Minden testek sorsa Raven Fisher és

Simpson 1 1st Edition Ambrose Parry

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookstep.com/product/minden-testek-sorsa-raven-fisher-es-simpson-1-1st-ed
ition-ambrose-parry/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Une Lignée corrompue Raven Fisher 3 1st Edition Ambrose

Parry

https://ebookstep.com/product/une-lignee-corrompue-raven-
fisher-3-1st-edition-ambrose-parry/

Die Tinktur des Todes Die Morde von Edinburgh 1 1st

Edition Ambrose Parry

https://ebookstep.com/product/die-tinktur-des-todes-die-morde-
von-edinburgh-1-1st-edition-ambrose-parry-2/

Die Tinktur des Todes Die Morde von Edinburgh 1 1st

Edition Ambrose Parry

https://ebookstep.com/product/die-tinktur-des-todes-die-morde-
von-edinburgh-1-1st-edition-ambrose-parry/

A morte do adivinho (Coleção Clube do Crime #1) 1st

Edition Rudolph Fisher

https://ebookstep.com/product/a-morte-do-adivinho-colecao-clube-
do-crime-1-1st-edition-rudolph-fisher/
Destello 1st Edition Raven Kennedy

https://ebookstep.com/product/destello-1st-edition-raven-kennedy/

Brillo 1st Edition Raven Kennedy

https://ebookstep.com/product/brillo-1st-edition-raven-kennedy-2/

Gild 1st Edition Raven Kennedy

https://ebookstep.com/product/gild-1st-edition-raven-kennedy/

Brillo 1st Edition Raven Kennedy

https://ebookstep.com/product/brillo-1st-edition-raven-kennedy/

Brillo 1st Edition Raven Kennedy

https://ebookstep.com/product/brillo-1st-edition-raven-kennedy-3/
 Minden testek sorsa
I összesen Raven, Fisher és Simpson
Ambrose Parry
Könyvmolyképző (2022-04)

Címke: krimi, regény, történelmi fikció

krimittt regényttt történelmi fikcióttt

A Régi Városban halott fiatal nőkre bukkannak, akik mind hasonlóan

hátborzongató véget értek.

Will Raven, az orvostanhallgató, az Új Városban hamarosan a

zseniális és híres dr. Simpson tanonca lesz

Simpson mindenkit fogad a megosztott város leggazdagabbjától a

legszegényebbjéig. A háza senkiéhez sem hasonlít,

tömve van az odalátogató tudósokkal és merész kísérletekkel az

érzéstelenítés új gyakorlatában. Raven itt ismerkedik meg Sarah
Fisherrel, aki felismeri a fiút kísérő veszélyt, és azonnal ellenszenvesnek
találja Ravent. A lány ugyanolyan intelligens, mint ő, de nem
rendelkezik előjogokkal, amelyekből különösen az orvosi képzés lenne
számára fontos.

Miután mindkettejüknek megvan rá az oka, hogy közelebbről is

vizsgálni kezdjék a titokzatos haláleseteket, Raven és Sarah beleveti
magát Edinburgh alvilágának legsötétebb árnyai közé, ahol, ha életben
akarnak maradni, túl kell lépniük különbségeiken.

Add át magad a rejtélyeknek!

AMBROSE PARRY
Minden testek sorsa
Natalie-nak
 EGY
Egy rendes történetnek nem volna szabad egy halott prostituálttal
kezdődnie, és elnézést kérünk miatta, hiszen tudjuk, hogy tiszteletre
méltó ember nem szeret ilyesmin gondolkodni. Will Ravent azonban
1847 telén éppen annak a feltételezése indította el végzetes útján, hogy
Edinburgh úri népei visszarettennek majd az efféle eseményektől.
Raven senkitől sem várta volna el, hogy szegény Evie Lawson
holttestének megtalálását a saját története kezdetének tekintse, ám az
motiválta igazán, hogy a lány történetének ne ez legyen a vége.
Egy canongate-i ház negyedik emeletén, egy hideg, rozoga
padlásszobában talált rá. A helyiség bűzlött az italtól és az izzadságtól,
amit alig enyhített valami illatosabb dolog kegyelmes fuvallata: nőies
parfüm, ez bizonyos, még ha olcsósága olyan nőre vallott is, aki magát
bocsátja áruba. Ha Will ezzel az illattal az orrában lehunyta a szemét, el
tudta képzelni, hogy a lány még mindig jelen van, és talán éppen
harmadjára vagy negyedjére készül levonszolni magát az utcára
ugyanennyi órán belül. A fiú szeme azonban nyitva volt, és ahhoz, hogy
tudja, nincs pulzus, nem volt szükséges megérintenie a lány csuklóját.
Már elégszer látott holttestet ahhoz, hogy megértse, Evie nem
könnyen költözött át a másvilágra. A lepedője felgyűrődött a teste
körül, több vonaglásról téve tanúbizonyságot, mint amennyit a lány
tettetett szenvedélyében valaha véghez vitt, és Raven attól tartott,
tovább is tartott a dolog, mint Evie bármely korábbi megbízása. A lány
teste távolról sem feküdt örök nyugalomban, sokkal inkább kicsavarva,
mintha a fájdalom, ami magával ragadta, azóta is vele lenne, és a halál
nem oldozta volna fel. A szemöldökét továbbra is ráncba vonta, az ajkai
elnyíltak. A szája mindkét sarkába hab gyűlt.
Raven megérintette a lány karját, majd gyorsan elengedte.
Megdöbbentő volt a hidegsége, pedig számítania kellett volna rá.
Nem volt ismeretlen dolog számára a holttestek tapintása, ám ritkán
kellett olyannal foglalkoznia, akinek még melegen ismerte az érintését.
A pillanatban, amikor hozzáért, valami ősi érzést mozdított meg benne a
tény, hogy Evie már nem valaki, hanem valami.
Raven előtt sokan látták a lány átváltozását ebben a szobában: a
vágyaik összességéből szükségtelen magvak nyomorult edényévé vált,
imádták őt, és a beteljesülés után gyűlölni kezdték.
 Ő azonban nem. Akárhányszor háltak együtt, Raven csupán azon az
egyetlen átváltozáson törte a fejét, hogyan emelje ennél magasabbra a
lányt. Ő nem csupán egy újabb ügyfél volt. Barátok voltak. Vagy nem?
Ezért osztotta meg vele Evie abbeli reményét, hogy szobalányként állást
talál egy tiszteletre méltó háztartásban, és Raven ezért ígérte meg neki,
hogy ha majd a megfelelő körökben kezd mozogni, beajánlja valahová.
Ezért fordult hozzá a lány segítségért.
Azt nem árulta el, hogy mire kell a pénz, csak azt, hogy sürgős.
Raven arra gondolt, tartozik valakinek, de semmi értelme sem volt
megpróbálni kiszedni belőle a hitelező kilétét. Evie ahhoz túlságosan is
gyakorlott hazudozó volt. Azonban meglehetősen megkönnyebbült, és
könnyesen hálásnak tűnt, amikor Raven odaadta neki az összeget. Azt
nem mondta meg, honnan szerezte a pénzt, így titokban tartotta az
aggodalmát is, hogy mindkettejüket ugyanaz a pénzkölcsönző kötelezte
le, ezzel Evie tartozása pedig gyakorlatilag átvándorolt hozzá.
Két guinea – ennyi pénzből Raven több hétig is elélt volna, vagyis
olyan összeg volt, amit nem tudott azonnal visszafizetni.
Mégsem bánta. Segíteni akart. Tudta, hogy van, aki csak horkantana
a gondolatra, de ha Evie hitt benne, hogy szobalányként újrakezdheti,
akkor ő kétszer olyan erősen hitt benne a lány kedvéért.
Ám a pénz nem mentette meg Evie életét, számára már nem volt
menekvés.
Raven körbenézett a szobában. Két gyertyacsonk pislákolt egy-egy
ginesüvegre ragasztva, egy harmadik már régen semmivé olvadt. Az
aprócska kandallóban alig világított némi parázs, amire Evie más
körülmények között néhány órával ezelőtt takarékosan új szenet tett
volna a közeli vödörből. Az ágy mellett egy lavór alján víz állt, a szélén
rongyok lógtak, nem messze pedig egy kancsó várakozott. A lány
ezekkel tisztálkodott esemény után.
Hozzájuk közel egy felborult ginesüveg hevert, alatta szerény tócsa
tanúskodott róla, hogy nem sok volt benne, amikor a földre esett.
Az üvegen nem volt címke, az eredete ismeretlen, így Willnek gyanús
volt. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy valami sikátor
bélrothadás-főzője véletlenül halálos italt kotyvaszt. Ezt a feltevést
tovább bonyolította az ablakpárkányon álló, félig még teli üveg brandy
látványa. Bizonyára egy ügyfél hozta.
 Raven elgondolkodott rajta, vajon ugyanaz volt-e, aki látta Evie
haláltusáját, és aki sietségében ott felejtette az üveget, amikor a
következmények elől menekült. Ha igen, miért nem hívott segítséget?
Valószínűleg azért, mert egyesek számára nem rosszabb, ha beteg
lotyóval találják őket, mint egy halottal, tehát miért is hívta volna fel
magára a figyelmet? Ez Edinburgh: nyilvánosan illendő, négyszemközt
bűnös, az ezer titkos személyiség városa.
Igen. Néha még a magjukat sem kellett kiönteni, hogy az edény
megváltozzon.
Újra belenézett a lány szemének üres, üveges tükrébe, a torz álarcba,
ami mintha Evie régi arcát gúnyolta volna. Vissza kellett nyelnie a
torkában sűrűsödő gombócot. Raven először négy éve, iskolás fiú
korában látta meg Evie-t, akkor, amikor George Heriotnál tanult. Eszébe
jutottak az idősebb fiúk tenyere mögött elsuttogott szavak, akik tudták
az igazat arról, amit láttak, amikor megpillantották a lányt a Cowgate-
en sétálni. Tele voltak a kívánós lenyűgözöttség és a félelmes lenézés
furcsa keverékével, és óvatosan fogadták az ösztöneik által diktált
érzelmeket. Már akkor is vágytak a lányra, és pontosan ugyanannyira
gyűlölték.
Semmi sem változott.
Abban az életkorban a jövő még úgy is elérhetetlennek tűnt Raven
számára, hogy teljes gőzzel robogott felé. A lány egy olyan világ
követének tűnt, amiben ő még nem kapott letelepedési engedélyt.
Ennélfogva maga felett állóként tekintett Evie-re, még azután is, hogy
felfedezte, a jövő elkerülhetetlenül megérkezett, és megtanulta,
pontosan mennyire könnyű bizonyos dolgokat megkapni.
A lány sokkal idősebbnek, sokkal világiasabbnak tűnt, amíg Raven
meg nem értette, hogy a világnak csupán egyetlen apró, komor
szegletét látta, mégis sokkal többet, mint amit bármely nőnek szabad
lett volna látni. Nő? Lány. Később megtudta, hogy Evie majdnem egy
évvel fiatalabb volt nála. Tizennégy körül lehetett, amikor
megpillantotta a Cowgate-en. Mennyit nőtt a képzeletében az első és a
között a pillanat között, amikor a magáévá tette! Benne volt a nőiség
ígérete és minden, amit Raven az álmaiban ehhez kapcsolt.
A lány világa kicsi és mocskos volt. Nagyobb, jobb világot érdemelt.
Ezért adta neki a fiú a pénzt. A pénz most eltűnt, és Evie is, Raven
pedig még mindig nem tudta, miért adósodott el.
 Egy pillanatig úgy érezte, mindjárt megindulnak a könnyei, azonban
éber ösztöne figyelmeztette, hogy el kell tűnnie, mielőtt meglátják.
Halk léptekkel hagyta el a szobát, és óvatosan becsukta maga után
az ajtót. A lépcsőn osonva gyáva tolvajnak érezte magát, amiért
elhagyja Evie-t a saját hírneve védelmében. A szűk utca egy másik
zugából közösülés hangját hallotta, egy fiatal nő gyorsabb befejezést
sürgető, eltúlzott kiáltásait.
Raven eltöprengett rajta, most vajon ki fog rátalálni Evie-re.
Minden bizonnyal a főbérlője: a félelmetesen ravasz Effie Peake.
Habár a nő szeretett tudatlanságot tettetni, ha úgy látta jónak, a
házában zajló eseményekből nagyon kevés kerülte el a figyelmét, ha
éppen nem adta meg magát a ginnek éjszakára. Raven biztos volt
benne, hogy ahhoz még túl korai az óra, ezért haladt csendesen.
A hátsó ajtón távozott, a szeméthalmok között, majd Evie zárt
utcájától jó negyvenyardnyira lépett újra a Canongate-re. A sötét égbolt
alatt hűvösnek, de korántsem frissnek érezte a levegőt.
Errefelé képtelenség volt megszökni az emberi mocsok szaga elől,
ahol annyi élet halmozódott egymásra a Régi Város bűzös
labirintusában, akár Bruegel Bábel tornya című festményén vagy
Botticelli A pokol térképén.
Raven tudta, hogy még egy utolsó éjszakára vissza kellene térnie
hideg és örömtelen, apró szobájába a Bakehouse Close-on.
Másnap teljesen új kezdet áll majd előtte, és ki kellene pihennie
magát. Ám azt is tudta, hogy azok után, amit látott, valószínűleg nem
lesz képes elaludni. Ez nem az egyedüllét vagy a józanság éjszakája
volt.
A halállal való találkozás egyetlen ellenszere az élet szerelmes
átölelése, még ha az az ölelés büdös, izzadt és durva is.
 KETTŐ
Aitken kocsmájában mocsárként tobzódtak a testek, a férfiak szavai
egyre hangosabban dördültek, hogy hallják egymást a lármában, és
mindez sűrű pipafüstbe burkolózott. Raven maga nem hódolt ennek a
szenvedélynek, de élvezte az édes illatot, különösen egy ilyen
létesítményben, ahol tudta, milyen szag lenne nélküle.
A pult mellett állva kortyolgatta a sörét, igazán senkivel sem
beszélgetett. Egyedül volt, de nem volt magányos. Meleg helyen volt,
ahol el tudta veszíteni önmagát, a nagy hangzavar kellemesebben
hatott rá, mint ha csendben gondolkodott volna, és élvezetes
figyelemelterelésként bele-belehallgatott egyes beszélgetésekbe, mintha
az apró jeleneteket mind az ő szórakoztatására játszanák. Szó esett az
új kaledóniai vasútállomásról, amit a Princes Street végén kezdtek
építeni, a félelmekről, hogy éhező írek hordái fognak odatalálni a sín
mentén Glasgow-ból.
Ahányszor elfordította a fejét, mindig felismert egy-egy arcot,
néhányat még abból az időből, amikor nem léphetett ehhez hasonló
létesítménybe. A Régi Városban emberek ezrei nyüzsögtek, akiket
meglátott az utcán, aztán soha többé nem találkoztak, ezzel együtt
néha mégis falunak érződött a hely.
Akárhová nézett az ember, mindig látott egy ismerős arcot – és
mindig ismerős tekintetek figyelték.
Ravennek feltűnt, hogy egy rongyos, ősrégi kalapot viselő férfi
többször is az ő irányába pislant. Raven nem ismerte, ám ő mintha
tudta volna, kicsoda, és nem sok szeretet látszott a tekintetében.
Kétségtelenül olyasvalaki, akivel már verekedett, habár ugyanaz az
ital, ami miatt a dulakodás kezdődhetett, elhomályosította az emlékeit
is. Savanyú arckifejezéséből ítélve Rongyoskalap bizonyára a második
helyen végzett.
Igazság szerint lehet, hogy az ital önmagában nem okozott
verekedést, legalábbis Raven részéről. Időnként sötét vágyakozás
támadt benne, és már megtanulta, hogy erre oda kell figyelnie, azt
azonban még nem, hogy uralkodjon is rajta. Aznap éjjel is érezte a
benne lévő sötétség mozgolódását abban a homályos padlásszobában,
és nem tudta volna őszintén megmondani, hogy elfojtani vagy táplálni
ment-e a kocsmába.
 Újra összeakadt a tekintete Rongyoskalapéval, mire a férfi sietve az
ajtó felé indult. Célirányosabban mozgott, mint a legtöbb, kocsmát
elhagyó férfi, egy utolsó pillantást vetett Raven irányába, aztán az
éjszakába veszett.
Raven visszafordult a söréhez, és nem gondolt rá többet.
Ahogy újra felemelte a korsóját, csapást érzett a hátán, és egy kéz a
vállába markolt. Ösztönösen sarkon fordult, ökölbe szorította a kezét, és
ütésre készen húzta hátra a könyökét.
– Állj, Raven! Nem így bánunk a kollégákkal! Az olyanokkal
legalábbis, akiknek még van annyi pénz a zsebében, mint amennyire
szomjasok.
A barátja, Henry volt az, akire ezek szerint nem figyelt fel a
tömegben.
– Elnézést – felelte. – Az ember manapság nem lehet elég óvatos
Aitkennél, mivel zuhan a színvonal, és úgy hallottam, még a sebészeket
is beengedik.
– Nem hittem volna, hogy egy hozzád hasonlóan szépreményű férfi
egy régi városbeli vendégfogadóban múlatja az időt. Nem új vizekre
evezel? Nem jósol túl fényes kezdetet, ha úgy állsz az új munkaadód
elé, hogy előző este telesörözted magad.
Raven tudta, hogy Henry nem beszél komolyan, ez mégis időszerű
emlékeztető volt, hogy ne hagyja magát túlságosan messzire menni.
Egy-két sör elégséges hozzá, hogy el tudjon aludni, ám most, hogy
társasága is lett, valószínűtlenné vált, hogy csak ennyit fog fogyasztani.
– És veled mi van? – vágott vissza Raven. – Neked talán nincsenek
meg a saját reggeli kötelességeid?
– Dehogynem, de mivel arra számítottam, hogy régi barátom, Will
Raven nem fog ráérni, egy másik ismerősöm, Mr. Árpaser segítségéhez
folyamodtam, hogy csillapítsa a mai munkám által támasztott gondokat.
Henry átadott néhány pénzérmét, és korsóik újratöltettek. Raven
köszönetet mondott, és nézte, ahogy Henry nagyot kortyol a söréből.
– Nehéz műszak volt? – kérdezte.
– Betört fejek, törött csontok és még egy hashártyagyulladás általi
halál. Egy újabb fiatal hölgy, szegény pára. Semmit sem tehettünk érte.
Syme professzor nem tudott rájönni a betegség okára, ami éktelen
haragra gerjesztette, és ami természetesen mindenki más hibája volt.
– Akkor boncolás lesz.
 – Igen. Kár, hogy nem tudsz részt venni rajta. Biztos vagyok benne,
hogy több észrevételed lenne, mint a jelenlegi patológusunknak. Az
ideje felét több alkoholban párologva tölti, mint a minták a laborban.
– Azt mondod, egy fiatal hölgy? – kérdezte Raven, arra gondolva, akit
éppen most hagyott magára. Evie nem keltett volna ekkora érdeklődést,
ha megtalálják.
– Igen, miért?
– Csak úgy.
Henry nagyot kortyolt, és töprengve Ravenre pillantott. A fiú tudta,
hogy szigorú megfigyelés alatt van. Henry meglehetősen pontos
diagnoszta volt, és nem csupán a test betegségeinek terén.
– Jól vagy, Raven? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
– Jobban leszek, ha ezt megittam – felelte Raven, és próbált
vidámabbnak látszani. Azonban Henryt nem volt ilyen könnyű becsapni.
– Csak azért, mert… már megtanultam, hogy ha így nézel, vigyáznom
kell veled. Én nem osztozom a felfordulás iránti perverz vágyadban, és
a sebeidet sem szeretném kezelgetni, amikor pihennem kellene.
Raven tudta, hogy tiltakozása alaptalan lenne. Minden vád igaz volt,
még annak a sötét vágynak a csillanása is, ami, attól tartott, aznap éjjel
is benne volt. Henry társaságának köszönhetően azonban szerencsére
biztos volt benne, hogy a sör eloltja majd.
Beléd bújt az ördög, mondta mindig az anyja gyerekkorában.
Volt, hogy tréfának szánta, de volt, hogy nem.
– Most már jövőképpel rendelkező férfi vagyok, Henry – biztosította
barátját, fizetséget ajánlva két újabb korsó sörért –, és ezt nem
kívánom veszélybe sodorni.
– Úgy ám, jövőképpel rendelkező férfi – felelte Henry. – Habár
számomra továbbra is rejtély, hogy a szülészet nagy tiszteletben álló
professzora miért jutalmaz ilyen keresett pozícióval egy ilyen mihaszna
jószágot, mint te.
Annak ellenére, hogy nem szívesen ismerte volna be, ez a kérdés
Ravent is gondolkodóba ejtette. Keményen dolgozott, hogy elnyerje a
professzor kegyét, ám a tanítványok között több ugyanolyan szorgalmas
és elkötelezett jelölt is volt. Nem tudta biztosan, miért ő kapta az
elismerést a többiek helyett, és nem szeretett az ilyen szeszélyek
bizonytalanságán töprengeni.
 – A professzor szegény családból származik. – Ennyit tudott mondani,
de valószínűtlen volt, hogy ez a válasz jobban kielégíti Henryt, mint
Ravent. – Talán úgy gondolja, hogy az ilyen lehetőségeket nem szabad
kizárólag a nemesi születésűek számára őrizgetni.
– Vagy talán elvesztett egy fogadást, és te voltál a tét.
Folyt az ital, és vele együtt a régi történetek is. Ez segített. Evie képe
a szobájában pislákoló gyertyák fényéhez hasonlóan fel-felvillant Raven
agyában. Ám Henryt hallgatva eszébe jutott a világ, amit Evie nem
láthatott, eszébe jutott az Északi híd túloldalán várakozó lehetőség.
Aznap éjjel elveszett a hely és a Régi Város iránti szeretetének egy
része. Ideje volt mindezt maga mögött hagyni, és ha bárki hitt az új
kezdetekben, az Will Raven volt. Egyszer már mindent újrakezdett, és
arra készült, hogy még egyszer megteszi.
Számos korsó sörrel később, Aitken kocsmája előtt állva figyelték,
hogyan válik párává a leheletük a hűvös éjjeli levegőben.
– Örülök, hogy láttalak – mondta Henry –, de jobb, ha most leszegett
fejjel elkullogok. Syme holnap műt, és amikor az asszisztensein megérzi
az előző éjszaka dohányfüstjét és sörszagát, még jobban hasonlít egy
faszentre.
– Igen, a faszent jó szó Syme-ra – válaszolt Raven. – Különös
hangsúllyal az első részre. Én pedig eltöltök még egy utolsó éjszakát
Mrs. Cherrynél.
– Fogadni mernék, hogy hiányozni fog neked, ő meg a csomós kásája
– kiáltott vissza Henry, ahogy ráfordult a Déli hídra, a kórház irányába.
– A túlhabzó személyiségét meg ne is említsük.
– Az biztos, ő és Syme remek páros lennének – kiabálta Raven,
miközben átkelt az úton, és kelet felé indult, a szállásához.
Raven tudta, hogy voltak olyan elemei az itt töltött idejének, amikre
egy napon nosztalgikus szeretettel vagy megbánással fog
visszagondolni, ám a szállása nem tartozott közéjük. Cherry mama
zsémbes vénasszony volt, aki csak abban maradt hű a nevéhez, hogy
kerek és vörös, mint a gyümölcs, mert édesség aztán semmiképp nem
volt benne. Keserűbb volt, mint a fülzsír, és száraz, akár egy holttest a
sivatagban, vendégfogadója azonban az egyik legolcsóbb volt a
városban; tisztaság és kényelem tekintetében csak eggyel jobb a
dologháznál.
 Hideg eső szitált Raven körül a szélben, míg a Netherbow felé haladt
a Fő utcán. Mióta elindult Aitkenhez, felhők gyűltek az égre, és eltűnt a
hold. Észrevette, hogy néhány utcai lámpát nem gyújtottak meg, így a
járdán heverő mocsokkupacok kerülgetése szinte lehetetlenné vált.
Átkozta magában a lámpagyújtót, akinek nem sikerült végrehajtani egy
Raven szerint egyszerű feladatot.
Ha ő maga lenne ilyen felelőtlen, az halálos következményekkel járna.
A világítás a rendőrhivatal felelőssége volt, ahogy az esővízcsatornák
tisztán tartása is. A fő feladatuk azonban a lopott holmik utáni
nyomozás és a visszaszerzésük volt. Ha azt olyan alaposan végeznék,
mint a többi munkájukat, gondolta Raven, akkor a Lothians összes
tolvaja nyugodtan alhatna.
A Bakehouse Close felé közeledve valami puhára lépett, és lassan víz
folyt a cipőjébe; legalábbis Raven remélte, hogy víz.
Néhány yardot fél lábon ugrált, és próbálta lerázni, akármi tapadt is a
talpára. Aztán felfigyelt rá, hogy egy alak bújt elő az egyik kapualjból,
és előtte álldogál. Elgondolkodott rajta, vajon mire várhat a fickó, és
miért múlatja az időt az egyre sűrűbben hulló esőben. Aztán Raven
közelebb ért, és meglátta a férfi arcát, ami az egyre sötétebb
éjszakában elég közel volt hozzá, hogy megérezze szuvas fogainak
rothadó bűzét.
Raven nem tudta a nevét, de már korábban is látta: Flint egyik
embere volt. Raven Menyétnek keresztelte el titokzatos viselkedése és
rágcsálószerű arcvonásai miatt. Menyét nem festett úgy, mint aki
megkockáztatná, hogy egyedül támad Ravenre, ami azt jelentette, hogy
egy bűntársa bizonyára a közelben tartózkodik.
Valószínűleg ugyanaz a lassú észjárású fickó, akivel a legutóbb látta:
Raven őt Szegnek nevezte el, a szája romjaiból kiálló egyetlen fogáról.
Raven nyilván néhány másodperce haladt el mellette anélkül, hogy
észrevette volna. Egy másik kapualjban kell rejtőznie, hogy elvághassa
az útját, ha menekülni akarna.
Raven megértette, hogy ez a találkozás nem a puszta véletlen műve.
Felidézte a férfit, aki őt bámulta, aztán olyan céltudatosan távozott a
kocsmából.
– Mr. Raven, nem kerülsz engem, ugye?
– Mivel semmi sem jut eszembe, amitől vágynék a társaságodra,
általánosságban tényleg kerülnélek, de nem tudtam, hogy keresel.
 – Mindenkit keresünk, aki Mr. Flintnek tartozik. De amint kifizeted az
adósságodat, garantálhatom az azonnali távozásomat.
– Fizessem ki? Alig két hete, hogy kölcsönkértem. Úgyhogy mi lenne,
ha megelőlegeznéd nekem azt a távozást, és eltűnnél az utamból?
Raven elnyomakodott mellette, és továbbsétált. Menyét nem próbálta
feltartóztatni, és nem is követte azonnal. Meg kellett várnia, hogy
utolérje a társa. Neki és Szegnek már eleve összetört férfiak csontjainak
zúzásában volt gyakorlata, és valami gyáva ösztön megsúghatta neki,
hogy Raven jobban fel van készülve a verekedésre. A sör talán eloltotta,
ami korábban benne égett, ám ennek a végbélvirágnak a látványára a
sötétség újra pislákolni kezdett.
Raven halkan haladt, a mögötte hangzó léptekre figyelve.
Fegyver után kutatott a félhomályban. Bármit fel lehet használni ilyen
célra. Valami fára taposott, és lehajolt érte. Szilánkosra tört deszka volt,
de elég erős.
Raven megfordult, és ugyanazzal a mozdulattal felegyenesedett, a
botot pedig jobb kezével hátralendítette, de aztán valami felrobbant a
fejében. Mindenütt fényt látott, és ostorcsapásszerű mozgást érzékelt,
mintha magatehetetlen testét holtsúlyként húzná előre a feje lendülete.
Zörgő csontokkal zuhant a vizes macskakőre, túl gyorsan, hogy
megpróbálja tompítani az esést.
Kábán felnyitotta a szemét, és felnézett. Úgy okoskodott, hogy
bizonyára elájult az ütéstől, mert látomása volt. Egy szörnyeteg állt
felette. Egy óriás.
Egy legalább hét láb magas teremtmény vonszolta magával az utcáról
egy sikátor sötétségébe. Csak a feje kétszer akkora volt, mint bármelyik
férfié, a homloka lehetetlenül nagy, akár egy sziklakiszögellés feletti
kőhalom. Raven a fájdalomtól és a döbbenettől bénultan, reakcióra
képtelenül figyelte, ahogy ez a Gargantua felágaskodik előtte, és
rátapos a sarkával. A saját kiáltása visszhangot vert a falakon, ahogy
szétrobbant benne a fájdalom. Válaszként kapálózni kezdett, szorosan
behúzta a végtagjait, aztán érezte, hogy támadója újabb istentelen
csapást mér rá óriási lábával.
Gargantua leguggolt, hogy ráüljön, combjai puszta súlya földhöz
szegezte Raven karját.
Ennek a vadállatnak mindene kinyújtóztatottnak és aránytalannak
látszott, mintha bizonyos testrészei egyszerűen tovább nőttek volna,
míg le nem hagyták a többit. Amikor kinyitotta a száját, a fogai között
egyenlő távolságok látszottak, jelezve, hogy az ínye tovább terjedt
körülöttük.
A fájdalom leírhatatlan volt, amit tovább rontott a tudat, hogy
Gargantua öklei szabadon maradtak, további ütlegek kiosztására
készen. Semmilyen mennyiségű alkohol nem tompíthatta volna eléggé
Raven érzékeit, hogy ezt átvészelje, még vénásan sem, ha a műtők
több whiskyt használnának, mint Aitken kocsmája.
Raven elméjében vihar dúlt, gondolatai összefüggőek maradtak,
habár ennyi kín és zavarodottság közepette alig volt belőlük, ám egy
dolog egyértelműnek tűnt: semmi esély nem volt rá, hogy
szembeszálljon ezzel az emberrel. Ha ez a szörnyeteg meg akarja ölni,
akkor itt fog meghalni, ebben a sikátorban.
Gargantua arca lenyűgözően groteszk látvány volt, vadabb és
torzabb, mint a templomok falán kapaszkodó bármely vízköpő, Raven
tekintetét azonban vastag, kolbászszerű ujjai vonták magukra a
sötétben. Mivel a saját keze nem szabadulhatott, teljes mértékben a
túlméretezett klopfolók kegyére volt bízva.
Raven megkönnyebbülést érzett, amikor a zsebében kezdtek kutatni,
ám ez nem sokáig tartott, mivel eszébe jutott, hogy ott nem sokat
fognak találni. Gargantua a tenyerében tartotta Raven néhány
megmaradt érméjét, Menyét pedig ekkor lépett elő az árnyak közül,
zsebre tette a pénzt, és a szörnyeteg mellé guggolt.
– Nocsak, most már nem ugatsz olyan szabadosan, igaz, Mr. Raven?
Menyét kést húzott elő a zsebéből, és a sikátorba világító kevéske
fénybe tartotta, hogy Raven biztosan lássa. Nagyjából négy hüvelyk
hosszú, vékony penge volt, fanyelére vérfoltos rongyot csavartak a
biztosabb fogás érdekében.
Raven némán imádkozott megpróbáltatásai gyors végéért. Talán egy
felfelé irányzott szúrás a bordái alá. A szívburka megtelne vérrel,
megállna a szíve, és az egésznek vége is lenne.
– Szóval most, hogy már figyelsz, hadd tulajdonítsunk megfelelő
figyelmet az adósságodnak Mr. Flint felé.
Raven a szörnyeteg borzalmas súlya alatt és a törzsét markoló
fájdalomtól alig kapott levegőt, hogy megszólaljon. Menyét mintha
észrevette volna, és megparancsolta a gigásznak, hogy emelkedjen fel
annyira, hogy Raven suttogni kezdhessen.
 – Tehát, úgy tűnik, véka alá rejtetted a lámpádat. Mióta kölcsönadtuk
neked az összeget, megtudtuk, hogy egy St.
Andrews-i jómódú ügyvéd fia vagy. Így miután újraértékeltük a
helyzetedet, Mr. Flint előrehozta az adósság rendezésének várt
időpontját.
Ravenre új súly telepedett, habár Gargantua már nem nehezedett rá.
Ez egy kiötlőjéhez visszatérő hazugság súlya volt, ami
engedelmeskedett az előre nem látott következmények törvényének.
– Apám régen halott – sípolta. – Azt hiszed, hogy ha tőle is kérhetnék
kölcsön, torokvagdosó uzsorásokat keresnék fel?
– Talán nem, de egy ügyvéd fiának bizonyára más kapcsolatai is
vannak a szükség órájában.
– Nincsenek. De mondtam Flintnek, amikor kölcsönadott nekem,
hogy vannak kilátásaim. Amikor keresni kezdek, fizetni fogok, kamattal.
Menyét közelebb hajolt, a szájából áradó szag bűzösebb volt
bárminél, ami az árokban hevert.
– Ó, igen, lesz kamat. De tanult emberhez képest mintha nem
értenéd olyan jól. Mr. Flint nem várja ki a lehetőségeket. Ha tartozol
neki, akkor megtalálod a módját, hogy megadd. – Menyét Raven bal
arcához nyomta a kését. – És csak hogy tudd, mi, uzsorások nem csak
torkokat szoktunk vagdosni. – Lassan, mély vágást ejtve húzta el a
pengét, végig Raven szemébe nézve. – Csak apró kis figyelmeztetés,
hogy el ne felejtsd az új legfontosabb feladatodat – mondta.
Menyét Gargantua vállára csapott, hogy jelezze, végeztek. Az óriás
talpra kecmergett, így Raven megérinthette az arcát. Ujjai között vér
bugyogott, ahogy óvatosan megtapogatta a sebet. Ekkor Menyét sarkon
fordult, és gyomron rúgta Ravent, ott, ahol feküdt.
– Szerezd meg a pénzt – mondta. – Vagy legközelebb a szemed
következik.
 HÁROM
Raven egy darabig a sötétben fekve egyedül csak a lélegzésre
koncentrált. A támadói távozásával megkönnyebbülés öntötte el,
visszafojthatatlan boldogság, hogy nem halott.
Szerencsétlenségére ez váratlan nevetési ingerként jelentkezett, amit
a bordái tiltakozására végül mégis magában tartott. Vajon eltörtek?
Mekkora a kár? Megsebesült bármelyik szerve?
Elképzelte, hogy vér csorog a mellhártya rétegei között, nyomást
helyez megzúzódott tüdejére, és határt szab a tágulásának még most
is, miután a vadállat elment.
Kiűzte az elméjéből a képet. Csak annyi számított, hogy még lélegzik,
és amíg ez igaz, jók a kilátásai.
Újra megérintette az arcát. Nedves volt a vértől, és pépes, akár egy
ütődött barack. A seb mély és széles volt. Raven nem térhetett vissza
Mrs. Cherryhez, csak miután ezt megnézette.
Elvonszolta magát az Infirmary Streetig, ahol úgy döntött, jobb, ha
kikerüli a portásfülkét és a szigorú kérdéseket, amiket megjelenése
bizonyára maga után vont volna. Ehelyett a fal mentén haladt addig a
részig, ahol a rezidens sebészek szoktak bemászni. Henry és társai így
tudtak bejutni, amikor nem óhajtották felhívni a figyelmet késői
kiruccanásaikra, hiszen az efféle viselkedés miatt akár a kórház vezetői
elé is citálhatták őket.
Legyengült állapotában többszöri próbálkozásba került, de Ravennek
végül sikerült felmászni a falon, és be egy alacsonyan elhelyezkedő
ablakon, amit pontosan ebből a célból hagytak nyitva.
Végigcsoszogott a folyosón, amikor pedig a légzés túl nehéz és
fájdalmas lett, a falnak támaszkodott. Feltűnés nélkül osont el a
sebészeti osztály mellett, aminek ajtaja mögül hangos horkolás
hallatszott. A zaj valószínűleg az éjszakai nővérektől származott, akik a
kellemes éjszakai pihenés érdekében gyakorta fogyasztottak a
betegeknek félretett borokból és alkoholokból.
Raven elérte Henry ajtaját, többször bekopogtatott, és minden válasz
nélkül telő másodperc egyre növelte a félelmét, hogy barátja kocsmázás
utáni kábulatban hever. Aztán az ajtó végre kitárult, és Henry hunyorgó,
kócos arca jelent meg. Első reakciója a rettenet volt az őt éjjel
meglátogató teremtménytől, aztán jött a felismerés.
 – Istenek, Raven! Mi a kénköves pokol történt veled?
– Valaki rosszul kezelte, hogy nincs mit ellopni tőlem.
– Jobb, ha lemegyünk. Ezt varrni kell.
– Ennyit magam is diagnosztizáltam – felelte Raven. – Ismersz ügyes
sebészt?
Henry csúnya pillantást lövellt felé.
– Ne kísérts.

Raven hátradőlt az ágyon, és megpróbált ellazulni, ám ez nem volt

könnyű, hiszen Henry egy nagy sebvarró tűvel közelített szétszabdalt
arcához. Raven megpróbált visszaemlékezni, hányszor töltötték újra
Henry korsóját, ezáltal kiszámítani, mennyire lesz képes szépen varrni.
Akár józan, akár részeg volt, semmilyen minőségű hímzéssel nem
érhette el, hogy ne maradjon heg, ami a jövőben mindig az első dolog
lesz, amit észrevesznek rajta. Ez valószínűleg a karrierjére nézve is
következményekkel fog járni, de nem engedhette magának, hogy most
ezen gondolkodjon. A legfontosabb az volt, hogy nyugton maradjon, ám
az arcába hasító fájdalmak és Henry fenyegető tűje ez ellen hangolta.
– Értem, hogy nehéz, de muszáj megkérjelek, hogy tartózkodj
önmagad dobálásától, és amikor belekezdek, az összerándulástól.
A seb egy része közel van a szemedhez, ami le fog konyulni, ha
rosszul varrok.
– Akkor át kell keresztelnetek Ézsaiásnak – felelte Raven.
– Miért? – kérdezte Henry, aztán megértette: a prófétát kettévágták.
– Te jó ég, Raven!
Henry arca viccesebb volt, mint a tréfa, ám Raven megkönnyebbült
nevetésének a bordái sajgása volt az ára.
Raven mozdulatlanul feküdt, és megpróbálta eltávolítani magát az itt
és mosttól, hogy kevésbé tudjon a folyamatról. Sajnos az első úti célja,
meglehetősen öntudatlanul, Evie szobája volt, és a lány kicsavart
testének képe éppen abban a pillanatban jelent meg az elméjében,
amikor Henry tűje először az arcába szúródott.
Érezte, hogy átdöfi a bőrét, és az alatta található puhább rétegbe
hatol. Nem tudta nem elképzelni, ahogy az íve hidat alkot a seb két
széle között, mielőtt újra felbukkan, ekkor pedig megérezte, ahogy a
macskabél áthúzódik már így is sajnálatra méltó arcán.
 Sokkal jobban fájt, mint Menyét kése, hiszen az néhány másodperc
alatt befejezte a munkát.
Raven felemelte a kezét, amikor Henry a második öltésbe kezdett
volna bele.
– Van étered? – kérdezte.
Henry helytelenítő pillantást vetett rá.
– Nincs. Csak ki kell bírnod. Nem a lábadat vágom le.
– Könnyű azt mondani. Neked varrták már össze valaha az arcodat?
– Nem, és ennek a szerencsének ahhoz lehet köze, hogy arra sincs
indíttatásom, hogy ugassak a holdra és verekedéseket kezdeményezzek
a Régi Város semmirekellőivel.
– Nem kezdeményeztem… au!
– Ne beszélj! – figyelmeztette Henry, és folytatta. – Nem tudok varrni,
ha mozog az arcod. – Raven hálátlan tekintettel bámult rá.
– Az éter egyébként sem mindig működik – mondta Henry, és
szorosra húzta a macskabél második hurkát. – Syme még éppen hogy
nem adta fel a használatát, de mivel valaki nemrég meghalt tőle, azt
hiszem, ez lezárja a dolgot.
– Valaki belehalt?
– Igen. Valahol lent, Angliában. A halottkém azt mondta, hogy az éter
volt a halál oka, de Simpson továbbra is nagy becsben tartja. – Henry
félbehagyta a munkáját. – Magad is megkérdezheted tőle, amikor
reggel megkezded vele a gyakorlatodat.
Henry folytatta a varrást, fejét közel hajtotta Ravenéhez. Olyan közel,
hogy Raven érezte a sörszagot a leheletén. A keze azonban biztos volt,
és Raven megszokta a szúrás és a húzás ritmusát.
Egyik öltés sem volt kevésbé fájdalmas, mint az előző, ám egyik sem
fájt jobban, mint a bordái sajgása.
Henry hátralépett, hogy szemügyre vegye kézimunkáját.
– Nem rossz – jelentette ki. – Lehet, hogy Aitken sörével teli hassal
kellene praktizálnom.
Henry hideg vízbe áztatott egy anyagdarabot, és a sebre simította. Az
anyag hűse meglepően nyugtató volt, az egyetlen kellemes dolog, amit
Raven az utolsó korty söre óta érzett.
– Nem küldhetlek vissza Mrs. Cherry karjaiba, ha így festesz – szólt
Henry. – Adok egy adag laudánumot, és az ágyamba teszlek.
Az éjszaka hátralevő részében a földön fogok aludni.
 – Lekötelezel, Henry, igazán. De, kérlek, ne utalj többé Mrs. Cherry
karjaira. Jelen állapotomban ez a kép okádásra késztethet.
Henry ismerős, kutató tekintetét rávetette, ám hangjában pajkosság
rejtőzött.
– Tudod, hogy apró felárért további szolgáltatásokat is kínál, ugye? –
kérdezte. – Úgy hallom, sok fiatal vendége keresett már vigaszt
azokban a karokban. Özvegy, és szüksége van a pénzre.
Nincs abban semmi szégyen. Úgy értem, ezzel a sebhellyel és a
lekonyuló szemeddel lehet, hogy újra kell gondolnod a kritériumaidat.
Henry az ágyához vezette Ravent, aki óvatosan lefeküdt. Több pontja
fájt egyszerre, mint ahány helyen valaha külön-külön érzett fájdalmat.
Az arca tele volt macskabéllel, és tréfát félretéve, talán tényleg meg kell
változtatnia a kritériumait a házassági kilátásait illetően. De sokkal
rosszabb is lehetett volna. Még élt, és holnap új dolgok kezdődnek.
– Így – mondta Henry. – Ide azzal a laudánummal! És ha hánysz, ne
feledd, a földön fekszem melletted! Célozz inkább a lábamra, mint a
fejemre.
 NÉGY
Sarah a professzor dolgozószobájában időzött, amikor megszólalt a
csengő, ez a nyugalmas pillanatot megszakító, nem szívesen hallott, de
elkerülhetetlen hang. Sarah sok időt és energiát szentelt a feladatának,
hiszen imádta ezt a szobát. Csendes menedéket biztosított a ház többi
részét elborító káosz elől, ám a menedékbe vonulás lehetőségei ritkák
és általában rövid életűek voltak.
Gondosan rakta meg a tüzet, megbizonyosodva róla, hogy a rostélyon
bőséges szénhalom áll. A tűz télen-nyáron égett a betegek miatt,
akikkel a doktor itt találkozott, azonban aznap különösen hideg volt, és
eltartott egy darabig, mire a szoba levegője elkezdett felengedni. A
doktor íróasztala mellett apró jégvirágok gyűltek az ablakra,
páfrányszerű, törékeny csápok, amik eltűntek a lány leheletére. Sarah
letörölte a nedvességet egy ronggyal, és egy pillanatra megállt
megcsodálni a kilátást. Ilyen tiszta napokon egészen Fife-ig el lehetett
látni. Legalábbis ezt mondták neki. Ő maga még sosem kalandozott
messzebb Edinburgh szélénél.
Az ablak mellett álló íróasztalon tornyokban álltak a könyvek és a
kéziratok, amiket Sarah-nak ki kellett kerülnie a takarításkor. Az idők
során tökéletesre fejlesztette technikáját, amire fájdalmas
próbálkozások, hibák és a szökevény papírdarabok kandallóból való
kimentése árán tett szert.
A szoba nem mindig tűnt ilyen hívogatónak. Amikor Sarah Mr.
Simpson szolgálatába lépett, meglehetősen rettegett attól, amivel itt
találkozott. Az egyik fal mellett magas szekrény állt számos polccal,
amiken anatómiai minták úsztak befőttesüvegekben: mindenféle emberi
szerv, sárguló folyadékba merülve. Még aggasztóbb volt, hogy a
legtöbbjük sérült, beteg vagy torz volt, mintha a puszta jelenlétük nem
lett volna elég nyugtalanító.
Sarah-t aztán idővel inkább lenyűgözték az üvegek, még a két,
egymással szemben úszó, a mellcsontjuknál összenőtt pici babát
tartalmazó darab is. Amikor először meglátta, Sarah-t kérdések öntötték
el, hogy honnan származhat ilyesmi, és honnan szerezték.
Azon is elgondolkodott, vajon helyénvaló dolog-e ilyen nyilvánvalóan
emberi maradványokból származó mintadarabot magunknál tartani
ahelyett, hogy eltemetnénk őket. Helyes, hogy ilyesmit közszemlére
tegyünk? Valamiért rossz dolog, ha ránézünk?
A polcok mögött egy szekrény rejtette a professzor szülészeti óráinak
tananyagát. Sarah nem volt benne biztos, hogy szabad-e felfedeznie a
szekrény tartalmát, de mivel külön nem tiltották meg neki, a néhány
rendelkezésre álló alkalommal, amikor volt rá ideje, eleget tett
kíváncsisága parancsának. Különös medencecsont-gyűjteményt és
nőgyógyászati műszereket talált a szekrényben, amiknek a felhasználási
módját csak találgatni tudta.
Természetesen fogó is volt köztük, amit Sarah már ismert, de voltak
más, ennél rejtélyesebb eszközök, a feliratuk szerint mindenféle
koponyatörők és perforátorok. Már a nevük is valami brutálisat sugallt,
és Sarah el sem tudta képzelni, milyen hasznuk lehet egy gyermek
világra jöttében.
A tárgyak gazdájához méltón a dolgozószoba rendszerezésében erős
hiány mutatkozott, különösen a könyvek között, amit Sarah helyrehozott
volna, ha van rá ideje. Úgy tűnt, a könyveket véletlenszerűen pakolták a
polcokra. Példának okáért a családi Biblia és az Edinburghi
gyógyszereskönyv között egy vörös bőrbe kötött, Shakespeare-kivonat
szorongott, és Sarah-nak eszébe jutott, hogy a belső borítón valamiért a
család háziállatainak listája állt.
Ujjával tiszteletteljesen érintette a könyvek gerincét, ahogy elolvasta
a címüket: Paley Természetes teológiá ja, Az emberi test anatómiája és
élettana, Adam Antikvitások című műve és Syme könyve, A sebészet
alapelvei. Aztán Jarvis kukkantott be az ajtón.
– Miss Grindlay hívatja – mondta, és a szemét forgatva visszahúzta a
fejét a nyíláson.
Sarah még néhány másodpercre a könyvek bőrkötéses gerincén
felejtette az ujjait. Ez volt a helyzete egyik legbosszantóbb eleme:
mindenféle könyv elérhető közelségben, de nagyon kevés lehetőség az
olvasásukra. A keze egy korábban nem látott könyvön állt meg. Levette
a polcról, és a zsebébe csúsztatta.
Ahogy elhagyta a szobát, és a lépcső felé indult, Sarah fentről zuhogó
újságlapok viharába keveredett. A doktor ezek szerint lefelé jön. Mielőtt
kikelt volna az ágyból, szeretett napilapot olvasni – a Scotsman t és a
Caledonian Mercury t –, az első borítójuktól a hátsóig, és
szórakoztatónak hitte, hogy lefelé haladtában átdobja őket a
lépcsőkorláton. Ezt a két idősebb gyerek, David és Walter, akik szerették
összegyűrni a lapokat, és egymást, illetve a személyzetet hajigálni vele,
nagyon értékelte; Jarvis, akinek az egészet fel kellett takarítania, pedig
kevésbé.
Sarah kikerülte a zuhogó lapokat, az izgatott gyerekeket és a
morgolódó komornyikot, majd lement a lépcsőn.
A második emeleten belépett Mina asszony szobájába, ahol a
megszokott káosz fogadta. Miss Mina Grindlay szekrényének mintha
minden tartalmát szétszórták volna a szobában. Minden rendelkezésre
álló felületen, ágyon, széken és padlón ruhák és alsószoknyák hevertek.
Maga Mina még az éjjeli öltözékét viselve tartott maga elé egy ruhát a
tükör előtt, majd azt is a többi közé dobta.
– Itt vagy hát, Sarah! Hol a csudában jártál?
Sarah feltételezte, hogy a kérdés költői volt, így néma maradt.
Mina mintha mindig bosszankodott volna amiatt, hogy Sarah-nak más
feladatai is akadnak a házban, hiszen nem tudta, hogy mivel ő az
egyetlen szobalány, ha ő nem rakja meg a tüzeket, viszi be a teát és
szolgálja fel az étkezéseket, ezeket senki más sem teszi meg. Mrs.
Lyndsay ritkán hagyta el a konyhát, és Jarvis, a komornyik, inas és
általános faktótum pedig rendszerint a doktor körüli teendőket látta el.
– Hányszor mondtam már – folytatta Mina –, hogy egy én
helyzetemben lévő nőnek járna egy komorna!
Majdnem minden alkalommal, amikor belépek ide, gondolta Sarah.
– Nem várhatják el tőlem, hogy egyedül öltözzek fel!
– Mrs. Simpsonnak sikerül – szólalt meg Sarah.
Mina rávillantotta a szemét, és Sarah azonnal tudta, hogy nem
helyénvaló dolgot mondott. Már majdnem elnézést kért, ám Mina
addigra beszélni kezdett, és a közbeszólás csak növelte volna Sarah
vétkét.
– A testvérem házas asszony, ráadásul gyászol is. Az ő öltözékének
megválasztása teljességgel egyértelmű folyamat.
Sarah Mrs. Simpsonra gondolt a nehéz, fekete bombazinruhában,
amit hónapok óta hordott, sápadtan és halványan a hosszú, bent töltött
idő után.
– De Sarah, tényleg vigyáznod kellene, hogy ne adj hangot minden
gondolatodnak! A véleményedet, kivéve, ha külön kérdezik, meg kell
tartanod magadnak. Amikor még új voltál, megengedtem ezt, de lehet,
hogy rossz szolgálatot tettem neked vele, mert nem fogtalak vissza.
Attól tartok, egyszer olyasvalaki előtt mondasz rosszat, aki kevésbé
megértő, és egyszer csak az utcán találod magadat.
– Igen, asszonyom – felelte Sarah, bűnbánóan a földre pillantva.
– Sok minden dicséri a szánk befogásának egyszerű művészetét.
Magamnak is gyakran használnom kell, amikor nem értek egyet azzal,
ahogy a testvérem a háztartását vezeti. Én csupán vendég vagyok itt,
és hálás vagyok érte, ahogy neked is hálásnak kellene lenned a
pozíciódért. Mindnyájunknak megvannak az elengedhetetlen
kötelességei, és egy rangombéli hölgy esetében a színvonalas
öltözködés is ide tartozik.
Mina az ágyon tornyosuló ruhák felé intett, jelezve, hogy Sarah
segítségére van szüksége aznapi viseletének kiválasztásában.
– Ez hogy tetszik? – Sarah szerény, szürke selyemruhát emelt fel,
aminek csipkegallérját éppen előző nap keményítette és vasalta ki.
Mina néhány percig csak nézte, felmérve a ruha megfelelőségét.
– Á, jónak kell lennie – mondta végül –, habár félek, ahhoz kissé
egyszerű, hogy a férfiak máris a tollukért nyúlva szonetteket kezdjenek
írni nekem.
Sarah feleletképpen Mina íróasztalára pillantott. Ahogy mindig, most
is félkész levél állt rajta, mellette pedig egy regény.
– Mit olvas? – kérdezte Sarah, tudva, hogy az irodalom témája
megbízhatóan el fogja űzni asszonya emlékei közül a lány korábbi
szemtelenségét.
– Egy Jane Eyre című regényt, Currer Bell tollából. Most fejeztem be.
Korábban nem ismertem a szerzőt.
– Élvezte?
– Ez ebben az esetben bonyolult kérdés. Szívesebben vitatnám meg
olyan partnerrel, aki ismeri, így kérlek, nyugodtan vidd magaddal.
– Köszönöm, kisasszony.
Sarah a zsebébe csúsztatta a könyvet, a másik vékony kiadvány
mellé, amit nemrég szerzett a könyvtárból.
Miután kiválasztottak egy elfogadható ruhát, Mina belépett a
fűzőjébe, és csípőre tett kézzel állt, Sarah pedig megragadta a zsinórt,
és húzni kezdte.
– Szorosabbra – követelte Mina.
– Nem fog levegőt kapni – felelte Sarah, újra a zsinórokat rángatva.
 – Lárifári – mondta Mina. – Még sosem ájultam el, noha az
ismeretségi körömben minden hölgy rendszeresen összeesik. Van, hogy
színházi elemekkel színesítik – tette hozzá halvány mosollyal.
Mina megfelelő felöltöztetése után Sarah-nak a frizuráját is el kellett
készítenie. Ez jóval tovább tartott, mint a fűző megkötése.
Először keményítőből készített pomádét kellett felkennie, ami
biztosította, hogy a haj, miután a helyére birkózták, a nap folyamán
végig ott is marad. Ezután a hajat elöl, középen szétválasztotta, befonta
és a fülek köré hurkolta. A fej tetején keresztben újabb választékot
csinált, fültől fülig, a hajat pedig szoros kontyba vonta hátul.
A feladat türelmet és pontosságot igényelt, két olyan tulajdonságot,
aminek Sarah a fodrászat tekintetében mintha híján lett volna.
– Ezért kell nekem komorna – mondta Mina a tükörképének,
miközben csücsörítve figyelte Sarah erőfeszítéseit. – Tudom, hogy a
tőled telhető legjobbat nyújtod, Sarah, de megfelelő segítség nélkül
sosem vonzok be egy férjet.
– Teljes mértékben egyetértek, Miss Grindlay – felelte Sarah, és
hálásan tette le a kefét, a fésűt és a hajtűket.
– A gond az, hogy annyira nehéz jó, megbízható segítséget találni.
Nézd csak meg, milyen nehéz Mrs. Simpsonnak megfelelő nevelőt
találni a gyerekek mellé.
A gyermekek nevelőnőinek rohamos váltakozásában semmi titokzatos
nem volt Sarah számára. Simpsonéknak három gyereke volt: David,
Walter és James baba. Davidet és Waltert ritkán zárták a ház felső
emeletén található gyerekszobába, természetes kíváncsiságukat minden
esetben kielégítették, és korábbi nevelőik mind megriadtak a
viselkedéstől, ami nem csupán megengedett volt, de biztatták is rá
őket. Egy másik ok pedig az volt, hogy Mrs. Simpson mintha nem
szerette volna teljesen átadni a gyermekei felelősségét másnak,
feltehetően annak a következményeként, hogy kettőt már igen korai
életkorban elveszített.
– Sheldrake-ék most veszítették el az egyik szobalányukat – folytatta
Mina, megfordulva a székében, hogy egyenesen Sarah-hoz tudja intézni
a szavait.
– Melyiket?
– Azt hiszem, Rose-nak hívták. Ismered?
– Csak látásból. A másik szobalányt, Millyt jobban. Mi történt?
 – Megszökött. Csak úgy. Habár rebesgetik, hogy valami fiatalemberrel
találkozgatott. Azazhogy a pletykák szerint többel is.
Mina visszafordult a tükörhöz, és egy kis pirosítót vitt fel az arcára.
Sarah készítette neki égetett szeszből, vízből és kárminporból.
Elgondolkodott rajta, vajon miért annyira rossz, ha egy szobalány
magára vonja a férfiak figyelmét, amikor úgy tűnt, Minának ez a fő
életcélja.
– A múlt héten találkoztam vele – mondta Sarah. – A Kennington and
Jenner’s előtt.
– Milyennek láttad? – kérdezte Mina ismét megfordulva.
– Jól volt – felelte Sarah, hiszen tudta, hogy kötelessége semleges
választ adni.
Igazság szerint bárki, aki még sosem találkozott Rose-zal, úgy látta
volna, hogy jól van, Sarah-nak azonban szemet szúrt a lány mogorva
magatartása. Akkor találkozott Rose-zal és asszonyával, amikor éppen
elhagyták a Princes Street-i üzletet. Mrs. Sheldrake megállt csevegni
egy ismerősével, így Sarah és Rose is ugyanígy tettek egymással, noha
valamivel kínosabban. Ahogy Sarah Minának is mondta, Rose
kolléganőjét, Millyt jobban ismerte, és fesztelenebbül viselkedett a
társaságában. Rose Milly szerint „életerős” volt, ami udvariasabban írta
le egy Sarah által léhának és beképzeltnek látott lány természetét,
akivel ösztönösen elővigyázatosabban beszélt.
Rose aznap furcsán visszafogottnak látszott, mintha nehezebb súlyt
cipelne a karjában tartott csomagoknál. Sápadt volt, a szeme puffadt,
és alig válaszolt Sarah óvatos kérdéseire az egészségével kapcsolatban.
Sarah akkor Rose háziasszonyára pillantott, a nagydarab, Mrs.
Simpsonnal egykorú nőre, aki mégis jóval idősebbnek tűnt nála.
Ez részben a fizikai megjelenésén múlt, amiről mintha nem igazán
gondoskodott volna, részben pedig szigorú arcán. Sarah nem túl
kedvesen eltöprengett rajta, vajon hogyan nézhet ki a férje, mivel még
sosem látta Mr. Sheldrake-et.
Mindenki tudta, hogy Mrs. Sheldrake indulatos asszony, aminek
gyakran az alkalmazásában álló ifjú nők látták kárát.
Rose kétségkívül többször húzta a rövidebbet, mint a legtöbben, ám
ez az élettelen közöny többnek látszott holmi szidás következményénél.
Talán felgyűlt benne, gondolta Sarah bánatosan, a saját jövője miatt
aggódva. Ha a szolgálat még Rose fényét is így el tudja homályosítani,
mit tehet majd vele?
– Nos, ne csak állj ott, Sarah – szólalt meg Mina, aki már meg is
feledkezett Rose eltűnéséről. – Biztos vagyok benne, hogy egyéb dolgod
is akad.
Miután így elküldték, Sarah elhagyta a szobát, és lement a lépcsőn a
rengeteg feladatra gondolva, amiket meg tudott volna oldani annyi idő
alatt, amíg bepréselte Minát egy ruhába, és megszelídítette a haját.
Ahogy mindig, most is több feladatot kellett elvégezni, mint amennyi
idő rendelkezésre állt, ráadásul aznap még az egyik vendégszobát is ki
kellett szellőztetni a doktor új tanonca számára.
Sarah azon törte a fejét, hogy rá lehet-e majd venni a fiút, hogy
tanúsítson érdeklődést Mina iránt. Ha igen, akkor legalább megérné
elvégezni a jelenlétével keletkező többletmunkát.
 ÖT
Ahogy Raven átkelt az Északi hídon, szél támadt körülötte, ő pedig
felemelt kézzel szorította fejéhez a kalapját. A csípős fuvallat szinte
elfeledtette vele az augusztusi meleget, és a tél komor, elkerülhetetlen
jövetelének hírét hordozta magában.
Abban a szélben azonban más ígéretek is szálltak. Hideg volt, ám
friss, és elfújta az átható szagot, ami az elmúlt években Ravent
körülvette. Itt, a híd másik oldalán egy egészen másmilyen Edinburgh
várt rá.
Befordult a Princes Streetre, majd elhaladt a Duncan and Flockhart’s
előtt, ahol megpillantotta magát a gyógyszerész kirakatüvegében. Az
ablak emlékeztette Ravent, hogy noha a Régi Város bűzét könnyű
elfújni, a jelét örökre magán viseli. A bal orcája foltosra dagadt, az
öltések kiálltak a sérülés vonala mentén.
A kalapja alatt szétállt a haja, itt-ott összetapadt az alvadt vértől.
Amikor megérkezik a Queen Streetre, dr. Simpson a végén még
ágyba küldi, mint egy beteget, ahelyett, hogy üdvözölné a praxisában.
A járda itt szélesebb volt, a tömeg pedig ritkább. Az emberek, akik
mellett Raven elhaladt, egyenes háttal, magabiztosan sétáltak,
céltudatosan, mégis sietség nélkül lépdelve a kirakatok előtt. A Régi
Város ezzel szemben hangyabolynak látszott, a lakosai meghajolva
rohangáltak a tekergőző mellékutcákon. Itt még az úton is mintha
kevesebb mocskot és sarat látott volna, ami a Canongate szűkös
sikátoraiban megállíthatatlanul csak gyűlt.
Ahogy Raven ráfordult a Queen Streetre, egy kétlovas hintó húzódott
félre éppen előtte, ő pedig önkéntelenül is eltöprengett rajta, vajon a
kocsis megtanította-e a paripáinak, hogy csak a város szegényebb
részeiben könnyítsenek magukon.
Az ötvenkettes szám az egyik legnagyobb ház volt az utca felé eső
részében, és a pincét is számítva ötemeletes volt. Széles, tiszta és
nemrég lesepert lépcsősor vezetett a járdáról a két oszloppal
szegélyezett, nagy bejárathoz. Mintha még a korlátot is frissen festették
volna, ez pedig azt a benyomást keltette, hogy az ember odabent is
tisztaságot és rendet talál majd. Ravennek erről eszébe jutott, mennyire
elkésett Henry laudánuma miatt. Végiggondolta, mit hozhatna fel saját
mentségére. Az arca talán elegendő indok lesz. Ám az is lehet, hogy
megmondják neki, a gyakornoki állás már nem elérhető, hiszen arra
sem volt képes, hogy az első napon pontosan érkezzen.
Raven megigazította a kalapját, és megpróbált nem figyelni a ruhája
állapotára, ahogy a sárgaréz kopogtató felé nyúlt. Mielőtt még
megragadhatta volna, az ajtó nyílni kezdett, és egy óriási állat, egy
kutya rohant ki a résen, majdnem leterítve Ravent. De az állat tovább
folytatta útját a várakozó hintó felé, ahol a kocsis kinyitotta neki az
ajtót, mintha maga a kopó hívatta volna a járművet.
A kutyát egy méretes fekete kabátot és cilindert viselő alak követte.
James Simpson professzor ugyanannyira igyekezett a hintóhoz, mint az
eb, amíg fel nem figyelt a küszöbén szédelgő utcagyerekre.
Raven új munkáltatója tetőtől talpig végigmérte őt. Egy pillanatig
zavarodottnak látszott, aztán felrántotta az egyik szemöldökét, jelezve,
hogy valamiféle következtetésre jutott.
– Mr. Raven. Egy pillanattal sem korábban, habár egy másodperc
múlva már el is késett volna. – Simpson széles gesztussal mutatta, hogy
új tanonca kövesse a kutyát a hintóba. – Sürgős esethez kell
kimennünk, már ha úgy érzi, képes rá – tette hozzá csintalanul.
Raven elmosolyodott, legalábbis megpróbált. Nehéz volt pontosan
tudni, mit csinál a sérült arca. Felhúzta magát a hintóba, és
megpróbálta bepréselni magát a kutya mellé, aki helyének semekkora
részét sem áldozta volna fel szívesen a jövevény számára.
Alighogy Raven elfoglalta a kárpitozott ülés egy kis pontját, dr.
Simpson is leült vele szemben, és indulásra szólította fel a kocsist.
A hintó lenyűgöző sebességgel lódult meg, a kutya azonnal kilógatta
a fejét az ablakon, és boldogan, lobogó nyelvvel lihegett.
Raven nem osztozott az örömében. Összerándult, ahogy a
macskaköveken zötykölődtek, fájdalom nyilallt a testébe, mintha a
kerekek a bordáin hajtanának át. A doktornak ez nem kerülte el a
figyelmét, és körültekintően vizsgálgatta a fiú sebesült arcát.
Raven elgondolkodott rajta, hogy vajon megpróbáljon-e kiötölni
valami elfogadhatóbb magyarázatot a sérüléseire, vagy csak további
problémákat okozna, ha már az első napján hazudna a
munkáltatójának.
– Talán a szobalányunk, Sarah gondjaira kellett volna bíznom önt –
szólalt meg Simpson töprengve.
 – A szobalánya? – kérdezte Raven, és kellemetlen helyzetében
képtelen volt tompítani udvariatlan hanglejtésén. Azon törte a fejét,
Simpson vajon olyan finoman tudatja vele a késés miatti nemtetszését,
hogy lebecsüli a gondjait, és arra utal, egy csésze forró teán kívül
semmi szüksége egyéb ápolásra.
– Ő annál jóval több – válaszolta Simpson. – A betegeimmel is ő
segít: sebkötözés, -tisztítás és így tovább. Meglehetősen talpraesett
fiatal nő.
– Biztos vagyok benne, hogy megleszek – felelt Raven, noha a bordái
nem ezt sugallták. Remélte, hogy hamar el lehet intézni a beteget,
akinek a látogatására siettek.
– Mi történt önnel?
– Ha nem bánja, inkább nem idézném fel a történteket – felelte, ami
legalább nem volt hazugság. – Elég az hozzá, hogy örömmel hagytam
magam mögött a Régi Várost.
A hintó balra fordult a Castle Streetre, ezzel elgondolkodtatva Ravent
az úti céljuk kapcsán: talán a Charlotte Square vagy az egyik szép
sorház a Randolph Crescenten?
Dr. Simpson a szemközti ülőhelyen a táskájában kutatott, Raven
pedig aggodalmat olvasott le az arcáról, mintha sietős távozásakor
otthon felejtett volna egy létfontosságú eszközt.
– Hová megyünk, professzor?
– Bizonyos Mrs. Fraser segítségére. Elspeth, ha jól emlékszem a
nevére. Nem volt szerencsém hivatalosan bemutatkozni neki.
– Nemesi hölgy? – próbálkozott Raven, akinek a sebeire jótékony
írként hatott a finomabb körökbe való behatolás ígérete.
– Kétségtelenül, habár valószínűtlen, hogy nagyon nemes állapotában
találjuk.
A domb lábánál a hintó újra balra fordult, és kelet felé távolodott a
vártól. Raven azon töprengett, hogy Mrs. Fraser talán a Princes Street
egyik lenyűgöző szállodájában vett ki szobát. Hallott már róla, hogy a
tehetős hölgyek gyakran felutaznak vidékről, hogy Simpson-kaliberű
orvosok lássák el őket.
A hintó azonban egyik hotelnél sem állt meg, helyette továbbhaladt a
Princes Street legvégéig, aztán jobbra kanyarodott, fel az Északi hídra,
és egyenesen visszavitte Ravent oda, ahonnan azt hitte, már
elköltözött.
 A jármű egy kopott épület előtt állt meg, nem messzire onnan, ahol
Raven előző éjjel megtalálta Evie-t, és csupán egy saroknyira a saját
régi szállásától.
Miközben lemászott a hintóról, Raven arra gondolt, vajon Mrs. Cherry
éppen az utcára dobálja-e a régi holmiját, mivel hivatalosan aznap
költözött ki, és reggel vissza kellett volna mennie összeszedni őket.
Azon is eltöprengett, hogy Evie-t megtalálták-e már. Ha nem,
hamarosan meg fogják. A szaga még abban a mocskos sikátorban is
hamar érezhető lesz.
Simpson a kutyával a nyomában lépett ki a járműből. Egy pillanat
alatt végigpillantott az ajtókon és a boltok kirakatain, aztán elindult egy
keskeny, homályos utcán, a kutyája pedig utána.
Raven sajgó fejében zavarodottság uralkodott. Mit csinál egy ilyen
magas rangú és jó hírű férfi a Canongate-en? Hol vannak az Új Város
gazdag úrihölgyei, akikre számított? Mi van a nagyszerű házakkal, ahol
a felső osztály illatos asszonyai és leányai fekszenek?
Raven követte új főnökét a sikátorba, és megérezte azt az ismerős
ammóniaszagot, a húgyban forralt káposztáéhoz hasonló aromát. Mrs.
Cherry ezek szerint az egész szomszédságban osztogatta a receptjeit.
Háromemeletnyit másztak fel egy sötét lépcsősoron, Simpson léptei
egyenletesen dobogtak az emelkedőn, miközben Raven combja egyre
jobban égett, és a mellkasa is sajogva lüktetett.
– Mindig a legfelső emelet – jegyezte meg a professzor kínlódóan
vidám hangon.
Az ajtót egy errefelé szokványos kinézetű, borotválatlan, hiányos
fogazatú férfi nyitotta ki. Raven mindig elképedt, hogy ilyen közel élhet
bizonyos emberekhez, és mégsem találkozik velük soha, vagy legalábbis
nem vette figyelembe őket a veszélyességük felmérésén kívül. Ennek az
embernek a látványa általában elegendő lett volna, hogy Raven
ellenőrizze a zsebeit, ám erre nem volt szükség, hiszen Menyét és
Gargantua már kiürítette őket.
Ápolatlan külleme ellenére a férfinak nem volt túl rossz szaga, ami
apró megkönnyebbülés volt. A szobáról, amibe beléptek, már nem
lehetett ugyanezt elmondani. A vér, az izzadság és az ürülék bűze
arculcsapásként érte Ravent. Simpson vonásain csupán a
kellemetlenség legapróbb kifejeződését vette észre, mielőtt a doktor
nyugodt udvariasság leple alá rejtette volna reakcióját.
 A ház ura csak egy másodpercig álldogált a küszöbön, majd láthatóan
megkönnyebbülve elnézést kért és távozott.
Mrs. Fraser láthatóan mocskos lepedők gubancos halmán feküdt,
fájdalomtól eltorzult arccal. Raven száműzte elméjéből az egyedül,
kínok közt vergődő Evie képét, és a jelenhez láncolta magát, noha az
sem volt sokkal kellemesebb. A páciens nyilvánvalóan vajúdott, és
nehéz dolga volt. Ömlött róla az izzadság, az arca pedig
természetellenes lila színt öltött. Sovány és alultáplált volt, hasonlóan
Raven számos hajdani szomszédjához és szinte az összes beteghez,
akivel gyógyszertári munkája során és a Királyi Kórház betegszobáit
járva találkozott.
Simpsont mintha nem zavarta volna a környezete, ami Raven szerint
rossz jel volt. Igazán nem óhajtotta a szegények gondozására pazarolni
az idejét, amikor a gazdagokon pénzt is lehetett keresni, különösen úgy,
hogy veszélyben forgott a szeme, ha esetleg nem tudná hamarosan
visszafizetni az adósságát.
Simpson lehúzta nagy, fekete kabátját, és felhajtotta az inge ujját.
– Lássuk csak – mondta, mialatt megvizsgálta a betegét.
Néhány másodperccel később jelentette, hogy a méhszáj még nem
tágult ki eléggé, és úgy határozott, várakozik. Elhelyezkedett egy
széken az egyetlen ablak mellett, aztán olvasni kezdett. A kutya
összegömbölyödött mellette a padlón, jelezve, hogy már eléggé ismeri
gazdája szokásait, hogy tudja, sokáig lesznek itt.
– Szeretem felhasználni a holtidőt – szólalt meg Simpson az ölében
heverő kötetre mutatva. – A legjobb írásaim egy része a pácienseim
betegágya mellett született.
Raven leült a szobában található egyetlen másik ülőhelyre, egy
háromlábú hokedlire, amiről valószínűsíthető volt, hogy szálkát szúr a
seggébe. Kelletlenül ereszkedett le rá, és arra gondolt, a várakozás
idejét szívesebben töltötte volna a közeli ivóban, amiről eszébe jutott,
hogy nincs nála pénz, és Mrs. Cherrynél is meglehetősen keveset
hagyott. Nem sok választása volt azon kívül, hogy önmegtartóztatóbb
szokásokat vegyen fel. Bárcsak egy nappal hamarabb döntött volna így!
Miután semmiféle olvasnivalót nem vitt magával szórakozásul, az idő
lelassulni látszott. Raven ösztönösen az órája után nyúlt, aztán eszébe
jutott, hogy már nincs meg. Miután Gargantua átkutatta a zsebeit,
egyetlen értékes tárgyat talált a tulajdonában.
 Igazság szerint az öreg időmérő keveset ért, és nem sokat számított
volna az adóssága visszafizetésénél, még ha Flinthez került volna is,
amiben Raven kételkedett. A hiánya azonban fájt, mert az apjától kapta
azt az órát. Így annyiban számított fontos emléknek, hogy folyamatosan
emlékeztette rá: a vén szerencsétlen semmi más megőrzésre érdemeset
nem hagyott rá.
Raven nagy nehezen felállt, és a szoba egyik sarkába helyezte a
hokedlit, remélve, hogy ha így tesz, a falnak támaszthatja a fejét, és
alhat egy keveset.
Amikor meglátta a nedves, látszólag fekete penészfoltokkal
összetartott, málló vakolatot, meggondolta magát. Be kellett érnie
azzal, hogy egyenesen ül, és a mellére ejti a fejét.
Valamikor elaludhatott, mert az öntudatlanság pihentető öleléséből
hirtelen a beteg sikoltása rántotta ki. Ezek szerint elmúlt a laudánum
hatása, amit az érkezésük előtt egy helyi bába bőséges adagban adott
neki. Egy fiatal, aggódó lányt is látott (ő mikor ért ide?), aki kancsóból
vizet töltött egy tálba.
Simpson kézmosás közben új tanoncára pillantott.
– Á, Mr. Raven. Felébredt. Ideje újra megvizsgálni a pácienst, és
eldönteni, mivel tesszük neki a legjobbat. – Raven is leöblítette a kezét
a tálban, és végignézte, ahogy Simpson megvizsgálta a nőt, de nem
sokat látott. Az asszony térdére takarót terítettek, ami takarta a
látványt. Aztán a doktor a fiúhoz fordult. – Ön is szeretné megvizsgálni?
Raven kevés dolgot tudott elképzelni, amit éppen akkor kevésbé
szeretett volna, azonban a kérdés nem meghívás volt. Megacélozta
magát, és felidézte, milyen keményen dolgozott ezért a pozícióért.
A takaró alá nyúlt, és lehunyt szemmel próbálta megállapítani a baba
fejének helyzetét az anyai medencecsonthoz képest. Mivel csak a
tapintása vezette, tapasztalatlan ujjai nem voltak olyan óvatosak, mint a
doktoré, és a nő felnyögött a kellemetlenségtől, időnként sértetten,
szinte agresszívan pillantva rá. Raven egyre jobban szerette volna
félrehajítani a takarót. Ha bármit is tanulhat ezekből a vizitekből, akkor
jobb lenne, ha legalább valamennyit láthatna abból, amit csinál.
– Mi az eredmény? – kérdezte Simpson nyugodt, halk hangon.
Raven nem volt benne biztos, hogy hanglejtése őt vagy a pácienst
volt hivatott megnyugtatni, de azt eszébe juttatta, hogy nem neki kell
feszültebbnek lennie.
 – A gyermek feje a medence peremén támaszkodik – jelentette ki,
meglepetten a saját magabiztosságától. – Nem szállt le, ahogy kellett
volna.
Simpson bólintott, és töprengve mérte végig Ravent.
– Hogyan haladjunk tovább?
– Fogó? – próbálkozott Raven inkább kérdéssel, mint állítással.
A rettegett eszköznek már az említése is hangos nyögést
eredményezett Mrs. Frasertől, míg a homlokát szorgalmasan törölgető
fiatal lány félbehagyta, amit csinált, és zokogni kezdett.
– Ne féljenek – mondta nekik a doktor még mindig kimérten. –
Tartson ki még egy darabig, és biztonságban világra hozzuk a
csöppséget!
Simpson ezután szándékosan halkabban fordult Ravenhez, a többiek
nem hallották a szavait a kiáltások és nyögések felett.
– A fej még nem érkezett be a medencenyílásba, így még a hosszú
fogó számára is túl magasan van. Ebben az esetben, azt hiszem, a
megfordítása lenne a jobb megoldás.
A doktor magához vette a táskáját, és turkálni kezdett benne, majd
végül papírdarabot és rövid ceruzát húzott elő belőle. A viasszal
pettyezett asztalra hajolva tölcsérformát rajzolt, és úgy mutatott rá,
mintha ez mindent megmagyarázna. Raven nyilvánvaló értetlenségére
még néhány nyilat is felrajzolt, miközben próbálta érthetővé tenni, mire
utal a diagramja.
– Az egész gyereket tekinthetjük tölcsérformának, aminek a csúcsa
vagy a legkeskenyebb pontja a két láb. A koponyára is gondolhatunk
tölcsérként, aminek a legkeskenyebb része az alapja. Ha megfordítjuk a
méhben a gyereket, először kihúzhatjuk a lábát a medencenyíláson,
ezzel kitágítva az anyai csatornákat a vastagabb rész áthaladására.
Először lehozzuk a lábakat, aztán a segítségükkel kihúzzuk a törzset és
a részben összenyomható fejet is.
Raven csak nagyjából értette meg a gondolatot, de a további
magyarázat elkerülése érdekében lelkesen bólogatott. A sikolyok a
sajgó fejébe nyilalltak, és majdnem ugyanannyira akarta, hogy vége
legyen a szülésnek, mint Mrs. Fraser.
Simpson ekkor borostyánszínű üvegcsét vett elő a táskájából.
– Ez ideális eset az éterhez – jelentette ki, és szándéka
bizonyítékaként feltartotta az üveget.
 Raven már korábban is látott éterhasználatot a műtőben. A beteg
élénken panaszkodott a hatástalanságáról, miközben fogalma sem volt
róla, hogy beszéd közben éppen eltávolítják elüszkösödött lábát. Raven
le volt nyűgözve, de voltak, akik azzal érveltek, hogy csak részben volt
sikeres, mivel szerintük az érzéstelenítő legfontosabb célja, hogy
öntudatlanná, ezáltal kevésbé zavaróvá tegye a beteget.
Maga is belélegezte az Edinburghi Orvosi-sebészeti Társaság egyik
találkozóján, nem sokkal azután, hogy felfedezték érzéstelenítő hatását.
Kellemetlen szédülést okozott, aminek a következménye az ide-oda
tántorgás lett. Ez rövid vidámságot eredményezett, azonban ő nem
aludt el tőle úgy, ahogy a többiek.
Elgondolkodott rajta, vajon valamilyen módon immunis-e a hatására.
Raven végignézte, ahogy Simpson egy szivacsra önt a folyadékból. A
levegőt azonnal csípős szag töltötte meg, ami azért volt örömteli
esemény, mert legalább elnyomta a helyiséget még mindig átható
egyéb aromákat. A szivacsot ezután a páciens orrára és szájára helyezte
a doktor. Mrs. Fraser először elhúzódott a szagtól, ám a fiatal lány
gyengéden megszólalt:
– Ez az éter, Ellie, mint amit Moira is kapott.
A szer híre nyilvánvalóan megelőzte őket, Ellie pedig lelkesen
lélegezte be a párát, aztán gyorsan és könnyen álomba szenderült.
– Fontos, hogy kábító mennyiséget adagoljunk – mondta Simpson –,
ezzel elkerülve az első, jókedvű fázist. – Tudással, lelkesen beszélt az
éterről, pont, ahogy Henry utalt rá. Voltak, akik már búcsúztak az
anyagtól, mint mulandó újdonságtól, ám Simpson egyértelműen nem
közülük való volt. Jelezte, hogy Raven vegye át az altató hatású
szivacsot, míg ő a másik oldalon ügyködik. – Az éter a megfordítás vagy
az eszközhasználat esetén a leghatékonyabb – szólalt meg, ahogy
benyúlt a páciens méhébe.
Állítását meggyőzően igazolta Mrs. Fraser reakciójának hiánya,
szemben a korábbi elkínzott vonaglással. – Találtam egy térdet –
jelentette a professzor mosolyogva.
Mivel Simpson tevékenységét javarészt elfedte a takaró, Raven
lenézett az alvó nőre; csakhogy az nem aludt. Teljesen mozdulatlanul
feküdt, szinte mintha az élet és halál közti birodalomban lebegett volna.
Önmaga képmásává változott, viaszbabává. Raven nehezen tudott hinni
benne, hogy felébred még valaha, és riadtan idézte fel, hogy Henry
szerint valaki nemrégen meghalt az étertől.
Néhány perccel később Simpson kijelentette, hogy világra segítette a
lábakat és a combokat. A törzs és a fej kisvártatva követte őket a
kiömlő vér és magzatvíz kíséretében, amik tócsába gyűltek a doktor
lába körül.
Simpson előhúzta a csecsemőt a takaró alól, hasonlóan egy
bűvészhez, aki galambot varázsol egy felfordított kalapból. Fiú volt. A
gyermek sóvárgó sírásba kezdett. Ezek szerint rá nem hatott az éter.
Bebugyolálták a babát, és a fiatal lány kezébe nyomták, aki a
kihúzása alatt végig tágra nyílt szemmel, szoborszerűen ácsorgott.
Akkor magához tért, és halkan énekelni kezdett a gyermeknek, hogy
megnyugtassa dühös ordítását.
Az anya a méhlepény eltávolítása alatt is tovább aludt. Aztán amikor
megmosták és megszárították a babát, felébredt, mint egy természetes
álomból, és meglepettnek tűnt, hogy véget ért a szenvedése.
Mialatt a gyermeket boldog anyja karjába helyezték, a fiatal lány
elment megkeresni az újdonsült apát. Mr. Fraser először félve, szinte
hitetlenkedve lépett a szobába. Engedélyt kérve Simpsonra pillantott,
mielőtt közelebb ment volna, és gyengéden újszülött fia fejére tette a
kezét.
Raven meglepetten látta, hogy Mr. Fraser szemébe könnyek gyűlnek.
Nem gondolta volna effélének. Persze, nagy megkönnyebbülésben
lehetett része, hiszen a rosszul fekvő gyerekek születésének eredménye
távolról sem biztos kimenetelű.
Raven még jobban meglepődött, amikor a saját szemét is könnyek
kezdték szúrni. Talán a múlt éjszaka történtek hatása volt, de úgy
érezte, a nyirkos, mocskos helyiséget egy pillanatra birtokba vette a
remény és a boldogság.
Mr. Fraser megtörölte a szemét piszkos ruhaujjával, megfordult, hogy
kezet rázzon a doktorral, és a kijáró fizetség után kutatott a zsebében.
Raven megpillantotta a szerény összeget a férfi koszos tenyerén.
Csekély pénznek látszott egy Simpson hírével rendelkező ember
számára, és Raven felkészült a kínos szóváltásra. A doktor ehelyett
kinyújtotta a kezét, és gyengéden a pénzre csukta Mr. Fraser ujjait.
– Nem, nem. Hagyja már – mondta mosolyogva.
 Magához vette a táskáját, intett a már fiát szoptató Mrs. Frasernek,
és kivezette Ravent a szobából.

Kiléptek a Canongate-re, Raven élvezte a hűs szellő simogatását az

arcán. Elképzelte, hogy elfúj mindent, ami az elmúlt órák alatt rátapadt,
úgy érezte, mintha ő maga is Mrs. Fraser méhéből szabadult volna.
Simpson a hintója után kutatott, ami nem ott állt, ahol kiszálltak
belőle, a kocsis nyilván úgy döntött, hajt egy kört, hogy feloldja a
távollétük monoton óráit. Raven is körülpillantott az utcában, akkor
vette észre az apró csoportosulást egy szűk utca bejáratánál, az út
túloldalán. Evie utcája volt.
Közelebb somfordált, mintha önkéntelenül haladna arra. Két férfi
cipelt ki egy lepelbe burkolt testet, az út szélén kordé várakozott.
A lepel szürke széle rongyos volt, látszott, hogy sokszor használták
már. Szegény Evie-nek még halálában sem járt semmi új, semmi szép.
Több ismerős arc is álldogált a járdán, más prostituáltak. Raven
néhányat ismert Evie-n keresztül, néhányat viszont alig. Evie főbérlője,
Effie Peake is jelen volt. Raven lehajtva tartotta a fejét.
Nem óhajtotta, hogy felismerjék, még kevésbé, hogy ráköszönjenek.
A szűk utca szájánál rendőrtiszt ellenőrizte a test kordéra helyezését.
Raven hallotta, hogy valaki megkérdezi, mi történt.
– Csak egy újabb pusztult kurva – felelte a tiszt közönyösen, a
sajnálat leghalványabb jele nélkül. – Úgy néz ki, halálra itta magát.
A szavai újra és újra visszhangot vertek Raven fejében. Gödör nyílt a
lelkében, valami mélyebb a szégyennél.
Csak egy újabb pusztult kurva.
Ő nem azt a nőt ismerte. Evie többet érdemelt ennél.
 HAT
Sarah szemügyre vette a várószobát, és homlokráncolva vette
tudomásul, hogy még mindig sok beteg ül benne. Dr. Simpson hirtelen
távozása elkerülhetetlen késedelmet vont maga után, és a betegek
ellátása egyedül dr. George Keithre, az asszisztensére maradt. Sarah
kedvelte George-ot, de a férfi lassú volt, és szeretett kiselőadást tartani
a betegeknek, amit Sarah nem szívesen hallgatott. Eszébe jutott, hogy
megkérdezhetné dr. Duncant, eljönne-e segíteni, aztán úgy döntött,
valószínűleg nem tenné.
Mindig túlságosan lekötötték a kísérletei, habár ez nem biztos, hogy
rossz dolog. Nagyon rideg férfi volt, és úgy tűnt, jobban illik hozzá a
vegyszerek kevergetése, mint az emberek gondozása.
Sarah sokkal jobban szerette dr. Simpson munkáját figyelni, ám arra
meglehetősen ritkán volt lehetősége. A professzor többnyire a tehetős
betegeket látta el odafent, ahol Jarvis töltötte be Sarah szerepét.
Igazság szerint Jarvis jobban fel volt készülve a fenti ügyfelekre, mivel
ritkán jött zavarba a panaszaiktól. Egészséges módon nem törődött a
társadalomban betöltött szerepükkel, és ennek eredményeképpen nem
gyakran ijedt meg, szégyellte el magát vagy kezdett dadogni.
Jarvis magas ember volt, ami megnehezítette mások számára, hogy
fizikailag lenézzenek rá. Emellett sokat is törődött a megjelenésével,
elegánsan, méltóságteljes tartással közlekedett és magabiztosan
fogalmazott. Sarah sokszor gondolta, hogy Jarvis másmilyen ruhában
maga is könnyedén elvegyülhetne a felsőbb körökben. Egyszer Sarah
látta, hogy egy úriember, meglehetősen fenyegetően integetve egy
összetekert újsággal, megközelíti a komornyikot.
– Egy órája várok dr. Simpsonra – panaszolta –, amit meglehetősen
elfogadhatatlannak tartok! Egészen Jedburgh-ból jöttem idáig.
– Valóban? – válaszolta Jarvis szárazon. – A legutóbbi beteg Japánból
érkezett.
Sarah újra végignézett az ő területét képező lenti várószoba
szerencsétlen gyülekezetén. Szegénynek látszó emberek voltak, akik
olyan válogatott betegségektől szenvedtek, amiket Sarah gyakran
ránézésre képes volt diagnosztizálni. A görvélykór, a gümőkór, a sömör
és a rüh gyakran jelentkezett náluk. A köhögés és a köpködés olyan
gyakori hangok voltak, hogy Sarah már észre sem vette, noha mindig
hallotta őket.
Sóhajtott, és a kandalló feletti órán észrevette, mennyi az idő.
Mindig olyan sok dolga volt, és olyan kevés ideje maradt a mások
számára maguktól értetődő örömökre. Megpaskolta a még mindig a
zsebét húzó könyveket, és elgondolkodott rajta, vajon aznap eljuthat-e
odáig, hogy kinyitja őket.
Töprengéséből a lépcsőn lefelé haladó léptek hangja verte fel.
Jarvisra számítva nézett fel, de Minát látta meg.
– Sarah, egyfolytában rázom a csengőt a szalonban, és senki nem
jön!
– Mrs. Lyndsay nem mindig hallja a csengőt, amikor mosogat,
asszonyom.
Mrs. Lyndsay legalábbis váltig ezt állította. A szakácsnő ragaszkodott
hozzá, hogy egyik fülére süket, ezért nem felel mindig a csengő
hívására, Sarah azonban másra gyanakodott. Mrs. Lyndsay nem
szerette, ha főzés közben zavarják.
– Teára van szükségem. Egy órája küszködöm ugyanazzal a
hímzéssel. Nagyon nehéz a minta.
– Nem nyugtatná meg, ha inkább könyvet olvasna? – javasolta Sarah.
Mina arckifejezése jelezte, hogy erre a kérdésre a hülye is tudja a
választ, de azért nekilátott elmagyarázni.
– Természetesen szívesebben olvasnék. Ha tehetném, minden időmet
olvasással tölteném. Azonban ésszel felfoghatatlan módon a hímzést
olyasvalaminek tartjuk, ami kívánatos tudomány egy jövendőbeli feleség
esetében, így hát köteles vagyok elsajátítani, ez jutott nekem. Úgyhogy
kérve kérlek, hozz teát, vagy megőrülök.
Sarah újra a várakozó betegekre nézett. Nem volt valószínű, hogy
hamarosan bármelyiküket is a rendelőbe kellene kísérnie, mivel nemrég
vezetett oda egy rendszerint bőbeszédű öregasszonyt.
– Azonnal felviszem a teát – mondta Sarah, Mina pedig zsebkendőjét
az orrára szorítva sietett vissza az emeletre, tehát beleszagolhatott a
várószoba levegőjébe.
Sarah leballagott a konyhába, és azon gondolkodott, megkérdezze-e
Mrs. Lyndsay-t Rose-ról, Sheldrake-ék szökött szobalányáról. A Queen
Streeten töltött ideje alatt Sarah-ban bizonyos mértékű szkepszis
fejlődött ki Mina történeteinek hihetőségével kapcsolatban. A meséiben
mindig volt egy-egy morzsányi igazság, ám ezt gyakran eltakarták az
általa oly gyakorta kiszínezett és felnagyított részletek.
A szakácsnő egy nagy lábas fölé hajolt a tűz felett.
A konyhában gazdag, húsos illat terjengett, és Sarah-nak
válaszképpen megkordult a gyomra.
– Vadhúsos pite, Mrs. Lyndsay?
Sarah szerette az illatából kitalálni a menüt. Jó orra volt, és többnyire
ügyesen értelmezte, amit a szaglása üzent neki.
– A doktor a múlt héten világra segítette egy nagy birtok örökösét, és
egy fácánpárral és néhány nyúllal jutalmazták az erőfeszítéseit. Az
asszonyság teát óhajt? – Mrs. Lyndsay ezzel a mennyezetre pillantott,
jelezve, hogy tényleg hallotta a csengőt.
– Igen. Problémás varrnivalóval harcol – mondta Sarah, miközben
megtöltötte a teáskannát.
Mrs. Lyndsay felkuncogott, a nevetés megremegtette méretes alakját.
– Sokan vannak még fent?
– Ma mintha vége se akarna szakadni.
– Az új tanonc segíteni fog. Akkor talán figyelhetsz arra is, amire
valójában felvettek.
– De én szeretek besegíteni a betegekkel – tiltakozott Sarah. – Az a
tennivalóim legjobb része.
– Talán igaz, Sarah, de a padló nem mossa fel magát. Az orvosi
munkát olyanokra kell hagyni, akik kitanulták a mesterséget. Nem
gondolod?
Sarah nem látta értelmét a vitának.
– Igen, Mrs. Lyndsay – felelte sóhajtva.
Ahogy tálcára tette a teáskannát és a csészéket, megpróbálta felhozni
Rose Campbell ügyét. Mrs. Lyndsay általában nem szerette a pletykát,
ám ha egyenesen nekiszegezték a kérdést, sokszor szolgáltatott egy
kevés információt.
– Miss Grindlay azt mondja, Sheldrake-ék szobalánya megszökött.
– Úgy látszik.
– Miért tenne ilyesmit? Sheldrake-ék jó emberek, vagy nem?
– Ki a megmondhatója, mi történik zárt ajtók mögött, amikor nem
figyel a világ?
Sarah magyarázatot várt, de az nem jött. Mrs. Lyndsay
pletykaellenessége sokszor jelentette azt, hogy elég nyakatekerten utalt
a dolgokra.
A további információkérés lehetőségét a szalon csengőjének
erőszakos hangja vágta el.
– Jobb, ha felviszed – intett a szakácsnő a tea felé.
Sarah felemelte a tálcát, és elhagyta a konyhát, mielőtt bármi
egyebet kideríthetett volna.
Boldogan lépett a szalonba, mert a tea kilötyögése nélkül tudott
felmenni a lépcsőn és be az ajtón.
Mina egy díványra dőlve olvasott, hímzése mellette hevert a földön.
Mrs. Simpson az ablak mellett állva bámulta a kilátást.
Sápadtnak, fáradtnak látszott, kimerültségét tovább hangsúlyozta a
fekete ruha, amit köteles volt hordani.
– Gyömbéres keksz van? – kérdezte Mrs. Simpson.
– Igen – mondta Sarah. Örült, hogy előre gondolt erre az igényre,
mert Mrs. Simpson gyakran szenvedett az emésztésétől, habár attól
tartott, nem hozott eleget, mivel Mina máris a tálca felett állt.
– Sarah, holnap vásárolni kívánok menni – szólalt meg, és
beleharapott egy kekszbe, még mielőtt a lány kitölthette volna a teáját.
Sarah felnyögött magában a gondolatra. A Minával való vásárlás
rendszerint hosszadalmas program volt. Ma már valószínűleg nem
marad idő az olvasásra, holnap pedig egészen biztos, hogy nem jut
majd.
Már éppen kitöltötte a teát, amikor újabb csengő szólalt meg, ezúttal
a bejárati ajtóé. Elnézést kért, és úgy hagyta el a szobát, hogy látta,
Jarvis a rendelőbe kíséri az egyik odafenti hölgyet.
Sarah egyre bosszúsabban slattyogott le a lépcsőn. Az előszobán
áthaladva elment a lenti várószoba mellett, ahol ugyanazok a betegek
(akik szerinte súlyosabb dolgoktól szenvedtek, mint a fentiek) bámulták
a cipőjüket üres tekintettel.
Sarah kinyitotta az ajtót, és megmaradt türelme is azonnal
elpárolgott. Két hölgy állt vele szemben, kétségkívül az emeleti fajtából.
Hivalkodó ruhájuk Sarah elképzelése szerint a legújabb divatot mutatta
be: hermelinszegélyes kabát, kecskebőr kesztyű, tiszta csizma (ezt meg
hogyan sikerült?) és fényűző kalapok, veszélyesen egyensúlyozva úri
frizurájuk tetején. A már várakozókhoz képest makkegészségesnek
látszottak, habár egyikük folyton lehajtotta a fejét, mintha az arcát
próbálná elrejteni a kalapja alatt. Nagy, tökéletesen formált loknik
lógtak főkötője széle alól. A haja a vörös legmeglepőbb árnyalata volt.
– Itthon van a doktor? A tanácsát szeretnénk kérni – mondta az,
amelyiknek nagyobb volt a kalapja, a kevésbé szégyellős. Társa
kesztyűs kezét, ami a könyökhajlatában pihent, beszéd közben
biztatóan megpaskolta. Sarah figyelmét egy pillanatra elvonta a nő
haján valószínűtlen szögben billegő óriási fejfedő. Pazar
madártolltömeg, élénk színű szalagok és csipke. Sarah el tudta képzelni,
hogy szarkák fészkelnek benne.
A hölgy némi undorral nézett vissza Sarah-ra, mintha arra számított
volna, hogy maga a doktor nyit ajtót, és rosszul érintené, hogy egy
követtel kell szóba állnia. Olyan helytelenítő volt a pillantása, hogy
Sarah először azt hitte, bizonyára valami undorító van a kötényén, hogy
ekkora sértésnek veszi. Aznap reggel azonban sem vérrel, sem gennyel
nem került kapcsolatba, és egy gyors pillantás megerősítette, hogy a
köténye valóban tiszta.
– Attól tartok, a doktor nincs itthon. Sürgős vizit – mondta,
reménykedve, hogy ez a magyarázat elegendő lesz. A nagyobb kalapot
viselő hölgy felsóhajtott, és a társához fordult.
– Várjunk, kedvesem? Azt hiszem, megvárjuk.
A társa nem felelt.
Sarah nagy levegőt vett, és elmagyarázta, hogy máris többen
várakoznak, mint amennyi beteget dr. Simpson a visszatérése után el
tud látni. Közben pedig arra gondolt, talán jobb lett volna, ha ehhez
idehívja Jarvist.
Mindkét hölgy úgy nézett rá, mintha szándékosan akadályozná őket.
Azt hitték, hazudik a doktor távollétéről és a várakozó betegekről?
A nagy kalapos hölgy lenézett sasorra magasából, és határozottan
szólalt meg:
– Drága kislány, biztos vagyok benne, hogy bebocsáthat. Itt a nevem.
Dr. Simpson ismer engem!
Sarah hátranézett a várószobában már felgyűlt emberi
szerencsétlenségtömegre. Odafent is majdnem ugyanannyian voltak.
– Hölgyem, dr. Simpson a királynőt is ismeri – mondta, majd becsukta
az ajtót.
 HÉT
Dr. Simpson kocsisa néhány perc múlva hozzájuk irányította a hintót.
A kutya jogos tulajdona ismeretében foglalta el a helyét, mielőtt Raven
felmászhatott volna. A fiú elhelyezkedett a vörös bőrhuzatnak dőlve, és
lehunyta a szemét. Azt remélte, dr. Simpson visszatér a könyvhöz, amit
egész délután olvasott, de csalódnia kellett.
– Honnan valósi, Raven? – kérdezte a doktor, amikor elindultak.
Raven megpróbálta kihúzni magát az ülésen.
– Edinburghban születtem, uram.
– És mivel foglalkozik az apja?
– Már nincs velünk – válaszolta. – De ügyvéd volt.
Ennek a hazugságnak az elismétlése eszébe juttatta az előző éjszakát
abban a sikátorban, alig százyardnyira tőlük. Azonban most újra elő
kellett vennie. Az igazságnak máskor fog eljönni az ideje, amikor Raven
már kiélvezhette, hogy a tettei, nem pedig a származása építi a jó hírét.
– Edinburghban?
– Eredetileg igen. De később St. Andrewsban.
Ebben legalább volt egy picurka igazság. Most ott lakott az anyja, aki
a saját testvére nagylelkűségétől függött. Ő tényleg ügyvéd volt,
méghozzá nyomorult, ájtatos és önelégült.
– Egyszer én is szerettem volna a törvénykezéssel foglalkozni –
töprengett vágyakozva Simpson.
– Tényleg, mennyi ideig? – kérdezte Raven elgondolkodva rajta, hogy
a fiatalságát és híresen ígéretes karrierjét figyelembe véve a férfi
hogyan folytathatott egyszerre két témában is tanulmányokat.
– Jaj, legalább egy napig. A műtőasztallal való korai találkozásom
után a parlamentbe rohantam hivatalnoki állást keresni.
Raven az arcán lévő teher következtében kétségkívül féloldalas
mosollyal válaszolt. Ő is kevéssé kedvelte a műtőt. Akármennyire
csodálta is a sebészek gyors, biztos kezét, nem kívánta daganatok
kivételével és végtagok lefűrészelésével tölteni az idejét. A dolog
barbársága megrémítette, mivel ahhoz egyetlen sebész sem volt elég
gyors és biztos kezű, hogy ne okozzon elképzelhetetlen kínokat a
betegnek.
– Mi irányította vissza? – tudakolta Raven őszinte kíváncsisággal.
Another random document with
no related content on Scribd:
 CHAPTER V
THE PARISH OFFICIALS
If the parish priest, rector, or vicar was undoubtedly the admitted
centre of life in the district, the father of his people and the pastor of
his flock, neither on his part nor on that of the parishioners was there
any mistake about the rights and duties of the people to the parish
church and towards parish matters generally. Within well-defined
limits, the parish, which included both parson and people, managed
its own affairs. Every adult of both sexes had a voice in this self-
government, and, as Bishop Hobhouse has pointed out, in pre-
Reformation days a wise freedom in the management of the fabric of
the church and its accessories seemed to have been left to the
parish by the diocesan authorities. They—the people—encouraged
by every means in their power, and indeed frequently initiated, those
manifestations of zeal for beautifying God’s house which form so
remarkable a feature in the architectural history of the fifteenth and
early sixteenth centuries. Moreover, it is impossible to turn over the
church accounts of that period which have come down to us, without
acknowledging that the love of the people for their parish churches
was supported and intensified by the feeling that it was their work,
and that upon each of them in conscience lay the duty of assisting to
maintain the sanctuary, where, according to their strong and simple
faith, God dwelt in their midst, and of helping to keep up within this
holy place the round of prayers and praise and sacrifice.
This common purpose of all within a parish was in those days not left
to be carried out by chance or by mere individual effort; it was highly
and intelligently organised to secure the co-operation and the
continual contributions necessary for successfully carrying out the
work. For this end certain officials were chosen by popular election
as the people’s representatives, others were appointed in various
ways and others, again, were employed as their services were
required.
The Churchwardens.—The representatives of the people in all
parochial work were their wardens, or the churchwardens, as they
are generally called. Pollock and Maitland, in their History of English
Law, do not think that there were real churchwardens before the
thirteenth century. Previously, however, it is admitted that certain
burdens as to the support of the church had been placed upon the
parishioners as a body. “In the thirteenth century,” for example, “the
general custom of the Church of England, swerving in this from the
jus commune of the Catholic Church, cast the burden of repairing the
nave of the parish church, and providing the main part of the
ecclesiastical apparatus, not upon the parson, but upon the
parishioners.” Whether this burden implied any corporate
organisation of the parishioners or any parish meeting seems
doubtful. But “no doubt the occasional nature of the charge almost
compels the rector or the archdeacon to deal with the parishioners
as a body, to call them together, and endeavour to persuade them
that a wall is crumbling or a new missal is wanting.”
Still, whatever their origin, the churchwardens are already in
existence in the thirteenth century; they are then dealt with as the
legal representatives of the parishioners, and they “present
themselves as claimants for property and possession.” To the
authors of the History of English Law their existence is due to the
natural outcome of the responsibility placed upon the people. “If the
parishioners are compelled to provide precious books, robes,
vessels, etc., they will naturally desire to have their say about the
custody of these articles; parsons have been known to sell the
church plate.”
In the fifteenth century the churchwardens were chosen annually in a
parish meeting at which, no doubt, the rector or vicar would have
presided; all adult members of the parish having a voice in the
election. At this meeting the outgoing wardens would give an
account of their stewardship, and hand over the custody of the
common funds and common property to their successors. At the
church of St. Mary the Great, Cambridge, for instance, a special
parish meeting was held in the church, “at the altar of the doom in
the south aisle,” for the settlement of an account “between Thomas
Curle, plumber, on the one part, and the parishioners.” But this was
quite out of the ordinary, and as a rule, once the guardians or
wardens were elected, all the parish business was transacted by
them. In this same church the wardens were chosen, apparently, on
Easter Monday, and the method of election was somewhat curious.
The outgoing churchwardens first each nominated one parishioner,
who conjointly chose eight persons to elect the officers of the coming
year. In this case at Cambridge, besides the two churchwardens,
there were at the same time elected for the parish two wardens of
the lights at the Sepulchre and Crucifix; two guardians of the Jesus
Mass; two parish auditors; and “two custodians of the keys of the
chest, called the chantry hutch, in which are all the charters and
deeds relating to the Chantry.”
The number of churchwardens was, apparently by the fifteenth
century, fixed to two, although for special purposes, as in the above
instance, other wardens were appointed. In the accounts of St.
Edmund and St. Thomas at Salisbury, there were at first three
supervisores fabricæ; in 1486 two “gardiani ecclesiæ” were charged
with beginning the reparation of the church at Easter, “and not to wait
till winter.” With these were two junior wardens, “custodians of the
goods and ornaments of the church.” Apparently, in times when
considerable work was going on, one or more additional wardens
were appointed to give advice and share responsibility; and once, at
least, in the time of some great repairs to the fabric, the parish
meeting stood adjourned from Friday to Friday until the works were
finished. In 1510 two wardens were appointed, and it is curious to
note that one held the purse, and the other, who did not, became his
surety. At St. Mary-at-Hill, in London, the name for the official
churchwardens was, apparently, the “Wardeyns of the godes, rents,
and werks;” or, the “Wardens of the godes, ornaments, werkes,
livelihood, and rents, etc.”
Although the wardens were usually chosen from the men of a parish,
there are examples to show that this need not necessarily be the
case. Thus the accounts of St. Petrock’s, Exeter, show that in 1428 a
woman, named Beatrice Braye, was people’s warden; and in the
same way, in 1496-7, “Dame Isabel Norton” held the office at Yatton,
in Somerset.

HOUSELING CLOTH FOR HOLY COMMUNION

Bishop Hobhouse, in his interesting volume of Churchwardens’
Accounts, has well summed up the duties and functions of these
parish wardens, which were very varied. They might have both
farming and trading to do in fulfilment of their office, as well as
disposing of various gifts which were made by the parishioners in
kind. They also might have the unpleasant duty of presenting
parishioners to the archdeacon’s court for moral delinquencies.
Besides this, if there was building or decorating to be done in the
church or on buildings belonging to the parish, such as their common
house, the wardens had to find the ways and means, and to
supervise the work. They had to attend at Visitations, and if the
church or the cemetery or a new chalice, etc., had to be
consecrated, they had to arrange with the bishop and find the
necessary fees. They had to see that the money due to the common
purse from all the various sources was paid, and that, in the event of
some extra work or engagement being undertaken by the parish,
some method of raising the necessary funds was projected and
carried out. At the same time, the wardens had no civil functions to
perform until late in the reign of Henry VIII. In 1349, indeed, the
Statute of Labourers names them, and tries to place upon them the
duty of helping labourers to return to their homes; but the attempt
came to nothing, and in the accounts printed by Bishop Hobhouse,
the earliest entry for anything not strictly concerned with their
parochial office is in 1512-13, when the wardens of Yatton “were
charged with repairing the sluices and scouring the Yeo.”
It was frequently no light task that the churchwardens undertook for
their fellow-parishioners, for the parish possessions were
considerable, and comprised all kinds of property—lands, houses,
flocks and herds, cows, and even hives of bees. These were, what
may be termed, the capital of the parish, which was constantly being
added to by the generosity of generations of pious benefactors.
Then, over and besides the chancel, which was the freehold of the
parson, the body of the church and other buildings, together with the
churchyard and its enclosure, and generally, if not always, the
common church house, were then under the special and absolute
control of the people’s wardens. If the law forced the people of a
parish to find fitting and suitable ornaments and vestments, it equally
gave them the control of the ecclesiastical furniture, etc., of their
church. Their chosen representatives were the guardians of the
jewels and plate, of the ornaments and hangings, of the vestments
and tapestries, which were regarded, as in very truth they were, as
the property of every soul in the particular village or district in which
the church was situated. It is no exaggeration to say that the parish
church was in Catholic times the care and business of all. Its welfare
was the concern of the people at large, and it took its natural place in
their daily lives. Was there, say, building to be done, repairs to be
effected, a new peal of bells to be procured, organs to be mended,
new plate to be bought, and the like, it was the parish as a corporate
body that decided the matter, arranged the details, and provided for
the payment. At times, let us say when a new vestment was in
question, the whole parish might be called to sit in council at the
church house on this matter of common interest, and discuss the
cost, the stuff, and the make.
The parish wardens had their duties, also, towards their poorer
brethren in the district. In more than one instance they were
guardians of a common chest, out of which temporary loans could be
obtained by needy parishioners to enable them to tide over pressing
difficulties. These loans were secured by pledges and the additional
surety of other parishioners. No interest, however, was charged for
the use of the money, and in cases where the pledge had to be sold
to recover the original sum, anything over and above was returned to
the borrower. In other ways, too, the poorer parishioners were
assisted by the corporate property of the parish. The stock managed
by the wardens “were,” says one of the early English reformers, “in
some towns (i.e. townships and villages) six, some eight, and some
a dozen kine, given unto the stock for the relief of the poor, and used
in some such wise that the poor ‘cottingers,’ which could make any
provision for fodder, had the milk for a very small hire; and then the
number of the stock reserved (that is, of course, the original number
being maintained), all manner of vailes (or profits), besides both the
hire of the milk and the prices of the young veals and old fat wares,
was disposed to the relief of the poor.”[A]
To take one or two specific instances. The churchwardens’ accounts
for St. Dunstan’s, Canterbury, show how the funds required for the
repair of the parish church and other parish work were obtained. The
people of the district were banded together in brotherhoods; those
that were authorised to beg wore “scutchons,” or badges, and the
special fraternity was called the “schaft.” They received anything that
was given to them, in kind as well as in money; and the record
speaks of malt, barley, wheat, cows, and sheep belonging to the
parish. One Nicholas Reugge left, by will, four cows to be let at a
rent, the proceeds to pay for the “paschal light,” which the
parishioners had to find, and for which they were to be freed from all
further obligation. These cows, valued at 10s. each, were leased out
at 2s. apiece. In 1521 a farmer, John Richardson, hired from the
wardens twenty-five sheep, and at the same time the people’s
representatives accounted for receipts from lambs, wool, etc.
Everything goes to show, says Mr. Cowper, the sympathetic editor of
these accounts, “what life and activity there was in the little parish,
which never wanted willing men to devote their time and influence to
the management of their own affairs.” The churchwardens’ accounts
generally, it may be added, tell the same story, and show, as one
writer has well said, “the simple-mindedness of the population, their
cheerful contentment, the general absence of fraud, their religious
feelings, and general goodwill towards each other.”
According to early legislation, the churchwardens had to present
their settlement in writing to a committee of the parishioners, who
were to be appointed by the parsons for the purpose, and these
accounts were to be handed to the archdeacons at the time of their
visitations. Thus Bishop Quevil, in the Synod of Exeter, in 1287,
declares that the inventories of all that belonged to the church should
be made yearly by the wardens and produced before the rectors,
vicars, or, at any rate, the parish chaplains, and that such property
should on no account be used for other purposes. Also, that
whatever was given for a definite purpose, such as a light in the
church, etc., must not be used for anything else.
Property, in greater or lesser amounts, houses, lands, cattle, and rich
hangings, etc., were constantly being left by will, or otherwise given
to the churchwardens as trustees for the parish. The Yarmouth wills
of the fourteenth and fifteenth centuries contain bequests to
particular altars and lights in St. Nicholas’s Church. Jeffery Wyth, for
example, in 1302 gave 5s. “for maintaining a lamp continually
burning before the great crucifix.” Richard Fastalfe, by his will made
in 1356, gave a tenement to St. Mary’s light in the same church. In
1490 Thomas Pound directed his executors “to supply a lamp with oil
burning day and night,” and five wax candles standing “about the
lamp before the Most Holy, or High Altar, to the honour of the
Sacrament in the time of Divine Service, as the said Thomas in his
lifetime had used to do, to continue for ever.” In the same way, in
1486, Rose Wrytell, a parishioner of St. Mary-at-Hill, left to the
churchwardens, as trustees, certain houses to find the stipend for a
chantry priest, who was to be appointed by the parishioners, and
who was to assist at all the services.
The churchwardens frequently had considerable responsibility in
regard to their office, and if they did not get more frequently into
serious financial difficulties than they apparently did, it was owing to
the cordial way in which the parish generally supported their
endeavours to serve them. In St. Peter Cheap, in London, the
churchwardens held a good deal of property as trustees. They
embarked on “making and finishing our vestry” in 1475, and the
names of those contributing to the work cover a whole page. We find
them repairing and decorating chantries; employing a priest to serve;
making the priests’ chambers in Cock Alley, where, apparently, the
parson and the chantry priests dwelt in common; engaging in organ
making and paying for a player and for “the readers of the Passion”
on Palm Sunday. The “Morrow Mass” priest, whose duty it was to
say Mass every day at six o’clock, was paid for by the wardens on
behalf of the parish, as well as a clerk to serve his Mass.
In some documents connected with Exeter diocese in the fifteenth
century, some of the personal difficulties in which the wardens might
be involved are set out. In one case, where a good deal of repair to
the fabric of the church was necessary, the churchwardens excused
themselves on the plea that the tenants of certain houses belonging
to the parish, upon the rents of which they had relied, had not paid
for some time; in a second case, the excuse made was that
parishioners who had promised help had not given it; in a third, the
parishioners had agreed to a rate to repair the church and bell-tower,
and many had not paid according to their promises. In every case
the bishop, whilst warning the people to keep their obligations,
pointed out that the “guardians,” or churchwardens, were personally
responsible.
Again, there are many examples, in the accounts of the various
parishes, which show that the people considered the parochial
goods held by the churchwardens, even when they were in the
shape of vestments and plate, as their own property. They
exchanged them, lent them, and sold them—always, of course, for
the benefit of the church. In the wardens’ accounts of St. Mary the
Great, Cambridge, there are several examples of this open dealing
with church goods. One instance of this kind of dealing is worth
recording. In the parish of Yatton, Somerset, on the eve of the
Reformation—about 1520, say—a difficulty, to which reference has
already been made, arose as to the repair of certain sluices to keep
back the winter floods. To make a long story short—in the end, the
parishioners were ordered to make good the defect. It meant money;
and the wardens’ accounts show that they had been spending
money generously on the church. It was consequently decided that
to raise the necessary cash they should sell a piece of silver church
plate, which had been purchased some years before by the common
contributions of the faithful. The instance furnishes a supreme
example of the way in which the people of a mediæval parish
regarded the property of God’s house as their own.
Parish Clerk, or Holy-water Bearer (Aquæbajularius).—Second only
in importance to the churchwardens was the parish clerk, or, as he
was frequently called from one of his chief duties, the “water-bearer.”
Originally, as the name “clerk” implies, he was a cleric, and his office
was considered to be a regular ecclesiastical benefice. In the
fourteenth century the clerk was married, but one such was fined for
the offence in a visitation in that century in the Salisbury diocese. In
process of time, however, owing to the scarcity of clerics, the office
was often held by a married layman.
The English law as to this official was laid down in the Constitution of
Archbishop Boniface of Savoy, in the thirteenth century. The
benefice was, according to this, to be bestowed “upon poor clerks.”
And as there had been many disputes about the bestowal of the
office, the archbishop decreed that henceforward “the rectors and
vicars (of parish churches), who know better than parishioners those
that are fit for the office, shall institute such clerics in these benefices
as they know in their hearts can and will properly serve in the Divine
offices (of the church) and will obey their directions.” Upon which law
Lyndwood remarks, that it is always the privilege of the Ecclesiastical
Superior to appoint his inferiors in his own church, and that it is no
part of the right of any patron; which, in this instance, may be taken
to include the parishioners, who were supposed to find the salary. In
the manuscript accounts of the wardens of St. Botulph’s, Aldersgate
Street, a payment of £4 a year was made to the clerk, and this sum
was specially
collected for the
purpose.
A note “of clerke wage
owing” in the accounts
of St. Michael’s in
Bedwardine,
Worcestershire,
makes it appear that
there, ordinarily, each
householder paid 1d.
a quarter for the clerk,
although one person,
to whom is prefixed
the title of “Mr.”,
evidently pointing to a
man of “class,” paid a
shilling each time. St.
Mary-at-Hill, in
London, paid its clerk
at the rate of £6 13s.
4d. a year, and he
also received certain HOLY WATER CLERK
offerings at obits, etc.,
kept in the church.
The regular wage was specially, although apparently not very
regularly, collected by the wardens.
 BLESSING OF FOOD BY HOLY WATER CLERK
The actual payment of the clerk was sometimes a difficulty; and
Archbishop Boniface anticipates this possibility by asserting the
English custom of the parish paying for his services. It was in
consequence of this, he says, that parishioners had asserted their
right to make the appointment. He directs that, should there be
objection made to this payment by any parish, the people should be
compelled to do their plain duty by ecclesiastical censures. On the
other hand, Archbishop Peckham seems to have thought it
reasonable that those who paid the money should elect to the office,
and held that the parishioners ought to appoint the parish clerks to
their offices.
Lyndwood speaks of a praiseworthy English custom, according to
which every father of a family made an offering on the Sundays to
the cleric who brought the holy water to him; and that at Christmas
the officer should have from each household a loaf, at Easter a
certain number of eggs, and in the autumn so much of the
harvesting. It may also be taken as an established custom that each
quarter of the year the clerk received a sum of money for his support
levied upon the entire parish. A curious entry in the accounts of the
church of St. Mary the Great at Cambridge, shows a payment made
by the parish “in reward to a yong man that should have bene parish
clerk,” suggesting that the churchwardens wanted him, but the rector
made another appointment.
The Synod of Exeter, in 1287, so frequently referred to in regard to
the laws and customs of the English Church, declares that,
according to tradition, “the benefice of the Blessed Water” was at first
instituted to help poor clerks, whilst they were studying and thus
fitting themselves for higher dignities. To this end Bishop Quevil
directs, as already pointed out, that in all churches not more than ten
miles distant from any school of a city or town, this purpose should
be borne in mind, and the office given to a poor scholar to help him
whilst at his studies. For this reason, no doubt, there are instances in
which the bishop insisted upon the removal of a parish clerk who had
married, and upon the appointment of another, whose intention it
was to proceed to the reception of Holy Orders. At the same time it is
quite clear that the bishop did not lightly interfere in the appointment
or removal of any parish clerk. In one case, on November 13, 1386,
Bishop Brantyngham refused to take cognisance of the appeal of the
parishioners of Pont, in Cornwall, who, not being content with the
appointment made by their rector, had caused the churchwardens to
elect another. This the bishop altogether condemned, declaring that
by law the appointment was in the hands of the rector.
Besides attending to carry the Holy Water on the Sundays, the clerk,
according to the directions given in the tract called “Cilium Oculi
Sacerdotis,” was to assist the priest at the altar, and to read the
Epistle at Mass, when there was no deacon or subdeacon. He might
be vested in an alb when he performed this service. It was part of his
duty also to teach the children of the parish, not only their prayers,
creed, and religion, but also their letters and “whatever singing they
ought to know.”
A curious document relating to the “Offesse of dekyn” in Trinity
Church, Coventry, in 1462, has been printed more than once, and
lately for the Henry Bradshaw Society, by Dr. Wickham Legg. Some
of the duties there set forth for the “deacon” show that in this case he
acted as parish clerk, and his duties are most minutely described. He
was to open the door of the church at six o’clock, and have the
chalice and missal ready for the priest who said “the Trinity Mass:”
on all feasts he was to ring for Matins, and bring in the books for the
south side of the choir: he was to ring for the High Mass, and then
sing in the choir, and again at three o’clock for Evensong. He shall
be rector in the choir on the south side: he is to see that there is a
deacon to read the Gospel at every High Mass.
Beside this he has the general care of the church: to see that the
floor be swept when it needs it, and that the snow is taken off the
roof and from out the gutters: that the font be ready for the blessing
on Holy Saturday, and palms before Palm Sunday, and that palms
be burned for ashes before Ash Wednesday. For the blessing of the
font he is to provide three copies “for the priests to sing Rex
Sanctorum.” Every Sunday “he shall bear holy water to every house
in his ward, and he to have his due of every man, after his degree,
quarterly.” In the same way he must see that the holy cake is ready
every Sunday according to every man’s degree, “and he shall bear
the holy bread to serve the people in the north syde of the church,
and he to go to them on ‘twelfth day’ for his offering to the repair of
his surplice. On Shere Thursday (the Thursday in Holy Week) and
Holy Saturday he is to get ready a barrell for the blessed water, and
on the former he is to have the ‘birch besom for the priest that
washes the altar’ and the three discipling rods.”
Moreover, at “every principal feast” he is to help the churchwardens
“to array the High Altar with clothes necessary for it,” being ready for
them “at the third peal of the first Evensong.” He is to help “the
churchwardens to cover the altar and the rood in lent with lenten
cloths, and to hang the veil in the choir.” He and “his fellow” is to look
to the bells and provide ropes and grease, and they are to divide the
ringing fees between them. He is “to cover the pulpit with a pall when
any doctor preaches.” He is to go vested in his surplice to
accompany the parson when he goes to take the Blessed Sacrament
to the sick, and “to fetch any corpse to the church.”
The second “deacon” or clerk, commonly called “the fellow” of the
first in this document, has also his special duties assigned. Every
week-day he is to ring the second peal for Matins at half-past six. He
is to see to the books on the north side of the choir, and sing on that
side as the first “deacon” does for the south. At Evensong he shall
do in like manner, but “he shall be subdeacon every Sunday and
Holy-day at the procession and Mass, and read the Epistle.”
Generally he is to assist the “deacon” with the choir books and
processionals, and help to fold up the vestments and albs, etc.
Beyond the above-named parish officials there were obviously, many
others whose services were occasionally required. Amongst others
are:
The Sexton, whose office was what it remains at the present day.
Such an official is named, in 1490, in the parish accounts of
Cratfield; but the extremely rare mention of the name seems to show
that in a mediæval parish each individual family interested saw to the
preparation of the last resting-place of any of their dead relations.
The Schoolmaster, or, at any rate, one who occupied the place of a
teacher of the young, is more frequently named in connection with
the parish than many people would be inclined to believe. An
examination of the records of parish life contained in the invaluable
Valor Ecclesiasticus will reveal the fact of the existence of both
grammar and song schools in many places in the sixteenth century.
At Preston, in Amounderness, for instance, a chantry priest was
bound to keep a “free grammar school” for the parish, and at the
suppression of the chantry, the lands left to support this were seized
by the Crown. The official returns by the Commissioners for
suppressing the chantries afford many examples of these schools
taught by priests and by clerks. These generally, no doubt, existed
by reason of special foundations made by generous benefactors for
the purpose; but in one case at least, at Lavenham, “the alderman of
St. Peter’s Guild” finds a priest who “teaches the children of the said
town and acts as secondary to the curate, who, without help of
another priest, is not able to serve the cure there.”
The Bell-ringer was an important official in every parish. His first duty
was to ring for the services in the church, and to toll the bell for
deaths, funerals, obits, or anniversary services. If his wages were
paid by the parish, his labours were in most places one of the
sources of income by which the parish chest was replenished, as the
fees charged brought in more than the amount paid to him. In some
places, besides his duty in regard to the bells, he was appointed to
look after various lamps or lights. Thus at Swaffham, in Norfolk, one
Simon Blake appoints “a lamp to burn by his grave on all holidays
and Lord’s days, from Matins to Compline, and the bellman of the
town of Swaffham to take care of it.”
At times, too, the bellman was employed in making collections for
some church purpose. Thus at Sutherton, in 1485, the bellman,
named Saunder, was engaged in soliciting money for keeping two
lights at the High Altar, and he was paid by the churchwardens for
going to Lincoln “to bring home the waxe,” for the making of candles
for the consecration of the church. At St. Nicholas’s Church, Great
Yarmouth, in 1511, the bellman was paid for covering the images in
Lent-time. But, so far as the parish was concerned, the most
important function of this official was his proclamation of deaths and
anniversaries. In one of the York wills there is a bequest of 6d. to the
bellman for announcing the funeral of the testator. Sir Adam Outlaw,
priest, bequeaths a tenement to the West Lynn town bellman on
condition of his “going with his bell about the town” on his “year-day”
to ask the people to “pray for the souls of Thomas of Acre and Muriel
his wife, his (Sir Adam’s) soul, and the souls of his benefactors.”
In like manner, the Guild of St. Botulph’s Church at Boston employed
the bellman to announce the anniversaries of its brethren. Thus, in
January the Sacrist was to remember to send him round about the
city to proclaim the obit day of Richard Chapman, and proclaim each
year his will. At each street he was to ring his bell and say: “For the
sowles of Richard Chapeman and Alys his wyf, brother and syster of
Corpus Christi Gylde to-morne (i.e. to-morrow) shall be theyre yere
day,” for which service he was to receive a penny. This crier was
constantly being sent round on similar errands for other guilds, and
from these same records the names of some eight such societies,
besides the Corpus Christi Guild, are known: that is, St. Mary’s
Guild, that of the Trinity, and those of St. George, St. Peter, the
“Felichyp of Heven,” Seven Martyrs, St. Katherine, and the Apostles.
The object of these constant proclamations was, of course, to call
the various members of fraternities and societies to attend at
funerals and anniversary masses and pray for the souls of the
brethren and sisters who had gone before them to that future life,
which in those days of simple faith was hardly less a reality to all
Christian folk than the present world which their senses told them
about.
The bells used by the bellmen seem, from some inventories, to have
been the property of the parish. They are called “Rogation bells,”
from their use in calling people to the church, and they were rung in
the funeral procession from the house of the deceased parishioner to
the church. In 1463, John Baret, of Bury St. Edmunds, directs that
the two bellmen, who go about the town on his death announcing his
funeral, are to have gowns given them. And at “my yeer-day,” he
adds, they are to have each 4d. for going about the town to call on
the inhabitants “to pray for my soul, and for my faderis and modrys,”
and the same for ringing on the “month’s mind.”
Another remarkable custom, which seems to have been no novelty
in the middle of the fifteenth century, was the use of a chime barrel
set with the tune of the Requiem æternam, the Introit of the Mass for
the dead. This, as it only ranged over five notes, was easily
managed, and the instrument was wheeled throughout the town,
grinding out this lament for some departed inhabitant. The John
Baret named above makes special arrangements for this to be done
at Bury on his decease, for thirty days after, and during the following
Lent-time.
Of people employed at various times and for diverse purposes by the
parish, there were a great many about whom very little need be said.
Over and above masons and carpenters and women to wash
surplices and albs and repair vestments, who may be called regular
employees, the accounts of the churchwardens show that many
others were, from time to time, paid by the parish funds. One of the
most regular, naturally, when lights were so much used, was the
Candlemaker, who apparently travelled about from place to place
exercising his art. At Cowfield, in Sussex, for instance, in the years
1471-85, the churchwardens’ payments for candlemaking were at
regular intervals, and besides finding the wax and the wages, the
wardens supplied also the board and lodging for the master
workman. At Great St. Mary’s, Cambridge, the wardens, in 1537,
bought 35 lbs. of wax, at 7d. a pound, “for the Sepulchre and Roode
lyghtes;” they paid 5s. for making it up, and 2s. 3½d. “for a dinner at
the making.” At St. Mary-at-Hill, London, “Roger Middelton, wax
channdeler,” was paid “for makyng of the said ryeve loen (92 lbs.)
and olde wax, made in tapris for the Bemelight and other tapris,
prickettes, and tenebre candilles, for every lb. a half-penny—11
shilling 9d.”
In the same way parishes employed travelling bookmakers, that is,
scribes and bookbinders and illuminators. Thus, as an instance, at
the beginning of the fifteenth century, the wardens of St. Augustine’s
Church, at Hedon, in the East Riding, paid 10s. 8d. for parchment to
make a book; to Adam Skelton, a scribe, for writing it, 4d.; to “John
Payntor for a picture, 10s.,” and 6d. for the breakfasts of the scribes.
There is evidence that sometimes the curate of a parish acted as a
scribe, and received a fee for so doing; sometimes clerics at other
places were employed, as a clerk at the Almonry at Canterbury, who
wrote a book for the church of St. Dunstan in that city.
The same applies also to the Bookbinder, who used to ply his trade
from place to place, repairing the old and making new bindings for
new and old manuscript service and music books. So too the same
evidence of the accounts of churchwardens shows the Painter, the
Carver, the Silversmith, the Gilder, and the Tinker constantly at work
in various places, according to the needs and means and enterprise
of the English parochial authorities.
In all cases it was the work of the people. Through their wardens
they arranged, superintended, and finally settled the accounts of
these various travelling workmen and artists. How they raised the
money required for all the work that was carried out during the last
half of the fifteenth century must always remain a mystery. Some
account of their ways of collecting funds for parochial purposes will
appear in the next chapter; but when all is said, the mystery remains.

FOOTNOTES:
[A] Lever, Sermon before the King, 1550 (Arber’s Reprint, p. 82).
 CHAPTER VI
PAROCHIAL FINANCE
In view of the many expenses which devolved upon the wardens in
the working of a mediæval parish, it is important to try to understand
how they were able to raise the necessary funds. In the first place, of
course, it must be understood that the churchwardens had nothing to
do with the tithes—that is, with the regular charge on the produce of
the land, which was from the first intended for the support of the
clergy, for the poor, and for the maintenance of the chancel portion of
the church’s fabric. These were received in due course, according to
the law, by the parson, or vicar, or by their agent, without any
reference to the popular representatives of the parish as such, and
except for an occasional donation from the priest to the common
fund for some special purpose, the parish exchequer took nothing
whatever from the tithe due to the clergyman.
The methods by which the people of a parish raised money for their
works were many and various, and some of them curious; some few
of them must needs be touched upon briefly in any account of the life
of a mediæval parish. In the first place, then, may be mentioned the
occasional voluntary assessment of the people of a parish,
according to their possessions, sometimes called “setts,” or “cess.”
This, however, was not a very common way of raising money, and
recourse was had to it, apparently, only in the case of extraordinary
repairs upon the church becoming necessary. From the many
examples that are to be found in the extant accounts, the voluntary
rate was evidently difficult to enforce, especially when the amount
claimed had, more or less, to be proportioned to the property of
individuals. Still, in some places, it was clearly very successful as a
means of raising money; as, for instance, at Wigtoft, in Lincolnshire,
where, in 1525, the accounts show that the church was completely
repaired by money obtained by a voluntary rate. Here a list of eighty-
six inhabitants is given, who are assessed at sums varying from 1d.
to 3s. 4d. Although the unequal incidence of the tax was evidently
admitted by all, it was apparently held that when the parish had
made the rate, its vote was binding upon every one. At St.
Dunstan’s, Canterbury, in 1485, a church rate, or “cess,” produced
£4 5s. 1½d., in sums varying from John Roper’s 6s. 8d. to Richard
Crane’s 4d.; whilst at the same time extra “gifts of devotion” are
recorded of sums varying from ½d. to 4d. Between 1504 and 1508
another parish “cess,” in the same place, produced nearly £6.
Closely allied to a parochial rate, although not so universal, nor, of
course, possessing the binding force of a public assessment, were
joint voluntary gifts for special purposes. Something in the way of
decoration, or of a bell, a window, a vestment, or a piece of plate
was wanted, and the people, as one account expresses it,
immediately “drew themselves together” to pay for it, or to purchase
it. For instance, at Morebath, a small uplandish parish in Somerset,
on the borders of Devon, in 1538-9, some of the inhabitants bought a
new cope for their church at the cost of £3 6s. 8d. From 1528, also,
in the same place, the vicar gave up his rights over certain tithes of
wool to add to the sum then being collected to purchase a “new suit
of black vestments.” It is perhaps worth noting that these were only
obtained for £6 5s. in 1547, just before the alterations in religion
made them useless.
Towards the end of the fifteenth century a change is noticeable in the
accounts of the churchwardens. It evidently became more and more
common for them to possess lands, and to have houses left to them,
as trustees of the parish; the revenues of these were used only for
parochial purposes, and mainly, perhaps, for the upkeep of lights
and the celebration of anniversaries. Running through all the wills of
this period, too, is a manifestation of the same spirit of devotion to
the parochial churches, with which the donors had been connected
during life, and the same eager desire to leave something in money
or in kind to them is everywhere seen. These naturally, if not by
express desire, came into the charge and guardianship, not of the
parson of the place, but of the people’s wardens, who were
responsible for the Church goods.