Csokonai stílusszintézise

1. Felvilágosodás: (1772-1825)
● Eredetileg a polgárság eszményrendszere, Magyarországon azonban a felvilágosodás
eszmerendszere eltérő képet mutat Európa egyes országaihoz képest.
● Az idegen uralom és az elmaradottság miatt a magyar felvilágosodás a kulturális haladást és a
magyar nyelv művelését szolgálta, ezt a feladatot a haladó nemesség vállalta fel. Terjedését Mária
Terézia, majd II. József felvilágosult abszolutizmusa tette lehetővé.

2. Irodalmi élet:
● A felvilágosodás irodalmának első korszakát 1772-től, Bessenyei fellépésétől 1795-ig, második
szakaszát pedig Kazinczy 1795-ös fellépésétől 1825-ig, a reformkor kezdetéig számítjuk.
● A korszakot irodalmi szempontból a stílusirányzatok „beáramlása”, stíluseszközök használatának
gazdagsága jellemezte. A felvilágosodással egyszerre érkezett a klasszicizmus, a szentimentalizmus
és a népiesség. Divat lett az antik verslábakban való írás, mivel többen úgy vélték, hogy a magyar
nyelv kiválóan alkalmas az időmértékes verselésre.

3. Csokonai Vitéz Mihály: (1773-1805)

● A felvilágosodás egyik legnagyobb költője, életműve nagyon sokszínű. Mindhárom műnemben
kiemelkedően alkotott, azonban elsősorban lírikusként tartjuk számon.
● Korának legsokoldalúbb tehetsége volt, művészetére a stílusirányzatok (barokk, rokokó, népiesség,
klasszicizmus, szentimentalizmus, manierizmus, romantika), témák, sokfélesége jellemző.
Műfajaira, versformáira elsősorban a klasszicizmus jellemző, de közel állt hozzá a rokokó ízlés is.
● Jellemző a stilisztikai felfogására, hogy a sokféle stílust nem rangsorolta, hanem valamennyit
azonos értékűnek tartotta. A hangnemek gazdag változatossága is jellemző a költészetére.

● Verseiben fellelhető a kor valamennyi művészeti törekvése. A különböző stílusirányzatok egymás

mellett és után élnek nála. Nem kötötte magát egyféle versrendszerhez, mindegyik jó volt neki a
maga idejében.
● A piktúra (=tájak, emberek leírása) és a szentencia (= elmélkedés egy erkölcsi tételről) vegyítéséből
nőtt ki Csokonai nagy filozófiai lírája.

● A kifejezésmódja könnyed, nagyfokú zeneiség és a verselés változatossága jellemzi költészetét.

Költészetét 3 korszakra oszthatjuk fel:
1. A debreceni diákévek, itt még a francia felvilágosodás híve.
2. Megjelenik a rokokó, valamint megtaláljuk a spondeuszt, trocheust és a klasszikus
versformákat. Öröm, majd a magányosság érzése cseng ki ezekből a versekből.
3. A klasszikus verselés mellett megtaláljuk a népköltészetet.

● Szemléletében a racionalizmus (észelvűség) és empirizmus (tapasztalat útján való megismerés)

lényeges vonásai egyaránt megtalálhatók. Bírálja a vallásos vakbuzgóságot, a babonásságot, ez
racionalista hozzáállás. Átveszi Rousseau-tól a magántulajdon kritikáját, és eszményíti az ember ősi,
természetes állapotának harmóniáját.

4. Az estve: (1794)
 ● A nagy gondolati versek sorát ez indítja, a felvilágosodás gondolatai érezhetőek benne. Ódai pátosz
jellemző a hangnemére. A természet idilli romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom
romlottságával. Az egész vers gazdag költői képekben, és keverednek benne a különböző
stílusirányzatok. Jellemző rá a klasszicizmus, a szentimentalizmus és a népiesség.
● A nyári alkony leírásával kezdődik a mű, amit Csokonai egy barokk festményhez hasonlít. A költő el
van szomorodva és a természet vigasztalja, leírja a harmatot, a madarakat és a vadállatokat, kies a táj.
● Ezután a rousseau-i gondolatokon keresztül fogalmazza meg a társadalmi mondanivalóját. Zavarja az
emberek nyüzsgése, a saját korának társadalmi problémáira reagál. Az ősközösségben még nem volt
adózás sem, de a vitát igazából a magántulajdon okozza. Nagy határkövekkel jelölik az emberek a
birtokaik határát, de egyre többet akarnak, már az erdők és a tavak is el vannak kerítve.
● Csokonai szerint senki sem született gonosz erkölccsel, azt csak a társadalom tudja kihozni az
emberekből. A vers vége bús hangulatot közvetít. A holdvilágot és a természet ajándékait ingyen
lehet csodálni, csak ez maradt a költőnek és az embereknek, hiszen a születés jogán mindenkinek
joga van a természethez.

4. A boldogság: (1797)
● Klasszicista jelképek, népies kifejezések, szentimentalizmus, valamint rokokó jelleg fedezhető fel a
versben. Az anakreóni-dalok vidám életérzését közvetíti Csokonai. Rövid, 3 versszakos vers.
● A felütésben kiderül, hogy Lillával együtt vannak a természetben, évődnek egymással. Jó bort
iszogatnak, a borosüveget a zöld gyepre teszi le Csokonai és beletűz egy rózsaszálat. Mellettük van
egy kosár tele eperrel, teljesen idilli a kép. Ennyi sok gyönyörűsége van egyszerre, úgy érzi, hogy
senki nem boldogabb nála abban a pillanatban.

5. A Reményhez: (1803)
● Több stílusú vers, a Lilla-versek közé tartozik. A formáját tekintve leginkább a rokokó jellemző rá.
Az 1. és a 4. versszak érzelmi párhuzamot alkot, magába ölelik a 2. és 3. versszakokat. Ezek
hangulati ellentétet, éles kontrasztot alkotnak. Elveszítette Lillát a költő, meghiúsultak a reményei.
Ebben a versben a dallam és a ritmus fejezi ki a remény szépségét és a csalódás szomorúságát,
ezeket szembeállítja egymással a költő.
● A vers gazdag költői képekben és erős zenei hatása van. A Remény egy megszemélyesített elvont
fogalom, hozzá beszél a költő. A vers dialógusnak indul, de fájdalmas monológ marad, hiszen a
Remény soha nem felel. Csokonai úgy érzi, hogy elhagyta a Remény.
● A második versszakban a tavasz kimondottan rokokó jelkép, Csokonai átmeneti boldog korszakát írja
le. A harmadik versszak az előző képsort a visszájára fordítja, álmainak összeomlását a természet
értékvesztésével ábrázolja. Az utolsó versszak az első folytatása, a reménytelenség halálvágyat
ébreszt benne, ezért elbúcsúzik az emlékeitől és az élettől.