Jókai Mór-tétel

1825-1904
1. Személyiségvázlat, pályakép
Életét még meghatározza a forradalom és szabadságharc, melyben tevőlegesen részt
vesz; de már „átél” a 20. századba; művészete azonban végig romantikus jegyeket mutat,
ezzel a korszak nagy írójaként meg is hosszabbítja hazánkban a romantika korszakát.
Komárom városának szülötte. Középnemesi család sarja. Gyenge testalkatú, érzékeny,
művészi hajlamú gyermek; csodagyerek, gyönyörűen rajzol, verseket ír…Iskolái – pl. Pápán
egyszerre jár Petőfivel, majd Kecskeméten jogot végez, politizál egész életében. A
forradalomban és szabadságharcban részt vesz (12 pont; felesége Laborfalvi Róza). Majd
dolgozik újságíróként (Sajó álnéven publikál). Fontos regényei: A kőszívű ember fiai (1869-
húsz évvel a szabadságharc bukása után; mégis, a szomorú vég után is emelt fővel,
magyarságtudattól lelkesen áll fel az olvasó a végén), Az a arany ember (1872), Sárga rózsa
(1893)…
Roppant nagy életművet hoz létre; elsősorban regény-és novellaíróként. Emlegetik „a
nagy mesemondóként”, „a kékszemű optimistaként” és a „nemzet vígasztalójaként” is. Mert:
hihetetlen mesélőkedvvel, gyakran anekdotázva mesél; történetmondó képessége miatt;
munkássága főleg a szabadságharc után bontakozik ki, és ekkor vígaszt nyújt olvasóinak.
„Meseszövése legtöbbször bonyolult, szélsőségesen romantikus. Kedveli a
párhuzamos meseszálak egymás melletti haladását. Gyakoriak a várakozásunkra rácáfoló,
meghökkentô fordulatok, a kiélezett konfliktushelyzetek, az emberfelettinek ható
teljesítmények, az eseményekre ható ismeretlen okok sokáig való titokban tartása, a véletlen
találkozások. Halmozza a hős elé tornyosuló nehézségeket, s nagy kedvvel alkalmazza a
hatásos színpadiasságot, a cselekmény nagy csomópontokban, drámai jelenetekben való
összefogását. Vonzódik a nagy elemi csapások, katasztrófák színesen, érdekfeszítôen
megrajzolt tömegjeleneteihez (tűzvész, földrengés, árvíz, aszály stb.).”
2. A tengerszem tündére című elbeszélés elemző bemutatása (középpontban a mesei-
mondai motívumokkal
in.: https://www.tankonyvkatalogus.hu/pdf/OH-MIR912GY__teljes.pdf
62-63. oldal
A helyszín:
A Szent Anna-tó egy krátertó az Erdélyi Csomád-hegység (Hargita megye) egyik
kialudt vulkáni kráterében, Tusnádfürdőhöz közel. Része a Mohos Természetvédelmi
Területnek, amely a Csomád két kráterét foglalja magába. A másik kráterben
a Mohos-tőzegláp található. A tó Sepsibükszád felől közúton is megközelíthető.
Eredeti legendájában két vár állt két hegytetőn, melynek gonosz urai vetekedtek
egymással. Végül egy Anna nevű leány átka miatt süllyedt el a vár, és lett a helyén tó.
A tó mellett kápolnát épített Anna, akiből szent lett, és az ő nevét viseli a tó máig.

Tk.: https://www.nkp.hu/tankonyv/irodalom_10_nat2020/lecke_07_084
„A tengerszem tündére

Jókai Regék című művének belső címlapja illusztrációval

Jókai elbeszélése 1854-ben, az erdélyi Szent Anna-tónál tett látogatása után keletkezett.
Az írót olyannyira elbűvölte a romlatlan természeti táj látványa és hangulata, hogy a vele
kapcsolatos legendák gondos összegyűjtése után képzelőerejét szabadjára engedve
tündérvilágot álmodott a tóvidékre. A természet által uralt, lakatlan hegyvidék tengerszeme
körül ősfák és buja aljnövényzet látható, miközben a tóvidék vizei fölött mohás, füves
szőnyeg csalogatja közel az arra tévedt embert a veszélyes terep szépségeihez.
Az ingoványos, fűvel benőtt, hínáros vizek ugyanis a mélybe húzzák a gyanútlan vándort és
fogságukból nem eresztik többé. Ez a természeti adottság ihlette meg az írói fantáziát, aki
mesés vízitündérekkel népesítette be a csodálatos tájat.

Az öreg vízkirály élt itt lányaival, a halhatatlan tündérekkel, akik gyönyörűek voltak, a létezés
szépségét visszhangozták és énekükkel elvarázsolták környezetüket.

Az ekkor még meseszerű elbeszélés élettel teli alaphelyzetének kibontása után az idilli
környezettel rokonszenvező, attól elbűvölt elbeszélő megszólalása fordulatot hoz.
A romlatlan és csodalények által uralt vízi világba ugyanis belép a véges ember, aki szemet
vet a táj szépségére és a tengerszem partjára, Szent Anna tiszteletére kápolnát épít. A kápolna
harangja azonban, amit az őrként állított remete naponta háromszor megkondít, elijeszti
a vízitündéreket, akik eleven életörömüket a felső tó vidékére menekítik.

A két világ, az emberi és a csodás létformák kényszerű találkozása az elbeszélés

bonyodalmát hozza. A tündérek félelmükből fakadó különös hangjaitól ugyanis tartott
a tájba betolakodó ember. A kétféle élet kiengesztelhetetlenül egymás ellen fordult, mindkét
világ a maga igazát keresi. Konfliktusukban jelképesen is egymásnak feszül a két létszféra, az
örökség és a mulandóság, a csend és a harangszó, a szakrális és a babonásan profán.”

„Jókai elbeszélése példázatos történet. Ezt az általános érvényűséget az az írói eljárás is

segíti, hogy a történetben minden szereplő névtelen, az események pedig konkrét elbeszélési
időhöz nem köthetők.

Üzenetének lényege a szerelem létértelemként való értelmezhetőségében van. Emellett szól

a természet és az ember kettős viszonyáról, a hiedelmek és babonaságok, valamint a szakrális
létezők kapcsolatáról és az emberi képzelet erejéről is. Tanít az emberlét legigazibb értékeiről,
és azt a tanulságot mitológiai párhuzamokkal erősíti meg, így helyezve az időtlenség távlatába
az örökérvényű üzenetet. A tündér alakjában az Ogügié szigetén, Kalüpszó nimfánál
raboskodó Odüsszeusz példája sejlik fel előttünk, aki az örök élet és fiatalság csábító isteni
ajánlatát utasította vissza a felesége iránt érzett szerelem miatt. De megidéződnek a görög
mitológia szirénjei is, akik ellenállhatatlan hangjukkal csábították a mélybe a nekik ellenállni
nem tudó hajósokat. A népmesei elemeket is magába építő írásmű a romantika ízlésvilágát
mutatja, ahol a fantasztikum és a valóság egymással keveredő két síkja elvágyódási
területként van jelen. Ezt a sokrétű irodalmi világot Jókai varázslatos írói nyelve ábrázolja.”

3. Zárszó – a mottó értelmezése; Jókait megihlette a táj

Mottó: Jókai szavai erről a tóról: „… Erdély legköltőibb helyét láttam. Vannak
nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos
alig lehet több, mint a Szent Anna tava… Háromezer lábnyi magasban a tengerszint
felett, körös–körül ezerkétszáz lábnyi magasban a bércek által képzett medencében,
vad erdők árnyékában terül el egy gömbölyű, nagyszerű tengerszem, melynek körülete
egy negyedrész mérföldet meghalad. Sima tükörlapja sötétzöld a belenéző erdős
bércektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fodorul rajta. A
körülfekvő bércek ideforduló oldalát cser és bükk fedi, míg a tó partján körül roppant
fenyők emelkednek, mint egy sötét rámába fogva az ércvilágú vizlápot.”