Antik hagyományok és újklasszicista poétika Radnóti Miklós eklogáiban

Radnóti Miklós (született: Glatter; egyéb névváltozatai: Radnói, Radnóczi) (Budapest,

Lipótváros, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 4. vagy november 9.) magyar költő, a
modern magyar líra kiemelkedő képviselője. Okleveles magyar–francia szakos középiskolai
tanár. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált
műfajok felelevenítése.
Radnóti Miklós (1909–1944) Glatter Miklós néven Budapesten született zsidó
kereskedőcsaládban. Anyját és ikertestvérét születésekor, apját tizenkét évesen veszítette el.
1930–1934-ig Szegeden tanult magyar–francia szakon, tanári diplomát szerzett. Zsidó
származásúként nem járhatott Pesten egyetemre, diplomájának megfelelő állást sem tölthetett
be.
Diplomaszerzése után feleségül vette kamaszkori szerelmét, Gyarmati Fannit, aki
harmonikus otthont teremtett számára, bírálataival pedig ösztönözte költői munkásságát. A
háború alatt többször behívták munkaszolgálatra, 1944 májusában a szerbiai Bor város
melletti Lager Heidenauba. Az embertelen körülmények között is folytatta az alkotást: a Bori
noteszként számontartott füzetbe írta lágerverseit. Szeptemberben a munkaszolgálatosokat a
menekülő nácik Németország felé hajtották, ekkor írt versei emberi-alkotói erőfeszítésének
heroikus emlékei. A legyengült, járásképtelen foglyokat a katonák útközben kivégezték.
Utolsó versét október 31-én írta, a Győr melletti Abdánál tarkólövéssel ölték meg. 1946
nyarán azonosították maradványait, kabátja zsebében megtalálták a Bori noteszt és utolsó
verseit. A notesz fennmaradása szimbolikus: az életút és az életmű, a költő és a költészet
halálig tartó példátlan egységének a jele. Gyarmati Fanni méltóképpen gondozta férje
hagyatékát. 2014-ben bekövetkezett halála után jelent meg naplója, mely – Radnóti
naplójához hasonlóan – közös életüknek, a költő munkásságának részletes dokumentuma.
A Pogány köszöntő (1930), az Újmódi pásztorok éneke (1931) és a Lábadozó szél
(1933) köteteit avantgárd formai megoldások jellemzik: a hagyományos versritmus és rím-
rendszer nélküli szabadversekben gyakori az enjambement és a hosszú versmondat,
expresszionista képeiben fojtott feszültséget, félelmet és ezekkel dacoló energikus életigenlést
jelenített meg, az újklasszicizmus hatásaként több költeménye antikizáló, bukolikus életkép.
Az Újhold (1935) című kötetétől kezdve Radnóti Miklós egyre inkább az újklasszicizmus felé
fordult, klasszicizálódása a Járkálj csak, halálraítélt! (1936), a Meredek út (1938) és a
(1946) kötetekben bontakozott ki. A háborút megelőző, egyre fenyegetőbb években
fokozatosan eltávolodott az avantgárdtól, és az európai műveltség gyökereihez, a Bibliához és
az antikvitáshoz fordult. A szabadverseket szabályosabb versformák váltották fel, kései
műveit erős formafegyelem, kötött strófaszerkezet és időmértékes verselés jellemezte.
Versnyelve közérthetőbbé vált. A vészkorszak rettenetét azonban továbbra is expresszionista
képekben fejezte ki. Fordítói munkássága jelentős, többek között Walther von der Vogelweide,
Cervantes, La Fontaine és Guillaume Apollinaire műveit ültette át magyarra. A Pásztori
magyar Vergilius (1938) című kiadás számára a római költő IX. eclogáját fordította le.
Radnóti költészetében a nácizmus térnyerésével mind nagyobb hangsúlyt kapott személyes
fenyegetettségének, közelgő halálának tudata. Verseiben kezdettől fogva szembenézett
sorsával, és elutasította a menekülést (Mint a bika). Költészetének visszatérő témája a
fenyegetett, törékeny harmónia, amely az antik eklogák világát idézi (Istenhegyi kert).
Emellett magyarsága és kereszténysége formálta világnézetét: 1943-ban feleségével együtt
katolikus hitre tért, a szentséget Sík Sándor, a híres piarista paptanár szolgáltatta ki számukra.
Haláltudata összekapcsolódott a költői sors és áldozat gondolatával. A Járkálj csak,
halálraítélt! című versében a rettegés expresszionista képei után a költőlét erkölcsi
dimenzióját, a tisztaság értékét fogalmazza meg. Kései verseiben a költői áldozat Krisztuséval
kerül párhuzamba (A „Meredek út” egyik példányára). Az alkotás mindhalálig való folytatását
létezése értelmeként, ars poeticája alappilléreként élte meg. Üldöztetése ellenére sem tagadta
meg hazáját: a hazaszeretet egyik legszebb korabeli versét alkotta meg Nem tudhatom...
címmel. A pilóta és a honpolgár nézőpontját ütköztető versben a személyes élmények és az
otthoni táj ismerőssége mellett a hazát a kultúrával azonosítja. A magyar törvények által
emberi jogaitól megfosztott költő sorsközösséget vállalt hazájával és népével. Radnóti
költészete a harmincas évek első felében a fasizmus európai előretörése idején a humánum és
az értékőrzés szándékával született. E szándék jegyében fordult a költő érdeklődése a
klasszikus formajegyek irányába, művei egyre letisztultabbak, kötöttebbek, gyakran
időmértékes verselésűek, később tökéletes formafegyelműek voltak. 1933 után Radnóti
költészetében új témaként (a korábbi természetélmény és szerelem mellett) jelent meg a
létfenyegetettséggel összekötött haláltudat, ez az élmény gyakran jelenik meg a harmincas
évek második felétől keletkezett verseiben. Klasszicizálódó ízlése, a régi értékekhez való
ragaszkodása a pálya érett szakaszában végül teljesen felváltotta a kezdeti avantgárd költői
kifejezésmódot.
Az ekloga (ecloga) görög eredetű lírai műfaj, gondolatok, érzések szembesítésére
alkalmazott dialogikus forma, amely idilli, bukolikus, azaz pásztori világot mutat be
hexameteres verseléssel. Eredetileg szemelvényt jelent.
 Radnóti Miklós utolsó pályaszakaszának verseiben kiemelt jelentőségű a
háborúellenesség, a humánum megtartásának szándéka és az értékőrzés. Ezek a témák
jelennek meg a Pásztori magyar Vergilius (1938) címen kiadott kötetben is, amely a háború
éveiben iránymutató, a klasszikus értékek felé forduló versgyűjtemény volt. A kiadvány az
eredeti, latin szövegek mellett Vergilius tíz magyarra fordított eklogáját tartalmazza. Radnóti a
IX. ecloga fordításával szerepel a kötetben. Az alkotásban önmagára, a Vergilius korabeli
polgárháború viszonyai közepette pedig saját léthelyzetére ismert. Theokritosz nyomán az
ókori Vergilius fedezte fel a bukolikus költemények párbeszédes szövegfelépítésében rejlő
poétikai lehetőségeket. Így megnyilatkozhatott saját korának polgárháborúja kapcsán.
Hasonló módon találta meg saját költői szándékainak eszközét a műfajban Radnóti Miklós is.
Az újklasszicizmus jegyében született, nyolc versből álló eklogaciklusát Vergilius IX.
eclogájának mintájára kezdte megalkotni. Ezekben a verseiben költészetének központi témáit
dolgozta fel: haláltudatát, elszánt sorsvállalását, a mindhalálig való alkotás ars poeticáját és
hitvesi szerelmét. (Radnóti versei között Hatodik ecloga címmel nem maradt fenn vers,
feltehetően a Töredéket tekintette annak.)
A római számok Vergilius, az arab számok Radnóti eclogáit jelölik. Ezek szerint van
egy kilenc költeményből álló ciklusunk, mely felfogható kilenc „variációnak” Vergilius IX.
eclogájára. Akár ebben is felfedezhetjük a ciklus teljességét jelző számszimbolikát. De ha a
vergiliusi IX.-et is beiktatjuk a sorozatba (amint azt a fenti ábrával jelezni próbáltam),
megkapjuk az antik költő ecloga-könyvének teljes számszerű tükörképét. Mi indokolja ezt a
„beiktatást”? Egyrészt az, hogy ezzel kijelöljük (a költő nevében!) az imitáció közvetlen
forrását, hiszen Radnóti Első eclogája a vergiliusi IX. motívumaira épül. Az olvasó ezt e
beiktatás jóvoltából közvetlen összehasonlítás alapján felfedezheti. De legalább ilyen fontos,
hogy maga a fordítás is „imitáció”, utánzása az eredetinek egy másik nyelven. A jó fordítás
magyar költemény, mely az antik hagyományt nyelvilegis beépíti a magyar irodalomba, annak
szövegelőzményei közé. A fordítás ilyetén felfogása egyenesen következik a korai Nyugat
hagyományszemléletéből is, és az újklasszicizmus babitsi felfogásából is, mely szerint a
nemzeti irodalom értékelveinek zsinórmértéke a világirodalom értékrendje, az egyetemes
tradíció minél teljesebb befogadása ezért nélkülözhetetlen. Vergilius-fordítását joggal
érezhette (volna) Radnóti saját költeményének (is). Igaz ez azért is, mert a csaknem kétezer
éves nyelvi múltból öröklött szöveget saját korának magyar nyelvén tolmácsolta. A fordítás
során az egykori, a „régi” szöveg nyelvében jelen idejűvé változik. Amiből következik, hogy
az újklasszikus imitációmindig modernizációis, és ez a kettős – egymással vitázó és egymást
kiegészítő – tendencia végigvonul Radnóti egész ciklusán. Követi Radnóti ciklusa a vergiliusi
mintát egy másik „aritmetikai” szabály tekintetében is. Vergilius eclogái közül a páratlan
számúak párbeszédesek, a párosak párbeszéd nélküliek. Az általam vázolt ciklusban is öt
párbeszédes és öt párbeszéd nélküli költeményt találunk, csak elosztásuk másképpen –
tükörképszerűen – szimmetrikus. Ha az „előhang”-ot a ciklus élére helyezzük, s őt követi
Vergilius IX.-je, akkor a ciklus úgy oszlik két – egyenként öt költeményt tartalmazó –
„félciklusra”, hogy az elsőben két párbeszéd nélküli fog közre három párbeszédest, a
másodikban két párbeszédes három párbeszéd nélkülit. Ez persze játéknak tűnik a számokkal,
de – mint a ciklus belső szerkezetének elemzéséből talán kitűnik – a Negyedik ecloga
erőteljes hangváltást hoz a ciklusba, mely elkülöníti az előző öt költeménytől, ugyanakkor
logikus folytatása is az „előhang”-ban felvillantott költői szándéknak. egy személyben.
Radnóti nem ad nevet szereplőinek, talán azért, mert a név korhoz és nyelvhez kötné őket,
holott ő éppen a bukolika kortól és helytől függetlenített szellemét kívánja felidézni. A Pásztor
a műfaj tipikus szereplője, a Költő „fellépése” azonban módosít eredeti szerepén. Vergilius
pásztorai mind költők is; Radnóti költeményében a költő úgy szembesül a Pásztorral, mint
olvasójával, a versre vágyó és váró befogadóval, akitől mintegy „megbízatását” kapja. A
Költő később is szerepel minden párbeszédes eclogában, beszélő társai azonban változnak (a
Repülő, a Hang, a Próféta), s ez valamennyi esetben kiszakítja az eredeti, a bukolikus
szerepkörből.
Az Első ecloga helyszíne az erdő, vagyis a harmonikus természet, távol a várostól, a
modern civilizációtól. Mintha menedéket keresne a lírai Én a napi gondok és a történelmi
fenyegetések elől az antik bukolika képzeletben feltámasztott világában.4 Versformája
hexameter, mely szintén a vergiliusi műfaj verselésére utal.5 A kérdések és feleletek is a
vergiliusi eclogák – különösen a IX. ecloga – párbeszédeinek tartalmát idézik. A Pásztor a
számára távoli városi életről kérdez, barátairól is, és itt tűnik fel a háborútémája. Garcia Lorca
és József Attila említésével a költők erőszakos halála iktatódik a költemény szövegébe.
Vergilius IX. eclogájában is Menalcas életére törnek, ő azonban – szinte csodával határos
módon – megmenekül. Radnóti költőtársai azonban áldozatául esnek a kor
embertelenségének. A kérdésre, hogy írt-e új verset a költő, s hogy „visszhang jöhet-é
szavaidra e korban”, a válasz az, hogy „Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?”
Ugyanaz a költősors, a költészetnek ugyanaz a kiszolgáltatottsága jelenik meg, mint Vergilius
IX. eclogájában: „…a versek / oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak, / mint a sas
űzte, bozótba futó kicsi chaoni gerlék.” Az imitációbaitt kapcsolódik be a modernizáció,
hiszen a Radnóti-költemény „ágyúdörejről” beszél „dárdák” helyett. Ez azonban a vergiliusi
téma időtlenségét is sugallja; a fegyverek változnak, korszerűsödnek, a költő és a költészet
fenyegetettsége azonban változatlan. De feltűnik a költői kötelességtudat is, mely
elválaszthatatlan a sztoikus halálfilozófiától. Az Első ecloga talán legtöbbször idézett része a
tölgyfáról szóló hasonlat: „Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint / ott az a tölgy
él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik / bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap / már
a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.” Az új levélnek akkor is ki kell hajtania, ha annak
– látszólag – nincs értelme. Az új verset akkor is meg kell írni, ha a költő (holnapi? közeli?)
halála ezt abszurddá, értelmetlenné teszi. Mert a költőnek ez adja meg az identitását és
identitásában méltóságát. A halál elkerülése nincs hatalmában, de hogy verset ír mindhalálig,
az igen, ahogy Epiktétosz mondaná. S mert hatalmában áll, meg kellírnia soron következő
versét, mert ez által eggyel több lesz azon költemények száma, melyek a jóról, a helyesről és
igazról szólnak, a gonoszság és erőszak ellen. A tölgyegyébként nemcsak a színhely – az erdő
– miatt „kézenfekvő” hasonlat, hanem „szövegelőzmény” is. Vergilius IX. eclogájában kétszer
is felbukkan: „Én pedig úgy hallom, hogy a lágy lejtőre futó domb / lábától le egészen a vízig,
amott meg az ősi / villámtól hasitott tölgyfák zúgó ligetéig / verseivel néktek megvédte
Menalcas a földet”, mondja Lycidas. Moeris válaszában pedig: „Hisz ha a holló ép az imént a
baloldali odvas / tölgy tetején nem szól s a viszályt le nem inti jelével, / nem látnád Moerist
soha már, nem is élne Menalcas.” A tölgy ugyanis Jupiter szent fája, a villám ütötte odú pedig
annak bizonysága, hogy Jupiter a maga „fegyverével” kijelölte ezt a „baloldali” tölgyet az
ítélethozatal helyéül. De szerepel a tölgy La Fontaine egyik fabulájában is, A tölgy és a nád
címűben.6 A fabula „pozitív” példája eredetileg a nád, mely „hajlik, s nem törik”, azaz képes
hódolni és megalkudni az életben maradás érdekében, míg a tölgyet kidönti a vihar. Radnóti
azonban a tölgy példáját követi, mely „törik, de nem hajlik”. A költőhalál kort jellemző
témájáért azonban Radnótinak nem kellett Vergiliushoz fordulnia. A Férfinapló című ciklus
két darabjában is olvashatunk róla: az 1932. január 17-ben Farkas Lászlót gyászolja, az 1932.
április 24-ben John Love amerikai néger költő meggyilkolásának hírére reagál. Mindkét
költeményre jellemző, hogy a költőtársakat úgy siratja el, mint mártír-elődöket a győzelemre
hivatott utód. „Meghalt. Belőle fujásnyi por maradt / s egy krematórium kőkorsaján neve; /
utána néhány vers, egy öregasszony / s a harc, mely mi vagyunk és amely / eldől nemsokára;
és akkor!” – írja Farkasról. „Megöltek. Most örvény vagy testvér. / Guta is légy! mely / pörg s
ha ugrik, helyre talál! // Együtt dolgozunk, John Love; / örvény vagyok én is és guta! //
Kenyér, szőlő, legelő és tej / tapsol ropogva, hogy összehajoltunk!” – zárul a néger költő
emlékének szentelt költemény. Az elesettek harcának győzelemben bízó folytatója itt a lírai
Én – sok mindennek kell majd történnie a történelemben és a költő lelkében, hogy majdani
győzelmek halálra ítélt előőrsének szerepét vállalja. „Azt hiszem ismerted Federícót,
elmenekült, mondd?” – kérdezi a Pásztor; „Nem menekült. Két éve megölték már
Granadában” – válaszolja a költő. S a Pásztor szájába adja – s így mintegy a külső
szemlélővel szentesítteti – a kötelesség elől meg nem futó költő erkölcsi álláspontját. „Nem
menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? / Nem menekült el a drága Atilla se, csak
nemet intett / folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?” A menekülés
elutasítása Radnóti két fontos, a költői szereptudat változását tanúsító költeményében is
megjelenik az Eclogák előtt. A Mint a bika című költeményben a farkascsorda közeledtére a
bika „nem menekül, mint menekülnek / az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd / és
elesik s csontjait széthordja a tájon a horda…” A befejező „didaxis” megerősíti, hogy a bika-
hasonlat a költői szerepre vonatkozik: „Így küzdök én is és így esem el majd, / s okulásul késő
koroknak, csontjaim őrzi a táj.” A Kortárs útlevelére három magatartásformát állít egymás
mellé (és egymással szembe). Egyik az „ésszerű” ellenzékiség, mely „vadmacskaként… néma
hittel ugrik”, „szembehasal a vésszel”, de „villanva eltűnik, ha fáj a küzdelem”. A másik a
behódolás a barbárságnak: „Vagy sárként kell majd tapadnod orvul, / lábat, ha rád lép,
nyalogatni puhán / s mutatnod a hátad, hogy nyomát viseled / és hogy mily becses néked ez
emlék!” A harmadik változat sajátosan a költőé, aki, ha lázad, csak nyíltan teheti; az ő hite
nem lehet „néma hit”, mert verseiben mindig tanúságot tesz róla. Az ellenséges „rend” ugyan
életére és hírére tör, de „jövendő fiatal koroknak embere” őrzi majd emlékét, „hogy példakép,
erős fa / legyen, melyre rákúszhat a gyönge növendék!”. A költő-halál így nemesedik tudatos
áldozattá, s egyben példává az utókor számára, ezért lehetetlen a költőnek „villanva eltűnnie”,
bárhogyan „fáj a küzdelem”. A példákból kiolvasható, hogy Radnótit Vergilius IX. eclogája
nem addig kimondatlan tartalmak megfogalmazásával vonzotta, hanem olyan poétikai keretet
talált benne, melyben sajátkorábbi mondandóit klasszikus magaslatra emelhette. Nem
utolsósorban az „imitációban” rejlő szereplehetőség, a lírai Én nagyfokú stilizációja által.
Párbeszédes eclogáiban Radnóti a Költővel szabadon, gátlások nélkül hirdetheti azt a hősies-
sztoikus kötelesség-etikát, melyet „első személyben” önáltatás lett volna ilyen patetikusan
megfogalmaznia. A klasszicista igény, mely szerint a lírai Énnek a személyiség
eszményimását kell megtestesítenie, e szerepformában valósul meg maradéktalanul.
A Második ecloga ennek az alaptémának az új variánsa, de egyben példa arra is – és ez
az egész eclogaciklusra jellemző lesz –, hogy az elsőben „imitált” műformát tovább
modernizálja, elsősorban a szereplők megválasztása által: a Költő és a Repülő (a katonapilóta)
folytat egymással párbeszédet. Modern a versforma is; a hexameter helyett az eredetileg
ugyancsak epikus sorfajta, a rímes „niebelungizált alexandrinus”, amelyet azonban a 20.
század elején Tóth Árpád lírai sorrá avatott (ezért is nevezték el róla Tóth Árpád-sornak). A
párbeszéd szereplői között is új viszony létesül. A Pásztor még a Költő feltétlen híve volt,
verseinek tisztelője, mintegy a régmúlt értékeinek ígéretét villantva fel. A Repülő azonban azt
a háborús jelent képviseli, amely az Első eclogában a költészet (és a költők) pusztítójaként
jelent meg. „Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, / de visszajöttem nézd! És
holnap újra retteg / s pincébe bú előlem a gyáva Európa…” Az ecloga dramaturgiájának
megfelelően a Repülő is megkérdezi a Költőt, hogy „írtál-e tegnap óta?”, és ő is igényelné a
róla szóló költeményt, az antik (és reneszánsz) elv szerint, mely a hőstettek halhatatlanságát
az őket megörökítő költészettől reméli. „De hisz tudod! S megírod! és nem lesz majd titok, /
emberként éltem én is, ki most csak pusztitok… / Írsz rólam?” /Költő:/ „Hogyha élek. S ha
lesz még majd kinek.” A válasz ironikus, hiszen a Repülő azzal, hogy a háborút szolgálja,
mely elpusztítja a költőket és a verset éltető befogadókat, teljesíthetetlenné teszi emberibb
vágyait a szerelem, az idill és a szépség után. De iróniába fordul a korábbi identitás- és
kötelesség-eszmény is. A kivágatása előtt még új levelet hajtó tölgy erőt és méltóságot
hirdetett, erkölcsi diadalt a halál felett. A Második ecloga ezt egy önkisebbítő párhuzamra
váltja: „Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska /
ikrát ürít kacéran.” A versírás nem etikai, hanem természeti törvényhez hasonlatos tehát, ami
nem szünteti meg a költő identitását, éppen csak hatását és értelmét teszi kétségessé.
A Harmadik ecloga visszatér a hexameterhez, de elhagyja a párbeszédet. A párbeszéd
fikcióját az tartja fenn a költeményben, hogy címzettjevan, megszólítottja: a „Pásztori
múzsa”, azaz a pásztorköltészet szelleme, „ideája”.9 Minden szakasz a Múzsához intézett
megszólítással, segélykéréssel indul: „Pásztori múzsa, segíts!”, illetve „Pásztori múzsám, légy
velem!” Ez maga is egy – Homérosz óta élő – antik hagyomány követése. A „Pásztori múzsa”
természetesen nem válaszol (válasza valójában az ő sugallatára megírt költemény), valóságos
párbeszéd tehát nincs a költeményben. A lírai Én monologikus vallomását intézi ehhez a
mitológiai személyhez. Ennek megfelelően alakul a költemény tartalma is. Elsősorban a
színhelyet kell e tekintetben figyelembe vennünk. Az elsőben a színhelyet a bukolikus fikció
alakította ki, a másodikban a helyzet képzeletbeliségevolt hangsúlyos, mert semmilyen
támpont nincs benne arra nézve, hogy hol találkozhatott és beszélhetett a költő a pilótával
(nyilván bárhol vagy sehol), csak a repülő támadásainak voltak helyszínei, s erről beszél ő a
költőnek. A harmadik helyszíne jellegzetesen urbánus: belvárosi kávéház – s ezek a
nagyvárosi életmozzanatok kivétel nélkül diszharmonikus viszonyban vannak az antik műfaj
képviselte összhangvággyal. Épp azért kell a költőnek a múzsától – az ősi, az antik és
klasszikus költészet múzsájától – segítséget kérnie, mert ő talán vissza tudja adni a modern
életből kiveszett harmóniát. Melynek forrása – ugyancsak a műfaji hagyomány szellemében –
a szerelem és annak megéneklése lehet. Kérdés azonban, hogy ebben az „anti-ecloga”
környezetben „szerelemről írhatok én még?”
A Radnóti számára oly fontos költészetetikát és a szerelmi témát eddig lehetett
vergiliusi formában kibontani. Bár az „előhang megírása után az eclogák ciklusterve biztosra
vehető, a Negyedik eclogáig csaknem újabb két év telik el. A folytatáshoz radikális
hangváltásra, az új hang megtalálására volt (lehetett) szükség. Ennek tanúsága a Negyedik
ecloga, melyvisszatér a párbeszédes formához. A Költő és a Hang párbeszédében a
konvencionális értelmezések szerint a költő két énje folytat vitát egymással. Egyik a kor
viszontagságainak kitett személyiséget képviseli, aki kételkedik a hivatásteljesítés értelmében,
az alkotás lehetőségében, és általában minden emberi kibontakozásban. A másik a „heroikus
Én” vagy lélektanosabban a „fölöttes Én”, a bizakodó és töretlen, a már az Első eclogával
kapcsolatban említett költői (és sztoikus) kötelességtudat letéteményese. Feltehetjük persze a
kérdést, hogy miért nevezi a vers költőneka párbeszéd egyik szereplőjét, amikor az önnön
költő-énjének csak egyik fele. Ez merőben formális kifogásnak tűnhet, de mégis arra biztat,
hogy találjunk (vagy legalábbis keressünk) „kevésbé kifogásolható” magyarázatot,
értelmezést. Ha figyelmesen olvassuk az Ószövetséget, Mózes harmadik könyvében kétszer is
találkozunk azzal a kijelentéssel, hogy „hangot hallasz, de nem láthatod azt, aki szól”. Az
Ószövetség ugyanis tiltja az Isten-ábrázolást, éspedig azért, mert az Isten a maga fényes
fenségében megpillanthatatlan az ember számára. A Bibliában ezért sohasem jelenik meg,
mindig csak szólaz emberekhez vagy kiválasztottjához.10 „Mondá az Úr Jónásnak, kelj föl és
menj…”, olvashatjuk a Jónás könyvében. Ha meg is jelenik az Úr a Bibliában, mindig
„rejtjelezett” formában, mint például az égő csipkebokorban, a zsidókat a pusztában vezető
lángoszlopban stb. Feltehetjük, hogy a Negyedik eclogában a költőt az Ótestamentum-beli
hang szólítja meg. Radnóti hívő volt, hívő keresztény, és természetesen vállalta a maga zsidó
– ótestamentumi – tradícióit is. Ez a zsidó hagyomány a protestantizmus korától és
következtében erőteljesen áthatja a keresztény vallásosságot és irodalmat is (lásd Ady, Babits
vagy Tóth Árpád költészetét a modernek közül), úgyhogy Radnóti lényegében hármas
hagyományt követ, amikor biblikus értelemben „hagyja magát” megszólítani a Hang által.
Hozzá kell tennem – és ez nem érinti sem Radnóti, sem Ady, Babits vagy Tóth Árpád hitét,
sem a befogadó esetleges vallásos voltát –, hogy egy irodalmi alkotásban az Úr éppúgy a
szerző által „teremtett” fiktív szereplő, mint bármelyik más alakja a műnek. Ami más
szerepkörbe utalja a Biblia szövegét is. A hívő számára és a neki szóló szertartásokban a
Biblia egyértelműen isteni kinyilatkoztatás, a hit forrása. A költészetben azonban minden más
alkotással együtt irodalmi szövegelőzmény, melyet szabadon felülírhat a szerző. Ennek
megfelelően a Negyedik eclogában Radnóti megteremti azt a transzcendens lényt, erőt, mely a
személy fölötti erkölcsi normákat képviseli, az értékek abszolút voltát.
A Költő alapélménye ugyanis az értékhiány. „Szabad szerettem volna lenni mindig / s
őrök kisértek végig az uton” – foglalja össze ezt a hiányélményt az egyik sorpár. Melyből az
is kiviláglik, hogy a költő számára az alapérték a szabadság, mint azt a következő (József
Attila Levegőt! című költeményének zárósoraira emlékeztető) fohászkodás is mutatja: „Segíts
szabadság, / ó hadd leljem meg végre honnomat!” A szabadság azonban nemcsak politikai
érték a versbeli költő számára, hanem egzisztenciális érték is. „A fák között már fuvall a
halál”; „És már tudom, halálra érek én is, / emelt s leejt a hullámzó idő; / rab voltam és
magányom lassan / növekszik, mint a hold karéja nő.” A végességbe zárt élet szabadsághiánya
ez, mely a világot is megfosztja az embernek való teljességtől. Szabadító csak a halál lehet,
mely azonban nem a teljesség, hanem a semmi szabadsága. „Szabad leszek, a föld feloldoz, / s
az összetört világ a föld felett / lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek. / Szállj fel, te súlyos
szárnyú képzelet!” Az Adyra emlékeztető „összetört világ”11 látomására a Hang válasza a
kötelesség parancsával felel: „Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; / elnyugtat majd a mély,
emlékkel teli föld. / De haragod füstje még szálljon az égig, / s az égre írj, ha minden
összetört!”12 Megerősítése ez az Első ecloga tölgy-hasonlatba írt kötelesség-etikájának, épp
azáltal, hogy immár nem az egyén döntése (őt a létezés kettős korlátja, a szabadsághiány és a
mulandóság éppen lebeszélné erről a kötelességvállalásról), hanem „felső parancs”, mely nem
tűr ellentmondást. Nem harmóniát ígér a Hang, hanem áldozatvállalást sürget, mint a
zárósorokból kiolvasható: „De haragod füstje még szálljon az égig, / s az égre írj, ha minden
összetört!” Az égre szálló füst az Úrtól szívesen fogadott áldozat füstje, s az igaz áldozat a
harag, az „összetört”, a szabadság nélküli világ elutasítása.
Az Ötödik ecloga ismét párbeszéd nélküli, de a „valakihez szólás” fikcióját ebben a
költeményben is a címzett jelenléte biztosítja. A címzett ez esetben a barátnak, Bálint
Györgynek az emléke, aki eltűnt a keleti fronton. Ez a költemény már lényegesen eltávolodik
az ecloga műfajától, és egy ugyancsak klasszikus eredetű műfajhoz, a halottsirató elégiához
kerül közel. Modern mozzanat a költeményben a töredék-jelleg. Azzal fejeződik be az Ötödik
ecloga,hogy a fájdalom, a veszteségérzet miatt nem tudja tovább írni versét a költő. „Két
bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred, / reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen
élnek / régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat, mint a halottakét – Mégsem tudok írni
ma rólad.”
A Hatodik ecloga – legalábbis ilyen címmel – hiányzik Radnóti életművéből. Ezt az űrt,
melynek okát pontosan nem ismerjük, a Radnóti-kritika a költő egyik-másik, a Negyedik és a
Hatodik ecloga között keletkezett versével próbálja kitölteni. Azokkal értek egyet, akik e
„pótlásra” a Töredék című költeményt választották ki.13 Maga a cím közel áll az eclogaszó
eredeti jelentéséhez (ecloga = szemelvény). A Töredék versforma-szerkezete hasonlít továbbá
a Harmadik eclogáéra, amennyiben szakaszkezdő refrént tartalmaz: az „oly korban éltem én e
földön” indítás tagolja ötsoros strófákra a költeményt. A Töredékben is felfedezhetjük a
címzettet, a nem párbeszédes eclogák jellemző dialóguspótlékát, éspedig a refrén ige-
idejében. A lírai vallomás jelen időt kívánna: „oly korban élekén e földön”. Az igeidő jelzi,
hogy e költemény nem a jelenhez, a kortársakhoz szól, hanem az utókorhoz címzett – ha úgy
tetszik, posztumusz – üzenet. De megemlíthetjük, hogy a szerkezet (a töredéklíra imitálása,
mert retorikailag befejezett szöveg ez, a hallgatáskényszer a kor iszonyatának
kimondhatatlanságát fejezi ki) egyenes folytatása a töredékretorika Ötödik eclogában is
olvasható fordulatának.
De szoros kapcsolat fűzi a Töredéket a Negyedik eclogához is. Ha elfogadjuk, hogy ott
a Hang az Úr ótestamentumi megszólalásainak-megszólításainak analógja, akkor arra is
felfigyelhetünk, hogy az első négy eclogában követett antik latin hagyomány mellé egy másik
hagyományvonulat is bekapcsolódik Radnóti ciklusába, éspedig az Ószövetség hagyománya.
Amelyből tudhatjuk, hogy az Úr mindig azt szólítja meg, akit valamire, valamilyen feladatra
kiválaszt. Ez nemcsak a költőhöz intézett utasításokból derül ki, hanem azokból a
figyelmeztetésekből is, melyek a költő életének rejtett és magasabb értelmére utalnak. „S a
vörheny és a kanyaró / vörös hullámai mind partra dobtak. / Egyszer el akart nyelni, – aztán
kiköpött a tó. / Mit gondolsz, mért vett mégis karjára az idő?” A Hang mindezzel arra céloz,
hogy a sokszor megmentett élettel egy felső hatalomnak célja van, s e célt követnie kell a
kiválasztottnak. A kiválasztottság az Ószövetségben a próféták előjoga, s a Töredék utolsó
sorában fel is bukkan „a rettentő szavak tudósa, Ézsaiás”. A Negyedik eclogában a költő még
elhárítja magától a súlyosnak érzett prófétaszerepet: „Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt
vagyok. / Felnőttem. S kérdezed: miért? Hát nem tudom.” A Töredékben megfogalmazódik,
hogy a kor meg- és elítélésére a költő szava kevés, erre csak a próféta átkai alkalmasak,
vagyis a költő- és a prófétaszerep szembesül egymással. S mivel a költeménynek a korról
adott jellemzése épp eléggé „rettentő szavakat” tartalmaz, a két szerep – bár formálisan
elhatárolja őket egymástól a költő – valójában egybecsúszik; a költő önkéntelenül is Ézsaiás
példáját követi. A ciklust lezáró Nyolcadik eclogában a költő és a próféta párbeszédét
olvashatjuk. Náhum, a megidézett „kispróféta” ezt mondja a két szerepről: „Próféták s költők
dühe oly rokon, étek a népnek, / s innivaló…” A kettőt a „düh” és a „méreg” kapcsolja össze,
rokonítja – a Negyedik eclogában a Hang utasítása, hogy „haragod füstje még szálljon az
égig”, eszerint úgy (is) értelmezhető, mint a prófétaságra történő kiválasztás. A negyedik,
hatodik és nyolcadik között tehát a biblikus hagyomány teremt szoros kapcsolatot.
A Hetedik ecloga a „címzettel rendelkező, párbeszéd nélküli” eclogák sorába
illeszkedik. Címzettje a feleség, s ennek megfelelő műfajváltás tanúi lehetünk. A Hetedik
ecloga közelebb áll a költői levél, az episztola műfajához, mint a szigorúan vett eclogáéhoz.15
De visszapillant ez az ecloga egy magyar költői hagyományra is. A 19. század eleji magyar
klasszicizmusnak az egyik közismert és remek alkotása Fazekas Mihály Egy véres ütközet
estvéjén szerzett gondolatok című költeménye. Így kezdődik: „Nyúgosznak immár a mai nap
baján / Áttört vitézek. Annyi veszély között / Görcsökre vont képek vonásit / Mint szedi
rendbe az édes álom.” A Hetedik eclogában is a foglyok „megtöretett” testét „az álom, a szép
szabadító oldja fel”, s a magát hazaálmodó fogolynak „fénylik az arca”. Ez a feleségéhez írott
ecloga válasz a Harmadik eclogában feltett kérdésre is: „szerelemről írhatok én még?” Igen,
írhat, még a munkatábor szörnyű, halálközeli körülményei között is, a költői „álom”
jóvoltából. De a ciklusszerkezet is így lesz zártan egységes. A három „biblikus” ecloga a költő
és a próféta szerepazonosságát felismerő utat építi; közéjük ékelődik az ötödik és a hetedik,
melyek az egyént megtartó magánemberi érzésekről, a barátságról és a szerelemről vallanak.
A valóságos személyről a szerepkereső Én mellett.
A Nyolcadik ecloga azonban nemcsak a biblikus hagyományt teljesíti ki, hanem
visszatér az Első eclogában vállalt vergiliusi ihletéshez is. A próféta utolsó szavai ugyanis
pozitív jövő-ígéretet tartalmaznak: „eljön az ország, amit ígért amaz ifju tanítvány, / rabbi, ki
bétöltötte a törvényt és szavainkat.” Ez az ország a béke, a megváltás jövője, Krisztus
országa, mondhatjuk, de Vergilius „fogalmai” szerint az elveszett aranykor visszatérése is.
Amit a római költő az ő IV. eclogájában jövendöl meg, egy gyermek születéséhez kapcsolva.
A kora kereszténység egyházatyái ezt a Vergilius-költeményt Jézus születésére vonatkozó
jóslatnak (tehát Isten ihlette próféciának) értelmezték, ezért övezte a kereszténység
előfutárának kijáró tisztelet a római költőt. A Radnóti-költeményben Náhum – nyilvánvaló
apokrifi-tással, hiszen az Ószövetségben a Messiás-várás jóslatai nyilván nem Jézusra
vonatkoznak –, amikor rabbinak, azaz mesternek nevezi Jézust, és az ő „nem e világról való”
országának eljövetelében bízik, ezt a vergiliusi próféciát ismétli meg. Vergilius eclogája, Ó- és
Újszövetség ötvöződik tehát a Nyolcadik ecloga befejező szövegrészében, a három tradíció
tökéletes egybehangzásáról tanúskodva. S egyben Radnóti Miklós költői világképének hármas
hagyományrétegét ötvözve eggyé.
Kortársairól (Babits, Füst Milán, Szabó Lőrinc stb.) szóló tanulmányai mellett
különösen az új hangot megütő Ikrek hava emelkedik ki, mely alcíme szerint ugyan „napló a
gyerekkorról”, de a korai emlékek, az apa és az ikertestvér halálának elbeszélését, az
árvaságra történt rádöbbenését az idősíkok változtatásával és szabad asszociációival későbbi
napjai felé nyitja ki. A néhány töredékes följegyzés (1934) után 1937 októberétől 1943.
március közepéig vezetett Naplója lapjain jelen idejű közvetlenséggel ír életének
eseményeiről, mindenkori környezetéről és természetesen az irodalomról. Nemcsak beszédes
történelmi dokumentum ez; stílusának remeklései miatt is teljes értékű irodalmi alkotás.