A. M.

Ollikainen

MÉRLEGHINTA
 Only those who will risk going too far
can possibly find out how far they can go.
T. S. ELIOT
 PROLÓGUS

Ha sikerül feljutniuk a csúcsra, még kisebb lesz az

esélyük, hogy élve térjenek vissza a hegyről. De ez-
zel már akkor is tisztában voltak, amikor elindul-
tak felfelé.
Most már nem foglalkoztatja őket ez a gondolat,
csupán valahol a tudatuk mélyén szunnyad, mi-
közben ötfős csapatuk a Karakorum keskeny ge-
rincén kapaszkodik a Broad Peak csúcsa felé, több
mint nyolcezer méteres magasságba.
Látják a hatalmas gleccsert, mögötte pedig felde-
reng a Broad Peaknél is magasabb, meredek K2. A
csoport élén haladó férfi egyszer már feljutott rá,
szintúgy a sor végén gyalogló amerikai.
A legveszélyesebb hegy, az Annapurna, csúcstá-
madói közül minden harmadikat áldozatul ejti, a
karakorumbeli K2 alattomosságával azonban még
nála is kegyetlenebb. Gyakran fordul elő, hogy elő-
ször hagyja magát meghódítani, és csak visszafelé
fizetteti meg ennek az árát. A két bátor embernek
sikerült élve lejutnia.
 Az ég mélykék, teljesen derült. A fény és az ár-
nyék játéka kirajzolja a hegy szikláinak éles széleit.
Azután megjelenik a tájban egy apró piros pont,
egy vércsepp Hófehérke tejfehér bőrén.
Lassan gördül lefelé, akár egy vízlepergető szö-
veten, nem hagy maga után csíkot.
A csapat egyik tagja észreveszi, megérinti az
előtte haladó vállát, és odamutat. A vércsepp ab-
ban a pillanatban mozdulatlanná dermed.
Néhány órányival előttük egy kanadai csoport
halad. A piros kabátos nyilván hozzájuk tartozik.
Valamiért vissza kellett fordulnia, miközben a töb-
biek folytatják az utat. A kanadaiak már jócskán a
halálzónában járhatnak, közel a csúcshoz.
A csepp végig a látóterükben marad, és fél óra
múlva már egyértelműen emberi formát ölt. Az
alak térdre rogyott az út mellett, mintha meditálna,
miközben a világ tetejét nézi. A piros kabátos fel-
emelte a jobb kezét, amelyben jégcsákányt szoron-
gat.
Talán arra készül, hogy felmászik az égbe.
A csapatból elsőként mellé érő férfi leguggol a
meditáló elé. Egy fiatal nő. A férfi felismeri rajta a
hipotermia tüneteit. A nő, miután megállt, elkezdte
leszedni magáról a ruhákat, kinyitotta a kabátját és
levette fejéről a sapkát, a polarizált napszemüveg
akkor eshetett le, amikor lehúzta a nyakmelegítő-
jét. A szája sarkában véres nyál. A hegyi betegség.
Ezért kellett a kanadainak visszafordulnia a csúcs
előtt.
A férfi egy pillanatra leveszi a napszemüvegét.
Finoman megérinti a nő nyakát, hidegnek tűnik.
Ekkor a nő keze a levegőbe lendül. Talán csak a za-
vartság okozta védekező reakció vagy egy akarat-
lan mozdulat. Az ütés nem erős, szinte nem is lehet
ütésnek nevezni. A kéz azonnal lehullik, de a csá-
kány éle hosszú sebet ejt a férfi arcán.
A férfi elkáromkodja magát az anyanyelvén:
– Perkele!
Ösztönösen megragadja a nő nyakát.
Hirtelen haragjában erősen megszorítja, két kéz-
zel.
Három társa, két férfi meg egy nő megpróbálják
lefogni. Ketten a férfi karját ragadják meg, a har-
madik a vállát, de nem sikerül azonnal lefejteniük
kezét a nő nyakáról. Mind a négyen látják tükörké-
püket a haldokló nő szemében, barna írisze körül
elpattant ér okozta vörös gyűrű. Akár a napkorona
teljes napfogyatkozáskor.
A sebesült férfi végül feleszmél transzszerű dü-
héből, és elengedi a nő nyakát. A piros kabátos ka-
nadai homlokkal előre belezuhan a hóba, imádko-
zó pózban, meghajolva a Karakorum kegyetlen is-
tene előtt.
 A csapat ötödik tagja, az amerikai férfi kissé fél-
rehúzódva követte az eseményeket. Előszedi az el-
sősegély-felszerelést.
Társával együtt megvizsgálja a férfi sérülését.
– It’s not that bad – közli az amerikai, miután le-
ragasztotta a sebet.
Emlékezteti a társát, hogy semmit sem tehettek
volna a kanadai nő megmentéséért. Csak hagyni
kellett volna meghalni.
– Tudom – sóhajtja a sebesült angolul.
– Talán jobb volt így – jegyzi meg az amerikai.
– Felejtsük el ezt az egészet! – mondja a sebe-
sültnek a társaság női tagja. – És ne is beszéljünk
róla többet!
– Soha – suttogja finnül a sebesült.
A nő odanyújtja neki a földre esett napszemüve-
gét, a férfi felteszi. A társaság utolsó embere még
mindig a behajtott térddel imádkozó halott mellett
áll. Egy pillanatra visszaemeli térdeplő helyzetbe,
és behúzza a kabátja cipzárját, egészen fel, így a
nyakon lévő nyomok nem látszanak.
A hegység csúcsainak sivársága beleolvad a ha-
lott tágra nyílt szemébe.
A férfi leengedi a testet a földre. Visszateszi a fe-
jére a szőrme szegélyű kapucnit. A jégcsákányt az
imádkozó elé helyezi, akár egy áldozati ajándékot.
 A nő ebben a helyzetben marad ott, talán örök
időkre. Visszafelé a kanadaiak nem tudják maguk-
kal vinni a társuk holttestét, jó, ha nekik maguknak
sikerül élve lejutniuk.
Az ötfős csoport folytatja az útját. Egy órával ké-
sőbb megérkeznek a halálzónába, ami aznap nap-
fényben fürdik.
Végre felérnek a csúcsra. A sebesült férfi elősze-
di a fényképezőgépét, az amerikai a csillagos zász-
ló előtt fotóztatja le magát. Ezután neki adják oda a
gépet, a többiek pedig beállnak vele szemben, elő-
ször kettesével. Zászlót tartanak, melynek a színei
ugyanolyanok, mint a hegytetőről feltáruló tájé.
Hófehér alapon mély égkék kereszt. Ezek a színek
látszanak a világ tetején, az ő hazájuk színei. De ott
a hegyek csupán szánalmas vakondtúrások, egyál-
talán nem valódi hegyek.
Ezután kezdődik a legnehezebb és legveszélye-
sebb szakasz, a lefelé vezető út. Hagyják, hogy te-
kintetük még egyszer végigvándoroljon a Karako-
rum csúcsain.
Egyikük azonban sehogy sem tud szabadulni a
nő üveges tekintetétől, a benne tükröződő min-
denható sivárságtól.
A halott szemén átsuhanó árnyéktól, amely elsö-
tétítette a napot.
 És most itt az ideje, hogy elinduljanak lefelé, a
hegyek sötét árnyékai közé.
ÁPRILIS
 1

Paula hason feküdt a konyha padlóján, orra a

rongyszőnyeghez nyomódott. Por és piszok szagát
érezte.
A kék-fekete csíkos szőnyeget a nagymamájától
kapta ajándékba, amikor a középiskola után elköl-
tözött otthonról. Immár két évtizede hurcolta ma-
gával egyik bérlakásból a másikba. A szőnyeg volt
már kollégiumi szobák padlóján, belvárosi garzo-
nokban, egy kétszobás kelet-helsinki sorházi la-
kásban, és hosszú ideig egy új, háromszobás lakás-
ban is egy kellemes és csendes városrészben, ak-
koriban, amikor Paula úgy képzelte, képes lesz
hosszú távú párkapcsolatra és családi életre.
Amikor kiköltözött abból a lakásból, az összes
holmija elfért egy utánfutóban.
Paula egyszer már megfordította a szőnyeget, de
arra nem emlékezett, mikor volt kimosva utoljára.
Megfogadta, hogy ő maga fogja kimosni, amint fel-
melegszik az idő, és megnyílnak a tengerparti sző-
nyegmosó helyek. Vagy mégsem, inkább elviszi a
tisztítóba. Már holnap.
 Renko hangja tompán hallatszott a mobiltele-
fonból, amely az étkezőasztal alá esett be, amikor
Paula elejtette. Amennyire ki tudta venni, a férfi
egyfolytában ugyanazt ismételgette, hahó, hallasz,
hahó, hallasz, ő pedig arra gondolt, mennyire osto-
bán festhet Renko, miközben hallózik. Paula nem
szólt semmit, inkább mozgatni kezdte a jobb lábuj-
jait. Azután óvatosan elfordította a fejét. Úgy tűnt, a
hívás még mindig nem szakadt meg.
A fene vigyen, Renko, add már fel, gondolta Pau-
la. Pislogott, hogy eltüntesse a szeméből a nedves-
séget, még mielőtt az könnyé változott volna. Még
csak az hiányozna, hogy elkezdjen itt bőgni.
Négykézlábra állt. Úgy érezte, a lábai ismét a
normális, ismerős lábak, amelyekben megbízhat. A
telefon után nyúlt. Újból hallotta Renko hangját, de
még halkabban, mintha most máshoz beszélt vol-
na, hadarva, de továbbra is a füléhez tartva a tele-
font, hátha végre meghall benne valamit. Paula ki-
nyomta a hívást, és kikapcsolta a telefont, mielőtt
egy mély és hangos lélegzetet mert venni.
Hamarosan vissza kell hívnia Renkót, aki bizto-
san nem zavarná őt a szabadnapján valamilyen je-
lentéktelen apróság miatt.
Előző ősszel Renko állandó beosztást kapott a
nyomozócsoportban, ami Paula kívánságára tör-
tént. Ugyancsak Paula kérésére a főnök nem árulta
el senkinek, hogy kifejezetten Paula szorgalmazta
Renko áthelyezését a csoportba. Fölösleges lett
volna Renkónak okot adni arra, hogy elbízza magát
– nem volt szüksége még több önbizalomra, sőt in-
kább épp ellenkezőleg. Egy olyan ember, mint
Renko, hajlamos lehet hibázni, ha túlságosan bízik
magában. Ez kiderült már előző nyáron is, amikor
a férfi kis híján megfulladt, miután saját ostobasá-
ga miatt bezárták egy tengeri konténerbe.
Paula felállt, és töltött magának egy pohár hideg
vizet. Így reagált gyerekkora óta minden kellemet-
lenségre. Ez az apjának volt köszönhető, aki min-
den problémára vizet kínált gyógyszerként. Ha fáj
a gyomrod, igyál egy pohár vizet, ha fáj a fejed,
igyál egy pohár vizet, ha mérges vagy, igyál egy
pohár vizet. Apa ezt valószínűleg puszta tanácsta-
lanságból tette. Miután Paula anyja meghalt, apa
egyedül maradt két kisgyerekkel, és teljesen felké-
születlen volt a szülői feladatra. Pontosan ezeket a
szavakat használta apa később, bocsánatkérően,
néhány pohár whisky után: teljesen felkészületlen
voltam a szülői feladatra.
Nem számít, felelte neki akkor Paula. De valójá-
ban nem így gondolta. Igenis számított valamit,
nagyon is sokat.
Paula félig kiitta a poharat, majd nyújtózkodott,
lábujjhegyre állt, és kinyújtotta felfelé a karját. Az
ujja hegye és a plafon között tíz centiméter volt.
Lassan leengedte a kezét, és megfogta a bokáját.
Merevnek érezte az izmait, különösen a jobb vádli-
ja feszült, és Paula egy pillanatig attól tartott, hogy
mindjárt újból összeesik.
De a roham, vagy bármi is volt, elmúlt. Egy időre.
Paula bekapcsolta a telefonját, és kikereste az
utolsó hívást.
– Szia! – szólt bele Renko. – Valami gond van a
telefonoddal?
– Vagy a tiéddel? – kérdezett vissza gyorsan Pau-
la. – Hallottam, hogy beszélsz, de úgy látszik, te
nem hallottál engem.
– Csak valami furcsa zörgést hallottam, aztán
pedig semmit – magyarázta Renko. – Utána meg-
próbáltalak újra felhívni, de a telefonod egyből
hangpostára kapcsolt.
Amikor Renko felhívta, Paula felállt az asztaltól,
miközben felvette a telefont, azután egyszeriben a
földön találta magát. A zörgést az okozta, hogy es-
tében véletlenül belerúgott az egyik székbe.
– Talán a vonallal lehet valami – jegyezte meg
Paula, de aztán eszébe jutott, hogy már nem is lé-
teznek telefonvonalak, csupán levegőben terjedő
jelek. Renko szerencsére nem ragadt le ennél a
részletnél, hanem a tárgyra tért.
 – Van itt nekünk egy tisztázatlan holttest, ponto-
sabban haláleset. Arra gondoltam, talán szeretnéd
látni még így frissiben. Bár igazából nem túl friss,
szerintem már legalább egy napja lehet az erdő-
ben, persze én nem vagyok patológus. Aki egyéb-
ként még mindig nem ért ki a helyszínre, pedig
Karhuval már majdnem egy órája itt rostokolunk.
Még le sem vették.
– Hogy mondtad?
– Hogy már tényleg vagy fél órája szobrozunk itt.
Ráadásul elég hideg is van, a tenger felől fúj a szél.
Nem állítanám, hogy itt a tavasz. Láttam ugyan pár
kék kankalint útközben, ezalatt nem azokat a
rendőröket értem, akik elsőnek értek…
– Mit nem vettek még le? – szakította félbe Pau-
la.
– Hogy mit? Hát a holttestet, mi mást? Már nem
lehetett megmenteni. A mentősök csak azt tudták
megállapítani, hogy nincs mit tenni. Arra gondol-
tam, szeretnéd látni a helyszínen.
– Tehát valaki felakasztotta magát az erdőben.
Azaz öngyilkosság – mondta Paula kissé ingerül-
tebben. Renko tényleg egy öngyilkosság miatt hív-
ta fel?
– Első ránézésre így fest a dolog. De van benne
valami furcsa – közölte Renko.
– Az ösztönöd súgja? – kérdezte Paula.
 Renko felnevetett. Ismerte már Paulát annyira,
hogy észrevegye az iróniát a hangjában. Megköszö-
rülte a torkát, és kis szünetet tartott. Eközben Pau-
la a folytatást várva az előszobatükör elé lépett,
hogy megvizsgálja, látszik-e rajta bármi nyoma az
esésnek.
– Egy idős nő – szólalt meg újra Renko.
Paula látta a tükörben saját spontán csodálkozó
reakcióját.
– Mennyire idős? – kérdezte kíváncsian.
– Legalább hetvenéves. Nagymamának monda-
nám, ha szembe jönne az utcán.
Az öregasszonyok nem szokták felakasztani ma-
gukat az erdőben, gondolta Paula. A vállával a fülé-
hez szorította a mobilját, közben felhúzott egy pár
rövid szárú gumicsizmát. A telefon a cipőtartó rá-
csán keresztül leesett a padlóra. Paula káromko-
dott, közben hallotta, ahogy Renko ismét hallózik:
Halló, hallasz?
– Hallak! – kiáltotta Paula, miközben előhalászta
a telefont a cipőtartó alól. – Hol vagytok?
– Meri-Rastilában! – kiabálta Renko, pont ami-
kor Paula ismét a füléhez emelte a telefont.
– Nem kell ordítani, most megint jól hallak.
Azonnal indulok.
– Hívj, ha már közel leszel! Vegyél meleg kabá-
tot!
 Paula ösztönösen a fogason lógó gyűrött kabát-
jaira pillantott. Nem tudta eldönteni, évődni pró-
bált-e vele Renko, vagy sem.
 2

A tavasz beköszöntével kapcsolatban Renkónak

igaza volt. A levegőben ugyan még nem lehetett
érezni, de a kirándulóösvény mentén itt-ott kék és
fehér foltok tarkállottak, a tavasz első szívós hír-
nökei.
Az ösvény szép, erdős területen kanyargott, egy
tengerbe nyúló félszigeten. Paula egy sorompóval
lezárt mellékútnál hagyta az autóját, ahogy Renko
tanácsolta.
Szemben egy idős házaspár közeledett az ösvé-
nyen. A komoly arckifejezésű férfi megállt, amikor
meglátta Paulát, a nő a háta mögül kukucskált riad-
tan.
– Nem érdemes továbbmenni, le van zárva az út
– mondta a férfi.
– Értem, de én rendőr vagyok – válaszolta Paula,
ám azonnal meg is bánta a szavait.
– Mi történt? – kérdezte kíváncsian a nő. A há-
zaspár egy mozdulatot sem tett, hogy félreálljon,
így Paula kénytelen volt lelépni az ösvényről.
 – A rendőrség ura a helyzetnek – jelentette ki
Paula megnyugtatóan, és mosolyt erőltetett az ar-
cára, mielőtt keresztültörtetett néhány kisebb bok-
ron a házaspár mellett.
Az ösvény felkapaszkodott egy kis dombra, majd
a tenger felé vette az irányt, ami meg-megcsillant a
csupasz fatörzsek mögött. Egy rendőrségi szalag
volt kifeszítve két berkenyefa közé. Amikor Paula
lehajolt, hogy átbújjon a szalag alatt, hallotta, hogy
Renko őt szólítja. Két fehér védőruha kapucnija
tűnt fel az erdőben, nagyjából ötven méterre az út-
tól.
Paula elővette a hátizsákjából az overallt meg a
többi védőfelszerelést, és beöltözött, mielőtt letért
az ösvényről, és elindult Renko meg Karhu felé.
Csizmája belesüppedt az átázott, vastag mohasző-
nyegbe. Az idei télen kivételesen sok hó esett. Rá-
adásul éjszaka úgy zuhogott az eső, hogy Paula fel-
riadt rá. Ha ez a hely bűncselekmény helyszíne,
nagyon nehéz lesz bizonyítékokat találni. Időköz-
ben már el is kezdték keresni ezeket, két fehér ru-
hás technikus guggolt egy nagy nyírfa tövében. Eb-
ben a pillanatban Paula észrevette a holttestet, és
megállt.
A látvány mindig szíven ütötte, pedig ki tudja,
hányszor látott már ilyet. Igaz, a legutóbbi alkalom
évekkel korábban volt, mert a rendőrfelügyelőket
általában nem szokták a helyszínre hívni, ha ön-
gyilkosságról volt szó. Az akasztott emberben
azonban mindig volt valami vigasztalan: olyan volt,
akár egy elvarratlan cérnavég, amelyet a hozzátar-
tozók gyakran soha nem tudtak semmihez hozzá-
kötni.
A test vékony, narancssárga nejlonkötélen ló-
gott, amelyet néhányszor körülcsavartak egy nyír-
faágon. A kötél másik vége valahol a fatörzs mögött
lehetett.
A nő filigrán volt. Piros széldzseki volt rajta, en-
nek ellenére a holttestet nem lehetett észrevenni
az ösvényről, eltakarták a fatörzsek és a dombos
terep. Az áldozat lábán fekete Nike tornacipő volt,
amely pár évvel korábban nagy divat volt a kiska-
maszok körében.
– Mit szólsz hozzá? – kezdte Renko, de Paula fel-
emelte a kezét, és csendre intette. Lassan közele-
dett a holttesthez, és minden lépésnél megállt,
hogy alaposan szemügyre vegye a környezetet.
Amikor elég közel ért, megértette, miért hívta
Renko a helyszínre.
A holttest alatt a talajt borító mohaszőnyeg érin-
tetlennek látszott, és a közelben sem volt semmi,
amire a nő felmászhatott volna, hogy felerősítse az
ágra a kötelet. Ezen kívül a test túlságosan maga-
san lógott. Az öregasszonynak minimum egy kony-
hai lépcsős széket vagy valami létrafélét kellett
volna magával hoznia az erdőbe, hogy elvégezze,
amit akart, mert a lába és a föld között körülbelül
egy méter távolság volt. Nyilván ezért nem vették
le az asszony holttestét az elsőként kiérkező jár-
őrök.
Tiszteletlenség volt a halottal szemben a szüksé-
gesnél tovább ott hagyni a kötélen, Paula azonban
úgy döntött, ha még úgysem vették le, megvárják
vele legalább az orvosszakértőt.
– Na, mit gondolsz? Szerinted ez a nagyi képes
volt maga felmászni a fára? – kérdezte Renko.
Karhu szemrehányó pillantást vetett Renkóra, és
összeszorította a száját. Paula a tekintetével pró-
bálta megnyugtatni.
– Miért nem szedték le a holttestet? – kérdezte
Paula.
– Kőkemény volt, amikor ideértek a mentősök. A
mentőorvos azt mondta, nem akarják még jobban
összetaposni a helyszínt. Ő maga is gyanúsnak ta-
lálta az esetet.
– Szóval ez nem csak a te zseniális következteté-
sed eredménye volt – jegyezte meg Paula harapó-
san. – Ki járt még itt a mentősökön és rajtatok kí-
vül?
Renko elmondta, hogy a holttestet reggel hét óra
körül találta meg egy sétáló, akinek a kutyája letért
az ösvényről, és hirtelen ugatni kezdett. Amint
megpillantotta a holttestet, a kutyasétáltató nyom-
ban visszament az útra. A rendőrjárőr lezárta és
biztosította a területet, amíg meg nem érkeztek a
technikusok.
– És mi is jöttünk, amilyen gyorsan csak tudtunk.
A reggeli kávémat sem tudtam meginni – mesélte
Renko.
– Hallatlan – morogta Karhu.
– Neked mi a véleményed? – kérdezte tőle Paula.
– Még semmi – felelte a férfi. – Lehet akár ön-
gyilkosság is, láttunk már ennél cifrábbakat is.
– Például? – kérdezte Renko.
– A ruházatából ítélve az is lehet, hogy az áldozat
egy hétköznapi sétára indult – folytatta Karhu,
ügyet sem vetve Renkóra. – Amennyiben…
– Amennyiben arról van szó, hogy megtámadták
– fejezte be a mondatot Paula, és bólintott. – Talál-
tatok bármi nyomot a helyszínen?
– Igyekeztünk a lehető legkevésbé összejárkálni
a helyet, nehogy beletapossuk a bizonyítékokat a
mohába – mondta Renko. – De van itt egy furcsa
dolog. Vagyis egy másik azon kívül, hogy az áldozat
nem juthatott fel a fára saját maga. Bár nem is tu-
dom, talán alábecsülöm az idős asszonyok fizikai
képességeit. Az én nagymamám például…
 Paula már nem figyelt. Abba az irányba nézett,
ahova Karhu mutatott. Nagyjából öt méterre a
nyírfától egy kis világos halom látszott, homoknak
tűnt.
– …és mindkét kezében vörösáfonyával teli vö-
dör volt – mesélte Renko.
– Kinek? – kérdezte Paula.
– A nagymamámnak – válaszolta Renko.
Paula még csak rá sem mordult. Inkább nagyon
alaposan megnézte, hova teszi a lábát, miközben
néhány óvatos lépést tett a homokkupac felé.
A kupac nem volt magas, inkább amolyan lapos
halom. Egy kicsit talán össze is esett az esőtől, de
azt sem lehetett kizárni, hogy szétterítették. A fel-
színen lévő homok már megszáradt. Paula legug-
golt, és a kezébe vett egy keveset. Finom szemcséjű
homok volt, világos és sima, nem valami akárhon-
nan kibányászott apró kavics, hanem mintha nap-
sütötte tengerparton gyűjtötték volna.
– Térkőhomok – közölte Renko. – Vagy legalább-
is annak tűnik.
– Honnan tudod? – csodálkozott Paula.
– A nejem tavaly nyáron ki akarta cserélni a ker-
ti járólapokat. Iszonyat nagy meló volt. Még mindig
van otthon egy megkezdett zsák pontosan ilyen
homok.
 Renkónak igaza lehetett. A téltől megtépázott
nedves, csupasz erdő közepén egy halom finom-
szemcsés homok mindenesetre természetellenes-
nek hatott. Másrészt azonban nem volt ok feltéte-
lezni, hogy a homokkupac kapcsolódna a nyírfa-
ágon lógó halotthoz.
Legfeljebb amiatt, mert egyikük sem illett ide.
 3

Paula kíváncsian nézett körül az egyszerűen be-

rendezett kétszobás lakásban, amely mindössze fél
kilométerre volt a félszigettől, ahol megtalálták a
holttestet.
A nappali bútorai csupa olyan darabból álltak,
amilyeneket jellemzően idős emberek otthonaiban
látni: kopott, de tiszta bársonykanapé, előtte egy
üres asztal, rajta távirányító. A padlón nem volt
szőnyeg, feltehetően a takarítás megkönnyítésére.
Paula már járt a hálószobában, amely hasonló volt,
csak egy ágy, egy éjjeliszekrény és egy szék volt
benne, szőnyeg ott sem. A nő személyazonosságát
gyorsan megállapították, miután megérkezett a pa-
tológus, és a holttestet lefektették a földre. A piros
széldzseki zsebében nem csupán a nő lakáskulcsait
találták meg, hanem a bérletét is. Renko kiderítet-
te, hol találják a legközelebbi jegyellenőröket, majd
gyorsan elküldette nekik a csipes plasztikkártyát,
hogy az ellenőrök leolvassák, kié. Így megtudták a
bérlet tulajdonosának személyi számát, ami megfe-
lelt a felakasztott személy életkorának és nemé-
nek.
A népességnyilvántartó adatai szerint a nyolc-
vanéves Kaarina Alanne több mint húsz éve élt eb-
ben a lakásban, és nem volt egyetlen közeli hozzá-
tartozója sem.
Senki, akinek jelezhetnék a halálesetet.
Egyáltalán nem volt szokatlan az ilyesmi. Ez az
ország tele van magányos öregekkel, gondolta Pau-
la. A dolog azonban ettől nem lett kevésbé szomo-
rú.
Renko a konyhában zörgött, hallani lehetett,
amint sorban kinyitja és becsukja a szekrények aj-
taját. Paula a könyvespolcot kezdte átvizsgálni.
Olyan polc volt, amelyet nem igazán könyveknek
vesznek, hanem arra, hogy telepakolják a gyerekek
esküvői képeivel, unokák iskolai fotóival és külföl-
di utakról hozott olcsó szuvenírekkel. Az utóbbi-
akból akadt is néhány a polcon, egy görögnek lát-
szó tányér, egy famaszk és egy flamencotáncos ké-
pével díszített legyező. De fényképek egyáltalán
nem voltak. Az üvegvitrinben vázák sorakoztak,
meg egy kis kávéskészlet. Néhány polcon mégis
voltak könyvek, meglehetősen vegyes gyűjtemény,
a legtöbb borító nélkül, valamilyen könyvklub ol-
csó termékei. Származhattak volna akár egy bol-
hapiac „ingyen elvihető” dobozából is.
 Úgy tűnt, Kaarina Alanne szerény és csendes éle-
tet élt, legalábbis az utolsó éveiben. Az sem lenne
rendkívüli, ha ő akart volna végezni magával, elke-
rülni az esetleges szenvedéseket; a fájdalmas és
magányos véget egy kórház krónikus osztályán
vagy demens betegek otthonában.
– Ki szoktad mosni a joghurtos poharakat? –
hangzott Renko hangja a nappalival egybenyitott
konyhából.
– Nem eszem joghurtot – közölte Paula.
– Kaarina Alanne viszont evett. És kimosta. Több
száz pohár lehet itt.
Paulát meghatottság fogta el, amikor elképzelte
az idős asszonyt, amint minden alkalommal, miu-
tán megevett egy joghurtot, gondosan kimosta a
műanyag poharat, azután betette a szekrénybe,
hátha jó lesz még egyszer, holott az asszony maga
is tudta, hogy soha nem lesz rájuk szüksége. Való-
színűleg mindig így csinálta, ezért nem tudott fel-
hagyni a régi szokással, aminek kezdetben akár tel-
jesen észszerű oka lehetett.
– Még mit találtál? – kérdezte Paula, és átment a
konyhába.
Az asztalon barna viaszosvászon terítő volt, rajta
rejtvényújság, amely egy félig kész keresztrejt-
vénynél volt kinyitva. A rejtvény nem volt bonyo-
lult, amolyan könnyed időtöltés, amikor a megfej-
téshez nem kell különösebb erőfeszítés. Kaarina
Alannénak csupán néhány klasszikus kérdés meg-
fejtésére maradt ideje. A bal alsó sarokban négy
szó volt beírva: vízszintesen CHAPLIN, függőlege-
sen LADD, az OONA és ALAN az n betűnél keresz-
tezték egymást. A golyóstollal írt betűk gömbölyű-
ek és szabályosak voltak.
– Úgy tűnik, itt nincs semmi, ami megmagyaráz-
ná, hogyan került Kaarina a fára – állapította meg
Renko. – Csak edények, bolti blokkok, gyógyszerek.
– Milyen gyógyszerek?
– Még nem néztem át őket – felelte Renko, és az
üvegcsékre meg dobozokra mutatott, amelyeket a
kávéfőző mellé rakott ki a pultra. Paula a kezébe
vett egyet.
– Buprenorfin – olvasta a címkén. – Ez egy erős
fájdalomcsillapító.
– Nem lenne könnyebb egy embernek inkább
ezzel eldobni az életét, mint egy kötéllel az erdő-
ben? – tűnődött Renko.
Paula nem ismerte pontosan a hatóanyagot, de
neki is éppen ez jutott eszébe. Egy másik üvegre
pillantott: Exemestane. Levette a gumikesztyűt a
kezéről, és beírta a szót a telefonja böngészőjébe.
„Az exemesztánt a menopauza utáni előrehala-
dott hormonfüggő emlődaganat kezelésénél hasz-
nálják” – olvasta fel Paula a kijelzőről.
 – Ezek szerint Kaarina súlyos beteg volt – mond-
ta Renko.
– Ez indíték lehetne az öngyilkosságra – jelentet-
te ki Paula. – De nem így – tette hozzá magában.
 4
Kedves Paula!

Észrevettem, hogy a legutóbbi állapotfelméré-

sed már több mint három éve volt. Amint időd
engedi, intézd el a dolgot!

Pena

Paula egy pillanatig nézte az e-mailt, majd áttette a

kukába. Aztán mégis visszahúzta a beérkezett üze-
netek közé, és azt válaszolta a főnökének, hogy mi-
hamarabb kér egy időpontot a tesztre.
Azt már nem árulta el, hogy a vizsgálat előtt vá-
ratlan akadály jön majd közbe, ami miatt el kell ha-
lasztani a tesztet. Paula erőnléti felméréseinek
eredményei mindig kiválóak voltak, ezért a főnök-
nél egy darabig még biztos el lehet húzni a dolgot.
De hányszor lehet elhalasztani a vizsgálatot kö-
vetkezmények nélkül?
Paula ösztönösen megtapogatta a jobb vádliját.
Nem érzett semmi különöset. Az ujjai viszont fur-
csán bizseregtek. Vagy csak képzelődik? Paula úgy
bámulta a kezét, mint egy potenciális ellenséget.
– Na, ezzel megvolnánk – szólalt meg a háta mö-
gött Hartikainen, mint öreg gazda számadáskor –
Van itt pár infó, ha érdekel.
Hartikainen összeszedett minden gyorsan elér-
hető információt Kaarina Alannéről. Nem volt va-
lami sok.
Alanne Helsinkiben született, és halála előtt egy
héttel töltötte be a nyolcvanadik életévét. A lakás-
ban azonban Paula nem látott sem üdvözlőkártyá-
kat, sem virágokat. Ugyan tudták, hogy Alannénak
nincsenek közeli hozzátartozói, de hogyhogy nem
voltak még ismerősei sem, akik megemlékezhettek
volna a jeles napról? Lehetséges, hogy a nőnek a
betegsége miatt nem volt sem ereje, sem kedve
megünnepelni a kerek születésnapot, és ezért nem
említette senkinek sem.
Alanne soha nem volt férjnél, és gyereke sem
született. Egyetlen testvére, a nála öt évvel idősebb
bátyja húsz évvel ezelőtt meghalt. Legközelebbi élő
rokona két unokatestvér volt. Alanne a szociális
szférában dolgozott, legutoljára, mielőtt nyugdíjba
ment, az idősgondozás területén. Élete során ös--
szesen öt különböző lakcíme volt, mind Helsinki-
ben, és gyerekkori otthonát leszámítva a többi he-
lyen is egyedül lakott.
 – Hát ennyi volt az élete. Nem maradt utána túl
sok elmesélnivaló – jegyezte meg Hartikainen.
– Lépj kapcsolatba az unokatestvérekkel! –
mondta Paula.
– Megtörtént – válaszolta Hartikainen önelégül-
ten. – Legalább tíz éve nem hallottak semmit az
asszonyról.
– Mit mondtak róla?
– Nem sokkal többet, mint amit már amúgy is
tudunk. Zárkózott ember volt, nem igazán érintke-
zett senkivel, egyedül élt egész életében. Legalább-
is így tudták.
– Muszáj lennie valakinek, aki ismerte – mondta
Paula. – Talán Renko megtalálja.
Amikor Paula visszaindult Alanne lakásából a
rendőrségre, Renko még ottmaradt, hogy sorban
becsöngessen az elhunyt szomszédaihoz. A ház la-
kóinak többsége idős volt. Renko valószínűleg te-
kintélyes mennyiségű kávét fogyasztott el a meg-
kérdezett nagyik társaságában. Paula tudta, hogy
az udvarias és bőbeszédű fiatalember sokkal in-
kább szóra tudja bírni az idős hölgyeket, mint ő.
– Mi újság Tallinnban? – kérdezte Hartikainen.
A direkt kíváncsiskodás váratlanul érte Paulát.
Biztos volt benne, hogy senkinek sem említette
legutóbbi utazását az öböl túloldalára. Netán valaki
pletykált a dolgairól?
 – Mi újság lenne, gyönyörű város – válaszolta
Paula, és igyekezett olyan könnyed hangnemet
megütni, amilyet csak tudott.
– Jó okod lehet arra, hogy állandóan odaszalad-
gálj – közölte Hartikainen.
– Honnan veszed, hogy állandóan odaszaladgá-
lok? – kérdezte Paula feszülten.
– Ne felejtsd el, hogy nyomozó vagyok! – mondta
Hartikainen mosolyogva. – Ha nem szeretnéd dob-
ra verni az utazgatásaidat, nem érdemes rendsze-
resen észtországi csokit hozni a munkahelyedre,
vagy egy észt bevásárlóközpont nejlonszatyrában
vinni a felszerelésed az edzésekre.
Paula legszívesebben elharapta volna a nyelvét.
Meglehet, jól értett a bűnügyek megoldásához,
azonban fel sem merült benne, hogy valaki felfi-
gyelhet az ő nejlonzacskóira – ő maga sem követte
a kollégái életét, amíg rendesen elvégezték a mun-
kájukat.
– Fel a fejjel! – mondta Hartikainen. – Tudok tit-
kot tartani. De remélem, én lehetek az első, akit
bemutatsz a titokzatos Mr. Tallin-nak!
Némi időbe telt, mire Paula megértette, mire cé-
loz Hartikainen. Aztán megkönnyebbülten felneve-
tett, és megpróbált kissé zavart, ugyanakkor szé-
gyenlős kifejezést varázsolni az arcára.
– Jaj, lebuktam! – mondta.
 – Az én figyelmemet semmi sem kerüli el – nyi-
latkoztatta ki Hartikainen leereszkedően. – Ne ag-
gódj, nem tudja meg senki! Tisztában vagyok vele,
milyenek tudnak ezek lenni.
„Ezek” alatt Hartikainen nyilvánvalóan más
rendőröket értett, akik a főnökük észt udvarlóján
csámcsoghatnának. Paula tapasztalatai szerint
azonban általában éppen Hartikainen volt az első,
aki mások magánéleti fordulatain szokott poén-
kodni.
– De azért mondhatnál valamit! – kérte Hartika-
inen. – Egy idős, elvált férfi ki van éhezve az eroti-
kára.
Erre Paulából már tényleg kitört a nevetés, de
aztán gyorsan körülnézett. Az iroda üres volt. Kar-
hu alighanem a tetthelyen volt, ahol valószínűleg
még mindig tartott a helyszínelés, csakúgy, mint
Kaarina Alanne lakásában.
– Mit akarsz tudni? – kérdezte Paula incselked-
ve, rá egyáltalán nem jellemző módon.
Azon csodálkozott magában, hogy Hartikainen
vajon egyáltalán nem tartja-e furcsának ezt a be-
szélgetést, amire soha nem kerülne sor, ha neki va-
lóban lenne barátja. Hartikainen azonban annyira
elégedettnek tűnt a nyomozói teljesítményével és a
feltételezett titokkal, hogy nem vette észre Paula
szokatlan viselkedését.
 – Várj csak, hadd gondolkozzam! – mondta Har-
tikainen. – Sötét vagy világos?
– Sötét és tüzes – válaszolta Paula, és a tallinni
magánklinika orvosára gondolt, arra a szőke, vé-
kony és csendes férfira, aki minden alkalommal
komolyan nézett rá, könnyes, szomorú tekintettel.
– Ejha! – kiáltott fel Hartikainen. – Te pedig vilá-
gos vagy és hűvös. Match made in heaven.
– Akkor végre lapozhatunk – közölte ingerülten
Paula. Megint bizsergést érzett az ujjaiban. Meg-
szólalt a telefon, szerencsére, mert ez végre gátat
vetett Hartikainen további kérdezősködésének
Paula képzeletbeli barátjáról. A telefonáló Renko
volt, aki arra kérte Paulát, hogy menjen vissza Ke-
let-Helsinkibe.
Megtalálták Kaarina Alanne holmiját.
 5

A „Tégy jót!” jótékonysági bolhapiac körülbelül egy

kilométerre volt Kaarina Alanne otthonától, egy
öreg bérház legalsó szintjén. A kirakatban középen
egy könyvkupac tetején régi írógép állt, körülötte
pedig néhány házi készítésű, suta textilbaba.
Renko egy kopott karosszékben ült a pultként
szolgáló asztal mellett, és kávét ivott, ki tudja, ez
már hányadik csésze volt aznap. Alanne legköze-
lebbi szomszédai közül sikerült beszélnie azokkal,
akiket otthon talált: három idős asszonnyal és egy
házaspárral. Egyikük sem ismerte az elhunytat kö-
zelebbről, csupán köszöntek egymásnak, amikor
összetalálkoztak a lépcsőházban, az egyik szom-
széd azonban észrevette, hogy néhány nappal ko-
rábban különböző holmikat hordtak ki Alanne la-
kásából. Megkérdezte az ajtóban álló idős as--
szonyt, elköltözik-e, mire a nő azt válaszolta, hogy
eladományozta az ingóságai egy részét.
A pult mögött álló nő nem tűnt sokkal fiatalabb-
nak, mint Kaarina Alanne. Valószínűleg nyugdíjas-
kori időtöltésből vezette az üzletet.
 – A bevételt teljes egészében a gyermekek és fia-
talok számára szervezett mentálhigiénés szolgálta-
tásoknak ajánljuk fel – magyarázta a nő Paulának,
amint bemutatkozott, és kihangsúlyozta, hogy nem
kap fizetést a munkájáért.
– Nagyszerű munka, nagyszerű munka – hajto-
gatta Renko, mint egy papagáj.
– Valóban nagyszerű – ismételte meg szófogadó-
an Paula. – Hol vannak?
– Mármint Kaarina holmija? – kérdezett vissza
az eladó. – Egyelőre a hátsó szobában, még be kell
őket árazni.
Paula körülpillantott az üzletben, ahol egyetlen
vevő sem volt, és közben azon morfondírozott, mi-
ért nem volt ideje az asszonynak egy hét alatt elő-
készíteni eladásra Alanne tárgyait. Az eladó alig-
hanem kitalálta, min gondolkodhat, mert azt kezd-
te magyarázni, hogy a holmik egy részét nem akar-
ta egyedül beárazni, inkább segítséget kért a boltot
működtető egyesülettől.
– Elég értékesnek tűnnek – mondta a nő.
– Valóban? – nézett rá Paula érdeklődve, miköz-
ben felidézte magában a kopár kétszobás lakást,
ahol még szőnyeg sem volt a padlón. – Mennyire
ismerte Kaarina Alannét?
– Nem nagyon. Időnként bejött ide beszélgetni.
Valaha gyerekekkel foglalkozott, ezért érdekelte az
egyesületünk tevékenysége. De azt tudtam, hogy
beteg.
Paula felvonta a szemöldökét, és Renkóra nézett.
Az megrázta a fejét, jelezve, hogy nem mondta el az
igazat az eladónak Alanne haláláról.
– Erről maga Kaarina beszélt? – kérdezte Paula.
– Igen, amikor utoljára láttam.
– Az mikor volt?
– Múlt héten. Kaarina felhívott, és megkért, men-
jek el hozzá, és válasszak ki nála olyan holmikat,
amiket jól el tudnánk adni az üzletben. Nem szok-
tam ilyesmit vállalni, de Kaarina azt mondta, én
vagyok az egyetlen, aki segíthet. Pontosan így
mondta.
A nő elmesélte, hogy együtt átnézték az egész
lakást, és sárga cédulákkal jelölték meg azokat a
tárgyakat, amelyek aztán a boltba kerültek. Jó pár
óra elment rá, Alanne közben pizzát rendelt ma-
guknak, de ő hozzá sem nyúlt a sajátjához.
– Az ilyen gyógyszerek rosszullétet okoznak.
Tudom jól, mert otthon ápoltam a néhai férjemet,
mielőtt bekerült a kórházba – magyarázta az eladó.
– Kaarina már semmit sem bírt egyedül felemelni.
Én raktam dobozokba a könyveket meg a többi
holmit.
 Ha Kaarina Alanne már könyveket sem tudott
felemelni, hogyan tudta volna felkötni magát egy
magas ágra?
Paula Renkóra pillantott, aki meglepően csende-
sen ült, és kifejezetten kimerültnek látszott. Talán
a szomszédságbeli idős hölgyek meg az eladó már
neki is túl sok volt.
– Akkor lássuk azokat a holmikat! – mondta Pau-
la.
A nő a hátsó szoba ajtónyílása előtt lógó függöny
mögé vezette őket. Meglepetésükre a helyiség na-
gyobb volt, mint az eladótér. Dugig volt áruval:
zsákokban textíliák, nejlonzacskókban cipők, do-
bozokban könyvek és edények. Paula így már job-
ban értette, miért nem volt még idő beárazni Alan-
ne tárgyait.
– Sokszor a hozzátartozók idehozzák az elhunyt
összes holmiját, mi meg nem nagyon akarunk sen-
kit sem visszautasítani. Pedig egy részük egyene-
sen a kukába megy – mesélte a nő, és félretolt az
útból egy ruhákkal megpakolt állványt, hogy bel-
jebb tudjanak lépni a szobába. – Ilyen szempontból
Kaarina okosan járt el.
A boltot működtető egyesület két önkéntese
hozta el a lakásból a holmikat, amelyeket az eladó
és Alanne közösen kiválasztott. Alanne csak a leg-
szükségesebb bútorokat kívánta megtartani, meg
elegendő ruhát és edényt, néhány emléktárgyat és
a televíziót.
– Azt mondta, hogy azok majd mehetnek a sze-
méttelepre, ha ő már nem lesz. Haláltakarítás volt
– tette hozzá halkan az eladó.
– Ezt a kifejezést használta? – kérdezte Paula.
– Igen. Ismeri Eeva Kilpi Haláltakarítás című kö-
tetét? Kaarina megmutatta. Ott van az is – mondta
a nő, és a hátsó sarokban álló, könyvekkel megra-
kott polcra mutatott.
Az eladó megkérdezte Alannét, nem szeretné-e
inkább megtartani Kilpi könyvét, ha fontos neki.
Erre az idős asszony azt válaszolta, hogy már kí-
vülről tudja, másrészt jólesett arra gondolnia, hogy
valaki más is vigaszt meríthet a könyvből. Ezután
Alanne hosszú részeket idézett a kötetből, mégpe-
dig fejből.
– „Az öregség az, amikor az ember allergiás lesz
az életre” – idézte az eladó. – Ez a mondat megma-
radt bennem.
Alanne tehát mégiscsak irodalomszerető ember
volt, és csupán azok a könyvek maradtak a lakás
könyvespolcán, amelyek nem kelnének el, még fil-
lérekért sem.
– Ezekhez a tárgyakhoz egyelőre tilos hozzá-
nyúlni. Önön kívül mások is be szoktak járni ebbe a
raktárba? – kérdezte Paula.
 Az eladó megrázta a fejét, és megígérte, gondos-
kodik róla, hogy Kaarina Alanne holmiját elkülö-
nítsék a többitől.
Paula közelebb lépett a könyvespolchoz, és
szemügyre vette a könyvek gerincét. Szinte kivétel
nélkül hazai és külföldi klasszikusok voltak, nagy
részük régi, de akadt néhány új példány is.
– A fasizmus tömegpszichológiája – olvasta Ren-
ko hangosan az egyik címet Paula háta mögül ku-
kucskálva. – Kemény téma, nagyon kemény. Köte-
lező olvasmány volt az egyetemen. A könyv azt ál-
lítja, hogy az emberek fasisztává válnak, ha nem
engedik nekik kiélni valódi szexualitásukat. Hitler
is eltitkolta a homoszexualitását. Izgalmas elmélet,
a különböző elnyomó rendszereket ma is borzasz-
tóan érdekli, mit csinálnak az emberek a hálószo-
bájukban, hogy ki kivel és…
– Komolyan? Az én időmben ez nem volt vizsga-
anyag a rendőriskolában – mosolygott Paula, bár
tudta jól, hogy Renko a félbemaradt egyetemi ta-
nulmányaira utal.
– Talán nem ártott volna – sóhajtotta Renko.
Ugyan tisztában volt vele, hogy Paula csak ugratja,
nem tudta megállni, hogy ne folytassa: – Az egye-
temen a pszichológia volt a mellékszakom, alig hi-
ányzott már belőle. A főszakom pedig filozófia volt.
Érdekelt Nietzsche, tetszeni szokott a fiataloknak,
az emberfeletti ember meg a többi. De tanulmá-
nyaim során aztán Schopenhauer lett az igazi ked-
venc, ő még Nietzschénél is menőbb.
Az eladó sokatmondóan köhögni kezdett, és mi-
után abbahagyta, közölte, hogy vissza kell mennie
előre a boltba. A nyomozók nyugodtan nézegethe-
tik Alanne holmiját.
– Tényleg úgy volt? – tudakolta Paula, miután az
eladó eltűnt a függöny mögött.
– Micsoda? – kérdezte Renko.
– Az a fasizmusos dolog.
– Egy kicsit talán leegyszerűsítettem.
Paula elmosolyodott, majd nekiállt végignézni
Kaarina Alanne dolgait. A látvány, ami a lakásban
fogadta őket, immár sokkal érthetőbb volt. Ebben a
raktársarokban itt volt minden, ami legalább egy
keveset elmondhatott Alanne személyiségéről: egy
gyönyörű régi tálalószekrény díszes fogantyúkkal,
csipketerítők, festmények és grafikák, régimódi in-
gás falióra, két kis szobor, faragott keretű nagy tü-
kör. A fal mellett egy hatalmas feltekert szőnyeg, a
széle alapján, ami kilátszott, keleti mintás.
Kaarina Alanne minden szépet el akart távolítani
az otthonából. Alig egy héttel a halála előtt lehá-
mozta róla a saját életét, hogy az végül már nem is
volt otthon, csupán egy személytelen lakás.
Rákgyógyszerek, haláltakarítás.
 Paula most már biztos volt benne, hogy Alanne
pontosan tudta, hogy hamarosan meg fog halni, ez
nem pusztán egy idős asszony előérzete volt. De
vajon azt tudta-e, hogy a betegsége már ennyire
előrehaladott állapotban van, vagy azt, hogy a be-
tegségen kívül más is fenyegeti?
– Keresd meg Alanne kezelőorvosát! – szólt
Renkónak, aki még mindig a régi egyetemi olvas-
mányát lapozgatta.
– Igenis, mein führer! – hangzott a válasz.
 6

Késő délután a kórház udvara tele volt autókkal. Az

ügyeletre vezető üvegajtón keresztül látni lehetett,
milyen sokan várakoznak odabent. A parkolón
gyenge, de fagyos fuvallat söpört végig.
Meri Kaikkonen az épület sarkánál várakozott,
ahogy ígérte, és cigarettázott. A nyirkos idő ellené-
re csak egy fehér orvosi köpenyt vett magára.
– Dohányzó onkológus – mondta Renko, miköz-
ben átvágott Paulával a parkolón. – Ugyanolyan
ritka, mint a józan író.
– Vagy az okos rendőrfelügyelő – tette hozzá
Paula.
– Ez jó! – nevetett Renko, de a hangjából kiérző-
dött némi bosszúság.
Kaikkonen üdvözlésre emelte a kezét, és parázs-
ló cigarettáját az esővízlefolyóba dobta.
– A suszter gyerekének sincs cipője – mondta
Kaikkonen vidáman, miközben még egyszer, utol-
jára kifújta a füstöt.
Paula Renkóra pillantott, és jót mulatott magá-
ban, látva, ahogy kollégája a csatornafedőre mered,
miközben a suszteres közmondás és az orvos do-
hányzása közti összefüggésen töpreng.
– Bizonyára sok a dolga, akárcsak nekünk. Más
szóval, térjünk a tárgyra! – kezdte Paula.
– Kaarina Alanne – mondta Meri Kaikkonen,
mintha diktálni kezdett volna. – Előrehaladott em-
lőrák, nem akart műtétet. A rákot tavaly év végén
diagnosztizálták. Két héttel ezelőtt azt jósoltam,
hogy már csak hetei lehetnek hátra, legfeljebb né-
hány hónap. Úgy tűnik, ez helytálló volt.
Renko már éppen szólásra nyitotta a száját, Pau-
la azonban megköszörülte a torkát, mert meg akar-
ta akadályozni, hogy a kollégája a kelleténél hama-
rabb elmondja az igazat. Megkereste a telefonján
az Alanne gyógyszereiről készített képet, és meg-
kérdezte, indokolt volt-e mindegyik, és hogy va-
lamennyit az elhunytnak írták-e fel. Kaikkonen a
kezébe vette a telefont, rázoomolt a képre, és ala-
posan megnézte, mielőtt bólintott.
– Hogyan fogadta Alanne, amikor megtudta,
hogy már nem fog sokáig élni? – kérdezte Paula.
– Nagyon nyugodtan. Olyan ember benyomását
keltette, aki békében van önmagával és az életével.
Van ebben valami szép – mondta Kaikkonen.
– Habár magányos volt – vetette közbe Renko.
– Nem – felelte Kaikkonen. – Egyedül volt, de
nem volt magányos. Beszélgettünk erről, amikor
észrevettem, hogy nem jelölt meg közeli hozzátar-
tozókat. Kaarina elmondta, hogy egész életét a
munkájának szentelte. Különben jól megvolt egye-
dül, a saját világában.
– Tehát mindig egyedül járt a vizsgálatokra?
– Igen. És nem is említett soha senkit.
– Erős fájdalmai voltak? – kérdezte Paula.
– Voltak fájdalmai, de nem voltak elviselhetetle-
nek.
– Mit gondol, foglalkoztathatta az öngyilkosság
gondolata?
– Kizártnak tartom. Miért kérdezi? – tudakolta
meglepve Kaikkonen. – Talán csak nem... Ezért
nyomoznak a halála ügyében? Túladagolta volna a
gyógyszereit? Az ilyesmi elvileg nem volna lehet-
séges, a fájdalomcsillapítókat csak kis adagokban
lehet kiváltani.
– Még nem kaptuk meg a boncolás eredményét –
közölte Paula. – De felakasztva találták.
Meri Kaikkonen szeme először rémülettel, majd
könnyekkel telt meg, amelyeket sűrű pislogással
igyekezett eltüntetni. Köpenye zsebéből egy doboz
Chesterfieldet szedett elő, és rágyújtott egy újabb
cigarettára. Paula hagyta, hogy az onkológus nyu-
godtan szívjon néhányat.
– Nem tudom elhinni – szólalt meg végül Kaik-
konen, miután elszívta a cigaretta felét.
 – Miért nem? – kérdezte Paula. – Az öngyilkos-
ság nem egyfajta természetes reakció, ha megtudja
valaki, hogy hamarosan meg fog halni? Talán attól
tartott, hogy a vége nagyon fájdalmas lesz.
– Nem, nem és nem! – jelentette ki Kaikkonen, és
hevesen megrázta a fejét. – Mindent alaposan át-
beszéltünk. Kaarinának fenn volt tartva hely egy
hospice házban arra az időre, amikor már nem tud-
ta volna ellátni magát, vagy nem szeretett volna
egyedül otthon lenni. De ő kifejezetten otthon
akart lenni.
– Fizikailag milyen állapotban volt? – kérdezte
Paula. – Például el tudott még menni sétálni?
– Vagy fára mászni – motyogta maga elé Renko,
de nem elég halkan.
– Fára mászni? – ismételte meg Kaikkonen hitet-
lenkedve, mintha ez lett volna a legrosszabb vicc,
amit valaha hallott. Eltaposta a cigarettát az aszfal-
ton, és csípőre tette a kezét. – Korához képest jó
karban volt, de fára már nem mászott volna. Még
egészségesen sem – jelentette ki fagyosan az orvos.
Úgy tűnt, az onkológus nem kívánja folytatni a
beszélgetést. Paula magában átkozta Renkót, ami-
ért eljárt a szája. Még arra kérte Kaikkonent, gon-
dolkozzon, említette-e Kaarina Alanne, hogy talál-
kozott valakivel, de az orvos a fejét rázta.
 – Ha eszébe jutna még bármi mindazzal kapcso-
latban, amiről beszélgettünk, kérem, jelezze ne-
künk!
Kaikkonen idegesen bólintott, majd közölte,
hogy vissza kell mennie az osztályára. Paula és
Renko nézte, ahogy az orvos lehajtott fejjel eltűnik
egy oldalsó ajtón.
– Oké, hiba volt – látta be Renko. – Arra gondol-
tam, ha tud valamit az orvos, érdemes kicsit rá-
ijeszteni.
– Hát ez sikerült – jelentette ki Paula, és elindult
a kocsi felé.
– Az orvosok soha nem ismerik be, ha hibáznak
– folytatta Renko Paula mögött. – Félnek a hibák-
tól, de amíg nem muszáj, nem ismerik be. Ez a
szakma mindenhatósága miatt van. De vajon lehe-
tett-e Alanne valamelyik gyógyszerének olyan mel-
lékhatása, ami öngyilkossághoz vezetett? Meg kel-
lett volna kérdeznünk.
– Mégiscsak úgy gondolod, hogy Alanne öngyil-
kosságot követett el? – kérdezte Paula a válla fö-
lött.
– Nem. De az orvos talán tartani kezdett tőle.
Visszaviszel az őrsre?
– Ha akarod, haza is vihetlek.
 – Szuper, köszönöm! – vidult fel Renko. – Akkor
a nejem odaérne a tornára, mostanában sok alka-
lom kimaradt.
Paula beült az autóba, és Renko feleségére gon-
dolt, akivel találkozott is néhányszor. Az asszony
kedves és nőies benyomást keltett, azon a könnyed
természetes módon, ami Paula számára mindig is
rejtély volt. Paula például egy egyszerű, sima, szo-
ros copfon kívül másképpen nem tudta összefogni
a haját, míg legutóbbi találkozásukkor Renko fele-
ségének valami kontyfélébe volt tekerve a haja,
amilyet gyors, de biztos kézzel, könnyedén, ugyan-
akkor tudatosan lehet csak csinálni.
– Mi a véleményed az irgalmas gyilkosságról? –
kérdezte Renko, amikor kikanyarodtak a kórház
parkolójából.
– Nem szeretem ezt a kifejezést. Inkább eutaná-
ziáról beszélek – felelte Paula.
– Á, szóval te inkább eufemizmust használnál –
mondta kihívóan Renko.
– Nem – ellenkezett Paula. – Csak szerintem az
eutanázia esetében nincs szó gyilkosságról, más-
részt az irgalomnak nem kellene köze lennie az
egészhez. Mintha egy halálos beteg, szenvedő em-
bernek másoktól kellene kapnia irgalmat, holott
csupán segítségre van szüksége, semmi egyébre.
 Renko igazat adott Paulának, és úgy tűnt, meg-
lepte a kollégája heves reakciója.
– Csak az jutott eszembe, hogy ha Alannét más
módon ölték volna meg, akkor a segített öngyilkos-
ság is lehetne egy potenciális nyomozási irány –
magyarázta békülékenyen Renko.
– Ez igaz – válaszolta Paula. Kicsit szégyellte az
iménti kitörését.
– Bizonyos értelemben maga Alanne volt az, aki
a legtöbbet profitált a halálesetből, úgy értve, hogy
így megmenekült a rá váró súlyosabb szenvedé-
sektől – magyarázta Renko.
– Az akasztásos halált nem tekinteném olyasmi-
nek, mint ami megment egy embert a súlyosabb
szenvedésektől – jelentette ki Paula. – De értem,
mire gondolsz.
– Úgy vélem, az embernek joga lenne szükség
esetén segítséget kapnia a saját halálához. Tilos
lenne azonban kiskorúak, illetve mentális problé-
mák esetében – folytatta Renko.
Paula megdermedt, és mereven bámulta az előt-
tük haladó autó rendszámtábláját. Messze elöl
zöldre váltott a lámpa, de a sor alig mozdult – ezzel
a zölddel biztosan nem sikerül átjutniuk a keresz-
teződésen.
– Egyes országokban ez lehetséges – folytatta
Renko. – Mármint az eutanázia, például depresszió
esetén. Szerintem ez semmiképpen sem elfogadha-
tó. Az nem halálos betegség.
Paulának kedve lett volna vitatkozni, azonban
csak helyeslően motyogott valamit, remélve, hogy
Renko végre témát vált. Hiú remény volt. Éppen
ellenkezőleg, Renko hátradőlt az ülésen, mintha
élvezné, hogy nyugodtan beszélhet, ha már úgyis
dugóba kerültek.
– Egy szóval sem vitatom, hogy a depresszió ne
okozhatna óriási emberi szenvedést – mondta.
– Valóban? – kérdezte Paula monoton hangon,
amit Renko félreértett, és őszinte érdeklődésnek
hitt.
– Valóban. Beszélgettem egyszer egy depresszi-
ós beteggel. A legrosszabb napjain ki sem tudott
kelni az ágyból, máskor meg úgy érezte, mintha va-
lamilyen kocsonyaszerű közegben mozogna. Az
ilyen nem is élet. Nehéz felfogni.
– Biztosan – hagyta rá Paula, és próbált továbbra
is az előtte haladó rendszámára összpontosítani,
újra és újra végignézte a betűket és a számokat.
– Semmi sem érdekel, semmit sem érzel semmi
iránt. Gondolj csak bele! Ha van is családod, az sem
vált ki belőled semmiféle érzelmet. Azt mesélte az
a fickó, állandóan emlékeztetnie kellett magát,
hogy rámosolyogjon a saját gyerekeire, bár semmi
kedvet nem érzett hozzá. Vagyis műmosolyt volt
kénytelen a képére erőltetni a gyerekei miatt, kép-
zeld csak el!
Paula jobbra indexelt, és kikanyarodott a sorból
a benzinkúthoz.
– Tankolni kell? – kérdezte Renko.
– Nem, csak elfelejtettem, hogy fél óra múlva a
masszőrnél kell lennem. Ne haragudj, de mégsem
tudlak hazáig vinni.
– Semmi gond – válaszolta Renko. – Száz méter-
re van egy megálló, a busz pedig szinte a ház előtt
tesz le.
– Akkor jó. De tényleg... nagyon sajnálom. A fele-
ségednek kimarad a mai torna.
– Majd kitalálok neki valami kárpótlást. Viszlát
holnap! – búcsúzott el Renko, és választ sem várva
becsapta a kocsi ajtaját.
Átvágott egy vizes fűsávon a járdára, és mielőtt
zsebre dugta volna a kezét, még felhúzta a kabátján
a cipzárt. Paula követte, ahogy Renko hidegtől kis-
sé meggörnyedt alakja eltűnik egy üzlet sarka mö-
gött. Aztán észrevette, hogy még mindig két kézzel
szorítja a kormányt.
Lelki szemei előtt ismét megjelent a naprafor-
gómező, ahogy az anyja gyorsan elhajtott mellette.
Túlságosan gyorsan.
Újra látta a világos téglafalat, amelyet a hulla-
házban bámult, miközben az apját várta.
 Az apját, aki hamarosan elmondja neki, hogy
meghalt az anyja.
Nem számít, mit gondol erről Renko. Renko nem
tudja, miről beszél.
A depresszió igenis lehet halálos betegség.
 7

A fiatal férfi a cella betonfalának támasztotta a fe-

jét. Hűvös érzés volt, mert a nemrég három milli-
méteresre nyírt haja nem melegítette a fejbőrét.
Az ablakon beszűrődő fény nem olyan volt, ami-
lyennek áprilisban lennie kellett volna. Súlyos fel-
hők szűrték meg, hiányzott belőle a tavasz öröme.
Napsugár mutatóban sem villant meg.
A fiatalember jobb keze mutató- és középső uj-
jának körmeit vizsgálgatta, melyek megsárgultak a
nikotintól. Amikor az ujját az orrához emelte, még
mindig érezte az imént elszívott cigaretta erős sza-
gát. A férfi ösztönösen megtörölte az ujjait a kékes-
szürke melegítőnadrágjában, mielőtt kiemelte a
dobozt az ágy alól, és feltette a matracra.
A doboz egy postai küldemény volt, rajta az ő a
neve és a börtön címe. A dobozban borítékok sora-
koztak, amelyeken csak dátum szerepelt. A fiatal-
ember még mindig nem volt teljesen biztos benne,
hogy a levelek valóban neki szólnak. A csomagot
több mint egy éve kapta.
 A borítékokon lévő dátumok alapján látszott,
hogy a levelek több mint tizenöt évet ölelnek fel.
Valamennyi ugyanazzal a megszólítással kezdő-
dött: „Drága fiam, Pauli!” Nem ez volt a keresztne-
ve. Ezért nem tudta, hogy a levelek valóban neki
szólnak-e. Amúgy inkább a levélíró saját személyes
naplójának tűntek.
Először véletlenszerű sorrendben kezdte olvas-
gatni a leveleket, majd időrendben. Azokat, ame-
lyek a legfontosabbaknak tűntek, végül külön ku-
pacba tette. Ebből most kiválasztotta a legfelsőt, a
dátum alapján azt, amelyik legelőször íródott. Ki-
vette a papírt a borítékból.
A leveleket kézzel írták. Az írás szép volt: szabá-
lyos, de nem túl cirkalmas vagy díszes. A betűk
egyenletesen jobbra dőltek, és úgy kapcsolódtak
egymáshoz, hogy egyetlen szó leírása közben sem
kellett felemelni a tollat a papírról, csak a végén,
amikor ki kellett tenni az ékezeteket, vagy áthúz-
ták keresztben a t betűt. Az a fajta régi szépírás
volt, amit már nem tanítottak az iskolában. Ezért
volt a mai fiatalság bajban, belsőleg műveletlen, el-
veszítette az esztétikai érzékét, magyarázta neki
egyszer Koikka a műhelyben.
Koikka egyébként az életfogytiglani börtönbün-
tetését töltötte, miután egy vaslapáttal kettévágta a
felesége arcát.
 A fiatalember szomorúan elmosolyodott, és el-
hessegette a gondolatai közé komoran befurakodó
Koikkát. Azután felkapcsolta az éjszakai fényt, ha-
bár dél volt. Legszívesebben nappali fényben olva-
sott volna, de a borús idő miatt félhomály volt
bent. A sárgás fényű mennyezeti lámpát viszont
utálta.
Elolvasta a levelet nyitó első sort, a megszólítást.
Azután lehunyta a szemét, szorosan összeszorítot-
ta a szemhéját, majd kinyitotta a szemét, és újra
elolvasta a sort, hangosan. Ez már a szokásává vált.

Drága fiam, Pauli!

Aztán némán folytatta az olvasást, közben az ajkát

mozgatta, bár ő maga ezt nem is vette észre.

Úgy döntöttem, hogy levelet írok neked, holott

talán soha nem fogod elolvasni. Eszembe ju-
tott, hogy ma éppen annyi idős vagy, mint én
voltam, amikor meghalt az anyám.
Ezt a levelet egy új lakásban írom. A búto-
rok már a helyükön vannak, de az előszobá-
ban még bőven vannak kicsomagolatlan köl-
töztetődobozok. Az egyik dobozban néhány
régi fényképre akadtam, és belefeledkeztem a
nézegetésükbe. Sok olyan kép volt köztük, ahol
apával és anyával együtt vagyok. A te nagy-
mamáddal és nagyapáddal. A fotókat nézve
azon tűnődtem, vajon hasonlítunk-e egymásra
mi ketten, te és én. Az utolsó közös fényképe-
ken annyi idős voltam, mint te most. Rólad
nincs képem, még a szülőszobából sem. Apa
úgy gondolta, jobb lesz így.
A képeket nézegetve anyámhoz kalandoz-
tak a gondolataim. Pontosabban nem is iga-
zán az anyámhoz, hanem egy kilencéves kis-
lány képzelődéseihez az anyjáról, aki a felhők
szélén üldögélve figyeli őt.
Talán minden gyerek ezt gondolja abban a
helyzetben: anya egy angyal, aki messziről fi-
gyeli a gyermekét, vezeti és óvja, csak már
nem látható.
A nagymamád hirtelen halt meg, egy autó-
balesetben. Korábban mindig ott volt mellet-
tem, de aztán jött egy nap, és ő egyszeriben
nem volt többé sehol. Csak úgy elvették tőlem.
Ahogy téged is. Akkor nagy szükségem lett
volna az anyámra, mert én magam olyan fia-
tal voltam, szinte még gyerek.
Neked persze van saját anyád és apád. És
nem tudod, hogy van egy másik anya is, aki
megszült, aki hallotta, amikor először felsírtál.
Ki kellett találnom számodra egy nevet, amit
már jó előre kigondoltam. Az első keresztne-
ved Pauli volt. Most van egy másik neved, egy
másik életed.
Olyan nagyon sajnálom, hogy nincsen rólad
fényképem! De emlékszem rád, a kis újszülött
babára. Emlékszem az illatodra, sőt még arra
is, milyen érzés volt finoman megsimogatni az
apró, dundi tenyeredet.
Természetesen neked sincs fényképed ró-
lam. De nem volt valaha olyan furcsa érzésed,
hogy valaki gondol rád? Valaki, akit nem is-
mersz, de mégis ismerősnek tűnik? Kicsit úgy,
mint egy őrangyal. Ilyen szerettem volna len-
ni, noha nem ücsörgök felhők szélén, és sej-
telmem sincs arról, tudlak-e segíteni gondola-
taim erejével.
Biztosan örülnél, ha tudnád, hogy az anyád
jelenleg rendőr törzsőrmester. Viccesnek
hangzik, mivel még csak huszonöt éves va-
gyok, és fiatalabb szinte az összes kollégám-
nál. Vajon büszke lennél rám? Legalábbis jó
ezt képzelni. Valószínűleg sok kisfiú vágya,
hogy felnőttként rendőr legyen. Vagy te szíve-
sebben lennél tűzoltó? Olyan jó lenne tudni,
mit gondolsz, és miről álmodozol! Talán hokis
akarsz lenni. Vagy, ha anyádhoz hasonlítasz,
 akkor kosaras. Annyi minden van, amit tudni
szeretnék rólad, de amikre bizonyára sohasem
kapok választ. De ennek nem te vagy az oka!
Magányos estéken beszélgetni szoktam ve-
led. Fekszem az ágyon, te pedig az íróaszta-
lomnál ülsz, sokszor rajzolgatsz valamit. Meg-
kérdezem, milyen volt a napod, te pedig vála-
szolsz. És elmondod, mit szeretnél enni más-
nap, amikor hazaérsz az iskolából. Aztán fe-
lém fordulsz, és megmutatod, mit rajzoltál. Ott
vagyunk a rajzon, te és én. Meg egy fa, amely-
nek zöldje kiszökik a körvonalak közül, az
égen pedig vidám nap és bárányfelhő.
Hol csináljak neked helyet ebben az új la-
kásban, ahol az íróasztal nem a hálószobában
van?

Az utolsó mondat után, még az aláírás előtt volt

egy üres sor, amire a férfi felfigyelt olvasás közben.
Amikor odaért, hosszú szünetet tartott. Az aláírás
elolvasásakor az ajka már nem mozgott, hanem
vékony vonallá préselődött össze.

Anya
 8

A kosárlabdapályán Paula otthon érezte magát,

vagy még annál is jobban. Ott elég volt a pillanat-
nak élni, és minden pályán kívüli gond megszűnt
létezni. A játék sodrása magával ragadta, még ak-
kor is, ha csupán rendőrök amatőr csapatáról volt
szó.
Paula Karhutól kapott labdát, elszaladt Hartikai-
nen mellett, majd Renkónak passzolta, aki jó do-
bóhelyzetben volt. Renko korábbi próbálkozása
visszapattant a palánkról, most a dobás egy méter-
rel a gyűrű mellett repült el. Nem kellett tapasztalt
szájról olvasónak lenni ahhoz, hogy ki lehessen ta-
lálni, milyen szavak hagyták el Renko száját.
A megjátszott energikusság csak még jobban ki-
emelte a lehangoltságot, miközben Renko az öltö-
zőben levette a cipőjét. Mezének eleje átnedvese-
dett az izzadságtól, kétségtelenül mindent bele-
adott, úgy rohangált a pályán, mint egy eszement.
Karhu megsajnálta a játékostársát.
– Jól megtalálod a dobóhelyzeteket – dicsérte
Renkót.
 Renko megpróbált mosolyogni, és valami köszö-
netfélét motyogott, de a fejében egyfolytában csak
az a kérdés járt, mit keres itt, miért tolakszik állan-
dóan ide az edzésekre, amikor ennyire rossz? Sen-
kinek sincs hasznára a pályán, az állandó kudarcok
pedig kikezdték az önbizalmát.
A kudarcok azonban mindig feledésbe merültek
a következő edzésig, mindig nagy lelkesedéssel ér-
kezett: talán ma eljön az ő napja. Azután jött az el-
ső rosszul sikerült akció, és onnantól a játék hátra-
levő része pusztán a túlélésről szólt.
– Dehogyis! Szörnyű, hogy mit művelek! Azt hit-
tem, hogy pár év alatt csak történik egy kis hala-
dás. De ugyanolyan rossz vagyok, mint két éve,
amikor elkezdtem. A dobásaim még a kosár köze-
lébe sem mennek.
– Ugyan, ne csináld! Milyen szépen bement az
egyik! – vigasztalta Karhu.
– Véletlen volt. El kellene kezdenem gyakorolni,
de egyszerűen nincs rá időm! – sóhajtotta Renko.
– A kisgyerekesek rohanós évei – nevetett fel
Hartikainen. Folytatni akarta, de az utolsó pilla-
natban úgy döntött, mégis csendben marad.
Eszébe jutott, amikor az őrsön Renko kis papír-
labdákat csinált egy tízoldalas akciótervből, és
megpróbált beletalálni az íróasztala mögötti sze-
metesbe. Végül kénytelen volt az összes papír-
gombócot a padlóról összeszedni.
Egyetlenegy sem talált célba.

Régen lehetett, amikor a bár ablakát utoljára meg-

tisztították. Renko a koszos üvegen keresztül ki-
bámult az utcára. A szemközti pizzéria előtt lepar-
kolt autó félig a járdán állt. A kocsi oldalán a pizzé-
ria reklámja, bár a felirat egy része nem látszott a
ráfröccsent sártól.
– Szerintem még nem kellett volna befejeznünk
a vizsgálódásokat – szólalt meg Renko, miután fel-
hajtotta az első pohár sörét.
Paula is így gondolta, de nem mondta ki hango-
san.
– Nem volt elég egyértelmű az eset? – vetette el-
len Hartikainen.
– Miért volt a nő zsebében bérlet? – kérdezte
Renko.
– Nincs ebben semmi különös. Nekem is ott van
a pénztárcámban a savonlinnai városi könyvtár
kölcsönzőjegye. Tavaly nyáron használtam, amikor
a nyaralóban voltam – válaszolta Hartikainen.
– De csak a bérlet volt a zsebében, semmi más –
vitatkozott Renko. – Szerintem ez arra utal, hogy
tömegközlekedéssel akart elmenni valahova, és
csak a bérletét vette magához. És hogyan tudta fel-
tenni a kötelet a fára? Egy beteg öregasszony. És
mindenekelőtt: hogyan került ő maga a kötél másik
végére? – folytatta Renko a kérdéseket.
Paula helyeslően mormogott valamit az érvelés-
re. Ugyanezek a kérdések foglalkoztatták őt is, le-
számítva a bérletet.
– De nem volt semmi nyomunk, amivel folytatni
tudtuk volna – jelentette ki Karhu. – Ki fizeti a kö-
vetkező kört?
– Én – válaszolta Renko komoran, és felállt, hogy
a pulthoz menjen.
– Nem, most én jövök – mondta Hartikainen. –
Ülj csak le!
Paula megállapította, hogy Renko meglepően
gyorsan átengedte a fizetést, főleg, hogy tényleg ő
volt a soros, nem Hartikainen. Ugyanis Hartikainen
fizette az első kört, Karhu a másodikat. Paula egy-
előre nem ivott alkoholt – azt mondta a többiek-
nek, egy kis mennyiség is elég ahhoz, hogy ne tud-
jon tőle aludni éjszaka.
Valójában azért nem ivott egy csepp alkoholt
sem, mert az ő helyzetében ez túlságosan is csábító
lehetőség lett volna.
Segítene felejteni, az biztos. Minden alkalommal
egy pillanatra.
 Paula az üres teáscsészéjére meredt, és felsóhaj-
tott. Nem volt kedve több teához, viszont még ros--
szabb volt kiszáradt szájjal ülni. Így aztán Hartika-
inen után kiáltott, hogy hozzon neki jeges vizet.
Renko még mindig komor tekintettel figyelte az
ablakon keresztül, ahogy a pizzaszállító Nissan
Micrája ügyesen elvegyült a délutáni csúcsforga-
lomban. Hamarosan egy kis Fiat próbált beparkol-
ni a megüresedett helyre. A sofőr elsőre nem tu-
dott betolatni, egy ideig kénytelen volt előre-hátra
araszolni a kocsival, eltorlaszolva egy darabig az
úttestet.
A Fiat mögött az utcán lassan feltorlódtak az au-
tók. Valaki dühösen dudált. A kocsisor harmadik
autójának a sofőrje volt.
– Van egy elméletem – jelentette be Renko, és uj-
jával felmutatott a bár mennyezetére.
– A te korodban nekem is volt sok jó elméletem
– mondta Hartikainen, miközben három sört és egy
korsó vizet tett le az asztalra.
– Ki vele! – mondta Karhu, bár tudta, hogy báto-
rítás nélkül is hallani fogja Renko elméletét.
– Minden embernek csinálnia kellene valami
olyasmit, amiben nem különösebben jó. Az ilyen
tapasztalat alázatra tanít – közölte Renko.
– Hogyan kapcsolódik ez Kaarina Alanne halálá-
nak nyomozásához? – csodálkozott Hartikainen.
 – Nem kapcsolódik hozzá. Hanem ahhoz, hogyan
működik a társadalom. Engem például ezek a ko-
sármeccsek tanítanak meg arra, milyen a csoport
leggyengébb láncszemének lenni. Mégis meg kell
próbálni kitartani az úton, és valamilyen módon
hasznára lenni a többieknek. Ebben a munkában
elég sok olyan figurával találkozunk, akik a lúzer
bélyegével a homlokukon lézengenek a nagyvilág-
ban. Jobban megérthetjük őket, ha nekünk ma-
gunknak is van olyan tapasztalatunk, hogy valami-
ben nem vagyunk jók – filozofált tovább Renko.
– Egész jó kis elmélet – ismerte el Karhu.
– Nagyon jó – bólogatott Paula.
Amikor ezt mondta, először nem is gondolta
komolyan, csupán kedvében akart járni a lehangolt
Renkónak. De ahogy jobban belegondolt, Renkó-
nak bizony igaza volt. Mindenkinek jót tenne, ha
olyan helyzetbe kerülne, amikor gyengének érezné
magát, és mások támogatására szorulna.
És az elmélet tulajdonképpen a másik irányba is
működött. Amikor Paula fiatalabb korában komo-
lyan és versenyszerűen kosárlabdázott, a csapat
mindig egyénekből állt, akik mind tudták a helyü-
ket, és tisztában voltak a feladatukkal. Ám a játék
egy olyan kezdővel, mint Renko, megtanított vala-
mi lényegeset a csoportdinamikáról. Most azt kel-
lett szem előtt tartani, hogyan lehet a gyengébbet
is a játékban tartani, és kihasználni azokat a tulaj-
donságait, amelyekkel rendelkezik.
Renko összekulcsolta a kezét a tarkóján, és fel-
nézett a plafonra. Elégedettnek és elgondolkodó-
nak tűnt. Paula elmosolyodott. Tudta, hogy Renko
túljutott a pályán szerzett csalódásokon, és az
imént előadott elméletét csiszolja tovább.
– Pont emiatt tartom többre az egyéni sportága-
kat, mint a csapatsportokat – jelentette ki Hartika-
inen. – Például egy bokszoló vagy egy hosszútávfu-
tó egyszerre a legerősebb és leggyengébb lánc-
szem. Nem bújhat senkinek a háta mögé, hogy el-
rejtse a kudarcát, és senki más nem sajátíthatja ki a
dicsőséget a győzelem pillanatában.
– Gondolj Diego Maradonára! – mondta Renko. –
A Nápolyt egy középszintű csapatból az olasz első
osztály bajnokává emelte. Maradona a körülötte
lévőkből jobb játékosokat csinált. Szerintem ez a
nagyság.
– A legnagyobb és legszebb akkor is Muhammad
Ali – jelentette ki Hartikainen, ügyet sem vetve
Renkóra. – Nem is lehet egy napon emlegetni má-
sokkal. Ha vasárnap Aliról beszélsz, akkor hétfőn
megemlítheted Paavo Nurmit. És csak kedden vi-
tatkozhatunk arról, hogy Pele volt-e jobb vagy
Maradona, netán Messi.
 Renko és Hartikainen még folytatták a vitát, de
Paula már nem figyelt.
Kaarina Alannéra gondolt, az asszony szerény
otthonára és hosszú hétköznapi életére, ami olyan
szokatlanul ért véget.
MÁJUS
 HÉTFŐ

Hinta palinta. Hinta palinta.

Fel és le.
Száll a hinta.
 1

A köd már tisztulóban van körülötte, de a sötétség

még nem akar oszlani. Úgy érzi, mintha valamilyen
ingatag magaslaton állna.
Imbolyog, a sötétben azonban óvó kezek fonód-
nak a combja köré, és megtartják, hogy állva ma-
radjon. Nem engedik, hogy leszédüljön a csúcsról.
Lassan enged a sötétség szorítása. Meginog, de
sikerül talpon maradnia. Ugyan nem látja, de ösz-
tönösen érzi, hogy a kezek még mindig ott vannak
a közelében, készen arra, hogy elkapják, ha meg-
tántorodna.
Apránként visszatér az emlékezete, igaz, még
elég homályos minden. Elfogadta a felkínált sört.
Azután váratlanul elkezdett belesüppedni a ködbe.
Ebben a ködben került ide. A ködből immár kisza-
badult, de a sötétség még mindig ott van. A szeme
lassan hozzászokik, képes kivenni a környezete
körvonalait, a fák árnyékát.
Azután érzi, amint a nyakán megfeszül egy kötél.
Megpróbálja megragadni, de a kezét összekötöz-
ték a háta mögött. Kábelkötegelővel, ezt hamar fel-
ismeri. Ebben a pillanatban fényesség önti el az ar-
cát, agresszívan hatolva át a pupilláján, egyenesen
a szemfenékig.
Egy pillanatra megvakul.
Amikor a szeme hozzászokik az új helyzethez,
felfogja, hogy a fény egy zseblámpából jön. A lámpa
egyenesen az arcába világít, de a keskeny fénysu-
gárban azt is látja, hogy magasan fent áll, egy desz-
ka végén.
A fény még mindig az arcába világít. Nagy nehe-
zen sikerül kivennie egy alakot a deszka másik vé-
gén, aki úgy ül ott, mintha töprengene valamin.
Aztán az alak feláll, és eltűnik a sötétben, mögé
lép, a zseblámpa fénye pedig végigpásztázza előt-
tük a homokot. Érzi, hogy elvágják a kötegelőt, és
szabad lesz a keze.
Megkönnyebbülés járja át az egész testét. Azon-
nal megfogja a nyakában lévő kötelet, ami meg is
lazul kissé. Ugyanakkor furcsa hangot hall, mintha
valami elszakadt volna. Megpróbál a hang irányába
nézni, de a fény ismét elvakítja.
Már nehezen tud állva maradni a deszkán. A kö-
tél a nyaka körül újra megfeszül. Újra hallja az
iménti különös hangot, és a deszka a lába alatt lej-
jebb ereszkedik. Kétségbeesetten próbálja elérni a
cipője orrával, egy pillanatra sikerül támaszt nyer-
nie.
 Muszáj belekapaszkodnia az utolsó szalmaszálba
is, pedig tudja, hogy ezzel csak meghosszabbítja a
szenvedést.
Amikor a fény ismét belevilágít a szemébe, ő már
úton van.
 2

A gondozónő nem szokta ennyire korán kivinni a

gyerekeket a családi napköziben, de reggel, amikor
felébredt, megnézte az időjárás-előrejelzést. Azt
írták, ónos eső várható, még ebédidő előtt elkezd
esni, és az eső kitart délutánig.
A nő tapasztalt, régimódi nevelő volt, a szó jó ér-
telmében, aki nem hagyta magát kizökkenteni
holmi apróságok miatt, ellenben ragaszkodott né-
hány alapvető dologhoz. Habár változtak az idők, a
kicsiknek továbbra is szükségük volt egészséges
étkezésre, délutáni alvásra, ölelésre és friss levegő-
re. Az asszony megtanult idomulni a szülők folya-
matosan fokozódó elvárásaihoz, hogy milyen inge-
reket kell felkínálni a gyerekeknek, bár szerinte
egy kétévesnek még nem volt szüksége különö-
sebb ingerekre. A véleményét azonban megtartotta
magának, és türelmesen meghallgatta a szülők ja-
vaslatait, majd megígérte, hogy igyekszik azokat a
lehető legjobban figyelembe venni. Csupán egyet-
len alkalommal fordult elő, hogy amikor néhány
szülő azt követelte, ne fektesse le délután a gyer-
mekét, hogy így este könnyebben elaludjon, az as--
szony kijelentette, keressenek másik napközit. A
szülők ezen kissé megdöbbentek, de azután to-
vábbra is hozzá hozták a csemetéjüket, a dologról
pedig nem esett több szó.
Mindenesetre most, reggel nyolckor volt az
egyetlen lehetőség, hogy kimenjenek egy kicsit a
friss levegőre. A nő úgy döntött, a reggeliről ma-
radt piszkos edények az asztalon várhatnak. Felöl-
töztette a legkisebbet, egy egyévesnél fiatalabb ba-
bát, majd letette az előszoba padlójára, hogy ott
másszon, amíg a két nagyobb gyereknek segít fel-
venni az overallt, a gyapjúzoknit, a nyakmelegítőt,
a vízálló nadrágot meg a többit. Ebben az évszak-
ban általában nem volt szükség ennyi ruhára. Elő-
ző nap anyák napja volt, de az anyukák ezúttal nem
kaptak réten szedett fehér szellőrózsacsokrot,
mert a virágokat elfonnyasztotta az éjszakai fagy.
Odakint az asszony betette a kicsit a babakocsi-
ba, és mint mindig, a két nagyobbnak, egy lánynak
és egy fiúnak megengedte, hogy előtte menjenek.
Errefelé szinte egyáltalán nem volt forgalom, a
gyerekek pedig ismerték az útvonalat. Az út egy
csendes családi házas részen vezetett keresztül, az
aszfalt egy idő után homokos földúttá változott, le-
ereszkedett a tengerpartra, elhaladt egy jobb na-
pokat látott teniszpálya és egy szőnyegmosó hely
mellett. A gyerekek folyamatosan hol ide, hol oda
mutogattak a szürkésbarna tájban, a nő pedig tü-
relmesen megcsodált velük minden letört ágat,
madarat, szemetet, közben a várható ónos eső mi-
att bosszankodott magában. Valószínűleg tönkre-
teszi azt a kevés friss hajtást is, amely már a tavasz
halvány ígéretét hordozta.
Az út végén parkoló volt, aminek a sarkából egy
gyalogút indult a strandra. A játszótér a parkoló
túloldalán volt. Nemrégiben újították fel, a mászó-
ka még csillogott, a hinta vázán pedig a szokásos
autógumik helyett két nagy, tányér alakú hálóhinta
függött. A közeli strand miatt nyáron sokan jártak
a játszótérre, máskor viszont többnyire magukban
játszottak a családi napközibe járó gyerekek.
– Menjetek csak, de ugye tudjátok, hogy a má-
szókára nem szabad! – mondta a játszótér bejára-
tánál a nő a hároméveseknek, akik lelkesen neki-
iramodtak két fémspirálra rögzített fa hintaló felé.
Az asszony lehajolt, hogy megnézze a kicsit, aki
elszundított a zötyögős földúton. Kivett a babako-
csi aljába berakott táskából egy vékony kendőt, és
ráterítette a kocsi tetejére.
Az egyik gyerek kiabált valamit. A nő felnézett,
és látta, hogy a kislány még mindig a falovon hintá-
zik, a fiú viszont nem volt sehol. Az asszonyt nyug-
talanság fogta el. Csak nem ment fel a fiú mégis a
mászókára annak ellenére, hogy rengetegszer el-
mondta, és határozottan megtiltotta: nem szabad
felmászni, ha ő nem tud ott lenni mellette. Félretol-
ta a babakocsit, és tekintetével a fiút kereste. Meg-
könnyebbülten lélegzett fel, amikor meglátta,
amint az előfut a mászóka mögül.
A kisfiú megint mondott valamit, de a nő nem ér-
tette. Elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a fi-
úcska orrát, mielőtt megkérdezte, mit akart mon-
dani.
– Egy bácsi van a fán! – közölte a fiú.
 3

A tölgyfaágról narancssárga nejlonkötél lógott. Le-

vágott vége időnként megmozdult egy-egy fuvallat-
tól.
A járőrök lezárták az utcát, már közvetlenül az
utolsó családi házak után, még jóval azelőtt, hogy
az út elkezdett volna leereszkedni a partra. A gya-
logösvényeket is lezárták.
Az első rendőrjárőr után hamarosan kiérkező
mentősök leszedték a holttestet. Megállapították,
hogy kezdett beállni a hullamerevség. Az egyik
ápolónak sikerült elvágnia a kötelet, miután felállt
a hordágyra, ezalatt a kollégája a holttestet tartot-
ta, hogy óvatosan engedhessék le a földre. Az áldo-
zat azonban nagy termetű férfi volt, súlya váratla-
nul érte az ápolót, és a test rázuhant.
– Beütötte a fejét, és maga is elsősegélyre szorult
– számolt be Paulának egy ismerős és tapasztalt
rendőr a játszótér bejáratánál. – A földön lévő vér a
mentőápolóé, nem az áldozaté.
– Micsoda felfordulás! – motyogta Paula.
 A mentősök a tölgyfa mellett álló libikókára fek-
tették rá az áldozatot, amíg meg nem érkezik a pa-
tológus. Messzebbről úgy látszott, a férfi csak al-
szik, mintha csupán ledőlt volna egy kis időre, mia-
latt gyerekekre vigyázott. Márkás barnás szabad-
időruhát, fekete kötött sapkát és fekete bakancsot
viselt. A mérleghinta végén műanyag ülőke volt,
előtte fém kapaszkodó, a halott férfi sarka a földön,
az ülőke két oldalán. A libikóka másik vége az ég
felé mutatott. A férfi olyan magas volt, hogy a feje
majdnem a hinta közepéig ért. Nagyjából olyan
magas, mint én, saccolta magában Paula. Aztán azt
méregette, milyen magasra lehetett felakasztva a
kötél: ránézésre úgy tűnt, a földtől legalább három
vagy akár négy méterre.
– Ugye semmit sem mozdítottak el innen? – kér-
dezte Paula az ismerős rendőrtől. – Semmi olyas-
mit, amit az áldozat arra tudott volna használni,
hogy feljusson oda?
A rendőr megrázta a fejét. A mentősök távozása
után igyekeztek kerülni minden fölösleges mozgást
a játszótér teljes területén. A technikusok már
megkezdték a munkát, ők csupán néhányan voltak.
Paula úgy döntött, megvárja a patológust, mielőtt
maga is közelebb menne. Minél jobban összejárják
a talajt az áldozat körül, annál könnyebben sül--
lyednek bele az esetleges bizonyítékok a játszótér
homokjába.
– Ki találta meg az áldozatot? – kérdezte Paula.
– Egy kisfiú, és alighanem látta egy másik gyerek
is. De olyan kicsik, hogy felfogni sem tudták. A fiú
csak azt ismételgette, hogy egy bácsi van a fán, mi-
ért van a bácsi a fán. A gyerekekre vigyázó as--
szonyt viszont annyira megviselte a dolog, hogy
már azt hittem, hozzá is mentőt kell hívnom.
Az idős gondozónő és a három gyerek a tenger-
partra vezető úton várták a kiérkező rendőröket,
az asszony pedig egyre csak azt hajtogatta a gyere-
keknek, hogy nem szabad hátranézni. Bántotta,
hogy nem vette észre korábban a holttestet, még
amikor a part felé sétáltak. A szülők villámgyorsan
eljöttek a gyerekeikért, és hazavitték őket, bár a
munkanap épphogy elkezdődött.
– A nő annyit mondott, hogy nem vett észre
semmi különöset egész reggel mindaddig, amíg a
kisfiú oda nem ment hozzá, hogy elmondja, mit ta-
lált – mesélte a rendőr. – De még biztos ti is kikér-
dezitek.
Paula igenlően mormogott, majd elköszönt a
rendőrtől, aki beszállt a kocsijába, és elindult a csa-
ládi házak felé. Az útlezárásnál egy ezüst kombi
jött vele szembe, majd a patológus fekete Mercede-
se. A két autó lelassított egy pillanatra, azután foly-
tatták útjukat az útlezáráson át a part felé.
Renkónak új kocsija volt. A kombi jobb hátsó ab-
lakát Micimackós árnyékoló takarta. Ebből sejthető
volt, hogy azon az oldalon van a gyerekülés, ami-
ben Heikki szokott utazni. Természetesen most
nem, amire Renko tempós vezetési stílusából is
következtetni lehetett. Az autó szinte még meg
sem állt a parkoló szélén, Renko már nyitotta is az
ajtót. Egyszerre volt megtestesült kérdő- és felkiál-
tójel.
– Nem tudtam előbb jönni, Heikkinek fülgyulla-
dása van. A nejemnek el kellett ugrania a gyógy-
szertárba, ahol hihetetlen hosszú volt a sor. Szerin-
tem túl sok antibiotikumot etetnek a gyerekekkel.
Ez ugyanaz a kötél, igaz?
– Micsoda? – csodálkozott Paula.
– Vagyis persze nem ugyanaz, hanem ugyan-
olyan kötél, mint Kaarina Alanne esetében. Na-
rancssárga nejlonkötél. Nem? Már messziről lát-
tam, onnan a dombtetőről.
Természetesen Paula is észrevette, hogy a tölgy-
fáról lelógó kötéldarab ugyanúgy néz ki, mint az,
amit Kaarina Alanne nyakáról vettek le.
Alanne halála továbbra is foglalkoztatta az egész
csoportot. Egyszerűen nem stimmelt a dolog.
 – Igen, tényleg ugyanúgy néz ki – értett egyet
Paula. Inkább szó nélkül hagyta, hogy Renko ismét
túlságosan előreszalad. Másrészt ennek megvolt az
előnye is. Miközben Paula arra törekedett, hogy
mindig hideg fejjel gondolkozzon, időnként hagyta,
hogy Renkót elragadja a hév. Emiatt Renko leg-
többször téves következtetésekre jutott, de olykor
az is megesett, hogy talált valamit, amit Paula nem
vett észre.
Miután az idős patológus kiszállt a kocsijából,
üdvözlésképpen némán biccentett. Az arca találko-
zásról találkozásra egyre beesettebbnek látszott. A
férfi kinyitotta a csomagtartót, és lassan elkezdett
beöltözni a védőruhába. Paula tudta, hogy nem ér-
demes siettetni az orvost, aki nem szerette a fölös-
leges locsogást. Emiatt például soha nem Renkót
küldték a boncolásokra. Maga Renko viszont nem
tudta, miért megy oda mindig valaki más.
– Lehet tudni, kicsoda? – érdeklődött Renko.
– Azt mondták, üresek voltak a zsebei. Ismerős-
nek tűnik? – kérdezte Paula, és megmutatta Ren-
kónak a telefonján az áldozat arcáról készült fotót,
amelyet az egyik helyszínelő csinált.
– Nem tudom. Az arca emlékeztet valakire, de
nem ugrik be, kire. Mindenesetre fiatal férfi – álla-
pította meg Renko. – Körülbelül velem egyidős,
vagy kicsit idősebb.
 – Vagy fiatalabb. Szerintem a halottak mindig
idősebbnek látszanak, mint amilyenek valójában –
jegyezte meg Paula.
– Megtermett – mondta Renko, és kinyújtotta a
nyakát, hogy jobban odalásson a játszótér túlsó vé-
gébe. – De nem kövér. Miért tették fel a mérleghin-
tára?
– Gondolom, a mentősök nem akarták letenni a
földre.
– Nos, akkor mire várunk? – kérdezte Renko tü-
relmetlenül.
– Adjunk neki egy kis időt – mondta Paula, mi-
közben az orvos belépett táskáival a játszótér ka-
puján. A sovány férfi a bő overallban úgy nézett ki,
mint egy kiöregedett bohóc, akinek a színpadi ru-
hájából kifakultak a színek.
Paula elmondott Renkónak mindent, amit addig
megtudott. A gondozónő a családi napköziből kö-
rülbelül öt perccel nyolc előtt telefonált a segélyhí-
vó központba. A mentők és az első rendőrjárőr tíz
percen belül a helyszínre értek, a területet pedig
azonnal lezárták.
– Akkor már több órája világos volt. Hogy nem
vették észre a holttestet korábban? A kötél száz
méterről is látszik – mondta Renko.
– Látszik, de csak akkor, ha tudja az ember, mit
nézzen. De még a nő sem vette észre az útról a
holttestet. A gyalogút pedig ezen a részen a part
mentén halad, onnan egyáltalán nem lehet idelátni.
– Akkor sem lóghatott ott régóta.
– Valószínűleg nem. A mentősök szerint a test
éppen most kezdett megmerevedni. Ha ez igaz, ak-
kor az áldozat a hajnali órákban halhatott meg.
– Halál hajnalban – mondta Renko teátrálisan.
Csendben figyelték, ahogy az orvos letérdel az
áldozat elé. Olyan volt, mint valami templomi szer-
tartás. Ugyanekkor az egyik helyszínelő leoldotta a
kötelet a játszótér kerítésoszlopáról. A kötél az
oszlopról a fa egyik ágára volt átvezetve, amely kö-
rül néhányszor körbetekerték. A helyszínelő óva-
tosan becsomagolta a kötelet egy műanyag zacs-
kóba, végül leemelte az ágról.
– Hogyan... – kezdte Renko, de nem folytatta,
mintha nem tudta volna, melyiket tegye fel először
a hirtelen felmerülő sok kérdés közül. Amikor Pau-
la azt javasolta, vegyenek ők is védőruhát, nem kel-
lett kétszer biztatni.
Csikorgott a homok a cipőjük műanyag védőhu-
zata alatt, ahogy a játszótér hátsó része felé igye-
keztek a kerítés mellett, ki akarták ugyanis kerülni
azt az útvonalat, amelyen az áldozat nagy valószí-
nűséggel haladt.
Az áldozat – és talán még valaki.
 Paula és Renko megállt a libikóka felfelé álló vé-
ge mellett. A deszka alatt a talaj kissé be volt süp-
pedve, ami attól keletkezett, hogy a hintázók újra
és újra ellökték magukat a földtől.
– Az ág pontosan a libikóka felett van – állapítot-
ta meg Renko. Nem vette észre, milyen pillantást
vetett rá a patológus. – A kötél úgy lógott le oda-
fentről, hogy az áldozat talán állhatott a deszka vé-
gén, amikor felakasztotta magát. Persze csakis ab-
ban az esetben, ha valaki más lenyomta a hinta túl-
só végét. Mi van, ha ez egy segített öngyilkosság?
Talán ez az ember is beteg volt, mint Kaarina Alan-
ne. Meg kell vizsgálni, volt-e neki…
– Azt mondanám, az áldozat fulladás következ-
tében halt meg – szakította félbe Renkót kimérten
az orvos, azzal nagy nehezen felegyenesedett, köz-
ben lesöpörte a homokot a térdéről. Nem szerette,
ha Alanne halálára hivatkoznak, mert véleménye
szerint az egyértelműen öngyilkosság volt.
– Úgy vélem, a fulladás elég lassan következhe-
tett be. Legalábbis a nyak nem tört el, ami azt je-
lenti, hogy az áldozat valószínűleg nem ugrott le az
ágról. A halál legalább négy és legfeljebb tizenkét
órája állhatott be.
– Köszönöm – mondta Paula. – Hartikainen vagy
Karhu megy a boncolásra.
– Megpróbálom még ma elvégezni.
 – Rendben. Van esetleg még valamilyen észrevé-
tele már most? – kérdezte Paula.
– Nincs. Kivéve, hogy azt hiszem, tudom, ki ő.
Az orvos egy ideig nem folytatta, hogy kellően
kiélvezze Paula és Renko megrökönyödését. A fér-
fin elégedettség suhant át, egy pillanatra még a be-
esett arc is kisimult.
– Nos, ki az? – kérdezte Renko olyan nyugodtan,
amennyire csak képes volt.
Az idős férfi újból a régi volt, lassan levette a
kesztyűjét, és előbányászta a táskájából a telefon-
ját. Paula érezte, hogy Renko alig tud uralkodni
magán, miközben a férfi a mobilja képernyőjével
matatott, ahogy az öregek szokták, minden egyes
betű után megállt, hogy hunyorogva ellenőrizze,
nem ütött-e mellé. Aztán egy pillanatra a telefonját
bámulta, majd a testet nézte, aztán megint a tele-
font.
– Hmm. Igen, ő az. Szinte biztos. Könnyű felis-
merni arról a sebhelyről.
Renko nem bírta tovább, és szó szerint kikapta a
telefont az orvos kezéből. Úgy tűnt, hogy csodával
határos módon az orvos ezt nem veszi rossz néven.
– Otto Paljakka új könyvében arról mesél, ho-
gyan lett minden idők legsikeresebb finn hegymá-
szója – olvasta fel Renko. – A fenébe! Otto Paljakka!
Hát persze!
 Renko átlépett a mérleghinta túloldalára, szem-
be az orvossal. Összehasonlította a telefon kijelző-
jén látható képet a holttest arcával, odament Pau-
lához, és neki is megmutatta, közben folyamatos,
helyeslő mormogást hallatott, igen igen, ő az,
megmondtam, hogy emlékeztet valakire, pontosan,
igen, ez ő. Ezután azt kezdte el magyarázni, miért
nem ismerte fel ő az illetőt, pedig a nejem újságjá-
ban voltak sztorik, másrészt Renko is figyelemmel
kísérte Paljakka pályafutását, beleértve a K2-t meg
a többit…
Paula nem szakította félbe Renko szóáradatát,
hanem közelebb lépett, hogy ő is megnézze a hin-
tára fektetett férfi arcát. Az elhunyt valóban hason-
lított arra, akinek a fényképét Renko megmutatta
az orvos telefonján. A legegyértelműbb ismertető-
jegy egy keskeny heg volt az orr és a bal szem kö-
zött, egy vékony sötétvöröses vonal.
A hegymászó neve Paulának is ismerős volt, bár
nem követte a bulvársajtót, és női magazinokat
sem olvasott, leszámítva a fodrásznál, azaz évente
egyszer, vagy még annyiszor sem. Más szóval Otto
Paljakka közszereplőként a legfelsőbb kasztba tar-
tozott, azok közé, akiknek nincs szüksége külön
bemutatásra.
A nyomozás szempontjából ez a körülmény ki-
zárólag nehézségeket jelentett. A halál okát a lehe-
tő leggyorsabban ki kell deríteni, hogy legalább va-
lamelyest kielégítő magyarázatot tudjanak adni a
közvélemény számára.
– Láss neki azonnal! – mondta Paula az orvos-
nak. – Már amennyiben lehetséges – tette hozzá,
hogy tompítsa parancsnak hangzó kérését.
A patológus méltóságteljesen bólintott, és ki-
nyújtotta a kezét, hogy visszakapja Renkótól a tele-
fonját. Azután elővett a táskájából egy kis sprayfla-
kont, és folyadékot spriccelt a kijelzőre, majd letö-
rölte egy zsebkendővel.
– Láttad ezt? – kérdezte Renko, miután megvár-
ta, amíg az orvos hallótávolságon kívülre kerül. –
Hihetetlen! Mintha piszkos lennék! Ráadásul kesz-
tyű is volt rajtam!
– Célszerű letörölni a ráfröccsent nyálat – jelen-
tette ki Paula komoly arccal.
– Ráfröccsent nyál? – ismételte meg Renko. – Rá-
fröccsent nyál! Miért, talán fröcsög a nyálam, mi-
közben beszélek?
Paula elfordult, hogy Renko ne lássa, amint jót
mosolyog magában, és szemügyre vette azt a göd-
röt, amibe Otto Paljakka teste lenyomta a libikóka
végét. A gödör néhány arasz mélységű volt, az alján
sötétbarna homok látszott.
– Esett tegnap éjjel? – kérdezte Paula.
 – Nem hiszem – válaszolta Renko még mindig
méltatlankodó hangon. – De hamarosan itt az ónos
eső.
Paula a hinta másik végéhez ment. Ott sokkal
sekélyebb gödröt talált, nem is volt igazán gödör,
csupán egy bemélyedés.
A játszótéren a durva szemcséjű homok min-
denütt össze volt járva, kisebb-nagyobb kavicsok,
apró szemét, gallydarabok, makkok hevertek szer-
teszét meg egy nyalóka pálcikája.
A mérleghintánál azonban a homok sima volt, vi-
lágos és finom. Paula felcsippentett belőle egy ke-
veset. Ilyet már korábban is látott.
Térkőhomok.
 4

Hartikainen a hangjával és széles gesztusaival egé-

szen betöltötte a kis irodát. Azóta próbálta elérni
Otto Paljakka hozzátartozóit, hogy Paula telefonált
neki a játszótérről. Pontosabban először Otto Pal-
jakkát próbálta meg elérni. A patológus ugyan azo-
nosította a halottat, de ez nem számított hivatalos-
nak, mert csupán nyilvánosan elérhető fényképek
alapján történt. Paljakka telefonja azonban ki volt
kapcsolva, családja pedig nem volt.
– A menedzsere nem veszi fel a telefont. Ő van
megjelölve mint Paljakka legközelebbi hozzátarto-
zója – bömbölte Hartikainen. Arckifejezése egyút-
tal azt is elárulta, mit gondol arról, ha valakinek a
menedzsere a legközelebbi hozzátartozója. – Az-
után megpróbáltam elérni Paljakka kommunikáci-
ós asszisztensét, vagy kit. De ő sem veszi fel.
Karhu csendesen ült a sarokban, és a számítógé-
pét bámulta. Sikerült némi háttérinformációt gyűj-
tenie Otto Paljakka életéről.
Paljakka egyetlen gyermek volt. A nyolcvanas
évek végén árván maradt, ezután először nevelő-
családoknál lakott, majd iskolai kollégiumban.
Karhunak azonban nem volt rá lehetősége, hogy
maga közölje mindazokat az információkat, amiket
összegyűjtött.
– Problémás fiatal – folytatta Hartikainen min-
dentudóan a beszámolóját. – Aztán állítólag egy-
szercsak összekapta magát.
Karhu soha nem használná azt a szót, hogy prob-
lémás fiatal, és arra sem buzdítana senkit, hogy
kapja össze magát, ezért Paula úgy vélte, hogy Har-
tikainen a saját előítéleteivel kiegészítve adja elő
neki a Karhutól hallottakat. A sarokban ülő Karhu
meglehetősen bosszúsnak látszott.
– Hogyan történt pontosan, amikor úgymond
összekapta magát? – kérdezte Paula Karhutól, és
úgy mosolygott, mint egy összeesküvő. Karhu erre
annyira megenyhült, hogy már majdnem vissza-
mosolygott. Aztán a Paula mögött álló Hartikainen-
re pillantott, és újra elkomorult.
– Paljakka esti gimnáziumba járt, a kétezres
évek elején pedig külföldre ment dolgozni – mond-
ta.
Amikor néhány évvel később Paljakka visszatért
Finnországba, pénzt és támogatókat kezdett gyűj-
teni, hogy először mászhasson meg egy nyolcezer
méternél magasabb hegycsúcsot.
 Bár ekkoriban még azt állította, hogy már felju-
tott két ilyen csúcsra, később kiderült, hogy ez ha-
zugság volt, amit Paljakka a szponzorok meggyő-
zésére vetett be. Amikor évek múlva egy újságíró
előásta az igazságot, Paljakka már ünnepelt hős
volt, akinek azonnal megbocsátották fiatalkori „fül-
lentését”. Hiszen azóta mégiscsak sokszorosan bi-
zonyította a képességeit.
– Paljakka megmászta a világ összes nyolcezer
méternél magasabb csúcsát, néhányat nem is egy-
szer – folytatta Karhu.
– Mégpedig oxigénpalack nélkül – vetette közbe
Hartikainen. – Le a kalappal, erre nem sokan képe-
sek!
Karhu valami ellenvetést motyogott a kalapeme-
lésre, amit azonban Hartikainen nem vett észre.
Paula egyetértett Karhuval, de úgy döntött, meg-
tartja magának a véleményét.
– Ez mind nagyon érdekes, de most az lenne a
legfontosabb, hogy megtaláljuk Paljakka mene-
dzserét, és teljes bizonyossággal megállapítsuk a
halott személyazonosságát – jelentette ki Paula. –
Elmegyek Paljakka címére. Útközben felveszem
Renkót, mert haza kell vinnie az autót.
– Így parancsolta a neje? – kérdezte Hartikainen,
és elvigyorodott.
– Heikkinek fülgyulladása van – közölte Paula.
 – Ó, az más – váltott hangnemet Hartikainen, és
egyszeriben aggódónak látszott. Ha gyerekekről
volt szó, kiderült, hogy van benne valahol mélyen
egy vatta puhaságú rész is.
– Te mész el a boncolásra – mondta Paula Harti-
kainennek.
Úgy tűnt, Hartikainen egyáltalán nem kapcsolta
össze Alanne és Paljakka esetét, Paula pedig jobb-
nak látta, ha nem is gondolkodik ezen a jelen fázis-
ban. A férfi annyi öngyilkosságot látott már a pá-
lyafutása során, hogy egy idő után valószínűleg
ezek bizonyos értelemben mind hasonlítani kezd-
tek egymásra. Jobb, ha egyelőre azt gondolja, hogy
csak rutinszerű patológiai vizsgálatról van szó.
Másrészt Paula attól is tartott, hogy Hartikainen
kinevetné, ha megosztaná vele a saját sejtéseit.
– Szívesen találkoztam volna azzal a kommuni-
kációs asszisztenssel – jegyezte meg Hartikainen,
miközben felvette a kabátját.
– Mondanál neki pár szót arról, hogy olykor jó
lenne felvenni a telefont? – kérdezte Paula.
– Nem ezért, hanem mert elég csinos nőnek lát-
szik. Megnéztem a Google-on.
Karhu felhorkant a sarokban. Hartikainen egy
telefontársaság logójával ellátott sapkát tett kopa-
szodó fejére.
 Minél több idő telt el Hartikainen válása óta, an-
nál slamposabb benyomást keltett. Ő maga való-
színűleg nem volt tisztában külső hanyatlásával,
mivel nem volt otthon senki, akitől építő visszajel-
zést kaphatott volna.
Paulát egyszeriben gyengédség fogta el kollégája
iránt, úgy, ahogy egy gyerek vagy egy nagypapa
iránt érez az ember.
– Vezess óvatosan! – mondta Paula a férfi kabát-
ja hátának, miközben az eltűnt a folyosóra vezető
ajtó mögött.
– Szerintem romlik Hartikainen hallása – jegyez-
te meg Karhu.
Paula meglepetten tekintett rá, mert a kollégája
szavaiban őszinte aggodalom, sőt melegség érző-
dött.
– Meglehet. Vagy csak azt hallja meg, amit akar –
válaszolta Paula.
– Persze ez nem tartozik rám. Az orvosi vizsgála-
ton majd észreveszik, amennyiben igazam van –
mondta Karhu.
– Igen – felelte Paula, és eszébe jutott, hogy a
régóta halogatott állapotfelmérésen kívül hamaro-
san annak is itt az ideje, hogy orvosi kontrollra
menjen. Legalábbis elvileg. De most nem akart erre
gondolni.
 – Emlékszel arra a homokkupacra Kaarina Alan-
ne halálának a helyszínén? – kérdezte Paula.
– Igen. Furcsa volt. Miért? – kérdezett vissza
Karhu.
– A játszótéren ugyanolyan sima, finom térkő-
homokot találtunk. Teljesen más volt, mint amivel
egyébként fel volt szórva a hely. Kértem, hogy ve-
gyenek belőle mintát. Ellenőriznéd, hogy a másik
helyszínen is begyűjtöttek-e homokot?
– Nem szükséges. Láttam, amikor bezacskózták.
– Szuper! Össze kell hasonlítani a két homokot.
Átnéznéd még az ott készült képeket? Amint csak
lehet. És újra ki kellene menni a helyszínre, ha a
képeken nem találsz olyasmit, amit eddig nem vet-
tek észre.
– Természetesen – felelte Karhu.
Paula elégedetten bólintott. A beosztottjai közül
Karhu volt az egyetlen, akitől szinte bármit kérhe-
tett anélkül, hogy az hosszadalmas magyarázatot
vagy indoklást várt volna. Bár Paula értékelte, ha
nem fogadják el automatikusan a gondolatait, bi-
zonyos helyzetekben ez nem segített, hanem in-
kább lassította a nyomozást. Különösen Hartikai-
nennel volt időnként nehéz vitatkozni.
– Van valami konkrét ötleted, mit lenne érdemes
keresni a képeken vagy a terepen? – kérdezte Kar-
hu.
 Paula bólintott, és megint úgy mosolygott, mint
egy összeesküvő.
 5

Otto Paljakka Helsinki elegáns városrészében, Ka-

tajanokkán lakott egy régi emeletes lakóház legfel-
ső szintjén. A lakás ránézésre körülbelül száz
négyzetméteres lehetett, és egyetlen helyiségből
állt. A csupasz fehér falak több mint három méter
magasak voltak. A mennyezet sötét fából készült,
és néhány masszív, barna fagerenda tagolta.
A téglalap alakú lakás egyik hosszú oldalát
egyetlen hatalmas félköríves ablak uralta, amely
szinte a padlótól a plafonig ért, és amely tucatnyi,
különböző alakú és méretű ablakszemre osztódott.
A másik hosszú falon egy kis nyitott konyha volt,
valamint egy puritán dolgozósarok egyetlen asztal-
lal és egy székkel, hátrább pedig egy alacsony bőr-
kanapéval. A szoba végében egy széles ágy állt.
Még a fürdőszoba is ugyanebben a térben volt,
igaz, üvegfallal és függönnyel elválasztva.
A gondnok, aki kinyitotta az ajtót, kint maradt a
lépcsőházban. Látszott rajta, hogy nagyon szeretne
kérdezni valamit. Paula kedvesen megköszönte a
férfinak a segítséget, és becsukta a lakás ajtaját.
Hallotta, hogy a férfi egy pillanatig még ott áll az
ajtó mögött, de aztán elment.
Renko füttyentett, mint a filmekben szokás, ami-
kor valaki valami lenyűgözőt pillant meg.
– Ez aztán a kéró! Egy igazi álom legénylakás! De
családnak nem való. Feleségestül még el lehetne
benne lakni, de gyerekekkel semmiképpen.
– Miért nem? – kérdezte ártatlanul Paula, mintha
nem értette volna, milyen lehet éjjel-nappal egy
térben lenni kisgyerekekkel. Eszébe jutott Kaarina
Alanne kopár lakása a pévécépadlóval meg a ko-
pott konyhaszekrénnyel.
– Nem kérdeznéd, ha lennének gyerekeid –
mondta Renko. – Megőrülnék, ha nem lenne egy
külön hálószobánk, ahol csukott ajtó mögött alud-
hatok, vagy ahova amúgy is visszahúzódhatok. Itt
nem lenne hova menekülni.
Paula elmosolyodott, majd védőkesztyűt vett elő
a zsebéből. Közvetlenül a bejárati ajtó mellett egy
keskeny, antik tükrös komód állt, aminek a tetején
egy barna bőrtárca meg egy mobiltelefon feküdt. A
mobil régimódi fapados modell volt, nem okostele-
fon.
– Ne érts félre, szeretem Heikkit, de nagyon fá-
rasztó tud lenni egy gyerekkel – folytatta Renko. –
Nem lennék képes otthon maradni vele évekig, ezt
sokszor elmondtam már a nejemnek is. Igaz, ha-
marosan ennek is vége, Heikki nemsokára betölti a
hármat, és a nejemnek vissza kell mennie dolgoz-
ni...
Paula már nem figyelt Renkóra, hanem óvatosan
kinyitotta a tárcát. Az átlátszó műanyag zsebben
legfelül Otto Paljakka jogosítványa volt. Tizenöt
éve adták ki, azaz a fényképnek legalább ilyen ré-
ginek kellett lennie. Ettől függetlenül a jogosítvá-
nyon látható férfi úgy nézett ki, mint a játszótéren
talált holttest.
Csak a sebhely nem volt ott az arcán.
Amikor elment hazulról, Paljakka nem csupán a
tárcáját, hanem a telefonját is otthon hagyta. Tu-
lajdonképpen semmit sem találtak a zsebeiben,
még a lakáskulcsát sem. Hol lehettek?
– …és egyrészt ez persze így van, másrészt vi-
szont a nejem nagyon szereti a munkáját – Renko
itt megállt vagy azért, mert a mondókája végére
ért, vagy hogy levegőt vegyen.
– Ez igazán remek – jegyezte meg Paula, közben
azon töprengett, vajon Renko éppen most mesélte
el, mit dolgozik a felesége, vagy ezt már valamikor
korábban elmondta. Nem merte megkérdezni. De
minden bizonnyal hamarosan amúgy is hallani fog
a feleség foglalkozásáról, akár szeretné, akár nem.
– Nicsak, egy öreg Nokia! – kiáltott fel Renko, és
lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a
pénztárca mellett fekvő telefont, de nem vette a
kezébe. – Úgy tűnik, ez egy eredeti 3310-es. Illik a
képbe.
– Milyen képbe?
– A teljes képbe – válaszolta Renko, és széles ív-
ben a lakás többi része felé intett. – Aszketikus be-
rendezés, semmi extra, még televízió sincs. Valami-
féle spiritualizálódásra utal, esetleg némi keleti
beütéssel, elvégre Paljakka rengeteg időt töltött a
Távol-Keleten. Nemrég olvastam egy női magazin-
ban, hogy manapság motivációs trénerként keresi
a kenyerét.
– A mellékelt ábra szerint egész jól mehetett ne-
ki – jegyezte meg Paula.
– De még mennyire! Ha egyszer valaki kész több
ezer eurót kifizetni egy egyórás előadásért, az az ő
dolga. Én is szívesebben tartanám el a családomat
azzal, hogy beszélek, mint hogy felakasztott öreg
néniket szedek le a fáról.
– Elhiszem – dünnyögte Paula, miközben beljebb
lépett Otto Paljakka legénylakásába.
A szoba közepén egy térdmagasságnál alacso-
nyabb, négyzet alakú asztal állt, fölötte hosszú lán-
con modern, fekete kristálycsillár lógott. Paula fel-
kattintotta a konyha falán a legfelső villanykapcso-
lót, amire több tucat kicsi lámpa gyulladt fel, meg-
világítva az alacsony asztalt meg a körülötte elhe-
lyezett párnákat a padlón.
– Hűha! – álmélkodott Renko.
Egészen úgy hangzott, mintha elcsöppent volna
a nyála.
Az alacsony asztalt egy hatalmas legóépítmény
töltötte be, amely mindkét irányban egy méter
hosszú lehetett, és körülbelül fél méter magas.
Paula és Renko néma tisztelettel közeledtek az
asztalhoz, Paula is, habár nem különösebben érde-
kelték egy felnőtt férfi legókockái. Ez azonban egy
halott ember befejezetlen projektje volt – számára
nyilvánvalóan nagyon kedves, hiszen egyértelmű-
en ez az építmény volt a lakás középpontja, amihez
a berendezés többi elemét igazították.
Az építmény szélén barna hegység emelkedett
több fehér csúccsal. Egy zöld völgyet vettek körül,
ahol legófenyők nőttek. Egy folyó is volt benne,
melyet különböző kék árnyalatú kis kockákból rak-
tak ki.
A völgy közepén két épület állt, egy keleti temp-
lom és egy kis házikó. A befejezetlen templom előtt
egy legószerzetes állt narancssárga köntösben.
A házikó olyan volt, mint egy hagyományos vi-
déki finn faház. Piros falai voltak, fehér ablakkere-
tei, meredek nyeregtető és kémény. A ház falához
apró sílécek voltak támasztva, a lépcsőn pedig egy
lyukas fejű legóemberke ült – mivel nem volt se
sapkája, se haja.
Renko kesztyűs kezébe vette a legófigurát, és ki-
egyenesítette a lábát.
– Kopasz, mint Paljakka. És nézd csak! – mondta
Renko, azzal Paula felé fordította az emberkét. A
hengeres arc bal felére piros filccel egy vonalat
húztak, amely Paljakka sebhelyére emlékeztetett.
– Lehet, hogy Paljakka valami egészen másra vá-
gyott, mint egy tetőtéri lakásra Helsinki belváro-
sában – mondta Renko.
– Olyanról nem kell álmodozni, amit már elért az
ember – jegyezte meg Paula.
Az ajtó felől motoszkálás hallatszott. Kulcsot
dugtak a zárba. Renko összerezzent, és beleejtette
a legó Paljakkát a befejezetlen templom belsejébe.
Paula mozdulatlanná dermedt, hirtelen úgy érezte,
mintha tolvajok lennének. Mi van, ha mindannyian
tévedtek, kezdve az öreg és általában oly tartózko-
dó orvossal? Mi van, ha Otto Paljakka mindjárt be-
lép az ajtón, nekik pedig magyarázkodniuk kell,
hogy miért érdeklődik két rendőr eme gyerekes
hobbija iránt?
Az ajtó résnyire kinyílt, és egy baseballsapkás
férfi nyomakodott be nagy nehezen, háttal. Egy
nagy nyitott kartondobozt cipelt.
 A két nyomozó egymásra nézett, majd Renko za-
vartan a legótemplomra pillantott, amely éppen az
előbb nyelte el Finnország leghíresebb hegymászó-
jának miniatűr mását.
– Jó napot! – köszönt hangosan Paula, és elő-
szedte a jelvényét.
A sapkás férfi ijedtében felkiáltott, hangja meg-
lepően magas volt, és leejtette a kezében lévő do-
bozt a padlóra. Rémülten meredt Paulára és Ren-
kóra, és komikus harci pozíciót vett fel.
– Paula Pihlaja rendőrfelügyelő vagyok, ő pedig
Aki Renko rendőrfőtörzsőrmester. Otto Paljakkát
keressük.
– Én is – mondta indulatosan a férfi. – Már teg-
nap este óta.
– Kicsoda ön, és miért van kulcsa Paljakka laká-
sához?
A férfi nem válaszolt, hanem kivette a zárból a
kívül maradt kulcsot, zsebre tette, majd becsukta
az ajtót.
– Ez az én saját kulcsom – közölte a férfi. – Otto
Paljakka menedzsere vagyok.
Tehát ő volt Nico Saarela, akit Hartikainen hiába
próbált elérni egész délelőtt. – Nico, mégpedig cé-
vel – jegyezte meg Hartikainen gúnyosan. Egy idő-
ben divat volt a hétköznapi finn nevekben a k betűt
c-vel helyettesíteni, szerencsére csupán múló őrü-
let volt. Ennek nyomán Finnországban élt jó né-
hány olyan harmincas-negyvenes ember, akiknek
bemutatkozáskor mindig meg kellett említeniük a
nevük megszokottól eltérő írásmódját, ha nem
akarták, hogy hibásan kerüljenek az iratokba.
– Ilyen terhet pakolni szerencsétlen gyerekre! –
méltatlankodott Hartikainen.
Paula ezt már korábban is hallotta, valahányszor
egy Marco, Nico vagy Mica ült a kihallgatószobá-
ban; mintha a név szokatlan írásmódja indította
volna el különféle szerencsétlen események laviná-
ját, aminek következtében anyuci kicsi Marcója vé-
gül rossz útra tévedt.
Nico Saarela le volt barnulva, habár az éppen
mögöttük hagyott télutó idén hosszú és szürke volt
Helsinkiben. Valami déli országban tölthette az
időt. Netán a hegyekben, ötlött Paula eszébe, vala-
hol, ahol a hótakaró felerősítette a napsugarak ere-
jét.
Paula várta, hogy a menedzser megkérdezze,
miért keresi a rendőrség Otto Paljakkát. Nico Sa-
arela azonban nem ezt tette, hanem felvette a do-
bozt a padlóról, és Paljakka dolgozóasztalához vit-
te.
– Könyveket hoztam Ottónak – magyarázta Sa-
arela.
– Mikor látta utoljára? – kérdezte Paula.
 – Tegnap délelőtt. Arról beszéltünk, hogy ma be-
jön az irodába, és dedikálja a könyveket, de nem
jött. Próbáltam hívni, de…
Saarela hirtelen elhallgatott. Úgy tűnt, rájött,
hogy valami nagyon nincs rendben.
– Miért keresik Ottót? Csinált valamit?
– Miért gondolja, hogy csinált valamit? – kérdez-
te érdeklődve Renko.
– A rendőrség általában nem azért szokott em-
berek után érdeklődni, mert csináltak valamit?
Legalábbis a bűnügyi rendőrség.
– Egy egyelőre tisztázatlan halálesettel kapcso-
latban nyomozunk – közölte Paula. – Ma reggel ta-
láltak Kelet-Helsinkiben egy holttestet, és okunk
van azt feltételezni, hogy Otto Paljakka az.
Nico Saarela olyan arcot vágott, mintha azt várta
volna, mikor teszi hozzá a rendőrfelügyelő, hogy ez
csupán vicc. Levette a fejéről a sapkát, de aztán za-
vartan visszarakta. A piros sapkára fehér betűkkel
ezt nyomtatták: Team Otto.
– Biztos, hogy Otto az? – kérdezte Saarela.
– Ezt próbáljuk éppen kideríteni. Remélhetőleg
még a mai nap folyamán sikerül tisztáznunk. De a
nyilvánosan elérhető fotók alapján nagyon való-
színűnek látszik, hogy az elhunyt Otto Paljakka.
– Megnézhetném?
 – Amilyen hamar csak lehet. Renko! – mondta
Paula, mire Renko bólintott, azután az ablakhoz lé-
pett, és elővette a telefonját, hogy felhívja Hartika-
inent, akit elküldtek a boncolásra.
Nico Saarela ismét felfedte kopaszra borotvált
fejét, mint egy temetésen, és sapkáját letette az
íróasztalra a kartondoboz mellé. Leült a székre,
fordítva, karjával átfonta a háttámlát, és komor pil-
lantást vetett a legóépítményre, utána Renkóra, a
padlóra, a bejárati ajtóra, aztán megint a legóra,
mintha ezek mind egymást váltó gondolatokként
cikáznának a fejében.
– Elmondaná bővebben, mi történt, amikor utol-
jára találkozott Paljakkával? – kérte Paula.
Saarela abbahagyta a szoba pásztázását. Kiegye-
nesedett, megköszörülte a torkát, és tenyerét a
combjához dörzsölte.
– Otto tegnap délelőtt tízkor bejött az irodába.
– Általában is ebben az időben szokott megér-
kezni a munkahelyére?
– Ottónak nincs fix napirendje.
– Meddig maradt ott?
– Két-három órát. Dedikálnia kellett néhányat a
könyveiből a partnereink számára. Az első kiadás
azonnal elfogyott, és Otto kellemetlennek tartotta,
hogy az együttműködő partnerek nem kaptak az
elsők között saját példányt. Szóval ő sürgette a
dolgot, nem én. De a könyvküldemény az ígéret el-
lenére mégsem érkezett meg tegnap, ezért Ottónak
ma reggel újra be kellett jönnie, hogy elintézze a
dolgot.
– Hol van az irodájuk?
– A lakásomban, Lauttasaariban. Tulajdonkép-
pen nem iroda, csak annak hívjuk. Otthon dolgo-
zom, és többbnyire Otto jön hozzám.
– Miért nem fordítva?
– Otto nem akar az otthonában semmiféle ügyin-
tézést vagy egyéb irodai munkát. Az ő feladata az,
hogy gondolkodjon.
– És írjon – tette hozzá Renko.
– Nos, igen, legalábbis bizonyos értelemben. Eh-
hez valójában szellemírót alkalmaztunk – mondta
Nico Saarela, és kivett két könyvet a dobozból. –
Parancsoljanak! Ingyen adjuk.
A könyv borítója fehér volt, szinte üres. Alul ap-
ró betűkkel ez állt: Otto Paljakka. Fölötte ugyan-
ilyen kis betűkkel a cím: A hegymászó lelke.
– A hegymászó lelke ennyire üres? Vagy ennyire
tiszta? – kérdezte Renko.
Nico Saarela sértődöttnek látszott, és nem vála-
szolt. Talán ő maga tervezte a borítót.
– Milyennek tűnt Paljakka tegnap reggel? – kér-
dezte Paula.
 – Teljesen átlagosnak. Vagyis az átlagos önma-
gának. Mivelhogy Otto egyáltalán nem átlagos em-
ber.
– Mi mindenről esett szó?
– Először arról, hogy nem érkeztek meg a köny-
vek. Otto nagyon dühös volt emiatt.
– Könnyen dühbe gurult?
– Ha volt rá oka, akkor igen. Ha a dolgok nem
úgy mentek, ahogy ő szerette volna.
Anélkül, hogy észrevette volna, most már Sa-
arela is múlt időben kezdett beszélni Paljakkáról,
de valószínűleg csupán amiatt, mert Paula is így
tett.
– Azután, ha jól emlékszem, átbeszéltük az előtte
álló szerepléseket meg egyes tiszteletdíjakkal kap-
csolatos ügyeket, azaz semmi különös. Dél körül
ment el, azt mondta, ebédelni megy, aztán haza.
– És ezután nem hallott róla többet?
Saarela megrázta a fejét.
– Miért kulccsal jött be, ahelyett, hogy először
becsengetett volna? – kérdezte Renko.
Saarelát szemlátomást váratlanul érte a kérdés.
Jól van Renko, ez ügyes húzás volt, gondolta magá-
ban Paula.
– Úgy jöttem volna? Biztosan azt hittem, hogy
nincs itthon.
 – Ha ezt hitte, akkor minek jött egyáltalán? –
szegezte neki a kérdést Paula.
– Más dolgom is volt errefelé, ezért arra gondol-
tam, egyúttal elhozom a könyveket is.
– Milyen más dolga?
– Magánjellegű találkozó.
– Kivel?
– A barátnőmmel. Egyenesen tőle jövök. Meg-
kérdezhetik, ha akarják.
Paula észrevette, hogy a beszélgetés túlságosan
is kezd kihallgatásra emlékeztetni, holott még nem
is azonosították a holttestet. Megköszönte Nico Sa-
arelának a könyvet, és megkérdezte Renkót, befe-
jeződött-e a boncolás.
– Már majdnem. Azt mondták, odamehetünk és
megvárhatjuk, amennyiben a hozzátartozó szeret-
né látni az elhunytat.
Renko szavaiból Paula arra következtetett, hogy
Paljakkát sikerült azonosítani, de nem akart rá
visszakérdezni Saarela jelenlétében.
– El tud jönni velünk? – kérdezte Paula.
– Szívesebben mennék önök után a saját au-
tómmal – válaszolta Saarela. Aztán tanácstalanul a
könyvekkel teli dobozra nézett, amit hiába cipelt
fel a legfelső emeletre. – Ezeket is hozzam?
– Hagyja csak itt őket – mondta Paula. – És meg-
kaphatnám a lakáskulcsot? Visszaadjuk, amint a
végére járunk az ügynek. De egyelőre azt kell kér-
nem, hogy a rendőrségen kívül senki ne jöjjön ide,
még ön sem.
Saarela meglepettnek látszott, és egy mozdulatot
sem tett, hogy elővegye a zsebéből a kulcsot.
– Miért?
– A nyomozás befejezéséig le kell pecsételnünk a
lakást – magyarázta Paula.
– Mit kell nyomozni egy öngyilkosságon?
– Öngyilkosságon? – ismételte meg Paula. – Mi-
ből következtet arra, hogy öngyilkosság történt?
Saarela most még jobban zavarba jött.
– Miért, hát nem az történt?
 6

Karhu óvatosan leereszkedett a tengerparti síkos

sziklákon egészen a víz széléig. Kétszer is körbejár-
ta a félsziget csúcsát, és szisztematikusan megvizs-
gált mindent annak a helynek nagyjából a százmé-
teres körzetében, ahol Kaarina Alanne holttestét
megtalálták. A félsziget vége még ennél is közelebb
volt a helyszínhez.
Az ég egyetlen hatalmas szürke felhőként borult
a tájra, súlyos, nedves foszlányokat hullajtva a fe-
ketén hullámzó tengerbe. Az ónos eső nem csilla-
podott, éppen ellenkezőleg. Maga az eső nem za-
varta Karhut, az viszont annál inkább bosszantotta,
hogy szándékosan küldték ki ebbe a zivatarba tűt
keresni a szénakazalban, miközben a többiek egy
frissebb és érdekesebb ügyben nyomoztak oda-
bent az irodában.
Csak mint eset érdekesebb, emberként termé-
szetesen egyformán értékesek mindketten, emlé-
keztette magát Karhu.
Valójában nem tartotta különösebben sokra sem
a hegymászókat, sem más extrém sportok művelő-
it. Nem értette, miért tesz valaki kockára mindent,
miért veti be az összes fizikai, szellemi és anyagi
erőforrását annak érdekében, hogy feljusson egy
hegycsúcsra, vagy lemerüljön egy víz alatti bar-
langba. Az efféle dolgok iránt ellenszenvet érzett. A
különleges egységben sokszor nézett szembe va-
dászpuska csövével, egyszer pedig egy gyermekkel,
akinek az apja az akció végén megölte magát.
Karhu nem akart több extremitást az életébe.
Nem kívánt egyebet, mint hogy munka után haza-
mehessen, becsukhassa az ajtót, és maga mögött
hagyhassa a gonosz világot.
Rossz érzés volt csalódást okozni Paulának,
azonban tudta, elég alaposan átvizsgálta a terepet
ahhoz, hogy százszázalékos bizonyossággal kije-
lenthesse: az, aminek a keresésére Paula odaküld-
te, nincs a félszigeten.
Karhu tekintete még egyszer végigsiklott a ná-
dason, amely a félsziget csúcsa melletti védett kis
öbölben volt. Azután elindult a parton, elhaladt a
hely mellett, ahol Kaarina Alanne meghalt, majd a
tanösvény és a parkoló felé vette az irányt. Egy fe-
nyő törzsén ott felejtődött egy hosszú csík rendőr-
ségi szalag, Karhu odament, letépte és zsebre tette.
A mobilja megrezzent a belső zsebében, a szíve
fölött. Megállt az esőben, hogy elolvassa az üzene-
tet, habár erre akkor is ráért volna, amikor már
beült az autóba. Azóta várta az üzenetet, mióta
reggel eljött otthonról.
Mielőtt még feloldotta volna a telefont, egy ha-
talmas hópehely hullott a kijelző közepére, ami
azonnal el is olvadt, és megakadályozta, hogy az
érintőképernyő bekapcsolódjon. Megtörölte a kép-
ernyőt a nadrágjában, és a telefon fölé hajolt, hogy
védje az esőcseppektől.
Az üzenet ki mástól jött volna, mint Joonastól:
Ne haragudj a reggel miatt. Jó, ha ötre megcsiná-
lom a vacsorát? A rakott cukkinit, amit szeretsz.
Fontos vagy.
Az üzenet végén több különböző szív emoji so-
rakozott. Karhu elmosolyodott, majd zavartan ösz-
tönösen körülpillantott, pedig senki sem láthatta
az erdőben.
Én is sajnálom, válaszolta Karhu. A rakott cukki-
ni csodás lenne.
Aztán kitörölte a második mondatot.
A rakott cukkinid mennyei. Szuper vagy.
Az üzenet után még odatett két mosolygós emo-
jit is, szemek helyett szívvel. De az üzenet elküldé-
se után észrevette, hogy a másodiknál az ujja vélet-
lenül egy olyan szmájlira csúszott, aminek szét-
robban a feje.
Hopsz, véletlenül rossz szmájlit küldtem. De te
olyan kedves vagy, hogy szétvet az öröm.
 Joonas egy nagy szívvel válaszolt. Karhu vissza-
tette a telefont a belső zsebébe, és az ég felé fordí-
totta az arcát. Hagyta, hogy szitáljon rá az eső, mie-
lőtt továbbindult. Miután elérte a tanösvényt, úgy
döntött, balra fordul, nem pedig jobbra, amerre rö-
videbb lett volna az út a parkolóig. Ez ugyan azt is
jelentette, hogy még jobban elázik, de amikor Kar-
hunak valamilyen ötlete támadt, semmi sem tart-
hatta vissza attól, hogy megvalósítsa.
Az ösvény lekanyarodott a tengerpartra, majd
ismét visszatért az erdőbe. A félszigetnek ezen az
oldalán erősebben fújt a szél, és a hideg kezdett be-
furakodni a teljesen átázott kabát alá. Karhu már
bánni kezdte, amiért ezt az útvonalat választotta, a
romantikus pillanat elillant, és maradt helyette a
tenger felől fújó jeges szél.
A parton, közel az ösvény elejéhez egy kalyiba
bukkant elő, mellette pár felfordított evezős csó-
nak, amiket télire kiemeltek. Olyan messze voltak a
rendőrség által lezárt területtől, hogy aligha vizs-
gálták meg őket alaposabban, legalábbis eddig még
nem.
Karhu megrángatta a bódé ajtaját, de az zárva
volt. A piszkos ablakon keresztül nem lehetett lát-
ni, mi van odabent. A csónakok alatt kiszáradt fű
volt. Karhu úgy határozott, még megkerüli a viskót,
aztán megy tovább.
 A ház mögé érve ismét mosoly jelent meg az ar-
cán.
Ott volt, a rothadó szénára dobva. Pontosan ak-
kora, amekkorának lennie kellett.
Vagy Paula nem ezt kerestette vele?
Egy négy méter hosszú deszkadarab.
 7

Nico Saarela az igazságügyi orvostani osztály váró-

jában ült. A térdére támaszkodott, és közben úgy
morzsolgatta az ujjai között a Team Otto sapkát,
akár a rózsafüzért.
Hartikainen kiüzent a boncteremből, hogy a
hozzátartozó fél óra múlva bemehet megnézni az
elhunytat. Paula úgy döntött, hogy ő is kivár addig,
pedig rendőrként azonnal bemehetett volna, ami-
kor megérkeztek, hogy jelen legyen a boncolás
utolsó fázisánál. Hasznosabbnak tartotta azonban,
ha inkább Nico Saarela mellett marad, hogy megfi-
gyelje. Másrészt Hartikainen sokkal jártasabb volt
az igazságügyi orvostanban, mint ő.
Saarela egy szót sem szólt, amióta megérkezett.
Húsz perccel később ért ide, mint Paula és Renko,
pedig csak néhány kilométer volt az út. A férfi azt
mondta, nem talált parkolóhelyet, ami nyilvánvaló
hazugság volt. Útközben beugrott valahova.
Saarela magával hozott néhány példányt Otto
Paljakka legújabb könyvéből, melyeket a mellette
álló kis asztalkára rakott. Paula csodálkozott ma-
gában: vajon Saarela a hullaházban kívánja oszto-
gatni őket? Netán árulni?
Ezekbe a példányokba már nem lehetett autog-
ramot kapni a hegymászótól. Hartikainen említette
az üzenetében, hogy időközben azonosították a
holttestet, az illető valóban Otto Paljakka volt.
Paula finoman megbökte a mellette ülő Renkót,
akit meglepő módon szintén szótlanná tett a hely
hangulata, és Nico Saarela felé intett a fejével. Ren-
ko felvonta a szemöldökét, de úgy tűnt, megértette
a célzást.
– Milyen tulajdonságokkal kell rendelkezni vol-
taképpen a hegymászáshoz? – kérdezte Renko. –
Csak úgy eszembe jutott, mert én még sohasem
próbáltam.
Nico Saarela meg sem kísérelte leplezni a kellet-
len kifejezést az arcán, ami azt érzékeltette, men--
nyire ostobának tartja Renko kérdését.
– Sokan vannak, akik sohasem próbálták –
mondta, és sapkáját a könyvkupac tetejére tette,
mintha túlságosan szent tárgy lenne ehhez a triviá-
lis beszélgetéshez.
– Egyszer egy srác nagyon kapacitált egy útra a
Kilimandzsáróra, de nekem túl drága volt – mesél-
te Renko.
– Azok turistautak – jegyezte meg Saarela. – Az
teljesen más.
 – Igen, persze – bólogatott Renko. – Azokon biz-
tos sorba kell állni a csúcshoz.
– Ahogy sok más hely esetén is.
– Nagyon érdekes ez a dolog – lelkesedett Ren-
ko. – Mi készteti az embereket arra, hogy akár még
sorba is álljanak, csak hogy feljussanak oda? Ha az
ember szeretne elérni valami különlegeset, és emi-
att felmászik például a Mount Everestre, ugyan mi-
től lesz olyan különleges, ha a hegytetőn már an--
nyian vannak, mint a heringek?
Saarela nem felelt, azonban úgy meredt Renkó-
ra, mint egy értetlen bunkóra. Paula ellenben teljes
mértékben osztotta kollégája véleményét. Igaz,
egyáltalán nem volt biztos, hogy Renko valóban azt
gondolja, amit mond, mindenesetre eltökélten foly-
tatta a csevegést a megkezdett úton.
– Ha viszont nem arról van szó, hogy valami kü-
lönlegeset akarnak elérni, akkor még mi motivál-
hat az efféle sorban állásra? Kipróbálni a saját ha-
tárainkat? Ennek lennének sokkal kényelmesebb
és olcsóbb módjai is, mint például az ultramaraton
vagy a szabadtüdős merülés. Biztonságosabb is
lenne, meg környezetbarátabb is. Nem kellene Ne-
pálba repülni. Vagy Kínában van?
– A határon van – mondta feszült hangon Sa-
arela. – Amint már mondtam, a turizmus teljesen
más dolog. Jelen esetben profikról van szó.
 – Természetesen, hogyne. De a háttérben vajon
nem ugyanaz a szükséglet áll? – vitatkozott tovább
Renko. – Különlegesnek lenni.
– Otto különleges volt – jelentette ki Saarela. –
Különleges volt már azelőtt, hogy akár csak egyet-
len csúcsot is megmászott volna.
– Ezt szépen mondta – bólintott Renko.
– Miért hagyott fel a hegymászással? – kérdezte
Paula. – Hiszen alig múlt negyven.
– Elért mindent – válaszolta Saarela. – Vagy leg-
alábbis bőven eleget ahhoz, hogy elkezdhessen
pénzt keresni ahelyett, hogy egyfolytában mások-
tól kényszerül koldulni.
– Azért aligha beszélhetünk koldulásról – mond-
ta Paula.
– Nem, természetesen az utolsó években már
nem – ismerte el Saarela. Ami azt illeti, Otto tulaj-
donképpen még nem is akarta abbahagyni. Én be-
széltem rá, pontosabban mi.
– Kik azok a mi?
– Én, Jonna meg Samuli. Jonna Salomaa felelt a
médiakapcsolatokért, és intézte a kommunikáció
többi részét. Samuli Suominen a hegyekben volt
Otto legfőbb segítője, illetve tulajdonképpen min-
denhol és mindenben. Egyébként ők is idejönnek,
idefelé telefonáltam nekik. Ők is szeretnék látni Ot-
tót. Ugye nincs akadálya?
 – Elvileg csak a közeli hozzátartozói nézhetik
meg az elhunytat, jelen esetben ön – közölte Paula.
– Mi mind Otto hozzátartozói vagyunk – jelentet-
te ki Saarela. – Azért vagyok én megjelölve mint
közeli hozzátartozó, mert egyébként is én intéztem
a hivatalos ügyeit. De Jonna és Samuli közelebb áll-
tak hozzá, mint én. Mi vagyunk Otto családja.
Az utolsó mondatot Nico Saarela szinte ünnepé-
lyesen mondta ki. Paula azon gondolkozott, van-e a
férfinak saját családja, vagy Otto barátai jelentették
a családot Saarela számára is. Jegygyűrűje leg-
alábbis nem volt, de manapság ez nem jelentett
semmit. Azelőtt nem kellett külön rákérdezni, há-
zas-e az illető, elég volt rápillantani a gyűrűsujjára.
– Hogyan érezte magát Otto azután, hogy abba-
hagyta a mászást? – kérdezte Renko. – Ha egyszer
a hegymászás volt az élete.
Saarela nem felelt azonnal. Levette a sapkáját a
könyvkupac tetejéről, és a kezében forgatta.
– Azt képzeli az ember, hogy ilyenkor óriási űr
keletkezik az ember életében – folytatta Renko, aki
tisztában volt azzal, hogy vaktában feltett kérdésé-
vel beletrafált. A sapkát forgató ujjak mozgása le-
lassult, majd megállt.
– Otto még az akklimatizálódás fázisánál tartott
– mondta habozva Saarela. – Nem szokott hozzá
ahhoz, hogy egy helyben maradjon.
 – Beszélt nehézségekről? – kérdezte Renko.
– Nekem nem, de mintha Samuli említett volna
valamit.
– Mit?
– Kérdezzék meg tőle! – tört ki Saarela, majd bé-
külékenyebben hozzátette, hogy Samuli úgyis
mindjárt megérkezik.
– Milyen benyomást tett önre Otto? – folytatta a
faggatózást Renko.
Saarela feltette a sapkát a fejére, mintha ezáltal
képes lenne mondani valamit Otto Paljakka ke-
délyállapotáról. Csípőre tette a kezét, hátradőlt és
kinyújtotta a lábát.
– Nos, talán bizonyos értelemben depressziós
volt – bökte ki végül. – Vagyis a depresszió talán
túl erős kifejezés. Lehangolt, levert. Csendesebb,
mint általában.
– Ezért gondolta a halálesetről, hogy öngyilkos-
ság történt? – kérdezte Paula.
Saarela behunyta a szemét, és bólintott. A me-
nedzser valószínűleg bűntudatot érzett azért, mert
neki is része volt abban, hogy rábeszélték Paljak-
kát, cserélje a tiszta hegyi tájakat sápadt előadó-
termekre.
– Mikor hagyott fel a hegymászással? – kérdezte
együttérzően Paula.
 – Nagyjából egy éve. Rögtön utána neki akart
kezdeni egy könyvnek, ahogy javasoltam is, és
megvette azt a lakást. Úgy tűnt, minden jól alakul,
legalábbis kezdetben.
– A könyv nemrég jelent meg, ugye?
– Egy hónapja. Sokkal jobban ment, mint ahogy
vártuk, az első kiadás egy hét alatt elfogyott. Nem
áll mögöttünk semmilyen nagy kiadó, mi magunk
adtuk ki a könyvet – magyarázta Saarela, közben
leemelt egy példányt a kupac tetejéről. Szemláto-
mást felélénkült, hogy beszélhetett a projektről,
amire nyilvánvalóan nagyon büszke volt. Egy pilla-
natra a könyvre meredt, majd a térdére fektette. A
könyv gerincén Paljakka neve és a könyv címe lát-
szott ezüstös betűkkel, ugyanolyan kalligrafikus
írással, mint a Team Otto felirat Saarela sapkáján.
Renko váratlanul apró, elfojtott sóhajt hallatott,
és felállt.
– Járok egyet odakint – mondta. – Itt valahogy
rossz a levegő.
Nico Saarela úgy nézett Renkóra, mintha az ép-
pen egy ízléstelen viccet mondott volna. Ekkor
megszólalt egy telefon, a csengőhang az Always Lo-
ok on the Bright Side of Life volt a Monty Pythontól.
Saarela elvörösödött, mintha most ő követett volna
el valamilyen otrombaságot a hullaházban.
 Paula kérdőn pillantott Renkóra, aki kerülte a
tekintetét, és azt motyogta, hogy mindjárt vissza-
jön. Paula hagyta, hogy kimenjen, de ő maga nem
mozdult, mivel nem akarta egyedül hagyni Sa-
arelát.
A menedzser gyorsan végzett a telefonálással.
– Jonna és Samuli odakint vannak a bejáratnál.
Mielőtt Paula elindulhatott volna az ajtóhoz, hal-
lották, ahogy távolabb tompán becsapódik a bejá-
rati ajtó, és Renko útbaigazítja az újonnan érkezet-
teket, hogy menjenek végig a folyosón, azután for-
duljanak jobbra.
Saarela kiegyenesedett, a könyvet visszarakta az
asztalra, a sapkát pedig rátette. Felállt, végigsimí-
tott az ingén, és végignézett magán. Paula most
vette észre a kerek pocakot, miközben a mene-
dzser nagy nehezen feljebb húzta a farmerját a de-
rekán. Így sikerült szinte teljesen eltüntetnie a ha-
sát, de kellemetlen érzés lehetett. Ránézésre is lát-
szott, hogy Saarela nem volt sportoló. Paula azon
tűnődött, hogy egy Otto Paljakka-féle ember miért
választotta a menedzserének éppen Saarelát, aki
egyáltalán nem törődik a kondíciójával.
Saarela megállt a helyiség közepén, és ott várt
összekulcsolt ujjakkal, arcán olyan kifejezéssel,
amely inkább illett gyászszertartást celebráló lel-
készhez, mint gyászoló hozzátartozóhoz. A folyosó
felől nem hallatszott egyéb, mint tompa lépések, az
érkezők nem beszélgettek. Amikor egymásba ka-
rolva beléptek, megálltak, amint észrevették Sa-
arelát.
Egy pillanatig senki sem szólalt meg. Paula ér-
deklődéssel figyelte őket.
A nő huszonévesnek látszott, de valószínűleg
már elmúlt harminc. Fekete, egyenes szabású nad-
rágkosztüm, nagy, vastag keretes szemüveg és pla-
tinaszőke haj rövidre vágott, egyenes frufruval. De
egyúttal nagyon sportosnak tűnt, izmos volt, nem
holmi törékeny nő.
Paula meglepőnek találta, hogy Hartikainen
vonzónak nevezte a nőt – persze, végül is miért ne,
ha muszáj vonzónak nevezni valakit –, de Paula
szerint egyáltalán nem volt Hartikainen esete.
Természetesen az sem kizárt, hogy a válása után a
kollégája ízlése megváltozott. Vagy pedig egy bizo-
nyos életszakaszban kezdett minden nő elég von-
zónak látszani egy magányos férfi szemében.
A nő kisírt szemmel érkezett. A mellette álló férfi
arca rezzenéstelen volt, semmi nem árulta el az ér-
zéseit. A férfi sötétzöld szabadidőfelsőt viselt, ami
nem volt vadonatúj, inkább már kissé kopott. Úgy
nézett ki, mint aki egyenesen egy tábortűz mellől
érkezett. A nővel ellentétben ő valószínűleg idő-
sebbnek látszott a koránál, ami részben ápolatlan
külsejéből adódhatott, részben szálkás maratonis-
ta alkatából, sovány volt és szikár, idő előtt meg-
ráncosodott. Még jobban le volt barnulva, mint Sa-
arela.
Paula arra gondolt, ha a két férfi ugyanott bar-
nult le, akkor a szabadidőruhás a barnaságát több-
napos síeléssel szerezhette, míg Saarela a síköz-
pont vendéglőjének teraszán.
– Sziasztok! – törte meg végül a csendet Saarela.
– Nagyon sajnálom.
A nő felzokogott, és Saarela nyakába borult. Ez-
után a két férfi is megölelte egymást.
A nő azonnal egy csomó kérdéssel árasztotta el
Saarelát, aki azonban csak a fejét rázta. Ekkor az
újonnan érkezettek észrevették Paulát, aki felállt,
és bemutatkozott. A nő és a férfi egyszerre nyújtot-
tak neki kezet.
– Jonna Salomaa.
– Samuli Suominen.
Salomaa kézszorítása határozott volt, Suomi-
nené érdes.
– Bizonyára sok kérdésük van, nekünk viszont
egyelőre nagyon kevés válaszunk – kezdte Paula. –
Azonban hamarosan megnézhetik az elhunytat.
Annyit meg tudok erősíteni, hogy megtörtént az
azonosítás, a halott Otto Paljakka.
 Ekkor Hartikainen jelent meg a boncterem ajta-
jában.
– Készen volnánk – közölte.
Bemutatkozott a három embernek, és olyan em-
patikusan biztosította őket a részvétéről, ahogy
csak egy negyven éve a pályán lévő rendőr képes.
– Kérem, kövessenek! – mutatott előre.
Senki sem tett egyetlen lépést sem az ajtó felé.
Hartikainen türelmesen várt előrenyújtott karral,
míg végül Saarela elhatározta magát, hogy ő lépjen
be elsőként megnézni a halott barát holttestét.
Hartikainen megőrizte szelíd, békés arckifejezé-
sét, amíg a három ember bement előtte az ajtón.
Azután várt egy pillanatot, majd odasúgta Paulá-
nak az üres váróban:
– Élőben még jobban néz ki.
 8

A parkolóban Renko magában szitkozódott, ami-

kor eszébe jutott, hogy nincs ott a kocsija. Megpró-
bálta kinyitni Paula sáros Saabjának az ajtaját, ha-
bár tudta, hogy hiába. Paula ugyan sokszor volt le-
zser hétköznapi dolgokban, de a kocsiját sohasem
hagyta nyitva, nemhogy benne felejtse a kulcsot.
Renkónak nem volt kedve visszamenni, hogy el-
kérje a slusszkulcsot, mert Paula magyarázatot
várt volna, aminek hallatán aztán valószínűleg azt
mondta volna, hogy várjon, mert az ügy nem an--
nyira sürgős, később is elintézhetik, együtt.
Renko azonban nem később és nem együtt akar-
ta elintézni. Egyedül akarta.
Időről időre elege lett abból a szerepből, hogy
Paula segédje, legalábbis kezdte így érezni. Eleinte
megtiszteltetésnek érezte, hogy Paula társaként
dolgozhatott, de hamar észrevette, hogy a csoport
többi tagja sokkal önállóbban végzi a munkáját.
Renko megnézte a telefonján a menetrendet, de
kénytelen volt megállapítani, hogy villamossal és
metróval túl sokáig tartana az út. Taxival kellene
mennie, erre azonban nem volt keret. Miközben
leadta a rendelését az Ubernek, azt számolgatta
magában, mennyibe kerülhet egy út oda-vissza Ke-
let-Helsinkibe. Végül úgy döntött, inkább bele sem
gondol.
Tény, hogy Renko feleségének hosszú gyermek-
gondozási szabadsága anyagilag a csőd szélére jut-
tatta a családot. A várandósság kábítóan örömteli
időszakában vettek egy túlságosan drága lakást,
amit valójában csak abban az esetben engedhettek
volna meg maguknak, ha mindketten teljes állás-
ban dolgoznak. Renko hamarosan rájött, hogy
gond lesz, a felesége azonban nem sokkal a szülés
után arról kezdett beszélni, mennyivel jobb egy
kisgyereknek bölcsőde helyett otthon az anyjával,
az újdonsült apát pedig nem vitte rá a lélek, hogy
szóba hozza a problémát. Ehelyett először az apjá-
tól kért kölcsön, azután a bátyjától, végül Hartikai-
nentől, akinek hosszú idő után végre ismét volt
pénze.
Miután Hartikainen elvált, a családja ott maradt
az általa épített házban, amit csak azután lehetett
végre eladni, amikor a legfiatalabb gyerek is elköl-
tözött otthonról. Ehhez képest Hartikainen to-
vábbra is albérletben lakott egy elhanyagolt sorhá-
zi háromszobás lakásban, és a nyugdíjas napjaira
spórolt.
 Renkónak összesen húszezer eurónyi adóssága
volt. Hartikainennek azt ígérte, hogy azonnal vis--
szafizeti a tartozását, amint lehet. Fivérének, aki
szintén családos ember, valószínűleg hamarosan
ugyancsak szüksége lesz a kölcsönadott pénzre.
Az Uber-sofőr két perc alatt megérkezett. A kül-
seje alapján közel-keleti lehetett, vagy legalábbis
onnan származhatott. Renko beült mellé előre, és
bemondta a címet. A sofőr beírta a GPS-be, de hi-
básan, amire Renko fel is hívta a figyelmét.
– Semmi gond – nyugtatta meg Renko. – A finn
nehéz nyelv.
– Csak melléütöttem. Egyébként Helsinkiben
születtem – felelte a sofőr.
– Aha. Elnézést!
– Semmi gond – válaszolta a sofőr. – Már meg-
szoktam.
Renko annyira elszégyellte magát, hogy egy szót
sem szólt az út hátralévő részében.
A bolhapiac elülső helyisége ugyanolyan kihalt
volt, mint előző alkalommal. Az eladónak sem volt
se híre, se hamva. Renko hallózott egy darabig, az-
tán bekukucskált a függöny mögé a hátsó szobába.
Az eladó háttal állt, lehajolva vizsgált valamit
abban a sarokban, ahová Kaarina Alanne holmija
volt összegyűjtve.
– Jó napot! – köszönt rá hangosan Renko.
 Csörömpölés hallatszott, majd az eladó gyorsan
megfordult, és először ijedten, azután kifejezetten
rémülten meredt a férfira.
– Bocsánat, nem akartam megijeszteni – mente-
getőzött kedélyesen Renko, és közelebb lépett. –
Renko vagyok a bűnügyi rendőrségtől, talán em-
lékszik rám. Azért ugrottam be, mert szeretnék el-
lenőrizni egy dolgot.
– Én is... – felelte gyorsan a nő –, mármint ellen-
őriztem, hogy megvan-e az összes ezekből a csé-
székből. És természetesen emlékszem.
Ellépett a magas asztaltól, amelynek a tetejére
egy régimódi kávéskészlet volt felhalmozva: fehér
porcelán csészék rózsamintával és kecses, díszes
füllel. Amikor Renko ráköszönt, az eladó ijedtében
kiejtette a kezéből a porcelánokat, amiket éppen
nézegetett, mire a csészék szanaszét gurultak a fel-
tornyozott tányérok között.
Első ránézésre úgy látszott, hogy Kaarina Alanne
valamennyi holmija ott volt még a hátsó raktárban,
habár a halála körülményeit érintő nyomozás
gyorsan lezárult. Renko kérdésére az eladó azt
mondta, hogy a boltban továbbra is kevés volt a
hely és túl sok az áru, ezért új tárgyakat egyelőre
nem volt érdemes a polcokra zsúfolni. Renkónak
mégis az volt a benyomása, hogy Alanne némely
ingósága nem fog eladásra kerülni.
 – A nagymamámnak ugyanilyen volt – jegyezte
meg Renko, és a kezébe vett egy kávéscsészét. –
Szépen festettek, de amúgy értéktelenek.
– Valóban nincs semmi értékük – bólintott az el-
adó.
– Kivéve természetesen az érzelmi értéket – tet-
te hozzá Renko, és megvizsgálta a csésze alját,
hogy nincs-e ott mégis valami jel, ami komoly mi-
nőségről árulkodik. – De az ilyesmit nehéz megha-
tározni. Az érzelmi érték ellentmondásos dolog.
Egyrészt jó, ha az ember kötődik tárgyakhoz, és
fontossággal bírnak a számára, hogy a lehető leg-
hosszabb ideig használja őket. Ezt globális szem-
pontból értem, mivel ugye csökkenteni kellene a
fogyasztást. Másrészt nem éppen az a legfőbb
probléma, hogy egyáltalán kötődünk a tárgyakhoz?
Hogy az anyagi dolgoknak olyan jelentéseket tulaj-
donítunk, amelyekkel valójában nem rendelkez-
nek?
A nő furcsa, gurgulázó hangot hallatott. Azt
mormogta, vissza kell mennie a boltba, hogy ki-
szolgálja a vevőket.
Miután az asszony magára hagyta, Renko a
könyvespolchoz lépett, ahol néhány héttel koráb-
ban megtalálta egy régi egyetemi kötelező olvas-
mányát. Hamar észrevette a könyvgerincet: Wil-
helm Reich: A fasizmus tömegpszichológiája.
 Mellette a polcon ott volt Otto Paljakka könyve,
A hegymászó lelke.
Renko először nem emlékezett a dologra, mert
nem jegyezte meg sem a könyv címét, sem a szer-
zőjét, amikor Kaarina Alanne halálát követően itt
jártak. De amikor nemrég meglátta az ezüstszínű
kalligrafikus írást annak a könyvnek a gerincén,
amit Nico Saarela tartott a kezében, hirtelen beug-
rott, hogy ugyanezt a szöveget már látta valahol
korábban is.
Renko szélesen elvigyorodott, és elképzelte a
pillanatot, amikor átnyújthatja Paulának a döntő
bizonyítékot. Körülnézett, majd az egyik ruhaku-
pac tetejéről felvett egy pár fekete bőrkesztyűt.
Épphogy belefért a keze. Csak utána ötlött fel ben-
ne, hogy valószínűleg egy halott ember kesztyűje
lehetett, és egyszeriben kellemetlen érzés fogta el.
De késő volt, az ujjai már mélyen bent voltak a
kesztyű szűk járataiban.
Renko lassan levette a polcról A hegymászó lel-
két, és óvatosan kinyitotta, vigyázva, hogy csak
annyira tapogassa össze, amennyire feltétlenül
muszáj. Átlapozta az első üres oldalakat, míg a bel-
ső címlaphoz nem ért. Közvetlenül Otto Paljakka
neve és a könyv címe alatt golyóstollal írt dátum és
ajánlás szerepelt:
Kaarinának
Köszönöm, hogy láttál engem akkor, amikor
senki más nem látott.
Otto
 9
Miért keresi az ember egyfolytában a veszélyt,
újra és újra?
Vajon a sikereim valamiféle halálvágynak a
következményei?
Ezek a kérdések végigkísértek egész pálya-
futásom során. Nincs egyértelmű válaszom.
Abban azonban biztos vagyok, hogy a sikere-
imet nem csupán kivételes jellememnek, becs-
vágyamnak és állhatatosságomnak köszönhe-
tem. A háttérben van még más is.
Valami olyasmi, amit eltemettem az elmém
mélyére, és amire nem szeretnék gondolni. De
minden egyes alkalommal, amikor útnak in-
dulok egy új, még meghódítatlan csúcs felé,
érzem az érintését, a hideg simogatását a sar-
kamon.

OTTO PALJAKKA: A HEGYMÁSZÓ LELKE.

ELŐSZÓ, 5. O.
 10

Paula kinyomtatta a két helyszínről készült fény-

képeket, és szétterítette őket a tárgyaló hosszú
asztalán. Középre kitette azt a könyvet, amit Renko
hozott el az üzletből. A könyv megerősítette, hogy
kapcsolat lehet a két eset között.
Úgy csoportosította a képeket, hogy jól látszód-
janak Kaarina Alanne és Otto Paljakka halálának
azon körülményei, amelyek megegyeztek: ugyan-
olyan kötél, a játszótéri mérleghinta és a hosszú
deszka, amit Karhu talált, a finom térkőhomok az
erdőben és a játszótéren.
Karhu újra visszament a félszigetre, hogy lemér-
je a homokkupac távolságát attól a fától, amelyen
Kaarina Alannét találták felakasztva. Négy és fél
méter volt, ugyanannyi, mint a kalyiba mögé rejtett
deszka hossza. Két és fél méterre a fától volt egy
nagy kőtömb, Karhu szerint kissé el lett mozdítva a
helyéről, amit a helyszínelők korábban nem vettek
észre. Ha ennek a tetejére ráfektették a deszkát, az
pont olyan volt, mint egy mérleghinta.
 Karhu kávéscsészével a kezében belépett a tár-
gyalóba, és leült az asztalhoz a megszokott helyére,
leghátulra. Megcsörrent a telefonja.
– Szerinted mikor végzünk ma? – kérdezte, miu-
tán elolvasta az érkezett üzenetet.
Mivel nem szokott ilyesmit kérdezni, Paula úgy
gondolta, hogy fontos programja lehet.
– Igyekszünk gyorsan végigmenni a dolgokon.
Ma mindenkinek hosszú napja volt.
Karhu elégedettnek látszott, és bepötyögött va-
lamit a telefonjába. A folyosóról behallatszott Har-
tikainen és Renko beszélgetése, vagy inkább vitat-
kozása, ami ismét akörül forgott, mely sportágak
képviselői a legjobbak.
– Kezdjük végre el, hogy aztán annál hamarább
hazamehessünk! – sürgette őket Paula.
– A foci szépsége abban áll, hogy nincs abszolút
igazság, ki a legjobb. Mi alapján hasonlítod össze a
különböző korszakok játékosait? Vagy a különböző
posztokon játszó futballistákat? Pelé páratlan gól-
lövő volt. De hogyan lehet összehasonlítani egy
csatárt például a császárral, Franz Beckenbauerrel,
aki hátvédként briliánsan elvezényelte az egész
zenekart? – mondta Renko az ajtóban, amire a háta
mögött Hartikainen azt felelte, hogy Renko ezzel
éppen azt bizonyította be, miért nem létezik na-
gyobb sportoló Muhammad Alinál.
 Hartikainen tánclépésben érkezett Renko nyo-
mában.
– Float like a butterfly, sting like a bee! – kurjan-
totta, és a levegőbe bokszolva jabokat meg horgo-
kat osztogatott láthatatlan ellenfelének.
– Kezdjük a tényekkel! – szólalt meg Paula.
– Minden idők legnagyobb sportolója és embere
Muhammad Ali. Ez tény! – lihegte Hartikainen ki-
fulladva az iménti hadonászástól.
– Vagyis mégsem – folytatta Paula, ügyet sem
vetve Hartikainenre. – Kezdjük azzal, hogy mindaz,
amiről itt szó esik, nem kerülhet ki ezeken a fala-
kon kívülre. Tehát nemcsak az épületből, hanem
ebből a szobából sem. Hivatalosan továbbra is ru-
tinnyomozást végzünk a halál okának megállapítá-
sára, és mindkét esetet öngyilkosságként kezeljük.
Az orvosszakértő szerint a halál oka az, hogy
mindkét ember felakasztotta magát.
Hartikainen döbbenetében kilöttyintette a kávé-
ját, amikor megpillantotta azt a fényképet, ame-
lyen Kaarina Alanne holtteste feküdt a nagy kő-
tömb mellett, nyakán a kötéllel. Hartikainen felitat-
ta a kávét a ruhája ujjával, majd utálkozva nézte a
foltot, mintha a holttest szaga is beleivódott volna
az ingébe.
– Tehát eltitkolunk a nyilvánosság elől két gyil-
kosságot, és azt, hogy az elkövetés módja és így va-
lószínűleg maga az elkövető is ugyanaz. Nem lehe-
tünk biztosak abban, hogy nem történik több gyil-
kosság. Az embereknek esélyt kell adni, hogy meg-
védhessék magukat!
Paula mélyet sóhajtott. Hartikainen legfárasz-
tóbb tulajdonsága az volt, hogy először általában
semmit sem tartott elég meggyőzőnek, azután egy
bizonyos ponton száznyolcvan fokos fordulatot
tett, és merészebbnél merészebb következtetések-
re jutott.
– Vagyis azt szeretnéd, hogy tartsak egy olyan
sajtótájékoztatót, ahol bejelentjük, hogy valaki
megölte a legsikeresebb finn hegymászót egy mér-
leghinta segítségével? Meg úgy mellesleg még egy
végstádiumos rákos nagyit is?
– Természetesen így kimondva nevetségesen
hangzik – dörmögte Hartikainen.
– Éppen ezért szeretném, hogy maradjunk meg a
tényeknél! Van két áldozatunk, és gyakorlatilag
nincs bennük semmi közös. A nemük, életkoruk,
élethelyzetük, lakóhelyük, társadalmi státuszuk,
semmi sem egyezik – mondta Paula.
– De ismerték egymást – jelentette ki Renko ön-
elégülten.
Paula szerint Renko túlságosan is elégedett volt
magával, miután megtalálta a bizonyítékát, hogy az
áldozatok között valóban létezett kapcsolat.
 – A könyvbe írt ajánlás még nem jelent semmit –
jegyezte meg Karhu. – Bárki kérhetett ilyet a
könyvbemutatón.
Ezt Nico Saarela is megerősítette. A könyvet a
belváros legnagyobb könyvesboltjában mutatták
be március végén. Több száz ember vett részt az
eseményen. Először volt egy beszélgetés a szerző-
vel, azután pedig Paljakka dedikálta a könyvét
azoknak, akik győzték kivárni a sorukat.
– De ez nem egy szokványos ajánlás – vetette el-
len Renko. – Éppen ellenkezőleg, nagyon is szemé-
lyes.
– Én is így gondolom – mondta Paula. – „Köszö-
nöm, hogy láttál engem akkor, amikor senki más
nem látott.” Szerintetek mi mindenre utalhat?
– Ez csupán spekuláció lenne, nekünk viszont a
tényeknél kell maradnunk – dörmögte Hartikai-
nen.
– Szerintem egyfajta elmélyült látásmódról lehet
szó – kezdte Renko. – Azaz a látásról nem mint fi-
zikai érzékelésről, hanem amikor az ember önma-
gaként találkozik egy másikkal, és valódi kapcsolat
alakul ki kettejük között. Vagyis voltaképpen még
többről van szó. Nem az elhanyagolt gyerekekről
szoktak valami olyasmit mondani, hogy akár egyet-
len felnőtt is megmentheti őket, ha felismeri, hogy
segítségre szorulnak?
 – Így mondják – válaszolta csendesen Paula.
– Apaként nehéz megértenem. Mármint azt,
hogy valaki elhanyagolja a gyerekét – folytatta
Renko...
Paulának számtalan találkozása közül eszébe ju-
tottak azok az emberek, akikkel gyerekkorukban a
szüleik rosszul bántak, sőt akár bántalmaztak is.
Néhányuk számára rendkívül sokat jelentett, hogy
valaki, egy teljesen kívülálló felnőtt megértően,
kedvesen viszonyult hozzájuk.
Ennek ellenére sokan tévedtek közülük rossz út-
ra. Egy öreg férfi elmesélte Paulának a kihallgatása
során, hogy verték otthon, és ételt sem mindig ka-
pott. Egyszer szembejött vele az utcán egy idősebb
nő, lehajolt hozzá, megsimogatta az arcát, és ezt
mondta neki: milyen derék fiúcska vagy! Miután
elmesélte a történetet, a férfi könnyeket törölt ki a
szeméből. Azután beismerte, hogy megkéselte az
ivócimboráját, mert az megitta a vodkásüvegéből
az utolsó decit.
Egyetlen véletlen gyengéd tekintet talán még
nem elég megmenteni valakit.
Paulának muszáj volt a fiára gondolnia, aki
nyolcéves börtönbüntetését töltötte emberölésért,
immár második éve. Mivel a fiút most ítélték el elő-
ször, már csak még egyszer ennyi ideje volt hátra.
Ha Paula igazán őszinte volt önmagához, el kellett
ismernie, hogy évekkel korábban még teljességgel
igazságtalannak tartotta, amikor egy elsőbűnté-
nyes elkövetőnek elengedték a fele büntetését.
Manapság már nem volt ennyire biztos benne. Az
emberek sokszor kezdenek megértőbben viszo-
nyulni dolgokhoz, amikor azokat kénytelenek a sa-
ját bőrükön megtapasztalni, de Paula sosem hitte
volna, hogy ilyesmi vele is megeshet egyszer. Más-
részt továbbra is az volt a véleménye, hogy egy
olyan ember, akit emberölésért ítélnek el, még ha
először is, túl könnyen megússza, amennyiben nem
bánja meg őszintén a tettét.
Paulit nem hanyagolták el a családban, amelyik
örökbe fogadta, legalábbis Paulának semmi ilyesmi
nem jutott a tudomására. Mégis odáig jutott, hogy
bekábítószerezve embert ölt.
Mi menthette volna meg?
Ismét furdalni kezdte a lelkiismeret. Paula le-
hunyta a szemét, és hagyta, hogy az érzés átjárja,
majd újra eltűnjön.
– …de abban a fázisban a társadalomnak igenis
fel kell kínálnia a segítséget – magyarázta Renko.
Paula Karhura pillantott, aki a telefonját bámul-
ta. Kétségbeesettnek látszott, ahogy azok az embe-
rek, akik igyekeznek mindig uralkodni az arcvoná-
saikon.
 Más szóval Karhu kissé összeráncolta a homlo-
kát.
– Köszönöm, Renko! – szólalt meg Paula, miköz-
ben fogalma sem volt, miről beszélhetett a kollégá-
ja az elmúlt egy percben. – Karhu, nekilátsz kiderí-
teni, mi lehetett a kapcsolat Alanne és Paljakka kö-
zött. Ott volt-e Alanne a könyvbemutatón? Biztos
akad róla valahol képanyag. Ezenkívül nézz utána a
két ember lakcím, munkahelyi és egyéb adatai
alapján, mikor állhattak egymással kapcsolatban
korábban. Az a nő a boltban azt mondta, hogy
Alanne gyerekekkel foglalkozott. Paljakka pedig,
ahogy Hartikainen fogalmazott, problémás fiatal
volt.
Karhu meglepettnek látszott, de aztán elégedet-
ten bólintott. Paula gyakran csak azért adta neki a
legunalmasabb és legmonotonabb feladatokat,
mert Karhu zokszó nélkül megcsinálta őket. Ez
persze nem volt helyes, amire időközben Paula is
rájött, sőt bántotta is a dolog, mert az igazságossá-
got tartotta az egyik legfontosabb vezetői erényé-
nek. Másrészt Paulát bosszantotta, hogy Karhu so-
hasem ellenkezett. Most is látta, hogy a férfi na-
gyon szeretne mielőbb szabadulni, mégsem szól
egy szót sem.
 Paula nagyot sóhajtott, és elhatározta, hogy
adandó alkalommal beszél erről Karhuval. Most
azonban mielőbb útjára akarta engedni a férfit.
– Neked már indulnod kellett volna valahova,
nem igaz? Menj csak, mi még folytatjuk. Viszlát
reggel!
Karhu gyorsan felállt, rá sem pillantott a többi-
ekre. Az ajtóból azonban visszafordult, és Hartika-
inen meg Renko háta mögött néma köszönömöt
mondott Paulának. Paula visszamosolygott, amit
Renko is észrevett, de mire hátrafordult, addigra
Karhu már becsukta az ajtót.
Renkóval ellentétben Hartikainen szinte észre
sem vette Karhu távozását. Úgy látszott, komor
gondolatok foglalkoztatják. Valamely oknál fogva
mintha továbbra sem fogadta volna el, hogy Paula
egyelőre még nem akarja nyilvánosan bejelenteni,
hogy gyilkosság ügyében folyik nyomozás. Ez né-
miképp furcsa volt, mert általában Hartikainen kö-
zelítette meg a dolgokat gyakorlatiasan, és nem fel-
tétlenül a szabályzat szerint. A férfit valójában
alighanem valami más nyomasztotta.
– Hartsu – fordult hozzá Paula kedvesen. – Bő-
vebb tájékoztatást fogunk adni, amint lesz valami-
lyen tárgyi bizonyítékunk, hogy a halálesetek nem
öngyilkosságok. Például bizonyíték egy másik
személy jelenlétére Alanne és Paljakka halálának a
helyszínén.
– Az tehát nem bizonyíték, hogy Alanne sohasem
lett volna képes feljutni a fára egymaga? – kérdezte
Hartikainen.
Meglepően nyomatékosan említette a bizonyíté-
kot, holott amikor Alanne halálának a körülménye-
it vizsgálták, még nem tulajdonított semmi jelentő-
séget az egésznek.
– Valószínűleg nem jutott volna fel, elvileg azon-
ban ez mégis lehetséges – válaszolta Paula.
– Szerintem a közvéleménynek tudnia kellene –
ismételte meg csökönyösen Hartikainen.
– Miért? – szólt bele a beszélgetésbe Renko. –
Hogy ezután legyenek óvatosak a mérleghintákkal?
Vagy esetleg egyenesen tiltsuk be őket?
– Hartsu, próbáld kideríteni, mit csinált az elkö-
vető a mérleghintával – szakította gyorsan félbe
Paula, mielőtt Hartikainent elönthette volna a mé-
reg Renko beszólása miatt. – Kérj segítséget a hely-
színelő csoporttól, és készítsd elő az eset rekonst-
ruálását!
– Egy dolgot akkor sem értek – szólalt meg Ren-
ko.
– Csak egyet? – dörmögte Hartikainen.
 – Miért éppen térkőhomok? A játszótéren még
érthető, az ilyenfajta homok észrevétlen maradha-
tott volna, az erdőben viszont nem.
Ezen már Paula is törte a fejét, meg azon is, mi-
ért volt szükség külön súlyra. Ha az elkövető lent
tartotta a mérleghinta egyik végét, miközben az ál-
dozatok kötéllel a nyakukban rajta álltak a másik
végén, miért nem ült például ő maga a deszka túlsó
végére?
Egyáltalán, miért használt az akasztáshoz mér-
leghintát valami egyszerűbb eszköz helyett?
– Van valami jelentősége – morfondírozott han-
gosan Renko, mintha olvasott volna Paula gondola-
taiban. – A mérleghinta jelent valamit.
Paula elmosolyodott. Magától értetődő volt,
hogy a mérleghintának jelentenie kellett valamit.
Már amennyiben jó nyomon járnak.
– Először azonban Paljakka közeli ismerőseivel
kezdjük – közölte Paula. – Reggel ismét találko-
zunk Nico Saarelával, Samuli Suominennel meg
Jonna... Mi is volt a vezetékneve?
– Salomaa. Jonna Salomaa – felelte álmodozva
Hartikainen.
– Igen, persze. Suominen és Salomaa is megígér-
te, hogy délelőtt a rendelkezésünkre állnak.
Amikor a három ember, akik legjobban ismerték
Otto Paljakkát, végül bejutottak a boncterembe
megnézni a hegymászó holttestét, sokáig csak né-
mán álltak, tisztes távolságban a halottól. Végül
Jonna Salomaa félénken közelebb lépett, megérin-
tette Paljakka arcát, és hosszú, vékony mutatóujjá-
val végigsimított a vörös hegen. A két férfi nem
mozdult el a helyéről, de egyszerre kezdték köszö-
rülni a torkukat, mintha versenyeznének. Saarela
állt hamarabb készen, hogy megszólaljon.
– Otto öröksége tovább él – jelentette ki ünnepé-
lyesen.
– Otto már életében közel jutott az éghez – foly-
tatta Suominen költőien. – Közelebb, mint közü-
lünk a legtöbben.
Mindhárman azt mondták, hogy Paljakka a
boncasztalon is olyannak látszott, amilyennek álta-
lában. Soha nem hordott feltűnő ruhákat, Helsinki
belvárosában mozogva is olyan öltözéket viselt
legszívesebben, ami jobban illett volna túrázáshoz.
Paula szerint ez eléggé mesterkélten hangzott,
de nem szólt semmit. Ráadásul úgy tippelte, hogy
Paljakka ruhadarabjai jóval drágábbak voltak, mint
Samuli Suominen kopott melegítője.
– Teljesen úgy néz ki, mint mindig – ismételte
meg Suominen. – Leszámítva persze, hogy halott.
A kitartó kérdezősködés ellenére Paula nem
árulta el, hogy pontosan hol találták meg a holttes-
tet. Még Saarelának sem, noha ő volt megnevezve
legközelebbi hozzátartozóként. A menedzser meg-
ígérte, hogy minden kérdésre igyekszik a legjobb
tudása szerint válaszolni reggel, amikor a rend-
őröknek már több információja lesz.
Valószínűleg másnap sem fognak többet tudni az
ügyről, de Paula alaposan át akarta gondolni, mit
és hogyan mondjon el Paljakka haláláról. Saarela
továbbra is abban a hitben volt, hogy öngyilkosság
történt. A másik kettő vagy maga is így gondolta,
vagy esetleg Saarela tényként osztotta meg velük a
saját feltételezését.
Amennyiben a három ember egymástól függet-
lenül is azonnal öngyilkosságnak gondolta Paljakka
halálát, Paula mindegyiktől külön-külön akarta
megkérdezni, miért hiszi így.
– És a családi házas rész? – kérdezte Hartikai-
nen. – Ott a játszótér közelében.
– Holnap kimegy két járőr, és sorban bekopog-
nak mindenhova – felelte Paula. – Egyúttal azt is
megnézik, vannak-e például biztonsági kamerák
arrafelé.
Renko nyugtalanul fészkelődni kezdett, ahogy
akkor szokott, amikor már nagyon mehetnékje
van, de nem mert szólni.
– A füle – motyogta, amikor Paula kérdőn ráné-
zett.
– Micsoda? – kérdezte Hartikainen.
 – A füle – ismételte meg Renko.
– Heikki fülgyulladása, ugye? – kérdezett vissza
Paula.
Nem akarta, hogy Hartikainen azt higgye, hogy
esetleg az ő füléről van szó, főleg ha igaz, hogy a
férfi hallása meggyengült.
– Üdv a családnak! – mondta Paula. – Mi még
maradunk. Már ha nincs ellenedre – fordult Harti-
kainenhez.
– Egyáltalán nincs. Úgysincs semmi programom.
Ma sem.
Paula észrevette, hogy ismét elfogja némi gyön-
gédség a férfi iránt. Esténként valószínűleg nem
volt az életében semmi egyéb, mint a kanapé meg a
tévé a nyomasztó sorházi lakásban, melynek be-
rendezésére ráfért volna egy gondoskodó női kéz.
Egy másfajta nőé, mint amilyen én vagyok, tette
hozzá magában Paula, majd a saját lakására gon-
dolt, aminek a berendezése különböző időszakok-
ban különböző lakásokba vett, egymáshoz nem illő
bútorok gyűjteménye volt.
Miután Renko távozott, Paula megköszörülte a
torkát, és megkérte Hartikainent, hogy nézzen utá-
na, milyen adatokat tudna találni Otto Paljakka vál-
lalkozásáról. Hartikainen gazdasági nyomozói ta-
pasztalatai nagyon hasznosak voltak a csoport
számára, mert senki másnak nem volt hasonló hát-
tere.
Maga Paula Saarela, Suominen és Salomaa előé-
letét akarta ellenőrizni, azután pedig alámerülni az
internet mélységeibe, hátha rábukkan valami hát-
térinformációra.
Az előbbi nem hozott semmilyen eredményt:
egyikük sem szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban.
Suominen és Salomaa egyedülálló emberek voltak,
Saarela esetében egy gyermekről és egy felbontott
házasságról talált adatokat.
Következő lépésként Paula elolvasott néhány Ot-
to Paljakkáról szóló cikket. Tipikus hőstörténetek
voltak, amelyek egy szerény körülmények közül
indult, hírességgé vált, önmagával szemben kímé-
letlen, szuper sikeres emberként festették le, aki
később a spiritualitás felé fordult, az életének mé-
lyebb értelmet talált, és az volt a vágya, hogy má-
sokon segítsen. A képeken mindig hasonló ruhák-
ban szerepelt, mint a halálakor, amolyan termé-
szetjáró szerelésben.
Az egyik női magazin képaláírása megemlített
három túraruházati üzletet is, a fotózáshoz nyilván
onnan kapták a ruhákat.
A cikkekben Paljakka nagyon megfoghatatlanul
nyilatkozott. Tulajdonképpen egyetlen tényt sem
árult el a magánéletéről, helyette a lelki növekedés
témáit és a sikerorientáltság káros voltát ismétel-
gette. Pedig éppen a siker biztosított lehetőséget
számára ahhoz, hogy a lelki növekedésre tudjon
összpontosítani, gondolta magában Paula.
– Miután elértem minden csúcsot, üresnek érez-
tem magam – mondta Paljakka egy interjúban.
A cikkhez készült fotón a férfi egy parkoló szélén
felhalmozott, embermagasságú hókupac tetején
állt.
– A csúcsról csupán egyetlen irányban lehet to-
vábbindulni: lefelé – filozofált egy másik cikkben.
Paula azon csodálkozott magában, miért készek az
emberek pénzt adni efféle tízfilléres eszmefuttatá-
sokért. Talán megnyugtató gondolatokat akartak
hallani arról, hogy a siker sem hozza meg a végső
boldogságot, mivel ők maguk ezt nem tudták elér-
ni.
Néhány címben szerepelt a „szenzáció” szó. A
cikkek három évvel korábban íródtak, és amikor
Paula ráklikkelt az elsőre, beugrott neki, hogy erről
ő is olvasott annak idején valahol.
A szóval arra utaltak, hogy Paljakka elvitte a tár-
saságát, vagyis a családját, ahogy ő nevezte őket, a
világ egyik legveszélyesebb hegységébe, több mint
nyolcezer méteres magasságba. Nem a legveszé-
lyesebb csúcsra, hanem a mellette lévőre, amit
könnyebb volt megmászni. Egy bulvárlap fotóján
ötfős társaság látszott vakító napsütésben, havas
hegycsúcson. Paula hamar felismerte Paljakkát,
Suominent és Salomaat, de csak a képaláírást elol-
vasva jött rá, hogy az egyik férfi Saarela, igaz, a je-
lenleginél jóval karcsúbb kiadásban. Az ötödik em-
ber valami amerikai volt, Paljakka egyik régi
hegymászótársa.
A cikkben Paljakka elmondta, azt akarta bebizo-
nyítani, hogy amatőröket is fel tud készíteni csúcs-
teljesítményre. A csúcs megmászásához két évig
edzettek. A „szenzációt” érintő cikkek azonban fur-
csán rövidek voltak. A teljesítményt Paljakka szűk-
szavúan kommentálta, és a társaságból senki más-
sal nem készítettek interjút.
– Na, ez nem egy aranybánya – szólalt meg Har-
tikainen a laptopja mögött.
– Micsoda?
– Paljakka vállalkozása. Már négy éve vesztesé-
ges.
– Ő maga vezette? – kérdezte Paula.
– Nem. Az ügyvezető Nico Saarela, cével. Pal-
jakka az igazgatóság elnöke, Salomaa és Suomnen
pedig igazgatósági tagok.
– Igen, tényleg. Saarela mintha említette volna,
hogy Paljakka inkább a gondolkodásra kívánt kon-
centrálni az unalmas irodai munka helyett – emlé-
kezett vissza Paula. – Saarela viszont nagyon is lel-
kesnek tűnt, hogy vezesse a céget, és intézze Pal-
jakka ügyeit.
Hartikainen helyeslően morgott, majd azt mond-
ta, ha valaki nagyon lelkesnek tűnik, hogy vezető
lehessen, valószínűleg nem igazán alkalmas a fel-
adatra.
– Ezt már rengetegszer láttuk – tette hozzá. –
Sok olyan bűnöző ügyvezetővel találkoztam, akiket
a saját bűncselekményeik is meglehetős meglepe-
tésként értek.
Paula a baseballsapkás Saarelára gondolt, aki ta-
gadhatatlanul inkább tűnt vásári kupecnek, mint
megbízható cégvezetőnek.
Beírta a keresőbe Jonna Salomaa nevét, mire egy
belvárosi reklámügynökség honlapjára jutott. Sa-
lomaa neve alatt ez állt: graphic designer, és a
fényképen ott mosolygott a nő egyenesre vágott
frufruval. Ezek szerint legalábbis Salomaa valóban
szakmai munkát végzett Paljakka számára. Ő bizo-
nyára másmilyen borítót tervezett volna Paljakka
könyvéhez, mint Saarela. Miért adta Paljakka a fel-
adatot Saarelának?
Ellenben Samuli Suominen neve nem adott
egyetlen olyan találatot sem, ami ne Otto Paljakká-
hoz kapcsolódott volna. Futólag megemlítették né-
hány Paljakkáról szóló cikkben, valamint szerepelt
a neve a cégjegyzék adatai közt is.
 Paula ásított egyet, de úgy döntött, a másnapi lá-
togatás előtt még rákeres a három ember lakcímé-
re. Nico Saarela Helsinki nyugati részén, Lauttasa-
ariban lakott, ahogy említette is. Jonna Salomaa sű-
rűn költözött, a legutolsó cím a belvárosban, Kalli-
óban volt. Ez illett is hozzá: egy trendi szingli tren-
di szakmával egy trendi, de nem túl drága város-
részben.
Samuli Suominen címe azonban érdekesnek
tűnt. Amikor a férfi megjelent a boncteremnél,
meglehetősen ápolatlan volt, mintha akkor má-
szott volna elő egy sátorból. A lakása azonban
Eirában volt, ami Helsinki legdrágább városrésze.
– Ez a Samuli Suominen – fordult Paula a már
indulóban lévő Hartikainenhez –, nem ismerős ne-
ked valahonnan korábbról?
– Nem – felelte Hartikainen. – Miért?
– Csak elcsodálkoztam, hogy Eirában lakik. Vala-
hogy nem illik bele az eddig kialakult képbe.
– És ott hol? – élénkült fel Hartikainen.
Paula megmondta a címet, a kollégája pedig
máris beírta a saját gépébe.
– Ohó! – kiáltott fel Hartikainen. – Hát persze!
Nem ugrott be azonnal. Idenézz! – mondta, és Pau-
la felé fordította a laptopját.
Hartikainen behozta a Suominen lakcíméhez tar-
tozó utcaképet. Egy világos színű, nagyjából száz-
éves, díszes, emeletes ház látszott rajta, tipikus dél-
helsinki épület, amely előtt pudlisétáltató finom
idős hölgyek szoktak délelőttönként eltipegni.
– Az egész ház Samuli Suominen nagyapjáé, aki
bányatanácsos.
Tehát a bányatanácsos unokája felnőttként egy
hegymászó mellé szegődött segítőnek. Úgy tűnt,
Suominen egyéb karrierrel nem büszkélkedhet. A
dúsgazdag család sarjának nem kellett erőfeszíté-
seket tennie az életben, a megélhetésért legalábbis
nem, ellentétben Paljakkával, aki a nehézségekkel
teli indulás dacára konkrét és átvitt értelemben
egyaránt utat tört magának a csúcsra.
Samuli Suominen mint mellékszereplő jelent
meg Otto Paljakka történetében, ami azonban
Suominen részéről valószínűleg tudatos választás
volt.
 11
23. LEVÉL

Drága fiam, Pauli!

Ma lenne a tizedik anyák napja. Ha a dolgok

másképpen alakultak volna, együtt töltenénk
ezt a napot. Azon tűnődöm, vajon milyen
ajándékot készítettél volna az iskolában az
anyukádnak. Talán egy üdvözlőlapot, aminek
az elejére krepp-papírból hajtogatott virágo-
kat ragasztottál volna. Olyat, amilyen az én
utolsó ajándékom volt a saját anyámnak. Kék
és sárga virágok voltak rajta. A szárakat és a
leveleket zöld kartonból vágtam ki. Elég
ügyetlenül bántam az ollóval, a virágok szára
inkább fatörzsre emlékeztetett. Az összehajt-
ható lap belső oldalára ezt írtam: Csak az
anyai szív, hisz ismered, lehet oly gyengéd és
meleg… Egy ének szövege volt, még óvodás
koromból.
Ezután a következő évben már kénytelen
voltam mással foglalkozni, miközben a többi-
ek az anyák napi lapjaikat készítették. Persze,
csinálhattam volna lapot a nagymamámnak,
de nem mertem mondani a tanárnak, mert
láttam rajta, mennyire zavarba jött, amikor
eszébe jutott, mi történt velünk.
A nevelőszüleid elárulták neked, hogy van
egy másik anyád is? Még biztosan nem, túl fia-
tal vagy hozzá. De vajon elmondják majd egy-
szer? És te szeretnéd egyáltalán hallani? Sze-
retnél tudni egy anyáról, akit nem ismersz, aki
másnak adott? Lehet, hogy csak elszomorod-
nál tőle.
Van egy srác, az új barátom, fél éve járunk.
Vagyis nem srác, hanem természetesen már
felnőtt férfi. Mivelhogy anyák napja van, ő ép-
pen most a saját anyjához ment látogatóba.
Induláskor azt kérdezte tőlem, szeretnék-e
egy-két év múlva arra ébredni május második
vasárnapján, hogy nekem is kávét meg süte-
ményt hoznak az ágyba, és anyák napi dallal
köszöntenek.
Én csak mosolyogtam, mert a válasz nem
tetszett volna neki.
Nekem itt vagy te. Ő nem tudja ezt, mert
nem akartam elmondani neki. Talán soha
többé nem akarok másik gyereket. Talán egy
nap meggondolom magam, de most úgy ér-
zem, hogy te elég vagy.
 Talán egy nap hallasz rólam, és úgy dön-
tesz, hogy megkeresel. Megszólal a csengő, te
ott állsz az ajtóban, én megismernélek, ebben
biztos vagyok. Végre elmesélhetném neked a
történetem, meg azt a kis részt a te történe-
tedből, amit csak én ismerek.

Anya
 KEDD

Hinta palinta. Hinta palinta.

Fel és le.
Száll a hinta.
Amikor én vagyok fent, te vagy lent.
Amikor te vagy fent, én vagyok lent.
Ez a világ rendje.
 1

Karhu már fél nyolckor bent volt a munkahelyén.

Ennek az volt az oka, hogy egyfajta meghatározha-
tatlan lelkiismeret-furdalást érzett, ami pedig ab-
ból fakadt, hogy előző nap korábban hazament a
munkából, mint a többiek.
Joonas egyenesen meg volt döbbenve, amikor
Karhu még a munkaideje lejárta előtt hazaért, rá-
adásul egy hatalmas virágcsokorral. Mivel Karhu
sohasem vásárolt szupermarketekben kapható
kész csokrokat, csak igazi virágüzletben, mégpedig
alaposan átgondolva és a boltossal is megbeszélve
a színek és fajták összeállítását, így a hazaút leg-
alább negyedórával hosszabb lett a szokásosnál.
Joonas éppen akkor tette be a rakott cukkinit a sü-
tőbe, mert egy órával későbbre várta haza Karhut,
ahogy máskor is. Már megszokta, hogy várnia kell.
– Hagyod, hogy kihasználjanak – mondogatta Jo-
onas, amikor Karhu a munkából hazaérve elmesél-
te a napját. – Túl jó mackó vagy.
Karhu ezzel maga is tisztában volt, de nem tehe-
tett ellene, ilyen volt a természete. Végtelenül fele-
lősségtudó volt, továbbá állandó késztetést érzett,
hogy kedvében járjon a feljebbvalóinak, emiatt jól
illett volna akár a hadseregbe is. Tulajdonképpen
ez volt az eredeti terve, de még sorkatona korában
rájött – bár ez őt magát is meglepte –, hogy még-
sem érzi jól magát a laktanyában. A katonaélet bi-
zonyosfajta aszketikusságát, ami eredetileg vonzó-
nak és nemesnek tűnt, utóbb pusztán kényelmet-
lennek és otrombának érezte, az állandó személy-
zet pedig leginkább megmerevedett intézménynek
hatott.
A rendőriskola természetes választás volt a had-
sereg után. Karhu kezdettől fogva a különleges
egységbe szeretett volna bekerülni, és ez hamaro-
san sikerült is. Tökéletesen illett az egységbe: su-
gárzott belőle a fizikai erőfölény, és észrevette ma-
gán, hogy szélsőséges helyzetekben is képes telje-
sen nyugodtan és higgadtan cselekedni.
Vezetőnek azonban nem lett volna alkalmas,
ezért az ilyen pozíciók megpályázása fel sem me-
rült benne, még akkor sem, miután abba a korba
lépett, amikor a kevésbé veszélyes feladatok irá-
nyába szokás fordulni.
Paulával a rendőrségi kosárlabda klubban is-
merkedett meg. Egyszer Paula csak úgy futólag
megkérdezte Karhutól, mit szeretne csinálni a pá-
lyája későbbi szakaszában. Gyere te is a gyilkossá-
giakhoz, vetette oda Paula, noha valószínűleg maga
sem gondolta komolyan. Karhunak viszont megtet-
szett a felvetés, és elkezdett utánajárni, miként le-
hetne bekerülni a gyilkossági csoportba. Amikor
azután később felhívta Paulát, és elmondta a terve-
it, a nő meglepettnek tűnt, de azért megígérte,
hogy segít.
Karhu olykor úgy érezte, Paula utólag talán
megbánta a könnyedén odavetett javaslatot,
amelynek az lett a következménye, hogy Karhu ké-
sőbb a beosztottja lett.
Karhu szerette a reggeli csöndes pillanatokat,
amikor még nem volt bent senki az irodában, így
jobban hallhatta a saját gondolatait. Hartikainen-
nek és Renkónak megvolt az a zavaró szokása,
hogy hangosan gondolkodjon, nem törődve má-
sokkal.
Karhu lerúgta a cipőjét az íróasztala alatt, és
zokniban kiballagott a teakonyhába. A mosogató-
ban három mosatlan kávéscsésze volt. Felsóhajtott,
kinyitotta a csapot, és elöblítette a csészéket. A sa-
ját bögréjét még előző nap elmosta hazaindulás
előtt, annak ellenére, hogy sietett, a többiek vi-
szont szokás szerint otthagyták a magukét mosat-
lanul. Sosem csodálkoztak azon, hogyan vagy kinek
köszönhetően tisztultak meg az edények, és kerül-
tek a mosogatóból a szárítószekrénybe.
 Az első csésze erős feketét Karhu a konyhában
hajtotta fel, állva. A másodikat magával vitte, ami-
kor visszament az íróasztalához. Miközben arra
várt, hogy beinduljon a számítógép, ide-oda rakos-
gatta az asztalán lévő tárgyakat. Ideges volt. Mivel
kellene kezdenie? Paula nem adott semmilyen
részletesebb utasítást, és Karhu úgy érezte, ez
szándékosan történt.
Mintha Paula azt akarta volna jelezni, hogy egy-
szer végre használja a fejét.
Karhu rákeresett Kaarina Alanne adataira mind-
azokban a nyilvántartásokban, amelyekhez csak
hozzáfért, majd rákattintott a nyomtató ikonjára.
Ezután ugyanezt megcsinálta Otto Paljakka eseté-
ben is. Úgy határozott, a lakcímekkel kezdi.
Amikor Paljakka 1981-ben megszületett, a csa-
ládja Helsinki egyik déli városrészében, Laajasaló-
ban élt. Ekkor Alanne 39 éves volt, és egy egyszo-
bás lakásban lakott Kallióban.
Paljakka családja gyakorlatilag az anyját jelen-
tette. Az apja meghalt, amikor a fiú hároméves volt.
Az anyját Paljakka nyolcéves korában veszítette
el. Ezután a lakcím egy gyermekotthon címére vál-
tozott. Később Paljakkát két különböző nevelőcsa-
ládba is megpróbálták elhelyezni a fővárostól távo-
labb, de valamilyen oknál fogva ezek a próbálkozá-
sok meghiúsultak, és Paljakka visszakerült az in-
tézményes gondoskodás keretei közé. Ez alkalom-
mal immár egy iskolaotthonba. Mindez arra utalt,
hogy komoly problémái lehettek a nevelőcsalá-
dokban, mert általában az iskolaotthon volt a leg-
utolsó számba jöhető lehetőség.
Az iskolaotthonok és más nevelőintézetek prob-
lémáiról csak a 2010-es években kezdtek beszélni
Finnországban. A legdöbbenetesebb leleplezések
olyan gyerekekről szóltak, akik akkor már idősek
voltak – akiket tehát a rossz bánásmód akár hatvan
évvel korábban érintett. De ezek az intézmények a
kilencvenes években sem voltak éppen a boldog-
ság szigetei.
Karhu nagyon is jól ismerte a helyzetet. Ő maga
is lakott egy évig egy iskolaotthonban, mielőtt ta-
láltak volna neki egy saját nevelőcsaládot. Az egyik
nevelőtanár rögtön az elején felismerte a fiú sze-
xuális irányultságát, és ezt folyamatosan fegyver-
ként használta ellene. A helyzet a nevelőcsaládban
sem javult, csupán kifinomultabb formákat öltött a
lelki agresszió.
Otto Paljakka iskolaotthonban töltött évei alatt
Kaarina Alanne változatlanul Kallióban lakott,
ahonnan azután a kilencvenes évek végén egy má-
sik városrészbe költözött, Meri-Rastilába. Lehetsé-
ges, hogy a szociális területen tevékenykedő Alan-
ne abban az intézetben is dolgozott, ahol Paljakka
a kamaszéveinek nagy részét töltötte? Ez megma-
gyarázná azokat a sorokat, amelyekkel a hegymá-
szó Alannénak dedikálta a könyvét. Nyolcéves ko-
rában elveszítette az anyját, más hozzátartozói
nem voltak, iskolaotthon, egymást váltó nevelőcsa-
ládok – netán az asszony jelentette Paljakka életé-
ben az egyetlen támaszt és biztonságot, neki kö-
szönhetően került végül mégis sínre az élete? Az
adóhivatal adatai szerint Alanne fizetését a kilenc-
venes években végig Helsinki városa folyósította,
az iskolaotthon viszont magánvállalkozás volt,
amelytől a város csupán bizonyos szolgáltatásokat
vásárolt.
Karhu kikereste a város szociális osztályának te-
lefonszámát. Háromszor irányították tovább, mie-
lőtt végre megtalálta azt az embert, aki el tudta
mondani, milyen munkakörökben dolgozott Ka-
arina Alanne a nyolcvanas és kilencvenes években,
továbbá, hogy vannak-e a gyermekvédelemnél Ot-
to Paljakkára vonatkozó iratok.
Ezután Karhu beírta a telefonjába Paljakka
gyermekkori otthonának a címét. Az órájára pillan-
tott. Fél kilenc volt.
Még ebédidő előtt meg tudna fordulni Laajasa-
lóban.
 2

Nico Saarela lakása Helsinki nyugati részében,

Lauttasaariban volt, és igencsak különbözött Otto
Paljakka elegáns belvárosi loft lakásától. A szűk
előszobában a fogassal szemben egy fénymásoló-
gép volt beállítva, ami mellett csak oldalazva lehe-
tett elmenni. A kis nappali sarkában nagy, rózsa-
színű Barbie ház állt, a berendezés egy része a pad-
lón hevert szétszórva.
– A lányom minden második héten itt van nálam
– magyarázta Saarela, és a lábával egy kupacba
rugdosta a miniatűr bútorokat meg a műanyag
konyhai eszközöket.
A házikó lakóját sehol sem lehetett látni, talán az
elvált család Barbie-jának is két otthona volt, mint
a kislánynak.
– Ismerős kép – bólogatott Renko mindentudó
arccal. – Van egy hároméves kisfiam, úgyhogy na-
gyon jól ismerem, milyen érzés mezítláb legóba
lépni.
Úgy tűnt, Saarelának nincs kedve a családjáról
cseverészni. Némán a szürke kárpitú kanapé felé
intett. Paula és Renko helyet foglaltak, majd Renko
kissé felegyenesedett, és egy szürke plüssfókát hú-
zott ki maga alól, amit azután a térdére fektetett.
– Jól álcázta magát – jegyezte meg Renko nevet-
ve, de aztán gyorsan elhallgatott, mivel Saarela
egyáltalán nem reagált.
– Egész este, majd éjjel is törtem a fejem – kezd-
te a férfi. – Újra és újra átpörgettem mindazt, ami-
ről az elmúlt napokban beszéltünk Ottóval. Nem
jut eszembe semmi olyasmi, ami aggodalomra ad-
hatott volna okot. Teljesen hétköznapi dolgokról
beszélgettünk.
– Az önpusztító gondolatok nem feltétlenül lát-
szanak kifelé, mások számára. Ugyanakkor tegnap
azt mondta nekünk, hogy Paljakka depressziós
volt, vagy legalábbis valamelyest levert – mutatott
rá Paula.
– Ez igaz, de úgy gondoltam, hogy már kifelé jön
belőle. Év végéig tele volt a naptár lefixált szerep-
lésekkel, és jól fizettek értük.
– Mennyire jól? – kérdezte érdeklődve Renko.
Saarela eltöprengett egy darabig, majd úgy lát-
szott, arra jutott magában, hogy egy halott ember
fellépti díjai többé nem számítanak üzleti titoknak.
– Egy egyórás motivációs előadásért Otto ötezret
kapott. Hosszabb tréningek esetében természete-
sen külön állapodtunk meg a díjazásról.
 – Ezek szerint Paljakka cégének jól ment?
Nico Saarela bólintott.
– Bizonyára jócskán képződött nyereség is min-
den évben, ha Paljakkának tellett egy olyan lakásra
– folytatta Paula, pontosan tudva, hogy a vállalko-
zás évek óta egyáltalán nem termelt nyereséget.
Úgy döntött, hagyja, hogy Saarela úgy adja elő a
dolgokat, ahogy a rendőrséggel láttatni szeretné.
– A lakás a cég nevén van – felelte Saarela.
– Egyébként ki örököl Paljakka után? Tudja eset-
leg? – kérdezte Renko.
– Mi hárman, azaz Jonna, Samuli és én. Otto már
vagy tíz éve a javunkra végrendelkezett. Ezt min-
denki tudta, és minden egyenlő arányban oszlik
meg közöttünk.
– Biztos, hogy a végrendelet jelenleg is érvé-
nyes? – kérdezte Paula.
– Tudomásom szerint igen. Azt hiszem, tudnék
róla, ha nem így lenne – közölte magabiztosan Sa-
arela.
– Kiknek szokott Paljakka előadást tartani? – tu-
dakolta Paula.
– Mindenhonnan érkeztek megkeresések – vála-
szolta Saarela. – Könyvtárosoknak, aszfaltozóknak,
bankároknak, tanároknak.
Paula eltűnődött, hogyan tudhat egy hegymászó
aszfaltozókat motiválni. A hangsúly talán inkább a
show-n lehetett, mintsem valódi tréningen. Azért
akarták hallani Paljakkát, mert ismert volt, és sike-
res.
– Szerette az új munkáját? Mármint előadásokat
tartani?
– Szemmel láthatóan – felelte Saarela. – Persze
nem voltam ott mindig, hogy meghallgassam, de az
elején egyszer-kétszer én is elkísértem, hogy meg-
nézzem, miképp megy a dolog. Kezdettől fogva re-
mek volt, mintha egész életében ezt csinálta volna.
Mindkét alkalommal, amikor ott voltam, a közön-
ség kifejezetten el volt ragadtatva.
– Valóban? Mi volt az üzenete? Bizonyára valami
egészen különleges – érdeklődött Renko.
– El kell olvasniuk Otto könyvét – mondta Sa-
arela. – Persze nem pótolja az élő előadást. Ottónak
erős karizmája volt. Senkit nem hagyott hidegen.
– Ön mennyit kapott Paljakka tiszteletdíjából? –
kérdezte Paula.
– Eleget – közölte Saarela. Úgy tűnt, nem hozza
zavarba az egyenes kérdés. – Otto mindig ügyelt
arra, hogy a körülötte lévők se járjanak rosszul.
Paula újból végigpillantott a nappalin, amely
egyáltalán nem árulkodott valami nagy jólétről.
Saarela észrevette Paula fürkésző tekintetét.
– Nem vagyok valami nagy lakberendező – kö-
zölte. – Más dolgokba fektetem a pénzem.
 – Például? – tudakolta Renko.
– Például motorokba. Van belőlük néhány egy
külvárosi garázsban Konalában. Meg egy motor-
csónak, amivel valaha versenyeztem is.
– Az aztán a pazar dolog! – kiáltott fel Renko. –
Fiatalkoromban néha elkísértem a nagybátyámat,
neki is ez volt a hobbija.
Paula megköszörülte a torkát, hogy leplezze, mi-
lyen jól szórakozik. Renko valószínűleg soha nem
ült versenymotorcsónakban, és még az sem kizárt,
hogy a nagybácsi is csak fikció. Ezt azonban Sa-
arela nem tudhatta, így rögtön nagyon fellelkesült.
– A legjobb hobbi, amit csak egy férfi űzhet – je-
lentette ki. Renko lelkesen bólogatott.
– Bizony így van. A sebesség mámora.
– Igen, az. Meg a szabadság érzése.
Paula úgy döntött, otthagyja Renkót egy kis fér-
ficsevelyre, és megkérdezte, merre találja a mos-
dót.
– A fürdőszoba ajtaja ott van közvetlenül a
fénymásoló után – igazította útba Saarela.
Habár a fürdőszoba berendezésébe sem fektet-
tek túl sokat, tisztaság uralkodott. A kéztörlőt fris-
sen cserélték, a mosdó sarkán teli volt a szappanos
flakon. Mellette egy Disney hercegnő képével díszí-
tett fogkefe állt rózsaszínű pohárban.
 Valahogy még furcsábbnak tűnt, hogy Otto Pal-
jakka szinte naponta eljárt ide dolgozni. Ha meg-
engedhette magának a tetőtéri lakást Katajanok-
kán, csak telt volna egy kis irodára is valahol a bel-
város közelében. Kapzsiságról nyilván nem lehe-
tett szó, hiszen Saarela épp az imént mondta, hogy
Otto a hozzá közel állókról is gondoskodott.
Másrészt persze minden hozzá közel álló neki
dolgozott.
Paula bekukkantott a tükrös fürdőszobaszek-
rénybe, majd kihúzta a mosdó alatti fiókot is, de
nem talált semmi egyebet, csak a szokásos tisztál-
kodási szereket és kozmetikumokat. Ezután lehúz-
ta a vécét, és kezet mosott.
– …és akkor a feleségem azt követelte, hogy
hagyjam abba a versenyzést – hallatszott Saarela
hangja, amikor Paula kilépett a fürdőszobából.
– Részben érthető, hiszen veszélyes sportágról
van szó. Bizony, egy gyerek születése átrendezi az
értékrendet – magyarázta Renko.
– Akkor talán folytassuk – mondta eltökéltem
Paula, miközben visszaült a kanapéra. A small talk
ideje lejárt.
– Mivel ön Paljakka közeli hozzátartozója, köte-
lességem elmondani, mit tudunk jelenleg a halálá-
ról. Azonban kérem, hogy ezeket az információkat
ne ossza meg senkivel, különösen a nyilvánosság-
gal, mielőtt mi nem adunk róla tájékoztatást.
Saarela komoly arccal bólintott.
– Otto Paljakka halálának oka akasztás, azonban
okunk van feltételezni, hogy bűncselekmény tör-
tént.
– Ez mit jelent? – kérdezte Saarela.
– A halálát nem feltétlenül tartjuk öngyilkosság-
nak – közölte Paula. – Erre megvan az okunk, de
csak akkor szolgálhatok majd bővebb információ-
val, amikor már többet tudunk az ügyről.
– De ha nem öngyilkosság volt, akkor mi? Még-
sem tehette fel őt senki más a kötélre – mondta Sa-
arela.
Paula nem válaszolt, mire Saarela szeme elkere-
kedett az iszonyattól.
– Lehet, hogy… valaki felakasztotta? Erre gya-
nakszanak?
Saarela hitetlenkedve ingatta a fejét, mintha így
próbálta volna kiverni a fejéből a képtelen gondo-
latot. Azután hirtelen szinte felderült.
– Lehetetlen! Erre senki sem lett volna képes.
Ottóval szemben nem.
– Amint mondtam, nyomozunk az ügyben – felel-
te Paula. – Tudja esetleg, hogy lehetett-e Paljakká-
nak bármi köze ehhez a játszótérhez vagy város-
részhez?
 Paula megmutatta a telefonján, hol található a
tengerparthoz közeli játszótér, aztán egy fényképet
a tetthelyről, olyan távolról fotózva, hogy a tölgyről
lelógó kötelet nem lehetett észrevenni.
– Sosem jártam ott – jelentett ki Saarela. – És
egyetlen okot sem tudok arra, miért járt volna ott
Ottó. Ez a…
Paula bólintott.
– Ott találták meg Paljakkát.
– Egy játszótér. Mi a csodának ment volna Otto
éppen oda, hogy felakassza magát? Otto szerette a
gyerekeket, soha nem tett volna ilyesmit.
– A holttestet egy hároméves kisfiú találta meg,
akit délelőtt vittek ki játszani – mondta Paula.
– Nem, nem és nem! Otto soha nem hagyta vol-
na, hogy ilyesmi megtörténjen – sóhajtotta Saarela
szinte fájdalmasan. – Sokszor maradt itt tovább, ha
a kislányom nálam volt. Alig várta, hogy elhozzam
Milját az óvodából, és olykor itt maradt vacsorára
is. Egyszer hazavitte Milját, hogy együtt építsenek
legóból.
– Azt a nagy építményt? – kérdezte Renko.
– Igen, de Milja még túl kicsi hozzá, nem tudott
vele mit kezdeni. Észrevettem, hogy Otto csalódott
volt, de a gyereknek nem mutatta.
– Annál miről volt szó tulajdonképpen? – kér-
dezte Paula. – Mármint Paljakka legóépítményénél.
 Saarela megvonta a vállát, ahogy a falu bolond-
jának ténykedésére szoktak vállat vonni: talán ér-
telmetlen, de ártalmatlan.
– Otto valahogy kisfiús maradt, miközben min-
denki más öregedett – közölte diplomatikusan.
– Talán mert nem volt családja – vetette fel Ren-
ko. – Az élet gondtalan, ha nem kell felelősséget
vállalni másokért, csak saját magunkért.
Paula szívesen emlékeztette volna a kollégáját,
hogy neki sincs családja, amitől nem volt gondtala-
nabb, nem is beszélve a kislányosságról. Renkónak
azonban friss szülőként megvolt a megingathatat-
lan véleménye a családi élet egyedül üdvözítő vol-
táról.
– Ezt nem mondanám – felelte Saarela. – Nem
tudom jól elmagyarázni, de szerintem Otto alapjá-
ban véve mindig is nagyon komoly volt. Gyerekko-
rától kezdve.
– Ismerte már gyerekként is? – csodálkozott el
Paula.
– Egészen kis korában még nem, hét- vagy
nyolcévesek lehettünk, amikor megismerkedtünk.
Ugyanabba az iskolába jártunk, Jonna és Samuli
úgyszintén.
– Hol volt az az iskola?
– Laajasalóban.
 3

Karhu kétszer is elhajtott a ház előtt, hogy megbi-

zonyosodjon, valóban helyes a cím. A fehér kőház
kitűnt a környék többi családi háza közül, amelyek
vagy a háború után épült könnyűszerkezetes házak
voltak, vagy a nyolcvanas évek tipikus téglaépüle-
tei.
A házban nyilvánvalóan gyerekes család élt: az
előkert homokozóját még a téli ponyva takarta, a
bejárati terasz mellett egy kicsi, pótkerekes bicikli
állt. Azonban Otto Paljakka nem lakhatott gyerek-
korában ebben a házban, mivel az épület legfeljebb
tíz éve épülhetett.
Karhu leparkolt a ház előtt, majd ellenőrizte,
hogy a rendőrjelvénye ott van-e a zsebében, ha
szükség esetén gyorsan elő kell venni. Miközben
belépett a kapun, még egyszer átgondolta, hogyan
adja elő a dolgot. Az ismétlés félbemaradt, mert ki-
nyílt a ház ajtaja, és egy nő lépett ki egy kisgyerek-
kel. A vízálló overall világoszöld színe alapján nem
lehetett eldönteni, hogy a gyerek lány vagy fiú.
Karhu utólag belátta, hogy ez a következtetés az
előző évszázadból való, amitől öregnek érezte ma-
gát.
– Jó napot! – köszönt barátságosan a nő, amikor
észrevette Karhut.
– Jó napot! – válaszolt Karhu. – Sami Luoto va-
gyok a bűnügyi rendőrségtől.
– Jendő! – sikkantotta a gyerek kislányhangon. –
Van jendőautó?
– Sajnos nincs – mondta Karhu mosolyogva. –
Egy hétköznapi civil autóval jöttem.
– Történt valami? Csak nincs valami baj Perttu-
val? – kérdezte a nő nyugtalanul.
– Perttu a férje?
A nő bólintott, és most már egészen rémültnek
látszott. Karhu sietett megnyugtatni, hogy Perttut
nem érinti a dolog.
– Egy régi ügyben nyomozunk. Mióta laknak itt?
– Hét éve – válaszolta a nő megkönnyebbülten. –
A házat mi magunk építettük.
Karhu udvariasan végigtekintett a házon, és
megdicsérte, milyen takaros. Eközben a kislány
hátrahajtott fejjel rendületlenül Karhut bámulta, és
kesztyűs kezével szorosan fogta az anyukája kezét.
– Önök bontották le a házat, ami előtte itt állt?
– Nem volt rá szükség, a telek üres volt. Állítólag
már régóta így volt – mesélte a nő.
 A házaspár a várostól vette a telket. A nő nem
tudta, kik laktak itt korábban.
– Valószínűleg a férjem sem tudja, de megkér-
dezhetem.
Karhu átadta a névjegykártyáját, és arra kérte a
nőt, telefonáljon, ha Perttunak mégis eszébe jutna
még valami.
– Ismer olyan szomszédot, aki már a nyolcvanas
évek végén is itt lakott? – kérdezte.
A nő gondolkodott egy darabig, azután elnevette
magát.
– Természetesen Takala papa. Az ötös szám alatt
lakik, és valószínűleg ő tudna a legtöbbet mesélni a
régi dolgokról.
Karhu megköszönte, és megfordult, hogy to-
vábbinduljon, de aztán visszafordult, hogy integes-
sen a kislánynak, aki visszaintett neki a kesztyűjé-
vel.
Az ötös szám néhány háznyira volt, az utca túl-
oldalán. Hajdanán veteránoknak épített típusház
volt, ami megmaradt az eredeti állapotában, nem
bővítették ki, és más változtatások sem történtek.
Az ablakban egy ősz fej jelent meg, amely azon-
nal el is tűnt, mihelyt Karhu belépett a kertbe. Szin-
te még be sem kopogtatott, az ajtó máris kinyílt.
– Maga hajtott el itt párszor az előbb, igaz? –
kérdezte a férfi. – Keres valamit?
 Karhu előbányászta a jelvényét, és hangosan
bemutatkozott. A férfi azt felelte, hogy nincs semmi
baj a hallásával.
– Legutóbb az orvos is megdicsért. Jöjjön bel-
jebb!
Karhu fellépett pár lépcsőfokon a bejárati ajtóig,
majd habozott egy pillanatig, mielőtt levette a cipő-
jét. Az öregember fürgén előresietett, és eltűnt a
ház mélyén. Karhu a félhomályos előszobából to-
vábbment egy hang irányába, mint hamarosan ki-
derült, a kávéfőző volt. Már csöpögni kezdett a ká-
vé, amikor a nyomozó belépett a konyhába.
– Iszik egy kávét – mondta a férfi, inkább kijelen-
tésként, mint kérdésként.
Miután Karhu leült a hosszú konyhaasztal mellé
egy székre, amire a férfi rámutatott, egyszeriben
azt kívánta, bárcsak ott lenne Renko. Ő maga nehe-
zen boldogult az emberekkel, legalábbis mindig így
érezte. Nem tudta, azonnal rátérjen-e a lényegre
vagy sem. Szerencsére Takala papa ezt eldöntötte
helyette.
– Szóval a bűnügyi rendőrségtől?
– Igen – felelte Karhu. – Egy régi ügyben nyomo-
zunk. Ön állítólag már a nyolcvanas években is itt
lakott.
– Ki mondta? – kérdezte élesen az öreg.
 Karhu rájött, hogy a fehér házban lakó nő nem
mutatkozott be neki, és ő sem kérdezte meg a ne-
vét.
– Emlékszik esetleg, ki lakott a tízes számú ház-
ban a nyolcvanas évek végén? – kérdezte Karhu
megválaszolatlanul hagyva a férfi kérdését. Takala
arcán tudálékos kifejezés jelent meg.
– Vagy úgy! – szólt sokatmondóan. – Szóval már
járt a Lahdenperä családnál? Otthon volt az as--
szony?
– Igen, az előbb beszéltem vele.
– És ő állította, hogy én már a nyolcvanas évek-
ben is itt laktam?
– Igen – válaszolta Karhu bátortalanul. – De csak
azért, mert kifejezetten erről érdeklődtem.
A hozzáfűzött magyarázattól függetlenül úgy lát-
szott, hogy Takala számára a beszélgetés bizonyí-
ték Lahdenperä asszonnyal kapcsolatban valamire,
amit már amúgy is régóta gyanított. Két nagy bög-
rébe kávét töltött, és megkérdezte, kér-e a nyomo-
zó tejet. Karhu megrázta a fejét, és belekortyolt a
bögrébe. A kávé tűzforró volt.
– Persze jó dolog, hogy egy üres telken végre
felhúztak egy házat, nincs nekem ezzel semmi ba-
jom – folytatta Takala, miközben visszaült az asz-
talhoz szemközt Karhuval. – De muszáj volt egy
olyan palotát építeni?
 – Mmm… – mormogta Karhu, és kinyitotta a szá-
ját, hogy kicsit lehűtse a nyelvét.
– Nem tudom, hogyan kaphattak rá engedélyt.
De az a csöpp lányka nagyon aranyos, meg kell
hagyni.
Karhu bólogatott, közben a kávéját fújta.
– Na és mit akar tudni a rendőrség azokról a régi
lakókról? – kérdezte Takala.
– Tehát emlékszik a tízes számú ház korábbi la-
kóira?
– Természetesen – felelte az öreg. – Sajnáltuk azt
a fiút.
– Kit?
– Ottót. Otto Paljakkát.
– Ismerte őt?
– Nem túl jól. A feleségem jobban ismerte, de Sa-
ara már több mint tíz éve a temetőben nyugszik.
Néha ételt adott Ottónak, amikor láttuk, mennyire
éhes az a fiú. Sovány gyerek volt. Sosem hittem
volna, hogy lesz belőle valami.
– Tehát tudja, mi lett belőle?
– Persze hogy tudom! Én is olvasok újságot,
ahogy bárki más.
Takala hangos szürcsöléssel kihörpintette a ká-
véját, majd elmesélte, hogy néhány más szomszéd
is aggódott Otto miatt, már jóval azelőtt, hogy a fiú
anyja meghalt. Utána a fiút elvitték valahova, a ház
pedig teljesen lepusztult. Jóval később azután Otto
Paljakka nyilván eladta az ingatlant a városnak,
amely elbontatta a házat. A telek azonban hosszú
évekig nem kelt el.
– De nem amiatt, ami a házban történt. Az embe-
rek gyorsan felejtenek – tette hozzá Takala.
Karhu visszafojtott lélegzettel várta a folytatást,
mi volt az, amit az emberek gyorsan elfelejtettek.
Az öreg azonban nem szólt, töprengeni látszott.
– Mi történt a házban? – kérdezte végül Karhu.
– Hát nem tudja? – lepődött meg Takala.
Karhu dörmögött valamit, és szidta magát. Job-
ban is felkészülhetett volna erre a látogatásra. Ta-
kala azonban nem csodálkozott hosszabban a
rendőr tájékozatlanságán, hanem mesélni kezdett
arról a szép nyári napról, amikor a tízes számú ház
udvarára először egy mentő hajtott be, majd rög-
tön utána egy szirénázó rendőrautó.
Takala jól emlékezett az esetre, mert éppen ak-
kor ő is kint volt a kertben, hogy kipróbálja az új
fűnyíróját, így jól látott mindent.
A szomszédságban gyorsan híre ment, mi tör-
tént Paljakkáéknál. Egyébről sem beszéltek a kör-
nyéken hetekig.
– És ráadásul ez a legszörnyűbb, amit a saját
gyerekével tehet az ember – jegyezte meg Takala.
 – Hogy érti? – kérdezte Karhu. – Csinált valamit
az anyja Ottóval?
– Szó szerint értve természetesen nem – vála-
szolta Takala. – Magával csinált.
Karhu az asztal túloldalán ülő öregemberre me-
redt, majd rájött, hogy tátva maradt a szája. Hogy
leplezze a döbbenetét, gyorsan belekortyolt a bög-
réjébe, de a kávé időközben teljesen kihűlt.
Tehát Otto Paljakka anyja öngyilkos lett, és
fennáll a gyanú, hogy most a fia is önkezével vetett
véget az életének, legalábbis ez volt a halála hivata-
los magyarázata.
Karhunak egyébként az volt a véleménye, hogy
Takalának nincs igaza. Természetesen kegyetlen-
ség öngyilkosságot elkövetni, és magára hagyni egy
gyermeket, aki egész életében azon gondolkodhat,
miért nem jelentett ő elég okot egy szülő számára
ahhoz, hogy tovább éljen. Karhu viszont sokszor
látta azt a bizonyos másik alternatívát is: amikor
senki nem maradt hátra.
Otto Paljakka anyja legalább a fiát hagyta élni,
még ha ő maga nem is volt erre képes.
De volt még egy kérdés, amire Karhu tudni akar-
ta a választ.
– Hogyan ölte meg magát az anya?
 – Gyógyszer-túladagolás. Legalábbis így mondta
Otto Saarának – felelte Takala. – És feltételezhető-
en nem is az volt az első próbálkozása.
Karhu elbúcsúzott az öregtől, félig megivott ká-
véját az asztalon hagyta. Takala kikísérte a bejárati
ajtóig. Némiképp elégedetlennek látszott, de még-
sem kíváncsiskodott, miért érdekli annyira a rend-
őrséget Otto Paljakka anyjának a halála.
Karhu talán nem is tudott volna válaszolni erre a
kérdésre. De volt egy olyan érzése, hogy az anya
öngyilkossága a legfontosabb, amit idáig sikerült
kiderítenie.
 4
Az emeletes házak után egy kis erdős rész kö-
vetkezik. A magas fenyők mellett elhaladó út
kanyart ír le, a kanyarulat után a főútról ki-
sebb utcák ágaznak le, melyeket sövénykeríté-
sek szegélyeznek. A sövények mögött családi
házak sorakoznak, mintha mindet ugyanabból
a formából öntötték volna, csupán a kis ház-
számtáblák meg a házfalak festékrétegének
eltérő kopottsága különböztetik meg őket
egymástól.
Valahonnan egy szombat délutáni fűnyíró
hangja hallatszik, amelynek csatakiáltására
hamarosan egy másik gép benzines motorjá-
nak berregése válaszol. A zajba gyerekek vi-
dám kiabálása keveredik. Azok az apák, akik
eddigre már szép szabályosra lenyírták a fü-
vet, most az autóikat mossák, átköszönnek a
sövényen túlra a szomszédba. Az egyik kert-
ben egy család éppen beszáll egy frissen mo-
sott kombiba.
Az egyik ház kocsibeállójáról hiányzik az
apa és az autó. A fű magasra nőtt a kertben,
ami szemet szúrna itt, az ápolt gyepek lakó-
övezetében, ha valaki hétvégi sétáján netán
erre tévedne, és bepillantana a kertet övező
ugyancsak nyíratlan sövényen. Egy gyerekbi-
cikli hever a fűben, küllői rozsdásak.
A ház bejárata előtti betonlépcső repede-
zett. Egy fiú jelenik meg az ajtóban, arcának
egyik fele sajog.
A fiú a kert egyetlen fáját nézi, melynek ko-
ronája a másfél emeletes ház tetejével van egy
magasságban. A fiú szemében a fa hatalmas-
nak látszik. Ágai messzire nyúlnak, árnyékot
vetnek a fél kertre, a fűben felejtett biciklire és
a konyhaablak előtti mérleghintára.
A fiú könnyedén feltornássza magát a fa
legalsó, vastag ágára. Felemeli a tekintetét, és
a levelek között megpillantja az eget. Ott fent
a magasban, a fa koronájában van az ő helye.
Onnan uralni tudja a környező világot. Megfi-
gyelni a füvet nyíró, autókat fényesítő és
frizbit dobáló szomszédokat.
 5

Paula elolvasta a Karhutól érkezett sms-t, azután

megmutatta Renkónak is, aki nehezen tudott ural-
kodni az arcvonásain.
Jonna Salomaa éppen bevezette őket a belváros-
ban található reklámügynökség divatos üvegfalú
teakonyhájába, és megkérte kollégáját, hagyja abba
a flipperezést, hogy nyugodtan tudjanak beszél-
getni.
Renko megállapította, hogy a flipper egy olyan
modell, amin fiatalkorában ő is játszott.
– Megnézhetném egy kicsit közelebbről? – kér-
dezte Salomaatól, aki beleegyezőleg hümmögött
valamit.
Renko odalépett a flipperhez, hátat fordított, és
elkezdte nyomkodni a telefonját. Paula úgy sejtet-
te, hogy a kollégája nem győzi kivárni a további in-
formációkat Karhutól. Talán akad köztük olyan,
aminek hasznát vehetik Salomaa kihallgatása so-
rán.
Jonna Salomaa nem kínálta őket kávéval, és ide-
gesnek látszott. Paula azon töprengett, az lehet-e
az oka, hogy előzetes bejelentkezés nélkül állítot-
tak be hozzá a munkahelyére.
– Tehát ön intézte Otto Paljakka médiakapcsola-
tait és a kommunikációt – kezdte.
– Igen – felelte Salomaa. – De minden munkát a
szabadidőmben végeztem, és tulajdonképpen már
kiszálltam.
– Miért?
– A legfontosabb feladatom az volt, hogy ismert-
té tegyem Ottót. Kezdetben még szüksége volt erre.
Profi szinten a hegymászás nagyon költséges sport,
és a szponzorok miatt Ottónak muszáj volt látsza-
nia a médiában.
– Úgy tűnik, a munkája eredményes volt – je-
gyezte meg Paula, de a dicséret nem hatotta meg
Salomaat, aki továbbra is mereven bámulta az asz-
talon összekulcsolt kezét.
– Mikor találkozott Ottóval utoljára?
– Nagyjából a könyvbemutató tájékán, azaz ápri-
lisban. Az utóbbi időben már nem találkoztunk túl
gyakran. Megegyeztünk, hogy még intézem a
könyvhöz kapcsolódó interjúkat, de utána a felada-
taimat Nico veszi át.
– Miért nem akart többé foglalkozni ezekkel az
ügyekkel? – kérdezte újból Paula.
 Salomaa az üvegfalon keresztül kinézett az iro-
dába, ahol harmincasnak látszó kollégái éppen jót
nevettek valamin, amiből ő most kimaradt.
– Minden energiámmal a mostani munkámra
akarok koncentrálni – válaszolta a nő. – Ezen kívül
amúgy is úgy éreztem, hogy már nincs rám szük-
ség.
– Mert Paljakka időközben híres lett?
– Igen, és azért is, mert megváltoztak a dolgok.
Vagyis voltaképpen… Otto változott meg.
– Hogyan?
Jonna Salomaa mélyet sóhajtott, majd azt felelte,
hogy ezt nehéz elmagyarázni. Paula arra kérte,
próbálja mégis meg. Salomaa megvárta, hogy a
flippertől visszatérő Renko leüljön, mielőtt neki-
kezdett.
Otto Paljakka úgy tizenöt évvel ezelőtt kérte fel,
hogy dolgozzon neki, miután visszatért külföldről.
– Nagyon meglepődtem – mesélte Salomaa. – Az
alsó tagozat óta nem hallottam róla semmit. Paula
bólintott, majd megemlítette, hogy Nico Saarela
elmondása szerint ők négyen még iskolás koruk-
ban ismerkedtek meg egymással.
– Akkoriban nem ismertem őt túl jól, mert Otto
inkább Nicóval és Samulival haverkodott. Én egy
osztályba jártam Nicóval, így kerültünk néha egy
társaságba.
 Nico Saarela határozottan állította, hogy Jonna
Salomaa és Samuli Suominen sokkal közelebb áll-
tak Paljakkához, mint ő – erre Paula világosan em-
lékezett. Ennek mi lehetett az oka? Talán Saarela
és Salomaa is úgy gondolták, hogy kimaradtak va-
lamiből, ezért úgy érezték, hogy nem állnak annyi-
ra közel Paljakkához, mint a másik kettő? Vagy an-
nak érdekében, hogy velük minél kevésbé foglal-
kozzon a rendőrség, most utólag próbálják elhitet-
ni Pauláékkal, hogy a többiek jobban ismerték Pal-
jakkát?
– Gyerekkorában járt valaha Paljakka otthoná-
ban? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Renko.
– Ha jól emlékszem, nem.
– Esetleg találkozott az anyjával?
– Nem. És azt is csak akkor tudtam meg, hogy
meghalt, amikor Otto elköltözött.
– Miben halt meg Paljakka anyja? – kérdezte
Renko.
– Rákban – felelte Salomaa. – Nico legalábbis így
mesélte. Otto nem szívesen beszélt róla. Hiszen az
anyja halála után teljesen árva lett, mivel az apja
már korábban meghalt, amikor Otto még csak há-
roméves volt. Nagyon szomorú.
Paula figyelmeztető pillantást vetett Renkóra.
Még nem volt itt az ideje elárulni az igazságot Pal-
jakka anyjáról. Kérte Salomaat, folytassa onnan,
amikor Paljakka megkereste, hogy dolgozzon neki.
– Igen. Otto hallotta Nicótól, hogy ilyesmivel fog-
lalkozom. Vagyis akkoriban persze még nem dol-
goztam, hanem tanultam.
Salomaa szerint Paljakka már fiatalon is képes
volt nagy távlatokban gondolkodni. Egy olyan hát-
tércsapatot akart toborozni magának, akikben ma-
ximálisan megbízhat. Emiatt akart maga köré
olyan embereket, akiket már korábbról ismert. To-
vábbá Salomaa szerint Paljakka esetleg úgy érezte,
tartozik régi barátainak valamivel. Gyakran mon-
dogatta, hogy az életében nem sok olyan ember
akadt, aki jót akart volna neki.
– Az a kezdeti időszak fantasztikus volt – emlé-
kezett vissza Salomaa. – Volt egy közös álmunk.
– Tehát Otto álma egyúttal az önök álma lett –
jegyezte meg Paula.
– Nos, így is lehet fogalmazni. De én nem azt
éreztem, hogy csupán valaki másnak az álmát va-
lósítanám meg.
– Azután az álom beteljesült.
– Többszörösen is – mondta kurtán Salomaa,
szinte már szomorúan.
Talán egy-egy álom megvalósulása mindig kicsit
szomorú is, gondolta magában Paula.
 – Ezért akarták, hogy Paljakka hagyjon fel a
hegymászással?
Salomaa meglepetten nézett vissza.
– Nem, Otto maga akarta így.
– Nico Saarela szerint önöknek kellett rábeszél-
niük, hogy hagyja abba – mondta Paula.
– Ottót egyáltalán nem kellett rábeszélni, hogy
hagyjon fel a mászással, viszont nem akart semmi-
féle előadó vagy tréner lenni. Arra vágyott, hogy
visszavonulhasson valahová, és nyugodtan átgon-
dolhassa, mit szeretne csinálni a hátralévő életé-
ben. Nico azonban azt mondta, kész őrültség lenne
kihasználatlanul hagyni az alkalmat, és a jelek sze-
rint igaza volt.
Paulának eszébe jutott a legóépítmény Paljakka
lakásában, és a legóemberke, amit Renko beejtett a
templom belsejébe.
Ezek szerint Paljakkának mégiscsak volt egy új
álma, de nem maradt ideje, hogy valóban megvaló-
sítsa, csak játékból.
– Térjünk vissza oda, amikor azt mondta, Otto
megváltozott. Milyen értelemben? – kérdezte Pau-
la.
Jonna Salomaa habozni látszott, mintha nem
akarta volna kimondani, amit gondolt. Paula tü-
relmesen várt, hogy a nő egy olyan verziót tudjon
magában megfogalmazni, amit el mer mondani a
rendőröknek.
– Úgy gondolom, Otto az évek során bizonyos ér-
telemben önzővé vált – kezdte óvatosan Salomaa. –
Mi már nem barátok voltunk a számára, hanem
puszta alkalmazottak. Vagyis tulajdonképpen a tu-
lajdonai. De ő maga mintha ezt egyáltalán nem is
vette volna észre. Például rengeteget ugráltatta Ni-
cót a személyes dolgai miatt, pedig éppen abban az
időben Nicónak is jócskán voltak saját problémái.
– A válására gondol?
– Arra is. De bőven akadtak pénzügyi gondjai is.
Paula felidézte magában Nico Saarela egyszerű
lakását, meg ahogyan a férfi azt bizonygatta, Otto
Paljakka mindig gondoskodott anyagilag is a hozzá
közel állókról. Saarela talán valóban hinni akart
ebben – vagy leplezni akart valamit.
– Saarela szerint Paljakka vállalkozása rendkívül
sikeres volt. És mivel Nico az ügyvezető igazgató,
nyilván jó fizetést kapott, ugye? – kérdezte Paula.
– Az ilyesmikről nem tudok semmit – válaszolta
Salomaa. – Én sohasem kaptam havi fizetést, ha-
nem projektenként egy előre megbeszélt összeget.
Ezenkívül hivatalosan igazgatósági tag voltam a
cégnél, de gyakorlatilag csak névlegesen. Nico és
Otto döntött mindenről.
– És Samuli Suominen?
 – Samulit nem érdekli a pénz, ezért ki nem áll-
hatja Nicót. Pontosabban az utóbbi években nem
nagyon állhatta ki – felelte Salomaa.
– Mit gondol, Otto nem lehetett esetleg az utóbbi
időben depressziós? – tette fel a kérdést Paula.
– Igen is, meg nem is – mondta Salomaa.
– Ezt hogy érti?
– Szerintem Otto mindig depressziós volt. Csak
fiatalabb koromban ezt nem fogtam fel. Persze
nem vagyok pszichiáter, de valahogy mindennel,
amit csinált, mintha azt akarta volna leplezni, hogy
a belsejében volt valami… nem tudom mi. Vagy az
is lehet, hogy nem volt semmi, csak puszta üresség.
Mintha Salomaa maga is meglepődött volna az
utolsó mondatán. Paula hagyta, hogy a szavak egy
darabig még ott visszhangozzanak a levegőben,
mielőtt megkérdezte, hol volt két nappal korábban
éjszaka, amikor Paljakka meghalt. A nő megvonta a
vállát.
– Otthon, gondolom. Egy pillanat! Este elég soká-
ig elüldögéltem a kollégáimmal odaát a szemközti
étteremben. Éjfél körül értem haza, és azonnal le-
feküdtem.
Paula megköszönte Salomaanak a segítséget, és
kérte, jelentkezzen, amennyiben bármi szokatlan
eszébe jut Otto Paljakka viselkedésével kapcsolat-
ban az utóbbi időből.
 – Ahogy már mondtam, Ottót körülbelül egy hó-
napja láttam utoljára – mondta halkan Salomaa,
miközben kikísérte őket az ajtóig. – De természete-
sen telefonálok, ha eszembe jut valami.
– Észrevetted? – kérdezte Paula Renkótól, ami-
kor a nő már hátat fordított nekik, és a reklámügy-
nökség súlyos üvegajtaja becsukódott mögöttük. –
Semmit sem kérdezett a halál körülményeiről. Sem
azt, hogy hol, sem azt, hogy hogyan halt meg Pal-
jakka.
Renko dünnyögött valamit, majd megállt, hogy
az üvegfalon keresztül benézzen az irodába.
– Lehet, hogy nem érdekli.
Ezt Paula nehezen tudta elhinni. Salomaa mégis-
csak több mint tizenöt évig dolgozott Paljakka kar-
rierjéért. Való igaz, olykor előfordul, hogy az em-
beri kapcsolatok annyira megromlanak, hogy min-
den melegség eltűnik belőlük, és nem is tér vissza
soha többé. Viszont Salomaa nem említett erre
semmiféle okot, csak annyit, hogy Paljakka az évek
során önzővé vált. De nem ez a siker és hírnév el-
kerülhetetlen ára?
– Karhu azt írta, hogy Otto Paljakka anyja gyógy-
szertúladagolás következtében halt meg, nem rák-
ban – mondta Renko. – Tehát Nico vagy Paljakka
hazudott erről… Ohó! Odanézz, Paula!
 Renko megállt, és bebámult a reklámügynökség
üvegfalán. Paula is odafordult, mit nézhet Renko,
de csak a saját tükörképét látta. Renko közelebb
ment az üveghez, és tenyerét a halántékához emel-
te, hogy árnyékoljon. Az üvegen párafolt jelent
meg, amely ugyanolyan ritmusban nőtt, ahogy
Renko lélegzett. Paula csak az ablakhoz legköze-
lebb ülő nőt látta az üvegen át, aki felhúzott szem-
öldökkel nézett vissza rájuk.
– Most nézd! – sürgette Renko.
Paula úgy döntött, szót fogad, csakhogy Renko
végre abbahagyja az üveg összenyálazását. Renko
példáját követve egészen közel hajolt az üveghez,
és tenyerével a szemét árnyékolta, de közben vis--
szatartotta a lélegzetét, hogy ne párásodjon be az
üveg. Aligha nyújthatunk túl értelmes látványt eb-
ben a pillanatban, gondolta magában Paula, de az-
után észrevette, mit akart megmutatni Renko.
Az iroda túlsó végében, az üvegfalú teakonyha
mellett volt a falban egy kerek nyílás, amelyen ke-
resztül be lehetett látni a fal mögötti helyiségbe.
Valami tárgyalóféle lehetett, a nyíláson keresztül
egy asztal vége látszott meg pár szék az asztal kö-
rül.
Az asztal hirtelen eltűnt, mert eltakarta egy em-
ber felsőteste.
 Ezután az alak lefelé mozdult, majd eltűnt, és
ismét az asztal vége vált láthatóvá a nyílásban.
Az alak újból felbukkant az asztal előtt – aztán
újra eltűnt.
Látszott. Nem látszott. Látszott.
Fel, le. Fel, le.
– Egy mérleghinta van odabent? – súgta Paula.
Az üvegen egy párafolt maradt. Paula hátralé-
pett, és ruhája ujjával letörölte a foltot.
– Talán egy kenguru labda – mondta Renko, és
elindult kifelé.
Paula még ottmaradt, és egyre befelé nézett. A
tárgyalóban most ült valaki az asztal végében.
Jonna Salomaa visszament az üvegfalú teakonyhá-
ba. Háttal volt, de Paula világosan látta, hogy ös--
szekuporodva ül egy széken, és sír.
 6

Karhut egy üres irodába kísérték, ahol a csupasz

asztalon már elő volt készítve egy mappa, benne
valamennyi Otto Paljakkával kapcsolatos irat, ami
a gyermekvédelemnél keletkezett. Az első doku-
mentumok a nyolcvanas évek végéről származtak.
Paljakkáról rengeteg bejelentés érkezett a
gyermekvédelmi hatósághoz ahhoz képest, hogy
gyerekkorában a tanároknak még nem volt köte-
lességük hivatalosan jelezni, ha azt gyanították,
hogy a gyermeket elhanyagolják.
Karhu átlapozta az első jelentéseket, ezek alap-
ján gyorsan kirajzolódott egy kép Paljakka otthoni
körülményeiről.

Az anya mentális problémákkal küzd.

A lakás rendetlen, a gyermeknek nincs mit en-
nie.
Ideiglenes gyermekelhelyezés soron kívül.
Családlátogatás. Az anya némileg passzív,
lehetséges, hogy gyógyszerek hatása alatt áll,
de nem cselekvőképtelen.
 A gyermek ügyes, ruhája tiszta.
A pedagógus jelezte, hogy a gyermek több
mint egy hete nem jár iskolába. A gyermeket
otthon találták, egyedül, azt állította, hogy az
anyja dolgozik. Ideiglenes gyermekelhelyezés
soron kívül.

A soron kívüli ideiglenes gyermekelhelyezés több-

ször is megismétlődött az iratokban. A kis Ottót
minden alkalommal hamarosan visszaengedték az
otthonába. Ugyanakkor másfajta feljegyzések is
születtek:

Családlátogatás. Az anya nyugodt, a lakás

tiszta és rendezett. Húsvéti díszeket készítet-
tek.

A helyzet egy időre javulhatott, legalábbis a papí-

rok tanúsága szerint, mivel a feljegyzésekben több
mint fél év szünet következett. De azután hirtelen:

Az anya öngyilkosságot követett el.

A gyermek gondozásba véve. Nincsenek közeli
hozzátartozók.
Az írógéppel készült jelentés szélére ceruzával
még odafirkáltak valamit. Karhu hiába hunyorgott,
nem tudta kiolvasni a macskakaparást, csak egy-
két betűt innen-onnan. A kézírás mindenesetre
ugyanolyan volt, mint azé a személyé, aki aláírta a
jelentést.
Ugyanolyan, mint Kaarina Alanne írása.
Ez volt az első alkalom, amikor Alanne neve fel-
bukkant Paljakka irataiban.
Alanne tehát Paljakka családgondozója volt ak-
koriban, amikor az anya öngyilkosságot követett
el. Nem csoda, hogy az asszony megmaradt Pal-
jakka emlékezetében – egy csupán nyolcéves fi-
úéban, aki immár a másik szülőjét is elveszítette.
De mi lehet ennek a jelentősége ma, amikor Pal-
jakka és Alanne is meghalt, mégpedig ugyanúgy,
egy mérleghintán állva felakasztották magukat?
Vagy felakasztották őket.
Ha ezek gyilkosságok, amelyek kapcsolatban áll-
nak egymással, vajon mi lehetett az indíték? Mi le-
hetett az ok két teljesen különböző áldozat eseté-
ben, akiket csupán egy közel harminc évvel koráb-
bi öngyilkosság kapcsolt össze?
Karhu tisztában volt vele, hogy még nem jött el
az ideje, de akkor is szeretett volna kitalálni vala-
miféle elméletet, amit Paula elé tárhat.
 Mindenképpen abból kellett kiindulni, hogy az
elkövető ismerte mindkét áldozatot. Ismerte őket
akár már harminc évvel ezelőtt, vagy csak később
ismerkedett meg velük.
Az áldozatok először Paljakka anyjának a halála
idején találkoztak, legutoljára pedig valószínűleg
Paljakka könyvbemutatóján, ahol Paljakka egy
szép dedikálást írt Alanne könyvébe. De kikkel ta-
lálkozott még Alanne a könyvbemutatón? Ez a kö-
vetkező, amit ki kell deríteni.
 7

Samuli Suominen ugyanolyan ápolatlannak lát-

szott, mint előző nap a boncteremnél. Vagy talán
még ágrólszakadtabbnak. Úgy tűnt, nem mosako-
dott, és ruhát sem váltott, mióta utoljára találkoz-
tak vele.
Suominen mentegetőzött a lakása állapota miatt,
és Paulát a nappaliban ültette le, az étkezőasztal
melletti egyetlen székre, amin nem álltak kupac-
ban ruhák, könyvek vagy egyéb, közelebbről meg-
határozhatatlan holmik. Renko azt mondta, hogy
nem akar leülni. Megállt egy nagy könyvespolc
mellett, és a könyvek gerincét kezdte tanulmá-
nyozni.
Az asztalon nem volt terítő, sem szőnyeg a pad-
lón. Ami azt illeti, Suominen lakása éppoly kopár-
nak látszott, mint Kaarina Alanne otthona a halál-
takarítás után. Azonban Alanne lakása egy kelet-
helsinki lakótelepen volt, míg Suominen a város
legelegánsabb részén lakott egy értékes régi ház-
ban.
 Suominen a padlón ült törökülésben. Paula ér-
deklődve mérte végig. A férfit nyilvánvalóan hide-
gen hagyta bármiféle anyagi dolog. Ugyanakkor a
lakásban valahogy minden nagyon egységes volt és
összeillő, hasonlóan, mint Otto Paljakka otthoná-
ban. De amíg Paljakka lakása olyan benyomást kel-
tett, mintha egy rendkívül stílustudatos aszkéta
rendezte volna be, akinek nem számít a pénz, ad-
dig Suominené ennek az eredeti, igaz verziója volt.
Suominen továbbra is némán ült. Paula már
megtapasztalta, hogy előbb-utóbb általában min-
denki elkezd beszélni valamiről, csak türelemmel
ki kell várni, és megállni, hogy ne ő kezdeményezze
a beszélgetést. És az emberek gyakran épp ebben a
helyzetben árultak el sok mindent magukról. Ám
Suominennek, úgy tűnt, nem okoz semmiféle ne-
hézséget némán ülni, és várni. Nehéz volt róla
megmondani, hogy egyáltalán jelen van-e, vagy a
gondolatai valahol egészen máshol járnak.
– Nos tehát – kezdte Paula. Kissé bizonytalannak
érezte magát Suominen rendíthetetlen nyugalma
miatt. – Nyomozást folytatunk Otto Paljakka halá-
lával kapcsolatban, és ebből kifolyólag beszélnünk
kell a közeli hozzátartozóival.
– Közeli hozzátartozóival – ismételte meg Suo-
minen. Inkább hangzott megállapításnak, mint
kérdésnek, de Paula úgy döntött, belekapaszkodik
a kifejezésbe.
– Igen, tudomásom szerint ön is egyike a közeli
hozzátartozóknak. Mivel más családja nem volt, a
barátai voltak a családja.
– A barátok – ismételte el Suominen.
Paula nem folytatta, hanem várt, hogy a férfi
egyebet is mondjon, mint egyszavas mondatokat.
Olyan hosszú ideig volt kénytelen várni, hogy már
Renko is fészkelődni kezdett türelmetlenségében a
könyvespolcnál. Úgy látszott, valami érdekeset ta-
lált a polcon, de őt ismerve akár az eset szempont-
jából teljesen érdektelen érdekesség is lehetett.
Paula figyelmeztető pillantást vetett a kollégájá-
ra, amivel sikerült időben elhallgattatnia.
– Igen, barátok voltunk – szólalt meg végül Suo-
minen. Szavait az asztallábhoz intézte, amely
szemmagasságban volt előtte. – Így igaz. Barátok.
– Gyerekként ismerkedtek meg, ugye? – kérdez-
te Paula.
A férfi bólintott, továbbra is az asztallábat nézve,
nem Paulát.
– Az alsó tagozatban, Laajasalóban – segített
Paula.
Suominen a fejét ingatta, és csak ennyit bökött
ki:
– Az óvodában.
 Paula úgy határozott, taktikát vált.
– Ön is kapott fizetést Otto Paljakkától?
A kérdésnek meglepő volt a hatása. Suominen
szabályosan összerezzent, és olyannak látszott,
mint aki most ébred fel téli álmából.
– Ezt ki állította? – kérdezte gyorsan, és végre
levette tekintetét az asztallábról. – Nico mondta
ezt?
Suominen most szinte komikusan átható pillan-
tással meredt Paulára, mint egy szappanopera szí-
nésze. Amikor Paula nem válaszolt, a férfi egy len-
dülettel talpra szökkent, és kiment az előszobába.
Renko már indult volna utána, de Paula nyugalom-
ra intette. Suominen szinte azon nyomban vissza-
tért, kezében egy kopott kis bőr pénztárcát tartott.
Előbányászott a tárca mélyéről egy gyűrött cédu-
lát, és szó nélkül átnyújtotta Paulának.
Paula kisimította a papírlapot, egy bankautoma-
ta-nyugta volt. A számláról 20 eurót vettek fel, ami
után az egyenleg 153 euró lett.
– Ebből élek a hó végéig – közölte Suominen. –
Könnyedén.
Úgy tűnt, őszintén büszke arra, hogy szegény,
pontosabban arra, hogy nem izgatja a pénz – meg
akarta mutatni, hogy ő az ilyesmi fölött áll.
Nem az a szegény, akinek nincs, hanem az, aki ál-
landóan szükséget szenved.
 Paulának eszébe jutott a nagymamája mondása.
Ez a mondat fiatal korában bosszantotta, vélemé-
nye szerint leginkább egy szegény ember szánal-
mas próbálkozása volt, hogy elviselje a saját sze-
génységét. Azonban Samuli Suominen a szólás ele-
ven megtestesítője volt.
– Úgy látják, hogy fizetést kaptam Ottótól? –
kérdezte a férfi.
– Ön tehát nem dolgozott neki?
– Nem. Senkinek sem dolgozom. Munkanélküli
vagyok.
– Vagy úgy. De mégiscsak vele tartott a hegymá-
szó útjaira.
– Természetesen. Egy szóval sem tagadom, hogy
Otto mindig fizette az én utamat is, és még sok más
költséget. De sohasem kaptam fizetést. És tulaj-
donképpen én tanítottam meg Ottót mászni – kö-
zölte Suominen.
– Valóban? – lepődött meg Paula. – Azt hittem,
hogy a hegymászást Paljakka fiatalon kezdte el kül-
földön.
Samuli Suominen felnevetett. Most először tűnt
felszabadultnak, amióta beállított hozzá a két
rendőr. Megfogott egy falnak támasztott összecsu-
kott kis kempingszéket, szétnyitotta, és leült rá,
mint aki egy erdei tábortűz mellé telepedik.
 – Ez igaz. A hegymászást, azt hiszem, Délkelet-
Ázsiában kezdte el a kétezres évek elején – eredt
meg a nyelve Suominennek. – De én a boulderezés-
re gondolok, sziklamászásra kötél nélkül. Erre én
vittem el Ottót először, és azonnal megtetszett ne-
ki. Született tehetség volt, és hamarosan sokkal
jobb lett benne, mint én.
Suominen elmesélte, hogy kiskorában kezdte el
a mászást az apjával. Akkoriban ez még ritka hob-
binak számított, és Finnországban nem létezett
egyetlen mászócsarnok sem.
– Ráadásul teljesen más dolog mesterséges
fényben mászni egy száraz, sima falon, és kész ka-
paszkodókba fogódzkodni – folytatta Suominen.
Paula elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy
maga is valami ilyesmi válaszra tippelt volna, ha
neki kellett volna kitalálnia, mi a véleménye a fér-
finak a mászótermekről. Amikor Helsinkiben meg-
nyílt az első nagy mászócsarnok, Paula elment né-
hányszor, hogy kipróbálja a falmászást, de gyorsan
megállapította, hogy nem az ő sportja. Paula job-
ban élvezte a kontakt sportágakat, a gyorsaságot, a
kirobbanó erőt, ezenkívül nem kedvelte a magas
helyeket. Suominen megjegyzése emlékeztetett Sa-
arela megvető kijelentésére, miszerint a valódi
hegymászás egészen más, mint a turisták csopor-
tos utazása a Kilimandzsáróra. Úgy tűnt, Saarela és
Suominen egyaránt fontosnak tartja megkülönböz-
tetni az amatőröket és a profikat, miközben Paula
számára a különbség magától értetődő volt, és nem
csupán a hegymászás vonatkozásában. Szükségte-
lennek érezte ezt külön kihangsúlyozni.
De az is lehet, hogy csak elegük lett az olyan em-
berekből, akik azt képzelték, hogy értenek valame-
lyest a témához. Biztosan volt belőlük bőven – ezt
jól tudta egy gyilkosságokkal foglalkozó nyomozó
is. A net tele volt amatőr detektívekkel, akik úgy
gondolták, képesek fényt deríteni olyan megoldat-
lan esetekre, amelyeket profi nyomozók éveken át
hiába próbáltak megoldani.
– Gyerekkorában gyakran megfordult Paljakká-
ék otthonában? – kérdezte Paula.
– Soha nem jártam odabent. Ami azt illeti, min-
dig az ajtóban vártam Ottót, amikor elhívtam ma-
gammal valahová.
– Találkozott valaha Paljakka anyjával?
– Csak olyankor, ha véletlenül ő nyitott ajtót.
– Az anyja nem akarta, hogy Ottóhoz barátok jár-
janak?
– Nem tudom, de Otto legalábbis sosem akart
náluk otthon játszani, úgyhogy vagy nálunk vol-
tunk, vagy valahol az erdőben.
– És miután Otto nevelőotthonba került?
 – Több évig egyáltalán nem is láttam. Kivéve
egyszer, amikor megszökött az egyik nevelőcsalád-
tól, és megjelent az ajtónkban. Az apám azonnal
telefonált a rendőrségre.
Felnőttként Suominen hasonló módon találko-
zott vele újra, mint Jonna Salomaa: amikor Pal-
jakka hazatért külföldről, megkereste, és arra kér-
te, hogy szegődjön mellé edzőpartnernek, megbíz-
ható hegymászótársnak.
– Mit csinált előtte? – tudakolta Paula.
– A lehető legkevesebbet – felelte Suominen
szándékosan titokzatoskodva.
– Az a lehető legkevesebb esetleg ehhez kapcso-
lódik? – szólt közbe Renko. Pentti Linkola könyvét
tartotta a kezében, amit a polcról vett le.
– Álmok egy jobb világról – olvasta fel Paula a
könyv címét.
– Kemény cucc, nagyon kemény cucc – jelentette
ki Renko. – Én is olvastam fiatalabb koromban.
– Miről szól? – kérdezte Paula, habár nem kifeje-
zetten érdekelte a téma. Úgy vélte, éppen eleget
tud Pentti Linkola radikális gondolkodásáról ah-
hoz, hogy figyelmen kívül hagyja. Samuli Suominen
azonban igencsak zavarba jött, és Paula tudni sze-
rette volna, miért.
– Amennyire emlékszem, Linkola szerint csök-
kenteni kellene a népességnövekedést, ugye? Azaz
a gyengéket hagyni kell meghalni, és a betegeket
sem kell meggyógyítani – mondta Renko.
– Ebben a könyvben még nem beszél ilyesmiről
– válaszolta feszülten Suominen. – Tényleg olvas-
ta?
Paula jót mulatott magában, mert eléggé való-
színűnek tartotta, hogy Renko nem ismerte a
könyvet. De Suominen most kellőképpen fel lett
piszkálva, Renko pedig nyilvánvalóan még rá is
akart tenni pár lapáttal.
– Olyan régen volt, hogy talán rosszul emlék-
szem. Mindenesetre Pentti könyveiben senkit nem
biztatnak arra, hogy távoli hegyeket másszon meg
az őshonos népesség idegenvezetésével.
Suominen dörmögött valamit, majd felpattant a
kempingszékről. Kikapta a könyvet Renko kezéből,
és visszatette a polcra. Renko nem zavartatta ma-
gát.
– Pentti alighanem kicsit más körülmények kö-
zött élt, mint ön. Amúgy nagyon szép kéró. Vagyis
lakás, nem is lehet kérónak nevezni.
– Örököltem – közölte morcosan Suominen, és
visszaült törökülésbe. – Van még valami?
– Mikor találkozott Paljakkával utoljára? – tette
fel gyorsan a kérdést Paula.
– A múlt héten, talán csütörtökön.
– Hol találkoztak?
 – Nála.
– Miért?
– Miért? Csak úgy. Pontosabban Otto beszélni
akart velem.
– Miről?
– Abba akarta hagyni a munkát.
– Mármint a motivációs trénerséget? – kérdezte
Renko.
Suominen felhördült, és úgy ismételte el a moti-
váció szót, ami nem hagyott kétséget. Nyilvánvaló
volt, hogy ki nem állhatta Paljakka sok pénzt hozó
előadókörútjait.
– Véleményem szerint teljesen elhibázott ötlet
volt az egész trénerbiznisz. És ezt meg is mondtam
neki. De Nico nem engedett. Legalább próbáld ki,
próbáld ki, ezt hajtogatta egészen addig, amíg Otto
végül megígérte neki. Nicónak mindig hihetetlen
befolyása volt Ottóra.
– Valóban? – csodálkozott Paula. – Én úgy értet-
tem, éppen Otto ugráltatta őt.
– Ezt meg ki mondta? – kérdezte Suominen.
Paula nem válaszolt. Renko a fal felé fordult,
hogy alaposabban szemügyre vegyen két fest-
ményt. Ezek voltak a lakás egyetlen díszei, és úgy
hatottak, mintha csupán tévedésből kerültek volna
oda.
 – Kívülállók számára akár így is tűnhetett –
mondta Suominen. – De bizony Nico nagyon is jól
tudta, mit csinál.
– Ez mi? – kérdezte Renko.
Valamiféle nyaklánc vagy amulett volt a kezé-
ben. Kerékre hasonlított, amelynek küllői szirmo-
kat formáztak. Középen keskeny függőleges szem
volt.
Suominen ismét felugrott, kikapta az ékszert
Renko kezéből, és visszatette a helyére, egy bronz
Buddha szobor nyakába.
– Ezt Ottótól kaptam, amikor először másztunk
nyolcezer méter fölé, a Gasherbrum II.-re – magya-
rázta Suominen nyugalmat erőltetve magára,
mintha szégyellte volna az előbbi hirtelen reakció-
ját.
– Hol van az a csúcs? – érdeklődött Renko.
– Ez a Karakorum-hegység harmadik legmaga-
sabb csúcsa Kína és Pakisztán határán. Kettesben
másztuk meg – mesélte Suominen.
– Az ékszer értékes? – folytatta Renko a kérde-
zősködést.
– Bóvli, Otto valami piacon vette Nepálban – fe-
lelte Suominen. – De emlékeztet a köztünk lévő ba-
rátságra, és a csúcsok meghódítására.
 Suominen az amulettre meredt, és olyan hosszan
bámulta, hogy Paula kénytelen volt megköszörülni
a torkát, hogy ismét magára vonja a férfi figyelmét.
– Mi volt az ön szerepe Paljakka üzleti vállalko-
zásában?
– Hmm… leginkább ügyelni arra, hogy Otto ne
menjen bele semmilyen esztelenségbe – mondta
Suominen. – De valójában már nem nagyon vettem
részt a dolgaiban azután, hogy abbahagyta a
hegymászást.
– Ez bosszantotta? – kérdezte Paula. – Mármint
az, hogy Otto befejezte hegymászói pályafutását.
– Ezt hogy érti?
– Mert ez egyúttal az ön hegymászótúráinak is a
végét jelentette a nagyvilágban. Ha egyszer Otto
volt az, aki fizette őket.
Suominen megvetően nézett Paulára, mintha az
nem teljesen lenne értelmi képességei birtokában.
– Nekem a mászás a legfontosabb. Azt bárhol le-
het csinálni. Egy-egy magas csúcs elérése sosem
volt számomra érdekes. Ezt egészen más okokból
csinálják, nem a hegymászás iránti szeretetből, ha-
nem mert hírnevet és pénzt hoz.
Furcsának hangzott Suominen szájából a szere-
tet szót hallani. Talán az ő életében a hegymászás
volt az egyetlen, amit valóban szeretett.
 De mit szeretett Otto Paljakka – vagy kit? Paula
rájött, hogy ezt még senkitől sem kérdezte meg.
– És Paljakka magánélete? Voltak valaha komoly
párkapcsolatai? – kérdezte Paula.
– Abba, ahogy élt, senki más nem fért volna bele.
Úgy értem, hogy azt a fajta életet hosszabb távon
senki sem bírta volna elviselni. Otto mindent úgy
csinált, ahogy az neki a legjobb volt. De egy azért
mégiscsak volt.
– Ki? – kérdezte Paula, és Renko is érdeklődve
fordult vissza a festményektől.
– Nem mondta el ő maga? – kérdezte a férfi. –
Hát persze hogy nem.
– Kire gondol? – kérdezte Renko.
– Természetesen Jonnára – közölte Suominen, és
gúnyosan mosolygott. – De valószínűleg én sem
mesélném el, ha úgy hagytak volna el.
– Tehát viszonyuk volt, aminek Paljakka véget
vetett? Ez mikor történt? És miért akarta Paljakka
befejezni? – faggatózott Renko, akár egy bulvárlap
újságírója.
– Néhány évvel ezelőtt.
– Mire célzott, milyen módon hagyta el Jonnát? –
kérdezte Paula.
Suominen lassan visszaült a kempingszékére.
Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet.
– Na jó, elmondom.
 8

Hartikainen energikusan jött ki a csarnok ajtajához

Paula és Renko elé. Két fiatal rendőrtanulót kapott
segítségül, akik kimerültnek látszottak.
– Ügyes fiúk – dicsérte őket Hartikainen.
Paula észrevette, hogy az egyikük a szemét for-
gatja. De a csarnokban eléjük táruló látvány nem
volt mindennapi, ezt Paulának is el kellett ismer-
nie.
Középen három homokzsákot fektettek egymás-
ra a betonon, azokra pedig egy körülbelül öt méter
hosszú pallót. Közelebbről nézve látszott, hogy a
mérleghinta valójában több deszkából volt össze-
erősítve.
– A fiúk kétszer négycolosakat hoztak, ezért ös--
szeszögeltem őket – magyarázta Hartikainen.
A mérleghinta levegőben lévő vége fölött egy na-
rancssárga nejlonkötél lógott. A kötelet átfűzték
egy plafonba erősített fémkarikán, majd onnan to-
vábbvezették a csarnok túlsó sarkába, ahol hozzá-
kötötték egy súlyos gyalupadhoz. A kötél másik
végén, nagyjából három méter magasan egy hurok
lógott. A hurkot egy harcművészeti edzéseken
használatos bábu nyakára tették. A bábu lábát ös--
szekötötték, és utána ráállították a libikóka végére,
a lába épphogy leért a deszkáig.
A deszka másik végét négy huszonöt kilós ho-
mokzsák nyomta le, a zsákokban térkőhomok volt.
– A bábu nyolcvan kiló – mondta Hartikainen –,
de mivel a súly részben a kötélen van, a deszka va-
lószínűleg jóval tovább marad ebben a helyzetben,
mint amennyi idő alatt több mint húsz kiló homok
kifolyik a zsákból.
Paula a bábut nézte, közben Otto Paljakkára
gondolt, aki nagyjából ilyen magas lehetett, de biz-
tosan nehezebb.
– Hogyan emelted fel oda a bábut? – kérdezte
Paula.
– Ha abból indulunk ki, hogy az áldozatot elő-
ször valahogy elkábították, akkor leginkább úgy
emelhették fel a földről, hogy a nyakába tették a
hurkot, utána pedig a kötél másik végénél fogva
felhúzták. Ez nem túl nehéz, de azért erőt kíván –
magyarázta Hartikainen.
– Vagyis a fiúk húzták fel, nem te – vetette közbe
Renko, mire Hartikainen elnevette magát.
– Más módon is meg lehetne csinálni? Azaz, ha
az áldozat nem lett elkábítva, hanem például vala-
mivel megfenyegették – kérdezte Paula.
 – Elvileg nyilván lehetséges, hogy az áldozat fel-
lépett a deszkára, és végiglépkedett rajta a hu-
rokig, miközben a mérleghinta másik végét lent
tartották – mondta Renko.
– Próbáljuk ki! – javasolta Paula. – Pontosabban
próbáljátok ki!
– Fiúk! – kiáltotta Hartikainen, közben odament
a gyalupadhoz, hogy eloldja a kötelet. Óvatosan le-
engedte a bábut a földre, Renko pedig levette a
nyakáról a kötelet.
– Te leszel az áldozat! – mutatott Hartikainen a
soványabb rendőrtanoncra. – Te meg odamész a
másik végébe!
A zömökebb testalkatú fiatal rendőr bólintott,
levette a homokzsákokat a mérleghintáról, és fel-
lépett a helyükre. Hartikainen kitágította a hurkot
a kötélen.
– Bírsz egy ideig lógni rajta, vagy tegyük a köte-
let inkább a hónod alá?
– Bírok – mondta a sovány fiú, és kesztyűt sze-
dett elő a zsebéből. Ezután fellépett a libikókára a
társa elé, és elindult a deszka túlsó vége felé. A két
fiú közti súlykülönbség miatt a mérleghinta meg
sem mozdult.
– Nem tűnik túl egyszerűnek – jegyezte meg
Paula, amikor a fiatalember már majdnem eljutott
a deszka végéig. Valóban nagyon kellett egyensú-
lyoznia a ferde felületen. – Nehéz elképzelni, hogy
ezt Kaarina Alanne végigcsinálta volna.
Hartikainen a sarokban meghúzta a kötelet, an--
nyira, hogy a belekapaszkodó rendőriskolás leló-
gathassa magát. A fiú a deszkán tartotta a lábát,
eközben Hartikainen vicsorogva még tovább húzta
a kötelet, és csak akkor erősítette a gyalupadhoz,
amikor a tanonc lába már csak épphogy érintette a
deszkát.
– Hány kiló vagy? – kérdezte Paula a deszkán
imbolygó rendőrtanulótól.
– Hetvennyolc.
– Tegyétek vissza a homokot a deszkára! –
mondta Paula Renkónak. – De csak három zsákkal.
Renko felrakta a libikókára a zsákokat a másik
rendőrtanonc elé, aki átadta a helyét.
A helyzet nem változott, noha a deszka egyik vé-
gén most három kilóval kevesebb súly volt, mint a
másikon.
A rendőrtanuló továbbra is a kötélbe kapasz-
kodva lógott lefelé, és lábujjhegyével támaszkodott
a deszkán, amely változatlanul fent maradt.
– Kést! – kiáltotta Paula.
A zömök fiatalember egy kést hozott Hartikai-
nentől. Paula a másik fiatalra pillantott, úgy lát-
szott, még jól bírja a lógást. A homokzsákok alatt a
deszka és a betonpadló között maradt vagy har-
minc centi, így a kifolyó homoknak lesz elég helye
a földön. Paula a legalsó zsák alján két, körülbelül
tíz centis vágást ejtett egymás mellett, a kést be-
dugta a hasítékon, és lyukat vágott a zsákon.
Amikor a térkőhomok elkezdett kifolyni, úgy
tűnt, mindenki visszafojtja a lélegzetét, még a köté-
len lógó tanonc is, mígnem lihegni kezdett. A desz-
ka vége a lába alatt lefelé billent, de azonnal vissza
is emelkedett. A rendőrtanuló most óvatosabban
támaszkodott a deszkára, az arca vörösödni kez-
dett.
A homok csordogált kifelé, a deszka másik vége
leereszkedett és felemelkedett. Valahányszor a fiú
megpróbált stabilabban megtámaszkodni a lábá-
val, a deszka megbillent lefelé, minden alkalommal
egyre lejjebb, ahogy a súly a másik végén fokozato-
san csökkent.
Paula hátán végigfutott a hideg. Ha ez volt a
gyilkosság elkövetésének módja, az áldozatok
nemcsak lassan fulladtak meg, hanem újra és újra
támadt egy kis reményük, ahogy megtámaszkodtak
a lábukkal, mindig csak egy rövid pillanatra.
Ez nemcsak fizikai, de lelki kínzás is volt.
– Kaarina Alanne nem lehetett több ötven kiló-
nál. Az ő esetében ez az egész még hosszabb ideig
tarthatott – mondta halkan Renko. – Ahhoz egy
másik bábu kellene gyakorlódarabnak.
 A kötélről lógó fiatalember némileg elgyötörtnek
látszott, de nem szólt semmit, biztosan meg akarta
mutatni, milyen jó kondícióban van. Paula hagyta,
hogy addig peregjen a homok a zsákból, amíg a
deszka vége már nem emelkedett fel egészen, és a
fiú sem érte el lábujjhegyével a mérleghintát. Ez-
után odakiáltott Hartikainennek, hogy engedje le a
fiút.
Egyelőre ennyi elég. Megkérte a fiatal rendőrje-
lölteket, hogy takarítsák fel a homokot a földről,
Hartikainent pedig magával hívta. A délelőtt során
összegyűjtött információkat ideje lenne közösen
összegezni. Paula azt mondta, hogy előtte még be-
ugrik egy boltba, és Renkót meg Hartikainent ott-
hagyva elsietett.
Tulajdonképpen nem akart vásárolni semmit, de
egy pillanatra szeretett volna egyedül maradni.
Korábban, még reggel rángásokat érzett a vádlijá-
ban, ami most újra kezdődött. Sietve lépkedett, ki-
csit ki is fulladt, de a kellemetlen érzés a lábában
megszűnt.
Volt azonban valami más is, ami nyugtalanította.
Valami, amit nemrég hallott a csarnokban.
Vajon ki mondhatta? Hartikainen? Netán Renko?
Paula szidta magát, miközben belépett a közeli
kisbolt ajtaján. Ezután jobban oda kell figyelnie
másokra.
 9

Karhu éppen azon ügyködött, hogy a laptopját ös--

szekapcsolja a tárgyaló projektorával. Az asztal
túlsó végén Paula letette a látszat kedvéért vásá-
rolt ásványvizes üveget, és leült.
– Még én sem láttam a felvételt – mondta Karhu.
– Lehet, hogy abból sem derül ki semmi.
– Épp eleget sikerült már eddig is kiderítened –
dicsérte meg Paula. Karhu arcán elégedettség su-
hant át, amolyan észrevehetetlen módon, amit egy
idegen meg sem látott volna.
A folyosóról Renko és Hartikainen beszélgetése
szűrődött be. Karhu megköszörülte a torkát, hiva-
talos arckifejezést öltött, és leült a számítógépe
mellé.
– A boksz mint sportág teljesen értelmetlen.
Meglehet, Ali nagy mester volt, de végül ő is elve-
szítette élete legfontosabb mérkőzését, a Parkin-
son ellen – magyarázta Renko, miközben belépett a
szobába.
– Vagy úgy – mondta Hartikainen. Azután meg-
torpant.
 – Elfoglaltad a helyem.
Paula elmosolyodott, és észrevette, hogy Renko
valóban oda ült, ahova Hartikainen szokott, vagyis
az ajtó melletti oldalra, Paula mellé. Az ülésrenddel
általában nem foglalkoztak, de talán éppen azért
nem, mert mindenki mindig ugyanott ült.
– Karhu pedig az én helyemen ül! – védekezett
Renko.
Karhu azért foglalta el Renko helyét, hogy kön--
nyebben tudja kezelni a projektort az asztal túlol-
dalán, de még csak megjegyzést sem tett.
– Kezdjük! – szólalt meg Paula.
Mivel Hartikainen meg sem moccant, Paula kér-
dőn ránézett.
– Lehetne, hogy most az egyszer erre az oldalra
ülsz? Tudom jól, hogy a te korodban már nehéz
változtatni a szokásokon – ironizált Paula.
Hartikainen morgott valamit, és teátrálisan
megkerülte az asztalt. Paula szándékosan oda sem
nézett.
– Elsőnek gyorsan összefoglalnám, mire jutot-
tunk Renkóval Otto Paljakka közeli hozzátartozói-
val kapcsolatban. Pontosabban, hogy mi mindent
mondtak el magukról és a Paljakkához fűződő kap-
csolatukról – kezdte Paula.
Sorjában ismertette a Nico Saarelával, Jonna Sa-
lomaaval és Samuli Suominennel folytatott beszél-
getéseket, különös tekintettel arra, mi mindenben
tértek el egymástól. Habár a három ember előző
nap a boncteremnél olyannak tűnt, mint aki kedves
családtagját veszítette el, amikor külön beszéltek
velük, nyilvánvalóvá vált, hogy a kapcsolatuk egy-
általán nem volt túl bensőséges – éppen ellenkező-
leg.
Ezenkívül Saarela igyekezett továbbra is olyan
képet sugallni, hogy Paljakka vállalkozása remekül
prosperált.
– Hartsu, utánanézhetnél, mennyi maradt Pal-
jakka után a három örökösnek – mondta Paula.
– A lakása Katajanokkán biztosan hétszámjegyű
összeget ér – szólt közbe Renko.
– Lehet, de a végén az is rámehet a vállalkozás
veszteségeinek fedezésére. Mindenesetre a pénz
mindig fontos indíték. Tehát az a kérdés, van-e
még belőle, valamint az, hogy kinek van rá a legna-
gyobb szüksége – tűnődött hangosan Paula.
– Samuli Suominennek biztosan nem – vetette
közbe Renko. – Az ő lakása még értékesebb, mint
Paljakkáé. És a festmények a falon minimum an--
nyit érnek, mint az egész lakás.
– Rákerestél a festőkre? – kérdezte Paula.
– Felismertem őket – közölte Renko.
– Szerintetek nem lenne érdemes még alaposab-
ban megvizsgálni Paljakka cégének a működését? –
kérdezte hirtelen Hartikainen. – Még az is lehet,
hogy a végén nem marad semmi, amin osztozkod-
hatnának az örökösök.
Csend ereszkedett a szobára. Azután Renko fel-
nevetett.
– Hahó! Hallasz, Föld?
– Tessék? – kapta fel a fejét meglepetten Harti-
kainen.
Paula Karhura pillantott, aki lopva a fülére mu-
tatott. Paula most értette meg, miért zavarta Harti-
kainent, hogy nem ülhetett a megszokott helyére
az asztalnál. Nyilvánvalóan nem hallott rendesen
arra a fülére, amelyik most Paula felé volt.
– Jó, rendben… Akkor folytasd a cég átvizsgálá-
sát! – fordult Paula Hartikainenhez, közben figyel-
meztetően tekintett Renkóra, hogy ne tréfálkozzon
tovább.
– Jonna Salomaa nem árulta el, hogy viszonya
volt Otto Paljakkával – folytatta Paula továbbra is a
szokásosnál hangosabban. – Legalábbis nekünk ezt
mondta Samuli Suominen. Azt állította, hogy csú-
nyán ért véget az ügy.
Suominen szerint Paljakkának és Salomaanak
rövid, de annál szenvedélyesebb románca volt,
amit a nő sokkal komolyabban vett, mint Paljakka.
Ottónak ez csak a szexről szólt, semmi egyébről,
jelentette ki Suominen a kempingszékén ülve. Pau-
la közönségesnek érezte a megjegyzést. Samuli
Suominennek vajon lehettek egyáltalán barátnői?
Amikor Paljakka véget akart vetni a viszonynak,
Salomaa egy cseppet sem könnyítette meg a dol-
got. Naponta tucatnyi sms-t küldött Paljakkának,
amelyekben hol könyörgött, hol fenyegetőzött.
– Mivel fenyegetőzött? – csodálkozott Hartikai-
nen.
– Állítólag olyasmivel, hogy tönkreteszi Paljakka
hírnevét azzal, hogy különféle alaptalan dolgokat
terjeszt róla a neten – mesélte tovább Paula.
– Nem hangzik túl félelmetesnek – jegyezte meg
Karhu. – Hiszen a neten bármit lehet találni bárki-
ről.
– Ez igaz. De azért érdemes ellenőrizni, akad-e
ilyesmi – mondta Paula. – Ezenkívül a begyűjtött
információk közt van még legalább egy ellentmon-
dás. Saarela annak idején azt mondta Salomaanak,
hogy Paljakka anyja rákban halt meg. Karhu azon-
ban kiderítette, hogy gyógyszertúladagolásról volt
szó.
– Ez nem feltétlenül jelent semmi különöset – je-
lentette ki Renko. – Paljakka nem akarta nagy dob-
ra verni, hogy az anyja megölte magát.
– A dolognak mégis lehet jelentősége, ha nem
hagyjuk figyelmen kívül Kaarina Alanne meggyil-
kolását – vetette ellen Karhu. – Az asszony abban
az időben volt Paljakkáék szociális segítője, amikor
az anya öngyilkosságot követett el.
– Más szóval az anya öngyilkossága összekötő
kapocs Paljakka és Alanne között – tette hozzá
Paula.
– És természetesen a könyvbemutató is, ahol új-
ra találkoztak, ennyi évtized után – folytatta Karhu.
– Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk együtt a
felvételt, eddig még nekem sem volt rá időm. Az
eseményt streamelték a neten, és továbbra is meg-
található a YouTube-on.
Karhu felélesztette a számítógépet, és a falon
rögtön meg is jelent az előkészített videó. A köny-
vesbolt egy kamerával vette fel Otto Paljakka
könyvbemutatóját a kis emelvény elé lerakott
széksorok mögül.
A felvétel elején Paljakka és a beszélgetőtársa
már a helyükön ültek. Nico Saarela idegesen mász-
kált fel-alá, és valahová a képen kívülre mutoga-
tott, ahonnan hamarosan újabb székeket hoztak.
Még így sem tudott mindenki leülni, a közönség
egy része a kamera elé állt, így azt később kényte-
lenek voltak magasabbra emelni.
Paljakka kifejezéstelen tekintettel ült a helyén,
akár egy szobor, az éles reflektorfény az arcára
volt irányítva.
 – Tudja valaki, hol szerezte Paljakka azt a sebhe-
lyet? – kérdezte Paula.
– A válasz talán benne van a könyvben – mondta
Renko. – Nekiállok olvasni esténként.
A videófelvételen végre Saarela is megnyugo-
dott, és megállt a színpad túloldalán. A moderátor
azzal indította a beszélgetést, hogy bemutatta Pal-
jakkát, és felsorolta az addigi eredményeit. Úgy
tűnt, Paljakka zavarban van, és nem nézett a kö-
zönségre.
– Az ott akár Alanne is lehetne – mondta Karhu,
és egy apró termetű asszonyra mutatott a második
sorban, akin ugyanolyan kabát volt, mint Alannén,
amikor meghalt. Paula kérte Karhut, hogy tekerje
előrébb a felvételt egészen odáig, amikor az embe-
rek kezdik elhagyni a helyüket, így esélyük lehet
felismerni közülük valakit.
Karhu körülbelül tíz percnyit tekert előre, ami-
kor a kamera előtt egy pillanatra feltűnt valami.
– Állítsd meg, és menj vissza! – kiáltott fel Paula.
– Az ott Suominen! – állapította meg Renko,
amikor az elhaladó alak profilja egy másodpercre
felbukkant a kamera előtt.
– És nézzétek csak azt a szőkét az utolsó sorban!
A fejemet teszem rá, hogy a kommunikációs nő az
– mondta Hartikainen.
– Salomaa – bólintott Paula.
 Tehát Saarela, Suominen és Salomaa egyaránt
találkozhatott Kaarina Alannével Otto Paljakka
könyvbemutatóján.
Karhu továbbtekerte a felvételt, a kérdező ismét
többszörös sebességgel gesztikulált. Aztán a be-
szélgetés véget ért, az emberek mocorogni kezdtek
a helyükön. Karhu a normálnál lassabbra állította a
sebességet. Az elöl ülők közül néhányan felálltak,
és könyvvel a kezükben sorba álltak a színpad
előtt. A filigrán idős nő a második sorban a helyén
maradt mindaddig, amíg a közönség nagy része
lassan kezdett elszállingózni. A tárgyalóban sűrű-
södött a csend, ahogy a négy rendőr az egymás
után felvillanó arcokat figyelte, de még távolról
sem látszott ismerősnek egy sem. Miután a sorban
állók megkapták példányaikba a dedikálást, a kicsi
asszony is felállt, és bizonytalanul elindult a szín-
pad felé. Otto Paljakka észrevette, és hirtelen az
egész lénye megváltozott, mintha egyenesen felol-
vadt volna az a dermedt buborék, amelyben az
esemény alatt végig benne volt. Felállt, és mindkét
karját kinyújtva előrehajolt az asztal fölött. Az as--
szony letette a válltáskáját a földre, és megragadta
Paljakka kezét. Így álltak hosszan, szemmel látha-
tóan némán, legalábbis nem úgy tűnt, mintha Pal-
jakka képes lett volna szólni akár egyetlen szót is.
Azután egyszeriben visszarogyott a székébe, és te-
nyerével eltakarta a szemét. Kaarina Alanne, mert
most már egyértelműen látszott, hogy ő az, nagy
nehezen fellépett az emelvényre, és megkerülte az
asztalt, hogy megölelhesse Paljakkát. Azután vis--
szament a táskájáért, kivette belőle a könyvet, és
letette az asztalra Paljakka elé.
– Köszönöm, hogy láttál engem akkor, amikor
senki más nem látott – idézte halkan Renko. – De
vajon látta-e a kis Ottót még bárki más is?
– Jó kérdés – mondta Paula.
A pillanat elmúlt, Alanne indulni készült, kicsit
talán meglepve Paljakka heves reakciójától. Ami-
kor megfordult, Paljakka is felállt, és a színpad szé-
lére lépett. Mondott valamit Saarelának, aki szem-
mel láthatóan próbálta lebeszélni, hogy távozzon,
mivel a színpad előtt még ácsorgott néhány ember,
de Paljakka nem hallgatott rá, hanem elment mel-
lette, és kilépett a képből.
Ellenben Kaarina Alanne a kamera felé közele-
dett, és megindultan mosolygott. Azután felpillan-
tott, és az arckifejezése egy csapásra megváltozott.
Undor jelent meg az arcán.
És ezután Kaarina Alanne köpött egyet.
– Mi a fene! – kiáltott fel Hartikainen.
Alanne már nem látszott, de a kép alsó sarkában
levő alak az arcát törölgette.
– Azt a kurva! – mondta lassan Karhu.
 – Ez meg mi volt? – csodálkozott Paula. Eddig
csupán egyszer hallotta Karhut káromkodni, amió-
ta ismerte.
Karhu nem szólt semmit. Megállította a felvételt,
és egy kicsit visszatekerte. Az alak most élesebben
látszott, de csupán hátulról. Paula nem értette, mi
juthatott Karhu eszébe a jelenet alapján. Amikor
Karhu visszafordult feléjük a képtől, látszott, hogy
teljesen biztos a dolgában.
– Ma láttam ezt a tarkót – közölte. – És most már
tudom, mire gondolt valójában Kaarina Alanne.
 10

Pertti Takala a konyhaasztalnál ült, kedélyessége

feltűnően megcsappant a délelőtti találkozáshoz
képest. Ezúttal kávéval sem kínálta a rendőröket.
– Sejti, miről van szó – súgta oda Karhu Paulának
az előszobában. Paula azonban azt is érezte, hogy
Takala mogorvaságának részben a női rendőrök
iránti ellenszenv volt az oka. Vagy úgy általában az
olyan nők iránti, akiknek bármiféle hatalmuk volt
felette.
Paula úgy döntött, átengedi a szót Karhunak, és
kis fejbólintással jelezte a kollégájának, hogy ő ül-
jön le szemben a férfival, míg Paula szándékosan
állva maradt. Takala felé sem pillantott, és úgy lát-
szott, nincs kedve elkezdeni a beszélgetést.
Karhu nyugodtan keresztbe tette a kezét maga
előtt az asztalon, nem sietett. Ha a small talkhoz
nem is nagyon értett, csendben kivárni legalább
olyan jól tudott, mint Paula. Úgy tűnt, működik a
dolog, mert Takala most már kifejezetten verejté-
kezett megfakult flanelingjében.
 – Szeretnénk néhány további kérdést feltenni
Otto Paljakkáról – szólalt meg végül Karhu.
– Aha – dünnyögte Takala.
– Úgy véljük, közelebbről ismerte őt, mint ahogy
ezt ma délelőtt értésemre adta.
Takala nem szólt semmit, hanem elnézett Karhu
feje mellett, és kibámult az ablakon.
– Mikor találkozott vele utoljára? – kérdezte
Karhu.
– Hogyan emlékezhetnék ilyesmire? Hiszen an-
nak már több mint harminc éve – válaszolta Taka-
la. Reménykedve tekintett Karhura, amolyan „mi,
férfiak megértjük egymást, nem igaz?” nézéssel.
– Paljakka anyjának a halálára gondol, ami után
a fiú kénytelen volt elköltözni innen?
Takala bólintott.
– És azután egyszer sem találkozott vele?
Takala megrázta a fejét.
– Hol volt idén április tizennegyedikén? – kér-
dezte Karhu.
– Nem emlékszem – vágta rá Takala gondolko-
dás nélkül.
– Helsinki belvárosában volt egy könyvesbolt-
ban Otto Paljakka könyvbemutatóján – közölte
Karhu nyugodt hangon. – Ön is látható az ese-
ményről készült videófelvételen.
 Karhu nem osztotta meg a férfival, hogy a felvé-
telen egészen pontosan csak a tarkója látszik, ami
alapján senkiről sem lehetne azt állítani, hogy az
illető a helyszínen tartózkodott. Takala arckifeje-
zése azonban elárulta, hogy Karhu nem tévedett.
– Ez azt jelenti, hogy ön két hónappal ezelőtt ta-
lálkozott vele – folytatta Karhu az eddigi zavar-
baejtően szívélyes hangnemben, ami valószínűleg
sokkal hatékonyabb volt, mint sok más kolléga ti-
pikus, kissé agresszív kihallgatási stílusa.
– Nem találkoztam vele – jelentette ki Takala. –
Nem találkoztam vele, még ha ott is voltam. Csu-
pán láttam őt.
– Játék a szavakkal – jegyezte meg Paula mintegy
magának.
– Nem az! – kiáltott fel Takala. – Átkozott banya!
A férfi szemében gyűlölet lobogott.
A helyzet nagyon is ismerős volt Paula számára:
egy öregember, aki már hosszú évek óta nem tu-
dott lépést tartani a világgal, és amint kicsit meg-
kapargatták a felszínt, a nőgyűlölete azonnal elő-
bukkant.
– Kaarina Alannének is ezt mondta harminc év-
vel ezelőtt? – próbálkozott Paula.
Takala arcvonásai még jobban megfeszültek.
Most már egészen biztosan tudnia kellett, miért lá-
togattak el hozzá a rendőrök. Mindkét kezével be-
lekapaszkodott az asztal szélébe.
– Paljakka könyvbemutatóján találkozott Ka-
arina Alannével is – közölte Karhu olyan barátsá-
gosan, hogy Paula majdnem felnevetett. Azon kap-
ta magát, hogy Karhu és közte kialakult a jó zsaru,
rossz zsaru szereposztás.
– Nem válaszolok egyetlen további kérdésre sem
– motyogta Takala, és az asztalra meredt.
– Ahogy gondolja – mondta Karhu. – Ebben az
esetben sajnos hivatalosan őrizetbe kell vennünk,
és bevisszük az őrsre.
– Hívunk egy járőrt – tette hozzá Paula.
Takala ösztönösen kinézett az ablakon. Nyilván-
való volt, hogy ha valamitől fél, akkor a megalázás-
tól a szomszédai előtt.
– Lehet, hogy láttam azt a szociális nyanyát is a
könyvesboltban – mondta Takala, miközben meg-
próbált megnyugodni.
– Köszönt neki? – kérdezte Karhu, amire Takala
megrántotta a vállát.
– És hogy van Kaarina? – vette át a szót Paula.
– Egyáltalán nem ismerem – mondta fáradtan
Takala. – Soha életemben nem láttam, csak néhány
alkalommal.
– Ettől függetlenül sikerült kitörölhetetlen nyo-
mot hagynia benne – jelentette ki Karhu olyan mó-
don, mintha valami nagy udvariasságot mondott
volna.
Paula hagyta, hogy Karhu folytassa, hiszen re-
mekül boldogult egyedül is. Takala kissé tanácsta-
lanul nézett Karhura, mint aki egyrészt nagyon is
jól tudja, hogy Karhu szavai nem jelenthetnek
semmi jót, másrészt abban reménykedve, hogy a
nyomozó hangjából mégiscsak valami más csendül
ki. Karhu hagyta, hogy Takala eltöprengjen magá-
ban, felvett a mellette lévő székről egy bőr irattartó
mappát, és letette maga elé az asztalra. Nem kap-
kodott, helyette lassan, megfontoltan húzta ki a
cipzárt, mintha a mappa egy értékes tárgy lenne,
amivel óvatosan kell bánni. Takala most nem csu-
pán tanácstalannak látszott, hanem egyre kétség-
beesettebbnek is.
Karhu elővett a mappából egy vékony papírkö-
teget, és szép nyugodtan lapozni kezdte. Paula jól
tudta, hogy az, amit Karhu keres, az iratcsomó
utolsó előtti oldalán van, és azt is, hogy ezzel a kol-
légája is tisztában van. A színjáték megtette a kellő
hatást, Paula azon sem csodálkozott volna, ha Ta-
kala haja hirtelen égnek áll.
– Mi is van ideírva? – dörmögte Karhu, mintegy
magában. Azután Takalához fordult.
– Ki tudja olvasni?
 Takala a kezébe vette a papírt, és megnézte a je-
lentés szélére ceruzával írt néhány szót. Úgy tett,
mintha megpróbálná kibetűzni az írást, aztán meg-
rázta a fejét. Paula észrevette, hogy Takala flanel-
ingének zsebében olvasószemüveg van, nélküle va-
lószínűleg nem is tudott olvasni a férfi.
– Majd én elmondom, hogy szerintem mi van
odaírva – mondta Karhu, és visszavette Takalától a
papírt. – Először nem tudtam kiolvasni, mert nem
értettem a kontextust. De itt ez az első szó, látja? –
mutatta Karhu ismét Takala felé fordítva a lapot,
aki valószínűleg egyáltalán nem látott a szövegből
semmit. – Az van odaírva, hogy szomsz, utána meg
egy pont. A kézírás miatt először nem ismertem fel
a középső két betűt, de ez itt tényleg szomsz. Mint
szomszéd. És az a szomszéd maga volt, nem igaz?
Takala eltakarta a kezével az arcát. De Paula
még látta, hogy a férfi szemét elfutja a könny. Kar-
hu kérdőn nézett Paulára, mire az bólintott.
Pertti Takalát sikerült sarokba szorítaniuk.
– Kaarina Alanne azt gyanította, hogy Otto Pal-
jakkát szexuálisan zaklatta – közölte Karhu. – Ezt
jelenti ez a feljegyzés.
Takala a könyökével rátámaszkodott az asztalra,
és tenyerébe rejtette az arcát. Mozdulatlanná der-
medve ült a helyén. Olyan volt, akár egy zsák-
mányállat utolsó próbálkozása, hogy megmenekül-
jön a biztos haláltól.
– Talán Kaarina Alanne volt az első személy,
akinek a kis Otto beszélni mert a dologról. Alanne
felkereste önt, hogy egyenesen megkérdezze? –
faggatta tovább Karhu.
Takala bólintott, a keze még mindig az arca előtt
volt. Karhu Paulára pillantott, aki intett annak jelé-
ül, hogy a kollégája végigviheti a dolgot egészen a
kihallgatás befejezéséig. Megérdemelte.
– Most kicsit találgatni leszek kénytelen, ha
nincs ellenére – szólalt meg újra Karhu. – Alanne
gyanakodott magára, de semmit sem tudott bizo-
nyítani. Paljakkát éppen óriási trauma érte az any-
ja halála miatt, és valószínűleg az ő tanúvallomását
nem tartották volna megbízhatónak, amivel Alanne
is tisztában volt. Ez már elég messzire menő spe-
kuláció, de szerintem nagyjából így történt.
Takala motyogott valamit a tenyere mögött.
– Mondani akar valamit? – kérdezte Karhu. – Pa-
rancsoljon!
Takala elvette a szája elől a kezét, de a szemét
továbbra is eltakarta.
– Mindig volt rajtunk ruha – mondta Takala.
Karhu és Paula egymásra nézett. Karhu szemé-
ben gyűlölet izzott, ilyet Paula addig még soha nem
tapasztalt nála. De az izzás egy pillanat alatt el is
tűnt, és Karhu hangja újra pontosan olyan volt,
mint azelőtt. Azt javasolta Pertti Takalának, hogy
menjen be velük a rendőrségre, és tisztázzák ott a
dolgot. Paula csodálattal figyelte Karhu tökéletes
nyugalmát.
– Mit kell tisztázni? – kérdezte Takala váratlan
élességgel, és végre leengedte a kezét az asztalra.
Ha, és ismételten hangsúlyozom, ha történt egyál-
talán bűncselekmény, az már elévült.
– Milyen tájékozott! – jegyezte meg Paula.
Takala nem reagált a szavaira. Ezzel szemben
megkérdezte Karhutól, hogy mehetne-e a rendőr-
ségre a saját autójával. Paula megrázta a fejét.
– Jobb lesz, ha mi visszük be – mondta neki Kar-
hu. – Civil autóval jöttünk.
Úgy látszott, ez megnyugtatta Takalát. Paula un-
dorral nézte.
– Átöltözhetek? – kérdezte Takala.
– Nem – felelte nyersen Paula.
 11

A frizbi átrepül a szabályosan megnyírt sö-

vénykerítés felett, ki az utcára, és leesik a lány
elé. Az körülnéz, hogy megbizonyosodjon, nem
jön autó, majd felveszi a kék korongot a föld-
ről. A sövény túloldalán egy mosolygó férfi feje
bukkan elő. A lány odanyújta neki a frizbit.
Lábujjhegyre kell állnia, hogy átérjen a karja
a sövény fölött. A férfi megköszöni.
A lány folytatja az útját egy ház felé,
amelynek a kertjében csupán egyetlen fa van.
Egy pillanatra megáll a kapuban, azután a
kerti úton továbbmegy a ház felé, a bejárati
ajtóhoz. Becsenget. Hamarosan kinyílik az aj-
tó. Egy nő áll a küszöbön pongyolában, alatta
hálóing, habár a nap az égen már jócskán túl-
haladt a zeniten. A pongyola zsebén jókora
folt. A nő szeme vörös és duzzadt. Szúrós szag
árad belőle, ami arra készteti a lányt, hogy
hátráljon pár lépést. A lány kérdez valamit, a
nő megrázza a fejét, és becsukja az ajtót a
lány orra előtt. A lány sarkon fordul, és lemegy
a lépcsőn.
Ekkor füttyentést hall a fa koronájából.
A levelek között egy fiú arcát pillantja meg.
A fiú gyakorlott mozdulatokkal lejjebb eresz-
kedik, akár egy kismajom a tévé természet-
filmjeiben. Lenyújtja a kezét a lánynak, és se-
gít neki felkapaszkodni a fa alsó ágára, ahon-
nan már elindulhat felfelé a fán.
A lány kicsit izgul a fára mászás miatt. A kis
kéményseprőről szóló dalt dúdolja magában,
ami megnyugtatja. Végül fent ülnek a fiúval a
fa tetején a törzs két oldalán, mindkettő a sa-
ját ágán. A lány nem fél lenézni. Amikor fel-
emeli tekintetét a magasba, a gyomrában érzi
a szédülést, akár egy fuvallatot.
Ettől nevetnie kell. A nevetés átragad a fiú-
ra is.
 12

Pertti Takala nem tudott alibit igazolni Kaarina

Alanne gyilkosságának időpontjára, de azt állította,
hogy Otto Paljakka halálának éjszakáján az egyik
barátjánál volt annak hétvégi házában. Hartikainen
éppen úton volt a Takala által megnevezett barát-
hoz.
– Eredetileg nem terveztem, hogy ott maradok
éjszakára, de iszogattunk egy kicsit, ezért nem ül-
hettem autóba, hogy hazamenjek – magyarázko-
dott Takala.
A férfi ismét hétköznapi benyomást keltett, egy
idős, törvénytisztelő állampolgárét.
A rövid autóút alatt sikerült összeszednie magát.
Valószínűleg felmérte, hogy a dacosság semmiféle
módon nem segít a jelen helyzetben. Most még
Paulával szemben is tisztelettudóan viselkedett,
sőt alázatosan, vagy legalábbis hitelesen meg tudta
játszani.
Paula kettesben ült Takalával a kihallgatóban.
Előtte megkérte Karhut, nézzen utána Takalának a
bűnügyi nyilvántartásban meg egyéb helyeken. A
férfit valószínűleg soha nem ítélték el gyermek
szexuális bántalmazása miatt. Ezeket a bűnözőket
ritkán sikerült elkapni.
Paula már jó ideje nem lepődött meg azon, hogy
a legszörnyűbb gyilkosok is képesek teljesen hét-
köznapi benyomást kelteni. A pedofilok viszont
más esetek voltak, őket egész egyszerűen nem le-
hetett megszokni. Az ember mindig próbált találni
bennük valami olyan jelet, jellemvonást vagy habi-
tust, amelyről fel lehetne ismerni őket. De ilyesmi
nem létezett.
És éppen ez volt bennük olyan rettenetes.
De azon túl, hogy Pertti Takala pedofil volt, lehe-
tett akár gyilkos is? Volt indítéka a gyilkosságra
mind Alanne, mind Paljakka esetében. Igaz, gyenge
indíték volt, hiszen a bűncselekmény már rég el-
évült. Másrészt Alanne vagy Paljakka is megfenye-
gethette Takalát azzal, hogy leleplezi a tetteit egy
hozzá közel állónak.
– Vannak önnek gyermekei? – kérdezte Paula.
– Saarának nem lehetett gyereke – válaszolta
Takala.
Szerencsére, gondolta magában Paula, de nem
szólt semmit.
– Nyugodjon békében! – tette hozzá Takala.
Első hallásra ez kissé komikusnak hangzott, de
aztán Paulának az jutott eszébe, Takala talán arra
gondolt, hogy a felesége valóban békében nyugod-
hatott, mert soha nem tudta meg, milyen férfihoz
ment hozzá.
Paulát rosszullét fogta el a gondolatra, ha úgy
kellene leélnie az egész életét valaki mellett, hogy
nem tudja róla, az pedofil. Vagy éppen így volt a
jobb?
Paulának többször is látnia kellett, mekkora
megrázkódtatás ez egy pedofil házastársa számára.
Egy feleség például még akkor sem volt hajlandó
elhinni a dolgot, miután a bűncselekmény bizonyí-
tást nyert, és a bíróság elítélte a férfit. De ez az as--
szony volt a legidősebb mindazon házastársak kö-
zül, akikkel Paula valaha találkozott, és már nem
állt előtte több évtizednyi élet, talán még tíz év
sem. Több mint hetvenévesen kellett azzal szem-
besülnie, hogy a fél élete hazugságra épült, és késő
volt elkezdeni egy új életet. Paula nem tudta elítél-
ni a nőt azért, mert képtelen volt elfogadni az igaz-
ságot.
Paula megpróbálta egy pillanatra félretenni az
ellenszenvét Pertti Takalával szemben. Meg kelle-
ne próbálni hasznosan eltölteni az időt, amíg Kar-
hu híreire várt.
– Beszélt önnek Otto bármikor az otthoni kö-
rülményeiről? – kérdezte Paula.
 – Nem. Sem nekem, sem a feleségemnek. De
mindig éhes volt az a fiú – válaszolta Takala.
Paula nem tehetett róla, de újból elfogta a ros--
szullét. Otto Paljakka nyomorúságos életkörülmé-
nyei miatt könnyű prédát jelentett a látszólag ked-
ves szomszéd bácsi számára. A fiú talán úgy érezte,
hogy hálával tartozik Takalának, ezért nem beszélt
senkinek a szexuális bántalmazásról.
Senkinek, egészen addig, amíg nem találkozott
Kaarina Alannével, aki valószínűleg pontosan a
megfelelő kérdéseket tudta feltenni neki.
– Találkozott Otto anyjával? Ismerték egymást
valamilyen módon? – kérdezte Paula.
Takala a fejét rázta.
– Saara mindig köszönt neki, és néhányszor ha-
zakísérte Ottót, egészen az ajtóig, mert szívesen
körülnézett volna odabent, milyenek az állapotok.
De Otto mindig megakadályozta, hogy Saara bel-
jebb jusson. Természetesen nem lehet a másik ott-
honába csak úgy, engedély nélkül betolakodni, az
magánlaksértés lenne.
Nyilvánvaló volt, hogy Takala a magánlaksértést
súlyosabb bűncselekménynek tartja, mint a gyer-
mekmolesztálást.
– És Otto barátai? – kényszerítette magát Paula,
hogy folytassa a kihallgatást. – Látta őket, vagy ta-
lálkozott velük? – kérdezte.
 – Nem találkoztam – felelte Takala. – De sokszor
láttam őket elmenni a házunk előtt.
– Emlékszik rájuk?

– Nem mondhatnám. Semmi másra nem emlék-

szem, csak hogy volt köztük egy lány is. Azelőtt a
fiúk és a lányok nem játszottak együtt.
Paulának kedve lett volna vitatkozni, mert ő pél-
dául sokkal többet játszott fiúkkal, mint lányokkal.
Pertti Takala azonban harminc évvel idősebb volt
nála.
Karhu kukkantott be az ajtón, és fejével intett
Paulának, hogy menjen ki hozzá a folyosóra.
– Semmi – közölte Karhu, amint Paula becsukta
maga mögött a kihallgatószoba ajtaját. – Még
gyorshajtásért sem büntették meg.
– Várjuk meg, mire jut Hartikainen – mondta
Paula.
– Nála sincs semmi – jelentette ki Karhu. – Fel-
hívtam az előbb, még Herttoniemiben van, Takala
barátjánál. Takala igazat mondott.
Hartikainen szerint erre más bizonyítékok is
voltak, nem csak a barát szava. A két férfi a kertben
iszogatott, és a barát a telefonjával több fényképet
is készített az est folyamán, még éjfél után is.
 – Természetesen fennáll a lehetőség, hogy a ké-
peket, vagy legalább a rajtuk szereplő dátumokat
valamilyen módon manipulálták – tette hozzá re-
ménykedve Karhu, de Paula megrázta a fejét.
Nagyon erőltetett feltevés volna, hogy Pertti Ta-
kala már előre rávette a barátját, hogy alibit hami-
sítson neki.
– Jelezd Hartikainennek, hogy a telefont azért
nézesse át a biztonság kedvéért. Beszélje meg azzal
a baráttal. De Takalát muszáj hazaengednünk.
– Tényleg muszáj? Nem lehetne legalább egy éj-
szakára bent tartani? – kérdezte Karhu.
Paula megértette a kollégáját, de ismét csak a fe-
jét rázta.
Nem volt semmiféle alapos indokuk arra, hogy
Takalát bűncselekménnyel vádolják meg – kivéve
azt az egyet, ami már elévült.
– Ha az alapján kezdenénk itt tartani embereket,
mert mocskos szemétládák, pillanatok alatt meg-
telne az összes cella – mondta Paula.
Kinyitotta a kihallgatószoba ajtaját, és közölte
Pertti Takalával, hogy szabadon távozhat. A férfi-
nak nem kellett kétszer mondani. Kerülte mindkét
rendőr tekintetét, miközben felállt, és az ajtóhoz
lépett.
– Szemmel fogom tartani – mondta Karhu hal-
kan, szinte suttogva, amikor Pertti Takala mellé
ért. Paula tudta, hogy a kollégája valójában nem
tudná szemmel tartani a férfit, ennek ellenére nem
nehezményezte Karhu finom fenyegetését. Takala
talán fegyelmezi magát, ha attól kell tartania, hogy
Karhu elszámoltatja a tetteiért.
– Haza tud menni innen egyedül biztonságosan?
– kérdezte Paula.
Takala zavartan bólintott. Talán szégyellte, hogy
Paula aggódik a biztonságáért.
– Kikísérem – közölte Paula.
Ő ment elöl, hogy mutassa az utat, közben azon
törte a fejét, mit kérdezhetne még a férfitól. Talán
öntudatlanul mégis tud valamit, ami hasznos lehet
a nyomozás során. Nagy kár, hogy Takala felesége
már nem él.
– Eszébe jut még valami, amit a felesége említhe-
tett volna nekünk Ottóról vagy az anyjáról? – pró-
bálkozott még egyszer Paula, amikor már lent vol-
tak az aulában, és a kijárat felé közeledtek.
Takala lelassította a lépteit, és úgy tűnt, valóban
eltöpreng a dolgon. Aztán egy kissé elmosolyodott.
– Ugyan nincs jelentősége, de eszembe jutott,
ahogy Saara néha kinézett a konyhaablakon, és
megjegyezte, milyen szerencse, hogy odaát fejeket
lát.
– Mit értett ez alatt?
 – Hogy Ottóhoz jártak barátok. Bántotta a fele-
ségemet, milyen sokat volt kénytelen egyedül lenni
az a kisfiú a beteg anyjával.
– Tehát az önök konyhaablakából egyenesen az
ő kertjükre lehetett látni? – kérdezte Paula.
– Nem, mert akkoriban volt ott egy magas sö-
vény, de a fejeket még épphogy látni lehetett az ab-
lakból, ahogy ott hintáztak.
– Hol?
– Természetesen a mérleghintán.
Paula hosszan bámult Pertti Takala után, ahogy
az görnyedten lefelé lépkedett a rendőrség előtti
lépcsőn.
Otto Paljakka gyerekkori otthonának a kertjében
tehát volt egy mérleghinta. De biztosan volt sok
más gyerek kertjében is abban az időben. Egy ilyen
megépítéséhez a legegyszerűbb esetben elég volt
egy hosszú, erős deszka, meg középre egy megfele-
lő fatuskó vagy valami emelvényféle, amire ráerő-
sítették a deszkát.
Visszajutottak a kiindulási ponthoz. Mérleghinta
és két felakasztott áldozat, akiket egy régen történt
öngyilkosság kapcsolt össze.
Kaarina Alanne megölését öngyilkosságnak pró-
bálták meg beállítani, mivel a deszkát elvitték a
gyilkosság helyszínéről. Ezzel szemben Otto Pal-
jakkát látványosan egy mérleghinta fölé akasztot-
ták fel. Miért?
Alanne megölését az elkövető megúszta volna,
ha nem folytatja egy újabb gyilkossággal.
De vajon már abbahagyta?
 13
29. LEVÉL

Drága fiam, Pauli!

A mai volt életem legizgalmasabb napja. Ta-

lán csak az a nap, amikor megszülettél, volt
ehhez fogható.
Kiderítettem, hol laktok, te és a családod.
(Nem árulom el, hogyan, mert nem lett volna
szabad ezt tennem.) Csupán annyit szerettem
volna, hogy elmegyek autóval a házatok előtt,
közben megnézem, milyen. Végighajtottam az
utcátokon, a házatok előtt lassítottam. És ab-
ban a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó.
Muszáj volt leparkolnom az út szélén. Elő-
ször apád lépett ki a házból. És aztán megje-
lentél te! Azonnal megismertelek. Egy sovány,
tizenkét éves fiú. Kék sportmez és fehér rövid-
nadrág volt rajtad. A mezen a 13-as szám.
Teljesen úgy nézel ki, mint a nagybátyád.
Általában nem szoktam izgulni, nem szo-
rongok váratlan helyzetekben. Alapvetően
amolyan halvérű típus vagyok. De most elkez-
dett remegni a kezem, pedig igyekeztem erő-
sen szorítani a kormányt. Azután kitört belő-
lem a sírás. Nem tudom, az öröm volt-e az oka,
vagy a bánat.
Ti beszálltatok egy fehér autóba, az apád és
az anyád előre, te hátra, én pedig követtelek
benneteket a focipályáig, és egész úton a tar-
kódat bámultam.
A pálya szélén a szüleid tettek-vettek körü-
lötted. Úgy látszott, mintha téged ez kicsit za-
vart volna, ahogy a korodbeli fiúkat, amikor a
barátok és a szülők véletlenül egy időben van-
nak egy helyen. Én is szívesen odamentem
volna, hogy segítsek, amikor bekötötted a ci-
pődet.
A meccs kezdetén elvegyültem a többi szülő
között. Hozzáértő arckifejezéssel álltam ott,
csípőre tett kézzel, és reménykedtem, hogy
senki sem kezd el azon csodálkozni, kinek az
anyja lehetek. Először a cserepadon ültél, és
rövid időkre álltál be szélsőként. Nem voltál
különösebben jó, ezt hamarosan észrevettem.
Valószínűleg akkoriban nőhettél egy nagyot,
ezért kicsit esetlenül mozogtál. Szívet melen-
gető látvány volt. A szüleid lelkesen biztattak,
amikor a pályán voltál. Úgy éreztem, talán
túlságosan is. Nem hiszem, hogy akkora figye-
lemre vágytál volna a meccs alatt. De jól bol-
dogultál. A ti csapatotok nyert.
A mérkőzés után a kijáratnál álltam, meg-
próbáltam úgy tenni, mintha várnék valakit.
És aztán megjelentél te, kétoldalt a szüleid. Az
apád keze a válladon pihent, úgy látszott, na-
gyon dicsér. És amikor véletlenül rám néztél,
rádmosolyogtam, te pedig visszamosolyogtál!
Nyilván nem nekem szántad a mosolyod.
Talán mindig ilyen vagy, szomorkás mosolyfé-
le az arcodon.
Muszáj volt elindulnom a másik irányba,
keresztülvágni a pályán, hogy ne találkozzak
senkivel. Nem akartam, hogy bárki lássa a
könnyeimet. Megint nem tudtam, hogy örö-
mömben vagy bánatomban sírok. Talán mégis
inkább örömömben.

Anya
 SZERDA

Hinta palinta. Hinta palinta.

Fel és le.
Száll a hinta.
Hogy az egyik fent lehessen,
a másiknak lent kell lennie.
És csak fentről látni messzire.
 1

Egy fekete rigó énekelt.

Azon ritka madarak közé tartozott, amelynek Pau-
la felismerte a hangját. Tekintetével megpróbálta
megkeresni a madarat a reggeli félhomályban, de
nem sikerült megpillantania. A játszótér végében
sűrű, még alig rügyező bozótos volt, a rigó ennek a
védelméből eregette hirtelen emelkedő és eresz-
kedő trilláit.
– Egyetlen ilyen életkorú személy eltűnését sem
jelentették – mondta a járőrként a helyszínre érke-
zett főtörzsőrmester.
Paula ismét a holttest felé fordult, amely a hinták
mellett feküdt. A narancssárga nejlonkötél két he-
lyen is el volt vágva: először a fenti végénél, amikor
a fiút leengedték a földre, azután a huroknál, ami-
kor levették a kötelet a nyakáról, hogy megpróbál-
ják újraéleszteni. A félhomályban a lila foltok feke-
tének látszottak.
A fiú szeme csukva volt. Kissé kócos, félhosszú
haja volt, kapucnis szürke felsőt, farmernadrágot
és edzőcipőt viselt. Az időjáráshoz képest a kapuc-
nis felső könnyű öltözéknek tűnt, Paula még ka-
bátban is didergett.
Tizenhárom éves lehet, latolgatta magában Pau-
la. Legfeljebb tizenöt. Paula nem sokkal a patoló-
gus előtt érkezett a helyszínre, aki ugyanolyan las-
san végezte el az ilyenkor szokásos tennivalókat,
mint általában, vagy talán még lassabban. Mintha
mindenki, aki a helyszínen tartózkodott, plusz
súlyt hordozott volna. Paula sokszor tapasztalt ha-
sonló hangulatot korábban is.
Ez egy ártatlan gyermek halálának a súlya volt.
– A testhőmérséklet alapján a halál éjfél tájban
állhatott be – mondta halkan az orvos, miután is-
mét letakarta a testet. – Hátulról ütötték fejbe va-
lamilyen tompa tárggyal.
Talán kővel, gondolta Paula, és körülnézett. Arra
kérte a törzsőrmestert, zárja le a játszótér teljes
területét, mivel a középen kapkodva kifeszített
rendőrségi szalag most csupán a leghátsó részen
álló mérleghintát és a kis körhintát választotta el a
park többi részétől.
A fiú telefonját a körhintánál találták meg – leg-
alábbis a mobil feltehetőleg az övé volt. Talán a
körhinta mellett ütötték le, a telefon éppen a fiú
kezében lehetett, és leesett a homokba. Ez a mű-
szaki vizsgálat során fog bebizonyosodni.
 A törzsőrmester egy műanyag tasakba csúsztat-
ta a telefont. Paula védőkesztyűt húzott, de aztán
eszébe jutott, hogy az okostelefon nem fog működ-
ni ujjlenyomat nélkül. Másrészt talán amúgy sem
lehetne bekapcsolni. Viszont a lehető leghamarabb
ki kell deríteni a fiú személyazonosságát, azaz ér-
demes tenni egy próbát.
Paula fogta a bezacskózott telefont, és megkérte
a patológust, hogy várjon még egy pillanatot. Átvá-
gott a játszótéren az autójához, amit a bejárat előtt
parkolt le a rendőrjárőr mellett. Beült az anyós-
ülésre, és kivett a kesztyűtartóból egy eszközt,
amellyel az érintőképernyőt anélkül is fel lehetett
éleszteni, hogy hozzáértek volna. A telefon képer-
nyőzára nem volt bekapcsolva. Paula megkön--
nyebbülten felsóhajtott, és az eszközzel megérin-
tette a zöld telefonszimbólumot. A kimenő hívá-
soknál ez szerepelt legfelül: Anya.
Paula megnézte az anya telefonszámát, és gyor-
san rákeresett a saját telefonján. A szám nem volt
titkos.
Paula nagyot sóhajtott, egyszerre a megkön--
nyebbüléstől és a gyásztól. A miatt a gyász miatt,
amit hamarosan át kell adnia.
 2

A csengetésre nem nyitottak azonnal ajtót. Paula

ismét megnyomta a csengőt, azután még egyszer.
Rövidesen az ajtó mögül zörgés hallatszott és
egy tompa hang, mintha valaki nekiütközött volna
valaminek, utána pedig átkozódott volna magában.
A nőn, aki ajtót nyitott, azonnal látszott, hogy
ruhástul aludt, és csak az imént ébredt fel. A hos--
szú ujjú póló meggyűrődött, és az arca egyik felén
furcsa piros nyom látszott.
– Mit akar? – kérdezte a nő.
Paula megmutatta a rendőrségi jelvényét, és
megkérdezte, hogy beljebb mehet-e.
– Miért?
Paula megismételte a kérését, de bővebb magya-
rázatot most sem fűzött hozzá. Egy pillanatra úgy
tűnt, mintha a nő ellenkezni akarna, de aztán hát-
rább lépett az ajtóból a sötét előszobába. Eközben
újra nekiment valaminek, amiről kiderült, hogy a
nyitott vécéajtó, miután végre sikerült felkapcsol-
nia a villanyt.
 – A francba! – szisszent fel a nő. – Bocsánat! –
tette hozzá, és intett Paulának, hogy kövesse.
A nő villanyt kapcsolt a nappaliban, amely a köz-
lekedő végén volt jobbra. Balra nyílt a konyha,
amely rendezettnek látszott, de a mosogató szélén
álló nagy kiszerelésű dobozos bor leleplezte, amit
Paula már az elején gyanított.
A nő a kanapéhoz ment és leült, várva, hogy Pau-
la elmondja, miért jött. A nappali is rendezett volt,
az asztalon két pohár állt, a padlón hosszú szálú
világos szőnyeg.
Paula ismét a nő arcára nézett, utána pedig a
szőnyegre. Nyilvánvaló volt, hogy a nő a szőnyegen
aludt, bal arccal lefelé.
– Sajnálom, hogy ilyenkor vagyok kénytelen za-
varni – kezdte Paula.
– Hány óra?
– Fél hat.
A nő hümmögött. Paula egy mély fotelben tele-
pedett le szemben a nővel.
– Önnek van egy tizenkét éves fia, akit Jerének
hívnak – mondta Paula.
A fiú nevét és életkorát nem volt nehéz kinyo-
mozni, miután kiderítették a telefontulajdonos
anyjának a személyazonosságát. A nő egy bólintás-
sal erősítette meg az állítást. Egyértelmű volt, hogy
másnapos, és szemmel láthatóan nagy erőfeszíté-
sébe került felfogni, mit is kérdeznek tőle, és miért.
Paula előhalászta a zsebéből a bezacskózott okos-
telefont, és letette a nő elé az asztalra.
– Jerének ilyen telefonja van?
A nő egy pillanat alatt összeszedte magát, és elő-
rehajolt, hogy közelebbről megnézze a telefont.
– Ugyanolyannak látszik. Hol találták? Jere meg-
int elvesztette?
– Egy játszótéren került elő fél kilométerre in-
nen. Tudja, hol van Jere?
– Alszik – válaszolta gyorsan a nő.
– Megnézné, hogy valóban a szobájában van-e? –
kérte Paula.
A nő meglepettnek látszott, de felállt. Szinte láb-
ujjhegyen ment el a folyosó végéig, mintha egysze-
riben eszébe jutott volna, hogy éjszaka csöndben
kell lenni, nehogy felébredjen a gyerek. Hallani le-
hetett, amint halkan kinyit egy ajtót, majd kattan a
villanykapcsoló. Azután már kevésbé csendesen
visszacsukta az ajtót, és visszarohant a nappaliba.
– Jere nincs a szobájában! – mondta feldúlva. –
Hol van?
Paula a nő arcát nézte, amelyre kezdett kiülni a
rémület.
Ugyanaz, amit Paula látott már azelőtt is.
– Nagyon sajnálom, de kénytelen vagyok elmon-
dani, hogy a játszótéren egy fiatal fiút találtunk
holtan. A telefon alapján azt feltételezzük, hogy Je-
réről van szó.
Paula tudatosan kerülte a holttest szót.
– Nem! – kiáltott fel a nő egyszeriben nagyon
magabiztosan, ami ugyancsak ismerős reakció volt.
– Arra szeretném kérni, jöjjön velünk, hogy
megbizonyosodhassunk a dologról – mondta Paula
gyengéden.
– Menjünk! – jelentette ki a nő elszántan, to-
vábbra is magabiztosan.
Az előszobában mégis megtorpant, és arra kérte
Paulát, várjon. Kinyitotta a konyha melletti ajtót, és
bement. A résnyire nyitva maradt ajtón keresztül
Paula hallotta, amint a nő megpróbált felébreszteni
valakit, először suttogva, aztán kicsit hangosabban.
– Baszd meg! – adta fel végül, és visszajött az
előszobába.
Paula immár nem csodálkozott, eddig miért nem
jelentették a játszótéren talált fiú eltűnését.
 3

Karhu szokása szerint nyolc órakor érkezett a

munkahelyére. Paula azt mondta neki, hogy az ér-
tekezletet pontosan kilenckor kezdik, neki pedig
addig még szüksége van némi időre előkészülni,
amivel elérte, hogy egyedül maradhasson a tárgya-
lóban.
Valójában szeretett volna még egy kicsit zavarta-
lanul gondolkodni. A fényképeket már kikészítette
az asztalra, és látszólag ez volt az egyetlen valódi
előkészület, amelyet az értekezlet előtt el kellett
végeznie.
Ezzel szemben a gondolatai összerendezése jó-
val nehezebb feladat volt.
Előző éjszaka egyik kollégáját sem hívta el ma-
gával a helyszínre, amit mostanra sem bánt meg.
Azt akarta, hogy a csoport mindhárom férfitagja
egyszerre értesüljön mindenről.
A fényképeken kívül ott volt az asztalon az elő-
zetes patológiai jelentés is. Paula kérte, hogy amint
elkészül, azonnal megkaphassa, és legnagyobb
csodálkozására az orvos egyáltalán nem tiltako-
zott.
Pontban kilenckor halk kopogás hallatszott az
ajtó felől, Karhu dugta be a fejét az ajtón.
– Gyere csak! – intett neki Paula. Megfigyelte,
hogy Karhu megint cipő nélkül van.
Furcsa szokás volt ez egy olyan irodában, ahol a
Renko- meg Hartikainen-félék sáros cipőben
mászkáltak összevissza, és a legkevésbé sem za-
vartatták magukat. Paula kezdte azt hinni, hogy
Karhu olyan szigorú nevelésben részesült otthon,
ami miatt olykor még a munkahelyén is levette a
cipőjét, ha megfeledkezett magáról.
Meghatódott a gondolatra, ahogy a hatalmas
termetű Karhut elképzelte kisfiúként, akit időről
időre figyelmeztetnek, olykor talán mérgesen is,
hogy vegye le a cipőjét.
Karhu leült a szokásos helyére, és keresztbe tet-
te a kezét maga előtt az asztalon. Paula észrevette,
hogy lopva a fényképek felé tekinget.
– Láttad a többieket? – kérdezte Paula.
– Látni nem láttam, csak hallottam – felelte la-
konikusan a férfi.
Ebben a pillanatban a folyosóról Renko hangja
hallatszott:
– Természetesen egy bokszolónak alaposan is-
mernie kell az ellenfelét. Ahogy egy hosszútávfutó-
nak is ki kell tudnia választani a megfelelő straté-
giát, hogy a többieket a sebességgel győzi le, vagy
bízik a véghajrában.
– Ebben igazad van. De mégsem lehet őket a zöld
gyep sakkjához hasonlítani – jelentette ki Renko,
miközben belépett a tárgyalóba.
Paula türelmesen megvárta, amíg Hartikainen és
Renko is letelepednek, mégpedig a megszokott he-
lyükre, hogy ezúttal Hartikainen is rendesen hall-
hasson mindent.
– Ez meg mi? – kérdezte Hartikainen, amikor
észrevette az asztalra kiterített fényképeket. –
Újabb áldozat?
– Kint voltatok Karhuval a helyszínen? – tuda-
kolta Renko némi aggodalommal a hangjában.
– Éjjel kaptam a hírt, és úgy döntöttem, hogy
egyedül megyek – felelte Paula.
Renko arcán elégedettség jelent meg, de aztán
ráeszmélt, hogy ideje a valódi témára koncentrálni.
– Mi történt?
– Egy járókelő találta meg az áldozatot reggel fél
ötkor egy játszótéren Vuosaariban. Az áldozat a ti-
zenkét éves Jere Sallinen. Felakasztva találták a
gumiabroncs hinták állványán.
– Tehát nem mérleghintán – vetette közbe Ren-
ko.
 – Nem. A szóban forgó játszótéren egyáltalán
nincs mérleghinta.
– Öngyilkosság? – kérdezte Hartikainen.
– Nem az, hátulról leütötték. Az orvosszakértő
szerint a fiú feltehetőleg eszméletlen volt, amikor
felakasztották a kötélre – mondta Paula.
– Tizenkét éves – ismételte meg halkan Hartika-
inen.
– Azt szeretném, ha végignéznétek ezeket a
fényképeket, és elolvasnátok a jelentést, utána pe-
dig elmondanátok a véleményeteket – folytatta
Paula.
– A kötél legalábbis ugyanolyan – jegyezte meg
Renko, és kérdőn nézett Paulára.
Paula nem válaszolt. Nem akart senkit sem befo-
lyásolni a véleményével.
– Van a fiúnak bármilyen kapcsolata Otto Pal-
jakkával vagy Kaarina Alannével? – kérdezte Ren-
ko.
Karhu tüntetőleg felsóhajtott, jelezve, hogy ez
egy igencsak ostoba kérdés ebben a szakaszban.
Erről Paula szerint is túlságosan korai volt bármit
mondani, az áldozat anyjának mindenesetre nem
volt ismerős a két név.
– Az apát még nem tudtuk kihallgatni – mondta
Paula.
 – A szülőkkel kapcsolatban felmerült bármi ér-
dekes? – kérdezte Hartikainen.
– Egyelőre csak egy gyors előzetes keresésre
volt időm, annak alapján a szülőket korábban nem
ítélték el semmiért – válaszolta Paula. – De például
arról még nem tudok, érkeztek-e bejelentések a
gyermekvédelemhez. Az alapján, ahogy a szülők
totál részegen feküdtek otthon, amikor bekopog-
tattam hozzájuk a szomorú hírrel, nem volnék
meglepve, ha lennének ilyenek. Az apát egyáltalán
nem is sikerült felébreszteni.
Egy pillanatra csend ereszkedett a szobára. Az-
után, mintha csak előre megbeszélték volna, a fér-
fiak elkezdték átnézni a játszótéren kora reggel ké-
szült képeket. Jere anyját a holttest azonosítása
után kórházba kellett szállítani. Újra visszamentek
az apához, hogy felébresszék, de nem nyitott ajtót.
Sms-t küldtek neki, amiben arra kérték, hogy
azonnal vegye fel a kapcsolatot a rendőrséggel.
– Szexuális erőszaknak nincs nyoma – olvasta fel
Hartikainen az orvos jelentéséből. – A halál körül-
belül éjfélkor állt be. Mit keresett egy ilyen korú
gyerek olyan későn odakint?
– Az anya azt mondta, hogy sem ő, sem a férje
nem vették észre, hogy Jere elment hazulról – felel-
te Paula.
 – Tehát már akkor is be voltak rúgva – dörmögte
Karhu.
– Az anya elmondása szerint Jere sokat volt a
szobájában – közölte Paula.
– Nem csodálom – mondta erre Karhu.
– Ki akarja kezdeni? – kérdezte Paula. – Hartika-
inen?
Hartikainen elégedettnek látszott, amiért elő-
ször az ő véleményére voltak kíváncsiak.
– A haláleset bizonyos elemei ugyanazok, mint
Paljakka és Alanne halálánál – kezdte. – De még-
sem hiszem, hogy köze lenne hozzájuk.
– Miért nem?
– Az áldozat gyermek, és leütötték. Hiányzik a
mérleghinta, ami a legszembetűnőbb közös ténye-
ző a többi gyilkosságnál – jelentette ki Hartikainen.
– De a kötél ugyanolyan – emlékeztetett Renko. –
És a halál módja. Továbbá a gyilkosság helyszíne
játszótér, ahogy Paljakka esetében.
– Szerintem ennek nincs jelentősége – szólt köz-
be Karhu. – Helsinkiben mindenfelé vannak játszó-
terek. A fiú titokban elment otthonról a játszótérre,
és véletlenül valamilyen erőszakos figura áldozata
lett.
– Talán véletlen áldozat – mondta Renko. – De
szerintem az elkövető akkor is ugyanaz.
– Miért? – kérdezte Paula.
 – Túl sok a közös elem, még ha a mérleghinta hi-
ányzik is.
– Rendben – mondta Paula, és felállt. A táblához
lépett, és a felső szélére filccel három nevet írt,
Alanne, Paljakka, Sallinen. Alanne és Paljakka közé
kétirányú nyilat rajzolt annak jeléül, hogy a két
ember ismerte egymást.
– Gyűjtsük össze mindazt, ami a gyilkosságok-
ban közös, és azt is, ami különböző!
Elsőnek odaírta mindegyik név alá, hogy „nej-
lonkötél” meg „akasztás”, aztán Alanne és Paljakka
alá, hogy „mérleghinta”, Paljakka és Sallinen alá
pedig, hogy „játszótér”.
A patológus szerint Paljakkát valószínűleg vala-
hogy elkábították, mert a jobb combjában tűszúrás
nyomát fedezte fel. Ez megmagyarázná, hogyan
tudtak egy ekkora erős férfit rávenni, hogy végig-
menjen a mérleghintán. Paula felírta Paljakka neve
alá azt a szót, hogy „elkábítva”, majd pillanatnyi
töprengés után mögé tett egy kérdőjelet. Alanne
listáját még egy szóval egészítette ki: „halálos be-
teg”, Sallinenét pedig azzal, hogy „leütötték”.
– Mit kellene még számításba vennünk? – kér-
dezte ezután Paula.
– Az idővonalat – jegyezte meg Hartikainen. – A
két első gyilkosság között több hét telt el, viszont a
második és harmadik között csupán két nap.
 – És szerintetek ez mit jelent? – kérdezte Paula.
Kezdtek közelíteni ahhoz, amin egész reggel töp-
rengett. De látni akarta, hogy más is ugyanarra a
feltevésre jut-e, mint ő.
– Hmm… Paljakka megölése lenne az, amihez
úgymond viszonyítjuk a többit? – kérdezte Renko.
– Ez egy rendkívül jó kérdés – mondta Paula. –
Én ezt nem így fogalmaztam meg magamban, de
igen, bizonyos értelemben így van. Honnan jutott
az eszedbe?
– Paljakka megölésében minden elem jelen van –
felelte Renko, immár elégedetten önmagával.
– És amint Pertti Takala tegnap megemlítette, a
gyerekkori otthona kertjében volt egy mérleghinta.
Ez egyszerűen nem lehet véletlen.
– De a mérleghinta teljesen hiányzik Sallinen
gyilkosságából – ellenkezett Hartikainen.
– Miért? – kérdezte Paula.
– Mert Sallinen semmilyen módon nem kapcso-
lódik a másik két ügyhöz – felelte Hartikainen.
– Lehet ennek más oka is? – kérdezte Paula,
Renkóhoz intézve a kérdést, de az csak a vállát vo-
nogatta.
Karhu és Hartikainen nem szólt semmit, Harti-
kainen kissé ingerültnek látszott. Paula várt még
egy darabig, mielőtt belekezdett a saját kérdésére
adott hosszú válaszba.
 – Tegnap nem hagyott nyugodni valami attól
kezdve, hogy láttuk a mérleghintát, amit Hartikai-
nen épített. Csakhogy nem tudtam rájönni, mi lehet
az – kezdte Paula. – Emlékszel, Renko, mit mondtál
akkor Kaarina Alannéről ott a csarnokban?
Renko a szemközti falra meredt, mintha ott ke-
resné a választ. Azután megrázta a fejét.
– A mérleghintát egy nagyjából Paljakka méretű
és súlyú bábuval teszteltük – folytatta Paula. – Te
megjegyezted, hogy Alanne fele olyan nehéz volt,
emiatt kellene egy másik gyakorló darab is. Reggel
megint eszembe jutott a szó, „gyakorló darab”, és
ekkor rájöttem, mi nem hagyott nyugodni.
Renko arckifejezéséből Paula látta, hogy a dol-
gok ugyanazon gondolatmenet mentén kapcsolód-
nak össze a kollégája fejében is, mint neki magának
két órával korábban.
– Gyakorló darab. Ez az! – kiáltott fel Renko. –
Alanne gyakorló darab volt!
– De nem feltétlenül tudatosan – tette hozzá
Paula.
– Nem – folytatta Renko a gondolatot lassan töp-
rengve. – Talán nem. Annál az esetnél talán csak ki
akarta próbálni. Az a saját készítésű mérleghinta
az erdőben…
– …amit még el is takarított a tetthelyről – emlé-
keztetett Paula. – Ha a többi gyilkosság nem tör-
tént volna meg, Alanne halálát továbbra is öngyil-
kosságnak tartanánk.
– Alanne könnyű áldozat volt – jegyezte meg
Renko.
– Halálos beteg.
– Talán ennek alapján választotta ki az asszonyt,
merthogy neki már nem volt semmi veszítenivalója
– mondta Renko. – Olyan valakit akart megölni,
akinek a halálából a lehető legkevesebb kár szár-
mazik.
Eddig Karhu és Hartikainen úgy követték a be-
szélgetést, mint egy teniszmérkőzést. De Karhu
ekkor hirtelen közbeszólt:
– Lehet olyat mondani, hogy Alanne halálából a
lehető legkevesebb kár származott? Az emberi élet
értéke oszthatatlan – jelentette ki szinte ünnepé-
lyesen.
– Elvileg természetesen így van – ismerte el
Renko. – Alanne után azonban nem maradt senki,
akinek hiányozna, és ő maga is tudta, hogy hama-
rosan meghal.
– Arra gondolsz, hogy amikor a gyilkos elkezdte,
akkor bizonyos perverz értelemben etikusan járt
el? – kérdezte Paula. – Én nem hiszem. Éppen el-
lenkezőleg, azt gondolom, azért választotta ki
Alannét, mert őt volt a lehető legegyszerűbb a mér-
leghintára állítani és felakasztani. Paljakka eseté-
ben a helyzet éppen ellenkező: ő nagy és erős férfi
volt.
– Tehát mégiscsak lehetséges, hogy Alanne meg-
ölése valójában Paljakka gyilkosságának a tudatos
főpróbája volt? – latolgatta Renko.
– Az is lehetséges – mondta Paula. – Mindeneset-
re biztos vagyok benne, hogy sorozatgyilkost kere-
sünk.
A szobára ismét csend ereszkedett, most inkább
izgatott, mint szomorú.
Paula kérdés nélkül is tudta, hogy mindannyiuk
számára ez az első alkalom. Finnországban olyan
ritkák voltak a sorozatgyilkosságok, hogy ilyesmi-
vel sok nyomozó egyáltalán nem találkozott egész
életében. Más szóval, senkinek sem volt tapasztala-
ta sorozatgyilkosok utáni nyomozásról.
– Na és akkor mi van ezzel a gyermekkel? – szó-
lalt meg Hartikainen, kételkedéssel a hangjában.
– A sorozatgyilkosok elkövetési módszere álta-
lában végig ugyanaz marad, nem? Itt viszont hi-
ányzik a mérleghinta.
– Az elkövetési mód az akasztás – hívta fel a fi-
gyelmét Paula. – Az mindegyiknél ugyanaz.
– De ő semmilyen módon nem kapcsolódik sem
Alannéhez, sem Paljakkához – folytatta Hartikai-
nen. – Tulajdonképpen minden áldozat nagyon kü-
lönböző, ami szintén ellentmondásban áll azzal,
amit a sorozatgyilkosokról szoktunk gondolni.
Az áldozatok valóban teljesen különbözőek vol-
tak: egy öreg, betegségtől legyengült nő, egy erős,
középkorú férfi és egy kiskamasz. Paula ezen is so-
kat töprengett a reggeli órákban, és arra jutott,
hogy két nyomozási irányt kell követniük.
– A következőt fogjuk csinálni – mondta olyan
hangon, amiből bizonyára mindenki megértette,
hogy nincs helye ellenkezésnek. – Hartikainen és
Karhu, ti olyan nézőpontból vizsgáljátok tovább
Alanne és Paljakka gyilkosságát, hogy Sallinen
megölésének semmi köze hozzájuk. Tehát ezt tel-
jesen figyelmen kívül hagyjátok, és folytatjátok on-
nan, amit eddig csináltunk, vagyis megpróbáljátok
megtalálni azt a személyt, akinek indítéka lehetett
a két első gyilkosságra. Hangsúlyozom: hiteles in-
dítékot kell találnotok mindkét gyilkosságra.
Hartikainen és Karhu olyan rezzenéstelen arccal
hallgattak, amiből Paula arra következtetett, bos--
szantja őket a dolog. De ezzel most nem volt mit
kezdeni.
– Én és Renko utánanézünk, volt-e Sallinennek
bármi kapcsolata Alannével, illetve Paljakkával,
vagy pedig a fiú a sorozatgyilkos véletlen áldozata.
Az ügyre ugyanazon elkövető gyilkosságsorozatá-
nak részeként tekintünk, amiben nem feltétlenül
van jelen egyéb közös motívum, mint maga a gyil-
kolás.
– Yes – mondta Renko, mintha sikerült volna
átmennie egy vizsgán.
És ha úgy vesszük, így is volt. Paula tudta, hogy
szüksége van Renkóra a saját nyomozásában, ezt a
mai értekezlet is bizonyította. Renkónak volt a
csoportban a legrendhagyóbb gondolkodásmódja.
– Az eddigiek alapján azt gondolom, hogy a gyil-
kos ismerte a két első áldozatot, és kezdi kiszélesí-
teni a tevékenységét – folytatta Paula. – Eredetileg
talán nem tervezett ilyesmit.
– Fokozza a tempót – mondta Renko. – A mér-
leghinta megnehezíti a melót. Ezért ejtette.
Hartikainen a szemét forgatta, és Paula úgy érez-
te, hogy ez alkalommal nem kizárólag Renko miatt,
hanem miatta is. Paula tisztában volt vele, hogy
meglehetősen elragadta a fantáziája, amikor a reg-
geli órákban az iménti következtetésekre jutott, és
ez részben őt magát is nyugtalanította. Ettől kezd-
ve ügyelnie kell, hogy kordában tartsa a gondolata-
it, a szárnyalást pedig meghagyja Renkónak.
Mindenesetre Renko tett egy olyan észrevételt,
amit a legfontosabbként kell szem előtt tartaniuk.
– Fokozza a tempót – mondta Paula. – Ami azt je-
lenti, hogy nincs vesztegetni való időnk.
 4
A varjú felrebben a háztetőről a levegőbe. A fa
koronájában kémlelő fiú szeme követi a ma-
dár röptét. A varjú egyre távolodik, a fiú tekin-
tetét az utca vége felé vezeti. A madár az utol-
só ház ápolt sövénykerítése mögé kanyarodik,
de ebben a pillanatban a fiú felismeri az úton
a piros pólót, amely a fák közül bukkan elő.
Megkopogtatja a lány vállát, és ujjával a köze-
ledő alak felé mutat.
A piros pólós fiú céltudatosan besétál a
kertbe. A fiú a fán ajkához emeli az ujját, hogy
jelezze a lánynak, maradjanak csendben. A
lány kuncog, mielőtt elhallgat.
A piros pólós fiú körülnéz. Észreveszi a fű-
ben heverő biciklit. Felállítja. Felemeli a hátsó
kereket a levegőbe, és megtekeri a pedált,
majd megállapítja, hogy a kerék forog. De a
láncot meg kellene olajozni. Azután odaviszi a
biciklit a házhoz, és a falnak támasztja.
A piros pólós fiú az ajtó felé fordul, de nem
megy fel a lépcsőn. Már kifigyelte, hogy a két
barát odafent van a fa tetején, de úgy tesz,
mintha nem venné észre őket. Egy darabig a
kertben mászkál, azután leül a mérleghinta
végére. Felrúgja magát a levegőbe, lendületet
ad a deszkának, de azon nyomban vissza is
huppan a földre. Még néhányszor megismétli
a mutatványt, azután ott marad ülve a hintán.
A fiú a fán füttyent. A hang olyan, akár egy
gyenge furulyasüvítés. A fiú csupán nemrég
kezdett megtanulni fütyülni. A piros pólós nem
reagál, a fütty dallama belevész a fűnyíró zú-
gásába.
Következőnek a fiú bagolyhuhogást hallat.
Ezúttal a piros pólós a homlokához emeli a
tenyerét, hogy árnyékoljon a szemének a vakí-
tó napsütésben, és körülnéz, de rossz irányba
fordítja a fejét. A lány a fán nevetésben tör ki.
Ekkor a piros pólós úgy tesz, mintha csak most
jönne rá, merre nézzen, és meglátja a fiút meg
a lányt a fán. A kéz, amely eddig a szemet ár-
nyékolta, most széles ívben üdvözlésre lendül.
A piros pólós fiú odamegy a fa tövéhez, ez-
alatt a két barát elkezd leereszkedni a fa tete-
jéről. A piros pólós elindul felfelé a törzsön, és
félúton találkozik a másik kettővel.
 5

Miután Jere Sallinen apja felébredt, elolvasta az

sms-t, amit Paula küldött neki. Utána pedig elolvas-
ta a felesége üzenetét is, amelyben az valószínűleg
kevésbé tapintatosan megírta, hogy Jere meghalt.
Paulát bosszantotta, hogy nem jutott eszébe kü-
lön megkérni az anyát, hagyja a rendőrségre a
szomorú hír közlését. Senki sem érdemli meg, hogy
sms-ben értesüljön a gyermeke haláláról. Akkor
sem, ha elhanyagolta a gyerekét, mert eszmélet-
lenre itta magát.
Amikor az apa ajtót nyitott, olyan volt, mint aki-
nek ragasztóval fixálták a szemét, hogy ne csukód-
jon le. A férfi még most is így nézett ki, ahogy Jere
ágya szélén ült szótlanul. Mintha minden erejét
meg kellett volna feszítenie ahhoz, hogy a lehető
legjobban nyitva tudja tartani a szemét, hogy az
összes feltoluló könny elférjen benne.
De nem sírt, még nem. Annak is eljön az ideje, de
Jere Sallinen apja most sokkos állapotban volt,
egyúttal szörnyű másnapossággal küzdött.
Paula megsajnálta.
 – Kér egy pohár vizet?
A férfi alig észrevehetően megrázta a fejét.
Renko némán állt az ajtóban, és ezúttal kivétele-
sen tanácstalannak, sőt döbbentnek látszott.
– Renko, hoznál mégis vizet? – szólt oda Paula,
és felvonta a szemöldökét, remélve, hogy a kollégá-
ja megérti a jelzést: egyrészt nézzen kicsit körül a
lakásban, másrészt hagyja magukra őket egy időre.
– Őszinte részvétem – mondta Paula, amikor
Renko eltűnt az ajtóból. – Ez rettenetes megráz-
kódtatás az ön számára. Van bárki, akit ide lehetne
hívni most, hogy a felesége kórházban van?
A férfi ismét megrázta a fejét.
– Nincs senki közeli hozzátartozó?
– Messze laknak – mondta a férfi alkoholtól és
talán cigarettától karcos hangon. – Tavaly költöz-
tünk ide Savóból.
– Tehát itt nincsenek semmiféle korábbi isme-
retségeik?
– Nincsenek – suttogta a férfi. Hirtelen remegni
kezdett a teste. Paula gyorsan körülnézett a szobá-
ban, meglátott egy műanyag szemetest a Pókem-
ber képével az oldalán. Éppen időben sikerült le-
raknia a férfi elé, mielőtt az hányni kezdett.
Paula megállapította magában, hogy Jere apjá-
nak is ott a helye, ahol az anya van, azaz kórház-
ban. A jelenlegi állapotában aligha tudnak kipré-
selni belőle bármit, aminek hasznát vehetnék a
nyomozásban. Ezenkívül, ha a család csupán nem-
rég költözött ide Savóból, akkor amúgy sem fűz-
hette őket kapcsolat Kaarina Alannéhez vagy Otto
Paljakkához, ahogy az anya ezt már mondta is.
Paula kiment a konyhába, hogy megkérje Ren-
kót, hívjon mentőt. Renko továbbra is csak tanács-
talan arccal álldogált, de azért a kezébe vette a te-
lefonját. Miközben telefonált, Paula hallotta, ahogy
Jere apja sírni kezd, először szaggatottan, majd
hosszú, panaszos hörgéssel, mintha a kilélegzett
levegő reszelőn áramlott volna keresztül.
Paula magához vett egy törlőpapírtekercset a
mosogató mellől. Az apa az ágy szélén ült kétrét
görnyedve, karját körbefonta a teste körül, a fejét a
két térde közé hajtotta. Paula megpróbálta a férfi
kezébe nyomni a papírtekercset, de hamar konsta-
tálta, hogy hiábavaló próbálkozás. Letette a papírt
a padlóra a férfi elé.
– Mindjárt itt a segítség – mondta gyengéden.
Ezután leült a férfi mellé, és felemelte a kezét,
hogy vigasztalóan megveregesse a hátát, de aztán
arra jutott, mégsem teszi. Úgy érezte, bármilyen
mozdulat vagy gesztus elég lehet ahhoz, hogy a fér-
fi totálisan összeomoljon.
Ehelyett Paula körülnézett Jere Sallinen szobá-
jában. Egy tipikus kiskamasz szobája volt, ahol
egyszerre voltak jelen a kisgyermek játékai és a
férfivá serdülés első jelei; az ágy végében az ágyta-
karó alól plüssfigurák kandikáltak ki, az íróaszta-
lon hajzselé és kétféle dezodor, a falon a KalPa me-
ze, a könyvespolcon pedig legóépítmények sora-
koztak.
A szoba egy dologban különbözött a legtöbb ed-
dig látott kamaszszobától: nagy rend volt benne,
legalább akkora, mint a lakás többi részében. Le-
hetséges, hogy Jere ennyire rendszerető volt? Vagy
valamelyik szülő? Előfordult, hogy egyes alkoholis-
ták azzal leplezték az ivást, hogy olyan szigorú
rendben tartottak az életükben mindent, amennyi-
re csak tudták.
Az apa súlyos, ziháló lélegzése halk nyöszörgés-
sé változott. Renko jelent meg az ajtóban, szótlanul
nézett be a szobába, úgy tűnt, megnémult. Megszó-
lalt a csengő, Renko ismét eltűnt, az előszobában
kinyílt az ajtó. Renko halkan beszélt valakivel, és
hamarosan ápolók léptek be a szobába. A látható-
sági mellényes mentősökben mindig volt valami
nagyon megnyugtató. Szinte még Paula is felsóhaj-
tott a megkönnyebbüléstől, az ápolók nyomában
visszatérő Renko pedig ismét a réginek látszott.
– Innen átvesszük – mondta az ápolónő Paulá-
nak, mielőtt letérdelt Jere apja elé. Paula felállt,
hogy odaférjen a másik ápoló is.
 – Menjünk a tetthelyre! – szólt oda halkan Ren-
kónak, amikor már az előszobában voltak.
Hajnalban Paula autóval tette meg a fél kilomé-
teres utat a játszótértől Jere otthonáig. Nem tűnt
fel neki útközben semmi különös, de Renko talán
észrevesz valamit, amire ő nem figyelt fel.
– A szülők munkanélküliek? – kérdezte Renko a
lépcsőházban.
– Az apa igen. Az anya délutáni műszakban lett
volna egy élelmiszerboltban, de reggel beteget je-
lentett. Az anya szavaiból azt vettem ki, hogy ami-
kor ideköltöztek, az apának az egyik kikötőben volt
munkája, de nem sokkal utána elveszítette. Vagy
kényszerszabadságra küldték.
– Nem ez az első esetem, amikor a bűncselek-
mény áldozata gyermek – mondta Renko. – Csak
megrendített az apa reakciója.
– Természetes, nem kell magyarázkodnod.
– Mivelhogy magam is apa vagyok – folytatta
Renko, mintha Paula megfeledkezett volna erről a
körülményről.
– Megértelek – nyugtatta meg Paula, és kinyitot-
ta a lépcsőház ajtaját.
A társasház belső udvara üres volt, leszámítva
két hét év körüli kislányt, akik hátizsákkal a hátu-
kon üldögéltek egy láda tetején, amiben a téli út-
szóró homokot tárolták. Paula az órára pillantott a
telefonján, nem sokkal múlt tizenkettő. Fél nap telt
el Jere Sallinen halála óta. Paula elégedett volt, a
nyomozás most jó ütemben haladt.
– Eszembe jutott egy dolog – szólalt meg Renko,
amikor elindultak gyalog abba az irányba, amit
Paula mutatott. – Egyáltalán mi késztethette a gyil-
kost a gyilkolásra? Úgy értem, mi lehetett az, ami
elindította a folyamatot?
Elvileg Paula is tudta a sorozatgyilkosokról,
hogy egy részüknél valamilyen gyerekkori vagy fia-
talkori esemény volt a kiváltó ok, ami később be-
indította az ölés vágyát. Ezekre a dolgokra általá-
ban csak utólag, a nyomozás során derült fény.
– Természetesen lehet rajta töprengeni. De nem
hiszem, hogy túlságosan releváns – felelte. – Vagy
fogalmazzunk inkább úgy, nem valószínű, hogy
hamarabb kiderítjük, mint ahogy elkapjuk a gyil-
kost.
– De muszáj volt valaminek történnie Alanne
gyilkossága előtt – vitatkozott Renko. – Nem feltét-
lenül közvetlenül előtte. Talán a gyilkos hosszú
ideig várt a megfelelő áldozatra, mielőtt először
ölt. És amikor végül megtette, nem tudta többé ab-
bahagyni.
Ha így áll a dolog, akkor most sem fogja abba-
hagyni, gondolta magában Paula, de nem mondta
ki hangosan.
 A környék eléggé labirintusszerű volt, különbö-
ző időkben, mindig újfajta tervek szerint bővülő
városrész. Lehet, hogy eredetileg egyfajta egységes
arculatra törekedtek, ám a végeredmény emeletes,
sor- és családi házak igen vegyes együttese lett. Je-
re több útvonalon is eljuthatott a játszótérre, rá-
adásul azt sem lehetett kizárni, hogy nem feltétle-
nül oda igyekezett, hanem csak odakeveredett vé-
gül. A játszótér egy zsákutca végén volt, csakúgy,
mint az a másik, ahol Otto Paljakkát ölték meg.
– Szerintem az elkövető kifejezetten a helyszínt
választotta ki előre, nem az áldozatot – mondta
Paula, ahogy a játszótér felé közeledtek a néptelen
utcán. Mindkét oldalon családi házak álltak magas
sövények mögött. A játszótérhez legközelebb lakó-
kat minél hamarabb ki kell kérdezni, hátha felfi-
gyelt valaki a fiúra, netán valakire, aki követte őt
egy olyan késő esti órán.
A játszóteret kerítés vette körül, kivéve a bokros
hátsó részt, ahol Paula hajnalban megpróbálta
megfigyelni az éneklő fekete rigót.
Paula és Renko lehajoltak, hogy átbújjanak a
rendőrségi szalag alatt. A helyszínelők alig néhány
perce fejezték be a munkájukat, de továbbra is le-
zárva tartották a területet.
A játékok régiek voltak, némelyik biztonságos-
ságát már ránézésre is erősen meg lehetett volna
kérdőjelezni. A mászóháló két helyen is el volt sza-
kadva, és a hintaállvány, amire Jerét felakasztották,
teljesen rozsdás volt.
– A keservit! – szaladt ki Renko száján.
Hirtelen megállt, és az állványra meredt. Úgy lát-
szott, ismét megnémult. Paula agyán átfutott, talán
mégiscsak hiba volt magával hívnia Renkót. Leg-
alábbis pillanatnyilag nem tűnt úgy, hogy bármi
hasznát lehetne venni.
A rendőrségi szalag a bokros rész elé is ki volt
húzva, ami elgondolkodtatta Paulát: vajon átvizs-
gálták egyáltalán a játszótér mögötti kis erdőt?
Magától értetődőnek tartotta, hogy azt is átkutat-
ják, habár erre nem adott senkinek külön utasítást.
A hátsó sarokban, a bokrok és a kerítés között
épp annyi hely volt, amin egy ember átférhetett.
Innen egy alig látható ösvény indult a fák közé. Ha
az elkövető előre kiválasztotta a helyet, észrevét-
lenül meg tudta közelíteni az erdő felől.
Talán ott várt a megfelelő áldozatra.
– Várj meg itt! – mondta Paula Renkónak. –
Vagyis megnéznéd inkább, hogy otthon van-e vala-
ki az ide legközelebb lévő házakban?
Renko bólintott, és szinte megkönnyebbülten
fordult sarkon, amiért nem kell tovább a gyilkos-
ság helyszínén ácsorognia.
 Paula óvatosan átfurakodott a bokrok és a kerí-
tés között, vigyázva, nehogy hozzáérjen a kerítés-
hez. Rögtön a bokrok mögött sűrű vegyes erdő
kezdődött, ahol az ösvény eltűnt, még mielőtt iga-
zából elkezdődött volna. Paula megállt, hátha ész-
revesz egy kitaposott csapásfélét a bozótban. Ha az
elkövető itt várakozott, nehéz lehetett hangtalanul
mozognia.
A hintaállvánnyal egy vonalban viszonylag ma-
gas fenyőfa állt az erdőben, amely körül ritkásabb
volt az aljnövényzet. Paula elindult a bokrok mel-
lett a fa felé. A fenyő alatt néhány nagyobb kő is
volt.
Éppen megfelelő méretűek ahhoz, hogy le lehes-
sen rájuk ülni.
Paula nem ment hozzájuk közelebb – a helyet
alaposan át kell vizsgálni, ha eddig még nem tették
meg. Elővette zsebéből a telefonját, és kikereste a
helyszínelőkét. Miközben a számot hívta, észrevett
valamit a kövek között. Amikor felismerte, mi van
a sáros földön, majdnem kiejtette a kezéből a tele-
font.
Rendes körülmények között ilyesmi senkinek
sem szúrt volna szemet: egy kő és egy darabka ág.
Időközben valaki felvette a telefont, és hallózni
kezdett, de addigra Paula már elvette a fülétől.
Óvatosan közelebb ment pár lépéssel.
 Kétség sem férhetett hozzá, mi volt előtte a föl-
dön: az ágdarabot ráfektették a kőre, olyan volt,
mint egy miniatűr mérleghinta.
Paula leguggolt, hogy jobban szemügyre vegye,
ám ekkor felfigyelt valamire a fenyő alsó ágán. Egy
narancssárga kötéldarabot pillantott meg, ponto-
sabban egy ilyen kötélből kiszakadt szálat, amely
rá volt kötve az ágra. A kötéldarab másik végén a
mini mérleghintánál is kisebb ágdarab lógott. Egy
felakasztott pálcikaember.
 6

– Indíték, indíték, indíték – mondogatta Hartikai-

nen, és feltette a lábát az asztalra.
Ezt hajtogatta folyamatosan az elmúlt fél órában.
Karhu undorodva méregette Hartikainen lábát,
aki előtte azért levette a cipőjét. Másrészt a cipő
levétele erős szagártalmat okozott a környezeté-
ben, legalábbis Karhu így érezte a saját helyéről,
több méternyire a kollégájától. Nem állt fel a kép-
ernyő elől azóta, hogy az értekezlet után visszajött
a tárgyalóból, és leült a számítógépe elé.
Még mindig a csalódottságát emésztgette.
Nyilvánvaló volt, hogy ők ketten most egyfajta B
csapatnak számítanak, de úgy tűnt, ez Hartikainent
a legkevésbé sem zavarja. Éppen ellenkezőleg, a
nyugdíjkor felé közeledő kollégának ez inkább arra
kínált alkalmat, hogy kicsit lazítson.
– Mi lehet a közös indíték a két gyilkosságra? –
tette fel a kérdést Hartikainen újra, elsősorban
magának, ráadásul olyan módon, ami elárulta,
hogy valójában valami egész máson gondolkodik.
 Karhu nagyot sóhajtott. Muszáj megpróbálnia
összedolgozni Hartikainennel, és legalább úgy ten-
ni, mintha nem zavarná a helyzet.
– Főzök egy kis kávét – pattant fel egyszeriben a
helyéről.
Ha azt hitte, hogy a teakonyhában legalább egy
kis időre nyugalma lesz, ez csalóka reménynek bi-
zonyult.
– Indíték, indíték – motyogta Hartikainen, mi-
közben követte Karhut a konyhába.
Karhu feltette a kávét, és elővette a csészéjét a
szárítószekrényből. Hartikainen kivette a mosoga-
tóból a saját mosatlan csészéjét, egy pillanatra a
csap alá tartotta, azután lehuppant az asztalhoz,
szemben Karhuval.
– Paljakka megölésére valószínűleg könnyű va-
lamilyen indítékot találni, van is már pár ötletem –
mondta Hartikainen. – Nico Saarela ténykedését
látva először alighanem az ő pénzügyeinek fogok
egy kicsit alaposabban utánanézni.
Erre felébredt Karhu érdeklődése. Szakmai
szempontból Hartikainen kétségtelenül kiváló
nyomozó volt, még ha erről időnként meg is feled-
keztek, különösen az utóbbi időben, az általában
rettentően elhanyagolt külseje miatt.
 Az asztal alól Hartikainen zoknijának intenzív
szaga érződött. Karhu felállt, a kávéfőzőhöz lépett,
hogy ott várja ki, amíg elkészül a kávé.
– Ha Jonna Salomaanak és Otto Paljakkának va-
lóban viszonya volt, ahogy ezt Samuli Suominen
állítja – folytatta Hartikainen –, és ha kifejezetten
Paljakka akart szakítani, akkor Salomaanak is volt
indítéka. Igaz, az egész viszonyra nincs egyéb bi-
zonyíték, mint Suominen szava. Magát Suominent
viszont, úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli sem a
pénz, sem a szerelem, de ettől még neheztelhetett
valami más miatt Paljakkára.
– Irigység? – vetette fel Karhu. – Paljakka ünne-
pelt, sikeres ember volt, míg Suominen egy sivár
garzonban élő senki, holott legalább olyan jó
hegymászó, mint a másik.
– Meglehet – bólogatott Hartikainen. – De az
alapján, amit Paula mesélt, Suominen aszkéta be-
nyomását akarja kelteni, aki felette áll minden e
világi dolognak. Hát persze, soha nem lesz szűké-
ben a pénznek, legalábbis a szülei halála után.
– Ez némiképp megkönnyíti az aszketizmust –
vetette közbe Karhu, és töltött magának egy kis
kávét, majd Hartikainennek is, aki az asztal fölött
nyújtotta felé a csészéjét.
– Hát igen, ha tudja az ember, hogy nem mu-
száj… – jelentette ki Hartikainen.
 Karhu megnyugodott, és visszaült az asztalhoz,
próbálva elfeledkezni Hartikainen lábszagáról. Ta-
lán mégis találnak valamit együtt, ami a nyomozás
szempontjából lényeges lesz, még ha a végered-
mény odaláról az ő nyomozásuk nem is vezet se-
hova.
– És Kaarina Alanne? – kérdezte Karhu. – Miért
akarna bárki is megölni egy magányos, halálosan
beteg öregasszonyt?
– Úgy érted, hogy valami más okból, mint magá-
ért a puszta ölésért? – kérdezte Hartikainen.
– Indíték, indíték – dünnyögte Karhu, és csak
utólag vette észre, hogy ugyanúgy ismételgeti a
szót, mint az előbb Hartikainen. – Milyen indítéka
lehet bármelyiknek a három ember közül? Kaarina
Alannével csak a könyvbemutatón találkoztak
mindhárman.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte váratlanul Har-
tikainen.
– Mit?
– Hogy a könyvbemutatón találkoztak Alannével
először.
– Mert ezt mondták – válaszolta Karhu, de abban
a pillanatban maga is érezte, milyen ostobán hang-
zik a válasza.
 Hartikainen ezt észrevette, de nem szólt semmit.
Nem akarta megszégyeníteni Karhut, amit az hálá-
san nyugtázott magában.
– Mindannyian Laajasalóban laktak – mondta
Karhu. – És abban a városrészben dolgozott annak
idején Kaarina Alanne.
 7

Paula megpróbált az erdőben valamiféle jelet ta-

lálni, ami elárulja, milyen útvonalon jött Jere Salli-
nen gyilkosa a leshelyére a fenyőfa alá. A telefon
térképalkalmazásán látta, hogy egészen közel a
bozótos mögött egy kirándulóút haladt. Nem akar-
ta azonban tönkretenni az esetleges nyomokat az-
zal, hogy a fák között átvágva elindul az út felé.
A technikusok visszatértek a helyszínre, Paula
úgy látta, meglehetősen szégyellik magukat. A cso-
port vezetője ugyan azt állította, hogy csak ebédel-
ni mentek el, és később persze mindenképpen át-
kutatták volna az erdőt.
Paula nem vitatkozott. Úgy döntött, hogy az utca
felől közelíti meg a kirándulóutat, a helyszínelők-
nek pedig azt javasolta, hogy fésüljék át a játszótér
és a kirándulóút közti teljes területet.
Renko jött vele szembe az utcán, aki még mindig
nem tudott napirendre térni afelett, amit Paula
nem sokkal korábban mondott neki telefonon.
– Nem kellene szólni Karhunak meg Hartikai-
nennek? – kérdezte. – Most már elég világosnak
látszik, hogy ez a helyes nyomozási irány, nem
igaz?
– Szerintem jobb, ha egyelőre ők más szemszög-
ből folytatják a vizsgálódást – felelte Paula.
Elgyalogoltak az utca végéig, ott pedig jobbra
fordultak. A házsor után egy kis park következett,
ahonnan több sétaút is indult. Paula a legszélsőt
választotta, amely az elhanyagolt játszótér mögötti
erdő felé vezetett.
Renkónak sikerült kikérdeznie a játszótérhez
legközelebb lakó három szomszédot. Két idős em-
bert, akik szemmel láthatóan szívesebben töltötték
az időt odabent a házukban, valamint egy munka-
nélküli egyedülálló anyát, akinek a gyerekei jóval
fiatalabbak voltak, mint Jere Sallinen, ezért nem
voltak vele semmilyen kapcsolatban. A két öreg
nem látta Jerét, de az anya felismerte a fiú fotóját.
– Jere állítólag gyakran mászkált egymagában
késő este. Sokszor szembetalálkoztak, amikor a nő
még utoljára kivitte pisilni a kutyáját – mesélte
Renko.
– Mi is lenne velünk kutyasétáltatók nélkül? –
dünnyögte Paula.
– Úgy bizony! – helyeselt Renko. – A kutya az
ember legjobb barátja, a kutyasétáltató pedig a
rendőrségé. Kár, hogy Jerének nem volt kutyája.
Talán megmenekülhetett volna. A kutya elijesztet-
te volna a gyilkost. Vagy legalább észrevette volna
az elkövetőt, és ugatni kezdett volna. Akkor nem
tudta volna meglepni hátulról.
– De miért éppen itt? – tűnődött fennhangon
Paula. – Helsinki összes játszótere közül miért ép-
pen itt?
Elértek addig a részig, ahol a bokrok mögött a
fehér ruhás helyszínelők dolgoztak. Az út keskeny
ösvényként folytatódott. A térkép azt mutatta,
hogy nemsokára egy kereszteződés következik,
amelyből több irányba ágaznak szét az utak.
– Reménytelen – mondta Paula. – Sehogy sem
tudjuk átkutatni az egész területet. Nincs rá elég
idő, és főleg nincs elég emberi kapacitás.
– Emberi kapacitás – ismételte meg lassan Ren-
ko olyan hangon, ami azt sejtette, hogy hosszú mo-
nológ következik. Paula meg akarta előzni a dolgot.
– Úgy értettem, hogy rendőr – vágott gyorsan
közbe. – Nincs hozzá elég rendőrünk. Muszáj lesz
kitalálni valami mást. Az elkövetőnek kellett, hogy
legyen valami oka, amiért ezt a helyet választotta.
– Átnézte már valaki a fő gyanúsítottak összes
régi lakcímét? – kérdezte Renko. – Valaki közülük
esetleg errefelé lakott.
– Jó ötlet, hívom Hartikainent – válaszolta Paula.
Hartikainen azonnal felvette a telefont, a számí-
tógépe előtt ült. Megígérte, hogy rögtön utánanéz a
dolognak, azután visszaszól. Paula épphogy vissza-
tette a telefont a zsebébe, amikor az megszólalt.
– Ez aztán gyorsan ment! – csodálkozott Renko.
A telefonáló azonban Karhu volt. Paula végig-
hallgatta, aztán szólt Renkónak, hogy hívja azonnal
Hartikainent, miközben ő a saját telefonján még
vonalban marad Karhuval.
– Micsoda? Miért? – értetlenkedett Renko.
– Hívd fel! – szólt rá Paula türelmetlenül.
Renko elővette a telefonját, közben megpróbálta
leolvasni Paula arcáról, mi történhetett.
– Itt Renko! Igen, persze, még nyilván nem tud-
tad. Paula akar mondani valamit. Vagyis inkább
Karhu, aki Paulával beszél éppen telefonon. Ezért
hívtalak. De nem tudom, miről van szó.
– Várj egy kicsit! – szólt oda Paula Renkónak. –
Karhu, megismételnéd azt a nevet? Köszönöm!
Paula elismételte a nevet Renkónak, aki elismé-
telte telefonon Hartikainennek.
– Hol lakott a nyolcvanas évek végén? – tette fel
a kérdést Paula, amit Renko szintén elismételt a
telefonban, habár Hartikainen addigra már maga is
hallotta.
Telefonnal a fülükön vártak. Renko Hartikainen
fújtatását hallgatta, amibe billentyűk kopogása ve-
gyült. Hartikainen lassan gépelt a számítógépen,
viszont mintegy kompenzálásként úgy csapkodta a
billentyűzetet, mintha a lassúság a gép hibája lett
volna.
– Vuosaari – hangzott fel végül Hartikainen
hangja.
– Bingó! – kiáltotta Renko.
 8

Jonna Salomaa rendkívül idegesen ült a kihallgató-

szobában. A tenyerét maga alá tette, összeszorítot-
ta a száját, a frufruja azonban ugyanolyan szabá-
lyos volt, mint mindig.
Szűk fekete pólót viselt, amely kiemelte izmos
vállát. Látszott, azóta is ügyel a kondíciójára, hogy
Otto Paljakka mászóedzései véget értek. De vajon
elég erős lehet-e ahhoz, hogy megtartson egy mér-
leghintán egy nyolcvan kilós férfit?
Paula Renko helyett Karhut hívta magával a ki-
hallgatásra, hiszen mégiscsak ő találta meg azt az
információt, ami Salomaa őrizetbe vételéhez veze-
tett. Ez a reklámügynökség tárgyalójában történt
meg egy értekezlet kellős közepén, ahol a többi
résztvevő inkább látszott érdeklődőnek, mint döb-
bentnek amiatt, hogy a kollégájukat elvezették és
rendőrautóba ültették.
Karhu előtt az asztalon a gyermekvédelem több-
oldalas jelentése feküdt, a mappa felső sarkában
Jonna Salomaa neve állt. Salomaa valószínűleg ezt
már észrevette, mert még idegesebb lett. Ennek el-
lenére nem szólt semmit, csak időnként megigazí-
totta fekete keretes szemüvegét, bár nem volt rajta
semmi igazgatni való.
– Hát akkor kezdjünk neki! – szólalt meg Paula. –
Parancsolj, Sami!
Majdnem azt mondta, hogy Karhu, de az utolsó
pillanatban eszébe jutott, hogy nem ez a kollégája
valódi neve.
– Itt van előttem a gyermekvédelem néhány je-
lentése a nyolcvanas évek végéről, amikor az édes-
anyjával Laajasalóban lakott. Ön olvasta ezeket? –
kérdezte Karhu.
Salomaa a fejét ingatta. Ezután az ezüst nyaklán-
cához nyúlt, amelyen egy kis ezüst ököl függött, és
a szájába vette, mint egy kamaszlány.
– Nem volt könnyű gyermekkora – mondta Kar-
hu együttérző hangon.
Salomaa ide-oda mozgatta az öklöt a láncon, és
az asztallapot bámulta. Karhu felvette a telefonját
az asztalról, egy darabig írt bele valamit, azután
visszatette a papírok mellé. Paula érezte, ahogy re-
zegni kezd a zsebében a mobilja. Úgy döntött, vár
egy kicsit, mielőtt elolvassa Karhu üzenetét.
– Ezek szerint a papírok szerint hatéves korában
elváltak a szülei. Ezt követően ön agresszívan kez-
dett viselkedni, bántotta önmagát és másokat. Em-
lékszik erre? – kérdezte Karhu.
 A nő most bólintott, majd kiejtette a láncot a szá-
jából, és félénken Karhura emelte a tekintetét.
Most még egy kamaszlánynál is fiatalabbnak lát-
szott, kislánynak, akit egy felnőtt nő ruháiba öltöz-
tettek.
– Emlékszik arra a nőre, aki emiatt önöknél járt?
– kérdezte Karhu.
– A gyermekvédelemtől jött – kapcsolódott be
Paula. – Úgy hívták, hogy Kaarina Alanne. Ugyanaz
a Kaarina, aki Otto Paljakkának is segített az anyja
halála után. És aki nemrég gyilkosság áldozata lett.
Tegnap ön azt mondta nekem, hogy nem ismerte.
– Mert tényleg nem ismertem! – mondta élesen
Salomaa. – Nem ismertem. Soha nem beszéltem ve-
le.
– Így szerepel ezekben a papírokban is – próbál-
ta csillapítani Karhu. – Viszont igenis ismerte. Egy-
szer még meg is karmolta és megütötte.
Paula kivette a zsebéből a telefonját, és elolvasta
Karhu üzenetét. Valszeg leszbi. Paula nem tudta,
miből következtetett erre Karhu. De melegként fel-
tehetően jobban észrevett bizonyos jeleket, ame-
lyekről Paulának sejtelme sem volt. Mint ahogy ar-
ról sem, van-e bármi jelentősége ennek az infor-
mációnak.
– Igenis ismerte – ismételte meg Paula. – Azaz
tegnap nem mondott igazat. Miért?
 Salomaa nem válaszolt, hanem Karhut nézte,
akiben mintha már elkezdett volna bízni. Paulát
mulattatta, hogy immár másodszor jut neki a rossz
rendőr szerepe. Ugyanakkor elégedetten állapítot-
ta meg magában, hogy Karhu a legjobb úton van
afelé, hogy a csoport kiválóan teljesítő, egyúttal
szuverén tagjává váljon. Renko és Hartikainen a
saját képességeik révén már megtalálták a maguk
helyét. Karhuban talán még nem tudatosult, hogy
az ő erőssége éppen a szelídség és az empátia, amit
fizikai adottságai csak még jobban kiemeltek. Kar-
hu számára a különleges egység valószínűleg egy-
általán nem volt a megfelelő hely, még ha nagy
termete miatt tökéletesen bele is illett a csapatba.
Karhu félretolta a papírokat, könyökét az asztal-
ra tette, és előrehajolt.
– Nem akart beszélni erről – mondta halkan a
nőnek –, ezért állította, hogy nem ismeri Alannét.
Így van?
Salomaa bólintott, szeme csillogni kezdett. Kar-
hu egy csomag zsebkendőt vett elő a zsebéből, és
letette Salomaa elé az asztalra. Paula azon tűnő-
dött, hogy a kollégája vajon tudta előre, mi várható,
vagy mindig tartott magánál zsebkendőt. Paula
hagyta, hogy a nő kivegyen egyet a csomagból, és
megtörölje a szemét, mielőtt folytatta.
 – A szülei válása után kizárólag az anyjánál la-
kott? – kérdezte.
– Apánál szerettem volna lakni – válaszolta Sa-
lomaa –, de csak minden második hétvégén mehet-
tem hozzá.
– Hol lakott az apja?
– Vuosaariban.
– Úgy van – mondta Paula. – Ez a játszótér már
akkoriban is létezett?
Megmutatta a telefonján a fényképet, amelyet
aznap, nem sokkal korábban készített. A kép előte-
rében jól látszottak a rendőrségi szalagok, de úgy
tűnt, Salomaa észre sem veszi őket. Éppen ellenke-
zőleg, kifejezetten felvidult.
– Igen, megvolt! Sokat jártam oda apával.
– Kettesben?
– Igen.
– Mások soha nem voltak önökkel?
Salomaat zavarba ejtette a kérdés, és először
megrázta a fejét.
– Azaz néha Otto is velünk volt. Apa olykor meg-
engedte, hogy ő is eljöjjön velem hétvégére, mert
Ottóéknál…
Salomaa hirtelen elhallgatott.
– Mi volt náluk? – kérdezte Paula.
– Nyilván maguk is tudják, milyen volt náluk ott-
hon. Ha egyszer a jelentéseket is beszerezték.
 – Önök ezek szerint olyan közel álltak egymás-
hoz, hogy időnként Otto is az ön apjánál töltötte a
hétvégét.
– Ezek szerint igen – mondta Salomaa, és meg-
rándította a vállát.
– Felnőttként is ennyire közel álltak egymáshoz?
– kérdezte Karhu.
Salomaa ismét felvonta kissé a vállát annak jelé-
ül, hogy nem tud mit felelni a kérdésre.
– Samuli Suominen szerint önöknek viszonya
volt, aminek Otto véget akart vetni – mondta Paula.
A kijelentés meglepte Salomaat. A szája szó sze-
rint tátva maradt a csodálkozástól. Azután viszont
nagyon dühös lett.
– Hazugság! – kiáltott fel.
– Akkor Samuli Suominen miért állíthatta ezt?
– Fogalmam sincs! Vagy mégis… Talán Otto
mondta neki így.
– Szeretett volna vele lenni? – kérdezte Karhu.
– Nem. Úgy nem.
– És Otto?
– Talán. Vagyis nem tudom.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Karhu.
– Egyszer megpróbált… megcsókolni – mondta
Salomaa.
– Mikor?
 – Nem emlékszem pontosan. Néhány évvel ez-
előtt – felelte a nő olyan mesterkélt nemtörődöm-
séggel, amiből sejteni lehetett, hogy igen pontosan
emlékszik a dologra.
Néhány évvel ezelőtt kerekedett fel Paljakka és a
„családja” megmászni azt a hegyet, jutott Paula
eszébe. Utána pedig Salomaat vagy félreállították,
vagy ő maga akart visszavonulni. Most az utóbbi
lehetőség tűnt valószínűnek.
– Mást is próbált, mint megcsókolni? – kérdezte
Karhu.
Salomaa bólintott, és újra könnyek gyűltek a
szemébe.
– Annak ellenére, hogy tudta, ön leszbikus?
Salomaa újból bólintott, megtörölte a szemét, és
kifújta az orrát.
– Otto azt mondta, hogy mi összetartozunk.
– Ez az önök nevezetes hegymászó túrája előtt
történt vagy utána? – kérdezte Paula.
– Hegymászó túra – ismételte meg Salomaa, és
felnevetett. – Nevezhetjük éppen annak is. Utólag
visszagondolva tiszta őrültség volt az egész. Meg is
halhattam volna ott, vagy Nico. De igen, Otto tulaj-
donképpen… ott próbált közeledni. Rögtön utána.
– Ez volt az oka annak, hogy többet nem akart
neki dolgozni? – kérdezte Paula.
 – Igen. És ami azt illeti, ez tulajdonképpen nem
is volt közeledés. Ez…
– Hatalommal való visszaélés – mondta Karhu.
– Pontosan.
– És erőszak – tette hozzá Karhu.
– Otto erőszakos ember volt – mondta Salomaa
komolyan. – Csak a legtöbben nem tudták.
Az erőszakosság valóban távol állt attól a képtől,
amelyet a spiritualitás felé forduló hegymászó kí-
vánt mutatni önmagáról. Lehetséges, hogy maga
Paljakka ölte meg Kaarina Alannét, latolgatta Pau-
la. De ebben az esetben ki ölte meg Paljakkát,
ugyanazt az elkövetési módot utánozva?
Ennek az ötletnek olyan szempontból sem volt
semmi értelme, hogy Kaarina Alanne halálának kö-
rülményeiről a rendőrségen kívül nem tudott senki
más, kizárólag a gyilkos. És miután Paula látta az
erdőben Jere Sallinen halálának a helyszínén a mi-
niatűr mérleghintát, meg volt róla győződve, hogy
mindhárom gyilkosságnak ugyanaz az elkövetője.
Újra megkereste a telefonján a képet a játszótér-
ről, és megkérte Jonna Salomaat, hogy nézze meg
alaposabban.
– Amint látja, egy gyilkossági helyszínről van
szó. Ma reggel ezen a játszótéren egy fiatal fiú holt-
testére bukkantak. Egy játszótéren, ahogy Otto Pal-
jakka esetében is. És ez a játszótér csupán néhány
száz méterre van attól a háztól, ahol ön a nyolcva-
nas években a hétvégéket töltötte – magyarázta
Paula.
Salomaa hitetlenkedve bámult rá. Ezután Karhu
felé fordult, mintha tőle várna segítséget, aki azon-
ban a gyermekvédelem jelentéseit vette újra a ke-
zébe, és úgy tett, mintha azokat tanulmányozná,
holott feltehetőleg már kívülről tudta az összeset.
– Ön ismerte Kaarina Alannét, és arra lehet kö-
vetkeztetni, hogy nem kedvelte különösebben. Ar-
ra is megvolt az oka, hogy gyűlölje Paljakkát, to-
vábbá egyértelmű kapcsolódás van a harmadik
tetthely és ön között – sorolta Karhu, ezúttal nyu-
godt eltökéltséggel.
Salomaa csalódottak látszott, mint aki éppen
most veszített el egy fontos szövetségest.
– Én nem csináltam semmit – mondta halkan. –
Hazamehetek?
Paula tudta, hogy el kell engedniük. Semmiféle
tárgyi bizonyítékuk nem volt a nő ellen.
– Hazamehet, de arra kérjük, hogy maradjon
otthon, és legyen mindig elérhető. Sami kikíséri.
Salomaa bólintott, és csípőre tette a kezét. Karhu
felállt, és megnyugtatólag motyogott valamit: jól
van, rendben, ennyi volt, akkor menjünk, minden
rendben lesz.
 Paula tudta, mire gondol Karhu: nem hitt Jonna
Salomaa bűnösségében. Azonban Salomaa az első,
akit sikerült legalább valamilyen módon hozzákap-
csolniuk mindhárom gyilkossághoz.
Paula kiment a teakonyhába, ahol Hartikainen az
Alibit olvasta.
– Ne olvasd, mert nem fogsz tudni aludni tőle! –
szólt oda neki Paula.
Hartikainen jót nevetett, és megmutatta egy há-
romszoros gyilkos fényképét, aki a megtérése után
állandó rovatot kapott a bűnügyi újságban.
– Minőségi olvasmány – jelentette ki Paula. – Hol
van Renko?
– Haza kellett mennie – felelte Hartikainen.
Karhu jött be a konyhába, és mosogatni kezdett.
– Honnan tudtad, hogy leszbikus? – kérdezte
Paula.
– Ki? – ébredt fel Hartikainen kíváncsisága.
– Jonna Salomaa – felelte Paula.
Úgy látszott, Hartikainen olyasmit szeretne
mondani, amiről megtanulta, hogy ne mondja.
Karhu nem válaszolt azonnal, hanem előbb el-
mosta a mosogatóban hagyott három csészét. Nyil-
vánvalóan hatásszünetnek szánta, élvezte, hogy
végre olyasmit tud, amit Paula nem.
– Radar – közölte végül, miután gondosan meg-
törölte a kezét.
 – A magadfajtáknak tényleg van ilyen? – kérdez-
te Hartikainen.
Úgy tűnt, Karhut ezúttal inkább csak szórakoz-
tatja Hartikainen faragatlansága.
– Igen, a magunkfajtának van. Ezenkívül Sa-
lomaa hüvelykujján volt egy gyűrű. Ősrégi dolog.
Úgy látszott, mintha Hartikainen gondolatban
végigpörgetné magában az összes nőt, akivel vala-
ha találkozott, és gyűrűt viselt a hüvelykujján.
– Miért nem szólt nekem senki? – kérdezte, miu-
tán az élete filmjét visszapergette ebből a néző-
pontból.
– Salomaa azt mondta az előbb, hogy a játszóte-
ret ott Vuosaariban minden barátja ismerte – me-
sélte Karhu. – Legalább kétszer ott tartották a szü-
letésnapját is. A szülei olyan haragban voltak egy-
mással, hogy mindkettő külön bulit szervezett a
lányának.
Ez azt jelentette, hogy a játszóteret Salomaan kí-
vül ismerte Otto Paljakka is, valamint feltehetőleg
Nico Saarela és Samuli Suominen.
Továbbra is valamennyien gyanúsítottak voltak.
 9
37. LEVÉL

Drága fiam, Pauli!

El sem hinnéd, mennyire izgultam ma, amikor

elmentem a templomba. Az út a kaputól a
templom bejáratáig egy örökkévalóságnak
tűnt. Igyekeztem a körülöttem lévő emberek
beszélgetésére és a madarak éneklésére fi-
gyelni. No meg talpon maradni, mivel a tiszte-
letedre vásárolt magas sarkú cipőben elég ne-
hezen tudtam járni.
Az utolsó padsorban választottam magam-
nak helyet. Nem mertem kimenni úrvacsorát
venni a többiekkel, habár a konfirmálóknak
annyi hozzátartozója volt jelen, hogy gond
nélkül elvegyülhettem volna köztük. Vettem
egy szál rózsát, de nem azért, hogy odaadjam
neked.
Azonnal megismertelek, amint megláttalak,
ahogy fehér ruhában végiglépkedtél a temp-
lom közepén, a padsorok között. Majdnem há-
rom éve nem láttalak. Megnyúltál, de így is
megismertelek volna ezer közül!
Tehát eljutottál immár a konfirmációig.
Muszáj volt visszagondolnom az elmúlt évek-
re, mindarra, amit elveszítettem az életemből.
A te életed, a te éveid. Szomorú érzés, mégis
nagyon jó volt látni téged ott az oltár előtt.
Arra gondolni, mi minden áll még előtted.
Mindenekelőtt azért voltam boldog, mert te
megszülethettél. Ez egyáltalán nem volt olyan
magától értetődő, főleg, ha időben rájöttem
volna, hogy terhes vagyok. De akkor még fia-
tal voltam és meggondolatlan. Örültem, ami-
kor elmaradt a havi vérzés, mert azt hittem, a
kemény edzés miatt van. Amikor meghalt az
anyám, engedtem, hogy a kosárlabda töltse be
az egész világomat. Így aztán cseppet sem
bántam, hogy nem jött meg a vérzés, mielőtt
rájöttem volna, mi a valódi oka. Aztán pedig
szinte már túl késő volt.
Amikor kiderült, még éppen időben lettünk
volna, hogy elvetesselek, de gyorsan kellett
dönteni, én pedig nem voltam rá képes, habár
az apám nagyon próbált győzködni.
A te apádnak nem szóltam semmit a dolog-
ról, csak futólag találkoztam vele egy kosaras
edzőtáborban Dániában. Gyors fellángolás
volt, ami el is felejtődött, mire visszatértem
Finnországba. Így születtél meg, részben az én
meggondolatlanságom következményeként.
A nagyapádnak azonban az volt a vélemé-
nye, hogy nem tarthatlak meg, örökbe kell ad-
jalak. Minél hamarabb, annál jobb. Hogy ne
legyen idő arra, hogy kötődni kezdj hozzám, és
mindenekelőtt én se hozzád. De te kilenc hó-
napon keresztül velem voltál, és amikor a kór-
házban a karomba vehettelek, tudtam, hogy
életem végéig velem leszel. Még akkor is, ha
soha nem fogsz tudni rólam.
De most ott a templomban, miközben nézte-
lek, megértettem, mennyire örülök annak,
hogy létezel. Titokban követtelek a konfirmá-
ció után, ahogy a templom kertjében fényké-
pezkedtetek. A nevelőapádat és nevelőanyádat
azonnal megismertem. Természetesen szá-
modra ők az apád és az anyád. Azután a
nagyszüleiddel is lefényképeztek. Az a vörös
hajú nő talán a keresztanyád volt.
Csak néztelek, ahogy ott állsz rózsacsokor-
ral a kezedben. Az én rózsám már nem is fért
volna oda. Elvittem a saját anyámnak, a má-
sutt eltemetettek emlékkövéhez a templom-
kertben.
 Még mindig nagyon hiányzik az anyám. Ha
életben lett volna, amikor te megszülettél, ak-
kor most mi hárman álltunk volna együtt a
fényképezőgép előtt.

Anya
 10

A férfi drágának látszó, ám igencsak gyűrött ruhát

viselt, mintha egész nap egy túl kicsi székben ült
volna. Napszemüveg volt rajta, amikor kilépett az
ajtón, holott odakint már esteledett, a nap pedig
elő sem bújt reggel óta.
Az iroda egy mellékutcában volt, egy olyan vá-
rosrészben, ahol egyelőre még alacsonyak voltak a
bérleti díjak, ám a környék alighanem hamarosan a
fiatal városlakók egyik kedvencévé válik, a tudatos
új generáció tagjai költöznek ide, akik értékelik a
kis pittoreszk lepukkantságot.
Az ügyvéd egy fehér családi házban lakott, közel
a tengerparthoz. Paula kiderítette a férfi címét, és
egyszer már elhajtott kocsival a ház előtt, hogy
megnézze, valójában mennyire gazdag emberről
van szó. A mellékutcában lévő kopottas iroda és a
felkapott övezetben álló hivalkodó nagy ház meg-
lehetősen ellentmondásos volt, ami elárult valamit
a férfi ügyvédi tevékenységének színvonaláról. Er-
re már az adóhivatal is felfigyelt – Paulának ezt is
sikerült nemrégiben kiderítenie.
 Paula túlságosan régóta halogatta ezt a találko-
zást. Most azonban már muszáj előrébb lépni az
ügyben.
Nem tudta, mennyi ideje van még.
Az ügyvéd határozott léptekkel közeledett az
Audija felé, nem pillantott se jobbra, se balra. Paula
azon töprengett, lát-e a férfi egyáltalán bármit a
napszemüvege mögül, majd kiszállt a kocsijából, és
elővette a rendőrségi jelvényét.
A férfi beült az autójába, és már húzta is be az aj-
tót, Paula azonban megragadta, és akkora erővel
rántott rajta, hogy az ajtó sarkig kicsapódott.
– Mi a franc? – kiáltott fel a férfi. – Ezért megfi-
zetsz, te kurva, ha tönkretetted a zsanért!
– Paula Pihlaja rendőrfelügyelő vagyok. Jó estét!
– mutatkozott be Paula, és a jelvényét szinte bele-
nyomta a férfi napszemüvegébe.
A férfi viselkedése egy szempillantás alatt meg-
változott. Levette a szemüvegét, a jelvényt kissé
távolabb tolta, és rámeredt egy darabig. Azután ki-
szállt a kocsiból, és kezet nyújtott.
– Elnézést az imént kicsúszott csúnya szó miatt –
mentegetőzött. – De vadonatúj az autó.
Paula azon gondolkozott, vajon tényleg azt kép-
zeli-e a férfi, hogy bármilyen hatást tehet rá a lu-
xuskocsijával. Meglepően sok férfi hitte így.
 – Néhány kérdést szeretnék feltenni egy régi
bűncselekménnyel kapcsolatban. Ugye megengedi?
Egy friss esettel való összefüggéseit vizsgáljuk –
magyarázta Paula.
– Természetesen – mondta a férfi. – Szívesen
behívnám az irodába egy kávéra, de attól tartok,
elfogyott.
Paula majdnem elnevette magát a hirtelen tá-
madt behízelgő modoron. Azt válaszolta, hogy
amúgy sem kért volna kávét. A férfinak bizonyára
esze ágában sem volt beengedni az irodájába, ne-
hogy körbeszimatolhasson.
– Csak néhány kérdésről van szó. Azt a lakást
érintik, amely az ön tulajdonában van, és ahol há-
rom évvel ezelőtt emberölés történt.
– A cég tulajdonában van – javította ki a férfi. –
Vannak lakásaim, de mindegyik a cég nevén van.
– Világos. Tehát a cége tulajdonában lévő lakás-
ban. Emlékszik az esetre?
A férfi elgondolkodott a dolgon, vagy legalábbis
úgy tett. Azután a fejét forgatta.
– Nem vonom kétségbe, hogy ilyesmi megtör-
ténhetett az egyik lakásomban. Időnként nagyon
nehéz jó albérlőket találni.
– Igen, éppen ez az egyik dolog, amiről kérdezni
szeretném. A lakásban a megölt férfi lakott bérlő-
ként. Egy fiatalember, aki negatív adóslistán szere-
pelt, és akinek kábítószeres kapcsolatai voltak. A
lakás ugyanakkor igen jó helyen található. Emiatt
furcsállom, hogy ön egy ilyen személynek adta
bérbe a lakást – mondta Paula.
– Ez azért nem bűncselekmény, ugye? – kérdezte
a férfi.
– Nem az – felelte Paula. – Ugyanakkor igen kü-
lönösnek tartom azt is, hogy a szóban forgó sze-
mély megengedhette volna magának, hogy kibérel-
jen egy ilyen lakást. Bizonyára nem lehetett olcsó.
– Nehéz megmondani – mondta az ügyvéd. – Fő-
leg, mert nem tudom, melyik lakásról, illetve kiről
van szó.
Paula számított erre. Azonnal közölte a férfival a
lakás pontos címét és az áldozat nevét.
A férfi ügyesen uralkodott az arcvonásain, nyil-
ván volt benne gyakorlata.
– Igen, valóban – mondta némi tettetett töpren-
gés után. – Most már emlékszem az esetre. Szomo-
rú ügy.
– Így van. Két kábítószer-használó vitája egy kis
mennyiségű amfetamin miatt. Tudni szeretném,
hogy a bűncselekmény áldozatává vált személy va-
lóban fizetett-e lakbért?
Bűncselekmény áldozatává… Az én fiam ölte meg.
– Milyen friss ügyhöz kapcsolódik az eset? –
kérdezte a férfi.
 – Sajnálom, de ezt nem áll módomban elmonda-
ni a nyomozás jelenlegi szakaszában.
– Hát persze hogy nem – jegyezte meg szárazon
a férfi, felvillantva a behízelgő modor mögötti va-
lódi gondolatait. – Én pedig nem tudom megmon-
dani, milyen lakbért kértünk akkoriban azért a la-
kásért. Mivelhogy a szóban forgó személy a tulaj-
donképpeni bérlő albérlője volt. Talán a fiatalem-
ber lakhatási támogatást kapott a társadalombiz-
tosítótól.
– Nem kapott – közölte Paula. – Ezt már ellen-
őriztük a felderítési szakaszban. A fiú… Vagyis az a
fiatalember, aki elkövette az emberölést, azt mond-
ta, hogy az áldozatnak nem kellett lakbért fizetnie.
– Ez hazugság – jelentette ki az ügyvéd. – A cé-
gem lakásainak bérlői törvénytisztelő állampolgá-
rok, vagy ilyen emberek tulajdonában álló cégek.
És miért szállásolna el bárki egy lecsúszott alakot
ingyen?
– Hát igen, éppen ez a legfontosabb kérdés, ami
miatt itt vagyok – mondta Paula.
A férfi egy pillanatra elhallgatott, úgy tűnt, a le-
hetőségeit mérlegeli. Azután megvonta a vállát.
– Sajnos ennél többet nem tudok segíteni. Lehet,
hogy a voltaképpeni bérlő rossz társaságba keve-
redett rokona az, akiről szó van – latolgatta a férfi.
Rossz társaságba… Az én fiam társaságába!
 – A lakás bérleti szerződése valószínűleg meg-
van valahol az irattárunkban, de nem áll módom-
ban most azonnal megkeresni, mert sietek. Elküld-
hetem később, ha például itt hagyja nekem a név-
jegyét – folytatta a férfi.
Most Paulán volt a sor, hogy mérlegeljen magá-
ban. Semmi esetre sem akarta odaadni a férfinak a
névjegyét és mást sem, amivel utóbb bizonyítani
lehetne, hogy ez a beszélgetés valaha is elhangzott.
– Nem olyan sürgős a dolog – felelte Paula a le-
hető legmegnyerőbb hangon. Később is vissza tu-
dok jönni. Amint mondtam, csupán bizonyos idő-
közben felmerült körülmények rutinszerű ellenőr-
zéséről van szó.
– Akkor viszontlátásra! – mondta a férfi, de a
hangjából érződött, hogy éppen ezt kívánja a leg-
kevésbé. – Legközelebb biztosan meg tudom kínál-
ni kávéval is.
– Köszönöm a segítségét! – mondta Paula.
– Állok rendelkezésére – felelte a férfi energiku-
san, és visszaült az Audijába. Nyugodtan becsukta
az ajtót, és óvatosan elindult, mintha autósiskolá-
ban lenne.
Paula visszament a saját kocsijához, kinyitotta
az ajtót, közben figyelte, ahogy az Audi bekanyaro-
dik a sarkon, majd eltűnik. Ezután visszacsukta az
autója ajtaját.
 Tudta, hogyan juthat be a férfi irodájába kulcs
nélkül.
 CSÜTÖRTÖK

Hinta palinta. Hinta palinta.

Fel és le.
Száll a hinta.
Ez játék.
Ez nem játék.
Kettő kell hozzá.
Mindig kettő.
 1

A mérleghinta továbbra is ott állt az üres műhely-

csarnok közepén. A száz kilónyi homokkupacot
már eltakarították, talán kisöpörték, és az Otto Pal-
jakkát helyettesítő bábu is bizonyára visszakerült a
különleges egység edzőtermébe. A Hartikainen ál-
tal szervezett próbaakasztásra csupán a feltekert
hosszú, narancssárga nejlonkötél emlékeztetett a
sarokban.
A mérleghinta ebben a pillanatban tulajdonkép-
pen teljesen ártalmatlan tárgynak látszott, ami
rendes körülmények között volt is, azaz pusztán
gyerekjáték. A rendőriskolások talán szándékosan
hagyták ott a helyén, miután eltakarították a kísér-
let minden más nyomát. A takarítást Hartikainen
nyilvánvalóan a rendőrtanoncokra hagyta.
Paulát mulattatta a gondolat, ahogy elképzelte a
fiatal rendőröket, akik csak úgy szórakozásból
mérleghintázni kezdtek, miután mindenki más el-
ment. Először arra gondolt, hogy a deszka végére
ül, de aztán inkább a középső részen telepedett le
lovaglóülésben, ahonnan könnyebben fel tud állni.
Újabban kezdte kerülni a megerőltető testhelyze-
teket.
Rosszul telt az éjszaka. Többször is felébredt,
mert a lábizmai hol rángtak, hol meg zsibbadtnak
érezte őket. Reggel hat körül feladta, és felkelt ká-
vét főzni – az orvosi javallat ellenére erről még
nem mondott le teljesen.
A következő tallinni utazásig még egy hónap volt
hátra. Ez nyugtalanította Paulát, habár tudta, hogy
a tünetekkel nincs mit kezdeni. De látni szerette
volna az egyetlen embert a világon, aki valóban
tudta, mi van vele: azt a szomorú tekintetű észt or-
vost.
Egyszeriben azt kívánta, hogy bárcsak ő is hin-
tázhatna a libikókán, fel és le, mint gyerekkorában.
Mindig ő volt az a nagydarab, nehéz és erős lány,
akivel nem lehetett rendesen hintázni: Paula alatt a
hinta vége olyan erővel ütközött a földnek, hogy a
barátja a libikóka másik végén felugrott a levegő-
be, Paulának pedig mindig teljes erejéből el kellett
rúgnia magát a földtől, hogy legalább egy kis időre
olyan magasra kerülhessen, mint kisebb termetű
társa.
Renkóval a hinta egész jól egyensúlyban lenne,
gondolta magában Paula. Renko azonban korán
reggel telefonált, hogy délelőtt még biztosan nem
tud bejönni dolgozni, mert a felesége megbetege-
dett, és be kellett mennie az ügyeletre.
Renko minden tekintetben jó apa volt, és ezt
Paula általában nagyra értékelte, ugyanakkor az
utóbbi időben ez is bosszantani kezdte. Tudta jól,
hogy ezt a saját fájdalmas emlékei okozzák, ponto-
sabban az, hogy nincsenek ilyenek, mármint emlé-
kek. Nem voltak emlékei arról, milyen érzés egy
munkanapon otthon maradni egy kisgyerekkel.
És ez fájt, mégpedig egyre jobban.
– Jó reggelt!
Paula megfordult, és Karhut pillantotta meg a
csarnok bejáratában.
– Jó reggelt! Honnan tudtad, hogy itt vagyok? –
kérdezte Paula.
– Nem tudtam. A mérleghintát jöttem megnézni.
Hartikainen tegnap nagyon dicsérte, vagy talán in-
kább saját magát.
Paula nevetett, részint a megjegyzésen, részint a
megkönnyebbüléstől. Aggódott, hogyan lesz képes
Karhu beilleszkedni a csoportba, de úgy tűnt, hogy
a férfinak sikerül megtalálni a megfelelő hangot
még Hartikainennel is.
Általában véve is megfigyelhető volt, hogy Karhu
kezd egyre jobban feloldódni a társaságukban.
Most odasétált a mérleghinta egyik végéhez, és las-
san lenyomta a deszkát. Paula erre újra elnevette
magát, és átült középről a hinta másik végébe.
Karhu átemelte a lábát a deszka fölött, és teljes sú-
lyával ráült. Mivel legalább húsz kilóval nehezebb
volt, ezúttal Paula tapasztalhatta meg, milyen ér-
zés, amikor a hinta egy pillanat alatt felrepíti. Nem
tudta nevetés nélkül megállni, amikor a feneke el-
emelkedett a deszkától, és Karhu is mosolygott,
ami igazán ritka látvány volt.
És Karhu most ugyanazt csinálta, amit ő gyerek-
korában: olyan erővel rúgta el magát a földtől, am-
ennyire csak bírta. Paula hátradőlt, hogy a saját ol-
dalán minél jobban lenyomja a deszkát, de a lába
éppen csak érintette a padlót, aztán máris megint
elemelkedett a földtől, kifejezetten suhant felfelé,
újra felpattant a levegőbe, és szinte alig tudta meg-
tartani magát a deszkán.
– Hagyd abba! – kiáltotta oda Karhunak nevetve,
noha közben szorongás fogta el. Éppen az ilyen
helyzetektől kezdett tartani az utóbbi időben, ame-
lyek gyors reagálást kívántak, és meg kellett tarta-
ni az egyensúlyát.
Karhu ezt nem tudta, de rögtön megállította a
hintát. A deszka teljesen leért a padlóra, a férfi
szétterpesztett lábbal gyakorlatilag a földön ült.
Paula viszont még egy kicsit feljebb emelkedett, és
észrevette, hogy most kilát a tető alatti magas ab-
lakokon a szomszédos ház tetejére, amelyen két
nagy madár ült.
Bár a harmadik gyilkosságnál a mérleghinta csak
egy kis jelképes ágépítményként volt ott az erdő-
ben, Paula most úgy érezte, ennek még nagyobb a
jelentősége. A gyilkos vajon mások számára akarta
jelként hagyni, vagy csak saját magának készítette?
Miért volt szüksége a gyilkosnak a mérleghinta
jelenlétére? Az utolsó kérdést hangosan mondta ki,
mire Karhu azon nyomban elkomorodott, mintha
addig teljesen megfeledkezett volna arról, hogy a
mérleghinta nem kizárólag az ő szórakoztatásukra
van ott a csarnokban.
– Talán emlékezteti valamire – vetette fel.
Jere Sallinen gyilkosságát követően a mérleghin-
ta egy rövid időre háttérbe szorult, mivel az elkö-
vető nem használta. De lehetséges-e, hogy mégis ez
a kulcs a gyilkos elméjéhez és az egész ügy megol-
dásához?
Otto Paljakka gyermekkori otthonának a kertjé-
ben volt mérleghinta. Történt-e vele, Saarelával
vagy Suominennel gyerekként valami olyan, ami-
nek köze volt a kertben álló mérleghintához? Vagy
a mérleghinta csupán valamiféle emlékeztető volt
– egy tárgy, ami ott volt valahol, amikor valami
fontos történt?
 Paula rájött, hogy ki kell derítenie, miféle helyről
lehetett szó.
 2

Heikki álmában a levegőbe lendítette a karját, ami

azután visszaesett, mégpedig egyenesen az apja
orrára. Erre Renko felébredt. Szája jobb sarkában
kis nyál csillogott, a délelőtti szundikálás nyoma.
Előző este a feleségének hirtelen felment a láza,
éjszaka pedig a torka már olyan rettenetesen fájt,
hogy nem lehetett szó egyébről, mint tüszős man-
dulagyulladásról. A felesége most a rendelő váró-
jában ült, de nem lehetett tudni, mikor kerül sorra.
Jelenlegi élethelyzetükben nem engedhették
meg maguknak, hogy magánrendelésre menjenek.
Renko óvatosan kihúzta a kezét az oldalához simu-
ló kisfia göndör fürtös feje alól. Heikki nem ébredt
fel, hanem békésen szuszogott tovább. Renko ész-
revette, hogy a kisfiú álmában kicsordult nyála fol-
tot hagyott az ingén. Apja fia, mosolygott magában.
Igyekezett a lehető leghalkabban felkelni az ágyból,
nesztelenül keresztüllopakodott a hálószobán,
akár egy apacs a régi westernfilmekben, majd be-
csukta az ajtót, ügyelve, nehogy túl hangosan kat-
tanjon a zár nyelve.
 Miközben elhátrált az ajtótól, rálépett egy pad-
lón felejtett tűzoltóautóra. Hangtalanul káromko-
dott. Feltette a játékot a nappali üvegasztalára Pal-
jakka könyve mellé.
Amíg várta, hogy a kávéfőzőgép elkészítse a ká-
véját, Renko lehuppant a kopottas kanapéra, és a
könyv puritán borítóját nézegette. Igaz, a hátsó bo-
rítón volt egy nagy, színes és fényes kép Otto Pal-
jakkáról, amint valamilyen hegycsúcson áll.
Amikor újra megnézte a borítót, észrevette, hogy
a fehér nem volt egyenletesen fehér, hanem egy
havas lejtő látszott a képen. Ujjhegye kitapintotta a
dombornyomást, és amikor megfelelő szögből néz-
te meg a borítót, a kidomborodó részről kiderült,
hogy az Otto Paljakka arcképe.
Renko kinyitotta a könyvet, és átlapozta az elő-
szót, amit egyszer már elolvasott. Elkezdett sze-
melgetni a szövegből.

Ha sikerül feljutnom a csúcsra, még kisebb

lesz az esélyem, hogy élve térjek vissza a hegy-
ről. De ezzel már akkor is tisztában voltam,
amikor elindultam felfelé.
Az élet. Tét, amit muszáj feltenni, ha foly-
tatni akarod a játékot, és beszállnál a követ-
kező körbe is.
 De most már nem foglalkoztat ez a gondo-
lat, csupán valahol a tudatom mélyén szun--
nyad, miközben Stephennel az Abruzzi-
gerincen kapaszkodok a K2 csúcsa felé.
A legveszélyesebb hegy, az Annapurna,
csúcstámadói közül minden harmadikat áldo-
zatul ejti, a karakorumbeli K2 alattomosságá-
val azonban még nála is kegyetlenebb. Gyak-
ran fordul elő, hogy először hagyja magát
meghódítani, és csak visszafelé fizetteti meg
ennek az árát.
A K2 felé tartok, oxigénpalack nélkül. Előt-
tem csupán két finn járt ott.

Renko észrevette, hogy a kávéfőző abbahagyta a

bugyborékolást, és felállt, hogy töltsön magának
egy csészével. A cukor már megint elfogyott. És
amikor tejet öntött a kávéjába, az nyúlós foszlá-
nyokként lebegett a fekete ital felszínén. Kiöntötte
a savanyú tejet a mosogatóba, utána pedig a kávé-
ját is. Szerencsére maradt még egy csészényi a ká-
véfőzőben. Kénytelen lesz feketén meginni.
Újra letelepedett a kanapén, és úgy döntött, ez-
úttal átugorja a K2-ről szóló részt. Továbblapozott
a könyvben, ahhoz a részhez, amelyben Paljakka
elviszi a „családját” a Karakorum egy másik csú-
csára a sok közül, a K2-től alig tíz kilométernyire
lévő Broad Peakre, amely szintén több mint nyolc-
ezer méter magas.

Az ég mélykék, teljesen derült. A fény és az ár-

nyék játéka kirajzolja a hegy szikláinak éles
széleit. Hamarosan észreveszünk a fehér táj-
ban egy piros pontot, olyan, akár egy vércsepp
Hófehérke tejfehér bőrén.

Renko elmosolyodott Paljakka Hófehérke-

hasonlatán. Ezzel a képpel vajon azt akarta elmon-
dani, hogy a hegy olyan volt, akár Hófehérke, egy
szűzies királylány, akit ő mint hős lovag most elin-
dul meghódítani? Renko nem hitte, hogy az olya-
nok, mint Paljakka ismerték volna a pszichoanali-
tikus Bruno Bettelheim műveit.
A kávé közben kissé kihűlt. Renko kortyolt a
csészéből, és folytatta az olvasást.

A csepp végig a látóterünkben marad, és fél

óra múlva már egyértelműen emberi formát
ölt.
Néhány órányival előttünk egy kanadai
csoport halad. Ki tudja, milyen okból, de úgy
látszik, kénytelenek voltak egyik társukat hát-
 rahagyni. A többiek bizonyára jócskán a ha-
lálzóna határán túl járnak már, közel a csúcs-
hoz.
A piros kabátos térdre rogyott az út mellett,
mintha meditálna, miközben a világ tetejét
nézi. Felemelte a jobb kezét, amelyben jégcsá-
kányt szorongat. Az a gondolat ötlik fel ben-
nem, hogy ő már úton van felfelé az égbe.
A kanadai egy fiatal nő. Felismerem rajta a
hipotermia és a hegyi betegség tüneteit. Halá-
la előtt, mivel már halott, ehhez kétség sem
fér, a nő elkezdte levenni a ruháit, kinyitotta a
kabátját és levette fejéről a sapkát. A szája
sarkában véres nyálat látok.
Hogy megbizonyosodjak, valóban nem tehe-
tünk érte már semmit, leveszem a polarizált
napszemüvegét, hogy lássam a szemét. Tekin-
tetében a Karakorum fölé boruló ég minden-
ható sivársága tükröződik.

Mennyire elragadta Paljakkát a költőiség írás köz-

ben, csodálkozott magában Renko. Azután eszébe
jutott, hogy Nico Saarela valami szellemírót emle-
getett. Hát persze, nem maga Paljakka írta a köny-
vet, hanem valaki más az ő nevében.
 Renko nem nagyon tudta, hogy a gyakorlatban
hogyan valósul meg egy efféle könyvírási projekt,
de úgy vélte, hogy Paljakka bizonyára sokkal töb-
bet mesélt a szellemírónak magáról és az életéről,
mint amennyi végül bekerült a könyvbe.
Renko rögtön felhívta Nico Saarelát. A férfi az el-
ső csengetésre felvette a telefont. Renko gyorsan
bemutatkozott, majd azonnal a tárgyra tért:
– Ki írta A hegymászó lelkét?
– Hogy érti? Otto Paljakka természetesen – vála-
szolta meglepetten Saarela.
– Én most arra a szellemíróra gondolok. Ki írta
meg a könyvet Paljakka nevében?
– Ja persze, értem, arra az íróra gondol. A szel-
lemírót Topi Holopainennek hívják. Írt néhány re-
gényt. Jonna tudta, hogy Holopainenről azt tartják,
jól ír, így aztán megbíztuk. Nem annyira híres, hogy
emiatt azt követelte volna, hogy az ő nevét is tün-
tessük fel a borítón. Kifejezetten Otto műveként
akartuk piacra dobni a könyvet – magyarázta Sa-
arela.
– Holopainen. Köszönöm. Meg tudná adni eset-
leg a telefonszámát?
Saarela megígérte, hogy elküldi a számot sms-
ben, és Renko telefonja hamarosan meg is csör-
rent.
 Renko már éppen hívni akarta Paulát, hogy
megossza vele új gondolatát, de végül inkább úgy
döntött, hogy először inkább egyedül keresi fel az
írót. Ha mégsem sikerül belőle semmi olyasmit ki-
szedni, ami a nyomozás szempontjából érdekes le-
het, legalább nem pazarolja fölöslegesen Paula ide-
jét.
Mielőtt telefonált volna Holopainennek, rákere-
sett a neten. Holopainen első regényével, melynek
címe Felhőkről lecsüngő hegyek volt, valamelyes
ismertségre tett szert. A könyv valami díjat is ka-
pott, sőt Finlandia-díjra is jelölték. Azóta viszont
már több mint tíz év telt el. Holopainen második
regényének az volt a címe, hogy Fehér Tatu. Renko
ráklikkelt a Wikipédia-szócikk forrásai közt sze-
replő linkre, ami egy olvasói bloghoz vezetett. A
regényt vegyes felvágottként jellemezték, a pol-
gárháború és az autofikció zavaros keverékeként,
amely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Ezután még valami más is megjelent Holopainen-
től, de említésre méltó siker nélkül.
Renko felhívta az írót, és megbeszélte vele, hogy
meglátogatja az otthonában.
 3

Otto Paljakka lakása pont úgy nézett ki, mint két

nappal korábban. Miután Paula becsukta maga
után az ajtót, védőkesztyűt húzott, és felkapcsolta a
villanyt, de mindjárt le is oltotta, amikor észrevet-
te, hogy a hatalmas íves ablakon bőséges fény jön
be.
Ehelyett bekapcsolta a zseblámpáját, és először
az előszobai szekrényeket kutatta át, amelyek ru-
hával, cipővel, túrafelszereléssel és sportszerekkel
voltak tele, mind szépen elrendezve a polcokon. A
tükrös komód fiókjaiban is volt valamiféle rend,
még ha tele is voltak mindenféle holmival, például
tollakkal, borítékokkal és elemekkel. Paula alapo-
san átnézte a komódot, bár a fiókok túl kicsik vol-
tak ahhoz, amit keresett.
A feladat olyan szempontból könnyű volt, hogy
Otto Paljakka nem halmozott fel a lakásában fölös-
leges holmit. Úgy látszott, minden tárgynak meg-
van a saját helye és funkciója.
Paula a nappaliban folytatta a keresést, és egy
pillanatra megállt Otto Paljakka félbemaradt
legóhegye előtt. Kedd reggel csak megmosolyogta
az esetlen építményt, most azonban inkább megha-
tónak találta. A férfi egész végig egy jobb életről
álmodott, pedig annyi mindent elért.
Paljakka azonban mégsem üldögélt a legóházikó
előtt. Paulának eszébe jutott, hogy éppen Renko
ejtette be a legófigurát a templom belsejébe. Zseb-
lámpájával bevilágított a félkész templomba, és
meglátta a figurát az építmény aljában egy kis leg-
óoltár mellett. Paula éppen csak elérte, de sikerült
megfognia és kivennie a templomból, majd vissza-
tette a piros házikó lépcsőjére.
Furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha az el-
hunyt utolsó akaratát teljesítette volna, pedig való-
színűleg hamarosan az egész építményt lebontják,
a lakást eladják, és Otto Paljakka álmából nem ma-
rad meg semmi.
Paula átment a hálórészbe. A lakás elvileg csu-
pán egyetlen tér volt, de a hálót vastag padlósző-
nyeg választotta el a nappalitól. A magas ágyon
ágytakaró, az ágy mellett a fejrésznél éjjeliszek-
rény állt, amelynek az alsó polcán egymásra hal-
mozott fényképalbumok voltak. Paula kinyitotta a
legfelsőt. Az első lapon ez állt: Túrák 2005/2008.
Az albumban fényképek és újságkivágások sorjáz-
tak Finnországból és külföldről. A következő al-
bum szinte teljesen ugyanolyan volt, csak az év-
szám különböztette meg az előzőtől. Paula azon-
ban most nem Otto Paljakka hőstetteiről keresett
információt. Sorban lerakta az albumokat a földre
az éjjeliszekrény mellé. Egyszercsak egy teljesen
más borítójú akadt a kezébe, amelyen fekete-fehér
macska játszott egy fonalgombolyaggal.
Otto Paljakka gyerekkori fényképalbuma.
Paula először gyorsan átlapozta. Rövid és szo-
morú utazás volt Otto Paljakka gyermekkorába. Az
első oldalakon egy háromtagú család szerepelt kü-
lönböző élethelyzetekben: az apa kisbabával a kar-
jában egy kanapén ülve, az anya egy kisgyerekkel a
homokozóban, karácsonyok, születésnapok. Míg-
nem váratlanul temetés, anya és fia a koporsó és a
nyitott sír mellett szinte ugyanabban a pózban,
ugyanolyan kifejezéssel az arcukon, ugyanaz a kife-
jezéstelenség. Ezután szinte semmi, csupán néhány
iskolai fénykép, amelyekről évről évre ugyanaz a
komoly fiú tekint vissza, kép az anyáról elegáns
ruhában valamilyen ünnepre indulóban, két homá-
lyos és túl messziről fényképezett fotó egy mókus-
ról, meg egy téli kép a körülbelül tízéves Ottóról,
amint egy hóember mellett álldogál szemlátomást
zavarban, mintha már túl nagy fiúnak tartaná ma-
gát ahhoz, hogy hóembert építsen, de mégis erre
kényszerítették, meg még arra is, hogy lefényké-
pezhessék.
 És ezután: semmi. Üres fehér oldalak. Az album
több mint felében csupán üresen csillogó nej-
lonzsebek.
Otto Paljakka gyermekkora ugyanúgy ért véget,
éppoly hirtelen, mint a fényképek az albumban.
Paula most visszafelé kezdett lapozni, és alaposab-
ban is szemügyre vette a képeket, hogy megtalálja,
amit keres. Majdnem visszaért egészen az album
elejére. A negyedik oldalon, a szabadban készült
képek között volt egy felvétel az apáról és Ottóról a
ház kertjében a mérleghintán. Otto nagyjából
négyéves lehetett, szélesen mosolygott, a szája
nyitva. Erősen kapaszkodott a hintába, a fénykép
készítőjének háttal ülő apa éppen az előbb lendít-
hette őt fel a magasba. A mérleghinta az előkertben
állt, közel a ház sarkához meg az emeleti ablakhoz.
A függöny alapján az lehetett a konyha ablaka.
Vajon az anya hintázott valaha is a fiával azután,
hogy a családfő meghalt? Paula elképzelte a kis Ot-
tót, amint egymagában ül a mérleghintán, amely
teljességel haszontalan szerkezet, ha nincs senki,
akivel hintázni lehet.
Hirtelen Paula kaparászást hallott a bejárati ajtó
felől, majd kulcsot dugtak a zárba.
Ki jöhet ide? Elvileg már senkinek sem lehetne
kulcsa a lakáshoz, mióta Nico Saarela átadta Pau-
lának a sajátját. Igaz, Otto Paljakka kulcsai még
mindig nem kerültek elő.
Paula gyors elhatározásra jutott. Becsukta az al-
bumot, visszatette az éjjeliszekrény polcára, és a
többi albumot is a helyére rakta. Ezután levetette
magát a földre, és bepréselte magát az ágy alá.
Bárki is érkezett a lakásba, Paula tudni akarta, mit
keres itt. Talán olyasmit, ami önmagára utal? Eb-
ben az esetben jobb hagyni, hogy az illető egyene-
sen a bizonyítékokhoz vezesse a rendőrséget. Pau-
la hallotta, amint valaki belép, és halkan becsukja
az ajtót. Ezután egy darabig csend volt. Paula meg-
próbált kikukucskálni az ágytakaró szegélye alól,
de az szinte teljesen leért a földre, így nem láthatta
a látogatót.
Tompa léptek hallatszottak, először messzebb-
ről, majd egyre közelebbről. Paula igyekezett olyan
csendben lélegezni, amennyire csak tudott, hogy
hangtalan maradhasson, de közben úgy érezte,
hamarosan megfullad. A bal vádliizma rángani
kezdett. Valamiféle pánik kerítette hatalmába. Ek-
kor valaki leült az ágyra. Paula óvatosan elfordítot-
ta a fejét, hogy az ismeretlennek legalább a sarkát
láthassa, de az szinte azonnal fel is állt, és távolabb
lépett az ágytól.
Halk koppanás hallatszott, aztán még egy. És új-
ra egy. Paula az ágytakaró széle alól látta, ahogy az
éjjeliszekrény előtt a padlón egy fénykorong jele-
nik meg.
A zseblámpa. Megfeledkezett a zseblámpáról!
Amikor elkezdte nézegetni a fényképeket, letette a
lámpát az ágyra, az ismeretlen pedig az előbb ráült.
Paula visszafojtotta a lélegzetét. Néma csönd
volt a szobában. Paula azt latolgatta magában,
megpróbálja-e meglepni a betolakodót, de az való-
színűleg elmenekülne, mire ő kimászna az ágy alól,
pláne talpra állna. A rejtekhely kiválasztása óriási
hiba volt.
Paulának azonban nem volt túl sok ideje, hogy
ezen bosszankodjon. Látómezejében két fekete ci-
pő jelent meg, majd az egyik eltűnt. Paula villám-
gyorsan kitalálta, miért, és távolabb húzódott az
ágy szélétől.
A rúgás a hátát érte, a jobb lapocka és a gerinc
között. Paula felkiáltott fájdalmában. Úgy érezte,
mintha a tüdeje összenyomódott volna.
Miközben a kínzó érzéssel küzdött, gyors, távo-
lodó lépteket hallott, majd csörgést, mintha valami
felborult vagy leesett volna. Végül becsapódott a
bejárati ajtó, Paula pedig továbbra is ott feküdt a
földön. Sírt a fájdalomtól, de még inkább a dühtől.
A düh adta erővel sikerült kimásznia az ágy alól,
még ha a felsőteste jobb oldala lüktetett és égett is.
Ez azonban most apróságnak számított.
 Lehetséges, hogy magát a gyilkost hagyta elme-
nekülni az imént, ami még valakinek az életébe is
kerülhet.
 4

Holopainen szeme alatt nagy, sötét táskák voltak.

Ez azonnal feltűnt Renkónak, és máris elképzelte
az írót, amint vörösboros pohárral a keze ügyében
hajnalig a számítógépe előtt ül, és veri a billentyű-
ket. Holopainen esetében talán érvényes is volt ez
a sztereotípia.
Ehhez a képhez Renko gondolatban még hozzá-
tette az író szája sarkában lógó cigarettát is, mivel
Holopainen leheletének olyan szaga volt, mint a
rendőrség előtti dohányzóhely hamutartójaként
szolgáló befőttesüvegnek.
– Paljakkáról akart kérdezni – kezdte Holopai-
nen.
Renko bólintott, aztán hivatalosan is bemutat-
kozott, habár ezt már megtette telefonon.
Körbepillantott az előszobában. A vécéajtó mel-
lett egy bekeretezett kép lógott a falon, vagyis tu-
lajdonképpen egy nagyítás Holopainen első könyv-
ének a borítójáról. A címnek megfelelően a képen
hegyek látszottak, amelyek belevesztek a felhőkbe.
A felhőkön az író neve látszott. A képpel szemben
egy nyitott ajtó volt, amely az író dolgozószobájá-
ba, azaz voltaképpen a gardróbszobába vezetett.
Az ajtókeretbe egy húzódzkodórúd volt erősítve.
A kis íróasztalon egy laptop feküdt, mellette dik-
tafon. Nekem is be kellene szereznem egy ilyet a
jegyzeteléshez, gondolta magában Renko, a dikta-
fon elegánsabb lenne, mint a puszta telefon.
– Ezt a képet a könyvbemutatón kaptam aján-
dékba – magyarázta Holopainen, amikor észrevet-
te, hogy Renko az első regénye borítóját nézi.
– Jó könyv volt. A nejemmel mindkettőnknek
tetszett – felelte Renko, és azon imádkozott magá-
ban, nehogy bármit is kérdezzen az író a könyvről,
mert persze nem olvasta a szóban forgó opuszt. És
nyilván a felesége sem. Holopainen azonban beérte
azzal, hogy elmormolt valami köszönetfélét.
– Azt a rudat akkor szereztem be, amikor pár
hónappal ezelőtt elhagyott a feleségem. Arra gon-
doltam, hogy formába hozom magam. De egyetlen-
egyszer sem tudtam felhúzódzkodni. Biztosan hi-
ányzik hozzá valamilyen izomcsoportom. Időnként
lógni szoktam rajta, ha fáj a hátam – magyarázta
Holopainen.
Renko letelepedett a kétszemélyes kanapé végé-
ben, és reménykedett, hogy az író nem mellette
foglal helyet, hanem a fotelben.
 – Kér valamit? Kávét vagy teát? – kérdezte Holo-
painen.
– Köszönöm, a kávé jó lesz – felelte Renko.
– Rendben. Teám különben sem lenne – közölte
Holopainen.
Rövidesen visszatért a konyhából, és letette a
kávéscsészét a nappali üvegasztalára. Renko ész-
revette, hogy az asztallapot egyenletes porréteg
borítja. Ezek szerint a volt feleség gondoskodott
itthon a portörlésről, gondolta, ahogy őnáluk is.
Valahányszor befejezte a porszívózást, és úgy gon-
dolta, kész a takarítás, a felesége elkezdte muto-
gatni neki azokat a helyeket, ahol elmaradt a por-
törlés.
– Hogyan lett Paljakka szellemírója? – tette fel a
kérdést Renko, miután kortyolt a híg kávéból.
– Tulajdonképpen nem is tudom. Az a mene-
dzser, Nico Saarela egyszercsak felhívott egy nap.
Állítólag én voltam az első számú jelöltjük. De az is
lehet, hogy én voltam az első, akinek nem számí-
tott, hogy a neve nem szerepel majd a borítón.
– Hogyan zajlott a közös munka Paljakkával?
– Nagyjából oké volt minden. Úgy tűnt, nincs mi-
ért panaszkodnia. Egész érdekes az élete… vagyis
volt, mivelhogy már meghalt. De én pusztán a pénz
miatt csináltam a munkát. Tavaly nem nyertem el
semmilyen ösztöndíjat, így kénytelen voltam már
hajótakarítást is vállalni, úgyhogy nagyon hálás
voltam ezért a lehetőségért. Saarela jó előleget fi-
zetett. Tudja, ebben az országban az írói munka
egyenlő a koldulással.
– Így igaz – helyeselt Renko, és megpróbált mi-
nél empatikusabbnak tűnni.
– Természetesen más a helyzet, ha bekerül az
ember valamilyen beszélgetős tévéműsorba – foly-
tatta Holopainen, majd hosszú panaszáradat kez-
dődött arról, mi mindenben tartja igazságtalannak
a finn alkotói ösztöndíjak pályázati rendszerét.
Ennek legnagyobb visszásságai közé tartozott,
hogy az ő pályázatai nem mindig részesültek ked-
vező elbírálásban. Holopainen elpanaszolta azt is,
hogy mivel kívül áll azokon a bizonyos körökön,
nem mindig tudta, mikor kinek kellett volna nyal-
nia.
– Legutóbbi regényem, a pásztorfiú egész jó kri-
tikákat kapott, de egy ilyen könyvből nem fogy túl
sok. Arra gondoltam, legközelebb krimit írok, mert
annak legalább van piaca. A gyilkosság érdekli az
embereket – jelentette ki Holopainen.
– Így igaz – ismételte meg Renko, félbeszakítva
Holopainen számvetését. Tulajdonképpen legszí-
vesebben ráordított volna az íróra: térj a lényegre,
ember!
 – No de Paljakkáról akart hallani – mondta Ho-
lopainen, mintha meghallotta volna Renko néma
segélykiáltását. – Nem semmi fickó volt. A túrái kö-
zül a K2 különösen veszélyes volt. Oxigénpalack
nélkül! És az sem volt akármi, amikor Otto elvitte a
Broad Peakre az egész csapatát, Saarelát meg azt a
két másikat. A többieknek az elején nem is nagyon
volt tapasztalata, kivéve Suominent, aki legalább
már mászott hegyet korábban is.
– Mesélt Paljakka valami meglepőt az interjúk
során? – tudakolta Renko.
– Nem. Otto mindig nagyon megfontoltan be-
szélt. De a többiek száján időnként kicsúszott ez-
az, többé vagy kevésbé szándékosan – válaszolta
Holopainen.
– Például micsoda?
– Például olyasmi, amit nem lehetett leírni a
könyvben. Otto azt mondta, hogy az anyja rákban
halt meg, és ez a verzió került bele a könyvbe. De
valójában felakasztotta magát.
– Ó! – kiáltott fel Renko döbbenten. – Ezt ki
mondta?
– Már nem emlékszem, bele kellene hallgatni a
hangfelvételbe. No meg az is, ami akkor történt,
amikor felfelé mentek a Broad Peakre. Az a halott
nő. Nem egészen úgy történt a dolog, ahogy a
könyvben szerepel – árulta el Holopainen, és kö-
nyökével a térdére támaszkodott.
– Miért, mi történt? – kérdezte Renko.
– Az a nő még nem volt halott, amikor odaértek
hozzá. Sokkos állapotban volt, és ahogy hadoná-
szott, véletlenül megsebesítette Paljakkát egy he-
gyes szerszámmal. Amiatt volt Paljakka arcán az a
heg. Akkor Paljakka valami megmagyarázhatatlan
dührohamot kapott, és megfojtotta a nőt. Minden-
képpen meghalt volna, nem tudtak volna rajta segí-
teni. Talán egyfajta kegyes halálnak lehet tekinteni
– mondta Holopainen. A hangjában nem érződött
semmiféle megrendültség.
– Mintha lett volna a hegymászó csapatban egy
amerikai férfi is, nem? – kérdezte Renko.
– De igen. Olyan hihetetlen volt az egész eset,
hogy később megpróbáltam elérni az amerikait.
Csak hogy megtudhassam, biztosan igaz-e a törté-
net. A könyvbe nyilván semmiképpen sem került
volna bele. De az amerikai fél évvel később bele-
esett egy rianásba az Alpokban. Durva egy hobbi.
Az író megköszörülte a torkát, és kiment a
konyhába. Renko a hallottakat próbálta magában
emésztgetni. Azonnal el kell érnie Paulát.
Amikor Holopainen visszatért a konyhából,
megmutatta ezüst töltőtollát.
 – Szívesen adok ajándékba egy aláírt példányt A
pásztorfiúból – mondta, azzal levett a polcról egy
könyvet. – A tollat az egyik házassági évfordulónk
alkalmából kaptam a feleségemtől. Vagyis most
már hamarosan a volt feleségemtől – tette hozzá
Holopainen, miközben odafirkantotta a nevét a kö-
tet belső borítójára.
– Köszönöm – mondta Renko, amikor Holopai-
nen átnyújtotta neki a könyvet.
– Kitől hallotta, ami a hegyen történt?
– A csapat egyetlen női tagja mesélte el, Jonna
Salomaa. Úgy tűnt, nyomasztja az eset – felelte Ho-
lopainen közönyös hangon. Ebben a pillanatban
csipogott Renko telefonja.
– Jaj, ne! – kiáltott fel, miután elolvasta a felesé-
gétől érkezett üzenetet. – Sajnos most muszáj ha-
zaugranom. Megfelelne önnek, ha legkésőbb pár
óra múlva visszajönnék?
– Természetesen. Nem készültem sehova – vála-
szolta Holopainen, és megtörölte az orrát a ruhája
ujjába.
Amikor Renko már indulóban volt az előszobá-
ban, Holopainen kiment a konyhába, és a szagel-
szívó alatt rágyújtott egy cigarettára.
–Több mint húsz évig voltunk együtt a felesé-
gemmel – hallotta Renko az író hangját, aki talán
inkább magában beszélt, mint Renkóhoz. – Aztán
beleszeretett egy nőbe, és elment. Nem volt mindig
könnyű az életünk, időnként pedig kifejezetten
szemét férj voltam.
– Szomorúan hallom. De hamarosan találkozunk
– kiáltotta neki Renko, miközben kilépett a lépcső-
házba.
– Akkor is fáj – hallatszott Holopainen hangja,
miközben Renko becsukta maga mögött az ajtót.
 5

Miután Paula visszaért a rendőrőrsre, elrendelte,

hogy hozzák be Nico Saarelát, Samuli Suominent és
Jonna Salomaat. Mindhármuk lakására járőrt kül-
dött, akikkel Karhu tartotta a kapcsolatot a tárgya-
lóból.
Paula továbbra is majd szétrobbant dühében –
saját magára volt mérges. A háta sajgott, majd meg
kell mutatnia orvosnak, de erre most nem volt idő.
Megnézte a gépén a helyszínelők legutóbbi je-
lentéseit. Jere Sallinen meggyilkolásának helyszí-
nén semmiféle, az elkövetőre utaló nyomot nem
találtak. A játszótéri eszközök természetesen tele
voltak ujjlenyomatokkal, de azok valószínűleg az
ott játszó gyerekeké voltak. Nem volt nyom sem a
kötélen, sem az erdőben talált miniatűr mérleghin-
tán, sem a kövön, amellyel leütötték a fiút, mielőtt
felakasztották. A követ jóval távolabb, a játszótér
mögötti bozótosban találták meg, ahova a gyilkos
hajította. Csak Sallinen vérét tudták beazonosítani
rajta.
 Továbbra sem volt egyetlen terhelő tárgyi bizo-
nyítékuk sem.
Paula a jobb vállát masszírozta, közben arra
gondolt, hogy a nyomozás alatt folyamatosan hibát
hibára halmozott. Megakadályozhatta volna Jere
Sallinen halálát, ha Otto Paljakka legközelebbi is-
merőseit már korábban őrizetbe veteti?
Tudta jól, hogy ezt semmi nem indokolta volna.
Az, hogy Otto Paljakka gyerekkori otthonának a
kertjében valaha állt egy mérleghinta, nem volt
elég nyomós ok ahhoz, hogy bármivel is meggya-
núsítsák a gyerekkori barátait. Sallinen halála az-
után teljesen összezavart mindent, ő maga pedig
elveszítette a nyomozás fókuszát.
– Na, ez is megvan – szólalt meg váratlanul Har-
tikainen a gépe mögött. Olyan csöndben ült az asz-
talánál, hogy Paula megfeledkezett arról, hogy ő is
a szobában van.
– Végre kezd körvonalazódni a dolog. Nico, cé-
vel, ügyködött egy kicsit, nem is olyan keveset.
Hartikainen alaposan átnézte Otto Paljakka vál-
lalkozásának számviteli beszámolóit, és azt vette
észre, hogy a cégből pénz tűnik el, már évek óta,
ahogy ezt kezdettől fogva gyanította is. És egyér-
telmű volt az is, ki a sikkasztó.
Nico Saarela ellen továbbra is végrehajtási eljá-
rás volt folyamatban egy nagyjából kétszázezer eu-
rós tartozás miatt, még abból az időből, amikor az
ingatlanbizniszben próbálgatta a szárnyait, még-
pedig rendkívül sikertelenül. Paljakka cégétől jó
fizetést kapott, ennek oroszlánrésze azonban min-
den hónapban elment adósságtörlesztésre. Saarela
kitalált egy módszert, hogyan juttasson a cégtől sa-
ját magának pénzt úgy, hogy a végrehajtó hatóság
ezt ne vegye észre.
– Két különböző cégen keresztül, és sejtésem
szerint fiktív számlákkal – magyarázta Hartikai-
nen. – Mindkét vállalkozás ügyvezetője a volt fele-
sége.
– A volt feleség is benne van valahogy? – csodál-
kozott Paula.
– Következő lépésként ennek akarok utánajárni
– felelte Hartikainen. – De Saarelának legalábbis
volt oka attól tartani, hogy Paljakka egyszercsak
elkezd csodálkozni, miért is veszteséges a vállalko-
zása. Ez egy indíték.
– De ez csak Paljakka megölésére indíték, a töb-
bire nem – jegyezte meg Paula.
– Na és ha a többi gyilkosság csupán porhintés
volt? – vitatkozott Hartikainen. – Mi van akkor, ha
a mérleghinták, a homok meg a többi csak félreve-
zetésnek kellettek, amivel Saarela el akarta terelni
a figyelmet arról, hogy valójában Paljakkát akarta
eltenni láb alól a sikkasztásai miatt.
 – Ez is lehetséges – ismerte el Paula. Már nem
tudta, mit is gondoljon. A sorozatgyilkosság-
elméletet most már erőltetettnek érezte, bizonyta-
lan gondolatkísérletnek. Lehetséges, hogy hagyta
becsapni magát?
Paula asztalon fekvő telefonjának a kijelzőjén
Renko neve kezdett villogni. Talán odaért már
hozzájuk az anyós, hogy ő vigyázzon tovább a kis
Heikkire, Renko pedig végre elindulhat dolgozni,
reménykedett magában Paula. Alig volt ideje bele-
szólni a telefonba, kollégája máris belefogott a be-
számolójába. És minél messzebb jutott benne, Pau-
la annál jobban érezte a fájdalmas lüktetést a hátá-
ban. Hartikainen csodálkozva figyelte, de Paula fü-
lére szorított telefonnal csakhamar elindult a fo-
lyosó felé, majd tovább a tárgyalóhoz, ahol Karhu
volt.
– Még nem kaptam meg a három ember hívásin-
formációit – mondta Karhu, amikor észrevette
Paulát az ajtóban. Saarelát és Suominent nem sike-
rült elérni, a járőrök nemrég értek ki a két címre,
de nincsenek otthon. Salomaa a munkahelyén van,
és a főnöke szerint egész délelőtt ott volt.
– Mi szerepel Otto Paljakka halotti bizonyítvá-
nyában? – kérdezte Paula.
Karhu tanácstalanul nézett vissza. Paula megis-
mételte a kérdést, most egy fokkal szigorúbban.
 – Az anya öngyilkosságot követett el – felelte
Karhu.
– Ezt tudjuk. De milyen módon? – kérdezte Paula
immár emelt hangon.
– Gyógyszer-túladagolással – válaszolta Karhu,
de egyszeriben nagyon bizonytalannak látszott.
– Ezt írták a halotti bizonyítványba?
– Nekem nincs… Én… nem láttam… – hebegte
Karhu. – Azt hittem, hogy…
– Mit hittél?
Karhu nem szólt semmit, teljesen letaglózottnak
látszott.
– Kerítsd elő azt a halotti bizonyítványt! – szi-
szegte Paula. – Keresd meg, de azonnal! És a saját
érdekedben remélem, hogy az az ok szerepel ben-
ne, amit két nappal ezelőtt közöltél velünk.
Paula sarkon fordult, és bevágta a tárgyaló ajta-
ját.
 6

A vendég egy kis dobozt tartott, a kezén fehér

kesztyű volt.
– Atópiás ekcéma – közölte magyarázatképpen,
amikor látta, hogy Holopainen csodálkozó pillan-
tást vet a kesztyűre.
– Hát persze, természetesen. Már arra gondol-
tam, hogy az irodalom iránti tiszteletből visel kesz-
tyűt – nevetett fel erőltetetten az író, bár maga sem
tartotta különösebben jónak a viccet.
Úgy látszott, a vendég nem törődik a megjegy-
zéssel, ellenben azt kérte, hogy Holopainen dedi-
káljon néhányat Paljakka életrajzi kötetéből.
– Pár üzleti partnernek lenne. Ottónak már nem
maradt ideje, hogy maga írhassa alá a köteteket.
Ezért arra gondoltam, jó lenne, ha legalább a könyv
valódi szerzőjének a neve benne lehetne ezekben a
példányokban. A partnerek természetesen tisztá-
ban vannak vele, hogy Otto nem maga írta a köny-
vet – magyarázta a vendég, és letette a dobozt a
nappali üveglapú asztalára.
 Holopainen elvette a polcról az ezüsttollat. Le-
térdelt az asztal mellé, a vendég pedig kivett egy
könyvet a dobozból, és kinyitva az író elé rakta.
Tervezhettek volna ütősebb borítót, gondolta ma-
gában Holopainen, nem került volna túl nagy erő-
feszítésbe.
Holopainen olvashatatlan aláírást firkantott a
könyv belső borítójára.
– Írjam ide az egyértelműség kedvéért, hogy
szellemíró? – viccelődött.
– A szellem jól hangzik – válaszolta a vendég.
Ebben a pillanatban Holopainen annyit látott,
hogy valami elsuhan előtte, közvetlenül az arca
előtt.
Egy hurok szorult a nyakára.
Váratlan döbbenetében nem volt ideje ellenállni.
Ösztönösen megragadta a nyaka köré szoruló köte-
let. A vendég felrántotta az írót a földről, és az elő-
szoba felé kezdte vonszolni. Holopainen nem tu-
dott tenni semmit, csak hátrafelé tántorogva kö-
vette.
A vendég egy övet vetett át a húzódzkodórúdon,
és húzni kezdte. Holopainen a saját tükörképét
bámulta a szemközti falon függő kép üvegén, egy
havas hegy tetején. A hegy fölött bíbor színű felhő-
ben ott állt a neve: Topi Holopainen.
 Holopainen arca lassan átvette a felhő színét,
eközben lélegzése egyre ritkásabbá vált.
Akkor is, mindenek ellenére, még szerettem vol-
na élni, gondolta Holopainen. Nézte, ahogy a tü-
körképe lassan elolvad a hegyoldalon. Azután min-
den elsötétült.
Amikor Holopainen teste hirtelen elernyedt, a
vendég hozzákötötte az övet a rúdhoz. Holopainen
ott maradt lógva, akár egy ruhatárban felejtett fel-
öltő.
A vendég gyorsan körbepillantott. Az íróasztalon
észrevett egy diktafont és egy hordozható számí-
tógépet. A kezébe vette a diktafont, véletlenszerű-
en kiválasztott egy fájlt, és bekapcsolta.
A szobát a saját hangja töltötte be.
Lenyomta a pause gombot, majd a diktafont és a
laptopot betette a válltáskájába.
Visszament a nappaliba, és visszatette az aszta-
lon maradt könyvet a dobozba. Távozáskor a kö-
nyökével lökte be a bejárati ajtót, azonban nem
vette észre, hogy a zárnyelv nem kattant be.
 7

53. LEVÉL

Drága fiam, Pauli!

Megkerestem az újságban a nevedet a frissen

érettségizettek között. Egy pillanatig nem jöt-
tem rá, hogy te vagy az. Mindig Pauliként
gondoltam rád, habár te nem is ismered ezt a
nevet, csak azt a másikat, a hivatalosat, ami
az újságban is szerepelt.
Először arra gondoltam, elmegyek az isko-
lába a ballagásodra. Nem láttalak a konfir-
mációd óta. Ennek már több éve! Sokat néze-
gettem a városban a fiatalokat, hátha egyszer
véletlenül meglátlak közöttük. Vajon felismer-
nélek még egyáltalán?
Ha a szüleid el akarták neked mondani a
származásod történetét, akkor ezt bizonyára
már megtették. Mit gondolhattál akkor, ami-
kor meghallottad, hogy van egy másik anyád
is? Dühös voltál vagy szomorú, netán kíváncsi?
 Talán meg akartál találni. De hogyan tudtál
volna megkeresni? Nekem kellene elmennem
hozzád. Ha azonban mégsem mondták el ne-
ked, nem merem vállalni annak a kockázatát,
hogy összetörjem a világodat – hogy mindaz,
amit magadról hittél, teljesen más megvilágí-
tásba kerüljön.
Esetleg olyanba, amivel nem tudnál megta-
nulni együtt élni.
Tehát nem mentem el a múlt héten, hogy
megnézzem, amikor feltetted a fejedre az
érettségizettek fehér diáksapkáját. Arra gon-
doltam, hogy így jobb a magam szempontjá-
ból. Ehelyett aznap elutaztam meglátogatni
az anyám sírját. Útközben eszembe jutott, mi-
lyen büszkén viselte Eevi nagynéném az uno-
kaöccse ballagásán a kabáthajtókáján hajda-
ni érettségi jelvényét, a lírát. Az én anyám
nem érte meg, hogy láthassa bármelyik gyer-
meke ballagását vagy a konfirmációját.
Azt akartam írni, hogy „nem láthatta”, de
ennyi erővel azt is írhattam volna, hogy „nem
akarta látni”. Ő maga hozta meg ezt a döntést.
Hangát akartam ültetni a sírra, de az évnek
ebben a szakában már sehol sem lehet kapni.
Így aztán vágott virágot vettem egy szuper-
marketben, most ott hervadoznak a síron.
 Elmeséltem az anyámnak, hogy az unoká-
jának ma volt a ballagása. De alighanem csak
magamban beszéltem ott a napsütésben.
Visszaemlékeztem az anyám temetésére.
Még nyár volt, derült nap, igaz, eléggé szeles.
Akkor mégis úgy éreztem, mintha máris bekö-
szöntött volna az ősz. A templomban kevesen
voltak. Talán anyám halálának a módja volt
az oka, hogy apa nem akart több gyászolót.
Túl sok volt a kérdés, amire soha nem fogunk
választ kapni.
Az apám hangja elcsuklott, amikor felolvas-
ta a koszorúszalagra írt búcsúztatót. Nekem
kellett befejeznem a felolvasást. Az öcsém még
nem fogott fel semmit az egészből.
Csupán egyetlen fénykép készült rólunk,
ahogyan a nyitott sír mellett állunk. A cipős-
dobozokban és fotóalbumokban tárolt összes
kép családi ünnepeken és nyaralásokon ké-
szült. A lemondás pillanatairól apa nem akart
képeket, azokat kénytelenek leszünk magunk-
ban hordozni.
Ma, amikor a városban sétáltam, a fényké-
pészüzletek kirakatait nézegettem, vajon
megtalálom-e a te képedet.
De nem hasonlított hozzád senki.
Anya
 8

Paula Topi Holopainen író fürdőszobájában állt.

Egy golyóstollal kinyitotta a tükrös szekrényt, ha-
bár előtte már szabályszerűen kesztyűt húzott.
– Lamictal, 100 mg naponta egyszer. Kedélyjaví-
tó. Olanzapin, az alvás elősegítésére. Diapam tab-
letták szorongásra – sorolta fennhangon a szek-
rény tartalmát.
Amikor Renko visszajött Holopainenhez, észre-
vette, hogy résnyire nyitva van a bejárati ajtó. Ki-
nyitotta, és hangosan beköszönt, azután máris
meglátta a rúdról lelógó, felakasztott írót. Miután
meggyőződött, hogy a lakás üres, megrendülten
felhívta Paulát.
Paula visszatért a fürdőszobából a nappaliba,
ahol a patológus Holopainen holttestét vizsgálta.
Az író halálának oka egyértelmű volt, csupán az
volt a kérdés, hogy Holopainen akasztotta-e fel
magát a húzódzkodórúdra, vagy valaki más tette.
– Elvileg ez is lehetne öngyilkosság – állapította
meg Paula, amikor visszament Renkóhoz, aki az író
szűk kis dolgozószobájában vizsgálódott. – De
aligha az.
– Holopainen valóban lehangoltnak tűnt. Elhagy-
ta a felesége, de… – mondta Renko, közben odaha-
jolt az íróasztalhoz.
– Keresel valamit? – kérdezte Paula.
– A diktafont. Itt volt az íróasztalon. A hordozha-
tó számítógép úgyszintén. Jól emlékszem rá, mert
MacBook volt. Csodálkoztam, hogyan lehet rá pén-
ze egy olyan művésznek, aki saját bevallása szerint
nagyjából az éhhalál szélén áll – mesélte Renko.
– Miért vitte volna el bárki a diktafont?
– Valaki vagy valakik olyan dolgokat meséltek el
az írónak, amiket nem lehetett nyilvánosságra
hozni. Holopainen talán felvette ezeket a beszélge-
téseket – mondta Renko.
– Ki beszélt Holopainennek Paljakka anyjának a
haláláról? – kérdezte Paula.
Nem sokkal azelőtt, hogy Renko telefonált, és je-
lentette, hogy Holopainen meghalt, Karhu bevitte
Paulához az anya halotti bizonyítványát, és szó
nélkül letette elé az asztalra. A dokumentum meg-
erősítette azt az információt, miszerint Paljakka
anyja felakasztotta magát a konyhában, miközben
a fiúk odakint játszottak az udvaron.
– Erre Holopainen nem emlékezett. Ráadásul ál-
landóan elkalandozott, mindenféle művészeti ösz-
töndíjakról hablatyolt, meg a felesége után sóhaj-
tozott. Aztán pedig hirtelen el kellett mennem –
számolt be Renko.
– Miért?
– A nejem nem boldogult otthon egyedül a gye-
rekkel. Nem tudott ébren maradni, mert egész éjjel
virrasztott, annyira fájt a torka, utána pedig na-
gyon erős antibiotikumokat kapott.
– Éppen ezért jó lett volna, ha eleve el sem jössz
otthonról, és hagyod, hogy én foglalkozzak Holopa-
inennel – mondta Paula ingerülten.
Renko szégyenkezve elhallgatott, Paulának pe-
dig esze ágában sem volt megkönnyíteni a helyze-
tét. Ez már a második eset volt aznap, amikor sú-
lyosan csalódnia kellett a csoportjában.
Vagyis tulajdonképpen a harmadik, ha hozzá-
számítja a saját hibáját is.
De most muszáj volt továbblépni. Holopainen
meggyilkolását olyan gátlástalanul hajtották végre,
fényes nappal, ami arra utalt, hogy az elkövető
számára nincs többé semmiféle visszatartó erő.
Paula az övet méregette, ami továbbra is ott ló-
gott a rúdon.
– Neked jó lenne ez az öv? – kérdezte Renkótól.
– Hogy érted? – nézett rá meglepetten a másik,
aztán az övre pillantott.
 – Nem, túl hosszú. Plusz lyukakat kellene rá csi-
nálni, hogy ne csússzon le a nadrágom.
– Neked és Holopainennek nagyjából egyforma
lehet a nadrágméretetek – jegyezte meg Paula. –
Biztos, hogy ez nem az ő öve.
 9

Tanja Saarela arcán döbbenet tükröződött. Harti-

kainen éppen közölte vele, hogy két olyan vállalko-
zásnak az ügyvezetője, amelyekről a nő soha nem
is hallott.
– Ez Nico műve? – kérdezte hitetlenkedve, mi-
közben a papírokat nézegette, melyeken az ő neve
szerepelt. – Ez hogyan lehetséges? Nem írtam alá
egyetlen ilyen papírt sem, biztos, hogy nem.
– Visszaélt az ön személyes adataival – mondta
Hartikainen. – Ami azt illeti, elég egyszerű. Elegen-
dő hozzá a személyi szám meg az alapadatok.
– De hát ezeket akkor alapították, miután mi már
elváltunk! – csattant fel méltatlankodva Tanja Sa-
arela, majd gyorsan körülnézett a munkahelyén,
egy biztosítótársaság nyitott irodájában, ahol Har-
tikainen felkereste.
– Mit tegyek? – folytatta suttogva a kétségbe-
esett nő. – Felelősségre vonnak valamiért?
– Maga nem csinált semmi rosszat. De nekünk
muszáj megtalálnunk Nicót, mégpedig a lehető leg-
gyorsabban. Van bármiféle információja, merre
járhat?
– Csak annyira tartjuk a kapcsolatot, amennyire
feltétlenül muszáj. Nico minden második hétvégére
elviszi Milját az előre megbeszélt időpontban. Igaz,
most épp azt üzente, hogy holnap nem jön el a lá-
nyáért.
– Mikor szólt erről?
– Ma dél körül, sms-ben.
– Máskor is elő szokott fordulni, hogy mégsem
viszi el a lányát?
– Nem. Korábban még soha nem csinált ilyet.
Hartikainen odaadta a nőnek a névjegyét, és arra
kérte, hogy azonnal telefonáljon, amennyiben Nico
jelentkezne. Ezután visszasietett az autójához. Fel-
hívta Karhut, aki a rendőrségen maradt, hogy tart-
sa a kapcsolatot a járőrökkel, akik Nico Saarela és
Samuli Suominen lakását figyelték.
– Egyik sem ment haza, a telefonjuk pedig ki van
kapcsolva. Saarela kocsija nincs a ház előtt – szá-
molt be Karhu.
– Okom van azt gyanítani, hogy Saarela megpró-
bál elmenekülni – mondta Hartikainen. – Pénzeket
utalt át, valószínűleg külföldre. Már úton vagyok
vissza az őrsre, de addig is lépj kapcsolatba a légi-
társaságokkal.
 A jó öreg indíték, gondolta Hartikainen, miköz-
ben kihajtott a biztosítótársaság parkolójából, és
elvegyült a forgalomban. Tapasztalatból tudta,
hogy amikor gyilkosságról van szó, nem pedig hir-
telen felindulásból elkövetett emberölésről, semmi
nem olyan erős indíték, mint a pénz. És Nico Sa-
arelának jelenleg bőven volt belőle annyi, amiből
új életet vásárolhatott magának valahol másutt.
Amennyiben sikerül elmenekülnie az országból.
 10

Paula olyan gyorsan hajtott a Tuusulai úton, hogy

Renko azon vette észre magát, görcsösen szorítja
az ajtóbehúzót. Délutánra egyre jobban zuhogott
az eső, a víz hullámozva hömpölygött az aszfalt ke-
réknyomaiban. Annyira sietve indultak útnak Ho-
lopainen lakásától, hogy a tetőre tehető villogó a
csomagtartóban felejtődött.
– Remélhetőleg nem szegődik a nyomunkba a
rendőrség – jegyezte meg Renko.
Paula nem válaszolt. Olyan közel ment az előtte
haladó autó lökhárítójához, amiből a sofőr rájött,
hogy jobb, ha lehúzódik előlük a másik sávba.
Karhu és Hartikainen már kint voltak a repülő-
tér kettes terminálján. Megtudták, hogy Nico Sa-
arela helyet foglalt a csütörtök esti legutolsó köz-
vetlen járatra Svájcba. A jegyet a neten vásárolták
délelőtt negyed tizenkettőkor – nagyjából fél órá-
val azután, hogy Renko telefonon beszélt Saarelá-
val, és a szellemíró után érdeklődött.
– Miért ölte volna meg Saarela Holopainent, ha
amúgy is azt tervezte, hogy elmenekül? – kérdezte
Renko, miközben Paula a következő autó hátsó
lökhárítóját közelítette meg.
– Másrészt miért ölte volna meg Kaarina Alan-
nét, ha az volt az egyetlen célja, hogy eltitkolja Otto
Paljakka elől a cég pénzének az elsikkasztását?
– Jere Sallinenről már nem is beszélve – tette
hozzá Paula. – Nem tudom. De Saarelát most akkor
is el kell kapni.
Nem akartak látványos rendőrségi akciót szer-
vezni a reptérre, nehogy az még nagyobb óvatos-
ságra késztesse a menekülő Saarelát, ezért úgy
döntöttek, megpróbálják elfogni még a biztonsági
ellenőrzés előtt. A gépre semmi esetre sem jut fel.
– Még mindig az jár a fejemben, amikor Paljakka
megfojtotta azt a nőt ott fent a hegyen – folytatta
Renko, és még erősebben kapaszkodott az ajtóba,
mert úgy tűnt, az autó felúszott a vízre. Paula egy
pillanatra levette a lábát a gázról, és kikormányoz-
ta a kocsit a keréknyomból.
– Utána minden megváltozott. Paljakka úgy dön-
tött, felhagy a hegymászással, Saarela elkezdte sa-
ját magának utalni a cég pénzét, Salomaa nem
akart többé Paljakkának dolgozni, Suominen úgy-
szintén.
– De Suominen valójában nem akarta abbahagy-
ni – vetette közbe Paula, majd szabálytalanul, jobb-
ról megelőzte az előtte haladó autót. – Számára
egyszerűen csak nem kínálkozott többé munka,
miután Paljakka felhagyott a mászással.
– Mindenesetre a történtek után Paljakka úgy-
nevezett családja szétesett. Úgy látom, mintha
egyenesen gyűlölnék egymást, habár próbálják tit-
kolni.
– Ez talán nem is csoda. Mégiscsak kénytelenek
voltak végignézni egy gyilkosságot, mégpedig köz-
vetlen közelről. Az ilyesmi nyomot hagy – mondta
Paula, miközben Saabjával a hármas körgyűrű fel-
hajtója felé vette az irányt.
De a legmélyebb nyomot talán saját magán hagy-
ta Paljakka a tettével, gondolta Paula, és visszaem-
lékezett, mennyire meg voltak győződve Paljakka
közeli barátai arról, hogy a férfi öngyilkos lett. Fő-
leg Saarela. Na persze mindez csupán színjáték
volt, amennyiben valóban Saarela állt a gyilkossá-
gok mögött.
Csakhogy valami sehogy nem stimmelt.
– Hívd fel Karhut! – mondta Paula, miközben rá-
tért az egyes terminálra vezető sávra. – Hangosítsd
ki!
Renko kikereste a számot, és középen, kettőjük
között tartotta a telefont.
Karhu gyorsan felvette.
– Itt Paula. Merre vagytok?
 – Á, te vagy az! A kettes terminálon vagyunk a
biztonsági ellenőrzés közelében.
Paulának megütötte a fülét, ahogy Karhu ezt
mondta: „Á, te vagy az!ˮ Tudta, hogy bocsánatot
kell kérnie a viselkedéséért. Karhu hibája mégis-
csak egy érthető emberi tévedés volt.
– Maradjatok ott, ahol vagytok, és figyeljetek, fel-
tűnik-e Saarela! Ha felbukkan, letartóztatjátok. Mi
mindjárt ott vagyunk az egyes terminál előtt, el-
lenőrizzük, ha netán Saarela ott várakozna. A járat
mindenesetre a kettesről indul. Maradjunk folya-
matos kapcsolatban!
– Világos – felelte Karhu.
Renko kikapcsolta a kihangosítót, és a füléhez
emelte a telefonját. Jobb volt közönséges telefonon
keresztül tartani a kapcsolatot, mert az nem keltett
akkora feltűnést, mint egy rádiótelefon.
Paula olyan helyen parkolt le, ahol csak egy pil-
lanatra szoktak megállni, hogy kitegyék az utaso-
kat. Kiszálltak. Paula bezárta a kocsit, és felvette a
kapucniját.
– Előremegyek az ajtóhoz, te pedig csekkold azt
a csoportot! – mondta Renkónak.
Sok ember zsúfolódott össze a tető alatt az eső
elől, egy részük búcsúzkodni, mások cigarettázni.
Paula előrement, Renko kissé hátrább maradva
követte. Karhu kénytelen volt hallgatni, amint a
kollégája a vonal másik végén hetet-havat össze-
hord, miközben alaposan megnéz minden arcot a
tömegben.
A bejárati ajtó közelébe érve Paula lassított, és
lopva gyors pillantást vetett az üvegen keresztül a
csarnok belsejébe.
Tévedésről szó sem lehetett.
Nico Saarela Team Otto feliratú sapkája ott pi-
roslott a kettes terminál felé tartó tömegben.
– Látom a célszemélyt – mondta halkan Paula
Renkónak, aki éppen akkor ért mellé. Elvette a kol-
légájától a telefont, és elismételte Karhunak is. –
Piros baseballsapka, a kettes terminál felé megy,
induljatok el szembe! Amikor meglátjátok őt és
minket, elfogjuk!
 11

Nico Saarela körülnézett az egyes terminál nagy

csarnokában. Úgy látta, senki sem figyeli. Egy pil-
lanatig még ott maradt, és a bejáratot fürkészte, de
az ajtón betóduló nagy bőröndös emberek valam-
ennyien közönséges turistának látszottak.
Neki csupán egy kis kabinbőröndje volt, amelyet
a biztonság kedvéért már két nappal korábban be-
csomagolt, és berakott a főpályaudvar poggyász-
megőrzőjébe. A kocsiját egy parkolóházban hagyta
a pályaudvar közelében – ugyan magasak voltak a
parkolási díjak, de neki ezzel már nem kellett tö-
rődnie. Nem mert vonattal vagy saját autóval ki-
menni a reptérre, mert attól tartott, hogy útközben
észrevehetik.
Miután reggel felhívták a rendőrségtől, rádöb-
bent, hogy minden ki fog derülni. Ha olyan alapo-
san kutakodnak Paljakka életében, hogy még a
szellemírót is kihallgatják, akkor előbb-utóbb min-
den titokra fény derül. Azonnal indulnia kellett.
A lelke mélyén már régóta tudta, hogy egyszer
eljön ez a nap. A legnehezebb az volt, hogy itt kell
hagynia a lányát, de nem tudta elviselni a gondola-
tot, hogy Miljának a börtönben kelljen találkozni
vele.
Valaha egyszer talán még visszatérhet.
A taxi rossz terminálra vitte. De volt bőven ideje
a járat indulásáig. A kabátzsebében kotorászott,
hogy megnézze a telefonján, hány óra van, de aztán
eszébe jutott, hogy a telefont az autó kesztyűtartó-
jában hagyta kikapcsolva.
Még egyszer rápillantott az induló járatok listá-
jára, hogy ellenőrizze a saját járatát: Zürich, indu-
lási idő 19.40. Addig még majdnem három órája
van. Szinte idegesítően sok.
Elindult a hosszú folyosón a kettes terminál felé.
Igyekezett nyugodtan lépkedni, habár a szíve egyre
hevesebben vert. Hátrapillantott, de képtelen volt
akár csak egyetlen arcra is fókuszálni az ember-
áradatban.
– Semmi baj – motyogta magában. – Semmi baj.
– Semmi baj, Nico! – mondta valaki.
Valaki, aki közvetlenül mellette lépkedett.
 12

Renko a folyosó jobb szélén haladt, Paula pedig a

bal oldalon. Igyekezett folyamatosan szemmel tar-
tani a piros baseballsapkát, de időnként eltakarta
előle egy-egy elhaladó ember. Paula meggyorsítot-
ta a lépteit, hogy közelebb kerüljön Saarelához.
Renkóra pillantott, aki továbbra is a fülére szorí-
totta a telefont. A férfi megrázta a fejét. Saarela te-
hát még nem ért oda Karhuhoz és Hartikainenhez.
Paula újra előrenézett, de egyszeriben sehol sem
látta a piros sapkát, hiába fürkészte az embereket.
Saarela netán levette a sapkát a fejéről? Paula
kezdte sorban leelőzni az előtte haladó embereket,
közben véletlenül meglökött egy idősebb férfit, aki
kis bőröndjével a folyosó közepén ácsorgott.
– Bocsánat! – mondta Paula szinte kiabálva, az-
után futásnak eredt. Oldalra pillantott, és látta,
hogy Renko is begyorsított. Immár mindketten
szaladtak, közben próbálták kikerülni a szembejö-
vőket.
Paula hirtelen megállt. Mintegy húsz-harminc
méterrel előrébb észrevette a tömegben Hartikai-
nent. A férfi maga is megtorpant, amikor megpil-
lantotta Paulát, és megrázta a fejét. Renko tovább-
ra is a jobb oldalon tülekedett előre. Paula egyre az
emberáradatot pásztázta közte és Hartikainen kö-
zött, de Saarelát sehol sem látta. Ebben a pillanat-
ban észrevette Karhut, akihez Renko éppen akkor
ért oda.
Paula hitetlenkedve megfordult, és hátranézett.
Lehet, hogy Saarela észrevette őket, ezért sarkon
fordult, és valahogy sikerült elosonnia mellettük,
miközben ők egyfolytában csak az előttük haladó
embereket figyelték?
Paula elindult Renko meg Karhu felé, és intett
Hartikainennek, hogy csatlakozzon ő is.
– A jó életbe! – zihálta Hartikainen, amikor végre
odaért a többiekhez a folyosó szélére. – Hova a
francba tűnt az a gengszter?
– Biztosak vagytok abban, hogy Saarela nem jött
szembe veletek? – kérdezte Paula.
– Nem jött – jelentette ki határozottan Karhu, el-
lenben Hartikainen bizonytalannak látszott.
– Ha jött is, a gépre semmiképpen sem jut fel.
Szóltunk a kapunak – mondta. – Higgadjunk le, és
menjünk vissza a biztonsági…
– Paula! – szakította félbe hirtelen Renko.
 Paula előrenézett a folyosón, abba az irányba,
ahova Renko mutatott. Azonnal megértette, mire
gondol a kollégája.
Majdnem a reptéri vonatállomásnál voltak. Az
odavezető aluljáró bejárata nagyjából ott volt, ahol
Hartikainen korábban megállt. Renko utasítást
sem várva elindult, és cikázva törtetett keresztül a
tömegen.
– Menjetek vissza a kettesre! – kiáltott hátra
Paula a válla fölött Hartikainennek és Karhunak, ő
maga pedig elindult Renko nyomában. Miközben a
hosszú mozgólépcső felé vette az irányt, egy pilla-
natra lassított, hogy ránézzen a nagy táblára,
amely a vonatok indulási idejét jelezte.
A legközelebbi vonat Helsinki felé egy perc múl-
va indult.
Paula a mozgólépcsőhöz rohant, és bocsánatké-
rés nélkül elkezdte átpréselni magát a lépcsőn álló
emberek között. Közben hallotta, ahogy Renko va-
lahol előtte folyamatosan azt ismételgeti, hogy
rendőrség, rendőrség. A lépcsőn levezető út hihe-
tetlenül hosszúnak tűnt.
Amint Paula leért, futásnak eredt, és kezdte be-
érni Renkót. Végül szinte egyszerre értek a legutol-
só mozgólépcsőhöz, amely levitt a peronra – és
még éppen láthatták, amint az ajtók becsukódnak,
és a vonat elindul.
 – Küldjünk azonnal járőrt a következő állomás-
ra! – javasolta lihegve Renko.
Paula bólintott, és hagyta, hogy Renko telefonál-
jon, habár tudta, hogy hiábavaló próbálkozás. A
vonat két perc múlva ott lesz a következő állomá-
son, és ha Nico Saarelának van egy csepp esze, ott
leszáll. A férfit csak akkor tudnák elkapni, ha egy
járőr véletlenül éppen azon az állomáson lenne.
Paula fél füllel hallgatta, ahogy Renko személyle-
írást ad Saareláról. Mivel Saarela elmenekült, és
nem próbált feljutni a járatra, amire helyet foglalt,
ennek azt kellett jelentenie, hogy észrevette, köve-
tik. Ugyanakkor azzal is tisztában kellett lennie,
hogy a menekülés tovább erősíti a gyanút a bűnös-
ségéről.
De Saarela vajon csupán az általa elkövetett sik-
kasztásokban volt bűnös?
Paulának különös érzése támadt. Annak ellené-
re, hogy Saarela elmenekült a nyomozók elől, in-
kább maga a férfi lehetett veszélyben.
 13

Tanja Saarela bekukucskált az ajtón a lánya szobá-

jába. Milja változatlanul a nyitott ruhásszekrény
előtt állt egy szál harisnyában. Mellette a padlón
szétdobált ruhák hevertek szanaszét, feltehetően
azok, amelyeket a kislány először fel akart venni,
de végül valamilyen okból mégsem volt velük elé-
gedett.
Tanja megnézte a telefonján az órát: öt perc
múlva fél hat. Tíz percen belül el kell indulniuk,
hogy hatra odaérjenek az óvodai szülői értekezlet-
re.
– Kicsikém – szólt a lányához olyan kedvesen,
amennyire csak tudott. – Kezd sürgetni bennünket
az idő.
– Csupa hülye ruhám van! – kiabálta Milja anél-
kül, hogy felé fordult volna.
– De valamit akkor is fel kell venned – nógatta
Tanja.
A válás után Milja hisztissé vált, és Tanja szerint
ennek Nico volt az oka. Nico szerint viszont az ok a
válás volt, amit Nico nem akart – és természetesen
a kislány sem. Tanja azonban meg volt róla győ-
ződve, hogy a válás végül jót fog tenni Miljának. Ő
és Nico már évek óta nem tudtak kijönni egymással
semmilyen szinten. Egy ideig Tanja úgy gondolta,
hogy egy gyereknek a rossz házasság is jobb, mint
a válás, de később rájött, hogy képtelen lenne eltit-
kolni az érzéseit a gyerek elől.
Azt a kifejezett ellenszenvet, amelyet Nicóval
szemben érzett.
Három évvel azután, hogy összeházasodtak,
Tanja kezdett ráébredni, hogy a férje valódi szemé-
lyisége szinte a szöges ellentéte annak, amit több-
nyire sikeresen megjátszott. Nico gyenge jellem
volt, féltékeny és sértődékeny természetű, aki ti-
tokban mindig másokat okolt a saját hibáiért. Vé-
gül Tanja már arra is képtelen volt, hogy egyáltalán
hozzáérjen.
Közölte Nicóval, hogy kizárólagos szülői felügye-
letet szándékozik kérelmezni, hogy Milja egy hely-
hez kötődve nyugodtabb életet élhessen. Ebből bí-
rósági ügy lesz, ez nyilvánvaló volt.
Ráadásul Nico a sikkasztás miatt börtönbe ke-
rülhet.
– Rendet rakok a konyhában. Mire végzek, ké-
szen kell lenned! Ha nem, kénytelen leszel haris-
nyában jönni – figyelmeztette a lányát Tanja.
 Milja biztosan nem szeretne egy szál harisnyá-
ban elindulni, gondolta Tanja, így bízott abban,
hogy a fenyegetés eléri a célját. Gyorsan elmoso-
gatta a vacsoráról maradt tányérokat, és beáztatta
a fazekat.
A ház elől motorzúgás hallatszott. Tanja kinézett
a konyha reluxája mögül, és látta, ahogy Nico ép-
pen lekapcsolja az autó lámpáját.
– Mi a fene? – szaladt ki Tanja száján. Ez nem sok
jót ígért. A rendőrség tehát nem találta meg? Tanja
felvette a konyhaasztalról a telefonját, de aztán
eszébe jutott, hogy a névjegyet, amit a rendőrtől
kapott, bent felejtette a munkahelyén. Akkor hívja
az általános segélyhívószámot?
– Anyu! Gyere, segíts!
Tanja kisietett a konyhából, egyenesen Milja
szobájába. Nem akart ajtót nyitni Nicónak. Csak
hadd várjon odakint, és majd ott mondja el, miért
jött. Már ha egyáltalán volt rá bármi oka.
Milja most a padlón ült, és éppen levette a haris-
nyáját, az egyetlen ruhadarabot, amit idáig magára
vett.
– Milja, ne csináld ezt! – kiáltott rá Tanja most
már nem túl kedvesen. – Ne vedd le a harisnyát!
Most már tényleg indulunk kell!
 Milja sírva fakadt, de a sírás inkább hisztinek
hangzott. Ekkor Tanja hallotta, amint kinyílik a be-
járati ajtó.
Nicónak még mindig van kulcsa a lakáshoz, ju-
tott Tanja eszébe. Eddig még nem vitte rá a lélek,
hogy visszakérje. Késő bánat. Nico azért jött hozzá-
juk, hogy itt rejtőzzön el a rendőrség elől? Ebben
az esetben rögtön fordulhat is vissza.
– Most azonnal visszaveszed a harisnyát, utána
pedig felveszed ezt! – mondta szigorúan, és fel-
emelte a kupacból az első ruhadarabot, ami a ke-
zébe akadt. – Egy perc múlva visszajövök, és akkor
készen kell lenned.
Visszaérve a folyosóra, Tanja meglepődött, hogy
Nico nincs az előszobában. Még mérgesebb lett. Ni-
cónak fel kell fognia, hogy többé nem jöhet be csak
úgy, saját kulccsal, amikor éppen kedve tartja, ar-
ról már nem is beszélve, hogy úgy járkáljon a la-
kásban, mintha otthon lenne, mert ez már nem az ő
otthona.
Tanja bekukkantott a nappaliba, majd tovább-
ment a konyhába, de ott sem volt senki. Újra kiné-
zett az ablakon. A fekete Volvo változatlanul ott állt
az udvaron Tanja autója mögött, és ő csak akkor
tudna kitolatni az utcára, ha előtte Nico félreállna a
sajátjával.
 Tanja visszament a folyosóra, és rápillantott a
vécé ajtajára. Nem volt becsukva. Visszament Milja
szobájához.
– Járt itt apu? – kérdezte a kislánytól, aki csodák
csodája az ágya mellett állt teljesen felöltözve.
Milja értetlenül nézett rá.
– Apu beugrott hozzánk– tette hozzá magyará-
zatképpen Tanja, közben visszaindult a folyosón –,
de nem tudom, hogy hova…
 PÉNTEK

Hinta palinta. Hinta palinta.

Fel és le.
Száll a hinta.
Most látom őt.
Most nem.
Most látom őt.
Most nem.
 1

A riasztás Tanja lakásáról este érkezett, közvetle-

nül azután, hogy kiküldtek egy rendőrjárőrt ellen-
őrizni, nem bujkál-e Nico Saarela a volt felesége la-
kásán. Mivel a nő kocsija ott állt a ház előtt, a tele-
fonja pedig odabent szólt a lakásban, amikor fel-
hívták, a járőr bement. Tanja Saarelát eszméletle-
nül találták az előszobában. Azonnal intenzív osz-
tályra szállították, és egyelőre még nem lehetett
kihallgatni.
Milja Saarela eltűnt, így az apját most már nem-
csak gyilkosságokkal és sikkasztással gyanúsítot-
ták, hanem gyermekrablással is.
Karhu és Hartikainen este még egyszer elmentek
Saarela lakására, de nem találtak semmilyen nyo-
mot, hogy hol lehet a férfi. Éppen ellenkezőleg, a
lakás olyannak látszott, mintha a tulajdonos bár-
melyik pillanatban hazatérhetne – ezt állapította
meg Paula is a fényképek alapján, amelyeket Har-
tikainen a helyszínen készített. Saarela úgy dön-
tött, hogy maga mögött hagyja az egész életét, és
egyszerűen csak kisétál belőle, mint egy megállí-
tott filmből.
De a repülőtéren történt valami, ami miatt a férfi
letett eredeti tervéről.
Paula nehezen tudta elhinni, hogy Saarela észre-
vette volna az őt követő rendőröket, de a jelek sze-
rint mégis ez történhetett. Paula semmilyen más
magyarázatot nem talált arra, hogy Saarela miért
menekült az elfogása előtti utolsó pillanatban a
vonatállomásra.
Paula a rendőrőrsön töltötte az éjszakát, és a
rendőrségi akciót irányította, de a keresés nem ho-
zott eredményt. Saarela lakását továbbra is szem-
mel tartották, rá pedig a kocsijával együtt országos
körözést adtak ki, különös tekintettel a kikötőkre
és a határátkelőkre.
Samuli Suominen lakását is figyelték, ha esetleg
Saarela ott bukkanna fel. Vagy maga Suominen,
ugyanis őt sem találták továbbra sem. Suominen is
menekült valami vagy valaki elől?
De legalább Jonna Salomaa még mindig elérhető
volt. Paula felhívta késő este, és nyomatékosan
megkérte, hogy maradjon otthon, és azonnal jelez-
ze a rendőrségnek, ha hallana Saareláról. A nő
hangja ijedtnek tűnt a telefonban, de azt bizonygat-
ta, hogy elboldogul egyedül.
 Paula ránézett az órájára: reggel hét volt. A töb-
biek hamarosan megérkeznek dolgozni. Az éjszaka
folyamán Paula újra átnézte a technikusok valam-
ennyi jelentését és a fényképeket, melyek ott álltak
halmokban az asztalán. Megpróbált az anyagból
valamiféle utalást találni, hogy Nico Saarela ölte
meg Kaarina Alannét, Otto Paljakkát, Jere Sallinent
és Topi Holopainent.
Saarelának volt indítéka Paljakka és Holopainen
meggyilkolására. Arról ugyan nem volt semmiféle
információ, milyen terhelő dolgot mondhatott el
Saarela az írónak. Még akár Alanne meggyilkolását
is meg lehetett érteni valamiféle cinikusan beteg
módon. Saarela talán tényleg be akarta gyakorolni
a gyilkosságot, és Paljakka könyvbemutatóján ta-
lálta ki, hogy első áldozatának egy halálosan beteg,
gyenge öregasszonyt választ.
Jere Sallinen azonban sehogy sem illett a képbe.
Miért ölt volna meg Nico Saarela egy számára tel-
jesen ismeretlen kamaszfiút, ha az eredeti indítéka
az volt, hogy eltitkolja a pénzügyi visszaéléseit?
Tulajdonképpen az egyedüli lehetséges magyará-
zat az lenne, hogy Sallinent csak figyelemelterelés-
ből ölték meg, de Paula ebben nem hitt. Vagy lehet-
séges, hogy teljesen félreismerte Nico Saarelát? A
sikkasztás a férfi bűnözői személyiségének csupán
az egyik összetevője volt?
 Paula még egyszer kiterítette maga elé az asztal-
ra az összes áldozat fényképét. Kaarina Alanne
még felakasztva volt lefényképezve. Otto Paljakka
a mérleghintán feküdt, Jere Sallinen a játszótér
homokján véres fejjel, Topi Holopainen pedig a
nappalija padlóján lila foltokkal a nyakán.
Négy akasztott ember. Akiket megfojtottak.
Paula újra megnézte a képeket, és megpróbálta
meglátni mögöttük a történetet. Valamit, ami min-
dent összekapcsolna. Időrendbe tette ki maga elé a
képeket.
Ekkor rájött, hogy az előtte fekvő történet nem
teljes. Legalább egy kép még hiányzott.
Paula felállt. Egy ideig keresnie kellett a kocsi-
kulcsát, mert eltemetődött az asztalon felhalmo-
zott papírok alatt. A folyosón Karhu jött vele szem-
be, aki odadörmögött neki egy jóreggeltet, de nem
nézett a szemébe.
– Jó reggelt! Megtennéd, hogy minden más teen-
dőd előtt sürgősen átnézed Nico Saarela és Samuli
Suominen tegnap reggeli híváslistáját, mielőtt ki-
kapcsolták volna a telefonjukat? – kérte Paula. – Be
kell hoznom valamit a kocsiból.
Eszébe jutott, hogy Otto Paljakka fotóalbumát a
Saab hátsó ülésén felejtette.
 2

Milja Saarela felébredt a hálózsákjában, és rájött,

hogy ő most kiránduláson van.
Azelőtt még soha nem éjszakázott sátorban. Iz-
galmas volt.
De arra is emlékezett, hogy anyu nagyon beteg
volt. Ez aggasztotta. Anyu elesett, ezért otthon kel-
lett maradnia aludni. Azután apu elhozta magával
kirándulni.
Olyan sietve kellett eljönniük otthonról, hogy
nem volt ideje magához venni a kedvenc plüssét,
amivel aludni szokott. Emiatt éjszaka egy kicsit
sírdogált titokban, amikor apu már elaludt. Most
pedig éhes volt.
Körülnézett, de nem látott semmi ehetőt. A sá-
torban csak a hálózsákja és a gumicsizmája volt,
meg apu, aki neki hátat fordítva még mindig aludt,
pedig már világos volt.
– Apu! – szólalt meg Milja, de apu nem válaszolt.
Kibújt a hálózsákjából. A sátor alja hideg volt. A
lábán csak harisnya volt, az a vastag, amit utált,
mert állandóan lecsúszott. Most is rosszul volt a
lábán, ezért megpróbálta feljebb ráncigálni.
Aztán odabújt apu mellé, és megkopogtatta a há-
tát.
– Apu! Éhes vagyok!
Apu nem válaszolt.
Milja nem tudta, mit csináljon. Visszadugta a lá-
bát a hálózsákba, hogy ne fázzon annyira.
Apu biztos mindjárt felébred, és megreggeliznek.
Azután valami érdekeset fognak csinálni együtt.
Olyat, amit kiránduláson szokás.
 3

Renko érdeklődve nézte a képsorozatot a tárgyaló

asztalán. Paula oda vitte át az egész anyagot, hogy
több hely legyen az asztalán.
Amikor Renko reggel megérkezett, áradozva di-
csérte az anyósát, aki megígérte, hogy addig ma-
rad, ameddig szükséges. Paula rátelefonált Harti-
kainenre, és arra kérte, hogy munkába jövet ugor-
jon be Samuli Suominen lakásába.
Karhu jött be a szobába, és óvatosan letett az
asztal végében egy tálcát, amelyen három csésze
feketekávé volt.
– Tej nincs? – kérdezte Renko.
– Hozz magadnak! – felelte Karhu, és leült Ren-
kóval szemben. Kénytelen volt Paula képes törté-
netét fejjel lefelé nézni, de már előtte is bőven volt
ideje nézegetni őket.
A képsorozat most egy megfakult fényképpel
kezdődött, amelyen a nevető kis Otto Paljakka a
mérleghintán ült a ház előtt. A régi fotó mellett
Paula saját rajza volt Paljakka gyermekkori ottho-
náról, de úgy, hogy a ház ablakában egy felakasz-
tott pálcikaember látszott.
– Tisztában vagyok vele, hogy nem tudok rajzol-
ni – mondta Paula Renkónak, aki a helyzet komoly-
sága ellenére se tudta elrejteni derültségét, amikor
meglátta a főnöke ügyetlen rajzát.
Nico Saarela és Samuli Suominen hívásinformá-
cióiból az derült ki, hogy Saarela rögtön telefonált
Suominennek, amikor Renko Paljakka szellemírója
felől érdeklődött nála. Ezután mindkét férfi kikap-
csolta a telefonját, és aztán már nem is kapcsolták
be újra.
És aztán Topi Holopainent hamarosan felakasz-
tották egy övvel a húzódzkodórúdra. Valami olyan
dolog miatt halt meg, amiről a könyv megírása so-
rán szerzett tudomást.
– Holopainen megtudott legalább két nagy titkot
– mondta Paula. – Először is azt, hogy Otto Pal-
jakka megfojtott egy nőt, aki a Broad Peaken hegyi
betegséget kapott. Ennek a nyilvánosságra kerülé-
se azonban a legtöbbet Otto Paljakkának ártott
volna. Nem hiszem, hogy Holopainen emiatt halt
meg.
Karhu egyre inkább zavarba jött, mivel ő is kita-
lálta, mi lesz a következő téma. Paulának megint
eszébe jutott, hogy elnézést kellene végre kérnie az
előző napi viselkedése miatt.
 Azonnal, mihelyt megoldódik az ügy.
– A másik titok Paljakka anyja halálával kapcso-
latos. Maga Paljakka általában azt a verziót mesél-
te, hogy az anyja mellrákban halt meg. De koráb-
ban azt is állította, hogy az anyja túl sok gyógyszert
vett be – mondta Paula.
Az utóbbi magyarázatot Paljakka a szomszédjaik
számára tartogatta, akiknek nem lehetett volna
beadni a hazugságot a rákról. Pertti Takala még
ennyi év után is abban a hitben élt, hogy Paljakka
anyja gyógyszerrel követett el öngyilkosságot.
– Holopainennek tehát azért kellett meghalnia,
mert megtudta, hogy Paljakka anyja felakasztotta
magát – összegezte Renko.
– Szerintem ezért – felelte Paula. – A hatóságo-
kon kívül ezt csupán maga Otto Paljakka tudta biz-
tosan. De talán még valaki más is tudta. Valaki, aki
aznap ott volt a helyszínen.
Renko megfogta a csészéjét, megkóstolta a ká-
vét, fintorgott, és visszatette a csészét a tálcára.
– És az a valaki, nem tudni, milyen okból, har-
minc évvel később elkezd embereket akasztani –
mondta Renko, és hirtelen összecsapta a kezét. –
Egy gyerekkori trauma! Vagy talán nem is trauma,
hanem valami, ami ösztönözte.
– Vagy akár felingerelte – tette hozzá Paula. – De
akkor sem találok egyetlen okot sem, hogy ez a
személy miért osztotta meg az anya halálának va-
lódi okát Holopainennel, ha az őt magát is leleplez-
hette.
– Én viszont tudok egyet – kiáltott közbe Renko.
– Tegnap én is mondtam volna bármit, csak hogy
az író végre befogja a száját, vagy legalább marad-
jon a témánál.
Paula jót derült magában Renkón, aki végre egy-
szer arra vágyott, hogy valaki más maradjon a té-
mánál.
Megszólalt Paula telefonja. Hartikainen hívta, aki
éppen akkor ment be Samuli Suominen lakásába.
– Mit kell keresnem? – kérdezte Hartikainen.
– Válts videóhívásra! – mondta Paula.
Hartikainen letette, majd azonnal újra hívta őket
WhatsApp-on. Szája közelképként jelent meg Paula
telefonkijelzőjén.
– Mutasd a lakást! – mondta neki Paula. Hartika-
inen szája eltűnt, majd Samuli Suominen konyha-
asztala vált láthatóvá, amely teljesen üres volt.
Hartikainen lassan elfordította a telefon kameráját,
és megmutatta a könyvespolcot, amely ugyan-
olyannak látszott, mint amikor Paula három nap-
pal korábban ott járt. De a garzonlakás egyik fala
üres volt. A szobának az a része, ami korábban tele
volt Suominen túrafelszerelésével.
– Bevette magát az erdőbe – jelentette ki Paula.
 – Suominen nagy túrázó – jegyezte meg Renko. –
Ha már tegnap elindult, lehetetlen megtalálni.
– Talán – bólintott Paula. – De az is lehet, hogy
odament, ahol minden elkezdődött.
 4

Jonna Salomaa egy fehér bőrkanapén ült elegáns

kétszobás lakásában, és a kezét tördelte.
– Miért lenne Nico… Nem értem – mondta.
Paula a szemével jelezte Karhunak, hogy ő üljön
le Salomaa mellé.
Paula azt akarta, hogy Karhu kísérje el Salomaa-
hoz, mert a kollégájának korábban már sikerült el-
nyernie a nő bizalmát. Tiltakozása ellenére Renko
ott maradt a rendőrségen, hogy megvárja Hartika-
inent, és hogy tartsa a kapcsolatot a Saarelát kere-
ső járőrökkel.
Úton Salomaahoz Karhu komor arckifejezéssel
ült a kormánynál. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi to-
vábbra is nagyon meg van sértődve. Most azonban
ismét elemében volt, és már a puszta lénye is meg-
nyugtatta Salomaat.
– Nem tudjuk, hol van Nico Saarela és a lánya.
Samuli Suominen szintén eltűnt – mondta Paula. –
Van bármi sejtelme arról, hova mehetett Saarela
vagy Suominen?
 – Honnan lenne? – válaszolta Salomaa, és kérlelő
tekintetet vetett Karhura. – Már nem tartottam ve-
lük semmiféle kapcsolatot.
– De hát gyerekkorukban jó barátok voltak.
– Én Otto barátja voltam – javította ki Salomaa.
– Korábban azt mondta nekünk, hogy soha nem
járt náluk otthon – folytatta Paula. – Igaz ez?
– Mit számít ez már? – kérdezett vissza Salomaa.
– Okunk van feltételezni, hogy az, aki meggyil-
kolta Otto Paljakkát, ott volt akkor is, amikor Pal-
jakka anyja meghalt.
– Ott volt? A kórházban? – csodálkozott Salomaa.
– Otto Paljakka anyja nem rákban halt meg – kö-
zölte Paula. – Felakasztotta magát otthon, a kony-
hában.
Salomaa arcán először őszinte meglepettség lát-
szott, majd döbbenet. Karhura nézett, aki bólintott,
annak jeléül, hogy Paula igazat beszél.
– Ezt egyáltalán nem tudtam. Szegény Otto! –
sóhajtotta Salomaa őszintén.
Paula várt egy darabig, hogy a nőnek legyen ide-
je megemészteni a hallottakat. Aztán megkérte,
hogy mondjon el mindent, amire csak emlékszik
azokról az alkalmakról, amikor gyerekkorában Pal-
jakkáéknál járt.
 – Nos, valóban jártam ott néhányszor. De Otto
nem hívott el túl gyakran, mivel az anyja olyan
volt, amilyen – kezdte kitérően Salomaa.
– Ki járt még ott magán kívül? – kérdezte Paula.
– Nem emlékszem másokra, csak Nicóra és Sa-
mulira.
– Mindig egyszerre voltak ott mindhárman?
– Időnként előfordult, hogy egyedül én voltam
ott. Néha Nico volt ott, néha Samuli, nagy ritkán
mindketten.
– Kettejük közül melyikük töltött ott több időt?
– kérdezte Karhu.
– Nem tudnám megmondani. Azt hiszem, hogy
valamiképpen versenyeztek Otto barátságáért.
Emlékszem, Nico mennyire mérges lett egyszer,
amikor megtudta, hogy én és Samuli Ottónál vol-
tunk, őt pedig nem hívta.
– Emlékszik, mi történt, amikor Otto anyja meg-
halt? – kérdezte Paula, és türelmetlenül a telefon-
jára pillantott.
– Nem, nem emlékszem semmire – tört ki Sa-
lomaa. – Egy nap Otto egyszerűen nem jött többet
iskolába, és nem láttam soha többé. Később hallot-
tam Nicótól, hogy az anyja meghalt rákban. Miért
hazudott Nico?
– Nem feltétlenül hazudott, lehet, hogy ő maga is
így tudta. Megpróbálna mégis visszaemlékezni leg-
alább azokra a legutolsó alkalmakra, amikor Ottó-
éknál járt? – kérte Paula. – Bármi hasznos lehet a
számunkra.
– Olyan régen volt – mondta Salomaa, és rátá-
maszkodott a kezére.
Paula nagyon nehezen tudott uralkodni magán
és megállni, hogy ne emlékeztesse a nőt igen szigo-
rú hangon arra, hogy éppen elraboltak egy négy-
éves gyereket, és egy négyszeres gyilkos szabadon
mászkál valahol.
Ezzel szemben Karhu nyugodtan felállt, mintha a
világ összes ideje a rendelkezésükre állna.
– Kér egy kis vizet? – kérdezte, amire Salomaa
bólintott.
Karhu kiment a konyhába, majd hamarosan vis--
szatért egy pohár vízzel. Salomaa egy hajtásra kiit-
ta a poharat, és hálásan Karhura mosolygott.
– Jól van – mondta Karhu kedvesen. – Most
hunyja le a szemét, és emlékezzen vissza arra az
utcára, ahol Otto gyerekkorában lakott. Emlékszik,
milyen volt?
Salomaa lehunyta a szemét. Paula izgatottan
várt. Karhu mozdulatlanul ült a kanapén. Egy pilla-
nat múlva Salomaa megszólalt:
– Emlékszem. A sövénykerítés magas volt.
– A kertben volt egy mérleghinta. Hintázott raj-
ta? – folytatta Karhu nyugodt hangon.
 – Néha. És van ott egy fa. Felmásztunk rá.
– Kik?
– Én és Otto. Odafentről messzire el lehet látni.
– Mit lát?
– Más kerteket. A szomszéd bácsi a sövényt nyír-
ja – mondta Salomaa.
Paula észrevette, hogy Salomaa olyan mélyen
elmerült az emlékeiben, hogy a szomszéd bácsit is
úgy említi, mintha gyerek lenne. Lelkesen bólintott
Karhunak, hogy folytassa.
– Mi mást lát még?
– Valaki jön az úton. Piros póló van rajta.
– Ki az? – kérdezte Karhu, eközben Paula nem
győzte csodálni, mennyire tud uralkodni a hangján
a férfi.
Salomaa nem válaszolt azonnal, hanem úgy tűnt,
koncentrál – mintha azt várná, hogy a szóban forgó
személy közelebb érjen, hogy jobban láthassa.
– Samuli az – mondta végül szinte suttogva.
– És aztán? – súgta Karhu.
– Elmegyünk kirándulni. Egy madár a tojásain ül
a fészkében. Mászok…
Salomaa elhallgatott, és Paula attól tartott, hogy
megszakadt az emlékkép, Karhu azonban nyugod-
tan várt, nem moccant.
 – Lejövünk – folytatta Salomaa. – Nekem haza
kell mennem. Lefelé sétálok az utcán. A kereszte-
ződésnél megállok és visszanézek.
– Mit lát? – kérdezte Karhu.
– Látom… látom Otto fejét. Azután Samuli fejét.
Azután Otto fejét. Azután Samuli fejét. Azután Otto
fejét.
Paula lélegzet-visszafojtva meredt Salomaara.
Képtelen volt tovább türtőztetni magát.
– Ez volt az utolsó alkalom, amikor Ottónál járt?
– kérdezte.
Salomaa erre kinyitotta a szemét. Visszatért a je-
lenbe. Karhu kissé ingerültnek látszott, de megis-
mételte Paula kérdését.
Salomaa megvonta a vállát.
– Nem tudom, nem emlékszem biztosan.
Paula összeszedte a gondolatait. Most muszáj
beérniük ennyivel. Már csak egy kérdése volt.
– Hova jártak kirándulni?
 5

A fiú utcája végén egy kis fenyőerdő kezdődik.

A piros pólós ismeri az utat. Ő vezeti két társát
az ösvényen, mélyen be az erdőbe. Az út hos--
szúnak tűnik. A lány legszívesebben visszafor-
dulna, de egyszeriben egy kis tisztásra érnek,
amelyen egy magas szikla emelkedik.
A szikla tetejére mindkét oldalról fel lehet
jutni egy-egy könnyen járható ösvényen, de a
piros pólós a sziklafalon mászva indul el felfe-
lé. Pár méter magasról letekint a lányra és a
fiúra. Int a fejével, így buzdítja őket, hogy kö-
vessék. A lány azonnal engedelmeskedik, de a
fiú még habozik egy darabig. A piros pólós le-
nyújtja neki a kezét. A másik kezével erősen
megkapaszkodik egy kiálló nyúlványban. A fiú
elindul felfelé, majd megragadja a piros pólós
kezét. A segítségével a fiú feljebb jut, és jobban
meg tud kapaszkodni.
A nagy szikla teteje sima, mindhárman el-
férnek rajta állva. A piros pólós a felettük lévő
kiszögellésre mutat, a szélén látszik, hogy vas-
tag mohaszőnyeg borítja. A kiszögellés alatt
egy kis kinyúló rész van, akár egy lépcső,
amelyről felláthatnának a mohaszőnyegre. A
lépcsőfok azonban kicsi, egyszerre csak egyi-
kük tud rá fellépni.
A piros pólós lép fel elsőnek a lépcsőfokra,
de nem marad sokáig. Csak ellenőrizni akarja,
hogy az, amit meg akar mutatni, továbbra is
ott van. Azután odaengedi a lányt. A lánynak
lábujjhegyre kell emelkednie, mert valamivel
alacsonyabb, mint a fiúk. A szája széles mo-
solyra húzódik, levegőt vesz, hogy felkiáltson,
de aztán visszatartja a lélegzetét. Fél, hogy
akár egy lélegzetvétel is összetörheti a pilla-
natot. A lány hosszan nézi a kiszögellést. A fiú
nem győzi kivárni a sorát, mert észrevette,
hogy a lány szeme kitágult a csodálkozástól.
A piros pólós végre óvatosan lesegíti a
lányt, és most a fiún a sor, hogy fellépjen a
lépcsőfokra. Az orra egy vonalban van a nyúl-
vány mohás peremével. Először egy katicabo-
garat vesz észre, de aztán meglátja a madár-
mama barnásszürke szárnytollait és a melle
tollpihéit.
A madár mozdulatlanul ül a fészkén, nem
próbál elmenekülni. A fiú látja alatta a kis
zöldes tojásokat. Legalább négy van belőlük.
 Hosszan nézi, visszafojtott lélegzettel. Látja
a madármama szemében a fekete remegést,
amelyet rettegésnek gondol, és ez elszomorít-
ja. Olyan, mintha az idő egy pillanatra mozdu-
latlanná dermedt volna, akár ő és a madár.
Legszívesebben kinyújtaná a kezét, hogy meg-
simogassa a madarat. De az ösztöne azt súgja,
hogy nem szabad hozzáérnie. Csöndben kell
maradni. Hallgatni a szél halk hangját, amely
a sziklából kinövő facsemete levelei közt su-
sog.
Könnyebb felmászniuk a nagy szikla tetejé-
re, mint lemászni ott, amerről feljutottak. Az
út felfelé elkanyarodik balra, eltávolodva a ki-
szögelléstől, melyen a madárfészek van.
A fiú tudja, hol kell továbbmászni felfelé,
mert járt már itt korábban is a piros pólóssal.
A lány követi a fiút, a piros pólós marad utol-
jára, figyeli, hogy a másik kettő merre halad.
Mindhárman izgatottak, mert tudják, a szüle-
ik szigorúan megtiltanák, hogy felmásszanak
a sziklára, ha tudnának a hely létezéséről. A
fiúk felsegítik a lányt a szikla tetejére, azután
a piros pólóst is, noha tisztában vannak vele,
hogy az egyedül is boldogulna. Lenéznek, és
kis remegést éreznek a gyomrukban. Óvatosan
kimennek a szikla legszélére, és megkeresik
azt a kinyúló részt, ahol a madárfészek van.
Végül meglátják. A fészket nem lehetne észre-
venni, ha nem tudnák, hol keressék.
Egy ideig nézik odafentről a tojásain kotló
madarat, azután a fiú és a lány elindulnak le-
felé a szikláról az északi lankás oldalon. A pi-
ros pólós egy pillanatra hátramarad. Észre-
vesz a moha alatt egy kődarabot, amit a cipő-
je orrával kipiszkál a mohaszőnyeg alól. Ha
lerúgná, vajon eltalálná a fészket, töpreng egy
pillanatig, mielőtt elindul a barátai után.
A kapuban a lány elbúcsúzik a fiúktól, mert
haza kell mennie. A fiúk egy ideig még ott áll-
nak, aztán bemennek a kertbe, felülnek a libi-
kókára, és hintázni kezdenek. Amikor a hinta
felemeli a piros pólós fiút, az belát a konyha
ablakán.
Látja a nőt a konyhában.
 6

A kislány kinyitotta a sátor cipzárját, és kidugta a

fejét. Didergett. A reggel nyirkos volt és szeles.
– Miért nem ébred fel apu? – kérdezte félénken
Milja Saarela.
– Apu nagyon fáradt – felelte megnyugtatóan
Samuli Suominen. – Hadd aludjon még.
– Éhes vagyok – mondta Milja.
Suominen odanyújtott a kislánynak egy csomag
kekszet. Milja kezébe vette a csomagot, de gyana-
kodva méregette. A kekszek nem édes linzerek vol-
tak, hanem kirándulóelemózsiának szánt teljes ki-
őrlésű gabonát és proteint tartalmazó kemény ru-
dacskák.
Ha Suominen tudta volna, hogy ilyen helyzetbe
kerül, másfajta elemózsiát szerzett volna be. De
amikor Nico Saarela menekülési kísérlete kudarcot
vallott a reptéren, kénytelen volt improvizálni.
– Legalább kóstold meg! – biztatta a kislányt.
– Van szörp? – kérdezte Milja.
– Tea van. Meg víz.
 A lány fintorgott, de azért kibontott egy becso-
magolt kekszet, és óvatosan harapott belőle egy
kicsit. Azután leült a sátor bejárata elé. Suominen a
kislány lábára terítette a takarót, ami alatt az éjjel
ő virrasztott, várva, hogy megvirradjon.
Egészen a reptérig követte Nico Saarelát, hogy
megbizonyosodjon róla, az valóban elhagyja az or-
szágot. Hogy eltűnjön a nagyvilágban, és így min-
den gyanú rá terelődjön, nemcsak a sikkasztásé,
hanem négy gyilkosságé is. Erről személyesen
Suominen kívánt gondoskodni. Saarela rábízta az
autó- és a lakáskulcsait, ezért utólag könnyű lett
volna úgy elrendezni a dolgokat, hogy minden a
férfi bűnösségét igazolja: otthagyni a védőkesztyű-
ket és más eszközöket a kocsiban, Paljakka kulcsait
pedig a lakásban.
Saarela sikkasztásait Samuli Suominen már két
évvel korábban észrevette a cég könyvelésében. De
nem szólt róla senkinek, mert azon töprengett, ho-
gyan lehetne ezt az információt a legjobban hasz-
nosítani.
Ugyanekkor sokat gondolkodott a saját sorsán
is, pontosabban küzdött ellene.
Miután Paljakka meghalt, Suominen elmondta
Saarelának, hogy tud a húzásairól, és úgy véli, ha-
marosan a rendőrség is kiderít mindent. Ezzel elér-
te a kívánt hatást. Saarela azon nyomban nekiállt
előkészíteni a szökését. De az ostoba fajankó még
ezt sem tudta rendesen végrehajtani.
Nico Saarela komplett idióta volt, Suominen
mindig is ezt gondolta róla. Soha nem értette, hogy
Otto miért akarta Saarelát is bevonni. És végül Otto
engedett Saarela rábeszélésének, és teljesen felha-
gyott a hegymászással.
A reptérről visszafelé Saarela ellenkezni kezdett,
merthogy szeretné még egyszer látni a lányát. Még
egyszer utoljára, hajtogatta, Suominen hiába pró-
bálta megértetni vele, hogy nincs vesztegetni való
idő, ha Saarela valami más úton szeretne elmene-
külni az országból.
De amikor Saarela csak nem hagyta abba a vitat-
kozást, Suominennek hirtelen új ötlete támadt,
aminek egyszerűen nem tudott ellenállni.
Nem fog tudni Saarelából bűnbakot csinálni, de
helyette talán kihozhat a dologból valami még job-
bat.
A bosszút, amiért Saarela rávette Ottót, hogy
hagyjon fel a hegymászással. Az egyetlen dologgal,
ami számított valamit.
– Pisilnem kell! – mondta Milja, és felállt.
– Menj oda a mögé a kő mögé pisilni – válaszolta
neki Suominen.
– Nem akarok! – ellenkezett Milja. – Vécét aka-
rok.
 – Mi most kirándulunk. Itt az erdőben kell pisil-
ni. Lehúzod a nadrágot, és leguggolsz, azzal kész is.
– Nem akarok. Fázom.
Milja sárga csizmás lábával belerúgott a földbe,
mire egy mohacsomó szakadt ki a talajból. A kis-
lány dacosnak látszott. Suominen egy pillanatig at-
tól tartott, hogy a lány fogja magát, és elindul, ő
pedig kénytelen lesz erővel megállítani.
Ezt nem akarta. Még nem.
– Nem akarok többet kirándulni. Azt akarom,
hogy anyu hazavigyen!
– Anyu még beteg. Amint tud, eljön érted – ma-
gyarázta Suominen, megpróbálva uralkodni az in-
gerültségén. – Nézz csak oda, mi van ott! Ha szépen
elmész pisilni, akkor utána játszhatunk egy kicsit.
Milja odament Suominen mellé, hogy megnézze,
mit mutat a férfi. A kislány felsikkantott örömében,
és közelebb lépett.
Egy mérleghinta volt ott, közvetlenül a meredély
szélén.
– Először elmész pisilni a kő mögé – mondta
Suominen –, csak utána hintázunk.
– Már nem kell pisilni – mondta Milja.
– Biztosan nem?
Milja megrázta a fejét, és ráült a libikóka földön
lévő végére. A szeme ragyogott.
– Gyere!
 – Na jó – egyezett bele Suominen.
Átemelte a lábát a deszka fölött, és teljes súlyá-
val ránehezedett, hogy a hinta vége lenyomódjon,
mire Milja hirtelen felrepült a magasba, és neve-
tett.
– Túl nehéz vagyok neked – magyarázta Suomi-
nen. Lassan felállt, úgy, hogy a kislány visszaeresz-
kedjen a földre, majd megint leguggolt, és ráült a
deszka végére, de óvatosan, nehogy túl nagy erővel
pattanjon fel a hinta másik vége Miljával.
– Még! Még! – követelte Milja elragadtatással.
A kislány bármeddig elhintázott volna. Suomi-
nen nézte, hogyan ujjong, valahányszor a magasba
emelkedik. Varázslatos volt. A férfi szédülni kez-
dett, és behunyta a szemét.
Gondolatban újra látott mindent.
A sátorból nyöszörgés hallatszott. Suominen ki-
nyitotta a szemét. Milja nem vett észre semmit,
Suominen pedig képtelen volt abbahagyni a hintá-
zást.
De eljött az idő.
– Várj egy pillanatot! – mondta a kislánynak. –
Van a számotokra egy kis meglepetésem. Mindjárt
valami mást fogunk játszani.
 7

Karhu ült ismét a kormánynál, noha Paula szere-

tett volna vezetni. Neki azonban útközben erősí-
tést kellett hívnia Laajasalóba. Mivel ők Kallióból
indultak, valószínűleg elsőként fognak a helyszínre
érni, még Renko és Hartikainen előtt, habár Harti-
kainen vezetési stílusát ismerve rájuk sem kell
majd sokat várni.
A különleges egységtől Paula a kutyás csoport
kiküldését kérte. Salomaanak csak nagyon homá-
lyos emlékképei voltak arról a szikláról, ahova an-
nak idején gyerekkorában felmászott a fiúkkal,
ezért számítaniuk kellett rá, hogy akár hosszú ide-
ig kell majd keresniük, mire megtalálják.
Karhu lekanyarodott a négysávos útról, Salomaa
előrehajolt hátulról a két első ülés közé, hogy job-
ban lásson.
– Még egy kicsit tovább megyünk – mondta.
– Tudom, kedden kint jártam a helyszínen – kö-
zölte Karhu. – Mármint Paljakkáék régi utcájában.
 – El kell mennünk annak az utcának a végéig –
mondta Salomaa. – Ebben szinte teljesen biztos va-
gyok.
A nő időközben összeszedte magát, a helyzet sú-
lyossága és izgalma rá is átragadt. Mindkét kezével
az első ülések háttámláját markolta, és nem vette
le a szemét az útról.
– Ön mondta el Topi Holopainennek, mi történt
valójában a Broad Peaken? – kérdezte Paula.
– Igen, én voltam.
– Miért? – csodálkozott Paula, közben beleka-
paszkodott az ajtó fogantyújába, amikor Karhu
megelőzött egy lassan poroszkáló furgont.
– Magam sem tudom. Lehet, hogy egyszerűen
csak szerettem volna elmondani valakinek. Rette-
netes egy ilyen titkot hordozni.
– Megértem – bólintott Paula.
– Ez annyira rettenetes – folytatta Salomaa –,
hogy mi azt hittük, Otto emiatt ölte meg magát.
Vagy legalábbis én ezt hittem. És talán ezért… tette
Otto azt, amit tett. Mármint velem.
Paulának eszébe jutott Renko eszmefuttatása ar-
ról, ahogy minden megváltozott a Broad Peak után.
– Otto tehát tényleg megfojtotta azt a nőt? – kér-
dezte Paula.
– Igen. Mindannyian láttuk.
 Karhu olyan tempóban kanyarodott le egy mel-
lékútra, hogy Paula nekiesett az ajtónak.
– Sorry – mondta Karhu, bár Paulának a legke-
vésbé sem volt ellenére a sebesség. Felismerte a
környéket, és észrevette Pertti Takala házát is,
amint elszáguldottak előtte.
– Ott volt régebben Paljakka gyerekkori otthona
– mutatott Karhu az utca jobb oldalára, miközben
nem vette le a szemét az útról.
A nagy ház kertjében egy kisgyerek játszott a
homokozóban. Paula csak annyit látott, hogy a gye-
rekre vigyázó nő döbbenten a száguldó autó után
fordul.
Nemsokára azonban Karhu kénytelen volt lassí-
tani, mert az utca véget ért. Az útforduló mögött
már az erdő kezdődött. A fordulóban az az autó
állt, amelyet előző este óta lázasan kerestek.
– Nico Saarela – állapította meg Paula, és rádió-
telefonon jelezte, hogy megtalálták a körözött au-
tót.
Salomaa szállt ki elsőnek a kocsiból, és Paula rá-
jött, hogy mindenképpen magukkal kell vinniük a
nőt, mert ő volt az egyetlen, aki segíteni tud nekik
abban, hogy a lehető leggyorsabban célba jussa-
nak.
– A mellények! – mondta Karhunak, és kivett a
csomagtartóból két golyóálló mellényt. Ő kényte-
len lesz mellény nélkül boldogulni. Segített Sa-
lomaanak magára venni a felszerelést.
– Mögöttünk marad – mondta neki Paula –, és
mondja, hogy merre menjünk. Milyen irányba in-
duljunk?
 8

Amikor Nico Saarela felébredt, elsőnek az tudato-

sult benne, mennyire fázik. Nem sokkal ezután eb-
be a dermedt állapotba ismerős hang szűrődött be.
Milja hangja volt. És a kislánynak egyértelműen
valami baja volt.
Saarela megpróbált megmozdulni, de ólomsú-
lyúnak érezte az izmait. Meg akart szólalni, és ek-
kor ráeszmélt, hogy valami gombóc van a szájában.
Ráadásul nem látott semmit, a csuklója pedig
össze volt kötve. Pánik fogta el, és megpróbált
olyan erős hangot kiadni, amire csak képes volt a
szájába gyűrt gombócon keresztül.
– Maradj csendben! – szólalt meg valaki.
Samuli Suominen hangja volt.
Suominené, aki azt ígérte, hogy segít neki elme-
nekülni, miután még egyszer találkozott Miljával. A
kocsijával elmentek Tanjához, Suominen vezetett.
Amikor bekanyarodott a ház elé, neki még arra
sem volt ideje, hogy kiszálljon a kocsiból, a tarkó-
jában hirtelen éles fájdalmat érzett.
 A következő dolog, amire emlékezett, egy szúrás
a hátában, és a parancs, hogy menjen, meg Milja
hangja, a lánya ártatlan kérdései, ami miatt enge-
delmesen haladt az ösvényen a zseblámpa fénykö-
rében, és ő is azt ismételgette, mint Suominen,
hogy kirándulni jöttek.
A megérkezés után sátor, parancs, hogy menjen
aludni, tűszúrás a combjában, és utána ismét teljes
sötétség.
A levegő dohosnak érződött körülötte. Rájött,
hogy még mindig a sátorban fekszik.
– Kelj fel! – mondta Suominen, megragadta a
karját, és felrántotta, hogy felüljön. – Erre!
Saarela a hang irányába próbálta vonszolni ma-
gát a földön. Lába a sátor bejáratának ütközött, és
sikerült nagy nehezen kimásznia a nyíláson.
– Apu! – kiáltotta Milja valahol a közelben. –
Apu!
Nico Saarela szeme megtelt könnyel, és folyni
kezdett az orra. Felordított, közben úgy érezte,
megfullad.
– Állj fel! – förmedt rá gorombán Suominen.
– Apu! Apu!
Milja hangja már erőtlenebb volt, sírásba fulladt.
Saarela minden erejét összeszedve először feltér-
delt, utána pedig felállt. Szinte azonnal majdnem el
is esett, a feje hasogatott, de hátulról, a derekánál
fogva megragadták, és elkezdték előrefelé lökdös-
ni. Kicsiket lépett, a terep egyenetlen volt. Milja sí-
rása egyre közelebbről hallatszott, szívszorító ér-
zés volt.
– Még néhány lépés… úgy. Állj meg ott!
Saarela nem mozdult, a homlokán érezte a jég-
hideg szelet, közben azon gondolkozott, milyen
ruha lehet Milján. A kislány biztosan fázott. Mos-
tanra abbahagyta a sírást.
– Lépj ide! – hallatszott Suominen hangja, és va-
lami emelvényszerűségre helyezte rá először a
jobb lábát, azután a balt. – Maradj ott, és ne moz-
dulj!
Saarela tompa puffanást hallott a háta mögött,
majd váratlanul letépték a szeméről a kötést. Egy
pillanatig nem látott semmit, és ismét megtántoro-
dott.
– Jobban tennéd, ha megállnál a lábadon –
mondta Suominen. – Mégiscsak öt méter van alat-
tunk.
Saarela előtt kezdett egyre élesebben kirajzo-
lódni a környezete, és a férfi egyszeriben megértet-
te, miről beszél a másik.
Suominen ráállította egy hosszú, erős deszka vé-
gére. A deszka másik vége túlnyúlt a meredély szé-
lén, és ott, a semmi fölött, a levegőben Milja volt.
 Az ő csodálatos ötéves kislánya, egy szál puló-
verben, harisnyában és sárga gumicsizmában.
Milja egy nagy túrahátizsákon ült. A keze a háta
mögött volt, és a két combja körül kötél, ami a
deszkán tartotta a kislányt.
Saarela nem kapott levegőt, és úgy érezte, mind-
járt elveszíti az eszméletét. Behunyta a szemét, és
arra összpontosított, hogy az orrán keresztül ve-
gyen levegőt, mégpedig olyan nyugodtan, amen--
nyire csak képes.
– Úgy látom, elég kő van a zsákban – állapította
meg Suominen. – Nem voltam teljesen biztos ben-
ne, hány kiló lehetsz manapság.
Nico Saarela kinyitotta a szemét, és újra a deszka
végére kötözött kislányát nézte. Teste megdermedt
a rémülettől.
Ha lelépne a deszkáról, akkor a deszka lezuhan-
na a magas szikláról. Miljával együtt.
 9

Amikor az ösvényen egy elágazáshoz értek, az elöl

haladó Karhu megállt.
– Melyik irányba menjünk tovább? – kérdezte
Paula.
– Nem tudom – felelte Salomaa kétségbeesett
hangon. – Annyira másnak látszik az erdő.
– Maradjunk itt, és várjunk? – kérdezte Karhu.
Paula megpróbált előrekémlelni, de csak sűrű
erdőt látott mindenfelé. Rádiótelefonján megkér-
dezte, hol jár a kutyás csapat, de azok csak nem
sokkal korábban indultak el a pasilai központból.
Legalább tizenöt percbe telik, mire komolyabb
erősítés érkezik. Renko és Hartikainen azt jelezték,
hogy öt percen belül odaérnek.
Paula azonban úgy érezte, hogy nem várhatnak.
– Te itt maradsz – fordult Karhuhoz. Bevárod
Renkót és Hartikainent. Ha nem jövünk vissza ad-
dig, mire ők ideérnek, akkor gyertek utánunk!
Karhu kérdőn nézett Paulára, és Salomaa felé in-
tett a fejével.
– Ő velem jön. Muszáj – mondta Paula kitérően.
 – Természetesen jövök – jelentette ki Salomaa.
A nő nem volt tisztában a helyzettel. Paula tudta,
hogy súlyos hibát követ el, mert magával visz egy
civilt anélkül, hogy tudná, mi várja őket, amikor
célba érnek. Azután a kislányra gondolt, akit erő-
szakkal raboltak el az anyjától.
– Mit gondol, melyik lehet a jó irány? – kérdezte
Paula.
Salomaa a balra kanyarodó ösvényre mutatott.
Paula egy lépést tett arrafelé, majd még egyszer
Karhura nézett, aki a fejét csóválta. Paula megfor-
dult, és elindult előre. Hallotta a háta mögött Sa-
lomaa lépéseit és egyre hevesebb lélegzését.

– Apu! Pisilni kell! – mondta Milja sírós hangon.

Nico Saarela a didergő lányára nézett, és megpró-
bálta a szemével jelezni, hogy minden rendben.
Tekintettel a helyzetre ez rettenetes érzés volt, de
mi egyebet tehetett volna?
Minden erejét megfeszítve próbált rajta maradni
a deszka végén. Ha ott tud maradni a deszkán, Mil-
ja is életben marad. Valaki majd megtalálja őket.
Valakinek muszáj megtalálnia őket.
Csak ott tudjon maradni a deszkán.
 Saarela hangokat hallott a háta mögött, amiből
arra következtetett, hogy Samuli Suominen csoma-
golja össze a holmiját. El akar menni?
– Apu! Bepisilek! – kiltotta sírva Milja, és a ha-
risnyanadrágja szárán sötét folt jelent meg.
Nem számít, gondolta Nico Saarela. Drágaságom,
nem számít.
Ebben a pillanatban távoli kutyaugatásra lett fi-
gyelmes, amire új remény ébredt benne. Mögötte a
hangok egy pillanatra megszűntek, aztán szitkozó-
dás és dübögés hallatszott, mintha valamit földhöz
vágtak volna.
Saarela váratlanul szúrást érzett a combjában.
– Már nincs nálam más, csak inzulin – közölte
Suominen –, de az is elég gyorsan hat.

Paula félig futva haladt előre az ösvényen, vigyáz-

va, nehogy elbotoljon a kiálló fagyökerekben. Sa-
lomaa közvetlenül mögötte volt. Egy kicsi, szinte
teljesen benőtt tó mellett mentek el.
– Ez ismerős – mondta Salomaa. Egyáltalán nem
lihegett.
Paula fokozta a tempót, és próbált előrekémlel-
ni, de a fenyőerdő sűrű volt, neki pedig időnként
muszáj volt a lába elé is néznie. Az ösvény most ki-
csit emelkedett.
 – Ez az! Biztos vagyok benne – jelentette ki Sa-
lomaa. – Mindjárt ott vagyunk.
Az erdő kissé ritkásabbá vált, és egy tisztásféle
bukkant elő.
– Várjon! – kiáltotta Salomaa, és megtorpant. –
Ott van!
Paula megállt, és a fák között előtűnő felhős ég-
boltot kémlelte, amely alatt egyenetlen sziklafal
látszott.
Paula intett Salomaanak, hogy ne mozduljon.
Ezután óvatosan elindult a szikla felé. Hirtelen
megállt, és leguggolt, hogy elrejtőzzön. A meredek
sziklafal peremén mozgást látott. Hangokat azon-
ban nem lehetett hallani, ezért egy kicsit közelebb
lopakodott, hogy lássa, mi történik a sziklafal tete-
jén.
Amikor ismét felemelte a tekintetét, a látványtól
elállt a lélegzete.
– Atyaisten! – mondta Salomaa.
A figyelmeztetése ellenére követte Paulát.
– Hogy lehet oda feljutni? – kérdezte Paula. Kép-
telen volt levenni a szemét a kislányról, aki a szik-
lafal peremén túlnyúló deszka végén ült, nekik hát-
tal, mintha a puszta tekintetével helyén tarthatná
Milját.
 – Ez az ösvény felvezet – mondta Salomaa lehal-
kítva a hangját. – De úgy legalább fél kilométer az
út. Gyorsabb lenne felmászni.
Paula a sziklafalat méregette. Nem tűnt különö-
sebben nehéznek megmászni. Azonban tudta, hogy
nem mászhat fel. Képtelen gondolat volt.
Ha az izmai cserbenhagynák, lezuhanna.
És akkor senkin sem tudna segíteni.
– Maradjon itt! És most komolyan kérem, hogy
tegye, amit mondok – mondta Paula. – Húzódjon le
az ösvényről, és rejtőzzön el!
Megvárta, amíg Salomaa megteszi, amire kérte.
Aztán gyorsan a kislányra pillantott, aki továbbra
is a semmi fölött hintázott.
Elindult futva az ösvényen, amely a sziklától
visszakanyarodott a fák takarásába.

Nico Saarela keze remegni kezdett. Ám ennél is

rosszabb volt, hogy hányinger környékezte. Érezte,
ahogy a tudata egyre gyengül, de annyit még felfo-
gott, hogy ha enged az ingernek, akkor megfullad a
saját hányásától.
Egyre nehezebben tudta kivenni Millát, mintha
fátylon keresztül nézte volna. A kislány most
csendben volt. Vagy az is lehet, hogy az ő hallása
ment el. Megpróbált jobban ráfókuszálni a lányára,
de csak egy homályos alakot látott, amelynek a
körvonalai beleolvadtak a környező ürességbe.
Sírva fakadt.
Tudta, hogy már nem sokáig bír a deszkán ma-
radni.

Az ösvény elkezdett meredeken emelkedni. Már

biztosan közel jár.
Futás közben Paula hallotta, hogy a kutyaugatás
közeledik. Közel a segítség, de vajon időben odaér-
nek?
És ő?
A fák megritkultak, és Paula egy emberi alakot
pillantott meg úgy száz méterre. Lebukott, elővette
a fegyverét a pisztolytáskából, és kibiztosította. Az-
tán továbbment, közben nem vette le a szemét a
meredély szélén álló emberről. Valaki arra kény-
szerítette a kislányt, hogy üljön rá a deszkára, és
nem engedi le róla?
Amikor azonban Paula közelebb ért, felismerte
Nico Saarelát. Látta, hogy a férfi keze hátra van
kötve. És azt is látta, ahogy ide-oda imbolyog.
Újra futásnak eredt, és hallotta, ahogy Milja Sa-
arela az apját szólongatja.
Még ötven méter lehetett hátra. Saarela megbil-
lent oldalra, de csodával határos módon még vis--
szanyerte az egyensúlyát. Azután összegörnyedt,
mintha görcsei lennének.
Másodperceken múlt minden. Paula ráeszmélt,
hogy nem ér oda időben. Megpróbált odakiáltani
Saarelának, hogy tartson még ki, de a férfi nem bír-
ta tovább. A deszka megbillent, de Saarela még raj-
ta állt. Paula egyre csak futott, és látta, ahogy Sa-
arela kezd eldőlni.
Ebben a pillanatban meglátta Karhut, amint az
éppen felhúzza magát a sziklafal tetejére, és teljes
súlyával ráveti magát a deszkára.
Paula majdnem térdre rogyott a megkönnyebbü-
léstől.
Amikor a deszkához ért, ő is ráállt, hogy még
több súly legyen rajta.
– Leszedünk onnan. Nincs semmi baj! – mondta
Paula Milja Saarelának, aki, úgy tűnt, sokkot ka-
pott. Nico Saarela eszméletlenül hevert a deszka
túlsó vége mellett.
– Azt a mindenit! – mondta a még mindig a
deszkán fekvő Karhunak –, nem is gondoltam, hogy
tudsz sziklát mászni.
Hallotta a kutyák ugatását, és tudta, hogy hama-
rosan elkapják Samuli Suominent.
És már azt is tudta, mit fog elsőnek megkérdezni
a férfitól.
 Mi történt azon a napon, sok-sok évvel ezelőtt,
amikor Otto Paljakkával ott maradtak a kertben
hintázni?
 10
A mérleghinta valaha fehér volt, de mostanra
lekopott a festék, és kilátszik alóla a szürke fa.
A hinta nagy, és a telek egyetlen fájával együtt
uralja az egész kertet. Mintha megegyeztek
volna, a fa és a mérleghinta megosztoztak a
birodalmon, a határ pedig a kavicsos ösvény.
A mérleghinta régen egy játszótéren állt
sok gyerek örömére. Volt mászóka, homokozó,
egy kis körhinta és egy fehéren ragyogó mér-
leghinta. Aztán a játszótér új játékokat ka-
pott, és a fiú apjának, mert a fiúnak akkoriban
még volt apja, sikerült megszereznie a régi
mérleghintát, és felállította a családi ház kert-
jében. A fiú akkor még nagyon kicsi volt, sok-
kal kisebb, mint most, habár még most sem túl
nagy.
A fiú akkoriban éppen csak rajta tudott ma-
radni egyedül a mérleghintán, az apa a másik
végén ült, és lendületet adott a hintának, ki-
egyenesítette a lábát, majd újra behajlította. A
fiú nevetett, amikor csiklandozást érzett a
gyomrában. De aztán az anya megtiltotta a
hintázást, attól félt, hogy a fiú leesik, és beüti
a fejét. Amikor a fiú legközelebb ráülhetett a
mérleghintára, az apa már nem volt ott a má-
sik végén.
De akkor a hinta túlsó végére egy másik fiú
ült le. Egy fiú, aki ma piros pólót visel.
Amikor a piros pólós fiú van fent, belát a
konyhába, és látja a konyhában a nőt. A nő vi-
szont nem veszi észre a piros pólós fiút.
Amikor a mérleghinta másik vége emelke-
dik a magasba, a másik fiú átlát a sövény fö-
lött a szomszéd kertjébe. Látja a magas férfit,
aki fűnyírót tologat, a fején idétlen szalmaka-
lap. A férfin nincs ing, csíkos rövidnadrágban
van, vékony lábán gumicsizma.
Amikor a piros pólós ismét a magasba
emelkedik, látja, amint a nő feláll egy konyha-
székre.
Amikor megint a fiú van fent, arra gondol,
hogy a füvet nyíró szomszéd egy fura gólyára
emlékeztet az egyik gyerekkönyvből.
És aztán a piros pólós emelkedik fel. Látja,
hogy a nő kötelet akaszt egy kampóra a kony-
ha plafonján.
Fel és le.
A fura gólya most visszafordul, és a másik
irányba kezdi tolni a fűnyírót.
Fel és le.
 A piros pólós szeme elkerekedik. A nő a
konyhában kötelet tesz a nyakába.
Fel és le.
A gólyaember megérkezett a fűszőnyeg má-
sik végéhez, és ismét visszafordul.
Fel és le.
A szék a nő alatt felborul. Ő ott marad lógva
a kötélen, és ekkor észreveszi a piros pólós fi-
út. Egy pillanatra egymás szemébe néznek.
Azután a piros pólós feje ismét eltűnik.
Fel és le.
A gólya megállt. Levette a fejéről a szalma-
kalapot, és napbarnított csupasz karjával le-
törli a verejtéket a homlokáról.
Fel és le.
A piros pólós és a nő tekintete ismét talál-
kozik. A nő megpróbálja bedugni az ujját a
nyakát szorító kötél alá.
Fel és le.
A gólya vizet iszik egy műanyag flakonból.
Azután visszateszi a kalapot a fejére. És foly-
tatja a fűnyíró tologatását.
Fel és le.
A nő és a piros pólós fiú egy pillanatig egy-
mást nézik. A nő lába kapálózik, mintha meg-
próbálna futni a levegőben. Az ujjai a kötél alá
szorultak.
 Fel és le.
A fura gólya megállt. Nézi a mérleghintán a
magasba emelkedő fiút. Amikor a fiú int neki,
a gólya elfordítja a fejét, és továbbmegy.
Fel és le.
A nő lába már nem mozog. A piros pólós
észreveszi, hogy a nő szeme továbbra is nyitva
van, de a tekintete kezd megváltozni. A piros
pólós rámosolyog a nőre.
Fel és le.
A pázsit közepén egy nagy fatuskó megállí-
totta a fura gólyát és a fűnyíróját. A fatönkön
egy nagy fekete fazékban lila virágok vannak.
A gólya elkezdi a fatönk körül tologatni a fű-
nyíróját.
Fel.
A nő feje lebicsaklott. A piros pólós nem lát-
ja többé a nő szemét.
Le.
JÚNIUS
 1

Hartikainen hívta meg a társaságot az első körre.

Renko megtörölte a homlokát, és észrevette, hogy
még mindig izzad. A bár ablakán beszűrődő nap-
fényben jól látszottak a levegőben táncoló porsze-
mek.
– Paula miért nem jött kosarazni? – dörmögte
Karhu.
– Nem tudom. Csak közvetlenül az edzés előtt
kaptam az üzenetet. Meg kell hagyni, a főnök nél-
kül a játék totális káosz – jelentette ki Renko. – Na
persze az én játékom mindig olyan, de Paulával
legalább mégiscsak van valamilyen formája.
– Ez a csapatsport problémája. Ha egyvalaki hi-
ányzik, az egész kártyavár összeomlik. A boksz-
ringben elég, ha te magad ott vagy. Nem várhatsz
segítséget másoktól, te vagy a felelős a saját telje-
sítményedért – magyarázta Hartikainen Renkónak,
majd hozzátette: – Case closed.
– Még nincs. Éppen az a dolog szépsége, hogy
mindenki fontos része a gépezetnek. Vannak, akik
helyettesíthetők, míg másokat lehetetlen pótolni –
vitatkozott tovább Renko Hartikainennel, aki csu-
pán egy kézlegyintéssel válaszolt.
– Csak nem történt vele valami? – kérdezte Kar-
hu. Úgy tűnt, Paula távolléte továbbra is nyugtala-
nítja.
Az ilyesmi valóban szokatlan volt. Paula általá-
ban úgy szervezte a többi programját, hogy mindig
ott tudjon lenni az edzéseken. Ezúttal azonban va-
lami váratlan dolog jöhetett közbe, amit Paula egy-
általán nem részletezett.
– A főnök talán gondolt egyet, és átugrott Tal-
linnba – vetette fel Hartikainen, és vágott egy gri-
maszt. – Egyébként vannak már terveitek a nyári
szabadságra?
– Mi végig otthon leszünk. Persze Heikkit feltét-
lenül elviszem a vidámparkba – felelte Renko, és
egyszeriben olyan elkeseredettnek látszott, hogy
Hartikainen kezdte megbánni, amiért egyáltalán
feltette a kérdést.
Renkónak valószínűleg eszébe jutott, milyen
sokba fog kerülni eltölteni egy napot a vidámpark-
ban.
– Szükségünk van Paulára, hogy korrigálja a hi-
bákat, amiket a játék során vétünk – mondta Kar-
hu, mintha nem vette volna észre, hogy a beszélge-
tés témája ismét megváltozott. – Meg egyébként is.
 Renko rákönyökölt az asztalra, az ujjait össze-
érintette, így a két keze háromszöget vagy hegy-
csúcsot formázott, ő pedig meredten bámulta a
csúcsot.
– A hibák azért vannak, hogy kijavítsuk őket.
Ezenkívül pedig új felismerések születhetnek belő-
lük. Paljakka ügyében én például arra jöttem rá,
hogy a Broad Peak fordulópontot jelentett Suomi-
nen számára – mondta Renko, és bólogatott is hoz-
zá, hogy ezzel adjon további nyomatékot a szavai-
nak. Bekattant, ahogy mondani szokás.
– Szóval bekattant – ismételte meg elgondolkod-
va Hartikainen. – De mi miatt tartott majdnem há-
rom évig, amíg Suominen elkezdte a gyilkolászást?
– Küzdött ellene – mondta Renko, amire Hartika-
inen felhördült. – Ő legalábbis ezt állította.
– Suominen most kész bármit mondani – jelen-
tette ki Hartikainen. – Menthetetlen pszichopata.
– Nem egészen – felelte Renko. – Megbánta, hogy
megölte Jere Sallinent.
A kihallgatások során, melyeket Paula vezetett,
úgy tűn, hogy Suominen valóban őszintén sajnálta
a kamaszfiút, akit felakasztott a játszótéren.
– Az a bizonyos gyilkos ösztön. Minden mást el-
nyomott – mondta Renko mindentudóan. – Suomi-
nen az gondolta, azzal, hogy megöli Otto Paljakkát,
kiöli magából a gyilkolási vágyat, de épp ellenkező-
leg történt.
– Magyarázkodás – hördült fel Hartikainem.
– Majd kiderül az elmeorvosi vizsgálat során –
közölte Renko. – De szerintem az elmélet helytálló.
– Vagy úgy – mondta Hartikainen, és kihörpin-
tette a sörét. – Jöhet egy második kör?
– Én nem kérek – tiltakozott Renko, és ő is kiitta
a poharát. – Mennem kell.
– Megértem – felelte Hartikainen. – És te?
Karhu bólintott, azután felállt, hogy a pulthoz
menjen, habár az ő korsója még félig volt. Renko a
bár ajtajából visszaintett Hartikainennek és Karhu
hátának.
– Megfigyelted, hogy Renko mostanában nem
szokott beszállni a rendelésbe? – kérdezte Karhu,
amikor két teli korsó sörrel visszatért az asztalhoz.
– Hogyhogy? – kérdezte Hartikainen. – Ő nem
szokott ugyanúgy fizetni egy-egy kört, ahogy min-
denki más is?
– Régebben igen. De már jó ideje nem fizetett
egyetlen kört sem – mutatott rá Karhu. – Nekem
úgy tűnik, direkt csinálja, és hagyja, hogy te többet
fizess.
– Tényleg? – kérdezte Hartikainen, és megdör-
zsölte az állát. – Akkor ezentúl jobban oda kell fi-
gyelni.
62. LEVÉL

Drága fiam, Pauli!

Bármi történik is, te mindig az én drága fiam

leszel. Mindig, még akkor is, ha ezt a szerete-
tet soha nem tapasztalhattad meg. Elrejtve
hordoztam magamban.
Gyerekkoromban néha elképzeltem, ahogy
az anyám őrzőangyalként tekint le rám a
mennyből. Ma a bíróságon én is titokban néz-
tem a saját fiamat egy felhő széléről. De az a
felhő nem egy patyolatfehér bárányfelhő volt,
hanem egy sötétlő viharfelhő, ami fenyegetően
tornyosult a horizonton.
Az, amit tettél, megváltoztathatatlan. Még
ha az igazságszolgáltatás szemében le is töl-
töd érte a büntetésed, az sem hozza vissza az
áldozatot. Anyádként valahogy abban re-
ménykedtem, hogy valamilyen rettenetes fél-
reértésről van szó, de rendőrként nagyon is jól
megértettem, mi történt.
 Visszagondoltam arra a kicsi kézre, amit
egykor megsimogattam a szülőszobán. És
ahogy azt a kezet néztem ma a bírósági tár-
gyaláson, lehetetlen volt beleképzelnem a kést,
amely kioltotta egy másik ember életét.
El tudom képzelni a rémület bénító érzését,
amikor felfogtad, mit tettél. És hogy ezt a cse-
lekedetet már nem lehet meg nem történtté
tenni. Ahogy megjelent benned ez a rémület,
akár egy fekete pont, ami lassan elkezdett nő-
ni, nagy, sötét örvénnyé növekedett, és azzal
fenyeget, hogy teljesen elnyel. Ahogy ez az ör-
vény még most is ott tajtékzik benned.
Meg kell fékeznem azt az örvényt. Én is fele-
lősnek érzem magamat azért, ahova jutottál.
Úgy gondolom, mindenkinek felelősséget
kell vállalnia a saját cselekedeteiért. Te vagy
az én cselekedetem.
Eljött az ideje, hogy vállaljam a felelősséget.

Anya
 2

A fiatalember belép az üres látogatóhelyiségbe.

Távolabb húzza a széket az asztaltól vagy másfél
méterre, és miután leül, keresztbe rakja a lábát. Fél
perc múlva megcseréli, most a bal van felül, meg-
fogja a bokáját, és hátrabillenti a széket. Kedve
lenne fütyörészni, de nem jut eszébe megfelelő dal-
lam.
Kis idő múlva közelebb húzza a széket az asztal-
hoz, és jobb keze ujjaival elkezd dobolni az asztal-
lapon. A látogatószoba függönyét nézi. Ugyanaz,
vagy legalábbis ugyanolyan színű, mint az első al-
kalommal, amikor ebben a helyiségben ült. Ugyan-
ennél az asztalnál. Akkor a látogató az a férfi volt,
akit élete első tizennyolc évében az apjának tekin-
tett.
A függönyről beszélgettek. Apa hosszan latolgat-
ta, hogy a színe vajon zöld vagy mégis inkább kék.
Végül a fiú azt mondta, hogy a függöny valószínű-
leg türkizkék. Apa zavartan elnevette magát és ezt
mondta: „Hát persze hogy türkiz.”
 A beszélgetés ezzel tulajdonképpen be is fejező-
dött. Apa csak annyit mondott, hogy anya számára
túlságosan nehéz ez az egész. Időre van szüksége,
és majd akkor jön el őt meglátogatni, amikor ké-
szen áll rá.
Ez a pillanat mindeddig nem érkezett el.
Anya.
A fiú most ezt a szót ízlelgeti.
Tizennyolc éven keresztül volt apja és anyja, az-
után a szülei egyszercsak elmondták, hogy valójá-
ban örökbe fogadták. Ennek a ténynek nem kellett
volna semmit megváltoztatnia. Ők nevelték fel,
minden szeretetüket neki adták. Ha úgy akarja,
ezentúl szólíthatja őket Karinak és Maijának, de ők
mindig apa és anya maradnak a számára.
A fiú újból dobolni kezd az asztalon. Aztán az uj-
jak megállnak az asztal felett a levegőben. A falon
lévő órára mered, erősen fülel, hogy meghallja az
óramű ketyegését, és várja, hogy lássa, amint a mu-
tató előremozdul. És éppen akkor, amikor a mutató
megmozdul, hallja, hogy kinyílik az ajtó.
A szobába belépő nő magas termetű. Teljesen
más, mint Maija.
A férfi nem emlékszik, hogy valaha is találkozott
volna a nővel, mégis megismeri. Az arcvonásaiban
van valami ismerős. Valami, amit a férfi gyakran
látott a saját arcán, amikor belenézett a tükörbe.
 Amikor a nő az asztalhoz közeledik, a fiatalem-
ber a tekintetét ismét a türkizkék függöny felé for-
dítja. Odakint süt a nap, gondolja, miközben a láto-
gató megáll az asztal másik oldalán.
– Szia! Paula vagyok – mondja a nő, és kis szüne-
tet tart, mielőtt folytatni tudja: – Én vagyok az
anyád. Megengeded, hogy így mondjam?
A fiú vállat von, és elnéz Paula mellett. Aztán ő is
bemutatkozik.
– Mikko. Engem Mikkónak hívnak.
– Természetesen – suttogja Paula, mintegy men-
tegetőzve, aztán hangosan elismétli a nevet: –
Mikko.
Paula kihúz egy széket az asztal alól, és leül
Mikkóval szemben.
– Hozhattál volna egy karton cigit – mondja
Mikko, de még mindig nem néz Paula felé.
– Küldhetek postán. Milyet szívsz?
– Piros marbit. Ugye nem zavar, hogy cigizem? –
kérdezi Mikko, és végre Paula felé fordul. Azután
még dacosan hozzáteszi: – Anya.
Paula megvonja a vállát. A fiú szájának az egyik
sarka kicsit mintha mosolyra húzódna, amikor rá-
ismer a mozdulatra, ami pontosan olyan, mint az
övé volt az előbb. Ez a nő vagy utánoz engem, vagy
ugyanolyanok a gesztusaink, gondolja magában.
 Mikko az asztalra könyököl, és az állát ökölbe
szorított kezére teszi. Először néz egyenesen Paula
szemébe, igaz, csak egyetlen rövid pillanatra.
Ugyanolyan színű szempár, mint az övé.
– Hogy érzed magad itt? – kérdezi Paula, közben
azonnal rájön, milyen idiótán hangzik a kérdés.
Mikko azonban nem zavartatja magát. Megint el-
néz Paula mellett.
– A körülményekhez képest jól. Sikerült leáll-
nom. Nyilván ezt akartad hallani, nem?
– Igen – feleli Paula.
– Ez nem annyira magától értetődő ebben az
épületben. Zsaruként nyilván fogod.
Paula bólint. Igen. Tudja. De ostobának hangoz-
na ebben a helyzetben azt mondani, hogy büszke a
fiára. Hosszú csend következik, amit végül Paula
tör meg egy kérdéssel:
– Olvastad a leveleimet?
Mikko megint elnéz Paula válla fölött, majd bó-
lint.
– Biztosan sok kérdésed van – folytatja Paula.
Mikko Paulára pillant, és közönyösen megvonja
a vállát. Aztán tovább bámul Paula háta mögé,
olyan intenzíven, hogy Paulának muszáj hátranéz-
ni, áll-e ott valaki. Nem áll. Amikor visszafordítja a
tekintetét, a fiú őt nézi. Mikko tenyerét az asztalra
teszi, mintha megpróbálná lenyomni, nehogy a bú-
tor elkezdjen lebegni.
– Pont most nincs kérdésem. Nekem csak rohad-
tul sok válaszom van, és gőzöm sincs, milyen kér-
désekhez tartoznak.
Mikko mélyen Paula szemébe néz.
– De neked biztos van kérdésed – mondja Mikko.
– Ha azt kérdezed, miért kezdtem el anyagozni,
vagy miért késeltem, akkor nem szolgálhatok ne-
ked válasszal. Az ugyanis senkinek sincs. Ezek
amolyan shit happens dolgok.
– Értem – mondja Paula, majd folytatja: – Egy
kérdésem lenne, ha szabad.
– Mondjad. Válaszolok, ha kedvem van. Vagy ha
tudok.
– Az a lakás, ahol az egész történt… Kinek a la-
kása volt?
– Lurié… vagyis az áldozaté. Én is sokszor csö-
veztem ott. És nyomtam a szert.
– De ugye nem Luri volt a tulajdonosa?
– Persze hogy nem, úgy bérelte.
– Ki adott neki bérbe egy olyan lakást? Nem úgy
nézett ki, mint egy… bocsánat, szokványos narkós
kéró – mondja Paula, és észreveszi, hogy úgy be-
szél, mintha hivatalos kihallgatást vezetne.
– Igaz. Luri talán albérlő volt. Valójában a haver-
ja bérelhette, nem tudom, kitől.
 – Haver? Te ismerted ezt a havert?
– Nem, és a figura tulajdonképpen nem is volt
Luri haverja. Talán csak valami díler volt, akitől
Luri a cuccot kapta, hogy árulja.
– Díler?
– Zsaruként nyilván tudod, mi az a díler.
Paula bólint.
– Na jó, a fazon lehetett éppen valami unoka-
testvér keresztapjának a névrokona is, nem tudom.
És ha tudnám, akkor sem mondanám el. Én nem
köpök be senkit.
– Értem – mondja Paula, és még mindig úgy érzi,
mintha gyanúsítottat hallgatna ki.
– Ennyi volt, vagy akartál még valami mást is? –
kérdezi Mikko. Csalódottnak tűnik.
– Igen, van más is – feleli Paula.
Hosszú ideig hallgatják a fénycsövek sistergését.
Azután Paula leteszi a tenyerét az asztalra, szét-
nyitja az ujjait, és egy darabig a kezét nézi. Utána
lélegzetet vesz, és hátradől. A szék majdnem meg-
billen.
Paula ismét Mikkót nézi, aki türelmesen vár. Egy
ideig kénytelen bátorságot gyűjteni.
Végül Paula megkérdezi:
– Tudod, hogy milyen betegség az ALS?