Jeanine Frost

Up from the grave

(Elő a sírból)

Megjegyzések!!

● nem olvastam a sorozat többi részét, szóval bocsi ha valamit félre/furán/máshogy

fordítottam, anyumnak dobtam össze gyorsan <3
● ez az első fordításom, sose csináltam még ilyet
● ez a nyers verzió, nincs átnézve és javítva, szóval előfordulhat benne bőven hiba,
elírás

fordította:
hari.regina73@gmail.com

Jó olvasást!
Prológus

Roppanás.

A hang megkönnyebülés volt. Csakúgy mint a hirtelen ernyedtség az alatta

lévő alakban. Vége volt.

Leugrott a testről , mielőtt neki állt volna szétesni, mint ahogy a többi.
Aztán figyelt, vigyázva, hogy ne nézzen egyenesen az öregemberre aki
egy vastag üvegfal mögül nézte. Tudta, a férfi nem szereti ha a szemébe
néznek.

Összeszorította az ajkait miközben az megfontolta a a lány utolsó

tesztjének eredményeit. Egy izmot sem mozdított, de belül mosolygott a
dallamon ami a férfi fejében ismétlődött. A többi oktatója nem énekelt a
gondolataikban, ám ő igen. Minden alkalommal. Ha nem mérgesítette
volna fel, megmondta volna neki hogy élvezi, de az oktatója nem szerette
ha a gondolataiban vájkálnak. Nem sokkal azután halotta ezt, hogy
megkapta volna ezt a tehetséget, szóval sosem mondta el neki.
“7 másodperc” mondta végül, végig pillantva a testén. “Ezek az alanyok
már nem jelentenek kihívást neked.”

Elégedettnek hangzott, de ettől még nem mosolygott. Az érzelmek

kimutatása túl sok kérdéshez vezetett, és vissza akart térni a könyveihez.

“Ideje rátérni a következő szakaszra” folytatta.

A szavakat mintha neki intézte volna, ám igazából az üveg mögött álló

férfinak mondta 20méterrel fölötte. Mivel nem szabadott volna tudnia,
hogy ott van, bólintott.

“Készen állok.”

“Igazán?”

Az, ahogy ezt mondta figyelmeztette, hogy a következő próba nem lesz
könnyű, épp ezért nem tudta vissza tartani a meglepődött pislantásait,
mikor a csúszda kinyilt fölötte és egy új alany bukdácsolt az arénába.
Hasonlóan nézett ki mint a többi amiket hatástalanított, de mikor felugrott
és szembe fordult vele, megértette. Az új ellenfelének nem volt szívverése.

“Mi ez?” kérdezte gyorsuló szívveréssel.

Az ellenfelének is volt kérdése.

“Mi a fasz ez?”

“Hatástalanítsd” parancsolta az őszülő oktató.

Elrejtette csalódását. Talán ha hamar végez vele, megjutalmazzák egy

válasszal. De már ennek a… valaminek a hatástalanítása is adna pár
választ.
További hezitálás nélkül rátámadt kirántva alóla a lábait, majd a torkába
könyökölt.

Roppanás.

A csontjai a szokásos hanggal törtek, de ahelyett hogy elernyedt volna, ez

a valami ledobta magáról és felugrott miközben hitetlenkedve nézett az
öreg emberre.

“Mit csináltál?”

Ahogy beszélt, a nyaka vissza rándult a helyére, gyorsabban visszanyerve

alakját mint hogy pisloghatott volna. Összezavarodva bámult. Mégis
milyen teremtmény tudja ilyen gyorsan meggyógyítani magát?

“Élni akarsz?” az oktatója nyugodtan válaszolt a teremtménynek. “Meg

kell ölnöd.”

Ezek a szavak már több ellenfelének is el lettek mondva, azonban most

először, izzadt a tenyere. Lehetséges, hogy ilyen gyógyulási képességekkel
ezt a valamit nem lehet hatástalanítani?

Felpillantott az öreg emberre, egy másodpercre találkozott a tekintetük

mielőtt elnézett. Abban a rövid pillanatban, megkapta a válaszait.

Azt a valamit meg lehet ölni. Csak rá kell jönnie, hogyan.

Első
Figyelmen kívül hagyni egy szellemet sokkal nehezebb mint gondolnád.
Kezdetnek, a falak nem akadályozzák meg a fajtáját, szóval hiába csaptam
az ajtót a házam körül csavargó lény képébe, követett mintha be lett volna
invitálva. Idegesen összeszorítottam az államat, de mintha észre se vettem
volna, neki álltam kipakolni a bevásárlásomat. Túl hamar kész voltam.
Vámpírnak lenni egy másik vámpírral összeházasodva azt jelentette, hogy
a bevásárló lista elég rövid.

“Ez nevetséges. Nem kerülhetsz örökké, Cat.” motyogta a szellem.

Jah, a szellemek beszélni is tudnak. Ez tette őket még nehezebben

ignorálhatóvá. Persze az se segített, hogy ez a szellem a nagybátyám. Élő,
halott, élőholt…. a család megtalálja a módját, hogy az idegeidre menjen,
mindegy, hogy akarod-e őket vagy sem.

Bizonyíték: hiába esküdtem, hogy nem beszélek hozzá, nem bírtam

megállni hogy válaszoljak.

“Igazából, mivel egyikünk sem öregszik, megtehetem örökké.” jegyeztem

meg hűvösen. “Vagy amig el nem mondasz mindent amit arról a seggfejről
tudsz aki a régi csapatot vezette.”

“Madigan az akiről beszélni akarok veled.” mondta.

A meglepettség és gyanakvás összehúzta szemem. Don nagybátyám

hónapokon át nem volt hajlandó elárulni semmit az új nemezisemről,
Jason Madiganről. Donnak közös múltja van a volt CIA ügynökkel aki
átvette a taktikai egységet akiknek dolgoztam, de anyát beavatta a
részletekbe, még akkor is mikor a hallgatása, azt jelentette hogy Madigan
majdnem megöletett engem, a férjemet és más ártatlan embereket. Most
viszont kész beszélni? Valami másról van szó. Don olyannyira megrögzött
titkolozó, hogy csak 4 évvel azután tudtam meg, hogy rokonok vagyunk,
hogy elkezdtem neki dolgozni.
“Mit?” kérdeztem bevezetés nélkül.

Felemelte az egyik ősz szemöldökét, egy szokás amit még azután sem
tudott elhagyni, hogy elvesztette a fizikai valóját. És hiába egy kórházi
köntösben halt meg, a szokásos öltönyében és nyakkendőjében volt most.
Azt gondolnám az emlékeim formálják hogy néz ki Don, ha nem
találkoztam volna több száz másik szellemmel is. Lehet nincsenek plázák a
túlvilágon, de a maradék énképük épp elég erős ahhoz, hogy úgy láttassák
magukat, ahogy saját magukat látták. Don a tökéletesen ápolt hatvan
valahány éves bürokrata mintaképe volt, szóval a halálban is így nézett ki.

Nem vesztett semmit a makacsságból sem sem ami a pisztolyfém színű

szemei mögött bújt, az egyetlen közös fizikai tulajdonságunk. A vörös
hajam és halvány bőröm apámtól van.

“Aggódom Tate, Juan, Dave és Cooper miatt,” jelentette ki Don. Rég nem
voltak otthon, és mint tudod nem tudok bemenni a komplexumba(?)
megnézni,hogy ott vannak e.

Nem mutattam rá,hogy Don hibája az, hogy Madigan tudta hogyan kell
szellem biztossá tenni egy épületet. A marihuána, fokhagyma és zsálya
erős együttese a legerősebb kísérteteket is távol tartja. Miután egy szellem
majdnem megölte Madigant tavaly, a régi bázisunkat alaposan feldíszítette
mindhárommal.

“Mikor láttad őket utoljára?”

“Három hete és négy napja,” felelte. Lehet megvannak a hibái, de Don

alapos. “Ha csak egyikőjük lenne távol azt gyanítanám, hogy titkos,
beépített küldetésen van, na de mindannyiuk?”
Igen, ez tényleg fura, még a rejtett belbiztonsági ág tagjaihoz képest is
akik az élőholtak rosszul viselkedő tagjaival foglalkoztak. Mikor tag
voltam, a leghosszabb beépített munka amiben részt vettem 11 nap volt. A
vámpírok és ghoulok hajlamosak voltak ugyan azokat a helyeket látogatni,
és ha elég hülyék voltak és nem viselkedtek, magukra vonták a kormány
figyelmét.

Ennek ellenére nem akartam a legrosszabbat feltételezni. A telefonhívások

meghaladták Don képességeit szellemként, de nekem nem voltak ilyen
akadályaim.

Elővettem a mobilomat a konyhafiókból és tárcsáztam Tate számát. Mikor

rögzítőre kapcsolt, kinyomtam. Ha valami történt és Madigan a felelős
érte, akkor biztos ellenőrizné az üzeneteit. Nem kell nyomot hagyni neki
hogy szaglászom.

“Nem vette fel,” mondtam Donnak. Félreraktam a mobilt, majd elővettem

egy másikat a fiókból, Juliant hívva következőnek. Pár csörgés után egy
dallamos spanyol hang utasított, hogy hagyjak üzenetet. Nem hagytam,
letettem és egy újabb mobilért nyúltam a foiókba.

“Hány olyanod van?” motyogta Don, a vállam fölött lebegve.

“Elég, hogy migrént okozzak Madigannak” mondtam elégedetten. “Ha

lenyomozza a hívásokat, nem fogja ezek egyikéből se megtudna hol
vagyok, bármennyire is szeretné tudni.”

Don nem vádolt meg azzal hogy paranoiás lennék. Amint átvette a
nagybátyám régi munkáját, Madigan egyértelművé tette ellenségességét.
Fogalmam sem volt miért. Addigra már kiszálltam a csapatból, és
amennyire Madigan tudta, már semmi különleges nem volt velem
kapcsolatban. Nem tudta hogy fél-vámpírból teljesen azzá válni nem várt
mellékhatásokkal járt.
Dave telefonja is egyből rögzítőre kapcsolt. Csak úgy mint Cooperé.
Gondoltam rá, hogy megpróbálom őket az irodájukban, de az a
létesítményen belül volt. Madigannak lehet elég fülese van azokon a
vonalakon, hogy betájolja hol vagyok mindegy, hogyan alakítom át az
eldobhatós mobilok jeladóit.

“Oké, most már én is aggódom,” mondtam végül. “Lehet ideje beugrani

Madigan házához csevegni egyet.”

“Ne fáradj,” válaszolta a nagybátyám. “Nagyon ritka, hogy elhagyja a

létesítményt.”

Ez új infó volt, és csak hozzáadott a nyugtalanságomhoz.

“Akkor mikor Bones hazajön, kitaláljuk hogyan vehetnénk közelebbről

szemügyre a létesítményt.”

Don józanul rám nézett. “Ha Madigan tett velük valamit, várni fogja hogy
felbukkanj.”

Újfent összeszorítottam az állkapcsom. Még szép, hogy felbukkannék.

Tate, Dave Juan és Cooper nem csak katonák voltak akikkel évekig együtt
harcoltam míg a csapatban voltam. A barátaim is. Ha Madigan felelős
azért, mert valami rossz történt velük, hamarosan meg fogja bánni.

“Hát, Bonesnak és nekem jutott pár egész csendes hónap. Azt hiszem itt az
ideje kicsit felpörgetni a dolgokat újra.”

A macskám, Helsing, pont akkor ugrott ki az ölemből mikor a levegő

feltöltődött apró, láthatatlan áramlatokkal(?). Érzelmek lepték el a
tudatalattim. Nem a sajátjaim, de majdnem annyira ismerősek.
Pillanatokkal később, meghallottam a kerekek ropogását a havon. Mire a
kocsi ajtó becsukódott Helsing már az ajtóban várt, hosszú, fekete farkát
izgatottan mozgatva.
Én maradtam ahol voltam. Egy ajtóban várakozó cat (=macska) elég volt
az ajtóban, köszi. A fagyos levegő fuvallatával pedig bejött a férjem,
Bones. A késő tavaszi vihar miatt hó borította, mint akit porcukor
meghintettek volna. Dobbantott egyet, hogy lerázza a csizmájáról a havat,
ezzel megijesztve Helsinget aki fújtatva ugrott odébb.

“Egyértelműen úgy gondolja, hogy előbb meg kéne simogatnod, és csak

aztán foglalkozni a hóval,” mondtam.

Majdnem fekete szemei találkoztak az enyémmel. Mikor ez megtörtént, a

szórakozottságom nőies méltányolásba váltott. Bones arca ki volt
pirosodva, és ez a szín kiemelte a hibátlan bőrét, csiszolt arcformáját és
érzékien telt ajkait. Levette a kabátját, felfedve ezzel az indigókék pólóját
ami úgy tapadt az izmaira mintha élvezné. Fekete farmer, ami pont ott
illeszkedett ahol kellett, kiemelve a feszes hasát, erős combjait, és mikor
felakasztotta a kabátot, egy olyan feneket ami műalkotásnak is elmenne.
Mire megfordult, az enyhe mosolya egy mindent tudó vigyorba fordult.
Több érzelem lepte el a tudatalattim , míg az illata - gazdag keveréke a
fűszereknek, pézsmának és olvadt cukornak- belepte a szobát.

“Hiányoltál, Cicuska?”

Fogalmam sem volt, hogy tudott egy kérdést ilyen szemérmetlenné tenni,
de megtette. Mondanám hogy az angol akcentusa segített, de a legjobb
barátai is mind angolok, és az ő hangjuktól még sosem olvadtam így el.

“Igen,” feleltem miközben felálltam és odamentem hozzá.

Mozdulatlanul nézett miközben összekulcsoltam a kezemet a nyaka

mögött. Lábujjhegyre kellett állnom hozzá, de nem baj. Közelebb hozott
minket, és a testének keménysége majdnem annyira részegítő volt mint a
vágy ami körbefonta az érzéseimet. Szerettem, hogy majdnem úgy éreztem
az ő érzéseit is mint a sajátjaimat. Ha tudtam volna, hogy ez az egyik
előnye annak, hogy ő változtat át, lehet már évekkel ezelőtt frissítem a
félvér státuszomat. Lejjebb engedte a fejét, de még mielőtt az ajka az
enyémhez érhetett volna, elfordultam.

“Addig nem, amíg nem mondod, hogy te is hiányoltál engem”, ugrattam.

Válaszként felkapott, a fogása könnyen legyőzte a játszott ellenállásomat.

Sima bőr érte a hátamat ahogy lehelyezett a kanapéra, a teste pedig barikád
amit nem akartam eltávolítani. A kezeit az arcom köré tette és birtoklóan
fogta miközben szemei megteltek zölddel és fogai előbújtak.

Válaszul az enyémek is előjöttek, nekinyomódva az ajkaimnak amit

várakozva szétnyitottam. Fejét megdöntötte, de csak egy pillanatnyi
érintésre tette ajkait az enyémekre mielőtt kuncogott volna.

“Az ugratást ketten is játszhatják, szerelmem.”

Neki álltam komolyan birkózni, ami csak még inkább elmélyítette a

nevetését. A magas gyilkolási számommal kiérdemeltem a Vörös Kaszás
(?) nevet az élőholtak világában, de már Bones megdöbbentő új erői előtt
sem voltam képes őt legyőzni. Csak annyit értem el a kapálózásommal,
hogy még jobban hozzám lapult a legerotikusabb módon- pont ezért is
folytattam.

A pulcsim cipzárja teljesen lecsúszott anélkül hogy kezeit elmozdította

volna a fejemtől. A ruháim a fő segédjei a növekvő telekizésinének a
gyakorlásában. Azután a melltartóm is kikapcsolódott elől, felfedve ezzel a
melleimet. A nevetése morgásba váltott ami finoman csiklandozta az egész
testemet. De mikor a gombok elengedték az inget, a színe eszembe juttatta
Tate szemét és a híreket amit el kell mondanom neki.

“ Helyzet van,” mondtam sóhajtva.

Fehér foga megvillant mielőtt Bones lejjebb engedte a száját a

mellkasomhoz. “Milyen igaz, nálam is”
Egy részem azt suttogta hogy elhalaszthatnám ezt a beszélgetést egy
órával, de a barátaim iránti aggódás ezt elnyomta. Gondolatban megráztam
a fejem és megmarkolva Bones sötétbarna fürtjeit felemeltem a fejét.

“Komolyan mondom. Don beugrott korábban és megosztott pár aggasztó

infót.”

Úgy tűnt beletelik pár másodpercbe hogy a szavak célba érjenek, aztán
megemelte a szemöldökét, “Ennyi idő után végre elmondta mit rejtegetett
Madiganról?”

“Nem, nem az,” mondtam , most ténylegesen megrázva a fejem. “Azt

akarta tudatni, hogy Tate és a többiek már vagy 3 hete nem voltak otthon.
Próbáltam a mobiljukat de csak hangpostára kapcsolt. Igazából ez kicsit el
is terelte a figyelmem arról, hogy Dont a Madigannel való múltjáról
faggassam.”

Bones horkantott, az enyhe szellő a melleim közötti érzékeny bőrömön

landolt. “Okos szemétláda tudta, hogy így lesz. Kétlem, hogy véletlen,
hogy pont akkor mondta ezt el mikor nem voltam itthon.”

Most, hogy már nem az aggodalom volt az első az agyamban, én se

gondolom, hogy véletlen lett volna. Don eleget volt nálam ahhoz, hogy
tudja Bones mindig elment egy-két órára pár naponta hogy egyen. Én nem
mentem vele, mert az én táplálkozási szükségleteim kicsit mások. Belül
átkozódtam. Megtudni, hogy a barátaim jól vannak-e, még mindig
mindennél fontosabb volt, pont úgy mint kideríteni mit tud Don
Madiganről. Biztos valami hatalmas, ha még úgy is titkolta, hogy emiatt
hónapokig nem beszéltünk. Végtére is, nem csak hogy az utolsó
családtagja vagyok-mint vámpír, de egyike azon keveseknek akik látni
tudják ebben az új szellem alakjában.

“Majd később foglalkozunk a nagybátyámmal,” mondtam , miközben

sóhajtva eltoltam magamtól Bonest. “Most ki kell találnunk, hogy jutunk
be a létesítménybe anélkül, hogy mindketten vámpír börtönben
végeznénk.”

Második
Régebben mikor a kormánynak dolgoztam, én csináltam azt a biztonsági
rendszert ami megvédte a csapatunk főszállását. Az nem volt elég, hogy az
épület egy régi CIAs óvóhely volt, ötből négy földalatti szinttel.
Érzékelőkkel is el volt látva, amik a területet egy mérföldre monitorozták
minden irányban, de tényleg. Ha egy csapat patkány túl közel ásott volna
valamelyik földalatti szinthez, beindult pár riasztó.

És Madigan még nálam is paranoiásabb volt. Ezért is voltunk Bonesal 4

mérföldre egy fa tetején, és néztük távcsövön keresztül a bázist. Kívülről
úgy nézett ki mint egy beazonosíthatatlan privát reptér ami a bezárás
szélén áll. Belül pedig az ország a legkeményebb taktikai egységei voltak,
nem is említve a rengeteg titkosított információt. Az átlag emberek nem
tudtak róla, hogy élőhalottakkal osztoznak a bolygón, és a kormány ezt így
is szeretné tartani.

Általában egyetértettem a boldog tudatlanság politikájával. Ma viszont ez

csak megnehezítette a dolgunkat.

“Lássuk be, csak egy lehetőségünk van” mondtam letéve a távcsövemet. “

Don azt mondta Madigan nem fog mostanában kijönni, nem támadhatjuk
le a helyet anélkül, hogy ártatlanokat ölnénk, és semmi esélye annak, hogy
észrevétlenül belopózhatnánk.

Bones horkantott egyet. “Szeretnél hát becsengetni?”

Komolyan ránéztem. “Pontosan azt tervezem tenni.”

A sötét szemöldöke egyből felszaladt, aztán megvonta a vállát. “Legalább

nálunk lesz a meglepetés ereje.”

Letette a távcsövét és elővette a mobilját, olyan gyorsan üzenve valamit

hogy el sem tudtam olvasni.

“Ez mi volt?”

“Biztosítás,” válaszolta. “Ha nem küldök Mencheresnek még egy üzenetet

6 órán belül, értünk jön.”

Belül megborzongva pillantottam vissza az épületre. Ennyit az

aggodalmamról az ártatlan szemlélődökről. Mencheres nem csak Bones
vámpír őse volt és a közös uralkodója a két legnagyobb ágnak, hanem a
legerősebb vámpír akivel valaha találkoztam. Kő-kövön nem maradna ha
neki kell megmenteni innen minket.

“Reméljük Madigan együttműködő kedvében van” mondtam próbálva

könnyűnek mutatni a hangom.

Bones bedugta a mobilját két ág közé és leugrott, egy jaguárnál is

kecsesebben a talpára érkezve.

“Kétlem, de a remény hal meg utoljára.”

“Itt van?”

Már majdnem vicces volt a döbbent hangját hallani a vonal másik végén.
Nem láttam az őr arcát a sötétre színezett sisakján keresztül, de az ő
hangjába is merült egy kevés meglepődés.
“Igen uram. Ő és a másik vámpír.

Bones mosolygott, teljes higgadtsággal az irányába szegezett fegyverektől.

Felém is ugyanannyi volt célozva. Tisztelet az őröknek amiért nem
szexisták.

Hosszú csend, majd Madigan hangja a vonalban, sokkal velősebben

ezúttal.

“Engedd be őket.”

Bones és én minden gond nélkül átmentünk a további öt ellenőrző ponton

mielőtt a főépületbe érkeztünk volna. mikor a széles vas ajtaja a
létesítménynek becsukódott mögöttünk, csak reméltem hogy a kattanó
záró hang csak egy új biztonsági funkció, és nem Madigan próbál foglyul
ejteni minket.Az nem jelentene sok jót a barátaim jövőjének, pláne nem az
itt dolgozóknak.

További sisakos őrök kísértek be Madigan irodájába, nem mintha

szükséges lett volna. Csukott szemmel is ide találtam volna, ugyanis ez
volt a nagybátyám irodája is. Madigan nem húzta az időt, amint átvette a
helyet berendezkedett ide.

A férfi, akinek a múltja annyira sötét, hogy a nagybátyám nem hajlandó

elmondani mit tud róla, felállt a székéből mikor beléptünk. Madigan nem
udvarias volt -inkább csak jelentőségteljessé akarta tenni az irányunkba
szegezett tőröket.

“Döbbenetes a bátorságod.”

Megvontam a vállam. “Mondanám, hogy pont errefelé jártunk, de…”

A levegőbe hagytam a mondat végét. Bones egyből folytatta is.

“Tudod, hogy ki nem állhatunk, szóval minek tettetni hogy ez egy baráti
találka?”

Madigan vagy nem emlékezett Bones védjegyévé vált nyersségére vagy

csak nem érdekelte a sértés. Nem tudtam megmondani melyik, ugyanis
nem hallottam a gondolatait egy Barry Manilow daltól amit folytonosan
játszott az agyában. Utáltam Madigant, de meg adni neki a védekezésért
amit kifejlesztett a vámpírok gondolatolvasása ellen. Senki nem tudott
túljutni az idegesítő mantrákon amiket választott. Aztán, egy számomra
túlzottan elégedett villanással a szemében , két székre mutatott az asztallal
szemben.

“Megmondtam neked, hogy elfogatlak ha valaha is visszajössz, viszont

úgy alakult, hogy van egy megvitatni való ügyünk.”

Megvitatni való ügy velem? A kíváncsiság visszatartott attól, hogy

számonkérjem hol van Tate és a többiek. Előbb megnézem mit tartogat
Madigan. Bones maradt ahol volt, én viszont leültem és majdnem olyan
nyugodtan nyújtottam ki a lábam, mint ahogy rátekintettem a vékony,
szemüveges férfire velem szemben.

“Bökd ki”

Egy halvány mosoly jelent meg Madigan száján, mintha elgondolkodott

volna a kijelentésem másik értelmezésein.

“Mikor utoljára az irodámban jártál, azt mondtad olvassak bele az

aktáidba. Megfogadtam a tanácsod.”

Halványán emlékszem, hogy mondtam neki, hogy rájöjjön, hogy egyszer a

nagybátyám is annyira előítéletes volt a vámpírokkal mint Madigan. Don
túllépett a büszkeségén , de Madigan sosem változtatná meg az ellenséges
véleményét a fajtámról, nem mintha érdekelne még.

“Ah-hah,” mondtam semmitmondó mordulással.

“Mikor megtettem, találtam valami érdekeset” folytatta mielőtt levette
volna a szemüvegét mintha megnézné piszkos-e.

“Mit?” kérdeztem, nem is próbálva elrejteni az unalmat a hangomban.

Felpillantott, a kék szeme csillogott. “Leléptél mielőtt lejárt volna a

szolgálati időd.”

Szórakozottan horkantottam. ”Figyelmesebben kellett volna olvasnod

azokat a papírokat. Don beleegyezett, hogy lerövidíti a szolgálati diómet,
ha Bones vámpírrá változtatja a kiválasztott katonákat. Mi betartottuk a mi
részünket mikor Bones átváltoztatta Tate-et És Juant. Az, hogy Dave
ghoulként tért vissza, csak bónusz.”

“Ez volt az alku amit Don kérelmezett a feletteseitől, de a kérelem meg lett
tagadva.” Madigan egy rövid, sunyi mosolyt intézett felém míg vissza
vette a szemüvegét. “Az Egyesült Államok kormánya szerint még 5 év
hátra van az aktív szolgálatból, és ellenben a néhai nagybátyáddal, én nem
fogok feljegyzéseket hamisítani,hogy megúszd.”

Én túlzottan sokkban voltam ahhoz, hogy válaszoljak, de Bones nevetése

megtörte a csendet.

“Most csak szívatsz, ugye?”

“Tudnom kéne,hogy ez mit jelent?” Kérdezte hűvösen Madigan.

Bones előrehajolt, a nevetésenek minden nyoma eltűnt. “Engedd meg,

hogy tisztább legyek: Ha azt hiszed kényszerítheted a feleségem, hogy
neked dolgozzon, fogalmad sincs, hogy kivel szarakodsz.”

Azt, hogy magára vagy rám gondolt, nem tudom, de végre megtaláltam a
hangom.
“Jár a pont a legjobb viccért amit ebben az évben hallottam, de nincs
kedvem szórakozni. Azért jöttünk, hogy megtudjuk hol van Tate Dave,
Juan és Cooper. Úgy hallottam hetek óta nem voltak otthon.”

“Igen, mivel halottak”

Az agyam egybőlelutasította az egyenesen kimondott szavakat, ez az oka

annak, hogy nem hajoltam előre és téptem ki Madigan torkát ott helyben.

“2 poén. Nagyon megy, de kezd elfogyni a türelmem. Hol vannak?”

“Halottak.”

Madigan ezalkalommal mintha elégedettséggel ejtette volna ki a szót. A

talpamon voltam, a fogaim készen arra hogy húsba tépjenek mikor Bones
olyan erős szorítással tartott vissza amiből még ebben a dühös állapotban
sem tudtam szabadulni.

“Hogyan?” Kérdezte Bones nyugodtan.

Madigan mielőtt válaszolt volna, egy óvatos pillantást intézett a szorításra

amiben Bones tartott. “Megölték őket miközben egy vámpírfészket
próbáltak leverni.

“Elég durva fészek lehetett.”

Madigan csak megvonta a vállát. “Mint kiderült, igen”

“A holttestüket akarom.”

Madigan több döbbenetet mutatott mint mikor rátámadtam. “Tessék?”

“A testük” Ismételte Bones, egyre keményebb hangsúllyal. “Most.”

“Miért? Nem is kedvelted Tate-et.”

A gyilkos ködöm kitisztult. Húzza az időt, ami azt jelentette, hogy minden
valószínűséggel hazudott a halálukról. Megérintettem Bones karját,
Elengedett, de egyik keze továbbra is a derekamon maradt.

“Az érzéseim nem relevánsak,” válaszolta Bones. “Én nemzettem őket,

szóval az enyémek, és ha halottak már semmi hasznukat nem veszed.”

“Te mégis milyen hasznukat vennéd?” követelte Madigan.

Sötét szemöldöke felszaladt. “Nem a te dolgod. Várok.”

“Akkor jó hogy nem öregedsz,” vágta oda Madigan felállva a székből. “A

testük el lett hamvasztva, és a hamvak eldobva., szóval nem maradt semmi
amit adhatnék.”

Ha Madigan azt akarja elhitetni velünk, hogy meghaltak, komoly bajban

lehetnek. Még ha nem is Madigan áll a dolog mögött, egyértelműen
sorsukra tervezi hagyni őket.

Én nem.

Valami a tekintetemben megriaszthatta, ugyanis jobbra-balra pislantott

mielőtt Bones irányába lendítette a kezét.

“Ha nem tervezed engedni neki, hogy teljesítje a szolgálatát, akkor

mindketten elmehettek. Még azelőtt, hogy börtönbe dobom szolgálat
elhanyagolásáért, dezertációért és mert megpróbált megtámadni.

Azt vártam, hogy majd Bones elküldi melegebb helyekre, ezért is

lepődtem meg mikor éppen csak bólintott.

“A viszontlátásra,”

“Mi?” robbant ki belőlem, “Nem megyünk el több válasz nélkül!”

A szorítása erősödött a derekamon.

“De, Cicuskam, Itt már nincs semmi nekünk.”

Bonesra bámultam mielőtt a vékony öreg ember felé fordultam, Madigan

képe elhalványodott, de a vastag réteg kölni alatt nem érződőtt rajta, hogy
félne. Ellenkezőleg, a kék tekintete dacos volt. Majdhogynem… vakmerő.

Bones újra erősített a szorításán. Valami másról volt szó. Nem tudtam mi,
de bíztam annyira Bonesban, hogy ne kapjam el Madigant és álljak neki
kiszívni belőle az igazságot mint ahogy szerettem volna. Helyette
elmosolyodtam annyira, hogy lássa a fogaimat.

“Bocsi, de kétlem hogy neked és nekem egészséges lenne a

munkakapcsolatunk, szóval el kell utasítanom az ajánlatot.”

Lépések hallatszottak a folyosón.Pillanatokkal később, erősen

felfegyverzett, sisakos őrök jelentek meg az ajtóban. Valamikor Madigan
megnyomhatta a csendes vészjelzőt- egy újítás, amit a legutóbbi
irodájában tett látogatásom után szerelhetettt be.

“Kifelé,” ismételte Madigan.

Nem fáradtam semmilyen fenyegetéssel, de a tekintet amivel ránéztem

üzente, hogy ez még nem a vége.

A létesítménytől egészen a fáig követve voltunk, ahol Bones a telefonját

hagyta. Miután visszaszerezte, kilőttük magunkat a levegőbe. Egy órába
telt a levegőn keresztül, hogy elhagyjuk a helikoptert. Bones összezúzhatta
volna , de nem volt a pilóta ellen semmilye azon kívül, hogy idegesítették
a manőverezési képességei. Miután biztos volt, hogy elhagytuk őket,
lezuhantam egy közeli mezőre, csúszós puffanással érkezve.
Bones le esett mellém anélkül, hogy akárcsak egy maghajlott fű erre
utaljon. Egy nap majd én is tökéletesítem a kecses érkezést. Egyelőre, az is
jó hogy nem hagytam egy kisebb krátert magam után.

“Miért engedtük el Madigant ilyen könnyen?” voltak az első szavaim.

Bones leporolt magáról egy kis földet, amit a landolásommal felkavartam.

“A telekinézisem nem elég erős ahhoz, hogy az összes fegyvert
megállítsam.”

A nevetésem inkább volt hitetlen mint szórakozott. “Azt gondoltad az őrök

gyorsabbak lennének nálad?”

“Nem ők” mondta mereven. “Az automata fegyverek a falban mindkét

oldalunkon.”

“Mi? mondtam lélegzet elállva.

Aztán vissza emlékeztem ahogyan Madigan elnézett a jobbunkra és a

balunkra mielőtt rárivallt volna. Azt gondoltam riadtságból néz körbe.
Egyértelműen nem így volt. Nem csoda, hogy nem volt félelem szaga.

“Honnan tudtad?” kérdeztem.

“A szobának ezüst és lőpor szaga volt pedig nem lehetett látni egyiket
sem, illetve az asztalával szemközti fal felülete megváltozott. Az, ahogy
rápillantott mikor fenyegetve érezte magát, csak megerősítette ezt.”

Én meg azt gondoltam csak a titkos riasztó volt az egyetlen újítása

Madigannek az irodájában. Jegyzet magamnak: Több figyelmet fordíts a
környezetedre.

“Miért nem használta őket? Mindigis veszélynek tartott minket, és most,

hogy már tudjuk, hogy hazudik a fiúkról igaza is van.”
Bones arckifejezése hűvösen elmélkedő volt.

“Talán nem volt biztos benne hogy azok a fegyverek elegek lettek volna,
de az többet elárul ahogy rá akart venni, hogy dolgozz neki. Akar valamire
Cicus, ami azt jelenti, hogy élve van rád szüksége. Az új biztonsági
intézkedések arra vannak, ha nincs más lehetőség.”

Csendben voltam míg ezt feldolgoztam. Mikor hónapokkal ezelőtt először

találkoztunk, Madigan különleges érdeklődést mutatott irántam, és nem a
hízelgő fajtát. Akármit is akart, az a halálommal végződne, efelől nem volt
kétségem. Az egyetlen amivel kapcsolatban nem voltam biztos, az az hogy
mit akar előtte elérni.

Nem lesz esélye kitalálni. Amint megtalálom a barátaimat, megölöm

Madigant.

“És most mi?” kérdeztem, fejben felkészülve az előttünk állókra.

Bones egy kimért pillantást intézett felém. “Most lenyomozzuk a

nagybátyád és kényszerítjük rá, hogy elmondja a titkot amit olyan nagyon
próbál megtartani.

Harmadik
Csakis az én szerencsém, hogy mikor nem akarok vele beszélni, nem
bírom levakarni. Most meg, hogy beszélnem kell vele, sehol se találom.

Miután két napig vártam hogy felbukkanjon, elfogyott a türelmem.

Valahol a barátaim veszélyben voltam, és minden elmulő másidperc
közelebb viheti őket a halálhoz. Régen képes voltam mérföldekről is
megidézni szellemeket, de ez a képesség, cskúgy mint a többi, eltűnt
mikor élőholt vért ittam. Ebben az alaktalan állapotában nm tudtam hívni,
üzenni vagy emailt írni a nagybátyámnak, követelve hogy bukkanjon fel,
azonban volt egy másik mód, hogy kapcsolatba lépjek vele, igaz ahhoz
utazni kell egy kicsit.

Bones és én naplementekor megérkeztünk egy plázához Washington

DC-ben. A fények még égtek Trójai Helen kertjében, megvilágítva a
különféle csokrokat amiket a bolt árult. Ennél fontosabb pedig az az
afrikai-amerikai férfi akit a virágok közt pillantottam meg, a felsője olyan
feszes mintha rá lett volna festve.

“Remek, itt van” mondtam.

Nem telefonáltam, ugyanis nem voltam biztos benne, hogy Tyler

beleegyezne, hogy segítsen. A legutolsó alkalommal, majdnem meghalt
miattam. Az emberek általában nem felejtik el az ilyet csak úgy, de jó
médiumot nehéz találni.

Ahogy közelebb értünk a bolthoz, egy kutya neki állt ugatni. Pillanatokkal
később egy szőrős, nyálas képű arc nyomódott az üveg ajtó alsó részének,
az egész teste rázkódott olyan erősen csóválta a farkát.

“Mi üttöt beléd, Dexter?” motyogta Tyler. Aztán közelebb jöt és meglátott
engem és Bonest az üveg túloldalán.

Oh BAZMEG ne, futott keresztül az agyán.

“Így kell köszönteni a régi barátokat? kérdezte szárazon Bones.

Tyler hátrahúzta a vállait, tovább nyújtva a felsójének anyagát.

“Ez nem köszönés volt, édes. Ez a válaszom arra az akármire ami miatt
idejöttettek, hogy megkérjetek rá.”
“Szia Tyler, jól nézel ki. mondtam, visszaharapva egy vigyort miközben
beléptem a boltba. “Imádom a felsőd. Dolce?”

Egy pillanatra szétcsúszott mielőtt össze szedte magát. “Robert Graham, és

ne is próbálkozz jópofizni. Be kellett festenem a hajamat, hogy eltűnjön az
ősz amit ti okoztatok, mikor utoljára segítettem nektek.

Ignoráltam mikozben Dextert simogattam és gügyögtem hozzá. A vaskos

angol bulldog csak úgy vibrált az örömtől ahogy nyálas puszikkal borította
be a kezem.

“Áruló,” mondta elkeseredetten Tyler.

Bones hátba veregette. “Nem kell izgulni, haver. Csak azt akarjuk, hogy
kapcsolatba lépj a nagybátyával.”

“Donnal?” horkantott Tyler. “Miért kellek ehhez nektek?”

Rátekintettem. “Mert nem pazarolhatunk több időt várva, hogy felbukkan

magától. Madigan tett valamit a barátainkkal.”

A név hallatára egy csomó szitokszó futott át Tyler agyán. Madigan

általában több ellenséget szerzett mint barátot.

Még így is, gyanakvás húzta össze Tyler csokoládé színű szemeit.

“Semmi csapda épület vagy gyilkos szellemek által a torkomba kísértett fa

tárgyak, ugye? Kapcsolatba lépek Donnal, és végeztünk?”

“Igérem.” mondtuk egyszerre Bonesszal.

Tyler tekintete Bonesra tévedt. “Túl szép vagy ahhoz, hogy vissza
utasítsalak Bonesy.” mondta egy megbánt sóhajjal. Majd rám kacsintott,
“De nem annyira szép, hogy ingyen megtegyem.”
Felhorkantottam hozzászoktam Tyler flörtöléséhez csakúgy mint a kapzsi
húzásaihoz.

“Áll az alku.”

Így került két vámpír, egy médium és egy kutya a Quija tábla köré a
virágbolt hátsó szobájában. Úgy hangzik, mint egy Scifi adó szombat esti
fimjének a története, de néha a “fura” volt a fő összetevő a dolgok
megoldásához. Tehetséges médiumok kezében a Quija tábla ajtókat nyitott
a túlvilágra. A Don hamvait tartalmazó urna biztosította, hogy nem kell
keresztül kutatni további lelkeket mielőtt Donhoz jutnánk.

Tyler és én a fa planchette-en pihentettük a kezünket miután egy vékony

rétegben meghintette Don hamvaival a táblát. Ezután neki állt az invitálást
szavalni, hogy a nagybátyám megjelenjen. Pár perc után a planchette
mozogni kezdett, és végig szaladt a hideg a hátamon. Dexter nyüszített,
egyszerre szorongva és izgatottan. Az állatok jobban megtudták érezni a
szellemek jelenlétét mint bármi, beleértve a vámpírokat.

Egy tölcsér jelent meg a Ouija tábla fölött, mint egy miniatűr tornádó ami
nem okozott szelet. Jeges csápok csúsztak fel a gerincemen csúszós
simogatással. Már nem csak mi voltunk a szobában.

“Itt van?” kérdezte Tyler, még nem tudta látni az energia hullámokat.

Bámultam őket, néztem ahogy nőnek és nyúlnak amíg egy öltönyös

öregember alakját veszik fel, a Ouija táblával a törzsében mintha félbe lett
volna vágva vele.

“Szia Don,” mondtam elégedetten. “Örülök, hogy ide fáradtál.”

A nagybátyám zavarodottan nézett körbe. “Cat. Hogyan—?”

“Hogyan rángattalak ide a túlvilág valamelyik sarkából ahol bújkáltál?”
vágtam közbe. “Jóban vagyok egy médiummal, rémlik?”

Don lenézett a hasából kitüremkedő táblára, lefelé görbülő szájjal. “Ki

gondolta volna, hogy ezek tényleg működnek?”

“Barátkozz össze a hozzád hasonlóakkal, sok mindent megtanulhatsz”,

mondta Tyler össze húzott szemekkel, Don feltételezett irányába nézve.
Majd kisimult a homloka, “Oh megvagy!”.

“Nincs idő udvariasságokra, Don,” jelentette ki Bones. “El kell mondanod

nekünk mindent amit Madiganről titkoltál. Az embereim élete függ tőle.”

Don fintorgott “Az embereidé?”

“Tate, Juan, Dave és Cooper, “ tettem hozzá. “A vámpírtörvények

értelmében ők Bonesé. De ennél is fontosabban, a barátaink. Tudod, hogy
eltűntek. Hát, Madigan állítja, hogy munka közben megölték őket, de
hazudik, ami azt jelenti, hogy bajban vannak.

A levegő nem mozdult, leszámítva a nehéz sóhajt amit Don engedett ki.

“Azért akartam, hogy kinyomozd az eltűnésüket, mert reméltem, hogy

elhagyták a posztjaikat és Madigan elől bujkáltak. Vagy annyira mélyen
beépültek valahova, vagy meghaltak küldetés közben. Bármit csak ezt,
mert ha Madigennél vannak, akkor mostanra már valósznűleg halottak.”

Egyedül a szilárd alak hiánya tartott vissza attól, hogy megrázzam. “vagy
élnek, csapdába esve valahol és várják hogy tegyünk valamit!”

A pillantása annyira tele volt szomorúsággal, hogy majdnem nem vettem

észre a másik érzelmet végig suhanni az arcán. Szégyen.
“Mikor Madigan átvette a régi munkámat, féltem, hgogy megpróbálja ezt,
de nem vártam ilyen hamar. Sajnálom Cat. Nincs semmi amit tehetnél. És
én se. Madigan minden bizonnyal szellembiztossá tette azt az épületet is.”

“Milyen épületet?”

Ez a két szó forrt a fenyegetéstől. Csakúgy mint Bones Donra szegezett

tekintete. Mindkettőnek meg kellet volna ijesztenie a nagybátyámat
annyira, hogy elmondja az igazat. Ehelyett csak még egyet sóhajtott.

“Ha valaha sikerül közel kerülnöd Madiganhez, öld meg. Tate-et és a

többieket már nem mentheted meg, de megbosszulhatod őket és
megmenthetsz más hozzájuk hasonlókat már ha nem történt már meg az
is.”

Ezután, még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a fenét értett az

alatt, eltűnt.

“Várj!” kiáltottam.

Semmi. Még csak a rezgés se maradt utána a levegőben. Bones

káromkodott, én meg odalöktem Tylernek a planchette-et és szórtam egy
keveset Don hamvaiból a Ouija táblára.

“Hozd vissza.Most.”

“Cat, “ kezdte Tyler.

“Csináld. “ mondta Bones kurtán.

Tyler motyogott valamit, hogy milyen ésszerűtlenek a vámpírok, de aztán

újra előhívta Don szellemét. Előhívta, de pár másodperc síri csend után
mikor rászóltam, eltűnt. Megismételtük ugyanezt újra és újra, ugyanolyan
eredménnyel. Ez volt a természetfeletti megfelelője annak, ha folyton
leteszik neked a telefont.
“Nem tudsz tenni valamit, hogy maradjon?” bosszankodtam.

Tyler kajánul rám nézett.

“Én megpróbáltam elmondani nektek Mr és Mrs Türelmetlen, hogy nem,

de nem hallgattatok rám. Csak egy módja van annak, hogy maradásra bírj
egy szellemet ha nem akar, és emlékeztek milyen szörnyű volt. Meg
amúgyis, tényleg be akarnád zárni a nagybátyád egy csapdába?”

Abban a pillanatban kecsegtető ötlet volt. Viszont ismerve Dont, makacsul

csendben maradna még akkor is ha egy szellem biztos cellába zárnánk.
Plusz túl sokáig tartani elkészíteni egyet. Abból a pár semmitmondó
célzásból amit Don adott, a fiúk halálos veszélyben voltak. Gyorsan kellett
cselekednünk, de fogalmam sem volt, hogy mit. Tyler volt a szakértőnk, és
neki se volt több ötlete.

“Ennek semmi értelme, “ folytattam a kiakadásomat. “Don figyelmeztetett

minket, hogy Tate és a többiek eltűntek, de most, hogy megerősítettük,
hogy Madigannél vannak, nem hajlandó segíteni. Egyszerűen nem értem.”

Bones megfogta az állát, arckifejezése egyszerre dühös és eltökélt.

“Én igen, Don inkább hagyja meghalni azokat akikkel törődik, mint hogy
felfedje amit Madiganről tud, de van valaki aki beszédre kényszerítheti.”

“Ki?” morfondíroztam. Aztán leesett. “Hát persze! Senki sem tud többet a
szellemekről mint marie Laveau, és azzal a rengeteg erővel ami benne van,
nincs semmi amire ne kényszeríthetné Dont.”

Tudhattam volna–egyszer már én is megtapasztaltam Marie képességeit

mikor megitatta velem a vérét. Az emléktől kirázott a hideg. Egy ilyen
direkt kapcsolat a túlvilággal nagyobb hatalom mint amivel bárkinek
bírnia kéne.
Bones felém küldött egy grimaszt. “Ami aggaszt, az az , hogy mit fog
cserébe kérni. Marie nem csinál semmit fizettség nélkül.”

Ez engem is aggasztott. Az utolsó találkozásunk nem igazán volt

barátságos, főleg ha hozzáveszed a tényt, hogy mindketten
megfenyegettük a másikat, hogy megöljük.

“Várjatok egy pillanatot”

Tyler felállt és egy hatalmas vogyor terült szét az arcán. “Ti most Marie
Laveauról beszéltek, New Orleans voodoo királynőjéről, aki elvileg vagy
száz éve halott?”

“Igen, róla,” mondtam hirtelen fáradtsággal.

Tyler gyermeki örömmel tapsolt egyet. “Ez nagyon jó móka lesz!”

Fáradtságomat gyanú váltotta fel. “Mármint mi?”

Nem felelt, felvette Dextert, nyögve a kutya súlyától. “Ne aggódj, édesem,
apa nem fog téged hátra hagyni.”

“Egyikőtök sem megy sehova” mondta Bones egyenesen.

Tyler úgy nézett rá mintha ő őrült volna meg.

“Faszi, had betűzzem ki neked. Tartoztok nekem, nem is kicsit, és én most

behajtom. Van fogalmatok róla mekkora dolog Marie a médium világban?
Olyan mint megtudni hogy a Mikulás létezik és elsőosztályos repjegyet
kaptál a műhelyébe!”

Megpróbáltam józan ésszel, bár kételkedtem benne, hogy sikeres lesz.

“Nem érted, Tyler. Marie nagyon veszélyes.”
Megforgatta a szemét. “Gondoltam, hogy nem kötögetéssel töltötte az
elmúlt száz évet.”

Igazából, Marie tudott kötni. És meg tudott idézni Remnants nevű

kísérteteket, ami játszi könnyedséggel vág keresztül az élőn és élőholton.
plusz elég fekete mágiája van, hogy felrobbantson egy várost. Meg aztán
ott van a szellemek feletti ereje.

Marie eléggé ijesztő volt, oké. Ha nem harcoltam és véreztem volna Tate
és a többiek mellett évekig, nem gondoltam volna arra, hogy Marietől
kérek segítséget. Ha beleegyezik nem pénzt kérne cserébe. Nem, annál
valami sokkal értékesebbet.

Találkozott a tekintetem Boneséval. A szemei elárulták, hogy pont ugyan

olyan veszélyesre számítja a dolgot mint én, ám arcának keménysége nem
enyhült.

“Ők az én embereim, a véremből vagy felesküdve és egy vezető sem

hagyja hátra az embereit, ha van esély a megmentésüke.”

Én nem voltam egy ág feje sem, de egyetértettem minden szavával. Egy

igaz barát sem hagyná hátra meghalni a barátait.

“Úgy tűnik New Orleansba megyünk akkor,” -mondtam finoman.

Tyler kiengedett egy ingerült sóhajt. “Abbahagyhatnánk a locsogást és

neki indulhatunk végre?”
Negyedik
New Orleans fényei kristályokként ragyogtaka vízben ami körbevette a
hidat ami a városba vitt minket.Végre megérkeztünk. Majdnem egy nap
autóút volt, mivel haza kellett ugranunk Blue Ridgebe a macskámért. Nem
repülhettünk New Orleansbe a csomó marihuána és fokhagyma miatt amit
elpakoltunk, hátha Marie rajtunk tart egy két szellem kémet. Lakóautót
meg azért béreltünk a sajátunk helyett, mert nem ez az első alkalom, hogy
Dexterrel utazom. Annak a kutyának a fingja akár kémiai hadviselésnek is
számíthatna, és így legalább van egy kis tér ahova elmenekülhetek.

Épphogy beértünk a francia negyedbe, Tyler boldogan felsóhajtott.

“Hát itt vannak”

Kinéztem az ablakon. Szellemek borították az egész francia negyedet ,

sűrűbben mint Mardi Gras-kor a gyöngyök. Turisták közt lebegtek,
tetőkön lógtak, kocsmákban és persze keresztül suhantak a város híres
temetőin. A legemlítésre méltóbb ,hogy milyen érzők voltak. A legtöbb
szellem csak egy pillanatot ismételget az életéből, gondolkodni képtelen,
újra játszva ugyanazt az eseményt. Nem meglepő módon, a legtöbb ilyen a
halálukkal kapcsolatos. A halál elég jelentősségteljes esemény
mindenkinek.

De Crescent City éteri lakói különböztek. Többségük annyira élettel teli

volt, mint a létezésükről mit sem tudó emberek. Némelyik szeretett
másokat szivatni. A fiatalember aki megbotlott és fejjel előre egy lány
dekoltázsába érkezett nem sejtette, hogy egy szellem lökte meg. aki
kuncogva figyelte a pofont amit a bánatos fiú kapott. A járdán odébb, két
szellem azzal szórakozott, hogy a mulatozók poharait megbillentették, igy
a várt korty helyett az arcukba borult az ital.

Tyler felnevetett mikor meglátta. “Remélem nem jövök vissza ha egyzer

meghalok, de ha mégis, akkor ide költözöm ahol a bulinak sosincs vége.”

Bones ferde pillantást vetett rá, mielőtt újra a szűk utcáknak szentelte a
figyelmét. “Azt nem javasolnám, haver. New Orleans távolról sem a
legkisértetteb város a világon.”

Tyler megrázta a vállát. “Jó, sok embert megölnek itt. Majd elkerülöm a
zsémbes kísérteteket.

“Nem erre gondolt.”

Suttogtam a szavakat. Most már mélyen Marie területén jártunk, és New

Orleans királynőjének mindenhol vannak kémjei.

“Marie ereje magához vonzza a szellemeket, és amint elkapja őket, mint a

bogár a pókhálóban, nem tudnak szabadulni.”

Ahelyett, hogy figyelmeztetésnek vette volna, mint aminek szántam, Tyler

mosolygott.

“Muszáj lesz bemutatnod neki. Életem fénypontja lesz.”

Vagy a vége, gondoltam cinikusan, de ezt inkább megtartottam magamnak.

Marie megválogatta kinek enged látogatást. Lehet már Bonesal és velem
sem egyezik bele egy találkozásba, szóval kétlem, hogy szorítana helyet a
naptárjában egy ismeretlen rajongónak.

“A pokolba”

A morgott szavak elkapták a figyelmemet Tylerről. Már majdnem Bones

itteni házánál voltunk, de ő csak rezignált arccal bámulta az utat. Csak
most jött rá hogy a kocsi nem fog beférni a kis helyen ami a garázsba
vezet?

Aztán megláttam a magas, széles vállú afro-amerikai férfit aki a ház előtt
állt, minket bámulva mintha egész éjjel az érkezésünket várta volna.

“Bazmeg” préseltem ki.

Bones egy egyetértő pillantást küldött felém, bár nem szólt semmit
mikozben a férfi mellé gurult és lehúzta az ablakot.

“Jacques” üdvözölte a hatalmas ghoult nyugodtan.

“Bones. Kaszás.” felelte, a gúnynevemen hívva. “Itt hagyhatjátok a

járművet velem. Felsége már vár titeket.”

“Uuh, komornyikotok is van?” mondta Tyler lenyűgözve. “Nem értem

miért abban a hegyi odúban éltek e helyett”

“Ő nem komornyik” feleltem magamban átkozódva. “Ő Marie jobbkeze.”

Tyler nagyobb érdeklődéssel figyelte a ghoult. “Tényleg? Azt hittem nem

szóltok neki, hogy jöttök?”

“Jól hitted.” mondta Bones miközben kiszállt a kocsiból.

Egyikünk sem fáradt azzal, hogy fegyvert hozzon. Marie ellen hasztalan
mind.

Tyler Jacquesre pillantottt mielőtt találkozott volna a tekintetünk. Akkor

megvagytok lőve, nem igaz? futott keresztül az agyán.

A mosolyom törékeny volt. Marie mindig szabad utat ad oda és vissza a

találkozóiról, de amint vége a látogatásnak, bármi lehet.

“Majd kiderül.”
Bones átadta a lakókocsi kulcsait Jacqouesnak, mielőtt a pótkulcsokat
Tylernek adta. “Menj be. Később jövünk.”

Ha bármilyen kétsége volt is afelől , hogy mi lesz a találka után, nem

mutatta a hangja. Kihúztam a vállam és magabiztosnak mutattam magam.
Szóval Marie kémjei kiderítették, hogy bent vagyok a városban. De
pozitívum, hogy már nem kell azon aggódni hogy fogad-e minket.

A negatívum, hogy kétlem, hogy azért küldött értünk ilyen hamar mert
hiányolt minket, de ezt csak egy módon tudhatjuk meg. Magamra
kényszerítettem egy aggodalom mentes hangot, és Tylerhez fordultam.

“Ne bulizz túl sokat nélkülünk.”

Szúrós pillantást küldött a ghoil felé mielőtt valaszolt volna.

“Azt megtartom arra mikor vissza jöttök” Majd a Jacqueshoz fordult.

“Nem viszed ezt sehova míg meg nem szerzem a kutyámat és a macskáját
belőle.

A temetők nem igazán zavartak. Tele voltak halotakkal, és mióta

16évesen neki álltam vámpírokat vadászni tudom, hogy az igazán halottak
nem tudnak bántani. Az élők és az élőholtak azok akiktől tartanod kell,
szóval nem a több ezer holttest miatt futott végig a geincemen a hideg
New Orleand elsőszámű temetőjében. A tudat miatt, hogy mi van a temető
leghíresebb lakójának kriptája alatt.

Marie Laveau sírját könnyű megtalálni, még ha nem is tudod hol van.
Több mint 6láb magas és sötét Xek vannak a fehérre mosott oldalába
vésve. Minidg voltak felajánlások előtte, hiába takarították a gondnokok
rendszeresen. A ma esti adományok meg nem gyújtott gyertyák, virágok,
érmék, gyöngyök, cukrok, papírdarabok és egy iPod fejhallgató voltak.
Figyelmen kívül hagytam a felajánlásokat miközben felálltam a kripta
elejére és kopogtattam a felső részén.

“Itt vagyunk, Felséges.”

Egyből megkezdődött a nyikorgó hang. Hátra ugrottam, és figyeltem

ahogy a cement tömb amin az előbb álltam hátra húzódott, hogy feltárja a
sötétséget. A felajánlások amik ott voltak, egy vizes puffanással a sötétben
landoltak.

Egy hang se mondta, hogy menjünk be. Nem kellett. Ennél több invitálásra
ne számítson senki Marietól. Meg kell hagyni, a vodoo királynő tudta
hogyan maxolja ki a hazai pálya előnyeit.

Már készültem beleugrani a lyukba, mikor Bones megállított kezével a

vállamon.

“Előbb én, Cicus”

Nem vitatkoztam. Ez nem sértette a feminizmusomat– ez jó harci stratégia

volt csak. Bones lehet, hogy nem tökéletesítette a telekinézist, de egy kis
képesség, hogy mozgass tárgyakat az agyaddal több volt mint a semmi.
Marie amúgy sem tudott az új képességéről, szóval ha végzetes fordulatot
vennének az események, nálunk volt a meglepetés ereje.

Bones bele ugrott a gödörbe, egy apró csobbanással érkezve olyan

20lábbal lejjebb. New Orleans alatt semmi sem maradhatott száraz örökre,
még azzal a lenyügőző szivattyú rendszerrel sem ami Marienek a temető
alatt volt. Én ugrottam következőnek, örülve hogy csizma volt rajtam, így
bármi is volt az amire érkeztem nem végezte szétplaccsanva a bőrömön.

A lyuk felettünk becsukódott, teljes sötétségbe borítva az alagutat, már

amennyire az a vámpír látásnak lehetséges. Csak egy irányba lehetett
menni, szóval Bones mélyebbre hatult az alagutban, én meg követtem.
Libasorban kellett haladnunk ha elakartunk kerülni, hogy a falhoz érjünk,
és erre pár szivacsos penésznél is több okom volt. Nem csak Madigan
szerette a sunyi csapdákat. Marie több sorba is késeket rejtett el a falban,
és egy kapcsoló elég volt ahhoz, hogy ki legyenek lőve arra a
szerencsétlenre aki épp azb útban volt.

Olyan 30 méter után egy fém ajtóhoz érkeztünk aminek már rozsdásnak
kellett volna lennie, de nyikorgás nélkül nyílt ki mikor kinyitottuk. Ezután
jött egy rövid lépcső az ablaktalan szobáig ami gyanítom hogy egy
nagyobb, tömeg kripta belseje lehetett. Nem volt látható kijárata
leszámítva a bejáratot ahonnan jöttünk, de a látványban nem lehet bízni.

Vegyük példának a jóképű afro-amerikai nőt a fotelben velünk szemben.

Manolo Blachnicks kukucskált ki a lila szoknyája alól, az erőteljes színe
ismétlődött a fekete pulóverjén fekvő ékköveken. Mióta utoljára láttam
fodrásznál járhatott a sötét haja már csak az álláig ért a válla helyett. Ez az
új előnyös fazon keretezte a krémes mocha bőrét ami egyszerre volt
kortalan és finoman ráncos.

A legközelebbi amire Marie korát tippeltem mikor ghoullá változott az

olyan negyven-ötven, de a tekintete nem tudta elrejteni valódi korát. Azok
a mogyorószín szemek olyan tudást rejtettek ami a legdícsértebb bölcseket
is zavarba ejtené, ezért sem engedtem hogy a finom mosolya
megtévesszen. Inkább volt fenyegető mint szívélyes, akármilyen szép is a
kagyló színű rúzsa.

“Felség” szólt Bones, azon a néven ívva amit preferált.

A buja ajka szélesebbre mosolyodott. “Kaszás. Bones. Mi hozott titeket a

városomba?”

Vontatott beszédmódja délies volt, krémesebb a vajnál és édesebb a

piténél, de mint mindig Marie most sem fáradt hamis bájolgással. Egy
közös tulajdonság.
Két üres szék volt az össz bútor a kis szobában, de nem ültem le. Ez nem
fog sokáig tartani.

“Azért vagyunk itt, hogy szívességet kérjünk, ha képes vagy a dologra.”

Marie szemoldöke felszaladt a kihivást jelentő mondatomra. Bones egy

semmilyen mosoly küldött felé, de a pajzsa megtört,és éreztem a
beleegyezését. Mostmár legalább biztos meghallgatja a kérésünket, ha
másért nem is de hogy bizonyítsa hogy megtudja tenni.

“Miről lenne szó?”

“Ki kell kérdeznünk egyy szellemet, aki folyton eltűnik előlünk.”

Kezdtem. “Rábírsz maradni egy lelket a maradásra ha nem akar?”

Lehajolt és felvett egy pohár bort amit eddig nem vettem észre. Biztos a
szoknyája fodrai mögött volt rejtve. A vörös ital látványa a dühöt ébresztő
emlékét hívta elő annak az alkalomnak mikor mindhárman ebben a
szobában voltunk utoljára: Bones a falnak szegezve Remnants kibelezve őt
belülről és Marie nem hajlandó addig parancsolni nekik míg bele nem
egyezem, hogy iszom a véréből.

Ismerve Mariet, azért hozta a poharat mert akarja, hogy emlékezzünk.

Mintha valaha is elfelejthetném.

“Minden nehézség nélkül” felelte belekortyolva a borba. “Bár nagy

kockázatot vállaltál azzal, hogy beismerted, neked nem megy.

Megfeszültem, de Bones csak nevetett mintha nem is egy vámpírok és

ghoulok közötti háborúra célozgatna.

“Gyerünk, Felsége, semmi érdeked nincs abban, hogy a fajainkat egymás

ellen uszítsd. Régóta tudod hogy Cat már nem rendelkezik a te
képességeiddel, vagy tegyünk úgy mintha nem kémkedtél volna utánunk
az elmúlt évben?”
Marie bátortalanul megvonta a vállát. “Csak egy idióta dönt úgy, hogy
tudatlanságban él, mikor a tudás olyan könnyen megszerezhető.”

Voltak napok mikor a barátomra emlékeztetett, Vladra. Ő pont

ugyanennyire gátlástalanul viselné ha rajt kapják kémkedésen.

“Most, hogy már ezt megbeszéltük, seítesz nekünk?” kérdeztem nyíltan.

“Igen”

Nem engedtem ki egy megkönnyebült sóhajt. Jobban tudtam annál.

Csakúgy mint Bones. “Mi az ár?”

Marie mosolya egy támadásra készülő kígyóra emlékeztetett.

“Eláruljátok merre van az a szellem akit múlt Halloweenkor elfogtatok.

Tudni akarom hol tartjátok Heinrich Kramert.”
Ötödik

A szó “nem” csak úgy nőtt bennem, majdnem megégetve belülről a

vággyal, hogy kimondjam. Mégegy rés a páncélján megengedte, hogy
érezzem a dühöt ami Boneson keresztül futott, bár az egyetlen jele a
megfeszült izom az állkapcsánál.

“Miért? Mit akarsz a boszorlány vadásszal? kérdezte csodálatra méltő

higgadtsággal.

A szemei fénylettek. “Az nem a te gondod.”

“Igenis az, mivel az a faszfej megvert egy autóval, a társával lelövette a

legjobb barátomat, oh, igen, és felgyújtott” mondtam savasan.

Kramer ennél többet is tett, de minden gonosztettét felsorolni túl sokáig

tartana. Egy gyilkos barom volt életében, és a szellemé változás sem
állította meg. Csak lehetővé tette, hogy a terrorját évszázadokig
gyakorolja. Majdnem belehaltunk kramer elfogásába, és most Marie a
cella címét akarja? Ha valaha kiengedné, Kramer rögtön értem jönne.
Legjobb esetben egy nap ezüst tőrt találok kiállni a mellkasomból.
Legroszabb esetben pedig… hát, maradok inkább az ezüst tőrnél.

Tekintetének csillogása elárulta, hogy ő ezt mind tudja, hiába nem találták
meg a szellem kémei meg Kramer celláját.

“Túl nagy az ár” jelentette ki laposan Bones.

“A szükségetek a másik szellemre minden bizonnyal nagyobb, különben

nem jöttettek volna” hallatszott Marie válasza egyből.
Utolsó találkozásom emlékei Kramerrel vitára késztettek. Egy halálos
ellenfelet egy másik birtokába adni olyan volt mintha folyamatosan egy
töltött pisztolyt fognának a szívedre.

De még így is, amit a barátaim most átélnek lehet rosszabb.

“Rendben”

Bones tekintete rám szaladt. Kinyújtottam a kezem. “Igaza van. Nagyobb

szükségünk van arra amit Don tud, mint hogy titokban tartsuk Kramer
hollétét.”

“Don?” Egy apró mosoly jelent meg Marie ajkain. “ A nagybátyád az a

szellem aki folyamatosan eltűnik előled?”

“Tudod milyen a család” A hangom unott volt. “Csak a gond van velük.”

Bones Mariet bámulta. Az arckifejezése nem árult el semmit, az érzelmei

el voltak zárva, szóval hacsak nem állok elé, nem tudom megfejteni mit
mond neki némán. Viszont Marie úgy tűnik tudta.Ugyanazzal a
megingathatatlansággal nézett vissza mielőtt finoman megbiccentette a
fejét. Ezután a szótlan beszélgetésüknek vége volt.

“Kramer cellája el van ásva egy földalatti csatornába a régi kombinált

túláradási létesítményben Ottumwa, Iowaban.” Jelentette ki Bones. “ Ha
ez bárhogy meg van sértve, Kramer képes lesz kiszabadulni.”

Elégedett kifejezés ült Marie arcára. Továbbra is aggódtam, mit akarhat a

szellemmel. Egy kis szerencsével a voodoo királynő csak birtokolni akarja
a világ egyik leghírhedtebb boszorkányvadászát– értékelni tudtam az
iróniát, figyelembe véve Kramer gyűlöletét minden iránt ami nő vagy
mágia. De aztán mégis, mikor volt utoljára, hogy valami olyan
egyszerűben higyjek mint a szerencse?
“Mi megtartottuk a mi részünket, Felség” mondta Bones egységes hangon.
“Te jössz”

Bones kopogott az ajtón. Egy pillanat után Tyler “Ki az?” kérdését
lehetett hallani Dexter ugatásán keresztül.

“A cseszett ház tulaja”

Az ajtó kitárult, felfedve a grimaszoló Tylert. “A lakásodnak tényleg van

stílusa. És a francia negyed szívében van! Elmondanád mégegyszer miért
is abban a viskóban laktok az erdőben–”

Abbahagyta a beszédet mikor észrevette, hogy nem vagyunk egyedül.

Bones odébb tolta Tylert annyira, hogy Marie és én be tudjunk menni.
Megtudtuk volna csinálni a temetőben is, de kétlem, hogy Tyler
megbocsátotta volna, ha elveszem tőle az esélyt, hogy találkozzon a
pédaképével. Most, hogy megegyeztünk a szabályokban, biztonságban
lesz.

“Fenséged, ő itt a barátunk, Tyler. Tyler, bemutatom Madame Laveaut.

Marie tekintete érdeklődés nelkül futott keresztük Tyleren. “Bonjour”

Tyler bámulta, a szája nyitódott és csukódott. Egy pár másodpercig nem is

vett levegőt. Az egyetlen alkalom, hogy ilyen elragadtatva láttam, az akkor
volt mikor találkozott Iannel.

“Madame” nyögte ki végül. “Megtiszteltetés”

Marie szája felgörbült, és olyan pillantást intézett felém, ami ha nem tőle
jön, eküszöm, hogy egy humoros verziója annak, hogy végre valaki aki
értékel.

Marie kinyújtotta a kezét. Tyler megfogta, de nem rázta meg. Még annál
is formálisabban hajolt meg, mint amire számítottam.

Királynőm, mondták a gondolatai áhítatosan.

Meg a fenéket, feleltem magamban.

Meglepetésemre Marie megszorította Tyler kezét, kifejezése figyelmessé

változott.

“Van képességed, szóval biztos te vagy a médium akiről hallottam”

Tyler válasza azonnali volt. “Te halottál rólam?”

Kiszabadította a kezét. “ A munkám, hogy tudjak mindenkiről aki

sikeresen idéz meg lelkeket.”

Ha megnyerte volna a lottót se hiszem, hogy Tyler tudott volna

boldogabbnak tűnni. Bones viszont gyorsan a tárgyra tért.

“Szükséged van bármire mielőtt neki kezdesz, Fenséged?”

Végigjáratta a szemét a Társalgóban, megállva az urnán amit Tyler a

dohányzóasztalra helyezett.

“Az a nagybátyád hamvait tartalmazza?”

A bólintásomra Marie horkantott egyet. “Akkor ez egyszerű lesz”

Odasétált és az urnához legközelebb leült a kanapéra. Bones és én

maradtunk ahol voltunk, de Tyler neki állt kipakolni a bőröndöt.
“Tessék, Fenség” mondta kivéve a Ouija táblát.

Egy elutasító pillantást vetett rá mielőtt az urnába nyúlt. “Az most nem
szükséges.”

Amint az ujjai a hamvakhoz értek, jeges fuvallat tépte szét a szobát,olyan

hirtelen és éles mintha egy hóvihar közepébe lettünk volna dobva. Még
mielőtt esélyem lett volna megborzongani a hidegtől, ott áltt a nagybátyám
a szoba közepén, eléggé materializálódva ahhoz, hogy lássam az ősz haja
össze volt borzolva, mintha olyan erővel rántották volna ide onnan ahol
volt, hogy az belerontott a stílusába.

“Mi a pokol” ripakodott Mariere. Aztán meglátott engem, Bonest és

Tylert.

“Már megint ez?” motyogta Don, nekiállva homályosodni.

Egyik pillanatban Marie a kanapén ült, semmi egyébbel mint az őt

kürölvevő selyembútorok. A következőben, árnyakkal volt körülvéve amik
csontrázó üvöltéseket adtak ki ahogy a nagybátyám köré gyűltek. Nem
láttam, ahogy megengedte a vérét ami a Remnantok előhívásának alapja
volt, de ezért volt a gyűrűjébe rejtve egy tű. Egy apró szúrás elég volt,
hogy elővegye a leghalálosabb fegyverét.

Az erő ami a Remnantokból áradt keresztül tépett a bőrömön,

kényszerítve, hogy hátrébb lépjek. Alig hallottam Tyler zihált légzését a
nagybátyám üvöltésén keresztül, ahogy az áttetsző alakak neki álltak
keresztül vágni rajta mintha vasből lennének ő meg csak folyadék.

“Mehet” Marie hangja megváltozott, délies beszédét egy hátborzongató

visszhang váltotta fel, ami úgy hangzott mintha több ezer ember egyszerre
beszélt volna. “Tegyétek fel a kérdéseiteket. Nem tud elmenni amíg
fogják.”

A sokkon keresztül amit a tette okozott megszólaltam.

“Hívd vissza őket. Mi nem ezt akartuk”

Marie felhúzta a szemöldökét. Mégis hogyan gondoltad , hogy rögzítem a

nagybátyád? Megkérem szépen, hogy maradjon nyugiban?”

“Nem mondtuk, hogy kínozd meg!” bukott ki belőlem ahogy belém vágott
a bűntudat nagybátyám újabb kiáltásai nyomán.

“Alkut kötöttem, hogy biztosítom ez a szellem megválaszolja a

kérdéseiteket, és mindig megtartom a szavam. Minél tovább vársz a
kérdésekkel Kaszás, annál tovább szenved.

Haszontalan lett volna tovább vitázni. Most már az egyetlen aki ezt
leállíthatja, az Don. Könyörgő szemekkel néztem rá miközben közelebb
mentem.

“Mond el mit tudsz Madiganről, kérlek”

A teste meghajlott és rázkódott ahogy azok az árnyak könyörtelenül,

folytatták a marcangolását. Bones elnézett, állkapcsa össze szorult. Milyen
jól tudta min megy most keresztül a nagybátyám.

“Hogy tehetted ezt velem, Cat?”

A gyötrödő vád a szívembe mart. Én nem akartam! hasztalan lett volna

kimondani is. Hiába nem ezt akartam, Don bevalotta, hogy biztos halálra
itélte Tatet és a többieket. Ha elmondta volna az igazat, mind ez nem
történik meg.

“Nem számít” Kényszerítettem magam, hogy kimondjam. “Válaszold meg

a kérdést, vagy a remnantok addig marcangolnak míg nem marad más
belőled, csak ektoplazma.”
Ez hazugság volt. Nem lehet megölni ami már halott volt, mint ahogy
gyakran panaszkodtam míg Kramerre vadásztam, de Don ezt nem tudta.

“Akkor meghalok,” nyögte, a szavai megtöve a fájdalomtól. “Jobb ….lesz

úgy.”

Még most se árulja el a titkot? Frusztráltságomban az ajkamba haraptam,

vissza tartva magam attól, hogy rákiabáljak. Nem éreztem előbújni a
fogaimat, de a vér izére egyől megjelentek.

“Ne légy idióta” mondta élesen Bones. “A remnantok fájdalommal

táplálkoznak, szóval minél tovább szenvedsz annál több erejük lesz
bántani.”

“Neee”

Nagybátyám olyan kétségbeesve ejtette ki a szót, hogy elvesztettem a

kontrollt. Nem bírtam így látni, de nem tehettem semmit, hogy
megállítsam, ahogy erre Marie tüzes kifejezése emlékeztetett.

“Mondd el mi a faszt csinált Madigan, Don! Most azonnal!”

“Genetikai kísérletezés!”

Leesett az állam a választól. Doné is mielőtt a szenvedés egy újabb

kiáltásba torzította. A fájdalmat leszámítva, valami más is volt az arcán.
Meglepetés, mintha nem hinné el, hogy igazat mondott.

“Genetikai kísérletezés mivel? Emberekkel?” faggatta Bones.

Egy káromkodás kísérte nyögés volt csak a válasz. Újra az ajkamba

haraptam idegességemben. Csessze meg Don makacssága.

“Válaszolj neki” rivalltam rá.

“Nem csak emberekkel” Don mondta mielőtt újabb Mi a fasz? kifejezés
terült el az arcán.

Marie nekiállt kuncogni. “Ah már értem.”

Én nem. Az egyetlen alkalom, mikor képes voltam a szellemeket írányítani

akkor volt mikor Marie ereje áradt az ereimben, de abból már rég
kifogytam.

“Beavatnál minket is?” kérdeztem feszülten.

A tekintete egyenlő részben volt türelmetlen és szórakozott. “Hogyan

félhet tőletek sok fajtámbeli, mikor olyan naivak vagytok?”

Mielőtt visszavághattam volna folytatta, “Mikor meghalt még mindig

birtokában voltál az erőmnek, nem igaz? És sírtál miközben a lelke
elhagyta a testét?”

Nem értékeltem a hát-nem-egyértelmű hangsúlyt amivel mondta.

“Mindenki sír ha egy szerettje meghalt, nem?”

“A mambok nem.” mondta azt a szót használva ahogy akkor hívott mikor
rájött, hogy képességeim lettek éloholt vér ivása után. “Nem sírnak, hacsak
nem akarják, hogy maradjon.”

“De ő nem maradt” mondtam Don fájdalmától mérgesebben. “Meghalt”

“Mégis itt van” felelte Marie ujjaival Donra mutatva. “Egy szellem. Vagy
még pontosabban, a te szellemed.”
Hatodik
“Hogy érted, hogy az ő szelleme?”
Ugyanez a kérdés visszhangzott az én fejemben is, de Tyler kérdezte
előbb. Talán még mindig túlzottan sokkban voltam, hogy reagáljak.

“A vér” mondta Marie a piros foltos ajkam felé biccentve. A földöntúli

visszhang eltűnt a hangjából, az édes déli kiejtésével beszélt újra.

“A vér kinyitja a sír erejét. Ezzel egy Mambo Remnantokat teremthet és

újonnan átkelteket szellemé változtathat ha a mambo a vérét ontja a
személy halálakor.”

Törtem a fejem, hogy emlékezzek Don életének utolsó pillanataira.

Akaratlanul is előhoztam volna a vérém, mint most az ajkam
megharapásával? Nem lehet, túlzottan sírtam—

Bones sajnáló tekintete egy újfajta felismeréssel vegyült. A vámpír

folyadékok rózsaszínűek a limitált vér-víz arány miatt a testünkben, de
mikor Don meghalt, annyit sírtam, hogy a könnyeim vörössé lettek,
megfogva a blúzom és a padlót Don ágya körül ahol térdeltem, és még
azután se mentem el, hogy a szíve megállt volna…

“Szellemmé tudsz változtatni embereket?”-hangzott Tyler majdnem

ijedten.

Bűntudattól megcsuklott a hangom. “Már nem”

Aztán találkozott a tekintetem a nagybátyáméval. Ha ezer évig élek se

felejtem el azt a kínt és haragot amit ott láttam.

Az arckifejezése sikította, hogy Te tetted ezt velem!, és már nem a

remnantok könyörtelen támadására értette. Annak vége lesz, de a
függésének e világ és a következő között nem. Ő nem olyan lélek aki aki
befejezetlen ügy miatt tartott ki olyan sokáig, mint ahogy azt az elmúlt
hónapokban reméltük. Nem, ő egyike volt azon kevés átkozottaknak, akik
sosem léphetnek át, és ez miattam volt. a tény, hogy nem tudtam mit
csinálok mikor történt, majdnem vitatható volt ehhez képest.

“Úgy sajnálom”

A szavak az érzéseim mélyéről vibráltak. Bones megfogta a kezem,

szorítása erőt és vigaszt közvetített, de én egyiket sem éreztem
bűnösségem súlya alatt. Semmilyen bocsánatkérés nem hozza ezt helyre,
és ezt mindenki tudta.

Ezért nem voltak a következő szavaim megbocsátásért könyörgők, és ezért

nem engedtem utat a könnyeimnek. Figyelembe véve mit okoztak ezelőtt,
csak só a sebbe. Helyette a fogaimat mélyebben engedtem az ajkamba, ami
egyből egy kis vér serkenéséhez vezetett.

“Azt mondtad nem csak emberek, Don, szóval mi máson csinálja a

genetikai kisérleteit Madigan?”

Tyler döbbent tekintete összhangban volt a gondolataával, te egy RIDEG

picsa vagy. Nem realizálta, hogy már csak az maradt nekem, hogy a
barátaimat megmentsem, és Don bizonytotta, hogy magától nem osztja
meg ezt az infót.

“Mi más?” A hang amit Don hallatott inkább volt szenvedő nyüszítés mint
nevetés. “Bármin. Mindenen.”

Álltam nagybátyám tekintetét, miközben a következőket mondtam.

“Megparancsolom, hogy nem mehetsz el, míg nem végzünk az összes
kérdésemmel. Megértetted?”

A fejével beleegyezően biccentett. Tekintetem következőnek Mariere

siklott. Viszonozta , majd csettintett és a Remnantok otthagyták Dont,
túlvilági glóriaként véve körül őt.
“A minden alatt Ghoulokat értesz?” kérdezte selymes hangon a
nagybátyámtól.

Don nem válaszolt. Bones rám nézett. Összeszorítottam a fogamat, újra az

ajkamba haraptam, majd megismételtem a kérdést.

“Valószínúleg”

“Hogy-hogy nem tudod biztosra?” kérdeztem ezúttal én.

Don előre dőlt, törzsét átölelte, mintha a remnantok elől próbálná védeni
magát akik már ott sincsenek.

“Mikor együtt dolgoztunk, csak holttesteket tudtak megszerezni, de azok a

kiszáradt hullák hasztalanok voltak Madigan céljaira. Egyik csapatunk sem
volt képes elő példányt visszahozni…. egészen Catig.”

A bűntudatom kicsit csökkent ennek hallatára. Bones arckifejezése

megfeszült és nem kellett tükör, hogy tudjam az én arcom is sziklaszilárdra
merevedett.

“Te és Madigan még együtt dolgoztatok, mikor bevettél.” Kijelentés, nem

kérdés. De azért Don megválaszolta.

“Nem gondoltuk, hogy maradni fogsz, szóval amíg ott voltál igyekeztünk
minél többet megtudni a fajtád kettősségéről—”

“Oh, emlékszem” vágtam közbe. “Minden héten vérvizsgálatot csináltatok

rajtam, és több röntgenem, MRIm, CT vizsgálatom, sejtkaparásom és tű
biopsziám volt mint megtudnám azt számolni.

Don elnézett, a külvonala egy pillanatra elmosódott.

“Hey” vágtam a fogaim újból az ajkamba, összevérezve azt. “Nincs
elmenetel amíg nem végeztünk. Mesélj többet ezekről a gén kísérletekről.”

Don rám meredt, szája vonallá vékonyodott.

“Madigan csinálta őket. Miután voltak foglyul tartott vámpírjai és

ghouljai, a tervei nőttek, de zsákutcába futott a gén kódok kombinálásával.
Az emberi sejtek eltudták viselni az egyik vagy másik fajjal való
vegyülést, de nem mindkettőt… kivéve nálad. Félvérként egyedül a te
sejtjeid voltak kompatibilisek a vámpír és ghoul DNSsel is. Madigan meg
volt róla gyöződve, hogy a gén állományodat tanulmányozva és másolva
létrehozható egy biztonságosabb, szintetikus verziója a vámpír és ghoul
vírusoknak amikkel átlagos katonákból szuperfegyvereket kreálhat. Nem
hittem neki, de aztán Brams—”

“Várj. Brams vámpírvérből lett, nem az enyémből.” szóltam közbe.

Don nem szólt, de az arcára kiülő szégyen mindent elárult.

“Te hazug, manipulatív barom” szitkozódott Bones közelebb lépve. “Ha

szilárd lennél most kiverném belőled az áruló mindenedet, igaz az összes
erőmre szükség lenne ahhoz.”

Don végigfutatta a kezét az ősz hajában, sosem láttam még ilyen

fáradtnak.

“Madigan először vámpír, majd ghoul vérrel próbálta, de sikertelenül. A

teljes átalakulás emberből élőholttá túlságosan megváltoztatta genetikai
kódot ahhoz, hogy tovább manipulálja. Csak Cat vére, amiben sejtszinten
volt összekötve az emberi és vámpír DNS, de még nem változott át
teljesen volt megfelelő.”

Marie az őt körülvevő remnantokra pislantott megemelve a szemöldökét.

Ellenkezve mérgesen megráztam a fejem. Nem engedném azokat a a beteg
lényeket vissza a nagybátyámra, még ha engedte is, hogy egy megalomán
a véremet használja egy olyan titkos droghoz ami varázslatként gyógyítja
meg a törött csontot és vérző sebet. Mikor Don először beszélt róla azt
mondta az élőholt vér megszűrésével készült, és Bramsnek hívtuk a világ
leghíresebb vámpír írójának tiszteletére.

Inkább Cats-nek kellett volna hívni, a világ legbefolyásolhatóbb félvérje

után. Azt gondoltam a sok vérvétel és teszt azért kellett, mert Don félt,
hogy gonosszá tenne a vámpír vér. Nem tudtam, hogy mindeközben ő
kötött titkos alkukat az gonosszal.

“Meddig használta Madigan a vérét, sejtjeit és szöveteit az undorító

kísérleteihez?” kérdezte reszelős hangon Bones.

Nem kellet az ajkamba harapva újra elismételni a kérdést. Don úgy tűnt
mint aki nagyon megakarja válaszolni.

“Kizártam amint rájöttem, hogy rosszul ítéltem meg Catet. Nem volt
korrupt mint a testvérem–”

“Vagy te” tette hozzá Bones.

“Vagy én.” ismerte el fáradtan. “ Szóval mikor Madigan nem volt hajlandó
abbahagyni a kísérleteit Cattel, kirúgattam a programból.”

Végül csak kiderült az ellenségeskedés oka a két fél között. Nem csoda,
hogy Don a síron túl akarta vinni ezt mind. Ha ezt mind életében vallja be,
Bones aurájából ítélve nem hiszem, hogy megállíthattam volna abban,
hogy megölje.”

“Nem hiszek neked” köpte ki Bones. “Nem azért rúgtad ki a titkos társad
mert hirtelen ráeszméltem a moráljaidra. Madigan valami igazán
visszataszítót akarhatott csinálni ha elérte, hogy végre cselekedj.”

Don rám nézett, de el is kapta a tekintetét. “Nem igaz”

“Hazug”

A vád nem tőlem jött, bár pont az előtt gondoltam én is, hogy Marie
kimondta volna. A voodoo királynő mogyorószín szemei lézerként
meredtek Donra.

“Még egy hazugság. és rád eresztem a szolgáimat.”

Don a remnantokra nézett és megborzongott. A szájuk illetlenül nagyra

tátva nekiálltak Marie körül körözni , alig várva, hogy újra bele tépjenek
Donba. Dexter nyüszögve bújt Tyler lábai mögé. Még a kutya is félt tőlük.

Nagybátyám szólásra nyitotta a száját… de semmi nem jött ki. Majd egy
végső vállrándítással kihúzta magát és kitárta a kezeit.

Hadd jöjjenek, üzente a tartása.

Olyan erővel haraptam az ajkamba, hogy a fogaim majdnem végig értek.

“Mit akart még Madigan csinálni, Don? Kivenni a szerveimet? Élve
boncolni?”

Ezek voltak a legrosszabbak amire gondolni tudtam, de mikor a fejét

megrántotta és az arcára szégyen és könyörgés ült ki, tudtam, hogy
rosszabb.

“Erőszakkal tovább akart szaporítani, hogy még több teszt alanyt hozz
létre amikben a három-faj-kompatibilis DNSed van, de amint felvetette az
ötletet, kidobtam–”

Éreztem a törést Bones pajzsán mielőtt az urna keresztül repült Donon,

széttörve a mögötte lévő falon. Hiába volt akkora erővel hajítva, hogy
hamu felhő és törött darabok repültek szét, egyikünk sem nyúlt hozzá.
Marie szemei kikerekedtek. Majd egy lassú mosoly terült el az arcán.

“Érdekes” mondta Bonesra meredve.

“Inkább ijesztő mikor ezt csinálja” motyogta Tyler csak úgy magának.

Bonest nem érdekelte , hogy felfedte a telekinetikus képességét Marie

előtt. Tekintetét Donra szegezte miközben ujjával Don irányába mutatott.

“Megérdemled, hogy szellem maradj örökre.”

“Én-én nem..” kezdte Don.

“Fogd be” viharzott Bones.

A talaj konkrétan neki állt remegni ahogy Bones leengedte a pajzsát és a

haraggal teli ereje teljes súllyal a szobába csapódott.

“Megengedtem neki, hogy lássa milyen értékes a szuperkatonás tervéhez,

majd kiélezted az éhségét azzal, hogy évekig nem engedted közel hozzá. A
fenébe is, most már teljesen vámpír, és mégis megszállott érte! De ezt
mind tudtad mikor rohant átvenni a munkádat a halálod után , de még így
se voltál hajlandó elmondani az igazat, szóval nincs semmi amit a
védelmében felhívhatnál.”

Csendben maradtam én is, nem ocsúdtam még fel ebből a bombából. A

kapcsolatom Donnal mindig is komplikált volt, ez igaz.

Mikor először találkoztunk, megzsarolt, hogy dolgozzak neki. Csak azután

jöttem rá, hogy rokonok vagyunk , hogy megtudtam miért olyan előítéletes
a vámpírokkal. Max, az apám, megölte a saját szüleit miután vámpírrá
változott. Don évtizedekig a testvére vámpírságát okolta mielőtt bevallotta
volna, hogy Max emberként is egy becsavarodott seggfej volt.

“Kérdezd meg hol van, Cicus”

Bones kemény hangsúlya zökkentett ki a gondolataimból. “Mi hol van?”

“Az intézmény, ahonnan Madigan dolgozott”

Neki állt a nagybátyám körül körözni, annyira állva csak meg, hogy
széttörje az urna egy darabját a bakancsával.

“Nem a ti régi létesítményetekből dolgozott” folytatta Bones. Minden

pontját ismerted annak a helynek,nem említve, hogy kiolvastam volna egy
alkalmazott gondolataiból is. Szóval, hol végezte a kísérleteit Madigan.
Valószínű ott van most Tate és a többiek.”

“Hol?” kérdeztem Dont a számba harapva.

“Charlottesville, Virginia, a régi vízvezeték gyárban a Garret Streeten, de

már évek óta üres.”

“Azért megnézzük.” jelentette ki Bones. “Sosem adta fel a kis tervét,

ahogy ezt Cat iránti érdeklődése és az embereim eltűnése tanúsítja”

Marie felállt, újabb csettintésére eltűntek a remnantok, mintha csak egy

láthatatlan fekete lyuk nyelte volna el őket. Közelebb lépett, a mozdulat
sokkal fenyegetőbb volt attól amilyen nyugodtnak tűnt.

“Ha megtaláljátok ezt a helyet, be kell zárnotok és kiiktatni mindenkit aki

részt vett a kísérletezésben.”

“Oh én is így tervezem” mondtam a Don elleni tetteim okozta bűntudat, és

az övéi által okozott harag közt tépálózva.

“Tervezni nem elég. 60 napotok van rá.”

“Mi?” bukott ki belőlem. “Azt sem tudjuk még biztosan, hogy hol van.
Plusz Madigan évek óta titkos hadműveleteken dolgozik. Szerte az
országban bárhol lehetnek titkos laborjai és létesítményei!”

“Pontosan” mondta Marie.

Ezután felém intett, gyanítom nem véletlen, hogy pont a remnant idéző
ujjával.

“Nem én vagyok az egyedüli, aki nem fogja tolerálni, hogy

szuperkatonákat hozzanak létre a géneink egyesítésével.” folytatta Marie.
“Ha nem teszitek tönkre az egész műveletet 60 napon belül, az Őrző
Tanáccsal más módon fogjuk kiiktatni a dolgot.

“Van tanácsotok?” kérdezte érdeklődve Tyler.

Nem válaszoltam. Elfoglalt voltam lefordítani, hogy ez mit jelentett.

“Felperzselt föld” lenne a leírás ami hátramaradna, ha Marie és az
uralkodó vámpírok vennék a kezükbe az ügyet. Nem csak Madigant és az
őrült tudósait ölnék meg, eltűntetnének mindenkit az utolsó irodistáig és
takarítóig. Több száz alkalmazott, beleértve a barátaimat is, már ha még
élnek.

Egy ilyesfajta mészárlás véget vetni annak, hogy a világ beavatott vezetői
szemet hunyjanak a vámpírok és ghoulok létezése felett. Marie is tudta ezt,
de ő és a Törvény őrzői mindent kockára tennének, hogy a fajok közti
kereszteződés ne váljon valósággá. Végtére is, a vámpírok és ghoulok már
kétszer is majdnem háborút robbantottak ki annak a lehetősége miatt, hogy
valaki egyszerre lehet részben vámpír és ghoul is.

Az utóbbi alkalommal ez a valaki én voltam, és csakis a vámpírrá

változásom akadályozta meg a háborút. Madigennek, annak az arrogáns
bolondnak fogalma sem volt milyen darázsfészket bolygatott meg ezzel, és
ha szerencsések vagyunk, ebben a tudatlanságban is hal meg.

Persze a szerencsénél többre lesz szükségünk, emlékeztetett erre Bones

zord ábrázata. Mariere meredtem, nem tudtam, hogy állítjuk meg ezt ez
egészet az adott időn belül, annyit tudtam, hogy muszáj lesz.

“Azt hiszem ez azt jelenti, hogy találkozunk 60 nap múlva”

A mosolya halvány volt. “Remélem is Kaszás, mindannyiunk érdekében.”

Hetedik
A lakókocsinak olyan szaga volt mintha egy olasz éttermet füvesek leptek
volna el. Mondani sem kell, hogy nem akartam a nagybátyámról beszéni a
pillanatban, szóval ha Charlottesvillebe tervezne utazni akkor a Ley
vonalon keresztül kell jönnie. Elég füvünk és fokhagymánk volt, hogy
akár egy szellem hadsereget is távol tartsunk.

Tyler nem tartott velünk, hogy kinyomozzuk Madigan korábbi

létesítményét. A médium kijelentette, hogy Dexter és ő ezt most inkább
kihagynák - bölcs gondolat. És így olyanra hagyhattam Helsinget, akiben
megbízom. A macskám valószínűleg már túl van nyolcon a kilenc életéből
a többi csata miatt aminek részese volt. Nem szándékoztam magammal
rángatni egy olyanba, ami lehet, hogy a legveszélyesebbe fullad.

New Orleansból nem egyből Charlottesvillebe mentünk. Beugrottunk

előbb Savannahba, Georgában. Ismerve az illetőt akit felvettünk, arra
számítottam, hogy a cím amit adott egy grandiózus házba vagy egy
sztriptízbárba vezet, de egy szerény városi házhoz vezetett végül a
Forsythe Park közelében.

“A navigáció biztos rossz helyre hozott” motyogtam.

Aztán kinyílt az ajtó és egy magas vöröses hajú vámpír bolyongott elénk.
Megállt egy pillanatra, hogy csókot dobjon a zilált szőkének aki az ajtóban
őgyelgett, hiába volt rajta csak egy törölköző.

“Legyen készenlétben a spatula, mire visszajövök” dalolta neki Ian.

“Tudni sem akarom ez mit jelent” voltak az első szavaim mikor bemászott
a lakókocsiba.

Ian csettintett a nyelvével miközben a mögöttünk lévő ülésbe mászott.

“Hát nem tudod? Szégyen Crispin. Már mióta házas vagy és még nem
fenekelted el a feleséged egy fém spatulával?”

Már hozzászoktam, hogy Ian azt gondolja mindenki olyan perverz mint ő,
szóval kapásból rávágtam.

“A konyhai eszköz fétisünkhöz mi jobban preferáljuk a habverőt”

mondtam fapofával.

Bones elrejtette a keze mögé a vigyorát, de Ian érdeklődve nézett.

“Azt még nem próbáltam… oh, csak viccelsz, igaz?”

“Szerinted?” kérdeztem horkantva.

Ian túlzott türelemmel felsóhajtott és Bonesra nézett.

“Rokonságban állni vele rajtad keresztül nagy kihívás.”

Ekkor már nem rejtette el a mosolyát. “Ezért választhatod meg a

barátaidat, de nem a családodat, kuzin”

Egy érzelem futott végig ilyen arcán mielőtt eltakarta volna a szokásos
idegesítő-vagyok-és-büszke-vagyok-rá mosolyával. Ha másról lett volna
szó, esküdnék, hogy gyermeki öröm volt hallania, hogy Bones “kuzin”
hívja. Nemrég fény derült a rég elveszett emberi kapcsolatukra, így Ian
nem csak a vámpír nemzője, hanem vérrokona is.

Ez azt jelentette, hogy sosem szabadulok tőle. De aztán figyelembe véve

hogy az én rokonaim miket tettek, Ian majdnem egy szent.

“Nem mondtál sokat a telefonban, szóval ezúttal mi a vészhelyzet ?”

kérdezte Ian, unottan megnyújtva a mondatot.

Bones felvázolta Madigan tervét, hogy szuperkatonákat hozzon létre

vámpír, ghoul és ember DNS keverésével. Mikor befejezte, Ian már nem
úgy nézett ki mint aki az ásítással küzd.

“Amint meghallottam, hogy az emberek bárányokat klónoznak, tudtam,

hogy eljön ez a nap. Nem meglepő, hogy könyékig benne vagy, Kaszás.”

“Az elsődleges célunk kiiktatni a programot a lehető legkevesebb

járulékos veszteséggel. Mondtam igyekezve legyőzni a belém nyilaló
fájdalmat, ahogy hozzátettem “és megmenteni a barátainkat, ha még
élnek”.

Ian felnyögött. “Ez nem minden. Ha Madigan sikeres volt, a munkája

bármilyen gyümölcsét szintén el kell pusztítanotok.”

Örültem, hogy Bones vezetett, ugyani ennek hallatára minden izom

megfagyott a testemben. Annyira aggódtam a lehetséges következményein
a fajok keveredésének, hogy nem is gondoltam arra, milyen szörnyű lenne
a kimenetele annak ha ez már megtörtént. Ha a vámpírok vagy ghoulok
megtudnák, hogy a fajuk legerősebb tulajdonságait szintetizálni lehet és az
emberiség bármelyik tagjának beadni, a reakciójuk brutális lenne, Nem III.
Világháború lenne, hanem V és G Világháború.
“Igazad van” akadozott a hangom. “Ha máris kreált gén vegyített
szuperkatonákat, muszáj kiiktatni őket mielőtt a vámpír vagy ghoul
nemzetek rájönnének, hogy lehetséges”

Vagy a kormányok megpróbálják maguk is.

Nem mondtam ki hangosan, de attól még ott lógott a levegőben. Hirtelen

nagylelkűnek tűnt Marie 60 napos határideje.

“Lehet nem kerül arra sor, Cicusom” mondta Bones kinyújtva az auráját,
hogy nyugtató ölelésbe vonja az érzelmeimet. “Valószínűleg még mindig a
labor patkányoknál tart.”a

“Remélem” suttogtam.

Ha nem, arra készülnék, hogy embereket végezzek ki, csak azért mert
mások a génjeik– olyan vád, amiért én születésem óta bűnös vagyok.
Képes lennék rá? morfondíroztam.

Az ennél is aggasztóbb kérdés az, hogy mi történne ha nem lennék rá

képes.

Charlottesville, Virginia arra a városra emlékeztetett amiben Bonesszal

laktunk, csak nagyobba. Ez is a Blue Ridge hegyekben volt, és a felhővel
borított csúcsok látványa fájó honvágyat ébresztett bennem. Ohio finoman
hömpölygő dombjai közt nőttem fel, de az első alkalom óta, hogy
megláttam a hegyeket, otthon éreztem magam.

Azt kívántam bár ott lennék. Otthon Bonesszal, a hegyekkel körülvéve

amik mintha távol tartottak a világ többi részét. az elmúlt hónapok
eseménytelensége bemutatott a legtöbbek által normálisnak nevezett
életnek, és a legnagyobb meglepetésemre imádtam. Otthon az egyetlen
éles fém a kezemben a kerti szerszámok voltak, amikkel az új kertet
csináltam, és az egyetlen sikítások Helsingtől jöttek, ha úgy érezte nem
kap elég figyelmet.

A vadászat felpörgetett, de akármennyire is holtan akartam, ha

elcserélhettem volna azt, hogy ennek mind vége legyen arra hogy
megölöm, megtenném. Habozás nélkül.

Lehet ezt hívják az emberek öregedésnek. Vagy csak annyi év “vadászat,

ölés, újracsoportosulás, ismétlés” után rájöttem, hogy már nincs mit
bizonyítanom se magamnak se másnak. A vámpírok -és a magam- elleni
gyűlölet vezetett erre a végzetes útra mikor 16 voltam. Bonesnek hála az
összes gyűlölet eltűnt, és az élet vette át a helyét.

Vissza akartam térni abba az életbe, és csak egy valami állt az utamban.
Madigan. Az állkapcsom megfeszült. Neki köszönhetően már végeztem a
vadászattal és öléssel.

Egy erdős területen hagytuk a lakókocsit és egy átlagos küllemű sedant

béreltünk a felderítéshez. Sötétedés utánig vártunk, hogy Garrett Streeten
körözzünk, a lehető leglassabban de feltűnésmentesen elhaladva a régi
vízvezeték gyár mellett. Ahogy Don jósolta, a hely elhagyatottnak tűnt.
Nem voltak autók a parkolóban, nem égtek a fények bent, és nem
üzemeltek a biztonsági kamerák. Vagy ez, vagy valakit ki kéne rúgni,
ugyanis kettőnek is használhatatlanná volt törve a kamerája.

“Úgy tűnik évek óta nem használta senki ezt a helyet” jelentette ki Ian.

Pont, mint Don mondta. Csalódás töltött el. Hogyan tovább?

“Nincs időnk megvárni míg Madigan elhagyja a ti régi létesítményeteket.”

mondta Bones. “Akármennyire is élvezném elfogni és kínzással kiszedni
belőle az igazat, közel a határidő és hetekbe is beletelhet mire elhagyja azt
a helyet.”
“Még ha szerencsénk lenne és holnap el is hagyná, a látogatásunk után
egyértelmű lenne ki rabolta el Madigant ha eltűnik.” tettem hozzá.

A régi létesítményemet le rohanni és úgy elkapni se tudtuk ugyan abból az

okból. Ha megtennénk, lehetőséget adnánk annak aki Madigannel együtt
bdolgozik, hogy odébb helyezze a helyszíneiket. Vagy megnövelje a
biztonságot. Nem lehetett, a meglepetés ereje volt az egyetlen előnyünk.
Hál’ Istennek Madigan nem tudta, hogy Don szellemé változott.
Amennyire Madigan érintett volt, lehetetlen volt, hogy tudomást szerezzen
arról, hogy megtudtuk a faj-vegyítős ötletét, így nem volt oka a
szokásosnál paranoiásabbnak lenni.

Egészen addig a napig míg megölöm, jobb is ha így marad.

“Megpróbálhatjuk a többi bázist amit Don és én biztonságos házként

használtunk” kezdtem, de Bones hirtelen “Shh!”-je elhallgattatott.

Körbe néztem, megmarkolva az ezüst késem. Semmi sem rohant felénk, és

az érzékeim sem észleltek semmi természetfelettit, szóval mégis mi
történt?

Ian szintén körbenézett mielőtt mintegy Fogalmam sincs megrázta a vállát.

Bonesra néztem. Szemoldökét összeráncolta és a feje oldalra volt döntve.

“Hallod?” kérdezte óvatosan.

Kiengedtem az érzékeimet. A közlekedés zaja versengett az éttermek és

egyéb üzletekével az út túloldalán, de egyik sem hangzott fenyegetően.

“Semmi rendkívülit nem hallok” motyogta Ian.

“Nem te,” mondta bocsánatkérő hanggal Bones. Te, Cicus”

Én? Mégi mit hallhattam amit Ian nem… oh, igaz. Elnyomtam a hallható
hangokat, hogy az alattuk lévő gondolatok zümmögésére
koncentrálhassak. Egy pillanat múlva mondatok töredékei lepték el az
elmém. Többségük az út túloldalán lévő zsúfoltabb részről jött, de
némelyik mintha valahonnan máshonnan jött volna.

Alulról annak az épületnek amit megfigyeltünk.

Bones mosolyogni kezdett.

“Nem zárták be Madigan régi létesítményét. Lejjebb költöztették.

Nyolcadik
Egy barátom, Vlad, azt mondta egyszer, hogy a hangszigetelt nem jelent
gondolatszigeteltet is, ugyanis a telepátia keresztül megy a legvastagabb
falakon is. A lényeg, hogy akármelyik kormánybiztos támogatta Madigant
miután Don kirúgatta, alapos volt. Még a vámpírok szuperéles érzékeivel
sem utalt semmi arra, hogy a laboratórium még mindig működött, igaz 4
emelettel az eredeti alatt. Csak Bones és az én gondolatolvasó képességem
árulta el; bár ha rajtam múlik, nem veszem észre.

Egy alkalmazott gondolatait követtük a létesítmény bejáratáig, egy 2

tömbbel odébb lévő parkoló liftjének álcázva. Nyomd meg bármelyik a
négy gomb közül és elvisza kért parkoló szintre, azonban tartsd nyomva az
egyes és hármas gombot egyszerre, majd üsd be a kódot és máris több
szinttel lejjebb mész egy titkos csatornához ami össze köti a két helyet.
Valaki, aki ennyi energiát fektett az elrejtésébe a helynek, nem a
megfigyelő berendezéseken fog spórolni, szóval nem is próbáltuk ott
elfogni a dolgozót. Helyette Bones az utca túloldalán várt mielőtt követte
volna az autójába beulő szőke, szemüveges fiatal embert miután elhajtott.
Ian és én gyalog voltunk, az utca ellenkező oldalán várva. Mindegy melyik
irányba fordul, valamelyikünk mellett elfog menni.

Enyém volt a szerencsés irány, igyekeztem a legtöbbet kihozni belőle

azzal, hogy eltörtem a cipőm sarkát és úgy tettem mintha botladoznék az
utcán. A fiatal férfi autója pár centire fékezett le onnan ahol legugoltam.

“Mi a fene, hölgyem?” vetette oda lehúzva az ablakot.

A fejemet lehajtottam, hogy a hajam eltakarja az arcam, Ki tudja körbe

adta-e Madigan a képemet az alkalmazottak között?

“A bokám” feleltem remegő hangon. “Azt-Azt hiszem eltörött.”

Egy autó dudált mögötte, és egy ingerült hangot hallatott.

“Törött vagy sem, le kell mennie az útról”

Felálltam, hajammal továbbra is takarva az arcom, majd egy kamu sírás

kíséretében összerogytam ahogy ránehezedtem a bokámra.

“Nem tudok” sírtam.

Néhányan figyeltek a járdáról, de egyikójük sem ajánlotta fel, hogy segít.

Isten áldja a társadalom közönyét. Ha nem akadályoztam volna az utat,
madigan alkalmazottját is pont annyira érdekeltem volna, árulták el a
gondolatai, de egy akadály voltam amit el kellett tüntetni. Ingerülten
kiszállt a kocsiból, és felém lépett.

“Add a kezed, segí–”

Ennyit mondott mielőtt tekintetemmel elkaptam volna, megkönnyebülten
látva, hogy szemei elhomályosodtak. Kicsit tartottam attól, hogy Madigan
felvértezte az alkalmazottjait az agykontroll ellen azzal, hogy vámpírvért
adott nekik.

“Ne beszélj. Szállj be a kocsiba, anyósülés.” mondtam mély, zengő

hangon, miközben beültem a vezető oldalon. A szőke dolgozó eleget tett a
kérésnek, hang nékül szállt be a mellettem lévő ülésre.

Egy két sóhaj hallatszott a bámészkodóktól az események hatására, de

aztán Ian oldalazott oda a csoporthoz.

“Eyném, enyém, enyém” mondta miközben összegyűjtötte a telefonjaikat,

rájuk vetve a saját elbüvölő tekintetét , hogy elcsendesítje az instant
ellenkezést. Mostmár legalább azon nem kell aggódnunk, hogy erről videó
kerül a netre.

Elhajtottam anélkül, hogy megvártam volna Iant. Tudta merre megyünk.

Aztán eleget vezettem ahhoz, hogy egy sötét elhagyatott helyen elhagyjam
a kocsit mielőtt magamhoz közel ragadtam a szőkét és fel ugrottam az
éjszakába.

Túl késő, jöttem rá a hibámra. Azt parancsoltam, hogy csendben legyen,

nem azt hogy ne féljen. Mikor egy mérföld magasan lehettünk éreztem,
hogy valami meleg áztatja el a farmeremet. Gyanúsan lepillantottam.

“Fujj, te rám pisiltél?”

Pisis nem válaszolt, természetesen. Hátrébb löktem amennyire csak tudtam

anélkül, hogy eldobjam, kicsit késve megparancsolva, hogy ne féljen.
Abba hagyta a hiperventilálást, de a folt a nadrágja elején csak nőtt. Úgy
tűnik, ha a csap egyszer meg lett nyitva, addig nem áll el, míg ki nem ürül.
És csak, hogy még rosszabb legyen, mindegy melyik irányba fordítottam,
egy nedves folt valahogy mindig hozzám ért.
Ian hülyére nevetné magát.

Összeszorítottam a fogam és arra fókuszáltam merre megyek, hálát adva,

hogy a szél nem engedte felém a szagot. A madártávlatomból nehéz volt
navigálni mivel a táblák innen olvashatatlanok voltak, de egy két igazítás
után a fűben landoltam a lakókocsink mellett, a becsapódásommal csak
egy kis kupac földet felverve.

“Egyre jobb vagy, Kaszás” jegyezte meg egy angol hang mögöttem. “Igaz
elég sokáig tartott.”

Basszus, Ian már itt volt. Felkészítettem magam, ahogy előjött a kocsi
mögül. orrát összehúzva szimatolt a levegőbe. Aztán rám és a szőke
foglyomra nézett vigyorogva.

“Útközben egy arany zuhanyt is kipréseltél? Milyen perverz. Le vagyok

nyűgözve.”

“Hagyd” mondtam ércesen, elengedve Pisist mután megparancsoltam,

hogy ne fusson el. Mivel azt is megparancsoltan neki, hogy csendben
legyen és ne féljen, csak állt ott, gondolatai csak enyhe kiváncsíságot
közvetítettek, hogy miért van két világító szemű lénnyel az erdőkben
foglyul ejtve.

A hipnotikus tekintetem minden erejével ránéztem mielőtt újra hozzá

szóltam.

“Ha fel teszek egy kérdést, csakis az igazat válaszolhatod, megértetted?”

Egy határozott bólintás közbenaz “igen” szócska viszhangzott az agyában.

“Mi a neved?” szólt az első kérdésem. Nem hívhattam továbbra is

Pisisnek, hiába is volt a nadrágom bizonyíték a gúnynév pontosságára.

“James Franco.”
“Mint a színész?” muszáj volt megkérdeznem.

Arckifejezése mosolyba váltott. “Igen, csak rondább és szegényebb.”

Nem akartam Jamest viccesnek találni. Az ő munkájával ez valószínűleg

nem végződne jól.

“Ne beszélj a váalaszoknál bővebben.” mondtam keményen. “Tudod mik

vagyunk?”

“Igen”

Tömör válasz ezúttal. Finoman bólintottam. “Helyes, nem húzzuk az időt a

magyarázattal. Na és, tudod hogy kik vagyunk?”

“Nem”

Úgy tűnik nem is kellett volna eltakarni az arcom korábban. “Hallottad

valaha a Cat Crawfield nevet?”

“Nem”

Iannel meglepetten néztünk egymásra. James gondolatai homályosak

voltak az agykontroll alatt amit rábocsátottam, de megegyeztek a
válaszával, nem mintha azt gondoltam volna, hogy színleli a transzt.

“Mit csinálsz a munkád során?” Csakis a mi szerencsénk, hogy egy

tudatlan papír tologatót fogtunk el…

James nekiállt egy komplikált leírást adni a DNS analízisről, gén

kettőzésről és a fajok közti genetikáról. A felét sem értettem annak amit
mondott, de a lényeg egylrtelmú volt: Benne volt Madigan kísérleteinek a
sűrűjében.
“Vannak a létesítményetekben hozzám hasonlók fogva tartva?” kérdeztem
a fogaimat kimutatva hangsúlyképpen.

“Nem “

“Mi a faszért nem?” kiltottam frusztrálva. Ha Tate és Juan nmóem voltak

ott, akkor Dave és Cooper sem. A fenébe, ez volt a legjobb nyomunk!

“A teszt alanyok máshol vannak elhelyezve” válaszolt james a költői

kérdésemre.

“Hol?” kérdezte Ian mielőtt alkalmam lett volna.

James pislogott. “Nincs jogosultságom ahhoz az információhoz.”

Bones pont akkor lépett a tisztásra, mikor megfogtam Jamest a vállainál és

felemeltem, majdnem megrázva a hirtelen jött reménytől.

“Kinek van?”

“Csak az öregnek, Madigan igazgatónak.”

Kicsaptam a kicsi zuhany ajtót, majd káromkodtam mikor leesett az ajtó.

A rossz hangulatomban elfelejtettem felmérni az erőmet, kezdő hiba amit
már évek óta nem tettem meg. Következőnek egy turistára meresztem a
fogaimat és gagyi európai akcentussal mondom neki, hogy megakarom
inni a vérét.

“Nincs minden veszve, Cicus” jelent meg Bones a kocsi apró

hálószobájában. Magam köré tekertem egy törölközőt, és fáradtan
ránéztem.

“Az őszinteségedről vagy híres, szóval tényleg nagyon rossz a helyzet ha

hazudsz, hogy megvigasztalj.”
Egy mosoly árnyalta be az ajkait. “Nem hazudok, édes. James többet tud,
mint gondolja.”

Odamentem a szűk szekrényhez és kiválasztottam egy másik szettet

magam mögé pislantva, hogy Bones becsukta e az ajtót mielőtt ledobom a
törölközőmet. Ian szégyentelenül bekukucskálna egy ingyen showra,
családi kötelék ide vagy oda.

“Azon túl, hogy fejfájást okoz a genetikai kód és DNS kettőzés intrikáival,
nem látom, hogy segítene a tudása megtalálni a barátainkat. Már ha
Madigan még nem ölte meg őket.”

“Amíg zuhanyoztál James felfedte, hogy új vérminták vannak kéthetente a

az épületbe küldve tesztelésre. Az utolsó nyolc napja volt, szóval
hamarosan egy újabb fog érkezni. A kézbesítőnél tudni fogja honnan jött,
és onnan megtaláljuk majd a létesítményt.”

“Azt gondolod Madigan van annyira idióta, hogy rápecsételi a vissza

küldési címet a FedEx matricára?”

A kérdésem elég nyers volt, hogy elrejtse a szikrát ami bennem égett. Add
istenem, hogy ez sikerüljön, nincs semmi másunk…

Bones megfogta majd odébb dobta a ruhákat amiket kiválaszottam.

“Nem, de a futár vagy a létesítményből jön, vagy elmondja kitől kapta a

csomagot. Az elfog vezetni minket Tatehez és a többiekhez, Cicus.
Igérem.”

Majd magához húzott, ajkait az enyémekre helyezve. Egyik a másik után

pattantak szét az ingjének gombjai, míg nem maradt más, csak a kemény,
sima bőr az enyémnek simulva. A nyögésem sóhajba fulladt a csókjában
rejlő követeléstől, és mikor a pajzsát leengedte és a vágy mint a forró
karamell öntötte el az érzelmeit, megborzongtam.
“Ian” próbálkoztam.

Egy kuncogást éreztem ajkaimon. “Bocsi, nem vágyom rá, hogy

csatlakozzon”

Meglöktem a mellkasát, de nem mozdította odébb. “Hallani fog minket”

mondtam mielőtt Bones szája ellopta a hangomat. Majd a keze az eszemet,
mikor a lábaim közé nyúlt, ahol a bőrőm megduzzadt és sikamlóssá vált
érintésétől.

Újabb kuncugás, ezúttal egyértelműen kacérabb. “Igen, szóval ne spórolj a

bókokkal”

Tovább akartam vitatkozni. De aztán már nem csak a kezei simultak a

testemnek. A vágy keresztül édes bizsergésként söpört végig a testemen,
egész bőrömön duruzsolva mielőtt megállapodott a legérzékenyebb
részemen érzéki szándékkal. Alog vettem észre mikor Bones az ágyra
emelt, testével betakarva mielőtt a hátam a matrachoz ért volna. Mikor az
ajkai végig perzselték a hasam és elidőztek a combjaim közt, már nem
érdekelt Ian mit hall.

Csak az érdekelt, hogy Bones ne hagyja abba.

Kilencedik

A nő UPS-es egyenruhát viselt, de a sima sedanja és a gondolatai

elárulták, hogy valaki másnak dolgozott. Ha nem lettek volna az érzékeink
rá összpontosítva mindenkire aki belépett a parkolóba, simán átsiklottunk
volna fölötte.

Először is, kint parkolt az út szélén a garázy helyett, pedig ide érkezett.
Továbbá mintha mindene arra lett volna tervezve, hogy elfelejthető legyen,
a rövid fakó hajától az átlagos alkatáig és a kedves-ám-unalmas arcáig.
Öltöztesd egy másik ruhába és akár palacsintát is szervírozhatna a helyi
étteremben anélkül, hogy egyszer is felkeltse a kiváncsiságodat, viszont a
gondolatai szöges ellentétben voltak a külsejével. Katonai precizitással
mérte fel a környezetét, amit én olyan nehezen vertem az embereim fejébe
mikor az egységemet irányítottam.

Ő sosem dőlne be a törött cipősarok előadásnak az utcán.Előbb elgázolna,

és csak aztán nézni meg, hogy veszélyes vagyok-e.

Ami azt jelentette, hogy új tervre van szükségünk.

“Változtatni kell a taktikánkon” jelentette ki Bones az aggodalmamat

visszhangozva.

Frusztráltan néztem a napfényt. Bár este adná át a csomagot! Akkor az éj

leple alatt elkaphatnánk és elrepülhetnénk vele nagy eséllyel észrevétlenül.
De a fajunkat felfedni az emberiségnek egy ilyen látványos
természetfeletti elrablással a jelenlegi helyzetünket nem is láttatná olyan
rossznak. Meg volt az oka annak, amiért a vámpírok egy milleniumon át a
metafórikus koporsójukban maradtak. Bárki aki a létezésünk titkosságát
fenyegette holtan végezte, mocskosan és fájdalmasan a Törvény örzői
által.
“Követhetnénk hazáig, hogy ott kapjuk el” javasoltam.

“Nem a környéken lakik” mondta egy álmatag mély hang a hátsó ülésről.

Ian. Már majdnem el is felejtettem, hogy itt van, valószínűleg azért mert az
elmúlt 7 órában míg Bones és én szemmel tartottuk a parkolót, ő aludt.
Görnyedten felült, a szatén szemmaszkját a homlokára tolva.

“A felvételi ponthoz élne közel, nem a leadásihoz.” folytatta a kocsiba

besütű napfénytől hunyorogva. “Melyik ő?”

“A barna hajú a UPS ruhában” monmdtam rámutatva ahogy a lift felé

sétált. Onnan ahol parkoltunk, az utca túloldalán lévő dombon remek
kilátásunk nyílt a több szintes garázsra, ezért is választottuk ezt a helyet.

Ian figyelte míg el nem tűnt a liftben. Aztán újra rám nézett.

“Ne aggódj csöppség, megszerzem”

“Diszkréten kell intéznünk. Ha nagy jelenetet akarnék rendezni, ide

rángatnám most rúgdosva és sikítva.” mondtam anélkül, hogy hozzátettem
volna “idióta” mivel családtag volt.

“Gond nélkül jönni fog” mondta magabiztosan Ian.

“Nem vetheted be a zöld szemeidet a liftben, van videós megfigyelés.

Csak úgy mint a garázsban.” vágtam vissza.

“Nincs szükségem ezekre” mondta Ian miközben egy pillanatra megvillant

a türkíz szemében a smarag zöldet “mikor itt van ez”

Egy laza kézmozdulattal széttépte az ingjét, gombokat repítve mindenfelé.

Mégegy mozdulat és az alvó maszk is lent volt. Végezetül ujjával
belefésült a vállig érő hajába és a tüköképére mosolygott a visszapillantó
tükörben.

“Végül is, ellenállhatatlan vagyok”

Nem tudtam visszatartani a horkantásomat. “Én gond nélkül ellen álltam

neked aznap mikor találkoztunk, vagy nem emlékszel, hogy a mellkasodba
döftem egy kést?”

Ian laza gonoszsággal mosolygott. “Emlékszem, de úgy tűnik elfelejtetted

hogy előbb megcsókoltál. És teljes mértékig élvezted.”

Váratlanul ért így elpirultam. Hey,akkor már cölibátusban voltam

4éve–nem gondolkodtam tisztán!

“Ian” mondta Bones fenyegetően.

Intett a kezével. “Ne morogj, Crispin. Már rég túl vagy a feleséged iránti
vonzalmamon, de a lényeg továbbra is az, hogy lélegzetelállító vagyok.”

Ezzel ki is szállt az autóból és elvonult a kitárt ingjével ami mint egy mini
iker köpeny lebegett utána.

“Gyere vissza” suttogtam utána, nem kiabáltam mert továbbra is

próbáltunk inkognítóban maradni.

Ian dobott egy csókot a válla fölött és tovább sétált,le a dombon egyenesen
a parkoló felé. Bones visszatartotta a kezem mikor kicsaptam volna az
ajtót és utána mentem volna.

“Had próbálja meg, Cicus. A horog is csalival működik a legjobban.”

Igaz, azonban ez a női kézbesítő túlságosan eszesnek tűnt ahhoz, hogy

ilyesfajta csalira ráharapjon. Csak reméltem, hogy Ian nem szúrja el az
álcánkat miután a csupasz mellű parádéjának nem sikerül levennie a
lábáról.

“Csak, hogy tisztázzuk, én próbáétam megállítani” mondtam morcosan.

Aztán a figyelmemet Ian felé fordítottam.

A délutáni nap a vöröses hajának arany árnyalatot adott, és biztosra ment,

hogy a mellkasának és hasának kemény vonalai teljes kiállításban
legyenek mikozben a tempójától a felsője továbbra is lobogott mögötte.
Duzzogva, de be kellett vallanom, hogy több fej is utána fordult és több
autó is lelassított ahogy a női vezetők egy második, harmadik és negyedik
pillantást vetettek rá. Ian válaszul egy ragyogó mosolyt villantott, amitől
már majdnem angyalinak tűnhetett azok előtt akik nem tudták, hogy egy
öntudatlan kurva.

Ahogy átsétált az úton, egy lefelé irányzott rántással a farmerjának a teteje

máris a csipőjén volt. Még pár centi és ágyékot villant, és a felé irányzott
merev tekintetekből itélve lehet azt spontán tapsvihar kísérné.

“Több méltóságot, hölgyeim.” motyogtam.

Aztán Ian meglepett azzal, hogy megfogta a legközelebb állót aki nem őt
bámulta és olyan közel húzta magához, hogy akár meg is csókolhassa. Egy
pillanatra gondolkodtam, hogy mégis mi a francot csinálhat, de Bones
mondta, hogy a nő visszajött és a tekintetem a parkoló liftjére szegeződött.

A barnahajú az utca szintjén kiszállt és egyenesen a útszéle felé indult,

ahol parkolt. Nem meglepő módon az aktatáska amivel érkezett, eltűnt. A
gondolataiból ítélve, kevésbé volt figyelmes így, hogy a kézbesítés sikeres
volt, de még így is újra alaposan szemügyre vette a környezetét miközben
az autója felé tartott.

Ami azt jelentette, hogy észrevette Iant abban a pillanatban, hogy az útjába
botladozott és az idegent akit leszólított, aki most már lökdöste és a
nadrágját rángatta. Felszaladt a szemöldököm, de aztán a férfi kikapta Ian
tárcáját a nadrágja első zsebéből, és egy utolsó lökéssel amitől Ian elesett
elfutott.

“A barom ellopta a tárcámat!” kiáltotta Ian.

A nő egy pár méterre állt meg. A dondolataira voltam fókuszáva, így

tudtam a pillanatot, mikor a természetes –és helyes! – óvatosságát legyőzte
valami más. Ianre meredt, aki a hátán feküdt, lábait széttárva, fejét oldalra
döntve. Majd a haját hátra söpörte megmutatva ezzel az arcát miozben
lassan felült, és lehetetlen volt nem észrevenni a megfeszülő mell- és
hasizmait.

Oh igen, mindent beleadott.

“Van nálad mobil?” kérdezte, angol akcentusát felerősítve. “Hívnom kéne

a rendőrséget. Most raboltak ki”

“Mobil? Úgy érted telefon?” kérdezte miközben “Ne BÁMULD Barbara”

futott keresztül az agyán.

Barbara. Most már tudjuk az igazi nevét. Senki sem használ álnevet
miközben magához beszél.

“Igen” mondta. Majd lenézett a fedetlen mellkasára, mintha nem ő maga

tépte volna szét a felsőjét.

“Micsoda állapotban vagyok” folytatta Ian, sikeresen hangozva egyszerre

bánatosnak és megrázva. “A seggfej majdnem letépte a ruháim miközben
próbálta megszerezni a pénztárcám. Gyanítom drogok.”

Az óvatosság intette Barbarát, hogy hagyja a gyönyörű idegent egyedül, de

ezt figyelmen kívül hagyta és közelebb ment. Egyszerre örültem és
udorodtam. Remekül tudod egyszerre növelni Ian egóját és eltaposni a
feminizmust Barb!
Ezután egy kisebb tömeg takarta el előlünk a kilátást. Megfeszültem,
akcióra készen, de a következő pillanatban női kórusként szólalt meg a
“Jaj te szegény!” “Jól vagy?” és a “Had segítsek!” együttese.

Ian többi csodálója is megérkezett a helyszínre.

“Hihetetlen” sóhajtottam. Szimplán azzal, hogy végig sétált az utcán

sikerült összegyűjtenie egy háremet.

“Hölgyek, köszönöm de már jó kezekben vagyok” mondta Ian. Barbara

gondolatai ketté szakadtak a logika közt, ami azt mondta menjen el, és a
jóképű idegen belé vetett bizalma okozta öröm között. Mikor Ian folytatta
a többi nő lekoptatását az ő javára, a döntésképtelensége szertefoszlott.

“Süketek vagytok?” kiáltotta parancsoló hangjával a többieké fölé

emelkedve. “Menjetek, mielőtt még zaklatásért is kihívja a rendőröket.”

Egy pár végső dörmögéssel a leendő hárem szét széledt, megengedve,

hogy lássam a hálával és érzéki ígérettel teli pillantást amivel Ian
Barbarára nézett.

Ez megtette a hatását. Hezitálás nélkül bezárta a köztük lévő távolságot és

oda nyújtotta a telefonját. Mikor Ian ujjai körülfogták az övét, “Hideg kéz”
futott végig az agyán mielőtt a tekintetét foglyul ejtette az ő zöld, elbüvölő
szeme.

Oh bazmeg, volt az utolsó éber gondolata.

“Mondtam, hogy könnyű lesz” mondta Ian, de már nem a nőhöz beszélt.

Bones elindította a kocsit. Elnéztem, nem kellett látnom Iant beszállni

Barbara autójába, hogy tudjam a párosuk hamarosan követ minket.

“Ezek után nem lehet majd bírni vele” mondtam az orrom alatt.
Bones szórakozottan horkantott. “Mint mindig, Cicus.”

Tizedik
A jó hír, hogy pár óra kikérdezés után megtudtuk a helyet, ahol
valószínűleg Tate, Juan, Dave és Cooper fogva voltak tartva, mert onnan
küldték a vámpír vérmintákat. Aztán mint a nem-színész James Francot,
úgy Barbarát is útnak engedtük egy kis vérveszteséggel és új emlékekkel.

Ian egy bónusz szolgáltatást is hozzá akart adni (“Sok minden vagyok, de
nem áltatok senkit” mondta), de megálítottam mielőtt még eleget tehetett
volna Barbarának tett kimondatlan ígéretének. Nem volt időnk, illetve a
korábbi vonzódása nem ütötte meg a megfelelő mértékű beleegyezést az
én értékrendemben.

A rossz hír, hogy nem tudom hogyan tudnánk betörni a létesítménybe

anélkül, hogy elkapnának.

A McClintic Vadgazdálkodási terület Mason megyében, Nyugat

Virginiaban TNT területként volt ismert. A második világháború alatt nagy
gyártó és tároló központ volt robbanóanyagoknak. A több tucat föld feletti
bunker mellett amikben a korábban említett TNTt és radioaktív hulladékot
tároltak, volt egy földalatti hálózat bunkerekkel és csatornákkal amik a
nukleáris robbanást is kiállnák. A háború után a hatalmas földalatti
létesítmény alaprajzai kényelmes módon eltűntek, a felső bunkereket pedig
csak lezárták és hagyták elrohadni.
Napjainkban a több-mint-háromezer hektárnyi területből pár száz tiltott
zóna a publikum számára biztonsági és környezetvédelmi okokból. Még a
légtér is le lett zárva egy 2010ben rejtélyes módon felrobbanó bunker
fölött, de míg a kormány birtokolta és figyelte a területet, valaki mint
Barbara könnyen be- és kisurranhat anélkül, hogy felébresztené a helyiek
gyanúját. A gyakori vadászok mellett akik a McClintiv vadgazdálkodái
területen gyakran előfordultak, ez volt a Molyember észlelések eredeti
helye, így ezrével vonzotta a paranormális jelenségek rajongóit.

“Röviden” mondtam Bonesnak több óra eredménytelen böngészés után az

interneten, “meg vagyunk lőve. Barbara mindig az S4-A raktár iglu előtt
veszi fel az aktatáskát, de ez nem azt jelenti, hogy ott a bejárat a föld alatti
létesítményhez. Az bárhol lehet a 3ezer hektár mocsár, fa és avar alatt, és
mi nem mehetünk magunk oda, hogy gondolatolvasással leszűkítsük a
helyét.”

Végtére is, ez nem egy olyan városban helyezkedett el, mint Madigan
laborja Charlottesvilleben. Ott nem lenne különös, ha vámpírok lennének a
környéken. A vadászok és szörnyhívők lehet, hogy gyanú nélkül
mászkálhatnak a McClintic Vadgazdálkodási területen, de egy magát
valamennyire is tisztelő vámpír sem lőne állatokat sportból. Sem üldözne
egy nem létező természetfeletti lényt.

“Ha ennek a helynek olyasmi a biztonsági rendszere mint a Tennesse-i

létesítménynek” folytattam frusztráltan, “infrared riasztók szólalnak meg
bárkinél aki belép a védett területre és a testhője 35fok alatt van. És ha a
riasztók robbanást indítanának elő, hát…. nem a semmiért hívják TNT
területnek.”

Senki sem gondolná szokatlannak, csak szerencsétlen esetnek.

Madigannek megvolt a tökéletes alibi a létesítményéhez.

“Küldd Fabiant felderíteni,” javasolta Ian, a szellemre utalva akivel

barátok voltunk.
Savanyúan néztem rá. “Megér egy próbát, de kétlem, hogy a legfontosabb
hely Madigan részben élőholt szuperkatonákat létrehozó tervében az
egyetlen hely amit ne szellembiztosított volna.”

Bones megtámasztotta az állát, csendben maradása egyetértést jelentett.

Aztán egy fura mosollyal nekem dobta a táskámat.

“A barátod az egyetlen vámpír a világon aki túl tud jutni az infravörös

szenzorokon, és ráadásul még robbanás biztos is.”

Mintha a mondat után azt motyogta volna, hogy “Sajna”, de túl izgatott
voltam, hogy leszidjam.

Vlad! A pirokinézise miatt melegebb volt mint a legtöbb ember, és emiatt

tűzálló is. Előkotortam a telefonomat a táskámból és tárcsáztam vlad
mobilját.

Daca nu este ceva important, nu lasati mesaj si nu sunati din nou,

válaszolta a rögzítőre felvett férfihang, majd követte az angol fordítása,
“Ha nem fontos, ne hagyj üzenetet és ne hívj újra.”

Senki sem vádolta meg Karóbahuzó Vladot azzal, hogy túlzottan elbüvőlő
lenne. Hagytam egy sürgős üzenetet megadva Bones és az én
telefonszámomat is mielőtt letettem volna.

“Oké, ez megvan. Most pedig keressük meg Fabiant és vegyük rá, hogy
lecsekkolja a McClintic őrzött területét a biztonság kedvéért.”

Fabian du Brac 45 éves volt mikor meghalt, és hosszas barna haja még
mindig olyan stílusban volt összefigva ami már egy évszázada kiment a
divatból. A pajesza és ruhái szintén jelezték, hogy egy másik korból való,
de én most a komor kék szemeire fókuszáltam. Elárulták, még mielőtt
megszólalt volna, hogy nincsenek jó hírei.
“Tényleg van egy hatalmas létesítmény mélyen a McClintic
Vadgazdálkodási terület alatt, de nem tudom merre van a bejárat. Az egész
létesítmény körbe van véve egy akadállyal amin nem tudok átjutni és senki
sem jött ki vagy ment be míg ott voltam.”

Összeszorítottam a fogamat. Madigan alkalmazottjai ott laktak, hogy senki

se tudjon információt szerezni a ki- és bejutásaikról. Vagy tudja elrabolni
valamelyiküket, ami a másik tervem volt az információ szerzésre.

Utáltam ezt a bürökrata barmot, de ha nekem kellett volna a biztonsági

rendszerét megtervezni a helynek, ugyanezt csináltam volna.

Komoran felsóhajtottam.

“Akkor muszáj lesz 11 napot várnunk a következő ütemezett labor

csomagfeladásra. Valakinek ki kell jönnie a létesítményből, hogy átadja az
aktatáskát Barbarának.”

Fabian bólintott. “Elisabeth és én addig nem megyünk el, míg nincs meg a
bejárat. Ő most is ott maradt, hátha előjön valaki amíg nem vagyok ott.”

Egy halovány mosolyt küldtem felé. “Köszönöm, és kérlek köszönd meg a

barátnődnek is a nevünkben.”

Határozottság ült ki az arcára. “Nem tartozol nekem köszönettel. Otthont

adtál mikor senki sem akart engem, és Elisabeth sem lenne most a
hölgyszeretőm ha nem segítesz neki is mikor szüksége volt rá.”

Mint mindig, most is túl kedves volt. Ezredjére is azt kívántam, bár
megölelhetném Fabiant, de helyette azt az egyet tettem amit tudtam:
felemeltem a kezem és mosolyogtam, ahogy az átlátszó ujjai az enyémek
köré -és rajtuk keresztül - fonódtak.
“Most már csak annyit kell tenned, hogy egy V-t formálsz az ujjaiddal és
halálhörögve elmondd, hogy mindig is a barátja voltál, és mindig is az
maradsz.” jegyezte meg Ian erős iróniával.

“Miért tenném…” kezdtem. Majd leesett.

“Te szent szar, titokban Star Trek rajongó vagy!”

Mélyebben bele ástam volna magam ebbe a meglepő újdonságba Ianról, de

megszólalt a telefonom. Rápillantottam a számra mielőtt türelmetlen
megkönnyebüléssel felvettem. Miután három napon keresztül több
üzenetet is hagytam, Vlad végre visszahívott.

“Hol voltál eddig?” kérdeztem köszönés helyett.

“Elfoglalt voltam.” szólt a rövid válasz, akcentusa még erősebben.

“Mint mindenki más is. Figyelj, a te specififikus segítségedre lenne

szükségem, ezért hívtalak, hogy–”

“Count me out this time, Cat.” I was too upset by his reply to make a quip
about the real Dracula using the word “count.”

“Ezúttal ne számolj velem, Cat”

“Fontos” mondtam, hátha azt gondolta, hogy körömreszelő versenyre

keresnék csapattársat.

“Akármiről is van szó, nem segíthetek. Illetve Romániában kell lenned ma

este.”

Jól ismertem Vlad arroganciáját, de ez így is túl sok volt. “Nem vagy
hajlandó egy élet-halál helyzetben segíteni, de elvárod, hogy repülőre
pattanjak és most rögtön elutazzak hozzád?”
“Elment az esze” mormogta Bones a másik szobából.

Vlad egyszavas válasza hamar kitisztította az agyam. Megkértem, hogy

ismételje meg, hogy biztos legyek benne, hogy nem értettem félre, és
mikor megtette, elvigyorodtam.

“Akkor azthiszem találkozunk este” mondtam és letettem.

Bones bejött a szobába, hitetlenkedés ült ki tökéletes vonásaira.

“Nem rohanhatunk el csak úgy Romániába, Cicus. Akármit is gondol Vlad

ilyen fontosnak, biztos vár–”

“Nem, nem várhat.” szakítottam félbe vigyorogva. “Ma este

megházasodik”
Tizenegyedik

Mencheres privát gépével utaztunk, ugyanis ő és Kira is meg voltak

hívva. Sőt, Mencheres volt Vlad tanúja. Ian azonban nem jött, ugyanis ő és
Vlad nem álltak közel. Mondjuk Bones és Vlad se. Ha én nem lennék,
Bones sose lett volna meghívva, és ha Bones tudná, hogy Vlad egyike a
kevés igaz barátaimnak, inkább menne a pokolba, mint hogy megjelenjen
Vlad esküvőjén.

Míg a repülőn voltunk, beavattuk Mencherest és Kirát abba, amit

Madiganről megtudtunk. Amellett, hogy ő volt a vámpír megfelelője egy
nagyapának, Mencheres több vonal uralkodója is volt, szóval meglehetett
bízni benne. A felesége, Kira, lehet hogy épp Végrehajtónak készült, ami a
rendőr vámpír megfelelője, de ő is tartani fogja a száját. Majd a repülő út
hátralévő részét azzal töltöttem, hogy kitaláljam, hogy lehetne bejutni a
létesítménybe, anélkül hogy 11 napot léne várni míg Barbara felbukkan
átvenni a csomagot.

A jelenlegi tehetetlen helyzetünk a létesítménnyel kapcsolatban

elképesztően frusztrált, de ebben az esetben a türelem nem egy erény volt.
Szükséges volt. Nem tudnánk túljárni a biztonsági rendszeren, és mivel
Vlad tényleg elfoglalt volt, mivel épp megházasodik, elő kellett állnom
egy tervvel ami nem öngyilkos hadjáratként végződne. Egy részem utálta,
hogy több ezer mérföldre utazunk míg a barátaink veszélyben vannak, de a
másik részem megnyugodva jelezte, hogy itt vagy ott, de várakozó
üzemmódban ragadtunk.

Kivéve….
“Használhatnád a telekinetikus erődet, hogy megdermessz mindenkit
odalent míg mi átkutatjuk a helyet a bejárat után” javasoltam
Mencheresnek, bár még a saját fülemnek is naivan hangzott.

Karakteres szemöldöke felszaladt. “És ha ez a létesítmény nem is a

központja Madigan akcióinak?”

Felsóhajtottam “Akkor meg vagyunk lőve.”

Valakinek egy magas pozicióban a kormánynál muszáj volt támogatnia

Madigant miután Don kirúgta. Hogy máshogy állhatna szolgálatára két
titkos földalatti létesítmény is, nem említve az orbitális anyagi támogatást
amibe ez a kutatás kerülhet? Tehát az árnyékember-vagy emberek-
Madigan mögött mély rejtőzésbe kezdenének amint megtudnák, hogy
képesek vagyunk mozgásképtelenné tenni egy teljes állomást. Nem, a
legjobb fegyverünket a végső csatára kell hagynunk mikor legyőzzük
Madigant és a mögötte álló embereket, nem pedig elpazarolni a
meglepetést az előtte lévő csetepatéra.

Ez volt az egyetlen logikus döntés, de ez nem ígért sok jót annak, hogy
élve kihozzuk a barátainkat. Megpróbáltam visszaemlékezni mikor
beszéltem utoljára Tate-tel. Veszekedtünk? Esélyes. A kapcsolatunk feszült
volt az utóbbi pár évben, de épp kezdett visszatérni a normálisba. Utáltam,
hogy lehet nem lesz alkalmam elmondani neki mennyit jelentett nekem a
barátságunk, túl jón és rosszon.

Mencheres megérezhette a szomorkodásomat, mert azt mondta “ Holnap

vissza megyünk veletek az államokba” a legmegnyugtatóbb hangján. “A
közelben leszek, ha kellek, Cat”

Hálás mosolyt küldtem neki. Egyszer utáltam ezt az ősi egyiptomi

vámpírt. Most a tudat, hogy a közelben lesz a végső összetűzésre , mély
megkönnyebüléssel töltött el.

“Köszönöm”
Megajándékozott egy ritka mosollyal. Szívesen.

A szavakat nem mondta ki hangosan. Helyette, mint egy telepatikus üzenet

érkeztek az elmémbe. Mencheres, az ő megdöbbentő korával és
képességeivel, az egyetlen vámpír volt akivel találkoztam, aki képes volt
így kommunikálni, mint ahogy ez előtt csak egyszer tette velem.

“Felvágós” motyogtam.

Megrándult a szája, de aztán az ablak és az általa felfedett fények felé

fordította a figyelmét mikor a repülő élesen kanyarodott.

“Itt vagyunk.”

Vladislav Basarab Dracul háza pont olyan mint amilyet a sötétség

koronázatlan hercegétől elvárnál: hatalmas nemesi kúria ami egyenlő
arányban volt gyönyörű és barbár, aprólékosan faragott erkélyek és
oszlopok a vízköpőkkel teli tornyok mellett. Sokkal népesebbzsúfoltabb is
volt mint valaha láttam. A személyzetének tagjai kint vártak a 4szintes
építmény előtt, sietve olyan gyorsan parkolni az autókat ahogy a vendégek
érkeztek. Nem ez volt az egyetlen különbség az utolsó látogatásom óta.
Áram helyett fáklyák világitották be a külsejét. Több láb magasan a föld
felett voltak a ház körül, a kisebbek pedig a kúria erkélyeit díszítették.
Vlad képességei nélkül tűzveszélyesnek nyilvánítottam volna. Semmi nem
égette meg, hacsak nem akarta.

Kedvesen be lettünk terelve a nagy folyosóra, ahol további alkalmazottak

elvették a csomagjainkat miután megkérdezték a nevünket. Bent gyertyák
váltották fel a szokásos lámpákat és szmokingos pincérek
kristálypoharakba töltött bordó de gyöngyöző italokat kínáltak. Kiváncsian
elvettem egyet a legközelebbi tálcáról és belekortyoltam.
“Ezt muszáj megkóstolnod” mondtam Bonesnak miközben a kezébe adtam
a poharat. “Mintha a Cristal pezsgő és az O-negatív szerelemgyereke
lenne.

Bones elvette, és elismerően felhúzta a szemöldökét mikozben lenyelte.

Lehet nem ő Vlad legnagyobb rajongója, –oké, általában a két pasi utálta
egymást– de egyértelműen egyet értett Drac plazmával telített pezsgőjével.

Látva a torkát, ahogy egy második, nagyobb kortyot vett emlékeztetett rá,
hogy már egy több mint egy napja nem ettem. Olyan szexin nézett ki
Bones a feketeszmokingjában ahogy a sötétbarna fürtjei sisakként ölelték
körbe a fejét, hogy csak növelte az éhségem. Nem volt időnk vásárolni
mielőtt Mencheres felvett minket, de hála az égnek az egykori fáraónak
rengeteg elegáns ruhája volt. Mencheres és Bones hasonló méret voltak,
szóval a kölcsön öltöny úgy illet rá mintha neki készült volna.

“Vegyél még egyet” mondtam Bonesnak a kezébe adva egy újabb pohár
pezsgős vért miután végzett az elsővel. “Hidratáltnak kell lenned
későbbre”

A szája felgörbült ahogy elfogadta a poharat. Majd az ujjai fogva tartották

az enyémet miközben felemelte inni a poharat. A kezem végigsimította az
állát miközben nyelt, sötét szemei nem engedték el az enyémeket. Csak
azután engedett el, hogy kiürítette a poharat, de addigra már nem akartam.
Sőt, azon gondolkodtam merre lehet a vendégszobánk, és hogy vajon van e
időnk elsurranni mielőtt elkezdődne az esküvő.

Felém hajolt, tekintete zöldre színeződve ahogy az üres poharat egy

elhaladó pincér tálcájára tette anélkül, hogy egyszer is elnézett volna
rólam.

“Megölsz, olyan gyönyörű vagy, Cicus”

A formális, pánt nélküli ruha amit Kira adott kölcsön egy kicsit szűk volt,
de abból ahogy Bones szeme végig futott rajtam, elégedett volt azzal,
ahogy a melleim egy kicsit jobban kilógtak a felső részből és a fekete
bársony űgy ölelt körbe mintha rám lett volna öntve. A hajam kiengedve,
ugyanis nem tudtunk volna megállni megcsináltatni, de a sötét vörös színe
illett az eljegyzési gyűrűmhöz. Ez volt az egyetlen ékszer amit viseltem,
mégis több elbűvölt női vendég is megállt megcsodálni. A vörös gyémánt
a legritkább a világon, és a méretben ehhez legközelebbi egy múzeumban
volt valahol.

Köré fontam a karomat magamba szívva az ilattát és élveztem az

enyémnek nyomolú testének keménységét.

“Amint kettesben leszünk más miatt fogsz haldokolni.” suttogtam

Az ölelése szorosabbá vált “Ahogy te is.”

A mély, reszelős hnagjától érzéki borzongás táncolt végig a testemen, de

aztán mögöttünk valaki krákogott egyet. Mivel egy vámpírokkal teli
házban voltunk, ez nem véletlen volt.

Kira szégyenlősen mosolygott mikor megfordultam.

“Bocsi a zavarásért, de Mencheres elment, hogy beszéljen Vladdal, és nem

ismerek senki mást.”

“Ne butáskodj, nem zavarsz. mondtam, bár minden porcikám tiltakozott

ahogy elhúzódtam Bonestól. aztán megfogtam egy friss kristálypoharat a
figyelmes személyzettől.

“Meg amúgy is, ki kell próbálnod a pezsgőt. Megérné meghalni érte.”

A ceremónia a bálteremben került sorra, ami a házat körülvevő birtokot
leszámítva az egyetlen hely, ami elég nagy, hogy elférjen benne az összes
vendég, ugyanis majdnem az egész emeletet elfoglalták. Körülbelül olyan
kétezren lehettek itt, de a két kezem elég, hogy az embereket
megszámoljam.

A menyasszony, Leila, és az idősebb férfi aki gondolom az édesapa volt,

az egyike a ritka halandó kivételeknek. A lánynak elállt a lélegzete is
mikor a terembe lépett, de ez nem biztos, hogy attól a kétezer vendégtől
akik felálltak a belépésekor. Inkább a hatalmas fehér rózsából készült
oszlopoktól amik az oltárhoz vezető útját övezték, vagy a hatalmas antik
csillár amin több gyertya égett mint megtudnám számolni. Azonban nem
ez volt Vlad legjobb dekorációja. Mikor Leila elindult a folyosón az oltár
felé, a vaskupola ami alatt Vlad állt lángokban tört ki és olyan forrón égett,
hogy mire odaért hozzá, úgy tűnt mintha arany glória lett volna felette.

“Wow” suttogtam.

“Showman” motyogta válaszul Bones.

Mikor Vlad megfogta Leila kezét, elkezdődött a ceremónia. Meglepően

hagyományos volt. Mencheres átnyújtotta a gyűrűket mikor eljött az ideje,
és a Leilara hasonlító barnahajú lány átvette tőle a csokrot. Eltekintve
attól, hogy Vlad a válaszait angolul és románul is elmondta, és az emberei
őrjőngésétől mikor kinyilatkoztatta, hogy szeretni, tisztelni és imádni fogja
mint feleségét, tankönyvi példája volt egy normális esküvőnek.

Úgy tűnik ez a mennyiségű normalitás volt az amire szükségem volt.

Eddig is tudtam, hogy hiányzik a csendesebb életünk a hegyekben, de
eddig nem is tudtam mennyire. Valami ami eddig szorított belül enyhült,
ahogy azt hallgattam ahogy két ember megesküszik, hogy együtt néznek
szembe az élet kihívásaival a szerelem nevében.
A földön töltött harminc évem alatt többet láttam és tettem mint más egy
életen át, de a szerelem nélkül nem jutottam volna idáig. Az volt a szilárd
talaj a lábaim alatt mikor minden más összedőlt, és a düh és kilátástalanság
ellenére, tudtam hogy újra az lesz majd.

Egy pillanat töredékére, szántam Madigant. Csak az ambició és

könyörtelenség tartotta fent. Milyen hatalmas lesz a bukása egy ilyen
vékony, megbízhatatlan magaslatról.

Csendben Bones kezébe fontam az enyémet. Ő rögtön a szájához emelte,

finom csókot adva . Egy újabb rejtett csomó oldódott fel bennem, ahogy a
hetek óta felettem lebegő frusztrált felhőn keresztül törtek a remény
sugarai. Annyi mindenen keresztül mentünk együtt. Biztosan nem azért
jutottunk el eddig, hogy most elbukjunk.

A gondolattól erőre kapva ujjongtam mikor Vladot és Leilat férjnek és

feleségnek jelentették ki–az emberi törvények szerint ugye– és
megfogadtam, hogy a legtöbbet hozom ki ebből a rövid szünetből a
gondjaink elől. Hamarosan rájöttem, hogy ha a ceremónia hagyományos
jellegű volt, a fogadás árnyalva lesz Vlad túlzó stílusával. A kúriája egész
harmadik emeletét ellepte, és annyi étel is ital volt amitől rosszul lehetne
egy vémpír, nem említve a tortát ami magasabb volt mint én
magassarkúban. Nem is volt lehetőségem köszönni Vladnak vagy 3órán
keresztül, mikor a fogadósor hátuljánál találkoztunk.

Vlad hosszú haja hátra volt fésülve, megmutatva ezzel V alakú hajvonalát.
Ez a kemény forma kiemelte a magas arccsontját, erős szemoldökét és
szokatlanul rezes zöld szemét. Nem volt klasszikus értelemben jóképű
mint Bones, de tagadhatatlan módon szembeötlő volt. A szőrmével
szegélyezett skarlát köpenye és a gazdagon hímzett öltöny alatta csak
hozzá tett a parancsoló jelenlétéhez, nem is említve, hogy halálra verhetne
valakit a nyakában lógó hatalmas arany medállal.
“Ebben a szettben te leszel az első aki feltalálja a ‘középkori
extravaganzát’” piszkáltam miközben arcon pusziltam. Majd a borostás
bőrébe suttogtam “Annyira örülök neked”.

Megölelt, röviden de üdvözlően. “Örülök, hogy eljöttél, Cat.”

A szája legörbült, ahogy átpillantott a vállam felett, és csak annyit mondott

“Bones” semleges hangon.

“Tepesh” üdvözölte Bones hasonlóan kétértelmú hangsúllyal.

Megforgattam a szemem. De legalább nem fenyegetőztek azzal, hogy

megölik a másikat. Ez már haladás a kapcsolatuknak.

Ezután Leila felé fordítottam a figyelmemet, miközben megöleltem az

elektromos csípés emlékeztetett rá, hogy feszültséget bocsátott ki egy
vezeték okozta tinédzserkori baleset miatt.

“Gartulálok” mondtam a mesés, fekete hajú menyasszonynak.

Megköszönte, közben pedig nagyon kimerültnek tűnt, nem mintha

hibáztatnám érte. Mikor először voltam több ezer természetfeletti
teremtménnyel teli szobában engem is kiakasztott, pedig én akkor csak
félig voltam ember. Leila teljes mértékben halandó volt, új Mrs.Dracula
ide vagy oda. Ha lett volna nálam valami erős pia, rögvest oda is adtam
volna neki.

Bones kezetcsókolt a kesztyűs kezén miközben kifejezte saját jó

kívánságait. Mielőtt elmentünk volna, Leilara pillantottam és tréfásan
megjegyeztem, “Tudod, senki sem gondolta, hogy lehetséges amit tettél.
Kiérdemled a Sárkányölő becenevet.”

Vlad mogorván nézett rám, de Bones nevetett. Ahogy elsétáltunk , lehajolt

míg az ajkai a fülemet simították.
“Bár Denise is itt lehetne” suttogta.” Olyan sárkányt mutathatna
Tepeshnek, ami megszégyenítené a családi címerét.”

Mindenbizonnyal megtehetné, ha ez nem fedné fel mint a világ egyetlen

alakváltója. Egy démon megjelölte Deniset az esszenciájával, ami annak a
halála után is rajt maradt. Így a legjobb barátom megkapta az összes
képességét a démonnak, beleértve a halhatatlanságot és a képességet, hogy
olyan alakot öltsön amilyet csak akar. Hogy elijessze Heinrich Kramert
mikor a szellem megakarta ölni Bonest, sárkánnyá változott. Hiába láttam
a saját szememmel, egy részem még most se hitte el, hogy Denise olyan
könnyedséggel változott egy két emelet magas mítikus lénnyé mintha csak
ruhát cserélt volna.

Olyan hirtelen álltam meg, hogy csak a vámpír reflexeknek köszönhetően

nem sétált nekünk a mögöttünk lévő pár.

‘Mi a baj Cicus?” kérdezte Bones odébb húzva az emberek tömegétől.

Remegett a hangom az izgatottságtól, pedig óvatos voltam, hogy csak

suttogjak.

“Tudom, hogy fogunk beszivárogni a földalatti létesítménybe Point

Pleasentben. Ők fognak minket beengedni.”

Tizenkettedik

A hosszas hazaúton az államokba volt egy kis turbulencia. Engem nem

zavart, azonban Bones, aki jó körülmények közt is utált repülni kevésbé
volt elbüvölő hangulatban mikor megérkeztünk St. Louisba.
Balszerencséjére Spade és Denise nem az angliai birtokukon voltak. Az
egy sokkal rövidebb út lett volna Romániából.

De persze a rossz hangulatát az is okozhatta, hogy utálta a tervemet. De

ahogy a zötykölődős visszaúton többször is elmondtam neki, ha van jobb
ötlete hallgatom. A témával kapcsolatos hallgáta mindent elmondott, de
ismertem Bonest. Még nem fejezte be a vitát.

Hiába ment már le a nap mikor Spade és Denise házához értünk, a jetlag és
több időzónán való áthaladás miatt az elmúlt 2napban úgy éreztem mintha
még csak most hajnalodna. Spade a bejárati ajtónál várt minket, ami
elgondolkodtatott mi jelezhette neki az érkezésünket előbb: megérezte más
vámpírok jelenlétét, vagy hallotta az autót behajtani.

“Crispin” mondta Spade, Bonest az eredeti nevén hívva, hisz csakúgy mint
Ian, már emberként is ismerték egymást. “Cat. Üdvözöllek titeket”

A szavak nagylelkűek voltak, de Spade hangsúlya inkább volt óvatos mint

szívélyes. Egy nagy, megynerő mosolyt villantottam a magas, fekete hajú
vámpírra, amivel egyből kiérdemeltem egy mogorva tekintetet.

“Így már tudom, hogy a látogatásotok bajt hoz, nem mintha nem lett volna
elég figyelmeztető, hogy megkértétek menjenek el az alkalmazottak
mielőtt ideértek.

“Nem tévedsz, Charles, mondta Bones, szintén Spade születési nevét

használva. Majd vállon veregette, “Ennek ellenére viszont ezt hallanod
kell.”

Követtem őket befelé, örültem, hogy egy barátságosabb arcot látok a

folyosón közeledni.

“Denise!”
Vigyorgott, és megölelt mikor hozzánk ért. Vissza szorítottam, nem
aggódva azon, hogy bántom az erőmmel. A démoni esszencia amivel
Denise meg lett jelölve, sok tekintetben keményebbé tette nálam.

Mikor elhúzodott, a mosolya elhalványodott. “Mi történik? Anyukád jól

van?”

“Jól van.” mondtam, közben megjegyezve magamnak, hogy hamarosan

hívjam fel. “Olyasmi miatt vagyunk itt, amit még a nagybátyám kezdett
régen.”

Beavattuk őket a részletekbe miközben kávét kortyoltunk a nappaliban.

Spade jóképű vonásai megkeményedtek mire végeztünk.

“Háborút fog okozni ha sikerrel jár” jelentette ki. “A válasz igen, Crispin.
harcolok veletek, hogy megakadályozzuk, hogy a fajok közti keveredés
valaha is bekövetkezzen.”

Bones horkantott. “Ebben nem is kételkedtem, haver, más miatt vagyunk

itt.”

Ezzel megköszörültem a torkomat. “Nem tudjuk megrohanni a bázist ahol

szerintünk Madigan a kísérleteit -és a barátainkat- tartja. amíg nem
derítjük ki, hogy melyik kormánytag támogatja. És ezt nem tudjuk
kideríteni anélkül, hogy bejutnánk, szóval ez a 22-es csapdája volt eddig.”

Denisre pillantottam mielőtt újra a férje felé irányítottam a figyelmemet.

“Csak Madigan sétálhat be gyanúkeltés nélkül abba a létesítménybe és

szerezheti meg nekünk az információt amire szükségünk. Vagy valaki aki
pont úgy néz ki mint ő.”

Spade szemei úgy gondoltam mindig is egy tigrisére emlékeztettek. Most,

ahogy úgy meredt rám, hogy minden túlélő ösztönöm azt kiáltotta
“Riadó”, biztos voltam benne.
“Charles” mondta Bones.

Hiába volt ez az egy szó finom, a szobát ellepő erő minden volt, csak az
nem.

Spade egy félig morgó, félig hisszegő hangot hallatott. “Ne fenyegess
Crispin.”

“Akkor ne bámulj úgy a feleségemre” hallatszott rögtön a válasz.

“Hey” állt fel Denise, kezét meglegyezve, próbálva megállítani a

farkasszemet néző fiúkat.. “Emlékeztek rám, a személyre akiről ez szól?”

“Persze drágám, de nem mehetsz be csak úgy egyedül abba a

létesítménybe. Túl veszélyes.”

“Egyetértek” mondtam nyugodtan.

Ez arra késztette Spadet, hogy a korábbi gyilkos tekintetével nézzen rám.

“Mi?”

“Egyetértek” ismételtem. “Még ha be is jut, Denise nem tudná, hogy törje

fel Madigan gépét, hogy megszerezze a szükséges információkat. Lehet
nem vagyok olyan ügyes mint az Anonymus hacker csapat, de annyit
tudok amennyire szükségünk van. Ezért is fogok én vele menni. Madigan
évek óta a nyomomban van, tehát ha a tudósai meglátnanák a foglyának
tettetve magam, azt gondolnák, hogy végre elérte a célját és kísérletezhet
rajtam.”

És miután bejutunk a létesítménybe és kiderítem ki támogatja Madigant,

plusz hogy mi történt Tate-tel, Juannal, Cooperrel és Dave-vel…. akkor
kezdődik az igaza harc.

Spade tekintete Bonesra ugrott. “És te ebbe beleegyeztél?”

A válaszát egy nevetés előzte meg. “Beleegyeztem? Dehogy.
Beletörődtem, igen, de nem is engedem egyedül. Én is velük megyek.”

“Bones” mondtam sóhajtva, “beszéltünk már erről. Egy foglyul ejtett

vámpír, a dolgozók elhiszik, na de kettőt? Feszegeti a határokat.”

“Általában igen” mondta enyhén. “De bárki aki lát majd, megesküdne,
hogy ártalmatlan vagyok.”

Hát persze. Mert egy 190 magas, izmos Mestervámpír, aki köztudottan egy
több száz éves keménylegény az ártalmatlanság mintapéldánya.

“Tömeges hipnózist kéne bevetned, hogy erről meggyőzz bárkit is, és az

őrök szemellenzőt viselnek ez ellen.”

Bones szeme veszélyesen buja, mint a legkíválóbb borokba rejtett méreg.

“Majd meglátod, de még mielőtt rátérnénk, ki kell találnunk, hogy kapjuk

el Jason Madigant. Denise nem adhatja ki magát Madigennek Nyugat
Virginiában, ha mindenki tudja, hogy Tennesseeben van.”

Fabian az albérlet plafonján keresztül érkezett a konyhába, átlátszó

arckifejezése már azelőtt elmondta a történetet, hogy megszólalt volna.

“Még mindig nem hagyta el a helyet, nem igaz?” kérdeztem komoran.

A szellem megrázta a fejét. “Sajnálom, Cat.”

Denise arca a saját csalódottságomat tükrözte, de Spade elfordult mielőtt

az ő kifejezését elkaphattam volna. Valószínűleg egy mosoly volt. A saját
életét aggodalom nélkül kockára tenné, de mikor a felesége biztonságáról
van szó, még Bonesnál is védelmezőbb volt.

“Ez így nem működik.” mondta Denise, kimondva azt amire én már pár
napja rájöttem. “Lehet, hogy Madigan eddig egy-két hetente elhagyta azt a
létesítményt, de most egyértelműen úgy el van oda rejtőzve mint egy egy
kullancs. Mi van ha hónapokba telik mire magától előjön?”

“A legrövidebb út két pont között az egyenes.” mondtam kihúzva a

vállamat. “Felhívom Madigant és megmondom neki, hogy találkozni
akarok. Most már tudjuk mennyire el akar kapni, szóval ez majd
előcsalogatja.”

“Szó sem lehet róla” csattant fel Bones.

“A horog csalival működik a legjobban” válaszoltam a saját pár nappal

ezelőtti szavaival. “Én vagyok az amit Madigan akar. Ha azt hiszi el tud
kapni, ki fog jönni.”

“Igen a létező legerősebb hadsereggel amit össze tud szedni hogy

elkapjon” mondta Bones, az érzelmei villámcsapásként futottak keresztül
az enyémeken. “Emlékeztetnem kell rá, hogy mikor legutoljára egy
ellenféllel az ő szabályai szerint találkoztál, meglőttek és majdnem halálra
égettek”

Reflexszerűen végigfutattam a kezem a hajamban. Még a vámpírok

gyógyuló erejével sem nőtt olyan hosszúra mint amilyen akkor este volt,
mikor Kramer felgyújtott.

“De ki az aki most itt van, és ki van egy csapdába zárva?” ellenkeztem.
“Ha a történelem legerősebb szelleme nem tudott végezni velem, akkor az
emberiség legnagyobb seggfejének esélye sincs.”

Spade hátradőlt, kényelembe helyezve magát egy elégedett arckifejezéssel

a kanapén. Kétségkívül azt gondolta, hogy a karma egy kurva, miközben
Bonest és engem hallgatott vitatkozni az elfogadhatő biztonsági
kockázatokról.

Aztán akitől a legkevésbé vártam, hogy a pártomat fogja besétált a

konyhába, nem viselve mást, mint egy lepedőt a csipője köré tekerve.

“Mit fáradsz, Crispin? Egy harcost vettél feleségül, szóval ne próbáld meg
elhitetni vele, hogy a kispad jobban illik hozzá.”

“Majd akkor fogadok el tőled házastársi tanácsokat Ian, mikor magadon

kívül képes vagy mást szeretni.” szúrt vissza Bones jegesen.

“Akkor itt az alkalom” folytatta élesen Ian, “ ugyanis szeretlek te átkozott,

disznóképű gazfickó. És azt az arrogáns, elkényeztetett bájgúnárt aki
önelégülten mosolyog ránk” -intett Spade felé, akinek az előbb említett
mosolya eltűnt- “csakúgy mint azt az érzelmileg sérült, rosszul mükődő
médiumot aki átváltozatott.n És te, Crispin, egy vérszomjas ördögöt
szeretsz, aki valószínűleg több embert ölt meg az ő 30 évében mint én két
évszázad során, szóval mégegyszer, ne próbáld meggyőzni, hogy ő nem az
aki”

Denise szája tátva maradt, vagy Ian rólunk tett nem túl hízelgő leírásain,
vagy azon, hogy több emert öltem mint ő. Spade arckifejezése merev volt,
Bonesnak viszont egy izom rángott az állánál –az egyetlen jelzője az
érzéseinek mióta egy áthatolhatatlan felhőt vont az aurája köré.

Ami engem illet, nem tudtam, hogy megüssem-e Iant amiért disznóképű
gazfickónak hívta Bonest, vagy megköszönjem, hogy kijelentette az
egyértelműt. Lehet elfáradtam a folyamatos harcban és az állandó
élet-halál közti huza-vonában, de ez nem jelentette azt, hogy nem voltam
jó benne.

Vannak akik anyának, apának, feltalálónak, művésznek, papnak vagy

előadónak születnek… és voltam én.
“Igaza van” mondtam csendesen. “Az igazi képességem az ölés. Tizenhat
éves korom óta jeleskedem benne, mikor is megöltem az első vámpíromat,
amélkül, hogy bármit is tudtam volna róluk.

Odamentem Boneshoz és a kezembe vedtem az arcát.

“Te voltál az aki megtanított, hogy a tetteik és ne a fajtájuk alapján ítéljem

meg az embereket. Egy életen át tartó szenvedéstől, megbánástól és
kiérdemelt vádaskodástól mentettél meg. És most ideje, hogy hagyd hogy
tegyem a dolgom, Bones” -fanyarul elmosolyodtam- “és hogy bízz abban,
hogy megtanítottad, hogyan legyek a legjobb gyilkos aki csak lehetek.”

A kezét az enyémre helyezte, szinte vibrált a bőre az erőtől amit olyan

erősen elnyomott. Aztán megcsókolt, óvatosan, de szenvedéllyel izzón.

Épp ezért nem hittem el amit mondott mikor elhúzodótt.

“Igazad van, szerelmem. De továbbra se vagyok hajlandó részt venni

ebben”

Azt meg tényleg nem hittem el mikor kisétált a lakásból.

Tizenharmadik
Nem ez volt az első alkalom, mikor Bones annyira kiakadt, hogy faképnél
hagyott. Ki mondta, hogy a házasság könnyű? Nem én.

“Csak egy kis idő kell neki, hogy lenyugodjon,” mondtam Denisenek, aki
ajtóban támaszkodott egyik kezében egy üveg gint a másikban egy doboz
fagylaltot tartott. Meg kell hagyni, a legjobb barátom, tudta, mire van
szükségem.

Rámutattam a ginre. Bejött és átadta az üveget. Aztán leült mellém az

ágyra leszedve a fagyi tetejét és belekanalazott.

“Persze, hogy visszajön” mondta két kanál között. “De te, érted, rendben
leszel addig?”

Belekortyoltam a ginbe mielőtt válaszoltam volna. “Voltam jobban. Mikor

Bones visszajön, át kell beszélnünk, hogy a nemtetszését miért döntött
úgy, hogy így fejezi ki, de a házasság egy maraton. Nem spint.”

Denise toastképp felemelte a kanalát. “Így igaz”

Megsimogattam a karját, majd egy utolsót kortyoltam a ginbe mielőtt az

éjjeliszekrényre raktam volna. Aztán elővettem egyet az eldobható
telefonjaim közül, és tárcsáztam a számot, ami a nagybátyámhoz lapcsolt
mikor még élt.

“Madigan” válaszolta egy rideg hang.

“Cat Russel vagyok” mondtam. “Beszélnünk kell.”

Két szívdobbanásnyi idő eltelt mire Madigan újra megszólalt. “Nem azt
csináljuk most is?” kérdezte inkább óvatoskodva, mint szarkazmussal.
Kiengedtem egy rövid nevetést. “A humor sose volt az erősséged, Jason.
Úgy gondoltam szemtől-szembe, és inkább hamarosan mint később.”

“Akkor gyere át. Tudod, hol találsz.” szólt a válasz.

“Hogy a faladba rejtett gépfegyverek keresztüzében álljak?” Horkantásom

finom volt. “Kösz, de nem.”

Ezúttal a csend hosszabra nyúlt mint pár szívdobbanás. Valószínúleg azt

próbálta kitalálni, honnan tudok a fegyverekről.

“Mire gondoltál?” kérdezte végül.

“Ma éjfélkor a Rat Branch mólónál a Watauga-tónál. Hampton

Tennesseetől északra. Gyere egyedül és én is úgy megyek.”

Nevetés futott át a vonalon, olyan éles mint a sziklán összetörő üveg. “Te
is egyedül jössz? Mindketten tudjuk hogy Bones most is ott áll a vállad
mögött, csendben megfogadva hogy elkísér.”

“Ha itt lenne biztos azt tenné” mondtam, ez volt a kendőzetlen igazság.
“De ez a vita már megvolt, kiakadt és elment. Ezért kell, hogy ma este
találkozzunk. Nem lesz sokáig távol, és ha visszatér ragaszkodni fog
ahhoz, hogy elkísérjen.”

Újabb elnyújtott csend. Vagy fontolgatta amit mondtam, vagy megpróbálta

lenyomozni a hívást, de azzal nem megy semmire. Végül, mikor már
azthittem letette újra megszólalt.

“Izgat a dolog, Crawfield, de nem hiszem, hogy esélyt adok arra, hogy
megölj. Beszélni akarsz? Gyere ide hozzám.”

“Russel, és lássuk ez izgat-e: Don elintézte, hogy halála után el legyen

küldve nekem egy levél. Elég sokat mozogtam az elmúlt hónapokban, így
csak most kaptam meg. A levélben bocsánatot kért a szörnyű dolgokért
amiket hagyott míg együtt dolgoztatok—”

“Milyen dolgok?” vágott közbe Madigan.

Elmosolyodtam. Most már érdekel a dolog, nem igaz?

“Ezt akarom megtudni, de nem annyira, hogy megadjam a hazai pálya

előnyét. A móló a Watauga-tónál ma este vagy felejtsd el. Francokat, lehet
amúgy is felejtsd el. Valószínűleg úton van egy következő levél még több
információval.

A feszültség szinte tapintható volt a vonal másik végén lévő csendben.

Madigan nem csak elkapni akart; mint minden bürokrata rendkívül
paranoiás volt a titkok megtartásával kapcsolatban. Az utolsó dolog amit
akar az egy csapat vámpír akik a tiltott kísérletei körül szaglásznak, és a
gondolat, hogy egykori nemezise még így posztumusz is elkotyoghatja a
titkát biztos gyomorfekélyt okoz neki.

“Ha azt gondolnám, hogy csak egy csepp őszinteség is van benned” bökte
ki végül, “azt mondanám, esküdj Bones életére, hoyg nélküle jössz. Vagy
bárki más nélkül.”

“Esküszöm” mondtam. “És kettőnk közül nem én vagyok a nagyobb

hazug”

A hang amit kiadott túl mély volt, hogy eldönthessem nevetés vagy
horkantás volt.

“Azthiszem ez éjfélkor kiderül.”

“Találkozunk akkor” mondtam élesen és letettem.

Denise engem nézett, mogyoró színű szemében riadtság volt. “Nem

gondolod komolyan, hogy egyedül mész, ugye?”
“Dehogynem.” Az ajkaim egy hideg, vékony vonallá egyenesedtek. “Mint
mondtam, Madigan és én köztem nem én vagyok a legnagyobb hazug”

A Rat Branch móló közterület volt, ám ha éjfél helyett delet választok a

találkozóra is ugyanilyen kietlen. Több mint a fele a tó 16mérföldes
partvonalának a Crerokee Nemzeti Erdővel határos, a másik oldalon pedig
egy kanyargós út van a meredek erdős talajon. Csak a hold nyújtott fényt,
ugyanis a móló melletti lámpa nem működött.

Az eső plusz a suhogó fák és a közeli gát zaja elnyomta a természetes

hangjait az erdó lakóinak. De azért itt ott megláttam egy-egy éjszakai állat
sötétben világító szemét ahogy élelem vagy társ után kutat.

A móló legvégén vártam, a ruháim teljesen átáztak a nyári zivatartól. A

felhők eltakarták a fényt amit a hold nyújtott, de a fokozott látásomnam
köszönhetően gond nélkül láttam Madigant a fekete Cadillacjével
megérkezni mielőtt a hajó rámpa mellé leparkolt. Mégha hirtelen meg i
vakultam volna, az elméje jelezte aaz érkezését. Ma este a U2 “I still
haven’t find what i’m looking for” (=még mindig nem találtam meg amit
kerestem) refrénét választotta újra és újra énekelni, hogy kizárjon a
gondolataiból.

Én meg azt gondoltam semmi humora.

Madigan leparkolt, de kiszállás helyett ülve maradt az autóban. Kicsivel

éjfél előtt volt, megakarja várni hogy pontban 12,00 legyen? Vagy nem
látott engem a móló végén? Mikor neki állt az első ülésnél kutakodni
megfeszültem, de csak egy esernyőt vett elő.

Beszari.
Kiszállt az autóból, egyik kezében az esernyő, másikban egy kicsi de erős
zseblámpa. A lépései magabiztosak voltak ahogy a mólóra lépett, és mikor
az utolsó részhez vezető kanyarnál megfordult egy pillanatra megvakított a
lámpával a szemembe világítva. Úgy tűnik mégis tudta, hogy hol várom.

“Szép estét” mondtam kellemesen.

“Mutasd a kezeidet” felelte sokkal kevésbé szívélyesen.

Kihúztam a kezeim a zsebemből, nem is próbálva a mosolyomat leplezni

miközben megráztam az ujjamat felé-

“Egyedül vagy a sötétben egy vámpírral és azon aggódsz, hogy van e

nálam fegyver?” Most komolyan? sugallta a hangsúlyom.

Az ajkai összeszűkültek, kiemelve a ráncait, amik kétlem, hogy a sok

mosolygástól lettek volna.

“Tudnod kell, hogy ha nem térek vissza erről a találkozóról, utasításokat

hagytam arra, hogy végrehajtsanak egy dróncsapást ahol az anyád van.”

A félmosolyom nem tűnt el. “Ha tudnád hol van el is hinném”

A tekintete végig futott rajtam, hideg és számító. “Te óvatos vagy. Ő nem.
El tudod hinni, hogy visszatért a gyerekkori otthonodba Ohioban, mintha
nem figyeltettem volna tavaly ősz óta a helyet? A szentimentalizmus
akkora átok tud lenni, nem igaz?”

Nem tudtam melyikőjüket akarom jobban megfojtani– Madigant a

fenyegetéséért, vagy az anyámat amiért olyan helyre ment vissza, ami
tudta, hogy veszélyes. Várjunk, nem verseny. Madigant, de nem
tehettemm Még nem.

“Miért mondod el nekem a biztonsági terved? Ha megakarnálak ölni, most

már tudom, hogy fel kell hívnom és megmondani, hogy tűnjön el onnan.”
A mosolya nem érte el a szemeit. Sose tette. “A térerő ideiglenesen ki lett
kapccsolva a környékén.”

Röviden felnevettem. “Okos vagy vagy, ezt megadom, de nem tervezlek

megölni ma este.

A szemeim zöldbe váltottak, élesebben vágva keresztül a sötéten mint a

zseblámpája. Mikor megszólaltam, a hangom visszhangzott a Nosferatu
erőtől.

“Azonban van pár kérdésem”

Madigan egyenesen a fényes,vzöld tekintetembe meredt. Majd felnevetett.

“Te tényleg azt hitted, hogy ilyen könnyű lesz?”

Gyorsan kioltottam a fényt a szememben. Mint gyanítottam, beoltotta

magát az agykontroll ellen vámpírvérrel.

“Nem” Aztán féloldalasan rámosolyogtam” “Attól még meg kellett

próbálni, nem igaz?”

Visszamosolygott. “Pontosan, én is így gondolom”

Nem volt lehetőségem megkérdezni mégis mit értett ez alatt, ugyanis

valami keresztül hasított a levegőben. Csak egy tört másodpercem volt
arra, hogy beazonosítsam a forrását mikor is valami nagy lezuhant az
égből, akkora puffanással landolva Madigan mögött, hogy megremegett a
moló.

“Hello haver” mondta Bones miközben megragadta az öreget.

Madigan nem próbált szabadulni. Nem is tűnt meglepettnek, pedig én

majd hanyatt vágódtam a férjem hirtelen megjelenésétől.
“Hazudtál nekem, Crawfield” sziszegte Madigan.

“Russell” javítottam ki automatikusan, még mindig hitetlenkedve meredve

Bonesra.

Majd felkaptam a fejem az erdőn, levegőn és a móló körülö vízen

keresztül hasító zajra.

Madigannek sikerült elmosolyodnia Bones erős szorítása ellenére.

“Nem baj. Én is hazudtam”

Ha mondott mást is, már nem hallottam. A gépfegyverek túl hangosak

voltak.

Tizennegyedik
A levegőbe lőttem magam, összerezzenve ahogy a golyók gyorsabban
lőttek keresztül mint ahogy eltudtam volna repülni. Fájt ahogy többször is
eltaláltak, de a fájdalom hamar elmúlt, ami azt jelentette hogy nem ezüst
töltények voltak.

Ez meglepett, míg eszembe nem jutott, hogy Madigan élve akart. Azt
gondolhatja, hogy valami nagyon értékes van a DNSemben ha
megkockáztatja, hogy egy nem halálos fegyverrel fog el, de megszívta.
Szívesen kitisztítanám az agyát a lakásban miután elkaptuk, ahol Denise a
nem-gonosz ikertestvérévé változna és —
Várjunk, miért lőttek továbbra is lent? Nem vették észre Madigan emberei,
hogy már rég eljöttünk? És miért nem ért még utol Bones? Sokkal
gyorsabban repült mint én.

Megálltam és köröztem, hogy körbe vizslassam az eget, de csak

viharfelhőket láttam. Természetfeletti erőnek sem volt semmi jele a
levegőben. Mégis hol a francba van?

Aztán egy újabb lővéssorozat hangja szorította össze a gyomromat. Nem

lehet még mindig a mólón, ugye?

Úgy buktam egyenesen alá mint egy sas a prédára. Ahogy réteg-réteg után
keresztülhasítottam a viharfelhőkön, a lenti jelenet végre tiszta lett.
Katonák az erdő felőli mólókon, csónakokon a vizen és a rámpa mellé
érkező autóknál. Mind automata fegyverekkel amik a móló végén térdelő
vámpírra lőtték a golyókat.

“Bones” síkítottam. “Repülj, bazmeg!”

De nem tette. Helyette előre esett, a teste a kemény faléceknek zuhanva.

Ezután már csak a ruhája mozdult ahogy széttépődött miközben a golyók
könyörtelenül folytatták a tűzelést.

Melléérkeztem olyan erővel, hogy a fél testem túlment a mólón. Egy

másodperc alatt összeszedtem magam és keresztül ugrottam rajta, örülve
az egyszerre jeges és forró fájdalomnak ami azt jelentette, hogy engem
lyuggatnak a lövedékek helyette. Aztán a fegyvertűz hangján keresztül
kiáltást hallottam.

“Hagyjátok abba!”

Madigan hangja, valami eszközzel megerősítve. Felemeltem a fejemet, és

rávicsorogtam ahogy pár tucat méterre a molótól megláttam a vízben
taposni. Valahogy megszokott Bones szorításából, és vízbe ugrott. Nem
baj. Eltudom vinni mindkettőjüket miközben repülök—
Egy sokk hullám lelökött Bonesról és a móló túlvégére küldött.
Agyrázkódás gránát, diagnosztizáltam magamban. Eléggé felerősítve a
vámpíroknak. Madigan igazán felturbózta a játékait, de még mielőtt vissza
mászhattam volna Boneshoz, megláttam valamit amitől mozdulatlanná
dermedtem. Egy vonal jelent meg a vérfoltos arcán, sötét mint az éjszaka,
és úgy kígyózott keresztül a bőrén mint egy repedés egy szoborban. Aztán
újabb vonal jelent meg, és mégegy. És mégegy.

Nem.

Ez volt az egyetlen gondolat amire az agyam képes volt miközben a fekete

vonalak az egész bőrén megjelentek, újabb könyörtelen ágakba
cikkcakkozva és szakadva. Ezt már több vámpírnál is láttam ezelőtt,
általában azután, hogy ezüst tőr lett megforgatva a szívükben, de a tagadás
lehetetlenné tette, hogy elhigyjem Bonessal is ez történik. Nem lehet, hogy
a szemeim előtt zsugorodik össze, a halál átváltoztatja a fiatalos külsejét
valamivé ami olyan mintha túl sokáig hagyták volna a sütőben az agyag
szobrot.

A mozgásképtelenségem eltűnt, a helyét olyan terror vette át mint még

soha. Keresztül rontottam a móló, kezeimbe kapva Bonest miközben a
könnyeim össze keveredtek az arcomon lévő esőcseppekkel.

“NEM!”

Még a sikolyom közben is egyre rosszabb lett az állapota. Izmos váza

mintha leeresztett volna, testének erős vonalai pedig elernyedtek mielőtt
neki álltak volna össze menni. Szorosabban fogtam, a könnyeim vörössé
váltak miközben valami kalapálni kezdett a mellkasomban. Olyan volt
mintha belülről ütlegelnének. A szívverésem, fogta fel egy részem.
Majdnem egy évig csendben volt, de most erőssebben vert mint emberként
valaha.
Egy újabb zokogás tört ki belőlem mikor Bones bőre megrepedt a kezeim
alatt és lecsúsztak a fa lécekre. Őrjöngve megpróbáltam visszatenni, de
neki állt gyorsabban szét esni mint ahogy egyben tarthattam volna. Izom
és csont kandikált ki azokról a táguló helyekről, míg az arca, nyaka és
kezei már csak tátongó húscafat voltak. De a szemei voltak azok, amíg
igazán belémtéptek, mint a tűz ami sosem múlik el. A sötét gömbök
amiket szerettem besüllyedtek a gödrükbe, trutyivá válva. A magas és
szenvedő sikolyom váltotta fel a mozgolódó, körém gyülő katonák zaját.

Nem próbáltam megállítani őket. Csak ültem ott, egy ökölnyi valamit
szorítva ami szárított bőrnek tűnt mindaddig míg Bones golyó szaggatta
ruhái alatt már csak halvány, hervadt hamut láttam. Ködösen még
hallottam Madigant kiabálni, “Azt mondtam nincs ezüst töltény! Ki a fasz
lőtte azokat?” mielőtt minden elhomályosodott kivéve a rajtam keresztül
sugárzó fájdalom. Emellett a fájdalom mikor majdnem halálra égtem
kellemes emlék volt. Az csak a bőrömet tette tönkre, de ez keresztül égett
a lelkemen, széttépve minden érzéseimet egy olyan tudattal ami
elviselhetetlen volt.

Bones meghalt. Meghalt a szemeim előtt, mert erősködtem, hogy az én

módszeremmel győzzük le Madigant. Megérdemeltem mindent amit a
csavarodott bürokrata tett velem amiért a halálba vezettem a férjem.

“Vigyétek el” ugatta Madigan.

Durva kezek ragadtak meg, de nem törődtem vele még akkor sem mikor
valami erős és nehéz zárult össze a nyakam, vállaim és bokám körül.
Azonban mikor valaki megpróbálta kitépni Bonest a kezeim közül, a
fogaim gondolkodás nélkül az illető torkába mélyedtek. meleg vér
spriccelt az arcomba és folyt le a számon miközben fegyverek kattantak.

“Ne tüzeljetek!”
Madigan hangja újra. Ha számított volna bármi más a férfin kívül akit
ringattam, az ő torkát téptem volna szét következőnek, de nem tettem mást
mint erősebben szorítottam Bonest, és az övé mellé ejtettem a fejem.

Durva felülető koponya érintette az enyémet ott, ahol finom, puha bőrnek
lett volna a helye–újabb törés amiből sosem épülök fel.

Olyan erősen rázkódtam a zokogástól, hogy azthittem szét esek. Nem volt
baj. Azt akartam, hogy darabokra tépjenek. Kevésbé fájna mint a tudat,
hogy Bones meghalt. Ezért nem is harcoltam, mikor Madigan azt mondta
“Had tartsa meg a testet. Majd azt is tanulmányozom”, majd egy háló
lendült körém. Az égető érzésből amit az érintése okozott ezüst volt, a
vágásokból pedig ahogy körém szorították, tele volt pengékkel. Az
ellenkezés csak feldarabolna, nem mintha terveztem volna ellen állni.
Tudtam, hogy Madigan megöl amint végez velem. A barátaim viszont, ha
kiszabadulok, megpróbálnának megállítani abban, hogy csatlakozzam
Boneshoz.

Évekkel ezelőtt Bones megígértette velem, hogy folytatom ha őt

megölnék. Megígértem, viszont most mégis máshogy tettem.

“Várj rám” suttogtam, a hangomat egy újabb zokogás törte meg. “Mindjárt
megyek én is”

Egy kamion hátuljában utaztam miközben egy tucat katona irányította

felém a fegyverét. Furamód a gondolataik egy statikusság szerű fehér zaj
mögé voltak némítva, ami a sisakjaikból áradt. A vastag páncél borítástól
eltekintve akár egy sima kamion is lehetett volna, annyira kopár volt a
belseje. Nem voltak ablakai sem, de az út hosszából ítélve nem a
Tennesseeben lévő létesítménye volt az úticél.
Az az apró részem, ami nem épp a gyásztól szenvedett azon gondolkozott
miért nem repülővel vitt az úticélhoz. Lehet tartott tőle, hogy ha
kiszabadulok a bilincsekből és neki állok harcolni 30ezer láb magasan ,
akkor lezuhan a gép és mindenkit megölök.

Bölcs dolog volt ettől félni. A saját halálomnál már csak arra vágytam
jobban, hogy Madigant és a katonáit is magammal vigyem. Olyannyira,
hogy így,hogy volt pár órám megemészteni mindent, dühös voltam
magamra amiért hagytam, hogy Madigan több bilincset is rámrakjon plusz
egy ezüsthálót borotvákkal. Meghalhattam volna a mólón is a
fegyvertűzben miután kitéptem a torkát és megtapostam a maradványait.

De ahogy mondják, utólag már könnyű okosnak lenni.

A kamion nekiállt rázkódni ahogy lefordultunk a főútról egy beton helyett

inkább földesnek érződött. Közelebb húztam Bones testét az ölemben,
hogy a durva zötykölődéstől nehogy jobban szétessen. Közel
legyőzhetetlen volt az életben, viszont a halálban törékenyek voltak a
maradványai, megöregedve mind a két-és-fél-évszazádos korára. Ha nem
lett volna a három bilincs rajtam, levettem volna a kabátomat és köré
tekerem, de a felkarjaim a törzsemhez voltak szorítva, csakúgy mint a
kabátom.

Körülbelül 15 perc után megállt a jármű és kinyílt a hátulja, beengedve a

fényt. Pislogtam, míg a világosság átalakult egy mohás fákkal teli háttérbe.
Vettem egy nagy levegőt, megjegyezve, hogy a levegő párától, penésztől
és kemikáliáktól nehéz. Fölösleges volt látni, hogy a siváran gyönyörű
tájnak volt egy kicsi, fűvel borított dómja a távolban.

Madigan a McClintic Vadgazdálkodási területre vitt Point Pleasantbe,

Virginiában. Pontosan oda ahova menni akartam, kivéve, hogy eléggé más
körülmények között.

Majdnem ellenkeztem mikor a katonák megfogták a hálót, hogy

kivonszoljanak, de ellenne döntöttem. Egyrészről tönkre tette volna Bones
maradványait. Másrészt, ha Tate, Juan, Dave és Cooper itt vannak, az
utolsó tettem az lenne, hogy kiszabadítom őket. A barátaim voltak.
Mellesleg Bones azt akarná, hogy kiszabadítsam az embereit. Hogy
okozhatnék neki csalódást?

Miután kint voltam a kamionból, berángattak egy poggyász szállító

szerűségbe. Mikor vékony piros vonalak keresztezték egymást behálózva a
látóteret, megértettem. Így tudta bevinni Tateet és a többieket a
létesítménybe áldozatok nélkül. Bármi ami keresztül megy a lézereken
levágódik, és míg a vámpír végtagok visszanőnek, a fejünk nem.

Ahogy előre gurítottak az egyik korábbi munició igloo felé, egy férfi hang
síkította a nevemet. Felkaptam a fejemet. A hálón és lézereken keresztül
megláttam Fábiant aki őrjöngve körözött a kocsi fölött.

“Mit kéne csinálnom? Mit mondok?” bőgött a szellem.

Egyik őr sem nézett fel. Nem halloták őt, így mikor azt mondtam “Ne
csinálj semmit. Menj haza” több sisakos fej is az irányba fordult mielőtt
vigyázva körülnéztek.

Fabian közelebb repült, annyira, hogy láttam az eltökéltséget a fakó kék

szemeiben.

“Nem hagylak el” mondta erősen.

Félrenéztem, új könycsepp gördült le az arcomon. “Nincs választásod,

barátom. Most menj, kérlek”

“Cat—!”

A hangja elvágódott, ahogy betoltak a beton iglooba és egy rejtett ajtó

jelent meg a bejáratnál. A belézerezett kocsim megrázkódott ahogy valami
fémes csatlakozott a kerekeire. Aztán négy rövid, T-alakú rúd emelkedett
fel a foltos betonból. Az őrök megfogták őket pont mikor a talaj neki állt
remegni, a hozzátapadt szemetet megrázva mielőtt hirtelen lezuhant
alattunk.

A graffiti borította falakat felváltotta a sima fém ahogy több mint

30mérföld/órával zuhantunk egyenesen lefelé. Az ezüst háló röviden
felemelkedett rólam a sebességgtől, hogy aztán újra rám zuhanhasson pár
perccel később mikor hirtelen megálltunk. Aztán az ajtó kinyíltfelfedve
egy hatalmas szobát, tele több tucat dolgozói állomással. 3D biztonsági
grafikák a környező vadgazdálkodási területről és a komplexumról, illetve
sisakos katonák úgy masírozva mint a Star Wars rohamosztagosai.

Marie Laveau földalatti találkozó szobája közelébe sem ért Madigan top
titkos tesztelési létesítményének.

“Vigyétek az A1 Alanyt a Nyolcas Cellába” szólt Madigan utált hangja.

Körbe néztem, de nem láttam sehol és a hangja fura fémes volt.

Valószínűleg hangosbemondón keresztül ad utasításokat. Újra átkoztam
magam amiért nem öltem meg mikor alkalmam volt rá, de majd
helyrehozom a következő lehetőségemnél. Ezután kitoltak a szobából, ami
gyanítom, hogy az irányítási központ volt és egy hosszú folyósóra vittek.
A felfegyverzett őreim csizmája szaggatott ritmusban koppant a kövön
ahogy két jobb és egy bal kanyar után a bejáratához vittek egy börtön
kórházhoz hasonló hely bejáratához.

“Álljatok meg szkenneléshez” mondta unodtan egy őr.

Ő is teljesen eltakaró sisakot viselt, de az övé nem árasztotta a gondolat

összekavaró fehér zajt mint az elfogóimé. Sőt, veszem észre, egyik itteni
sisakos őré sem. Biztos elit technológia ami csak a taktikai egységeknek
jár.

A kocsimat körülvevő lézerek eltűntek, és a kíséretem engedelmesen

nyugton maradt míg kék vonalak jelentek meg négyzetrácsosan fölöttünk.
Az őr a képernyőre nézett és megbillentette a fejét.
“Van valami a kocsiban vele”

“Halott vámpír” válaszolta az egyik kísérőm.

A szavak annyira fájtak, hogy beletelt pár másodpercbe mire felfogtam a

másik őr válaszát.

“Nem, valami aminek szívverése van”

Zavarodottság futott keresztül a fájdalmamon. A szívem órákkal ezelőtt

abba hagyta a dobogást—

Egy ciccenéssel valami apró és szőrös ugrott ki az ezüst háló lyukain. Az

őrök közül kettő hátra ugrott míg egy harmadik -sikertelenül- megpróbált
rátaposni a rágcsálóra, ami elfutott előle és eltűnt egy közeli ajtó alatt.

“Kibaszott patkány” motyogta az egyik, majd felém kapta a fejét.

“Miért nem ölted meg?” követelte vádlón.

“Hogy beleszarhasson a levesetekbe” vágtam oda.

Azt gondolta bocsánatot kérek majd amiért nem vagyok jó rágcsálóírtó?

Még ha nem is lettem volna túlterhelve a gyásszal, miért érdekelne, hogy
egy rágcsáló utazott egyet az elrabló kocsimmal…

A szemem összeszűkült, de lehajtottam a fejem mielőtt valami gyanúsat

vehettek volna észre az arckifejezésemben az őrök. Az a patkány nem csak
úgy rossz járműre kóborolt. Benne volt az ezüst hálóban, ami csak akkor
lehetséges ha Bones ruháiba bújt volna a halála és az elfogásom közti
rövid időben. És az esély, hogy egy kisállat egy olyan intenzívzharc után is
ott maradna ami megölt egy Mester vámpírt szinte nulla.

“Zárjátok be a ribancot” fröcsögte az őr.

Az egymást keresztező lézerek újra megjelentek a kocsi körül. Nem
szóltam semmit míg keresztül toltak az ajtókon, és akkor sem mikor az őr
arról beszélt, hogy szólni kell a takarítóknak, hogy helyezzenek el
patkánycsapdákat a földön.

A csapdák nem működnének mert ez nem egy átlagos állat volt. Sőt, ami
az előbb eltűnt az ajtó alatt nem is állat volt.

Denise volt az.

Tizenötödik
A cellák félkörívben voltak elhelyezve az emelet fő munkarésze felé
nézve, hasonlóan mint ahogy a kórházi szobák a növérpult felé néztek az
intenzíven osztályon. Egy vastag üvegfal és egy biztonsági lézer réteg
tartotta bent a lakókat de hagyta szem előtt minden mozdulatukat a
dolgozók előtt. Az én cellám a korív legvégén volt, így beláttam
mindegyik cellába ahogy eltoltak előttük. Az elsőben egy vöröses hajú
kislány volt, és aztán ismerős arcok is megjelentek.

Mióta ismerem, Tate lenyírva hordta barna haját egy fajta emlékként mikor
őrmester volt a Különleges Erőknél. Most hosszú volt, és az arcát
beárnyékolta a sürű borosta, kiemelve kísérteties kifejezését. Mellette Juan
volt, fekete haja most a válla alá ért és a bőre egy vámpírhoz képest is
halvány volt. Dave volt a következő cellában hasonlóan rossz állapotban
és sápadtan, de Cooper változása döbbentett meg a legjobban az utolsó
előtti cellában.

Legalább 15 kilót fogyott átalakítva az izmos felépítését kísértetiessé. Az

általában rövid haja most a hetvenes évek afroját idézte, és mokka szinű
bőrének beteges kék árnyalata volt. Pár másodpercbe telt mire rájöttem,
hogy nagy felületű véraláfutástól van, kiemelten a csuklóján, kezén és a
karhajlatánál.

Tűszúrások, realizáltam dühvel. Csak egy oka volt annak, hogy Madigan
többször is vért vegyen vagy beadjon valamit egy embernek. Kisérletezett
Cooperen.

Összeszorítottam a kezem Bones golyó szaggatta dzsekijén. Várj rám

ismételtem némán, érezve hogy nő a dühöm. Van valami amit meg kell
tennem mielőtt újra látlak.

És így, hogy már Denise is itt van, esélyesebb, hogy sikerül.

Mivel egyik barátom sem nézett fel miközben elmentem mellettük,

valószínűleg nem látnak ki az üvegcellákon. A gyanúm beigazolódott
mikor az egyik őr azt mondta “Nyolcas cella kinyit”, és a kocsim nem túl
ünnepélyesen be lett lökve. Mikor az üveg ajtó becsukódott, csak a saját
tükörképem láttam egy kupac ezüst háló alatt.

“Nem felejtettetek el valamit?” szóltam, tudva hogy az alkalmazottak

biztos hanggal is megfigyelik a szobákat.

Semmi válasz a kocsi egyik rúdjáról eltünő lézereken kívül.

Felsóhajtottam és hátra dőltem az egyik rúdnak, lenézve a férjem testére
pedig újabb könnyek szöktek elő. Csontból lettem, Csonttá lettem mondta
mikor elmesélte a történetet, hogy miért ezt a nevet választotta mikor
vámpírként ébredt egy temetőben. Már csak ennyi volt – csontok– és a
tudattól gyorsan és vörösen hulltak a könnyeim.

Aztán hirtelen sokk követte a fájdalmat mikor a három bilincsemben

kattanó hangot hallottam és több kés belémszúródott. Mikor a fájdalom
neki állt végig folyni az egész testemben közben végig égetve az idegeket,
rájöttem, hogy nem kések volta.

Injekciók voltak tele ezüsttel.

Nem akartam megadni a baromnakn aki engem monitoroz az örömet, hogy
hallja a sikolyomat, de egy pár perc után megtettem. Aztán nagyon nem
akartam megadni az örömet, hogy halljon könyörögni, hogy fejezze be, de
több órányi szenvedés és belső égetés után azt is megtettem. De nem jött
könyörület. Csak tudatvesztés ami sötétséghez vezetett.

Egy másik szobában ébredtem kikötözve egy asztalhoz. Halogén fények

égtek a plafonon olyan erősen mint a napfény, és olyan szorosan voltam
rögzítve, hogy csak a lábujjaimat tudtam mozgatni, de
megkönnyebbülésemre elmúlt a szörnyű fájdalom.

“Ah, ébren vagy” mondta egy kellemes hang. “Gondolom jobban is érzed
magad. Kiszedtük belőled az ezüstöt úgy hogy salétromsavval feloldottuk
és kimostuk. Ez az egyetlen biztos módja mikor olyan mélyre hatol.”

Megpróbáltam mozdítani a fejem, de szorosan le volt csatolva az is.

Szóval kinyúltam az elmémmel. A legtöbb gondolat olyan zavarosan jött
mint mikor adókat kapcsolgatsz a rádión, de egy valaki tisztán hallatszott,
és ő itt volt a szobában.

Egy negyven körüli nő jelent meg a limitált látómezőmben, az orvosi

sapkája alól csak pár hamuszőke tincs lógott ki. Arcvonásai maszk mögé
voltak rejtve és a fakó zöld tekintete pont olyan klinikai elkülönülést
mutatott mint amit minden orvos elsajátított.

Ne is próbálkozz az agykontrollal gondolta felém. Be vagyok oltva.

Mindenesetre megpróbáltam. Mi veszteni valóm van? “Engedj el”

mondtam minden maradék erőmet a hangomba és tekintetembe helyezve.

Nem is pislogott. “Csak a nehéz úton tanulsz, nem igaz?” mondta

hangosan.
“Mindig” válaszoltam röviden. “Hol a férjem?”

Lagymatagul megrázta a vállát, amivel felhelyezte magát a “megölni”

listámra Madigan után. “A halott vámpír? A fagyasztóban.” A többivel
együtt, fejezte be gondolatban.

Becsuktam a szemem, a gyász súlya összetört. Mikor kinyitottam, a női

orvos eltűnt. Megpróbáltam a szíjakat végtagonként erőt kifejtve rájuk.
Semmi. Aztán megpróbáltam egyszerre mindenemet bele adva.

Meg se mozdult. Madigan nem sajnálta a pénzt egy vámpír-biztos

vizsgálóasztalra.

“Most, hogy már kiadtad magadból,” mondta száraz hangon a doktor, “mit
szólsz egy kis ételhez?”

Visszatért a látőmezőmbe egy plazma zsákot lengetve egy hosszú csővel

fölöttem. Rövid, számító pillantást vetettem az ujjaira. Túl messze ahhoz,
hogy leharapjam. Egyértelmű, hogy nem én voltam az első foglya.

Mivel gyengébbnek éreztem magam mint egy új vámpír napkeltekor, az

ajkaim közé kaptam a cső végét és egy nagyot szívtam bele. Aztán
grimaszoltam egyet.

“Rossz márka” mondtam kiköpve a csövet.

Most először mutatott a szöszi egy kicsi, de őszinte érzelmet. Meglepődés.

“Majdnem szárazra lettél csapolva, hogy az ezüstöt eltávolítsuk. Hogy
utasíthatod el az ételt szimplán vértípus preferencia alapján?”

“Nem a típus, hanem a forrás. Nem iszom emberi vért.”

Homlokát felvonta, elmélyítve az amúgy is látványos ráncokat. “De hát

vámpír vagy.”
“ Dr. Egyértelműnek foglak hívni” motyogtam.

Ezzel a kifejezése vissza változott azzá a nyugodt klinikai álarccá. “Nem

te vagy az elsődleges problémám kölyök. Ha vissza utasítod orálisan,
beléd fogjuk injekciózni. Madigan Igazgató széleskörű laborvizsgálatot
rendelt el miután újra hidratált vagy.”

Azt lefogadom. “Biztosra veszem, hogy Madigan elmondta, hogy

különleges eset vagyok, de nem tud annyit mint gondolja. Például a tényt,
hogy vámpírvért iszom, és nem emberit.”

Újból megtörtem a jeges, de kellemes külsőt. Szemei kikerekedtek és ajkai

szétnyíltak mintha vitatkozni akart volna. Aztán össze zárta őket és
bólintott.

“Tájékoztatom az igazgatót. Ha engedélyezi, hozatunk neked vámpír vért.”

“A zacskózott nem fog működni.” mondtam gyorsan gondolkodva.

“Egyenesen egy vámpír vénájából kell az élőholt családfámból, vagy
éhezni fogok és Madigan nem szerzi meg a drága mintáit. Szerencséjére,
kettő vámpírja is van itt akiket a férjem változtatott át.

Nem tudtam Denise mikor veti be magát, de ha Tate és Juan a celláikon

kívül van mikor megteszi, annyival jobb. Most pedig reméljük Madigan
elhiszi a szokatlan dietetikai szükségleteimet.

Dr. Egyértelmű elég hosszan bámult ahhoz, hogy egy átlag ember
kényelmetlenül érezze magát és kikotyogjon egy vallomást. Én egyiket
sem tettem. A legrosszabb dolog az életemben már megtörtént, szóval a
gyászon és a gyilkos dühön kívül érzéketlen volt a többi részem.

“Majd tájékoztatlak az igazgató válaszáról” felelte végül. Aztán újra eltűnt

a látó mezőmből.
Becsuktam a szemem a felettem vakító lámpák miatt. Nem volt mit
csinálnom, mint várni, de hamarosan ölhetek.

És amint végeztem azzal, képes leszek meghalni.

Kb egy órával később többen is bejöttek a szobába a zaj és hirtelen

gondolatáradat alapján. Újra megprübáltam megfordítani a nyakam, de
csak annyit értem el, hogy a fém szíj olyan mélyen a fejembe vágott, hogy
vérezni kezdett. Viszont nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam kik a
látogatóim. Két hang emelkedett ki a sok közül, mindkettő ismerős, de
csak az egyiknek örültem.

“Cat.”

Engedett ki egy gyötrödő nyögést Tate, amit Madigan követett, “Ha ez egy
trükk, nagyon megbánod, Crawfield.”

“Utoljára mondom, Russel.” morogtam.

Madigan fölém hajolt, hogy biztosra menjen minden réshzletét látom az

önelégült képének mielőtt beszélt.

“Már nem, de ez a te hibád. Bones életére esküdtél, hogy egyedül jössz, de

nem így tettél.”

Hallottam már azt a szólást, hogy “vöröset lát” a hirtelen előtörő dühtől, de
még sosem tapasztaltam ezelőtt. Most igen, ugyanis több másodpercbe
tellett mire Madiganre nézve mást láttam, minthogy vér borítja és
fájdalmas halált hal. Mikor ez elmúlt, nagy levegőt vettem, majd lassan
kifújtam, hogy lenyugtassam magam.

Ki fogsz szabadulni, és meg fogod ölni, esküdtem meg. Addig is, csak
hasznomra van, hogy Madigan arrogánsan felsőbbrendűnek érzi magát.
Így valószínűbb, hogy hibázni fog.
“Kapok kaját, vagy jó neked az is ha nem fedezed fel a véremben lévő
kincseket?” kérdeztem nyugodtan.

Madigan hátrébb lépett , “Rakjátok a csuklóját a szája elé” csettintett

valamelyik őrnek, aki Tatet fogta.

“Nem lehetne feljebb dönteni az asztalt előbb? Ugyan már, tudom, hogy
biztos azt a funkciót is megszerezted ehhez a szuper extra
vizsgálóasztalhoz.”

Önelégült horkantás. “Természetesen. Nincs szükség rá, hogy fájjon a

győzelem.”

Az asztal amihez rögzítve voltam, lassan felemelkedett ülő pozicióba

helyezve engem, és teljes látványt nyújtva a szobára. Körbe pillantottam
megjegyezve az ajtók (kettő) helyzetét, őrök számát (hat), és a fegyvereket
amik náluk voltak (teljes automata M-4 karabély a kezükben, és tartalék
fél-automata pisztolyok az övükben), ezt minde kevesebb idő alatt mint
amennyi egy átlagos embernek egy pislogásra elég. Aztán a tekintetem
megállapodott Tateen.

Ugyan olyan nyak-váll-kéz bilincsei voltak mint amikkel Madigan tegnap

este rám tett, kiegészítve eggyel a bokái körül amik a lépteit szinte centikre
csökkentették. Valószínűleg az ezüst tűk is bennük voltak, ami egy elég jó
elrettentő volt. Nem csak, hogy annyira égetett mintha lángszórók indultak
volna be a testedben, de a halálon kívül szinte az egyetlen módja annak,
hogy cselekvőképtelenné tegyenek egy vámpírt. De a legfelkavaróbb
Tatetel kapcsolatban a tekintete volt. Ha már nem döntöttem volna el
amúgy is, hogy kiszabadítom őt és a többieket akármi is történjék, a
megkínzott tekintetének látványa meggyőzött volna.

“Hey” mondtam kedvesen.

A szája kemény vonallá szorítva, de a sötétkék szemei megteltek

könnyekkel.
“Oh Cat, inkább ne láttalak volna soha többé, minthogy itt lássalak újra”

Magamra erőltettem egy mosolyt mert nem áhattam neki sírni én is. Akkor
elveszteném azt a pókháló vékony kontrolt ami a gyászomon van.

“Biztos nem is olyan rossz. Madigan csak megnemértett lélek.”

Tate fáradt gúnnyal horkantott. “Felét sem tudod annak amiket tett.”

“Enned kéne nem cseverészni” mondta kurtán Madigan. “Állj neki, vagy
elmegy”

Megdöntöttem a fejem amennyire csak tudtam, jelezve a hajlandóságomat,

hogy kezdjük. Tateet előre lökte az őre, és csak az élőholt reflexei tartották
vissza attól, hogy előre essen a boka bilincsektől. Aztán hűvös
arckifejezéssel feléjük fordult és megrázta a kezeit.

“Hacsak nem csatoljátok ki őt, vagy növök 1 métert hirtelen, muszáj lesz a
nyakamból ennie és nem a csuklómból.”

Madigan mosolyától a víz is megfagyott volna. “Marad lekötözve, és te is,

szóval a nyak lesz”

Tate felém hajolt és az ismerős illatta felváltotta a szoba hipó, fertőtlenítő,

fér és félelem szagát amitől bűzlött a szoba. Mikor a nyaka az ajkamat
súrolta átvette az irányítást az éhség; erőteljesen, követelőzve és nem
törődve azzal , hogy a gyász összetörte az életben maradási szándékomat.
A fogaim maguktól mélyedtek a torkába utat engedve a zamatos vörös
folyadéknak a számba.

Miközben nyeltem, Tate szája a fülemhez ért. Aztán olyan halkan beszélt,
hogy az emberek nem hallhatták.

“Ha lesz alkalmad, menj el. Ne gyere vissza értünk.”

Nem válaszoltam. Egyrészről tele volt a szám, másrészről nem
kockáztathattam meg, hogy Deniseről beszéljek. A bilincsnek a nyakán
lehet mikrofonja is van a többi kütyü mellett.

Aztán olyat suttogott amitől az esztelen éhségem ellenére is össze szorult a

torkom.

“Bones tényleg halott?”

Nem szólaltam meg, mert ha megtettem volna, csak kínző bőgés lett volna.
Helyette bólintottam, és kényszerítettem magam, hogy nyeljek. A vére
mintha folytogatott volna egész végig.

Tate sóhaja mélyről jött. “Annyira sajnálom”

Továbbra sem válaszoltam. Nyelni sem tudtam, az a kevés pedig amit

leküzdöttem mintha vissza akart volna jönni. aztán mintha Bones lelke
suttogta volna odaátról, szinte hallottam ahogy beszél, és idegesnek
hangzott.

Meg akarod ölni a barmot, Cicus? Szükséged lesz az erődre, szóval hagyd
abba a picsogást és igyál.

Igaza volt. Szinte mindig igaza volt, és én olyan ritkán hallgattam rá. Most
viszont igen. összeszedtem az elhatározásomat és újra Tate nyakába
haraptam, de Madigant bámultam miközben nyeltem.

Nem győztél. Csak még nem tudod.

Tizenhatodik

Elvitték Tate-et miután vagy negyed gallont ittam belőle, de vissza is

hozták miután Madigan szinte ugyanannyit le is vett tőlem az első körös
tesztekhez. Dr.Egyértelmű gondolatai alapján nagyon izgatottak voltak az
előzetes eredmények miatt, ugyanis a vérem kompatibilisnek tűnik a ghoul
DNSsel.

Elgondolkodtam ezen. Mikor félvér voltam, mindenki tudta, hogy ghoullá

is változtathattak volna, megtartva képességeket mindkét fajtól. Ezért ment
háborúba majdnem a két faj miattam. Még teljes vámpírként is néha ver a
szívem extrém terhelés alatt, és az étrendem is minden volt csak átlagos
nem – két dolog amit titokban tartottunk, hogy a ghoul nemzet ne tekintsen
továbbra is fenyegetésnek.

De ha a tesztek igazak, lehet még mindig az vagyok.

A háborúról jut eszembe, hol van Denise? Majdnem egy napja volt, hogy
beszaladt az ajtó alá. Meg kell sürgetnie magát mielőtt Madigan neki áll
másoknak adni a véremet. Mégis mire vár?

Egy újabb sötét gondolat szökött a tudatomba. Lehet nem vár semmire.
Lehet, hogy a patkány akit láttam tényleg csak egy patkány volt – egy
patkány aki Bones ruháiba bújt a lövések elől, hogy aztán az első adandó
alkalommal elfusson. Nem pedig az alakváltó legjobb barátnőm.

Ha így van, akkor közelébe se voltam a tervemnek. Meztelenül egy

asztalhoz voltam rögzítve, magamat sem tudtam kiszabadítani nem hogy
Tatet, Juant, Davet vagy Coopert. Vagy Madigant megfizettetni a tetteiért.
Fenébe is, még Dr.Egyértelműt sem tudtam megakadályozni, hogy újabb
tűt döfjön a nyaki vénámba vérért.

Az, hogy “meg vagyok lőve” közelében sincs a helyzetemnek.

Kétségbeesés öntötte el az érzelmeimet, még mélyebbi sötétségbe lökve

őket. Bár ez lett volna a legrosszabb ami történik velem, de Bones nincs
többé. Még ha valami varázslatos módon elő is kerülne Denise és
sikerülne a barátainkon kívül mindenkit megölni, ő már akkor se tér
vissza. Könnyek kezdtek folyni a szememből. Már csak a test maradt utána
a fagyasztóban és egy kevés a véréből bennem ami még nem lett
lecsapolva…

Vér.

A sötét reménytelenség közepette jött egy fénysugár. Még mindig bennem

van Bones vére, ami azt jelentette, hogy felszívtam a képességeit is, csak
úgy mint minden eddigi ghoulét vagy vámpírét akiből ittam. Az elképesztő
erejét használva sem sikerült az asztalhoz rögzítő titánium csatokat
megmozdítani, de nem is ez volt Bones leglenyűgőzőbb trükkje. Az új
képessége volt az.

Megvártam míg DrEgyértelmű befejezte az újabb mintavételt és eltűnt a

szoba másik felébe mielőtt neki álltam volna a legkisebb csatnak. Annak
amelyik a fejemet tartotta.Egy izmot sem mozdítottam miközben
megpróbáltam kinyitni, helyette arra fókuszáltam minden koncentrációmat
hogy elképzelem ahogy kinyílik a zár.

Semmi.

Nem nagy dolog, elsőre nem sikerült. Mikor is volt bármi fontos olyan
egyszerű? Becsuktam a szemem és újra koncentrálni kezdtem,
megpróbálni a gondolataim erejével kinyitni a csatot. Még egy kicsi, még
egy kicsi, oké, még egy és működnie kell…
Továbbra is semmi.

Frusztráltan sóhajtottam. A képességnek bennem kellett lennie. A

gondolatolvasó képességem is Bones véréből jött, igaz, azt már tökélyre
fejlesztette, a telekinézist pedig még csak felfedezte. Ezért is gondoltuk,
hogy ezért nem működött még nálam, de akkor is bennem kellett, hogy
legyen még ha nem is bukkant még fel spontánveddig–

A fémcsat megremegett egy kicsit? Nem voltam biztos benne, de azt

mondtam magamnak, hogy igen. Aztán még erősebben fókuszáltam, addig
növelve a vibrálást, míg ki nem nyílik.

De nem nyílt ki. Nem éreztem se nyitódást, se vibrálást, semmit,

leszámítva homlokomnak feszülő hideg fémet és a növekvő haragomat
amiért Madigan lehet mégis győzött.

A fenébe is. lehet nem érdemeltem meg, hogy én győzzem le, de

megérdemelte, hogy veszítsen. És Bones is megérdemelt valamit. Azért
volt a mólón, hogy megvédjen, szóval az utolsó dolog amit akarna, hogy
Madigan újabb labor patkányaként itt ragadjak ezen az asztalon. Azt
akarná, hogy felkeljek és rászabadítsam a poklot mindenkire aki segített
fogva tartani az embereit, akik halálra lőtték, és akik ebbe a beteg
földalatti laboratóriumba hoztak – és főleg arra a seggfejre aki ezt mind
megszervezte. Ha Bones itt lenne, követelné, hogy hagyjam abba a
próbálkozást, hogy kinyissam, és helyette tegyem meg és hajítsam azt a
szart a szobán keresztül egyenesen Dr.Egyértelmű —-

Klikk.

Ezzel az egy győzedelmes hanggal eltűnt a nyomás a homlokomról.

Dr.Egyértelmű nem hallotta. Mikor teljesen oldalra fordítottam a végre
szabad fejemet, a monitort nézte és fejben össze vetette az egyezések
százalékait az én genomjaimban a vámpír és ember sejtekkel.
Nem lesz alkalma befejezni a felfedezéseket. A düh mindig is a
katalizátora volt a képességeimnek, de ezt elfelejtettem a tehetetlen
gyászom közepette. Milyen költői, hogy Bones emléke emlékeztetett erre.
Most már csak hagynom kell a dühömet előre áramlani, és figyelembe
véve mindent ami történt, ez nem lesz nehéz.

Egy haragos lökéssel az agyamból mind a 6 csat egy kattanó hang

kíséretében kinyílt. Na ezt már meghallotta, de még mielőtt hitetlenkedve
kinyithatta volna a száját már a szoba túloldalán voltam és a kabátjánál
megfogva a magasba rántottam.

“Nem is mutatkoztunk be rendesen” mondtam gonosz morgással. “Én a

Vörös Kaszás vagyok, te pedig halott.”

Tizenhetedik
Miután össze zúztam a gégéjét, levettem róla a laborköpenyét és magamra
kaptam. Nem azért mert az gondoltam volna, hogy bárki is bedőlne annak,
hogy itt dolgozom, hanem mert volt valami felkavaró abban, ha anyaszült
meztelenül indulsz egy gyilkos hadjáratra. Átkutattam a szobát
fegyverekért, pontosan tudva, hogy csak pillanataim vannak. Csak úgy
mint mindenhol, itt is biztonsági kamerák vannak. Ennek megfelelően meg
is szólaltak a riasztók. Csak két fél-automata pisztolyt és két extra tárat
találtam ami nem volt sok, de ezzel kell beérni.
Aztán kirohantam az ajtón pont mielőtt az automata zár leengedte volna a
rácsokat. Aztán a folyosón a gondolatok tömege felé kezdtem futni, mint
ellenük. Amint a katonák megjelentek a kanyarnál hasalva előre vetettem
magam akkora erővel ami a bordáimat is összetörhette. A fájdalom
erőteljes volt és azonnali, de a lövéseik elmentek a fejem fölött. A
karjaimat kinyújtottam lendületért, és a csiszolt kövön előre csúsztam
miközben addíg lőttem rájuk, míg ki nem ürültek a fegyverek.

Az őrök egymás után zuhantaka földre. Kevlár mellényekkel és ezüsthálós

nyakvédőkkel voltak felszerelve, de míg a sisakjaik gondolatolvasás
biztosak voltak, nem voltak golyóállók is.

A zsebembe ejtettem a pisztolyokat a tárakkal együtt, majd felvettem

annyi gépfegyvert ahányat csak tudtam.

Na, ez máris jobb volt.

Még egy pillanattal se túl korai. A folyosón előbbre újabb masírozó

bakancsok hangja hallatszott. Körbe néztem, úgy döntöttem, hogy még az
új arzenálommal is veszélyes a nyílt terepen maradni, és fellőttem magam
olyan erővel, hogy átzúzzak a plafonon. A fejem már nem csak amiatt
zúgott, hogy a katonák meglátva a társaikat a földön, neki álltak a
plafonon tátongó lyukba lőni, de már rég nem voltam ott. A külső héj a
létesítmény körül túlságosan is meg volt erősítve ahhoz, hogy a napfényre
törjem magam, de csak úgy mint a legtöbb kórháznak és laboratóriumnak,
a szintek között voltak közbeeső részek.

És ez legalább nem volt őrökkel biztosítva, vagy automata zárakkal

felszerelve.

Keresztül ugrottam a csöveken és egyéb felszereléseken miközben előre

futottam afelé, ami gyanítom, hogy a vámpír cellák voltak, a dolgozók
gondolatai és a hatalmas fém fal alapján ami a következő emeletig tartott.
Mielőtt megpróbálhattam volna utat törni magamnak a padlón keresztül, ki
kellett kerülnöm egy adag töltényt. A katonák is bejutottak a szintek közti
részbe.

“Körbevettük az A1-es alamyt a 9es szektor fölött” kiáltotta valaki.

Ezt valami válasz követte amit nem hallottam, ugyanis egy újabb
golyózáport kellett kikerülnöm. Fedezékbe húzódtam egy fém támoszlop
mögött, alacsonyan maradva miközben vissza tüzeltem. A távolság és a
lőporok miatt közel sem voltam olyan sikeres mint korábban. Az őrök kb
harmada esett csak el összetört sisakkal, és hallottam ahogy jön az erősítés.

Neki álltam egyik kézzel az őrökre lőni, másikkal pedig a padlóba

céloztam. Oda-vissza pillantgatás a kettő között, és a folytonos pozició
váltás, hogy ne lőjjenek meg továbbrontotta a pontosságomat. A
figyelmem megoszlása azt eredményezte , hogy egy-kettő golyó el is
talált. Meglepetésemre általános lövedéket használtak, nem ezüstöt.
Viszont ha szemközt talál egy, tehetetlen lennék míg az agyam újra építi
magát annyira, hogy gondolkozhassak.

Egy gránátot dobtam a sarkomba. Odébb rúgtam epp mielőtt robbant

volna. Nem egy felturbózott agyrázkódás bomba volt mint a mólón, de
voltak benne ezüst darabok. Egyre türelmetlenebbek lehetnek. Egy pár
percig vakon lőttem míg a szemem megygógyult és a látásom helyre állt,
és döbbenetemre azt láttam, hogy a barátaim fölötti rész sértetlen, hiába
ürítettem a padlóra kettő teljes fegyvert is.

Egy újabb ezüsttel töltött bomba robbant a közelben, arréb kényszerítve a

golyóálló támfalaktól. Nem kockáztathattam, hogy egy a szívem
közelében detonáljon.

A frusztráltságtól alig éreztem a fájdalmat ahogy többször is eltaláltak,

hiába maradtam alacsonyan. Az ezüst réteg a vámpír cellák fölött túl
vastagok voltak– nem tudok így Tatehez és a többiekhez jutni. Hamarosan
át kell lőnöm magam a plafonon vagy megkockáztatom, hogy
felrobbantanak itt ahol gugolok, és ez csak akkor ha előbb odaérek mint a
katonák akik már úton vannak. A gondolatoktól amiket elkaptam, nem is
említve a beszélgetéseket a vezetéknélküli eszközeiken, Madigan
parancsba adta, hogy támadjanak a fölöttem lévő szintről is. Lehet még
többet akar tesztelési okokból a véremből, de nem fogja ezért kockáztatni
a szökésemet.

Madigan.

Az ujjaim az M-4 köré szorultak, hiába volt már forró a sok lövéstől. Úgy
tűnik a barátaimat nem tudom kiszabadítani, de volt más amit meg tudok
tenni.

Értékes perceket töltöttem azzal, hogy megpróbáljam elkerülni a golyókat

miközben az érzékeimet kiküldtem, hogy keresztül kutassa a
létesítményben lévő rengeteg gondolatot. Végre megtaláltam azokat
amiket kerestem, és most az egyszer nem énekelt valami hülye dalt
magában. Madigan olyan vészhelyzeti biztonsági procedúrákat hajtatott
végre amikre még sosem volt szükség, ezt mind miközben egy biztonságos
hely felé sietett a létesítményben.

Az ő gondolataira fókuszáltam mintegy világítótoronyra. Aztán a

hevedereket használva a nyakamba akasztottam kettő M-4est mielőtt a
kitéptem egy hőkontrolálló egységet. Magam előtt tartva a fém gépet a zárt
tér ellenkező sarkába repültem, összerezzenve ahogy újabb töltények
találtak célt. Viszont egyik sem a fejem közelébe. Nem tudtam vissza
tüzelni miközben a nagy egységet fogtam, de egy hasznos, igaz kicsit béna
golyóálló pajzs volt.

Illetve faltörő kosként is használtam mikor a fejem fölé emeltem mikor a

fejem fölé emeltem és úgy repültem felfelé. A törmelékek
elhomályosították a látásomat, és a testem alsó felét pedig a golyók érték
miközben keresztül erőszakoltam magam a betonon, fán és fémen hogy a
következő szintre jussak. Tovább tartott, ugyanis ez a rész jobban megvolt
erősítve mint az előző amin keresztül csapódtam. A por és tormelék felhőn
keresztül Madigant kerestem. Nem volt itt, de a gondolatai alapján közel
van. Mielőtt elindulhattam volna megkeresni egy újabb adag őr jelent meg
az ajtóban. Hezitálás nélkül feléjük hajítottam az összetört hütőfolyadékos
gépet.

A természetfeletti gyorsaság miatt amivel dobtam, kilapította azokat akiket

eltalált, de sajna az csak pár volt közülük. A többi tüzelve jött ömlött be az
ajtón.

Megpróbáltam a legközelebbi falon keresztül elmenekülni, de csak

felkenődtem rá mint egy rajzfilmben. A szobának amibe érkeztem vagy
60centi vastag fém fala volt, és az egyetlen ajtaja baljós hanggal záródott
be. Mikor megpróbáltam a pladófonon keresztül utat törni, ugyanaz a
szomorú eredmény várt, kiegészülve azzal, hogy megszédültem attól
amilyen erővel a koponyám neki csapódott és betört.

Ez nem egy átlagos iroda volt. A kevés bútor és kiegészítő miatt, illetve az
elképesztően vastag fém falak és ajtó miatt ez egy pánikszoba lehetett. Az
egyetlen kiút lefelé volt, és ahogy lenéztem a lyukba amit én csináltam,
vagy egy tucat őr ott állt fegyverrek rám célozva.

Kurva életbe, csapdába ejtettem magam Madigan pánikszobájában mielőtt

a barom ideért volna!

“Váltsatok ezüst töltényekre” mondta egy sisakos őr amit a fegyverek

megtöltésének hangja kísért.

Ajajj. Megpróbáltam a telekinetikus képeségemmel hárítani a

lövedékeket, de nem sikerült, valószínűleg mert még mindig nagyon fájt a
fejem. Nem hiszem, hogy minden törés összefort volna a koponyámon, és
nem akartam tudni, hogy mi volt az a ragacsos nedv ami a nyakamra folyt.

“Nincs kiút, vérszívő” köpte ugyanaz az őr. “Add meg magad”

Vérszívó? Ettől felnevettem, ami riasztó volt annak a részemnek ami még
tudott gondolkodni. Tedd amit mond vagy megölnek sürgetett egy részem.
Nem vagy olyan formában, hogy harcolj, és amúgy is körbe vettek.

Igaz és igaz. De mikor megszólaltam, nem azt mondtam, hogy “Megadom

magam”. Helyette két másik szót mondtam.

“Bazd meg”

A halál nem ijesztett meg. Az fog Boneshoz visszavinni.

Megfeszültem támadásra készen, hogy minél többüket magammal rántsam

mikor egy dühös hang szólalt meg a kommunikációs rendszerükből.

“Itt Sólyom1. Az A1es alany elszabadult a Hatos Szektorban!”

Nem engem hívtak az őrök A1-es alanynak? Huh, pont mint az a steak
szósz… Megráztam a fejem bosszúsan, hogy abba hagyjam ezt a hasztalan
gondolatmenetet. Gyógyulj gyorsabban, agy!

“Negatív Sólyom1. Itt Sólyom7, és sarokba szorítottuk A1et a 13as

szektorban.” mondta amelyik vérszívónak hívott.

“Sólyom7, épp A1et nézem. “ jött az empatikus válasz.

“Az nem lehet, a ribanc itt van” szólt idegesen az én őröm.

A ködösség elmúlt vagy azért mert a fejem vége begyógyult, vagy mert
egyedül én tudtam hogyan lehetséges az, hogy egyszerre vagyok két
különböző helyen. Már nem kábultan nevettem fel. Megkönyebbülten.

Denise itt van, és a háttérben hallatszodó sikolyok alapján keményen oda

tett nekik.
“Mondom, hogy A1 itt van, egy ismeretlen fogoly pedig épp feldúlja a
11es szektort. Erősítésre van szükségük azonnal!”

Sisakos fejek kezdtek forgolászni köztem és az őr között aki az egység

vezetője lehetett.

“Mi a fasz?” mondta valaki.

Nem tudom ki lehetett az a másik “fogoly”, de egy jó elterelést bármikor

felismerek. Felrepültem majd leugrottam a plafonról a lehető legnagyobb
sebesség érdekében, és az őröknek lőttem magam. A becsapódás kettőt
meg is ölt, a többi pedig tüzet nyitott. Az egyik halott őrt magam elé
tartottam, és pajzsként használtam ahogy a többinek lendültem, bokákat
törve, majd nyakakat ahogy elestek.

A lezárt szoba ami eddig engem ejtett csapdába, most őket. Az őrök lentről
neki álltak a lyukon keresztül lőni, de többször találtak el társat mint
engem. A széleskörű Kevlarnak köszönhetően amit viseltek, a holttest
távol tartotta a golyókat a létfontosságú részeimtől, igaz a végtagjaim
égtek a beléjük lőtt ezüsttől. Figyelmen kívül hagytam a fájdalmat és a
küldetésem befejezésére összpontosítottam. Amennyire tudom, ezek közül
bármelyik lehetett az aki Bonest megölte, szóval könyörtelen voltam.

Eltör. Bezúz. Széttép.

Ezt ismételtem mindaddig míg már semmi nem mozgott körülöttem. Aztán
a testeket a lyukba raktam, hogy ne jöjjön több töltény ami aztán
visszapattan a fém falakról. Mikor ezzel megvoltam, egy győzedelmes
kiáltást engedtem ki, ami abba maradt mikor rájöttem, hogy továbbra se
tudok kimenni, hacsak nem nyitja ki valaki az ajtót.

Talán valaki megteszi nekem. Az ötlettől vezérelve megragadtam a

legközelebbi őr kommunikációs eszközét és beleszóltam.

“Denise” mondtam. “Ki kell nyitnod valahogy ezt az ajtót!”

“Te meg ki a fasz vagy?” csattant a hang a vonal túlvégén.

Nem érdekelt annyira, hogy válaszoljak. Hallottam valami háttérzajt, ami

azt jelentette, hogy Denisenek is hallania kellett engem ha még a
közelében volt ennek a faszinak. És a harc tüzes hangjai alapján még ott
kellett lennie.

Aztán egy másik hang üvöltött az egyik holttest eszközéből.

“MINDEN egység a 13as szektorba! Kritikus helyzet!”

Ah fenébe, a 13as szektorban voltam. Az őrök lent biztos jelentették a

tényt, hogy kinyírtam minden őrt a pánikszobában.

“Siess Denise!” kiáltottam az adóvevőbe. Neki álltam összegyűjteni az

M-4eseket amikben a legtöbb töltény maradt, majd megálltam levenni a
Kevlar mellényt az egyik őrről. Egyszerűbb mint magammal vinnni a
testét is.

“Ismétlem, a helyzet kritikus!” kiáltotta egy pánikkal teli hang a vevőn

keresztül. “A fogolyt megtaláltuk és .. oh istenem. Mi ez? MI EZ??”

Felvettem a véres mellényt , gondolkodva vajon mivé alakulhatott ezúttal

Denise. Az őr hangjából ítélve akár egy T-rex is lehetett. Hamar ide is ért
az én szintemre. Pillanatokkal ezelőtt még a 6-os szektorban volt, akárhol
is legyen az—

A vastag titánium zárak az ajtón gyorsabban vissza ugrottak a falba mint

mikor bezáródtak. Aztán nem nyílt ki: bezuhant olyan erővel hogy a test
amire zuhant mint a lekvár folyt ki oldalt.

De nem emiatt fagytam meg az M-4essel felúton a kezemben. Az ajtó

túloldalán lévő dolog okozta ezt. Fehér haj keretezte arc, ami több csontott
mutatott mint bőrt, és egy világító zöld szemppárt. Golyó szaggatta ruhák
lógtak a testéről ami úgy nézett ki mint a csontok köré tekert öreg bőr és
szárított hús. Mikor megvillantotta a fogait egy rettenetes
mosolyszerűségben, ösztönösen megemeltem a fegyverem.

Aztán megszólalt.

“Szia… Cicus”

Tizennyolcadik
Később elszégyellném magam amiért nem rohantam egyből a karjai közé
mikor rájöttem ki az, de abban a pillanatban az agyam nem volt hajlandó
felfogni, hogy az a félig rohadt hulla a férfi akit szeretek.

Bonesban nem volt meg ez a hezitálás. Meg a bőre vagy 60 százaléka sem,
de nem is ez a lényeg. Megfogta a karom és kirántott a pánikszobából,
majd keresztül repített a folyosón. Hagytam, hogy vezessen, továbbra is
küzdve a valósággal, hogy itt van, és megpróbálva értelmezni az állapotát.
Őrök holtesteivel volt tele a folyosó, fejük letépve vérük pedig tócsákba
folyva amikben meg is csúsztam párszor ahogy futottunk. Piros lámpák
égtek és riasztók szirénáztak, de nem találkoztunk több őrrel, és
valószínűleg a dolgozók is evakuálva lettek.

A következő szektorba dupla ajtókon keresztül vezetett az utunk. Az üres

biztonsági állomás alapján a bejárati őr elhagyta a posztját, es a kicsi
ablakon keresztül a szobában se láttam senkit.

“Dante protokoll megkezdése a 13as szektorban 15mp múlva” hallatszott a

gépies hang a kommunikációs készülékből.
Az érzékeimet kiterjesztettem, próbálva kideríteni ez mit jelenthet, és a
gondolatok amiket elkpatam baljóslóak voltak.

Nem égethetik fel a 13as szektort! Lehet vannak túlélők!

Oh istenem, meg fogok halni…

Helyes, égessék el az összes faszfejt”

“Fel fogják perzselni ezt a szektort” mondtam Bonesnak, majd megráztam

mikor mindössze annyit tett, hogy behunyta a szemét.

“Bones! Mennünk kell most, vagy itt égünk!”

Még minidg nem nyitotta ki a szemét. Nem hallott? Lehet nem, nem úgy
tűnt mintha sok maradt volna a füléből a fehér haja alatt.

Megfogtam és megpróbáltam elrepülni vele, keresztül a mennyezeten egy

olyan szeltorba amit nem akarnak megbarbecuezni, de mozdíthatatlan volt.
Hogy ezt hogyan csinálta miközben úgy nézett ki mint egy extra az
Élőholtak éjszakája filmből azt nem értettem, de ennyi erővel akár egy
hegyet is próbálgathattam volna emelgetni.

“Nem,” mondta azon az ismeretlen torokhangon.

“5 másodperc a Dante protokollig a 13as szektorban” jelezte a

figyelmeztető rendszer.

Bones továbbra sem mozdult. Ha elrepülök nélküle lehet túlélem, de

inkább meghalok mint itt hagyjam. Rémisztő kinézet ide vagy oda, ez
Bones és az én helyem vele van, életben vagy halálban. Köré fontam a
karjaimat és összeszorítottam a szememet remélve, hogy a tűz olyan
erőteljes hogy gyors lesz–
A robbanás megtörtént, megrázva mindent mintha egy földrengésbe
csöppentünk volna, de semmi meleg vagy fájdalmas. Egy pár másodperc
után kimertem nyitni a szememet.

Semmilyen lángfal nem közelített felénk. Se őrök, viszont a

gondolataimban megjelenő riadt sikolyok alapján, emberek haldokoltak
valahol. Kis időbe telt mire kibogoztam a mentális káoszt, hogy mi történt,
és el voltam képedve mikor megtudtam.

“Az erődet használtad, hogy szabotáld a gépet mielőtt még lángolni

kezdett volna, és helyette ott robbant fel ahol volt.”

Nesze neked tűz ellen tűzzel. Vagy telekinézissel ebben az esetben. Mikor
lett Bones ilyen erőteljes? Egy jobb kérdés pedig, hogy lehet még minig az
ebben az állapotában?

Bólintott. “És… kinyitottam…. az ajtókat”

A beszéd nehezére esett, de a képességei lenyügöző sziten voltak az

előbbiek alapján.

“Melyik ajtókat?” remélhetőleg a felszínre vezetőket.

“Az… összeset”

És ezzel az előttünk lévő ajtón kinyílt a zár és kitárult. Mikor egy újabb
adag síkítás lepte el az agyamat értettem csak meg a jelentőságát annak
amit mondott.

Nem csak ezeket az ajtókat nyitotta ki. Az összeset a létesítményben,

beleértve a cellákét is amik az élőholtakat tartottak fogva.

Ezúttal mosolygtam miközben a sikolyokat hallgattam.

A hangok alapján Tate, Juan, Dave és Cooper jól kezelték a helyzetet, de
további őrök lehetnek úton feléjük.

“Maradj itt, össze szedem a srácokat” mondtam Bonesnak.

Lehet az arca fele hiányzik, de még így is egyértelmű volt a kifejezéséből,

hogy “Te most viccelsz?”.

“Lehet harcolnak , és te úgy nézel ki mint akinek attól letörik egy végtagja,
hogy csúnyán néznek rá” mondtam elkeseredetten.

Valami hátba csapott. Megfordultam miközben lőttem, de csak egy leesett

fej volt – undorító, de nem veszélyes. Aztán egy újabb fej száguldott felém
mintha egy bowling golyó lenne a lábaim meg a bábuk. Elugrottam az
útból, hogy aztán megforduljon a levegőben és eltalálja a fenekemet.

“Hagyd abba, megértettem a lényeget!”

Asszem korábban rá kellett volna jönnöm ki ölte meg azokat az őröket,

habár amilyen rohadtnak Bones tűnt, azt gondolná a legnagyobb veszéllyel
csak az étvágyukra lenne…

És ekkor megütött. Minden. Lehet már onnantól egyértelműnek kellett

volna lenni, hogy bedöntötte a pánikszoba ajtaját, de a sokk miatt nem
tudtam összerakni a dolgot. Most már tudom, hogy lehetett életben miután
láttam meghalni, és miért nézett ki úgy, ahogy.

És ha nem esett volna le tőle a maradék hús róla, most azonnal arcon
vágtam volna.

“Te szívtelen barom” nyögtem.

A tekintete pislogás mentes volt. A szemhéj hiánya ezt teszi az emberrel.

“Később” mondta reszelős hangon.

Oh azt lefogadhatja.

“Cat!”

Megfordultam a tükörképemet látva közeledni a folyosón. Valamikor a a

patkány és a hasonmásommá válás között szerzett valahonnan egy orvosi
ruhát. A benne lévő lyukak alapján, keményen tüzeltek rá miközben
nekem adta ki magát.

Az örömöm, hogy újra látom csökkent mikor észrevettem, hogy egyáltalán

nincs meglepődve se azon, hogy Bones él, se az állapotán. Egyedül én nem
tudtam a valódi tervet a Madigannel való találkozásom mögött?

“Gyertek, a vámpírbörtön részleg erre van” Mondta Denise mielőtt elfutott

mellettünk és jobbra kanyarodott a folyosó elágazásánál.

Követtem, megpróbálva elnyomni az érzelmeimet, hogy az érzékeimet

kiküldhessem. Nem lenne jó beleszaladni egy csapdába. Pár másodperc
hallgatózás után a feszültségem enyhült. Mikor Bones tönkretette a Dante
protokoll gépet, az nem csak sok embert ölt meg. Sokukat meg is
sebesített, ugyanis a gondolatok nagyrésze amit elkaptam elvoltak torzulva
fájdalommal. Azok a gondolatok amik pedig tiszták maradtak tele voltak
pánikkal, ahogy Madigan alkalmazottai rájöttek, hogy az összes benti ajtó
kinyílt, a felszínre vezető lift pedig nem működik.

Helyes. Ideje volt megtudniuk milyen érzés tehetetlenül csapdába ejtve

lenni egy földalatti pokollyukban.

Végig pásztáztam a gondolatokon amennyire csak tudtam de Madigané

viszon nem volt köztük, tehát vagy halott vagy eszméletlen volt. Az
utóbbiban reménykedtem, ugyanis én magam akartam megölni. De csak
szépen sorjában.
Denise keresztül szaladt a nyitott biztonsági ajtókon abba a szektorba ahol
a cellák voltak. Aztán megállt, össze ráncolva az orrát. A cellák üresek
voltak, de hullák lepték el a monitorokat, székeket és a vörös foltos padlót.
Tate és a fiúk el voltak foglalva. Több véres lábynom vezetett a cellákon
túli belső szobákba, de egy kisebb pár az ellenkező irányba ment a
folyosón mint ahonnan jöttünk.

“Csak még egy kicsit amigo” búgott Juan mély hangja a belső szobából.
Majd lágyabban és sürgetőbben, “Készüljetek. Jön valaki.”

Abba az irányba mentem a folyosó helyett. “Cat vagyok” kiáltottam, mivel

nem akartam, hogy megint meg legyek lőve.

“Querida?((=édesem))” nevetett fel fáradtan Juan. “Hát persze. Ki más

okozhatna ekkor galibát?”

Bonesra és Denisere pislantottam mielőtt válaszoltam volna. “A nagyrésze

ezúttal nem én voltam”

Keresztül léptem egy eltorzult alakon miközben egy operációs szobába

mentem. Orvosi felszerelések lógtak több helyen is a plafonról, míg
szikék, csontfűrészek és egyéb éles eszközök pihentek egy kis asztalon a
nagy, csatokkal elátott fémasztal melett. Az asztal üres volt, de a csöves
gép a szóba túloldalán nem. Tate volt benne, csövek lógtak belőle
mindenhonnan miközben Juan és Cooper a vezérlő panel mellett álltak.

Dave jött elő a sarokból, lejebb engedve egy véres M-4es karabélyt.

“Kurvára jó újra látni Cat” mondta miközben egy gyors, meleg ölelést
adott. Majd megfogta a karom mikor a többiekhez akartam menni.

“Várj. Szedik ki Tateből a folyékony ezüstöt.”

Zordul körbenéztem, felfogva a dolgot. Nem emlékeztem, hogy itt lettem

volna, de biztos erre a gépre utalt Dr.Egyértelmű mikor azt mondta, hogy a
folyékony ezüst savval fel lett oldva és kimosva. Ami azt jelentette, hogy
az asztalon lévő eszközök az enyhébb esetekre voltak, mikor az ezüstöt
egyszerűen ki lehetett vágni, nem mintha ettől kevésbé lenne fájdalmas.

“Hogyan lett Tate be ezüstözve?”

Dave neki állt válaszolni, majd a vállam mögé nézett. Denise és Bones
álltak mögöttem, és nehéz volt eldönteni melyik sokkolta jobban.

“Denise alakváltó, Bones pedig oposszumosat játszott” foglaltam össze.

“Majd regenerálódik mikor több vért iszik.

“Most már mindent láttam” motyogta Dave megrázva a fejét. “Tate

bilincsei még fent voltak mikor visszatették a cellába miután ittál belőle.
Miután kinyíltak az ajtók rátámadtunk a seggfejekre, de valamelyiknek
sikerült benyomni a kapcsolót ami beindítja bennük a folyadékot”

Elárasztva Tate testét ezüsttel. Megrázkódtam az emléktől, hogy milyen

borzalmasan fájdalmas volt.

“Hamarosan végeznek, nem ment túl mélyre” folytatta Dave.

“Honnan tudják, hogy kell kezelni a gépet?”

Siváran rám nézett. “Rájuk ragadt miután annyiszor használták rajtuk,

hogy kiszedjék az ezüstöt belőlük.”

Tate motyogott valamit ami úgy hangzott mint a nevem, de a hangja alig
volt érthető a gép zúgása miatt.

“Itt vagyok” szólaltam meg.

“Nem te, querida” mondta Juan felpillantva mielőtt újabb gombokat

nyomott volna meg. “Katie. Elszaladt mikor kinyíltak a cellák. Nem láttad
őt?”
“Itt dolgozik?” Ha igen, valószínűleg halott.

“A kislány” mondta egyből Cooper.

Összerezzentem. Milyen szörnyű, hogy valaki pont ma hozta be a gyerekét

a munkába… várjunk.

“A gyerek a cellában?” kérdeztem, miközben előjött egy emlék, hogy

láttam mikor eltoltak a cellák előtt.

Dave felmorrant. “Igen, az a gyerek. Láttad?”

“Lábnyomok” mondta egy torokhang mögöttem.

Bonesnak igaza volt. Mostmár tudjuk kihez tartóztak a kis lábnyomok

amik kivezettek a szektorból.

“Megkeresem” mondta gyorsan Denise. “Szívesebben csinálom azt, mint

amit nektek kell”

“Jó, köszi”

Denise utált ölni, én meg nem hagyhattam egy szegény gyereket

bolyongani, de nem volt időnk megkeresni. Már így is túl sok időt
töltöttünk itt.

Dave megrafadta Deniset mielőtt elmehetett volna. “Ne próbáld meg

kényszeríteni ha nem akar veled menni”

“Nem fogom megijeszteni” mondta felhorkantva.

“Nem erre–”

“Madigan”
Bones éles hangja szakította félbe amit Dave mondani akart. Mindannyian
felé fordultunk kivéve Deniset, aki természetfeletti sebeséggel tűnt el.

“Mi? Madigan mi?” faggattam.

A szája egy igazán gonosz mosolyra görbült. “Alive”

Megragadtam a karját és csak egy szót mondtam.

“Hol?”

Tizenkilencedik

Bones új értelmet adott a “gyorskaja” fogalomnak miközben keresztül

rohantunk a folyosók és alagutak labirintusán ebben a hatalmas
létesítményben. Olyan 50méterenként felkapott egy holttestet,
összeszorította mivel pulzus nélkül nem pumpált természetesen a vér,
erősen beleszívott majd eldobta egy újabbért. Bőven volt miből választania
az észbontó mészárlás miatt amiben részt vehetett mielőtt megtalált volna
engem.

Nyitva tartottam a szemem, ugyanis a folyosókon lehettek katonák akik

ránk akarnak támadni, de nem bírtam abba hagyni Bones bámulását.
Minden egyes testtel amiből ivott kitöltődött az alakja, és új bőr nőtt rá,
hogy eltakarja. Hamarosan az összes szörnyű rés bezáródott és izmok
duzzadtak ott ahol eddig száradt, besüllyedt szövetek voltak. Olyan volt
mintha vissza felé látnád amint egy vámpír elszárad ahogy a fiatalság és az
élet eltüntette minden nyomát a szétesett külsejének. Ha nem számítjuk,
hogy a dús, göndör haja továbbra is fehér maradt, pont ugyanúgy nézett ki
mint előtte.

De nem ez volt az egyetlen figyelemre méltó változás. Ahogy a teste

regenerálódott, úgy az aurája is és a levegő megtelt pulzáló hullámokkal
körülötte. Érezni ahogy újra összekötődünk majdnem akkora
megkönnyebbülés volt, mint látni a testét felépülni.

“Ha ilyen hamar tudtál regenerálódni, miért nem ittál vért hamarabb?”
Muszáj volt megkérdeznem.

“Nem volt időm”

Újra az ő hangja volt, az a sima angol akcentus mint mindig, bár

hangjában volt valami éles amit nem tudtam megnevezni.

“Több mint egy tucat testet kiürítettél anélkül, hogy egy lépésre is
megálltál volna” mutattam rá.

Felém hunyorított, a sötét barna tekintete finomsággal is frusztráltsággal

teli.

“Hibernált állapotban voltam mindaddig míg Denise meg nem ölt egy
fickót és csepegtette a vérét a számba. Aztán lecsapoltam őt meg még két
másik alakot akik az utamban voltak, ami elég mentális erőt adott ahhoz,
hogy utánad menjek. És hogy miért nem ittam többet útközben, azért mert
lőttek rád. A legrövidebb evéssel töltött idő is túl hosszú, hogy
elpazaroljam miközben te veszélyben vagy.”

Nem tudtam mit mondjak erre. Továbbra is dühös voltam amiért a lehető
legkegyetlenebb megtévesztést vetették be, de emögött annyira örültem
neki, hogy életben van, hogy megakartam ölelni és soha el nem engedni.
Lehet, hogy ez a késztetés, hogy egyik kezemmel megfojtsam másikkal
pedig cirógassam pont az ahogy Bones velem kapcsolatban érzett az
elmúlt években. Ha igen, valószínűleg kijárt már nekem is.
Hirtelen Bones hirtelen megragadott, és minden féle lassítás nélkül
megálltunk. A hirtelen sebesség változástól olyan erővel csapóditt hátra a
fejem, hogy eltörtem a nyakam, de még mielőtt a fájdalom tudatosulhatott
volna, megláttam. Pókhálóként lógtak a lézerek előttünk pont olyan
halvány kék színben mint a falak, és olyan közel, hogy ha kinyújtom a
kezem, elveszteném az ujjaimat.

“A kurva anyját” sóhajtottam. Még 3 lépés, és Madigan ásóval kaparhatott

volna össze minket.

Aztán Bones hirtelen a földre rántott és rám hasalt. Mostmár nem csak az
állam, hanem a birdáim is eltörtek, de mikor golyózápor haladt el a fejünk
fölött és nem beléjük, nem bántam.

“Átkozott barmok” hallottam a lövések zaján keresztül dühöngeni.

“Lássuk, hogy tetszik nekik a saját csapdájuk.”

Egy dühös vámpír mesterrel a testemen nem tudtam megmozdulni, de így

is láttam ahogy a leből ránk lövő őrök hirtelen lebegni kezdenek, és a
lézerháló felé haladnak. Síkitottak, magas hangon és rettegve ahogy a
láthatatlan erő rángatja őket. A sikolyaik abba maradtak, ezt követték a
gyomorforgató placcsanások körülöttünk és rajtunk.

Mikor ez abba maradt, Bones felsegített.

“Rendben vagy, cicus?”

Igyekeztem nem körbe nézni. Persze, már nem újdonság a halál

ocsmánysága. Csak ma sokakat megöltem és még bővíteni akartam a listát,
de ez… ez undorító volt.

“Igen” mondtam továbbra is őt nézve. “Letudod szedni a lézerhálót, vagy

valahogy ki kell kerülnünk?”
Bones becsukta a szemét, koncentálásában összehúzta a szemöldökét. A
lézerek pillanatokkal később eltűntek.

Megráztam a fejem, a csodálat és irritáció közt tépelődve. Nem

tökéletesíthette a mega-mester képességeit egy éjszaka alatt, ami csak egy
dolgot jelentett. Elrejtette előlem a növekvő erejét.

“Sok megmagyarázni valód van” motyogtam.

Szája gyorsan megcsókolta az enyémet. “Tudom” mondta, megsimogatva

az arcom miközben elhúzódott. “Majd később”

Igaz. Meg kell találnunk valakit, és az elkapott gondolatok alapján közel

van.

Tovább haladtunk a folyosón, Madigan gondolatai arra vezettek. Ezúttal

azonban lassabban haladtunk, és a fegyvereket magunk elé tartottuk.
Szerencsénk volt, hogy Bones időben kiszúrta a lézer halót az előbb. Nem
kell kockáztatni ezt a szerencsét azzal, hogy vakmerően rohanunk előre.

Ahogy közelebb értünk a központi részéhez a földalatto komplexumnak,

egyre több test hevert a folyósókon. Nem Bones keze munkája, a falak
koromfeketék, a testek pedig vagy megégve, vagy betakarva a szálló
törmelékkel. A Dante gép a közelben robbanhatott, hogy ilyen nagy lett a
rongálás. Aztán a folyosó végén jobbra megpillantottam a létesítmény
epicentrumát.

Elindultunk felé. A sérültek nyögései és a zavarodott gondolatai közt

azoknak akik próbáltak elbújni elkaptam egy csomó statikusság szerű zajt.
Először azt hittem, hogy a létesítmény sérült elektronikai rendszerétől
van;aztán rájöttem, hogy ismerősen hangzik. Hol hallottam korábban…?

Visszatartottam Bonest mielőtt még egy lépést tehetett volna. Őrök,

tátogtam a plafonra mutatva olyan 10méterre előttünk.
A szája felgörbült. Aztán ökölbe szorította a kezét, majd leejtette őket.
Sisakos őrök csapódtak a plafonon keresztül a földre. Akik túlélték az
erőszakos landolást le lettek lőve ahogy Bones kirántotta a fegyvereket a
kezeikből, és a szemellenzőik felé irányította őket.

Ennyit a gondolat-gátló kütyükről amiket Madigan installált a sisakokba.

Átugrottunk az őrök testein és tovább haladtunk a központi rész felé. A

hatalmas szoba ami lenyugőzőnek tűnt mikor áttoltak rajta, most egy már
nem müködő call-centerre emlékeztetett. Nem járőröztek az őrök, a
dolgozóállomások pedig üresek voltak. A kompjúterek amik a McClintic
Vadgazdálkodási területet és a létesítmény környékét figyelték most csak
zajt mutatott a korábbi lenyügöző 3D grafikák helyett, a vörös vészhelyzeti
lámpák pedig földöntúli homályba borították az egykor erősen
megvilágított termet.

Dögöljetek meg, szörnyek!

Pont időben fordultam a gondolat irányába, hogy érezzem a fejem mellett

elrepülő valami fuvallatát. Nem volt szükség gondolatolvasásra, hogy
kitaláljam mi volt és leguggoljak az újabb lövés előtt.

Két dolog történt egyszerre. A pisztoly kirepült az alkalmazott kezéből, és

a nyaka egy hallható reccsenéssel eltört. Újabb gondolat nélkül a földre
zuhant, de az agyamban nem volt csönd. Ő volt az egyetlen ember akit
láttunk , de a szoba nem volt üres.

“A következőnek aki a feleségemre lő, feldugom a seggébe a pisztolyt”

csattant Bones. Majd a nagy irattároló szekrény felé intett a fal mellett.

“Gyertek elő”

Zokogás hallatszott ahogy a szekrényt odébb tolták, felfedve a mögötte

lévő rejtekhelyet. Több sérült is a falnak volt támasztva, és a szívem
megszakadt mikor megláttam az egyik nőt védelmezően az eszméletlen,
véres férfi fölé hajolva. A szokványos ruháik alapján csak alkalmazottak
voltak, nem őrök vagy orvosok, és a gondolataik alapján megvoltak
gyöződve arról, hogy két könyörtelen szörny kezei -és fogai- által fognak
most meghalni.

Egyszer, nem is olyan régen, én is így éreztem a vámpírokkal

kapcsolatban. Nem törődve a ténnyel, hogy ha esélyük lenne bármelyikük
megölne, odamentem Boneshoz és óvatosan megérintettem a kezét.

“Ne” mondtam finoman.

A szája mosolyra görbült, de nem arra a kegyetlenre amit akkor villantott

mikor az őrök leestek a mennyezetből, hanem valami fanyarra.

“Mintha ezt mondanod kellett volna, cicus.”

A tekintete élénk zöldre váltott ahogy a figyelmét az ijedt szemlélődőkre

fordította.

“A seggfejekkel ellentétben akiknek dolgoztok, én nem ölök ártatlanokat,

szóval ha nem voltatok az embereim elrablásában vagy kísérletezésében
direkt módon érintve, nem esik bajotok. Addig is, ne mozduljatok vagy
beszéljetek. Cicus?”

Odamentem hozzájuk, örültem, hogy a szívverésük visszatért a normálisra

ahogy az ereje meggyőzte őket arról, hogy nem lesznek itt helyben
megölve. Aztán átkutattam az állókat és a sérülteket. A férfi akit kerestünk
nem volt köztük, de itt volt. Hallottam a gondolatait, nem is említve a
nehéz légzését.

“Ott” mondtam a zárt bejáratára mutatva a lift szerű platformnak.

Bones behunyta a szemét. Pillanatokkal később a vas ajtó szétnyílt,

felfedve a foltos kör alakú alapot, ami olyan egy mérföld magasan a beton
iglooba és a szabadságba vezetett.
Hála Bonesnak a platform nem működött. Egy ember se tudta volna
megmászni azokat a sima fém falakat, szóvan nem lepődtem meg mikor
megláttam Madigant a falnak lapulva olyan messze az ajtótól amennyire
csak lehet, megpróbálva elbújni, de elmenekülni képtelen.

Amire nem számítottam, az a Desert Eagle kézipisztoly amit a

homlokának szorított.

“Még egy lépés, és lövök.” figyelmeztetett.

Döbbenten felnevettem. Sok mindent képzeltem, hogy mondani fog mikor

megtaláljuk, de ez sehol nem volt a listámon.

“Ez most egy fenyegetés akart lenni? Lemaradtál arról a részről, hogy mi
holtan akarunk?”

Madigan ajka valami olyanná görbült, ami túl ronda volt ahhoz, hogy
mosolynak nevezzük. “Igen, de az információkat jobban akarod. Engedj el,
és lesz esélyed egynap megtudni őket. Mozdulj még egy centit és helyette
a falra fröccsen minden amit tudok.”

Most az egyszer nem énekelt semmit az elméjében, szóval tisztán és

érthetően hallottam mikor azt mondta, Gyerünk Crawfield, próbáld csak
meg”

Sose találta el a vezetéknevem.

Belemeredtem a világos kék szemébe, és tudtam, hogy nem blöfföl. Ha

csak egy fikarcnyit is megmozdulunk, meghúzza a ravaszt és annak a
pisztolynak az ereje szétlövi a koponyáját. Tudhat bármit is, amit nem
találok meg a gépeket meghackkelve? Lehetséges, és az nem lenne elég.

“Oh, Bones” mondtam édesen.

Madigan szemei kidülledtek ahogy Bones azt felelt, “Már rajta vagyok,
Cicus”

Aztán Bones előre sétált megfontolt, gúnyolódó lassúsággal. Madigan

keze lejjebb ereszkedett a fejétől pedig a gondolatai üvöltöttek a
tiltakozástól. Az idegességét hallgatni szimfónia volt, ahogy rájött, hogy
nincs kontrollja a saját teste fölött. Én is előre mentem. Mosolyogva.

Bármiféle előzetes gondolat nélkül ami figyelmeztethetett volna minket, az

állkapcsa kattant. Bones előrevetette magát, ujjaival Madigan szájába
mászva, de túl késő volt. Hab buborékolt ki Madigan ajkain, a szeme pedig
hátra fordult a koponyájában. Majd az egész teste neki állt rázkódni.

“Ne!” nyögtem ki, felismerce a cián mérgezés jeleit. Szükségtelen volt

látni a félig feloldódott kapszulát egy műfogban amit Bones halászott elő a
szájából. Erős adag lehetett– Madigan pulzusa az egekbe ugrott, majd
hirtelen megállt.

“Nem, nem teheted” vicsorogta Bones.

Feltépte a csuklóját a fogával majd Madigan szájához tartotta,

kényszerítve a torkát, hogy lenyelje. Majd neki állt Madigan mellkasát
nyomkodni, próbálva a vére gyógyító erejét tovább jutattni benne.

Nem volt elég. Vörös habzás folyt keresztül az ajkain, a szeme megakadt
is kitágult. Olyan gyorsan történt, hogy nem is volt ideje egy utolsó
gondolatra. Ha lett volna, valószínűleg egy Basszátok meg lett volna.

És kibaszott velünk. Idegesség és tagadás fortyogott bennem. Mindazok

után amit tett, Madigannem sikerült megszöknie még úgy is, hogy
csapdába ejtettük és sarokba szorítottük. Minden a támogatóiról és az őrült
kísérleteinek az eredményéről ami nem volt elmentve, most örökre
elveszett.

“A pokolba veled” mondtam a dühtől elfuló hangon.

Bones leejtette Madigant majd hátrább lépett, hideg, számító tekintettel
nézve a holttestét.

“Azt hiszi megmenekült, de talán nem”

Huszadik
Amint végeztek az ezüst kiszedésével Tateből, ő, Juan és Cooper
átkutatták a létesítményt, biztosra menve, hogy nincsenek elrejtve valahol
őrök támadásra készen. Denise továbbra se ért vissza az eltűnt
gyermekkel, de nem aggódtam. Csak az ölné meg Deniset, ha
démoncsontot döfnek a szemébe, és Madigannek az nem volt. Majdnem
senkinek sem. Démoncsontot szerezni nehezebb volt mint asztáciumot.

Dave viszont velem volt és Bonesszal. Madigan hulláját bámulta, a szája

keskeny vonallá egyenesedett.

“Máskor élvezném felvágni a rohadék mellkasát, de most a gondolat nem

olyan vonzó”

Bones a combjának ütötte a nagy kést amit a létesítmény operáló

szobájából nyúlt el.

“Nem várhatunk. A vér minden nappal veszít az erejéből .”

Dave szemöldöke felszaladt. “ Te azután támasztottál fel, hogy már három

hónapja a földben voltam.”
“Sok vért erőszakolt beléd miközben haldokoltál.” Mondta Bones
elismerően rám pillantva. Majd belerugott Madigan fekvő testébe. “Ez a
barom alig ivott egy cseppet.”

Dave beleegyezően sóhajtott mielőtt levette a pólóját majd a kezembe adta

egy kaján mosollyal,

“Ott voltál mikor belém rakták. Úgy gondolom illő, hogy itt vagy mikor
kivágják is.”

“Rodneyé volt, aztán a tiéd, szóval ez egy jó szív.” válaszoltam felkészítve

magam arra ami következik. “Ő nem érdemli meg”

Dave morgott egyet. “És én sem akarom az övét, de mégis itt vagyunk.”

Ezt kimondva elvette a kést Bonestól és Madigan mellé térdelt. Ahelyett,

hogy kigombolta volna, a késsel keresztül vágta az inget, felfedve az
idősebb férfi sápadt, ősz szőrrel borított mellkasát.

“Bármi trükk ehhez?” kérdezte Dave, a kés hegyét Madigan mellkasán

pihentetve.

Bones finoman horkantott. “Nem, ez a könnyű része. Ahhoz kell majd a

finomság és precizitás, hogy helyesen visszarakd.

Dave keresztül vezette a kést Madigan mellkasának közepén. Majd egy

bordát odébb rakva felfedte a korábban még müködő szívet. Pár vágással
később Dave úgy emelte fel mint egy groteszk trófeát.

“Megesküdtem volna, hogy fekete lesz.” motyogta.

Ha a gonosz nyomot hagyott volna, Madigané az lett volna, de a szíve

olyan volt mint bárki másé. Ez nem jelentette, hogy közelebbi kapcsolatba
akartam volna kerülni vele, de mikor Dave átnyújtotta, elvettem.
Akármilyen felkavaró is volt ez, eltörpült amellet ami most jön.
Dave Bonesnak adta a véres kést, és láthatóan felkészítette magát.

Bones nem hezitált. Beleszúrta Dave bordái alá. Aztán, pont olyan gyorsan
és durván vágott egy a kezének elég széles lyukat, és belenyúlt. Durva
hangok szöktek ki Dave szorosra zárt ajkai közül, de nem kiabált. Én
kiabáltaam volna, ha épp az én szívemet vágják ki a mellkasomból. Csak
az elfolytott hangok utaltak rá hogy mennyire fájhatott, nem is említve a
mentális traumáját annak, hogy látja ahogy Bones kiveszi a szívét.

“Most, Cicus” mondta gyorsan Bones.

Odaadtam neki Madigan szívét és elvettem Daveét, belehelyezve Madigan

üres mellkasába. Majd beletöröltem a kezem a laborköpenyembe, ami
most már inkább volt piros mint fehér. Ezalatt a rövid idő alatt Bones
végzett Dave-el, aki botladozva lépett hátrébb.

“Enned kell” mondta neki Bones. “Van itt bőven, szóval nyugodtan, és
emlékezz– a nyers gyorsabban összeforraszt.”

Nem a ghoulok szokásos étkére gondolt, a nyers cafatokra. Megszidtam

magam az azonnali hányinger miatt miközben Dave elindult, hogy kövesse
az utasításokat. Nem volt mit tenni ha egyszer erre volt szüksége a
túléléshez, és ahogy Bones is rámutatott, sok halott katona volt itt akik
közül választhatott. Mellesleg, Dave része lehet be is fejeződött, de a
miénk nem.

“Hozz kettőt” mondta Bones. Madigan teste mellé térdelt, gyakorlottan

elrendezve benne a részeit.

Elhagytam a liftet és a másik szobába mentem, ahol a létesítmény

alkalmazottjai engedelmes csendben várakoztak. Kiválasztottam a két
legegészségesebbnek tűnőt, és elvezettem őket a csoporttól. Még mielőtt
látták volna a lift belsejét, a szemükbe néztem világító tekintettel.
“Ne féljetek” mondtam zengő hangon. “Nem esik bajotok”

Ha ezt nem tettem volna meg mielőtt bevezetem őket, most

összehugyoznák magukat a félelemtől ahogy a földön lévő test mellkasa
szét van vágva és egy vámpír hajol fölötte épp a saját torkát elvágva.
Francba, engem is kirázott a hideg, pedig évekkel ezelőtt ugyanezt láttam
mikor Bones feltámasztotta Davet ghoulként. Vámpírrá változtatni valakit
gyerekjátéknak tűnt emellett. Bones hátradőlt miután pár litert
beleeresztett Madigan mellkasába a véréből. Gyorsan odavezettem a férfit
és a nőt. Ivott mindkettejükból, majd folytatta a hátborzongató feladatát, és
még több vért erőszakolt ki magából Madigan tátongó mellkasába. Mivel
ehhez nincs szüksége a segítségemre, visszavezettem a két donort a
többiekhez. Kicsit kótyagosak lesznek, de amúgy nincs bajuk.

Mielőtt vissza érhettem volna a lifthez, beleszaladtam Tatebe.

“Van egy kis gond” jelentette ki.

Fáradtan körbenéztem. “Még több őr?”

“Nem, elintéztük az elkóboroltakat.” mondta elutasítóan. Majd a hangja

megkeményedett. “A software-ről beszélek. Úgy tűnik nem csak a Dante
gép volt az egyetlen önmegsemmisitő berendezés.”

Felnyögtem. “Ugye nem azt mondod…”

“Hogy Madigannek volt egy vészkapcsolója ami minden memóriakártyát

és merevlemezt kiégetett?” folytatta komoran Tate. “De, igen. Még a
telefonok és tabletek sem úszták meg. Minden piritós lett.”

Legszívesebben a legközelebbi falba vertem volna a fejemet. Nem csoda,

hogy az a pökhendi rohadék azt mondta, hogy sose tudjuk meg a titkait ha
megöli magát! Égetőgépek. Lézerhálók. Software önmegsemmisitő
eszközök.. Madigan elképesztően paranoiás lehetett, hogy ezeket a
biztonsági berendezéseket beépítse a létesítménybe. Kit, vagy mit próbált
megvédeni?

Legalább még van esélyünk kideríteni.

“Lehet nincs minden veszve” mondtam a nyitott lifajtóra mutatva Tate

mögött.

Megfordult, és nézte ahogy Bones elárasztja Madigan csere szívét

vámpírvérrel, megpróbálva ghoulként visszahozni. Ha többet ivott volna
mielőtt meghalt, az átváltozás elkerülhetetlen lenne azután, hogy a szívét
egy ghoulére cserélik és vámpír vérrel újra aktiválják. De Madigan max
pár cseppet ivott Bones véréből. Elég lesz annyi?

Remélem.

Végre, miután Bones visszarakta a Madigan szíve fölötti bordát a helyére,

és még több vérrel befedte a területet felállt, és fáradtan beletörölte a kezét
a hófehér hajába.

“Mennyi idő mire kiderül, hogy működött ?” kérdeztem.

Megvonta a vállát. “Vagy fel kel pár órán belül, vagy halot marad örökre.
Akármelyik is lesz, el kell mennünk. Lehet küldtek vészjelzész mikor a
támadás elkezdődött, szóval már így is túl sokáig maradtunk.”

Igaz, és nem volt szükségünk arra, hogy még az erősítéssel is

megküzdjünk miközben várjuk, hogy madigan visszatér e a halálból. De
még mielőtt bárhova is mennénk…

“Megtalálta Denise a gyereket?” kérdeztem Tatetől.

Még mielőtt válaszolhatott volna, egy női hang megelőzte.

“Ő talált meg engem” mondta Denise döbbenten.

Mikor megláttam majdnem kiesett a szemem. Visszaváltozott a saját
alakjába, a nyaka és vöröses haja friss vérrel volt eláztatva. Az orvosi ruha
amit viselt még véresebb lett, és a szívénél egy nagy lyuk lett benne.

“Megpróbáltalak figyelmeztetni” kiáltotta Dave mögüle.

“Lehettél volna kicsit pontosabb!” kiáltott vissza, a döbbenetett most már

idegesség váltotta fel.

Tate megrázta a fejét. “Ez mind az én hibám. Pár hete azt mondtam
Katienek, hogy ha valaha is lesz esélye, szökjön meg és öljön meg bárkit
aki ezt megpróbálja megakadályozni.”

“Ölje meg?” ismételtem hitetlenül. “Csak egy gyerek, Tate”

Lenéző pillantást vetett rám. “Csak a korát tekintve. Mondtam, hogy felét
sem tudod annak amiket Madigan tett. Hát, ő a fele. “

“Ő több mint fél.” felelte Denise nyűgösen. “Az a kislány kitörte a nyakam
amint meglátott, majd elvágta a torkom mikor felálltam azután, aztán
felnyársalt egy csővel amit a falből tépett ki mikor azután is felálltam!
Nem kell mondani, az utolsó után már inkább nem keltem fel, míg Gyilkos
Hüvelyk Panna el nem ment.”

Csak bámultam, az agyam nem volt hajlandó elfogadni amit denise

mondott, pedig tudtam, hogy nem hazudna. Az a vöröshajú kislány akit
láttam nem lehetett több 10évesnél. És kevesebbet nyomot mint Denise
súlyának a fele. Honnan volt ereje mindehhez, nem is említve a
könyörtelenséget?

“Oh bazmeg” sóhajtott Bones. “ Ő az, nem igaz?

“Ő mi?” kérdeztem továbbra is próbálva felfogni, hogy egy ötödikes
három különböző halálos módon is elbánt a természetfeletti, megölhetetlen
barátnőmmel.

“Madigan minden munkájának a gyümölcse” mondta Tate komolyan.

“Katie ember, de részben vámpír is és ghoul, és Madigan egy gyilkoló
gépnek nevelte.”

Huszonegyedik

Katie már nem volt a földalatti létesítményben. Tate követte az illatát és

talált egy titkos járatot a falak közt ami a felszínre vezetett. A vastag fém
tető le lett róla rúgva. Túl keskeny volt ahhoz, hogy egy felnőtt bele férjen,
szóval lehet szellőző volt mikor a hely még egy atombunker volt. De egy
vékony gyereknek dupla adag nem emberi génnel, ez egy könnyű mászás a
szabadság felé.

Amint felért, a kisebb nagyobb tavak és a környező nedves területek szaga

lenyomozhatatlanná tették az illatát. Az egyetlen lábnyom pedig amit
Katie hagyott, egy keskeny csatornába vezettek, szóval úgy sem tudtuk
megtalálni. Illetve még mindig nappal volt, ami azt jelentette, hogy nem
kockáztathattunk meg egy légi kutatást. A McClintic vadgazdálkodási
terület fölött repkedő emberszerű alak minden bizonnyal csak hozzátenne
a Molyember mítoszhoz, és nem kockáztathattuk meg, hogy estig itt
maradunk.

Valamikor máskor kell visszajönnünk megkeresni. szuperember vagy sem,

Katie mégis csak egy gyerek volt. Nem lehet nehéz megtalálni.
Mikor visszértünk a létesítménybe megállapítottuk, hogy a túlélő dolgozók
nem voltak direkt módon érintve Madigan fajkeresztező kísérleteiben és
kicseréltük az emlékeiket a napról egy újabb verzióra. Majd ott hagytuk
őket fent a beton iglooban, megmondva, hogy csak naplemente után
mehetnek el. Ha mégse küldtek vészjelzést, jól fog jönni az extra idő, hogy
eltűnjünk.

Majd visszamentünk a földalá és felgyújtottuk a létesítmény maradékát.

Az én DNSem is raktáron volt a többivel együtt és nem akartam több
nyomát hátrahagyni annak, hogy érintett voltam a pusztításban, hiába is
leszek én az első, második és harmadik tippje is Madigan mögöttes
támogatóinak. Épp ezért hívtam fel anyámat amint szereztem egy müködő
mobilt. Madigan lehet csak blöffölt, hogy a régi házunkban van Ohioban,
de ha nem, nem akarom letesztelni a drón csapásos fenyegetését.

Ha nevetségesen nagy szerencsénk van, Madigan támogatói elhiszik a

fedősztorit amit a túlélők agyába ültettünk: egy belső meghibásodás
beinditotta a Dante-gép robbanását ami meggyújtotta a létesítményben
lévő gyúlékony gázokat és egy tüzes láncreakciót hozott létre.

Hihető teória volt, hacsak nem végeznek autopsziát a holttesteken.

Madigan még mindig nem ébredt fel. A késés nem volt szokatlan azt
mondta Bones, de nem igazán kedvezett annak, hogy ghoulként keljen fel.
A többség perceken belül felébredt, mint ahogy Dave. Lehet mindezek
után Madigannek mégis sikerült megszöknie előlünk. Ha így van, csak
azzal tudtam vigasztalni magamat, hogy az Isten elől nem szökhet meg.

Szóval véresen és megviselten előkerültünk mind a heten az iglooból ami a

titkos lift aknát tartalmazta. Spade a közelben várt ugyanis Fabian jelezte
neki, hogy tiszta a terep, jöhet. A szellem túlcsordult az örömtől mikor
látta, hogy mind élünk és jól vagyunk, ugyanis hozzám hasonlóan ő sem
tudta, hogy a férjem holttestével való érkezésem csak megjátszott volt.
Ez olyasmi volt, amit mindenképp megakartam beszélni amint kettesben
voltam Bonesszal. Most viszont úgy kell kisétálnunk innen, hogy nem
találkozunk erősítéssel, aztán meg kell keresnünk egy apró többfajú
kiskamaszt aki a lehető legveszélyesebb dolog lehet két lábon.

Amire nem volt szükségünk, az hogy egy csapat, kriptozoológust játszó

fiatallal találkozzunk, akik Molyember történeteket cserélve járkáltak a
védett területen.

“Mondom nektek, ott láttam valamit” mondta egy szeplós srác “Hinni
akarok” feliratú pólóban miközben a bezárt igloora mutatott.

Abbahagyták a sétát mikor megláttak minket. A három lány és a két fiú

akik vele voltak először csak bámultak, majd zavarodottan nevettek.

Mi történt velük? Az vér? futott keresztül az agyukon.

Épp neki akartam állni a szememmel elbűvölni a csapatot mikor Denise

megszólalt.

“Ki kell próbálnotok a zombi szerepjátékot” mondta nekik. “Ez az

egyetlen helyes módja az előszereplős szerepjátéknak”

“Ah”

A szeplós fiú beleegyezően bólintott ahogy szemügyre vette a vér áztatta

labor köpenyem, Bones szakadt és golyoktó lyukas ruháit, Denise véres
orvosi ruháját és a fiúk hasonlóan vérfoltos cuccait. A tény, hogy Tate a
vállára dobva cipelte Madigant valószínűleg csak hozátett az
autentikusságához. Aztán a fiú összeráncolta a homlokát mikor meglátta
Spade makulátlan fehér pólóját és élére vasalt nadrágját.

“Az ő jelmeze elég béna”

“Még új” mondtam palástolva Spade morgását.

“Hát…érezzétek jól magatokat” mondta a szőke összekötött hajú lány.
Kockák, gondolta. Aztán követte az Oh, ő dögös, ahogy a Bones nadrágján
lévő lyukakat figyelte miközben elmentünk mellettük.

Ha nem lett volna pokoli napom, megmondtam volna neki, hogy ne stírölje
a férjem fenekét. Helyette csak megfogtam Bones kezét és tovább
sétáltam. Ha a dolog nem próbált megölni minket, nem érdemelte meg a
figyelmemet ebben a pillanatban.

További incidens nélkül kijutottunk a vadgazdálkodási területről, aztán

bezsúfoltuk magunkat a fekete Suburbanbe amiben Ian várt minket a
kormánynál.

“Ki a merev?” volt az egyetlen kérdése ahogy elhajtottunk.

“A barom aki Catre vadászott” válaszolt röviden Bones.

“Egy kis lányt keresek vörös hajjal aki erre járhatott úgy egy órája. nem
láttad?” kérdezte Iantől Tate.

Megrántotta a vállát. “Kicsi mint alacsony vagy fiatal?”

“Nagyon fiatal. Olyan tíz év körüli.”

Ezzel Ian szemöldöke felszaladt. “A bezártságtól jól begolyóztál, mi?”

Tate olyan erővel ütött bele ilyen ülésének a hátuljába, hogy a fejtámasz
letört és fejbe vágta.

“Őt is fogva tartották, te fasz!”

Ian rátaposott a fékre és parkoló állásba rakta az autót. Bones odahajolt és

megragadta Ian karját mikor az épp ki akarta csapni az autó ajtaját.
“Majd én kezelem” mondta kemény, mély hangon.

Ian szemei zölden izzottak ahogy Tatere meredt a visszapillantó tükörben,

“Ne fáradj. Megbocsátom a támadását figyelembe véve az átélt élmények
által okozott zavarodottságát.”

“Nagyon köszi” mondta Bones továbbra is kemény hangon. Aztán

megfordult, hogy Tatere nézzen.

“Évekkel ezelőtt mikor azt akartad, hogy vámpírrá változtassalak

megmondtam, hogy egy nap már végzel a munkával de továbbra is kötni
fognak az én világom szabályai. Ez az a nap, haver.”

“Ez mégis mit akar jelenteni?” kérdezte savanyúan Tate.

“Azt jelenti, hogy az én kreációmként ha egy vámpírra támadsz olyan

mintha én tenném.” felelte élesen Bones. “Épp ezért nem fogod ezt újból
megtenni engedély nélkül. Most már világos?”

Tate nézte őt, a vonásai megkeményedtek.

“Elfelejtettem mennyire nem kedvellek” mondta finoman.

Azt mondtam magamnak, hogy nem avatkozom közbe, de ez túl sok volt.

“Oh fogd be, Tate. A jó oldala annak, hogy Bones kreált az, hogy az életét
kockáztatja, hogy kimentsen a börtönből, szóval küzdj meg a kevésbé buli
hűséges résszel is. Ahogy mondta, ezt vállaltad mikor vámpír lettél.”

Aztán ian felé fordultam. “Ilyen erkölcstelen megjegyzés egy gyerekről?

Most komolyan?”

“Azt hittem ő viselkedik erkölcstelenül.” válaszolta Ian azonnal. “És

emiatt mondtam is, hogy begolyózott, csak úgy mint bárki aki olyan
módon érdeklődik egy gyerek iránt”
Sikerült őszintén sértettnek hangzania. Jó tudni, hogy azért Iannak is van
valamiféle morálja, még ha ezt egy halom pornó és erőszak takarja is.

“Akkor ez csak egy félreértés volt ami túl messze ment,” foglaltam össze
azon gondolkodva, hogy hány háború kezdődhetett így. “Rendben
vagyunk?”

Az utolsó részt Boneshoz intéztem. Nem tudok mindent a vámpír

hierarchiáról, szóvan nem voltam biztos benne, hogy Tatenek még fizetnie
kell amiért a barátjára támadt, még ha Ian hajlandó is megbocsátani.

“Egyelőre igen” mondta Bones Tatere nézve.

A fiatalabb vámpír elnézett. Abból, ahogy keresztbe tette a karját a

mellkasán, nem ez lesz az utolsó hatalmi harc köztük, de a hallgatása
megerősítette a beletörődést.

Majd Bones Ian felé fordította a figyelmét. “Végül nem mondtad, hogy
láttad-e a kislányt.”

“Nem láttam” felelte Ian és újra elindult az autóval. “Miért fáradna a

bajkeverő hullátok egy gyerek fogva tartásával?”

Bones felsóhajtott. “Ezt, haver, nem fogod elhinni.”

Huszonkettedik

Abban az esetben, ha követnének minket, letettük a Suburbant miután

elhagytuk a lakott területek leskelődő szempárjait. Aztán mivel a csoport
fele nem tudott repülni, a többiek megfogtak egy-egy embert és
Vasemberként vitték. Mikor már a levegőben voltunk, már csak arepülők,
helikopterek és drónok miatt kellett aggódnunk, de hálisten még egyet sem
láttunk.

Nem repültünk túl sokáig. Az ég túl tiszta volt ahhoz, hogy

megkockáztassuk a városok fölött való repülést, és Madigan is bármikor
felébredhetett. Plusz, így hogy a veszély már elmúlt, a túlélési energia
löketem is elmúlt, veszélyesen fáradtan hagyva. Egy jó méretű férfit
cipelve való repülés sem segített. Mikor azon kaptam magam, hogy egy
farm területtel szemezek és arról fantáziálok, hogy becsapódok, hogy
aludhassak tudtam, hogy kiórítettem minden tartalékomat amin eddig
működtem. Hála az égnek Ian és Spade neki álltak ereszkedni, jelezve,
hogy közel vagyunk a célunkhoz.

A cél egy már nem müködő vasúti sínek mellett lévő gabona tárolók
voltak. A maags silók körüli terület elhagyatott volt és nem hallottam
semmi aktivitást bennünk, ami azt jelentette, hogy nem kell a
rejtőzködésen aggódnunk. Bele érkeztem a puha talajba a tároló silók
mögött, a szokásos nehezen kontrollált caffanásomnál is nehezebben
landolva. Dave, a szegény utasom több “Áu!”-t engedett ki a bukfenceink
során mint mikor Bones kivágta a szívét.
“Stip-stop bárki csak nem ő a következő repüléskor” mondta mikor végre
abbahagytuk a gurulást.

Ezután egy síkításra kaptunk fel a fejunket olyan egy mérföld magasan.
Tate zuhant felénk, karjaival csapkodva mintha próbálná valahogy
megállítani az esést. Nem működött, természetes. Akkora erővel érkezett,
ami vagy 20centis mélyedést okozott a talajban körülötte.

“Oké, bárkivel, csak vele se” módosított Dave, miközben Ian szállt le hogy
a Tate méretű gödör mögött landoljon. Bones érkezett következőnek, aki
Iannel ellentétben landolásig nem engedte el az utasát.

“Segg…fej” nyöszögte Tate ahogy feltámaszkodott, a helyükre kattanó

csontjainak ropogása kíséretében.

Bones Tatere nézett, majd Ianre aki nem is próbálta meg elrejteni az
önelégült vigyorát.

“Jó tudni, hogy tartottad a szavad és elengedted a támadását” mondta

Bones erős szarkazmussal.

A vigyor farkasszerű vicsorba fordult. “Meggondoltam magam, Crispin.”

Spade érkezése Deniseel és Cooperrel félbe vágta akármit is akart erre

Bones válaszolni.

“Nagyon gyenge” jelentette be Spade, továbbra is tartva Coopert, hiába

voltak már a talajon. “Adtam neki vért, de akármilyen kísérletet folytattak
rajta, az megöli.”

Odamentem Cooperhöz, megjegyezve ahogy a betegség elkeserítő aromája

elnyomta a természetes szegfűszeg és tölgy moha illatát. Még a vámpírvér
gyógyító hatása mellet is szürkés árnyalatú volt a bőre, és obszidián
tekintete nehezen fókuszált.
“Emlékszel mikor szörnyszülöttnek hívtalak?” kérdezte, nevetése a végén
elfulladt. “Amit velem tettek, amellett normálisnak tűnsz”

Lenyeltem a torkomban megjelenő gombócot. “Madigan megpróbálta

duplikálni veled Katie három-fajságát, nem igaz?”

Újabb durva nevetés. “Igen, de nem működött. Se rajtam, se az előttem

lévő kétezer szerencsétlenen. Madigan újabb szerencsében reménykedett
mint Katienél, de bizonyára szüksége volt arra amit tőled szerzett évekkel
ezelőtt, hogy működjön. Az, vagy megvárni míg Katie nagyobb lesz.”

Tudtam mit jelent az utolsó rész–erőszakos megtermékenyítés. Madigan

velem is ezt akarta csinálni, szóval hiába lettem rosszul a gondolattól, nem
lepett meg. A szám amit Cooper mondott viszont igen.

“Madigan elmondta hány embert ölt meg a kísérleteivel?” Büszke volt rá a

rohadék, hogy ő amerika legnagyobb sorozatgyilkosa?

“Nem kellett elmondania. Tudtunk számolni.”

Ez Tatetől jött, aki végre kimászott a gödörből amit becsapódáskor csinált.

Cooper komoran bólintott egyetértésképp.

“Én a W98 voltam. Nehéz ebből egy cuki becenevet csinálni.”

“Magyarázd el” mondta Bones a saját gondolataimat visszhangozva.

Tate megállt egy pillanatra, Ianre nézett mielőtt megszólalt volna.

“Madigan megjelölte az alanyait alfabetikusan aztán számokkal, 1-100ig

betűnként. Mikor először idehozott minket, az egyetlen sikere ellen állított
minket, Alany A80, hogy fejlődjenek a harci képességei. A korai
alanyszáma alapján valószívűleg már régóta megvolt neki, még babaként
szerezhette meg, hogy ne tudja az igazi nevét. Ki nem állhattam az alany
szám alapján nevezni, szóval elneveztem Katienek.”
Most már lehetetlen volt lenyelni a csomót a torkomban.Ezzel egyszerre
remegtem a dühtől. Nekem is osztott tesztalanyi számot. A1, Madigan őrei
alapján, de mégis hogy volt képes elrabolni és kísérletezni egy csecsemőn?
Katienek semmi esélye nem volt miatta.

Értelmetlen volt, de mégis olyan erővel rúgtam bele Madigan holttestébe,

hogy az egy közeli silóról pattant vissza.

“Ébredj fel” kiabáltam neki. “Nem maradhatsz halott, annyi mindenért kell
felelned!”

“Cicus, hagyd abba”

Bones megragadott mikor épp újra a silónak akartam repíteni Madigan

testét.

“Elfogod mozdítani a szívét és megakadályozod, hogy felkeljen.”

Megálltam, beleesve a karokba amik tartottak.

“Kit hülyítünk? Már eltelt három óra. Nem jön vissza”

Bones a lemenő napra pillantott a silók mögött amik a narancs, rózsaszín

és mályva árnyalataira festették az eget.

“Lehet, hogy nem, de vele maradunk ma este, hogy biztosra menjünk.

Tate”

Felkapta a fejét, indigó kék szemei megteltek alig visszafogott irtózással.

“Mi az?”

“Kialakult egy kapcsolat közted és Katie közt?

Megvonta a vállát. “Lehet. A képességei és világító szemei miatt rögtön
tudtam mi ő, de Madigan nem engedett minket társalogni. Az egyetlen
alkalom mikor együtt voltunk, az akkor volt mikor parancsba adták, hogy
öljön meg. Eleinte könyörtelen volt. Aztán neki álltam Katienek szólítani
és beszélni hozzá miközben harcoltunk. Sose mondta, de tetszett neki.”

“Honnan tudod?”

Tate neheztelés nélkül nézett a szemébe ezúttal. “Onnan, hogy az elmúlt

két hétben olyan jó lett, hogy akár a fejemet is letéphette volna, de nem
tette. Eltitkolta Madigan elől.”

A szemeim égtek az el nem hullajtott könnyektől. Szegény kislány baba

kora óta a legszívtelenebb fogságban volt. Valószínűleg Tate volt a
legközelebbi dolog egy baráthoz.

“Szóval ha meglátna téged” folytatta Bones, “talán nem futna el. Vagy
próbálna megölni mint ahogy Deniset.”

Spade megfeszült ennek hallatán. Denise bűnösen odébb nézett.

Gondolom nem mondta el kinek a vérével van tele.

Tate fáradtan mosolygott. “Attól függ. Azt mondatm neki, hogy öljön meg
mindenkit aki utána megy. Ez lehet engem is tartalmaz, az alapján, hogy
milyen metodikusan működik az agya.”

“Vállalod ezt a kockázatot?”

Tate felhorkantott. “Úgy nézek ki mint egy beszari?”

“Nem” válaszolta Bones egy halvány mosollyal. “Úgy nézel ki mint

ugyanaz a makacs, vakmerő, elhívatott barom akit vagy százszor majdnem
megöltem, épp ezért vagy tökéletes erre a feladatra”
“Te meg ugyanaz a basáskodó seggfej aki mindig is voltál” felelte zölden
szikrázó szemekkel Tate. “De igazad van. Erre én vagyok az embered.”

Valahogy ezután a sértésekkel teli diskurzus után egy teljes mértékig

egyetértő pillantást váltottak. Megráztam a fejemet. Lehet mindig is utálni
fogják egymást, de talán kialakulhat egy kölcsönös tisztelet közöttük.

“Akkor hajrá” mondta Bones. “Ian? Vidd vissza Point Pleasantbe. fabian
ott maradt segíteni. Talán jó hírei lesznek.”

Ian igazánI nem kedvelte Tatet, szóval mindenre számítottam kivéve az

örvendező “Akkor induljunk is!”-t mielőtt megragadta Tatet és rakétaként
eltűnt. Mégis miért…? Oh, igaz.

“Állítsd meg; csak azért örül ennek mert megakarja ölni Tatet!”

Bones elcsigázva nézett rám. “Nem azért, szerelmem. Ian gyűjti a ritkát és
különlegest, és ez a gyerek a legritkább, legkülönlegesebb ember a világon
most. Átkutatja az egész bolygót érte Fabiannal és Tatetel.”

Ez majdnem annyira aggasztó volt mint az első gondolatom. Aztán

megvigasztaltam magam a tudattal, hogy Ian sok minden volt, de pedofil
nem. Lehet össze akarja “gyűjteni” Katiet, de egy kéjes –vagy bántó– ujjal
sem érne hozzá. Ugyanezt nem lehet elmondani azokról, akik lehet, hogy
szintén Madigan hiányzó kísérlete után vadásznak.

“Miután minden sürgős ügyet megvitattunk, szükségem van egy-két privát

pillanatra a feleségemmel.” mondta Spade, megzavarva a gondolataimat.

Denise bánatosan rámnézett mielőtt elsétált Spade-del. A tőlünk

legtávolabbi silóba tűntek el mindketten. A vastag, vagy 30méter magas
falak miatt alig lehetett hallani őket miután bementek.

Összeszorítottam az állam. Nekem is lenne egy-két megbeszélnivalóm a

férjemmel, de még az előtt meg kell beszélni Cooper állapotát.
“Azok után amit Madigan veled tett, nem kockáztathatunk azzal, hogy
kórházba viszünk” mondtam gondolkodva. ” De Bones tud pár feketén
üzemelő orvost—”

“Nem akarok több orvost”

Cooper megrázkódott ahogy ezt kimondta, az emlékek a brutális

kísérletekről előbukkantak az agyában. Azok után amin keresztül ment
nagyon sajnáltam, de Spadenek igaza volt. Cooper a szemünk előtt hal el.
Nem voltam biztos benne, hogy még több vámpír vér helyrehozná a sejti
roncsolódást. Nem csak egy doktorra volt szülsége. Többre is.”

“Cooper, meg fogsz halni.” mondtam olyan finoman amennyire csak

tudtam.

Fehér foga megvillant egy apró mosoly mögül. “Ez a tervem, és inkább
előbb mint később ugyanis mindenhol fáj. Bones?”

“Nem is kell kérned,” válaszolta a férjem. “Évek óta az enyéim közé

tartozol. Itt az ideje, hogy megkapd az összes előnyét.”

Oh, hogy azt a fajta halált értette. A feszültségem enyhült. Madigan lehet
hogy kukac kaja lesz, de úgy tűnik végül mégis visszahozunk valakit a
halálból ma este.

“Cicus, kérd meg Charles, hogy hívja fel Mencherest és mondja meg neki,
hogy szükségünk lesz egy biztosított járműre új vámpír szállítás miatt,”
mondta Bones mivel egyikünknek sem volt mobilja.

Aztán magához húzta Coopert, majdnem unottan hátrahajtva a fejét

mielőtt belemélyesztette a fogait a másik nyakába.

Úgy tűnik Spadenek most azonnal fel kell hívnia Mencherest.

Mire vissza értem Spade és Denise informálásából, hogy mégis mi történik
és megvártam míg végez a hívással, Bones már végzett is. Cooper a földön
feküdt, pulzusa néma, csak egy piros folt jelezte a szájánál a benne zajló
változások nagyságát. Valamikor az elkövetkező órákban vámpírként fog
ébredni, tartósan megszabadulva a károktól amiket Madigan okozott, és
már csak a lefejezésnek és a szívbe döfött ezüstnek lesz sebezhető.

Na meg pár hónapig elájul napfelkeltekor, de Bones emberei megvédik ez

alatt az ideiglenes időszak alatt.

És mivel végre nem volt semmilyen élet-halál kérdés amivel

foglalkoznunk kellett volna, sürgetőbb ügyek felé fordíthattam a
figyelmem.

“Bones” A hangom finom volt, de éles. “Beszélnünk kell.”

Huszonharmadik
A gabona siló belseje Madigan lift aknájának belsejére emlékeztetett.
Mindkettő magas volt, kör alakú sima, megmászhatatlan falakkal. A fő
különbség az volt, hogy a fény betudott jönni a siló tetejénél és a
30méteres magassága sokkal alacsonyabb volt Madigan mérföld-magas
titkos liftjénél.

A sivár beltér illet ide. Nem volt semmi ami elvonta volna a figyelmünket
egymásról, bár olyan messze álltam tőle amennyire csak a szűk tér
engedte. Ami Bones illeti, olyannyira lezárta az auráját, hogy nem éreztem
mást mint egy kis rezgést a levegőben. Tekintete hasonlóan
kifürkészhetetlen volt. Csak pár vérfolt rontott bele a tökéletesen csiszolt
vonásaiba, a színük erős kontrasztban a krémes, kristály bőrével.

“A Dante gép szabotálása, ajtók letépése, teljes biztonsági rendszerek

tönkrevágása, és katonák hajigálása mintha csak rongybabák lennének… a
telekinetikus erőd óriásit nőtt.” Kezdtem. “Elrejtetted előlem. Miért?”

A szájja olybá görbült, mintha valami undorítót nyelt volna le.

“Kezdetben úgy gondoltam megleplek vele mennyit fejlődtek. Aztán nem

mondtam semmit, mert féltem, hogy egy nap használnom kell őket, hogy
megállítsalak valami őrültségben.”

“Úgy tervezted, hogy majd visszatartasz velük?” Nem tudtam vissza fogni
a dühös horkantásomat. “És mit terveztél csinálni azután, hogy elengedsz?
Elfutsz?”

“Nem igazán érdekelt mi történik utána, ha valaha is ilyen drasztikus

lépést kell tennem,” vágott vissza. Majd a hangja megkeményedett. “A
legveszélyesebb ellenség akivel valaha szembe néztél, az önmagad, Cicus.
Én ezt tudom, még ha te sose fogod beismerni is. “
Egyáltalán nem így képzeltem ezt a beszélgetést. Arra számítottam, hogy
Bones bocsánatot kér a szörnyű megtévesztéséért. Helyette úgy tűnt, hogy
az én cselekedeteimet bírálja.

“Én vagyok veszélyes magamra? A mólón egy örökölt képességet

használtál, ami eddig egyszer működött csak véletéenül” vágtam vissza.

Sötétbarna tekintete nem habozott. “Nem, szerelmem. Biztosra mentem,

hogy tökéletesítettem a képességet amit Tenochtól örököltem mielőtt a
mólón használtam volna.”

Ő. Ezt. Gyakorolta. Egy pár másodpercig meg se tudtam szólalni

döbbenetemben. Aztán kimondtam a szavakat amik azóta égettek belülről,
hogy rájöttem, hogy a mólón való holttesté rohadása csak trükk volt.

“Hagytad, hogy végignézzem ahogy meghalsz”

A hangom nyers volt, ahogy a haldokló látványának emléke pengeként

vágott keresztül rajtam. Azt kívántam, bár fordítva működne a
természetfeletti kötelékünk, és belé tölthetném az érzéseimet, hogy lássam
összeroppani a súlyuk alatt.

“Tudtad, hogy igaznak fogom hinni és mégis megtetted!”

Megfogta a vállaimat de ellöktem a kezeit egy értelmezhetetlen morgással.

Bones nem próbált újból megérinteni. Csak a tekintetével tartott miközben
beszélt.

“Te magad mondtad: egy harcos vagy, és nem várhatom el, hogy
megváltozz. Nem számít az ellenkezésem vagy a veszély, magadat
használtad volna csaliként Madigannek, mert egy gonosz rohadék akit le
kellett győzni. Ez vagy te, cicus. Ez voltál mindig is.”

Aztán a szája egy humor nélküli mosolyra görbült.

“De elfelejtetted hogy én ki vagyok– egy könyörtelen barom aki bármit
megtenne, hogy biztonságban tudjon téged. Szóval igen, azt tettettem,
hogy az egyik katona ezüst golyót használt, hogy te és mindenki más azt
higyje, meghaltam. Ez volt az egyetlen módja, hogy megvédjelek ha
Madigan visszavitt a létesítménybe, és nem volt afelől kétségem, hogy
fogva ejt ha elmész találkozni vele. Túl sokáig várt ahhoz, hogy ne vessen
be mindent ellened, és ha elmondom neked a tervemet a reakciód nem lett
volna őszinte, Madigan pedig kiszagolja a csapdát.”

Újra felém nyúlt, de a tekintetem megállította. Amit tett az túlságosan fájt

ahhoz, hogy elviseljem most az érintését.

“Madigan sosem kapott volna el ha nem veted be ezt az mocskos trükköt”

préseltem ki a fogaimon keresztül. “Megtudtuk volna ragadni és elmenni.
Gond nélkül sikerült elrepülnöm, mikor megérkezett a csapata. Csak akkor
mentem vissza mikor láttam, hogy te nem vagy velem.”

“Készenlétben voltak a drónok és lézerek vettek célba onnantól kezdve,

hogy megérkeztél” felelte élesen. “Kérdezd meg Deniset, látta őket.
Egyikünk sem hagyta volna el a helyet, kivéve az ő fogságában. A
‘mocskos trükköm’ pedig biztosította, hogy Madigan nem engedi
meghúzni a ravaszt. Tudta, ahogy én is , hogy sosem hagynál hátra.”

Az új infó a drónokról és lézerekről felzaklatott, de Madigan hajlandósága,

hogy ha arra kerül sor, velünk együtt felrobbantja magát is, nem. Elég
rendesen bizonyította, hogy inkább meghal minthogy a foglyunk legyen,
és ezt a teste is megerősítette odakint. Úgy tűnik Bones mindenre gondolt,
mielőtt meglépte ezt a trójai-faló tervet, hogy elérje, hogy Madigan
bevigyen minket a szuper titkos, extrán őrzött létesítményébe.

Hát, majdnem mindenre.

“A sok tervezésed közepette eszedbe jutott valaha is, hogy lehet nem
akarnék élni ha halottnak gondollak? Majdnem egy nagy meglepetésre
ébredtél fel, ugyanis úgy terveztem, hogy meghalok amint végeztem
Madigannel.”

Arcvonásain rémület futott keresztül, és túl gyorsan ragadott meg ahhoz,

hogy kitérjek előle.

“Megígérted nekem, hogy sosem teszed, Cicus!”

“Hogy Iant idézzem, ‘Meggondoltam magam, Crispin!’ ” villámlottam

vissza. Majd lehajoltam, odébb lökve mikor újra megpróbált megfogni.

Ott maradt ahol volt, kezeit kinyújtva tartva, mintha egy szellemet tartana.
Majd leejtette őket, és ezúttal a pajzsát is velük együtt.

Az érzelmek olyan erővel csapódtak belém, hogy hátrálni kezdtem míg a

fal meg nem állított. És onnan már nem volt hova mennem miközben
gejzírként öntött el a meggyötört kín, maga alá fojtva a dühömet.
Könyörtelen elhatározás gleccserévé vált ami lehütőtte az árulás érzetemet
mindaddig míg kristályosodott majd összetört. Végül a szeretet pokla
söpört végig a maradékon, felégetve minden fájdalmamat a perzselő,
kínzóan gyönyörű lángjaival.

Anélkül, hogy akartam volna lecsúsztam a falon. Azt gondoltam az

érzelmeim megtörnék Bonest ha érezni tudná őket, de én voltam az aki túl
megrázott volt ahhoz, hogy kiálljam az övéinek támadását. Nem tagadta
amit tett, ellenkezőleg pont, hogy megerősítette. Amit egymás iránt
éreztünk, azt nem lehetett kontrolállni, megszelíditeni vagy észérvekkel
hatni rá. A továbbra is bennem keringő örvényből tudtam, hogy Bones újra
megtenné ugyanezt hiábba is sérültünk tőle mindketten.

“Szeretlek Cicus”

Milyen aprónak tűntek ezek a szavak az enyémeket támadó érzésekhez

képest, de a hangja remegett ahogy kimondta őket. Majd mellém térdelt.
“Sosem bántanálak ilyen módon, egyet kivéve: ha ezzel megmentelek.
Együtt tudok élni a haragoddal, a büntetéseddel, a fenébe is, gyűlölj ha
kell, de ne várd azt, hogy úgy tegyek mintha nem te lennél a legfontosabb
dolog az életemben. Mert az vagy, és nem fogom hagyni, hogy bárki,
téged is beleértve veszélybe sodorjon.”

Nem mondtam meg neki, hogy az lehetetlen. Tudta, hogy még egy jó
napon is veszélyes az életünk. Egy nagy vámpírvonal mestere volt;
bármikor kérhetik, hogy kockáztassa az életét az egyik emberéért.
Történhet valami ma este Tatetel vagy Iannel amiatt nekem is kockára kell
tennem az enyémet, de most már tudom, hogy nincs olyan amit Bones ne
tenne meg, hogy azt megelőzze. Igaza volt – ő ilyen, és nem várhatom el,
hogy megváltozzon mikor én sem tudok magamon változtatni.

Ez azt jelenti, hogy még bőven vár ránk veszekedés és szívfájdalom, de ezt
az árat hajlandó vagyok megfizetni azért, hogy azzal a férfivel legyek akit
az életnél is jobban szeretek.

Ezt megmondhattam volna neki is, ám már mindketten tudtuk. Mellesleg,

mindig is inkább a tettek embere volt, nem a szavaké. Szóval nem
mondtam semmit miközben a fejét magamhoz húztam, az ajkaira tapasztva
az enyémeket és a ruhái alá dugva a kezeimet, hirtelen kétségbeesetten
érezni akartam a bőrét az ujjaim közt.

Aztán megéreztem a súlyát miközben a testével rám nehezedett. A számba

nyögött a csók fájó intenzitásától. Nyelvem addig harcolt az övével, míg a
vér íze elfogyott, és már csak az ő íze maradt. Csak annyira húzódtam el,
hogy magamba szívjam az illatát, és mikor újra az enyémre szorította az
ajkát, magamba ittam mint aki próbál megfulladni.

Egy erős rántás leszedte a golyóálló mellényem és kitárta a labor

köpenyem, felfedve a meztelenségem alatta. A tönkretett ruháit könnyű
volt letépni, és már semmi nem maradt közöttünk. Érezni a teste
keménységét és simaságát már majdnem elég volt egy orgazmushoz, a
hátam szavak nélküli könyörgésként ívbe feszült még többért. Közelebb
húzott és úgy érintette meg minden porcikámat, mintha ez lenne az utolsó
esélye. Mikor lejjebb csúszott és megragadta a csipőmet, vágyódva fel
emeltem magam hozzá.

A szája hideg volt, meghazudtolva a forróságot ami keresztül villámlott a

testemen nyelvének minden kapzsi mozdulatára. A nyögések sikolyokba
fordultak és visszhangzottak körülöttünk, csatlakozva a morgásához ahogy
a combjaimat a vállai fölé húzta és még mélyebbre merült bennem. A
kezeim lázasan futottak végig a hajában, nem tudtam, hogy közelebb
akarom-e húzni vagy felemelni. Azt akartam, hogy abbahagyja, hogy
magamban érezhessem őt, és azt akartam, hogy sose hagyja abba, mert az
élvezet annyira felemésztő volt.

Pillanatokkal később meghozta a döntést mikor felcsúszott, teste súrlódása

kínzott míg a csipője meg nem állt a lábaim között. Majd semmi más nem
számított csak a belém mélyedő keménységének zsibbasztó öröme. A
szája elnyelte a nyögésemet, nagy kezei cirógatták a fejem miközben
mélyebbre mozdult míg a csiklómnak nem dörzsölődött elindítva az
érzékek tűzviharát.

Az idegvégződéseim minden újabb lökéssel fellángoltak és sóhajokra

késztettek, majd nyögésre a növekvő extázistől. Az izmok hullámzottak a
hátában ahogy egyre gyorsabban és keményebben mozgott, és a
körmeimet belé mélyesztettem, csak hogy kapaszkodjak. A mozdulatai
már majdnem durván erőszakosak voltak, de a szemeimből kiszökő
könnyek nem fájdalomtól voltak. Többet akartam ebből, belőle. Mindent.
A karjai olyanok voltak körülöttem mint a fém, lökései olyan mélyek,
hogy alig bírtam ki, ám mégse volt elég. Kétségbeesetten a dereka köré
fontam a lábaimat és a torkába mélyesztettem a fogaimat.

Egy durva hang vibrált az ajkaim ellen. A vére, még mindig meleg az
utolsó evése után, édes volt. Mint a sós karamell. Lenyeltem, megrázkódva
az azonnali bizsergéstől amit okozott. Minden érzékem felfokozódott,
kristályosítva az érzéseket amiktől a testének simultam és számat
elfordítottam, hogy a már sikításnak hangzó nyögéseimnek utat engedjek.
Aztán hirtelen minden megfeszült már majdnem fájdalmasan erősen
mielőtt a gyönyör végig áradt bennem, hullámokban pulzálva amiket
kétszer is éreztem, mikor Bones élvezete vad gyönyörrel betört a
tudatalattimba.

Nem engedett el miután az utolsó borzongásától a legédesebb módon

feszültek meg az izmai. Helyette oldalra gördített minket, párnaként
használva a kezét a fejemnek. A másik keze olyan mód húzta le a testem,
amit ha nem látom a tekintetét lustának nevezek. Semmi bágyadt nem
bújkált szemeinek mélységében. Céltudatos intenzitástól égtek, ami
libabőrt okozott. Egy pillanatra tudtam mit érez a préda mielőtt felfalják.
Ha nem égtem volna hasonló mértékű vággyal azért hogy felfaljanak, lehet
féltem volna.

“Crispin”

Ez az egy szó keresztül visszhangzott a silóban, a fém csengését

szükségtelenül figyelemfelkeltővé téve.

Bones nem hagyta abba a cirógatásom. “Menj el, Charles” kiáltotta olyan
hangon amit még sosem hallottam a legjobb barátja ellen használni.

“Nem lehet” jött Spade hasonlóan velős válasza. “Az új ivadékod épp
felébredt.”

Bones keze megállt majd sóhajtott. “Sajnálom szerelmem, nem

kockáztathatjuk meg, hogy egy új vámpír legyen Denise körül. Ha Cooper
iszik a véréből—”

“Nem Cooper.” vágott közbe komoran Spade. “Madigan van ébren.”

Huszonnegyedik
Reméltem, hogy soha többé nem kell ezt hordanom, de nem volt más
lehetőség, visszavettem a véráztatta laborköpenyt. Legalább volt öv rajta,
ugyanis Bones letépte az összes gombot. Az ő ruhái viszont
reménytelenek voltak. Több száz éves vámpírként aki gigolóként tölötte az
emberi éveit, nem érdekelte. Ádám kosztümben sétált ki a silóból. Még ha
nem is tetszett az erkölcsösségének hiánya, meg kell adni az elismerést a
bátorságért. Ha pasi lennék biztos nem raknám a himbilimbimet egy új,
rosszindulatú vámpír közelébe.

Mivel beletelt pár pillanatba míg felöltöztem, még a silóban voltam mikor
meghallotam valakit dallamos hangon kiáltani.

Megálltam. Madigan? Ő kellett, hogy legyen, bár inkább hangzott

gyermekinek. Nem pedig dühtől üvöltő ahogy számítottam rá, miután
felkel és rájön, hogy mégse úszott meg minket.

Elhagytam a silót. A tőlem harmadikra lévőnél Bones, Spade és Denise

körben álltak gyanítom Madigan körül. Ahogy közeledtem szórakozottan
állapítottam meg, hogy legjobb barátnőm arca ki volt pirulva és egyenesen
maga elé nézett csak.

“...nem finomkodunk veled.” mondta Bones a legkeményebb hangján.

“Minél hamarabb rájössz erre, annál kevésbé lesz fájdalmas.”

“Éhes!” volt a szeszélyes válasz amit kapott.

Keresztül furakodtam a csapaton, hogy lássam Madigant. Mikor
megláttam, döbbenten bámultam.

Nem a zilált kinézete miatt – a “hulla jól néz ki” kifejezés nem túl helyes,
ugyanis senki sem kel fel a sírból mesés kinézettel. Madigan igazából
jobban is nézett ki a többinél, mivel mérgezésbe halt bele nem valami
csúnyábba. Szóval nem a piros foltos mellkasa, nyitott ingje vagy a
piszkos öltönye ütött meg.

Hanem a tekintete. Annyi mindent megszoktam már a kék szemeiben:

megvetés, arrogancia, könyörtelenség, hűvös elégedettség, vak ambició …
Most csak zavarodottságot és kiváncsiságot láttam, mintha nem tudná kik
vagyunk de enyhén kiváncsi volt rá.

“Éhes, éhes, éhes” csiripelte miközben bólogatott a fejével mintha valami

zenét hallgatna belül.

Ez csak a második ghoul újjá születés volt amit láttam, de Bones és Spade
arcára kiülő feszültség miatt ez nem volt normális. Mi a baj vele?

“Bones?” kérdeztem csendesen.

Megsimította egyszer a karomat, de nem válaszolt. Madigannek azt

mondta, “Szép volt haver. Okos húzás őrületet tettetni, de több száz éve
csinálom ezt, szóvak tudom, hogy nem vagy őrült. Be vagy szarva a
félelemtől és jól is teszed, mert ha nem hagyod abba a tettetést olyan
módokon foglak bántani amiket el sem tudsz képzelni.”

A megértés semmilyen szikrája nem villant meg Madigan tekintetében, de

az ajkait kicsücsörítette.

“Ééééhheeeeees” nyögte ki mint akit idegesített, hogy nem értettük meg

korábban.
Bones olyan erősen ütötte meg, hogy a feje egy vöröses foltot hagyott ahol
a silónak csapódott. Aztán az ősz hajú férfi lustán lógott Bones
szorításában mikor az a kabátjánál fogva felrántotta.

“Élvezted?” köpte Bones. “Én igen. Hadd mutassam meg mennyire.”

És ezzel neki állt kiverni a szart is Madiganből. Egy órával ezelőtt

megesküdtem volna, hogy élvezném ezt nézni, de ahogy erősen és
keményen jöttek az ütések és Madigan nem hagyta abba bőgést zavarodott
fájdalmában, neki álltam rosszul lenni.

Valószínűleg Denise is. Elsétált, de nem úgy mint aki azért, mert zavarban
lett volna Bones meztelen verekedésétől. Vagy Madigan volt a
legmeggyőzőbb színész a világon, vagy nem színlelte. Minél tovább
néztem, annál biztosabb voltam abban, hogy ez nem ugyanaz a jeges
kormánybiztos aki kiagyalt egy évtizedes tervet arra, hogy három külön
fajból létrehozzon egy megállíthatatlan szuperfegyvert. Ez egy kisfiú volt
egy öreg ember testébe zárva, akinek fogalma sem volt miért nem áll le a
gonosz férfi aki bántja.

“Elég” mondtam végül, megragadva Bones karját mikor éppen egy újjab
állkapocstörő csapásra készült.

Félig arra számítottam, hogy lerát magáról és folytatja. Helyette leengedte

az öklét és leejtette Madigant, aki a lábához közel összegörnyedt.

“Fáj, fáj, fáj” zokogta megtörve.

“Kurvára fájnia is kell” csattant vissza Bones, egy végső rúgást adva
amitől magzatpózba fordult. “Szerencséd, hogy fáradt vagyok. Reggel
folytatjuk mikor felfrissültem.”

Most az nem tudtam, hogy ő tettetti e, de nem mondtam semmit. Bones

több száz ghoul újjászületést látott. Ha engem sikerült becsapnia egy
brilliáns színésznek, nem akartam jobban elárulni, hogy engem megvett az
előadásával.

“Dobjad a termény adagolóba,” mondta Bones Spadenek, aki ezt mind

szilárd arckifejezéssek figyelte. “Az megtartja míg ideér Mencheres”

Aztán Bones elsétált. Utána mentem, csakúgy mint Dave. Mögöttünk

Madigan apró, nyüszítő hangokat adott ki.

“Kérem ne bánt” könyörgött Spadenek.

A gyomrom összeszorult. Hallottam ennél kevésbé rémült és sebezhető

gyereket is.

Bones bement abba a silóba ahol szeretkeztünk. A ruhái még minidg

darabokban voltak a földön, de nem törődött velük ahogy neki állt fel alá
járkálni. Ha a meztelensége zavarta is Daveet, a férfi ennek semmi jelét
nem adta mikor követett minket be majd becsukta az ajtót.

“Valami nem jó” mondta Dave egyenesen.

Bones felpillantott, frusztráltság bélyegezte meg az arcát.

“Nem, tényleg nem.”

Felsóhajtottam. Szóval nem csak én voltam béna. Majd a rémület

közepette, hogy ez mit jelenthet, azon kaptam magam, hogy remélem
Mencheres lesz annyira előrelátó, hogy hoz extra szett ruhát. Lehetőleg
kettőt. Bones túlságosan magára hívná a figyelmet meztelenül, nekem
pedig már nagyon elegem volt ebből a vérfoltos labor köpenyből.

“Történt már valami hasonló korábban?” kérdeztem fejben megrázva

magam. “És ha igen, elmúlt egy idő után?”

A tekintet, amivel Bones rám nézett komor volt.

“Történt már ilyen, általában hasonló körülmények közt, mikor az illető
nem kapott elég vért előtte. Egyszerűen csak… rosszul jöttek vissza. És
nem, nem múlik el.”

Csak hagytam leülepedni ezt. A tlny, hogy nem ébresztett bennem dühöt
tudatta velem, milyen fáradt is lehetek. Az ellenségünk sikeresen legyőzött
minket, semmilyen morzsát nem hagyva maga mögött amit követhetnénk,
hogy enyhítsük a kárt amit maga mögött hagyott. Ez volt a valóság, ám
csak keserűséget éreztem amiért a Madigan akit vissza akartunk hozni
örökre eltűnt.

De persze ez felvetette a kérdést, hogy mit fodunk csinálni azzal, amink

van? Nem akartam megtartani az Agytalan Madigant, de kegyetlennek tűnt
kivégezni olyan bűnökért amit –szigorúan véve– nem ő követett el.

Bones végig futatta a kezét a hajában. Egy rövid pillanatra lecsúszott a

pajzsa, és a kimerültség ködként telepedett az érzelmeimre. Ha még
minidg ember lennék el is ájultam volna, olyan erős volt. Akármilyen
energia tartalékai is voltak, felégette őket a verés közben.

“Fáradt vagy” mondtam valószínűleg a hét alulbecslését. “Ha Madigan

valahogy csak hülyére vesz minket, az hamar ki fog derülni. Ha pedig
nem, akkor nem fog változtatni semmit ha mind alszunk egy kicsit.”

Amint ezt kimondtam helikopter hangját hallottam közel hozzánk. Az első

reakcióm az volt, hogy fegyverért nyúljak mielőtt emlékeztem volna arra,
hogy nem hoztunk magunkkal egyet sem, a második pedig színtiszta
megkönnyebbülés mikor Bones azt mondta “Mencheres az”.

Én nem éreztem ki van a chopperban, de hittem Bonesnak. Évekkel ezelőtt

Mencheres megosztotta vele az elképesztő képességét, olyan köteléket
alkotva ami mélyebb mint a vámpír és a mestere közötti. Káin öröksége,
így hívták, olyan ajándéka az erőnek ami egészen az első vámpírig
vezethető vissza: Káinig, akit az Isten megátkozott, hogy büntetésként vért
kell innia amiért a testvére Ábel vérét ontotta.

Ugyanazon az estén mikor megörökölte az erőt, kialakult a gondolatolvasó

képessége is. Később tovább fejlesztette a képességet, és az elméjével
tudott mozgatni dolgokat. Őszintén, remélem semmi új nincs már
terítéken. Vannak dolgok amikre senkinek sem kéne képesnek lennie.

Amúgyis, ha Bones kialakítani egy tűz kontrolláló képességet, Vlad

ragaszkodna egy párbajhoz. Elég versengő típus volt.

Mindhárman elhagytuk a silót. Mikor kiértünk láttuk, hogy Spade még

nem vitte el Madigant. A korábbi CIA biztos mikor meglátta Bonest, úgy
kapaszkodott Spade lábába mintha mentőmellény lenne. Spade
megpróübálta lerázni, de Madigan úgy kapaszkodott mint egy zavarodott
majom, Spade combjába nyomva a fejét, hogy ne kelljen Bonesra néznie.

“Ne, kérem, ne, kérem” kezdte a kántálást akadozó hangon.

Nem volt szükségem többre, hogy eldöntsem az állapotát. A Madigan akit

ismertem előbb hagyná, hogy élve megnyúzzák, mint hogy így megalázza
magát, főleg vámpírok előtt. Nem, ő meghalt mikor ráharapott a cián
kapszulára és amit feltámasztattunk az csak egy törött héj.

Lehet, hogy a könyörületesebb dolog, ha megöljük. ebben az állapotában

Madigan nem éli túl az élőholt világban, és ghoulként az emberek világa
sem tudja kezelni. Az új, természetfeletti éhségével nem telne sok időbe
mire megpróbálná megenni a legközelebbi embert akit lát.

A helikopter földet ért, elterelve a figyelmemet a lehangoló

gondolataimról. Mencheres elől ült Kiraval, aki a gépet vezette. Biztos
megtanította neki, hogy kell az új, pofás Eurocopterét vezetni.

“Mondtam, hogy jól fognak jönni a plusz ruhák” hallotam Kirát a gép
zaján keresztül.
Ez megmosolyogtatott. Kira olyan volt mint én – épp eléggé emberi még a
gondolkodása ahhoz, hogy ilyenekre gondoljon.

Spade mászott be elsőnek, kissé kínosan ugyanis Madigan továbbra is a

lábára volt ragadva. Denise követte, fejét rázva a látvány miatt. Dave szállt
be következőnek, majd vissza is fordult a kezében egy adag összehajtott
ruhával. Hálásan felhúztam a farmert a köpenyem alá, amit aztán
lecseréltem egy túlméretezett pólóra. Azonban nem hagytam ott a véres
köpenyt a földön. Túl sok DNS bizonyíték van rajta. Csak úgy mint Bones
tönkretett ruháin, ezért is mentem vissza a silóba, hogy azokat is
összeszedjem. Aztán az egész kupacot bevittem a helikopterbe és a
legtávolabbi sarokba tettem őket.

Bones szállt fel utolsónak, Cooper testét cipelve. Megforgatta a szemét a

nadrágon amit szándékosan ott hagytam a chopper ajtajában, de letette
Coopert és belebújt a nadrágba.

“Hol van Ian?” kérdezte Mencheres

“Tatetel keresnek valakit” mondta Bones.

Mencheres úgy tűnt mint aki rá akar kérdezni, de amint Bones helyet
foglalt a helikopterben, Madigan nyüszögései konkrét zokogássá változtak.

“Nem, ő távol marad!” sírt miközben Spade ölébe mászott.

“Szállj le rólam” csattant fel Spade.

Madigan figyelmen kívül hagyta, teljes új erejével kapaszkodva belé.

Denise a túloldalon lévő ülésekhez ment, hogy elkerülje, hogy véletlen
megüssék miközben Spade vissza lökdöste Madigant, hogy aztán az ősz
hajú ghoul gyorsabban visszatérjen mint a statikusság. Spade idegesen
nézett körbe a szűkös beltérben, kétségkívül realizálva, hogy ha Madigant
olyan erősen hajítja odébb, hogy az hatásos legyen, akkor megsérti a
helikoptert is. Végül Boneson állt meg a tekintete.

“Egy kis segítség?” nyögte.

Erő cikázott keresztül a levegőn, felemelve Madigant Spaderől és a

melette lévő ülésre ültette, kezeit az ölében összefonta. De nem Bonestól
jött. A néhai egyiptomi fáraótól.

“Túl sokat használt fel az erejéből,” mondta Mencheres aggódva pillantva

Bonesra. “Még többet használni veszélyes lehet”

A rövid bepillantás alapján amit Bones kimerültségéből elkaptam,

egyetértettem. Mencheres elég erős volt ahhoz, hogy kezelje Madigant és
Coopert ha felkelne az út közben. Fenébe, akár tönkre is mehetne a motor,
Madigan akkor is biztonságosan elrepíthetne minket akárhova is megyünk.
Még sok minden áll előttünk, de egyelőre megengedtem magamnak egy
kis pihenést.
Miután Bones becsatolta Coopert a vele szembe lévő ülésbe, a vállának
döntöttem a fejem. A karját körém fonta, és úgy éreztem hátradőlve
elengedi magát az ülésben. Mire a helikopter maga mögött hagyta a termés
silókat, már aludt is.
Huszonötödik

Meleg levegő csapta meg az arcom, mielőtt egy hosszú, nedves nyalás
borította be. Ettől hirtelen ülő pozicióba ugrottam, ekkor realizáltam, hogy
a) egy ágyban feküdtem, b) az ágy valószínűleg Mencheres házában van.
Csakhogy neki 90kilós angol masztiffjai voltak, aki úgy mászkáltak a
házban mintha övék lenne a hely.

“Nem akarok még egy nyalást” mondtam az őzbarna látogatőmnak,

megsimogatva a nagy fejét. Nem törődött vele, farokcsóválva tisztította
meg a kezemet következőnek. Körbenéztem, felismerve a vörös és krém
színű szobát a legutóbbi alkalomról, mikor Bonesszal itt voltunk. Már
elment, de az ágyban mellettem lévő bemélyedés alapján ahol feküdt,
nemrég mehetett csak el.

Mivel még mindig véres és piszkos voltam a kölcsön ruhák alatt, az első
dolgom az volt, hogy vegyek egy zuhanyt. Ha tehettem volna órákig a
csodás forró víz alatt maradok, de miután megmostam magam neki álltam
kutatni valami más ruháért. Mencheres mindig teljesen feltöltve tartotta a
vendégszobáit. Miután felöltöztem kimentem a hálóból, meglepve láttam
az ablakokon át a padlóra szűrődő holdfényt. Tovább aludtam, mint
gondoltam.

“Itt lent, cicus”

Követtem Bones hangját a második emeletre egy sötétkék és faburkolatú

dolgozószobába/társalgóba—akárminek nevezik a gazdagok az extra
szobákat amit alig használnak. Ő is lezuhanyzott és új ruhákba öltözött. A
színe is jobb volt jelezve, hogy evett, de leginkább az aurájától nyugodtam
meg. Nem volt már kimerültséggel sérülve mint korábban. Bones lehet
nem volt még az ereje teljében, de legalább már nem nézett ki úgy mint aki
mindjárt felborul.

Mencheres vele volt, hosszú hollófekete haja hátrafogva egy fonatba. Nem
meglepő módon a lábánál egy újabb masztiff feküdt. Természetesen senki
nem mondta meg neki, hogy az ő idejéből való egyiptomiaknak a macskák
felé kéne elfogultnak lenni.

“Hogy van Cooper?” volt az első kérdésem. Kérlek, ne add, hogy bármi
rosszul menjen az ő átalakulásával…

“Jól van, szerelmem. Biztonságban az alatunk lévő szobában.

Egy aggodalom csillapítva. Leültem mellé a kanapéra, csendben

megjegyezve milyen puha a bőr a kanapén.

“Bármi hír Katieről?”

“ian telefonált pár órája, azt mondta még nem találták meg” Bones
megsimogatta a karomat, elgondolkodva nézett ki. “Tate nem volt
meglepve. Azt mondta, addig kerülni fogja az embereket és rejtőzni amíg
teljesen ki nem értékeli a helyzetét.”

Úgy hangzott mintha Tateet idézné. Újra elöntött a düh, mikor arra
gondoltam mit meg nem tettek Katievel. Nem kéne egyedül lennie és
katonai óvatossággal működnie. Az ő korában a legnagyobb aggodalma a
babák és akciófigurák kellenének hogy legyenek.

Alig akartam megkérdezni, de muszáj volt. “Madigan?”

Ezzel Bones arckifejezése megfeszült. “Mint eddig.”

Második találat. Vettem egy reményteli levegőt. “Bármi szerencse
információt szerezni a merevlemezelrő amiket visszahoztunk?”

Ezt Mencheres válaszolta meg. “Az embereim dolgoznak az ügyön, de

egyelőre semmilyen adatot nem sikerült megmenteni.”

Harmadik találat. Idegesen kifújtam a levegőt. “Szóval közelében se

vagyunk annak, hogy megtudjuk, ki támogatta Madigant az évek során.”

És az az illető valószínűleg vörös riasztásban van azok utánami a

McClinticnél lévő létesítményben történt. Röviden, visszakerültünk az első
mezőre. Talán pár lépéssel hátrébb is, ugyanis fogalmunk sincs arról, hogy
léteznek e más Katiek a többi titkos létesítményben.

Vannak napok, mikor nem éri meg kikelni az ágyból.

“Mencheresnek van egy teóriája arról.”

Ha a hangjában lévő él nem lett volna elég jel, a finom simítások a

karomon is abba maradtak. Bones egyértelműen nem volt oda az ötletért.

“Mi?” kérdeztem Mencheres obszidián tekintetébe nézve.

“A Madigan állapotában lévő vámpírok és ghoulok gyakran nem

emlékeznek semmire az emberi életükből. Néhányan azonban, emlékeznek
részletekre a múltjukból, megfelelő stimulálás hatására.”

“Bones kistimulálta belőle a szart is azzal a veréssel” mondtam laposan.

“Nem működött.”

Elegánsan megvonta a vállát. “Nem az a fajta stimulálás. A legsikeresebb

az interakció egy régi, közeli ismerőssel.”
“Arra gondolsz, hogy lógjon egy régi haverjával?” Nem tudtam
visszatartani a nevetésem. “Az lehetetlen. Az egyetlen barátja a beteg ,
őrült munkája—”

Abba hagytam a beszédet ahogy rájöttem. Most már tudtam miért utálja
Bones az ötletet.

“Don”

Bones úgy köpte ki a nagybátyám nevét mintha keserű lett volna. “Igaz
nem voltak barátok, de Mencheres szerint az ismerettségük elég erős és
jelentős volt ahhoz, hogy hasznos emlékeket idézzen elő”

Nem tudtam, hogy örökké mérges leszek e a nagybátyámra, de az biztos,

hogy még nem álltam készen viszontlátni. De aztán, a “készen állás”
mikor számított bármit is?

“Egy próbát megér.” mondtam végül.

Most már csak meg kell tudni, hogy Don is bele egyezik-e.

Mencheres kölcsönadta nekünk a helikopterét, mivel autóval túl sokáig

tartana elérni D.C.-t. Meg kellett állnunk egyszer üzemanyagot tölteni, és
egyszer a városon kívül, ugyanis légvédelmi azonosító zóna volt. Nem
akartuk bejelenteni az érkezésünket egy kormánytagnak sem. Szóval öt
órával azután, hogy eldöntöttük, hogy bevonjuk a nagybátyámat, le is
parkoltunk Tyler épülete mögött a Macarthur sugárúton.

Az éjszaka közepe volt, de a fények a lakásában égtek. Ezúttal ide

telefonáltunk előtte. Tyler nem volt oda attól, hogy ilyen órában kell
szellemet idéznie, de úgy tűnik nyertünk pár szívességet azáltal, hogy
bemutattuk Marie Laveaunak.
“Gyertek be. Túl akarok lenni rajta, hogy visszamehessek az ágyba.”

Ez egyértelmű volt a pizsama nadrágja és köntöse látványából. Dexter

üdvözlése sokkal izgatottabb volt. Körbe táncolta a lábamat, majd őrülten
szaglászni kezdett ahol hozzám dörgölőztek Mencheres masztiffjai.

Megsimogattam, jobban hiányolva a macskámat. Helsing Bones egyik

ismerősénél volt, mivel nem igazán szereterr Dexter közelében élni. Majd
leültünk a dohányzóasztalra rakott quija tábla köré a földre. Mint a többi
belvárosi lakás, Tyleré is stúdió stílusban volt elrendezve, így a konyka,
háló és nappali mind egy apró térben volt.

“Bár megtudnám tanítani, hogyan csináld ezt te magad” mondta Tyler a

planchettere helyezve az ujjait. “Kár, hogy elvesztetted a szellem erődet.”

Néha én is sajnáltam. De legtöbbször nem. “Előbb utóbb mindennek

vége.”

Majd megmozgattuk a planchettet a táblán és Tyler neki állt a kántálásnak.

Mivel most nem volt nálam Don egyik személyes tárgya sem, keresztül
kellett kutatnunk pár random lelken mire Don megtestesült a szobában.

Mikor rájött ki igézte meg, meglepettnek tűnt. Majd bűntudat szúrt belém
mikor a következő kifejezése ijedt volt, ahogy körbenézett a szobában.

“Nincsenek se remnantok, se Marie.” mondtam nyugodtan. “Csak mi,

Don”

Az alakja hullámozni kezdett, a széleknél elhalványodott. Most hogy már

tudja, hogy nem tudjuk itt tartani elmegy?

Aztán kitisztult a homályosság, felfedve a hibátlanul fésült haját és a

kifinomult ám visszafogott üzleti öltönyét. A görcs oldódott bennem. Azon
kívül is, hogy szükségünk van a segítségére, nem akartam, hogy Don
eltűnjön amint meglát minket. Még mindig mérges voltam rá, és nem
tudom a tettei milyen állapotban hagyták a kapcsolatunkat, de úgy tűnik
nem akadályozta meg, hogy hiányoljam.

“Mit akarsz Cat?” kérdezte óvakodva.

Don nem is nézett Bonesra: jobb is, ugyanis a tekintetével ölni lehetett
volna. Levettem az ujjaimat a planchetteről, és a quija táblán doboltam
velük.

“Madigan használhatatlanra égette a merevlemezeket és megölte magát

mikor beszivárogtunk a titkos létesítményébe.” foglaltam össze tömören.
“Bones vissza hozta ghoulként, de valami rosszul sült el. Az agya egy
katyvasz, és reméljük, hogy te kitudsz belőle hámozni valamit.”

Tylernek leesett az álla ennek hallatán. Lehet azt hitte, azért akarom hogy
megidézze a nagybátyám, hogy megint összevesszek vele. Don
arckifejezése nem változott, viszon a körvonalai megremegtek.

“Miért?” kérdezte végül. “Leállítottad a munkálatait ahogy akartad, és

most a foglyod. Mi maradt még?”

“Megállítani azt aki támogatja” mondtam szándékosan nem említve Katiet.

Nem akartam, hogy Marie tudomást szerezzen róla, és ő volt az egyetlen a
világon aki sikeresen ki tud vallatni egy szellemet. “Valaki több milliókat
kölött, hogy Madigan kísérletei meglegyenek, nem is említve a pénzt amit
arra költött, hogy te ne tudd meg.”

A büszkeségét szurkáltam az utolsó megjegyzéssel. Mikor még élt,

Donnak az engedélye a szigorúan bizalmas fölött volt, ám mégsem volt
tudomása arról, hogy Madigan valami nagyfőnök teljes áldásával folytatta
a kísérleteit. Mindeközben Madigan tudott mindent Don műveleteiről,
halála után pedig kinevezték a helyére. Ennek fájnia kell.
“Ha nem állítjuk meg, találni fog valaki mást Madigan helyére”
folytattam. “Nem hagyhatjuk, hogy megtörténjen”

“Mi van ha a támogató túl magas rangú, hogy neki menjetek?” kérdezte
Don.

Bones hangja úgy rezgett mint egy közeli, baljóslatú mennydörgés.

“Ehhez senki sem túl magas rangú”

Don megkeményedett, Bonesra pillantva majd tekintetét újra rám szegezte.

“Ez sosem volt az ő hazája, de ez a tiéd, Cat. Tényleg meggyilkolnád

akárki is áll emögött, nem számít, hogy ki?”

A nemzetéhez való hűsége még a halálban sem csorbult; egy csodálatra

méltó tulajdonság. Bár a családja iránt is ezt tanusította volna.

“Egy titkos szervezetet vezettél, ami megvédte az amerikai lakosokat

olyan veszélyektől, amikről nem is tudtak” válaszoltam, állva a fémszínű
tekintetét. “Akárki is áll Madigan mögött, tudatosan támogatta több ezer
amerikai elrablását, kínzását és halálát, ezt mind az illegális gén
manipuláció érdekében. Ez már így is kifogásolható, de ami még rosszab,
az a háború amit okozhat ha ez az információ nem megfelelő élőholt
fülekbe jut”

Majd felálltam és odasétáltam hozzá, majdhogynem provokálva, hogy

elmenjen miközben a következő részt mondtam.

“Még mindig szereted az országod, Don? Bizonyítsd.”

Elmosolyodott. Olyan szomorúan, megcsömörlötten és fáradtan, hogy újra

szívembe mart a bűntudat. Az emberek, vámpírok és ghoulok rövid
haladékra találnak az alvásban, de a szellemek? Vagy az ő létezésük egy
végeláthatatlan nap ami könyörtelenül az örökké valóságba nyúlik?
Még ha nem is így van, ahogy Dont néztem az együttérzés ellensúlyozta a
haragomat. Hazudott nekem, manipulált és hagyta hogy egy kíméletlen
bürökrata titkos kísérletekhez használja a DNSemet, ám ő ennél több volt.
Don megvédte a aktonákat akik neki dolgoztak, nem kísérletezett rajtuk és
ölte meg őket mint Madigan tette. Miután Brams fel lett találva, Don több
millióról mondott le gyógyszerészeti szabadalmaztatásban mikor nem volt
hajlandó kiadni a szert. Mikor Madigan előhozakodott a kényszer
megtermékenyítés ötletével, Don kirúgatta és távol tartotta tőlem. Évekkel
később mikor felfedtem, hoyg egy vámpírba vagyok szerelmes, Don
megedgedte, hogy Bones csatlakozzon a csapathoz. Majd hazudott a
feletteseinek a szolgálati időmmel kapcsolatos egyezségről mikor az
életem más irányba ment, nem is említve az alkalmakat mikor a befolyását
használta, amikor a vámpír konfliktusok miatt a törvény rossz oldalán
kötöttem ki.

A jó cselekedetei lehet nem haladják meg a rosszakat, de don legnagyobb

bűnei akkor történtek, mikor még azt hitte minden vánpír gonosz. A
tinédzser éveimben és a huszas éveim elején én is tettem pár szörnyű
dolgot ebben a tévhitben. Az elmúlt években pedig próbáltam jóvá tenni
őket, csak úgy mint Don a maga módján.

Még ha nem így lett volna, akkor sem érdelmi ezt a sorsot. Egy nap én már
nem leszek, de ő még mindig két olyan világ közé lesz láncolva ahol az
egyikbe nem tud áthaladni, a másikba pedig már sosem tud visszatérni.
Gondatlanság vagy sem, ez miattam volt– egy olyan büntetés ami jóval
meghaladta a bűneit.

És mindenek felett, Don a család része volt. Már majdnem törött annyira
hibás, de attól még család. Lehet nem vagyok képes megbocsátani neki
ma, de végül megteszem majd. A család túl értékes ahhoz, hogy eldobjuk
ha a legkisebb esély is megvan a kibékülésre.

Don megerősítette ezt mikor megadta végül a válaszát.

“Ne is próbálj a patriotizmusomra játszani, Cat. Az országom már
elveszett számomra, de ha ez segít valamiben amit úgyis meg fogsz
tenni… hát, akkor vigyél hozzá. Meglátom mit tehetek.”

Huszonhatodik

Madigan felismerte Dont. Amint meglátta, izgatottan kiáltott fel, hogy

“Donny!” A nagybátyám fintorgott, vagy szimpátiaképp amiatt, hogy mivé
vált a nemezise, vagy irtózva a szörnyű becenévtől.

Nem számított. Ő most már Donny volt, és az is maradt nappal és éjjel is

miközben Madigan össze vissza beszélt badarságokat, mint hogy milyen
szomorú amiért a fagyi borzalmas itt (nem volt az; Madigan ízlelőbimbói
már csak a nyers húst szerették, egy olyan tény amit még nem fogott fel az
agya), vagy hogy játszani akar az udvaron (esélytelen; nem akarjuk hogy
megegye Mencheres szomszédait). Az első pár nap agyzsibbasztó
ostobaságai után nem is fáradtam azzal, hogy egy-két alkalmon kívül bele
hallgassak a beszélgetésükbe, remélve hogy mint a villám a sötét szobában
valami világos fog előbukkani.

“Nem vagyok megelégedve a haladásukkal, Donny” mondta Madigan

egyik nap. “Monstanra már képesnek kellett volna lenniük replikálni a
DNSét.”

“Crawfieldéra gondolsz?” kérdezte Don óvatosan semleges hangon.

“Az övére is.” Madigan gorombán hangzott. “De hét év és semmi! Nem
tarthatok csak egy vasat a tűzben… hah. Tüzel. Arra meg még várhatok
éveket…”
Hiába próbálta meg Don vissza terelni a témára, Madigan a tűztől
elkalandozott oda, hogy éhes, és onnantól semmi más nem számított.
Aztán miután végzett az evéssel, elaludt. Most már akár az is lehet, hogy
az ujját szopva alszik. Nem tudtam megmondani, mert sosem mentem be a
lezárt szobájába. A megborolt elméjében azonos lettem Bonesszal, Bones
pedig sírást idézett elő és összefüggéstelen félelmet.

Don azonban úgy tűnt, hogy megnyugtatja Madigant, néha eszébe juttatva
a múltbéli kegyetlenségeit.

“Elloptam a munkád miután meghaltál” súgta vidáman Madigan tegnap.

“Elloptam a katonáidat is. Hamarosan halottak lesznek”

Még mielőtt Don válaszolhatott volna, Madigan “Találd ki mit látok”ot

játszott. Ennek nem kellett volna sokáig tartania, ugyanis a szobája egy
ablak nélküli beton volt, de Madigan elhúzta órákig. Ha Don szilárd lett
volna, lehet a falba verte volna a fejét, hogy kizárja a véget nem érő
csacsogást.

Az igazság az, hogy nem igen volt mi mást csinálnom. tate, ian és Fabian
még mindig nem találták meg Katiet. Hogy egy gyerek pénz és a normál
világban szerzett tapasztalat nélkül hogyan tudott elkerülni két vámpírt és
egy szellemet azt nem tudom, de sikerült neki. Mencheres emberei még
mindig dolgoztak a merevlemezeken, szóval ott sem volt semmi nyom
amit követhettem volna. Bones alig bírt egy fedél alatt lenni Donnal, nem
hogy órákon át hallgatni a nonszenszt amiről Madigannel beszéltek, szóval
nem kérhettem meg, hogy bűvöljön meg. Plusz, az a pár értelmes részlet
amit Madigan mondott valószínűleg arra ösztönözné Bonest, hogy újra
megverje.

Hat olyan nap után, mikor máe semmi újat nem tudtunk meg, elegem lett.
Madigan zsákutcának bizonyult a titkos támogatójával kapcsolatban, de
talán volt valami más amit megtehettünk, hogy Katiet megtaláljuk.
Ismerek valakit aki nagyon jó a paranormális aktivitás lekövetésében, és
bónuszként nem is volt tagja az élőholtaknak.

Így kötöttünk ki Bonessal a Comic Conon, San Diegoban.

Sok furcsaságot láttam életem során, de ez a scifi és fantasy látványosság

még így is meglepett. Lássuk be; a varázslattal megölhetetlen
bérgyilkosokká feltámasztott hullák eltörpültek amellet, hogy elsétáltam
Rozsomák, Xéna, Chewbacca, a Joker, Wonder Woman és egy fém bikinit
viselő Leia hercegnő mellett – és ez még csak a sorbanálláskor volt a
jelvényeinkre várva.

Miután bent voltunk a hatalmas, többszintes komplexumban keresztül

vergődtünk még több ezer emberen akik a kedvenc filmes, tv sorozatos,
videó játékos vagy képregényes karakterüknek öltöztek. Némelyik
kosztüm egyszerű volt mint a testfestések, némelyik pedig annyira
bonyolult, hogy müködő robot részeik voltak.

“Vámpírkodok” mondtam Bonesnak a háttérzaj miatt még az ő hallásával

is kiabálásra késztetve. “Senki nem fogja észrevenni”

“Valószínűleg nem” válaszolta azt hiszem, de nem voltam benne biztos.

Egy közeli bódé neki állt egy exklúzív előzetest bömböltetni. És ha ez nem
lett volna elég, az azonnali taps és ujjungás elnyomott minden mást.

Lehet nem vagyok annyira elkötelezett, hogy órákon át sminkeljek és

ragasszak fel protéziseket, hogy a kedvenc kitalált karakteremre
hasonlítsak, de a gondolat, hogy minden gondomat magam mögött
hagyjam valaki másnak öltözve egy délutánra mindenképp kecsegtető volt.
Több százezer hasonló gondolkodású emberrel együtt csinálni pedig biztos
hozzájárult a teremben lévő majdhogynem kézzel fogható hangulathoz. Az
érzékeim túlteltek a látványok, illatok, hangok karniváljától és a
folyamatos emberi kontaktustól, ahogy hozzánk értek úton a panelek,
bódék, autogramm standok és kiállítások felé. A bőröm alatt alakuló
vibrálás miatt, majdnem megesküdtem, hogy ez a hely egy természetfeletti
forrópont.

Sajna nem azért voltunk itt, hogy megrészegüljünk az őrületes energiáktól.

Meg kellett találnunk egy riportert, és az üzenete alapján a videójáték
részlegen volt.

Nem nehéz, leszámítva, hogy körülbelül nyolc futball pályányi terület volt
köztünk tele rajongókkal és kiállítókkal. vagy felfedjük magunkat
vámpírként azzal, hogy átrepülünk mindenki felett, vagy keresztül
tolakodunk az embereken olyan lassan és udvariasan amennyire csak
tudunk.

Az utóbbit választottuk, habár a repülés itt elkönyvelhető lenne valami

közepesen szórakoztató trükknek. Több mint harminc percbe telt eljutni a
videójáték részlegre, majd át kellet kutatni az ott lévő embertömeget.
Végül a hátsó falnál megláttam egy vékony, szőkés hajú férfit, az arcán
lévő borosta élt adva az amúgy kisfiús arcának. Hála az égnek, hogy nem
öltözött be valami jelmezbe; esélytelen ebben a szag büfében bárkit is illat
alapján lenyomozni.

“Timmie!” kiáltottam.

Egykori szomszédom a kollégiumi napjaimből nem nézett fel. Végtére is,

csak egy hang voltam a több ezer között. Még pár perc udvarias
lökdösödés után végül elértük.

“Mégis mi a rohadt pokolért nem találkoztál velünk odakint?” voltak

Bones első szavai.

Timmie összerezzent a durva hangsúlya miatt. Majd rám pillantott és

kihúzta magát, mintha eszébe jutott volna, hogy sosem engedném, hogy
Bones bántsa.
“Én itt dolgozom. Mellesleg azt gondoltam tetszene. Nemsokára kezdődik
egy True Blood interjú.”

“Komolyan?” szaladt ki a számon.

Bones felhúzott szemöldöke miatt kelletlenül hozzátettem, “Nem

szórakozni vagyunk itt. Azért jöttünk, hogy megkérdezzük segítenél-e
megtalálni valakit”

Timmie ajka grimaszba rándult. “Nem az, hogy nem szeretek találkozni
veled Cathy, de ezt írhattad volna az üzenetben is.”

“Semmit nem rakunk írásba ebből” mondtam kicsit komoran. “Vagy

bízzuk telefonbeszélgetésre.”

“Ah, természetfelettivel kapcsolatos.” Timmie gyorsan lőtt egy képet egy

mellettünk elhaladórólm majd hagyta lógni a kamerát a nyakában.
“Biztonságos publikusan beszélni róla?”

“Ezen a helyen? Igen. Ha hallaná is valaki, nem hinné el” tette hozzá
Bones elutasítóan.

Igaz, na meg egyelőre csak embereket láttam itt. Sajbálatos. Az élőholtak

jó buliról maradnak le.

“Ha segítek megtalálni ezt a személyt, írhatok róla bármit is?” kérdezte
reménykedő hangon Timmie.

“Nem csak nem, de rohadtul nem” mondtam keményen.

Kiengedett egy nagy sóhajt. “Szívás vagy, Cathy”

“Ezt komolyan mondtad?”kérdeztem vigyorogva.

Timmie vissza vigyorgott. “Bocsi. Néha elfelejtem, hogy izé vagy…
tudod.”

“Egy tíz év körüli lányt kell megtalálnod” tért a lényegre Bones. “Kezd
pletykákkal egy zölden világító szemű kisgyerekről, vagy kitört nyakű
holtestekkel, akiket utoljára egy kislánnyal láttak élve.”

Timmi szája tátva maradt. Majd ránk meredt a szemeivel. “Elvesztettetek

egy kis vámpírt?” Miért kell ehhez az ÉN segítségem? futott keresztül az
agyán.

“Nem kérhetjük meg a szokásos szövetségeseinket, mert nem akarjuk,

hogy az emberek a mi világunkban tudomást szerezzenek róla.”
megfogtam a karját, a mosolyom eltűnt. “Nem mondhatom el miért, de
megölnék őt, Timmie. Vagy arra használnák, hogy elképesztően szörnyű
dolgok történjenek.”

A gondolatai alapján érdekelte, de hezitált. Találnia kell még egy fotós

haknit, hogy meglegyen a lakbér a hónapra. Plusz kicsit szívás olyan
dolgot nyomozni amit nem mondhat senkinek—

“Adunk 25ezer dollárt előlegnek” mondta Bones, Timmi gondolatait egy

kórus IGEN-né változtatva. “És újabb huszonötöt ha az információd
elvezet minket a kislányhoz.”

“M-mikor kezdek?” nyögte ki, döbbenetében dadogva.

Bones egy laza mozdulattal elszakította a nyakában lévő pántot, ezzel a

kamera a földre zuhant.

“Most, szóval arra már nem lesz szükséged”

Tudtuk, hogy Timmie jó. Komoly fejfájást okozott Donnak majd Tatenek
mikor folyamatosan paranormális titkokat fedett fel a publikumnak a
nyomozó e-magazinjában. Megbízható is volt, bizonyította egy éve mikor
bevettük, hogy segítsen kóbor ghoulokat lekövetni. Mikor elhagytuk
Californiát, erős volt bennem a remény, hogy rábukkan majd Katie
nyomára.

Amire nem számítottam, az az üzenete két nappal később: “Detroit keleti

felén nézzetek utána a csomagotoknak”

“Wow, Timmie úgy gondolja nyomot talált, és közelében sincs annak

amerre Ian és Tate keresték.” mondtam Bonesnak.

Ránézett az üzenetre. “Detroit keleti része Amerika egyik legtöbb

büncselekménnyel teli helye.”

Érdekes mód helyeslően hangzott, és elismerés hullámai fonódtak az

érzelmeibe.

“Miért is örülsz, hogy egy ilyen kislány egyedül van azon a környéken?

“Nagyobb biztonságban van ott” válaszolta Bones egyik szemöldökét

megemelve. “Több ezer elhagyatott épület közül választhat egy olyan
környéken, ahol az emberek nem dugják az orrukat más dolgaiba, és ahol
nem okoz tömeges pánikot ha alkalmanként felbukkan valakinek a
holtteste aki megpróbált ujjat húzni vele.”

Micsoda rideg, logikus analízis. Bonesnak több száz év küzdelem kellet az

életéért, hogy így gondolkozzon. Katie csak 10 volt, de ha ezek miatt az
érvek miatt kötött ki Detroitban és nem véletlen folytán, akkor ugyanezt a
mentalitást demonstrálta.
“Ha tudatos volt, ez önfegyelmet is mutat a részéről” folytatta. Valami
jeges siklott át az érzelmeimen ezúttal.”Ez jó. Kisebb az esélye, hogy meg
kell ölni ha hajlandó rejtve maradni.”

Több másodpercig meg se tudtam szólalni, az agyam elutasította, hogy ő

ilyet mondana.

“Meg kell ölni?” ismételtem meg végül. “Te megőrültél?”

Annyira hűvös volt ahogy rám nézett, emlékeztetett, hogy Bones

bérgyilkos volt majdnem két évszázadig mielőtt találkoztunk.

“A háború veszélye nem csökkent a kora miatt. Az csak az oka annak,

hogy hajlandó vagyok életben hagyni, ha megengedi, hogy élete végéig
elrejtsük. Máskülönben, vagy a mi kezünk vagy másé által, de meg kell
halnia.”

Az arckifejezésem közvetíthette az elutasításomat, ugyanis megfogta a

vállaimat és majdnem megrázott.

“Engem is elborzaszt, de tudod, hogy igazam van! Te teljesen vámpírrá

változtál, mert már a lehetőség, hogy ghoul tulajdonságokat adhattál volna
a fél-vámpít természetedhez majdnem háborút okozott. Katie pont ez az
eredmény, és ha ez valaha köztudottá válik, kirobbantja a háborút amitől
tartunk. Vagy megölik, hogy megállítsák.

“De nem kell örökre rejtve maradnia” suttogtam továbbra is a sivár jövőn
pörögve amit Bones a gyereknek tervezett. “Mikor elég idős lesz,
választhat, hogy egyik vagy másik faj–”

“Túl késő” mondta Bones sokkal finomabb hangon. “Katie már így is
vámpír és ghoul keverék. Ha elveszíti az emberségét az nem változtat a
helyzeten; inkább csak fokozza”
Ezt nem tudtam megcáfolni. Túl jól emlékeztem arra a több száz halottra,
mikor a ghoulok neki álltak mester nélküli vámpírokat ölni a faji
lázongások elején. Majd még százak mindkét oldalon , akik a konfliktus
elfojtása során haltak meg. Bonesnak igaza volt; csak az átváltozásom
állította meg, hogy a százakból milliók legyenek, mivel a világ
népességének tíz százaléka élőholt volt. Az, meg a nehezen létrejött
egyezségünk az új ghoul királynővel, Marie Laveauval aki már
kijelentette, hogy ha mi nem vetünk véget ennek az új fenyegetésnek, ő
igen.

Nagy levegőt vettem, inkább a megszokás miatt mint annak reményében,

hogy majd megnyugtat.

“Igazad van.” Rohadj meg, Madigan! “A legjobb amiben Katie

reménykedhet, az egy élet elrejtőzve. Talán nem lesz túl szörnyű.
Denisenek is rejtőznie kell, mivel a démonilag erősített vére drog a
vámpíroknak.”

Bones elengedett, már csak a szemeivel tartott miközben beszélt.

“És ha lehetetlenné teszi, hogy elrejtsük, nem leszünk képesek megóvni

attól ami történni fog.”

Keserűen sóhajtottam. “Nem. Azthiszem nem.”

Katie egy élet volt milliókéval szemben. Több millió, beleszámolva az

embereket járulékos veszteségként ha a vámpírok és ghoulok egy
teljeskörű háborúba kezdenének. Nem csak az ellenségeinkkel harcolnánk,
hogy életbe maradjon. A szövetségeseinkkel is. Minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy megelőzzem, hogy egy kislányt a nagyobb jó érdekében
feláldozzanak, de ahogy a múltbéli megbánásaim hosszú listája mutatja,
néha, néha az nem elég.

Kérlek Istenem, ezúttal legyen elég.

Mencheres ebben a pillanatban lépett be a szobába. A denevér füleivel
biztos mindent hallott amit mondtunk, de nem mondott semmit ami
majdnem olyan volt mintha beleegyezett volna.

“Hlyrehoztunk néhány adatot” mondta. “Gyertek és nézzétek meg”

Huszonhetedik

Mikor Mencheres azt mondta az “emberei” dolgoznak a lemezeken

amiket Madigan létesítményéből hoztunk vissza, azt gondoltam
vámpírokra gondol. Azonban mikor követtük a szobába amit tech imádók
paradicsomává változtatott, a fekete hajú fiú aki a monitort vizslatta ember
volt. És körülbelül 17nek nézett ki.

“Én vagyok a ki-ráály” mondta a fiatal éneklő hangon. Majd meggfordult,

és önelégülten rámosolygott a közel ötezer éves vámpírra.

“Na ki az apucid, M?”

Madigan közel sem sértődött meg, odament hozzá és tökéletesen

végrehajtott egy utcai laza kézfogást csettintéssel, öklössel és egy fent-lent
pacsi fináléval.

“Te vagy a király” értett egyet ünnepélyesen.

Nem tudtam tovább csendben maradni.

“Egy tinédzsert használtál olyan érzékeny információkat előkutatására
amik akár világszintű háborút okozhatnak?”

Mencheres türelmesen rám nézett. “A legtöbb vámpírnak tovább tart

megismerkedni a technológiával mint egy átlag öreg lakosnak. Tai hűséges
és régebb óta kódol minthogy te megtanultál volna sms-t írni.”

A fiú rám vigyorgott.

“Ne aggódj édes, tudom, hogy kell csendben maradni. Meg amúgyis, M az
egyik legjobb haverom”

Bones megemelte a szemöldökét az “édes” kommenten, de én leráztam.

“Oké Tai, mutasd mid van”

Mintha megnyomtak volna valami kapcsolót, a tini teljes bizniszbe váltott.

“Nekem kellett ezt összerakni mert a merevlemezek annyira megégtek,

hogy a fájlok széttöredeztek. Aztán kiválogattam amire M azt mondta nem
kell, mint a genome eredmények és kísérleti jelentések. Nagyon sok—”

“Épek?” vágtam közbe. Lehet nem segítenek megtalálni Madigan

támogatóját, de hasznosak lehetnek Katievel kapcsolatban.

Horkantott egyet.

“Most már igen. Namindegy, térjünk a jó részre. Valószínűleg minden

szobában volt kamera ahol harcolt, mert ebben a fájlban –” ujjai keresztül
futottak a billentyűkön “vannak a legjobb képek a kis Godzillátokról akció
közben”

A képernyőn megjelent egy eltorzult kép, mintha a videót ledarálták volna,

majd újra össze ragasztgatták volna. Katiet még így is könnyű volt
kiszúrni. Katie volt a gyerek vállig érő vöröses barna hajjal aki egy rá
fegyvert fogó férfivel állt szemben.

“...ne....kénysz…íts” hallatszott érthetetlenül szaggatva.

“A hang minőség szar, de ha olvasod a száját, azt mondja, hogy nem

akarja lelőni” mondta Tai.

Még több hang recsegett a videóból, majd hirtelen mozgások. Ha nem

lettem volna vámpír, lassított felvétel kellett volna, hogy lássam ahogy
Katie előre ugrik és elhajol a golyó elől amit a férfi lőtt mielőtt kirántja
alóla a lábait és a torkába könyököl.

“Ez ő miután azt mondták iktassa ki.” tette hozzá komoran Tai.

Tudtam, hogy ölt embereket, de tudni és látni két külön dolog volt. Egy
pillanatig sem habozott, és semmi nem változott az arckifejezésén mikor
felpattant és mereven figyelte ahogy a lábai mellett a test halálosan
rángatózik a fájdalomtól. Az, hogy egy gyermek ilyen semleges legyen
miközben kiolt egy életet, végletekig megijesztett. Úgy tűnt mintha
fogalma se lenne mit is tett.

De igazából, honnan is lenne? Válaszként csak egy-két dicsérő szót kapott

Madigantől a gyorsaságáért. Ő is benne volt a videóban, egy üvegfal
mögül figyelte Katiet. Nehéz volt nem behúzni egyet a monitorba mikor
kitisztult a kép annyira, hogy látszódjon a dölyfös, elégedett kifejezése.

Lehetséges Katienek elfelejteni minden erőszakos, lelketlen viselkedést

amit Madigan tanított neki? Még ha az is, lehet túlzottan a képpességei
használatára lett programmozva ahhoz, hogy elnyomja őket és embernek
tettese magát, ami ahhoz kéne, hogy biztonságban elrejtve tartsuk?
Végtére is, hacsak nem egy cellába lesz zárva élete végéig, Katie előbb
-utóbb kint lesz a világban. Elég egy szupererős vagy szupergyors
mozdulat a rossz ember előtt, és lőttek a tervnek.
A monitoron, Madigan elküldte Katiet. Egy titkos ajtó kinyílt és a lány
eltűnt mögötte. Még csak vissza se pillantott a holttestre amit maga mögött
hagyott. Annyira elvoltam fogalva az esélytelenségével annak, hogy
Katieből egy valamennyire normális kislány váljon, hogy egy
másdopercbe telt míg Tai “Ez az öreg faszi lehet az akit kerestek”
kommentje leesett.

Valaki más is megjelent az üvegfal mögött ahonan Madigan Katiet nézte.

Először csak egy ötvenes férfit tudtam csak kivenni – úgy tűnik ez már
öreg egy tinédzsernek– , őszülő hajjal aki kb egymagas Madigannel, de
testesebb. Bones felhorkantott mikor a homályos kép kitisztult és az arca
felismerhető lett. Elállt a lélegzetem ahogy felismertem. Tai vigyorgott.

“Gondoltam. Láttam már a TVben korábban.”

Csakúgy mint mindenki más amerikában. Richard Trove korábbi vezetője

a Fehér Háznak és jelenlegi politikai tanácsadó. Az előző választási
időszakban nem tudtál úgy kapcsolgatni a csatornák közt, hogy ne fuss
bele. Azonban csak egy okot tudok amiért egy titkos föld alatti
létestményben egy genetikailag átalakított, háromfajú gyereket nézne
miközben az parancs szóra kivégez valakit.

Ő volt Madigan titkos támogatója.

Gyanítottuk, hogy nincs senki más Trove fölött, de hogy biztosra menjünk,
Denise átalakult a hasonmásává és bement Madigan cellájába. Csakúgy
mint Donnál, Madigan egyből felismerte és úgy tűnt örül, hogy beszélhet
vele. Több órányi értelmetlenség után eleget hallotunk ahhoz, hogy
meggyőződjunk róla, hogy a ranglétra megáll Richard Trove-al. Hatalmon
volt mikor Don műveletei kezdődtek, és hiába hagyta el a kormányt azóta,
sokan gyanították, hogy ő áll egy csomó jelenlegi szenátor és legalább egy
korábbi elnök mögött. Illetve elég gazdag volt ahhoz, hogy saját maga
finanszírozza a műveleteket ha nem akarta az anyagiakat az egyik politikai
bábján keresztül futtatni.
Egy kis kutatás után Tai megtalálta, hogy Trove egy politikai adomáyn
gyüjtő vacsorán lesz New Yorkban a hétvégén. Nem tudtuk azután hol
lesz, ami azt jelentette, hogy választanunk kellet közte és Katie közt. Trove
nyert, mivel már így is Katiet keresi két vámpír és egy szellem. Elküldtük
Iannek az infót amit Timmie szerzett a lehetséges tartozkodási helyéről,
majd csillagászati összeget adományoztunk annak érdekében, hogy asztalt
foglaljunk az adománygyüjtő vacsorára. Végezezül elmentünk vásárolni.

Nem jelenhetünk meg farmerban és pólóban ott, ahol 15ezer dollár egy
főnek.

Két nappal később becsekkoltunk a Waldors Astoriaba a Park Avenue-n.

Pontban este hétkor pedig sorban álltunk, hogy belépjünk a Grand
Ballroomba. A biztonság rendszer nagyon alapos volt , mivel több fontos
politikus is jelen lesz. Nem probléma; Bonesnak több törvénytisztelő
alteregoja is van. Annyi volt, hogy Tai meghackelt néhány adatrendszert,
hogy frissítse a fotókat, majd egy bizalmas hamisító kinyomtatta őket és
voila.

“Mr és Mrs Charles Tinsdale,” jelentette Bones a titkos ügynöknek aki a

belépőket ellenőrizte. Majd átnyújtotta a meghívót és a pénztárjácát az új
jogosítványát mutatva. Miután azok meg lettek erősítve keresztül ment egy
fémkapun és a zöld fény jelezte, hogy nincsen nála semmi fegyver.

Meg voltam lepve, hogy nem kellett levennem se a káprázatos gyémánt

nyakláncom és fülbevalóm amit Kira adott kölcsön, se az eljegyzési
gyűrűmet mielőtt keresztül mentem a gépen. Azonban egy másik titkos
szolgálati ügynök kipakoltatta a kicsi retikülömet, felfedve a rúzsom,
púderem és a mobilomat. Mosolyogtam miközben visszakaptam tőle a
táskám, majd a karomat Boneséba akasztottam.

Persze, azért voltunk itt, hogy megöljünk valakit, de nem fogjuk

egyértelművé tenni.
Továbbhaladtunk a Grand Ballroom fő szintjére. Az extravagáns, három
emeletes fehér és arany szoba világoskék fényben úszott ami lassan
átváltott lilává, narancssárgává aztán rózsaszínná ahogy elhaladtunk az
ünnepélyesen feldíszített asztalok mellett. Köztük magas állvámnyok
voltak gyertyákkal és rózsákkal, az alakjuk Dr.Seuss meséjének truffula
fáira emlékeztettek. A virágok és a csillárok visszatükrözték a különböző
árnyalatait a folyton változó fényeknek, gyönyörű megvilágítást adva az
amúgy is elegáns környezetnek.

Elhaladtunk pár szenátor és kongresszustag mellett akiket felismertem a

tévéből, de az udvarias biccentést és mosolyt leszámítva nem figyeltem
rájuk. A gondolataikat is próbáltam kizárni, mivel a nem épp a választóik
segítése volt a fő aggodalmuk. A Te ki vagy, és hogyan tudsz a hasznomra
válni? téma különféle variációi kúsztak be az agyamba egy kis
féltékenységgel, gyűlölettel és vággyal vegyülve.

Helyette, amíg Trove megérkezik úgy döntöttem a férjemre fókuszálok.

Bones öltönye szénszürke volt, rövidre nyírt, göndör haja pedig visszatért
a természetes sötét barna árnyalatába. örültem, hogy megvált a
kifehéredett résztől; túl sok rossz emléket hozott vissza. Nem volt frissen
borotválkozva, meghagyott magának egy vékony borostát az állkapcsa
mentén, ami durvaságot adott a tökéletes vonásainak. Lehet senki nem
tudta, hogy ki ő, de az biztos, hogy nem tudtad elfelejteni miután láttad.

Alap álcaként én is befestettem a hajamat, feketét választva a sötét

szándékaim tiszteletére. Egy bonyolult kontyba volt összefogva ami a
stylistnak egy órájába telt a hotelban. Kék kontaktlencse fedte a fémszürke
szemeimet, a ruhám pedig halvány rózsaszín volt, a csipkéje csak pár
árnyalattal rózsásabb a sápadt bőrömnél. A nyugodt szín nem illett a
hangulatomhoz, de nem akartam kitűnni azzal, hogy “megöllek-vöröset”
viselek.

A pincérek borokat, pezsgőket és kóstolókat kináltak körbe. A vacsoráig

még egy óra volt és Trove még nem bukkant fel, szóval Bonesszal pezsgőt
iszogattunk miközben elcsevegtünk azokkal akik megszólítottak minket,
előadva a fedősztorinkat, miszerint egy gazdag pár vagyunk nem rég
költözve ide Londonból. Senki nem kérdezte meg miért csak Bonesnak
van akcentusa. Sőt, hozzám alig szóltak leszámítva mikor megdícsérték a
külsőmet. A feminista énem ki volt akadva, miközben a praktikus énem
hálás volt. Nehéz fenyegetésként tekinteni egy üresfejű cukorbabára.

A tervünk az volt, hogy eljutunk Richard Trovehoz miután megérkezik,

eltereljük egy privát fülkébe, meg zöld-szemezzük, hogy elmondja
vannak-e még titkos létesítményei, majd Bones a telekinetikus erejével
addig szorítja a szívét míg össze nem esik. Semmi balhé, semmi felhajtás,
és a boncolás egy sima szívrohamot mutatna. Mindennapos dolog, nincs itt
semmi látnivaló emberek.

A baj csak az volt, hogy Trove több volt mint azt a videó mutatta.

Ahogy a bálterem megtelt több száz vendéggel, a parfümök, kölnik és

aftershavek elvegyültek az ételek illatával, testszaggal, alkohollal és a
füsttel azoktól akik éltek vele. Az eredmény egy olyan sűrű kémiai felleg
lett, hogy nem is vettem észre egyből a másik szagot.

Bones viszont igen. Az egész teste megfeszült mielőtt az aurája olyan

erővel zárt le, hogy kilökött belőlük.

“Mi a baj?” suttogtam.

A válasza mély volt és jeges gyűlölettel teli.

“Demon”

Mikor követtem Bones tekintetét, a pesszimizmusom nem volt

meglepődve, hogy Richard Trovehoz vezetett. Az ismerős, undorító kénes
szag hullámként hatolt át a többi illaton miközben a jóvágású, idősebb,
Jack Kennedyre hasonlító férfi felénk haladt. A körülötte lévők úgy tűnt
nem érzik a belőle áradó szagot, a vörös tekintetét pedig minden bizonnyal
kontaktlencsék alá rejtette.
Egy részemet gonoszul szórakoztatta, hogy egy démonnak sikerült
becsapni Madigant embernek adva ki magát, a maradék pedig azon
gondolkodott, hogy most mégis mi a fenét fogunk csinálni. A démonokat
nem lehetettt megbűvölni, és még nem találkoztam olyannal aki csendben
beleegyezne, hogy velünk jön.

Trove a testemet vette észre először. A szeme úgy tapadt rám, mintha a
ruhám hirtelen átlátszóvá vált volna. Mikor végre felemelte a tekintetét az
arcomra és látta, hogy nem maradt észrevétlen amit csinált elmosolyodott
olyan bájosan gazfickós “rajta kaptál” féleképp.

Majd a mosolya eltűnt ahogy engem nézett. A szemei összeszűkültek és a

szája egy szót formált, amit hallanom se kellet, hogy tudjam, hogy
felismert.

Crawfield.

Ennyit a semmi balhé, semmi felhajtásról.

Huszonnyolcadik

Gyorsabban mint a támadó kobra, Bones ereje kilőtt és Trove köré

csavarodott. A híres politikus megállt, és egy fura kifejezés ült ki az
arcára. Aztán Bones minden démonok elleni gyűlöletét beleadva
összeszorította a láthatatlan fogást körülötte. Figyelembe véve, hogy egy
megszállta őt tavaly és majdnem rákényszerítette, hogy megöljön, ez elég
erős volt.

Ez alatt az egész testre kiterjedő büntetés alatt Trovenak levegőt sem

szabadott volna vennie, nemhogy lépni egyet. Ám ő mindkettőt megtette,
és a fura kifejezése majdhogynem gyönyörré változott.

“Ez pont a jó helyeken csiklandoz” dorombolta a jó öreg texasi hangján.

Leesett az állam. A Bonesból forrongó erőből ítélve nem teljesítési

problémái voltak. Hogy volt képes Trove továbbra is felénk haladni?
Bones valószínűleg ugyanezen gondolkodott. Megduplázta a Trovera
küldött erőt.
A következő energia löket olyan volt mint egy robbanó bomba. Az
emberek a teremben lehet nem érezték, de engem elég erővel lökött hátra
ahhoz, hogy neki essek a pincérnek mögöttem. Egy kupac pezsgőben és
törött üvegben landoltunk, és Trove még így is tovább jött.

Hogy csinálja ezt? kiáltotta az agyam. Bones kevesebb erőt használt mikor
keresztül lebegtetett egy tucat őrt a lézer hálón!

Trove már csak egy pár méterre volt. megragadtam egy darab
üvegszilánkot ösztönösen fegyver után nyúlva. Aztán le is ejtettem. Nem
volt szívverése, tehát anyagi démon volt, nem pedig egy démoni lélek aki
megszállt egy embert. És így csak egy dolog ölheti meg – a szemébe szúrt
démoncsont. És nekünk az nem volt.

“Úgy látom csúnyán kiborított valamit, fiatal hölgy” mondta Trove

társalgó hangon. “Hadd segítsek”

A démon kinyújtotta a kezét lehajolva. Mielőtt a bőre hozzám ért volna,

Bones visszarántotta. Valami oknál fogva a telekinézise nem használt
Troveon, de a szorítása nagyon is jól működött.

“Ne. Nyúlj. Hozzá.”

Mindegyik szót kendőzetlen gyűlölettel sziszegte. A körülöttünk lévők

neki álltak a kezük mögött suttogni. Izmos férfiak fülükhöz rögzített
vezetékekkel neki álltak keresztül furakodni a tömegen. Inkognítóban lévő
titkosszolgálati ügynökök, kétségkívül.Trove rájuk mosolygott felemelve a
kezét, már amennyire Bones szorítása engedte.

“Minden rendben, fiúk. Ahogy fiatalon mondani szoktam, addig nem igazi
a parti amíg nem törik össze valami”

Majd halkabban, Bonesnak súgta. “Ha nem akarod, hogy ártatlanokat

kezdjek gyilkolni, elengedsz.”
Bones visszamosolygott, nem engedve a Trove karján lévő szorításból.

“Egy politikusokkal teli szoba? Hajrá.”

“Bones”

Felálltam, a pincért is felsegítve anélkül, hogy levettem volna a szemem a

két férfiról. “Ne.”

Amellett, hogy nem minden politikus érdemelné ezt a sorsot, a családjaik

is itt voltak. Csak úgy mint a hotel személyzet, na meg a riporterek. Ha a
dolgok végzetes, természetfeletti fordulatot vennének, már azelőtt tele
lennének vele a hírek, hogy neki állnánk kezelni a helyzetet.

“Azt hiszem túl sok pezsgőt ittam” mondtam szégyenkezve, Boneséba

fonva a karomat. “Drágám, kivinnél egy kicsit levegőzni?”

Annyira meg volt feszülve, hogy az érintésem alatt mintha fém lett volna.
Megpróbáltam diszkrétan meglökni, de nem mozdult. A titkosügynökök
akik Trove megnyugtató szavaira neki álltak elmenni, most
visszafordultak. A gondolataik alapján már tettre készek voltak,

“Nem itt” suttogtam mikor Bones továbbra sem mozdult.

Majd hangosabban, Trovenak intézve. “Nem tart velünk?”

A démon elmosolyodott megmutatva a fogait, amik olyan fehérek, hogy

biztosan kifehéríttette őket.

“De, természetesen”

Majd rápillantott Bones szorítására, megemelve az egyik ősz szemöldökét.

Vegül Bones elengedte, a válasznak küldöttfog villantás túl rövid volt,
hogy mosolynak nevezzük.
“Csak utánad, barátom”

Felmentünk a lépcsőn a második szintjére a Grand Ballroomnak ahol jóval

kevesebb ember gyülekezett. Trove türelmetlenül elhessegettea Titkos
szolgálati ügynököt aki megpróbálta elkísérni, növelve ezzel az
óvatosságom. Persze, fogalma sincs arról, hogy tudjuk hogy kell egy
démonnal végezni, de akkor miért tűnt űgy mint aki siet, hogy végre
egyedül legyünk?

Csak egy dologra tudok gondolni: megtervez ölni minket. Tökös dolog egy
ilyen publikus helyet választani hozzá. Tudja mik vagyunk, és a vámpírok
csakis a mocskos módon halnak meg, nem mintha bármi szándékom lett
volna ma este meghalni.

Miután megszabadultunk a leselkedő tekintetektől, Trove zseniális bájának

álarca lehulott, és elkaptam egy villanást az igazi énjének alatta. Azt
mondani, hogy olyan volt mint egy fenevad szemébe nézni sértés az
állatok számára.

“Küldj meg még azzal az ínycsiklandó erővel, kérlek?” mondta Bonesnak.

“Olyan jó érzés volt, majdnem elélveztem”

“Miféle démon vagy?” kérdeztem Bones horkantásán túl.

“Egy Ornias” felelte Trove, ezzel meglepve. Nem igazán számítottam

válaszra.

Bones élesen felmordult.

“Ezért nem működik rajtad az erőm. A te fajtád magába szívja az energiát,

ezzel táplálkozik.”

Nem tudtam, hogy léteznek erő-felszívó démonok is, de igazából csak

kevéssel volt dolgom eddig. Az első megjelölte Deniset, a második
megszállta és majdnem megölte Bonest, és a harmadik megpróbálta
lenyúlni a lelkemet információért cerébe. Az, hogy utálom a fajtájukat
enyhe kifejezés.

Trovet kirázta a hideg az örömteli visszaemlékezéstől.

“Vagy egy tucat ember életerejét le kell szívnom ahhoz, hogy a tizedét
magamba szívjam annak amivel te az előbb feltöltöttél. Újra érezni akarom
ezt, ez az egyik oka annak, hogy még életben vagytok.”

“Azt hiszed meg tudsz ölni?” Egy veszélyes kis mosoly jelent meg Bones
szája sarkában. “Nyugodtan próbáld csak meg”

Alattunk a befolyásos és nagyhatalmú emberek folytatták a vegyülést, nem

sejtve milyen közel voltak a halálhoz. Ha Trove eldobná az ember álcáját
és Bonesnak esne, senki nem lenne biztonságban a kitörő harctól. Nem
volt nálunk démoncsont, Bones képessége pedig csak erősebbé tette a
lényt, de nem fogom hagyni, hogy bántsa a férjemet. A szavaiból és a
pajzsán keresztül szürödő dühből kiindulva, Bones sem tervezi
meglengetni a fehér zászlót.

“Miért támogattad Madigant a próbálkozásaiban, hogy háromfajú

szuoerkatonákat hozzon létre? Általában a fajtáink nem avatkoznak a
másik ügyeibe.”

A hangom élénk volt. A démon vagy válaszol, vagy nem, de nem került
semmibe megkérdezni.

Trove levette a borostyán tekintetét Bonesról elég időre ahhoz, hogy

rámpillantson, olyan módon, hogy azt hittem nyálka jelenik meg ott ahol a
tekintete megállapodott.

“Tudod mennyire utálom a vámpírokat?” kérdezte társalgós hangon. “Már

csak a húsevők undorítóbbak nálatok, és hiába voltak a fajaitok közel
hozzá egy-kétszer, egyszerűen nem bírjátok kinyírni egymást.”
Próbáltam nem mutatni a döbbenetem ahogy rájöttem. Madigannek
fogalma sem volt róla mit kockáztat azzal, hogy a vámpír és ghoul DNSt
az emberivel keveri egy új alfajt létrehozva. Trove azonban pontosan tudta
mi történne. A bekövetkező háború volt a célja mindvégig.

Bones egy lassú, kifugurázó nevetést hallatott. “És azt hitted találtál egy
módot, hogy megold a béke problémánkat? Bocsi, hogy csalódást
okoztunk.”

“Az enyémek voltak itt elsőnek.”

Trove hangja elvesztette a finom texasi csengését, felfedve egy

torokhangot és olyan akcentust amit még sosem hallottam.

“Aztán jöttek a ti fajaitok,” köpte. “Az embereken könnyű volt uralkodni,

de a ti fajtátokon nem. És hogy védtétek tőlünk a drága ételeteket!
Majdnem a kihalás szélére sodortatok és ezer éves rejtözködésre
kényszerítettetek míg már egyik fél sem emlékezett rá milyen kevesen
múlott az enyémek számára. Én is csak azért tudom, mert ott voltam.”

Azon gondolkodtam miért mondja el ezt nekünk. A démonok nem

törődtek vele, hogy értjük e mi motiválja őket. Mire készül?

“Végül a tizennegyedik században a ghoulok és vámpírok elkezdtek

felkeltek egymás ellen,” folytatta Trove. “Micsoda meglepetés, hogy csak
egy félvér francia lány kellett hozzá, és a változás fenyegetése amit
jelentett. Kár, hogy Joant olyan hamar feláldozták. Majdnem elérte, hogy a
fajtáitok kiirtsák egymást”

“És több mint hatszáz évvel később, egy újabb félvér jelent meg”
foglaltam össze. “Biztos azt gondoltad végre a pokolnak is megjött a
karácsony.”

Trove mosolya őszintén vidámnak tűnt.

“A tudományos fejlődéssel együtt, igen. Mikor meghallottam, hogy Don
felfedezett egy újabb félvért, mindent megtettem érted Catherine
Crawfield. Pénzt öntöttem a részlegbe amit a nagybátyád alapított és
biztosra mentem, hogy Madigan azután is folytassa a kisérleteket a gén
anyagoddal, hogy Don kirúgta őt. Mégis hogy biztosítottam volna
másképp a sikeremet, ha csak úgy mint Joan d’Arc, meghalsz mielőtt
bekövetkezne?”

A kinyilatkoztatásai egyre inkább emlékeztettek a klasszikus filmes

főgonosz jelenetekre: monológok. A Bones érzelmeit övező gyanú alapján,
ő is aggódott. Trovenak biztos volt egy mögöttes szándéka. Húzta az időt
várva, hogy megérkezzen a démoni erősítés?

Ekkor vettem észre, hogy Bones egy magas ablak mellé terelt minket
kilátással a városra. A kiútunk, ha szükség lenne rá.

Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, Trove is az ablakra

piullantott, majd legyintett a kezével.

“Nyugodtan, de mint ahogy mondtam, nem jelentek rád veszélyt. Vámpír

vagy sem, élve akarlak Catherine. Másképp már rég megöltelek volna. Van
fogalmad róla hányszor állt a eszméletlen tested fölött valamelyik
emberem, azután, hogy visszatértél a nagybátyád valamelyik
küldetéséről?”

Az összeszükülő tekintetem láttán vigyorgott egyet, felfedve a

fogkrém-reklámos fogsorát újból.

“A Brad Parker név mond valamit?”

Valamit igen, csak nem emlékeztem ki …várjunk”

“A labor asszisztents aki Donnak dolgozott” tette hozzá morogva Bones.

“Évekkel ezelőtt megöltem, miután elárulta őt az apjának”
Most már emlékszem ki volt Brad. A nap amikor Bones megölte az a nap,
amikor először találkozott Donnl és felfedte, hogy a főnököm a
nagybátyám. Azután az áruló labor asszisztens halála majdhogynem
jelentéktelen volt.

Trove megvonta a vállát.

“Parker mohósága a vesztét okozta, de ez gyakori a fajtájánál. Meg amúgy

is, teljesítette a célját.”

“Elvinni a vérét Madigannek miután Don kirúgta?” Megvetés csöpögött a

hangjából. “Ott elbuktál, haver. Egyet kivéve nem működtek a kísérletei,
és amint megtaláljuk ő is halott.”

Összerezzentem, hiába nem szándékozott Bones tényleg megölni Katiet.

Úgy tűnt Trove sem akarja elhinni neki. A mosolya még szélesebb lett.

“Nem fogod megölni azt a kislányt. Ő nem fogja hagyni.”

Most kijátssza a gyenge nő kártyát? Kihúztam a vállaim, az arckifejezésem

és a hangomat keménnyé tettem.

“Kioltani egy életet, hogy azzal milliókat mentsünk meg? Nem kérdés. A
lány meghal”

Trove cicceget miközben a piros keresztül ragyogott a barna kontaktján.

“Mégis milyen világot élünk, ha valaki képes lenne megölni a saját

lányát?”

A “lánya” szót hallva zúgni kezdett a fülem. Elnyomtam, és nevettem

mintha valami viccet mondott volna.

“Nem hinném. A férfiakkal ellentétben a nők egész tudni szokták ha

gyerekük van azzal az egész terhesség-és-vajúdás dologgal.”
“Oh, te sosem voltál terhes,” mondta elutasítóan Trove, a szemei még
fényesebben ragyogtak. “De A80 a te lányod attól függetlenül.”

Huszonkilencedik
Még mielőtt reagáni tudtam volna, Bones a torkánál fogva tartotta, a
sápadt keze addig szorult míd a démon nyaka egy hallható hanggal el nem
tört. Trove csak összehúzta a szemét.

“.....endezz…jelenet…” nyökögte.

Hiába voltunk a legtávolabbi sarkában amásodik szint legelhagyottabb

részén, bármelyik pillanatban egyértelmű lenne, hogy több folyik itt mint
egy privát csevej. És hirtelen kétségbeesetten hallani akartam milyen
mondanivalója van a démonnak, még ha emlékeztettem is magam arra,
hogy lehetetlen.

“Engedd el” utasítottam Bonest.

“A saját szórakozására kínoz téged.” morogta Bones.

Megrántottam a karját. Erősen.

“Azt mondtam engedd el”

Bones leejtette. Trove botladozott kicsit mielőtt egy hirtelen rántással
vissza rakta a nyakát a helyére.

“Érj hozzám mégegyszer és ezt csinálom” sziszegte.

A démon egy pár szívdobbanás erejére eltűnt, majd újra megjelent

ugyanazon a helyen. Az egyetlen bizonyítéka a figyelemre méltó tettének a
megnövekedett kénszag.

Nem volt hangulatom a parti trükkjeihez.

“Hogy lehetek annak a lánynak az anyja, ha elismered, hogy sosem voltam

terhes?”

Trove a kezével belefésült a dús hajába, visszarakva a helyére miután

Bones durva kezelése össze kócolta.

“Ahogy mondtam, tudományos fejlődések. A rengeteg patológia

vizsgálattal amit Don elrendelt mikor először kezdtél nála, semmiség volt
Brad Parkernek termékenységi drogokat becsempészni. Az már nehezebb
volt, hogy kivegye a petesejteket azokkal az alkalmakkor mikor
eszméletlenül tértél vissza a küldetésekről, de miután megoldotta, sosem
vetted észre a tűnyomokat utánna. Miért is vetted volna az összes többi
sérülésed mellett? Végezetül Parker több mint száz petesejtedet szerezte
meg nekünk. Mindegyik meg lett termékenyítve és beültetve pótanyákba,
de csak egy maradt meg.”

A démon mosolyogva közelebb hajolt.

“Madigan türelmetlenné vált az alacsony siker arányától az in vitro

megtermékenyítésednek, ezért kérte Dont, hogy téged termékenyítsenek
meg. Emiatt ki lett rúgva, Don pedig még szorosabban figyelt téged.
Parker tudta, hogy nem kockáztathat meg több sejtkivételt, így más módot
talált arra, hogy pénzt keressen veled, elárulva téged az apádnak.”
“Hazudsz”

Kikényszerítettem a szavakat, pedig az érzelmivihar megnehezítette, hogy

álljak, nem hogy beszéljek. Majd a gerincem újra kiegyenesedett, és újra
kimondtam őket.

“Hazudsz. A kislány akit láttam 10éves volt legalább. Kevesebb mint 8

éve kezdtem Donnál dolgozni.

“A80 előző hónapban lett hét,” válaszolta Trove. A pótanyának csak öt

hónapba tellett kihordania, a növekedési hormonok pedig gondoskodtak a
többiről. Madigan látni akarta mit tud az új játéka, és amint hozzá adta a
ghoul DNSt a genetikai felépítéséhez, óha, A80 bizonyított.”

A tornádó újra visszatért, hogy felkavarja a higgadtságom. Öt hónap.

Ennyi ideig hordott engem az anyám is, és teljesen kifejlett voltam
születésemkor. Ha kaptam volna növekedési hormonokat és kiegészítő
adag élőholt DNSt, valószínűleg én is idősebbnek tűntem volna 7évesen.

Bones elkapta a karom mikor a térdeim neki álltak összerogyni hiába nem
akartam elhinni az egészet. A démonok hazudnak, emlékeztettem magam.
Még ha tudományosan lehetséseg is amit Trove mondott, az nem jelenti,
hogy igaz is.

Madigan a türelmetlensége miatt neked is a megszállottad lett,” folytatta

lelkesen Trove. “Nem akart arra várni, hogy A80 elég érett legyen, a
próbálkozásai pedig, hogy szintetikusanreplikálja a hármas természetet
több ezer halott teszt alanyt eredményezett. Én hozzá vagyok szokva a
várakozáshoz, szóval még pár év nem jelentett nekem semmit, de aztán
neked meg kellett támadni a létesítményt és esélyt adni annak a
kölyöknek, hogy megszökjön.”

Megállt, hogy egy elviselő pillantást vessen rám.

“Ezért vagytok itt, nem igaz? Kideríteni, hogy én tudom-e hol van? Hát
nem, viszont nem foglak megállítani titeket a keresésében. Sőt, akarom,
hogy megtaláljátok. És amint megvan, kérlek csináljatok teszteket, hogy
megerősítse, hogy minden szavam igaz.”

“Ha igaz, miért mondod el ezt nekünk?” nyögtem ki.

A démon csak mosolygott, és durva tisztasággal hirtelen megértettem.

Most, hogy Katie már nincs a befolyása alatt, szüksége volt rá, hogy
tudjam, hogy ő a lányom. Ez volt a biztosítéka arra, hogy mindent kockára
tennék érte, hogy életben maradjon, csak úgy mint Bones és a
szövetségesei is. A démon háborút akart, és úgy nem lehet ha senki nem
akar harcolni. Nos, Trove olyat adott most amiért ölnék és meghalnék,
pont ahogy számított rá. Valószínűleg remélte, hogy felbukkanunk ma
este, hogy elkotyoghassa a dolgot. Ha nem jöttünk volna, lehet ő keres fel
minket nem sejtve, hogy meg van rá a módunk, hogy megöljük.

Kár, hogy nem hoztuk magunkkal a démoncsontot. Jelenleg semmit sem

szeretnék jobban, mint keresztül döfni a szemén amiért a boldoan meséli
milyen szörnyen felhasznált, és még mindig használni szeretne egy
gyermeket aki lehet, hogy az enyém.

Amilyen közel álltam Boneshoz, éreztem a zsebében a telefont mikor

rezegni kezdett. Nem törődött vele, és egy pár másodperccel később az
enyém kezdett csörögni a kistáskámban.

Trove önelégült mosollyal nézett le.

“Lehet felkéne vennetek őket. Fontos”

Mielőtt válaszolhattam volna eltűnt.

“Mennyire rossz?” voltak Bones első szavai mikor a vezető társ
nak házába ért.

Mencheres megjelent a bejáratnál, arckifejezése komor ahogy kinyújtotta

az iPadet.

“Nagyon rossz” mondta egyszerűen.

Bones elvette a tabletet. Egy pillantás a képernyőre megmagyarázta

Mencheres sürgős hívását. Nem törődve a Trove vallomásai által okozott
sokkal, kimerülésig repültünk majd utána beszálltunk a küldött autókba
amik idehoztak.. Most már tudjuk, hogy Trove nem csak remélte, hogy
Bones és én megjelenünk az adománygyűjtésen este. Készült rá.

A VÁMPÍROK KÖZTÜNK VANNAK! üvöltötte a főcím a weblapon. Még

durvább pedig, hogy lejjebb és lejjebb görgetve ott voltak a jelentések
Madigan kísérleteiről, kiegészítve videókkal ami világító szemű gyereket
mutat aki parancsszóra öli meg a felnőtt ellenfeleit.

Mivel a merevlemezek megégtek, csak egy valakinek lehettek meg ezek az

információk, de természetesen az egykori Fehér Ház igazgatója nem volt
sehol megnevezve a dokumentumokban.

“Trove,” sziszegtem. “Miközben folytatta a szövegelését, nem mi voltunk

az egyetlenek akiket beavatott Madigan kísérletei. Mindenki más is akinek
van szeme és internet hozzáférése!”

“Egyre több oldal jelenik meg, ahogy az összeesküvés hívők és a

kriptozoológusok megosztják az információt,” tette hozzá komoran
Mencheres. “Tai igyekszik leszedni őket, hogy lassítsa az információ
áramlását, de… túl sok van”

Hogy szemléltesse, Mencheres becsukta az ablakot, és megnyitott egy újat.

NEM VAGYUNK EGYEDÜL, DE NEM AZOK AKIKRE GONDOLNÁL,
jelentette az újabb szalagcím, követve egy részletes patológia reporttal
Katie háromfajú természetéről – és hogy mi tette lehetővé az egyesítést.

Túlságosan letört voltam még ahhoz is, hogy káromkodjak miközben

újabb és újabb oldalakat nyitott meg még több infóval amiknek célja a
vámpír és ghoul kapcsolat felégetése.

Szerencsére, a legtöbb ember aki a beszkennelt dokumentumokat nézi,

nem tudja ki az AlanyA1, nem hogy elhigyje, hogy egy fél-vámpír petesejt
méhen kívüli megtermékenyítéséből egy negyed vámpír gyerek lenne aki
képes volt a ghoul DNSt is a génjeibe szívni. Mármint, én voltam az A1es
Alan, és még én is alig hittem el. Hozzá adva a tényt, hogy a legtöbb
ember nem tudta, hogy léteznek vámpírok vagy ghoulok, a reakció a
kommentekből ítélve tiszta gúny volt.

De a probléma nem is az emberek voltak, akik az egészről azt hinnék,

hogy kamu. Mindenki más volt az, akik tudják, hogy nem az.

Végül Bones visszaadta a tabletet pedig én még növekvő világvége

hangulattal olvastam.

“Meg kell–” kezdte, majd hirtelen abbahagyta mikor egy nyúlánk szőke
porcelánbaba aranyossággal kopogás nélkül kinyitotta a bejárati ajtót.

“Mit kell?” kérdezte hűvösen Veritas.

Nem hördültem fel hangosan, de közel voltam hozzá. Egy Törvény Őrző
beállít? A dolgok a szörnyűből tragikussá váltak.

“Veritas” mondta Mencheres, hangja sima mint a jég. “Üdvözöllek”

Veritas tekintete elárulta, hogy tudja, hogy annyira van szívesen látva mint
egy eldurvult herpesz, de biccentett az üdvözlésre. A csinos szőke
meglehet annyi idősnek tűnik mint Tai, de idősebb volt Mencheresnél és
majdnem olyan hatalmas. Illetve mögötte állt a teljes vámpír uralkodó
tanács. Az, hogy csupán pár órával a hírek megjelenése után megjelent azt
jelentette, hogy annyira meg voltak ijedve, amennyire Trove remélte.

Nem számít mi történt, meg kell ölnöm azt a démont mindazért amiket
tett.

Majd a Törvényőrző tekintete megállapodott rajtam. Egy pillanatra mintha

szánalmat láttam volna a zsályazöld szemében. Mielőtt biztosra mehettem
volna, akármi is volt eltűnt, nem hagyva maga után mást mint szilárd
elhatározást.

“Tudod miért vagyok itt,” jelentette ki. “A tanács már döntött, és a döntés
végleges. Mond meg hol van a gyermek. El kell ezt pusztítani.”

“Ez egy kislány aki nem akarta ezt az egészet!” bukott ki belőlem.

A kimért pillantása nem rezzent meg.

“Ahogy te sem a kiszivárgott dokumentumok alapján, ami az egyetlen oka

annak, hogy nem vagy árulásért letartóztatva.”

Előre lendültem mindaddig míg Bones keze a karomon meg nem állított.

“Azt mondod, hogy a tanács árulásként kezelte volna, ha tudatosan

gyereket vállalok mikor félvér voltam?”

Most már biztos voltam az arcán átsuhanó szimpátia felől.

“A hozzád és hozzám hasonlók nem választhatják meg a sorsukat.”

A hangjában vágyakozás csendült, mielőtt újra megkeményedett az

arckifejezése.
“Ha ezt még nem tudod, idővel megtanulod. Most pedig, mond meg hol a
gyerek.”

Még ha nem is az én lányom lenne, ha túlságosan agymosott is ahhoz,

hogy sikeresen elrejtsük, akkor se tudtam volna halálra ítélni azzal, hogy
elmondom az igazat.

“Nem tudom.”

Katie megérdemelte azt amit eddig nem kapott meg. Egy esélyt. Tudtam
mit kockáztatok ezzel, de mégi mi más választásom volt? Lehet a hit
mondatta velem, hogy az isten nem hagyná, hogy a fajaink azért pusztítsák
el egymást mert nem ölünk meg egy gyereket amiért különböző.

Bonesra pillantottam, megjegyezve milyen szorosan lezárta az auráját, és

milyen szilárdak a vonásai. Nem is nézett rám. A tekintete csakis a
Törvényőrön volt, akinek szemei kiélesedtek.

A lelkem ijedten sóhajtott. Bármit megteszek, hogy megvédjelek, esküdött.

Elárulná Katie hollétét, annak érdekében, hogy megállítson a
megmentésében? Lehet az életembe kerül, és ezt mindketten tudtuk.

Ne, gondoltam, remélve hogy még mindig tud olvasni a gondolataimban.

Kérlek Bones. Ne.

“Ha a gyereket keresed,” kezdte, az erejével befagyasztva a szám mikor

közbe akartam vágni, “kezd Richard Troveal. Ő a démon aki támogatta a
létrejöttét. Madigant pedig, vidd magaddal mikor elmész. Semmi
hasznosat nem szedtünk ki belőle. Talán nektek nagyobb sikeretek lesz.”

Majd hátat fordított, hatásosan elutasítva őt.

Továbbra sem tudtam beszélni mivel nem engedett a telekinetikus

szájzárból, de Veritas ezt úgysem tudja. Megfordultam vele együtt,
megszorítva a kezét, átadva a köszönetem amire a szavak úgy sem
lennének elegek.

Bones visszaszorított, néma esküként, hogy ebben együtt vagyunk. Most

már tényleg úgy éreztem van esélyünk. Együtt lenyügőző dolgokra
voltunk képesek.

Veritas felsóhajtott.

“Tudod mi fog történni ha a tanács kideríti, hogy hazudtok?”

Bones a vállát megrántva visszanézett.

“Halálra leszünk ítélve?”

“Minimum,” mondta röviden. “Ha szeretnéd a változtatni a válaszaidon,

most következmény nélkül megteheted.”

Mintha letépték volna a celluxot, éreztem ahogy bones ereje elhagyta a

számat. Esélyt adva, hogy változtassak ha szeretnék.

Egy pillanatig haboztam. Az emlék ahogy a kezeim közt szétesett még

minidg friss volt és elmondhatatlanul szörnyű. Sosem akartam azt újra
átélni, de ha Katie nyomába eredünk az akár Bones halálával is végződhet.

Lehet kiolvasta a félelmet a szemeimből. Vagy az illatom árult el. Nagyon

lassan felemelte a kezeimet a szájához és megcsókolta őket.

“Szeretlek Cicus” suttogta a bőrömre.

Majd leejtette őket, megfordult és kemény pillantást vetett a TörvényŐrre.

“Megadtuk a válaszainkat, Veritas. Most pedig, ha nem gond, csukd be

magad után az ajtót mikor elmész.”
Harmincadik

Veritas nem vitte magával Madigant. Bones megakarta ölni mivel már
nincs szükség rá, hogy megtudjuk ki volt a támogatója, de nekem még volt
pár kérdésem az egykori nemezisemhez. Trove akár hamisíthatta is az
online posztolt adatokat, azonban valahol a megbomlott elméjében
Madigan tudta az igazságot Katie biológia anyjáról.

Órákba telt kiszedni belőle. Az emlékeiben lévő Grand-kanyon méretű

lyukak mellé kb annyi ideig tud csak figyelni mint egy drogos menyét.
Hajnalra azonban sikerült annyi zagyva darabot összeszednünk, hogy
megerősítsük Trove kijelentését, miszerint Katie az én lányom. Ha a
szellemek eltudnának ájulni, Don összeesett volna mikor rájött, hogy hova
vezetnek a kérdések amiket megkértem, hogy kérdezzen meg Madigantől.

Erős volt a késztetés, hogy én is így tegyek amiért hirtelen azzá váltam
amivé sose gondoltam hogy fogok– anyává. Ez egy olyan kihívás ahol az
összes harcképességem teljesen hasztalan. A gyerekkorom sem épp egy
filmbeillő példa, hogy onnan merítsek. Mivel az apám vámpírosan
agymosta az anyámat, abban a tudatban lettem felnevelve, hogy félig
gonosz vagyok. Utáltam a másságot ami mindenkitől megkülönböztetett,
és most van egy gyerekem akiben dupla dózis “másság” van.
Természetesen ez azt is jelentette, hogy tudtam mindent amit nem kéne
csinálni. Sosem mondanám azt a gyerekemnek, hogy szégyellnie kell a
másságot. Lehet, hogy Katienek el kell rejtenie, hogy életben maradjon, de
mindenemmel azon lennék, hogy tudja, hogy nem a különleges természete
a baj. Az emberek előítélete az. És sosem kéne attól félnie, hogy egy nap
olyat tesz ami miatt elveszíthet engem. Nekem nem volt meg ez a
megerősítés, és lehet nem tudok sokat az anyaságról, de azt tudom
mennyire fáj mikor csak egy hibára vagy attól, hogy elveszítsd a
családodat.

Ha van bármi beleszólásom, Katie sosem fogja megismerni ezt az érzést.

De először biztosra kell mennem, hogy senki nem öli meg az előtt vagy
után, hogy hivatalosan is találkozhatnék vele.

Ezért is nem mentünk Bonesszal Detroitba, hiába volt bennem a vágy,

hogy odarohanjak megtalálni a gyerekemet. Helyette - egy pár óra alvás
után, hogy a legjobb harc formánkban legyünk- délre mentünk.

Egy trópusi vihar felkavarta a vizet a Pontchartrain tóbab, úgy hánytatva a

csónakot amit elloptunk mintha egy játék lenne a fürdőkádban. Azonban
nem emiatt szorult össze idegességemben a gyomrom. Ahhoz képest amire
készültem, egy felborult csónak jó móka lenne.

A távolban a part ahova igyekeztünk nem volt annyira megvilágítva mint

szokott. A vihar több helyen is betett az áramnak, de sose az
elektromosság hiánya volt New Orleans legnagyobb problémája. Hanem a
töltések. A Félhold városát telibe találta a vihar, de szerencsére csak egy
trópusi vihar a hurrikán helyett ami elég erős lenne a töltések
megtöréséhez.

Nem tudtam, hogy a rossz idő segítené vagy rontaná a küldetésem, de

mikor Bones azt mondta “Most, cicus”, hezitálás nélkül kiugrottam a
csónakból. A súlyok amiket magamra csatoltam jóval a felszín alatt
tartottak, azonban ahogy akartam, nem voltak elég erősek, hogy a fenékre
húzzanak. A vihar miatt a víz azonban zavaros lett. Még a szememet a sós
víztől megvédő maszkkal is csak pár lábbal láttam magam elé ami zavaró
volt.

Megnyomtam egy gombot a csuklómon lévő speciális búvárórán . A zöld

fénye megegyezett a szememével ahogy egy digitális térképet mutatott.
Majd pár próba rúgást végeztem az új búvár uszonyokkal, megelégedve
azzal amilyen simán segítettek keresztül a vízen. Minden segítségre
szülségem volt, hogy megőrizzem az erőmet.

Pár órával később felmásztam a Mississippi folyót határoló tengerfalon,

levéve a maszkom, teljes testű szörfruhámat és az uszonyokat amint újra
szárazföldön voltam. Alatta fekete leggingst és hosszú ujjú felsőt viselte,
mindkettő fekete mint a búvárcipőm és a festett hajam.

Lehet nem épp ideális egy fülledt New Orleansi estéhez, de a bőröm
elárulná, hogy vámpír vagyok azoknak akik tudják mit kell nézni, és nem
akartam, hogy bárki is tudja, hogy a város leghíresebb lakóját jöttem
meglátogatni. Marienek minden reptéren, állomáson, kikötőben és
autópályán kémjei voltak New Orleans felé, de még a voodoo és ghoul
királynő sem figyelheti a folyó minden négyzetméterét, nem is említve a
nagyszerű Mississippibe vezető csatornát a Pontchartrain folyóból. Ezért
úsztam a hullámok rejteke alatt és sétáltam kínzónak érződő lassúsággal az
autópályán át, fel a a Forth utcáig a Garden negyed irányába.

Már nem volt szükségem az órámon lévő térképre. Már voltam a Garden
negyedben az első alkalommal évekkel ezelőtt Bonesszal. Csakúgy mint
sokan mások, gyönyörködtem a gyönyörű, tekintélyes házakban
melyekből némelyik még a polgárháború előtt épült. Prytania utca volt az
egyik kedvencem, és a két emeletes, bézs-és-rózsaszín házra emlékeztem a
legjobban, aminek a kerítésén lonc virágok kukucskáltak ki.

Don is emlékezett rá. Egy pillantás a képre online elég volt ahhoz, hogy
azt mondja “Ez az”, miközben átlátszó ujjával a képernyőre mutatott.
Marie házához lett vonzva miközben a ley vonalakon ugrált engem
keresve mikor megvolt Marie ereje. Emiatt a legtöbb szellem valószínűleg
tudta hol lakik Marie. A többi vámpír és ghoul is tudta, de csak az állítana
be hívatlanul aki meg akar halni.

Ezért nem voltak Marienek őrei ott. A háza továbbá egyike a kevés
épületeknek a városban ami körül nem ólálkodtak szellemek. Don mondta,
hogy olyan mintha “pajzs” lenne körülötte, ami azt jelentette, hogy Marie
telerakta égő zsályával, marihuánával és fokhagymával. Még a voodoo
királynőnek is szüksége van szünetre a természetfelettitől néha.

Ma ezt nem kapja meg. Átugrottam a birtoka körüli kerítésen és a bejárati

ajtóhoz léptem. Kopogás helyett, egy rúgással kinyitottam. Ez biztos
felkelti a figyelmét, de ha valami csoda folytán mégsem…

“Marie” szóltam hangosan. “Beszélnünk kell.”

Persze a drámai belépőm kárba veszne ha itthon sincs.

“Te vagy az Kaszás?” mondta vontatotztan az ismerős hang, eloszlatva az

aggodalmam. “És ha igen, elment az eszed?”

Marie megjelent a második emeleten a lépcső tetején, fehér selyemköntöst

viselve egy hosszú ecru, szintén selyem hálóruha fölött. Vagy korán indult
aludni, vagy valami szórakozás volt. Nem érdekelt melyiket szakítottam
félbe.

“Sosem gondolkodtam tisztábban” válaszoltam röviden, “és biztos vagyok

benne, hogy tudod miért vagyok itt.”

Marie bájosan mosolygott, úgy ahogy azt a déli nők tökéletesítették, de a

kellemes kifejezése nem csapott be. Ő nem egy vas magnólia volt. Ő egy
támadó tank virágfátyollal borítva.

“Ha most elmész, kaszás, megfontolom, hogy ne öljelek meg.”

Természetesen egy kicsit sem tűnt megijedve a betörésemtől. Egyedül
voltam és ahogy a feszülős öltözékem felfedte, fegyver nélkül, ő pedig
elég remnantot tudna megidézni ahhoz, hogy percek alatt csak egy folttá
váljak a szőnyegen. Még ha Bones velem is jött volna, az se segítene az
esélyeken. Lehet, hogy eléggé tökéletesítette a telekinézisét ahhoz, hogy
embereket és gépeket kontrolláljon, de sikeres használni a létező egyik
legerősebb ghoul ellen? Nem valószínű.

Én pedig még kevesebbra voltam képes azzal a telekinetikus erővel amit

tőlle szívtam át. A képességem, hogy kicsi,élettelen dolgokat mozgassak
hasztalan egy olyan ellenfél ellen mint Marie– hacsak a leghalálosabb
fegyvere nem valami kicsin lógott.

A gyűrűjére koncentrálltam ugyanazzal a félelem vezette kétségbeeséssel

ami oda vezetett, hogy betörjem a ghoul királynő ajtaját. Lerepült az
ujjáról, gyorsan felém pattogva le a lépcsőfokokon.

Marie hangja megcsuklott és utána eredt. Előre ugrottam, a hátára érkezve

mielőtt a lépcső felééig juthatott volna. Majd addig forgolódtam míg már
nem a lába felé néztem. Ez esélyt adott neki arra, hogy egy olyan ütést
küldjön hátrafelé ami úgy éreztem szétrázza az agyamat. Ahelyett, hogy
magamat védtem volna a következő ütése ellen, egyik karomat a nyaka
köré tekertem a másikat pedig a nyitott szájába tömtem.

Olyan erősen harapott rá, hogy eltört egy csontot, de továbbra is komor
eltökéltséggel tartottam a fogai között. Inkább az én bőrömet vérezze mint
a sajátját. Majd lerántottam a fejem és a nyakába süllyesztettem, mindent
beleadva szívva ki a vérét.

Marie nekiállt kapálózni mintha egy díjnyertes vadlóvá alakult volna.

Kitartottam, a szúrások köré szorítva az ajkaim és olyan gyorsan nyeltem a
földes ízű vérét amilyen gyorsan csak tudtam. A kapálózásai egyre
őrültebbé váltak, és ahelyett, hogy mepróbált volna lerázni magáról
mindkettőnket a falnak lökött. Keresztül mentünk rajta, és bár sikerült a
számat a nyakába kapaszkodva tartanom, megkarcolta a karját egy kiálló
gerend törött oldalán mielőtt megállíthattam volna.

Az apró vágás amit okozott elég volt.

Amint a vére előserkent, egy fülhasító vonyítás hallatszott egyszerre

mindenhonnan és sehonnan. A fájdalom kínzó hullámokban tört belém.
Egy pár pillanatig nem is tudtam másra gondolni mint a fájdalomra amit
több tucat belém maró remnant okozott olyan vadul mint cápák evés
őrületben. Marie kihasználta, hátra lökve és kioldva a szorításomat a
nyakán.

Aztán eszembe jutott hogyan állítsam meg. Marie rájöhetett a tervemre.

Megragadt és megpróbálta a kezét a számba nyomni ahogy én tettem vele.
A szükség, hogy megszabaduljak a fájdalomtól azonban erősebbé tett, és
elrántottam a fejem.

“Abba hagyni” mondtam miközben a fogaimmal a csuklómba téptem.

A vér vörös nyomott hagyva folyt le a karomon, de a remnantok folytatták

a kínzásomat. Marie megragadta az esélyét és a karját a fogaim közé
szorította, hogy megakadályozzon még több vér előhívásában. Ugyanazzal
a könyörtelenséggel téptem bele mint ő, de ő csak annyit tett, hogy
kirángatott minket a lyukból amit a falban csinált. Mikor újra a lépcsőnél
voltunk a lépcsőfokokra lökött és a hátamra ugrott, hogy ott tartson. Az
erejével és a remnantok támadásával nem tudtam kiszabadítani magamat.

“Figyelmeztettelek Kaszás,” morogta a sikításokon keresztül amiket a

lényei adtak ki. “Addig kellet volna elmenned míg megvolt az esélyed.”

Ha eddig kétségeim lettek volna afelől, hogy megakar-e ölni, ez eloszlatta

őket. Kétségbeesés öntött el, ahogy Bones arca jelent meg az agyamban.
Lutri volt, hogy képes leszek elküldené a remnantokat ha iszok Marie
véréből és magamba szívom az erejét. Legutóbb rögtön megszereztem a
képességeit, de ha most meg is kaptam őket, a kontrollja túl erős fölöttük.
A remnantok megerősítették a támadásukat , erősebbé válva ahogy a
fájdalmamból táplálkoztak. Katie arca futott át előttem következőnek, a
vonásai homályosak mivel azon az egy alkalommal mikor élőben láttam,
nem voltam eléggé érdekelt, hogy megjegyezzem. Egy új hulláma söpört
keresztül a szenvedésnek rajtam, de ennek nem volt köze ahhoz, hogy
belülről téptek szét a remnantok.

Most már sosem fogom tudni elmondani neki mennyire sajnálom, hogy
lemaradtam az életének első hét évéről. Vagy hogy Madigan már sosem
fogja tudni bántani, és hogy mennyi –óh de mennyi! – minden van még az
életben az ocsmányságokon túl amit mutattak neki. Vagy elmondani neki,
hogy lehet, hogy most egyedül van, de nincs magára hagyva, és hiába
különbözik mindenki mástól, az én szememben tökéletes…

A mindent felemésztő fájdalom abba maradt. A hiánya kitisztította az

elmémet annyira, hogy észrevegyem a törött üvegdarabokat a lépcső alján.
Egy pillanatra összezavarodtam. Én azt ajtón keresztül törtem be, nem az
ablak—

Bones.

A fájdalmát azelőtt megéreztem, hogy megláttam volna a földön

fetrengeni ugyanazokkal a remnantokkal borítva mint akik engem
tépáztak. Vicsorogva megpróbáltam lerázni Mariet, de egy újabb csapat
remnant jelent meg, friss támadással pusztítva engem.

“Ne!” próbáltam sikítani, de mivel Marie karja még a számba volt

nyomva, csak egy morgás jött ki.

Hirtelen Marie mozdulatai elcsigásodtak, mintha cementbe ragadt volna és

megpróbálna kitörni belőle. Felismerés lepett el, és ezzel együtt remény is.
Bones az erejét használta rajta. Nem törődve a fájdalommal ami a testemet
és elmémet is összeroppanással fenyegette megragadtam a lehetőséget és
ellöktem magam a ghoul királynőtől.
Marie karja kiszakadt a számból, közül hús darabokat hagyva a fogaim
között amiket kiköptem. Azonban mielőtt a sajátomra haraphattam volna
betolta a másik karját a számba, olyan gyorsan mozdulva, hogy biztos
sikerült leráznia Bones erejét.

“Öljétek meg” ordította, a szabad karja továbbra is vérezve a fogaimtól.

A remnantok még buzgóbban téptek Bonesba, egyre többen lettek, míg

már nem is láttam őt. Nem is hallottam. A vonyításaik túl hangosak voltak.

Az eltökéltség olyan erővel tört felszínre, hogy elnyomta a fájdalmat.Nem

fogom cserben hagyni a lányom, és nem fogom végignézni ahogy Bones
újra meghal.

Ezúttal nem próbáltam lerázni Mariet. Helyette megragadtam a karját amit

a fogaim közé szorított és minden erőmmel kirántottam.

Leszakadt és olyan erővel csapódott a lépcsőre, hogy pirossal borította be

azt. Nem álltam meg, hogy a sikításának örüljek, hanem olyan erősen
haraptam rá az ajkamra, hogy felszakadt.

“Hagyjátok abba!” vicsorogtam az egyből kiömlő véremen keresztül.

Jegesség szaladt végig az ereimen, mintha megfagyasztottak volna. Ezzel

egyszerre egy földöntúli üvöltés töltötte meg a füleimet, elnyomva a
remnantok nyöszörgését és Marie dühös ordítását. Egyre dagadt, mintha
megpróbálná felrobbantani az agyam megszámlálhatatlanul sok haggal, de
ennek ellenére mosolyogtam.

Tudtam mi ez. Mikor újra megszólaltam a hangom többivel együtt

visszhangzott akik a sírokba tartoztak.

“Hagyjátok. Abba.”
A remnantok úgy széledtek szét mintha Bones és én mérgezőek lennénk.
Majd úgy siklottak el a falak mellett, mint bűnös, ezüstös árnyékok. Marie
előre lendült vagy azért, hogy megragadjon vagy azért, hogy
elmeneküljön, de egy méterre se jutott mielőtt megállította a hirtelen
falnak ütközés.

Lassan, fájdalmasan lelöktem, majd ledobtam a lépcsőn a leszakadt karját.

Az utolsó foknál pattant egyet és egy puffanással Bonestól nem messze
landolt.

“Mint ahogy korábban mondtam, Marie,” morogtam, “beszélnünk kell”

Harmincegyedik

A beszégetésünk szünetelt, mivel megjelentek a rendőrök. Marie

valamelyik szomszédja biztos felhívta a rendőrséget a zaj miatt. Nem
meglepő, a tisztek akik kijöttek vizsgálódni ghoulok voltak. A lakcíménél
jelentett zavargás az átlagosnál többeket aggaszthatott.

Marie a legközelebbi lépcső alá rúgta a leszakadt testrészét, és egy

pokróccal takarta el a helyén növő újat mielőtt az ajtóhoz ment. Persze
Bones megfenyegette, hogy megöli ha nem játszik rendben, de szerintem
volt más oka is. Segítségért jelezni vagy megmutatni, hogy megsérült
egyenértékű lenne azzal, hogy bevallja, hogy két vámpír elbánt vele a saját
házában – olyasmi amit a ghoul királynő sose vallana be. Azért Bones
továbbra is a nyaka köré fonva tartotta az erejét miközben a
rendőrtisztekkel beszélt. Egy pár perc múltán elküldte őket, és eltakarta a
bejáratot a törött ajtóval.

“Mit akartok tőlem?” követelte mikor újra felénk fordult.

Bones megemelte a szemöldökét. “Mielőtt válaszolok, van más is itt?”

A pillantás amivel ránézett tele volt ellenségességgel. “Nem. Ha itthon

vagyok, értékelem az egyedüllétem.”

Nem vártuk, hogy bájos vesztes legyen, szóval nem tettem megjegyzést a
tekintetére. Vagy a mérgező hangszínére.

“Azt akarjuk, hogy hagyd a gyereket.” mondtam megrázkódva az új

sírontúli kapcsolatomtól. A halál hideg volt, és ahogy a remnantok is
mutatták, folytos éhes.

“Ez azt jelenti, hogy nem küldesz szellemeket, ghoulokat és minyonokat

utána. És természetesen megígéred, hogy sosem ölöd meg. Ugyanez
velünk is.”

Marie nevetni kezdett, mély, kifigurázó hangon amit őszinte

szórakozottság is árnyalt.

“Ha ez a követelésetek, hiába jöttetek. Már kiadtam a parancsot. Az

embereim már őt keresik ahogy beszélünk”

“Tisztázzunk valamit Felség.”

Bones odasétált hozzá, az aurája az alig visszatartott dühtől repedezve.

“Mikor rámuszítottad a kis szellem barátaidat az első alkalommal, le

akartam tépni a fejed. Attól, hogy ma újra megtetted, nagyon le akarom, de
kényszeríteni arra, hogy nézzem ahogy a feleségembe tépnek?”

Kinyújtotta a kezét, megtévesztő finomsággal simítva végig a nyakán.

“Ettől olyan szinten megakarlak ölni, hogy alig bírok másra gondolni,”
fejezte be egy végzetes suttogással.
Majd a keze összezárt a torka körül, addig szorítva míg a ropogó hangok
voltak az egyetlen hangok a szobában. Marie barna szemei neki álltak
megtelni pirossal, a remnantok pedig nyugtalanul mozogtak.

“Bones” mondtam élesen. “Ne”

Ha megakarjuk menteni Katiet, szükségünk van Mariere. Ha megöljük, a

lehetséges háborút sürgetjük a ghoulokkal, és míg a Törvény Őrzőit lehet
eltudjuk kerülni, Marie bárkit megtalál akit akar a szellemhálójával, és
inkább előbb mint később.

“Azért jöttünk, hogy alkut kössünk,” folytattam. “Olyat ami külcsönösen

előnyös lesz.”

Mivel Bones ökle úgy összeszorult a torkán, hogy az ujjai összeértek nem
tudott nevetni, de egy fájdalmas mosoly húzódott a szájára.

“Nem tud beszélni ha nem engeded el.” mondtam keményebb hangon.

Egyértelmű ellenkezéssel de elengedte, bár az ereje továbbra is a nyaka

köré tekerve maradt. Nem szorosan; lazán mint egy kígyó azon
gondolkodva, hogy éhes-e vagy sem.

Marie megvárta míg a nyaka a normál állapotába visszagyógyult mielőtt

beszélt.

“Mi az ajánlat?”

“Átadjuk a keresztfajú gyermek kreálásáért felelősöket: Richard Trove és

Jason Madigan. Kivégezheted őket, hogy megerősítsd a pozíciódat a
ghoulok királynőjeként. Cserébe azt akarjuk, hogy a véreddel esküdj, hogy
visszahívod az embereidet és betartod az előző követeléseinket a
kislányról és rólunk.”
Valamennyi ellenségeskedés eltűnt az arcáról.

“Tudom, hogy a te gyereked,Kaszás, de meg kell értened, hogy csakis a

halála fogja megállítani a fajainkat a háborútól.”

A szavak nem leptek meg; az érzelmek amiket felkavartak, igen. A fogaim

amik visszabújtak most előugrottak miközben próbáltam legyőzni a
késztetést, hogy kitépjem a torkát amiért ilyet mert mondani.

“Ezért fogod mindenkinek azt mondani, hogy már megölted” válaszoltam

sokkal nyugodtabb hangon, mint ahogy éreztem magam.

Hitetlenség ráncolta össze a sima, latté színú bőrét.

“Ha az igazság kiderülne, az embereim széttépnének!”

Bones mosolya egyszerre volt hűvös és kemény.

“Tessék a motiváció, hogy tartsd a szavad, ha a becsületed nem lenne

elég.”

Marie mogorván nézte pár pillanatig. Majd mélyen felsóhajtott.

“Még ha akarnám is lehetetlenség amit kértek”

A nyaka behorpadt ahogy Bones ereje azonnal megszorította. “Ha ez igaz,

akkor nem vagy számunkra hasznos”

Megfogtam a karját, jelezve, hogy ne növelje a szorítását. Ekkor vettem

észre milyen meleg. Biztos nem sokkal azelőtt evett, hogy betört az
ablakon.

“Adj nekin mégegy esélyt” mondtam olyan halkan hogy Marie ne

hallhassa. Majd ránéztem.
“Az embereid több száz évet töltöttek fogságban a rasszuk miatt. Az
emléke még ennyi idő után is biztos fáj.”

Marie feje megbicsaklott ahogy Bones elengedte, hogy válaszolhasson. A

kapcsolat miatt ami most köztünk volt éreztem a haragját a levegőben
vibrálni.

“Ne” kaffant. “Neked nincs jogod, fehér lány”

“Nekem nincs, de Katienek van. Amíg el nem szökött, a fogság volt

minden amit ismert és most halálra lett ítélve a faja miatt.” A hangom
megkeményedett. “Vagy hiszed, hogy ez helytelen, vagy nem.”

Marie tovább bámult, de nem mondott semmit.

Hirtelen mintha 15fokot zuhant volna a hőmérséklet. Ezzel egyszerre az

éhség olyan fájdalmasan nőtt ami arra emlékeztetett milyen volt új
vámpírként ébredni. A remnantok neki álltak libegni mintha valami zenét
hallgatnának amit más nem hall. Újra aktiválódni kezdtek.

“Hagyd abba” mondtam kurtán. “Ha újra ellenünk próbálod használni őket
Bones lefogja tépni a fejed.”

Marie irritáltan rám nézett.

“Nem én irányítom őket. Hanem te.”

“Cicus” Bones hangja finom volt de sürgető. “Nézz rám”

Megragadta a vállaimat, és majdnem elrántottam magam. Az ujjai égetően

forrók voltak. Csak mikor a fogása megerősödött és stabilan tartott vettem
észre, hogy én is mint a remnantok libegtem.

Marienek igaza volt. Igaz, nem ugyanaz az őrült reakcióm volt mint mikor
először ittam a véréből, de húzott a jeges, falánk ölelésébe a sír.
Elnyomtam, megpróbálva elfelejteni milyen jól kezdett érződni a
hüvösség.

Majd megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a suttogásoktól amik nem a

szomszédok gondolataiból jöttek. Ha most elveszítem magam ebben
napokba is telhet mire felépülök, és nekünk nincs annyi időnk.

Rázd le! parancsoltam magamnak. Koncentrálj Bonesra. Ő az ami igazi,

nem az a hideg, éhes erő és—
“Miért vagy itt?” köptem ki hirtelen. “Megegyeztünk, hogy csak azután
jössz, hogy felhívlak, hogy tiszta a terep. Úgy ha bármi balul sülne el te
még életben lennél, hogy segítsd Katiet.”

Egy kaján mosoly jelent meg az ajkain.

“Éreztem rajtad a félelem szagát mikor Veritas megkérdezte, hogy akarunk

e változtatni a válaszainkon. Magad miatt sosem félsz, szóval tudtam,
hogy értem aggódsz.”

Majd közelebb húzott, az ajkaival megérintve a homlokomat a kezei pedig

végigsimitották a hátam olyan módon ami egyszerre volt megnyugtató és
birtokló.

“Ezért nem tartottam magam az egyezségünkhöz, Cicus. Ha nem tudnád

legyőzni Mariet, hogy mentsd magadat, tudtam, hogy engem nem hagynál
meghalni.”

Micsoda vakmerő és arrogáns feltételezés, és milyen megalázó, hogy igaza

volt. Amit nem tudott, az a másik ok ami miatt keményebben harcoltam
mint gondoltam, hogy képes vagyok azért, hogy életben maradjak.

Katie. Nem hagyhattam őt se meghalni.

Rágondolni, arra ahogy magányosan van valahol megadta az erőt, hogy

elnyomjam a sír szirén hívását. Felkészültség ide vagy oda, most már anya
voltam és a lányomnak szüksége van rám. Nem hagyhatom cserben. Már
így is túl sokan tették ezt vele. Nem fogom az én nevemet is hozzá adni a
listához.

Ezzel a gondolattal megsegítve megragadtam Bones kezeit boldogan

konstatálva, hogy már nem éreztem égetőnek őket. A hangok is eltűntek,
és bár még mindig éhes voltam a feneketlen űr enyhült bennem.
Elégeddeten, hogy már nem fogom elveszteni magam, Marie felé
fordítottam a figyelmemet.

“Ha nem akarod a helyes okok miatt megtenni, tedd meg az önzők miatt.
Szükségünk van rá, hogy neked is annyi forogjon kockán mint nekünk,
szóval vagy szólsz az embereidnek ,hogy abbahagyhatják mert megölted
Katiet, vagy mi ölünk meg téged.”

Sóhajtott, ami úgy hallatszott mintha a világ össze fájdalma benne lenne,
és a sötét szeme beleegyezően találkozott az enyémekkel.

“Emlékszem az embereim fogságára, Kaszás, épp ezért megtenném, ha

csak annyi lenne, hogy azt mondom a gyerek halott. Nem csak hogy a saját
életem megmentsem, hanem mert jobb vagyok azoknál akik egykor az én
fajtámat rabságban tartották.”

Aztán a hangja megtelt keserűséggel.

“De egy nyilvános kivégzés hiányában továbbra is vadászni fognak rá.

Még ha meg is esküszöm, hogy megöltem, nem lennének elégedettek és a
fajaink végül háborúznának. Azt nem engedhetem meg, szóval tedd amit
tenned kell.”

Arra számítottam, hogy ezzel Bones le is tépi a fejét. Egy egész nagy
részem akarta is. Amit felvázolt az egy jövő amiben Katiere csak a halál
vár, és ezt nem fogadhattam el.
Marie komor tekintete alapján ő is arra számított, hogy Bones megöli.
Ezért voltunk mindketten ledöbbenve mikor csak gondolkodva megfogta
az állát.

“Nyilvános kivégzés, hmm? Ha megigérjük ezt neked, beleegyezel a

feltételeinkbe?”

“Elment az eszed?” kérdeztem ijedten.

“Igen vagy nem?” erősködött figyelmen kívül hagyva a kérdésem.

A gyanakvás egy összefüggő sötét vonallá formálta Marie szemöldökét.

“Azért jöttél ide, hogy egy gyerek életéért alkudozz. Most pedig kész vagy
kivégezni őt?”

Bones fogai kivillantak a vad vigyorból. “Publikusan.”

“Meg a francokat,” fortyogtam olyan erősen megütve, hogy hátrabillent.

Az erejét kiengedte, és körbevett vele mint valami természetfeletti

kényszerzubbonnyal.

“Cicus,” mondta halkan. “Bízz bennem.”

Marie ugyanazzal az óvatossággal figyelt minket, de a tekintetében

kiváncsiság is csillant.

“Beleegyezem” mondta. Majd elvette a kést amit Bones nyújtott neki, egy
erős mozdulattal megvágva a kezét. “A véremmel esküszöm.”

A láthatatlan fogása eltűnt a nyakáról.

“Akkor fújd le az embereidet” mondta Bones finoman megszorítva a

kezemet. “A többit megoldjuk mi.”
Harminckettedik

Detroitnak ezen az oldala az invázió utáni képekre emlékeztetett

Németországról. Elhagyatott épületek tornosultak mint lepusztult, beton
óriások az utcák fölöt amik üresnek tűntek míg az út szélén lévő
ruhakupacok meg nem mozdultak. A világítás nagy része nem működött
ami megmagyarázta a lángoló kukákat, uganis a nyári este nem volt hűvös.
Időnként egy messzi sziréna keresztül üvöltötte a többi zajt, de a
megszokottnak tünő verekedések, üvegtörések és alkalmanti lövések
ellenére egy rendőrautót se láttam.

Nekünk jó. Rossz annak aki ezt az elhagyott, Amerika által elfelejtett
helyet az otthonának hívja.

“Cat!”

Fabian közeledett felém, arcát megvilágította a gyönyörű mosolya. Majd

mozgás ragadta meg a szemem az egyik alacsonyabb épület tetején.
Megfeszültem míg fel nem ismertem a széle felé sétáló vámpírt.

“Üdvözöllek titeket” mondta Ian egyáltalán nem túl kedélyesen.

“Remélem élvezitek a szagot. Egy kicsitt több nyers szennyvíz és pont
olyan lenne mint a hely ahol felnőttem.”
Egy másik alak jelent meg mögötte. Valmikor mióta nem láttam Tatet
megborotválkozott és lenyírta a haját szokásosan rövidre.

“Mr. Elegáns Nadrág nem hagyta abba a nyafogást mióta megjött.”

motyogta. Majd összeráncolta a szemoldökét és végignézett az utcán a
távolba.

“Miért követ egy csomó szellem?”

Megfordultam, és vagy két tucat szellem jött olyan 50 méterre mögöttünk.

Helyes. Reméltük, hogy Marie kölcsön ereje idehívja a környező
szellemeket mint a lepkéket az égő tűz. Detroit nagy város volt, és bár Ian
és Tate kiszagolták Katiet több helyen is, ténylegesen meglátni még nem
sikerült nekik.

Most van erősítésünk és hála a síri erőnek az ereimben, a szellemeknek

muszáj lesz teljesíteni a parancsaimat.

“Mit gondoltok, hova szűkítettéttek le Katie helyét?” kérdeztem nem

törődve Tate kérdésével.

Az összeráncolt homloka jelezte, hogy észrevette a terelésem, de minden

további megjegyzés nélkül válaszolt.

“Az alapján amit kiderítettünk folyton mozog, de az illata a régi

könyraktárnál, a korábbi Packard autógyárnál, a korábbi Központi
Állomásnál és a régi East Grand súgárúti templomnál a legerősebb.”

“Köszi.”

Ezután a szellemekhez fordultam akik az intésemre közelebb jöttek.

“Szökségem van rá, hogy megtaláljatok egy kislányt,” mondtam nekik.

“Körülbelül 120centi magas, vöröses hajú és a szeme lehet, hogy világít.
Valószínűleg a barátom által az előbb említett helyek egyiken rejtőzik. Ha
látjátok csak nekem vagy ennek a szellemnek mondjátok itt.” Biccentettem
Fabian felé.

A kíséretem szétoszlott amint befejeztem a beszédet. Fabian velük együtt

eltűnt mielőtt pontosíthattam volna, hogy ő nem része a parancsnak. Tate
hitetlenül megrázta a fejét, de Ian arcán felvillant a felismerés.

“Újra Marie cuccán vagy”

Bones felrepült a tetőre. Követtem, egy plusz lépéssel landolva, hogy

egyensúlyban tartsam magam.

“Igen” feleltem röviden.

“Milyen cucc? És ki az a Marie?” morfondírozott Tate, emlékeztetve arra,

hogy mennyi mindenről lemaradt az elmúlt 3évben míg Donnak dolgozott.

“Nem releváns most,” jelentete ki Bones. “Az új fejlemények viszont

igen.”

Nem mondtam semmit míg Bones beavatta őket abba, hogy Richard Trove
démon és miért támogatta vagy egy évtizedig Madigant. Továbbra se
beszéltem mikor Bones elárulta, hogy Katie a biológiai lányom és hogy ez
hogyan lehetséges. Csak azután törtem meg a hallgatásom, hogy Ian
megkérdezte, “Ha ő az anya, ki az apa?”

“A papírok amiket Trove publikált sosem adtak nevet. De mivel a sperma

donor száz százalékbn ember volt, nem számított…. fontosnak.”

Megálltam. Oda-vissza járt az agyam, hogy felfedjem-e a következő részt,

de annyi minden lett elhallgatva előlem, hogy nem tehettem meg ezt
mással. Pláne egy baráttal.
“Megkérdeztem Madigent, de csak annyit tudtunk meg tőle, hogy az egyik
katona akivel együtt dolgoztam akkor” fejeztem be.

Tate undorodva felhorkantott.

“Ezért kellett nekik folyton mindenféle testnedv minta. Don azt mondta
azért, hogy biztosra menjenek, hogy senki sem iszik vámpírvért titokban,
szóval még ő sem tudta igazából mire…”

A hangja elhalt ahogy összerakta a képet. Majd a térdeire rogyott a

felismerés súlya alatt. Engem már nem érintett meg mivel már
megcsináltam a matekot. Kb. két tucat katona dolgozott velem az első
évemben. Némelyik meghalt bevetésen, páran a stressz miatt kiszálltak, és
volt aki más egységhez ment, de csak egy volt ott végig.

“Istenem” lélegezte Tate.

“Ez nem biztos,” mondtam finoman. “Lehetett valamelyik másik srác is,
de Tate… még ha tesztelnénk is mindkettőtöket, nem tudhatjuk biztosra.
Mióta vámpír lettél minden sejt kicserélődött a testedben. Katieében is,
amint a ghoul DNSt hozzá adták a génfelépítéséhez.”

Tate továbbra is teljes sokkban volt annak a lehetőségén, hogy a kislány

akit próbált megtalálni, lehet, hogy a biológiai lánya. Végül végigfuttatta a
kezét a haján és felnézett rám.

“Ha a tesztek hasztalanok, sose fogja megtudni ki az apja.”

Bones belecsúsztatta a kezét az enyémbe, szorítása erős és biztos.

“Mindig tudni fogja, hogy ki az apja.”

Ettől Tate egyből lábra pattant. Ian visszatartotta mikor Bones felé lendült.
“Te nem fogod–” kezdte Tate mielőtt a szája az egész testével együtt
megfagyott.

“Így jobb” mondta elégedetten Bones.

Nem értékeltem a módszerét Tate vitájának elfolytására, de az igazat

megvallva, nem volt sok időnk.

Áthídaltam a kettejük közti távot és megérintettem Tate ökölbe szorított

kezét, ami lendités közben megfagyott a levegőben.

“Egy a húszonvalahányhoz az esélye, hogy te vagy a biológiai apja, szóval

ha szeretnél részese lenni Katie életének, természetes lehetsz. Bones nem
fog az utadba állni, de ő is ott lesz neki. Csak úgy mint én.”

Majd megdöntöttem magam, hogy ne tudja elkerülni a tekintetem.

“De először is ki kell juttatnunk innen élve. Ez prioritást élvez mindennel

szemben, nem igaz?”

Tate pislogott amit igennek vettem. Bones elengedte. A két férfi egymással
szemezett miközben Tate megrázta a végtagjait mintegy biztosra menve,
hogy már az ő irányítása alatt vannak. Majd a kezét megfeszítette és az
arcán tiszta eltökéltség jelent meg.

Ne már megint, gondoltam azt várva, hogy újra Bones felé lendül.
Megkönnyebbülés töltött el mikor Tate mindössze kinyújtotta a kezét.

“Nem kedvellek, és valószínűleg soha nem is foglak, de ettől a naptól

fogva hajlandó vagyok békét kötni Katie érdekében.”

Bones egy rövid kaján mosollyal megrázta a kezét.

“Béke elfogadva,és bár az érzés kölcsönös, csak úgy mint Justina, most
már én se fogok tudni megszabadulni tőled”
Tate felnevetett. “Elfelejtettem, hogy a béke az anyját is magába foglalja.
Ez valami csúnya karma amit most ledolgozunk.”

Fabian repült a tetőre megállítva Bones válaszát akármi is lett volna.

“Megtalálták!” jelentette be a szellem.

“Ez rohadt gyors volt,” morogta Ian.

Tényleg az volt, de igazából a holtak elől senki nem rejtőzhet el. Főleg ha
egy kis területre le van szükítve. Ezért foglalkoztunk előbb Marievel, és
csak aztán rohantunk ide. Ő nem tudta, hogy Katie Detroitban vam. de
nem sok idő és megtalálta volna.

Megvillantottam egy feszes mosolyt a négy férfinak, miközben éreztem

ahogy az adrenalin vámpír megfelelője szétárad bennem.

“Rendben van fiúk. Menjünk szerezzük meg a lányunkat.”

Egy nagy, kocka alakú épület tetejére érkeztünk aminek a biztonsági

peremének minden pontját graffitti takart.Az utca túloldalán egy sokkal
magasabb épület takarta el a holdfényt, a gyönyörű építészete erős
kontraszt volt a benne lévő rothadás szaggal amit éreztem.

“Hol vagyunk?” suttogtam.

“A Roosevelt raktárházban,” mondta Bones szintén halkan. “Ismertebb

nevén a Detroiti könyvraktár. Alagutak kötik össze a régi vasútállomással
az utca túlvégén. Talán így utazott Katie oda-vissza a kettő között.”

Fabian bólintott és szomorúan tekintett körbe.

“Voltam itt korábban, mikor még új volt. Szeretem a könyveket, de olyan
nehéz nekem olvasnom. Az emberek mögött kell lebegnem miközben
lapoz–”

“Fabian mit mondtak a szellemek, hol van Katie?” szakítottam félbe.

Abbahagyta a visszaemlékezését. “Kövessetek”

Fabian keresztül haladt az egyik elbarikádozott ajtaján a tetőn lévő kunyhó

szerűségnek. A türelmetlenség miatt majdnem berúgtam , de az túl hangos
lenne. Megvártam míg Bones telekinézissel leszedi a léceket majd olyan
halkan kinyitja amennyire a rozsdás pántok engedték.

Még így is összerezzentem a hangtól amit kiadott, a nyikorgás olyan volt a

megviselt idegeimnek mintha két fedőt összeütöttek volna. Miután bent
voltunk egy pillantás elég volt a rossz fémlépcsőre, hogy elmutogassam,
hogy inkább repüljünk.

Bones megfogta Tatet, olyan lazán tartva ami meghazudtolta a másik

vámpír erős felépítését. Hang nélkül lementünk a lépcsőn követve Fabiant,
aki ki be járkált a szűk helyen míg el nem tűnt egy másik ajtó mögött.

Ez nem volt belécelve. Ki volt törve, beengedve egy rothadt fuvallatott

odaátról. A lehető leghalkabban átmásztam, majd tágra nyílt a szemem a
szobától odaát.

A régi füst szagot majdnem elnyomta a rothadó papír, vizelet, halál és

kétségbeesés bűze. Könyvek, magazinok, kézikönyvek sorakoztak a
földön néhol egy láb magasan, a tinta szinte olvashatatlan az idő és víz
hatása miatt. Apró lények fészkekett raktak az irodalmi szemétbe,
némelyik még minidg itt volt, igaz, a lebomlás különböző fázisaiban.
A szag alapján nem ők voltak az egyetlen holttestek a szobában, de ahogy
Fabian előre sürgetett nem álltam meg a tönkretett papírok alól kilógó cipő
láttán. Az a személy már rég túl van az én segítségemen amúgyis.

A friss füst illata piszkálta az orrom ahogy közelebb haladtam a szoba

végéhez. Fabian megállt, a közel a plafonhoz lehajolva és lemutatott.

Gyertyafény egy halvány pirosas fényt nyújtott az igloo szerűen

összepakolt könyvek között. Onnan ahol voltam nem láttam belem szóval
magasabbra mentem, igyekezetemben a rothadó plafont súrolva.

Megpillantottam a kislányt egy félig rohadt könyv fölött kuporogni mikor

a közelségem miatt lehulló vakolatra felkapta a fejét. A tekintetünk
találkozott, és ahogy figyeltem a szemei neki álltak fényes, világos zölddé
válni. A szunnyadó szívem neki állt egy változó, szaggatott ritmusban
verni az izgatottságtól ami elfogott.

Életben volt, jól, és – amint kivittük innen– biztonságban.

“Katie” suttogtam gyorsabban repülve felé.

A kezét hirtelen kinyújtotta mintha integetne nekem, Majd valami égetőt

éreztem a mellkasomban. Bones leejtette Tatet és elkapott, forogva velem.
Ez csak rontott az égető érzésen, de tovább erőlködtem, hogy Katiet
lássam mielőtt az intenzív fájdalom arra kényszerített, hogy lenézzek.

Egy kés állt ki a melleim közül. A nyele fura kombinációja volt a papírnak
és öreg bőrnek, de a testemben végighaladő égető érzés alapján, a penge
ezüst volt.
Harmincharmadik
Már elfelejtettem mennyire fáj, ha szíven szúrnak ezüsttel. A legtöbb
vámpír csak egyszer érzi; szerencsés én, nekem ez volt a harmadik
alkalom. Akármilyen szörnyú is volt a fájdalom, nem ijesztett meg annyira
mint a gyengeség ami minden izmomat mozdulatlanná zsibbasztotta.
Aztán jött a homályos látás és a tompa hallás amitől minden olyan
távolinak hangzott. Csak a fájdalom volt közel, eltemetve minden más
érzékemet a köynörtelen kín leple alá.

Ez elviselhetetlen vadsággal fokozódott ahogy a kés megmozdult a

mellkasomban. Valaki sikított, egy éles, gyötrődő hang. Bármelyik irányba
elrepültem volna hogy megszabaduljak a fájdalomtól, csakhogy a
végtagjaim nem működtek. Még rosszabb, egy nagy elnyomó súly
nehezedett rám, összenyomva engem.

Lehet az épület összedőlt, gondolta az agyam egy még müködő része. Ez

megmagyarázná az összenyomó érzést és azt, mintha a kés brutális ollózó
mozdulatokkal vágna. Ha igen, már halottnak kéne lennem, szóval miért
fájt még mindig ennyire–

Egy újabb sikítás jött ki belőlem, és összerándultam ahogy az

idegvégződések egy hirtelen görcsös mozdulattal megugrottak. Majd
megpillantottam a holdfényt a vöröses pengén mielőtt összeroppant mintha
egy láthatatlan ököl zúzta volna össze.

“Cicus?”

A fájdalom enyhült a hangjával, a megkönnyebbüléstől szédülten hagyva.

A gyengeség azonban nem hagyott el ilyen gyorsan, két próbálkozásba
tellett felülnöm.

“Hol van Katie?” voltak az első szavaim.

Egy izom megfeszült Bones állkapcsában.

“Nem tudom. elfutott miután eldobta a késeket.”

Felugrottam és azonnal neki álltam összeesni mivel a lábaim nem voltak

hajlandóak megtartani. Bones elkapott mielőtt a könykupacra zuhantam
volna amire lefektetett.

“MIért nem állítottad meg?” nyögtem. “Az erőddel megtudtad volna

dermeszteni helyben!”

A szorítása megerősödött, a fény a szemeiből pedig addig nőtt míg

mindent zöldre nem festett körülöttünk.

“A penge egyesenesen a szívedben landolt,” felelte a fogai közt. “Arra

koncentráltam minden erőmet, hogy mozdulatlanná tegyem azt és a
körülötte lévő szöveteket, hogy ne halj meg ott rögtön előttem”

Az aurája megrepedt ahogy beszélt, megcsapva az érzelmeimet a düh,

megkönnyebbülés és felelem gejzírjével. Lehet jobb is, hogy nem
használta az erejét Katien. Ha megérintette volna vele amíg ilyen zaklatott,
lehet véletlenül megölte volna.
Megragadtam a dzsekijét, azért is, hogy megkapaszkodjak, és azért is,
hogy közelebb húzzam.

“Nem ismer jobbat, Bones. A mi dolgunk megtanítani.”

“Nem ha továbbra is megakar ölni téged” szólt egyből a válasza.

Az első szülői vitánk. Várható volt, hogy valami élet-halál dolog lesz és
nem az, hogy meddig maradhat fent TVt nézni.

“Nekem kellett volna jobban tudnom, hogy nem kéne felé lendülni mikor
azt sem tudja ki vagyok és hogy bántani akarom-e. Nem fog mégegyszer
megtörténni.”

Ezután a mellkasának támasztottam a fejem és felhorkantottam.

“Még ha nem is tudtuk volna eddig, ez bizonyítja, hogy az én lányom. Én

is előbb szúrtam meg a vámpírokat és csak aztán mutatkoztam be.”

Egy komor hangot adott ki, de valamennyi düh eltűnt az aurájából.

“Jól emlékszem rá Cicus.”

Lentről jövő törés hangok miatt kiugrottam a karjaiból. Csak pár lépést
haladtam mielőtt olyan volt mintha egy láthatatlan falba ütköztem volna.

“Most ígérted meg, hogy óvatosabb leszel” mondta Bones ingerülten.

“Elszökdécselni egy alig gyógyult szakadással a szívedben az ellenkezője
az óvatosnak, Cicus!”

Igaz. Lehet napokba tellik mire újra teljes erőmnél leszek, és Katie sokkal
gyorsabb és ügyesebb volt mint felfogtam. Bárcsak ne lenne három
lépéssel lemaradva az agyam logikus része az újonnan felfedezett anyai
ösztönöktől és átgondoltabban viselkednék.
“Te mész előre,” mondtam. Látjátok? Nagyon óvatos.

Bones egy rövid, tüzes csókot adott majd a várakozva a kézfejét

ropogtatva elosont mellettem.

“Ne feledd, semmi büntetés azért amit tett” figyelmeztettem. “Csak egy
kislány”

A ragadozó mosolya nem szűnt meg az aggodalmamra.

“Te is csak a nehéz módon tanultál, szerelmem. Ha a te tendenciáidat

mutatja, akkor csak egy módon lehet bánni vele”

A törés hang az alaksorból jött, ahova az egyik rozoga csigalépcső

vezetett az épület nyirkos gyomrába. Követtem Bones vezetését és
leugrottam, mivel aónem úgy tűnt, mint ami Katie súlyát megtartaná, nem
hogy egy felnőttét. A régi könyvraktárnak ezen a részén több kosz volt
mint könyv, és ha az előttünk lévő zűrzavar nem mutatta volna az utat, egy
csomó új lábnyom igen.

“Az alagutak felé halad!” hallottam Fabiant.

A tempómat meggyorsítottam, de a lábaim még mindig gyengék voltak.

Hülye utóhatásai annak, hogyszíven szúrtak ezüsttel. Nem voltam ennyire
gyenge azután, hogy a teljes testem tele nyomták vele.

“Azt mondtad ez az épület az utca alatti vasúthoz csatlakozik?”

Bones bólintott, lelassítva, hogy körém fonja kemény karját, támogatva

engem. Valószínűleg észrevette az enyhe botladozásom.
“A vasútállomásnak még több alagútja lesz,” mondtam növekvő
aggodalommal. “Elveszíthetjük abban a föld alatti labirintusban, biztos
ezért fut arrafelé.”

Okos kislány, gondoltam és büszkeséget éreztem miközben lelöktem

Bones karját.

“Gyorsabb vagy. Hagy itt és menj érte. Itt leszek mögötted.”

“Katie!” kiáltotta Tate, a hangja visszhangzani kezdett. “Állj meg!”

Bones végigpásztázott a szemével, mintha felmérné a képességem majd

megfordult és elrepült egyenesen előre a sötétbe. Én is megpróbáltam
repülni – és egyből pofára estem a földön.

“Ugh” nyögtem mielőtt kiköptem valamit ami reméltem csak kosz volt.
Felálltam és neki álltam abba az irányba futni amerre Bones eltűnt.

“Ha hallgatnál a józan észre kicsim…”

Verődött vissza Ian hangja a falakról mielőtt egy kemény ütés hangot
hallottam, majd egy felháborodott, “Miért, te kis rosszcsont!”

A hangja egyértelmű árnyalatait rejtette a fájdalomnak és meglepetésnek.

Hiába éreztem úgy magam mint a mosott szar, elmosolyodtam. Úgy látszik
nem csak rajtam fogott ki Katie.

“Elég.”

Bones hangját az erő roppanása kísért amit még én is éreztem pedig pár
száz méterrel le voltam maradva. Gyorsabban futottam, majdnem elesve az
utamban lévő szemétben és koszban. Mikor befordultam a kanyarnál ami a
kazánházba nyílt, megálltam a látvány miatt ami fogadott.
Ian felsőjén egy széles vágás volt, felfedve a még mindig gyógyuló vörös
sebet a világos felsőtestén. Összehasonlítva, Tate jobban járt. Neki csak
egy vöröses vágás van a vállán és friss vér borította a homlokát.

Bonesnek a teljesen fekete öltözetén semmi nyom nem volt. A sarokban

állt, kezét előre kinyújtva mintha taxit próbálna leinteni.

Katie a levegőben lebegett olyan 15 méterre tőle, a lábaival rugdalva a

semmit, ugyanis a talaj közelében sem volt a lábának.

Közelebb mentem, ízlelgetve az első teljes pillantásomat róla ami nem egy
szemcsés videó volt. A vörös haja most majdnem fekete volt a kosztól,
régi koromtól vag mindkettőtől. A haját lófarokba fogta egy ruhadarabbal
amit valószínűleg a túl nagy pólója aljából vágott le. Egy szintén nagy
farmernadrág szárai fel voltak hajtva a bokájánál és újabb póló anyagot
övként használva megkötve. A cipői is pár számmal nagyobbnak tűntek,
de a füzőkett szorosan a lábai köré kötötte, hogy ne essenek le.

Amit a ruháival kreatívkodott semmi volt a késekhez képest amiket az

apró, fakó kezeiben szorongatott. A pengék törött üvegek voltak precízen
megcsiszolva a nyele pedig bőr könyborító és ragasztószalag volt. A
pengék szélén ezüst villant meg, újabb csavarodott szülői büszkeséget
okozva. Majdnem megölt az egyik saját készítésű késével, de a fenébe is
volt hozzá ügyessége. Valószínűleg órákba telt elég ezüstöt megolvasztani
ahhoz, hogy bevonja a pengéket, és hiába nem volt jó a nyél miatt az
egyensúlyozásuk sikerült egyet egyenesen az achilles pontomba hajítania.

Közelebb haladtam azt kívánva bár tudnám milyen színűek a szemei.

Jelenleg vámpírzölden világítottak, fényük az arcomra esett ahogy
haladtam előre.

Annyiféle érzelem öntött el ahogy felnéztem rá. Óvás és aggodalom ahogy

számítottam rájuk; annyi mindenen ment keresztül annyi idősen mikor
még azon kellett volna aggódnia, hogy kiesnek a tejfogai. Ijedstég és
félénkség ahogy vártam; annyira akartam, hogy kedveljen, de persze
fogalmam sem volt róla, hogyan kezdjem el építeni a kapcsolatunkat. Szia,
én vagyok az anyukád túl sok volt, túl korán, és ha megpróbálnám
megölelni valószínűleg újra leszúrna.

Amivel nem számoltam az a szeretet ami egyenesen szíven ütött. Akár

Cupidó nyilával is eltalálhatott az előbb annyira hirtelen és erős volt. Én,
akinek mérföld hosszú bizalmi problémái voltak és nem voltam hajlandó
beismerni, hogy szeretem Bonest hónapokkal a kapcsolatunkban, most
teljes biztossággal tudtam, hogy szeretem ezt a kis gyilkos bajkeverőt aki
lenéz rám. Ezzel a tudattal egy nagy, hülye vigyor terült szét az arcomon.

Most már együtt voltunk. A többit majd kitaláljuk később.

Óvatosság váltotta fel a furán sztoikus kifejezését, emlékeztetve rá, hogy

tartsam kordában az újonnani örömöm jeleit. A vigyorgásomtól miközben
egy telekinetikus hálóban van tartva a levegőben valószínűleg úgy tűntem
mint egy őrült főgonosz.

“Szia” mondtam remélve a legsemlegesebb hangomon. “A nevem Cat. Ne

aggódj, senki nem fog bántani.”

Rápillantott a felfüggesztett testére majd vissza rám. Hazug, mondta a

tekintete.

“Engedd le” utasítottam Bonest.

Kilépett a sarokból és a lány szíve felgyorsult.A fekete ruháival, Hosszú

kabátjával, sötét hajáva és újra természetes barna szemeivel valószínűleg
majdnem beleolvadt az árnyékba.

“Bones vagyok” mondta élesen. “Az én erőm tart most téged odafent, és
ha akarnék, ennél rosszabbar is tudnék tenni.”

“Bones” sziszegtem. “Ne ijesztegesd!”

“Nem ijesztgetem” mondta nyugodtan. “Úgy beszélek vele, ahogy meg is
érti.”

A hideg tekintete nem szakadt el Katieről ahogy lassan lejebb engedte

miközben közelebb sétált felé.

“Tudok valamennyit arról, milyen nehéz körülmények között felnőni,”

mondta neki. “Két dolgot hamar megértet veled– kinek van hatalma, és
kinek nem. Nekem van, és te érzed is nem csak látod, nem igaz?”

Bólintott, arckifejezése továbbra sem árult el semmit. Láttam több száz

éves embereket ennél sokkal rosszabb póker-arccal. Az, hogy ilyen
megdöbbentően fiatalon eltudta nyomni az érzelmek kimutatását újabb
bizonyítéka annak a kifordult módnak ahogy nevelték. A legtöbb gyerek
kimutatta az érzelmeit, de akármik is voltak Katieéi, elrejtette őket a
közömbösség álcája mögé.

Ekkor vettem észre, hogy nem hallom a gondolatait. Lehet azért mert még
mindig nem voltam a toppon a korábbi ezüstdöfés miatt amit adott.
Erősebben koncentráltam, de az üresség kemény falán kívül semmi.
Lenyügöző.

Leszámítva a világító szemeit teljesen embernek tűnt. A bőre túl piszkos

volt ahhoz, hogy lássam neki is meg van-e ugyanaz a fénye ami az én
bőrömnek volt félvérként, de a légzése és a szívverése mind az üvöltötte,
halandó. Nem csoda, hogy nehéz volt elfelejteni, hogy nem az.

“Mivel meg van ez az erőm” folytatta Bones, “bízhatsz benne, hogy nem
fogunk bántani abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ha holtan
akarnánk, már az lennél.”

“Bones!” csattantam fel.

“Az év pót-apukája díj nyertese,” motyogta Tate.

Katie azonban összeszorította a száját az első érzelem kimutatással amit
láttam; elgondolkodás. Majd a lábai földet értek ahogy Bones befejezte a
leengedését. Letesztelte a súlyát és mikor úgy találta, hogy már a saját
ereje alatt áll, a szemei elvesztették a természetfeletti fényüket és
besötétedtek. Mikor fémszürkévé változtak, majdnem felzokogtam.

Az én szemeimet kapta. És az én orromat is, és reméljük az él az állánál

csak kosz és nem pedig a Crawfield makacsság tipikus jele. Anélkül, hogy
észrevettem volna leereszkedtem az ő szem szintjére.

És ezután megszólalt.

Úgy gyógyulsz mint ők, de nem vagy egy közülök mert a szíved még néha
ver. Miért?”

Hagytam, hogy a hangja keresztül áradjon rajtam, elraktározva olyan

részeimben amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. A szókincse
évekkel az életkora fölött volt, csak úgy mint minden más tulajdonsága, de
a hangja magas, fiatalos gyemeki tenor volt.

“Azért mert egyszer,” mondtam elfojtott hangon, “olyan voltam min te:
félig ember és félig valami más. Különleges.”

“Katie”

Tate mellém térdelt, és olyan ragyogással a szemeiben mosolygott rá amit

nem is próbált leplezni.

“Tudom máshogy nézek ki mióta borotválkoztam és levágtam a hajam, de

emlékszel rám, ugye? Kitörted a nyakam öt másodperccel azután, hogy
találkoztunk.”

“Hat” javította ki egy ünnepélyes kis pislogással.

Elvigyorodott. “Rendben, akkor hat. Az egyetlen másik lány aki ilyen
gyorsan elverte a seggem az Cat. Tudod, ő tanított engem harcolni.”

Sötét szürke szemek találkoztak az enyémmel, azt okozva, hogy nagy

levegőt vegyek. Hozzáfogok szokni valaha is ahhoz, hogy a saját szemeim
néznek vissza rám arról a kicsi arcról?

“Emlékszem rád a bázisról,” mondta. “Megpróbáltál rávenni, hog menjek

veled. Téged nagyon nehéz kiiktatni.”

A hangsúlya alapján az utolsó rész bók volt, habár nem tudtam, hogy
reagáljak. A személy akire emlékszik, hogy megpróbált “kiiktatni”
korábban, az Denise volt, átalakulva, hogy úgy nézzen ki mint én.
Valójában engem csak egyszer próbált meg megölni, és majdnem sikerült
is neki.

“Köszönöm” állapodtam meg végül, hozzátéve, hogy “te is nagyon

kemény vagy, de már nem kell annak lenned. Mi gondoskodni fogunk
rólad.”

Ezután nem tudtam nem megtenni; megfogtam a kezét. Összerezzent, az

ujjai a kése köré szorultak. Miután rápillantott Bonesra, a szorítása
enyhült.

Elengedtem. Ha az első reakciója még mindig az volt, hogy leszúrjon,

akkor egyértelműen túl korai volt a szeretet fizikai kimutatása.

Tate tekintetét is megragadta ami történt. A karját a vállaim köré rakta és

finoman megszorított.

“Cat a barátom,” mondta tisztán. “Néha megölelem a barátaimat, hogy

kimutassam örülök, hogy itt vannak. Vagy megfogom a kezüket így.”

Az ujjai az enyémek köré fonódtak és felemelte a kezeinket. Úgy bámult,

mintha egy nyuszit varázsolt volna elő egy kalapból.
Ekkor megértettem, és nem tudtam vissza fogni a könnyeimet. Katiet
sosem tanitották arra, hogy erőszakot leszámítva másokhoz érjen. Nem
csoda, hogy összerezzent mikor megfogtam a kezét. Azt gondolta bántani
fogom.

“Te szegény kislány” suttogtam. “Mostmár minden rendben van, ígérem.”

“Hát nem gyomorforgatóan édes?”

A gúnyolódó dorombolás nem Iantől jött, bár az arckifejezése alapján

valami hasonlót gondolt. Feszültség száguldott végig az érzelmeimen
ahogy Bones ereje kitört a hang irányába, csak azért hogy eloszoljon
mintha vákumba irányította volna.

“ooh, csináld újra” sürgette a láthatatlan behatolónk.

Ekkor felismertem, és minden megfeszült bennem. Trove.

A démon mosolyogva sétált be a kazánházba, a vöröses tekintete köztem

és Katie közt ugrált. Öltönyben és nyakkendőben volt, a fémszínű haja
tökéletesre fésülve és a jellemzően jóképű vonásai egy kedves kifejezés
álcáztak. Akár egy újabb adomáyngyüjtő vacsoráról is beugorhatott volna
amilyen rendben és tisztán kinézett, és mivel nem hallottuk közeledni,
biztosan a teleportálós trükkjét használta, csessze meg a gonosz alakja.

Bones lejjebb engedte a kezét. A démon csak erősebbé válna egy újabb
telekinézis lökettől.

“Cat,” nyújtotta el elégedett dorombolással Trove. “Hát nem fogsz

bemutatni a lányodnak?”

Felugrottam Katie és Trove közé állva, nem törődve azzal, hogy két ezüst
kés van a kezében én meg hátat fordítottam neki. Tate morgott, mellém
állva. Ian elővette a fegyvereit és a szája egy utálatos mosolyba görbült.
Ha mi az ellenségesség minta képe voltunk, Bones úgy nézett ki mint egy
Zen tanulmány. Konkrétan odasétált a démonhoz, zsebre tett kezekkel
mintha még azzal se fáradna, hogy magtartsa őket magától.

“Mi járatban haver?”kérdezte figyelemre méltó lazasággal.

Trove vigyorgott. A csinos fehér fogai látványától arról fantáziáltam, hogy

addig ütöm le őket a torkán, míg bele nem fullad.

“A zűrzavar iránti vágy, természetesen”

Nem akartam levenni a szemem a nem szívesen látott látogatónkról, De

aztán egy apró tiszta hang kérdezte, “Tényleg te vagy az anyám? Az öreg
ember azt mondta meghalt.”

Nem tudtam nem hátra pillantani.

Azonnal azt kvántam bár ne tettem volna. Az óvatos remény Katie

tekintetében majdnem összetört. Elakartam árasztani bizonyosággal, hogy
már soha de soha nem lesz egyedül, majd addig ölelni míg elfelejti milyen
érzés volt félni. Ennél már csak az a késztetés volt erősebb, hogy
megöljem az ocsmány lényt aki fenyegeti.

Mivel ezt kellett megtennem előbb, erőt adott hogy megforduljak,

szembenézve az ellenségemmel a lányom helyett.

“Az öreg ember hazudott, Én vagyok az anyád, és nem hagylak el újra,”

mondtam erős hangon hiába törtek össze bennem mindenhol az érzelmi
falaim.

Tate meglökött, oldalra pislantva. Követtem a tekintetét és egy kicsi ajtót

láttam a szoba legtávolabbi sarkában. Trove elállta az utat ahol bejöttünk a
kazánházba, de nem voltunk csapdába ejtve. Ez biztos azokhoz az
alagutakhoz vezet amiket Bones mondott. Nem gondoltam véletlennek,
hogy Bones andalgása pont közénk és Trove közé helyezte. Ha a híres
politikus megakarna állítani minket, előbb Boneson kell keresztül jutnia.
Még ha Bones telekinézise nem használ ellene is beletelne egy kis időbe .

Trove mögénk nézett, mintha kitalálná a tervünket. Aztán elmosolyodott.

Éreztem egy szellőt mielőtt ismerős földes szag töltötte be a szobát.

Katienek halkan elakadt a lélegzete.

Mikor megfordultam több mint két tucat ghoul állta el a másik ajtót. Az
erejükből kiindulva nem random srácok voltak akiket Trove valami
random helyi bárból ide teleportált. Edzett katonák voltal, és az izmos
felépítésük csak hozzátett a fenyegető látványukhoz.

“Elfelejtettem említeni?” Kérdezte Trove színlelt ártatlansággal. “Úgy

döntöttem hozok pár barátot magammal.”

Harmincnegyedik
Hát ez egyre jobb, gondoltam fáradtan. Mi nem hoztunk senkit
magunkkal, mert nem akartuk magunkra vonni a Törvény Őrzők
figyelmét, és most meg eléggé túlerőben vannak.

A csapat vezetője, egy magad afro-amerikai a combombál is vastagabb

bicepszekkel előre lépett.

“Add át a gyereket” parancsolta.

“Bazd meg,” csúszott ki a számon mielőtt rájöttem, hogy (a) most már
komolyan oda kell figyelnem a beszédemre, és (b) a diplomácia lehet jobb
taktika lenne. Lehet feltudnám mosni velük a padlót ha hasznosítom az új
kölcsönzött erőmet, de egy háborút próbáltunk megakadályozni, nem
pedig elkezdeni egyet.

“Öm, úgy értettem habtej,” vontam vissza gyorsan, “és nektek már nem
kell elvinni a gyereket. A királynőtök beleegyezett, hogy lefújja.”

Trove meglepettebbnek tűnt mint a ghoulok. “Hogy mi?”

Nem tudtam visszatartani az önelégült mosolyomat. “Oh szóval nem

követtél minket mikor elmentünk Mariehez? Egyezséget kötöttünk. Csak
be kell tartanunk a mi részünket, és ő meg a ghoulok békén hagynak
minket.”

A mi részünk az, hogy közzéteszünk egy videót arról, ahol Katiet elvileg
megölik –Marie azt mondta csak egy nyilvános kívégzés tenne eleget– de
ezt nem terveztem elmondani Trovenak. Vagy a másik meglepetést amit
tartogattunk neki.

A termetes ghoul elővette a telefonját és tárcsázott.

“Királynőm, Barnabus vagyok,” mondta pillanatokkal később. “A

vámpírokkal vagyok, és náluk a gyerek. Azt állítják, hogy …” Szünet.
“Igen, értem … ha ez a parancsod,Fenség.”

Letette. A többi ghoul várakozva nézett rá. Trove majdnem fel-alá ugrált
türelmetlenségében. A fogaim előbújtak, készen rá hogy vért ontsanak ha
szükség van rá.

“Nos?’ követelte a démon.

Barnabus engem bámult, frusztráltság ült ki az arcára.

“A Kaszás igazat beszél” mondta majdnem köpve a szavakat.

Nem mozdultam, de belül örömtáncot jártam. Marie megtette! Marie

ismert volt arról, hogy betartja a szavát, de meg kell mondani aggódtam,
hogy ezúttal finoman szólva kivételt tesz.

“Parancsba lett adva, hogy menjünk el” folytatta Barnabas.

Kaphatok egy Oh Igent? csengett az agyamban, habár továbbra is

tökéletesen csendben maradtam. Még csak nem is mosolyodtam el. Jó
vagyok.

Trove azonban úgy regált mint akit nyakon öntöttek.

“Most ugye szórakozol velem?” fortyogta a démon. “Évtizedes tervezések

után ugyanaz a dolog ami miatt kétszer is majdnem háborúba mentettek itt
áll előtettek , és beleegyeztek, hogy harc helyett elsétáljatok?”

Mormogások a ghoulok közt egyetértettek. A jó hangulatom elillant. Talán

hiába állta Marie a szavát, mindezek után ez még nem a vége.

“Mindig is mondtam– ha azt akarod, hogy valami rendesen meg legyen

csinálva, magadnak kell megtenni,” folytatta undorral Trove. Majd a
ghoulok felé sétált a karját Katie irányába lendítve.

“Még ha a királynőtök túl vak is ahhoz, hogy lássa ez a gyermek a

vesztetek. A vámpíroknak már így is több képessége van mint a
ghouloknak, de nem engedtétek, hogy leigázzanak mert titeket nehezebb
megölni. Ő megváltoztatja ezt a hatalami viszonyt! Rajta keresztül a
vámpírok egy új fajt tudnak létrehozni. Egyet, ami hűséges hozzájuk, a ti
immunitásotokkal az ezüstre és az ő összes extrás trükkükkel! Amikor ez
megtörténik, mit gondoltok mennyi idő mielőtt a népetek újra láncokban
van? Egy évszázad? Kettő?”
“Faszság.”

Szólt Bones hangja elnyomva a zúgolodást a ghoulok közt.

“Ez a barom le se szarja a fajtátokat, hogy azt higyjétek milyen segítőkész,

de igazából csak azt akarja, hogy a fajaink megöljék egymást, kezdve
velünk itt.”

“Appolyon megpróbált figyelmeztetni titeket,” mondta komoran Trove.

“Azt mondta, hogy ha engedik, hogy ő életben maradjon akkor a ghoulok
szenvedni fognak. És mi történt? A vámpír tanács megölte, de itt áll a
bizonyíték, hogy igaza volt! Lássátok a lányát, az első a sokból az új
elnyomóitok vonalából!”

A megkeményedő kifejezéseikből ítélve, Trove szavai betaláltak.

Appolyon lehet, hogy halott, de a kár amit okozott még itt volt. Várható
volt, hogy egy politikus profin az előnyére használja az elferdített retorikát
nem számít milyen hamis vagy paranoid.

“Marie azt mondta ne tegyetek semmit,” emlékeztettem őket.

“Megakarjátok tagadni a királynőtöket?”

“Oh igen, engedelmeskedjetek,” gúnyolt egyből Trove. “De ki is az akinek

igazából engedelmeskedtek ha itt hagyjátok velük a gyermeket? Azt
gondoljátok véletlen, hogy a parancs azután változott, hogy meglátogatta a
Fenségét? Nem látjátok? A vámpíroknak való alávetettségetek már
megkezdődött!”

Oh a picsába, gondoltam mikor több kés is előbújt a hüvelyükből. Úgy

tűnik Trovenak sikerült elérni, hogy meggondolják magukat.

“És kezdődik” motyogta Ian.

Három dolog történt egyszerre: megpördültem, Tate karjaiba nyomva

Katiet egy sürgős “Vidd ki innen!” kéréssel. Bones ereje a ghoulok köré
csapódott, megdermesztve őket ott ahol voltak. Trove eltűnt, egyből újra
megjelenve Bones mögött, hogy szorító ölelésbe vonja.

Éreztem az erőt kiáramlani Bonesből, mintha hirtelen ledöfték volna

ezüsttel. De nem ez történt. Trove kezei üresek voltak, ujjai mereven
széttárva ahogy Bones mellkasába vájtak miközben a démon mintha a
gyönyörtől megremegett volna.

“Nem egy étel vagy, hanem egy teljes bankett,” nyögte.

Egy csettintéssel a láthatatlan háló amit Bones a ghoulok köré vont

megtört. Csak pár másodpercig voltak fogságban, de űgy tűnt ez elég volt
ahhoz, hogy a mérgesen eltökéltből átváltsanak gyilkosan dühösbe.

“Öljétek meg a vámpírokat!” üvöltötte Barbanus a magasba emelve

ezüstkését.

“Fuss,” sürgettem Tatet fejben szitkozódva mikor Katie kiugrott a

fogásából. Legalább a ghoulokkal ellentétes irányba szaladt, Tate szorosan
mögötte követte. Majd előrántottam a kabátomból az egyik késem. Okkal
viseltem ezt a rongyot ebben a nyári melegben. Ahelyett, hogy mint Ian a
ghouloknak essek, a karom egy hosszú, széles vágással megvágtam.

“Jöjjetek!”

A hívásom bezengte a kazánszobát új, földöntúli kórussal visszhangozva

vissza. Jegesség áradt szét az ereimben, a vérfagyasztó hatását örömmel
fogadtam azért amit beharangozott. Ahogy Ian és Barnabus tőreik
egymásnak csattantak a remnantok előugrottak a földből és a ghoulokra
zuhantak.

A sikolyaik csatlakoztak a agyamat és füleimet betöltő üvöltéshez. A

korábbival ellenben most nem volt elég erőm, hogy legyőzzem a mindent
magába faló erőt. Az a részem ami még tudott gondolkodni utálta ami épp
történt, mivel a remnantok legyőzhetetlenek. Teljesen annak az oldalán
voltam, hogy megállítsam akik megakarnak ölni, de rájuk szabadítani a
remnantokat olyan volt mint egy atombombával megjelenni egy
kardharcban.

A maradék részem viszont túlzottan a remnantokra volt hangolva ahhoz,

hogy érdekeljen a fairség. Így, hogy az ajtó a túloldalra tárva nyitva állt, az
éhség felemésztett. A legalapvetőbb emberi érzelmek szilánkjai voltak
amiket az emberek levetnek mikor áthaladnak, megélezve az idő
múlásával és megvadítta a végtelen megtagadással. Ahogy támadták a
ghoulokat az ajkak és fogak amik milleniumokkal ezelőtt porrá váltak
végre újra ehettek, és egy rövid, brilliáns pillanatra csillapítva a kínzó
szükségeiket. Aztán mint a függők a következő kábulatot hajszolva , a
remnantok még vadabbul téptek a ghoulokba keresve a megnyugvás
töredékeit amit a fájdalmuk okozott.

Ian nem uralt síron túli erőt, ám mégis kevesebb aggodalmat mutatott
nálam az igazságtalan előnyünkkel szemben. Amíg a ghoulok a forrongó
árnyakra figyeltek amik beléjük martak, ő egymás után vágta le a fejeiket.
Megakartam neki mondani, hogy hagyja abba, visszahívom a remnantokat
és űj esélyt adunk nekik, hogy meggondolják magukat, de nem tudtam
beszélni. A számon csak egy hosszú, lelkes sikoly jött ki ami egyre
hangosabbá vált minél erősebbek lettek a remnantok.

Aztán olyan hirtelen mint mikor egy ajtó becsapódik a sírhoz való
kapcsolatom megszakadt. A győzedelmes jegesség az ereimben hideg
hamuvá vált, a fejemben visszhangzó hangok elcsendesedtek. A
remnantok egyesével eltűntek. Ahogy a szükség végtelen köre kitisztult
belőlem, zavarodottság jelent meg.

Mi történt?

“Engedd el,” vicsorogta valaki.

Ekkor vettem észre, hogy hátulról szorosan fogásban tartott valaki. Nem
Bones volt, ahogy lenéztem vastagabb, szőrősebb kezeket láttam a törzsem
körül a feszes, halványak helyett. Richard Trove.

A démon megrázkódott.

“Ez az eddigi legjobb amit éreztem,” dorombolta a fülembe.

Az undor eltűntette a maradékát is a síri szolgáknak. Valamikor Trove

megragadhatott és neki állt táplálkozni az erőmből. Abból ítélve, hogy
milyen gyengének éreztem magam és az utolsó remnantok hogy kigyóztak
vissza a földbe, kiürítette a tányérját.

Újból három dolog történt egyszerre; Bones Trovera vetette magát, a

mpzdulatai lassúak és ügyetlenek. Megharaptam az ajkaim, hogy újra
előhívjam a remnantokat, de a mögöttem lévő élvezettel teli
megrázkódáson kívül semmi nem történt. A ghoulok pedig akiknek még
megvolt a fejük a lábaikra támolyogtak, felvették az ezüst tőreiket és
felénk indultak.

“Szívás” mondta Ian mély meggyőződéssel.

Harminötödik
Trove kitért Bones támadása elől, elgáncsolva ahogy elment mellette. A
szokásos kecses felépülés helyett Bones egy kupacban landolt a közeledő
ghouloktól nem messze. Az aurája megviselt érzése alapján Trove minden
erejét kiszívta a büntető szorításával. Bonesnak alig maradt , hogy
megmozduljon, nem hogy megvédje magát.

Ez arra sarkalt, hogy mindenemmel megpróbálja kitörni, ami ijesztően

eredménytelenné vált. Minél több erőt öltem saját magam kiszabadításába
Trove annál inkább vibrált miközben boldog hangokat adott ki. A démon
olyan volt mint egy energia remnant, erősebbé válva attól, ahogy az
éhségének könyörtelen támadásaitól gyengültem.

“Ne!” síkítottam ahogy egy nagydarab ghoul könnyen lefogta Bonest majd
gyilkos döféshez emelte a kését.

Egy folt hirtelen nekik csapódott felrántva Bones majd elvive a halálos
döfés elől. Egy másodperccel később a folt visszatért egy ezüstös
villanással kísérve ami piros sugárrá változott.

Ian olyan erősen landolt, hogy megrepedt a föld. Megpördült, a magasba

tartva annak a ghoulnak a fejét aki megpróbálta megölni Bonest. Majd a
maradék húsevőkhöz hajította.

“Ki akar belőlem egy kicsit?” heccelte őket.

Legalább 8 ghoul maradt, és mindegyik elfogadta az ajánlatot. Ezüst tőrök

rohantak felé, de Ian gyorsabb volt olyan lenyügöző légi akrobatikával
repülve el az útjaikból amire nem gondoltam, hogy képes. Pár
másodpercenként használta az elképesztő gyorsaságát hogy egy ghoulra
rontson és letépje a fejét mielőtt még a társai rájöttek volna melyikük áll
támadás alatt. Majd földhöz vágta a fejet mint egy NFL játékos a
touchdownt ünnepelve.
Az, hogy ez felbőszítette a ghoulokat nem kifejezés. Keresztül rúgtak a
falakon miközben próbálták azt ugródeszkaként használva elkapni Iant
valamelyik levegőben tett mozdulata közben. Hamarosan vakolat, rothadt
fa és cement por nehezítette a levegőt megnehezítve, hogy lássak. Csak Ian
gyúnyos megjegyzéseiből plusz a ghoulok fenyegetéseiből és a törés
hangokból tudtam, hogy még mindig tart a harc. A veszélyes bohóckodása
azonban elterelte őket Bonestól, aki még mindig alig bírt mászva
mozdulni.

Senki ne merjen rosszat mondani ettől a naptól fogva Ianről. Hivatalosan

is szeretem azt az anyaszomorítót.

Mivel az rúg-kapálásommal nem értem el semmit, feladtam, helyette arra

fókuszálva, hogy Trove vas erős ölelése alá bújtassam a kezem. El kellett
érnem a zsebeimet. Mikor a démon szorított a fogásán, összerogytam úgy
téve mintha elájultam volna.

Az igazat megvallva tényleg közel voltam hozzá. A füleim sípoltak és a

hányingerkeltő zsibbadás beköltözött a végtagjaimba. Nem éreztem
magam ennyire menthetetlenül azóta, hogy félig még ember voltam és egy
vámpír lakmározott a nyakamból. Akkor Bones megmentett, most viszon
nekem kell őt. Felénk vonszolta magát, tekintete gyilkos azonban
egyértelműen nem volt meg az ereje, hogy a szándékait végbe vigye. És
Trove lehet nem hezitál, hogy megölje. Azt mondta engem élve akar, hogy
a háborúját tápláljam. Ugyanezt nem mondta el Bonesról.

Nem akartam kockáztatni, hogy kiderítsem mit tenne a démon ha bones

eléri. A teljes testem elzsibbadása miatt Trove igazított a fogásán, és ez
megengedte, hogy egyik kezemet a zsebembe dughassam. Mikor
megéreztem a kemény, keskeny tőrt majdnem elmosolyodtam, de nem
voltam hajlandó arra pazarolni az energiám. Minden erőmre szükségem
lesz ami maradt ahhoz amit tenni készülök.
Végtére is, nem csak Mariet látogattuk meg mielőtt detroitba jöttünk.
Denisehez is beugrottunk.

Trove feje az enyém fölött volt, az álla a koponyámon pihenve érzés

alapján. Megszorított mintha valami üdítős doboz lennék, miközben
panaszkodott a kiürülő erőmről. Igaza volt. Eltekintve attól, hogy a kést
szorítottam, egy csepp erőt se fejtettem ki. Csak ellopná.

Bones majdnem elért minket. Inkább éreztem mint láttam, ahogy Trove
szemezi, talán azt fontolgatva, hogy kiszívja-e ami benne maradt, vagy
valami még gonoszabbat. Továbbra is ernyedt maradtam, majdnem
élettelenül, elnyomva a növekvő haragomat.

“Máris üres? Azt hittem több harc van benned,” mondta Trove csalódástól
nehéz hanggal.

Ezzel a becsmérlő megjegyzéssel elengedett, kétségkívül azt várva, hogy a

földre zuhanok. Nem tettem. A térdeim rogyadoztak de megtartottak, és
amint az energiszívő ölelése eltűnt a csontkés, amit hónapokkal ezelőtt
készített Ian Denise lábszárából, felfelé ívelt.

Eltekintve attól, hogy egy rövid pillanatra megfoghattam a lányom kezét,

az érzés ahogy a kés Trove szemébe vájt a hetem fénypontja volt.

A démon üvöltött, a hang úgy szelt keresztül a levegőn mintha a pokol

összes kutyája követte volna. Megfordultam megpróbálkozva a végzetes
második döféssel, de elütötte a kezem. Majd az Armani öltönye elrepedt a
varrásnál ahogy a teste lehetetlen sebeséggel nőni kezdett. Vörös jelent
meg a szakadt anyag alatt. Nem vér. Bőr ahogy a démon levedlette az
emberi kinézetét és átalakult az igazi alakjába.

“Megöllek!” ordította a csontkésért nyúlva.

Egy részem megkönnyebbült, hogy nem használta a teleportálós trükkjét

és tűnt el. A másik részem azonban kiengedett ajaj-t belül, mivel nem
voltam abban az állapotban, hogy szembe szálljak vele. Azonban meg
kellett próbálnom, és átkozottul erősen fogtam a kést miközben Trove
megpróbálta kibirkózni a fogásomból.

Még úgy is, hogy egyik szeme tönkre van téve, az ereje túl sok volt. A
penge nekiállt kicsúszni a kezemből, megvágva engem amiért olyan
erősen próbáltam tartani. Pont mikor már majdnem teljesen szabaddá
csavarodott, valami nagy zuhant Trovera.

Bones.

Lehet elvesztette a fizikai erejét, de a súlya és nagysága elég volt ahhogy,

hogy lazítson Trove szorításán. Erősebben rámarkoltam a késre,
megakadályozva a démont, hogy elvegye. Trove gonoszan szitkozódott
ahogy egyszerre próbálta meg lerázni Bones és visszaszerezni a pengét.
Azonban nem szívott erőt egyikünktől sem, és ez nem lehetett véletlen.
Talán így egy tönkretett szemmel már nem tud.

Megpróbáltam egy újabb támadásra elbirkózni tőle a pengét, de Trove

szorítása túl erős volt. A harcunk közben ráadásul fél métert nőtt, az alakja
mellett eltöpült a vámpír aki sötét elszántsággal kapaszkodott.

Ez nem lesz elég. Mindketten túl gyengék vagyunk, hogy elég ideig
lefogjuk Trovet ahhoz, hogy a másik szemébe is beleszúrjuk a pengét. Ki
kell próbálnunk valami mást. Bármi mást, hogy előnyt szerezzünk.

Egy rövid pillanatra Bones sötétbarna szemei az enyémbe fonódtak ahogy

az arcunk egymással szembe került; ő Trove hátán, én elől egy végzetes
húza-vónában. A tekintetem közvetíthette a kétségbeesésem, mivel Bones
tett valami mást. Valami elképzelhetetlent.

A fogai Trove torkába csapódtak és olyan erősen szívott hogy

kitüremkedtek az erek a nyakán. Egy pillanatra megfagytam annyir
elszörnyedtem. Bones tudta, hogy a démonilag változtatott vér hasonló
volt a heroinhoz a vámpíroknak! Ezért kellett Denisenek titkolnia az új
természetét. Démon vért árultak régen az élőholt fekete piacon drogként,
és a Törvény Őrök helyben kivégeznék, ha tudnák, hogy ő egy forrása.

Trove újabb üvöltést hallatott és megpróbálta lerázni Bonest. Csak egy

mégnagyobb evés nyílást sikerült szakítania Bonesnak, ugyanis a fogai
csak még mélyebbre téptek a mozgolódástól. A démon őrölt próbálkozásai
ellenére, Bones kitartott. Hamarosan olyan vadsággal kapaszkodott
Troveba, hogy a démonnak el kellett engednie engem, hogy
megakadályozza, hogy Bones keresztül rágja magát a nyakán.

Ekkor értettem meg. Kiürítve a szokásos erejét nulla embervérrel a

közelben, hogy újratöltse, Bones ez egyetlen elérhető forráshoz fordult:
Démon vér. A vámpírokra való narkotikus tuljadonságaival pedig azt a
mesterségesen fokozott erőt adta amit az emberek tapasztalnak
angyalporon.
Valószínűleg nem is érezte mikor Trove hátra csapta magukat, a padlónak
zúzva Bonest az új, nagy alakjával. A beton behorpadt körülöttük, de
Bones továbbra is Trove nyakát tépázta, olyan gyorsan nyelve a vöröses
folyadékot amilyen gyorsan megjelent. Majd a karjai és lábai a démon
köré fonódtak, nem engedve el akkor sem mikor Trove neki állt neki
ütközni mindennek megpróbálva szabadulni.

Ez volt az esélyem.

Ráugrottam Trovera, és egy pár őrült másodpercig én is velük együtt

rángatóztam és ütköztem. Olyan érzés volt mintha rálennél ragadva egy
betongolyó aljára miközben gurul le a hegyen, de nem foglalkozhattam az
eltörő bordák és összeroppanó csontok fájdalmával amit a démon
mozdulatai okoztak. Csakis arra koncentráltam, hogy fogjam azt a kést és
mikor Trove egy sarokba lökött minket, röviden két csöhálózat közé
szorítva minket, lecsapta.

A kés az arcába mélyedt, elvétettem. Tovább folytattam, vér folyt ki az

éles széleknél ahogy erősebben, mélyebbre nyomtam próbáva keresztül
fúrni az arccsonján.
Trove új karmai végigszántották a hátamat, feltépve a ruhám, majd a
bőröm és a szöveteket. Az egész testem pumpált a fájdalomtól, és a
szédülés ami elfogott vagy az utolsó erőm felhasználásától volt, vagy
koponyasérülés Trove brutális próbálkozásaitól, hogy kiszabadítson
minket a csővek hálója közül.

Egyik sem számított. Csaki az egy, vöröslő szemére összpontosítottam.

Tovább ollóztam a kést a fejébe, de hamar világossá vált, hogy nincs meg
az az erő amire szükségem lenne, hogy az arccsontja védővonalán
keresztül juttassam.

Majd Trove kirántott minket a csőlabirintusből ami rövid időre fogva ejtett
minket. Egy pillanatra a levegőben voltunk, Bones a démon hátára
kapaszkodva, én továbbra is a tetején a késsel a szeme alatt vagdosva.
Mintha lassított felvétel lett volna, megláttam az alaksor padlóját
közeledni, és elfogott egy ötlet.

Egy kiáltással ami egyszerre volt düh és frusztráltság, a kés nyelét a

mellkasomra igazítottam és előrelendítettem magam. A következő
pillanatban a földbe csapódtunk.

A súlyom illetve a hármunk betonba csapódásának ereje elérte amit az

akadozó erőm nem tudott. A csontkés célba ért, egészen Trove szemébe
mélyedve. Vér spriccelt beborítva a kezemet, és egy új éles fájdalom jelent
meg, ami vagy a mellkasomat összetörő vagy átszúró nyél volt.

Nem voltam hajlandó elengedni. Helyette gonoszan megforgattam amit a

kés nyelének éreztem, nem állva meg míg nem éreztem a koponyájának a
hátulját. Csak mikor a hatalmas alak neki állt összemenni, lassan
leereszteni mint egy lufi enyhült csak a szorításom a csontkésen. Végül
mikor már semmi csak egy csontváz, öltöny és kámfor szag maradt Bones
és én köztem, elengedtem.
Egy pár örömteli pillanatra becsuktam a szemem, a testem minden izma
olyan megkönnyebülve ellazult, hogy azthittem el is ájultam. Majd Bones
ismerős hangja szűrődött át a kimerültségemen.

“Kellj fel szerelmem, úgy szállok a cucctól mint egy kibaszott

sárkányrepülő. Nem lehet tudni mit fogok csinálni.”

Egy rövid nevetés szökött ki belőlem. Ha a legnagyobb veszélyünk az

hogy Bones be van tépve, ez a legjobb nappá változott.
Harminchatodik

Mozgolódó hangok a kazánház másik végébe irányították a figyelmemet.

Ian jelent meg, beborítva kosszal, vérrel és sokkal kevesebb ruhával mivel
ami rajta maradt félig le volt tépve. Még egy két csomó is hiányzott a
hosszú vöröses hajából. Még sosem láttam ennél rosszabbul – és még
sosem voltam boldogabb hogy látom.

“Megcsináltad,” sóhajtottam.

A köztünk lévő démon maradványokra pillantott.

“Ahogy ti is, de még nincs vége. Mencheres itt van, és magával hozta
Marie Laveaut, a Törvényőröket és a vámpírtanácsot.”

A lábamra pattantam mintha a vérem rakéta üzemanyagra lett volna

kicserélve. A legrosszabb félelmeim következtek be mikor Tate jelent meg
Ian mögött, arckifejezése düh és kétségbeesés vegyesen. Egy izma sem
mozdult, több centivel a talaj fölött lebegve jött be.

Mivel Bones ereje ki lett merítve, biztosan Mencheres kontrollálja Tateetm

de őt még nem láttam. A tekintetem Katiere tapadt ahogy Tate után be
lebegett, a szokásos sztoikus kifejezése helyett riadtság ráncolta finom
vonásait.

Hozzászaladtam. Vagyis megpróbáltam. Az első két lépés után megálított

valami, ami úgy érződött mint egy nagy, láthatatlan ököl. Összeszorított
álltól lefelé, lehetetlenné téve, hogy elszökjek és nehézkessé, hogy
beszéljek.

“Engedj el” préseltem ki az összeszorított fogaim közül.

Mencheres ekkor megjelent, és kísérete is volt. Veritas volt az egyetlen
Törvény őrző akit névről tudtam, de a másik három férfit is felismertem.
Évekkel ezelőtt ők felügyelték Bones párbaját Gregorral, ami azt jelentette
van történelmünk. Majdnem ki lettem végezve amiért közbeavatkoztam
abba a párbajba, és volt aki még minidg azt gondolja, hogy ki kellett
volna.

Marie volt a következő, hosszú fekete szoknyája és fekete kabátja még

több félelmet ébresztett bennem. Úgy nézett ki mint aki temetésre készül,
és bár a három vámpír mögötte nem volt ilyen komoran felöltözve,
kifejezésük sötét volt.

“Mi a cifra pokol ez?”

Bones éles hangsúlya nem tudta elrejteni a káromkodását. Akármennyire

is részeges, sikerült botladozás nélkül talpra állnia. Azonban nem jutott
messzebb. Mencheres ereje kilőtt és megállította.

“Megteszem amit meg kell tenni, “ válaszolta barátja és felmenője.

Obszidián szemei találkoztak az enyémmel, mélységükben rengeteg
szánalom. “Sajnálom, Cat,” tette hozzá finoman Mencheres.

“Nem!” Tört ki belőlem a reménykedés majd annak összetörésének

minden kínjával. Nem lehet, hogy ilyen messze jutottunk, hogy most
elveszítsünk mindet! Trove halott volt, Marie megesküdött, hogy egyedül
hagy minket, és megtaláltuk Katiet. Belenéztem a lányom szemeibe és
megesküdtem, hogy megvédem. Lehet nem hisz nekem, de idővel
bizonyítanám neki. Meg fogja kapni mindazt a szeretetet és elfogadást
amitől eddig megfosztották, és hogy valóra váltsam az igéretem annyit kell
csak tennünk, hogy elmegyünk.

Hála a mega-mester vámpírnak és az élőholt társainak akkor se tudnánk ha

Bones és én újra teljes erőnkben lennénk. Felejtsük el Mariet; a kazánház
izzot a négy Törvényőrtől és három tanácstagtól jövő erőtől. Bármelyik
pillanatban neki állhat szikrázni.
“Hogy tehetted?”

A szavaim nem csak azért jöttek nehezen mert az állam megvolt

dermesztve. Marie és a többi vámpír nem szerencsének köszönhetően
találtak meg. Mencheres tudta, hova megyünk.

Veritas előrelépett, fehér tunikája sistergett a levegőben lévő

természetfeletti erőktől.

“Mencheres megtette, amit megtudott értetek. Cserébe amiért átadja a

gyermeket, a hazugságaitok nem lesznek büntetve.”

“Nem kértük a rohadt segítségedet!” viharozta Bones.

Mencheres nehezen felsóhajtott.

“Nem kérted, de mint társuralkodója a vonalunknak, nem engedhettem

meg hogy háborúba rángasd az embereinket. Ez történt volna, és az
eredmény ugyanez lenne. Most vagy később, a gyerek meghalna. Így csak
egy élet veszik el ezrek helyett.”

Az egész testem remegett a kínzó érzelmektől. Ha lett volna még bármi

erőm, Mencheres feje le lett volna tépve ezekre a szavakra.

“Kérlek ne tedd ezt”

A hangom elcsuklott a bennem kavargó gyűlölettől és félelemtől. Le

akartam mészárolni mindenkit nem pedig könyörögni, de mivel a testem
mozdulatlanná téve a képességeim pedig kimerítve, már csak a könyörgés
maradt nekem.

“Kérlek. Elvisszük. Soha többé nem kell őt látnotok és nem lesz

semmilyen háború, igérem!”
Sürgető hümmögések hangzottak Tatetől, az egyetlen módja, hogy
kifejezze egyetértő kérését. Mencheres úgy tűnik mindent megdermesztett
rajta.

“Nincs más mód,” mondta egy tanácstag aki simán lehetett volna Gandalf
is a Gyűrűk urából. Majd beleszimatolt a levegőne ahogy beljebb jött a
szobában, közelebb érve Trove testéhez.

“Annak a démonnak a kámfor bűze mindenhol ott van”

“Épp megakartok ölni egy gyermeket, de a démon szagot találod a

legizléstelenebbnek?” Ian hangja maró volt. “A fajunk védelmezőinek
hívjátok magatokat, de csakis gyávákat látok magam előtt.”

“Csend” parancsolta a fehér hajú vámpír. Majd az élénk fekete hajú,

mediterrán vonásokkal rendelkező Törvényőrhöz fordult.

“Thonos”

A vámpír elővett egy íves ezüst pengét ami hosszabb volt mint az alkarom.
Majd Katiehez vonult, megfogva a haját. Veritas elnézett, száját
összepréselte.

“Ne, kérlek!” síkitottam. A fogaim az alsó ajkamba téptek, és bár

előidéztem a remnantokat a pánikommal, semmi nem történt. Trove túl
sokat vett ki belőlem.

Könnyek folytak a szememből, elhomályosítva a látásom rózsaszínnel,

ami hamarosan vörössé vált.

“Várjatok, “ mondta Marie.

Remény éledt mikor Thonos megállt, a rémesen hosszú pengét a magasba

emelve. A Gandalf hasonmás megemelte egyik szemöldökét, de
hallgatólagos beleegyezéssel bólintott.
Marie odajött hozzám, letörölte a könnyeim gyorsan, de gyengéden.

“Nem sírhatsz Kaszás,” mondta olyan halkan, hogy csak én hallhattam.

“Az én erőmet hordozod. Ha sírsz, ugyanarra a sorsra ítéled mint a
nagybátyádat. Erősnek kell lenned. Ezt az egyet tudod csak megtenni
érte.”

Egy vad remény száguldott keresztül rajtam. Ez így van, ha sírok a vér a
könnyeimben visszahozza Katiet szellemként. Egy őrült pillanatra,
élveztem a gondolatot. Ha ez az egyetlen módja, hogy együtt legyünk
elfogadom. Láttam más szellemgyerekeket, és nem tűntek
boldogtalannak…

“Cicus”

A tekintetem Marie mellett Bonesra siklott. Engem nézett, arckifejezése

egyenlő mértékű keménységet és szívfájdalmat tükrözött.

“Ne” mondta egyszerűen.

Ekkor kirobbant bennem a fájdalom, annyira mindent felemésztő, hogy

már majdnem tisztitásnak érződött. Persze, hogy nem tehetem ezt.
Durvább sorsra ítélném Katiet mint amiben ezek a könyörtelen rohadékok
kiegyeztek, és a legrosszabb, hogy ugyanazért. Önzőség.

Véget akartak vetni a háború fenyegetésének a könnyű úton, ahelyett hogy

a mélyebben fekvő problémával foglalkoznának – hogy több tíz évezred
után is mély bizalmatlanság van a vámpírok és ghoulok közt amiért két
külön faj. Miért próbálnák megoldani az undorító, mögöttes előítéletüket
mikor pár száz évente megölhetnek valakit aki erre emlékezteti őket?

Szerettem volna magammal tudni a lányomat, de velük ellentétben én a

nehezebb utat választom. Azt amelyik nekem fáj jobban helyette. Ha csak
a következő pár másodpercre lehetek az édesanyja, biztosra megyek, hogy
jól csináljam.

Marienek igaza volt. Ez minden amit tehetek a lányomért.

Egy kemény hanggal, visszafolytottam a könnyeimet. Majd minden

akaraterőmet arra használtam, hogy ne engedjek utat az újaknak. Mikor a
szemeim végre szárazak voltak, bólintottam amennyire tudtam.

“Megvagyok”

Marie megérintette az arcomat. Nem azért hogy letörölje a kósza

könnyeimet; már eltűntek. Áldásként.

“Méltó ellenfél vagy” mondta gyengéden.

Majd balra fordult és elment, elfoglalva a helyét a vámpírtanács és

Törvényőrök mögött. Keserűen észrevettem, hogy egy vonalban várnak
Thonos mögött. Halálra ítélték Katiet, de nem akarhatnak a szemébe nézni
miközben meghal. A magas, izmos kivégző háta kitakarta a látványt.

Az enyémet semmi sem takarta. Katiet bámultam, a testem minden sejtje

üvöltött a gyásztól amit nem engedtem könnyekkel kiengedni. A kislány
szinte hipnotizálva bámulta a kést fölötte, kifejezése fura keveréke a
félelemnek és eltökéltségnek. Aztán, mintha megérezte volna a tekintetem,
rámnézett.

Életem során már lelőttek, leszúrtak, karóbaszúrtak,

megégettek,megharaptak, megvertek, folytogattak, elütöttek autóval és
megkínoztak fizikai és metafizikai módokon. Semmi sem volt hasonlítható
a kínhoz amit éreztem mikor tekintetünk találkozott és láttam a
beletörődést az övében. Tudta, hogy semmi nem mentheti meg, és az
egyértelmű félelme ellenére elfogadta ezt. Talán azért mert rövid,
fogságban töltött létezése alatt nem ismert mást az életből mint a csúnyát
és a halált. Annyi minden más van mint a remény, szeretet, nevetés, tánc
… és már ezt sosem fogja tudni.

Mindennek vége lesz itt.

Valami összetört bennem. Sikerült visszatartanom a könnyeket, de a

belőlem kiszökő hangot nem tudtam megállítani. A kín légzésbe váltott és
megtörte a csendet ami a szobára telepedett.

Majd két szó siklott be az agyamba, suttogással mondva aminek valahogy

sikerült visszhangoznia az elmémben.

Bízz bennem.

A szemeim kidülledtek. Mencheres volt az egyetlen akiről tudtam, hogy

képes telepatikusan kommunikálni, azonban ez nem az ő hangja volt.

Bonesé volt.

Egy apró részem le volt nyűgözve, hogy meg van ez a képessége, de a

maradék túlzottan tönkre volt téve a gyásztól, hogy érdekelje. Bízzak
benne? Annyira tehetetlen volt mint én, hogy megállítsa ezt!

Bízz bennem, ismételte a belső hangja, eléggé együttérzően ahhoz, hogy

elfojtsa a mentális kritizálásomat.

Harag fonódott a gyászomba. Bízzak miben, hogy majd együtt túljutunk

ezen? Vagy hogy az idő begyógyít minden sebet? Nos, nekem nem volt
szándékom gyógyulni. Örökké érezni akartam ezt a fájdalmat, mert csak
ez maradt nekem a lányomból–

Bízz bennem!
Thonos pengéje nekiállt ereszkedni az apró, sebezhető torok felé. Katie
továbbra is engem nézett, és a másodperc töredékére a szemei az
enyémmel egyező mélysötét szürkéből valami másra változtak.

Piros.

Katie szemeinek csak egy másik szíre szabadott volna változnia. Élénk,
vámpírzöldre. A piros egy másik faj jele volt. Az egyetlen ami a
gyereknek nem kéne, hogy bent legyen a vegyes genetikájában.

Olyan erővel robbant belém a remény, hogy ha a saját erőmből állok fel is
dönt, de nem így volt. Mencheres továbbra is a láthatatlan satuban tartott,
és abban a szívszorító pillanatbam mielőtt a penge a bőrhöz ért, új
szemekkel láttam a kazánszobát.

Négy Törvény őrző, három tanácstag és a ghoulok királynője mind jelen

volt a többfajú gyermek kivégzésére. Bones vérvonalából lehet mindenki
megbízhatatlan tanúnak számít személyes okokból, de senki nem
kérdőjelezné meg őket, hogy tényleg megtörtént-e. Sosem cselekedtek
könyörületesen mikor a fajok közti hatalmi egyensúly megvédéséről volt
szó, és semmi sem változott az évszázadok alatt.

Hacsak nincs nyilvános kivégzés, mondta Marie, továbbra is vadászni

fognak rá. Annyira megvolt erről győződve, hogy kész lett volna meghalni
ezért.

És Bones azt mondta, Ha megígérjük, tartod magad a többi feltételhez? El

voltam szörnyedve, de mielőtt hangot adhattam volna a kiakadásomnak
mozdulatlanná tett mint most Mencheres.

Cicus bízz bennem, mondta akkor.

Bízz bennem, ösztökélt háromszor is most.

Megkapaszkodtam ebben minden reményteli kétségbeesésemmel ahogy a
penge keresztül vágott Katie nyakán, vörösben ázva kijőve a túloldalon. A
teste leesett, és a látvány ahogy Thonos feltartotta a fejét szíven ütött. A
teste mellé helyezte, lehúzva a fölösleges vért a pengéjéről és a úgy tűnt a
saját vérem válaszul felüvöltött.

Tate szeméből végeláthatatlanul folytak a könnyek. Marie fejet hajtott. A

másik kettő Törvényőr sztoikus volt nem úgy mint Veritas, aki Katie olyan
intenzitással bámulta Katie testét ami feldühített. Próbálta a memoriájába
vésni a brutális látványt?

A tanácstagok nem néztek a művükre. Majdhogynem kínosan ficeregtek.

Most, hogy már kész a tett sokkal kevésbé tűntek lelkesnek érte.

Nem tudtam abbahagyni Katie összeesett testének a bámulását, a testétől

több centire fekvő fejét. Horror, remény és terror keveredett
hányingerkeltően bennem.

Nem volt igazam, és a sajét lányomat bá,multam? Vagy ez a legjobb

barátnőm alakot öltve, hogy úgy nézzen ki mint ő? És ha igen, visszatud
ebből térni? Semminek nem kéne megölnie, csak a szemébe szúrt
démoncsontnak, de te jó isten, már nem volt meg a feje!

“Hagyjátok a testet”

Riasztott meg Mencheres hangja. Úgy tűnt a tanácstagokat is meglepte. A

Gandalf hasonmás egyet nem ertően összeszorította ajkait.

“Abba nem egyeztünk bele.”

“Belefogtok. És a kardot is itt hagyjétok. Mint a gyermek anyja, joga van

mindkettőhöz.”

A többi tanácstag egymásra tekintgetett, egyértelműen döntésképtelenül.

Veritas előre lépett, megragadva Thonos kezét mielőtt visszarakhatta volna
a fegyverét a hüvelyébe.

“Szükségből rendelted el a gyermek halálát.” mondta élesen. “Megtagadni

ezt a kérést puszta kegyetlenség. Ne sajnálj tőle ilyen keveset mikor
minden mást elvettünk.”

Thonos nem állította meg mikor elvette a pengéjét és a lábam elé helyezte.
Ahogy felkelt, egy pillanatra találkozott szúró tekintete az enyémmel.

Amit láttam belémfolytotta a levegőt. Anélkül, hogy egy szót is mondott

volna, sikerült elismerést és figyelmeztetést is közvetítenie. Hacsak nem
tudott többet mint a többiek, miért tete volna ezt?

Nem tudhatja! tombolt az agyam. Vagy mégis?

Majd Veritas megfordult. “A gyermek és a kard itt marad, de vihetek a

démoncsontjából.”

Nem kérdés volt. Mélylevegőt vettem a puszta terrortól. Mi van ha Katie

–Denise?– szemeibe akarja döfni?

Mencheres odament a démon testéhez, letörve Trove egyik karját mintha

nem lenne több puszta száraz ágnál.

“Elégséges?” kérdezte kinyújtva.

Veritas elvette, kritikusan szemlélve. “Megteszi.”

Majd megkönnyebbülésemre elsétált Katie teste mellett egy pillnatás

nélkül, hogy csatlakozzon a többi Törvényőrhöz.

Egyik sem nézett rám. Nem is baj. Soha többé nem akartam egyikőjüket
sem látni.
“Végeztünk” jelentette ki a fehérhajú vezető. “Az együttmüködésedet
megjegyezzük, Mencheres.”

“Csak úgy mint az árulását,” felelte egyből Bones, az első szavakat

kimondva mióta Thonos megragadta Katiet.

Majd Mencheresre nézett.

“A véremre esküdtem, hogy társként uralom a vonalunkat. Az embereim

érdekében ezt nem vonom vissza, de a feleségem és én elmegyünk, és
hosszú ideig nem fogsz látni minket.”

Mencheres fejet hajtott. “Megértem, és mégegyszer őszintén sajnálom.”

“A rohadt fenét,” mondta Ian undorral.

Odament Trovehoz, levéve a kabátot a csontos maradványhoz. Majd

megfogta és beletekerte Katie testét, fejét meg mindent. Amilyen kicsi volt
teljesen be is fedte.

Marie, a Törvény Őrök és a tanácstagok elmentek anélkül, hogy bármi

mást is mondtak volna. Egy pár pillanatig a lépteik kopogása visszhangzott
a könyvraktár tönkretett padlóján; aztán csend lett. Az elnyomó erő ami
áradt belőlük is eloszlott, míg nem maradt más csak a Mencheresből áradó
energia.

Egy hallható csettintéssel, a báb amiben fogva voltam eltűnt. Csak úgy
mint Bonesé és Tateé. Mindketten az Ian előtt lévő ruhakupachoz
rohantunk, de Tate egyenesen Menchereshez ment és olyan erősen
behúzott neki, hogy hallottam a csontokat a kezében eltörni.

“Megfoglak ölni ezért.” esküdött fojtott hangon.

Az energia löket amit éreztem valószínűleg Mencheres volt, ahogy újra

láthatatlan fogásba vonta Tatet, de nem mozdultam az apró halomtól
előttem. A kezem kinyúlt, majd megálltam. Féltem lehúzni a a ruhát és
féltem nem megtenni. Azt találnám amiért reménykedtem, vagy
felfognám, hogy minden amitől féltem igazzá vált?

Mencheres mellénk térdelt. Mikor a kabát alatti alakra nézett, komoran

jóképű vonásain beletörödés futott át.

“Charles meg fog ölni ha ezt meghallja”

“Csak miután végzett a seggem szétrúgásával” válaszolta hasonlóan

borúsan Bones.

“Charles?” Ian dühösen és zavarodottan hangzott. “Neki mi köze van

ehhez?”

“Sok,” felelte Bones óvatosan felemelve a kabátot és a mellkasához

szorítva a pólyát. “Később elmagyarázom. Fogd meg Tatet és próbálj
lépést tartani. Mencheres?”

“Foglak titeket,” felelte a társ uralkodója, megvillantva nekem az egyik

ritka mosolyát. “Mindannyiótokat”

Nem volt esélyem válaszolni. Vagy megkérdezni, hogy ha a pólya amit

Bones ölelt Denise volt, akkor hol van Katie? Mencheres megfogta a véres
kardot és Trove maradék csontvázát, majd mindannyiunkat kilőtt a
levegőbe.Mielőtt elértük volna a tetőt, egy lyuk tört ki rajta, átengedve
minket rajta becsapódás nélkül. Majd az üres ablakok az első emeleten
megváltoztak, a fém keretek kifelé hajlottak mint csupasz végtagok az ég
felé nyúlva.

Keresztül száguldottunk rajtuk az éjszakába, nem hagyva semmit magunk

mögött a tönkretett épületben a vért és kámfor szagot leszámítva.
Harminchetedik

Mencheres vissza repített minket Chicagoba, de nem a nagy birtokra amit

Kiraval osztott. Mikor elértük a metropolitan rész szélét, leszálltunk egy
kétemeletes templom mögött.

Jóval éjfél után volt, szóval nem égtek bent a fények. A környező
épületekből jövő zajok miatt lehetetlen volt eldönteni, hogy üres-e. Lehet,
hogy késő van, de Chicago egyes részei még nagyon is ébren voltak, és
pont a legforgalmasabb kerület szélén voltunk.

Bones megmozgatta a pólyát amit tartott majd követte Mencherest az

oldalsó ajtóhoz. Amilyen gyorsasággal iderepített minket Mencheres, nem
tudtam megerősíteni, hogy ki van a kabátban mivel a szél elvitte a
szavaimat. Most úgy lőtt ki belőlem a kérdés mint egy töltény a
pisztolyból.

“Az Denise, ugye?”

A szélső ajtó kinyílt és Mencheres bement. Bones visszanézett rám,

hezitálva.

“Igen”

Megkönnyebbüléstől zselévé váltak a térdeim. Az öröm egyenesen tartott,

és a szorongás megforgatta a gyomrom. Még mindig két különálló darabot
láttam a kabát alattv amit Bones tartott.

“Az Denise?” kérdezte Tate hitetlenkedve.

Ian halkan füttyentett. “Igazad van. Charles meg fog ölni, de csak ha vissza
jön ebből. Ha nem, életben fog tartani hogy évtizedekig kínozhasson.”
A legjobb barátom iránti félelemtől bicsaklott meg a hangom, nem pedig
Ian jóslatától.

“Vissza tud jönni ebből? Persze, más démonok azt mondták, hogy csak a
társak csontjai ölhetik meg, de a lefejezés végez a populáció maradékának
100százalékával.”

“Gyanítom most kiderül,” motyogta Bones.

Majd eltűnt ugyanazon az ajtón keresztül ahol Mencheres. Követtem őket,

túlzottan aggódva Deniseért ahhoz, hogy megjegyezzem az iróniákát
annak, hogy egy templomot választottak ahhoz, hogy megnézzék, fel
tudja-e támasztani magát valaki akinek van démoni lénye.

A hátsó résznek volt egy kis konyhája, három irodája és egy mosdója.
Mencheres és Bones elhaladtak midnegyik mellett , belépve a fő
szentélybe az oldalajtó mellett. Gyertyák, füstölők és fapolír illata lengte
be a levegőt. Festett üveg határolta a szentály felső részét, a átlagos
fényeket az utcáról átalakítva lila, kék, vörös, és zöld fénysugarakká. A
színek megvilágították az üres padokat, a kórus részt és a keresztet ami
középen az oltár felett lógott.

Katie állt alatta, melette gorgon, kira és egy ember férfi aki enhyén
ismerős volt. Egyikőjökre se pillantottam kétszer, mert nem tudtam
levenni a szemem a lányomról. Életben volt. Egyben. Sértetlenül. Ahogy
néztem, elfogott a vágy, hogy megöleljem miközben őrült, boldog
körökben pörgök – és a késztetés, hogy térdre rogyjak, köszönetet zokogva
Istennek.

Mindkét tett megriasztotta volna. Így is hatalmas lépéseket tett azzal, hogy
ott állt ahelyett hogy elszalad és leszúr mindenkit, és nehezen lenne
megnyugtató látni engem hisztérikusan összeomlani.

Helyette elmosolyodtam és lassú kimért léptekkel felé indultam.

“Szia Katie, látom találkoztál a barátaimmal.”

A színes árnyak táncot jártak az arcán ahogy felém lépett, fejét enyhén
oldalra döntve.

“Velük maradtam ahogy utasítottál,” mondta magas, dallamos hangján.

Ahogy én utasítottam? Mielőtt megkérdezhettem volna mit ért ez alatt Tate

sétált mellém, megállva mikor meglátta Katiet. A ledöbbent kifejezése
alapján, eddig a pillanatig nem hitte el amit Deniseről mondtunk.

“Katie,” sóhajtotta azzal az áhatatos suttogással amit az emberek a

templomban használtak. Majd a térdeire ereszkedett, és vállai neki álltak
rázkódni a zokogástól.

A szemei kidülledtek és maga mögé nézett. Igen, megriadt, pont ahogy

gondoltam. Meglöktem Tateet azt suttogva, hogy “Szedd össze magad,
megijeszted,” miközben továbbra is mosolyogtam.

Bones bőséges figyelemelterelést nyújtott mikor a lerakta a púpos kabátot

a legközelebbi padra. Ahogy lehajtotta a véráztatta anyagot, nem én
voltam az egyetlen akinek elállt a lélegzete attól ami alatta volt.

Katie fejének tökéletes mása pihent az apró, vékonyka testen. Apró,

halvány karok keresztben rajta, majdnem mintha a fejetlen hasonmás a
mellkasához ölelné azt.

Akármilyen felkavaró is volt a látvány, jobban zavart, hogy jele sem volt
regenerálódának a látszó szöveteken. Denise nem gyógyult a szörnyú
sérülésből.

Bonesnak is ugyanez volt az aggodalma.

“Nathaniel” mondta szorosan, “miért nem növesztett még új fejet?”

Nathaniel. Most már emlékeztem; a nyurga vörörshajú férfi Denise sokkal
idősebb rokona volt. Ő is egyszer meg lett jelölve démoni esszenciával,
ezért nem öregedett az azóta eltent évszázad során.

“Mióta van így mióta megtörtént?” kérdezte Nathaniel, inkább tudakozón

mint aggodva.

“Majdnem két órája,” mondta Bones.

Az eszemmel tudtam, hogy így van, de úgy éreztem mintha csak két perce
hagytuk volna el a raktárt. Az érzelmek úgy viselkedtek mint egy fajta
időgép, lelassítva vagy épp gyorsítva belepörgetve a körülményektől
függően.

“Az miért néz ki úgy mint én?” kérdezte nagyon nyugodt hangon Katie.

Visszafogtam a morgásom. Annyira szorongtam denise miatt, hogy

elfelejtettem eltakarni a szemét. Egy napja vagyok a munkában, de máris
rémes anya vagyok, engedem a gyerekemnek, hogy egy lefejezett
holttestet nézzen.

“Öm, szerintem át kéne mennünk a másik szobába” kezdtem.

“Ő egy alakváltó,” vágott közbe Bones megválaszolva a kérdést ahelyett,

hogy azon aggódjon mit látott Katie. Talán azért mert még minidg részeg a
démonvértől.

Mikor Katie tovább bámult, Bones kifejtette.

“Az alakváltók áttudnak alakulni bármivé amit láttak vagy elképzelnek.

Mivel bántani akartak téged, ez a te alakodat választotta. Így Gorgon
eltudott hozni téged anélkül, hogy tudnák, hogy elmentél.”

“És ez miért segített nekem?” gondolkozott.

“Azért mert ő a barátom, és tudta, hogy nem akarom, hogy meghalj”

Egy rövid pillanatra Katie álarca úgy tört meg mint ahogy még sosem
láttam. A szája lassan egy próbamosolyba görbült.

“A megtévesztésed brilliáns volt” mondta a szokásos túlzott

formaiságával.

Szörnyú Anya Pillanat Második Felvonás: nem tudtam rávenni magam,

hogy elmondjam Katienek, hogy én nem tudtam Denise csereberéjéről
egészen az utolsó pillanatig mielőtt Thonos kardja lecsapott. Nem csak azt
ismerném be, hogy képtelen voltam betartani az ígéretemet már percekkel
azután, hogy megigértem biztonságban tartom, de Katie rám mosolygott.
A csillagokat is lehazudnám, hogy mégegyet kapjak.

“Köszönöm” mondtam küzdve a késztetés ellen, hogy megöleljem.

Túl gyorsan, a mosolya eltűnt. “De most, hogy ez már halott el kéne
vinnetek mielőtt neki áll bűzleni.”

Pislogtam, mind a rideg érvelésétől, mind a félelemtől, hogy lehet igaza

van. Drága Istenem, kérlek engedd Deniset visszajönni ebből.Amit tett
túlmegy a barátságon – és túl a bátorságon. Nem tudom elviselni, hogy
lehet örökre elment az önzetlen cselekedete miatt. Már csak a gondolattől
is addig akartam sírni míg már semmi nem marad belőlem.

“Nem ez,” mondtam elfojtott hangon. “Ő, Katie. Ő.”

Meredek küzdelem lesz kiprogrammozni belőle Madigan lelketlen

edzsését. Katie hét éves és lehet, hogy a gyilkolásainak száma több tucat,
de valahol a koraérett katona réteg alatt ő csak egy kislány. Nekem csak le
kell hámozni a rétegeket, hogy megtaláljam.

“És Denise nem halott,” tettem hozzá egy gyors, mentális imával
kiegészítve, hoyg remélem igazam van. “Vissza fog jönni ebből.”
Katie egy lassú, hosszú pislantással fejezte ki a kétségeit.

“Visszajön, kölyök,” értett egyet Nathaniel, a magabiztos hangsúlya

megnyugtatta a félelmeim. “velem is megtörtént ugyanez egyszer, és itt
vagyok egy darabban. Rendben lesz. Meglátod majd.”

Ian kajánul rávigyorgott a felettünk lévő keresztre.

“Reménykedjünk valaki meghallgat, teső, mert amint Charles megérkezik

mind basz—”

“Biztosra vehetjük,” szakítottam félbe csúnyán nézve rá. “Biztosra

vehetjük, hogy milyen szörnyú lesz a fájdalma.”

Ian felhorkantott. “A beszédem az utolsó amin aggódnod kell, kaszás.”

Igaz, de… “Mindenkinek el kell kezdenie valahol, Ian.”

“Csendet. Érzek valamit.”

Mencheres hangja keresztül szelte a templomot, minden szem felé fordult.

A sötét kifejezése miatt megfeszültem. Valamelyik tanácstag vagy
Törvényőr követett minket ide?

Majd egy roppanó hang visszavonta a tekintetem a padra, majd rémülten

beszívtam a levegőt. Nem-Katie lefejezett feje összement, a bőr és
szövetek elpárologtak olyan gyorsasággal mint Trove mikor másodszor
szemen szúrtam. A piszkos vörös hajkoronája is megváltozott, felfelé
kunkorodva a semmibe mintha láthatatlan lángok égették volna meg.
Pillanatok múlva már csak a csupasz koponya maradt. Felkiáltottam mikor
egy pukkanással felrobbant saját magán, szétesve míg csak egy kis kupac
hamu maradt.

“Ne,” suttogtam. Oh Denise, ne!

Valami elsuhant a fejetlen tetem felett, szürkés szinű és olyan gyors, hogy
a remnantokra emlékeztetett. Aztán megváltozott, halványrózsasznná vált
a szürke helyett, felrobbanva a kicsi élettelen test fölött hullámokban.
Ahelyett, hogy összement volna, nem-Katie teste megdagadt, addig
növekedve míg az eddig lógó ruhák a fölösleges anyagtól most kinyűltak
és megfeszültek.

Nem emlékszem arra, hogy odamentem volna, de valahogy a pad felett

álltam, hitetlenül nézve ahogy mintha mahagóni szinű szatén folyna a
nyakán tátongó lyukból. Egy halvány gömb követte, tágulva mint a csap
alá tartott lufi. Egy újabb homályos mozdulat és a vonásai felismerhetővé
váltak az új bőr vásznán. Pont mikor a felső gomb lepattant a vérfoltos
felsőjéről ahogy a teste visszatért a normális, formás alakjába, sötét
szempillái tágra nyíltak, felfedve a rám pislogó mogyoró szemeket.

“Cat” mondta rekedten Denise. “Si…sikerült?”

A térdemre estem, boldog zokogásban kitörve. Ez volt az egyetlen válasz

amire képes voltam.
Epilógus

A nagy hajó fel alá huppant az Atlanti óceán vad hullámain, helyben tartva
az egy órája ledobott horgony által. KASZÁS volt eddig pirossal az oldalára
írva, de most HALADÉK díszitette algzöld betűkkel.

Jobban tetszett az új név. Jelezte a változó irányát az életemnek. A Vörös

Kaszás minden szándékból és célból nem volt többé. Legalábbis egy jó
hosszú ideig. A vámpír és ghoul társadalom nagyrésze úgy hitte Bones és
én eltűntünk mivel kimerített engem a gyász, és ő ki volt akadva a társ
uralkodójára. Csak egy maroknyi ember tudta, hogy egyik sem volt helyes.

Azon emberek nagyrésze össze volt gyűlve a Nova Scotia sziklás

partvonalán egy negyed mérföldre onnan ahol a hajónk lehorgonyzott.
Nem volt lehetőségünk rendesen elbúcsúzni ezelőtt, mivel nagyrészük a
világ másik felén voltak míg az események lezajlottak Detroitban és
Chicagoban. Jól jött, hogy eltelt pár hét azóta. Most már Spade nem
próbálta egyből megverni Bonest és Mencherest amint meglátta őket.

Azonban még mindig csúnyán nézett rájuk, és a karja úgy tűnt

maradandóan Denise oldalára rögzült. Még akkor sem engedte el mikor
megölelt miután Bones és én kimásztunk a csónakból.

“Ezredjére mondom, jól vagyok,” szidta meg Denise megszorítva a kezét.

Majd egy féloldalas mosolyt küldött felém. “Bár nem akarom újracsinálni.
nem volt nagyon fájdalmas, de tudtad, hogy még pár másodpercig tudtam
látni mielőtt elájultam? Ha még hozzám lett volna rögzítve a gyomrom
biztos hányok.”

Mindig hálás leszek – és lenyűgözve– attól amit tett. Az, hogy most tudott
viccelődni vele mutatja milyen mélyen bátor is.
Ami Katiet illeti, tanítjuk a normál beszédre a katonai zsargonja helyett, a
többi dolog mellett amikben próbáljuk leszoktatni Madigan képzéséről.
Bele fog telni egy kis időbe, de nekem ez rendben van. Tegnap először
nevetett mikor az anyám lecsapta Tatet, majd Bonest egy frissen fogott
sügérrel mikor a két férfi összeveszett azon, hogy mi a legjobb elkészitési
mód. Mind az ötünkkel egy fülkében anyám többször is azt motyogta
“Szükségünk lesz egy nagyobb hajóra”, de sose láttam még boldogabbnak.

Ha én sose gondoltam, hogy anya leszek, ő aztán tényleg sose gondolta,

hogy nagymama lesz, és úgy tűnik a küldetésévé tette, hogy jóvátegye a
szülői hibákat nálam azzal, hogy Katiet szeretettel árasztja el.

“Ő a második esélyem,” mondta, megbánással teli szemekkel nézve rám.

Megértettem a csendes bocsánatkérést és elfogadtam. Mindenki

megérdemelt egy második esélyt néha.

Ezért is lebegett most egy szellem a Haladék fölött, a hajón maradna

Katievel, Tatetel és Justinaval miközben Bones és én búcsúzkodtunk.
Donnak nem kellett senkitől elköszönnie. Szellemként könnyen ugrálhta
egyik helyről a másikra, főleg mivel Marie esszenciája az ereimben
egyfajta GPSként funkcionált. Plusz, nem marad a hajón miközben
utazunk. Bones még nem bocsátott meg neki és talán soha nem is fog,de az
én erösködésemre Don meglátogathatja pár órára Katiet pár naponta.
Amint választunk egy permanensebb helyet, hogy otthonnak hívjuk,
lerakhatja a közelben az ektoplazmáját ha akarja. A család az család, és ha
néhány családtag nem jött ki egymással? Nos, a lehető legnormálisabb
felnevelést akarjuk adni Katienek. Annál nem lesz normálisabb.

“Hiányozni fogsz,” mondtam Denisenek elengedve az ölelésemből.

Elmosolyodott, pislogva a barna szemébe sütő napfénytől.

“Nekem is hiányozni fogsz, de látjuk egymást amint letelepedtek

valahova.”
“Azért nem túl hamar azután” motyogta Spade az orra alatt.

Denise gúnyosan megütötte.”Hallottam.”

Az, ahogy Denisre nézett olyan szeretettel teli volt, hogy nem is érdekelt,
hogy Spade kicsit utál minket most. Annyira csodálatos volt a legjobb
barátomhoz, és ez a legfontosabb. Mellesleg, nem hibáztathattam a
haragjáért, hiába cselekedett Denise saját akaratából. Ha szeretsz valakit, a
gondolat, hogy majdnem elveszíted őket megőrjít.Ki vagyok én, hogy
elítéljem ezért?

“”Nemsokára, haver,” mondta Bones kinyújtva a kezét.

Spade ránézett. Majd megragadta, magáhozb húzva vele Bonest egy gyors,
szoros ölelésre.

“Nemsokára, Crispin,” mondta merev hangon.

Elrejtettem a mosolyomat. Tudtam, hogy végül megbocsát Bonesnak. A

történelmük túl hosszú és sokrétű ahhoz, hogy ne.

Majd Bones a formás eperszőke vámpírhoz fordult aki Spade baloldalán

állt. Egy sziklás parton voltunk ahol úgy fröccsent ránk a sós víz mintha
mérges lenne, de Anette még így is kicsípte magát. Még magassarkú is
volt rajta. A sminkje kicsit rosszabb volt, de ez csak a pezsgőszín
szemeiből kiszökő könnyek miatt volt.

“Oh Crispin, szörnyen hiányozni fogsz nekem” mondta mikor Bones

megölelte.

Volt idő, mikor féltékenységgel töltött volna el látni az egykori szeretőjét

ölelni. Most, csak sajnáltam Anettet. Azóta szerelmes belé mióta emberek,
és bár Bones nagy szeretettel van iránta, sosem érzett ugyanúgy. Remélem
egy nap talál valakit aki viszonozza a szerelmét. A hibái –és a
találkozásunkkori emlékezetes incidens – ellenére Anette vadul
hűségesnek bizonyult.Ezért bízott benne Bones még ezzel a nagy titokkal
is.

“Csodálatos apa leszel,” hallottam ahogy suttogta mikor elengedte.

“Már így is az,” mondtam Bonesra mosolyogva.

Majd megöleltem Anettet, konmolyan gondolva mikor azt mondtam,

“nehezen indultunk, de kiderült, hogy jó ember vagy.”

A horkantása valahogy nőies volt. “Mit számít egy megkísérelt gyilkosság

egymás ellen barátok közt, nem igaz, drágám?”

“Nevettem ahogy elengedtem. “Én is pont így gondolom”

“Megsiettethetjuk ezt?” mondta egy unott hang. “Vannak elintézni valóim

és szexre váró lányok”

“Ian, nem foglak megölelni,” mondtam ahogy felé sétáltam. “Tudom, hogy
ezt jobban szereted.”

És ezzel olyan erős pofont adtam neki, hogy a feje oldalra fordult. Mikor
kiegyenesedett egy gonosz vigyort küldött rám.

“Végre, megattad a,mit akarok. Tudtam, hogy szeretsz Kaszás.”

“Oh, már az első alkalom óta” erősítettem meg szemforgatva.

Bones megragadta Iant, megölelve miközben férfiasan egymás hátát

veregették közben.

“Találkozunk, kuzin,” mondta Bones mikor végeztek.

“Hát persze, “ felelte Ian rám kacsintva.

Következőnek Juan, Dave és Cooper vont medve ölelésekbe. Az átváltozás
nagyjából eltörölte a károkat amiket Madigan okozott, de Cooper mindig
egy kicsit vékony lesz a normál, izmosabb alkata helyett.

“Annyira hiányozni fogtok srácok,” mondtam nekik. “Vigyázzatok

magatokra, oké?”

Cooper szórakozottan felhorkantott. “Bones megkérte Mencherest, hogy

figyeljen ránk míg távol vagytok, szóval hogy ne vigyáznánk?” Majd az
arca komolyra fordult. “El voltam zárva megtanulni az éhségemet
kontrollálni, szóval egy dolgot mondj meg Cat: halott?”

“Igen,” mondtam egyenesen. “ madigan halott”

Nem voltam ott hogy lássam, ahogy Bones sem. Mencheres kivégezte a
korábbi ellenségem, lefejezte a lenyügöző erejét használva. Madigan azt
sem tudta mi történt, azt mondta Don. Egyik pillanatban még a kréta
színeiről hablatyolt; a következőben meg már nem volt többé.

Az a Madigan aki több életet is tönkre tett nem érdemelt ilyen könnyű
véget, de csak a héja maradt meg. A burkát megfizettetni azért amit más
tett, nem tűnt igazságosnak. Gyors, fájdalommentes halált adni neki igen.
Még így is túl sokat tudott Katiről, hogy biztonságban legyen.

Egy sötét alak jelent meg az égen felettünk, elüldözve ezt a

gondolatmenetemet. Majd az alak szinte hangsebességgel landolt nekünk
háttal, pár méterre.

Elég volt látnom a hosszú fekete haját lebegni a szélben, hogy tudjam ez
Mencheres. Meg kell hagyni az egykori fáró tudja, hogy kell belépni.

Mikor megfordult, azt vártam, hogy a mellkasához tapadó nő Kira lesz.

Mikor megláttam a sűrű fekete hajat és a valamivel sötétebb bőrét,
elképedtem.
“Ő miért van itt?” lélegeztem.

Marie királyi eleganciával elszakította magát Mencherestől, de úgy tűnt

pont ugyanannyira meg volt lepődve mint én, hogy lát.

“Azt mondtad sürgős ügyed van velem Mencheres,” mondta ridegebb

hangon mint a hőmérséklet. “Helyette bosszút állni hoztál ide?”

“Nem,” mondta Bones megragadva a kezem és előre húzva. “Azért vagy

itt, hogy emlékeztessünk a szavadra, Fenség.”

El fogja mondani, hogy Katie még él? Tejóég, miért? Már majdnem
végeztünk a búcsúkkal és tisztán megúsztuk!

Megálltam. Bones sose veszélyeztetné Katiet, szóval miről maradtam le?

Egy árnyékot vettem észre a szemem sarkában, de egy pillantás után
leráztam.

Csak egy szellem. Úgy vonzottam őket mint a bűz a legyeket, ezért is
töltünk pár hónapot a hajón mielőtt letelepedünk Új-Zélandon vagy
Ausztráliában. A szellemek nem voltak gyakoriak a nyílt vizen, és mire
eldöntjük hova menjünk – és eljuttatjuk Katiet arra a pontra, hogy riasztó
jelek nélkül kommunikáljon emberekkel – Marie ereje kiürül a
szervezetemből. Addig is, el kell küldenem ezt is utasítva, hogy ne adjon
tovább semmit abból amit itt látott vagy hallott. Ugyanaz mint az összes
többinél mostanában és—

“Hát persze” mondtam hangosan.

Marie szemöldöke felszaladt, mintha azt mondaná, megosztod az osztály

többi tagjával is, vgy sem?

“Bonesnak igaza van, nem azért vagyunk itt mert bosszút akarunk,”
mondtam keményen. “Nincs rá szükségünk. Katie él.”
Marie szája konkrétan leesett, majd olyan furán nézett rám mintha azon
gondolkozna elment e az eszem a gyásztól.

“Nem látom, az hogy lenne lehetséges.” mondta semlegesen.

“Egy alakváltó démon aki tett nekünk egy szívességet,” segítettem ki.
“Démonokat csak egyféleképp éehet megölni, és az nem a lefejezés.”

Gyanú és hitetlenség versengett az arcán mielőtt vonásai tökéletesen

kisimultak.

“Ha a kivégzett személy nem a gyermek volt, miért mondanád ezt el

nekem?”

“Te vagy az egyetlen aki megtalálhat minket amélkül, hogy keresne,”

mondta Bones. “Azokkal a fátyolos kis minionjaiddal senki nem bújhat el
előled.”

“Szóval ha bármelyik szellem fura történetet mesélne egy vámpírcsaládról

akikbe beleszaladtak, megparancsolhatod nekik, hogy fogják be,” tettem
hozzá. “Az én erőm, hogy parancsoljak a szellemeknek el fog múlni, de a
tiéd soha. Ezért szólunk neked Katieről. Segíteni fogsz megőrizni a titkát.”

Bones szája mosolyra gorbült. “És segíteni is akarsz majd nekünk, mert ha
kiderül a túlélése, bűnrészes leszel a vámpírtanács átverésében.”

“Hogyan?” kérdezte nyíltan.

“Ezzel” mondta boldog hangon Ian.

Mind megfordultunk. Egy kamerát tartott fel vigyorogva.

“Lőttem pár aranyos fotót arról ahogy Crispinnel, Cattel és Mencheresszel

beszélsz, de a hajó a háttérben az ami igazán bűn gyanússá teszi.”
“Mellesleg.” Mencheres mosolya olyan széles volt, hogy vámpírfogai
kilátszóttak.”Megteszed, mert ha nem, két várossal odébbról is le tudom
tépni a fejedet.

Marie erre élesen felnevetett.

“Én meg rád küldhetem a remnantokat ugyanabból a távolságból, szóval

hagyjuk a fenyegetéseket.”

“Igen, hagyjuk,” mondtam végül. “Helyette miért nem próbálunk meg

valamit, amire egyikünk fajtája sem volt eddig képes. Bízzunk
egymásban.”

Kinyújtottam a kezem Marie mogyorószínű szemeibe nézve.

“New Orleansban a véreddel esküdtél, hogy ha meglesz a nyílvános

kivégzés békén hagysz Katiet és minket. Megkaptad a kivégzésed. Most
add meg nekünk a békénket és megígéjük, hogy ugyanezt tesszük veled és
az embereiddel.”

Marie a kezemre nézett, majd a hajóra a távolban.

“Kész vagy addig rejteni őt míg természetes halált nem hal? Az ő vérével
ez elég hosszó idő is lehet.”

“Akkor addig leszünk távol,” válaszoltam egyenesen. “Mencheres

megígérte, hogy kezeli a problémákat az embereivel, én meg sosem
voltam egy társasági lény.”

A tekintete Bonesra ugrott következőnek.

“Ennyi mindent feladnál egy másik férfi gyerekéért?”

“Katie az én gyerekem,” felelte egyből Bones. Lehet nem a biólógia

lányom, de ez szimplán annyit jelent csak, hogy két apja lesz.”
Marie újra a hajóra pillantott. Én is így tettem. Tate a fedélzeten volt, Katie
mellette állt. Szokásosan a kezében volt Helsing. Nagy örömömre Katie
imádta, hogy van kisállata, a cicám pedig neki kijárónak érezte az extra
törődést. Már majdnem sötét volt, de még mindig láttam Katie vörös
hajában a nap által kiszívott tincseket. Imádta a napsütést, bár 50es
fényvédővel kellett bekennünk. Lehet azért tölt olyan sok időt benne, mert
korábban olyan ritkán látta.

Marie újra rám nézett. Egy apró, kaján mosollyal megfogta a kezem.

“Akkor megbízunk egymásban. Több ezer év után ideje, hogy a fajtáink

megpróbálják ezt a fenyegetések és halál helyett.”

“Jobb későn mint soha” mondtam megszorítva a kezét.

Mikor elengedtem megfogtam Bonesét, kiélvezve a bőrének tapintását és

az erőt ami a sajátos finomságával körém fonódott.

Együtt bármire képesek vagyunk. Korábban nem hittem el, most viszont
igen.

“Mencheres,” mondta Marie a vámpír felé fordulva. “Hamár mind nagy

egyetértésben vagyunk, vissza kell vinnes a városomba. Biztosra kell
mennem, hogy nem megy az akaratommal szembe több emberem mint
azok Detroitban.”

“Egy királynő munkája sose ér véget,” mondtam finoman.

Most a nevetése mindentudó volt. “Csakúgy mint egy anyáé sem Kaszás,
ahogy hamarosan rájössz.”

Újra a hajóra néztem, ezúttal integetve. Tate vissza intett. Katie rá nézett,
majd rám, és felemelte a kezét egy kuncogás próbálkozással.
Akkor se lehettem volna büszkébb ha egy szonnettet komponálmajd a falra
rögzítve 50 méterről is eltalálja késsel.

Mikor újra Mariere néztem, mosolyogtam.

“Alig várom, hogy kiderítsem, épp ezért is kezdem most. Bones?”

Felhorkantott. “Én már készen vagyok, édes. Te készülsz el lassan, csak

úgy mint mindig.”

Nem bírtam elfolytani a vigyoromat. “Akkor ne várjunk tovább. Mindenki

… majd még találkozunk, kivel előbb, kivel később, de ahogy a vámpírok
mondják, a következő alkalomig.”

Majd ahelyett, hogy visszamásznánk a csónakba és eveznénk, megfogtam

és elrepültünk.