Krúdy Gyula (1878–1933) Nyíregyházán született a negyvennyolcas hagyományokat

élénken ápoló dzsentricsaládban. Nagyapja, Klapka egykori adjutánsa a nyíregyházi

honvédmenház parancsnoka volt. Nagyapjának öccse (Krúdy Kálmán) a szabadságharc után
betyárként „tovább harcolt” (kalandos életét Mikszáth is földolgozta). Édesapja ügyvéd volt,
anyja a Krúdy házban volt cseléd, és csak akkor házasodtak össze, amikor már tíz gyermekük
született. Apai nagyanyja – Radics Mária – is óriási hatással volt rá. A művelt, a misztikus
dolgokban (pl. jóslás) is járatos dalmát származású asszony meséi, meghatározó élményei
voltak. Híres Álmoskönyve(1920) is jórészt nagyanyja magyarázatain alapul. A család
Nógrád megyéből származott el, és Krúdy büszke volt a Mikszáthokkal való rokonságára.
Iskoláit Szatmárnémetiben, a felvidéki Podolinban és Nyíregyházán végezte. Első
elbeszéléseit 15 éves korában publikálta, gimnazista korában majd száz novellája jelent meg.
Érettségi után Debrecenben, majd Nagyváradon újságíróskodott, 1896-ban Pestre költözött, s
csak az írásnak élt.
Folyamatosan és rengeteget írt. Munkájában – és csak ebben – rendszeresség, módszeresség
jellemezte. Írt a kor összes jelentősebb lapjában, folyóiratában, de soha nem csatlakozott
egyetlen irányzathoz, laphoz sem. Napjainak első felét a reggeli óráktól az írás töltötte ki,
déltől kezdte meg különös életét. Már életében legendákat, anekdotákat meséltek furcsa
szokásairól, heves vérmérsékletéről, erejéről, különcségeiről. Mikor már a legtöbben kocsin
utaztak, ő lóháton közlekedett, képes volt az ebéd vagy a vacsora egyes fogásait különböző
helyeken elkölteni; gáláns, nagyvonalú udvarló volt, szerette a szerencsejátékokat, rengeteget
utazott, de szinte csak Magyarországon belül. Elbeszéléseinek, regényeinek ezek mind fő
motívumai. Evés, ivás, szerelem, utazás: mindezek vonzó és kellemes részei életünknek,
Krúdy elbeszélő műveiben azonban különös hangulatok, érzések társulnak e motívumokhoz.
Életmódja valójában nem volt egyedi, hisz a korszak művészei közül sokan hasonló
önpusztító életet éltek.
A sok munka, az önpusztító élet még a robusztus Krúdy szervezetét is kikezdte, egészsége
megrendült, anyagi helyzete is megromlott. Margitszigeti lakását fel kellett adnia, egy
szegényes óbudai kis házba költözött, súlyos adósságai voltak. Utolsó éveiben – bár
rendületlenül tovább dolgozott – nyomorgott, még villanyát is kikapcsolták. 1933. május 12-
én halt meg Budapesten.

Hatalmas életműve mintegy 90 regényből, 2400 elbeszélésből, novellából, harminc színműből

és majd 1800 cikkből, riportból, tudósításból áll. A döbbenetes életmű színvonala egyenetlen:
elbeszélő művei között is vannak gyengébben sikerültek, cikkei írására pedig nyilván sokszor
anyagi szükségletei is kényszerítették.
Krúdy művészete sajátosan ível át Jókai és Mikszáth munkásságától a századforduló
novellisztikáján át a modern prózába. Külföldi szerzők közül elsősorban Dickens, Turgenyev
és Maupassant hatását emelik ki művészetével kapcsolatban.
A XIX. század prózai hagyományainak folytatása, az impresszionizmusés szecesszióhatása
mellett egyedi sajátossága – kompozíciós szervező eleme – műveinek a való időt
szertefoszlató, feloldó, az idősíkok egymásba játszására lehetőséget
adó álomés emlékezés.Krúdy jól ismerte Freud magyar tanítványát, a pszichoanalízis magyar
úttörőjét, Ferenczi Sándort és általa a híres bécsi tudós álomelméletét. S mivel az álom-
motívum nemcsak mesei, folklorisztikus eredetű műveiben (például
az Álmoskönyvben) jelentkezik – ismervén a kor legmodernebb tudományos nézeteit is –,
feltételezhető, hogy nem véletlenszerűen, hanem tudatosan alkalmazta a motívumot.
Az álomképek és a valóságos történések egybemosása látomásossá teszik epikus alkotásait,
tág teret engednek a szabad asszociációknak s a való világ helyébe lépő, de attól teljesen el
nem szakadó regényvilágnak. Történeteiben másodlagossá válik az idő linearitása, a felidézett
emlékek, élmények, álmok kapcsolatokat teremtenek múlt és jelen, fikció és realitás,
történelem és mítosz között.
Schöpflin Aladár Krúdy stílusát a zenével rokonítja, a szerzőt pedig magányos, (improvizáló)
gordonkásnak nevezi. Szauder József a fúga műfajához hasonlítja Krúdy írásművészetét: azt
is hangsúlyozza, hogy a visszatérő motívumok nemcsak improvizatív változatokként jelennek
meg a művekben, mögöttük logika, rendszeresség, tudatosság rejlik.
Krúdy elbeszélő műveinek valóságalapját a háttér, a környezet jelenti. Valósággal
szerelmese volt a magyar tájnak (elsősorban a Felvidéknek és szülőföldjének), és nála senki
sem szerette és ismerte jobban a Józsefváros utcácskáit, Óbuda hangulatos kocsmáit, a Tabán
varázslatos mikrovilágát. Ahogyan Dickens vagy Balzac London és Párizs „mítoszát”,
ő Budapest mítoszátteremtette meg.
Nem a társadalom ábrázolása izgatja elsősorban, bár történeteinek karakterei között
meglehetős pontossággal jelennek meg a kor jellegzetes alakjai (fiákeresek, pincérek,
utcalányok, mesteremberek, cselédek, úrinők, katonák, polgárok, értelmiségiek). Jobban
érdekelték a hangulatok, pillanatok, az egyszeri élmények megragadásának lehetőségei,
a környezet egy-egy vonzó részlete, egy-egy helyszín, napszak, esemény (például egy
hajnali séta Pest utcáin, szerelmi légyott a temetőben, egy tabáni kiskocsma udvarának
„piruló” ecetfája a délutáni verőfényben) illúziókeltő hatásai.
A valóság tehát inkább fontos kulisszája, mint témája a történeteknek. A való világ
eseményei, történései teremtik meg a lehetőséget a realitástól való elszakadásra. Az időtől és
tértől való elszakadás sohasem lehet teljes, épp ezért az elbeszélések, regények hangulatát
átszövi egyfajta méla szomorúság is, az „éber” elbeszélő (vagy főszereplő) gyakran mélyen
pesszimista, kiábrándult (dezillúzió). A keserűség, szomorúság, pesszimizmus, az ébrenlét
szétfoszlatja az álomképeket, s magányossá teszik a való – a szerző szavával „átmeneti” –
világban magát idegennek érző, helyét nem találó főhőst és az elbeszélőt.
Elbeszélő és főhős alakjai többféleképp olvadnak össze a Krúdy-művekben. Több művében a
főhős az elbeszélő, vagy a főhős nem más, mint az elbeszélő (szerző) alakmása (pl. Szindbád,
Rezeda Kázmér), de alkalmazza a monológ és a nézőpontváltás eszközét is.
A magánbeszédek, monológok gyakran látszólagos párbeszédek, a szereplők (elbeszélő)
másokkal, másokhoz beszélnek, de valójában saját gondolatvilágukba merülve
monologizálnak. Ennek egyik oka, hogy hősei magányosak, az író saját magányélménye
tükröződik hősei excentrikus elmélkedéseiben.
motívum: az irodalomban a műalkotás egy eleme, a mű egészében vagy a szerző életművében
többször is visszatérő, meghatározott nyelvi formában felbukkanó egységes képzettartalom
impresszionizmus : a modernség irányzata; a pillanatnyi hangulat, érzéki benyomás művészi
ábrázolását hirdető XIX. század végi képzőművészeti, zenei és irodalmi irányzat; az
elnevezést eredetileg gúnyos értelemben használta Leroy francia újságíró 1874-ben, a modern
képzőművészek egyik első kiállításán Monet festménycíméből kölcsönözve a szót;
legjelentősebb képviselői a festészetben: Monet, Renoir, Cézanne, Degas; a szobrászatban
Rodin, a zenében Debussy és Ravel, a magyar irodalomban Tóth Árpád, Babits Mihály,
Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula; az irányzat a pozitivizmussal való szembefordulás művészi
megnyilvánulásaként is értelmezhető.
szecesszió: „elszakadás, kivonulás” (gör.-lat.); a modernség jellegzetes túldíszített
stílusirányzata, a hivatalos vagy akadémikus stílussal szembeforduló irányzat
Krúdy Gyula a századforduló idején a magyar novellairodalom egyik legfontosabb
megújítójaként jelentkezett. Életművének kiemelkedő alkotásai a Szindbád-novellák, amelyek
a szecessziós és impresszionista próza mintadarabjai is egyben. Értelmezésemben A hídon
című novellát vizsgálom meg abból a szempontból, hogyan jelenik meg bennük az emlékezés
folyamata, az említett stílusirányzatok vonásai, valamint az utazás irodalmi toposza.
A hídon című novella a klasszikus elbeszélés szerkezeti sajátosságait követi, de el is tér attól.
Az expozíció az idősödő, halálra készülő Szindbádnak, a hajósnak alakját mutatja be, amint a
sztambuli bazárban pipáját szívogatta. A fordulat, mely az alaphelyzet megváltozását
eredményezi, az emlékezés motívumához köthető („eszébe jutott fiatal korából egy város”).
Ez indítja el a cselekményt, melyben a főhős visszatér fiatalkorának színhelyére, az álmos
kisvárosba, ahol újraéli régi élményeit, felfedezve régi szerelmének, Amáliának emlékét és
lányának medalionjában – mintegy a novella tetőpontjaként – önmagát. A zárlatban
megjelenített híd, folyó és erdő képe keretbe ágyazza a történetet.
Az elbeszélés azonban háttérbe szorul a novellában, a történet helyett maga az emlékezet és
annak megbízhatósága kerül középpontba. Ezt emeli ki a novella stílusa. A halál közeledte, a
pipa füstje, a jelenből való elvágyódás, a jelzős szerkezetek és indázó mondatok szecessziós
hangulatvilágot teremtenek. Szindbád nosztalgiával gondol vissza ifjúkorára. Az emlékezés
folyamata szín-, hang- és tapintásérzetekkel kapcsolódik össze („piros háztetők”, „színes
kavicsok”, „töredezett betűk”, „sarkantyúját pengette”). Az ifjúkor tapasztalatainak,
hangulatának felidézése a nyelv atmoszférateremtő erejének, az impresszionizmus
stíluseszközeinek felhasználásával alakítja ki az emlékképet, amelynek utazása folyamán ered
nyomába a főhős.
Az emlékezés tere és ideje eltér az objektív valóság tér- és időviszonyaitól. A narrációban
összemosódik az elbeszélő és Szindbád szubjektív nézőpontja: az emlékező tudatba nyer
bepillantást az olvasó. „A városka […] mintha mit sem változott volna […], a toronyórák is
megállottak itt. Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen idő talán soha sincs.” Múlt és
jelen egyetlen misztikus pillanatba sűrűsödik össze: Szindbád úgy érzi, visszatért „dicsősége,
boldog szerelme színhelyére”. A cukrászbolt betűinek aranyozása, a sarkantyúk pengése, a
biliárdasztalon futkározó golyók, a cukrászné megjelenése és a medalion feltűnése éppúgy
idézik meg a jelenben a múltat, ahogyan Marcel Proust regényének híres madeleine-epizódja.
Csak egy-egy megjegyzés tájékoztat arról, hogy Szindbád egy déjà vu élmény részese, nem a
már megtörtént események újraélője: „a betűk aranyozása persze lekopott régen”, Szindbád
sarkantyúi helyett a fiatal tiszt sarkantyúi pengenek, az új posztóval bevont biliárdasztalon
gyorsabban futkároznak a golyók, a cukrászné nem Amália, hanem a lánya, és Szindbádnak el
kell merengnie azon is, mennyire megváltozott a medalionban látható arcképhez képest. Az
emlékezés folyamata ily módon egymásra vetíti a múltat és a jelent, az állandóság és az
elmúlás kettős tapasztalatával szembesíti hősét.
A Szindbád által megtett utazás egy kisvárosba, azon belül is egy cukrászdába vezetett. Az
utazás motívuma azonban metaforikusan is értelmezhető: Szindbád saját múltjába, emlékei
közé tett belső utazásként. Ezt az értelmezést erősíti az utazást keretbe ágyazó híd és folyó
motívuma is: a folyó a folytonos változás, az idő és az elmúlás jelképe, míg a híd az
állandóságé, a változatlanságé, mely két partszakaszt köt össze egymással. Szindbád a novella
elején a híd kőpárkánya mellett áll: fiatalság és férfikor, jelen és jövő határán, ahonnan
„álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket”, a novella végén azonban már azt
olvashatjuk a hídról: „ahonnan sokáig elgondolkodva nézte az alkonyatban álmodozó messzi
erdőségeket”, talán az álmok, a titkok, az elmúlás, az én legbensőbb világát. A novella
olvasója egyszerre lehet részese a fiatalkori álmodozó Szindbád élményeinek és az időskori
elgondolkodó Szindbád történetének.
Az emlékezés tehát egyszerre a múlt újraélésének élménye és elgondolkodásra késztető
folyamat. Mint Szindbád esetében megfigyelhető, segítségével az ember megőrizheti önmagát
s elgondolkodhat jelenéről és jövőjéről. „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?” –
az emlékezet nélkül nem tudjuk megválaszolni a kérdéseket. Ehhez eltűnt idők nyomába kell
erednünk.