1.

Milo

Majdnem tíz óra volt, amikor átfurakodtam a hömpölygő

embertömegen. Minden izmom pattanásig feszült, készen
álltam a verekedésre.
Már dugig tele volt a Feloldozás, de, ahogy minden este, most
is hosszú sor kígyózott még az ajtó előtt.
A színpadon játszó banda zenéjének kaotikus ritmusával
szinkronban villództak a fények, én pedig éreztem, ahogy
szétrebbennek előttem az emberek. Ösztönösen elhúzódtak
előlem.
Az én feladatom azokra figyelni, akik azért jönnek ide, hogy
kieresszék a felesleges gőzt.
Kult, a kidobók főnökhelyettese tolakodott felém az
áradatban. Ma este mi ketten ügyeltünk az alsó szinten. Az
egykor hosszú szőke haját egészen tövig nyíratta. Ettől persze
csak még félelmetesebben nézett ki. Megállt előttem.
– Minden rendben?
– Még egyetlen seggfejet sem kellett kihajítanom, ha erre
gondolsz.
– És ezért vagy ilyen morcos? – kérdezte vigyorogva.
Hát igen. Nekem is volt egyfajta hírem. Bár én ezt a munkám
számlájára írtam, a csapatom meg azért már elég jól ismert.
– Morcos? Én? – kérdeztem mégis – Kicsit se! Sőt! Mit meg
nem adnék egy uncsi estéért!
Kult felröhögött, és rám szegezte a mutatóujját.
– Ugyan már! Ne hazudj, tesó! De fiatal még az éjszaka, nem
kell aggódni! Különben is árt a szépségnek, a végén még ráncos
leszel! – oltogatott.
Rámordultam, ő pedig tovább nevetett.
 – Jól van, csak viccelek! – emelte égnek a kezét. – Nehogy
nekem ess, és szétrúgd a seggemet! Persze, tudom, csak akkor
ütsz, ha tényleg kell.
És nem kevesen voltak, akiket tényleg le kellett verni.
Már három éve voltam a klub kidobója, és nem sok olyan
éjszakám volt, amikor ne került volna szar a palacsintába. Én
dönthettem el, hogy hol a határ, hogy mit engedek meg, és mi
az, ami már túllő a célon. Nos, tudom, hogy ironikus, hiszen a
szabályok elvileg rám is vonatkoznak.
– Egyébként meg, nem is lenne munkánk, ha mindenki
rendesen viselkedne, szóval nem panaszkodom – magyarázta
Kult. – Na, megyek egy kört. Szólj, ha valami gáz van!
– Szólok – bólintottam.
Az az igazság, hogy igenis komolyan vettem a munkámat.
Megvédem azokat, akik idejönnek szórakozni. De valahogy
mindig az ártatlanok kerülnek tűzvonalba. Azok, akikre elég
egy pillantást vetni, lerí róluk, hogy nem ide valók, hogy csak
éppen belenyúltak a darázsfészekbe, és hogy halvány dunsztjuk
nincs, mit kellene tenniük. A deviánsabb fazonok persze már
kilométerekről kiszagolják az ilyeneket. Kiszúrják az
ártatlanokat, és kihasználják a lehetőséget, hogy bemocskolják
őket.
Na és én?
Vezekeltem.
Igyekeztem jóvátenni a vétkeimet.
Az ártatlanok védelmezője és a romlottak hóhérja lettem.
Az idióták nem is tudták, hogy jobb volna elkerülniük engem.
Végignéztem a klubban hömpölygő tömegen.
Végigpásztáztam a hatalmas termet.
Egy régi raktárépületből lett kialakítva. A Feloldozás
tulajdonképpen egy kétszintes, luxusba oltott motoros kocsma,
plüss ülőbokszokkal a falak mentén, valamint bőrkanapékkal és
asztalokkal a táncparkett innenső oldalán, hogy kitöltsék a
középen tátongó űrt. A klub hátsó falát teljes hosszában lefedő
hatalmas bár felett kék neon szórja a fényt. A polcokon
sorakozó, plafonig futó megannyi palack saját világítást kapott.
Az emeleten is van egy kisebb bár és egypár biliárdasztal,
egyébként pedig egy hatalmas galéria köti össze a két szintet. Az
emeletről tökéletes rálátás nyílik a lenti, óriási színpadra.
Szóval, itt tobzódnak estéről estére az emberek – kiutat
keresve a mindennapok poklából.
Jól akarják magukat érezni.
Örömre vágynak.
Egy jó dugásra.
Szabadságra.
Bármire, ami odakint, a falakon túl már nem elérhető.
És amíg mást nem bántanak, addig én nem bánom, mit
csinálnak.
Végigsiklott a tekintetem a tumultuson, majd Trenten
állapodott meg. A bár túlsó végében állt. Felém intett a fejével,
jelezve, hogy menjek oda.
Elindultam.
– Trent! – köszöntöttem hangosan, amikor hallótávolságba
értem.
Trent a főnököm, a klub egyik tulaja. A testvéreivel, Juddal és
Logannel együtt hozták létre a Feloldozást. Sage, aki sokáig a
klub igazgatója volt, nemrégiben bevásárolta magát az üzletbe,
így már négy tulajdonosa volt a szórakozóhelynek.
Trent kibaszottul félelmetes fazon, tetőtől talpig tele
tetoválásokkal. Egy motoros banda extagja. Jól ismeri az élet
sötét oldalát, de maga mögött hagyott mindent, idejött
Redemption Hillsbe, és új életet kezdett.
Akkor találkoztam vele, amikor először járt itt. Egymásra
néztünk, és azonnal tudtuk, hogy egyívásúak vagyunk.
Összebarátkoztunk, és azóta neki dolgozom.
– Helló, haver! Egy szívességet szeretnék kérni – kezdte.
– Persze! Bármit! Mondd csak!
– Eden és Tessa is eljönnek ma este.
Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a mellkasomban
keletkező bizsergést, amit Tessa neve váltott ki. Elfojtottam,
mivel már a gondolat is lehetetlenség.
– Vége van a sulinak, és ünnepelni akarnak – magyarázta
Trent. – Lassan itt kellene lenniük, de nekem van még egy kis
dolgom az irodában. Figyelnél? Csak hogy ne akarjon már
valami seggfej rájuk mászni.
Egészen elmélyült a hangja.
Az ő feleségével aztán nem szórakozhat senki.
Eden az élete, és az egyetlen nő a földön, aki képes volt ezt a
kemény csávót nyálas tökfejjé változtatni. Azonnal elered a
nyála, ha csak meglátja őt.
– Persze! Nem gond! Odakísérem őket az asztalotokhoz –
válaszoltam, de azonnal pezsegni kezdett a vérem a gondolattól,
hogy Tessa máris itt lesz.
Tessa McDaniels, Eden legjobb barátnője. Egy igaz vadóc, de
hatalmas, és egyben összetört szíve van. Igazán jólelkű, csupa
szív nő. Barátként gondolok rá, és Isten látja lelkemet, nem sok
emberről tudnám ezt elmondani.
Ugyanakkor hozzátartozik az igazsághoz, hogy valamikor
észrevétlenül ő lett álmaim asszonya – az álmaim kínzómestere.
– Köszi, haver! Benned megbízom! Jó, hogy számíthatok rád.
– Csak a munkámat végzem – vontam meg a vállamat.
Mintha semmi jelentősége nem volna.
Igyekeztem nem tudomást venni az igazságról. Arról, hogy
én is itt eresztettem ki a fáradt gőzt. Itt vezettem le a dühömet.
Inkább itt, mint máshol!
Megfordultam, és elindultam vissza, ahonnan jöttem. Át a
tömegen.
Amikor kijutottam a másik végén, gyorsan beléptem a
személyzeti folyosóra, és elfutottam a végére. Ott lehetett kijutni
a személyzeti parkolóba, ahol Eden is meg szokott állni.
Oz strázsált az ajtónál. Egy újabb kidobó volt, akit még év
elején vett fel Trent. Olyan jó tizenöt évvel idősebb volt
valamennyiünknél, és egy hatalmas sebhely húzódott
keresztben az arcán.
– Helló! Érkezik a főnök felesége. Értük megyek – mondtam,
ahogy közelebb értem.
 gy
– Természetesen, uram! – válaszolta, majd kinyitotta előttem
az ajtót.
Kiléptem.
Abban a pillanatban lépett oda Eden. Csinosan kiöltözve.
Szőke haja hatalmas hullámokban omlott a vállára. Fekete
koktélruhában volt, amiben a benti nőkhöz képes elég
visszafogottnak tűnt.
Kedvesen rám mosolygott.
– Szia, Milo! Hogy vagy?
– Eddig jól, köszi!
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy Edenre figyeljek, ne
pedig arra a tüneményes lányra, aki mögötte lépkedett.
Képtelenség.
Azért, mert Tessa ismét abban a parányi vörös ruhában volt,
ami azonnal beindította a fantáziámat. Ráadásul olyan irányt
vettek a gondolataim, amilyet nem lett volna szabad.
Pánt nélküli miniruha volt rajta, mely tökéletesen simult a
formás testére. Épp annyit takart, hogy kiemelje a végtelen
hosszúnak tetsző lábát.
És már megint az a pántos tűsarkú volt rajta, ami teljesen
elvette a józan eszemet.
Össze is ugrott a gyomrom.
Tessa látványa mindig felért egy gyomrossal.
De sajnos nem szingli. Egy igazi nyálas faszkalap a csávója!
– Milo! – sikkantott fel Tessa hangosan.
A tekintete… mint a világító tengervíz. Zöld pöttyökkel
díszített kékeszöld és mélykék rétegek. Olyan érzésem volt,
hogy bármelyik tengerpartra mennék is, őt ott találnám.
Az arca… az arca, mint egy angyalé: magas arccsont, apró
orr, ajka dús rózsabimbó. Az arcát szeplők borították,
bizonyítva, hogy a vörös hajzuhatag, mely sűrű, tömött
loknikban omlott a hátára, bizony igazi vörös volt, nem pedig
festett.
De a belőle áradó jóság volt az, ami teljesen levett a lábamról.
Mindaz, amit képtelen voltam érezni és hinni, az ő jelenlétében
megelevenedett, olyan volt, mintha hirtelen rám sütne a nap.
 g y p
Odajött, és megölelt. Átkarolta a nyakamat, arcát a
mellkasomra szorította. A szívem majd kiugrott a helyéről,
azonnal zakatolni kezdett, miközben Tessa úgy szorongatott,
mintha számára is fontos pillanat volna.
De én persze okosabb vagyok annál, mintsem engedném,
hogy a gondolataim olyan irányt vegyenek, ami zsákutcába
torkollna. Az én romlottságom nem mártózhat meg az ő
tisztaságában. Meg kell elégednem a belőle áradó fénnyel.
Elszorult a torkom, ahogy lehajoltam, hogy én is megöleljem.
Óvatos voltam, visszafogott, nehogy véletlenül összetörjem a
kirobbanni akaró hevességemmel. Olyan jó lett volna a hajába
temetni az arcomat, és belélegezni az illatát!
– Hiányoztál! Olyan rég nem láttalak! – mondta.
Felhúztam a szemöldökömet, majd óvatosan elengedtem. Az
oldalamra csúszott a keze, nekem pedig azonnal elöntötte a
gerincemet a forróság.
– Egy hete találkoztunk – válaszoltam, hiszen pontosan
tudtam. Mintha élvezte volna, hogy idejön, és engem kínozhat.
Tessa édesen elmosolyodott. De micsoda mosoly volt!
– Hát, az borzasztóan régen volt! Nagyon hiányoztál! És most
komolyan! Te nőttél azóta? Mindig is hatalmas voltál, de…
akkora vagy, mint egy hegy! – magyarázta, miközben a kezemet
fogva hátrébb lépett, és fel-le járt rajtam a szeme.
Huncut mosolyra húzódott a csodás szája, és csak úgy áradt
belőle a melegség.
Még a napnál is jobban sugárzott.
– Nem hinném – nyögtem szárazon.
– Hát, én nem tudom… de extra nagynak tűnsz ma este!
Eden nevetni kezdett.
– Tessa! Hagyd már békén szegényt!
– Miről beszélsz? – meredt meglepetten Edenre. – Hiszen
Milo kedvel engem! – szögezte le, majd azonnal vissza is fordult
hozzám. – Ugye? – kérdezte.
Válasz helyett hátrébb léptem.
– Úgy hallottam, ma este ünnepeltek.
– De még mennyire! Vége van a sulinak! – mondta, miközben
 g y g
félszegen vállon veregetett.
Eden csak a fejét ingatta.
– Nagyon izgatottnak tűnik a nyári szünet miatt, pedig indult
az alapítvány igazgatói posztjáért, és meg is kapta. Vagyis, egész
nyáron dolgozni fog.
Tessa szeme elkerekedett, majd a szíve fölé szorította a kezét.
– Szerinted úgy nézek ki, mint aki emiatt lemond a
mókákról?
– Inkább túlórázol az alapítványnál? – húzta fel Eden a
szemöldökét.
– Mondja az, aki egész nyáron balettórákat fog tartani –
vágott vissza Tessa.
Mindketten ugyanabban a magániskolában dolgoznak, és
mivel legjobb barátnők, nincs sértődés, ha heccelődni kezdenek
egymással. Még élvezik is.
– Na és egyébként hol van ennek a férje? Hogyhogy nem
Trent áll az ajtóban, hogy ősember módjára magával ragadja a
csinos kis seggét? – lökte Tessa oldalba Edent.
Eden elkuncogta magát.
– Nem gáz, ha most egyetértek Tessával? – kérdezte belesve a
folyosóra.
– Hát még szép, hogy egyetértesz! Hiszen nekem mindig
igazam van! Megmondtam, hogy Trent a te ászod, nem? Örökre
hálás lehetsz ezért a jóslatért! Még most is csak a nyálad folyna
azért az isteni rosszfiúért, ha én nem avatkozom közbe.
Szívesen, egyébként – húzta fel a szemöldökét Tessa.
Eden elnevette magát.
– Olyan nagy baj, ha igazad van?
Kurvára cukik voltak, ahogy évődtek egymással.
– Nem, egyáltalán nem baj. Tudod, mindent vagy semmit –
ragadta meg Eden kezét Tessa. – Mi ketten kiegészítjük
egymást… Bár, téged már inkább az isteni férjed egészít ki, és
talán egy kicsit irigykedem is, de mivel én voltam itt hamarabb,
velem kell maradnod!
– Mindörökre az adósod vagyok, Tess.
– Így van! – vigyorgott Tessa.
 gy gy g
– Trentnek még van egy kis dolga – szóltam, majd
megkerültem őket, és elindultam a folyosón. Muszáj volt
távolságot tartanom ettől a jóleső melegségtől. – Megkért, hogy
kísérjelek benneteket az asztalotokhoz. Egypár perc, és ő is jön.
– Óóóó! Saját kíséretet kaptunk! Celebnek érzem magam!
Micsoda kiváltság Eden barinőjének lenni! – csicseregte
mögöttem Tessa, miközben igyekezett a tűsarkúban lépést
tartani velem.
Éreztem a jelenlétét magam mellett. A megtestesült káosz. A
heves, nyári zivatar, amit kurva jó bámulni az ablakból, de
benne lenni akár halálos is lehet.
Amint a nagyteremhez értünk, feléledt az éberségem.
Átkísértem őket a tumultuson, készen, hogy leverjek bárkit, aki
a közelükbe akarna férkőzni.
Az embertömeg úgy nyílt szét előttem, olyan ösztönösen,
mintha érezték volna a belőlem áradó energiát. Egyenes
ösvényt törtem magunknak a hátsó bokszig, ami a Lawson
család és barátaik számára volt fenntartva.
– Na, itt is vagyunk – mondtam oldalra lépve, hogy
becsúszhassanak az ülésre. Tessa megérintette a karomat, és
még egy édes pillantással is megajándékozott, ahogy elment
mellettem. Teljesen bezsongtam tőle.
– Köszi, Milo! Te vagy a legjobb! – búgta felém.
Hiába is próbáltam uralkodni magamon, nem tudtam
levenni a szememet a hosszú, szexi combjáról és a
selyemharisnyába bújtatott lábáról, miközben bekúszott a
bokszba. Nem tudtam nem észrevenni, amint enyhén szétnyílt,
épp csak annyi sejtelmes betekintést engedve, hogy tovább
szárnyalhasson a fantáziám.
Hiszen mondtam. Ő az álmaim kínzómestere.
Micsoda csábítás!
Csak hát neki fogalma sem volt arról, hogy milyen hatással
van rám.
– Itt leszek a közelben, ha szükségetek volna rám.
Tessa rám kacsintott.
 – Nem is vártunk tőled mást.

Alig kétméternyire álltam tőlük, a sarokba rejtőzve. A falnak

dőltem, és összefontam a karomat a mellkasom előtt.
Elég messze voltam tőlük, hogy nyugodtan
beszélgethessenek, de ahhoz elég közel, hogy szükség esetén
közbeavatkozhassak.
A lányok Dirty Martinit iszogattak, nevettek, kuncogtak,
pletykálgattak, és egyre élénkebbek lettek, ahogy teltek a
percek.
A körülöttük ólálkodó faszfejek valószínűleg érezhették a
csontjaimban vibráló feszültséget, mert meg sem próbáltak a
közelükbe férkőzni, pedig nagy eséllyel ők voltak a
legcsodásabb nők a klubban.
Eltelt egy óra.
Aztán még egy.
Trent időközönként odajött, de mivel volt valami gond a
konyhában, nem tudott maradni.
Ahogy telt az idő, Tessa kuncogása egyre hangosabbá és
szabadabbá vált. Eltűnődtem, vajon ő is azért jár-e ide, mert itt
olyasvalamit kap, amit odakint nem talál.
Nyugalmat a lelkének.
Megkönnyebbülést.
Vajon mindig ilyen felszabadult és vidám? Vagy, amint kilép
az ajtón, ránehezedik az élet súlya?
Azt hiszem, talán mindig is éreztem nála valamit a felszín
alatt. Valamit, amit a vidámsággal takargat. Az idegesített csak
fel igazán, hogy ez az érzés, ez a gyanú minduntalan
felerősödött, amint a hapsija is felbukkant.
Az a szar alak csak tompította Tessa ragyogását.
Ahogyan most is.
Amint ez a nyálas faszfej megjelent, és feléjük indult a
tömegen át, mintha sötét felhő húzódott volna Tessa fölé, hogy
elfedje a belőle áradó melegséget.
Kirázott a hideg az undortól, és felkúszott a torkomon a
gyűlölet. Igyekeztem lenyelni, nehogy valami olyasmit tegyek,
amit aztán megbánok. De legszívesebben igenis szabadon
eresztettem volna a bennem vicsorgó vadállatot.
Karl Haller egy felfuvalkodott seggfej. A mosolya
tenyérbemászó, szőke frizurája túlzottan nyálas. Azt hiszi,
bármit megtehet. Általában drága öltönyt és hozzá illő arrogáns
arckifejezést visel. Már tavaly is gondot okozott. Én
legszívesebben kitiltottam volna a Feloldozásból, hogy esélye se
legyen visszajönni, de idővel úgyis visszasomfordált volna.
Sosem értettem, mit eszik rajta Tessa. Sokkal jobbat érdemelne
nála.
Basszus, az az igazság, hogy legszívesebben azonnal
leütöttem volna, amikor a lányok asztalához lépett, és Tessa
láthatóan összerezzent. Pedig tőle aztán tényleg távol áll a
gyengeség, nem olyanfajta ember, akibe csak úgy beletörölheti
bárki a lábát. Tüzes lelkületű, vehemens, szenvedélyes.
Egyszerűen nem értettem, mivel tartja a markában az a
nyálgép.
Elég közel álltam hozzájuk, hogy halljam a megjátszottan
kedves hellóját, amivel Edennek odaköszönt, majd
megigazította az öltönyét, és Tessához fordult:
– Ideje menni.
– Nem írtam, hogy máris gyere értem – válaszolta Tessa mély,
rekedtes hangon.
– És már egy órája nem is válaszoltál az üzenetemre. Szóval,
menjünk!
– Karl…
Előrébb léptem. Úgy gondoltam, nincs miért a háttérben
maradnom. Bárki más csinálná ugyanezt, boldogan
közbelépnék.
De ezúttal szinte csepegett a méreg a számból, amikor
megszólítottam:
 – Úgy tűnik, a hölgy nem szeretne még távozni.
Tessa arcára kiült az aggodalom, ahogy rám nézett.
– Jó…
– Nekem meg úgy tűnik, hogy semmi közöd hozzá! – vágott a
szavába Karl felém mordulva, miközben undorodva felhúzta az
orrát. Mintha többet érne nálam.
Megragadtam, hogy kihajítsam. Úgy voltam vele, majd
megmutatom neki odakint, hogy ki mennyit ér. De egy kéz a
csuklómra simult.
– Nincs semmi baj, Milo!
Basszus, majdnem elbotlottam a saját lábamban!
Majdnem odafordultam, hogy védelmezőn közé és a faszfej
csávója közé álljak.
– De van, ha nem akarsz vele menni – morogtam, miközben a
csávót bámultam.
Karl felhorkant, és elfordult tőlem, bár láthatóan remegett a
keze.
– Nincs időm erre, Tessa!
– Tessa! – nyögte kérlelőn Eden.
Tessa kicsusszant a bokszból, és Eden felé fordult.
– Minden rendben – suttogta.
Karl sarkon fordult, és a kijárat felé indult. Tessa
bocsánatkérőn rám pillantott, majd elindult a seggfej barátja
után.
– A picsába! – morogtam végigsimítva a tenyeremet az
arcomon, hogy lenyugodjak, mert a harag eltompította a
látásomat, ahogy Tessa után bámultam. Baromira bosszantott,
hogy nem tehetek semmit.

Kurva nehéz volt tovább csinálni a dolgomat úgy, mintha mi

sem történt volna. Fárasztó volt nem kimutatni, mekkora harag
dúl a lelkemben. Alig bírtam megállni, hogy dühömben ne
tépjem le az összes seggfej arcát, akinek volt mersze egyáltalán
felém nézni.
Az sem segített, hogy Eden baromi mérges lett, mert Tessa
elment. Egyértelmű volt, hogy ő sem érti a barátnőjét.
Már nagyon vártam, hogy vége legyen a munkának, amikor
végül éjjel három körül Kulttal kiléptünk a hátsó, személyzeti
parkolóra nyíló ajtón.
Lehűlt a levegő, de kellemes érzés volt, ahogy végigfutott a
felhevült testemen. Némileg csillapította a bennem perzselő
tüzet. Bezártam a hatalmas vasajtót, majd lelépkedtem a három
lépcsőfokon, mely a kavicsos járdához vezetett. A sötétséget
némileg tompították a téglafalak felől az éjszakába hasító
homályos fénysugarak.
Óvatosan körbelestem, hogy meggyőződjek róla, tiszta a
levegő, és mi is mehetünk végre. Mindig a vezető kidobók
hagyják el utoljára a terepet, megbizonyosodva arról, hogy
mindenki kocsiba ült, és épségben elindult hazafelé.
– Minden rendben, nem? – kérdezte Kult.
– Aha!
– Akkor viszlát holnap este!
– Jó éjt!
Kult felült a Harley-jára, amivel pont az én öreg teherautóm
mellett parkolt. Kinyitottam az ajtót, és beugrottam a kormány
mögé.
– Óvatosan! – szóltam oda Kultnak.
– Soha! – kacsintott rám.
Nevetve csuktam be az ajtót, és ráadtam a gyújtást.
Hangosan felbőgött az autó motorja. Két éve tetettem rendbe a
kék Fordot, és néha ezzel jöttem munkába, hogy kondiban
tartsam a kicsikét.
Kult motorja is felbőgött, majd a fejéhez emelte a kezét, és
elgurult.
Kitolattam, miközben a fényszóróim megvilágították a
parkolón túli sűrű erdő szélét. Majd kiugrott a szívem a
helyéből, amikor jobboldalt megláttam valakit a fák
árnyékában egy sziklának dőlve. Ahogy végigfutott rajta a
 y gy gy gg j
kocsim fényszórója, mintha lángra kapott volna a vörös ruhája.
Mi a francot keres itt kint ilyenkor, egyedül?
Elszorult a torkom, miközben teljes erőből a fékre tapostam.
Az arckifejezése teljesen kiborított.
Elveszettnek tűnt.
Sebzettnek.
Levertnek.
Megremegett a gerincem a haragtól.
Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy egyedül van itt kint.
Hogy valaki bántotta őt.
Másrészt viszont megkönnyebbültem, hogy rátaláltam.
Legalább nem azzal a szemétládával van. Hatalmas levegőt
vettem, hogy legalább valamennyire kordában tartsam az
idegeimet, majd kilöktem az ajtót, és kipattantam a
teherautóból.
Ugyan nem sokat tudtam Tessa és Karl kapcsolatáról, de az
életemben mertem volna fogadni, hogy az az alak tehet Tessa
állapotáról. Nagyjából három órája mentek el, fogalmam sem
volt, mi történhetett ez idő alatt, de abban biztos voltam, hogy
semmi jó.
Megkerültem a kocsimat.
– Mit keresel itt, Tessa? – kérdeztem szinte nyersen.
Rám emelte a tenger ezernyi árnyalatában játszó tekintetét.
Megremegett.
Zavarodottnak tűnt, szétesettnek.
Minden idegszálam pattanásig feszült.
Könnyek csorogtak a csoda szép arcán, gyönyörű haja merő
katasztrófa volt.
Hatalmasat nyelt, láthatóan remegett a torka.
– Én… – pislogott, majd félrefordult, de aztán mégis újra rám
nézett. – Nem tudom – suttogta felém. – Visszajöttem, hogy
megvárjam Edent, de aztán csak ültem, és bámultam, amint
elment – magyarázta, miközben megvonaglott.
Határozottan elveszettnek tűnt.
– Kicsi Galambom! Nem vagy egyedül – mondtam, miközben
óvatosan megközelítettem. Minden egyes lépéssel, amivel
közelebb kerültem hozzá, egy nagy adag féltés tört bennem
felszínre. Nehezemre esett józannak maradni. Emlékeztetnem
kellett magamat, hogy csak bizonyos keretek között
mozoghatok. Van egy határ, amit nem léphetek át.
És épp ez volt a baj.
Tessa ezt váltotta ki belőlem. Teljesen kiborultam tőle.
Elvesztettem az eszemet. Faszom!
– Megsérültél? – kérdeztem akadozva.
– Nem. Jól vagyok. Teljesen jól vagyok. Abszolút jól –
válaszolta, miközben letörölte a kézfejével a szeplős arcát
áztató könnyeit.
Rám mosolygott. Hamis, megjátszott mosollyal. De éppen
ezért vettem észre a szája szélén a sérülést.
Azonnal elborult az agyam. Harag fojtogatta a torkomat, és a
dühtől ökölbe szorult a kezem.
Éveket dolgoztam azon, hogy kontrollálni tudjam a bennem
tomboló indulatokat. De amit most éreztem, majdnem
kettéhasított.
– Nem úgy nézel ki, mintha jól lennél – mordultam
figyelmeztetőn.
Remegve elnevette magát, majd végigmutatott magán, a
vörös ruháján, ami úgy simult a formás testére, mint a valóra
vált álom.
– Nem nézek ki jól? Pfff! Nem látsz a szemedtől? – próbált
viccelődni, még a vállát is felrántotta, de inkább nyomorultnak
tűnt, semmint viccesnek.
– Mi a faszt csinált veled az a szemétláda? – próbáltam
nyugodt hangon kérdezni, bár biztos voltam benne, hogy csak
morgásnak tűnt az egész. Tapasztalatból tudtam, hogy csak egy
hajszál választ el attól, hogy teljesen kivetkőzzek magamból.
– Semmiség az egész – válaszolta egy újabb hamis mosollyal.
A lófaszt!
Ez nem az a Tessa, akit én ismerek. A közelében sincs.
– Kicsi Galambom! – szóltam lágyan és sürgetőn, mert
nyilvánvaló volt, hogy nagy szüksége van segítségre.
 y gy gy g g g
Támaszra.
Egy barátra.
– Hadd vigyelek haza!
Elnevette magát, és elfordult. A sötétségbe bámult, mintha
így elfedhetné a gyötrelmes bánatát, pedig nyilvánvaló volt,
hogy nem sok kell ahhoz, hogy magába zuhanjon.
Megremegett a válla, majd az egész teste, ahogy próbálta
elfojtani a feltörni készülő zokogást.
Maga alá temetett a féltés érzése. Magamhoz szerettem volna
ölelni, megígérni neki, hogy minden rendben lesz. Micsoda
barom vagyok! De mégis óvatosan közelebb mentem, figyelmen
kívül hagyva, hogy szinte szikrázott körülöttünk a levegő.
Kinyújtottam a kezemet, megfogtam az állát, és magam felé
fordítottam az arcát, hogy rám nézzen.
Nem kellett volna.
Fellobbant a tűz, Tessa pedig úgy nézett rám, ahogy fölé
magasodtam, mintha valaki olyan lennék, aki sajnos sosem
lehetek.
– Mondd el, kérlek… ő tette ezt veled?
Igen. Ő volt.
Persze hogy ő.
Karl egy szar alak. Csak annyit akartam, hogy Tessa
megerősítse a gyanúmat. A többit majd én intézem.
Reszketeg sóhaj szakadt fel a torkából.
– Annyi szarságot elviseltem már tőle, Milo! De ma este… ma
megütött. Ennyi. Vége. Vége, nekem pedig fogalmam sincs, mi
lesz ezután.
Basszus! De jó!
Valahogy megálltam, hogy ne kiáltsak fel örömömben.
A holdfény megvilágította Tessát. Az arca és az orra
keménynek tetszett, de az érzéki, lágy ajka remegett.
– Belefáradtam, Milo. Belefáradtam abba, ahogy bánik velem.
Elegem van. Elegem van a követelőzéseiből. Abból, ahogy
kontrollálni akar. Nem bírtam tovább. Nem ment…
– Nincs semmi baj, kicsi Galambom. Jól tetted!
– Nem! – szakadt fel belőle a sírás. Zavarosnak tűnt a
tekintete. Bármi történt is az éjjel, most hatalmasodott el rajta. –
Mihez kezdek most? Mi lesz velem?
– Szabad leszel.
Fájdalom feszült az arcára.
– Hogy hagyhattam magára ilyen egyszerűen? Hogy lehetek
ilyen önző? – motyogta, majd megbillent. Az este folyamán
elfogyasztott Martinik még a vérében voltak.
A derekára simítottam a kezemet, és lábra állítottam.
Így viszont túl közel került hozzám.
Felszikrázott közöttünk a levegő.
Összeszorítottam a fogamat, hogy nyugodt maradjak.
Lehajoltam hozzá, megpróbáltam áttörni a zavaron, ami
láthatóan fogva tartotta.
– Magára hagytad? Tessa! Semmivel sem tartozol Karlnak!
Egyre gyorsabban potyogtak a könnyei, arcára pedig kiült a
bűntudat.
– Nem Karlról beszélek. Gyűlölöm! Gyűlölöm! – dadogta. –
Megütött. El sem hiszem, hogy megütött! Ennyi volt, Milo!
Elegem lett. Nem tudtam tovább csinálni.
Mintha magyarázkodnia kellene. Nem tehettem mást,
magamhoz húztam, és átöleltem. A mellkasomhoz szorítottam a
törékeny testét.
Teljesen letaglózott a közelsége. Az illata. Eper, tejszín és
valami túlságosan édes.
– Minden rendben – mormogtam.
– Nem, nincs rendben – nyöszörögte. – Cserben hagytam.
Hogy lehetek ilyen önző, Milo? Hogy tehettem? Mindazok után?
Fogalmam sem volt, kiről beszél, de abban már biztos
voltam, hogy nem Karlról, és hogy mérhetetlen fájdalom
kínozza belülről.
Ezt a fájdalmat én is jól ismertem.
Mélyen gyökerezik, és túlmutat azon, hogy legszívesebben a
földbe döngölném azt a rohadékot. Ezernyi kérdés kavargott a
fejemben, de Tessa nem volt éppen olyan állapotban, hogy
egyet is feltegyek neki.
– Hazaviszlek – motyogtam a hajába.
 y g j
Nem volt jó ötlet, de nem tudtam mást tenni.
Felemelte az arcát, majd a nyakamba temette.
– Nincs hová mennem.
– Akkor hozzám viszlek haza – öleltem magamhoz
szorosabban.
Próbáltam lazának tűnni, ahogy lassan a kocsim felé
cipeltem.
– Ne aggódj miattam, Milo! Nem kell. Tényleg. Majd
megoldom.
A mellkasomon éreztem, hogy eltökélten bólintott. Olyan
erősen szorítottam magamhoz, hogy attól féltem, összetöröm.
– Úgy bizony! Megoldod, kicsi Galambom. Ebben biztos
vagyok. De hadd segítsek neked ma este, jó?
Mélyebbre fészkelte magát a karomban.
– Biztosan ezt akarod? – kérdezte suttogva.
– Egészen biztosan.
– Erre valók a barátok? – csuklott fel, miközben a
mellkasomon éreztem, milyen hevesen ver a szíve.
– Így van, Galambom, erre valók a barátok.
Odacipeltem a kocsimhoz, és beültettem az anyósülésre.
Közben nem mertem levegőt venni, mert ahogy fölé hajoltam,
hogy bekapcsoljam a biztonsági övet, az illata teljesen
elbódított.
Próbáltam lazának tűnni, ahogy hátrébb húzódtam tőle,
miközben ő az ülésnek döntötte az arcát, és engem bámult.
Tűzvörös haja lángolni látszott a gyönyörű, hófehér arca
körül. Tengerszínű szemében ezernyi érzelem hullámzott.
– Őrült szerelem, Milo… őrült szerelem! – mosolygott rám
lágyan.
Zakatolt a szívem.
Tessára bámultam, talán egy pillanatnyival tovább is, mint
illett volna.
– Így van, Tessa. Őrült szerelem – motyogtam a bajszom alatt.
 2.

Tessa

A sötétítőfüggöny résein bekúszó halvány fénysugarak

kiragadtak az álmomból. Azonnal magamhoz tértem, ahogy az
ismeretlen környezetben tapogatózni kezdtem. Nagyon
kényelmes volt az ágy, amiben feküdtem, és az a csendes
energia, amit a levegőben éreztem, nagyon megnyugtató volt.
Béke és biztonság.
Akkora volt a csend, hogy a fülemben hallottam a saját
szívverésem visszhangját. Meg tudtam számolni, hányat ver.
Mintha a szívem is arra akart volna emlékeztetni, hogy még
élek, hogy még van esélyem egy olyan életre, amiről azt hittem,
sosem lehet benne részem.
Hagytam magam lebegni ebben az érzésben, próbáltam
magamhoz térni, de közben igyekeztem megfékezni a
gondolataimat, nehogy azonnal csapongani kezdjenek.
Ez a baj, amikor az ember egy új valóságban ébred fel.
Amikor még nem tudhatod, merre vedd az irányt. Új célok
álltak előttem, de még elég homályosak voltak, és persze féltem
az ismeretlentől, hiszen nem tudhattam, nem futok-e a
vesztembe, miközben valami jobbra vágyom.
Nem volt könnyű megbarátkozni a tudattal, hogy egy olyan
döntést hoztam, ami mindent megváltoztat.
Nem volt nyugodt az álmom.
Tele volt aggodalommal. Bobby arcát láttam magam előtt.
De közben valahogy mégis könnyebbnek éreztem magam,
hiszen egy olyan tehertől szabadultam meg, ami élve falta fel a
lelkemet.
Hogy érezhetek a szívemben megkönnyebbülést, miközben a
lelkemet teher nyomja?
 Bűntudat.
Bűntudat a döntésem miatt, ami lassan, de biztosan el fog
emészteni. Mégis, el kell fogadnom, mert immár elértem azt a
pontot, ahonnan nincs tovább.
Éveken át a testvérem jólléte határozta meg az életemet, de
múlt éjjel világossá vált, hogy nem maradhatok tovább Karl
mellett.
Hisztis és sértődékeny ember, ráadásul manipulatív zsarnok
is.
De mindig tudtam kezelni, és Bobbyért érdemes is volt.
De hogy megütött?
Valami olyasmit láttam rajta, amit azelőtt soha, és éreztem,
hogy innentől kezdve csak rosszabb lehet.
Mi lesz így Bobbyval?
Kell, hogy legyen megoldás! Biztosan van.
Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem. Gyorsan felültem, de
forgott velem a szoba, és erős fájdalom hasított a fejembe.
A hülye Martinik… A szememet dörzsölgettem.
Túl sokat ittam, de az ilyen estéken tudtam igazán
elmenekülni a valóság elől.
Ezek az esték voltak az egyetlen örömöm. Ilyenkor
könnyűnek éreztem a terhemet.
Karl most már nem teheti tönkre ezeket sem.
Félrelöktem a valószínűleg kézimunkával készült takarót, és
ülő helyzetbe tornáztam magam. Elvörösödtem, amikor
ráeszméltem, hogy egy hatalmas póló van rajtam.
Milo illatát éreztem rajta.
A sűrű, sötét erdő illatát. Cédrus és fenyő.
Végigsimítottam a fekete anyagon.
Múlt éjjel nem volt rajtam melltartó, és az az aprócska szatén
valami, ami a póló alatt rajtam volt, jóindulattal sem nevezhető
bugyinak.
Elöntött a forróság, ahogy eszembe jutott az éjszaka.
Milo ragaszkodott hozzá, hogy magával hozzon, miután
megtalált a parkoló szélén.
Azért mentem vissza a klubhoz, mert az az egyetlen hely,
 gy y
ahol biztonságban érzem magam, hiszen ott vannak azok az
emberek, akikben megbízom. De túlságosan zaklatott voltam
ahhoz, hogy be tudjak menni.
Már emlékeztem, miként ültetett be a teherautójába. Milyen
felkavaró volt, amikor a karjában hozott be az otthonába.
Elaludtam… na jó, elájultam a kocsijában. Nem is nagyon
voltam észnél, amikor ismét felnyalábolt, és azokat a
megnyugtató szavakat suttogta a hajamba.
Minden rendben.
Vigyázok rád.
Nem vagy egyedül.
Az ajkamba haraptam, amint eszembe jutott, miként adta
rám a hatalmas pólóját.
Hogy milyen gondoskodó volt velem.
Milyen óvatos.
Először rám adta a pólót, ami majdnem a bokámig ért, és
csak utána nyúlt be alá, hogy lehúzza rólam a ruhámat. Arra is
emlékszem, hogy valami olyasmit motyogtam, hogy milyen szép
férfi.
Na, csodás, Tessa!
De tényleg az. Méghozzá minden szempontból szép.
Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, pedig már az első
találkozásunkkor feltűnt. Már akkor volt benne valami, ami
azóta is megmaradt… A vonzerő olyan fajtája, amit azelőtt még
soha nem éreztem, olyan erős vonzalom, hogy bűntudatom volt
miatta. Na, nem mintha elkötelezett lettem volna Karl felé, vagy
bármit is éreztem volna iránta, de azért mégis…
Csendes motoszkálást hallottam odakintről, és a szívem
azonnal hevesebben kezdett verni. Lecsusszantam az ágyról.
Mezítláb léptem a keményfa padlóra, majd az ajtóhoz osonva
rátapasztottam a fülemet. Hallgattam a távoli motoszkálást és
edénycsörömpölést.
Túlságosan sok benyomás érte az érzékeimet.
Kávé és szalonna… és egy férfi.
Korgott a gyomrom. Felsóhajtottam, majd óvatosan
kinyitottam az ajtót.
Egy folyosóra nyílt. Balra futott, és a nappaliban folytatódott.
Lábujjhegyen osontam a nappali ajtajához, majd
körbekémleltem Milo otthonában. Olyan volt, mint egy nyaraló.
Nyers, egyszerű, de nagyszerű.
Rusztikus padló és faborítású falak.
A nappalit egy hatalmas, gesztenyebarna bőrkanapé uralta,
két hozzáillő karosszékkel. Az egész helyiség fényárban úszott,
méghozzá egy hatalmas ablaknak köszönhetően, ami szinte az
egész hátsó falat kitelítette.
Ami viszont teljesen lenyűgözött, az a tűzhely előtt álló,
termetes férfi volt.
Egy hatalmas konyhasziget túlsó felén állt, háttal. Sűrű,
fekete haját oldalt teljesen rövidre vágatta, a feje tetején
hosszabbra hagyta. Gyakran tűnődtem el, hogy vajon milyen
lehet beletúrni. A válla izmos és széles. Még ilyen távolságból is
látszott a nyers erő, ami a fekete póló alatt duzzadt.
Mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, hátrapillantott.
Micsoda átható tekintet! Mint a forró mézbe mártott
borostyánkő.
Összeugrott a gyomrom.
Olyan érzés volt, mintha zuhannék.
Lassan felém fordult.
Mintha a föld is megmozdult volna alattunk.
De nem, nem a föld remegett meg, csak a buta szívem.
Ugyanis olyan nyers gyengédséggel nézett rám, hogy
elolvadtam tőle. Végignézett rajtam, fentről lefelé, majd vissza.
Felszikrázott a levegő.
Milo… a megtestesült ellentmondás.
Mindig mély, nyugodt hangon beszél. A tettei mindig
kimértek és megfontoltak. Mégis olyan zabolátlanság sugárzik
belőle, amilyet még soha nem tapasztaltam. Mintha valahogy
kordában tartaná a felszín alatt meghúzódó indulatosságát.
Elmosolyodott, de olyan gondoskodó és egyben
aggodalmaskodó mosollyal, ami azonnal megmelengette a
szívemet.
 – Hogy aludtál? – kérdezte mély, dörmögő hangon. Rögvest
bizseregni kezdett a bőröm.
Zavarodottan közelebb léptem egypár lépésnyit.
– Nagyszerűen.
Összehúzta a mézszínű szemét, majd ismét alaposan
megnézett magának. Olyan érzés volt, mintha egyenesen a
lelkemig látna.
Jesszusom! Hogy tud ilyen sokrétű, egyszerre ennyi minden
lenni? Hatalmas, félelmetes, nyers. Gyengéd, kedves és olyan
igazi.
Odalépett a konyhapulthoz, és rátenyerelt. Ez a testtartás
csak kiemelte a teste méreteit. A dagadó izomkötegek
megfeszültek a tekervényesen tetovált bőre alatt, amelynek
mintái egészen a kézfejéig futottak.
Olyan volt, mint a palackba zárt balhéesszencia.
Az ajkamra siklott a tekintete.
Azonnal késztetést éreztem, hogy megnedvesítsem a
nyelvem hegyével.
Elsötétült a szeme.
– És hogy érzed magad?
– Mintha egy gallonnyi vodkát ittam volna meg azelőtt, hogy
az a seggfej jól szájon vágott – próbáltam humorosan válaszolni.
Milo láthatóan nem találta viccesnek.
Félelmetes morgás tört fel a mellkasából.
– Jól vagyok, tényleg – mondtam gyorsan, miközben közelebb
léptem hozzá. – Nem fájt annyira, és úgysem fog ismét
megtörténni, szóval csak…
Rémült vagyok.
Szabad vagyok.
Csapdában vagyok.
Jobban vagyok.
Úgy tűnt, hadakozik magával. Mintha mondani akart volna
valamit, de aztán meggondolta magát.
– Kávét? – kérdezte végül.
– Milo Hendricks, a szeretetnyelvemen beszélsz velem –
válaszoltam elvigyorodva.
Halvány mosolyra húzódott a szája.
– Örülök, hogy a szolgálatára lehetek! Foglaljon helyet! –
intett kedvesen a konyhasziget mellett sorakozó székek felé.
Odaoldalogtam, és leültem. Igyekeztem úgy viselkedni,
mintha teljesen hétköznapi szitu volna. És mintha Milo nem
lenne rám hatással.
Mintha nem lennék menthetetlenül oda érte, mióta
életemben először találkoztunk.
Eltűnődtem, vajon mit gondolna, ha tudná, hogy már sokszor
fantáziálgattam arról, hogy nála ébredek fel. Bár a múlt éjszaka
azért merőben más történt, mint a gondolataimban.
A háza pedig egyenesen lenyűgöző volt. Pont olyan,
amilyennek gondoltam, de még annál is jobb. Rusztikus, nyers,
de nagyon kényelmes, melegséget árasztó otthon volt, egy
cseppnyi luxussal fűszerezve.
Körbejárattam a tekintetemet.
Óriási helyiség volt, ferde mennyezettel, ami ráadásul
borzasztóan magasan, legalább kétemeletnyi magasan
húzódott. A napfény az egész hátsó oldalt elfoglaló ablakokon át
tört be, és a padlótól a mennyezetig mindent bevilágított. Az
üvegbetétek kerete pont olyan fából volt, mint a falakat takaró
faborítás.
Az ablakból a megemelt verandára és a mögötte húzódó
erdőre nyílt kilátás. Nagyjából százméternyire egy kisebb tó
terült el a magas fák ölelő takarásában. A kék víztükör csillogva
tündökölt a reggeli napfényben. Elszorult a torkom a hely
szépségétől.
– Ez csodálatos, Milo! – suttogtam ámulattal. – És nem csak
kedvességből mondom. Olyan, mint… egy álom! Hihetetlen,
hogy itt laksz!
Halkan felmordult, majd a konyhaszekrényhez lépett, kivett
egy bögrét, és teletöltötte nekem kávéval.
– A nagyszüleim hagyták rám a földet, amikor meghaltak.
Eltartott egypár évig, mire felépítettem a házat.
– Te építetted? – tátottam el meglepetten a számat. – A saját
 p g p j
két kezeddel?
Felém tolta a bögrémet a konyhapult tetején, én pedig erőnek
erejével igyekeztem nem bámulni a tetovált kezét. De olyan
nagy és olyan szép keze volt, annyira lenyűgözött, hogy alig
bírtam levenni róla a szememet.
– Aha – válaszolta.
– Mágus vagy!
Hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Aligha, de szeretem a kezeimet használni, ha valamit
csinálok.
Azonnal elvörösödtem.
Eltűnődtem, mennyire ügyes lehet a keze máskor is.
– Tejszínt?
Pislognom kellett, hogy magamhoz térjek.
– Ez kérdés?
Elnevette magát, majd a hűtőhöz fordult.
– Valószínűleg tudnom kellett volna, ha azokra az italokra
gondolok, amiket a bárból szoktál rendelni – mondta a nyitott
hűtőajtó előtt állva.
Hirtelen elzsibbadt a gyomrom.
Szóval tudja, miket iszom?
– Nos, mit is mondhatnék? Szeretem az édes finomságokat.
Ezért is van most bajban Eden, ugyanis ő beszélt rá tegnap
Martinikre a szokásos italok helyett. Ha én rosszul vagyok,
akkor biztosan ő is.
Egyértelműen kerülgettük a témát, ami ott lógott a
levegőben, méghozzá olyan nyilvánvalóan, mint egy hatalmas
vészvillogó.
– Ó, biztosan megoldja – mormogta Milo, miközben a
tejszínért nyúlt. Baromira igyekeztem nem őt bámulni.
De ugyan ki vethetné a szememre, hogy nem ment? Hiszen a
szürke melegítőnadrágja nagyon veszélyes volt a józan eszemre
nézve. Micsoda vaskos comb, és micsoda izmos, kerek fenék!
Fenséges!
A szűk fekete pólója alól kitüremkedő dagadó izomzatról
már nem is beszélve. Na és a széles válla, és a keskeny csípője!
 y p j
Ráadásul olyan hihetetlenül magas, hogy kitakarta előlem az
egész hűtőajtót. Olyan, mint egy erődítmény. Egy kolosszus.
Megfordult.
Ne bámuld! Ne bámuld! Ne! Bámuld!
De mégiscsak bámultam.
Megpróbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot.
Milo testének minden egyes centimétere úgy pazar, ahogy
van.
– Tessék! – tette elém a tejszínt, mintha mi sem történne
éppen.
– Köszönöm – nyögtem az arcára pillantva.
– Nem vagy éhes? – kérdezte, majd visszalépett a tűzhely elé,
félretolta a sercegő szalonnát, és elkezdte felütni a tojásokat.
De milyen férfiasan!
– Nem kell, hogy megetess.
– És ha én szeretném? – kérdezte felém fordulva.
Elszorult a torkom.
– Hát akkor… megköszönöm. Mindent köszönök, amit értem
tettél – tettem hozzá gyorsan, hiszen nyilván többről volt szó,
mint egy reggeliről. Nem lehetett tovább kerülgetni a forró
kását, muszáj volt a lényegre térni.
– Örülök, hogy rád találtam tegnap, ha lehetek ilyen őszinte –
mondta halkan, jelentőségteljesen.
Kényelmetlenül éreztem magam, így gyorsan belecsurgattam
egy nagy adag tejszínt a kávémba.
Találkozott a tekintetünk.
Milo megérdemli az igazságot.
– Én is örülök, hogy rám találtál.
Mély, hörgő hangot hallatott.
– Mit kerestél odakint?
Kelletlenül elnevettem magam.
– Az az igazság, hogy fogalmam sincs. Visszamentem a
klubhoz, mert nem igazán tudtam, hová mehetnék. Edenre és
Trentre vártam, de aztán… nem volt merszem előbújni, és rájuk
zúdítani a történteket.
 Vagy csak egyszerűen nem voltam még kész beszélni róla.
– Sokkos állapotban voltál – mondta Milo, mintha a saját
gondolataimat öntötte volna szavakba.
Lehajtottam a fejemet.
– Igen, azt hiszem, igazad van. Azt hiszem, ez történik, ha
elveszíted az irányítást, és nem tudod, hogyan tovább…
– De az is lehet, hogy pont… jó irányba indultál.
A te irányodba.
Természetesen nem mondtam ki.
Éreztem a levegőben a feszültséget, miközben Milo tányérra
tette a tojást és a szalonnát.
Minden egyes mozdulata óvatosnak tűnt, mintha tudta
volna, hogy olyan területre merészkedett, amit nekem is
nehezemre esik végigjárnom. De persze az is lehet, hogy csak
valami máshoz készítette elő a terepet.
Odajött, letette elém a tányért, majd a sziget tetejére
támaszkodott, és lebámult rám. Súlyos és váratlan szavakat
intézett hozzám:
– Ki akarom csinálni azt a rohadékot. Már régóta, mióta volt
„szerencsém” megismerni. Na de a múlt éjjel után?
Éreztem, ahogy szétárad a tetovált testében a düh. Az izmai
megfeszültek és rángani kezdtek, még a fogait is összeszorította.
Úgy nézett ki, mint aki gyilkolni készül.
– Nem a te gondod, Milo. Nem kell, hogy törődj vele.
Semmiképpen sem akartam volna, hogy miattam bajba
kerüljön.
– Nem? – kérdezte reccsenve. Fenyegetőn hangzott.
Kirázott a hideg.
Jesszusom, nem könnyű vele sem!
Lehet, hogy gyengédek a szavai, de mindig is éreztem, hogy
valami van a felszín alatt.
Robbanásra készen.
– Semmiképpen sem szeretnélek belerángatni a zavaros
ügyeimbe.
Milo felhorkant.
 – Már benne vagyok, ráadásul ilyen az élet, csupa zűrös
ügyekből áll. Kimondottan örülnék, ha segíthetnék neked
kikeveredni ebből.
– Hidd el, nem érné meg. Túl zűrös vagyok ehhez. Hiszen te
is tudod, mit mondanak a vörös hajú nőkről – válaszoltam
könnyedén, megrázva a vörös loknijaimat, miközben igenis
súlyos dolgokról volt szó.
– Nos, akkor ma van a szerencsenapod, a vörös ugyanis a
kedvenc színem.
Hirtelen elöntött a forróság. A hasam tájékáról tört fel, akár a
vulkán. Nos, ezt meg kell jegyeznem. Milo Hendricks igazi
sármőr. Ki hitte volna?
– Karl nem érdemel ekkora figyelmet. Egyikünkét sem –
néztem egyenesen Milóra, miközben megnyaltam az ajkamat.
Próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani az iménti
kijelentésének. – Örülök, hogy megszabadultam tőle.
– Akkor miért voltál vele ilyen sokáig?
A kérdés ott lógott a levegőben.
Nyomorúságosan kezdtem érezni magam. Ismét
megnedvesítettem az ajkamat.
– Mert néha áldozatot kell hoznunk azokért, akiket
szeretünk.
Zavarodottság ült ki az arcára.
– Ki… – kezdte, de ebben a pillanatban megrezzent a
konyhapulton egy töltésen lévő telefon. Meglepetésemben
összeráncoltam a homlokomat, amikor rájöttem, hogy az én
telefonom az.
Milo megvonta a vállát.
– Amikor éjjel pittyegett, jelezve, hogy hamarosan lemerül,
töltőre dugtam. Gondoltam, ma reggel még szükséged lehet rá.
Remélem, nem bánod.
– Nagyon kedves tőled, Milo!
– Ez a legkevesebb – válaszolta, majd a pulthoz hajolt, és
levette a mobilomat a töltőről.
Hitetlenkedve elnevettem magam.
– Azt hiszem, már így is elég szívességet tettél nekem. Nagyon
 gy g g gy
is! Ehhez könnyen hozzá lehet ám szokni! Ébredés után készen
vár a kávé, a reggeli, na meg ez a lélegzetelállítóan szép kilátás!
Felmordult, mintha tényleg semmiség volna.
– Tessék! – nyújtotta felém a telefont, én pedig gyorsan
beütöttem a képernyőzár kódját.
Azonnal össze is rezzentem.
Egy halomnyi üzenet várt rám. A zöme még éjjel érkezett.
Nem is értem, miért lepődtem meg mégis, de életre keltette a
dühömet.
Fortyogott a lelkem: még van képe?!

KARL: Nem igazán díjazom a ma esti mutatványodat.

Mutatvány? Megcsikordult a fogam. Ez a faszszopó

szórakozik velem?

KARL: Hol vagy?

KARL: Nincs időm erre, Tessa! Ha nem vagy otthon reggel 8:00-ra,
hívom a rendőrséget.

Az órára néztem. 8:09 volt. Na, nem mintha érdekelt volna.

De az utolsó üzenettől azonnal fortyogni kezdett a vérem.
Mintha belém csapott volna a villám. Azt használta fel ellenem,
ami eddig is mellette tartott.

KARL: Ugye tudod, mi történik, ha nem jössz haza?

Éveken át mosolyogva bólogattam, amint Karl követelőzni

kezdett. Meghajoltam az akarata előtt, ami az idő múlásával
egyre mocskosabb és mocskosabb lett. De nem láttam kiutat.
És még mindig nem látok. Nincs válasz a kérdésemre. De kell,
hogy legyen, nem?
Alig kaptam levegőt a felindultságtól, rosszullét szorongatott,
fojtogatta a bensőmet, majd lassacskán szétáradt bennem a
nyugtalanság és a rettegés.
 – Mi az? – kérdezte Milo vészjósló hangon.
Remegett a kezem, ahogy lassan letettem a telefont.
– Semmi.
– Ne csináld ezt, Tessa! Nem kell megjátszanod magad.
Előttem nem. Fogalmam sincs, mivel tart az a szarházi a
markában, de azt látom, hogy félsz. Úgy érzed, csapdába
kerültél.
– Nem tudom, hogyan tovább. Mit fogok csinálni? – tört ki
belőlem.
– Vissza akarsz menni hozzá? – kérdezte halkan, de
haragosan.
– Nem.
Abszolút nem!
– Akkor ez a válasz.
– Sajnos nem ilyen egyszerű.
– Sosem az, de nekünk kell rendet tennünk a saját
életünkben.
Felnéztem erre a férfire, aki, úgy tűnik, a barátommá vált.
Olyan emberré, akiben megbízom.
De még soha nem bíztam senkiben eléggé ahhoz, hogy erről
beszéljek.
– Nos, a körülmények talán túlságosan bonyolultak az én
helyzetemben ahhoz, hogy kiutat találjak.
– Akkor most csakis a mára koncentráljunk. A többi majd jön
később.
– Ennyi?
– Ennyi.
Elszorult a torkom a meghatottságtól.
– Nos, akkor először is, egy lakást kellene találnom.
De nem ez okozta számomra a nehézséget.
Ez könnyen kivitelezhető.
Bobby arca volt az, ami a lelki szemeim előtt lebegett. Bobby
miatt tűnődtem el, hogy vajon nem a lehető legönzőbb lépésre
készülök-e?
De a helyzetem már tarthatatlan volt. Muszáj valami más
megoldást találnom. Más utat.
 g
Milo a telt alsó ajkába harapott. Jesszusom! Azonnal kiment a
fejemből minden!
– Nos, arra gondoltam, hogy nyugodtan itt maradhatsz egy
ideig.
– Ne szórakozz egy kétségbeesett nővel, Milo! Nem szép
dolog.
– Komolyan mondtam, Tessa. Elég nagy a lakás kettőnknek,
és elég üres is, hiszen csak én vagyok itt.
Most komolyan?
– Milo…
A hangomban benne volt minden érzelem, ami világosan
mutatta, hogy miért is nem volna jó ötlet, ha maradnék.
Elképzeltem, amint zuhanyozik. Ahogy az ágyában fekszik.
Jesszusom, hiszen már az is levett a lábamról, ahogyan a
konyhapult mellett állt!
Elég egyértelműen éheztem Milóra. Szerettem volna
belekóstolni ebbe a pompás férfiba.
De komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, nem akarom
belerángatni semmibe.
– Figyelj, sokkal jobban érezném magam, ha tudom, hogy itt
vagy, nálam, ahol szemmel tarthatlak – nézett rám.
Teljesen összezavarodtam. A fájdalom arra késztetett, hogy
megadjam magam, hogy hagyjam, hadd segítsen Milo egy kicsit
cipelni a terhemet.
Hiszen erre vannak a barátok, nem?
De tudtam, hogy nem fogadhatok el ekkora szívességet.
Gyengéden rámosolyogtam.
– Nagyon kedves tőled, Milo, de nem tehetem…
Hirtelen ellökte magát a pulttól, és gyorsan megkerülte.
A szavak a torkomban ragadtak, megszólalni sem bírtam,
ahogy Milo fölém tornyosult.
Milyen félelmetes férfi!
Szépséges szörnyeteg.
Megragadta a székemet, és maga felé fordította, hogy a
szemembe nézhessen.
 Úgy markolta a karosszéket, mintha az életet jelentené a
számára.
Közelebb hajolt hozzám, egészen az arcomhoz.
Istenem, micsoda férfi! Azonnal kiszáradt a szám, ahogy az
intenzív, sötét energiája megcsapott. Elakadt a lélegzetem, a
szívem pedig olyan hevesen vert, majd kiugrott a helyéről.
– Azt hiszed, hogy csupán jófejségből segítek neked, Tessa?
Mert annyira kedves vagyok? – mordult fel mély hangon, de
ettől csak még jobban elvarázsolt. Belesüppedtem a lényébe,
ebbe a mélysötét erdőbe, ahová a sűrű leveleken át még a nap
sem tud betörni. Mint egy biztonságos mennyország, ahonnan
egyben a pusztítás szele is fúj.
Ennek a férfinak határozottan glória lebeg a feje felett, még
ha törött is.
Alig kaptam levegőt.
Még közelebb húzta magához a székemet, olyan közel, hogy
akár a karjába is vehetett volna.
– Nem fogok nyugodtan aludni, amíg te odakint vagy,
magadra hagyva. Egy hajszál választ el attól, hogy kirohanjak
azon az ajtón, megkeressem ezt a faszszopót, és szétverjem a
pofáját. Hidd el, Tessa, nem lenne szép látvány.
Felemelte a kezét, és végigsimított a felrepedt számon.
Nagyon gyengéd érintés volt, mégis éreztem benne a dühét.
Egy pillanatig az ajkamat bámulta, majd a szemembe nézett.
– Szóval, nem, Tessa. Nem azért kérem, hogy maradj itt, mert
ezt tartom helyesnek. Azért kérem, mert szükségesnek tartom.
Úgy gondolom, itt biztonságban vagy. Legalább addig maradj,
amíg rátalálsz a saját utadra.
Megnyaltam a számat. Egész testemben remegtem. A kezem,
a szívem, még a szavaim is.
– Mert haverok vagyunk, ugye? – kérdeztem.
Ellökte magát, felegyenesedett, és a magasból nézett rám.
– Igen. Mert haverok vagyunk – mormogta. – És most egyél –
mutatott a tányéromra –, mielőtt még kihűl az étel!
 3.

Milo

Mi a büdös francot csináltam? Mégis hol az eszem?

Beviharzottam a szobámba, becsaptam magam mögött az ajtót,
és feldúltan a hajamba túrtam.
Fel-le mászkáltam, tisztára maga alá temetett az őrület.
A sok rossz ötlet közül pont ezt kellett választanom?
Felajánlottam, hogy maradjon itt? Felajánlottam? Szinte
követeltem!
És tettem mindezt úgy, hogy már az elmúlt éjjel is majd
beleőrültem a tudatba, hogy ott fekszik a szomszéd szobában.
Egész éjjel azon tépelődtem, hogy a vendégszoba sarkában
ülve bámuljam-e, amint alszik, megbizonyosodva arról, hogy jól
van, vagy inkább ugorjak a kocsimba, és döngessek vissza a
városba, hogy levadásszam azt a szemetet.
Ki akartam csinálni, amiért kezet mert emelni erre a
szépségre.
Bemocskolta.
Tönkretette.
Fel-le mászkáltam, hogy végre összeszedjem magam. A
támaszának kell lennem, nem pedig egy halom roncsnak,
amivel Tessa biztosan nem tudna mit kezdeni.
Akkor döntöttem el, hogy felajánlom neki, hogy maradjon,
amikor megpillantottam az egyik üzenetét. Egyértelmű volt,
hogy nem engedhetem el.
És most már nincs is visszaút.
Muszáj végigcsinálnom.
Úgy, mintha nem zsizsegne tőle minden egyes porcikám.
Támogatnom kell, hiszen egy jó barát ezt teszi.
Nagy levegőt vettem, és próbáltam fókuszálni. Besétáltam a
szobámból nyíló fürdőbe, onnan pedig a gardróbba. Találnom
kell valamit, amit felvehet. Mondanom sem kell, hogy nem
igazán segítene az ügyön, ha egész nap az én pólómban
parádézna.
Odaléptem a beépített szekrényhez. Kihúztam a fiókot, amibe
mindenfélét begyömöszöltem. Az anyám szeretett idejönni, és
sokszor itt hagyott ezt-azt. Beletúrtam, és ide-oda hajigáltam a
sok kacatot, mígnem a fiók hátuljában beleakadt valamibe a
kezem. Elnyűtt anyag. Úgy tört rám a felismerés, hogy hirtelen
megtántorodtam. Azonnal elöntötte a mellkasomat a fájdalom.
Óvatosan kihúztam a fiókból a vékonyka jóganadrágot. Hátul
rejtőzött. Elfeledve.
Persze, soha az életben nem fogom elfelejteni.
Megfordultam, és a szekrénynek támaszkodtam. Az
arcomhoz emeltem a jóganadrágot, és mélyen belélegeztem az
illatát.

Elkuncogta magát, arcán szétáradt az igaz szeretet.

– Jobban ismerlek, Milo Hendricks, mint azt gondolnád!
Visszamosolygott a lányra. A könyökére támaszkodva bámulta,
ahogy ott feküdt mellette az ágyban.
– Valóban? – kérdezte incselkedve.
– Nagyon is! Így azt is látom, hogy mennyire szeretsz engem!
A fiú szíve hatalmasat dobbant.
– Sokkal jobban, mint képzeled. Mindig és mindörökké szeretni
foglak.

– Ne haragudj, kicsim! – suttogtam az anyagba, amit gombóccá

gyűrve, egyre erősebben nyomtam az arcomhoz. Mintha képes
lenne visszavinni a múltba. – Kibaszottul sajnálom!
Fájdalom és bánat suttogott a lelkemben. Abból a sötét
ürességből, ami mindörökre bennem marad. Elpusztítottam az
egyetlen gyönyörű dolgot, amit valaha kaptam az élettől.
 Leküzdöttem a kínt, visszagyömöszöltem a nadrágot a fiók
hátuljába, és addig keresgéltem, míg végül találtam egy régi
pólót és egy nadrágot, ami az anyámé volt. Amíg nem szerzünk
Tessának valami jobbat, ez is megteszi.
Visszacsuktam a fiókot, és visszamentem a nappaliba. Lassan
lépkedve közelítettem a ház túlsó felén található folyosó felé.
Majd megállt a szívem, amikor megláttam Tessát az ajtóban. De
nem annak a szobának az ajtajában, ahol éjjel elszállásoltam,
hanem a másik szoba ajtajában. A keze a kilincset markolta, ő
pedig megrendülve és zavarodottan bámult befelé.
Talán most jött rá minden múltbéli vétkemre.
Minden elkövetett hibámra.
Minden botlásra.
Minden bűnömre.
Lassú, sűrű és intenzív energia lüktetett a folyosón.
Nehezemre esett lélegezni. Nehezen küzdöttem meg azzal, ami
köztünk feszült. Mint egy életre kelt kötelék.
Visszhangzott, rezgett, pattogott.
Bizsergett tőle a bőröm, és belesajdult a lelkemben tátongó
üresség.
Volt valami Tessában. Mintha képes lenne érteni az
embereket anélkül, hogy megszólalnának. Mintha egyszerűen
tudna, látna és érezne dolgokat.
A fenébe is! Abban a pillanatban én is mindennek a
tudatában voltam.
Mintha egy örökkévalóságig álltunk volna így. Csendesen, a
zavarodottságban lebegve, miközben belénk hasított a
felismerés.
Végül rám nézett. Óvatosságot láttam a tekintetében.
Elővigyázatosságot azon az arcon, ami minduntalan levett a
lábamról, ahányszor csak megpillantottam. Majdnem térdre
kényszerített az igazság miatt érzett bűntudat.
Elmosolyodott. Lágyan, döbbenten és zavarodottan.
– Nem is tudtam, hogy apuka vagy. Hiszen ez nagyszerű,
Milo!
A megállapítás mögött ott húzódott a kérdés. Az imádatba
 g p g
sajnálat vegyült, és elszorult tőle a torkom. Megdörzsöltem az
arcomat.
– Igen – nyögtem ki végre. – Egy fiú és egy lány. Remington és
Scout.
– És milyen gyakran vannak nálad? Úgy értem, nem akarok
útban lenni – mondta hirtelen, mintha kényelmetlenül érezné
magát, nem odavalónak, miközben én, a szörnyeteg másra sem
vágytam jobban, mint hogy ott legyen. – Szerzek lakást, nem
gond. Nem akarok zavarni. Nem tudtam, hogy vannak
gyerekeid, és komolyan nem szeretném, ha belekeverném őket
is…
– Ne! – szakítottam félbe.
Lassított. Magával ragadta a bennem dúló vihar. A kék
tekintete ott sodródott előttem. Gyönyörű hely ígéretét hordozta
magában. Olyan helyét, ahol a nap végre megérinti a kék eget.
De túl fényes az olyanoknak, akik sötétségre vannak
kárhoztatva. Próbáltam megszólalni. Lenyelni a torkomban
lévő szilánkos gombócokat.
– Nem jönnek.
Összeráncolta a homlokát. A vörös haja lángolni látszott.
Gyengéden nézett rám. Áthatóan. Belém akart látni, oda, ahol
a démonjaim laknak.
Istenemre esküszöm, minden molekulányi helyet ő telített el.
– Az anyukájukkal laknak? – kérdezte óvatosan, ami minden
könnyedséget ellopott a hangjából. Biztos voltam benne, hogy
pontosan érzi a kínzó fájdalmamat.
Alig észrevehetően ráztam meg a fejemet.
– Nem.
Pislogott. Nyugtalanul.
– Akkor… hol? – kérdezte rekedtesen.
– A nagyszülőknél – nyöszörögtem.
– Ó! – suttogta, majd az ajkába harapott, mintha visszafogná
azt a sok-sok kérdést, ami kikívánkozott belőle.
Én pedig csak álltam, és olyan érzésem volt, hogy azonnal
megőrülök.
– Nem akartam kutakodni – suttogta végül, majd behúzta az
 g g j
ajtót. – Törölközőt kerestem, hogy lezuhanyozhassak, és akkor
nyitottam be…
Sápadt arcán lángolni látszottak a szeplők.
– Semmi baj, minden rendben – mondtam, pedig messze nem
így éreztem. Semmi sem volt rendben. De ez nem Tessa baja. Az
enyém.
Tessa megnyalta a rózsás ajkát. Egyszerre tűnt idegesnek és
merésznek.
– Sajnálom – mondta.
– Mit?
– Sajnálom, hogy a barátom bánatos.
A megértés ott lebegett közöttük, ebben a fura esetlenségben,
ami valahogy mégsem tűnt kényelmetlennek vagy
kellemetlennek.
Végül megköszörültem a torkomat, és odanyújtottam neki a
ruhákat.
Úgy mosolygott rám, mintha a sebzett szívem egy darabját
nyújtottam volna feléje.
– Miért érzem gáznak, hogy az anyukád ruháit vegyem fel?
– Nem gáz. Az anyukám a legjobb fej. A szomszéd telken
lakik. Biztos benéz majd később.
Tessa magához szorította a ruhákat.
– Akkor alig várom, hogy megismerjem.
– Biztos vagyok benne, hogy ő is így van ezzel.
Durva lesz, az már biztos.
Tessa rám meredt, de aztán nem kérdezett rá.
– Köszönöm, Milo. Mindent nagyon köszönök! – suttogta.
Összeugrott a gyomrom. Már a csodás hangja is elég volt,
hogy ezt váltsa ki belőlem.
Felsóhajtottam. Volt egy olyan érzésem, hogy fogalmam
sincs, mire adtam a fejemet.
– Zuhanyozz csak le. Kint leszek, ha valamire szükséged
volna.
 4.

Tessa

– Jaj, de jó, hogy felvetted! Igazán nem túlzás, ha azt mondom,

hogy kétségbeesetten szükségem van a legjobb barimra! –
suttogtam drámaian a telefonba, miközben a nappaliban
settenkedtem. Hogy miért settenkedtem, magam sem tudom, de
olyan volt, mintha titkos küldetésen lennék. Különösen, amikor
kilestem az ablakon a hátsó udvarra.
Milo négykézláb térdelt a földön. Egy darab faanyagot
csiszolt. Hatalmas munkának tűnt.
Megszabadult attól a szörnyűségtől, ami eddig eltakarta.
Vagyis levette a pólóját, és hát, te jó ég, mekkora bűn ilyen
csodás testet anyag alá rejteni!
Ilyen távolságról nem tudtam volna megmondani, milyen
minták vannak a bőrén, de azt jól láttam, hogy szinte az egész
hátát tetoválások fedik. A karján és a vállán meg-megfeszültek
az izmok miközben előrehajolt, és csak úgy kézzel csiszolgatta a
fadeszkákat. Teljesen feleslegesek a szerszámok, ha valaki így
néz ki.
Amitől viszont teljesen ellágyultam, az az, hogy odakint volt,
és tovább dolgozott a házon, pedig bevallotta, hogy nem járnak
hozzá a gyerekei. Nem látogatják. Már attól összetört a szívem,
amikor megláttam a csoda szép szobát, ami a két gyereket várja.
Nyilvánvalóan fájdalmas volt a szoba látványa, de ennél is
fájdalmasabb volt a barátom bánata. Milliónyi kérdést vetett fel.
Eden kuncogni kezdett a vonal túlsó végén.
– Hajaj! Csak mondd, milyen kalamajkába keveredtél
ezúttal?! Vigyek váltságdíjat? – kérdezte.
Nos, ha valakinek, akkor azt hiszem, Milónak jött volna jól
egy kis mentőcsomag.
 – Nos, valóban történt egy s más múlt éjjel – kerteltem
idegesen.
Éreztem, ahogy hirtelen megváltozott Eden hangulata.
Azonnal rájött, hogy nem úgy végződött, ahogyan kellett volna.
Vagyis nem adtam meg magam Karl kénye-kedvének. Éveken át
győzködött, hogy hagyjam el, és sosem értette, miért maradok
mellette. Talán hülye voltam, hogy nem mondtam el neki az
igazat. Azért, hogy őrizzem a titkot, vagy mert szégyelltem az
igazat?
– Mi történt? – kérdezte feszülten.
Nagy levegőt vettem.
– Szakítottam Karllal.
Hitetlen csend volt a válasz.
– Elhagytad? – suttogta.
Elszorult a torkom a feltörő érzelmektől. A fájdalomtól, a
haragtól és az elszántságtól.
– Megütött, Eden.
Fájdalmasan felnyögött.
– Már… máskor is előfordult? – kérdezte óvatosan.
Fel-alá mászkáltam, s azon tűnődtem, hogyan magyarázzam
el neki. Haragudni fog. Megbántódik. És minden joggal. Hiszen
mindent el kellene egymásnak mondanunk!
– Nem, ez volt az első eset, és ezzel betelt a pohár. Ennél
többet képtelen vagyok elviselni.
– Nem értem, miért nem álltál ki magadért már hamarabb is,
Tessa. Te olyan csodás ember vagy!
Elszorult a torkom a szeretettől.
– Hja, tudom, hogy az vagyok! – próbáltam elviccelni, mivel
baromi nehéz volt olyasmiről beszélni, amit eddig titkoltam.
Mintha attól könnyebb lett volna a helyzetem.
Kevésbé igaz.
Mint valami párhuzamos valóság.
Eden kivárt. Tudta jól, hogy a poénkodással valami
komolyabbat próbálok elfedni. Felsóhajtottam.
– Van itt még valami.
– Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.
 gy
– Karl fizeti Bobby gondozását.
Hatalmas csend volt a válasz. Tudtam, hogy megpróbálja
feldolgozni a hallottakat. Habozott.
– Mit jelentsen ez? Azt hittem, az állam fizeti.
Elnevettem magam. Szégyennel teli nevetés volt.
– Nem. Karl fizette egész idő alatt – vallottam be
töredelmesen.
Még csak egy rövid ideje randiztunk, amikor a baleset
történt, én pedig elég gyorsan beköltöztem hozzá.
– Nem értem. Miért nem mondtad? Miért nem kértél
segítséget? Az egyház segített volna. A közösség…
– Tudom. Tudom, hogy te segítettél volna, de pontosan ezért
hallgattam róla. Már így is olyan sokat kaptunk Bobbyval az
apukádtól. Nem kérhettem még ennél is többet!
Tizennégy voltam, amikor a szüleink meghaltak, és Bobby
gondoskodott rólam. Ő nevelt fel, pedig még maga is gyerek
volt.
Eden apjának, Garynek volt egy nonprofit alapítványa, a
Remény Keze, amin keresztül az egyházközösség rászoruló
tagjainak segített.
Eleinte nagyon jól ment minden, és Bobbyval egyenesbe
jöttünk. Ételt kaptunk, és fizették a számláinkat is, míg Bobbyt
elő nem léptették a munkahelyén. Aztán Bobby balesete után
egyszerűen nem volt képem még kérni. Nem vehettem el a
többi rászoruló család elől a pénzt, ha volt más lehetőség is.
Szerencsétlenségemre a másik opció lassan, de biztosan
tönkretett.
Eden hallgatott egy ideig.
– Ezért vállaltad el az alapítvány vezetését? Mert úgy érzed,
tartozol? – kérdezte óvatosan.
Istenemre, túlságosan is jól ismer!
Amikor az apja úgy döntött, hogy nyugdíjba megy, úgy
éreztem, eljött az én időm, és végre viszonozhatom mindazt,
amit kaptam.
– Ugyan! Dehogy! Csak kifogást kerestem, hogy ne kelljen
hazamennem Karlhoz. A döntésem teljesen önös érdekből
 j
született – mondtam heccelődve.
– Te vagy a világon a legönzetlenebb ember, akit ismerek –
motyogta halkan nevetés helyett.
– Gondoskodtak rólunk. Nem is tudom, mi lett volna velünk,
ha az édesapád nem segít.
Gary olyan volt számomra, mint az apám, főleg Bobby
balesete után. Nem maradt már senkim, csak Eden és az apja,
akik kedvesen befogadtak.
– Szóval ezzel tartott eddig Karl a markában. Tudhattam
volna!
– Nem tudhattad, mert nem mondtam. Sajnálom, hogy
becsaptalak.
– Ki kellett volna derítenem – vitatkozott, mintha ugyan az ő
hibája lenne, hogy idáig fajultak a dolgok. – Mindig is tudtam,
hogy van valami, amivel irányít. Nem igazán sugárzott az arcod
a boldogságtól, ha a közeledben volt az a barom. Sosem
értettem, mit eszel rajta.
Nos, eleinte tulajdonképpen kedveltem Karlt. Addig, amíg ki
nem mutatta a foga fehérjét. Onnantól kezdve, hogy elkezdett
pénzt adni, a kötelékek láncokká váltak.
– Nos, semmit sem. Olyan volt, mint a penészes savanyú
cukorka.
Eden elkacagta magát.
– Undi!
Elnevetgéltünk, majd a könnyedség elmúltával Eden tovább
kérdezgetett:
– Mihez kezdesz most? Trent és én…
– Nehogy azt mondd, hogy pénzt adtok! Az nem történhet
meg! Majd megoldom.
– De miért nem segíthetünk? Hiszen te is megtennéd értem.
Még az utolsó rongyodat is nekem adnád.
– Ha már itt tartunk, most nekem kell a tiéd – mondtam,
miközben végignéztem a ruhákon, amiket Milo adott. Egy öreg,
lyukacsos póló és egy tesinadrág volt rajtam.
Jól fog kinézni a tűsarkúmmal.
– Várj csak! Most hol vagy? – kérdezte zavarodottan.
 j gy
Nagyot sóhajtottam, gyorsan kilestem megint az ablakon.
Milo éppen egy létrán állva kalapált valamit.
Elzsibbadtam a látványtól.
Te jó ég, micsoda pasi!
– Milónál.
Eden egy pillanatra elnémult, majd felnevetett.
– Jesszusom! Őt hívtad fel? Tudtam, hogy bejön neked! Pedig
mindig tagadtad, mondván, van pasid, de láthatóan csorgott a
nyálad, ha megláttad. Nem?
De. Pontosan.
– Dehogy hívtam fel! Mégis, miket gondolsz rólam? Nem így
történt. Ő talált rám az éjjel a Feloldozás parkolójában.
– Te visszamentél a klubhoz? Miért nem hívtál fel, hogy
menjek érted?
– Mert múlt éjjel volt az első olyan alkalom nagyon hosszú
ideje, hogy kettesben lehettél Trenttel a gyerekek nélkül. Biztos
vagyok benne, hogy habzsoltad az élvezeteket. Hát milyen
legjobb barinő lennék, ha ezt tönkreteszem neked?
– Érted mentem volna.
– Nos, remélem is! De most komolyan! Szuper kis
orgazmusok a még szuperebb pasiddal, vagy a barátnőd
megmentése… mégis, melyik a jobb? Kérlek, Eden!
Olyan cukik voltak, amikor kijöttek a klubból. Sugárzott
róluk, hogy szerelmesek. Trent alig bírta levenni Edenről a
kezét és a száját. Nem akartam zavarni őket. Még annak
ellenére sem, hogy a látványuktól még magányosabbnak
éreztem magam.
– Gondolkodás nélkül mentem volna.
– Szerintem így is elmentél, miközben a hatalmas…
– Tessa!
– De hát igazat beszélek, nem? Mondd, hogy tévedek!
Eden kuncogni kezdett.
– Na, megmondtam.
Nem voltam féltékeny, vagy valami hasonló. De vágytam rá.
Nagyon. Egy olyan kapcsolatra, mint az övék. Valami
valóságosra.
Egyedül kemény az élet.
Ismét Milo felé lestem. Ott dolgozott elmerülten, miközben a
napsugarak a kigyúrt, feszes testét simogatták.
Csitt, csatt, bumm!
– Tessa?
Összerezzentem. Hirtelen ráeszméltem, hogy már legalább
háromszor szólított.
– Ööö… bocsi, mit mondtál? – kérdeztem zavarodottan.
– Csak azt mondtam, hogy érted megyek. Kate úgy fél óra
múlva ébred. Utána indulunk.
Nyilván azt akarja, hogy náluk hédereljek.
Ezért is nagyon hálás voltam neki.
De már családja van.
Hirtelen izgatott lettem. Tényleg meglépem? Még a vérem is
belebizsergett. Haboztam egy pillanatig, majd kinyögtem:
– Ööö, tulajdonképpen itt maradok egy ideig Milónál.
– Hogy mi? – kérdezte megrökönyödve.
– Jól hallottad. Pont lakótársat keres.
Aprócska hazugság volt, hiszen Milo nem úgy nézett ki, mint
akinek szüksége van valakire.
Értettem a magányosságát.
Jól tudom, milyen.
Csakhogy Milo magányossága még az enyémnél is
komolyabb.
Mélyreható szomorúságot éreztem felőle. Mintha az aurája is
megsebesült volna.
Soha nem éreztem olyan egyértelműen, mint akkor, amikor
idióta módjára felfedezőútra indultam az otthonában, és
benyitottam abba a szobába.
A falakra a kinti látképet festették, az erdő és a tó ölelte a
szobát, a plafonról pedig az ég kékje köszönt vissza. A két
gyerekágy úgy nézett ki, mint egy kis lombház, olyan, mint
amilyenen odakint dolgozott éppen. Már felmászni, és csak úgy
elheveredni is nagy élmény lehet. Kézzel készült, hímzett
ágytakarók fedték az ágyakat. Tökéletes volt az összhang.
 gy gy g
A fal mellett két játékokkal teli láda állt, és egy-egy
könyvespolc a szélén. Tele voltak könyvekkel, játékokkal és
plüssállatokkal.
Túlságosan tökéletes volt.
Túlságosan rendezett.
Túlságosan üres.
– Tudtad, hogy Milónak vannak gyerekei? – kérdeztem
suttogva.
Eden habozott egy pillanatig.
– Igen. Trent egyszer-kétszer említette. Ha jól tudom, a
nagyszülőké a felügyeleti jog.
Elszorult a szívem.
– És az anyjuk?
– Nem tudom biztosan.
Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek ki. A pulzusom szinte
száguldozott.
– Szerinted… bántotta őket?
El nem tudtam képzelni. Hihetetlen volna.
Milóból sugárzik az erő, félelmetes jelenség, de tele van
jósággal. Tisztességes.
Eden hangja ellágyult.
– Nem hinném. Ha a közelében vagyok, erős szomorúságot
érzek, mintha valami hatalmas terhet cipelne. De nem ismerem
olyan jól. Ritkán beszél, és ha mégis, akkor sem magáról. Trent
viszont bízik benne, még a gyerekeinket is szívesen rábízza, és
te is tudod, hogy ilyet nem tenne ok nélkül.
– Persze.
Milo olyan, mint a megtestesült béke és szívfájdalom. Mint a
bánat és a magány.
– Nos, azt mondtad, az utolsó rongyom is kell…
Elnevettem magam.
– Nos igen, egy szakadt póló és egy rövidnaci van rajtam.
Milo anyjáé. Ments meg! Majd kénytelen leszek elmenni
Karlhoz a cuccaimért, de még nem mostanában.
Hagynám az egészet a francba, de a kocsim is ott van.
– Ne aggódj, Eden megment.
 gg j g
– Ja, és cipő is kell. De nem olyan lapos, vénasszonyos,
amilyeneket mostanság hordasz, mert olyan kényelmesek.
Nekem rendes cipő kell! Aminek van sarka.
– Azta, Tessa! Árad belőled a szeretet.
Elvigyorodtam.
– Én mindig igazat mondok, nem?
– Oké, te igazmondó. Akkor azt mondd meg, hogy valóban jól
vagy-e? – kérdezte őszinte aggodalommal.
Reszketeg levegőt vettem.
– Azt hiszem, igen. Még ki kell találnom, hogy mihez kezdjek,
de egy biztos, nem akarok soha többé Karl mellett lefeküdni.
– Oké, értem, de ígérd meg, hogy szólsz, ha segítség kell.
Számíthatsz ránk. Lehet, hogy nem vagy a vérem, de olyan
vagy, mintha a testvérem lennél. Remélem, tudod.
Elszorult a torkom.
– Igen, te is olyan vagy nekem, mint egy testvér.
– És nincs több titok!
– Nincs több titok.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Te vagy a legönzetlenebb ember, akit ismerek, Tessa. És
tudom, hogy bármit megtennél a testvéredért, de ideje, hogy te
is élj. Gondolj magadra is, kérlek! Megérdemled a boldogságot.
– Boldog vagyok.
– Én igazi boldogságra gondoltam. A valódira. Ami teljessé
tesz. Tudom, hogy magányos vagy, hiába próbálod titkolni.
Neked is szükséged lenne egy kis sütire.
Felnevettem, de közben könnybe lábadt a szemem.
– Azt hiszem, megtettem az első lépést ebbe az irányba. Múlt
éjjel végre ráeszméltem, hogy azzal senkinek sem segítek, ha
Karl mellett maradok. Nem, ha nekem semmi jó nem jut. És
igen, nagyon jó lenne egy kis süti.
Én is édes életre vágytam.
Teljességre.
Persze, ellennék én egyedül is, nem gond. De egy társ… a
másik felem? Nagyon jó lenne.
 – Ugye tudod, hogy Salem és Aster ott fognak toporogni az
ajtóban, minden részletre kíváncsian? – figyelmeztetett.
Aster és Salem Eden sógornői, Trent testvéreinek a feleségei.
Mi vagyunk a Fantasztikus négyes. Már nagyon régóta
nyaggatnak, hogy hagyjam el Karlt.
– Juj! Küldök nekik üzenetet.
– Minden kérdést megérdemelsz, amivel bombázni fognak –
szólt heccelődve.
Nos, talán én is túl sokat nyaggattam őket: mindig mindent a
legapróbb részletig tudni akartam. De csak azért, mert örömet
okozott az ő örömük, hiszen nekem eddig még nem lehetett
részem hasonlóban.
– Hé! Nem volt más lehetőségem, mint hármótok által,
másodkézből kielégíteni a szükségleteimet. Ne hibáztass azért,
mert vannak vágyaim. Részleteket akartam. Látni.
– Aha, ezt hívják egyébként pornónak.
– Öröm bámulni a férjeiteket. Megelégszem annyival,
amennyit kapok.
– Jesszusom, te nem vagy normális! – nevetett Eden.
– Te viszont egy hős vagy! Az én hősöm! Ezért, ha Kate baba
felébredt, kérlek, vidd a csinos seggedet a kocsidhoz, ülj be, és
hozz nekem valami normális göncöt! Tudod, hol lakik Milo?
– Elkérem a címét Trenttől. Amint a kicsi megébred, indulok
is.
– Csúcsszuper vagy! Imádlak. Őrülten!
– Én is.
Amint letettük, bepötyögtem az üzenetet a csoportos csetbe.
Próbáltam nem vigyorogni. A lányoknak tetszeni fog a
mondanivalóm.

ÉN: Elküldtem a nyálas köcsögöt zabot hegyezni. Pápá, puha pöcsű

faszfej!

Egy másodperccel később özönlöttek a reakciók:

SALEM: Ha most viccelsz, eskü szétrúgom a segged!

 ÉN: Nem vicc. Éjjel szakítottunk.

SALEM: OMG! Mi történt?

ÉN: Talizzunk, és elmesélem!!!

SALEM: Péntek, Margarita koktélos bulika?

ÉN: Csak akkor, ha feneketlen a koktélospohár!

Én ugyanis biztos, hogy leiszom magam.

 5.

Tessa

Másnap reggel a St. John’s Meadows szociális intézmény

napsütötte folyosóin sétálgattam. A büszkén ragyogó nyári nap
a hatalmas ablakokon át meghitt meleget árasztott a tartós
ápolást és gondozást nyújtó otthonba. A St. John’snak harminc
szobája volt. Emellett egy hatalmas, közös nappali, néhány
boltíves beugró, egy ebédlő, egy színház, egy játékterem és egy
kézműves szoba. Igyekeztek olyan otthonossá tenni, amennyire
csak lehetett, hogy a lehetőségekhez mérten a legnagyobb
kényelemben és nyugalomban élhessenek a bentlakók. A
kertben buja zöldek, óriási fák és tökéletesre nyírt pázsit várt. A
bokrokat és az egyéb növényeket tarka, színpompás virágok
pettyezték.
Mégis, ott volt ez a jellegzetes szag.
A gyógyszer, a fertőtlenítő és az összetört álmok szaga.
Felvérteztem magam ellene. Ahogyan a szomorúság ellen is,
ami minduntalan torkon ragadott, valahányszor betettem ide a
lábamat.
Bobby szobája a 111-es volt, a jobb oldali folyosó közepén
balra.
Úgy elfacsarodott a szívem, mintha egy stresszlabda volna,
amit valaki éppen alaposan megszorongat. Belestem a szobába
a nyitott ajtón keresztül.
Minden ima és ígéret, amit valaha elsuttogtam, hirtelen a
felszínre tört. Közel álltam ahhoz, hogy sutba dobjam az
elhatározásomat. Hiszen Bobby volt az oka mindennek. Ő a
döntéseim katalizátora. Miatta születtek az elhatározásaim.
A saját biztonsága érdekében a kerekesszékéhez szíjazták. A
kertet bámulta az ablakon át.
 Sosem tudtam biztosan, hogy egyáltalán látja-e. Hogy
észreveszi-e a szépségét. Hogy azt kívánja-e, bárcsak odakint
sétálhatna. Hogy tudja-e, érzi-e minden emléke és vágya
megsemmisülését, mindazt, ami már sosem lesz. Vajon érti-e?
Óvatosan beoldalogtam. A hangos zajoktól rendszerint
megrémült, így igyekeztem csendben mozogni.
Úgy éreztem, örül nekem, ahogy feléje közeledtem. Bobby az
én nagytestvérem, akit itt rejtettünk el, és akiről mindenki
megfeledkezett rajtam kívül. Nos, rajtam és Karlon kívül, aki
csak ütőkártyaként tekintett a bátyámra. Felhasználta a céljai
érdekében.
Soha többé!
– Szia, Bobby! Én vagyok az, Tessa! – suttogtam.
Megremegett a karja és a válla. Mindig csak ennyi reakciót
váltottam ki belőle.
Megkerültem a székét, és letérdeltem előtte. Megremegett a
lelkem, ahogy ránéztem.
A szeretettől.
A bánattól.
A haja sötét rozsdabarna. Mélyebb vörös, mint az enyém, bár
én mindig szerettem azt hinni, hogy teljesen egyformák
vagyunk.
Hogy illünk egymáshoz.
Hogy jó páros vagyunk.
Elválaszthatatlanok.
Igazi család.
Mindig felnéztem Bobbyra. Ő volt a példaképem. Az én
védelmezőm.
Az én otromba nagytestvérem, aki szívatott és
parancsolgatott, aki megmondta, kivel randizhatok, és kivel
nem (többnyire senkivel), de tette mindezt hatalmas szeretettel,
gyengéd mosoly kíséretében.
Elfacsarodott a szívem, ahogy eszembe jutott, hogy már nem
szokott mosolyogni.
Mindent feláldozott értem. A szabadságát, a fiatalságát,
amikor ahelyett, hogy esténként csajozott volna, másodállásban
dolgozott, hogy gondoskodni tudjon rólam.
Amikor balesetet szenvedett, nem is volt kérdés, hogy nekem
is fel kell áldoznom őérte mindent.
Elöntött a bűntudat, ahogy óvatosan kinyújtottam a kezemet,
és megérintettem az övét, amit szorosan a mellkasához szorítva
tartott. A jobb kezét, azt, amelyiket még tudott mozgatni.
– Hogy vagy, Bobby? – kérdeztem halkan.
Gyorsan körbenéztem, hogy lássam, minden rendben van-e,
biztonságban van-e, bár bíztam a gondozóiban, hiszen kiváló
munkát végeztek. Éppen ezért is akartam olyan nagyon, hogy itt
maradhasson.
Mindig ápolt volt, megmosdatták, a ruhái és az ágyneműje is
rendszerint patyolattiszta. Mindennap volt fizikoterápiás
kezelése, és természetesen minden étkezéskor megetették.
Annyit javult, hogy le tudta önállóan nyelni az ételt, és tudott
önállóan lélegezni.
Reménykedtem, hogy talán rendbe jön.
Hogy talán ismét képes lesz járni.
Beszélni.
De nem történt ennél több.
Nem beszélt, és többnyire nem is reagált semmire, csak néha
nyöszörgött, amiről viszont nem tudtam eldönteni, hogy
kommunikálni próbál-e, vagy csak önkéntelenül csinálja.
A szeme ugyanolyan színű, mint az enyém, de a tekintete a
távolba révedt. Valahol nagyon messze járt. Fogalmam sem volt,
merre.
Reméltem, hogy egyszer még összefutok vele, bárhol legyen
is. Reméltem, hogy tudja, soha nem fogom magára hagyni, hogy
soha nem fogok neki hátat fordítani, mert teljes szívemből
szeretem.
– Jól nézel ki, tesó – motyogtam.
Megfogtam a mellkasához szorított öklét, óvatosan az ölébe
fektettem, és kinyitottam a tenyerét. Egy pici, kerek medál volt
benne, amit ha kinyitottunk, négy apró fénykép volt benne. Egy
a szüleinkről, kettő rólunk készült, a negyedik képen pedig
 gy p p g
mind a négyen rajta voltunk, amikor mi még kicsik voltunk, a
családunk pedig teljes volt.
Ebből… ebből tudtam, hogy emlékszik.
Mert mindig magánál tartotta.
Félretettem a medált, és összefontam az ujjainkat.
Felsóhajtott, és én tudtam… tudtam, hogy érez engem.
Ezért hát mindig beszélni fogok hozzá. Soha nem fogom
abbahagyni.
– Jól gondoskodnak rólad? – simítottam végig a kezén. –
Nagyon szép idő van odakint. Bár az éjszaka szeles volt.
Remélem, nem tartott ébren.
Ott térdeltem előtte még vagy egy percig. Nem tudtam,
miként valljam be, amit tettem.
Nyomasztott, így felálltam, és mászkálni kezdtem. Mindennel
babráltam; a távirányítóval az asztalon, a virágcsokorral, amit
még szombaton hoztam, majd a táblázatra néztem, amibe az
ápolók és a nővérek lejegyeztek minden tudnivalót.
Leginkább csak figyelemelterelés akart lenni, próbáltam
legyűrni a pánikot.
És ha én gondoskodnék róla?
Ha találnék rá valami megoldást?
Egy jó pár új rajz lógott a faliújságon. Az egyiket a tizenkilenc
éves, reménytelenül szerelmes Hank rajzolta. Mindig elhívott
randizni, ha összefutottunk a folyosón. A másik Lynette rajza
volt, egy fiatal lányé, aki megtanult a szájával festeni, és minden
egyes napját a kertben töltötte. Képeket festett azoknak, akik
ritkán jutottak ki a szabadba.
Levettem a rajzokat, és odavittem Bobbyhoz.
Odahúztam egy széket, majd leültem majdnem szemben
vele.
Felemeltem az első rajzot, Hank szinte felismerhetetlen
firkálását.
– Jobbulás, Bobby! – Elmosolyodtam, ahogy hangosan
felolvastam. – Hank mindig szorít neked! Úgy gondolja, egy nap
együtt fogjátok járni a folyosókat, és majd mindenféle bajba
kerültök. Na, mit gondolsz?
 g
Felemeltem, és végigsimítottam Hank ákombákom írásán.
Bobby lassan rám pislantott. Szomorúság fojtogatott.
Hullámokban temetett maga alá.
Mindig olyan érzés volt, mintha készenlétben várna, hogy
teljesen felemészthessen.
Felemeltem a másik képet is, ami meglepően jó volt.
– Na, és ez itt, Lynette-től van. Ez az a szökőkút, ami itt van az
ablakod előtt. Nézd… aznap madarak is voltak körülötte. Öt,
méghozzá!
Hangosan számoltam meg a madarakat.
Eltűnődtem, vajon gondolkodik-e a hallottakon.
Tényleg, Sherlock?
Annyira szerettem volna tudni!
Letettem a képeket.
Máskor egész nap is képes voltam beszélni hozzá. Bármiről,
akármiről. Nem mintha gondot okozott volna.
De ma hazugságnak éreztem. Mintha nem lennék igazán
őszinte.
A szék szélére húzódtam, előrehajoltam, megfogtam és
megszorítottam a két kezét, miközben kiböktem az igazságot.
– Elhagytam Karlt. Elhagytam, mert nem volt jó hozzám, nem
illett hozzám. A szívem vágyik a szabadságra. Szeretnék igaz
szerelmet és örömet lelni az életben.
Önző dolog? Helytelen ezt kívánni, ha Bobbynak soha nem
adatott meg?
– Egy barátomnál lakom most. Elég gáz helyzet, mert
baromira vonzó, és fogalmam sincs, mit kezdjek magammal, ha
a közelében vagyok.
Minden alkalommal kivert a víz Milo közelében, és persze
elöntött a forróság.
– De ne aggódj, biztonságban vagyok. Milo kedves srác. Jó
gyerek. Biztosan kedvelnéd – magyaráztam, majd
megnedvesítettem az ajkam a nyelvemmel. – Nos, őszinte
leszek, és elmondom, hogy félek. Félek, hogy nem tudom
egyedül megoldani a dolgokat. Hogy ezért majd cserben
hagylak. De azt akarom, hogy tudd, soha nem fog megtörténni!
Mindent megteszek, amire szükség van. Gondoskodni fogok
rólad. Mindig. Ígérem! Majd valahogy megoldom.
Felálltam, és odahajoltam hozzá, hogy puszit nyomjak a
halántékára.
– Nagyon szeretlek, tesó. Őrülten!
Könnyek marták a szememet. Visszatettem a medált Bobby
tenyerébe, majd ráhajtottam az ujjait, és megszorítottam.
– Remélem, hogy legalább ezt tudod.
Visszapislogtam a könnyeimet, majd felálltam, és kisétáltam
a szobájából. Átsétáltam pár termen, míg az adminisztrációs
részre nem értem. Bekopogtattam Nancy félig nyitott ajtaján.
Az íróasztala mögött ült. Felpillantott.
– Tessa! Szia! Gyere be!
– Szia!
– Minden rendben? – ráncolta össze a homlokát.
Megpróbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot,
miközben lassan leültem az egyik székre.
– Szeretném megkérdezni, hogy meddig van kifizetve Bobby
számlája.
Aggodalmasan pillantott rám, de nem szólt semmit, csak
lenyomott egypár gombot a billentyűzeten, és a monitorra
meredt.
– A hónap végéig ki van fizetve.
Az még olyan… három hét.
Grépfrút nagyságú sziklatömb keletkezett a torkomban a
félelemtől.
– Történt valami?
– Nem, nem, minden rendben, csak biztos akartam lenni,
hogy átjött a legutóbbi utalás – hazudtam.
Észrevette a nyugtalanságomat, mert egypár másodpercig
rám meredt, majd lehajolt, és előkotort az egyik fiókból néhány
prospektust.
– Örülünk, hogy Bobby itt lakik velünk, de ha szükségesnek
látod, más lehetőség is van – mondta felém nyújtva a
prospektusokat.
p p
Legfelül egy államilag támogatott otthoné volt – San
Franciscóban.
Hányingerem lett.
– Köszönöm – suttogtam, majd felálltam, miközben elvettem
tőle a papírokat.
Magamban megfogadtam, hogy nem lesz rájuk szükségem.
Kiléptem az irodából, majd lehajtott fejjel végigsiettem a
folyosón. Nem akartam egyik ápolóval sem találkozni, hiszen
úgyis látták volna rajtam, hogy valami nincs rendben.
Általában úgy jöttem ide, hogy igyekeztem mindenki napját
szebbé tenni, hiszen gyakran szomorúság vibrált a levegőben.
Tudtam persze, hogy nem könnyű sem a bentlakóknak, sem
az ápolóknak, sem a látogató családtagoknak.
Kilöktem a bejárati ajtót, és a napfényes reggelbe kilépve
hatalmasat szippantottam a friss levegőből. El akartam nyomni
a mélyről feltörő félelmet, amit a tettem miatt éreztem. Ugyanis
bűntudat és aggodalom hatalmasodott el rajtam. Alig kaptam
levegőt. Próbáltam leküzdeni a pánikot, ami lassan felkúszott a
torkomon.
Milo SUV-ja felé siettem, amit kölcsönadott, hogy el tudjak
jönni. Majdnem futva tettem meg az odáig tartó utat, mert attól
féltem, összeomlok, mielőtt elérném.
Felsikítottam, amikor valaki hátulról megmarkolta a
karomat.
Gyűlölet.
Undor.
Irtózat.
Ezek az érzések áradtak szét bennem.
Olyan gyorsan perdültem meg, hogy kitéptem magam Karl
szorításából.
– Mit keresel itt? – vontam kérdőre, miközben próbáltam
uralkodni a hangom remegésén.
Nem tartottam valószínűnek, hogy nyilvánosan botrányt
rendezne. A jó híre mindig nagyon fontos volt neki.
De itt, ezen a helyen nem tudtam, mit kezdjek Karllal.
 Bobby közelében.
Annak az embernek a közelében, aki számomra a
legfontosabb a világon, és akit Karl arra használt fel, hogy
manipulálhasson engem.
Karl ugyan türtőztette magát, de jól láttam, milyen feldúlt.
– Próbáltalak elérni, de nem válaszolsz a hívásaimra!
– Mivel nem akarok veled beszélni!
Összeszorította az álkapcsát, arrogáns arca megkeményedett.
– Mondtam, hogy nincs időm játszadozni, Tessa!
– Az jó, ugyanis nekem sincs időm veled foglalkozni.
Mondtam, hogy vége. Befejeztük! Ennyi.
– Nevetséges vagy! Túlreagálod, mint mindent. Tégy egy
szívességet, és ne viselkedj úgy, mint egy elkényeztetett csitri!
Felhúztam a szemöldökömet, miközben eluralkodott rajtam a
gyűlölet.
– Bolond voltam, hogy eddig tűrtem. Már rég túllőttél a célon,
vége!
Felhorkant.
– Viccelsz? Azok után, amit érted tettem?
– Semmit nem tettél értem. Nem azért tetted, mert érdekellek.
Beletúrt a túlságosan is tökéletes hajába.
– Azért tettem, mert szeretlek.
Micsoda hazugság!
– Sosem szerettél. Csak kellett valaki, akit mutogathatsz a
kollégáidnak és a haverjaidnak. Nézzétek csak, Karl Haller
milyen fasza csávó, gondoskodik a szegény szerencsétlen
csajról! Miközben, ha senki sem látott, úgy bántál velem, mint
valami szeméttel. Elegem van belőled! Elegem van abból, hogy
lenézel. Hogy jelentéktelen senkiként kezelsz. És elegem van
abból, hogy minden lépésemet kontrollálod!
A verés nélkül is bőven elég volt. És amikor megütött?
– Végeztem veled, Karl.
Az arcomba mászott.
– Hát, én viszont nem végeztem veled! – sziszegte felém
olyan mértékű gyűlöletet ömlesztve rám, mintha durván
megrángatta volna a karomat.
Félelem kúszott végig a gerincemen, de felemeltem a fejemet,
és egyenesen a szemébe néztem. Nem voltam hajlandó
meghunyászkodni előtte.
– Kapd be, Karl! Többé nem nyúlhatsz hozzám! – mondtam,
miközben lassan hátrálni kezdtem. – Holnap elmegyek a
cuccaimért. Díjaznám, ha nem lennél otthon.
Megfordultam, és a táskámba nyúltam, hogy elővegyem a
kocsikulcsot.
A mögöttem felhangzó szavak azonban lassan megállásra
kényszerítettek.
– Ugye tudod, mi fog történni, ha most elsétálsz? – kérdezte
Karl halkan, halálos tőrt döfve a szívembe. – Ne játssz a
türelmemmel!
Nem is igazán fordultam hátra, miközben válaszoltam:
– Pontosan ez az, Karl. Erről beszéltem. Itt a bizonyíték, hogy
nem szeretsz. Nem is érdekel, mi van a testvéremmel, hacsak
nem teszem azt, amit parancsolsz. Ez nem szerelem.
Felmordult.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy továbbra is fizetni
fogom a havi tizenötezer dollárt a testvéred után, miután
bolondot csináltál belőlem?
Elszorult a torkom.
– Valóban bolond vagy, Karl, ugyanis, ha igazán szerettél
volna, ha rendesen bántál volna velem, most nem hagynálak el.
Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogyan jutottam idáig.
Amikor annak idején randizni kezdtünk, még nagyon fiatal
voltam. Nagyon sármos volt, karizmatikus, és persze nem volt
kellemetlen látvány. Úgy gondoltam, ebből még lehet valami.
Aztán, miután meghaltak a szüleim?
Akartam, nagyon akartam. Szeretetet. Családot. Biztonságot.
Valakit, aki úgy gondoskodik rólam, ahogyan én is őróla.
Lehet, hogy bolond voltam, mert azt gondoltam, Karl lehet ez
a valaki.
Aztán valamikor Bobby balesete után, miután Karl
felajánlotta, hogy fizeti a gondozását, megváltoztak a dolgok.
Talán neheztelt rám azért, amiért megígérte, hogy gondoskodik
Bobbyról. Talán túl nagy vállalás volt ez neki. De talán tudta,
hogy Bobby mennyire nem kedvelte őt, amikor randizni
kezdtünk. De persze az is lehet, hogy élvezte, hogy rajtam
tarthatja a szemét.
Bárhogy volt is, az biztos, hogy a kapcsolatunknak nem tett
jót a keserűség és az ellenségeskedés. Idővel a megszégyenítés
ocsmány egyvelege lett.
Mielőtt észbe kaphattam volna, már nem volt menekvés.
Tulajdonképpen elköteleződtem valaki mellett, akit addigra
mélyen megvetettem.
Összeszedtem magam, és ismét a SUV felé vettem az irányt.
– Nem fordíthatsz nekem ilyen egyszerűen hátat, Tessa! –
visszhangzottak mögöttem Karl szavai figyelmeztetőn.
Megnyomtam a nyitógombot, kitártam az ajtót, majd
visszabámultam rá.
– Hát akkor most jól figyelj! – vetettem neki oda.
 6.

Milo

– Paula, kérlek! – szóltam felindultan, elfacsarodott szívvel. Azt

hittem, felrobbanok a dühtől, ahogy a fülemhez szorítottam a
telefont.
Nem hittem, hogy még ennél is többet el tudnék viselni. Nem,
hiszen még mélyebbre vájta a karmait.
– Hogy lehetsz ilyen önző azok után, amit tettél? Azok után,
hogy már így is hatalmas árat fizettünk miattad?! – sziszegte
gyűlölettel.
A haragom egybefolyt a bűntudattal.
– Tudhatnád, hogy nem fogok lemondani róluk.
– Már megtetted régebben.
Bánat gyötörte a lelkemet, és mérhetetlen lelkiismeret-
furdalás tört rám.
– Gyászoltam, Paula.
– Jobb dolguk van nálunk – mondta megkeseredetten. – Nem
gondolhatod komolyan, hogy nálad jobb volna nekik.
– Én vagyok az apjuk.
– Nem érdemled meg őket – köpte felém a szavakat.
Szíven szúrt a fájdalom.
Egyrészt egyetértettem volna vele. Fejet hajtottam volna a
szavai előtt.
Isten látja lelkemet, tényleg én tehettem mindenről!
Ugyanakkor tudtam, hogy a gyerekeimnek szükségük van
rám. A lelkem mélyén éreztem.
– Harcolni fogok értük – szóltam keményen.
– Ha volna szíved, békén hagynál minket. Biztonságban
vannak. Gondoskodunk róluk. Hetente láthatod őket! Hát ez
sem elég?
 Egy délután a parkban. Komolyan azt hitte, megelégszem
ennyivel? Hogy beérem ennyivel, mindazok után, amit
elvesztettem? A sok elvesztegetett szünidőért, a temérdek
születésnapért, és a kaotikus, iskolába indulós reggelekért
cserébe egy délutánnal?
Végigömlött az ereimben a fájdalom, maga alá temetve az
életet, a szeretetet és a reményt. De a remény utolsó cseppje
még ott volt, és arra késztetett, hogy ne adjam fel.
– Szeretem őket, Paula. Szeretem őket. A gyermekeim.
Szükségük van rám.
– Tényleg, Milo? Nem inkább neked van szükséged őrájuk?
Nem pont fordítva van, csak túlságosan elvakult vagy ahhoz,
hogy észrevedd, nekik mi a jobb?
Belém hasított a kín.
– Nem fogok meghátrálni! A gyerekeimről van szó.
– Te viszont megfosztottál az enyémtől! – Paula bánata
hullámokban tört át a sűrű levegőn, mellkason döfött, soha
véget nem érő kínokat okozva.
– Meghaltam volna érte, ha tehetem – nyögtem remegő
hangon.
– Sajnos nem így történt.
Letette, mielőtt válaszolhattam volna.
Lehajítottam magam mellé a telefont, majd leroskadtam, és a
tenyerembe temettem az arcomat. Minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy kordában tartsam az érzelmeimet.
Háború dúlt a lelkemben, és el akart hatalmasodni rajtam.
Paula vádjainak igazsága szemben az én lelkem igazságával.
Nem tudtam nyugton ülve maradni. Felálltam, majd lassan,
csoszogva indultam el arra, amerre a szívem húzott.
Átmentem a nagyszobán, majd a folyosóra léptem.
Megálltam a zárt ajtó előtt, és az ajtófélfának döntöttem a
homlokomat. Mély, reszketeg levegőt vettem, majd kinyitottam
a gyerekszoba ajtaját.
A napfény beáradt az ablakokon át. Csillámos fénnyel vonta
be a szobát, amibe az anyámmal minden szeretetünket
beletettük. Az anyám saját kezűleg készítette az ágytakarókat, ő
 y j g gy
festette a falakra a képeket, míg én fúrtam-faragtam,
kalapáltam, szereltem, míg el nem készültek a lombházakat
utánzó kiságyaik. Csak remélni tudtam, hogy egy nap majd
birtokba is veszik őket a gyerekek.
A fájdalom, amitől soha nem szabadulhatok, hirtelen feltört
a pokolból, onnan, ahol a lelkem tengődött.
Fullasztó volt.
Gyötrelmes.
Összetört.
Minden kibaszott emlék, minden egyes vétkem felnyársalta a
szívemet, ahogy ott álltam a szoba közepén.
Fogva tartott az üressége.
Annyira belevesztem az érzelmeim zűrzavarába, hogy észre
sem vettem, hogy a SUV megáll a ház előtt.
Mit sem számított.
Mert éreztem, hogy ott van.
Éreztem, hogy megmozdul a levegő, hogy megremeg a föld,
és megcsapott a meleg energia.
Muszáj volt felvérteznem magam ellene. Muszáj volt
figyelmen kívül hagyni a vonzást, pedig suttogva bizsergette a
bőrömet. Ellen kell állnom. Nem lett volna szabad felajánlanom
neki, hogy maradjon itt, mert képtelen vagyok kezelni a
jelenlétét.
A mosolyát.
A bolondozását.
A nevetését.
A békés éleslátását, a szelíd szellemét.
Tessa jelenléte olyan intenzíven töltötte be az otthonomat,
mintha itt lenne a helye. Mintha így lenne elrendelve. Pedig
Autumn az, akinek itt kellene lennie.
Ismét torkon ragadott a bűntudat.
Hogy is gondolhatok ilyesmire? Hogy akarhatok bármi jót
azok után, amit tettem?
Micsoda becstelenség!
De hiába voltam ennek tudatában, nem tudtam megálljt
parancsolni az érzéseimnek.
p
Forróság kúszott fel a gerincemen, amikor Tessa lassan
felbukkant mögöttem.
Minden egyes lépése kimért és óvatos volt. Nagyon
tapintatosan közelítette meg az ajtót.
Éreztem, hogy beles.
– Hahó! Nem zavarok?
Hátrapillantottam.
– Minden rendben.
Nem tudtam neki ellenállni. Vele szemben tehetetlennek
bizonyultam.
Óvatosan közelebb lépett.
Basszus, szinte éreztem, hogy belélegzi a bánatomat! Olyan
óvatosan pillantott a szobába, mintha először látná. Teljesen
más szemmel nézett körbe. A tengerkék tekintet befogadta a
gyerekszobát.
A felszínen nyugodt maradt, de alatta örvényleni kezdett.
– Mesélj róluk! – kérte halkan.
Nemet kellett volna mondanom, úgy lett volna helyes.
Ehelyett bolond módon megdörzsöltem az arcomat, majd
szembefordultam vele.
Az ajtóban állt, belül.
Minden egyes sejtemre hatott a látványa.
A gyönyörű arcát keretező vörös lobonca, és a reggeli
napfényben szikrázó szeplői.
Farmer és fehér póló volt rajta. Egyszerű, de nagyon szexi.
Szétnyílt az ajka, ahogy lélegzett. Mintha függött volna a
szavakon, amiket mondani készültem, amikkel közel engedem
magamhoz, pedig nem kellene.
– A lányom Remington. Remy a beceneve. Nyolcéves. Félénk,
de intuitív. Csendes lélek, de mély érzésű, főleg a korához
képest.
Elcsuklott a hangom a torkomat fojtogató érzésektől.
Szeretet és gyász.
Csak egyszer látom hetente, de nagyon erős kettőnk között a
kötelék. Olyan erős, hogy semmi sem teheti tönkre.
Tessa kedvesen elmosolyodott.
 y
– Remington. Szép neve van.
– Igen. Az anyukája választotta.
A vallomás szíven ütött, de mielőtt kiborultam volna,
gyorsan folytattam:
– A fiam Scout. Ötéves. Igazi rosszcsont.
Én is elmosolyodtam, felülkerekedve a mindent eltompító
fájdalmon.
– Nos, tanár vagyok, láttam már egypár rosszcsontot –
válaszolta Tessa kedvesen, miközben láthatóan az arcomat
fürkészte. Mintha olvasni próbált volna a tekintetemben. De az
is lehet, hogy nyitott könyv voltam előtte, és már sejtette, hogy
aknamezőre tévedt. Egy sötét, ingoványos, szellemekkel és
pusztítással teli helyre. Oda, ahonnan sosem menekülhetek.
Talán igaza volt Paulának. Talán tényleg fel kellene adnom.
A gondolattól olyan mélyen belém hasított a fájdalom, hogy
majdnem kétrét görnyedtem. Ziháló lélegzet tört fel a
torkomból, mielőtt még uralkodni tudtam volna magamon. A
kezem ökölbe szorult, ahogy próbáltam elnyomni az
érzéseimet.
Tessa azonban észrevette.
– Sajnálom, Milo. Nem ismerem a körülményeket, de érzem,
hogy…
Körbejáratta a szobában a tekintetét, én pedig, mint valami
idióta, haragosan rámordultam:
– Igen? És mi az, amit érzel? – Nem így akartam, de így jött ki.
Elöntött a harag amiatt, amit tettem. Amit nem tudtam
megállítani.
Amiatt, amit nem tudok megváltoztatni.
Túl késő.
Kibaszottul késő.
Ítélkezés nélkül nézett rám. Harag nélkül. És amikor
megszólalt, a hangja szelíd és megértő volt:
– Az életedet. A reményeidet és az álmaidat, azt a helyet, ahol
a szereteted lakik. De be van ide zárva, zárt ajtók mögött tartod
fogva.
Mintha gyomron vágtak volna.
 gy g
Megcsikordult a fogam, ahogy a fejembe hasított a fájdalom.
Hatalmas volt bennem a zűrzavar, forgott velem a világ.
Hirtelen összeszűkült a tér.
– Mi történt az anyjukkal? – kérdezte Tessa, átlépve azt a
bizonyos határt.
Olyan gyorsan mozdultam, hogy még én sem fogtam fel
igazán, mit is teszek. Tessa szeme elkerekedett, ahogy a falnak
döntöttem. Fölé magasodtam, körbezártam. Csendesen,
elszántan nézett rám. Fáradhatatlan törődéssel.
Én pedig csak bámultam rá, a tökéletes testére, ami teljesen
kifordított önmagamból.
– Nem azért hívtalak ide, hogy a fejembe mássz! – mondtam
élesen.
– Tudom – válaszolta, és közben még a tekintetét sem
fordította el –, de van úgy, hogy a barátok néha megteszik ezt az
extra lépést.
Lehajtottam a fejemet. Az orrom veszélyesen közel került az
arcához. Az illata befurakodott az elmémbe.
Eper és édes tejszín. A legédesebb csábítás. Leheletnyi
kísértés.
Mélyen belélegeztem, a szavaim pedig az arcát súrolták.
– Veszélyes terep, Tessa. Javaslom, tartsd magad távol!
Éppen eltoltam volna magam a közeléből, de ő belemarkolt a
pólómba, közel tartva magához.
– És ha nem akarom? – suttogta az arcomat fürkészve.
Csábító volt.
A bőröm alá kúszott.
Megsemmisített.
Minden beszűkült körülöttem.
Elkapott a vágy, és maga alá temetett.
Érezni akartam a testét.
Csókolni, elvenni, megbaszni.
De mielőtt még valami őrültséget tettem volna, levettem a
kezét a pólómról, és ellöktem magam.
Éreztem, hogy vékony jégre léptem.
Ha nem figyelek, elcsúszom.
 gy
Csapdába esem.
Egylépésnyire álltam tőle, és forrt köztünk a levegő.
– Milo – nyögte könyörögve.
– Ne!
Nem szóltam többet, inkább kimentem. Egy pillanatig sem
bírtam volna tovább.
Sem a szépségét, sem a kedvességét.
Már elherdáltam az esélyemet. Megsemmisítettem. És soha
többé nem akarok belerondítani senki szépségébe.
 7.

Milo

Felvert kavicsok repkedtek a levegőben, ahogy végigszáguldott a

földúton a kocsijával.
Izzadság folyt a homlokáról, inge oldalát pedig vér áztatta.
Elhomályosította a látását a kegyetlen rettenet. Erősen
markolta a kormányt, mintha az segíthetett volna a józan eszénél
maradni.
Elébe rohant a félelmének.
Megálljt akart neki szabni.
Semmissé tenni.
– Elbuktál! – zúgott a fülében a felbőszült hang. – Az árulásod
nem marad következmények nélkül.
Egy másodperccel később maga alá temette az iszonyatos
fájdalom.
A mélybe rántotta a sötétség.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el. Sötétség uralkodott a
földön, beborította a fákat, kitöltött minden repedést.
Padlóig nyomta a gázpedált, a teherautó pedig minden egyes
kanyarnál kifarolt.
Némi megnyugvást hozott, amikor végre meglátta az épületet,
a fényszórók pedig megvilágították a lakókocsit. A kerekek
megugrottak, ahogy hirtelen a fékre lépett, és megállt a kocsival.
Le sem vette a gyújtást, csak kiugrott, és futott.
Kutatva nézett körül.
– Autumn! Autumn?! – kiáltozott.
De csak a csend visszhangzott odabent.
Émelyegni kezdett, ahogy elhatalmasodott rajta a rettenet.
Megrémült. Kétségbeesett.
 Kiugrott a hátsó ajtón a sötétbe. A léptei hangosan dübörögtek
a csendben.
A víz fekete jégként csillogott, Milo pedig beleugrott a fagyos
tóba.
Elmerült. Elnyelte a mélység.
A hömpölygő víz.
A sötétség.
Sötétség.
Lesüllyedt a tó fenekére, a sötétség birodalmába.
Eltűnt a fény az életéből.

Felüvöltött a lelkem, de olyan hangosan, hogy beleremegtek a

falak és az ablaküvegek.
A visszhang úgy suhant át a homályba burkolt házon, mint
az eltűntek segélykiáltása.
Az elveszetteké.
A hátrahagyottaké.
Az elhagyatottaké.
A levegő fájdalmas hullámokban tört fel a tüdőmből, a
vállam pedig görcsösen remegni kezdett, miközben lassan
megfordult körülöttem a szoba.
A kín úgy kúszott végig bennem, mintha apró démonok
lepték volna el a testemet; befészkelték magukat minden
hasadékba, miközben a bordáim majd összeroppantak a feszítő
fájdalom terhe alatt. Biztos voltam benne, hogy megnyomorít,
és darabokra tör.
Lassan.
Éjszakáról éjszakára.
Úgy gyűlt, olyan észrevétlenül, akár a por, a kosz.
Felpúpozott sírként hevert a lábaimnál.
Felültem az ágyban. Kissé kába voltam, de közben túlságosan
is tisztán láttam a dolgokat.
Amikor rosszat álmodtam, mindig olyan volt, mintha egy
hatalmas, torz tükör elé rángatva kellene ismét átélnem, hogy
miként hullott darabokra az életem. Újra meg újra, meg újra.
Kényszerítve, hogy közben a vétkes szemébe nézzek, annak, aki
miatt minden tönkrement.
Nagy levegőt vettem, kétségbeesetten próbáltam visszaszívni
a fájdalmat, de csak rosszabb lett… és akkor megéreztem a
sűrű, sötét levegőben a változást. Egy másodperccel hamarabb,
mint hogy megreccsent volna a padló a szobám előtt.
Elszorult a szívem, amikor óvatosan megkocogtatták az ajtót.
A halk koppanás átkúszott a levegőn, melegséggel töltött el,
átölelt, akár egy nagy, puha takaró. Olyan, amit meg sem
érdemlek.
– Milo? – hallottam a félénk suttogást, ami fájdalmasan
szíven talált.
Kétségbeesés kúszott fel a torkomon.
– Jól vagyok, Tessa – hazudtam sietve.
Esküszöm, hallottam a zakatoló szívét az ajtó túloldalán.
– Nem hiszem, hogy jól vagy – suttogta végül.
A hangja vigasz volt meggyötört lelkemnek.
Édes csábítás.
Békesség.
– Be… bejöhetek?
Szólnom kellett volna, hogy menjen, és hagyjon békén.
Jesszusom! Hiszen ez az egész ideköltözős ötlet is óriási tévedés
volt! Azok után, ahogy ma délután reagáltam, amikor Autumn-
ról kérdezett… azonnal véget kellene vetni ennek az egésznek!
De a bolond számat más szavak hagyták el:
– Igen, Tessa, bejöhetsz.
 8.

Tessa

A kezem legalább annyira remegett, mint amilyen hevesen a

szívem vert. Óvatosan elfordítottam az ajtónyitó gombot, a zár
kattant, majd engedett, én pedig nagy levegőt vettem, mielőtt
résnyire nyitottam volna az ajtót, hogy óvatosan belessek a
szobába.
A pulzusom irdatlan sebességbe kapcsolt, vágtázott,
remegett, mintha bomba robbant volna bennem.
A torkomban éreztem.
Kínzó gyötrődés.
Belehunyorogtam a sötétbe, hogy hozzászokjon a szemem.
Milo szobája fénytelen volt, komor, árnyékokkal teli. Szinte
láttam a benne kísértő, üvöltő szellemeket. Milo az ágyában ült.
Sziluettje vibrálni látszott a hatalmas fekhely közepén. Mégis,
valahogy felülkerekedett ezen a méretével. Minden egyes izma
pattanásig feszült. Merev volt. Elkínzott.
Készen állt a támadásra.
Elfacsarodott a szívem.
Egész délután és este, mialatt ő kint dolgozott, én a reggel
történteken agyaltam. Hatalmas düh volt benne, de nem
ellenem irányult. Mélységes bánata megállíthatatlanul tört fel
belőle, de nem nekem szólt.
Most pedig mintha táncra perdült volna, izzó lángok között,
narancs és vörös árnyalatokban játszott az energiája.
Csapdosott, forrongott, mintha Milo élő fáklyaként lobogna az
ágya közepén. Láthatóan önmagával vívódott.
Óvatosan kitártam az ajtót, és beljebb léptem. Egy
szempillantás alatt maga alá temetett az aurája, ami
kaotikusan, zúgolódva hullámzott az egész szobában.
 – Helló! – szóltam óvatosan.
Nem lett volna szép megkérdeznem, hogy jól van-e, hiszen
egyértelmű volt a válasz.
Az ágya hosszában szelte ketté a szobát. A fejtámlája a jobb
oldali fal mentén állt.
Milo óvatosan felém fordult.
– Mit keresel itt, Tessa?
Nem volt dühös. De a hanglejtése figyelmeztetett, hogy ne
akarjak belemászni a fejébe.
Figyelmeztetés, hogy nem birkóznék meg azzal, amit ott
találok, vagy csak egyszerűen nem érteném. Talán ostoba
voltam, hogy figyelmen kívül hagytam. De mélyen megérintett a
fájdalma, engem is felrázott a saját, gyötrelmes és görcsös
álmomból, és azóta is azon tűnődtem, vajon meg tudnánk-e
egymást vigasztalni?
– Hallottalak – csak ennyit mondtam.
Fellüktetett az energia.
Suttogva, vibrálva, kényszeredetten.
Az a vonzódás, amit mindig is éreztem a jelenlétében, de
most más volt.
Félelmetesebb.
Merészebb.
Olyan, ami óvatosságra int, mert tudod jól, hogy a
lelkesedésed nagyon veszélyes terepre visz téged.
Nem könnyed, és nem komolytalan.
Nem tréfa.
Ugyanakkor mélyenszántó, kétségbeesett és félelmetes.
Mélyen, a lelkem mélyén éreztem.
Milo cinikusan felhorkant, majd kibámult az ágyával
szemben lévő ablakon.
– Hiba volt felajánlanom, hogy maradj itt.
– Nem akarod, hogy itt legyek? – kérdeztem egyenesen,
hiszen felesleges lenne kerülgetni a témát.
Végre rám nézett. Gyönyörű, indulatos, de kordában tartott
tekintettel. Összeszorította az állkapcsát, miközben úgy bámult
rám, hogy nem tudtam, mit tegyek. Meneküljek, vagy essek
 gy gy j gy
térdre előtte?
– Nem, Tessa. Sokkal inkább azért, mert akarom, hogy itt
légy.
Ennek bizony súlya volt.
Meg is feküdte a levegőt. Ránehezedett.
Arra kényszerített, hogy közelebb lépjek hozzá.
– Magányos vagy – suttogtam.
Megremegett a levegő, nekem pedig majd kiugrott a szívem a
helyéről.
A betakart lábára esett a pillantásom, a sötét paplan alatt
heverő hatalmas és erős testére. Olyan volt, mint egy erőd, én
mégis világosan láttam, mennyire sérült.
Megtépázott. Megviselt. Romos.
Megdörzsölte a szíve felett a mellkasát.
– Nem így terveztem.
– Hogy? – kérdeztem rá egyenesen, nyomulva, részleteket
követelve, miközben lassan felé lépkedtem, de olyan lassan,
mintha nem is mozdulnék. Talán az örökkévalóságig is eltart,
hogy az ágyhoz érjek, de nem tudtam ellenállni.
– Hogy elveszítek mindent, amit szeretek.
– A feleséged? – kérdeztem együttérzőn.
– Nincs többé.
Nem kellett kérnem, hogy világosabban is elmagyarázza.
Egyértelmű volt.
Nincs többé.
Soha többé.
Nem kaphatja már vissza.
Elfacsarodott a szívem, miközben a lábam csak vitt előre,
vitt, míg az ágyánál találtam magam.
Milo olyan tekintettel nézett rám, hogy azonnal lerogytam a
szélére.
Képtelen voltam állva maradni.
Azt mondta ugyan, hogy érezzem magam otthon, de kétlem,
hogy ez alatt azt értette volna, hogy éjnek évadjád beosonjak a
szobájába. Mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek.
 Muszáj volt jönnöm.
– Sajnálom – motyogtam az arcát bámulva.
Meg akartam érinteni, végig akartam húzni az ujjamat a
szemöldöke ívén. Mintha képes volnék kisimítani az elgyötört
vonásait.
– Én is sajnálom – mordult fel halkan, durván.
Meg akartam kérdezni, hogy mi történt, de nem voltam
biztos benne, hogy vagyunk-e annyira jóban, hogy ilyet
kérdezhessek. Nem akartam ennyire nyomulni, hiszen
világosan a tudomásomra hozta, hogy hagyjam. De valahogy a
korábban történtek hatására mégiscsak kibukott a kérdés a
számon:
– Mi van a gyerekekkel?
Beletúrt a hajába, és mélyen beszívta a levegőt. Éreztem,
ahogy megfeszül a teste, mielőtt nyersen kirobbant belőle a
válasz:
– Vissza akarom kapni őket.
– Miért más kapta meg a felügyeleti jogot?
Fájdalmasan felnevetett, a mézszínű tekintete elhomályosult,
és a fekete ezernyi árnyalata dübörgött körülöttünk.
– Miután Autumn meghalt… – csikordultak meg a fogai
fájdalmasan. Mintha földrengés rázta volna belülről. – Nos,
mondjuk úgy, hogy nem voltam a legjobb formában.
– Ez teljesen érthető.
Ismét felnevetett.
– Nem, Tessa, nem mindenki számára volt az. Én… – habozott
egy pillanatig – nagyjából egy évre eltűntem a föld színéről,
mert fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal – vallotta be.
Nyeltem egyet. Igyekeztem a fenekemen maradni, várni,
hadd folytassa.
– Amikor visszajöttem, elmondtam, hogy végre sikerült
összeszednem magam. Készen álltam, hogy gondoskodjam a
gyermekeimről. De Autumn szülei ellenem fordultak. Bíróságra
cipeltek, a bíró pedig nem talált alkalmasnak arra, hogy
felneveljem a gyerekeket. Úgy gondolta, jobb helyen vannak a
nagyszülőknél.
 gy
– De ez hogyan lehetséges?
– Nézz rám, Tessa! – mutatott végig magán.
Nagyon lassan megmozdultam, óvatosan rátámaszkodtam a
tenyeremre és a térdemre, hogy közelebb mászhassak hozzá, és
a szemébe nézhessek. Kinyújtottam a kezemet, és rátettem az
övére.
Mintha villámütés ért volna.
Micsoda vonzás!
Micsoda sóvárgó vágy!
Próbáltam felvértezni magam ellene. Igyekeztem figyelmen
kívül hagyni.
Hogyan is gondolhatnék ilyesmire, micsoda önzés volna,
amikor végre megnyílt előttem!
Barátra van szüksége.
Valakire, aki támaszt ad neki.
– Nagyon sajnálom, Milo! Hiszen egyértelmű, mennyire
szereted őket.
– Hetente egyszer láthatom őket – folytatta nehézkesen,
mintha most, hogy elkezdett beszélni róla, nem is akarná
abbahagyni. – Egyetlen kurva napot tölthetek csak velük, Tessa!
A fájdalmas szomorúsága ott keringett körülöttem. De csápjai
voltak, és egyre közelebb húztak hozzá.
– És mit akarsz? – bukott ki belőlem.
Megremegett a torka.
– Velük lenni – válaszolta keményen és határozottan. – Én
akarom őket esténként betakarni, és én akarom őket reggel a
suli előtt elkészíteni. Az apjuk akarok lenni, az, akinek hülye
viccei vannak, de aki ragtapaszt nyom a térdükre, ha elesnek.
Fel akarom őket nevelni, Tessa. Azt akarom, hogy tudják,
számíthatnak rám. Hogy értük érdemes élnem – magyarázta
kétségbeesetten –, hogy ők az életem értelme.
Maguk alá temettek az érzelmek. Mintha hatalmas súly
nyomta volna a mellkasomat.
Nem könnyű eset a pasi. Csupa ellentmondás.
Édes és jószívű.
Nyers és heves.
 y
Egy csodás szörnyeteg, akinek ferdén áll a glória a feje felett.
Helyre akartam igazítani.
Megnyugtatni, hogy igaza van. Hogy jól csinál mindent.
Igaz, nem ismerem olyan jól. De nyilvánvaló volt.
Egyértelmű.
Éreztem.
Bobby mondogatta is régebben, hogy különös érzékem van
ahhoz, hogy megérezzem, milyen emberrel állok szemben.
Hogy erkölcstelen vagy jószívű?
Kedves vagy romlott?
– És most mihez kezdesz? – kérdeztem csendesen.
– Új ügyvédet fogadtam – válaszolta reménytelin. – Bíróságra
viszem az ügyet, kérvényezni fogom a felügyeleti jogot. Nem
akartam ilyen drasztikus lépéseket, reméltem, hogy
egyszerűbben is megoldható, de… – mély lélegzetet vett, majd
nagyon lassan kifújta a levegőt. Gyengéden, miközben minden
porcikájából áradt az indulatosság.
– Nos, Autumn családja hajthatatlan. Szerintük nem vagyok
alkalmas apának, mert veszélyt jelentek a gyermekeimre. És
persze nem segít az sem, hogy van mit a tejbe aprítaniuk.
Mélyen a zsebükbe nyúlnak, hogy úgy legyen minden, ahogy
nekik jó. De ha harc, hát legyen harc! Keményen fogok
visszavágni.
– Hogyan segíthetek? Lehetek tanú? Elmondhatom,
mennyire jó ember vagy? Hiszen ki ne akarná, hogy én
kezeskedjem érte? – poénkodtam, pedig teljesen komolyan
gondoltam. – Bármit megteszek, ami szükséges.
– Hogy lehetsz ennyire jó, kicsi Galambom?
– Csodás vagyok, ugye? – nevettem, de reméltem, hogy érti,
mit akarok. Hogy tényleg segíteni akarok, hogy a legjobbat
akarom neki. – Komolyan, Milo. Bármit megteszek érted –
ismételtem, miközben megszorítottam a kezét.
Milo egymásba fűzte az ujjainkat, aztán… mindketten a
kezünket bámultuk. Azon tűnődtünk, mit jelent.
Barátságot, Tessa. Barátságot jelent.
 De az érzéseimet nem tagadhattam meg, azt, ahogyan
elzsibbadt a gyomrom, ahogy megremegett az izgalomtól, mert
így ültünk itt kettesben.
Valószínűleg a saját magányosságom az oka az egésznek.
Oké, vannak barátaim. Eden a mindenem. Jobb barátnőt
kívánni sem lehetne. De valami hiányzott. Minden egyes
veszteséggel, amit átéltem, egyre nagyobb lett bennem az
üresség.
Karl semmit nem tett azért, hogy kitöltse az űrt. Sőt. Csak
erősítette az érzést.
Kötöttségekkel, szégyennel és rossz érzésekkel hintette be, és
ezek olyan mély gyökeret vertek bennem, hogy talán sosem
fogok tőlük megszabadulni.
Na és Milo?
Elszorult a torkom. Próbáltam lenyelni az érzést, amit a
torkomban éreztem. Varázslatos volt, csodálatos, de félelmetes
is egyben.
Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Őrült, vad és vakmerő
ötlet.
Milo összeráncolta a homlokát, ahogy próbált a
hangulatváltozásommal lépést tartani.
– Mi az?
Izgatottan megnyaltam az ajkamat.
– Van egy ötletem.
– Mi?
– Csináljunk úgy, mintha jegyesek volnánk.
Ijedtségében el akarta rántani a kezét, de erősen fogtam.
– Te magad mondtad, hogy a rokonságod rossz fényben
tüntetett fel. Hát most majd más megvilágításba kerülsz!
Megmutatjuk nekik, hogy továbbléptél. Hogy egészséges és
boldog életet élsz. Hogy szerelemben élsz. Hogy valami újat
építettél magad körül. Mutassuk meg nekik, hogy megérdemled,
hogy visszakapd a gyerekeket!
– Tessa! – úgy ejtette ki a nevemet, mintha rosszaságon
kapott volna. Mintha teljesen megőrültem volna. De nem tudott
eltántorítani.
 – Gondolj csak bele, Milo! Gondold végig! Szerinted miért
nem akarták, hogy a felügyeleti jogodat gyakorolhasd? Mert
egyedülálló pasi vagy, nem?
Megrezzent, mintha megütöttem volna, mire én még
erősebben szorítottam a kezét.
– Figyu, nem hülyéskedek. Gondold át! Mit mondana az
ügyvéded, ha kiderülne, hogy jegyesek vagyunk? Őszintén?
Elfordította rólam a tekintetét. A falat bámulta. Lehet, hogy
vissza akarta utasítani az ajánlatomat, de abból, ahogy
hullámzott a mellkasa, tudtam, hogy igazat ad nekem.
– Szóval, mit szólna az ügyvéded? – ütöttem a vasat.
– Valószínűleg repesne az örömtől.
– Látod? – szorongattam a kezét izgatottságomban.
– Nagyon rossz ötlet, Tessa – mordult mély, rekedtes hangon.
– Amiből valami jó sül ki, az általában az – vigyorogtam.
Halkan elnevette magát, majd beletúrt a hajába, miközben
óvatosan szemügyre vett.
– Komolyan gondolod? – kérdezte.
– Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy bármit
megteszek érted, hogy segíthessek, és szerintem ennél jobban
nem is tudnék segíteni. Barátok vagyunk. Mire valók a barátok,
ha nem arra, hogy segítsenek egymáson?
– De ezt nem kérhetem tőled!
– Nem is kéred, mert én ajánlom.
Hitetlen mosoly játszott az arcán.
– Totál őrült vagy, tudod?
– Aha, teljesen őrült vagyok. De épp ezért szeretsz, nem? –
mondtam könnyedén, bár elöntöttek az érzelmek. – Szerinted
meg tudjuk csinálni? – kérdeztem gyorsan, hogy ne is
figyelhessek a bennem dúló érzelmi káoszra, arra, hogy milyen
hatással van rám a közelsége.
Milo szomorkás mosolyra húzta a száját.
– Nos, nem lehet olyan nehéz téged szeretni, nem?
Megremegett a térdem.
– Ne aggódj, hiszen csak úgy teszünk, mintha. Csak
eljátsszuk. Nem lesz igazi. Nem? – Reméltem, hogy az utolsó
 j g gy
szónál nem volt tele a hangom reménnyel.
A gyomrom megremegett, amikor a bennem élő bolond
kislány arra gondolt, hogy hátha mégis… talán mégis
meztelenre kell majd vetkőznünk.
Milo sebesen végigfuttatta rajtam a tekintetét.
– Álmomban sem mernélek megérinteni, Tessa.
– Na szép, még sértegetsz is! – húzódott mosolyra a szám,
mintha mindaz, amit felajánlottam neki, semmiség volna, pedig
elég biztos voltam benne, hogy nem maradhat következmény
nélkül.
Ilyen közel lenni hozzá… úgy, hogy kívánom őt, miközben ő
egyáltalán nem akar engem. Máris félig-meddig szerelmes
vagyok egy olyan pasiba, aki sosem lesz szerelmes belém.
– Tudod jól, hogy milyen dögös vagy, Tessa. Minden egyes
porcikád. Kívül-belül csodás vagy. Csak nem akarok a balek
lenni, aki tiltott gyümölcsről álmodozik.
Megremegett a torkom. Idegesen összedörzsöltem az
ujjaimat.
– Segíteni szeretnék neked – suttogtam nagyon halkan. –
Segíteni akarok, hogy visszakapd a gyerekeidet. Idetartoznak.
Csináljuk meg, Milo! Együtt megcsinálhatjuk.
A hatalmas tenyere végigcsúszott a nyakamon, majd
megállapodott az arcomon.
– Biztos vagy benne?
– Biztos.
Kerül, amibe kerül.
A tekintete… Attól tartottam, lángra kapok, és elevenen
elégek.
– Köszönöm! Soha nem leszek képes viszonozni, amit értem
teszel.
– Nem is azért teszem, Milo. Erre vannak a barátok.
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen barátom lesz…
mint te.
– Hja, elég csodás vagyok, mi? – kacsintottam.
Végigsimított az arcomon a hüvelykujjával.
– Nagyon is csodás vagy, teljesen – mondta mély, komoly
 gy gy j y y
hangon.
Nyeltem egyet. Magával ragadtak a szavai, foglyul ejtett a
melegsége.
Gyorsan leugrottam az ágyáról, mielőtt még valami
őrültségre vetemedhettem volna, például, hogy az ölébe
mászok.
– Azt hiszem, jobb, ha visszamegyek az ágyamba.
– Okés – bólintott Milo lassan, miközben alaposan szemügyre
vett.
Megfordultam, és az ajtó felé indultam. Ki kellett mennem,
mert kezdett elhatalmasodni rajtam a helyzet. Már a
kilincsgombon volt a kezem, amikor Milo megszólalt:
– Köszönöm, Tessa! Elképzelni sem tudod, milyen sokat jelent
ez nekem. Még ha nem is úgy alakulnak végül a dolgok, ahogy
reméljük, én mindörökre hálás leszek neked ezért.
Visszanéztem rá.
– Kemény menet lesz, ugye?
– Igen, de csak nekem lesz rizikós. Mindent meg fogok tenni a
gyerekeimért.
Bólintottam, miközben az agyam olyan volt, mintha bomba
robbant volna benne.
– Én pedig boldog vagyok, hogy melletted állhatok.
Mielőtt még bármelyikünk megszólalhatott volna, gyorsan
kinyitottam az ajtót, és némi kerülővel, de a vendégszoba felé
vettem az irányt. Abban reménykedtem, hogy talán csillapodik
a bennem tomboló szenvedéllyel átitatott zűrzavar.
Az egy dolog, hogy a testem kívánta az övét.
Ezen lehet segíteni.
De mélyen belül éreztem, hogy a testem mellett a szívem is
veszélybe került.
 9.

Milo

Tessa másnap reggel kicsivel nyolc óra után mászott elő a

vendégszobából, és pont úgy, ahogy azt vártam. Cuki volt,
borzas, és látszott rajta, hogy leginkább intravénásan kellene
neki a reggeli kávé.
Vörös haja kócos összevisszaságban lángolt a fején, a szeme
álmosan meredt rám, de a halvány mosoly ismét ott játszott a
rózsás ajka körül. Mint mindig, amikor rám nézett.
– Jó reggelt, kicsi Galambom! – motyogtam. Próbáltam
nyugodt maradni, miközben felém tartott.
Nem volt könnyű, főleg mivel testre feszülő, ujjatlan póló volt
rajta, és egy falatnyi rövidnadrág, mely alig takarta a fenekét, a
végtelen hosszú lábáról nem is beszélve.
Teljesen ki fog készíteni.
Ennyi elég is volt, hogy a farkam önálló életre keljen. És ha
belegondolok, hogy mit ajánlott az éjjel?
Tessa teljesen kifordított önmagamból. Olyan mélyen
megérintett, hogy fogalmam sem volt, mit tegyek. Szégyelljem
magam, vagy essek térdre előtte?
– Reggelt, Milo!
A hangja óvatosnak tetszett, szinte szégyenlősnek, míg a
tekintete bizonytalan volt, mintha azon tűnődne, megtörtént-e
az éjszaka mindaz, amire emlékszik, vagy egy rossz álom volt
csupán?
Öntöttem neki egy nagy bögre kávét, mielőtt még elérte
volna a konyhaszigetet, és odacsúsztattam eléje, miközben
lerogyott az egyik bárszékre. Odatoltam elé a tejszínt is.
– Te vagy a hősöm – mormogta.
– Aligha. Inkább te az enyém.
 Rám bámult a bögre mögül.
– Nagyszerű csávó vagy, tudod?
– Nem vagyok… nem mindig – egyrészt örültem volna, ha
elhiszi, és megérti, másrészt viszont legszívesebben eltitkoltam
volna előle. Jó lett volna, ha a hibáimat nem látja, és továbbra is
úgy néz rám, mintha rendes, jó ember lennék.
Mintha nem követtem volna el hatalmas bűnt, aminek azóta
is iszom a levét.
Csend ereszkedett közénk. Mintha mindketten azt
mérlegeltük volna, hogy mire is adtuk a fejünket. Tessa
belekortyolt a kávéjába, közben óvatosan szemügyre vett.
Letette a bögrét a pultra, majd rátért a lényegre:
– Nos, hogy kezeljük a kialakult helyzetet?
Mindkét tenyeremmel a pultra támaszkodtam, és ránéztem.
– A menyasszony-vőlegény helyzetre gondolsz? – kérdeztem.
Kipirosodott az arca. Tényleg elvörösödött?
– Aha, arra – válaszolta suttogva.
Megérintette bennem azt a helyet, ahol régen a szívem volt.
Nagy levegőt vettem, majd szóra nyitottam a számat:
– Trentnek és Edennek köszönhetően ismertük meg egymást.
Mindig is érdeklődtem irántad, és amikor te végre szakítottál a
barátoddal, megragadtam az alkalmat. Gyorsan történt minden.
Magával ragadtak az érzelmeink. A szerelem. Idejöttél egyik
este, és azóta is itt vagy, mert idetartozol.
Nem akartam, de majdnem elcsuklott a végére a hangom.
Akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy majd megfulladtam
tőle.
– Szuperül hangzik – nyöszörgött Tessa.
Szinte felfaltam a szememmel, ahogy ott ült a pult túloldalán.
Mintha mindig is itt lett volna, arra várva, hogy felfedezzem.
Tessa kecses nyaka megremegett.
– És mikor házasodunk össze? – kérdezte.
– Tavasszal – folytattam a téveszméim sorát –, kint a
kikötőnél, a tóparton, mert azonnal beleszerettél a helybe,
ahogy megláttad.
– Ez így is van. Tényleg! És csodálatos fehér ruhám lesz,
 gy y g
gyönyörű virágok a hajamban, és az a kristályos Manolo
Blahnik cipellő lesz a lábamon, amire ezer éve vágyom, de
sosem engedhettem meg magamnak.
Még fel is sikkantott a végén az izgatottságtól. Az én hülye
agyam pedig vetíteni is kezdte a filmet, egészen addig, míg a
bűntudat szíven nem szúrt, de olyan erősen, hogy azt hittem,
elvérzek ott helyben.
– Oh, nagyon szerencsés egy pasi vagy te, Milo Hendricks!
Csodálatosan szép menyasszony leszek! – magyarázta a cuki,
rámenős stílusában, miközben a vállát vonogatta.
– Efelől nincs is kétségem – válaszoltam. Egy részem azt
kívánta, bárcsak igaz volna.
Tessának ellágyult a tekintete, és még a hangja is más lett.
– Remy lesz a koszorúslány, Scout pedig a gyűrűket hozza –
nézett rám.
Elszorult a torkom. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az
arcomra.
– Nincs más vágyam, mint ismét az életük részévé válni.
Tessa átnyúlt a konyhaszigeten, és megszorította a kezemet.
– Így lesz, Milo.
– Neked köszönhetően – mondtam, miközben egymásba
fontam a kezünket.
Gyengéden elmosolyodott, még a szeplői is világítani
kezdtek.
– Hja, mert én olyan nagyszerű vagyok – jelentette ki.
Nem volt ebben semmi önteltség.
Csak hozta a szokásos formáját.
– De még mennyire, hogy az vagy!
Habozva elfordította a pillantását. A konyha túlsó végét
kezdte bámulni.
– Mi az? – kérdeztem sürgetőn.
Lassan visszafordult felém, a tekintetében olyan
zavarodottsággal, amit nem szívesen láttam.
– El kell hoznom Karltól a cuccaimat. Eljössz velem? Nem
akarok egyedül menni.
Hirtelen szétáradt bennem a féltékenység.
 y g
– De még mennyire, én sem szeretném, ha egyedül mennél.
Tessa elvörösödött, és ismét megszorongatta a kezemet.
Oldalra döntötte a fejét, úgy bámult a szemembe.
– Szerintem borzasztóan jó csapat leszünk mi ketten –
suttogta.
 10.

Milo

– Kopp-kopp – hallottam hirtelen.

Basszus!
Ismertem ezt a hangot. Nagyon is jól ismertem.
Megfordultam. Éppen a mosogatógépet pakoltam tele. Muszáj
volt kezdenem magammal valamit, mert azt hittem, megőrülök.
Tessa zuhanyozni ment, hogy utána elindulhassunk a
holmijáért, én pedig nem tudtam kiverni a fejemből. Folyton
magam előtt láttam, ahogy a víz alatt áll.
Meztelenül.
Ez a tökéletes csaj nedvesen, sikamlósan… azt a kurva! Totál
kikészített!
Elhessegettem a képeket magam elől, mivel most egy újabb
helyzettel találtam magam szemben.
Mosolyt erőltettem az arcomra. Még épp időben, mert az
anyám feje már meg is jelent az ajtónyílásban.
Hatalmas vigyort küldött felém, amikor meglátott, majd
kérés nélkül be is lépett, mint ahogyan bármikor máskor is
tette.
Érdekes, hogy számomra viszont totál más volt ez a nap,
mint a többi.
– Szia, anya! Hogy vagy? – kérdeztem a hajamba túrva,
miközben a konyhasziget mellett tébláboltam.
– Jól vagyok, köszi! Nagyon szép idő van odakint, így a
hosszabb útvonalat választottam, és úgy gondoltam, benézek,
hogy lássam a kedvenc fiacskámat, tudod, mert nem vette a
fáradságot, hogy felhívja a szegény, magányos anyját a múlt hét
óta.
– Az egyetlen fiad vagyok – mordultam rá, de harag nélkül,
hiszen az anyám a legszuperebb nő a világon.
Ő mindig mellettem állt, akkor is, amikor senki más.
Kirángatott abból a mély gödörből, amikor élni sem volt
kedvem. Észhez térített, amikor csak az pusztításon járt az
eszem. Amikor vérszomjas voltam, és bizsergett a tenyerem a
bosszúvágytól.
Semmi jót nem hozott, hogy belevetettem magam, még a
maradék örömömet is elvesztettem, és az anyám volt az
egyetlen, aki megtalálta az elborult elmémhez az utat, aki
kényszerített, hogy észrevegyem, csak elherdálom azt is, ami
még megmaradt. Rádöbbentett, hogy muszáj észhez térnem a
gyerekeim miatt.
Persze, nem tudhattuk, milyen bonyodalmaknak nézünk
elébe. Hogy harcolnunk kell.
– Ugyan, biztos vagyok benne, hogy Matthew mellett nem
unatkozol – néztem rá felvont szemöldökkel.
Az anyám ismét szerelemes lett, a pasi pedig folyton ott lóg
nála.
Az anyám igazi nehézbombázó.
Sűrű, fekete, vállig érő haj keretezi határozott vonású arcát.
Megvan benne az a bizonyos valami, amitől vibrál körülötte a
levegő. De félreértés ne essék, vele aztán nem lehet szórakozni.
Elkuncogta magát, és legyintett.
– Ahh, ugyan! Téged nem helyettesíthet, és csak hogy tudd:
attól, hogy te vagy az egyetlen fiam, még lehetsz a kedvencem.
Ez van.
Lazán leveregette a cipője talpát a lábtörlőn, mire a haja
meglibbent, a tekintete pedig, ami éppolyan színű, mint az
enyém, megtelt szeretettel, ahogy rám nézett.
– Okés, én vagyok a kedvenced – válaszoltam vigyorogva.
– Kemény heted volt? – kérdezte ezúttal komoly tekintettel.
Kétségtelenül észrevette, hogy feszült vagyok. Valószínűleg
áradt belőlem az izgatottság.
Belemarkoltam a szakállamba.
– Mondhatjuk.
 Ebben a pillanatban elhalkult a vendégszoba fürdőjében
zubogó víz, és a hirtelen beállt csöndben anyámnak is feltűnt,
hogy van itt még valaki.
– Ó! – szinte észrevétlenül rebbent a szemöldöke, és szinte
azonnal felvillant a tekintete.
Basszus!
Nyilván téves következtetésre jutott.
Reménykedve azonnal belekapaszkodott az utolsó
szalmaszálba, pedig ez sosem fog teljesülni.
Nem örültem, hogy el kell hitetem vele, Tessával valami
komoly van köztünk, de kénytelen voltam megtenni. Persze,
ettől még nem tudtam, mitévő legyek, és azonnal pánikba
estem, amikor a fürdőajtó résnyire kinyílt.
– Tíz perc, és kész vagyok, Milo! – kiáltotta Tessa, majd ő
maga is megjelent az ajtóban.
Vastag, fekete köntös volt rajta, lángvörös haja csupa víz.
Tessa igazi, természetes szépség. Lélegzetelállító.
Elég volt ránéznem.
Elvarázsolt.
Megszólalni sem tudtam, a gyomrom pedig azonnal egy
csomóba ugrott.
Bassza meg!
Muszáj lesz uralkodnom magamon.
Kék szeme hatalmasra kerekedett, amikor rájött, hogy
társaságom van. Zavarában egyik lábáról a másik állt. Mintha
forró lett volna a talpa alatt a talaj.
– Ó… helló! – rebegte.
Közelebb lépett, majd mosolyt erőltetett az arcára, mely csak
félig-meddig volt hamiskás. A szeplői lángra gyúltak a beáramló
napfényben, én pedig megéreztem, milyen kényelmetlenül érzi
magát.
Nyelt egy hatalmasat.
– Ön bizonyára Milo édesanyja.
Anyám figyelme azonnal felém irányult.
Nem szoktam nőket hazahozni.
Soha.
 És nyilván sosem állt nálam senki csuromvizesen egy szál
köntösben.
Mivel nem szóltam egy szót sem, visszafordult Tessa felé.
– Igen, így van – válaszolta.
Tessa mosolya őszintére váltott.
– Nos, nem is csodálkozom. Milo nagyon hasonlít magára, és
őszintén szólva, ennél azt hiszem, szebbet nem is mondhatnék.
Hiszen milyen jól néz ki a fia! Nem? – nézett rám vigyorogva.
Sugárzott belőle a melegség.
Milyen kedves csaj!
Volt hozzá tehetsége, hogy az ember jól érezze magát a
társaságában.
Hogy fontosnak érezze magát.
A klubban vagy százszor megfigyeltem, ahogy ezt csinálta. És
persze, amikor a Lawson tesókkal lógtam, akkor is.
Tessából csak úgy árad a jóság.
Már attól jobb a világ, hogy ő is létezik.
Anyám barátságosan elnevette magát.
– Nos, ami azt illeti, elég jóképű fiam van.
Na, jól egymásra találtak! Most leszek csak igazán bajban!
– Úgy bizony! Jó kis DNS!
– Kedvelem ezt a lányt! – nézett rám az anyám.
Több sem kellett, Tessa azonnal odalépett hozzánk.
– Tessa vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhetem! –
mondta hevesen.
Csupa életöröm a csaj, csupa izgalom és szeszély. Az anyám
kijelentésén felbuzdulva azonnal odasietett hozzá, megölelte, és
alaposan megszorongatta.
– Sejtettem, hogy csodás ember! – mondta sikkantgatva.
Az anyám elnevette magát, majd kissé hátrébb lépve
szemügyre vette Tessát.
– Ó, tényleg? – kérdezte kíváncsian, némi izgatottsággal a
hangjában.
Éreztem benne valamit, és ettől csak idegesebb lettem.
– Nos, Milo őrülten csodás ember, szóval gondoltam, hogy
akkor magának is annak kell lennie.
 g
– A fiam csodálatos, így van.
Mindketten rám bámultak, én pedig idegességemben tétován
tébláboltam.
Tessa megfogta anyám mindkét kezét, majd alaposan
végigmérte.
– Hogy csinálja, hogy ilyen jól néz ki?
– Na jó, én tényleg kedvelem a csajt – mondta az anyám
vidáman, miközben a tekintetéből azt olvastam ki, hogy igazán
jó csajt fogtál ki magadnak.
Tudnia kellett volna, hogy ez lehetetlenség.
De ha végig akarjuk csinálni, amit elterveztünk…
Muszáj lesz mindenkivel elhitetnünk, hogy igaz, és ugyan
nem örültem, hogy be kell csapnunk anyut is, de basszus,
kurvára nem örülne, ha tudná az igazat!
Kényszerítettem magam, hogy végre megmozduljak. A
bakancsom hangosan döngött a padlón, ahogy odaléptem
hozzájuk. Úgy álltak egymást átölelve, mintha a legjobb
barátnők volnának. A torkomban dobogott a szívem, ahogy
Tessa felé nyújtottam a remegő kezemet. Zavarodottság
költözött a tekintetébe, majd lassan ő is felém nyújtotta a kezét.
Végigfutott rajtam a melegség. Pont úgy, ahogyan reméltem,
hogy nem fog megtörténni.
Magam mellé húztam, és úgy fordítottam, hogy mindketten
szemben álljunk anyuval.
Remegve mély levegőt vettem, és úgy kapaszkodtam Tessába,
mintha ő adna nekem erőt.
– Úristen, csak nem mondani akarsz valamit? – ugratott az
anyám.
Rámeredtem, majd igyekeztem könnyed hangon
megszólalni:
– Nos, úgy látom, ideje bemutatnom egymásnak benneteket.
Tessa, ő az anyukám, Cheryl – böktem ki, majd egy pillanatig
haboztam, mielőtt folytattam volna: – Anya, ő itt Tessa, a
menyasszonyom.
Tessa megremegett a szavaimtól, de jól tartotta magát.
 Az anyám nem annyira.
Elsápadt, azt hittem, összeesik, majd a falba kapaszkodva
felkiáltott:
– Mi? Hogy? Mikor?
Ezernyi kérdést szegezett nekem, hiszen elhitte a
hazugságomat.
A bűntudattól megszólalni sem bírtam.
Tessa megszorított, majd lassan, de határozottan beszélni
kezdett:
– A barátaink ismertettek minket össze. Trent és Eden. Milo
mindig is tetszett nekem, szinte az első pillanattól fogva –
mondta idegesen kuncogva, miközben rám pislantott –, de
éppen jártam valakivel. A csávó egy barom volt, nem működött
a dolog kettőnk között. Aztán, amikor Milo megtudta, hogy
szakítottunk, elhívott vacsorázni. Azonnal megvolt a szikra. És
ugyan nagyon gyorsan történt minden, de… ami köztünk van,
egyszerűen csodálatos! – hadarta megszorongatva a kezemet.
Vagyis én jövök.
Igen, csodálatos.
Csodás, amit teszünk.
Harcolunk a gyerekeimért.
Nagyot nyeltem, és a számhoz emeltem a kezét.
– Tessa a legjobb, ami történhetett velem – motyogtam.
Tudhattam volna, hogy baj lesz ebből, hiszen igazán nem
kellett magam megerőltetni, hogy hazudjak.
Elszégyelltem magam.
Belém mart a bűntudat.
Belülről szedett lassan darabokra.
Anyunak eleredtek a könnyei.
Bassza meg!
Ez már durva!
Hatalmasakat szipogott, majd ismét Tessához fordult.
Nagyon hosszan ölelték egymást.
– Köszönöm! – motyogta. – Köszönöm, hogy szereted a
fiamat!
 – Ó, én örülök csak igazán!
Na jó, ez még durvább, mint gondoltam!
Anyám végül csak eleresztette Tessát. Könnyek áztatták az
arcát, teljesen kivörösödött.
– Nagyon haragszom rád, hogy elhallgattad előlem! –
bokszolt a mellkasomba, de egy cseppnyi harag sem volt a
hangjában.
Örült.
Kibaszottul örült!
– Ne haragudj! Még nekem is új ez az egész, és még mi sem
tudtuk, hogy mit is csináljunk – nyögtem.
Anyu átölelte a derekamat, és a mellkasomra hajtotta a fejét.
Jóval alacsonyabb volt nálam.
– Örülök neked, Milo! Nagyon örülök! Tudtam, hogy egyszer
még rád talál a szerelem, az öröm és a békesség. Tudtam!
Megérdemled!
Azt hittem, meghasad alattam a föld.
Anyu elengedett, majd Tessa felé fordult.
– Örülök, hogy te osztozol vele a boldogságában.
Tessa rám emelte tengerkék szemét. A hatalmas, nyugodt
tengerhez hasonló tekintetét.
– Igen, én is örülök.
 11.

Tessa

A bordáim bizseregtek az idegességtől, és izzadt a tenyerem,

amikor Milo leparkolt Karl háza előtt. Zsibongott az agyam a
sokévnyi rossz emléktől, de mindegyik azt juttatta az eszembe,
hogy helyes, amit teszek.
Meg kell tennem magamért.
Eddig a félelem tartott vissza.
Az aggodalom, hogy nincs más lehetőségem.
De voltak körülöttem barátok, akik szeretnek, és tudtam,
hogy majd ők átsegítenek a nehezén.
Milóra néztem. Vibrált benne a feszültség.
Egy robbanni készülő szörnyetegnek tűnt, ahogy az izmai
remegtek, megfeszültek, agresszióval teltek meg, miközben a
kormányt szorongatva igyekezett magát visszafogni, nehogy
kiugorjon a kocsiból.
Csoda szép szörnyeteg!
– Nem tetszik, hogy egyedül akarsz bemenni – morogta.
Mennyire szeretem a hangját!
– Ha Karl itthon van, csak rosszabb lesz, ha te is bejössz.
Fenyegetésnek venné, és most nincs szükség erre. Pikkpakk
fogom a cuccaimat meg a kocsimat, és már itt sem vagyunk.
Észre sem fogja venni.
Milo arca határozottan zabosnak tűnt.
– Ha bajban vagy, azonnal hívj! Itt várok!
– Tudom, és remélem, te meg azt tudod, milyen sokat jelent
ez nekem – szóltam, majd kiszálltam az autójából. Felsiettem a
járdán az előkelő, modern házhoz. Szerettem itt élni, de az a
faszkalap mindent tönkretett a bunkóságával. A mindennél
nagyobb egójával. Már csak a felém áradó, álnok sznobizmust
éreztem. Nyomasztó volt, szinte elbotlottam benne, olyan sűrű
és nyálkás volt. Felbotorkáltam a verandára, miközben a szívem
majd kiugrott a helyéről. Azt hittem, menten elájulok.
Milo előtt bátornak mutatkoztam, de sokkal szívesebben
lettem volna valahol egy osztálynyi cukorsokktól nyüzsgő
hatévessel összezárva akár egy egész napra is, mint hogy
Karllal kelljen szembenéznem.
Még gyorsan hátrapislantottam. Milo feszült arckifejezéssel
bámult utánam.
Elfacsarodott a szívem.
Mintha rendesen fájt volna neki, hogy nem jöhet velem.
És még milyen bonyolult lesz ezek után minden!
Ezek az érzések, amik bennem kavarognak… Ezek a szörnyű,
de csodálatosan szép érzések!
A gyerekei.
Az anyukája.
De leginkább Milo.
Felmutattam a hüvelykujjamat, majd az ajtó felé vettem az
irányt.
Lassan helyeztem a kulcsot a zárba, olyan lassan, hogy
hallottam, amint a zár nyelve kattan. Laposakat lélegeztem,
majd gyorsan kitártam az ajtót. Fényár fogadott odabent. A
délutáni nap bevilágított a kétemeletnyi magasságig húzódó
ablakokon át. A riasztó pittyegni kezdett, így gyorsan a fali
egységhez léptem, hogy beüssem a kódot.
Csoda! Karl ezek szerint figyelembe vette a kívánságomat, és
nincs itthon. Talán ő sem akart velem találkozni.
A nappali felé fordultam. Minden előkelő fehérben
pompázott, de egyúttal talán a legkényelmetlenebb is volt,
amivel valaha találkoztam. Elkapott az undor.
Ez a hely börtön volt a számomra.
De ennyi volt. Nincs tovább.
Nagy levegőt vettem, és felsiettem az emeletre. A hálóba
mentem, egyenesen a nagy gardróbba. Lekaptam egy óriási
bőröndöt a felső polcról, és kinyitva letettem a földre, majd
elkezdem bedobálni a cuccaimat.
 Farmerokat, pólókat, a kedvenc ruháimat, mindent, ami csak
belefért.
Cipőket.
Amit csak tudtam.
Gyorsan bedobáltam a fehérneműimet is.
Tessék!
Levettem egy nagyobb táskát is, majd a hálóból a dolgozóba
siettem.
A kocsimon kívül a legfontosabb dolgaim azok a doksik
voltak, amiket egy rekeszben tároltam. Letérdeltem a
könyvszekrény mellett, amelynek az aljában fiókok voltak.
Kihúztam azt, amelyikben az én holmim volt, majd sietősen
elkezdtem kiszedni, ami kellett.
Bobby orvosi papírjai. A születési anyakönyvi kivonatom,
biztosítási kártya. Fotók a szüleimről, egypár rólam és Bobbyról,
amikor még kicsik voltunk. A tároló hozzáférhetősége, amiben
Bobby cuccait helyeztem el, mert sosem volt szívem
megszabadulni a holmijaitól.
Ledermedtem, amikor hirtelen árnyék vetült rám.
A szívem majd kiugrott a helyéről, a vérem mintha
megdermedt volna.
Régen soha nem féltem Karltól.
Őszintén szólva, aznap éjjel ijedtem meg tőle először egy
kicsit, amikor megütött. Akkor is valószínűleg a saját haragom
miatt elhatalmasodó adrenalint éreztem. Soha nem féltem tőle
úgy igazán, egészen tegnapig. Akkor viszont mindent
megláttam. Mintha lekerült volna az álarc. Egy takaró, mely
mind ez idáig elfedte a gonoszságot, amit most kétségtelenül
éreztem a levegőben.
– Mégis, mit képzelsz? – fröcsögte felém.
Próbáltam elrejteni az ijedtségemet, mogorván rábámultam,
majd lopva a telefonomra néztem. Magam sem tudtam, mit
tegyek. Könnyen felhívhatnám Milót, de ha őt is belekeverem
ebbe, akkor csak még bonyolultabb lesz minden. Nem tudom,
milyen szarságra készül Karl, de nem fogom hagyni magam.
 – A cuccaimért jöttem, ahogy mondtam is. Ne aggódj, hamar
végzek. Adj egypár másodpercet, és már itt sem vagyok –
mondtam, mintha nem lenne nagy ügy.
Megfogtam még néhány iratot, amire szükségem volt,
miközben arra koncentráltam, hogy véletlenül se remegjen a
kezem, miközben a táskába gyömöszöltem.
– Ezt nem teheted meg.
– Miért ne? – kérdeztem könnyedén, miközben behúztam a
táskán a cipzárt.
Karl az ajtóban állt, szokás szerint öltönyben, szőke haja
rendezett, még egy tincs sem állt félre. De a kék tekintete
jéghideg volt.
– Menj ki! – mutatott az ajtó felé.
Felhorkantam.
– Már tegnap lejátszottuk ezt. Mint mondtam, végeztem
veled! Vége! – néztem rá megkerülve az íróasztalt, majd emelt
fővel feléje indultam. – Takarodj az utamból!
Amikor egylépésnyire voltam tőle, elkapta a nyakamat.
Megmarkolta. Kegyetlenül.
Meglepetten eltátottam a számat, miközben végigkúszott a
gerincemen a rémület.
Ez most teljesen más volt.
Teljesen másképp viselkedett, mint eddig bármikor.
– Engedj el, Karl! Nem viccelek! – A torkomra szoruló keze
miatt csak nyöszörgésre voltam képes. – Nem tudsz sarokba
szorítani, nem fogom meggondolni magam, és nem hajtok fejet
az akaratod előtt. Ha még nem vetted volna észre, leszarom,
hogy mit akarsz!
– Van róla fogalmad, mennyi pénzt pazaroltam a
testvéredre? Már rég halott lenne nélkülem!
– És ezért hálás is vagyok neked. – És ez igaz is volt, még ha
egy ilyen faszfej adta is a pénzt. – De mindent bemocskoltál.
Még erősebben kezdte szorítani a nyakamat. Próbáltam nem
bepánikolni, de olyan volt a tekintete, amilyennek még sosem
láttam.
Sipítva vettem levegőt, fájt a szorítása. Elkezdtem szédülni,
 p g j
megfájdult a fejem, és máris sajnáltam, hogy nem írtam
Milónak.
Most már nincs sok választásom.
Üss vagy fuss, ahogy a mondás tartja.
Az előbbi mellett döntöttem.
Leejtettem a táskát a földre. A hirtelen mozdulat meglepte
Karlt, és mielőtt még észbe kaphatott volna, megragadtam a
vállát, és keményen a lába közé lendítettem a térdemet.
Nagyon keményen.
Furamód elégtételt éreztem.
Felüvöltött, miközben eleresztette a torkomat.
Hátratántorodva kétrét görnyedt.
Nem sok időm volt kiélvezni a látványt, mert mielőtt még
felkaphattam volna a cuccaimat, már fel is egyenesedett.
Fenyegetően felém lépett, én pedig fokozatosan hátrálni
kezdtem, amíg az íróasztalnak ütköztem.
– Hagyj békén, Karl, nem figyelmeztetlek többé!
– Te figyelmeztetsz engem? El vagy te tévedve! Az enyém
vagy! Megvettelek, fizettem érted!
– Te szemétláda! – sziszegtem. – Egyáltalán nem így volt!
– Nem?
Közelebb jött, majd megragadta a karomat.
Nem engedhettem, hogy bántson.
Inkább teljesen bekattanok, mint hogy még egyszer hozzám
érjen.
Félrelöktem a kezét.
– Ne merj hozzám érni!
– Ezt nem te döntöd el.
Amikor ismét közelebb lépett, bevadultam.
Haraptam, karmoltam, rúgtam.
Recsegett a letörő körmöm, és hangosan kiáltoztam.
Csak egy kicsit lepődtem meg, amikor telibe találtam. Az
öklöm az arcába csapódott, amitől felrepedt az ajka, és
kifröccsent a vére. De ettől csak még dühösebb lett.
– Büdös kurva! – sziszegte az arcomba.
Erősen meglökött, én pedig elveszítettem az egyensúlyomat.
 g p g gy y
Felhördültem, amikor megragadta a csuklómat. Egyiket a másik
után. Hátracsavarta a karomat, és az asztalnak nyomott.
Rángatóztam, próbáltam kiszabadulni.
– Úgy látom, emlékeztetnem kell arra, hogy hol a helyed.
Kibaszott ötvenezer dolláromba került havonta a szánalmas
testvéred! Ez a legkevesebb, amit cserébe adhatsz!
Az egyik kezével leszorította a kezeimet, majd a másikkal
megpróbálta lehúzni a nadrágomat. Ehhez viszont hátrébb
kellett húzódnia tőlem. Megragadtam az alkalmat. Ezúttal a
gyomrában landolt a térdem. A rúgástól oldalra tántorodott.
Épp felugrottam volna, hogy az ajtó felé iramodjak, de
ledermedtem a szobába nyomuló rideg gyűlölettől.
Sötéten hullott alá, akár az eső.
– Mi a francot keresel te itt? – vicsorgott Karl.
– Ezt.
Nem tudom, hogy gyorsított felvételként, vagy lassítva
láttam-e, amint Milo hirtelen ott termett Karl előtt, és az ingét
megragadva odarántotta magához. Ezzel egy időben
hátralendítette a hatalmas karját, és óriási ütést mért Karl
orrára.
Telitalálat.
Egyetlen ütés.
Karl arccal a földre zuhant, amikor Milo elengedte.
A sokktól kapkodva szedtem a levegőt, miközben Milo
lebámult Karlra. Túlságosan is nyugodtnak tűnt ahhoz képest,
hogy Karl orrából a fehér szőnyegre patakzott a vér.
– Meghalt? – kérdeztem ijedten.
– Sajnos nem – válaszolta Milo röviden, majd úgy
összeszorította az állkapcsát, hogy azt hittem, kipotyognak a
fogai.
– Megsebesültél? – kérdezte.
– Nem.
– Biztos?
– Igen – bólintottam remegve.
– Akkor húzzunk innen!
Ismét bólintottam, miközben megpróbáltam helyretenni
 gp y
magamban a történteket. Karlra bámultam, aki nem mozdult.
Óvatosan lemásztam az íróasztalról. Ismét Karlra bámultam,
majd felkaptam a földről a táskámat.
Elhatalmasodott rajtam az őrület. A vállamra akasztottam a
táskát, és visszafutottam a hálóba. Térdre zuhantam, és remegő
kézzel megpróbáltam gyorsan becipzározni a bőröndöt. Milo
hirtelen ott termett, letérdelt, és megfogta a kezemet.
– Engedd meg – szólt halkan. Ugyanaz a visszafogott, csendes
nyugalom áradt belőle, mint amit a klubban megszoktam tőle.
Becsukta a bőröndömet, majd figyelmes tekintettel felállt.
Felém nyújtotta a kezét.
– Menjünk!
Bólintottam.
Tompa voltam.
Sokkos.
Teljesen kikapcsoltam.
Igyekeztem tartani a tempót, amikor kilépett a hálóból, és
sebesen a lépcső felé indult. Óvatosan a dolgozó felé pislogtam,
ahol Karl nyöszörögve mocorogni kezdett.
Szent ég!
Tényleg megtörtént?
Milo megrántotta a karomat, majd lefelé indult a lépcsőn.
Már majdnem utánamentem, amikor ráeszméltem, hogy
elfelejtettem valamit.
– A kocsim!
– A francba! – úgy nézett rám, mintha rám akarna szólni,
hogy hagyjam a fenébe.
– Erre! – fordultam a másik irányba, Milo pedig követett.
Három luxusautó állt a garázs első három parkolóhelyén. A
negyediken állt az én Corollám.
Megnyomtam a garázsnyitó gombot, és az autóm felé
lendültem.
– Biztos, hogy tudsz most vezetni, Galambom?
– Igen. Jól vagyok! Nagyszerűen! Tulajdonképpen
tökéletesen. Hiszen szétrúgtad Karl seggét! – néztem rá
vigyorogva. Akár egy őrült. De ki hibáztathatna ezért?
gy g gy
– Indulj, én majd mögötted megyek hazáig.
Hazáig.
Igen.
Hazamegyek az álvőlegényemmel.
Hisztérikusan felnevettem.
Huhh!
Úgy tűnt, utolért az őrület.
 12.

Milo

Majd szétszakadt a mellkasom a bennem kavargó érzésektől.

Kibámultam a part felé néző ablakon.
Tessa ott ült a stég szélén, cipő nélkül, a lábát lógatva, miközben
a könyökére támaszkodva magába szívta az alábukó, rózsaszín
nap utolsó sugarainak melegét.
Gyenge szellő fújdogált, Tessa lángvörös fürtjei gyengéden
táncoltak az arca körül, pont, ahogyan az apró hullámok a tó
vízén.
Olyan volt, akár egy festmény. Hatalmas fák fogták keretbe
két oldalról, mögötte ott magasodott a hegy. De Tessa volt a
középpontban. Ő volt a fókusz. A fény. Mintha a festő pont jól
találta volna el az árnyékolást.
Elszorult a torkom. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a
verandára. A hűvös levegő végigsimított a csupasz, forró
bőrömön.
Félresepertem a félelmeimet, és leereszkedtem a három
lépcsőfokon a füves kertet átszelő járdára. Lassan lépkedtem a
part felé, majd még lassabban, amikor a stégre léptem.
A talpam alatt megnyikordult a faléc, és éreztem, hogy Tessa
lelke az enyém elé siet. Azonnal lüktetni kezdett ez a köztünk
lévő furcsa kötelék.
Kész őrület! Ilyet még soha nem éreztem.
Tessa felült, és beletúrt a hajába. Megigazgatta, majd oldalra
söpörte, amitől kivillant a kecses nyaka, miközben felém
pislantott.
Halvány mosoly jelent meg a csodás arcán, még az élesebb
vonásai is ellágyultak, nekem ugyanakkor minden porcikám
keményen megfeszült. Még mindig forrt a vérem a korábban
történtek miatt.
– Hellóka! – suttogta felém.
Elmerültem a kék tekintetében.
Milyen hívogató!
– Szia!
– Csatlakozol? – emelte felém a borospoharát. – Úgy
döntöttem, ezt mind megiszom… valakinek meg kell mentenie
önmagamtól! – mondta ugratva.
Egy üveg habzó rozébor hevert mellette jéggel teli
favödörben, miközben egy számomra ismeretlen indie zenekar
szólt a Bluetooth-hangszóróból.
– Dolgoznom kell – mordultam halkan. Nehezemre esett
másképp válaszolni. Csak morogni bírtam.
Szórakozottan rám nézett.
– Aha, a bárpult mellett!
Felhorkantam.
– Csak nem gondolod, hogy egész éjjel feleseket tolok?
– Nem ezt csinálja az ember a bárpultnál?
– Az én dolgom épp az, hogy kitegyem a részeg seggfejeket,
nem az, hogy én legyek a részeg seggfej.
Széles mosoly terült szét az arcán.
– Szóval azt mondod, részeg seggfej vagyok, Milo Hendricks?
Elnevettem magam. Ez a csaj aztán tudta, hogyan nyugtasson
meg.
– Messze vagy a részeg seggfej fogalmától, kicsi Galambom,
és szerintem megérdemled a mai nap után, hogy megigyál egy
egész üveggel.
Óvatosan odaoldalogtam hozzá, és leültem mellé.
Az energia zümmögött körülöttünk, mint mindig,
megnyugtatón, lefegyverzőn, miközben belülről majd szétvetett
a vágy.
Ellágyult a mosolya, mintha a hála finom selyemtakaróba
vonta volna.
– Köszönöm, amit ma értem tettél! Bár nem örülök, hogy
belerángattalak a szarságomba.
Felhorkantam.
 – Belerángattál a szarságodba? Talán fordítva, nem?
Megrázta a fejét.
– Nem. Ott voltál, amikor szükségem volt rád.
Haboztam. Nem tudtam, mit áruljak el abból, amit éreztem.
– Mert ott akartam lenni. Ott kellett lennem – bukott ki
belőlem a vallomás. – És, amikor megláttam…
Elszorult a torkom a bennem tomboló gyűlölettől. Még
mindig nem csillapodott. Meg akartam ölni, ez az igazság.
Nagyon nagy önuralom kellett hozzá, hogy csak álljak felette, és
ne tegyek semmit.
– Hallottam, mit mondott neked, Tessa. A testvéredről. – Én
azt sem tudtam, hogy van neki. – Hogy fizette az ellátását –
folytattam. – Ezért maradtál mellette ilyen sokáig? Ezért
szenvedtél mellette szemmel láthatóan?
– Igen – bólintott lágyan.
– Soha nem értettem, de valahogy mindig is biztos voltam
benne, hogy valamivel a markában tart.
Láthatóan magába roskadt. Lehajtotta a fejét, én pedig nem
tudtam megállni, odanyúltam, megfogtam az állát, és magam
felé fordítottam az arcát.
– Nincs miért szégyenkezned, Tessa. Nem tettél semmi
rosszat. Csak harcoltál valakiért, akit szeretsz.
– És most fogalmam sincs, mihez kezdjek.
– Vedd úgy, hogy el van intézve.
Nekem sokkal több pénzem volt, mint amit el tudnék költeni.
Autumn-nak volt életbiztosítása, amikor megismerkedtünk.
Engem jelölt meg kedvezményezettként, amikor
összeházasodtunk. De én undorodtam attól a pénztől, így
érintetlenül hevert egy bankszámlán. Milliószor gondoltam rá,
hogy eladományozzam, de egy részére szükségem volt, hogy
befejezhessem a házat, hogy olyan otthont adhassak a
gyerekeinknek, amilyenről Autumn álmodott. És persze az
ügyvédre is kellett. A többit majd megkapják a gyerekek, ha elég
idősek lesznek.
És persze, erre is költhetek. Adhatok annak, aki a
gyerekeimért harcol, azért, hogy a családom újra
gy gy j
egyesülhessen.
Tessa felsóhajtott.
– Nem fogadhatok el pénzt tőled.
– De igen. Csak a számlán hever. Neked akarom adni.
Felhorkant, és megpróbálta elfordítani az arcát.
– Nem akarok senkinek sem tartozni, Milo!
A nyakára csúszott a kezem. A hüvelykujjammal
végigsimítottam az állkapcsán, majd ismét magam felé
fordítottam.
– Ez nem adósság, Tessa. Nem cserekereskedelem. Csak segít
egy barát, éppúgy, ahogyan te is segítesz nekem.
Könnyek futották el a szemét.
– Milo, nem tehet…
– Kérlek! Hadd tegyem meg érted! Megtehetem. És törődöm
veled… ahogyan te is törődsz velem.
Megremegett a torka.
– Milo.
– Kérlek! Hiszen egy csapat vagyunk, nem?
Elkeseredett kuncogás tört fel a torkából.
– Ellenem fordítod a saját szavaimat?
Elvigyorodtam.
– Ha ez kell.
– Oké – sóhajtott fel –, de csak addig, amíg ki nem találok
valamit. Nem akarok rajtad élősködni.
– A tiéd a pénz, amíg szükség van rá.
– Én pedig ígérem, hogy visszafizetem, amint tudom –
sóhajtotta. – Ahh! Micsoda felfordulás, nem? Hihetetlen, hogy
megpróbált megerőszakolni!
Ismét megjelent az arcán a félelem.
– Nem gondoltam volna, hogy Karl ilyen szörnyeteg tud
lenni! Hogy egy szar alak, az oké. De ez most más volt!
– Az olyan férfiak, mint ő, nem viselik el, ha nemet
mondanak nekik. Azt gondolják, mindent megkaphatnak, amit
csak akarnak.
– De engem nem kaphat meg, soha többé!
– És ez bizony nem tetszik neki.
 y
– Nem, tényleg nem – suttogta elgondolkodva. A tó vizére
tévedt a tekintete, aggodalmasan maga elé meredt, majd ismét
felém fordult. – Nem hiszem, hogy ilyen könnyen beletörődik.
Talán csak még jobban feldühítettem.
– Ha ismét a közeledbe merészkedik, nem ússza meg ilyen
könnyen, Tessa.
Nyersen őszinte válasz volt tőlem.
Fellángolt a bőröm, amikor hozzám ért.
– Nem tehetsz semmi meggondolatlanságot, Milo! A
gyerekeidért harcolsz, felesleges balhékra most nincs
szükséged! Karl… – Tessa nyelt egyet. Láthatóan remegett a
torka. – Vannak kapcsolatai. A polgármester jó barátja. Bármit
megtenne a kedvéért, és már így is attól tartok, hogy valahogy
bosszút áll a mai napért.
– Azt ő sem úszhatja meg, amit veled akart tenni. Nem
érdekelnek a következmények – néztem rá, pedig dehogynem
érdekeltek. Nagyon is érdekelt, mi lesz.
A gyerekeimről van szó.
Semmit sem szerettem volna jobban, mint bebizonyítani,
hogy érdemes vagyok rá, hogy az apjuk legyek. Hogy szeretem
őket, hogy elkötelezett vagyok feléjük, hogy mindenre képes
volnék értük.
De azt mégsem hagyhattam, hogy ez a szörnyeteg azt tegyen
Tessával, amit akar.
– Nem akarok a terhedre lenni, Milo!
Megfogtam a kezét, és egymásba fűztem az ujjainkat. Kezdett
a szokásommá válni.
– Nem tudnál a terhemre lenni, Tessa. Hiszen te adsz nekem
ajándékot.
Bizonytalanságot éreztem, ahogy felém pislantott.
– Sajnálom, hogy hazudnod kellett ma reggel az anyukádnak.
Mintha kérdés feszült volna a kijelentés mögött, ugyanakkor
megértőnek tűnt. Végigsimítottam az arcomon, próbáltam
elhessegetni a kellemetlen érzést.
– Soha nem egyezne bele, ha tudná az igazat. Megpróbálna
lebeszélni. Meggyőzne, hogy csak még rosszabb lesz minden.
 ggy gy g
Szerintem jobb, ha ő is azt hiszi, hogy igaz. Különben csak
aggódna.
– Megszakad a szíve, ha rájön az igazságra.
– Kétségtelenül.
– Fantasztikus nő! Nagyon szeret téged! – lelkesedett Tessa
őszintén.
– Igen, csodás nő. Mindig ő volt a támaszom. Rá mindig
számíthattam.
– Feltétel nélkül – suttogta Tessa.
– Igen.
– Az én anyukám is ilyen… volt.
Elfacsarodott a szívem. Megszorítottam a kezét. Éreztem,
hogy átjárja a szomorúság.
– Mikor halt meg?
– Tizenöt voltam. A testvérem négy évvel idősebb. Ő
vigyázott rám, pedig még maga is jóformán gyerek volt.
– És most te gondoskodsz őróla.
Erőtlen mosoly ült ki az arcára.
– Nos, nem csinálom túl jól.
– Dehogynem, Tessa! A legtöbben nem hoznának akkora
áldozatot, mint te.
– Bárcsak magamtól is képes lennék rá! De a tanári
fizetésem, és az, amit alapítványi igazgatóként kapok, attól
tartok, nem fedezi a költségeket – nevetett kényszeredetten.
– Majd megoldjuk – ígértem.
Ott ültünk egymás mellett, kézen fogva, mintha a világ
legtermészetesebb dolga volna, miközben a nap lassan alábukni
készült a hegyek mögött.
A sugarak felszikráztak a horizonton, és fényes
narancssárgára, lilára és tüzes vörösre színezték a felhőket. Az
alkonyat szürkés párát vont fölénk.
– Annyira szép itt! – suttogta bele Tessa a sötétbe. – Hozzá
tudnék szokni!
Pajkos mosoly játszott az ajka körül, ahogy felém lesett.
Elszorult a torkom a látványtól, a bensőmet pedig átjárta a vágy.
– Addig maradsz, amíg akarsz. De ha túl sok lesz mindez a
 g g
számodra, ha túl nagy lesz a nyomás, vagy ha útjában áll a
boldogságodnak, akkor szólj, jó? Én nem szeretnék az a
szörnyeteg lenni, aki fogva tart téged, Tessa.
A kezét szorító kezem egyszer csak a mellkasához ért. Tessa
felém fordult, és felhúzta a lábát, hogy szembefordulhasson
velem.
– Számíthatsz rám, Milo! Hiszen erre valók a barátok, nem?
– Kétlem, hogy bármelyik barátom megtenné ezt értem.
– Ó, ha tudnád, Eden mi mindenre képes! Szinte
ráerőszakolja magát az emberre – mondta játékos túlzással a
hangjában.
Elnevettem magam, mielőtt az idegeim átvették volna a
hatalmat. A testem minden egyes sejtje megfeszült, ahogy én is
szembefordultam vele. Összeért a térdünk, és összeért a
leheletünk is.
Mint egy bolond, végigsimítottam az arcán, a hüvelykujjam
pedig végigfutott a nyakán. Felcsaptak a lángok a tenyerem
alatt.
– Köszönöm – mondtam rekedten.
– Örülök, hogy segíthetek, Milo.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdeztem ismét.
Muszáj volt neki esélyt adnom, hogy meggondolhassa magát.
Rájöttem ugyanis, hogy sokkal nehezebb lesz, mint ahogy azt
elsőre gondoltam.
– Teljesen.
Elengedtem az arcát, és bólintottam.
– Akkor van itt valami a számodra.
Eltátotta ennivaló száját, a szeme pedig kíváncsian csillogni
kezdett.
– Mi az?
Nem kellett volna ekkora feneket kerítenem ennek az
egésznek, de közben mégis volt egy olyan érzésem, hogy
fordulóponthoz érkeztünk. Fontos mérföldkőhöz.
Vagy csak az iránta érzett vágy lett erősebb, az érzéseim,
amiket mindenképpen el kell fojtanom, mielőtt még baj lesz.
Mégis benyúltam a zsebembe, és egy antik gyűrűt húztam
 g y gy gy
elő, és basszus, Tessának elakadt a lélegzete! Meglepetten
felsikkantott, majd az ajkába harapott, mintha a legszívesebben
visszaszívta volna.
Idegesen nevetgélni kezdett, és hol engem, hol a gyűrűt
bámulta, amit úgy tartottam eléje, mintha ígéretet tennék neki.
– Szükség van erre? – kérdezte, mintha valami titokról volna
szó.
– Nos, szerintem igen, ha el akarjuk hitetni mindenkivel,
hogy összeházasodunk.
– Ööö… hmm… oké… persze.
Megfogtam a bal kezét. Őrülten remegett.
– Tessa McDaniels. Leszel az álmenyasszonyom? –
kérdeztem, mintha csak ugratás volna, de majd elcsuklott a
hangom.
– Csak akkor, ha kapok egy pár Manolo Blahnikot is.
Majdnem felröhögtem, de olyan sóvárgó mosoly ült ki az
arcára, hogy teljesen belefeledkeztem. Kék szeme
elhomályosult, és még csücsörített is egy kicsit.
– Őrülten szép! – suttogta felemelve a gyűrűt.
– A Reid & Co. kirakatában láttam, és egyből rád gondoltam.
Meglepetten felhúzta a szemöldökét.
– Jesszusom! Komolyan beszélsz?
Megvontam a vállamat, mintha nem is volna olyan nagy ügy.
Kemény leckét kaptam arról, hogy a pénz egyáltalán nem
számít.
– Vigyázni fogok rá, Milo! Aztán majd eladjuk, ha vége ennek
az egésznek. Úgy értem, állandóan elhagyok mindent, pedig
elég drága ékszereket vásárolok, hiszen mégiscsak rólam van
szó, nem? De ez?! – bámult hitetlenkedve a gyűrűre. – Többé le
sem veszem a kezemről!
– A tiéd, Tessa. Tartsd csak meg. Vagy add el, ha akarod. El is
ajándékozhatod. Amit csak akarsz.
– Milo!
– Komolyan mondom. Fogadd el köszönetképpen.
– Te tényleg nagylelkű vagy! Hogy viszonozhatnám?
– Nem verseny, Tessa. Vigyázunk egymásra, ahogyan csak
 y gy gy gy
tudunk.
– Oké – válaszolta megváltozott arckifejezéssel.
Egymásba fonódott a tekintetünk, miközben az alkonyat
sötét takarót készült fölénk húzni, hogy végleg elűzze a nappalt.
Legszívesebben átöleltem volna a derekát, hogy közelebb
húzzam magamhoz. Hogy összeérjen a mellkasunk, és az
alábukó nap után a felvillanó csillagokat bámulhassuk.
Lassú dal szólt a hangszóróból. Szerelmes dal.
Bolondoknak való.
Megköszörültem a torkomat, és talpra ugrottam.
– Jobb, ha indulok.
Tessa úgy pislogott rám, mintha álomból ébredt volna, mint
aki azt sem tudja, hol van. Aztán gyorsan elmosolyodott. Mint
mindig. Eltűnődtem, vajon mások tudják-e, hogy nem is igazi.
– Oké, persze. Legyen szép estéd! Én itt maradok, és gondját
viselem a kicsikének – magyarázta a borosüveget nyakon
ragadva, majd kitöltötte a maradékot a poharába.
– Rendben leszel, kicsi Galambom?
Ismét elmosolyodott, de ezúttal igazi volt, és kissé szomorkás
is.
– Ne aggódj miattam, Milo. Már nagyon régóta egyedül
vagyok.
 13.

Tessa

– Tedd le oda a csinos kis seggedet, és nyisd ki a szádat! –

mutatott Salem a vele szemközti székre kedvenc mexikói
éttermünkben. Szokásos hangulat, szuper Margariták, jó fej
tulajdonosok. Nem véletlenül jártunk ide.
De ma este, amikor beléptem az ajtón, még én sem tudtam,
hogy végül melyik érzés kerekedik majd felül, az izgatottság
vagy a rettegés? Az biztos, hogy az idegeim pattanásig feszültek.
Kisülni készült az áramkör.
Hatalmas mosolyt küldtem a barátnőim felé, miközben az
asztalunk felé igyekeztem.
– Tudom, tudom, hogy hiányoztam, és hogy igencsak
kívánatos a jelenlétem, de nem ihatnék gyorsan egy italt,
mielőtt szétszedtek?
– Szia! Nem! – forgatta a szemét Aster, bár a mozdulat tele
volt szeretettel. Haját copfba fogta, és amennyire csak tudott,
hátradőlt a székében, mert már alig fért el a hatalmas hasától. –
Itt az ideje, hogy végre akasszuk a hóhért!
– Először kérek egy ölelést! Hol marad az illem? – kérdeztem
színlelt felháborodással.
Salem, Eden és Aster felugrottak, én pedig odalavíroztam az
égig érő tűsarkúmban, hiszen végre visszakaptam a cipőimet.
Kitártam a karomat, és alaposan megölelgettem a lányokat.
Csajosan sikongattunk, miközben egymásba kapaszkodtunk, és
alighanem mindenki minket bámult az étteremben. De én
ragaszkodtam az öleléshez. Fontos volt. Az ölelés igazi
kapcsolatot teremt két lélek között. Valahányszor megöleltem
valakit, éreztem a lelkét. A melegséget. Azt, hogy minden
rendben van. Vagy a rideg érzéketlenséget.
 Van, aki képes egész jól álcázni, van, aki nem, de engem nem
lehetett becsapni.
Bobby sokszor őrültnek tartott emiatt, de én akkor is meg
tudtam mondani, hogy ki milyen ember. Persze próbáltam nem
felhasználni ellenük, de nagyon jók a radarjaim.
A megérzéseim.
És persze akkor is hallgatnom kellett volna rájuk, amikor
Karlt életemben először megöleltem.
Na de a csajok?
Tiszta, makulátlan öröm járt át.
Teljesen eltelített a szeretetük.
– Olyan büszkék vagyunk rád! Ez egy igazi, új kezdet! Annyi
öröm vár rád!
Basszus!
Miért csíp a szemem?
Az igazság az, hogy annyi érzés kavargott bennem, amivel
dűlőre kellett jutnom, hogy alig bírtam el velük. Az, hogy
Milónál laktam, teljesen a feje tetejére állított mindent.
Olyasmire vágytam, amire nem lett volna szabad.
Megkérdőjelezett mindent. Az utamat, az elképzeléseimet.
Mégis, mi a francot gondoltunk mi ketten, és végül milyen
hatással lesz ez a barátságunkra?
Salem engedett el először. Kiegyenesedett, a válla mögé
dobta a haját, majd a székre mutatott.
– Leülni!
– Milyen főnökösködő vagy!
Felhorkant.
– Ismersz, nem?
Salem az a típusú fekete hajú, kék szemű szépség volt, aki
egy pillantással is ölni tudott. Tökös csaj, de közben túl
szentimentális. Trent testvéréhez, Judhoz ment hozzá, és hű…!
Izzott, forrongott körülöttük a levegő. Nemrég született a
kisfiuk, csak két hónapos volt, és még ott volt Salem kislánya,
Juniper, akinél édesebb kislányt sosem láttam.
– Ó, bocsi – motyogtam. – Semmiképp sem szeretnélek
felbosszantani.
 Kihúztam a Salemmel szembeni széket, majd mind leültünk.
Salem mellett Aster ült, mellettem pedig Eden.
Salem egy óriási pohár Margaritát tolt elém.
– Ó, hát mégis szeretsz! – nyögtem fel.
– Aligha – válaszolta mosolyogva.
– Micsoda önbecsapás!
Amint mindnyájan elhelyezkedtünk, azonnal összedugtuk a
fejünket. Mintha titkokat készültünk volna elsuttogni
egymásnak.
Kétségtelen, hogy van miről beszélni.
Eden felém nyúlt, és megfogta a kezemet.
– Hogy vagy? Aggódtam miattad!
Néhányszor írtunk egymásnak, de annyi minden történt,
hogy nem mélyedtünk el benne. Még azt sem mondtam el
nekik, mi történt Karllal, amikor sajnálatos módon kétszer is
találkoztam vele.
– Nagyon elfoglalt voltam – vontam meg a vállamat.
– Remélem, azért, mert a várost járva igyekeztél behozni az
elvesztegetett időt – szólt be Salem.
– Egyetértek – tette hozzá Aster, majd belekortyolt a vizébe,
mivel ő is bekapta a legyet. Mintha ragályos betegség lett volna.
Na persze nem bántam, hogy már megint nagynéni leszek. – És
remélem, mostantól kezdve leszállsz rólunk, mert végre találsz
egy igazi férfit, aki jól ellátja a bajodat.
– Ugyan már! Tök uncsin hangzik!
– Ó, drága Tessa! Ha végre találsz egy férfit, aki tudja, mi a
dolga, biztos nem fogsz unatkozni – vigyorgott Salem.
Akár a tejbetök.
Persze, azonnal összeugrott a gyomrom, ahogy eszembe
jutott a Milóból áradó félelmetes, nyers erő, amikor tegnap
ellátta Karl baját. Igen, ő biztosan tudja, hogy mit kezdjen egy
nővel.
– De már túl is vagy rajta, ugye? – csapott Aster az asztalra.
Elvörösödtem.
A picsába!
 Sokkal könnyebb volt, amikor én nyaggattam őket a részletek
felől.
– Nem.
– Akkor mitől vörösödtél így el? – kérdezte Aster.
Mindkét kezemet a forró arcom elé kaptam.
A csajok egy szólamban hördültek fel.
– Ez meg mi? – suttogta Eden szörnyülködve – Ugye nem
dumálta vissza magát máris az az idióta?
Ó, basszus!
A gyűrű!
Zavarodottan elvettem az arcomról a kezemet, és összevissza
hadonászni kezdtem, miközben a legcsodásabb gyűrű, amit
valaha láttam, ott csillogott az ujjamon. A finoman kidolgozott,
két szálból álló gyűrű közepén csepp csiszolású, rózsaszín
gyémánt ragyogott. Nehéz lett volna letagadnom, hogy nyakig
belekeveredtem valamibe.
– Nem! Dehogy!
– Akkor mi ez? – kérdezte Eden zavarodottan.
– Milótól kaptam – bukott ki belőlem túlságosan is gyorsan.
Hiába, a csajok jól tudtak vallatni.
Felszisszentek, Salem megragadta és maga elé rántotta a
kezemet, hogy alaposabban szemügyre vehesse a gyűrűt.
– Azt a kurva, Tessa! Ez legalább húszezer dollár! És a
gyűrűsujjadon van! Mi történt?
– Eljegyzett? – kérdezte Eden.
Szinte fájt a kérdés.
Edennel mindig mindent elmondunk egymásnak. De most
nem volt merszem felhívni és elmondani neki, hogy milyen
őrültséget terveltünk ki Milóval. Pedig megígértük egymásnak,
hogy nincs több titkolózás.
Hát, nem én vagyok a legjobb barátnő a világon, ez már
biztos.
Eden és Salem engem bámultak. Ezernyi kérdés volt a
tekintetükben.
– Nos, ha valakivel eljegyeztetném magam, én is biztosan
Milót választanám – igyekezett oldani a feszültséget Aster. –
 gy g
Hiszen ti is látjátok, hogy milyen dögös a csávó, nem?!
Talán túlságosan belegabalyodtam az álomvilágomba. Vagy
talán annyira szerettem volna segíteni ennek a csodálatos
férfinak, hogy magamat is meggyőztem a terv
nagyszerűségéről. Magammal is elhitettem, hogy végig tudjuk
csinálni.
De jelenleg nem tűnt olyan csodálatos ötletnek.
És hangosan kimondva?
Úgy hangzott, mintha bajba kerültem volna.
– Csak látszatjegyesség – suttogtam elkeseredetten.
A feszültség tovább nőtt.
Eden lassan megmozdult, majd megfogta a kezemet.
Együttérzőn nézett rám.
– Miket beszélsz, Tessa? Mi történt?
– Nem igazi… csak látszatjegyesség köt Milóhoz – nyögtem,
majd idegesen elnevettem magam. Így hangosan kimondva
tiszta őrültségnek tűnt.
Salem elmosolyodott.
– Nos, ezzel aztán jól felcseszed Karl agyát!
– Leszarom, mit gondol Karl – mondtam őszintén.
Aster meglepetten rám pillantott.
– Akkor miért?
Elhúztam a kezemet, és jó nagyot kortyoltam a Margaritába.
Próbáltam húzni az időt.
– Amikor a felesége meghalt, az anyósáék megszerezték a
gyerekek felügyeleti jogát. Vissza akarja kapni őket.
– Ó, basszus, Tessa! – sóhajtott fel Salem.
Teljesen elnehezült körülöttünk a levegő.
Magamon éreztem Eden tekintetét. Bólintottam.
– Be kell bizonyítania a bíróság előtt, hogy alkalmas apának.
Hogy képes rendes otthont nyújtani nekik. Nagyon kedves volt
hozzám, így felajánlottam, hogy segítek neki.
– Hát… ez… – dadogta Aster.
– Bonyolult lesz – fejeztem be a gondolatot.
– Őrültség, de nagyszerű, és nagyon önzetlen tőled – suttogta
Eden, majd ismét a kezemért nyúlt. Felé fordultam. Láttam az
 j y
arcán, hogy aggódik. – De nem lesz olyan egyszerű, Tessa.
Meddig kell eljátszanod a menyasszonyát? A
gyermekelhelyezési perek nagyon sokáig is eltarthatnak…
Hónapokig, vagy akár évekig is… Tényleg feláldozod a
szabadságodat? Ilyen hosszú időre?
Többet nem is kellett mondania. Minden az arcára volt írva.
Miután annyi évet áldoztál Bobbyra.
Sosem mondaná ki hangosan. Tudtam, hogy nála jó helyen
van a titkom, amit hétfőn megosztottam vele.
– Törődöm Milóval. – Ez volt a legjobb magyarázat, amivel
elő tudtam állni.
– Azt tudom…, de magadra is gondolnod kell. És ha
visszakapja a gyerekeket? Akkor mi lesz? Szakítotok? Hogy
érinti majd ez őket?
Szétáradt bennem a rettenet.
Igen, ezt még meg kell beszélnem Milóval. Csak arra
koncentráltunk, hogy miként lehetne őket visszaszerezni, és
arra nem is gondoltunk, hogy mi lesz azután.
A szobája sötétjében még olyan jó ötletnek tűnt! De fényes
nappal ezernyi kérdés merült fel.
Felnyögtem.
– Fogalmam sincs. Még nem terveztünk ennyire előre. Csak…
segíteni akarok neki, ahogy tudok.
Aster közelebb hajolt hozzám.
– És együtt fogsz élni vele, ki tudja, meddig, mintha tényleg a
menyasszonya lennél? Nem fogsz belefáradni? Ez így túl soknak
tűnik.
Megráztam a fejemet.
– Nos, a baj az, hogy tulajdonképpen szeretek vele lenni.
Felcsillant a szeme, és mosolyra húzódott a szája.
– Te tényleg nagyon kedveled Milót, igaz?
– Miért is ne kedvelném?
Mindenét kedvelem.
Minden porcikáját.
Kivéve azt a megfoghatatlan félelmetességet, ami halványan
bár, de mindig körüllengi.
A szellemeket, amik éjszakánként kísértik.
De az az igazság, hogy ezekkel együtt is szívesen elfogadtam
volna.
A picsába!
Jól kicsesztem magammal.
– Nem hibáztathat érte senki, Tessa. Milo kurva jó pasi! –
jegyezte meg Salem. – És tudod, a kis csendesek általában
vadállatok az ágyban.
– Ó, ne izgass! – mondtam nyafogva.
– Valakit nagyon meg kéne már fektetni! Méghozzá alaposan!
– vigyorodott el Salem. És igazság szerint nem beszélt nagyon
mellé. – Talán rábeszélhetnéd Milót, hogy tegye meg neked ezt a
szívességet, hiszen te is elég nagy áldozatot hozol érte. Ugye
nem elleneznéd?
– Vagy akár azt is tehetnéd, amire igazán vágysz – szólt közbe
Eden komoly hangon.
Ránéztem.
– És mi az, amit igazán akarok? – kérdeztem.
– Erre csak te tudhatod a választ. De emlékszem, hogy nem is
olyan régen egy nagyon jó barátnőm azt mondta nekem, hogy
ragadjam meg az alkalmat. Hogy az a férfi, akiről én azt
gondolom, nem hozzám való, de mégsem tudtam kiverni a
fejemből, talán mégis a megfelelő a számomra. Hogy ő az én
ászom.
Ez igaz. Eden rettenetesen félt szeretni Trentet. Oké, Trent
tényleg baromi félelmetes fickó. De amikor együtt voltak? Volt
valami különleges kettejük között. És én nem hagytam, tovább
nyaggattam Edent, hogy sosem találja meg azt, amire vágyik, ha
nem él a lehetőségeivel.
Igen. Én is ezt akarom.
Az ászomat akarom.
Elöntött a szomorúság. Milo miatt. Az üresség miatt, amit
benne éreztem.
– Nem hiszem, hogy ő az én ászom, mert ő már elvesztette a
sajátját.
 j j
És én nem akarok második lenni. Nem akarok pótlék lenni.
Olyan férfit akarok, aki minden porcikájával csak engem szeret,
úgy, ahogyan én őt.
Szenvedélyt akarok.
Barátságot.
Örökké tartó köteléket.
– Nem tudom, Tessa. Láttam, ahogy néz, ahogy figyel téged a
klubban. Hidd el, nem hagyod hidegen – magyarázta Aster.
Megvontam a vállamat.
– Igen, talán vonzónak talál, de a szíve össze van törve, és
biztos, hogy nincs benne számomra hely.
– És ha tévedsz? – kérdezte Eden.
– Nos, akkor rámászom, és minden porcikáját alaposan
beberangolom – mondtam a szemöldökömet húzogatva, majd
elnevettem magam.
– Olyan ökör vagy, Tessa! – nevetett Salem.
– Oké, várj! – emelte fel a kezét Aster. – Karlról még nem is
beszéltünk, pedig miatta gyűltünk itt össze. Mi történt? Azt
hittem, hogy nekünk hármunknak kell majd kézbe venni az
ügyet. Hogy majd megkötözzük, súlyt teszünk a lábára, és a
tengerbe dobjuk, hogy soha rá se találjon senki.
A homlokom közepére futott a szemöldököm.
– Te tényleg egy igazi maffiahercegnő vagy! Félek tőled!
Elnevette magát.
– Nem szó szerint gondoltam.
– Hát hogyne! – nevettem, mielőtt komolyra fordítottam
volna a szót. – Nem sok mondanivalóm van. Nem bírtam tovább
a seggfejeskedését, és otthagytam. Megmondtam neki, hogy
vége. Megütött. Hát el tudjátok hinni?
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a félelmet, ami hirtelen a
gyomromba markolt amiatt, ami akkor történt, amikor
elmentem a holmimért.
– Hm, azt hinném el szívesen, hogy a csávó hulla – mordult
fel Salem mérgesen. – Aster ötlete nem is olyan rossz.
Gyorsan felhajtottam a maradék Margaritámat, majd rájuk
mosolyogtam, és töltöttem magamnak még egy pohárral a
 y g g g gy p
kancsóból.
– Ne aggódjatok! Amikor elmentem a holmijaimért, Milo
szétrúgta a seggét – csúszott ki a számon.
Edennek elkerekedett a szeme.
– Mi?
– Aha. Karl igazi seggfej volt. – Nem akartam részletezni,
mert totál kiakadtak volna, és Karl végül valóban a tenger
fenekén végzi.
Arra aztán igazán nincs szükség, hogy embert öljünk.
– Kapott egy öklöst, és annyi volt. Elég kínos lehetett neki. Azt
hiszem, maga alá is csinált.
– Jesszusom! – röhögött fel Aster. – Imádom Milót! Igazi
szörnyeteg!
Kuncogtam, és azonnal bizseregni kezdett a mellkasom.
– Igen, én is kedvelem – vallottam be.
– Hűha! Ez belezúgott! – nézett Salem hol Edenre, hol
Asterre.
– Hallom ám, amit mondasz! – néztem rá duzzogva.
– Csak büszkék vagyunk rád! – mondta Salem kedvesen. –
Idegesítő volt, hogy Karllal vagy. Nem szerettem, ahogy bánt
veled. Zavart, hogy milyen boldogtalan vagy. Soha nem
értettem, miért vagy vele.
Próbáltam valami jó magyarázattal előrukkolni.
– Nos, ha egyszer elköteleződöm, nem szívesen lépek le.
– Akkor örülök, hogy végre rájöttél, hogy Karl nem érdemel
meg téged.
Nem.
Csakis Bobby érdemel meg.
De most… most úgy gondoskodhatok róla, hogy közben jót
cselekszem.
– Nem mondhatjátok el senkinek – magyaráztam halkan. –
Még a férjeiteknek sem. Senkinek. Komolyan mondom! Tudom,
hogy mindent megbeszéltek velük, de ennek köztünk kell
maradnia. Nem kockáztathatjuk, hogy pletykálni kezdjenek
arról, hogy ez az egész nem is igazi.
– Persze! – mondták egyöntetűen.
 gy
– Még akkor sem, ha rájönnek, hogy valamit elhallgattok, és
szexmegvonással próbálnak benneteket szóra bírni. Értve
vagyok? – mutattam rá mindegyikükre egyenként.
Salem nyafogni kezdett.
– Ez nagyon durva!
– Kibírod. Én évekig bírtam.
– Oké, oké. Megígérem.
– Én is – mondta Eden és Aster egyszerre.
Mindnyájan az asztal közepére tettük a kezünket.
– A Fantasztikus Négyes esküt tett – mondtam. – És ezt az
esküt megszegni nem lehet!
– Na ne! – röhögött fel hangosan Salem.
– De! Ha megszeged, csúnya dolgok fognak történni –
mondtam sejtelmesen.
– De dinka vagy! – nevetett.
– Azért ez nem lesz könnyű, Tessa – suttogta Eden.
– Tudom – válaszoltam határozottan. – Tudom, de Milo barát,
és a barátok segítik egymást.
– A barát, akinek gyanítom, óriási farka van – tette hozzá
Salem.
– Gyűlöllek! Inkább iszom még egy kis Margaritát – ragadtam
meg a kancsót, majd felálltam, és a bár felé indultam. Mintha
nekem nem jutott volna már ezerszer az eszembe, hogy vajon
mekkora lehet Milónak.
– Ugyan! Tudom, hogy szeretsz!
Salemre néztem.
– Aligha – válaszoltam neki ugyanazt, amit nemrég ő
mondott nekem.
Visszafordultam a bár felé.
– Őrült szerelem, Tessa! Őrült szerelem! – hallottam a hátam
mögül.
Elszorult a szívem.
Kifigyelte a trükkjeimet.
Letettem a pultra a kancsót, majd előkaptam a telefonomat,
mert vibrálni kezdett.
Le sem lehetett volna törölni az arcomról a vigyort, amikor
 gy
elolvastam az üzenetet.

MILO: Hogy vagy, Galambom? Jól szórakozol a csajokkal?

A két Margarita, amit legurítottam, már a fejembe szállt,

ugyanis gondolkodás nélkül válaszoltam:

ÉN: Csak nem rám gondolsz, drága vőlegényem?

Egy egész percbe telt, mire válaszolt.

MILO: Nem kellene, de igen.

Mintha lepkék költöztek volna a gyomromba.

Összerezzentem, amikor hirtelen hozzám szólt valaki.
– Meghívhatlak egy kancsó Margaritára? – kérdezte egy
őrülten szexi csávó, aki a bárpultot támasztotta mosolyogva.
Hát helló, te Dögös Dög!
Nos, el kellene fogadnom az ajánlatát, aztán pedig haza is
mehetnék vele. Kétségem sem volt felőle, hogy ezt tervezi.
Csak hát egyetlen porcikám sem kívánta.
Feléje nyújtottam a bal kezemet.
– Bocsi, édes, vőlegényem van.
– Ó, de kár!
Ismét vibrált a telefonom.

MILO: Vigyázz magadra, Galambom! Később találkozunk.

Nos, részemről nem kár.

Egyáltalán nem.
 14.

Tessa

– Oké, Gary, holnap találkozunk – kiáltottam Eden apjának,

amikor éppen kilépni készült az alapítvány irodájának ajtaján.
Én még az íróasztal mögött ültem, ő pedig visszamosolygott
rám.
– Ne maradj sokáig! Túl sokat dolgozol.
– Hát, múlt héten egyik nap be sem jöttem, szóval nem
mondhatnám, hogy túlzásba viszem. Lassan lefokozhatsz
igazgatóból naplopóba.
Valójában egy igazi férfiállat teljesen elterelte a
gondolataimat a munkáról. Teljesen bele is bizseregtem.
Gary elnevette magát.
– Néha mindenkinek szüksége van egy kis szünetre. És nyár
van.
– Tudod, hogy nem szeretem a semmittevést.
– Tudom, de szeretném, ha vigyáznál magadra – nézett rám
apai jóindulattal, amitől azonnal nagyot dobbant a szívem. Gary
a hatvanas évei közepén járt, ősz hajú, kedves tekintetű ember,
akinek vállát ezernyi gond nyomja, és ezek súlya bizony az
arcán is nyomot hagyott. De hihetetlenül jószívű ember.
Elöntöttek az érzelmek.
– Vigyázok magamra. Ígérem.
Méghozzá sokkal jobban, mint az elmúlt években.
– Oké, akkor majd zárj be.
– Rendben. Te pedig menj haza, tedd fel a lábadat, és relaxálj!
Gary elnevette magát.
– Jó, lehet, hogy így teszek. Óvatosan vezess, kedvesem!
– Jó éjt!
Becsukódott mögötte az ajtó, én pedig ismét a papírmunka
felé fordítottam a figyelmemet.
A Remény Keze egy nonprofit alapítvány, mely kapcsolatban
áll a magániskolával, amit Gary évekkel ezelőtt alapított. Abban
az évben kezdtem ott tanárként dolgozni, amikor Eden. Együtt
jártunk fősulira, és akkoriban még fogalmam sem volt, mit
kezdjek az életemmel.
Bobby mindent feláldozott értem. Dolgozott, mint az őrült,
hogy fizetni tudja nekem a sulit, nem akarta, hogy máris
eladósodjak, én pedig nem akartam elcseszni a dolgokat.
Így hát megpróbáltam. Miért is ne?
Edennel befejeztük a sulit, és az oktatásban kötöttünk ki.
Persze, tetszett, hogy tanítok, de nem voltam úgy oda érte,
mint Eden. Ő minden egyes gyereket a szívügyeként kezelt.
Én is szeretem a kicsiket, de valahogy mindig hiányérzetem
volt.
Nem ez az igazi szenvedélyem.
De itt megtaláltam.
Segítettem a családoknak, akik az egyházhoz fordultak
segítségért. Amikor világossá vált, hogy könnyíteni kell Gary
terhein, az alapítvány igazgatója lettem.
Nem tudom, miért aggódott miattam, amikor ő is állandóan
csak dolgozott.
Úgy egy évvel ezelőtt nagyon megijedtünk, amikor Eden
egyszer úgy talált rá az irodában, hogy nagyon zavarodott volt.
Azt hittük, sztrókja van, de aztán kiderült, hogy csak kimerült.
Eden kitartott amellett, hogy kevesebbet kellene dolgoznia.
Kérte, hogy legalább az egyik munkáját adja át valaki másnak.
Már évek óta önkéntesként dolgoztam itt, így elég kézenfekvő
volt, hogy átvegyem az alapítvány irányítását, hiszen a stressz
nagyrészt ennek volt köszönhető. Mint kiderült, imádom
csinálni.
Élvezem.
Kivirágoztam.
Visszaadok valamit abból, amit Bobbyval kaptunk.
Átfutottam a rezsitámogatási kérelmeket. Hogy miért
nyomtattam ki, nem tudom, de jó érzés volt kézben tartani. Szó
 y j
szerint kézzelfogható volt. Valóságos, valós személyek nevével.
Kellett valami, ami nem csak egy adat a képernyőn.
Nem csak pénzről volt szó. Sokkal több volt mögötte.
Sürgősségi alapon válogattam szét a beadványokat, előnyben
részesítve azokat, akiknek már folyamatban volt a
kilakoltatásuk.
Kintről halk puffanás hallatszott. Ledermedtem. Azonnal
úrrá lett rajtam a nyugtalanság. Égnek állt a tarkómon a szőr.
Mozdulatlanul ültem a helyemen, és hallgatóztam. Még levegőt
is alig vettem. Hosszú ideig csak a szívem heves dobogását
hallottam, mígnem egyszer csak megnyikordult odakint a padló.
Végigkúszott a gerincemen a jéghideg rémület. Féltem.
Bassza meg!
Azonnal be kellett volna zárnom az ajtót, amikor Gary
elment.
Nemrég múlt hat óra. A nyári tábor négykor zár, vagyis a
többi alkalmazott már rég elment. A karbantartók pedig éjjel
dolgoznak, tehát ők még csak órák múlva fognak megérkezni.
Próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot, és a
telefonomért nyúltam, hogy hívjam a 911-et.
Valaki lassan elfordította az ajtógombot.
Gyorsan beütöttem a számokat. Remegett a gyomrom, és
hirtelen rosszul lettem a félelemtől.
Hirtelen kitárult az ajtó, és Karl jelent meg a nyílásban. Áradt
belőle a gonoszság, az arca is eltorzult tőle.
Az ereimben lüktetett a félelem. Erősen, sötéten. De
kihúztam magam, és egyenesen álltam előtte. Igyekeztem nem
kimutatni az ijedtségemet, amikor megláttam, hogy az arca jobb
oldala csupa kék és zöld. Az ajka felett csúnya seb
éktelenkedett. Nekem köszönhette.
Láthatóan leverték a fejéről a tökéletesség koronáját. Nem
tűnt túl boldognak.
– Menj innen, Karl! Most azonnal – meg sem próbáltam
visszatartani a hangom remegését.
Nyilván tudta, mit tett.
Tagadhatatlanul átlépett egy határt.
 g p gy
Soha többé nem tudok már úgy ránézni, mint azelőtt.
– Ha közelebb jössz, hívom a zsarukat.
Kinyújtottam a kezemet, amiben a telefont fogtam. Mintha
fegyver lett volna.
Undorodva elfintorodott.
– Nyugodtan, Tessa, én pedig feljelentem azt a bűnözőt, akit a
házamba hoztál.
Majdnem felhorkantam.
Milo lenne a bűnöző?
– Oké, én pedig elmondom nekik, hogy rám támadtál,
majdnem megfojtottál, és meg akartál erőszakolni.
Remegett az állam a felindultságtól.
Nem gondoltam volna, hogy azok után, ami történt, ide mer
jönni.
Vagy talán gondolnom kellett volna rá?!
Hiszen már figyelmeztettem Milót is, hogy talán csak még
jobban felbosszantottuk.
Karl igazán nem az a típus volt, aki könnyen veszi, ha lábbal
tiporják az egóját.
Színlelt meglepetés ült ki az arcára.
– Valóban így lett volna, Tessa? Hogyan is erőszakolhatnálak
meg, amikor évekig együtt voltunk? Azok után, hogy éveken át
gondoskodtam a testvéredről? Szerencsétlen csávó!
Hamis szánalmat tükröztek az arcvonásai.
Azonnal rosszul lettem tőle. Próbáltam lenyelni a torkomon
felkúszó epét.
– Befejeztem veled, Karl. Nem érzek irántad semmit. Soha
nem is éreztem.
Teljesen más volt, mint amit Milóval éltem át.
– És egyébként, ha még együtt is lennénk, az sem jogosítana
fel arra, hogy akkor nyúlj hozzám, amikor én nem akarom.
– Tartozol nekem, Tessa.
– Semmivel sem tartozom neked.
Feljebb emeltem a telefont, készen arra, hogy megnyomjam a
hívásgombot.
Egy pillanatra ledermedt, majd arcán szétáradt a harag.
 gy p j g
– Az meg mi a faszom?
A gyűrű.
Basszus!
– Semmi közöd hozzá.
Hitetlenkedve felröhögött.
– Kúrtál vele? Egész idő alatt azért járkáltál a klubba, mert
csaltál vele, ugye?
– Nem.
Ugyan nem kellett volna magyarázkodnom neki, de nem
akartam még ennél is jobban feldühíteni.
Bosszúvágy villant a tekintetében, majd rosszindulatúan
elvigyorodott.
– Nem szeretem, ha hülyének néznek, Tessa.
– Én nem…
Közelebb lépett, nekem pedig a torkomban ragadtak a
szavak.
Minden egyes sejtem riadót fújt. Meg akartam nyomni a
hívásgombot, de tudtam, hogy csak zűrt hoznék vele Milo
nyakára. Csak tönkretenném a csodás képet, amit festeni
próbáltunk.
Karl oldalra döntötte a fejét, úgy nézett rám.
– Tartozol nekem, Tessa. És nehogy azt hidd, hogy nem fogom
behajtani – figyelmeztetett, majd megfordult, és elment.
Kétrét görnyedtem, és az asztalra támaszkodtam.
Szaggatottan kapkodtam a levegőt, ahogy a félelem és a
megkönnyebbülés szétáramlott bennem.
Megpróbáltam lenyelni az érzéseimet. Összeszorítottam a
fogamat, és igyekeztem összeszedni magam.
Nem hátráltam meg, hiába szorított Karl sarokba.

Éjszakai sötét feszült az égre, amikor lekanyarodtam a Milo

erdőben megbúvó házához vezető földútra. Csillagok
pislákoltak felettem, a hatalmas fenyők csúcsai pedig úgy
ágaskodtak a sötét égbolt alatt, mintha meg akarták volna
kaparintani őket.
A kocsi kerekei felsírtak a kavicsos úton, a szívem pedig
nekifeszült a bordáimnak.
Fájdalmas izgatottság lett rajtam úrrá, amikor a fényszórók
megvilágították a ház elejét. Olyan nyugodt és csendes volt itt
minden, miközben veszélyes viharok dúltak körülöttünk.
Milo mindkét kocsija a ház előtt parkolt, a Tahoe és a
teherautó is. Szóval itthon van.
Leparkoltam, leállítottam a motort, majd vettem egy
hatalmas levegőt, és kiszálltam. Felmentem a verandára, és az
ajtóba dugtam a kulcsot. Elszorult a torkom a gondolattól, hogy
Milo még ezt is felajánlotta: addig lesz az ő háza az én otthonom
is, amíg csak szeretném.
Elmosódtak a határok, de új keretek jöttek létre, és nekem
fogalmam sem volt, hogyan fogok közöttük boldogulni.
Beléptem, de odabent csend fogadott. Behúztam magam
mögött az ajtót, bezártam, majd letettem a kis asztalkára a
táskámat és a kulcscsomót. Óvatosan elindultam előre, bár az
ösztöneim azt súgták, Milo nincs idebent.
Az üveg teraszajtóhoz léptem, és kilestem. Nem észleltem
mozgást odakint, csendes volt a környék. De nem számított.
Óvatosan kinyitottam az ajtót.
A holdfény a tó békés víztükrén játszott. Hatalmasat nyeltem
a tiszta, friss levegőből, majd kiléptem a verandára. Leléptem a
pár lépcsőn a fűre, majd a lombház felé indultam. Valahogy
éreztem, hogy Milo ott van.
A lombház elég extravagáns volt, hasonlított Milo otthonára.
Hatalmas, pazar és valahogy bájosan masszív. Otthonosságot
sugárzott. A gyerekek erődje egy óriási juharfa közepén terült
el, ami büszkén magasodott Milo udvarának jobb szélén.
Forró energia forgolódott és csapkodott körülöttem.
Elhessegettem a fenntartásaimat, majd elindultam a korlátba
kapaszkodva, míg fel nem értem a lombházat körülfutó
teraszra.
 Megcsapott Milo energiája. A jelenléte egyértelmű volt.
Óvatosan levegőt vettem, majd kinyitottam az ajtót.
Nagyjából feleakkora volt, mint egy átlagos ajtó. Bedugtam a
fejemet. Milo a falnak támaszkodva ült. A mennyezetre szerelt
lámpa meleg fénye megvilágította az alakját.
A határozott profilját.
Hatalmas, izmos teste még nagyobbnak tűnt a kicsi térben.
Elzsibbadt a gyomrom.
Milo olyan észvesztően jól nézett ki, csoda, hogy nem
botlottam el a lábamban.
De a belőle áradó szomorúságtól szorult csak el igazán a
torkom. Tegnap óta éreztem, miután találkozott a gyerekeivel,
és hazajött. Rátelepedett, mint egy nehéz takaró.
Eltompította az aurája fényét.
Mintha minden alkalommal, amikor el kellett válnia a
gyerekeitől, a szívének egy része örökre elveszett volna
– Szia! – nyögtem a torkomba szorult gombóctól.
Megpróbáltam elhessegetni a félelmet, ami azóta tartott fogva,
mióta Karl nálam járt.
Nem akartam ajtóstul rontani a házba, és Milóra zúdítani a
gondjaimat. Valószínűleg kiakadna, és fejvesztve elrohanna,
nekem meg volt egy olyan érzésem, hogy Karl pont erre vár.
Hogy Milo elégtételt vegyen. Karl azt akarta, hogy eltolódjon a
fókusz, és míg Milo a rosszfiú szerepébe kerülne, addig ő a
makulátlannak tűnhetne.
Ha tudnák, mi az igazság!
Milo tekintete rám siklott. Gyengédség áradt belőle.
– Szia, Galambom!
Az üdvözlése úgy ölelte át a lelkemet, mint egy pihepuha
takaró. A vonzalmam iránta azonnal felszínre tört.
– Mit csinálsz idefent? – kérdeztem suttogva, mintha félnék
megzavarni, de nem annyira, hogy ne merjek lehajolni, és
bemenni.
Egypár szerszám hevert körülötte. Úgy tűnt, egy ideje már
csak ücsörgött.
– Be akartam fejezni a polcokat munkába menet előtt –
 j p
motyogta a sarok felé intve, ahol dolgozott.
Őrület, milyen aprólékosan odafigyelt a részletekre!
– Majdnem kész! – bukott ki belőlem.
Megállás nélkül ezen dolgozott, mióta egyezséget kötöttünk.
Tervezett.
Épített.
Készült.
Remélt.
Elég nagy volt az alapterület ahhoz, hogy akár hálószoba is
lehessen belőle, bár a belmagasság nagyjából másfél méternyi
lehetett. Két igazi ablakot épített be a falba, ahonnan a tavat
lehetett látni. Nyitva álltak, beengedve a hűvös esti levegőt.
A tető egy része még nem volt kész, és még csiszolás és festés
várt mindenre.
Leültem mellé a földre.
Egypár pillanatig csendben ültünk.
– Imádni fogják – mondtam aztán.
Halkan felmordult, majd rám nézett.
– Persze, méghozzá miattad.
Miután találkoztam a csajokkal, nyilvánvalóvá vált, hogy
beszélnem kell Milóval. Túl régóta kerülgettük a nehézségeket.
Ideges lettem. Hirtelen kiszáradt a szám.
– Ha tényleg végigcsináljuk ezt az egészet, Milo, akkor
találkoznom kellene velük. Az életed részévé kell válnom –
néztem rá.
– Tudom – válaszolta aggodalmasan.
– És mitől félsz?
Habozott. Beletúrt a hajába.
Felébredt bennem a vágy. Nem tudtam uralkodni magamon.
Esélyem sem volt.
Milo végül oldalra döntötte a fejét, neki a falnak, és áthatóan
rám bámult.
– Attól félek, hogy ismét el kell veszíteniük valakit. Elveszem
majd tőlük, ahogyan az anyjukat is. Attól félek, hogy végül csak
fájdalmat okozok nekik.
Átjárt a fájdalom, mintha szíven szúrtak volna.
 j j
Megpróbáltam mosolyogni.
– Talán nem is fognak kedvelni, még az is lehet, hogy majd
örülnek, ha megszabadulnak tőlem.
– Kétlem, kicsi Galambom. Miért ne szeretnének?
A hajamat tekergettem. Próbáltam összeszedni magam.
Pedig legszívesebben az ölébe másztam volna. Kiváló
ötletnek tűnt.
– Vörös vagyok. A vörös hajú nők mindig csak bajt hoznak az
ember fejére. Jobb lesz nektek nélkülem.
– Tényleg ezt gondolod? Hogy mindenkinek jobb nélküled?
– Kisebb adagokban jobban járnak velem – nevetgéltem
hamisan.
– Igazából nem ezt gondolod, ugye? – fogta meg a kezemet,
összefűzve az ujjainkat.
Felcsaptak a lángok.
– Érzem, hogy igazi otthonra vágysz – a morgása úgy
hangzott, mintha követelés lenne.
Megremegett a lelkem.
– De ez a te otthonod, Milo. Én csak úgy teszek, mintha az
enyém is lenne. De segítek neked, melletted leszek… amíg csak
szükséged van rám. Erre valók a barátok.
Barátok.
Mekkora barom vagyok!
Messze nem ezt éreztem.
Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy mészárszékre
viszem a szívemet.
– Csak vigyáznunk kell, hogy ne törjük össze a szívüket… –
Elfordítottam a tekintetemet, majd visszafordultam felé, és a
szemébe néztem. – Valahogy meg kell találnunk a módját, hogy
az életük része maradjak. Lehetnék az őrült Tessa nénikéjük,
ahogy Gage-nek és Juninak. Ha megkapod a felügyeleti jogot, és
ide költöznek, megmondjuk nekik, hogy úgy döntöttünk, csak
barátok leszünk.
Milo ellökte magát a faltól, és egyenes háttal ült előttem. Az
egész szobát uralta a jelenléte. Alig kaptam levegőt.
 – Megtennéd értem? – kérdezte halk, mély hangon.
Vissza kellett fognom magam, hogy ne kiáltsam világgá:
valószínűleg bármit megtennék érte.
– Mármint értünk. A gyerekek életének része maradnál? –
helyesbített.
– Próbálj csak megszabadulni tőlem! – válaszoltam
viccelődve. – Úgy ragaszkodom hozzád, hogy le sem tudsz
vakarni magadról!
– Ragaszkodsz hozzám, Galambom? – ezt úgy mormogta,
hogy teljesen elzsibbadtam tőle.
– Hát… úgy értem… mint baráthoz.
Ó, mondd, hogy tévedek! Kérlek, mondd! Mondd, hogy mást
akarsz tőlem!
Végigsimított a tekintetével. Olyan érzésem volt, mintha kész
volna megszámolni, hány szeplő van az arcomon.
– Mint barát! – horkant fel. – Te vagy a fény, Tessa. A jóság,
amit nem is reméltem. Van fogalmad róla, mit látok, ha rád
nézek?
Csak nem olyannak lát, mint én őt? Lehetséges volna?
Minden egyes nappal, amit itt töltöttem a házában, egyre
nehezebb volt úgy tennem, mintha nem vágynék többre. Egyre
nehezebb volt figyelmen kívül hagyni a köztünk lángoló
szenvedélyt. És egyre nehezebb lett a mosolygás, a könnyed
nevetés, hiszen úgy éreztem, elemésztenek belülről a lángok.
Mindketten egyenes háttal ültünk, felhúzott térddel,
egymással szembefordulva.
A remény lángja lobogott közöttünk. Meleg, pislákoló lánggal.
– Szerintem vasárnap komolyan is nekiállhatunk az
egésznek. Eljössz velem apás hétvégére. Aztán majd beszélek az
ügyvédemmel, kérek tőle egy időpontot, hogy mozgásba hozzuk
a dolgokat. Készen állsz?
– Abszolút – válaszoltam, mert ott, abban a pillanatban az
összes aggályom semmiségnek tűnt.
Majd megoldjuk.
Együtt.
 Megszorítottam a kezét.
– Megcsináljuk, Milo. Nagyszerű csapat vagyunk.
Mosolyra húzódott a szexi szája.
– Senki mással nem vállalkoznék erre.
Ismét bizseregni kezdtem.
– Ja, tudom-tudom, nagyszerű csaj vagyok – vetettem oda
mosolyogva, mire a hatalmas tenyerébe vette az arcomat, és
végigsimított rajta a hüvelykujjával.
Összeugrott a hasam a vágytól, és a lábam között is
bizseregni kezdtem.
Ó, te jó ég! Olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket még
soha senki.
– Bizony, az vagy, kicsi Galambom!
Vibrált, szikrázott közöttünk a levegő.
Megpróbáltam elfojtani a vágyamat, ezért gyorsan témát
váltottam, pedig eredetileg nem is akartam róla beszélni.
– Viszont van egy apró probléma.
Azonnal megéreztem benne a változást. Mintha viharfelhők
gyülekeztek volna a lelkében.
Ó, ne!
– Mi az?
El akartam tussolni, de a félelem nem engedte. Végigfutott a
hátamon a hideg. Remegni kezdtem, ahogy belekezdtem a
történetbe.
– Karl eljött az este a munkahelyemre.
Iszonyatos harag ült ki Milo arcára. Minden egyes izma
megfeszült.
Szépséges szörnyeteg!
– Bántott?
Gyorsan megráztam a fejemet.
– Nem, de megfenyegetett minket. Látta a gyűrűt, és most azt
hiszi, hogy már régóta csaltam veled. Csorbát szenvedett az
önérzete, sérült az egója, és nem hinném, hogy olyan könnyen
feladja. Azzal fenyegetőzött, hogy feljelent téged tettlegesség
miatt, de mondtam, hogy akkor én is feljelentem őt. Nem
tudom, ennyi elég lesz-e ahhoz, hogy rövid pórázon tartsuk.
 y g gy p
Egy bíró sem döntene a javára. De vannak kapcsolatai.
Nyilván kiforgatná a sztorit, és manipulálna.
Megpróbálná magát áldozatként feltüntetni.
Aggódni kezdtem.
Milo két kezébe vette az arcomat.
Tüzesen.
Hevesen.
Éreztem benne az erőt.
Apró lélegzetet vettem, miközben minden porcikám életre
kelt Milót követelve.
– Mondtam, ha ismét meglátom, nem lesz benne köszönet!
– Semmi meggondolatlanságot nem engedhetsz meg
magadnak. A gyerekeidet akarjuk visszaszerezni. Az nem segít,
ha börtönbe csukatod magad a seggfej exem miatt. Ígérd meg,
hogy nem teszel semmit! – kértem a pólójába markolva.
Hevesen vert a szíve, tombolt a bordái mögött, és éreztem,
hogy a keze is remeg.
Erőszak.
Ki akar szabadulni a leláncolt démonja.
Közelebb hajolt, és szinte a számba suttogta a
mondanivalóját, mintha azt akarta volna, hogy szó szerint
ízlelgessem.
– Tévedés ne essék, Tessa! Az egész kibaszott világot képes
lennék lángba borítani, ha csak egy ujjal is hozzád ér!
Ezzel felállt, és otthagyott.
 15.

Milo

Átfurakodtam a klubban összegyűlt tömegen. Olyan volt, mint

minden este. Kivéve a véremben szétáramló haragot.
Élve készült felfalni. Belém vájta a karmait, kiutat keresett.
Szédítően villogtak a fények, a színpadon álló együttes pedig
őrületes tempót diktált.
A testek ritmusra csapódtak egymásnak, a kezem ökölbe
szorult, a fogaim összecsattantak, miközben egyre mélyebbre
merészkedtem a forgatagban.
Elgyötört lelkem minden erejét arra fordítottam munkába
jövet, hogy még véletlenül se tegyek kitérőt Karl Haller háza
felé, hogy megmutassam neki, mit is tettem volna vele
legszívesebben, amikor a legutóbb találkoztunk. Valahogy
sikerült egyenesen a klubhoz vonszolni a seggemet anélkül,
hogy végzetes kerülőt tettem volna.
Évek munkája volt ebben.
Hogy miként tartsam kordában a bennem fortyogó dühöt.
Most is. Bugyogott, és felhólyagosodva marta a húsomat.
A pusztítás bélyege.
Átviharzottam a tömegen. Meredten figyeltem, nem lép-e ki
valaki a sorból. Eltűnődtem, vajon nem én vagyok-e a felbujtó.
Hogy nem szabadult-e ki a haragom, hogy a körülöttem lévő
őrületet táplálja. Ugyanis éreztem, hogy egyre nő a zűrzavar.
Néhányan visszahőköltek, míg egypáran totál bekattantak.
A csődület fele kitért az utamból, de a többiek még jobban
nyomultak, hogy jobban rálássanak a színpad előtt kitört
verekedésre.
Kiabáltam, hogy menjenek előlem, majd tülekedve
előrenyomultam.
 Vagy fél tucatnyian bunyóztak. Dühösen rúgták és ütötték
egymást a seggfejek.
Hárman a földre kerültek, közben üvöltött a heavy metal.
Mintha a téboly himnusza szólt volna.
Az egyik barmot a nyakánál fogva megragadtam, és talpra
rángattam. Egy nő rohant hozzánk a fickó nevét kiáltozva. A
szemem sarkából láttam, de elkéstem. A mellette álló seggfej
lendítette az öklét, az sem érdekelte, kit vagy mit talál el. A
felénk igyekvő nő halántékába csapódott az ökle, aki azonnal
oldalra billent, a fejéhez kapott, majd kétrét görnyedt a
fájdalomtól. Valaki elkapta, és gyorsan hátrarántotta, hogy
biztonságban legyen.
De az a rohadék, aki megütötte, már nem tudott
elmenekülni.
Elszabadult a bennem tomboló harag.
A rohadék még csak le sem lassított, miután megütötte a nőt,
egyszerűen nekiment egy újabb embernek.
Félrelöktem azt, aki éppen a kezem közt volt, majd a
baromarcú felé indultam.
Villámgyorsan ott termettem, és a torkánál fogva
megragadtam.
– Te rohadék! – szóltam.
Elkerekedett a szeme, ahogy megszorítottam.
Egy másodperccel később ott termett Sage, Kult és még két
kidobó. Trent is ott jött mögöttük.
– Dobjátok ki ezeket a seggfejeket! – kiáltotta.
Egy másodpercbe telt, hogy a csapatom összeszedje őket, én
pedig fogtam a kezem között vergődő idegbajos tagot, és úgy
fordítottam, hogy ki tudjam rángatni. Egy szemvillanás alatt
vonultunk is kifelé, át a bámészkodó marhákon.
Az erőszak elvakított, a fülemben lüktetett.
Próbáltam leküzdeni, visszatoloncolni a mélybe, ahonnan
feltört.
Oda, ahol fogva tarthatom.
Az egyik kidobó kitárta az ajtót, míg Kult, Trent és még két
másik emberem kilökdöste a zavargókat.
 g
– Utca vagy rendőrség? – nézett Kult Trentre.
– Intézzék csak el egymást itt kint ezek a marhák – lökte ki
Trent az ajtón a fickót, akit iderángatott, majd utánaszólt: –
Látni sem akarom itt többé a pofádat, értve vagyok?
– Okés, seggfej! – kiáltott vissza a csávó a véres száját
törölgetve.
Én kiléptem az ajtón, magammal rángatva az összevissza
hadonászó szemétládát.
– Örülhetsz, hogy nem taposom ki a beledet – suttogtam a
fülébe, majd az út felé löktem.
Megfordultam, hogy visszamenjek a klubba.
Hirtelen futó lépteket hallottam magam mögött, és a csávó
már a hátamon is volt. Olyan lendülettel ugrott rám, hogy
elveszítettem az egyensúlyomat, és térdre estem.
Hatalmas ütést mért a tarkómra.
Elöntött a fájdalom, de semmi volt ahhoz a vörös ködhöz
képest, ami az agyamra szállt.
Elszabadult a bennem leláncolt vadállat.
Olyan gyorsan fordultam meg és szegeztem a földhöz, hogy
észrevenni sem volt ideje.
Hatalmas ütést mértem az arcára. Vér fröccsent.
Elhomályosult a látásom.
Te senkiházi rohadék! Te nyomorék!
Ütés ütést követett.
Gyerünk! Üss vissza, te gyáva!
Csináld ki!
Úgyis kiderül a csalás!
Autumn, drágám! Sajnálom! Annyira sajnálom!
Karl megütött. Hát hitted volna?
Te ringyó! Úgy tűnik, emlékeztetnem kell, hol a helyed!
A fejemben zúgtak a hangok.
Sok. Túl sok, túl hangosan.
A józanságom kezdett odalenni.
Hol magamnál voltam, hol nem.
Tessa.
 Autumn.
Ökölcsapások.
Észre sem vettem, hogy az én öklöm üt, egészen addig, amíg
a falnak nem szegeztek.
Trent fogott le.
A hangja áttört a káoszon.
– Nyugi, haver! Szállj le róla! Valaki hívta a zsarukat. Már
úton vannak. Hallasz? – magyarázott az arcomba bámulva.
Kapkodva szedtem a levegőt, egész testemben remegtem.
Pusztításra szomjaztam.
– Figyelj rám! – sürgetett Trent halkan. – Minden oké! Vegyél
egy nagy levegőt!
Szurokfekete szemében aggodalom villant.
Lehunytam az enyémet, és próbáltam összeszedni magam,
de még mindig égett bennem az ölni akarás.
Hátracsaptam a fejemet, neki a téglafalnak.
– Bassza meg! – nyögtem, amikor rájöttem, hogy mit tettem.
– Minden oké. Menj innen! Menj az irodámba! Elintézem ezt
itt, aztán jövök.

Trent egy pohár borostyánszínű italt nyújtott felém, nekidőlt az

íróasztalának, és keresztbe tette maga előtt a lábát. Hatalmasat
sóhajtott, majd rám nézett.
Reszketve ültem a székében.
– Megsérült? – kérdeztem.
– Elég valószínű – válaszolta vigyorogva –, mivel úgy estél
neki, mint egy vadállat. De amint meghallotta a szirénákat,
kereket oldott a haverjaival együtt. Megspórolták nekem a
papírmunkát.
– Ki kéne rúgnod – mordultam fel.
– Téged? Kirúgni? Hiszen éppen ezért alkalmazlak – nevetett
fel Trent.
 Remegve kortyoltam a whiskey-ből. Égette a torkomat.
– De nem veszíthetem el a fejemet.
– Nekem is eldurrant volna az agyam. Kult mondta, hogy
milyen durván megütötte bent azt a lányt.
– Ja – mondtam elszoruló torokkal.
– Az a seggfej megérdemelte a verést.
Nagy levegőt vettem.
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a
fejemet, Trent. Nem válhatok újra azzá a vadállattá, aki voltam.
Trent elgondolkodva megdörzsölte a száját, majd rám
bámult.
– Azért verekedtél, hogy védd magad. Ez ne felejtsd el!
– Hosszú ideig rossz okból kifolyólag tettem.
– Volt választásod?
Nem. Soha nem adtam el a lelkemet. Soha.
Megrázkódtam, ahogy Autumn arca felrémlett előttem.
Azonnal bűntudatom lett.
– Már felspannolva jöttem. Az én hibám volt. Karl baszogatja
Tessát. Megfenyegette. Nem biztos, hogy képes vagyok
magamon uralkodni, ha róla van szó.
Trent tekintete elsötétült.
– Ismét kezet emelt rá?
– Elmentünk a házához a holmijaiért. Az a seggfej nem tudta,
hogy én is ott vagyok. Elkapta. Úgy gondolta, majd elveszi
erőszakkal azt, amit Tessa nem hajlandó önként adni.
Trent összeszorította a száját, bennem pedig ismét felcsapott
a harang lángja.
Trent ellökte magát az íróasztaltól, és letérdelt elém.
– Harcolunk azokért, akiket szeretünk, Milo – mondta
sötéten. – Mi ilyenek vagyunk, a vérünkben van. És a végsőkig
harcolunk.
És én nem harcoltam elég keményen Autumn-ért.
– Nem engedem azt a szemetet a közelébe!
– Szuper, ugyanis, ha te nem állítod le, akkor én fogom –
mondta vigyorogva, majd felállt. – Jól vagy?
Aligha.
 g
De kényszeredetten elnevettem magam.
– Muszáj valahogy kordában tartani az indulataimat,
különben örökre elveszítem a gyerekeket – mondtam komoran.
Trent a vállamra tette a kezét, majd lehajolt hozzám.
– Harcolsz értük. Mindent megteszel, amit kell. Bármibe
kerüljön is. Ismerlek, haver. Nagyon régóta hordod magadban a
fájdalmat. Ideje rátalálnod arra, ami eddig hiányzott az
életedből.
Észben kell tartanom, hogy a gyermekeimről van szó.

Beléptem a homályos árnyakkal teli házba. Késő volt már,

sötétség uralt mindent. A lelkemre is ránehezedett.
A szobámba kellett volna mennem, és gyorsan lezuhanyozni.
De nem.
Nem bírtam magammal, és végül a vendégszoba előtt
kötöttem ki.
Vonzott.
Felbátorított.
Felizgatott.
Nem tudtam neki ellenállni.
Tessa résnyire nyitva hagyta az ajtót, én pedig beljebb
löktem, hogy lássam, rendben van-e. Hogy egyben van-e,
biztonságban van-e.
Hogy nem temették-e maguk alá a félelmei amiatt a rohadék
miatt, akit a legszívesebben megöltem volna.
Mélyen aludt, és mélyeket lélegzett. Törékeny testét takaró
fedte.
Beljebb léptem. Majd kiugrott a szívem a helyéről. Fogalmam
sem volt, mit kellene éreznem, de biztos voltam benne, hogy
nem ezt.
Fájdalmat.
Vágyat.
 Késztetést, hogy megérintsem, hogy megsimogassam az
arcát.
Selymes, vörös loknijai szétterültek a párnán. A vad, meleg
energiája álmában is vibrált körülötte.
Mint egy őrült, úgy nyújtottam felé a kezemet, és az ujjam
hegyével végigsimítottam a csoda szép arcán. Miatta voltam
képes ismét érezni valamit. Azóta éltem érzéketlenül, mióta
elsötétült a világom. Tessa lett a fény a sötétségemben.
Nyöszörgött az érintésemtől, és pedig ledermedtem, amikor
álmában a nevemet suttogta.
– Milo.
Elöntöttek, maguk alá temettek az érzelmek.
Majdnem túl is csordultak.
Gyorsan visszatuszkoltam őket magamba, és kisétáltam a
szobából.
Tudtam jól, hogy nem szabad olyasmivel játszadoznom, ami
sosem lehet az enyém.
 16.

Milo

TÍZ ÉVVEL KORÁBBAN

Kiáltások hangzottak fel a nyirkos sötétségből. Visszhangos

versenyre keltek a vérszomjjal a lepukkant pince vastag falai
között.
A mennyezet alacsonyan húzódott, a csövek szabadon
futottak. A nyílásokból víz csepegett, mely megfeketedett
tócsaként gyűlt össze a koszos padlón.
Forróság volt odalent, égette a bőrét, ahogy a lelkét is égette a
réges-régi gyűlölet.
Idelent lekerült a szép csomagolás, és az aljasság lépett
pályára.
Milo a ring szélén körözött. Ragadozóként figyelte ellenfele
minden mozdulatát.
A férfi feje megsérült, felszakadt a bőre. A sebből kibuggyanó
vér végigcsurgott az arcán. Az egyik szeme felduzzadt, azzal
nem is látott, és az oldalán és a mellkasán látszó zúzódások is
kezdtek feldagadni.
Milo felhúzta a vállát, hogy letörölje vele a szájából szivárgó
vért. A fájdalom nem érdekelte, csak táplálta az agyát elborító
őrületet.
A füle megtelt a nézők üvöltésével.
– Végezd ki! Végezd ki!
Hamar megtanulták, ha piszkos pénzzel akarják teletömni a
zsebüket, akkor jobban teszik, ha szurkolnak is.
– Gyerünk, te kis nyámnyila punci! – cukkolta az ellenfele fel-
le ugrálva, miközben Milo felé intett a véres kesztyűjével.
 g y j
Te kis nyámnyila punci! Értéktelen szar! Nyomorult söpredék!
Akár az anyád. Golyót kellene repítenem a fejedbe!
Milo már pattant is. Előrerepült, és szabadon eresztette a
bőre alatt feszülő erőszakot. Az ökle az ellenfele arcában
landolt, és leverte a lábáról.
Milo alámerült az ökölcsapások és az őrület tengerében. A
benne feszülő réges-régi gyűlölet is beleömlött a szabadon
eresztett dühébe.
Ütés csattant ütés után.
Reccs. Reccs. Reccs.
A szeme előtt elsötétült a világ, forogni kezdtek a falak, és
egybeolvadtak a férfi vérétől tocsogó betonpadlóval.
Bosszútól remegett a vére. A fülében lüktetett.
Hangosabban, mint a skandáló, kapzsi tömeg üvöltözése.
– Végezd ki!
Ismét szabadon eresztette az öklét, az ellenfele pedig
elernyedt.
Hirtelen kezeket érzett magán, lefogták, amikor ismét
fellendítette a karját, hogy üssön. Visszarántották, majd a ring
közepén az égnek emelték a karját.
Győzött, bár igazán sosem nyerhet.
Visszabotladozott a helyére a sarokba, és a férfire bámult,
akit majdnem átpofozott a másvilágra.
Az arcát vér borította, szennyes életének minden mocska
rajta volt.
Kín.
Milo remegett, ahogy bezuhant a sarokba. Alig bírt megállni
a lábán.
– Ügyes! Ezért tízezret kapsz! – Veregette meg valaki a vállát.
Lenyelte a torkán felkúszó epét, majd kicsusszant a ringből.
Elhessegette azokat, aki beszélni akartak vele. Mintha hős
volna, nem pedig szörnyeteg. Végigment a sötét folyosón a
lepukkant öltözőig, amit a munkások használtak, amikor az
ipari épület még használatban volt.
Egy férfi vette meg felújítás céljából, akinek természetesen
szintén mocskos volt a keze. Egyenesen a zuhanyzóba ment, és
megengedte a forró vizet. Nem is bajlódott azzal, hogy
levetkőzzön. Beállt a perzselő vízsugár alá, a homlokát pedig a
koszos csempének támasztotta. Nagy levegőt vett.
Kiutat keresett a sivárságból.
A falnak támasztotta a tenyerét, és begörbítette a hátát.
Megremegett. Az elméje a józanságot kutatta, míg a lelkét az
iszonyat rázta attól, akivé lett.
A levegő molekulái hirtelen elmozdultak, és megváltoztak. Új
formát öltöttek. Felfokozódtak és elmélyültek.
Milo megmozdult, hogy hátralessen a lányra, aki őt bámulta
az öltöző sárgás fényében.
A fiú mocskos szíve majdnem megállt.
Talán az erőszakosság volt az oka.
Az adrenalin, mely elárasztotta a vérét.
Ő volt az… ugyanaz a lány, aki az előző két alkalommal is ott
volt, hogy őt megnézze.
Mennyire nem volt odavaló! Kilógott a tömegből, hiszen
kurvára szép volt! Milo azt hitte, rövidzárlatot kapnak az
érzékszervei.
Teljesen rákattant a lányra.
– Jobb, ha elmész – figyelmeztette Milo halkan.
– Szerintem meg jobb, ha maradok – lépett közelebb a lány.
 17.

Tessa

Halk mennydörgés rázott fel az álmomból. Féléber állapotban

voltam amúgy is, abban, amikor majdnem ébren vagy,
érzékeled a világot, tudatában vagy a valóságnak, de még alszol.
Amikor a fejedben lévő képeket eltorzítja a félelem, a temérdek
„mi lenne, ha” és az ismeretlen, majd elmondhatatlan
borzalmakat csihol belőlük.
Nos, mit tagadjam? Ideges voltam.
Egyébként az a vágj bele egyenesen a közepébe, élj a mának
típusú lány vagyok, de az agyam folytonosan arra
figyelmeztetett, hogy mi lesz holnap, előrevetítve, hogy mennyi
minden sikerülhet félre.
Például, hogy cserben hagyom Milót. Hogy mégsem találja
meg mellettem azt, amit keres. Hogy nem tudom neki megadni
azt, amire vágyik.
Lerúgtam magamról a takarót, majd mezítláb, ahogy voltam,
a sötét nappaliba mentem.
Eső verte a tetőt, majd fény villant a nagy hátsó ablakokban.
Egy pillanatra megláttam a hegyeket, az elfeketedett tavat, és az
égből alázúduló áradatot.
Ismét mordult az ég, a lelkem pedig megremegett, amikor
meghallottam a távolban Milo teherautójának zúgását. A
mikrohullámú sütő kijelzőjére néztem.
Negyed négy.
Hirtelen elkapott a lelkesedés.
Mint minden alkalommal, amikor hazajött.
Izgatottság lett úrrá rajtam.
Újabb hét telt el, mióta beköltöztem hozzá, és minden egyes
nappal egyre jobban kívántam őt. Minden egyes nappal nőtt
iránta az érdeklődésem.
Nem titok, hogy a barátnőimtől, másodkézből szereztem az
információkat, szinte rajtuk keresztül éltem. És mindig
elvicceltem a helyzetet. Olyan voltam, mint egy „minden lében
kanál” barát, aki folyton beleüti az orrát mások dolgába,
kicsikarva belőlük az életük minden részletét. De az igazság az,
hogy attól tartottam, soha nem fogom mindezt megtapasztalni a
saját bőrömön. Azt, hogy milyen, amikor vágyod, hogy
megérintsenek. Hogy milyen az, amikor a kedvedben jár, a
tenyerén hordoz és megbecsül valaki. Hogy soha nem lesz
részem a mindent elemésztő szenvedélyben. Hogy nem lesz
esélyem megérteni, hogyan szabadulhatsz fel az eksztázisban.
Számomra mindez rejtély volt. Fantázia, amit milliószor
végigpörgettem az agyamban, de eddig még nem tapasztaltam
meg.
A barátnőimen keresztül hihettem abban, hogy valóban
létezik. Abból merítkeztem, hogy milyen csodás kötelék fűzi
őket a férjükhöz.
Eltűnődtem, vajon Milo megérintene-e, ha én…
Összerándult a gyomrom, és kényszerítettem magam, hogy
elengedjem ezt a veszélyes gondolatot. Inkább ismét a
csodálatos nyári vihar felé fordultam, ami a hegyekben tombolt.
Muszáj uralkodnom az érzéseimen, mert egyre inkább
kicsúszik a kezemből az irányítás.
Muszáj lesz az eszembe vésnem, hogy ez az egész csalás.
Nem hihetek abban, hogy egyszer valósággá válik.
Össze fogom törni a saját szívemet.
Tudtam.
Ettől persze ugyanúgy zakatolt továbbra is, amikor
megcsikordultak a teherautó kerekei az apró kavicsokon, és
végül Milo leparkolt a ház előtt.
A fényszórók bevilágítottak az ablakon.
Azonnal felvillanyozódott a lelkem.
Az elvárásaim az égig szöktek, amikor elhalkult a motor, és
meghallottam Milo bakancsos lépteit a verandán, pedig a
folyamatosan zuhogó eső jócskán tompította a zajokat.
A kulcs a zárba csusszant, az idegeim pattanásig feszültek.
Izgatottság, vágy és izgalom ömlött szét bennem.
Na meg egy kis félelem is.
Kétségtelen, nagyon meggondolatlan érzések voltak.
Ámítás, hiszen ellentmondott ennek a megjátszott
kapcsolatnak, amit elterveztünk.
Túlságosan is valóságossá vált az egész, amikor végül
óvatosan kinyílt az ajtó, és én azonnal megéreztem a jelenléte
súlyát.
Bátor.
Határozott.
Erőteljes.
Az egész egy csapda volt, hiszen nem tudtam ellenállni,
muszáj volt odafordulnom, nem tudtam nem ránézni.
Milo ledermedt, amikor meglátott. Fekete haja nedves volt, az
arcába csöpögött róla a víz.
Az arca… olyan csodás volt, hogy megremegett tőle a térdem.
A pólója is átázott a vállánál, a fekete anyag megfeszült a
széles mellkasán. A nagy felsőtestének köszönhetően a nadrágja
szinte alig lett vizes.
Na de a mézszínű szeme! Teljesen betette nálam a kaput.
Milyen gyengéd!
De mintha mohóság villant volna benne.
Ó, ez a férfi nem tesz jót a szívemnek!
Mintha pórázon tartott volna, úgy lestem minden
mozdulatát; ahogy végül belépett a házba, becsukta maga
mögött az ajtót, majd felém fordult.
– Tessa! Miért vagy még ilyen későn ébren?
Megvontam a vállamat.
– Felébredtem a viharra – fordultam ismét a hátsó ablakok
felé. – Csoda szép!
Milo közelebb jött. Hatalmas bakancsa nehézkesen puffant a
keményfa padlón. A léptei kimértek voltak, mintha tudta volna,
hogy óvatosnak kell lennie, mintha tudta volna, hogy veszélyes
terepre tévedt.
 p
Oda, ahol a szívem már teljesen megkergült, az elmém pedig
rég elvesztette az irányítást a mocskos gondolatok felett.
Megfeszült közöttünk a levegő, elnehezedett, megsűrűsödött.
– Aha, csoda szép – morogta, de a szemét le sem vette rólam.
Ismét villámlott, bevilágítva az egész szobát, és ha lehet, még
elektromosabbá tette a levegőt.
Milo aurája szinte világított.
Meleg, lassan lobogó tűz.
Közelebb jött.
Olyan volt, mint egy félelmetes viking. Szexi és
kiszámíthatatlan.
Teljesen meghülyültem tőle.
– Milyen estéd volt? – kérdeztem gyorsan.
– Hosszú. Alig vártam, hogy hazajöjjek.
– Ó, biztosan kimerültél.
– Nem igazán – dörmögte mély hangon.
– Ó… – csiripeltem. Szuper.
Milo még egy utolsót lépett felém. Ott tornyosult felettem,
beárnyékolt. Hatalmas teste vibrált a komolyságtól, és ettől
végképp elment a maradék józan eszem is.
– Nem örülök, hogy minden este egyedül kell itt hagynom
téged – suttogta.
Kiszáradt a szám. Minden egyes vércsepp a testemben olyan
helyekre sietett, ahová nem kellett volna. Olyan érzésem volt,
mintha elég volna előrelépnem egyet, és eltűnnék Milo
hatalmas testében. Elvesznék benne, és valószínűleg soha többé
elő sem kerülne a józan eszem.
Na, nem mintha bánnám.
– Tudok magamra vigyázni. Hiszen már mondtam,
megszoktam, hogy egyedül vagyok.
Lehajolt hozzám.
A forró lehelete az arcomat korbácsolta.
Az illata… méz, fa és nyári eső.
Kéjes nyögés szakadt fel belőlem.
– Tudom, hogy tudsz magadra vigyázni, Tessa, de ez nem
jelenti azt, hogy nem aggódom miattad.
j gy gg
– Nos, ez egy rendes vőlegény dolga! – próbáltam viccelődni.
– Nos, feltett szándékom rendesen bánni a csajommal –
nézett rám mosolyogva.
Ó, hogy az a!
Megnyaltam a pergamenné száradt ajkamat.
Kiutat kerestem, mert éreztem, ha így megy tovább, totál
hülyét fogok magamból csinálni.
Megmászom, mint egy fát, hiszen ez minden vágyam!
Óvatosan hátrálni kezdtem, míg hozzá nem értem a hatalmas
üvegtáblához.
Milo is jött.
Mintha nem bírná a távolságot köztünk.
Nyeltem egy nagyot, míg a gyomrom teljesen elszorult, a
lábam között pedig lassan lüktetni kezdett az a bizonyos pont.
Vajon ugyanarra gondolt, mint én? Hogy milyen lenne
végigsimítani a testemen? Milyen lenne vadul leszakítani rólam
a ruhákat? Milyen lehet, ha magáévá tesz?
Miután Karl eltűnt az életemből, az összes Milóval
kapcsolatos, eddig elfojtott vad fantáziám hirtelen elszabadult,
és eléggé élénken kelt életre.
Szikrázott, forrongott közöttünk a levegő, és láttam, ahogy
fel-le emelkedik a mellkasa, miközben kapkodva lélegzik.
Összeszorította a fogát, és nagyon komolyan összevonta a
szemöldökét is.
De az ajka! A szája telt, puha és csókolnivaló… Jesszusom!
Meg fog csókolni ez a hatalmasra nőtt férfi?
Az arcomra simította a hatalmas tenyerét. Az érintésétől
egyszerre öntött el a forróság és a hideg. Most már biztos, hogy
elmerültem a fantáziavilágomban, ahol ez az egész megjátszott
dolog valósággá válhatott.
Otthont akartam. A magaménak akartam.
Olyan területeket fedeztem fel és ismertem meg, amelyekről
nem is tudtam, hogy léteznek.
Tessa élettere.
Még gyűrű is volt hozzá.
 Milo aggodalmas, szinte fájdalmas tekintettel nézett rám.
– Készen állsz a holnapra?
Ó! Hát persze!
Ezért ilyen komoly.
A gyerekei és a láthatás miatt aggódik.
Végre megértettem. Próbáltam elnyomni a csalódottságot,
ami a reményre telepedett.
Találkozott a tekintetünk.
– Azt hiszem, valójában ez nem hagyott aludni. Őszintén
szólva, eléggé ideges vagyok.
– Én is – bólintott.
– Szerinted meg tudjuk csinálni?
– Igen – jelentette ki határozottan.
Mintha tény lenne.
A keze feljebb csúszott az államon, ujjaival a hajamba túrt.
– Szerinted ciki, ha amiatt izgulok, hogy megismeritek
egymást? – kérdezte szinte félénk mosollyal.
Nyeltem egyet.
– Nem, hiszen én is alig várom, hogy megismerhessem őket.
Remélem, kedvelni fognak.
– Elképzelni sem tudom, hogy valaki ne kedveljen téged,
Tessa.
– Ó, hát pedig előfordult már néhányszor az életem során. A
harmadikosok például baromira szét tudnak cikizni. Néha
félelmetes, amit csinálnak. Komolyan – suttogtam.
Halkan elnevette magát.
– Valóban?
Bőszen bólogatni kezdem.
Jesszusom!
Miért húzott közelebb magához?
Ismét felmorajlott az ég, fokozva a köztünk lévő feszültséget.
Részegítő érzés volt.
Milo egy pillanatig habozni látszott.
– Remélni sem mertem volna, mielőtt eljöttél hozzám,
Galambom, de most…
Az ujjaim a mellkasára vándoroltak, és éreztem, milyen
 jj y
hevesen ver a szíve.
Egyenletesen, de őrülten.
– Szeretnék neked segíteni, hogy rátalálj a boldogságra, Milo.
Nem ismerek senkit, aki nálad jobban megérdemelné.
– Alig ismersz, Tessa – mormogta figyelmeztetőn.
Végighúztam a körmömet a mellkasán.
– Nem kell minden részletről tudnom ahhoz, hogy
ismerjelek. Hogy pontosan tudjam, milyen ember vagy. Érzem.
Mintha lelkifurdalás villant volna a szemében.
– És ha tanúskodnod kellene? Eskü alatt vallanod azt, ami
hazugság?
– Már megint le akarsz beszélni? – erőltettem mosolyt az
arcomra.
Kétségbeesetten a mellkasához szorította a kezemet, majd
rásimította a sajátját. Sírni lett volna kedvem.
– Nagyon szeretném, de ezen a héten elég világossá vált,
hogy mi is az, amibe talán belerángatlak.
Felhorkantam. Mintha semmiség volna az egész.
– Pszt! Eskü alatt hazudni? Ezerszer megtettem már.
Különben sem lenne hazugság. Az, amit iránta érzek. Az,
amilyennek látom.
Halványan elmosolyodott.
– Ezerszer? – kérdezett vissza.
Megvontam a vállamat, majd rápillantottam a félelmetesen
szép arcára, és harca keltem a belülről feszegető késztetéssel,
hogy félvállról vegyem az egészet.
– Nos, mit is mondhatnék? Nem igazán vagyok szabálykövető
ember.
Nevetve felhorkant. Mély, simogató hangon.
Olyan volt, mint a folyékony bársony.
De jó volna belehempergőzni!
– Szabályszegő vagy, mi?
– Aha! A legrosszabb fajtából.
Ugyanis meglehetősen bűnös gondolatok kavarogtak vele
kapcsolatban a fejemben.
– Gyilkoltál is? – ugratott hatalmas szemeket meresztve rám.
 y g
– Sose tudhatod.
Valahogy még közelebb került hozzám, és a szabad keze a
derekamra siklott. A másikkal felemelte a kezemet, amin olyan
gyűrű villogott, amilyenről azelőtt csak álmodni mertem.
Tökéletes volt, mintha nekem készült volna.
És ő maga választotta, mintha alaposan ismerne, kívül-belül.
A hatalmas gyémántot figyelte, ahogy a villanó fényekben
megcsillant. Egy pillanatig mindketten a követ néztük, majd
Milo tekintete lassan rajtam állapodott meg.
– Nekem nem tűnsz szabályszegőnek – motyogta mély,
érzelemteli hangon.
Megnyaltam a cserepesre száradt ajkamat.
– Érted bármilyen szabályt megszegnék, Milo – bukott ki
belőlem az igazság.
A nagy, erős mellkasához vont, majd a nyakamba temette az
arcát. Mélyeket lélegzett, éleseket, miközben kíméletlen
hevességgel szorított magához. Ennél közelebb már csak akkor
lehettünk volna egymáshoz, ha magáévá tesz. De legalább olyan
intim pillanat volt!
– Köszönöm, Tessa! Köszönöm, hogy megmented a szívemet,
és azt, ami még hátravan az életemből.
Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy bármit
megadnék neki.
 18.

Milo

Az élet döntések sorozata.

Sokszor kíméletlen és durva.
Meghúzzuk a határokat a jó és a rossz között.
Valamikor viszont bizonytalan és kétértelmű marad minden,
köszönhetően a körülményeknek és az erkölcsnek.
Van, amikor a kapzsiság, az irigység és az önzés torzítja el a
döntéseinket, máskor viszont a bizonytalanság és a kétely.
Aztán ott vannak az olyan döntések is, amelyek több tényező
hatására születnek, és szinte képtelenség meghatározni, hogy
mi a helyes, kivéve, ha a szeretteinkről van szó.
A Redemption Hills közepén található hatalmas park mellett
készültem leparkolni. A szívem a torkomban dobogott, mintha
már örökre ott akarna maradni, megakadályozva a nyugodt
légzést.
Tessa a kezembe kapaszkodott. Egész úton ezt tette. Egyikünk
sem szólt egy szót sem, mindketten a gondolatainkba
merültünk.
Közben csendes bizonyosság telepedett ránk. Együtt csináljuk
végig, bármi lesz is a vége.
Paula és Gene Range Roverének a közelében álltam meg.
Hihetetlen volt számomra, hogy képesek olyan mélyre
süllyedni, hogy egy nyilvános parkban találkozzanak velem, de
azért persze nem olyan volt, mintha a country clubba hívtak
volna meg.
Észre sem vettem, mennyire remeg a kezem, amíg el nem
engedtem Tessáét, hogy a sebességváltót kezeljem.
Csend telepedett ránk.
Súlyosabb, mint eddig bármikor.
 Kibámultam a szélvédőn. Alig bírtam kivenni a gyerekeket,
olyan messze voltak. Apró pöttyöknek tűntek a mászókán.
Paula és Gene háttal álltak nekünk. Mint mindig, a
gyerekeket figyelték, felelősségük teljes tudatában őrködtek
felettük.
Hálás voltam, hogy ennyire szeretik őket, ugyanakkor
hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem semmi
ellenségesség. Lakat alatt kellett tartanom a gyűlöletemet,
valahányszor a közelükben voltam. Nem segítene a bíróságon,
ha kiakadok miattuk.
És persze azt is észben kellett tartanom, hogy a gyász is
megváltoztatja az embert. Megkeményíti és keserűvé teszi,
olyanná, aki kétségbeesetten hajszolja a megtorlást, aki azt
akarja, hogy bűnhődjön a felelős.
Első kézből tudtam.
A régi düh lassan pislákolni kezdett a lelkemben.
A nyomás.
Az ítélkezés.
Ahogy Paula elhúzta az orrát, amikor életünkben először
találkoztunk.
Soha nem kedveltek különösebben.
És soha nem leszek több a szemükben egy darab szemétnél.
– Megjöttünk – motyogtam. Fogalmam sem volt, mire
számítsunk, de hogy semmi jóra, abban biztos voltam. Nem
ússzuk meg ellenségeskedés nélkül.
– Paula nem fog örülni neked – mondtam már vagy tizedszer.
Próbáltam felkészíteni Tessát arra a szarakodásra, amire
számítottam.
– Tudom, és nem baj – válaszolta halkan.
Felém lesett.
Óceánszínű szemében ezernyi árnyalatú áramlat örvénylett.
El fogok benne merülni. Bele fogok fulladni.
Biztatóan rám mosolygott.
– Nyugi. Megcsináljuk, Milo. Nagyszerű csapat vagyunk,
nem?
Elszorult a torkom, ahogy ránéztem.
 gy
– De. Nagyszerű csapat vagyunk – válaszoltam letörten.
Nem tudtam megszabadulni a rossz érzésektől. Rám
tapadtak.
Tessa a farmerba bújtatott combjába törölte a tenyerét,
mintha ő is szabadulni igyekezne valami kellemetlenségtől,
majd megragadta a kilincset.
– Készen állsz?
– Aha!
Kiszálltam, megkerültem a kocsit, majd kinyitottam a hátsó
ajtót, és kivettem a hűtőtáskát. Tessa a piknikplédet hozta, a
frizbit és egy focilabdát. A mellkasához szorította a hatalmas
pakkot, ki se látszott mögüle. Nagyon cuki volt, ahogy közben
egyik lábáról a másikra állt.
– Megvagyok – bólintott felém.
Elindultunk a gyerekek felé. Elhaladtunk egy kisebb
játszótér, majd egy focipálya, végül egy piknikezőhely mellett,
ahol grillezésre alkalmas tűzrakó hely, valamint asztalok és
székek is voltak.
Minden egyes lépéssel egyre hevesebben vert a szívem,
tudva, hogy halálos vihar közepébe vezetem Tessát.
Biztos voltam benne, hogy Paula megérezte a közeledtünket,
ugyanis megmerevedett a gerince, mintha hirtelen undort
érzett volna. Undort és gyűlöletet, ami nem maradt észrevétlen.
Eltartott egypár másodpercig, mire összeszedte magát, és
végül felém fordult. Haragos, bánattal teli tekintete először
elkerekedett, majd gyanakodva összehúzta, amikor látta, hogy
nem vagyok egyedül.
Felugrott, és utunkat állva elénk rohant.
Éreztem, hogy Tessa megremeg, ahogy felkészül a támadásra.
– Mégis, mit képzelsz? – sziszegte Paula, hogy a gyerekek ne
hallják. Még nem vették észre, hogy ott vagyok.
Autumn anyja fiatalabb volt, mint az én anyám, de már
teljesen ősz volt a haja, és az elmúlt éveknek köszönhetően az
arcán is mély ráncok húzódtak.
Lenyeltem a kikívánkozó fájdalmat, mert akármennyire is
gyűlöltem őt, a gyerekeimmel nagyon jól bánt, és azt is tudtam,
gy gy gy j
mennyire fájdalmas, ha kitépik a szívedet.
Ugyanez a fájdalom késztette Paulát arra, hogy minden egyes
alkalommal megbántson.
Letettem a hűtőtáskát a földre, majd elvettem Tessától a
takarót, és a tetejére tettem. Próbáltam gyorsan összekapni és
felvértezni magam a gyűlölet ellen, ami Autumn anyja felől
áradt.
Kézen fogtam Tessát, odahúztam magam mellé, és
megköszörültem a torkomat.
– Paula, ő itt Tessa, a menyasszonyom.
Akár gyomron is rúghattam volna Paulát, nagyjából
ugyanúgy fogadta.
Egész testében megremegett, és a hasára szorította a kezét.
Alig bírt kiegyenesedni.
Undorral és fájdalommal teli hangon felnevetett.
– A menyasszonyod?
– Igen.
Tessa megmozdult mellettem, valószínűleg igyekezett
nyugodt maradni.
– Helló, nagyon örülök, hogy…
– Látni sem akarom a kurvádat az unokáim közelében! –
esett nekem Paula felháborodva.
Szerettem volna én is megbántani, belemászni az arcába, de
uralkodtam magamon.
Nem engedek a démonoknak, és nem fogom őket szabadon
engedni.
Hétfőn remek ízelítőt kaptam abból, hogy mi történhet
olyankor.
Magamhoz szorítottam Tessa kezét. Mintha ő lenne a
mentőövem.
– Ebbe nincs beleszólásod, Paula. Ez az én napom.
Már előre megbeszéltem az ügyvédemmel, amikor időpontot
kértem tőle.
– De van, ha veszélyezteted az unokáimat! – sziszegte Paula.
Tessa nyelt egyet. Fájdalom és együttérzés áradt felőle.
Belecseppent a sűrűjébe.
 pp j
– Biztosíthatom, hogy nem jelentek veszélyt a gyerekekre.
Egy egyházi magániskolában tanítok itt Redemption Hillsben,
valamint én vagyok a Remény Keze Alapítvány igazgatója is.
Tudom, hogy kell újraéleszteni, elsősegélyvizsgával
rendelkezem, és…
– Nem érdekel, ki maga! – fröcsögte Paula gyűlölettel.
Mit vártam?
Ezt.
Mégis, hirtelen elhatalmasodott rajtam az óvni akarás. Meg
akartam védeni Tessát. A karomba akartam zárni, hogy ne érje
Paula gyűlölete.
Közelebb húztam magamhoz.
– Irányítsd a haragodat rám, Paula, nem bánom, de Tessa
nem érdemli meg, hogy így bánj vele, és nem is fogom hagyni.
– Nem fogod hagyni? Nem hinném, hogy van beleszólásod!
Tessa hatalmas levegőt vett. Előre figyelmeztettem, de
kétlem, hogy erre a gyűlöletre fel lett volna készülve.
Hirtelen ott termett Gene, megérintve Paula karját.
– Gyere, drágám! Most nincs itt ennek az ideje.
Paula indulatosan lerázta magáról a férje kezét, majd
könnyes szemmel rám nézett.
– Hogy merészeled? Hogy gondolhatod, hogy megérdemled a
boldogságot, amikor az enyémet tönkretetted? Hogy léphetsz
tovább azok után, amit tettél? Hagyj minket békén!
A vádaskodása majdnem térdre kényszerített.
Az igazság.
Hogy miért nem kaphatom meg azt, amire vágyom.
De állva maradtam, és Tessa kezébe kapaszkodtam.
– Apa! – kiáltotta felém Remy a játszótérről.
Elszorult a torkom, feltört és maga alá temetett a szeretet.
– Sajnálom, Paula, de ez nem fog megtörténni.
Meghúztam Tessa kezét, majd elengedtem, és lehajoltam a
hűtőtáskáért.
– Gyere! – néztem rá.
Megkerültem Paulát, majd arra indultam, ahová a szívem
húzott.
 A gyerekekhez.
Tessa felzárkózott mellém. A száján fintor, az arcán rettenet
ült.
– Nagyon sajnálom! – motyogtam az orrom alatt.
– Ugyan, minden oké! – suttogta.
De nem, egyáltalán nem oké. Mégis ott jött mellettem, nem
hagyott magamra.
Scout egy csőcsúszdából bukkant elő. A barna haja, a csillogó
szeme és a hatalmas ajka mind mosolyra késztetett. Remy
lányom ott volt mögötte. Korához képest magas volt, nyurga,
természetét tekintve visszafogott és érzékeny. Nagyon jó volt
ránézni!
Ledobtam a hűtőtáskát a földre, és feléjük siettem. Térdre
zuhantam előttük, ők pedig az ölembe ugrottak.
– Apa! Apa! Hát megjöttél! – karolta át a nyakamat Remy, míg
én a derekát öleltem.
Megkönnyebbülés.
Megnyugvás.
Scout összevissza nevetgélt, majd a hátamra ugrott.
– Te vagy az apaszendvics. Te vagy középen.
A másik kezemmel őt is öleltem, szorosan. Kurva nagy
csodára vágytam, arra, hogy bárcsak soha többé ne kellene őket
eleresztenem!
Remy előre-hátra hintáztatott. Vékony karjával
acélkeményen szorított.
– Olyan nagyon hiányoztál!
– Te is hiányoztál nekem, Rem. Nagyon-nagyon!
– Akkor miért nem láthatlak gyakrabban? – kérdezte
zavarodottan.
Belesajdult a lelkem, de nem szóltam, csak erősen
szorítottam, mert hát, mit mondhattam volna?
– Minden egyes nap minden percében gondoltam rátok –
válaszoltam végül.
– Én is gondoltam rád! – kiáltotta Scout is. Szerencsére ő még
nem gondolkodott olyasmiken, mint a testvére.
 Ő nem is emlékezett az anyukájára, arra, hogy milyen volt a
kis családunk. Gyakran féltem, hogy ennek az emléke lesz az,
ami majd Remyt élete végéig kísérteni fogja.
– Igen, gondoltál rám? – ugrattam.
Igyekeztem lerázni magamról a terhes érzelmeket, hogy
véletlenül se pocsékoljam el az értékes időnket.
– Aha, apa, naná! Szeretlek! – csiripelte felém a cuki hangján.
Teljesen maga alá temetett a szeretet. Már szinte fájt.
Ezt a fajta fájdalmat csakis akkor éreztem, amikor velük
lehettem. A gondolatot, hogy akkor is felderengett bennem,
amikor Tessa közelében lehettem, igyekeztem elhessegetni.
Ezt nem engedhetem meg magamnak.
Muszáj összpontosítanom.
Élveztem, hogy a gyerekeket ölelhetem, még a szememet is
lehunytam, és teljesen átadtam magam az érzésnek.
Egyszer csak megéreztem Tessa energiáját.
Melegség és odaadás.
Fény.
A felkelő nap.
És basszus, nem, nem volt helyes, amit éreztem, amikor felé
fordultam! Remyt az oldalamhoz húztam, Scoutot pedig a
vállam felett átemelve az ölembe vettem.
Olyan érzés volt, mintha fel akarna robbanni a mellkasom.
Tessa ott állt, alig háromméternyire tőlünk. Az egyik kezét a
torkára szorította, mintha nehezen bírna el az érzéseivel. De
hiába, mert körüllengte az egész lényét.
Ragyogott, fényes sugarakkal ragyogott.
Lángvörös haja az arcát keretezte, kiemelve a szeplőit és a
csókolnivaló piros ajkát.
De leginkább a szeme, a tengerszínű szeme volt az, mely
ámulatba ejtett. Olyan mértékű őszinte odaadást láttam benne,
amit meg sem érdemeltem.
Megköszörültem a torkomat, de alig tudtam megszólalni.
– Van itt valaki, akit szeretnék nektek bemutatni.
Remy hozzám bújt, amikor rájött, hogy nem egyedül jöttem.
A nyakamba temette az arcát, és sűrű barna loknijai mögé bújt.
 y j g j
Óvatosan Tessa felé lesett, aki biztos távolságból figyelte kicsiny,
csonka családomat.
De éreztem Scout hatalmas mosolyát is.
– Ő az, akit be akarsz mutatni?
– Igen, ő az. Tessának hívják, és majd…
A hazugság a torkomban rekedt. Nem tudtam kimondani.
Ugyan beszéltünk erről Tessával, hogy miként kezeljük a
kapcsolatunkat, hogy milyen hatással lesz a gyerekekre.
De minden elővigyázatosság ellenére, minden áldozat
ellenére, amit Tessa hozott, a csontjaimban éreztem, tudtam,
hogy ennek a csalásnak nagy ára lesz. Csalódást,
zavarodottságot von majd maga után, és bizony sebeket fog
ejteni, pedig én senkinek sem akartam fájdalmat okozni.
Viszont most a gyermekeimért harcoltam. Közös otthonért,
békességért, a tudatért és igazságért, hogy az ő létük az én
életem értelme.
Hogy nekem ők a legfontosabbak. Hogy sokkal többet érnek
nekem heti egy délutánnál.
– Ő itt Tessa, és össze fogunk házasodni – mondtam végül, és
ugyan nem így akartam, de mégis nagyon nyersen hangzott.
Olyan volt, mint egy kétélű kard. Egyszerre áldás és átok.
Tessa egész testében megremegett, még a szája széle is. Úgy
állt ott, mint aki nem biztos benne, hogy jó helyen van.
– Neked nincs feleséged! – nevette el magát Scout, mintha
valami őrültséget mondtam volna.
– Nos, mivel nincs feleségem, szeretném, ha Tessa lenne az.
Basszus, ez durva!
Remy bizonytalanul mocorogni kezdett. Kíváncsi, de egyben
zavart is volt.
– És mi lesz anyával? – suttogta a fülembe.
Belém hasított a fájdalom.
A bánat.
A bűntudat.
Szorosabban magamhoz öleltem Remyt, majd úgy
fordítottam, hogy az aranyszínű szemébe nézhessek. Csak egy
árnyalattal volt sötétebb az enyémnél.
– Örökké szeretni fogom az anyukátokat. Tessa nem fog a
helyébe lépni azért, mert elveszem. De nyugodtan szerethetünk
mást is, hiszen ő már nem lehet velünk.
Micsoda eretnekség!
Remy habozott. Nem győztem meg.
Ismét Tessa felé lesett, aki szinte lángolni látszott, ahogy
hátulról sütötte a nap.
– Olyan, mint a napfény – suttogta a fülembe, mint valami
titkot.
– Ugye? Szerintem is olyan.
Tessa felé intettem a fejemmel, hogy jöjjön közelebb. Lassan
lépett oda hozzánk, majd térdre ereszkedett előttünk. Nagyon
óvatos volt, körültekintő, megfontolt és figyelmes. Meg is
rémültem, hogy talán kicsit beleszerettem.
– Helló! – suttogta, miközben megpróbálta a füle mögé
igazítani a rakoncátlan, vörös loknijait. – Tessa a nevem, és
nagyon örülök, hogy megismerhetlek benneteket.
Scout úgy ugrott Tessa felé, mint egy izgatott kölyökkutya.
– Szia, Tessa! Nézd csak, mim van! – mondta egy kis fém
űrhajót előkotorva a zsebéből, majd reptetni kezdte Tessa arca
előtt, űrhajóhangokat hallatva. – Űrhajós leszek, ha nagy leszek!
Tessa elkuncogta magát, és egy röpke pillanatra rám nézett.
A tekintete azt üzente, hogy sikerült.
Csak remélni tudtam, hogy valóban így van.
Ugyanis ismertem a buktatókat.
Veszélyes volt, veszedelmes, de egyben reményteli.
A sok bizonytalanság ellenére is éreztem, hogy jó választás
volt.
Tessa a sarkára ült, majd a fiam felé fordult.
– Űrhajós, mi?
– Aha! Az űrbe fogok utazni.
– A holdra? – kérdezte elkerekedő szemmel Tessa.
Scout összeráncolta a homlokát.
– Neeeem! Ott már voltak emberek. Nincs benne semmi új.
Most már a Marsig kell menni, ha valami újat akarunk
 g j
felfedezni.
– Ó, hát ez szuperjól hangzik! Fogadjunk, hogy te is szuper
vagy! Sőt szupcsi! – döfött játékosan Scout hasába, aki
megpróbálta elkapni Tessa kezét.
– Szupcsi? Az meg mi? Olyan, mint a vacsi? A nagyi azt
mondta, vacsi előtt nem ehetek édességet, pedig én mindjárt
éhen halok. Hoztatok valami kaját? Ugye hoztatok? – kérdezte
ugrálva.
Elöntött a szeretet, elszorult a torkom is, míg Tessa láthatóan
igyekezett elfojtani a nevetését. A lágysága gyógyír volt a
lelkemnek. Gyógyír, amit már évek óta kerestem, hogy valahogy
uralni tudjam a káoszt. Nem sikerült, és azóta is tehetetlenül
hánykolódtam.
Most viszont… rám szállt a békesség, hinni tudtam, hogy van
még esély.
– Persze hogy hoztunk enni. Na de mennyire vagy éhes? –
kérdezte Tessa
– A legéhesebb vagyok! Korog a gyomrom! – magyarázta
Scout a hasát simogatva.
Istenem, mennyire szeretem a fiamat!
Tessa sápadt arca teljesen kipirosodott az izgalomtól.
Óvatosan Remy felé fordult, aki még mindig nem mozdult el
mellőlem.
– Remy! Szia!
– Szia!
– Örülök, hogy megismerhetlek.
Remy Tessára nézett.
– Szereted az apukámat? – kérdezte.
Helyben vagyunk…
Miért is lepődtem meg, hogy Remy ilyesmit kérdez?
Gondolhattam volna, hogy próbára tesz minket.
Tessa zavartan ránézett, majd nagy levegőt vett.
Habozott, majd valami villant a szemében. Egy pillanatra
rám nézett, és én megláttam benne valamit, aminek nem lett
volna szabad ott lennie, aminek semmi esetre sem lett volna ott
a helye, amikor végül szóra nyitotta a száját, hogy hazudjon.
 y g y j gy j
– Igen, nagyon szeretem őt.
Éreztem, hogy Remy őt figyeli, méregeti, mintha
megpróbálna Tessa lelkének a mélyére hatolni. Nem bízott
benne, ami persze nem meglepő, hiszen eddig nem sok oka volt
rövidke életében, hogy feltétel nélkül bízzon bárkiben is.
Megköszörültem a torkomat. Nem bírtam tovább a
feszültséget.
– Szerintem akkor terítsünk meg!
– Ebédidő! – kiáltotta Scout talpra ugorva.
Én is felálltam. Remy nem mozdult mellőlem, pedig alig ért a
derekamig. Kinyújtottam Tessa felé a kezemet, hogy segítsek
neki is felállni.
– Köszönöm! – motyogta egy pillanatra a szemembe nézve,
majd Remy felé fordította a tekintetét. Az arcán rejtélyes
együttérzést láttam, amitől újfent elszorult a torkom.
Kinyújtotta a kezét, és megborzolta Scout haját.
– Gyere, megetetünk, űrhajós uraság!
Scout kuncogni kezdett, mintha ennél viccesebbet és jobbat
még soha nem hallott volna, majd Tessával elugrált oda, ahol a
cuccokat hagytuk.
Tessát hatalmába kerítette a játékosság. Mondott valamit,
ami megnevettette a fiamat. Megfogta a takarót, és elkezdte
leteríteni a földre egy hatalmas fa árnyékában, Scout pedig
azonnal ott volt, hogy segítsen neki. Megpróbálta megfogni a
takaró szélét, de megbotlott, és fenékre esett. Azonnal
felpattant, közben persze még mindig a takaróba kapaszkodott,
ami valószínűleg alaposan megnehezítette Tessa dolgát.
Remyből ugyanakkor csendes szomorúság és zavarodottság
áradt.
– Minden rendben, Remy? – kérdeztem halkan, a többieket
bámulva, de közben közelebb vontam magamhoz a lányomat.
– Csak fura, hogy nem egyedül jöttél – suttogta halkan,
mintha szégyellné bevallani.
– És zavar?
Fájdalom árnyékolta be a tekintetét, amikor rám emelte a
szemét.
 – Nem szeretem, hogy magányos vagy. De hallottam, amikor
a nagyi azt mondta, hogy nem érdemled meg, hogy szeressenek,
és hogy téged nem is lehet, mert te sem tudsz szeretni, hisz
nincs benned semmi szeretet.
Elöntött a méreg. Azonnal arra kaptam a fejemet, ahol
Pauláék ültek.
Hogy a büdös francba mondhat ilyet a gyerekeimnek?!
Remyhez fordultam, majd letérdeltem elé. Kisimítottam az
arcából a haját.
– Tudod, a nagyi még mindig nagyon szomorú anya miatt.
Tudod, nagyon-nagyon hiányzik neki. Nehéz neki így, ezért
olyasmiket mond, ami nem is igaz – magyaráztam a vállára téve
a kezemet. – De mindegy, mit mond. Tudnod kell, hogy nagyon-
nagyon szeretlek téged! Minden porcikámmal! Te és Scout
vagytok az életem. Nagyon fontosak vagytok nekem. Ti vagytok
az oka, hogy még élek.
Pislogott, próbálta elraktározni magában, amit mondtam.
– És Tessa is?
Basszus!
A földre néztem, majd vissza Remyre.
– Igen, Tessa is nagyon fontos nekem. De amit iránta érzek,
nem vesz el semmit abból, amit irántad és a testvéred iránt
érzek. Érted?
– Azt hiszem.
– Rendben. Jól van. Mit szólsz akkor, ha mi is odamegyünk,
mielőtt a tesód felfal mindent? – kérdeztem mosolyt erőltetve az
arcomra.
Remy egy félmosollyal ajándékozott meg.
– Oké, jobb, ha megyünk. A nagyi is azt mondta, hogy Scout
kieszi őt a vagyonából.
Hm. Már nem sokáig.
– Ez az! Gyerünk! – kiáltotta Tessa fel-le ugrálva. Remynek
szurkolt, aki épp elhajította a frizbit, és a bázisok felé rohant.
Felnyaláboltam Scoutot, majd vele együtt a frizbi elé
futottam, ami a baseballpálya jobb szélén suhant felénk.
Scout a kezemben ugrált, felszabadult nevetése ott
visszhangzott körülöttünk. A kisfiam úgy rugdalta az oldalamat,
mintha ló volnék.
– Gyerünk, apa! Remy olyan gyors, el kell kapnunk, mielőtt a
bázishoz ér!
Lehajoltam, hogy elkapjam a frizbit. Közben fejjel lefelé
lelógattam Scoutot, aki hangosan kiabált és nevetett.
Tessa még mindig Remyt biztatta.
– Mindjárt ott vagy, Remy! Ez az! Gyerünk! Romboló Remy
csapata nyerésre áll! Ez az, bébi!
Scout szeme hatalmasra kerekedett.
– Siess már, apu! El kell kapnunk. Kapcsolj fénysebességre!
Megfogtam, és az oldalamhoz szorítottam úgy, hogy ki tudta
tárni oldalra a karját, mintha repülne. Én a hajtómű voltam, így
amikor visszafelé indultunk, mindenféle rakétahangokat adtam
ki magamból. Olyan felhőtlen könnyedség szállt rám, amilyet
már rég nem éreztem.
Remy elérte a harmadik bázist is, Tessa pedig a kezét lóbálva
a dobótéren ugrált fel-alá, miközben Remy nevét kántálta.
Mindketten teljesen kivörösödtek az izgalomtól.
Mindnyájan jól éreztük magunkat, sugárzott rólunk a jókedv.
Rólam is.
Olyan csodás érzés volt, amilyet talán még soha nem éltem
át.
Scout mereven tartotta magát, még mindig azt játszotta, hogy
rakéta.
– Apa! A porlasztók!
Kicsit növeltem a sebességet.
Remy sikítozott és nevetett, miközben továbbfutott. Most
olyan felszabadult tűnt, pedig többnyire borzasztóan zárkózott
volt. Túl sok terhet cipelt a lelkében.
Odafigyeltem, hogy egy hajszálnyival előbb érjen a bázishoz,
 gy gy gy j y j
mint mi.
– Ó, édesem, hát te nagyon gyors vagy! – nyögtem kifulladva,
miközben a kislányom sikoltozva ugrált és ujjongott.
– Sikerült! Megcsináltam! – kiáltotta.
– Megcsináltad! Megcsináltad! – kiáltotta Tessa Remy felé
futva. – Igazi rocksztár vagy, Remy Hendricks!
Egymás nyakába ugrottak örömükben.
– Ó, a kutyafáját! – búslakodott Scout. – Döntetlen lett! Most
honnan tudjuk, ki a jobb?
Puszit nyomtam a feje búbjára, és magamhoz öleltem.
– Nos, ez azt jelenti, hogy mindnyájan a legjobbak vagyunk,
kicsim.
– Neked űrhajós uraság! – szólt rám.
Elnevettem magam. De Tessa is folyamatosan nevetgélt,
méghozzá olyan örömtelin, hogy a belőle áradó fényes melegség
teljesen körülölelte a lényét.
– Nagyon szupcsi voltál! – mondta megdöfködve Scout hasát.
Scout kiugrott a kezemből, és Tessa nyakába vetette magát.
Tessa úgy kapta el, mintha hozzá lenne szokva, hogy ilyen kis
lurkók ugrálnak a nyakába.
– Ez az én űrhajós uraságom! Meglásd, nemsokára indulsz is
a Marsra – dúdolta Tessa, miközben a levegőbe lendítette a
fiamat.
Scout hangosan nevetett, Remy pedig mellém húzódott, és
megfogta a kezemet. Olyan hatalmas mosoly ült az arcán! Már
nagyon rég nem láttam ilyen boldognak.
Istenem! Annyira jó lett volna megragadni a pillanatot,
megtartani, óvni, örökre elzárni!
– Na, jó. Azt hiszem, ez a kedvenc játékom – mondta Remy
szinte szégyenlősen.
– Nagyon mókás volt, ugye? – nézett rá Tessa.
Kimerülten lihegtünk, és ömlött rólunk az izzadság, így
visszamentünk a piknikplédhez az árnyékba.
Tessa hanyatt vágta magát, pedig Scout még mindig a
karjában volt. Remy jobb oldalról feküdt mellé.
Tessa a lányom felé fordította a fejét, és csak bámultak
 y j
egymásra.
– Köszi, hogy a csapatom tagja voltál!
– A legjobb csapat a világon – válaszolta Remy félénken, de a
szeme csillogott a boldogságtól.
Mosolyogva nézték egymást. Különleges pillanat volt.
Scout lemászott Tessáról, majd a hűtőtáskához ment, és
kinyitotta.
– Hű! Csak nem egy kék jégkrémet látnak a szemeim?
Mintha ugyan nem vette volna már észre korábban.
Belenyúlt a táskába, és kivett egyet.
– Szerintem azért kérdezd meg, hogy vehetsz-e – szóltam
neki oda.
– Vehetek, Tessa? – hajolt hozzá közelebb.
Biztos voltam benne, hogy az édes, telt ajkú mosolyával
bárkitől bármit kicsikarna.
Megütközve néztem rá.
– Ööö… bocsi! És én? Itt sem vagyok?
Scout megvonta a vállát.
– Tessa-párti vagyok.
Tessa felült, majd a szája elé kapta a kezét, mintha
megpróbálná visszatartani a nevetést.
– Ti most min kuncogtok? – kérdeztem értetlenkedve,
miközben térdre ereszkedtem a takaró szélén.
– Ó, csak azt hiszem, új barátokat szereztem magamnak –
mosolygott Tessa gyengéden, hol egyikükre, hol másikukra
nézve.
Remy ismét elmosolyodott, és basszus, elszorult a torkom!
Nagyon jó érzés volt őt ilyennek látni!
– Én leszek a legjobb barátod, hiszen hoztál jégkrémet –
magyarázta Scout, miközben kivett egy maroknyit a
hűtőtáskából, és elkezdte kiosztani. – Egyet apukának, egyet
Remykének és egyet Tessácskának!
Ó, milyen költői a kisfiam!
– Apu! Szerintem jobb, ha megcsókolod, ha már úgyis
feleségül akarod venni! – szólt oda a fiam félvállról, miközben
kibontotta a kék fagyit a csomagolásból, és bedugta a szájába. –
 gy g g j
Már csak azért is, mert mindjárt tök kék lesz a szája. Az meg
azért elég furi!
Tudtam, hogy elkerülhetetlenek lesznek az ilyen szituációk.
De hirtelen megállt bennem az ütő. Mintha rövidzárlatot
kaptam volna, minden lehetetlen helyen bizseregni kezdtem. Ez
a nő életre keltette a testemet.
Elszorult a gyomrom a vágytól. Óvatosan Tessára
pillantottam, aki olyan gyengédséggel nézett rám, hogy
elolvadtam tőle.
– Ez a szerelem – suttogta Remy.
Gyengéd noszogatás volt a részéről.
A gyermekem hite reményt öntött belém is.
Haboztam, majd négykézláb Tessához másztam, és fölé
tornyosultam.
A barátom.
A barátom.
A tarkójára csúsztattam a kezemet, és közelebb húztam
magamhoz.
Fellobbant a láng. Olyan erősen ragadtak el az érzelmek,
hogy uralkodnom kellett magamon.
Tessa kék tekintete átható és mély volt, tele volt bizalommal,
ami egészen a lelkemig hatolt.
Micsoda varázslat!
Résnyire szétnyílt a szája, miközben alig pár centi választotta
el egymástól az ajkunkat.
Haboztam. Vártam. Elbizonytalanodtam.
Hangosan zakatolt a szívem, így végül odahúztam
magamhoz, és a szájára tapasztottam az enyémet.
Gyengéden, de határozottan.
Eltelt egy másodperc.
Majd még egy.
Belélegeztem az illatát.
Egyszerre járt át a fájdalom és az öröm.
Scout felnevetett, én pedig lehunytam a szememet, hogy még
egy pillanatig élvezzem, ami sosem lehet az enyém.
Kényszerítettem magam, hogy elhúzódjak Tessától, majd
Scoutra néztem.
– Hát te nagyon belezúgtál, apu! Miss Longmier mondta is,
hogy ez egy borzasztó betegség – magyarázta nevetve a fagyival
a szájában.
Tessára néztem, aki elhúzódott, és félszegen az ajkát
nyalogatta.
Azonnal megmoccant a farkam.
Újra meg akartam csókolni.
Bűntudat hasított a lelkembe a tévelygő gondolat miatt, de
nem volt időm eltűnődni, mert egy undok hang szétrobbantotta
a mi kis idilli buborékunkat.
– Ideje menni! – fröcsögte Paula utálattal a hangjában.
– Jaj, ne már! Hiszen csak most kezdtem el fagyizni! –
nyafogott Scout.
Remy arcára azonnal szomorúság borult. Odajött hozzám, és
az ölembe bújt. Mindig ezt csinálta, amikor el kellett
köszönnünk egymástól.
Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig a nyakamba temette az
arcát.
Szíven ütött a fájdalma, ahogyan a Paulából áradó gyűlölet és
Tessa együttérzése is megrázott.
– Siess! – vetette oda Paula megvetéssel.
Scout csak azért is megette a fagyiját, bár a felét szétkente az
arcán és a pólóján.
Amikor végzett, mindnyájan felálltunk.
Komorság vette át a vidámság helyét, miközben elpakoltuk a
cuccainkat. Tessa felnyalábolta a takarót, én pedig ismét
felkaptam a hűtőtáskát.
Scout és Remy mellettünk bandukoltak. Scout folyamatosan
csacsogott, hál’ istennek semmit nem érzékelt a rossz
hangulatból.
Gene és Paula az autónál vártak. Letettük a holmikat a járda
szélére, majd síri csendben a parkolóhoz sétáltunk.
Remy hevesen megölelte Tessát.
– Nagyon örülök, hogy megismertelek! Nagyon jól éreztem
 gy gy g gy j
magam! – suttogta, mintha titok volna.
Tessa gyengéden megsimogatta a fejét, majd a szemébe
nézett.
– Nekem is életem egyik legjobb napja volt.
Remy boldogan elmosolyodott, de hamar lelohadt az arcáról.
Odalépett hozzám, és megölelt.
Szorosan hozzám bújt, és pedig nagyon erősen magamhoz
öleltem.
Majdnem összecsuklottam, amikor észrevettem, hogy sír.
Hát hányszor törhet még darabjaira a lelkem? Mikor lesz
már vége?
Hátrébb húzódtam tőle, és magam felé fordítottam az arcát.
– Minden rendben, kicsi Remy. Jövő héten találkozunk.
Remegett a szája, ahogy megpróbált uralkodni magán.
– Oké – suttogta.
– Szeretlek.
Bólintott. A mellkasomba suttogta a szavait, amikor ismét
magához szorított.
– Van benned szeretet, apa, tudsz szeretni, és én is nagyon
szeretlek téged!
Végül elengedett, és bemászott a SUV hátsó ülésére.
Felemeltem Scoutot, kicsit körbelendítettem, hagytam, hadd
nevessen egy kicsit, majd őt is szorosan magamhoz öleltem.
– Jó legyél, kisfiam. Majd gondolok rád!
– Minden egyes pillanatban? – kérdezte vigyorogva.
– Naná! – nyomtam egy puszit a halántékára.
Paula szinte kirántotta a kezemből, majd utálkozva rám
nézett.
– Csupa kosz, Milo. Jobb lenne, ha legközelebb odafigyelnél
erre!
Naná!
A fagyi.
Micsoda szörnyű szülő vagyok!
Nem is fárasztottam magam azzal, hogy válaszoljak. Minek?
Úgysem tudnék vele beszélni, vagy megváltoztatni a
véleményét. Az egyetlen lehetőségem a változásra, ha harcolok
 y gy g
a gyerekekért.
Hátrébb léptünk, amikor Paula becsapta a hátsó ajtót, ő
pedig beült az anyósülésre. Gene kitolatott a parkolóhelyről.
Zubogott körülöttünk az energia.
Nyugodtan.
Csendesen.
Áthatóan.
Szomorúan.
Tessa megfogta a kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat. Így,
kézen fogva néztük, amint elhajtottak.
Négy éve csináltam már.
Mindig magányosan álltam, összetört lélekkel.
De most itt volt mellettem Tessa is.
Ezúttal reménnyel telve néztem a kocsi után.
 19.

Tessa

Az éjjeliszekrényre tettem az e-book-olvasómat. Nem tudtam az

olvasásra figyelni, minduntalan összefolyt előttem a szöveg.
Szerettem romantikus regényeket olvasni. Így én is
átélhettem a feszültséget, az izgalmat, a vonzódást, a
titokzatosságot.
Szerettem, hogy az érzelmek győzedelmeskednek a bánat
felett.
Jó volt minduntalan szerelembe esni, újra meg újra, milliónyi
különböző módon.
Élveztem, hogy átélhetem a szerelem szépségét. Sokkal jobb
volt, mint estéről estére érzéketlenül feküdni egy olyan férfi
mellett, akit sosem tudnék szeretni. Egy olyan férfi mellett, aki
képtelen volt tüzet csiholni a lelkemben, aki nem volt képes
előidézni a bizsergést a hasamban.
De ma este, ma este ez a biztonságos mennyország sem
tudott megnyugvást hozni. Nem tudtam elmerülni a fantázia
világában, mert éreztem Milo fájdalmát. Úgy mászkált fel-alá a
házában, mint aki elveszett.
Brutális volt a mai nap.
Szépségesen brutális.
Megértettem végre, hogy Milo min megy keresztül, hogy
milyen harcokat kell megvívnia, és hogy mi az, amiért
háborúzni fog.
Alig szólalt meg a hazaúton.
És amióta megérkeztünk, még csendesebb lett.
Ugyanilyen volt múlt héten is, amikor hazajött a láthatás
után, de akkor még nem értettem, nem érthettem teljes
egészében. A saját szememmel kellett látnom.
 Az örömöt.
A szeretetet.
A fájdalmat.
A bánatot.
A nyers gyűlöletet, amitől kénytelen voltam a saját
nyelvembe harapni. Még a vérem is kiserkent.
Közel álltam hozzá, hogy az anyósa arcába másszak, és
felnyissam a szemét, hogy mekkora kárt okoz az unokáinak.
Hogy nemcsak Milót bántja, hanem a gyerekeket is.
De semmit nem segítene, ha kioktatnám. Csak ártanék vele
Milónak.
Kétlem, hogy van bármi, amivel megváltoztathatnám a
véleményét.
Ahogy hazaértünk, Milo azonnal hátrament a lombházhoz,
és dolgozni kezdett. Nem mentem utána, mert tudtam, hogy
magányra vágyik. Hogy fel kell dolgoznia a délutánt. Hogy
gyászolni akar.
Én pedig ünnepélyes esküt tettem, hogy nem zaklatom, nem
leskelődöm utána.
De azért aggódtam miatta.
Tényleg.
Persze nem segített a helyzeten, hogy letépte magáról a
pólóját, amikor megizzadt, mert melege volt.
És a kulcsszó itt a meleg.
Nekem is meglehetősen melegem lett tőle. Hogy a fenébe
lehet valaki ennyire vonzó?
Elég egy pillantás, és elemészt a tűz.
Minden egyes fantáziámban és gondolatomban ott volt.
Mintha mindenbe beleszőtték volna. Minden történet főhőse ő
lett. Minden ábrándom középpontjában ő volt.
De ma este?
Ma este jóval többről volt szó a köztünk lévő vonzalomnál.
Itt volt ez az állandó kétségbeesettség, ami körüllengte,
amikor a lombházban dolgozott. Mintha lélekben nagyon
messze járna, miközben minden mozdulatát áthatotta az
elszántság.
 g
Jóval napnyugta után jött csak be, úgy egy órával ezelőtt, és
azonnal zuhanyozni indult.
Én már előtte visszahúzódtam a szobámba, de mégis
éreztem, ahogy fel-le mászkál a házban. Erőteljes és kihívó volt
az energiája.
Nem hagyott hidegen.
Amikor már nem bírtam tovább, kimásztam az ágyból,
halkan az ajtóhoz osontam, és szinte néma csendben résnyire
nyitottam az ajtót. Úgy lopakodtam ki lábujjhegyen, mint egy
leskelődő őrült. Odasurrantam az ívelt átjáróhoz, majd
bekukkantottam a szobába.
Elakadt a lélegzetem.
Csak a konyhaszekrény világítása égett. Ahhoz elég volt, hogy
lássam a komoly arcát, amint ott támaszkodott a mosogatónál.
Nem csinált semmit, csak bámult kifelé az ablakon.
Lezuhanyozott, összevissza állt a nedvesen csillogó haja.
Tiszta, fehér póló feszült a hatalmas vállára.
Jesszusom! Hiszen az egész teste rettenetesen nagy! Minden
egyes porcikája duzzadt az erőtől. Színtiszta, maszkulin
költemény.
Sokkolta az érzékeimet.
Palackozott kíméletlenség.
Szépséges szörnyeteg!
A délutáni csók emléke égette az ajkamat. Bevésődött.
Megremegtem tőle. Attól, hogy ha csak egy pillanatra is, de az
övé voltam. Bár az sem volt igaz.
És talán éppen ettől dermedtem le. Nem tudtam ugyanis,
hogyan titkolhatnám az érzéseimet, azt, amit iránta érzek.
Rossz volt, hogy titkolnom kell, mint valami bűnt.
– Mit csinálsz, Galambom? – kérdezte hirtelen.
Megrázkódtam a mély hangjától, és attól, hogy megérezte, ott
állok.
Megpróbáltam elnyomni magamban a vágyat, hiszen most
nem az a fontos, hogy én szerelmes vagyok-e. Előbújtam a
rejtekhelyemről.
– Csak látni akartam, hogy jól vagy-e – válaszoltam a kezemet
 gy j gy
tördelve.
Épp csak annyira mozdult meg, hogy lásson.
Megremegett a levegő. Majdnem összerogytam, de azért
közelebb merészkedtem.
Az, ahogy rám nézett, elég volt, hogy fellobbanjon a láng. Egy
pillanat alatt úgy éreztem, porrá égek.
– Mostanra már biztosan elég nyilvánvalóvá vált számodra,
hogy vasárnap esténként nem vagyok túl jó lelkiállapotban.
Megkerültem a konyhaszigetet, és megálltam vele szemben.
Milo nekidőlt a konyhapultnak, és keresztbe fonta a melle előtt
a karját. Csak a fejét fordította felém.
– Nos, ez érthető, a mai nap… – nem tudtam, hogyan
fogalmazzam meg.
– Durva volt – fejezte be helyettem Milo. Mintha
mentegetőzést éreztem volna ki a hangjából. Felkapta a sörét a
pultról, és belekortyolt.
Megráztam a fejemet.
– Nem – mondtam csendesen. – Csodálatos volt. Persze,
voltak kemény részei, de… megérte.
Milo áhítatos tekintettel nézett rám.
– A gyerekek mindent megérnek.
Elszorult a torkom.
– Nagyszerű gyerekek. Nagyon édesek.
– Te pedig nagyon kedves voltál Tessa, nagyon jó voltál
hozzájuk.
Próbáltam könnyedén nevetni.
– Nos, hát már többször is mondták, hogy jó színész lenne
belőlem. Lehet, hogy pályát tévesztettem?
Milo hirtelen közelebb lépett hozzám.
Hatalmas termete kitöltötte a teret. Elállt tőle a lélegzetem.
Ijedtemben hátrébb is tántorodtam. Egyre csak jött felém,
felszikrázott a levegő, én pedig megremegtem, amikor lehajolt
az arcomhoz.
– Ne akard bemesélni, hogy színészkedtél! Az, amit láttam,
igazi kedvesség volt, igazi gyengédség és törődés. Úgy érezték
magukat melletted a gyerekek, mintha fontosak volnának. Ezt
 g gy
nem lehet tettetni!
– Nem, az tényleg valóságos volt – nyöszörögtem.
Milo belélegezte a szavaimat.
– Remy kedvel téged – motyogta nagyon mély hangon, és
láttam, hogy elönti a fájdalom.
– Nagyon hiányzol neki – néztem rá, és reméltem, hogy érzi,
komolyan gondolom. A csoda szép arcát bámultam, a határozott
vonásait, az arcélét, a szemöldökét, a szája lágy vonalát.
– Igen – bólintott Milo. – Remy emlékszik, milyen volt régen,
milyen volt együtt élni. Ő is átélte az elszakadás szörnyűségét.
Nem kellett volna, de kinyújtottam a kezemet, és gyengéden
beletúrtam a szakállába.
Jaj, minden egyes porcikája arra késztetett, hogy elvesszek
benne! Hogy megérintsem, simogassam, hogy hagyjam, hogy ő
is megérintsen.
Kétségtelenül mindketten szenvedtünk a magánytól, az
ürességtől, és ez a tátongó űr talán nem lenne ilyen fájdalmas,
ha hagynánk, hogy a másik valahogy betöltse.
– Én azt is látom, milyen erős, milyen tüzes és határozott.
Akár az apukája. Csendes és megfontolt. Kedves és gyengéd.
Milo kifújta a benntartott levegőt.
– Ezt gondolod rólam?
– Igen.
Elkeseredetten elnevette magát.
– Csak ezzel próbálom leplezni a valós énemet.
Megráztam a fejemet.
– Nem ilyennek látod a lányodat? Nem veszed észre benne
ezeket a csodás tulajdonságokat?
Felhúzta a szemöldökét.
– Remy minden szempontból csodás.
Ismét megsimogattam a szakállas arcát.
– És nagyon hasonlít rád.
– Tessa…
– Ez az igazság.
Pislogott, mint aki szeretné hinni, de nem tudja, hogyan.
– És Scout… – motyogtam mosolyogva –, hát, ő egy igazi kis
 y g y g gy g
rosszcsont. Ahogy mondtad!
– Ők a mindenem, az életem értelme.
Bólintottam.
– Nagyszerű apa vagy, Milo.
– Próbálok az lenni.
– Ez nem próbálkozás. Sugárzik rólad, erősen és mindent
áthatón, és esküszöm, hogy a gyerekeid is érzik. Tudják,
mennyire szereted őket. Kilométerekről is érzik, hidd el. Akkor
is, ha nem lehetnek itt veled. Érzik.
Fájdalmasan elfintorodott, én pedig továbbcsúsztattam a
kezemet, mígnem teljesen rásimult a tenyerem az arcára.
Megérezte ezt a kapcsolatot, ami köztünk van? Ugyanazt érzi
vajon, amit én? Azt, ami bennem napról napra egyre erősödik?
A kezemre csúsztatta a kezét, majd erősebben az arcához
nyomta.
– Te pedig, Tessa, lehetőséget teremtettél, hogy kitöröljem a
távolságot, hogy felszámoljam azokat a kilométereket.
Elöntött a melegség. Megnyaltam a szám szélét.
Olyan sűrű volt körülöttünk a levegő, hogy alig bírtam
lélegezni. Mintha elfogyott volna az oxigén. Szikrázott a levegő,
és szikrázni látszott Milo tekintete is.
– Megérdemlik a gyerekeid, hogy veled éljenek. Szeretnek
téged, és te is szereted őket. Egyértelmű, hogy bármit megtennél
azért, hogy védd őket, hogy megadj nekik mindent, amire
szükségük van.
Halványan bólintott.
– Na és Paula?
– Borzasztó, Milo! Az aurája… nemcsak, hogy sérült, de
gonosz is! Hányingerem lesz attól, hogy mit művel veled és a
gyerekekkel. De nem érdekel, milyen. Vállalom.
Milo szemében harag villant.
– Nem tehetlek ki ennek.
– Együtt csináljuk, nem?
– De – mondta habozva, majd elvigyorodott. Közelebb húzott
magához, és az arcomat tanulmányozta. – Azt mondtad, hogy az
aurája? – húzta fel kíváncsian a szemöldökét.
 j
Elnevettem magam.
– Igen, én… nem olyannak, nem úgy látom az embereket,
mint mások. Látom az aurájukat… nem hiszem, hogy más is
képes erre.
– Ezért bánsz mindig olyan különlegesen a körülötted
lévőkkel? Mintha régóta ismernéd őket, akkor is, ha akkor
találkoztok először?
Elvörösödtem.
– Igen. Általában meg tudom mondani, hogy kinek mire van
szüksége. Barátra, támaszra, bátorításra.
Eltűnődött, majd egy pillanatig habozott, mielőtt megszólalt.
– És, milyennek látsz engem?
Ismét végighúztam az ujjbegyemet a szakállán. Rekedtes volt
a hangom az érzelmektől, amiket már nem tudtam magamban
tartani.
– Ragyogást látok. Melegséget, ami ki akar törni, de útját állja
a fájdalom. Jóságot látok, amit fogva tart a bánat és a bűntudat.
Milo felmordult, de nem mozdult. Csak állt, és bámult. A
pillanatban ragadtunk.
De ma este az energia is más volt. Nemcsak vibrált, hanem
rángatott, húzott, suttogott, csábított.
Mohón falt az éhes tekintetével, éreztem a hevességét,
éreztem, ahogy egyre fokozódik a feszültség.
– És mire gondolsz ebben a pillanatban? – kérdezte végül.
A fenébe is! Hazudnom kellene, tovább játszani ezt a
komédiát, de kicsúszott a számon az igazság.
– Azon tűnődtem, milyen lenne, ha mindez igaz volna. Ha
nem csak megjátszanánk, ha nem csak tettetnénk. Hogy milyen
lenne, ha azért csókolnál meg, mert akarod, mert pont úgy
kívánsz engem, amennyire én kívánlak téged.
Te jó ég! Kimondtam! Átléptem azt a határt, amit nem kellett
volna.
Milónak elsötétült a tekintete, minta vihar dúlt volna benne.
Sosem láttam még ilyennek.
Micsoda vad indulat!
Hátrahőkölt, én pedig elkaptam az arcáról a kezemet.
 p g p
Hatalmas és mély szakadékot hoztam létre. El fog nyelni.
Milo rezzenéstelenül nézett rám.
A szemében kétségbeesés.
Mintha undorodva összeszorította volna a száját.
Meg akartam fogni a pólójánál fogva. Azt akartam mondani,
hogy csak vicceltem, hogy csak béna poén volt, hogy nem
gondoltam komolyan. Hogy csak hoztam a lökött Tessa
formámat, azt, akit senki sem szokott komolyan venni.
Reméltem, hogy nem veszi észre a kétségbeesésemet.
Ezernyi kegyes hazugságot készültem rázúdítani, amikor
hirtelen elkapott.
Olyan gyorsan nyújtotta felém a hatalmas kezét, olyan
hirtelen ragadott meg, hogy észre sem vettem, hogy
megmozdul. Megragadott a tarkómnál fogva, és maga felé
rántott, de olyan erővel, hogy kicsúszott alólam a talaj. De az is
lehet, hogy én kezdtem el lebegni, amikor hirtelen a számon
éreztem a száját.
Egész testemben felrobbantam.
Óóó, igen!
Szakadt fel a torkomból a nyögés megállíthatatlanul.
Megkönnyebbülés, vágy és szenvedély járta át a testemet.
A pólójába markoltam, majd elveszítettem az eszemet. A
csodás ábrándom valósággá vált. Végre megtapasztalhattam!
Nem volt gyengéd.
Követelőző volt.
Pusztító.
Teljesen szétestem tőle.
Felfalt a szájával.
Lihegtem, ahogy végignyalta az ajkamat, majd mohón
birtokba vette a számat a nyelvével.
Ó, milyen követelőző volt!
Nagyon tetszett!
Istenem, imádtam!
Vándorútra indult a kezem, felfedeztem a kemény mellkasát,
a széles, izmos vállát, majd beletúrtam a hajába.
 Boldogság!
Özönvízszerűen sodort magával az öröm.
Milo is felnyögött, miközben csókolt.
– Tessa, elveszítem miattad az eszemet – motyogta, miközben
végigsiklott a keze a testemen. Szenvedélyesen markolgatott,
ahol csak ért.
Felsikkantottam, amikor megragadta és megszorította a
fenekemet, és a kemény, feszes testéhez rántott.
Lobogtak a lángok. Perzselt a tűz. A tűzkatlan a hasamban.
Vinnyogtam, Milo pedig nyöszörgött.
– Ezt akartad, kicsi Galambom? Erre voltál kíváncsi? – nyögte
a számba, de egy pillanatra sem hagyta abba az ostromot. – Azt
akarod tudni, milyen, ha a magamévá teszlek? Ha az enyém
vagy?
– Igen!
Teljességgel megadtam magam.
Hirtelen elemelkedtem a földtől, és ösztönösen átkulcsoltam
a lábammal Milo derekát.
– Érezni akarod, Tessa? – kérdezte a fenekemet markolászva,
hogy a hatalmas, merev farkához dörzsölhessen.
Maga alá temetett a vágy.
Kéjes lüktetés áradt szét a lábam között.
Szent lófasz!
Salemnek igaza volt.
Ez a rosszfiú majd jól ellátja a bajomat!
És akartam, de még mennyire, hogy akartam! Mindent
akartam!
– Mindig is kívántalak, Milo – tört ki belőlem. – Mutasd meg,
milyen veled, kérlek, mutasd meg!
Mélyen a mellkasából tört föl a morgás. Ismét nekem esett.
Falt a nyelvével, és ahol csak ért, szenvedélyesen, követelőzve
markolt és simogatott.
Zavarba ejtő volt.
Tökéletes.
Elviselhetetlen.
Túl jó.
 j
Olyan szenvedélyesen, hevesen falt a szájával, mintha be
akarna kebelezni.
Próbáltam simogatni, hozzáérni, ahol csak tudtam, de nem
boldogultam vele. Túl sok volt nekem.
De akartam, mennyire akartam!
Kétségbeesetten végigszántottam a vállán, a hátán, mintha
utat keresnék a testébe.
– Milo! Te is érzed? Te is mindig érezted?
A kérdés felingerelte, fájdalmasan felmordult.
Úgy csókolt, mintha büntetni akarna vele, közben egyre
hevesebben dörzsölt a farkához.
– Kérlek! – könyörögtem. – Kérlek…! Érints meg!
Elhomályosult a tekintetem.
Olyan forró vágy hatalmasodott el rajtam, olyan szenvedély,
amit még soha nem éreztem.
Olyasmi, amit még nem ismertem, de amit Milóval akartam
felfedezni.
Felnyögtem, amikor hirtelen letett a pultra. Belemarkolt a
hajamba, majd a pult széléhez húzott.
– El akarsz élvezni, kicsi Galambom?
Válaszolni sem tudtam. Épphogy bólintani sikerült.
Megragadta a térdemet, és széttárta a lábamat.
Lélegzet-visszafojtva, hitetlenkedve bámultam. Milo
Hendricks tényleg a lábam között van!
Fölém tornyosult, mint egy hatalmas erőd.
Irdatlanul izmos testéből sugárzott a szexualitás, közben
pedig olyan tekintettel bámult rám, mintha azt mondta volna,
vigyázz, hogy mit kívánsz!
– Kérlek! – nyöszörögtem.
Egy cseppnyi önmegtartóztatás sem maradt bennem.
Végighúzta az asztalosmunkáktól durva tenyerét a lábam
között.
Megborzongtam, majd elakadt a lélegzetem, amikor hirtelen
oldalra tolta a kis rövidnadrágom szárát, és dörzsölgetni kezdett
az ujjbegyével.
 Teljesen beleszédültem. Megmarkoltam a konyhapult szélét,
próbáltam megtartani magam, miközben ismét falni kezdte a
számat.
– Nocsak, Galambom, milyen nedves vagy! Ennyire kívánsz?
Elvörösödtem, de nem bátortalanodtam el.
– Minden alkalommal, ha csak az eszembe jutsz, Milo,
azonnal nedves leszek. Nem tehetek róla… másra sem tudok
gondolni, mint hogy milyen érzés lehet, ha bennem vagy… ha…
– lihegtem szaggatottan.
Nem hagyta, hogy végigmondjam. Belém tolta két nagy ujját.
– Istenem! Milo! Te…
Ismét a hajamba markolt, majd a számra tapadt.
Frenetikusan csókolt, durván, közben tökéletes ritmusban ki-
be jártak bennem az ujjai, és ráadásként a hüvelykujjával
izgatni kezdte a csiklómat is.
Ó, igen! Ez a férfi tényleg tudja, mit csinál! Már tudtam, mire
képes a hatalmas kezével.
A gyönyör elhomályosította a látásomat.
Belekapaszkodtam a vállába, ő pedig belesimogatott az
eszméletvesztésbe.
Olyan gyorsan épült fel bennem a gyönyör, hogy felkészülni
sem volt időm.
Szökőárként temetett maga alá. Hirtelen. A semmiből.
Teljesen szétestem.
Darabokra hullottam.
Olyan eksztázis járta át a testemet, amilyet még nem
ismertem.
Felsikoltottam, amikor az orgazmus széthasított belülről.
Minden megszűnt létezni.
– Milo…
Lenyelte a sikolyomat. Úgy tartott, mint valami kincset,
miközben majd leestem a pult tetejéről.
Remegtem és ívbe feszültem a keze között, könyörögve felé
hajoltam, miközben apró utórezgések rázták meg a testemet.
Olyan csodás orgazmust kaptam tőle, hogy akár egy életre is
elég volna.
 g
Mégis többet akartam.
Belekóstoltam, és nagyon jó volt.
Mohóvá tett.
Életemben először igazán akartam, mert végre olyasvalakit
találtam, akivel valóban szívesen osztoztam az érzésen.
– Milo! Tegyél a magadévá. Kérlek! Mindent akarok!
Eggyé akartam vele olvadni.
Olyan gyönyört akartam neki adni, amilyet én kaptam tőle.
Már teljes bizonyossággal tudtam, hogy Milo olyan, mint a
tornádó.
Lecsap, mindent lerombol, ami az útjába kerül, és eltűnik.
A károk pedig helyrehozhatatlanok.
Palackba zárt pusztítás.
Amit, ha felráznak, felrobban.
Milo ugyanis elhúzódott, amikor én még bele akartam
kapaszkodni.
Rémülten és hitetlenkedve bámult rám. Mintha egy
szörnyeteg volnék, aki kést mártott az árnyak birodalmába.
Hiszen minden ott volt a tekintetében.
A megbánás.
A szégyen.
Eltompították a vágytól csillogó szemét.
Nem segített, hogy még mindig eksztázisban voltam. Apró
szikrák pattogtak rajtam, mintha én volnék Milo minden bűnös
gondolatának megtestesülése.
Ő csak bámult.
Lassan elhátrált, a vállába kapaszkodó kezem pedig
lecsúszott róla.
– Milo – suttogtam halkan, alig hallhatóan, mégis úgy
összerezzent tőle, mintha szíven szúrtam volna.
Remegő kézzel beletúrt a hajába.
– Mennem kell – mondta rekedten, vigasztalanul, majd
megfordult, felkapta a pultról a kulcscsomóját, és kiviharzott.
Úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a
falak.
Egy másodperccel később felbőgött a teherautó motorja.
 gy p g j
Zavarodottan ültem fel. Egész testemben remegtem. A vágy
tompa homálya még mindig az elmémen ült. A szívem pedig
darabokban hevert szerteszét.
Próbáltam magam összeszedni, kapkodtam a levegőt,
próbáltam feldolgozni az imént történteket, miközben Milo
autója zúgva elszáguldott.
Magával vitte a szenvedély tüzét.
Otthagyott. Kíméletlenül és ridegen.
Nagyon fájt.
Mégis, mi a fene történt? Megcsókol? Megérint? Aztán… csak
úgy elrohan?
A legrosszabb viszont az volt, hogy itt ragadtam.
Reménytelenül sodródtam a fájdalomban, ebben az
eszeveszett nyomorúságban, amiben Milo Hendricks élt.
 20.

Milo

KILENC ÉVVEL KORÁBBAN

Remegve, a falnak támaszkodva ült a koszos csarnok homályos

árnyékában. Elvetemült kiáltozástól és éljenzéstől visszhangzott
a pince.
Úgy érezte, a kapzsiság belemélyesztette a karmait a
betonba, beleolvadt, majd láncra verte és megbilincselte
elkeseredett lelkét.
Túszul ejtette.
Kapkodva vette a levegőt, miközben megdörzsölte a szemét a
véres öklével.
Nem maradt benne több agresszió.
Ismét majdnem halálra vert egy férfit.
A halál lehetősége ott lebegett felettük a mocskos levegőben.
Ettől volt olyan morbid az egész.
Az embertelen barbárság tömegeket vonzott, ő pedig estéről
estére ebben a bűnben portyázott, akár egy ketrecbe zárt,
veszett szörnyeteg.
Belefejelt a hideg falba, mintha az segíthetne neki kijutni
ebből a véget nem érő, bosszúszomjas, ördögi körből. A kín
némileg csökkent, amikor megérezte a levegőben az
energiaváltozást.
Olyan volt, mint a hűvös szellő.
– Szóval itt vagy – mormogta Autumn az orra alatt.
Milo a lány felé fordította az arcát. Nehéz szíve
megkönnyebbült a látványtól.
– Engem kerestél?
 g
A lány huncut mosolyra húzta a száját.
– Én mindig csak téged kereslek.
– Tényleg?
– Ühüm.
– Gyere ide – nyújtotta Autumn felé a kezét, miközben
kinyújtotta maga előtt a lábát. A lány egy pillanatig sem
habozott a fiú ölébe ülni.
Milo megkönnyebbülve ölelte magához.
– Nem kellene többé idejönnöd.
Autumn hátrébb húzódott, és a fiú arcát tanulmányozta.
Megérintette.
– Miért nem? Hiszen itt találtam rád, nem?
Végigfuttatta az ujjbegyeit a fiú telt ajkán, Milo pedig
megfogta a kezét, és a szájához nyomta, hogy gyengéd, de
szenvedélyes csókot leheljen rá.
Nem akarta, hogy ezen a romlott helyen legyen a lány.
Meg akarta védeni mindettől.
Magától is.
– De nem értem – motyogta, miközben a lány kezét
csókolgatta.
– Mit? Hogy miért szeretlek?
Milo bólintott, Autumn pedig megrázta a fejét.
– Azóta szeretlek, mióta megláttalak.
– Szerintem meg az ötletbe szerettél bele, hogy rajtam
keresztül állj bosszút a szüleiden – mondta kényszeredetten
vigyorogva. Rosszul lett a gondolattól, hogy ez akár igaz is lehet.
Autumn összeráncolta a homlokát.
– Tudod, hogy ez nem igaz. Igen, azért jöttem ide először,
hogy idegesítsem őket. Ahogy a többi ezernyi, hasonló helyre is
ezért mentem el. De itt találkoztam veled. És miattad jöttem el
újra. Miattad maradtam.
Milónak elszorult a torka.
– Sokkal jobban tennéd, ha nem jönnél ide többé.
Autumn-nak elsötétült az arca, majd kihúzta magát, ahogy
ült. Milo hátradöntötte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. A
lány a tenyerébe vette a fiú arcát.
– Nem kell a belső hangokra hallgatnod. Már nem számít.
Nem vagy értéktelen, és már senkinek sem kell semmit
bizonyítanod – sorolta Autumn, majd nagyot sóhajtott. – Többé
már nem bánthat az apád. És engem sem, hacsak nem hagyod.
Hacsak nem adsz neki rá lehetőséget. Megérdemeljük egymást,
Milo. Te fontos vagy. Mi ketten fontosak vagyunk.
– Autumn – nyögte a fiú könyörögve.
A szabadságért fohászkodott.
Azért, hogy valaki más lehessen.
Jobb ember.
– Menjünk innen, Milo. Menjünk, és soha ne jöjjünk vissza!
– De valahogy támogatnom kell téged.
Tényleg nem volt más lehetősége, tényleg nem.
Autumn-nak ismét elsötétült a tekintete. Tudta, hogy ennél
jóval többről van szó. Hogy a szabadságáért harcol.
Azért, hogy bebizonyítsa, ér valamit. Hogy ő valaki. Hogy tőle
félni kell. Hogy tisztelni kell. Most pedig, most Stefanért harcolt.
Az anyján kívül egyedül ő hitt benne. Felemelte, és csinált
belőle valakit, amikor még szinte gyerek volt. Megmutatta neki,
hogy ő is ér valamit. Megmutatta neki, hogy tudja a haragját
kihasználni.
Adósa lett, de az adóssága végül teljesen betegessé vált. Végül
csak azt hívta elő belőle, amire az apja nevelte. És ebből nem
lehetett kigyógyulni.
Kín.
Autumn két kezébe fogta Milo arcát.
– Soha többé nem kell harcolnod. Csak rád van szükségem,
semmi másra.
Milónak elszorult a torka. Kinyújtotta a kezét, és
megsimogatta a lány arcát.
– Csak két embert szerettem egész életemben… az anyámat…
és téged.
Könnyek csillogtak Autumn szemében.
– Hát… akkor most lesz még valaki, akit szeretned kell.
 Félelem áradt szét Milo mellkasában, de közben valahol
mélyen a remény is felütötte a fejét.
Megérintette a lány lapos hasát.
– Biztos vagy benne?
Autumn bólogatni kezdett, majd előrehajolt, és szorosan
átölelte a fiú nyakát.
– Menjünk innen, és kezdjünk új életet! Nincs több vér, Milo.
Ő is magához ölelte a lányt, és úgy állt fel, hogy el sem
eresztette.
– Jól van, édes. Menjünk!

Bekopogott Stefan irodájának ajtaján. Valahol San Francisco

belvárosában volt.
Itt bonyolította a törvényes üzleteit. A többit Milóhoz vitte.
– Gyere be!
Milo torka elszorult, ahogy belépett az ajtón.
Stefan alaposan megnézte magának a fiút, érdeklődve
felhúzta a szemöldökét, és az arcát tanulmányozta.
– Miért van olyan érzésem, hogy nem fogok örülni a
mondanivalódnak?
Hatalmas gombóc állta a levegő útját Milo torkában.
– Nem harcolhatok többé – nyögte kényszeredetten.
– Hogy érted, hogy nem harcolhatsz többé? – csattant Stefan
hangja.
– Úgy érzem, ideje továbblépnem, és valami becsületes
dologba vágnom.
Stefan felhorkant, majd előrehajolt a hatalmas bőrszékében
ülve.
– Az olyan férfiak, mint mi, nem becsületesek, Milo. Mint
gondolsz, mégis miért vettelek a szárnyaim alá? Miért tettelek
azzá, aki ma vagy? Mert pont olyan vagy, mint én. És mindig is
ilyen leszel.
 – És ha nem akarok ilyen lenni?
Stefan Milóra meredt.
– Mindent tőlem kaptál – mondta hátradőlve a székében –,
minden egyes lehetőséget. Nélkülem egy senki lennél.
Milo lelkében fellobbant a gyűlölet lángja.
Stefan mindenféle hazugságokkal tömte a fejét. A
büszkeségét és a fájdalmát használta fel ellene. De akárhonnan
is nézte, a férfi csak kihasználta őt és a hatalmas erejét.
Ráadásul mindezt kapzsiságból tette, elvetemült éhségétől
hajtva, és mire Milo észrevette, már késő volt.
Hagyta, hogy az orránál fogva vezessék.
Akkor már világosan látta.
– Autumn-tól többet kaptam – válaszolta.
Ahogy ez kicsúszott a száján, már tudta, hogy jobb lett volna
hallgatni.
Stefan szeme cinikusan villant.
– Ó, szóval a csajról van szó.
– Magam mögött hagyom ezt az egészet, és családot alapítok.
– Én vagyok a családod – mordult Stefan.
– Már nem – fordult az ajtó felé Milo.
Stefan ekkor felállt.
– Tartozol nekem, Milo. Mindent nekem köszönhetsz.
Bárhová mész is, ezt ne felejtsd el. Én teremtettelek. Én tettelek
azzá, aki vagy. Az enyém vagy. De elengedlek. A fiamként
szeretlek. Lásd csak a saját szemeddel, hogy ki vagy valójában.
Úgyis visszajössz.
Milo nem szólt egy szót sem.
Stefan téved.
Soha nem fog visszatérni.

Milo Autumn kezébe kapaszkodott. Kint álltak a fák között

Autumn szüleinek háza előtt. A hatalmas épület csúcsos teteje
látszólag a mennyekig ért. Körülötte rendezett, csoda szép kert
terült el.
Autumn anyja az elülső verandán állt, mivel nem volt
hajlandó Milót beengedni.
– Mégis mit gondolsz, hogy ilyen söpredéket hozol haza?
Söpredék.
Milo leküzdötte a lelkében zúgolódó hangokat. Autumn a fiú
kezét szorongatta, mintha ugyan megvédhetné attól, ami lassan,
de biztosan felfelé kúszott benne.
– Kérlek, anya! Szeretem.
Paula felhorkant.
– Ez nem szerelem, Autumn. Ez csak gyerekes rajongás.
Hamar túl leszel rajta, nemsokára észhez térsz. Gyere be! Ide,
ahová tartozol.
– Nem, ez nem gyerekes rajongás! Szeretem! Össze fogunk
házasodni, és gyermekünk lesz.
Paula elsápadt.
Hófehér lett az arca.
Hátrahőkölt a rettenettől, majd belekapaszkodott az egyik
tartóoszlopba.
– Ezt nem hagyom!
– Ebbe nincs beleszólása – bukott ki Milóból. Nem bírta
tovább magában tartani.
– A francokat nincs! Autumn az én lányom! Az enyém! Nem
fogom hagyni, hogy valami csóró senkiházi tönkretegye az
életét!
– Anya! – hördült fel Autumn. – Ne csináld ezt, kérlek!
– Csak megvédelek. Hát nem látod, hogy milyen rossz
irányba változott az életed, mióta megismerted? Teljesen
tönkreteszed magad, ha vele maradsz.
Milo visszatartotta a haragját, de olyan érzése volt, mintha
késekkel döfködnék.
– Ha ez kell ahhoz, hogy vele lehessek, akkor legyen! –
mondta a lány, majd megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn.
Hála a kurva életnek, ugyanis Milo már nem bírta volna
tovább.
– Meg fogod bánni! – kiáltott utána az anyja, majd lefutott
utánuk a lépcsőn. – Ne csináld ezt! Légy szíves! Ha most elmész,
akkor mindent magad mögött hagysz! Semmid sem lesz.
Zároljuk a számládat! Vedd figyelmeztetésnek!
Egyáltalán nem ismerte a lányát.
Hogy mire vágyott az életben.
Milo megfordult.
– Nem kell, hogy kedveljen, de szeretem a lányát, és
megvédem. Harcolni fogok érte, gondoskodni róla mindörökké!
Paula elfintorodott, majd hitetlenkedő hangot hallatott.
– Kötve hiszem, hogy egyáltalán tudja, ez mit jelent.

Autumn kuncogni kezdett, az ajkán odaadással teli mosoly

játszott.
– Jobban ismerlek, Milo Hendricks, mint gondolnád.
A fiú csak mosolygott. A könyökére támaszkodott, és az
ágyukon fekvő lányt bámulta.
– Azt mondod? – ugratta.
– Aha! Minden az arcodra van írva. És érzem a kezeden is –
mondta végigsimítva a kemény munkának köszönhető
bőrkeményedéseken. Milo a házukat építette. Az otthonukat.
Itt fogják nevelni a gyermekeiket. Itt fog élni a családjuk.
Milo az anyukájának adta a keresete felét, annak a pénznek a
felét, amit a hosszú évek alatt összeharcolt magának. Az
anyukája pedig földet vett. A szomszédos telken állt az ő háza.
Amint az ő házuk is kész lesz, saját építési vállalkozásba fog
kezdeni. A saját két kezével fog pénzt keresni a családjának.
Paula tévedett.
Stefan tévedett.
Igenis gondoskodni fog a családjáról, nincs szüksége arra,
hogy ezt más tegye meg helyette.
 – És akkor is látom, ha rám nézel – simított végig Autumn a
fiú arcán. – Látom, hogy mennyire szeretsz.
Milo végigsimított a szerelme gömbölyödő hasán. Belesajdult
a szíve a szeretetbe.
– Jobban, mint gondolnád. Mindörökké szeretni foglak –
simította a tenyerét Autumn arcára.
– Mindörökké.
 21.

Milo

Egyre erősebben kapaszkodtam a kormányba, és még az

állkapcsomat is összeszorítottam, ahogy lefelé száguldottam a
kacskaringós hegyi úton. Fölém borult az éjszaka, minden
oldalról körülvett, és úgy nehezedett rám, mint egy nehéz
takaró. Észrevétlenül suhant el mellettem a sűrű, sötét erdő.
Nem tartottam sehová, csak mennem kellett, el a fájdalmas
megbánástól, ami belülről majdnem darabokra szaggatott. El a
vonzástól, amit még mindig éreztem, ami visszahúzott
Tessához, akitől úgy rohantam el, mint egy hülye seggfej. Nem
viselkedtem különbül annál a faszszopónál, akitől most
szabadult meg. Úgy érintettem meg, mintha nekem teremtette
volna az Isten, pedig tudtam, hogy nem szabad. Belerángattam
abba a pokolba, amiben nap mint nap élek.
Belerángattam.
Felhorkantam.
Micsoda baromság!
Olyan mélyre rántottam szegényt, szinte éreztem, hogy
beleolvad a lelkem repedéseibe. Utat talált oda, amit rejteni
próbáltam előle, pedig én voltam az az idióta, aki páholyba
szóló ülőhellyel kínálta.
A mai nap teljesen felélte a tartalékaimat. Teljes pusztítást
végzett.
Nem tudom persze, hogy mégis mit vártam, de Tessa fogta
magát, és átvette az irányítást.
A gyerekeimmel töltötte az egész napot, mintha ők lennének
neki a legfontosabbak ezen a világon. Életre keltette őket,
kényeztette őket, szeretet adott nekik. Biztonságérzetet.
És basszus, azt hiszem, abban a pillanatban én voltam az, aki
egyáltalán nem érezte magát biztonságban.
Minden keret, minden fal, amit magam köré húztam,
megremegett. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy leomoljanak
Tessa lába elé.
Összeugrott a gyomrom, és azonnal ágaskodni kezdett a
farkam.
Még mindig az ajkamon éreztem az ízét. Éreztem az illatát a
kezemen. És még mindig érzetem őt azon a helyen, ami a
legjobban vágyta, hogy végre betöltse valaki.
Minden egyes sejtemmel kívántam Tessát.
Ez már önmagában elég nagy baj volt.
De a hülye szívem olyan irányba indult, amerre egyszerűen
nem engedhettem tovább. Elszédültem, hányingerem lett.
Hogy az Istenbe lehet, hogy pontosan tudom, hogy valami
nem jó nekem, hogy nem engedhetem meg magamnak, mert
teljesen ellentmond mindennek, amit megfogadtam, de mégis
úgy vágyom rá, mint az életet adó oxigénre?
Szétáramlott bennem a bűntudat. Úgy dörzsöltem meg az
arcomat, mintha felébredhetnék a szörnyű rémálmomból.
Mintha képes volna távol tartani a démonokat.
A fülemben hallottam az üvöltésüket amiatt, amit tettem.
Azt hittem, talán manifesztálódtak is a mögöttem közeledő
fényszórókban, amelyek teljesen elvakítottak.
Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy egyre közelebb és
közelebb vannak az öreg teherautómhoz, amivel a meredek,
kacskaringós úton haladtam felfelé. Azon az úton, mely
éjszakánként szinte mindig kihalt és üres.
Hunyorogva a visszapillantóba bámultam, próbáltam
rájönni, ki mászott a seggembe.
Annyit láttam csak, hogy egy nagy SUV.
Fekete.
Ennél többet nem tudtam kivenni.
Lelassítottam, hogy megelőzhessen.
De ehelyett még közelebb jött a seggfej, olyan közel, hogy ha
a fékre lépek, azonnal ütközünk.
 Szétáradt az ereimben az adrenalin, és azonnal lüktetni
kezdett bennem a félelem. A szívem majd kiugrott a helyéről.
Elkapott a rettegés, ahogy az oldalsó tükrökbe néztem, hogy
lássam, mi történik.
Elég sok balhét megéltem már ahhoz, hogy tudjam, mikor
van baj. Hogy mikor jön a gonosz leszedni a sápot.
A karma sosem felejti el éppen akkor beléd mereszteni a
karmait, amikor végre reménytelin néznél valami elébe.
Amikor elég bolond vagy ahhoz, hogy valami jobbat remélj az
elmúlt évek viszontagságai után.
A végzetem előre meg van írva.
Bolond voltam, hogy hagytam fellobbanni a reményt a
lelkemben. Megmelengetett.
Óvatosan a fékre nehezedtem.
A seggfej kifarolt a szemközti sávba, majd padlógázt nyomva
elkezdett felzárkózni mellém, de aztán lefékezett, és
visszasorolt mögém.
– Bassza meg!
A fülemben dörömbölt a szívverésem.
Próbáltam lehiggadni. Fókuszálni.
Bárki is az, kétségtelenül értem jött.
Nem volt olyan nehéz kérdés, hogy ki az, aki nem rajong
értem túlzottan.
Amikor kiütöttem azt a rohadékot, már sejtettem, hogy az
eset nem marad megtorlatlanul. De szívesen tettem, mert
Tessáért, azért, hogy épségben kijöhessen abból a házból,
megérte.
Megérte, mert megmutattam neki, hogy van, aki képes
harcolni érte. Azt akartam, hogy tudja, nem kell ott maradnia,
és tovább szenvednie.
De nem tudtam, hogy az a rohadék milyen messzire hajlandó
elmenni. Biztos voltam benne, hogy ő van mögöttem. Micsoda
barom!
Milyen nyálas és nyájas kívülről, miközben belül a velejéig
rothadt.
Ráléptem a gázra, a következő kanyart már gyorsabban
 p g y gy
vettem be. A jó öreg teherautóm hangosan zúgott az
éjszakában. A szaggatott, két sávot elválasztó középső vonal
egybefolyt, a mellettem lévő fák pedig elmosódottá váltak.
A mögöttem száguldó autó is gyorsítani kezdett. Teljesen
elvakított a fényszórója.
Egész testemmel előrezuhantam, amikor hátulról
nekiütközött a lökhárítómnak. Elég nagy ütés volt ahhoz, hogy a
teherautóm megremegjen, de nem elég ahhoz, hogy elveszítsem
a kontrollt.
Az idegesség ott munkálkodott bennem. Forrt, lüktetett,
duzzadt és gerjedt, végül pont olyan ocsmánysággá lett, mint a
mögöttem lévő seggfej.
Iszonyatosan dörömbölt a szívem, miközben próbáltam
megőrizni a józan eszemet.
Ismét belém jött. Ezúttal erősebben. Elég erősen ahhoz, hogy
a kocsi hátulja kisodródjon. Semmit sem tehettem.
Leomlottak a korlátok. Feltört belőlem az erőszak, és
szétáradt az ereimben. Nem bírtam már visszatartani.
Satuféket nyomtam, és az út szélére sodródtam, bár nem volt
elég hely ahhoz, hogy rendesen megállhassak. Összeszedtem a
bátorságomat, mert olyan közel volt hozzám, hogy tudtam,
belém fog rohanni. Esélytelen, hogy időben meg tudjon állni.
Durván belém csapódott. Csikorgott a fék, előresodródott az
autóm, és csikorogtak a kerekek is, ahogy végül megálltunk.
Egy pillanatig sem haboztam.
Nem is gondolkodtam.
Kiugrottam a kocsimból, és az elsötétített SUV felé indultam,
mely nagyjából háromméternyire tőlem fordult keresztbe.
Annyira álltam csak meg, hogy kivegyem a teherautómból a
baseballütőt.
Az autóhoz siettem, felemeltem az ütőt, és bezúztam a
szélvédőt.
A faszfej majd megtanulja, hogy nem szórakozhat bárkivel!
Fogalma sincs, kit pécézett ki magának.
Éreztem, hogy teljesen bekattanok.
Hogy elveszítem az irányítást.
 gy y
Visszazuhantam oda, ahol csak erőszak és brutalitás létezik.
Ahol a bosszú az egyetlen út.
Ahol a kegyetlenség egyenlő a túléléssel.
Körülölelt a sötétség. A SUV fényszórója volt az egyetlen
világosság, így a sötét, betört ablakon át sem láttam semmit.
Nem tudtam kivenni, ki az.
– Szállj ki, a kurva anyádat! – csaptam egy nagyot a
motorháztetőre. – Gyerünk, mutasd, milyen bátor vagy!
Kinyílt a két első ajtó, majd a vezető mögötti oldalsó ajtó is.
Három férfi szállt ki. Mindhárom kezében feszítővas.
Fenyegetőek voltak és vérszomjasak.
– A picsába! – motyogtam.
Nem mintha még soha nem harcoltam volna túlerővel
szemben. Például az olyan meccsek végén, amikor nem én
nyertem.
Talán én voltam a hülye, hogy eszembe sem jutott, hogy nem
egyedül jön utánam az a seggfej. Hogy azt gondoltam, majd kiáll
velem szemben, hogy megvívja a saját csatáját.
Láthatóan tévedtem. Tudhattam volna, hogy egy kis geci a
csávó.
A sofőr felé léptem, meglendítettem az ütőt, és lecsaptam,
amikor ellépett az ajtótól. Kitért az ütés elől, de jobbra lépett,
ahogy azt vártam. Hatalmas ütést kapott tőlem az állkapcsára.
Balra dőlt, egyenesen a nyitott ajtóba. A mögötte álló csávó
nekem ugrott, és felém lendítette a kezében lévő vascsövet.
Hátraugrottam, amikor meghallottam a fénycső zúgását.
Nem sokkal ment el a fejem mellett.
A csávó ismét rám emelte, felém csapkodott, hátrálásra
kényszerítve, miközben a harmadik a kocsi elejét megkerülve
odajött, hogy megüssön.
Mielőtt odafordulhattam volna, a mögöttem álló fickó felém
lendítette a csövet.
A vas a hátamon csattant.
Iszonyatos fájdalom zúgott végig a gerincemen.
Felüvöltöttem. Ettől csak nőtt a haragom, és nőtt a pusztítás
iránti vágyam is.
 gy
Megperdültem, és lendületből bordán zúztam a tagot.
Fájdalmasan felordított, majd összegörnyedt.
Gyorsan visszafordultam a másik kettő felé. Addigra az első
fickó ismét talpon volt.
Két oldalról kerítettek be.
Amint elég közel voltak hozzám, meglendítettem az ütőmet,
és a tőlem jobbra álló fazon vállára csaptam vele. Ezzel egy
időben a bal oldali brutálisan az oldalamba zúzott a csővel. Újra
meg újra.
Szétáradt bennem a fájdalom.
Elengedtem magam.
Elszállt az öklöm.
Rúgtam.
Harcoltam, ahogy csak tudtam.
Levertem a bal oldali szarházit, majd visszaperdültem, és
behúztam kettőt a jobb oldali arcába. Nyögtek és káromkodtak.
Minden erőmet összeszedve verekedtem a három férfival.
Ömlött a vér, amint felrepedt valamelyik bőre.
Aztán csont reccsent.
– Baszd meg, te rohadék! – kiáltottam, de nem tágítottam.
Ugyanis Tessáért harcoltam.
De a reményt, hogy győztesen is kikerülhetek ebből,
elvesztettem.
Volt tapasztalatom, nem is kevés, de ez?
Ez szervezett támadás.
Felbérelték őket.
Ebben teljesen biztos voltam.
Karl, az a kis geciputtony, ezek szerint elment a végsőkig.
A három tag besöpörte az ütéseimet, de olyan erővel adták
vissza, ahogy csak tudták.
Szerintem nem erre számítottak, hogy majd így kell
harcolniuk. Megleptem őket.
És ugyan nem ússzák meg sértetlenül, de én nem bírom már
sokáig. Fogy az erőm.
Minden egyes ütés után majdnem összerogytam.
Egy a fejemen talált el…
 gy j
Nem volt véletlen.
Akkora ütés volt, hogy a fájdalomtól megremegjen az agyam,
de ne haljak bele.
Levegőért kapkodtam, megpróbáltam összeszedni magam,
talpra állni, véget vetni az egésznek.
De mielőtt sikerült volna, az egyikük odarohant, és jól
gyomron vágott.
Arccal előre zuhantam a kavicsos út szélére. Fájdalmasan
nyöszörögtem.
Két hatalmas ütést kaptam a hátamra.
Kezdett előttem elsötétülni a világ.
Lassan az eszméletem is felmondja a szolgálatot.
– Mondd meg annak a seggfejnek, hogy egy töketlen
faszszopó. Oké? Három verőlegényt küld rám?! – hörögtem félig
ájultan.
Megpróbáltam ismét felállni, de valamelyikük halántékon
ütött a könyökével, majd a fülemhez hajolt.
– Nem gondoltad, hogy ennyivel megúszod, igaz? Komolyan
azt hitted, hogy nem áll bosszút? Még fizetni fogsz!
Eltávolodtak a lépések, majd a SUV csikorgó kerekekkel
visszatolatott, és elhajtott a másik irányba.
Én fekve maradtam az út közepén, hangosan zihálva,
fájdalmasan kapkodva a levegőt.
Maga alá temetett a rettenet.

Bebotorkáltam a koromsötét házba. Úgy nyöszörögtem, mint

egy kurva, ahogy egyenesen a szekrényhez léptem.
Kivettem egy üveg Jack Danielst, kinyitottam, és három óriási
kortyot küldtem le a torkomon. Jólesett a tüzes, égő érzés.
Üveg csörömpölt a pulton, ahogy a sötétben tapogatózva
megpróbáltam letenni a palackot a pultra. A nyakába
kapaszkodtam, miközben előregörnyedtem a fájdalomtól. Az
oldalamra tapasztottam a kezemet. Mintha változtatna valamin!
– A kurva anyját! – nyögtem lihegve.
De a fájdalomnak köze sem volt ahhoz a dühhöz, ami sötét
viharként bukkant fel a látóterem szélén.
Majd szétvetett a bizonytalanság.
Lehetetlen!
Az nem lehet!
Évekig vadásztam a rohadék után.
Meghalt.
Halott.
Csak Karl lehet az. Túltolta a dolgokat.
Mégis, a fülembe suttogó férfi szavai zúgtak a fejemben. Újra
meg újra.
Gyötrelem járta át a testemet és a lelkemet, és semmi köze
nem volt ahhoz, hogy a szart is kiverték belőlem.
A bűntudatomnak annál inkább.
A szándékaim zavarossá váltak.
A tartalékaim kimerültek.
Az sem segített, hogy Tessa teljesen a feje tetejére állította az
érzelmeimet.
Tovább nyeltem a whiskey-t.
A részegség kimondottan jó ötletnek tűnt.
A régi ígéretem ott visszhangzott a fülemben.
Mindörökké.
Mindörökké.
Lemerevedtem, amikor megéreztem a közeledtét.
Majdnem felnevettem.
Hát persze hogy idejön!
Gúnyolódva.
Csábítón.
Apró kísértés.
Fogalmam sem volt, mit kezdjek vele.
Hogy mit mondjak azok után, ami ma este történt.
Éreztem, hogy habozik. Szinte éreztem a fájdalmát.
A fájdalmat, amit én okoztam.
 De mivel Tessáról beszélünk, ahelyett, hogy elküldött volna a
jó büdös francba, kedvességet éreztem felőle áramlani.
Hihetetlen.
Micsoda édes, kedves melegség! Pedig meg sem érdemlem.
A csaj tényleg olyan, mint a meleg napfény a sötét
éjszakában.
Istenemre, magam sem tudtam, hogy sírva magamhoz
öleljem-e, vagy inkább figyelmeztessem, hogy fusson jó
messzire? Hogy húzzon el a picsába, és vissza se nézzen, amíg
nem késő…
Mielőtt teljesen bekattanok.
Mielőtt rájön, hogy ki is vagyok valójában.
– Milo, jól vagy? – suttogta a sötétben.
Szerintem megérezte, hogy nincs velem minden rendben.
Közelebb jött.
Felszikrázott az energia.
Tessa a vállamra tette a kezét.
– Milo?
Felé fordultam.
Eltátotta a száját, és mindkét tenyerét az arcára tapasztotta.
– Azt a kurva! Mi történt? Úristen! Úristen!
Összevissza hadonászni kezdett.
Görcsösen.
Kétségbeesetten.
– Istenem! Milo! – nézett rám őrjöngve. – Hívom a mentőket.
Igen. Igen. A mentőket – magyarázta, majd a szobája felé indult.
– Ne merészeld! – szóltam utána.
Felém pördült.
– Vérzel! – sikította.
Fogalma sem volt arról, hogy én mennyit ontottam ki.
– Jól vagyok.
Felhúzta a szemöldökét, majd lassított. Nyelt egyet. Még
mindig úgy nézett ki, mint aki azonnal elájul a látványomtól.
– Ki tette ezt veled?
– Jól vagyok – morogtam.
Szétnyitotta az ujjait, de csak annyira, hogy ki tudjon
 y jj y gy j
kukucskálni közülük.
– Nem vagy jól. Mondd, hogy nem Karl volt az!
Vicces, hogy míg ő abban reménykedett, hogy nem Karl a
tettes, addig én abban bíztam, hogy ő volt. Azt a seggfej csávót
sokkal könnyebb lenne elintézni.
– Nem tudom. Három férfi támadott meg.
– Te jó isten! – nyöszörögte, majd úgy nézett körbe, mintha
válaszokat keresne, végül visszafordult felém. – Hadd hívjak
mentőt, kérlek!
Felemeltem a whiskey-t.
– Itt van minden, amire szükségem van – válaszoltam a
számhoz emelve az üveget.
Úgy terveztem, hogy kiürítem.
Felejteni akartam.
Az a jó megoldás. Arra van szükségem.
Vagy Tessa érintésére. De az nagyon nagy hiba volna.
Már bebizonyosodott.
A nyakánál fogva lelógattam magam mellett az üveget.
Tessára néztem, aki a szoba közepén ácsorgott.
Milyen gondoskodó!
Ki fog csinálni.
Mindegy, hogy az egyik szemem annyira bedagadt, hogy
szinte semmit sem láttam, hogy alig bírtam kivenni Tessát. Így
is csodálatos volt.
– Csak menj, jó?
Aggodalmaskodva nézett rám.
– Komolyan azt hiszed, hogy magadra hagylak? Tényleg ezt
gondolod rólam? Ilyennek ismersz? Soha nem hagyom
magukra a barátaimat, főleg akkor nem, ha szükségük van rám.
 22.

Tessa

Rémülten bámultam Milóra a szoba közepéről.

Elszorult a torkom a rémülettől, az ijedtségtől pedig egy
hatalmas csomóba ugrott a gyomrom.
Úgy éreztem magam, mintha… darabokra hullottam volna.
Fizikálisan, méghozzá nagyon-nagyon rossz értelemben.
Milo fehér pólója felszakadt az oldalán, és csupa vér volt.
Ahol nem véres volt, ott teljesen elkoszolódott. A bőre felrepedt
a halántéka mellett. Vér szivárgott belőle, ami ragacsosan
rászáradt az arcára, ahogy lefelé csordogált, bele a szakállába. A
jobb szeme annyira feldagadt, hogy alig lehetett látni.
Az én drága, hegynyi emberem egy halom roncs volt. De
valamiért úgy gondoltam, hogy a szívében nagyobb kár
keletkezett. Így is elég rossz állapotban volt, és most még ez is!
A lelke, az a sötét fátyolszerű valami, titkokat és
szörnyűségeket rejtett.
A fájdalma és a bánata mélyen megérintett.
Szerettem volna kitörölni a lényéből.
De az én lelkiismeret-furdalásom volt az, amitől majd
megfulladtam. Annak a bizonyítéka, amibe belerángattam őt.
Elöntött a gyűlölet, minden sejtemet átjárta.
Karl egy szörnyeteg!
Egy undorító disznó!
A szánalmas egója! Hogy lehet olyan aljas, hogy erre
vetemedik?
Közelebb léptem Milóhoz.
Fellobbant az energia. A kettőnk közötti kötelék láthatóan
szikrázott és remegett a sötét szobában. Próbáltam védekezni
ellene, az élénk emlékek ellen, ahogy Milo feltett a
konyhaszigetre. Össze kellett szorítanom a számat, nehogy
hangosan felnyögjek.
Még mindig a számban éreztem a csókja ízét.
A bőrömön a keze érintését.
– Tessa! – mondta figyelmeztetőn.
Annyira egymásra voltunk hangolódva, még az is megfordult
a fejemben, hogy talán minden gondolatomat ismeri.
– Engedd meg, hogy gondoskodjak rólad – motyogtam,
miközben kinyújtottam felé a kezemet, hogy elvegyem tőle az
üveget.
A konyhapultra tettem. Próbáltam megnyugodni, a lelki
egyensúlyomat visszaszerezni. Megnyaltam az ajkamat, és
óvatosan az eltorzult arcára pillantottam. Ismét elöntött a
fájdalom.
Istenem! Hogy lehet Karl ennyire gonosz? Ennyire romlott?
Remegő kézzel fogtam meg az övét.
– Gyere velem.
– Nem szükséges…
– Kérlek!
A tartózkodása mély árkokat húzott az arcán, de végül
bólintott, és összefűzte az ujjainkat.
Megkönnyebbültem. Az érintés hatására azonnal megtelt
energiával a köztünk lévő kötelék.
Óvatosan bekísértem a szobájába.
Úgy áradt a férfiasság a szobájából, mint a tulajdonosából. A
hatalmas ágyából, a rusztikus bútorokból, és még abból is,
amilyen büszkeséggel mindenhová kihelyezte a gyermekei
fényképeit. Volt egypár róla és az anyukájáról is, és azok is
nagyon édesek voltak!
Milo egyszerre volt lágy és durva. Félelmetes és édes.
Igyekeztem nem túlságosan belemélyedni, miközben
továbbmentem vele a fürdőbe.
Felkattintottam a lámpát. Belehunyorogtunk az éles fénybe.
– Azt a kurva! – dörmögte Milo.
Ismét hatalmasra kerekedett a szemem, és hirtelen
gombostűnyire zsugorodott a gyomrom.
g y g gy
Elkapott a hányinger, megszédültem, és fájdalmasan
belesajdult a szívem is.
– Az azt a kurva elég helyénvalónak tűnik.
A lámpa fényénél jól kivehető volt, hogy szinte az egész testét
beborították a sérülések.
A bőre feketéllett az ütésektől, sok helyen pedig
lehorzsolódott. A karját zúzódások és váladékozó sérülések
tarkították, és az arcát sem kerülték el az erőszakos támadás
nyomai.
Az ajkamba haraptam, próbáltam leküzdeni a feltörni
készülő sírást, a könnyeket, amelyek máris égették a szememet.
– Nagyon sajnálom, Milo! Hihetetlen, hogy Karl képes volt
erre.
Milo zaklatottan, de óvatosan mozdult, a karját védelmezőn
a bordái elé tartotta.
De én akartam rá vigyázni.
Kiállni érte.
Harcolni.
Babusgatni.
Szeretni.
Ó, Istenem! Nyakig benne voltam!
– Még nem is tudjuk, hogy valóban ő-e a felelős a
történtekért.
– Dehát ki más lenne? Én kértelek meg, hogy kísérj el hozzá,
aztán te megütötted, ő pedig olyan dühös lett, még a
munkahelyemre is eljött, pedig tényleg minden az ő hibájából
történt. Még jó, hogy ő a felelős – magyaráztam ingerülten.
Próbáltam elterelni a figyelmemet, ezért kinyitottam a
mosdó alatti szekrényt, mosdókesztyű után kutatva. Próbáltam
leküzdeni a mellkasomban tomboló ördögi vibrálást.
– Még nekem is hihetetlen, hogy ilyenre vetemedne –
folytattam –, pedig tudom, hogy mekkora seggfej. Egy hatalmas,
baromira nagy seggfej! De hogy képes ilyen mélyre süllyedni?!
Tudnom kellett volna! Istenem! Tudnom kellett volna, hogy
micsoda szörnyeteg. Az egész az én hibám.
 – Tökmindegy. Megérdemeltem. Ilyen a karma – nézett rám
Milo.
Kicsordult a könnyem.
– Ne mondj már ilyeneket! Hogy érdemelhetnél meg
ilyesmit?
Azért, mert megcsókolt?
Mert hozzám ért?
Nehogy már ekkora bűn legyen!
Persze tudtam, hogy a szíve darabokban hever. Hogy ő már
megtalálta a saját ászát, és nekem már nem tud mit kínálni. De
reménykedtem, hogy talán mégis van esélyem.
Őrülten remegett a kezem, miközben a meleg víz alá
tartottam a kis törölközőt. Milo kinyújtotta felém a kezét, és
megfogta az enyémet.
– Ha tényleg ő volt, Tessa, akkor bármikor szívesen kiállok
ellene. Újra meg újra.
Kicsordultak a könnyek a szememből, és végigfolytak az
arcomon.
– Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy miattam bántottak
– válaszoltam elszorult torokkal.
– Tessa… meghalnék érted, ölnék is érted, bárkit és bármit
tönkretennék, ha veszélyt jelent rád. Hiszen mondtam már!
– De erre nincs szükség – mondtam sírós hangon –, inkább
szóljunk a rendőrségnek.
Habozni látszott.
– Nem hiszem, hogy ezt most megengedhetem magamnak –
válaszolta.
Frusztráltan felsóhajtottam. Milo azt gondolta, a félelem
miatt. Harag ült ki az arcára, majd erősen megszorította a
csuklómat.
– Nem tudom, mire képes az a szarházi, Tessa, de nem
engedem, hogy a közeledbe férkőzzön.
– És akkor mi lesz? Minden alkalommal megvereted magad
helyettem?
Felszikrázott a haragja, összeszorította a száját.
– Nem, téged nem fog bántani – sziszegte a fogai között. – Ha
 g g g g
csak egy ujjal is hozzád ér, meghal.
Zavarodottan ránéztem. A hirtelen energiaváltozástól
pislogni kezdtem. Hogy érezhet így, ha csak a bűnös kísértést
látja bennem?
Mit jelentsen ez?
– Jó, azért nem kell túlzásba esni – próbáltam elpoénkodni,
hiszen nem gondolhatta komolyan.
– Azt hiszed, hogy viccelek, ugye? Nos, te nem ilyennek látsz,
de nem vagyok jó ember – mondta figyelmeztetőn.
Lassan áradt szét bennem a félelem. Jéghideg volt, és
eltelítette minden sejtemet, akár egy rossz álom.
Száguldoztak a fejemben a gondolatok.
A baráti társaságára gondoltam.
Trent, Jud, Logan.
Tudtam, hogy mire képesek.
Valahogy soha nem gondoltam, hogy Milo képes volna
ugyanolyan brutalitásra.
Hatalmasat sóhajtottam, megpróbáltam mosolyogni, mintha
a fürdőre boruló borzalom nem is volna valóságos.
– Ezt hogy érted?
– Úgy értem, hogy mindig rám szoktak találni a rossz dolgok.
– Mint én?
Fájdalmasan felsóhajtott.
– Nem, kicsi Galambom. Nem rád gondoltam. De Karl nem az
egyetlen rosszakaróm, ezt jobb, ha tudod.
Hirtelen megsűrűsödött körülöttünk a levegő, és valami
szokatlant láttam a tekintetében lobogni. Tudtam, hogy ez
olyasmi, amitől ő maga is tart.
Próbáltam lenyelni a torkomba tóduló érzelmeket,
visszatartani a lélegzetemet, hogy valahogy kordában tartsam a
bennem parázsló vágyat, ami valahogy egyre erősebb lett,
ahogy Milo körül ténykedtem.
A halántékához érintettem a mosdókesztyűt, mire
összerezzent. Úgy bámult rám, mintha félne a közelemben
lenni, ugyanakkor szeretné mihamarabb áthidalni a távolságot.
Alig bírtam odafigyelni arra, amit csináltam. Minduntalan a
 g gy
tekinteténél kötöttem ki, annál az intenzív mélységnél, amit
benne láttam.
– Nem hiszem, hogy rossz ember vagy, Milo. Tudok egy s
mást, nem emlékszel?
Igyekeztem laza hangnemet megütni.
De valahogy semmi lazaság nem volt ebben az egészben.
– Ez csak azért van, mert egyáltalán nem ismersz,
Galambom.
Érezlek.
Ismerlek.
Tudom, hogy milyen vagy.
Lopva rápillantottam, majd gyengéden megnyomkodtam az
arcát a törölközővel.
– És ha akarnám, megengednéd, hogy megismerjelek?
Elfintorodott.
– Autumn-nak megengedtem, és ezzel tönkre is tettem.
Utáltam, hogy azonnal elöntött a féltékenység, hiszen ez azt
jelentette, hogy nem csak egyszerű fellángolás, amit érzek.
Talán soha nem is az volt. Csak hát a Karl iránt érzett
elkorcsosult hűségem árnyékot vetett rá.
Most, hogy felszabadult a lelkem, arra iramodott, amerre a
vágy vitte.
A szeme sarkánál lévő apró vágás fölé hajoltam. Nem kellett
volna, de a féltékenység szólt belőlem.
– Még mindig szerelmes vagy belé.
Elgyötört hangot hallatott.
– Én vagyok az oka, hogy meghalt.
Ledermedtem.
Nem volt igazi válasz, ráadásul ezernyi további kérdést vetett
fel.
– Mert elkéstem. Mert meggondolatlan voltam. Mert kurvára
hülye voltam ahhoz, hogy lássam, mi történik – mondta
fájdalommal átitatott hangon.
– Én…
– Bassza meg! – bukott ki belőle, majd elfordult.
 Mindkét kezével a mosdópultra támaszkodott. Előrehajolt, és
megpróbálta összeszedni magát. Persze az is lehet, hogy csak
megbánta, hogy elmondta az igazat.
– Milo…
– Hagyjuk, jó? – mondta nyersen.
Pislogtam, nem tudtam, mitévő legyek. Végigfutott a
tekintetem a hátán, a szakadt, koszos pólóján és az alóla
kikandikáló durva sérüléseken.
– Szerintem jobb lenne, ha látna egy orvos.
– Szerintem meg nem.
– És ha…
Felnézett a tükörbe, és rám emelte az ingerült tekintetét.
– Azt mondtam, hogy nem.
Háborgott a lelkem, de végül közelebb léptem hozzá.
– Akkor legalább annyit engedj meg, hogy segítsek rendbe
tenni magad.
Felsóhajtott, megadóan lehajtotta a fejét.
– Jobban tennéd, ha mennél. Felejts el mindent, amibe
belerángattalak.
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá. A gyerekeid… – tört fel
belőlem őszintén.
Fájdalmas tekintettel nézett rám.
– És mi van, ha jobb nekik Paulával és Gene-nel? Mi van, ha
csak önzésből akarom őket visszaszerezni? Ha végül csak
bántom őket?
– Nem.
Komolyan gondoltam.
Mintha eskü volna.
– Tévedsz, ha komolyan azt hiszed, hogy nem te vagy a
megfelelő ember a számukra. Hiszen láttalak benneteket
tegnap! Milo! Nektek együtt kell lennetek!
Bánat borult ránk.
De volt még valami más is a levegőben, amikor Milo lassan
felém fordult.
Valami tüzes.
Megállíthatatlan.
 g
Erőteljes és vad.
Rám nézett. Szigorú arca megfeszült, a tekintete pedig
megtelt félelemmel és fájdalommal.
– Harcolnod kell, Milo. Minden erőddel. Minden
szereteteddel. Mindenestül.
– És ha a szeretet azt jelenti, hogy hagyom őket elmenni? Ha
így tudnám csak igazán kifejezni, hogy mennyire szeretem
őket? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
Közelebb léptem.
– Hát ezt súgja a szíved? Hogy jobb nekik nélküled?
Megremegett a torka.
– Nem. A szívem azt súgja, hogy harcoljak. Hogy védjem meg
őket. Hogy olyan életet biztosítsak nekik, amilyet Autumn-mal
szántunk nekik a halála előtt.
– Akkor ezt kell tenned.
– De lehet, hogy nem lesz szép – mondta figyelmeztető
hangsúllyal. – És mindazok után, ami történt, hajlandó lennél
továbbra is mellém állni?
– Soha nem voltam biztosabb benne. Tudom, hogy mocskos
ügy lehet még belőle, mondtad. Elfogadtam. De tudod, van az
úgy, hogy meg kell mártózni a mocsokban ahhoz, hogy
rátaláljunk az igazi szépségre. És most vetkőzz!
Úgy mondtam, mintha semmi különös nem lenne benne.
Mintha a gondolat meg sem érintene. Mintha eddig még
eszembe sem jutott volna.
Szaggatottan lélegeztem, és megnyaltam a kiszáradt ajkamat,
miközben lassan térdre ereszkedtem előtte.
Fölém tornyosult. Akár egy szétbombázott erődítmény, mely
továbbra is stabilan áll a helyén.
Baljósabb volt, mint eddig bármikor.
Mintha néhány dologra, amit titkolni próbált előlem, most
fény derült volna. Mintha fellebbent volna a fátyol, hogy
felfedje az alatta örvénylő sötétséget.
Milo remegve fújta ki a benntartott levegőt.
– Van, hogy akkor süt ki a nap, amikor a legkevésbé
számítasz rá – szólt mély hangon, titokzatosan és érzelmesen.
 y g
Úgy elszorult a torkom, hogy alig kaptam levegőt, miközben
megpróbáltam kikötni a cipőfűzőjét. Sikerült, de alig bírtam
lehúzni a bakancsot Milo hatalmas lábáról.
Megfeszült a levegő, és a feszültség egyre csak nőtt a
csendben. Magamon éreztem a forró tekintetét. A forróság
pedig csak tovább fokozódott, amikor végre sikerült lehúznom a
zokniját, és lassan felálltam.
Elakadt a lélegzetem Milo látványától, attól, ahogy engem
figyelt, miközben közelebb léptem hozzá, hogy lehúzzam róla a
pólóját.
Összeszorította a száját, és még a szemét is összébb húzta,
mintha megdermedt volna az önuralomtól.
Megragadtam a pólóját, majd lassan és óvatosan elkezdtem
feljebb húzni.
Felmordult, én pedig feljajdultam, amikor megláttam a
sérüléseit.
Az egész hasát elfeketedett és felhorzsolt ütésnyomok
tarkították. Tele volt zúzódásokkal, és az oldalán egy mély
vágásból vér szivárgott.
Igazán az rendített meg, hogy rájöttem, rengeteg sérülés nem
is mostani. Milo teste tele volt sebhelyekkel.
Valószínűleg nem voltam hozzá elég közel, amikor meztelen
felsőtesttel dolgozott a lombháznál. Nem lehetett nem
észrevenni a sérüléseket. Volt közöttük szaggatott, göcsörtös és
csomós. Volt hosszú és mély vágás, néhány meg úgy nézett ki,
mintha belemetszették volna a testébe.
– Ó, Milo! – nyöszörögtem fájdalmasan.
– Volt már rosszabb is.
Rosszabb? Hogy?
Átvette, amikor a hónaljához értem, majd felnyögött, amikor
a karját felemelve áthúzta a feje felett az anyagot.
Lehet, hogy nem kellett volna, de a szemem bebarangolta a
csodás testét. A hatalmas, izmos vállát, az erős karját, a
hihetetlenül széles mellkasát.
A bőre java részét tetoválások díszítették. A felszín alatt
meghúzódó sötétséggel szembeszegülő szépségek. A sebhelyek
 g gg g p g y
is részei voltak a tetoválásoknak, mintha azok jelképezték volna
az egész életét.
Az oldalán néhány betű. Mintha márkanév volna.
Kín.
Ijedten nyeltem.
Próbáltam józan maradni. Uralkodni magamon.
Veszélyes ösvényre tévedtem.
De Milo érthetően a tudtomra hozta, hogy nem hajlandó
erről beszélni.
Én viszont nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
Ahhoz túl nagy sebességgel robogtam a cél felé.
A tekintetem a lapos, kockásra gyúrt hasára tévedt. Itt nem
voltak tetoválások, csak formás izmok.
És te szent Isten! Micsoda izmok! Az a V vonalú izom, ami
eltűnt a nadrágjában, különösen szép volt.
Nyelni is elfelejtettem.
Milo dögösebb volt, mint egy istenség.
Szépséges szörnyeteg!
Nem fordította el rólam a tekintetét, miközben kigombolta a
nadrágján a gombokat. Óvatosan letolta a farmerét, és csak
annyira hajolt előre, hogy le tudja rázni magáról.
Aztán felegyenesedett.
Azt hittem, elájulok.
Mi történik? Álmodom?
Kómába estem az orgazmustól?
Milo ugyanis ott állt előttem, és semmi egyéb nem volt rajta
egy szűk fekete alsónadrágon kívül, aminek a szára pont az
izomtól dagadó combjáig ért. Úgy nézett rám, mintha biztatna,
nézzem nyugodtan.
Merev volt.
Merev és hatalmas, majdnem lerepedt róla a bokszeralsója. A
farka formája átütött a vékony anyagon, és alighanem örökre a
retinámra égett.
A képzeletem meg sem közelítette a valódi Milo Hendrickset.
Egyenesen sértő volt rá nézve.
 Méltatlan az igazsághoz.
– Nem szabadna vágynom rád – mondta gyötrelemmel
átitatott hangon.
Ó, ne!
Szegény, csodálatos férfi!
Volt egy olyan érzésem, hogy azt szeretné, fussak messzire,
de közben reménykedik, hogy maradok.
Valami megvillant a tekintetében.
– Azt akarom, hogy szopj le, Tessa.
Hatalmasra kerekedett a szemem.
Milyen szókimondó!
– Meg vagy sérülve.
És igazából nem is akarsz engem, de mégis kívánsz, és ugyan
borzasztóan rossz ötletnek találom, mégis szeretném megtenni.
– És szerintem te vagy az egyetlen a világon, akinek
köszönhetően egy kicsit jobban érezhetném magam.
– Ezt szeretnéd? Hogy megérintselek? – kérdeztem remegve
majdnem ugyanazt, amit korábban ő kérdezett tőlem. Aztán
pillanatok alatt darabokra szedett, és magamra hagyott az
érzéseimmel.
Fél éjszaka az ágyban forgolódtam, míg meg nem hallottam
reggel négy körül a teherautója hangját.
Már hajnalodott. Lassan, csendben ránk virrad.
Egy új nap pedig ezernyi lehetőséget rejt magában. Vagy
temérdek őrült ötletet.
– Azóta szeretném a farkamat az édes szádba tenni, mióta
először megláttalak. Hányszor képzeltem el, hogy letérdelsz
előttem, kicsi Galambom!
Úgy borultam térdre előtte, mintha elhagyott volna az erőm.
Mintha kényszerítettek volna.
Milo bőre izzott a vágytól.
Szaggatottan vette a levegőt, ahogy elhatalmasodott rajta a
szenvedély.
Közelebb lépett hozzám. Végigsimított az arcomon a
hüvelykujjával, amitől olyan tűz lobbant bennem, hogy minden
porcikám beleremegett. Aztán végigsimított az ajkamon. Oda-
vissza, újra meg újra. Szikráztak az érzékszerveim.
– Megdughatom a szádat? Megengeded?
– Bármelyik testrészemet megdughatod, amelyiket csak
akarod.
Nem hazudtam.
A szemében fellobbant a birtoklási vágy, nekem pedig
reszketni kezdett a kezem, ahogy feljebb emelkedtem, hogy az
alsója gumis derékrésze alá csúsztassam a kezemet. A reszketés
remegéssé vált, ahogy egyre lejjebb húztam a bokszerét, hogy
kiszabadítsam a férfiasságát.
Nekicsapódott a hasfalának.
Elzsibbadtam. Olyan hevesen kezdett lüktetni a combom
között, hogy össze kellett szorítanom a lábamat.
Milo farka vastag volt, és hihetetlenül hosszú. Elakadt tőle a
lélegzetem.
Őszintén szólva, fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. De
akartam.
Mélyen magamban akartam érezni, mindenhol, és elég
biztos voltam benne, hogy ezt Milo is tudja, ugyanis
belemarkolt a hajamba.
– Jobban tennéd, ha nem néznél így rám – mordult mélyen,
torokból.
– Úgy csinálsz, mintha ellen tudnék állni – suttogtam, majd
kinyújtottam a kezemet, és marokra fogtam a tövénél.
Megremegett a lelkem, a szívem pedig majd kiugrott a
helyéről, olyan hevesen vert.
Milo a hajamat markolta. Csodálatosan nézett ki, ahogy így
fölém tornyosult. Minden egyes izma megfeszült, és vibrált
belőle az erő.
– Ne szeress belém, Tessa!
– Ne aggódj, hiszen csak tettetjük, nem?
– Valóban? Szerintem te most hazudsz, pici Galambom.
Szerintem mindketten azt tettük.
Előrehajoltam, és végignyaltam a farkát a tövétől a csúcsáig,
a hatalmas, duzzadt makkjáig.
 j g
Gyengéd csókot leheltem rá.
Összerezzent, és megremegett a hasa.
– Ingerelsz?
Megnyaltam a férfiassága tetején a nyílást, és közben
elgondolkodtam, milyen gyorsan változom én is, hiszen itt
térdelek, és élvezem a makkjából szivárgó előváladék sós ízét.
Végre szabad voltam. Felszabadult.
Már nem muszájból csináltam.
Egy igazság létezett: Milo kíván engem, és én is kívánom őt.
Minden más mellékes. Mindegy, milyen üzletet kötöttünk.
Mindegy, hogy vége lesz.
Csak ez a pillanat létezett, csak ez számított, az itt és most. Ez
a megtört lelkű férfi, aki vágyta az érintésemet. Egy férfi, aki
romlottnak látta magát, miközben én biztosan tudtam, hogy a
legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam.
Bekaptam a makkját, körülöleltem és óvatosan
megszorítottam az ajkammal, majd körbefuttattam a nyelvem a
makkja alatti részen.
Milo felszisszent, és még erősebben kezdte markolni a
hajamat, miközben a hasán mohón vibráltak az izmai.
– Szórakozol velem, Galambom?
Elmosolyodtam.
– Soha – suttogtam a farkába.
Mélyen beszippantottam. Olyan mélyen vettem a számba,
amennyire csak bírtam. Olyan szélesre tátottam a számat, hogy
féltem, véletlenül megsértem a fogammal.
– Igen, bébi! Pont így! Milyen édes a szád! Tudtam… tudtam,
hogy tönkretesz – hörögte Milo.
Szorosabban markoltam, és a fejemmel szinkronban
húzogattam a férfiasságán a kezemet, hiszen képtelenség volt
csak a számmal csinálni.
Újra beszippantottam a makkját, és megnyalogattam.
Milo felmordult.
– Dugj meg a száddal, Tessa!
Megmozdult a csípője, mélyen belém tolta a farkát, majd
minden mozdulattal egyre mélyebbre és mélyebbre.
Fellobbant a testem a vágytól. Attól, hogy megadtam neki azt,
amit kívánt. Hogy úgy érhettem hozzá, ahogy mindig is
szerettem volna. Mintha mindig erre a pillanatra készültem
volna, egész életemben.
Igen.
Össze fog törni a szívem.
Tudtam. Abból, ahogy az érzések hirtelen maguk alá
temettek, elsodortak, és lankadatlan erővel ruháztak fel,
miközben eksztázisba vittem Milót.
A totális feledésbe.
Éreztem, ahogy a gyönyör felépült a testében.
Felnyögött, amikor a csípője megremegett.
Éreztem, amikor a csúcsra ért.
Olyan mélyen lökte magát a torkomba, amennyire csak bírta.
Hörögve élvezett el.
Mennydörgésszerűen, még a fürdőszoba is beleremegett,
ahogy rázkódni kezdett, és a torkomba élvezett.
Erősen tartotta a fejemet, miközben én nyeltem.
Elkísértem a gyönyörében, magamban tartottam az
orgazmusa végéig. Óvatosan engedtem ki a számból, miközben
ő az államnál fogva maga felé emelve tartotta a fejemet, hogy a
szemembe nézhessen.
A megtört férfi. Aki maga volt a káosz. A tökéletes zűrzavar.
A makulátlan tragédia.
Az én szépséges szörnyetegem.
– Jobb volt, mint amiről álmodoztam – motyogta.
Elszorult a torkom.
– Jó érzés volt örömet okozni neked.
Végigsimított a hüvelykujjával a duzzadt ajkamon.
– Soha nem volt még ilyen jó, mint veled.
Abban a pillanatban, ahogy kimondta, láttam, hogy elborítja
a tekintetét a bűntudat.
– Nos, figyelemelterelésnek biztos jó volt – mondtam mosolyt
erőltetve az arcomra.
Gyengéden nézett rám.
 y g
– Igen, kicsi Galambom, pont ez vagy nekem. Tökéletes
figyelemelterelés, csak attól tartok, el fogom veszíteni a józan
eszemet.
– És ha én segítek, hogy ne veszítsd el?
Ismét megvillant a szemében a megbánás.
Oké.
A földre szegeztem a tekintetemet, ahogy a gyomrom
összeugrott Milo bűntudatától.
Ismét a hajamba túrt, és maga felé emelte a fejemet.
– Semmiképpen sem szeretnélek megbántani.
Lesajnáló mosolyra húztam a számat.
– Ezzel azt hiszem, már elkéstél. De elfogadom, bármennyi
időt tölthetek is veled.
Kimondtam. Ilyen egyszerűen.
A lába elé hajítottam a szívemet.
Elfogultságában egy szót sem szólt, én pedig egy idő után
fogtam magam, és nagyot sóhajtva feltápászkodtam.
Elfordultam tőle, odamentem a zuhanyhoz, és megengedtem.
Addig álltam ott, amíg fel nem melegedett a víz.
Lassan gőzzel telt meg a fürdőszoba.
– Muszáj lesz idejönnöd, hogy kimosd a sebeidet. Addig
hozok neked valami fájdalomcsillapítót.
Bólintott, és közelebb lépett. Teljesen meztelen volt.
Azonnal felgyorsult a pulzusom.
Odalépett mellém, megsimogatta az arcomat, miközben a
jobb oldali halántékomhoz hajolt.
– Köszönöm, hogy törődsz velem – suttogta.
– Mondtam már, hogy segíteni szeretnék neked.
– Mert erre valók a jó barátok? – kérdezte némi éllel a
hangjában.
Nagyon elveszve éreztem magam. Ingoványos talajra
tévedtem.
Hatalmas gombóc volt a torkomban.
– Igen, mert erre vannak a barátok – válaszoltam megadón.
Milo belépett a víz alá, becsukta maga mögött az ajtót, én
pedig a nappaliba indultam.
p g pp
Próbáltam összeszedni magam. Észhez térni.
Valahol útközben elhagytam a józan eszemet.
Mert úgy mégis, Tessa McDaniels, mi a büdös francot
képzeltél?
Odadobtam neki magamat, és szinte könyörögtem, hogy
törjön meg.
Remegve felsóhajtottam, majd a gyéren megvilágított
konyhába léptem. Feltúrtam a szekrényeket fájdalomcsillapító
után kutatva. Végül találtam egy doboz Ibuprofent. Kivettem
belőle négy tablettát, mert ugyan Milo kemény csávó, de biztos,
hogy nem halhatatlan.
A csap alá tartottam egy poharat, majd összekaptam magam,
és visszamentem a szobájába.
Épp elzárta a vizet, amikor beléptem. Kinyílt a zuhanyajtó, ő
pedig a fürdőlepedőért nyúlt. A dereka köré tekerte, majd úgy
vizesen kilépett a zuhanyból. Vízcseppek hullottak a szakállára
a hosszú fekete hajából, de a sebes mellkasán is fényes
patakokban csordogált a víz.
Istenem! Hogy lehet ennyire… minden?
– Tessék – suttogtam közelebb lépve.
Mind a négy tablettát a szájába dobta, majd egy húzásra
megitta a vizet.
– Biztos, hogy nem akarsz elmenni a balesetire? – kérdeztem
újra.
– Szerintem itt megvan minden, amire szükségem van.
Hát persze.
Egy jó szopás életet menthet.
– Akkor legalább hagyd, hogy bekötözzem a halántékodat.
– Oké.
Meglepett, hogy ilyen könnyen beleegyezett. Leült a kád
szélére, akár egy szófogadó páciens.
Próbáltam visszatartani a lélegzetemet, miközben kötszert,
ragtapaszt és sebkezelőt kotortam elő a gyógyszeres
szekrényből.
Aggódtam. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek
kibírni. Az aurája ott kísértett körülöttem. Halkan, vággyal telin
morajlott, olyan volt, mint a sötét, fénylő borostyán. Beleolvadt
a vérembe.
Rám-rám villantotta a tekintetét, miközben lekezeltem, és
leragasztottam a halántékát. Nagyon egymásra hangolódtunk.
– Nesze!
Bólintott, majd felállt.
Habozva hátrébb léptem.
Milo lekapcsolta a lámpát a fürdőszobában, és pedig a
hálószobaajtó felé indultam.
Felnyögtem, amikor hirtelen átölelt a hatalmas karjával, és a
széles, meztelen mellkasához vont.
– Maradj velem ma este – búgta szenvedélyesen a fülembe. –
Nem akarok egyedül lenni.
Szorosan lehunytam a szememet.
Azonnal ott kellett volna hagynom. Véget kellett volna
vetnem ennek az egésznek, amit még mi sem értettünk igazán.
Belesajdult a lelkem.
Belesajdult, mert akartam.
Ott akartam vele maradni, hiszen szüksége volt rám.
Bólintottam, és hagytam, hogy odavezessen az ágyához.
Felemelte előttem a takaróját.
– Bújj be, pici Galambom!
És ismét az a gyengéd férfi volt, akit a klubból ismertem.
A csendes védelmező.
A gyengéd szörnyeteg.
Átvágott a szobán, egyenesen a komódhoz lépve. Kihúzta a
fiókot, miközben hagyta a törölközőt a földre esni.
Kényszerítettem magam, hogy a plafont bámuljam, míg ő
magára kapott egy tiszta alsónadrágot, de nem tudtam nem
odanézni, amikor éreztem, hogy megmozdul alatta a padló,
hogy az ágyhoz visszatérve bebújjon mellém.
Elakadt a lélegzetem a látványtól.
Milyen csodálatosan nagy férfi!
Milyen félelmetes, nyers és ellenállhatatlan!
Megreccsent alatta az ágy, ahogy bemászott mellém.
 g gy gy
Megremegtem, amikor a mellkasához húzta a hátamat.
Mindketten az oldalunkon feküdtünk.
Csend ereszkedett ránk. Egyszerre volt kellemes és zavaró.
– Bárcsak neked adhatnám a szívemet, Tessa. Nyugalommal,
biztonsággal együtt – mormogta egy idő után a sötétben.
– Nem kell a szíved, Milo – válaszoltam magamhoz ölelve a
kezét, miközben lassan elaludtam a karjában.
A legnagyobb hazugság volt, amit csak mondhattam.
 23.

Milo

– Mégis mit gondolsz, mit csinálsz?

Izzó, tüzes fúriaként robbant ki a hátsó ajtón. Füstölögve nézett
rám ez az életre kelt álom. Elakadt tőle a lélegzetem, és
nyilvánvalóan elment a józan eszem, mert menthetetlenül
belezúgtam.
Leviharzott a veranda lépcsőjén, csak úgy, mezítláb. A haja és
a csoda szép arca izzott a felindultságtól. Még mindig a tegnap
esti rövidnadrágos pizsamája volt rajta. Az, amelyikben
letérdelt elém, és leápolta elnyűtt testemet.
Csodálkozva néztem rá a munkapadtól, ahol épp egy deszkát
készültem méretre vágni.
– Mérek – válaszoltam.
Az asztal túloldalán állt meg, majd csípőre tett kézzel,
mérgesen nézett rám.
– Aha, azt látom. És teszed ezt azok után, hogy péppé vertek
az éjjel?! Megőrültél? Ma nem jöhetsz ki dolgozni! –
magyarázott a faanyagra mutogatva.
Elnevettem magam.
Kurva cuki volt, ahogy dühöngött! Bár tulajdonképpen
mindig nagyon édes volt.
Például az ágyamban fekve, amikor aludt, és a haja szétterült
körülötte. Vagy amikor a karjaim közt fekve nyögdécselt
álmában. Vagy amikor előttem térdelt, a farkammal a szájában.
Van miből választani.
– Jól vagyok, Tessa.
– Nem! Nem vagy jól! Kórházban lenne a helyed.
Megráztam a fejemet, majd próbáltam arra figyelni, hogy
egyenes vonalat húzzak a ceruzával.
 – A legjobb gyógymód egy ilyen után, ha az ember fogja
magát, és teszi a dolgát. Ha az ember csak heverészik, az izmai
megbosszulják.
Tessa felhorkant, majd karba tette a kezét.
– Még rosszabb lesz!
– Nem lesz.
Óceánkék tekintete az enyémbe fúródott. Hirtelen
változtatott a viselkedésén. Mintha most látná a sérüléseimet
először.
Hű, olyan ez a lány, mint az özönvíz!
Hirtelen.
Váratlan.
Csupa olyasmi, amit nem szabadna kívánnom.
– Ühüm! Gondolom, tapasztalatból beszélsz – nézett végig a
felsőtestemen, amit most egy fehér póló takart. De múlt éjjel
csupaszon látott, mert voltam olyan bolond, és megmutattam
magam neki. De úgy vágytam egy kis jóra az életemben, hiszen
végül úgyis fejet hajtok a rossz előtt.
– A harc a véremben van, kicsi Galambom – vallottam be
motyogva, miközben előrehajoltam a körfűrészhez, hogy
odaigazítsam a lécet. Felbúgott a motor, pörgött a fűrészlap,
kettéhasadt a fa, de a zaj nem vethetett gátat Tessa kérdéseinek.
A deszka kettétört, én pedig lekapcsoltam a gépet. A
körfűrészlap egyre lassabban és halkabban pörgött,
lecsendesítve a Tessa felől áramló energiát is.
– Te vagy a leggyengédebb férfi, akit ismerek, Milo –
jelentette ki, de mintha kérdés húzódott volna a szavai mögött.
Felhorkantam.
– Elfojtott düh az egész. Ez az elfojtás tesz azzá, akit ismersz.
– Talán mindkettő az éned része.
– Mindenképpen olyan valakinek akarsz látni, aki nem
vagyok – mordultam rá.
– Vagy egyszerűen csak minden tetszik, amit látok.
Felpillantottam.
A francba! Nem kellett volna elgyengülnöm tegnap! Nem lett
volna szabad Tessához érnem. Arra meg főleg nem kellett volna
 g g
rávennem, hogy ő is hozzám érjen.
Az energia ugyanis azonnal felszikrázott. A vágy, a kéj, a
szenvedély és valami ezeknél is sokkal veszélyesebb.
– Azt hiszem, jobb, ha nem megyünk tovább –
figyelmeztettem halkan.
Összehúzta a szemét.
– Bocsi, ha elrontom a kedvedet, de már megtettük.
Felsóhajtottam, majd elkezdtem sorba rendezni a léceket,
amelyekből még vágni akartam, hogy befejezhessem a lombház
tetejét.
Kurvára égett az oldalam, minden egyes porcikám
keservesen fájt, minden mozdulatnál úgy szúrt, mintha késeket
döftek volna belém.
De figyelmen kívül hagytam, mert már tapasztalatból
tudtam, hogy ez ilyen. Hogy mozogni kell, mert csak úgy lehet
elviselni a fájdalmat. Hányszor vertek félholtra, és hányszor
kellett másnap este ismét ringben állnom! Nem feküdhettem,
hogy sajnáljam magam, az nem megoldás!
Tessa választ várva bámult rám. És a tekintetének súlya volt!
Majd összeroskadtam alatta.
– Nos, nem kellett volna – nyögtem végül.
– Hát, akkor nem vagyunk egy véleményen.
Hiába fordítottam neki hátat. Nem oldott meg semmit.
Ugyanúgy záporoztak rám a szavai.
– Én ugyanis úgy látom – folytatta –, hogy nagyon is kívánsz
engem, csak próbálsz úgy csinálni, mintha nem így volna. Most
őszintén, csak nézz rám! – szólt ugratva, ugyanolyan stílusban,
ahogy máskor is szokta, csak amikor óvatosan odapillantottam,
semmi humorosat nem láttam az arcán.
Ott volt viszont a remény: csodás metszésű arca reményt
sugárzott.
Elpirult, a szeplői pedig lángra gyúltak.
Elszorult a torkom.
Micsoda vörös lobogás!
Mint amikor felkel a nap.
– Nem is azt mondtam, hogy nem kívánlak.
 gy
– Akkor mire vársz? – kérdezte egyszerűen. – Majd
meglátjuk, mi lesz belőle.
Autumn arca villant fel a lelkemben.
Mindaz, amit megígértem neki.
Mindörökké szeretni foglak.
Mindörökké.
Lehunytam a szememet, amikor belém hasított a bűntudat.
Csípőre tettem a kezemet, és elfordultam, hogy Tessa ne
vegye észre a hangulatváltozásomat.
Feszülten beletúrtam a hajamba.
Éreztem, hogy Tessa megmozdul.
Lassan, óvatosan.
Talán kétlépésnyire lehetett tőlem, amikor megszólalt:
– Milo! Beszéljünk! Itt vagyok.
A gyötrődés majd kettéhasított. Próbáltam lenyelni a
torkomat elszorító szomorúságot. Kicsit talán magamat is
sajnáltam.
– Nem voltam együtt senkivel, mióta meghalt. Senkit nem
érintettem azóta. Nem csókolóztam senkivel. Csak veled, Tessa.
Tessa remegve felsóhajtott. Ő az, aki képes volt belőlem
mindezt előhozni. Megtörte a lelkemet, és rávett, hogy
megszegjem az eskümet.
Az egész életem… a tiéd, Autumn… esküszöm… Semmi sem
változtathat ezen. Sem az idő, sem a körülmények.
A nyomorúság majdnem lyukat égetett a mellkasom
közepébe. Megijesztett, hogy talán Tessa az egyetlen, aki ismét
teljessé tehet.
Óvatosan végigsimított a hátamon az ujjai hegyével.
– Sajnálom, hogy elveszítetted.
– Nem kell sajnálnod!
Éreztem, hogy felhúzza a szemöldökét, és éreztem a lehelete
súlyát.
– Az, hogy átérzem a fájdalmadat, nem ugyanaz, mintha
szánnálak. Együttérzek veled, Milo – magyarázta, majd habozva
elhallgatott egy pillanatra. – Mindenki megérdemli, hogy
megérintsék… hogy szeressék – suttogta.
Visszafordultam Tessa felé.
– Én nem – néztem rá.
És mégis elfogadtam, amit kínált, az érzelmeit.
Elfintorodott, de gyengéden biggyesztette le
rózsasziromajkát. Lángvörös haja szinte lángolni látszott az
arca körül.
– Tévedsz, Milo. Megérdemled a boldogságot. Az örömet, a
békességet, a biztonságot. A gyönyört. Mindazt, amit te adtál
nekem – magyarázta érzelemittasan.
Olyan átéléssel, olyan hittel mondta, hogy úgy éreztem,
belém égnek a szavai.
– Egyiket sem érdemlem meg.
Fájdalom villant a szemében.
Úgy nézett rám, mintha a lelkem minden titkos zugába
belelátna.
– Még ha így is gondolod, akkor is biztonságban kell lenned!
Hiszen mi történt múlt éjjel? Nem hagyhatom, hogy miattam
veszélyben legyél.
– Vigyázok magamra – ígértem. – És te is légy óvatos, amíg rá
nem jövünk, mi történt.
Hogy ki a felelős.
– Azt sem tudom, mit akar Karl – nézett rám az ajkát
harapdálva.
Ha ő volt.
Én pontosan tudtam, mit akar.
Nem tudtam ellenállni, a tenyerembe vettem az arcát, és a
hüvelykujjammal végigsimítottam a szeplőin.
– Téged akar, kicsi Galambom. Téged.
Gyengédség terült szét az arcán.
– Nos, hiába – mondta könnyed hangnemben. – Hiszen már a
menyasszonyod vagyok.
– Így van – vigyorodtam el.
Tessa oldalra döntötte a fejét, és elgondolkodva rám nézett.
– Mi lenne, ha ma itthon maradnék, és segítenék neked a
lombházban? Remy és Scout hamarabb fognak majd játszani
 y g j j
odafent, mint azt gondolnád.
– Nekem inkább úgy hangzik, mintha csak szemmel akarnál
tartani.
Persze, én sem szívesen tévesztettem volna Tessát szem elől,
így nem kellett igazán rábeszélnie.
Elkerekedett a szeme.
– Én? Csak nem gondolod, hogy ilyen ravasz vagyok?
– De még mennyire hogy az vagy! – néztem rá vigyorogva.
– Nos, rendben, mert ha csak egyszer is meglátom, hogy
valami nehezet emelsz, meg fogod bánni, ezt megígérem –
kacsintott rám, miközben a csípőjét ringatta.
Már megint incselkedett velem.
– Ne játssz velem, Tessa! – mordultam rá.
– Hmmm, múlt éjjel megkaptam tőled életem első olyan
orgazmusát, amit nem magamnak intéztem. Nem én vagyok az,
aki a másikkal játszadozik.
Meglepetésemben megfogtam a nyakát.
– Hogy mondtad?
Elkerekedett a szeme, én pedig alig bírtam megállni, hogy ne
kóstoljam meg az ajkát.
– Nos… igen… Karl… – dadogta félszegen. – Szóval vele nem
volt orgazmusom.
– És Karl előtt?
Elvörösödött, de úgy, ahogy még sosem láttam. A szégyentől
meggyulladtak a szeplői, de persze próbálta elviccelni. – Nos,
különleges alkalomra tartogattam magam, de hát mindketten
tudjuk, hogyan végződött.
Nem voltam felkészülve erre. A gondolattól is undorodtam,
hogy Karl volt neki az első. Az ellenérzésem beleütközött a
vágyba, ami belülről feszegetett.
A legszívesebben szétvertem volna dühömben a falat.
– Olyan embert érdemelsz, Tessa, aki szeret! Mindenestül! A
szíved és a tested is megérdemli, hogy jól bánjanak vele.
Felpillantott a szemembe.
– Igen, Milo, igazad van – mondta remegő hangon, majd
kifordult a kezemből, és odament a halomnyi faanyaghoz, amit
 y y g
már összekészítettem.
Lehajtottam a fejemet.
Bassza meg!
Hogy leszek képes vele lenni?
Az a száj, az a tekintet!
Na és a tudat, hogy pont azt adtam neki múlt éjjel, amire
szüksége van?
Eltűnődtem, milyen lenne, ha örökre megadnám neki.

– Fantasztikus ez a lombház! Remy és Scout imádni fogják! A

szomszédok pedig sárgulni fognak az irigységtől – lelkendezett
Tessa, miközben a lépcsőfokokon húzogatta az ecsetet. –
Mindenki a csodájára fog járni!
– Tizenhat kilométeres körzetben az anyám az egyetlen
szomszédom – mormogtam vidáman.
– És borzasztóan irigykedni fog ezért. Sárgulni fog!
Komolyan! – magyarázta vigyorogva. – De hát ez történik, ha az
ember ekkora lombházat épít. Ahogy mondják, a méret a
lényeg! – kacsintott rám huncutul.
Eszméletlen a csaj! És úgy vettem észre, túlságosan is
kedvelem.
A könnyedségét, a melegségét. Olyan, mint egy mentőöv,
amikor már épp süllyedni készülnél.
Nem volt benne semmi erőltetett, bár nyilván próbálta
csökkenteni a nyomást az éjjel történtek miatt, de ezt is
könnyedén csinálta.
És így volt jó.
Csak Tessa és én.
Csak mi léteztünk.
És a barátságunk.
Az ugratások.
A köztünk lévő kötelék egyre erősebb lett, ahogy lassan
lehámozta a lelkemet fedő rétegeket. Én arra számítottam, hogy
megfutamodik.
– Valóban? – kérdeztem vissza, rátéve egy lapáttal a
kétértelmű megjegyzésére. A tűzzel játszottam, de mivel Tessa
maga volt a tűz, nem is tudtam magamnak megálljt parancsolni.
– Hm… hát ki ne szeretné, ha nagyobb lenne a koktélja? Vagy
a pizzája? Vagy, mit tudom én, a hegy, amit épp meg akar
mászni? A kihívás fontos, nem? Egyvalami biztos, én szeretem,
ha minden extra nagy.
Huncutság ült ki az arcára, bár a tekintete másról mesélt. Az
ott látható gyengédség érdekes módon tele volt vadsággal és
sebezhetőséggel.
Tessa simán a tűzvonalba állna, ha úgy érezné, az a helyes.
Ha hinne benne. És közben valóban hinné, hogy végül minden
jóra fordul.
– Köszönöm, hogy itt kint töltöd velem ezt a forró napot!
– Hát, most mit mondjak? Van, amiért érdemes
erőfeszítéseket tenni… vagy akiért.
Megvonta a vállát, mintha nem is volna jelentősége annak,
amit mond. Mintha nem is lenne rám hatással minden egyes
szó, ami elhagyja a száját, vagy minden egyes lopott pillantása.
Rámeredtem. Egy szempillantásnyi időre. A baseballsapka
alól kilógó lángoló hajára, amit igyekezett a füle mögé igazítani,
míg a zöme végigömlött a hátán.
Ma reggel berohant a házba, hogy gyorsan magára kapjon
valami olyasmit, ami jó lesz a munkához. Nos, én nem voltam
meggyőződve arról, hogy sikerrel járt.
Ugyanis egy levágott szárú farmerben jött vissza, amiből
kikandikált a végtelen hosszú lába, felülre pedig egy vörös topot
húzott.
Elállt a lélegzetem.
A kedvenc színem.
A top ráfeszült a tökéletes felsőtestére, a nyakkivágása pedig
elég mély volt ahhoz, hogy egy kicsit látni engedje a dekoltázsát.
Azonnal folyni kezdett a nyálam, és eltűnődtem, hogy
lehettem olyan idióta az éjjel, hogy nem néztem meg a mellét
 y jj gy g
közelebbről is, ha már ott volt rá az alkalom.
Úgy gondoltam, szándékosan akar az őrületbe kergetni. A
kétségbeesésbe.
A sápadt, fehér bőre kipirosodott a kinti hőségben.
Ragyogott, mintha megcsókolta volna a nap. Izzadságcsepp
gördült az arcán.
Bassza meg!
– Dögös vagy! – mordultam rá halkan.
– Ezer fok van idekint, és halálra dolgoztatsz… te pedig…
össze vagy törve. Egyáltalán, hogy bírsz még mindig megállni a
lábadon?
– Nem vagyok összetörve, Tessa.
– Nem, Milo, valóban nem – mondta ellágyuló tekintettel. –
Megtépázott vagy, de nem összetört.
– Galambom – suttogtam óvatosan. Túl sok érzelem kúszott
fel a torkomon.
Tessa elgondolkodva oldalra döntötte a fejét, majd egy
majdnem üres vödörbe dobta az ecsetet.
– Gyere! Ússzunk egyet! – még csak nem is kérdezte.
Rossz ötlet.
– De nekem dolgoznom kell.
– Órák óta kint vagyunk. Majdnem be is fejeztük. Lefestettem
az egész deszkaburkolatot, az összes lépcsőfokot és a korlátot.
Még egy nap, és kész. Látod, milyen jó, ha van egy ilyen
barátod? Most komolyan! Mi lenne veled nélkülem? –
mosolygott rám.
A mosolya szemérmes volt, de ravasz, miközben elindult a
füvön át a tó felé, ami ott tündökölt a háta mögött.
Micsoda kis édes csábítás!
– Még van itt egypár deszka, amit be kell szögelni, és akkor
kész a mennyezet.
– Gyere, Milo! – nyafogta, majd lekapta a fejéről a sapkát, az
ég felé emelte az arcát, és forogni kezdett a tengelye körül.
Vörös fürtjei a feje körül ugráltak. – Ennyi szépség vesz körül, és
annyira sem hagyod abba a munkát, hogy élvezd? Nézd ezt a
kilátást!
 Abbahagyta a forgást, és lekapta magáról a piros topot. Nem
maradt rajta más, mint egy csöppnyi piros csipke melltartó.
Basszus!
Mit csinál?
Összerándult a gyomrom a vágytól, erre még kibújt a
nadrágjából is, és lerúgta a cipőjét.
A tó felé iramodott. Csak egy bugyi és egy melltartó volt rajta.
Végtelen hosszú láb, karcsú idomok, csábító formák. Micsoda
nő!
Micsoda csábítás!
Basszus, igazam volt!
Ördögi a csaj!
Morgás indult valahonnan a gyomrom tájékáról.
Tessa megfordult, és hátrafelé araszolva rám nézett.
– Na mi az?! Jössz? Nehogy azt mondd, hogy nem akarsz
velem úszni! Ne merészeld! – mondta, majd a stégre ugrott, és
futni kezdett a vége felé. Nem habozott egy pillanatig sem,
mielőtt ugrott.
A levegőbe emelte a kezét, mielőtt elrugaszkodott.
Feltört a torkán a boldogság.
Izgatottan kiáltott.
Víz csobbant, ő pedig eltűnt, de szinte azonnal fel is bukkant.
Kiseperte a vizes tincseket az arcából, és akkora mosollyal
ajándékozott meg, ami egyenesen a szívemig hatolt.
– Vonszold ide a csinos seggedet, Milo Hendricks! Bolond
vagy, ha ezt kihagyod! – kiáltotta fel- és alámerülve.
– Te megőrültél! Baromi hideg lehet a víz!
Tessa kuncogott, majd a hátára fordult.
– Hát, ez vicces! Minden csak nézőpont kérdése, nem?
A tó felé oldalogtam, egyre lassabban és lassabban, ahogy
egyre közelebb értem a vízhez.
Csomóba ugrott a gyomrom.
Képek villantak a szemem előtt.
– Kemény csávó vagy, aki simán összevereti magát, de
közben úgy viselkedsz, mint egy nagyra nőtt gyerek –
piszkálódott.
p
Bassza meg!
Ezerszer kenuztam már a vízen.
Be tudok menni.
Lekaptam a pólómat, közben próbáltam figyelmen kívül
hagyni a fájdalmat.
Gyorsítottam a lépteimen, mert oda akartam menni, ahol
pancsolt.
Óriási mosolyt küldött felém, miközben majd felfalt a kék
tekintetével. Mintha most látna először.
Lerúgtam a cipőmet és a zoknimat, majd kibújtam a
nadrágomból. Ott hagytam egy halomban a földön, majd a
stégre léptem, és elindultam a vége felé.
Ugrottam.
Egy bombát.
Elnyelt a hideg víz, ahogy a lendület levitt.
Igazam volt. Kurva hideg volt.
De Tessának is igaza volt, mert baromi jó érzés volt.
Igazi öröm.
Egy kis adag szabadság.
Éreztem, ahogy szétárad a mellkasomban, miközben a felszín
alatt siklottam.
Ez a hely volt az én menedékem. De végül temető lett belőle.
Évek óta gyűlöltem. Túl régóta. De eszembe jutott, milyen
felszabadító hatása van, amikor végül felbukkantam a felszínre.
Tessa kuncogott.
– Ez egy tízpontos ugrás volt. Aranyérmet neki!
Elnevettem magam, majd a hajamba túrtam, hogy
kisöpörjem a szememből.
– Úgy gondolod?
– Naná! És nem úgy, mint amikor Gage karatebemutatójára
mondom, hogy tízpontos. Most komolyan is gondolom. Ez volt a
legszebb bomba, amit valaha láttam. Szerintem pályát
tévesztettél – hadarta visszatartva a nevetését.
Megsimítottam a víz felszínét, gyengéd hullámokat küldve
Tessa felé, majd fogtam magam, és az arcába spricceltem.
Felhördült, rám meresztette a szemét.
 – Ez meg mi volt? – kérdezte tettetett felháborodással, és már
indult is a keze. Egyből visszaadta.
Gyorsan elfordultam, így csak oldalról találta el a víz az
arcomat.
– Ugyan már, Milo! Viseld férfiasan!
– Viseld te! – csaptam oda a vizet.
Mindketten felnevettünk.
Nyakig merülve fröcsköltük egymást.
Nevetve és egymást ugratva pancsoltunk.
Súrolta egymást a bőrünk.
Hullámhatás.
És ott volt ez az érzés, amit nem engedhettem meg
magamnak.
Amit el kell fojtanom.
De elindult felé a karom, és a csuklóját elkapva hirtelen
magamhoz rántottam.
A meglepetés ereje végigkúszott az arcán, de aztán örömtelin
felsóhajtott.
Hozzám simult a teste, én pedig a kezembe vettem az arcát.
Úgy nézett rám, mintha az a férfi lennék, aki egyszer régen
lenni szerettem volna.
Haboztam. Mégis, mit csinálok?
– Minden rendben, Milo! – suttogta. – Miért ne érezhetnénk
jól magunkat, amíg végigcsináljuk ezt az egészet? Miért ne
tehetnénk egymásnak jót… minden téren? – kérdezte egy
másodperccel azelőtt, hogy a szám az övére tapadt volna.
A hajába túrtam, majd a szájába toltam a nyelvemet, az övé
után kutatva.
Amíg végigcsináljuk ezt.
Hazugság.
Mindketten tudtuk.
Tudtuk, hogy mindennek meglesz a következménye. Hogy ez
az egész lehetetlen. Hogy nem rendelkezem a saját szívem
felett.
Mégis, úgy csókoltam, mintha komolyan gondolnám.
 Habzsoltam a nőt, aki életre keltette az élettelen lelkemet.
Tessa kuncogva csókolt vissza, majd elhúzódott, és az
arcomba csapta a vizet.
– Ó, ezért most megfizetsz!
– Remélem is! – mondta gyengéd mosoly kíséretében,
miközben lángra gyúltak a szeplői.
Lenyomtam a fejét a víz alá.
Aprócska, játékos mozdulat volt.
Levegő után kapkodva jött fel.
– Ez övön aluli volt! Most jól visszakapod!
Rám ugrott, átölelte a nyakamat, és megpróbált lehúzni.
Egymásba gabalyodtunk. Birkóztunk.
Incselkedtünk és játszottunk egymással.
Felszabadultan.
Ezer éve nem éreztem ilyet.
Vagy talán még soha.
Mivel soha nem voltam még olyasvalakivel, mint Tessa
McDaniels.
Egy ilyen gyengéd lelkű kis vadóccal, aki dalra fakasztotta az
én lelkemet.
Ellökte magát tőlem, és odébb úszott. Arca csupa derű.
– Hová mész, Galambom? – kérdeztem rekedtes, vággyal teli
hangon.
– Szeretnéd tudni, mi?
– Kis csábító!
Elvörösödött. A kedvenc színem.
– Szerinted az vagyok, Milo?
– Szerintem azzal ingerelsz, ami nem lehet az enyém. Amit
nem tarthatok meg magamnak.
– Miért ne lehetnék a tiéd, vőlegényem? – kérdezte a stég
végéhez közeledve, majd megkerülte, és a part felé vette az
irányt.
Amikor már leért a lába, felállt, és gyalog ment tovább,
lépésről lépésre, egyre többet mutatva a csábító testéből.
Basszus!
 Micsoda gyönyörűség!
Lélegzetelállító szépség.
Olyan, aki összetöri az ember szívét, és ha figyelembe
vesszük, hogy az enyém már rég a darabjaira hullott, akkor
ebből bizony semmi jó nem sülhet ki.
Tessa, akár egy istennő, mosolyogva nézett rám.
– Gyere! Kapj el, ha tudsz!
Mondtam… ördögi!
Követtem, mintha pórázon húzott volna maga után.
Gyorsan kiúsztam, majd én is felegyenesedtem.
Tessa eltátotta a száját, és a köztünk lévő energia azonnal
felszikrázott.
Feltöltődött.
Maximumra.
Sűrű és erőteljes lett, és benne rezgett mindaz, amit el kellett
volna utasítanom.
– Eláll tőled a lélegzetem, Milo! Tudtad? Tudtad, hogy amikor
legelőször találkoztunk, ledermedtem és bennrekedt a
lélegzetem, mert még soha nem találkoztam férfival, aki ilyen
hatással lenne rám?
– Tessa! – figyelmeztettem.
– De így igaz.
Lassan tettem meg azt a pár lépést, ami elválasztott tőle. A
nap melege simogatta a hideg víztől nedves bőrömet.
Vagy az is lehet, hogy Tessa melegét éreztem.
A forróságát.
A benne lobogó lángokat.
A vágyat, ami sosem tapasztalt módon perzselte a bensőmet.
Ő a sötétségben felragyogó nap.
– Én pedig úgy éreztem, mintha gyomron vágtak volna,
amikor megláttalak – szóltam mély, nehézkes hangon –, ahogy
belibbentél a klubba a csillogó tekinteteddel és a hatalmas
mosolyoddal… az édes önbizalmaddal. Na és a szűk, vörös
ruhába csomagolt szexi tested! Tudtad, hogy a vörös a kedvenc
színem?
– Nos, rájöttem aznap éjjel – nyöszörögte vágytól fűtötten.
 j p jj y g gy
– Szerintem még soha azelőtt nem estem kísértésbe. Soha.
Azelőtt soha. Csak miattad – vallottam be. – Olyan érzéseket
keltesz bennem, amelyekben, azt gondoltam, már soha nem lesz
részem. De érzem, teljesen új formában, és kurvára nem tudom,
mit kezdjek ezzel az egésszel.
Egyre jobban zihált, ahogy megtettem felé azt a pár lépést.
Ott állt, csuromvizesen, sápadt, szeplős bőrén csillogtak a
cseppek.
A pici melle tökéletesnek tűnt a melltartója piros csipkéje
mögött. A mellbimbója pedig keményen meredezett felém. A
bugyija teljesen átázott, a víz apró patakokban csorgott végig a
combján.
Sehol máshol nem fedte semmi a testét.
Csupasz volt.
A hasa. A mellkasa. A combja.
És ott lobogott az a valami a tekintetében.
Kőkemény lett a farkam. Remegtek a csontjaim a vágytól.
A szeme a farkamra vándorolt, ami majd kiugrott az
alsónadrágomból.
– Tessa – nyögtem szenvedélyesen.
Megfordult, mintha folytatni akarná a fogócskát.
Futásnak eredt, azt akarta, hogy kövessem.
Felsikkantott, amikor utolértem, és átkaroltam a derekát. A
földre hempergőztünk.
A fű puha szőnyegként terült el alattunk. Tessa négykézlábra
állt.
Elnevette magát, és úgy, négykézláb mászott tovább,
nevetgélve, majd hirtelen ledermedt, amikor csókolgatni
kezdtem a hátát.
– Erre vágysz? – kérdeztem motyogva. – Azt akarod, hogy
üldözzelek?
Tessa felnyögött, én pedig a bőréhez nyomtam az orromat, és
belélegeztem a finom illatát.
Eper tejszínnel. Milyen édes, és milyen csábító!
– Ez az, amit szeretnél, Tessa? Ki akarsz csinálni?
– Nem, Milo. Nem akarlak kicsinálni. Azt akarom, hogy
 gy
érezd, hogy élsz. Azt akarom, hogy úgy érezd magad, ahogyan
én.
Kétségbeesett nyögés szakadt fel a torkából, amikor
belemélyesztettem a fogaimat a fenekébe, miközben
megmarkoltam a csípőjét, hogy közelebb húzzam magamhoz.
Olyan tökéletes volt a feneke, hogy majdnem elveszítettem a
fejemet.
Sugárzott a testéből a vágy, megszínezte a bőrét a szenvedély.
– Mit szeretnél, pici Galambom?
– Téged. Csakis téged.
Benyúltam a bugyija alá, és félrehúztam az anyagot.
– Basszus, bébi! Hát nézz magadra!
Duzzadt, rózsaszín puncija volt, a selymes, izgalomtól
megnőtt csiklója kikandikált a szeméremajkai közül.
Végighúztam rajta az ujjam hegyét, majd lassan elkezdtem
befelé tolni az ujjam, addig, míg be nem toltam az egészet a
szűk kis puncijába.
– Olyan szép vagy! Tudtam, hogy az vagy.
– Milo!
Önkívületi állapotban voltam.
Csakis abban lehettem.
Teljesen elborult az agyam.
Egy értelmes gondolatom sem maradt.
Csak Tessa, és ez a tökéletes pillanat létezett, és az, hogy ki
akartam elégíteni. Oda akartam repíteni, fel, a magasba, ahová
vágyott.
Kihúztam az ujjamat, majd egyből vissza is toltam, lassan,
majd ismét kihúztam, hogy átadjam a helyét a nyelvemnek.
Széttártam a combját.
Falni kezdtem.
A csiklóját.
A punciját.
A fenekét.
Mindenét magamnak akartam.
Meg akartam baszni.
Meg akartam tartani.
 g
Szeretni akartam.
Lehunytam a szememet, ahogy megrohantak a gondolatok,
és próbáltam csak arra koncentrálni, hogy megadjam neki az
eksztázist, amit ő is felajánlott nekem.
Kéjes nyögés szakadt fel belőle. A hangja azonnal ráborult az
agyamra.
– Milo, kérlek!
Gyorsan a hátára fordítottam. Megleptem. Kapkodta a
levegőt, miközben megemeltem a csípőjét.
Csöpögött. Nedves könyörgés.
Lerántottam róla a bugyiját, és ott volt előttem, kitárulkozva,
a füvön fekve.
Hullámzott a mellkasa az izgatottságtól, a lapos hasa meg-
megremegett. A mellét elfedte a vörös csipke.
A haja vizes tincsekben terült el az arca körül. Mintha vörös
kígyók lettek volna.
Micsoda istennő!
Vörös szirén.
Csábítóm.
Végzetem.
Édes volt, ahogy rám nézett. Mintha a lelkemig látott volna.
Éles volt a tekintete, mint a legélesebb penge.
– Tégy magadévá!
– Nem foglak megbaszni, Tessa, de szárnyalni fogsz, ígérem!
Megragadtam a csípőjét, és magasra emeltem. A lábát
átkanyarintottam a vállamon, és lehajoltam a combja közé.
Először jó mélyen betoltam a hüvelyébe a nyelvemet, aztán
rátapadtam a duzzadt csiklójára, és nyalni, szívni kezdtem.
Két ujjamat toltam a szűk járatába.
Mélyen. Nagyon mélyen.
Tessa belemarkolt a puha földbe, mintha kapaszkodni akart
volna.
– Kérlek! – nyögte.
Kurvára merev volt a farkam, Tessa pedig olyan édesen
csábító! Az egyik kezemmel a combját markoltam, a másikkal
mélyen őbenne jártam.
 y j
Addig csináltam, míg reszketni nem kezdett. Hátrahanyatlott
a feje, és akkor már a kezemben éreztem a gyönyörét.
Egy perc elég volt, hogy szétessen, hogy kitörjön belőle az
eksztázis.
A hüvelye ráfeszült az ujjaimra, amikor végigdübörgött a
testén az orgazmus.
Szárnyalt.
Minden egyes izma remegett. A mámor végigjárta minden
porcikáját.
Hangosan lihegett, a teste pedig elemelkedett a talajtól,
miközben a puncija beleremegett a kielégülésbe. Az ujjaim
körül vibrált.
Én, hülye pedig elképzeltem, milyen lenne, ha a farkam
lenne benne.
Milyen lenne, ha megadnám magam.
Ha elvesznék ebben a lányban.
Az édes lényében. A hitében. Ahogy próbált meggyőzni arról,
hogy minden, ami darabokra hullott, ismét az enyém lehetne.
Nem, nem engedhetem meg magamnak.
Nem lehet.
Nem élhetem bele magam.
Soha nem sikerülne újra talpra állni.
Letoltam a gatyámat, és simogatni kezdtem magam. Tessa
felnyögött a látványtól, és izegni-mozogni kezdett.
– Tessa! – nyögtem áhítatosan, miközben a hasára élveztem.
Mindketten kapkodtuk a levegőt, míg lassan visszatértünk a
valóságba.
Egy másodperccel később Tessa eltakarta a karjával az arcát.
– Te jó ég! – vihogta suttogva.
– Mi az, Galambom, csak nem lettél hirtelen szégyenlős?
A karja felé nyúltam, hogy a szemébe nézhessek. Elszorult a
torkom, amikor megláttam a szája sarkában játszó huncut
mosolyt.
– Hol szerezted a varázslatos szádat, Milo?
Elnevettem magam. Tessa mindig kész a meglepetésekre.
– Érdekes, pont ezen tűnődtem múlt éjjel a te száddal
 p jj
kapcsolatban.
Az egész teste elgyengült, majd felült, és az arcomra simította
a tenyerét.
– Nos, nem tagadhatjuk tovább, hiszen eléggé egyértelmű,
nem? Nagyszerű csapat vagyunk!
 24.

Tessa

Összeszorult a torkom, mind az örömtől, mind a szomorúságtól,

ahogy megálltam Bobby ajtaja előtt. Amilyen gyorsan csak
tudtam, idejöttem munka után, hogy láthassam az arcát.
Ma az ágyában volt, felemelt háttámlával, vagyis
ülőhelyzetben feküdt.
Késő délutáni nap kúszott be az ablakon, a napsugarak pedig
Bobbyn állapodtak meg, csillogó fényt vetve rá.
Az én nagy testvérem volt a középpontban.
Hatalmas mosolyt erőltettem az arcomra, hogy leplezni
tudjam a fájdalmat, ami bejárta az egész testemet.
Hiányzott nekem.
Hiányzott a hangja.
Hiányzott a nevetése.
Még az ugratása és a viccelődései is hiányoztak. Az odaadása.
Őrült mód harcolt azért, hogy nekem jobb életem lehessen,
aztán egy pillanat alatt elveszítette a sajátját.
Az álmait.
Ellopták tőle.
Közelebb mentem. Igyekeztem halkan lépni.
Megrezzent a bal oldala, engem pedig elárasztott a remény,
hogy talán észrevette, hogy ott vagyok.
– Szia, Bobby! – suttogtam az ágya mellé lépve.
Alaposan szemügyre vettem, hogy nem látok-e rajta valamit,
hogy biztosan jól bánnak-e vele még mindig. Hogy egészséges és
ép-e, legalábbis ebben a szomorú valójában.
A haját megfésülték, tiszta ruhát kapott, és folyamatosan
mozgatták, hogy véletlenül se legyen felfekvéses.
Hirtelen mélységes hálát éreztem Milo iránt, azért, amit
felajánlott, hiszen tudtam, hogy ez mit jelent Bobby számára.
Megkötések és elvárások nélküli ajándék volt. Érdekes,
hiszen neki bármit megadnék.
Odahúztam egy széket az ágy mellé, leültem, majd óvatosan
Bobby kezéért nyúltam, amit a mellkasához szorítva tartott.
Kinyitottam az öklét, és megérintettem a kerek medált.
Elszorult a torkom a rám törő érzelmektől.
– Gondoltál rám, Bobby? Én gondoltam rád.
Az arcára néztem. Még mindig olyan jóképű volt, bár sokat
fogyott a balesete óta. Régen izmos volt, dagadt benne az erő.
Az én hősöm.
Most talán törékeny, de még mindig hős a szememben. És ez
mindig is így lesz.
– Gyönyörű nyarunk van, ugye? – kérdeztem könnyedén.
Kinéztem a mögöttem lévő ablakon, ahonnan épp ráláttam a
virágzó selyemvirágfára.
Visszafordultam Bobbyhoz, majd a kezére tettem a kezemet,
és elhatároztam, hogy belevágok a tulajdonképpeni
mondandómba.
– Emlékszel, meséltem arról a barátomról, akinél most
lakom.
Nem válaszolt. Mindegy. Reméltem, hogy azért megérti.
– Nos, eszméletlenül jó csávó! – magyaráztam lelkesen.
A szívem azonnal hevesebben vert, ha csak az eszembe jutott
a neve.
– Segít nekem gondoskodni rólad, amíg meg nem oldom
valahogy egyedül, így egyelőre nincs miért aggódnunk –
hadartam –, és nagyon jó hozzám.
Azt nyilván nem akartam elmondani, milyen nagyszerű
délutánunk volt két napja a tó partján.
A legszexibb dolog volt, amit egész életemben csináltam, és
még csak nem is szexeltünk igazán.
Milo jó hosszan mellettem maradt, csak bámult rám, mintha
minden egyes pillanatot el akarna magában raktározni. Aztán
lehajolt a fülemhez.
 „Akarlak, kicsi Galambom. Olyan mérhetetlenül nagyon
akarlak, hogy magam sem értem” – suttogta.
Rettentő sok félelem húzódott a kijelentése mögött, sok
bizonytalanság és nagyon sok bűntudat.
Meg akartam neki mutatni, hogy egy ilyen hatalmas trauma
után is van élet.
Van szerelem a veszteség után.
– Azt hiszem, beleszerettem, Bobby – suttogtam lágyan,
hitetlenkedő nevetéssel. – Nyilván én vagyok az a csaj, aki képes
pont abba a pasiba beleszeretni, aki azt hiszi, képtelen engem
viszontszeretni. Meglepő, mi? De van benne valami, amitől
olyan érzésem van, mintha hozzá tartoznék. Mintha egymásnak
teremtettek volna minket. Csillapítani tudjuk egymás magányát.
Végigsimítottam Bobby kezén.
– Hiányzik a család, Bobby. Hiányzik. Rosszul teszem, ha
azon tűnődöm, hogy talán vele lehetne egy saját családom? Van
két gyereke… – kezdtem, de elcsuklott a hangom. – Nagyszerű
gyerkőcök. Azt hiszem, őket is megszerettem. Ráadásul azt
hiszik, hogy feleségül megyek az apukájukhoz. Nem hihetetlen?
Az egész nem igaz, de mégis igazabbnak érzem bárminél.
Megszorítottam Bobby kezét.
Bárcsak tudna válaszolni!
Elmondaná, hogy megőrültem. Hogy teljesen
megbolondultam. De az is lehet, hogy áldását adná rám, azt
mondaná, hogy csináljam azt, ami igazán boldoggá tesz, mert
ha elveszítem, na az lesz majd igazán a tragédia.
– Mindig bajba keverem magam, ugye? – néztem
elhomályosuló tekintettel a testvéremre. Az övé semmilyen sem
volt, távoli, de éreztem az egyenletes szívverését. Hinnem
kellett hát, hogy egyetért velem.
– Gondolom, most legszívesebben fenéken billentenél, és azt
mondanád, hogy szedjem már rendbe az életemet, igaz? De azt
hiszem, ezúttal pont ezt teszem. Most végre tudom, hogy mit
akarok valójában.
Gondoskodni a testvéremről.
 Azt, hogy meggyógyuljon, mert soha nem adtam fel a
reményt, hogy lehetséges. Fohászkodom, hogy megtörténjen a
csoda.
Istenem, ha csak még egyszer megölelne! Mit meg nem
adnék érte!
És ezen felül?
Ezen felül egy jó kapcsolatra vágytam. Olyanra, mint amilyet
a baráti körömből ismerek.
Olyan szenvedélyes és elkötelezett kapcsolatra, ami a legtöbb
ember számára elképzelhetetlen.
Azt akartam, hogy valaki szeressen, babusgasson.
Hogy odalegyen értem.
És arra is vágytam, hogy én is ugyanígy odalegyek a
társamért. Hogy én is szeretetet adhassak.
Az igazi társamat akartam.
– Szeretlek, Bobby. Nagyon. És örökre harcolni fogok érted! –
mondtam, visszatéve a tenyerébe a medált, majd felálltam, és
fölé hajoltam, hogy megpuszilhassam a homlokát. – Kívánni
sem tudnék nálad jobb testvért. Köszönöm, hogy szeretsz! –
suttogtam, majd az ajtó felé indultam. – Egypár nap múlva
jövök. Addig is gondolok rád!
 25.

Milo

Tessa keze remegett az enyémben.

– Kurvára ideges vagyok – motyogta, miközben kifelé bámult az
ablakon az étterem irányába, ahová az ügyvédemmel
beszéltünk meg találkozót.
Elnevettem magam, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem
remegett a térdem a félelemtől.
– Szerencséd, Milo, hogy jó színésznő vagyok, mert most
igazán elkezdődik a játszma.
Felém fordította a fejét.
Meglibbent a vörös haja, a szeplői pedig világítani látszottak.
De az óceánszínű tekintetében hullámzott az aggodalom.
– Mintha azt mondtad volna, hogy már vagy százszor
hazudtál eskü alatt – mondtam lazán.
Mintha az egész semmiség volna.
Mintha nem ezen állna vagy bukna az egész.
Tessa aggodalmasan rám nézett.
– Nos, az volt a hazugság – válaszolta nagyot nyelve.
Baszottul édes volt!
– Ne parázz, Galambom! Te vagy az, aki egyfolytában arról
győzköd, hogy jól tesszük, amit teszünk – szorítottam meg a
kezét. – Nélküled nem tudom megcsinálni.
Mekkora seggfej vagyok!
Mintha játszanék vele.
A jóságával.
A kedvességével.
Már háromszor megadtam magam a szépségének,
megérintettem, belevetettem magam, mert olyan gyönyört még
sosem éreztem, mint amit tőle kaptam.
 Csodás volt.
Az ő fényében sütkérezni.
Az ő tüzében elégni.
De nem tehetem, ha utána mindig bűntudatom van.
Nem tehetem meg vele.
Nem hagyhatom, hogy azt higgye, ő az oka a szégyenemnek.
Hiszen ő számít csak igazán. Boldogságot és szerelmet
érdemel.
Mindent megérdemel.
Olyan társat, aki illik az ő sugárzó lelkéhez.
Aki őszinte.
Aki tisztességes.
Akinek nincsenek démonai, akit nem kísértenek szellemek
az ágyban is.
Tessa felsóhajtott, majd rám mosolygott.
– Megtiszteltetés, hogy segíthetek neked ebben.
A bennem kavargó érzés egyre erősödött, ahogy ültünk, és
csak bámultunk egymásra. Végül megköszörültem a torkomat.
– Be kellene mennünk.
– Aha! Gyere, csináljuk!
Elengedte a kezemet, és a szoknyájába törölte az izzadt
tenyerét.
– Nem csak a tenyerem izzad, csak úgy mondom – nézett rám
vigyorogva.
Felnevettem. Máris jobban éreztem magam.
– Várj! Ne mozdulj!
– Ó, oké! Hiszen egy rendes vőlegény is ezt tenné! –
heccelődött.
Kiugrottam a kocsiból, és gyorsan megkerültem, hogy
kinyithassam neki az ajtót, és kisegítsem a SUV-ból.
Azonnal felszikrázott az energia, mintha mennydörgött
volna, ahogy rám emelte gyönyörű szemét.
Tele hittel.
Szeretettel.
És még valamivel, amit kerülnöm kellene.
De ott, akkor, inkább egymásba fűztem a kezünket.
 gy
– Minden rendben lesz, Milo. Te vagy az egyik legjobb apuka,
akit ismerek, és tudom, hogy nem is olyan sokára hazajönnek
hozzád a gyerekeid – suttogta, miközben besétáltunk az
étterembe.
Kinyitottam az ajtót, és előreengedtem, de odahajoltam a
füléhez, és belesuttogtam:
– De csak miattad, kicsi Galambom.
Visszanézett rám, és édesen elmosolyodott.
– Miattunk, Milo. Mert kurvára jó csapat vagyunk mi ketten!
 26.

Tessa

Nem hazudtam. Tényleg minden lehetetlen helyen izzadtam, és

mivel rólam van szó, nem haboztam megjegyezni.
De basszus, még életemben nem voltam ilyen ideges! És ezt
most tényleg megcsináljuk? Szent ég, valószínűleg sápadt
vagyok, mint egy vízi hulla!
Milo a derekamon tartotta a kezét, míg bementünk az
étterembe. Sötétbarna bokszok sorakoztak a falak mentén,
középen sima faasztalok álltak. A legtöbb asztalnál ültek, épp
vacsoraidőben érkeztünk, így a pincérek is ott sürögtek az
asztalok körül.
Milo egy kicsi, szögletes asztalhoz terelt a terem közepén,
amelynél egy nő ült a kávéját kortyolgatva.
Úgy a negyvenes évei közepén járhatott. Hosszú, hullámos
haját szabadon hagyta, ehhez nadrágkösztümöt és határozott
arckifejezést öltött magára.
– Mr. Hendricks! Örülök, hogy újra látom! – köszönt felállva,
majd kinyújtotta felénk a kezét.
– Én is örülök, Ms. Anderson! – válaszolta Milo, majd hátrébb
húzódott, és közelebb terelt. – Hadd mutassam be a
menyasszonyomat, Tessa McDanielst.
Az ügyvédnő szeme felcsillant.
– Ms. McDaniels! Nagyon örülök! Kérem, üljenek le – intett az
üres székek felé.
Milo kihúzta nekem azt, ami pont az ügyvédnővel szemben
volt. Micsoda úriember!
– Köszönöm! – rebegtem, közben magamban mantráztam,
hogy: Ne cseszd el! El ne szóld magad, hogy ez csak kamu!
Örökre elásnám magunkat.
 Milo lehajolt hozzám, és megcsókolta a halántékomat.
– Neked bármit, édesem.
Nagyot dobbant a szívem.
Csak kamu.
El ne felejtsem, hogy ez csak a látszat.
Csak ki ne mondjam hangosan!
Nem, ez nem fordulhat elő!
– Nagyon örülök, hogy sikerült összehozni ezt a találkát –
mondta Milo a mély, dörmögő hangján, miközben leült.
Az ügyvédnő arcán visszafogott mosoly jelent meg.
– Nos, ez a munkám, de megvallom őszintén, hogy ettől egy
picit tartok – emelte rám a szemét.
Mocorogni kezdtem a székemen, miközben
visszamosolyogtam rá.
Milo a kezemért nyúlt, és bátorítón megszorította.
Megcsináljuk.
– Meséljen magáról – kérte.
Szóval azonnal a tárgyra térünk, nincs semmi csevegés.
Úrrá lettem az idegességemen, és ráemeltem a tekintetemet.
– Nos, lássuk csak… egyházi magániskolában tanítok
harmadik osztályosokat, itt, Redemption Hillsben. Emellett a
Remény Keze Alapítvány ügyvezető igazgatója is vagyok. Ez egy
nonprofit szervezet, amely a közösséget és a rászorulókat
támogatja.
Milo ügyvédje láthatóan sokkal jobban örült ennek a hírnek,
mint a minap Paula.
– Van egy bátyám… Bobby – kicsit elcsuklott a hangom. – Egy
otthonban lakik, mert egy balesetben komoly agykárosodást
szenvedett. Én vagyok a gyámja.
Ms. Anderson elégedetten bólogatott.
– És hogy ismerte meg Milót?
– Egy baráton keresztül a munkahelyén találkoztunk.
– A klubban? A Feloldozásban? – nézett Milóra, aki feszülten
bólintott.
Az ügyvédnő nagyot sóhajtott.
 – Azt hiszem, ez a legnagyobb gond, Milo… Szólíthatom így?
– Természetesen – válaszolta Milo kelletlenül.
Éreztem, hogy kényelmetlenül érzi magát.
Megszorongattam a kezét.
– Azt javasolnám, hogy hagyja ott a jelenlegi állását. A
bíróság nem nézi jó szemmel, ha valaki éjszaka dolgozik, órákig
távol van, olyankor, amikor a családnak a leginkább szüksége
volna rá… ráadásul egy ilyen mulatóhelyen.
Tudtam, hogy Paula is ezt használta fel ellene.
– Én otthon vagyok éjszaka, ott leszek a gyerekeknek – bukott
ki belőlem.
Hiszen többször is mondtam, hogy segítek.
Neki.
Nekik.
És komolyan is gondoltam.
– Ez nagyon örvendetes, de jobb volna, ha Milónak
feltörekvőbb tervei is lennének.
Nem tetszett, hogy így lenézi a munkáját, de értettem a
szándékot.
A kidobók iránt bizony sokan előítélettel viseltetnek. Paula
könnyedén ellene fordíthatná a foglalkozását, hogy rossz
színben tüntesse fel.
Éreztem, hogy háború dúl Milo lelkében, vibrált benne a
fájdalom, mintha megragadt volna, és nem tudná, hogyan
lépjen tovább.
– Tervezem, hogy saját vállalkozásba kezdek – préselte ki
magából nehézkesen. – Egy építési vállalkozásba.
Hogy?
De hiszen ez szuper lenne!
A nyelvembe kellett harapnom, hogy ne ujjongjak, és ne
kezdjek kérdezősködni. Hogy ne ugráljam körbe, arról
biztosítva, milyen büszke vagyok rá. Hiszen egy jó menyasszony
mindezt már tudja.
De most őszintén, ez tényleg szuper! Tökéletes lenne Milo
számára. Hiszen én már láttam, mire képes a hatalmas kezével.
Hogy milyen szépségek születnek alatta.
 gy y p g
Ms. Anderson elmosolyodott.
– Ez nagyszerű, Milo! – szólt bátorítón, majd lejegyzetelt egy-
két szót. – Ha ez így van, akkor azt gondolom, igen jó esély van
arra, hogy élhessen az apai jogával. Őszintén szólva,
csodálkozom, hogy a bíró legutóbb nem önnek kedvezett,
amikor magának követelte a felügyeletüket. Itt az ideje, hogy
együtt legyen a gyermekeivel.
Még leírt egy jó pár mondatot, majd Milóra emelte a
tekintetét.
– Mikor szeretne belevágni?
– Amint lehetséges – tört ki belőle. A hangja tele volt
reménnyel és kétségbeeséssel.
– Rendben, akkor én holnap be is adom a kérelmet.
Milo hitetlenkedve, döbbenten ült. Előrehajoltam, és
megragadtam a kezét.
A szemébe néztem, és elmosolyodtam.
Megcsináljuk!
– Nagyon édesek maguk ketten – hümmögött az ügyvédnő. –
Látszik, mennyire szeretik egymást. Szerintem borítékolhatjuk
a sikert.
Kényszeredetten rámosolyogtam.
Hja… Látszik.
Nagyon szeretjük egymást.
Csak sajnos kamu az egész.
– Majd hívom, ha van valami fejlemény – nézett Milóra –,
addig nyugodtan kiáltsák világgá a boldogságukat. Öröm látni
az ilyet – mondta, majd felkapta a cuccait, felénk intett, és
elment.
Öt perc alatt letudtuk az egészet.
Nagyot sóhajtottam.
– Baszki! Megcsináltuk, Milo!
Megszorította a kezemet. Mézszínű tekintete tele volt
reménnyel.
– Mondtam, hogy ügyes leszel.
– Szuper színésznő vagyok – tátogtam hang nélkül.
Ellágyultak az arcvonásai, és tudtam, hogy azért, mert nem
 gy gy
tudom előle eltitkolni az érzéseimet.
– Aha – motyogta szeretettel teli hangon.
Hátradőltem, hogy megtörjem a varázst, mielőtt még teljesen
elmerülnék benne.
– Nos, drága vőlegényem, úgy tűnik, lógsz nekem egy
különleges, kiadós és fincsi vacsival – húztam fel a
szemöldökömet.
– Különleges? – kérdezett vissza. – Azt nem hiszem, hogy itt
megkapod.
– Ne viccelj, csak van csirkemell az étlapon! Mutasd meg,
mennyire szeretsz!
– Szeretlek, mi?
Elvigyorodtam.
– Méghozzá őrülten!
Megfogtam az étlapot, és elkezdtem forgatni, mielőtt még
zavaromban belegabalyodnék a szójátékba.
Elállt a lélegzetem, amikor Milo az asztal alatt megmarkolta a
térdemet. Lejjebb engedtem az étlapot, és rákukucskáltam
felette. A torkomban dobogott a szívem.
– Köszönöm – mormogta halkan.
Próbáltam lenyelni az érzéseimet.
– Szívesen. Hiszen erre vannak a barátok, nem?

– Ennyi volt! Kész! Nem fogom karba tett kézzel nézni, hogy mit
művel! Nem szórakozhat velem!
Vacsora után, amikor kiléptünk az étteremből, észrevettük,
hogy valaki beverte Milo szélvédőjét.
Most komolyan! Milyen barom az ilyen? Elrontja az ember
örömét. Mi bent ünnepeltük a sikerünket, úgy töltöttük az estét,
mint bármilyen normális párocska. Viccelődtünk és
nevetgéltünk a vacsora mellett. Méghozzá egy baromira nagy és
finom csirkehúsos vacsi mellett.
 Fogtam a telefonomat, és már tárcsáztam is, mielőtt Milo
megállíthatott volna.
– Mit csinálsz, Tessa? Nem hiszem, hogy… – kezdte, de a
vonal másik végén már fel is hangzott Karl eszelős nevetése.
Vagy inkább baljós?
– Tessa! Csak nem rájöttél, hogy tévedtél?!
Semmi frappánsat nem tudtam válaszolni, mert könnyek
futották el a szememet.
– Elég volt, Karl! Megsértettem az egódat, oké. Vágom!
Kiakadtál. Rendben. De ez mi? Ez így nem okés!
– Mi a francról hablatyolsz, Tessa? Nincs időm a gyerekes
játékaidra!
– Nincs erre időd? De arra van, hogy elgyere az irodámba, és
megfenyegess? Arra, hogy összeveresd Milót? Hogy szétveresd a
szélvédőjét? Csodás! Mondanám, hogy infantilis vagy, csakhogy
ez az egész túl veszélyes ahhoz, hogy ennyivel letudjam.
Karl hitetlenkedve nevetett.
– Szívesen végignézném, hogy laposra verik a fiúdat, de nem
én voltam. Londonban vagyok.
Felhorkantam.
– Kapd be, Karl! Tudom, hogy felbéreltél valakit! Legyen
ennek most azonnal vége, vagy megyek a zsarukhoz, és
nyugodtan mozgósítsd az ismerőseidet, nem érdekel, ugyanis az
iroda biztonsági kamerája felvett mindent. Szóval mondd meg
nyugodtan a haverjaidnak, kollégáidnak, akinek akarod, hogy
szörnyű herpeszem lett, és belehaltam. Vagy mondj, amit
akarsz. De azt is mondhatod, hogy rájöttünk, hogy nem
vagyunk egymáshoz valók! Nekem tökmindegy, csak szállj le
rólunk! És csak hogy tisztázzuk, vissza fogok fizetni neked
mindent az utolsó centig. Lassan ugyan, de minden egyes
dollárt, amit Bobbyra költöttél, vissza fogsz kapni.
Volt tervem.
Nem hagyhatom, hogy Milo fizessen mostantól mindenért.
Milo, aki láthatóan totál kivolt.
Fel-le mászkált, és úgy tűnt, csak egy hajszál választja el attól,
hogy kitépje a kezemből a telefont. Vagy attól, hogy totál
 gy pj gy gy
bekattanjon.
Felemeltem az ujjamat, jelezve, hogy várjon.
Felmordult.
– Ha azt gondolod, hogy képes lennék miattad ekkora rizikót
bevállalni, akkor te nem vagy magadnál – mondta Karl lekezelő
hangnemben. – Inkább megvárom, míg visszakúszol hozzám.
Méghozzá térden csúszva. Csak idő kérdése az egész.
Hirtelen összezavarodtam.
– De hiszen arra próbáltál kényszeríteni, hogy…
– Ugyan! Szállj már le a magas lóról!
Elhűlve bámultam magam elé.
Szálljak le a magas lóról?
Most komolyan? Mindazok után, amit tett?
Beleszédültem, és hirtelen nagyon kényelmetlenül éreztem
magam. Milo felé fordultam, aki épp kitárta a kocsi ajtaját.
Ledermedt.
Rendesen éreztem, hogy végigfut a hátán a hideg.
Elköszönés nélkül fejeztem be a hívást, mert Karl egy cseppet
sem nem érdekelt már.
Egyetlen személy érdekelt csak.
Összeráncoltam a homlokomat, ahogy közelebb mentem
hozzá. Egy darab papír volt a kezében.
Odanyúltam, és kivettem a kezéből, de csak bambán
bámultam, mert nem értettem a jelentőségét.
Rád fogadtam.
Teljesen összezavarodtam. Milón viszont eluralkodott a
rettegés. Lassan felém fordult, és körülnézett a parkolóban.
Éreztem, hogy megrémült.
Megfogtam a karját.
– Mit akar ez jelenteni?
– Azt, hogy amikor menekülnek a démonok, nem mindig
rejtőznek el.
 27.

Tessa

Milo mögé léptem, aki a konyhapultra tenyerelve, lehajtott

fejjel, magába roskadva állt.
Késő délutáni nap ömlött be az ablakokon, fényes, ragyogó
keretbe vonva Milo hatalmas termetét. Összeugrott a látványtól
a gyomrom, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről.
Ellenállhatatlan férfi.
Nagy, erős és félelmetes.
Gyengéd, kedves, valóságos.
Azt kívántam, hogy bárcsak olyannak látná magát, mint
amilyennek én látom őt.
Ha értené, milyen érzéseket vált ki belőlem.
Végigsimítottam a gerincén, remélve, hogy sikerül
megnyugtatnom.
Megremegett.
Azóta volt ilyen zaklatott lelkiállapotban, mióta csütörtök
este megtalálta a cetlit a széttört szélvédőjénél. Azóta dúlt
benne a háború, és fogalmam sem volt, hogyan csillapíthatnám
benne a zűrzavart.
Bezárt, engem pedig kizárt, de közben úgy nézett rám,
mintha attól félne, hogy fogom magam, és elmegyek, de
valahogy volt valami olyan is a nézésében, mintha azt kívánta
volna, bárcsak soha ne jöttem volna ide.
Mintha én lennék a fájdalma oka.
– Nemsokára idő van. Be kéne fejeznünk a készülődést –
motyogtam.
– Már nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet.
Felvontam a szemöldökömet.
– A partiról vagy a gyerekekről beszélsz?
 Elvileg ünnepelnünk kellene ma este. Eljegyzési bulink lesz.
Milo anyukájának az ötlete volt. Tulajdonképpen
ragaszkodott hozzá. Milo beleegyezett, de az még csütörtök előtt
volt.
Akkor úgy gondoltunk, nincs is jobb módja világgá kürtölni a
boldogságunkat, mint leülni azokkal az emberekkel, akik igazán
közel állnak hozzánk.
Igen, nagyon lelkesek voltunk, és úgy voltunk vele, ha már
lesz, akkor aztán adjuk meg a módját!
De valahogy túl valóságos, túl bonyolult és túl körülményes
lett az egész.
Lassan kicsúszott a talaj a lábam alól.
Mert amikor Milo felém fordult, és rám nézett, egy pillanatra
megállt a szívem.
Mintha a lelkemnek szüksége lett volna erre az egy,
elnyújtott pillanatra.
A pillanatra, melyben felismertem az érzéseim valódi
mélységét.
Beleszerettem Milo Hendricksbe.
Teljesen.
Tiszta szívemből.
Megrémített, hogy a múltja miatt talán sosem lesz képes
viszontszeretni.
Istenem! Nagyon belegabalyodtam!
Túlságosan.
Eltűnődtem, túlélem-e, ha majd vége lesz.
De abban biztos voltam, hogy bármennyire fog is fájni,
minden pillanatért érdemes volt.
Milóért érdemes.
A gyerekeiért érdemes.
Még akkor is, ha pokolian fáj.
– Mindenről – válaszolta elkínzott hangon.
– Ha valamit biztosan állíthatok veled kapcsolatban, az az,
hogy megérdemled, hogy visszakapd a gyerekeidet. És ők is
megérdemlik, hogy veled élhessenek.
 – Nem, ha ezzel veszélybe sodrom őket.
A rettegés, ami már két napja sakkban tartott, hirtelen
szétáradt bennem.
– Hogy érted, hogy veszélyben vannak? Mondd el, mi
történik! – suttogtam halkan.
Milo megdörzsölte az arcát, majd a bakancsára bámulva
szóra nyitotta a száját:
– Én…
Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, és mindketten kővé
dermedtünk.
Milo talpra ugrott, azonnal készenlétben állt, pedig a
munkások egész nap ki-be mászkáltak.
Az anyukája dugta be az ajtón a fejét, arcán hatalmas
mosollyal. Kicsit leharcoltnak tűnt, ahogy egy nagy fehér dobozt
cipelt befelé.
– Jesszusom! Végre visszaértem, bocsi! Debbie
mindenképpen meg akarta mutatni a tortát, mielőtt elhoztam.
Szerinte életében nem sikerült még ilyen jól, és azt hiszem,
ebben egyet is kell értenem vele. És persze különlegessé tette,
ha már az életem két legkülönlegesebb emberének készül.
Mosolyogva tette le az asztalra, majd megragadta és
megszorongatta a kezemet, miközben a másikkal Milo arcát
simogatta.
– Ne idegeskedj, Milo! Ez egy jó nap. Tudom, hogy nem
szereted a nagy felhajtást, meg a partikat, de most érdemes
ünnepelni.
Milo láthatóan igyekezett legyűrni minden aggodalmát, és
egy nagy mosollyal ajándékozta meg az anyját.
– Jól vagyok, anya. Ne aggódj miattam.
– Mindig aggódom miattad – simogatta meg ismét, mintha
még kisfiú lenne.
Szétáradtak a mellkasomban az érzelmek, és meg kellett
köszörülnöm a torkomat.
– Nem lesz egy nagy parti, csak a legjobb barátaink és a
család lesz jelen.
Részemről ez egy és ugyanaz volt.
 gy gy
Egy vér szerinti családtagom sem volt.
Bobby arca jelent meg a szemem előtt, és hirtelen olyan
érzésem támadt, mintha meghasadna a szívem. Mit nem adnék
érte, ha itt lehetne! Ha megélhetné velem ezt a pillanatot!
De hát ez lehetetlen, szóval nem is értem, mit akartam.
Összezavarodtam.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy Milo anyja ne hallja
ki a hangomból a bánatot.
Cheryl vállig érő, fekete haja meglibbent, ahogy felém
fordult, és megragadta a kezemet.
– A szeretteimnek csakis a legjobbat! – mondta, majd ismét
Milo felé fordult. – És különben is, a fiam éveken át
gondoskodott rólam. Épp itt az ideje, hogy viszonozzam.
Az ajkamba haraptam.
Mennyi megválaszolatlan kérdés!
Hogy szerethettem bele egy olyan férfibe, aki nem
kimondottan egy nyitott könyv? Pedig én igazán szeretek
olvasni…
– Na! Mit kell még elintézni? – kérdezte Cheryl.
Az eljegyzési parti hátul lesz a kertben. Fényfüzéreket
akasztottak a fákra, kerek asztalokat tettek alájuk, mindegyiken
asztalterítő, középen fehér és rózsaszín csokrok.
Oldalt kialakítottak egy táncparkettet, miután Cheryl
megtudta, hogy szeretek táncolni, baloldalt pedig egy nagy bár
várta a vendégeket.
Milyen csodás lenne, ha mindez igaz volna!
Ha Milo nem kérdőjelezne meg mindent.
Ha nem gubancolódott volna össze minden úgy, hogy most
azt sem tudom, miképp bogozzam ki.
– Szerintem megvagyunk. Neki még át kell öltöznie, de utána
kezdhetünk is – löktem meg Milót a csípőmmel.
Ő csak halkan mordult egyet, majd fájdalommal teli,
megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a torkából, amikor kézen
fogtam, és egymásba fűztem az ujjainkat.
Rápillantottam.
 Megcsináljuk. Nagyszerű csapat vagyunk!
Csak engedje meg, hogy felálljak a kispadról, ha tényleg azt
akarja, hogy nyerjünk.

Lágy zene szólt a hangszórókból, közben gyengéd szellő

táncoltatta a fák ágait és a rájuk akasztott színes fényfüzéreket.
A tó békésen csillogott mögöttünk, könnyed nevetés szállt a
levegőben, a hangulat laza és kötetlen volt, szinte tökéletes lett
volna minden, ha nincs a mellettem álló férfi.
Ez a termetes, mogorva és félelmetes alak. Öltönynadrágban
és felgyűrt ujjú, elegáns ingben volt, közszemlére téve a tetovált
karját.
Zsibbadt és remegett a hasam a vágytól. Soha nem láttam
még így Milót. Ínycsiklandó látvány volt!
Az udvar árnyékos részén találtuk magunkat, miközben a
vendégeinket figyeltük, akik még javában vacsoráztak. Cheryl
óriási partit szervezett, hatalmas büfével, mely roskadásig tele
volt mindenféle finomsággal.
Micsoda kedves nő!
Egyszerűen tündéri!
Tele volt reménnyel, miközben a fia lassan elveszítette az
összes hitét.
Milo keze megrezzent az enyémen. Rángatóztak az idegei,
úgy, ahogyan már korábban is, mielőtt még megérkezett volna
az anyukája.
– Minden rendben! – motyogtam a bajszom alatt.
– Nehogy magamra merj hagyni! Szükségem van rád, Tessa! –
mordult valahonnan a torka mélyéről.
Meglehetősen nehezemre esett különbséget tenni a színlelés
és a valóság között. Megkülönböztetni a tettetett vonzalmát a
valós érzelmeitől. Hiszen úgy markolta az oldalamat, mintha én
lennék a tovasodródó lelkét itt marasztaló vasmacska.
 Látszólag gondtalanul markolászott egy üveg sört, közben
megpróbálta eltitkolni a bizonytalanságát és a kételyeit. Álcázni
próbálta a szégyenét, ami minduntalan ott lebegett a feje felett.
– Nem hagylak magadra, Milo. Nem érdekel a múltad.
Fölém tornyosult, mint egy hatalmas erődítmény. Elállt tőle a
lélegzetem.
Megfogta az arcomat.
– Nem tudod, miket beszélsz.
– Akkor mondd el!
Észre sem vettem, hogy mennyire magunkba merültünk, míg
meg nem fogta valaki a karomat. Odakaptam a fejemet. Eden
volt az, arcán hatalmas, de hamis mosollyal.
– Nem baj, ha elrabolom egy kicsit a legeslegjobb
barátnőmet?
Az arckifejezéséből ítélve Milo nem nagyon örült neki.
– Máris jövök. Ígérem!
Eden az udvar egy távoli zugába rángatott. Milóra néztem,
miközben lassan elveszítettem szem elől.
Gyorsan visszakaptam a fejemet, amikor Eden hirtelen rám
szólt:
– Mégis mi a fene van veletek?
Mosolyt erőltettem az arcomra, és tettem az ártatlan.
– Kivel? Milóval és velem?
– Aha, Milóval és veled.
– Hát, összeházasodunk. Eléggé nyilvánvaló, nem?
– Tessa! – szólt komolyan, aggodalmas arckifejezéssel.
Felsóhajtottam.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Nekem úgy tűnik, történt valami.
– Csak nem sugárzik rólam, hogy volt két fantasztikus
orgazmusom?
– Ne! – nevette el magát. – Te besütiztél, és még csak nem is
mondtad?
Felnevettem. Kissé kábultan. Még én sem dolgoztam fel
igazán.
– Jesszusom! Tudod, milyen jó volt? Mint egy dekadens,
 J y j gy
tömény étcsokis torta!
Soha nem tudnám megunni.
Eden elnevette magát.
– Na, a barinőm végre kikapott magának egy rendes szeretőt!
Mondd, hogy az egész tortát behabzsoltad!
– Bárcsak! Csak belekóstoltam… és azóta is éhezem! Nagyon
szeretném, ha Milo jól teletömne!
Eden felnevetett. Jó hangosan.
Elég sokan felénk fordították a fejüket. Gyorsan hátat
fordítottam nekik, hátha nem vesznek észre. Az arcomhoz
kaptam, mintha megállíthatnám azt, ami kikívánkozik.
– Kurvára bajban vagyok, Eden!
Elvette az egyik kezemet az arcomról, és közelebb hajolt,
hogy a szemembe nézhessen.
– Nem vagy bajban… csak… szerelmes vagy. Nem?
Felsóhajtottam, majd Milo felé néztem.
Trent, Jud és Logan csatlakoztak hozzá. Söröztek,
beszélgettek, majd Milo szakálla mögött felvillant a szexi
mosolya.
Ennek a négy pasinak a látványa vulkanikus robbanással ér
fel.
De én csak Milót láttam.
Azt a férfit, aki mindent megváltoztatott bennem.
Aki kiállt értem.
Istenem, mennyire vágytam mellette lenni!
Lassan visszafordultam Eden felé.
– Ő az én ászom, Eden, a nyerő kártyám. Az, akire nem is
számítottam, sőt remélni sem mertem. Akinek a látványától is
életre kel a testem. És amikor megérint… – azonnal
elkalandoztak a gondolataim, még a szám is kiszáradt az
emlékektől. – Életemben először érzem magam értékesnek.
Mintha rátaláltam volna arra a személyre, akivel
összetartozom. A társamra. De ő nem érez ugyanígy.
Eden együttérzőn nézett rám.
– Vak vagy, ha nem látod, hogy néz rád.
 Elszorult a torkom a feltóduló érzelmektől. A szerelem és a
fájdalom egymásba fonódott, és eggyé vált.
– Talán kíván, de nem fog soha úgy szeretni, én pedig nem
vagyok hajlandó kevesebbel is beérni. Soha többé.
– Ne is, tényleg ne. De ne mondj le Milóról! Láttam már ezt a
tekintetet, és hidd el, nem a szerelem hiányzik belőle, csak tele
van félelemmel. Fél, mert úgy érzi, nem érdemeli meg ezeket az
érzelmeket.
Hirtelen újjáéledt bennem a remény. De csak egy
másodpercig tartott, a félelem azonnal eltaposta.
– Neki is vannak démonjai… – csuklott el a hangom. Edenre
néztem. – Titkai vannak. Attól tartok, bajban van. Egyik este
elkapták, és összeverték – mondtam reménytelenséggel a
hangomban.
Haboztam. Nem tudtam, mennyit árulhatok el a történtekből
a legjobb barátnőmnek anélkül, hogy visszaélnék Milo
bizalmával.
Érezhetően aggódni kezdett ő is. Óvatosan bólintott, majd a
férfiak felé pillantott. Ott álltak a csillagos égbolt alatt, mint
ínycsiklandó finom falatok.
– És ha tényleg bajban van? Akkor mit csinálsz?
– Akkor mellé állok, és együtt nézünk szembe a bajokkal.
Segítek neki visszaszerezni a gyerekeit, mindegy, mi az ára.
Eden megszorította a kezemet.
– Nos, szerintem te vagy az a személy, akire ő nem számított.
Te vagy az, aki visszahozza a reményt az ő életébe.
– Mindnyájunknak szüksége van valakire.
Eden szorosan magához ölelt.
– Nos, Milo szerencsés, hogy téged tudhat maga mellett.
Könnybe lábadt a szemem, majd mindketten elnevettük
magunkat.
Mindig számíthattam Edenre.
Mindig megértő.
Soha nem ítélkezik.
– Gyere! Lassan keresni fognak! Nem tűnhet el a
menyasszony, még azt hiszik, megfutamodtál.
Kéz a kézben sétáltunk vissza a többiekhez.
– Hülyeség, hogy azt szeretném, bárcsak igaz volna mindez?
– suttogtam halkan.
– Nem, Tessa. Nincs abban semmi rossz, ha vágyunk
valamire, olyasmire, amire szükségünk van. Ha hiszünk és
remélünk, még akkor is, ha minden reménytelennek tűnik.
– Na, itt vagytok végre! Csak úgy magamra hagytatok! Szép,
mondhatom, így viselkedni egy szoptató anyával… – nézett ránk
Salem duzzogva, de látszott a tekintetében a kíváncsiság.
Nyilván érezte, hogy valami komoly dolog van a felszín alatt. A
tündéri kisbabáját, Grantet óvón tartotta a karjában, éppen
etette. Eden és Trent kislánya, Kate édesen aludt a mobil
ágyban, amit magukkal hoztak. Juniper az anyukája mellett ült,
és színezett.
– Ne légy butus, anya, nem is vagy egyedül! Itt vagyok
melletted, és a kisöcsém is itt van – mutatott egy krétával a kicsi
felé, aki hangosan cuppogva szopizott.
– Na és én? – kerekedett el Gage szeme. – Én is itt vagyok! –
nézett szemrehányón Junira.
Állandóan együtt voltak, mintha össze lettek volna kötve,
soha nem mentek sehová a másik nélkül.
Eden akkor lett az anyukája ennek az aranyos kisfiúnak,
amikor feleségül ment Trenthez. Jud pedig nemcsak egy csodás
nőt nyert meg magának Salemmel, hanem bónuszként a cuki
kislányát is.
– Soha, de soha nem is felejtenélek el tégedet, Gage! – mondta
édes gyereknyelven Juni, miközben komolyan Gage-re meredt.
A kisfiú látszólag megkönnyebbülve sóhajtott fel.
– Hát, jól is teszed, ha nem, főleg mivel össze fogunk
házasodni.
Egyikük sem gondolkodott még azon, hogy a szüleik új
házassága miatt most már unokatestvérek lettek, ezért a tervük
kútba esett. De mivel olyan régóta mondogatták, mindenki
rájuk hagyta, senki nem vette a fáradságot, hogy kijavítsa őket.
Majd rájönnek maguktól is.
 j j g
– Hát, lehet, hogy akkor dupla esküvőt kellene tartani –
ugrattam őket, miközben megkerültem az asztalt, és egy puszit
nyomta Gage fejére. Hátrahajtotta a fejét, és felbámult rám.
Cuki gödröcskés arca volt, és meleg, csokoládészínű tekintete.
Mennyire szerettem ezeket a gyerekeket! Ők lettek a
családom. Egy amolyan összetákolt, de csodás család, amiről
álmodni sem mertem.
– Á, még nem vagyunk elég idősek ehhez, Tessa néni! Hát
még ezt sem tudod?
Elnevettem magam, majd továbbléptem Junihoz, hogy neki is
adjak egy puszit.
– Hát, úgy tűnik, a nénikétek semmit sem tud.
– Mit semmit? – kérdezte Aster, aki ekkor ért az asztal mellé.
Pink színű buborékos italt tartott a kezében, egy halom
koktélcseresznyével a tetején.
– Tessa semmit sem tud – szólt Salem.
– Ja! Oké. Ezt eddig is tudtam – válaszolta Aster vigyorogva,
majd nagy hasával óvatosan leült az egyik székre.
– Ó, hát persze – néztem rá szigorúan. – Te dumálsz nekem,
miközben Shirley Temple koktélt iszol?
– Mert? Inkább Margaritát igyak? – nézett rám kérdőn. – És
különben is, kinek dumálnék? Micsoda nagyszerű parti! –
mondta megemelve a poharát.
Sóhajtva leroskadtam mellé, majd a vállára hajtottam a
fejemet.
– Szánalmas vagyok, mi?
– Dehogy! Csak azt teszed, amit helyesnek gondolsz – fogta
meg a kezemet.
– És olyan jól csinálod, hogy Jud még csak nem is kérdezett
semmit – tette hozzá Salem.
– Igen. Elég nehéz volt nem kikotyogni valamit. Azért ez elég
nagy dolog, Tessa – motyogta Aster.
Ezernyi kérdést éreztem a levegőben.
Salem felhúzott szemöldökkel meredt rám.
– Miért nézel ki ilyen szerelmesnek?
– Ahh… – nyögtem.
 y g
– Mert férjhez megy, Salem néni! Szerelmesnek kell lennie! –
magyarázta Gage, mintha Salem olyan nevetségeset kérdezett
volna.
– Óóó! – válaszolta Salem jókedvűen.
Kivörösödtem a bűntudattól, majd izegni-mozogni kezdtem a
székemen.
– Ó, te kis hazug! – suttogta felém Salem, majd közelebb
hajolt. – Hadd halljam!
Ebben a pillanatban Cheryl megkocogtatta a pezsgőspoharát,
jelezve, hogy szót kér. Azonnal talpra ugrottam.
– Mennem kell! – mondtam gyorsan.
– Nagy bajban vagy! – kiáltotta utánam Salem.
Naná, ezt én is tudtam. Salem viszont nem tudta, hogy nyakig
ülök benne.
 28.

Milo

– Csak nem Tessa?! – lökött oldalba a könyökével Logan,

miközben vigyorogva belekortyolt a whiskey-jébe. – Ez azért
nem semmi! Mint derült égből a villámcsapás, olyan hirtelen
jönnek az események.
Már éjszakába öltözött az égbolt. A csillagok fényesen
ragyogtak a bulizó tömeg felett. A barátaink felett, akik minket
ünnepeltek, a szerelmünket, ami igazából nem is létezett.
Mardosott a bűntudat. Éreztem, hogy még megisszuk a
hazugságunk levét. Tényleg úgy gondoltam, hogy mindez
következmények nélkül marad? Tényleg azt hittem, hogy nem
ér utol a múltam?
Összeugrott a gyomrom az idegességtől. Eszembe jutott a
kocsimban talált cetli. Na nem mintha nem ezen kattognék a
nap huszonnégy órájában. Beszippantott a sötétség, a sötét
mélység, ami az életemet jelképezte.
Amikor ráébredtem, hogy nincs vége.
Hogy nem rángathatom bele ebbe a gyerekeimet.
És Tessát sem.
Egyikőjüket sem érdemlem meg.
Azok után, amit tettem, nem.
Próbáltam megváltozni, de attól a múltam nem változik. Ami
megtörtént, megtörtént.
Jud felhúzta a szemöldökét.
– Hirtelen? Milónak azóta folyt a nyála Tessa után, mióta
először eljött a klubba. Ugye te sem gondoltad, hogy nem vettük
észre, mi a helyzet, tesó? – kérdezte nevetve, majd belekortyolt
a sörébe.
Kényelmetlenül éreztem magam, de igyekeztem mosolyt
erőltetni az arcomra.
Ugyanis a helyzet nagyon komolyra fordult. Olyan irányt vett,
amit nem kellett volna.
– Szóval, lebuktam – motyogtam.
– Oké, az, hogy folyt a nyála Tessa után, az nyilvánvaló volt,
de ez az esküvő azért eléggé hirtelenül jött – ellenkezett Logan.
– Mondod te, aki három hét után megkérted Aster kezét –
mordult Trent az öccsére.
Logan azonnal Asterre nézett, aki az asztalnál nevetgélt a
körülötte ülőkkel.
Tessa Logan feleségének a vállára dőlt, és valamit súgott
neki, amit én is szívesen hallottam volna.
Azonnal megmoccant a farkam.
Az udvar túlsó felén volt, de a látványa is elég volt ahhoz,
hogy hasson rám.
Logan ismét Trent felé fordult.
– Én már tizennyolc éves korom óta szerettem Astert. Szóval
a leánykérés eléggé időszerű volt, hiszen egy egész évtizedet
késtem vele. Aztán meg, mintha neked nem csavarta volna el
Eden egyből a fejedet!
– Nem is panaszkodom – mordult fel Trent ismét.
Jud a feleségére nézett. Szemében odaadás csillant.
– Szerintem egyikünknek sincs oka panaszra – szólt, majd
felemelte a sörét.
Trent és Logan nem haboztak hozzákoccintani a poharukat.
Vonakodva, de én is nekikoccintottam az enyémet.
– A négy szerencsés seggfejre! – nevette el magát Jud.
– Úgy-úgy! – értett egyet Trent.
Háborgott a lelkem. Rossz érzésem volt.
Mintha mennydörgés rezgett volna bennem, pusztító vihar
közeledtét jelezve.
A csendülő poharak hangja hirtelen kirángatott a
dermedtségemből. Anyám a torta mellett állt, amit a büfé
melletti kerek asztalra tettek.
– Mondanom kell valamit.
 Ez még a bűntudatnál is erősebb volt.
Az anyám lelkesedése túl sok volt.
Túlságosan mélyen érintett.
De én voltam a hülye, hiszen én ragaszkodtam hozzá, hogy
ne tudja meg az igazat.
Tessa felugrott a helyéről. Csodás arca felragyogott, amikor
rám nézett. Majdnem térdre estem.
Mintha örömmel töltötte volna el a látványom.
Kinyújtotta felém a kezét. Most is vörös ruha volt rajta.
Ez a mostani ruha lenge volt, és a térdéig ért. Mindig sikerül
az őrületbe kergetnie. A felettünk ragyogó csillagok alatt a
szeplői is világítani látszottak.
Nyeltem egyet.
Micsoda édes csábítás!
Egy pillanat alatt elöntött a vágy.
A baj csak az volt, hogy ez az érzés nem akart a felszínen
maradni. Nem. Beszivárgott, mélyen belém hatolt, egészen a
csontomig, majd szétáradt bennem, és egészen a sötétségig
jutott, ahová pedig senkit nem engedhettem be.
Az ő szelleme lakott ott, és az én lelkem.
– Vár rád a csajod! – veregette meg Jud a vállamat.
Igen.
A csajom.
Lassan sétáltam felé, át az udvaron.
A köztünk lévő kötelék, ez a furcsa energia felizzott,
fellángolt, és… mégis mi a picsát csinálok?
A barátaim és a családom ugyanis tapsolni kezdett, ujjongtak,
az anyám meg úgy nézett ránk, mintha egy régen dédelgetett
álma vált volna valóra.
Lehajtottam a fejemet, és remegve felsóhajtottam, amikor
Tessa megfogta a kezemet. Megszorította, és a szemembe nézett.
A tekintete azt súgta, hogy minden rendben lesz. Jó csapat
vagyunk mi ketten.
De hogy lehetne ez igaz, amikor őt is magammal rántom a
pusztulásba?
 Tessa odakísért az anyámhoz. Alig ért hozzám, mégis teljesen
beburkolt a lénye.
Az anyám megköszörülte a torkát, majd elhomályosuló
tekintetet vetett ránk.
– Ez a buli elég hirtelen szerveződött, ezért szeretném
mindnyájatoknak megköszönni, hogy így is eljöttetek. De abban
biztosan egyetértünk, hogy Milo és Tessa eljegyzése is elég
hirtelen történt – mondta anya huncutul mosolyogva.
Szinte tapintani lehetett a szeretetet, ami belőle áradt.
Éreztem, ahogy minden oldalról körülvesz minket, miközben
a vendégeink egyetértésben felénk kiáltoztak.
Megremegett a szívem.
– Na de mostantól úgyis annyit nyaggathatjuk őket, amennyit
csak akarjuk – legyintett az anyukám, mintha szerette volna,
hogy mindenki érezze a dolog súlyát. Még a hangja is elmélyült.
– Az életem során megtanultam, hogy a szerelem hirtelen is
jöhet, és nagyon lassan is. Nem számít. Egyik sem erősebb a
másiknál, csak másképp jön létre. Azt viszont biztosan
állíthatom, hogy a szerelem, ami Milo és Tessa között született,
erősebb mindennél, amit valaha éreztem.
Elszorult a torkom. Alig kaptam levegőt.
Az anyukám felém fordult.
– Imádkoztam, hogy eljöjjön ez a nap, hogy ismét rátalálj az
örömre, hogy megtaláld az utat, ami odavezet, ahová tartozol…
Tessához – felemelte a poharát. – A boldogságra, amit mindenki
másnál jobban megérdemelsz, fiam! – mondta érzelgősen, majd
elcsuklott a hangja.
Tessára nézett.
Mellettem állt. Vibráltak benne az érzései.
Nem igaziak.
Nem igaziak.
Kurvára nem valóságosak.
Úgy mantráztam magamban, mintha ezzel változtatni
tudnék valamin. De az anyám a mellkasára szorította a kezét,
mintha alig tudná a helyén tartani a szívét.
 – Nagyon hálás vagyok, hogy te vagy mellette, Tessa –
suttogta. – Olyan gyönyörű vagy, és azon a reggelen, amikor szó
nélkül beugrottam, és ott találtalak, azonnal tudtam, hogy van
benned valami különleges. Te vagy a remény, amire ennek a
családnak szüksége volt, és örökre hálás leszek neked, hogy
elhoztad nekünk ezt a lehetőséget. Szeretlek, és tudom, hogy ez
is új, és épp olyan gyorsan jött, de igaz. Nagyon örülök, hogy a
lányomnak tekinthetlek!
Tessa nyelt, és éreztem, hogy megremeg a lelke.
Az ő vesztesége is fájdalmas.
Olyas sok minden veszített már el.
Az anyám szinte mindennap beugrott köszönni, és olyan
kapcsolat alakult ki kettejük között, amilyet ezelőtt még nem is
láttam. De ez csak még nehezebbé tett mindent.
– Én is szeretlek – motyogta Tessa.
Anyu bólintott, Tessa pedig odalépett hozzá, és átölelte.
Szorosan ölelték egymást.
Másképp, mint amikor először találkoztak.
Ez ugyanis tele volt ígérettel.
Az új élet reményével.
Elengedték egymást, majd mindketten a könnyeiket
törölgették, és az orruk alatt motyogtak.
Majdnem végem volt, amikor aztán az anyám az én
nyakamat is átölelte.
Le kellett hajolnom, ő pedig a fülemhez suttogott:
– Látom, hogy rettegsz újra szerelmesnek lenni. Azt is látom,
hogy félsz elveszíteni. Hagyd, hogy ez a szerelem elég erős
legyen ahhoz, hogy átsegítsen ezen. Engedd neki, hogy magához
öleljen, ha úgy érzed, nincs mibe kapaszkodj. Kapaszkodjatok
egymásba, erősítsétek egymást. De ami a legfontosabb, engedd
a szívednek, hogy feléledjen.
Nem vagyok biztos benne, hogy tudom, hogyan.
Elhúzódott tőlem, majd a vendégek felé emelte a poharát.
– Nos, azt hiszem, most már kijelenthetjük, hogy ezek ketten
hivatalosan is menyasszony és vőlegény. Pecsételjük meg egy
tánccal, jó?
Erőt vett rajtam az óvatosság.
Ismét feltekerték a hangerőt, mindenki felállt, és bár gyengéd
szellő fújdogált, hirtelen megsűrűsödött körülöttem a levegő.
Az érzéseim voltak nehezek.
Túl nehezek.
Túl hatalmasok.
Tessa óriási mosollyal fordult felém.
Huncut volt.
Édes.
Csak úgy sugárzott.
Mintha a nap ragyogott volna fel.
Éreztem a melegségét.
Átjárt.
Égetett, amikor átölelte a nyakamat. Én a derekára tettem a
kezemet, és magamhoz vontam a gyönyörű testét.
Megkönnyebbültem, ahogy hozzám simult.
– Na végre – suttogta az arcomba, miközben végigsimított a
szakállamon. Milyen csodálatos nő! Mennyi mindent adott
nekem!
A homlokához támasztottam az enyémet, és mélyen
beszívtam az illatát.
Eper tejszínnel.
Alig mozdultunk. Csak álltunk egymást ölelve, én pedig
belélegeztem a meleg energiáját.
Olyan helyről szólított, ahová nem mehettem.
– Csak állsz ott reggelig, vagy megcsókolod végre? – kiáltott
Logan.
Hátrébb léptem, és megláttam Tessa arcát.
Odaadás sugárzott róla.
Rajongás.
Hűség.
És bennem ismét elindult valami.
Éreztem, ahogy egyre magasabbra tör.
Le akart dönteni a lábamról.
Meg akart győzni, hogy nyugodtan elveszhetek ennek a
 g gy gy y g
lánynak a biztonságos ölelésében, aki valójában nem is az
enyém.
Tessa szétnyitotta az ajkát, de nem incselkedve.
Ezúttal remény áradt felőle.
Őrült szerelem, Milo. Őrült szerelem, tátogta felém.
Bassza meg!
Nem tehetem. Nem tehetem.
Egy gyors puszit nyomtam a szájára, és el is engedtem.
Mosolyogva a többiek felé intettem, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne.
Tessa viszont úgy nézett rám, mintha egyenesen a szíve
közepébe mártottam volna egy hatalmas kést.
 29.

Milo

ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

Milo gyengéd puszit lehelt a lánya halántékára. A kicsi már

régóta mélyen aludt az apró, sötét szobában. Hátrasimította a
kislány barna, vadóc loknijait, és a gyönyörű arcát nézte.
Elfacsarodott a szíve.
Bármit megtenne a családjáért.
Megoldja majd ezt is.
Jóvátesz mindent.
– Jó éjt, kicsi Remy! – motyogta a bajsza alatt, majd
felegyenesedett, és kiment a szobából.
Autumn az összetákolt ágyon aludt, kisfiuk pedig a
járókában, amit ágyként használtak.
Nagyon szépek voltak mindketten!
Olyan kincs, amit Milo nem is érdemelt.
Testének minden egyes molekulája megremegett.
Szánalmas vagy! Értéktelen! Semmirekellő vagy, akár az
anyád! Szívességet tennék a világnak, ha golyót repítenék a
fejedbe!
Milo Autumn-hoz lépett, megsimogatta a haját, és
megpuszilta az arcát.
A lány álmában motyogott valamit, és mielőtt még felébredt
volna, Milo gyorsan felegyenesedett, az ajtóhoz lépett, és halkan
kinyitotta.
Érezte, hogy a lány megmozdul mögötte.
– Hová mész? – kérdezte Autumn zavarodottan.
 Habozva visszafordult, és ránézett a feleségére, aki közben
felült az ágyon.
– Van egy kis elintéznivalóm.
– Hol? Hiszen késő van már! – ráncolta Autumn a homlokát.
– Mindjárt visszajövök.
Aggodalom ült ki a lány arcára, de végül elmosolyodott.
– Rendben… csak siess vissza, jó?
Milo bólintott, majd kilépett az éjszakába.
Húsz perccel később Autumn szülei házának ajtaja előtt állt.
Habozott, tétovázott, igyekezett összeszedni a bátorságát.
Lenyelni a büszkeségét.
Visszaszívni az ígéretét.
Próbálta lenyelni az undorát, mert amit érzett, egyáltalán
nem számított.
Semmit sem számít, mert amit meg kell tennie, azt meg kell
tennie. Megnyomta a csengőt.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire fény gyulladt a házban.
Szinte érezte a felé áradó gyűlöletet a kémlelőnyíláson át.
Nagy levegőt vett, amikor a zár fém nyelve megmozdult.
Autumn anyja csak egy kis résnyire nyitotta ki az ajtót. A
tekintete tele volt gyűlölettel.
– Biztonságban van a lányom?
– Igen – nyögte Milo.
Biztonságban volt. De semmi mást nem tudott az ígéretei
közül megtartani.
– Akkor mit akar?
Epe indult fel a fiú torkán. Már a nyelvén érezte. De lenyelte,
és emelt fővel az asszonyra nézett.
– Kölcsönt.
Autumn anyja hitetlenkedve felnevetett.
– Komolyan idejött kölcsönkérni?
– Igen – bólintott nehézkesen Milo.
Paula felhorkant, majd kinyitotta az ajtót, hogy közelebb
hajolhasson a fiúhoz.
– És miért adnék bármit is, amikor elvett tőlem mindent?
Fellobbant a régi gyűlölet. Szétáradt benne. Forrt tőle a vére.
 g gy
Paula könnyen része lehetett volna a családjuknak. Része
lehetett volna a gyerekek életének. De nem akart. Elfordult
Autumn-tól, mert a lánya szerette Milót.
A fiú nem engedte, hogy eluralkodjon rajta a harag.
Harc.
Nem. Már nem az az ember volt. Nem akart az lenni. Nem
enged annak a züllöttségnek.
– Paula, tudom, hogy gyűlöl engem, de tényleg szükségem
lenne pénzre, hogy befejezzem a házunkat. Igyekszem a
lányának és az unokáinak jó életet biztosítani. De az üzleti
befektetések miatt nem maradt pénzem. Egypár nagyobb
munka előtt állok. Hamarosan minden összeáll, és akkor
gyorsan vissza is fizetem majd magának.
Milo is abban reménykedett, hogy minél hamarabb így lesz,
de azért aggódott, hogy mi történik, ha nem sikerül. Mindenét
az építési vállalkozásba fektette, de sokkal nehezebben jött
belőle a pénz, mint ahogy az gondolta.
De belendíti majd az üzletet, menni fog!
Csak időre van szüksége.
– Csak arra kellene a pénz, hogy befejezzem a házunkat.
Az anyja házát már befejezte, és félig kész volt a sajátjukkal
is. Az idő és a költségek viszont ellene dolgoztak, hiszen a saját
házát jóval nagyobbra tervezte az édesanyjáénál.
Lehet, hogy jobban tette volna, ha csak azután kezd a
vállalkozásba, hogy befejezte mindkét házat, de Autumn nem
hagyta, buzdította, hogy kezdjen bele, hogy itt az idő a
változásra, hogy kellene a biztos jövedelem, mielőtt elfogy a
pénz, amit a harcokból félretett.
Értette.
Ő is szerette volna biztonságban tudni magukat.
Gondoskodni akart róluk.
Rendben akarta tudni a családját.
És most mégis ott állt Paula előtt, mint egy szánalmas koldus.
A nő elhúzódott tőle.
– Tudja, hogy a minap sírva hívott fel a lányom?
 Milo elsápadt. Mi? Összeszorította a fogát, nehogy választ
követeljen. De nem kellett aggódnia, Paula örömmel az orra alá
dörgölte.
– Úgy tűnik, már ő is látja, milyen nyomorult élete lesz maga
mellett.
Milo megrázta a fejét.
– Komolyan azt hiszi, hogy egy lakókocsiban akarja
felnevelni a gyerekeit?
– Már majdnem kész a házunk.
– De nincs készen, vagy igen? És én nem fogok segíteni
magának, hogy befejezze. Azt akarom, hogy a lányom
hazajöjjön, ide, ahová tartozik. Sokkal többet ér annál, amit
maga nyújtani tud neki. Az unokáim többet érnek annál az
életnél, ami maga mellett vár rájuk. Maga sosem lesz képes
megadni nekik azt, amire szükségük van. Ha valóban szereti
őket, jobb, ha elhagyja őket.
Milo fájdalmasan felszisszent, majd hitetlenkedve
felhorkant. A földre bámult. Próbálta összeszedni magát,
rendezni a gondolatait. Próbált erőre kapni.
Próbálta uralni a kétségbeesését, mert tudta, hogy Paula
utálatos szavainak semmi köze ahhoz az életminőséghez, amit
Autumn-nak és a gyerekeknek nyújt. Csak az ő személye miatt
volt.
Paula el akarta tüntetni az életükből.
– És most takarodjon innen! Sosem lesz itt szívesen látott
vendég, de a lányom és az unokáim bármikor jöhetnek. Autumn
haza fog jönni, amint észhez tér és rájön, kicsoda maga
valójában.
– Paula…
De az asszony becsapta az orra előtt az ajtót.
Milóba belehasított a kétségbeesés. Az ajtóhoz ugrott, és
dörömbölni kezdett. Követelte, hogy hallgassák meg. De
mindegy volt.
Soha nem tudná meggyőzni Paulát.
Autumn anyja mindig szemétnek fogja látni.
Megfordult, és visszament az autójához.
 g j
Elhomályosult a tekintete. Alig látott a gyűlölettől, amit
érzett.
Paula iránt.
Az apja iránt.
Saját maga iránt.
Már semmit sem látott tisztán.
Nehezére esett rendesen, józanul gondolkodni.
Összeszorította a fogát. Pumpált az ereiben a vér. Leállt az út
szélén.
A kezébe vette a telefonját, és bámulta egy ideig.
A fejében hangok kavarogtak.
Éhség.
Gyűlölet.
Pusztítás iránti vágy.
Kín.
Megszorította a telefont. Olyan erősen szorította, ahogy csak
bírta. Közben lehunyta a szemét.
Összeszorult a torka.
Gyorsan tárcsázott, mielőtt még elveszítette volna a
bátorságát.
A füléhez szorította a készüléket. Elkapta a rémület, amikor
csörögni kezdett.
De nem maradt más választása.
Nem lehet az az ember, aki Autumn-ért lenni akart.
Baljós hang szólt a telefonba.
– Halló?
– Stefan – Milónak elég volt ennyit mondania, Stefan azonnal
felismerte a hangját.
Egy másodpercig csend volt, majd Stefan meglepetten
felkiáltott:
– Mi az? Már jössz is vissza?
– Mondtam, hogy befejeztem. Csak egy meccset akarok.
– Szóval csak azért hívsz, mert kell valami? – kérdezte Stefan
fájdalmasan. – Így bánsz velem azok után, amit érted tettem?
Mit mond ez el rólad, Milo?
 – Csak egy meccs kell, Stefan – nyögte Milo kétségbeesetten.
Csak egy, hogy megoldja a gondjait.
– Tudod, hogy ez nem így megy. Kiszálltál. Vagy benne vagy,
vagy nem. És jobb, ha tudod, hogy a tétek sokkal magasabbak
lettek, mint régen.
Milo lelke megremegett. De lenyelte a félelmét.
– Benne vagyok.
 30.

Tessa

– Jó éjt! – kiáltotta Cheryl az elülső veranda felől.

Ő ment el utolsónak. Jóval a buli utánig maradt, mert
ragaszkodott hozzá, hogy segítsen takarítani.
– Csodálatosan éreztem magam! Hálás vagyok, hogy része
lehettem ennek. Nemsokára találkozunk! – lehelt felénk egy
csókot, majd bemászott a kocsijába. Ráadta a gyújtást, a
felvillanó lámpa fénye pedig kettéhasította a sűrű, sötét
éjszakát.
Fullasztó volt.
Gyötrelmes.
Legalábbis ilyennek érzékeltem Milo jelenlétét. Mögöttem
állt, mint egy hatalmas, sötét látomás. Olyan volt, mint valami
csodás reménység, de ha egy kicsit beledugtad az ujjadat,
azonnal rájöttél, hogy mérgező.
Az én hülye agyam tehet róla, hogy egy olyan jövőről
ábrándoztam, ami sosem fog megvalósulni.
Nagyon fájt, ahogy elutasított korábban.
Durva volt.
Megalázónak éreztem.
Túlságosan reményteli voltam abban a pillanatban, hiszen
olyan valóságosnak tűnt!
Teljesen belevesztem Cheryl lelkesedésébe és szeretetébe, a
barátaink és a családtagjaink támogató szeretetébe. Milo
legalább a látszat kedvéért megcsókolhatott volna. Hiszen egy
csapat vagyunk!
De tudtam, hogy én vagyok a hibás.
Válaszút elé értem.
Ráébredtem, hogy ezt nem tehetem meg saját magammal.
Nem engedhetem, hogy olyan helyzetbe kerüljek, amelyben
végül sérülök.
Igen. Hiszen én bátorítottam. Én nyomultam. Én akartam,
hogy megnyíljon előttem. Olyan kétségbeesetten akartam, hogy
tálcán kínáltam mellé még magamat is. Reméltem, hogy érezni
fogja. Hogy rájön az érintésemből.
De a ma este után már tudtam. Éreztem. És nem tagadhattam
tovább.
Cheryl kitolatott, majd elhajtott.
Azonnal megéreztem a hangulatváltozást. A halk
mennydörgést. Milo megfordult, és az ajtót nyitva hagyva
bement.
Követtem. Lassan. Ledermedtem, amikor meghallottam a
mély, fájdalmas morgást, ami a torkából feltört.
Biztos voltam benne, hogy ezer mérföldről is meghallanám
ezt a hangot.
Az agyamba vésődött, megakadt benne, amikor Milóra esett
a tekintetem. Magába roskadva állt a konyhasziget mellett.
Háttal volt, de láttam, hogy nem egyszerűen a kétségbeeséstől
zuhant meg. Ezúttal tele volt fájdalommal és gyásszal. Olyasféle
mély, felnyársaló gyásszal, amit csak az érthet meg, aki már
átélte.
– Milo – nyögtem szinte könyörögve.
Fellobbant az energiája. Mélyreható, sötét és ellenállhatatlan.
Olyan erős vonzás, aminek tudtam, hogy ellen kellene
állnom, de fogalmam sem volt, miként. Hogyan álljak ellen a
szíve hívásának? Hiszen olyan volt, mintha a lelkünk
összetartozna.
Szikrázott a levegő, a kötelék zümmögött, bár a mai sűrű
éjszakában olyan volt, mint a panaszos hegedűsírás.
Erőteljes és hatásos.
Vad és meghasadt.
Száguldozott a pulzusom. Olyan erősen vert a szívem, majd
kiugrott a helyéről, da vágyta a találkozást a férfival, akit
megnyomorított a múltja.
Olyan helyen tartotta fogva a lelkét, ahol nem volt más, csak
 y y g
a körülötte keringő szörnyek és démonok.
A baj az volt, hogy Milo valamiért velük azonosította magát,
pedig ő csak a foglyuk volt.
Leláncolt rab.
Egy olyan múltbéli pillanat rabja, amin már nem lehet
változtatni.
Ki akartam szabadítani a fogságából, le akartam tépni a
láncait. De ha nem megy, akkor magamat kell kiszabadítanom a
saját fogságomból.
Mert ezt így nem csinálhatom tovább.
Nem tehetek úgy továbbra is, mintha nem éreznék iránta
semmit. Mintha mindent csak tettetnék.
Közelebb léptem hozzá, a benne tomboló őrülethez, ehhez a
sötét, viharos energiához, ami a lelkében kavargott.
Éreztem. Éreztem, ahogy a lelkemnek csapódott, majd
visszahúzódott, mintha Milo menedéket keresne.
– Milo – suttogtam ismét.
Megfeszült a válla, majd felém fordult.
Elakadt a lélegzetem.
Már maga a mérete, a hatalmas termete is ijesztő volt, de az a
fájdalom, amit az arcán láttam, majdnem térdre kényszerített.
A látvány is elég volt, hogy meghasadjon a szívem.
Ez a hegynyi ember remegett.
Elveszett a kínban, amit nem tudtam, hogyan tudnék
semmissé tenni, de meg akartam találni a módját.
Ha kell, elsuttogom onnan.
Megígérem Milónak, hogy segítek neki cipelni a fájdalmát,
csak engedje meg nekem.
Muszáj megengednie, feltárnia előttem a gyötrelmét. Nem
maradhat így tovább.
Homályos, zavarodott tekintettel bámult rám, valahol a lelke
mélyén járt, bár éreztem, hogy a nyomorúsága sötétjében
engem keres.
Mintha az ő fejében is megfordult volna, hogy talán
segíthetek neki onnan kitörni. Hogy talán utat mutathatok neki.
De talán én kárhozom el.
 – Kicsi Galambom! Ágyba kellene menned – félig
könyörgésnek tűnt, félig figyelmeztetésnek.
Közelebb léptem hozzá. Kirázott a hideg.
– Folyton arra kérsz, hogy hagyjalak magadra. Folyamatosan
eltaszítasz magadtól. Pedig érzem, hogy szükséged lenne rám –
szorítottam a tenyeremet a mellkasomra.
Végigfutott rajta a nyugtalanság.
– Én pedig mondtam, hogy jobb, ha távol tartod magad
tőlem.
Felemeltem a fejemet, egyenesen a szemébe néztem.
– Elég erős vagyok ahhoz, hogy bármit elbírjak, ha ezzel
segíthetek neked. Talán te nem vagy elég erős ahhoz, hogy
megbirkózz velem – válaszoltam kétségbeesett keménységgel.
– Tessa! – nyögte Milo fájdalmasan.
Megráztam a fejemet, és még közelebb léptem.
– Nem tudom ezt így tovább csinálni. Nem bírom ezt az oda-
vissza rángatást. Nem tudom tovább figyelmen kívül hagyni az
igazságot.
Pislogva odébb lépett, mintha ezzel védeni tudná magát.
– Mondtam, hogy nem lesz könnyű.
– De egyikünk sem számított erre.
– Mondtam, hogy…
– Hagyd abba! Hagyd abba, Milo! Ne hazudj magadnak! És
nekem se hazudj! Ne csináljunk már úgy, mintha mindez nem
volna igaz! Ez valódi, és ha te mégis úgy gondolod, hogy nem,
akkor bolond vagy!
– Mondtam, hogy ne bolondulj belém – szűrte a fogai közt.
– Már késő.
Összeszorította az állkapcsát.
– Nem tudom neked megadni azt, amire szükséged van. Azt,
amit érdemelnél.
– Ebben tévedsz! Minden, amire szükségem van, itt van
előttem – mutattam a padlóra. – Itt, veled. Tudom, azt gondolod,
hogy tettél valamit a múltadban, ami miatt nem vagy szeretetre
méltó, de tévedsz! Tévedsz, mert én szeretlek!
Kicsúszott a számon.
 Keményen. Olyan volt, mint a hangrobbanás.
Még a falak is beleremegtek.
– Mindent szeretek benned. A kedves, védelmező énedet, és a
durva, tüzes énedet is. Szeretem a reményedet, amit a
gyermekeid iránt táplálsz, és szeretem az összetört énedet is.
Téged szeretlek – suttogtam kétségbeesetten.
Lehunyta a szemét.
– Tessa… ne…
– Szeretlek, Milo. Szeretlek.
Megrázta a fejét, nem volt hajlandó rám nézni, ahogy nem
volt hajlandó tudomásul venni azt sem, amit mondtam.
– Szeretlek, Milo, méghozzá tiszta szívemből, őszintén.
Fájdalom ült ki az arcára.
– Tessa, kérlek, ne…
– Mondd, hogy te nem érzel semmit!
Csak bámult rám, és nem volt hajlandó megszólalni.
Elszorult a torkom az elutasítástól. Lassan szertefoszlott a
remény.
Bólintottam, magamat is kényszerítve, hogy elfogadjam.
– Oké – mondtam fájdalommal átitatott hangon.
Megértettem, hogy akkor ennyi volt.
Kérte ugyan, hogy szóljak, ha már soknak érzem, de kétlem,
hogy így képzelte.
Én, megsemmisülten, ő pedig ugyanabba a keréknyomba
ragadva, mint az elején.
– Itt leszek a gyerekeidnek, ahogy megígértem. De ha te nem
tudod elismerni, hogy mit érzel, akkor… ennek vége kettőnk
között. Muszáj vigyáznom a szívemre… arra, ami még maradt
belőle.
Nincs több játszadozás szenvedély és elutasítás között.
Nincs több lopott érintés és szégyenkezés.
Nem fogok bűnné válni.
Engem nem bánhatnak meg.
– Jó éjt, Milo!
A szoba felé fordultam, közben próbáltam visszatartani a
könnyeimet. Legalább addig bírnom kell, míg beérek a
 y g g g
hálószobám biztonságába.
Talán tudja, mennyire beleszerettem, de azt nem kell látnia,
hogy milyen nagyot zuhanok miatta.
Már majdnem elértem az ajtót, amikor meghallottam magam
mögött a sietős lépteket. Átkarolta a derekamat, és magához
húzott.
– Hát azt hiszed, hogy én nem érzem? – kérdezte keményen.
– Azt hiszed, nem tudom, hogy mindez valós, amit érzünk? De
félek, rettegek attól, hogy csalódást okozok neked. Hogy cserben
hagylak! Hogy tönkreteszek valami csodálatosan szépet!
– De én nem félek, Milo. Miattad megéri kockáztatni –
válaszoltam rekedten. – Csak annyit kell tenned, hogy eldöntsd,
én megérem-e neked a kockázatot. Érek-e neked annyit?
Felmordult, majd egy pillanat alatt maga felé fordított, és a
falhoz szorított.
Felszikrázott a levegő.
Mintha ostorral csapkodtak volna.
Borostyánszínű szeme megolvadt, olyan lett, mint a forró
láva.
– Érek annyit? – kérdeztem. Ha azt nem is hajlandó
kimondani, hogy szeret, ennyit azért hallani szeretnék. Hogy
tudjam, jelentek neki valamit.
A vállamnál fogva szegezett a falhoz, de előretoltam a
testemet, hogy hozzáérjek az övéhez.
Milo lebámult rám. Szaggatottan lélegzett. Az ajka duzzadtan
kínálta magát, bár az állkapcsát összeszorította. Éreztem, hogy
a szíve hevesen zakatol.
– Igen, érsz annyit, Tessa. Mindent megérsz! – mondta, majd
felemelt. – Kibaszottul bármit megérsz!
– Akkor bizonyítsd be! – néztem egyenesen a szemébe.
A karjában vitt be a szobájába. Ledobott az ágyára, én pedig
visszapattantam a matracról. Kuncogni kezdtem. Magam sem
tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, vagy örömömben
felkiáltsak.
Végre megnyertem magamnak Milo Hendrickset!
 – Min nevetsz, Galambom? – kérdezte fenyegetőn, miközben
lebámult rám. Pont olyan tekintettel nézett, mint az álmaimban.
Amikor róla ábrándoztam.
Mintha egyszerre akarna a földbe döngölni és magához
szorítani.
Tönkretenni és babusgatni.
Tomboló vadság és gyengéd áhítatosság volt a szemében.
Éreztem a melegségét, a vibráló energiáját, ahogy lassan
belém szivárgott, egészen a csontjaimig.
– Azon, hogy alig várom, hogy kicsinálj.
– Azt akarod, hogy megtörjelek? – kérdezte, miközben
hatalmas testének minden izma pattanásig feszült.
Megvonaglottam a matracán. Felgyorsult a légzésem.
Akartam őt, méghozzá azonnal.
– Azt hiszem, azt már sikerült.
– Szerintem meg inkább fordítva igaz.
– Nem, Milo. Én nem akarlak megtörni. De meg akarom
neked mutatni, hogy mennyi minden jót érdemelsz.
– És mit akarsz cserébe? – kérdezte rekedtes, szexi hangon.
Istenem! Olyasmit váltott ki belőlem, amiről nem is gondoltam
volna, hogy lehetséges.
Meg kellett volna ijednem tőle, hiszen teljesen kivetkőztetett
önmagamból. Mindenemet a lába elé vetném.
De már rég elmúlt az óvatosság ideje. Azon a napon dobtam
ki az ablakon, amikor rábólintottam az ajánlatára, és
beköltöztem a házába.
– Most éppen azt szeretném, ha megérintenél – válaszoltam
incselkedő mosollyal, bár láthatóan kívánt.
Szédítő vágy áramlott végig a testemen, már attól bizseregni
kezdtem, hogy csak ránéztem.
Felsóhajtott, majd megnyalta telt, dekadens ajkát.
– Miért olyan jó érzés veled lenni? Mitől érzem helyesnek?
– Talán mert pont ott vagyunk, ahol lennünk kell, itt és most,
ebben a pillanatban – suttogtam vékony hangon. – Mi van, ha
ennek eleve így kellett lennie? Mi van, ha a fájdalom és a
veszteség vezetett minket ide? Ha olyanná formált, olyanná
 g y y
változtatott minket, hogy muszáj volt mindkettőnknek ebbe az
irányba indulnunk? Ha elkerülhetetlen volt, hogy mi egymásra
találjunk? Ha előre meg volt írva, hogy nekünk együtt kell
lennünk?
Végigsimított a vádlimon, épp a vörös tűsarkúm felett.
Izgatottan felsóhajtottam.
– És ha tönkreteszlek, Galambom?
A szívem majd kiugrott a helyéről, minden egyes dobbanás
végzetesnek tűnt, mintha a lelkem is ott vergődött volna
körülöttünk, hogy végre egymásba fonódhasson az övével.
– Mondtam már, hogy megéred a kockázatot.
Erős késztetés lett úrrá rajtunk.
Fölénk borult, és maga alá temetett, védőborítást, burkot
alkotva körülöttünk.
Olyan biztonságérzetet adott, amit csakis egymás
társaságában érezhettünk.
Felültem, és felbámultam rá, miközben elkezdtem
kigombolni a nadrágját.
– Melletted leszek, Milo. Kiállok melletted. Amellett a férfi
mellett, aki bármit megtesz a családjáért. A férfi mellett, aki
végtelenül tapintatos, de mégis oly félelmetes. Aki hajlandó
harcolni, de mégis gyengéd lelkű. A férfi mellett, aki imádja a
gyermekeit… és a férfi mellett, aki úgy néz rám, mintha csoda
volnék magam is.
Felálltam.
Összecsapott az energiánk.
A hevesen dobogó szíve fölé simítottam a tenyeremet.
– Bárki legyél is itt bent, abban a sötétben, ahová nem
engedsz be. Bármit tettél is, és bármit teszel is, én melletted
leszek.
– Az az énem nem jó ember, édes – válaszolta
végigcsókolgatva a kézfejemet. Keményen, kapkodva vette a
levegőt.
Magasabbra ágaskodtam. Beletúrtam a szakállába.
– De én azt a pasit is akarom.
– Az egész kibaszott világot a lábad elé tenném, Tessa.
 g g
– És ha én azt mondom, hogy megelégszem teveled?
– Ezt akarod, kicsi Galambom? Ezt? Ezt a romhalmazt?
Hirtelen elsötétült a tekintete és a hangja is.
Felszikrázott a levegő.
Mindketten tudtuk, mit jelent. Már nem a szakadék felett
lebegtünk, hanem felkapaszkodtunk, és kimásztunk.
Nem volt más választásunk, mint egymás karjába
kapaszkodni.
És én nagy örömmel omlottam az övébe.
– Igen. Pontosan ezt akarom.
– Akkor viszont én is akarlak téged. Mindenestül – jelentette
ki.
Követelőzőn.
Elhivatottan.
– Már a tiéd vagyok – suttogtam.
Olyan gyorsan csapott le az ajkával az enyémre, hogy
reagálni sem volt időm. Elkapta a számat, és vad, szenvedélyes
csókba fonta az övével. Forró szája szétnyílt, és a nyelve
követelőzőn bebarangolta az enyémet.
Belemarkolt a hajamba, úgy fordította a fejemet, hogy minél
jobban a számhoz férjen. A másik kezével végigsimított a
gerincemen, majd belemarkolt a fenekembe. Megszorongatta,
meggyúrta, majd közelebb rántott a hatalmas, kőkemény
testéhez.
Szenvedélyesen nyöszörögtem. Teljesen beleszédültem az
érzésbe.
Mintha a vágy felhőként ereszkedett volna a szobára.
Kábulatos volt.
Zavarba ejtő.
Felszabadító.
Izzott az érintése és a csókja. A tűz olyan magas lángokra
kapott, hogy majdnem felemésztett minket.
Mindenhol megérintett, szenvedélyesen simult rám a
tenyere, ahogy bebarangolta az egész testemet, az oldalamat, a
hátamat, a hasamat, végül a mellemen állapodott meg. Közben
végig az ajkamat csókolta, el sem engedte a számat, de az egész
testemet, minden porcikámat őrületbe kergette.
Mintha a pokol tüze lobbant volna fel a testemben.
Futótűz, ami megperzselte a bőrömet. Olyan mélységből tört
fel belőlem, olyan helyről, ami réges-rég a szabadságért
könyörgött. Oda igyekezett, ahol már nincs kétely, nincs több
kérdés.
Nincs rejtőzködés.
Csak színtiszta vágy.
Az én iránta érzett vágyam, és az ő irántam érzett
szenvedélye.
Mély, torokból feltörő nyöszörgéstől vibrált Milo mellkasa,
amikor közelebb húztam magamhoz. Benyúlt a ruhám alá, az
ölébe emelt a fenekemnél fogva, és magához dörzsölt.
Forró voltam.
Könyörgött a testem.
– Milo, kérlek!
– Azt hiszed, nem foglalkozom veled? Azt hiszed, nem tudom,
mire van szükséged? Hogy miként adhatom meg neked?
Magamévá teszlek, az enyém lesz ez az édes test, amiben már
annyira vágytam elveszni.
– Akkor csináld! – nyöszörögtem hozzádörgölőzve.
Olyan intenzív vágyat éreztem a bensőmben, hogy már csak
ő jelenthette számomra a túlélést jelentő levegőt.
Szórakozottan elnevette magát, miközben belém tolta a
nyelvét, és végigsimította belülről a számat.
– Hát ennyire mohó vagy, édesem?
Belemarkoltam a vállába.
– Kívánlak! Még soha nem éreztem ilyet, Milo!
– Nos, most, hogy már az enyém vagy, gondoskodni fogok
róla, hogy ez így is maradjon – mormogta a számba.
Ó, szűzanyám!
Nem fogom bírni! Biztos voltam benne.
Különösen, amikor az egyik kezével tovább dörzsölgette a
testemet az övéhez, a másikkal pedig lassan lehúzta a ruhám
cipzárját.
 p j
Még hogy a férfiak nem képesek egyszerre több mindenre
figyelni!
Valahogy kihámozott a ruhámból, úgy, hogy közben egy
pillanatra sem tett le. Csak alsónemű és tűsarkú maradt rajtam.
Mohón igyekeztem kigombolni az ingét.
Csak annyi ideig vette le a számról az övét, hogy ki tudjuk
egymást bújtatni a ruháinkból.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a torkomból, amikor végre
meztelen volt a felsőteste, a széles válla, a hatalmas izmai…
Milyen gyönyörű férfi!
Hozzábújtam a csodálatos testéhez, hozzádörzsöltem a
mellemet, mert egyszerűen szükségem volt arra, hogy érezzem.
Mindenhol érezni akartam.
Muszáj valahogy kordában tartani a tüzet.
– Kis csábító Galambom! – suttogta a számba.
– Ne hergelj, Milo! Ez a valóság! A valóság!
Minden porcikája megmerevedett, és én hirtelen azt hittem,
ismét visszakozni fog. De ehelyett lefektetett, és felfalt a
tekintetével.
– Kibaszottul gyönyörű vagy! – nyögte kéjesen. – Miket fogok
veled csinálni! És micsoda gyönyört fogok neked okozni! Újra
meg újra!
Megremegett a csípőm. Igen, kérlek!
Le sem vette rólam a szemét, miközben kibújt a cipőjéből,
utána lerázta magáról a nadrágját, majd az alsóját, én pedig
majd belehaltam a látványba: Milo teljesen meztelenül!
Testének minden milliméterét igyekeztem az agyamba vésni.
Tekintélyes, dagadó izmok és a vágy csillogása, ami
beborította gyönyörű, tetovált testét.
A férfiassága hatalmas, vastag és tömött, az a fajta, ami olyan
éhséget idéz elő, amitől elgyengülök.
Szépséges szörnyeteg!
– Én pedig a szavadon foglak, Milo! – próbáltam könnyed
játékossággal mondani, de elszorult a torkom, és remegtem a
vágytól.
 Fölém hajolt, majd lassan lefelé kezdte húzni a bugyimat.
– Minden tőlem telhetőt megteszek.
Felsóhajtottam.
Nem is tudtam volna ellenállni a késztetésnek.
Milo elnevette magát, majd megragadta a térdemet, és
széttárta a combomat.
– Milo! – tört ki belőlem.
– Neked van a legédesebb és legfinomabb puncid, Galambom
– jelentette ki, majd le is hajolt, hogy belekóstoljon. Jó mélyen a
szeméremajkaim közé tolta a nyelvét.
Megremegtem.
– Kérlek, Milo! Siess! Szedek fogamzásgátlót.
Feljebb vándorolt a szájával, csókok nyomait hagyva maga
után a csípőmön, a hasamon, a bordáimon, miközben ő is
felmászott az ágyra.
– Mohó kislány! – sóhajtotta a forró bőrömbe.
Felmászott, és befészkelte magát a lábam közé, majd bekapta
a jobb oldali, megkeményedett mellbimbómat.
Ismét elöntött a forróság, és belemarkoltam a hajába.
Kapaszkodnom kellett, mert úgy éreztem, eszméletvesztésig fog
nyalogatni.
Fennakadtak a szemeim, amikor hozzám tolta a forró farkát.
Hihetetlen öröm áradt szét az ereimben, és csupa libabőr
lettem.
– Milo!
Elhúzódott, és gyengéden végigsimított az arcomon.
– Édes kis Galambom! – nyögte fájdalmasan.
– Tégy magadévá!
A szemembe bámult.
A kezében voltam. Nem csak a hajam, a szívem is.
Tudta vajon?
Tudta, hogy ez mit jelent?
Hogy feltétel nélkül szeretem?
Mindörökké?
– Szeretlek – suttogtam.
És szeretni fogom az élete utolsó napjáig, ha engedi.
 g pj g g
– A tiéd vagyok, Tessa.
Volt némi szomorúság a mozdulatában, ahogy
rátámaszkodott a kezére. Félelmetes biztonság.
Nyöszörögve szikrázott a levegő, és a köztünk lévő erős
kötelék erőteljesen lüktetett.
Elhelyezkedett a remegő lábam között, majd végighúzta a
makkját a csiklómon.
– Ó! – sóhajtottam, majd átkaroltam a nyakát. Muszáj volt
kapaszkodnom. – Hihetetlenül, nagyon akarlak, Milo!
Olyan nagyon, hogy már fájt.
– Készen állsz? Készen állsz, hogy magamévá tegyem ezt az
édes finomságot?
Összeugrott a gyomrom a kéjtől. Határozottan bólintottam.
– Ezer éve készen állok.
– Hát akkor tessék!
Elkezdte belém tolni a farkát. Lassan, mert hát… szent ég!
Centiről centire haladt és tágított.
Kegyetlen centik voltak.
Eltátottam a számat, és felnyögtem. Tökéletes, örömteli,
fájdalmas gyönyör járt át, ahogy belém tolta magát.
Remegő sóhaj szakadt fel a torkomból, amikor teljesen
kitöltött, annyira, hogy apró, remegő hangokat hallattam. Nem
tudtam uralkodni magamon.
Milo a tarkómnál fogva tartotta a fejemet. Megfeszült a karja.
Kétségtelenül próbált nem szétesni.
Közel járt hozzá.
Ahhoz, hogy kiszabaduljon belőle az erő, ami ott látszott,
vibrált, feszült az izzadságtól csillogó bőre alatt, a megfeszült
hasizmában, az összeszorított állkapcsában.
Nyögve felsóhajtott, a fejem fölött tette le a karját, mintha az
egész lényemet képes lenne óvón átölelni.
A teste a vértem.
Az aurája egyszerre volt sötét és világos. Pusztító.
Minden.
Minden.
 – Alig tudom elhinni, hogy így vagyok itt veled, Tessa. Alig
hiszem, hogy ez igaz. Fogalmad sincs, mire lennék képes érted.
Mi mindent megtennék értek – hörögte fenyegetőn, de a
fenyegetés nem nekem szólt.
A lelke arrafelé bolyongott, ahová engem nem akart
beengedni.
– Veled tartok mindenben.
Hátrébb húzódott, így alig ért össze az ajkunk, csak a
lélegzetünk fonódott egymásba.
A szívünk.
A könyökére támaszkodott, és elkezdett mozogni.
Úgy tett magáévá, ahogy még soha senki.
Teljesen. Egészen.
– Tudod, milyen jó érzés benned lenni? – kérdezte nyögve.
A köztünk lévő energia lobogva lángolt.
– A puncid körülöleli a farkamat. Kurvára tökéletes! Örökre
benned tudnék maradni.
Felsóhajtottam, és közelebb bújtam hozzá, ahogy jobban
belemarkolt a fenekembe.
– Örökre a tiéd lehetek, Milo.
Valami villant a tekintetében. Mintha az eddig leláncolt lelke
hirtelen felszabadult volna. Kihúzta magát, majd teljes erőből
belém hatolt.
– Akarom, Tessa. Ezt is meg akarom neked adni – mondta,
majd erőteljes ütemre váltott.
Belevájtam a körmömet a hátába.
Keményen dugott. Kétségbeesetten.
Teljesen felszabadultunk, és elvesztünk az érzésben.
Egyikünk sem hitte, hogy valaha átélhet hasonlót, de végül csak
egymásra találtunk.
Együtt pedig ilyen vonagló, vergődő, hullámzó valamivé
váltunk.
Egymásba olvadtunk.
Eggyé váltunk.
Elválaszthatatlanul.
Semmi sem állhatott közénk.
 Még Milo múltja sem, pedig ott lebegett körülöttünk. Vártak a
szellemek, hogy bekebelezzenek minket.
Úgy akartam Milót birtokolni, ahogy ő is engem.
Megemeltem a csípőmet, és minden egyes lökésnek elébe
mentem, hogy teljesen nekiadhassam a testem minden
porcikáját.
– Milo! – hörögtem.
– Ez még csak a kezdet, Tessa. Érted, édes? Hiszen már az
enyém vagy.
A látóterem szélén felvillantak a gyönyör szikrái, és Milo
csípőjének minden egyes lökésével egyre fényesebbé váltak.
Milo a térdére támaszkodva hátrébb húzódott. Pozíciót
váltott, és dörzsölni kezdte a csiklómat a hüvelykujjával.
– Ó, de jó! Ó, de jó! – motyogtam eszeveszetten, mert tényleg
nagyon jó volt.
– Mondtam, hogy gondoskodom rólad, Galambom.
Talán mondanom sem kell, mennyire tetszett az ötlete.
Egyre gyorsabban, keményebben és mélyebben mozgott
bennem.
Minden felerősödött körülöttem.
Minden érzés.
Szinte vakító volt.
Éreztem, ahogy egyre épül bennem a gyönyör.
Ahogy egymásba futottak és összegyűltek az érzések.
Ahogy az eksztázis egyre nőtt.
Ahogy a mámor bennem duruzsolt.
Ez a csoda szép érzés, ami szétáradt a mellkasomban, és
átjárta a lelkemet.
Hevesen.
Mélyrehatón.
Tökéletesen.
Lihegtem, nyöszörögtem és könyörögtem, mielőtt
felrobbantam.
Aztán egy pillanattal később darabokra hullottam.
Teljesen szétestem Milo biztonságot nyújtó ölelésében.
Milo tévedett, amikor kettőnk miatt aggódott.
 gg
Szó sem volt aranykalitkáról. Nem veszítettem el a
szárnyaimat.
Csak hozzám ért, és én máris szárnyalni kezdtem.
Ő és én? Mi ketten? Végre szabadok voltunk.
Remegett a hüvelyem a férfiassága körül, amikor az
orgazmus átjárta a testemet.
Minden elsötétült. Olyan volt, mint az atomrobbanás.
Minden sejtem felrobbant.
Teljes, örömteli megsemmisülés.
Milo összerándult, amikor elélvezett. Tökéletes testének
minden egyes izma megfeszült, ő pedig a nevemet kiáltotta.
Átkísértük egymást a gyönyörön.
Remegtünk és reszkettünk a mámor utórezgéseitől.
Ahogy aztán csillapodott ez a boldog érzés, mi is lelassultunk.
Egymással szembefordulva feküdtünk le, és csak bámultunk a
másikra a szoba sötétjében.
Minden elcsendesült, lenyugodott.
Mintha a föld is hirtelen megállt volna, hogy tisztelegjen az
áhítatos pillanat előtt.
Az arcomat kutatta a tekintetével, mintha minden
vonásomat az eszébe akarná vésni. Gyengéden végigsimított az
ujjhegyével az államon.
– Hiszel bennem, Galambom?
A hangjából áradó fájdalom könnyeket csalt a szemembe.
Bólintottam, majd beletúrtam a szakállába.
– Igen, Milo. Hiszek benned.
 31.

Milo

Árnyas sötétség borult a szobára. Óceánkék tekintete engem

figyelt.
Ezernyi áramlat játszott a szemében.
Hihetetlen mélységek.
Hit.
Bizalom.
Szeretet.
Elfacsarodott a szívem, ahogy az ölemben tartottam.
Egymásba gabalyodtak a végtagjaink, miközben egyre
lassabban és nyugodtabban lélegeztünk. Olyan nyugalomban,
olyan békességben lebegtünk, amit nem is lett volna szabad
megtapasztalnom.
– Hiszek benned – suttogta, miközben a szakállamba túrt,
majd végül a mellkasomon állapodott meg a keze. A rám
tetovált mintákat simogatta.
A kis csábítóm édes dallamot játszott, olyat, amelynek nem
volt kezdete, és amely befejezést sem kívánt.
És én teljesíteni akartam a vágyát.
Mindent, amiről álmodott.
Megadtam magam.
Örökké.
Szorosabban magamhoz öleltem, majd felsóhajtottam, és
puszit nyomtam a feje tetejére.
– Elég sok ideje már, hogy valaki hitt bennem.
Gyengéd mosolyra húzódott a csókjaimtól duzzadt ajka.
Muszáj volt megérintenem, ezért végighúztam rajta az ujjamat.
– Szerintem az anyukád mindig hitt benned.
– Igen, ő biztosan – válaszoltam elérzékenyülve.
 – Mert tudja, hogy milyen hihetetlenül jó ember vagy.
Elmosolyodtam.
– Hát, azt hiszem, ő azért eléggé elfogult ebben.
– Szerintem meg pontosan tudja, hogy miről beszél –
válaszolta incselkedve.
– Hm… azt hiszem, van itt még valaki, aki talán elfogult… egy
kissé – túrtam bele a vörös loknijaiba.
Tessa hatalmas mosollyal válaszolt.
– Mert azt hiszem, valaki teljesen kiütött az óriási farkával.
Meglepetten felnevettem, majd felhúztam a szemöldökömet.
– Kiütöttelek? Tényleg?
Határozottan bólogatni kezdett.
– Bizony! TKO volt a javából. Teljesen kész vagyok. Talán
máris cselekvőképtelen vagyok. Talán már sosem leszek képes
józanul gondolkodni.
Erőteljesen kifújtam az orromon a levegőt.
– Remélem, tudod, mit csinálsz! Ez azért nem arról szól, hogy
eszedet veszítsd az óriási farkamtól.
Könnyedén akartam mondani, de mégis durván hangzott.
– Nagyon is jól tudom, mit csinálok.
Tovább simogatta a mellkasomon a mintákat. Felfedezőútra
indult. Végül az oldalamon lévő betűkre tévedt az ujja.
Kín.
Kitűnt a többi tetoválás közül, közvetlenül az oldalamon lévő
mély sebhely felett volt.
– Mit jelent? – kérdezte halkan. Tudta, hogy nagy jelentősége
van.
Remegés futott végig a gerincemen, és hirtelen kiszáradt a
szám.
Tessa felemelkedett.
– Bízhatsz bennem, Milo. Mondtam már, hogy semmi
olyasmit nem tudsz nekem a múltadról mesélni, ami
megváltoztatná a beléd vetett hitemet. Semmit, amiért ne
szeretnélek – magyarázta, majd az arcomra simította a tenyerét.
Elszorult a torkom a szépségétől, attól a tűztől és hűségtől,
ami ilyen különlegessé tette.
Pont, ahogy az anyám mondta.
– Mondtam, hogy a véremben van a harc.
Alig észrevehetően rezzent csak össze, de én megéreztem. A
lelke azonnal felkészült a legrosszabbra.
– Igen, mondtad.
– Középiskolás voltam, amikor először harcoltam. Azok a
gyerekek… folyton szekáltak. A képembe dörgölték, hogy
szegények vagyunk, hogy az apám részeges. Na, nem mintha
nem összeverve mentem volna többnyire a suliba.
– Milo – nézett rám együttérzőn.
Megráztam a fejemet, hogy ne szakíthasson félbe. Ha azt
akarja, hogy elmondjam, akkor most kell megtennem.
– Az egyikük lekurvázta az anyámat. Pont az anyámat, aki
szinte egy szent. Ennyi elég volt. Totál kiakadtam. A szart is
kivertem a gyerekből. Kurva jó érzés volt.
Megcsikordult a fogam, ahogy bevallottam.
Hirtelen jelentősége lett a bennem rejtező erőszakosságnak.
Amit alig bírtam kordában tartani.
Visszafogni.
Kíváncsi a sötét oldalamra? Nos, akkor megismerheti.
Megmutatom neki, hogy megértse. Biztos voltam benne, hogy
halvány dunsztja sincs, mit követel tőlem.
– Nos, azt hiszem, annak a gyereknek én is szétrúgtam volna
a seggét – mondta érzelemmel teli hangon, miközben hatalmas
szemeket meresztett rám. Próbált a lelkembe látni, de őszintén
szólva, nem volt nehéz dolga, hiszen neki egyáltalán nem
tudtam hazudni.
– Ahogy idősebb lettem, rosszabb lett a helyzet. Olyan sokat
verekedtem a suliban, hogy végül kidobtak. Nagyjából azután
történt, hogy anyu elhagyta az apámat.
Elhallgattam. Megrohantak a rossz emlékek.
– Az apám egy mocskos rohadék, aki mindig az anyámon és
rajtam vezette le a feszültséget, amikor csak alkalma nyílt rá.
Ahogy idősebb lettem, mindent megtettem, hogy engem üssön
meg, és az anyámhoz ne nyúljon. De valahányszor megütött, a
 g y y j y g
bennem lévő szörnyeteg egyre csak nőtt. Aztán eljutottam arra
a pontra, hogy kimondottan vártam, hogy megüssön, így én
hidegvérrel visszaüthettem.
Tizenhat voltam, és egyik este arra jöttem haza, hogy veri az
anyámat. Úgy összevertem, hogy nem is tudom, hogy állt utána
lábra. Az anyám aznap este tört meg. Nyilván nem
maradhattunk ott tovább. Amíg az apám a földön feküdt a saját
vérében, mi gyorsan leléptünk, és idejöttünk Redemption
Hillsbe.
Elöntött a fojtogató bánat.
– Miután már nem kellett az apámmal szembeszállnom,
szükség volt valamire, ami segít levezetni az agressziómat.
Tessa szóra nyitotta a száját, de végül nem kérdezett. Mintha
érezte volna, hogy nem vagyok kész válaszolni.
Még nem.
– Bajba keveredtem – vallottam be nehézkesen. – A
nagyszüleim még éltek, amikor ideköltöztünk. Volt egy
lepukkant, ócska lakókocsi a telken, azt megkaptuk tőlük, bár
nekik sem volt másuk a telken kívül. Anyuval olyan otthonossá
varázsoltuk, amennyire csak bírtuk, de a harag még mindig
bennem tombolt. Fenyegető érzés volt, nem tudtam, mikor
robbanok. Kurvára szegények voltunk, így amikor lehetőséget
kaptam, éltem vele.
– Lehetőséget? – kérdezte Tessa elvékonyuló hangon, tele
aggodalommal, de előítélet nélkül.
Szorosabban öleltem, és arra figyeltem, milyen érzés, ahogy
a meztelen teste az enyémhez simul.
Milyen a melegsége.
A jósága.
A reménytelisége.
Mint a felkelő nap a sötét éjszakában.
Megremegtem a bűntudattól, a gyűlölettől, az erőszaktól és a
bosszúszomjtól, ami a felszín alatt fortyogott.
– Találkoztam egy fickóval. Stefannal. Azt hiszem, látott
bennem valamit, és a szárnyai alá vett. Kisebb munkákat bízott
rám, és megfizetett értük. Úgy éreztem, több vagyok, mint a
semmirekellő, szarházi apám. Családtagként bánt velem, és
hamarosan én is így gondoltam rá. Tiszteltem, és talán
szerettem is volna olyan lenni, mint ő. Eleinte jó volt minden.
Már nyakig benne voltam mindenben, amikor rájöttem, hogy
milyen sötét ügyei vannak. Drog, prostik, szerencsejáték,
ketrecharcok. Ha most visszanézek, már tudom, hogy miért
karolt fel, hogy mire kellettem neki. Lehetőséget látott bennem.
– Mint a Harcosok klubja?
Fanyarul elnevettem magam.
– Ha arra gondolsz, hogy egy halom seggfej a szart is kiveri
egymásból egy pincében, akkor igen. De azért ez más volt.
Pénzről szólt. A kapzsiság szülte. Undorító volt, Tessa. Mocskos.
– Megsérültetek – nyelt ijedten.
– Igen.
– Me… mennyire?
– Súlyosan.
Az ujjai ismét az oldalamra tetovált szóra tévedtek.
– Te… öltél is?
Alig kaptam levegőt. Elfordultam tőle.
– Igen – mondtam a plafonnak.
Remegő hang tört fel a torkából, de nem tűnt rémültnek. A
könyökére támaszkodott, és az arcomra simította a tenyerét.
– Szándékosan? – húzta fel a szemöldökét.
Belepislogtam a kegyetlen emlékekbe.
– Néha… Van az úgy, hogy úgy a sarokba szorítanak, hogy
nem marad más választásod, harcolnod kell.
Úgy bólintott, mintha értené.
– Nem hibáztathatod magad emiatt.
A kezére simítottam a sajátomat, és a szemébe néztem.
– Csak azért van bűntudatom, mert nem bánom, amit tettem.
– Mindenki azt teszi, amit tennie kell a túlélés érdekében.
Értem, Milo. Te így élted túl.
A kezébe kapaszkodtam, úgy folytattam, mert elöntött a
gyűlölet.
 – Az, hogy Stefan munkát adott, csapda volt – magyaráztam,
hogy megértse. – Végül sikerült kiszakadnom abból a világból,
de Stefan nem örült neki. Nem akart elengedni. Évek óta nem
hallottam felőle, így azt gondoltam, már meghalt. Talán egy
kőtömbhöz láncolva lebeg valahol az óceán alján. Az életmódját
tekintve nem lepne meg.
Elszorult a torkom, de végül folytattam a vallomást:
– De most elég biztos vagyok benne, hogy ő küldte rám a
verőlegényeket. Ő törette be a szélvédőmet.
Éreztem, ahogy szétárad benne a rettegés, bár próbált
uralkodni az arcvonásain.
– De hát mit akarhat?
– Fogalmam sincs. Pénzt. Bosszút. Be akarja bizonyítani, hogy
a tulajdona vagyok. Közel álltunk egymáshoz… Apámként
tekintettem rá. Figyelmeztetett nem is egyszer, hogy soha nem
hagyhatom el. Aztán, amikor megtettem…
Elcsuklott a bánattól a hangom. Nem tudtam megszólalni.
De el akartam mondani Tessának.
Azt akartam, hogy tudja az igazat.
De mégsem találtam a szavakat, nem ment. Ehelyett szorosan
magamhoz öleltem, és ígéretet tettem neki is, és magamnak is.
– Véget vetek ennek az ügynek. Ezúttal végleg. Nem engedem
a közeledbe, és a gyerekekébe sem, kerüljön, amibe kerül.
Érted?
Láthatóan érezte a hangomban a fenyegetést. Remegett,
miközben hozzám simult. Rám mászott, szinte rajtam feküdt.
Csupasz, sápadt bőrét szeplők tarkították, az arca pedig
meseszép volt, ahogy rám nézett.
Szó szerint elakadt tőle a lélegzetem.
– Értem – válaszolta.
Végigsimítottam a hátán, majd a vállát megfogva magamhoz
szorítottam.
– Nagyon csúnya ügy lehet még ebből – mondtam őszintén. A
torkomban sziklányi gombócot éreztem.
Az ujjbegyeivel megcirógatta az arcomat. Vörös loknijai
meglibbentek az arca körül.
 g
– Már most is csúnya ügy, Milo. De nekem továbbra is te vagy
a legszebb ezen a világon.
Megráztam a fejemet.
– Nincs bennem semmi szépség.
– Tévedsz. Nekem te vagy a szépség. – Az ujjait a szakállamba
csúsztatta.
Próbált megnyugtatni.
– Te vagy az, aki kitöltötte a bennem lévő űrt, amiről azt
hittem, mindig bennem fog tátongani. Mindig mellettem voltál,
amikor szükségem volt támaszra, segítségre, mint amikor
otthagytam Karlt. Rettegtem. De te segítettél átlátni a dolgokat,
figyelmeztettél, hogy hinnem kell magamban. Hogy többet
érdemlek. És te megmutattad, hogy ez mit jelent. Még úgy is,
hogy magad is rettegtél ettől, de mégis megmutattad, milyen az,
ha értékelnek. Elég volt, ahogy rám néztél. Ahogy mellém álltál.
Ahogy megérintettél.
Úgy fordult, hogy teljesen fölém kerüljön. Vörös hajzuhataga
keretbe vonta az arcát.
– És a gyerekeidnek is te vagy a szépség. Te vagy nekik a
remény. Az, ahová a szívük tartozik. És most már nekem is ezt
jelented – vallotta be, majd megnyalta az ajkát. – Nem számít,
mit tettél, Milo. Megérdemled a feloldozást. A megbocsátást.
Megérdemled, hogy szeressenek.
Lehet téged szeretni, apa.
Remy hangja visszhangzott a fülemben.
Elöntöttek az érzelmeim.
Nem is akartam már harcolni ellenük.
Tessa egyik vörös tincsével játszottam, miközben majd felfalt
a végtelen kék szemével.
Magához vonzott.
Bekebelezett.
– Sosem gondoltam volna, hogy még látom felragyogni a
napot. Azt hittem, örökre ebben a sötétségben kell tengődnöm –
motyogtam.
Tessa halkan elnevette magát, majd kérdőn oldalra döntötte
a fejét.
Végigsimítottam az állkapcsán.
– Te vagy a fény, Tessa. A nap, ami felmelegíti a kihűlt
énemet.
Az arcvonásai ellágyultak, olyan gyengéden nézett rám, hogy
elfacsarodott tőle a szívem, és hirtelen félrevert.
– Te pedig életre keltettél bennem valamit, amiről nem is
tudtam, hogy létezik – suttogta. – Életemben először tényleg
tudom, hogy mit akarok.
– És mi az?
– Harcolni akarok a boldogságomért. Fel akarom futtatni a
Remény Keze Alapítványt, szeretném, ha még több embernek
tudnánk segíteni. Például olyanoknak, akiknek folyamatos
orvosi ellátásra van szükségük. Mint a testvéremnek. Tisztelni
és szeretni akarom saját magamat, és fejlődni szeretnék olyan
területeken, ahol még szükséges. Családot szeretnék, hogy
legyen, akivel megoszthatom a bennem lévő szeretetet. És
persze egy társat, akivel mindebben osztozhatok. Az én
emberemet!
– Az emberedet? – nyögtem.
Tessa elmosolyodott, és megvonta a vállát.
– Hát, igen.
– Ismerem? – csipkelődtem.
– Nos, nagy, erős, igazán termetes, őrülten szexi és nagyon jó
az ágyban!
– Tényleg?
– Tényleg.
– Nos, én azt hiszem, hogy a te embered már rátalált a saját
emberére – mondtam elmélyülő, rekedtes hangon, miközben
legyűrtem a feltörni készülő bűntudatot.
Tessa elvörösödött, és az ujja hegyével megcirógatta a
tarkómat.
– Nagyon jó csapat vagyunk mi ketten, nem?
– Igen, azok vagyunk – söpörtem félre egy rakoncátlan
tincsét. – Mesélj nekem a testvéredről! A közös életetekről,
azelőttről, amikor még nem ismertelek.
 g
Fájdalom borult az arcára, míg a hangja teljesen ellágyult.
Feltört benne a réges-régi fájdalom.
– Borzasztó nagy sokk ért minket, amikor a szüleink
meghaltak. Egyszer csak megszűntek létezni, érted? – kérdezte
pislogva.
Nem akartam neki fájdalmat okozni, feltépni a sebeit, de
tudnom kellett ezekről a dolgokról, hogy én is jobban
megérthessem őt. Hogy úgy segíthessek neki, ahogyan ő nekem.
– Padlóra kerültem. Összetörtem, féltem és elveszettnek
éreztem magam. Mindent elveszítettem, ami addig az életemet
jelentette. A nagyszüleink már meghaltak. Az egyetlen
rokonunk egy nagybácsi volt, az apánk testvére, de ő nyilván
nem vágyott két árván maradt tinédzserre.
– Sajnálom, kicsim – simogattam meg az arcát.
– Én is.
– És aztán?
– Nos, alapvetően két lehetőségünk maradt. Az egyik, hogy
Bobbyval együtt maradunk, és egy szociális gondozó
folyamatosan felügyeli, hogy megfelelő, biztonságos
körülmények között élek-e, vagy a másik, hogy nevelőszülőhöz
kerülök. Bobby tizenkilenc volt, előtte állt az egész élet. De ő?
Gondolkodás nélkül döntött – mesélte, majd remegve
felsóhajtott. – Szerencsénkre a Remény Keze Alapítvány segített
nekünk megtenni az első lépéseket. Eden édesapja, Gary
nagyon sokat törődött velünk, hogy minden rendben legyen.
Még azt is felajánlotta, hogy lakjunk náluk, míg egyenesbe nem
jövünk. De Bobby… gondoskodni akart rólam. Mindent megtett,
hogy előteremtse, amire szükségünk volt. Keményen dolgozott,
mindennap, hogy a lehető legjobb életet biztosítsa nekem.
Tessa tengerkék szeme elhomályosult, végül nagy levegőt
vett és folytatta:
– Az érettségiig vele laktam, majd elmentem fősulira –
mondta, majd lesütötte a szemét. – Még a fősulit is ő fizette
nekem.
Bátorítón megsimogattam a hátát, hogy érezze, ő is
elmondhat nekem bármit.
 – Az egész életét feláldozta értem, így amikor balesetet
szenvedett, én sem haboztam meghozni a megfelelő döntést.
Nem érdekelt, mibe kerül – rázta meg a fejét, miközben rám
emelte a tekintetét, hogy megértsem, mit jelentett ez neki akkor.
– Nagyszerű embernek tűnik.
– Igen, az – csuklott el a hangja. – Bárcsak ismerted volna!
– Mi történt vele? – kérdeztem együttérzéssel.
A vállára telepedett a szomorúság. Egy pillanatra elfordult,
de aztán ismét a szemembe nézett.
– Nos, Bobby egy igazi belevaló, kalandvágyó csávó volt.
Mindig magával akart vinni kempingezni, hogy felfedezzük a
vadont – mesélte, miközben könnybe lábadt a szeme. – Egyszer
egyedül ment túrázni, és belezuhant egy szakadékba. Másnap
találtak rá. Azt feltételezték, hogy legalább tizennégy órát
feküdt ott kint. Egyedül. Csak remélni tudom, hogy nem voltak
fájdalmai, hogy nem félt, és hogy nem engem hibáztatott,
amiért magára hagytam – csuklott el fájdalmasan a hangja.
Basszus!
Bárcsak változtatni tudnék valamin!
De azt hiszem, pont ilyen az, amikor valaki fontos
számunkra.
Szeretnénk semmissé tenni a fájdalmát.
Enyhíteni a szomorúságát.
Még akkor is, ha semmit sem tehetünk azon kívül, hogy ott
vagyunk, amikor szükségük van ránk.
– Nagyon sajnálom, Galambom!
– Bárcsak vele mentem volna aznap! – szipogta. – Hiszen ő
mindent feladott értem, és én soha nem voltam vele. Minden
hétvégén bulizni mentem, vagy haverokkal lógtam. Mindig volt
valami kifogásom, hogy miért nem tartok vele. Mindig minden
fontosabb volt, mint hogy vele legyek.
Az élet előbb vagy utóbb megtanítja nekünk, hogy mi az, ami
igazán fontos, ha másképp nem megy, akkor úgy, hogy
elveszítjük.
– Állandóan cukkolt, hogy milyen csajos csaj lett belőlem,
hogy mennyire fontos, hogy jól álljon a frizurám – húzta fanyar
 gy y gy j j y
mosolyra a száját.
Kedvesen elvigyorodtam.
– Hát, tényleg nagyon csajos csaj vagy – jelentettem ki
gyengéden.
Tessa elnevette magát.
– Jó, hát tényleg nem tudok ellenállni egy szép pár cipőnek.
Most kinevetsz?
– Soha! Tulajdonképpen én is nagyon ellenállhatatlannak
tartom a tűsarkúidat.
– Ó, hát fantáziálgattál rólam? Tűsarkúban? – A
szomorúságba könnyed játékosság keveredett, és Tessa
elnevette magát, miközben a tűsarkújára pillantott, ami még
most is a lábán volt.
– Hát, mi tagadás – nyöszörögtem kéjesen.
– Hát észrevetted, milyen dögös vagyok?
– Hogy észrevettem-e? Hisz le sem tudom venni rólad a
szememet!
Tessa mosolygott, méghozzá azzal a meleg, kedves
mosolyával.
Áradt belőle a jóság és a kedvesség.
Az ajkába harapott, majd felmászott rám, és lovagló ülésbe
helyezkedett.
– Basszus, bébi!
Azonnal megragadtam a csípőjét. Totál meztelen volt. Az
apró, kerek melle tökéletesnek tetszett, a megkeményedett
mellbimbója pedig pont olyan színű volt, mint a haja.
Gyönyörű, sápadt teste a szemem elé tárult.
Csoda szép istennő!
A végzetem.
Vagy a megváltásom.
Igen, mindenképpen a megmentőm.
– Nem volt még elég, Galambom? – kérdeztem rekedten.
– Még nem egészen – válaszolta ravasz mosollyal.
Felmordultam, és a hajába markoltam.
– Nos, akkor gondoskodom róla, hogy ne legyen
hiányérzeted.
 32.

Milo

Az ágyam közepére dobtam, aztán lecsusszantam, és az ágy

mellé álltam.
Lihegve, levegőért kapkodva nézett rám.
Egy pillanat alatt megváltozott a szoba energiája.
Hirtelen megsűrűsödött a levegő. Megtelt ezzel a hihetetlenül
erős vággyal, amit már nem lehetett visszatartani.
Ott hevert előttem meztelenül, tejszínű bőre világított a
szoba félhomályában. Meztelen volt, csak a vörös cipője volt
rajta, melynek tűsarkát a matracba vájta, miközben kéjesen
vonaglott a vágytól. A farkam már a látványtól is
megkeményedett.
– Négykézlábra!
A huncut, kicsi angyalkám vigyorogva engedelmeskedett.
Gyorsan megfordult, és felém tolta a csupasz fenekét.
Folyt a nyálam.
Hátrafordította a fejét, és rám nézett.
– Úgy vettem észre, szeretsz ilyen pózban látni.
– Mi tagadás, szeretem az ínycsiklandó fenekedet –
válaszoltam, majd alaposan belemarkoltam, és
meggyúrogattam.
Tessa felnyögött, én pedig közelebb húztam magamhoz az
ágy szélére.
– Milo! – nyöszörögte. – Kérlek!
Egy másodperc elég volt, és már könyörgött is.
Felmordultam, ahogy a kéj végigáramlott az ereimben. Az
ujjaim megrándultak csupasz bőrén. Majdnem átértem a
derekát a kezemmel.
– Kívánsz, Galambom?
 – Hiszen már mondtam. Bármit szívesen csinálok veled, és
úgy látom, vannak ötleteid.
– Alaposan ellátom a bajodat, majd meglátod. Mindent
megkapsz, amit eddig hiányoltál.
– Ne izgass! – nyöszörögte elfúló hangon, amikor a fenekéhez
toltam a farkamat.
Majdnem elnevettem magam, hiszen éppen ő volt az, aki
engem izgatott.
Nagyon csábító volt!
– Teljesen elveszítem miattad a fejemet – mormogtam, majd
előrehajoltam, és végigcsókoltam a gerincét.
Megremegett a szenvedélytől.
– Neked köszönhetően tudom, hogy mi is az, amit akarok.
Hátrébb húzódtam.
– Tedd szét jobban a lábadat.
Remegve felsóhajtott, miközben nagyobb terpeszbe
helyezkedett.
– Jó kislány!
Megfeszült a levegő. Felszikrázott.
Tessa bőre csillogott a szenvedélytől.
A köztünk lévő kötelék, ez a furcsa energia pedig erőteljesen
lüktetett.
Megragadtam a derekát, megigazítottam a csípőjét, hogy a
feneke felém meredjen, és jó rálátásom legyen mindenre.
Meglepetten felsikkantott, és belemarkolt a takaróba.
Forró volt, minden porcikája tüzelt a vágytól.
Teljesen ki fogok készülni tőle.
Remegett a combja az izgatottságtól. Benyúltam a lába közé,
és végighúztam az ujjaimat a nedves punciján.
– Mindig olyan nedves vagy!
Zihálni kezdett, és a válla közé ejtette a fejét.
– Igen, mindig. Minden este, amikor a ház túlsó felén
feküdtem, arról álmodoztam, milyen lenne, ha a magadévá
tennél.
Bedugtam az ujjaimat a hüvelyébe, majd kihúztam, és izgatni
kezdtem a csiklóját. Egy kicsit megcsippentettem, amitől Tessa
 j gy g pp
szájából azonnal kéjes nyögés szakadt fel. Hátratolta magát.
Többet akart.
– Igen! Abba ne hagyd!
Elkuncogtam magam.
– Pontosan tudom, mire van szükséged.
– Akkor csináld!
– Ó, milyen kis mohó vagy.
– De csak miattad – sóhajtotta.
Betoltam a hüvelykujjamat a puncijába, miközben a többivel
a csiklóját dörzsölgettem. Azonnal megmozdult a csípője, előre-
hátra siklott a kezemen.
– És most még az ujjamat is meglovagolod – duruzsoltam
halkan, mert kurva izgató volt! – Neked van a legfincsibb
puncid!
Tessa kéjesen nyöszörgött.
Egyre tempósabban simogattam a csiklóját, ő pedig egyre
gyorsabban mozgott az ujjamon.
Ragyogott a felhevült bőre.
Olyan volt, mint az életre kelt tűzvihar.
A tenyerem, amivel a csípőjét fogtam, a fenekére csúszott.
Megmarkoltam, és széthúztam a farpofáit, majd odahajoltam, és
nyalni kezdtem a lyukát.
– Úristen, Milo! Én máris… – be sem tudta fejezni a mondatot,
ott azonnal elélvezett. Olyan eksztázisban esett szét, hogy
beleremegett a szoba is.
Remegett, rázkódott, nyöszörgött és hangosan nyögött,
amikor kihúztam a kezemet, hátrébb húzódtam, és
megigazítottam magam előtt a fenekét.
– Akarod? – kérdeztem, miközben a makkomat a lucskos
nyílásához toltam.
– Hiszen tudod! Mindent akarok! Téged akarlak!
– Keményen ellátom a bajodat, kicsi Galambom. Rendben?
Hevesen bólogatott, mire én megmarkoltam a csípőjét, és egy
hatalmas lökéssel beléhatoltam.
Tessa belemarkolt a takaróba, majd végighúzta rajta a
körmeit. Hörögve vette a levegőt, miközben a szűk puncija
 g g p j
megfeszült a dagadó farkamon.
– Milo! – nyögte hangosan.
– Minden rendben? – kérdeztem összeszorított fogakkal,
mert basszus, teljesen odavoltam tőle én is! Soha nem éreztem
még ilyen tökéletességet azelőtt.
– Igen! Igen! Minden a legnagyobb rendben!
Félig kihúztam magam belőle, majd ütközésig visszalöktem
magam.
Már a látványtól is majdnem elaléltam.
A farkam a testében, miközben a hüvelye olyan szorosan
ölelte a farkamat, hogy majd megőrültem a gyönyörtől.
A csípőjébe kapaszkodva kezdtem el mozogni, egyre
gyorsabban és egyre keményebben. Minden egyes lökéssel
hangosan egymásnak csattant a testünk. Tessa ellenmozgott a
csípőmnek. Vörös haja vadul libbent az arca körül, miközben
egyre hangosabban nyöszörgött és könyörgött.
– Kérlek! Abban ne hagyd! Soha, de soha ne hagyd abba!
Átöleltem az egyik karommal, hogy odanyúlhassak a
csiklójához, és miközben keményen basztam hátulról, dörzsölni
kezdtem a csiklóját is, hogy eleget tegyek a kívánságának.
Szikrázni kezdett a levegő.
Az energia duruzsolva duzzadt körülöttünk.
Közelebb rántottam magamhoz. Még több kellett belőle.
Feljebb húztam a térdére, és a hátát a mellkasomhoz
nyomtam. A szabad kezemmel megmarkoltam az állkapcsát,
magam felé fordítottam a száját, majd mohón falni kezdtem.
Őrülten csókoltam, miközben tövig löktem magam a
hüvelyébe, a szabad kezemmel pedig kíméletlenül
dörzsölgettem.
Nem kegyelmeztem.
Csak akkor lassítottam a tempón, amikor éreztem, hogy
mindjárt elmegy.
– Milo! Kérlek! Ne akard, hogy könyörögjek! Vagy épp azt
akarod? Térdre kényszeríteni? – suttogta a számba.
Felkaptam, és mielőtt még feleszmélhetett volna, már neki is
préseltem a falnak. Gerjedten nézett a szemembe.
p j
Majdnem belobbant körülöttünk a levegő.
Visszalöktem magam a szűk puncijába, majd rekedten
nyögve válaszoltam.
– Nem, Tessa. Hát még mindig nem érted? Te uralkodsz
felettem.
Egy pillanat alatt megváltozott körülöttünk minden.
Lelassult.
Felerősödött.
Beszűkült.
Kár lett volna tagadni azt, ami köztünk volt.
Tessa megfogta az arcomat. Az érintése tele volt
gyengédséggel és szeretettel.
Lassan húztam ki a farkamat, majd toltam vissza, Tessa
pedig egy hosszú nyögéssel felém tolta a csípőjét.
Egymásba fonódott a lélegzetünk.
És egymásba fonódott a lelkünk is.
Összeakadt a tekintetünk.
Teljesen egymásra hangolódtunk.
Tovább mozogtam, felfelé löktem magam benne, ő pedig a
vállamba kapaszkodva lovagolt rajtam. Eszméletvesztésig
lovagolt.
Ebben a pozícióban minden egyes lökéssel a farkamhoz
dörzsölődött a csiklója. A tenyeremben tartottam az arcát, így
pontosan éreztem, ahogy egyre fokozódik az izgalma, ahogy az
érzések csúcspontra érnek, betetőznek, majd végül átbuknak
rajta, és szétáradnak.
A kezembe simult az arca. Beleremegett.
Mindketten tudtuk.
És akkor ismét ott visszhangzottak a lányom szavai a
fejemben.
Tudsz szeretni.
Talán akkor értettem meg, hogy nem csak egy esélyem volt a
szerelemre.
És nem a múltban.
És ez nem pótlék. Nem jelentéktelen.
 – Szeretlek, Tessa! Bassza meg! Szeretlek! – bukott ki belőlem,
miközben a szemébe bámultam.
Így mentünk el, egyszerre. Az orgazmus áthatolt rajtunk,
eggyé olvasztott, miközben belülről mindketten ezernyi darabra
szakadtunk.
Hullámonként temetett maga alá az eksztázis.
A tökéletes, végtelen gyönyör. Örökre a lelkünkbe véste
magát.
Lihegve a homlokához támasztottam az enyémet, ő pedig
belém kapaszkodott, és édesen a nyakamba lihegett.
Amikor lenyugodtunk, felemeltem, és a fürdőszobába
cipeltem.
Leültettem a szekrény szélére, majd letérdeltem elé, hogy
kicsatoljam a tűsarkúján a pántot.
Dédelgetni akartam.
Dicsérni.
Imádni.
Megmutatni, mit is érzek iránta.
Megcsókoltam a bokáját, miközben kibújtattam az egyik
cipőjéből, majd ugyanezt megismételtem a másik lábával is.
Játékosan megborzolta a hajamat.
Szerelem.
A földre ejtettem a cipőjét, majd újra felemeltem Tessát.
Odavittem a zuhanyzóhoz, majd az egyik kezemmel
megengedtem a vizet, és megvártam, amíg felmelegszik.
Amikor a gőz már betöltötte az egész fürdőszobát, beléptem
vele a vízsugár alá.
Megmostuk egymást.
Óvatosan.
Gyengéden.
Újfajta bizonyosság vett minket körül.
Nem volt szükség szavakra.
Csak mi léteztünk, Tessa és én.
Szerelem.
Elzártam a csapot, majd megragadtam egy törölközőt,
beleburkoltam Tessát, és ismét felemeltem.
Egyenesen az ágyamba vittem, és a közepére ültettem.
– Tessék, drága menyasszonyom. Itt a helyed!
Elnevette magát, majd elvörösödött. De ezúttal sokkal
nagyobb jelentősége volt. Le sem vette rólam a tekintetét,
miközben bemásztam mellé az ágyba.
A karomba zártam, és megpusziltam a halántékát.
– Jó éjt, kicsi Galambom! – duruzsoltam halkan.
De én aludtam el hamarabb.
Olyan békességben, amiről tudnom kellett volna, hogy soha
nem lehet igazán az enyém.
 33.

Tessa

Az ajtóhoz mentem, megálltam, és a konyhába kukkantottam,

ahol Milo épp úgy tett-vett, mint megannyi reggelen, mióta
beköltöztem hozzá. De ma reggel… a mai reggel más volt.
Az is, ahogy a napfény beragyogott a hatalmas ablakokon.
Mintha még a madarak is hangosabban csiripeltek volna. A
kávéskancsóban lévő friss kávénak is olyan volt az illata,
mintha extra adag koffeinnel készült volna.
Oké.
Rendben.
Ezer százalék, hogy Milo tekintete miatt éreztem így, attól,
ahogy rám nézett, amikor megérezte a jelenlétemet.
Mintha a felkelő napot csodálná.
A mogorvaságának nyoma sem volt, a tekintete elmélyült, és
csordultig telt szeretettel, miközben úgy nézett rám, mintha
magáévá akarna tenni.
Azonnal elöntött a forróság, miközben egyik lábamról a
másikra álltam. Milo egyik hatalmas ingje volt rajtam, amiben
teljesen elvesztem, szinte a térdemig ért. A hajam hatalmas,
vörös szénaboglya, az ajkam a csókjaitól duzzadt, a testem
pedig csodálatosan sajgott.
Hát szememre vetheti bárki, hogy legszívesebben egész nap
csak sütikéztem volna?
Hát nem!
Huncut mosoly jelent meg Milo szája szegletében, a hangja
pedig rekedtesen mély és szexi volt.
– Jó reggelt, kicsi Galambom – duruzsolta.
– Jó reggelt! – válaszoltam egy pillanatra lábujjhegyre állva,
majd beléptem a konyhába.
 Milo kávét töltött egy csészébe, és le is tette a helyemre,
mielőtt még odaérhettem volna, majd elém helyezte a tejszínes
kancsót is.
Milyen édes!
– Köszönöm!
Milo átnyúlt a konyhasziget felett, és az egyik kezével maga
felé fordította az arcomat az államnál fogva.
– Gondoskodnom kell a csajomról.
Mintha ezernyi lepke csapkodott volna a hasamban.
Oké. Egy dolog biztos.
Milo Hendricks kőkemény sármőr.
– Ó, hát múlt éjjel elég alaposan gondoskodtál róla –
motyogtam, és majdnem el is vörösödtem. Pedig nem vagyok
szégyenlős, ahogy Milo sem. Mennyire, hogy nem!
Felcsillant a szeme.
– Ó, hiszen ez még csak a kezdet volt.
Teljesen elzsibbadtam.
– A szavadon foglak ám!
– Nem szükséges. Hiszen mondtam, most már az enyém vagy.
Belebizsergett a hasam. Össze is szorítottam a combomat.
– Jobban tennéd, ha nem néznél így rám – mordult mélyen a
torkából.
– Nem tehetek róla.
– Muszáj lesz uralkodni magadon. Lassan csomagolnunk kell,
és már indulunk is – mosolyodott el.
Remény áradt szét az arcán, és a vibráló testem azonnal
reagált rá.
– Izgulsz a mai nap miatt? – simogattam meg az arcát.
Megfogta a kezemet, és egymásba fűzte az ujjainkat.
– Mindig izgulok, ha találkozom velük, de… – hallgatott el,
mintha a megfelelő szavakat keresné. – Ma más érzés.
Hiszen én is éreztem.
A levegőben éreztem. Tele volt örömteli várakozással.
Minket is átjárt az érzés. Reménnyel töltötte el a régóta
üresen tátongó részeinket.
Milo bólintott, az egymásba font kezünkre nézett, majd ismét
 gy j
felemelte a fejét, és rám nézett.
– Igen, teljesen más érzés, Tessa. Teljesen más érzésekkel
megyek ma oda. Már nem olyan kínzó. Nem úgy megyek, mint
akinek muszáj hátat fordítania, és elmennie. Ezúttal olyan,
mintha valami jó dolog kapujában állnék. A változáséban.
Megszorítottam a kezét.
– Azért érzel így, mert így is van. Karnyújtásnyira van.
Visszakapjuk a gyerekeidet.
Megvonaglott a torka, nyelt egyet, majd megsimogatta a
kezemet.
– És ezt csakis neked köszönhetem.
– Nekünk, mert nagyszerű csapat vagyunk – nyaltam meg a
számat. – Jelentkezett már az ügyvéded?
– Csak annyit jelzett, hogy készen vannak a papírok, be is
adta őket, és már kézhez is kapták az illetékesek.
Ennél az egy mondatnál elsötétült az ábrázata.
Paula nem fog örülni.
Hát akkor nem fog.
– Itt az ideje, Milo.
Megkerülte a szigetet, a kezébe fogta az arcomat, majd
beletúrt a hajamba, és hátrahajtotta a fejemet.
– Igen, itt az ideje – ismételte el, és megcsókolt.
Gyengéden és határozottan.
Mélyrehatóan csókolt, miközben a tarkómat fogta.
Elhúzódott, amikor az ingjébe markoltam.
– Készen állsz, kicsi Galambom?
– Igen. Abszolút készen állok.
 34.

Milo

Bekanyarodtam a park melletti parkolóba, mint legalább

ezerszer az elmúlt években, és Pauláék Range Roverétől két
hellyel odébb álltam meg.
Ezúttal mégis olyan más volt minden.
Semmi tettetés nem volt a viselkedésemben, abban, ahogy
éreztük magunkat.
Átnyúltam a sebváltó felett, megfogtam Tessa kezét, és
végigsimítottam az ujján lévő gyűrűn. Felém fordult. Odaadás
áradt belőle, és a levegőben olyan ígéret lebegett, amit ugyan
nem mondtunk ki hangosan, de mindketten tudtuk.
Mindörökké.
Mi ketten.
És nem hazudtunk. Már a legelején sem. Ez így volt megírva,
ez volt a sorsunk, és ugyan nem hiszek az ilyesmiben, de abban
sem hittem, hogy valaha még képes leszek ilyet érezni.
Soha nem gondoltam volna, hogy belesajdulhat a szívem
valaki látványába.
Soha nem gondoltam volna, hogy a lelkem ki akarna törni a
börtönéből, ha ő hozzám ér.
Soha nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki begyógyítja
a sebeimet.
És mégis, itt ült, bátorító mosollyal az arcán.
Az arcát keretező vörös haja, az imádni való orra, a csábos
ajka, és a szeme… Olyasmiket látott, amik nem maradhattak
rejtve előle.
Tessa szépsége a lényéből áradt. Az édes, odaadó lelkéből, a
csodálatos, vidám énjéből.
– Vicces, hogy mennyire féltem menyasszonyomként
bemutatni téged a gyerekeimnek, hogy attól féltem, fájdalmat
okozok nekik, de ma… ma az egészet komolyan gondolom.
– Komolyan gondolod?
– Igen… már nem hazugság.
Zavarodottság ült ki az arcára, de az ajka körül gyengéd
mosoly játszadozott, a hangja pedig vidáman csengett.
– Te most tényleg megkéred a kezemet, Milo?
– Igen – válaszoltam egyszerűen. Csak úgy.
Összevonta a szemöldökét, amikor belegondolt a helyzet
komolyságába.
– Ezzel most mit akarsz pontosan mondani?
– Azt, hogy örökre akarom. Az egészet. Téged, kettőnket, a
gyerekeket. Örökké szeretni akarlak, Tessa, pedig nem is hittem,
hogy ez lehetséges.
A karomba omlott, hevesen megcsókolt, majd egy szó nélkül
kihúzta magát, a kilincsért nyúlt, és kiszállt.
Mi a fene?
– Ez egy igen akart lenni, ha esetleg nem tudnád – mondta
vigyorogva.
Elnevettem magam. Tessa nem mindennapi nő!
Különleges.
Nagyszerű.
Rendkívüli.
És az enyém.
Levettem a gyújtást, és én is kiszálltam. Gyorsan
megkerültem a kocsit, és megfogtam a kezét.
Ezúttal a gyerekek vettek minket először észre. Egy
mászókáról ugráltak le, és elindultak felénk. Majd felrobbant a
mellkasom az izgatottságtól.
Tessa megszorította a kezemet. Ő is érezte.
Lehetetlenség, de így volt.
Scout vigyorogva futott felénk. Kócos barna haja az arca
körül lengedezett, arcán széles mosoly, karját az ég felé emelte.
Hevesen átölelte a derekamat.
– Apa! Apa! Apa! Hát ideértél az én Tessámmal!
Tessa meglepetten felsikkantott, majd lehajolt, és megölelte
 g p j j g
Scoutot. Remy ekkor ért oda. Ő zárkózottabb gyerek, de ezúttal
ő is más volt. Mintha ő is érezte volna a reményt, ami a végtelen
kék égre feszült.
A fény végre ránk ragyogott. Elűzte a sötétséget.
– Szia, apa! – mondta csendesen, miközben átölelt. Én térdre
ereszkedtem, de közben Tessát is magammal húztam, hogy
egyszerre ölelhessek mindenkit.
Megpusziltam Remy feje búbját, ahogy szorosan magamhoz
vontam, miközben a másik karommal a fiamat is odahúztam.
– Nagyon hiányoztatok! – sóhajtottam megkönnyebbülten.
– Ti is hiányoztatok! Nagyon! – biztosított minket Scout. –
Minden egyes pillanatban, ahogy ígértem.
Mindnyájan lemerevedtünk, amikor sötétség vetült ránk.
Összeszorítottam a fogamat, hogy ne támadjak Paulára. Hogy ne
köpjem az arcába, milyen kegyetlenséget művel a gyerekekkel.
De Gene volt az, aki megszólalt:
– Válthatnánk egy szót, Milo?
Feszülten állt, míg Paulában érezhetően tombolt a gyűlölet.
Csodálkozva felálltam.
– Persze – bólintottam.
Tessa is csodálkozva nézett rám, de benne volt a tekintetében
a hit, hogy sikerülni fog, hogy megcsináljuk.
– Mutassátok meg Tessának a játszóteret, jó? Beszélek egy
kicsit a nagyiékkal – mondtam a gyerekeknek.
Éreztem, hogy Remy aggódni kezd, láthatóan habozott, de
aztán bólintott.
– Rendben.
Tessa felállt, és a gyerekek felé nyújtotta a karját.
– Gyertek! Nézzük, ki tud magasabbra mászni!
– Én egészen a Marsig fel tudok mászni! – kiáltotta Scout a
levegőbe ugorva.
Tessa gyengéden megsimogatta a fejét.
– Az én kis űrhajós uraságom! – mondta szeretettel.
A fiam kuncogott, majd megfogta Tessa kezét. Együtt mentek
a park jobb szélén lévő játszótérhez.
Én csak álltam, és őket bámultam. Képtelen voltam levenni
 p
róluk a szememet.
Csodás fájdalmat éreztem a mellkasomban.
Gene megköszörülte a torkát.
Kényszeredetten feléjük fordultam.
Gene nyugtalannak tűnt, míg Paula látszólag bármelyik
pillanatban kész volt felrobbanni. Elfordult, és karba tette a
kezét. Még rám nézni sem volt hajlandó.
– Mi az? – kérdeztem óvatosan, miután Gene nem szólt egy
szót sem.
Paula szélsebesen felém fordult.
– Mintha nem tudnád! – fröcsögte rám harciasan.
– Ó, a kérvényemre utalsz! – mondtam kihívóan.
Hisztérikusan felnevetett.
– Nyilvánvalóan arra! A kérvényedre! Hogy el akarod lopni
tőlem az unokáimat! El akarod őket lopni az otthonukból, ahol
felnőttek. Mindazok után, amit tettél!
– Nem így akartam, de nem hagytál más választást.
– Nem? – hördült fel. – Ha volna lelkiismereted, fognád
magad, és elmennél.
Elöntött a düh. Összeszorítottam a fogamat, hogy ne mondjak
valami olyat, amit aztán megbánok. Amit felhasználhat ellenem
a bíróságon.
– Fordítsak hátat a gyerekeimnek? Ez nem opció a
számomra. Biztos, hogy soha nem tennék ilyet. Szerinted
Autumn ezt akarná? Hogy mondjak le a gyerekeimről?
– Nincs itt, hogy elmondja a véleményét, nem igaz? –
sziszegte felém.
Gene kinyújtotta Paula felé a kezét.
– Nem vitatkozni jöttünk. Beszélni szeretnénk.
Felhúztam a szemöldökömet. Még soha nem akartak velem
beszélni.
Gene végigsimított az arcán, mintha bátorságot gyűjtött
volna a mondanivalójához.
– Figyelj! Beszéltünk az ügyvédünkkel, és ő azt tanácsolta,
hogy próbáljunk megegyezni, ahelyett, hogy hagynánk
eldurvulni a dolgokat.
 g
Érdekes. Évek óta durva volt az egész, csak baromira nem
érdekelte őket, hiszen nekik kedvezett a szerencse.
De álltam, és hallgattam, mert értettem, mire akar
kilyukadni.
A lányuk halott volt. Miattam.
Én is utáltam magam emiatt.
Megremegett a torka, majd nyelt egyet.
– Nem szeretnénk elveszíteni a gyerekeket, és itt az ideje,
hogy belássuk, te sem veszítheted el őket. Arra gondoltunk,
hogy talán nálad tölthetnék a ma estét, aztán holnap hazahozod
őket.
Paula felhördült.
Nyilvánvalóan nem az ő ötlete volt.
Majdnem térdre rogytam örömömben. A hálától. A
megkönnyebbüléstől. De persze azt sem akartam, hogy
manipuláljanak, vagy hogy továbbra is ők irányítsanak.
– Ettől nem vonom vissza a kérvényt. Ők az én gyerekeim, és
ti tagadjátok őket meg tőlem, méghozzá nagyon hosszú ideje.
– Igen, tudjuk – biggyesztette le a száját –, de szeretjük őket,
igazán, és ezért figyelembe kell vennünk, hogy ők mit éreznek
irántad.
Lassan bólintottam.
Gene reszketeg levegőt vett.
– Összekészítettünk nekik egy-két cuccot az ott alváshoz. A
kocsiban van.
– Hozom a gyerekeket, és a kocsinál találkozunk.
Aztán mielőtt még meggondolhatták volna magukat, gyorsan
sarkon fordultam, és a játszótér felé vettem az irányt.
Tessa hangosan nevetett valamin, amit Scout mondott. Remy
szorosan Tessa mellett állt, őt ölelve, ahogy máskor engem
szokott.
Mintha el sem akarná engedni többé.
És most először, nem is kell.
Pár lépésnyire voltam tőlük, amikor odakiáltottam:
– Mit szólnátok, ha otthon folytatnánk?
Tessa felém pördült.
 p
Hitetlenkedve meredt rám.
Meghökkenve.
– Hozzád mehetünk? Haza? – kérdezte Remy, láthatólag
hitetlenkedve.
Odaértem hozzájuk, és megöleltem a lányomat, miközben
Scout a lábamba kapaszkodott.
A másik karomat Tessa dereka köré fontam.
– Igen, kicsim. Hazajöhettek.
 35.

Milo

A kacskaringós, kavicsos úton haladtam a házunk felé, ami

mélyen a fák között rejtőzött. Mint egy igazi menedék, ahogyan
azt Autumn-mal annak idején megálmodtuk.
Szomorúság vett rajtam erőt. Eszembe jutott a hangja, és az
ígéret, amit neki tettem.
Megpróbáltam leküzdeni a szomorúságot.
Küzdöttem a bűntudat ellen, hogy most ne hatalmasodjon el
rajtam. Ne emlékeztessen arra, hogy mit tettem.
Most nem engedhetem meg magamnak, hogy alámerüljek,
hiszen itt voltak a gyerekek. Scout a hátsó ülésen csacsogott, be
nem állt a szája. Izgatott volt, minduntalan megpróbálta
kicsatolni az övét, hogy kinézhessen a szélvédőn.
– Hű, apu! Most már mindjárt ott vagyunk? Alig várom!
Olyan kíváncsi vagyok, hogy hol laksz! Biztos nagyon menő
hely!
Hát ez is szíven talált.
Hogy egyik gyerekem sem tudott még annyit sem rólam,
hogy hol lakom. Vasárnaponta épp hogy egy kicsit
találkozhattunk. De most ez is megváltozik.
Akartam, hogy tudják, mit érzek irántuk.
Reméltem, hogy Remy érzi az odaadásom mélységét.
Csendben ült.
Ideges volt.
Mintha nem tudná, hol a helye.
Alig vártam, hogy bebizonyíthassam neki, hogy jó helyen
van, hogy idetartozik.
– Igen, mindjárt ott vagyunk – mondtam, miközben bevettem
az utolsó kanyart. Tessa biztatón rám mosolygott, majd felém
nyúlt, és megszorította a karomat. Mintha érezte volna, hogy
milyen vihar dúl bennem.
Érdekes, hogy éveken át milyen sokat küzdöttem ezért a
pillanatért, és most, hogy eljött, teljesen felkészületlenül ért.
Hirtelen itt állt előttem, minden figyelmeztetés nélkül.
De ahogy Tessa is mondta, megcsináltuk.
Megálltam a faház előtt. Scout egy pillanat alatt kikapcsolta
az övét, felállt az ülés mögött, és Tessa fejtámlájába
kapaszkodva bámult kifelé.
– Hű, de menő! Kempingezni fogunk?
Elnevettem magam.
– Szerinted? Úgy néz ki, mintha egy kempingben lennénk?
– Olyan, mintha kint lennénk a vadonban!
Elöntött a szeretet érzése. Odafordultam hozzá, és
megfogtam az állát.
– Ez a mi házunk, Scout.
Kihangsúlyoztam, hogy a miénk.
Ugyan nem itt laktak, de minden egyes deszka, minden egyes
szeg és minden ecsetvonás értük volt. Az alapokról nem is
beszélve.
– Tetszik – mondta Scout könnyedén, felrántva a vállát, majd
kinyitotta az ajtót, és kiugrott.
Tessa elmosolyodott, tekintete a távolba révedt.
Megnyugvást ígért.
Tudta, milyen nagy jelentősége van ennek az egésznek.
Szerintem konkrétan érezte, hogy mennyire remegek belülről.
Megérintette a karomat, mielőtt kiugrott az autóból, hogy
Scout után induljon, aki hangosan kiáltozva rohant a veranda
felé.
– Már alig várom, hogy belülről is lássam!
Remy viszont nem mozdult, csak ült a helyén.
Megbénították az aggodalmai.
Levettem a gyújtást, kimásztam a kocsiból, és próbáltam
uralkodni a torkomat fojtogató érzésen, hogy talán fél itt lenni.
Kinyitottam neki az ajtót, és esküszöm, éreztem, hogy remeg
a lelke. Micsoda mély érzésű, édes kislány!
Az ölében nyugvó kezét bámulta.
– Minden rendben, Remy? – kérdeztem rekedtesen.
Végül csak rám pislantott.
– Kicsit fáj a hasam.
– Mert ideges vagy?
Habozva, de bólintott.
– Emlékszel még erre a helyre? – nyögtem ki elfúló hangon.
Ismét tétovázott, elbizonytalanodva az ajkába harapott.
– Csak egy kicsit. Más volt akkor – suttogta halkan.
Emlékezett a lakókocsira.
Bassza meg!
Összeszorítottam a fogamat, hogy ne szólaljak meg.
– Néha emlékszem anyára is. A szemére, ahogy énekel
nekem, de a leginkább a szirénákra emlékszem.
Elfacsarodott a szívem a bánattól, aztán pedig nagyon
sebesen kezdett verni. Igyekezett megoldást találni arra, hogy
miként lehetne a kislányom emlékeit rendbe tenni. Pedig nincs
rá mód.
– Gyere ide, kicsim!
Kicsusszant az ülésből, én pedig térdre ereszkedtem előtte, és
a karomba vontam. Valószínűleg túl erősen szorítottam, de nem
tudtam elengedni. Muszáj volt támaszt nyújtanom neki, hiszen
végre hangot adott a félelmeinek, azoknak, amiket évek óta
cipelt a kis vállán.
Bárcsak mindig ott lehettem volna neki!
El tudtam képzelni, Paula miket mondott neki.
– Sajnálom, hogy a legélénkebb emléked erről a helyről pont
rossz, borzalmas emlék – duruzsoltam halkan. – De szeretném,
ha tudnád, hogy szerettél itt lenni. Sokat futkároztál, játszottál
és boldog voltál. Imádtam itt élni, mert te is itt voltál. Nem
tudom, mennyi mindenre emlékszel, de ha kérdezni szeretnél,
vagy csak beszélgetni, tudd, hogy bármikor beszélhetünk,
bármiről.
Hátrébb húzódtam, hogy lássam a barna tekintetét.
– Itt vagyok neked, Remy. De ha inkább szeretnél
 gy y
visszamenni a nagyiékhoz, én azt is megértem. Ahol nagyobb
biztonságban érzed magad, oda viszlek.
Hirtelen ijedség villant a szemében, és gyorsan átölelte a
nyakamat. Hadarva, izgatottan beszélt:
– Nem, apu! Nem félek itt lenni. Már nagyon régóta
szerettem volna eljönni ide. Attól félek, hogy örökre itt
szeretnék maradni, és nem lehet.
Elszorult a torkom. Szorosan öleltem magamhoz, miközben
majd belesajdult a mellkasom az érzelmekbe.
– Mindent megteszek azért, hogy így legyen. Ígérem. Jó?
Bólintott, én pedig éreztem, hogy potyognak a könnyei.
– Igen, apu. Jó. Tudom, hogy szeretnéd, ha itt lennénk, mert
igenis tudsz szeretni.
Megszorítottam, és még a szememet is lehunytam egy
pillanatra.
– Igen, Remy. Tudok szeretni. Tudom, hogyan kell, mert te
megmutattad nekem, hogy érdemes vagyok rá. A testvéredet is
nagyon szeretem, és Tessát is.
Nagyon sokáig álltunk egymást ölelve csendben.
– Nem baj, ha nekem továbbra is hiányzik anyu? – motyogta
egyszer csak Remy nagyon halkan.
Belém hasított a fájdalom. Hátrébb húzódtam tőle, és a
vállára tettem a kezemet.
– Mindig hiányozni fog az anyukád, Remy. Mindig. De ez így
van rendjén. Soha ne szégyelld, mert semmi rosszat nem teszel.
És nyugodtan szerethetünk újabb embereket is, akik az életünk
részeivé válnak, és ezért sem kell magunkat szégyellni –
magyaráztam.
Hatalmas gombóc, dehogy, kőszikla szorult a torkomba.
Bassza meg!
Muszáj, hogy így legyen.
Remélem, Autumn megbocsát.
– Érted, mi a különbség?
– Azt hiszem, igen.
Potyogtak a könnyei, én pedig letöröltem a hüvelykujjammal
az arcáról.
 – Kérhetek valamit, Remy?
Bólintott.
– Ha bármikor elbizonytalanodnál, szeretném, ha
beszélnénk. Emlékeztethetjük egymást arra, hogy szabad
szeretni. Hogy megérdemeljük a szeretetet. Hogy senki sem
veheti el tőlünk. Oké?
– Oké.
Szipogva felé nyújtottam a kezemet.
– Felkészültél? Bemehetünk?
Elmosolyodott. Ismét az én kíváncsi, nagyszerű kislányom
volt.
– Igen, mehetünk.
Kézen fogva mentünk fel a verandára, és léptünk be az ajtón.
Beléptünk a futó léptektől zajos házba.
Scout bukkant fel a folyosó végén, ahol a szobájuk volt.
Olyan öröm és izgatottság látszott az arcán, hogy teljesen
elgyengültem tőle.
– Úristen! Ezt nem fogod elhinni, Remy! Saját szobánk van!
Saját erődünk és saját tavunk! És minden! Tényleg olyan,
mintha nyaralnánk!
Remy rám pillantott. Mintha nem lepte volna meg, hogy saját
szobájuk van. Ezek szerint tényleg jól ismer engem.
Tessa jött Scout mögött, alig bírta elfojtani a nevetését. Karba
tett kézzel támaszkodott neki az ajtófélfának.
– Scout már minden szobát megnézett. Villámgyorsan.
Mintha tényleg űrhajóban ülne – magyarázta a hajába túrva.
– Nekem ez a sebességem, Tessa.
Elöntöttek az érzelmek.
Szikrázni kezdett a levegő.
A köztünk lévő láthatatlan kötelék lüktetni kezdett.
Erős volt.
Rendíthetetlen.
– Megmutassam a szobádat, Remy? – kérdeztem. – Aztán
kimegyek a cuccaitokért.
– Megmutathatja Tessa?
Tessára néztem. Majd kiugrott a szívem a helyéről. Azon
 j g y
tűnődtem, hogy a fenébe lehet ekkora szerencsém.
– Persze.
– Ismét együtt a csapatunk – nyújtotta felé a kezét Tessa.
Remy megfogta, majd nevetve elindultak.
Akkor jöttem rá, hogy már nem is emlékeztem, milyen az, ha
tényleg szilárd talajt érez az ember a talpa alatt.
Scout előrefutott, hogy elsőként érhessen a szobájukba,
közben a háta mögé kiabált:
– Várj csak, míg meglátod!
Elszorult a torkom. Kioldalogtam az ajtón, és visszaindultam
a SUV-hoz. Nekidőltem az oldalának, és próbáltam összeszedni
magam.
Nagy levegőt vettem, és előkaptam a telefonomat. Anyut
hívtam. Első csörgésre felvette.
– Milo! Nem a gyerekekkel kellene lenned? Történt valami? –
kérdezte nyugtalanul.
– Igen, történt – csuklott el a hangom. – Itt vannak nálam.

– Szerintetek mi legyen a vacsi? – kérdezte Tessa a hűtőben

kutatva.
– Pizza! – kiabálta Scout.
– Pizza? – vigyorodott el Tessa.
– Aha! Hát nem tudtad, hogy nincsen buli pizza nélkül? És
most bulizunk! Apa is azt mondta!
Tessa rám nevetett, majd visszafordult Scout felé.
– Oké, akkor pizza lesz.
– Nagyon kedvelem őt, apa – szólt oda nekem Scout
kendőzetlenül. A szőnyegen ült, és az autókkal játszott, amik
már évek óta vártak rá a polcon.
– Igen, Scout, én is.
Olyan gyengédség áradt Tessából, hogy muszáj volt
magamhoz ölelnem. Hátulról öleltem át, és a vállára tettem az
államat. – Köszönöm, kicsi Galambom! – suttogtam halkan.
– Bármikor, vőlegényem.
Basszus!
Jó volt hallani.
Imádtam azt is, amit jelent.
Egy kicsit még szorítottam magamhoz. Élveztem a pillanatot.
Remy majdnem elpirult. Az egyik széken ült, de mosolygott,
és azt hiszem, még soha nem láttam ilyen boldognak.
Mindenki az ajtó felé kapta a fejét, amikor hirtelen kinyílt, és
megjelent az anyukám.
Izgatottan vette a levegőt.
Végignézett a szobán, láthatóan remegett a torka. Alig hitte,
amit látott.
A mellkasára szorította a kezét, miközben eleredtek a
könnyei.
– Ó, istenem!
Elengedtem Tessát, és elindultam anyu felé. Közben
kinyújtottam a kezemet a gyerekek felé. Remy lecsusszant a
székről, Scout pedig ugrálva jött.
– Szia! Emlékszem rád. Te vagy a másik nagyim, ugye? –
nézett rá Scout oldalra döntött fejjel.
Már két éve nem látta őket az anyukám, így nem is hittem,
hogy Scout emlékezni fog. Az emlékei azokból a képekből álltak
össze, amiket én mutattam neki, és azokból a történetekből,
amiket meséltem nekik. Mindig elvittem nekik az ajándékait,
amiket vett nekik.
Paula gondoskodott róla, hogy anyám ne érezze jól magát,
amikor eljött. Minduntalan ráfröcsögte a mérgét. Odáig fajultak
a dolgok, hogy anyám úgy gondolta, csak árt az unokáinak
azzal, ha ő is jön, ezért aztán nem jött többé.
Most térdre rogyott a gyerekek előtt.
– Helló! – mondta elérzékenyülve.
Tele volt szeretettel és reménnyel.
Remy kinyújtotta felé a kezét, és kedvesen rámosolygott.
– Szia, nagyi!
Az anyám magához ölelte, közben pedig csak potyogtak a
 y g p g p y g
könnyek a szeméből.
– Elmondani sem tudom, mennyire örülök, hogy látlak
benneteket.
Scout elvigyorodott, és megpaskolgatta anyám arcát.
– Szupcsi, mert én is nagyon örülök, hogy láthatlak.

Fura érzés, amikor a lakásod, ami oly sokáig kongott az üres

csendtől, hirtelen megtelik élettel.
A pizza, a paradicsomszósz és a bazsalikom illata szállt a
levegőben, és önfeledt nevetés, kacarászás visszhangzott a
falakról.
Az anyám a földön ült a fiammal az ölében. Scout egy
könyvet olvasott fel nekünk, amit még az anyám készített neki
oda régebben a polcára.
Minden évben gyarapította a könyveket, ügyelve arra, hogy
korban hozzájuk illő kötetek sorakozzanak a polcokon.
Anyu azt akarta, hogy lássák, nem felejtette el őket. Hogy
mindig gondolt rájuk, hogy a szeretete sokkal erősebb volt, mint
ez a kegyetlenül hosszú idő, amit egymás nélkül kellett
töltenünk.
Soha többé.
Hatalmasat dobbant a szívem, miközben Remyre
mosolyogtam. Mellettem ült, összeért a vállunk. A földön ültünk
mi is, a kanapénak támasztva a hátunkat.
– Vége! – kiáltotta Scout, amikor becsukta a többnyire
képekből álló könyvet.
– Hű! Ez azért elég hihetetlen volt, Scout – nézett rá az
anyukám.
– Nagyszerűen olvasok, nem tudtad? Muszáj egy csomó
mindent tudnom, ha űrhajós akarok lenni, ezért sokat tanulok.
Nagyon sokat.
– Így igaz, űrhajós uraság – kiáltott oda Tessa, miközben a
pizzát csinálta. Ragaszkodott hozzá, hogy mi csak játsszunk, míg
ő megcsinálja a vacsorát. Szinte utasított, hogy töltsem az időt a
srácokkal, majd meg is pecsételte a parancsot egy csókkal.
– Te mi szeretnél egyszer lenni, Remy? – kérdezte anyu
kedvesen, hogy Remyt is bevonja a beszélgetésbe.
Remy felvonta a vállát, látszott rajta a visszafogottsága.
– Nem tudom… talán írónő… De a másik nagyi azt mondta,
jobb lenne valami értelmesebbet csinálni.
– Mert az álmodozás bolondoknak való – kiabált közbe Scout
magas hangon, Paulát utánozva. Nevetett, mert még nem
értette, hogy az a sok szar, amit Paula fröcsög, egyáltalán nem
vicces.
Elszorult a torkom a felkúszó haragtól.
Megfogtam Remy kezét.
– Nem baj, ha meg akarod valósítani az álmaidat. Tegyél
értük, mindegy, mik azok. Idővel úgyis változni fognak, ahogyan
te is változol, ahogy idősödsz, és ez így van rendjén. De mindig
hallgass a szívedre, hiszen az álmaid tesznek boldoggá.
Felemelte a fejét, és rám nézett.
– Én itt vagyok boldog, apu.
Nyeltem egyet, mert elérzékenyültem.
– Nagyon örülök, hogy itt vagy – fogtam meg az állát.
Csend telepedett ránk. Nyugodt, felszabadult és
jelentőségteljes csend. Odaadás és eltökéltség járta át.
Hazahozzuk a gyerekeket. Örökre.
Csak remélni tudtam, hogy mindent jól csinálok.
De nekem kellett gondoskodnom arról is, hogy biztonságos
legyen.
Véget kell vetnem a fenyegetőzésének, amit az a rohadék
művel.
Biztosra kell mennem, hogy soha többé ne mocskolja be a
szépséget, ami körülvesz.
 36.

Tessa

– Aki bújt, aki nem, megyek!

Elfojtottam a nevetést. Scout olyan cuki! Még el sem számoltam
húszig, még nem is figyelmeztethettem őket, hogy megyek,
megtette helyettem ő. A rejtekhelyéről.
Én voltam a hunyó, és nem bántam egy kicsit sem, ugyanis
folyamatosan hallottam a kuncogásukat a sötétben. Már este
volt, de az idő nem hűlt le, így vacsi után kimentünk, és még jó
sokáig kint maradtunk játszani. Már majdnem tíz óra volt, de
minden pillanatot ki akartuk használni, ezért megengedtük,
hogy sokáig ébren maradjanak, és lefekvés előtt még
játszottunk egy jót.
– Jövök! – kiáltottam, majd lábujjhegyen osontam a fűben, és
minden bokor mögé bekukkantottam. Persze pontosan tudtam,
hogy egyikük sincs ott, hiszen a három különböző suttogó
hangot az udvar túlsó feléről hallottam.
Miután Milo behordta a gyerekek cuccait, felállította a mobil
kerítést, hogy véletlenül se menjenek a kicsik a tó felé, és
biztonságosan játszhassanak az udvaron.
Beleremegett a szívem.
Bennem lüktetett a létezésük.
Remy és Scout most már hozzám tartoztak.
Nem úgy, ahogy azt eleinte Milónak ígértem. Hanem teljesen.
Igazán.
Bekukkantottam egy kisebb tároló mögé a ház oldalában.
– Itt vagytok? – kiáltottam.
– Neeeem! Iiitt! – hozta felém a szél Scout édes hangját.
– Pszt! – szinte láttam, ahogy Remy rászól.
Összeszorítottam a számat, miközben elmosolyodtam, és az
ellenkező irányba fordultam.
– Hol? – kiáltottam.
– Itt, te vak egér! – nevette el magát Scout.
– Scout! – szidta meg Remy.
Ahogy hallgattam Milo nevetését, és éreztem a szeretete
erejét, felfogtam, hogy ezek a pillanatok mekkora boldogságot
jelentenek neki. Olyan élmény volt, amit eddig nem
tapasztalhatott meg.
Az öröm túlcsordult.
Én is éreztem. Örültem Milónak, és örültem a gyerekeknek is,
hiszen mindegyikőjüket szerettem. Tiszta szívből.
Gondoltam, hogy nem lesz túl nehéz megkedvelnem a
gyerekeit, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen
intenzív érzés lesz.
– Itt fent? – kérdeztem, ahogy lassan felfelé lépkedtem a
lombházhoz.
A lombház.
Ez a szent hely, amibe Milo minden szeretetét beletette.
Vérből, könnyekből és verejtékből épült.
Szó szerint.
Hiszen az egészet a remény szülte, a remény, hogy egyszer
birtokba vehetik a gyerekek.
És most itt voltak.
Belöktem a pici ajtót. Tudtam, hogy ebben az imádni való,
cuki erődítményben rejtőznek mindnyájan.
Meleg fényben tündökölt az egész, hála az egyik lámpának,
amit Milo saját kezűleg szerelt fel. De az is lehet, hogy belőlük
sugárzott a melegség.
A szeretet melege.
Mert éreztem, erőteljesen éreztem én is, amikor megláttam
Milót a sarokban, ölében a két gyermekével. Pokróc volt rajtuk,
mintha ez segíthetne, hogy ne vegyem észre őket, pedig Milo
hosszú lába kilógott a pokróc alól.
Persze, enélkül is elég nyilvánvaló volt, hogy hol vannak.
Próbáltam visszatartani a nevetést, de egy kicsi kicsúszott
belőlem, ahogy Scoutból is, aki izgett-mozgott a pokróc alatt.
 gy g g p
Lábujjhegyen mentem oda.
– Hol vagytok? – kérdeztem ismét, majd megragadtam a
takaró sarkát, és lerántottam róluk. – Ahha!
Scout felugrott, és a fejére szorította a kezét.
– Jaj! Megtaláltál! – kiáltotta olyan ragyogó mosollyal, hogy
belesajdult a szívem.
– Épphogy! Azt hittem, egész éjjel kereshetlek benneteket.
Nagyon ügyesen bújtatok el!
– Mondtam, hogy jó vagyok a bújócskázásban, nem?
– Igazad volt.
Remyre néztem, aki az apja ölében megbújva ücsörgött. Milo
mellkasához szorította az arcát, és igazi, nyugodt, szeretettel teli
mosoly ült az arcán.
Beleremegett a lelkem. Ebbe a boldogságba. A teljességbe,
aminek szemtanúja lehettem.
Olyan sokáig voltam magányos. Nem egyedül, de
magányosan.
Üresen, mert elveszítettem a hitemet.
Persze, hálás voltam a barátaimnak, de valahol elvesztettem
saját magam is, és csak ürességet éreztem, mióta elvesztettem a
családomat.
Milóra néztem.
Túlcsordult a szeretet a szemében, még a szigorú szemöldöke
is ellágyult. Az egész lénye szeretetet sugárzott. Mindent
beterített.
Elsöprő volt, ahogy Milo is.
Hatalmas, félelmetes, nyers.
Gyengéd, kedves és igazi.
Eltűnődtem, hogy életében először talán képes olyannak
látni saját magát, amilyennek én látom őt.
Persze, ha képes megérteni, mit érzek iránta.
Hogy nekem ő a család, és a gyerekei csak még teljesebbé
teszik ezt az érzést.
Úgy fordította Scoutot, hogy kinyújthassa felém a kezét.
– Gyere ide, kicsi Galambom! Te is idetartozol.
 – Kicsi Galamb? – kérdezte Scout elcsodálkozva.
– Igen. Tudod, a galamb a szeretet hírnöke. Tudatja, hogy
nincs veszve minden remény, hogy valami sokkal jobb vár még
rám.
Akkorát dobbant a szívem, hogy hirtelen levegőt sem tudtam
venni.
– És az a bizonyos valami ti hárman vagytok – dörmögte
Milo, egyenesen a szemembe nézve.
Letérdeltem, Milo mellé kúsztam, majd felemeltem Scoutot,
és magamhoz húztam. Átkaroltam Milót, hogy megfoghassam
Remy kezét is.
Mert ez?
Ez volt az, amire mindig vágytam.

Megpusziltam Remy homlokát. A lombház kinézetű ágyában

feküdt.
Scout már el is aludt. Kiütötte az egész napos játék.
Sötétség borult a szobára. De nem volt félelmetes. Az éjszakai
lámpa megvilágította Remy édes arcát. Engem nézett. A
tekintete tele volt bizalommal. Beleremegett a térdem.
Nyugodt, könnyed hangulatban volt, de a gondolatai mélyen
gyökereztek.
– Apu mesélte, hogy a te anyukád is meghalt – suttogta.
Fojtogató bánat áradt közénk. Az övé, és az enyém.
Megsimogattam a fejét.
– Igen, így van.
– Hány éves voltál?
– Tizenöt… sokkal idősebb, mint te.
– Emlékszel rá?
– Igen. De nem mindenre. Emlékszem a mosolyára, a
hangjára, és hogy milyen volt őt megölelni. És arra is
emlékszem, hogy sokszor keveredtem bajba… hajlamos voltam
rosszat csinálni – vallottam be halkan suttogva, bár a végét
elnevettem.
Igen, elég rossz gyerek voltam.
Remy elmosolyodott.
– Tényleg rosszcsont voltál? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nos, a vörös hajúak elég nagy bajkeverők – mondtam
játékosan, az ujjammal megcsavargatva egy hajtincsemet.
– Befesthetem a hajamat vörösre? – kérdezte kuncogva.
Megsimogattam a fejét.
– Szerintem úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. De ha idősebb
leszel, és még mindig szeretnéd befesteni a hajadat, akkor
megteheted. De azért majd meg kell kérdezned aput, jó?
– Szerintem jobb, ha mindkettőtöket megkérdezlek.
A kijelentésének súlya volt.
Benne volt a remény.
Elöntött a szeretet. Mintha a vérem is felforrósodott volna.
Olyan mélyről tört fel belőlem a melegség, nem is tudtam,
hogy létezik ilyesmi.
– Nagyon szeretném – válaszoltam.
– Én is – suttogta.
Megpusziltam a homlokát, majd megsimogattam az arcát.
– Most már jobb, ha alszol.
Bólintott, majd befészkelte magát a takarójába.
Felálltam, és majd megállt bennem az ütő, amikor megláttam
Milót az ajtófélfának támaszkodva. Minket figyelt.
Minden porcikám beleremegett a látványába.
A szívem, a lelkem, a testem.
Az én pasim.
Örökké.
Ez a hatalmas, dagadó izomzatú hegynyi ember,
csodálatosan gyengéd lélekkel.
Szépséges szörnyeteg!
Odamentem. Vonzott a kifogyhatatlannak tűnő energiája.
A derekamra simította hatalmas kezét, és magához húzott.
Gyengéd csókot lehelt a számra.
Felnéztem rá, és a szakállába túrtam az ujjaimmal.
– Csodás volt ez a mai nap!
Teljesen átölelt, és még erősebben szorított magához.
– Életem legszebb napja volt – válaszolta.
 37.

Milo

Hirtelen ültem fel az ágyban, és belehunyorogtam a levegőbe.

Próbáltam rájönni, mi riasztott fel az álmomból.
Hevesen vert a szívem.
Éjszakai sötét uralta a szobát. Minden csendes volt.
Lelassultak a percek. Baljós érzés borult rám.
Tessa összegömbölyödve feküdt mellettem. Összevissza
tekeredtek a végtagjai, de már tudtam, hogy ő így szokott
aludni. Lágyan, nyugodtan pihegett.
De mégis volt valami, ami zavart.
Olyan sötétség, ami az éjszakánál is mélyebb volt.
Ronda és súlyos.
Próbáltam nyugodtan lélegezni, kiélesíteni az érzékeimet,
figyelni, meghallani valamit, ami nem odavaló.
Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy a zaj a gyerekek felől
jön. Ráébredtem, hogy itt vannak. Tegnap még olyan
lehetetlennek tűnt, és valószínűleg az agyam még nem
alkalmazkodott a változáshoz.
Figyeltem. De csak a csend visszhangzott.
Félelmetes, kísérteties csend, ami fenyegető ködként
telepedett a házra.
Megpróbáltam lenyelni a torkomban lévő tüskés gombócot,
miközben kimásztam az ágyból.
Próbáltam óvatosan mozogni, ahogy az ajtó felé osontam,
amit kimondottan a gyerekek miatt hagytunk nyitva, hogy
halljuk, ha szükségük lenne ránk.
Kikukkantottam.
Semmi, csak a csend volt odakint.
Gyorsan odaosontam a gyerekszobához. Halkan, laposan
lélegeztem. Gyorsan megnéztem, minden rendben van-e.
Mindketten mélyen aludtak. Remy összegömbölyödve feküdt,
Scout hanyatt fekve, szétvetett végtagokkal, mint egy tengeri
csillag.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Próbáltam lenyugodni.
Szedd össze magad, Milo! Teljesen bekattantál attól, hogy itt
vannak a gyerekek.
Nagyot sóhajtottam, majd visszaindultam a nappalin át a
csajomhoz.
Épp csak elindultam, amikor fény csillant a hátsó ablaknál.
Azonnal végigfutott a hideg a hátamon.
Közelebb mentem, és kilestem a sötétbe.
Csak a holdfény világított odakint, és csak éppen annyira,
hogy árnyékba borítsa a tájat. A fáknak csak a körvonaluk
derengett, a tó pedig sötét pocsolyának tűnt.
– Bassza meg!
Kezdtem elveszíteni az eszemet.
Képzelődtem.
De azonnal megmozdultam, ahogy ismét felvillant valami a
fák között.
Egy pillanat alatt kint voltam, és a tó felé futottam, át a
nedves, hideg pázsiton.
Nem volt rajtam más, csak egy rövidnadrág és egy póló.
Még cipőt sem húztam.
Nem mondhatnám, hogy felkészülten rohantam ki a házból,
de nem volt idő tétovázni.
Nem akartam esélyt adni annak a rohadéknak, hogy
elmenekülhessen.
Azonnal tudtam, hogy észrevett. Ugyanis hirtelen irányt
változtatott, és a sűrű erdő felé indult.
A mélyre temetett erőszak azonnal felbugyogott bennem, és
szétáradt az ereimben.
Itt van!
Idejött!
Az otthonomba!
 Ahol a gyerekeim vannak! És Tessa!
Teljesen elvakított a düh. Még gyorsabban szedtem a
lábamat. Lendületből ugrottam át a kerítésen. Keményen értem
földet, majdnem el is botlottam, ahogy elveszítettem az
egyensúlyomat, de gyorsan kiegyenesedtem, és a sűrűbe
rohantam.
Körbevett az erdő.
Alig jutott át a gyenge holdfény, tulajdonképpen csak
derengett.
Félelmetes árnyak vettek körül, cingár ágak és kidőlt fák,
talpam alatt hegyes végű tobozok és tűlevelek.
De nem lassítottam.
Futottam.
Kurvára futottam. Az egyik karomat az arcom elé tettem,
hogy védjem a szemembe csapó ágaktól.
A lábam alá kerülő göcsörtös gyökerek megpróbáltak
lelassítani. Egy szikladarab a talpamba vágott, de nem érdekelt.
Nem lassítottam. Adrenalin zúgott az ereimben, táplálva a
haragomat. Vadásztam a fényre. Mégis lépésről lépésre egyre
távolabb kerültünk egymástól.
Bassza meg!
Hevesen vert a szívem, ahogy a fákkal ölelt útvesztőben
futottam. Összezavart a sötétség.
Kapkodva vettem a levegőt.
Hirtelen kiértem a fák közül.
Zavarodottan néztem körül. A házam felé vezető kavicsos út
felénél voltam. Egy mérföldnél is többet futottam.
Ez a seggfej megkerültette velem a telkemet.
Szaggatottan lélegeztem, miközben körbe-körbe forogtam.
Megpróbáltam rájönni, vajon merre mehetett. Melyik irányba?
Aztán eltakartam a szememet, amikor hirtelen elvakítottak a
fényszórók.
Egy SUV robbant ki a bokrok közül, nagyjából száz méterre
tőlem. A bokrok mögött rejtőzött. Gyorsan elkanyarodott, és a
főút felé vette az irányt. Repkedtek a kavicsok a kipörgő
kerekek alatt. A seggfej padlógázzal lőtt ki.
 gg j p g
Úgy futottam utána, mintha képes volnék utolérni.
Mintha nem lenne hiábavaló. Mintha képes volnék
megállítani, mielőtt a szörnyű múltam utolérne minket.
A hátsó lámpák hirtelen eltűntek a szemem elől, ahogy a
kocsi befordult a sarkon. Én továbbra is loholtam utána, addig,
míg levegő után kapkodva kétrét nem görnyedtem.
Hörögve vettem a levegőt, de a düh továbbra is ott tombolt
bennem.
A kurva anyját!
Ide mert jönni? Na, majd elmegyek érte!
Hirtelen elkapott a kétségbeesett félelem.
Tudtam. Tudtam, hogy fog végződni.
Végignéztem az úton, amerre eltűnt. Addig néztem, míg le
nem ülepedett a felvert por.
Bőgő motorral süvített el.
Nem tudtam uralkodni a légzésemen.
Nem tudtam uralni a káoszt.
Nem találtam békére az őrület közepén.
Letöröltem a homlokomon felgyülemlett verítéket, majd
megfordultam, és végigsétáltam a bevezető úton. Az sem
érdekelt, hogy a talpam csupa vágás, és hogy véres
lábnyomokat hagyok magam után. Aztán megláttam Tessát. A
verandán állt, láthatóan ijedten. Átkarolta magát, és fel-le
járkált.
Meghökkent, amikor meglátott a távolban, majd lefutott a
lépcsőn, és felém rohant. Rövidnadrág és top volt rajta, meg egy
tornacipő, amibe láthatóan csak úgy sebtében gyömöszölte bele
a lábát.
A vörös haja lángolt a sápadt holdfényben, a szívem pedig
elfacsarodott – egyszerre mart bele a szerelem és a félelem.
Tessa.
A sötétségben felszikrázó nap.
De hogyan sütkérezhetnék a fényében, ha körülvesz a
sötétség?
Majd fellökött a lendülettől, ahogy nekem esett, majd
gyorsan a vállamba kapaszkodott.
gy p
– Istenem, Milo! Mi történt? Hallottam, hogy kicsapódik a
hátsó ajtó, kisiettem, de nem találtalak. A nevedet kiáltottam
újra meg újra… Kocsiba akartam szállni, hogy utánad menjek,
de a gyerekek bent alszanak, és nem tudtam, mitévő legyek! –
hadarta aggodalmasan.
Átöleltem, és belélegeztem az illatát. Alig bírtam uralkodni
magamon.
Féltem, hogy elveszítem az önuralmam.
Elhúzódott tőlem, majd végignézett rajtam az óceánszínű
szemével. Micsoda örvénylő tekintet!
– Megsebesültél?
– Nem – nyögtem.
– Mi történt?
– Valaki itt volt. Az erdőben. – Alig bírtam kinyögni, mintha
pengék lettek volna a torkomban.
– Biztos vagy benne? – ült ki a rettegés az arcára.
Bólintottam.
– Ó, Istenem! – vonta össze kétségbeesetten a szemöldökét. –
Ő volt az? – kérdezte suttogóra fogva.
Elengedtem, és elfordultam tőle. Képtelen voltam ránézni,
hiszen még mindig bugyogva fortyogott bennem az erőszak.
Elöntött a gyűlölet.
– Valószínűleg inkább küldött valakit – csikorogtam.
Éreztem a rettenetét, lüktetett az energiája, nekicsapódott a
hátamnak.
– Nem értem. De hát mit akarhatnak? – suttogta, mintha
valami másban reménykedne.
Visszapördültem feléje.
– Ők ölték meg a feleségemet, Tessa – bukott ki belőlem olyan
gyűlölettel, ami soha nem fog csillapodni.
Tessa hátratántorodott, mintha valaki lökte volna.
Az amúgy is sápadt bőre szinte holtfehérre váltott. Teljesen
kifutott az arcából a vér, biztos voltam benne, hogy valahol a
gyomrában gyűlt össze, abban a csomóban, ami a félelemből
született.
– Ezt hogy érted?
 gy
– Megölték. Ők tették – szorítottam össze az álkapcsomat,
miközben ökölbe szorult a kezem.
Éreztem, hogy megremeg a szíve.
– Miattam – nyögtem nehézkesen.
– Nem – nyöszörögte.
De én vadul bólogatni kezdtem.
– Balesetként könyvelték el. Paula azt hitte, hogy öngyilkos
lett. Én pedig meghagytam a hitében.
Felsikkantott, de gyorsan a szája elé kapta a remegő kezét.
– Úristen, Milo!
– Vadásztam rá. Egy egész kibaszott éven át vadásztam rá.
Magukra hagytam a gyerekeimet, Paulára és Gene-re bízva őket,
mert másra sem tudtam gondolni, mint hogy levadásszam ezt a
szörnyeteget, hogy megfizessen a tettéért.
Tessa arca eltorzult a kíntól.
Az enyém is.
Felfogta végre?
Hogy ki vagyok én?
– Egy halom emberét elkaptam, egyiket a másik után,
próbáltam a közelébe férkőzni.
Tessa felcsuklott az őszinteségem hallatán.
– Ráadásul úgy hallottam, hogy elég sok pénzzel tartozott egy
nála is befolyásosabb embernek. Ez valószínűleg elég ok volt
arra, hogy eltűnjön a városból, és elrejtőzzön valahol. Nem
találtam, és végül feladtam a keresést. Úgy voltam vele, hogy
valaki megtette nekem a szívességet, és eltette láb alól azt a
rohadékot. De tudhattam volna, hogy eljön értem. Hogy csak a
megfelelő pillanatra vár, és aztán lecsap rám.
Tessa csodálatosan szép arcába néztem. Mellettem állt, és
végighallgatott. Meghallgatta a vallomásomat.
Figyelmeztettem, hogy talán nem fog neki tetszeni az igazság.
Most, hogy már tudta, beleremegett. Reszketett. Erősen.
Kegyetlenül.
– Milo – nyöszörögte.
– Nem tudom pontosan, hogy mire játszik. Hogy mit akar. De
abban biztos lehetsz, Tessa, nem engedem, hogy a családomnak
 g gy
baja essen.
 38.

Milo

ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

A nézők kántálásától zúgott a koszos pince. A vérszomjuktól

bűzlött a levegő, szájukból kapzsiság csöpögött.
Vibrált a betonpadló a tömeg erejétől, Milo pedig a szeme
sarkából látta a démonokat, akik a falakon felkúszva, betonba
vájt karmokkal őrködtek az erkölcstelen züllöttség felett.
Sötét kísértetek voltak, és a romlottságból táplálkoztak.
De az is lehet, hogy a magukra hagyott lelkek voltak. Hiszen
itt a jóságot porba tiporták, és nem maradt más, csak a
gonoszság.
Milo jobb szeme mellett felszakadt a bőre. A kiömlő vér
elhomályosította a látását, de nem bánta, mert úgysem akarta
látni, ami történik.
Nem akarta látni a testet öltő gonoszt, amit ő idézett meg a
saját kapzsiságával.
Bolond volt.
Mindegy, mi volt rá az oka.
Erre nincs mentség.
Ez egyszerűen hitványság és romlottság.
Az ellenfele megütötte a másik oldalon is, mire Milo elesett. A
férfi rátámadt, be akarta fejezni, amibe belekezdett.
Az emberek kiáltásával telt meg a füle.
– Végezz vele! Nyírd ki! – üvöltötték.
Az ellenfele talán azt hitte, hogy nyeregben van, de Milo
elvigyorodott. Lerúgta magáról, mielőtt még lendületet vehetett
volna.
 Az ökle a férfi arcában landolt.
Kín.
Leszedték az ellenfeléről, amikor annak elernyedt a teste.
Epe kúszott fel a torkán, miközben elrángatták a földön
heverő, véres valamitől.
A férfiben már alig pislákolt az élet.
Milo karját felemelték, miközben ő is alig állt a lábán.
A szart is kiverték belőle.
Ömlött a vére, és jó pár törése is volt.
– Most nyertél nekem ötszáz rongyot – suttogta Stefan a
fülébe, amiből huszonötöt máris Milo kezébe nyomott. –
Tudtam, hogy visszajössz hozzám. Idetartozol. A fiam vagy.
Miénk lesz a világ, meglátod!

– Mit tettél? – kérdezte Autumn a síró csecsemőt a mellkasához

szorítva. Eszeveszett tempóban dajkálta, mintha nem is a kicsit,
hanem saját magát próbálta volna nyugtatni.
Milót bámulta a tompa fényben, ami a pici nappaliban
világított. Épphogy hazakúszott. Már reggel négy óra volt. Évek
óta ez volt az első mocskos harca.
Péppé verve, szégyenkezve ért haza, és persze remélte, hogy
a felesége mélyen alszik.
– Azt tettem, amit kellett.
Autumn elfintorodott.
A rettenettől.
Az undortól.
A csalódottságtól.
– Megígérted, hogy nem mész vissza.
– Nos, a dolgok változnak.
Könnyek csordultak végig a felesége arcán, miközben Milo
beleremegett a bűntudatba. Mintha fémkarmok tépték volna
belülről.
 Nem lett volna szabad megtennie.
Soha nem lett volna szabad elgyengülnie.
Nem lett volna szabad engednie a hangoknak, hiszen tudta
jól, hogy mi a helyes.
Attól tartott, túl késő.
– Ezt akarod? Ez akarsz lenni? – kérdezte Autumn, ahogy
szemrevételezte a testét borító sérüléseit. Hiába volt rajta tiszta
ruha, a lelke csupa mocsok volt.
– Mindig is ez voltam, Autumn.
– Nem, Milo – görbült le a lány szája fájdalmasan. – Vak vagy,
ha komolyan ezt hiszed. Te jó ember vagy! Tudom. És a
gyermekeink a jó embert érdemelik, ahogyan én is! Ez nem az a
férfi, akihez hozzámentem. Nem az, akit szeretek. És ha nem
találod azt az ember magadban, ha nem kaphatjuk őt vissza,
akkor már mehetsz is!
– Ne mondj már ilyet, a picsába! – tört ki Milóból
fájdalmasan.
– Nem én mondom. Te választottad ezt. Te döntöttél úgy,
hogy nem kellünk neked, hiszen én nem fogom hagyni, hogy a
gyermekeink így nőjenek fel. Mire jó ez? Kényszert érzel, hogy
bebizonyítsad, hogy milyen… erős vagy? Legyőzhetetlen? Vagy
csak a pénz miatt van?
Autumn hangja tele volt iszonyattal. Milo gyorsan odaugrott,
és szorosan magához ölelte őket. A kisfiuk felsírt. Mintha érezte
volna, hogy baj van.
A bánat majd kettéhasította Milo szívét.
– Értetek tettem. A gyerekekért. Hogy jobb otthonotok
lehessen. Hogy a gyerekek ne ebben a kibaszott lakókocsiban
nőjenek fel!
Autumn ellépett tőle. A fejét rázta.
– Te tényleg azt hiszed, hogy ezt akarom? – kérdezte
görcsösen. – Mindig is csak téged akartalak. Téged, Milo… De te
döntesz: vagy az a világ, vagy mi.
– Kiszálltam – hajította Stefan asztalára a köteg pénzt, amit két
nappal korábban nyert. Tényleg ki akart szállni. Eljött utána
San Franciscóba, mert tudta, hogy itt meg fogja találni.
Tudta, hogy itt az a férfi, aki felkarolta, leporolta a térdét, és
etette a romlott egóját. Ő formálta és alakította, éveken át
érlelte benne a romlottságot, míg végül a kétségbeesésbe
taszította, Milónak pedig nem maradt választása.
Már tisztán látta, hogyan manipulálta őt Stefan, hogyan
használta fel ellene a saját gyengeségét, és miképp fordította a
hasznára.
Nem is nagyon hibáztathatta ezért.
Akkoriban ilyen volt.
De már nem lehetett ugyanaz az ember, hiszen saját családra
vágyott.
Úgy van, ahogy Autumn mondta: választania kell.
Stefan hátradőlt a hatalmas bőrfoteljában.
– Azt hiszed, ilyen könnyen elsétálhatsz? Csak úgy? –
kérdezte leereszkedőn.
– Nincs más választásom.
Stefan leciccegte.
– Figyelmeztettelek, hogy a tétek sokkal magasabbak, mint
régen, és te mégis belementél. Hát nem tudod, hogy ez mit
jelent, Kín?
Hirtelen nyugtalanság vett rajta erőt, az íróasztal fényes
lapjára tenyerelt, és előrehajolt.
– Semmit sem jelent. Mint mondtam, befejeztem – sziszegte
Stefan felé.
Többet nem is mondott. Sarkon fordult, és az ajtóhoz sietett.
Lehet, hogy Stefan úgy gondolja, hogy irányíthatja őt, de
majd ő megmutatja neki, hogy téved.
Kilökte az ajtót, de mielőtt kiléphetett volna, pengét
szorítottak a torkához. Az egyik őr visszalökte a szobába, és
szembefordította azzal a rohadékkal, aki csak a fejét ingatta.
Milónak tombolni lett volna kedve.
Harcolni.
De a penge a torkába nyomódott, lelki szemei előtt pedig
megjelent a családja.
– A helyedben nem tenném – szólalt meg Stefan felállva az
asztaltól, majd miközben megkerülte, megigazította a zakóját.
Nekidőlt az íróasztalának, és keresztbe tette a lábát.
– Évekig a fiamként bántam veled. Befogadtalak. Olyan életet
kaptál, amire nélkülem soha nem lett volna esélyed. Eléggé
szerettelek, hogy hagyjalak elmenni, de csak azért, mert
tudtam, hogy idővel úgyis visszajössz. Bíztam benned, amikor
megállapodtunk. Most viszont elvárom tőled, hogy az legyél,
akivé neveltelek.
– És ha nem?
Stefan oldalra döntötte a fejét.
– Nos, én erősen javasolnám, hogy jelenj meg hétvégén a
meccseden – jelentette ki, majd ellökte magát az asztaltól.
Megfogta a köteg pénzt, és lassan Milo felé indult. A léptei
hangosan koppantak a fényes fapadlón.
Milóhoz hajolt, egészen közel az arcához.
– Nos, különleges este lesz, és szükségem lesz rád. Nagyon
sok pénzt tettem rád. Mindig is te voltál a legértékesebb
harcosom, Milo. Tiszteltelek téged, és most itt az ideje, hogy
mindazok után, amit érted tettem, te is tiszteletet mutass az én
irányomba. Nem hagyom, hogy hülyét csinálj belőlem. Ha úgy
alakulnak a dolgok, ahogy én szeretném, a meccs után
szabadon távozhatsz. – Milo kezébe nyomta a kötegnyi pénzt,
majd a füléhez hajolt: – Ne okozz csalódást! – súgta, majd
minden további nélkül kisétált.
 39.

Tessa

Milo megfordított, és az autómhoz nyomott. A kezébe vette az

arcomat, hatalmas testével teljesen betakarta az enyémet.
Micsoda termetes takaró!
Kéjes hang szakadt fel a torkomból, az ajkam pedig táncra
perdült az izgalomtól, készült a várva várt csókokra. Milo
nyelve szélvészként sepert végig az enyémen.
Reggeli fény ömlött a tájra. Milo rám bámult, és végigsimított
az arcomon. Félelmetes volt, hogy micsoda gyengédséggel
tudott nézni, miközben éreztem a belőle áradó haragot, a bőre
alatt hullámzó erőszakot. Testének minden egyes csodálatos
izma pattanásig feszült. Készenlétben állt.
– Biztos, hogy muszáj bemenned dolgozni?
Már négy napja, hogy Milo látott valakit odakint. Négy napja
vallotta be, mi történt a feleségével. Hogy mi mindent tett, hogy
megbosszulja a halálát.
Azóta is készenlétben állt. Figyelt. Éjjelente mászkált.
Követett a munkába.
Nehéz feldolgozni azt az életet. Mindazt, amit tett, és amibe
belekeveredett. Nehéz teljességében megérteni a helyzetet, azt,
amire többször is figyelmeztetett.
Az elmúlt napokban egyre jobban megnyílt, mesélt,
elmondta, hogyan szippantotta be az az élet, amibe a lábát sem
lett volna szabad betennie. Hogy miként követte el újra meg
újra ugyanazt a hibát, ami aztán Autumn életébe került.
Láttam a tekintetében a félelmet. Azt, hogy romlottnak és
gyengének látja saját magát. Hogy rettenetesen fél, hogy ismét
elbukik.
Belesajdult a szívem, ha belegondoltam, mennyire félt
elmondani, hogy mi történt a feleségével, hogy mennyire
halogatta, hogy képtelen volt beszélni róla. Bár az is lehet, hogy
csak engem akart védeni. Meg akart kímélni a mocskos
részletektől.
Azt gondolta, világgá futok, ha megtudom az igazat.
És igen, baromira meg is ijedtem. Elszomorított, hogy miket
tett, miket kellett megtennie, hogy milyen életet élt.
Igaza volt, amikor azt mondta, hogy undorító és durva a
múltja.
De én hittem a megbocsátásban, képes voltam a sok
szörnyűség mögé látni. Láttam benne a jó embert. Hogy mi
lenne, ha igazán akarná a változást.
És ő akarta.
Ezért én hittem abban az emberben, akit én ismertem.
Megígértem neki, hogy mellette leszek, hogy elbírok a
múltjával, és komolyan is gondoltam, mert az a férfi, akit én
ismertem, aki itt állt előttem, jó ember volt.
A tenyeréhez nyomtam az arcomat, ahogy belenéztem a
mézszínű szemébe. Olyan sok minden volt a tekintetében!
Birtoklás.
Védelem.
Kegyetlenség.
Kétségbeesés.
A szerelem beteljesedése.
Az olyan szerelemé, amibe belesajdul a szívem, ami eltelít, de
sosem tűnik elégnek.
Milo számomra pont az a személy, akiben reménykedni sem
mertem.
Ő az én ütőkártyám.
Az aduászom.
– Tudod, hogy mindennap ugyanezt kérdezted? –
mosolyodtam el.
Felmordult. De a mordulása belülről simogatta a
mellkasomat.
– Muszáj, hiszen borzasztóan konok vagy.
– Konok? Én? – kérdeztem heccelődve.
 Imádtam, ahogy elsötétült a tekintete, miközben átölelte a
derekamat.
Azonnal bizseregni kezdett az egész testem.
Teljesen rákattantam.
Függő lettem.
Kívántam, és habozás nélkül el is merültem volna az
élvezetben.
Sütit!
Nagyon-nagyon sok sütit akarok!
Falánk lettem. Mindennap habzsoltam.
Reggel.
És este.
És persze ebédkor is. Bármikor.
Ez volt a bónusz jutalomfalat amiatt, mert Milo az utóbbi
időben le sem vette rólam a szemét.
De a körülményeknek persze nem örültem.
A félelemnek, ami kiült az arcára.
A rettegésnek, amely remegésre késztette a kezét, miközben
az enyémet fogta. Mintha nem merne elengedni.
Tudtam, hogy aggódik. Aggódott a gyerekek miatt, akik a
nagyszüleiknél voltak, de közben azon tűnődött, hogy talán
sokkal nagyobb biztonságban vannak náluk.
És én is rettegtem, mert őszintén szólva, fogalmam sem volt,
hogy mire is számítsak.
Milo többször is figyelmeztetett, hogy az a férfi gonosz. Beteg.
Őrült.
És éppen ezért olyan óvatosak voltunk, amennyire csak
lehetett.
Próbáltam egy kicsit könnyíteni az aggodalmán, ezért
beletúrtam a szakállába, majd végigsimítottam rajta, és
hamarosan a szíve felett állapodott meg a tenyerem.
– Hiszen úgyis követni fogsz – néztem rá szeretettel.
Ismét felmordult.
Kezdtem rákattanni erre a hangra.
– Nem akarlak szem elől téveszteni, Tessa. Mondtam, hogy
bármit megtennék, hogy megvédjelek.
 g gy g j
– Hiszen azt teszed – nyugtattam.
A tarkómra simította a tenyerét.
– Nem vállalom a kockázatot, hogy esetleg valami bajod
essék – magyarázta kétségbeesetten.
– Nem hagyjuk – válaszoltam röviden és határozottan.
Szerelmesen nézett rám.
– Soha nem gondoltam volna, hogy van esélyem ilyesmire,
Tessa, arra, hogy ismét szerethetek valakit – mondta rekedtes
hangon. – Arra, hogy olyasmit érezzek, amit irántad érzek –
mondta, majd felemelt, és megcsókolt. Édes csók volt, de Milo
csókját mindig átitatta a szenvedély is. Tele volt vággyal, ami
engem is megperzselt.
Nem volt igaza.
Hiszen ő volt az, aki lángra lobbantott.
Ő volt a forróság, a tűz, a lángok.
A láng, ami mindörökre bennem lobog.
– Na, jobb, ha beteszed azt az imádni való fenekedet a
kocsiba, én pedig követlek, különben foglak, és beviszlek a
házba – nézett rám hátrébb húzódva.
– Ne izgass!
– Ó, hát nem én vagyok az, aki a másikat felizgatja, kicsi
Galambom. Szerintem mindketten tudjuk, hogy te vagy a tettes.
Lábujjhegyre ágaskodtam, és puszit nyomtam a szexi szájára.
– Rendben. Majd találkozunk este a klubban.
Neki is dolgoznia kellett, de nyilván nem akart egyedül
hagyni itt kint a háznál, mindenképpen szerette volna rajtam
tartani a szemét, így megegyeztünk, hogy este én is elmegyek a
Feloldozásba.
Na nem mintha panaszkodtam volna emiatt.
– Várni foglak! – nyitotta ki nekem a kocsiajtót, majd
besegített.
– Hazudós… Kint fogsz ülni a suli előtt, és őrködni fogsz,
pont, ahogyan egy jó vőlegényhez illik – cukkoltam.
Láttam, ahogy megremeg a vágytól.
Beleremegett az igazságba, abba, hogy mennyire szeretem.
 – Így is tervezem, Tessa. A legjobb szeretnék számodra lenni,
méghozzá életem végéig.

– Nem hiszem el, hogy hagytam, hogy iderángass csütörtök este

– panaszkodott Eden, miközben felkapaszkodott a Feloldozás
személyzeti bejáratához.
– Jaj, ugyan már! Hiszen a férjed is odabent van. Nem
szórakozni jöttünk, Eden. Családi összejövetel, ha úgy tetszik, és
egyébként szívesen.
Rám vigyorgott.
– Halálosan rá vagy kattanva erre a család dologra, ugye?
Megvontam a vállamat.
– Nos, nem fogok dicsekedni, az nem vallana rám, de mit
tagadjam… Tudod, ha a zsák a foltját…
Felnevetett.
– Te megőrültél!
– Tudom, hogy szeretsz.
– Őrült szerelem – vigyorgott rám kedvesen.
– Csakis így szeretem – mondtam, majd kitártam az ajtót.
Jól akartam magam érezni. Karl írt nemrégiben, hogy ismét a
városban van, és szeretne velem beszélni.
Kirázott a hideg a gondolattól, így arra sem vettem a
fáradságot, hogy válaszoljak neki.
Ugyanis semmi más nem érdekelt, mint az a férfi, akit abban
a pillanatban meg is láttam, hogy beléptünk az ajtón.
Ha már őrült szerelemről beszélünk…
Azonnal elzsibbadt a gyomrom, amikor Milo felém indult.
Óriásinak tűnt, ahogy a folyosón közelített a fekete
szerelésében. Láthatóan harcias kedvében volt. Megfordult a
fejemben, hogy a széles vállával beszorul a két fal közé, de hát a
feje is majd a plafont érte. Tiszteletet parancsoló jelenség volt.
Épp az imént kaptam tőle egy sms-t, hogy írjam meg, mikor
érkezem, de mivel úgy vezettem a Corollámat, mintha
Porschéban ülnék, pár perccel hamarabb odaértünk.
Láthatóan nem örült, de közben úgy siklott végig a tekintete
a vörös ruhámon, amit kimondottan az ő kedvéért vettem fel,
mintha máris azon gondolkodna, mikor hámozhat ki belőle.
– Mondtam, hogy kint találkozzunk – dörmögte.
– Bocsi, de ideértünk, és mivel Oz kint beszélget valakivel,
úgy gondoltam, biztonságban be tudunk jönni. Tudod, hogy őt
se kellene félteni, ha meglátná azt a barmot a közelemben,
szóval minden oké.
Milo felmordult, mert nem szívesen tévesztett szem elől, de
azért láttam, hogy sikerült megnyugtatnom.
Végigsimítottam a mellkasán, és végignéztem rajta. Minden
egyes porcikám lüktetni kezdett. Azonnal lángra lobbantam.
Átölelt, és az izmos testéhez húzott.
Fincsi!
– Mondtam, hogy óvatosnak kell lennünk – mormogta.
– Az vagyok – válaszoltam mosolyogva. – Hiányoztam?
– Nem voltál velem, vagyis hiányoztál, Tessa.
Szíven ütöttek a szavai.
Azonnal bizseregni kezdtem mindenhol.
Bele is szédültem.
Ráadásul itt volt ez az állandó vágy, ami bennem tombolt.
Fékezhetetlenül és rakoncátlanul.
Igen.
Függő lettem.
Eden felnevetett mellettem, megzavarva az őrületemet.
– Helló! Emlékszel még rám? Én vagyok az, a legjobb
barátnőd! – integetett az arcom előtt.
Idefelé mindent elmondtam neki.
Azt, hogy most már valóban együtt vagyunk Milóval, hogy ez
most már igazi, és nem csak színlelés.
És a többi félelmetes dolgot is elmeséltem.
– Ó, ne haragudj, mit is mondtál, ki vagy? Teljesen össze
vagyok zavarodva. Valaki elcsavarta a fejemet – mondtam
színlelt aggodalommal.
– Hű, ez aztán nem hangzik jól! – szorította a kezét a
mellkasához.
– Jaj, dehogy! Hidd el, sokkal jobban érzem magam.
– Hol van Salem? Feltétlenül látnia kell, milyen dinka lettél.
Duzzogva néztem rá.
– Igen, nekem is hiányzik. A kisbabája teljesen kisajátítja, és
nekem már nem is jut belőle egy fikarcnyi sem.
– Hogy is képzeli az a kicsi! – mondta túlzón Eden.
– Ugye? – ráztam a fejemet tettetett felháborodással.
Milo elnevette magát.
– Na jó. Azt hiszem, jobb, ha odakísérlek benneteket az
asztalhoz.
– Nem, nem! Ma este táncolunk!
Milo felvonta a szemöldökét.
– Meg akarod nehezíteni az estémet?
Lábujjhegyre álltam, és odahajoltam hozzá.
– Ellenkezőleg. Úgy terveztem, hogy nagyon-nagyon jó estéd
lesz – súgtam a fülébe.
– Kis csábító! – morogta.
– De csak neked – válaszoltam megpaskolva a mellkasát,
majd megkerültem, és Edent magam után húzva elindultam a
folyosón befelé.
– Teljesen elcsavarod ennek a szegény fickónak a fejét –
suttogta Eden.
– Így igazságos, hiszen ő meg elrabolta a szívemet.
És már sosem fogom visszakapni.

Folyamatosan magamon éreztem Milo figyelő tekintetét,

miközben Edennel táncoltunk.
A táncparkett szélén voltunk, és én teljesen eleresztettem
magam, hiszen nem vagyok az a fajta, aki ne ragadná meg a
lehetőséget, ha már egyszer jól érezheti magát.
És a bónusz?
A bónusz az volt, hogy tényleg majd őrületbe kergettem
Milót. Éreztem, hogy vibrál benne a vágy.
Kívánt engem.
Folyamatosan bámulta a testemet, majd összeszorította az
állkapcsát, és kényszeredetten elfordult.
Fények cikáztak a táncoló tömeg felett. Ma egy DJ pörgette a
zenéket, és természetesen tele volt a klub, bár teljesen más volt
a hangulat, mint amikor egy együttes zenél.
Az ilyen esték, mint a mostani, sokkal bujábbak voltak.
Hipnotikusak.
A kéj ott vibrált a levegőben. Mindenki levetkőzte a gátlásait.
De nekem csak Milo számított, aki úgy járkált fel-alá a
táncparkett szélén, mint a zsákmányát figyelő ragadozó.
Igéző volt.
Vonzó.
Megremegett tőle a bensőm, és remegett a combom is.
Leann, a kedvenc koktélos pincérnőm felénk lejtett,
méghozzá két finom tequilás csodával a kezében.
– Eljött a Margarita ideje! – kiabáltam túl a zenét, majd Eden
kezét megragadva lehúztam a táncparkettről egy kicsi kerek
asztalkához, amelyre Leann letette a koktélokat.
– A ház ajándéka – kacsintott, miközben Trent felé mutatott,
aki a bárpult szélénél állt, és legalább annyira intenzíven figyelt
minket, mint Milo.
– Szerintem jól fog elsülni ez az este. – Eden kuncogva
kortyolt bele a koktéljába.
– Ó, ebben elég biztos vagyok – válaszolt Leann délies
hanglejtéssel.
– Arra mérget vehetsz! – nevettem fel. – Egyszer rájuk
nyitottam, miközben, tudod, és hát hű…
Trent majdnem olyan nagy volt, mint Milo.
Majdnem.
– Ne dumálj már annyit! – teremtett le Eden.
 – Nincs miért titkolni.
– Ó, milyen szörnyű vagy, hogy előttem mondtad! Most csak
erre fogok gondolni – rikkantotta el magát Leann.
– Szívesen – vigyorogtam.
Eden a fejét ingatta, miközben Leann eltűnt a tömegben.
– Néha túl sok vagy, Tessa.
– Dehogy! Épp így vagyok jó, nem?
– Ó, igen! – emelte fel a poharát, majd koccintottunk.
Hirtelen elragadtak az érzelmek.
– Leszel a tanúm? Igaziból?
Elmosolyodott, kedvesen, majd átnyúlt az asztal felett, és
megszorította a kezemet.
– Hát persze! Érted amúgy is bármit megtennék. Öri barik
vagyunk, nem?
– Mindörökké – mosolyogtam. Le sem lehetett törölni az
arcomról a vigyort, egészen addig, míg Milóra nem néztem.
Éppen a telefonját vette elő, majd a képernyőre nézve teljesen
lefagyott.
Félelem kúszott fel a gerincemen, de az is lehet, hogy az ő
rettenetét éreztem meg. Sugárzott belőle a jeges hideg, mintha
fagyos párát permetezett volna.
– Megyek, megnézem, mi újság Milóval.
– Okés, Trent már úgyis vagy fél órája meresztgeti rám a
szemét, hogy mikor megyek oda hozzá.
Elnevettem magam, pedig borzasztóan aggódtam.
– Oké, menj és sütikézz egyet! – válaszoltam erőltetett
mosollyal.
– Azt most én sem bánnám – kapta fel a Margaritáját, és már
ott sem volt.
Én pedig csendben imádkoztam, hogy ne valami rossz hír
legyen. Remélhetőleg nem a gyerekeinkkel történt valami.
Majdnem elbotlottam a saját lábamban, amikor felfogtam a
saját gondolatomat.
Hogy miket diktál a szívem.
A gyerekeink.
 És tényleg így éreztem.
Basszus, még soha nem szerettem ennyire senkit! A fejem
búbjáig elsüllyedtem a szerelemben, ebből már nem fogok
kikecmeregni. De nem is akartam. Sütkérezni akartam a
szerelem hevében, és lehetőleg életem végéig. Felfedezem Milo
sötétségét, ha kell, de őszintén hittem, hogy mi ketten
megerősítjük egymást.
Ott vagyunk egymásnak a jóban, és persze a rosszban is.
Milo felé oldalogtam, aki épp visszacsúsztatta a zsebébe a
mobilját.
Megérezte, hogy jövök, mert hirtelen felém fordult, és
mélyrehatóan rám nézett.
Mintha lelassult volna körülöttünk a világ. Csak mi léteztünk.
Felé nyújtottam a kezemet, ő pedig abban a pillanatban
megragadta a csuklómat.
Láthatóan megkönnyebbült az érintéstől.
– Galambom! – szólt rekedten.
– Mi történt?
– Gyere!
Átvonszolt a tömegen az épület bal oldala felé.
Kult jött velünk szembe.
– Ugorj be helyettem egy kicsit – kérte Milo.
Kult bólintott, láthatóan tudta, mi a dolga.
Alig bírtam lépést tartani Milóval, ahogy a személyzeti
szobák felé sietett. Kinyitotta az egyiket.
Sötét volt bent, ezért Milo felkattintotta a villanyt. A kék
színben pompázó luxushelyiség halvány fénybe borult.
Kirázott a hideg. A félelemtől és a vágytól is.
– Mi történt? – kérdeztem ismét, amikor Milo engem
hátrahagyva a szoba közepére sétált, és megdörzsölte az arcát.
– Üzenetet kaptam.
Nem kellett megerőltetnem magam, hogy rájöjjek, kitől.
– Mi volt benne?
Milo felém pördült.
– Egy cím, egy dátum és egy pontos idő – válaszolta olyan
gyűlölettel a hangjában, hogy majdnem térdre zuhantam.
gy gj gy j
– Milyen cím? – kérdeztem reszketve.
– Egy üres épület. A gonosz és a romlottság tanyája.
Akkora gombóc lett a torkomban, majdnem megfulladtam
tőle.
– Azt akarja, hogy harcolj?
– Úgy néz ki.
– Miért?
– Mert egy csomó pénzt nyerne velem. Vagy csak mert meg
akarja mutatni, hogy még mindig ő irányít, hogy csicskáztathat,
manipulálhat. Emlékeztetni akar, hogy mi történt legutóbb,
hogy ezúttal ne merjek neki ellentmondani.
– Mit fogsz csinálni?
– Megkeresem, és kicsinálom, mielőtt ő csinál ki engem.
– Milo – tört fel belőlem a rettegés. Féltem, hogy valami baja
eshet, hogy elveszíthetem, vagy hogy ő veszíti el saját magát, és
átadja a helyet a szörnyetegnek.
Tudtam, láttam a tekintete mélyén a sötétséget.
Erőszak villant a mézsárga szemében.
– Mondtam neked: lehet, hogy csúnya dolgok jönnek.
– Ez annál azért jóval több, Milo. Ez…
Elakadt a szavam, amikor hirtelen felém ugrott,
megragadott, és mielőtt még feleszméltem volna, magához
szorított.
Egymásba csapódott az energiánk. Mintha mennydörgött
volna. Mintha villámok cikáztak volna körülöttünk.
Az egyik karjával magához szorított, a másikkal beletúrt a
hajamba.
– Undorító az egész, Tessa, de ezek az emberek gonoszak, a
velejéig rothadt mind, és nem lehet megakadályozni, hogy
kiirtsák a szépet és a jót, nem lehet másképp feltartóztatni őket,
csak úgy, ha eltűnnek a föld színéről.
Megremegtem az ijedségtől.
– Most már látod magad is, hogy mire vagyok képes.
– Jó ember vagy – motyogtam szinte egyenesen a szájába.
Olyan közel volt egymáshoz a szánk, hogy összeért a
lélegzetünk.
 g
Súlyos csend ereszkedett ránk.
– Nem. Nem vagyok jó. De megpróbálok olyan jó lenni,
amennyire csak lehet. Érted. A gyerekekért.
– Akkor tedd azt, ami helyes. Azt, ami szükséges, hogy védd
azt, ami a tiéd.
A számra hajolt, és habzsolni kezdte.
– Meg sem érdemellek – dörmögte, ahogy a fenekembe
markolt. Felnyögtem, miközben válaszolni próbáltam.
– Mindenki megérdemli a megbocsátást, Milo. A feloldozást a
tetteiért. Szerintem te már jócskán megfizettél mindenért,
eleget szenvedtél.
– Valahogy sosem nyertem engesztelést a bűneimért, de
aztán megjelentél te. Te, aki maga a csoda! Hogy a picsába lehet
ekkora szerencsém?
– Hát igen, mit mondjak, nagyszerű vagyok – próbáltam
könnyed lenni, hogy kicsit oldjam a feszültséget. De Milo
felmordult, megfordult velem, és a szoba bal felén található
nagy zongorához cipelt.
A kinti zene súlyos üteme átszűrődött a falakon, és ugyan
halk volt, de a ritmusára a mi lélegzetünk is egyre hevesebbé
kezdett válni.
Megszólalt alattam a zongora, ahogy letett a billentyűkre. Ő
maga a zongoraszékre ült le, velem szemben, és lassan felfelé
kezdte tolni a ruhámat.
– Muszáj megkóstolnom téged!
– Ó, rendben, nem ellenkezem – nyöszörögtem, miközben
lerántotta rólam a bugyimat.
Lecsúszott a csuklómról a kis karkötőm, és mielőtt a földre
hullott volna, hangosan ráesett a billentyűkre. Milo felnevetett.
– Te nem tudsz észrevétlen lenni!
A térdemnél fogva tárta szét a lábamat. Teljesen
kitárulkoztam előtte. Próbáltam belekapaszkodni a zongorába,
hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, de csak összevissza
nyomkodtam a billentyűket.
De hát ilyen volt Milóval együtt lenni.
Mint a szabadesés.
 Zuhanás mindörökké.
– Édes kislány, már megint milyen nedves vagy!
Olyan jól nézett ki, ahogy ott ült a lábam között! Széles, erős
és izmos, áradt belőle az erő, sugárzott róla, hogy bármit
megtehetne, amit csak akar.
Megragadta a combomat, miközben az egyik hatalmas ujját
mélyen belém tolta.
Felsóhajtottam, és mocorogni kezdtem a billentyűkön.
– Nézd csak, milyen kívánatos, ahogy lüktet a puncid! –
mondta, miközben ki-be húzogatta bennem az ujját.
Teljes testemben bizseregni kezdtem, végigfutott rajtam a
vágy, és csupa libabőr lettem.
– Milo…
– Mondtam már, hogy vigyázok rád. Az enyém vagy. Már az
enyém vagy. És az enyém ez a finom, édes punci is! Az enyém,
ugye, kicsi Galambom?
– A tiéd! A tiéd vagyok! Mindenem a tiéd! Siess! Tedd
magadévá!
– Kis mohó! – dörmögte nevetve, majd rátapadt a csiklómra a
szájával.
Nyalta, szívogatta, játszott vele, miközben még egy ujját
belém tolta.
– Ó, basszus, Milo!
Tovább játszadozott a nyelvével, majd nyalni kezdett, pont
úgy, hogy jó legyen, közben úgy fordította az ujjait, hogy azt a
bizonyos pontot érjék. Csillagokat láttam.
Ő azt szokta mondani, hogy én vagyok a napfény, de ha
hozzám ért, szupernóvának érzem magam.
Fényes forróság támadt bennem.
Nyögdécseltem, nyöszörögtem, próbáltam kapaszkodni,
miközben ő egyre feljebb és feljebb vitt a csúcs felé, ahol már
minden összeért, a nap, a föld, a víz, a levegő, én pedig
szárnyaltam.
Az ő sötétségén is át.
Milo az én tökéletes napfogyatkozásom.
Lüktettem és rázkódtam, amikor a gyönyör végighullámzott
 gy y gg
rajtam, és maga alá temetett. Milo már talpon is volt,
kicipzárazta a nadrágját, és már elő is kapta a hatalmas, merev
férfiasságát.
Nem hagyott időt, hogy gyönyörködhessek benne, azonnal
tövig belém tolta. Így is megcsodáltam, csak éppen más
szemszögből.
Beleremegett a testem az utóorgazmusokba, de már az újabb
gyönyör szikrái is megjelentek.
– Milo… – nyögtem a vállába kapaszkodva, mintha ugyan
képes volnék vele lépést tartani.
Lehetetlenség.
Könyörtelenül döfött.
Erőteljesen és vadul.
Birtoklón.
Mélyen.
– Milo – nyögtem ismét.
– Mit szeretnél, kicsi Galambom? Amit csak akarsz,
megadom. Mindent. Bármit. Örökké.
– Örökké – suttogtam, miközben Milo megemelt, és
magasabbról húzott rá a farkára.
Lüktetett és rázkódott a testünk, ahogy egymásba
csapódtunk.
A magáévá tett.
Birtokolt.
Teljesen kikészített.
És én ismét szétestem a hatalmas karjai közt.
Az övé lettem.
Milo is felkiáltott, amikor lüktetve belém élvezett.
Ő pedig az enyém lett.
Hittem benne, minden egyes porcikámmal hittem.
Szépséges szörnyeteg!
Izzadságtól fénylett a bőrünk, felhevült körülöttünk a levegő,
a lélegzetünk szaggatottá vált, lihegtünk, miközben végtelenül
sokáig egymásba kapaszkodtunk.
Végül Milo hátrébb húzódott, de nem engedett el, továbbra is
átölelve tartott.
– Szeretlek, Tessa. Kurvára. Nagyon. Remélem, tudod, hogy
ez azt jelenti, bármire képes leszek, hogy jó életed legyen
mellettem.
– Tudom, drágám, tudom.
Megszorított, majd letett. Bizonytalanul álltam a lábamon,
majd elkuncogtam magam, ahogy a bugyimat kezdtem keresni.
– Valamiért olyan érzésem van, mintha bemocskoltuk volna
ezt a szegény zongorát. Pedig szerintem évek óta nem
használták ilyen jól. Vagy talán még soha!
Milo elnevette magát.
– Szerintem inkább ne meséld el Edennek, mit csináltunk itt
bent, oké? Lehet, hogy Trent nem örülne neki.
– Hogy hallgassam el Eden elől? Szerintem az arcomra van
írva, méghozzá nagybetűkkel, hogy mi történt. Sugárzom, hát
nem látod? Világít a bőröm a hatalmasságodnak köszönhetően.
Nem tudom eltüntetni a bizonyítékot.
Milo megragadta a csípőmet, és magához rántott.
– Pont, ahogy akartam – suttogta rekedten a fülembe. –
Legyen is az arcodra írva! És nem csak oda.
Azonnal összerándult a hasam.
– Ahogy parancsolod, drágám – mondtam vigyorogva, pedig
halálosan komolyan gondoltam.
Ez a férfiállat megjelölte a vaginámat is.
Milóé.
Belebújtam a bugyimba, megigazítottam a hajamat, és szinte
azonnal meg is szólalt a telefonom.
– Na, ez biztos Eden, gondolom, nem tudja, hová lettem. Bár
nem tudom, miért aggódna, hiszen ő is azért tűnt el a férjével,
hogy bekapjon egy kis sütikét.
Kinyitottam a táskámat, és előkaptam a mobilomat.
Azonnal lehervadt a mosoly az arcomról.
– Mi az, Galambom?
– Bobby otthona.
Remegett a kezem, ahogy fogadtam a hívást. Hirtelen forogni
kezdett körülöttem a szoba, hiszen már éjfél volt. Rosszat
álmodhatott? Talán úgy gondolják, hogy jót tenne neki, ha
hallaná a hangomat?
Igen, biztos így van.
Muszáj, hogy így legyen.
– Ms. McDaniels? – kérdezte egy nő a vonal túlsó végén.
– Igen, én vagyok.
– Pamela vagyok a St. John’s otthonból. Elnézést a zavarásért,
de ide kellene jönnie.
Nem kaptam levegőt.
Minden elfeketedett előttem.
Térdre zuhantam.
 40.

Milo

Végigszáguldottam Redemption Hills kihalt utcáin, át a

kereszteződéseken, levágva a kanyarokat. A nyugtalanság vitt
előre, olyan gyorsan az otthonba akartam repíteni Tessát,
amilyen gyorsan csak tudtam.
Kezdett szétesni. Teljesen sokkos állapotban volt.
Remegve ült az anyósülésen, a térde percenként vagy
ezerszer koccant össze, és olyan kapkodva vette a levegőt,
mintha máris pánikrohama lenne.
Levette a tűsarkúját, és úgy feszengett, mintha bármelyik
pillanatban kész lenne kiugrani a kocsiból, hogy inkább futva
tegye meg az utat.
Kinyújtottam felé a kezemet, megpróbáltam megnyugtatni,
mert tudtam, hogy a szavak ilyenkor mit sem érnek, de
szerettem volna, ha tudja, mellette állok mindenben.
– Lélegezz mélyeket, kicsim. Itt vagyok veled.
Mindkét kezével átkulcsolta a csuklómat, úgy kapaszkodott
belé, mint egy fuldokló.
– Nem bírom, Milo! Nem kapok levegőt! Megfulladok! Mi
van, ha…
Fájdalmasan felnyögött, képtelen volt kimondani,
belegondolni, elképzelni, amitől félt.
– Tudom, Tessa. Tudom, kicsim.
Az útra figyeltem, arra koncentráltam, hogy mihamarabb ott
legyünk, de fogtam közben a kezét is.
Amikor összezuhant a szobában, gyorsan fogtam a mobilját,
és megpróbáltam minél több információhoz hozzájutni, de a nő
a vonal végén azt mondta, nem árulhat el nekem semmit.
Tessával a karomban rohantam ki a folyosóra, közben
üzenetet írtam Trentnek a történtekről. Trent azonnal vissza is
írt, hogy tegyek, amit csak jónak látok. Egy másik üzenet
Edentől jött. Kétségbe volt esve, meg kellett ígérnem neki, hogy
azonnal szólok, amint megtudok valamit. Egyelőre csak azon
voltam, hogy minél hamarabb odavigyem a csajomat. Hogy
vigyázzak rá, támogassam, vele legyek, hogy bármit megtegyek,
amire szüksége van.
Szinte berobbantam az otthon parkolójába, csikorogtak a
kerekeim, ahogy lefékeztem a bejárat előtt. A parkoló egyébként
is elég üres volt ezen a kései órán.
Tessa szinte meg sem várta, hogy megálljon az autó, már ki is
ugrott, és mezítláb rohant a bejárathoz. Mögötte futottam,
tartottam neki az ajtót, hogy előrefuthasson. Meg sem állt a
recepciónál, azonnal bekanyarodott az egyik folyosó felé.
– Ms. McDaniels! – kiabált egy nő mögöttünk, de Tessa rá sem
hederített. Csak futott tovább. Sugárzott belőle a fájdalom.
Szenvedett a lelke. Olyan nagy volt a kétségbeesése, hogy szinte
lebénított engem is. Sietnem kellett, hogy lépést tartsak vele,
mert egy következő kanyarnál még gyorsabban kezdett futni.
Az egyik szoba előtt egy csoportnyi ember álldogált komor
arccal, Tessa pedig azonnal felkiáltott, pedig még oda sem ért.
– Nem! Bobby! Nem!
Próbált elrohanni az emberek mellett, de valaki elkapta, és
visszatartotta.
– Ms. McDaniels, kérem, beszéljünk, mielőtt bemegy.
De Tessa csapkodni és rúgni kezdett, küzdött, hogy
bemehessen.
– Nem! Engedjen! Látni akarom! Engedjen!
Nem tudom, hogy elengedték-e, vagy sikerült kiszabadulnia,
de nyílegyenesen a szobába viharzott. Szorosan mögötte
voltam.
Tessa felkiáltott. Fájdalmasan. Torokszorító módon.
A bátyja élettelen testére vetette magát, és belekapaszkodott.
– Bobby! Nem! Istenem, nem!
Odamentem hozzá, hogy magamhoz öleljem.
De amikor megláttam a testvérét, mintha leforráztak volna.
 g
Életemben nem fogom elfelejteni az arcát.
Hátratántorodtam, alig bírtam megállni a lábamon. Minden
sejtem megremegett az irtózattól.
Fájdalmas sírás tört fel Tessából, nekem pedig gyötrelem
borult a lelkemre.
Elhomályosult a tekintetem, és elkapott a hányinger. Fel is
kúszott a torkomon a hányás.
Kibotladoztam a folyosóra, remegett a kezem, alig bírtam a
fülemhez emelni a telefonomat.
– Eden, gyere ide, kérlek – nyögtem nehézkesen a telefonba.
– Már itt is vagyok a parkolóban. Trent elhozott.
– Jó. Tessának szüksége van rád.
Nem bírtam maradni.
Tudhattam volna… tudhattam volna…
Mindegy, milyen nagyon akarom a változást. Mindegy,
mennyire szeretnék valaki más lenni. A múltam minduntalan
utolér és eltapos.
Az olyan férfiak számára, mint én, nincs bűnbocsánat.
 41.

Tessa

Nem volt tőlem idegen a gyász. Hirtelen minden

elviselhetetlenül nehézzé vált.
Fullasztóvá. Nyomasztóvá.
Még a lélegzés is nehezemre esett. Erőnek erejével kellett be-
és kipréselnem a levegőt a sajgó tüdőmből, miközben teljesen
üresnek éreztem magam idebent.
Mintha kiürültem volna. Mintha kifosztottak volna. Mintha
kiapadt volna belőlem az élet.
Kongtam az ürességtől.
Ismertem ezt az érzést, de talán soha nem éltem meg ilyen
mélyrehatón.
Lebénított, de közben mintha mégis lebegtem volna.
Céltalanul bolyongtam a vigasztalhatatlanságban.
Kilátástalanul.
Érzéketlenül bámultam a hatalmas üvegablakot, ahonnan
Eden hátsó udvarára láttam.
A pázsit gondozott volt, a sövényeket megnyírták, a teraszon
és a kerítés mentén megannyi cserében virágok pompáztak.
Erdő ölelte az oázist.
Csoda szép volt.
De nem hittem, hogy valaha még tud valami igazán szép
lenni.
Eden egy csésze kávét tett le elém az asztalra. A kis
reggelizősarokban ültem, az ablaknál.
Hátradőltem, ő pedig hátulról átölelt.
– Őszinte részvétem, Tessa. Tiszta szívemből sajnálom.
– Nem tudom elhinni, hogy ez történt – nyögtem nehézkesen.
Nem tudtam, valóban nem tudtam elhinni.
 Bobby elment.
Mindörökre.
Minden ok és figyelmeztetés nélkül.
Mindaz, ami még maradt belőle, most örökre elveszett.
És a hatalmas bánatom közepén még Milo is magamra
hagyott. Egyszerűen otthagyott.
Minden ok és figyelmeztetés nélkül.
Könnyek potyogtak a szememből, végigfolytak az arcomon,
de nem volt erőm letörölni őket. Lecsurogtak az államon, és a
pizsamára hullottak, amit Edentől kaptam kölcsön, miután
tegnap éjjel négy óra tájban hazahoztak magukkal.
Órákon át voltam még Bobby mellett, mire megjött a
halottkém.
Amikor elvitték a testét, a parkolóban mászkáltam fel-alá,
nem voltam hajlandó beülni Trenthez és Edenhez.
Elveszettnek éreztem magam.
Kábultnak.
Érzéketlennek.
Aztán elhatalmasodott rajtam a düh, és azt követeltem
Edenéktől, hogy azonnal vigyenek Milóhoz, hogy megértsem,
miért hagyott magamra.
Szükségem lett volna rá. Szükségem lett volna arra, hogy
velem legyen életem egyik legfájdalmasabb órájában.
Ismét belém hasított a kín.
Hiszen ígéretet tett nekem.
Megígérte!
Nem értettem.
Nem értettem, hogyan hagyhatott magamra az a férfi, akinek
elvileg a társamnak kellene lennie. Miként hagyhatott magamra
ő is?
Felcsuklottam a feltörő sírástól, mire Eden még szorosabban
ölelt magához.
– Nem baj, Tessa. Sírjál csak. Nem tartsd vissza.
A kezébe kapaszkodtam.
– Nem értem… hogy halhatott meg Bobby csak így
egyszerűen? Hiszen jól volt! Két napja voltam nála, és jól volt…
– csuklott el ismét a hangom.
– Tudom. Én sem értem, hogy történhet ilyesmi. De majd
megkapjuk a választ, ígérem.
– Olyan szomorú vagyok, Eden!
Átölelt, fogott engem, a legjobb barátom, aki mindig ott volt
velem, ha szükségem volt rá. Soha nem hagyott cserben,
szeretett, igazán szeretett, mindig mindenben támogatott, és
soha, de soha nem ítélkezett.
– Én is nagyon szomorú vagyok – motyogta.
– És Milo… Hogy lehet ennyire önző szarzsák? Azt hittem, ő
az igazi. Az én ászom. Az, aki mindig ott lesz mellettem, aki
mellém áll és vigyáz rám. Hát nem erről kellene, hogy szóljon a
szerelem?
Éreztem a zavarodottságát és a bizonytalanságát. Elengedett,
és odahúzott közvetlenül mellém egy széket.
– Nem keresek kifogásokat Milo számára, mert én is dühös
vagyok rá. Ez egy nagyon szemét dolog volt tőle. De valami nem
volt vele rendben múlt éjjel. Hallottam a hangján is, amikor
felhívott, hogy menjek utánatok, és láthatóan alig állt a lábán,
amikor kijött az épületből. Trent próbált vele beszélni, de
egyszerűen lerázta magáról a kezét, beült a kocsijába, és
elment.
– Miért?
Hiszen velem kellett volna lennie.
Jóban, rosszban.
Mindenben.
Még akkor is, ha éppen nagyon rossz és fájdalmas
körülöttünk minden.
– Nem tudom, kedvesem – válaszolta Eden egy zsebkendőt
nyújtva felém.
– Azt hiszem, le kell feküdnöm.
– Tedd azt, ami jólesik – szorította meg a kezemet. – Én itt
leszek.
– Köszönöm!
– Neked bármit, hisz tudod.
 Könnyek közt bólintottam.
– Te vagy a legjobb.
Megölelt, majd felálltam, és visszabotorkáltam az emeletre a
szobámba, amire mindig azt mondta, hogy az az enyém,
bármikor is lenne rá szükségem, ha kellene egy hely, ahol
biztonságban lehetek.
Soha nem akartam a terhére lenni, főleg, mivel két gyermeke
is van, családja, de tényleg nem volt hová mennem múlt éjjel.
Sehová máshová nem mehettem.
Mindent elveszítettem.
Leroskadtam az ágy szélére.
Teljesen elveszettnek éreztem magam.
Zavarodottnak.
Megkínzottnak.
A kis medálra esett a pillantásom, amit az éjjeliszekrényre
tettem valamikor hajnalban. Arra a kis medálra, amit Bobby
állandóan a kezében szorongatott. Leemeltem az
éjjeliszekrényről, és a számhoz szorítottam.
– Annyira sajnálom, Bobby! Nagyon sajnálom, hogy cserben
hagytalak. Hogyhogy nem vettem észre, hogy beteg vagy? Hogy
valami nincs rendben? Istenem!
Könnyek futották el a szememet. Letöröltem az öklömmel, és
kinyitottam a medált, amiben négy kis kép volt a családunkról.
A testvérem közel akart magához tudni, akkor is, amikor
messzire kerültünk egymástól.
– Miért kellett itt hagynod?
Remegett a szám széle, ahogy a képeket néztem.
Olyan szép emlékek voltak, de amint elhalványultak,
borzasztó fájdalom lépett a helyükre.
Összeráncoltam a szemöldökömet, amikor észrevettem, hogy
a képek mintha meg lennének karcolva. Hunyorogva közelebb
hajoltam, és rájöttem, hogy mindegyik hátuljára írva van
valami.
Remegő kézzel szedtem ki az első képet a helyéről, majd
zavarodottan bámultam a számra a kép hátulján.
Sorban kiszedegettem a többit is. Mindegyiken más-más
 g gy
szám állt.
Hirtelen csomóba rándult a gyomrom.
A széf!
A széf, amit a szekrényében találtam! Soha nem tudtam
kinyitni, ezért egy raktárban helyeztem el a többi holmijával
együtt. Fogalmam sem volt, mi lehet benne.
Úristen, lehet, hogy most ki tudom nyitni!
Talán fura, hogy a bánat kellős közepén ilyen izgatott lettem,
de annak lehetősége, hogy valami újat tudok meg Bobby
életéről, felvillanyozott.
Mint egy őrült, kezdtem el öltözni. Magamra kaptam egy
farmert és egy pólót, amit még egy másik átmulatott éjszaka
alkalmával hagytam Edennél. Belebújtam a magas sarkúba,
amely tegnap este volt rajtam, és gyorsan letöröltem a
könnyeimet. Visszatettem a képeket a helyükre, és a zsebembe
dugtam a medált.
Lesiettem a lépcsőn, be a konyhába, ahol Eden éppen a
kislányát etette.
– Kölcsönkérhetném a kocsidat?
Eden meglepetten nézett rám. Nyilván észrevette, micsoda
változáson mentem keresztül néhány perc alatt.
Hisztérikus voltam.
Magam sem tudom, miért. De oda kellett mennem. Látnom
kellett, mi van a széfben.
Mi van, ha Bobby üzenetet hagyott benne számomra? Valami
fontosat, amiről azt akarta, hogy tudjam?
– Biztos? El is vihetlek, ha vársz egy percet.
– Nem kell. Jövök is vissza is azonnal. Csak el kell ugranom
valamiért.
– Tessa – mondta aggodalmasan.
Magamra erőltettem egy mosolyt, amitől valószínűleg csak
még őrültebbnek tűnhettem, hiszen a hajam összevissza állt, az
arcom meg csupa maszat volt a könnyektől.
– Jól vagyok. Tényleg! Mindjárt visszajövök. És nem te
mondtad, hogy értem bármit?
– Kiforgatod a szavaimat – nézett rám kételkedve.
 g
Felkaptam a kocsikulcsot a konyhapultról, és szeretetteljesen
Edenre néztem.
– De csak mert tudom, hogy szeretsz.
– Méghozzá nagyon – válaszolta ellágyuló tekintettel.
– Én is téged! – dobtam feléjük egy puszit. Kate baba
kedvesen gügyögött, ami most balzsam volt meggyötört
lelkemnek.
Kisiettem a garázsba, és már repültem is Eden Mercedesével
az úton.
Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak.
Teljesen rákattantam erre a széf dologra.
A raktárhoz érve beütöttem a biztonsági kódot. Kinyílt a
kapu, én pedig gyorsan ahhoz a részhez hajtottam, ahol Bobby
tárolója volt. Kiugrottam a kocsiból, beírtam az újabb kódot, és
gyorsan felrántottam a fémajtót.
Por szállt fel, de egyébként minden teljesen néma volt
odabent.
Meghalt.
Meghalt.
Ismét belém hasított a fájdalom.
Gyorsan letöröltem a kibuggyanó könnyeimet, és egyenesen
a kis széfhez léptem, amit a régi fésülködőasztalka tetejére
tettem. Előkaptam a medált, és ismét kiszedtem a képeket.
Megfordítottam őket, és a számokra bámultam. Eltartott egy
ideig, mire rájöttem, hogy az én születési dátumom olvasható le
róluk.
0921.
Beütöttem a kódot, a széf pedig zümmögve kinyílt.
Csalódottságot éreztem, mert üres volt.
Azaz… nem volt.
A jobb oldalában volt egy kis zseb. Belenyúltam.
Egy barna boríték volt benne.
Gyorsan feltéptem, és a tenyerembe szórtam a tartalmát.
Egy kisebb pendrive volt benne.
Összezavarodtam.
 Epe kúszott fel a torkomon.
Éreztem, hogy valami nincs rendben.
Hogy valami baj van.
A testvérem nem volt beteg.
Jól volt.
Megtöröltem az arcomat. Próbáltam feldolgozni az egészet.
Próbáltam nem feltételezésekbe bocsátkozni.
Távol tartani magamtól a paranoiát.
Felkaptam a fotókat, és gyorsan a zsebembe csúsztattam
mindent. Lecsuktam az ajtót, bezártam, és már ültem is vissza
Eden kocsijába.
– Nincs egy régi laptopotok? – kérdeztem a konyhába lépve,
amikor visszaértem.
Eden éppen Gage-nek adott egy kis harapnivalót.
– Apa irodájában van egy csomó – válaszolta Gage teli szájjal.
– Köszi, édesem.
– Tudod, hogy én mindig segítek neked, Tessa néni!
– Mi történt? – kérdezte Eden összeráncolt homlokkal,
aggodalommal teli hangon.
– Találtam Bobby széfjében valamit, amit szeretnék
megnézni.
Pedig nem kellett volna megnéznem.
Egyáltalán nem.
Ugyanis a pendrive-on videók voltak. Egy halomnyi videó
Bobbyról a ringben.
Harcolt.
Véres péppé verték.
Aztán ő vert össze másokat.
Aztán… aztán az utolsó videó összetörte a szívemet.
Ugyanis Milo állt Bobby összevert teste felett.
A bátyám vérben úszott, a lába furcsa szögben kicsavarodva.
A sötétből hangos kiáltozás hallatszott, azt követelték,
végezzen vele.
És akkor megszakadt a felvétel.
 42.

Milo

ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

Hangos kiáltozásoktól mennydörgött a koszos levegő, az aljaság

kipárolgása pedig felhígította az oxigént, amelybe az
erkölcsösség belefulladt.
Szétáradt benne az undor, minden molekuláját eltelítette.
Viszolygott attól, aminek megadta magát, és attól is, amit tett.
Fájdalmasan lüktetett a jobb oldala. Biztos volt benne, hogy
eltört a bordája. Vér szivárgott a füléből, végigfolyt az állán,
ahogy körbe-körbemászkált a ring szélén. Az ellenfelét
méregette, akit, mint kiderült, sokkal nehezebb legyőzni, mint
ahogy azt elsőre gondolta.
Kétségtelen, hogy épp ezért kényszerítették bele ebbe az aljas
helyzetbe, és a tétek magasabbak voltak, mint valaha.
Tízmillió, rebesgették a tömegben elfojtott hangon, és már
előre örültek, hogy micsoda magánszámmal elégíthetik ki a
kapzsiságukat abban a koszos pincében.
És ha mégsem nyer?
Még gondolni sem akart erre a lehetőségre.
A férfi, akit Halhatatlannak hívtak, közelebb ment hozzá,
majd hatalmas ütést mért Milo állára.
Felébredt a vérszomja. Felüvöltött benne, majd szétáradt az
ereiben, és azonnal elhomályosította a józanságát.
Milo is támadásba lendült.
Püfölte, folyamatosan ütötte a másikat, aki minden találat
után egyre messzebb és hátrébb került a ringben. Vér fröccsent,
Milo pedig érezte, hogy reccsent a másik csontja. A Halhatatlan
hátrazuhant a ring kötélzetére. Valaki felállította, ő pedig
három tétova lépést tett Milo felé, aki megragadta a lehetőséget,
és halántékon ütötte.
Telitalálat.
A férfi arccal előre zuhant a földre.
TKO.
Mohó kiáltozás kezdődött.
– Végezz vele! Végezz vele!
Milo körbefordult. Zavarodottan nézett a tömegbe, nem
értette a vérszomjukat, az undortól legszívesebben azonnal
sarkon fordult volna.
Nem értette az embereket.
Folyamatosan kántáltak.
Kiáltoztak, követelőztek.
Teljesen más volt az egész, mint azelőtt.
Félelmetes volt. Rossz érzése támadt.
A lelkébe vájták a méregfogukat.
Felfordult a gyomra, hányingere lett, ahogy a rettenet
végigkúszott rajta.
A bíró csak állt, nem fújta le a meccset.
Milo hátrabotladozott a kötélzethez. Teljesen lebénította a
felismerés.
Stefan hajolt oda hozzá.
– Hallod, mit követelnek, nem? Végezz vele – suttogta Milo
fülébe gonosz hangon. – Ne aggódj, valójában nem halhatatlan.
Milo hátrafordult, hogy Stefanra nézhessen.
Az a rohadék vigyorgott.
Milo hitetlenkedve rázta a fejét.
– Te miről beszélsz, Stefan?
– Mondtam, hogy magasabbak a tétek. Végezz vele, mert ha
nem teszed meg, ő végez veled.
 43.

Tessa

– Szerintem várj még, Tessa! Trent már úton van, mindjárt itt
lesz.
Kiéreztem Eden hangjából a pánikot, ahogy mögöttem
loholva követett a garázsba. Könyörgött, hogy hallgassam meg,
de én hajthatatlan voltam.
Csak a mélységes, gyötrő fájdalmat éreztem, azt a kegyetlen
fajta kínt.
Ő volt? Bántotta Bobbyt? Ezért akadt ki, és menekült el?
Elszorult a torkom.
Hiszen… ölt már embert.
Ő maga mondta.
Bevallotta. Ez épp elég lett volna ahhoz, hogy ne bízzak
benne.
De én nem törődtem vele, úgy tettem, mintha a világ
legtermészetesebb dolga volna.
Próbáltam elfojtani az elkeseredést. Hiszen bevallotta nekem
az igazat! Én meg azt ígértem, hogy mindennek ellenére
mellette maradok.
Beleszédültem, majd szétrepedt a fejem a kavargó
gondolatoktól.
Mindaz, amit tudni véltem, szembekerült az igazsággal,
amire most derült fény.
De Bobbynak balesete volt!
Túrázott, és lezuhant.
Vagy mégsem?
– Ó, Istenem! – a fájdalom görcsbe rántotta az egész testemet,
én pedig a kezemet a hasamra szorítva előregörnyedtem,
mintha el tudnám fojtani.
 De nem ment.
Éreztem.
Éreztem és tudtam, hogy ha igaz, amit gondolok, akkor nem
tudom, hogyan fogom kezelni a helyzetet.
Eljutottam Eden kocsijáig, és feltéptem az ajtót.
– Mennem kell, Eden. Kérlek! Muszáj megtudnom az igazat.
– Legalább várd meg Trentet! – kérte.
Megráztam a fejemet.
– Nem megy.
– Tessa… – maga mögé nézett, a konyha felé. Én itt voltam
kint, a gyerekei meg odabent. Nem tudott kétfelé szakadni.
Sajnáltam, hogy ilyen helyzetnek teszem ki, de nem tehettem
mást.
Rámosolyogtam, őszintén.
– Nagyon szeretlek – mondtam.
Megadta magát. Hátrébb lépett, és hagyta, hogy csináljam a
dolgomat. Potyogtak a könnyei.
– Kérlek, légy óvatos!
– Minden rendben lesz.
Egy nap majd biztosan így is lesz, de annak a napnak még el
kell jönnie.
Kitolattam, és elindultam.
Olyan hevesen vert a szívem, ahogy az erdőben rejtőző ház
felé hajtottam, hogy a fülemben hallottam a dobogását. Ez a ház
jelentette számomra a biztonságot, ez volt a menedékem.
Azt hittem, az otthonom lesz, de Milo ezt is tönkretette.
Elvette tőlem az egyetlen embert, aki még maradt nekem.
Bobbyt.
Maga alá temetett a gyász.
Kényszerítettem magam, hogy az útra figyeljek. Óvatosan
vezettem, mert nem akartam olyan önző dög lenni, aki csak
magára gondol, és mindenki mást veszélybe sodor.
Nehezemre esett egyenletesen lélegezni, nyugodtnak
maradni. Emlékeztettem magam, hogy tulajdonképpen csak
válaszokért megyek.
Próbáltam magam meggyőzni, hogy a válaszok nem fognak
 g ggy gy g
végleg tönkretenni, de tudtam, hogy magamnak is hazudok,
tudtam, hogy így van, amikor rákanyarodtam a házhoz vezető
útra.
Milo háza.
Azé az emberé, aki többször is figyelmeztetett, hogy tönkre
fog tenni.
De én nem hallgattam rá.
Dühített az ostobaságom. Dühített, hogy ilyen könnyen
megadtam magam Milónak.
De a szívem… a szívem továbbra is azt súgta, hogy jó ember.
Akartam, hogy így legyen.
Így kell lennie.
Azt akartam, hogy öleljen szorosan magához, nyugtasson
meg, csak félreértés az egész.
Az elágazásnál rákanyarodtam a kavicsos útra. A remegésem
fokozódott, ahogy egyre közelebb kerültem a házhoz. Egyre
gyorsabban vezettem, a bennem tomboló káosz pedig teljesen
felrobbantotta az elmémet. Ezernyi különféle gondolat
kavargott a fejemben.
A feljáró végéhez érve rátapostam a fékre. Kipörögtek a
kerekeim, ahogy hirtelen megállt a kocsi.
Elkapott a pánik, ahogy ránéztem a házra. Összemosódott a
szerelemmel és a kétségbeeséssel.
Muszáj, hogy félreértés legyen.
Biztos, hogy tévedés az egész.
Azok a felvételek hamisak.
Kinyitottam az ajtót, és felmentem a verandára.
Ugyan mindkét autó a ház előtt állt, de már tudtam, hogy
Milo nincs itt.
Éreztem, hogy nincs bent.
Csak az üresség visszhangzott a házban.
Nem éreztem az energiáját.
Megpróbáltam kinyitni az ajtót, de zárva volt.
Kétségbeesetten megrángattam, majd idegesen dobbantottam a
lábammal, mert nem volt nálam a saját kulcsom. Valahol
elvesztettem az éjjel. Milyen beszédes ez, hiszen az életem
 jj y
értelmét is az éjjel vesztettem el.
Muszáj visszaszereznem.
Muszáj vigyáznom a szívemre.
Nem bírok ezzel az érzéssel.
Nem megy.
– Milo! – kiáltottam kétségbeesetten.
Könyörögve.
– Milo!
Imádkoztam, hogy ne legyen igaz, amit sejtek.
– Milo, kérlek! – kiáltottam bánatosan.
Potyogtak a könnyeim. Megpróbáltam elfojtani a sírást, de
nem ment.
Egyre hevesebben tört fel belőlem.
Nagy levegőt vettem, és kapkodva törölgetni kezdtem az
arcomat a kézfejemmel.
Cheryl!
Azonnal tudtam, hogy csakis ott lehet. Hiszen innen el lehet
hozzá sétálni. Biztos nála van.
Eden kicsi SUV-ja felé futottam.
Muszáj odamennem.
Muszáj.
Már félúton voltam, amikor hirtelen kicsúszott a talpam alól
a talaj.
Figyelmeztetés nélkül.
Nem tudtam védekezni, mert az az erős kar, ami hátulról
átölelt, felemelt a földről.
Sikítani akartam, de befogták a számat. Egy másodperccel
később kést nyomtak a torkomnak.
Ó, Istenem! Kérlek, ne!
Azonnal pánikba estem.
A félelemtől elhomályosult a látásom, majd lassan szétáradt
bennem a rettegés.
Egy férfi lépett ki a fák közül. Öltönyben volt, abszolút nem
illett ide az erdőbe.
Végigfutott a gerincemen a hideg, amikor megláttam a jeges,
érzelemmentes tekintetét.
Közelebb jött. Lassan.
Csomóba rándult a gyomrom a félelemtől és az undortól.
Ez ő.
Az a férfi, akitől Milo óva intett.
Nem kellett bemutatkoznia, tudtam.
Gúnyosan vigyorogva felém nyújtotta a kezét, majd a
mutatóujját az arcomba nyomta. Aztán lassan lefelé húzta az
ujját, mintha ketté akarna vágni.
Nagyon ellenszenves volt.
– Azt hiszem, meg kellene köszönnöm, hogy elvezettél
Roberthez.
Robert?
Azonnal elfacsarodott a szívem.
Hiszen ez Bobbyról beszél!
Bobby!
Ó, Istenem!
Könnyek csurogtak az arcomon, ő pedig folytatta, láthatóan
élvezte, hogy micsoda kínokat okoz az elgyötört lelkemnek.
– Azt hittem, hogy a Halhatatlan már évek óta halott. Aztán
amikor megtudtuk, hogy Milónak új csaja van, úgy döntöttünk,
utánanézünk. Képzeld csak, hogy meglepődtünk, amikor
megtudtuk, hogy Robert még él. Mindenesetre azonnal
intézkedtünk.
– Nem! – nyögtem a férfi tenyere mögött.
– Ó, szerencséje volt, hiszen ezúttal nem érzett semmit…
Semmiség volt ahhoz képest, amit az árulásért cserébe kapnia
kellett volna.
A harag és a bánat egyszerre hasított a lelkembe. Rúgtam és
kapálóztam, de nem tudtam kiszabadulni az erős szorításból.
Akkor sem fogom magam harc nélkül megadni!
– Nem! – kiáltottam ismét. A férfi olyan szorosan nyomta a
tenyerét a számra, hogy alig kaptam levegőt. Megfordult a
fejemben, hogy talán meg fogok fulladni.
De tovább küzdöttem.
 Harcoltam és jajgattam.
De minden kiáltásom tompa és halk volt.
Az előttem álló szörnyeteg elgondolkodva oldalra döntötte a
fejét.
– Tudod, én az a fajta ember vagyok, aki nem tudja magát
túltenni azon, ha cserben hagyják és tiszteletlenek vele. Milót és
Robertet is befogadtam. Gondoskodtam róluk. Esélyt kaptak
tőlem. A fiamként néztem rájuk…, és ők mégis hátat fordítottak
nekem. Tönkretették, amit felépítettem. Szerintem úgy
igazságos, ha a nagylelkűségemért elégtételt veszek, nem?
 44.

Milo

A nyugodt, kék víz felé indultam, miközben a bensőmben vihar

dúlt. Rossz előérzetem volt, összeugrott a gyomrom, ideges
voltam. Ráadásul összetört a szívem.
Tudtam, egész idő alatt tudtam, hogy nem szabadna
megadnom magam az érzésnek. Hogy nem szabadna
szerelmesnek lennem. Hogy nem érdemlem meg azt, amit Tessa
jelent, mert úgyis tönkre fogom tenni.
Hogy bemocskolom a szépségét.
Csak azt nem tudtam, hogy ilyen tragikus módon fog mindez
megtörténni. Hogy az életünk ilyen módon fonódik egymásba.
Beletúrtam a hajamba, próbáltam leküzdeni a feltörő
pánikot. A tó túlsó felén jártam, jó messze a háztól, mert
képtelen voltam otthon ülni, nem tudtam elviselni a ház
csendjét, a bent uralkodó, üvöltő némaságot.
Bobby.
Bassza meg!
Felnyögtem. Hangosan és fájdalmasan.
Mindvégig azt hittem, hogy Halhatatlan meghalt.
Pengeként hasított belém a bűntudat, éles fájdalommal
vágott a lelkembe.
De hát pont ezt érdemlem, nem?
Tudhattam volna, hogy utolér a múltam.
Egy dolgot tehetek: megpróbálom megállítani Stefant, mielőtt
az a rohadék még valakit tönkretesz.
Megpróbáltam elfojtani ezt az zűrzavart, ami körülöttem
tombolt, és hagytam, hogy szétáradjon bennem az elhatározás
ereje. Hagytam, hogy a bosszú kerekedjen felül.
Nem fogok tétlenül ülni, arra várva, hogy majd valami
történik.
Ideje megfizetni az adósságot.
Megfordultam, és visszaindultam a házam felé, körbe, a tavat
megkerülve. Az út a tó szélén haladt, néha be-bevezetve a fák
közé, ahol a partszakasz éppen sziklásabb volt. Gyorsan
haladtam, az elhatározásom a lépteimet is határozottá tette.
Reménykedtem, hogy végül sikerül rendbe hoznom a dolgokat.
Elszorult a torkom, amikor a házam mögött kiléptem a fák
közül, és megláttam a lombházat.
Büszkén magasodott előttem, miközben szégyen áradt a
falaiból, baljós homályba vonva az udvart. Mintha a
napsugarak sem lettek volna képesek áttörni rajta.
Beléptem a kapun, majd a füvön át a veranda felé vettem az
irányt. Kinyitottam az ajtót, bementem, és a kocsikulcsért
indultam, hogy folytathassam az éjjel elkezdett vadászatot.
Nem nyugszom addig, míg meg nem találom.
Sietve kaptam fel a slusszkulcsot, amikor hirtelen
észrevettem valamit odakint. Az ablakhoz léptem, mert egy
autót láttam. Nyitva volt az ajtaja.
Eltartott egy pillanatig, mire ráeszméltem, hogy ez Eden
kocsija.
Elszorult a torkom.
Tessa eljött!
De bassza meg! Hogyan nézhetek ezek után a szemébe?
Hogyan nézhetne ezek után ő ugyanúgy rám?
Mégis gyorsan kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem a
verandára.
– Tessa? – néztem körül. – Tessa! – kiáltottam.
Nem válaszolt.
A szívem egy pillanat alatt a torkomban dobogott, a bőröm
pedig elzsibbadt a szétáradó félelemtől.
– Tessa! – kiáltottam ismét, majd gyorsan leugrottam a pár
lépcsőfokon, és az autóhoz léptem.
Üres volt.
Fel-le futottam a kocsifeljárón azt a pár száz métert, közben a
fákat figyeltem, és a nevét kiáltoztam.
 gy
Szorongató aggodalom lett rajtam úrrá, ahogy
visszaindultam a ház felé.
Reménykedtem, hogy csak elkerültük egymást, hogy ő is
éppen engem keres valamerre.
Újra és újra a nevét kiáltottam.
Tessa…, aki mindent megváltoztatott.
Felélesztette a halott lelkemet, ami most itt üvöltött bennem.
Kiáltottam, de semmi.
Könyörtelen, erőszakos, mindent eltaposó csend volt a
válasz.
Elfogott a pánik.
Visszafutottam a házba a hátsó ajtón át, majd be a konyhába
a telefonomért, amit még éjjel a pulton hagytam tölteni, miután
hazaértem.
Vadászni voltam.
Minden egyes helyet megnéztem, ahol az a rohadék lehetett
volna, de semmi.
Mint egy szellem.
Eltűnt.
Nyoma sem volt.
De én tudtam, hogy a közelben van.
Leskelődik.
Bujkál és kivár.
Felkaptam a telefont. Azonnal fojtogatni kezdett a jeges
rémület.
Egy üzenet várt rám. Képüzenet.
Tessa volt rajta, megkötözve.
Ugyanazon a mocskos helyen hevert, ahol sok évvel ezelőtt
elveszítettem önmagamat.
Ahol férfivá lettem, olyan férfivá, aki nem akartam lenni.
Múlt éjjel üres volt, amikor odamentem, mint ahogyan oly
sok éven át, mióta Stefant kerestem.
De most ott voltak, és az a beteg állat Tessát használja fel
ellenem.
Tessa a csali.
 Időben érkezz – figyelmeztetett a rövid szöveg.

– Biztos, hogy ezt akarjátok? – egyáltalán nem akartam

veszélybe sodorni a Lawson testvéreket. Egy életre elég gondjuk
volt nekik is. Nem akartam bajt hozni a nyakukra, vagy ártani a
családjuknak.
De persze Tessának sem akartam rosszat.
Nem hagyhattam magára, amikor éppen abba a helyzetbe
került, amitől a legjobban féltettem.
A lelkem figyelmeztetett: ha belerángatom az én romlott
világomba, ha bemocskolom az ő szépségét, kioltom a belőle
sugárzó csodálatos fényt.
Persze nem tudtam ellenállni Tessának.
De valahogy mégiscsak meg kellett volna tennem.
Nem lett volna szabad elgyengülnöm.
Akkor nem került volna ilyen helyzetbe.
Semmi olyasmi nincs a világon, amit ne tennék meg azért,
hogy kiszabadítsam. Hogy visszaadjam neki a lehetőséget, hogy
teljes, szép élete legyen.
Mindegy, mibe kerül.
A gyerekeim arca villant az agyamba. Minden egyes sejtem
beleborzongott.
Féltem, hogy őket is cserben hagyom.
De muszáj segítenem Tessának, hiszen ő is segített nekem,
pedig semmi érdeke nem fűződött hozzá.
Az a deviáns állat egyszer már megúszta, nem engedhetem,
hogy ez ismét megtörténjen.
Amikor megírtam az üzenetet, hogy segítségre lenne
szükségem, alig telt bele húsz perc, és a Lawson fivérek már az
ajtómon kopogtattak.
Készek voltak a jó ügyért mellém állni.
Tessáért.
 – Csak nem gondoltad, hogy hagyunk egyedül menni? –
kérdezte Trent, miközben egy pisztolyt helyezett a pólója alatti
fegyvertokba.
– Tessa a családhoz tartozik – szólt közbe Jud –, ahogyan te is,
öregem. Vagyis együtt csináljuk.
Logan megigazította a makulátlan öltönyét.
– Aztán meg, szerinted kit engednek be, ha nem engem?
Nyilvánvaló, hogy nekem van közületek egyedül megfelelően
kifinomult ízlésem, egyszerűen eszméletlenül jó vagyok. És én
is nézek ki a legjobban. Szóval, rám aztán tényleg szükségetek
lesz – magyarázta rám kacsintva, miközben végigmutatott
magán, majd a belső zsebébe dugott egy köteg pénzt.
– Ezek a fickók romlottak. A velejéig romlott mind. Ne
számítsatok semmi jóra – figyelmeztettem őket ismét.
Trent fenyegető vigyorra húzta a száját, majd vállon
veregetett.
– Nem ez lesz az első alkalom, hogy ilyen seggfejekkel
akadunk össze, nem? – kérdezte.
– Hát, nem.
– Hát akkor, hajrá! – csapta össze a tenyerét Jud.

Sűrű, sötét éjszaka volt, a levegő nehéz és fojtogató. Az erőszak

íze egyetlen forró kötegbe feszítette az izmaimat. A
mellkasomon folyamatosan görcsös rángások futottak végig,
ahogy szinte erőszakkal próbáltam ki-be lélegezni. Vibrált a
bensőm, minden egyes porcikám remegett, ahogy az elsötétített,
börtönszerű épület kapujában megálltam.
Bárki joggal hihette volna, hogy teljesen elhagyatott, kivéve
azt a romlottságot, ami az épületből áradt kifelé. Mintha maga a
gonosz nyújtotta volna felénk a csápjait.
A mocskos VIP-vendégek a hátsó bejáraton mentek be. Egy
rejtett nyomvonalat követve lehetett odajutni a szomszéd utca
felől. Aztán volt még egy második bejárat is, amelyen Stefan
emberei közlekedtek.
Az épület éveken át üresen állt, de most megelevenedett, és
én éreztem, hogy ereje teljében várta a becstelen vendégeit.
A gonosz ismét bekopogtatott az ajtómon.
Amikor először jártam itt életemben, jobban tettem volna, ha
megfordulok, és messzire futok.
De vonzott a hely.
Szomjaztam valami másra, amit még mindig éreztem,
éreztem, ahogy felém kúszik a mélyből, ahogy átbújik a
repedéseken.
Hirtelen felfordult a gyomrom, és hányingerem lett. Kivert a
hideg veríték, az idegeim egyszerre rángtak és feszültek
pattanásig, feltüzelték bennem az agressziót és a haragot.
Ma este vége lesz.
Két irányba is figyeltem, így egyik oldalon megláttam Trentet
az épület jobb oldalában eltűnni, míg Jud balra ment. Amint
eltűntek a szemem elől, nagy levegőt vettem, és erősen
megkopogtattam a vasajtót.
Egy dagadt disznó bámult ki a kémlelőnyíláson, majd zörgést
hallottam a túloldalon, és egy pillanat múlva már nyílt is a
kapu.
Azonnal nekem ugrott két testőr, és berángattak. Az egyik
nekikent a falnak, a másik végigtapogatott, hogy ellenőrizze,
nincs-e nálam fegyver.
– Tiszta!
Ideges félelem lett rajtam úrrá.
Ez az egész el van baszva. Ez így túl veszélyes. Egy rossz
lépés, és mind halottak vagyunk.
De nem volt választásunk.
Tessa bent van, én pedig nem fogok nélküle kijönni.
Ezért hát igyekeztem azt a látszatot kelteni, mintha az ő
szabályaik szerint játszanék én is. Az egyikük előrelökött, és a
gyéren megvilágított folyosó felé intve mutatta, merre induljak.
Egy-egy égő világított csak a fejem felett.
Hallottam a távolban a dorbézoló tömeget. Éreztem, ahogy a
 g gy
romlottságuk végigkúszik a falakon.
Félrevert a szívem, eszeveszetten, és összevissza dobogott.
Próbáltam nem szétesni, igyekeztem uralkodni magamon, hogy
ne rohanjak azonnal Tessa keresésére.
Muszáj tartanom magam a tervhez. Reméltem, hogy eléggé
jól ismerem Stefant ahhoz, hogy tudjam, mire számíthatok majd
odabent.
Továbblökdöstek lefelé a lépcsőn, a pince felé, majd
betaszítottak a régi öltözőbe. Forgott velem a világ, hirtelen rám
törtek a régi emlékek. Az a sok hiba, amit elkövettem. Minden
rossz lépés. A kapzsiság és az erőszak. Annak a züllött alaknak
az emléke, aki egykoron voltam.
– Tíz perc múlva legyél készen!
Összeszorítottam a fogaimat, és bólintottam. A csaphoz
léptem, megengedtem a hideg vizet, és megmostam az arcomat.
Fogalmam sem volt, mire számítsak, de abban biztos voltam,
hogy ez lesz életem meccse.
Ennek a meccsnek ugyanis nagy tétje van.
Tessáért harcolok.
Autumn-ért.
Bobbyért.
A gyerekeimért.
Levettem a pólómat és a cipőmet, majd a tükör elé álltam.
Hagytam, hogy szétáradjon bennem a régi indulat.
Szabadjára engedtem a haragomat.
Kín.
Kirázott a hideg, amikor megéreztem, hogy mögöttem áll.
Azonnal felbugyogott bennem a gyűlölet.
A bosszúszomj.
A megtorlás iránti vágy.
Tönkre akartam tenni azért, amit ellopott tőlem.
Lassan fordultam meg.
Stefan lazán, a falnak támaszkodva állt. Mintha az utolsó
alkalommal, amikor szemtől szemben álltunk egymással, nem
is vette volna el, amire elvileg nekem kellett volna vigyáznom.
Úgy pusztította el, mintha semmit sem jelentene.
Epe kúszott fel a torkomon, miközben szétáradt bennem a
kíméletlenség.
Stefan beteges élvezettel bámult rám.
– Látom, még mindig a birtokában vagy.
Megcsikordult a fogam. Nagyon nagy önuralom kellett ahhoz,
hogy ne ugorjak oda kitörni a nyakát.
Elvigyorodott, mintha belelátna a fejembe, és még élvezné is.
Ciccegni kezdett.
– Ccc, milyen dühös vagy!
– Megölted a feleségemet.
Unottan megvonta a vállát.
– Figyelmeztettelek, hogy tedd azt, amit mondok neked. Te
voltál az, aki nem követte az utasításokat. Tudtad, mi forog
kockán.
– Soha nem egyeztem bele semmibe.
Felhorkant.
– Ugyan! Dehogynem, Milo! Azon a napon, amikor
visszakúsztál hozzám…, ahogy azt előre meg is jósoltam.
Figyelmeztettelek, hogy nagyobb tétekkel játszunk, te pedig azt
mondtad, hogy bármit megteszel. Kaptál tőlem még egy esélyt,
mert kedvellek, erre hátba támadtál! Tudod, milyen érzés volt?
Megrándultam az undortól, minden izmom megfeszült, és
csak arra vágytam, hogy megöljem ott helyben.
De nála volt Tessa, ezért nem tehettem felelőtlen lépéseket.
Leereszkedőn rám vigyorgott.
– Aztán, ahelyett, hogy tanultál volna a hibádból, levadásztad
az embereimet. Megölted őket. A fivéreidet! Mi egy család
voltunk, te pedig ellenünk fordultál – oldalra döntötte a fejét,
úgy nézett rám. – De nem történik meg újra, ugye? Még egy
esélyed van, Milo. Egyetlen esély, hogy bebizonyítsd a
hűségedet. Még egy esély, hogy betartsd az ígéretedet, amit
tizenhat évesen tettél. Azt ígérted, hogy örökre hűséges leszel
hozzám, én pedig azonnal a családomba fogadtalak. Ne akard,
hogy megbánjam, mert azt te is meg fogod bánni. Először a
lányt, aztán a gyerekeidet, végül téged veszlek sorra. Értve
vagyok?
Elkapott a rettegés. Elszorult a torkom, és majd beleroppant
a mellkasom a gyötrelmes kínba.
– Igen – nyögtem, és egyenesen ránéztem.
Tudtam, mi a dolgom.
Nem tévedhetek, nem bakizhatok.
Egyszer s mindenkorra véget kell vetnem ennek az egésznek.
– Jól van! Akkor a ringben találkozunk!
Úgy kopogtatott a falon az ujjaival, mintha egy szerződést
írna alá, aztán kiment.
Majdnem kettéhasított a kín. Megpördültem, és a mosdó
szélébe kapaszkodva a csap fölé hajoltam. Megpróbáltam
mélyeket lélegezni. Próbáltam a józan eszembe kapaszkodni,
éreztem ugyanis, hogy lassan, de biztosan kicsúszik a kezemből.
Kezdem elveszíteni a józan eszemet.
Az erőszak vette át a helyét, és beterített mindent.
Nagy levegőt vettem, kihúztam magam, és kiléptem az
öltözőből.
Mohóság vibrált az elhagyatott folyosón. A távolból a
várakozás zaja szűrődött felém.
Vérszomj.
Ott lappangott a lüktető sötétben.
Végigsétáltam a folyosón, közben igyekeztem összeszedni
minden erőmet, mert tudtam, hogy most aztán szükségem lesz
rá.
Amikor a gyéren megvilágított pincehelyiségbe léptem,
körbejárattam a tekintetemet, hogy mindent alaposan
megfigyeljek. A falak mentén árnyék húzódott, a sarkok sötétbe
burkolództak, míg a küzdőtér szinte lüktetni látszott a ring
szélének feszülő kegyetlen gonoszságtól. A ring pontosan a
hatalmas helyiség közepén volt, ott, ahol régen is. Nem
emelvény volt, csak a csupasz, véráztatta betonpadló.
Állóhelyek voltak csak, méghozzá a támogatók részére
fenntartva, akik ott zsizsegtek a ring körül. Egy nagyjából
egyméteres drótkerítés választotta el őket, amely körbefutott a
ring körül, és nagyjából ennyire is voltak a küzdőtértől. A
vendégek drága öltönyt viseltek, kezükben pohár, amibe
borostyánszínű italokat szolgáltak fel lengén öltözött, majdnem
meztelen nők, akik csak fokozták a kapzsi, mohó hangulatot, és
persze Stefan profitját.
Felfordult a gyomrom.
Középen egy folyosó futott, ugyanazzal a kerítéssel
leválasztva. Mögötte szintén mohó tömeg tülekedett, hogy
jobban lásson. A Feloldozást juttatta eszembe, az ottani tömeget,
azzal a különbséggel, hogy itt semmi jót nem láttam.
Évek óta a klubban dolgoztam, kiszedtem a tömegből a
beteges, degenerált alakokat, akik az ártatlanokra vadásztak. Én
vigyáztam rájuk.
Talán ezzel próbáltam jóvátenni, amit itt követtem el. Itt, a
koszos falak között.
De tudnom kellett volna, hogy nincs menekvés. Az én
számomra nincs feloldozás.
Az olyanok számára, mint én, nincs bocsánat.
Egyet tehetek, rendbe hozom, amit tudok.
Tőlem balra, a fal közelében egy vaslépcső vezetett a
magasba, ami egy plafonhoz rögzített vasfolyosóhoz vezetett.
Ugyanolyan vasláncok és rács tekeredett körülötte, mint a ring
körül. Stefan emberei onnan tartották szemmel a lenti őrületet.
A folyosó vége egy nagy ketrecbe torkollott, magasan a ring
felett. Stefan ott ült bent a trónján, mint valami őrült király, aki
a perverz népét figyeli.
Az uralkodó démon.
A lánckorlátba kapaszkodva állt. Amikor összeakadt a
tekintetünk, az övé mintha fellángolt volna.
Kihívón.
Figyelmeztetőn.
Az egyik embere a hátamhoz tolta a fegyvere csövét.
– Gyerünk! – szólt rám.
Bosszútól bugyogott a vérem, olyan hangosan zubogott, mint
amilyen hangosan kiabálni kezdett a tömeg, amikor beléptem a
tumultus közepébe.
Azonnal felmértem a terepet. Négy őrt számoltam, minden
sarokban legalább egyet, és további hármat a függőfolyosón.
Kint ki tudja, mennyi lehet.
Stefan tényleg felpörgette a dolgokat, mióta utoljára itt
jártam.
Pattanásig feszültek az idegeim, amikor megláttam Logant. A
túlsó oldalon állt, a kerítésnek szorította a mellkasát. Arrogáns
mosoly ült az arcán, olyan volt, mintha valóban egyike lenne
ezeknek a gonosz lelkeknek, de a tekintetének súlya volt.
Zubogott az ereimben vér, ahogy végigvonultam a folyosón.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a kiáltásokat, ezt a mohó
embertelenséget, ami elhagyta ezeknek a hitvány embereknek
az ocsmány száját.
Újabb kiáltozás és hörgés vette kezdetét, amikor a helyiség
túlsó végén, velem szemben belökték a terembe az ellenfelemet.
Jócskán volt két méter, még talán magasabb is, és persze egy
merő izom volt a tag.
A tekintete pedig zabolátlanul vad.
Ütemesen ugrált, készen állt a harcra.
De engem csak Tessa érdekelt.
Összeszorult a gyomrom a dühtől, alig tudtam uralkodni
magamon, amikor a tömeg hirtelen kettévált, és egy kibaszott
pórázon bevezették Tessát. A kezét hátrakötötték, és úgy
mutogatták ezeknek a szörnyetegeknek, mintha csak egy darab
hús lenne.
Amikor meglátták, kéjesen felhördültek. Tessa
kiszolgáltatottsága és fájdalma beteges élvezetet nyújtott a
hörgő tömegnek, miközben én a torkomból feltóduló hányást
próbáltam leküzdeni.
Úgy öltöztették fel, mint valami kibaszott trófeát, csillogó
fehér ruhában volt, de mezítláb. Csodálatos, tűzvörös haja az
arcához tapadt. A halántékán lévő sebből vér szivárgott, és egy
csíkban az arcára száradt.
Elöntötte az agyamat a méreg.
 gy g
Teljesen maga alá temetett.
A ring széléhez rángatták, szegény majdnem elbotlott a
lábában, amikor meglátott.
Sírt.
A feneketlen, tengerkék tekintete tele volt néma
könyörgéssel, fájdalommal és bánattal.
Nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne fussak oda
hozzá. Hogy ne dobjam sutba, amit elterveztünk, hogy ne
kapjam ölbe, és iramodjak el vele valami biztonságos helyre.
Az őr, aki a pórázon vezette, belökdöste a ringbe.
Könnyek csurogtak az arcán, ahogy előrebotladozott, majd
körbefordult a tengelye körül, miközben a félelemtől és a
bánattól hatalmasra tágult szemmel bámulta az embereket.
Bizseregtek az ujjaim.
Meg akartam érinteni.
Oda akartam menni, el akartam vinni erről a helyről, ahol
soha nem is lett volna szabad felbukkannia.
Nem érdemli meg ezt a kínt.
Nem tudtam mit kezdeni a gonoszság mértékével.
Felemeltem a fejemet, és Stefanra néztem. Ő engem bámult.
Nem, nem ennek a beteges csürhének parádézott a lánnyal,
hanem nekem.
Figyelmeztetés akart lenni.
Fenyegetés.
Rab vagyok ebben a kicseszett játékban.
Az őr megrángatta Tessa pórázát. Ő előrelendült, közben rám
emelte a szemét. Tele volt kétségbeeséssel. Csak remélni
tudtam, hogy azt látja az enyémben, amit ígértem neki. Hogy
komolyan gondolom.
Hogy harcolni fogok érte.
Ha kell, meg fogok halni érte.
Hogy nagyon utálom, hogy mégis belekeveredett az én
mocskos ügyembe, de mindent meg fogok tenni azért, hogy ő
szabad lehessen.
Kivitték a ringből, majd a másik folyosó felé indultak vele,
végül fel a vaslépcsőn, hogy a függőfolyosón egyenesen
 g p gy gg y gy
Stefanhoz vezessék.
Azt hittem, elvérzik a szívem.
Hogy teljesen megsemmisül.
A helyébe viszont betódult az erőszak, és teljesen átvette a
hatalmat.
Stefan odarángatta maga elé Tessát, majd átölelte a derekát,
és az arcához hajolt, miközben persze engem bámult.
Megremegtem az indulattól. Minden izmom megfeszült.
Várakozás feszült a félhomályos pincére, én pedig a kötélhez
léptem, és beléptem a ringbe.
Az ellenfelem velem szemközt ugyanezt tette.
A téteket már megtették, és kétségem sem volt afelől, hogy
kire, azaz mire fogadtak.
Halál.
Stefan biztos volt benne, hogy ezúttal értem, miről van szó.
Az a seggfej úgy rángatta Tessát, mintha csak egy kellék
volna. A figyelmeztetés, hogy mi történik, ha nem
engedelmeskedem, erősen élt a feleségemmel kapcsolatos
emlékeimben.
Fenyegetően rám vigyorgott, miközben Tessa egy hajfürtjével
játszadozott. Ingerelni próbált, élvezte ugyanis, ahogy a düh
szétáramlik a testemben. Térdre akart kényszeríteni.
Összeszorítottam a fogamat, és nagy levegőt vettem.
Koncentrálni próbáltam. Nem tenne jót, ha elvonná a
figyelmemet.
A bíró intett, hogy lépjünk középre. A csuklónknál fogva
emelte fel a karunkat.
Az ellenfelem gúnyos mosolyt villantott rám.
– Remélem, kész vagy meghalni!
Kétségtelen, nem ma állt először a ringben.
És élvezte is.
De egyikünk sem fog ma meghalni.
A bíró elengedte a csuklónkat, majd hátraugrott, jelezve,
hogy kezdhetjük.
Minden erőmet összeszedve koncentráltam, amikor az a
barom felém lódult. Szabadon eresztettem az összes elfojtott
haragomat, dühömet és indulatomat, ami annyi éven át
felhalmozódott bennem. Hagytam, hogy fortyogva a felszínre
törjön.
Olyan erővel ütöttem meg a fickót, hogy azonnal kifeküdt.
A földre zuhant, mint egy darab tégla.
Ez az egy esélyem volt, nem hibázhattam hát el.
A nézők felkiáltottak:
– Végezz vele! Végezz vele! – zúgolódtak körülöttem
gonoszan.
Aztán meglepődtek, mert én hirtelen kilőttem, és a ringen
keresztülrohanva Logan felé vettem az irányt. Átugrottam a
kötélzeten, kikaptam a kezéből a kést, amit a cipőjében
becsempészett, majd a lépcső felé rohantam.
Kiáltozni és sikítani kezdtek körülöttem, aztán lövések is
dörrentek. Nem kellett odanéznem, tudtam, hogy Trent és Jud
szedték le a sarkokban álló őröket. Nem lassítottam, hogy
meggyőződjek minderről, nem vesztegethettem egyetlen
pillanatot sem. Felfelé rohantam a vaslépcsőn, ami hangosan
döngött a talpam alatt, ahogy kettesével szedtem a fokokat.
Közben rám is lőttek, de szerencsére egyik sem talált.
Éppen erre számítottam. Az építmény védte Stefant és az
embereit, és ugyanezért voltam én is biztonságban, mert itt
nehéz volt bárkit is célba venni.
Alattam eluralkodott a káosz. Bizonytalanság borult az
emberekre, egymást fellökve próbáltak menekülni, amikor
újfent lövések dördültek.
Én közben felértem a függőfolyosóra, méghozzá éppen
akkor, amikor egy őr lépett onnan a lépcsőhöz. Mielőtt még
leszedhetett volna, gyorsan elkaptam a fegyvere csövét, és
kicsavartam a kezéből. Megkerültem őt, és hatalmasat ütöttem
a fegyver markolatával a férfi fejére. Az őr lezuhant a lépcsőn,
én meg, mivel a kezemben volt a fegyvere, azonnal rá is lőttem
a következő őrre, aki felém futott. Arccal előre esett el, én pedig
átlépve rajta folytattam az utamat.
A zsigereimben éreztem az alattam lévő zűrzavart. Továbbra
 g
is folyamatosan lövöldöztek. Trent, Jud és Logan lent harcoltak.
Kétségtelenül egy hadnyi ember özönlött be, amikor a dolgok
rosszra fordultak. Nagyon ideges voltam, reméltem, hogy
minden rendben lesz velük, hogy az én mocskos életem miatt
egyikőjüknek sem esik bántódása.
Azt végképp nem tudtam volna elviselni.
De nem állhattam meg, hogy ezen agyaljak.
Hiszen Tessa… Tessa számított rám, és én nem hagyhattam
cserben.
Rám lőttek, ahogy közelebb értem a ketrechez. Egy őr
hátulról megkerülte, hogy jobban célba tudjon venni. Éreztem,
hogy a vállamat súrolta a golyó, elöntött a forróság, de nem
érdekelt. Felemeltem a fegyvert, és vártam. Abban a
pillanatban, hogy kikukkantott, lőttem. Összeesett.
Alattam összevissza rohangáltak az emberek, lökdösődtek,
egymást taposták. Micsoda gyökerek! Idejöttek, hogy élvezettel
bámulhassák, amint valaki mást halálra vernek, de amint ők
kerülnek bajba, azonnal menekülőre fogják.
Beléptem a ketrecbe.
Stefan Tessát fogta. A mellkasa elé vonta, és kést nyomott a
torkának.
– Óriási hibát követtél el! – sziszegte felém.
Megcsapott Tessa energiája.
Ijedtség.
Rémület.
Hát most már látta? Megértette, ki vagyok?
– Igazad van, Stefan. Óriási hibát követtem el, amikor
megállapodtam veled. De ma este korrigálom ezt a hibát.
Gyöngyözni kezdett a szörnyeteg halántéka, bár továbbra is
arrogánsan vigyorgott.
– Még egy lépés, és elvágom a torkát. Szerintem tudod, hogy
megteszem.
Persze, ha megteszi, akkor neki is vége, vagyis sarokba
szorítottam.
– Nem igazán járnál jól, ugye? Szóval dobd el azt a kurva
kést, és majd mi ketten elintézzük – figyelmeztettem halk,
 j gy
gyűlölettel teli hangon.
A mi harcunk valóban élet-halál harc lenne.
– Megmentettelek, Milo. Egy szánalmas kisgyerek voltál, én
pedig férfit csináltam belőled.
Mindent megkaptál, és így fizeted vissza?
– Megölted a feleségemet.
– De hát mindketten tudjuk, hogy miatta hagytál itt. Muszáj
volt mennie. Te voltál a bolond, aki nem akarta megérteni!
Ajándékot kaptál tőlem, ő pedig az utunkba állt.
Tessa nyögdécselt és sírt. Elhatalmasodott rajta a bánat, a
mélységes gyász, míg nekem megremegett a térdem Stefan
gonoszságától.
Kényszerítettem magam, hogy tovább beszéljek, hogy
irányítsam, és eltereljem Stefan figyelmét.
– Te tényleg azt hiszed, hogy hűséges voltam hozzád? Hogy
különleges voltál a számomra? Csak kihasználtalak…, ahogyan
te is engem. Szóval miért nem küzdünk meg mi ketten? Mint két
férfi? Engedd el a lányt!
Tessának elkerekedett a szeme, majd megtelt rémülettel.
– Ennél azért jobban ismerhetnél! – fröcsögte Stefan
gyűlölettel.
Elmozdult, és egy pillanatra felvillant Tessa mögött a lába.
Azonnal lőttem.
Stefan dühösen és fájdalmasan felüvöltött, amikor ömleni
kezdett a combjából a vér. Ennyi esély kellett csak Tessának.
Ennyi kellett, hogy kiszakítsa magát Stefan kezéből.
Megpördült, és jól gyomron rúgta Stefant.
De a lendülettől fenékre esett.
Rémülten, de egyben megkönnyebbülten felsikkantott.
Lehajoltam hozzá, és elvágtam a csuklóján a kötelet.
– Fuss, kicsi Galambom! Menekülj!
Talpra ugrott, én pedig ismét Stefanra emeltem a fegyvert.
– Meghalsz – mondtam gyűlölettől eltorzult hangon.
Ismét lövés dörrent.
Ezúttal az én lábamban áradt szét a fájdalom. Oldalra
dőltem. Nem tudtam megakadályozni, hogy elessek. Keményen
 g y gy y
értem földet.
Stefan egy pillanat alatt előttem termett. Egy kis fegyvert
tartott a kezében, és rám célzott.
– Már korábban el kellett volna intéznem téged.
Tulajdonképpen a vízbe kellett volna öljelek a feleségeddel
együtt. Tudhattam volna, milyen vagy valójában! Soha nem lett
volna szabad hinnem benned!
Hirtelen vörös és fehér szín került oldalt a látóterembe, én
pedig kiáltozni kezdtem:
– Ne, Tessa! Ne!
De Tessa nekiugrott Stefannak.
Lövés dörrent.
Tessa fájdalmasan felkiáltott, majd a földre zuhant.
Stefan hátat fordított nekem, amikor célba vette Tessát.
Háromszor lőttem rá.
Biztosra mentem, hogy ez a démonfajzat soha többé ne
vegyen levegőt.
A földre zuhant, rá Tessára.
Feltápászkodtam, majd lerugdostam Tessáról, hogy
hozzáférjek.
Hatalmas vértócsa volt alatta.
Fájdalom hasított a lelkembe. Az éveken át felgyülemlett
gyűlölet egyetlen pontba sűrűsödött.
– Ne! Galambom! Kicsi Galambom! – nyögtem fájdalmasan.
Felsírt a lelkem is, ahogy óvatosan felnyaláboltam.
Remegő karomban tartottam, és bámultam élettelennek
tetsző testét.
– Nem halhatsz meg, Tessa! Nem! Ragyognod kell! A világnak
szüksége van rád.
Nem törődtem a fájdalommal, ami a testembe nyilallt.
Végigrohantam Tessával a függőfolyosón, majd ledöngettem a
lépcsőn, egyenesen az őrület közepébe.
A lövöldözés megszűnt, már csak zavarodottan nyomult ide-
oda a tömeg. Valaki felkiáltott, hogy jönnek a zsaruk, amitől
még nagyobb lett a felfordulás.
Trent, Jud és Logan hirtelen ott termettek előttem.
 J g
– Azonnal el kell tűnnünk innen! – jelentette ki Trent.
– Megsebesült – tört fel belőlem.
Üresnek éreztem magam, olyan volt a mellkasom, mint egy
hatalmas, üres barlang.
Tessa ugyan lélegzett, de még mindig vérzett.
– Bassza meg! – bukott ki Judból rémülten. Az
arckifejezéséből ítélve biztos voltam benne, hogy nem tetszik
neki, amit lát.
– Indulnunk kell! – sürgetett Logan.
– Erre! – indultam el futva a hosszú, homályos folyosón.
Ezen a dohos, nyirkos folyosón tettem vagy ezernyi ígéretet
Autumn-nak.
Olyan ígéreteket, amiket aztán nem tartottam meg.
Talán örökké gyűlölni fogom magam emiatt.
De most tennem kellett még egy ígéretet.
– Minden rendben lesz, Galambom! Ígérem! Rendbe fogsz
jönni!
 45.

Milo

Fel-alá mászkáltam a váróteremben.

Megállás nélkül köröztem.
Egyfolytában a hajamba túrtam. Üvöltött rólam az idegesség.
De nem tudtam nyugodton maradni.
Nem tudtam csak úgy ücsörögni.
Csak azért fohászkodtam, hogy Tessával legyen minden
rendben.
Hogy élje túl.
Nincs más opció.
A föld nem foroghat tovább az életet adó napfény nélkül.
Mindenki eljött.
Eden, Salem, Aster.
Trent, Jud, Logan.
Eden édesapja, Gary.
Salem nagymamája vigyázott a gyerekekre, így tíz perccel
azután, hogy Tessát betolták a műtőbe, Edenék már meg is
érkeztek.
Súlyos, fekete felhő borult fölénk. Fájdalommal és
aggodalommal teli.
Eden előredőlt, és imádkozott. Aster feszülten hintázott egy
műanyag széken, míg Salem, akárcsak én, nyughatatlanul
körbejárt.
Nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne rohanjak be az
Ambuláns műtő feliratú ajtón. De hogy az istenbe tehetném?
Milyen jogon? Hiszen miattam került oda. Miattam történt
minden.
Tudtam, hogy ezen a kegyetlen estén Tessa végre meglátta a
valós énemet, azt, akitől óva intettem.
 Nem hallgatott rám, és végül ide jutott.
Eden rákényszerített, hogy hagyjam, hogy az én sérüléseimet
is ellássák. Az egyiket varrni kellett, a másikat elég volt
kitisztítani és bekötözni, de különben sem érdekeltek a sebeim.
A rendőrök már kihallgattak, azt mondtam, hogy ránk
támadtak, és kiraboltak. Fogalmam sem volt, hogy a
hazugságom megállja-e majd a helyét, mindenesetre a rendőrök
elégedetten távoztak, bár, amint lehetséges, kihallgatják Tessát
is.
Lehetséges lesz. Muszáj.
Tovább járkáltam. Egymásba fűztem az ujjaimat, és a fejem
tetejére feszítettem a tenyeremet. Mintha ez segített volna
kordában tartani az idegességemet. Mintha elfojthattam volna a
bennem kavargó kínt. Mintha visszatartott volna attól, hogy
teljesen bekattanjak itt a váróterem közepén.
– Minden rendben lesz – próbált nyugtatni Eden.
Felé fordultam. Az arca fájdalmas fintorba húzódott, ahogy
rám nézett. Leejtettem magam mellé a kezemet.
– Muszáj, hogy úgy legyen! – válaszoltam.
Eden megérintette a karomat, majd hirtelen ledermedtünk,
mert kinyílt a műtőajtó, és kijött az orvos.
– Tessa McDaniels hozzátartozói?
Egy emberként állt fel mindenki.
– A műtét jól sikerült. Stabil az állapota. Meg fog gyógyulni.
Kétrét görnyedtem, és megkönnyebbülten kifújtam a bent
tartott levegőt. Ha csak egyetlenegy ígéretemet tudom
megtartani, akkor ez legyen az. Tessa megérdemli, hogy csodás
élete legyen. Megérdemli, hogy szeressék, megérdemli az
örömet, amit a barátai nyújtanak neki, egyszerűen mindent
megérdemel.

A gépek halkan pittyegtek, a monitor Tessa szívműködését

mutatta. Lassan lélegzett, kimérten.
Mellette ültem.
Őriztem az álmát.
Néztem, ahogy alszik.
Őt néztem.
Csodálatos arcának minden egyes milliméterét
megfigyeltem, és mindörökre az agyamba véstem. A vörös haja
szétterült a párnán, arcát szeplők ékesítették. Csókos
rózsasziromajka még álmában is csábított.
Nem mintha valaha is képes lennék elfelejteni ezt a
csodálatos nőt, aki mindent megváltoztatott.
De megsebesült ő is. A halántékán csúnya seb éktelenkedett,
a sápadt bőrén megannyi karmolás és sebhely. Az oldalát ért
lövés helyét ugyan nem láttam, de soha nem fogom elfelejteni,
hogy ott van. Hogy milyen helyzetbe hoztam.
Figyelmeztettem, hogy tönkre fogom tenni, és kurvára nem
örültem, hogy igazam lett.
Belém hasított a bűntudat, majd azonnal felgyorsult a
pulzusom, ahogy mocorogni láttam.
Gondolkodás nélkül feléje nyúltam, és megfogtam a kezét.
Szükségem volt az érintésére, amikor rám nyitotta az
óceánszínű szemét.
Egy pillanatig zavarodottnak tűnt, de csak addig, míg
fájdalmasan össze nem szorította a szemét a rátörő emlékektől.
Mintha a lelkébe láttam volna. Az érzései kiültek az arcára,
egymás után, míg végül olybá tűnt, mintha lassacskán
elfogadná az átélt borzalmakat.
– Milo! – nyögte nehézkesen. Kiszáradt a torka, így gyorsan a
vízért nyúltam, és egy szívószállal a szájához emeltem.
– Tessék, igyál! – motyogtam, miközben ivott. Talán
túlságosan is mohón, mert hirtelen köhögni kezdett.
– Óvatosan! Lassan! – bátorítottam, és egy pillanatra
elvettem a poharat, majd ismét odanyújtottam neki. Minden
sejtemmel arra vágytam, hogy gondoskodhassak róla, pedig
tudtam, hogy nincs jogom ezt akarni.
Amikor végzett az ivással, félretettem a poharat, és csak
 g p
bámultam. Hirtelen kényelmetlenül éreztem magam.
Úgy szerettem volna kitörölni azt a sok rosszat, ami közénk
férkőzött! De nem tudtam, hogyan. Hiszen ahhoz túlságosan is
mély sebeket ejtett rajtunk ez az ügy.
Végül kényszerítettem magam, hogy ismét feléje forduljak.
– Hogy vagy?
Megremegett a szája széle, majd felemelte a karját, amibe
bekötötték az infúziót.
– Talán kissé túl jól ahhoz, ami történt. Elég jó ez a cucc, amit
kaptam.
Elnevettem magam.
– Igen, valószínűleg jó cucc.
– Mennyire volt komoly a helyzet? – kérdezte elsötétülő
tekintettel.
– Szerencséd volt – mormogtam, hiszen egy hajszálon múlt
az élete.
Tessa tétován körülnézett a szobában, mintha nem merne
kérdezni.
– És ő…?
– Meghalt.
Megkönnyebbülten, de egyben ijedten bólintott.
A harag, amit eddig visszafogtam, ott lüktetett az ereimben.
Előrehajoltam, és a kezembe vettem az övét.
– Bántott téged…, amíg fogva tartott?
Megremegett a torka, majd lenyelte a könnyeit.
– Nem. Mármint én nyilván küzdöttem ellenük, amikor
elraboltak, és valaki jól fejbe is vágott. De ezenkívül nem.
Ez legalább megnyugtató volt. Nagyon aggódtam amiatt, amit
nem tudtam. Hogy mi mindenen mehetett keresztül, amíg fogva
tartották.
– Sajnálom – nyögtem halkan.
Bizalmatlanság, zavarodottság és még valami esdeklésféle
villant a tekintetében, ahogy elhúzta tőlem a kezét.
Elfacsarodott a szívem.
Ugyanis pont úgy nézett rám, ahogyan tudtam, hogy nézni
fog, amikor végre megérti, hogy milyen ember vagyok
 g g g gy y gy
valójában.
Félelemmel.
Látta a szörnyeteget, akitől óva intettem.
Egy pillanatra elfordította a fejét, majd ismét rám nézett.
Szinte lángolt a tekintete.
– Te bántottad Bobbyt? Te voltál az? Mondd, hogy nem te
voltál… – csuklott el a hangja.
Bánat telepedett ránk.
Ugyan még nem tudtam biztosan, de annyi már eljutott
hozzám, hogy Tessa rájött, Stefan az ő testvérét is behálózta.
Nyilvánvalóvá vált, hogy rajtam keresztül találták meg Bobbyt,
mert mi együtt voltunk. Én vezettem el őket Tessa testvéréhez.
– Van egypár dolog, amiről tudnod kellene, Tessa.
Várakozva nézett rám.
– Mondd, Milo! Mondd el, mi történt a testvéremmel.
Tudnom kell.
Ismét megfogtam a kezét. Már szokásommá vált. Végül
mesélni kezdtem.
 46.

Milo

ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

Milo a férfit bámulta, aki arccal lefelé feküdt a földön. A tömeg

hangosan zúgott körülötte.
– Végezz vele! Végezz vele!
A fülében visszhangzott a kiáltozás. Ezúttal nincs menekvés.
Vagy ő, vagy a férfi.
Megfordult vele a világ.
A szoba is forgott, és az elméje is a feje tetejére állt. A
gyűlölettől felforrt a vére. De már nem önmagát gyűlölte. Soha
többé nem fog engedni ennek az erőszaknak, amiről eddig azt
hitte, hogy lehetetlen kordában tartani.
A gyűlölete az ellen az ember ellen irányult, aki kihasznált az
ő fájdalmát, és valami teljesen gusztustalan valamivé
változtatta őt. Aki miatt a feleségét is becsapta. Aki lemászott a
trónjáról, csak hogy egészen közelről élvezhesse a brutalitást.
Aki most a lehetetlen kívánta tőle.
Rendben, akkor most vállalja a lehetetlent.
Mielőtt bárki észrevehette volna, hogy készül valamire, Milo
átugrott a kötelék felett, majd a Stefan mellett őrt álló
seggfejhez sietett. Mielőtt az egyáltalán szóra nyithatta volna a
száját, Milo már mögötte állt. Nyakcsigolya roppant, a férfi
pedig kifeküdt.
A másik őr késsel esett neki, de ő csuklón rúgta, mire a kés
azonnal a földre hullott. A férfi lehajolt érte, de Milo gyorsabb
volt. Megkaparintotta, és torkon szúrta.
 Vér fröccsent.
Kín.
Stefan felé fordult, aki eltűnt, míg ő az őrökkel volt
elfoglalva.
A deviáns tömeg szétszóródott a pincében. A patkányok
menekülőre fogták. Milo átverekedte magát a tömegen, és
minden útjába kerülő barmot padlóra küldött.
Neki csak egyvalaki kellett.
Csakhogy Stefan eltűnt, elmenekült, mint egy gyáva féreg.
Milo mindig is tudta, hogy egy betoji szarházi. Az ereje
egyszerűen abban állt, hogy másokat manipulált, gazdag volt, és
könnyedén kihasználta azokat, akik fejet hajtottak előtte.
Azok az emberek viszont már halottak voltak.
Letörölte a kézfejével az arcára fröccsent vért, majd
visszament a ringhez.
Felemelte a földön fekvő férfit, a vállára dobta, majd
végigfutott vele a folyosón. Csak annyi időre állt meg, hogy
felkapja a táskáját, amiben a kulcsai voltak, és azonnal a
lépcsők felé vette az irányt.
Adrenalin áradt szét az ereiben. Hajtotta, vitte előre. Ez adott
neki erőt ahhoz, hogy ki tudja vinni a férfit. A lépcső tetejére
érve kilökte az ajtót. Sűrű, sötét éjszaka volt. A fák takarásában
futott, majd lefektette a férfit a földre.
A Halhatatlannak nevezett harcos azonnal mocorogni és
nyögdécselni kezdett. Kinyitotta a szemét, ami azonnal megtelt
félelemmel, de el is ernyedt, amint Milo arcát látta meg maga
felett.
– Nem kellett volna megmentened…, már úgyis halott
vagyok.
– Ha rajtam múlik, akkor nem – lihegett Milo. – Hogyhogy
téged küldtek a ringbe?
Halhatatlan a fák gyökereire meredt.
– Mert ez az egész nincs így rendjén, és valakinek meg kell
állítania őket. Stefan nyilván rájött, hogy erre készülök.
Milo a földön fekvő férfire nézett. Még mindig zakatolt a
szíve. Próbálta összeszedni a gondolatait, feldolgozni azt, ami a
pincében történt, és annak a várható következményeit.
Halhatatlan felült.
– Mennem kell… Van egy emberem, aki felvette az egészet.
Biztos helyre kell juttatnom a bizonyítékot, mielőtt még túl késő.
Amint eljutott Milo agyáig, hogy mit jelent számára a ringben
hozott hirtelen döntés, félelem kúszott az adrenalin mellé.
– Menj! Én a családomhoz sietek.
A férfi Milóra nézett. Valami átsuhant a tekintetén.
– Köszönöm – mondta végül.
Milo megrázta a fejét. Ezernyi olyan dolog rohanta meg,
amiket megbánt.
– Kezdjük azzal, hogy eleve nem is lett volna szabad a
ringben lennem.
– Hát nekem sem. De talán az számít igazán, ahogy magunk
mögött hagyjuk őket.
Milo bólintott, felegyenesedett, és a férfi felé nyújtotta a
kezét, hogy segítsen neki lábra állni. Két ellentétes irányba
indultak el.
Milo futni kezdett. A fák alatt futott a következő utca mögötti
parkoló végébe, ahol az autóját hagyta.
Mezítláb volt.
Csak egy nadrág volt rajta.
A testét vér és veríték borította.
A kocsijához sietett. Futás közben megnyomta a nyitógombot.
Amikor odaért, gyorsan kinyitotta az ajtót, de lemerevedett,
amikor hirtelen egy kést nyomtak a torkához.
– Nagy hibát követtél el! Az árulásodnak meglesz a
következménye.
Szétáradt benne a fájdalom, amikor a pengét az oldalába
vájták. Térdre zuhant. A sebre szorította a kezét. Patakzott
belőle a vér.
De a sérülés nem volt mély, tehát csak figyelmeztetés volt.
Ismét Stefan hangját hallotta.
– Muszáj megbüntetnem téged. De szeretlek, ezért nem halsz
meg. Ugyanakkor remélem, hogy sikerül téged észhez
térítenem.
Aztán Milót halántékon ütötték, és ráborult a sötétség.

Repkedtek a kövek a kerekek alól, ahogy gyorsan bekanyarodott

a házhoz vezető földútra.
Izzadság csurgott a homlokáról, a ruhái vérben áztak az
órákkal korábbi eseményektől.
Még mindig nagyon fájt az oldala, nyitva volt a seb, és vérzett
is, de mivel nem volt mély, nem volt vészes.
Erősen kapaszkodott a kormánykerékbe, mintha segíthetett
volna neki észnél maradni, amikor rátört a rettegés.
Rohant, elébe rohant a félelemnek.
Véget akart vetni a rettegésnek.
Padlóig nyomta a gázpedált. A kocsi hátulja minden
kanyarban kifarolt.
Csak egy kicsit könnyebbült meg, amikor végül meglátta a
félkész épületet. A fényszórók megvilágították a lakókocsit.
Felsírtak a kerekek, amikor nagy erővel a fékre taposott, és
megállt mellette.
Kiugrott a kocsiból, és a bejárati ajtóhoz rohant.
– Autumn! Autumn!
De csak az üres némaság válaszolt.
Nagyon rossz érzése lett.
Kétségbeesett rémület áradt szét a vérében.
Remy szobájába futott. A kislánya a sarokban ült, a kezét a
fejére szorítva hintázott előre-hátra. A kistestvére a kiságyban
aludt.
Milo megkönnyebbülten kétrét görnyedt. A kislányához
lépett, letérdelt elé, és magához szorította.
– Maradj itt!
Kifutott a hátsó ajtón a sötét éjszakába. Hangosan puffantak
a léptei.
A víz sötét jégként villant a távolban.
Autumn ott volt, arccal lefelé lebegett a víz tetején.
– Nem! Autumn, nem!
Milo a hideg vízbe ugrott.
Elnyelte a mélység.
A hatalmas űr.
A sötétség. Sötétség.
Kihúzta a feleségét a partra, és mesterséges lélegeztette. A
mellkasát pumpálta. Aztán hívta a 911-et. Könyörögve kérte,
hogy segítsenek.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire meghallotta a szirénákat.
De már késő volt.
Túl késő.
Már nem élt.
Meghalt.
És akkor Milo életére is árnyék borult.
 47.

Tessa

Szomorúság hasított a lelkembe, ahogy ültem, és Milót

hallgattam. Elmesélte, mi történt aznap. Megvallotta nekem a
bűnét.
Az volt részéről, egy vallomás.
Megvallotta a vétkeit.
Elmondta a bűneit.
Elmesélte a szégyenét, amit teherként cipelt azóta is.
Olyan teher volt, amit nem tudott letenni a válláról.
Közben én megpróbáltam felfogni, hogy ki is volt Bobby
valójában. Próbáltam rendet tenni a gondolataimban. Hogy
kinek is hittem a testvéremet, és milyen volt valójában.
Teljesen összezavarodtam, amin persze az infúzióba kevert
fájdalomcsillapító sem segített.
Éreztem, ahogy elzsibbad tőle a vérem.
De nem ez zavarta össze a fejemet. Sokkal inkább a fájdalom
volt az, az a mélységes fájdalom, amit a kettőnk közötti
köteléken át éreztem.
Úgy kapaszkodott a kezembe, mintha soha többé nem akarná
elengedni. Láttam, hogy minden porcikáját átitatja a bánat.
– Azt is tudod, mi történt Bobbyval utána?
Megrázta a fejét.
– Nem. Engem elvittek a zsaruk. Kihallgattak. Amikor
megértették, hogy nem voltam ott, szabadon engedtek, én meg
azonnal vadászni kezdtem Stefanékra. Egyesével vadásztam le
az embereit. Az egyik elkotyogta, hogy gondoskodtak a
Halhatatlanról, méghozzá úgy, ahogy neki kellett volna rólam.
Azt hittem, meghalt.
Felhorkantam.
 – A Halhatatlan. Alig tudom elhinni, hogy a testvérem volt az.
És mégsem volt halhatatlan.
Milo megrázta a fejét.
– Egyikünk sem az.
– De te segítettél neki, megadtad neki az esélyt, hogy
elmenjen onnan. Időt kapott tőled. Időt arra, hogy átadhassa
valakinek az üzenetét.
Bár tudtam, hogy nem sok ideje maradt, és nem adhatta át
senkinek sem azt a medált, amit mindig a tenyerében
szorongatott. Kinek szánhatta?
Talán nekem.
Csakhogy én nem annak láttam, ami.
– Megpróbáltad megmenteni, Milo. Kiálltál érte és azért, amit
helyesnek gondoltál. Ez az, ami igazán számít.
Megremegett a torka, majd csalódottan kifújta a levegőt.
– Elbasztam. Az egészet elbasztam. Hibát hibára halmoztam.
– A testvérem is jó sok hibát követett el.
Milo hevesen bólogatni kezdett.
– És ez az életébe került. Ahogyan nekem is. Mert a
feleségemnek miattam kellett meghalnia. Hát nem érted, Tessa?
Én voltam! Én tehetek mindenről! Én vagyok a felelős! Az én
döntésem miatt halt meg mindenki!
Nem tudtam azzal érvelni, hogy megmentette a testvéremet,
vagy legalább időt adott neki. Nem tudtam ezzel érvelni, mert
Autumn ugyanakkor meghalt. Az ő életébe került a testvéremé.
Nem mondhatom hát azt, hogy hálás vagyok, amiért
megmentette Bobbyt, hiszen hatalmas áldozatot követelt tőle,
így azt sem várhattam el, hogy Milo ne bánja a döntését.
Arra viszont felhívhatom a figyelmét, ami maradt.
– Nem vesztettél el mindent. Nézd csak meg mindazt, ami
megmaradt. Ami körülvesz. Megmentettél engem – szorítottam
meg a kezét.
– Majdnem meghaltál miattam – mondta rekedten,
gyűlölettel teli hangon.
– Nem.
– De igen, te is tudod. Nemegyszer figyelmeztettelek, ahogyan
 g gy gy gy
régen Autumn-ot is. Tudtam, hogy nem szabadna, de önző
módon mégis magamnak akartalak.
– És a tiéd is vagyok.
– Nem – rázta meg a fejét.
– De.
Felállt.
Fölém magasodott.
Egyszerre tűnt félelmetesnek és gyengédnek.
De soha nem láttam még az összetört lelkét olyan tisztán,
mint most.
Tudtam, min ment keresztül.
Tudtam, értettem, miért olyan visszafogott. Hogy miért
gondolta, hogy képtelen szeretni.
Értettem, miért vetül az aurájára sötét és nyúlós árnyék.
Elkapott a rossz érzés.
Jeges rémület kúszott rajtam végig.
Milo lehajolt, és megpuszilta a homlokomat.
– Te egy igazi kincs vagy, kicsi Galambom. Te vagy a fény…, és
én nem akarom, hogy ez a fény elhalványuljon vagy
kihunyjon… Nem leszek továbbra is útban.
Kiegyenesedett, de én belemarkoltam a pólójába.
– Ne csináld ezt! – könyörögtem. – Nehogy itt merj hagyni!
– Hidd el, szívességet teszek.
– Nem! Tévedsz!
Ha ez szívesség, akkor köszi, de nem kell.
Kiegyenesítette az ujjaimat, megszorította a kezemet, majd
fájdalmas arckifejezéssel visszafektette a kezemet a
mellkasomra. Láttam, hogy mennyire sebzett a lelke.
– Ragyogj! Ragyogj fényesen, kicsi Galambom!
Ezzel sarkon fordult, és az ajtóhoz sietett.
Ő volt számomra a minden. Minden, amiért a lelkem
sóvárgott.
A társam.
Az én szépséges szörnyetegem.
– Ne merészelj itt hagyni, Milo! Ígéretet tettél nekem! –
kiabáltam hangosan, pánikkal teli hangon.
 g p g
Megállt. A kilincset fogta.
Szomorúan lógatta a fejét.
– Nagyszerű csapat vagyunk! – suttogtam.
– Már nem – emelte rám a szomorú, borostyánszínű
tekintetét.

A laptopot bámultam. Újra meg újra megnéztem a videókat.

Lehet, hogy csak kínoztam magamat, de valahogy katartikus
érzés is volt egyben.
Érdekes volt Bobbyt így látni. Ezt az oldalát, amit egyáltalán
nem is ismertem. Ezt az énjét, amit eltitkolt előlem.
Nem csoda, hiszen én magam rúgtam volna szét a seggét.
Istenem! Mégis, mit gondolt?
A legfájdalmasabb az a tudat volt, hogy mindezt miattam,
értem tette.
Azért vett részt ezeken a tiltott meccseken, mert könnyen
lehetett vele pénzhez jutni. Engem támogatott belőle. Kifizette a
fősulit, a kollégiumot, és gondoskodott arról, hogy ne adósággal
kezdjem el az önálló életemet.
Nagyon szívesen eladósodtam volna, ha cserébe nem vitte
volna vásárra a bőrét. Tudnom kellett volna, hogy törvényes
úton sosem szerezhetett volna annyi pénzt, amennyit rám
költött.
Két állása volt.
Én pedig fiatal voltam, naiv, és túlságosan vak, hogy
észrevegyem, mi folyik a háttérben.
Na, nem mintha egyáltalán sejtettem volna. Bobby számomra
hős volt, soha még csak nem is gondoltam volna, hogy ilyen
sötét ügyekbe keveredett.
De mindabból, amit megtudtam, el tudtam képzelni, hogy
Stefan hasonló módon környékezte meg Bobbyt, mint ahogyan
Milót.
 Kiforgatta a valóságot.
Manipulálta.
Olyan tervvel állt elő, ami nagyon egyszerűnek és csábítónak
tűnt, de valójában csapdába csalta.
Mint kiderült, Bobby titkos fegyvere az a pendrive volt, amit
megtaláltam. Hogy ki segített neki elkészíteni a felvételeket,
nem tudjuk. De Bobby rögzítette az illegális harcokat, és
emellett még temérdek, egyéb illegális tevékenységet is felvett,
ami ott történt. Fogalmam sincs, hogy zsarolni akarta-e Stefant,
vagy a rendőrségre akarta-e vinni.
Mindegy, mindenképpen az életébe került volna.
Elfutott a méreg. Mennyi minden odalett!
Mennyi fájdalmat, mennyi bánatot okozott!
Nem fogok hazudni, nyomokat hagyott bennem az az
éjszaka. Borzasztó volt.
Rémisztő.
De Milo eljött értem.
Nos, Trent, Jud és Logan is jött. Micsoda hülyék!
Bár tudhattam volna, hogy a Lawson család sosem fordítana
nekem hátat. Soha nem hagyják cserben azokat, akiket
szeretnek. Nos, nekem egészen mostanáig tartott, hogy
ráébredjek, valóban a családjukhoz tartozom. Úgy igazán. Nem
vagyok kívülálló. Nem egy egyszerű, őrült haver vagyok, akivel
jókat lehet piálni, de akit napközben meg sem ismernek.
A gyász miatt minden más megvilágításba került. Elhittem,
hogy értéktelen vagyok. Kevesebb náluk.
Elveszve éreztem magam, hontalannak, pedig csak ki kellett
volna nyújtanom a kezemet, hiszen ott volt az orrom előtt
minden, arra várva, hogy észrevegyem.
Azt kívántam, bárcsak Milo is rájönne ugyanerre!
Bárcsak látná, hogy megérdemeli a szeretetet, a múltjától
függetlenül!
Én hittem benne, és elhittem neki az összes ígéretét. Hogy
szeretni fog, és örökre velem marad.
Hittem, hogy harcolna értem, és ezt meg is tette. Az a
szomorú az egészben, hogy még meg is halt volna értem, de
 g gy g g
ahhoz már nem volt elég bátorsága, hogy velem maradjon.
Túlságosan mély a szégyene. A démonjai nem hagyják
nyugodni, és lassan szétszedik a lelkét.
Hirtelen összerezzentem, amikor halkan kopogtattak. A
gondolataimtól elszakadva gyorsan megállítottam a videót.
Edenék vendégszobájában, a fejtámlának támaszkodva
ültem az ágyon, laptoppal az ölemben. Az ajtó felé fordultam.
Eden kukucskált befelé.
– Hogy vagy?
– Mint akit meglőttek… Ó, és mintha kitépték volna a
szívemet a helyéről – igyekeztem elviccelni, de csak a saját
sebeimet téptem fel.
Együttérző mosolyt küldött felém.
– Nos, valószínűleg tényleg ilyen érzés lehet.
Hevesen bólintottam, miközben felkúszott a sírás a
torkomon.
– Mintha hiányozna egy részem, Eden – suttogtam.
Két hét telt el, mióta Milo kisétált a kórházi szobámból és az
életemből. Azóta kongott bennem az üresség.
A medállal babráltam, amit immár a nyakamban hordtam.
Bobby azon az éjszakán Milónak hála nem halt meg, mert
Milo emberséges maradt, és a testvéremet választotta. A saját
jóllétével szemben tette mindezt.
És mekkora árat fizetett ezért!
Elvesztette a feleségét.
És végül a gyerekeit is.
Amikor Bobbyt megtalálták, egy nagy láncon lógott a
nyakából a medál. Csak feltételezem, hogy előtte rejtette el a
pendrive-ot, és utána a képek hátuljára írta a kódot. Nyilván
megverték, és a szakadékba lökték aznap, hogy balesetnek
tűnjön.
Aztán otthagyták meghalni.
Csak hát nem halt meg.
Bánat fojtogatta a torkomat, olyan hevesen, hogy nem is
tudtam, hogy birkózzam meg vele.
Érdekes, hogy mennyire erősen próbáltam Bobby lelkéhez
 gy y p y
hozzáférni, mennyit imádkoztam, hogy hallja, értse meg, hogy
ott vagyok vele. Hányszor tettem a kezébe a medált, miközben
arról faggattam, emlékszik-e arra, ami a képeken van, majd
aprócska történeteket súgtam neki.
Mindig erősen szorította a medált, én pedig azt hittem…, azt
hittem, üzenni próbál nekem. Elég fura, hogy kiderült, valóban
üzenni próbált nekem, csak hát valami teljesen mást, mint
amire én gondoltam.
Fogalmam sem volt.
Egészen addig nem is sejtettem, míg meg nem halt.
Reszketeg levegőt vettem.
Négy napja volt a temetése, három nappal azután, hogy
kiengedtek a kórházból.
Körbevettek a barátaim.
Éreztem a gondoskodásukat, a támogatásukat.
Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem
vagyok egyedül.
Hogy nem vagyok elhagyatott.
Hogy a barátaim szeretnek, és mindenben készek mellém
állni.
Ők az én családom.
Karlnak volt pofája eljönni, és részvétet nyilvánítani…,
mintha valaha is érdekelte volna, mi van Bobbyval. Érdekes,
hogy majdnem észre sem vettem, hogy ott van, pedig régen
milyen nagy számnak tartottam.
Mostanra csak egy kellemetlen emlék lett. Nem is reagáltam
a mondandójára. Egyszerűen hátat fordítottam a múltam ezen
részének.
Milo a távolból figyelt. Eljött, felismertem a hatalmas alakját
a távolban. De ott is maradt, elszigetelve a fájdalomban,
egyedül.
Bánta.
Bűntudata volt.
A végén egyszerűen megfordult, és elment, magamra hagyott
a bánatommal, és ez lehet, hogy jobban fájt, mint bármi más.
 Hátat fordított.
Nekem.
Kettőnknek.
Kibuggyant a könnyem.
– Nagyon fáj, Eden – mondtam a könnyeimet törölgetve.
Eden felmászott az ágyra, és leheveredett mellém. Megfogta
a kezemet, és egymásba fűzte az ujjainkat.
– A szerelem a legfájdalmasabb érzés a világon. A legszebb, a
legcsodálatosabb, de a legfájdalmasabb is.
– Ezért nem akart Milo az elején szerelmes lenni –
bólogattam. – Gondolta, hogy úgyis csak megbántana, de igazán
az fáj, hogy hátat fordított nekem. Nekünk együtt kellene
lennünk! – csuklott el a hangom.
Az összes álmom és reményem odaveszett.
A gyerekei.
A szerelmünk.
A hülye gyűrűre bámultam az ujjamon, amit egyelőre
képtelen voltam levenni.
A hatalmas kő fényesen ragyogott a szikrázó napsütésben.
– Nagyon hiányzik.
Eden megsimogatta a kezemet.
– Mert nekiadtad a szívedet és a lelked egy részét. És az
bizony hiányzik.
– Nem akarom visszakapni, Eden. Örülök, hogy
megtapasztalhattam az igaz szerelmet, hogy megtudhattam,
milyen, ha rátalálsz a te ászodra.
– Megérte a kockázatot.
– Igen, és hát… a szex is hihetetlenül jó volt! – mondtam a
könnyeim alatt vigyorogva.
Eden elnevette magát.
– Igen, most már legalább tudod, milyen érzés.
Igen. Tudtam.
Tudtam, milyen, ha igazán értékelnek.
Imádnak.
Szeretnek.
– Szeret engem, tudod? – mormogtam halkan. – Csak nem
 g g
tudja a szerelmet különválasztani a félelemtől.
– A félelem nagyon erős érzés. De a szerelem még erősebb,
ezt tartsd észben.
Mindkettőnk telefonja egyszerre pittyent.
Felvettem az enyémet. A Fantasztikus Négyes csoportunkba
érkezett üzenet.
Salem írt, egy linket küldött át.

Csak hogy mindenki képben legyen a helyi híreket illetően

Rákattintottam. Egy részletes cikk volt Kalifornia egyik

legkeresettebb bűnözőjének erőszakos haláláról.
A férfit feltehetően belső viszályok miatt kitört lövöldözés
közben ölték meg hat másik emberével együtt. Őszintén szólva,
eléggé megrémültem, amikor bejött hozzám a rendőrség, és a
rablótámadásról kérdezett. Imádkoztam, nehogy kiderüljön, ki
mindenki keveredett bele ebbe a fiaskóba. Hála Istennek,
bekajálták, amit mondtam!
– Ez kész őrület! Még mindig alig hiszem, hogy megtörtént.
Hogy én is benne voltam – motyogtam, majd Edenre
pillantottam. – Nagyon hálás vagyok mindenért. Hogy Trent és a
fiúk segítettek. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha ők nincsenek.
– Trent és a testvérei mindig azt teszik, amit éppen tenniük
kell, hogy megvédjék a családjukat. Te és Milo is a családhoz
tartoztok.
Elszorult a torkom. Egyrészt a hálától, másrészt a
nyomorúságtól.
– Remélem, tudod, hogy ez milyen sokat jelent nekem.
– Persze hogy tudom! Hiszen te vagy a lelki társam, a legjobb
barátom, nem? – mosolyodott el, mintha csak bolondozna, de a
mosolya mögül kikandikáltak az érzései.
– Én is bármit megtennék érted – mosolyodtam el én is.
Eden megfogta a kezemet, majd komolyan rám nézett.
– Tudom, hogy most nagyon rossz neked, hogy rendkívül
fájdalmas időszakon mész keresztül, de érdemes volt
kockáztatnod. Jól döntöttél. Ha Milo nem is érzi, vagy nem tudja
elfogadni, te tudod, hogy nem volt hazugság, és örökre
kincsként fogod őrizni az emlékeidben.
Remegve bólintottam.
– Ígérd meg nekem, hogy mindig harcolni fogsz az igaz
szerelemért, azért, amire szükséged van, ami boldoggá tesz,
ígérd meg, hogy nem mondasz le minderről, és ha újra úgy
alakulnak a dolgok, akkor bizony újra meg fogod adni
magadnak az esélyt, hogy boldog légy. Én tudom, hogy így lesz,
ugyanis minden örömet megérdemelsz ezen a világon.
Szipogva nevettem el magam.
– Igazán nagyszerű vagyok, ugye?
– Igen, Tessa. Igazán nagyszerű vagy.
 48.

Milo

Ledermedtem, amikor valaki óvatosan megkocogtatta az ajtót.

Anyu volt az. Résnyire nyitotta az ajtót, és bekiabált.
– Kopp-kopp!
A mosogatógép előtt álltam, éppen bepakoltam az edényeket.
Pont bekukucskált, amikor feléje fordultam.
Anyámmal együtt a reggeli napfény is beáradt a házba.
Gyengéden rám mosolygott.
A bennem lévő hatalmas ürességben hirtelen érezni kezdtem
valamit.
– Szia, anya! – köszöntöttem, majd visszafordultam az
edényekhez.
Felvont szemöldökkel lépett be, majd becsukta maga mögött
az ajtót.
– Már megint mosogatsz.
– Hát te nem tudod, hogy sosem lehet a mosatlan edények
végére érni? – próbáltam könnyed hangnemet megütni, hogy ne
érezze ki a hangomból a fájdalmat. De elég rosszul
csinálhattam, mert aggódó fintor jelent meg arcán.
Lassan jött csak közelebb. Fekete haja meglibbent, amikor a
fejét oldalra döntve tanulmányozni kezdett.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Pont úgy, ahogyan tegnap.
Amióta megtörtént az a dolog, mindennap eljött, hogy
megnézze, mi van velem.
Nagyon örültem neki, de nem tudom, mit várt, hogy mi
változna.
Önkéntelenül is összerezzentem, amikor leült egy székre,
pont oda, amire én már Tessa helyeként gondoltam. Nem
tudtam kiverni a fejemből Tessát. Egyfolytában azon
gondolkodtam, mi lehet vele. Hogy jól van-e. Hiszen én vagyok a
felelős mindenért, ami történt.
– Kérsz kávét?
– Persze!
Készítettem neki egy nagy csésze kávét, majd letettem elé.
Közben próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy minden
porcikám sajog.
Anyám belekortyolt a kávéba, letette a pultra a bögrét, majd
hatalmasat sóhajtva hátradőlt.
– Már két hét eltelt, Milo – nézett rám szigorúan.
Felhorkantam. Szerinte én nem tudom?
Nem számolom?
Szerinte nem szenvedés minden egyes nap, amit nélküle kell
töltenem?
Elfordítottam róla a tekintetemet, majd a konyhapultra
támaszkodtam. Nagy levegőt vettem, hogy elnyomjam a
fájdalmat.
– Az idő semmin sem változtat, anya.
– Nos, én azt reméltem, hogy ennyi idő elég ahhoz, hogy
észhez térjen az én önfejű fiam, és megkeresse azt, aki mellett le
kellene élnie az életét.
Lelkiismeret-furdalás hasított belém, mert ennek a
személyek Autumn-nak kellene lennie. Miatta kellene most
búslakodnom. Neki kellene hiányoznia. Hogy a picsába nézzek
tükörbe, amikor Tessa vette át a helyét?
– Nem voltak igazi érzések – mondtam könyörtelenül, mert
már nem bírtam tovább. Idegesített, hogy olyan irányba próbál
terelni, amerre elindulnom sem lett volna szabad.
Éreztem a levegőben a zavarodottságát. Meg sem kellett
fordulnom, hogy tudjam, összevont szemöldökkel méreget.
– Mi nem volt igazi?
Kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek.
– Én és Tessa. Az egész csak színlelés volt. Nem igazi.
Hitetlenkedve nézett rám.
– Mi a fenéről beszélsz?
 Megpróbáltam lenyelni a torkomban ragadt sziklányi
gombócot, majd előrukkoltam azzal a baromsággal, ami miatt
Tessa egyáltalán belekeveredett a szánalmas életembe.
– Tessa felajánlotta, hogy eljátssza a menyasszonyomat, hogy
így könnyebben visszakapjam a gyerekeket. Igazából a bírónak
szólt az egész.
Anyám arcára rettenet feszült. A tekintete, ami pont olyan
volt, mint az enyém, belém fúródott. Megpróbált a lelkembe
látni.
– Mi? Miket beszélsz?
– Csak barátok vagyunk – röviden bólintottam, hiszen
hazudtam. – Csak barátok vagyunk, és csak segíteni próbáltunk
egymásnak. Soha nem voltunk valóban együtt, szóval most már
békén hagyhatsz.
Igen. Így lett volna a legjobb.
De én voltam olyan barom, és olyasmit akartam, amit nem
lett volna szabad megkapnom.
Nem érdemeltem meg. Tudtam.
– Hazudtál nekem? Az egészet csak hazudtad? – bukott ki
anyámból hitetlenkedve, fájdalmasan. – Az eljegyzést? És a
parti, amit nektek szerveztem? A család, a barátok?
Szégyenkezve felsóhajtottam.
– Úgy gondoltuk, minél több embert bevonunk, annál
hihetőbb lesz.
– Nem hiszek neked! Egy szavadat sem hiszem! – rázta a
fejét, de én kegyetlen maradtam. Úgy döntöttem, beverem az
összes szöget az eljegyzésünk koporsójába, mert nem bírtam
már, hogy anyám minden egyes nap reménykedve lép be az
ajtón.
– Tessa megsebesült. Miattam. A testvére halott, miattam.
Mert belekeveredett a mocskos életembe. Mert nyakig merült
abba a zűrzavarba, ami tulajdonképpen az én életem. Ha nem
költözött volna ide, nem került volna bajba. Szóval, úgy
gondolom, hogy jobb, ha a jövőben kihagyom mindenből. Te
nem így látod? – kérdeztem durván, elfojtott hangon.
Alig kaptam levegőt a felindultságtól.
 g p g g
Fullasztó érzés volt.
Elvesztem a sötétségben, és soha nem fogom már megtalálni
a kivezető utat.
A konyhapult szélébe kapaszkodtam, próbáltam állva
maradni, amikor megéreztem, hogy az anyám lecsusszan a
székéről. Óvatosan közelített, az energiája határozott és
kellemesen meleg volt.
Megkerült, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
– Hogy azt gondolom-e, hogy jobb, ha elengeded őt? Nem,
Milo. Nem gondolom. Mert lehet, hogy valami ostoba ötlettől
vezérelve kezdtetek bele ebbe az egészbe, ami miatt igen
csalódott vagyok, de tudom, hogy itt… – tette a kezét a
mellkasára –, ami itt van, az igazi. Nem volt hazugság, amit
megosztottatok egymással – sóhajtott fel remegve. – Az a
szeretet, ahogy Tessa rád nézett, és te őrá, az mind igaz volt,
Milo. Tudom.
Kinyújtotta a kezét, és az én zakatoló szívem fölé tette.
– Te is tudod, itt bent – tette hozzá.
Majd belefulladtam a szavaiba.
A hallójáratomat teljesen betöltötte a démonok üvöltése.
Cáfolni próbálták, amit anyám mondott, hiszen az olyan férfiak,
mint én, nem érdemlik meg az őszinte szerelmet. Önző dolog
volt tőlem, hogy arra vágytam.
Úgy fordultam, hogy rendesen a szemébe nézhessek.
– Anya. Autumn is miattam került bajba. Cserben hagytam,
méghozzá a lehető legkegyetlenebb módon, és most majdnem
ugyanezt tettem Tessával. Már az elején tudtam, hogy ez az
egész el van átkozva, soha még csak remélnem sem lett volna
szabad, hogy több is lehet köztünk.
– De több lett, ugye? – kérdezte anyu felvont szemöldökkel.
– A mindenem lett – vallottam be őszintén.
Megállíthatatlanul.
Lassan, óvatosan bólintott, majd nekidőlt a
konyhaszekrénynek.
– És most, mi a terved?
Ismét a pultot kezdtem bámulni, majd megráztam a fejemet.
 p j g j
– Belekezdek a vállalkozásomba, és bebizonyítom, hogy
érdemes vagyok arra, hogy felneveljem a gyerekeimet. Harcolni
fogok értük, és végül azért fogok élni, ami megadatott.
Anyám beleharapott az ajkába, és láthatóan elgondolkodott.
– Szerinted engem nem kísért a gyerekkorod? Mindaz, amin
keresztülmentél? – kérdezte halkan, elmélyülő hangon.
– Anya… – igyekeztem félbeszakítani, mert képtelen lettem
volna végighallgatni, de felemelte a kezét, és belém fojtotta a
szót.
– Szerinted nekem nincs lelkiismeret-furdalásom? – remegett
meg a szája széle. – Igaz, hogy az apád tehet mindenről. Igen,
egy szörnyeteg volt. Fájdalmat okozott. De rengeteg rossz
döntést hoztam közben. Olyan döntéseket, amiket bárcsak
visszacsinálhatnék! Olyan döntéseket, amiket életem végéig
bánni fogok.
Fájdalom telepedett a konyhára.
– Anya… nem a te hibád volt.
– Kérlek, hadd mondjam végig! Muszáj hallanod, Milo,
muszáj meghallgatnod.
Elszorult torokkal bólintottam.
– El tudod képzelni, Milo, milyen lett volna, ha magadra
hagylak gyerekként? Ha azt mondom, hogy annyi rossz döntést
hoztam, annyi fájdalmat okoztam, hogy inkább magadra
hagylak, mert sokkal jobb neked nélkülem?
– Nem.
Ökölbe szorítottam a kezemet.
Nem!
Anyám hangját befátyolozta a szomorúság, a törődés, az
óvatosság.
– Akár hagyhatnám is, hogy a rossz döntések, amiket a
múltban hoztam, tönkretegyék a jelenlegi életemet. Akár el is
menekülhetnék, elrejtőzhetnék, abban a hiszemben, hogy jobb
neked nélkülem, mert tudnod kell, hogy a szégyen, amit a
tetteim, a döntéseim miatt érzek, mindig velem van. De az életet
is választhatom. Dönthetek úgy, hogy előremegyek, hogy
tanulok a hibáimból, hogy értékelem mindazt, amit kaptam.
– De Tessa soha nem ezt jelentette.
– Tényleg nem? – hajolt közelebb. – Hagyhatod, hogy a régi
hibáid irányítsák a mostani életedet, de közben ugyanúgy újabb
hibákat követsz el. Élhetsz szégyenkezve, bánkódva, de akár a
javadra is fordíthatod, amit a hibákból tanultál, és élhetsz úgy,
ahogy kellene – mondta, majd ellökte magát a pulttól, és a
karomra tette a kezét.
– A te döntésed, Milo, hogy mit kezdesz az életeddel, én csak
remélhetem, hogy jól döntesz.
 49.

Tessa

– Tessa néni, hát nem tanító néni vagy? – kérdezte Juni felhúzva
az orrát, miközben a térdén ülve egy bagelt majszolt Eden kerek
konyhaasztalánál ülve. Már kora reggel átfutott, hogy
megkérdezze Eden nénikéjétől, mi van reggelire. – Neked
igazán tudnod kellene, hogy az összes állat közül a sáskarák tud
a leggyorsabban ütni. Gyorsabb, mint egy kilőtt pisztolygolyó –
magyarázta elkerekedő szemmel.
– Nem mondod komolyan! – válaszoltam hitetlenkedve. Nos,
egyébként tényleg nem hallottam még erről.
– Nem vicc, Tessa néni. Juni jól mondja – magyarázta Gage
teli szájjal. – Ők a leggyorsabb harcosok. Pikkpakk kiütik a
prédájukat – ütött a levegőbe. – Erre születtek, így vadásznak,
tudod? Egy könyvben olvastam, ami a ragadozókról szól, aztán
elmeséltem Juninak, mert mindent el szoktam neki mesélni –
vonta meg a vállát.
Elfacsarodott a szívem a szeretettől.
Olyan baromira cukik ezek a gyerekek!
A kuncogásuk, és ahogy imádnivalóan együtt reggeliznek.
Mintha össze lennének kötve.
Felálltam, megkerültem az asztalt, majd puszit nyomtam
Gage fejére.
– Tökre nem tudtam. Úgy látszik, az unokaöcsém és az
unokahúgom sokkalta okosabb nálam – mondtam, majd
Junihoz léptem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat,
amikor hirtelen Scout arca villant fel a szemem előtt. Az én kis
űrhajósom, aki mindent is meg fog tanulni, hogy egyszer a
Marsra mehessen. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem,
mennyire ide illene Gage és Juni közé.
 Része lehetne ennek a csodálatos családnak.
De van, amikor muszáj elfogadni, hogy a dolgok mégsem úgy
alakulnak, ahogyan kellene.
Hogy néha elrabolják tőled a jól megérdemelt örömöt és a
szerelmet. Mindegy, hogy mi mondunk-e le minderről
félelemből, vagy hogy önhibánkon kívül veszítjük el.
Eden hümmögve emelte ki Kate babát az etetőszékből, hogy
megmossa a csupa maszat arcocskáját. Odasétált vele a
mosogatóhoz.
– Úgy látom, oda kell figyelnem, hogy milyen könyvet veszek
Gage-nek. A végén még sokkal nagyobb tudása lesz
bármelyikünknél.
– De hát tudod, anya, hogy mindig ötöst kapok.
Eden mondani akart valamit, de aztán csak felemelte a kezét.
– Oké, oké, tudom – folytatta Gage –, semmi baj, ha nem
kapok ötöst, ha valóban minden tőlem telhetőt megtettem.
Értem. Már Juninak is mondtam.
– Mindenképpen megérdemeljük a dicsőséget – kottyantotta
közbe Juni. – Motoros apu is azt mondta, hogy nagyon örül,
mert ő egyáltalán nem tökéletes, sőt messze van tőle. Meg lehet
kérdezni anyut is.
Elnevettem magam, majd összeakadt a pillantásom
Edenével. Ő is mosolygott a bajsza alatt, ahogy szeretettel a
gyerekekre nézett.
Csodálatos egy család az övék!
Én pedig eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy a bánat
továbbra is az utamat állja.
Éreztem.
Ott volt.
De mindig is ott lesz. Nem fog elmúlni.
Örökre hiányozni fognak a szüleim. És Bobby is.
Ő volt a mindenem.
De végre már éreztem ennek a szűk családi körnek a
kötelékét is.
Éreztem a szeretetüket.
A Tessa néni elnevezés nem csak egy üres frázis volt.
 gy
Valóban a nénikéjük voltam.
Kate baba sikongatott, miközben Eden lemosta az arcát.
– Így van. Keményen dolgozunk, megérdemeljük a
dicsőséget, és kimutatjuk a szeretetünket.
– Ahh, még egy okos – kacsintottam rá, ő pedig elnevette
magát.
Hirtelen megszólalt a csengő, Eden pedig felém nyújtotta a
kicsit.
– Megfognád egy pillanatra, kérlek?
– Bármikor, hiszen imádom ezt a cuki kis csöppséget! –
gügyögtem magasra emelve a kicsit, aki összegömbölyödve
kuncogott, majd közelebb húztam magamhoz, és belefújtam a
duci kis arcába. Kate nevetve markolt a hajamba.
– Jobb, ha vigyázol, Tessa néni! Nagyon veszélyes kisgyerek!
– figyelmeztetett Gage. – Nekem kitépte a hajamat, és most ott
egy kopasz folt. Apa szerint örülhetek, ha visszanő a hajam.
– Nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kellene – nevettem.
– Hát pedig én aggódom miatta.
Szeretetteljesen magamhoz öleltem a picit. Az egész
mellkasom belebizsergett.
Eden vigyorogva jött vissza, kezében egy hatalmas, masnival
átkötött ajándékdobozzal.
– Ó, meglepetés! – nyúltam az ajándékkártyáért kíváncsian,
vajon ezúttal mit küldött neki a férje. Trent teljesen odavan
érte, állandóan kényezteti. De persze Eden meg is érdemeli.
– Nem nekem jött – nézett rám jelentőségteljesen.
Összeráncoltam a homlokomat, míg ő kifejezéstelen arccal
nyújtotta felém a csomagot. Cseréltünk. Ő átvette tőlem a kicsit,
én meg elvettem a csomagot.
Nem is tudom, mit éreztem pontosan. Izgatottságot, reményt
vagy haragot? Mindenesetre kellemes bizsergés járt át, és
önkéntelenül is hevesebben kezdtem lélegezni. Láttam ugyanis,
hogy mi van a kártyára írva. Tessa, ennyi állt rajta kézírással.
Azzal a kézírással, amit mostanra épp olyan jól ismertem,
mint a sajátomat.
 Milo kézírása volt.
Csak álltam, és bámultam.
– Most nem nyitod ki, vagy mi? – kérdezte Juniper,
kizökkentve a bénultságomból.
Kinyissam?
Akarom egyáltalán tudni, mi van benne?
Edenre néztem.
Oldalra döntötte a fejét.
– Nyisd ki! – mondta röviden.
Leültem egy székre, majd remegő kézzel kihúztam a
borítékot a szalag alól. Majd megállt közben a szívem!
Felnyitottam a borítékot. Egy keményebb papírlap és egy
összehajtogatott levél volt benne. Utóbbi az ölembe hullott.
A torkomban dobogott a szívem, amikor a kézzel festett
képre néztem.
Az a tó volt rajta, amit Scout és Remy szobájának a falán is
láttam, a tó, ami mostanra a szívemhez nőtt. Bár ezen a rajzon
sokkal szebben ragyogott a nap.
Próbáltam lenyelni a torkomon felkúszó érzéseket, ezért
letettem, és a levelet vettem a kezembe. Óvatosan nyitottam szét
a papírt. Egyszerre féltem is tőle, és éreztem a kétségbeesett
vágyat, hogy megtudjam, mi áll benne.
Ugyanaz a kézírás volt, mint a borítékon.

Tessa!

Nagyon sokáig rejtőztem a hibáim, a tévedéseim mögé,

de ennek most már vége. Lehet, hogy gyávaság tőlem,
hogy így próbálok a közeledbe férkőzni, de amit mondani
akarok, nagyon fontos, és egyszerűen nem találom a
szavakat, ha a közelemben vagy. Olyankor képtelen
vagyok értelmesen gondolkodni, mert eláll tőled a
lélegzetem, még az agyam is teljesen ledermed, ezért úgy
gondoltam, jobb, ha inkább mindent leírok.
Látod, elraboltad a szívemet.
Elraboltad, pedig én nem is gondoltam volna, hogy
van mit elvinni, hiszen évek óta nem ép, már régen
darabokra tört. Mégis sikerült magaddal vinni, mert azt
hiszem, attól a pillanattól fogva, hogy életemben először
megláttalak, a tiéd lett a szívem.
És amikor viszontszerettél? Azt gondoltam, talán
kapok egy második esélyt. Hogy talán van megváltás az
olyanok számára, mint én, bár belül, a sötétben éreztem,
hogy ez lehetetlen. Úgy éreztem, bolond vagyok. Hogy
nincs hozzá jogom. Hogy nem adhatom neked a
szívemet, mert túl sok bűnt követtem el ahhoz, hogy
megérdemeljem mindazt, amit te képviselsz.
Azt hiszem, akkor tetőzött bennem ez az érzés,
amikor azon az éjjen beléptem a pincehelyiségbe, és
szembesültem a szörnyű valósággal, mely szerint téged
is utolért a szörnyű múltam.
Az összes hibám.
Az összes vétkem.
A személyes tragédiám.
Aznap éjjel majdnem elvesztettünk téged, és ezt én
semmiképpen sem hagyhattam.
A démonjaim figyelmeztettek, hogy téged szeretni
becstelenség volna. Hogy jobb volna mennem, mielőtt
jobban tönkreteszlek.
A helyzet viszont az, hogy nincs olyan, hogy én ne
szeresselek, kicsi Galambom. Nincs olyan, hogy kiöljem
magamból azt, amit irántad érzek. Ez sokkal nagyobb,
mélyebb, mint bármi, amit eddig éreztem. Sokkal szebb,
mint amit valaha megéltem. És ugyan elrejtőzhetek előle
akár életem végéig is, de akkor sem változna semmi. Egy
számomra nagyon fontos ember döbbentett rá erre az
igazságra.
 „Tudsz szeretni, és szerethető vagy, apa.”
Remy folyton emlékeztet erre, és azt hiszem, itt az
ideje, hogy elfogadjam azt, amit jelent.
Adhatom, megoszthatom, ápolhatom, és akár
hagyhatom is odaveszni.
Meghalni valakiért, akit szeretek – soha nem esett
volna nehezemre. Úgy megmutathattam volna az
érzéseim mélységét. De élni érte, megragadni, na ez az,
ami mindig nehezemre esett.
De választanom kell, hogy a múltamhoz láncolva élek-
e továbbra is, vagy inkább tanulok belőle, és
továbblépek. És én tovább szeretnék lépni, veled, ha adsz
nekem rá esélyt.
Tudom, sok mindent ígértem. Ígértem, aztán nem
tartottam be.
De ennek most vége.
Örökre.
Mert te vagy a mindenem, az örökkévalóm.
Ígérem.
Kész vagyok kiállni a fénybe. Kész vagyok a sötétben
is éltetni a ragyogásodat. Kész vagyok jóban és rosszban
együtt lenni veled, kész vagyok veled harcolni a
gyerekeimért. Kész vagyok melletted lenni, amíg csak
élek.
Mondtam, hogy számomra a gyerekeim a
legfontosabbak. Ők az életem értelme.
Te is azzá lettél.
Az életem értelme.
A reményem.
Az örömöm, amiről azt hittem, sosem tapasztalhatom
meg többé.
Te vagy számomra a nap, ami mindent beragyog.
Szeretlek, Tessa.
Reménytelenül.
 Végtelenül.
Mindörökké.
Milo

Könnyek égették a szememet, szipogva sóhajtottam fel, amikor

a levél végére értem.
– Istenem!
Eden megérintette a vállamat.
– Mit írt?
– Hogy szeretne még egy esélyt kapni.
– És, mit gondolsz? – kérdezte.
Mit gondoltam?
Rettegtem.
Dühös voltam.
Haragudtam.
De életem végéig tudnám szeretni.
Letöröltem a könnyeimet.
– Nem tudom. Nagyon megbántott.
Eden kényszerített, hogy nézzek rá.
– Tudom, hogy nehéz valakinek egy második esélyt is adni,
de azt is tudom, hogy valakitől kérni, hogy adjon egy második
esélyt, ennél is nehezebb. Nehéz valakitől megbocsátást kérni.
Neked kell eldöntened, hogy számodra megéri-e. Hogy ő ér-e
neked annyit. Hogy az, amit érzel, megéri-e a kockázatot. Te
magad mondtad nekem, hogy nem éred be a második
legjobbal… Akkor ezt tartsd szem előtt. De ha számodra ő a
legjobb? Ha ő a te ászod? Az ütőkártyád?
– Kinyitnád végre a csomagot? Szeretném tudni, mi van
benne – követelőzött Juni.
Hát persze.
Az ajándék.
Letöröltem a könnyeimet, félretettem a levelet, és feltéptem a
csomagolást. Egy fedeles doboz volt benne.
Kinyitottam.
Aztán csak tátogni tudtam. Hol Edenre, hol Juniperre
bámultam.
– Megvette nekem a Manolót. Megvette nekem a Manolót.
Hirtelen ráeszméltem.
Emlékezett.
Jól ismer.
Szeret.
Eden elnevette magát.
– Manolo Blahnik cipőt kaptál?
Megfogtam, és megszorítottam a kezét. Csak bólogatni
tudtam, miközben gyorsan letöröltem a könnyeimet.
– Majd később elmesélek mindent, de azt hiszem, most
inkább odamegyek. Muszáj legalább beszélnem vele.
Szipogva felálltam, magamhoz szorítottam az ajándékdobozt,
majd felkaptam a táskámat és a kulcsaimat.
– Nemsokára jövök.
– Jutalmazd meg, Tessa néni! – kiáltotta utánam Juni.
Elnevettem magam.
– Megpróbálom, Juni.
– Sok szerencsét! – mosolygott Eden.
A bejárati ajtóhoz siettem, feltéptem, és azonnal le is
dermedtem, amikor megláttam Milót a kocsijának
támaszkodva.
Milyen nagy és erős!
Milyen félelmetes, ugyanakkor gyengéd.
Zakatolni kezdett a szívem.
Majdnem felsikkantottam, ahogy lebotladoztam a
verandáról, de közben már nevetve futottam Milo felé. A
karjába ugrottam.
Tudtam, hogy rengeteg megbeszélnivalónk van még, de az
várhat.
Hogy vele legyek, az viszont nem.
Felkapott, körbeforgatott, és magához szorított, olyan erősen,
hogy összeroppant a mellkasomhoz szorított cipősdoboz. A
nyakamba temette az arcát, és, ahogy szokott, felmordult.
– Hiányoztál – dörmögte.
Ilyen egyszerűen.
 y gy
Felzümmögött a köztünk lévő energiakötelék.
– Nagyon sajnálom! Olyan kurvára nagyon sajnálom, Tessa!
– Lesz még időd bocsánatot kérni. Most csak szeress, de
rendesen, és mindörökké!
Egy hangyányit hátrébb húzódott, majd belefúrta a
szemembe a mézszínű tekintetét.
Tele volt érzelmekkel. Szerelemmel és odaadással. De
másképpen, mint ezelőtt.
– Oké – suttogta.
Oké.
Aztán megcsókolt. Először gyengéden, aztán birtokba vette a
számat.
Elöntött a forróság és az öröm.
– Siess! Vigyél haza!
– Kis mohó! – motyogta egyenesen a számba, de közben egy
pillanatra sem tett le. Így lépett velem az ajtóhoz, kinyitotta,
majd beültetett. Szexi mosoly játszadozott az ajka körül.
– Csakis miattad. És, hogy tudd, két hét és két nap telt el.
Tartozol nekem – kezdtem el látványosan számolgatni az
ujjamon – ötven orgazmussal.
– Ötvennel? – húzta fel a szemöldökét.
– Legalább.
– Mohó és telhetetlen – nyomott egy puszit a számra Milo,
majd becsukta az ajtót, és átfutott a vezetőoldalra. Felbőgette a
régi motort, sebességbe tette az autót, és egy huncut mosoly
kíséretében már ki is kanyarodott az útra.
– Úgy néz ki, ma még sok munka vár rám.
– Nos, kemény munka, de valakinek meg kell csinálnia. És
mivel te ilyen erős, hegynyi magas férfi vagy, arra gondoltam,
talán tetszik a kihívás.
– Azt hiszem, igen – mosolyodott el csábosan.
– Na, ez kezdésnek nem is rossz, haver. És ez a cipő is elég jó
– emeltem fel a cipősdobozt. – De azért nagyon kell ám majd
igyekezned. Könyörögnöd is kell – ugrattam, bár elég sok
megoldandó dolog várt még ránk.
– Bébi, simán letérdelek előtted, és életem végéig a lábad
 g g
előtt heverek, ha kell.
Elővettem a telefonomat, és gyorsan üzenetet írtam Edennek.
Nyilván tudta, hogy Milo odakint vár rám.

ÉN: Hirtelen nagyon megkívántam a sütit. Eltarthat egy ideig. Nem

is tudom…, talán az örökkévalóságig.

EDEN: Remélem, ízlik.

Milóra pillantottam. Éppen akkor fordította ő is felém a fejét.

A szemembe nézett.
Borostyánszínű, meleg, mézes tekintet.
Azonnal elzsibbadt tőle a hasam.
Az energia pedig mohón lüktetni kezdett körülöttünk.
Finom, jóleső érzés volt.
Tökéletes.
Éppen megfelelő.
És az enyém.
Felém nyújtotta hatalmas kezét, majd megszorította a
combomat.
– Őrült szerelem, Tessa, őrült szerelem – dörmögte.
Az energia tovább lüktetett.
És igen. Jól mondta.
Őrült szerelem.
 50.

Milo

NÉGY HÓNAPPAL KÉSŐBB

Izgalomtól vibrált körülöttem a levegő, ezerszer koccant össze a

térdem percenként, és az izzadság is csurgott a tarkómról.
Valószínűleg átizzadtam az ingemet is, de egyszerűen nem
bírtam az idegeimmel. Fogva tartott a félelem, az izgatottság és
a remény. Tessa erősen szorította a kezemet, ahogy az ölében
fogva egymásba fűzte az ujjainkat. Ő is ideges volt,
folyamatosan kopogott a padlón a cipője sarkával.
– Sikerülni fog, Milo. Meglátod, megcsináljuk. Ne feledd,
nagyszerű csapat vagyunk mi ketten – suttogta olyan halkan,
hogy csak én hallottam.
A menyasszonyomra pillantottam.
Az életemre.
Az életem értelmére.
Ez a család a legfontosabb a számunkra.
– Igen, azok vagyunk – válaszoltam.
Az elmúlt négy hónapban Tessával mindent újrakezdtünk.
Újra elkezdtük felépíteni a közös életünket. Megismertük
egymást. Szerettük egymást. Felkerestük, és meggyógyítottuk
egymás lelkének azon sebzett, fájdalmas részeit, amiket eddig
elzárva tartottunk. Most már bíztunk egymásban annyira, hogy
teljesen kitárulkozzunk.
Biztatott, hogy tegyem meg azt az utolsó lépést, és vágjak
bele a vállalkozásomba, így született meg a Hendricks Építési
Vállalat.
 Azzal pecsételtük meg az egymás iránti elköteleződésünket,
hogy ígéretet tettünk, harcolunk a gyerekekért.
A mi gyerekeinkért.
Ezért is ültünk most itt mind a ketten.
Nem néztem sem Paulára, sem Gene-re.
Nem róluk szólt.
– Kérem, álljanak fel!
Ránk telepedett az aggodalom, a köztünk lévő kötelék is
elnehezült tőle, de a közös hitünk erejét nem törhette meg. Ha
ma nem is mehetünk haza a gyerekeinkkel, egy nap majd
biztosan megtehetjük. Soha nem fogjuk feladni, mindig harcolni
fogunk értük. Mindig szeretni fogjuk őket.
Álltunk, míg a bíró elfoglalta a helyét a pulpituson, majd
intett, hogy üljünk le.
Tessával egyszerre ereszkedtünk vissza a székre. Olyan
erősen szorítottuk egymás kezét, hogy biztos voltam benne,
elnyomjuk a másik vérkeringését.
A bíró hátradőlt a székében, és levette a szemüvegét.
– Ezek az esetek rendszerint azért nem könnyűek, mert a
gyerek szeretetéért, ebben az esetben a gyerekek szeretetéért
folyik a harc. Persze, nem állítom, hogy ez helytelen, hogy rossz,
hogy annyira erős a szeretet, a kötelék, hogy mindkét fél
hajlandó harcolni értük, azért, ami szerintük a legjobb nekik.
Azonnal összeugrott a gyomrom. Tessa még erősebben
kezdte szorítani a kezemet.
– Ugyanakkor stressz és nyomás nehezedik a gyerekekre, ami
jelen esetben már túl sok éve tart. Azok alapján, amit a
tárgyalást megelőzően megtudtam az esetről, semmi okát nem
látom annak, hogy Mr. Hendricks akadályozva legyen apai
jogának gyakorlásában. Alkalmasnak tartom erre, ezért a
bíróság döntése értelmében Milo Hendrickset, az édesapát
kizárólagos felügyeleti jog illeti meg Remington és Scout
Hendricks nevű gyermekeit illetően – mondta, majd lesújtott a
kalapáccsal, és felállt.
Talpra ugrottam, míg Tessa a nyakamba ugrott.
Fellélegeztünk.
Micsoda megkönnyebbülés!
Magamhoz szorítottam, és belélegeztem az illatát.
Lélegeztem.
Csak úgy, egyszerűen, szabadon.
Évek óta először.
– Sikerült! Megcsináltuk! – súgta.
– Megcsináltuk – suttogtam én is.
Elöntött a melegség.
A bátorság.
Vakító volt.
Szinte már tökéletes.
Végre megtudhattam, milyen a nap fényében sütkérezni.
 51.

Tessa

Eltűnődtem, vajon mindnyájan éreztük-e, hogy mennyire

szürreális volt az a pillanat, amikor Milo leparkolt a háza előtt.
Ugyanis egyikünk sem mozdult, mind a négyen csak ültünk.
Csendben. Alázattal. Örömtelin és boldogan, és persze teli
izgalommal, hiszen egy teljesen új élet küszöbén álltunk.
Mindnyájan.
Hazahoztuk Remyt és Scoutot. Örökre.
Milóra néztem, aki visszanézett rám.
Olyan… minden volt.
Nagy, félelmetes, durva.
Gyengéd, lágy, valóságos.
Szépséges szörnyeteg!
Kedvesen rám mosolygott, én pedig azonnal lángra
lobbantam.
Életem pasija nagyon-nagyon ínyemre való volt, de
mostantól kezdve nyilvánvalóan vissza kell majd fognunk
magunkat, ha sütizésről van szó. Persze nem láttam ebben
problémát, mivel úgy gondolom, eléggé ismerem már Milót
ahhoz, hogy tudjam, majd beveti a kreatív vénáját.
Elmosolyodott, mintha pontosan tudta volna, hogy mi jár a
fejemben.
– Hazaértünk – jelentette ki mély hangján.
Hazaértünk.
Scout egy pillanat alatt kikapcsolta a biztonsági övét, és már
fel is bukkant a két első ülés között.
– A nagyi is átjön? Jó lenne! Szerintem örülne, ha
felolvasnám neki ezt – kapott elő a hátizsákjából egy könyvet.
Tele volt reménnyel.
 Milo arca felderült.
– Igen, később átjön. Vacsorára.
– Már alig várom, hogy találkozzunk! Biztos nagyon kíváncsi
már, hogy mennyit fejlődtem, mióta utoljára találkoztunk –
magyarázta Scout, majd kiugrott az autóból.
Remy is kikötötte az övét, és ő is előrehajolt hozzánk.
De mennyire más volt, mint a testvére!
Mindkettejük egyedi a maga nemében.
– Nagyon örülök, hogy itt vagyunk.
Milo feléje fordult.
– Én is nagyon örülök, hogy itt vagytok, Remy. Ez életem
legszebb napja.
– Hát, elég nagyszerű csaj vagyok – mondta huncutul, majd
elkuncogta magát.
Milo felhúzta a szemöldökét.
– Úgy tűnik, kissé sok időt töltöttél egy bizonyos személy
társaságában, akit nagyon is jól ismerek.
– Jobb, ha hozzászoksz, haver! – veregettem vállon
incselkedve. – Ugyanis a Romboló Remy csapat ismét összeállt,
és ezúttal örökre – fordultam Remy felé odanyújtva a
kisujjamat.
Beleakasztotta az övét, és ugyan elvörösödött, amikor
megráztuk, de öröm is csillogott a szemében.
Majd szétrepedt a mellkasom a boldogság súlya alatt.
Istenem! Mennyire szeretem ezt a kislányt!
Szeretem őt.
Szeretem Scoutot.
És szeretem Milót, aki olyan gyengéd tekintettel figyelt
minket, hogy rögvest elzsibbadt a hasam.
Nem, soha nem fogok hozzászokni. Soha nem fogok
kigyógyulni ebből a férfiból.
Ugyan voltak kemény időszakok, míg eljutottunk ide, míg
végre bízott magában is annyira, hogy merjen szeretni, de végül
megragadta a lehetőséget.
És döntött.
És úgy döntött, hogy szeretni fog engem, méghozzá teljesen,
 gy gy g g g j
fenntartások nélkül.
– Jobb, ha bemegyünk, mielőtt a tesód lebontja a házat –
szólalt meg végül Milo.
– Ó, neked fogalmad sincs, mire vállalkoztál! – rázta a fejét
Remy teljes komolysággal.
Milo felém nyúlt, és megfogta a kezemet.
– De igen. Készen állok mindenre.
– Te akartad – motyogta Remy, majd kiszállt az autóból.
Milo… csak mosolygott.
Vágyakozó, reményteli, ámuldozó mosollyal.
– Köszönöm, hogy hittél bennem, kicsi Galambom.
Köszönöm, hogy olyasmit láttál meg bennem, amire én vak
voltam.
Odahajoltam hozzá, és beletúrtam a szakállába. Azonnal
lüktetni kezdett közöttünk az energia. Elégedetten, hűséggel és
vággyal telin zümmögött.
– Örülök, hogy engem választottál.
Milo a homlokomhoz döntötte az övét.
– Csakis téged, hiszen hogy élhetnék napfény nélkül?
– Szeretlek – suttogtam a szájába.
– Őrült szerelem – válaszolta, és gyorsan megcsókolt, mielőtt
vigyorogva kiegyenesedett. – Mi lenne, ha mi is bemennénk a
gyerekek után?
– Támogatom az ötletet.
Kiszálltunk, Milo pedig kézen fogott.
Hónapok óta a parkban találkoztunk a gyerekekkel, miután
Paula nem engedte, hogy ismét idejöjjenek, amivel az ígéretét,
hogy valamiképp szeretne velünk egyezségre jutni, meg is
szegte.
Milo célja sosem az volt, hogy eltiltsa a nagyszülőket a
kicsiktől. Remy és Scout mostantól náluk tölti majd a péntek
estéket, legalábbis addig, amíg működik.
Milo nem akart haragtartó lenni, nem a keserűséget
választotta, hanem a megbocsátást.
A szeretetet választotta.
Azt, hogy azért éljen, ami helyes.
 gy j y
És ma?
A gyerekek felé mentünk, akik az ajtóban állva azon
vitatkoztak, hogy melyikük ül majd a nagyi mellé, ha átjön.
Ők is hazaérkeztek.
Milóra mosolyogtam.
– Megcsináltuk, kicsim – mormogta ő is mosolyogva.
Kézen fogva léptünk be a házba, és ezzel a közös jövőnkbe.
Becsuktam magunk mögött az ajtót, majd Milóra néztem.
– Igen. Megcsináltuk.
 EPILÓGUS

Milo

Csodálatos tavaszi nap volt. A stég végében álltam. Lágy szellő

lengedezett, kissé talán hűvös, de az égbolt vakítóan kék és
felhőtlen volt, a napsugarak melegséget árasztva hullottak alá a
mennyből.
A tó vize ragyogóan csillogott mögöttem, a családtagjaink és
a barátaink a parton gyűltek össze, ahol három sorban álltak a
székek, középen egy folyosónyi helyet szabadon hagyva. Kicsi,
bensőséges esküvőt szerveztünk, csak a családdal és a
barátokkal.
Fehér virágcsokrok díszítettek mindent, és egy vonószenekar
ült távolabb a fa alatt. Visszafogott, lágy zenét játszottak, békés
hangulatot teremtve.
A lelkész jobbra állt tőlem, Trent, Jud, Logan és Kult pedig a
part mentén sorakoztak, hiszen a stég túl keskeny volt ahhoz,
hogy mellettem álljanak.
Az édesanyám az első sorban ült. A tekintetéből és az egész
arcából szeretet áradt. Eltűnődtem, vajon tudja-e, milyen
hatással volt a döntésemre a támogatása és a bátorítása.
Amikor ugyanis arról kellett döntenem, hogy hagyom, hogy a
rossz uralkodjon rajtam, vagy inkább a jó felé fordulok, akkor
én a jót választottam.
Elmosolyodtam, amikor Tessa koszorúslányai felbukkantak a
ház oldalában. Egy fehér, deszkákból épült sétány vezetett a
háztól a stégig, hogy magas sarkúban is könnyen lehessen
közlekedni a kertben. Tessa elég egyértelműen a tudomásomra
hozta, hogy a tűsarkú igenis nagyon fontos. Én csak nevettem,
de természetesen azonnal nekiálltam, és megcsináltam.
Aster és Salem jöttek felém, utánuk Eden – őt kérte fel Tessa
tanúnak.
Mosolyogva jöttek, magabiztosan, és mindegyikük csoda szép
volt, mind kívül, mind belül.
Judnak igaza volt.
Egyikünknek sem volt oka panaszra.
Szerencsés gazemberek voltunk.
Eden után Gage és Juniper következett, kézen fogva,
ugrándozva jöttek. Semmi esetre sem akartak volna kimaradni
egy ilyen lehetőségből. Dehát Tessa családjához tartoztak úgyis.
Erre szinte együtt jöttünk rá. Néha a fájdalom és a gyász
beárnyékolja a szeretetet, amit mások táplálnak irántad. Ha az
ember begubózik, elzárja magát a többiektől, és egyedül marad
a szomorúsággal, akkor könnyen kívülállónak érzi magát.
Nem kötődik senkihez, a periférián lebeg, és észre sem veszi,
hogy mások szeretnék, hogy ő is része legyen az életüknek.
Most megtanultuk.
Ezek az emberek a családunk. Vagyis, amit a család jelent.
Igazából.
Elöntött a szeretet, amikor hirtelen megváltozott a zene, és
megjelent a fiam a folyosón. Fénysebességgel jött végig. Hát
igen, egy űrhajós nem is tud lassabban közlekedni.
A barna fürtjei a feje körül táncoltak, hatalmas szája izgatott
mosolyra húzódott.
Elfacsarodott a szívem.
Olyan hatalmas örömet éreztem, hogy már szinte fájt, de
olyan jóleső fájdalommal. Soha többé nem fogok félni ettől az
érzéstől, nem fogok megijedni, hogy talán tönkretesz.
Ki fogok állni azért, ami helyes, ami jó, harcolni fogok érte, és
élni.
Scout hatalmas mosollyal futott hozzám, elfoglalva
mellettem a helyét, közben megállás nélkül szorongatta a kicsi
dobozkát a kezében, amely a gyűrűinket rejtette. Scout lett a
gyűrűhordozónk, pont, ahogy Tessa megálmodta.
Elszorult a torkom, amikor megláttam Remyt. Kissé félénken
közeledett, mint ahogy egyébként is, de ragyogott, sugárzott
belőle a melegség. Szépen kiöltözött, a haját feltűzték és
virágokkal díszítették. Idősebbnek tűnt a koránál.
Nem szórt virágszirmokat, inkább pünkösdirózsa-csokrokat
helyezett le, mert ez így sokkal nagylányosabb volt. Tessával
döntötték el, hogy inkább így lesz. Nagyszerű volt megfigyelni,
látni, ahogy ketten mindent elterveztek. Mint egy igazi csapat.
És hát az is voltunk mi négyen.
A bennem dübörgő szeretet pedig lassan túlcsordulni
készült. Egyre csak nőtt, dagadt, szinte már elviselhetetlen
mértékig. A zene ugyanis ismét megváltozott, és hirtelen ott volt
ő, a csajom, a szerelmem a házunk mellett. Ragyogott, mint a
nap.
Lángvörös haj, sápadt, szeplős arc, és még ez a fehér
menyasszonyi ruha! Úgy nézett ki, mint egy angyal. Azt is
hittem hirtelen, hogy a mennyországba kerültem.
Garybe kapaszkodott, aki olyan büszkén állt mellette, mintha
tényleg az ő lánya lenne.
Elindultak felém. Tessa mosolygott. Ezernyi érzés vonult át
az arcán, de egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.
Olyan kurvára gyönyörű volt, azt hittem, megszakad tőle a
szívem.
– Igazán szerencsés vagy, apa – kuncogott Scout, ahogy
Tessára nézett.
Vagy ezerszer hallotta tőlem, amikor magam mondtam, de
most, hogy az ő szájából hangzott el, éreztem, mennyire igaz.
Soha nem fogom magától értetődőnek venni, hogy van
nekem.
Tessa végigjött a folyosón, majd megállt, és fellépett a stégre.
Azonnal lüktetni kezdett köztünk az energia, suttogva
lovagolt a szellő hátán.
Melegség és fény.
Megrándult a szája, ahogy egyre közelebb jött.
A ruháját rá szabták. Mélyen dekoltált volt, és magasan
felsliccelt. Már csak egylépésnyire volt tőlem, amikor felém
mutatta a lábát, amit a kristályos Manolo Blahnikba bújtatott.
Majdnem felnevettem.
 j
– Nos, muszáj hozzád mennem, hiszen megvetted nekem a
cipőt – suttogta.
Megfogtam a kezét, egymásba fűztem az ujjainkat, és
odahúztam magamhoz.
– Bármit kérhetsz tőlem, kicsi Galambom, megkapod, csak
szeress örökké!
– Örökké szeretni foglak – motyogta.
Áradt belőle a szeretet.
A szeretet, amit irántam érzett.
A gyermekeim iránt.
A családunk iránt.
Megérintettem az arcát.
– Azt hiszem, mi tényleg jó kis csapat vagyunk.
– A legeslegjobb.