Írta: Kiersten White

A mű ereded címe: Endlessly (Paranormalcy Book 3)

Supernaturally copyright © 2012 by Kiersten Brazier
Published by arrangement with HarperCollins Publishers.
A művet eredetileg kiadta:
HarperTeen, an imprint of HarperCollins Publishers.
Hungarian translation copyright © 2019 by Hetesy Szilvia
A szöveget gondozta: Leiéné Nagy Márta
Jacket art © 2012 by Karén Pearson / Mergeleft Reps, Inc.
Jacket design by Michelle Taormina
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn
Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 437 444 6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo .hu
www. kovnyvmolykepzo. hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Deák Dóri, Korom Pál
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Tartalom
Tartalom.. 5
A rózsaszín mindenhez megy. 7
Ugatok, annyira vicces. 15
Az év legrövidebb napja. 25
Csillogó partik. 35
Téli nap- és lélekforduló.. 41
Régi lángok. 48
Megtalálva és elveszve. 54
Sokkoló találkozások. 58
Új ékszer. 64
Repül a szikra. 69
Teljes káosz. 74
Szivárványok és pillangók. 83
Kézfogó a srácokkal. 89
Táncolj velem reggelig! 96
Boldogságtúladagolás. 100
Boldogságpirulák. 105
A név hatalma. 111
Kiadós szundi 116
Tündérszag.. 123
Egy kis távolság.. 129
Összeáll a csapat. 134
A piros topánkám nélkül. 140
Az S terv. 146
Aludj, Wolfie, aludj! 153
Hallgatózunk és feljegyzéseket olvasunk. 159
Jég, jég, baby. 167
Füstbe ment duplarandi 177
Még több szörnyeteg a sötétben. 185
Álomrandi 197
Te nem tudsz engem megváltoztatni 207
Mintha meg életükben nem láttak volna láthatatlan fiút. 216
Egy izzadó tündér. 223
Nem kispálya. 226
Pajtik, most komolyan... 231
Jack okos, Jack szép... 240
Kemény kenyér. 247
Lehet, hogy lehetetlen. 254
Nagyon furcsa. 261
De a ruháimat nem adom kölcsön. 270
Világos és sötét. 280
Az aputéma. 291
Úgy látszik, késik a hajnal. 299
Hiányzol, tündérem.. 307
Soha ne mondd, hogy örökké. 315
Köszönetnyilvánítás. 321
KIERSTEN WHITE. 323
A rózsaszín mindenhez megy

A sárkányokkal csupán egy probléma van: a leghalványabb gőzöm

sincs ezekről a bestiákról.
Ez jelentősen megnehezítette az eredeti feladatomat, ami az volt,
hogy elijesszem a mosómedvéket az étterem hátsó ajtajától. Ott
ugyanis a kis maszkos minibanditák helyett egy sápadt, kígyószerű
teremtmény fogadott, melynek a gerincén és vállán tüskés tollak
meredeztek.
Az arca viszont farkasra emlékeztetett: hosszúkás pofája volt, két
hatalmas legörbülő tépőfoggal. Ja, és karmai is voltak. Meglehetősen
éles karmai.
– Te biztosan nem mosómedve vagy – állapítottam meg.
– Jaj, dehogy, te gyerek, semmi közöm azokhoz a nyamvadt állat
okhoz.
A levegőnek szénszaga lett, amikor válaszolt, magas, lágy és
kortalan hangon, ami egy pillanatra még annál a ténynél is jobban
sokkolt, hogy itt, a szemetesek mögött egy sárkány tekergett. Es tudott
beszélni! Persze hogy tud, Evie, mégis mit képzeltél? Minden magát
valamire tartó, szemétben turkáló mesebeli sárkány tud beszélni.
Egyszerre voltam rémült és ideges. De legalább a sárkány nem bűzlött
olyan undorítóan, mint egy unikornis.
Viszont az unikornisok növényevők.
Mély levegőt vett, mire a mellkasa belülről is felizzott. Legalább
kivételesen nem a lelkét láttam megvillanni: egyértelműen tűz volt.
Arra már biztos nem maradt elég időm, hogy visszaosonjak a házba,
és becsapjam az ajtót az orra előtt, mielőtt megpörköl, és valószínűleg
egy ajtó sem tud ellenállni egy sárkánynak. Még éppen a nyakamba
kaphattam volna a lábamat, és elrohanhattam volna az utcán, de
fogalmam sem volt arról, hogy ő milyen gyors. Így aztán úgy
döntöttem, nyíltan rákérdezek:
– Te most meg akarsz enni engem? – kérdeztem.
– Erre vágysz?
– Hát... nem feltétlenül. Tudod, nemsokára itt a téli bál, és az
magától nem szerveződik meg, szóval nekem most nem a
legmegfelelőbb.
Meg tudnánk állapodni egy másik időpontban?
Egy lépéssel hátrébb léptem. Az emberek régen harcoltak
sárkányok ellen, vagy nem? Akkor én is meg tudom csinálni. Semmi
másra nem volt most szükségem, csak egy lovagi páncélzatra. És egy
kardra. Vagy egy buzogányra. De paprikaspray is megteszi.
Mögöttem kinyílt az ajtó, és a konyhából fény áradt az utcára. A
megkönnyebbüléstől felsikoltottam.
– Szóval itt vagy – mondta Nona, és biccentett egyet a sárkány felé.
– Ti ismeritek egymást?
Ezen vajon miért lepődtem meg? Persze hogy a helyi faszellem
ismeri a kukáknál lófráló, beszélő sárkányt. Hiszen ismeri az összes
többi dilis paranormálist is, akik egy ideje a városunkban tekeregnek.
És biztos voltam abban is, hogy erre a találkára sem fog senki
magyarázattal szolgálni.
Sürgősen új állásra van szükségem.
– Evelyn, a barátnőidnek kivittem a shake-et. További szép estét
nektek! – mondta Nona, majd angyali mosollyal elsétált a sárkány
előtt, egészen az utca végéig, ahol az erdő a várost határolta. A
sárkány engem nézett sötétvörösen izzó szemeivel, aztán rám
kacsintott.
Ide már nem új állás kell, inkább egy új város.
Egy hirtelen széllökés a számba fújta a hajamat. A sárkány néhány
kecses szökkenés után a levegőbe emelkedett, és Nona után siklott a
levegőben, mint egy kígyó.
– Ez igazán mesés – morogtam, visszafordultam a konyhába, és
becsaptam, majd gondosan bezártam az ajtót. – De jó, hogy Nona
talált egy új barátot!
 Mély levegőt vettem, hogy megtisztítsam az orrlyukaimat a makacs
égett szagtól. Kihúztam magam, és bevonultam az étterembe. Végül is
épp szembeszálltam egy sárkánnyal, és megpörkölődés nélkül
kerültem ki a találkozásból. Máris készen álltam a következő csatára.
– Szóval – mondtam, miközben helyet foglaltam a sarokban, és
harciasan néztem az öt másik tinire –, ki mondta, hogy a rózsaszín
nem lesz jó erre a bálra?

A színmintákat tartalmazó mappákat ledobtam a kopott, virágos

kanapéra.
– De most komolyan, a rózsaszín tényleg semleges szín! És
különben is, a tengerészkék mitől lenne olyan elegáns? Még soha nem
hallottam senkit, aki azt mondta volna: „Te, figyelj már, tudod melyik
szín nagyon elegáns? A tengerészkék!”
Arianna a halott szemeit forgatta.
– A rózsaszín egy kicsit sem semleges. Olyan színre van szükség,
ami háttérként jól megy minden ruhához.
– És a rózsaszínt melyik szín üti?
– A narancssárga?
– Hű, ha valaki narancssárgában jön, az tényleg egy ütést érdemel.
Pfúj!
– Nyugodj meg! A tengerészkékkel csomó mindent lehet kezdeni.
Leültem mellé a kanapéra.
– Lehetséges. Talán ezüstös árnyalatokkal? Csillagokkal?
– Uncsi.
– Hópelyhek?
– Hű, ez aztán a kreatív ötlet egy téli bálra! Nem vagy semmi!
Szokás szerint nem foglalkoztam a csipkelődésével.
Inkább örültem annak, hogy itt van. Az utóbbi időben nagyon sokat
volt távol.
– Hm. mit szólnál valami lágyabbhoz? Víz és köd mint téma? –
gondolkodtam hangosan.
– Ez. egyáltalán nem rossz ötlet!
 – Segítesz megcsinálni a vázlatokat?
Előrehajolt, és bekapcsolta az Easton Heightsot.
– A bugyuta táncra egyedül is meg tudod csinálni a dekorációt. Te
akartál több normalitást az életedbe. Részemről én már szívesebben
szagolnám végleg alulról az ibolyát.
– Talán nem most kéne mondanom, de jelentkeztem a tavaszi
színielőadás kosztümjeinek elkészítésére is. És mivel gőzöm sincs a
varrásról, téged adtalak meg önkéntes segítőnek.
Arianna sóhajtott, majd az álcázott halott kezével megsimogatta tüsi
vörös-fekete haját.
– Álmodban foglak megölni.
– Nyugodtan, csak ne fájjon.
Együtt dúdoltuk a főcímzenét, ami épp befejeződött, amikor az ajtó
hangos csattanással kinyílt, és a barátom rontott be rajta. Szélesen
vigyorogva ledobta az útitáskáját, és kihámozta magát a kabátjából.
– Végre szabad vagyok! Miről maradtam le? – kérdezte Lend,
akinek a hidegtől kipirult az arca, vízszemei pedig csillogtak az
örömtől a sötét álca alatt.
– Elvesztettem a szavazást a téli bál fő színéről. A reklám után
kezdődik az Easton Heights évadának utolsó része, Arianna pedig
alvás közben akar engem megölni.
– Amennyiben nem fog neki fájni.
– Pontosan ezt mondtam én is!
Lend felkapott engem, fordultunk egyet, aztán lehuppant a
kanapéra, úgy, hogy az ölében landoltam. Ha rajtam múlt volna, akkor
az ő karácsonyi iskolai szünete már rég elkezdődött volna. A hónap
őrült fejleményei után – például hogy az apám egy tündér, továbbá,
hogy a bosszúvágyó Jack egyedül hagyott a tündérösvényen, de én
végül megtaláltam az utat vissza Lendhez –szóval most tényleg
szükségünk volt a közös pihenésre. Elhatároztam, hogy ez lesz az
egyetlen, ami számít az életemben. Nem fogok amiatt aggódni, hogy
mennyi időm van még hátra, és nem fogok azon rágódni, mi voltam
vagy mi nem voltam. Most itt vagyok, itt és most. És boldog vagyok.
 – Még valami, ezen kívül? – kérdezte Lend, a hajammal
játszadozva.
– Ja, igen, Nona egy sárkánnyal találkozgat az étterem mögött.
Lend a homlokát ráncolva nézett rám, meleg ujjai még mindig a
tarkómon kalandoztak.
– És ezt csak a bál meg a sorozatod után említed?
– Lend, vannak prioritások.
Még a reklám ment, amikor megszólalt az NPEH-
kommunikátorom. Arianna pillantása mindent elárult.
– Ha az az izé megszólal egy párbeszéd közben is, akkor ripityára
töröm.
– Bocsika! Raquelnek már ezerszer megmondtam, hogy a rendes
mobilon hívjon. Az nagyon szép rózsaszín, és jó a csengőhangja,
ráadásul nem idegesít az állandó pittyegésével. Nem mintha most
bármit tudnék tenni az NPEH-ért.
– Hát igen, a tündértranszport nélkül elég nehéz a helyzetük. –Lend
próbálta visszafogni hangjában az elégedettséget, de én pontosan
tudtam, hogy titokban a markát dörzsöli.
Nem tudtam eldönteni, mit gondoljak az egészről. Jó volt megint
együtt dolgozni Raquellel, néha szívesen besegítettem, amíg a
munkamódszereimet saját magam határozhattam meg. De egy
tündérrel már sehová sem mennék. A lelkem mélyén azért furdalt a
kíváncsiság, hogy vajon a tündérösvényt egyedül is tudnám-e
használni. De ez csak tényleg nagyon, nagyon legbelül érdekelt, a
lelkem többi része roppant hülyének tartotta ezt a kis részt, és a
legszívesebben meg is büntette volna. Soha az életben nem tenném be
a lábam abba az áthatolhatatlan, üres sötétségbe.
A kommunikátorom újra csipogott, erre Arianna olyan gyilkos
pillantást vetett rá, hogy inkább gyorsan felkaptam a kisasztalról, és
beszaladtam a szobámba, mielőtt a barátnőm korai nyugdíjba küldi.
– Ide figyelj, Raquel, kértem, hogy a mobilon hívj! – vettem fel a
telefont.
– Evelyn! – válaszolt egy erőteljes hang, ami semmiképpen sem
Raquelé volt.
– Én. Ki beszél?
– Anne-Laurie LeFevre, NPEH-vezető. Mostantól nem Raquelnek
dolgozol, hanem nekem.
– Én. micsoda?
– Az NPEH-nál mostantól én vagyok a főnököd. Beszélnünk kell
majd a beosztásodról, és egy kicsit módosítani kell a meglévő
megállapodásunkon. Ezenkívül lennének még ugye a különböző
szabálysértéseid, amiket meg kellene beszélnünk.
– Állj, állj! Haladjunk csak egyesével. Először is én nem vagyok az
NPEH-nál. Így aztán ön nem a főnököm. Másodszor pedig én
Raquellel dolgozom együtt. Csak vele. Tud ő erről az egészről?
Beszélni akarok vele!
– Raquel pillanatnyilag nem elérhető; új pozícióba került.
– Nahát, én is, visszakerültem a normális életembe. Szóval
köszönöm, vagyis nem köszönöm, és ne hívogasson!
Letettem, és a kommunikátoromra bámultam. Megint csipogott, de
nem törődtem vele, és Raquel számát tárcsáztam.
Nem vette fel; talán sok a dolga az új helyén, bármi legyen is az.
Reméltem, hogy hamarosan elérem őt, és kikérdezhetem, hogy mi
folyik az NPEH-nál. Amikor újrakezdtem a munkát, megállapodtunk,
hogy én csak egy szabadúszó munkatárs vagyok, és bármikor
kiszállhatok, ha akarok. Úgy látszik, ez a feljegyzés elkerülte egy-két
ember figyelmét. De Raquel majd odafigyel rá.
– Evie! Vége a reklámnak! – kiabált Arianna. A homlokomat
ráncolva bedugtam a kommunikátort a jó öreg zoknis fiókba.
Amikor visszamentem a nappaliba, Lend éppen felállt, és a vállára
vette az útitáskáját.
– Hát te meg hová mész? – kérdeztem, és közben kitéptem a
kezéből a kabátját, és nem is adtam vissza neki. Elvégre most érkezett,
biztos nem fogom hagyni, hogy megint elmenjen.
– Akadt néhány fontos elintéznivalóm.
– Mi lehet fontosabb, mint az Easton Heights?
 – A karácsonyi ajándékaid megvásárlása?
Visszadobtam neki a kabátját, és kitártam előtte az ajtót.
– Ne kapkodd el!
– Jó érzés tudni, hogy hiányozni fogok!
– Jó szórakozást! – Lábujjhegyre álltam, határozottan
megcsókoltam, kitoltam a folyosóra, és arcomon egy átszellemült
mosollyal visszaültem a kanapéra. – Nekem van a legjobb pasim!
– Befognád végre? Most azonnal? – kérdezte Arianna, egy
mozdulat nélkül, és a tekintetét se vette le közben a tévé
képernyőjéről. Nem sokkal ezután hangosan kopogtak. – És mondd
meg Lendnek, hogy egyszerűen csak jöjjön be!
– Elfelejtettél valamit? – kérdeztem, miközben kinyitottam az ajtót.
Igencsak meglepődtem, mert egy alacsony, sötét bőrű nő állt előttem
nadrágkosztümben. Nem Lend volt az álcában, hanem egész
konkrétan egy nő állt előttem, mindenféle álca nélkül.
– Ó, üdvözlöm! – nyögtem ki, és csak ekkor vettem észre a mögötte
álló férfit. Ő viszont az álcája alatt tündér volt.
– Evelyn – mondta a nő, és azonnal felismertem az előbbi telefonos
beszélgetőpartneremet. Sípjel, ne itt, ne most, ne a legjobb vámpír
barátnőm jelenlétében, aki a kanapén ül. Ez volt tényleg a legutolsó
hely, ahol az NPEH-tól bárkit is látni akartam. Raquelt kivéve.
Kihúztam magam, és jeges pillantást vetettem Anne X. Y.-ra.
– Elnézést, de mondtam én olyat, hogy nyugodtan idejöhet? Mert én
úgy tudom, hogy nem dolgozom önöknek. Tényleg, várjon egy
cseppet!
Visszamentem a szobámba, és magamhoz vettem a
kommunikátoromat.
– Tessék! – nyomtam a kezébe. – Nekem erre már nem lesz
szükségem. Amikor azt mondtam, hogy én csak Raquellel dolgozom,
akkor tényleg úgy is gondoltam, hogy én csak Raquellel dolgozom.
Ezt nyugodtan mesélje el másoknak is! Ha pedig még egyszer egy
tündérrel jön ide, akkor mind a ketten megismerkedhetnek a
sokkolómmal.
 Bevágtam az orra előtt az ajtót, majd pedig remegve a szám elé
kaptam a kezem. Az NPEH. Itt. Ezen a helyen, ami többé-kevésbé a
szabad paranormálisok központja egész Amerikában. Az összes
reformja ellenére nem akartam, hogy felfigyeljenek a városomra.
Vagy az étteremre, ahol csak úgy hemzsegnek a paranormálisok.
Honnan tudták egyáltalán, hol vagyok? Raquel biztos nem árulta el
nekik. Vagy igen? Nem, biztos nem. Azonnal fel kell hívnom Davidet.
Azonnal beszélnem kell Raquellel. Ki kell derítenem, hogy mi a sípjel
történik itt. És gondoskodnom kell arról is, hogy Arianna soha ne
kapjon elektromos nyomkövetőt.
– Mit akart? – Arianna igyekezett könnyed hangon kérdezni, de a
hangjába egy csipetnyi félelem vegyült.
– Nem tudom – suttogtam, és a szívem még mindig hevesen
dobogott. A zárt ajtót bámultam. Azt akartam, hogy úgy is maradjon.
Ugatok, annyira vicces

– Megint duzzogsz? – Vivian és én a megszokott sötét dombunkon

ültünk, de körülöttünk most még sötétebbnek tűnt minden, mint
általában, és a csillagok is egymás után aludtak ki.
– Tessék? Ja, nem. Csak szokás szerint aggodalmaskodom. A
paranormálisoknál is folytatódnak a furcsa dolgok, plusz még az
NPEH is felidegesít. Tudtad, hogy sárkányok valóban léteznek?
Vivian csak fújt egyet.
– Egyszer már tényleg ki kellene próbálnod a kómát. Leegyszerűsíti
az életedet. Igazából itt te vagy az egyetlen bonyolult dolog.
– Nagyon csábítóan hangzik a kóma, csak akkor a simogatós rész
kimaradna az életemből, és az ugye egészen jó.
– Na, szépen vagyunk – sóhajtott fel. – Annyira magányos vagyok
itt a látogatásaid között!
Fejemet a vállára hajtottam.
– Tudom – mondtam. – Te, mi van a csillagokkal?
– Halványlila fogalmam sincsen. Szerinted is melegebb van most,
mint máskor?
Eltűnt az utolsó csillag is.
És Vivian álma is elsüllyedt a sötétségben.
Másnap reggel kicsúsztam Lend mellől az ágy szélére. Kicsit
csalódott voltam, mert a kómában fekvő tesómnak nem tudtam
összefoglalót adni az Easton Heights utolsó részeiről. Lend a virágos
kanapénkon aludt, miután valamikor a hajnali órákban kimerülten
összecsuklott. Amikor megtudta, mi történt, ragaszkodott ahhoz, hogy
itt maradjon, és őrködjön, arra az esetre, ha valaki felbukkanna az
NPEH-tól. A rózsaszín strasszköves sokkolóm egy kicsit hülyén
nézett ki a kezében, alvás közben is azt szorongatta. Kellene már
szereznünk neki egy hozzá illőt, talán egy fémes kék színűt.
 Abban az elejétől kezdve nem hittem, hogy az NPEH részéről
számítanunk kellene egy éjszakai támadásra; persze elég sajátos volt,
hogy itt felbukkantak, de az nem jellemző rájuk, hogy éjszaka
rárontsanak valakire. Inkább tűntek olyannak, akik a bürokrácia
őrületével szívják ki nagyon lassan a lelket az emberből. Teljesen
átszervezték az egész ügymenetet (ami nem meglepő, miután a
legtöbb magas rangú tagot elvesztették Reth szabadságharcos
bosszúhadjáratában), de még így is jó ideig eltarthat, amíg a reformok
hatni kezdenek. Elég régóta ott voltam a cégnél, tudtam, hogyan
folyik az ilyesmi a nemzetközi kormányszervezeteknél. Teljesen
mindegy, hogy zoknik szállítmányozását próbálják szabályozni, vagy
koboldokét és más mitikus lényekét: papírmunka, papírmunka,
papírmunka. Nyomtatványok, dokumentumok, aláírások, ügyvédek –
higgyétek el nekem, ezek nagyobb félelmet tudnak ébreszteni, mint
egy vámpír a vicsorgó fogaival.
Ez azért nem jelentette azt, hogy ne lettem volna kicsit ideges, de
Raquel biztos meg tudná mondani nekem, hogy mi történt. És rendbe
is hozná a dolgokat.
David továbbította nekem Raquel egyik SMS-ét, miszerint fél óra
múlva találkozna velem a kávézónkban. Pontosabbat David nem
tudott, így arra jutottam, hogy Raquel a Jitterbug Kávézóra
gondolhatott, ahol az októberi troll-kalandom után is találkoztunk.
Arról fogalmam sem volt, hogy David hogyan érte el Raquelt. Ezek
ketten mióta akkora haverok, hogy SMS-ezgetnek?
Mindenesetre a kávézóba legalább háromnegyed óra az út, és csak
akkor ennyi, ha a következő buszt elérem. Persze felébreszthettem
volna Lendet, aki biztos el is vitt volna, de ő nagyon keveset aludt,
továbbá az aggasztó fejlemények után már nem voltam kíváncsi a
kommentárjaira Raquelről. Ők ketten egyszerűen nem voltak egy
hullámhosszon.
Ellenálltam annak a vágyamnak, hogy ülve maradjak, és Lendet
bámuljam alvás közben. Neki, ha valamit álmodott, nem a szemhéja
mozgott, mint az embereknek, hanem az álcája változtatta magát,
mintha kimerevített filmkockák követnék egymást. Ez nagyon
izgalmas és meglehetősen szórakoztató is volt – néha azért kicsit
borzongató is, mert jó párszor én is megjelentem.
Ahogy berontottam az étterembe, majdnem nekimentem
Grnlllllnek.
– Hát te mit keresel itt még mindig? – kérdeztem, mielőtt megláttam
Nonát a piros asztalok közt suhanva. Az asztaloknál számos
paranormális ült, köztük a két fókatündér, Kari és Donna.
– Nektek már rég el kellett volna hagynotok a várost!
Miután Davidnek este meséltem az NPEH látogatásáról, amikor
nem Raquel jött el hozzám, azonnal elhatározta, hogy az összes
paranormálist eltünteti innen. Én támogattam őt ebben a döntésben,
bár a vártnál sokkal nehezebbnek bizonyult Ariannát arra rávenni,
hogy pakolja össze a dolgait, és rejtőzzön biztonságos helyre. Végre
aztán beleegyezett abba, hogy elmegy David közeli, de félreeső
házába, mert a közelben akart maradni, ha segítségre lenne
szükségünk. De ezeknek a paranormálisoknak semmi okuk nem volt a
maradásra.
– Nona, mindnyájatoknak el kell tűnnötök! Az NPEH tudja, hogy
én itt vagyok, ami azt jelenti, hogy azt is tudják, hogy ti itt vagytok!
Nona rám mosolygott, és olyan mozdulatot tett a kezével, mintha az
egy ág lenne, amit a szél ráz.
– Az NPEH számunkra semmilyen fenyegetést nem jelent.
Kétségbeesve túrtam bele ujjaimmal a lófarkamba.
Rettenetesen kellett sietnem, ha Raquelhez időben el akartam jutni.
De ugyanilyen sürgősen meg kellett győznöm a paranormálisokat is
arról, hogy hagyják el a várost. Fogalmam sem volt, hogy az NPEH
mit kezdene egy faszellemmel, egy gnómmal, két fókatündérrel és, hát
igen, azzal a három nem tudom, mivel, azzal a három tragikusan szép,
de mégis ijesztő, hosszú fekete hajú nővel, akik a sarokban ültek.
Vagy inkább lebegtek?
– Nem, ez most komoly, tényleg bajotok eshet. El kell mennetek
innen, amíg rájövünk, mi folyik az NPEH-nál. Gyaníthatóan nem
véresen komoly a helyzet. Remélhetőleg. De amíg nem tudunk
közelebbit, addig jobban örülnék, ha biztonságban lennétek.
– Drága kicsim! – mondta Nona, és mosolyogva, gyengéden
megfogta az arcomat. Előrehajolt, és mohazöld ajkaival egy csókot
nyomott a homlokomra. – Hamarosan!
Ezzel elengedett, én pedig homlokráncolva adtam hozzá a
kedveskedését gyanús akcióinak egyre hosszabbá váló listájához.
Elővettem a mobilomat, és az órára néztem.
– A fenébe! Lekéstem a buszt!
Kari rám nézett azokkal a hihetetlenül nagy, kerek, barna
szemeivel.
– Elvigyünk valahová? El tudunk vinni! Bárhová, ahová csak
akarod!
Gyorsan!
– Van kocsitok?
Donna és Kari a fókás csaholásukkal röhögtek ki. Zavartan
néztem Nonára, aki angyali nyugalommal törölgette a bárszékek előtti
hosszú pultot.
– Majd beszélünk, ha visszajöttem.
Követtem a fókatündéreket egy régi Volkswagen bogárhoz, ami
az utcán parkolt. Egy kabrió bogár volt, csillogó sötétkék színben,
fehér bőrülésekkel.
– Ez nem lehet igaz! – dadogtam. Hogy lehet ilyen szuper autója két
ilyen lénynek, akik az utolsó pár évszázaduk legnagyobb részét
fókatündérként élték le? Milyen szánalmasnak tűnhettem hozzájuk
képest, hisz nekem semmilyen autóm sem volt!
A hátsó ülésre csúsztam, Kari pedig a kormány mögött foglalt
helyet.
– Hol szereztétek meg a jogsit? – kíváncsiskodtam. Tavasszal
akartam elkezdeni a vezetést, de lehet, hogy ők tudnak egy könnyebb
tanfolyamot?
– Mi az a jogsi? – kérdezett vissza Kari, és az autóval kilőtt az utca
közepére.
 Ó, szent sípjel!
A szememet szorosan összezárva görcsösen belekapaszkodtam a
biztonsági övembe, így néztem szembe az elkerülhetetlennel. Ekkor a
kis táskámból meghallottam az aktuális kedvenc dalom tompa
refrénjét. Nem volt mit tenni, elengedtem a biztonsági övet, és
előkotortam a mobilomat. Kari fékezés nélkül hajtott be egy kanyarba,
így a centrifugális erő az ablakhoz sodort.
– Lassabban! – sikoltottam, a mobilt a fülemhez szorítva. – Mi van?
Vagyis... halló!
– Hol vagy? – hallottam Lend hangját, érződött rajta az ijedtség. Jaj,
egy cédulát igazán hagyhattam volna neki.
– Úton vagyok a Jitterbug Kávézóba, ott találkozom Raquellel.
Kari vigyázz, fa!
Összevissza kanyarogtunk, az autó teljesen a jobb oldalára dőlt, de
aztán visszazökkent négy kerékre. – Nem a fák kerülik ki az autókat!
Az autók kerülik ki a fákat!
Donna csaholó nevetése betöltötte a szűkös utasteret. A
gyönyörűségtől tapsikolt is.
– Mi folyik ott? Biztonságban vagy? – próbálta Lend túlkiabálni a
nálunk uralkodó hangzavart.
– Nem, nem vagyok! Piros a lámpa! Mondom, piros a lámpa!
Mégis becsúsztunk a kereszteződésbe, a lökhárítónk annyira
közel volt egy terepjáróhoz, hogy meg tudtam volna számolni a
sofőr fogait. – Menj ki jobbra! Én kiszállok!
– De még nem értünk oda! – tiltakozott Kari, közben hátrafordult,
és kérdőn nézett rám kerek vízszemeivel.
– Az utat nézd! Az utat! Állj, állj, állj, állj, állj, állj, ÁLLJ!
Kari kacsintott, előrefordult, és nyomott egy padlóféket.
Repülve előrevágódtam, de az öv megállított, és mélyen bevágott a
kulcscsontomba. Már most tudtam, hogy teljesen be fog lilulni. A
bogár csikorgott, az orromat maró gumiszag töltötte be. Az út kellős
közepén álltunk meg.
– Később visszahívlak! – mondtam remegő hangon a telefonba, és
letettem.
Donna kiugrott az autóból, előrehajtotta az ülését, és sugárzó
mosolyt küldött felém, miközben én kibucskáztam az autóból,
négykézláb elmásztam a járdáig, végül hálásan megérintettem a
homlokommal a jéghideg betont.
Oké, talán mégis létezik durvább közlekedési mód, mint a tündérek
kezét fogva utazni.
Donna megpaskolta a hátamat, amiben szintén nem volt sok
köszönet.
– Hú, de vicces volt! – örömködött. – Legközelebb hová megyünk?
– Veletek én az életben sehová, soha többé!
Megfordultam, és a járdaszegélyre ültem. Kari ott hagyta az autót az
utca közepén, majd csatlakozott hozzánk. Csodálkozva húzta fel a
szemöldökét.
– Minden rendben, Evie?
– Nem! Majdnem megöltél!
Kari hevesen rázta a fejét.
– Nem! Mi azért vagyunk, hogy megvédjünk téged. Neked mindig
biztonságban kell lenned. Mi ezért vagyunk felelősek! –mosolygott
büszkén.
– Nem vagytok felelő.! – haraptam el a szó végét, és egy nyugodt
mosolyt erőltettem az arcomra. A fókatündérek képtelenek a
képmutatásra vagy a hazugságra. Nona minden kérdésem alól kibújt,
de ők itt ketten mintha nem tudták volna, hogy nekik is ezt kellene
tenniük. – Jó, persze, hát persze! Ki is mondta nektek azt, hogy
vigyáznotok kell rám?
– Nona!
Donna egyetértően bólintott.
– És a fényes fickó.
– Fényes fickó? – ismételtem meg. – Lendről beszéltek?
– Nem, a fényes fickó haja és szeme olyan fénylő, mint a nap.
Nagyon figyeltem, hogy a mosolyom az arcomon maradjon.
– Reth? A tündér?
 – A tündér, igen! Bár nem így hívják. Soha nem fogja megmondani,
hogy hívják. Nagyon szépen csillog. És milyen jóképű! Szeretem,
amikor hozzám beszél.
Donna felemelte a kezét, és álmodozó mosollyal beletúrt dús,
mogyoróbarna hajába.
– Tudtam! Tudtam, hogy Nona együtt dolgozik Rethszel! –
mondtam. Remegtem a dühtől, miközben felálltam. David hiába
bizonygatta, hogy bízhatunk ebben a hazug faszellemben, én hónapok
óta sejtettem, hogy valami rosszban sántikál. És most Reth
megbízásából arra vette rá a fókatündéreket, hogy utánam
kémkedjenek?
– Most dühös vagy? – kérdezte Kari, aggódó, könnyes szemmel. –
Rosszul csináltunk valamit?
Mély lélegzetet vettem, a csípős hideg levegő megtöltötte a
tüdőmet, és égette a torkomat. Ez nem az ő hibájuk volt. A
fókatündérek pontosan olyan ártatlanok és jóindulatúak, mint a
hullámok között hancúrozó fókák, halhatatlanságuk egy örök játék.
Csak azt tették, amit mondtak nekik – és amit helyesnek tartottak.
– Nem, nem csináltatok semmit rosszul!
– Oké! Akkor indulhatunk is tovább!
– NEM! Vagyis. szerintem a maradék utat inkább gyalog tenném
meg a kávézóig, már majdnem úgyis ott vagyunk. De ti nyugodtan
menjetek tovább! Lend utána értem jön, és vele mindig biztonságban
vagyok.
Donna kétkedve ráncolta a homlokát.
– Biztos? Maradhatunk! Befonhatom a hajadat!
– Az autóban van körömlakk is! – sivította Kari, és már most
ugrándozott örömében.
– Nem, inkább szóljatok Nonának, hogy jól vagyok. Biztos aggódik
már.
– Nem lenne jobb, ha valahonnan figyelnénk téged, úgy, hogy te
nem látsz minket? Úgy, ahogy szoktuk, amikor a suliban vagy?
Továbbra is mosolyogtam, de az erek a nyakamon. úgy éreztem,
hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok, a vér olyan hevesen
lüktetett bennük a dühtől. Nem azért szabadultam meg az NPEH
fojtogató szorításából, hogy egy faszellem és a bolond tündér
exbarátom megfigyeljen.
– Nem kell. Beszéltem ma Nonával, és azt mondta, hogy teljesen
oké, ha ma egyedül hagytok.
Kari szemei a teljesen kerekből mandulaformájúra szűkültek.
– Tényleg ezt mondta?
– Hát persze!
Még egy pillanatig a szemembe nézett, aztán megvonta a vállát, és a
mosoly is visszaköltözött az ajkára.
– Akkor jó, szia!
Donna vidáman intett, aztán visszaszálltak az autóba, és csikorgó
kerekekkel eltűntek. Követtem őket a tekintetemmel, amíg
befordultak a sarkon, de aztán hipergyorsan rohantam a kávézóba.
Amikor megérkeztem, neki kellett dőlnöm a sötét téglahomlokzatnak,
ziháló leheletemből kis párafelhők rajzolódtak ki.
Vajon mióta követtek árnyékként? És milyen más paranormálisok
keveredtek még ebbe bele? Nona és Grnlllll biztosan, de rájuk a
kezdetektől fogva gyanakodtam. Nem beszélve arról a mai három
furcsa nőről – őket is láttam már Nonával sugdolózni. És a sárkány? A
sárkány is miattam volt ott? Rémülten néztem fel az égre, de nem
láttam fehér szörnyetegeket, akik a vékony felhőtakarón át kígyóztak
volna.
És. Arianna? Az alsó ajkamba haraptam. Végül is együtt élünk. Ki
tudna jobban szemmel tartani, mint a lakótársnőm? A fejemet
nekidöntöttem a durva, egyenetlen téglafalnak. Bárcsak élne még
Lish! Benne soha, de soha nem kellett kételkednem, vagy az indítékait
kétségbe vonnom. Tudtam, hogy a barátnőm, bármi történjék is.
Ketten a világ ellen, így volt ez mindig is. Amióta nem tudok vele
beszélni, néha előfordul, hogy egyszerűen nem találom a helyem a
világban.
Arianna nem úgy volt a barátnőm, mint Lish. Néha mogorva volt,
goromba, néha úgy tűnt, jobban utál, mint amennyire szeret. De azért
Arianna nem úgy volt paranormális, mint Nona és a haverjai. Ők
ilyennek születtek, Ariannára viszont az akarata ellenére erőltették rá
a másságot.
Egyébként, aki utánam akarna kémkedni, és nálam akarna
bevágódni, az biztosan nem hagyná állandóan a csuromvizes
törülközőit a szőnyegen.
Nem, Ariannában megbíztam. Arianna, Lend, David és Raquel.
Mély sóhajjal húztam elő a mobilomat, hogy megnézzem az időt. Még
korábban is érkeztem pár perccel. Lend háromszor hívott közben, és
Carlee, az egyetlen normális barátnőm is írt egy SMS-t. Mit nem
adtam volna érte, ha ma vele mehettem volna a kozmetikushoz, és
arról trécselhettünk volna, hol menőbbek a pasik, a kosárcsapatban
vagy a focicsapatban. Bár én személyesen minden szempontból az
alakváltó művésztípusra bukok, be kell ismernem, hogy a focistalábak
sem hagynak hidegen.
De ma ez nem így lesz. Az ujjaim amúgy is túlzottan átfagytak
ahhoz, hogy visszaírjak neki, úgyhogy inkább a hívás gombot
nyomtam meg. Lend az első csengés után felvette.
– Gyere majd értem, ha beszéltem Raquellel! – mondtam neki.
– Kiköltözöm az étterem feletti lakásból.
– Oké és oké. Én is arra akartalak rávenni, hogy ma este gyere
apukámhoz. Aztán valamikor, gondolom, csak elmondod, hogy mi
folyik itt, ugye?
– Amit tudok, azt igen – válaszoltam, a hangom pont olyan komor
volt, mint a hangulatom. Szokás szerint ugyanis messze nem tudtam
annyit, amennyit szerettem volna. De legalább Raquel választ adhat
majd pár kérdésre.
Az év legrövidebb napja

Fél órával később a térdeim összevissza rángatóztak. Részben az

idegesség miatt – mert hol marad már Raquel? de főleg azért, mert
időközben eljutottam a negyedik vaníliás kóláig. A koffein és én
mindig is rossz kombináció voltunk, és ezen most tovább rontott
annak a nyugtalan energiának a hatása, ami a legutolsó halloween óta
átjárt, amikor is a rám támadó Szupervámpírból kiszívtam a lelke egy
részét.
Harminc másodpercenként vetettem egy pillantást a mobilomra, de
nem volt nem fogadott hívásom, és Dávidtól sem érkezett SMS.
Eltévesztettem volna a kávézót? De hiszen itt találkoztunk tavaly
októberben. Raquel egy másikra gondolt volna? Most már tényleg
jöhetne, és elmondhatná, hogy minden rendben.
Ekkor megcsörrent a bejárati ajtó feletti csengettyű, és amikor
felemeltem a fejem, Raquel arcát láttam meg.
– Hála istennek! – kiáltottam fel, és miközben felálltam, majdnem
fellöktem a poharamat.
Odasietett hozzám.
– Evie, annyira sajnálom! Csak most tudtam elszabadulni, és...
Az ajtócsengettyű megint megszólalt, és Raquel is a két férfit
figyelte, akik szúrós gyapjúkabátjukban besétáltak, majd szemügyre
vették az itallapot. Raquel közömbös arccal megint felém fordult.
– Ülj le, kérlek!
– Oké.
Leült velem szemben, kezét az asztalra tette, az ujjait pedig újra és
újra összekulcsolta, mintha valahogy most nem illettek volna
egymásba.
– Mi történik itt? Ki ez az Anne X. Y.? Miért más veszi fel velem az
NPEH-tól a kapcsolatot, és nem te?
 Raquel mély levegőt vett.
– Azért vagyok most itt, hogy megkérjelek, vedd fel ismét
hivatalosan a munkát az NPEH-nál.
– Tessék?
– Úgy határoztak, hogy ez a kísérlet – ennél a szónál elkínzottan
becsukta a szemét, de aztán gyorsan újra kinyitotta, és folytatta – nem
volt hatékony. Arra kérnek, hogy foglald el a korábbi helyedet a
központban. Az alkalmazottak valamennyi jogosultsága mellett
természetesen fizetést is kapnál. Továbbá a szabálysértéseidért, még
ha feltételesen is, de enyhe büntetést helyeznének kilátásba.
Elképedve dőltem hátra.
– De hát épp te segítettél onnan lelépnem. Tudod, hogy nem
mehetek vissza! Es nem is akarok! Ráadásul értelme sem lenne. Soha
többé nem utazom tündérrel, szóval nem tudnátok a hasznomat venni.
És ha még hajlandó lennék is együtt dolgozni tündérekkel, akkor sem
költöznék vissza soha a központba! Mit képzelnek ezek magukról?
Raquel az ajkába harapott. Csak most tűnt fel, hogy eddig még
egyetlenegyet sem sóhajtott. Nagyon fura, és nagyon nem jellemző
Raquelre.
Evie, én tényleg úgy gondolom, hogy meg kellene fontolnod ezt az
ajánlatot. Vagy legalább beszélgessünk róla. – Hátranézett a válla
lelett, aztán hozzám hajolt. – Mondd nekem azt, légy szíves, hogy
gondolkozol rajta.
– Te mi a sípjelet szívtál? Én...
A szemei felvillantak, felhúzta a szemöldökét, még közelebb hajolt
hozzám, és szinte láthatatlanul, de megrázta a fejét.
– Evie. Kérlek! Mondd, hogy gondolkozol rajta!
Itt valami nem stimmelt. Bíztam Raquelben, tudtam, hogy benne
lehet.
– Én... oké, gondolkozom rajta.
Nem tűnt megkönnyebbültnek, legfeljebb még nyugtalanabbnak.
– Köszönöm – mondta. – Adok neked pár napot a döntésre. –Azzal
felém nyújtotta a kezét, és túl erősen megszorította.
 – Mi lenne, ha megpróbálkoznál a koffeinmentes kávéval? –
mormogtam grimaszolva. – Most pedig elárulnád végre, hogy mi
folyik itt? Mi történik az egész para...
– Köszönöm, most pedig indulnom kell – mondta, felállt, és
lesimította antracitszürke szoknyáját. – Majd a hétvégén beszélünk,
addigra mindent előkészítenek.
– De én nem mondtam még igent... Raquel! – álltam fel én is, de ő
sarkon fordult, és kivonult.
Lend a kormányon dobolt az ujjaival, és elgondolkodva ráncolta a
homlokát.
– Szóval az egyértelmű, hogy Nona megfigyel téged. De már
korábban sem rejtette véka alá, hogy meg akar védeni téged.
– Ez akkor is furcsa. Rám uszította a kis fókatündér-kopóit. És
Rethhez mit szólsz?
– Biztos vagy benne, hogy ő volt az?
Az ujjaimmal vonalakat rajzolgattam a párás szélvédőre, közben a
mellettünk elsuhanó kopár fákat figyeltem. Hó nem volt sehol,
minden halott, kietlen, hideg és barna volt.
Utálom a barnát.
– Szinte száz százalék. Tudjuk, hogy ezek ketten kapcsolatban
állnak egymással. De ha nem ő volt, akkor is egy tündérnek kellett
lennie.
– Rendben. Szóval Nonát ott hagyjuk. Maradhatsz a tervezettnél
tovább apukámnál. Ott amúgy is nagyobb biztonságban lennél, ha az
NPEH és a tündérbandája megint látogatóba menne hozzád.
– Csak az a baj, hogy apukád a törvényes gyámom. Amúgy rajta
keresztül sosem találnának meg. – Összeszűkült a gyomrom.
– Jaj, Lend, viszont rajtam keresztül hozzá is eljuthatnak,
rájöhetnek, hogy nem is halt meg.
Majdnem húsz évvel ezelőtt, amikor még az Amerikai Paranormális
Ellenőrző Hivatalnál dolgozott, Dávid megrendezte a saját halálát.
Miután beleszeretett egy víziszellembe, fel kellett adnia az
ügynökségi munkáját.
 Lend megvonta a vállát, és jobb kezét a térdemre tette.
– Apám már jó ideje azt csinálja, amit most. Csalánba nem üt a
ménkű, miatta ne aggódj! Engem csak az bosszant, hogy Raquel
engedelmes kislányként megtesz mindent, amit az NPEH neki diktál,
neked viszont nem árulja el, hogy mi történik valójában.
Grimaszolva letöröltem a szívecskéket, amiket az ablaküvegre
rajzoltam.
– Nem így van. Valami titok lappang itt, valami bűzlik. Raquel nem
viselkedett természetesen. Azt hiszem, fél valamitől, vagy... Nem is
tudom. Olyan volt, mintha nem beszélhetne. Talán védeni próbál
azzal, hogy visszavesz. Tudod, mondtam már neked, hogy az összes
dokumentumot olvastam az eltűnt paranormálisokról.
Vonakodva bólintott.
– Anyukámról hónapok óta nem hallottunk. Mondjuk télen
egyébként sem szokott kijönni a vízből a jég miatt.
– De mégis lehet itt valami kapcsolat. Nona napról napra furábban
viselkedik; most már a kémjeit is rám küldi. Az az érzésem, hogy
valami már javában zajlik itt, és Raquel tudja, mi az.
– És akkor miért nem mondta el neked?
– Nem tudom. De ő mindig mellettem áll. Mindig.
– Én is melletted állok.
Mosolyogva toltam be a kezem a könyöke alá, fejemet a vállára
hajtottam.
– Tudom.
– Oké. Akkor most, hogy ezt tisztáztuk, úgy döntöttem, hogy
felfüggesztek mindenféle beszélgetést az NPEH-ról, beleértve a
paranormális lények által elkövetett kémkedést is.
– Hűha, de választékos lett itt valaki. És szabad kérdeznem, miért?
– Mert a nap hátralévő részében már csak jól akarom érezni magam
veled.
– Jól hangzik!
– Végül is megvan rá minden okunk.
– Tényleg? – kérdeztem. Elfelejtettem volna valami évfordulót?
 Lend arcán rejtélyes mosoly terült szét.
– Ma van a szülinapod!
– Nem, nem ma van – válaszoltam zavartan. Mármint, akár lehetne
ma is, mivel ugye nem tudjuk pontosan, emiatt döntöttünk úgy, hogy
mindig január elsején leszek egy évvel idősebb.
– Hát igen, és mikor vetettél utoljára pillantást a születési
anyakönyvi kivonatodra?
Nevetnem kellett.
– Arra a hamisított dokumentumra gondolsz, amiért apukád
elzavarta Ariannát a lakcímnyilvántartó hivatalba, ahol ő az ügyintéző
fickót pusztán az igéző tekintetével rávette arra, hogy ezt kiállítsa
neki?
– Pontosan. Még soha nem tűnt fel neked, milyen dátumot írattunk
bele?
– Neeem.
– December 21-ét. És az ma van – mondta, és behajtott a
bevásárlóközpont parkolójába. – Boldog szülinapot, Evie! – hajolt oda
hozzám, és tökéletes, puha ajkait az enyémre nyomta. Mosolyogtam a
csókja alatt, és minden másról elfeledkeztem. Ez volt minden idők
legjobb kamuszülinapja.
– Oké, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom mondani,
de kezd elegem lenni a bevásárlóközpontból. –Leroskadtam egy
padra, a lábaim sajogtak, de a szívem boldogan dobogott. Lend
keresztülhurcolt az összes bolton, ragaszkodott ahhoz, hogy
megcsináltassam a körmöm, és meglepett még egy ajándék időponttal
az egyik legmenőbb fodrászszalonba is, ahol teljesen átváltoztattak. A
tökéletesre sikerült, hullámos frizurám lehet, kicsit túlzó volt a
teljesen hétköznapi ruhámhoz képest, de én jól éreztem magam.
Lend befejezett egy SMS-t, aztán visszatette a mobilt a farmerja
farzsebébe, és felállt. Eddig a srácok nadrágjaira nem figyeltem
különösebben (nem mintha nem érdekelt volna a téma, inkább a fiúk
hagytak hidegen), de az utóbbi hónapokban feltűnt, hogy a többségük
mennyire mélységesen borzalmas. Túl bő, túl szűk, túl mélyen
szabott, és így tovább. Már-már úgy nézett ki, mintha a pasiknak
fogalmuk sem lenne arról, hogy egy jó farmerban milyen marha jól
tudnak kinézni. Mert bármennyire sokkoló is, egy jól kiemelt
fiúhátsónak a lányok is tudnak ám örülni.
Lend ezen a téren is tökéletesnek bizonyult. Mármint a
farmerválasztásban, erre értettem. De oké, a fenekét illetően is.
Mosolyogva néztem az arcát, mind a kettőt, az álcaarca pontosan ült
az igazin. A szemembe nézett, és elkapta a bámuló tekintetem.
– Evie?
– Remekül nézel ki, ugye tudod?
– Minden néni ezt mondja, aztán meg megcsipkedik az arcomat.
– Melyik arcodat is? – kérdeztem, közben villámgyorsan
belecsíptem a fenekébe. Ijedtében ugrott egyet, és nevetve ellökte a
kezem.
– Oké, Arianna és apu otthon vár, pazar vacsorát készítettek, és még
sütit is sütöttek. Utána meg megnézhetnénk egy filmet.
Elégedetten vontam meg a vállam.
– Jól hangzik – válaszoltam. Semmi vad vagy extravagáns nem volt
ebben a programban, ami nem is vallana Lendre. Örültem, hogy a
szülinapomat ezúttal nem a szokásos napon ünnepeltük. Az újév csak
arra emlékeztetne, hogy milyen volt régen. Akkor minden évben
becsempésztem egy létrát az adatfeldolgozó központba, felmásztam
Lish akváriumának az oldalán, és mint egy kétajtós szekrény,
belecsobbantam a vízbe. Ez volt a legkedvesebb hagyományom.
Talán rá tudnám beszélni Ariannát és Lendet, hogy menjünk el a
hagyományos újévi jeges vizes merülésre. Lehetne ez egy kis
megemlékezés is Lishre.
A mobilom rezgeti, SMS érkezett. Carlee volt. Vigyorogva
olvastam:
– HÉ, NEM IS MONDTAD, HOGY MA VAN A SZÜLINAPOD!
Pénteken csajos este?
Gyorsan visszaírtam neki egy igent, egészen meghatott, hogy
gondolt rám a kamuszülinapomon.
 – Te szóltál Carleenak a szülinapomról? – kérdeztem Lendet,
miközben belebújtunk a kabátunkba, és kézen fogva kiléptünk az
alkonyi hidegre, ami kint arcon csapott minket.
– Igen, bevallom.
Mosolyogtam, de közben meg is borzongtam.
– Olyan korán sötétedik.
– Ma van a téli napforduló, az év legrövidebb napja.
– Na, Köszi szépen! Pont ezt a napot kellett kinevezni
szülinapomnak?
Felnevetett és átkarolt.
– Az év legrövidebb napja az év leghosszabb éjszakája!
– Ez hallatlan!
Ártatlanul rebegtette a szempilláját.
– De hát miért? Több időnk van filmet nézni!
– Hm, tényleg.
Átmentünk a városon, aztán az erdőn, majd rákanyarodtunk a
hosszú, tekervényes kis útra, ami az apukája házához vezetett.
Röviddel a legutolsó kanyar előtt Lend megállt, és leállította a motort.
Várakozásteljesen vigyorogtam, emlékeztem a sok-sok randi utáni
estére, amikor az erdőbe slisszoltunk, hogy csókolózzunk egy kicsit.
Ilyenkor csak velem volt, ez volt az egyetlen alkalom, amikor levehet-
te az álcáját, és önmaga lehetett. Kinyitottam a kocsiajtót, de ő áthajolt
fölöttem, és visszacsukta.
– Fázol? – kérdeztem.
– Egy percet itt kellene most várnod, oké? – A szeme huncutul
megvillant és izgatottan csillogott, én meg azon morfondíroztam,
vajon mi vár most rám. Talán egy olyan szép ajándék, mint a láncom?
Meg is tapogattam a szív alakú vasmedált, amit a nyakam
felmelegített.
Türelmetlenül fészkelődtem az ülésemen, így figyeltem, ahogy
szalad felfelé, majd elkanyarodik. A sötétben kicsit előrehúztam a
pólóm, és megnéztem a bőröm a szívem fölött. Ez volt a rendszeres
esti lélekellenőrzés. Ma sem látszott semmi látható elváltozás, csak
ugyanazok a halvány fények, néha pedig apró felvillódzások. Ma még
nem halok meg. Újabb pont a személyes boldogságlistámon.
Pár perccel később egy alak közeledett... de nem Lend volt az.
Hanem Arianna, aki valami formátlan batyut hozott a karján.
Kinyitotta az ajtót az én oldalamon, én meg kiszálltam.
– Hol van Lend? Itt kellett várnom rá.
– Itt nincs – vigyorgott, a valaha volt legszélesebb vigyorával.
Engem meg egyből elkapott az idegesség. Mi van akkor, ha Arianna
mégis összedolgozik Nonával és a tündérekkel? – Neked most rám
kellett várnod. Most pedig vetkőzz le!
– Mi van?
– Hallottad. Vetkőzz! A melltartó maradhat, arra úgyis nagy
szükséged van.
Most jöttem rá, hogy az az alaktalan batyu a karján egy ruhazsák
volt. Á, értem már!
– Figyi, én tényleg kedvellek, de csak mint barátnőt. Úgy egyébként
nem vagy sajnos az esetem.
– Jaj, fogd már be! És vedd már le a ruhád, és csukd be a szemed!
– Hát ezt sem kimondottan tőled, szerettem volna hallani ma este.
A mosolygása ideges homlokráncolásba ment át.
– HALADJ MÁR!
Zavartan nevettem, de úgy tűnt, hogy ez az ő ajándéka a számomra.
Mielőtt meghalt, egy divattervező-képzésre járt, ezért hihetetlenül jól
tudott varrni. Becsuktam a szemem, és totál libabőrösen, a jeges
levegőtől reszketve levettem a ruháim.
– Na, csináld már! – kértem.
– Karokat a magasba!
Engedelmeskedtem, és megpróbáltam nem nagyon mozogni,
miközben érzésre száz réteg ruhát húzott rám felülről. A hátamon
cipzár húzódott felfelé, ezt még némi rángatás, cibálás, húzkodás
követte minden oldalon. Amennyire meg tudtam ítélni, ez egy ruha
volt, a karomat nem takarta semmi, viszont a lábamat annál inkább
simogatta az anyag.
 – Tökéletes! Ami nem meglepő – adott hangot az önelégültségének.
– Lábak! – mondta, megragadta a bokámat, lehúzta a csizmám, és
lecserélte egy lényegesen magasabb sarkú cipőre. Aztán ugyanezt
megtette a másik lábammal.
– Kinyithatom végre a szemem?
– Nem. Karolj belém!
Megint megtettem, amit mondott, éreztem, ahogy elkanyarodunk.
Még a becsukott szememen át is érzékeltem a sok fényt – rengeteg
fény volt, sokkal több, mint amennyi itt szokott lenni.
– Maradj nyugton! – mondta, és óvatosan beletúrt a hajamba,
megigazította a szemem és az orrom fölött. – És a szemecskédet
továbbra is csukva tartod.
– Hrrrr.
– Hálátlan kis hülye! – mondta, azzal elengedte a kezem, röviden
átölelt, és magához szorított. – Jó szórakozást!
A könyökömhöz most egy másik kéz ért hozzá, azonnal felismertem
hihetetlenül sima bőréről.
– Most már kinyithatom a szemem? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta Lend, és a következő pillanatban megláttam őt
szmokingot viselt, arcát pedig egy sötétkékes-ezüstös álarc mögé
rejtette. Hm, minél tovább néztem, annál jobban tetszett ez a
színkombináció. Lepillantottam magamra, és majdnem elakadt a
lélegzetem a minden valószínűség szerint leggyönyörűbb ruhától, amit
valaha láttam. Az áttetsző anyag számtalan rétegben omlott le a
derekamtól, elképesztően dús redőkben, itt-ott fodrokban. A vállától
induló hímzett virágok a derekáig húzódtak, és az egész
ruhaköltemény érettszilva-színben pompázott. Olyan volt, akár egy
álom.
Sugárzó mosollyal emeltem a kezem az álarcomhoz. Egyszerűen
nem hittem el, hogy Lend mindezt az én kedvemért hozta össze.
Aztán megfordultam, és megláttam a házat, pazarlóan sok
fényfüzérrel díszítve, és ott állt a fél osztály a teraszon, legelöl
Carleeval. Mindenki ünneplőruhát és álarcot viselt.
– Meglepetés! – kiáltották.
Tényleg az volt.
Csillogó partik

Lend a zene ütemére pörgetett-forgatott a nappaliban, ahonnan

kivitték a bútorokat. Nevettem, mert a ruhám is pörgött körülöttem. A
falakat csillogó anyaggal vonták be, lila és ibolyaszínben, raktak
belőle a mennyezeti lámpákra is, úgyhogy a fény csak tompán
világított meg minket. Nem tudtam, mitől volt az, hogy ezekben az
álarcokban és csinos ruhákban sokkal vonzóbbnak, titokzatosabbnak
és érettebbnek tűntek azok az emberek, akiket mindennap láttam a suli
folyosóján. Meg kell hagyni, az Easton Heightsnak nagyon is igaza
volt ebben.
Visszatáncoltam Lend karjaiba, és fejemmel a vállához simultam. –
Ez a legszebb dolog, amit valaha tettek értem –mondtam neki. Mennyi
időt és munkát kellett ebbe beleraknia –egyszerűen hihetetlen volt!
Megszorította a kezem.
– Valamikor jóvá kellett tennem a rémes szalagavatót, nem? Először
Reth rabolt el, aztán majdnem megöltem Viviant a harcban, végül kis
híján kiszívtam Lend lelkét... igen, mondhatjuk, hogy az a bál nem a
reményeim szerint alakult.
– Ne is beszéljünk inkább arról a bálról! – mondtam. – Honnan
szerzett mindenki álarcot?
Minden álarc más volt, különböző díszítésekkel és apró
részletekkel, tollból készült flitterektől kezdve a tiszta aranynak tűnő
díszekig. Lélegzetelállító darabok voltak, biztos, hogy nem egy olcsó
partikéi lékboltból szerezték be őket.
– Legtöbbjüket én terveztem, Arianna pedig elkészítette. Olyan
álcák ezek, amiken még te sem tudsz keresztüllátni – de ez nem is
szükséges. A mai este legyen csak egy normális, varázslatos este.
– Csodálatos!
Hátradöntött, fölém hajolt, hogy a nyakamra nyomjon egy csókot.
 – Akárcsak te.
Amikor a zene felgyorsult, Carlee odafurakodott hozzám a
táncolókon át.
Nagyon bomba csaj volt a sötétzöld, pánt nélküli miniruhájában, a
haját kiengedte, tökéletesre egyenesítette, a maszkja pedig egy páva-
tollas álarc volt, a tollak mindkét oldalon lelógtak.
– Boldog szülinapot! – kiáltotta, átölelt, én pedig visszaöleltem.
Nagyon-nagyon boldog voltam.
– Köszönöm !
– Ugye, hogy ez minden idők legőrültebb bulija?
– Abszolút!
Ő is sugárzott az örömtől.
– Lend már egy hónapja ezt szervezi! Ma egész nap itt voltam, hogy
segítsek az utolsó simításokban.
– Te tudtál az egészről?
– Ehh, hát persze, kicsim. Mégis mit gondolsz, ki hívta meg ezt a
sok embert, és ki szajkózta ennek a sok idióta srácnak, hogy ma
kivételesen valami rendes ruhában jöjjön?
– Carlee, annyira örülök, hogy a barátnőm vagy! – sikoltottam,
közben pár könnycseppet kipislogtam a szememből a meghatottságtól.
A sminkemet nem akartam tönkretenni.
– Én is, nagyon! És annak is örülök, hogy Lend végre megemelte a
hátsóját, és egy normális partit hozott össze.
– Itt állok szorosan melletted, ha nem vetted volna észre –
kapcsolódott be Lend a beszélgetésbe, miközben áthajolt a vállamon.
– Szóval figyelj oda, hogy kinek a hátsójáról csacsogsz itt.
Megkordult a gyomrom.
– Éhes vagyok – sóhajtottam.
– A kaja a konyhában van, hozzak neked mindenből egy kicsit?
– Az jó lenne! – mondtam, majd néztem, ahogy átkígyózik a
tömegen.
– Mikor fogtok összeházasodni?
Nevetnem kellett.
 – Tessék?
Carlee a szemét forgatta.
– Ugyan, hagyd már! A többi fiúra már rá se nézel. És fickót még
nem láttam ennyire odalenni egy lányért. Neki te, nem is tudom, te
vagy a mindene.
Nevetve vontam meg a vállam.
– Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy Lendnél jobb pasival
bármikor találkozzak. Ö... ő ismer engem. Mindent tud rólam. A
legbelsőbb énemet is ismeri. És meglepő módon ennek ellenére is bír
engem.
– Bír? Édesem, ez a srác állatira, teljesen, végtelenül, fülig beléd
van zúgva.
– Ez kölcsönös.
– Találj nekem is egy ilyet, oké?
Ő teljesen egyedi – válaszoltam. Carleenak, ugye, fogalma nem volt
arról, hogy mennyire egyedi. Csak nevetett. Táncoltunk még pár
percet, aztán félreálltam, és vártam Lendet.
A régi focis ellenségem, a Dühöngő Vörös, nagyon kínosan táncolt,
egy csontsovány, magas fickónak riszálta magát, aki a kosárcsapat
egyik sztárja volt. Carleet pedig nem kevesebb mint négy fiú vette
körbe. Meglepve vettem észre, hogy az álarc alatt mennyi embert
felismerek, és hogy közülük egész sokat neveznék a barátomnak.
Talán nem is élek a társadalom peremén. Csak az a bibi az egészben,
hogy közben már kábé tíz klubba és szakkörbe jelentkeztem.
Rendezhettem volna egy klassz partit, és azzal meg is oldódott volna a
probléma.
Ariannát kerestem, de nem láttam sehol. Csak amikor az ablakon
kinéztem, akkor tűnt fel egy kis vöröslőn izzó fénypont, ami hol
felvillant, hol elsötétedett.
Eltartott egy ideig, de átverekedtem magam a tömegen, bólogatva és
vigyorogva fogadtam az összes gratulációt, míg végül eljutottam a
nyitott ajtóig. A verandán is gubbasztott pár ember, de én csak
mentem tovább, a kertet határoló fák felé.
 – Te is tudod, hogy abba kellene hagynod! – feddtem meg.
Arianna ijedten káromkodott egyet, a cigit pedig a földre ejtette.
– Na, szuper, ez volt az utolsó szálam.
– Gyere be inkább! – kérleltem, megfogtam a kezét, de ő
visszahúzta.
– Nem, ez nem az én világom.
– Arianna, gyere be szépen! Ez a ruha és az álarcok egyszerűen
hihetetlenek, és te készítetted őket, mellettem a helyed.
Nem láttam túl jól őt a sötétben, de biztos voltam benne, hogy
mosolyog.
– Inkább csak a te élményeidből élek – te is tudod, hogy mi,
vérszívók milyenek vagyunk. És most, légy szíves, közöld velem,
hogy ez a legjobb parti, amin valaha voltál!
– Ez a buli felülmúlja az Easton Heights álarcosbálos epizódját.
– Ami igaz, az igaz!
Megint megfogtam a kezét.
– Te tényleg úgy dolgoztál éjt nappallá téve ezeken az álarcokon,
hogy magadnak nem csináltál egyet sem?
A hangja most halkabban szólt.
– Te is tudod, hogy rajtam mindig van egy.
Keresgéltem a szavakat, de ő csak megszorította a kezemet, majd
elengedett.
– Most pedig nyomás befelé, különben soha többé nem csinálok
neked semmi jó fej dolgot! És ha nem ez lesz életed legszebb estéje,
pedig tengernyi időt áldoztam rá, akkor vámpírrá változtatlak, és arra
kényszerítelek, hogy online szerepjátékokat játssz velem az
örökkévalóságig!
Szorosan átöleltem, a ruhámon át is éreztem aszott testét.
– Köszönöm !
– Na, eredj, és légy tini!
– Ez a specialitásom! – válaszoltam vigyorogva, és visszaindultam a
házba.
Az este további része a színek, a zene és a nevetés kábulatában telt.
Senki nem verekedett, nem repkedtek ki bútordarabok az ablakon,
sehol nem voltak drogos kilengések vagy drámai leleplezések, szóval
a buli nem hasonlított az Easton Heights egyik epizódjára sem.
Aminek én nagyon örültem.
Éjjel egy körül az emberek lassan elkezdtek búcsúzkodni, még
egyszer gratuláltak nekem és Lendnek a jól sikerült partihoz. Dávid
egész este a háttérben szervezkedett, és most már teljesen készen volt.
kend is hullafáradtnak tűnt a mindig kifogástalan, sötét szemű, sötét
hajú sármos álcája alatt. Csak én voltam még mindig felpörögve.
Amikor az utolsó vendég is elment, Lend szinte ráejtette a fejét a
vállamra.
– Öt perc múlva a teraszon! – mondta.
– Egy második partival akarsz meglepni? Nem hiszem, hogy ezt
felül tudná múlni! Vagy, hogy te azt túlélnéd anélkül, hogy kidőlj.
Halkan nevetett.
– Nem, ma már nincs több parti. Szinte biztosan belehalnék,
halhatatlanság ide vagy oda. Csak egy kis ajándék.
Nyakon csókolt, és felment. Én leszedtem a kanapéról az
ágytakarót, beleburkolóztam, és kimentem. A ház fényárban úszott,
így a csillagokból nem sok látszott, de így is csodálatos éjszaka volt.
Azon tűnődtem, hogy Lend még mit tervezett mára, ám ekkor egy
villódzó, ugráló fénypontot láttam meg, ami az anyukája tavához
közeledett. Néha felvillant, aztán kialudt, és lassan távolodott tőlem.
Mosolyogva haraptam az alsó ajkamba. Biztos a ház mögül ment le.
Fogalmam nem volt, hogy milyen meglepetést talált ki nekem a tónál,
de alig vártam, hogy rájöjjek. Lementem a teraszról, és követtem a
fényt, amelyik alig láthatóan lebegett előttem, mindig ugyanolyan
távolságban.
A fák között már ki tudtam venni a tó partját, ahol szintén
tucatszámra villództak a fények. Lend bizonyára ide is fényfüzéreket
rakott. Már most reszkettem a gyönyörűségtől, hogy ezen a
varázslatos estén most csak az enyém lesz.
Kiléptem a fák közül, és ekkor lett világos számomra, hogy Lend
egyáltalán nincs ott, és a fények nem is fények.
Hanem emberek.
Bár ez sem igaz. Az ember szó maga tévedés volt.
Téli nap- és lélekforduló

A pillantásom végigsuhant a befagyott tó partján összegyűlt

csoportosuláson. Észrevettem a három sötét hajú, gyászos szépséget
az étteremből, ők most egyértelműen a talaj felett lebegtek,
fátyolszerű ruháikat pedig egy földöntúli szellő fújdogálta. Bansheek
lettek volna? Aztán felismertem Nona és Grnlllll alakját is, akinek
megint ott volt a karján az a világító szalamandraizé, amivel egyszer
már láttam őt beszélni. Itt volt a sárkány is, persze, mintha sárkány
nélkül nem lett volna már elég sípjel a helyzet. Aztán egy kis bundás
teremtmény, olyasmi, mint Grnlllll, csak ennek a szemei óriási fénylő
golyók voltak. Egy kis lámpást tartott a magasba, akkor tehát ez volt a
felvillanó fény forrása. Hát hogyne. Szóval egy lidércfény, milyen jó,
hogy pont most találkozom vele. De legalább nem valami mocsárban
vezet a halálba. Bár ezt még most is megteheti. Kari és Donna is itt
volt, a két hazudozó fóka. De mi lebegett ott a tó felett? Te sípjel! Az
a buta szilf volt, akivel azt a közös repülést csináltam. Azóta még
mindig bennem zizeg a lelke egy darabja, aminek sem ő, sem én nem
örültünk túlzottan.
Csak most fogtam fel, hogy milyen fényeket is láttam a tó körül. A
szívüket körbevevő izzást láttam, halhatatlan lelkűk világító
lampionként ragyogott.
De legalább tündér nem volt köztük. Már ez is valami. Abba nem
akartam belegondolni, hogy ezen lények ellen mennyi az esélyem, de
legalább az a veszély nem fenyegetett, hogy a tündérösvényen kötök
ki hirtelen.
– Kicsim! – szólított meg Nona.
– Kicsim, kicsim, én ezt már nem bírom hallgatni! Ha esetleg nem
tudnál róla, ma van a szülinapom! Tizenhét lettem, nyugodtan
hívhatsz a nevemen! És ha már így lesből támadtok rám mindannyian,
akkor szerintem nem nagy kérés, hogy legalább felnőttként
kezeljetek!
– Boldog szülinapot, Évié! – köszöntött Donna vigyorogva.
Akaratlanul is elmosolyodtam.
– Köszi! De azt kétlem, hogy itt most a következő
meglepetéspartim készülődik.
Az erdő sötét árnyékából egy koromfekete alak vált ki, én pedig
dermedten bámultam Ariannát.
– Szóval te is benne vagy? Sőt, te rendezted az egészet?
Arianna a szemét forgatta.
– Na, szépen vagyunk, ez itt egyáltalán nem az én világom. Csak
láttalak egyedül mászkálni az erdőben, és gondoltam, jobb, ha utánad
jövök.
A levegőbe ekkor hangos dörrenés hasított, a tó közepén vízből és
jégből álló szökőkút tört fel, hogy aztán hangos dörrenéssel a felszínre
csapódjon, tovább törve a tó fagyott jegét. A törésvonalak egyike
egészen a partig futott, és épp a lábam előtt állt meg. Az ereimben
lüktetett a hideg – ez még a miatt a fossegrim miatt volt, akinek
részben kiszívtam a lelkét –, és ez a lélekrész most még jobban
felkavarodott, mintha valamit felismert volna. Jobb lett volna
mindenkinek, ha nincs ott.
Hátrébb léptem, várva, hogy az a valami előbukkanjon a vízből. A
bugyborékoló vízből végül egy nő alakja tűnt elő, én pedig meglepve
fújtattam egyet. Cresseda volt az, Lend mamája. Akit már hónapok
óta nem látott senki.
– Evelyn! – mondta, hangja olyan volt, mint a zubogó víz. Szokás
szerint belülről izzott, és ez a fény most éjszaka még erősebbnek tűnt.
Arcvonásai tökéletesek voltak, különlegesek és gyönyörűek, a
csillagok fénye átderengett rajta.
– Megkeressem Lendet? – kérdeztem. Lend biztos nagyon
megkönnyebbülne az anyukája láttán, rám ez kevésbé volt igaz.
– Nem a fiam miatt jöttem elő. Itt az ideje, hogy a saját utadat járd.
– A saját utamat, azaz menjek vissza a házba, így érted, ugye? Mert
pillanatnyilag ez az egyetlen út, amit tervezek – válaszoltam, az
ajkamba harapva. Lehet, nem kéne feleselnem egy olyan
víziszellemmel, aki, ha minden jól megy, valamikor az anyósom lesz.
– Szeme, mint hó- és jégpatak – mondta, nekem pedig vissza kellett
fognom magam, hogy ne forgassam ezeket a hó- és jégpatakos
szemeimet. – Telve oly sok...
– Ismerem a jövendölést – emeltem fel a kezem, hogy leállítsam. –
És már megtettem. Kiengedtem minden lelket, akit Vivian rabul ejtett.
Pontosan úgy, ahogy ön is mondta nekem.
Cresseda a fejét rázta, a vízcseppek mindenfelé repültek róla, és már
röptükben jégszemekké fagytak, így a földre kis csilingelő hanggal
érkeztek.
– Ezzel még nem ért véget az utad. Több kell.
Sóhajtottam egyet, az államat pedig felszegtem.
– És mi lenne az?
Nona ekkor előrelépett.
– Az, hogy mindannyiunkat hazaküldesz – mosolygott rám hálásan,
felém nyújtotta a kezét, hogy megfogja az enyémet. Én inkább
keresztbe fontam a karom a mellkasomon, és hátrébb léptem egyet.
– Szóval, srácok, azt akarjátok, hogy egy kaput nyissak most
nektek? Ezért dolgoztok össze Rethszel is? Vagy az egészet ő találta
ki? – kérdeztem, közben a fák árnyait fürkésztem, de őt nem láttam
sehol. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem lófrál itt a közelben.
– A tündérek miatt vagyunk itt – válaszolta Nona szomorúan. Ekkor
a három banshee közelebb lebegett hozzám, és kórusban rázendítettek.
Hangjuk tele volt bánattal és halálvággyal, egyszerre volt búskomor,
bágyadt és csodálatos. Arra vágytam, hogy álomba sírjam magam
felcsendülő kórusuktól.

Vágy és sóvárgás,
nincs béke, csak lángolás.
Teremtést akartak,
kárhozatot kaptak.
 A kapu szélesre tárt,
az otthonunk vár,
De sötétség száll ránk.

Megdörzsöltem a halántékom, éreztem, hogy közeleg a fejfájás.

– Szép próbálkozás volt, hölgyeim, de a szöveg érthetősége sajnos
elégtelen. Feltűnt már nektek, hogy a furcsa kis költeményeitek soha
nem magyaráznak meg semmit?
– Én meg tudom magyarázni! Én meg tudom magyarázni! –
bucskázott előre Donna.
– Parancsolj, kérlek!
– A tündéreknek nem tetszett az a hely, ahol voltunk. Többet
akartak, így nyitottak egy kaput, felhasználva az összes energiánkat!
De ez túl nagy volt, nem tudták kontrollálni, mi meg elakadtunk
félúton, éppen itt. Itt minden félelmetes és hideg volt. A tündérek
teremteni akartak, mert azelőtt erre nem voltak képesek, itt viszont
igen. Csakhogy itt rossz lenni, itt mindannyian meghalunk lassan,
megváltozunk, nem maradunk azok, amiknek lennünk kéne. És
nemsokára már képtelenek leszünk itt hagyni ezt a világot! Szóval te
kinyithatnád a kaput, és akkor mindenki visszamehetne oda, ahová
való! – Itt tartott egy kis szünetet, cinkosan közelebb hajolt hozzám,
és ezt súgta: – Én amúgy szeretek itt lenni. Sokkal viccesebb.
– Na, várjunk csak! Ti mindannyian a tündérek miatt vagytok itt?
Kari és Donna lelkesen, mindenki más komoran bólogatott.
– A föld összes paranormálisa, minden entitás, egyáltalán, minden
természetfölötti lény, szóval ti egyáltalán nem tartoztok ide?
Ez azt is jelentené, hogy Lend nem is létezne, ha a tündérek nem
lennének. És hát, én sem. Sípjel, még a végén kiderül, hogy az adósuk
vagyok.
– Nem, kicsim – mondta Nona. – Mi a tündérek büszkeségének és
vágyainak áldozatai vagyunk.
– Áldozatai? Bocs, de a többségetek egyáltalán nem tűnik
áldozatnak a számomra. Mi van a csapatotokban szereplő mocsári
boszorkányokkal, fossegrimekkel, redcapekkel, meg a többi éles fogú
bestiával? – Nyomatékosan a sárkányra néztem. Nem éreztem
szánalmat semmi iránt, ami évszázadokat tölt el azzal, hogy ártatlan
embereket vadásszon le.
– Pedig van értelme – mondta Arianna halkan, elgondolkodva.
– Minek?
– Ha egy idegen lényt új környezetbe helyezel, akkor vagy
alkalmazkodik, vagy kihal. És az alkalmazkodás szokásos útja az,
hogy zsákmányként elejti a helyi fajokat. Nézd csak meg a dodó
madarakat! Jól elvoltak, amíg nem érkeztek emberek a szigetükre,
kutyákkal, macskákkal, disznókkal. Mert attól kezdve
zsákmányállatokká váltak.
– Azt ugye észrevetted, hogy most a teljes emberi fajunkat a dodó
madarak szintjére helyezted?
Megvonta a vállát.
– Ha egyáltalán nem is kéne itt lenniük, akkor nem csoda, ha
ragadozókká válnak.
– Köszönjük szépen, Animál Plánét! – fordultam vissza Nonához.
– De mi van a vámpírokkal? És a vérfarkasokkal? És a zombik? Ők
normális embereknek indultak itt a földön, nem veletek jöttek.
– A vámpírokat a Sötét Királynő teremtette, megpróbált üres
lényeket létrehozni. De ezt te is tudod. A többieket nem tudom
elmagyarázni, de a világotoknak a mi fajtánk nélkül is elég sok a titka
– mosolygott.
– Oké, rendben. Szóval titeket az akaratotok ellenére hoztak ide, és
most visszamennétek. Most pedig azt akarjátok, hogy pattintsam fel a
kaput, és eresszem át rajta kicsiny csoportotokat.
– Nem – rázta a fejét Cresseda. – Most mindenkinek meg akarjuk
adni az esélyt. Már el is kezdtük a Begyűjtést. – A paranormálisok
szerették a drámai megfogalmazást, amit én nem mindig értettem.
– Már majdnem a végére értünk. És ha mind együtt leszünk, akkor
mindannyian elhagyjuk ezt a világot.
Arianna mellettem nagy levegőt vett.
 – Mármint ti mind, mindannyian? – kérdeztem. – Szóval, a világ
összes paranormálisa? Beleértve a tündéreket? Szerintetek én
mekkora kaput vagyok képes teremteni? Mert nem hiszem, hogy még
egyszer meg tudom csinálni, ez holtbiztos. A legutóbbi is leginkább
véletlen volt, és majdnem otthagytam a fogam.
Az éjszaka egyből hidegebbnek tűnt az emlékképeimtől, ahogy
felidéztem, mit is éreztem, amikor átcsatornáztam a sok lelket a
csillagkapun. Az égés, az agónia, én tényleg azt hittem, hogy nem
élem túl.
Nem arról volt szó, hogy nem értettem, hogy mit mondanak, vagy
mit akarnak, és nem tartottam rossz dolognak. Nem az ő hibájuk, hogy
idekerültek, és tudtam, hogy megérdemelnék a hazajutást, akárhogyan
is. De egy új kapu megnyitásától szabályosan rosszul lettem, nem
akartam az életemet kockáztatni egy próbával. Ezt nem szabadna
elvárniuk tőlem. Ezt nem is várhatják el tőlem.
– Ez most nagyon fárasztó – mondta a sárkány, és ahogy a száját
kinyitotta, láttam benne az izzó parazsat. – A töpörtyű túl sokat beszél.
– Evelyn – vonta magára a figyelmemet Cresseda –, gyere most
velünk! Segítünk majd abban, hogy azt tedd, amire születtél, és amitől
kiteljesedsz.
Az egyik fénylő paranormálisról a másikra néztem, aztán Cressedán
állapodott meg a tekintetem. Itt voltak már évezredek óta, igazán
kibírnak még egy kicsit.
– Én nem születtem semmire. Ezt az egészet a tündérek okozták,
oldják meg saját erőből. És nekem nem kell senki, aki teljessé tesz.
Azzal sarkon fordultam, és faképnél hagytam őket.
Régi lángok

Félúton lehettem Lendék háza felé, amikor a tó felől hatalmas

tűzsugár lőtt ki az ég felé. Felkiáltottam és rohanni kezdtem, a horgolt
ágytakaró sötét árnyékként követett. Aztán lecsúszott, én pedig
visszafordultam, hogy felvegyem, így ütköztem össze Lenddel. Mind
a ketten elestünk.
– Jól vagy? – kérdezte, az arcomat fürkészve. – Mi volt ez?
– Talán a sárkány. Szerintem kicsit felhúztam.
– A sárkány itt van? Miért? Mit csináltatok?
– Egy csomó paranormális van itt, akik lecsaltak engem a tóhoz.
Anyukádat is beleértve.
– Itt van ő is? – ült fel, és abba az irányba nézett. A tűz már eltűnt,
hála az égnek, de mintha vita hangjait hallottam volna.
– Igen. Figyelj, Lend! Azt akarják, hogy nyissam meg a kaput nekik
és az összes paranormálisnak. Anyukád kérte ezt tőlem.
Ekkor villant belém, hogy anyukája az összes paranormálisba
beleértette Lendet is. Te jó sípjel!
– El akarnak menni, mindannyian. Vissza abba a világba, ahonnan
jöttek. Lehet, hogy veled együtt – suttogtam.
– És te mit mondtál? – kérdezte. A hangjából nem tudtam
megállapítani, hogy is áll ehhez a kérdéshez.
– Nemet mondtam. Én... én teljesen kész vagyok. Nem tudom,
hogyan kellene megtennem, amire kérnek, és már a gondolattól is
teljesen rosszul vagyok. Elegem van ebből a természetfeletti
drámából, abból, hogy mindig nyakig belekeveredek, meg hogy én
vagyok a tologatható figura a hülye jóslataikban meg a kisstílű
harcaikban. Azok után, ami Viviannel, Rethszel, sőt, Jackkel történt,
én már nem kérek ezekből a dolgokból. Nem akarok kapukat, más
világokat, meg hogy erre-arra használjanak engem. Én csak itt akarok
lenni. Veled.
Egy időre elhallgatott... de már túl hosszú volt ez a hallgatás. O, ne,
mi van akkor, ha velük akar menni? Ha szerinte is igaza volt az
anyukájának, és ki kellene nyitnom a kaput? Ha Lend kérne meg,
akkor megpróbálnám? Magával vinne? Akarnék én egyáltalán menni,
ha ő azt választja? Már ha túlélem a kapu kinyitását.
Felállt, kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Vetett egy utolsó
pillantást a tó irányába, aztán átkarolt, és a ház felé fordultunk.
– Ez a te döntésed, Evie. És rögzítsük itt és most, hogy szerintem jól
döntöttél.
– Tényleg?
Magához szorított, és ezt mondta:
– Igen. És most menjünk haza!

– Nem gondolom, hogy nekünk mennünk kéne – mondta Lend

másnap az apjának a homlokát ráncolva.
– Nona nagyon kedvesen kért minket. Csak meg akarják velünk
beszélni a dolgot – mondta Dávid.
– Már hallottam, miről akarnak beszélni – mondtam. Lend mellett
ültem a kanapén keresztbe font karral. A hüvelykujjával a nyakam
feszült izmait masszírozta körkörösen. – És Köszi, de nem érdekel.
– Nona jelezte, hogy több van a dologban, mint amit te tegnap este
hagytál nekik elmondani. Van még valami az Unseelie-k udvarával is.
– Ismét mondom, ez nem az én problémám. Senkit nem kértem arra,
hogy engem is belekeverjen – feleltem. Egyszerűbb volt haragudni
rájuk, mintsem együttérezni velük. Ha dühös voltam, akkor figyelmen
kívül hagyhattam, amit akartak, és nem éreztem magam hibásnak
azért, mert nem segítek nekik.
– De hisz már benne vagy – mondta Arianna halkan az ajtóból.
Nem is hallottam, hogy bejött. Végtelenül fáradtnak tűnt, vállai
ernyedten lógtak, kezeit pedig fekete farmerének zsebébe dugta. –
Először talán tájékozódhatnál, utána majd visszautasítod őket.
– Oké. Elmegyünk az étterembe, végighallgatom Nonát, aztán
pedig jól nemet mondok neki. Jó lesz így? – mondtam idegesen
hadonászva.
Dávid és Arianna bólintott, Lend pedig felállt.
– Akkor tudjuk le ezt az egészet!
Beszálltunk az autóba, Arianna ült előre Dávid mellé. Dávid a
visszapillantóból nézett rá a fiára:
– Beszéltél anyukáddal tegnap éjjel?
– Nem. És nem is fogok, ha megpróbálja Evie-t kihasználni, és
olyasmit ráerőltetni, amit ő nem szívesen tenne meg.
Lend vállára tettem a fejem. Mindkettőnket ugyanúgy érintett az
ügy, és Lendnek igaza volt. A saját döntéseinket kell meghoznunk,
függetlenül attól, honnan jöttünk vagy mik vagyunk. Ezt ő tanította
meg nekem. Nem fogom azt az utat választani, ahol kihasználnak.
Rátettem a kezem arra a megnyugtató kidudorodásra, ami a
kézitáskámba rejtett sokkolómtól származott.
Nem voltam a tulajdona sem az NPEH-nak, sem a
paranormálisoknak.
Amikor megérkeztünk, az étterem szinte üres volt, csak Nona,
Grnlllll és a fókatündérek voltak ott. Komor arccal ültem le Lend
mellé az egyik asztalhoz.
Arianna habozott, mormogott valamit dolgokról, amiket el kellene
hoznia, és egyenesen tovább is ment a konyhán keresztül az emeletre.
Oké, ehhez a beszélgetéshez olyan sok köze valóban nem volt, ő nem
tartozott a hazamenni vágyó paranormálisok közé.
Dávid is szerzett egy széket, Nona pedig velem szemben ült le.
– Köszönöm, hogy eljöttél, Evelyn.
Legalább nem kicsimnek szólított.
– Bizony, itt vagyok – mondtam. – Szóval dumcsizzunk!
– Nem csak magunk miatt kérjük ezt tőled. Tudom, mennyire
igyekszel valamilyen otthont kialakítani itt magadnak, ebben a
világban. De a tündérek ezt is folyamatosan fenyegetik az állandó
jelenlétükkel. Valóban, együttműködésbe kezdtünk a Seelie-k
udvarával.
 – Tudtam!
– De csak azért, mert az ő kívánságaik egybeesnek a miénkkel.
Elástuk a csatabárdot, és végre együtt akarunk elérni valamit. És téged
is arra kérlek, hogy tedd ugyanezt.
Hátradőlve a fejemet ráztam.
– Ne kérj ilyeneket tőlem, Nona! Semmi bajom nincsen veled,
tényleg, de ezt nem szeretem. Azt várod, hogy áldozzam fel
mindenemet, amim van – könnyen lehet, hogy az életemet is –, valami
olyanért, amit nem is biztos, hogy meg tudok csinálni. És nem is
akarom. Ha a tündérek idehoztak titeket egy üres lény nélkül, akkor
jöjjenek rá a visszaútra is.
Nem volt semmi okom arra, hogy belemásszak ebbe a skolasztikába
is. Tizenhat éves vagyok, várjunk csak, már tizenhét, ez ne legyen már
az én problémám.
– Ez nem ilyen egyszerű. Az ittlétünk elválaszt minket attól, amik
voltunk, és amiknek lennünk kéne. Túl sokat vártunk, de most már azt
érezzük, hogy fogy az idő, hamarosan már nem fogunk tudni
egyesülni az örökkévalósággal. Ha nem jutunk vissza mielőbb, szó
szerint mielőbb, akkor állandó teremtményként itt ragadunk a
földötökön. Van közöttünk olyan, akinek már most is túl késő. De nem
csak magunk miatt aggódunk. A Sötét Királynő csinált...
A szemem sarkából fényt láttam villanni, és gyorsan az étterem
másik végébe néztem. Egy tündérkapu körvonalai jelentek ott meg,
amin át belépett aranyló ragyogásával – Reth!
– Nem hiszem el, hogy őt is belekeverted! – mondtam Nonának, és
mérgesen felpattantam.
– Lépnünk kell, lépnünk kell, lépnünk kell! – mondta Reth, aki nagy
lépésekkel egyenesen felém tartott, aztán megragadta a karomat.
Valahogy furcsának tűnt, elegáns ruházata most egy kicsit gyűrött
volt, és ilyen arckifejezést sem láttam még tőle, nem is tudtam hová
tenni.
– Veled én nem megyek sehová! – téptem ki a karom a kezéből,
aztán felismertem, milyen érzés tükröződik az arcán. Pánikban volt.
De Reth soha nem volt pánikban.
Dávid és Lend szintén felállt, Lend odaállt elém.
– Tűnés kifelé! – mondta.
Reth nem törődött vele.
– Nona, megtaláltak minket. Gyújts össze mindenkit, én pedig
mindent megteszek, hogy Evelyn életben maradjon addig, míg tudtok
találkozni.
– Hogy mi? – kérdeztem, a szemem elkeskenyedett, és fenyegetően
kinyújtottam az ujjam. Egyáltalán nem felejtettem el Reth szerepét
abban, ami velem történt, mindent, amit az udvara az anyukámmal tett
– egyszerűen arra használták őt, hogy engem megteremtsenek, őt
aztán kidobták, úgyhogy valahol magányosan és kétségbeesve halt
meg, miközben az alkoholista tündérapám engem... elvesztett.
– Az utolsó találkozásunkkor azt mondtam neked, hogy ha még
egyszer meglátlak, megöllek. Most tényleg tesztelni akarsz, hogy
valóban megteszem-e?
– Nagyon remélem, hogy egyszer lehetőségem nyílik rá, de most
mennünk kell – válaszolta, Lendet egyszerűen félretolta az útból, a
derekam köré fonta hihetetlenül erős karját, és elkezdett hátrafelé
húzni. Én kiabáltam, Lend és Dávid rávetette magát, de ő egy
kézmozdulattal arrébb penderítette őket. – Kérlek, bocsássatok meg
nekem! – szabadkozott közben.
– Állj! – kiáltottam, közben a lábammal rúgkapáltam, hogy legalább
az egyensúlyából kibillentsem, és kezemet a mellkasára tehessem. De
Reth ráfogott a csuklómra, és ezzel csírájában elfojtotta a lélekkiszívó
képességemet. Aztán viszont kővé dermedt.
– Ó, te szörnyű sors! Elkéstünk – suttogta, miközben kibámult az
ablakon. Követtem a pillantását, és egy pillanat múlva már semmit
sem láttam. Mert az utca közepén vakítóan fehér fény villant egy
dörrenés kíséretében, ami megrepesztette az ablakokat.
Megtalálva és elveszve

Kiabáltam, de semmit sem hallottam, úgyhogy a fejemmel inkább

Reth mellkasához bújtam. Vadul pislogtam, hogy megint lássak, aztán
óvatosan kikémleltem. Ahol normál esetben az utcának kellett volna
lennie, ott most csak egy fal emelkedett, fekete semmiből. És ebből a
falból a legfélelmetesebb lény lépett elő, akit eddigi szerencsétlen
találkozásaim során láttam.
A Sötét Királynő.
Egy kicsit sem változott: fekete haja úgy csillogott a hátán, mint
olaj a napfényben, bőre hófehér, lila ajkai teltek és rémisztőek. A
megtestesült tökéletesség, mely egyszerre szörnyű és lenyűgöző.
Örvénylő tekintetében a halált láttam.
Nona egyenes háttal állt a meghasadt ablak előtt. A fülemben végre
alábbhagyott a zúgás, így épp meghallottam, amikor azt mondta:
– Neked semmi jogod nincs hozzá.
Hangja sötét morgásba váltott, valami kattogott és nyikorgott, és
elképesztő gyorsasággal növekedett. Felemelte mindkét kezét, mire a
betonból mindenhonnan gyökerek törtek fel, melyek a leheletfinom
fehér ruha alatt ráfonódtak a lábára.
A királynő csak nevetett, aztán a pillantása metszővé vált, és
elkezdett suttogni valamit. Nona reszketni kezdett, a gyökerek pedig
megremegtek, egyre hevesebben és hevesebben, míg végül
szétporladtak. Nona éles kiáltással a földre zuhant. Álcája
elhalványult, és tölgyfabarna bőrén hirtelen számtalan kis repedés
jelent meg.
Grnlllll megiramodott, felugrott egy asztalra, onnan pedig ki az
ablakon. Az apró törpetestéből hallható morgás megemelte és
felpúposította a talajt; én is térdre estem, amikor a padlólapok
felemelkedtek a lábam alatt. Az utca, amit Nona gyökerei már amúgy
is felszaggattak, szétmorzsolódott, és tüskés darabokra töredezett a
Sötét Királynő körül. A királynő erre tett egy gyors kézmozdulatot, és
nekivágta a törpét a ház falának.
A föld remegése egyből megszűnt, a királynő pedig most már az
étteremre irányozta mélyfekete szemeit.
– Az üres lényt akarom – jelentette ki, hangja szabályosan
benyomult hozzánk, mint egy hullám, éreztem, ahogy behatol a
testembe, átfúrja a szívemet, és olyan ürességet hagy maga után, amit
csak ő tudna betölteni. Igen, indulok is hozzá.
Megpróbáltam felállni, de Reth visszanyomott a földre, kezét a
szívemre tette. Felnyögtem, ahogy a melegsége belém hatolt, és elűzte
azt az ürességet, amit a Sötét Királynő töltött belém.
– Add őt nekem, te Aranybolond, vagy szétmorzsollak!
Éreztem, hogy Reth keze megremeg rajtam. Lehet, hogy átad a
királynőnek? Ezt kell tennie, értem nem akarna meghalni. Meglepve
állapítottam meg, hogy én sem akartam, hogy ő meghaljon.
Hirtelen Arianna hangját hallottuk:
– Hé, te boszorkány! Ennyire ronda ruhát én még életemben nem
láttam!
Felnéztem, és láttam, hogy fentről a hűtőszekrényünk teljes
tartalmát a Sötét Királynőre zúdítja.
Az felemelte a kezét, én pedig felkiáltottam. Ne már, hogy Arianna
is, őt már nem veszthetem el. Oldalról egy tányért vágtam a királynő
tökéletes fehér karjához, és ezzel eltereltem a figyelmét.
Kari és Donna az étterem bejáratánál állt, annyi edénnyel
felfegyverkezve, amennyit csak elbírtak. Ők ezeket dobálták kifelé,
meglepően nagy találati biztonsággal. Csészék és tálak süvítettek a
királynő felé, és ha komoly károkat ezek nem is okoztak benne,
láthatóan felidegesítették.
– Apa! A konyhai serpenyők! Azok vasból vannak! – nyögte Lend.
Dávid bólintott és berohant.
– Gyerünk, a pult mögé! – sziszegte Lend, megragadta Reth karját,
és mind a kettőnket odahúzott. Ott kuksoltunk hármasban.
 – Megvárjuk, amíg apu eltereli a figyelmét a vassal, és egy
tündérkapun át lelépünk.
Reth bólintott, és egy másodpercig tényleg elhittem, hogy meg
tudjuk csinálni, és el tudunk menekülni, és akkor csodamód megint
minden rendben lesz. De ekkor egy rémisztő hang harsant fel, egy
megkínzott állat üvöltéséhez hasonlított, aztán meglepő hirtelenséggel
elhallgatott, viszont szinte azonnal ezután Donna nyüszített fel, és
Kari nevét zokogta.
– Elég már! – mondta a Sötét Királynő, hangja átgördült felettünk,
és összesűrítette a levegőt. Reth aranyszemei elkerekedtek a
rémülettől, egyik kezét a falra tette.
Nem történt semmi.
Lend ránézett, és láttam az arcán a felismerést, hogy innen nem
fogunk kijutni.
– Jól van – mondtam reszketeg hangon. – Jól van. Maradjatok itt!
Segítsetek a többieknek! Nem hagyhatom, hogy még valakinek ártson.
Nem fog elmenni, amíg engem meg nem kap.
– Te – suttogta Lend, és Rethre nézett. Mintha valamilyen
megegyezést kötöttek volna némán. – Vigyázz Evie-re! – bökte ki.
Reth bólintott.
– Mindig.
Lend előrehajolt, és az ajkát egy kétségbeesett csók erejéig
hozzányomta a számhoz.
– Szeretlek! – mondta, az álcája eltűnt, így egy szívdobbanás erejéig
csak ő, igen, ő maga térdelt előttem. Fel akartam állni, hogy egyszer s
mindenkorra legyőzzenek. Ekkor viszont a Víz-Lend átváltozott... és
egyszer csak én voltam ő.
– Ne! – kiáltottam, de Reth átfogott a karjaival, a mutatóujját pedig
a torkomnak nyomta. Semmilyen hangot nem tudtam így kiadni.
Sebesre ordítottam a torkomat, de ebből semmit nem lehetett
hallani. A Lend-Evie felállt, és felemelte mindkét kezét.
– Kijövök! – mondta a hangomon. – Abbahagyhatod!
Előlépett a pult mögül, aztán már nem láthattam őt. A királynő meg
fogja ölni, örökre elveszítem, és én nem tudok olyan világban élni,
amiben ő nincs ott velem.
Teljes erőmmel nekitámaszkodtam a pultnak, próbáltam elérni,
hogy Reth elengedjen, de az ő karja nem húsból és vérből volt, hanem
kőből, így aztán egy jottányit sem engedett. Újra és újra nekivágtam a
fejem a mellkasának, de egy idő után inkább éreztem, mint láttam,
hogy egy tündérkapu bezárult. A levegő már nem volt olyan sűrű. És
én tudtam, hogy vége, a világom romokban hevert.
Lend elment, és ez kizárólag az én hibám volt.
Megint megütöttem Retht a fejemmel, dühödten, de ő csak még
szorosabban húzott magához, és halkan, lágyan azt mormogta:
– Aludj!
Ekkor minden elsötétedett.
Sokkoló találkozások

– Psszt! – nyugtatgatott Vivian, a karjában ringatva és a fejemet

simogatva. Ismét a sötét, csillagokkal teli álomvilágunkban voltunk. –
Hát hol voltál? Egy ideje olyan furcsán érzem magam, el akartam
neked mondani. De mi a helyzet? Mi történt?
– Lend. Nála van Lend. A Sötét Királynő elvitte őt, és soha többé
nem fogom viszontlátni. Vége. Mindennek vége.
A keze megállt, és még a lélegzete is majdnem elállt.
– A királynő... átjött a tündérek birodalmából?
Bólintottam, és olyan hevesen zokogtam, hogy belefájdult a hasam.
– Ilyet... ilyet még soha nem csinált, Evie. Soha. Itt valami nagy
dolog van készülőben. Változások jönnek.
– El akarnak menni. Az entitások meg a többiek. Összeálltak a
Seelie-kkel, és azt akarják, hogy nyissak nekik egy kaput. De ez már
lényegtelen, minden lényegtelenné vált. Lehet, tényleg nyitnom
kellene nekik egy kaput, közben elégnék, és akkor végre vége lesz
mindennek.
– Ne beszélj ilyeneket! Soha, érted? A te lelked sokkal értékesebb,
mint hogy azt bármelyikük felfoghatná – mondta. Egy kicsit hátrébb
lepett, és a kezébe fogta az arcom, hogy mélyen a szemembe
nézhessen. – Hallottad?
Én a fejemet ráztam.
– Lényegtelen.
– Ne butáskodj, Evie! De még mennyire hogy lényeges. És most
mondd meg: megölte Lendet a királynő?
– Én... nem, szerintem nem. Csak elvitte magával. Lend... Lend
felvette az én alakomat. A királynő meg azt hitte, hogy engem visz el.
Vivian kényszeredetten elnevette magát.
– Nem is rossz ötlet, Lend. Fogadok, hogy a királynő nem lesz túl
lelkes, amikor rájön, hogy elment bemocskolni magát a halandók
földjére, és nem az igazi zsákmányt vitte magával.
– Lend szerinted sem halt meg? – kérdeztem suttogva. Nem mertem
ezt a reményt táplálni magamban.
– Nem halt meg, ahhoz ő túl értékes játékszer. A tündérek, akik
között felnőttem, állandóan a Sötét Királynőről beszéltek. Mindent
összegyűjt, ami szép, és ha most a Seelie-kkel és az entitásokkal
harcba szállt, akkor nem fogja csak úgy eldobni egy víziszellem fiát.
Ehhez ő túl okos, túl ravasz. Menteni fogja a menthetőt, és ki fogja
találni, hogyan használhatná ki, hogy Lend nála van.
Megint kitört belőlem a sírás, mert elfogott a kétségbeesés, amiért
Lend a Sötét Királynő karmai közé került. Élénken emlékeztem arra,
hogyan bántak azokkal a szegény emberekkel, akiket Jackkel együtt
láttam a tündérek birodalmában.
Több volt az a test megtörésénél, mindent elvettek tőlük, amitől
embernek érezhették magukat. És ha belegondoltam, hogy a királynő
mi mindent tehet Lenddel...
– Lélegezz mélyeket, Evie! Jó ez így, én mondom neked. A királynő
nem fogja őt bántani. Legalábbis még nem.
– Még nem? Na, Köszi, Viv, ez igazán megnyugtató!
– Igen, igen, még nem! És ez azt jelenti, hogy jobb lenne, ha
felemelnéd a kis fenekedet, és megtalálnád a módját annak, hogy
Lendet megmentsd, a királynőt meg kicsináld.
– Aha, világos, mi sem könnyebb ennél. Ő a Sötét Királynő, a
sípjelbe is már! Láttad te már őt?
– Nem.
– Na, hát én igen! És mind a kétszer kis híján a lábai elé vetettem
magam! A közelében az ember úgy érzi magát... szóval akkora nagy
nullának még soha nem éreztem magam. Egy nagybetűs Semmi
vagyok, vele összehasonlítva. Egy homokszem sem vagyok az
örökkévalóságban. Ő meg a Minden.
Vivian a szemét forgatta.
– Ugyan már, az a nő erősen túl van értékelve! De nála van a te
Lended. Meg tudod csinálni. Egyszerűen meg kell csinálnod.
Letöröltem a könnyeim, és összeszorítottam a fogam. Meg tudom
csinálni. Egyszerűen meg kell csinálnom. Az egyetlen biztos pont az
életemben az volt, hogy együtt vagyok Lenddel, így ameddig ő él,
nem adom fel a harcot érte.
– Nagyon szeretlek, Viv – mondtam neki, mert tudnia kellett, hogy
őt is lehet szeretni, mindazok ellenére, amit korábban tett. Lehet, hogy
nem is fogom őt többé viszontlátni. Bár, miket beszélek én itt
összevissza? A Sötét Királynő ellen indulok épp harcba, úgyhogy
Vivet biztosan nem fogom viszontlátni.
Arcán mosoly terült szét, szinte világított tőle.
– Ó, te tökfej, én is szeretlek, hisz tudod!
Felemelte az egyik kezét, és tenyerét az enyémhez illesztette. Már
másképp nevetett, szemében eltökélt fény villant.
– A varázskezek, emlékszel?
– Varázskezek – bólintottam.
– Találd meg a Sötét Királynőt, és vedd el, ami a tiéd!

Amikor felébredtem, az eget fák csontvázai keretezték be felettem.

Halk sírást hallottam, odafordulva Donnát pillantottam meg az egyik
fókával a karjaiban, megállás nélkül a szőrét simogatta, és valamit a
fülébe suttogott. Mellette Grnlllll Nonát csúsztatta be lábával előre
egy gödörbe, aztán tett egy mozdulatot a mancsával, mire a laza föld
betemette a gödröt a faszellem testének alsó felével együtt. Aztán
Grnlllll nehézkesen a földre csúszott, és félig nyitott szempillákkal
bámulta Nona mozdulatlan testét.
Szomorú akartam lenni, meg akartam tudni, hogy Kari rendbe fog-e
jönni, és hogy Nonának segít-e az, hogy így félig elültetik, de
egyszerűen nem ment. Semmit nem tudtam tenni, ami segített volna
rajtuk, és ha most megengedem magamnak a szomorkodást, azzal
csak időt és energiát rabolok el saját magamtól. Nem volt szabad hely
a lelkemben, senki számára, minden porcikámmal Lendért aggódtam.
Nem akarnék, még valakit elveszíteni a Sötét Királynő miatt. Nona és
Kari is ezt akarnák Lendet ők is szerették.
– Hol van Dávid? – kérdeztem, felülve Reth karjaiban, aztán
kiszabadítottam magam onnan, és felálltam. Cresseda tavának partján
voltunk, Reth biztos akkor hozott ide, amikor aludtam.
– Azt hittem, megpróbál segítséget hozni – válaszolta. –
Cressedának hamarosan fel kéne bukkannia, és vele együtt a legtöbb
elementálnak is. Biztos itt lesz az a visszataszító sárkány, meg azok a
ronda, lehangoló bansheek is.
– Nem érdekel. Vigyél a Sötét Királynőhöz! Most azonnal.
– Biztos tévedek, de nem hiszem, hogy a jó kisfiú azért áldozta fel
magát, hogy a végén téged is legyilkoljanak.
– Én nem hagyom magam legyilkolni. Én fogom őt legyilkolni.
Reth felnevetett.
Erre pofon vágtam.
Ami fájt.
Sajnos csak nekem, neki nem. Ő csak engem nézett a végtelenül
mély aranyló szemeivel, és még ahhoz is volt képe, hogy szomorú
arcot vágjon. Én a kezemet rázogattam, próbáltam lerázni a fájdalmat.
– Miért, szerinted nem vagyok rá képes?
– Semmi kétségem afelől, hogy elhiszed, képes vagy rá. De Evelyn,
kicsi szívem, én már évek óta azért harcolok, hogy te biztonságban
legyél. És veled ellentétben én nem fogom Lend utolsó kívánságát
semmibe venni, továbbra is vigyázni fogok rád.
– Te mégis minek tartasz engem? Hogy érted azt, hogy vigyáznod
kell rám? Ha valamit csináltál volna, ahelyett, hogy engem lefogsz,
akkor Lend most is velünk lenne.
– Igen, de akkor te nem lennél itt.
– Most akkor segítesz nekem, vagy nem?
– Nyilvánvalóan nem.
– Nagyszerű. Akkor egyedül kell megtalálnom az utat.
Megfordultam, és megindultam felfelé a házhoz vezető ösvényen, a
latyakos avar tompította a lépéseimet. Lend autója még mindig a
felhajtón állt; annyira azért kellett boldogulnom a vezetéssel, hogy az
étteremig eljussak. Kellett a sokkolóm, a mobilom és Raquel.
Amióta Rethnek új neve lett, elfogytak a tündérneveim. Fehl
alighanem megölne, amint megpillantana, a borzalmas alkesz-apumat
meg ugye örökre a tündérbirodalomba száműztem. Raquelnek viszont
egy csomó tündérnév állt rendelkezésére.
Ha tudnám a nevüket, parancsokat adhatnék nekik. És ha
parancsokat adhatnék nekik, akkor el is jutnék a tündérbirodalomba. A
fene egye meg, hogy leadtam az új kommunikátoromat! Raquel
biztosan segítene nekem, csak valahogy el kellene érnem őt.
A háznál kiléptem a fák közül, és majdnem nekiütköztem két
magas, széles vállú, öltönyös férfinak.
A homlokomat ráncolva néztem az arcukat. Sárga szemek egy pár
kék és egy pár barna alatt. Vérfarkasok. Biztos azért vannak itt, hogy
Lend apukájának segítsenek.
– Szerintem lent lesz a találkozópont a tónál, az elementálok is ide
tartanak már – mondtam nekik, remélve, hogy a vérfarkasok velük
együtt majd valami csodatervet húznak elő a kalapból. Sok reményt
persze nem fűztem ehhez. Nem tudnám kivárni, hogy megegyezzenek
egy közös stratégiában. És megvolt az a sanda gyanúm is, hogy
Dávidén kívül senki más nem tenné kockára az életét Lend
megmentéséért. Minden rajtam múlott tehát.
– Evelyn? – kérdezte az egyikük.
– Igen – válaszoltam egy türelmetlen kézmozdulattal, és el akartam
menni mellettük. Lend az autókulcsot mindig egy kampóra akasztotta
az ajtó mellett. Bemegyek érte, aztán...
– Le van tartóztatva a Paranormális Lények Ellenőrzésére
Vonatkozó Egyezmény egyes pontjának megsértése miatt.
Megálltam.
– Egy pillanat, ez most komoly? Komoly? Ti le akartok tartóztatni,
fiúk? – Nevetni kezdtem. – Hű, rossz napot választottatok. Gyertek
vissza jövő héten, oké?
De mielőtt még egy lépést tehettem volna, egyikük egy ezüstösen
csillogó sokkolót emelt fel, és az utolsó gondolat, ami átvillant az
agyamon, mielőtt rángatózva a földön találtam volna magam, az volt,
hogy te sípjel, egy ilyen elektrosokk tényleg nem túl kellemes.
Új ékszer

Az összes vágtázó gremlinre! Annyira hasogatott a fejem, hogy

amikor kinyitottam a szemem, mindent vakítóan fehérnek láttam. A
nyelvemet vastagnak és száraznak éreztem, és valahogy alig fért el a
számban. Mindenem fájt. Becsuktam, majd kinyitottam a szemem,
próbáltam kipislogni a fehérséget.
Ekkor kezdett derengeni, hogy nem a szememmel van baj. A
fehérség mindenütt ott volt. Felültem a keskeny ágyon, és rémülten
néztem körül abban a kétszer kétméteres kis kocka alakú lyukban,
amiben voltam. A nyakamhoz kaptam: Lend ajándéka, a lánc a vas
szívmedállal eltűnt.
A szívverésem felgyorsult, pánik kerülgetett. Nem, ez nem lehet!
Biztos azért hoztak ide, hogy kiselőadást tartsanak nekem, vagy hogy
rávegyenek arra, hogy megint nekik dolgozzak, vagy...
A bokám felé tapogatóztam, mire végképp rosszul lettem, mert
kitapintottam valamit a farmerom alatt. Nem, nem, nem és nem!
Bekasztliztak és megjelöltek. Az elektromos nyomkövetőt éppolyan
jól ismertem, mint a sokkolómat. Pontosan tudtam, hogy működik,
mégis minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne tépjem le
magamról.
Mert akkor újabb áramütést kapok.
A cella nyitott bejáratát bámultam, ami gúnyosan hívogatott, a
szabadság ígéretével, ez a szabadság mindenkinek megadatott, akinek
nem volt nyomkövetője. És ha megkérdeznék, hol vagyok, hát
gyanús, hogy nem a normál őrizetesek között, ugyanis ha csak egy
icipici sütnivalójuk volt, akkor a vasszárnyba dugtak engem.
Ami nem azt jelenti, hogy túl sok észt feltételeztem volna róluk:
lépjen csak be bármelyikük a cellámba, élete legnagyobb
meglepetésében fogom részesíteni. Nem hiszem, hogy tudják, hogy az
álcák felfedésén kívül még mire vagyok képes. Nem tudták, hogy
Vivian és én nem csak külsőleg hasonlítunk egymásra. Reméltem,
hogy Raquel ebbe nem avatta be őket.
Azaz vannak fegyverek a tarsolyomban, amiről nekik halványlila
gőzük sincs.
Normál esetben álmomban se merült volna fel bennem, hogy a
képességemet egy vérfarkas ellen vessem be, emberről nem is
beszélve. Az emberek lelke amúgy is olyan gyengécske, hogy már
magát a gondolatot is hibásnak éreztem. Még Vivian se szívta ki
átlagemberek lelkét. Viszont semmi esetre sem fogok itt bezárva
csücsülni, miközben a barátomat valahol fogva tartják. Mindenáron ki
kell jutnom innen, és fütyülök rá, hogyan.
– HAHÓ! – kiáltottam, és mezítláb a cella bejáratához botorkáltam.
– HAHÓ! Raquellel szeretnék beszélni.
Semmi válasz. Visszamentem a fekvőhelyemhez. Megpróbáltam
felemelni a tábori ágyat, hogy kidobjam a folyosóra, de a talajhoz
rögzítették, ezért a szúrós szürke takarót kaptam fel és dobtam a
folyosóra, utána pedig a vékony matracot.
– HAHÓ! Te jó sípjel, küldjétek már ide egy vezetőt, különben
megbánjátok! Jó néhány ember tud az eltűnésemről! Emberek alatt
olyan paranormális lényeket értek, akiket csak a legszörnyűbb
rémálmaitokban tudtok elképzelni, értve vagyok?
Ez azért erős túlzás volt. Végül is egyszerűen eltűntem, és hogy
jutna eszükbe épp itt keresni engem? Mindegy, akkor is kijátszom az
összes kártyámat!
– Azt hiszitek, hogy a tavaly áprilisnál rosszabb nem történhet?
Várjatok csak, meglátjátok, hányán maradtok, ha tovább itt tartotok
engem, ti...
– Evie! – szólalt meg egy rekedt hang, és Bud, az egykori edzőm
jelent meg az ajtóban. A legutóbbi találkozásunkhoz képest nagyon
megöregedett, és sokkal szomorúbbnak tűnt.
– Bud! Figyelj, muszáj kiengedned innen! Óriási félreértés az
egész!
 A fejét rázta, az arcán még jobban elmélyültek a ráncok.
– Sajnálom, kislány. Történt itt néhány változás. – Mindkét
irányban végignézett a folyosón, aztán közelebb hajolt hozzám. –És
nem jó irányba.
– Bud, nekem ki kell jutnom innen. – A kétségbeesés könnyeket
csalt a szemembe. – A tündérek elrabolták a barátomat, és egyedül én
segíthetek neki. Kérlek, Bud, azok bármire képesek! Segíts! Hol van
Raquel? – Nem akartam őt sírással manipulálni, tényleg nem, de
ahogy kicsit csillapodott a dühöm, úrrá lett rajtam a félelem és
reménytelenség.
Mintha kétségek gyötörték volna, de a fejét rázta.
– Megmondom nekik, hogy felébredtél. Bárcsak többet tehetnék
érted, tényleg! – Gyászos képet vágva eltűnt a folyosón.
Ettől még jobban bőgtem, de egy idő múlva megráztam magam, és
letöröltem a könnyeimet. Többet nem sírok itt mások előtt. Soha
többet.
Bennem emberükre találnak.
Fel-alá járkáltam a zárkámban, egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét,
vissza, kettő, három, négy, öt, hat, hét, vissza, kettő, három, négy, öt,
hat, hét, vissza, kettő, három, négy, öt, hat, hét.
Egy. Kijutok ebből a... központból.
Kettő. Átruccanok a tündérbirodalomba.
Három. Kinyírom a Sötét Királynőt.
Négy. Kiszabadítom Lendet.
Öt. Bosszút állok az NPEH-n.
Hat. Segítek a paranormálisoknak, hogy másképp jussanak vissza a
hazájukba.
Hét. Befejezem az előkészületeket a téli bálra.
Nem is olyan bonyolult az egész.
Egy. Kijutok ebből a... központból, már ha valaki egyáltalán szóba
áll velem.
Kettő. Átruccanok a tündérbirodalomba, már ha egyáltalán meg
tudom szerezni egy tündér nevét, és irányítani tudom ezt a tündért.
Igaz, hogy a tündérek egyik fele a legszívesebben holtan látna engem,
a másik fele pedig csak ki akar használni.
Három. Kinyírom a Sötét Királynőt, ha ötméternyi távolságból
egyáltalán ellen tudok állni a varázserejének, és valahogy még azelőtt
sikerül kiszívnom belőle a lelkét, hogy ő küld engem a másvilágra.
Négy. Kiszabadítom Lendet, már ha egyáltalán...
– Engedjetek már ki ebből a rohadt fehér zárkából! Na, gyerünk
már! – kiabáltam. – Engedjetek ki! Ha a barátomnak miattatok bármi
baja esik, akkor esküszöm, visszajövök, és PORIG ÉGETEK ITT
MINDENT!
– Na, na – szólalt meg Anne X. Y. a zárkám előtt, olyan
távolságból, hogy ne érjem el. – Nyugodj meg, Evelyn!
– Engedjenek szabadon! Nincs joguk ahhoz, hogy fogva tartsanak
engem, másrészt fogalmuk sincs arról, kinél húzták ki a gyufát!
– Minden jogunk megvan hozzá. Az utóbbi időben éppen elég
szabályt szegtél meg akár egy életfogytiglanihoz is.
– De én már nem vagyok az NPEH tagja!
– Nem, de a törvény szerint ember sem vagy, hanem hetedik
kategóriás paranormális, akinek a származása ismeretlen. Azaz én
döntök arról, hogy hol és mennyi ideig leszel fogva tartva.
Úgy éreztem, jéggé dermedek a haragtól. Kihúztam magam, és
farkasszemet néztem vele.
– Mit tud maga arról, mit jelent embernek lenni?
Fensőbbségesen fújtatott egyet.
– Rengeteg kérdést meg kell vitatnunk, és minden sokkal
egyszerűbb lenne, ha együttműködnél. Nem szeretnél inkább valami
jót tenni, és megvédeni az emberiséget ahelyett, hogy életed végéig
ebben a cellában gubbasztasz?
Elnevettem magam.
– Maga csak ne magyarázzon nekem arról, mi a jó és mi a rossz.
Ismerek néhány fókát, akik az uszonyuk hegyével is több jót tesznek,
mint a maga egész szervezete! Meg akarják védeni az emberiséget?
Ha nem engednek ki, akkor baja esik a világ legjobb emberének. Ha
szorult magába némi tisztesség, akkor azonnal kienged, hogy
megmenthessem őt!
Anne erre csak felvonta a szemöldökét, mire kétségbeesetten
folytattam:
– Ha most kienged, akkor megígérem, hogy visszajövök, és
önöknek dolgozom, mindent megcsinálok, akármit kérnek. Ha azt
akarják, hogy teljes munkaidőben jöjjek vissza a központba, akkor
legyen. A szavamat adom rá. De kérem, kérem, engedjen szabadon!
Kérem!
Oldalra billentette a fejét.
– Ügy tűnik, még nem fogtad fel, hogy nem vagy tárgyalási
pozícióban. Azt teszed, amit kérek tőled, mert nincs más választásod.
Gondolkodj rajta, és holnap folytatjuk.
Elfordult, én pedig úgy éreztem, mindjárt felrobbanok.
– Állj! Lassan a testtel! Raquellel akarok beszélni. Vezetőségi tag,
köteles megengedni, hogy beszéljek vele.
Anne megállt, és ajkán finom mosollyal felém fordult.
– A vezetőség tagja volt!Jó éjt, Evelyn!
Repül a szikra

– Ezt nem mondjátok komolyan; – mondtam a folyosón elterülve,

de a lábfejem még a cellában volt. Korábban kellett volna gondolniuk
erre, és a nyomkövetőt a bokám helyett a nyakamra adniuk. Ideges
tekintetéből ítélve a megtermett vérfarkas őrnek nagyjából ugyanez
járhatott a fejében, de a hatótávolságomon kívül állt, a sípjel életbe!
– Kérem, erősítse meg, hogy az illető vérfarkas vagy sem! –szólított
fel.
Egy nő könyökét fogta, aki görnyedten, rémült arccal állt, és a
tekintete összevissza cikázott, nehogy véletlenül a szemébe tudjak
nézni. Barna, dugóhúzószerűen göndör tincsei szanaszét álltak, de jól
öltözött volt.
A vérfarkasokkal az a helyzet, hogy ha nem épp telihold van, akkor
lehetetlenség felismerni őket. Az ezüst csak akkor hat rájuk, ha
teljesen farkas alakban vannak, és rajtam kívül senki nem látja az ő
igazi lényüket. Mivel épp túl voltunk a teliholdon, ezért a következőig
az NPEH-nak esélye nem volt kideríteni, ki ez a nő. Valamiért azt
hitték, hogy én segíteni fogok nekik.
A nő sárga farkasszemét látva csak együttérzést és sajnálatot
éreztem. – Melléfogtatok.
– Igen? – kérdezte az őr.
– Bizony, bizony. Nem vérfarkas, hanem chupacabra. Észrevették,
milyen sok kecske tűnt el az utóbbi időben?
Az őr dühében felmordult, mire én csak mosolyogtam, közben
vicsorogva kivillantottam a fogaim.
– Szóljon Anne-nek, hogy nézzen be hozzám! – Legalább hat óra is
eltelt az utolsó beszélgetésünk óta. Vagy tizenkettő. De az is lehet,
hogy száz, mit tudom én. Mindenesetre már majdnem a hajamat
téptem.
 Az őr elfordult, a farkasnő pedig végre a szemembe nézett.
– Minden rendben lesz – mondtam neki. – Ha találkozna egy
tündérrel, bármilyennel, akkor mondja meg neki, hogy az üres lény az
NPEH-ban van.
– Ne hallgasson rá! – szólt rá az őr, és a könyökénél fogva rángatni
kezdte a nőt.
– Kicsoda maga? Úgy értve, hogy miért dolgozik nekik? –Felültem,
de a bokám továbbra is a zárkámban maradt. – Nem érti? Én
segíthetek magának! Juttasson ki innen, és magammal viszem önt is.
Az őr arca érdekesen elvörösödött, amikor megfordult és fölém
magasodott.
– Segíteni nekem? Már így is túl sokat segítettél. Tudod, ki harapott
meg engem és változtatott ilyen szörnyeteggé? Egy olyan vérfarkas,
akit te szabadítottál rá a világra, mert rögeszmésen valami jót akartál
tenni, és meg akartad őt „menteni” az NPEH-tól. Miattad vagyok itt.
Most pedig takarodj vissza a zárkádba, és rohadj is meg bent,
különben esküszöm, nem csak egy sokkolóval jövök vissza!
A vérfarkasnőt maga után ráncigálva végigtrappolt a folyosón, majd
a végén befordult.
– Óriási! – dünnyögtem magamban. – Mindenhol szerzek új
barátokat. – Bár be kellett vallanom, hogy valami tényleg bűzlik itt, és
értettem, hogy valakit hibáztatnia kell miatta, de nekem eszem ágában
sem volt bűntudatot éreznem. A) Erre nem volt időm. B) Az összes
vérfarkassal együtt Charlotte-ot, a tanárnőmet is kiszabadítottam a
központból, aki így visszamehetett a családjához. Aligha lehetett
engem felelőssé tenni minden egyes paranormális lény
cselekedeteiért, akivel valaha valamilyen kapcsolatba kerültem.
Oké, talán jobban meg kellett volna bizonyosodnom arról, hogy
ellenőrzik őket, és megtanítani őket arra, hogy teliholdkor fogják
vissza magukat. Az ajtófélfának ütögettem a tarkóm. Nem az én
hibám. Nem az én hibám. Nem az én hibám.
A szomszéd zárkából, ahová nem láttam be, valaki megszólalt.
– Aranyom, még mindig bánatos vagy? Én tudok neked segíteni.
 Mintha nem lett volna elég baj, hogy semmilyen kilátásom nem volt
a szabadulásra és Lend kiszabadítására, ráadásul az egész NPEH
ellenem volt, zárkaszomszédom a szuperundorító szupervámpír
zaklató volt, akinek a lelkét halloweenkor részben kiszívtam.
Folyamatosan beszélgetést próbált kezdeményezni, én pedig már a
hangja hallatára is a fogamat csikorgattam. Ráadásul a lelkének egy
darabkájával is kezdenem kellett valamit, amit magamban hurcoltam.
Ahogy visszaemlékeztem arra, amikor kiszívtam a lelkét, rájöttem,
hogy még mindig érzem a belőle származó ideges nyugtalanságot, de
a fossegrim áramló hidegét és a szilf szikráit is... Inkább hanyagoltam
a szupervámpírt, és visszasiettem a zárkámba. Ha elég erősen tudnék
koncentrálni az idegen lelkek energiájára, és azzal ki tudnék nyitni
kapukat a világok között, akkor talán valami másra is képes lennék.
Talán.
Egy próbát mindenesetre megér. Felhajtottam a nadrágszáram,
becsuktam a szemem, és mély levegőt vettem. Minden figyelmemet
befelé fordítottam, és megpróbáltam megtalálni a szilf lelkét. A
szikrázó, száraz forróságot és hozzá a fúvó szelet. Igen! Megvan ez is,
és az is! Megpróbáltam összpontosítani, és az egészet a kezembe, a
mutatóujjamba irányítani. Egy ideig eltartott, de végül éreztem, hogy
összegyűlik, és felduzzad, mint egy minivihar. Amikor kinyitottam a
szemem, láttam, hogy az ujjamon, a bőröm alatt apró szikrák
táncolnak fel-alá. Örömömben felvisítottam, mire nyomban
szétszóródtak.
Sípjel! Megismételtem a műveletet, és egy idő múlva nagyjából
minden energiát összegyűjtöttem, amit a szilitől csórtam.
– Előre a kudarc útján! – motyogtam, az ujjamat a nyomkövetőre
tettem, és a szikráknak gondolati úton azt a parancsot adtam, hogy
lőjenek ki...
Feljajdultam, mert perzselő áram cikázott ide-oda az ujjam és a
lábbilincs között. Az egész testem rángatózott, de az izmaimat nem
tudtam eléggé kontrollálni ahhoz, hogy elhúzzam az ujjam. Amikor
végre vége lett, összeestem, a bűz orrfacsaró volt: az égett műanyag
keveredett a bőröm szagával.
Felnyögtem, és fájdalmamban a nyelvembe haraptam, mert
legszívesebben kiabáltam volna. Örökkévalóságnak tűnő idő alatt
tudtam csak felülni és felmérni a károkat. A bokámon csúnya vörös
csíkok és hólyagok virítottak. A nyomkövető viszont az eltorzult
felülete és a belőle érződő enyhülő szag alapján tényleg
működésképtelenné vált.
Vártam, megszólal-e a riasztó, de nem indult be. A számítógépes
rendszer talán csak néhány perc múlva fogja észlelni, hogy a
nyomkövetőm már nem működik. Felálltam, de a bokámba nyilalló
fájdalomtól még a lélegzetem is elállt.
Egy biztos: az elektromos égési sérülések egy kicsit sem viccesek.
A fájdalommal később is ráérek foglalkozni. Most ki kell jutnom, és
meg kell mentenem Lendet.
A zárka bejáratához sántikáltam, de ott megtorpantam. Tudtam,
hogy még egy elektrosokkot nem élek túl, de nem maradt más
választásom, mint vállalni a kockázatot. Vettem egy mély levegőt, és a
küszöb fölé léptem.
Semmi.
– Köszi, te bolond szilf! – suttogtam, és sietve végigbotorkáltam a
folyosón, közben egyre távolodva a szupervámpír hangjától. Amikor a
központ még az otthonom volt, nem tudtam, hogy létezik ez a folyosó,
de aztán Jack idehozott, hogy meglátogassam Viviant. Röviddel
azután, hogy az egész életem fenekestül felfordult, de még azelőtt,
hogy Jack otthagyott a tündérösvényen meghalni. Aligha volt tehát
meglepő, hogy akkor nem figyeltem annyira, de abban azért
viszonylag biztos voltam, hogy a kijárat a folyosó végén van.
Megálltam. Vivian még mindig itt van, a folyosó túlsó végén. Az
ápolását Raquelre bíztam, de mivel neki itt már nem volt szava, nem
akartam Viviant egyedül, öntudatlan állapotban a sorsára hagyni. Arra
viszont nem volt időm, hogy felnyaláboljam és magammal vigyem őt,
ráadásul lehetetlennek tűnt, hogy a kómában lévő nővéremmel a
hátamon meneküljek.
 A fejemet ráztam. Nemsokára visszajövök érte. Végül is ő akarta,
hogy menjek azonnal Lendhez, szóval biztos megértene. Először
viszont túl kell jutnom ezen a folyosón. Aztán csak remélhetem, hogy
véletlenül az utamba akad egy tündér. A vasszárny végén feltéptem az
ajtót.
Maga Anne állt előttem.
Felemeltem az öklöm, hogy kiüssem.
– Mit csinálsz... – kezdte, majd tágra nyílt szemmel a földre roskadt.
Mögüle előkerült egy sokkoló egy szőke, kék szemű srác kezében,
akinek a világ legcsibészesebb mosolya volt.
– Helló! Na, hiányoztam? – kérdezte Jack.
Teljes káosz

Mivel már felemeltem az öklöm, ezért Jacknek húztam be egyet.

– Hékás, ezt meg miért kaptam? – kérdezte az orrát tapogatva.
Odaléptem Anne X. Y.-hoz, aki eszméletlen állapotban feküdt a fehér
csempén, és kivettem a sokkolómat a szőke rémálom kezéből.
– Viccelsz? Amikor utoljára találkoztunk, te otthagytál engem a
biztos halálban.
– Nos, igen, az lehet, de... Gondoltam, hogy valamennyit
jóvátehetnék azzal, ha kiszabadítalak a központból.
– Épp a saját mentésemmel vagyok elfoglalva – fújtattam.
– És hogy akartál túljutni Anne-en? – Nem túl finoman megbökte a
lábával a hason fekvő nőt.
– Improvizáltam volna.
– Tegyük fel, hogy rajta túljutottál volna, de a központból hogy
akartál kiszabadulni?
– Fogd be! – Sarkon fordultam, és dühödten el akartam trappolni a
folyosón, de annyira éles fájdalom hasított a bokámba, hogy
belegörnyedtem. Oké, a drámai elvonulást inkább kihagyom. Inkább
az erős sántikálás mellett döntöttem, ami miatt Jack sajnálatos módon
gyorsan utolért.
– Jaj, figyelj már rám, Evie! Sajnálom, ami történt, oké? Már aznap
visszafordultam, hogy megkeresselek.
– Ha az embert otthagyják a tündérösvényen, utána soha többé nem
találják meg.
Jack a fejét vakargatva lesütötte a szemét.
– Ja, erre én is rájöttem. De tényleg sajnálom. És nagyon örülök,
hogy nem haltál meg!
– Tűnj el innen! – Nem volt időm arra, hogy úgy foglalkozzak vele,
ahogy szerettem volna, azaz adjak neki párat a sokkolómmal, hogy
csillagokat lásson. Most Lend a legfontosabb. Ha Jack később
felbukkan, akkor persze igen, de most nem volt időm ilyen kitérőkre.
– Hibáztam! Tisztában vagyok vele. Csak dühös voltam rád. És ha
dühös vagyok, hülyeségeket csinálok.
– Te nem egyszerűen dühös voltál rám! – sziszegtem. –Manipuláltál
engem! Azért romboltál az életemben, hogy kénytelen legyek úgy
táncolni, ahogy te fütyülsz! Ugyanolyan gonosz vagy, mint az NPEH,
a paranormálisok és mindenki! Látni se akarlak többet! – Megálltam,
és a szemébe néztem. –Komolyan beszélek, Jack. Soha többet nem
akarlak látni!
Angyali arcán sértettséget láttam átsuhanni, de aztán elvigyorodott.
– Hát ez nem igazán tőled függ.
A szememet forgatva faképnél hagytam. A transzportközpontban
volt a legnagyobb esélye annak, hogy találjak egy tündért.
Legszívesebben rohantam volna, de nem állt érdekemben magamra
vonni a figyelmet. Másrészt az iszonyúan sajgó bokám miatt aligha
gondolhattam rohanásra.
– Van még egy oka az ittlétemnek – folytatta Jack.
– Döbbenetes! Nem csupán a végtelenül jó szíved vezérel?
Hihetetlen!
– Egyedül nem találtalak volna meg. Az egész nem az én ötletem
volt. – Elhallgatott, és óvatosan szemügyre vette a sokkolóm. – Úgy
értve, hogy természetesen benne vagyok én is. Szabadítsuk ki Evie-t!
Juhé! De végül is, mondhatjuk, hogy engem besoroztak.
– Besoroztak?
– Igen, erőszakkal besoroztak.
– Nos, akkor ezennel kisorozlak, és menj a sípjelbe! –Befordultam a
sarkon, ahol... majdnem beleütköztem Budba. Kellemetlen, nagyon
kellemetlen.
Felmerült bennem, hogy bevetem a sokkolóm, de nem volt szívem
rá. Bud ugyanis annyi időt áldozott az edzésemre, hiába voltam én
minden idők legrosszabb tanítványa. Bár a sokkolómat azért bevetésre
készen tartottam, meg kellett próbálnom kidumálni magam, hogy ne
dobjon fel.
– Bud, kérlek...
Teljesen elképedt, és a homlokát ráncolva kérdezte:
– Emlékszel még arra a késre, amit neked csináltam? Aminek olyan
béna rózsaszín nyele volt?
– Igen. Sajnos elvesztettem, amikor utoljára leléptem innen. Bocsi!
–A bűntudattól elvörösödtem, mire persze felmerült bennem a kérdés,
hogy miért majrézom egy buta kés miatt, és Bud miért nem nyomta
meg már rég a riasztót.
Bud sértődötten fújtatott.
– Ezért nagyon jó, hogy soha nem fogod megkapni a második kést a
sorozatból, amit röviddel az eltűnésed előtt készítettem. Tényleg kár,
mert nagyon szép darab! – Odanyújtott nekem egy kicsi, fekete
ruhába csavart csomagocskát, én pedig a meglepetéstől megkukulva
nyúltam érte. – Az is nagy kár, hogy sürgősen mennem kell aludni, és
a nagy sietségben nem is vettelek észre a folyosón.
Alig láthatóan elmosolyodott, amitől a szeme is csillogott, én pedig
sugárzó mosolyt vetettem rá, a szemem megtelt könnyel.
– Köszönöm !
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Ha jobban belegondolok, azt se
tudom, ki vagy, és azt se, hogy láttalak-e. Tűnj el gyorsan innen!
Elviharzott, én pedig a farmerem zsebébe dugtam a becsomagolt
kést. Magamban megesküdtem, hogy egy napon viszonzom neki a
szívességet. Nem mindenki gonosz az NPEH-nál sem.
De hol van Raquel? Szükségem volt rá. Minél több dolgot
megismertem az új, és egyértelműen nem pozitív irányba fejlődő
NPEH-ból, annál jobban aggódtam miatta. Lehet, hogy bajban van?
És ha szüksége van rám?
Nincs időm. Raquel egyedül is el tud bánni az NPEH-val. Lend
viszont nem boldogul egyedül a Sötét Királynővel. Most Lend az első.
– Hova mész? – kérdezte Jack.
– A transzportcentrumba. Egy tündérre van szükségem.
– Nem kell.
 – De igen!
– Én is ki tudlak juttatni innen.
Nevettem.
– Ja, persze, sétáljunk újra egy jót a tündérösvényeken. Legutóbb is
olyan kellemes volt. – Bár utoljára az érzéseim valahogy elvezettek
Lendhez... Talán egyedül is átjuthatok a tündérbirodalomba. Ha nem
tudok mielőbb felhajtani egy tündért, akkor megpróbálom. Mindent
megpróbálok.
– Esküszöm, hogy soha többet nem csinálok olyat. Sajnálom. Nem
tudom, hogy tudnálak meggyőzni, de tényleg komolyan gondolom.
Meg akarta fogni a kezem, de elhúztam.
Elkomorodott.
– Oké, egy tündért akarsz? – Megfogta a könyököm, és egy
oldalfolyosóra ráncigáit.
– Engedj el! – dühöngtem fojtott hangon, és egy tapodtat sem
moccantam.
– Tadám! íme egy tündér! – Jack Rethre mutatott, aki lazán a falnak
dőlve állt, maga volt a megtestesült szépség. Krémszínű, szépfiús
öltönyt viselt. Az ingét felül kigombolta, kilátszódott tökéletes ívű
kulcscsontja, éppen odáig ért aranyszőke haja.
– Evelyn, drágám, itt vagy hát.
– Te... itt? – Hitetlenkedve pillantottam Jackre, aztán vissza Rethre,
majd megint Jackre. – Semmilyen szinten nem vágom, mi folyik itt.
Jack vállat vonva durcásan zsebre vágta a kezét.
– Reth felkutatott engem, és elmondta, hogy bajban vagy, én pedig
azonnal beleegyeztem, hogy segítek.
Reth oldalra billentette a fejét, és kíváncsian nézett Jackre.
– Én úgy emlékszem, hogy rád bíztam a döntést: vagy búcsút
mondhatsz mindkét kezednek, vagy kiszabadítod Evelynt ebből a
förtelmes vasbörtönből.
Jack a pillantásomat kerülve tette hozzá:
– Ahogy mondtam: beleegyeztem, hogy segítek.
Prüszköltem.
 – Micsoda nemeslelkűség! Mint mindig!
Reth a karját nyújtotta.
– Akkor tehát készen állunk? Nem szívesen időznék itt túl sokáig. A
dekorációk ízléstelenek, a világítás pedig nem előnyös az arcodnak,
Evelyn.
– Most már elég! Nehogy már ti dirigáljatok! Még a folyosón sem
akarok végigmenni veletek, nemhogy egy tündérösvényen!
Reth a szemembe nézett.
– A szavamat adom rá, hogy mellettem semmi bajod nem eshet. –
Jack felé intett. – Arra is a szavamat adom, hogy ő sem fog tudni
többet lábra állni, ha egy kicsit is az agyunkra megy.
Teljesen összezavarodva az alsó ajkamat harapdáltam. Reth a
legegyszerűbb megoldás lett volna a kijutáshoz. De ha már nem
találtam meg Raquelt, akkor legalább valamivel jelezhetném a hálám
a csodás itt-tartózkodásomért. Megmutathatnám az NPEH-nak, mi a
véleményem arról, hogy kényszeríteni akartak az újabb
együttműködésre, másrészt pedig jó lenne esetleg valamilyen előnyre
szert tenni a Sötét Királynővel szemben.
– Az NPEH-nál dolgozó tündérek neveire lenne szükségem –
közöltem.
– Miért?
– Nem tartozik rád.
– Képtelenség – mondta Jack. – Higgy nekem, ha meg lehetne
találni a neveket, akkor már régen kiderítettem volna őket. Sehol
nincsenek olyan feljegyzések, amikhez hozzáférhetnénk, se a
számítógépeken, se papíron.
– Jó, akkor, Reth, ide tudnál hozni gyorsan egy olyan tündért, aki az
NPEH-nak dolgozik?
Reth a homlokát ráncolta.
– Meglátom, mit tehetek. – Ezzel eltűnt a falban megjelenő
tündérkapun keresztül, és kettesben hagyott Jackkel.
– Akkor tehát – kezdte újra Jack.
– Ha még egyszer kinyitod a szád, adok egyet a sokkolómmal –
közöltem.
Sóhajtott, lecsúszott a fal mellett, és leült. Néhány perc múlva
fütyörészni kezdett, de elég volt az ujjammal megkopogtatni a
sokkolómat, és elhallgatott. Amennyire ebben a központnak nevezett,
ablaktalan, hermetikusan lezárt, föld alatti rémálomban meg tudtam
ítélni a helyzetet, éjszaka lehetett, mert senki nem járt a folyosókon.
Nem mintha Budon kívül bárkivel szemben gondot okozott volna a
sokkoló használata. De a legjobb, ha kerülök minden összetűzést.
Eleinte legalábbis.
Úgy éreztem, hogy egy örökkévalóságnyi idő telt el, de valójában
csak néhány perc lehetett, mire a falon egy tündérkapu világító
körvonalai jelentek meg. Reth lépett ki rajta. Két tündér követte, egyik
szebb, mint a másik: tökéletesek, éterien finomak, visszataszítóan
lazák. Hideg távolságtartással mértek végig: vagy nem tudták, ki
vagyok, vagy nem érdekelte őket.
– Ez az összes? – kérdeztem.
– Ennyien vannak azok, akik épp nincsenek szolgálatban. –Reth
bizalmatlanul hunyorogva mérte végig őket. – Mind a kettő Unseelie.
– Nem számít, megelégszem azzal, amit kapok. –Odafordultam
hozzájuk, nem törődve azzal a halvány elfogódottsággal, amit ennyi
tündérvarázslat mindig kiváltott belőlem. Az biztos, hogy nem fogom
őket tátott szájjal bámulni, akármilyen nagy volt is a kísértés. – Van
egy ajánlatom a számotokra, de először áruljátok el szépen a
neveteket.
A tündérek túl szépek, földöntúlian szépek voltak ahhoz, hogy a
szemüket forgassák, de a finom változás az arckifejezésükben
hasonlót jelenthetett. Annyit elértek, hogy a bolygó legalantasabb
lényének éreztem magam, aki még azt se érdemelte meg, hogy egy
levegőt szívjon velük. Ezek az ostoba tündérek...
– Az időnket pazarolod, gyermekem – mondta a bal oldalon álló nő.
A haja a színét és anyagát tekintve a habos tollpihére emlékeztetett, és
hosszú, fehér pillái élesen elütöttek mogyoróbarna bőrétől. Az álcája
természetesen tompította valódi szépségét, de én mindent láttam.
 – Én ezt nem mondanám. Eláruljátok nekem a valódi neveteket, és
én három parancsot adok nektek. Az utolsó az lesz, hogy válasszatok
magatoknak egy új nevet, így nem kell újabb parancsoknak
engedelmeskednetek. Soha többet.
Felcsillant a szemük.
– Igazat mondasz? – kérdezte a jobb oldali. A férfinak olyan
jéghideg kék szeme volt, hogy végigfutott tőle a hátamon a hideg.
– Kérdezzétek meg őt! – A hüvelykujjammal Rethre mutattam.
Reth vonakodva bár, de bólintott.
– Biztos emlékeztek rá, hogy egykor nekem is itt kellett
szolgálnom. Evie szabadított fel.
Igen, mert Reth akkor kést szorított Lend torkához. De most teljesen
más volt a helyzet, és most biztos nem azt fogom elsőként parancsolni
ezeknek a tündéreknek, hogy felejtsenek el mindent, amit az NPEH-
ban mondtak nekik, azaz továbbra is be fogják tartani azt a szabályt,
hogy az embereknek tilos ártani. Legalábbis reméltem. Teljesen biztos
természetesen nem lehettem benne, de őszintén reméltem.
– Én benne vagyok – nyilatkozott a tollpihehajú nő. – Minden jobb
annál, mint az örökkévalóságig kísérni a tündérösvényen ezeket a
bolondokat. És tényleg csodás lenne, ha végre ura lehetnék a saját
nevemnek.
– Jól van. – Kérdőn néztem a férfira, de ő is bólintott. – Reth –
szóltam –, kísérd Jacket egy kicsit távolabbra a folyosón, hogy ne
hallja a nevüket! – Legutóbb, amikor Jack meghallotta egy tündér
nevét, azt parancsolta meg neki, mármint Fehlnek, hogy a lehető
legnagyobb fájdalmat okozza nekem, amibe még nem halok bele. Jack
azt remélte, hogy majd védekezni fogok, és kiszívom Fehl lelkét.
Soha többé nem kockáztatom meg, hogy Jack meghalljon egy
tündérnevet.
A tollpihehajú odalépett hozzám, és fölém hajolt. Az ajkával
majdnem hozzáért a fülemhez, úgy súgta meg a nevét.
– Theliantes.
Mosolyogtam.
 – Theliantes, mielőtt hazamész, csinálj akkora zűrzavart az NPEH-
ban, amekkorát csak tudsz, anélkül, hogy bárkiben kárt tennél.
Theliantes, még egyszer segíts nekem, ha megkérlek rá. És a
harmadik parancsom, Theliantes, az, hogy válassz magadnak egy új
nevet.
Ahogy felegyenesedett, a fehér ruhája felkavarodott körülötte. Éles
fogaival lelkesen mosolygott. Vett egy mély levegőt, majd becsukta a
szemét. Az álcája szertefoszlott, és teljes tündérpompájában állt
előttünk: szinte izzott az erőtől. Egy ujjal megérintette az arcom.
– Jövök, ha a segítségemre van szükséged.
A nevetése egy felröppenő madárraj hangjára emlékeztetett.
Kinyitott egy tündérkaput, aztán eltűnt a falban.
– Most te jössz – fordultam a jeges pillantású férfitündérhez. Éppen
végig tudtam mondani a parancsaimat, amikor felzúgott a riasztó.
Szivárványok és pillangók

– Ezt meg minek kellett? – kérdezte Reth rosszallóan, miután a

tündér eltűnt. – Semmi szükség arra, hogy még több Unseelie loholjon
a nyomodban.
– Mintha egyébként annyira jók lennének az esélyeim. Ha
működésképtelenné tesszük az NPEH-t, akkor egy gonddal kevesebb.
Jack a fülét befogva állt, és bólintott a villogó stroboszkópfény felé. –
Ez lehetne a jelmondatunk is.
– Nagyszerű. – Vettem egy mély levegőt, a sokkolómat a
farmerzsebembe dugtam, majd kinyújtottam a két kezem, egyiket
Jack, másikat Reth felé. – Vigyetek a Sötét Királynőhöz!
Egy tündérkapu nyílt előttünk. Átvonultam rajta, kéz a kézben azzal
a két fickóval, akikről megesküdtem, hogy soha többet nem jövök ide
velük. A bokám lüktetett és hasogatott, annyira sántikáltam, hogy Jack
a karomat a vállára tette, így szinte az egész súlyommal rá tudtam
nehezedni.
– Te jó ég! – zihálta. – Ilyen vézna kislány létedre jó nehéz vagy! A
természet csodája! Ólomból öntöttek?
– Újabb kiváló alkalom, hogy befogd a szád, ugyanis most van
nálam egy sokkoló és egy kés. – Nem mintha bármelyiket is használni
tudtam volna, mivel mind a két kezem foglalt volt.
Szerencsére kivételesen nem lettem ideges a tündérösvény fekete,
végtelen ürességétől. Túl erős fájdalmaim voltak, és túlzottan
féltettem Lendet ahhoz, hogy még emiatt is aggódjak. Legalábbis
nagyon. Bár valami rosszabb dolog várt rám, mint az összes
rémálmom együttvéve. Ha életben maradok, és később
visszaemlékszem a tündérösvények miatti rémálmaimra, azok
valószínűleg tündérmeséknek fognak tűnni ahhoz képest, ami a Sötét
Királynőnél vár rám.
 Néhány perc múlva megszólalt Reth.
– Irtóra sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, szívem, de
mintha elfelejtetted volna, hogy engem te nem kényszeríthetsz
semmire. – Mielőtt tiltakozhattam volna, leléptünk az ösvényről, és
egyszer csak... Lendéknél álltunk a konyhában.
– Evie! – visított Arianna, és örömében majdnem a földre tepert. –
Annyira örülök, hogy nincs semmi bajod!
– Te meg mit csinálsz itt? Nem Davidnek kellene segítened?
– Vártam, hogy Reth és Jack visszajöjjön.
– Te tudtál a tervükről? – kérdeztem, dühös pillantásokat vetve a bal
és a jobb oldalamon álló két kreténre.
– Az egész Arianna fejéből pattant ki – közölte Reth unottan,
miközben a hátsó ajtóhoz ballagott. – Biztos lehetsz benne, hogy a
környéket levédtük az Unseelie-k behatolása ellen. Nem fogom
hagyni, hogy bárki elraboljon téged, tündér segítségével sem.
Alig csukódott be Reth mögött az ajtó, amikor Jack lopva megindult
a bejárati ajtó felé.
– Nem ajánlom – szólt Reth hangosan, érthetően, annak ellenére,
hogy a hátsó kijárat túloldalán állt.
Jack durcásan lehuppant egy székre, a lábát feltette az asztalra, a
székét hátrabillentette, és a fejét csukott szemmel hátrahajtotta.
– Megint utállak, Evie.
– Köszi, ez kölcsönös. De Ar, te honnan tudtad, hol vagyok? –
Tettem egy lépést, hogy leüljek, de a fájdalomtól felszisszentem.
Arianna a homlokát ráncolva pillantott a bokámra, és segített leülni
Jack-kel szemben.
– Reth tudta, hogy a központban vagy, de azt már nem érzékelte,
pontosan hol, ezért arra gondoltam, hogy olyan valakire van
szükségünk, aki úgy ismeri a helyet, mint a tenyerét. Amikor Reth
megtalálta Jacket... – lazán kirúgta az egyik széklábat, mire Jack
ízeset káromkodva és hatalmas csörömpöléssel a földre zuhant –
tudtam, hogy ők ketten ki tudnak szabadítani téged.
– Köszönöm! – Hálásan mosolyogtam rá. – De most már tényleg
mennem kell a tündérbirodalomba. – Az órára pillantva elállt a
lélegzetem, és a rémületem tovább fokozódott. Lend már húsz órája
volt távol. A sípjel NPEH húsz teljes órámba került.
– Addig nem mész innen sehova, míg nem kezeltük a bokádat.
A szememet forgattam, de Arianna szigorúan nézett rám.
– Komolyan mondom, Evie. így nem tudod felvenni a harcot a Sötét
Királynővel. Menni is alig bírsz.
– Mégis hogy akarod egy pillanat alatt helyrehozni a bokám? Az
biztos, hogy nem fogom itt ölbe tett kézzel megvárni, míg
meggyógyul.
Vállat vont.
– Van kint hátul egy unikornis.
Sípjel. Hogy ez nekem nem jutott az eszembe! Arianna fogott egy
konyhai ollót, majd levágta a tönkrement nyomkövetőt a bokámról.
Átkaroltam a vállánál, és a hátsó ajtóhoz sántikáltam vele, el Reth és
Grnlllll mellett, egyenesen a téli erdőbe, be a kopasz fák közé. Az
ösvényt kerültük közben.
Már azelőtt megéreztem a szagát, hogy megláttuk volna. Ugyanaz
az unikornis trappolt felénk, akivel egy kiránduláson ismerkedtem
meg Jackkel együtt. Láthatóan nagyon örült, hogy újra lát. Ez az érzés
nem volt kölcsönös.
– Ugye milyen cuki? – lelkendezett Arianna álmodozón.
– Ugyanazt látjuk? Egy ütődött kecskét, akinek egy csont áll ki a
homlokából?
– Pszt, megsérted az érzékenységét. Fogd be, és ülj le a földre!
Így is tettem, és az állat felé nyújtottam a bokám.
– Hogy fog meggyógyítani? – kérdeztem, mert hirtelen ideges
lettem. Elképzeltem, hogy lenyalja a bokám, amitől majdnem
öklendeztem. Ki tudja, milyen betegséget terjeszt az unikornisnyál,
vagy mi búvik meg a mocskos, loboncos szakállábán és szőrében.
Az állat szemrehányó mekegéssel nézett rám bánatos barna
szemével, négyszögletes pupillájával.
– Jól van. Ó, te nagyszerű, pompás unikornis, együgyű lánykák
álma szerte a világon, gyógyíts meg, kérlek! És ha nem gond, akkor
most rögtön!
A mocsoktól összeragadt pilláit még utoljára megrebegtette,
lehajtotta a fejét, és tömpe szarvát a bokámhoz érintette.
Összerezzentem, vártam a fájdalmat, de ehelyett meleg bizsergés áradt
szét bennem, mintha pillangók lettek volna a hasamban. Csak épp a
bokámban. Pillangók, felettük szivárvány.
A jóleső egészség érzése a lábamból az egész testembe szétterjedt,
és nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. Az erdő csodaszép volt! A fák
ágai kopaszon meredtek az egyre tisztuló ég felé, és elképesztő csodák
rejlettek bennük. Alattam a letaposott föld kihasználatlan lehetőségek
kincsesbányája volt, csak ki kellett aknázni. Egy örökkévalóságig
üldögéltem volna ott kint, és csak élveztem volna a természetet!
Annyira boldog voltam! A szivárványok! Miért gondoltam folyton a
szivárványokra? Mindegy is, a szivárványok fantasztikusak voltak.
És az unikornis! Sugárzó mosolyt vetettem rá, és kinyújtottam a
kezem, hogy megsimogassam. Nem létezett nála tökéletesebb,
pompásabb lény a földön. Az egész további életemet itt akartam
tölteni, rohangálni vele az erdőben, imádni a napot, fürdőzni a
holdfényben és...
A fejemet ráztam, hogy megszabaduljak attól az idióta, pihe-puha
melegségtől, ami szétterjedt bennem.
– Na – mondtam, és eltoltam az unikornis fejét. – Elég legyen!
– Lenéztem a bokámra – időközben teljesen meggyógyult, heg sem
látszódott rajta. Szigorú pillantást vetettem rá. – Most pedig jól figyelj
rám, te bűzlő kis barom! Eszemben sincs veled örök nap- és
holdfényben ugrabugrálni, világos? Azért köszi. –Mosolyogtam,
annyira, amennyi még udvarias volt, de nem bátorító, és
megpaskoltam a fejét.
A kezemet muszáj lesz egy kis fertőtlenítőbe áztatnom.
– Na, akkor megyek is. – Ránehezedtem a bokámra, és elégedetten
nyugtáztam, hogy egy kicsit se fáj. Bár azt az ésszerűtlen vágyat még
most is éreztem, hogy végigtáncoljam a szivárványokat, de ennyit
bőven megért, hogy meggyógyultam.
– Nem gondolod, hogy talán várnod kellene? Kitalálni egy tervet?
Segítséget szerezni? – érdeklődött Arianna.
– Erre nekem nincs időm! Lend már majdnem egy teljes napja a
Sötét Királynőnél van! Te nem is tudod, mire képes az a nő!
– Szerintem beszélned kellene Cressedával!
– Micsoda? Miért? – Hitetlenkedve hunyorogtam. – Egyébként
pedig honnan tudtad, hogy itt van ez az unikornis?
Arianna vállat vont.
Mindig tökéletes volt a szemfestéke, de most elkenődött a
szemkontúrja. A nap már elég erősen sütött ahhoz, hogy áthatoljon az
álcáján, nemsokára ideje lesz bemennie a házba.
– Beszélgettem velük egy kicsit.
– Szóval beszélgettél. – A hangom ugyanolyan élettelen volt, mint a
tekintetem és a szívem.
– Szerintem adnod kellene nekik egy esélyt. Ha meghallgatja őket
az ember, és megtudja, mi mindenen mentek át... nem fair, hogy
elzavarod őket. Te nem tudod, milyen az, amikor az ember mindent és
mindenkit legyilkolna, ami és aki az útjába kerül. Te nem tudod,
milyen egy olyan helyen élni, ahová nem tartozik az ember. –
Kinyitottam a szám, hogy feleljek, de Arianna felemelt kézzel
tiltakozott. – Nem, Evie, te ezt nem tudhatod. Bízz bennem!
Akármennyire hiszed is azt, hogy két világ között állsz, és soha nem
voltál átlagos, a tény az, hogy alapvetően egész normális életet élsz.
Mert életben vagy, többé-kevésbé ember vagy, és ide tartozol. Úgy
alakítod az életed, ahogy akarod. A többieknek viszont egyáltalán nem
itt kellene lenniük, nem erre születtek. Szerintem segítened kellene
nekik. Szükségük van rád.
– Nem. Lendnek van rám szüksége. Minden és mindenki más
hidegen vagy. – Arianna csalódott arcát látva rám tört a bűntudat, és
majdnem maga alá temetett, de igyekeztem leküzdeni. –Sajnálom –
súgtam, sarkon fordultam, és otthagytam őt az unikornissal. Itt már
nem voltak szivárványok.
Kézfogó a srácokkal

A konyhába lépve azt láttam, hogy Jack éppen egy kanalat

egyensúlyoz az orrán.
– Te! – morogtam, és levertem a kanalat.
– Én! – felelte vidáman.
– Te most szépen elviszel engem a tündérbirodalomba, méghozzá
rögtön.
– Jaj, Evie, neked mindig olyan jó volt a humorod!
Elővettem a Budtól kapott csomagocskát a zsebemből, és
kicsomagoltam belőle a rugós kést, aminek tiszta ezüst volt a pengéje.
Fehér markolata gyöngyházfényben csillogott. Nagyon csini volt!
Ráadásul mindenhez passzol. Ki gondolta volna, hogy Bud ilyet is tud
csinálni? Párszor kipattintottam a pengét, hogy ráérezzek a
működésére.
– Tudod, sokkal jobban érezném magam, ha elraknád azt az izét –
szólt Jack, bizalmatlanul méregetve engem.
– Mondok neked valamit. – Visszapattintottam a kést, klassz hangja
volt. – Emlékszel, amikor megpróbáltál megölni, mert nem akartam
kaput nyitni a pokolba?
– Hm, valahogy nem rémlik...
Megint kinyitottam a kést.
– Most, hogy mondod, nagyon halványan emlékszem valamire. Bár
megölni semmiképpen nem akartalak. Nézd a dolgot a másik
oldaláról: talán csak motivációt adtam neked ahhoz, hogy egymagad
is tudj az ösvényen járni! Azt végül is nem akartam, hogy meghalj.
– Ó, nem, erről az oldalról én ezt nem tudom nézni. Másrészt még
most sem tudok az ösvényen tájékozódni. Ha azt akarod, hogy
megbocsássak neked – és hidd el nekem, hogy ezt akarod akkor
szépen teszel nekem még egy utolsó szívességet, és utána
megegyezhetünk abban, hogy soha többé nem látjuk viszont egymást.
Sértődött arcot vágott, de a következő pillanatban újra megjelent az
arcán a szokásos álmosoly.
– Pedig épp most jöttem rá, mennyire hiányzott nekem a kedves,
szikrázó személyiséged.
Elővettem a zsebemből a sokkolóm, és a legmagasabb fokozatra
állítottam.
– Ugye jól értettem, hogy szikrákat emlegettél? Olyanokat
szórhatunk, ha akarod!
Jack a szemét forgatva felállt.
– Figyelj, tudom, hogy még mindig azt hiszed, hogy gyűlöllek, és
régen ez egy icipicit igaz is volt, de én néha nagyon szeszélyes tudok
lenni. Ettől is vagyok olyan sármos. – Széles mosolyt villantott rám, a
kis arcgödrei is megjelentek. – Szóval régen, abban a pillanatban
lehet, hogy gyűlöltelek, de már nem. Azt nem tudom megígérni, hogy
egy napon nem foglak újra utálni, de milyen lenne az élet
meglepetések nélkül? És mivel most éppen nem utállak, csúnya
hasfájást okoznék magamnak azzal, ha téged belevinnélek a
meglehetősen biztos és nagy valószínűséggel szörnyűséges halálba.
– Az esélyeimről nem kérdeztem a véleményed. Csak annyit
akarok, hogy vigyél a Sötét Királynőhöz. Azután megszabadulsz
tőlem, örökre.
– És mi a helyzet a kattant tündérhaveroddal?
Kivettem egy tekercs ragasztót a konyhaszekrény fiókjából.
– Add a kezed, te kis szörnyeteg! Reth miatt meg ne aggódj,
megoldom.
– Felőlem... – nyújtotta a kezét Jack, én pedig megfogtam, próbálva
elhessegetni a félelmet, pedig összeszorult tőle a gyomrom. Legalább
tizenkétszer körbetekertem a ragasztószalagot a csuklónk körül.
– Aú, az ujjaimra még szükségem lesz! Elszorítod a vérkeringésem!
– Valami másodat fogom csúnyán elszorítani, ha megint ott mersz
hagyni az ösvényen. Ez itt legalább ad nekem egy kis
biztonságérzetet, hogy nem fogsz eltűnni.
 Duzzogva nézett le a földre.
– Fel sem merült bennem – motyogta.
A falhoz húztam, ő rátette a szabad kezét, a homlokát ráncolva
összpontosított, majd felvillant egy fényes tündérkapu, szabad utat
mutatva a sötétségbe.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte, meglepően komolyan nézve
rám közben.
Válasz helyett olyan hirtelen rántottam magammal, hogy a
ragasztószalag mélyen belevágott a bőrömbe. Együtt haladtunk. Több
dologra is figyeltem egyszerre: a lépéseinkre, a szabad kezemben
tartott sokkolóra és a zsebemet megnyugtató súllyal lehúzó késre.
– Van valami olyasféléd, amit tervnek lehet nevezni? –érdeklődött
Jack.
– Nem igazán.
– Nem baj, talán még jobb is így. Nem fogsz csalódni, ha
elbaltázod.
– Köszi szépen a bizalmat!
Így lopakodtunk tovább. Jacknek, mint mindig, most is nehézséget
okozott a tündérbirodalomba vezető kapu megtalálása.
– Még valamit el kell mondanom neked, mielőtt esetleg meghalnál,
ami ugye bizonyos fokig elég valószínű. Nem kell elhinned, csak
hallgass meg! Hibáztam. Te... – elhallgatott, nyelt egyet – te voltál a
valaha volt legjobb barátnőm, én pedig kihasználtalak téged. Nagyon
sajnálom. Hidd el nekem, ez többé nem fog előfordulni.
A fejemet ráztam, hogy ne lássam csillogó kék szemében a
komolyságot. Ahogy ő engem manipulált, az egyszerre volt nagyon
alapos és csodálatra méltóan jól megtervezett. Még egyszer ezt nem
hagynám. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy megint cserben
hagyna, ha le tudna lépni anélkül, hogy Reth lenyisszantaná
valamelyik becses testrészét.
– Na – szólt végül, így törve meg a csendet, ami a bocsánatkérése
után telepedett ránk. – Megérkeztünk. Tudod, hogy pontosan hol
akarsz kijutni?
 – Az az érzésem, hogy te nem tudod megmondani, hogy a Sötét
Királynőnek hol van az udvara, vagy hol tartja a foglyait.
– Én egy okos srác vagyok, Evie, és roppantul vigyázok arra, hogy
ne essen bajom. Szóval nem tudom.
Sóhajtottam.
– Akkor valahol az Unseelie-k birodalmában állj meg!
Vállat vont, kaput nyitott, és kiléptünk egy tükörerdőbe. Minden fát
egy erősen tükröződő anyagból formáztak meg, életnagyságban, az
anyag minden barázdája új felületet képezett, és minden levél
pengevékony, csillogó és tökéletes volt. Ezer torz és idegen tükörkép
nézett vissza ránk... nagyon nehéz lesz itt elrejtőzni. Még a föld is
tükröződött. Olyan helyen voltunk, ahol semmi keresnivalónk nem
volt, ezt bárki kiszúrhatta, aki csak félig-meddig jött a közelünkbe.
– Hű, hát itt a hideg futkos az ember hátán – dünnyögte Jack.
– Ja, ez a hely nem épp ideális a lopakodásra. – Tettem egy lépést,
mire a nyikorgó hang végigfutott az egész erdőn, egyre hangosabban
visszhangzott, a végén fülsiketítő lármává terebélyesedett.
Tükördarabkák hasadtak és hullottak le a fákról, végül már csőszerűén
pattogtak ránk. Egy szilánk a kezemre pattanva kis vérző vágást
hagyott maga után.
Kezemet a fülemre tapasztottam, közben akaratlanul magammal
rántottam Jacket, így kiabáltam.
– Menjünk innen! Bárhová, csak el innen! – Visszarántotta a kezét,
és akkorát fordultunk, hogy az émelygés kerülgetett, majd hirtelen egy
város szélén találtuk magunkat. Minden orientációs képességemet
elvesztettem. New Yorkban voltunk. Vagy nem is –ezek a
felhőkarcolók itt nem fémből és betonból voltak. A fém és a beton
jellemzően nem tekergőzik lassan ide-oda. Te jó ég! Ez egy élő,
egymásba fonódó kígyókból álló New York volt, amennyire ezt ebből
a távolságból meg tudtam ítélni. Nem nehéz kitalálni, hogy mennyire
akartam én ezt közelebbről is megnézni –semennyire.
– Nem túl kreatívak – kommentálta Jack a látványt. – Nem tudtak
volna egy új várost megépíteni kígyókból?
 – Most komolyan. New York fantasztikus, tényleg, és ki gondolta
volna, hogy a kígyó ilyen tartós építőanyag, de tényleg csak ennyire
futotta?
– Sajnos igen – felelte Reth, hirtelen bukkanva fel mellettem.
Töprengő arccal szemlélte a várost.
Azon most nem értem rá megdöbbenni, hogy ilyen gyorsan
megtalált minket. Csak a szemem sarkából pillantottam rá: nem
mertem hátat fordítani a kígyóvárosnak, mert mi van, ha a bestiáknak
hirtelen elmegy a kedvük attól, hogy toronyházasdit játsszanak, és
inkább megindulnak felém?
– Nem állíthatsz meg, az elhatározásom megingathatatlan.
– Értem. Nem is tudom megmondani, hányszor kívántam, hogy
lélek helyett egy adag félelmet csempésszek beléd. Neked fogalmad
sincs arról, milyen nehéz életben tartani téged, főleg, hogy folyton az
ellenkezőjét próbálod elérni.
A félelem érzése biztos nem hiányzott belőlem. Ha belegondoltam
abba, hogy nemsokára szemtől szemben fogok állni a Sötét
Királynővel, akkor a légzésen kívül semmi másra nem jutott erőm. De
már nem foglalkoztam vele. A félelem nem ér annyit, hogy törődjek
vele, mert nem változtat azon, amit meg kell tennem.
– Pillanatnyilag nem a saját életem miatt aggódom.
– Lendet itt nem fogod megtalálni. És minél tovább kóborolsz
céltalanul ezen a nyomorult helyen, annál gyorsabban rád bukkannak,
és akkor már biztos semmit sem tehetsz a srácért.
– Ha ennyire a szíveden viseled az életben maradásomat, akkor
segíts inkább! Vigyél el Lendhez, és esküszöm, minden tőlem telhetőt
megteszek azért, hogy élve hazajussak!
– Tudod, hogy seperc alatt haza tudlak vinni.
Felszegtem az állam.
– Te is tudod, hogy mindenáron visszajövök ide, ha akarok.
Reth rám bámult, szívszaggatóan szép arca teljes közömbösséget
sugárzott. Végül alig láthatóan lebiggyesztette tökéletes ajkát, és így
szólt:
 – Nagyon bosszantana, ha meghalnál.
Elhessegettem a lágyan a szívembe lopózó melegséget. Nem
szabad, hogy ilyen érzéseket ébresszen bennem.
– Ez azt jelenti, hogy segítesz?
– Add a kezed!
A sokkolómat a farmerem zsebébe dugtam, elővettem a késem, és
elvágtam a ragasztószalagot, ami Jackhez kötött. Miután az utolsó
ragacsos szürke darabot is sikerült leráncigálnom, az ujjaimat Reth
ujjai közé kulcsoltam, majd meglepve észleltem, hogy Jack megfogja
a másik kezem.
– Neked elmentek otthonról, Blondie. Mással szórakozz! – A tőlem
telhető legbarátságosabb mosolyomat vetettem rá. Végül is segített
nekem, amikor senki más nem akart. Igaz, hogy továbbra is teljesen
kiszámíthatatlan volt, és csak kényszer hatására segített, de ez is több
a semminél.
– Hát nem is tudom. Biztos izgalmas lesz, ha más nem is. Szerintem
végigcsinálom most már veled.
– Komolyan beszélsz? – Szabad, és mégis maradni akar? Úgy tűnt,
mintha tényleg sajnálná, ami történt.
Csibészesen mosolygott.
– Komolyan. Az is lehet, hogy megint gyújtogathatunk egy kicsit.
– Remélhetőleg. – Visszavigyorogtam rá, meg voltam lepve, de
boldogabb is voltam annál, mint amit pillanatnyilag fel tudtam
dolgozni. Ezzel a két teljesen valószínűtlen szövetségessel fogom
Lendet kiszabadítani, vagy belehalni a próbálkozásba.
Talán van ennél rosszabb halál is.
– Nos, akkor hajrá! – szólt Reth, a kígyóváros pördült egyet, és
átadta a helyét... a leglélegzetelállítóbb, legcsodálatosabb helynek,
amit valaha láttam.
Mintha a színek felrobbantak volna. Virágfüzérek borítottak minden
szabad helyet, fölénk fák magasodtak, a legsugárzóbb narancsban,
vörösben és rózsaszínben, amitől minden lágyabbnak, világosabbnak
tűnt. Mintha a szemem végre úgy működne, ahogy eredetileg kellene.
A repkedő pillangók színe a drágakövekre emlékeztetett, és akkorák
voltak, mint a fejem. A szellő édes volt, álmosító, boldogító. Az egész
hely melegnek, csodásnak tűnt, egy kicsit sem volt félelmetes.
Dühödten fordultam Rethhez.
– Hol vagyunk? – Tiszta sor volt, hogy nem oda hozott, ahova
menni akartam. Nem is értettem, hogy várhattam tőle mást.
– Isten hozott a Sötét udvarban! – felelte Reth.
Hoppá, sípjel! Nem ilyennek képzeltem a helyet.
Táncolj velem reggelig!

Körbenéztem a visszataszítóan békés, varázslatos helyen. Nem volt

benne semmi sötét, fenyegető, és kicsit sem volt hátborzongató.
Kivéve, ha az embernek van valami csúnya allergiája, mert akkor a
virágok kellemetlenek lehetnek.
– Biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk? – kérdeztem Retht,
továbbra is kételkedve.
– Igen. – Tekintete ide-oda cikázott, mintha arra számítana, hogy a
bonbonszínű fák közül egy rémisztő lény veti ránk magát üvöltve.
– Hm. Jól van. – Össze voltam zavarodva. Itt lenne az Unseelie-k
főhadiszállása? Az ezüst tóhoz képest, aminek fekete partja volt, az ég
pedig vöröslött felette, innen valahogy hiányzott a félelmetességi
tényező. Képtelen voltam ebbe a virágidillbe képzelni a Sötét
Királynőt, mélyfekete pompájában, ahogy lelkeket szív ki.
– Van ötleted, hol tarthatják a foglyokat?
Reth rámutatott az erdőre.
– Valahol itt a környéken.
– Hogyhogy? Nincsenek börtönök? Vagy ketrecek? Vagy mit tudom
én, láncok?
– Alábecsülöd azt a hatalmat, ami abból következik, hogy valaki
képes az embereket boldoggá és elégedetté tenni. Ha jól rémlik,
amikor még megengedted nekem, hogy melegítselek, te is könnyedén
félresöpörted az alapvető gondokat a kapcsolatunkban.
Duzzogva hallgattam. Ki nem állhattam ezt a fickót! Ellenben igaza
volt. Teljesen mindegy volt nekem, hogy én tizenöt éves vagyok, ő
pedig halhatatlan, ahogy az is, hogy teljesen eltérő fajhoz tartozunk,
vagy az együtt töltött időnk minden percéről ő dönt. Ez a derűs,
meleg, jó illatú hely ugyanezt tette az emberrel. Ki akarna
elmenekülni innen?
 – Keressük meg Lendet, és lépjünk le innen!
Az is lehet, hogy a Sötét Királynő nincs is itt, végül is ez a hely nem
illett hozzá. Talán az egész csak egy hatalmas, bizarr, pillangókkal teli
börtön. Most már csak Lendet kell megtalálnunk, és mindössze
remélhettük, hogy Happyországban nem szerez maradandó
károsodásokat. Jaj, könyörgök, nehogy egy életre megváltoztassák itt!
Egy hatalmas pillangó leszállt a kinyújtott kezemre, és lassan
mozgatta a szárnyait. Ahogy jobban megnéztem a mintáit,
észrevettem, hogy a világító lila és kék rajzolatok miniatűr szemek.
Érdekes álca.
A szemek ekkor pislogtak egyet.
– Azt a sípjel életbe! – kiáltottam, és rémülten megráztam a kezem,
mire az ijesztő rovar elrepült. Jack ingerülten nézett rám.
– Ennek az állatnak szeme volt! A szárnyán!
– Hát persze – felelte Reth idegesen. – Már tudnak róla, hogy itt
vagyunk.
– Remek – mondta Jack, lehajolt, és letépett egy bíborvörös virágot.
Amikor letépte a száráról, a virág halkan felkiáltott. Jack gonoszán
vigyorgott, és elkezdett trappolni a virágágyásban, mint aki
megvadult. Minden egyes lépését halk, de éles kiáltások kórusa
kísérte.
– Lehet, hogy nem kellene a virágokat bosszantani –sziszegtem. –
Keressük meg Lendet, és tűnjünk el innen!
– Mutasd te az utat! – jegyezte meg Reth, láthatóan elege volt már
az egészből.
A homlokomat ráncoltam, és végigpásztáztam a környéket, a
bennünket körbevevő fákat. Úgy tűnt, hogy balra egy ösvény kígyózik
a virágok között az erdő felé. Valószínűleg éppolyan jó volt, mint
bármelyik más. Az ösvény végül is azt jelenti, hogy időnként járnak
arra, tehát remélhetőleg elvezet bennünket... valahová.
Megindultam, Reth és Jack utánam.
– Lehet, hogy tényleg csiszolnom kellene a terveimen.
– Ja, nem akartam megjegyzéseket tenni, de... késő bánat. –Jack a
farmerzsebébe dugta a kezét, és fütyörészett, de úgy, hogy nem volt
semmi dallama. Időnként éberen jobbra-balra pillantottam, de csak az
undok pillangók repdestek mindenhol a fák között, a legnagyobb lelki
nyugalommal.
Egy pillanat, nem összevissza repdestek, hanem minket követtek.
– Követnek minket – figyelmeztettem Retht a rovarrajra.
– Szerintem a jelenleginél jobban nem tudjuk felbosszantani a Sötét
Királynőt – sóhajtott Reth, aztán egy ideig hang nélkül beszélt
magában, mert mozgott a szája, majd kecses félkörívben intett a
kezével. A meleg szellő egy csapásra jéghidegre hűlt, és fagy vonta be
a pillangók szárnyát körülöttünk. Megdermedtek a levegőben, és a
következő pillanatban kővé fagyva, zörögve hullottak a földre.
Reth arcán elégedett mosoly terült szét.
– Mindig is utáltam a rovarokat.
– Ha megunod a tündéréletet, akkor fényes jövő várhat rád a
rovarirtásban.
Egy ideig így baktattunk tovább. A pillangókémek már nem
üldöztek bennünket, a fák ritkultak, majd egy napsütötte tisztás tárult
fel előttünk. A szél halk mormogást hozott, és bájos, de szokatlan
zenét.
– Nem jó – szólt Reth a homlokát ráncolva.
– Mi nem jó? – kérdeztem riadtan, kivettem a sokkolóm a
zsebemből, és előrerohantam. Lend itt van a tisztáson? Mi történt?
Annyira meg akartam találni, hogy a lábaim szinte maguktól táncoltak
előre.
Jack utolért, és megfogta a kezem. Felemelte a kezünket a fejem
fölé, és megforgatott, pontosan a zenére. Forogtam, egyre forogtam, a
hajam csak úgy lobogott, aztán abbahagytam, majd tovább
ugrabugráltam Jackkel.
Nevetett, és én is nevettem, a sokkolóm is a földre esett, miközben
tökéletes összhangban pörögtünk. Olyan ruhát kellett volna viselnem,
ami éppolyan szép, mint a zene, gondoltam, pókselyemből és
pillangószárnyakból, harmatcsepp ékszerekkel. De ez nem volt
érdekes, semmi nem érdekelt, csak az, hogy együtt táncoljunk.
Nem beszéltünk össze, de mégis egyszerre dobtuk le a cipőnket,
kitörtünk a fák közül, és csatlakoztunk a többi táncoló gyűrűjéhez.
Nem ismertem a lépéseket, honnan ismertem volna, de a zene súgott
nekem, elárulta a lábamnak és a kezemnek, mit csináljanak, de főleg a
szívemnek.
Nevettem, még soha nem éreztem ilyen könnyűnek és szabadnak
magam. Kipirultam, egy kéz után nyúltam, aztán újabb és újabb kezek
után. Ugráltam, fordultam-perdültem, felvillanyozott a mozgás miatti
tiszta öröm. Kört alkottunk, majd két körre, háromra osztódtunk, aztán
újra egy nagy kört csináltunk, mindenféle alakzatokat formáltunk, a
táncunkkal történeteket meséltünk.
Becsuktam a szemem, éreztem a meleg napot az arcomon, a szelet a
hajamban, miközben újabb és újabb kezek fogták meg az enyémet, és
forgattak meg. Semmi más nem létezett a számomra,
csak a tánc, a zene és az öröm. A lábaim egyre gyorsabban jártak, a
boldogság dalát írták a földre, egy véget nem érő mesét meséltek.
Nem akartam, hogy véget érjen.
Boldogságtúladagolás

Elfúló lélegzettel nevettem, vagyis mindent elfúló lélegzettel

csináltam, mert egyszerűen képtelen voltam leállni, de nem is
akartam, bár ha akartam volna, se tudtam volna. Minden forgott,
minden csupa nevetés és mozgás volt. A lábaim nem akartak megállni,
fájtak, de közben nem is, nem akartak mást csinálni, csak táncolni,
örökké. Szúrt az oldalam, de mégse, és nem is kapkodtam a levegőt,
hanem nevettem, mert még soha életemben nem voltam ilyen boldog.
Az arcok elmosódtak, minden csupa fény, mozgás, zaj volt. Már
nem tudtam az egyik arcot megkülönböztetni a másiktól, csak a
kezünk volt a fontos, újabb és újabb alakzatokká kapcsolódtunk össze,
a lábunkkal pedig közben az eltéveszthetetlen koreográfiát jártuk. Az
egyik arc ismerősnek tűnt, valami emléket ébresztett bennem, de aztán
újra eltűnt, és a gondolat is vele együtt, a kérdés; nem létezett más,
csak a tánc. Soha többé nem fog más létezni az életemben, csak a
tánc.
Újra kézen fogtak. Forogni akartam, de ezekkel a kezekkel valami
nem stimmelt. Rossz irányba forgattak, és ettől a lábaim, mivel tudták,
merre kell menni, teljesen összegabalyodtak. A lábam ugyanis tovább
mozgott, próbálta visszaadni a történetet, amit a zene mesélt, de ekkor
a kezek a magasba emeltek engem. A lábammal rugdostam,
kalimpáltam a levegőben, kétségbeesetten le akartam jutni a földre,
hogy folytassam. A tánc volt a mindenem. Táncolnom kellett. Ha nem
táncolok, akkor szétesem, mindennek vége lesz, örök sötétség száll le
rám és...
– Neamh – súgta a fülembe egy hang, gyengéd, mint az arany
búzakalászok között fúvó szél. – Találj vissza magadhoz!
A név villámként hasított belém, és kioltotta a kétségbeesett vágyat,
hogy táncoljak. Gyorsan pislogtam párat, és megráztam a fejem. A
fejem, ami kezdett kitisztulni.
– Reth? – Nagyon közel volt az enyémhez az arca, szorosan hozzám
simult, a lábam jócskán a föld felett kalimpált.
– Itt vagy hát.
– Ö, mégis mi az ördög történt itt?
– Hát az ördöghöz nem sok köze van.
Reth leültetett, és a következő pillanatban sírva omlottam össze.
Remegtek az izmaim, a lábaim fájdalmasan görcsöltek.
Rápillantottam a lábamra, és rémületemben felkiáltottam: mindkettő
sebes volt, vérzett, a talpam katasztrofális állapotban volt, tele
hólyagokkal, horzsolásokkal.
– Valakit mintha ismertem volna. Jaj, ne, Lend köztük van? Ő is
táncol? – Abba az irányba fordultam, amerre a táncolókat
gyanítottam, de Reth visszahozott az erdőbe, és a fák miatt csak
annyit láttam, hogy valami mozog a tisztáson. Így, hogy nem vettem
részt benne, a zene hamisan csengett, nélkülözte az ütemet, ritmust, a
kétségbeesés és hisztérikus mozgás egyvelegének tűnt.
– Lend nincs ott, Jack maradt velük. Te maradj itt! –parancsolta
Reth. – Meglátjuk, hogy észhez tudom-e őt téríteni, bár amúgy sincs
túl jól eleresztve ilyen téren.
Halkan sírdogáltam, majd hanyatt feküdtem. Minden izmom fájt. A
lelkemben az őrült tündér exem iránt érzett hálám a mindent legyűrő
fájdalommal harcolt a figyelmemért. A fájdalom nyert.
Egy test puffant a földre mellettem. Valaki olyan hangon
nyöszörgött, mint egy sérült kiskutya. Kinyitottam a szemem, oldalra
fordultam, és Jacket pillantottam meg, az arcát eltorzította a kín.
Éppolyan nyomorultul elbántak vele, mint velem.
– Reth! – A hangom rekedten csengett, a torkom is fájt, mert
annyira hevesen kapkodhattam a levegőt az előbb. – Hogy fogjuk így
Lendet megtalálni? Én nem hiszem, hogy tudok járni.
– Amúgy se lenne tanácsos.
– Nem járkálnak véletlenül errefelé unikornisok? – kérdeztem
reménykedve. Ha egy állatka meggyógyítana, akkor a nulláról
újrakezdhetnénk Lend keresését.
– Így van.
– Az ördögbe ! Mennyi ideig táncoltunk?
– Nem lehet megmondani, legalábbis nem azokban a dimenziókban,
ahogy te megértenéd. Elég sokáig ahhoz, hogy a nyamvadt kis
lelkedet majdnem elvesztetted közben. De nem annyi ideig, hogy ne
tudjalak kihozni onnan. De most komolyan, ti halandók egyszerűen
sosem érzitek, mikor elég.
– Jack? Megértetted?
Jack felsóhajtott, megfordult, és az arcát a virágos fűbe nyomta.
– Mmmmpf.
Igennek vettem.
Vagy legalábbis úgy értettem, hogy nem veszítette el a tánc közben
a lelkét, és majd valamikor helyre fogunk jönni. De ezt nem volt
időnk kivárni.
– Te nem tudsz valamit kezdeni a lábammal? – kérdeztem Rethtől. –
Nem igaz, hogy ez épp most történik. Muszáj megtalálnom Lendet,
méghozzá azonnal.
– Valamit talán igen. Legalábbis járni tudnál utána. De nem fog
tetszeni, és hosszú távon több kár származik belőle, mint haszon.
– Ne dumálj, hanem csináld!
Bólintott, továbbra is vonakodva, aztán tökéletes, keskeny ujjaival
megfogta a lábfejem. Arra készültem, hogy újra átjár a jól ismert
meleg, ami korábban is észrevétlenül betöltött, és majd elkezd égetni
belül, de... köhögnöm kellett, mert metsző hideg járt át. Egy pillanatig
csak hihetetlen fájdalmat éreztem, aztán semmit.
– Muszáj, hogy ez egy ideig kitartson.
A lábamra néztem, olyan volt, mintha finoman csillogó hóval fújták
volna be. Amikor felálltam, a hó is ott maradt a helyén, nem pergett le
rólam, nem olvadt el. Az izmaim továbbra is jajveszékeltek, de
legalább fel tudtam állni, ami azt jelentette, hogy menni is tudok,
azaz: tovább tudom keresni Lendet.
– Köszi! És most Jackkel is csináld meg ugyanezt.
 – Szerintem őt küldjük vissza – felelte Reth, és a pórul járt Jackre
pillantott. Aranyló pillantásába meglepő módon együttérzés vegyült.
– Nem olyan kemény, mint te, és akármilyen önzetlen volt is az
elhatározása, hogy csatlakozik hozzánk, ez nem az ő harca.
Letérdeltem, és elsöpörtem Jack homlokából arany fürtjeit.
Kinyitotta a szemét.
– Egyet meg kell hagyni: mindig is tudtál szórakozni – súgta, és
megpróbált mosolyogni.
– Ja, hozzám képest Disneyland egy temető. Hová akarsz menni? A
szobádba, ahol biztonságban vagy?
– Nem megyek én innen sehová! – tiltakozott motyogva.
– Dehogynem! Ha kicsit összeszeded magad, és tudsz a
tündérösvényen utazni, akkor menj Ariannához. Neki van egy
unikornisa, ő meg tudja gyógyítani a lábad. Mondd meg neki, hogy
majd beszélünk, ha... – megbicsaklott a hangom, de gyorsan
folytattam – ha Lendet megtaláltam, és hazajövünk.
Jack bűntudatos arccal nézett fel rám.
– Tényleg nagyon sajnálom, Evie.
– Tudom, te idióta! Most pedig tűnés!
Kék szemével szomorúan nézett, bólintott, felemelte a kezét, az
oldalára gurult, majd eltűnt a felvillanó fényben.
Felálltam, sóhajtottam, mert minden olyan izmom és ízületem,
amiknek eddig a létezéséről se tudtam, a lehető legfájdalmasabb
módon adott hírt magáról. Néhányszor nagy levegőt kellett vennem.
– Akkor hogyan tovább? – kérdeztem Retht. Bólintott, és
úriemberként a karját nyújtotta, én pedig belekaroltam.
A lábam már nem fájt, ellenben nem is éreztem, és ezért csomószor
megbotlottam a hepehupás talajon. Reth nélkül többször orra buktam
volna, de még vele együtt is lassan haladtunk.
Ahogy így botorkáltunk, az erdő körülöttünk megváltozott: a vörös,
narancs és rózsaszín árnyalatokat mélykék, zöld és lila váltotta fel.
Amikor már biztos voltam abban, hogy a reszkető lábaim egy lépést
sem visznek tovább, újabb tisztásra értünk. Innen nem szólt zene, de
mégis úgy álltam meg, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
Hat embert láttam, pontosabban hat nőt, akik nevetve és énekelve
szórakoztak egy levendulaszínű csobogó patak partján. Majd
kicsattantak az egészségtől, a ruhájukat pedig mintha felhőkből
szőtték volna.
Mindegyikük kisbabát várt.
– Mi ez a... – szólaltam meg, de aztán letaglózott a felismerés.
– Ügy tűnik, hogy a Sötét Királynő nem várt ölbe tett kézzel, hogy
kivel tudja helyettesíteni Viviant – mondta Reth.
– Üres lények – súgtam, és képtelen voltam elvenni a pillantásom a
lányok pocakjáról. Több példány is készült a fajomból.
Boldogságpirulák

Moccanni sem bírtam, csak bámultam a tisztást és a lányokat, akiket

kiragadtak a saját életükből, és idehoztak, kizárólag abból a célból,
hogy újabb üres lényeket, otthontalan lányokat hozzanak létre,
olyanokat, mint én, akik félig halandók, félig meg semmik. –De miért
vannak ennyien? – kérdeztem végül.
Reth felvont szemöldökkel szemlélte a látványt.
– Gondolom, a biztonság kedvéért. Ha az egyik csődöt mondana,
mint ahogy Viviannel történt, akkor a Sötét Királynőnek marad még
néhány tartalékban. A királynő hihetetlenül hatékony. Minden
bizonnyal ez az oka annak, miért hozta ide a lányokat: veled és
Viviannel ellentétben őket szemmel akarja tartani, mert titeket laza
felügyelet mellett hagytak a halandók birodalmában. Bár az egésznek
természetesen nincs sok értelme.
– Muszáj megmentenünk őket.
– Úgy néznek ki, mint akik erre vágynak?
Muszáj volt elismernem, hogy nem. Ez volt a legrosszabb az
egészben. Mindegyik sípjelül boldognak, békésnek tűnt. Az egyik
apró termetű szőkeség szinte csak a hatalmas hasából állt, a
virágágyon feküdt a patakparton, és még álmában is mosolygott.
Émelyítő volt.
– Legalább meg kellene próbálnunk.
Reth a fejét rázta.
– Ha elráncigálod őket innen, abba belehalhatnak. Attól tartok, hogy
jelen pillanatban nem tudunk segíteni nekik. Másrészt muszáj
emlékeztetnem téged arra, hogy nem ezek miatt a szerencsétlen
lények miatt vagyunk itt.
Feldühített és végtelenül elszomorított ezeknek a lányoknak a
látványa, de Rethnek megint igaza volt. Nem miattuk voltunk itt. Ami
korántsem jelentette azt, hogy meg fogok feledkezni róluk.
– Oké – mondtam halk, kifejezéstelen hangon. – Menjünk!
A tisztást megkerülve osontunk tovább. Eleinte féltem, hogy
észrevesznek bennünket, de a várandós lányok annyira fel voltak
dobva, hogy ez nem történt meg. A fák rejtekében egy ideig némán
botorkáltam, de egy idő után nem bírtam tovább, meg kellett
kérdeznem:
– Szerinted ő is ilyen volt?
– Hasznos, ha az ember főnévvel és nem névmással fejezi ki az
alanyt, és a szövegkörnyezetet is egyértelműsíti, mert a hallgató csak
így értheti meg, pontosan mit akar kifejezni a beszélő.
A szememet forgattam.
– Jaj, ne csinálj már úgy, mintha te tudnád a világon a
legvilágosabban kifejezni magad! Anyukámra gondoltam. Szerinted ő
is olyan volt, mint ezek a lányok, amikor terhes volt velem?
– Milyen értelemben?
– Jaj, tudod te azt! Boldog, elégedett...
Reth egy ideig hallgatott, és amikor megszólalt, a hangjából teljesen
hiányzott a megszokott él, csak melegséget éreztem belőle.
– Igen, szerintem az volt.
– Míg el nem hagyta az a fickó.
– Igen.
– De amíg vele voltam, a pocakjában, addig boldog volt. Nem félt,
nem volt magányos vagy dühös.
– Nem tudom elképzelni, hogy ilyen érzései lettek volna.
Bólintottam, mert képtelen voltam megszólalni. Nem tudtam, hogy
jobban vagy rosszabbul érzem magam amiatt, hogy az anyukám örült
nekem, legalábbis addig, míg a rohadék tündérapám cserben nem
hagyta. Talán tényleg egy kicsit jobban éreztem magam, mégis
leírhatatlan szomorúság járt át.
Előttünk hangok hatoltak át a fák között. Megálltam, aggódtam, mi
vár ránk megint.
– Szerinted mi lehet ez? – kérdeztem suttogva Rethtől.
 – Nem tündérhangok.
Továbbmentünk, és a faágak között végül egy kis völgyet tudtunk
kivenni eredeti, vidám színekre festett házikókkal, rendezett sorokban.
A házak körül emberek gyűltek össze.
Tucatnyian.
Emberek, nem tündérek. Megijedtem, de ahogy jobban megnéztem
őket, úgy tűnt, hogy senki nem terhes. Mindenféle bőrszínt láttam,
férfiakat, nőket, a gyerekektől a középkorú felnőttekig. Ügy tűnt,
hogy rendkívül nyugalmas vidéki életet élnek. Az egyszerű, de csinos
ruhába öltözött asszonyok egy közeli patakról hordtak vödörben vizet,
mások kosarat cipeltek élénksárga bogyókkal. A gyerekek nevetve
fogócskáztak a macskaköves utcán.
Mintha visszamentünk volna a múltba, és egy középkori faluban
kötöttünk volna ki. Annyi volt a különbség, hogy ez a középkor úgy
nézett ki, ahogy egy antidepresszáns-kúra után kinézhet: piszok és
betegségek helyett minden csillogott a tisztaságtól, és az emberek
majd kicsattantak az egészségtől.
– De miért vannak itt? – A tündérek azért rabolták el az embereket,
hogy a saját céljaikra – szolgaként vagy rabszolgaként – használják,
vagy hogy szórakozásból megkínozzák őket. Emberrablások ellenben
nem túl gyakran fordultak elő, mert a tündérek többségének
egyszerűen nem volt kedve ahhoz, hogy átruccanjon a halandók
birodalmába. Ennek a közösségnek itt egyszerűen nem volt semmi
értelme így, tündérek nélkül, mindennapi tevékenységeket végző
emberekkel.
– Na, vajon miért lehetnek itt? – kérdezett vissza Reth, de
gúnyosnak tűnt, mintha pontosan tudná a választ. – Újabb csodálatos
példa arra, hogy a Sötét Királynő milyen kreatív és hatékony. Nagy
pech azoknak a szerencsétleneknek, akik részt vesznek benne. –
Elhallgatott, és behúzott egy fatörzs mögé. – Jön valaki.
A fa mögül lopva kikukucskálva láttuk, hogy úgy tizenöt méterre
fény villan, és tündérkapu nyílik. Egy férfitündér lépett ki rajta.
Korábban még nem láttam őt. Magas volt és vékony, igazi
égimeszelő, hullámos, smaragdzöld hajjal. Egy kislányt vezetett kézen
fogva, a kislány pedig egy idősebb nő kezét fogta, a nő kezét egy
kamasz fiú, a kamasz kezét egy... Döbbenten láttam, hogy összesen
húsz ember lépett ki a tündérkapun, szépen rendben, kéz a kézben.
Amikor az utolsó is elhagyta a tündérösvényt, a tündér beszélni
kezdett hozzájuk, és mindenki figyelmesen hallgatta.
Egy páran a falusiak közül – jobb híján nevezzük őket így –szintén
összegyűltek. A tündér biccentett és intett nekik, mire a falusiak
mosolyogva, a karjukat ölelésre tárva odajöttek az újakhoz. Az újak
sorra vegyültek el a tömegben.
Amikor a tündér elment, egy kislány leült a földre, és sírni kezdett,
mire egy kövérkés szőke nő odasietett hozzá, a karjába vette, és
vigasztalón a hátát simogatta.
– Reth, én ezt nem tudom... Kérlek, muszáj mielőbb megtalálnunk
Lendet. Most nem tudok mással foglalkozni, azzal, hogy mi történik
ezekkel az emberekkel. Kérlek, nem tudnál gyorsabban Lend nyomára
bukkanni?
Reth elvonta a tekintetét az emberekről, és felém fordult.
– Mindent megteszek, ami tőlem telik. Csak egy út van, előre.
Annyira kimerült és kába voltam, hogy már a fájdalmat sem
éreztem. A tudatom kikapcsolt, hogy ne kelljen gondolkodnom a
látottakról. Lend. Lend.
A fák színe ekkor újra megváltozott, a hideg színek tiszta fehérbe
mentek át. Fehér lett a törzsük, a lombjuk, a levelek fehér pelyhekként
szikráztak a levegőben. Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjak egyet,
azt hittem, hogy hó, de amikor leszállt, olyan meleg volt, mint egy
csepp napfény.
Utáltam ezt a helyet. Utáltam, hogy ilyen szép, meleg, barátságos,
és a mélyén mégis olyan sok gonoszság rejlik. De mégis mit vártam?
Tündérek. Természetes, hogy így mennek itt a dolgok.
Reth olyan hirtelen állt meg, hogy az érzéketlen lábaim miatt én is
majdnem elvesztettem az egyensúlyom.
– Érzed őt? A királynőt? – kérdezte Reth. A hangja a bennünket
körültáncoló meleg pelyhek ellenére csontig hatolóan hideg volt.
– Ö... – Elnémultam, behunytam a szemem. Igen, éreztem. Olyan
volt, mintha valami húzott volna a semmibe, a boldog felejtés felé,
lüktetett, és minden ütemmel azt kántálta nekem, hogy semmi vagyok,
semmi, semmi... Az övé vagyok, az övé, az övé...
Erősen megszorítottam Reth kezét.
– Félek.
Reth ezüstös hangján nevetett.
– Már épp ideje.
– Kérlek, ne engedd, hogy elveszítsem önmagam, oké? A
legfontosabb cél továbbra is Lend megmentése, de inkább meghalok,
mint hogy elveszítsem magam, és bármi módon őt szolgáljam.
Reth komolyan a szemembe nézett.
– Evelyn, szívem. Ezt sosem hagynám.
Bólintottam, és az ajkamba haraptam. Nem hagyná, ha meg tudja
akadályozni. Ebben az egyetlenegy dologban megbíztam benne.
– Oké. És mégis hogy? Tippek?
– Soha ne feledd, ki vagy!
Visítva felröhögtem, a rettegéstől és keserűségemben.
– És akkor mi van, ha fogalmam sincs róla, ki vagyok?
Reth ingerülten rázta a fejét.
– Gondolatban ismételgesd az igazi nevedet. Hangosan soha ne
ejtsd ki! Akármit csinálj is, a neved ne áruld el a királynőnek!
Ragaszkodj hozzá! Ez segíteni fog.
Vettem egy mély levegőt. Neamh. Neamh. Neamh. Én én vagyok,
és ezt nem veheti el tőlem, ahogy Lendet sem. Újból levegőt vettem,
aztán még egyet, és Lend arcát képzeltem magam elé.
– Oké, mehetünk!
Reth a karjára tette a kezem, hogy belekaroljak, majd együtt
megindultunk a fák között, egyenesen a Sötét Királynő udvarának a
kellős közepébe.
A név hatalma

A fák közül kilépve egy csapat tündér között találtuk magunkat. A

szívem úgy vert a mellkasomban, mint egy ijedt madárka, ami
kétségbeesetten próbál menekülni.
A tündérek úgy gyűltek egy középpont köré, mint a műholdak, és ez
a középpont a Sötét Királynő volt. Én egy drágakövekkel kirakott
aranytrónt vagy valami hasonlót vártam, de ő egy hatalmas, mélylila
liliomon ült. A ruhája ezúttal minden elképzelhető színben ragyogott,
mint egy prizma, fekete olajként csillogó haja meztelen
alabástromfehér karjára omlott, szinte táncolt, mintha önálló életet élt
volna. Jobbján és balján egy-egy tündér állt. Az egyiknek éjfekete
haja volt, és ugyanolyan színű szeme. A szeplői világítottak, mintha
fényből lettek volna, csillagként szikráztak a bőre alatt. A másik a
pihehajú volt a központból, akit szabadon engedtem, és most a
főellenségem oldalán tért vissza.
És ott volt ő is... Lend! A szám elé kaptam a kezem, nehogy
véletlenül felkiáltsak örömömben. Itt van, megtaláltam! Teljesen
mozdulatlanul feküdt a Sötét Királynő lábánál, a valódi alakjában,
azaz szinte láthatatlanul a ruhája alatt. De az nem lehet, hogy... nem,
nem lehet halott, az nem lehet. Nekem végem, ha örökre elveszítem
őt. Halkan olyan hangot adtam ki magamból, mint egy sebzett állat, de
ekkor észrevettem, hogy finoman megmozdul, a keze megrándul, mire
belőlem egy fojtott sóhaj tört fel. Életben van! Ki tudom szabadítani!
– Ó! – szólt a Sötét Királynő, és a figyelmem azonnal visszairányult
rá. Talán mégsem tudom kiszabadítani Lendet. Próbáltam kerülni a
királynő fekete szemét, feneketlen mély pillantását, és inkább magas,
sima homlokára meredtem. – Az üres lény tehát eljött hozzám.
A hangja úgy járt át, mintha horogra akadtam volna, ami a hátamba
fúródott és előrerántott. A lábam az akaratom ellenére mozgott.
Megint.
– Gyere csak közelebb, gyermekem!
Szőröstül-bőröstül lenyel, ezt egyszerűen tudtam, éreztem, de nem
érdekelt. Hogy merülhetett fel bennem, hogy bármit is tehetnék
ellene? Nem volt jogom arra, hogy itt legyek, sőt a létezésre sem. A
Sötét Királynő mindenki felett, az egész teremtés felett áll.
Nevetséges leegyszerűsítése lett volna a dolgoknak, ha azt mondom,
hogy ő több nálam. Mindennél és mindenkinél több. Egy istennő.
Az én istennőm is. A lába elé fogom vetni magam, imádni fogom
őt, minden kérését teljesítem, mindent, hogy a közelében lehessek,
hogy benne feloldódjon az ürességem, feloldozzon alóla.
Megbotlottam a saját jéghideg lábamban, térdre estem, és
lehorzsoltam a tenyerem. Megfordítottam a kezem, és az élénkvörös
vércseppekre bámultam.
A vérem.
Én.
Neamh. Neamh. Neamh. Én.
Mély levegőt vettem, felálltam, és döbbenetemre közvetlenül Lend
elé kerültem. Igyekeztem leplezni az érzéseimet, úgy néztem rá a
királynőre, mint aki rászorul a segítségére, és imádja őt.
Engedelmességet tettetve még a fejemet is lehajtottam.
Bár nem láttam a Sötét Királynő arcát, éreztem, hogy diadalittasan
mosolyog.
– Áldozatul ajánlod nekem ezt a játékszert? – kérdezte. Nehezemre
esett nem reagálni, amikor Reth szólalt meg közvetlenül a hátam
mögül.
– Igen, úrnőm! Kérlek, vedd hálám szerény jeléül azért, hogy a
létezésem folytatódhat. – Hazudott, és csak remélni tudtam, hogy a
királynőnek nem tűnt fel.
Hosszú, jégre emlékeztető fehér ujjával megütögette a térdét.
– Létezhetsz, legalábbis egy ideig. De csak azért, mert az árulásod
nagyobb fájdalmat okoz a nővéremnek, mint amekkorát a halálod.
Most pedig térjünk át rád – mondta, előrehajolt, és az ujját begörbítve
magához hívott. A fejem felemelkedett, mintha valami láthatatlan
fonálon húznák.
A királynő oldalra billentette a fejét, úgy, ahogy Rethnél is
annyiszor láttam. Csodaszép volt, alig bírtam ránézni.
– Mit hoztál nekem felajánlásul? Milyen ajándékkal győzhetnél
meg engem arról, hogy ne végezzek veled itt helyben? Már semmi
szükségem nincs rád. Néhány év csupán, és szabadok leszünk.
Kétségbeesetten kutattam az agyamban valami válasz után. Zsebre
tettem a kezem, és megfogtam a késem, mintha az megmenthetné az
életem. Természetesen nem adhattam neki, szánalmas ajándék lett
volna. A királynőt nem hozták lázba a tárgyak, ő hatalmat akart.
Hatalmat.
Hirtelen remény ébredt bennem, és a szemébe néztem.
– A nevemet tudom felajánlani.
Az arca dermedt lett, aztán bíborvörös ajka halvány mosolyra
húzódott.
– A valódi nevedet?
Buzgón bólintottam, majd Lend mellett előreléptem.
– Igen. De először téged kérlek valamire.
A mosolya eltűnt, olyan volt, mintha felhő takarta volna el a napot.
Bár valamelyest visszanyertem az önuralmam, semmit nem kívántam
jobban, mint hogy visszakerüljek a kegyeibe, olyan volt ő nekem,
mint a nap.
– Te kérni merészelsz tőlem?
– Engedd szabadon Lendet! – bukott ki belőlem. – Engedd el, és
elárulom neked a valódi nevem. Mindent megteszek, megnyitok
minden kaput, amelyiket csak akarod, és a tied leszek örökké.
Nem is pislogott, úgy nézett velem farkasszemet, és tudtam,
másodpercek múlva megint elveszítem az önuralmam. De ez nem
történhet meg, semmiképpen, ha működni fog a tervem.
– Üres lény létedre felettébb önfejű vagy – jegyezte meg
előrehajolva. – Nekem te nem dirigálsz. Örömömet leltem ebben a
fiúban, olyan szép, mint az üveg. Mit gondolsz, olyan törékeny is?
Szívesen kiderítenéd? – Lend felé nyújtotta a kezét, mire Lend
álmában halkan nyöszörgött.
– Nem! – kiáltottam, mire a Sötét Királynő vigyorgott.
– Megtartom őt, te pedig szépen megmondod a neved, ha kedves az
életed. Meglehet, hogy utána mégis végzek veled.
Kipislogtam a könnyeimet, bólintottam, és kinyitottam a szám.
– A neved csak rám tartozik – figyelmeztetett a Sötét Királynő.
Közelebb hajoltam hozzá, ő pedig hosszú, elegáns nyakát lehajtotta,
hogy a füle közelebb legyen a számhoz. Behunytam a szemem, a
közelében ugyanis keveredett bennem a félelem, az öröm és a
fájdalom. Nem érdemeltem meg, hogy ennyire a közelében legyek, és
ez az utolsó alkalmam rá. El akartam süllyedni a sötétségében, és soha
többet nem akartam kijönni belőle.
Kihúztam a kést a zsebemből, és a nyakába döftem.
Felsikoltott, a kiáltása visszhangzott körülöttünk a tisztáson,
villámok villództak az égen, és besötétedett. Hátratántorodva
belebotlottam Lendbe, és ráestem.
– TE OTT! – kiáltottam a pihehajúra mutatva, akit egyébként alig
láttam a sötétben és a forgatagban. – Segíts nekem, megígérted!
Támadd meg a Sötét Királynőt, és tartsd addig sakkban, míg le nem
lépek innen!
A tündér szemében harag villant, mint aki legszívesebben megölne
valakit, és nyújtott karral felém lépett. Ezzel választ is kaptam a
kérdésemre, hogy kötik-e még az NPEH-parancsok. Csukott szemmel
vártam a halált, de mivel nem fonódtak kezek a nyakam köré, ezért
újra kinyitottam a szemem. A pihehajú a trón mellett állt, a Sötét
Királynő fölé hajolt, és sírva egyre mélyebbre tolta a kést a torkába.
– Úrnőm – sikítozta a tündér mélységes fájdalommal, rémülten –,
királynőm, annyira sajnálom! – hajtogatta, és közben egyre mélyebbre
nyomta a kést.
Én letérdeltem, átöleltem Lendet, és felkiáltottam:
– Reth! Vigyél el minket innen! Gyorsan!
Erős kezek ragadtak meg, fény villant, ami szinte kirántott
bennünket a tündérbirodalomból a tündérösvények vigasztaló
sötétségébe.
Kiadós szundi

Lendet átölelve a földre rogytam. Pislognom kellett a hideg

napsütésben. A kocsibejáró kavicsa Lendék háza előtt a térdembe
fúródott, de nem érdekelt.
Visszajöttünk. Sikerült.
Felnéztem Rethre. Mivel háttal állt a napnak, ezért a napfény
glóriaként világított a feje körül, ahogy a szentek körül szokott.
– Köszönöm – mondtam, és könnyek gördültek le az arcomon.
– Köszönöm !
Kinyújtotta a kezét, hogy egy hajtincsemet a fülem mögé dugja,
aztán lehajolt, és megérintette Lend homlokát. A keze után nyúltam,
de szó nélkül sarkon fordult, és elment.
– Evie? Evie! Ó, te jó ég, Lend, te is itt vagy? – Arianna viharzott
felénk, de gyorsan visszafordult, és berohant a házba. Kiabált valamit,
aztán visszasprintelt, nyomában Daviddel.
– Jól van? Mi történt?
A fejemet ráztam, aztán bólintottam, fogalmam sem volt, mit
mondjak. Csak annyit tudtam, hogy Lend itt van, velünk van.
Biztos drágán megfizetek azért, amit a Sötét Királynővel tettem.
Egy olyan egyszerű fegyverrel, mint egy ezüstbicska, őt nem lehet
megölni, csupán időt nyertem vele. Időt, aminek egyébként mindig is
híján voltam. Mit számít, ha még egy pár tündér az életemre tör? Nem
érdekelt, hiszen visszakaptam Lendet. Készen állok rá, ha a királynő
bosszút akar állni.
Dávid átvette tőlem Lendet, és igaz, némi erőfeszítés árán, de
bevitte a házba. Arianna felsegített engem, mire felkiáltottam a
fájdalomtól. A lábaim kiolvadtak.
– Mit műveltél? – kérdezte döbbenten, de én csak a fejemet ráztam,
és a karjára támaszkodva Dávid után sántikáltam. Lend mellett a
helyem.
A házban véres nyomot hagytam magam után a hajópadlón,
lerogytam a kék kanapé mellé, amin Lend feküdt. Továbbra is
egyenletesen lélegzett, mintha mélyen aludna.
– Szerinted jól van? – kérdeztem súgva Dávidtól, aki láthatólag
ugyanannyira aggódott, mint én.
– Biztos. – Dávid ekkor bátor arcot vágott, és mosolyogva mellém
térdelt. – Evie, amit a fiamért tettél... nem is tudom, hogy... köszönöm.
– Átölelt, én pedig a vállába fúrtam az arcom.
– Muszáj volt visszahoznom.
Éreztem, hogy bólint, bár tudtam, hogy annyira félt, mint én. Egy
pillanatra megengedtem magamnak, hogy hozzábújjak, elképzeljem,
hogy az apukám, aki helyettem is erős, ha nekem már elfogyna az
erőm. Nagyon vágytam Raquelre. Lishre. Az anyámra, akit nem
ismertem. De ebben a pillanatban el tudtam hitetni magammal, hogy
Lend apukája is elég.
– Evie, valamit muszáj csinálnunk a lábaddal – szólt Arianna,
amikor eleresztettem Dávidét, és háttal nekidőltem a kanapénak.
– Eléggé fáj. De most ne engedjünk unikornist a házba. Soha nem
tudnánk megszabadulni a bűzétől.
Kényszeredetten nevettünk. Arianna és Dávid felajánlotta, hogy
kivisz az unikornishoz, de én leintettem őket. Amíg Lend nem ébred
fel, én el nem mozdulok mellőle. A fejemet a feje mellé hajtottam a
kanapéra. Nemsokára felébred. Most már muszáj.
– Szerinted Cresseda segíthetne? – kérdeztem Dávidét.
– Lehetséges. Megyek, megkérdezem – bólintott Dávid, és elsietett.
– Na, mesélj, hogy csináltad! – kért Arianna, és leült mellém, lábát
az enyémnek támasztotta.
– Fogalmam sincs. Jack tényleg segített, de aztán megsérült, és haza
kellett küldenünk őt. Reth is segített. Nélküle semmit nem tudtam
volna elintézni. Egy igazi hős volt, akár hiszed, akár nem.
– Egyszer minden elkezdődik.
– Mondasz valamit.
 A pillantásom a táskámra siklott a szoba túlsó végében, és
megkértem Ariannát, hogy hozza ide nekem. Ahogy kivettem a
mobilomat, észrevettem, hogy Carleetól több nem fogadott hívásom
és SMS-em érkezett. Az utolsó így szólt: Hol vagy? Meg ideges a báli
előkészületek miatt, már el kellett volna küldened neki mailben a
terveket. Anyu folyamatosan karácsonyi dalokat hallgat. Ments meg,
kérlek! Vásárolnom is kell. Némi habozás után így válaszoltam: Lend
nincs jól. Elég komoly a helyzet. Felhívlak, ha jobban lesz.
Jaj, bárcsak mielőbb fel tudnám hívni Carleet! Most is azonnal
válaszolt, mint mindig, és felajánlotta, hogy hoz Lendnek levest.
Bárcsak ennyi lenne az egész!
Felnéztem, és Donnát láttam Daviddel bejönni. Donna rendszerint
vidáman ugrándozva járt, de most mintha veszített volna a
lendületéből. Bűntudatom lett. Egyszer se gondoltam Karira, Nonára
vagy Grnlllllre. Most pedig, hogy visszahoztam Lendet, minden rám
zúdult, amit korábban félresöpörtem.
– Donna, Kari... – Képtelen voltam befejezni a mondatot. Donna
bátran, szívtépő szomorúsággal mosolygott vissza rám, és a fejét
rázta.
– Annyira sajnálom. És Nona?
– Korai lenne bármit is mondani – közölte Dávid tapintatosan, de
nem tűnt túl reménykedőnek a hangja. – Levisszük Lendet a tóhoz.
Összegyűlt ott pár paranormális, talán tudnak nekünk segíteni, vagy
legalábbis mondanak valami hasznosat. Cresseda is látni akarja.
Dávid Lend térde és háta alá nyúlt, fújtatva felemelte, majd kisétált
vele az ajtón.
– Tudnátok segíteni? – kértem Ariannát és Donnát. A két oldalamra
álltak, én pedig a vállukba kapaszkodtam. Donna válla keskeny, erős
volt, Ariannáé hihetetlenül törékeny. Szinte féltem, hogy összetöröm,
ha túl nagy súllyal ránehezedem. De nem volt más választásunk.
A fákhoz érve a lábam már annyira fájt, hogy nem tudtam, hogy
fogok eljutni a tóig.
– Sajnálom – sóhajtottam. – Nem megy. Hol van az unikornis?
 – Valószínűleg lent a tónál. Menjek előre, és hozzam ide? –kérdezte
Arianna.
– Szabad lesz? – szólalt meg a hátam mögül Reth, és a következő
pillanatban már fel is emelt, mintha pihekönnyű lennék, és a szokott
eleganciájával megindult velem az ösvényen. Arianna és Donna
gyorsan lemaradt.
– Reth... – Elakadt a szavam, de vettem egy mély levegőt. –
Sajnálom.
– Pontosan mit is?
Vállat vontam.
– Kezdhetjük azzal, hogy azzal fenyegetőztem, hogy megöllek!
– Kiváló példa, bár, őszintén szólva, a gyilkossági fenyegetéseidet
inkább aranyosnak és viccesnek tartottam, mint félelmetesnek.
A szememet forgattam.
– Jól van, értem. Mindenesetre tényleg segítettél nekem, amikor
senki más nem tudott, és azzal is tisztában vagyok, hogy Lend
nélküled nem lenne itt. Szóval köszönöm. – Vállára hajtottam a fejem,
és mintha alig észrevehetően megingott volna, de aztán ugyanolyan
könnyed léptekkel haladt tovább, mint előtte. Felemeltem a fejem,
tekintetemmel a tavat kerestem.
– Miért csináltad? Miért segítettél nekem? Végül is te nem vagy oda
Lendért.
Arany hangja olyan pompásan meleg volt, mint mindig,
beborított, mint egy puha takaró, és megvédett a csípősen hideg
decemberi levegőtől.
– Nem, de te igen, te butuska.
Bólintottam. Lehet, hogy valamivel vissza kellett volna vágnom, de,
őszintén szólva, fogalmam sem volt, mivel.
Kiértünk az erdőből. A tónál egyre több paranormális és elementál
gyűlt össze. A víz továbbra is be volt fagyva, de a szélén volt egy
lyuk, ahol bugyborékolt a víz. Gőz szállt felfelé.
Dávid rám nézett, és a fejét rázta.
– Útközben egy pillanatra azt hittem, hogy felébred, de aztán
mégsem. – Finoman letette Lendet a lyuk elé a partra, mire Cresseda
is megjelent egy gejzírben.
Reth igyekezett olyan szögben tartani engem, hogy jól lássak
mindent. Az unikornis, ez az aranyos kis szutykos jószág trappolva
közeledett, és azonnal munkához látott, kezelésbe vette a levegőben
kalimpáló lábaimat. Én, amennyire csak tudtam, Cressedára
összpontosítottam, hogy ne gyűrjön le újra a szivárvány, napfény,
pillangó, holdfény, boldogságfelhő, amivel az unikornis körülvett.
Egész jól ment, bár újra és újra meg kellett ráznom a fejem, hogy
megszabaduljak az arcomon szétterülő bárgyú, nyálas mosolytól.
Cresseda hangja ezúttal nélkülözte a szokott nyugalmat, inkább vad
hegyi patakokra, dühös áradásokra és cunamikra emlékeztetett.
– Mi történt az áruló királynőnél?
Felemeltem a kezem.
– Öö... egy kést nyomtam a torkába. Azt hiszem, nem tetszett neki.
Cresseda bólintott, tiszta vonásai kegyetlen élességgel tükrözték
vissza a napot, szinte fájt ránézni.
– Biztosíthatlak a hálámról, Evelyn.
– Lend helyrejön? – kérdeztem fojtott hangon.
Cresseda Lend felé nyújtotta a vízkezét, és majdnem egy teljes
percig nem mozdult, hallgatott. Végül bólintott. A hangjában az
árapályok melankóliája csengett.
– Velünk van még.
Kifújtam a levegőt, mert eddig visszatartottam. Lend meggyógyul.
Meggyógyul! Megérte az egész.
Jeleztem Rethnek, hogy tegyen le. Letett. A lábamat még sebesnek
éreztem, ami meglepett. Persze nem volt olyan vészes a helyzet, mint
korábban, de legutóbb az unikornis teljesen meggyógyított. Reth felelt
a kérdésemre, pedig ki sem mondtam hangosan.
– Attól tartok, hogy a kezelésem több kárt okozott, mint használt,
ahogy mondtam is neked. Az unikornis varázslata az enyémmel nem
tud versenyezni.
Vállat vontam.
 – Nem baj. Azt tettük, amit tennünk kellett. Egyszer csak rendbe jön
a lábam.
Cresseda Reth felé biccentett.
– Világos udvar fia, nem mindent bocsátottam meg neked, de
köszönöm a fiam érdekében nyújtott szolgálataidat. Bízom benne,
hogy soha többé nem használod a fiam igazi nevét, és nem árulod el
senkinek.
– Így találtad meg Lendet? – kérdeztem. Felnéztem Rethre, aki
valamiért kerülte a tekintetem. Természetesen volt értelme, hogy
Cresseda elárulta neki Lend igazi nevét (még ha korábban nem is
sejtettem, hogy Lendnek van ilyen). Reth a valódi nevem birtokában
engem is bárhol és bármikor megtalálhat.
Ráadásul azonnal.
– Egy pillanat – szólaltam meg, amikor hirtelen összeállt bennem a
kép. – Hiszen te egyből megtalálhattad volna Lendet.
Pontosan tudtad, hol van, amikor Cresseda megmondta neked a
nevét. Tehát a mi kis kitérőnk a tündérbirodalom szörnyűségei felé... –
Behunytam a szemem, és a fejemet csóváltam. Hát persze. Reth nem
önzetlenül segített nekem. Azt akarta, hogy lássam, mi történik a Sötét
udvarban, hogyan ártanak ott az embereknek. Azt akarta, hogy azt
tegyem, amit a Világos udvar és a paranormálisok akarnak. Az egész
csak egy próbálkozás volt, hogy manipuláljon. Mint mindig.
Tündérszag

Evelyn!- szólított meg cresseda, de gyorsan félbeszakítottam.

– Megint összefogtatok? – A tekintetem végigsiklott a tóparton
összegyűlt paranormálisokon: fókatündérek és bansheek, egy törpe,
egy szilf és néhány más lény, akiket nem volt kedvem alaposabban
szemügyre venni. – Ti tényleg kockára tettétek Lend életét azért, hogy
bebizonyítsátok nekem, mire képesek az Unseelie-k? Mintha már
réges-rég nem tudtam volna, hogy mifélék! Tisztában vagyok vele,
milyen szörnyűek! Egyszerűen nem fogom fel, hogy te is... – vádlón
Cresseda vizes mellkasa felé mutattam, ahol a lelke fénylett – képes
voltál erre! A saját anyja! Lend a Sötét Királynőnél minden egyes
percben veszélyben volt! Ki tudja, mit tett vele a királynő!
Cresseda a fejét rázta, a vízcseppek úgy repültek róla szerteszét,
mint a folyékony fény.
– Én csak megmondtam Rethnek Lend nevét, és arra kértem, hogy a
lehetőségeihez mérten segítsen.
A szememet forgattam.
– Mivel Rethnek vannak mindig a legjobb ötletei arra, hogy lehet
nekem segíteni. – Felemeltem a csuklóm. Még mindig ott díszelegtek
a hegek, amiket akkor szereztem, amikor megpróbált az akaratom
ellenére több lélekenergiát áramoltatni belém. –Nagyszerű húzás,
mondhatom. Ahhoz képest, hogy örök idők óta létezel, nem tanulsz
valami gyorsan. A tündérekben nem szabad megbízni! Soha! Főleg
nem benne!
Oké, most azzal ne foglalkozzunk, hogy én is bíztam benne.
Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy lehettem annyira hálás
neki, hogy megbocsássak.
– Azon az ösvényen mentünk, amelyiken kellett. – Reth
határozottan beszélt, nem tűnt úgy, hogy bármit is bánna.
 – És ki mondja meg, melyiken kellett? Ne, ne válaszolj! Dávid,
vissza tudnánk vinni Lendet a házba? Fázom, és nem tetszik itt a
társaság.
Arianna gyengéden a vállamra tette a kezét. Nem is vettem észre,
hogy mögém lépett.
– Lend hazakerült, és csak ez számít.
Leráztam a kezét. Kimerültem, össze voltam törve, és ráadásul
annyira, de annyira vágytam arra, hogy Lend felébredjen végre.
– Maradj még, légy szíves, üres lény, és hallgass meg bennünket! –
kérlelt egy gyönyörű driád, akinek a bőre az álcája alatt mohazöld
volt. Nagy, barna szemével könyörgőn nézett rám.
– Evelynnek hívnak. – A hangom megbicsaklott. Nem bírtam
elviselni a szemükben a remény és szomorúság keverékét, nem tudtam
magamra venni az egész paranormális világ terheit. Nagyon
keményen megdolgoztam a saját életemért. Találnak majd egy másik
megoldást. Én nem vagyok üres lény, már nem. Évié vagyok.
Dávid sóhajtott.
– Előremennél, és áthoznád a kanapéra Lend párnáját és takaróját?
Lent jobban szemmel tudjuk tartani. Mindjárt visszaviszem őt a
házba.
– Oké.
Sarkon fordultam, és a ház felé sántikáltam. Még sebes volt a
lábam, és jéghideg, de nem érdekelt.
– Hé! – szólalt meg Arianna mögülem. Én megszaporáztam a
lépteimet, de ő futva utolért, majd tartotta velem a lépést. – Evie,
miért nem hallgatod meg legalább őket? Láttad, milyen ocsmány
dolgok történnek a tündérbirodalomban! Te véget tudnál vetni
ezeknek!
– Igen, láttam. Te viszont az előbb azt kérdezted, mi történt a
lábammal, ugye? Azon a kis kiránduláson történt, amire Reth magával
vitt, és amit csak azért szervezett, hogy megnyerjen magának és a
tündérbarátainak. Rávegyen arra, hogy azt tegyem, amit ők akarnak.
Láthatólag csak az jár a fejükben, hogy erőszakkal olyanná tegyenek,
amilyennek szerintük lennem kéne. Csakhogy én nem vagyok a
tulajdonuk!
– És az, hogy egy trükkel vett rá arra, hogy megnézd, mi folyik ott,
változtat azon, milyen szörnyűségeket láttál?
Dühösen ráztam a fejemet. Próbáltam elhessegetni a lányok képét a
fejemből, akik áldott tudatlanságban éldegéltek, és nem tudták, hogy
üres lények nőnek a hasukban, és a Sötét Királynő csupán
keltetőgépnek használja őket. Az emberek is eszembe jutottak persze,
akiket fogva tartott a tánc. És a falusiak. Elrabolt életek, olyan lények
tették tönkre őket kényük-kedvük szerint, akiknek egyáltalán nem
szabadna itt lenniük.
Ezeket a lényeket én örökre el tudnám küldeni innen.
De hisz ez nem lehet az én felelősségem!
Arianna a karomra tette a kezét, és megállított.
– Figyelj rám! – mondta halkan, de határozottan. – Valaki, oké,
éppenséggel egy olyan valaki, akit te nem kedvelsz, azt akarja, hogy
tegyél meg valamit az ő kedvéért. De ez még nem jelenti azt, hogy ez
nem lehet a te döntésed. Ugyanúgy lehet helyes vagy nem helyes. És
ha jól döntesz, akármi lesz is az, akkor is a te döntésed marad,
mindegy, ki akarja, hogy ezt tedd. Nem kényszeríthetnek rá. De te
dönthetsz róla.
A kezembe temettem az arcom, és vettem egy nagy levegőt.
– Időre van szükségem. Félek. Az egésztől. Meg kell várnom, míg
Lend magához tér. Látni akarom, hogy jól van, csak utána tudok ezen
gondolkodni.
– Oké. – Átölelt, és a homlokát hozzáérintette az enyémhez. –De
ígérd meg, hogy gondolkodsz rajta! Túl sok évet pocsékoltam arra,
hogy csak azért tegyek meg dolgokat, mert a szüleim ellenezték, és a
végén meghaltam. Tudom, miről beszélek. Ígérd meg nekem, hogy
megfontolod a dolgot!
– A szavamat adom – mondtam elhaló hangon.
Magához szorított, aztán eltolt magától.
– Na, gyere, ágyazzunk meg Lendnek a kanapén, aztán pedig futás a
zuhany alá! Tiszta tündérszagod van, csak úgy árad belőled a virág-,
nap- és alattomos manipuláció szag!
– Úton idefelé már tényleg azt hittem, hogy felébred. Elkezdett
mocorogni, és váltogatta az álcáit. Most már biztos nem tart sokáig. –
Dávid fáradtan rám mosolygott. Én csak bólintottam.
Aztán felmásztam a kanapéra, hátammal Lendhez simultam, fejemet
az álla alá hajtottam. Karját a derekamra tettem, vigasztaló volt érezni
a súlyát.
Majdnem elaludtam, amire sürgősen szükségem is volt, amikor
Ariannát hallottam káromkodni.
– Te mégis hogy kerülsz ide?
– Evie jól van? – kérdezett vissza Jack suttogva.
– Igen, minden rendben.
– Tényleg megcsinálta. Nem semmi. – A hangjából csak úgy sütött
a döbbent csodálat.
– Ja. Lyukat fúrt a Sötét Királynő torkába!
Jack fújtatott.
– Hajjaj, ez nagyon gáz!
– Nem újdonság... De neked is megsérült a lábad? Menjünk ki, ne
ébresszük fel Evie-t.
Halkan kiosontak, én pedig elaludtam.
– Sikerült? – súgta Vivian. Minden sötét volt, ködös, a hangja
távolinak tűnt. Egyébként mindig mellettem ült, és teljesen
valóságosnak tűnt.
– Hazahoztam Lendet. – Körbefordultam, de sehol nem láttam
Viviant.
– Klassz csaj vagy. – Elégedettnek tűnt a hangja, de egyre
távolodott.
– Hol vagy?
– Nem tudom.
– Nem tudnál idejönni? Hiányzol. Bárcsak téged is úgy vissza
tudnálak hozni, mint Lendet!
Már alig hallottam, mintha egyre távolabb sodródott volna.
 – Miért kívánsz ilyesmit? Nem kellene.
– De így van. Hová mész, Viv?
– Nem tudom, te butus. Most pedig aludj végre!

Ébredéskor teljesen ki volt száradva a szám, a torkom fájt, a

gyomrom pedig bosszúsan korgott elhanyagoltságában.
Megszorítottam Lend kezét, amit továbbra is a hasamon tartott, de
nem reagált.
Óvatosan legurultam a kanapéról. Egy ideig néztem őt, biztos
akartam lenni benne, hogy még alszik és lélegzik.
– Ébredj fel, légyszi! – súgtam neki, és vágyakozó csókot nyomtam
a homlokára. – Mielőbb, rendben?
Sóhajtottam, és grimaszolva kiosontam fájó lábaimon a konyhába.
Dávid hűtője nem volt annyira tele, mint azokban az időkben, amikor
a csillapíthatatlan étvágyú Lend még itthon lakott. Fogtam egy szelet
bagettet, és leroskadtam a pulthoz egy székre.
Mennyi idő múlva ébred fel Lend? És ha soha nem tér magához?
Nem.
Erre nem szabad gondolnom, mert ha erre gondolok, akkor lehet,
hogy bekövetkezik. Fel fog ébredni, nemsokára. Felnéztem a
mennyezetre. A vallásnak nem volt nagy szerepe az életemben, de egy
dologban teljesen biztos voltam, mégpedig abban, hogy rajtunk kívül
léteznek más dolgok is. Az ember nem hordhatja magában a legjobb
sellőbarátnője lelkét anélkül, hogy ezzel ne lenne tisztában.
– Hahó, univerzum! – Halkan, tétován szólaltam meg. – Ha hallasz,
akkor intézd el, hogy a barátom felébredjen. Ha megteszed, esküszöm,
bármire hajlandó vagyok cserébe. Kapukat nyitok, segítek az összes
paranormálisnak, és nem ítélem el azokat az embereket, akik
klumpában járnak. De segíts, ébreszd fel őt! Kérlek!
– Na, kit látnak szemeim? Jó reggelt, napsugár! – hallatszott
mellettem Jack hangja.
Rémülten egyenesedtem ki, Lend pedig ízes káromkodásba fogott.
– Evie hol van? Mit csináltál vele? – károgta rekedt, álmos hangon.
 Köszönöm, univerzum! Örömömben felvisítottam, lebucskáztam a
székről, és bevertem a csípőmet a konyhaasztalba. Megtántorodtam,
de sikerült megtartanom az egyensúlyom, és a nappaliba rohantam,
ahol azt láttam, hogy Lend feje eltűnik a kanapé támlája mögött.
– Lend, hát feléb... – A kanapé mögé rohantam, de aztán földbe
gyökerezett a lábam. Lend álca nélkül és öntudatlanul feküdt ugyanis.
– Lend? Lend! – Mellé térdeltem, a vállát ráztam, először gyengéden,
aztán erősebben. Nem reagált.
Felálltam, megfordultam. Jack állt velem szemben, zavartan nézett
bennünket.
– Mit csináltál vele? – kiabáltam rá.
– Semmit! Felébredt, és mint mindig, most is ki akarta törni a
nyakam. Teljesen egészségesnek tűnt. Aztán megjelentél te, és puff.
– Ha valamit...
Jack felemelte mind a két kezét.
– Evie, esküszöm!
Leültem a kanapé szélére. Lend odagurult hozzám, hasa a hátamnak
simult.
Nagyon vicces, kedves univerzum!
Egy kis távolság

A térdemhez ütögettem a fejem, a szívverésem ütemére. Muszáj,

hogy újra magához térjen. Muszáj. Az elmúlt tizenöt órában
folyamatosan itt ültem mellette, a földön ülve ettem, még aludni se
mertem elmenni, hátha pont akkor ébred fel, és én nem vagyok
mellette.
Egyszer csak gyengéd érintést éreztem a vállamon.
– Evie, pihenned kellene.
Homályos tekintettel néztem fel Ariannára.
– És ha közben tér magához?
– Itt maradok vele, és ha a szempillája is megrezdülne, azonnal
szólok, oké?
– A kanapé mellett is tudok aludni.
– Te is tudod, hogy nem, és túl nagy is itt a zaj.
Igaza volt. A házban csak úgy nyüzsögtek a paranormális lények.
Szinte mindenki beugrott, vámpírok, vérfarkasok, akiket Dávid az
illegális szervezetén keresztül ismert, és mind felajánlotta a segítségét.
Éjszaka, sötétben különösen nagy volt a forgalom, ilyenkor jobban
titokban lehetett tartani a dolgokat. Dávid barátai mellett egy csomó
fura alak is itt lófrált, például egy driád, akit folyton azon kaptam,
hogy az ablakon keresztül figyel bennünket.
Rajta kívül volt még egy sárkány, akinek sajátosan magas hangja a
fákon keresztül is elért hozzám. A bansheek kántálva válaszoltak rá,
aminek a hallatán legszívesebben levetettem volna magam a
legközelebbi szikláról, vagy egy, két méter mély gödörbe ástam volna
el magam, és nemcsak néhány órányi alvásra, hanem örökre.
Igen, itt lent nem lehetett pihenésre gondolni.
– Megígéred, hogy szólsz?
Arianna bólintott, és felsegített. Utoljára megnéztem Lend arcát,
hátha látok rajta bármilyen felébredésre utaló jelet, de semmi. Adtam
neki egy röpke csókot, és sóhajtva trappoltam fel a lépcsőn.
Alig értem fel, amikor Arianna kiabált:
– Evie! Evie!
Annyira hirtelen fordultam meg, hogy megbotlottam, legurultam a
lépcsőn, és ütődött, de boldog kupacként értem le.
– Lend?
– Evie? – kiabált vissza rekedt hangon.
Nevetve tápászkodtam fel, és kanyarodtam be a nappaliba.
Még épp láttam, hogy eltűnik az álcája, és visszazuhan a kanapéra.
– Ne! – sikoltottam, előrelendültem, és próbáltam megtartani a fejét.
– Ne! Ne aludj el!
Arcomat a mellkasába fúrva a pólójába kapaszkodtam.
– Ébredj fel, légyszi, ébredj fel!
Hallottam, hogy Arianna halk léptekkel távolodik, majd hirtelen
megáll.
– Evie, menj ki a nappaliból!
– Micsoda? Hogyhogy? És ha újra felébred?
– Menj ki a szobából! A konyhába, az előszobába, bárhova!
– Ari, de én...
– Menj már! – ripakodott rám. Én ránéztem, megtöröltem a
szemem, felálltam, és a konyhába vonultam. Ari bedilizett volna?
– Arianna, mi történik itt? – kérdezte ekkor Lend. Megfordultam, és
visszarohantam a nappaliba, mire Lend összeroskadt.
Minden reményem elillant. Nem, nem, ez nem lehet. Ránéztem
Ariannára, és ő bólintott. Megfordultam, gépiesen visszamentem a
konyhába. Lend felébredt.
– Most csukjuk be mind a ketten a szemünket! – kiáltottam le a
lépcsőről. Én meg is tettem, és a falat tapogatva lejöttem a nappaliba.
– Nem jó – mondta Arianna. – Megint elaludt.
– Te jó sípjel! – kiáltottam, kinyitottam a szemem, és nagyot rúgtam
a falba.
Dávid együttérzőn a vállamra tette a kezét.
 – Legalább felébredt – mondta kedvesen.
Próbáltam bólintani, de nem ment. Mégis mi jó van abban, ha még
egy szobában se lehetünk? Ha fal választ el minket, akkor felébred, de
ha közeledem, akkor azonnal beindul a szundi.
Görnyedt vállal mentem ki, és leroskadtam a legalsó lépcsőfokra az
előszobában.
– Evie! – kiáltott Lend.
– Igen?
– Nem sikerült, ugye?
– Nem.
Legalább tudtunk egymással beszélni. Az előbb már röviden
beszámoltam neki a tündérbirodalomban történtekről és arról, hogy
hoztam őt ki onnan. Ő nem sokat mondott arról, hogy vele mi történt,
de akárhányszor a Sötét Királynőt említette, megtört a hangja.
Annyira szerettem volna átölelni és megnyugtatni, hogy már minden
rendben.
De ha megölelem, akkor már nem hall.
Másrészt pedig semmi nincs rendben.
– Ettél vagy ittál valamit a tündérbirodalomban? – kérdeztem, és
kimerültén megdörzsöltem a szemem.
– Már mondtam, hogy nem. Ismerem a szabályokat. Semmihez nem
értem hozzá. Nem is voltam sokáig a tudatomnál, mielőtt a királynő...
elaltatott. Jól fel tudok idegesíteni fontos embereket.
Prüszkölve nevettem, mert eszembe jutott, hogy őrjítette meg
Raquelt is, amikor bezárták a központba. Raquel, hát te hol vagy? Már
rég hívnia kellett volna. Lassan tényleg kezdtem aggódni. Miért nem
kerestem meg a központban?
A fejemet csóváltam, és átkaroltam magam.
– Ez így van. Nagyon kellemetlen tudsz lenni. Ez volt mindig is az
egyik legvonzóbb tulajdonságod.
Annyira szerettem volna látni a mosolyát, mert most biztos
mosolygott. A mobilom jelzett, újabb SMS. Természetesen Carleetól.
Tökéletes báli ruhát találtam neked. Nagyon csini. Az egyik vesédet el
kellene adnod érte, de megéri! Hívj fel, légy szí, beszélnünk kell a
színekről és a díszítésről! Az ujjam a hívógombra vándorolt, de aztán
szomorúan félretettem a mobilom. Nem foglalkozom a bállal addig,
míg nem intézem el, hogy a barátommal együtt mehessek oda. Úgy,
hogy közben egyikünk sem alszik.
Sóhajtva felálltam.
– Megyek, megkeresem Retht.
– Micsoda? Miért?
– Talán lenne valami ötlete. Szerintem a királynő megátkozott
téged, Lend. Reth talán meg tudja mondani nekünk, milyen átok ez,
vagy hogy tudjuk visszacsinálni. – Remélhetőleg ő tudja. Tényleg
nem volt az igazi, hogy csak egy falon keresztül tudtunk beszélni
Lenddel. Elég volt arra gondolnom, hogy esetleg soha többé nem
láthatom őt, és már...
Erre nem szabad gondolnom.
– Ne menj egyedül! – kért Lend aggódó hangon.
– Magammal viszem Jacket.
– Szuper, vidd a másik pszichopata ismerősödet, hogy megtaláld az
elsőt.
Nevetve a szememet forgattam. Annyira szívesen beletúrtam volna
a hajába.
– Lazulj el! Eddig mind a ketten normálisan viselkedtek. Bizonyos
mértékig.
– Ariannával menj !
– Akkor Jack marad veled.
Hallgatás.
– Rendben. De tudd, hogy mekkora áldozatot hozok érted.
– Tudjátok, hogy már itt állok egy ideje, ugye? – kérdezte Jack
felvont szemöldökkel. A folyosó és a nappali között állt az
ajtófélfának dőlve.
– Tudjuk. De nem zavar minket. Nemsokára jövök, remélhetőleg
valami megoldással.
Arianna is kijött a nappaliból, és adott nekem egy dzsekit.
Felhúztam a cipzárját, nagy ívben megkerültem a nappali bejáratát,
majd kiléptem a bejárati ajtón, ki a felhős éjszakába.
– Van valami fogalmad arról, hogy találjuk meg azt a jóképű
őrültet? – kérdezte Arianna.
– Remélem, a tó körül lófrál, az állatsereglet maradékával.
– Egy próbát megér. – Ahogy leléptem a teraszról, egy csodásán
meleg kéz kulcsolódott az enyémbe. Szúrós pillantást vetettem Rethre.
– Engem keresel?
– Honnan veszed? – Gyanakvóan hunyorogtam. Hallgatózott volna?
– Annyira érzem, hogy szükséged van valamire, szívem. Mindig
megérzem.
Sóhajtottam.
– Meg tudod gyógyítani a barátom?
Mosolya világított a sötét éjszakában.
– Tényleg okosabb lehetnél annál, hogy egy tündértől kérj
szívességet.
Összeáll a csapat

Reth is megfigyelte, hogy Lend pontosan abban a pillanatban veszíti

el az eszméletét, hogy én belépek a szobába.
– Érdekes. – Ez volt az egyetlen megjegyzése.
– Valami tündérvarázslat, nem? Tudod hatástalanítani?
A szemében visszatükröződött a nappali meleg fénye.
– Attól tartok, hogy ezzel a problémával a királynőmhöz kell
fordulnunk.
– Te nem tudod helyrehozni?
Némi hezitálás után ajakbiggyesztve a fejét rázta.
Leroskadtam a fal mellett, és bánatosan néztem Lendre. Karja
lelógott a kanapéról, száját csücsörítve arcát a párnába nyomta.
Legszívesebben mellé ültem volna, de semmi értelme nem lett volna
megsimogatni. Annyira vágytam arra, hogy ő érintsen meg engem!
Korábban nem figyeltem, milyen gyakran ér hozzám, de most szinte
fájt a hiánya. Minden porcikám belefájdult, hogy csak néznem volt
szabad.
Gondolkodnom kellett. A tündérbirodalomba nem megyek vissza,
az egyszer biztos, és nem látogatom meg Reth királynőjét.
Még akkor sem, ha ő a „jó” udvar felett uralkodik, ugyanis az ottani
tündérek is gonoszak egytől egyig. Az ő udvara hagyta, hogy az én
gonosz, alkoholista apám (vagyis pontosabban a szénsavfüggő apám)
tönkretegye az anyámat azért, hogy én megszülessek, és aztán teljesen
el is felejtsen. Tőlük én biztos nem fogok segítségért könyörögni.
De mi lehet az oka annak, hogy Reth nem tudja hatástalanítani a
varázslatot? Hirtelen támadt egy ötletem, mire örömömben
összeütöttem a tenyerem, és felugrottam.
– Te azért nem tehetsz semmit, mert más tündérfajhoz tartozol.
Nekünk egy Unseelie kell!
 – Szerintem... – kezdte a mondókáját Reth, de én félbeszakítottam.
– Ha a Sötét Királynő átkozta el, akkor egy sötét tündérre van
szükségünk!
Jack éppen kézen állt a szoba közepén, úgy nézett fel rám.
– Na, ez óriási! Nem akarsz újra elugrani a Sötét udvarba? Ha
nagyon kedvesen kéred őket, talán nem nyírnak ki téged.
– Fogd be! – Dühödt pillantást vetettem rá, és elkezdtem fel-alá
járkálni. Egy Unseelie-re volt szükségünk, de olyanra, akit tudok
irányítani. A pihehajút nem tudnám még egyszer rávenni arra, hogy
segítsen, másrészt valószínűleg már meghalt, vagy valami annál is
rosszabb történt vele, azok után, amit a parancsomra a királynőjével
tett. Az új nevét se tudtam, illetve a másik tündérét se, akit
felszabadítottam. Nevekre volt szükségem.
– Raquel! Vele kell beszélnem! – Megkeresem őt, segítek neki, ha
bajban van, meggyőzöm arról, hogy végleg hagyja ott az NPEH-t,
aztán felhasználjuk az összes birtokában lévő tündérnevet, hogy
segítsünk kendnek. A konyhába viharzottam, Dávid épp az asztalnál
ülve telefonált. Kétségbeesetten próbálta egész nap a régi kapcsolatain
keresztül kideríteni, hol van Raquel, és hogy tudnánk vele kapcsolatba
lépni. Meghatott az aggódása. Úgy tűnt, pontosan tudja, milyen sokat
jelent nekem Raquel.
– Dávid!
Felemelt ujjal jelezte, hogy várjak, és feszülten figyelt. Hirtelen
teljesen elfehéredett, mire én is rosszul lettem. Akárki volt is a vonal
túlsó végén, biztos nem jó hírrel szolgált.
Hallottam, hogy Lend a szomszédban felébredt.
– Lassan piszkosul kezdem unni – mormogta.
Dávid széktámlájára támaszkodtam, és idegesen ringatóztam előre-
hátra.
– Oké, köszönöm – mondta Dávid, elvette a fülétől a mobilt, és úgy
nézte, mint aki nem tudja, mire való.
– Megtaláltad Raquelt? Biztos egy kamu megbízatással elküldték a
világ végére, ugye? – Legalábbis ebben reménykedtem. Annié X. Y.
áthelyezhette őt egy félreeső helyre, a világ túlsó végére, hogy ott
végezzen valami idióta munkát, koboldokat őrizzen vagy hasonló. De
Reth segítségével biztos vissza tudjuk hozni.
Dávid hangja megtörtnek tűnt, és olyan halkan szólalt meg, hogy
még a szomszédos szobában se lehetett hallani.
– Egy zárkában csücsül.
– Micsoda?
– Pert indítottak ellene, árulással vádolják. Ma este hétkor lesz a
tárgyalás. – Kezébe temette az arcát.
– Nem, ez nem lehet! – suttogtam. Nem gondoltam volna, hogy
még az eddigieknél is jobban összeszorulhat a gyomrom, de igen.
Raquel tényleg pácban van. Miattam. Legalább tudom, hol van. Fáradt
agyam lassan szortírozott a tervek között, hogyan szabadíthatnánk ki,
közben Lend, Jack és Arianna beszélgetésére füleltem a nappaliból.
Ők még nem tudtak arról, hogy mi történt Raquellel.
Dávid újra a telefonjáért nyúlt, majd hirtelen felállt, és kiment a
konyhából.
A lépcsők ismerősen nyikorogtak a léptei alatt.
– Cserélhetnénk szobát? – kiabált Lend. – Éhen halok.
– Csinálok neked valamit enni! – mondta Jack, és vidáman
ugrándozva bejött a konyhába.
– Te tudsz egyáltalán főzni? – érdeklődtem. Teljesen jogos volt a
kérdés, mivel ő nem hagyományos élelmiszereket fogyasztott, és csak
a tündérbirodalomban ehetett. Jobbnak láttam volna, ha nekem segít,
elvisz Raquelhez, akárhol van is. A központban pedig még nálam is
jobban tájékozódik.
– Ne becsüld alá sokoldalú képességeimet!
– Ne aggódj emiatt! – Sóhajtottam. – Lend, hátramenjek, hogy te be
tudj jönni a konyhába?
– Légyszi. Nem is sejtettem, milyen szívás lehet az élet.
Próbáltam mosolyogni, de nem nagyon ment. Kimentem a hátsó
ajtón, az ég már az új nap beköszöntét hirdette. Hirtelen beugrott,
milyen nap is van. Az egymásba folyó napok és éjszakák miatt a
központban és a tündérbirodalomban elvesztettem a tájékozódási
képességemet, de hirtelen rájöttem, hányadika van.
Boldog karácsonyt, Évié!
Futva megkerültem a teraszt, fájós lábam és a hideg miatt is
grimaszolva, majd a bejáraton berohantam. Soha nem fogok rajongani
a télért. Egyetlen jó dolog volt a központban, hogy ott legalább
egybefolytak az évszakok.
Felugrottam a kanapéra, összekuporodtam egy sarokban, és
élveztem, amit még Lend melegéből éreztem. Még jellegzetes
illatából is maradt valamennyi a párnákon, friss volt és hűvös, mint
egy patak, ami egy zöld erdőn száguld keresztül.
Arianna továbbra is a foteljában üldögélt, és maga elé bámult a
maga megszokott ijesztő módján. Nem mozdult meg, nem is vett
levegőt, alig látszott, hogy él, vagyis nem halott. Örültem, hogy nem
akart beszélgetni, mert nekem se volt kedvem. Muszáj kitalálnom
valamit, hogy tudom kiszabadítani Raquelt.
– ...te meg mit keresel itt? – hallottam Lend hangját, ami
egyértelműen fenyegetően csengett.
– Életed legjobb omlettjét készítem. Csak kicsit legyél még
türelemmel. – A hallgatást csak a képzeletem segítségével tudtam
kitölteni. Lendet úgy láttam magam előtt, mint aki a kezével mutatja,
hogy gyilkolná meg Jacket. – Lassan a testtel! – szólalt meg újra Jack.
– Mégiscsak kimentettem a mi aranyos kis Evie-nket a központból, és
segítettem neki eljutni a tündérbirodalomba, hogy kiszabadítson
téged.
– A mi aranyos kis Evie-nk az én aranyos kis Evie-m. Ezért most
mindent bocsássunk meg, és felejtsünk el neked, vagy mi?
– Nem kell – kiáltottam. Vajon fogunk valaha normál hangerővel is
beszélgetni? – De kezdetnek jó.
– És a kezdetet egy omlettel fogom megkoronázni – közölte Jack – ,
amit ha megkóstolsz, mindent meg fogsz nekem bocsátani!
– Biztos, hogy nem eszem a főztödből – utasította el Lend.
Behunytam a szemem, és hallottam, hogy kinyitja a hűtőt, és a
kelleténél hangosabb fiókhúzogatást is hallottam. Úgy tűnt, hogy én
elég nagyvonalúan adok második esélyt olyan embereknek, akik
engem el akartak tenni láb alól. Először Vivian, most Jack.
Reth viszont nem fog újabb esélyt kapni. Soha.
Bár ha úgy vesszük, ő volt az egyetlen hármuk közül, aki nem
próbált kinyírni. De mindegy. Vivian és Jack mentségére szolgált,
hogy a viselkedésük a közveszélyesség határát súrolta: őrültek voltak,
és tündérek nevelték fel őket. Vivian ezt a határt jócskán túllépte, és
több száz paranormálist nyiffantott már ki. Nem egy egyszerű határ
volt ez.
– Van egy kis gondunk – mondtam.
– Micsoda? – kérdezte Lend.
– Van egy kis gonduunk! ! – kiabáltam.
– Hallottam. Azt akartam kérdezni, hogy mi az.
– Rájöttem a megoldásra! – avatkozott közbe Jack.
– És mi az? – Csupa fül voltam.
– Csengettyű!
– Micsoda? – kérdeztük Lenddel kórusban.
– Vegyél Evie-nek egy macskanyakörvet egy csengettyűvel. Így
mindig hallanád, ha jön. Gyorsan el tudnál menekülni, és nem aludnál
el egyből.
Tompa puffanás hallatszott, majd Jack felháborodott kiáltása:
– Aú !
– Az a gond – mondtam – , hogy az NPEH pert indított Raquel
ellen, és én biztos nem fogom hagyni, hogy örökre lecsukják. –Mégis,
hogy merték ezt megtenni az én Raquelemmel? A félelmem egyre
inkább dühbe csapott át. Az egy dolog, hogy elektrosokkoltak. De ha
azt képzelik, hogy megúszhatják, hogy elítélik a valaha volt legjobb
munkatársukat, akkor óriásit tévednek.
– Hol van? – kérdezte Jack.
– A központban – felelte Dávid, aki épp a lépcsőn jött lefelé. Lend
félbeszakította.
– Neked ehhez semmi közöd, Jack – mordult rá.
 – Hidd el nekem, hogy örülni fogsz, hogy bevonhatsz. Ha jól
tudom, én vagyok itt az egyetlen, akinek fegyelmi ügyben volt már
ilyen bírósági meghallgatása. Pontosan ötször. Reméltem, hogy
elérem a hetet, az a szerencseszámom, de sajnos túl korán elváltak az
útjaink az NPEH-val.
Ezzel eldőlt. Vidám egy csapat leszünk. Egyébként idén azt
terveztem, hogy új karácsonyi hagyományokat indítok el. Valami
egyszerűt, például elolvasom A Grincset. Fát díszítek. Mézeskalácsot
sütök. Megrohamozom a központot, és kimentem azt a nőt, aki
majdnem olyan, mintha az anyukám lenne. Ünnepi ételt készítünk.
Sípjel boldog ez a karácsony.
A piros topánkám nélkül

– Ennél pocsékabb ötlet nem létezik! – kiabálta Lend a csukott ajtó

mögül. Arianna közben az utolsó fürtjeimet dugdosta be a barna
paróka alá.
– Mostanában rengeteg ilyennel tudok szolgálni, de a legutóbbi
nélkül egyikünk most nem lenne itt.
– Na, legalább a külsőd tökéletes a szerepedhez! – jelentette ki
Arianna hátralépve egyet, hogy megcsodálja a művét. Elegáns, fekete
üzleties nadrágkosztümöt viseltem, blúzzal. Fehér blúzzal! Utáltam az
egészet. Hozzá jött még a túl sötét haj, a kihúzott szemöldök, amitől
az amúgy is ijesztően sápadt bőröm még fehérebbnek tűnt. Nem dúlt
bennem a lelkesedés, de muszáj volt áldozatot hozni.
Jack az ágyon feküdt, a fejét oldalt lelógatva, így az arca egyre
vörösödött, ahogy egyre több vér áramlott belé. Ahhoz képest
elképesztően unottnak tűnt, hogy nemsokára egy agyonbiztosított
nemzetközi titkos szervezet épületébe szándékozott betörni.
Bebújtam a kedvenc körömcipőmbe, tettem egy lépést, majd
elvágódtam.
– Aú! – Leráztam a cipőt a lábamról, és megdörzsöltem a fájós
lábamat. A körömcipőt elfelejthetem. Kezdett elegem lenni! A Sötét
Királynő amúgy is az ősellenségem volt, de azzal végképp biztosította
az első helyet a kivégzési listámon, hogy miatta nem vehettem fel egy
magas sarkút. Meg vannak számlálva a percei.
De most még más dolgom van. Vetettem egy utolsó, vágyakozó
pillantást a magas sarkúak kupacára, amiket Jack áthozott a
lakásomból, és kelletlenül a másik kupac felé fordultam. Egy
egyszerű, fekete balerina mellett döntöttem.
Tompa puffanást hallottam, mintha Lend az ajtóba verte volna a
fejét.
 – Ez őrültség. Hagyjátok, majd apu megoldja. Mindenkit felhívott,
akiről tudja, hogy még az NPEH-nál dolgozik, és...
Az ajtóhoz mentem, és a fejemet az ajtóra hajtottam, mintha az lett
volna az egyetlen akadály közöttünk.
– De ez nem segít rajtunk. Az NPEH már nem az, ami régen volt.
Teljesen más emberek irányítják, akik nem ismerik a tréfát. Én viszont
tudok Raquelnek segíteni. Ö is megtenné értem ugyanezt. Korábban
meg is tette.
– Egyszerűen nem értem, mire lesz jó, ha bevonulsz oda és...
– Ó, szívesen be is ugranék oda! Hopp! Sokkal viccesebb lenne,
mint bevonulni.
– Evie, én komolyan beszélek! Hiszen most jöttél ki onnan! Megint
kapnál egy elektrosokkot, és nyomkövetőt tennének rád.
– Kétlem, mivel most tündérerősítéssel megyek, tudod! – Az
ablakhoz léptem. Reth a kertben állt a kiszáradt barna gyepen. Úgy
festett, mintha ő lenne a tavasz és a napfény istene, aki menthetetlenül
eltévedt. Felnézett rám, bár fogalmam sem volt róla, honnan tudta,
hogy én pont ebben a pillanatban fogok kinézni az ablakon. Ijesztő ez
a fickó.
Beleborzongtam, de farkasszemet néztem vele. Nyakig benne
voltam a slamasztikában, és tudtam, hogy a tervezett akció után még
inkább az adósa leszek. Biztos, hogy hamarosan törlesztenem kell
neki, ami nem lesz az ínyemre.
Az ajtó megrázkódott, mert Lend belerúgott.
– Egyvalami még annál is rosszabb, hogy az NPEH-ba mész,
méghozzá az, hogy csak Jack és Reth fog védeni téged.
– Ők ketten tartoznak nekem ennyivel.
– Így van – mondta Jack, felállt, és kicsit megingott. Megrázta a
fejét, hogy helyreálljon a vérkeringése. – Másrészt biztos vagyok
abban, hogy Reth fenyegetése, miszerint lenyesi a kezeimet, ha nem
segítek Evie-nek, továbbra is érvényes. Ha káoszt kell okozni az
NPEH-ban, abból én nem maradhatok ki. Ez a kedvenc időtöltésem.
Lend újra belerúgott az ajtóba, ezúttal keményebben.
 – Embereket is szeretsz egyedül hagyni a tündérösvényen.
– Jaj, csak egyszer csináltam ilyet, és örökké ezen lovagol
mindenki! Kapásból legalább öt olyan dolgot tudnék felsorolni, amik
ennél csúnyábbak voltak, és az elmúlt évben követtem el őket.
Vállára tettem a kezem.
– Lehet, hogy így nem fogsz ám visszakerülni a kegyeinkbe.
Rezgett a mobilom a komódon, mire rávetettem magam, abban a
kilátástalan reményben, hogy esetleg Raquel az, és az egész akciót
lefújhatjuk. Talán kiengedték! Talán... Á, nincs ekkora szerencsém.
Carlee írt: OMG, megismerkedtem egy sráccal, annyira cuki! Kicsit
idősebb nálam. Iszonyú boldog vagyok. Hú, ez a karácsony! HÍVJ
VISSZA! Halványan elmosolyodtam, és azt kívántam, bárcsak tényleg
felhívhatnám, és elhalmozhatnám a kérdéseimmel! De sajnos előbb
megint ki kell szabadítanom valakit, akit szeretek. Írj légyszi inkább!
Most nem tudok beszélni. Puszi! Egy nap rendbe jön az életem, és újra
jó barátnő leszek.
Az ajtógomb elfordult.
– Veletek jövök.
Az ajtóhoz rohantam, és visszanyomtam.
– Semmi esetre sem! Nem ráncigálhatunk végig téged a központon
eszméletlen állapotban. Másrészt nekem itthon van rád szükségem. Ha
bármi rosszul sül el, én nem bírnám ki, ha még neked is bajod esne!
– Egy pillanat! Szerinted az teljesen oké, ha nekem esik bajom? –
kapcsolódott be Jack a beszélgetésbe.
– Igen – vágtam rá, kórusban Lenddel és Ariannával.
– Jó, hogy ennyire egyetértetek – dünnyögte Jack.
Lend újra rángatni kezdte az ajtógombot.
– És ha neked esik bajod?
– Jártam már a tündérbirodalomban, és megkéseltem a Sötét
Királynőt. Ezután már kismiska egy irodai betörés a kormány
épületébe.
– Ugye a mostani tervedben nem kap szerepet a késed?
Nevettem.
 – Dehogy. A bicskámat amúgy is a torkában hagytam. Arra
gondoltam, hogy most rohangálni fogok a központ folyosóin, mint
egy őrült, és mindenkinek behúzok egyet, aki szembejön, míg egy
tinilány el nem kap a sokkolójával – ugrattam Lendet, és kedvesen
megkopogtattam az ajtót.
– Ha tényleg ki akarod szabadítani Raquelt, akkor szükséged van
rám. Te nem tudsz alakot váltani, én viszont igen. Ha tényleg azt
akarod, hogy a titkos küldetésed sikeres legyen, akkor miért hagyod
otthon a legfontosabb titkos fegyvered?
– Én, mert te...
Könyörgőn néztem Ariannára, de ő csak vállat vont.
– Igaza van.
– Az ördögbe! – kiáltottam, és belebokszoltam a levegőbe. Hát
persze hogy igaza van. Raquel szabadsága megér annyit, hogy minden
erőnket bevessük, és Lend is hozzátartozott ehhez, ha nem is szívesen
ismertem el.
– Nem lenne semmi gond, ha elküldted volna az összes tündért a
pokolba, ahogy én akartam – közölte Jack ingerült hangon.
– Komolyan fel akarod emlegetni azt a napot? – kérdezte Lend, és
még az ajtó sem tudta tompítani a hangjából érződő fenyegetést.
– Na, mi lesz? – Jack tapsolt egyet, és rám vigyorgott. –Készen
állunk? Akkor hogy menjünk?
– Szerintem én Rethszel megyek, és...
– Vele te nem mész sehová! – kiabált Lend.
– Jó, akkor Jackkel megyek...
– Abba se megyek bele.
Kínomban nevettem.
– Jó, akkor háromszor egymáshoz ütöm a sarkam, és azt mondom:
A központ most minden vágyam, a központ most minden vágyam, és
hopp, már ott is vagyok!
Lend néhány másodpercig hallgatott.
– Rethszel talán nagyobb biztonságban vagy. – Mintha
összeszorított szájjal beszélt volna. – Jacket jobban szemmel tudom
tartani.
– Alig várom, hogy együtt lehessek Lenddel! Ez áll a
kívánságlistám élén. Nem találunk ki magunknak valami saját
kézfogást? –kérdezte Jack, közben félretolt engem, kinyitotta az ajtót,
mire Lend eszméletlen állapotban a földre rogyott. – Hát ilyet! – Jack
vigyorgott, de a szeme villámlott. – De kár! Pedig úgy szeretem
hallgatni!
– Nagyon vicces. Vigyázz rá, érted? Nem hiszem, hogy Raquel a
vasszárnyban lenne, mert akkor hallott volna engem kiabálni.
Mindenhol keresd, ahol csak szerinted lehet. Bárhová bezárhatták. Két
óra múlva találkozunk Raquel régi irodájában, függetlenül attól, hogy
kiderítettünk valamit vagy sem.
Jack bólintott, de nem nézett rám, hanem folyamatosan bökdöste a
lábával Lendet.
– Ja, és emlékszel, ugye, hogy Reth mit csinál a kezeddel, ha nekem
bajom esik? Ez most Lendre is vonatkozik. Vigyázz rá! Különben...
Vetettem még egy utolsó hosszú pillantást Lendre. Jó lett volna
megérinteni, de tudtam, hogy ettől csak rosszabbul érezném magam,
hiszen nem tudná viszonozni. Arianna sok szerencsét kívánt nekünk.
Lesétáltam a lépcsőn, kint Reth már tárt karokkal várt. Kezében
tartotta a sokkolómat: a strasszkövek csillogtak a reggeli napsütésben.
– Elvesztetted a tündérbirodalomban. Kár lenne elválasztani
benneteket egymástól!
Megfogtam hű barátnőmet, és kajánul azt reméltem, hogy lesz
alkalmam használni.
Az S terv

Tényleg sejtelmed sincs, hol van Anne irodája? –kérdeztem

morcosán, a sebeimet nyalogatva, és irigyelve Jacket, mert neki
teljesen helyrejött a lába. Már egy órája a központban voltunk, de
semmire sem jutottunk. Mivel nem nézhettem be mindenhova Raquel
után kutatva, ezért arra gondoltam, talán az lenne a legjobb, ha Anne
irodájában kutatnánk át az iratokat.
– Lehet, hogy meglep, de nem szoktam foglalkozni olyan emberek
irodáival, akiket nem is ismerek, és akik nem is érdekelnek – felelte
Reth.
– Azt hittem, hogy szörnyű bosszút forralsz az NPEH ellen, mert
annyi ideig parancsolgattak neked.
– Te láttál már olyat, hogy valaki a nevemet ellenem használta
volna fel? A jelenlévőket kivéve, természetesen.
A homlokomat ráncoltam. Egy sarkon kilestem a folyosóra, ami
szokás szerint teljesen üres volt. Eddig az egész akció sokkal kevésbé
volt idegtépő, mint amennyire vártam. Reth a legnagyobb lelki
nyugalommal haladt előre, nem is kellett megállnia vagy idegesen
körbenéznie.
Kíváncsi lettem volna, mit csinált azokkal a szegény fickókkal, akik
őt a valódi neve birtokában az NPEH szolgálatára kötelezték.
Majdnem hangosan feltettem neki a kérdést, de valójában nem is
akartam tudni.
– Várjunk csak... Raquelen te nem álltái bosszút. –Összerezzentem.
Raquel Reth ellen használta fel Reth valódi nevét, és én most mit
csinálok? Emlékeztetem rá.
– Hm. Nem jellemző rám, de valahogy erről megfeledkeztem.
Fújtattam.
– Ja, tisztelt uram, önnek ugye mindig van terve minden helyzetre,
nem lehet, hogy az utóbbi időben elkerülik a figyelmét a részletek? –
Nem lenne szabad ezen lovagolnom, különben a végén még úgy dönt,
hogy nem állt rendesen bosszút Raquelen, de nem tudtam megállni.
Annyira nem illett hozzá ez a viselkedés.
Finom kezével legyintett, mintha ezzel elsöpörhetné a
megjegyzésem.
– Bizonyos dolgok egyszerűen nem méltók a figyelmemre.
– Nem igaz.
Hirtelen megállt, én csak néhány lépés megtétele után észleltem,
hogy nem áll mellettem. Megfordultam, és majdnem elvesztem arany
szemében.
– Időnként elképesztően vak vagy, szívem.
– Ezzel meg mit akarsz mondani? – morogtam, a következő
pillanatban pedig leesett az állam, amikor láttam, hogy a szemét
forgatja, a tökéletes, hatalmas, mangába illő szemét. A tündérek
ugyanis soha nem csinálnak ilyet. – Te az előbb a szemedet forgattad?
– Te hatsz rám ilyen negatívan. – Ezzel elvonult mellettem, nekem
pedig meg kellett szaporáznom a lépteimet, hogy utolérjem.
Elgondolkodtatott. Raquel legalább egy alkalommal meghiúsította
Reth tervét, amikor engem egy szenvedélyes halhatatlan lénnyé akart
változtatni. Ha ezzel Raquel nem került fel Reth ellenségeinek a
listájára, akkor semmivel. Ahogy ránéztem, felmerült bennem a
kérdés, vajon Raquelt azért hagyta-e nyugton, mert tudta, milyen
sokat jelent nekem. A gondolatra furcsa bizsergést éreztem. Sokkal
egyszerűbb volt Retht akkor szidni, amikor komplett idiótaként
viselkedett. De sokat segített is nekem, igaz, gyakran csak azért, hogy
titokban manipulálhasson. Fogalmam sem volt, hogyan tudnék rendet
tenni a fejemben és a szívemben.
Arra a folyosóra értünk, ahol emlékeim szerint egy irattár volt.
Talán itt találunk valami információt arról, hol tartják fogva azokat az
alkalmazottakat, akik ellen fegyelmi kihallgatás folyik. A központnak
ebben a részében az ajtónyitó szkennerek nem ismerték fel a
tenyeremet.
 – Ki tudnád nyitni valahogy ezt az ajtót?
Reth teljes unottsággal az ajtóra tette a kezét, de olyan hirtelen
kapta el, mintha megégette volna.
– Vas.
– Szuper. Én sem tudom kinyitni. Tehetetlenek vagyunk –
sóhajtottam.
– Emlékeim szerint én pontosan ezt mondtam, mielőtt erre az
értelmetlen kirándulásra indultunk.
Megdörzsöltem a szemem. Már az elejétől fogva valószínűtlen volt,
hogy Raquelt vagy legalább Anne irodáját csak úgy megtaláljuk, de
titkon reméltem, csak az utunkba akad valaki, akitől ki tudunk csalni
pár infót. Reth a tündérmágiájával valami szerencsétlen flótást biztos
rá tudna venni arra, hogy kikotyogjon valamit. De mióta a folyosókat
jártuk, egy lélekkel sem találkoztunk.
Pontosabban, mióta Retht követtem a folyosón.
Bizalmatlanul hunyorogva néztem rá.
– Örülnél, ha kudarcba fulladna az egész, ugye? –Akármennyire
kételkedtem is benne, hogy a szívén viseli Raquel sorsát, azt tudtam,
hogy én azért jelentek valamit a számára. És
Raquel nélkül a tündérneveknek is lőttek, ami pedig azt jelenti,
hogy soha nem látom viszont ébren Lendet. Soha.
Reth oldalra billentette a fejét. Az arckifejezéséből semmit nem
tudtam leolvasni.
– Én ezt nem hiszem el! – Sarkon fordultam, és elindultam a másik
irányba. – Hogy segítenél nekem, mégis mit képzeltem? –Tudtam,
hova kell mennem, és Reth nélkül, mert ő szándékosan úgy vezetett,
hogy mindenkit elkerüljünk, aki segíthet nekünk.
Olyan gyorsan mentem, amennyire csak tudtam, anélkül, hogy
riadtnak tűnjek, hátha találkozunk mégis valakivel a labirintusszerű
folyosókon. A régi edzőtermemhez értünk. Egy hajszálon múlt,
majdnem rátettem a tenyerem a szkennerre. Minden valószínűség
szerint nem történt volna semmi, de mi van akkor, ha úgy állították be
a szkennert, hogy az felismeri a kezem, és az egész központban
riadóztat?
– Sípjel! – motyogtam.
– Valami gond van? – kérdezte Reth túl közel hajolva hozzám. Most
komolyan, a tündérek miért képtelenek tiszteletben tartani az intim
szférát? Megborzongtam, mert a lehelete melegen és lágyan simogatta
a nyakam, de elhessegettem az érzést.
– Semmi. – Teszek a sípjel technikára, és hagyományos módszerrel
fogom kinyitni az ajtót. Vettem egy nagy levegőt, ökölbe szorítottam a
kezem, és... kopogtam. Hangosan. Többször. Talán egy kicsit
kétségbeesetten, mert fogyott az időnk, és ha nem nyitja ki az ajtót...
Az ajtó ekkor kinyílt, és megjelent a dühös és felháborodott Bud.
– Mi a...
Gyorsan betoltam őt a szobába. Hagytam, hogy becsukódjon
mögöttünk az ajtó, így Reth a folyosón ragadt.
– Mi keresel itt már megint? – Az arca egészségtelenül kipirosodott.
– Te nem vagy magadnál? Szerencséd volt, hogy egyszer már
kijutottál innen. Ha elkapnak, mérget vehetsz rá, hogy...
– Segítségre van szükségem. Per folyik Raquel ellen.
Nagyot sóhajtott, megdörzsölte a szemét, majd tekintetét a földre
szegezve mondta:
– Sejtettem, hogy így lesz.
– Tudod, hol tartják fogva? A tárgyalás előtt ki kell szabadítanom,
mert utána soha az életben nem fogok rábukkanni.
– Szörnyű volt ebbe belegondolni. Raquelt nem veszíthetem el,
mint Lisht.
Bud durva, bőrkeményedéses kezét a vállamra tette, majd fakóbarna
szemével rám nézett.
– Figyelj, kicsim! Mindig is csíptelek. Raquelt is. De hidd el nekem,
hogy jobban teszed, ha ebből kimaradsz. Hagyd ott az NPEH-t, és tűnj
el innen, de örökre! Szívódj fel!
Már épp ki akartam nyitni a szám, hogy tiltakozzak, amikor
ráébredtem, hogy Bud tekintetében félelmet látok. Budnak, egy igazi
grizzly medvének a szemében, aki erősebb és szívósabb volt még a
vérfarkasoknál is. Igaz, hogy csak egy természetfeletti képességgel
rendelkezett, méghozzá végtelenül kitartóan tudott ordítozni velem, ha
nem gyakoroltam eleget az önvédelmi technikákat.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.
Leengedte a kezét, és kimerültén leroskadt egy súlyzókkal
körülbástyázott rozoga, összecsukható székre a fal mellé.
– Igaz, hogy az NPEH soha nem volt tökéletes, de a lényegében
mindig hittem. Abban, hogy jót teszünk. De mióta Anne-Laurie
LeFevre lerohanta a helyet, azóta gyorsabban megyünk tönkre, mint
ahogy egy gremlin átrágja magát egy óriás tankhajón.
– A letartóztatásokra gondolsz?
– Nem csak. Bizonyos híresztelések szerint – ráadásul tudod, hogy
én ezektől távol tartom magam – olyan lényekkel kavarnak, akiktől
éppen hogy meg kellene védenünk a világot. Olyan dolgokról
hallottam, amik ellentétben állnak az alapelveinkkel. A saját
biztonságunk érdekében jobb nem is tudnunk róla. Ezért kérlek,
maradj ki ebből. Utánanézhetek, hol van Raquel, de magának főzte ezt
a katyvaszt az NPEH-nál, és most neki is kell kikanalaznia. Biztos
nem szívesen látna itt téged, velem egyetemben.
Összevont szemöldökkel néztem Budot, a gyomrom közben kis
gombóccá zsugorodott. Valami nagyon nem stimmel, ha még Bud is
fél. De már nyakig benne voltam, innen már nem volt visszaút.
Nem újdonság. Vállat vontam.
– Raquel sem hagyna engem cserben. Addig nem megyek el innen,
míg meg nem találom.
Bud nagyot sóhajtott.
– Mindig szörnyen makacs voltál. Nyomjam meg a riasztógombot,
hogy végre eliszkolj?
– A, úgyse tennél ilyet! Mind a ketten tudjuk, hogy én voltam a
kedvenc tanítványod.
Prüszkölt.
– Nincs ötleted, hol tarthatják fogva Raquelt?
– Nincs. És ha tudnám, akkor se mondanám meg. Tűnj el innen, éld
az életed! Ne ártsd bele magad az enyémbe! Te jelented a legnagyobb
veszélyt az életemben!
– Na de kérlek, én vagyok a cukiság mintaképe. Csak viccelődöm.
Nem vagyok veszélyes.
A fejét rázta, és kinyitotta az ajtót.
– Most már kifelé! És kérlek, kicsim, soha többet ne gyere ide!
– Még egyszer kösz mindent, Bud. A késed megmentette az
életemet. – Bud a kezemre nézett, mintha azt várná, hogy a kezemben
tartom a bicskám. – Hoppá! Valahol elhagytam. –Mielőtt még teljesen
bedühödött volna, gyorsan megöleltem, aztán kiléptem. Hallottam,
hogy az ajtó bezáródik mögöttem. Arra számítottam, hogy Reth kint
fog várni, de ő felszívódott. Mire készül már megint ez az alattomos
fickó?
Mindegy. Több információhoz úgyse fogok jutni, bár a meglévőkkel
sem mentem sokra. Sarkon fordultam, és egyedül siettem Raquel régi
irodája felé, abban a hiú reményben, hogy a többiek már rátaláltak, ott
ül az íróasztalánál, és egyfolytában sóhajtozik. A szemem sarkából
egy mellékfolyosón áthaladva mozgásra lettem figyelmes. A vérfarkas
őr a legutóbbi látogatásomról. Sípjel, sípjel, te jó sípjel életbe! Arról
letettem, hogy gyanúsan az arcom elé kapjam a kezem. Egyszerűen
továbbsiettem, amilyen gyorsan csak tudtam, anélkül, hogy látsszon
rajtam, mekkora pánikban vagyok.
Nem látott. Nem lehet, hogy látott. Jaj, ugye nem vett észre?
– Hé, te ott!
Ma semmi nem úgy megy, ahogy én azt elképzeltem? Rohanni
kezdtem, de megcsúsztam egy kanyarban, Wolfie mögöttem. Épp csak
megpillantottam a folyosó túlsó végén Budot: vajon mit keres itt,
merült fel bennem a kérdés, de a körvonalai hirtelen elmosódtak. Lend
vízszerű alakja jelent meg helyette, és roskadt össze eszméletlen
állapotban a földön.
Eljött a B terv ideje. Pontosabban egy S tervé, azaz lássuk,
mennyire szereti Wolfie a sokkolómat.
Aludj, Wolfie, aludj!

Wolfie hunyorogva morgott.

– Tudod, egy ragadozó figyelmét úgy tudod leginkább felkelteni, ha
menekülsz.
Fújtattam.
– Fiú, ez aztán a magvas gondolat! Tükör előtt is gyakoroltad? Rám
vetette magát, de elugrottam előle. A folyosó viszont túl keskeny volt
ahhoz, hogy trükköket vessek be. Mindenáron távol kell őt tartanom
Lendtől. Megfordultam, hogy az ellenkező irányba rohanjak el, de
csak egy lépést tudtam tenni, mert olyan hirtelen rántott vissza, hogy
majdnem kiment a talaj a lábam alól. Galléron ragadott a hatalmas
kezével. Villámgyorsan kigomboltam a zakómat, és kivettem a
sokkolómat. Wolfie a nagy ráncigálásban lehúzta rólam a zakómat,
ekkor bekapcsoltam a sokkolómat, és megpördültem, hogy hasba
szúrjam, de ő villámgyorsan kitért.
Te jó sípjel, én még életemben nem harcoltam vérfarkas ellen, és
soha nem próbáltam olyat sokkolni, aki támadásra készült.
Gonoszán vigyorgott, miközben lassan köröztünk egymás körül az
esélyeinket latolgatva.
– Érzem a szagodon, hogy félsz.
– Na, egy újabb ostoba mondás. Mégis mit hiszel, ez egy rossz
film? Csalódást kell okoznom: te nem vagy szuperhős, és a párbajunk
után nem következik romantikus csókjelenet.
Egyenesen nekitámadtam, de ő balra húzódva ököllel rávágott a
halántékomra. Csillagokat láttam, a látásom elhomályosult, az agyam
pedig próbálta feldolgozni a fájdalmat.
Sokkoló, sokkolókám, sokikám, gondoltam, és kétségbeesetten
próbáltam a fejemre ereszkedő köd ellenére az ösztöneimre
hagyatkozni. De még mielőtt ez sikerült volna, Wolfie már elkapta a
kezem, és a térdével belerúgott. A sokkolóm hangos koppanással a
földre esett, így már nem fogom a hasznát venni. Wolfie hátracsavarta
a karom, de annyira, hogy előregörnyedtem a fájdalomtól.
– Na, ki most a filmed főszereplője? – súgta a fülembe, és térdre
nyomott.
– Elég volt – szólalt meg ekkor Reth. Még életemben nem örültem
ennyire tiszta, aranylóan csengő hangja hallatán. Wolfie azonnal
elengedte a karom. Felpattantam, és kitértem előle.
Reth alulról támasztotta meg az ujjával Wolfie állát. A vérfarkas őr
arcvonásai hirtelen ellazultak. Hűségeskutyus-pillantással nézett
Rethre. Reth villámló tekintete alapján úgy tűnt, hogy Wolfie sorsa
szomorú fordulatot vesz. Méghozzá most rögtön.
– Várj!
– Igen? – Reth még csak nem is fordult felém.
– Ne öld meg!
– Szeretnélek emlékeztetni téged arra, hogy te már nem
parancsolgathatsz nekem. Ez a dolog kárt akart tenni benned.
– De ez nem az ő hibája. Úgy értem, hogy egy idióta, de nem
önszántából van itt. – És részben miattam került ebbe a helyzetbe. Jaj,
ez a buta rossz lelkiismeret! Felvettem a földről a kabátomat és a
sokkolómat. – Nem tudnád őt úgy elaltatni, hogy ne nyomja meg a
riasztót?
Reth végre rám nézett, ezúttal hunyorogva.
– Túl sokat törődsz, Evie, a múlandó életformákkal. Ha kitágítanád
a látókörödet, akkor rájönnél, hogy ennek az egésznek itt semmi
jelentősége.
– Szerintem pedig van. Kérlek, altasd el! De ne úgy, mint egy
állatorvos.
Reth tekintete nyugodtabb lett. Wolfie felé fordulva ujjait a
homlokára csúsztatta. Wolfie a szemét forgatta, és nagy robajjal a
földre zuhant.
Emiatt nem sajnáltam különösebben.
– Koszi. De hol voltál egyébként?
 – El kellett intéznem valamit.
– Az utolsó műszakod után elfelejtetted lehúzni a kártyád? Nem
pakoltál el az íróasztalodról? Bent hagytál egy szendvicset a
fiókodban?
Tökéletes ajka megmozdult, mosolygott. Mosolygott!
– Valami ilyesmi.
Fogadni mertem volna, hogy nem fog értelmes választ adni, ezért
sarkon fordulva elindultam a folyosón. A végén ott feküdt Lend,
békésen szunyókálva, és te jó sípjel, teljesen meztelenül! Erre nem
voltam felkészülve. Természetesen észszerűnek tűnt, hogy saját ruha
nélkül jött, így rögtön fel tudta venni bárkinek az alakját, anélkül,
hogy az illető ruhájával foglalkoznia kellene. De mégis. Nem csak az
időpont, a hely sem volt alkalmas a meztelenkedésre.
Nem hagyhatom, hogy itt ébredjen egyedül! De hol van Jack? Ha
magára hagyta Lendet, azért meglakol, de mégis hol lehet?
Kinyílt Raquel régi irodájának az ajtaja, és maga a kisördög dugta
ki rajta a fejét.
– Na, végre, itt vagytok! A tündérösvényt kellett használnom, így
belülről jutottam be. Néhányszor el is tévedtem. – A fejét csóválva
pillantott Lendre. – Gyakorolnia kellene az őrszolgálatot. Munka
közben én soha nem aludnék el.
– Fogd be, és segíts bevinni! – Karon ragadtuk Lendet, és
bevonszoltuk az irodába. Reth mögöttünk jött, karjában Wolfie-val. –
Öt nem tudnád máshová tenni?
– Eszméletlen állapotban hagyjam a folyosón, ahol bárki
belébotolhat? – Reth a sarokba lépve letette Wolfie-t.
Én is óvatosan leraktam Lend fejét, és leültem Raquel íróasztalához
a fehér székbe. Az egész szoba olyan makulátlanul tiszta volt, mint
rég, de nem volt jó érzés a helyén ülni.
Jack egy másik székre huppant, lábát átvetette a karfán, és lóbálni
kezdte.
– Mi nem találtunk semmit. Ti?
– Mi sem. Egy régi barátom mesélte, hogy az NPEH-nál csúnya
dolgok történnek, de hogy pontosan mi, azt nem tudta vagy nem
akarta megmondani. Szóval semmi. – Kihúztam a legfelső fiókot, és a
szívem fájdalmasan dobbant. Egy papírköteg tetején ugyanis az én
fényképem hevert. Olyan tizenhárom lehettem rajta. Az egyik
kirándulásunkon készült az Amerikai Természettudományi
Múzeumban, New Yorkban. Úgy pózoltam, mint a hatalmas
Tyrannosaurus rex. Végigsimítottam a kép szélét, meghatott, hogy
Raquel kinyomtatta és megőrizte ezt a képet.
Mellékesen megjegyzem, hogy a lófarok és a fogszabályozó nem
voltak a legjobb barátaim.
Kivettem a fényképet, és óvatosan az asztalra tettem, aztán
átkutattam az iratokat, de csak a szokásos kormány-bürokrácia-
ostobaság volt: nyomtatványok, mindenféle nyomtatványok.
– Kétlem, hogy találsz valami hasznosat – jegyezte meg Jack. –Ha
tudnád, hogy rosszul áll a szénád az NPEH-nál, akkor nyitható
fiókokban tárolnád a terhelő bizonyítékokat? Biztos a matraca alá
dugott valamit.
– Hát persze! Én is oda dugok minden titkos dolgot!
Jack a szemét forgatta.
– Tudom. Nem túl eredeti.
Legszívesebben behúztam volna neki egy újabbat, de sikerült
ellenállnom a vágynak, és csak bólintottam egyet.
– Jól van. Reth, mit gondolsz, Wolfie mikor fog felébredni?
Reth először szóra sem méltatott. Csak felháborodott pillantást
vetett rám, mint akit kiakaszt, hogy képes vagyok kétségbe vonni
vérfar- kas-hipnotizáló képességét. Úgy tűnt, hogy Reth nem érzi túl
jól magát ebben a szobában. Nem mintha túl nagy termetű lett volna,
mert bár magas volt, de vékony is, mégis valahogy úgy tűnt, mintha
több helyre lenne szüksége, mint amennyit a szoba kínál. Mintha
mindjárt felrobbanna az egész. Nem csoda, hogy a tündérek ritkán
tartózkodnak épületekben, és csak akkor, ha muszáj.
– Jack, jártál már Raquel lakosztályában? Tudnál oda kaput nyitni?
– Hát, nem túl gyakran töltöttük együtt a szabadidőnket. Mindig
vártam, hogy meghív vacsorázni, de hiába.
Ekkor Reth felé fordultam reménykedve.
– És te?
– Most komolyan, mennyi időt akarunk még erre az egészre
pocsékolni? Nem mindegyikünk halhatatlan, és nektek Jackkel csínján
kellene bánnotok azzal a kevés idővel, ami a rendelkezésetekre áll. A
királynőmhöz kellene mennünk, de most azonnal.
– Be tudsz juttatni minket Raquel szobájába, vagy sem?
A mennyezetre nézett, arcvonásai mély megvetést sugároztak az
egész akció iránt.
– Ha most az ajtaja elé állnál, akkor én érzékelném, hol vagy, és be
tudnék hatolni a szobába úgy, hogy belülről kinyitnám az ajtót.
– Éljen soká az én ügyes tündérfiúm!
– Ha még egyszer így hívsz, akkor elintézem, hogy ez a borzadály
örökre a fejeden maradjon!
Rémülten nyúltam a barna parókámhoz.
– Úgyse mered.
– Tegyünk egy próbát?
Nagyot nyelve Lendre mutattam.
– Magaddal tudnád vinni, hogy ne nekünk kelljen cipelni őt Jack-
kel?
Reth továbbra is a szemembe nézve felemelte Lendet, akinek a feje
oldalra csuklott, majd eltűnt vele egy tündérkapun keresztül.
– Elég ijesztő ez a fickó – jegyezte meg Jack.
– Mit nem mondasz... – Óvatosan kiléptünk Raquel irodájából,
mindkét irányban körülnéztünk, és nyugodtan, de gyorsan mentünk,
amennyire lehetett. Félúton jártunk Raquel szobája felé, amikor kővé
dermedtem a félelemtől: Annié hangját hallottam.
Hallgatózunk és feljegyzéseket olvasunk

Villámgyorsan végignéztem a folyosón, aztán megkönnyebbülten

sóhajtottam. Sehol nem láttam Anne X. Y.-t. A hangját viszont
továbbra is hallottam, ami azt jelentette, hogy nagyon közel volt. A
mutatóujjamat az ajkamra téve jeleztem Jacknek, hogy hallgasson. Ő
utánozott, csak éppen a középső ujját tette a szájára. – Várj meg itt! –
sziszegtem neki.
Lábujjhegyen, háttal a falnak lapulva osontam a folyosón a sarokig.
Onnan már értettem, mit mond.
– ...tudom, mi áll a megállapodásunkban. Biztosíthatom önt arról,
hogy nem felejtettem el semmit. – Anne X. Y. hangja egyszerre tűnt
bosszúsnak és idegesnek. – Ellenőriztük a fejlődését, és biztosan
tudom, hogy nem jutott közelebb a céljához, azaz a dimenziókapu
nyitásához.
Honnan tud ez a nő egyáltalán a kapukról? Az NPEH-ban nem
igazán foglalkoztak ősrégi tündérmesékkel. Majdnem felsikoltottam,
mert hirtelen egy kéz nehezedett a vállamra. Jack pillantott rám
dühösen, és előrehajolt, hogy jobban halljon.
– És az üres lény? – Ez nem Anne hangja volt. Madárcsiripelésre
emlékeztetett, és a szemem mögött egy pont mintha megfájdult volna
tőle. Muszáj megnéznem, kihez tartozik ez a hang. Biztos egy tündér,
de ki lehet? Az NPEH-alkalmazottak rendszerint nem így beszéltek a
nekik dolgozó tündérekkel.
– Mondtam már, hogy egy buta kislány. El fogjuk választani a
védelmezőitől, és legközelebb nem jut ki a központból.
– Ne éljenek vissza a jóindulatunkkal! Ne higgye azt, hogy a
királynőnkkel szemben előnyhöz juthat azzal, ha megtartja magának
az üres lényt.
– Tartsa magát a megállapodásunkhoz, és szerezzen nekem több
nevet. Akkor garantálom, hogy Evelyn soha nem tud majd kaput
nyitni. Egyedül az ön népe fogja elhagyni ezt a világot.
Mi ez a baromság?! Ha jól hallottam, márpedig, a sípjel életbe,
nagyon úgy tűnt, akkor az a kormányszervezet, aminek az lenne a
feladata, hogy megvédje a világot a paranormálisoktól, az egész
bandából éppen a legrosszabbakkal állt össze. Ez undorító! Nagyon
undorító! Nem csoda, hogy Bud annyira ideges. Muszáj meglesnem,
hogy melyik udvarhoz tartozik a tündér. Ha a Seelie-k kettős játékot
játszanak, akkor én örökre végeztem velük. Előrehajoltam, de Jack
úgy szorította a karom, mintha satuba fogta volna. Bosszúsan néztem
rá.
– Muszáj megnéznem őket – mondtam hangtalanul, de nem
engedett el. A karja alól lestem ki.
Anne háttal állt nekem, de a tündért jól láttam. Éjfekete haja és
szeme volt, fehér bőrén a szeplők fényes csillagként szikráztak. A
Sötét udvarból jött. Biztos, hogy az NPEH-nál nem tudják a valódi
nevét.
Ami azt jelentette, hogy Anne kiszámíthatatlan tündérekkel
bonyolódik sötét ügyekbe. Unseelie-kkel.
Te jó sípjel!
Visszahúzódtam. A szívem hevesen dobogott. Arra számítottam,
hogy a tündér riadót fúj, vagy megszólal egy sziréna, de semmi. Jack-
kel egy oldalfolyosóra osontunk, és kerülő úton mentünk Raquel
lakosztályához. Gond nélkül el is jutottunk odáig, és az ajtó előtt
vártunk. Toporogtam, egyikről a másik lábamra nehezedtem, mert
még fájt, és azon rágódtam, vajon mennyi ideig tart még, amíg Reth
megérzi, hol vagyok, és bejuthatok Raquel szobájába.
Mintegy válaszképpen kinyílt az ajtó.
Jackkel azonnal besurrantunk, és egyszerre sóhajtottunk nagyot
megkönnyebbülésünkben. Lend persze azonnal összeesett. Továbbra
is meztelenül. Nem tápláltam nagy reményeket, hogy Raquelnek van
valami holmija az ő méretében.
– Nem tapsikolt örömében, amikor a tündérösvényen felébredve
engem látott – mondta Reth.
– Hát ilyet! – Tekintetemmel gyorsan végigpásztáztam Raquel
szobáját. – Ott egy szekrény. Segítsetek betenni oda!
Jack megfogta Lend egyik karját, én a másikat. Szegény barátomat
a keskeny szekrényhez vonszoltuk, és betettük Raquel kabátjai és a
porszívója mellé. Rájöttem, hogy az is nagyon hiányzik, hogy lássam,
ahogy járni szokott.
Becsuktuk a szekrényajtót, mire pár másodperc múlva tompa zaj
hallatszott.
– Mi van? Hol vagyok? Evie?
– Itt vagyok – mondtam, és kopogtam a szekrényajtón. – Egy
szekrényben vagy Raquel lakosztályában.
– De miért?
– Mert át akarom kutatni a dolgait, és nem szeretném, hogy megint
összeess, mert károsodhat az agyad.
Valamit mormogott, amit nem értettem, de míg ő elégedetlenkedett,
megfordultam és körülnéztem. Egy üvegasztalon és egy unalmas
szürke kanapén kívül nem láttam semmit. Ősszel párszor azon
aludtam, miután megszabadítottam a központot egy kopogó
szellemtől, és itt ragadtam. A kanapé nemcsak ronda volt, de
kényelmetlen is. Valakinek tényleg meg kellene tanítania Raquelt egy-
két lakberendezési trükkre.
Reméltem, hogy még lesz rá lehetőségem.
– Ti ketten ezt a szobát meg a konyhát vizsgáljátok át, enyém a
háló.
Amikor beléptem, elakadt a lélegzetem. Még soha nem jártam a
hálószobájában, és most már értettem, miért. A falon egyből magára
vonta ugyanis a tekintetet egy bekeretezett fotósorozat még abból az
időből, amikor Raquel fiatal volt. Gyanúsan eljegyzési képeknek
tűntek. Fekete haja a vállára omlott, mosolya sugárzóan boldog volt,
még soha nem láttam ilyennek.
A fickó mellette pedig Lend apukája volt.
Uff, erre aztán tényleg nem számítottam. Jaj, te jó sípjel, mit fog
szólni Lend, ha megtudja, hogy az apjának komoly kapcsolata volt
azzal a nővel, akit ő a legkevésbé tud elviselni a világon? Legalábbis
úgy tűnt, hogy komolyan gondolták, a legtöbb képen annyira
belemerültek a csókolózásba.
– Érdekes – bukott ki belőlem.
– Mi az érdekes? – kiáltotta Jack a szomszéd szobából.
– Tényleg, mi? – kérdezte Lend is.
– Semmi! Nem lényeges. Folytassátok a keresést!
– Találtam egy porszívót! – szólt Lend.
– Szuper! – felelte Jack. – Pont erre van szükségünk.
Sóhajtva odamentem az ágyhoz, és örömmel, bár némi
meglepetéssel vettem tudomásul, hogy a lepedő kivételesen nem fehér
vagy szürke volt, hanem mélyzöld. A matrac alá nyúltam, kicsit
tapogatóztam, és... egy mappát találtam!
– Bingó! – kiáltottam, és kihúztam, abban a reményben, hogy nem
szerelmes levelek vannak benne. – A matrac alatt!
– Na, tessék! – kommentálta Jack az ajtófélfának dőlve. –Végre
kiderül, mekkora segítség vagyok neked.
– Ezt még meglátjuk. – Visszamentem a nappaliba, és leültem a
földre, hátammal a szekrényajtónak dőlve. – Lend, képzeld, a
folyosón hallgatóztunk, és Anne rólam beszélt egy Unseelie tündérrel,
akinek a nevét biztosan nem tudja. Láthatólag Anne segít nekik, és
próbál visszatartani engem attól, hogy kaput nyissak.
Reth hirtelen csupa fül lett.
– Biztos vagy benne, hogy Unseelie volt?
– Száz százalék. Láttam a Sötét udvarban is, a királynő mellett állt.
Az NPEH-nál viszont még nem találkoztunk, akkor sem, amikor az
összes tündért behívták.
– Lehetséges, hogy kis kiruccanásunk mégsem volt akkora
időpocsékolás! – mondta Reth. – Azonnal tájékoztatnunk kellene a
királynőmet.
– Még ne, kérlek!
Biccentett, de a szemében láttam a fenyegetést, hogy nemsokára
törlesztenem kell a tartozásom.
– Szerinted miben mesterkednek? – kérdezte Lend.
– Nem tudom, de valami fontos ügy lehet. Az NPEH minden
meggyőződésével szembemegy, ha így együttműködik
paranormálisokkal.
Lend hangja még a szekrényajtón keresztül is fáradtnak tűnt.
– Oké, ez már valami, nem? És mit találtál a hálóban? Most már
tényleg nagyon szeretném kiszabadítani Raquelt, és aztán szerezni egy
olyan sötét tündért, aki meg tudja törni az engem sújtó átkot.
Kinyitottam a mappát, és kivettem több lapot: Raquel rendezett,
kissé dőlt írása szerepelt rajtuk. Te jó sípjel, és ha mégis szerelmes
levelek? Fúj, mit csináljak... Az arcom már rég lángolt, hiába jöttem
rá közben, hogy semmi közük a szerelmes levelekhez.
Szó nélkül dugtam be az első lapot a szekrényajtó alá. Részletes
felsorolás volt az NPEH alkalmazottairól, emberekről és
vérfarkasokról: belépés ideje, munkakör, és mindegyiknél ott volt az
eltűnés időpontja. Átlapoztam oldalról oldalra a nevekkel,
információkkal, dátumokkal teleírt lapokat, és továbbadtam Lendnek.
Reth a szoba közepén állt, és most is sokkal több helyet foglalt el,
mint ami lehetséges lett volna a termete alapján, Jack pedig
kávéscsészékkel zsonglőrködött.
Az utolsó oldalon az Anne felirat szerepelt, kapkodva lefirkantott
jegyzetek voltak azokról a dolgokról, amik feltűntek Raquelnek.
Észrevette, hogy a nő megváltozott. Raquel olyan beszélgetésekről is
írt, amiknek fültanúja volt. Egyes neveket én is felismertem, főként
politikusokat, és hoppá, sípjel, az USA elnökhelyettese is köztük van?
Az utolsó sorban pedig: Meg kell győzni Evie-t, hogy segítsen a
Világos Királynőnek, különben mindennek vége.
Szuper, ennél rejtélyesebben aligha lehetett volna fogalmazni,
köszönöm. Az árulók szoktak ilyen rébuszokban beszélni...
– Nagyon úgy tűnik, hogy Raquel csatlakozott ahhoz a csapathoz,
akik természetfeletti hókuszpókuszokra akarnak rávenni. – Bedugtam
az utolsó lapot a szekrényajtó alá, és karba tett kézzel vártam, míg
Lend végigolvassa.
Csukott szemmel próbáltam mindent megemészteni. Az NPEH
hogy szeghette meg a saját törvényeit, és működhet együtt olyan
tündérekkel, akiket képtelenség ellenőrizni? Milyen előnyhöz akarnak
jutni azzal, hogy összeesküvést szőnek a Sötét udvarral, és engem
megakadályoznak a kapunyitásban?
– Nem értem az egészet. Az NPEH-t miért érdekli egyáltalán, hogy
kaput nyit-e valaki?
Lend feldúltan kiáltott ki a szekrényből.
– Azért nem akarják, hogy kaput nyiss, mert azzal elveszítenék a
hatalmukat! Mivé lenne az NPEH tündérek nélkül? Semmivé. Talán
nem is létezne többé Nemzetközi Paranormális Ellenőrző Hivatal.
Több kisebb szervezetre esne szét. Azt se hiszem, hogy a tündéreket
csak szállításra használják. Mi van, ha a varázserejükkel fel akarják
forgatni az egész világot? Befolyást gyakorolnának az emberekre,
ellenőriznék a politikát?
Tágra nyílt szemmel bólintottam, amikor felfogtam, miről is beszél.
– A jelen helyzetben szinte mindent el tudnak érni. De ha én kaput
nyitok, és az NPEH által kontrollált tündérek elhagyják ezt a világot,
akkor elvész a tündérek mágiája és a hivatal befolyása. Vége. Se
hatalom, se pénz, se semmi.
– De miért vannak közös ügyeik a Sötét udvarral? –kapcsolódott be
Jack, és az egyik csészét lábbal kapta el. – Nem minden tündért
tartanak ellenségnek? Nem akarják itt tartani valamennyit?
Az ujjammal csettintve mondtam.
– Pontosan ez a lényeg! Az NPEH segít a Sötét udvarnak, az pedig
gondoskodik arról, hogy az egész Világos udvar és az összes
paranormális örökre itt maradjon. Az NPEH-nak így nem kell
elveszítenie a hatalmát. A Világos Királynő maga mondta, hogy soha
többé nem próbál új üres lényt teremteni.
– De ha a Sötét udvar el tudja hagyni ezt a világot, a világosnak
még mindig ott vagy te – vetette fel Lend.
– Az általunk kihallgatott beszélgetésből elég egyértelmű, hogy
velem végezni akarnak.
Csörömpölés. Jack rám nézett, és közben megfeledkezett a
csészékről.
– Én senkinek sem hagyom, hogy megöljön téged. –Vigyorgott. –
Ha nekem nem szabad, akkor senkinek!
– Meg vagyok hatva. – Azért visszavigyorogni nem tudtam.
Lend szólalt meg néhány másodperc múlva.
– De mi van azokkal az eltűnt személyekkel, akiket Raquel a
papírjain felsorolt? Nekik mi a szerepük?
– Bárcsak tudnám! – Bár sokkal jobban kívántam azt, hogy ne
tudjak az egészről. Lenddel távkapcsolatra vagyunk ítélve, Raquelt
továbbra sem találjuk, az NPEH-ban mindenki bekattant, ráadásul
nagy erejű halhatatlan lények egy titkos kormányszervezettel karöltve
a halálomat tervezik. Minden arra utal, hogy Reth oldalának kell
segítenem, ami a kisebbik rossz volt. Ráadásul biztos lehettem abban,
hogy elfelejthetem a túlóradíjaimat az NPEH-nál, amiből pedig autót
akartam venni.
Amekkora szerencsém van, Reth holnap örökre rám varázsolja a
barna parókát.
Jég, jég, baby

– Hány óra? – kérdeztem Jacktől.

Bedugta a fejét a konyhába.
– Ha Dávid barátjának igaza volt, akkor még olyan húsz percünk
van Raquel perének kezdetéig.
– Tudod, hol tartják? – érdeklődött Lend.
– A központi adatfeldolgozóban. – Próbáltam nem sírós hangon
beszélni, amennyire csak tudtam. Legalább könnyen odatalálok. –
Elmegyek a meghallgatásra.
– Micsoda? – kiáltott fel egyszerre Lend, Reth és Jack.
Vállat vontam.
– Ha az egész NPEH egy követ fúj, akkor úgyis mehetünk a
sípjelbe, ha viszont csak Anne magánakciója, akkor az új
információinkkal előnyre tehetünk szert. Ezenkívül ez az egyetlen
olyan hely, ahol Raquel biztosan ott lesz, utána viszont lehet, hogy
örökre eltűnik. Én odamegyek, és kihozom.
Azt vártam, hogy Lend kiakad, és megpróbál meggyőzni, hogy az
egész tiszta őrültség, és semmi esélyem, vagy valami hasonló. Ezért
egy icipicit meghökkentem, amikor halkan így szólt:
– Oké.
– Egy pillanat! Oké? Komolyan?
– Komolyan – felelte. – Muszáj, hogy végre feloldozzanak ez alól
az ostoba átok alól. Másrészt tudom, hogy segítened kell Raquelnek.
Ha bárki képes lehet rá, az te vagy.
Sugároztam az örömtől, és hirtelen melegség járt át, mert annyira
hitt bennem.
– Én mit tehetnék? – kérdezte.
– Ahhoz, hogy működjön a terv, valahogy be kellene törnünk az
NPEH számítógépes rendszerébe. – Felnéztem Jackre. –Gondolom,
egyikőtök sem hackerkedik titokban.
Jack a fejét rázta.
– Bár sokoldalúan tehetséges vagyok, ehhez épp nem értek. De ha a
kezedbe kerül egy cseresznyeszár, akkor tudok mutatni valami
elképesztő trükköt.
– Én se tudok hackerkedni – mondta Lend. – Arianna a te embered.
– Igazad van. Jack, vissza tudnád vinni Lendet, és helyette elhozni
Ariannát?
– De... – tiltakozott Lend.
– Itt úgysem tudsz semmit se csinálni. Próbáld inkább otthon
kideríteni, mit akar tőlem az anyukád és a többi paranormális. A
döntéshez minden megszerezhető infóra szükségem van. És légyszi,
vegyél fel valamit, mert a meztelenül alvó Lend túlzottan eltereli a
figyelmem.
Nevetett.
– Jól van, de legyél óvatos! És siess haza!
– Rendben. – Felálltam, bementem Raquel hálószobájába, és a
biztonság kedvéért bebújtam a ruhásszekrényébe. Nem lett volna jó,
ha Lend most veszíti el az eszméletét.
– Nemsokára visszajövök! – kurjantott Jack. Én Rethnek akartam
gyorsan beszámolni a tervemről, hogyan akarom Raquelt
kiszabadítani, amikor észrevettem, hogy a szekrény félig az én
ruháimmal van tele, azokkal, amiket a központban hagytam.
Megható volt, hogy megőrizte őket, ráadásul pont jókor láttam meg
őket, mert ez is lendületet adott. A sípjelbe! A nagy mentőakciómat
nem egy flancos nadrágkosztümben fogom végrehajtani!
...szabadon engedett egy hetedik fokozatú paranormálist, szökésre
bujtott fel és támogatott NPEH-munkatársakat, illetve... – Anne itt
elnémult, mert besétáltam a terembe.
Vidáman mosolyogtam a döbbent arcokra. A hatalmas, kör alakú
terem túlsó végében álló emelvényen tizenegyen ültek egy sötét,
fényes faasztal körül kifogástalan öltönyben, illetve kosztümben, a
nők a hajukat szigorú kontyba fogták. Úgy tűnt, hogy a szigorúság
álarca mögött eléggé ki voltak merülve.
Én a legszebb, világító rózsaszín ingruhámat viseltem, széles, fekete
övvel, hozzá passzoló fekete csizmával (megérte a fájdalmat) és
ezüstös, csillogó harisnyát. Nem színházba öltöztem.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Anne X. Y. az asztal közepéről.
Amikor Rethszel mögöttünk becsukódott az ajtó, Anne-nek a
döbbenettől majdnem leesett az álla.
Nem engedtem el Reth karját, ebben az oroszlánbarlangban olyan
volt nekem, mint egy kabala. Őrült, varázserő-kabala, és nemsokára
megint bántani fog engem. Előtte viszont ezeket az embereket fogja
bántani, ha azok megpróbálnak engem bántani.
Veszélyes játék, az egyszer szent.
– Azért jöttem, hogy képviseljem a vádlottat – jelentettem ki.
Anne elég gyorsan felocsúdott.
Elővette a kommunikátorát, megnyomott pár gombot, majd
önelégült mosolyt vetett rám. De amikor újra a kijelzőjére nézett, a
mosolyát homlokráncolás váltotta fel. Nyomogatni kezdte az összes
gombot, de hiába.
– A kommunikációs rendszer összeomlott – fújtatta, és dühödten
nézett a szemközti sarokban álló vámpírra. A vámpír álcája a
szokásos, jóképű fickó volt: sötét haj, majdnem fekete szempár. Az
arca viszont, az álca és az alatta levő hulla, zavartan pislogott.
– Nem tudok semmiről – mentegetőzött, de Anne mérges
pillantással elhallgattatta.
– Intézkedj !
A vámpír elővette a saját kommunikátorát, és úgy kezdte el
nyomkodni, mint az őrült. Te jó ég, majd valamivel meg kell hálálnom
ezt Ariannának, ennek a nemhalott zseninek.
– Talán lassan rátérhetünk a tárgyra? – kérdeztem, és
megkockáztattam egy oldalpillantást. Ott ült Raquel egy egyszerű,
kemény széken. Nem állt előtte hatalmas asztal, ami mögött el tudott
volna bújni, és ijesztően kicsinek, magányosnak tűnt. A kosztümje
gyűrött volt, örökös kontyából kibomlott pár tincs. Találkozott a
tekintetünk, és hihetetlenül szomorúnak tűnt. Legszívesebben
megöleltem volna, de ezzel még várnunk kellett.
– Evie, kérlek! – szólalt meg. – Menj el innen!
– Nyugodtan maradj még egy kicsit! – tiltakozott Anne. –Foglalj
helyet! Mindjárt veled is foglalkozunk!
– Azt hiszem, hogy most valaki más a soros. – Vicsorogva
mosolyogtam, és előhúztam a mappám. – Érdekes olvasnivalót
hoztam. Másolatot is csináltam mindenkinek.
Egy előkelőnek tűnő dél-afrikai az asztal végén a fejét csóválta.
– Mi folyik itt? Mi ez a komédia?
– Örülök, hogy van humorérzéke. Ellenben ezt komolyan el kellene
olvasnia. Anne, magát is biztos érdekelné, elvégre maga a főszereplő!
– Elég! Rhia...
Reth villámgyors csuklómozdulata után Anne szája tovább mozgott,
de már nem jött ki hang a torkán. Rég örültem ennyire. Persze amikor
Reth nálam vetette be ezt a trükköt, nem repestem a boldogságtól, de
most egy kicsit sem volt ellenemre.
– Hú, majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy a per ettől kezdve a
nyilvánosság teljes kizárásával folyik tovább. Senki nem hívhat ide
tündéreket, ellenkező esetben a tündérbarátom gondoskodik arról,
hogy övé legyen az utolsó szó. –Előrementem, és valamennyi
elnökségi tag elé egy fénymásolt lapot tettem az asztalra. A többség
dühösen méregetett, néhányuk viszont valódi érdeklődést mutatott.
Egy kínai nő, akit Hong Linek hívtak, és akinek korábban az az
idegesítő szokása volt, hogy találkozáskor megsimogatta a fejem,
akkor is, amikor már jóval magasabb voltam nála, úgy tűnt, jól
szórakozik.
Talán mégsem utál itt engem mindenki.
– Nos, láthatják, hogy az első oldalon Anne szolgálaton kívül
folytatott tevékenységeiből van felsorolva jó néhány, amennyit Raquel
fel tudott deríteni. – Hátrébb lépve még a lélegzetemet is
visszatartottam. Eljött a döntő pillanat: vagy sikerül egyszer s
mindenkorra véget vetnem Anne mesterkedéseinek, vagy a többiek is
egy követ fújnak vele, és akkor új taktikát kell kiötölnöm, méghozzá
itt helyben.
Hong Li átfutotta a dokumentumot, majd kihúzta magát, elővette az
olvasószemüvegét, és elmélyülten végigolvasta.
– Vannak bizonyítékaid?
– A Raquel által gyűjtött adatok, többek között alkalmazottak nevei,
többtucatnyi, akik azalatt tűntek el, míg az NPEH-nak dolgoztak.
Másrészt a szemtanúja voltam annak, hogy Anne az Unseelie udvar
egyik tündérével tárgyalt, akinek a neve nem ismert az NPEH előtt.
Anne az öklével az asztalra csapva egyre vadabbul káromkodott
magában, de ebből egy mukk sem hallatszott.
Hong Li rám nézett.
– Evie, több alkalommal is félrevezetted az NPEH-t, és hazudtál is.
Miért bízzunk most benned?
Farkasszemet néztem vele, nagyon akartam, hogy lássa a
komolyságomat.
– Mert ehhez az egészhez semmilyen személyes érdek nem fűz. Ha
el akartam volna tűnni, akkor már rég megtehettem volna. Az sem
okozott volna problémát, hogy egyszerűen betörjek ide, és úgy
szabadítsam ki Raquelt. De fontosabbnak tűnt, hogy mindannyian
tudomást szerezzenek Anne mesterkedéseiről, és megértsék, hogy mit
jelentene a világ számára, ha sikerülne célt érnie. Anne az NPEH-t,
önöket, az egész szervezetet a saját céljaira használja fel. Az NPEH
nagyon megváltozott, mióta nem vagyok itt, mintha mindnyájan
megfeledkeztek volna arról, miért alapították meg a hivatalt: azért,
hogy gondoskodjon a világ biztonságáról. Nem azért, hogy gonosz
tündéreknek segítsenek, és nem is azért, hogy egy olyan nőt csukjanak
le és büntessenek meg, akit csak azzal lehet vádolni, hogy lelki-
ismeretesen tartotta magát a szabályokhoz.
Hong Li a többi elnökségi tagra pillantott. Egyesek még
felháborodott arccal olvasták a dokumentumokat. Egy vörös loknis nő
rémüknek tűnt, az arca teljesen elfehéredett. Mások teljesen közömbös
arcot vágtak.
 – Engedd megszólalni Anne-Laurie-t! – szólította fel Hong Li
Retht.
Reth felé fordulva láttam, hogy milyen gyilkos ösztön villan fel a
szemében Hong Li parancsára, és megszorítottam a karját.
– Kérlek, tedd meg!
Reth intésére Anne a torkát köszörülve felállt.
– Remélem, nem hisznek ennek a paranormális fruskának, aki
minden elvünket elárulta. Tényleg soroljam fel újra, milyen
bűncselekményeket követett el? Egy buta tinédzser, aki túl komolyan
veszi magát, ráadásul veszélyesen pökhendi.
A jóképű fekete férfi felvonta a szemöldökét.
– Az lehet, de súlyos vádakat fogalmaz meg, amiknek utána kell
járnunk. Mióta ön lett a hivatal vezetője, nemegyszer szegték meg a
protokollt, ezért én arra szavazok, hogy azonnal vizsgáljuk ki az
ügyet.
– Csatlakozom önhöz, Baruti. – Hong Li Raquel felé fordult. –
Vannak még bizonyítékai, amikkel a vádakat alátámasztja?
Raquel kissé felegyenesedett a székében.
– Igen.
– Remek, akkor...
– Ebből elég – fortyogott Anne. – Mára az ülést berekesztem.
– Tessék? – kérdezte méltatlankodva Hong Li.
– Mára végeztünk. Elutasítom a felülvizsgálati indítványt, és
elrendelem, hogy Raquelt azonnal és visszavonhatatlanul zárják
börtönbe. Ami a hetedik fokozatú paranormális lényt illeti, már
bebizonyította, hogy az NPEH-nak semmilyen formában nincs a
hasznára, ezért nyomkövető kerül rá, és a nyilvánosságtól távol
biztonsági őrizet alá vesszük.
Hong Li a tenyerével az asztalra csapott, és szintén felállt.
– Maga mégis mióta...
– Amióta én vagyok itt az egyedüli, aki rálát arra, milyen
intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy továbbra is megvédj ük a
világot. Ha önök ennek a badarságnak akarnak hinni, amit a természet
eme szeszélye az imént előadott, akkor csatlakozzanak hozzá. Én
ellenben nem fogom engedni, hogy tönkretegye, amit felépítettünk.
– Mégis mit tenne tönkre? – érdeklődött egy szőke férfi, akinek
hihetetlenül széles volt a válla, és erős német akcentussal beszélt.
– Nos, ez a tinédzser egy csapat lázadóval azon buzgólkodik, hogy
aláássa a munkánkat. Emellett azt tervezi, hogy kaput nyit egy másik
dimenzióba, ami önmagában is katasztrofális következményekkel
járhat, de ezzel lehetővé válna a tündérek számára, hogy elhagyják a
világunkat. Fontos képességeiktől fosztanának meg ezzel bennünket,
és gondolom, mindannyian értik, ez mit jelent. Az NPEH
összeomlását. Nem tudnánk elvégezni a feladatainkat, a világ pedig
védtelenné válna, ki lenne téve a paranormális elemek kénye-
kedvének. Miközben mindig is azon fáradoztunk, hogy kordában
tartsuk őket.
Rémülten láttam, hogy a szőke férfi töprengeni kezd. A vörös hajú
reszketett. Te jó ég, honnan keríthették ezt a teremtést? Néhány
elnökségi tag bólogatott.
Hong Li viszont, ez a fejpaskolós öreglány, nem hagyta magát.
– Anne, ezek szerint beismeri? Nem kontrollálható tündérekkel
konspirál?
Anne a szemét forgatta.
– Magának én nem tartozom elszámolással.
– Én ezt másképp látom – szólt közbe Baruti.
– Jól van. – Anne a hisztérikus vörös hajú felé biccentett, és
elkezdtek tündérneveket hadarni, amilyen gyorsan csak tudtak.
Az elnökségi tagok kiabálni kezdtek egymással, a falon pedig
egymás után jelentek meg a kapuk körvonalai.
– Raquel! – kiáltottam. – Menjünk! – Raquel odarohant hozzánk.
Reth már tartotta az ajtót.
Rácsaptam a riasztógombra, közben bevillant, hogy utoljára ezt
akkor csináltam, amikor a központot Vivian betörésére
figyelmeztettem. Miután holtan találtam Lisht.
Ma este nem fogok senkit elveszíteni, akit szeretek.
 A sziréna olyan hangosan szólt, hogy belefájdult a fogam. A lámpák
elhalványultak, mint amikor a stroboszkóp fénye kialszik. Reth
mondott valamit, felemelte a kezét, erre mögöttünk a levegő sűrűbbé
vált, és úgy csillogott, mint a víz. A teremből kilépve a folyosón
Raquellel Retht közrefogva kezdtünk rohanni, készen állva arra, hogy
bármelyik pillanatban megfogjuk a kezét.
– Túl sok a vas ezekben a falakban – mondta Reth, tökéletes
frizurája a nagy rohanásban se kócolódott össze. – Vissza kell
mennünk oda, ahol bejöttünk, ha nem gond.
Bólintottam, remélve, hogy Jack és Arianna érti a riadójelet, és
gyorsan biztonságos helyre mennek. Jack profin tudott menekülni.
Ekkor eszembe jutott valami, és rosszul is lettem tőle.
– Nem hagyhatjuk itt Viviant, mert ezek nem fognak gondoskodni
róla. Van még időnk arra, hogy...
Reth hirtelen lefékezve a falhoz préselt engem.
Nem is vettem észre a tündért, csak amikor valami becsapódott oda,
ahol az imént álltam, és eltalálta vele Retht. Döbbenten láttam, hogy
Reth imbolyogva hátrál, majd a földre esik. De Reth az Reth.
Tökéletes, hibátlan, szupererős.
– Most pedig te jössz – szólt a tündér. Az éjfekete hajú volt. Felém
közeledett, de én nem tudtam elvenni a tekintetem a földön fekvő
Rethről. Reth halkan motyogott valamit, aranylóan csengő hangja
akadozott, közben megpróbált feltápászkodni. Már késő... Ha ez a
tündér Rethszel ezt műveli...
Akkor én is teszek vele valamit. Előreugrottam, tenyeremet a
mellkasára szorítottam, megnyitottam a kapcsolatot kettőnk között, és
olyan gyorsan szívtam ki a lelkét, amilyen gyorsan csak tudtam. A
lelke be- leáramlott az enyémbe, de Reth lelkével ellentétben, akinek a
melege élő lángként terjedt szét bennem, az idegen tündéré olyan
hideg volt, hogy égetett. Mintha jégkristályok tépték volna fel az
ereimet, betöltötték, megváltoztattak, és muszáj volt megállítanom,
nem akartam, hogy bennem legyen, de mégis többet akartam, de nem,
nem akarom mégse...
 – Evie! – Raquel szakított el a tündértől, és vágta el a kapcsolatot.
Köhögtem, küzdöttem az agyamban lévő jégkristályok, az erő
sötétkék, jeges köde ellen, ami csikorgóit a testemben. – Evie!
Egy ideig csak pislogtam, de végül sikerült Raquel szemére
összpontosítanom.
– Minden rendben – mondta. A spanyol akcentusa mindig
felerősödött, ha fel volt dúlva. – Minden rendben.
Az éjfekete tündér dülöngélve hátrált, és a fal mellett leroskadt a
földre. Szégyelltem magam, megvetettem magam miatta. De erre
most nem volt időm. Botladozva előrementem, és letérdeltem Reth
mellé.
– Reth? Reth! Jól vagy? Ki kell jutnunk innen!
Reszkető karral feltápászkodott. Olyan emberi és sérülékeny volt,
hogy elakadt tőle a lélegzetem. A kezemet nyújtottam, és hagyta, hogy
felsegítsem. Most először fordult elő, hogy az én kezem melegebb
volt az övénél.
– Jól vagy? – kérdeztem súgva.
Rám nézett, és valami nem stimmelt vele. Valami más volt az álcája
alatt, mint szokott. Szó nélkül nyújtotta a másik kezét Raquelnek,
közben a falon kapu jelent meg. Elhagytuk a központot, és én
reméltem, hogy végleg.
Füstbe ment duplarandi

A Lendék melletti erdő szélén jöttünk ki. Reth imbolygott, és meg

kellett kapaszkodnia egy fában. Arany fénye is tompult. Tényleg itt
jöttünk tegnap ki Lenddel a tündérkapun botladozva? És Reth
éppolyan erős volt, mint mindig?
– Mit csinált veled? – kérdeztem. A tündérösvényen nagyon féltem
megszólalni, nehogy Reth összeessen, mi meg ottragadjunk. – Minden
rendben?
– Jobban vagyok, mint te lennél, ha téged talált volna el.
Beleborzongtam, és megfogtam a kezét. Vagy az én kezem volt sokkal
melegebb a szokottnál, vagy az övé sokkal hidegebb, de mindkettő
egyformán aggodalommal töltött el. Amúgy is elég furcsán éreztem
magam, a fejemben valami zümmögést hallottam, mintha túl nagy
dózisban ittam volna köptetőt.
– Raquellel bemegyünk a házba, és megpróbáljuk helyrehozni
Lendet. Nem jössz velünk? Alhatnál egyet a kanapén!
Reth halványan mosolygott.
– Úgy tűnt bármikor is, hogy szeretek kanapén szunyókálni?
Vihogtam.
– Nem igazán. De legalább lenne min röhögnünk. Fogadok, hogy
horkolsz.
Méltatlankodva nézett rám.
– Hogy jut az eszedbe, hogy én egyáltalán alszom?
– Miért, nem szoktál?
– Legalábbis nem úgy, ahogy te. Most pedig menj, és pocsékold
arra az időtöket, hogy Lendet „helyrehozzátok”! Igyekszem közben
nem meghalni.
Én már elindultam, de erre egyből visszafordultam.
– Micsoda? Meghalsz?
 A mosolya ezúttal már őszinte volt.
– Nem is tudtam, hogy ennyire szíveden viseled a sorsom. Nem
azonnal, de nemsokára a segítségedre lesz szükségem.
Szörnyű érzés volt Retht sérülten, ilyen rossz állapotban egyedül
hagyni. Tudtam, hogy mindent megteszek, amit csak kell, hogy
segítsek neki. De Lend pillanatnyilag elsőbbséget élvezett. Egy
hatalmas paranormális káosz felé tartottunk, ami után minden meg fog
változni. Most Lenddel kellett lennem, mert itt és most ő az egyetlen
dolog, amiben biztos lehettem.
Bólintottam.
– Gyorsan megoldjuk. – Raquel felé fordultam, aki elfogódottan állt
ott, ahol pár perce elhagytuk az ösvényt. –Raquel? Megyünk?
– Tényleg azt hittem, hogy életemben nem látom újra a napot.
– Jaj, ne, gyere már! Hiszen én melletted álltam, ami garancia a
sikerre.
Próbált mosolyogni, de a szeme megtelt könnyel.
– Köszönöm, Evie!
Átöleltem.
– De hát nem kell megköszönnöd!
– De még mennyire, hogy meg kell! Szuper egy csaj vagy! Annyira
hiányoztál!
– Most, hogy mind a ketten munkanélküliként szökésben vagyunk,
egy csomó időt lóghatunk együtt!
Kissé kényszeredetten nevetett, aztán karöltve beléptünk a házba.
Kinyitottam az ajtót, és felkiáltottam:
– Riadó, Evie megjött! A nappaliba tartok!
– Sikerült! – kiabált vissza Lend. – Egy pillanat, megyek a
konyhába! Raquel is itt van?
– Hát persze!
– Szuper! Jack és Arianna pár perce jött meg.
A nappaliban Arianna és Jack a kanapén ülve vitatkozott.
– Semmit nem tudtál volna a központban csinálni, ha én nem lennék
egy komputerzseni.
 – A zseniséged viszont nem sokat ért volna, ha nem jutottál volna
be a központba.
– Azért, mert taxit játszol, még nem te vagy a nagyobb hős!
– Mi a különlegesebb és értékesebb képesség: ha valaki úgy
nyomkodja egy számítógép billentyűzetét, mint az őrült, vagy ha
valaki képes tájékozódni a tündérösvények örök sötétségében?
Csípőre tettem a kezem.
– Oké, srácok, menjetek máshova civakodni! Raquellel nekünk
dolgunk van.
– Evie! – szólított meg Raquel, és döbbenten nézett Jackre.
– Ja, Jack. – Legyintettem. – Már oké a srác, segít nekünk.
– Elfelejtetted, hogy megpróbált megölni?
Jack a szemét forgatta.
– Jaj, ezt már nagyon unom, rég túlléptünk a témán.
– Evie?
– Valamennyire tud már viselkedni. És időnként jól jön egy taxi.
– Valid már be végre, hogy imádtok engem. – Jack színpadias
meghajlást követően kiment a szobából. Arianna kényszeredetten
mosolygott Raquelre, és követte Jacket.
Raquel leroskadt a kanapéra, és becsukta a szemét.
– Rethszel és Jackkel dolgozol együtt? Neked elment a józan eszed?
– Persze, már rég. Az utóbbi időben elég sok embert kellett
megmentenem, és ők ketten kapóra jöttek.
– Megbízol bennük?
– Nem, nem bízunk bennük! – kiabált Lend a konyhából.
Mosolyogtam.
– Azt hiszem, hogy megbocsátottam nekik. Persze továbbra is
idióták, és időnként bajt kavarnak, de mindig okuk van rá, érted? Ez
nem jelenti azt, hogy ezeket a dolgokat én jónak találnám, vagy
megbízom bennük, de megértem őket. Én is csináltam pár olyan
dolgot, amire nem vagyok büszke, de akkor egyszerűen úgy éreztem,
hogy muszáj megtennem. És mindent újra így csinálnék.
– Ahogy eszembe jutott az éjfekete tündér, végigfutott a hátamon a
hideg. Próbáltam elhessegetni azt a jeges érzést, ami vele az ereimben
szétterjedt. Olyan volt, mintha a tündér valami távolságot hozott volna
létre köztem és a szoba között, sőt, köztem és a testem között. –
Mindenesetre mellettem állnak, és momentán minden segítséget
elfogadok.
– Amíg nem...
– Raquel! – lihegte Dávid, és beviharzott a szobába. Raquel felállt,
hogy üdvözölje, de Dávid megölelte, és te jó ég, te jó ég, hogy nekem
ilyesmit kell végignéznem, az ajkára nyomta a száját.
– Apu? – kiabált ki Lend a konyhából. – Mi történik ott bent?
– Erről jobb, ha nem tudsz! – szóltam magas és fojtott hangon.
Amikor szétváltak, Dávid kartávolságra tartotta el magától
Raquelt, és szó szerint elnyelte a tekintetével. Nem tudtam, hogy
nevessek vagy hányjak.
A lábujjaimat a szőnyegbe fúrva bámultam a szőnyeget.
– Szóval akkor megmentettem Raquel életét.
Raquel nevetett, Dávid pedig csatlakozott hozzá. Kissé fel voltak
pörögve.
– Végre szabad vagy, Raquel! – mondta Dávid.
– Igen, megszabadultam az egésztől – felelte Raquel. Amikor
felemeltem a fejem, úgy néztek egymásra, ahogy eddig csak az Easton
Heights színészeinél láttam. A tekintetükben minden benne volt, ami
az évek során kimondatlanul maradt. Az árulások, félelmek,
fájdalmak és a mindent elsöprő szerelem. Csodálatos volt.
Jaj, csak viccelek, az egész kábé olyan kellemes volt, mint egy
foghúzás, másrészt nem is volt időm ilyesmire.
– Raquel, talán feltűnt már neked, hogy Lend a konyhában van.
– Hm – „felelte” Raquel, és félresimított egy tincset Dávid
homlokán.
– A tündérátok miatt van.
– Tündérátok? – Raquel legalább most felém fordult. Dávid fogta a
kezét.
– Igen, tényleg fura dolgot találtak ki. Ha Lenddel egy helyiségben
vagyunk, látótávolságba kerülünk, vagy megérinthetnénk egymást,
akkor ő nyomban elalszik.
– Húha! – Raquel a homlokát ráncolta.
– Ezért van szükségem a segítségedre. Te tudod az összes NPEH-
tündér nevét, nem?
Bólintott, és mintha elmélyültek volna a ráncok a homlokán.
– Ez egy sötét tündér átka, és azt hiszem, hogy egy sötét tündér kell
az átok feloldásához is. Hívj egy Unseelie-t! Mi parancsot adunk neki
arra, hogy törje meg az átkot, és akkor páros randira megyünk, juhéé!
– Egy pillanat, miféle páros randiről beszéltek? – kiabált Lend.
– Majd apád elmondja. Akkor tehát egy tündért kérünk!
Raquel nagyot sóhajtott. A híres sóhajai egyikét hallhattuk, a muszáj
mindennek ilyen bonyolultnak lennie?-sorozatból. Csak egyetérteni
tudtam vele!
– Őszintén szólva, a tündérek többségéről nem tudom, melyik
udvarhoz tartozik.
– Hogyhogy nem tudod? Szerintem fontos infó! Komolyan, nem
kérdezitek ki az illetőt, amikor felveszitek? Nem tagja ön annak a
gonosz udvarnak, ami embereket rabol, és magához akarja ragadni a
világuralmat? Vagy a kevésbé gonosz udvarhoz tartozik, aminek a
tagjai el akarnak tűnni erről a bolygóról?
Raquel felvonta a szemöldökét.
– Neked van fogalmad arról, milyen nehéz bármilyen információt
kiszedni egy tündérből? Számunkra addig nem volt jelentősége, hogy
ki milyen udvarhoz tartozik, amíg kontrollálni tudtuk őket.
– Hűha, az NPEH-ról mindig kiderül valami olyan, amitől a hajam
tépem. De az előbb azt mondtad, hogy a legtöbb tündérről nem tudod.
Van olyan, akiről igen?
Raquel vonakodva bár, de bólintott.
– Egyről biztosan tudom, hogy a Sötét udvarhoz tartozik.
– Szupi! Akkor hívjuk őt ide!
– Te is ismered. Fehl.
Jaj, a sípjelbe! Hát persze. Pont az a tündér, akinek a lelkét Vivian
majdnem teljesen kiszívta, és aki most úgy kóvályog a
tündérbirodalomban, mint valami beteg vadállat. És természetesen ő
az a tündér, akinek azt parancsoltam, hogy soha többé ne jöjjön a
közelembe.
– Kell, hogy legyen más is rajta kívül! – Abban se voltam biztos,
hogy Fehlnek elég ereje van ahhoz, hogy eljusson a Földre.
Raquel egy ideig feszülten gondolkodott, és végül bólintott.
– Van egy másik, akiről majdnem teljesen meg vagyok győződve,
hogy Unseelie. De nem tudom biztosan.
– Túl van tárgyalva!
– Nagyon óvatosan kell kezelnünk a dolgot, Evie. Én úgy tudom,
hogy az egész udvar legszívesebben holtan látna téged.
– Hogy miért szeretnek ezek ennyire túlzásokba esni! Én csak
működésképtelenné tettem az üres lényüket, a királynőjük torkába
szúrtam egy kést, és tönkretettem a tükörerdejüket. Ennyi elég, hogy
én legyek a főellenség?
– Kést... te mit csináltál?
– Á, hosszú! De mi legyen a tündérrel? Tényleg jó lenne úgy lógni a
barátommal, hogy magánál is van.
– Egyetértek! – kiabálta Lend.
– Szerinted jó ötlet idehívni egy Unseelie-t?
– Védve vagyunk – szólt Dávid. – A ház körül annyiféle elementál
bóklászik, amennyit csak el tudsz képzelni, és Cresseda is megtette a
lehetséges biztonsági intézkedéseket.
– Remek – mondta Raquel. Cresseda nevének említésekor arcizma
se rezdült. Valószínűleg azért mutatott ilyen nagyvonalúságot a
víziszellemmel szemben, mert az ő kezét fogta most Dávid, Cresseda
hiába vette el tőle korábban a szeretett férfit. – Althenam.
Lélegzet-visszafojtva vártuk, míg a falon megjelent egy fehér
fényvonal. Magas, vékony, csodaszép tündér jelent meg, a haja
narancsvörösen világított, mint a tűz. A kapun kilépve tágra nyílt
szemmel meredt rám.
Raquel újra a nevén szólította, mire a tündér teljes figyelmével (és
gonosz tekintetével) egykori főnöknőm felé fordult.
– A konyhában ül egy fiú, akit tündérátok sújtott. Szüntesd meg az
átkot úgy, hogy ne essen a fiúban kár, aztán várd az újabb
parancsokat.
Egy biztos: Raquel nagyon jól tudta a név szerinti parancsokat
alkalmazni. Ellentétben velem, mert én minden ilyen alkalommal
nagy kalamajkába kevertem magam.
Idegesen toporogtam, miközben Raquel a tündérrel a konyhába
ment. Hamarosan újra megölelhetem Lendet! És megfoghatom a
kezét! Vadul csókolózhatunk! Aztán azt is átgondolom, hogy tudnám
kigyógyítani Retht a sérüléséből, vagy amit a tündér csinált vele.
Aztán még arra is rá kell jönnöm, hogy egyáltalán megnyissak-e egy
kaput, és ha igen, hogyan. De mégis: juhéé!
A tündér örökkévalóságnak tűnő idő után szólalt meg:
– Nem tudom megszüntetni ezt az átkot.
– Unseelie vagy? – kérdezte Raquel.
– Igen – felelt bosszúsan a tündér. – De ennek az átoknak a
mintázatát se megkötni, se feloldani nem tudom.
– Na, jól állunk – mondta Raquel, és sóhajtott egyet. A feladom
sóhajt hallhattuk. A kanapéra rogytam. – Althenam, hagyd el ezt a
helyet, soha ne gyere vissza, és senkinek ne áruld el, hol jártál, és ki
van itt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Soha ne térj vissza az NPEH-
ba, és ne engedelmeskedj a parancsaiknak!
Bár nem hallottam, hogy tündérkapu nyílt volna, de úgy tűnt, hogy
a házban megváltoztak az energiák. Olyan volt, mint egy áramszünet
után. A tündér elszállt.
Az én összes reményemmel együtt.
Még több szörnyeteg a sötétben

Kitalálunk valami mást. – Lend annyira halkan beszélt, hogy alig

hallottam, pedig csak be kellett volna fordulnom a fal mellett, hogy
meglássam. Raquel kiment Daviddel, közben elhadarták az összes
NPEH-tündér nevét. Raquel fejéből pattant ki ez az óriási ötlet, nekem
eszembe se jutott, hogy az ő segítségével szabadítsuk ki a tündéreket
az NPEH-ból. Ami nem jelentette azt, hogy Anne nem kap segítséget
az Unseelie-ktől, de ez biztos meg fogja nehezíteni az életét egy
kicsit. Belőlem hiányzott az energia ahhoz, hogy kövessem őket, és
leroskadtam a fal mellé a földre.
– És ha... – Elhallgatva nagyot nyeltem. Nem, nem tudtam
kimondani. Kitalálunk valami mást, mert nincs más választásunk.
Elérkezett az ideje egy témaváltásnak, mielőtt teljesen becsavarodom.
– Anyukád mit mondott?
– Főleg arról beszélt, hogy túl hosszú a hajam, és le kellene
vágatnom. – Sokat segített ezzel.
– O már csak ilyen. – Próbált viccesnek tűnni, de elcsuklott a
hangja. Vajon arra gondol, hogy ha Cresseda elmegy, ő meg itt marad,
akkor soha többé nem látják egymást?
– Figyelj csak! – mondtam, és amennyire csak lehetett, a konyhaajtó
melletti falnak préselődtem, de csak annyira, hogy Lend ne dőljön el,
mint egy krumpliszsák. – Kéred most a karácsonyi ajándékodat?
– A karácsonyi ajándékomat? – Meglepettnek tűnt a hangja.
– Már egy ideje ügyködöm rajta.
– Én nem találtam neked semmit. Amikor azt mondtam, hogy
ajándékot megyek vásárolni, valójában a bulidat készítettem elő.
– Ha az embert elrabolja a Sötét Királynő, és még meg is átkozza,
az szerintem teljesen elfogadható mentség. Ezenkívül a szülinapi
bulim volt a legszuperebb ajándék, amit csak el tudok képzelni.
 – Nem így képzeltem az első közös karácsonyunkat. Valami
emlékezeteset akartam: szenteste együtt kiválasztani és feldíszíteni a
fát, romantikus filmeket nézni, forró csokit inni, apunak tojáslikőrt
csinálni, aztán amiatt fanyalogni, hogy milyen borzalmas íze lett. Az
egész szobámat fagyönggyel akartam feldíszíteni...
– Ezek szerint nem úgy tervezted, hogy az ünnep alatt kénytelenek
leszünk külön szobában dekkolni?
– Nem is olyan nagy gáz az egész. – Hallottam, hogy a falnak üti a
fejét, közvetlenül mögöttem a túloldalon. – Ki akarná látni a
szupercsini barátnőjét, és megcsókolni? Totál túl van ez az egész
értékelve!
– Abszolút. – Próbáltam nevetni, de csak valami fojtott hang jött ki
a torkomon. – Nekem az a mániám, hogy álmukban nézegetem az
embereket. Annyira szexik közben.
Egy ideig hallgattunk. Miután az utolsó ötletemmel is felsültem,
szinte malomkőként nehezedett rám a teher, hogy nem fogok tudni
változtatni a helyzeten, és ettől alig kaptam levegőt. Annyira sokat
harcoltam Lendért. Attól kezdve küzdöttem a kapcsolatunkért, amikor
először a vízszemébe néztem, kezdve a menekülésünktől a központból
Vivian feltartóztatásáig, miközben a saját kis buta problémáimat is
meg kellett oldanom. Az nem lehet, hogy örökre elveszítsem őt, vagy
ne lehessek a közelében. Ez nem igazság. Az utóbbi időben annyi
igazságtalanság ért, hogy lassan kezdett tele lenni a hócipőm.
– Mi a helyzet az ajándékommal?
Megtöröltem a szemem.
– Ja, tényleg. Ott van a laptopod?
– Igen.
Mosolyogva vettem le a saját laptopomat az asztalról, és átküldtem
Lendnek egy linket, aztán vártam.
– Hoppá, e-mailem jött. – Néhány másodperc múlva hallottam,
hogy lejátssza a videót, és nevet. – Mennyi ideig csináltad?
– A vizsgaidőszakod alatt elég sok időm volt. – A fejemet a falnak
támasztva hallgatóztam. Végignéztem az Easton Heightsot, és olyan
jeleneteket kerestem, amiben elhangzik, hogy szeretlek, aztán Arianna
hathatós közreműködésével összevágtam belőlük egy videót,
aláfestésként Lend egyik kedvenc dalával.
– Szeretlek! – Szeretlek!- SZERETLEK, te idióta! –Gyűlöllek!
Szeretlek! – Fogd már be a szád, és mondd azt, hogy szeretsz! – Te
amo! – Néhány részbe betettek egy jóképű spanyolt. Az egy nagyon jó
évad volt.
A millióegy kapcsolatból, ami körül a sorozat forgott, többpercnyi
anyag jött össze. A végén hallottam, hogy Lend becsukja a laptopját.
– Na, hogy tetszett? – kérdeztem.
– Szeretlek! – felelte.
– Én is téged. – A falnak nyomtam a tenyerem, széttárt ujjakkal.
Találok valami megoldást. Akkor is, ha az NPEH átveszi a
világuralmat, és sötét erők fognak össze azért, hogy szétválasszanak
bennünket. Az se érdekel, ha belehalok, miközben kaput nyitok, vagy
Lend örökre elhagy, amikor másokkal átmegy rajta. A barátom, és
mindent meg fogok tenni a kapcsolatunkért.
– Mit mondtál apunak, amikor Raquellel a nappaliban voltatok? A
páros randiről?
A szememet dörzsöltem.
– Tényleg jobb, ha apádat kérdezed meg erről.
– De én nem őt akarom megkérdezni, hanem téged.
– Az apád és Raquel, szóval, fogalmazzunk úgy, nagyon boldogok
voltak, amikor újra együtt voltak. Együtt, gondolom, érted, hogy
értem. Raquel hálószobájában láttam néhány fotót, amik választ is
adtak arra a kérdésre, hogy mi volt kettejük között. Szerintem
eljegyezték egymást, vagy valami hasonló, mielőtt apud megismerte
az anyukádat. Most pedig újra lángra lobbant köztük a szikra.
Lend hosszan hallgatott. Túl hosszan.
– Minden oké?
– Apu még házas.
– Micsoda?
– Az apám még házas. Anyu a felesége.
 Erre nem is gondoltam, bár valószínűleg nem lehet könnyű aláírni a
válási papírokat, ha az embernek vízből van a keze.
– De már tizennyolc éve nincsenek együtt.
– Evie, Cresseda az anyukám. Pont, amikor anyu elhagyja a
bolygót, az apám azonnal egy másik nő nyakába veti magát, aki
mindent képvisel, ami ellen apu és én mindig harcoltunk?
– Hohó, lassan a testtel! Raquel már nincs az NPEH-nál, ezt te is
hallottad. Másrészt soha nem volt olyan elvetemült, amilyennek most
beállítod őt.
– Persze, tényleg kedves volt tőle, hogy megszerezte magának aput.
– Kitől? Anyád már ezer éve elhagyta apádat, egyébként pedig az
anyád szerezte meg először az apádat Raqueltől!
– Te miről beszélsz? Ha a szüleim nem szerették volna egymást,
akkor én nem is lennék!
A mennyezetre nézve vettem egy mély levegőt.
– Nem így értettem. Persze hogy örülök, hogy a szüleid
beleszerettek egymásba. Ebből a szerelemből lett a legjobb a világon.
És szerintem is nagyon meredek, hogy úgy tűnik, apád és Raquel most
együtt vannak. Minden okod megvan rá, hogy kiakadj. De adj nekik
egy esélyt, oké?
Nem felelt. Éreztem, ahogy az izmaim megfeszülnek a vállamban és
a tarkómban. Olyan volt, mintha a testem hirtelen összefogna ellenem,
annyira dühös voltam, hogy Lend nem érhet hozzám. Elérkezett az
ideje egy újabb témaváltásnak.
– Kitaláltál valamit, amíg elvoltam?
Lend továbbra is valahogy tőmondatokban válaszolt.
– Nem sok mindent, de kint már majdnem telt ház van.
Mindenhonnan idetrombitálják a paranormálisokat. Mindenkit, aki el
akar menni.
– Ezek szerint magától értetődőnek veszik, hogy lesz kapu!
Hallgatás.
– Azt hittem... azt hittem, hogy meg akarod próbálni. Nem akarom
persze erőltetni, de... szerintem ez lenne a helyes cselekedet.
 Komor pillantást vetettem a mennyezetre, és a szőnyeget
birizgáltam.
– Valószínűleg megpróbálom, csak az bosszant, hogy ezt mindenki
magától értetődőnek veszi.
Lend nevetett, és a nevetése hallatán kissé felengedett a feszültség a
vállamban.
– A paranormálisok már csak ilyenek. Mindig parancsolgatnak az
embernek. Itt egy jóslat, ott egy másik.
– És ezekben a jóslatokban előfordul az, hogy lécei? Nem, egyben
sem. – Az oldalamra feküdtem, az orrom majdnem a falhoz ért, és a
tenyeremet a tapétára tettem. Megpróbáltam megérezni a saját lelkem
a szilflélek száraz zizegésén, a vámpír őrülten izzó energiáján, a
fossegrim folyékony áramlásán és a tündér szörnyű, csikorgóan
dermesztő fagyán túl. Azt a részt kerestem, ami én vagyok, csak én.
De hogy találjam meg, ha csak Lend jelenlétében, őt megérintve
vagyok képes felismerni?
Sóhajtottam.
– Félek. Az egésztől. Attól, hogy mi történik, ha nem nyitom meg a
kaput, de attól még jobban, ha megteszem. Egyrészt fogalmam sincs,
hogy kell, másrészt, amikor legutóbb ezt csináltam... akkor tényleg azt
hittem, hogy belehalok. Minden olyan gyorsan áramlott ki belőlem,
hogy ha Lish lelke nem ad jelet, hogy álljak le, akkor lehet, hogy nem
is tudtam volna visszazárni anélkül, hogy a saját lelkem ne repült
volna ki rajta. Semmi bajom nincs azzal, hogy paranormálisoknak
segítsek, de a lelkemet nem áldozom fel értük.
– Persze, ezt senki nem kívánhatja tőled. Ha eldöntőd, hogy
megcsinálod, mármint te döntőd el, nem más helyetted, akkor együtt
kitaláljuk, hogy tudod ép bőrrel megúszni az egészet. Nem hagyom,
hogy odaadd a lelked, az ugyanis az enyém.
– Gondolom, úgy érted, hogy a szívem a tiéd. Ez valahogy
romantikusakban hangzik, nem úgy, mintha egy őrült zaklató
mondaná.
– Ami belőled az enyém, az belőlem is a tiéd. Szív, lélek, mindegy.
Minden a tiéd.
Mosolyogtam, és a fejemet a szőnyegbe fúrtam, így az arcom a
hűvös falhoz ért.
– Tudom.
Néhány perc hallgatás után, miközben hajszál híján elaludtam, Lend
megszólalt. A hangja lágyan szólt, de szavai a csontomig hatoltak.
– És mi van, ha örökre így marad?
– Micsoda?
– Ez a hülye átok, ami elválaszt minket. Ha nem tudjuk megtörni.
Nem élet az élet, ha nem érhetek hozzád.
– Nem tudom, mit tudnánk még tenni azon kívül, hogy segítséget
kérünk a Világos Királynőtől. Amihez nekem egyáltalán nem fűlik a
fogam.
– Az egész tervnek nincs értelme! Gondolkodtam rajta,
pontosabban csak ezen gondolkodtam. A Sötét Királynő miért
csinálna ilyet egyáltalán? Miért átkozna el azért, hogy ne lehessek a
közeledben? Nekem ez olyan gyerekesnek tűnik! Ha a szökésemet
akarta megakadályozni, vagy meg akart büntetni, ha valahogy mégis
sikerül elmenekülnöm, akkor miért nem tett el egyszerűen láb alól?
Vagy intézte el, hogy soha ne ébredjek fel?
A homlokomat ráncolva felültem.
– Ebbe még így nem is gondoltam bele. Egy zseniálisan kitervelt,
gonosz átoknak tartottam az egészet, de azok után, amit a királynőről
tudunk, tényleg butaságnak tűnik.
– Igen, az alatt a rövid, ámde annál rémisztőbb időszak alatt, amit a
hölggyel töltöttem, egy kicsit sem tűnt nekem tréfamesternek.
Hihetetlenül kegyetlen, az biztos, de nem feltétlenül szándékosan
aljas.
– Annál kegyetlenebb dolog nem létezik, mint hogy ne láthassalak,
és ne érhessek hozzád, Lend.
Hangja elárulta, hogy ő is mennyire kínlódik.
– Tudom. Mégis furcsa.
– Igaz. De ki tudja, talán nem is tudott téged megölni. Nem is
tudom, például az anyukád miatt, nem?
– Lehet.
– Meg kellene kérdeznem Rethtől. Hú, a fenébe! – Hogy én milyen
rossz ember vagyok! Gyorsan feltápászkodtam. – Teljesen
elfeledkeztem róla.
– Mi van vele?
– Megsebesült. Egy tündér megpróbált rám támadni, de Reth
elrángatott onnan, mire a tündér őt találta el. Nagyon rosszul van.
– De akkor hogy menekültetek meg?
Grimaszolva bámultam a mennyezetre, nagyon kellemetlen érzés
volt bevallani, mi történt. Lend tudta, milyen hatással van rám, amikor
lelkeket rabolok. Még mindig szörnyű bűntudatom volt emiatt, mintha
attól tartanék, hogy elítél. Hiába próbált nem elítélni.
– Amikor Reth összeesett, a tündér rám akarta vetni magát, mire én
kiszívtam valamennyit a lelkéből.
– Jól van.
– Tessék?
– Jól van.
Hideg futkosott a hátamon.
– Nem a te lelkedben van az a hátborzongató, jeges cucc.
Egyáltalán nincs jól.
– Itt vagy, életben vagy, biztonságban vagy. Ez a jó.
Szomorúan mosolyogtam, és háromszor megkopogtattam a falat.
– Sze – kopogás – rét – kopogás – lek – kopogás.
Lend is visszakopogott hármat.
Tétováztam, kimondjam-e, de aztán csak kibukott belőlem a kérdés:
– Ha megnyitom a kaput, akkor te is átmész rajta?
– Nem – felelte, de csak néhány másodpercnyi gondolkodás után, és
ettől a pár másodperctől teljesen maga alá gyűrt a félelem és a magány
érzése, még az éjfekete tündérnél is jegesebb rémület kerített
hatalmába. Lend nem volt biztos a válaszban.
Újra kopogott.
– Nézd meg, mi van Rethszel. De légy óvatos! Most aludni megyek,
már régen nem aludtam önszántamból. Ha elaludtam, akkor, ha
visszajöttél, feküdj mellém, jó?
Igyekeztem minél lazábban, évődve felelni.
– Csak akkor, ha felveszed a kezeslábas pizsidet.
Nevetett.
– Meglátom, találok-e egyet. Akkor nemsokára látjuk egymást!
– Azt épp nem – súgtam túl halkan ahhoz, hogy hallja, aztán
kimentem az ajtón, az erdő felé. Besötétedett, és kutya hideg volt.
Fogalmam sem volt, hány órája voltam ébren. Utoljára a kanapén
alhattam, még azután, hogy megmentettük Lendet. Annyira fáradt
voltam, hogy legszívesebben magamra vettem volna az átkot.
Akkor csak úgy besétálnék Lend szobájába, és máris meglenne a
tökéletes kifogásom, miért nem azt teszem, amit tennem kéne.
Sajna, még nagyon messze vagyok attól, hogy aludhassak.
– Reth! – kiáltottam, fázósan karba tett kézzel hunyorogva a
sötétben. A tarkómon végigfutott a hideg, mert eszembe jutott, hogy
itt kint támadtak meg a sokkolóval. Dávid ugyan mondta, hogy védve
vagyunk, de valószínűleg jobban tenném, ha nem egyedül lófrálnék
itt. – Reth?
– Nincs itt – felelte Arianna, mire én rémületemben felsikítottam, és
ugrottam egyet. Az erdő szélén állt. Zavartan nagyot nyeltem. Láttam,
hogy a lelke világít a sötétben. Rendszerint nem láttam az övét
ennyire jól. Amióta elvettem Viviantől a lelkeit, senkiét nem láttam
ilyen tisztán. Mennyit szívhattam ki az éjfekete tündérből?
– Lazulj már el kicsit, Evie! Úgy nézel, mint aki szellemet lát.
Zárójelben jegyzem meg, hogy a szellemek messze nem olyan jó
fejek, mint a vámpírok! Reth a többiekkel lóg a tónál, és valami
halhatatlan bulit csapnak. Elég nagy az élet ott lent.
Óriási. Hogy, hogy nem, én is pont oda akartam menni, a tóhoz,
ahol sárkányok, sziliek és fókatündérek várnak rám.
– Hát persze, mégis hol máshol lenne? A mai este tényleg egyre
királyabb. Te mit csinálsz itt kint?
– Tudod. Csak lógok. Halhatatlan buli vagy mi.
 – És Jack hol van?
– Ő vissza akart menni a tündérbirodalomba enni és aludni egyet.
Azt mondta, hogy később visszajön.
– Meg kell találnom Retht, ki kell derítenem, jól van-e. Velem
jössz?
– Nana, csak nem félsz, hogy a sötétben szörnyekbe botlasz? –A
szeme huncutul csillogott.
– Nem – feleltem, de hideg futkosott a hátamon. Végül is én is egy
szörny vagyok.
Minél közelebb értünk a tóhoz, annál jobban lassítottam, és egyszer
csak megpillantottam őket: a fénylő lelkeket, ahogy ugráltak,
táncoltak, örvénylettek az éjszakában. A lelkeket, akik arra vártak,
hogy megmentsem és hazaküldjem őket.
Te jó sípjel, hogy én mennyire utáltam az egészet, ezt a nyomást, a
vállamra nehezedő terhet. Az egész katyvasznak semmi köze nem volt
hozzám. De láthatólag nem számított, mennyire küzdöttem azért,
hogy kimaradjak a paranormális drámából. Egyszerűen
visszaszippantottak. Ezt a sorsot talán már a születésemkor
megkaptam, megtört és eltűnt anyám, valamint lecsúszott, eltűnt apám
hagyhatta ezt rám.
Megálltam, lenéztem a fák között a tóra, erre a kis világra, életre,
amiben fontos szerepet játszottam, bár nem akartam része lenni.
És aztán azokra a paranormálisokra gondoltam, akik jelentettek
nekem valamit. Nona és Kari, akik feláldozták magukat az én
biztonságomért. Lend anyukája, aki olyan sokat tett Lendért. Még
Reth is elhárította a támadást, hogy engem megmentsen. Lish, drága
Lish. A paranormálisoknak szükségük volt rám, és akármennyire
féltem is, nem fordíthattam nekik hátat. Megtagadhatom tőlük a
segítséget, vagy legalább egy próbálkozást, akármilyen árat kell is
fizetnem érte?
Vajon a saját lelkemet fölébük helyezhetem, csodaszép, sötétségben
fénylő lelkűk fölé?
– Evie? – érdeklődött Arianna, amikor észrevette, hogy lemaradtam.
 A szemeimet törölgettem, annyira elárasztottak az érzések.
– Menj csak előre, mindjárt jövök!
Bólintott, és az erdőből kisétálva megindult a tó felé. Üdvözlő
mormogás hallatszott. Vajon mióta lehetett itt kint? Más körülmények
között el tudtam volna képzelni, hogy én is elvegyülök, megcsodálom
a számomra idegen paranormálisokat, sőt talán még a zsémbes
sárkányokkal is jobban megismerkedem. De abban az álomban Lend a
kezemet fogta volna, és nem telepedett volna rá mindenre a félelem, a
nyomás, egy közelgő baj előszele.
Sóhajtva dőltem egy fának.
– Gondolom, engem keresel. – Reth hangja most rézre, nem aranyra
emlékeztetett.
– Így van. Hogy vagy? – Kihúztam magam és felé fordultam, de
elakadt a lélegzetem. A lelke. Teljesen elfelejtettem, hogy néz ki a
lelke. De az is megváltozott. Régen mozdulatlan volt, kristálytiszta, de
most a szélei rezegtek.
Mosolygott a reakciómon, a tipikus, buta, én bezzeg tudom, amit te
nem tudsz vigyorát villantotta. És mivel szinte mindig tudott valami
olyanról, amiről én nem, számomra ez volt a megszokott mosolya.
– A tündérbirodalomba kell mennem – mondta.
– Oké, akkor menj! – Oldalra néztem, zavart a hirtelen bizalmasság
kettőnk között. Nem mintha többet tudtam volna róla attól, hogy
láttam a fényes, reszkető arany lelkét, de mégis furcsa volt.
Legszívesebben rászóltam volna, hogy vegyen fel valamit, még egy
inget vagy egy kabátot. Vagy húzzon fel egy sátrat maga köré.
– Készen állsz?
– Mire?
– Hogy velem gyere.
– Nem, én itt maradok.
– Abból, hogy egyedül vagy, következtethetek arra, hogy a legújabb
terved nem működött?
– Briliáns, Sherlock! – Kérdőn felvonta a szemöldökét, de én csak a
fejemet ráztam. A tündérek egyszerűen nem értik az ilyen kulturális
utalásokat.
– Akkor csak két lehetőséged maradt. Vagy a Sötét Királynőhöz
fordulsz, vagy az enyémhez. Javasolhatnám neked az utóbbit, azaz
hogy egy olyan személyhez fordulj, aki a szívén viseli a túlélésed?
A lófarkam után nyúlva idegesen birizgálni kezdtem az ujjammal.
– Nem is tudom. Nem jönne inkább ide a királynőd?
– Nem. Ha jól emlékszem, több szívességgel is tartozol nekem.
Elkezdem behajtani őket.
Már ki is nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, de aztán rájöttem,
hogy semmi értelme. Igaza van. Tartozom neki, és nem is kevéssel,
ráadásul gőzöm sincs arról, hogy hozzak helyre itt mindent egyedül.
Ha alá kell vetnem magam a Sötét Királynő akaratának azért, hogy
Lend újra megérinthessen, akkor legyen. Talán a királynő segíthet
rájönni, hogy tudnám megmenteni a paranormálisokat anélkül, hogy
rámenne a lelkem.
Vettem egy mély levegőt.
– Oké. Mit kell tennem?
– Ha nem akarsz kaput nyitni, és egyedül sétálgatni a
tündérösvényen, akkor esetleg fogd meg a kezem.
– Úgy értve, ha már odaértünk, te nagyokos.
– Nagyon egyszerű, álmodban is meg tudod csinálni. – A hangja
valahogy csibészesen csengett, amitől ideges lettem.
Visszanéztem a házra, és azt kívántam, bárcsak itt hagyhatnék
mindent, és az éjszakát Lendhez bújva tölthetném. De ekkor eszembe
jutott, milyen lenne reggel azzal a tudattal felébredni, hogy ő addig
nem ébred fel, míg én el nem megyek. Ezenkívül nem tudnék elég
messzire menekülni. A tónál várakozó és a segítségemre szoruló
lelkek száma nem fog csökkenni. Ezért megragadtam Reth kezét,
annak ellenére, hogy ez az elmúlt időszakban túl gyakran történt meg.
Még hűvösebbnek tűnt, mint egy órája.
– Tudtam, hogy jó döntést hozol. – Önelégültnek is tűnhetett volna
akár, de olyan semleges hangon beszélt, mintha soha nem kételkedett
volna abban, hogy nyerni fog. A nyelvemet nyújtottam rá. Együtt
mentünk az ösvényen, közeledtünk valami olyasmi felé, amit soha
nem tekintettem a sorsomnak. A járása nem volt olyan elegánsan
sikló, mint szokott, és most fordult elő először, hogy nem kellett
sietnem, hogy lépést tartsak vele. Kinyitott egy újabb kaput, és
kiléptünk a tündérbirodalomba.
Ami éppolyan üres és koromsötét volt, mint az ösvény, amiről
leléptünk.
Álomrandi

Reth? – Pislogva kerestem valamit, ami megragadná a tekintetem,

de nem volt semmi. A tündérösvényen ezúttal nem láttam Retht, a
fénylő lelkét sem. Erősebben szorítottam a kezét, a bőre volt az
egyedüli bizonyítéka annak, hogy még itt van. – Szerintem eltévedtél.
Ez nem a tündérbirodalom.
– Szokás szerint most is tévedsz – mondta, és hallottam a hangján,
hogy mosolyog. – Még nincs vége az útnak.
– De akkor mit keresünk itt?
Egy másik hang borított be, tiszta volt, s fehér, mint a telihold
fénye. –Azért vagy itt, hogy álmodj. – Mintha a hang körülvett volna.
Esküdni mertem volna rá, hogy a bőrömön is éreztem, de a lelkemben
biztos. Mágikusan vonzott, mint a Sötét Királynő hangja. De ez nem
arra kényszerített, hogy örökre elveszítsem magam benne, ez azt a
vágyat ébresztette bennem, hogy a segítségével találjam meg magam.
Tudtam, hogy nem látok, de ez nem tartott vissza attól, hogy
összevissza forgassam a fejem és hunyorogjak. Látni akartam, muszáj
volt látnom, ki beszél.
– Csukd be a szemed, múlandóság és örökkévalóság gyermeke!
Aludj !
Prüszköltem, küzdöttem a hang hódító varázslata ellen.
– Eszemben sincs, ez nem így működik. Nekem ehhez ágy kell,
meg takaró, és akkor is jó lenne tudnom, hol a sípjelben vagyok, hogy
nem támad meg vagy öl meg valaki a következő pillanatban, vagy
nem tévedek el örökre.
– Ennél nagyobb biztonságban nem is lehetnél! De most már aludj,
álmodj, érts!
Hátrahőköltem, mert egy szájat éreztem a homlokomon. A szemem
akaratom ellenére lecsukódott, az álom pedig elmosott, hirtelen, mint
egy vízsugár.
Amikor kinyitottam a szemem, a Sötét Királynőt láttam: a bőre
porcelánfehér volt, és kéz a kézben állt egy hasonlóan előkelő
tündérrel. A másik tündér bőre meleg volt és ébenfekete, a haja fehér,
de a szivárvány minden színében játszott, éles ellentétben a Sötét
Királynő olajos, fekete hajával. A Sötét Királynő az emlékeimben
másképp élt, vonásai kevésbé voltak emberiek, a körvonalai a világító
fényben majdnem elmosódtak, de tudtam, hogy ő az. Egy üres,
fényben úszó sík területen álltak, nyugodtak voltak, sugárzóan szépek.
A távolban fákra emlékeztető valamiket láttam, de a két nő egyedül
volt.
Az a hang, ami a sötétben beszélt hozzám, most a fülembe
sugdosott.
– Túl gonoszok voltunk a mennyországba, de túl jók a pokolba.
Többet akartunk. Mienk volt az örökkévalóság, és mi is ott voltunk
egymásnak. A tündérek bennünket szolgáltak, és sok más lény
népesítette be velünk együtt a menny és a pokol közti változatlan
teret. De aztán láttuk, mi uralja a világot, bár annak a lakói is fogságba
kerültek a menny és a pokol között, mint mi.
– Mozognak – mondta a Sötét Királynő, aki a jelenlétemet teljesen
figyelmen kívül hagyta, és mintha a messzeségben kémlelt volna
valamit. – Haladnak. Valami újat teremtenek.
– Én is teremteni akarok – felelte a másik tündér, és felismertem a
holdvilághangot a sötétségből, most súlyosnak tűnt a vágytól. A
Világos Királynő.
– Milyen örömöket rejt az örökkévalóság, ha nem tudunk változni?
– Drága nővérem – felelte a Világos Királynő –, ha nem
teremthetek, akkor én inkább meghalok.
– De mi ott nem uralkodhatunk. Mi ezt a földet kaptuk ajándékba.
Senki nem tudja, mi történik, ha elhagyjuk ezt a helyet.
– Ez engem már nem érdekel.
A Sötét Királynő hunyorgott.
– Akkor segítek neked odajutni.
 – Az túl nagy gonoszság lenne. – A Sötét Királynő felemelte a fejét,
a kristálykönnyek mintha ráfagytak volna az arcára. – Ezt nem
tehetjük meg.
A Sötét Királynő mosolygott, a mosolya most is borotvaélesnek
tűnt.
– Ha én túl gonosz vagyok a mennyországba, akkor kétségtelenül
elég gonosz vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem.
A jelenetet szikrázó fénysugarak oszlatták szét, amik aztán
rózsaszínű csillogó vízzé álltak össze. A királynők egymás mellett
álltak a parton, az egyik kezüket felemelték. A másikat
összekulcsolták, a világos és a sötét. Mögöttük egy sereg tündér,
egyenesen, mint a karó, de egyesek magabiztosabbnak tűntek
másoknál. Ámulva fedeztem fel Retht, egyszerre tűnt öregebbnek, de
fiatalabbnak is.
– Ezt nem szabad megtennetek – szólt egy hang, úgy zúgott, mint
egy vízesés. Cressedát láttam kiemelkedni a vízből, sokkal
megfoghatóbbnak, szilárdabbnak tűnt, mint ahogy a földről ismertem.
– Tönkreteszitek magatokat közben.
– Senkit nem fogunk tönkretenni – tiltakozott a Sötét Királynő, mire
mindegyik tündér szinte észrevétlenül előrehajolt, a hangja
szívóhatása miatt. – Teremteni fogunk. Többek leszünk, mint amik
vagyunk.
– Akkor menjetek, és tegyétek meg! – Cresseda úgy beszélt, mintha
valami ítéletet mondana. – De mi nem akarunk ebben részt venni.
Ekkor láttam, hogy a vízben csak úgy nyüzsög az élet, a lelkek.
A látószögem megváltozott, hogy be tudjak fogadni mindent. Ez
egy óceán volt, minden víziszellem otthona. A tündérek mögött erdő
nyúlt el, a fákon lánglevelekkel. A fák egyetértőn bólintva távolabb
hajoltak a Sötét Királynőtől. Még a talaj is visszahúzódott, és krátert
képezett a tündérek körül.
– Mindenki megszólalt – jelentették ki kórusban a hangok, ezek
engem gördülő kövekre, zúgó falevelekre, sercegő lángokra és zúgó
vízfolyásra emlékeztettek. – Mi elfogadjuk, amit kaptunk, és
elutasítjuk a ti terveiteket.
A Sötét Királynő dacosan felszegte az állát, és kényszeredett
mosoly jelent meg lilára festett ajkán.
– Nem mindenki szólt.
Szellő lebbent, és a bennem lévő lelkek egy része azonnal
felismerte: a szilf volt az, valódi alakjában, azaz alaktalan levegő
formájában. Egyre gyorsabban örvénylett, és süvöltve körbejárt
mindent.
– Repülni akarunk – mondta, de a hangját alig lehetett hallani a
zúgástól. – Szabadok akarunk lenni. Új helyeket akarunk látni, új
ízeket érezni, határok, korlátok nélkül repülni.
Cresseda is kiáltott valamit, de a szavait elnyelte a szél, ami most
már hurrikánná erősödött, közepében a tündérekkel teli kráterrel.
Lenyűgözve, rémülten figyeltem, hogy a fákból, tűzből, vízből és
földből fénylő lelkek váltak ki, az üvöltő szél elkapta őket, és a végén
a tündéreket egy fényforgatag vette körül.
– Újjá fogunk születni – mondta a Világos Királynő elgondolkodva.
– Szülni fogunk – mondta a Sötét. Együtt emelték fel a karjukat az
ég felé, a tündérek körülöttük szintén. A fénylő lelkek egyre
gyorsabban köröztek, a végén már egy szilárd falat képeztek, aztán
egy hangtalan, szörnyű hasító hang rázta meg a vidéket. Mintha
valami kiszívta volna az összes levegőt a tüdőmből, olyan furcsa,
természetellenes érzés volt, hogy legszívesebben felkiáltottam volna.
De nem tudtam semmit se tenni, csak néztem.
A Világos Királynő arcát félelem torzította el.
– Mit csináltunk? – súgta.
– Amit tennünk kellett.
– Nem folytathatjuk.
A Sötét Királynő szemében harag lobbant.
– Mindent érted teszek, és csak egyféleképpen tudsz engem
megállítani. Meg akarod szegni a megállapodásunkat? Képes lennél
arra, hogy kimondod a valódi nevem, és elárulsz, a szíved másik felét?
– Soha nem tennék ilyet – súgta a Világos Királynő. A Sötét
Királynő megfogta a kezét. A tündérek zárt sorokban áramlottak előre,
áttörték a fényfalat, majd eltűntek.
Azt hittem, hogy vége, de a fények továbbra is körbeszáguldottak, a
többi paranormális lelke nem vált ki a szilf szeléből. A tündérek egy
tátongó sebet hagytak hátra, egy hatalmas fekete lyukat, ami magához
vonta a fényeket. Egyszer csak meghallottam a zúgó viharban a
lények hangját, akik félelmükben és a fájdalomtól kiabáltak, ahogy
elsodródtak, azután a víz, a föld, minden eltűnt, ami ezt a világot
alkotta. Amikor végül az utolsó fény, a szél maga is eltűnt, a sötétség
összeomlott, és olyan üres világot hagyott hátra, amiből hiányzott az
élet. Annyira hamisnak tűnt, hogy kiabálni akartam, meghalni. Nem
maradhattam ott, muszáj lett volna...
– Ébredj fel, gyermekem!
A szívem hevesen vert, kinyitottam a szemem, és felültem.
– Hol vagyunk? – Körülnéztem. Heves szívverésem nem
csillapodott, a testemben még éreztem a pánikot. Reth állt mellettem.
Már nem volt koromsötét. Egy barlangban voltunk, sugárzó fényét
sztalagmitok és sztalaktitok ezrei sugározták vissza. Úgy néztek ki,
mintha halvány rózsaszín vattából lettek volna. Az egész hihetetlenül
törékenynek tűnt, mintha elég lenne egy kiáltás, és minden
összeomlana körülöttünk, de ettől csak még szebb volt minden.
Jobbra fordultam, ott állt a Világos Királynő, pontosan úgy nézett
ki, ahogy álmomban láttam. De valahogy kevesebb volt. Nem tudtam
pontosan megmondani, miért, mert továbbra is gyönyörű és tökéletes
volt, de kisebbnek tűnt, vékonyabbnak, valahogy úgy ment össze,
amit nem tudtam volna megmagyarázni. A körvonalai nem mosódtak
el, nem olvadt bele a környezetébe, a körvonalai inkább fogva
tartották, bezárták a lelkét, elválasztották mindentől.
– A szilf – szóltam, és lassan kezdtem felfogni. – A szilf
összefogdosta az összes lelket, és ti az egyesített erőiteket
használtátok arra, hogy erővel nyissatok kaput a világunkhoz. De nem
zártátok be, és egyszerűen mindenkit beszívott. – Pontosan úgy
történt, ahogy Kari és Donna elmagyarázta, és most a saját
szememmel láttam. Hitetlen- kedve ráztam a fejem és kérdeztem meg:
– De hova hoztatok engem?
– Mi nem mozdultunk a helyünkről – felelte a Világos Királynő.
– Akkor honnan van ez az egész?
– Tőled.
– Hm, ha jól emlékszem, ma reggel legalábbis még nem voltam
annak a képességnek a birtokában, hogy rózsaszínű, csillogó
kőalakzatokat hozzak létre. – Őszintén szólva ez nem is lett volna a
leghasznosabb képesség. Bár egy bulin jól bevethető bűvésztrükk
lenne.
– Ez volt a nagy tragédia, nagyszabású tervünk szörnyű
meghiúsulása. Mert az emberektől eltérően, akik minden gondolattal
újat teremtenek, minden álmukkal, még a testükkel is, mi itt
tehetetlenek voltunk. Azt hittük, megkapjuk a teremtés adományát, ha
a világotokba jövünk. De ez nem adatott meg nekünk.
– Másképp fogalmazva: nagy szívás nektek az egész?
Mosolygott.
– Így van. De a te példád is mutatja, hogy találtunk néhány kerülő
utat. Az már nem teremtés, ha elvesszük, amit az emberek teremtettek,
és a kedvünk szerint alakítjuk, de ez közel áll már ahhoz, ami
számunkra lehetséges. A nővérem inkább örökre elhagyna, mint hogy
feladja a hatalmat, amit az emberi álmok adnak neki.
A homlokomat ráncoltam.
– Egy pillanat. Ezek szerint mindent, az egész tündérbirodalmat
álmokból építettétek fel? Mindenféle álomból vagy az elrabolt
emberek álmaiból?
– Azok a legerősebbek, mivel ők már az álmok országában vannak,
de a ti világotokból is ki tudjuk nyerni, amire szükségünk van.
Gondolatokat, reményeket, kívánságokat, álmokat. Fogjuk az anyagot,
amit ti adtok, és abból a valóság utánzatait és ismétléseit alkotjuk
meg.
A tündérek tehát emberi álmokat használtak arra, hogy
megteremtsék a tündérbirodalmat. Talán ezért változik meg annyira az
ember, ha sokáig itt van, mint például Jack. Az ember elveszíti a
képességét arra, hogy a való világban éljen.
Ahogy Jackre emlékeztem a tündérvilágban, eszembe jutott az
összes többi ember, akiket itt láttam. A Sötét Királynő határozottsága
is eszembe jutott, hogy mennyire vissza akart térni régi hazájába,
anélkül, hogy közben elveszítené a teremtés képességét.
– Kaput akar nyitni és embereket magával vinni, ugye? –kérdeztem.
A Világos Királynő komolyan bólintott.
– Még a teremtésnek ez a nyomorúságos utánzása is több, mint
amink ott volt. A királynő mindent akart – örökkévalóságot és azt a
képességet, hogy formálja azt. A Seelie-k tiltakoznak, hogy újra
lényeket vigyenek egy olyan helyre, ahová nem tartoznak. így jött
létre a szakadék közöttünk. A királynő inkább örökre itt tartana
bennünket, mintsem hogy az emberi álmok tápláléka nélkül térjünk
vissza a hazánkba.
Tehát a szegény emberkék, akiket láttam, csak tenyészállatok
voltak, akik táplálták a Sötét Királynő vágyát, hogy „teremtsen”.
– De maga miért nem ment vissza? Közvetlenül az után, hogy
idejött. A többi paranormális miért van a földön, és miért nem
magával, ebben a birodalomban?
– Amikor átjöttünk a kapun, szétszóródtunk. A lelkek összeadódó
energiája és ezek fókuszálása nélkül nem tudtunk újra kaput nyitni.
Az, hogy a földre jöttünk, megváltoztatta az alakunkat, és testet adott
a lényeknek, akik eddig tiszta szellemek voltak. Ez fogságot jelentett,
és sokakat annyira átformált, hogy alig lehetett őket felismerni.
Egyesek jobban tudtak az új körülményekhez alkalmazkodni. A
tündérek örökkévalósághoz fűződő kötelékei annyira megrövidültek
és elvékonyodtak, hogy attól tartottunk, hogy elszakadnak. Sok
generáció dolgozott azon, hogy megalkossuk ezt a köztes helyet, ami
ütközőzónaként szolgál közöttünk és az idő között, és rajta kívül
tudunk élni. Szellemi testvéreinket is védelmünkbe vettük volna itt, de
ők soha nem bocsátották meg az ostobaságunkat, ami által ők ide
kerültek.
 Majdnem megszólaltam, de nem akartam Melinthros nevét, az apám
nevét kimondani.
– A tündérek tehát üres lényeket tudnak teremteni? Akiket maguk
arra kényszerítenek, hogy olyan sokáig éljenek a földön, míg minden
elmúlik, ami őket tündérré teszi?
– Igen – felelte szomorúan. – Én nem jártam többször a halandók
birodalmában. Azok, akik ezt gyakran teszik, nagy lemondásokat
vállalnak. – Rethre néztem, továbbra is mellettem állt. Végig némán
hallgatott. Rethnek nem kellett volna visszatérnie a földre azok után,
hogy kiszabadítottam őt az NPEH-ból. Óráról órára rosszabbul nézett
ki, miután felfogta az éjfekete tündér támadását.
A Világos Királynő követte a pillantásom.
– Az én arany fiam oly sok mindenről lemondott azért, mert szeret
téged és hűséges hozzám. Az is lehet, hogy hamarosan mindent fel
kell áldoznia.
Te jó sípjel! Sokkal egyszerűbb volt utálni Retht.
– Tudom, milyen mély dühöt és keserűséget táplálsz a tündérek
népével szemben, gyermekem, de kérlek, értsd meg, hogy mennyire
kétségbe vagyunk esve. Azt is tudnod kell, hogy én nagyon tisztelem
az embereket és az emberi életet. Az emberek olyan csodás és
törékeny lények, olyan múlandók és könnyen elpusztíthatok, de mégis
olyan erővel rendelkeznek, amiről mi, tündérek csak álmodhatunk. Mi
nem tudunk teremteni, de örökké élünk, örök változatlanságban. Ti
pedig minden lélegzetvétellel változtok, az élet minden pillanatában
meghal bennetek valami, de az a kapcsolat, ami benneteket az
örökkévalósághoz és halhatatlansághoz köt, minden generációval
újjászületik.
Kerültem Reth tekintetét. Nem akartam egy olyan valakit látni, aki
nemeslelkűségből feláldozza magát, hogy a közelemben legyen, és
megvédjen. Nem akartam tudomásul venni, hogy talán tényleg
annyira szeret, amennyire mindig mondta. A Világos Királynő
jelenléte miatt már így is furcsán össze voltam zavarodva.
Sóhajtottam. Tudtam, mit kell tennem, és utáltam, hogy ez pontosan
az volt, amit ezek a cselszövő tündérek már a kezdetektől akartak
tőlem. De legalább így az én döntésem volt, ahogy Lend és Arianna
mondta. Ezenkívül amúgy sem a tündérekért, ezekért az idiótákért
teszem, hanem azokért, akiknek semmilyen választásuk nem volt, és
eredetileg ide sem akartak jönni. Őket meg tudtam érteni.
Meglepetésemre megállapítottam, hogy mihelyt meghoztam a
végleges döntést, akkor már meg is akartam tenni. Meg kellett
tennem. Nem fogom a paranormális lelkeket a sorsukra hagyni, egy
olyan sorsra ítélni, ami itt vár rájuk. Nem fogom cserben hagyni őket,
ahogy velem történt. Az ujjaimat hajlítgattam, és próbáltam
megnyugtatni vadul kalapáló szívem. Innen már nincs visszaút.
– Oké – mondtam. – Megteszem!
Te nem tudsz engem megváltoztatni

Kihúztam magam, és a királynő szemébe néztem: csillogóan

életteli, barna szeme volt, de úgy tűnt, mintha az összes többi szín is
benne lenne.
– Megpróbálom megnyitni a kaput, de van néhány feltételem.
Mosolygott.
– Mi, tündérek imádjuk a feltételeket.
A szememet forgattam. Mintha nem tudtam volna.
– Először is, a kapunyitásba nem akarok belehalni. Ha nem sikerül,
akkor nem sikerül. Biztos, hogy nem fogom még több ártatlan lény
lelkét kiszívni azért, hogy energiát gyűjtsék. Másrészt az összes
tündért, beleértve a Sötét Királynőt és az alattvalóit is, vigye magával.
Nem akarom magukat itt látni többé, hogy felkavarják az én
világomat. Harmadrészt minden embert kiszabadítunk, akiket a Sötét
Királynő elrabolt, és megpróbálunk segíteni nekik abban, hogy
visszatérjenek a régi életükbe. Közülük senkit nem vihetnek
magukkal. Negyedrészt pedig megtöri azt a sípjel átkot, amivel a Sötét
Királynő a barátomat sújtotta.
– Az első hármat elfogadom: ártatlan paranormálisnak nem ártunk,
gondoskodom arról, hogy a tündérek örökre elhagyják a halandók
földjét, és nem viszünk magunkkal embereket. Attól tartok viszont,
hogy a negyedik kérésedet nem értem.
Bizalmatlanul hunyorogtam, és megpróbáltam ellenállni a belőle
áradó hódító nyugalomnak, amit holdfényre emlékeztető hangja
sugárzott magából.
– A maga gonosz nővére elrabolta a barátomat, Lendet, Cresseda
fiát. Visszahoztam őt, de a testvére megátkozta, vagy mi,
mindenesetre, ha egy légtérbe kerülünk, azonnal elalszik.
Értetlenül pislogott.
 – A nővérem tette volna?
– Igen, és nem tudom, hogy kell az átkot feloldani. Hívtunk egy
Unseelie-t, de ő sem boldogult vele.
– Nem értem. A nővérem túl pökhendi ahhoz, hogy egyáltalán
felmerüljön benne, hogy a fiút – aki egyszer már az övé volt – te
elveheted tőle. Mindig alábecsülte a halandókat. Miért tartotta volna
szükségesnek, hogy elvarázsolja? Felfoghatatlan. Te mit gondolsz?
Reth felé fordult, de Reth kerülte a tekintetét, makacsul a rózsaszínű
csillogást bámulta a távolban.
– Ön a királynő, miért engem kérdez?
– Mert nagyra becsülöm a véleményed.
– Elnézést – szóltam közbe, mivel a királynő nyilvánvalóan nem
volt hozzászokva Reth agyafúrt társalgási stílusához, ahogy kibújt a
kérdések megválaszolása alól. – Ugye tisztában van vele, hogy Reth
nem felelt a kérdésére?
Reth komoran végigmért, majd a Világos Királynőhöz fordult.
– Nem mondhatom meg, mit gondolok.
A Világos Királynő hunyorgott.
– Nem tudod, vagy nem akarod?
– Mi a különbség?
– Arany fiam, a halandók birodalma megváltoztatott téged. Meg
akarsz téveszteni?
Prüszköltem.
– Nem ismeri Retht, ha azt hiszi, hogy képes nyíltan beszélni.
Reth vastag ajka megrándult, mintha a mosolyát akarná elfojtani.
– Nem akarom megmondani.
– Akkor parancsot adok rá.
Most már mosolygott, nyíltan, szemtelenül.
– Nos, még maga sem tudja a nevem.
A királynő nagy macskaszeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Hová lett a hűséged?
– Ó, ne aggódjon, maradt még bőven. Hű vagyok magamhoz és
ahhoz is, akivé Evelyn egy nap válni fog. De amit teszek, azt
kettőnkért teszem, hogy biztosítsam az örökkévalóságot, amit együtt
fogunk tölteni. Bízhat benne, hogy mindent meg fogok tenni, amire
csak képes vagyok, hogy segítsek neki kaput nyitni, és eljutni a
hazánkba. De a kivitelezés módját én határozom meg, és ettől kezdve
nem követek semmilyen parancsot. A maga tanácsai soha nem
vezettek sehová, és nem azokkal jutottunk el idáig. Evelynnek már rég
nem szabadna üres lénynek lennie, hanem hozzánk hasonlónak
kellene lennie. Az ön túlzott óvatossága és az, hogy nem engedett
engem önállóan cselekedni, mindent lelassított. Arra kényszerültem
emiatt, hogy a Földön maradjak, miközben maga itt maradt, távol a
halandó birodalom romlásától. Azt teszem, amit helyesnek tartok.
Szerencse, hogy a maga vágyai egybeesnek az enyémmel.
Nem tudtam, honnan ered a paff szó, de a királynő arckifejezését
csak ezzel lehetett volna leírni.
– Nos, ha ez minden, akkor visszaviszem Evelynt, és be lehet
fejezni az előkészületeket.
Azt vártam, hogy kilövell néhány őrült villámot az ujjából, és azzal
sújt le Rethre, ahogy azok a filmbeli szuperlények szokták, de
meglepetésemre gyengéd mosoly jelent meg az arcán.
– Meglepsz. Érdekes látnom, hogy az egyik gyermekem mily
változásokon ment keresztül.
Reth olyan mérgesen ráncolta a homlokát, mintha a királynő valami
hihetetlenül sértőt mondott volna.
– Menjünk, Evelyn! – A kezét nyújtotta, de én hátraléptem egyet, és
karba tettem a kezem.
– Lehet, hogy a királynő szerint rendben van, hogy megváltoztál, de
nem válaszoltál a kérdésére, én pedig semmit nem értem el abból,
amiért idejöttem. Nem csinálok semmit, szó szerint semmit, ha nem
áll elő valamelyikőtök egy ötlettel, hogy tudnánk Lendnek segíteni.
A Világos Királynő vidáman mosolygott Rethre.
– Tedd azt, amit helyesnek tartasz.
Reth odavonult hozzám, és megpróbálta elkapni a kezem, de én
elrántottam. Úgy állt meg előttem, mint aki karót nyelt, arany szemei
csak úgy parázslottak.
– Innen nem sok mindent tehetünk érte, nem?
– Egy pillanat! Te tudsz neki segíteni? Már az elejétől fogva tudtál
volna? – A hangom egyre magasabb és hangosabb lett, a rózsaszínű
kőzet finom csengéssel visszhangozta. – Mi...
Megfogta a kezem, és a táj körülöttünk felvillant. Émelyítő
pördüléssel egy szobában landoltunk. Felismertem, hogy az övé, mert
egykor itt kötöttünk ki, amikor elrabolt. Mintha egy örökkévalóság
telt volna el azóta. Akkoriban még az NPEH-központban laktam, Reth
pedig megpróbált lassan, de biztosan feltölteni a lelkével. Behunyt
szemmel a plüss, vörös kanapéba kapaszkodtam, míg elmúlt a
szédülésem. Bár legszívesebben végighánytam volna a szobáját, mert
abszolút megérdemelte.
– Jól van. – Kinyitottam a szemem, és elégedetten állapítottam meg,
hogy a szoba már nem dől semerre. Reth a kanapén hátradőlve ült
durcásan karba tett kézzel, az arca ki volt pirulva. Még soha nem
láttam őt ilyennek. – Elárulnád, mi a gondod? Tényleg már az elejétől
fogva tudtál volna segíteni Lendnek?
– Ez nem igaz.
– Dehogynem! Mégis mi változott a mentőakciónk óta?
– Észhez tértél. És bár sokan nagyra értékelik, ha valaki makacs, a
te túlzásba vitt önfejűséged már kellemetlen. Erős irányításra van
szükséged, míg végre eljutsz a helyes megoldáshoz.
– Tudod, annyira imádom, ha manipulálnak. Mindig annyira
boldoggá tesz, alig várom, hogy azt tehessem, amit mások akarnak
tőlem!
Zavartan ráncolta a homlokát.
– Ezt gúnyolódásnak hívják, te tündér tökfej! – Fogtam az első
kezem ügyébe eső tárgyat, egy csicsás párnát arany fonallal hímzett
örvénylő mintákkal, és a fejéhez vágtam. Ő döbbenten nézett rám, és
elégedetten láttam, hogy legalább a tökéletes frizuráját sikerült
összekócolnom. – Akkor újra elmondom: elegem van az állandó
manipulálásból! Jack is belerondított az életembe, hogy azt tegyem,
amit ő akar, és tudod, mi lett a vége? Nem csináltam meg. Ne hidd,
hogy bármire is kényszeríthetsz! Én döntök arról, mit csinálok.
Felugrott. Forrt a dühtől, a kanapét megkerülve megállt előttem.
– Pontosan, te döntesz arról, mit teszel, te buta kislány. Ez mindig is
így volt. Az én szerepem csak az, hogy közöljem veled azokat az
infókat, amiket másoknak nem hittél volna el. Mindig a saját
szemeddel akarsz mindent látni, ezért gondoskodtam arról, hogy lásd,
amit látnod kell.
– Jaj, a szuper kis kirándulások a Sötét udvarba! Szuper! Remek!
Na mindegy. De a Lendet sújtó átkot miért nem törted meg?
– Mert ha boldog vagy, akkor nem csinálsz semmit! Ha elégedett
vagy, akkor a világ többi része és mindenki, akinek rád van szüksége,
a háttérbe kerül. De én tudtam, hogy muszáj valaminek történnie. Ha
nem kapod meg, amit akarsz, akkor elkezdesz koncentrálni. Elég jól
ismerlek.
– Te semmit sem tudsz rólam!
– Többet tudok rólad, mint amennyit te fel tudsz fogni! Látni fogod,
ha végre nem leszel már üres lény. Az egész erről szól. Nem érted,
milyen lesz, ha megváltozol és beteljesedsz.
– De én nem akarok megváltozni!
Keskeny kezeit ökölbe szorította.
– Nem akarsz megváltozni? Neked van fogalmad arról, mit
csináltam végig miattad? Szerinted mégis miért jövök mindig vissza a
te ocsmány, koszos, pusztuló világodba? Mert megváltoztattál!
Rosszul vagyok a gondolattól, mennyire eltávolodtam magamtól,
attól, aki lennem kellene!
Hátráltam, megijedtem a tekintetéből parázsló haragtól.
Nagy levegőt vett, becsukta a szemét, próbált ellazulni. Az arcára
gyorsan felkerült a tökéletesség álarca.
– De ez az egész nem fontos. Ha visszatérek az igazi hazámba,
akkor helyreáll a kapcsolatom az örökkévalósággal, és helyrejövök én
magam is. Te is érezni fogod a kapcsolatot. Végtelen időnk lesz,
hogy...
 – Egy pillanat, lassan a testtel, te őrült! Én sehova nem megyek
veled.
Úgy vigyorgott, ahogy csak a tündérek tudnak, és amitől az ember
felrobban. Ezzel akarják az emberek értésére adni, hogy sokkal többet
tudnak annál, mint amennyit egy ember tudhat. A bölcsességüket mi
meg sem közelítjük, akármennyire hisszük is azt, hogy jogunk van
racionális lénynek tekinteni magunkat. Leereszkedő vállveregetés,
mosoly formájában.
– Evelyn – szólított meg a csábító hangján. – Szeretlek. Meg fogsz
érteni. Velem akarsz majd tartani.
– Nem. – A fejemet ráztam, és igyekeztem nyugodt maradni. –Te
engem nem szeretsz, Reth. Csak azt az elképzelést szereted,
amilyennek látni akarsz engem. Attól mindig kiakadsz, amilyen
valójában vagyok. – A homlokát ráncolta, de én folytattam. – Ez így
van. Nem bírsz elviselni úgy, ahogy vagyok.
– De ennek semmi jelentősége, mert még nem az vagy, akinek
lenned kell. Nem a te hibád, és ez csak átmenetileg van így.
– Én pontosan olyan vagyok, amilyennek lennem kell. Aki akarok
lenni. És nem tudnék egy olyan valakivel együtt lenni, aki nem fogad
el úgy, ahogy vagyok. Lend elfogad. Ismer, szeret úgy, ahogy vagyok,
és szeretni is fog, függetlenül attól, hogy megváltozom-e. – Eltartott
egy ideig, míg rájöttem erre, és közben majdnem elveszítettem
Lendet, de most már tisztán láttam. Ahogy azt is, hogy mindennél
többet ér a kapcsolatunk. Mindennél, amim most van, és amim egy
másik világban lenne.
– De te megváltoztattál engem. Én miattad változtam meg. Éreztem,
ahogy befészkeled magad a szívembe, a lelkembe, és mindent
összezavarsz bennem. A legcsekélyebb fogalmad sincs arról, milyen
kellemetlen hozzászokni új érzésekhez és gondolatokhoz. De végül is
hogy lennél képes rá, hisz magad is változékony, múlékony vagy.
Nem érted, ki lehetnél, kivé kellene válnod. A tudatod még
megközelítőleg sem tudja megragadni. De ha egyszer megérted, akkor
mellettem akarsz majd lenni. Nem is kell hozzá a döntésed. Egyszerű
lesz, mert úgy lesz minden, ahogy lennie kell. Az lesz a jövő, ami te
vagy.
Mellkasára tettem a kezem, oda, ahol láttam a lelke reszkető, egyre
gyengülő fényét. A szívénél valami más volt, mint korábban. Mindig
nagyon lassan vert, hihetetlenül lassan, de most kalapált, mint egy
nyuszié, még az enyémnél is gyorsabban. Eltoltam magamtól.
– Tévedsz.
– Én soha nem tévedek.
– Látod, egy újabb tévedés. Most pedig hazaviszel, és
meggyógyítod a barátomat, vagy inkább szívjam ki a lelked?
Megfogta a kezem.
– A tapasztalatok azt mutatják, hogy nem akarod beengedni a
lelkem. De teljesítem a negyedik feltételt, ami az ígéretedhez köt.
Kaput nyitott, és kiléptünk a tündérösvényre. A léptei
bizonytalannak tűntek. Arra számítottam, hogy a tündérbirodalom
javítani fog az állapotán, de ehelyett úgy tűnt, még rosszabbul van. A
sötétség a szokottnál is nyomasztóbbnak tűnt, így megpróbáltam más
dolgokra gondolni. Olyanokra, amiket vártam. Az alvó Lendre.
Rethre, aki meggyógyítja az alvó Lendet, mert... hogy képes erre
egyáltalán? Ja, persze.
– Ha Cresseda rájön, hogy te állsz az átok mögött, akkor lesz
nemulass. Ugye te csináltad? Miután visszajöttünk, fölé hajoltál, és
megérintetted a homlokát. Nem is értem, hogy nem jöttem erre rá
korábban. Ugyanezt csináltad a vérfarkassal a központban.
Rethnek volt mersze nevetni. Az ezüstös csilingelés visszhangzott
az ürességben.
– Szerencsémre soha nem voltál különösebben jó megfigyelő.
– Igen? Akkor ehhez mit szólsz? – Meglendítettem a lábam, és
beakasztottam a bokájába. Megbotlott, és majdnem elesett, mire én
kárörvendően elnevettem magam. Persze totál gyerekes volt az egész,
de ha az ember úgy akar bosszút állni egy tündéren, hogy nem tudja
megölni, akkor az ilyen apróságok is sokat jelentenek.
– Nem értelek – mondta Reth bosszúsan, amikor újra összeszedte
magát.
– Igen, ez így van, soha nem fogsz megérteni engem. De ha a
barátomat nem hozod helyre abban a másodpercben, hogy a házba
lépünk, akkor szólok Cressedának, hogy fagyasszon téged hozzá a
földhöz, és egy vasrúddal jövök hozzád. Fogadjunk, hogy ezt érted.
– De most tényleg, Evelyn.
– De most tényleg, Reth. Miért csináltad? Először segítesz
kiszabadítani Lendet, aztán elátkozod őt? – Igyekeztem továbbra is
haragudni rá emiatt, de tény, hogy ha Reth nem lett volna, akkor a
Sötét Királynő még most is a karmaiban tartaná Lendet.
Természetesen Reth szemére lehetett hányni az elmúlt napok stresszét,
fájdalmait, de az a tudat, hogy meg lehet gyógyítani Lendet, ráadásul
nevetségesen könnyen, olyan lebegő érzéssel töltött el, hogy
legszívesebben hangosan elnevettem volna magam.
– Akármit hiszel is, én nem vagyok kegyetlen. Tudtam, hogy
tönkremennél a halálába. És azt is, hogy Lend távollétében teljesen
haszontalan lennél. Ezért segítettem neked visszahozni őt, majd
gondoskodtam a szükséges motivációról, hogy felismerd, mi a
feladatod.
Egy ideig szótlanul mentünk tovább, végül kaput nyitott: a
klasszikus virginiai téli napkeltébe csöppentünk, félúton a tó és a ház
között.
– Biztos, hogy feloldjam a varázslatot? Olyan békés volt az élet
nélküle – sóhajtott bánatosan.
– De még mennyire! – Tudtam, hogy rá kellett volna kiabálnom, de
néhány perc múlva újra az enyém lesz Lend, éberen. Szó szerint
ugrándozva közeledtem a házhoz, közben futó pillantást vetettem
Rethre. Ahogy a levegőt kapkodta, kis felhők képződtek előtte. –
Nagyon okos húzásnak tartottad az átkot, ugye?
Láttam, hogy majdnem elmosolyodik, de visszafogta magát.
– Az egyik legjobb ötletem volt. – Fényeket láttam a fák között.
Először azt hittem, hogy a lelkeket egy újabb bizarr módon látom, de
aztán rájöttem, hogy a fények pirosán és kéken villódznak.
Rendőrségi autók. Egy csomó.
Mintha meg életükben nem láttak volna láthatatlan
fiút

– Mi ez a... – A villogó rendőrségi fények felé akartam sietni, de

Reth a karomnál fogva visszatartott.
– Mi lenne, ha kivételesen először felmérnéd a helyzetet, mielőtt
beleveted magad? Az ilyen típusú embereknél lévő fegyverek kicsit
halálosabbak szoktak lenni, mint a te aranyos kis rózsaszín csúfságod.
– De mit akar itt a rendőrség? Valami nem stimmel.
Reth ingerült pillantást vetett rám.
– Mi stimmelt valaha a te életedben?
– Hé, ez az én mondásom! – szóltam vissza grimaszolva.
Ekkor kiáltásra lettem figyelmes: másodpercek alatt rájöttem, hogy
Arianna volt, aki egy káromkodásokkal bőven megtűzdelt mondatot
eresztett el. Leráztam magamról Retht, és az utat levágva
nyílegyenesen a ház felé rohantam. A hosszú kocsibejáró szélén
kötöttem ki. Több rendőrautó állt keresztben-kasul, lezárva az összes
utat. Egy mattfekete teherautó is, egy speciális egység járműve, ami
kizárta, hogy itt baleset történt. Nem mintha annak jobban örültem
volna, de...
De mégis.
Rohanva megkerültem az autókat, majd megcsúsztam és megálltam.
Előttem a földön Jack ült, a keze hátrakötve.
– Mi folyik itt?
Rám nézett, és angyali arcát grimasz csúfította el.
– Ezek az átkozott bilincsek acélból vannak. Túl sok vas van benne,
nem tudok lelépni.
– Oké, ez biztos, de mi folyik itt?
– A kihallgatást megspórolhatod. Már egyen túl vagyok. Tudod,
mit, mindent visszavonok, amit mondtam, hogy te vagy az egyetlen
barátnőm és a többi. Ki nem állhatlak. Képtelenség annyi örömet
átélni, amivel azt a sok bosszúságot ki tudnám egyenlíteni, amit te az
életemben okoztál.
– Köszi, én ugyanígy vagyok veled – motyogtam, és elvonultam
mellette. Azt kívántam, bárcsak velem lenne a sokkolóm, de itt
valószínűleg nem venné jól ki magát, ha fel lennék fegyverkezve. Azt
nem értettem, miért nem őrzik Jacket, de a kérdésemre gyorsan
választ kaptam, amikor megkerültem az üres garázst, és végre
ráláttam a teraszra. Ott állt Arianna, továbbra is káromkodott, mint
egy kocsis, és egy tucat egyenruhás vette körül.
A látványt nem lett volna szabad ilyen viccesnek tartanom, de
Arianna hatalmas vitát gerjesztett a rendőrök között. Láthatólag
bevetette a vámpírokra jellemző manipulációs művészetét. De mivel
csak abba az irányba tudott valakit befolyásolni, amerre az magától is
hajlott, csak azokra a rendőrökre tudott hatni, akik valamennyire
együttéreztek vele. Ezek szenvedélyesen próbálták meggyőzni a
többieket arról, hogy hagyják békén Ariannát a kreatívan
káromkodásba csomagolt jelzőivel együtt.
Azok a rendőrök, akiket nem tudott befolyásolni, a többiek
viselkedése miatt teljesen összezavarodtak, és visszatámadtak.
Vetettem egy gyors pillantást a lőfegyverekre, néhányat már kézben
tartottak, és láttam, hogy a helyzet nagyon gyorsan kikerülhet Arianna
ellenőrzése alól.
Észrevétlenül a csoport mögé léptem, és mutogatással próbáltam
felhívni magamra Arianna figyelmét. Tágra nyílt szemmel a fejét
rázta, majd az állával bökött egyet, jelezve, hogy a lehető
leggyorsabban tűnjek el.
Visszavonultam, de még zavarodottakban, mint előbb. Akkor
megkerülöm a házat, és a konyhán keresztül megyek be. Dávid és
Raquel majd elmondja, mi folyik itt. Nagy pechünkre azonban Lend
pontosan ebben a pillanatban lépett ki a bejárati ajtón, és
természetesen azonnal összeesett – a tompa puffanástól hátrahőköltem
–, azután teljesen átlátszó lett. Na, csodás!
A rendőrök abbahagyták a vitatkozást. Minden pillantás a barátomra
szegeződött, aki láthatatlan lett, kivéve a pólóját és a
pizsamanadrágját.
– Jól van – mondtam, és csípőre tettem a kezem. – Ez így nem
mehet tovább. Mindegy, mi a sípjel folyik itt, de most azonnal
rendezzük a helyzetet, vagy esküszöm, hogy mindenkit átadok a Sötét
Királynőnek, aki az örökkévalóságig az álmaitokból fog táplálkozni.
Minden fej felém fordult, az arcokon döbbenetét és hitetlenkedést
láttam.
– Mi az, nem láttatok még vízfiút? Komolyan, hol éltek? Menjetek
le a tóhoz, ott végképp el fogtok képedni.
Egy viszonylag távolabb álló rendőr a fejét rázta. Középkorú volt,
széles vállú, őszes hajú, vastag bajusszal. A fejét csóválta, lerítt róla,
hogy nem ért semmit.
– Ön Evelyn Green?
– Többé-kevésbé. Igen, jogilag. Ilyesmi.
Megpróbált rám nézni, de a pillantása folyton visszavándorolt
Lendre.
– Ezennel önt le... Azért jöttünk... Kérem, velünk jönne?
A szememet forgattam.
– Nem. Nagyon hosszú az a lista, amin olyan emberek szerepelnek,
akik engem akarnak, és ön ezen a listán az utolsó. Ezenkívül nem
csináltam semmit.
– Nos – szólalt meg egy másik rendőr, aki olyan magas és vékony
volt, hogy majdnem belefájdult a nyakam, a hangja pedig megrekedt a
tenor és a basszus között, olyan volt, mint egy kutya, akinek béka
szorult a torkába. – Ön körözés alatt áll. Terrorizmus vádjával. –
Bocsánatkérőn vállat vont. – A nemzetbiztonsági hivatal központjába
kell vinnünk.
– Rossz helyen jártok, srácok – feleltem. Anne lehet a ludas a
dologban: biztos nem tudta áttörni a védelmet, amit a Seelie-k és
elementálok hoztak itt létre, miután az NPEH elrabolt, ezért
embereket küldött ide, hogy végezzék el a piszkos munkát.
A rendőrök túlnyomó többsége továbbra is meredten bámulta
Lendet, görcsösen próbálták az agyukkal feldolgozni, amit nem tudtak
valóságként elfogadni.
– Figyeljetek, emberek, tudom, hogy jót akartok, és csak a
munkátokat végzitek, de mindenkinek jobb lenne, ha beszállnátok az
autótokba, és elhajtanátok innen. Csináljatok úgy, mintha az egész
nem történt volna meg. Megígérem, hogy semmit nem robbantok fel.
Egész életemben az volt a legkevésbé amerikai állampolgárhoz illő
dolog, amit tettem, hogy a téli olimpián gyorskorcsolyában Dél-
Koreának drukkoltam. Ez az egész itt annyira távol áll a ti
hatáskörötöktől, hogy már nem is vicces. –Elképzeltem, hogy a
rendőrök bilincsbe verik Retht, felolvassák neki a jogait, és
megpróbálják Cressedát is letartóztatni. – Na jó, egy kicsit vicces. De
most komolyan. Én egy tini vagyok, aki már így is nagyon el van
maradva az iskolai bál dekorációs terveivel. És aki együtt van egy
láthatatlan sráccal.
– A törvény az törvény – morogta a bajuszos, miközben a
könyökével bökdöste a többit, hogy magukhoz térjenek a
kábulatukból. – Magunkkal visszük önt. – Jött lefelé a lépcsőn.
Sóhajtottam.
– Hívjam a sárkányt?
Nevetett, mire a többi is utánozta, néhányan viszont visszanéztek
Lendre, és az ő arcuk krétafehér lett.
– Figyelj, kislány, én a te oldaladon állok. Biztos vagyok benne,
hogy az egész egy félreértés, valaki az irodában félregépelt valamit.
Az őrszobán tisztázzuk.
Arianna dobbantott a lábával.
– Most már elég!- A szájára tett ujjal fülsiketítő hangon Rittyentett
egyet. Szél támadt, és a sárkány szörnyű pompájában felbukkant.
Végigmért bennünket.
Arra számítottam, hogy tanulok pár új káromkodást, de a rendőrök
annyira megdöbbentek, hogy még szitkozódni se tudtak. A magas
vékony felemelte a két kezét, de a pisztoly annyira remegett a
kezében, hogy fogni is alig bírta. Arianna karon ragadta, és arra
kényszerítette, hogy nézzen a szemébe.
– Tegye a földre a pisztolyt! – mondta halkan. A férfi azonnal így
tett.
– Mit csináljunk velük? – Tanácstalanul néztem Ariannára.
– Elintézem, Evie – szólalt meg Raquel. Daviddel jöttek ki sietve az
erdőből.
– Elnézést! – mondta Arianna. – Azt hittem, egyedül is
elboldogulok.
– Semmi gond. – Dávid barátságosan mosolygott rá.
– Kérhetném, hogy mindenki figyeljen rám? – Raquel az
üzletasszonyi hanghordozását vette elő. – Ha velem tartanak, minden
kérdésüket megválaszolom, és új utasításokat adok. –Nem
számítottam arra, hogy a rendőrök hallgatni fognak rá, de egy sárkány
láttán mindenki örömmel hallgat egy olyan személyre, aki nyugodtnak
és összeszedettnek tűnik. – Arianna, segítenél?
Arianna bólintott, lecsoszogott a lépcsőn, és Raquel mögött az
autókhoz ment. A férfiak a sárkányt végig szemmel tartva követték
őket – a sárkány félig becsukott szemmel állt csupán –, annyira siettek
lefelé a lépcsőn, hogy egymást lökdösve majdnem orra buktak.
Leültem a teraszon a földre, az ölembe vettem Lend fejét, és
reméltem, hogy az esésben nem sérült meg.
– Reth! – kiáltottam. – Reth! – Hol van ez az átkozott tündér már
megint?
Pár perc múlva Jack sétált felém. A csuklóját savanyú ábrázattal
dörzsölgetve egyszerűen megkerülte a sárkányt.
– Mindig elfelejtem, hogy a rendőröknek mennyire nincs humoruk.
Pedig a munkájuk során annyi vicces dologgal találkoznak. Annyira
kár!
– Ölni tudnék egy szirénáért és a kék fényért. Na jó, egy autó is
megtenné jogosítvánnyal.
Jack leült a lépcsőre, és hátradőlt a könyökére.
 – Túl sok izgalom volt ez nekem így kora reggel. –Kényelmetlenül
fészkelődött egy kicsit, láthatólag rossz állapotban voltak az idegei. –
Evie?
– Jack?
– Most mit tervezel? Mármint ezzel az egésszel.
A téli tájra néztem, és szórakozottan Lend átlátszó haját babráltam.
– Megpróbálok mindent helyrehozni. Kaput nyitok, és visszaküldők
minden tündért és paranormális lényt oda, ahonnan jöttek.
Jack hosszan hallgatott. Nem kérdeztem tőle, mire gondol. Tudtam,
mennyire sok fájdalom van még benne, és mennyire forr még benne a
gyűlölet a tündérek iránt, akik miatt nem élhette a saját életét. Régen
azt akarta, hogy küldjem őket a pokolba, ehelyett én pontosan azt
nyújtom nekik, amit akarnak, legalábbis a többségnek.
– Jól van – mondta végül. – Legyen. Akkor végleg, ugye?
– Igen. – Szomorúan mosolyogtam rá. – Nulla tündér.
– Mi lesz azokkal, akiknek a táplálkozása függ a
tündérbirodalomtól? És azokkal az emberekkel, akiket elraboltak az
Unseelie-k? Ők boldogulni fognak a tündérek nélkül?
Töprengve haraptam az ajkamba. Valóban előttünk állt még egy
csomó logisztikai kérdés. Természetesen pillanatnyilag főleg amiatt
aggódtam, hogy egyáltalán meg tudom-e oldani ezt a sípjel kaput, de a
többi problémát is végig kellett gondolni. Vállat vontam.
– Van egy ismerősöm. Tiszta őrült, de néha egész okos is tud lenni.
Rájött, hogy kell tündérkapukat nyitni és az ösvényeket használni.
Ami azt jelenti, hogy amikor csak akar, ide-oda megy, és embereket is
magával tud vinni. Korábban azt hittem, hogy a fickót semmire sem
lehet használni, de nem is tudom, valahogy egy csöppet a szívemhez
nőtt. Szerintem pontosan ő lenne a megfelelő személy arra, hogy
gondoskodjon egy csomó ártatlan emberről, akiknek szüksége lehet az
ő segítségére.
Jack még soha nem nézett ilyen nyitott és őszinte tekintettel rám,
mint most.
– Ez az illető én vagyok, Evie. Megígérem. Te elküldöd a
tündéreket, én pedig gondoskodom azokról, akiknek ártottak a
tündérek.
Rámosolyogtam, és egy pillanatra a saját lelkem melegétől nem is
éreztem a hideg lélekrészt magamban.
– Menni fog.
A sárkány ásított, és a fogsora hatalmas zörgéssel zárult össze.
– Legalább egyet fel kellett volna falnom – dünnyögte maga elé,
aztán lefeküdt, és szúró pillantást vetett a rendőrautókra. A sofőrök
szabályos Y megfordulással hajtottak ki végre a kocsibeállóból, majd
eltűntek. A kék fényeket is kikapcsolták.
– Minél előbb megnyitod a kaput, annál jobb – sóhajtott Jack.
Kivételesen teljesen egyetértettünk.
Egy izzadó tündér

– Hé, ide tudnád hozni Retht? – kérdeztem a sárkányt. Olyan

megvetéssel nézett rám, hogy azt hittem, a szeme fog lángokat szórni,
nem a szája. – Csak vicceltem. Tényleg csak vicceltem.
A sárkány néhány centiméterre az arcomtól nagyot csapott a földre
a farkával, megiramodott, ugrott néhányat, a levegőbe emelkedett,
majd eltűnt a fák között.
– Micsoda egy mogorva alak! Egyszer megkértem, hogy meg
tudna-e pirítani nekem pár mályvacukrot, mire majdnem felfalt. –Jack
a fejét vakargatva felállt. – Bemegyek melegedni.
– Jó, de maradj a közelben, oké? Mindenkire szükségem lesz.
– Rám mindig számíthatsz, én vagyok Miszter Segítség,
Megbízható Kapitány.
– Úgy hangzik, mint egy pelenkamárka.
– Még gondolkodnom kell, milyen szuperhősnév illik hozzám.
Mister Wonderful? Vagy csak a Hihetetlen Jack?
– Te jó ég, menj már be!
Nevetve feltrappolt a lépcsőn a házba.
– Reth! – kiáltottam. – Reeeeeeeth! Reth, Reth, Reth! Ha nem vagy
itt harminc másodpercen belül, akkor előkeresem Dávid golfütőjét!
– Ez a hangnem és hangerő nem feltétlen tesz vonzóvá, szívem.
Ijedten rezzentem össze. Természetesen a hátam mögött jelent meg,
a terasz korlátjára dőlve állt.
– Csináld már, gyerünk, szüntesd meg az átkot! – rivalltam rá
szúrós tekintettel.
Az arcára volt írva a megvetés, de előrehajolt, és az ujjával
végigsimított Lend homlokán. Egyetlen elsuttogott szó, és...
Semmi.
– Te hazug! – kiabáltam, és olyan hirtelen pattantam fel, hogy Lend
az ölemből a lépcsőre gurult. Ahogy az első fokra csúszott, hirtelen
visszanyerte a színét, és a szokásos álcája jelent meg. Rémülten
nyitotta tágra a szemét.
– Jaj, Evelyn, pedig az előbb még olyan édesen aludt! – Reth
összeszorította a száját, de tudtam, hogy belül vigyorog a
kárörvendéstől.
– Lend! – A barátomra vetettem magam, és együtt gurultunk két
lépcsőt, majd összegabalyodva a kavicson landoltunk. – Végre
magadhoz tértél!
– Evie! Váú, de miért fáj mindenem?
– Hallgass egy kicsit! – szóltam rá, megfogtam a fejét, és
magamhoz húztam, hogy megcsókoljam. A földön feküdtünk,
jéghidegben, de nem érdekelt, egy cseppet sem, mert átölelhettem őt,
magához tért, és vissza tudott ölelni. Iszonyúan hiányzott, és csak
most taglózott le a felismerés, hogy milyen üresnek és
kétségbeesettnek éreztem magam nélküle.
– Bocs, de... – mondta két csók között, amit a nyakamra nyomott. –
Ne menjünk inkább be?
– Oké – egyeztem bele, de nem álltam fel.
– Rendben – szólt Reth, és a hangjából csak úgy csepegett az undor.
– De előtte Evelynnel meg kell egyeznünk, hogyan tudná teljesíteni a
megállapodás rá eső részét.
Lend elvette rólam a kezét, és a magasba emelte. Nem láttam, mit
csinál, de volt fogalmam róla, és teljesen egyet is értettem vele.
– Most már felfogod, mit értettem a gyenge koncentrációs
képességed alatt? – sziszegte Reth. – Egyszerűen nevetségesek
vagytok. – A dühtől alig kapott levegőt. Az erdő felé trappolt, és ott
összeesett.
– Reth? – Felültem, és odanéztem, arra várva, hogy feláll. Csak egy
trükk az egész. Megint manipulálni akar, vagy...
Feltápászkodtam, odarohantam hozzá, és a hátára fordítottam, hogy
a szemébe tudjak nézni. A szeme csukva volt, a száját összezárta, és
gyöngyözött a verejték a homlokán.
 Verejték! A tündérek nem izzadnak.
– Valami nagyon nem oké! – Szinte visítottam rémületemben.
Hirtelen minden átvillant az agyamon, ami furcsa volt benne: a
megváltozott lelke, a szívverése, sőt, a hangja is más volt. Azt hittem,
csak viccből mondta, hogy még nem hal meg.
A mellkasára tettem a kezem, és megkönnyebbülten lélegeztem fel,
mert éreztem a szívverését. Erős volt, bár túl szapora.
– Reth?
Hatalmas arany szemét reszketve nyitotta ki.
– Lehet, hogy inkább a kanapéra kellett volna ledobnom magam.
Torkomon akadt a nevetés.
– Nem vagy jól.
– Nem, de már mondtam.
– Mi a baj?
A tekintetét nem vette el, de a szeme is más volt, mint szokott.
Korábban végtelen mély kútnak tűnt, most zavarosnak láttam.
– Haldoklom, Evelyn.
Nem kispálya

– Meghalsz? – visítottam.
Reth felülve lesöpörte a ruháját.
– Ez most mellékes. – Lend a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse,
de Reth persze levegőnek nézte.
– Ez a meghalás dolog, ez nem kispálya. Különösen nem egy
halhatatlan tündérnek – állapította meg Lend.
– Már elmagyaráztam neked az egészet – Reth csak felém fordult. –
Mindez rendbe jön, ha kaput nyitsz, és együtt átmegyünk. Akkor
megújul a kapcsolatom az örökkévalósággal, és ez az egész csak egy
rossz emlék lesz. Szóval hajrá. –Nyugodtnak próbált tűnni, de a lelke
változásai – a remegés, a körvonalai elmosódása – az arcán is
visszatükröződtek.
Hitetlenkedve néztem utána, ahogy bement az erdőbe. Egyszer
megállt, egy fának támaszkodott, hogy levegőt kapjon, aztán
továbbment, anélkül, hogy visszanézett volna.
– Egy kicsit sem érzem úgy, hogy nyomást gyakorolnának rám. A
világ összes paranormálisa kaput nyittatna velem, hogy
hazamehessenek, Reth pedig még meg is hal, ha nem teszem meg.
Lend nyugtatólag megszorította a kezem. Elindultunk, és követtük
az egyre gyengülő tündéremet.
– Tudom, hogy ki fogsz találni valami megoldást. De mit akart
azzal, hogy együtt mentek át?
A szememet akartam forgatni, de a helyzet olyan komoly volt, és
akkora súllyal nehezedett rám, hogy nem tudtam gúnyolódni.
– Azt hiszi, hogy vele tartok. – Erre eszembe jutott, hogy Lenddel
még nem beszéltük meg ezt. Nem akartam ezt a beszélgetést, de
sajnos szükség volt rá. Megálltam, de a kezét nem engedtem el, mire
felém fordult. – Lend, én... szóval anyukád azt mondta, hogy minden
paranormálist elvisznek. Tudom, hogy rád is gondolt. Te mit
szeretnél? Mindenki elmegy, örökre. Az összes halhatatlan lény
eltűnik. – Lend azt mondta nekem, hogy nem megy el, de biztos
gondolkodott rajta. Néhány másodpercre majdnem elcsábultam, hogy
elfogadom Reth ajánlatát, de csak azért, hogy megkíméljem Lendet a
szenvedéstől, hogy választania kelljen a két világ között.
De nem, ez itt az otthonom. Ez vagyok én, és a legjobban azért
szeretem Lendet, mert nem kell önmagamat feladnom, hogy együtt
lehessek vele. Ellenkezőleg, általa találtam meg magamat. Biztos,
hogy nem fogok most azzal próbálkozni, hogy teljesen megváltozzak.
– Nem minden halhatatlan megy el, a vámpírokat szerintem nem
viszik – felelte Lend, de kerülte a tekintetem, és a cipője orrával a
fagyott földet piszkálta.
– De Lend, te örökké fogsz élni, ezzel te is tisztában vagy, nem? És
ha a többiek elmennek, akkor örökre... – Elszorult a torkom. –
Egyedül maradsz.
– Tudom – súgta.
Megszorítottam a kezét, és felemeltem a fejem, hogy a szemembe
tudjon nézni.
– Igen? Tényleg tudod, hogy ez mit jelent? Jól átgondoltad? Mert...
– Behunytam a szemem, és utáltam magam azért, amit mondanom
kellett éppen most, amikor visszakaptam őt. –Döntened kell majd. És
akárhogy döntesz is, ez a döntés örökre fog szólni. Biztos akarok lenni
benne, mit gondolsz. A jó döntést kell meghoznod.
– És szerinted, mi lenne az? – A hangja gyengéden, sérülékenyen
csengett, és már most teli volt fájdalommal.
Kinyitottam a szemem, elengedtem a kezét, és megfogtam az arcát.
A vízszeme annyira, de annyira hiányzott!
– Ezt én nem tudom neked megmondani.
– Azt hittem, hogy majd csak évek múlva kell ezen
elgondolkodnom. Évtizedek múlva. – Hátralépett egyet, zsebre tette a
kezét, és dühösen belerúgott egy kőbe. – Olyan hirtelen történik
minden.
 – Tudom – feleltem szomorúan. – De akárhogy döntesz is, én
szeretlek! Örökké szeretni foglak. És nekem az a fontos, hogy azt
tedd, ami neked a legjobb. Oké? – Vadul pislogtam, hogy
visszatartsam a könnyeimet. Tudtam – tudtam –, ha arra kérném, hogy
maradjon, akkor maradna. De ezt nem kérhettem tőle. A hátralévő
életemben még rengeteg döntést kell meghoznom. Neki viszont most
egy olyat kell, ami örökre szól.
Te jó ég, ez irtó nehéz!
– Ja, és van még valami! – Felnézett, mire kivettem a zsebéből a
kezét, és megfogtam. – Akármi történik is, ne feledd, hogy tartozol
nekem egy karácsonyi ajándékkal!
Nevetett, átölelt. Szorosan összefonódva álltunk, sokáig, de mégis
túl rövid ideig. Végül sóhajtottam.
– Le kellene mennünk a tóhoz.
Elértünk az ösvény végére. Már annyiszor végigmentem rajta, hogy
csukott szemmel is ment volna. Arianna nem túlzott, amikor leírta a
helyzetet a tónál. Minden négyzetcentimétert másmilyen lény foglalt
el. A jég már teljesen megolvadt, a vízben pedig hemzsegtek a fejek,
testek, uszonyok. Egyszer csak egy hatalmas, tapadókorongokkal teli
csáp emelkedett ki a vízből, elkapott egy madarat a levegőből, majd
újra lemerült.
– Te szent sípjel, ez egy kraken volt? Milyen mély a víz?
– Gondolom, olyan mély, amennyire anyukám szeretné.
Közelebb mentünk egy üreghez, ami olyan élénk narancssárga
fénnyel világított, hogy belefájdult a szemem. Óvatosan belestem
oldalról, égő szalamandrák mászkáltak benne összevissza. Az árok
szélén Reth állt, tökéletes, keskeny vállát most görnyedten tartotta. Az
erdő szélén, a tó túloldalán a magányos szilf lebegett csüggedten.
Arra gondoltam, amit a tündérálomban láttam, és felmerült bennem
a kérdés, hogy ez a szilf maradt-e egyedül abból az erős szélből, ami a
többi paranormálist elárulta és idehozta. Nem csoda, hogy annyira
kétségbeesetten meg akart találni, és Jack rá tudta őt beszélni az
elrablásomra. Valószínűleg jóvá akarta tenni a tettét.
 Vagy egyszerűen elege volt abból, hogy ebbe az alakba ragadt.
Most, hogy a többségről tudtam, mi volt korábban, alig tudtam
elképzelni, milyen furcsa lehet egy határtalan formából egy új, idegen
test börtönébe kerülni, ami teljesen más törvényeknek van alávetve.
Hirtelen ijedten hátrébb ugrottam, mert egy csapat dühös kohold
száguldott el előttem. Teljesen össze voltak gabalyodva, úgy harapták-
tépték egymást.
– Nem csak ennyien vannak, ugye? – Pislogva néztem körül. Végig
akartam csinálni az egészet, de minél gyorsabban túl akartam lenni
rajta. Akárhányszor viselkedett is szörnyen velem Reth, és kergetett az
őrület határáig, nagyon megrémített, hogy nincs jól. A tündér
támadását értem hárította el, veszélybe sodorva magát, ráadásul a
hazájának már rég hátat fordított azért, hogy velem lehessen. Nem
csupán arról volt szó, hogy nem akartam felelős lenni a haláláért. Nem
akartam, hogy meghaljon. És ennek elkerülése érdekében meg kellett
nyitnom a kaput. De ehhez az összes paranormálisnak itt kellett
lennie.
Raquel odajött hozzánk a tópartról, ahol éppen Daviddel,
Ariannával és Cressedával beszélgetett. Sugárzott az örömtől, amikor
meglátott bennünket kéz a kézben Lenddel.
– Megcsináltad, Evie! Annyira örülök!
Vigyorogva Lend vállára hajtottam a fejem.
– Hát még én. Ellenben ha valakinek szüksége van
szépségregeneráló alvásra, az én vagyok. De hol a többi
paranormális?
– Valószínűleg nem akar mind elmenni. Vannak olyanok, akik
annyira eltávolodtak attól az egykori önmaguktól, hogy már nem is
emlékeznek rá, vagy nem akarják visszakapni a régi énjüket. A
legtöbb trollkolónia itt marad. Olyan fajok is vannak, akik körében
megoszlanak a vélemények. A fókatündéreknek körülbelül a fele nem
akar menni. Egy maroknyi nimfa is itt marad. Főleg azok, akik
emberibbé válhatnak, ha embert szeretnek.
– Ezzel mit akarsz mondani? – kapta fel a fejét Lend.
 Raquel döbbenten nézett rá.
– Csak arról beszéltem, hogy egyesek itt akarnak maradni, mások
nem.
– Az, hogy menni akarnak, nem jelenti azt, hogy nem szeretnek
embert.
Kérdőn néztem rá, mert felmerült bennem a kérdés, hogy nem
csupán az anyukájáról beszélt az imént. Vajon magára is gondolt?
Szerencsére Dávid megkímélte Raquelt attól, hogy válaszolnia
kelljen Lendnek, mert csatlakozott hozzánk, és hallani akarta, hogy
sikerült megszüntetnem az átkot. Reth rafinált húzását ők sem
tartották viccesnek, de ennek kitárgyalására most nem volt időnk.
– Mikor kezdődik a show? – Igyekeztem magabiztosabbnak
látszani, mint ahogy éreztem magam. Ha most kérnének arra, hogy
nyissam meg a kaput, akkor fogalmam se lenne, hogy kell. Azt
viszont biztos észrevenném, hogy a módszerem működik-e vagy sem.
– Van egy kis gondunk – mondta Dávid. Ezt a mondatot hallani se
bírtam már.
Pajtik, most komolyan...

A bökkenő a következő volt. Oké, több bökkenő is volt. Először is:

az NPEH-nak sikerült megtartania az egyik intézményét, hiába
próbáltak a Seelie-tündérek és az elementálok mindenkit
kiszabadítani, akiket az NPEH fogdáiba zártak. Bár egyre fogyott az
időnk és Reth ideje is, Cresseda és a barátai addig nem akarták a
kapunyitást elindítani, míg nem dönthet mindenki szabadon arról,
hogy jön-e vagy marad. A legtöbben már rég meghozták a döntést.
Kiderült, hogy már akkor elkezdték egybegyűjteni a
paranormálisokat, amikor Cresseda engem megismert. Igyekeztem
nem nagyon dühöngeni emiatt. Az én döntésem, hogy kaput nyitok.
Másodszor: hogy tudjuk az Unseelie-ket meggyőzni arról, hogy
minden paranormálist magunkkal viszünk, de az emberek itt
maradnak? Senki nem tudta, mennyire fontos nekik, hogy emberek is
velük menjenek, hogy továbbra is tudják használni az álmaikat, bár a
tündérek rendszerint hűségesek voltak az udvaraikhoz.
A harmadik számú bökkenő szorosan kapcsolódott a másodikhoz:
hogy fogjuk azokat az embereket visszahozni, akiket az Unseelie-k
elraboltak, főleg azokat a nőket, akik üres lényekkel voltak
várandósak? Az általános vélekedés szerint a tündérek egyre jobban
kétségbeestek amiatt, hogy napról napra gyengül a kapcsolatuk az
örökkévalósággal. A fenyegetésünktől tartva remélhetőleg egyet
fognak érteni azzal a feltételünkkel, hogy nem vihetnek magukkal
embert, különben elveszítik az egyetlen lehetőségüket ennek a
világnak a gyors elhagyására. Akkor is, ha eredetileg másképp
képzelték az egészet.
Végül jöjjön a negyedik számú: még ha minden rendben megy is,
azt még mindig nem tudom, hogy sikerül-e kaput nyitnom, és ha igen,
a barátom vajon ezen a bolygón fog-e lakni a továbbiakban.
 A negyedik számú bökkenő természetesen nem szerepelt a hivatalos
listán. Olyan jó lett volna valakivel beszélgetnem erről, de Lenddel
nem akartam újrakezdeni a témát, Carleet pedig nem hívhattam, nem
nyavalyoghattam neki erről.
Mintegy varázsszóra megcsörrent a mobilom. Kicsit eltávolodtam
Lendtől, Ariannától, Raqueltől és Dávidtól, akik csak úgy dobálóztak
az ötletekkel és stratégiákkal, hogyan lehetne megrohamozni az
NPEH utolsó bástyáját. Nem meglepő módon Lend Raquel minden
javaslatát alig leplezett megvetéssel söpörte le.
– Carlee? – szóltam a telefonba, mert a kijelzőn felvillant a neve. –
Ezer bocs, de nem volt időm, hogy visszahívjalak.
– Evie? – Nem Carlee hangja volt. A homlokomat ráncoltam. –
Carlee anyukája vagyok. Együtt vagytok?
– Utoljára karácsony előtt találkoztunk. Miért? Mi történt?
Teljesen tanácstalannak tűnt a hangja.
– Tegnap eltűnt. Sehol sem találjuk. A mobilját és minden cuccát
itthon hagyta. Olvastam az SMS-ét, amit neked írt, egy fiút említ
benne, akivel megismerkedett. Tudsz valamit róla? Nagyon aggódunk,
ez annyira nem jellemző rá.
– Te jó ég! – mondtam döbbenten. – Biztos, hogy nem lépne csak
úgy le otthonról!
– Tudom. – Elcsuklott a hangja.
Zavartan, aggódva csóváltam a fejem, közben magamban lázasan
sorra vettem minden lehetőséget. Carlee nagyon boldog volt. Nem
ismertem még egy tinit, aki annyira jól megértette volna magát az
anyukájával, mint ő. Jól ment neki a tanulás, és egy táncosoknak szóló
ösztöndíjat is megkapott a helyi főiskolán. Az egész sztorinak nem
volt értelme.
– Emlékszem az SMS-re, de nem tudtunk róla beszélni. Fogalmam
sincs, ki ez a fiú.
Carlee anyukája felelt valamit, de ekkor a pillantásom hirtelen
Ariannára siklott. Eszembe jutott, mi történt vele, mit tett vele az exe,
és a rémülettől elállt a lélegzetem. Nem. Errefelé ilyesmi nem
fordulhat elő. A vámpírok itt rendkívül fegyelmezettek, óvatosak
voltak, szigorú szabályok vonatkoztak rájuk, melyek tiltották az
emberek megtámadását és átváltoztatását. Az nem lehet, hogy
Carleeból vámpír lett.
Megkönnyebbülten fel akartam sóhajtani, de ekkor megláttam
Retht. Egy mozgó, formátlan kőkupaccal beszélgetett. A jóképű,
elbűvölő Retht láttam magam előtt. Egy tündért, akibe minden lány
egyből beleszeretne. Reth az idősebb kategóriába volt sorolható,
ahogy Carlee az új szerelmét leírta.
– Ja j, ne! – súgtam, és a gyomrom összeszorult a félelemtől.
Tudtam, hol van Carlee.
– Kérlek, ha bármit hallasz, vagy támad egy ötleted, hol lehet, akkor
azonnal szólj, rendben?
– Igen, persze. Nagyon sajnálom. – Dermedten fejeztem be a hívást.
Carlee. Az én csodálatos, csini, vidám és tetőtől talpig normális
barátnőm. Persze tévedhetek, sőt, kétségbeesetten kívántam, bárcsak
tévednék. De a lelkem mélyén tudtam, hogy helytálló a sejtésem.
Botladozva visszamentem a csapatunkhoz, Lend átkarolt, és egyből
felfigyelt rá, milyen arcot vágok.
– Mi történt? – kérdezte. – Valami baj van?
– Carlee eltűnt. Szerintem tündérek rabolták el.
– Biztos vagy benne? – kérdezett Raquel.
– Eléggé. Nem az a fajta lány, aki csak úgy eltűnik otthonról. Az én
hibám az egész.
Lend megszorította a vállam.
– Hogy érted, hogy a te hibád?
– Miattam figyeltek fel a tündérek a városra. Nem érdekelte volna
őket, ha én nem lettem volna. És akkor nem is szereztek volna
tudomást Carleeról, és nem rabolták volna el. Nem igazságos, hogy
belecsöppent a dolgok sűrűjébe.
– Ki érdemel meg ilyesmit? – kérdezte Arianna halkan. – De erről
nem te tehetsz. Valahogy mindannyiunk élete megváltozott a
paranormális lények jelenléte miatt.
 Tévedett. Már régen véget vethettem volna az egésznek. Lassan
elegem lett abból, hogy folyton meg kell mentenem azokat, akiket
szeretek, és akik ráadásul miattam kerültek veszélybe. Kihúztam
magam, és Davidre néztem.
– Nektek kellene vezetni Raquellel az utolsó NPEH-fogda elleni
támadást. Hol van egyébként? Izlandon? Szibériában?
– Illinois-ban – felelte Raquel. – Pontosabban egy Normál nevezetű
városban, néhány órára Chicagótól.
Prüszköltem.
– Na, a végén az NPEH-nak is megjött a humorérzéke. Arianna,
tudnál nekik segíteni számítógépügyben?
Bólintott.
Dávid a kezében tartotta a mobilját, az elmúlt órában megállás
nélkül SMS-eket küldözgetett.
– Néhány régi ismerősöm is jön. Volt NPEH-sok. Most, hogy kitört
ott a teljes őrület, az alkalmazottak sorra hatástalanítják a
nyomkövetőket, és csapatostul szélednek szét. A Raquel által
felszabadított tündérek nélkül minden a feje tetejére állt. így annyi
segítőnk van – emberek, vérfarkasok, vámpírok-, amennyire csak
szükségünk van.
– Szuper! Feltételezem, hogy természetfeletti támogatóitok is
vannak.
– Igen, bár közülük csak páran tudnak utazni. Nem lesz egyszerű,
de szerintem elintézzük az utolsó NPEH-maradványt is.
Bólintottam.
– Jó. Én meg indulok a tündérbirodalomba, és nem jövök vissza
onnan Carlee meg a többi ember nélkül. – Reth rám nézett, és
bólintott. A szeme alatt sötét karikák jelentek meg, de úgy tűnt, hogy
valamivel jobb erőben van, mint az összeomlása után közvetlenül.
– Evie! Ez túl veszélyes! – mondta Raquel. – Ez a Seelie-udvar
feladata kellene hogy legyen.
– Én nem bízom bennük. Ok nem tekintik az embereket önálló
lényeknek. Számukra olyanok vagyunk, mint a birkák. Carlee életét
semmiképp sem bíznám rájuk.
– Veled jövök – közölte Lend.
Dávid a fejét rázta.
– Ebből ti szépen kimaradtok.
– Tudom, hogy neked a biztonságunk a legfontosabb. –
Mosolyogtam. – De mi ketten sokkal mélyebben vagyunk a
slamasztikában, mint Raquel és te. Vivian ámokfutásakor még
érvényes volt, hogy ti vagytok a felnőttek, és mi maradjunk ki belőle,
de ez mostanra megváltozott. Már akkor sem volt igazán
létjogosultsága, bármennyire szerettem volna is. Rendbe kell hozni a
dolgokat, és én vagyok az, aki ezt megteszi. Nekem ez így rendben
van.
Arianna bólintott.
– De hogy? Mit tervezel?
– Van néhány ötletem. De először ennem kell valamit, különben
mindjárt összeesem. Kapjunk be valamit, aztán jöhetnek a tervek és a
világ megmentése!
Dávid töprengő arccal sóhajtott.
– Mi a baj, apa? – érdeklődött Lend.
– Azon gondolkodom, szobafogságra ítélhetlek-e benneteket. A
sima házi őrizet kevés lenne.
Raquel nevetett.
– Sok szerencsét a próbálkozáshoz, ha Evie-t olyasmiről akarod
meggyőzni, amit ő nem akar. Evie a makacs tini mintaképe.
– Ne már, hiszen pont ezt szereted bennem!
– Ez igaz. – Átölelt, és a spontán gesztus meglepett. Mintha Lend
tekintete is ellágyult volna.
Miután hazaértünk, Raquel és Dávid eltűnt a dolgozószobában,
hogy ott pontosítsák a stratégiát. Lend utánuk nézett, ahogy kéz a
kézben mentek. Gondterheltnek tűnt az arca.
– Belenyugodtál? – kérdeztem.
– Nem. De valahogy megváltozott apu járása. Lendületesebb.
Bólintottam, és megszorítottam a karját.
 – Tényleg boldognak tűnnek.
Lend nagyot sóhajtott. Talán több közös volt bennük Raquellel,
mint hitte. Ledőltem a konyhapultra. Totál ki voltam merülve a
tündérbirodalmas álmomtól, és túl fáradt voltam a beszélgetéshez. A
szemem is teljesen kiszáradt, szinte még a pislogásomat is hallottam:
katt, katt, katt.
Lend üres tekintettel bámult a hűtőbe. Arianna eltűnt az emeleten,
ott akart nyugodtan enni, pontosabban inni.
– Fogalmam sincs, mit főzzek. Túl fáradt vagyok a gondolkozáshoz.
– Neked van a legkevesebb jogod ahhoz, hogy fáradt légy. Soha
többet nem akarlak téged aludni látni. Az elmúlt napokban egy életre
elég volt.
– Ha megengeditek, én magamra vállalom a főzést – szólt Jack,
azzal bevonult a konyhába. Félretolta Lendet az útból, és elkezdett
egy csomó hozzávalót lepakolni a polcokról.
– Tudsz te főzni egyáltalán?
– Ha Lend korábban már csináltatott volna velem omlettet, akkor
nem kérdezne ilyeneket.
Lend leült mellém, karját párna gyanánt a fejem alá tette a
konyhapultra.
– Felfrissítenéd a memóriámat? Miért is kellene bíznunk ebben a
srácban?
– Mert minden segítségre szükségünk van. Szerintem nagyon
sajnálja, ami történt, ráadásul egy csomó ember sorsa tőle függ majd,
ha az összes tündér elhagyja a Földet.
Jack úgy aprította a zöldséget, mint akinek az élete függ tőle.
– Megbízható Kapitány, ez vagyok én! Ó nem is, ezt leszavaztuk.
Az Isteni Kapunyitó? Ez túlzás lenne? Vagy a Jóképű Jósrác? Talán
hagyom inkább az alliterációkat. Valami kevésbé izzadságszagú
kellene: Jack, a Mindenható. Na, milyen?
Lend rám nézett, és olvastam a tekintetéből: Péppé verhetem?
Mosolyogva ráztam a fejem. Már nem tűnt furcsának, hogy Jackkel
vagyok és vele nevetek. A tündérekre gondoltam, és arra, mennyire
gyűlölik a változásokat. Én viszont végtelenül hálás voltam azért,
hogy fejlődhetek, és a körülöttem lévőknek is meg tudom ezt engedni.
Például Viviannek. Mi lehet vele?
Az utolsó álmom vele annyira más volt, olyan távolinak tűnt.
összeszorult a gyomrom, és csak kapaszkodni tudtam a reménybe,
hogy az álom nem a küszöbönálló halálának az előhírnöke. Ha
önzőség is volt a részemről, hiszen már rég nem élt rendes életet, nem
akartam őt örökre elveszíteni, mint Lisht. Mihelyt rendbe hozunk itt
mindent, kihozom őt is a központból, és keresek neki egy helyet egy
rendes kórházban a környéken.
– Milyen sajtot kértek? – érdeklődött Jack.
– Minden sajt jó sajt – felelte Lend.
– Ja, ja. – Egyetértőn biccentettem.
– Ugye nem azt mondtad az előbb, hogy jaja? – kiáltotta Arianna, a
konyhába lépve. – Ha komolyan azt hiszed, hogy ez itt elmegy, akkor
hosszan el kell beszélgetnünk.
– Legalább ironikusan mondhatom? És mi a helyzet a pajtival? Azt
mondhatom? Nagyon szeretném.
– Nem, de kedves tőled, hogy legalább megkérdezed. Az irónia
könnyen átmegy nem iróniába, és, hacsak nem leszel hirtelen sokkal
menőbb vagy kaliforniaibb a jelenleginél, akkor egyszerűen nem
engedhetem meg.
– De az Easton Heightsban...
– Ne gyere nekem Cary unokaöccsével, Trevynnel, aki csak párszor
bukkant fel a sorozatban. A szörfkirály, akit az állandó füvezése miatt
küldtek oda büntetésül. A sztori végtelenül idegesített, és a fickó nem
is volt annyira cuki. De mit csinál ez az őrült? – Az állával Jack felé
bökött.
Az őrült egy nagyon guszta omlettet csúsztatott egy tányérra, amit
színpadias meghajlással tett Lend elé a munkaasztalra.
– Gondoskodom arról, hogy a serpenyős srác ne akarja az erőszakos
fantáziáit megvalósítani, amiket már hetek óta táplál ellenem. Egy jó
omlett után senki nem sző darabolós bosszúfantáziákat.
 – Olvastad a naplóját? – kérdeztem. – Fogadok, hogy van benne pár
brutális és kreatív ötlet.
– Nem, csak a tiedet szoktam olvasni. Egyet viszont mondhatok:
golyót eresztek a fejembe, ha a Lend annyira jól csókol mondat után
legközelebb sem pontot írsz, hanem felkiáltójelet és szívecskét
rajzolsz. Neked mindig csak egy dolgon jár az eszed.
– Jaja – közölte Arianna biccentve.
– Hé, te miért mondhatod, ha én nem? – kiáltottam felháborodva.
– Mert én halott vagyok, és rám nem érvényesek ezek a szabályok.
Lend megette az omlettjét. Közben nem reagált Jack felszólítására,
hogy értékelje a konyhaművészetét egy skálán, ami a
végtaglemetszéstől az orrcsonttörésig terjedt. Én a maximális
pontszámot adtam Jacknek az ízre, de nehezményeztem az omlett
állagát.
Arianna a pultnak dőlve várt, és amikor befejeztem az evést, a pajti,
a jaja és a kedvenc fordulatom, a most komolyan használatáról
vitatkoztunk.
– Befognátok már egy kicsit? – sóhajtott Jack.
– Jaja, pajtik – értett egyet Lend.
Jack komolyan bólintott.
– De most komolyan! Annyira idegesítőek vagytok!
Nevettem, szinte beleszédültem a megkönnyebbülésbe, hogy
Lend velem van újra, egészséges, elégedett, nem alszik, és
egyenesen paradicsominak tűnt ez a bizarr jelenet a konyhában, a
tény, hogy egyszerűen csak együtt lógunk. Biztos voltam benne, hogy
hosszú ideig ez lesz az utolsó kis normalitás az életemben. Akármi
történik is az elkövetkező napokban, utána már semmi sem lesz úgy,
mint korábban: se Carlee, se Jack, se az én, se Lend életében.
Jack okos, Jack szép...

– Valami terv kellene – mondtam.

– Már túl sok volt belőle eddig is – felelte Jack. – Én a Molotov-
koktélra szavazok. Az legalább vicces volt.
– Én is szeretek gyújtogatni – tényleg tetszett az egész, jobban, mint
hittem volna –, de a cél most az, hogy biztonságos helyre juttassuk az
embereket. Nem az, hogy a levegőbe röpítsük őket.
Jack egy vajazókést pörgetett a konyhapulton.
– Probléma nem a tündérekkel lesz. Ők el sem tudják képzelni,
hogy bárki okosabb lehet náluk. Az emberekkel lesz gondunk.
– Hogy érted? – kérdezte Lend.
– Nem akarják majd, hogy megmentsék őket. Nem is tudják, hogy
szükségük lenne rá.
– Ez igaz – értettem egyet a homlokomat ráncolva. – Totál happy-
nek tűntek. Mindenki. Még azok is, akikkel táncoltunk. Szólok
Rethnek, hogy küldjön oda nekik egy pár Seelie-t. –Megborzongtam,
és begörbítettem a lábujjam. Még fájt a lábam, de mivel bennem volt a
tündér lelkéből egy darab, ezért csak annyira zavart, amennyire a
szobában zümmögő légy zavarna. Bár észleltem, de nem számított. –
Ez is a tündérvarázslathoz tartozik. Akkor rabolnak el valakit, ha az
illető azt akarja. – Amikor Reth érdeklődni kezdett irántam, boldogan
vele mentem volna, sőt, egy álmom vált volna vele valóra.
Beleborzongtam.
– Ha az ember már ott van – tette hozzá Jack – , akkor minden
háttérbe szorul. Az ember elfelejti, ki volt korábban. A régi énje egyre
jobban elhomályosul, a végén pedig már nem is emlékszik rá,
közömbössé válik.
– Neked hogy sikerült megőrizned a személyiséged? –kérdeztem
Jacktől. – Ügy értem, hogy nem vigyorogsz bárgyún, ha a tündérekről
esik szó. Nálad mi volt másképp?
Jack elkezdett a késsel ritmust verni a gránit munkaasztalon, plink,
plink.
– Fogalmam sincs.
– Kell, hogy legyen valami oka. Gondolkodj!
Kényelmetlenül fészkelődött a bárszéken, a kés ritmusa pedig őrült
kopogássá fajult.
– Szerintem a nevem miatt volt.
– Logikusnak tűnik. Én is úgy vontam ki magam a Sötét Királynő
befolyása alól, hogy gondolatban a saját nevemet ismételgettem. De a
többiek miért nem tudják a sajátjukat?
– Az emberek a nevüket felejtik el először – mondta Jack, Lend
pedig közben kikapta a kezéből a kést. Jack bosszúsan nézett vissza
rá, de azért folytatta: – Nem szólítják őket a nevükön. A tündéreknek
egyre megy, másképp hívják őket, vagy új nevet adnak nekik, és ez
valahogy kiszívja az emberből a régi nevét az emlékeivel együtt. A
tündérek mesterien fosztják meg az embert mindentől.
Fájdalmat láttam felcsillanni nagy kék szemében, de a
munkaasztalra meredve folytatta. A kezére tettem a kezem.
– De te hogy tudtad megjegyezni a neved?
Gyorsan pislogott párat.
– A korábbi életemből csak egy dalra emlékszem. Azt hiszem, anyu
énekelte mindig nekem. Egy buta kis dalocska Jackről, az okos fiúról.
Elhallgatott, de aztán halkan énekelni kezdte.

Kis Jack okos, erős, remek

Kis Jack anya kedvenc dala
Kis Jack édes, jó kisgyerek
Mondja is: Szeretlek, anya!
Kis Jack kincsem, egyetlenem
Tudja, ő az én mindenem!

A végén elcsuklott a hangja, és krákogott.

 – Ö, nagyjából így. Semmi másra nem emlékszem anyuval vagy a
korábbi életemmel kapcsolatban, de ezt a dalt milliószor
elénekelhette, mert a tündérbirodalomban is mindig a fülembe
csengett a dallama és a szövege. Ezért nem felejtettem el a nevem.
Amikor idősebb lettem, rájöttem, hogy minél hosszabb ideig maradok
távol a tündérektől, annál inkább önmagam tudok lenni, és tudok
önálló döntéseket hozni.
Még Lend is együttérzőn nézett. Hogy tehettünk szemrehányást
Jacknek az őrültségei miatt, ha ő nem ismer mást, csak ezt? Ha már az
is hatalmas küzdelmet jelent a számára, hogy ne felejtse el a saját
nevét?
– Jól van. – Lend hátradőlt, és a hajába túrt, pont úgy, ahogy az
apukája is szokta. – Akkor nincs más teendőnk, mint kideríteni az ott
lévő rengeteg ember nevét?
– Ez aligha működhet így. Egyedül Carlee nevét tudom.
– Kedveltem őt. – Jack hangja már-már vágyakozón csengett. –
Amikor mosolyog, mindig látszik, hogy szívből teszi. Remélem, még
nem veszítette el önmagát.
– Visszahozzuk. – Lend a vállamra tette a kezét. Arcommal a
kezéhez simultam, és azon töprengtem, hogy tudnánk megoldani ezt a
névproblémát. Jack láthatólag állandó mozgáskényszerben szenvedett,
mert a kést egy fél vekni fehér kenyérre cserélte, amit tépkedni
kezdett.
– Egy pillanat – szólaltam meg hunyorogva. – A tündérek miért
nem szeretik a kenyeret?
– Hm? – Jack felnézett, és vállat vont. – Sejtelmem sincs.
Lend is fogott egy szeletet, és az ujjai között morzsolgatta.
– Apu szerint azért, mert az emberek számára a kenyér alapvető
élelmiszer.
– Pedig tiszta penészíze van – jegyezte meg Jack. –Megkóstoltam,
amikor még próbáltam magamra erőltetni a normális ételeket, hogy itt
maradhassak. Az egész testemet sokkhatásként érte. – Belerázkódott
az emlékbe.
 Felültem, mert támadt egy ötletem.
– Vasat nem vihetünk a tündérösvényre. Szerinted a kenyér
működne?
– Mihez? – kérdezte Jack fintorogva.
– Így sokkolnánk őket. Ilyesmit éreztem, amikor a táncolok közt
ragadtunk, és Reth kimondta a nevem. Olyan volt, mint egy erős
áramütés, ami kiszabadította a tudatomat az ördögi körből, amiben a
tündérzene fogva tartotta. Talán kenyérrel ki tudnánk zökkenteni az
embereket a tündérkábulatukból. Hátha újra tisztán tudnának
gondolkodni.
Jack a fejét vakargatta, amitől a szőke haja idétlenül felfelé meredt.
– Tényleg működhet. – Fogott egy marék morzsát, a falhoz ment, a
másik tenyerét a falra tette, és összpontosított. A jól ismert fény
sötétbe nyíló kaput formázott. Lélegzet-visszafojtva figyeltük, amikor
a másik kezét felemelte és kinyújtotta. Nem blokkolódott le, ahogy a
vassal történt volna. Felénk fordult, a kapu eltűnt, és vigyorgott.
Felugrottam, és a levegőbe öklözve kiáltottam:
– Igen! Ez az!
Lend nevetett.
– Oké, ezek szerint be kell ugranom a szupermarketbe. Szerintetek
mit utálnak a tündérek jobban: a teljes kiőrlésűt vagy a fehéret?
– Vegyél mazsolásat – mondtam. – A mazsolát mindenki utálja.
Jack láthatólag nagyon izgatottan ugrándozni kezdett.
– Másra nincs is szükségünk?
– De, Rethre.
– Jaj, ne! – jajveszékelt Lend és Jack kórusban.
– Hagyjátok ezt abba! Reth jobban kiismeri magát a
tündérbirodalomban, mint ti. Jack, te nem láttad, hol vannak az
emberek, így valószínűleg sokáig tartana őket megtalálni. Reth
ráadásul egyre rosszabbul van, és azzal, hogy ott vagyunk, talán
nyerhetünk még neki időt.
Lend durcásan vette el a konyhapultról a slusszkulcsot.
– Tőlem! De lassan tényleg elegem lesz az ostoba vigyorából és a
piperkőc cuccaiból.
Jack bólintott.
– Igen, és a hangja is olyan, mintha finom íze lenne. Komolyan, ez
már túlzás. Jobb, ha az ember csak néhány szempontból tökéletes,
vegyük például az én hajamat, szememet, megnyerő személyiségemet,
és máris nem taglózom le annyira az embereket.
– Jaj, ne, talán féltékenyek vagytok, mert Reth olyan jóképű?
Nagyon cukik vagytok!
– Tudod, ha akarnék, én is kinézhetnék úgy – közölte Lend
durcásan.
– Ne! Kérlek, ígérd meg, hogy soha, de soha nem változol Rethszé!
Maga lenne a legszörnyűbb rémálom.
Az arca kissé felderült. Egy hosszú csókkal és azzal az ígérettel
búcsúzott, hogy annyi kenyeret vesz, amennyit csak el tudunk vinni a
tündérbirodalomba.
– Menj, keresd meg a tündérbarátocskádat! – mondta nekem Jack,
aki éppen kinyújtózva hevert a konyhapulton, és az ujjával dobolt a
hasán. – Ezen a héten még nem teljesítettem a heti adagomat, és még
nem törtem borsot a Sötét udvarban élők orra alá.
– Gondoskodunk róla, hogy a heti adagodat messze túlszárnyald.
Felemelte a kezét, és én belecsaptam menet közben. Elindultam a
tóhoz. Megint. Kellett volna szereznem egy rollert vagy valami
hasonlót, már annyi kilométert megtettem a ház és a tó között.
Hirtelen észrevettem, hogy egy fehér kisbusz áll meg a beállóban,
majd egy csomó ember száll ki belőle. Gyanakodva hunyorogtam,
felismertem ugyanis, hogy vérfarkasok. Ha ez Anne újabb kísérlete az
elrablásomra, akkor a sárkány tőlem felfalhatja az összesét.
– Evie?
Nem hittem a szememnek.
– Charlotte?
Egykori tanárnőm sugárzó mosollyal rohant felém és ölelt át. A haja
és a szeme (a sárga farkasszeme feletti szeme) ugyanolyan
melegbarnán sugárzott. Annak a korábbi szomorúságnak nyoma sem
volt rajta, ami rátelepedett, mielőtt kiszabadítottuk a központból, és
találkozott a nővérével.
– Te meg hogyhogy itt?
– Segíteni akarunk Davidnek és Raquelnek. Az NPEH-nak
néhányunkkal szemben van némi törlesztenivalója. – Mosolygott, de a
hangja keményen csengett, mint a vas. Engem is bántott a rossz
lelkiismeret, mert tudtam, hogy Charlotte-nak az NPEH régi
kasztrálási politikája miatt nem lehet gyereke.
Bólintottam.
– Értem, szerintem a dolgozószobában vannak.
– Te nem jössz?
– Most nem tudok, el kell intéznem valamit.
– Oké. – Kedvesen a fülem mögé simította a hajam. – Légy óvatos!
Nem szeretnénk, hogy baja essen a világ valaha élt legrosszabb
spanyoltanulójának.
Nevettem.
– No problemo.
Amikor megtaláltam Retht, a bansheekkel vitatkozott éppen. A
hangzavarból ítélve a bansheek szidták őt valamiért. Bár csöppet sem
fűlött hozzá a fogam, hogy én védjem meg a szétcincálástól, mégis
így kellett tennem. Reth mellett egy másik mentazöld tündér állt, aki
teljesen a tavaszra emlékeztetett engem. Elmondtam neki, hol vannak
a táncolok, mire a tündér el is ment értük. Legszívesebben Retht
küldtem volna, mert benne jobban bíztam, de egyáltalán nem nézett ki
jól. Ha magammal viszem, akkor legalább szemmel tudom tartani.
Soha, senkitől nem kérne segítséget, de én mellette leszek, függetlenül
attól, mi történik.
Amikor a házhoz értünk, Lend is otthon volt már több zacskó
kenyérrel. Reth elfordította a fejét, már a látványtól is undorodott.
– Ezen a világon még a táplálékból is árad a romlás.
Még a pizzát se próbálta soha, de tényleg.
Kézen fogtuk egymást, az exem, a jelenlegi barátom, illetve egy
korábbi haverom, aki aztán az ellenségem lett, de most újra a
haverom, és én. Beléptünk a kapun, hogy választ kapjunk arra a
kérdésre, hogy az üres szénhidrátok végül jók-e mégis valamire.
Kemény kenyér

– Váú, egész király ez a hely! – Lend tágra nyílt szemmel nézte a

szivárványszínben pompázó tündérbirodalmat. Az emberek lent a
faluban nyüzsögtek, nevettek, játszottak. Igazi szünidei hangulat
uralkodott. A tündérek által elvarázsolt szivárványországban minden
nap szünnap volt, ami csak tovább nehezítette a dolgunkat.
Reth karóegyenesen és éberen állt, aztán egy kicsit ellazulva
leengedte a vállát.
– Jelenleg nincsenek itt tündérek. Siessetek!
– És mit csinálunk az emberekkel, ha magukhoz tértek? –tudakolta
Jack.
– Biztonságos helyre visszük őket, ahol a királynőm védelme alatt
fognak állni. Ott majd lesz időnk eldönteni, mi legyen a következő
lépés. Emlékszel még arra a rétre, ahová Evelynt vitted?
Jack bólintott.
– Jól hangzik. – Reszkettem, bár nem volt hideg. A hőmérséklet
tökéletes volt, kellemesen meleg, a levegőt pedig szinte édesnek
éreztem. Ez a sípjel hely tényleg ijesztő volt.
Lend adott nekem és Jacknek is egy vekni kenyeret. Reth közben
elfordult. Sápadt volt, halványkék karikák díszelegtek a szeme alatt.
– Nemsokára visszajövök – mondta, oldalra lépett, felvillant és
eltűnt. Reméltem, hogy valami tündérkezelésre megy, vagy valami
hasonló. Ő nem lehet gyenge. Reth, aki olyan ijesztő, lenyűgöző és
csodálatos.
– Keressétek meg Carleet! – mondtam. A gyomrom
idegességemben megint gombóccá zsugorodott, ahogy lementünk a
kis zöld völgybe. Nem tudtam, miben reménykedjek: hogy
megtaláljuk, vagy hogy nem.
Egy kisfiú ugrott elénk az ösvényen, és mosolyogva megállt.
 – Sziasztok! Ti újak vagytok itt?
Jack mosolyogva leguggolt mellé, majd beletúrt a fiú sűrű barna
hajába.
– Nem, én már nagyon rég itt élek. Figyelj csak, adok neked
valamit! – Letört egy darab kenyeret, odaadta a gyereknek, aki
szófogadóan bevette a szájába. Egy pillanat múlva krétafehér lett az
ijedtségtől, aztán öklendezni kezdett, és a földre köpte az egészet.
Hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán, majd elkezdett
hangosan bőgni.
Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy átöleljem, de Jack
gyorsabb volt. Magához húzta a síró fiút, felállt vele, és a karjában
ringatta, hogy megnyugodjon. Vigasztalóan a hátát ütögette, és
valamit a fülébe súgott, amit nem hallottam, és valószínűleg nem is
rám tartozott.
Úgy tűnt, hogy Jack tényleg jó választás volt.
Ránk nézett, tekintetében fájdalommal vegyes elszántságot láttam.
– Gyertek! Sok a dolgunk!
Szerencsére a síró gyerek egy kis csapatot csalt oda hozzánk, akik
körénk gyűltek. A ruhájuk egyszerű volt, de elegáns, bézs, zöld és
barnás árnyalatú. Mindegyikük arcára volt írva, hogy aggódnák fiú
miatt, másrészt a boldogságtól és az elégedettségtől szinte sugároztak.
Na, ez hamarosan megváltozik.
– Szép napot! – Reményeim szerint megnyugtatóan mosolyogtam –
Hoztunk nektek valamit. Álljatok sorba, és vegyen mindenki egy
szeletet. Amikor azt mondjuk, hogy rajta, akkor szabad csak elkezdeni
enni.
– De mi ez? – kérdezte egy kislány, akinek rézvörös haját két
copfba fonták. – A királynőtől van?
– Igen, pontosan. Azt szeretné, hogy mindenki egyen belőle.
Darabokat tépkedtem a kenyérből, majd a kezükbe nyomtam.
Lend a sor túlsó végénél kezdte, így középen találkoztunk. A kisfiú
halk sírása szolgált a nyugtalanító jelenet zenei aláfestéséül. Mindenki
mosolyogva megköszönte a kenyeret, én pedig azon gondolkodtam,
vajon meg fogják-e ezt a köszönömöt bánni. Mi a jobb: az áldott
tudatlanság hamis boldogsága vagy a felocsúdás, amikor az ember
rájön, hogy valójában milyen borzalommá vált a saját élete?
Visszagondoltam azokra az eseményekre, amik azóta történtek,
hogy Lend egyszer éjjel betört a központba. Mintha ezer éve történt
volna. Azóta teljesen megváltoztam: korábban naiv voltam, aki
könnyen megbízott másokban. Biztosan tudtam, hol a helyem a
világban. Ma viszont úgy éreztem, mintha egy vihar kapott volna fel,
és közben mindent elvesztettem volna. A személyiségem, a céljaim.
Amikor kiderült, hogy az apám tündér volt, akkor még az is
összezavarodott bennem, hogy én ki is vagyok.
Végső soron örültem ennek az egésznek. A világ összes pénzéért
sem cseréltem volna le a régi énemre azt az újat, amivé sok tanulás és
szenvedés árán lettem. Jobb ismerni a valóságot, mert csak így tud
helyes döntéseket hozni az ember. A tündérek utálták, sőt meg is öltek
embereket azért, mert azok felhasználták a nevüket, hogy így
irányítsák őket, miközben a tündéreket egyáltalán nem zavarta, hogy
ők meg az emberektől még az érzelmi alapú döntéseik esélyét is
elveszik.
Az utolsó kézbe is adtam egy darabot, aztán Lendre nézve
határozottan bólintottam. Tudtam, hogy helyes, amit teszünk.
– Oké, akkor most ehettek!
Egyszerre emelték a szájukhoz a kezüket. Lenddel feszülten
vártunk. Néhány másodperc múlva az emberek fele öklendezve feküdt
a földön, és úgy tűnt, hogy legszívesebben a másik fele is ezt tenné.
– Mit műveltetek velünk? – kérdezte egy fekete, tüsi hajú nő. –Mi
ez? Te jó ég, hol vagyok? – Kezét a szívére szorította, imbolyogva
hátrált pár lépést, majd idegesen körbenézett.
– Mindent megmagyarázok – mondta Jack. A hangja fáradtnak tűnt,
de hangosan, tagoltan beszélt. – Kérlek, figyeljetek!
Jack elkezdte részletesen elmesélni az embereknek, mit tettek velük,
én pedig Lend karjára téve a kezem így szóltam:
– Elmegyek, megkeresem Carleet, hátha találok útközben mást is.
Itt maradsz? Lehet, hogy Jacknek segítségre lesz szüksége.
Lend bólintott, és aggódva nézte, milyen rémült döbbenettel
szembesülnek a körülöttünk lévő emberek azzal, hogy visszanyerték
az öntudatukat.
Elsiettem mellettük, be a faluba. Útközben csak néhány későn
érkezővel futottam össze. Mindenkinek nyomtam egy darab kenyeret
a kezébe azzal, hogy csak akkor egyék meg, ha meghallgatták a szőke
srác beszédét. A tündérkábulatban élő emberekben ez volt az egyetlen
jó dolog: olyanok voltak, mint a kezes bárányok.
Az összes épületbe benéztem, de majdnem mind üres volt, vagy ha
találtam is valakit, nem azt, akit kerestem. Ráadásul lassan kezdett
elfogyni a kenyerem, ezért csak megmutattam nekik, merre menjenek,
és azt mondtam nekik, hogy kérjenek valamit enni. A falu szélére érve
biztos lehettem benne, hogy nem maradt ki senki. A szívem
reménykedve kalapált, talán Carlee még sincs itt. Talán mégis
elszökött otthonról, vagy valami más csodásán e világi, emberi hibát
követett el.
A falu egy keskeny völgyben helyezkedett el, és a völgy túlsó
végén, egy dombtetőn egy kamasz lányt pillantottam meg. Hosszú
barna haja lobogott a lágy szellőben, háttal nekem a távolba meredt.
A lábamat már ólomsúlyúnak éreztem, ahogy baktattam felfelé,
elhagyva a kellemes zöld, lila virágos réteket. A könnyeimet nyelve
fordultam felé, reménykedve, hogy talán mégse...
Ő volt.
– Szia! – Rám mosolygott, de nem ismert meg. – A szerelmemet
várom. Idehozott, és azt mondta, nemsokára visszajön. Itt várom.
Megfogtam a kezét, és nagyon nehezemre esett megállni, hogy el ne
bőgjem magam.
– Velem kell jönnöd a faluba! Hoztunk neked valamit.
Továbbra is mosolyogva alaposabban szemügyre vett. Itt másképp
nézett ki, a több rétegben felvitt szempillafesték nélkül.
Fiatalabbnak tűnt. Sérülékenyebbnek.
Nem akartam felébreszteni ebből a kábulatból, nem akartam
tönkretenni az álmát.
– Ismerjük mi egymást? – kérdezte.
– Igen. Na, jössz akkor?
– Nem tudok. Rá várok. De várhatsz velem, ha szeretnél.
Megszorítottam a kezét.
– Nem jön vissza, Carlee!
Amikor kimondtam a nevét, egész teste megmerevedett, szeme
tágra nyílt, tekintete kitisztult, mintha egy fátyol hullott volna le róla.
– Carlee – suttogta.
Bólintottam, arra vártam, hogy kiakad, elkezd kiabálni vagy sírni.
Arra készültem, hogy átölelem, és szükség esetén a karjaimban
viszem vissza a faluba. Néhány végtelennek tűnő percig nem szólt egy
szót sem, nem is mozdult meg, mire már attól tartottam, hogy a sokk
agykárosodást okozott nála. De aztán barna szemével újra rám nézett,
és hunyorogva így szólt:
– Kinyírom azt az átkozott rohadékot.
Elröhögtem magam, mert átjárt a megkönnyebbülés, és a nyakába
ugrottam.
– Komolyan végzek vele! Nem is értem, hogy nyaltam be a hülye
szövegét. Nem érdekel, hogy jól nézett ki. Nézd meg, mi van most
rajtam!
Bólintottam, és a válla felett nevettem.
– Tényleg nem a te stílusod.
– Tudom. Úgy nézek ki, mint egy statiszta egy fantasyben. Egy irtó
hülye fantasy-filmben.
Egy kicsit távolabb tartva magamtól a szemébe néztem.
– De jól vagy ugye?
– Ha végre megértem, mi folyik itt, akkor igen.
– Emlékszel még Jackre? Tudod, az a cuki srác!
– Aki nem hívott fel?
– Pontosan. Hosszú beszélgetésre készül veled!
Az arca észrevehetően felderült a gondolatra, hogy a cuki sráccal
fog találkozni. Tényleg a régi önmaga volt, amitől mázsás súlyok
hullottak le a vállamról. Mindegy, mostantól hogy folyik majd az
élete, a régi Carlee visszatért!
– Milyen a frizurám?
– Szuper, mint mindig.
Elindultunk lefelé a dombon, de ekkor Reth bukkant fel előttünk.
Carlee dühödten mérte végig.
– Az ilyen alakokkal, mint te, egy életre végeztem!
– Ő a mi oldalunkon áll – próbáltam megnyugtatni.
– Evelyn, a táncosok biztonságban vannak, de haladéktalanul
gondoskodnunk kellene a többiekről.
Csak néhány másodperc múlva fogtam fel, hogy a várandós
lányokra gondol. Teljesen leforrázott a gondolat.
– Oké. Carlee, Jack ott van Lenddel. – A tömeg felé mutattam,
innen épphogy lehetett látni őket. – Biztos örülnének, ha segítenél
megnyugtatni az embereket, és biztonságos helyre vinni őket.
– Rendben, menni fog. De ugye nemsokára kettesben is
beszélgetünk? Irtó fura az egész sztori, ugye te is tudod?
– Hú, de még mennyire! – Szomorúan rámosolyogtam, azzal
megfordult, és lerohant a dombról a többiekhez. Lehet, hogy az NPEH
nemcsak a paranormálisok képességeit becsülte alá, hanem az
átlagemberek alkalmazkodóképességét is, és azt, hogy igenis képesek
elfogadni a világukban rejtett módon zajló dolgokat is.
Egyik kezemben a zacskómat fogtam az utolsó kenyérdarabokkal, a
másikkal pedig megfogtam Reth kezét. Egyszer csak minden arany és
zöld színben kezdett örvényleni körülöttem, a következő pillanatban
pedig a réten álltunk, ahol a levendulakék patak folyt, és amit a
várandós lányok vettek körül, testükben mini Evie-kkel.
Kíváncsian pislogtak, láthatóan meghökkenve hirtelen
felbukkanásunk miatt.
– Helló! – köszönt az egyikük, egy barna hajú, szív alakú arcú. Alig
tűnt nálam idősebbnek.
– Tessék! – Letörtem egy darab kenyeret, és a kezébe nyomtam. –
Egyétek! – Még csak nem is néztek kérdőn, fogták a kenyeret, és a
szájukba vették.
Megrágták.
Lenyelték.
És meredten néztek rám tovább.
Lehet, hogy lehetetlen

Fogd most be, légyszi, egy kicsit! – fortyogtam a halántékomat

dörzsölgetve. Jack ide-oda utazgatott, egyszerre két embert tudott
magával vinni. Már majdnem végzett. Carlee itt maradt Lenddel a
narancssárga füves, fehér fás réten, és próbálták megnyugtatni az
embereket. Rethszel nem hivatalosan mi voltunk a terhes lányok
felelősei. Vészesen fogytán volt a türelmem.
– De ma akart meglátogatni bennünket. – Az apró szőke lány,
akinek a tincsei dugóhúzóra emlékeztettek, dobbantott a lábával, és
durcásan csücsörített. – Látni akarom őt. Megígérte, hogy eljön, és
látni akarom őt. De ha itt vagyunk, nem fog megtalálni minket.
– Most már tényleg vissza kell mennünk. – Egy másik lánynak
tökéletes volt a bőre, majd kicsattant az egészségtől, és dühödten
fújtatott rám. – Nem akarok itt maradni. Sokkal jobban tetszett az a
hely, ahol az előbb voltunk. Másrészt jön hozzánk látogatóba.
– Most már üljetek le a... Nézzétek csak! Ott jön. Idejön. Szóltunk
neki, hogy itt vagytok, és itt látogat meg benneteket, oké?
Mind a hatan bólintottak, egyik lelkesebbnek tűnt, mint a másik.
Abban biztos voltam, hogy a szőke dugóhúzó nem hisz nekem, de
aztán ő is csatlakozott a többiekhez. Valahogy furcsák voltak. Oké,
egy csomó dolog furcsa volt bennük, de egy dolog különösen. Még
nem jöttem rá, hogy pontosan mi, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb
rájövök.
– És most mit csinálunk? – kérdeztem Retht. Néztem, ahogy a
lányok letelepednek, hogy megfésüljék egymást, vagy csak bámulják
az akvamarinkék eget. – A tündérek valószínűleg hoztak nekik ételt a
halandók birodalmából, és ez a magyarázat arra, hogy hiába adtunk
nekik kenyeret, mégsem ocsúdtak fel a tündérkábulatból.
Reth elkomorodott, majd ő is leült. Furcsa szögben tartotta a lábát
közben, mint aki nem tudja, hogy kell a földön ülni.
– Tartottam tőle, hogy így lesz. A Sötét Királynő a biztonság
kedvéért a birodalmába hozta őket, de nem mert az
életkörülményeiken változtatni, attól tartva, hogy ezzel árthat a
lányoknak és az üres lényeknek.
– Fiát igen, a részéről is eljött az ideje némi óvatosságnak. – A Sötét
Királynő egyik korábbi kísérlete, amikor üres lényeket akart
létrehozni, tévedésből a vámpírok születésével végződött. Zseniális
húzás volt, de tényleg. – Addig nem térítjük észre őket, míg nem
tudjuk a nevüket.
– Kétlem, hogy ez olyan egyszerű lesz.
– Pedig én azt hittem, hogy sétagalopp lesz megtudni hat olyan lány
nevét, akikről még azt sem tudjuk, honnan jöttek.
– Te nem érted, milyen mélyreható változáson mentek keresztül. A
többiek ehhez a helyhez vannak kötve azért, mert tündéreledelre van
szükségük, de ezek a lányok örök időkre megváltoztak, mert tündért
szeretnek.
Anyukámra gondoltam, és arra, ami vele történt, mert az ostoba
tündérapámat szerette, de az apám cserbenhagyta, amikor anyám már
nem kellett neki. Anyám nélküle félember lett.
– És a kisbabáik? – Cserben hagyott a hangom. – Ha
megszabadítjuk őket ezektől a tündérfickóktól, akkor talán minden
rendbe jön. Végül is ott lesz nekik a kisbabájuk, akit szeretni fognak.
Ennyi elég kell, hogy legyen. – Ha anyukámnál maradok, és
Melinthros nem visz magával, akkor anyukám biztos helyrejött volna.
Akkor lett volna vele valaki, akiért érdemes lett volna élnie.
– Nézd meg őket figyelmesen, Evelyn!
Szót fogadtam, és hirtelen megvilágosodtam: megértettem, mi nem
stimmel. A lányok egyáltalán nem úgy viselkedtek, ahogy a terhes nők
szoktak. Igaz, nem ismertem sokat, de egy-egy időnként bevetődött az
étterembe. Legfeljebb két percet bírtak ki anélkül, hogy
megsimogassák a hasukat. Valószínűleg ez nem volt tudatos a
részükről, egyszerűen szükségét érezték annak, hogy megérintsék a
babát, érezzék az életet a testükben. Egyszer olyat is láttam, hogy egy
nő halkan a hasával beszélgetett.
Ennek a hat lánynak viszont mintha párna lett volna a hasában.
Egyikük se mondta, hogy bármire szüksége lenne, enni vagy inni
szeretne valamit.
Csak a nyivákolást hallottam tőlük, hogy mikor jön végre a szuper
tündérpasijuk.
– Ezeket hidegen hagyja az egész. – Ügy éreztem, mintha ököllel
vágtak volna a lelkembe. – Közömbösek a kisbabájuk iránt.
– Nem tehetnek róla. Teljesen felemésztette őket a dolog. Még ha
meg is tudnánk a nevüket, kétlem, hogy valaha is többek lennének
üres héjnál. Egy ember nem jön soha helyre azután, ha egy tündérrel
volt kapcsolata.
Anyám nem szeretett volna engem. Soha nem lettem volna neki
elég, mert Melinthros tönkretette azt az embert, aki az anyám volt. A
szüleim nem szerettek engem. A lelkemben harag és bánat dúlt.
Olyan mélyen és erősen, hogy fogalmam sem volt, mit kezdjek
vele. Az idegen lelkek nyugtalanul motoszkálni kezdtek bennem.
– Te is ezt tetted volna velem? – Dühösen néztem Rethre. – Te is azt
akartad, hogy szeressek beléd. Te is tönkretettél volna engem?
Idegesen legyintett.
– Én soha nem akartalak téged így birtokolni, szívem. Hányszor
magyarázzam még el? Én be akarlak tölteni téged, azt akarom, hogy
több legyél, mint aki most vagy. Nem kevesebb. Engem nem érdekel
egy emberlány-játékszer. Ez ízléstelen.
A fogamat csikorgattam.
– Ízléstelen. Pontosan. Nem finomkodás, ha ezt mondjuk. Ezeket a
lányokat tönkretették. Tönk-re-tet-ték. Fel tudod ezt fogni? Akárkik
voltak is ők, és akárki lehetett volna belőlük, már nem léteznek, és
soha nem is fognak.
Reth felvonta a szemöldökét, és az összekócolódott hajtincsei közül
nézett ki.
– Akkor szerencse, hogy meg akarod nyitni a kaput, és végre el
tudjuk hagyni ezt a világot. Ha már az elejétől fogva hallgattál volna
rám, és hagytad volna, hogy betöltselek, akkor ki tudja, lehet, hogy
egyik lány se esett volna áldozatul a Sötét udvar mesterkedéseinek.
Éreztem, hogy elvörösödöm.
– Ne merj engem hibáztatni!
– Nem ugyanezt próbáltad meg te velem? Én se tettem bennük kárt,
ahogy te se. Ha te engem akarsz hibáztatni, akkor te is hibás vagy.
Legalább én megpróbáltam helyrehozni az egészet, miközben te végig
csak nyavalyogtál, és szabotáltál engem.
– De csak azért, mert senki nem mond nekem semmit! Mindenki
terveket gyárt, és engem is belevesz, anélkül, hogy bármit
megmagyarázna. Az életem, az én egész sípjel életem, én magam csak
egy figura vagyok a tündérek ostoba sakktábláján!
Ezer bocsánat, ha megpróbáltam önálló döntéseket hozni ahelyett,
hogy vakon követtem volna azoknak a lényeknek az utasításait, akik
csak fájdalmat okoztak nekem és másoknak, azóta, hogy megjelentek
a bolygómon!
Keresztülmentem a narancssárga réten, a szemközti sarkában
leroskadtam a földre, és átkulcsoltam a térdeimet.
– Evie? – Lend leült mellém, majd átkarolt. – Mi a baj? Reth
bántott?
– Ez itt az én hibám?
– Mi?
– A lányok. Reth szerint ha az elejétől fogva hallgatok a tündérekre,
és hagyom, hogy az ő őrült, égő lelke betöltsön engem, és megnyitom
a kaput, amikor akarták, akkor ez nem történt volna meg. Ezek a
lányok soha nem fognak helyrejönni. Ha elvesszük tőlük a tündért,
akibe szerelmesek, abba belehalnak. Attól félek, hogy ez az én hibám.
– Ezt nem gondolhatod komolyan. – Magához húzott, megpróbált
maga felé fordítani, hogy a szemébe nézzek, de nem voltam rá képes.
– A vérfarkasról még nem is meséltem. Biztonsági őr a központban.
Azt mondta, hogy az egyik vérfarkas, akit én régen kiszabadítottam,
megharapta őt. Romba döntöttem az egész életét, mert valaki másnak
segíteni akartam. Amikor jót akarok, akkor is fájdalmat okozok
valakinek!
– De te még senkinek nem okoztál fájdalmat!
– Dehogynem!
– Pedig nem! Azt teszed, amit helyesnek tartasz, azok alapján, amit
az adott pillanatban tudsz. Mások döntéseiért nem hibáztathatod
magad. Jól tetted, hogy kiszabadítottad a vérfarkasokat. És ha
valamelyik teliholdkor nem teszi meg a szükséges óvintézkedéseket,
arról nem te tehetsz, hanem ő. Jól tetted, hogy visszautasítottad Retht,
vártál a kapu megnyitásával, és magad akartál erről dönteni. Ha már
az elejétől fogva részt veszel a Világos udvar tervében, akkor ki tudja,
hogy magukkal viszik-e a többi paranormálist? Az meg aztán végképp
nem a te hibád, hogy a Sötét Királynő egy őrült pszicho-boszorkány.
– Tuti, hogy világéletében az volt – prüszköltem.
– Abszolút! Ő a felelős azért, ami ezekkel a lányokkal történt.
Ennek semmi köze hozzád. Te csak azt tetted, amit helyesnek tartottál.
Bólintottam, de továbbra sem néztem fel. Azt tettem, amit
helyesnek tartottam. Mégis úgy tűnik, hogy minden balul sül el. Talán
engem nem erre a világra teremtettek. Mi van akkor, ha azzal, hogy a
Földön maradtam, ahol nem lenne szabad léteznem, mindenen csak
tovább rontok? És miért akarok itt maradni, ha Lend elmegy?
Másrészt egy örökkévalóságnyi időt azon a helyen tölteni, amit
álmomban láttam... őszintén szólva már maga az elképzelés is iszonyú
unalmasnak tűnt. Biztosan nem akartam olyan örökké élő lény lenni,
amilyet Reth akart belőlem csinálni. Végül is már az is szinte
meghaladta a képességeimet, hogy két-három évre előre
gondolkodjak. Fogalmam sem volt, mint tanuljak, ha jövőre fősulira
megyek. Egy örökkévalóságnyi időre meg végképp nem akartam
dönteni.
– Te hogy fogsz dönteni? – kérdeztem suttogva.
Olyan sokáig hallgatott, hogy már attól tartottam, hogy nem hallott,
de aztán válaszolt:
– Melletted akarok lenni, és tovább élni az életem. A gondolat, hogy
örökre egyedül leszek, miután te... – A mondat végét egyikünknek se
kellett hallanunk. Miután én meghaltam. Cresseda és Dávid
történetének a párja. Én lennék az, aki elhagyná Lendet, és ő örökre
egyedül maradna. Kínomban mosolyogtam, amikor eszembe jutott,
hogy próbáltam szakítani vele, mert azt hittem, hogy elhagyna.
Valójában pedig végig pont az ellenkezője volt igaz, és Lend ezerszer
bátrabbnak bizonyult, mint amennyi bátorságot én fel tudtam mutatni.
– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Mármint abban, hogy én
halhatatlan vagyok. Ugyanis egyáltalán nem érzem magam annak.
Úgy fordítottam a fejem, hogy lássam a lelkét: úgy csillogott, mint
egy patak a csillogó nyári napsütésben. Soha életemben nem láttam
ilyen szépet, és semmi pénzért nem akartam volna megváltoztatni,
még akkor sem, ha azzal minden sokkal egyszerűbb lett volna nekünk.
– Teljesen. Fogalmunk sincs, meddig élek.
– Igazából nekem sincs halványlila gőzöm se arról, hogy meddig
élek. Az oké, hogy halhatatlan vagyok, de ha holnap történik egy
gázrobbanás, vagy ráesik egy aszteroida a fejemre, akkor nekem
annyi. Senki nem tudja, mikor hal meg.
– Igen, de néhányunknak több fogalma van róla, mint a többieknek.
– Igen – sóhajtott.
Szótlanul, leverten ültünk, egy teljesen valószerűtlen erdő szélén,
egy hihetetlen helyen, és lehetetlen döntésekkel a nyakunkban.
– Na. – Jack jött ugrándozva. – Mindenkit elhelyeztünk, csak
egyvalaki kapott sokkot és esett össze. A többség – ki gondolta volna
– dolgozott már az NPEH-nál, és szinte mindenki pontosan emlékszik
arra, ki volt. Azonnal haza akarnak menni, ami azt jelenti, hogy
gyorsan ki kellene találnunk valamit, hogy honnan szerzünk nekik
kaját. Másrészt azon is el kellene gondolkodnunk, mi legyen ezekkel a
fura terhes lányokkal. Hamarosan a kaput is megnyitod, ugye? –
Választ várt tőlem, és mivel nem szólaltam meg, ezért a lábával
megbökött. – Mi a terv?
Ha mostantól soha többé nem kellene egyetlen tervet sem
kiötölnöm az életben, már akkor is túl késő volna.
Nagyon furcsa

Lend a gyerekeket szórakoztatta azzal, hogy a kedvenc tévé-

filmszereplőik alakját vette fel. Engem egy kicsit kellemetlenül
érintett, hogy az a srác, akivel annyira szerettem csókolózni, olyan
kislánnyá változott, aki teli tüdőből énekli az ábécét, ezért próbáltam
kerülni a rétnek ezt a részét. Legalábbis addig, míg nem kezdett az
Easton Heightsból szereplőket alakítani.
Carlee Lend különleges képességét figyelemre méltó nyugalommal
fogadta, ahogy minden mást is egyébként.
– Minden oké? – kérdeztem Carleetól, amikor Lend először
átváltozott.
Carlee csak vállat vont, de a döbbenettől tágra nyitotta a szemét. –
Nem furább, mint a többi, nem? Mindig is tudtam, hogy ti ketten egy
kicsit furcsák vagytok.
– Nem is kicsit.
Carlee nevetett, felkapott egy kislányt, aki csuklóit a sírástól,
valamit súgott a fülébe, mire a kislány arcán mosoly jelent meg.
Elsétáltam az egykori NPEH-dolgozók előtt, akik dühösen, fojtott
hangon beszélgettek arról, mit fognak csinálni, ha visszajutnak a
Földre.
A Sötét udvar a többségüket a közelmúltban rabolta el, de a
táplálékuk miatt örökre hozzá lettek láncolva a tündérbirodalomhoz.
Hatalmas szívás. Odamentem Jackhez, aki egy férfi társaságában állt.
Az utóbbi a kimért üzletember mintaképe lett volna, ha öltönyt visel,
és nem egy népviseletre emlékeztető buggyos ujjú fehér inget és
nadrágot.
– Ez elfogadhatatlan! Van fogalma arról, hány ember függ tőlem, és
percenként mennyi pénzt vesztek azzal, hogy tétlenül álldogálok itt?
Jack a távolba meredve, szórakozottan, lassan bólintott.
 – Mm, hm. – Csak ennyit mondott, úgy hangzott, mintha magában
dudorászna.
– Hé! – szóltam oda nekik. – Minden oké? – Jack kétségbeesett
pillantást vetett rám.
– Nem, semmi sincs rendben! – kiabált rám a karót nyelt
üzletember.
– Príma! Akkor egy rövid időre elrabolhatom Jacket? – Karon
ragadtam, és magammal vonszoltam.
– Köszönöm! Mondtam mostanában, hogy mennyire örülök, hogy
nem haltál meg?
– Igen, de nyugodtan mondd újra. El akarok menni innen. Jó lenne
tudni, hogy Dávid és Raquel vajon visszaért-e már. – Úgy tűnt, hogy
csak néhány órát töltöttem itt el, de ha az ember hosszabb ideig van a
tündérbirodalomban, akkor egy idő után elveszíti minden időérzékét,
szóval az is lehet, hogy csak néhány perc, de az is, hogy akár több nap
is eltelt. Lenddel megegyeztünk, hogy utánajárok az otthoni
helyzetnek, közben ő itt tartja a frontot.
Meg kell nyitnom a kaput. Ennek az egésznek mielőbb véget kell
vetnem.
– Szerintem jól hangzik. – Jack óvatosan hátrapillantott. A karót
nyelt üzletember elkezdett kiabálni az egyik várandós lánnyal. A
lányok időközben egyre ingerültebbek lettek, valamelyik szó szerint
tombolt dühében, mások parttalanul sírtak, de mind kétségbeesetten
várta hőn szeretett tündérfiúját. Szerencsétlen módon az üzletember
éppen az apró szőkét pécézte ki, de az káromkodások zuhatagát
zúdította rá, majd elkezdte a saját haját húzogatni.
– Reth! – Reth a rét szélén állt egy fának dőlve, onnan nézett rám
kimerültén. Mellette állt a zöld Seelie, aki régen a Világos Királynő
követeként bukkant fel. Néhány ember téblábolt körülötte, arcukat hol
dühösnek, hol vágyakozónak láttam. –Csinálj valamit! –
Körbemutattam. – Utána pedig pihenj egyet! Szörnyen nézel ki!
Bosszúsan csücsörített, de mielőtt válaszolhatott volna, én Jacket
kézen fogva átvonultam a kapun, amit nyitott. Soha nem örültem
ennyire a tündérösvénynek, az ürességnek, a mozdulatlan
sötétségének.
– Szerinted ezek az emberek helyrejönnek valaha?
Jack vállat vont.
– Szerintem igen. Van pár ötletem. Biztos nem lesz könnyű
senkinek sem, de kitalálunk valamit. Minden jobb annál, ami
egyébként történt volna velük.
Megszorítottam a kezét.
– Igazad van. És köszönöm. – Egy ideig hallgattunk. – Jack?
– Állítólag amikor valaki folyton ürügyet keres arra, hogy kimondja
a neved, akkor ezt azért teszi, mert kedvel téged.
– Állítólag?
– Tényleg szoktak ilyet mondani. Ezért szeretném tisztázni, hogy
bár bizonyos fokig csinosnak tartalak, és mérsékelten
szórakoztatónak, de köszönöm, nem. Nem vagy az esetem. Köztünk
nem lesz semmi.
– Hallottad, ahogy egy hatalmas kő gördült le a szívemről? De
komolyan, Jack...
– Megint kezded!
– Fogd be! Epp azt akarom mondani, hogy büszke vagyok rád.
Ezek az emberek egy életre le lesznek neked kötelezve, és életük
végéig függni is fognak tőled. Sokkal érettebb, felelősségteljesebb
lettél. Büszke vagyok rád.
Néhányszor felhúzta a vállát, mintha le akarná rázni magáról a
mondottakat.
– Ez most még annál is kínosabb, mint amikor a nyakamba vetetted
magad, és megcsókoltál.
– Furcsa, mert ha jól emlékszem, te csókoltál meg engem, mire én
behúztam neked egyet, és még párat.
A kezével megpaskolta az enyémet.
– Ha ezt kell bemesélned magadnak, hogy boldog legyél a
serpenyős sráccal, akkor hajrá. Meg is érkeztünk!
A falból kilépve Lendék nappalijában találtuk magunkat. Olyan
volt, mintha egy bizarr parti folyna, annyi lény zsúfolódott itt össze és
gubbasztott minden egyes négyzetcentiméteren. Akárhová néztem,
sárga farkasszemeket vagy aszott hullaarcokat láttam, itt-ott néhány
troli és driád közé keveredve.
Meglepve, de nem különösebben rémülten néztek ránk. Én
integettem nekik.
– Hahó! Tudja valaki véletlenül, hol találom Raquelt vagy Dávidét?
A többség segítőkészen mutatta az irányt, csak éppen teljesen
másfelé. Remek.
– Fent vagyok az emeleten, ha szükséged lenne rám. – Úgy tűnt,
hogy Jack teljesen kimerült, ezért egy biccentéssel elengedtem, majd
gyorsan végiggondoltam, melyik szobában kezdjem a keresést. A
konyha volt a legközelebb, ezért keresztülpréseltem magam a
tömegen, és megkönnyebbülten fedeztem fel Raquelt, aki a
munkaasztalnak dőlve társalgott egy csoport vérfarkassal.
– Ezek szerint hazajöttetek! – kiáltottam mellé furakodva.
– Szia, Evie! Később folytatjuk! – mondta a vérfarkasoknak, majd a
kezem után nyúlt, hogy a zsúfolt folyosón keresztül az üres
dolgozószobába vezessen. Miután becsukta mögöttünk az ajtót, én
leültem a régi, kopott bőrkanapéra. Majdnem azt vártam, hogy az
íróasztal mögé ül le, ahogy a központban a megbeszéléseinken
szokott, de helyette mellém ült.
– Hogy ment? – érdeklődtem.
– Meglepően jól. Az NPEH-nál láthatóan egy tündértámadásra
számítottak, ezért elég nagy megdöbbenést keltett, amikor
felvonultunk ott egy nagy csapattal, és nyugodtan kértük, hogy
engedjék szabadon az összes paranormális lényt. A normális
intézmény dolgozói nem akartak összetűzésbe keveredni velünk, vagy
ártani az embereknek és a vérfarkasoknak, ezért a végén csak azt
ígértették meg velünk, hogy magunkkal visszük őket, és megvédjük
őket az NPEH esetleges megtorló intézkedéseitől. Mindenkit
kiengedtek.
A fejemet a kanapé támlájának döntve, behunyt szemmel nevettem.
 – Tudtam, hogy az a küldetés lesz a legegyszerűbb, amit nem én
intézek.
– És mi volt a tündérbirodalomban?
Elmeséltem neki az elmúlt órák történéseit, miután
megbizonyosodtam arról, hogy tényleg nem telt el több idő.
Amikor befejeztem, Raquel töprengve hümmögött, és finoman
kisimította a hajam az arcomból.
– És te hogy vagy?
– Őszintén szólva fogalmam sincs. A várandós lányok, tudod, akik
üres lényeket hordanak a testükben, soha nem fognak helyrejönni.
Reth szerint... Felmerült bennem a kérdés, hogy ez az egész káosz az
én hibám.
– Semmi sem a te hibád, kicsim.
Vállat vontam. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ellenkezzek, de még
ahhoz is, hogy kinyissam a szemem.
– Ki tudja ezt megmondani? Hol lehetne meghúzni egy vonalat,
hogy innen kezdve, pontosan innentől tettem mindent tönkre, de innen
kezdve viszont már nincs kapcsolat köztem és a történtek között? Ez
így nem megy. De én megteszek minden tőlem telhetőt.
– Tudom. – Raquel a bárcsak tehetnék érted valamit sóhajt adta elő,
amivel mosolyt csalt az arcomra. – Ha vigasztal, nagyon büszke
vagyok rád. Tudom, hogy személy szerint semmivel nem járultam
hozzá, de annyira örülök, hogy látom, ahogy erős, okos nővé
cseperedsz. Mindig is tudtam, hogy ilyen leszel, és kevés dolog tesz
az életben ennyire boldoggá.
– Mondd csak, Raquel, azt szeretnéd, hogy elbőgjem magam? Ez
nem szép tőled.
Nevetett.
– Tudod, mit? Akármi történt is, mostantól minden másképp lesz, és
ez mindannyiunkra vonatkozik.
– Például most munkanélküli vagy. Bár azt hiszem, tudnánk
szerezni neked egy állást az éttermünkben, ha akarod. Grnlllll sült
krumpliját biztos nem múlnád alul.
 – Szerintem tudnék neked meglepetéseket okozni.
A vállára hajtottam a fejem.
– Könnyebb lesz egyszer végre az életem?
– Néha kell egy kis zűrzavar ahhoz, hogy utána minden
helyrebillenjen. Ha kibírjuk ezt a zűrzavart, akkor ezt a tapasztalatot is
felhasználhatjuk arra, hogy jobbá tegyük a világot.
– A zűrzavarkeltésben legalább jó vagyok.
– Hidd el nekem, hogy a dolgok helyrehozásában is jó leszel.
Sóhajtva kiegyenesedtem.
– Köszönöm, Raquel. így, hogy szóba jött a zűrzavar, megyek,
megnézem, hogy Cresseda részéről minden rajtra készen áll-e. Jack
fent van, ha Daviddel beszélni akartok vele arról, mi legyen a
tündérbirodalomból érkező menekültekkel. Szüksége lesz a
segítségetekre.
Öleléssel búcsúztunk el. Ismerős, vigasztaló illata arra
emlékeztetett, hogy a család szó nagyon sokfélét jelenthet. Meg
fogom találni a módját, hogyan tudunk gondoskodni a terhes
lányokról. Mindent megteszek azért, hogy a kisbabák élete ne
kerüljön vakvágányra, mint ahogy az Viviannel és velem történt.
Hiányzott Vivian. Végtelenül fáradt voltam, az alváshiányt már az
egész testemet átjáró fájdalomnak éreztem. Hihetetlennek tűnt, hogy
még nem estem össze. De ha ki tudom aludni magam, akkor talán
megkeresem Viviant, és megbizonyosodom arról, hogy jól van.
Kint beleborzongtam a hidegbe, de már nem zavart annyira, mint
régen. Mintha tudtam volna, hogy hideg van, de ezt annyira
átmenetinek éreztem, hogy nem számított.
Meg kellett szabadulnom a bennem lévő idegen lelkektől. A szél
évődve fújt körülöttem, és éreztem a víz hívását is. Végigfutott a
hátamon a hideg a gondolatra, hogy magamban hordozom azokat a
lényeket, akik ártani akartak nekem. Legalább valami jó dologra
használhatnám az energiájukat. Valószínűleg életükben először
fordulna velük elő ilyesmi.
A tóhoz érve teljesen kizökkentett az ott összegyűlt paranormálisok
tömege, a lelkűk csodásán, fényesen világított. Cressedát nem láttam
sehol.
A hangulat még inkább bulira emlékeztetett, mint a házban. A
paranormálisok csevegtek, nyüzsögtek, az izgatottságtól és az
örömteli várakozástól csillogott a szemük, csoportról csoportra jártak.
Legalábbis azoknak csillogott a szeme, akiknek volt. De még a
szalamandrák is jókedvűnek tűntek, ahogy az árokban mászkáltak.
Csak egy lény nem moccant a helyéről. Arianna a tömegtől kicsit
távolabb ült egy sziklán, onnan nézte a többieket. A parton elindultam
felé, igyekezve, hogy ne keltsek nagy feltűnést. Minél előbb el
akartam tűnni innen, nem szerepelt a terveim között egy közös
kávézás a kevésbé emberszerű paranormálisokkal, ugyanis kicsit sem
volt rájuk jellemző, hogy rövidre fogják a dolgokat. Az egyértelmű
kommunikáció pedig végképp nem.
– Ari? Mit csinálsz itt kint?
– Nézelődöm.
– Nem tudod véletlenül, hogy minden rajtra készen áll-e? Mindenki
itt van, aki menni akar?
Kimérten bólintott, pillantása a tóban zajló áramlásra szegeződött.
– Igen, mindenki. Cresseda kijelentette, hogy a gyűlésen teljes a
létszám, és ami igazságtalanság történt, azt meg kell szüntetni. Vagy
valami ilyesmit mondott. Én úgy értettem ezt, hogy teljes gőzzel
előre.
Nagyot nyeltem, igyekeztem úrrá lenni idegességemen.
– Oké. Akkor gyorsan visszaugrok tündérországba, és elrendezek
ott mindent.
– Jó ötlet. De tényleg igyekezz! Beszélgettem a bansheekkel, és
őrült rapelésükből annyit tudtam kivenni, hogy csak napkeltéig van
időd. Mert napkelte után a két világ már nagyon távol kerül
egymástól, és a kapu örökre elvész.
– Tesséék?!
Arianna vállat vont.
– Úgy tűnik, hogy kissé jobban szorít az idő, mint hittük.
 – Ez óriási! És persze megint nem mondott nekem senki semmit! A
tündérek nem tudtak erről? A Sötét Királynő a legnagyobb lelki
nyugalommal gyártja az üres lényeket, mintha évek állnának a
rendelkezésére.
– Szerintem a földi paranormálisok az ilyesmit jobban érzik, mert
mindig is itt voltak. A tündérek tudhatták, hogy szorít az idő, de azt
nem, hogy ennyire.
Nagy levegőt vettem.
– Mindegy, már nem számít. Amúgy is át kell vinnem Retht, mielőtt
még meghal. – Összeszorult a torkom, ahogy kimondtam. Nem halhat
meg. Meg tudom csinálni.
– Segíthetek valamiben?
– Győzd meg az egész Sötét udvart arról, hogy ejtsék a királynőjük
tervét, és helyette csatlakozzanak a távozók csapatához!
– Fel akartam venni az Easton Heights mai ismétlését, hogy ne
maradj le róla. – A döbbenetemet látva felemelte a kezét. – Jól van,
na, csak vicc volt. Segítettem Davidnek és Raquelnek átmeneti
szállást keresni a tündérmenekülteknek és azoknak az NPEH-
menekülteknek, akik nem akarnak elmenni. Mi itt előkészítünk
mindent, te csak koncentrálj a tündérügyekre!
– Beállíthatnám inkább én a DVD-t? – Felálltam, megfordultam,
mire Arianna csapott egyet a hátsómra. Egyébként nevettem volna
rajta, de most már az is minden erőmet felemésztette, hogy el ne
bőgjem magam. Végre minden beindult.
Nem jutottam messze a ház felé tartva, amikor az erdőből kilépő
Reth majdnem halálra rémisztett.
– Kiváló időzítés – nyögtem ki, kezemet a kalapáló szívemre
szorítva.
– Velem kell jönnöd.
– Te tudtad, hogy ma éjjel kell megnyitnom a kaput? Á, mindegy is,
inkább ne válaszolj! Ha tudtad, akkor úgyis fenéken billentenélek,
mert nem szóltál nekem, de erre most nincs időm. A jó hír viszont az,
hogy nemsokára megmentem az életed. Csak először szóljunk Jack-
nek, aztán mehetünk.
– Most nincs szükségünk Jack segítségére. – Kézen fogott, a
levegőben nyitott egy kaput, majd átvonult rajta. Szinte futva tudtam
csak lépést tartani vele, bár ő is nehezen vette a levegőt. A sötétben
újabb kapu nyílt, azon keresztül pedig a szobájába léptünk ki. Valaki
ült a kanapén, nekünk háttal.
– Ki...
– Szia, te butus! – sikoltotta Vivian, felugrott és átölelt.
De a ruháimat nem adom kölcsön

Teljesen döbbenten álltam, miközben Vivian körém fonta hosszú,

vékony karjait. Mikor aludtam el? Gyorsan átfésültem a legutóbbi
emlékeimet – Raquel, út a tóhoz, Arianna, Reth –, de az események
gördülékenyen folytak át egymásba. Vagy életem leghosszabb és
legtisztább álmát álmodom éppen, vagy Reth teljesen kiütött a
tündérösvényen.
Vagy Vivian tényleg itt van.
– Én... te... alszom?
Nevetve hátralépett, kartávolságra megállt, és a kezével úgy tett,
mintha varázsolna.
– Tádáám! Nem alszol. Én se, hála az égnek!
– De ez hogy lehet? – Figyelmesen néztem, de nem láttam, hogy
lelkek égnének benne, ami arra utalt volna, hogy kiszívta néhány
paranormális lelkét.
– Nos, ez itt a nagy kérdés, ugyebár? – Reth hangja éppolyan
rosszul csengett, mint amilyen rosszul nézett ki. Leült a kanapéra,
szúrós szemmel rám nézett, mintha így akarná elérni, hogy felhúzzam
valamivel, aztán hanyatt lefeküdt. A légzése továbbra is felületes,
kapkodó volt.
– Amikor másodszor a központban jártunk, akkor magammal
hoztam Vivian testét, nehogy újra az Unseelie-k kezébe kerüljön. El
tudod képzelni, mennyire meglepődtem, amikor ma idejöttem, és
ébren találtam.
– Magadtól ébredtél fel? – Nem tudtam, hogy örüljek vagy féljek.
Úgy értve, hogy mi persze barátnők voltunk azóta, hogy
visszatartottam őt az összes paranormális megölésétől. Sőt, testvérek
voltunk, de csak az álmaink biztonságos határain belül. Vivian kint, a
valódi világban... hát nem a biztonság szó jutna róla elsőként az
eszembe.
– Hát nem teljesen magamtól, szóval ezt így nem mondanám. De
mondd csak, te néztél tükörbe? Tiszta ünnepi pompában
ragyogsz!
Zavartan néztem végig magamon. Próbáltam nem törődni vele, de
igaza volt: lüktettem a fénytől. Nem úgy, mint akkor, amikor Reth be
akart tölteni, és a fény a csuklómon meg a szívemen koncentrálódott.
De ezt a fényt nem is a saját lelkem halvány, alig látható pislákolása
adta. Jobban megnézve, már ha valaki képes ezt látni egyáltalán,
mindenféle szikrák és színes örvények töltöttek be.
Vivian látta, mert ő is üres lény volt.
– Ö, igen. Igazából nem akartam ezt az egészet. – Csak félig-
meddig füllentettem. – Adódott néhány... bonyodalom.
Felvonta a szemöldökét, és derűs mosoly áradt szét az arcán.
– Bonyodalom? Nekem is ismerős téma.
– Jól van. Szóval felébredtél?
Megfogta a kezem – az övé jéghideg volt –, és magával vont a
kanapéra.
– Te jó ég, szinte izzik a kezed! Irtó jó érzés. Ülj le, teljesen ki
vagyok merülve. – Vivian hátradőlt, nekem pedig feltűnt, hogy még
nálam is sápadtabb. Mintha alig kapott volna levegőt, pedig csak
néhány percig állt. – Nem a legjobb az ember erőnlétének, ha alszik
pár hónapot, és elveszíti több száz lélek energiáját.
– Igen, úgy tűnik. – Kényelmetlenül fészkelődtem, és felmerült
bennem a kérdés, hogy el akar-e venni tőlem valamennyi energiát,
hogy kvittek legyünk. A klasszikus probléma – a lánytesók mindig
ellopják egymás cuccát – új szintre lépett.
– Most már van sajátom. – A mosolya egy kicsit sem tűnt
gonosznak vagy keménykedőnek, inkább csak csodálkozást éreztem
rajta. Álmosan pislogott, és egy kicsit lejjebb húzta a hosszú, fehér
kórházi hálóinge nyakkivágását, így láttuk mind a ketten a puha bőrt a
szíve felett. Nagyon finoman lüktetett ott valami fény, de Dávid
gyertyalánghoz hasonló emberi lelkénél is gyengébben pislákolt.
 – Vív! – szólítottam meg, és könnyes szemmel felnéztem rá. –A
lelked.
– Tudom. Tiszta őrület, ugye? – Szinte sugárzott örömében. –Ezek
szerint nekem is van.
– De hogy? Úgy értem, hogy miért most? Szerinted lassanként
fejlődött ki?
– Nem, pontosan tudom, hogy kaptam. Most már végre azt is értem,
hogy miért nem haltál meg, amikor megismerkedtünk, és miért lettél
egyre fényesebb anélkül, hogy másokból kiszívtad volna a lelkűket. –
A pólóm után nyúlt, és a nyakánál lehúzta azt is, mint az övét. Hideg,
csontos ujjával megbökött a szívemnél. –Itt. A többiek folyton
megpróbálják elrejteni, de én látom. És még fényesebb, mint amikor
utoljára találkoztunk.
Lenéztem, majd kezemet a szívemre, a lelkemre helyeztem. Jó lett
volna dédelgetni, ringatni kicsit. Mi ketten tudtuk Viviannel,
menynyire értékes.
– Tényleg fényesebb, ugye? – Nem is mertem remélni, de most,
hogy Vivian megerősítette a gyanúm, már ki tudtam mondani.
Fényesebb lettem. En magam, nem a bennem lévő lelkek miatt.
– Bizony. Igazam volt, szerencsés egy csaj vagy. Mindenki szeret
téged. Vagy legalábbis olyan sokan, hogy a nyomorúságos kis
üreslény-lelked magától nőni kezdett. Nálam ez nem így ment.
A bűntudattól lesütöttem a tekintetem. Bizarr életem ellenére sokkal
jobb sorom volt, mint neki, mert mindig körülvettek olyanok, akiknek
fontos voltam.
– Szerinted azok miatt van, akik szeretnek engem?
Vállat vont.
– Passz, fogalmam sincs, hogy történik pontosan. Bár biztosan az
sem ártott, hogy te is szereted őket.
Soha nem tapasztalt melegség áradt szét bennem. Ez azt jelentette,
hogy nemcsak Lend tölti be a bennem lévő űrt, hanem Raquel, Dávid
és Arianna is. A legfontosabb pedig az, hogy ezek szerint soha nem
veszítettem el Lisht sem. Ha a lelkemet azoknak az embereknek
köszönhetem, akik szeretnek engem, és én viszontszeretem őket,
akkor a lelkem nagy része örökre Lishé marad.
– Mindenesetre köszönöm – mondta Vivian.
– Mit? – Zavartan néztem fel rá.
– Hogy annyira buta vagy, hogy szereted az őrült, vérszomjas,
bolond nővéredet, és azért is, mert szánalmas dinka vagy, akit muszáj
szeretnem.
– Ezért tűntél el fokozatosan – kapiskáltam. – Mert kezdtél
felébredni.
– Igen, miattad.
Ekkor rajtam volt a sor, hogy átöleljem és magamhoz szorítsam.
– Annyira boldog vagyok! – súgtam arcomat a hajába temetve.
– De ígérd meg, hogy senkit nem ölsz meg többé, oké? Annyi
minden más miatt fő most a fejem. Legalább te legyél egy boldog
pont az életemben.
Nevetve eltolt magától.
– Aú, neked hány könyököd van? Ne aggódj, eszemben sincs
kockára tenni az egyetlen lelkemet azzal, hogy belekeveredek valami
gyatra vámpírsztoriba. Ehhez túl szép a lelkem. –Hátrahajtotta a fejét
a kanapé támlájára, és behunyta a szemét. –Ezenkívül, ha
lélekvadászatra akarnék menni, akkor most valószínűleg egy lábatlan
vérfarkas is el tudna menekülni előlem. A te kis barátaid tökéletes
biztonságban vannak.
Megkönnyebbülten sóhajtva az arcát fürkésztem, vajon füllent-e.
De az arca továbbra is teljesen nyílt, nyugodt volt. Egy Ariannával
közös pizsamapartira egyelőre nem hívtam volna meg, de muszáj volt
reménykednem abban, hogy tényleg megváltozott. Nem tehettem
mást.
– Miért vagy ennyire kikészülve? A Sötét Királynővel van valami?
– kérdezte.
– Bárcsak ennyi lenne! – Elmeséltem neki az egész történetet
elejétől a végéig. Egyszer azt hittem, hogy elaludt, de továbbra is
összevonta a szemöldökét, mint aki koncentrál. Nem úgy tűnt, hogy
pihen.
– Megnyitom a kaput – jelentettem ki hosszabb hallgatás után, ami
örökkévalóságnyi időnek tűnt. – Méghozzá úgy tűnik, hogy ma este.
– Váú! – mondta hosszan, szándékosan csücsörítve. – Nem
tétlenkedtél az elmúlt időben.
– Jól látod. Mit gondolsz? Úgy értve, hogy szerinted jól teszem?
Nevetett, kinyitotta a szemét, ami pontosan olyan fakószürke volt,
mint az enyém. Rám nézett.
– Komolyan engem kérdezel? Az erkölcsi iránytűm nem híres a
pontosságáról. – Arckifejezése ellágyult. – Ev, komolyan, szerintem
ha valaki ebben a zűrzavarban a helyes döntést meg tudja hozni, az te
vagy. Én csak megpróbálnám az összesét kinyírni, ahogy elégszer
bebizonyítottam a múltban. A te módszered jobbnak tűnik. A végén
pedig kevesebb munka is marad, mert egy csapásra megszabadulsz
mindtől.
Az ajkamba harapva bólintottam.
– Szerinted működni fog?
Vállat vont.
– Te vagy az egyetlen közülünk, aki már nyitott kaput. Hát persze
hogy menni fog. Ezért vagyunk itt, nem? Legalább az egyikünk
beteljesíti a sorsát.
– Á, a sors totál szívás.
– Nekem mondod?
Felálltam, és elkezdtem fel-alá járkálni a szobában. Már egy ideje
gondolkodtam azon, mit csináljak Viviannel. Legszívesebben
magammal vittem volna Dávid házába, de nem tűnt a legjobb
ötletnek, hogy egy csomó paranormális közelébe vigyem. Jobb, ha
lassan szokik hozzá az idegen lelkek csábításához. Én sem
tagadhattam, hogy a paranormálisok lelke mágikus vonzást gyakorol
rám, maga a tudat, hogy milyen érzés lenne, ha betöltenének.
Mennyivel nehezebb lehetett Viviannek, akiben egykor egy csomó
lélek volt?
Igen, először inkább távol tartom őt az egésztől. Ma estére
megkérem Raquelt, hogy figyeljen rá. És megbizonyosodom afelől,
hogy nála van a sokkolóm.
– Reth, vannak tündérek azoknál az embereknél, akiket
megmentettünk?
– Nincsenek – felelte csukott szemmel. Sűrű szempillái olyan
félholdat alkottak, mint a szeme körüli sötét karikák. – így is
biztonságban vannak. Az összes Seelie a királynő köré gyűlt.
– És mi van azzal a réttel, ahol hagytuk őket? Nem fog eltűnni, ha a
tündérek már nem lesznek ott?
Elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Azt hiszem, úgy marad, ahogy most van. Mint ahogy itt minden.
Bár létrehoztuk ezeket a dolgokat, de az az anyag, amiből
megteremtettük, nem a miénk volt. Nem látom okát, miért kellene
megszűnnie, ha nem teszünk semmit azért, hogy fenntartsuk az itteni
dolgokat. Miután megszülettek, léteznek.
– Biztos vagy benne?
Kinyitotta a szemét.
– Természetesen nem.
– Akkor koszi a segítséget – csattantam fel bosszúsan.
– A királynőm előkészületeihez az is hozzátartozott, hogy táplálékot
gyűjtöttek. Biztosítani akarták, hogy birodalmunk minden halandó
lénye élete végéig el legyen látva.
– Feltéve, ha ez az egész itt nem szűnik meg létezni.
– Igen, csak akkor.
– Ez már valami. – Annyi ételt fogok hozatni Jackkel, amennyit
csak elbír. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy a tündéreledel
menynyi ideig tart a normál világban. Gondoskodnunk kell majd
arról, hogy ma estére mindenki a halandók birodalmában legyen, és
csak reménykedhetünk abban, hogy mindez azután is létezni fog.
– Jól van. – Kézen fogtam Viviant, és felhúztam a kanapéról. –Most
egy ideig lóghatsz jó pár fura, sőt, tiszta őrült emberrel.
– Könnyen be fogok illeszkedni.
– A számból vetted ki a szót! Még van egy kis dolgom a
tündéreknél, beleértve, hogy meggyőzöm a Sötét udvart arról, hogy
csatlakozzanak hozzánk. A réten addig biztonságban leszel.
– És azok a paranormálisok is, akiket szeretek. De ezt nem
mondtam ki hangosan.
– Ha lefekhetek valahol, nekem ott már jó.
Kétoldalt megfogtuk Reth kezét. Vivian végigcsúsztatta az ujjait a
karján, és csak utána kulcsolta össze az ujjait az övével.
– Teljesen elfelejtettem, milyen helyes srác vagy – búgta.
– Azt is elfelejtetted, hogy akartad Evelynt rábírni arra, hogy
kiszívja a lelkem? – kérdezte Reth, és olyan arccal vonta fel a
szemöldökét, amit száz százalékra flörtölésnek vettem volna, ha Reth
flörtölős típus lett volna.
Vivian nevetett.
– Nagyon jól emlékszem.
– Ez elég kínos. Indulás. – Megszorítottam Reth kezét, mire
felkapott bennünket a jól ismert, borzalmas örvény. Ezúttal is a
narancsvörös füvön kötöttünk ki. Jack azonnal odarohant hozzánk.
– Hazavittem Lendet egy tonna élelmiszerrel és a nyugodtabb
emberek többségét. Merre jártál?
Óriási csalódás volt, hogy Lend nincs itt, hogy segítsen
megnyugodni. A földre rogytam, hogy legalább ne forogjon minden
körülöttem, aztán Vivianre mutattam, aki már mellettem feküdt a
hátán.
– Bemutatom a nővéremet! Viviant.
– Egy pillanat, nem ő az, aki a te segítségeddel került kómába, mert
meg akarta ölni az összes paranormálist?
– Talált, süllyedt.
Jack megfogta Vivian kezét, és lehajolt, hogy megcsókolja.
– Csak a barátom lehet az, aki megpróbálta megszabadítani a
világot a tündérektől.
Vivian újra elnevette magát, jellegzetes rekedtes torokhangú
nevetésével, ami annyira különbözött az enyémtől. Szerettem
hallgatni.
 – El vagyok ragadtatva. Most pedig tűnjetek el, hogy alhassak
egyet!
Egyedül hagytam Vivet, és Reth mellé álltam, szorosan mögöttem
Jackkel. Reth bizonytalanul állt a lábán, a tömeget nézte. Közelebb
léptem hozzá, és a vállammal megböktem, mire nekem dőlt.
Könnyebb volt, mint gondoltam, hiszen tündérként elképesztő ereje
volt.
A legtöbb ember többé-kevésbé megnyugodott. Carlee sorra járta a
csoportocskákat, mosolygott, meghallgatta őket, aszerint, hogy épp
mire volt szükség. Az én drága Carleem! Neki óriási pech volt, hogy
belerángattam az egészbe, de a többieknek hatalmas szerencse. Carlee
élénk, pörgős természete aranyat ért.
– Tartsd szemmel Viviant, oké? – kértem Jacket. – Figyelj oda,
hogy senkiben ne tegyen kárt! Legjobb lenne, ha elkezdenéd
visszaszállítani az embereket, hogy mindenki biztonságban legyen, ha
a tündérbirodalommal valami történne. Annyi ennivalót hozz,
amennyit csak bírsz.
– Nagyon megnyugtatóan hangzik.
Vállat vontam, a figyelmemet ugyanis valami más vonta magára.
Jack is követte a pillantásom: a várandós lányokat néztem, akik együtt
üldögéltek, a többiektől távol.
– Nincsenek túl jól – jegyezte meg Jack. Egykedvűen ültek a
földön, és csak bámultak maguk elé. Egyik a karját harapdálva
dülöngélt előre-hátra. A kis szőke lassan, de folyamatosan a haját
tépkedte. A gyomrom összeszorult a szomorúságtól.
– Tehetünk értük valamit? – kérdeztem Retht.
– Vidd vissza őket a Sötét Királynőhöz, és add vissza neki őket!
Hadd tartsa meg az üres lényeket, akkor azt hiszi majd, hogy a saját
feltételeivel hagyhatja el az udvarával együtt a világodat az
emberjátékaival együtt, úgy, hogy elutasította a mi ajánlatunkat.
Behunytam a szemem, kezem a hasamra szorítottam. Olyan
érzésem volt, mintha a lelkem bármelyik pillanatban ezerfelé hasadna,
annyi döntés nehezedett rám.
 – Ezt nem tehetjük meg.
Reth kinyújtotta a kezét, és egymásba kulcsoltuk az ujjainkat.
Finoman érintett meg, de vigasztalóan.
– Tapasztalataim szerint nem véletlenül nevezünk valamit
áldozatnak. Mindannyian sokat elveszítettünk abból, akik voltunk
vagy lehettünk volna, és mindez a népem hibájából történt. Azért,
hogy ezt helyrehozzuk, további áldozatokat kell hoznunk. De ha
belépsz az örökkévalóságba, akkor már nem fogod annyira intenzíven
érezni ennek az életnek a fájdalmait.
– Gondolom, úgy érted, hogy semmit nem fogok érezni.
– Dehogy! Én is érzek, szívem. Csak nem úgy, ahogy te. Hála az
égnek, mert néha tényleg zavarba ejtőn viselkedsz. A hirtelen
hangulatingadozásaid és érzelemkitöréseid viszont már nem fognak
gondot okozni nekünk.
Jellemző volt rá, ahogy egy rövid beszélgetés alatt hirtelen a
vigasztalásból sértésbe ment át. Vetettem egy utolsó pillantást a
lányokra, akiket valószínűleg nem fogok tudni megmenteni,
megszorítottam Reth kezét, ő pedig kihúzta magát.
– Oké, mehetünk. Győzzük meg az Unseelie-ket arról, hogy én
vagyok az utolsó esélyük, aztán tűnjetek el végre az én sípjel
bolygómról!
Világos és sötét

– Neamh, Evie, Lend, Lend, Neamh, Evie…

– Mit csinálsz itt, drágám?
Bosszúsan néztem fel Rethre, mert zavart az összpontosításban.
– Gondolkodom. Fogd be! – A királynője éppen beszédet tartott egy
emelvényen, ami folyékony fényből volt. A belőle áradó sugárzás
olyan fénybe vonta be a tündéreket, amit alig bírtam elviselni. Az alatt
a néhány másodperc alatt, amit ilyen sok tündérvarázslatot látva
töltöttem, teljes idiótává változtam, aki tátott szájjal bámult, és szinte
előre sem tudott nézni. Ezért szavakkal próbáltam felrázni magam,
nevek segítségével.
Hirtelen tudatosult bennem, hogy a királynő már elhallgatott, és a
tündérszemek párban – összesen több száz – várakozón rám
szegeződtek.
– Ó, ööö, jó napot! – Integettem. – Valamiről lemaradtam? –
érdeklődtem suttogva Rethtől.
– Várjuk, hogy elmagyarázd nekünk, miként győzzük meg a Sötét
udvart arról, hogy csatlakozzanak hozzánk.
– Micsoda? Komolyan? Én csak azért vagyok itt, hogy beinduljon a
dolog. Azt hittem, hogy a királynőtöknek van terve. Te jó ég, én nem
vagyok több egy ajtónállónál. Kapu ki, kapu be. Az üres lények
munkaköri leírásában nem állt sehol, hogy az Evie-ellenes
tündérmozgalmat is meg kell győznöm, hogy együtt mászkáljanak át
velem kapukon!
Reth vigyorgott.
– Ráadásul azután, hogy a királynő épp az emberek kreativitását
méltatta, és biztosított bennünket arról, hogy minden a terv szerint fog
haladni.
– Pontosan! A terv szerint! Az ő terve szerint! Te jó ég, ti aztán
minden lehetőséget megragadtok, hogy mindent elrontsatok! Nem
gondoljátok, hogy már évszázadok óta kész tervekkel kellene
rendelkeznetek? Vagy annyira el voltatok foglalva a tervek versikébe
foglalásával, hogy nem jutottatok el magáig a tervig?
Reth aranyló szeme derűsen csillogott, a szeme körül finom ráncok
jelentek meg.
– Volt tervünk, szívem, mégpedig, hogy betöltelek, és akkor azonnal
tudtál volna nyitni nekünk egy kaput. De ha jól emlékszem, te a
magad részéről mindent megtettél azért, hogy ezt megakadályozd.
Most tehát kénytelenek vagyunk a világunkból az összes többi lényt
bevonni, másrészt fejet hajtani a te követeléseid előtt. Mi, tündérek
vitathatatlanul magasabb rendűek vagyunk hozzátok, halandó
lényekhez képest, szinte minden szempontból, de biztosan látod már
te is, hogy nem vagyunk annyira alkalmazkodóképesek, mint ti. Ha
improvizációt akarsz, akkor rajtad a sor!
– Az lesz. – Fújtatva a szememet forgattam. Tényleg, mi mást
vártam volna? – Oké, legyen. Ki ismer közületek Unseelie neveket?
Talán kényszeríthetnénk őket arra...
– Nem! – szakított félbe Reth élesen.
– Nem ismertek egyet se?
– Nem ez a lényeg. A királynőm a világ minden lelkének a nevét
ismeri. De nem fogjuk ráerőszakolni a fivéreinkre és a nővéreinkre az
akaratunkat. Mi nem szoktunk ilyet csinálni.
Hitetlenkedve vontam fel a szemöldököm.
– Ami azt jelenti, hogy ezt az egészet ti bármikor meg tudtátok
volna akadályozni? A királynőd egyszerűen parancsokat adhatott
volna a többi tündérnek?
– Ha úgy akadályozhattál volna meg mindent, hogy valakit
megölsz, mindegy, hogy kit, akkor megtetted volna?
– Nem!
– Vannak olyan határok, amiket az ember egyszerűen nem lép át.
Az NPEH sokat ártott nekünk azzal, hogy arra kényszerített
bennünket, hogy áruljuk el más tündérek nevét. Szívesebben
választottuk volna a pusztulást, de nem volt választásunk.
– De hisz te az én apám nevét használtad!
Olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott.
– Az a féreg aligha számít tündérnek.
– De mégis megszegted a szabályt.
– Lehetséges. De amiatt most a Világos Királynő és köztem akkora
szakadék tátong, amit soha többé nem lehet áthidalni. Te és a világod
megváltoztattatok és egyre jobban eltávolítottatok önmagámtól. Nem
vagyok büszke rá. De a királynőm tiszta maradt.
– De jó neki.
– Kicsim? – A Világos Királynő hangja azonnal elsimította a
háborgó örvényeket a lelkemben, dallamával nyugalmat és békét
hozott lelkem minden porcikájába. Neamh. Ah, már megint ez az
egész, újra dühös voltam.
A tekintetem végigsiklott az egybegyűlteken, és az éteri,
valószerűtlenül szép arcok egy nagy folttá mosódtak egybe. Nem
akartam jobban megnézni őket, attól féltem, hogy felfedezem köztük
az apámat, Melinthrost. Vele soha többé nem akartam szóba állni.
Legjobban annak örültem volna, ha megszűnt volna létezni.
Nagyon sóhajtva csípőre tettem a kezem.
– Oké, a következőképpen fogunk eljárni. Először is az Unseelie-k
területére kell jutnunk. Jó lenne, ha az összes tündér-szupererőtökkel
meg tudnátok védeni, mert biztos vagyok benne, hogy a Sötét
Királynő nem fog tapsikolni örömében, ha meglát engem. És akkor
beszélek velük.
– Beszélsz velük? – kérdezett vissza a Világos Királynő.
– Igen – feleltem, és gondolatban elkezdtem ódát írni a szépségéről,
amiben a felkelő nap fényéhez hasonlítottam, napsugarakhoz, amik
egy vihar után törnek át a felhőkön... Evelyn. Megráztam a fejem,
hogy kitisztuljanak a gondolataim. –Egy kicsit vissza tudnátok fogni
magatokat? Mindjárt becsavarodom. Mindegy. Beszélünk velük. Ha
csak kicsit is hasonlóak a ti udvarotokhoz, akkor a királynőjüket
sokan kretén idiótának tarthatják.
 A királynő zavartan felvonta széles, fehér szemöldökét, azok mintha
kérdőjelekké váltak volna.
– Úgy értem, hogy biztos, hogy nem mindenki ért egyet az ön
döntéseivel. Például azzal, ami miatt most itt ragadtak. Tehát
világossá tesszük az Unseelie-knek, hogy lejárt az idő, és bízunk
abban, hogy ők is el akarnak tűnni már innen, és kész. És hogy jobban
elvágynak már, mint hogy a Sötét Királynő feltételei miatt ne
mehessenek. És akkor... na igen, akkor reménykedhetünk majd abban,
hogy ő is inkább lelépne, mint hogy egyedül bóklásszon itt.
Hű. Na, ha ez nem hangzott ígéretes stratégiának, akkor semmi.
A Világos Királynő uralkodó módjára biccentett egyet, és felém
nyújtotta kezét.
– Köszönöm, de én inkább Rethszel tartok – mondtam.
Reth erre egy olyan mozdulattal nyúlt a kezem után, mintha az ő
tulajdona lennék, befogta a könyökhajlatába, bár én valószínűleg
jobban támogattam őt, mint ő engem. Egy szédítő forgás után már
megint a tisztáson álltam, ahol megmentettem Lendet. Azt azért a
Sötét Királynő javára kell írni, hogy a szempillája sem rezdült meg,
amikor hirtelen felbukkantunk ott több száz tündér társaságában. A
pillantásomat egyből a nyakára vetettem, de a bőre megint ugyanolyan
sima és hibátlan volt, mint azelőtt. Akkor ennyit arról a titkos
reményemről, hogy sebesülten vagy esetleg holtan látjuk itt viszont.
A tervem az volt, hogy majd fellázítjuk ellene a népét, de pechemre
a tisztáson csak azok a tündérek voltak ott, akik velem jöttek. A Sötét
Királynő udvara teljes létszámban kirepült.
– Nővérem! – mondta éjsötét hangján, ami úgy járt át engem, mint
egy koncerten a basszusritmus, túl hangos és mély volt ahhoz, hogy
hallani lehessen. Reszketve és megrendülve álltam ott.
– Neamh – suttogta Reth a fülembe, olyan halkan, hogy csak én
hallhattam, és ettől egyből felmelegedtem.
– Nővérem! – válaszolta a Világos Királynő. – Itt az idő, hogy
hazatérjünk.
– Elvettél tőlem valamit. Vissza akarom kapni.
 – Soha nem volt a tiéd. Itt semmi sem a tiéd. Hagyjunk itt mindent,
és menjünk el, együtt!
A Sötét Királynő félrehajtotta a fejét. Lila ajkai körül mosoly
bujkált. – Itt semmi nem a miénk? Te is elhoztad magaddal a
kutyusodat.
Rám irányította fekete szemeit, én a tekintete alatt meggörnyedtem,
de aztán megint a lehető legjobban kiegyenesedtem.
– Én nem az övé vagyok – mondtam, és reméltem, hogy a
hangomban ugyanolyan jól kiérezhető az erő, mint az övében, és nem
úgy tűnik, mint egy rettegő, tizenhét éves iskolás lány cincogása.
A Sötét Királynő egyáltalán nem foglalkozott velem, megint a
Világos Királynőre nézett.
– Ne legyél ilyen fölényeskedő! Minden miattad történt, nem
felejtettem el. Ha vigaszképpen magammal vinnék valamit a
szenvedés hosszú időszakáért – amit te okoztál –, akkor ahhoz bőven
van jogom.
– Ez így nem helyes.
A Sötét Királynő felnevetett, hangja egyszerre volt szívet tépően
hideg és gyönyörű, és csak akkor vettem észre, hogy összeestem és
összegömbölyödtem, amikor Reth mellém térdelt, és megint a
nevemet suttogta. Felálltam, és segítettem neki is felállni.
– Milyen alapon prédikálsz nekem arról, hogy mi a helyes,
miközben te is hasonló bűnöket követsz el? Nekem akarsz
parancsolni, a másik felednek, aki örökké ugyanolyan idős marad,
mint te magad? Itt állsz, a magad üres lényével, miután elkövetted azt
az arcátlanságot, hogy elvetted az enyémet? Mi a különbség,
nővérem? – sziszegte, utolsó szava olyan volt, mint egy penge, amit
végighúznak a bőrön.
– A különbség az, hogy én önként vagyok itt. Az életem, a
döntéseim. Ezt ti Viviannek és a többi üres léleknek soha nem adtátok
meg. El is vesztettétek őket. Most már nincs más választásotok. Most
vagy soha!
Rám mosolygott, fogai egy egyenes, fehér vonalat formáztak.
 – Ó, szóval az üres lény azt hiszi, van szabad akarata. Milyen
elbűvölő!
Felmutattam neki a középső ujjam. Itt persze ez a mozdulat semmit
nem jelentett, viszont száz százalékban az én döntésem volt, hogy
bemutattam neki.
A Sötét Királynő levegőnek nézett, és ismét a nővéréhez fordult.
– Csináld azt, amit helyesnek tartasz, de az udvarod imádkozzon
azért, hogy a következmények ne legyenek olyan pusztítóak, mint
legutóbb, amikor olyan hangulatod támadt, hogy idehozz minket. De
először add vissza, ami az enyém, aztán meg hadd csináljam azt, ami
a szívem vágya!
– Ehhez már túl késő van – szóltam közbe én is. – Ha csak egyszer
is lefáradtatok volna a Földre, akkor már régóta ugyanazt éreznétek,
amit a többi paranormális lény, hogy a világaink túl messze sodródtak
egymástól, és aki most nem megy el, az már soha többé nem fog
tudni. És mindegy, hány üres lényt teremtetek. Ok már nem fogják
megtalálni a kaput.
– Gyere velem! – kérte a Világos Királynő, hangja telve volt
bánattal, olyan szépen kérte a nővérét, hogy legszívesebben a lába elé
vetettem volna magam, könyörögve, hogy vigyen engem magával, én
pedig az idők végezetéig azon fogok fáradozni, hogy boldoggá
tegyem őt.
LEND LEND LEND EVIE EVIE EVIE.
– Nem megyek – válaszolta a Sötét Királynő.
– Akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy itt kell maradnod ebben az
árnyékból és halálból álló üres világban?
– Akkor sem – válaszolta, szálegyenesen, szemében feneketlen
haraggal.
– Akkor legyen így! Hallottátok, gyermekeim. A királynőtök inkább
marad, egyre többet veszítve erejéből és lényéből, de nem adja a
teremtős játékát. És nektek sem hagy más választást. Ti is maradni
akartok, vagy inkább jöttök velem?
Az erdőből egymás után léptek elő a tündérek, a teljes Sötét udvar,
úgy tűnik, az egész beszélgetést végighallgatták. Rémülten néztem
Rethre, de ő csak mosolygott. Mérgesen szorítottam össze a szám, és a
fejemet ráztam. Persze hogy volt egy tervük, az elejétől fogva, csak
már megint kihagytak belőle. Én csak látványelemként szolgáltam –
Helló, emberek, nézzétek csak a mi kis üres lényünket. Hát nem
aranyosi
– Jeleztem a királynőnknek, hogy te valószínűleg nem jönnél
velünk, ha úgy érzed, hogy nem a tiéd a felelősség – magyarázta
nekem Reth nyers hangon, amiből kiérződött azért az önelégültség.
– Azt is jelezted neki, hogy valószínűleg kiszállok az egészből, ha
az az érzésem támad, hogy átrázol? – kérdeztem.
– Talán most jobban kéne figyelned arra, ami történik.
– Most talán neked kéne jobban figyelned arra, hogy ne rúgjak egy
hatalmasat a hátsódba, te ostoba, csillogó, aranytündér lotyóférfi!
Reth a homlokát ráncolta.
– De hát nincs is értelme annak, amit most mondtál.
– Szuper! Akkor talán mégis lehetek tag a klubotokban! –léptem el
mellőle, de ettől azonnal rossz lett a lelkiismeretem, mert láttam, hogy
meginog, és majdnem összeesik. Visszaléptem mellé, átkaroltam, és
ekkor tűnt fel, hogy a tündérek valóban összefogtak, kéz a kézben
álltak ott, most már mindannyian a Világos Királynő mögött, a Sötét
Királynő pedig egyedül maradt. A Világos Királynő esedezve
nyújtotta ki a kezét nővére felé.
– Kérlek! – mondta.
– Nem! – válaszolta a sötét, majd diadalmasan rám mosolygott.
– Ő még nincs is betöltve, én pedig elég jól ismerem ezt az üres
lényt, tudom, hogy soha nem fogja megtenni azt, ami elég lélek
begyűjtéséhez szükséges.
– Én is nemet mondok neked – mondta a világos. Hangját több év
súlya nyomta, mint amennyit az értelmem egyáltalán fel tudott volna
fogni, és éreztem, ahogy a vállaim leereszkednek. – Ő nincs betöltve,
és még egyszer megkérlek arra, hogy legyél igazi testvérem, a
kiegészítőm, a hiányzó másik felem. Segíts nekem abban, hogy
jóvátegyük szörnyen nagy hibánkat. – Előrelépett, kezét még mindig
kinyújtva tartotta. – Csak egy olyan határtalan hatalom tud új kaput
teremteni, mint amelyik az eredetit kinyitotta. Egyikünk sem az, ami
régebben volt, de együtt megadhatjuk azt az erőt, ami szükséges.
A Sötét Királynő szemei kitágultak, aztán a következő pillanatban
gombostűfej méretűre zsugorodtak.
– Azt akarod, hogy feláldozzam magam?
– Mi mind a ketten örök vesztesek maradunk. De együtt leszünk
azok, és az örökkévalóságot így egyensúlyba hozzuk.
Hangja gyengéd volt, halk, és én biztosra vettem, hogy a Sötét
Királynő igent fog mondani. Ezt kellett tennie. Ennyi szeretetnek,
fájdalomnak és vágyódásnak nem lehetett ellenállni.
A Sötét Királynő éles mozdulatot tett a levegőbe, és a Világos
Királynő hangjának kedves, vágyódó öröme és bánata egy pillanat
alatt a földbe csapódott, mint egy vízsugár. Felnyögtem.
– Soha! – mondta, hangja visszhangzott a tisztáson, végérvényesen
és biztosan, mint a halál.
– Sajnálom! – mondta a Világos Királynő, szép és nagy szeméből
egy könnycsepp hullott a földre. Aztán előrehajolt, és egy nevet
suttogott, olyan tökéletesen és idegenszerűen, hogy nem értettem meg.
De aztán felfogtam, amit hallottam.
– Légy egész nyugodt! – mondta a Világos Királynő, a Sötét
Királynő pedig nem mozdult.
Éreztem, ahogy a felháborodás és a megbotránkozás hullámai
megindulnak felém a tündérek felől. A Világos Királynő megszegte a
szabályt. Az egyetlen szabályát. Alig tudtam elhinni, de végre így már
biztos volt, hogy helyesen döntöttem, amikor együttműködtem vele.
Jóvá akart tenni mindent, mindegy, milyen áron.
Szomorú mosollyal fordult felém.
– Gyermekem, neked kell mindent elvenned tőlünk ahhoz, hogy
kaput nyissunk. Szívesen adom neked.
Tátva maradt a szám.
– Én... pillanat, mit is jelent ez? Ön azt akarja, hogy vegyem el
mindkettőjük lelkét? Azzal megölném mindkettőjüket! Nem tudnának
hazatérni, ha halottak! Ezenkívül még meg is ígért nekem valamit. Az
egyik feltételem az volt, hogy egyetlen paranormálisnak sem kell
kiszívnom a lelkét.
Azt hittem, arra gondol, hogy mind a kettejüknek be kell vetniük az
energiájukat, hogy segítsenek nekem. Szóval hogy mellettem kell
állniuk, vagy valami ilyesmi. De azt biztos nem, hogy bennem
úszkáljanak aranyló örvényként.
A Világos Királynő kinyújtotta a kezét, és jelzett, hogy lépjek
közelebb. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy gyökeret
verjek ott, ahol álltam.
– Megígértem neked, hogy egyetlen ártatlan lénynek sem esik
bántódása. A nővérem és én viszont ebben a dologban nyakig sárosak
vagyunk. Erre az áldozatra szükség van. Csak kettőnk lelkével együtt
lesz meg ahhoz az erőd, hogy egy elég nagy kaput tudj nyitni. Ez lesz
a mi áldozatunk és kegyességünk, hogy mindenki hazamehessen.
Megbotlottam, a fejemben ezer dolog kavargott egyszerre.
– De ehhez meg kellene ölnöm mindkettőjüket!
– Ennek így kell történnie, és én szabad akaratomból adom neked a
lelkem.
Mélyen a szemébe néztem, az a szivárvány minden színében
csillogott és szikrázott. Az örökkévalóság az ő lelke nélkül... ez rossz
volt így. Szörnyen rossz. Retht meg akartam menteni, mert ő jelentett
nekem valamit, de a Világos Királynőt is meg akartam menteni,
egyszerűen azért, mert ő volt, mindig is volt, és ennek mindig így kell
lennie. Ezt éreztem, mélyen legbelül.
– Nem tudom az ön lelkét elpusztítani.
– Persze hogy nem tudod elpusztítani, gyermekem. Erre senki sem
képes. Te csak egy másik cél érdekében felhasználod. Egy nemesebb
cél érdekében.
– De ön mégis bele fog ebbe halni.
– Igen.
– És ezt akarja?
 – Igen.
Ez nekem sok volt, a fejemet ráztam. Meg tudnám... igen, talán
tényleg meg tudnám. Ő akarta. Végül is ez az ő döntése, pontosan
tudja, mit csinál. És én is kész lettem volna feláldozni magam, csak
hogy kinyissam azt a kaput. Nem kellene tehát neki is megadnom ezt
a döntést? A Sötét Királynő felé fordultam, akinek szeméből olyan
perzselő gyűlölet sugárzott felém, hogy önkéntelenül is hátrébb
léptem párat.
– De ő nem ért egyet ezzel – mondtam.
– Helyette is meghozom ezt a döntést.
Végiggondoltam a Sötét Királynő összes tettét, minden életet, amit
elpusztított, vagy aminek véget vetett, és azt is, amit velem tett volna,
ha alkalma lett volna rá. De ahogy most ott állt előttem, büszkén,
félelmetesen és örökkévalóan, most egyszerűen nem tudtam megtenni.
Nem tudtam elvenni tőle a döntés jogát. Nem is miatta – sőt, főleg
nem miatta – veszíteném el magam. Hanem mert így belemennék
abba, hogy gyilkossá váljak.
– Nem tudom megtenni – suttogtam. – Az ön lelkét ki tudom szívni,
ha valóban ez a kívánsága, de vele nem tudom megtenni, ha ő ezt nem
akarja. Én nem vagyok olyan, mint ő.
– Na az a jó, hogy én viszont meg tudom tenni – mondta Vivian, aki
mosolyogva ellépett Jack mellől, előresuhant, és a Sötét Királynő
mellkasára tette a kezét.
Az aputéma

Előredőltem, a fejem majdnem felrobbant az iszonyattól. Láttam

Viviant, ahogy egyre világosabb lesz, miközben a Sötét Királynő
izzása folyamatosan csökkent.
– Várj, te...
Jack a karomnál fogva tartott vissza. Teljesen magamon kívül
voltam, és megpróbáltam kiszabadítani magam.
– Mi van már? Vissza kell őt tartanom!
Már attól tartottam, hogy a régről jól ismert, mániákus és
rosszindulatú kifejezést látom megint Jack nagy szemeiből
visszatükröződni, de ő teljesen... nyugodtnak hatott.
– Evie, ennek meg kell történnie. Vivian csak azért teszi meg, hogy
ne neked kelljen.
– De ez rossz! – szabadítottam ki végre a karom, de ekkor meg a
másik oldalról nekiütköztem Rethnek, aki elzárta előlem az utat. Őt a
mostani állapotában biztosan le tudom lökni a földre, aztán vissza
tudom fogni Viviant, és...
– Lehet, hogy rossz, de ez az a rossz dolog, amit helyes megtenni –
válaszolta Jack.
Szememben a harag könnyei égtek. Meg akartam fordulni, látni
akartam, mi történik. Másfelől inkább semmit nem akartam látni
belőle, ha már megakadályozni nem tudtam.
– És mi lesz Viviannel? Tudod, hogy ez mit okozhat neki?
Egyáltalán az ő ötlete volt?
Másodszorra már aligha tudnám visszatartani Viviant, mindig is
erősebb volt nálam, és most már biztos felkészült a támadásra. És már
a gondolat is elviselhetetlennek tűnt, hogy visszaküldjük őt egy újabb
kómába. De azt sem engedhettem, hogy így bánjon a barátaimmal.
Jack a fejét rázta.
 – Nem. Reth is belement abba, hogy Viv és én kövessünk téged, és
segítsünk, ha egyedül nem boldogulnál.
– Segítsetek?
– Igen. – Kezét rátette a vállamra. – Ahogy te is segítettél nekünk.
– De...
– Ezt a döntést te képtelen lettél volna meghozni, Evie. Nekünk
arról kellett gondoskodnunk, hogy most a fontos dolgokra koncentrálj.
Ha esetleg nem tűnt volna fel: a bűbájos tesód és én egy hangyányit
gátlástalanabbak vagyunk nálad – vigyorgott rám hamiskásan, a kis
arcgödreivel, amiket már jobban ismertem, mint amennyire szerettem
volna.
– De Viviant nem ismered.
Az egész helyzet pokoli félelmet ébresztett bennem, és nemcsak
azért, amit Vivian tenne, hanem az a gondolat is, hogy veszíthet a
benne lévő szörny ellen, aki egykoron ő is volt.
– Neked fogalmad sincs arról, milyen volt azelőtt, hogy leállítottam
őt.
Mögöttünk egy halk, tompa zaj hallatszott, aztán meghallottam
Vivian hangját. Teljesen másképp hangzott, egyszerre volt magasabb
és mélyebb.
– Fú! Na, ti aztán helyesek vagytok.
Amikor Viviannel először találkoztam, a központban elkövetett
támadásnál, akkor úgy nézett ki, mint egy istennő, aki leesett a Földre.
Most, amikor felé fordultam, láttam, hogy a fénylő sugarak nem
nyomják el az arcvonásait, mint akkor, de sokkal kellemesebb lett
volna egy napszemüvegben ránézni. A vékony kórházi hálóingét is
alig tudtam felismerni rajta. Ha egyetlen tündértől annyi lélekanyagot
zsákmányolt, mint előtte paranormálisok százaitól, akkor bele sem
akartam gondolni abba, hogy ez az új királynőkóstolás mit okozhat
neki. A Sötét Királynő tompán felizzó, végletekig legyengített
porhüvelye ott hevert Vivian lábainál, nem volt már más, csak egy
test. Elfordítottam a tekintetem, nem akartam látni, annyira rossz volt
holtan látni őt. Igen, szörnyű és gonosz teremtés volt, de kioltani az
életét felért egy világmindenség elleni rablással, és ehhez nem volt
jogunk.
– Vivian?
Vihogott, és nem rám nézett, hanem a Világos Királynőre.
– Ember, ez... mintha beszedtem volna valamit, Ev!
– Miért tetted ezt? Azt gondoltam, megváltoztál. Azt gondoltam,
megtaláltad a saját lelked.
Vivian a kezét már félig a Világos Királynő felé nyújtotta, aki ott
térdelt a nővére holtteste mellett. Aztán felnézett, mintha nem tudna
elszakadni a Világos Királynő lelkének bámulásától.
– Hmmmm?
– Azt mondtad, senkinek nem szívod ki többé a lelkét, mert most
már van sajátod. Mert én szeretlek téged, te pedig engem. Mi lesz
most a lelkedből? – A harag már elillant belőlem, és félelmet sem
éreztem. Ehelyett szomorú voltam, annyira szörnyen szomorú. Szóval
a tündéreknek megint sikerült a bugyuta tervükkel megsemmisíteniük
Vivian lelkét.
– Én... áhh, Evie – mondta, azzal leugrott az ezüst dobogóról, amin
a trón állt, odasietett hozzám, és kezét a vállamra tette. Ujjai szinte
kiégették a bőrömet. – Sajnálom. De ezt most éppen a lelkem miatt
csináltam. És a tiéd miatt. Nem akartam, hogy neked kelljen átlépned
ezt a határt. Én és ez a határ már szinte régi barátnők vagyunk. De
neked leginkább a közelébe se kellene kerülnöd. Neked már meg
kellett hoznod azt a nehéz döntést, hogy kiszabadítsd azokat a
lelkeket, amiket én elvettem. Én ezért határoztam most úgy, hogy még
egy utolsót elveszek. Nem fogom hagyni, hogy a saját lelkedet
feláldozd csak azért, hogy ezeknek az ütődött tündéreknek kaput
nyiss.
– És akkor te most... megőrülsz?
Felnevetett, a nevetése valahogy furcsának tűnt.
– Én már régóta az vagyok, te kis butus. De nem leszek rosszabbul.
Segíteni akarok neked.
Kábán bólintottam.
 – Arra gondolsz... hogy neked kellene... Azt akarod... –dadogtam,
közben gyámoltalanul a Világos Királynő felé néztem, aki fölé hajolva
épp egy csókot nyomott a Sötét Királynő hideg homlokára, mielőtt
újra felegyenesedett.
– Hm, azt tippelem, hogy őt is át tudom venni – mondta Vivian, de
hangjában kis habozást éreztem. – Csak... ez egész szép mennyiségű
lélek, Evie. Szóval hú, tényleg jó sok. Szerintem nem nekem kéne
megcsinálnom. Már az is nehezemre esik, hogy azt odaadjam, ami
most nálam van, ráadásul fogalmam nincsen, hogyan tudnék egy ilyen
tündérkaput intézni. Te vagy az egyetlen, akinek valaha sikerült a
lelkek energiájából valamit teremtened. De én nem akarok... Sietnünk
kell. Csináld gyorsan, oké?
Az önuralma villámsebesen kezdett köddé válni, láttam, ahogy a
keze ökölbe szorul, jól ismertem magamról ezt a mozdulatot, ilyenkor
kezdett elhatalmasodni rajtam a lélekrablás sürgető vágya.
– Ez a te feladatod – mondta a Világos Királynő. – A nővérek, akik
együttműködnek. Csodálatos párhuzam, az ellensúly, ami mindent
kiegyenlít.
Kinyújtotta felém a karjait, én meg nyeltem egyet.
– Én ezt nem akarom.
– Tudom, gyermekem. De én megkérlek erre. Szükséged van rám
ahhoz, hogy teljesítsd a feladatodat.
– Biztos benne?
– Biztos vagyok benne.
– Annyira sajnálom – suttogtam, kezem a mellkasára tettem, és
gyűlöltem a saját testemet, ezt a szörnyű, üres héjat azért, mert képes
volt elragadni ettől a tündértől az örökkévalóságot. Felkészültem a jól
ismert csatorna megnyitására, de nem kellett kiszívnom belőle a
lelket, mert az teljesen magától áramlott felém. Fény, meleg, idő,
halhatatlanság, sajnálat és remény áradata volt ez, keresztülkavargott
rajtam, betöltött tetőtől talpig, sőt, még tovább is, nem apadt el, egyre
több forróságot, energiát, világosságot és tüzet pumpált belém, míg
már azt kívántam, bárcsak sose érne véget, és bár összekapcsolva
maradnék mindezekkel, és örökké érezném, amire ez a lélek képes
volt. Éreztem, ahogy kitágulok, megváltozom, többé válók, mint ami
bármikor is voltam, ahogy az időm kis patakjából a halhatatlanság
óceánjába dobnak át.
– Köszönöm ! – suttogta, és ezzel egy pillanat alatt visszahozott a
valóságba, közben a lelke utolsó maradéka átfolyt belém, a szemei
pedig már nem az élet színeit tükrözték, csak egy kevés barna maradt
belőlük, mielőtt eltompultak és üressé váltak.
– Hé, ide nézz! Én is így nézek!
Vivian felé fordultam, egyszerre éreztem magam gyorsnak és
lassúnak, melegnek és hidegnek, mintha minden, ami történt és
történni fog, éppen ebben a pillanatban történne meg. Mintha
semminek nem lenne jelentősége, és aztán mindennek lenne, és
mindezeknek én lennék a középpontjában és...
– Te most jó nagyokat utazol, ugye? – kérdezte Vivian.
Megráztam a fejem, lenéztem a csupasz karomra, kékesfehér
fényben ragyogott. Az egyikre egy kéz került, és bár éreztem az
érintést, nem olyan volt, ahogy máskor éreztem. Egyszerűen csak ott
volt. Felnéztem Rethre, közvetlenül az egyre gyorsabban halványodó
lelkére, és olyan módon láttam őt, ahogy korábban sosem. Más
szemszögből láttam őt. És végre megértettem, hogy Reth mit kíván
mindkettőnknek.
– Mondd a neved! – mondta Reth, szeme komoly és furcsán
szomorú volt. Miért volt most szomorú? Most már örökké élek. Az a
lány, aki voltam, a kiszámíthatatlan, dühös és félénk, aki teljesen ki
volt szolgáltatva az idő áramainak és szeszélyeinek, nos, ez a lány már
nem létezett többé. Felemelkedtem, és próbaképpen kinyújtottam az
ujjam, közben tobzódtam abban az erőben, ami betöltötte a testemet,
ami elhamvasztotta a korábbi énemet, és megtisztított engem.
– Mondd a neved! – ismételte Reth nyomatékosan.
Hunyorogtam, és megformáltam a szót. Idegennek és különösnek
tűnt a nyelvemen, nehezen préseltem ki az ajkaim közül.
– Evie.
 – Nem, az igazi nevedet!
– Neamh.
Felnyögtem, és becsuktam a szemem, mély levegőt vettem, hogy
megkapaszkodhassak a fellángoló saját lelkemben, ami a királynő
vakító túlerejével szemben majdnem teljesen elveszett.
– Ó, te jó ég! Neamh, Neamh, Neamh. Én.
És Lend. A képzeletemben megjelent a képe, az ölelése emléke, a
nevetése, az érzések, amiket bennem keltett. Most ezekbe
kapaszkodtam, ebbe a kapcsolatba, ami ugyanúgy a részem volt, mint
a lelkem.
– Minden rendben, kistestvérkém? – érdeklődött Vivian, átkarolva
engem. Már nem égetett az érintése, inkább a saját bőrömnek éreztem
őt. – Gondolnom kellett volna arra, hogy ez nagyobb hatással lesz rád,
hiszen nem szokhattál hozzá ilyesmihez. Ezek a dolgok elég gyorsan
átvehetik feletted az irányítást.
– Én jól vagyok. Azt hiszem. Most legalább tudom, ki vagyok.
– A többi érzés nem tűnt el, de most már legalább távolságot tudtam
tartani tőlük. Éreztem, ahogy a tündérek tekintete rám nehezül, és
azon tűnődtem, vajon hogy állnak ahhoz, amit éppen tettem. Amikor
végre rájuk mertem nézni, az arcukon a gyász és az eltökéltség jeleit
fedeztem fel. Csak remélni tudtam, hogy mostantól az egész
viszonylag gond nélkül zajlik majd le, erős volt a gyanúm, hogy
különben a királynőjük megölését nem fogják könnyen venni.
– Oké, akkor a tóhoz kell mennünk, és megnyitnunk azt a sípjel
kaput.
Egyrészt lassan kifutottunk az időből, másfelől meg fogalmam nem
volt arról, hogy mennyi ideig tudom a Világos Királynő lelkét
visszatartani az enyém elfoglalásától, ami aztán örökké úgy is
maradna.
Vivian odahajolt hozzám, olyan szorosan, hogy a szemeit a benne
lévő lélek vakító fényében láttam.
– Nem tarthatjuk meg őket? Csak te és én, örökre?
– Vivian! – ziháltam, úton voltam a kétségbeesés felé.
 – Csak vicceltem! Vicc volt! – mondta, de ebben nem voltam olyan
biztos. De aztán megfogta a kezem, és így szólt: – Gyere, menjünk
kaput nyitni!
Reth a másik kezemet fogta meg, én pedig a könyöke alá nyúltam,
hogy teljes súlyával rám tudjon nehezedni. Jack a lánc másik végét
akarta folytatni, de aztán egy elkínzott kiáltással gyorsan elengedte
Vivian kezét.
– Jujj! – jajgatott, és a megégett ujjait rázogatta.
– Megyek, elhozom Lend házához a többi embert, akik még a réten
vannak, aztán találkozunk a tónál. Ne kezdjétek el, míg nem érek ide.
Ha a kóceráj, mondjuk, a levegőbe repül, miközben én még bent
vagyok, azt nem találnám viccesnek.
Azzal eltűnt, a tisztás pedig fényleni kezdett körülöttünk, kapuk
nyíltak meg egymás után, és minden tündér elhagyta a gondosan
megalkotott világát.
– Evelyn – szólalt meg egy hang, ami homályosan ismerős volt.
Megfordultam, és egy olyan tündért láttam, akinek a lelke teljesen
meg volt tépázva, fakónak is tűnt, tele foltokkal, ellentétben a többiek
tiszta ragyogásával. Rosszabb volt, mint
Rethé. Ezt a lelket nem ismertem. – Nem tudok elmenni, amíg nem
adod meg rá az engedélyt.
Összeráncoltam a homlokom, és ekkor esett le, hogy honnan is
ismerem ezt a hangot. Az apám volt az. Akit én örökre a tündérek
birodalmába száműztem. Az a részem, ami még hozzáfért a saját
lelkemhez, azonnal megérezte a jéghideg vágyat, hogy őt egyszerűen
itt hagyjuk. Magányos és elhagyott lenne itt az idők végezetéig, és
ezzel pontosan abban a szenvedésben lenne része, amit először az
anyám, majd később én is átéltem miatta. Nem is érdemel ennél
jobbat.
De én nem vagyok olyan, mint ő. További bizonyítéka ez annak,
hogy a lelkem csak hozzám tartozik, és a magam erejéből lett olyan,
amilyen, a segítsége nélkül, és a mellőzése ellenére.
– Melinthros, megengedem neked, hogy a halandók földjére lépj, de
csak abból a célból, hogy utána a kapun át távozz.
Felemelte a fejét, de én még nem végeztem.
– És amíg ott vagy, nem vehetsz magadhoz szénsavat, semmilyen
formában.
Oké, ez egy kicsit kicsinyes volt tőlem. De nagyon kielégített a
látvány, ahogy megtörtén elbotorkált.
– Jól csináltad, Evelyn – mondta Reth. Vállat vontam, aztán a
legutolsó alkalommal beléptünk a kapun át a sötétségbe. De a fény
bennem annyira erősen világított, hogy még a tündérösvény sem tudta
elsötétíteni.
Úgy látszik, késik a hajnal

Igazi kristálytiszta, holdfényes téli éjszaka volt, minden levél, ág és

kő színtelen kontrasztot alkotott a fehéren derengő fénnyel. De talán
csak én láttam mindezt, ahogy valamilyen okból azt is érzékeltem,
hogy kezd körülöttem elmosódni a látható világ és más lehetséges
valóságok közti határ.
– Evie !
Lend ismerős hangjára eszméltem fel. Mosolyogva hátrafordultam.
Kis híján fellökött, olyan lendülettel érkezett, majd felkapott és átölelt.
– Úgy aggódtam! Nem lett volna szabad egyedül jönnöd! Én...
– Döbbenten elhallgatott, és még erősebben szorított magához, úgy
nézett át a vállam felett. – Ugye tudod, hogy Vivian is itt van?
– Tényleg? Észre sem vettem. – Rémülten bámult rám, majd a
mosolyom láttán kelletlenül forgatta a szemét. – Semmi baj. Segíteni
jött.
– Bizony, én vagyok az, a segítőkész Vivian. Ég és pokol, Ev, a
pasid szívdöglesztő!
Erre még szélesebben vigyorogtam, és tetszett, hogy Lend lelkét
kéknek látom, mint a fodrozódó víztükörről visszaverődő fényt, mely
eleven, tündöklő, csillogó, míg a többiek mind eltűntek. Bezzeg
legutóbb annyi lélek tolongott bennem, hogy az övére már nem is
voltam kíváncsi.
– Mi az? – Lend észrevette pillantásomat, közben sálját a nyakam
köré csavarta. Egyáltalán nem fáztam, de kedves gesztus volt tőle. –
És miért más a hangod?
– Valóban szívdöglesztő vagy. Legszívesebben szanaszét
csókolnálak. De először kaput kell nyitnom, hogy megmentsem a
világot, meg ilyesmi.
– Utána szanaszét csókolsz? – kérdezte, mire én zavartan az
ajkamba haraptam. – Vajon... lesz „utána”?
– Siessetek, kérlek! – szólt Reth.
Lend meg sem hallotta, magához húzott, szája a fülemhez ért.
– Csak az a világ létezik számomra, ahol te vagy. Itt legyünk
boldogok, ne aggódjunk, mi jön ezután. Veled akarok megöregedni.
– Tényleg? Ücsörgünk majd a hintaszékben aranyosan, ráncosán.
– Te leszel ráncos. Én csak tettetem majd.
Játékosan gyomorszájon vágtam, de már be is hunytam a szemem,
legbelül saját lelkem újra túlzengte a többiekét.
– Ez a legjobb terv, amit a héten hallottam. Pedig hidd el, volt egy
pár.
– Örökké szeretni foglak, Evie!
Hátrébb húzódtam, és megcsókoltam. A bennem lévő összes energia
és fény örömtáncot járt, szenvedéllyel, boldogan.
– Én is örökké szeretni foglak, Lend!
– Hű, de tüzes vagy! Szó szerint és képletesen is. De főleg szó
szerint.
Elnevettem magam, majd kibontakoztam az öleléséből.
– Igen, a halhatatlan lelkek tömegszállása már csak ilyen.
Reth zihálva összeesett mellettem.
– Lend? – Halhatatlan hangomon még nem érződött a pánik.
Lehajolt, felemelte Retht, és kivitte a tömegből. Akkor tudatosodott
bennem, mennyien vannak körülöttünk. Végignéztem a
közönségünkön: a szivárvány ismert és ismeretlen színeiben tündöklő
megannyi lélek és az őket hordozó testek csak álltak, várakoztak,
figyeltek. Szerencse, hogy Dávid háza egy erdő szélén épült, mert
rengeteg paranormális gyűlt össze.
Mély levegőt vettem, és Reth mellkasát figyeltem, lélegzik-e még.
Megkönnyebbültem, mikor felemelte a fejét, undorodva félretolta
Lendet, és inkább leült a földre. Egyelőre jól volt. De ki tudja,
meddig...
– Most kell megtennünk. – Felemeltem a kezem, aztán...
– Állj ! – kiáltotta egy nő. Mindenki a hang irányába fordult. A fák
közül egy kosztümös alak bukkant fel, és közeledett felém határozott
léptekkel. Nem Raquel volt az. Ő a másik nő nyomában loholt, és
spanyol szitkokat szórva próbálta elkapni Anne X. Y.-t.
– Na, pont te hiányoztál! – jegyeztem meg. Amint megpillantottam
Anne halvány, reszketeg, alig pislákoló lelkét, személye jóval kevésbé
tűnt fenyegetőnek.
– Buta lány, fogalmad sincs, mit csinálsz!
– Igazán? Szerintem meg neked nincs fogalmad arról, mit csinálok.
Pontosan előttem állt, nagyokat fújtatva a kimerültségtől és a
haragtól. Lend védelmezőn mellém lépett, bár nem aggódtam amiatt,
hogy a nő előkap egy sokkolót, és megpróbál bevinni. Az összes
tündér haverja az én oldalamon állt, mögötte viszont sem
paranormálist, sem emberi lényt nem láttam.
– Szerinted mi lesz az NPEH sorsa, ha eltünteted ezeket a lényeket?
– Lássuk csak... Azt hiszem, a válasz valahol a „nem tudom” és a
„nem érdekel” között helyezkedik el. Választhatsz.
– Szóval nem érdekel? Talán úgy gondolod, segítesz azzal, ha
száműzöd őket, de valójában hány vámpír és vérfarkas távozik? Hm?
Körülnéztem. Az egyetlen vámpír, akit láttam, a Dávid mellett álló
Arianna volt, és egypár vérfarkas, akik Raquel után jöttek ki az
erdőből. Megvontam a vállam.
– Ők nem tartoznak ahhoz a világhoz.
– A miénkhez sem, mégis itt vannak. Mit javasolsz, ezután hogy
gondoskodjon az NPEH az emberek biztonságáról, ha a veszélyes
paranormálisok továbbra is köztünk élnek, te meg elveszed a
tündérmágiát, ami számunkra nélkülözhetetlen?
Eszembe jutott a vérfarkas őr, akit akarata ellenére változtattak át.
Aztán szegény Arianna, akinek egyetlen bűne, hogy nem a megfelelő
srácba szeretett bele. Bármennyire rossz is – márpedig sok
szempontból az – az NPEH intézménye, mégis fontos szerepet tölt be,
hiszen olyan problémákat igyekszik megoldani a világban, aminek az
átlagember a létezéséről sem tud.
– De rosszul csináljátok – mondtam mogorván. – Mármint csak
ahhoz értetek, hogy mindenkit lecsukjatok és ellenőrzés alatt tartsatok.
Nézz a barátnőmre! – Ariannára mutattam, akit a sötétség ellenére is
könnyen észrevettem a halandó Raquel és Dávid mellett. – Életében
nem bántott senkit. Csak igyekszik kihozni a legjobbat abból, ami
neki jutott. Valójában ő és Dávid arra tették fel az életüket, ami az
NPEH feladata lett volna elejétől fogva: segíteni és utat mutatni a
rászorulóknak ahelyett, hogy automatikusan bűnözőknek és
gyilkosoknak tekintenék őket.
– Evie, ha megengeded... – Raquel egy profi hűvös
tárgyilagosságával lépett előre, hogy Anne X. Y. szavaira reagáljon. –
Attól tartok, az NPEH élén töltött rövid és katasztrofális
uralkodásodnak vége. Hasonlóképpen befellegzett az NPEH
nemzetközi működésének is. Éppen ezért megtettem minden
szükséges intézkedést, hogy megalakulhasson az Egyesült
Paranormális Segélyszervezet és Rehabilitációs Csoport. Minden
földrajzi terület önállóan fog ténykedni, de szoros együttműködéssel,
ahol az elsődleges cél a megfékezés helyett a tájékoztatás és
segítségnyújtás lesz, rendőri intézkedésre pedig csak indokolt esetben
kerül sor. – Egyedül Raquel volt képes úgy beszélni, mintha hivatalos
jegyzőkönyvet olvasna fel. Lendre pillantottam, és döbbenten láttam,
hogy Raquelre mosolyog.
– Ehhez nincs jogod! – vágott közbe Anne.
– Ó, majd meglátod, a legbefolyásosabb ismerőseitek azonnal
felfedték magukat, miután az Unseelie tündérek megszakították
veletek az együttműködést. Válaszokat követelnek. Tőlem megkapják.
Szóval, amíg ti kétségbeesve próbáltatok hatalmat gyakorolni, mi
megoldásokat kerestünk.
– Ezt nem fogom hagyni! Én... – Éles hangja elnémult, bár a szája
tovább mozgott. Rethre néztem, aki még mindig a földön ült, onnan
sandított rám.
– Nekem nem fog hiányozni az emberiség – mondta.
– Te sem fogsz hiányozni az emberiségnek – válaszoltam nevetve.
Raquel mosolyogva intett a vérfarkasoknak, akik teljes
egyetértésben, szíves örömest hurcolták el a hevesen hadonászó Anne
X. Y.-t.
– Ha elmész, visszajön a hangja? – kérdeztem Retht.
– Lehet, hogy véletlenül végleg elnémítottam.
– A fenébe! Most már mindegy.
Raquel meg akart ölelni, de visszahőkölt.
– Tűzforró vagy!
– Ja, más is mondta.
– Tudd meg, hogy nagyon büszke vagyok rád. Jó úton jársz, és nem
szeretném, ha a jövő miatt aggódnál. Megoldjuk. –Hátrapillantott
Davidre, és csak úgy ragyogott. Sosem láttam ennyire boldognak.
– Ebben biztos vagyok. De egy dolog mégsem hagy nyugodni.
– Mi az?
– EPSRCS? Kicsit nehézkesebb név, mint az NPEH.
Raquel sóhajtott, mintha azt sugallná: most nincs helye a
viccelődésnek.
– Ha nem tetszik, legfeljebb nem veszünk fel – mondta gőgösen.
– Könyörgöm, hagyjatok ki belőle! Legfőbb ideje visszavonulnom –
vágtam vissza nevetve.
– Akkor is, ha munkaeszközként kapsz egy saját sokkolót?
Elkomolyodtam.
– Majd megbeszéljük, ha itt végeztem.
– Evie... – szólalt meg mögöttem Vivian feszült hangon. – Nem
nagyon kéne most itt lennem. Sietnünk kell.
Aggódva fordultam felé. Ha én éreztem a lelkek erőlködését, vajon
neki mennyivel volt rosszabb?
– Rendben, csak megvárjuk...
– Halihó! – Jack és Carlee bukkant fel hirtelen Arianna mellett.
Kézen fogva. Volt egy sanda gyanúm, hogy nem azért, mert most
tértek le a tündérösvényről. Jack integetett.
– Nálunk tiszta a levegő. Kedves tündér barátainknak pedig jó utat,
a soha viszont nem látásra!
Elengedte Carlee kezét, hátat fordított, és letolta a nadrágját. A nem
evilági gyülekezet előtt Jack fehér ülepe csak úgy rikított a
holdfényben, és furcsamód szépnek találtam a látványt. Lend kevésbé
volt lenyűgözve, szemét forgatva mormogott az orra alatt.
– Az anyám pont ott áll. Nem küldhetnénk el Jacket is?
– Ma nem. Raquel, menj a házhoz, és vigyél magaddal mindenkit,
aki nem megy át a kapun. Nem tudom, mi fog történni, és
biztonságban akarlak tudni titeket.
Raquel bólintott, és visszaszaladt a többiekhez, akik integettek,
majd miután Jack felhúzta a nadrágját, eltűntek a ház irányában.
– Vivian, készen állsz?
Helyeselt, de határozottan idegesnek tűnt.
– Jó. – Felnéztem a csillagos égre, a kaput kerestem. Felemeltem a
kezem, de valaki erélyesen visszarántotta.
– Mit csinálsz? – szisszent fel Reth.
– Megnyitom a kaput.
– Ne azt! – A szeme elkerekedett. Talán a félelemtől?
– Miért félsz annyira attól a kaputól?
Elfordította a fejét, szándékosan nem nézett a csillagokra.
– Mert az... az örökkévalóság egy másik része. Nem a miénk.
Összehúztam a szemöldököm.
– De a többi lelket oda küldtem.
– Igen, ők test nélkül készen álltak az átkelésre. De én nem, és soha
nem is fogok.
Önkéntelenül elmosolyodtam.
– Ó, te szegény! Csak nem attól félsz, mi vár rád a halál után?
Hangja és arckifejezése ijesztően komoly volt, bőre sápadt, ajka
szinte kék.
– Mindennél jobban rettegek tőle. Egy porcikám sem kívánja
megtapasztalni, mi van odaát. Mindannyian így vagyunk vele, ezért
van szükség a másik kapura. Főleg nekem. Most, kérlek!
Megint felnéztem, és eltűnődtem, vajon én is félek-e attól a kaputól.
Meglepett a válasz, hogy nem. Lenddel a múltkor pont erről
beszélgettünk: senki nem tudhatja, mikor jön el érte a halál. Használd
ki a lehető legjobban azt az időt, ami neked adatott, vedd körül magad
a számodra kedves emberekkel és dolgokkal, közben reménykedj,
hogy semmi rossz nem jöhet, bármi történjen is ezután. Én
megbékéltem ezzel az egész halandósággal.
– Jól van, te puhány! Akkor megnézem azt a másikat.
Gondolataimba mélyedve próbáltam érzékelni a környezetemet,
tudván, hogy a felszín alatt más világok rejtőznek, csupán
hajszálvékony határvonal választ el tőlük. De fogalmam sem volt, mit
keresek, és hogyan találom meg. Vivianre néztem, de csak megvonta a
vállát.
Lehunytam a szemem. Mindössze két dologról volt tudomásom
azzal kapcsolatban, miért működnek az üres lelkek hozzánk
hasonlóan: mert bőven akad bennünk hely más lelkek számára is,
hiszen kezdetben nem rendelkezünk túl sokkal; kaput pedig azért
tudunk létrehozni, mert emberként ösztönösen érezzük, hol az
otthonunk. Az én otthonom viszont itt van. Hogy az ördögbe találjak
másikat?
– A kaput még hajnal előtt kell megnyitni és bezárni – mondta
Cresseda kissé feszülten.
– Igen, köszönöm szépen az értékes információt! Mondhatom, sokat
segítettél! – néztem rá mereven. Aztán egy csobbanás elterelte a
figyelmem. Távolabb a tóban megláttam a fossegrim fejét, akitől
egyszer már majdnem megszabadultam. Sötét tekintettel méregetett,
ami jelenthetett gyűlöletet vagy akár feszült várakozást is, nem tudtam
eldönteni. Fölöttem a szilf idegesen repdesett, amitől támadt egy
ötletem. Még mindig görcsösen kapaszkodtam saját lelkembe, az
pedig ehhez a világhoz tartozott. A többiek viszont...
Vettem egy mély lélegzetet, aztán hagytam, hogy a bennem tolongó
többi lélek felszínre törjön és elszabaduljon, befolyásolva
érzékszerveimet: a világ hirtelen hidegnek és ósdinak tűnt, az orrom
bedugult a mocsoktól és a bomlás szagától, még az éltető levegő is a
halálomat siettette. Megborzongtam. Nem ide tartozom, ez nem az én
világom. Az enyém valahol...
 Ott volt. Szinte karnyújtásnyira. Még a repedés érdes peremét is
éreztem, amin keresztül bejutottak, a bezáródás ugyanakkor
elkezdődött, a visszaút egyre szűkebbé vált számukra.
Vakon kinyújtottam a kezem, Vivian pedig bátorítóan megszorította.
– Erre – mutattam neki suttogva. – Itt az otthonuk. Érzed? –Azt
hiszem... Igen, érzem. Határozottan érzem! Ez annyira...
Ó, Evie, oda akarok menni! – mondta vágyakozva.
– Akkor nyissuk meg a kaput!
Együtt feszültünk neki a levegőnek, majd minden bennem lakozó,
nem ide való léleknek megparancsoltam, hogy törjön át.
Aztán a világ felrobbant.
Hiányzol, tündérem

Vakító fényözön, zúgó hangorkán, bénító szélvihar söpört végig

mindenen. Mikor a szemem hozzászokott a ragyogáshoz, mintha
ablak nyílt volna az éjszakai égen, elém tárult egy fényes, folyton
változó világ: a paranormálisok otthona. Hajam az arcomba csapódott,
a szemem égett, ahogy a vad szél egy ismeretlen, örökkévaló ország
irányába sodort.
Vivian hátratántorodott, sápadtan, levegő után kapkodva, és csupán
egyetlen lélek maradt benne: a sajátja. Viseltes kórházi köpenyében
csak úgy reszketett. A hozzám tartozó néhány megmaradt lélek
minden erejével igyekezett szűkíteni a tátongó átjárón, de a szívóerő
nem csökkent, sőt félő volt, hogy tovább növekszik.
– Rendben – kiáltottam, mikor végre visszanyertem öntudatom, bár
kimerültnek és nehéznek éreztem magam, mintha a gravitáció
bosszúból vissza akarna rántani a földre. – Sikerült! Úristen, tényleg
sikerült! – A fáradtságtól és csodálkozástól szinte hisztérikusan
felnevettem. Alig álltam a lábamon, Viviannel összekapaszkodva
tartottuk egymást. A sálamat elvitte a szél, beszippantotta a másik
világ.
Lend odajött hozzám, a másik oldalról átkarolt, és döbbenten
bámult át a nyitott kapun.
– Ez gyönyörű! – mondta olyan hangsúllyal, amitől görcsbe rándult
a gyomrom. Mi van akkor, ha őt is szólítja valami odaát? Ha rájön,
hogy valójában pont erre vágyik? – Ugyanakkor –folytatta immár
józanabb hangon – elég félelmetes is, nem?
– Totál ijesztő – mondtam megkönnyebbült sóhajjal. – Valami nem
stimmel vele.
– Igazad van.
Megmagyarázhatatlan érzés fogott el, hiszen maga a látvány nem
volt rossz, egyszerűen csak... idegen. Felfoghatatlanul és
kimondhatatlanul idegen. Hatására egyszerre voltam kevesebb, mégis
több, mint a valódi énem, és az a valaki, akit valódinak hittem, talán
nem is számított többé.
Történetesen élveztem, hogy én számítok.
A paranormálisok tömegéhez fordultam.
– Eljött az idő, indulás! Mindjárt itt a hajnal!
Nem kellett nekik kétszer mondani, fénykitörések kíséretében sietve
hagyták itt a világunkat és tértek haza a sajátjukba. Útközben láttam,
hogy változnak át anyagi lényekből mind tisztább lelkekké,
mindegyikük nagyobb, fényesebb és szebb lett, mint ideát volt. A
driádok tovalibbenő zöld fényörvénnyé alakultak át; Grnlllll fekete
gombszemével rám kacsintott, ahogy elsuhant mellettem, majd egy
villanással valami nagyszerű, csodálatos, a fizikai sík összes jó
tulajdonságát magában hordozó entitásként szállt alá a mélybe.
Három unikornis vágtatott el előttem szalamandrákkal a hátukon, a
bűztől alig kaptam levegőt. De amint átlépték a küszöböt, minden
jelentéktelenségük és visszataszító részletük szertefoszlott. Az
unikornisok egyszeriben olyanok lettek, mint álmaimban: kevésbé
lószerűek, inkább villámként cikázó szabad lények, a szalamandrák
pedig a szélben lobogó eleven lángcsóvák.
Olyan gyorsan keltek át, hogy némelyiket követni sem tudtam, de
annyit láttam, hogy a sárkány rosszallóan biccent felém búcsúzóul,
mielőtt ezernyi másik, az eredetinél is nagyobb, tekergőző sárkánnyá
robbant szét. Donna sok más fókatündérrel együtt távozott, arcán
örömmel vegyes szomorúság. Kari nem tarthatott vele.
A faszellemek csigavonalban mozogtak, de Nonát ők sem vihették
magukkal, az ő lelke számukra örökre elveszett. A túlsó oldalra érve a
termékeny földben gyökeret vertek, és szárba szökkentek, fákkal,
virágokkal, buja növényzettel népesítve be Grnlllll földi szemmel
nézve túlságosan is tökéletes, furcsa, vad világát.
Ekkor vízáradat zúdult végig előttünk, magával sodorva számtalan
lakóját új otthonuk felé. Térdig eláztam, de most ez sem számított.
Végignéztem, ahogy a sok lélek fel-felvillanva özönlik keresztül az
átjárón, majd mire az összes víz felszívódott a levegőben, újra ott
álltam a hideg Virginiában, s még alig hajnalodott.
Cresseda saját lelke által felvillanyozva sugárzóan mosolygott
Lendre, és kinyújtotta a kezét.
– Jöjj, fiam! Egyesülj a vízzel, fedezd fel igaz valódat! Maradj
velünk örökre!
– Én... Anya... Nem tehetem – válaszolta Lend elcsukló hangon. –
Ez az igaz valóm. Ezt választottam. Bocsáss meg nekem!
A nő arcán heves érzelmek futottak át, végül mégis megbékélt és
elmosolyodott.
– Mikor világra hoztalak, azt hittem, kijelölhetem számodra az utat.
Most már tudom, hogy mikor a Lend nevet választottam neked, ami
annyit jelent: „kölcsönadni”, akkor nem az apádnak szántam ezt az
ideiglenes ajándékot, hanem magamnak. Te az én ajándékom voltál.
Biztos vagy a döntésedben?
Lend megszorította a vállam, én pedig szorosan átöleltem a derekát,
minden szeretetemmel azt sugallva, hogy itt a helye.
– Igen, biztos vagyok benne. Szeretlek, anya!
– Én is szeretlek, drága fiam! Vigyázz magadra!
Hatalmas csobbanás kíséretében elnyelte a víz, és magával ragadta a
kapun túl. Lend felsóhajtott. Elengedtem Viviant, hogy átölelhessem
Lendet.
– Hiányozni fog. – Hangjában érződött a mély megrendülés.
– Tudom. – Semmi okosabb nem jutott eszembe, amit mondhatnék.
Lehetetlen kérés két olyan világ közül választani, amit egyformán
otthonának mondhat. Végtelenül boldog voltam, amiért az enyém
mellett döntött, ugyanakkor bele se mertem gondolni, milyen óriási
áldozatot hozott ezért.
A szilf nagy szárnysuhogással repült el előttünk, és furcsa, villámló
szemével megvetően pillantott rám. Amint átkelt a kapun, a szél
viharossá vált. Vigyáznunk kellett, el ne sodorjon minket.
Hirtelen ráeszméltem, hogy a paranormálisok közül egyedül a
tündérek maradtak hátra. Sorban haladtak, komor táncot járva egy
számomra nem hallható zene ütemére. Egy részem vigasztalhatatlanul
figyelte távozásukat, tudván, hogy a világomból számos varázslatot is
örökre magukkal visznek, és összes egyéb tulajdonságuk ellenére
csodálatos teremtések a szó mindenféle értelmében. Próbáltam
kivenni az ismerős arcokat – az őrült, meggyötört Fehlt, Melinthrost
vagy bárkit, aki eddig a hasznomra volt, különösen az éjfekete vagy a
pihehajú tündért kerestem –, de fényük, szépségük elvakított, és
összemosta az arcokat.
Végül is önmagában már egyikük sem számított igazán, a közös
küzdelmeink, a velük kapcsolatban bennem élő érzések lényegtelenné
váltak. Eljött a búcsú ideje, de nem köszöntem el egyiküktől sem. így
is többet kaptak tőlem, mint amennyit érdemeltek.
– Evie! – Felnéztem. Arianna állt előttem.
– Tessék? – Kiabálnom kellett, mert a szélvihar elnyomta a
hangomat. Mintha a szavaimat is felkapná és beszippantaná a kapu.
– Indulok – mondta, és bár alig hallottam, szavai mégis szíven
ütöttek.
– De... hova? Hova mész?
A kapu felé biccentett, míg szemében olyan mérhetetlen kimerültség
és gyász tükröződött, hogy majdnem elsírtam magam.
– Nem teheted! Te nem oda tartozol!
Mosolyogva közelebb lépett.
– Ide sem tartozom igazán. Már jó ideje nem.
– De fogalmad sincs, mi vár rád odaát!
Megvonta a vállát.
– Hamarosan úgyis kiderül. Elfáradtam, Evie. Képtelen vagyok így,
itt tovább élni.
– De... – Kétségbeesve kerestem a szavakat, amivel lebeszélhetném.
– Velem mi lesz? És a többiekkel? A barátaid vagyunk! Szeretünk!
Szeretjük a játékaidat! Aztán ott van a...
Arianna a számra tette a kezét.
– Nézz rám, Evie! – Arca rémisztőén sápadt volt és beesett, bőre
szinte áttetsző. – Mondd a szemembe, hogy ide tartozom!
– Én... Nekem itt van szükségem rád!
Felém hajolt, és megölelt.
– Tudom. Köszönöm! Én is szeretlek! És még egy fontos dolog:
Cheyenne és Landon lelki társak, tehát ha végül mégsem jönnek
össze, mindenképpen küldj egy kopogó szellemet az Easton Heights
íróinak a nyakára!
– Rendben – szipogtam könnyeimmel küzdve, mégis elnevettem
magam.
Arianna mosolyogva Lendhez fordult, és összeborzolta a haját.
– Vigyázzatok egymásra, két kis ördögfajzat!
Aztán kihúzta magát, megindult egyenesen előre, és átsétált a
kapun. Rettegtem, hogy a szemem előtt porrá hullik szét, vagy más
szörnyűség történik vele, de nagy megkönnyebbülésemre megtört,
természetellenesen konzerválódott teste újra erős, büszke, életteli
formát öltött.
Mikor még egyszer, utoljára visszafordult, alig ismertem rá, de az
összetéveszthetetlen, gúnyos mosoly mögött láttam a mi jól ismert
Ariannánkat.
– Hiányozni fog.
– Tessék? – kiáltotta Lend.
– Mondom, hiányozni fog! – ismételtem meg.
– Nem hallom, mit mondasz... Nekem hiányozni fog!
Vigyorogva csóváltam a fejem. Ahogy az utolsó tündérek is
átmasíroztak, észrevettem a közelemben ácsorgó, egész testében
reszkető Retht.
A kapu felé mutattam, de nem mozdult, csak komor arccal intett,
hogy menjek oda hozzá. Elengedtem Lendet, majd útközben
háromszor is ki kellett söpörni a hajamat a számból.
– Indulnod kellene! – kiabáltam. – Egyedül te maradtál, és szörnyen
nézel ki, ráadásul mindjárt hajnalodik!
– Veled együtt akarok átmenni! Látni akarom, ahogy végre
átalakulsz valódi önmagaddá.
 – Reth – ráztam meg a fejem –, én nem megyek sehova.
– Te nem jössz? – kérdezte értetlenül.
– Nem, én nem megyek!
– Dehogynem jössz! Minden erről szólt, hogy elszökjünk erről a
nyomorult bolygóról. Együtt.
– Te mehetsz!
Tenyerébe vette az arcomat, és mivel testemben immár egyetlen
fölösleges lélek sem maradt, keze újra melegnek tűnt. Mintha lázas
lett volna, még szapora pulzusát is éreztem.
– Te voltál az egyetlen, aki valaha számított nekem saját magamon
kívül. Nem hagyhatlak itt.
Ó, hogy az a... Az igazat szólva megsajnáltam. Legbelül egy
részem, a régi énem szerette volna megadni neki, bármit kér, csak
hogy boldognak lássam, mert még így, haldokolva is annyira jóképű
volt!
De már nem voltam ugyanaz a lány. Nem akartam megváltozni
azért, hogy vele lehessek. Arra a fiúra volt szükségem, aki Evie-t
szereti, nem pedig egy olyan tündérre, aki Neamh után vágyakozik.
Megfogtam a kezét, rámosolyogtam, és megráztam a fejem.
– Sajnálom, Reth. Én maradok. Ez az otthonom.
Összeráncolta a homlokát, mely eddig olyan sima és tökéletes volt.
– Szóval tényleg ezt választod.
– Igen.
– Nem értelek. – Homlokán a ránc tovább mélyült.
Vigyorogva vállat vontam.
– Pont ezt utálod bennem, nem? A szeleburdi, kiszámíthatatlan,
izgága emberi érzelmeket. Igazi balfék vagy, és jobban utállak, mint
amennyire szeretlek, de elismerem, hogy mindig jót akartál nekem.
Most viszont hagyd, hogy én döntsék az életemről, mert te nem
ismersz engem eléggé, és soha nem is fogsz.
– De szeretlek.
Eltoltam a kezét az arcomtól, és barátian megpaskoltam. Volt
szerencsém látni a réten a terhes lányokat. Tudtam, mit jelent teljesen
odaadni magad egy tündérnek.
– Egy tündér szerelméről szívesen lemondok. Szerintem te is
rájössz majd, hogy tudsz nélkülem élni.
Reth összehúzott szemmel méregette hol a kaput, hol engem.
– Eszedbe se jusson! – Hirtelen megrémültem. – Ha megpróbálsz
erőszakkal átvinni, a lelkedet egyenesen a csillagokba küldőm, amitől
annyira félsz. Különben is tudod, hogy most nem harcolhatsz ellenem.
Durcásan lebiggyesztette az ajkát, majd felsóhajtott.
– Komolyan hiányozni fogsz, szerelmem. Ha más nem, legalább
mindig szórakoztató voltál.
– Talán te is hiányozni fogsz – feleltem mosolyogva. – Kevés dolog
maradt itt, ami egyszerre kiakasztó és ennyire vonzó. Most pedig
kifelé, és élvezd a halhatatlanságot!
Újra a kapu felé sandított az esélyeit latolgatva, de fenyegetően
felemeltem a kezem.
– Hamarabb szívom ki a lelked, mint amilyen gyorsan futsz.
Elcsigázva hozzám hajolt, és puha ajkával finoman megcsókolt.
Kezem a szám elé kapva hátrahőköltem, szinte égetett a belőle
áradó forróság.
– Talán ha előbb teszem meg, most velem jönnél. – Sejtelmes
tündérmosolyát látva fájó szívvel döbbentem rá, hogy ez tényleg
hiányozni fog. Aztán megfordult, és görnyedten, bizonytalanul
elindult a kapu felé.
– Ég veled, Reth! – suttogtam bele a szélbe, és azon tűnődtem,
vajon hallja-e odaát. Elégedetten figyeltem, mint lesz egyre magasabb
és fényesebb, teste meggyógyult, vonásai kisimultak, amitől arca
egyre kevésbé tűnt emberinek. Egy röpke pillanatra nézett csak hátra,
végül mosolyogva, könnyű léptekkel nekiiramodott, hogy
csatlakozzon testvéreihez.
Visszamosolyogtam, és jóleső érzéssel töltött el, hogy legalább most
az egyszer sikerült megmentenem valakit, aki fontos volt a számomra,
még ha ezzel örökre el is veszítettem. Furcsamód örültem, hogy
megismerhettem. És nem meglepő módon annak is örültem, hogy
elment. Ideje lazítanom. Visszafutottam Lend karjai közé, boldogan
bújtam hozzá és szívtam be az illatát.
– Sikerült! – kiáltottam vidáman Viviannek. – Mindenki elment!
Vége! Most már azt csinálunk, amit akarunk!
Vivian kényszeredett mosolya inkább grimaszba hajlott.
– Te, Evie...
– Mi az?
– Nem kellene a kapunak becsukódnia? – Mostanra már rekedtre
kiabálta magát a süvítő szélben.
Ránéztem a kapura, ami éppoly stabilan állt, mint eddig, az orkán
viszont egyre erősödött. Leveleket, kisebb ágakat sodort magával, az
egyik arcon is csapott, fájdalmas csíkot hagyva maga után. Az átjáró
továbbra is mohón tátongott, mintha még több életet akarna
beszippantani, pont mint legutóbb, csak most az ellenkező irányba.
Ó, hogy az a...
Soha ne mondd, hogy örökké

Vivian kiabált valamit, de a süvöltés elnyomta a hangját.

Bukdácsolva hátráltunk az erdő felé, hogy a fák törzsében
megkapaszkodva találjunk menedéket.
– Most mi lesz? – Lend levegőért kapkodott, szemében leplezetlen
félelem.
– Igen, most mi lesz? – kérdezte Vivian is.
– Honnan tudjam? – kiáltottam. – Még sosem csináltam ilyet!
Korábban a kapu átszippantotta a lelkeket, és ennyi! Nekem semmi
dolgom nem volt!
– Akkor hogy zárták be maguk után? – tudakolta Lend. Lehunytam
a szemem, úgy próbáltam felidézni az álmot.
– A szilf! Aki elegendő energiát gyűjtött a kapu kinyitásához!
Akkor csukódott be, mikor a szilf is átért rajta.
– Tehát az innenső oldalról zárták be?
– Azt hiszem !
– Lehet, hogy az egyedüli módja... – Lend elhallgatott.
– Ha a másik oldalon zárják be – fejezte be helyette a mondatot
Vivian.
– Jaj, ne! – suttogtam. – Ne, csak ezt ne!
– Semmi baj! Minden rendben lesz! – mondta Lend zaklatottan.
Hadarva beszélt, mint aki gondolatban lázasan kutat valami értelmes
és használható ötlet után. – Átmehetnénk... Átmehetnénk mindketten.
Akkor is együtt maradnánk.
– De én nem akarom azt az életet!
– Tudom! Én sem akarom. Viszont nem engedhetjük, hogy a kapu
elpusztítsa ezt a világot!
– Valóban nem. Jól van. Akkor is együtt maradunk –szipogtam, és
picit elnevettem magam. – Legalább nem kell készülnöm arra a hülye
táncra. És az sem számít, melyik suliba vesznek fel. – A nevetésem
ekkorra már zokogásba fulladt.
Lend homlokon csókolt, én pedig csukott szemmel simultam hozzá.
Mennyit küzdöttünk azért, hogy mindketten itt maradhassunk, most
mégis fel kell adnunk az egészet.
Szívás. A jelenleg zajló események fényében ez a fogalom egészen
új értelmet nyert. Valójában egyetlen létező szó sem képes pontosan
kifejezni minden idők legnagyobb szívását.
– Evie, maradt még valamennyi? – kérdezte Vivian.
– Micsoda? – fordultam felé.
– Lélek. Maradt benned valamennyi? – A mellkasomat bámulta.
– Én... Nem. – Még jobban elszorult a szívem. Egyedül a saját
lelkem maradt bennem. Nagyobb áldozatot készülök hozni, mint
gondoltam. – Hagyjuk inkább nyitva?
Egy tövestül kitépett facsemete repült el mellettünk a kapu
irányába.
– Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ez csak egyre rosszabb lesz –
mondta Vivian egykedvűen.
Némán bólogattam, mintha abból bátorságot meríthetnék a
következő lépéshez.
– Jól van. Minden rendben lesz. Átmegyek, és... a saját lelkemmel
zárom be a kaput.
– Azt nem teheted! – vágta rá Lend.
Magabiztosságot színlelve vállat vontam.
– Ne aggódj! Ok majdcsak rendbe tesznek. Tudod, Reth képes volt
lelket önteni belém ebben a világban. Akkor biztos meg lehet csinálni
odaát is, nem igaz?
Biztatást vártam tőlük, de hiába. Szerettem volna, ha bátorítanak, és
elhitetik velem, hogy sikerülni fog. Nagy utat tettem meg, mire ezt a
ragyogó, boldog lelket végre magaménak mondhattam, lassan
megismertem, ki vagyok valójában, megtanultam szeretni, és
engedtem, hogy viszontszeressenek. Nem akartam mindezt feladni, és
tudnom kellett, hogy van értelme kockáztatni.
 – Hazudjatok! – ordítottam. – Mondjátok, hogy sikerülhet!
Lend megrázta a fejét.
– Nem engedem, hogy a saját lelkedet használd fel a kapu
bezárására! – Kihúzta magát. – Használd az enyémet!
– Tessék?
– Itt az enyém! Nekem úgyis több van, mint neked. Tiszta sor.
– De fogalmunk sincs, mi történik veled a másik oldalon! Halandó
lennél! Vajon meddig fogsz élni? Mivé változol?
– Sosem kértem az öröklétet. Nem vonz a halhatatlanság. Te vagy
számomra az élet, amit választottam – válaszolta könnyedén.
– Jaj, befognátok végre?! – toppant elénk Vivian, platinaszőke haját
bizarr glóriává borzolta fel a szél, pamutköpenye vadul lobogott. – Én
akarom feláldozni magam! En, magamat! Jobban szeretlek titeket az
örökkévalóságnál. En, titeket! – Sápadt volt, tágra nyílt szemében
őrült fény gyűlt. Talán a Sötét Királynő lelkének birtoklása és
elvesztése tényleg túl sok volt már neki. –Ez itt én vagyok!
Félrerántotta Lendet, tenyerét a mellkasára tapasztotta. Sikoltva
kaptam utánuk, de Lend Vivian szemébe nézett, bólintott, és halvány
mosollyal csak annyit mondott:
– Rajta!
– Mit csinálsz? – Próbáltam őket szétválasztani, de Vivian fellökött,
és egyik lábával a földre szorított.
Elszörnyedve figyeltem, ahogy Lend fénye egyre halványodik.
Arcán fájdalmat láttam, de nem mozdult. Vivian csukott szemmel,
hátraszegett fejjel várta, míg véget ér a roham.
– Vivian! – kiáltottam.
Mikor kinyitotta a szemét, ismét önmaga volt. Visszarántotta a
kezét. Lend egy fának támaszkodva, mellkasát szorítva zihált.
Megjelenési formája pillanatról pillanatra változott, ahogy sorra
hagyta el azokat, míg utolsónak a vízszerű bőre maradt.
Megkönnyebbülten dőlt hátra: minden normálisnak tűnt. Már
amennyire ez nála lehetséges. Odaugrottam hozzá, végigtapogatva
megvizsgáltam, mennyit vett ki belőle Vivian, és egyáltalán
rendbejön-e.
– Semmi baj, Evie! Jól vagyok! – Lend fájdalmasan rám
mosolygott, újra a megszokott külsővel. Még láttam a lelkét, de csak
olyan halványan, mint a magamét.
– Hogy tehetted ezt? – ordítottam Vivianre, akiben immár Lend
lelke ragyogott. – Hogy vehetted el tőle? Ennyire gyűlölsz?
– Ellenkezőleg! Ez a legjobb ajándék, amit csak kaphatsz tőlem. Te
odaadtál nekem mindent, Evie. A lelket, amit meg sem érdemeltem.
Cserébe most azt a közös életet adom nektek, amit ti viszont
megérdemeltek.
– Én... – Leesett az állam, mikor rádöbbentem, hogy valójában nem
is támadt Lendre. – Te fogsz átmenni.
Szája őrült mosolyra húzódott, és látszott rajta, hogy nincs jól.
– Ha nem vetted volna észre, ezen a bolygón csak te vagy nekem.
Mégis mihez kezdenék nélküled, miután lelépsz?
– De te nem akarsz örökké a tündérek közt élni!
– Fene tudja, ha a végtelenségig szekálhatom őket, és keresztbe
tehetek nekik, akkor benne vagyok. Plusz a vámpír barátnőd se lesz
annyira egyedül – mondta nevetve.
– Erre semmi szükség! Végig tudom csinálni! – tiltakoztam.
– Dehogy tudod – rázta meg a fejét, kezét felém nyújtva. –Viszont
elkísérhetsz odáig.
Lend megpróbált felegyenesedni, de intettem neki, hogy maradjon.
– Visszajövök. – Hangom elcsuklott, mert Viviannek hála, ez már
nem csak üres ígéret volt. Lend bólintott. Viviannel erőt vettünk
magunkon, összekapaszkodva kiléptünk a fák nyújtotta fedezékből, és
a szélben bukdácsolva elindultunk a kapu felé.
– Biztos vagy benne? – kiáltottam, mikor nagy nehezen sikerült
megállnunk közvetlenül az átjáró előtt.
Vivian bólintott. Szorosan megöleltük egymást.
– Viszlát az álmaidban, kis lüke! – kiabálta a fülembe.
Én is bólintottam, miközben könnyeimet felkapta és beszippantotta
a légörvény. Vivian lépett egyet, és átadta magát a sodrásnak.
 Az éles fény bántotta a szemem, mégsem tudtam máshova nézni.
Vivian teste megrándult, mint akit áramütés ért, aztán kinyitotta
halványszürke szemét. De ekkor már nem az üres szürkeséget láttam
benne. Tekintete fényesen, merészen ragyogott. Mint egykor, mikor
csordultig volt lélekkel, ám ezúttal nem kínozta a legyőzhetetlen
üresség érzése, ami ellen annyira küzdött. Immár teljesen önmaga
volt, a boldog, tökéletes önmaga. Rám mosolygott, én pedig csak két
szánalmas szót tudtam hangtalanul eltátogni, túl keveset ahhoz képest,
amit igazán szerettem volna mondani.
– Köszönöm! Szeretlek!
Mosolyogva felemelte a karját, és feszülten koncentrált, de nem
történt semmi. Lend áldozata mégis hiábavaló volt? Elszörnyedve
kaptam a kezem a szám elé. Aztán a kapu körvonalai kezdtek
elmosódni, meggörbítve és elnyelve a virginiai éjszaka halvány
fényeit, míg végül az egész önmagába zuhant.
Vivian még utoljára rám kacsintott. A hangtalan robbanás és
hatalmas légnyomásváltozás szinte beszakította a dobhártyánkat,
miközben a kapu örökre bezárult.
Észre sem vettem, hogy a fagyos földön ülök, csak mikor Lend
lerogyott mellém, és átölelt.
– Megcsinálta – suttogtam. A csend most éppoly fülsértő volt, mint
előbb a szélvihar, mégis fájdalmasan üres. Fogalmam sincs, mitévő
lettem volna, ha Lend nincs velem. Mintha mégis a saját lelkemet
küldtem volna át a túloldalra. A lényem nagy része –mindazok, akik
meghatározó szerepet játszottak az életemben, és a munkám, amit
szívvel-lélekkel végeztem – mind-mind odalett. Kicsinek,
elveszettnek éreztem magam, és fáztam is.
– Együtt csináltuk. – Lend kisöpört pár szél borzolta tincset az
arcomból.
– Ugye tényleg vége?
Felnevetett, és az ölébe ültetett.
– Pont ez a szép az egészben. Semmi nem ért véget. Minden most
kezdődik el igazán.
 – Újjászületés a káosz után. – Eszembe jutottak Raquel szavai.
– Mi választjuk meg, mit hozunk ki belőle, kivé válunk az új
világban, ahol magunk teremtjük meg a csodáinkat.
– Pontosan. Szóval ki szeretnél lenni?
Mosolyogva hajtottam fejem a mellkasára.
– Még nem döntöttem el, de kíváncsian várom a folytatást.
Köszönetnyilvánítás
Nem könnyű dolog a búcsúzás. Sőt, néha kifejezetten kellemetlen.
Noah, köszönettel tartozom neked, amiért az örökkévalóságot
jelented nekem egy darabokra hullott világban. Elena és Jonah, ti
hoztok el nem múló fényt és örömöt az életembe. Köszönet
szüleimnek, akik mindvégig hittek bennem, és testvéreimnek, akik
ízig-vérig a barátaim is egyben. Népes rokonságom, köszönet a
szeretetért és támogatásért (a gyerekfelügyeletért különösen). Továbbá
hálás vagyok annak a sok-sok barátnak, akik elviselnek engem mind
az életben, mind virtuálisan.
Natalie Whipple, veled kezdtem el ezt az utazást, és nélküled se-
meddig se jutottam volna. Stephanie Perkins, a te bolondos
humorodra, végtelen megértésedre mindig számíthatok. Hálás
köszönet azoknak, akik bármilyen formában elolvasták a könyveimet!
Shannon Messenger és Scott Tracey, nektek különösen, amiért velem
együtt átrágtátok magatokat az első, nehézkes kéziratokon.
Csodálatos, tűzrőlpattant kis ügynököm, Michelle Wolfson, te végig
mellettem álltái, és segítettél megvalósítani az álmomat. Erica
Sussman, fantasztikus, éles szemű, imádott szerkesztőm, köszönöm,
hogy Evie-t választottad!
A HarperTeen kiadó Superhero Altér Egos jó modorú csapata
szintén köszönetét érdemel: Christina Colangelo, Casey Mclntyre,
Tyler Infinger, Lauren Flower, Megan Sugrue, Alison Donalty,
Michelle Taormina, Jessica Berg és mindazok, akik fáradhatatlanul
dolgoztak a legszebb borítóterven, akik kitűnő munkát végeztek a
szerkesztéstől a marketingen át a promócióig, melynek
eredményeképpen Evie figurája eljutott a gondolattól egészen a
könyvespolcokig (vagy e-könyvekig, nekem teljesen mindegy).
Hálás vagyok Evie-nek, aki fényt gyújtott a fejemben a sötét
időkben is. Sok zene segített elmerülni ebben a fantáziavilágban, mint
például a Snow Patrol vagy a Florence + the Machine kísérteties dalai.
Ugyancsak hálás vagyok az álmaimnak, a megismert történeteknek, a
kíváncsiságnak, valamint azoknak az íróknak, zenészeknek,
művészeknek, akik az évek során táplálták bennem az örök
álmodozót.
Kedves olvasóim, nélkületek ez az egész mit sem érne. Köszönöm,
hogy elfogadtátok Evie-t minden rózsaszín, túláradó érzelmi kitörése
ellenére. Köszönöm, hogy olvastok! Sípjel szeretlek titeket!

Vége.
KIERSTEN WHITE

Kierstennek magas férje és három kicsi gyereke van.

Teljesen átlagosan éli mindennapjait San Diegóban, az óceán
közelében. Ez a teljes normalitás lehet az oka, hogy minden
paranormális dolog lenyűgözi, beleértve a tündéreket, a
vámpírokat és a popkultúrát. A Paranormalcy –
Természetfölötti az első regénye. Blogjának címe:
www.kierstenwhite.com.
 Table of Contents
Tartalom.. 5
A rózsaszín mindenhez megy. 7
Ugatok, annyira vicces. 15
Az év legrövidebb napja. 25
Csillogó partik. 35
Téli nap- és lélekforduló.. 41
Régi lángok. 48
Megtalálva és elveszve. 54
Sokkoló találkozások. 58
Új ékszer. 64
Repül a szikra. 69
Teljes káosz. 74
Szivárványok és pillangók. 83
Kézfogó a srácokkal. 89
Táncolj velem reggelig! 96
Boldogságtúladagolás. 100
Boldogságpirulák. 105
A név hatalma. 111
Kiadós szundi 116
Tündérszag.. 123
Egy kis távolság.. 129
Összeáll a csapat. 134
A piros topánkám nélkül. 140
Az S terv. 146
Aludj, Wolfie, aludj! 153
Hallgatózunk és feljegyzéseket olvasunk. 159
Jég, jég, baby. 167
Füstbe ment duplarandi 177
Még több szörnyeteg a sötétben. 185
Álomrandi 197
Te nem tudsz engem megváltoztatni 207
Mintha meg életükben nem láttak volna láthatatlan fiút. 216
Egy izzadó tündér. 223
Nem kispálya. 226
Pajtik, most komolyan... 231
Jack okos, Jack szép... 240
Kemény kenyér. 247
Lehet, hogy lehetetlen. 254
Nagyon furcsa. 261
De a ruháimat nem adom kölcsön. 270
Világos és sötét. 280
Az aputéma. 291
Úgy látszik, késik a hajnal. 299
Hiányzol, tündérem.. 307
Soha ne mondd, hogy örökké. 315
Köszönetnyilvánítás. 321
KIERSTEN WHITE. 323