O Livro Da História 1st Edition Vários

Autores Rafael Longo

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookstep.com/product/o-livro-da-historia-1st-edition-varios-autores-rafael-lon
go/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

O Livro da Literatura 1st Edition Vários Autores

https://ebookstep.com/product/o-livro-da-literatura-1st-edition-
varios-autores/

O Livro da Ciência 1st Edition Vários Autores

https://ebookstep.com/product/o-livro-da-ciencia-1st-edition-
varios-autores/

O Livro das Religiões 1st Edition Vários Autores

https://ebookstep.com/product/o-livro-das-religioes-1st-edition-
varios-autores/

O grande livro dos gatos 1st Edition Vários Autores

https://ebookstep.com/product/o-grande-livro-dos-gatos-1st-
edition-varios-autores/
O Livro da Mitologia 1st Edition Philip Wilkinson

https://ebookstep.com/product/o-livro-da-mitologia-1st-edition-
philip-wilkinson/

O mistério da casa incendiada 1st Edition Rafael

Weschenfelder

https://ebookstep.com/product/o-misterio-da-casa-incendiada-1st-
edition-rafael-weschenfelder/

O mistério da casa incendiada 1st Edition Rafael

Weschenfelder

https://ebookstep.com/product/o-misterio-da-casa-incendiada-1st-
edition-rafael-weschenfelder-2/

O Grande Livro da Macrobiótica Francisco Varatojo

https://ebookstep.com/product/o-grande-livro-da-macrobiotica-
francisco-varatojo/

O CAMPO DA MORTE 1st Edition Rafael Marques De Morais

https://ebookstep.com/product/o-campo-da-morte-1st-edition-
rafael-marques-de-morais/
Another random document with
no related content on Scribd:
lepték el a vályút lejármolt ökrök; nem fejték a teheneket vidor
szolgálók, nem ülték körül dolgosok a malomkő asztalt a tiszttartó
háza előtt, maga a tiszttartó sem sietett elébe, e hű ember, a ki
harmincz év óta szolgálja, s ha otthon van, mindig kiszalad
kocsijához elmondani a távolléte alatt történteket. Hát a kedves
gyermekek, Géza és Erzsi, az ősi birtok és jó név e nagyreményű
örökösei, hol maradtak? Hányszor futottak elébe hazajöttekor, hogy
hozott-e a városból valamit. Most senkisem fogadja. Az udvaron
csak a féleszű bivalos lézeng, a ki, úgy látszik, béresi méltóságra
emelkedett. Négy sovány ökröt fog ki a járomból egy gyerkőcz
segítségével, s úgy bámészkodik reá, mintha idegen volna. Az
ösvényeket benőtte a fű, a kocsiút porondját elmosták a záporok s a
kétfelől ültetett akácz- és eczetfákat disznók turkálták fel. A pajták és
istállók bedőlve vagy üresen ásítoznak egymásra, a csűrős kert is
puszta, a kerítés meg’ mindenütt megbomlott s a szolgáló tüzelőnek
hordja, nem is szégyelve magát, épen a szeme előtt. Még a
komondor sem akar reá ismerni, előbb megugatja, csak azután, a
mikor mély parancsoló hangon hallja kimondatni nevét,
hunyászkodik meg és lapul lábához.
A kutyaugatásra végre megjelent a tiszttartó, egy köpczös kis
ember, egy ingben, rongyos kalappal és hosszúszárú pipával.
Radnóthy most látta először tiszttartóját, a kit a mult évben küldött
ide egyik jó barátja, mert régi tiszttartóját még a forradalom elején
megölte volt a föllázadt oláhság. De bár soh’se látta volna; nem
tetszett neki az egész ember, talán mert sajnálta a régit, talán mert
sértette az a szégyenítő lárma, a melyet ez ütni kezdett, ide-oda
futkosva, szüntelen kiabálva, hogy megérkezett a méltóságos úr,
felesége csináljon jó vacsorát, a szomszéd faluból kerítsenek valami
jó bort, a zsidótól hozzanak két szál gyertyát, a kocsisnak és
lovaknak is adjanak, a mi telik. Sokkal örömestebb szemlélte a kis
sánta Mányit, a ki egész örömmel futott hozzá és zokogva csókolta
kezét.
E nyomorék árvát boldogult neje vette volt a házhoz, s ime most
csak ő az egész család képviselője, belőle áll a viszontlátás egész
öröme.
 Így mélázva haladt fölfelé, itt-ott megállva, kérdezősködve s nem
várva be a feleletet.
A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza beszélt mindent.
Áldotta az isteni gondviselést, hogy ide jöhetett és rendbeszedhette
a jószágot. Azt nem is képzelheti ember fia, hogyan feldúlt, kirablott
itt mindent a fellázadt oláhság; ő éjet-napot összetett, futott-fáradott,
orrával túrta a földet, hogy a régi lábra állítsa vissza a méltóságos úr
jószágát, de van is ám láttatja. Az udvarház egy része már lakható, a
méltóságos úr szobája egész paradicsom. Az elrablott bútorokból is
sokat visszaszerzett, hol a harmadik, hol a negyedik faluból, még a
konyhaépület csengettyűjét is megkerítette, fizetett is értök elég
borravalót, s ezt a méltóságos úr bizonyosan megtéríti neki. A
gazdaság is foly valahogy, de nincs semmi jövedelem, mert a
beruházásra kell fordítani mindent; az is nagy baj, hogy a volt
jobbágyok elfoglaltak néhány darab földet; a többit majd mind felébe
adta ki, mert drága a napszám, a curialisták nem akarnak se
dolgozni, se fizetni, kivált az oláhok; marha sincs elég, aztán az adó,
szállásolás, pörlekedés fölemészt minden jövedelmet; tulajdon
pénzéből is fordított már valamit a jószágra, csekély összeget ugyan,
mert neki is kevés van, de épen jókor, mert valóságos szégyentől
menté meg a méltóságos udvart.
 A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza
beszélt mindent.

Radnóthy mind csak hallgatta, mint a molnár malma zúgását.

Egészen egyébre gondolt.
Vizsgálta a házőrző kőrisfákat, a melyek némi történeti
nevezetességgel dicsekedtek, a mennyiben Apaffi, erdélyi fejedelem
kétszer ozsonnált árnyaik alatt, a mikor meglátogatta egyik ősét, a ki
igen kedves embere volt. Nézte a homlokzat kőczímerét, a mely úgy
illett a tisztes épülethez, s egyik fődíszéül szolgált, azaz csak
romjaikat, mert a kőczímer összetörve hevert a földön, a fák pedig
beégett derékkal sindevésztek.
 Lesütötte fejét; úgy tetszett neki, mintha összetört czímere
családja pusztulását és gyalázatát jósolná. Néma gondolatjaira,
elfojtott érzéseire oly kellemetlenül hatott a tiszttartó zajos
fecsegése. Egy párszor szeme közé nézett és hallgatást akart neki
parancsolni, de a helyett, maga sem tudta miért, talán
szórakozottságból, talán kiváncsiságból, figyelni kezdett reája.
A tiszttartónak sem kelle több, még részletesebben, még
hangosabban erősítette, hogy tenger a költség és nics jövedelem.
– Hát tiszttartó uram azt hiszi, hogy én pénzt hozok, zacskóval
hozom az aranyat, vékával a tallért – vágott közbe Radnóthy,
bosszusan emelkedve föl egy beomlott gyeppadról, a hová még jól
le sem telepedett.
– Hinni, csak elhinném, méltóságos uram! de látni?
Megelégedném én bankóval is – nevetett a tiszttartó, tréfának vélve
a dolgot.
– Mit röhög? Azt hiszi, hogy engem meglophat, belőlem csúfot
űzhet? – folytatta Radnóthy, egész testében reszketve a méregtől. –
Hogy mer egy ingben állani elémbe? Vegye le fejéről a kalapot –
hallgasson!
E kitörés tulajdonkép nem is tiszttartót illette, hanem azokat, a kik
összetörték a kőczímert, beégették a kőrisfákat, földúlták jószágát.
Csordultig telt keserűségének pohara, ki kellett ömölnie és arra, a ki
legelőször érinti. Épen azért a tiszttartó jól teszi, ha hallgat s nem
zavarja ura búskomorságát, a ki már talán el is feledte, a mit
mondott s a kinek épen az fáj, hogy nem lehet kétkednie, s a rom,
pusztulás igenis kézzelfogható. De neki természete volt mindenkit
kezéhez szoktatni, most pedig épen szükségesnek látta meg nem
engedni, hogy a csak gondolomra mondott, de igen alapos gyanú
gyökeret verjen.
– Dehogy hallgatok, ha tűzre tesznek, sem hallgatok – kezdé
nagy szörnyűködéssel – vétenék méltóságod úri személye ellen,
elámítanám, megcsalnám, megérdemleném, hogy elcsapjon. Én
tolvaj?… Én Istenem, mire jutottam! Hát ugyan honnan lopjak?
Bizony Isten, ha akarnám sem tehetném. Isten úgyse’ még a
magaméból adnék, a mint hogy adtam is néhány forintot. Dejszen
nem csodálkozom; méltóságod most érkezik, nem ismerheti jószága
állapotját, nem értheti, mily bajos most gazdálkodni.
– Még feleselni mer? Takarodjék szemem elől! Nem ismerem
jószágomat… szemtelen! Nem értek a gazdasághoz… szamár!
Kegyelemből élek… gazember! Elpusztuljon udvaromból még ma,
ebben a pillanatban.
– Ugyan úgy-e? – pattogott a tiszttartó ijedtében, csodájában,
mérgében, felcsapva imént levett kalapját. – Ez-e a köszönet? Ez-e
a hála? Úgy bánni velem, mint egy kutyával. Így jár az ember, ha
ilyen koldus uraságot szolgál. Bár soha se tettem volna be lábamat
ebbe a jószágba! Bolond voltam, hogy annyit fáradtam, guzslódtam,
csak azért, hogy méltatlanságot szenvedjek, kárt valljak, mert tudom
én, mit akar méltóságod: megkárosítani, pénzt csikarni rajtam, aztán
elcsapni. Nem oda Buda! Más időben élünk, nincs többé vármegye,
a szegény embernek is pártját fogják, méltóságod sem alispán már,
– hála Istennek – nem ám…
Még többet is beszélt volna, azonban István, a ki a podgyászt
hordta fel, meghallván a zajt, ott termett s olyat lódított rajta a domb
menedékén, hogy repült belé a kis ember s az alsó udvarig meg sem
állhatva, orrára bukott. Radnóthy elfordult s meg sem dicsérte a hű
cselédet, tekintélyének e vitéz védelméért. Ott állott bódultan, mintha
valaki arczul ütötte volna. Még mind fülébe csengett a tiszttartó
gorombasága, még mind azon tünődött: vajon csakugyan mert-e a
pimasz neki olyasmit mondani. E néhány szó ezer fulánkot ütött belé
s életében először érezte magát megalázva. Aztán elfásult, nem
érzett, nem gondolt semmit, s arczára néma, buta érzéketlenség ült
ki. Az esti homályba merülő táj visszamosolygott utoljára; mind
nézte-nézte s nem látott semmit; csípős tavaszi szél fútt; nem
érezte, nem húzta összébb mentéjét; az éledni kezdő falusi
korcsmából vidor zene hallatszott ki; nem hallotta, arra sem fordult;
csak midőn vacsorára szólalt meg a csengetyű, kezdett ébredezni –
a kis Mányi húzta s egész erejéből, örömében, hogy már valahára
húzhatja és sokáig, mert nem volt gazdasszony, a ki reá ijeszszen, –
ezt hallgatta, mind hallgatta, mint a gyermek a csengő játékszert –
oh az ismerős régi hangok – és szemébe könnyek facsarodtak.
 II.

Így szállott meg ősi fészkébe az öreg táblabiró, s az első órától

nem sokat különbözött a többi nap, hét, hónap. Sehogy sem tudta
magát feltalálni otthon. Hasonlított Ripp Van Winkléhez, egy éjszak-
amerikai népmonda hőséhez, a ki húsz évig aludt a Kaatskill-hegy
barlangjában s hazatérve nem ismert falujára, nem talált házához, a
korcsmához sem, a mely egészen szállodává alakult, s czímere
többé nem III. György király volt, hanem Washington tábornok; víg
czimborái felől is hiába kérdezősködött, az iskolamester a
congresussba utazott, mint képviselő, a másik valamelyik csatában
esett el, a harmadiknak már sírköve is elpusztult a temetőben, s így
tovább, úgy hogy szegény kétségbeesve kiáltott fel: «Hát senkisem
ismeri itt Ripp Van Winklét!»… Radnóthy nem aludott, csak betegen
feküdt, azt is csak másfél évig, kétségbeesve sem kiáltott fel, de
százszorta szerencsétlenebb volt Ripp Van Winklénél.
Nehezen szokott mindenhez és semmit sem szokhatott meg.
Hánykódott a mult és jelen között; nem tudott feledni, mert minden a
multra emlékeztette és örömest feledte a jelent, ha a multon
mélázhatott. Mintha egy gonosz tündér ütött volna tanyát szobáiban,
a ki ringatja, költi, ide-oda csalja, szeme közé nevet s ott hagyja
keserűségének. Reggelenként nem egyszer kapott az éjjeli
asztalhoz ezüst csengetyűje után, a melyet már rég
összeolvaszthatott az ötvös; sokszor kérte elő Istvántól egyik vagy
másik ruháját, a melyet ki tudja hol szaggatnak; többször kerestette
tajtékpipáit, a melyek már bizonyosan negyedik kézen járnak; még
házi sipkáját is kérte, neje utolsó himzetét, a melyet, jól emlékszik
reá – az asztalfiókban hagyott volt. Ilyenkor aztán rendesen
elkedvetlenedett, szitokra fakadt, noha nem volt szokása, s majd
mindig azon vette észre magát, hogy kávéja meghűlt, elfeledte
megczukrozni, kereste a szelenczét, sehol sem találta és lármát
ütött, István háromszor is elmondta, hogy egyetlen szelencze sincs a
háznál, ott a czukor a pirított kenyér mellett. Ura is háromszor
ismételte, ritkán bosszusan, a legtöbbször erőtlen fájdalommal: – Jól
van, jól, hallottam már, kend egészen tele kiabálja az ember fejét.
Hát még a szobák, a hol oly kényelmesen lakott, a régi bútorok, a
melyek mindenikéhez annyi drága emlék tapadt. Talán azok csak
azért állanak még, ezekből csak azért maradt meg némi töredék,
hogy kínozzák a hazatért gazdát s ne engedjék nyugodni. A néhol
felszakított avagy újra csak tél-túl bedeszkázott padolaton mindjárt-
mindjárt meg kelle botlania s ha leült, kedves, de megsántúlt
zsölyeszéke ide-oda biczczent. A falakra sem nézhetett felindulás
nélkül, drága fegyverei nem ragyogtak többé ott, az ősi képek
elhasgatva vagy elcsúfitva néztek alá; nagyanyjának tisztes arczára
épent bajúszt festett valaki szénnel, nagyatyja szájába pedig
makrapipát. Semmi sem volt ép, semmi sem állott a maga helyén.
Ez a felpattogzott asztal hajdan egyik vendégszobában foglalt
helyet; azt az otromba ruhaszekrényt a tiszttartó szobájából
keríthették ide; a pamlag bőr helyett házi szövettel volt bevonva, s
annyi s oly sokféle szék állott mindenütt láb alatt, mint a zsibárus
raktárában. Hiába fogott a rendezéshez; nem tudta visszavarázsolni
a régi kényelmet, csint és nyugalmat. Félbehagyta, megint elkezdte,
hamar belefáradt, oda ült pihenni iróasztalához s nézte, hogy hol
állott hajdan a nagy kalamáris, a nagy rézporzó s az a sok irat, itt a
hivatalosak, ott a magánügybeliek, galanddal összekötözve,
márványkővel lenyomtatva.
Eszébe jutott minden, még az is, hogy egyszer bizonyos
bonyolult ügy miatt késő éjig virrasztott itt jurátusával; neje többször
benyitott hozzá, kérte, hogy feküdjék le, ne rontsa egészségét,
holnap is nap; szóból szó kerekedett, összezördültek, magok sem
tudták hogy’ s aztán egész éjjel se aludni, se dolgozni nem tudott.
– Szegény feleségem! – sóhajtá s mind komorabban húzogatta ki
a záros, s most feltört fiókokat, a hol féltőbb iratait szokta tartani; a
családi okleveleket, szerződéseket és kötelezvényeket.
Összeszaggatott darabjokra sem talált, mégis mind kereste, s midőn
abbanhagyta, önkénytelen hátradűlt a széken, gondolkozott és
számlálgatta ujján a kötelezvények összegeit – mindenre jól
emlékezett, mintha most olvasná – aztán öklével az asztalra ütött, s
oly erős hangon kiáltá: – Negyvenezer pengő forint! – hogy az ablak
alatt elmenő kis Mányi elsikoltá magát s ijedtében szaladt lefelé.
A többi szoba még szánandóbb állapotban volt. Mindeniket
bejárta napjában kétszer-háromszor, mint valami kóbor lélek, a ki
sehol sem tud nyugodni. A nagy, de üres ebédlő kongott; tisztán
kivehette léptei visszhangját, a mit addig sohasem tapasztalt.
Megütődött e természetes jelenségen, hátratekintett, nem látott
ugyan senkit, de azért volt mit nézzen és nézte az árvaságra jutott
pohárszéket, kifordult sarkú ajtóival, az összetört csillár lecsüngő
vasát, a kapcsos szegek helyét, a hova az óra volt akasztva, e régi
és derék szerzemény, a mely mindig pontosan járt s ütése az egész
házban meghallatszott.
A nappali, a hálóterem, a fiúk, leányok és vendégek szobái
sokkal több és szánandóbb látványt nyújtottak. Itt minden összetörve
és széthányva hevert egymáson, itt mindent elváltoztatott a por,
penész és senyvedés. Ő mégis mindent megismert és sokáig
elsajnálkozott rajtok. Hogy’ is ne? Falun, különösen régi szabású
nemeseinknél, minden bútornak megvan a maga jelentősége,
története, mondhatni szentsége. Az apa nagyatyjától örökölte, a fiú
ragaszkodik hozzájok szokásból, kegyeletből; ritkán vásárol egy-egy
új darabot, legfeljebb valamely ünnepélyes alkalomra, ha házasodik
vagy nagyobb hivatalt nyer, a mi szintén nagy esemény és
szentesítő erejű. Így a büszkeség, kegyelet s gyöngédség ez
emlékei annál drágábbak lesznek, mennél inkább vénűl a birtokos.
Radnóthy elérzékenyűlve vizsgálta kedves bútorainak maradványait,
megszemlélt minden zeg-zugot, fölemelt minden darabot s oly
kimélettel tett helyre, mintha még hasznukat venné.
Szomorú foglalkozása azonban némi gyér örömben is
részesítette. Néhány kedves könyvét találta meg a lomok között, jogi
könyveit, a melyekből juratus korában censurára készűlt s a családi
bibliát, a melyet a buzgó I. Rákóczi György fejedelem ajándékozott
volt egyik ősének, saját kezével írva be nevét, a mint azt most is
láthatni némely protestáns egyház ily ajándékbibliáján. Leült és
forgatta a bibliát, a mely azon módon ép volt, csak ezüstkapcsait
törték le; kedvencz helyein magától megnyilt mint régen, a czímlap
előtti tiszta papir is megvolt, a hova a családfő híven bejegyezte a
gyermekek születésének s halálának, házasodásának vagy
férjhezmenetelének napját. Ott volt saját kézirata is; olvasta, mikor
házasodott meg, mikor születtek gyermekei, három meghalt, kettő él
– Isten őrizze meg őket a sors csapásaitól, jobban, mint apjokat –
csak neje halálának napja nincs még beírva, hogy’ is írhatta volna
be, hiszen azóta nem volt otthon, hanem be fogja irni – oh ez el nem
mulasztható kötelesség.
És írt, nehezen írt – mily rossz a toll, a tinta meg fehér, valóságos
szégyen, semmi sincs a háznál – de azért írt és sokat szenvedett.
Neje halálának emléke egészen felújult benne, elképzelte, hogy a
szegény asszony, a ki az immár az egész környékben kiütött oláh
fölkelés elől egy éjjel futott el innét a közel városkába, mennyi
ijedtséget állhatott ki; ő akkor nem volt otthon, jött, futott, repült
volna, de lehetetlen volt; Kolozsvárott megbetegedett – Istenem
minő napok voltak ezek – de hiába sietett volna hozzá, halva találta
volna; el sem temethették illendően, ideiglenesen a városi templom
sírboltjába tették le holttetemeit s csak később szállították ki a
családiba, nem is tudja mikor, ő akkor már nagyon beteg volt,
halálos beteg, most is az, talán sohasem gyógyul meg egészen.
E folytonos felindulás és évődés fölemésztették lelki ereje
maradványait. Az egykor tevékeny férfiú méla, álmodozó és
ingerlékeny különcz lett. Se munkára, se mulatságra nem tudta
magát összeszedni; mindkettőt megkisérlé ugyan, de mindannyiszor
visszasülyedt bosszúságába és merengésébe, a mi aztán egész
elemévé vált.
Hol is keresett volna szórakozást? Régi jó szomszédai nem igen
látogathatták; egyik a csatatéren maradt, másik fogságban
szenvedett, harmadik bujdosott, s ha mégis valaki jőni talált, restelte,
bosszankodott, mert meg sem vendégelhette becsületesen.
Akaratlan és szüntelen csak a forradalomra és az oláh pusztításra
fordúlt a beszéd; Radnóthy is panaszolt, vendége is. Emlegették a
régi jó időket, a vármegye, az ország dolgait és szivökből
elkeseredtek. Radnóthy nem olvasott hirlapot, gyűlölettel fordúlt el
mindentől, a mi az új korszak szüleménye volt, lett legyen az eszme,
ember, vagy nyomtatvány; egyik-másik vendégétől tudta meg, hogy
mi újabb történik a két magyar hazában, mily rendeleteket ad ki
Bach miniszter, ki lett Erdély kormányzója, hány kerületté
olvasztották össze a magyar megyéket, székely és szász székeket,
hogy idegen tisztviselők lepik el Erdélyt, német lábra állítanak
mindent, még a faluk magyar nevét sem igen tűrik. Az ily s ezekhez
hasonló ujságokat bár hányszor ismételték előtte, mindig szörnyű
méregbe jött, a mely a beszéd folytán mély bánattá szelidűlt, s a
végén keservesen elsiratta a magyar alkotmányt, nemzetet és
királyt.
A vendégek szórakoztatás és enyhítés helyett még
ingerlékenyebbé és búskomorabbá tették. Csak akkor derült fel, ha
egy-egy gúnyos adomát hallott az idegen, leginkább Galicziából
Erdélybe rendelt tisztviselőkről, az úgynevezett bezirkerekről,
különösen arról, a ki a megyében az ő helyét foglalta el. Ilyenkor
nevetett, aztán nagyot sóhajtott s el-elmormolta fogai közt:

Galicziát kisöpörték,
A szemetet kiöntötték,
A szemétből gomba termett,
A gombából bezirker lett.

Ez volt az egyetlen nóta, a melyet néha elfütyölt vagy elmormolt, az

egyetlen új dolog, a mi tetszését megnyerte. Mindig elmosolyodott,
ha ajkára jött, aztán sóhajtott s megint elkomorult.
Legrosszabban töltötte ünnep- és vasárnapjait. A templomban
sem találhatta föl a vigaszt és nyugalmat. Mit ér, hogy ülőhelye
bántatlanúl áll a szószék közelében, a kántor híven kikeresi számára
az éneklendő zsoltárt, ha nem láthatja kedves tiszteletesét, a kivel
együtt vénült meg. Néhány hónap óta egy fiatal lelkész szolgál, a kit
sehogy sem tud megszokni, ki nem állhatja bajúszos és szakállas
arczát, rövid imádságait, a melyeket áhítatosan reszkető hang nélkül
mond el, világias prédikáczióit, a melyek valóságos hirlapi czikkek, s
kivált azt a sok új szót, a mi épen botrány. De hagyján, csak kegyúri
kötelességeit teljesíthetné. Meg kellene fedetni a templom rozzant
födelét, javítni valamivel a lelkész leolvadt fizetését és nincs pénze.
Ez több volt bosszúságnál, fájdalom volt, s még inkább elrontotta
vasárnapjait, a már csak emlékezetben élő jó vasárnapokat.
Szégyelni kezdette szegénységét, mint valami bűnt, s koronként
hozzáfogott gazdasága rendezéséhez, nagy hévvel, kevés
kitartással, ide-oda kapkodva, nem tudván magát feltalálni a
változott körülmények között. Először is elcsapott tiszttartójával gyűlt
meg a baja, a ki ugyan másnap kitakarodott az udvarból, de roppant
hosszú számadást hagyott hátra s nem épen szerény követelésekkel
állott elő, s pörrel fenyegette hajdani gazdáját, ha ki nem elégíti.
Radnóthy egy zugba lökte számadását, levelét, azzal a
megjegyzéssel, hogy nem lehet oly törvényszék, a mely
tiszttartójának igazat adjon, a ki a zavaros időt és távollétét
felhasználva, csalta-lopta s mindezt még meg is akarja fizettetni
vele. Az egész ügyre többé nem is gondolt s új tiszttartó keresésével
töltötte idejét. Hirtelen nem talált kedve-szerintit, s minthogy most
különben nem is adhatott nagyobb fizetést s leginkább maga akart
gazdálkodni, ideiglenesen egy írástudó közszékely gazdát vett föl, a
kit csak számtartónak nevezett, mert a csekélyebb fizetéshez
csekélyebb czím illik. Hanem azért oly fenhéjázó parancsolatokat
adott ki, mint gazdasága virágzó idején. E mellett igyekezett mindent
a régi lábra állítani vissza. Mindenütt kerestette régi szakácsát, egyik
jobbágya fiát, a kit ő taníttatott volt ki a főispán udvarában, mert neki
csak az tud főzni; de minthogy e híres szakács a forradalomban egy
tábornok konyhájához szegődött, s azóta senkisem hallotta hírét,
kénytelen volt szakácsnőt fogadni. Fogadott is Kolozsvárról egy
meglehetős drágát, a ki gazdasszony czíme alatt el is foglalta a
konyhaépületet, de nem volt miből gazdasszonykodnia. A
háromszori csengetés újra divatba jött. A bivalost letette törvénytelen
béresi méltóságáról, noha a bivalok száma csak egyetlenegyre
apadt. Hozzákezdett udvarháza javításához is, de csak annál
maradt, hogy új kőczímert csináltatott. A pajtákat és istállókat
egészen újra akarta építtetni, pedig nem volt többje annál a három
lónál, a melyekkel hazajött, néhány ökörnél és tehénnél, a melyeket
otthon talált.
– Majd lesz, – mondá sokszor – rendet csinál, fölmondja a bérbe
adott földeket, maga fog míveltetni mindent, fenyegette a
curialistákat, hogy adják vissza elfoglalt földjeit, mert törvényszék
elébe állíttatja őket, katonákat hozat reájok, de másnap már
mindenről megfeledkezett, új bosszúság törülte el a régit, most az
adó miatt pörölt a jegyzővel, majd a közmunkát sürgető falusi birót
kergette ki szobájából vagy pedig búskomoly mélájába sülyedt s
napokig nem lépte át küszöbét.
Ilyenkor a legtöbbször olvasott. Előszedte megmaradt könyveit,
még egyszer áttanulta a magyar törvénytárt és történelmet, s
politikai elmélkedésekbe merült. Szorosan véve nem tartozott azon
két politikai nagy párt egyikéhez sem, a melyek egy századnegyed
óta oly szenvedélyesen küzdöttek egymással a megye- és
országgyűléseken. Nem volt kormánypárti, de teljesen ellenzéki
sem, természeténél fogva hajlott a conservatismushoz, de
fogékonysága s a közhangulat a reformok felé ragadták. Becsületes
táblabiró, derék magyar nemes volt, a ki büszkébb őseire, mint
kiváltságaira, s a kiben a régi és új eszmék sajátságos vegyületben
olvadtak össze. A nemesi tekintélyre sokat tartott, de atyai indulattal
viseltetett jobbágyai iránt s az úrbéri ügyekben mindig a
szabadelvűekkel szavazott. Látköre korlátolt volt, a vármegyeháza
ablakából szemlélte a világot, de ösztönszerüleg visszariadt a kihívó,
koczkáztató politikától. Nem sokat olvasott, kevesett beszélt, de
annál tevékenyebb tisztviselő volt, általában áldozatra kész hazafi, a
ki egész optimismussal csüngött nemzete jövőjén. Most pessimista
vált belőle. Bár a forradalmat betegágyban élte át, s csak egy pár hét
óta van otthon, politikai érzülete egészen megváltozott. Az
ellenzékiség a legmélyebb gyűlöletig fejlődött ki benne, de
egyszermind megutált minden reformot. Vádolta önmagát, hogy ő is
elősegítette az ősi alkotmány alapjának megrendítését. A nép iránti
jóindulata elenyészett, hiszen saját oláh jobbágyai dúlták fel
udvarházát, a kikkel annyi jót tett, mint magánember s a kiknek
érdekéért küzdött a közpályán. A köz- és magánjogi reformok
rögtönzéséről és erőszakoltságáról elmélkedett, s minél többször
olvasta a régi magyar törvényeket, annál inkább bámulta a régi
alkotmányt s az ősök bölcseségét. Most seholsem látott hiányt;
kegyelettel olvasott át minden elavult törvényt, megsiratott minden
összeomlott intézményt s az állambölcseség kövét vélte feltalálni a
megyei rendszerben. A hajdan tevékeny férfiú, a ki elméletekkel nem
bajlódott, tétlenségében szemlélődővé vált. Visszaélte magát a
multba s mindarról álmodozott, hogy mi módon kellett volna a
magyar nemzetnek kifejlődnie. Rögeszméjévé lőn, hogy a
democratiai eszmék tették semmivé a magyart; elfordult a jelentől s
gyönyörrel olvasta a mult lapjain a magyar nemzet, azaz a
nemesség örök dicsőségét.
– A nemesség szerzette e hazát, – mondogatta magában –
nyolcz századon át, a legnehezebb körülmények között is, jól-
rosszul meg tudta tartani, sohasem vesztette el egészen, egyszer
került a democratia kezébe s ím örökre elveszett.
Ez elmélkedő álmodozások között elfeledte, hogy gazdálkodni
kellene s már egy pár nap óta nem tette meg szokott gazdasági
körútját. Ki-kiindult hát a komondor kiséretében, hogy mint hajdan,
saját szemével lásson dolgai után. Benézett az istállóba, beszélt a
kocsissal, de nem meglevő lovairól, hanem a hajdaniakról;
dicsekedett velök, sajnálkozott rajtok, s elballagott meg sem
mondva, hogy tulajdonkép miért jött. A csűrben mindazokat a régi
nagy asztagokat és boglyákat emlegette, a melyek seholsem voltak
s nem figyelt a számtartóra, a ki a leendőkről okoskodott. Némely
cselédjét a helyett, hogy munkára ösztönözte volna, restségre
szoktatta, mert sokáig elbeszélt velök udvarháza földulatásáról és
ismételve megkérdett minden apró részletet. A napszámosokat
rendesen szidalmazta, hogy oly drágáért dolgoznak, holott hajdan
mint jobbágyoknak ingyen kellett dolgozniok. A kertben legtöbbet a
beomlott kő Neptunnal vesződött, így is fölállíttatta, amúgy is, s
midőn teljességgel nem akart jönni orrán-száján a kis patak vize,
fenyegette a kertészt, a ki nem volt már szolgálatjában, hogy
megtanítja becsületre. Aztán sétált egyet, s eltévedt a gyomfölverte
ösvényeken, s csak nagy bajjal ért el malmához, gazdasága egyik fő
jövedelem-forrásához; nézte a malomkerekek forgását, hallgatta a
víz moraját s nagyfáradtan tért haza ebédelni, szentül hivén, hogy
egyet-mást valahára rendbe hozott.
Ebéd alatt rendesen elkomorult, egyes-egyedül ülvén a nagy
kongó ebédlőben és sokáig várakozva az ételekre. Ritkán ízlett
valami; az új gazdasszony nem tudta jól készíteni kedvencz ételeit, a
miért sokat zsémbelt Istvánra, István meg a gazdasszonyra. De
valóságos étvágya alig volt ezeriben egyszer. Néha csak
megkóstolta az ételeket, aztán merőn nézett a levegőbe. Látni vélte
családját, vendégeit, a kik hajdan körülülték e hosszú asztalt. Az
asztalfőn neje foglalt helyet, itt egyik jó barátja, túl a tiszteletes, a ki
mindennapos volt a háznál, jobbról fia, a kit, Isten tudja, mikor lát,
balról leánya, a ki Bécsben van, s így tovább. Oly élénken látta
mindeniket, mintha valósággal ott ülnének, hallani képzelte őket, a
mint susognak, nevetnek, tréfálkoznak. A látomás eltünt, megjelent,
újra eltünt, és nem látott senkit, csak az asztal végén ülő juratusát,
aztán azt sem látta, de mintha hirtelen megnépesülne a terem, több
volna a vendég, poharak csendülnének, felköszöntések
hangzanának és zene riadozna, mint annyiszor nevenapján. Valóban
nem álmodott, kinn a tornáczon czigányok húzták, a régi jó szokás
szerint. Ő nem is tudta, hogy ma nevenapja van, bámész arczczal
hallgatta a jól ismert nótákat, de csakhamar e kiáltással szakította
félbe:
– Elég már, elég! – és szíve eltelt keserűséggel.
Délutánjait nagyrészt a tornáczon töltötte. Unta magát és sokáig
elnézett mindent, udvarháza árnyát a folyóvíz-tükrében, az eszterhaj
fecske-fészkeit, egy-egy légben úszó karvalyt, a vándor felhőket, a
nap lementét s a szürkületben nyugtalanul repdeső denevéreket. A
mint sötétült s megkondult az esteli harangszó, mind
elhagyottabbnak érezte magát; némi gyűlölséggel nézett le a falura,
a hol világosodtak az ablakok, összecsoportosult a család, vígan
fogott vacsorához, hamar kioltotta a gyertyát s édes álomba merült.
Ritkán vacsorált, sokáig kinn ült, mert kerülte az álom, de ha
elálmosodott is, nem könnyen aludt el, nem engedték kisérteties
látomásai s fel-felköltötte a zaj.
A puszta vagy romlásnak indult épületekben mindig hallhatni
bizonyos rejtélyes hangot, a mely félelmet, baljóslatot kelt a
lélekben, nem hagyja aludni a nyugodni vágyót s megbabonázza az
álmokat. Szüntelen fú bennök a szél, nem tudni honnan. Eleinte alig
hallható zokogással kezdi, aztán nagyot sóhajt, mintha azt mondaná:
jaj! s valami lehull, vakolat vagy tégladarab; majd dörömbölni kezd s
kinyit egy ablakot vagy ajtót, a melynek megrozsdásodott sarka
csikordulva ríjja: fáj, fáj! Máskor egyhangú kip-kop dobogások
hallszanak, a melyeket egy-egy mély húh üvöltés szaggat meg;
hirtelen csend áll be, de nem sokáig tart, halk nyöszörgés
reszkedez, a kis gyermek sirásához hasonló, a mely lassanként
tompa zúgássá erősödik s heregni kezd az egész épület, mintha
vihart érzene s összeomlani vágynék. Radnóthy órákig elhallgatta e
hangokat ébren s félálomban. Úgy rémlett neki, mintha szellemek
látogatnák, a kik nem nyughatnak a sírban, a multakról suttognak,
gyönyörködve tépik föl sebeit, s reá akarják dönteni a házat
koporsóúl. Hánykódásai közben eszébe jutott minden, a mi szívének
valaha fájt. Ifjúkori vágyai és szenvedései; a megyei pártharczok és
ellenségeinek cselszövényei, rágalmai; a férji és szülői gondok;
három gyermekének halála és haldokló neje; honvéd-huszár fiának
harczi küzdelme, új meg új alakban: most egy ágyugolyó zúzza szét
karját, majd egy kozák lándzsája szúrja agyon s trombitahang és
ágyudörej tölti be a levegőt. Gyakran kiugrott ágyából s félrehúzta a
függönyöket. De minden csendes volt; a hold épen a templom
irányában szállott lefelé, a rejtélyes hangok is elnémultak, s ő nehéz,
mély álomba merült, a mely jobban kifárasztotta az ébrenlétnél.
 III.

Az ily éjszakákra virradó reggelek voltak legkomorabb órái. Meg-

megszállotta a halál gondolata s még inkább az, hogy megszakad
benne a régi hírneves család. Egyetlenegy fiáról, a ki a magyar
hadseregben szolgált, a háború bevégezte óta semmit sem hallott;
számtalanszor megsiratta, mint beteget, mint foglyot, mint elesettet.
Egyetlenegy leánya Bécsben volt felesége testvérénél, egy
nyugalmazott ezredes özvegyénél, a ki még ezelőtt két évvel,
látogatása alkalmakor, vitte volt el magával, hogy lásson egy kis
világot s gyakorolja magát a német nyelvben. A leányka egész ott
mulatását nehány hónapra szabta, de a háborús idők
odarekesztették, azóta nem tud felőle semmit. Írt ide, írt oda, hol fia,
hol leánya után, most az ezredesnének, majd barátjainak, kétszer
küldött el hetenként a postára, mind hiába. István mindig üres kézzel
jött vissza, hogy búsítsa urát és szidalmat nyerjen fáradsága
jutalmául, holott egész évi fizetését örömest odaadta volna a
postamesternek, ha szánakozik rajta, s abból a nagy halom levélből
odadob neki legalább egyet.
Ilyenkor aztán egész nap a gyermekekről folyt a beszéd;
eldícsérték, elsajnálták a kis Gézát s a kis Erzsit, kik ugyan elég
nagyok voltak már, egyik tizenkilencz éves, a másik tizenhét, de ők
jobb’ szerették így nevezni. A jó cseléd még akkor szokott volt erre,
midőn ölben hordozta őket, az apa pedig gyöngéd pillanataiban
mindig így szólott hozzájok, s most folyvást e pillanatok varázsa alatt
áll. A kis Gézából más körülmények között könnyen válhatnék
alispán vagy épen főispán; István tábornoknak szánta, hiszen mikor
a méltóságos úr beteg volt, ő látta mint hadnagyocskát s legszebben
lovagolt az egész ezredben. A kis Erzsi a Küküllő mentén legszebb
leánynyá nőhetett fel – folytatta az apa – a régi jó időben mily jó
szerencsét tehetett volna; István hozzátette, hogy egész Erdélyben
nincs olyan leány, akármely gróf szerencséjének tarthatja, ha
hozzámegy; dejszen látta ő az utolsó tisztújítás alkalmával, hogy’
nézett a főispán fia a még csak tizenötéves leánykára, pedig az meg
tudja itélni a leányokat, a legelső gavallér Kolozsvárott.
Soha még a világon nem volt két ily derék és okos gyermek,
ismételték untalan, és mélyen sóhajtottak reá. Ily beszélgetés alatt
aztán szépen összebékéltek; az úr elfeledte, hogy a cseléd ma sem
hozott levelet, a cseléd örült ura csendesedésének és vigasztalni
bátorkodott. Sokszor meg is vigasztalta. Paraszt egyszerűségében
annyi bensőséggel beszélt, oly mély hittel mondogatta: az Isten nem
hagyja el, a ki benne bízik, az Isten akkor is jóra szokta fordítani az
emberek dolgát, mikor nem vélik, hogy Radnóthy úgy hallgatott reá,
mint a papra. Remélni kezdett. Meg-megveregette a hű cseléd vállát
s enyhülve mondá: – Hallgassa meg az Úristen kendet s adjon
nekünk még egy jó napot.
Egy ily, legalább jónak látszó nap csakugyan el is érkezett. Egy
reggel nagy örömmel rohant be hozzá István, folyvást kiáltva: –
Levelet hoztam, két levelet hoztam. Radnóthy mohón kapta ki
kezéből a leveleket, de nem merte mindjárt fölbontani, sokáig
nézegette s a remény és aggodalom fölindulásai közt is feltünt neki,
hogy többé nem czímezik alispánnak s a praedicatumot is kifeledték.
Több hónap óta ez az első levél; hajdan minden nap kapott kettőt-
hármat, illően czímezve; mindig a papirvágó ollóval vágta fel a
pecsétet s odaírta: vettem die mensis ekkor s ekkor. Most is az olló
után nyult, haragudott, hogy ezt is elrabolták, s rossz kedvébe ismét
visszaesve, törte föl a leveleket. Egyik levél az ezredesnétől jött s
össze-vissza, hol magyarul, hol németül volt írva, annyit mégis
kivehetett belőle, hogy egy évig rendületlenül vagy épen nem járt
posta Bécsből Erdélybe, az ember hiába írt; sógora újabb leveleit
csak a mult héten vette, számszerint tízet, eltévedtek a rossz
czímzés miatt, mert ők nem laktak folyvást Bécsben, hanem hol
Gratzban, hol Salzburgban; szegény testvére halálát nagyon
sajnálja, bizonyosan rosszul ápolták, hibásan gyógyították, hiszen
egész Erdélyben alig van valamirevaló orvos, a nyáron lerándul
Erzsivel s ott tölti az őszt október végéig.
Erzsi is mellékelt a levélhez egy kis czédulát, a mely így
hangzott: «Kedves papa! Sokat búsultam szegény mama halálán –
papát sokszor emlegetjük – küldjön nekem egy kis pénzt – a télen
sok báli ruhát csináltattam, – aztán tavaszira és nyárira is kell –
máskor többet írok – most nem érkezem – megyek egy soirée
dansante-ba – ott lesz Kahlenberger kapitány is – igen mulatságos
ember. Csókolja Erzsi. Papa el ne feledkezzék a pénzküldésről.»
A másik levél Milanóban kelt s úgy látszik, fiának egyik barátja
írta, a kivel együtt sorozták be. Az egész rövid tudósítás oda ment ki,
hogy Géza már régóta beteg, még most is kórházban fekszik, ezért
nem írhat, de – hála Istennek – túl van már a veszedelmen s több
tekintetből jó volna neki egy kis pénzt küldeni.
Bármennyire örült, hogy gyermekeiről bizonyost tudhat, mégis e
levelek leverően hatottak reá. Egy kis vigasztalást, a szeretetnek egy
kis melegét várta vagy legalább körülményes tudósítást – és száraz
jelentést kapott. Többször elolvasta mind a két levelet, meg-
megütögette, hogy kirázódjék a rézpor, de akkor is csak annyit
olvashatott ki belőle, mint azelőtt. Jól esett volna szívének
elérzékenyülni, kibúsulnia magát s haragudnia kellett. A milanói
levélre még elmondogatta: – Szegény jó fiam, édes kis Gézácskám,
mennyit szenvedhettél! de midőn sógorasszonya és leánya levelére
jött a sor, kitört belőle a méltatlankodás: – Ez az Erzsi egészen más
leány lett. Tánczol, vígad, holott az anyja meghalt, bátyja betegen
fekszik, atyja koldusbotra jutott. Négy sort írni is alig van ideje, mert
bálba kellett menni, hogy ihogjon-vihogjon valami Eggerbergerrel. –
Még azt sem írja, hogy csókolja kezét engedelmes leánya, csak azt
veti oda: csókolja Erzsi. Ugyan úgy-e? Hogy’ fölvitte Isten a dolgát.
Fölfordult minden, megváltozott minden, még a gyermeki szív is.
Sógorasszonyom rontotta el szegényt bizonyosan. De miért is
engedtem, hogy magával vigye? Hiába… Ugy kell nekem!… Azt
kivántam, hogy lásson világot, tanuljon meg jobban németül,
művelődjék. Hiába!… A magyar nemes embernek mindig Bécs volt a
paradicsoma, a magyar úri asszonynak jobban kell tudni németül,
mint magyarul, csak úgy művelt. Úgy kell nekem!… Szegény Erzsit
hogy’ elbolondíthatja nagynénje, az a cziczomás teremtés, a ki
vénségére is nagy bolond vuklikat visel. S mennyi ostobaságot ír
össze. Hogy nincs Erdélyben valamirevaló orvos. Neki semmi sem
tetszik, a mi nem bécsi, pedig ő szegény senkinek sem tetszik
Bécsben; soh’ sem volt se szép, se eszes, az ezredes is alkalmasint
pénzéért vette el. Mennyire elütött boldogult feleségemtől, ha ő élne
– Istenem, ha élne: – beh nem aggódnám ezért a rossz leányért.
Mindamellett mindent elkövetett, hogy pénzt szerezzen össze,
nemcsak beteg fiának, hanem bálozó leánya számára is. A
jövedelem alig födözte a folyó költségeket, a jószág ujonnan
beruházása pedig csak a kegyes óhajtások közé tartozott.
Természetesen vagy kölcsönhöz kellett folyamodni vagy eladni
valamit. A kölcsönt mindjárt hazajövetele után megpróbálta, de nagy
kamatra is alig tudott egy pár száz forintot összeszerezni, mert a
kipusztított, elszegényedett, s még folyvást gazdasági és
kereskedelmi zavarban szenvedő Erdély Európa legpénztelenebb
országa volt. Most nagy bajjal újra összeszerzett egy pár száz
forintot fia és leánya számára, de ez kezdetnek sem volt elég, e
mellett a gazdaság folytatása és saját magánszükségei is pénzt
igényeltek. Hajdani adósai, a kiknek kötelezvényei udvarháza
földúlásakor elégtek, részint kivándoroltak vagy elpusztultak, részint
nem akarnak adósságaikról tudni; ügyvéde be is pöröltette őket, de
az új törvényszékeket még csak most rendezik, a pör hosszasan
folyhat, s az eredmény akkor is kétséges. El kellett tehát adni
valamit, mit adjon el, csak ez lehetett a kérdés. A számtartó váltig
javasolta, hogy az új félfödelű hintóért s a három almásszürke lóért
szép pénzt adnának, úgy sincs szükség reájok; a hintó
használatlanul romlik a rossz kocsiszínben, a majorság költ benne, a
lovak meg ok nélkül eszik a sok drága zabot és szénát.
– Hát én mivel utazom aztán, számtartó uram? – csattant föl
Radnóthy. – Azt akarja, hogy bivalokat fogassak hintómba? A
számtartó uraméból eszi-e az a három ló a zabot és szénát, hogy
úgy sajnálja? Ki az oka, hogy a hintó romlik? Tüstént csináltassa
meg a kocsiszínt, a kis sánta Mányi kergesse el a majorságot. Ezt
még nem is tudtam. Miért nem mondotta előbb? Udvaromban én
tudok meg mindent legutoljára. Ez valóságos szekatura!
A számtartó nem merte megjegyezni, hogy a méltóságos úr,
mióta hazajött, még egyszer sem fogatott be, sehova sem utazott,
ha pedig épen ki akarna kocsikázni, ott a gazdasági fogat, a melyet