Táj és ember harmóniája, hűség és megmaradás Kós Károly Varju

nemzetség című krónikás regényében

Kós Károly, eredeti nevén Kosch Károly magyar népies stílusú építész, író, grafikus,
könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus. Tiszteletére „a magyar építészet
napja” december 16-a.
Karl Kosch szász származású négygyermekes postatisztviselő egyetlen fiaként született.
Édesanyja Sidonia Sivet francia-osztrák származású volt. Középiskolai tanulmányait a
kolozsvári református kollégiumban végezte, ezután a budapesti József Nádor Műegyetem
mérnöki szakára jelentkezett. Két év múlva átiratkozott az építész szakra, ahol 1907-ben
szerzett diplomát. Kezdő építészként különböző építészeti irodákban dolgozott (Pogány
Móric, Maróti Géza, Györgyi Dénes), majd a Székelyföld építészetét tanulmányozta. Tervezői
munkájában elsősorban a kalotaszegi népi architektúra, az erdélyi népművészet és történelmi
építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni. 1912-ben Régi Kalotaszeg c. illusztrált
építészeti tanulmányát a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Czigler-érmével tüntették ki.
1916-ban őt bízták meg IV. Károly király koronázási ünnepsége díszleteinek tervezésével.
1910-ben földet vásárolt a kalotaszegi (Alszeg) Sztánán, felépítette nyaralóját (későbbi
lakóházát) és feleségül vette a türei református lelkész leányát, Balázs Idát. Gyermekeik közül
Kós Balázs (1912–1967) mezőgazdasági szakíró, szerkesztő, Kós András (1914–2010)
szobrászművész, Koós Zsófia (1916–1990) színésznő, ifj. Kós Károly (1919–1996)
néprajzkutató, író lett. 1917–1918 során állami ösztöndíjjal Isztambulba ment tanulmányútra.
1944 őszén sztánai otthonának – románok általi – kifosztása után Kolozsvárra menekült.
1919-ben megalakította a Kalotaszegi Köztársaságot.1924-ben írótársaival megalapította az
erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek
megszűnéséig, 1944-ig tagja volt. Egyik alapító tagja volt az 1926-ban alakult helikoni
közösségnek, amelynek folyóiratát, az Erdélyi Helikont 1931-től ő szerkesztette. 1948–49-ben
a Világosság c. kolozsvári lap belső munkatársa volt. Élete során több közéleti szerepet
vállalt: 1912 telén Sztánán Kalotaszeg címmel lapot indított, 1921-ben (Paál Árpáddal és
Zágoni Istvánnal közösen) megjelentette a Kiáltó szó című röpiratát. Alapító tagja volt az
Erdélyi Néppártnak (1921) és 1922-ben Vasárnap címmel képes politikai újságot indított és
szerkesztett. A második világháború után, a demokratikus átalakulásban reménykedve, újra
politikai szerepet vállalt és a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöki tisztségét töltötte
be, majd 1946–1948 között nemzetgyűlési képviselő volt. 1940-től a kolozsvári
Mezőgazdasági Főiskolán mezőgazdasági építészetet tanított. 1945-től a Főiskola dékánja,
majd 1953-ig tanára volt.
Szépirodalmi munkássága nem terjedelmes. Két regényt, két kisregényt, két színdarabot
és néhány elbeszélést írt mindössze, eltekintve első, 1909-ben megjelent verses kísérletétől: az
Attila királyról ének című maga illusztrálta elbeszélő költeménytől. Szépirodalmi műveiben is
a történelmi érdeklődés, az erdélyi hagyományok élesztésének szándéka vezeti. Írásait a
mozgalmas, cselekményes, 930aprólékosan részletező, áradó mesélőkedv jellemzi. Stílusa
erdélyi zamatú, nyelve balladásan szaggatott, drámai. 1924-ben jelenik meg egyik főműve, a
Varjúnemzetség című krónika, melyben a 17. század egyszerű embereinek életét ábrázolja,
nehéz tusakodásukat a környezettel, a sovány erdélyi földdel. 1934-ben Az országépítő című
regényét adja ki. Koncepciója hagyományosan romantikus; akarata ellenére pogánygyőző,
szíve ellenére politizáló, ily módon "emberiesített" I. István királyt ábrázol. A mű
érdekességét és értékét inkább a sok színes epizód, a korabeli Erdélyről festett élénk kép és
szép, veretes nyelvezete biztosítja. 1926–27 táján Sipos Domokos egy kéziratos novellájában
találkozik először Kós Károly írói pályája másik főművének témájával. A Kalotaszegen 1437-
ben lángra lobbant parasztfelkelés megmozgatja képzeletét, kisregényt ír a történetről, és
önálló darabként beilleszti Kalotaszeg című munkájába. 1936-ban, az ötszázadik évfordulót
megelőző évben pedig drámai formába önti Budai Nagy Antal históriáját.
A romantika teremti meg a történelmi regényt, melynek tárgya rendszerint a nemzeti
történelem valamely epizódja. A műfaj megteremtője Walter Scott, akinek regényei hiteles
történelmi háttérben játszódnak, hősei többnyire kitalált alakok, de hitelesen ábrázolt
történelmi figurák, tulajdonságaik és cselekedeteik történelmi sajátosságukból következnek. A
történelem, mint regénytéma a Varju nemzetségben. A történelmi tárgyú szépirodalom széles
körben tette ismertté az erdélyi magyar múlt kiemelkedő személyiségeit és eseményeit,
valamint a transzszilvánista ideológia eszményeit. (A transzszilvanizmus a kisebbségi sorsra
jutott erdélyi magyarság nemzetiségi tudatának és közösségi önérzetének megalapozására
törekedett.) Kós Károly Varjú nemzetség című regénye az egyik első és emlékezetes példája
lehet ennek a regénytípusnak. Menekülésre vagy hazaárulásra ösztönző időben mutatta meg
Kós Károly a becsületes megmaradás nehéz, de lehetséges útját. A történelembe
visszavetítette háromszáz esztendővel a maga korának alakjait, hogy nyíltan szólhasson a
jelenkor erkölcsi eseményeiről. Azt vizsgálta, hogy mi tartotta meg, mi őrizte meg ezt a népet
a történelem nehéz viharai közepett 131h76b e. Olyan történelmi terepet választott hősei
mozgásteréül, mely megpróbáló változásokban bővelkedett, s a jellem, az egyéniség számára
ugyanazokat a morális kérdéseket vetette föl, amelyeket a jelen idő. A hűség és érvényesülés
történelmi dilemmájára adott Kós Károly választ. A Varjuk három nemzedékének tagjait az
erdélyi tájhoz, a Pojánához, Erdély függetlenségéhez való hűségük emeli ösztönző jelképpé,
de jelképpé válik a megőrző táj, a Pojána, ahol újra és újra felépítik a menedéket adó várat. A
hűség és a magmaradás parancsoló krónikája ez az önéletrajzi motívumokban oly gazdag
könyv. A transzszilvanista szépirodalom jellegzetes műfaja a történelmi regény. Kós Károly
történelmi regénye is a "nemzetiségi önkeresés" eszköze.
A huszonhárom fejezetből álló regény fejezetei jelenetekre oszlanak, így "alapegysége"
a drámára emlékeztető jelenet. A Varjuk négy nemzedékének sorsát követhetjük nyomon,
leginkább apa és fia, Varju János Varju Gáspár életét. Történetalakítása metonimikus, de
metaforikus elemek is vannak benne. "Szelíden öregedő mosolygó őszi napon, de amikor
éjszakára hóharmat hull a határra" - mondattal indul a cselekmény, s az első jelenetben a
gyermek Varju Gáspárt és Basa Annát ismerjük meg. Varju Miklós, az idős ember pedig
először beszél fiának, Jánosnak a Pojánán elrejtett kincsről, amelynek titkát egy különös
könyv őriz. Ennek a beszélgetésnek az emlékét idézi fel tizenhat esztendő után Varju János,
aki apja halála után Bethlen Gábor fejedelem szolgálatába áll, a gyalui várban vadászmester.
De a Pojánára költözik, ott kerít udvart magának. Az emberek bolondnak tartják, mert furcsa
dolog az, hogy "valaki felfelé törje magát, mikor mindenki lefelé igyekszik." Fiát, Varju
Gáspárt a gyulafehérvári iskolába járatja, s István úr udvarába szegődteti. Az emberek ezt is
furcsállják. A hazalátogató Gáspár szívesen tölti az időt Basa Annával, érzelmeit Anna is
viszonozza. Közben a Pojánán épül a ház, s az út is készül a "magányos erdőben", ahol "balta
addig nem járt még". Karácsonykor Basa Annáéknál táncba hívják a fiatalokat, ott van Maksai
László, a gyalui viceporkoláb és Gáspár is. Maksai jobban tud táncolni, mint Gáspár. A
havason tolvajok dézsmálják a jószágot. Varju Jánosék a tolvajok nyomára akadnak, és
segítséget kérnek Maksaitól. Azonban segítség nélkül kell boldogulniuk, Gáspár életveszélyes
sebet kap, arcát hosszú forradás ékteleníti. Rövidesen elszegődik Zólyomi Dávidhoz, a váradi
kapitányhoz deáknak. Nyugtalanságot kelt az emberekben a fejedelem halála (VI. fejezet).
Télire "Patak ura, Rákóczi György teszi a fejére a süveget. "(Bethlen Istvánt, Bethlen Gábor
testvéröccsét, Rákóczi György lemondatta a fejedelemségről, annak ellenére, hogy a rendek
megválasztották.) "Az Úristen nehéz keze Erdély fölé ereszkedőben..." Polgárháborús
villongások veszik kezdetét a Bethlen- és a Rákóczi-pártiak között. Maksai László
Rákóczihoz, a Varjuk kitartanak a Bethlenek mellett. 1633-ban Szent György éjszakáján
történik Varju Gáspár és a Rákóczihoz pártolt Maksai László összetűzése a lónai fogadóban.
Maksai Rákóczi parancsára üldözi Gáspárt, aki fontos iratokat és Zólyomi Dávid
bebörtönzésének hírét viszi Bethlen Péternek a gyalui várba. Basa Anna könyörgésére Gáspár
szabadon engedi Maksait. A gyalui várból a Zólyomi-kincseket szekereken menekítik ki. A
lónai fogadónál elkanyarodnak a szekerek, onnan pedig útjuk kinyomozhatatlan, csak az a
bizonyos, hogy "elrekkentették" akkor a fejedelemtől. Lassan az erdélyi urak behódolnak a
"pataki úrnak", reverzálist (hűségesküt) írnak alá, köztük Basa Tamás is. A gyalui vár
őrségének is fel kell esküdnie az új fejedelemre. Maksai lesz a porkoláb. A Zólyomi-
kincseknek a sorsa sokakat foglalkoztat, de leginkább a fejedelmet, azt beszélik, hogy a
Varjuk a Pojánára menekítették. Gáspár Vitéz Ilonát, a molnárleányt veszi feleségül, Basa
Anna Maksai felesége lesz. Szervezkedik a Bethlen-párt, "hattyús zászlók alá" gyűjtik az
embereket, de Erdély sorsa nem Bethlen Istvánon, se Rákóczi Györgyön nem múlik, hanem a
törökön. Ez pedig hol egyiket, hol a másikat támogatja. A fejedelmet jobban foglalkoztatja a
Zólyomi-kincs, mint az ország sorsa, ezért elhatározza, hogy "kilövi a medvét a barlangjából",
a kegyetlen téli idő ellenére felmegy az urakkal a Pojánára vadászni. A Varjuk otthonában
talál menedéket a megsebesült Rákóczi, innen szervezi a Varjuk elfogását és megsemmisítését
célzó támadást. Maksai érkezik katonáival. Az összecsapásban Maksai lelövi Varju Gáspárt.
Ekkor születik Vitéz Ilona második fia. A fejedelmet szánkón menekítik le a várba. Minden
katonát felrendel a Pojánára a "vadászatra", de sem kincset, sem embert nem találnak.
Különös módon mindennek nyoma vész. Csodálatos históriája kerekedett a pojánai harcnak,
amelyet a Varjuk magával a fejedelemmel vívtak. Rákóczi tizenkét esztendő múltán, halála
elött is felmegy a Pojánára a kincsekért, de csak Iliát találja, aki nem árulja el a titkot. Az
emberek életét befolyásolják a közügyek. 1657-ben az ifjú fejedelem fegyverbe szólítja az
országot, hiszen készül a lengyelországi háborúra. Varju János tudja, hogy ez a háború nem az
embereké, hanem az uraké, akiknek szűk lett az ország, s a lengyel koronára áhítoznak.
Rákóczi a svédekkel szövetkezett, majd hazaérkezése után derül ki a rettentő igazság: csúfos
vereséget szenvedtek, a sereg egytől-egyik a tatár kán fogságába került. Az országnak nincs
serege. Désre országgyűlést hívnak össze. Rákóczi fél, és az utolsó pillanatban Szamosújvárra
helyezteti át a gyűlést. De az emberek oda is tódulnak, és követelik, hogy váltsa ki a
fejedelem a fogságba esett katonákat. Az asszonyok gyászruhában vonulnak be a gyűlésbe, de
a fejedelem tehetetlen. Testőrző darabontjai összecsapnak a hajdúkkal, majd Rákóczi elhagyja
a színhelyet. A gondok megoldása a rendekre marad. A foglyok érdekében követeket küldenek
a tatár kánhoz és a török portához. Az otthon maradottak rabváltságra gyűjtenek. Rákóczi
lemond, majd Rédei Ferencet választják Erdély urává. Varju János megsebesülve érkezett
haza az országgyűlésből, az utolsó napjait élő Varju meghagyja, hogy a Pojánát el ne adják, a
völgyekbe le ne húzódjanak, mert fenn van a helyük. Gyurka, a nagyobbik unoka váltságdíját
pedig karácsonyig szedjék össze. A gyűjtés nem sikerül, de Maksai László felajánlja a
segítséget. A két család megbékél egymással. Rákóczi újból trónt követel. Barcsai Ákos hiába
kéri levélben, hogy hagyja az országot békességben, a fejedelmet csak a hatalmi érdekek
vezetik s a bosszú. Rédei meghal, újból Rákóczi a fejedelem. Minden embernek nemesi
rangot ígér, ha beáll a hadseregbe. Mert újabb tervei vannak a törökkel, majd a "tatárnál is
rosszabb magyarokkal". De nem az erdélyi ember érdekében cselekszik. Varju Gáspár fiai
megosztoznak: Jankóé a Pojána, Gyurkáé Monostor. A tatárok támadása ezt a vidéket is sújtja.
A védekezés megszervezésében fontos szerepet tölt be Maksai László Varju Jankóval. Az
egyik a völgyben szervezi a szembeszállást, a másik a Pojánán nyújt menedéket. Maksai életét
veszti. A hegyen temetik el Varju János és Varju Gáspár mellé. A két család kibékülését Varju
Jankó és Maksai Katka szerelme dönti el végérvényesen. Az emberek egymásra vannak
utalva, csak összefogással oldhatják meg gondjaikat.
1925-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh nevű kiadói vállalkozás egyik első
köteteként. Az erdélyi történelmi regényirodalom elindítója volt ez a regény. Cselekménye
Kalotaszegen játszódik: Valkón, Gyalun, Monostoron és fent a havasban, a Pojánán, a Talharu
sziklái alatt fekvő hegyi legelőn. A havasi élet köré valósággal romantikus mítoszt rajzol az
írói képzelet. A cselekmény tere a kalotaszegi falu és a havas, ideje viszont az a történelmi
korszak, amely Bethlen Gábor fejedelemségének utolsó éveitől II. Rákóczi György végső
bukásáig és haláláig húzódott, vagyis 1629 és 1660 közé eső három évtized. Kós Károly
ezeket az évtizedeket úgy mutatja be, mint folytonos hanyatlást és pusztulást, amely Bethlen
Gábor "aranykorától" a II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát követő tatár pusztításig
és Várad török által való elfoglalásáig vezetett, előidézve a fejedelemség végső romlását, az
erdélyi függetlenség teljes felszámolását. Az erdélyi hanyatlás legfőbb okát is megjelöli,
mégpedig abban, hogy a Rákócziak politikája eltávolodott Bethlen Gábor politikai
stratégiájától. Bethlen kormánypolitikája legfőbb céljaként az ország külső biztonságát és
belső békéjét jelölte meg. Ezzel a politikai stratégiával szakított II. Rákóczi György, midön
Erdély egész haderejét eltékozolta a lengyel hadjáratban, s országára vonva a szultán haragját,
kockára tette az addigi fejlődés eredményeit. A Varju nemzetség e két politikai stratégia
küzdelmét a Bethlenek és a Rákócziak hatalmi vetélkedése révén mutatja be. A történet ideje
egyenesen előre haladó, az elbeszélő ezt az évszakok megjelenítésével érzékelteti: „. fordult
egyet az esztendő, és ősz felé járt a nyár", utal a hősök korára: "Basa Anna akkor tizenkét
esztendős volt; Gáspár tizennyolc", vagy vészjóslóan és balladai tömörséggel nevezi meg a
pontos időt: "Az Úristen nehéz keze Erdély fölé ereszkedöben.1633. esztendő, Szent György -
napja és csatakos, lucskos, borzongató tavaszidő." . A cselekmény időben egyenesen előre
halad, de több jelenet történése azonos időben zajlik. A jelenetek között térbeli váltások és
időbeli kihagyások vannak. A regény legfőbb eszmei "üzenete" az, hogy az erdélyi magyarság
maradjon hűséges a szülőföldjéhez, kultúrájához és hagyományaihoz. Ezt példázza a Varju
család négy generációjának történelmi és emberi sorsa. Ők töretlenül mindig kitartottak a
szülőföld mellett, kényszerű bujdosásukból mindig visszatértek a Pojánára, romjaiból mindig
felépítették havasi házukat. A szülőföldhöz való ragaszkodás okozza, hogy Kós Károly
valósággal költői mítoszt rajzol a havasi élet köré. A hűség erkölcsi erejét tanúsítja Varju
Gáspár és a székely Maksai László összeütközése is, amely szerelmi vetélkedéssel kezdődik
és politikai küzdelemmé erősödik: Gáspár szabad ember, kisnemes, akinek kicsiny birtoka és
saját otthona van. László zsoldos katona, akinek mindig a felsőség parancsa szerint kell élnie
és eljárnia. Gáspár független, lelkiismerete szerint cselekszik, egy győztes összecsapás után
megkegyelmezhet a székely katonának, ennek viszont a fejedelem védelmében le kell öt
lőnie. Így lesz Maksaiból megtört és csalódott ember, akinek megigazulását végül az teszi
lehetővé, hogy az 1658-as tatár betörés alkalmával Kalotaszeg védelmében áldozza fel életét.
A vérvádból származó gyűlölködés akkor szűnik meg a két család között amikor a regény
záróképe szerint Varju Gáspár fia és Maksai László lánya egymásra találnak, és együtt fogják
megtartani a Pojánán a Varju nemzetség otthonát. A regényben igen nagy szerepet kapnak a
havas románjai: gornyikok, vadászok, pásztorok s közöttük is Ilia, a vén "nézöember", akinek
bölcs élettapasztalata, gyógyító tudománya egyaránt szolgálja a kalotaszegi magyart és a
havasi románt.
A regény a történeti Erdély hanyatlását ábrázolja, de rámutat azokra a biztos értékekre
is, amelyek egy felemelkedés támaszai lehetnek. Alcíme Krónika, ez is mutatja, hogy
valóságos történelmi eseményeket beszél el, ezekre épül fel a regényfikció, a Varjuk négy
nemzedékének története, illetve Varju Gáspár és Maksai László konfliktusa. A valóságos
történelmi események krónikája a regény felépítésének alapja. A krónikás előadásmód a
történelmi eseményekhez ragaszkodik, s a regény történelmi hitelességét támasztják alá a
szövegbe ágyazott dokumentumok: verses krónika, amely Zolyómi Dávid fogságba vetésének
történetét mondja el, Barcsai Ákos és az erdélyi rendek levelei II. Rákóczi Györgyhöz,
amelyben a fejedelem végleges lemondását és visszavonulását sürgetik.
A népies realista előadásmód olyan narrációs eljárás, amely a kalotaszegi falvak köznapi
életét, a családi élet bensőséges világát mutatja be. Egy másik eljárás a romantikus színekkel
festett jelenetek, amelyek az idősebb Rákóczi György életére törő havasi összeesküvést vagy
a Zólyomi-féle kincsek megmentésének kalandos történetét ábrázolják, illetve azok a költői
jellegű kalotaszegi és havasi természet- és tájleírások, amelyek a szülőföld iránti szeretetet
fejezik ki, vagy éppen jelképes módon szólnak a történelem súlyos eseményeiről. A különféle
narratív technikák segítségével kialakított epikai anyagnak Kós Károly biztos szerkezetet
adott. Ez a szerkezet a Varju nemzetség és a Rákóczi-dinasztia hívei között fokozatosan
kibontakozó politikai konfliktus alakulása szerint jön létre. A cselekmény fordulatait rendre
Varju Gáspár és Maksai László mind végzetesebbé váló küzdelmének eseményei szabják
meg. A regény szerkezete ilyen módon a drámai művek szerkezetére emlékeztet, a történetnek
sajátos dramaturgiája van. A történelem és a kisemberek története szempontjából három
egység különíthető el a regényben. Az elsőnek és a harmadiknak a középpontjában a
kisemberek története áll, melyet motivál, befolyásol a történelem. A középső részben a
történelem kerül a középpontba. A regény pilléres szerkezete azt sugallja, hogy a történelem a
kisemberek vállán nyugszik, az ö sorsuk alkotja azt a pillért, amelyen a nagy sorsfordulók
egymás felé átívelnek. A regénynek van egy másik szerkezete is. A történet alapszövetét a
krónikák nyugodt tempójú előadása alakítja ki, szinte állóképszerű jelenetek váltják egymást.
Szembetűnő az állítmány nélküli mondatok gyakorisága, a nominális stílus, az elhagyó,
elhallgató szövegkomponálás. Így kezdődik a regény: "Szelíden öregedő, szomorúan
mosolygó őszi napon, de amikor éjszakára hóharmat hull a határra." A jelenetező előadásmód
azonban időről időre szinte váratlanul felgyorsul részben a történelmi események, részben a
regényhősök végzetes pusztulásának tömör ábrázolása következtében. A regény tempósabb
krónikás előadás módjára ilyenkor az erdélyi balladák drámaisága vetül rá. Krónika és ballada
mesteri egybeolvasztása alakítja ki a regény sajátos karakterét. Részletezés csak akkor
jellemző a regényre, amikor a természetet írja le: "Süt a nap és a fűzfa telides-teli barkával. A
hegyoldali irtásban sárgállik a somfa, mint az arany. Apró, foszlós fehér fellegek az égen, és a
buja őszi vetést borzolja a szél."
Az alakok megrajzolásában kívülről befele halad az író: először külsőjüket, fizikai
megjelenésüket írja le, majd öltözetüket, mozgásukat, szokásaikat. Jellemüket kívülről befele
haladva teszi megfoghatóvá. Nem történeti személyek: a Varju nemzetség tagjai, akik első
pillantásra különcöknek látszanak. Sohasem lesznek hűtlenné a Vlegyásza oldalában elterülő
Pojánához, holtukig kitartanak szülőföldjük mellett. A Varjuk Bethlen Gábor óta szolgálják az
erdélyi fejedelmet, s hűségesen kitartanak Bethlen István mellett is. A gyalui várban levő
kincseket, a híres Zólyomi-harácsot, a Rákócziak elöl menekítik a Pojánába. Ezért kerülnek
háborúságba a hatalmas pataki úrral, Rákóczi Györggyel. Maksai László, a gyalui vár
hadnagya zsoldosként szolgálta Bethleneket, az új fejedelem szolgálatába is érdekből áll.
Feldúlja a Pojánát a kincsekért, életét is csak Basa Annának köszönheti, aki ugyan Varju
Gáspárt szereti, de egyéni boldogságának feláldozásával megmenti Maksait. Maksai azonban
ura parancsára a Pojánán vívott harcban megöli Gáspárt. Aprólékos lélekrajzot egyedül csak
Basa Annáról készít az író. Alakja azt is tükrözi, hogy a történelem kínt és szenvedést okoz.
Történeti hősök: a történeti személyekről és eseményekről csak tudósít az író, regényét talán
ezért nevezte egyszerűen "krónikának". A cselekmény harminchat éve alatt hat fejedelem
cserélt trónt, de ezek a fejedelmek csupán epizódszereplői a konfliktusnak. I. Rákóczi
Györgyöt Erdélyben nem ismerték, a porta gyanakvással nézett rá. Kalotaszegen a
Bethleneknek sok hívük maradt a kurtanemesek és jobbágyok körében. Ezek nem hódoltak be
Rákóczinak, míg Kolozsvárt a rangosok és vagyonosok sorban letették a hűségesküt a pataki
úr kezébe. A várak megnyitották előtte kapuikat, felajánlották kincseiket az új gazdának, csak
Gyaluban történt másként. A Zólyomi-harács elorzásában a két Varju, apa és fia volt a
főkolompos. Varju János a nagy fejedelem fővadásza volt egykor, Varju Gáspár
Gyulafehérváron tanult, aztán az ifjú Bethlen István fegyvertartó inasa lett, s végül Zólyomi
Dávid deákja. Amíg mindenki arra várt, hogy az ország dolgát intézze I. Rákóczi György, ö
vadászni indult a Pojánára, hogy kilője a medvét. Vagyis, hogy kifüstölje az odújából a
Varjukat, rátegye kezét a Zólyomi-kincsre. És nemcsak azért. A hegyek között szervezkedni
kezdett a Bethlen-párt. Azt rebesgetik, hogy a pénzt hozzá az elrejtett kincsből szerzik. A
regény nem szól arról, hogy I. Rákóczi szövetségre lépett a svédekkel és a franciákkal,
bekapcsolódott a harmincéves háborúba, vallásszabadságot biztosított a protestánsoknak,
hanem csak a kincsre vadászó fejedelemről. Az iktári Belhlenek, István és fia, Péter,
megnőnek, mert tőlük várja Kalotaszeg és Erdély a Bethlen Gábor-i világ visszatérését.
Rákóczira és fiára árnyék esik, mert ők az idegenek, a betolakodók, a harácsolók.
Az elbeszélő a transzszilvánista ideológia szellemében fejti ki gondolatait, és a
"szükségből erényt" kovácsoló magatartás, az összefogás és az építő munka fontosságát
hangsúlyozza az 1920-as években. Ez Erdély békéjének egyik alapfeltétele. A regény biztató
és derűs végkicsengése azt hangsúlyozza, hogy a létért folytatott küzdelemben egyesek
elpusztulnak, nemzedékek cserélődnek, de a közösség megmarad. A Varju nemzetség és
Maksai László alakjában a hűség és az érvényesülés dilemmájára adott választ. A megmaradás
és a helytállás lehetőségeit taglalja a regény. A bemutatott történelmi kor ugyanazokat a
morális kérdéseket vetette föl, mint az 1920-as évek valósága: a becsületes megmaradás
nehéz, de lehetséges útját tárja fel. A Varjuk magatartását követendő példaként rajzolja meg.
Metaforikus jelentéssel bír a jellemzésükben az út: "Mert csudálatos népek ezek a Varjuk, és
csudálatos, ritka utakat járnak ők, de legtöbbnyire új utakat vágnak, és az ö útjaik nem könnyű
utak." Az ismert toposz, a hegy, itt is az értéket képviseli. De a hegyhez tartozás a regényben
edzettséget jelent, a szülőföldhöz ragaszkodás nehéz próbáját, mert: "...a hegyekről jön a
hideg, éles szél, aki olyan, mint az igazi beszéd. Lefagyasztja a korai virágot a fáról, és csak,
aki erős, aki idevaló, az marad meg utána. ...A hegy félelmetes, a hegy titokzatos. A hegyekről
nem jó megfelejtkezni. És haragszik a hegy azokra, akik hozzája hűtlenek, akik öt elhagyják."
Szimbolikus a regényben az a tény, hogy Varju Gáspár halálakor születik meg kisebbik fia,
Jankó, aki továbbviszi a Pojánához való ragaszkodás szellemét. Ugyanekkor hal meg Maksai
László gyermeke, amely értelmezhető figyelmeztető jelként is. Nemcsak a történelem
ismétlődik, mutat fel hasonló eseményeket, hanem a generációk életében, hétköznapjaiban is
megtapasztalható ez a ciklikusság: Kisanna Gáspárt léniázásra kéri, ugyanezekkel a szavakkal
kéri Maksai Katka is édesapját. A táncjelenet is megdöbbentő módon ismétlődik anya és lánya
fiatalkori életében. Basa Anna magánéletét a történelem tette boldogtalanná, lánya élete
boldognak ígérkezik a Pojánán. A regényben a kincs, a kincskeresés olyan motívum, amely
egyaránt foglalkoztatja az egyszerű embereket, nemeseket, s a fejedelmet is. Az igazi
kincsnek a titkát Ilia tudja: nem a kincs a fontos, hanem a felé vezető út. Ezt Jankó is
megtanulta: "Aki keresi, az megkaphatja."
A budapesti Állatkert India ősi emlékeit idéző, szecessziós ízlésű bejárati kupoláját a két
elefánttal, századunk egyik legszebb magyar történelmi regényét, „Az országépítő”-t,
drámairodalmunk egyik legkimagaslóbb kompozícióját, a „Budai Nagy Antal”-t ugyanaz a
Kós Károly hozta létre. De ha sorolni kívánnók, hogy építészeten és irodalmon kívül még mi
mindenhez értett mesteri fokon, akkor az ámuldozó érdeklődőnek tudomásul kell vennie,
hogy festő- és grafikusművész, művészettörténész, néprajztudós, könyvkiadóvállalat
igazgatója, nagy hatású folyóirat szerkesztője, gyakorlati politikus, olykor országgyűlési
képviselő volt, Erdély lelkének és társadalmi valóságának legjobb értője, a „három nemzet”, a
magyar–román–szász együttélés ihletett kifejezője... ha kellett, mind a három nemzet nyelvén
anyanyelvi otthonossággal. Kevés lenne, ha csak azt mondanók, hogy a nagy múltú és
dúsgazdag erdélyi, majd romániai magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja volt.
Hiszen az egész irodalom csupán az egyik arculata volt mindannak a művészi, tudományos és
kultúrpolitikai teljesítménynek, amely múlhatatlan emlékű szerepet biztosított a „kalotaszegi
ezermester”-nek, ahogy már hosszú élete derekán megtisztelték.