Szeretném bemutatni önöknek Márföldi Erika waldorf óvónőt, a waldorf intézmények

szakmai tanácsadóját, meseterapeutát, aki tapasztalatával, tudásával segíti nemcsak óvodai

dolgozóinkat, hanem a szülői munkaközösségünket is.
2024. 04. 17.-én megkértük őt, hogy egy nyilvános előadás keretében meséljen nekünk a
mesékről. Erika Szentkúti Márta terápiás képzését végezte el. Így tudása révén gyermek,
felnőtt és csoportos terápiás foglalkozásokat is vezet. Egészen kicsi kora óta lételeme a mese,
elsőosztályos korában szerepelt előszőr nyilvánosság előtt. Az ő gondolatait szeretném
megosztani veletek, kedves olvasók.
A mese a mindenség kulcsa, a lélek ajtaján kopogtat.
Mit is jelent ez, hogy a mese a mindenséghez vezet? Tulajdonképpen minden mese, vagy
történet életkortól függetlenül, mindegy hogy a csiga-bigáról hallanak, vagy akár a
gimnazisták egy politikus életéről , a folyamatot ugyanúgy végig viszi. Amikor egy waldorf
intézményben Caesarral vagy Hitlerrel foglalkoznak , akkor az élete születik meg előttük. S
nem abból indul ki, hogy hány ember haláláért felelős, hanem hogy azt az embert próbálják
megismerni és megérteni. Akár csak feloldozni saját magukban, mert ez is egy fontos dolog,
hogy az által, hogy megismerünk egy életutat, abból saját magukban is rájöhetnek olyan
dolgokra, amit talán nem kellene elkövetniük. Vagy olyan felismerésekre, amik vezetik őket
egy úton.
Mindannyiunknak volt példaképe, amikor azt kívántuk, hogy olyanok szeretnénk lenni, mint
ő. Mert láttunk benne egy olyan meseképet, életminőséget, ami megfelelt. Erika elmesélte,
hogy nagyon sokáig fiatal lányként élt József Attila verseiben, azt érezte hogy „ én vagyok”.
Minden kép ami előjött a vers olvasása közben úgy érezte róla szól. Míg nem egyszer csak a
tanulmányai úgy hozták, hogy megismerte az életét is a gimnáziumban. Amikor elkezdett az
vele foglalkozni és belehelyezkedett, akkor egy másik ént is megismert. Nem csak azt a lényt,
aki benne felébresztette a versekben az érző lelket, amiről azt gondolta, hogy ő József Attila.
Hanem amikor eljutott oda, hogy hogyan ért véget az élete, akkor Erika kimondta „ Én nem
vagyok József Attila!” Gimnazistának kellett lennie, hogy el tudjon határolódni. S hogy ez a
valóság és a mese, vagy a valóság és az igazság, hol húzódik én közöttem és a másik ember
között, ehhez egy érési folyamatra van szükség. A mese ebben segít.
Ha a mesével foglalkozunk, az illúzió vagy valóság? A mese magasrendű kapcsolódás, olyan
valós tartalmakat mond el számunkra, ami nem a földi életről szól, ami nem azt próbálja
megmutatni nekünk, hogy Á pontból B pontba hogyan kell eljutni. Mert minden egyes
mesének az az alapja, hogy jól kell végződnie, különben nem mese. Addig mese a mese, amíg
eljutunk oda, hogy találunk benne egy jó megoldást, ami engem tovább vezet az úton. De
lehet, hogy ezt a megoldást valaki megkérdőjelezi. Például, ha belegondolunk abba, hogy egy
történetben rengeteg szereplő van és mindenki mást tekint főszereplőnek. Nem lehet a juhász,
mert csak is a király lehet az, vagy valakinek a bárányka stb. Így hallgatják a gyerekek a
mesét, hogy valameddig elérnek a mesében. Az a pont, ami nekik megfogható, képileg
magával ragadható, az a pont lesz az igazpont és ő ahhoz képest kezd el a mesében benne
lenni.
Amikor egy közösségben mesélünk, akkor a waldorf pedagógiának nagyon fontos része, hogy
az óvodában az ünnepkörökhöz, az iskolákban a témákhoz kapcsolódjon a mese. Tehát mink
pedagógusok, tudatosan keressünk azt a mesét, ami olyan üzenetet hordoz, ami arra az adott
időszakra jellemző. A pitypang bóbitáját Fésűs Évától ne meséljük decemberben, mert a mese
az igaz, de nem tudok belehelyezkedni, mert a testem egy egészen más időszakaszban él.
S ahhoz, hogy egy gyermek belekerülhessen a bőrébe, vagy a bőre alá a lelke és a szelleme,
ahhoz azonosulni kell azzal, ami a világban is van. A Kincskereső Kisködmönben megjön az
az igazi hideg, mikor az ablakon a jégvirágok megjelennek. De a gyereknek nem arról fogok
beszélni, hogy nem volt eléggé szigetelt az ablak, hanem arról a csodáról, amit a tél
időszakkal át lehet érezni, láttatni. A kisgyereknél ez fontos, hogy beletudjuk helyezni az
adott környezetbe. Azért mesélek a hóról télen, ha nem havazik is, mert vágyom rá , hogy ez
megtörténjen. Az emlékét fel tudjam idézni annak, amikor itt van annak a zimankónak az
ideje, amikor az embernek bele kell bújnia a saját bőrébe és belülről kell átmelegítenie magát
belső fénnyel és belső hővel. Mert kívülről a világ az valami mást ad nekünk. Teljesen helyén
való, hogy két hópihe beszélget egymással, mert belehelyezi egy olyan varázslatos világba a
kisgyermeket, amibe alapvetően nem kerül bele. A mese ahhoz is segítség, hogy a valóságunk
nem addig tart, amíg látjuk egymás szemét, hanem túl tudjon nézni azon, amit ő maga lát.
Gyertyát is azért gyújtunk, mert abban is mese van, hogy beletudjunk helyezkedni abba, hogy
egy fényből hogyan születik meg az a sok kis fény. A fényben benne van a Krisztus, benne
van az az én, az a magasabb rendű szellemi lény, aki lángol bennünk, mint egy belső kanóc,
ami átéget, átmelegít, átfényesít bennünket. S tulajdonképpen ez a belső fény az, amit oda
tudunk egymásnak adni. Ha mesélünk akkor van én és van te s vagyunk mi együtt.
Ahogy telik az idő, szülőként a mindennapi életfeladataink előbb utóbb elsőrangúak lesznek.
Nagyon szeretjük őket, hisz azt hisszük mindenről gondoskodtunk, de egy dolog hiányzik.
Nem elég hogy csak fizikailag ellássuk a gyermekeinket. Egy dolog hiányzik, hogy tudok-e
én időt adni neki, tudok-e lélekteret adni nekik az én lelki életemből. Amikor icipici a
gyermek és ott ül a konyhapult tetején és kavarjuk együtt a tésztát, nem számít, hogy néz ki,
csak jólérezzük magunkat, az is egy mese. Mert abban varázslat van. Ott megjelenik ő és én, s
megjelenik az a varázslat ami igazából nem látszik, amikor leemeljük a polcról a könyvet,
mert valami egészen különleges dolog történik amikor összekeverjük ezeket az anyagokat és
utána ráadásul még hőt adunk neki. Kicsit ilyen az életünk és ezt valahol elfelejtjük, hogy a
mese az a mindennapi életünk valósága. Nem csak addig tart, hogy tudok mesét mondani és
előtudok venni egy könyvet, hanem én magam is értem a mesét. Nyugodtan írjuk át, ha
pusztításról olvasunk, mint például a magyar láncmesékben. Ahol a szereplő a célját úgy éri
el, hogy levág valamit, és végig megy a pusztításon. „Csak akkor adok neked, ha én is kapok
tőled!” Ezek nem annyira szolgálják a valós meseképet. Amiben a láncmesének nagyon nagy
jelentősége van, az a visszatérő mondatok. Amiből egy kicsi gyerek nagyon hamar tud
megtanulni dolgokat. Neki szüksége van arra, hogy újra és újra meghallja ugyanazt a
mondatot. Ez biztonságot ad neki és aztán tovább viszem egy újabb képre. Az időrendiség,
meg a térbeliség fontos mérföldkő a láncmesékben. Keressünk olyanokat, amik egy nagyon
szép folyamatról szólnak. Például az orosz népmesék közül. Aminek nem az a lényege, hogy
segítek neked valamiért cserébe, hanem a lüktetést lehet érezni. S hát hogyne segítenék neked,
hisz bajban vagy.
A mese akkor igaz kedves olvasó, ha te is igaznak hiszed. S ekkor át tudol vele adni egy
üzenetet. Az aki hallgatja és azt hová teszi, nem tudjuk, hogy ő mit fog belőle kihallani. Ez
által lehet, hogy ő benne más fog megszólalni. De ha úgy mesélünk el egy történetet, hogy az
számunkra is kétséges, hogy jól van-e, akkor nem tudok át adni vele egy pozitív üzenetet. Ez
egy nagyon fontos kulcs a mindenséghez.
A mesében megoldást keresünk. A megoldás pedig nem ahhoz vezet, hogy ártok valakinek.
Hanem hogy én azt a feladatot, amit életfeladatul kaptam, vagy a célt, amit magamnak
kitűztem véghez tudjam vinni. A mesének az a lényege, hogy nem engedlek el, fogom a
kezedet.