LISA JEWELL

RALPH BULIJA
...MINDIG EZ TÖRTÉNIK AZ EFFÉLE TÁRSASÁGI ÖSSZE-
JÖVETELEKEN,
NEM LÁTJUK AZ EMBEREKET, NEM AZT MONDJUK, AMIT MONDA-
NUNK KELLENE,
DE EZ UGYANÍGY MEGY MINDENÜTT EBBEN AZ ÉLET-
BEN...

Marcel Proust
 Prológus
Smith letette a kagylót, és körülnézett a nappaliban. Az este fo-
lyamán már többen jártak ott, és a lakásban még mindig viszonylagos
rend uralkodott a korábbi villámtakarítás után.
Smith összeszedte az üres bögréket és poharakat, és kivitte őket a
konyhába. Különös és kissé nyugtalanító volt belegondolnia, hogy
ezek a tárgyak még mindig magukon viselik azokat az ajak és ujjle-
nyomatokat, nyálnyomokat és mikroorganizmusokat, amelyeket azok
az idegenek hagytak hátra, akik a lakásában jártak ezen az estén,
akiknek megmutatta a fürdőszobáját, akik látták a hálószobája ajtaján
lógó, szurtos fürdőköpenyét, akik a kanapéján ültek idegen ruhákban,
idegen gesztusokkal, nevekkel és életekkel, akik lehetőséget kaptak
rá, hogy bekukucskáljanak más idegenek magánéletébe.
Ralph és ő gyorsan és könyörtelenül döntött. Előfordult, hogy
egyetlen pillanat alatt nyilvánvalóvá vált számukra, hogy az illető
alkalmatlan, de mindenki megkapta a kalauzolást: „És ez a konyha,
biztosan örömmel hallod, hogy van mosogatógépünk is.”, a csevejt:
„Smith hétköznap már pitymalatkor fenn van, de hétvégén szeretünk
sokáig lustálkodni.”, a keresztkérdéseket: „Miből is élsz?”, és a zár-
szót: „Páran még bejelentkeztek, úgyhogy add meg a telefonszámo-
dat és majd értesítünk.” Mindig végigcsinálták a teljes tizenöt porcet,
hogy a nemkívánatos idegen is azt hihesse, számításba jöhet, így ne
távozzon rossz érzésekkel.
Jason a telefonbeszélgetés során reményteljesnek tűnt, ám kiderült
róla hogy jól bejáratott társadalmi életet keres:
– Olyan helyen szeretnék lakni ahol zajlik az élet, ugye, tudjátok,
mire gondolok? – kérdezte tágra nyílt, csillogó szemmel.
– Öö… talán ha elmagyaráznád – jegyezte meg Ralph, és azokra
az estékre gondolt, amelyeket ő és Smith azzal töltött, hogy a negy-
venhét kábeltévé–csatorna között kapcsolgatott szótlanul, miközben
sörözgettek, majd éjfélkor elcsoszogott aludni.
– Hát, például ott, ahol most lakom, nem történik semmi, estén-
ként hazamegyek, és senki nem akar csinálni semmit. Nekem ezzel
tele van a hócipőm, ugye, értitek, mire gondolok.
 Ralph és Smith együtt érzőn bólogatott és nagyon öregnek érezte
magát.
Monica hithű keresztény volt – ugye, nem zavarja Őket, ha időn-
ként hangosan imádkozik? –, Rukhsana pedig egy a szülők által el-
rendezett házasságból, valószínűleg egy őt bántalmazó férjtől mene-
kült. A keze remegett, sötét szemének riadt tekintete ide–oda rebbent
egész idő alatt. Elmagyarázta, hogy férjével „próbaképpen ideiglene-
sen különváltak”. Ralph és Smith úgy döntött, számukra az lesz a
legjobb, ha gyorsan és véglegesen különválnak Rukhsana szomorú,
ám igen kellemetlen helyzetétől.
Simon aranyos volt, de legalább százharminc kiló, hatalmas testé-
hez képest hirtelen aránytalanul kicsinek tűnt az egész lakás, és ami-
kor óvatosan leereszkedett a kanapéra, az olyan panaszos hangot hal-
latott, mint meg soha az életben. Rachelnek olyan volt a bőre, hogy
legszívesebben fertőtlenítették volna az egész lakást abban a pilla-
natban, ahogy távozott, Johnnak pedig erős Pedigree kutyatáp szaga
volt. Már nem is nagyon reménykedtek.
 Ki telefonált? – kérdezte Ralph, miközben bekapcsolta a tévét
és kezében a távirányítóval elterpeszkedett a kanapén.
 Egy lány volt. A lakás miatt – felelte Smith a konyhából. – Már
úton van ide. Kedvesnek tűnt. Határozott lábmozdulattal becsukta a
mosogatógép ajtaját. A neve Jem.

Jem az első sarkon lekanyarodott a Battersea lejtőről, és máris az

Almanac úton haladt a háromszintes, Edward korabeli, keskeny há-
zak között, amelyekben Dél London e részére nem jellemző módon
volt alagsori lakás is.
Jem ballagott az utcán, kíváncsian belesett az alagsori ablakokon,
és közben különös érzés fogta el. Mintha már járt volna erre koráb-
ban. Volt valami ismerős az arányokban, a járda szélességében, az
utat szegélyező facsemeték közti távolságban, a téglák színében.
Megállt a harmincegyes szám előtt, és a furcsa érzés tovább erő-
södött. Hirtelen úgy érezte, biztonságban van, mint egy gyerek, aki
hazatér egy fárasztó nap után az otthon melegébe.
 Jem lenézett az alagsori lakásba, és megpillantott egy fiatalem-
bert, aki az ablaknak háttal épp beszélt valakihez. A lány abban a
pillanatban rájött, hogy valóban volt már itt korábban. Talán nem
pontosan itt, de valamilyen nagyon hasonló helyen. Álmaiban újra és
újra, tizenéves kora óta egy alagsori lakás egy magas sorházban, egy
kivilágított szoba látványa kintről, a sötét utcáról, egy cigarettázó
férfi a kanapén, az arcát nem látni. A végzete. Vajon ez a fiatalember
lenne az?
Becsöngetett.
 ELSŐ FEJEZET

Az ajtóban álló lány aprócska volt, legfeljebb százötven öt centi

körül lehetett, göndör, fekete haját csatok és hajtűk tartották a feje
búbján, a frizura bonyolult és olyannyira nőies volt, hogy szinte bo-
rostyánkoszorú kívánkozott rá. Olyan csinos volt a lány, mintha épp
orgazmusa lett volna, az arca rózsás, a szája keserédes, az alsó ajka
nagyon enyhén behúzódott a felső alá, csillogó, sárgásbarna színű
szemét gondosan kifestett szempilla keretezte. Leginkább az erdei
nimfák lenge muszlinöltözéke és bőrsaruja illett volna hozzá, ám
ehelyett hasonlóképpen elbűvölő, puha kasakosztümöt viselt, a ka-
bátka gallérját és mandzsettáját szőrme díszítette, a szoknya olyan
rövid volt, hogy az egy magasabb nőn kihívónak tűnt volna. A lány
orra hegye kipirult.
Smith beengedte, és utána fordulva figyelte, amint Jem a folyosón
lépdelve megnézi a képeket, beles a félig nyitott ajtókon, megpaskol-
ja a szekrénykék, asztalok tetejét. Határozottan csinos volt.
Jem végül Smithhez fordult.
 Szép, igazán szép. Elmosolyodott, azután hirtelen a fal felé
fordult, mindkét kezével megragadta a radiátort, és felsóhajtott. El-
nézést nevetett fel –, a kezem majd lefagy, tisztára olyan, mint két
jégtömb. Nézd! Ökölbe szorította kicsi fehér kezét, és két oldalról
Smith arcához érintette. Nagyon hideg van odakinn!
Smith összerezzent, kis híján elpirult.
 Nem mehetnénk be a konyhába? kérdezte a lány. Jólesne egy
csésze tea.
 A konyha erre van. A nappalin túl mondta Smith, és megpró-
bálta megelőzni a lányt, hogy az utat mutassa.
 Ó, igen. Tudom, hol a konyha. Láttam az ablakon keresztül.
Kintről. Megint nevetett. Bocs, de ami azt illeti, eléggé kíváncsi va-
gyok. És ma este már annyi borzalmas lakásban jártam, azt hiszem,
képtelen lettem volna bejönni, ha nem látom, hogy milyen jól néz ki.
Átballagtak a konyhába.
  A lakótársam is itt van valahol jegyezte meg Smith, miközben
megtöltötte a vízforralót. Valószínűleg a szobájában kuksol. Ralph a
neve. Elkészítem a teát, azután odaviszlek, bemutatom neked.
Jem a fűszertartó polcot vizsgálgatta. Az üvegedények műanyag
fedelét vastagon borította a zsíros por, valamennyi tele volt.
 Szoktatok egyáltalán főzni? érdeklődött.
Smith elnevette magát.
 Hát, azt hiszem, a látvány magáért beszél.
Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, felfedve a polcokon halmozódó
színes dobozokat, amelyeken efféle feliratok álltak: „Thai curry”,
„Kreol csirke rizzsel”, „Csirke tikka masala”, és a mellettük sorakozó
szószokkal, levesekkel teli műanyag zacskókat.
 Úristen! Jellemző jelentette ki Jem. Ti, fiúk bele sem gondol-
tok, hogy milyen sokba kerül így étkezni. Tudod, főzni nagyon jó.
Majd megtanítalak. És Ralphot is, ha akarjátok. Oly könnyedén em-
legette Ralphot, mintha már ezer éve ismerné. Nagyon jól főzök. Azt
hiszem. Illetve így mondják. Thai curryt is tudok főzni. Az efféle
készételek nagyon egészségtelenek, rengeteg sót raknak mindegyik-
be, mert különben nem lenne semmi ízük.
Azzal becsukta a hűtőszekrény ajtaját, és visszaballagott a nappa-
liba.
 Nem akarsz kérdéseket feltenni? kérdezte kisvártatva, miköz-
ben leemelt egy könyvet az egyik polcot tanulmányozni kezdte a
hátsó borítóját.
 Tejet? Cukrot? érdeklődött Smith.
 Nincs itthon egy kis méz?
Smith kinyitott, majd rögtön be is csukott néhány szekrényajtót.
 Nincs felelte. Van viszont finomított melasz.
 Pazar ez a szoba jegyezte meg a lány. Ne vedd sértésnek, de
egyáltalán nem látszik meg rajta, hogy itt két fiú él.
 Kösz. Smith zavarba jött és kicsit meg is döbbent attól, hogy
„fiúnak” nevezik, holott elmúlt már harminc.
Jem gyorsan felmérte, miféle tárgyak hevernek a rézintarziával dí-
szített sötét fa dohányzóasztalon. Szerette, ha a dohányzóasztalon jó
nagy rendetlenség uralkodik, abból ugyanis érdekes következtetése-
ket tudott levonni az ott lakók mindennapi életére vonatkozólag.
Smith és Raiph asztalán ott hevert jó néhány távirányító, egy a mű-
holdas csatornák műsorát ismertető újság, egy csikkekkel teli hamu-
tartó, két doboz piros Marlboro, egy doboz gyufa és egy házhoz szál-
lítást is vállaló pizzéria étlapja. Mindezek alatt megbújt egy dohány-
zóasztalra való művészeti album, egy slusszkulcs és alig észreve-
hetően egy semmivel össze nem téveszthető zöld kartondarab, ame-
lyet egy csomag Rizlas cigarettapapírról téptek le, s amelynek láttán
Jem elmosolyodott.
 Gyere, nézzük meg Ralphot! Smith az ajtóban állt, arcát pára-
burokba vonta a teájából felszálló gőz. Azután körbevezetlek.

Ralph jóformán észre sem vette Jemet, amikor először látta. Épp
egy veszekedés kellős közepén tartott a barátnőjével, Claudiával. Az
íróasztalánál ült, a telefonkagylót a vállával tartotta, a tekintete a tá-
volba révedt, s közben gumigyűrűket hurkolt egyre szorosabban a
csuklóira, önkéntelen mozdulataival nyilvánvalóan arra tett kétség-
beesett kísérletet, hogy a vérkeringés leállításával véget vessen a kí-
nos helyzetnek.
Amikor barátja belépett, Ralph grimaszt vágott, a telefonkagylót
elvette a fülétől és Smith felé tartotta, hogy ő is hallhassa a boldogta-
lan nő éles hangú prézsmitálását, azután megnyomta a kihangosító
gombot.
 Egyszerűen úgy érzem, én csinálok itt mindent egyedül, Ralph,
tudod, miről beszélek? Nem, hát persze, hogy nem tudod. Csak ámí-
tom magamat. Nem veszel te észre semmit a távkapcsolón kívül.
Amíg van bármilyen szerkentyű a kezed ügyében, amely megakadá-
lyozhatja, hogy csinálj valamit, bármit, akár csak annyit, hogy feltá-
pászkodj a pamlagról...
 Ralph suttogta Smith ez itt Jem.
Jem Ralphra kacsintott az ajtóból.
Ralph egy alacsony, mosolygó lányt látott, akinek göndör tincsek
keretezték az arcát.
 Egyáltalán figyelsz rám, Ralph, vagy kihangosítottad azt a tet-
ves telefont?!
Ralph bocsánatkérő mosolyt villantott Jemre, hangtalanul azt
mondta „Nagyon örülök”, azután megint megnyomta a kihangosító
gombját, és alig hallhatóan mormolni kezdett valamit a telefonba.
Jem és Smith kiment a szobából, a férfi halkan becsukta maguk
mögött az ajtót.
 Claudia néha eléggé... fárasztó tud lenni. Van, hogy órákig
nyomatja szerencsétlen csávó fülébe. Smith önelégülten vigyorgott,
azután belekortyolt teájába.
 Ezek szerint neked nincs barátnőd, igaz?
– Jó megfigyelő vagy húzta el a száját Smith. Nincs.
Jem érkezése óta már nem először tapasztalta, hogy kínosan érzi
magát. Barátságos akart lenni, jó benyomást akart kelteni, ám ehe-
lyett, akárhogy is igyekezett ridegnek és barátságtalannak tűnt. Meg-
ragadta az ajtó kilincset és kinyitotta az ajtót, amely előtt állt.
 Ez lenne a te szobád. Felkattintotta a villanykapcsolót, amely
az ajtó bal oldalán volt. Amint látod, elég kicsi, de van benne min-
den, ami kell.
A szoba parányi volt és L alakú. A falakat krémszín, fa lambéria
borította, a szobát mennyezeti lámpa világította meg, amelynek gyö-
nyörű burája rézből és üvegből készült csillagot formázott. A szem-
közti falnál keskeny ágy állt, rajta színpompás indiai ágytakaró és
több jókora rojtos–fodros színes párna. Oldalt egy az 1920as: évek-
ből származó ruhásszekrény magasodott tükörbetétes ajtókkal, vele
szemben volt az ablak, amely előtt súlyos, anyagában mintás füg-
göny lógott, alatta pedig kicsi, feketére lakkozott komód állt.
Jem végignézett a szobán, majd Smithhez fordult és megragadta a
kezét.
 Csodás ez a szoba! Egyszerűen imádom! Tudtam, hogy így
lesz. Ugye, lakhatok itt? Kérlek szépen, mondj igent! Kérlek, kérlek!
– Az arca ragyogott, mint egy fellelkesült kisgyereké, kezét kelleme-
sen felmelegítette a teásbögre.
 Előbb megmutatnám a lakás többi helyiségét is, aztán elbeszél-
gethetünk. Smith még mindig érezte a melegséget a kezén, ahol Jem
megérintette. Ralphfal is beszélnem kell. Elég sokan jártak már itt
megnézni a szobát, úgyhogy mindenképpen konzultálnom kell vele.
Érezte, hogy elpirul, gyorsan hátat fordított Jemnek.
Rendben felelte a lány könnyedén. Cseppet sem aggódott. Tudta,
hogy a szoba az övé.
 MÁSODIK FEJEZET

Siobhan tudta, hogy boldognak kellene lennie. Végűi is az LR, a

London Rádió, az mégiscsak valami.
Amikor Karl megmondta neki, néhány órával korábban, Siobhan
el volt ragadtatva, hiszen kedvese leghőbb vágya teljesült. A férfi
most épp Sligóban élő ír anyjának és orosz apjának újságolta telefo-
non, mi történt, Siobhan könyvet tartott maga elé, de fölötte a férfit
nézte: Karl lágy vonású, csinos arca ragyogott, valósággal sugárzott
belőle az energia, amint a nyilvánvalóan a büszkeségtől dagadozó
keblű anyjának magyarázta, hogy az ő egyetlen, drága, édes kis Karl
fiának felajánlottak egy műsorvezetői állást London legnagyobb rá-
dióállomásánál.
Siobhan alig tudta elképzelni: „Jó estét, London. Karl Kasparov
üdvözli a kedves hallgatókat.” Az ő Karlja, nem valami arctalan,
idegesítő lemezzsonglőr, hanem az ő Karlja az, akit ezrek hallgatnak,
akinek saját hangeffektjei vannak, aki interjúkat készít. A neve ott áll
majd a rádióműsorban: 15.30–18.30 Karl Kasparov, Csúcsforgalom.,
ezt a címet adták Karl műsorának. Karlnak tehát saját rádióműsora
lesz, amely épp a csúcsforgalom idejére esik.
Siobhan maga elé képzelt egy amolyan igazi ..Kánikula a város-
ban” típusú jelenetet: forró nyári nap, közlekedési dugó, az autók
lökhárítója szinte összeér, és a rádiókból Karl hangja dorombol:
„Odakinn nagy a hőség, hűsítőül jó zenét ajánlok, hallgassák a Lon-
don Rádión a Csúcsforgalmat”, mondja, azután kedvenc számát.
Alig hallható nyüszítés rántotta vissza Siobhant képzelet világából
a valóságba. Háromnegyed tizenegy volt, a nagy izgalomban egészen
megfeledkeztek Rosanne–ről. A kutyus sztoikus nyugalommal ült a
nappali ajtajában, tisztában volt azzal, hogy ez rendkívüli este és
megkísérelte szelíden, ám határozottan gazdái tudtára adni, hogy
neki mindennek ellenére van hólyagja, és bizony későre jár.
 Ó, kicsikém, hát megfeledkeztünk rólad?
A Siobhan hangjából kicsengő együttérzés hatására Rosanne
megpróbálkozott egy tétova farkcsóválással, ami aztán egyre gyor-
sult és erősödött, ahogy Siobhan közeledett a póráztartó kampó felé
az előszobában.
 Karl, kiviszem Rosanne–t pisilni. Gyere, kicsikém! Gyere, me-
gyünk sétálni!
Amíg Siobhan beletornázta magát a téli kabátjába, amely oly kí-
nosan szűk lett a felkarján és a mellén tavaly óta, Rosanne lelkesen
lihegve az ajtónál várta szeretett gazdasszonyát.
Siobhan örült, hogy kimehet a hideg levegőre. A központi fűtés
melegében egészen kótyagos lett az izgalomtól és a pezsgőtől. Gyö-
nyörű októberi este volt, az Almanac út magas, régi házai igazán
elegánsnak látszottak a telihold fényében.
Úgy tűnt, Rosanne is érzékeli, hogy telihold van, bizonytalanul
beleszimatolt a levegőbe, fekete bundája a szokásosnál is jobban csil-
logott a fényben. Elsétáltak az utca végéig, közben Siobhan azon
gondolkodott, mit is érez valójában. Hozzászokott ahhoz, ahogyan ő
és Karl élte kényelmes, izgalmaktól mentes életét. Eddig valahogy
nem számított neki, hogy valójában nem dolgozott, amióta elveszítet-
te technikusi állását a surreybeli divatintézetben, azzal keresett némi
pénzt, hogy időnként megbízást kapott egy–egy esküvői ruha meg-
tervezésére és különleges párnákat készített egy wandsworthi lak-
berendezési üzletnek. Karl pedig hétvégén lemezlovasként dolgozott
helyi kocsmákban és rendezvényeken, ezen kívül cerocot tanított a
Soly Sombra táncstúdióban. Így bőven összehoztak annyit, hogy
fizetni tudták a jelzáloghitei törlesztőrészleteit és szerény életmódjuk
költségeit.
Karl és Siobhan jelentéktelen párocska. Siobhan mindig így gon-
dolt magukra, és tudta, hogy nagyon sokan irigylik életmódjukat,
kapcsolatukat. Tulajdonképpen többet nem is kívánhatott volna, volt
egy szép lakásuk, amelyet úgyszólván aprópénzért sikerült megvásá-
rolniuk, mielőtt még Battersea divatba jött, volt egy' tüneményes
kutyájuk, voltak barátaik, akiket az egyetemi évek óta ismertek, és
könnyed, derűs kapcsolatuk mint azt barátaik gyakran mondogatták
példaértékűnek számított. A gondolat, hogy minden megváltozhat.
meg fog változni, Siobhant félelemmel töltötte el.
Most hirtelen számítani fog, hogy egyre hízik, most Karl észre
fogja venni, hogy ő gyakorlatilag különösebb célok nélkül tengeti az
életét. Karl hazajön majd a rádióból, vidáman, feldobódva, a fülében
még visszacsengnek a rajongók szavai meg a toplistás számok, és ott
találja Siobhant, amint terjedelmes testével elnyúlva fekszik a kana-
pén, a tévét bámulja, és a gyomra kidagad a hatalmas mennyiségű
ételtől, amit magába tömött Karl távollétében, mert újabban már nem
szeret előtte enni. És mit gondol majd akkor Karl?
És vajon továbbra is azzal az 1966–os kicsi fekete Embassyval jár
majd, amelyet Indiából hozott haza egy évvel azután, hogy végzett az
egyetemen? És hordja–e majd továbbra is a régi khakiszínű amerikai
vászonnadrágot, amely el van repedve a térdénél és azt a régi. El-
nyűtt mokaszint, amely már akkor a kedvenc lábbelije volt, amikor
Siobhan megismerte? Vajon továbbra is felhúzza a fura bőrtalpú tibe-
ti zokniját, amikor hazaér.
Azután készít mindkettejüknek egy csésze teát és dokomentum
filmeket néz a kanapén elnyúlva, Rosannel az ölében?
Vajon ezután is szeretni fogja őt, Siobhant?
Hideg volt a tél már nem kopogtatott tétován, nem belökte az aj-
tót, berontott és otthonosan elhelyezkedett. Siobhan épp idejében
pillantott fel az égre ahoz, hogy lássa, amint egy leheletvékony, ibo-
lyaszín felhőt úszik a hold előtt, s aztán újra beleolvad a feketeségé
 Gyere, kicsikém, menjünk haza!
Gyors léptekkel indultak vissza az Almanac úton a harmincegyes
szám melegsége, fényei felé. Amint Siobhan a kabátzsebébe nyúlt a
kulcsaiért, hangok hallott, odakapta a fejét, és egy csinos, sötét hajú
lányt látott távozni az övék alatt levő alagsori lakásból. Egész este
egymásnak adták a kilincset a látogatók odalent. Siobhan kíváncsi
volt, vajon mi folyik ott.
Az előszobában lekapcsolta a pórázt Rosanne nyakörvéről, mire a
kutya bevágtatott a nappaliba és egyenesen Karl ölébe ugrott. A férfi
megölelte, mosolyogd tűrte, hogy a kutya arcon nyalja, Siobhan pe-
dig az előszobából figyelte a jelenetet, miközben lecibálta magáról
szűk kabátját. Mosolygott magában, hagyta, hogy a jelenet bevésőd-
jön elméjébe, hagyta, hogy jelenlegi élete öröme eláradjon benne,
mert biztos volt abban, hogy minden meg fog változni.
 HARMADIK FEJEZET

Ralph és Smith tizenöt éve volt egymás legjobb barátja. Korábban

négy évig ellenségek voltak, a középiskolában eltöltött legelső naptól
fogva, mert Smith elviselhetetlennek találta a Ralphot körüllengő
kreatív, művészi légkört és kissé puhány, nőies stílusát, Ralphot vi-
szont mérhetetlenül bosszantotta Smith népszerűsége és minden kü-
lönösebb erőfeszítés nélkül megszerzett jelentős tudása. Más–más
baráti körbe tartoztak, és azon ritka esetek alkalmával, amikor ke-
resztezték egymás útját, úgy vicsorogtak egymásra, mint két dühös
kutya a parkban, és barátaik tartották őket vissza, akárcsak a pórázt
türelmetlenül rángató gazdák.
Egy lány hozta össze őket. A Shirelle nevű baltimore–i cserediák
Smithéknél lakott két hónapig. Májusban érkezett Londonba, hajtó-
kás trapéz farmernadrágban és bolyhos kámzsanyakú türkizkék gyap-
júpulóverben. A haja hosszú volt és sima, az arca egyszerű.
Az első reggelen, amikor iskolába ment, megpillantotta a buszról
épp leszálló Ralphot. A fiú nadrágja jóval szűkebb volt annál, amit a
Croydon Gimnázium szabályzata engedélyezett, sötétkék zakóját a
hátán biztosítótű tartotta össze, a haja piszkosan kócos volt, tincsei-
ből szappan segítségével szanaszét meredező tüskeszerűségeket for-
mált. Mindkét szeme alatt fekete folt díszelgett. Smith megvetően
végigmérte, és megállapította, hogy züllött alak. Shirelle viszont
azonnal szerelemre gyúlt iránta.
A félév során Shirelle–ből punk lett. A haja nagy részét leborot-
válta, a maradékot feketére festette, eltekintve a feje közepén húzódó
hidrogénszőke tarajtól. Apanázsát szögekkel kivert övekre és bőr
miniszoknyákra költötte a Carnaby utcában. Dohányzott, ivott és úgy
koslatott Ralph után, mint egy szereleméhes rottweiler. A fiút ezek-
kel a szavakkal invitálta Smithékhez: „Dugj meg!”, amely felszólí-
tásra Ralph jóllehet kellőképpen megijedt hormonok befolyásolta
tizenhat éves fiatalember lévén nem volt képes nemet mondani.
Smith, hormonok befolyásolta tizenhat éves fiatalember lévén,
némi irigységgel és undorral vegyes döbbenettel viseltetett e találkák
iránt, annál is inkább, mivel azok az ő békés kertvárosi házában zaj-
lottak, nem éppen hangtalanul. A Ralph szexuális beállítottságával
kapcsolatosan korábban felmerült valamennyi kételyt tökéletesen
eloszlatták a Smithék vendégszobájából kihallatszó zajok. Ahogy
telt–múlt az idő, Smith egy napon végül feladta az oldalát egyre elvi-
selhetetlenebbül furdaló kíváncsiság elleni harcot, és miközben lát-
szólag az előszobában elhelyezett telefonkönyvet tanulmányozta,
Ralphot figyelte, amint az valami ismeretlen és izgalmas szagot
árasztva, pólóját lassú mozdulatokkal a terepszínű katonanadrágjába
tűrve, ráérősen leballagott a lépcsőn.
 Na, mi a helyzet, Ralphie gyerek? érdeklődött Smith, reményei
szerint fölényes hangon, lekezelő tekintettel. Hogy áll a dolog a púnk
csajjal?
Ralph a plafonra pillantott.
 Nincs kedved sétálni egyet? kérdezte, és a zsebébe dugta a ke-
zét.
Hát így történt. Shirelle a félév végén hazautazott, holott azzal fe-
nyegetőzött, hogy marad, szül néhány gyereket Ralphnak, a Sex
Pistolsszal együtt csövezve fogja nevelgetni Őket, amíg heroin túl-
adagolás következtében meg nem hal, Ralph és Smith pedig elvá-
laszthatatlanná vált.
Barátságuk megingathatatlan alapja idővel az lett, hogy akár órá-
kat is képesek voltak kényelmesen eltölteni egymás társaságában
anélkül, hogy megszólaltak vagy megmozdultak volna. Mostanában,
akárcsak régen az iskolában, eltérő volt a baráti körük, eltérő dol-
gokkal foglalatoskodtak, amikor nem voltak otthon, ám amint a lakás
ajtaja becsukódott mögöttük, lehetőség adódott mindkettejük számá-
ra egy olyasfajta, minden létező erőfeszítést, megerőltetést nélkülöző
viselkedésmód gyakorlására, amelyet egyébként elfogadhatatlannak
találtak volna, úgy önmaguk, mint barátaik részéről, bármely más
körülmények között.
Természetesen nem mindig hallgattak. Időnként megvitatták, me-
lyik csatornát kellene nézni, néha még össze is vesztek ezen, mi több,
előfordult az is, hogy kisebb tusakodás alakult ki köztük a távkapcso-
ló megszerzéséért, amikor úgy vélték, a másik teljes egészében nél-
külözi az efféle bonyolult és fontos szerkezet kezeléséhez feltétlenül
szükséges ítélőképességet. És néha beszélgettek. A nőkről.
 A nők rémesek, ráakaszkodnak az emberre, sosem elégedettek,
folyton sértődöttek. Smith és Ralph rendes pasinak tartotta magát.
Egyikük sem szokott szemétkedni, nem hazudoztak, nem csalták
meg barátnőiket nem verték sem át, sem meg őket, nem várták el
tőlük, hogy alantas dolgokat tegyenek meg. Nem szokták semmibe
venni barátnőiket, amikor nagyobb társaságban voltak együtt, nem
feledkeztek meg róluk akkor sem, amikor épp haverokkal mentek
mulatni, nem tagadták le, ha haverokkal mentek mulatni, és nem tűz-
tek Melinda Messenger–posztereket az ágyuk fölé. Rendes pasik vol-
tak. Telefonáltak, amikorra ígérték, hogy telefonálni fognak, elvitték
barátnőiket, ahová csak átok kérték, fizették a vacsorákat és minden
egyebet, ahogy szokás, nem követelőztek, amikor szexről volt szó.
még bókoltak is esetenként. Ralph és Smith igyekezeti egyenrangú társ-
ként kezelni a nőket, ők aztán igazán igyekeztek, ám a nők egyre
újabb és újabb bizonyítékokkal szolgáltak arra nézvést, hogy nem
érdemlik ezt meg mivel a nők egy különös idegen faj egyedei, akik-
nek az Ml–es autópálya hosszával vetekedő méretű listájuk van fura
igényekből és elképzelésekből, nem is beszélve arról az elképesztő
mennyiségű bizonytalanságról és paranoiáról, amivel nap mint nap
meg kellene küzdeni a férfiemberek. És aztán persze vannak olyan
nők is, akik egyáltalán nem ilyenek. Ők azok a nők, akikbe szinte
első látásra beleszeret az ember, akikről rajongó tekintettel, büszkén
mesél minden haverjának, akikkel kapcsolatban nagyszerű terveket
kovácsol a jövőre nézve, s akik aztán alig három hét elteltével azzal
lepik meg, hogy páros lábbal kirúgják, beleverik az orrát saját osto-
baságába és olyasvalakivel kezdenek járni, aki hazudik nekik, meg-
csalja, és megveri őket és elvárja tőlük, hogy alantas dolgokat tegye-
nek meg.
Ralph, akit a sors kielégíthetetlen libidóval áldott vagy vert meg,
nem bírta ki szex nélkül, így még mindig rendszeresen belevetette
magát a csatába, hogy aztán előbb–utóbb megtörten, megnyomorod-
va keveredjen ki belőle, miközben túlbuzgó ivarszerve továbbra is
ágaskodott, mintegy bajonettként büszkén mutatva az irányt a követ-
kező ütközet felé. Smith azonban már évekkel ezelőtt úgy döntött,
nem kíván részt venni a nemek harcának e rémítő, kilencvenes évek-
beli változatában, és mindössze néhány elhanyagolható sérüléssel
visszavonulót fújt.
Smith egyébként is mint mondta tartogatta magát. Egy olyan nő-
nek tartogatta magát, akiről szinte semmit sem tudott, akivel soha
nem jutott tovább az időnkénti főbólintással, intéssel, zavart mosoly-
lyal történő üdvözlés szintjénél, s aki – Smith véleménye szerint a
sejtek, szervek, pigmentek és gének egyetlen összerendeződésében
megtestesítette a női szépséget. Öt éve álmodozott már arról a napról,
amikor majd keresztezik végre egymást. Ő majd széles mosolyt vil-
lant a nőre, szellemesen elcseveg vele percig, meghívja vacsorára
abba a csodás étterembe, amely nemrég nyílt a St. James utcában, s
amikor majd igent mond, ő megint rámosolyog, azután a vállára teríti
nagykabátját, és határozott léptekkel távozik.
Ehelyett az elmúlt öt évet azzal töltötte, hogy mosoly gyanánt ré-
mesebbnél rémesebb grimaszokat vágott, mint valami ostoba, fara-
gatlan tuskó, időnként felemelte izzadó kezét, hogy esetlenül intsen,
ha szíve hölgye látótávolságba került, és szánalmas helyzetéit ilyen-
kor még azzal is tetézte rendszerint, hogy felbotlott valamiben, elej-
tett törékeny tárgyakat, lépcsőn vagy képtelen volt megtalálni a kul-
csát, szerelmes volt egy szőke gyönyörűségbe, egy magas, látomás-
ba, magába a tökéletességbe, akivel egy napon sem lehetett volna
említeni egyetlen lányt sem, akivel korábban vagy azóta találkozott.
Szerelmes volt Cheri nevű lányba, egy lányba, aki két emelettel felet-
te lakott, akinek ugyanaz volt a lakcíme, mint neki. Amíg ez a jelen-
ség az övé nem lesz, más nőnemű lény szóba sem jöhetett.
Smithnek e Cheri iránti szerelmét nem csökkentette sem a nő gő-
gös arroganciája, sem pedig mélységes közönye, amellyel az esetlen
közeledési kísérletek iránt viseltetett. A lángolást nem lohasztotta le
az sem, hogy Cherit gyakran látogatták különböző középkorú férfiak,
akik Porschéikat, BMW–iket a ház előtt parkoló autók mellett állítot-
ták le, nem törődtek azzal, hogy eltorlaszolják a fél utcát, mint ahogy
azzal sem törődtek, hogy feleségeik, gyerekeik várják Őket otthon,
miközben ők egy fiatal nőt zsongnak körül, akit elárasztanak drága
ajándékokkal, ékszerekkel, parfümökkel, és visznek vacsorázni Lon-
don legjobb éttermeibe. Smith nem látott mást, csupán a lány szépsé-
gét, az elegáns külsőt, a bársonyos bőrt, amelyet a lány önvédelem-
ből hordott, hogy elrejtse a belső ürességet.
 Miközben Smith egy ábrándot kergetett és érzelmileg képtelen
volt eligazodni a való világban, Ralph életében egymást váltották az
üresfejű, ám igen odaadó szőkeségek. Így múlatta a két jó barát az
időt... meddig is? Amíg túlságosan öregek nem lesznek ahhoz, hogy
változtassanak a dolgokon? Amíg az életben minden lehetőséget el
nem hagynak úszni, mint fel nem vett tombolanyereményt?
Smith tudta, hogy valamiféle változásra van szükségük. Túlságo-
san hosszú ideje már, hogy mindig minden ugyanolyan körülöttük.
Kezdtek egymás idegeire menni. így hát Smith feladott egy apróhir-
detést néhány lapban és kiragasztott egy cédulát az újságárusnál is.
És aztán jött Jem.

Ralphnak úgy tűnt, szinte semmi nem változott az egy hét alatt,
amióta Jem beköltözött. A lány alig volt otthon. A fürdőszobában
feltűnt néhány különös tárgy, például színes smink–vattagolyók és
jókora tamponos dobozok, a hűtőszekrénybe pedig friss zöldség ke-
rült, csirkemell és alacsony zsírtartalmú tej. Ám e felületi változások-
tól eltekintve a lakás tulajdonképpen ugyanaz maradt.
Csak éppen az érzés lett más. A lakás hangulata változott meg.
Ralph eddig előszeretettel flangált egy szál alsónadrágban, ezt többé
nem tette, és kellemetlen érzései támadtak rendkívül időigényes és
erős szaghatásokkal járó vécéhasználati szokásai miatt, amelyeket
egyébként Smith már rég megtanult elviselni. Ám ami a leginkább
megdöbbentette Ralphot, az a teljesen váratlanul rátörő, mérhetetlen
kíváncsiság volt. Itt volt egy idegen az otthonában, egy idegen, akiről
nem tudott semmit a becenevén kívül, egy idegen, aki ráadásul nő
volt, akivel együtt megérkeztek mindazok az egzotikus és elbűvölő
kellékek, amelyek a nőket körülveszik: bugyik, melltartók, kozmeti-
kumok, magas sarkú cipők, rózsaszín üveges és golyós dezodorok,
hajkefék, beléjük gabalyodott hosszú, tiszta illatú hajszálakkal, Pearl
Drops fogfehérítő, csipkés dolgok, selyemdolgok, bolyhos dolgok.
Ralph élete számtalan óráját töltötte nők többé–kevésbé élvezetes
társaságában, de együtt még soha nem lakott eggyel sem.
És most itt volt egy nő a lakásában. Ralph oldalát fúrta a kíváncsi-
ság, és igazán, épp csak bekukkantott Jem szobájába. Nem kutatott a
holmija között, nem húzogatta ki a fiókokat vagy ilyesmi, csak kör-
bejárt és nézelődött. Végül is, ha lett volna ott bármi, amit illetékte-
len szem nem láthat meg, azt Jem nyilván gondosan eltette volna.
Arról nem is beszélve, hogy nyitva hagyta az ajtót. Ralphnak nem
tetszett valami nagyon a gondolat, hogy holmi besurranó kukkoló lett
belőle, és most furdalta kissé a lelkiismeret, főként annak fényében,
amit látott.

Ralph eredetileg ezt a hétvégét a műtermében szándékozott tölte-

ni. Most már több mint három hónapja nem járt ott. Az utazási iroda
prospektusának tervezését elhúzta jó két hétig, pedig kevesebb mint
egy hét elég lett volna hozzá, és a fennmaradó napokat azzal töltötte,
hogy ült a szobájában begubózva és végigküzdötte magát valami
számítógépes játék mind a harminchárom szintjén. Eme rendkívüli
elmélyülést igényelő foglalatossággal épp ezen a délelőttön lett kész,
és miután 8 számítógép kellőképpen megünnepelte a bajnokot, az
hátradőlt székében és rádöbbent, hogy gyakorlatilag nincs mit csinál-
nia.
Meggyőzte magát, hogy háromnegyed tizenkettőkor már késő el-
indulni a műterembe, de holnap majd mindenképpen odamegy. Fel-
merült benne, hogy esetleg felhívhatná Claudiát a munkahelyén, de
elvetette az ötletet valahogy mindig rosszkor telefonált: „Ne most,
Ralph, rohannom kell.”, „Ne most, Ralph, ebben a pillanatban értem
be.” Elképzelte Claudiát, amint valamelyik ostoba fényes kosztümjé-
ben szaladgál ki az irodájából, be az irodájába, egyfolytában, mintha
csak egy végtelenített futószalag lenne alatta. Tetszett neki a kép,
megmosolyogtatta.
Az unalom szokásos ködfelhője lassan elborította, úgyhogy elha-
tározta, sétálni megy. Amint végigballagott a Northcote úton, az ék-
kőszín őszi virágokat, olcsó műanyag játékokat, füstölőket, gyertyá-
kat és afrikai gyöngyöket árusító sátrak között, egyszer csak azon
kapta magát, hogy Jemre gondol. Ő valójában nem akart másik lakó-
társat neki tökéletesen megfelelt az, ahogyan ketten éltek a barátjá-
val, az az esti tévézésekkel, berúgásokkal tarkított könnyed életmód
–, de mivel a lakás Smithé, nem tiltakozott, és különben is Jem egé-
szen kedvesnek tűnt, és ő megbízott Smith ítélőképességében.
Az első héten bőségesen adódtak kínos pillanatok. A jó barátok
nem szokták különösebben megerőltetni magukat idegenek kedvéért,
és amikor a futár meghozta a megrendelt indiai kaját, Ralph rádöb-
bent, hogy eszébe sem jutott megkérdezni Jemet, nem kér–e ő is va-
lamit, és lelkifurdalása támadt. Amikor pedig hallotta, hogy a lány
besurran a fürdőszobába alig pár pillanattal azután, hogy ő a szoká-
sos fertelmes döglött patkányszagot maga után hagyva kijött onnan,
azt sem tudta, hová legyen zavarában. Jem felajánlotta, hogy főz ne-
kik valami finomat ezen az estén, és Ralph, jóllehet nagyra értékelte
a gesztust, nem vette jó néven, hogy megzavarják megszokott és jól
bevált időbeosztását. A hétfő estét mindig otthon töltötte, és szerette.
ha ez az este olyan csendes és zavartalan, amilyen csak lehet, ha
Smith nem volt otthon, még az üzenetrögzítőt is bekapcsolta, és nem-
igen akadt olyan hívó, akinek a kedvéért hajlandó volt felemelni a
kagylót. De hát tényleg kedves volt Jemtől, hogy meghívta őket va-
csorára, úgyhogy Ralph elhatározta, megerőlteti magát és megpróbál
az alkalomhoz illő viselkedést tanúsítani.
Hogy sétája ne legyen csupán céltalan lődörgés, egy idő után az it-
teni „sarki fűszeres” felé vette az irányt. Ez a bolt is az egyik olyan,
mindenütt megtalálható, flancos üzletláncokhoz tartozott, amelyek
tonnaszám tartanak méregdrága import rágcsálnivalókat, viszont
semmi olyasmit, amit igazából enni szeretne az ember, ahol legalább
húszonkétféle mexikói chiliszósz kapható, de mosóporból csak
egyetlen fajta. Ralph nem is tudta, miért jár oly gyakran ezekre a
helyekre, amelyek létének célja nyilvánvalóan az, hogy jól megszed-
jék magukat valami fiatal „vigyorgok egész úton a bankig típusú
exbróker gyerekek (Figyu, Paul, vegyünk már meg pár kis boltot és
áruljunk a flancos kis pénzeszsákoknak import rágcsát meg bort há-
romszoros áron), és amelyek mérhetetlenül idegesítik őt. Vett magá-
nak egy csomag Marlborót, pedig volt még otthon vagy kőt karton-
nal, azután visszasétált az Almanac útra.
Délidőben a tévében csak főzőcske műsorokat meg ausztrál soro-
zatokat adtak, és Ralph hamarosan azon kapta magát, hogy szórako-
zottan bámul valami shop–csatornát, ahol egy pasi mérőszalaggal a
nyakán óriási lelkesedéssel ecseteli egy rettenetesen ronda, műszálas
anyagból összetákolt tunika felülmúlhatatlan erényeit, különös tekin-
tettel a nyakkivágás szegélydíszére: „Nem csupán egy, nem is kettő..
három, három különféle szegélydísz! Az öné lehet, kedves vásárló,
ez az üveggyöngyökkel kivarrt szegélydísz ez a rátétes, gombokkal
díszített szegélydísz és, nézzék csak, ez a csodálatos, könnycsepp
alakú gyöngyökkel kirakott szegélydísz!”
Ralph eltűnődött, vajon honnan szalajtották ezeket az embereket
és miféle droggal tömi tele őket a csatorna, hogy ilyen őszintének és
izgatottnak tűnő hangon tudjanak beszélni arról a rengeteg iszonya-
tos bóvliról, amit az egekig kell magasztalniuk.
Kikapcsolta a televíziót, és valósággal érezte, amint a csend betöl-
ti a szobát. Üresnek, feleslegesnek és haszontalannak érezte magát.
Nem volt a világon semmi tennivalója. Felemelte a bögre langyos
teát, amelyet még hazaérkezésekor készített, előkeresett egy csomag
kekszet, és kiballagott a folyosóra. Azután azon kapta magát, hogy
szinte a tudatalattijától vezéreltetve, finoman belöki Jem kis szobájá-
nak ajtaját.
Furcsa volt a vendégszobát így látnia, tele valakinek a holmijával.
Eddig még csak üresen látta. Máris ismeretlen illat lengte be a helyi-
séget. Jem dolgainak nagy része még a fal mentén sorakozó dobo-
zokban volt, a már kipakolt dobozok pedig összelapítva, összehajto-
gatva halmozódtak az ajtó mellett. A lány nem ágyazott be, a lepedő-
jén kék pamutköntös hevert, amelynek hátát hímzett fehér kínai sár-
kány díszítette.
Ralph belépett a szobába, és megnézte az ágy melletti asztalkán
nagy kupacban álló CD–ket. Elégedetten állapította meg, hogy a lány
akárcsak ő maga 1970–es évek végének zenéjét kedveli, volt ott
Cure, Madness, Generation X arra gondolt, alkalmasint majd köl-
csönkéri némelyiket. A CD–k mellett egy bekeretezett fénykép állt,
Jemet ábrázolta, amint vastag télikabátban, a hidegtől kipirosodott
orral guggol egy szép arany retriever nyakát ölelve. Ralph jól meg-
nézte a fotót, és rájött, nem is emlékezett, hogy néz ki Jem eddig nem
sok figyelmet fordított ugyanis rá, most viszont egészen elcsodálko-
zott, milyen szép lány, habár nem kimondottan az ő zsánere. Ő min-
dig a szőkékre bukott, hosszú lábú, magas szőkékre, akik méregdrá-
ga, egyedi kivitelezésű ruhákat viseltek és attitűdprohjémákkal küz-
döttek, szőkékre, akiknek olyan nevük volt, mint például Georgia,
Natasha vagy természetesen Claudía, szőkékre, akik képzőművészeti
galériákban, divatházakban dolgoztak, szőkékre, akik mind azt sze-
rették volna, ha ő gazdagabb, divatosabb, rendszeretőbb, okosabb,
pontosabb, humorosabb vagyis valaki más.
Mindezzel ellentétben Jem alacsony volt és huncutkásan csinos.
Jó volt az ízlése legalábbis ami a zenét illeti és a kutyája képét tartot-
ta az ágya mellett. Ezenkívül kedves volt és udvarias, és azt a be-
nyomást keltette, hogy kellemes lehet vele lenni. Nem Ralph zsánere
volt. Egyáltalán nem.
Ralph beleharapott egy kekszbe, mire egy jókora darab lehullott a
földre. Amint lehajolt, hogy felvegye, észrevett az asztalka alatt egy
kupac könyvet. Meglehetősen elnyűttnek látszottak, gerincükön egy–
egy évszám állt. Némelyiken aranyszín nyomtatott, a többin golyós-
tollal, szövegkiemelővel írt szám volt. Nyilvánvalóan naplók voltak,
méghozzá nem holmi személytelen munkahelyi határidőnaplók, ha-
nem igazi, nagyon is személyes, „kiöntöm a szívem típusú lánynap-
lók. A legalsón az 1986–os, a legfelsőn az 1995–ös szám állt. Ralph-
nak rögtön az jutott eszébe, vajon hol lehet a jelenlegi kötet, az
1996–os. Körülnézett, és meg is pillantotta, ott hevert Jem pongyolá-
ja alatt.
Nyitva volt, de a köntös eltakarta, Ralph látta a dátumot múlt csü-
törtöki volt és a sorok egy részének elejét. Jem betűi olyanok voltak,
mint ő maga, kicsi ahol kell, gömbölyűek, „...szép lakás... két fiú...
biztosan nem... talán szégyenlős... izgatott vagyok... talán ez a végze-
tem... lehet, hogy Smith az, de... Ralph … Ralph ekkor felkapta a
fejét. Mi a fenét művel ő itt tulajdonképpen?! Gyakorlatilag kutat
ennek a szerencsétlen lánynak a holmijában és kikémleli a legben-
sőbb titkait?! Hát ez igazán rémes, ugyanakkor nagyon–nagyon szo-
morú. Ezen a ponton Ralph majdnem kirohant a szobából, ám a kí-
váncsiság erősebbnek bizonyult az erkölcsi érzékénél.
A szíve a torkában dobogott, amint félretolta a kék köntös könnyű
anyagát, és amikor végigolvasta a múlt csütörtöki bejegyzést, leesett
az álla. Mint kiderült, Jem úgy gondolja, valamiféle álma miatt van
itt, a végzete vezérelte ide, és azért nagyon izgatott, mert azt hiszi,
vagy Smith vagy Ralph az álmai lovagja a szó szoros értelmében.
Ralph először arra gondolt, Jemnek nincs ki mind a négy kereke, de
ahogy továbbolvasott, kezdett neki egyre jobban megtetszeni a lány
álma, végzete. Hiszen versenyben volt, ráadásul nem csupán a „futot-
tak még” kategóriába került be, hanem nála volt az előny. A lány
ugyanis ezt írta: „Smith meglehetősen konzervatívnak tűnik, és
őszintén szólva nem a zsánerem. Ralph egész más, nagyon vékony és
szexis, az a típus, akit első ránézésre valahogy veszélyesnek érez az
ember.” Ralph gyomrában kellemes bizsergés támadt a bók olvastán.
„Azt hiszem, nagyon szórakoztató lehet vele lenni. A baj csak az,
hogy van barátnője.”
Ez mind igaz, gondolta Ralph, eltekintve attól a résztől, hogy
Claudia bármilyen problémát jelentene. Ami tény, az tény, százszorta
szórakoztatóbb volt vele lenni, mint Smithszel mostanában. Nem
mindig volt ez így, ám az utóbbi pár évben, amióta ez a Cheri–féle
megszállottság úrrá lett Smithen, a fiú régi szellemes magabiztos
énje mintha köddé vált volna.
A naplóban ez volt az utolsó bejegyzés. Ralph letette a könyvet,
nagy levegőt vett, igyekezett ellenállni a kísértésnek, hogy lapozgatni
kezdjen benne és még többet elolvasson a lány titkaiból. Pontosan
úgy helyezte el a naplót az ágyon, ahogyan találta, elrendezgette rajta
a kék pongyolát, és nagyon remélte, hogy a lány nem hagyott a
könyv köré tekerve vagy a lapjai köze rejtve egy hajszálat, hogy
csapdába ejtse a szegény, szánalmas kukkoló hajlamú naplóolvasó-
kat.
Most ott ült a lány zilált ágyán. Annyira más volt ez az ágy, mint
Claudiáé, amelyet majd fél óráig tartott beágyazni, mindennap tiszta
lepedőkkel, különleges ágyterítővel és bonyolult szisztéma szerint
elrendezett párnákkal, és mindig mindennek pontosan a helyére kel-
lett kerülnie, mert különben Claudia hisztizett. Jem egyik melltartója
is ott hevert a lepedők között. Fekete volt, egyszerű, és elég réginek
látszott. Ralph felemelte és megnézte a címkéjét. Nocsak! A kicsi
Jem nem is olyan kicsi D–kosaras melltartót hord! Hol a csudában
rejtegeti ezeket a pompás cickókat? Claudiának a botsáska alakjához
illő kicsi, hegyes mellei voltak, amelyek egyszerűen nem tudtak szép
dekoltázst alkotni, bármilyen erővel préselte is össze őket két oldal-
ról valami okosan tervezett melltartó. Ralph most rádöbbent, hogy
hiányoznak neki a mellek, ezek az abszolút nőiességet jelképező,
puha, meleg, mindig hívogató domborulatok, amelyek oly kedvesen
mozognak, ha megérintik őket.
A női test egyéb részei időnként olyan benyomást keltettek, mint-
ha harapni akarnának vagy egészben lenyelni vagy fojtogatni, de a
mellek soha. Azok mindig barátságosak voltak.
Ralph egészen zavarba jött, mert azon kapta magát, hogy a felső
ajkához érinti Jem melltartójának pántját és beszívja a rugalmas
anyagból készült keskeny fekete szalag illatát. Gyorsan az ölébe tette
a különös ruhadarabot, és a kezét ökölbe szorítva beletette a kosárba.
Bőven maradt mellette hely a másik öklének is. Uram isten, gon-
dolta, Jem az a típus, akire Claudia azt mondaná: „ügyesen öltözkö-
dik”. Valahányszor Claudia kövérnek kiáltott ki egy nőt és Ralph
ellenvetéssel élt, a lány közölte vele, hogy csupán az ügyes öltözködés
trükkjeinek dőlt be, ugyanis a gondosan kiválasztott pulóver vagy
elhelyezett sál alatt az a nő egy hatalmas, gusztustalan zsírpacni, és
Ralph ezt csak azért nem látja, mert buta férfi, akinek fogalmas sincs,
mi mindenre képesek a nők, ha hájat akarnak elrejteni. Lehet, hogy
Claudiának igaza van, gondolta most Ralph, Jem melltartójának mé-
retét csodálva. Az biztos, hogy eddig nem vette észre, miféle elő-
nyökkel rendelkezik az aprócska lány.
Visszatette a melltartót a lepedők közé, oda, ahol találta. Az ön-
magáról kialakított véleménye percről percre romlott, egyre kínosab-
ban érezte magát a saját társaságában, már annak is örült, hogy leg-
alább a férfiassága nem állt fel.
Tetszett neki, hogy Jem szobája olyan meghitt, olyan nőies, szíve-
sen maradt volna itt tovább. Szerette volna megnézni, mit tart Jem a
fiókjaiban, szerette volna lecsavarni a dezodorja kupakját és megsza-
golni, szerette volna elolvasni az összes naplóját és megtudni, mit
csinált bizonyos napokon évekkel ezelőtt, szeretett volna bebújni az
ágyába, a paplanja alá, fejét a párnájába fúrva, hogy érezze az illatát
és teste itthagyott melegét.
Ehelyett lassan felállt, megrázogatta a paplant ott. ahol ült, ellen-
őrizte, hogy látogatásának nem maradt valamiféle nyoma, azután
kilépett a folyosóra és az ajtót résnyire nyitva hagyta, ahogyan talál-
ta. Úgy érezte, 8 mai este egészen érdekes is lehet.
 Miután visszaült íróasztalához, igyekezett azon gondolkodni, mi
hasznosat csinálhatna anélkül, hogy elhagyná a lakást, használná a
telefont vagy energiát pazarolna, de gondolatai folyvást visszakanya-
rodtak a naplóban olvasottakhoz, és a kíváncsiság egyre jobban fur-
dalta az oldalát. Mi lehet ez az egész az álmokkal meg a végzettel?
Mit írhatott még a lány róluk? És ami a lényeg, mit írhatott még őró-
la? Ralph nem tudta volna megmondani, miért, de hirtelen olyan
érzése támadt, hogy az élet hamarosan nagyon bonyolulttá fog válni.
 NEGYEDIK FEJEZET

Siobhan úgy érezte, a teste nem más, mint egy hatalmas szőrnö-
vesztő gépezet. Arra számított, hogy a kor előrehaladtával ráncosod-
ni fog, a haja elveszíti a színét, a bőre a feszességét, de arra, hogy
egyre több szőr nő a testén, egyáltalán nem számított.
Alulról indulva felfelé, először is lába nagyujjának húsos részén
keletkeztek kis szőrszigetek. Aztán ott volt persze a lábszára, de az
mindenkinek szőrös valamennyire, úgyhogy mondhatni, ez társadal-
milag elfogadott, Végül is a szupermodellek lába is szőrös, és az üz-
letekben több gondola van tele olyan termékekkel, amelyeket minden
szégyenkezés nélkül megvásárolhat az ember.
Siobhant legjobban az zavarta, ami a combtövében történt. Az
erős szőrszálak burjánzó dzsungele az évek múlásával egyre nagyobb
területet foglalt el, kibukkant az alsóneműje alól, a combján összeért
az alulról felfelé terjeszkedő erdőségekkel, a hasán pedig a köldöke
irányába mutató keskeny nyilat formázott. Ez a vonal különösen té-
len festett kellemetlenül, szinte virított a has most már jelentős mére-
tű fehér felületén.
És ez még nem volt elég. Siobhan nemrég felfedezett néhány, a
többinél erősebb és sötétebb szőrszálat a mellei között, a lágy, szőke
piherengetegben. Miért?! És ott voltak a mellbimbója körül azok a
rút póklábszerű szálak amelyek átfúrták keble egyébként makulátlan,
selymes bőrét, tönkretéve az esztétikus látványt és a kétségbesésbe
kergetve őt. A felső ajka fölött is nőttek szőr, szálak, s amióta ezt
észrevette, zavarba jött, ha bár túlságosan közel állt hozzá. Ráadásul
kezdett már szabályos pofaszakálla is kialakulni.
A lélekölő és rendkívül időigényes szőrtelenítő szertartást most
már szinte naponta kellett végigcsinálnia Szőkítő a bajuszához, bo-
rotva a lábszárához és a hónaljához, rossz szagú krém a fanszőrzeté-
hez, csipesz a szemöldökéhez, lábujjához, mellbimbójához, arcához.
Számtalanszor felmerült benne a kérdés, vajon van–e a férfiaknak
valami halvány fogalmuk arról, mi munkába kerül a nőknek az, hogy
a bőrük olyan legyen, mint a babapopsi, hogy eltávolítsanak a testük-
ről minden olyasmit, amit kicsit is férfiasnak lehetne nevezni. És
vajon a férfiak hajlandóak lennének–e ugyanezt megtenni, ha a divat
és a társadalom kinyilatkoztatná, hogy nekik is makulátlanul sima
bőrük kell legyen?
És hogyhogy más országokban ez egyáltalán nem probléma?
Hogy lehet az, hogy olasz nők milliói parádéznak nyugodtan, sőt
büszkén a strandokon úgy, hogy a fürdőruhájukból és a hónuk alól
koromfekete szőr valóságos zuhataga omlik elő? Hogy lehet az, hogy
a francia nyelvben külön szó jelöli, méghozzá kedveskedő felhanggal
a női bajuszt, viszont egy angol nő negyedmilliméternyi borostával a
lábszárán sem mer végigmenni az utcán, mert fennáll a veszély, hogy
leszbi bikának nevezik?!
Vajon milyen magas halmot adna ki az a rengeteg utálatos szőr,
amit az utóbbi tíz évben leszedett magáról? Ez az egész olyan hálát-
lan feladat! Pont, mint a házimunka. Abban a pillanatban, ahogy az
ember befejezi, a helyzet kezd romlani, és máris rohamosan köze-
ledik az a pillanat, amikor elölről kell kezdeni mindent.
A szőr olyan alattomos és állhatatos, csak nő, nő és nő. soha nincs
vége. Soha nem megy szabadságra, még szabadnapot sem vesz ki,
nem törődik vele, hogy az embernek esetleg különösen tetszik a teste
egy bizonyos része, csak azért is odanő és elcsúfítja, akárcsak a
gyom amely felüti a fejét a leggondosabban kikövezett úton is.
Siobhan egyszer megpróbálkozott a kertészkedéssel mert úgy vél-
te, ez lesz számára a megfelelő időtöltés de hamar kiderült, hogy az
is ugyanolyan, mint a házimunka és a szőr soha véget nem érő mun-
ka és frusztráció Szőr, gyom és por Siobhan tiszta szívből gyűlölte
valamennyit.
Volt még valami, amivel egyre több időt töltött újabban gyűlölte a
testét. Nem csupán egyre szőrösebb lett napról napra, hanem egyre
kövérebb is, és most már nem arról volt szó, hogy felszedett pár ki-
lócskát és a ruhái itt–ott kicsit szűkebbek lettek, hanem elérte azt a
méretet, amely azt jelentette, hogy azok, akik nem ismerték, valószí-
nűleg úgy emlegették: „az a kövér nő'. Ruhatára zöme a szekrényben
porosodott, ő pedig egy macskanadrágban és néhány formátlan tuni-
kában, pulóverben élte életét. Ha vett is bármi újat, azért olyan üzlet-
be kellett bemennie, amilyenben régen soha meg sem fordult, és
olyan méretű ruhadarabokat kellett megvásárolnia, amelyekre akár rá
is hímezhették volna. „Kövér vagyok!”
Karl soha nem szólt a dologról egyetlen szót sem. továbbra is
megérintette, megsimogatta, átölelte Őt, továbbra is fogta a kezét, ha
elmentek otthonról, és ugyan’ olyan gyakran mondta, hogy szereti,
mint korábban Igaz, sosem volt az az örökké bókoló típus. Siobhan
sokat tűnődött azon, vajon mit gondol a férfi valójában Mostanában
már nem vetkőzött előtte, nem mászkál1meztelenül a lakásban, és a
régebben olyannyira kedvelt közös fürdőzés is kiment a divatból,
úgyszólván észre–vétlenül és szintén kibeszéletlenül. Végül is meg-
kérded hette volna tőle kerek perec, ahogyan más nők teszik „Karl,
szerinted kövér vagyok?”, de tudta, ő nem hazudna, ahogyan más
férfiak tennék, mert Karl volt a legbecsületesebb ember, akivel csak
találkozott egész életében, úgyhogy nyilván azt mondaná: „Igen,
Shuv, meghíztál.” És akkor hová lyukadnának ki? Mi lenne a követ-
kező lépés? Esetleg kiderülne, hogy Karl visszataszítónak találja,
hogy gyűlöli, amiért így elhagyta magát, amiért nem szereti már őt
eléggé ahhoz, hogy törődjön a külsejével.
Az igazság az volt, hogy Karl egyáltalán nem találta őt visszata-
szítónak, mi több, kimondottan tetszett neki Siobhan új alakja. Ré-
gebben kicsit aránytalannak tűni fel számára, a lába vékony volt, a
háta túl széles, a hátsója lapos, most pedig valahogy egyensúlyba
került minden, a melle már nem látszott túlságosan nagynak, és a
csípője kigömbölyödött. És milyen jó érzés volt megfogni, különösen
a sötétben, az a kemény hús, érett és vaskos, az az erős, párnás kar,
az a sima, puha comb! Mintha a lerakódott hájrétegek megfiatalítot-
ták volna a női testet, a harminchat éves bőr újra ruganyos lett. mint-
ha duci bakfist simogatott volna az ember, és Karlnak soha nem ada-
tott meg, hogy duci bakfissal ágyba bújhasson, még akkor sem, ami-
kor ő maga duci kamasz volt.
Karlnak meggyőződése volt, hogy Siobhan haja a legszebb az
egész világon, imádta a nő derekáig érő vaskos, búzaszőke, mindig
tiszta, csillogó, finom illatú fürtöket. Tulajdonképpen Karl számára
ez a pazar hajtömeg volt a kezdeti vonzódás és a romantikus érzel-
mek alapja. Bármerre ment az egyetemi negyedben, mindenütt ezt
látta, hol kibontva, amint lágyan lobogott a szélben a lány felsőteste
körül, hol kontyba kötve a tarkóján, amint jókora aranyrögként csil-
logott a napfényben. Karl lelkét hat hónapig gyötörte, kínozta ez a
hajkorona. Valahányszor megpillantotta, a szíve a torkában kezdett
zakatolni, olyan volt, akár egy fülsiketítő sziréna, amely azt jelezte,
valószínűleg el kell mennie Siobhan mellett, és így fennáll a veszély,
hogy elpirul vagy valamik más módon elárulja, mennyire zavarban
van a lelkét fi dúló vágy miatt. Gyakran fantáziáit arról, hogy kiveszi
a teknőc fésűket és a csatokat, és a pompázatos hajtömeg szétterül a
párnáján vagy leomlik kis Citroenje ülésének háttámláján. Szerette
volna megmosni, fésülgetni, gondozni, szinte mintha valami kis házi
kedvenc lett volna az a haj, valami élő és lélegző lény, amely meg-
testesíteni mindazt, amire Karl vágyott egy nőben és mindazt, ami
csodálatosnak talált Siobhanban.
Siobhannak minderről persze fogalma sem volt. Számára Karl
csupán az a jóképű diákegyletes srác volt, az az orosz nevű az ír ak-
centussal, aki plakátokat szegezett fel hirdetőtáblákra, akit szinte
mindenki ismert az egyetemi negyedben, akinek kis Citroen „kacsá-
ja” volt, és aki elsőéves koruk óta Angellel, a festett szőke, bubifrizu-
rás, babaarcú bombázóval járt. Siobhan vonzónak találta a fiút, tet-
szett neki az ír akcentusa, a derűs természete, a formás hátsója, ám
úgy vélte, ha egy pár olyan vonzó és népszerű, mint Angel és Karl,
akkor a kapcsolatuk nem is lehet másmilyen, mint minden tekintetbe
tökéletesen kielégítő. Néha elképzelte kettejüket, amint napfény szá-
rította, friss illatú, hófehér lepedőn fekszenek, lábuk összekulcsoló-
dik, foguk, körmük a másik húsába mélyed, vagy amint barátaikkal
ülnek egy kocsiban, nevetnek, összetartozásuk nyilvánvaló, túláradó
boldogságuk átragad a többiekre is. Időnként rámosolygott a fiúra,
aki visszamosolygott, ám ettől még Siobhanban fel sem merült, hogy
ennél több valaha lehetne köztük.
E mély meggyőződésében egy beszélgetés ingatta meg, amelyet
Karl egy diákegyletes társnőjével folytatott,:amelynek nyomán re-
mény ébredt benne.
– Az egy kis dög jelentette ki a lány határozottan, amikor Angel
szóba került.
Hoppá! Hogy van ez?!
 Tényleg? Én mindig azt hittem, hogy jó fej, tudod, hogy Karl-
lal jár meg minden. Úgy tűnt, ők a tökéletes pár.
  Annak a pasinak emberfeletti türelme kell legyen. El nem tu-
dom képzelni, hogyan bírja elviselni csajt. Szünet nélkül veszeksze-
nek, az a liba rendesen megkeseríti Karl életét. Pedig Karl jó srác és
sokkal jobbat érdemelne. Egyébként nem hiszem, hogy sokáig húz-
zák még. Úgy tudom, Angel valaki mással találkozgat újabban. De
ezt nem tőlem hallottad! mondta a lány és kacsintott.
Siobhannak több sem kellett. Az időnkénti futó mosolyokból
időnkénti csevegés lett, azután pedig hosszú, kellemes, ebéddel egy-
bekötött beszélgetések következtek, amíg Angel órákon volt. És
amikor Karl megmondta neki egyik este, miután hat hete jártak hiva-
talosan együtt, hogy közös barátjuknak olyannyira elege volt már
Angelből és abból, hogy Karltól mást sem hall. mint Siobhan ma-
gasztalását, hogy végül magára vállalta, felgyorsítja a megfelelő fo-
lyamatokat, akkor Siobhant a jóleső forróság olyan hulláma öntötte
el, hogy a kabátját is le kellett vetni.
A lány haja tökéletesen beváltotta a hozzáfűzött reményeket, és
Karl egészen néhány hónappal ezelőttig, amíg meg nem szűntek a
közös fürdőzések, gyakran mosta, gyengéden, gondosan samponozta.
öblítgette. gyönyörködött a hosszú, súlyos tincsekben és még mindig
alig hitte el, hogy bármikor megérintheti, amikor csak akarja.
A férfiak között akadnak, akik a női lábakért vannak oda, mások a
popsikat gusztálják kocsányon lógó szemmel, megint mások pedig
..kebelbarátokért. Karl hajimádó volt. Igazán szép haj láttán mindig
különös bizsergés alakult ki a belsejében.
Cherinek is szép haja volt, nem olyan impozáns, mint Siobhané,
de selymes és hosszú, és a színe a vanília egy kellemes árnyalatára
emlékeztetett. Karl előbb vette észre a haját, mint magát a lányt, a
nyáron, amikor a napszítta szőke szálak fehéraranyként csillogtak a
többi tincs között. Hamarosan aztán észrevette a napbarnított hosszú
lábakat is a könnyű, rövid nyári ruhák alatt, az elegáns, viszonylag
széles vállat és a finom vonású arcot, a gyönyörű járomcsontot és a
tökéletes fogsort.
Most is Cheri haját csodálta a szétnyitott újságja fölött, amint egy
Covent Garden–i táncstúdió hatalmas ablaka mögött ülve figyelte,
ahogy a miniatűr felsőrészt és feszes, fényes nadrágocskát viselő
lány a feje fölé emelgeti a lábát a dzsesszbalettóra utolsó öt percében.
 Miközben Siobhan meztelenül ült a kád szélén és gyászos arccal
hol itt, hol ott markolta meg magán az utálatos zsírpárnákat, tőle há-
rom mérföldnyire Karl felállt, összehajtogatta az újságját, egy csók-
kal és a kemény kis popsi megpaskolásával üdvözölte Cherit, azután
elvitte ebédelni a lány kedvenc európai éttermébe.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Már kezdett sötétedni, amikor Jem átsétált Leicester téri munkahe-

lyéről a kínai negyed szívének számító Gerrard utcába, hogy megvá-
sárolja a hozzávalókat a beköltözési vacsorához, amelyet megígért
Smithnek és Ralphnak. Már egy hete lakott velük, de még mindig
nem tudott róluk semmit. Igaz, alig volt otthon és azt a kevéske időt
is a szobájában töltötte, mert nem akart láb alatt lenni, de úgy vélte,
most már eljött a barátkozás ideje.
Beköltözése napján a két fiú lovagiasan, bár minden lelkesedés
nélkül segített neki behordani dobozokba és táskákba rámolt holmiját
a kis mustársárga Austin Allegróból a szobájába, szorgosan, némán
vonultak fel és alá a betonlépcsőkön, akárcsak régen az összeláncolt
kényszermunkások. Miután a cipekedéssel elkészültek, magára hagy-
ták meglehetősen túlzsúfolttá vált kicsi szobájában, hogy nyugodtan
kicsomagolhasson, időnként bekukkantottak, megkérdezték, hogy
halad, kér–e kávét vagy teát.
Tulajdonképpen fura, gondolta Jem, manapság milyen divat lett,
hogy az emberek idegenekkel osztoznak az otthonukon. Persze min-
dig laktak együtt idegenek urak és cselédeik, háztulajdonosok és bér-
lők, de nem úgy, mint ma. Mostanában az az elvárás, hogy az embe-
rek biztosítsanak a sajátjukkal azonos jogokat az otthonukban az ide-
geneknek, nincs már hierarchia. Ugyanazt a televíziót nézik ugyan-
abban a nappaliban, ugyanazt a vécét és fürdőkádat használják,
ugyanazon a tűzhelyen főznek, osztoznak a hűtőn, a tulajdonos szinte
kénytelen lesz az otthonában barátként bánni az idegennel, nem pe-
dig alkalmazottként vagy albérlőként. Jem már elég sok helyen meg-
fordult lakótársként, és az első néhány estén mindig különös magány
lett úrrá rajta. Most érezte, hogy Smith és Ralph zavarban van, hogy
próbálnak úgy viselkedni, mint eddig, de nem tudnak igazát ellazul-
ni. Még ha nem ült is ott mellettük a nappaliban, a tény, hogy van
egy harmadik személy az otthonukban, elég volt ahhoz, hogy a han-
gulat enyhén feszültté váljon.
Efféléken tűnődve ment át Jem a Lisle utcán, és örömteli izgalom
töltötte el, amikor arra gondolt, hogy talán e két feszengő, de szemlá-
tomást szeretetre méltó férfi egyike az ő végzete. Tisztában volt vele,
hogy ez badarságnak tűnik, ám a sors mindig nagyon egyszerűen
nyilvánult meg Jem számára, így megtanult feltétlenül megbízni
benne. Most is csak egyetlen megválaszolatlan kérdés maradt, hogy a
kettő közül melyik az igazi. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a válasz
nem fog magát kiderülni, Jem az elmúlt hetet azzal töltötte, hogy
figyelt és jelekre vadászott.
Külső alapján nem dönthetett, mert mindkét férfi képű volt, bár
nagyon eltérő módon. Smith azzal a fésült, rendezett magániskolás
külsővel rendelkezett, amelyért Jem tizennyolc évesen elalélt volna a
gyönyörűségtől. Magas volt, jó felépítésű, de nem túlságosan kispor-
tolt, a szeme barna, a haja sűrű, lágy, enyhén hullámos, az orra ele-
gáns, tökéletes cimpával. Csakhogy Jem ízléséhez képest kicsit túl-
ságosan „felnőtt” túlságosan jó modorú, túlságosan visszafogott, túl-
ságosan úriember. Jemnek az volt az érzése, hogy Smith mára a ro-
mantika hosszú szárú rózsákat, gáláns ajándékokat, színházlátogatá-
sokat és efféléket jelenthetett, biztosan megdöbbenne, ha ő egy
kocsmában egy sört rendelne, pfuj! Ő a lezser, fesztelen férfiakat
kedvelte, azokat, akik nem tekintették „hölgyeknek’’ a nőket.
Jem nagy gonddal válogatott egy láda csillogó piros és zöld, hosz-
szú, vékony, gyönyörűen formátlan chilipaprika között, miközben a
végzetén töprengett. A megfelelő darabokat egy tiszta nejlonzacskó-
ba rakta, amelyet nem kevés erőfeszítés árán sikerült letépnie egy
amolyan teljesen felesleges zacskótartó szerkentyűről, azután a pad-
lizsánokat vette szemügyre.
Ezt a fajta vásárlást gyógyító jellegűnek tartotta. Mennyire más,
mint levenni egy zacskó leszedett, kifényesített, meghámozott, felvá-
gott, előkészített zöldséget a polcról! Mennyivel kellemesebb a szí-
nes, izgalmas egzotikus terményekkel megrakott ládákban turkálni,
amelyek alig néhány órája érkeztek egyenesen Thaiföldről, Kínából,
Indiából és még érződött rajtuk a távoli napfény illata.
Ralph sokkal inkább emlékeztetett arra, amit ő a „zsánerének” ne-
vezett volna. Tetszett neki ez a vékony, kissé alultápláltnak tűnő al-
kat, amelyet hangsúlyozott a lenyírt haj és a túlméretezett ruhadarab-
ok viselése. A férfi arca markáns volt, mélyen ülő kerek kék szeme
pedig sokat látott, vagány pasinak és mégis valahogy aranyosnak
mutatta. És persze ott volt az a káprázatos féloldalas mosolya, amely
a szája egyik sarkából indult ki és lassan, lustán húzódott át a mási-
kig. Szexis. Beszédén halványan érződött a dél–londoni akcentus,
ami annyira tetszett Jemnek, és ő biztosan nem várja el egy nőtől,
hogy száraz fehérbort igyon, ha kocsmába mennek, vagy hogy hatód-
jon meg, amiért elegáns étterembe viszi őt vacsorázni.
Jem elért a hentespulthoz.
 Szia, Jem! vigyorodott el a hentes az aprócska lány láttán, mi-
közben becsomagolt egy nagy darab hasaalját egy idősebb kínai nő
számára. – Ma mit viszel? kérdezte lágy manchesteri akcentussal.
Jem mindig szerette volna megkérdezni tőle, hogyan történt, hogy
ő lett az egész kínai negyed összes boltjában az egyetlen angol eladó.
 Szevasz, Pete!
A lány megtekintette a kacsalábbal, disznófüllel, körömmel, több
méternyi csillogó lila béllel, nagy fehér zsirdarabokkal megrakott
tálcákat.
 Fél kiló csirkemell filét kérek.
 Mit főzöl? érdeklődött a fiatalember. Ezt a kérdést mindig fel-
tette.
 Ó, csak egy kis thai zöld curryt.
 És magad készíted a szószt, igaz?
 Hát persze mosolygott a lány. Mint mindig.
 Felszeleteljem?
 Igen, légy szíves! Vékonyra.
 Ki lesz ma este a szerencsés vacsoravendég? tudakolta a hen-
tes, miközben döbbenetes sebességgel vágta fel a rózsaszín húst egy
életveszélyesnek tűnő, hatalmas késsel.
 Az új lakótársaim. Próbálok jó benyomást kelteni. Jem átvette
a csirkemellet, és betette a kosarába. Ki tudja, honnan származnak a
csirkék, amelyekről ezeket a melleket leszedték? Nem volt itt sem a
termék eredetéről tájékoztató címke, sem elegáns csomagolás. Jem
így valóságos kalandként élt meg minden egyes alkalmat amikor
kiválasztotta a névtelen csirkék bármely darabját a rémes–véres ma-
radványok közül, amelyeket más üzlet soha az életben nem bocsátott
volna közszemlére. Az üzlet egyébként hemzsegett a vásárlóktól,
voltak ott helybeli kínaiak, akik a vacsorához válogattak hozzávaló-
kat, szakácsok a kínai éttermekből, akik beugrottak még egy–két
zsák rizsért az esti csúcsforgalom előtt turisták, akik ámulva nézeget-
ték a különlegességeket és amatőrök. Az amatőrök azok az emberek,
akik szeretik az itteni légkört, de fogalmuk sincs, mit vegyenek, ezért
kivétel nélkül mindegyikük kosarába pár csomag előfőzött nudli ke-
rül, melléje nagy üveg osztrigaszósz és még valami fertelmes kon-
zerv, mint például tintahal maláj curryszószban, amelyről Jem ponto-
san tudta, hogy a szemétben fog kikötni, azon egyszerű oknál fogva,
hogy a konzerv tintahal undorító. Jem tisztában volt azzal, hogy ez
nem szép dolog, mégis felsőbbrendűnek érezte magát és dagadt a
melle a büszkeségtől, amikor a kasszánál egy amatőr végignézte,
ahogy az ő kosarából illatos, friss koriandercsokrok, csillogó zöld
lime–levelek, rózsaszín mogyoróhagymák és kókusztej konzervek
kerülnek a szatyrokba.
Összeszedte papírtáskáit és útnak indult a Shaftesbury sugárút fe-
lé. Az ég szilvakékre sötétült és a Soho utcái már kezdték árasztani
az éjszakai élet kísértésillatát, amit Jem mindig nagyon izgalmasnak
talált. Belesett a kocsmák ablakán, nézte a sörük mellett ülő fiatal
párok arcát, amely még így hétfő este is ragyogott az újonnan megta-
lált szerelemtől, és egy pillanatra elborította a magány, de aztán
eszébe jutott, hova megy és újra felvidította az előtte álló csodálatos,
romantikus pillanatok lehetőségének gondolata.

Smithnek fogalma sem volt róla, vajon Jem a bort vagy a sört sze-
reti, úgyhogy vett mindkettőből. Eszébe jutott, hogy talán nem is
fogyaszt alkoholt, úgyhogy lekapott a polcról egy palack Perrier ás-
ványvizet is. A Liverpool utcai munkahelye közelében levő
Borárium elnevezésű üzletben volt. „Borárium”! A City sok szem-
pontból éppolyan mesterkélt, a műrégiségeivel meg az eltúlzott ha-
gyománymajmolásával, mint a West End. Miért nem lehet ezt a kó-
cerájt egyszerűen italboltnak nevezni, az isten szerelmére?!
A kiválasztott cikkeket odavitte a nemrég patinásított mahagónia
pulthoz, ahol a sötétzöld, hosszú kötényt és fémkeretes szemüveget
viselő „hagyományos” küllemű boltos megérintette mindegyiket a
régiesre formatervezett vonalkód–leolvasóval. Smith kénytelen volt
bevallani önmagának, hogy meglehetősen rossz a kedve. Kis híján
hozzávágta bankkártyáját a szerencsétlen eladóhoz. mi több, teljesen
feleslegesen rá is mordult, mialatt az a borospalackokat selyempapír-
ba csomagolta és mindent berakott egy elegáns papírtáskába. A bolt-
ból kimenet még megállapította, hogy az ajtó fölé, egy rugóra erősí-
tett rézcsengő hangja rém idegesít'.
Átvágott a Finsbuiy körtéren, megborzongott a hidegtől és arra
gondolt, mintha csak pár napja lett volna, hogy ebédidőben itt ült
ingujjban, süttette magát a napon és nézte a golyójátékkal szórakozó
vén trottyokat. Mindig is a nyár volt a kedvenc évszaka.
Eltűnődött, milyen jó lenne, ha Jem nem ma este főzne. Semmi
kedve sem volt kedvesnek, érdeklődőnek mutatkozva cseverészni,
legszívesebben leült volna a tévé elé egy jó vastag spanglival meg
egy sörrel és nem szólt volna egész este egyetlen szót sem senkihez.
Tisztában volt vele, hogy pontosan ezért érezte szükségét új lakótárs
keresésének, és nem is volt semmi baja a társaságban elköltött vacso-
rával, csak ne épp ma este lett volna. A holnap este például már
nagyszerű lenne. Addigra letudná a bemutató előadást, James, a fő-
nök végre leszállna róla, úgyhogy valószínűleg pezsgővel, nagy cso-
kor virággal érkezne haza, emelkedett hangulatban, és teljesen elbű-
völné Jemet azzal, hogy mennyire barátságos és szórakoztató és mi-
lyen nagyra értékeli a pazar lakomát, amelyet a lány időt és energiát
nem kímélve elkészített. Bármikor jó lenne, csak ne ma este.
Smith a Liverpool utcai állomáshoz érve az egyik kezébe fogta
aktatáskáját és a teli szatyrot, a másikat pedig a mozgólépcső korlát-
jára tette. Határozott léptekkel sietett lefelé, és majd felrobbant a
dühtől, amikor utolért valakit, nyilvánvalóan egy turistát, akinek fo-
galma sem volt a metró etikettről, mert egy helyben állt
 Elnézést! Lesz szíves?! morogta bosszúsan.
A turista hátranézett, azután félrehúzódott és kedves mosollyal el-
nézést kért. Smithbe egy pillanatra belenyilallt a lelkifurdalás, mert
eszébe jutottak azok az idők, amikor valahol turista volt maga is.
A metrón gyöngyözött a homloka, hihetetlenül idegesítette a ko-
csiban levő valamennyi ember, valahogy túl zajosak voltak, túl büdö-
sek, túl magasak, túl kövérek, túl közel álltak hozzá, túl sok újságot
tartottak a kezükben vagy egyszerűen csak bántóan csúfak voltak.
Eltűnődött, vajon ő, Ralph meg Jem, így hármasban mi a csodáról
fognak beszélgetni a vacsoránál. Rájött, hogy szinte semmit sem tud
Jemről. Eddig, ha csak lehetett, kerülte, így aztán fogalma sem volt,
hány éves, hol dolgozik, van–e pasija azon kapta magát, hogy vala-
miért reméli, nincs –, mindössze annyit tudott róla. hogy a keresztne-
ve csaknem olyan bugyuta, mint az övé, hogy mézzel issza a teát,
hogy egy rémes Austin Allegrója van és hogy igazán csinos. Persze
nem egy Cheri, hiszen az angyali, aranyló nőiesség e csodálatos pél-
dányával egy napon sem lehetett említeni, de megközelíthetően csi-
nos volt, kicsi és szexis, amolyan bájos teremtés, afféle igazi lány.
Kedves hangja volt és sosem viselt nadrágot Smith ezt nagyra érté-
kelte a nőknél. Ám valamilyen oknál fogva, hogy miért, arról fogal-
ma sem volt, kényelmetlenül érezte magát a társaságában.
A metró ajtói kinyíltak a Sloane térnél, és Smith kibotorkált a ko-
csiból, nagyon örült, hogy végre mélyen beszívhatja a hűvös, friss
esti levegőt. Amikor nyolc évvel ezelőtt megvette a lakást Battersea–
ben, Smitht különös, izgalommal vegyes büszkeség töltötte el, va-
lahányszor a Sloane térnél feljött a metróból és irattáskáját magabiz-
tosan lóbálva elindult a King úton. A metróállomás épülete közked-
velt találkozóhely volt, mindig rengetegen ácsorogtak előtte, és ő,
amint elvonult mellettük, remélte, hogy valamennyien azt hiszik, itt a
környéken, vagyis London legflancosabb negyedében lakik és egy
közeli utcába sétál épp haza. Mostanra már fütyült rá, mit hisznek az
ácsorgók. Rég túljutott már az éretlen pózolás időszakán, és tudta, az
állomás előtt várakozókat a legkevésbé sem érdekli, hova megy, mi
több, észre sem veszik.
Figyelmét felkeltette az épület mellett álló virágosbódé, amely
igazán bátor és színpompás látványt nyújtott a Sloane tér képezte
kopár, szürke októberi háttér előtt. Elhatározta, hogy mégiscsak vesz
valami virágot Jemnek. Úgy vélte, a lánynak nem lehet túlságosan
sok pénze, elég nagy érvágást jelenthet neki a vacsora összes költsé-
ge. Olyasmit akart, ami vidám, egyszerű és nem lehet félreértem,
úgyhogy végül kiválasztott három nagy csokor bazsarózsát.
 A virágvásárlás valamiféle nyugtató folyamatot indíthatott be az
elméjében, mert amint felszállt a buszra, bemutatta bérletét a sofőr-
nek, majd elfoglalta szokásos helyét hátul, érezte, hogy a hangulata
egyre jobb.
A busz áthaladt a Battersea–hídon, megtöltötte a nap' lemente
gránátalmaszínű ragyogása, amely átszűrődött az Albert–híd szüle-
tésnapi torta gyertyáihoz hasonló fényein, és Smitht egy pillanatra
szinte szétfeszítette a kirobbanó jókedv. Megengedett magának egy
kis mosolyt, és kezdett örülni annak, hogy hamarosan valami finomat
ehet és egy csinos lánnyal beszélgethet.
 HATODIK FEJEZET

Siobhan szokás szerint már megvacsorázott, mire Karl hazaért a

cerocóráról. Annak idején, amikor a férfi tanítani kezdett, Siobhan
mindig vele tartott. Felvette valamelyik régi, a Kensington–piacon
beszerzett, ötvenes évekbeli ruháját a habos alsószoknyákkal, vérvö-
rös rúzst tett fel, szemét kihúzta fekete szemhéjtussal, a haját lófa-
rokba kötötte, azután beültek a fekete Embassybe és úgy érezték,
mintha ők lennének Natalie Wood és James Dean. Amikor azonban
megvették Rosanne–t, Siobhannak lelkifurdalása támadt, amiért heti
öt estén magára hagyják a kiskutyát, és egyre gyakrabban maradt
otthon. Most meg már amúgy sem fért volna bele a régi ruháiba, így
aztán általában a kanapén ülve nézte, amint Karl bezselézi fekete
fürtjeit, felhúzza a csőnadrágot és az eredeti hawaii inget és eltekint-
ve attól, hogy itt–ott kicsit kevesebb a haja ugyanúgy fest, mint ti-
zenöt évvel ezelőtt. A férfi nagyszerű táncos volt és még annál is
jobb tanár, volt tanítványai közül többen maguk is tánctanárok lettek.
Esküvőkön és bulikon egy percet sem pihenhetett, a nők imádtak
vele táncolni, mert olyankor úgy érezték magukat és úgy is néztek ki,
mintha valóban tudnának táncolni.
 Új lakó van az alagsorban? kérdezte Karl, miközben kifűzte vi-
seltes, de mindig gondosan fényesített tánccipőjét. Az előbb egy
lányt láttam főzni a konyhában.
 Alacsony, sötét hajú?
 Igen.
 Egész héten láttam jönni–menni. Biztosan új lakó társ lehet
vagy ilyesmi.
Karl bement a konyhába, átölelte Siobhan jelentős méretű derekát,
és állát a nő vállára tette. Siobhan hátranyúlt, hogy összeborzolja
embere haját, és rá kellett jönnie, hogy ma ceroceste van.
 Pfuj, csupa zselé lett a kezem! A fenébe! mondta, és rohant a
csaphoz.
Karl mosolyogva rácsapott a fenekére. Ám a mosoly rögtön leher-
vadt az arcáról, amint kilépett a konyhából. A nappaliban lerogyott a
kanapéra, arcát a kezébe temette. Hallotta, amint a szomszédos helyi-
ségben Siobhan dudorászva mossa a kezét. A hangja lágy volt és
dallamos, ügy hangzott, mintha egy kislány énekelgetett volna, egy
ártatlan kicsi lány. Karlnak sírhatnékja támadt. Azt kívánta, bár
egyedül lenne, hogy zokoghasson, amíg csak a szíve meg nem sza-
kad. Elrabolták tőle a gyermekét. Elvették tőle, és ő még csak nem is
tudott róla.
Csupán egyemeletnyire tőle, a felső lakásban az ő kisbabája ott
növekedett, lélegzett, aludt Cheri méhében, egy kisujjkörömnyi sejt-
halmaz, amely magában hordozta az ő DNS–ét, amely talán örökölte
az ő fekete haját, a furcsa lábujját, a reggelenkénti rosszkedvét, és az
a nő meggyilkolta, anélkül, hogy eszébe jutott volna neki legalább
említést tenni róla.
Az, hogy a nő ma szakított vele, amúgy félvállról, egy tányér
kagyló fölött, egyáltalán nem rázta meg. Cheri nem jelentett neki
semmit, nem volt más számára, mint szép haj, kellemes szex és jó
táncpartner. De a nyomorult nőszemély megölte az ő gyermekét, és
aztán ott ül vele szemben, mintha mi sem történt volna. Karl nézte a
lány hűvös, nyugodt arcát szemlátomást jobban felzaklatta a nem
megfelelően fűszerezett kagyló, mint a gyilkosság, amelyet elköve-
tett és gyűlölte őt, igazán, tiszta szívből gyűlölte.
 Nézd, ez igazán nem nagy ügy, végül is minden harmadik ter-
hesség vetéléssel végződik. Magától is meghalhatott volna, úgy,
hogy még én sem tudtam volna róla, hogy egyáltalán létezett magya-
rázta Cheri türelmetlenül, mintha csak minden ebédnél abortuszokat
kellene elmagyaráznia magánkívül levő, az apaságtól megfosztott
exszeretőknek. És különben is, mit mondtál volna Siobhannak? „Fi-
gyelj, szívem, tudod, az a lány, aki fölöttünk lakik, akit nem ked-
velsz, szóval az a helyzet, hogy kefélem egy ideje és találd ki, mi
történt? Terhes lett. Na, mit szólsz, ugye, milyen jó hír?” Igen, biztos
vagyok benne, hogy a drága, kövér, meddő Shuv nagyon boldog len-
ne a hír hallatán. Unottan felvonta tökéletes ívű szemöldökét, majd
elfordult, intett a pincérnek és közölte vele, hogy a kagyló ma ke-
mény és ízetlen, úgyhogy lesz szíves hozni helyette egy linguinit
chiliszósszal.
 Karlnak fogalma sem volt, mit mondott volna Siobhannak, gon-
dolkodására sosem a gyakorlatiasság volt a leginkább jellemző csak
az járt a fejében, hogy megadatott számára a nagy lehetőség és ön-
zésből megfosztották tőle. Az ő gyereke ott volt egy méhben. Ha
mondjuk Siobhan meg ő annyira vágynának gyerekre, hogy ke-
resnének egy béranyát, ugyan mi lenne a különbség? Az is az ő
spermája lenne egy másik nő petéjével egy másik nő méhében. Mert
ami az érzelmeket illeti, hát amit ő érzett Cheri iránt, annál egy mű-
anyag fecskendő sem érezhetett volna kevesebbet.
Karl ült a kanapén, hallgatta, ahogy Siobhan készíti a vacsoráját a
konyhában, felrémlett benne az a mélységes fájdalom, amely kiült
kedvese arcára, amikor huszonegy éves korában közölték vele, hogy
terméketlen, hogy soha nem lesz képes gyermeket szülni, és meges-
küdött rá, hogy bosszút áll. Nem tudta, hogyan csinálja majd, de
amikor alkalom adódik, gondoskodni fog róla hogy Cheri legalább
olyan rosszul érezze magát, mint ő most.

Smith egész nap nem tudta eldönteni, nevessen–e vagy sírjon. Két
órát aludt az éjszaka, miután megivott nyolc sört meg két tequilát, és
most kedd volt, és alig pár órája maradt, hogy megírja és előkészítse
a bemutató előadást, amit pénzügyi reklámügynöksége nevében kel-
lett megtartania az ország egyik legnagyobb bankjának vezetősége
előtt. Az egész irodán eluralkodott a pánik, és James viselkedése még
sokkal idegesítőbb volt, mint eddig bármikor, amivel a sokat tapasz-
talt Smithnek is sikerült jó kellemetlen meglepetést szereznie. Álta-
lában csendes, higgadt, méltóságteljes fickó benyomását keltette,
büszke volt az eleganciájára, ám amikor a nyakukon volt a határidő,
a kopaszodó koponyáját borító, rendszerint gondosan fésült, ezüst-
szín haja az égnek meredt, selyem nyakkendője mindenhogy állt,
csak függőlegesen nem, és nedves foltok jelentek meg a Jermyn utca
drága üzleteiben vásárolt ingei hóna alatt.
Most épp vértolulásos arccal üvöltött Dianára:
 Nyisson már ki egy kibaszott ablakot! Olyan szag van itt, mint
egy kibaszott beduin sátorban!
Diana, aki utált dolgozni és csak arra várt, hogy a pirospozsgás ar-
cú, pipogya udvarlója végre megkérje a kezét és biztosítsa számára
azt a kényelmes, tétlen életét, amelyet ő érzése szerint megérdemelt,
már félórája elért tűrőképessége határára, és most csupán egy hajszái
választotta el attól, hogy könnyekben törjön ki.
Smith visszament az íróasztalához és a monitor képernyőjére me-
redt. Eddig egyetlen sort sikerült megírni az előadásból: „A Quirk és
Quirk az egyik legrégebben fennálló reklámügynökség a Cityben,
közismerten..." A szavak ott vibráltak a képernyőn, vigyorogva gú-
nyolták, amiért ilyen felelőtlen volt, emlékeztették másnaposságára
és provokálták, írjon legalább még egy sort anélkül, hogy az éjszaká-
ra gondolna.
Smith érezte, hogy a belei mocorogni kezdenek. Hóna alá csapta
az egyik szakmai hetilapot, és miután ellenőrizte, hogy James nem
figyeli minden mozdulatát, mint szokta, amikor pánikba esik, elvo-
nult a mellékhelyiség irányába.
Amint ott ült a csillogó fehér kis fülkében és üres tekintettel bá-
multa az ölében fekvő magazint, megrohanták az este emlékképei.
Micsoda éjszaka, micsoda hihetetlenül meghökkentő éjszaka és mi-
csoda kusza helyzet! Arcát a kezébe temette, azután a hajába túrt.
Hát most mitévő legyen?! Ez az egész olyan szörnyen kínos lesz.
Smith nem volt hozzászokva ahhoz, hogy nők kezdeményezzenek.
Régen, még Cheri előtt, amikor még foglalkozott nőkkel, mindig
neki kellett megtenni az első lépéseket. Jem tegnap éjszaka meglepte,
mondhatni rajtaütött, és ő túlságosan részeg volt ahhoz, hogy bele-
gondoljon, mit művel. Most lelkiismeret–furdalás gyötörte, szinte
mintha megcsalta volna Cherit. Öt évig, öt teljes évig tartogatta ma-
gát, és most elszúrta az egészet. Ami igaz, az igaz, a dolog nagyon
hízelgő volt, a büszkeségének egyáltalán nem ártott ez a kis legyez-
getés. Ráadásul élvezetes volt, rendkívül élvezetes. De nem szabad
hagynia, hogy folytatódjon. Remélhetőleg Jem éppúgy megbánta,
mint ő. Talán azt szeretné a lány, ha egyszer s mindenkorra a feledés
homálya borulna az egészre. És ha nem? Meg kell mondania neki,
ma este meg kell mondania, hogy nagy hibát követtek el. És aztán? A
francba:' A légkör rettenetes lesz. A lány bizonyára kiköltözik, ő meg
kereshet új lakótársat. Mi a csodát kellene mondania ma Jemnek? és
mi a fenét fognak csinálni? És miért nem gondolt minderre időben?!
 A mosdókagylóra támaszkodva komoran bámulta a tükörképét.
Visszataszító látványt nyújtott. Visszataszítónak érezte magát. Meg
kell írnia azt az előadást Legszívesebben beviharzott volna James
irodájába, és az asztalra csapva közölte volna: „Bocs, James, de élni
akarom az életemet és szarok a Quirk & Quirk jó hírnevére. Írd meg
te azt az előadást, munkamániás vén patkány, én hazamegyek!” Per-
sze semmi ilyesmit nem fog tenni. Nagy levegőt vett, azután vissza-
ballagott az irodának nevezett undorító lyukba. James őrjöngve
nyomkodta a fax gombjait.
 Diana, Diana, mi a fene baja van ennek az ostoba gépnek? mo-
rogta, és égnek álló hajával leginkább egy idősödő törpepapagájra
emlékeztetett.
 Megnyomta a „Start”–gombot, Quirk úr? kérdezte a lány.
 Persze, hogy megnyomtam. Valaki csinálja meg. nincs nekem
erre időm.
Diana nyelvet öltött a távozó James hátára, azután odament a fax-
hoz. Közben észrevette, hogy Smith visszajött.
–Valaki hívott, amíg kinn voltál. Egy lány. Ott az üzenet az aszta-
lodon. Felvonta szemöldökét.
Smith lehámozta az öntapadós cédulát a képernyőről „Jem hívott:
kösz a tegnap estét, lenne kedved inni valmit ma munka után?”
Smith szíve hirtelen felugrott a torkába, az arca lángolt.
Ó, a fenébe! Most mi lesz?!
 HETEDIK FEJEZET

 Szia, Stella. Jó reggelt! Jem holtfáradt volt és másnapos, és úgy

érezte, a szeme alatti hatalmas táskák valósággal lehúzzák a szemhé-
ját.
 Jó reggelt, Jem! De jól nézel ki! Új a rúzsod? Remekül áll.
 Köszi, Stella.
Nevetséges! Jem nagyon jól tudta, hogy pocsékul fest. Stella és ő
már három éve dolgozott együtt a színházi ügynökségnél, és Stella
kivétel nélkül minden egyes reggelen előállt valamilyen bókkal, és
soha nem ismételte önmagát. Jem kiszámolta, hogy heti öt bók az az
ünnep napokat figyelembe véve kettőszáznegyven évente, vagyis
összesen hetesszázhúsz bók, mind más és más.
 Hogy alakult a tegnap este? érdeklődött Stella a maga megnye-
rő modorában. Ott tornyosult Jem íróasztala fölött, arcán azzal a két-
ségbeesett kifejezéssel, mintha hajnali hat óta csak arra várt volna,
hogy Jem beérjen és ő feltehesse neki ezt a kérdést.
Stella harminchárom éves volt, száznyolcvannyolc centiméter
magas és még szűz. A haja színe leginkább a sárguló újságpapíréra
emlékeztetett, a hajvégeken régi dauer nyoma látszott, amely soha le
nem nőtt, nem változott. Mindennap ugyanazzal a halványkék ceru-
zával húzta ki kerek szemét, amely ettől még vizenyősebbnek tűnt,
mint amilyen amúgy is volt. Az alapján, amit Jem a három év alatt
megtudott róla, úgy tűnt, Stellának nincs is élete, így aztán hálásan
rágódott el azokon a morzsákon, amelyeket Jem a saját, nem túl iz-
galmas életéből hajlandó volt odavetni eléje, No mi, nővérednek a
szemorvos?” tudakolta aggodalmasan , „Jól alakul Lily barátnőd kap-
csolata az új fiújával? (Soha nem találkozott Lilyvel.) „Végül melyik
tapétát vállasztotta anyukád?" (Nem ismerte Jem édesanyját.) Ó a
kacsatojásmintásat... az szép.”
Jem szerette volna azt mondani, hogy kedvelj Stellát, hogy hiá-
nyozná neki, ha nem látná többé, de ez távol állt volna az igazságtól.
Stella ugyanis egy nagyfadarab, tohonya, baromira idegesítő tyúk
volt, és főként az ilyen lüktető fejfájásos reggeleken Jemnek minden
létező erejét, türelmét és udvariasságát össze kellett szednie, hogy leg-
alább röviden reagáljon a kolléganő lelkesedésére.
 Ó, köszönöm kérdésed, egész jól. Igen, jó volt, mosolyodott el
Jem és igyekezett úgy tenni, mintha rengeteg dolga lenne.
 Nagyszerű trillázott Stella, és szemlátomást repesett a szíve
örömében, hogy Jemnek jól sikerült a hétfő estéje. Továbbra is tet-
szik az új lakás?
 Ó, igen. Nagyon szép. Szuper. Jem kezdett kifogyni a műlelke-
sedésből.
Ekkor Stella telefonja megcsördült, és Jem fellélegzett. Lelki
szemei előtt felvillantak az elmúlt éjszak emlékképei, és érezte, hogy
arcát forróság önti el. Smith bazsarózsát hozott neki, éppen bazsaró-
zsát, azt a virágot, amelyet ő a világon a legjobban szeretett. Abban a
pillanatban, amikor belépett, szégyenlősen átadta a csokrot és ezt
motyogta: „Csak... gondoltam, hálából a jó kajáért”, Jem tudta, sem-
mi kétség, ő az! Ott állt a konyhában, nézte a két férfit, és egy szem-
villanás alatt minden nyilvánvalóvá vált. Az egyik oldalon ott állt
Smith, aki olyan csinosan elcsigázottnak tűnt szürke öltönyében hal-
ványlila ingében, a másik oldalon pedig ott volt Ralph koszos, el-
nyűtt szürke pulóverben, amelyet valószínűleg éjszakára sem vett le,
és egy az alkalomhoz a legkevésbé sem illő, gyanús kinézetű jégeral-
sóban.
– Segítsek valamit? kérdezte Smith, amint Ralph visszaballagott a
nappaliba tévét nézni.
Smith Ralph: kettő null.
Végül asztalhoz ültek. Az egész lakást betöltötte a kókusz, a fok-
hagyma, a koriander és a thai aromás rizs mennyei illata. Ralph és
Smith el volt ragadtatva.
 Ilyen isteni kaját még soha életemben nem ettem! jelentette ki
mély meggyőződéssel Ralph.
 A legjobb étteremben sem kapni ilyet bólogatott Smith.
Miután az ételt kellőképpen fel magasztalták, a beszélgetés fino-
man szólva akadozni kezdett, kellett néhány doboz sör, hogy oldód-
jon a hangulat, és Jem észrevette, hogy ő végzi a munka dandárját a
csevegés élénkítése területén, főként kezdetben, oly módon, hogy
ügyes kérdésekkel próbálja rávenni a két férfit, meséljenek maguk-
ról.
Mint megtudta, Smith a Cityben dolgozik egy pénzügyi intézmé-
nyekre szakosodott reklámügynökségnél. Régebben bróker volt, de
mivel az a veszély fenyegette, hogy kiég, még időben váltott, annak
ellenére, hogy így a jövedelme jóval kisebb lett. A sorok közt olvas-
va Jem annyit azért kihámozott a férfi szavaiból, hogy az még most
is legalább négyszer annyit keres, mint ő. Kiderült, hogy Smith nyolc
éve él az Almanac úton, rengeteg pénzt tett félre még bróker korá-
ban, amikor az egyetem elvégzését követően a szüleivel élt Croy-
donban, és így a lakást készpénzben fizette ki, noha Battersea már
akkor is meglehetősen jó környéknek számított. Ralph hamarosan
hozzáköltözött.
Jem nagyon meglepődött, amikor Ralphról megtudta, hogy festő-
művész. Élt benne valamiféle kép arról, hogyan nézhet ki egy festő-
művész, és Ralph egyáltalán nem illett bele ebbe a képbe. Többször
felmerült benne a kérdés, vajon Ralph miből él, és észrevette szinte
soha nem hagyja el a lakást. Most megtudta, az a férfi már hónapok
óta egyetlen ecsetvonást sem ejtett, ehelyett jó öreg Apple Maejével
vállalt időnként egy–,., eseti megbízást és a számítógépes grafikával
szedett össze annyi pénzt, amennyi épp csak fedezte a lakbér, a ciga-
retta, a sör. a fű költségeit. Szemlátomást kínos volt Ralph számára,
hogy megrekedt karrierjéről és jelenlegi céltalan életéről kellett be-
szélnie. A Királyi Képzőművészeti Festőiskolán ő volt az évfolyam
sztárja, a diploma kiállítását úgy a kritikusok, mint a gyűjtők rendkí-
vül kedvező fogadtatásban részesítették. Mitatott Jemnek egy kis
albumot, amelybe akkor beragasztotta az újságkivágásokat, számos
fekete–fehér, a művészt ábrázoló fotó illusztrálta a cikkeket, amelyek
hemzsegtek az efféle megjegyzésektől: „nagy formátumú művész”,
„különleges tehetség”, „valóságos géniusz”, „nemzedéke izgalmas új
sztárja”. Volt néhány sikeres kiállítása, eladott jó néhány képet,
méghozzá akkora összegért, amik akkoriban egész elképesztőek vol-
tak, és aztán minden néma csend. Újabb „izgalmas sztárok” léptek a
helyébe, és az utóbbi években már csak a szálloda előcsarnokában
tudta kiállítani a festményeit.
– Szeretnék látni valamit a munkáidból – mondta Jem.
 – Igen Ralph, én is szeretnék látni valamit a munkáidból – bóloga-
tott Smith, majd a lányhoz fordult – Nyolc éve lakom együtt ezzel a
fickóval, de soha nem láttam semmi nyomát sem annak, hogy mit
csinál a műtermében. Még egy polaroid képet sem. Mutasd meg neki
a könyvet a diplomamunkáitokról.
Ralph morgott, de elballagott, hogy előkeresse.
Hamarosan visszatért egy jókora, díszes borítójú könyvvel, amely
magától kinyílt középtájt. A mindkét oldalt elfoglaló kép fölött ott
állt nagy betűkkel a Ralph McLeary név és a cím: „Veszélyes futó-
homok 1985”. Jem nem értette a modern művészetet és nem is lelke-
sedett érte, de ez a kép tagadhatatlanul hatást gyakorolt rá, így érdek-
lődéssel szemlélte a következő, „Ártalmas gázok és ultraibolya su-
gárzás 1985” című képet és a harmadikat, amely kisebb volt és a
„Heves elektromos viharok 1985” címet viselte.
Absztrakt festmények voltak, ám színpompásak, és jóllehet egy-
dimenziósnak látszottak, Jem szinte érezte a bennük rejlő, kirobbanó
energiát.
 Ralph, ezek nagyon jók, mindegyik igazán... Olyan szót próbált
találni, amely nem árulkodik mélységes tudatlanságról. ...drámai
energikus, szinte ijesztő. Nem mondhatnám, hogy odavagyok a mo-
dern dolgokért, de ezek ragyogóak!
 Kösz – Ralphnak szemlátomást örömet szereztek Jem szavai.
Becsukta a könyvet és a lányhoz fordult. – Viszont mára már épp
elég kérdést tettél fel. Most te jössz, mesélj magadról.
Jem utált magáról beszélni, de azért mesélt – amilyen röviden
csak lehetett – a Smallhead Színházi ügynökségről, ahol három éve
dolgozott, elmondta, hogy nemrég léptették elő titkárnőből beosztott
impresszárió helyettessé, és most maga Jarvis Smallhead oktatja a
szakma fortélyaira, a főnök, aki olyan meleg, hogy az Északi sark
jegét is megolvasztaná, és aki szerint még ő, Jem sokra viszi majd.
Mesélt a nap mint nap előforduló válsághelyzetekről és a mini drá-
mák véget nem érő sorozatáról, amelyek főszereplői idősödő prima-
donnák és hisztériás examorózók, akikkel mindig neki kell foglal-
koznia. Beszélt a rémes Stelláról, akinek szinte rögeszméjévé vált az
ő élete, beszélt különc anyjáról, angyali türelmű apjáról és a devoni
házacskában töltött idilli gyerekkoráról. Elmagyarázta, hogy a neve
valójában Jemime és hogy mielőtt az Almac útra költözött a nővéré-
vel élt egy teljesség igénye nélkül bebútorozott, hatalmas lakásban. A
nővére most beköltözött a szerelméhez, korábbi házasságából szüle-
tett három gyermekével együtt.
A két férfi közül Smith volt a csendesebb, a tartózkodóbb. Egye-
nesebben ült az asztalnál, jobban ügyelt az evőeszközök használatá-
ra, halkabban nevetett, mint Ralph, és volt benne valami különös
gyengeség, ami vonzotta Jemet, valami szomorúság, magányosság.
Ralph nagyon szórakoztató volt, és talán több szempontból is hason-
lított Jemhez, de annak ellenére, hogy Smith tűnt visszahúzódóbb-
nak, Jem úgy érezte közel áll hozzá.
Miután meghozta a döntését, tudta, nem lesz néhéz mozgásba
hozni a gépezetet, vagyis kézen fogva bevezetni Smithet egy kapcso-
latba. Ám arra azért nem számított, hogy a gépezet hamar és ilyen
sebességgel indul be.
Ralph tizenegy tájt felállt az asztaltól, kissé bizonytalan mozdula-
tokkal, kezet csókolt Jemnek, áradozva megköszönte a vacsorát, kö-
zölte, hogy ez az este mérföldkőnek számít gasztronómiai életében,
majd a szobájába vonult, magára hagyva Smitht és Jemet.
Jem nem vesztegette tovább az időt.
 Hiszel a sorsban? kérdezte, miközben sodort egy vastag spanglit
a konyhaasztalon.
 Hogy érted ezt'?
 Hát, tudod, hogy semmi nem történik ok nélkül, és hogy minden
pillanat és esemény elrendeltetett. Például az, hogy itt vagyok ma
este. Ha a múlt héten láttam volna olyan szobát, ami megtetszik, nem
jöttem volna el hozzátok. Valaki más konyhájában üldögélnék most,
valaki mással beszélgetnék, és nem is tudnék arról, hogy te létezel. –
Rövid halgatás után folytatta. – Csak éppen ez így ebben a formában
nem igaz. – Megint elhalgatott, nem tudta mennyit mondjon el
Smithnek.
Smith eltűnődött, valyon mi a csudát akar a lány mondani, és azt
kívánta, bárcsak jobban tudna figyelni.
– Hülyén fog hangzani, amit most mondok… igérd meg, hogy
nem tartassz félnótásnak!
 Smith megragadta a tequilás üveget.
– Igérem, közölte.
– Hát, tudod, tizenéves korom óta van egy visszatérő álmom.
– Ige–en? – Smith odatolta a lány elé a teli kupicát, és megállapí-
totta, hogy Jem tényleg nagyon csinos. Te jó ég, de mennyire.
– Egy nagyon kedves kép egy kanyargós utcában álló magas ház-
ról, amelyben van alagsori lakás is, és előtte kicsi fák sorakoznak.
Végigmegyek az utcán és bekukucskálok az egyik lakásba, és ott ül
egy kanapén egy férfi, háttal az ablaknak. Dohányzik és beszél vala-
kihez, akit nem látok, és mosolyog, boldog és nyugodt, és én bármit
megadnék azért, hogy bemehessek. A lakás barátságosnak, melegnek
látszik, és bennem egyre erősebb az érzés, hogy ott kellene laknom
valahogy helytelennek tűnik, hogy nem oda tartozom, hogy tovább
kell mennem, és nem ismerem meg azt a férfit, nem válunk egymás
életének szerves részévé, fiát ennyi, ez az álmom És aztán, azon az
estén, amikor eljöttem megnézni fezt a lakást, egyszerűen éreztem,
tudtam, hogy ez ugyanaz a lakás. Olyan ismerős volt, olyan bizton-
ságos, épp mint az álomban. És lenéztem, pont, mint az álmomban,
és láttam, hogy egy férfi ül a kanapén és beszél valakihez. Smithre
emelte tekintét. Gondolod, hogy bolond vagyok? Most ki fogsz rúg-
ni? Idegesen felnevetett.
Smith elfojtott egy mosolyt. Fogalma sem volt, merre tart ez a fu-
ra beszélgetés, de valamilyen oknál fogva úgy érezte, nem léphet ki
belőle. Komoran töprengő arcot vágott.
 Nem hiszem, hogy bolond lennél, de ez a történet eléggé meg-
hökkentő.
 És még nem is hallottad az egészet. Remélem nem fogod azt
gondolni, hogy nagyon gáz... nem is tudom elmondjam–e...
Smith az asztalra könyökölt, és érdeklődéssel nézte lányt.
 Folytasd, kérlek! Lenyűgöző ez a sztori.
 Hát, nem csak a lakásról van szó. A férfi is fontos. Álmomban
tudom, hogy azzal a kanapén ülő férfival kell lennem, mert ő a vég-
zetem. Érted, amit mondok?
Smithnek fogalma sem volt, mit mond a lány, viszont percről
percre egyre csinosabbnak és egyre elérhetőbbnek látta őt. Hirtelen
azon kapta magát, hogy el tud képzelni, amint a kezébe fogja a kicsit
arcot és megcsókolja a cseresznyeajkat. Azután Cherire gondolt, el-
képzelte, hogy miközben ők itt beszélgetnek, a lány odafent, elegáns
pózban fekszik elefántcsontszín selyemlepedők között (természetese-
sen sosem látta az ágyát, de nyilván selyemlepedője van, más nem is
lehet), karcsú, bársonyos testét csupán aprócska darab szatén és csip-
ke fedi, tökéletes feje nyomán alig látható mélyedés marad finom
párnán. Elképzelte, ahogy a csipkébe öltőztetett mellkas szelíden
emelkedik és süllyed a lány lélegzetének ritmusára, ahogy Cheri
megfordul álmában és fészkelődik, a csillogó lepedő lesiklik a testé-
ről és felfedi a hosszú, bronzbarna, tökéletes formájú lábat. A lány bi-
zonyára felsóhajt, amint megfordul, azután újra mély álomba merül.
De az a hosszú, érzéki sóhaj...
 Ugye, mégis azt gondolod, hogy elment az eszem? Tudtam, a
fenébe is! Tudtam, hogy nem lett volna szabad elmondanom. Jem a
kezét tördelte.
 Tessék? Nem! Ugyan, dehogy. Te jó ég, ne haragudj... csak el-
gondolkodtam, ennyi az egész.
Smith a lányra mosolygott. Még mindig nagy kedve lett volna
megcsókolni, és most hirtelen úgy tűnt, ez nem is lenne kivitelezhe-
tetlen feladat. Megemelte kupicáját, biccentett Jem felé.
 Egészségünkre mondta, és mindvégig a lányt figyelte, amíg
felhajtották az undorító folyadékot, majd fintorogtak.
 Pfuj! nyögte Jem eltorzuló arccal.
 Öehh rázkódott meg Smith.
Pár pillanatig hallgattak, poharukba bámultak, időnként egymásra
sandítottak, mindketten arra vártak, hogy történjen valami.
 Smith szólalt meg Jem végül –, remélem, nem gondolod rólam,
hogy tolakodó vagyok, de most valahogy nagyon jólesne egy ölelés.
Mi a véleményed? Zavartan elvigyorodott és kitárta a karját.
Hosszú, érzelemteli ölelés volt ez, amolyan „hazatérő” ölelés. Jem
szinte érezte, ahogy az energia áramlik közöttük, fejét a férfi mell-
kasára fektette, mélyen beszívta az illatát, amely körülölelte, és
ugyanolyan biztonságérzet töltötte el, mint álmában, de ez még jobb
volt, mert valóságos volt.
 Smith magához szorította a lányt, meglepően jólesett neki a testi
közelség, olyan régóta, olyan istentelenül régóta nem volt már része
igazi, tisztességes emberi érintésben. Már el is felejtette, milyen kel-
lemes átkarolni egy másik emberi lényt, érezni annak bőrét, teste
melegségét. Mindig úgy gondolta, amikor ez a pillanat bekövetkezik,
ő Cherivel lesz majd, de ez is jó. Finom volt. Mint maga Jem.
Sokáig álltak így, hosszú óráknak tűnő percekig egymást átkarol-
va, Jem feje Smith mellén nyugodott Smith álla Jem feje búbján,
lassan lélegeztek, ki nem mondott érzések áramlottak keresztül raj-
tuk, és valamiféle különös, néma beszélgetés zajlott a két között, akik
mindketten valami egészen mást kerestek, de ugyanott találták meg.
 NYOLCADIK FEJEZET

Ralph nem hitte el. Egyszerűen képtelen volt elhinni. Ez túlment

minden határon, ez minden képzeletet felülmúlt, ez durva volt és...
és... és... hihetetlen. Nem hitte el! A lány alig pár perce volt itt és
Smith máris... máris... máris... dugta. Smith dugta a lányt. Az a nyo-
morult dugta őt! Hihetetlen!
Ralph nem is értette, hogyan történhetett. Az egyik pillanatban
még együtt üldögéltek, kellemesen csevegtek, nevetgéltek, a jég kez-
dett szépen megtörni, mind barátok voltak, mind egyenlők voltak,
aztán Ralph elment aludni és aztán... aztán mi történt?! Mi a franc-
nyavalyát mondott vagy csinált az öreg Smithie, hogy a csaj ilyen
pikkpakk már be is ugrott az ágyába?! Vagy talán a nő valami nim-
fomániás, aki azért költözik lakásról lakásra, hogy mindenhol elkap-
hassa a lakótársakat? Végül is, nem hülyeség, megspórolja a hazata-
xizás költségeit. Te jó isten!
Ralph reggel órákon át feküdt az ágyon robbanásig tele hólyaggal,
várta, hogy a másik kettő elhúzza végre a csíkot, nem akart egyikük-
kel sem találkozni. Smith nyolckor távozott, akkor felkelt Jem, és
kilenckor ő is útnak indult. Ralph most a vécécsésze előtt állt és meg-
könnyebbülten felsóhajtott.
Jem egyáltalán nem tűnt „olyannak”. Kedves, rendes lánynak tűnt.
Ralph kimondottan elbűvölőnek találta este a vacsoránál, el is gon-
dolkodott azon, milyen felüdülés olyan lánnyal találkozni, aki intelli-
gens, szórakoztató és csinos egyszerre, aki dobozból issza a sört és
legalább annyira szereti a curryt, mint ő, és jó csevegő partner, mert
jól tud hallgatni is. Ralphnak nagyi örömöt szerzett a lány azzal,
ahogyan a festményére reagált. És teljesen lenyűgözte konyhaművé-
szetével, meg azzal, hogy ilyen elképesztően bírja a csípősét, élvezte
Jem történeteit a családjáról és a színházi ügynökségen előforduló
fura figurákról. Olaszos gesztikulálását és élénk mimikáját tünemé-
nyesnek találta. Jem egészen más volt, mint azok a lányok, akikkel
élete során eddig találkozott. Jem különleges volt.
Akkor hát hogy a fenében történhet meg, hogy egy ilyen csodaba-
ba, mint Jem semmi perc alatt ágyba búj egy ilyen seggfejjel, mint
Smith?! Ralph ki volt akadva. Össze volt zavarodva. És féltékeny
volt.
Bement a konyhába, hatalmas kortyokkal megivott vagy fél liter
hideg csapvizet. Pocsék nap volt, alig lehetett kilátni az ablakon, az
ég piszkosfehér volt, a szemerkélő eső sötétre színezte a téglákat és
az aszfaltot, ragacsos masszává változtatta az utcát borító lehullott
leveleket. A pocsék időjárás és a pocsék másnaposság kombinációjá-
nak tükrében időszerűtlennek tűnt a hosszú utazás át Londonon a
Cable utcai huzatos, patkány járta műterembe.
Talán mindaz, amit a lány leírt a naplójában, csak süket duma
volt, és valójában Smitht akarta az első pillanattól fogva. Talán tör-
tént valami közöttük azon az estén, amikor Jem eljött megnézni a
lakást, mialatt ő, Ralph a szobájában ült. Talán az elfojtott vágy sűrű
illata úszott a levegőben, amióta csak a lány beköltözött, de ő, a szá-
nalmas, érzéketlen tuskó nem vette észre. Talán (rémes érzés volt
rágondolni is), talán a vacsora csak Smithnek szólt, és ezek ketten
alig várták, hogy ő végre elmenjen aludni, talán szörnyűlködve ösz-
szenéztek az asztalnál, valahányszor kinyitotta a száját és azt gondol-
ták: „Húzz már el innen, Ralph, húzz el a fenébe is!” Ralph ilyen
kínos érzést még soha nem tapasztalt.
Öt teljes éven át hallgatta Smith nyivákolását arról az istenverte
nőről, aki az emeleten lakik, arról a beképzelt, emberi érzelmekre
képtelen, attitűdproblémás némberről, akinek ez idő alatt annyi sem
jutott el a tudatáig, hogy Smith egyáltalán a világon van. és most
tessék, amint egy normális nőnemű lány betette a lábát a lakásukba
és hangyányit is érdeklődőnek tűnt, ez a nyomorult rögtön berántotta
az ágyába. Mi ez, ha nem a lustaság mintapéldája?!
Ebben a pillanatban bedobták a napi postát az ajtórésen át, és
Ralph odaballagott, hogy átnézze. Megjött a csekk az utazási irodától
ötszáznegyven font. Ez épp csak arra elég, hogy a bankszámláján
mutatkozó tartozást rendezni tudja. Ralph már nem is emlékezett,
mikor fordult elő utoljára, hogy a számlája nem mutatott tartozást. A
csekket letette az előszobában álló asztalkára, úgy gondolta, majd
később átmegy a bankba. Észrevette, hogy Jem ajtaja megint résnyire
nyitva van. Eszébe jutottak azok a szívfájdító sorok, amelyeket teg-
nap olvasott a naplóban, és a kíváncsiság tovább gyengítette, majd
egy másodperc alatt le is győzte eltökéltségét. Belökte az ajtót, és
tekintete a könyvet kereste. Hátha talál benne valamit, ami megma-
gyarázza az éjszaka történteket.
A szobában az a fajta rendetlenség honolt, amely jellemzően a
késve ébredők kapkodó készülődése után marad hátra. Az ágyban
szemlátomást aludtak, tehát Jem valamikor az éjszaka folyamán át-
jött Smithtől. A függönyt nem húzta szét, a kinti gyengécske világos-
ság nagy nehezen átküzdötte magát a vastag anyagon és rózsaszínes
fénybe burkolta a helyiséget. Ralph megpöccintette a villanykapcso-
lót, és a mennyezeten kigyúlt a kis üvegcsillag. A napló az elődeivel
együtt ott feküdt az ágy mellett álló asztalka alatt.
Ralph megpillantotta magát a tükörben és meghökkent. Szóval így
fest egy kukkoló! Régi. elszürkült jégeralsót viselt és egy kinyúlt,
szürke, V–kivágású pulóvert, amely látni engedte sötét mellszőrzeté-
nek kis részét és a Bangkokban vásárolt ezüstláncát. A Haja rövid
volt mégis kócos, kétoldalt már enyhén kopaszodott. úgy tűnt. a haja
ugyanolyan sebességgel fogy, ahogyan a szőr a mellkasán, a vállán
és a hátán gyarapszik. Kék szeme kissé üvegesnek látszott, mint
mindig, ha másnapos volt. Ám végeredményben az összkép nem is
volt olyan rossz, különösen egy az egészséges életmóddal mit sem
törődő, napi minimum egy doboz Marlborót elfüstölő, kevés híján
harmincegy éves emberhez képest.
Ralph nem volt kimondottan hiú, de azzal tisztában volt, milyen
szerencsés, hogy nem kell amiatt nyugtalankodnia, hogy nem tartják
vonzónak, hiszen az élet elég nehéz még akkor is, ha az ember nem
csúf. A külseje valahogy gondoskodott magáról, neki nem kellett
vele foglalkoznia. Soha nem hízott, és az izmai, amelyeket ő huszon-
két éves korában fejlesztett ki, amikor egész nyáron egy építkezésen
dolgozott, még mindig kitartottak valami módon. Az enyhe kopaszo-
dás jól állt neki, a haj ápolás mindössze annyit jelentett számára,
hogy időnként elment a borbélyhoz, akit még főiskolásként ismert
meg, és kért egy kis igazítást. És a nők valahogy folyton ruhákat vet-
tek neki. Különösen ezek a reklámügynökségeken dolgozó nők, akik
jelentős kedvezménnyel vásárolhattak mindenütt, még a legnagyobb
nevű tervezőknél is. Azt a pulóvert, amelyet most is viselt, Orieltől
kapta, a gyönyörű, ám elképesztően unalmas lánytól, akit mindössze
két dolog érdekelt igazán az életben,, a retikülök, valamint Valentino
névre hallgató ölebe. Néhány héttel azután, hogy szakítottak, Ralph
meglátta ugyanezt a pulóvert egy kirakatban, és kis híján hanyat
esett, mert az árcédula szerint a holmi kettőszázhuszonöt fontba ke-
rült. Ez a tény azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy hetente
legalább öt napon át viselje anélkül, hogy kimosná, mostanra már
számtalan helyen égették ki a cigarettáiból lehulló szikrák és olyan
szaga volt, mint egy curryvel teli hamutartónak, amelyet valaki pár
órára a hóna alá dugott a legnagyobb hőségben.
Ralph elfordult a tükörtől. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy
önmagát nézegesse, a dolog tulajdonképpen nem volt kellemetlen, de
kicsit nyugtalanító. Kinyitotta a ruhásszekrény sötét faajtóit.
A szekrény alján cipők sorakoztak, rengeteg kicsike cipő. Külön-
böző színekben pompáztak, különböző méretű sarkokkal ellátva, de
mindegyiken látszott, hogy rendszeresen viselik. Más lányoknak az
esztelen vásárlási rohamok révén gyarapodó hatalmas lábbeli–
gyűjteményével ellentétben ezek a cipők mind régi jó barátok voltak.
Jem ruhatára igen változatos ízlésvilágról tanúskodott, megtalál-
ható volt benne a barna, a piros és a zöld szinte valamennyi árnyalata
éppúgy, mint számtalan virágminta, pamutból, bársonyból, bőrből,
selyemből egyaránt. A szekrényből finom, édes illat áradt, keveredett
benne a kellemes parfüm, az étolaj, a fafüst és a fűszeres ételek aro-
mája, mintegy illatnaplója volt ez a lány életének. Ralph kiemelt egy
különösen csinos darabot, bokáig érő, vállpántos zsorzsettruha volt,
nagy gonddal festett, apró piros rózsák díszítették, a hátán parányi
gombok sorakoztak. A férfi maga elé képzelte a lányt benne, amint a
fekete hajába tűzött virágokkal, lágyan ringó dús keblével, mezítláb
szalad egy hatalmas ház kertjében, rózsás arcú igazi reneszánsz baba.
Nem nem nem nem nem nem NEM! Ralph megálljt parancsolt
képzeletének. Nem azért jött be ide, hogy Jem ruháit szagolgassa és
érzelgős lányregények illusztrációihoz hasonló képeket fessen róla
lelki szemei elé. Nem azért jött be ide. hogy belezúgjon, mint egy
tapasztalatlan kiskamasz. Jem, nem, határozottan nem és NEM az ő
zsánere. Nem! Szőke, magas, lapos mellű, hűvős, arrogáns, fehérbort
ivó, csak márkás holmit viselő Elle magazint olvasó, bálba járó nő,
ez az ő zsánere.
 Ideje munkához látni, ideje megtudni, mi folyik itt. Tegnap még
esélyes volt, mi több, nála volt az előny, tegnap még „vékony” volt
és „szexis” és olyasvalaki, aki nagyon szórakoztató lehet együtt len-
ni. Tegnap még ő volt Jem zsánere. Egy nap telt el, és máris felesle-
ges harmadik lett.
Hirtelen maga előtt látta a jövőt, és a kép egyáltalán nem tetszett
neki. Jem és Smith elválaszthatatlanok, míg ő órákat tölt majd azzal,
hogy hallgatja, amint szexelnek, a nappaliban egyedül fog ülni a fo-
telban, miközben ezek ketten összebújnak a kanapén. Idővel elhatá-
rozzák, hogy összeházasodnak, és az eljegyzési buli után Smith za-
vartan megkéri majd őt, hogy keressen magának más lakhelyet. Ő
nyilván az utcán végzi majd, egy kartondoboz meg némi újságpapír
lesz minden vagyona (nincs még egy ember a földön, aki ilyen meg-
értően viszonyulna egy enyhén szólva rendszertelen lakbérfizetési
stílusához, aztán egyszer a kelleténél kicsit több olcsó piát ereszt le a
torkán, és miközben eszméletlenül fekszik egy kapualjban, valami
huligánok majd jól felgyújtják.
Mi a fene lehetett az oka, hogy Jem Smitht választotta? Mit mű-
velhetett ő, Ralph, hogy a lány így kiábrándult belőle? Talán az volt
a baj, hogy nem ugrálta körül, hogy nem segített neki a főzésben,
mint Smith? Ráadásul tegnap este eléggé nyilvánvalóan kiderült,
hogy Smith milyen sokat keres az ilyesmi mindig fokozza egy férfi
vonzerejét. És Smith virágot is hozott Jemnek, az a nyomorult talp-
nyaló. Hát ez az! A nők szeretnek virágot kapni. Ó, a francba, bár-
csak neki jutott volna az eszébe! Miért Smith? Miért nem ő? Miért
nem ő, hiszen kezdetben ő tetszett jobban a lánynak?! Mi a baj vele?
Smithnek van lakása, jó állása és egy halom pénze, minek neki még
barátnő is?! Arról nem is beszélve, hogy egy másik nőbe szerelmes.
Ralphnak a gyomra forgott a kínzó féltékenységtől.
A torkában zakatoló szívvel, sutba vágva minden magasztos elvet
a tisztességről, magánélet szentségéről, Ralph leült Jem ágyára, és
elvette a kupac tetején fekvő kötetet. 1996 januárjánál kezdte az ol-
vasást. Jem akkor még valahol máshol volt, az ő számára nem is lé-
tezett. Viszont ha Smith fog a lánnyal járni és lefeküdni, akkor ő,
Ralph legalább megtud róla mindent, amit csak lehet.
Az ebédidő eljött, azután elmúlt, és másutt az emberek, akiknek
volt állásuk, otthagyták a munkahelyüket, bevásároltak, szendvicset
ettek, újságot olvastak és ide–oda járkáltak a városban öltönyben,
cipőben és kabátban. Ralph olvasott.
Délután az emberek, akiknek volt állásuk, telefonáltak, értekezle-
teken vettek részt, ügyeket intéztek, kávét készítettek, flörtöltek a
fénymásolónál, körülölelte őket a hivatali élet biztonsága. Ralph ol-
vasott.
Amint eljött az öt óra és a szürkület, az emberek, akiknek volt ál-
lásuk, siettek határidőre befejezni a munkát, rendet raktak íróasztalu-
kon, kikapcsolták számítógépüket. Ralph olvasott.
Hat óra tájt becsukta a naplót, visszatette a helyére, eligazgatta a
paplant, lekapcsolta a villanyt, és kiment a szobából. Leült az íróasz-
talához, kivett a dobozból egy Marlborót, rágyújtott, és várta, hogy
Jem és Smith hazaérjen.
 KILENCEDIK FEJEZET

– Mit keres ez a nő itt? kérdezte Siobhan, és remélte, hogy hangja

könnyednek, közönyösnek tűnik, és nem árulkodik arról, amit való-
jában érez, a bizonytalanságról, a féltékenységről, a nyugtalanságról.
Ez a nő fenemód csinos volt, és sugárzott róla az egészség, az életerő
és általában mindaz, aminek Siobhan búcsút intett évekkel ezelőtt.
Ráadásul nagyon szép haja volt
Karl búcsúbulija zajlott a Soly Sombrában, egy iszogatásra gyűl-
tek össze a tanítványai, akik közül némelyeket már öt éve oktatott –,
hogy sok szerencsét kívánjanak neki ragyogó új karrierjéhez.
 Ő is a tanítványom volt. Nem mondtam? Karl belekortyolt a
sörébe.
Naná, hogy nem mondtad!, gondolta Siobhan.
 Nem hiszem. Lehet, hogy említetted, nem emlékszem.
Cheri egyáltalán nem olyasvalaki benyomását keltette
Siobhanban, aki odavan a cerocért, inkább amolyan aerobikozó,
edzőteremben izzadó típusnak látszott.
 Ami azt illeti, nagyon jól táncol. Ő volt a partnerem egy ideig,
amikor te már nem jöttél.
 Igen? Siobhan gyomra görcsbe rándult a féltékenységtől. Ilyet
még életében nem érzett. Mosolyogni, mosolyogni, mondogatta ma-
gában, nehogy Karl észrevegye, hogy féltékeny vagy!
 Ugye, te nem kedveled őt? kérdezte váratlanul Karl.
 Hát... tulajdonképpen nem is ismerem. Nem tűnik különöseb-
ben kedvesnek, ennyi az egész. Azt hiszem, nem az a fajta, akivel
jóban tudnék lenni. Nem megy át a kocsmavizsgán.
Karl jól ismerte a kocsmavizsgát. Siobhan ilyen módon bizonyo-
sodott meg róla, hogy egy lánnyal tudna–e jóban lenni vagy nem.
Elképzelte, hogy egy kocsmában ül a szóban forgó lánnyal. Ha a
lelki szemeivel úgy látta, hogy képes az illetővel elbeszélgetni né-
hány korsó sör meg valami jóféle rágcsálnivaló mellett, akkor a lány
átment a vizsgán, ha nem, akkor bekerült a „nem az én világom”
címkét viselő kupacba.
 Aha bólintott Karl. Én sem kedvelem.
 Nocsak! villant át Siobhan agyán.
 Tényleg? Mintha azt mondtad volna, hogy semmi bajod sincs
vele.
 Nem, neked volt igazad, Shuv. Ez egy önző tehén. Nem is hív-
tam meg a bulira, valamelyik lány szólhatott neki.
 És mi az, ami nem tetszik benne? Siobhan oldalát furdalta a kí-
váncsiság, ugyanis Karl sosem szokott ilyen határozott véleményt
alkotni emberekről, sosem fordult elő vele, hogy szándékosan nem
hívott volna meg embereket bulikra, vagy hogy bárkit „önző tehén-
nek” nevezett volna.
 Nem tudom. Egyszerűen csak egyetértek veled, és kész. Van
benne valami, ami nem szimpatikus. Nem tudom pontosan, mi az.
Karl valójában majd szétrobbant a dühtől. Világosan megmondta
ennek a kígyónak, hogy ne jöjjön el, és az meg is ígérte, hogy nem
lesz itt.
 Miért is akarnék elmenni egy ilyen szánalmas kis bulira, sok
szánalmas kis ceroctáncos közé?! Ne aggódj! Vidd csak el a dagadt
barátnődet! Biztonságban lesz, ígérem.
És most mégis itt volt, fekete, testhez álló ruhában, amelynek
gyakorlatilag nem volt háta, sört ivott és flörtölt a szegény Joe Tho-
masszal, az állandóan verítékben úszó bankhivatalnokkal, aki Buddy
Holly–szemüveget viselt és szemlátomást majd szívinfarktust kapott
izgalmában.
Karl már nem is emlékezett, hogyan kezdődött ez egész baromság.
Nyilván megakadt a szeme Cherin, hiszen minden normális férfi
szeme megakadt Cherin. De hát a világ tele van olyan nőkkel, akiken
megakad a szeme, mégsem kezd mindegyikkel eleve kudarcra ítélt
viszonyt. Karl sosem szokott nőket felcsípni. Bizonyára Cheri kez-
deményezett.
Karl egy nap összefutott vele a bejárati ajtónál, Cheri nem találta a
kulcsát. Ő épp a táncóráról ment, úgyhogy az ötvenes évekbeli cuc-
cát viselte, és az megkérdezte, jelmezbálban volt–e. Erre ő elmagya-
rázta, hogy cerocot tanít, mire a lány közölte, hogy ő is táncolt, húsz-
éves koráig balettet tanult, egyébként imádja a rock and rollt, és gye-
rekkorában az apja megtanította szvingelni. Karl meghívta a Soly
Sombrába, és ő eljött. És most, amikor már tudta, miféle nővel áll
szemben visszagondolva azokra a percekre úgy vélte, Cheri nyilván
őrülten flörtölt vele akkor, ezrével adhatta a hívogató jeleket, ame-
lyeket azonban ő egyszerűen nem is vett észre.
A puszta esztétikai elismerésen túl bármit is csap, akkor kezdett
érezni a lány iránt, amikor először voltak együtt. Ilyen nagyszerű
táncpartnerrel még soha nem hozta össze a sors. A klasszikus balett-
ben tanult, hihetetlen szépséget kölcsönöztek a legegyszerűbb moz-
dulatnak is, és Karl úgy érezte, mintha egy éteri könnyedségű, mégis
roppant nőies babát tartana a karjában. A cerocban a férfié az abszo-
lút vezető és Cheri úgy követte minden mozdulatát mintha a gondo-
lataiban olvasna, pontosan megfelelő energiát adott bele a táncba, és
közben egyfolytában mosolygott.
Karl el volt ragadtatva. Olyannyira, hogy amikor aztán hazament,
nem szólt a dologról egy szót sem Siobhannak, nem mintha bűntudat
mardosta volna, csupán azért mert tudta, hogy elpirulna, és akkor
Siobhan megkérdezné, mi ennek az oka, és akkor ő még jobban elvö-
rösödne, márpedig semmi értelme nem lett volna a kétkedés magvait
elvetni Siobhan elméjében holmi semmiség miatt. Így hát inkább
nem mondott sem. Igaz nem is titkolta a dolgot, de Siobhan nyilván,
ha nem nézett ki az ablakon, amikor ő meg Cheri együtt hazaértek a
táncstúdióból, mivel pedig arra semmi esély nem volt, hogy Siobhan
és Cheri közt valamiféle jószomszédi barátság kialakuljon, Siobhan
nem szerzett tudomást arról, mi folyik a háta mögött.
Ez persze nagymértékben megkönnyítette Karl dolgát, amikor a
táncpartneri viszony átalakult valami kicsit érzékibbé. Karl teljesen
megdöbbent, amikor Cheri először megcsókolta. Tagadhatatlan, hogy
ez a jelenet többször lejátszódott már addigra a férfi képzeletében, de
hát az élet tele van élvezetes képzeletbeli jelenetekkel, és az ember-
nek eszébe sem jut a valóságban is előadni valamennyit.
– Meghívhatlak egy sörre? kérdezte egyik este Cheri. És aztán,
amikor a sör elfogyott, és eljött az ideje, hogy hazamenjenek: – Szí-
vesen innék most még valamit. Hadd hívjalak meg egy tequilára! És
aztán, amikor az is elfogyott: Igyunk meg még egyet!
Sokáig tartott míg rávette, de Karl végül beadta a derekát és a má-
sodik tequila után már teljesen feloldódott, amikor is Cheri odafor-
dult Karl felé a bárszéken, keresztbetett hosszú, szoláriumbarna lá-
bával, félig lehunyt szemével, azután a teste egy mozdulattal áthidal-
ta a köztük levő távolságot, és mielőtt a helyzetnek egy hangyányi
esélye is lett volna arra hogy kínossá váljék, a férfi szemébe nézett és
megcsókolta. Először gyengéden, remélve, hogy nem őrá hárul a
munka dandárja, hogy Karl reagál ajka érzéki érintésére, visszacsó-
kolt.
Újra a férfi szemébe nézett.
 Szeretem a táncosokat mondta, és tekintete lejjebb siklott Karl
ajkára. Megint megcsókolta, most kicsit erőteljesebben. Különösen
az ír táncosokat szeretem, súgta. A lágy ajkú ír táncosokat.
Ekkor Karl megcsókolta, és Cheri úgy érezte, győzelmet aratott.
A csók egyre hosszabb és szenvedélyesebb lett, a férfi nyelve be-
barangolta a lány száját. Karl átölelte Cherit, magához szorította, és
ajkát halk, kissé állatias hördülés hagyta el.
 Menjünk be az irodába nyögte ki, és a zsebében a kulcsot ke-
reste.
Egymást ölelve bebotladoztak a kicsi, fullasztóan meleg helyiség-
be, amely bűzlött az állott cigarettafüst és a hosszú, forró nyári nap
végére felmelegedett műanyag szagától.
Cheri megállt a szoba közepén, és egy jól begyakorlott mozdulatá-
tól a ruhája a földre hullt. Megmosolyogtatta a Karl arcán a mezíte-
len, feszes, karcsú, barna test láttán megjelenő kifejezés. A férfi za-
vartan ügyetlenkedett a ruhájával, közben helyet csinált az íróaszta-
lon, tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Cheri testéről
 Úristen, de gyönyörű vagy suttogta, miközben felhúzta az óv-
szert meredező szerszámára.
Az egész öt percig tartott, gyors volt és kényelmetlen. Karl rette-
netesen izzadt, a nadrágja lecsúszott a bokája köré, bezselézett haja
összekócolódott és a szemébe hullott.
– Jézusom mondogatta, miközben elélvezett. – Jézusom. – Aztán
felhúzta a nadrágját. A fenébe de meleg van itt –jegyezte meg, majd
felemelte a padlóról a ruháját, és odadobta neki. Megyek kezet mos-
ni. Ezzel vége is kellett volna legyen az egésznek. Csakhogy Cheri
részéről még korántsem volt vége, mert sikerült ugyan elcsábítania,
felizgatnia, rossz útra térítenie Karlt, ám a férfi nem volt hálás. Ő
pedig azt akarta, hogy hálás legyen.
 Karl azonban nem volt hálás. Soha nem kért többet, mint ameny-
nyit Cheri adott, és azt is a hála teljes és igen sértő hiányával fogadta
el. Cherinek szinte úgy kellett felcibálnia őt a lakásába azon a hétvé-
gén, amikor Siobhan elutazott. Kitakarította a lakás minden négy-
zetcentiméterét, romantikus vacsorát főzött, a szobákat a férfi ked-
vencének, Frank Sinatrának a hangja töltötte be. Vett új lepedőt, új,
szexis fehérneműt és rengeteg virágot. Minden hiábavaló volt. Kicsit
tovább tartott az aktus, kényelmesebb volt és kevésbé verítékes, ám
ugyanolyan gépies és érzelemmentes, mint máskor. Utána Karl pilla-
natok alatt felfalta a vacsorát, majd visszament a lakásába, hogy a
tévét nézze egyedül.
Karl a maga részéről nem is tudta, miért húzódott ez a viszony
ilyen sokáig. Valami különös, megmagyarázhatatlan módon tartott
Cheritől. A lányból áradó mérhetetlen üresség és hidegség megrémí-
tette, és úgy érezte, ha megpróbálna szakítani, nagy árat fizetne érte,
mondjuk Rosanne egy fazék forró vízben végezné vagy ilyesmi. A
lány annyira eltökélten igyekezett megszerezni őt, annyira eltökélten
igyekezett elérni, hogy ő vágyjon rá, hogy Karl egyszerűen nem mert
ellenállni. És el kellett I ^mernie, hogy a lány eltökéltsége és önnön
félelme furcsa mód afrodiziákumként hatott rá, felizgatta, bármilyen
szánalmasnak tűnt emiatt a saját szemében is.
Mindeddig őszintén hitte, hogy soha, soha az életben nem fogja
megcsalni Siobhant, a gondolatot is egyszerűen elképzelhetetlennek,
mi több, nevetségesnek találta azt pedig végképp soha fel nem merült
volna benne, hogy egy ribanccal fog szenvedélyes viszonyba keve-
redni, de Cheri az volt és semmi több, egy szőke cafka, akinek, mér-
földhosszú a lába, szép a melle, és aki úgy táncol, mint egy angyal.
Karl tudta, hogy valójában semmit sem jelent Cheri számára, de
úgy vélte, valószínűleg nincs olyan ember a földön, aki a semminél
többet jelentene Cheri számára. Ez az egész „viszony” nem volt más,
mint pusztán és egyszerűen üzekedés, mintegy a tánc kiegészítése-
képpen, bizonyos szempontból természetes következménye egy ha-
gyományosan érzéki művészeti ágnak. Jól tudtak együtt táncolni,
ebből logikusan következett, hogy jó] tudnának együtt szexelni is.
Karl sosem gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz Siobhannak
hazudni, hazamenni hozzá a Sol y Sombrábél , és a szemébe nézni
úgy, hogy közben a veríték még meg sem száradt a tarkóján és a gu-
mi szaga még érezhető az alsónadrágján. Furcsa mód most, amikor
volt miért furdalja a lelkiismeret, egyszer sem vörösödött el. Az
egész eddigi életét azzal töltötte, hogy minden ok nélkül elpirult a
legalkalmatlanabb pillanatokban, és most nyugodtan bement a lakás-
ba, a szemébe nézett annak a nőnek, aki tizenöt éve szerette és hű
volt hozzá, és annak ellenére, hogy a farkán még ott száradt a felet-
tük lakó szőke cafka hüvelyváladéka, az ő arca alabástromfehér ma-
radt. Ironikus.
Fel sem merült benne, hogy az ilyen Cheri–félék teherbe eshetnek.
A lány annyira érzéketlen volt, annyira mentes mindenfajta érzelem-
től, annyira más, mint amilyennek ő az igazi nőt képzelte, hogy eszé-
be se jutott, egyáltalán lehet méhe. Cheri táncosnő volt, bombázó
volt, nem pedig anya. A gondolat, hogy egy csecsemő szopja azt a
tökéletes, rózsaszínű mellbimbót, vagy hogy Cheri babakocsit tol,
pelenkát cserél nevetséges volt. Elképzelése szerint az igazi anya
csakis olyan lehetett, mint Siobhan. Ő igazi nő volt, eleven és akkora
szíve volt, hogy ha az egész országot a gyermekévé fogadta volna,
még mindig maradt volna szeretet benne a világ többi része számára
is. Karl soha senkit nem szeretett úgy, ahogy Siobhan, azzal a tiszta,
könnyed, becsületes szeretettel, amelynek semmi köze ahhoz a hír-
vággyal teli, bizonytalan ragaszkodáshoz, amit sokan összetéveszte-
nek az igazi érzelemmel. Siobhan soha, semmilyen módon nem akar-
ta megváltoztatni. Olyannak szerette, amilyen, és Karl úgy gondolta,
ennél jobbat, többet kívánni sem lehet. Legfeljebb néha, valamiért,
némi szenvedélyes szexet kellemetlen nőkkel.
Most, hogy Cheri és Siobhan ott volt ugyanabban a helyiségben,
Karl iszonyúan érezte magát. És Cheri igencsak úgy festett, mint
akinek még tervei vannak erre az estére. Elfordult Joe Thomastól,
elkapta Karl tekintetét, széles mosolyt villantott rá, és a mélységesen
csalódott Joe–val többé mit sem törődve elindult a pár felé.
 Sziasztok üdvözölte őket sugárzó arccal. – Te vagy Siobhan,
ugye? Rég nem láttalak errefelé. Mostanában nem nagyon mozdulsz
ki otthonról, igaz? – Szoláriumbarna kezét Siobhan felé nyújtotta.
Karl gyomra felfordult, amikor a két nő bőre összeért. –Nagyon fog
hiányozni nekem a barátod.
  Valóban? nézett rá nyájasan Siobhan.
– Hát igen, a kedd este soha többé nem lesz már olyan, mint eddig
– közölte Cheri, miközben Karlt fíxírozta.
Karl lába földbe gyökerezett, sört szorító keze megdermedt fél-
úton a szája felé, amint a szeme bontakozó jelenetet figyelte.
 Bizonyára nagyon büszke vagy rá. Mikor is lesz először adás-
ba, Karl?
A férfi igyekezett összeszedni magát, és érezte, hogy verejték
csordogál le a hátán.
 Öö... hétfőhöz egy hétre, ugye, Shuv? nyögte gyorsan vissza-
adva a szót a nőknek.
 Igen, így van. Jövő héten már végig benn lesz a rá. dióban,
hogy kitanulja a szakma minden csínját–bínját tudod, az ilyen mű-
szaki dolgokat magyarázta Siobhan mosolyogva.
 Hát akkor, Karl, sok szerencsét. Egyébként sem sokáig járhat-
tam volna már az óráidra. Nézzétek nyújtotta feléjük a bal kezét te-
nyérrel lefelé –, hamarosan férjhez megyek.
 Ó, milyen gyönyörű gyűrű! Siobhan gyengéden megérintette
Cheri ujja hegyét, hogy a gyémánt felszikrázzon a fényben.
 Igen, a vőlegényem anyjáé volt. Nem sok olyan gyönyörű nő él
a földön, mint amilyen ő volt.
– A vőlegényed... az a magas szőke pasi? érdeklődött Siobhan.
 Jaj, dehogy! Az Martin. A világért sem mennék hozzá. Giles a
vőlegényem. Tizenkilenc éves korom óta ismerem. Nagyon gazdag
és befolyásos üzletember. Van egy háza Wiitshire–ben, egy Ausztrá-
liában és egy csodás lakása a Docklands lakónegyedben.
 Hol fogtok élni? Elköltözöl az Almanac útról?
 Nem, azt hiszem, megtartom azt a lakást. Időnként jól jön az
embernek, ha van egy hely, ahol maga lehet, ami csak az övé. Hátra-
dobta hosszú szőke haját, és felnevetett. Örülök, hogy láttalak benne-
teket, de ugye, nem haragszotok meg, ha most hazamegyek? Renge-
teg dolgom lesz holnap, keresnem kell egy megfelelő ruhát és valami
jó helyet, ahol megtarthatjuk a fogadást.
Karl és Siobhan udvariasan mormolt valami válaszfelét, mindket-
ten biztosították Cherit arról, hogy tőlük nyugodtan mehet.
 Karl, a kabátom az irodában van. Lennél szíves kinyitni ne-
kem? Cheri a kezét a férfi csupasz karjára tette, mire ő összerezzent,
ez volt az első mozdulata, amióta Cheri elindult feléjük.
 Öö... mi lenne, ha odaadnám a kulcsot? kérdezte a zsebében
kotorászva.
 Ó, tudod, milyen vacak az a zár. Képtelen vagyok boldogulni
vele. Kísérj oda, kérlek! Émelyítő volt a mosolya, meg ahogy felvon-
ta az egyik szemöldökét.
Karl megragadta Siobhan kezét.
 Egy perc és itt vagyok. Nem gond, ugye?
 Persze, semmi baj felelte Siobhan halkan, és nem értette, miért
fogja el olyan furcsa, rossz érzés attól, hogy Karl és Cheri együtt
megy az irodába.
A férfi pár perc múlva visszatért. Az arca lángolt, idegesnek lát-
szott.
 Mit szólnál, ha mi is hazamennénk?
Siobhan titokban erre a kérdésre várt egész este.
 Rendben, menjünk. Mi a baj?
 Semmi. Egyszerűen csak elegem van felelte Karl zavartan, mi-
közben lopva törölgette az arcán patakzó verítéket.
Olyan dühös volt, alig kapott levegőt. Az az alattomos kis dög kö-
zönyösen repdes egyik férfitól a másikig, és közben elvesz mindent,
amit csak tud, egzotikus utazásokat, jegygyűrűket, lakásokat, kisba-
bákat, tisztességet, becsületet. Mit fog művelni ezzel a szerencsétlen
Gilesszal is?!
És úgy tűnik, mindenki hagyja, hogy játssza nyugodtan a kisded
játékait, mindenki csak ad és ad neki és nem kér cserébe semmit. Hát
őt, Karlt nem ilyen fából faragták. Ő igenis akar valamit. Nem fogja
hagyni, hogy ez a némber megint simán megússza és tovább álljon
egy kényelmes házasságba egy gazdag emberrel, aki megad neki
ezentúl mindent, amit csak akar egész életében. Különösen azok
után, hogy idejött ma este, hogy az erejét fitogtassa, hogy az ő orra
alá dörgölje, igen megteheti, hogy kefél vele, megöli a gyerekét, az-
tán szakit vele, és még így is tisztességes ember fogja felesétől venni.
Ezért tette vele azt Karl az irodában az imént. Ezért hogy benyúlt
a ruhájába, megmarkolta izzadó ujjaival azt a tökéletes mellet, amíg
csak a nő fel nem kiáltott fájdalmában, aztán durván megcsókolta,
nem törődött azzal, hogy összeütődnek a fogaik, megszívta a nyelvét,
hogy majd kiszakadt, a másik kezével pedig megragadta az ágyékát,
megszorongatta a bugyiban a forró húst, miközben a lány kétségbe-
esetten és dühödten próbálta eltaszítani őt. Amikor Karl végül elen-
gedte Cherit, hozzávágta a kabátját, és kitárta az ajtót. Többé nem
félt már tőle.
 Takarodj innen, te kurva szűrte a szót összeszorított fogai kö-
zött. És ha még egyszer Siobhan közelébe merészkedsz... Valósággal
remegett a dühtől, amely teljesen eltöltötte száznyolcvanöt centis
mivoltát.
Ez a nő egy szajha volt, egy kurva mindegy, kinek a jegygyűrűjét
viselte –, és ő, Karl azt akarta, hogy érezze Is magát annak, ami,
hogy a Sol y Sombrát mocskos. olcsó kis cafkaként hagyja el, nem
pedig erényes menyasszonyként, aminek ma este mutatkozni igyeke-
zett. Cheri rémültnek látszott, amikor kiszaladt, a kabátját magához
szorította, a ruhája zilált volt, a rúzsa elmázolódott. Karl elégedetten
állapította meg, hogy sikerült tönkretennie a menyasszonyi színjáté-
kot. Helyes!
 Shuv mondta később a férfi, amikor hazaértek és valamennyire
már megnyugodott –, próbáljunk meg összehozni egy kisbabát.
Nem tervezte el, hogy ezt fogja mondani, csak úgy kiszaladt a szá-
ján. Ám abban a pillanatban, amint kimondta, rájött, valóban ez az,
amire vágyik, amit mindennél jobban szeretne.
– Ó, Karl, hiszen tudod... kezdte Siobhan szomorúan.
 Igen, igen, tudom. Nehéz lesz, nagyon nehéz. Különösen ne-
ked. De próbálkozzunk meg vele! Most már megengedhetjük ma-
gunknak... tudod, a különböző kezeléseket meg mindent. Nagyon
kérlek, Shuv! Annyira szeretném, ha lenne egy kisbabánk!
Most már ott térdelt Siobhan előtt és a kezét szorongatta.
 Kérlek... Az ölébe hajtotta a fejét.
Siobhan még mindig nyugtalan volt a stúdióbeli incidens miatt,
efféle jelenetre pedig a legkevésbé sem számított. Azt hitte, ezt a
témát lezárták évekkel ezelőtt, amikor az orvos közölte vele, hogy az
a fertőzés, amely megtámadta a petefészkét, meddővé tette. Ezért
szerezték be Rosanne–t.
 De mi lesz, ha semmilyen kezelés nem segít? Az ilyesmi el-
tarthat évekig is, és már elmúltam harminchat. Lehet, hogy már túl
öreg vagyok. Nem szívesen foglalkoznak idősebb nőkkel, mert na-
gyobb a kockázat. Rengeteg időt vesz igénybe. És láttam erről szóló
dokumentumfilmeket... előfordulhat, hogy belefáradunk és szétvá-
lunk. Márpedig a kapcsolatunk fontosabb számomra, mint egy gye-
rek. Nem tudnám elviselni a várakozást és azután a csalódást...
 Kérlek, Shuv, kérlek!
Siobhan lenézett a csillogó, fekete tincsekre, tekintete végigsimí-
totta az erős nyakat, a széles vállakat.
A férfi egész lényéből kétségbeesés, kiszolgáltatottság sugárzott.
Ó egek, mennyire szereti ezt az embert. Semmi más vágya nem volt
az életben, csak hogy Karl boldog legyen.
 Jó, jó. Majd meglátjuk.
Karl átkarolta, a fejét még mélyebbre fúrta a húsban.
 Köszönöm, köszönöm, köszönöm lehelte. – Köszönöm.
Siobhan megsimogatta kedvese haját, a zselével sem törődve, és a
szívét összeszorította a félelem.
 TIZEDIK FEJEZET

Ralph most már tudta, hogy el kellett volna mennie hazulról. Nem
lett volna szabad otthon ülnie egyedül egész este. Claudia hívta va-
lami sajtóbemutatóra, forgalomba kerül egy új parfüm, amellyel az ő
ügynökségük foglalkozik. Rémálom lett volna, viszont az ilyen buli-
kon rengeteg ingyen kaja meg pia van, és sok jó csaj, akiket nézeget-
ni lehet, úgyhogy ha elmegy, legalább jól berúghatott volna, és akkor
az éjszakát Claudiánál töltötte volna. Ehelyett azonban úgy döntött,
hogy önző lesz, és alkalmatlankodni fog, és itthon ül, hogy megtudja,
mi történik az ifjú szerelmesekkel. Egész este arra várt, hogy kattan-
jon a zár, kiválasztotta a megfelelő pózt, hogy amikor bármelyikük
belép, így lássa őt: lába a dohányzóasztalon, mellette egy sör, egyik
kezében füves spangli, a másikban a távkapcsoló. Kilenc órára meg-
unta ezt a pózt, bármilyen természetes volt is, és úgy döntött, az „új-
ságolvasás a konyhában’' pozitúra megfelelőbb lesz. Tízre kiolvasta
már a nekrológokat és a kertészeti rovatot is, megpróbálkozott és
kudarcot vallott a keresztrejtvénnyel, azután a kétségbeesés határára
sodorta önmagát azzal, hogy elolvasta a különböző vezetői munkakö-
rök betöltésére alkalmas pályázóknak szóló álláshirdetéseket. Feltette
magának a kérdést, vajon lesz–e ő valaha is olyan helyzetben, hogy
százhúszezer fontot keres és céges autót kap és ingyenes orvosi ellá-
tást és prémiumot? Nem, nem lesz soha, válaszolt saját kérdésére és
rém szerencsétlennek érezte magát.
Fél tizenegyre sértődötten levonta a következtetést, miszerint Jem
és Smith nyilván együtt van valahol. Pirítóst készített, azután kis
ideig kísérletezett a „pirítós eszegetése közben telefonálás a kanapén
fekve”pozitúrával, de nem jutott eszébe senki, akivel szívesen beszélt
volna.
Mire Jem és Smith végre hazaért, ő már újra a „kanapé, sör,
spangli és tévé” pozitúránál tartott. A párocska arca undorítóan ra-
gyogott, és az előszobabeli játékos csevegésük idegesítő zaja jóval
megelőzte őket.
Végül ott álltak a nappali ajtajában, arcukon széles vigyor, csak
úgy sugárzott róluk a vidámság.
  Szevasz, haver. Nehéz estéd volt? érdeklődött csúfondáros
hangon Smith.
Ralphnak jelen hangulatában más sem hiányzott, mint ez a kis gú-
nyolódás.
 Aha. Úgy volt, hogy elmegyek Claudiával valami flancos sajtó
buliba, de nem bírtam rávenni magam. A tegnapi este után nem akar-
tam megint bepiálni, úgyhogy gondoltam, elücsörgök itthon. Hát ti
hol voltatok? Megpróbált kedvesnek látszani. Valójában nem akarta
tudni, hol voltak, fütyült rá, hogy hol voltak.
 Eliszogattunk Jem barátaival, aztán megvacsoráztunk. Smith a
lány vállára tette a kezét, mire Ralph végképp elkomorult.
 Lemaradtatok egy príma műsorról közölte. A Discoveryn ad-
ták, emberevő cápákról szólt. Felvágták egy ilyen cápa hasát a parton
és megtalálták benne négy ember részlegesen megemésztett marad-
ványait, meg az oxigén palackjaikat.
 Úristen, így meghalni mondta Smith.
Ralph látta, hogy barátja csak úgy tesz, mintha érdekelné a téma,
de közben Jemre néz és a hajával játszadozik.
 Akar most valamelyikőtök a fürdőbe menni? kérdezte a lány,
miközben kivette Smith kezét a hajából és összekulcsolta az ujjaikat.
Ralph tekintete gyengéden körbesimogatta a szép kis arcot. Ismer-
lek, gondolta. Egész nap a fejedben voltam, a gondolataid között és
mindent tudok. Tudom, mikor mit gondoltál, hol voltál, mit ettél az
elmúlt tíz hónapban. Többet tudok rólad, mint Smith. Tudom, hogy
egyetlen randid sem volt egész évben, hogy iszonyúan hiányzott már
a szex, mégis ellenálltál a kísértésnek és nem feküdtél le Paullal, aki
az egyik legjobb haverod.
Tudom, hogy hetente legalább kétszer eszel curryt.
Tudom, hogy nem vagy olyan magabiztos, amilyennek mutatod
magad, és hogy néha eluralkodik rajtad az önutálat. Tudom, hogy
érdekel, mit gondolnak rólad az emberek, hogy érzékeny vagy, hogy
néha kitör rajtad a paranoia, hogy azt hiszed, amikor sokat csivitelsz,
az emberek idegeire mész.
Tudom, hogy két éve nem beszélsz anyáddal, és hogy ez mennyire
bánt.
Tudom, hogy a menstruációdhoz órát lehetne igazítani (harminc-
egy naponta, korán reggel jön meg), de pokoli rosszullét kínoz előtte.
Tudom, hogy rögeszmésen aggódsz a bélmozgásod miatt, ezért eszel
meg minden reggel többkilónyi emésztést szabályozó táplálék kiegé-
szítőt.
Tudom, hogy júniusban kiderült, aranyered van.
Tudom, hogy azt hiszed, kétszínű vagy, mert rettenetes dolgokat
gondolsz olyan emberekről, akikkel szemtől szemben kedves vagy.
Tudom, hogy azért választottad Smitht, mert a kedvenc virágoddal
lepett meg. Tudok az álmodról, és értem, miért gondoltad, hogy
Smith az igazi. Jobban meg kellett volna erőltetnem magam, felve-
hettem volna valami rendes ruhát, meg kellett volna kérdeznem,
hogy segíthetek–e, nem kellett volna fölényeskednem és nem kellett
volna elmennem aludni. És tudom, hogy tévedsz, Jem, nem Smith az,
akit keresel, mindaz, amit döntő jelek sorozatának vélsz, csupán vé-
letlen volt. Én ültem a kanapén, amikor benéztél az ablakon, és én
vagyok az, akivel most lenned kellene.
De hát hogyan is mondhatta volna el, mi az igazság, amikor az azt
jelentette volna, hogy be kell ismernie egy alattomos, sunyi alak, aki
még arra is képes, hogy beleolvasson mások naplójába?! Nézte
Jemet, és rájött a lány az ő szemében már nem az az idegen, akit reg-
gel hallott kimenni a lakásból. Az egész napot Jem gondolatai között
töltötte, többet tudott róla, mint Smith, az a Smith, aki ma este vele
volt, megismerkedett a barátaival és tegnap éjszaka megkefélte. Ő
viszont ismerte a titkait. És minden vágya az volt, hogy igazán közel
kerüljön hozzá.
 Nem, nem, menj csak te! Én még fenn maradok egy ideig felel-
te.
 Tiéd a pálya mosolygott Smith, és a derekát átölelve magához
húzta a lányt.
 Rendben. Jó éjt, Ralph, holnap találkozunk.
 Jó éjt puszit nem kapok? kérdezte ő, és felállt a kanapéról. Hir-
telen úgy érezte, neki is muszáj megérintenie a lányt.
 Miért ne kapnál? mosolygott Jem. Jó éjt, Ralph mondta megint,
és cuppanós puszit nyomott a férfi arcára.
 Aludj jól, Jemima!
 Na, mit gondolsz? suttogta izgatottan Smith, amikor az ajtó be-
csukódott a lány mögött.
~ Miről? morogta Ralph. Semmi kedve nem volt Smith felháborí-
tó szerencséjét kitárgyalni vele.
 Természetesen Jemről. Mit szólsz hozzá? Ahhoz, hogy Jem és
én... Ó, ugyan már, nyilván kitaláltad, mi az ábra.
 Ó, hát, nagyon kedves. Igen, nagyon kedves. Mivel Smith arcá-
ról lerítt, hogy ennél többre számított, Ralph így folytatta: Szép a
haja, nagyon csinos, nagyon kedves. Igazán örülök, Smithie, komo-
lyan.
Smithre pillantott és érezte, hogy ennyivel nem fogja megúszni.
Igaza volt.
 Nézd, Ralph, én nem a külsejéről beszélek. Nem azt kérdezem,
tetszik–e a csaj. Azt szeretném tudni, hogy mit gondolsz róla... ró-
lunk?
 Mégis mi a fenét akarsz hallani? Jem alig öt perce, hogy itt la-
kik. Nagyon kedves. Kedvelem. Remélem, most tudod, mit csinálsz,
nem úgy, mint a régebbi nőiddel. Kissé hajlamos voltál mindig is
elsietni a dolgokat. Emlékszel Gretára? Két hét után megkérted a
kezét, és nem értetted, miért menekül előled a világ túlsó végébe.
És ott volt az a fertelmes Dawn nevű némber, akinek az első estén
szerelmet vallottál, mire másnap megjelent itt az összes cuccával
egyetemben és nekem kellett kitennem a szűrét! És ne feledkezzünk
meg a lengyel csajról sem, akit nem egész egy hét után hazavittél
bemutatni a szüleidnek, és aki meglovasította a videokamerát meg
apád laptopját, hogy a fiújának drogot tudjon venni. És...
– Jól van, elég! állította le Smith. Tudom, mit akarsz mondani, de
ez más. Jem más. És én is más vagyok. Mást érzek. Épp ez a jó az
egészben. Nem fogok beleszeretni, úgyhogy nem veszíthetem el a
fejem. Tegnap éjszaka meg akartam mondani neki, hogy nem foly-
tathatjuk, Cheri miatt, meg minden. Aztán az jutott az eszembe, hogy
miért mondanék bármit is. Miért ne szórakozhatnék egy kicsit a vál-
tozatosság kedvéért? Már el is felejtettem, milyen jó a szex, úgyhogy
szerintem ennyit megérdemlek. Szerinted? Jem igazán szép lány, na-
gyon kedvelem. De most az egyszer én diktálok. Idősebb lettem és
bölcsebb, nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. Ez csak
szórakozás, jó móka. Tényleg tette hozzá, látva Ralph arcán a kétke-
dést.
 Szóval nem beszéltél neki Cheriről meg arról, hogy tejesen,
egészségtelen módon már öt éve a megszállottja vagy egy számodra
elérhetetlen nőnek?
 Hát persze, hogy nem! Hülyéskedsz? Nem fogom tönkretenni
az egészet, amikor még szinte el sem kezdődött. Jem azt hiszi, én
vagyok álmai férfija. Tényleg, Tegnap éjszaka mesélte. Képzeld el,
azt hiszi, hogy ez a lakás szerepelt valami álmában, és hogy én va-
gyok a végzete! Hát nem röhej?! Egyébként Cheri egészen más téma.
Cheri egy álomnő. Épp elég sokáig vártam. Itt az ideje, hogy normá-
lis életet éljek megint. És talán, ha Cheri látja, hogy élem az életem
nélküle, egy csinos barátnővel, aki valósággal imád, akkor ő is más
szemmel néz majd rám. Lehet, hogy épp ettől lát majd vonzóbbnak.
Smith arca felragyogott a gondolatra.
 De valamikor azért csak elmondod Jemnek, nem? Szerintem
joga van megtudni, micsoda seggfej vagy valójában.
 Persze, persze, mint ahogy te is beszámoltál Claudiának az
eseménydús múltadról bólogatott Smith, aki nagyon jól tudta, hogy
Ralphnak eszébe sem jutott ilyesmit tenni.
 Az más jelentette ki Ralph. Én nem vagyok szerelmes Claudiá-
ba, úgyhogy nem kell elmondanom semmit.
 Hohó! Ki beszél itt szerelemről?! nevetett fel Smith. Ez a leg-
jobb az egészben. Azt hiszem, életemben először végre összeakad-
tam egy olyan nővel, aki jobban odavan értem, mint én őérte. Tudod,
milyen isteni érzés ez? És ráadásul itt lakik, úgyhogy nem kell tele-
fonálgatni meg randizgatni. Mindig kéznél van. Ralphie, öreg haver,
ez már valami, nem igaz?!
Ralph hallgatta Smitht, és olyan undor fogta el, hogy egészen
megkeseredett a szája íze, mintha epét hányt volna. Kipöckölt egy
szál cigarettát a dobozból, és megkísérelt véget vetni a beszélgetés-
nek.
 Mindenesetre fékezzétek magatokat ma éjszaka, ha lehet Hol-
nap korán kelek, nem szeretném egész éjjel a lármázásotokat hallgat-
ni.
–Mi a manó! Nekem talán nem kell elviselnem Claudiát, a Balsor-
sot immár hat hónapja? És biztosíthatlak, Jem maga a megtestesült
némaság ahhoz az istenverte szirénához képest. Tudod, Ralphie,
vannak ám a világon normális nők is. Nem kéne ilyen Claudia–féle
lidércnyomásokkal járnod.
– Nézd, haver, igazán nem akarnám lelohasztani a lelkesedésedet,
de jobb, ha tőlem tudod meg, hogy minden csaj szupernek tűnik kez-
detben. Úgy tűnt, hogy Claudia maga a tökély: „Ne is beszéljünk
elkötelezettségről, nem akarom lekötni magam, csak érezzük jól ma-
gunkat együtt, persze, hogy nem bánom, ha elmész valahova a volt
barátnőddel, persze, hogy nem baj, ha lemondod a vacsorát, felnőtt
nő vagyok, tudom, mit akarok.” És nézd meg most! Majd meglátod,
Smith, a nők mind egyformák. És ezt jól jegyezd meg!
Ekkor hallották, hogy nyílik, majd csukódik a fürdőszoba ajtaja.
Smith felállt, nyújtózkodott.
 Persze, persze. Ha egyszer jobban megismered Jemet, belátod,
hogy nincs igazad. Ő nem olyan. Te is meg fogod szeretni.
 Nem én, Smithie! Nem a zsánerem mondta Ralph, és vigyort
erőltetett az arcára. És különben is, azt hittem, szeretetről szó sem
lehet.
Amint az ajtó becsukódott Smith mögött, és Ralph megint egyedül
maradt, furcsa rossz érzés vett erőt rajta. Többé már semmi nem lesz
ugyanolyan, mint eddig volt. Éveken át kényelmesen, könnyedén,
kellemetlen meglepetésektől mentesen zajlott az élet. Most pedig
minden veszélybe került az otthona, a Smithhez fűződő kapcsolata,
az anyagi helyzete, a biztonsága, a szokásai. És hirtelen rádöbbent,
hogy amit a legnagyobb veszély fenyeget, az nem más, mint a szíve.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

 Nézd, nekem tetszik ez a zene, nem mondom, hogy nem tet-

szik. De hát én ötvenhárom éves vagyok, egy kopaszodó, ötvenhá-
rom éves, vezető beosztásban dolgozó ember vagyok három gyerek-
kel, vidéki házzal, Land Roverrel és gyomorfekéllyel, úgyhogy el is
várják tőlem, hogy tetsszen ez a zene. Hm, hm... érted már, mire aka-
rok kilyukadni?
Jeff, a London Rádió programigazgatója és egyben Karl új főnöke
a hatalmas, státusszimbólum íróasztala mögött ülve nézett Karlra, és
az arckifejezése ezt üzente: „Egy csomó ember várakozik az ajtóm
előtt, költségvetésről meg határidőkről akarnak tárgyalni velem, és
én legszívesebben rád ordítanék és kihajítanálak az irodámból, de
mivel új fiú vagy, megpróbálom kedvesen elmagyarázni, mi a hely-
zet.
 Hm, hm... érted, miről beszélek, Karl? Hm, hm.
Karl szerette volna, ha Jeíf abbahagyja ezt a hümmögést.
 A gyerekek nem akarnak A1 Greent meg Jerry Lee Lewisi
hallgatni. Én igen, de ők nem. Érted, Karl? Hm, hm...
Karl kezdte magát úgy érezni, mint az egyetlen vendég, akinek
nem szóltak, hogy jelmezbálba hivatalos. Azért hívták az LR–hez,
hogy mindenfajta zenét játsszon, a legfrissebb toplistás számoktól
kezdve Tóm Jonesig. Épp ez tetszett meg benne Jeffnek, amikor részt
vett azon az esküvői bulin, ahol Karl volt a lemezlovas, és épp ezért
kapta meg ő az állást, nem pedig a többi pályázó. Ő nem csupán vi-
dám volt és bőbeszédű, ő jelentős tudásanyaggal is rendelkezett.
Olyan műsorvezetőt akart az LR, akit a hallgatók tisztelni tudnak,
akinek kifogástalan a zenei ízlése. Azt akarták, hogy legyen tekinté-
lye, hogy a hallgatók azt gondolják, ha valami a Karl Kasparov–
show–ban hangzik el, akkor az csak jó lehet.
A Csúcsforgalom hallgatói a saját autójuk börtönében sínylődő
emberek voltak. A reggeli műsorok közönsége minden mással fog-
lalkozott, fogat mosott, gyerekeket etetett, szeretkezett. Napközben a
rádió háttérzaj volt a munkahelyen, amíg a műsorvezető elég gyors
számokat játszott, senkinek nem jutott eszébe reklamálni.
 A Csúcsforgalom más volt, ilyenkor az emberek lassan ellazultak
a nehéz nap után, ez a változatosság és az igényesség ideje volt, és a
hallgatók bizony betelefonáltak, ha a műsorvezető az idegeikre ment,
vagy ha a számok túl gyakran ismétlődtek.
Karl, a maga mély hangjával, dallamos ír akcentusával, csiszolt
stílusával, jó humorával, intelligens zenei ízlésével pontosan az az
ember volt, akit az LR keresett.
És most, nem egész két hónap elteltével azt mondják neki, hogy
tévedtek, hogy egyre több hallgatót veszítenek el. A kritikusok egy-
szerűen imádták Karlt, ám a hallgatók ezrével reklamáltak.
 Betelefonálok, hírességek, komédia, csevegés, ilyesmire van
szükséged, Karl, és sokkal több friss toplistás számra, hm, hm. Jeff
felkapta a telefonkagylót, tárcsázott. Rick, van egy perced, haver? Itt
van nálam Karl, tudod, a műsoráról beszélünk, hm, hm. Szükségünk
lenne a szakértelmedre, haver, valami jó kis Rickféle tanácsra. Át
tudnál jönni? Igen, most, hát ez remek, mert...
–Rick, ugye, ismered Ricket fordult Jeff vissza Karlhoz ő Jules
műsorának a producere. Remek ötletei vannak, tele energiával és a
humora? Nahát, isteni a humora! Azt akarom, hogy hosszabb időt
töltsetek együtt és csak dumáljatok, dumáljatok. Most a szabadidőd-
ről van szó, Karl most…
Elhallgatott és kotorászni kezdett ciklámenszín borítású, irdatlan
íróasztala legfelső fiókjában, miközben másik karját kinyújtotta,
mintha készen állna rá, hogy Karlt a grabancánál fogva visszarántja,
ha netán szökni próbálna. Végül előkerült a másik keze, benne jókora
kulcscsomóval. Jeff diadalittas pillantást vetett Karlra.
 Szóval most Glencoe–ról van szó. Van ott egy házam, átalakí-
tott presbiteriánus kápolna, mérföldekre mindentől, a tó partján, és
egv–sze–rű–en gyö–nyö–rű! Az évnek ebben a szakában a nap pont
fölötte megy le, döbbenetes, Karl, egyszerűen döbbenetes, az ember
olyan kicsinek és lényegtelennek érzi magát, mindent más szemmel
néz. Rövid, elmélázó hallgatás után hirtelen akkorát csapott az asztal-
ra, hogy Karl összerezzent. Azt akarom, hogy te Karlra mutatott és
Rick haverom a hétvégére menjetek fel oda, természetesen a páro-
tokkal együtt, és érezzétek jól magatokat, tudod, hm, hm. rúgjatok
be, lazítsatok, kapcsolódjatok ki, ismerkedjetek, haverkodjatok és
dobjatok be jó ötleteket. Minden jó, ami megnevettet benneteket,
bármi, ami megnevetteti a csajokat. Vannak gyerekeid, Karl?
Kar] zavartan a fejét rázta.
 Jó, Sue majd útba igazít, ad pénzt piára meg minden másra,
ami csak kell. Igen, ez nem is rossz ötlet, vigyetek valami jóféle dro-
got, azt akarom, hogy igazán szuper ötletekkel gyertek vissza,
olyasmivel, amit zabálnak a kölykök, hm, hm. Jól van, minden rend-
ben lesz, Sue majd intézkedik... á, Rick. Jeff felállt. Rick, az én ked-
venc producerem. Karl, haver, bemutatom neked Rick de Largyt.
Karl is felállt és megfordult.
 Örülök, hogy megismerhetlek. Tetszik a műsorod mondta az
ajtóban álló férfi és kezet nyújtott.
Rick de Largy nevetségesen jóképű volt, nem amolyan
feltünősködő módon, hanem nyugodtan és iszonyatosan jóképű. Karl
most hirtelen megértette, mit érezhet egy csinos nő egy nála is szebb
nő jelenlétében. Jeff süket dumája nyomán Karl úgy képzelte, hogy
ez a Rick nyilván valami ízlésficamos, agyonszoláriumozott, nagy
hajú, rémes pulóvert viselő, porcelánfogát villogtató köcsög lesz.
Még a neve hangzása is ízléstelen és feltünősködő volt. Am a férfi,
aki most Karl előtt állt, elegáns fehér vászoninget viselt, jól szabott
farmert és szemlátomást kézi készítésű cipőt, finom vonalú orrán
fémkeretes szemüveg ült, sűrű, szőke haját hátul és oldalt rövidre
vágatta. Körülbelül ugyanannyi idősnek, ám sokkal egészségesebb-
nek látszott, mint Karl. A bőre kimondottan szép volt, Karl eddig azt
hitte, ilyen szép bőre csak nőnek lehet.
 Ti ketten mondta Jeff az íróasztalára támaszkodva nagyon, na-
gyon jó barátok lesztek, majd meglátjátok. Az arca ragyogott, úgy
nézett rájuk, mint egy büszke atya. Na, mit szólnátok egy jó kis
ebédhez, fiúk, hm, hm? – Nevetett, mindkettejük kezét jól megrázta.
Menjünk és beszéljük meg, hogyan csinálja majd ez a Rick a Csúcs-
forgalom legviccesebb műsorvezetőjét belőled.
Vicces? Vicces?! Karl érezte, hogy összeszorul a szíve. Soha éle-
tében nem volt még kevésbé vicces helyzetben. Az élete épp széteső-
ben volt. Valahogy semmi nem volt már a régi azóta, hogy a Sol y
Sombra–beli búcsúbuli után könyörgött Siobhannak, hogy vállal-
janak gyereket. A kis lakás mindig oly meleg és szeretetteljes légköre
már a múlté volt, és Karl nem tudta, miért. Attól az estétől fogva
minden egyre jobb kellett volna legyen, hisz Cheri végre eltűnt az
életéből. Siobhannek és neki nagy tervei voltak a jövőre nézve, ő egy
csodás új karrier küszöbén állt, szóval minden újnak és frissnek tűnt.
Karl feküdt az ágyban a búcsúbulija estéjén, figyelte amint Siobhan
az ágy szélén ülve gyorsan levetkőzik a blúzát áthúzza a fején és a
haja szétterül sima, fehér hátán, és hirtelen eltöltötte a szerelem és a
vágy. Úgy érezte, újra fel kell fedeznie asszonya testének minden
egyes négyzetcentiméterét, ahogyan régen tette, amikor még fiata-
labbak voltak. Simogatta Siobhan haját, azután a keze köré tekerte, a
vastag hajtekercs csillogott a halvány fényben, selymes érintése pe-
dig tovább fokozta a férfi vágyát. Karját a nő dereka köré fonta, érez-
te, amint beolvad a párnás testbe, azután a kezét egyre feljebb csúsz-
tatta, amíg el nem érte a dús keblet. Ekkor felnyögött, arcát Siobhan
hátához szorította és mélyen beszívta bőre illatát.
Szexuális életüket mindig is a vidámság, a mókázás, az incselke-
dés jellemezte. Karl ezen az estén valami mást, valami többet akart.
Testének minden izma reszketett a vágytól, amint lehúzta Siobhant
az ágyra és fölébe emelkedett. A gyönyörű hajat gondosan kisimo-
gatta a párnán, pazar legyezőt formált belőle Siobhan úgy festett,
mint Tiziano legszebb angyalainak egyike. Karl megcsókolta a haját,
a homlokát, pufók fehér arcát, a szemhéját, a fülcimpáját, a nyakát,
érezni akarta a nő minden porcikáját az ajkával, nyelvével, ujjaival.
Felnyögött megint, azután az arcát a dús keblek közé csúsztatta. Vé-
gigcsókolta a köztük mélyedő völgyet, közben kezeivel gyengéden
az arcához szorította az édes halmokat, „tejó ég, tejó ég!” kis híján
kirobbant, bizony, kevés hiányzott. Meredező, lüktető férfiasságát
Siobhan ágyékához szorította, hozzádörzsölte, és a vágytól lúdbőrös
lett az egész teste. Érezte, hogy a nő fészkelődik alatta megsimogatta
hát az arcát, remélve, hogy a szerelem, amit iránta érez, szavak nél-
kül is átsugárzik Siobhan fejébe és így nem kell megtörnie a varázsos
csendet, amely csak tovább fokozta benne a vágyat.
–Karl... Karl... légy szíves... Siobhan hangja mint távoli visszhang
jutott el a vágytól kába férfi fülébe, a vállán gyengéden jelző kezek
érintését észre sem vette.
Nyelve folytatta felfedezőútját, keze egyre erősebben markolta a
puha húst.
 Karl, hagyd abba, légy szíves... Karl... én ezt... nem akarom.
A férfi a szájába vette az egyik mellbimbót, a nyelve körülrajzol-
ta, azután szívni kezdte...
 Karl, HAGYD ABBA, HAGYD ABBA! Szállj le rólam!
Siobhan minden erejét összeszedve tolta el magától a férfit.
 MICSODA? kiáltott fel Karl. Mi bajod van?
Ekkor már az oldalán feküdt és döbbenten nézte, hogy asszonya
az ágy túlsó szélén magára húzza a paplant. Siobhan sírt, némán,
hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán a párnára.
 Most nem akarok, Karl, nem akarok...
– Mit nem akarsz, Siobhan? Mondd meg, az ég szerelmére!
 Nem tudom.
Úgy tűnt, a könnyek árja soha többé nem fog elapadni.
 Nem akarsz szerelmeskedni? Erről van szó? Nem akarod, hogy
szeressem a testedet? Mi a baj, Siobhan? Mi az? kérdezgette tovább a
férfi.
Siobhan szipogott, a könnyek csak patakzottak végig az arcán.
 Nem tudom, Karl. Nem tudom... Ne haragudj, képtelen va-
gyok... Ne haragudj...
 Hát, ha te így állsz a dologhoz, akkor most megyek és kiverem
a farkam vetette oda Karl, azzal felpattant, végigvonult a hálószobán
és bevágta maga mögött az ajtót.
Siobhan nézte a dühödt mezítelen testet, amely még mindig for-
más volt, a hátizmok kirajzolódtak, a hátsó kerek volt és kemény. Ez
volt az a test, amelyet ő oly jól ismert, annyira szeretett és élvezett
hosszú éveken át, és most, amint távolodott tőle, ő egyre csak sírt és
sírt.
Nem tudta, mi a baj, sem azt, hogy mennyire jók a megérzései. De
biztos, hogy valami köze volt az egésznek a táncstúdióbeli összejö-
vetelhez és ahhoz a lányhoz, a fölöttük lakó szőkéhez, aki férjhez fog
menni. Az a lány rettenetes hatást gyakorolt Siobhanra, aki mellette
csúfnak, bizonytalannak érezte magát, mi több, szomorúnak és ré-
mültnek, mintha valami, ami eddig megváltoztathatatlannak tűnt,
most hirtelen örökre megváltozott volna.
El akarta mondani Karlnak, de képtelen volt rá. Hogyan is mond-
hatta volna el, hogy azért ellenkezett, mert úgy érezte, a férfi azokat a
dolgokat valójában Cherivel szeretné csinálni? Miközben Karl simo-
gatta, dédelgette, nyalogatta, szeretgette a testét, ő csak feküdt, és
másra sem tudott gondolni, mint hogy a férfi most nyilván azt képze-
li, hogy az ő kövér, ápolatlan húsa valójában Cheri feszes, barna tes-
te, az ő szőrös, csípős szagú nemi szerve Cheri tiszta, puha vénusz-
dombja, és hogy az alatta fekvő nő fiatal, karcsú és szép.
Siobhan látta, hogyan nézett Karl Cherire, látta, hogy elpirult,
ahogyan még egyetemista korában szokott. És vajon mi történhetett
az irodában, miért látszott a férfi olyan zaklatottnak, amikor vissza-
tért hozzá? Siobhan biztosra vette, hogy Karlnak tetszik a lány, hogy
kívánja őt. Végül is itt van ez a fantasztikus új állás, hogyan is elé-
gedhetne meg egy híres műsorvezető egy kövér, szőrös, lusta nővel?
Karl most már nyilván másra, többre vágyik, most már az sem jó
neki, ahogyan eddig szerelmeskedni szoktak, mostantól hollywoodi
szexet akar, szenvedélyt és lihegést és markolászást az eddigi évődés
és nevetgélés helyett.
Karl nyilván most a fürdőszobában is Cherire gondol, miközben
kiönti a mérgét, valószínűleg jobban érzi magát, mint amikor
Siobhan hatalmas, süppedős testén egyensúlyoz valaki másról ábrán-
dozva.
Karl szemében ő nyilván nem is számít már nőnek. Ezért akarhat
most hirtelen, ennyi év után gyereket, hogy ő ezek után már többé ne
szerető legyen, hanem anya. A fiatal, kemény húsú lányok valók ke-
félésre, a csúf kövér nők pedig arra, hogy otthon üljenek a csecse-
mőikkel és még kövérebbek legyenek. A mellük már csak arra való,
hogy szoptassanak, hogy a mohó babaszájak kiszívják belőlük a női-
esség utolsó cseppjeit. És miközben ő Karl gyerekét dajkálná, a férfi
vígan kefélne valamelyik ifjú rajongójával, az egyikkel azok közül,
akik mindig ott ácsorognak az LR épülete körül és bármire képesek,
csak hogy megérintsenek egy hírességet.
Az ajtó halkan kinyílt, Karl lábujjhegyen beóvakodott.
 Shuv, hoztam neked valakit.
Ebben a pillanatban ismerős súly nehezedett az ágyra és egy ned-
ves nyelv simította végig Siobhan arcát. Kutyaszag érződött a leve-
gőben. Siobhan átölelte Rosanne–t és sírt, amíg csak el nem apadtak
a könnyei. Karl a vállára tette a kezét.
 Shuv, annyira sajnálom. Nem akartam így kiviharzani. Nem
akartam rád kiabálni. Valahogy olyan... olyan... Annyira szerettem
volna szeretkezni veled ma este! Gyengéden simogatta a nő haját. Ne
haragudj, Shuv! Kérlek, beszélj hozzám, mondd el, mi nyomja a szí-
vedet, mire gondolsz!
Siobhan szomorúan a fejét rázta, letette a kutyát padlóra, azután
hátat fordított Karlnak, és magára húzta a paplant.
Azóta nem szeretkeztek. Azóta nem is beszélgettek igazán. Vi-
szonylag normálisan élték az életüket. Siobhon valóságos hősként
fogadta Karlt, amikor az hazatért az első adás után, a férfi pedig vi-
rágot hozott neki. Elmentek együtt új kanapét venni, a régitől pedig
érzékeny búcsút vettek, amikor otthagytak a szeméttelepen. Ám attól
a rossz emlékű estétől fogva olyan szakadék tátongott köztük, ame-
lyet több millió méternyi kötelékkel sem lehetett áthidalni, olyan
elviselhetetlen szakadék, amelyet egyikük sem mert átlépni, mert
odalenn végtelen sötétség és végtelen mélység tátongott.
A gyerekkérdés feledésbe merült, azóta egyetlen egyszer sem em-
lítették.
Nem mentek jól a dolgok, és a helyzet csak még tovább romlani
látszott.
Karlnak igazán semmi más nem hiányzott most, mint holmi kény-
szerviccelődés!
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Jem mindig úgy tapasztalta, a férfiak hajlamosak rá, hogy túlságo-

san gyorsan szeressenek belé. Esetében a szerelmi vallomásra rend-
szerint legkésőbb az első hét végén sor került. Amikor fiatalabb volt,
olyannyira megdöbbentették, felzaklatták ezek a kinyilatkoztatások,
hogy válaszképpen zavartan elismételte maga is ezt a meglehetősen
elkoptatott szót, nem ismervén egyéb módját a kínos beszélgetés mi-
előbbi lezárásának. És persze, ha már egyszer kimondták a szót, ál-
landóan ismételgetnie kellett, valahányszor a szerelem kínozta lélek
mint egy kétségbeesett ajándékot, átnyújtotta neki. Jem hamar meg-
tanulta, melyek a küszöbönálló „Szeretlek”pillanat félreismerhetetlen
előjelei, és rájött, hogy amikor a vallomásra határozottan, ám szere-
tetteljesen így felel: „Ugyan, dehogy szeretsz, ne bolondozz!”, azzal
csak még mélyebbre taszítja a szerelem sötét vermében az érzelem
gyötörte férfiút.
Ezért aztán, jóllehet már majdnem két hónapja járt Smithszel,
Jemet a legkevésbé sem aggasztotta, hogy a férfi még nem vallott
neki szerelmet. Nem is volt erre szükség. Jem amúgy is tudta, hogy
Smith szereti. Mi több, az ő szemében ez csak újabb biztos jele volt
annak, hogy Smith az igazi. Az egész olyan könnyed volt, olyan
fesztelen. Smith nem követelt semmit, nem próbált mázsás súlyokat
rakni a vállára.
Jem valóságos felüdülésnek találta, hogy partnere nem zaklatja
szerelmi vallomásokkal, zálogokkal, romantikus tettekkel, gesztu-
sokkal. Smith nem ecsetelte hosszasan, hogy ő milyen gyönyörű,
milyen szexi milyen különleges és hogy ilyen csodás nővel még éle-
tében nem találkozott. Efféle bókot ugyanis Jem annyit hallott, hogy
az egy életre elég lett volna több lánynak is. Ráadásul pontosan tudta,
hogy az ilyen fajta rajongásért nagy árat fizet az ember lánya, hisz
vele jár a bizonytalan férfi minden féltékenysége & hírvágya.
Jem tisztában volt vele, hogy a nők többsége valószínűleg érthe-
tetlennek és elfogadhatatlannak találná az ő hozzáállását. Tudta, a
nők rendszerint életük jelentős részét azzal töltik, hogy olyan férfiról
álmodoznak, aki végre észreveszi szembogarukban a ragyogó boros-
tyán sárga pettyeket, tarkójukon a finom aranyszínű pelyheket, bőrük
porcelánhoz hasonlatos simaságát, olyan férfiról, aki simogat, dédel-
get és becéz, aki vég nélkül mesél az eljövendő, együtt töltött évekről
és az elkötelezettség gyönyöreiről, olyan férfiról, aki óvatosan és áhí-
tattal helyezi fel őket a gyémántberakásos piedesztálra, aki rózsa-
szirmokat szór a lábuk elé és mindeközben le nem veszi a szemét
róluk, mert nem bírná elviselni, ha akárcsak egyetlen pillanatra is
nem gyönyörködhetne páratlan szépségükben.
Jem más volt. Neki az efféle hülyeségektől felfordult a gyomra és
hányingere támadt.
Amikor először történt meg vele, akkor persze nagyon élvezte, kü-
lönösen, mivel épp a hihetetlenül kínos serdülőkor végén került sor
rá, amikor már sikerült meggyőznie önmagát arról, hogy minden
valószínűség szerint örök életében szeretetlen szűz marad.
A fiút Nicknek hívták, kellemes küllemű srác volt, erős állkapocs-
csal és elbűvölő mosollyal, ő is épp a hasonlóképpen kínos kamasz-
kor végére ért, és e hajlott korban (tizenkilenc évesen) már beletörő-
dött, hogy életfogytig tartó szüzesség vár rá, amikor is összeakadt
Jemmel.
Tipikus nyári szerelem volt, piknikezni jártak, moziba jártak, sör-
kertbe jártak berúgni, és órákat töltöttek a fiú anyja kocsijának első
ülésén, ahol is Jem azon kapta magát. hogy miután éveken át igyeke-
zett a fiúk kezét a bugyijától távol tartani, most a leghőbb vágya a
saját kezét a fiúéhoz a lehető legközelebb juttatni.
Végül azon a nyáron megszabadultak sokáig őrizgetett szüzessé-
güktől, egy nappal azután, hogy Jem tizennyolc éves lett, és ellentét-
ben azokkal a rémtörténetekkel, amelyeket Jem korábban a barátnői-
től hallott, az első alkalom mindkettejük számára varázslatos volt, fe-
lülmúlta legmerészebb álmaikat is. Egyszerűen imádták egymás.
Szóval minden a lehető legtökéletesebben alakult, és Jem boldog
volt.
Még néhány hétig. Egy estén ugyanis, amikor Jem épp egy kelle-
mesen duhaj barátnőjével folytatott igen élvezetes beszélgetést im-
már a harmadik korsó sör felett, a kocsmába belépett Nick. Tekintete
máris a helyiséget pásztázta, kereste imádott kedvesét. Amikor meg-
pillantotta, az arca felragyogott, sietős léptekkel indult feléje, a karját
már útközben kitárta, hogy mielőbb átölelhesse a lányt.
– Hiányoztál – közölte. – A haverjaim halálra untatnak. Csak ve-
led akarok lenni. – Azzal magához szorította Jemet, és arcát a hajába
fúrta.
Jem próbált mosolyogni, próbálta viszonozni a mély érzelmet, a
szenvedélyt, de csúfos kudarcot vallott, és csupán azt érezte, hogy
csapdába esett és fuldoklik. Attól az estétől kezdve akarva–akaratlan
más szemmel nézett Nickre. Nem voltak többé egyenrangúak. Az
egyensúly felborult. És bármennyire igyekezett is Jem, képtelen volt
már újraéleszteni azt a szívet–lelket melengető, könnyed, józan sze-
relmet, amit korábban a fiú iránt érzett.
A nyár elmúltával ő Londonban kezdte meg egyetemi tanulmá-
nyait, a fiú pedig Nowcastlo–ban, és jóllehet úgy tűnt, minden rend-
ben van köztük, az együtt töltött hétvégék fokozatosan egyre elvisel-
hetetlenebbekké váltak. Nick órákon át vallatta Jemet, merre jár, mit
csinál, kivel áll szóba Londonban. Azután azokról a fiúkról faggatta,
akik megcsókolták, megfogták a kezét, mielőtt ők ketten megismer-
kedtek. Azután egyre gyakrabban fakadt sírva, szánalmasan hüppö-
gött, miközben vég nélkül potyogtak a a szeméből a hatalmas könny-
cseppek.
– Csak azért mentem Newcastle–be, hogy bebizonyítsam önma-
gamnak, tudok nélküled élni. De nem tudok! Képtelen vagyok nélkü-
led meglenni, Jem!
Amikor elkezdett célozgatni arra, hogy talán átiratkozhatna egy
londoni egyetemre, Jem úgy döntött, eljött az idő. Mindennek van
határa.
Élete legnehezebb pillanatait élte át, amikor telefonon közölte
döntését a fiúval, aki nagyon rosszul reagált a hírre, ösztöndíja teljes
összegét egy repülőjegyre pazarolta, mert a vonatot túlságosan lassú-
nak érezte, és azután házról házra járva kereste őt a londoni diákok
között. Meg is találta végül Lincoln’s Inn téri rejtekhelyén. Három
idegőrlő órát töltöttek azzal, hogy újra és újra megbeszélték kapcso-
latuk legapróbb részleteit is. Nick még egy lehetőséget kért, helye-
sebben könyörgött, esdekelt, mígnem alkonyodni kezdett, a hajlékta-
lanok hozzáfogtak, hogy felállítsák hevenyészett otthonukat, és Nick
végül feladta és hazament.
 Jason képtelen volt elhinni, hogy Jem szereti, ezért tíz hónapon át
azt próbálta elérni, hogy a lány szünet nélkül rá figyeljen és bizony-
gassa, mennyire szereti. A végén pedig napokig duzzogott, harag-
szomrádot játszott, mert úgy érezte, a lány méltánytalanul bánt vele.
Danny ragaszkodott hozzá, hogy Jem szakítson meg mindenfajta
kapcsolatot valamennyi barátjával és ismerősével. Nem értette, mi
szükségé van a lánynak más emberekre, miután ők egymásra találtak.
Clem hatheti ismeretség után megkérte Jem kezét, és amikor a
lány kikosarazta, mély depresszióba zuhant, majd kijelentette, többet
látni sem akarja Jemet, mert az „kibaszottul fáj”.
És aztán végül ott volt Freddie, a karizmatikus, elképesztően szó-
rakoztató és hihetetlenül szexis szaxofonos, akibe Jemnek kevés hí-
ján sikerült fülig belezúgnia. Freddie egészen más volt, mint azok a
„kedves, rendes” fiúk, akiket addig Jem szeretett, és ő készséggel
megtapasztalta volna, milyen az érem másik oldala, önként és dalol-
va átnyújtotta volna a fiúnak a szívét ezüsttálcán. Csakhogy Freddie
lekörözte. Alig néhány hét elteltével rövidre vágatta kócos, hosszú
tincseit, munkanadrágra meg kockás ingre cserélte kopott farmerját
és mellényét, és nagy komolyan mérlegelni kezdte, hogy ha eladja a
szaxofonját és rendes állást keres, talán kapnak jelzáloghitelt és gon-
dolhatnak a családalapításra.
Jem össze volt zavarodva. Nem a lányoknak kellene így viselked-
niük?! Nem a nők azok, akik elkötelezettségre, biztonságra, gyerekre
vágynak, ellentétben a férfiakkal, akik nem akarnak semmi mást,
csak jókat piálni a haverokkal, meg szórakozgatni, amennyit csak
lehet?! Nos, Jem tapasztalatai szerint épp a férfiaknak volt szükségük
elkötelezettségre és biztonságra. Egyébként is, mi más lehetne a ma-
gyarázat arra, hogy tíz esetből kilencben a férfi indítványozza a há-
zasságkötést? Az lehetetlen, hogy mindannyian kényszer hatása alatt
cselekednének!
A másik fontos dolog, amit Jem felfedezett a férfiakat illetően, az
volt, hogy megrémítik őket azok a nők, akik nem vágynak elkötele-
zettségre és biztonságra, akik nem akarják őket mindenáron oltár elé
vonszolni, akik nem állnak meg nyálat csorgatni minden ékszerbolt
kirakata előtt és akik nem olvadnak el minden babakocsi és rózsás
arcú kisangyal láttán. Bármennyit morogtak és siránkoztak is a férfi-
ak mindig nőies hozzáállás miatt, legalább tudták, mivel van dolguk.
Ilyenkor lehetett mondogatni: „az asszony”, „örökös zsémbelés”, „a
rablánc” és így tovább. Mind olyasmi volt, amit ismert és amivel
megbirkózott ő előttük az apjuk és a nagyapjuk és a dédapjuk is, az
ilyen nő ismert tényezőnek számított a családi egyenletben. Ez adta
meg a haverokkal a kocsmában eltöltött esték örömét – az ember
megérdemelt egy kis kikapcsolódást azok után, amiket elviselt a vén
banyától egész héten. Mindez szerves része volt az élet színpompás
szőttesének, és a férfi valószínűleg mindig úgy tett az oltár előtt,
mintha fegyverrel kényszerítették volna oda, még ha valójában alig
várta is, hogy kimondhassa az igent. A hagyomány az hagyomány!
Csakhogy manapság... hát, igen. Manapság minden szabályt fel-
rúgnak, félresöpörnek. Manapság valamilyen oknál fogva a kanbuli
nem olyan élvezetes, ha piálás közben az jár az ember fejében, vajon
mit művel épp a szabad szellemű barátnője a saját haverjaival. És
valahogy nincs már varázsa annak sem, hogy az ember éjjel egykor
tántorog haza szép rendesen berúgva, ha a barátnője meg kettőkor
tántorog haza még részegebben, és ráadásul kiderül, hogy sokkal
jobb buliban volt. Mi élvezet van abban, hogy az ember pasi, ha már
az elkötelezettség mézesmadzagját sem húzogathatja a barátnője szá-
ja előtt évekig? És ha az a barátnő nem akar elkötelezettséget, jegy-
gyűrűt, gyereket, akkor mégis mi a fenét akar?
Így hát Jem azt tapasztalta, hogy a legtöbb férfi, amikor olyan
lánnyal akad össze, aki csak szórakozni akar, összezavarodik és va-
lamilyen oknál fogva átveszi a hagyományos női szerepet és szinte
bármit halandó megtenni azért, hogy sikerüljön magához láncolni és
irányításuk alá vonni a nőt.
Smith azonban nem viselkedett így, Smith tökéletes volt. Örült, ha
Jem a saját dolgával foglalkozott. Nagylelkű volt, kedves, jó termé-
szetű és szeretetteljes. Jem soha nem találkozott még efféle szeretet-
teljes férfival. Smith mindig ott volt körülötte, puszikat nyomkodott a
feje búbjára, szorongatta, a kezével maszírozta a nyakát, ölelgette.
Jem tudta, mi ennek az oka. A férfi az első randevújukon elárulta
neki, hogy évekig élt teljes önmegtartóztatásban. Öt évig! Semmi-
lyen testi kapcsolatba nem került nővel öt hosszú évig. Jem ezt újabb
jelként értelmezte. Ez az önmegtartóztatás több kellett, hogy legyen
puszta véletlennél. Smith minden bizonnyal őrá várt. És ő boldogan
kárpótolta az elvesztegetett időért.
A férfinak jó illata volt, jól nézett ki, szépen öltözködött és egy-
szerűen isteni volt vele lenni. Nem zavarta a lányt az érzelmeivel
meg a kételyeivel, biztosított számára bőven terepet és időt egyaránt.
Jem kedvelte Smith barátait. Smith kedvelte Jem barátait. Az a tény
pedig, hogy elég gazdag volt ahoz, hogy fizesse az éttermi vacsorá-
kat meg a taxikat, csupán hab volt a tortán.
Na és ha nem olyan volt ez a kapcsolat, amelyről a fiatal lányok
álmodoztak? Na és ha kimaradt belőle a kezdeti udvarlási időszak –
az éjszakába nyúló beszélgetések egy pohár bor mellett, az ágyban
egymás anyajegyeinek, sebhelyeinek, köldökének tanulmányozásá-
val töltött órák, a többórás telefonbeszélgetések, amelyeknek egyik
fél sem akar véget vetni, a fagyos délutánokon a parkban elfogyasz-
tott pizzák. Na és ha nincs bennük semmi közös? Viszont milyen
fesztelenül tudtak viselkedni egymás társaságában! már most, kap-
csolatuk e korai szakaszában is képesek voltak kényelmesen, hallgat-
va üldögélni egymás mellett, akár társaságban is. Egyáltalán nem
érezték kínosnak. És Smith nem tartozott épp a különösebben spon-
tán és kalandvágyó emberek közé. Nem mintha ez gondot jelentett
volna Jem számára, kivette ő már a részét a romantikából, és köszön-
te szépe nem kért többet.
Jemet igazán nem zavarta, hogy Smith megfeledkezett mindkét
eddigi hófordulójukról. Inkább felüdülés volt számára. És nem zavar-
ta az sem, hogy Smith soha nem bókolt, soha nem vette észre, ha
megváltoztatta a frizuráját vagy új ruhát viselt. Annak pedig kimon-
dottan örült, hogy Smithnek nem volt ellenvetése, amikor ő a jó ba-
rátjával, Paullal kettesben töltött pár estét, és hogy egyáltalán nem
féltékenykedett. Annak is örült, hogy Smith olyan sok időt töltött a
munkahelyén, és hogy a férfi életében egyáltalán nem okozott sem-
miféle zavart vagy fennakadást a kapcsolatuk. Jem nem akart kitün-
tető figyelmet, túláradó érzelmeket, birtoklási vágyat. Nem kellett
neki más, csak Smith.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Ralph az elmúlt két hónap során leszokott arról, hogy Jem napló-
ját olvassa. Legalábbis a jelenlegi naplót. Abban ugyanis más sem
állt, mint Smith így, Smith úgy és Smith amúgy. Mintha Ralph meg-
szűnt volna létezni abban a pillanatban, amikor Jem ágynak dőlt
Smithszel. Reménykedett benne, hogy előbb–utóbb némi kétkedés
bukkan fel a bejegyzésekben, legalább valami utalás arra, hogy Jem
már belátja, elhamarkodta a döntést, nem Smith az igazi számára,
mert nem elég jó. Jem azonban nem látott be semmit. Vak volt, „sze-
relmes” volt Smithbe és a napló már nem volt más, mint folyamatos,
turbékoló, szenvelgő, émelygős ömlengés arról, hogy milyen tökéle-
tes Smith, milyen csodálatosak ők ketten együtt és milyen isteni a
szex.
Arról azonban nem szokott le Ralph, hogy hosszú órákon át üldö-
géljen Jem szobájában. Jól érezte itt magát,. Mélyen beszívta a leve-
gőben szállongó finom illatokat, biztonságban érezte magát Jem női-
es tárgyai között. Itt ücsörögni már majdnem olyan jó volt, mint ma-
gával Jemmel lenni.
Ralph most épp az ágyon ült, Jem régi kis atlaszát lapozgatta,
megnézett minden utcácskát, amelynek a nevét bekeretezték, és eltű-
nődött, vajon miért karikázták be. Talán bulira ment oda a lány?
Vagy egy munkahelyre pályázott? Vagy kiadó lakást nézett meg?
Délután két óra volt. Claudia elutazott. Ralph valamennyi haverja
a barátnőjénél landol ilyenkor. Péntek este otthon. Ralph elkesere-
dett, úgy érezte, nem szereti senki, úgyhogy már indult is Jem szobá-
jába.
Visszatette az atlaszt a fiókba és a tekintete az asztalka alatti
könyvkupacra siklott. Eddig ellenállnia a kísértésnek, hogy a naplók-
ra nézzen, így fegyelmezettebbnek érezte magát, kicsit kevésbé eti-
kátlannak. Odanézett, azután megint elfordította a tekintetét. Nem
szabad! Megint odapillantott. A francba az egésszel, gondolta és ki-
húzta a legalsó kötetet, amely régi számlakönyv volt, a borítóján
számtalan kis matricával. A gerincen az 1986–os szám állt. Ralph
kinyitott a könyvet, a régi, kiszáradt papír zörgött, amint az első ol-
dalhoz lapozott. Olvasni kezdett.
Hat órával később hagyta abba. Eltelt egy nap megint, és Ralph
további érdekességeket tudott meg Jemről. Most megismerte, milyen
volt tinilányként, menynyire gyűlölte alacsony termetét, göndör ha-
ját, sápatag arcát. Míg a többi lány kiszívott nyakkal járt iskolába,
elveszítette a szüzességét vagy éppen teherbe esett, Jem átrohant az
utca túloldalára, ha csak tizenéves fiúhoz távolról is hasonlító valaki
közeledett feléje. Rettenetesen szégyenlős volt és rettenetes önbiza-
lomhiány kínozta, minden áldott este úgy sírta álomba magát, amiért
olyan csúf, hogy soha nem is fog kelleni semmiféle férfinak. Tizenöt
éves elmúlt, amikor először megcsókolták, ez az első csók pedig
olyan kellemetlen volt és az ifjúság hímnemű részének oly rút példá-
nyától sikerült kapnia, hogy utána jó tíz percig dörgölte a száját a
kezével, miközben valósággal rázta az undor.
Ezután randevúzgatott csúnya kamaszok egész sorával, és kétség-
beesetten ragaszkodott szüzességéhez és becsületéhez. Szerelmi éle-
tében a mérföldkőnek az a pillanat számított, amikor bizonyos Justin
Jones kért tőle randevút. Justin Jones nyilvánvalóan az iskola szívtip-
rója volt, a lányok mind a lábai előtt hevertek.
– Miért pont én? – kérdezte Jem, burkoltan utalva arra a kontraszt-
ra, amelyet ő alkotott az iskola azon, nyílvánvalóan vonzóbb diáklá-
nyaival, akik nap mint nap sorba álltak azért is, hogy megcsókolhas-
sak Justin talpnyomát.
–Nem t’om – vont vállat mosolyogva a fiú – Nem a külsőd miatt,
az biztos. Van benned valami. Tényleg tetszel nekem.
Justin Jones ezzel az egyetlen félvállról odavetett bókkal akaratla-
nul is beleplántált Jem lelkébe egyfajta önbizalmat, és ezt semennyi
szerelemittas lovag hízelgő szava sem lett volna képes véghezvinni.
Justin a lány személyiségét illette bókkal, A lelkét dicsérte meg, és
ettől Jem ráébredt, nincs más dolga, mint hogy önmaga legyen. Von-
zó személy volt, ás aki ezt nem vette észre, azt nem is volt érdemes
megismernie.
Úgy tűnt, azóta Jem mindig olyan pasikkal kezdett járni, akik na-
gyon kedvesek, rendesek voltak, ám egy idő után komplett bolondot
csináltak magukból, a lányt pedig olyannyira elárasztották szerel-
mükkel, hogy kis híján belefulladt. És aztán jött Smith.
 Ralph végre kezdte már érteni, mit is lát Jem Smithben, miért sze-
relmesedett belé olyan nagyon, Smith nem papolt érzelmekről, és
nem akarta sem korlátozni, sem irányítani a lányt.
Milyen ironikus, hogy Jem épp azért zúgott bele Smithbe, mert az
fütyül rá. Milyen ironikus, hogy Jem azt hiszi, Smith más, mint a
többi, holott valójában ugyanolyan vagy még tán rosszabb is, és
csakis azért nem halmozza el őt bókokkal és ajándékokkal, és azért
nem kéri meg a kezét percenként, mert egy másik nőbe szerelmes.
Milyen ironikus...
Ralph kivett egy sört a hűtőből, ledobta magát a kanapéra és elő-
kereste a távkapcsolót. Épp lemaradt A Simpson családról, a Sky
csatornán most a Valóság–tévé című cseppet sem szórakoztató soro-
zat megy, amelyben a való életben készült felvételeket mutatták be
emberekről, akik kis híján vízbe fulladtak vagy tűzhalált haltak.
Smithnek ma este valami sajtótájékoztatóra ment. Valószínű, hogy
Jem meg ő, Ralph, kettesben lesznek itthon. Ralph úgy vélte, talán
most a hellyett, hogy ide–oda csoszogna a lakásban és gondosan ke-
rülné a lányt, mint rendesen, ki kellene használnia a kínálkozó al-
kalmat, hogy elbeszélgessen vele és még többet megtudjon róla.
Máris lényegesen többet tudott Jemről, mint bármely másik nőisme-
rőséről. Ismerte félelmeit, vágyait, szerelmi életét. Most már az volt a
célja, hogy többet tudjon erről a lányról, mint bárki másról, akit csak
ismert életében.
Női hangokat hallott az utcáról beszűrődni, hátráfordult a kanapén
és kilesett a függönyszárnyak közti résen. Jem volt az, megrakott
szatyrokkal, mint mindig (Ralph életében nem találkozott még em-
berrel, aki ennyi időt töltött élelmiszerüzletekben), és a fent lakó
szőke macával társalgott. Ralph hegyezte a fülét, de képtelen volt
akár egyetlen szót is kivenni. Elvigyorodva állapította meg, milyen
ironikus, hogy Smith barátnője semmi perc alatt bírt lazán és köny-
nyedén olyan szituációba kerülni, amelyről Smith immár öt éve ál-
modozik, gyakorlatilag a megvalósulás reményének legapróbb szik-
rája nélkül. Ralph felállt, megnézte magát a tükörben, beletúrt rövid
hajába, azután visszaült a kanapéra.
Nemsokára hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, és néhány másod-
perc múlva Jem berontott a szobába hosszú fekete kabátban, bolyhos
bordó sállal a nyaka körül, kezében számtalan csomaggal.
– Az előbb egész jól eldumáltunk azzal a fent lakó csajjal. Ugye,
milyen barátságos?
Ralph véleménye merőben más volt Cherriről, de úgy gondolta,
Jem talán jobb emberismerő, mint ő.
– Tudtad, hogy táncosnő? Balerinának készült, de sajnos túl ma-
gasra nőtt. Viszont ez megmagyarázza, hogy mitől ilyen szép a tartá-
sa és elegáns a mozgása.
Ralph úgy vélte, hogy Cherri csak egy beképzelt liba, és olyannyi-
ra elviselhetetlen, hogy még ő – aki az attitűdproblémás szőkékről
akár könyvet is írhatna –, Még Ralph sem tudna pár percén többet
egy légtérben eltölteni vele.
– Mit csinálsz ma este, Ralph?
A férfi vállat vont, megvakarta a fejét.
– Ami azt illeti, szart se. Elég szánalmas program péntek estére,
mi?
– Nagyszerű. Tudod, totál lefárasztottak a haverok, úgyhogy arra
gondoltam, készítek egy curryt, megiszom pár sört, elfüstölök egy jó
spanglit, aztán korán ágyba bújok. Nincs kedved velem tartani? Na
persze a meghívás az ágyba bújásra már nem vonatkozik.
Imádnivaló volt, ahogy kuncogott.
Ralph ennél jobb programot el sem tudott volna képzelni ma esté-
re, alig bírta leplezni örömét és izgatottságát.
– Dehogynem, szívesen. Mondjuk, a konyhában nem sokra mész
velem, de majd igyekszem.
– Rendben.
Amikor Jem kiment a szobából, Ralphnak minden erejére szüksé-
ge volt, hogy megőrizze hidegvérét. Legszívesebben ujjongva ugrált
volna a kanapén.
Jem pár perc múlva már vissza is tért, mezítláb, vastag fekete ha-
risnyában, rövid, sötétzöld pamutdzsörzé ruhában.
– Döntöttem – jelentette be. – Láttad már azt a műsort, aminek az
a címe, hogy „Aki nem főz, nem is tud”?
Ralph meglepetten a fejét rázta.
– Ó, ugyan már, biztosan láttad, hisz itthon vagy egész nap. Épp
az ilyen embereknek szól, mint te, rámutatott azoknak, akik meg sem
próbálkoznak a főzéssel. A főszakács kiválaszt két szánalmas figurát
aztán az ő útmutatása nyomán főznek valamit. Egyébként maga a
műsor nagy szar, de nem ez a lényeg. Szerintem minden szingli pasi-
nak tudnia kell elkészíteni legalább egy ételt, és ha már ennyire sze-
reted a curryt úgy döntöttem, megtanítlak rá. Gyerünk, pattanj fel!
A kezét nyújtotta. Ralph mosolyogva felállt, engedelmesen követ-
te a konyhába, és nagyon élvezte, hogy az a pici kéz ott van a marká-
ban.
– Mintha arról lett volna szó, hogy te főzöl, én csak próbálok segí-
teni.
– Meggondoltam magam. Akkor hát kezdjük. Mint tudod, renge-
tegféle curry létezik. Ma este csirke jal frezit készítünk. Megjegy-
zem, sodorhatnál egy spanglit, amíg én szónokolok. Szóval, a jal
frezi nagyon egyszerű étel. Az ember a saját ízléséhez alakíthatja. Én
úgy szeretem, ha zöld és őrületesen csípős. Itt van a csirkemell, majd
később csíkokra vágjuk. Kell még egy nagy csokor koriander és ren-
geteg kicsi zöld chilipaprika. Nagyot sose vegyél, az semmire sem jó.
Eddig megvan?
– Igen. Eddig tényleg egyszerűnek tűnik.
Ralph az asztalnál ült, füvet morzsolt a cigarettapapírra. A szituá-
ció teljesen lenyűgözte. Miért nem tanította eddig soha egyetlen ba-
rátnője sem főzni?
– Lehet kapni kész szószt, de sokkal jobb, ha magad csinálod, ak-
kor azt teszel bele, amit akarsz. Én rengeteg koriandert teszek bele,
meg friss görög szénalevelet. Szagold csak meg ezt! – Ralph orra alá
dugott egy kis csomagot. – Ha curryt vacsizol, másnap ilyen szaga
van a hónaljadnak.
Ralph hamarosan csirkemellet aprított, azután hagymát, majd fok-
hagymát. Legalább egymilliószor evett curryt életében, de a hozzáva-
lók felének még a nevét sem hallotta soha. Legnagyobb maglepetésé-
re azon kapta magát, hogy élvezi a helyzetet, még javasatokat is tett.
Újabb feladatokat kért és csodálatosan fesztelen volt kettejük közt a
hangulat, mont először azóta, hogy Smith és a lány összejött. Fecseg-
tek, nevetgéltek, mintha ezer éve a legjobb barátok lennének, együtt
énekeltek a CD–vel és körbetáncolták a konyhát.
Az asztalt is együtt terítették meg, és Ralph örömmámorban
úszott, amikor Jem elétette a tányért az étellel, amelynek elkészítésé-
ben ő is közreműködött. Eksztázisa tovább fokozódott, amikor bele-
kóstolt, a curry ugyanis felséges volt.
– Ralph – szólalt meg egyszer csak Jem –, kérdezhetek valamit?
Ó, egek, ez a világ legaggasztóbb kérdése, gondolta Ralph.
– Mit gondolsz Smithről meg rólam? De őszintén!
Ó, a francba! Most aztán mit mondjon?! „Akarlak, kívánlak, kel-
lesz nekem, hát ezt gondolom veletek kapcsolatban!” Ez lett volna az
őszinte válasz. „Smith nem ismer téged olyan jól, mint én, te nem
ismered Smitht olyan jól, mint én. Az egész tévedés, és én pokoli
féltékeny vagyok.
– Nagyon örülök, hogy egymásra találtatok – mondta. Hát ennyit
az őszinteségről.
– Szóval nem érzed úgy, hogy ki vagy rekesztve, hogy kimaradsz
valamiből? Végül is te meg Smith olyan régóta laktok együtt, nem
érzed úgy, hogy kitúrlak a helyedről?
– Á, dehogy. Szó sincs róla. Jó, hogy itt vagy. – Hát ez a mondat
legalább igaz volt.
– Ugye, megmondanád, ha bármi gond lenne? Nem szeretném, ha
kínosan éreznéd magad a saját otthonodban.
– Semmi baj, hidd el. Smith olyan régóta találkozott már nőkkel,
bizonyos szempontból kicsit megkönnyebbülés számomra a kapcso-
latotok. Jó látni, hogy a barátom boldog. Soha még ilyen boldognak
nem láttam. Jó, hogy vele vagy. – De még jobb lenne, ha velem len-
nél!
– Nagy kő esett le a szívemről. Egyébként hogyhogy nem Claudi-
ával vagy ma este?
Claudia, Claudia? Ralph hirtelen azt sem tudta, ki az a Claudia,
azt meg pláne nem, hogy miért kellene vele lennie. Szerencsére sike-
rült gyorsan összeszednie magát.
– Ó, hát, ő Párizsba utazott a hétvégére. Valami a munkájával
kapcsolatos dolga van, divatbemutató vagy ilyesmi.
– Nagyon érdekes lehet az élete. Tulajdonképpen milyen ez a
Claudia?
– Őszintén?
– Igen. Őszinték vagyunk egymáshoz, nem? – Letépett egy nagy
darabot a konyhai kéztörlőből és megtörölte az orrát, mert folyt a
csípős currytől.
– Hát... nagyon vonzó, nagyon magas és karcsú. És néha egész
aranyos tud lenni. De többnyire elviselhetetlen. Bármit csinálok, az
rossz. Ha telefonálok neki, alkalmatlan az időpont, ha nem hívom,
bunkó vagyok, Ha elviszem a haverokkal bulizni, panaszkodik, hogy
nem bírja őket, ha viszont nélküle megyek, panaszkodik, hogy min-
denből kihagyom. Azt mondja, topis vagyok, igazán adhatnék ma-
gamra, ha viszont veszek valamit, azt mondja: „Szóval arra futja,
hogy új ruhát vegyél magadnak, de arra nem, hogy elvigyél vacso-
rázni.” Hát ez van.
– Szereted őt?
– Nem.
– Kedveled?
– Néha.
– Akkor miért jársz vele?
– Gondolom a szex miatt.
– Hát, gondolom ez elég őszinte válasz volt. Nem szeretnél inkább
olyan valakivel lenni, akit szeretsz?
Ralph a kéztörlőért nyúlt, az étel valóban rettenetesen csípős volt.
– Be kell vallanom, mostanában valóban valami másra vágyom.
Túlságosan régóta élek már úgy, hogy félek az érzelmektől, a kiszol-
gáltatottságtól.
– Nagyon megbántottak a múltban?
– Azt azért nem mondhatnám, de túl erős volt az érzelem, kivett
belőlem szinte mindent …. uralta az életemet. Nem akartam megint
ennyire belebonyolódni, túlságosan kockázatosnak tűnt. De most,
nem is tudom, talán eljött az ideje egy igazi kapcsolatnak. – Zavartan
felnevetett. Nem is emlékezett már, mikor beszélt valakivel igazi
érzelmekről.
– Csak nem találkoztál még a megfelelő lánnyal, igaz?
Ó, Jem, ha azt te tudnád!
– Aha, valahogy úgy. – Ralpph úgy gondolta, most már eleget be-
széltek róla. – Szóval te és Hmíth.,. ez olyan igazi kapcsolat? Szere-
lem meg minden?
– lgen – mosolygott Jem, – A legigazibb! Smith pontosan olyan,
amilyennek szerintem „A Férfinak” lennie kell. Tökéletes.
Ó, dehogy, Jem! Smith egy seggfej, egy görény, és nem érdemel
meg téged!
– Aha, jó srác.
Ralph szeretett volna valami rosszat mondani Smithről, végül is
most jól lehúzhatta volna a háta mögött, de tartott tőle, hogy attól
csak ő tűnne kicsinyesnek és aljasnak Jem szemében. Pedig legszíve-
sebben beszámolt volna a lánynak Smith katasztrofális szerelmi
ügyeinek minden tragikomikus részletéről, talán a tények ismere-
tében Jem nem látná többé rózsaszínben a Smith körüli világot.
Szívesen elmondta volna azt is, hogy Smith szerint a lány elgon-
dolásai az álmokról meg a végzetről nevetségesek, csak arra jók,
hogy ő könnyen hozzájusson egy kis szexhez. És azt is szívesen el-
mondta volna, hogy Smith abban a pillanatban dobná Jemet, amint
Cherri egyszer is halandó lenne arra, hogy legalább feléje fordítsa a
fejét. Rengeteg mindent szeretett volna elmondani, de úgy érezte,
nem teheti meg. Kínzó gondolatai közül Jem végül visszarántotta a
földre.
– Miért hagytad abba a festést?
Hát, úgy látszik, ez ma tényleg a kínos kérdések éjszakája.
– Hú... hát ez nehéz ügy. Nem mondanám, hogy abbahagytam, in-
kább úgy fogalmaznék, hogy pillanatnyilag nem festek. Próbálko-
zom, de valahogy nem jön az ihlet. Talán túlságosan nyugodt és ki-
egyensúlyozott lettem. Fiatalabb koromban nagyon boldogtalan vol-
tam, nagyon befelé forduló, akkor könnyű volt festeni.
– Nem az lehet a baj, hogy elzárkóztál a világtól és az érzelmek-
től? Fogadok, ha megismerkednél valakivel és beleszeretnél, az a sok
félretaszított érzelem újra előtörne benned, eltöltene és te rohannál a
műterembe. Akkor a festés nem tűnne többé robotnak. Igen, ez dr.
Jem javasolt gyógymódja. Keress egy megfelelő nőt, és szeress bele!
Az irónia néha piszokul tud fájni!
Ralph most kezdte csak igazán érezni a chilipaprika hatását. A
szeme bepárásodott, a szája égett, az ajka felduzzadt, az orra folyt,
ráadásul az agya robbanásig telt olyasmivel, amit szeretett volna el-
mondani, de nem lehetett.
– Na, mi az, Ralph, csípős az étel? Azt mondtad, nincs az a curry,
ami kifogna rajtad – vigyorgott Jem.
– Így is van. És ez a curry pontosan annyira csípős, ahogyan én
szeretem. – Újabb hazugság, de tejesen kizárt, hogy ilyesmit bevall-
jon a lánynak. – Viszont úgy látom, mintha magácska szenvedne egy
csöppet, kedves „Erős vagyok, mint a vas” kisasszony!
– Óriási tévedés. Khmm. Általában sokkal több chilit teszek a
currybe, most csak miattad csináltam ilyen gyengére.
– Látom azt hiszed, te vagy a chilikirálynő.
– Nem hiszem, hanem tudom! Soha nem találkoztam még senki-
vel, aki úgy bírja a csípőset, mint én.
– Hát most emberedre akartál! – Ralphot egészen fellelkesítette a
versenyláz. Felugrott az asztaltól, és a pulton heverő zacskóból kivett
egy marék nyers chilipaprikát.
– Tessék, fejenként egy chili. Egészben, semmi majszolgatás.
Lássuk, ki a legény a gáton.
– Még hogy legény, ide azzal a chilit.
Ó, a fajdalom, az az édes, perzselő fájdalom, ahogy a chilipaprika
csípősön fanyar nedvei lassan szétáradtak a nyelvükön, először egy
roppanás, amint a csillogó zöld héj engedett a fogak nyomásának,
azután egy villanásnyira a paprika húsának íze, majd szinte robba-
násszerűen terjedni kezdett a cseppfolyós tűz, amelyet hiába próbált
oltani a vészhelyzetet érzékelő mirigyekben a szokásosnál jóval bő-
ségesebben termelődő nyál.
– Nem szabad lenyelni, szót kell rágni teljesen és aztán a kinyúj-
tott nyelven megmutatni – mondta Ralph.
Mindketten vadul rágtak. Lángnyelvek nyaldosták a torkukat,
agyuk vészjelzéseket küldött testük valamennyi területére. Csücsörít-
ve szívták, fújták a levegőt, akárcsak a vajúdó anyák, két kézzel le-
gyezték szájukat, bár tudták, ezeket a lángokat így nem lehet megfé-
kezni.
– Ó, a francba, a francba, ez lyukat éget a nyelvembe!
– Nekem a torkomat égeti ki!
Ralph szíve őrülten zakatolt, a szeme kidülledt, szakadt róla a víz,
arcán patakzottak a könnyek.
Jól van, elég, mutassuk mag! Muszáj lenyelnem, mert belepusztu-
lok – kiabált Jem vöröslő arccal – Nyelvet ki.
 Kiöltötték a nyelvüket, rajta a zöld péppel, azután vad nyeldeklés
következett.
– Vizet! – hörögte Ralph.
– Ne! Attól csak rosszabb lesz. Sört!
Mohón kortyoltak, de mintha mi sem történt volna.
– Úristen, ezt nem élem túl! A rizs! Együnk rizst.
Odarohantak a tűzhelyhez, két kézzel tömték a szájukba a rizst.
– Jég! – kiáltott fel Jem. – Van jég a fagyasztóban?
Ralph feltépte a mélyhűtő ajtaját, lihegve turkált a zacskók, dobo-
zok között.
– Megvan.
Kirántotta a jégkocka tálat, fejtetőre fordította, és olyan erővel
ütötte a pult tetejéhez, hogy jégdarabok repkedtek szanaszét, még a
földre is jutott belőlük. Mindketten felkaptak egy–egy jégkockát és a
szájukba gyömöszölték.
– Te jó ég. – nyögte pár pillanatnyi szopogatás után Ralph. – Úris-
ten!
Az iszonyatos izzás kezdett már alábbhagyni, de a teste még min-
dig enyhe sokkos állapotban volt, endorfinok áramlottak száguldva
benne, akárcsak valami csodálatos drog.
– Jézusom! – Jem felkapott egy újabb jégkockát, feldagadt ajkára
szorította. – Ez hihetetlen volt! Olyan volt, mint a szex!
– Ez jobb volt, mint a szex – felelte Ralph.
Lassan visszaültek az asztalhoz.
– Akkor most ki nyert? – kérdezte Jem.
– Szerintem egyezzünk meg döntetlenben.
– Az nem jó. Valakinek muszáj győznie. Még egy menet?
Mire Smith hazaért, a lakásban a totális hisztéria légköre uralko-
dott. Az eszeveszett hahotázás hangjait követve a konyha felé indult,
és ott találta Jemet és Ralphot a fagyasztóba dugott fejjel.
– Mi a fenét műveltek ti itt? – kérdezte, és letette az aktatáskáját
az asztalra az üres sörös dobozok, piszkos tányérok és olvadozó jég-
kockák közé.
Jem és Ralph, mint két rosszalkodáson kapott gyerek, bűntudatos
ábrázattal fordult felé, szájuk tele volt jéggel, arcuk lángolt, szemük
könnyezett.
 – Chili Csípéspróba – felelte Ralph teli szájjal, az arcát legyezve.
– Fejenként öt darab... nyersen... döntetlen!
– Micsoda? Elment az eszetek? – Smith a fejét csóválta. Végig-
mérte Jemet. – Nem vagy normális? Hogy nézel ki?!
Ralph szerint Jem nagyon is jól nézett ki, mi több, ragyogóan. A
haját kibontotta, hosszú fekete tincsek keretezték gyönyörű piros
arcát, amely ragyogott a forróságtól és az örömtől, ahogy a lány
megölelte Smitht. Jem Smithet ölelte. Ralphnak iszonyúan fájt látni,
milyen gyorsan kibújik Jem az őrület különleges burkából, amelyet
az este folyamán szőttek maguk köré, és rohan Smith karjába, mint
egy gyerek, aki jól elvan ugyan a bébicsősszel, de alig várja, hogy
imádott szülei hazaérjenek. Olyan jó volt órákon át, csak ő meg Jem,
együtt, kettesben, és aztán megjelent Smith, és a csodás, finom han-
gulat porrá zúzódott, akár egy bogár, az istenverte aktatáskája súlya
alatt. Volt egyetlen gyönyörű pillanat, amikor Smith belépett a kony-
hába és ő úgy érezte, Smith a felesleges harmadik, a különálló, Jem
pedig az övé.
Most azonban az estének fájdalmasan befellegzett. Jem a romokat
takarította el az asztalról, Smith pedig levette a nyakkendőjét, és azt
mesélte, hogyan telt az este svájci bankárok társaságában. Minden-
nek vége volt.
Ralph vállára olyan súllyal nehezedett a bánat, hogy mozdulni
sem bírt.
– Hm. Hát. akkor én azt hiszem, elteszem magam holnapra –
mondta – Kösz a szép estét, Jem. Köszönöm a Chili Csípéspróbát,
meg a curryt, meg mindent… szuper volt.
Lehajolt, hogy puszit nyomjon Jóm arcára, ám az épp akkor feléje
fordította a fejét, így az ajkuk ért össze. Az érzés teljesen váratlanul
értő, szinte áramütésként, a különös izgalom végigáramlott a testén,
az ajkától nagyot dobbanó szívén, görcsbe ránduló gyomrán ott egyre
lejjebb, s végül izzó, kéjes forróságként elérte az ágyékát. Ez az érzés
erőteljesebb volt, mint a chili hatása.
– Jó éjszakát! – nyögte ki.
Testét majd szétszakította két pontoson ellentétes vágy, legalább
annyira szeretett volna itt maradni és azonnal ráugrani Jemre, mint
kimenni innen, amilyen gyorsan csak a lóba bírja. Végül aztán átbot-
ladozott a fürdőszobába és lerogyott a kád szélére. Remegett.
Szerette Jemet! Tejesen és végképp, ostobán és csodálatosan sze-
relmes volt belé. A fenébe!
 TlZENNEGYEDIK FEJEZET

Rusanne az Embassy hátsó ülésén ült, orrét kidugta a résnyire le-

tekert ablakon, szemét összehúzta, hogy ne bántsa a szél, amely átfújt
hosszú, fekete fülén.
Siobhan és Karl maga mögött hagyta már Skócia déli részét a vá-
rosokkal egyetemben, és a táj kezdett lassan lendületet venni. Az
eddig látott tétova dombocskák helyett most mér igazi, jól fejlett, a
viharos tenger hatalmas hullámaira emlékeztető alakzatok közt vitt
az útjuk, és minden egyes kanyar után a természet valamely újabb
csodája tárult a szemük elé a maga lélegzetelállító szépségében. Az
utóbbi negyvenöt percben, amióta elérték a Skót–felvidéket, társalgá-
suk szinte csakis elragadtatott sóhajokból és felkiáltásokból állt,
amint az éles skót fényben megpillantottak egy a kopár fekete szik-
lákon lezúduló, ezüstös színben játszó vízesést vagy egy tó közepén,
a sötétzöld vízből kiemelkedő varázslatos kis szigetet. Az őket kö-
rülvevő táj lágy volt és nőies, szinte érzéki, mintha ragyogó zöld bár-
sony borította volna, és a látóhatár szélére a késő délutáni égbolt fes-
tett halványkék ködkoszorút.
Egyikük sem járt még soha Skóciában, és most izgatott gyerme-
kekként várták, miféle meglepetést tartogat számukra a természet a
következő kanyar után, és tudták, minden egyes igéző kép örökre
bevésődik emlékezetükbe, hogy újra láthassák majd legszebb ál-
maikban.
– Lokálpatrióta létemre kénytelen vagyok elismerni, ez kenterbe
veri Írországot – jelentette ki meggyőződéssel Karl. Ilyen gyönyörű
tájat még soha életemben nem láttam.
Siobhan az ölében fekvő atlaszt tanulmányozta
– Még egy tó, és ott vagyunk – mondta, és kiseperte arcából szél-
fútta haját.
– Kár. Az idők végezetéig elautózgatnék így.
Hetek óta nem volt ilyen fesztelen a hangulat köztük. Nyilvánva-
lóan nagy szükségük volt már arra, hogy szabaduljanak kicsit Lon-
donból és figyelmüket elvonja valami a problémáikról. Karl jobban
szerette volna, ha kettesben tölthetik ezt a hétvégét, bár egészen
megkedvelte Rick de Largyt. Jó fejnek tűnt a fickó, talán nem is lesz
olyan szörnyű ez a kötelező vidámkodás.
Négy óra volt, a nap már lenyugodni készült.
– Épp időben érünk oda, hogy láthassuk a naplementét a tó felett.
Jeff azt mondja, lélegzetelállító. – Karl mosolyogva átkarolta baljá-
val Siobhan vállát. – Ideges vagy? – kérdezte.
– Nem, tulajdonképpen nem. Talán egy kicsit.
– Hát, én is. De minden rendben lesz, majd meglátod. És ha nincs
kedved csatlakozni hozzánk, nyugodtan mond, hogy nem érzed jól
magad. Legfeljebb elüldögélsz és nézed a tájat.
Siobhan nevetett. Nem volt ez igazi, szívből jövő nevetés, és ez
Karlt elszomorította. Nem is emlékezett már, mikor hallotta utoljára
a valódi, harsány Siobhan– féle kacagást. Szerette, ahogy barátnője
hahotázott, olyan nevetés volt az, amelytől megremegtek az éttermek
falai, amely hallatán odafordultak az emberek a buszon, amely a
könyvtárakban kiutasítást vont maga után. Ez a mostani nevetés
azonban vékony, éles hangocska volt, azt a benyomást keltette, hogy
bármelyik pillanatban átalakulhat sírássá.
Jó ideig mindketten némán, gondolataikba mélyedve ültek a ko-
csiban, miközben az ég felettük, akár egy hatalmas kaleidoszkóp,
percenként változtatta a színét.
– Glencoe két mérföld, mindjárt ott vagyunk. Nos, szép hölgy,
felkészült egy jó kis bulizásra, hm, hm? Készen áll arra, hogy magá-
hoz vegyen némi első osztályú kábítószert és aztán belevaduljon az
őrült éjszakába, hm, hm?!
Figyelték az út szélét, a Jeff házához vezető keskeny bekötő út
egyetlen ismertetőjeléül néhány fehérre festett fa szolgált.
– Ott van, ott van! – mutatott balra Siobhan. Lekanyarodtak és
egy rövid földúton haladtak tovább, míg el nem értek egy elágazásig.
Egy valamikor zöldre festett, ütött–kopott fatáblán egy jobbra mutató
nyíl mellett alig látható betűkkel ez állt: St. Colombas.
– Ez az.
A kicsi autó teljes sötétségben zötyögött néhány percig, ám azután
Siobhan és Karl hirtelen Tündérországban találta magát. Az ösvény
két oldalán aprócska cseresznyefák sorakoztak és az ágaikra erősített
ragyogó rózsaszín és piros kínai lampionok világították meg a kápol-
nához vezető kanyargós útvonalat.
– Úristen, ez gyönyörű – suttogta Siobhan.
És ez még szinte semmi volt ahhoz képest, ami az ösvény végén
várt rájuk: a naplemente utolsó, drámaian vörös pillanatai visszatük-
röződtek a tó vizében, a deszkaburkolatú kápolnát ezernyi apró lám-
pa világította meg, a sírkertből a tó partjához kanyargós fa lépcsősor
vezetett le, amelyet a lenyugvó nap meleg bíborvöröséhez tökélete-
sen illő, újabb kínai lámpások sora kísért, a régi fastéghez kikötve kis
csónak ringott vígan a jéghideg vízen. Egy bagoly huhogott a tisztás
körül tornyosuló gesztenyefák valamelyikén, az ablakkeretekre erősí-
tett szélcsengőket halkan megcsendítette az üdítően tiszta levegő
enyhe fuvallata.
– Azt akarom, hogy itt temessenek el – lehetlte Karl megrendül-
ten.
Még Rosanne is szokatlanul csöndes volt, őt is lenyűgözte ez a hi-
hetetlen szépség.
– Arra számítottam, hogy valami elviselhetetlen flancos helyre jö-
vünk, de ez egyszerűen gyönyörű. Ez a Jeff igazi jó öreg hippi lehe-
tett, amikor átépítette a házat.
Kicsatolták biztonsági övüket, kiszálltak és kivették táskáikat a
csomagtartóból A kápolna előtt már ott állt egy másik autó.
– Na jó. Felkészültél, Shuv? – nyújtó ki Karl a kezét Siobhan felé.
– Már amennyire.
Karl meghúzta az irdatlan faajtó mellett lógó rézcsengő zsinórját.
Az ajtó pár pillanat múlva kitárult.
– Karl, haver, de jó, hogy megjöttél. Micsoda hely. – Rick mezít-
láb volt, farmert és bő pulóvert viselt, kezében borospoharat tartott.
– Hát, tudod! Életemben nem láttam még ilyet – felelte fejcsóvál-
va Karl.
A két férfi kezet rázott.
– Rick, ő a barátnőm, Siobhan.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Siobhan, Karl rengeteget
mesélt már rólad.
Siobhan megkísérelt mosolyogni, de alig kapott levegőt. Ez a férfi
döbbenetesen jóképű volt! Nem szokás ilyesmit férfira mondani, de
ez az ember szép volt! Siobhan lába kis híján felmondta a szolgála-
tot. Miért van az, hogy a férfiak soha nem tesznek említést ilyes-
miről, soha nem mondják: „Apropó, X. Y. kimondottan jóképű.”
Bárcsak Karl figyelmeztette volna!
– Én is nagyon örvendek.
Siobhannak végül eszébe jutott, hogyan is kell viselkedni ilyen
helyzetekben. Felöltötte legragyogóbb mosolyát és keményen, hatá-
rozottan kezet rázott a férfival.
Eldöntötte, nem fogja a kövér tánti szerepét játszani ezelőtt az an-
gyali pasi előtt ezen a csodás helyen.
– Ugye, milyen gyönyörű itt minden? –fuvolázta, és karcsú volt,
karcsú, szép és kívánatos. Megrázta a fejét, hogy hajkoronája megfe-
lelőképpen keretezze arcát.
– Pazar. Nem hittem volna, hogy az öreg Jeffnek ilyen jó az ízlé-
se. Arra számítottam, hogy az egész tele lesz műrégiséggel, parabo-
laantennákkal, műrönkökkel kidekorált gázkandallókkal. De mit
ácsorgunk itt? Gyertek be, meg lehet fagyni odakint. Bekapcsoltuk a
központi fűtést és Tamsin épp most gyújt tüzet.
Karl és Siobhan belépett a kápolnába. A nyirkos kőfolyosó tele
volt esőkabátokkal, gumicsizmákkal és magasra halmozott farakás-
okkal. Áthaladtak egy nagy előtéren, azután megérkeztek abba a he-
lyiségbe, amely régen a templomhajó volt. Elállt a lélegzetük. A szo-
ba legalább tíz méter magas volt, monumentális. A tetőt természete-
sen felújították, a szarufák alatt galériát alakítottak ki. A sötét hajó-
padlón gyönyörű régi szőnyegek hevertek, a fény csak úgy áradt a
számtalan különböző art deco lámpából és Viktória korabeli csillár-
ból. A helyiség túlsó végében, a kandalló körül három hatalmas, kí-
nai kárpittal borított kanapé állt, az ajtó közelében pedig egy régi
tölgyfa ebédlőasztal, vázákkal és valószínűleg több száz éves karos
gyertyatartókkal.
– Döbbenet!
Az irdatlan méretű kandalló előtt térdelő lány felállt és lepaskolta
a port farmerja térdéről. Alacsony volt, törékeny, vörösesszőke, hul-
lámos haját lófarokba kötötte, orra körül és homlokán néhány szeplő
látszott halványan. Nem volt kifestve, és összességében – Siobhan
örömmel állapította meg – átlagosnak tűnt. Csinos volt, de semmi
különös.
 – Siobhan, Karl, bemutatom a barátnőmet, Tamsint.
Karl és Tamsin különös tekintettel fürkészte egymást, amint a ke-
zük összeért, és pár pillanatra csend borult a kis csoportra.
– Nahát Tamsin... kicsi a világ – mondta végül Karl.
– Hát, igen... szia. – Tamsin mintha zavarban volna, egyik lábáról
a másikra állt.
Siobhan meglepetten meredt Karlra. Rick meglepetten meredt
Tamsinra.
– Ti ismeritek egymást? – kérdezte Rick.
– Öö... Tamsin a tanítványom volt... ceroc… a nyáron...
– Óó! – mondta Siobhan.
– Haláli – mosolygott Rick. – Micsoda véletlen! Nem is tudtam,
hogy tánctanár voltál.
– Hát... tudod... a jelzáloghitelt törleszteni kell.
– Persze, persze.
A hangulat érthetetlenül feszélyezettnek tűnt, és Rick ösztönösen
témát váltott.
– Jól van – mondta és a kezét dörzsölte –, megmutatom, hol a
szobátok.
Karl és Siobhan összenézett, azután felballagott Rick után a galé-
riára.
– Mi folyik itt, Karl? – suttogta Siobhan, amint elkezdtek kicso-
magolni fényűző rokokó hálószobájukban, amelynek a falát anyagá-
ban mintás szatén borította.
– Ez az a csaj – súgta Karl –, akiről meséltem. Nem emlékszel? A
nimfomániás, aki hármasban csinálta azzal a két francia fickóval.
– Micsoda? – kiáltott fel Siobhan, azután a kezét a szája elé kapta.
– Te jó ég, akkor nem csoda, hogy zavarba jött. Mit gondolsz, már
akkor is Rickkel járhatott?
– Isten tudja. Valószínűleg – vont vállat Karl, miközben gondosan
egy nagy, régi vállfára helyezte nadrágjait. – Együtt élnek.
Siobhan hirtelen úgy érezte, hogy minden a legnagyobb rendben
lesz. A ház gyönyörű, Rick gyönyörű, a barátnője pedig átlagos –
egy cseppet sem külötnleges lány egy nagyon is különleges titokkal,
amelyről Rick biztosan nem tud, ezen a hétvégén Tamsinnek van oka
rá, hogy kellemetlenül érezze magát, nem neki. Elmosolyodott, amint
a hétvégével kapcsolatos reményei RÓZSASZÍNŰ, héliummal töltött
léggömbökként szálltak föl, a szarufák felé. Ez jó móka lesz.
Hanyagul ledobta magát az óriási baldachinos ágyra, a haja szétte-
rült körülötte.
– Hát nem fantasztikus?! Úgy érzem magam, mintha én lennék a
Borsószem királykisasszony.
Hirtelen örömteli, izgatott vidámság töltötte el. Ugrálni kezdett az
ágyon, mint egy rakoncátlan gyerek.
– Csak óvatosan, Shuv! Az az ágy biztosan nagyon régi. Még ösz-
szetöröd.
Siobhan abbahagyta az ugrálást és hitetlenkedve meredt Karlra.
– Igazán kedves! Nem mondanál ilyet, ha harmincnyolcas lenne a
méretem.
– Akkor is ezt mondtam volna, ha te vagy maga Tündér Ilona. Ne
légy már ilyen mimózalélek, az ég szerelmére! Az az ágy nyilván
értékes régiség, nem arra való, hogy ugráljanak rajta. Ezt akartam
mondani és semmi mást. – Karl becipzározta az utazótáskát és belök-
te a fiókos szekrény mögé.
Siobhan léggömbjei közül néhány kipukkadt, és ez felmérgesítet-
te.
– Rick nagyon csinos, ugye? Nem is mondtad, hogy ennyire jóké-
pű.
Siobhanon megint úrrá lett a bizonytalanság, szükségét érezte,
hogy felhúzza Karlt, hogy valamilyen reakciót kényszerítsen ki belő-
le.
– Aha, tényleg az. Különösen ahhoz képest, hogy rádiós producer.
Semmi reakció. Jellemző! Siobhannak eddig soha eszébe sem ju-
tott féltékennyé tenni Karlt. Nem érezte szükségét, hogy próbára te-
gye a férfi szerelmét, hogy meggyőződjön róla, meddig megy el, mit
visel el. Ám azok után, ahogy a kapcsolatuk alakult az elmúlt két
hónapban a Sol y Sombra–beli búcsúbuli óta, Siobhan nem bízott
többé Karlban.
Na mindegy, szarni rá! Karl viselkedése nem fogja megakadá-
lyozni abban, hogy végre jól érezze magát, ki tudja, mennyi idő óta
először. Flörtölni fog Rickkel, be fog rúgni, mint a vadszamár, ki-
próbál minden létező drogot, ami a keze ügyébe kerül, és ragyogó
lesz és elbűvölő, ha csupán másfél napra is.
Elhatározta, hogy átöltözik, hirtelen kezdte kényelmetlenül érezni
magát régi macskanadrágjában és bő kardigánjában. És ki fogja
sminkelni magát és a haját is feltűzi. Azért, mert Karl utálja a háját,
még nem biztos, hogy a többi férfi is így van ezzel.
Előhúzta bőröndjéből a régóta mellőzött kis sminktáskát, és odaült
a hatalmas festettüveg ablak alatt álló fésülködőasztalhoz. Ezt a terü-
letet két kicsi rózsaszínű lámpa világította meg, lágy fényük hatására
a tükör nagyon előnyös képet mutatott. Miközben egy nagy, puha
ecsettel púderezte az arcát és óvatosan kihúzta a szemét fekete tussal,
Siobhan kimondottan csinosnak érezte magát, ami nem fordult elő
vele már hónapok óta. Ez varázsház volt, többé már nem 1996–ot
írtak, lehetett bármilyen kor a múltban és a jövőben, ám olyan kor
volt ez, amikor a ruhaméret nem számít, amikor az ember szép lehet
csupán amiatt, ahol van, csupán egy csinos kis rózsaszín lámpa kü-
lönleges fénye miatt. Varázsfények, tündérlámpák.
Karl az ágyon ülve figyelte.
– Gondolom, jobb, ha igyekszünk kerülni a témát – mondta.
– Tessék? – zökkent ki az álmodozásból Siobhan.
– Mondom, jobb lenne kerülni a témát. Ne emlegessük Tamsint,
meg a táncstúdiót.
– Igazad van. Egyébként semmiről sem akarok beszélni, ami Lon-
donnal kapcsolatos. Azt akarom, hogy ez a hely teljesen varázsoljon
el.
– Sörényét bonyolult kontyba csavarta és határozott mozdulatok-
kal hajtűket szúrt bele.
– Ne segítsek Shuv? – kérdezte Karl nagy buzgón.
– Siobhan réggebben mindig őt kérte meg, hogy a hajtűket és a
csattokat a hajába tegye, régebben, amikor szinte mindig feltűzve
hordta a haját. És ő boldogan segédkezett, megtiszteltetésnek vette,
hogy létfontosságú szerepet játszhat kedvese frizurájának elkészíté-
sében.
– Köszönöm nem kell, rögtön kész vagyok. Nyugodtan menj le,
ha akarsz, én még átöltözöm.
– Megvárlak.
– Ne, tényleg menj le. Megkíméllek attól a kellemetlenségtől,
hogy látnod keljen meztelenül.
– Siobhan nem akarta ezt mondani, egyszerűen kibukott belőle,
egy fékevesztett, elszabadult gondolat. Olyasmi volt ez, amire több
milliószor gondolt az elmúlt hetekben, pontosabban hónapokban, és
soha, de soha nem akarta kimondani, de most kint volt, szabadon,
tőle függetlenül. Siobhan lélegzet visszafojtva várta a reakciót.
– Shuv, mi a fenéről beszélsz? – Karl nem hitt a fülének. – Te
tényleg azt hiszed, hogy nem szeretlek meztelenül látni? Jézusom, ,
mekkora tévedés. Imádom a testedet!
Ó, igazán szép próbálkozás, gondolta Siobhan, ugye nem képze-
led, hogy hiszek neked?!
– Karl, merj le! Majd máskor beszélünk erről.
– Nem! Itt maradok, most fogunk beszélni róla Emiatt van min-
den? Ez az egész... szomorúság közöttünk?
– Karl, menj le! Menj le! Menj le, vagy sikítok! Nem akarok erről
beszélni! Nem akarom a hülyeségedet hallgatni! Menj ki innen!
Hazugságok. Szemenszedett hazugságok, Karl Kasparov! Ha tet-
szem így, ahogy vagyok, akkor ugyan miért izzadtál és lettél olyan
ideges az emeleti lány miatt, akkor miért gondolod, hogy összetörik
alattam az ágy, akkor miért akarod, hogy állapotos legyek?! Te ha-
zug!
Karl lassan kiballagott a szobából, nyomában Rosannenel. Felzak-
latta ez a furcsa, ismeretlen légkör és megrémítette a düh, amely
most sugárzott Siobhan mindig szelíd arcáról.
Siobhan cseppet sem bánta meg, hogy így viselkedett, elhatározta,
ma este megmutatja neki! Ma este újra a régi Siobhan lesz, boldog,
kiegyensúlyozott, szórakoztató és vonzó, mint régen, csak éppen
most nem Karl kedvéért, mert ő nem érdemli meg. A ma esti előadás
csakis Ricknek szól majd.
Belebújt fekete tunikájába, amelyet ő varrt magának, az elején egy
meglehetősen indiszkrét, a dekoltázsából jó húsz centiméternyit fel-
fedő hasítékkal – eddig még egyszer sem volt bátorsága felvenni – és
a hozzá illő nadrágba. Lábára keskeny pántokból álló szandált húzott.
Kinyitotta az ajtót, kilépett a galériára és lenézett a nagyszobára.
Tamsin, Karl és Rick a kanapékon ült, bort ivott és csendesen, udva-
riasan beszélgetett. A becsukódó ajtó kattanására mindhárman felpil-
lantottak. Siobhan látta, hogy Rick nagyot nyel.
Siobhan olyan elegánsan lépdelt lefelé, ahogy csak tudott, szan-
dáljának magas sarka roppant nőiesen koppant a fa lépcsőfokokon.
Úgy érezte magát, mintha egy szépségverseny résztvevője lenne.
– Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy nem vagyok az alkalom-
hoz illően öltözve – mondta Tamsin, mosolyogva a farmerjára és a
feszes pulóverére mutatott. – Fantasztikusan festesz.
Rick átnyújtott Siobhannak egy pezsgőspoharat.
– Akkor hát igyunk az őrült hétvégére.
– Jeffre.
– Skóciára.
– A négy pohár összecsendült. Siobhan, amikor Rickkel koccin-
tott, a szemébe nézett, ajka sugárzó mosolyra húzódott, szeme ra-
gyogott..
– És igyunk az új barátokra.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Az első pezsgősüveg fél óráig tartott, a második húsz percig, a

harmadik elfogyott szinte mielőtt kinyitották volna. Siohhan felhe-
vült, az arca kipirult. Búcsút intett a gátlások utolsó nyomainak is. Ő,
Karl és Rick élénk társálgást folytattak a munkáról, Tamsin pedig a
konyhában épp egy kisebb vagyont érő adagnyi Marks & Spencor
melegítésével foglalatoskodott Siohhan rendes körülmények között
biztosan vele tartott volna, most is átfutott az agyán a gondolat, hogy
segíteni kellene, de nem akart, ma nem. Idekinn akart maradni a fér-
fiakkal, okosan csevegni velük, miközben elegánsan keresztbe tett
lábbal ül a kanapén. Nagyon ügyelt a testtartására, kihúzta magát, a
mellét kifeszítette, a hasát behúzta, időnként igazított a haján vagy a
gyűrűit babrálta, közben figyelte Rick testbeszédét, reakcióit, latol-
gatta, vajon mennyire sikerült felkeltenie az érdeklődését, azután
Karlhoz fordult, hogy lássa, észrevette–e már, mi történik körülötte.
Tamsin megjelent a csirkeszárnnyal, pizzafalatokkal, pisztrángos
haséval megrakott tányérokkal. A szükségesnél lényegesen nagyobb
gonddal tett–vett a nagy asztal körül, nyilván így akarta a figyelmet
magára és fáradozásaira irányítani, ám senki még csak feléje sem
pillantott.
– Ha valakit esetleg érdekel – kezdte, de aztán úgy döntött, jobb,
ha mellőzi a szarkazmust – hoztam egy kis harapnivalót. Nem árt, ha
felszívja kicsit a pezsgőt.
– Nagyszerű – morogta valaki, ám továbbra sem mozdult senki,
csak ültek ott, nevetgéltek, s a két férfi leginkább a virágot körüldön-
gő méhekre emlékeztetett.
Rick a pezsgő maradékát beleöntötte Siobhan poharába.
– Ó – nézett rá Tamsin, kezében üres poharával már el is fogyott a
pezsgő?
– Bocs, szívem ~ mondta Rick – épp csak egy csepp volt benne.
Van még bor a konyhában, akarod, hogy behozzam neked?
– Ugyan, ne fáradj – adta a mártírt Tamsin. – Majd én behozom.
Egyébként elhűl az étel – jegyezte meg a tőle pillanatnyilag telhető
legkedvesebb hangon.
 – Kösz, én nem vagyok éhes – mondta Siobhan. Nem volt az a
pénz, amiért akár egyetlen falatot is a szájába vett volna. Egy kövér
nőnél visszataszítóbb látványt csak egyvalami nyújt, egy zabáló kö-
vér nő. Minden a lehető legjobban alakult Rickkel kapcsolatosan,
Siobhan érezte, hogy az irányítás az ő kezében van, és ez remek érzés
volt, már el is felejtette, milyen könnyű egy férfit az ujja köré csa-
varni. Dehogy fogja az egészet elszúrni azzal, hogy csirkével meg
pizzával tömi a fejét.
– Tényleg nem kérsz semmit? Ne hozzak pár falatot? – kérdezte
Rick, miközben felállt.
– Nem, köszönöm. Útközben jól beebédeltünk. Talán majd később
eszem valamit.
Miután Tamsin és Rick elindult a szoba túlsó felébe, az asztalhoz,
Karl zavartan odahúzódott Siobhan mellé.
– Jól vagy? – suttogta gyengéden a fülébe, és amint odahajolt, az
orra hegye súrolta a nő nyakát.
– Soha jobban – felelte mereven Siobhan, és igyekezett figyelmen
kívül hagyni azt a szomorúságot és keserédes szeretetet, amely áthul-
lámzott rajta a férfi érintése nyomán. Legszívesebben átölelte, meg-
vigasztalta és megnyugtatta volna Karlt, de nem akart így érezni.
– Úgy látom, sokkal jobb már a kedved – súgta a férfi.
– Nagyszerűen érzem magam. Rick fantasztikus.
– Ugye, milyen jó fej? Mondtam, hogy meg fogod kedvelni.
Siobhan a fogát csikorgatta dühében.
– Iszom még egy kis bort – közölte.
Felállt, rögtön megérezte, hogy részeg, a lába nem engedelmeske-
dett neki tökéletesen. Gyorsan felmérte kanapé és a konyhaajtó közti
távolságot és az esetlegesen az útjába kerülő akadályokat. Semmi
más nem hiányzott, mint hogy faltól falig tántorogva haladjon át a
szobán vagy orra essen valamiben.
Sajnos ahhoz már túl sokat ivott, hogy most el tudjon kezdeni las-
sítani, de hát ezzel mindenki más is így volt, A kis zacskó a fehér
porral tizenegy óra tájt került elő, és Siobhan volt az első, aki elvette
az összetekert bankjegyet meg a szögletes kis tükröt Ricktől. Félre-
fordult, hogy a férfi ne lássa, ha valamit nem jól csinál, azután meg-
törölgette az orrát, nehogy rajta maradjon pár szemcse, majd tovább-
adta a tükröt Karlnak.
– Gondolom, ez az a pillanat, amikor el kell kezdenünk amúgy is-
tenigazából őrültködni – jegyezte meg.
– Ó, jut eszembe! – állt fel Rick. – Hoztam egy magnót. – Kiment
az előtérbe és behozott egy aprócska készüléket. – Arra gondoltam,
hiába dobunk be jobbnál jobb ötleteket, úgy be leszünk állítva, hogy
reggelre mindent elfelejtünk. Ez a kis masina nagyon jó, hatórányi
anyagot vesz fel és a hangminőség lélegzetelállító. – Letette a kan-
dallópárkányra. – Na, elég viccesek vagyunk már?
Általános éljenzés tört ki, mire bekapcsolta a készüléket.
Jeffhek igaza volt Ricket illetően. Nagyszerű humora volt, amely
ráadásul ragályosnak bizonyult. Órákon át ültek ott, elképesztő ba-
darságokról beszéltek, kvízjátékokat találtak ki, dobálóztak a nevek-
kel, hogy kiket lehetne meginterjúvolni. Siobhan és Tamsin különbö-
ző ízlésű és stílusú betelefonálókat játszottak el. És a dolog valóban
működött. Jeff nyilvánvalóan tudta mit beszél, mert annyi remek
ötlet biztosan nem merült volna fel bennük, ha a LR épületben ülnek
egy tárgyalóban. A kokkó elegendő önbizalmat adott ahoz, hogy
olyan öttleteket is bedobjanak, amelyeket más körülmények között
ostobaságnak tartottak volna, az alkohol bedig megszabadította őket
a gátlásoktól és felélénkítette a fantáziájukat.
Siobhan ílyen jól még soha életében nem érezte magát. Rick bá-
mulatosnak tartotta és az önbizalma az egekig szárnyalt, tudta, hogy
mókás, sokkal mókásabb, mint Tamsin, az pedig teljesen felvilla-
nyozta, hogy még mindig tud flörtölni, képes férfiúkat az újjai köré
csavarni. Rick az övé volt, egészen közel üllt hozzá a kanapén, és ő
hanyagul a támlára tette a karját a férfi háta mögött, nem érintette
meg, de anélkül is egyértelműen az övé volt. Már el is felejtette, mi-
lyen jó a figyelem középpontjában lenni.
Végül aztán a vidámság lassan alábbhagyott. Már hajnalodott, a
kokó hatása múlóban volt, és ők egyre ritkábban szólaltak meg.
Siobhan fölállt, nyújtózkodott.
– Mit gondolsz, elég anyag jött össze? – kérdezte Ricktől.
– Hajjaj! Legalább öt évig kitart – felelte a férfi boldog vigyorral.
– Azt hiszem, jót tenne most egy kis friss levegő – mondta
Siobhan.
 – Remek ötlet – lelkesedett Rick, és felpattant. – Várj meg, hozom
a kabátomat. Ti is jöttök? – fordult Karlhoz és Tamsinhez.
Siobhan felment a szobájába az irhadzsekijéért. Megnézte magát a
tükörben, megigazította a haját, végigsimított a szemöldökén és újra-
rúzsozta a száját. Magasba szökött az adrenalin szintje. Mi lesz
most? Vajon fog–e próbálkozni? És ha igen, ő hogyan reagál? Eszé-
be jutott Karl, de gyorsan elhessegette őt. Eldöntötte, haladni fog az
árral, lesz, ami lesz, legfeljebb egy csók csattanhat el, bármi máshoz
túl hideg van.
Amint kiléptek a kápolnából, hideg zuhanyként érte őket a fagyos
levegő. Feltámadt a szél, olyan érzést keltett, mintha valami jéghideg
kísértetmacska dörgölőzött volna a lábukhoz. Némán ballagtak a tó
partja felé, azután a kabátjukat jól összehúzva magukon leültek a
stéghez vezető lépcsőre és hallgatták a szélcsengők halk csilingelő-
sét.
– Ugye, milyen csodás? – mormolta Rick.
– Mennyei – értett egyet Siobhan. A térdére könyökölt, arcát a te-
nyerébe fogta és nézte a kínai lampionok rózsaszín fényét tükrözve
fodrozódó vizet.
– Olyan romantikus. Könnyen lehetne itt szerelmes az ember – je-
gyezte meg a férfi.
Siobhan megborzongott.
– Igazad lehet – mondta.
Hallgattak megint néhány percig.
Rick megköszörülte a torkát.
– Fantasztikus lány vagy, Siobhan. Komolyan. Soha nem találkoz-
tam még hozzád hasonlóval. Karl szerencsés fickó.
– Kétlem, hogy ő is így gondolná – nevetett zavartan Siobhan.
– Tévedsz – felelte Rick. – Szerinte is bámulatos vagy. Rengete-
get mesélt rólad. Néha azt gondoltam, biztosan túloz, de most már
látom, színigaz volt minden szava.
– Ó, ugyan... – Siobhan zavara egyre fokozódott.
– De! Komolyan mondom. Szerintem gyönyörű vagy... – Hirtelen
elhallgatott, pár pillanat múlva folytatta: – Zavar, ha ilyeneket mon-
dok?
– Nem, dehogy, folytasd csak! Ajándék bóknak nem nézem s fo-
gát. – Nem mert Rickre nézni, nehogy az meglássa, mennyire el-
gyengül.
– Tudod, szerintem egyszerűen... csodálatos vagy Annyira jó a
humorod és olyan okos vagy és olyan szép! Istenem, Siobhan, tu-
dom, nem volna szabad ezt mondanom, de ha nem lenne senkid és
nekem sem... Siobhan feléje fordult.
– Folytasd – mondta.
– Hát... tudod, ha nem lenne senkid és nekem nem lenne senkim,
akkor most legszívesebben megcsókolnálak.
Siobhan testét hihetetlen izgalom járta át. Öléből kúszott fel a pír,
amely elöntötte az arcát.
–Mit gondolsz, nagy hibát követnénk el vele? – kérdezte Rick, és
tekintete a nő arcát fürkészte.
– Hát, még mindig megtehetjük, hogy megpróbálkozzunk a do-
loggal, aztán meglátjuk, hibának érezzük–e, és ha igen, gyorsan ab-
bahagyjuk.
– És Karl? – Rick kisimított néhány hajszálat a nő hajából.
– És Tamsin? – kérdezett vissza Siobhan, miközben egész teste
lúdbőrzött a férfi érintésétől.
– Az igazat megvallva, az utóbbi időben nincs minden rendben
köztünk. Tamsin... Tamsin nem valami kiegyensúlyozott. Nem külö-
nösebben állhatatos és gyakran elégedetlenkedik. Néha úgy érzem,
túlságosan nagy fába vágtam a fejszémet vele kapcsolatban. Nem
egyszerű eset... – Megsimogatta Siobhan arcát. – Egek, milyen cso-
dás a bőröd – suttogta. – Akár a bársony.
Siobhan ágyéka lüktetett. Halkan felnyögött.
Rick arca lassan közeledett az övéhez.
– Csak a kisbabáknak van ilyen finom bőrük – Orrával, majd aj-
kával végigsimította a nő homlokát. Kezét a tarkójára csúsztatta, hü-
velykujjával simogatta az állkapcsát. Végül összeért az szájuk és
Siobhan képtelen volt bármilyen ellenállásra. A szexuális vágy láng-
nyelvei lobbantak fel bizsergő testében. Évek óta nem érzett már
ilyet. Kinyitotta a száját, hogy utat engedjen Rick játékosan simogató
nyelvének. A férfi ajka lágy és meleg, leheletének vörösbor és friss
levegő íze volt. Ó milyen finom is a nyelves csókl Vajon miért szok-
nak le róla az emberek, amikor már jó1 ismerik egymást? Csak ide-
geneknek juthat osztályrészül egy ennyire intim és erotikus játék?
Nyelvével szinte körülölelte a férfiét azután végigsiklott a fogak
mentén. Rick lassan hátra döntötte a lépcsőfokokra, keze felderítőút-
ra indult az irhadzseki alatt. Siobhan kihúzta a férfi ingét a farmer-
jából és a hátát simogatta, ujjai elidőztek a megfeszülő izmokon, és
tudta, a férfit az őiránta érzett vágy teszi számára ennyire kívánatos-
sá.
Egészen belefeledkezett a csókba, nem hallotta a szélcsengőket, a
baglyokat, és a tőle alig pár száz méternyire, a kápolnában üldögélő
Karl is mintha megszűnt volna létezni. Rick keze besiklott a tunika
alá, felnyögött, amikor elérte a telt kebleket. Siobhannak eszébe sem
jutott tiltakozni, amikor a férfi lecsúsztatta a vállán a pántokat, majd
lehúzta a melltartót a derekára. Rick felhördült, amikor a mezítelen
hús kibuggyant börtönéből. Siobhan érezte a férfi egyre fokozódó
izgalmát, és tökéletesen érthetőnek találta, ha ő férfi volna, ő is feliz-
gulna, ha a kezébe foghatna két ilyen hatalmas mellet. A férfi közben
csókolta tovább, egyre vadabbul, szinte már gájt. Siobhan azt sem
bánta volna, ha Rick véresre csókolja a száját.
Ám a férfi hirtelen elszakította ajkát az övétől, felgyűrte a tunikát,
és arcát a keblek közé temette. Zihált és nyöszörgött, csókolta, nya-
logatta a mellbimbókat.
– Ó, egek, Siobhan – hördült fel. – Ó egek.
Siobhan a csillagokat bámulva élvezte a férfi érintését, azután elő-
rehajtotta a fejét, miközben Rick hajába túrt. Ám mihelyt pillantása
ráesett a férfi feje búbjára és a lámpafényben megcsillant a vöröses-
szőke haj, a varázs megtört. Mi a fenét művel ő itt? Miért engedi,
hogy ez a szőke hajú ferfi a mellét csókolja? Tizenöt éven át mindig
Karl fekete fürtjeire nézett így le – te jó ég, Karl – mit művel most?
Hirtelen színjózan lett és jéghideg. Rick keze lecsúszott a nadrág-
jához, már a bugyijánál járt, ám ő teljesen magához tért, az agya ki-
tisztult, újra tudatában volt környezetének és körülményeinek. Egy
másik férfival volt, egy tó partján, egy fagyos decemberi hajnalon, a
haja összekócolódott, a háta fájt és nagyon fázott. Érezte, ahogy a
szenvedély utolsó szikrája is kialudt benne és a helyét rögtön átvette
az idegesség. A teste megfeszült, finoman próbált elhúzódni a férfi-
tól. Szerette volna, ha Rick is megnyugszik, szerette volna lerázni őt
anélkül, hogy szólnia kellene neki. Megint lenézett rá, a férfit szem-
látomást teljesen magával ragadta a vágy, semmit nem vett észre
Siobhan hangulatváltozásából. Teljesen félresiklott ez az egész, leg-
feljebb egy csók lehetett volna – egy csókot el lehet titkolni, egyetlen
csók után még ugyanolyan magabiztosan ment volna vissza a kápol-
nába, ahogyan kijött. Mostanra viszont már kicsúszott a kezéből az
irányítás. Ezt hogyan tudná eltitkolni Karl elől?! Ó, a francba! Mit
művelt?!
Felült, mire Rick felemelte a fejét a mellei közül, és megint a szá-
ját kereste.
– Ó, Siobhan, annyira kívánlak – motyogta, azzal megfogta a nő
kezét és az ágyékához szorította. – Érzed, mennyire kívánlak?
Most már elég volt!
– Rick – kezdte Siobhan határozottan. – Abba kell hagynunk ezt,
most rögtön.
– Jaj ne, Siobhan, muszáj folytatnunk! Benned akarok lenni, olyan
jó érezni téged. – Fel–alá húzogatta a nő kezét a farmerját majd szét-
feszítő domborulaton.
– Siobhan elvette a kezét, felhúzta a melltartóját, lesimította a tu-
nikáját és felvette a kabátját.
– Nem, Rick. Ennek azonnal véget kell vetni. Karl és Tamsin itt
van alig pár lépésnyire. Mi lenne, ha valamelyikük kijönne és észre-
venne bennünket?
– Bújjunk el, mennyünk be az erdőbe.
Siobhan még távolabb húzódott és a haját igazgatta.
– Nem lehet, szeretném, hidd el, szeretném, de nem lehet, nem te-
hetjük ezt. Nem lenne helyes.
Rick úgy nézett rá, mint egy kisfiú, akitől elvették a kedvenc játé-
kát.
Siobhan megfogta a kezét.
– Ne haragudj – mondta neki szelíden – ha mások lennének a kö-
rülmények, ha nem itt lennénk, ha nekem nem lenne Karl és neked
nem lenne Tamsin… De azért köszönöm.
– Mit? – meredt rá Rick döbbenten.
– Köszönöm, hogy megkívántál, hogy kis időre szexisnek és
szépnek érezhettem magam.
 – Miért lenne rám szükséged ahhoz, hogy szexisnek és szépnek
érezd magad? Te valóban szép és szexis vagy!
– Nem vagyok az, Rick, de most, veled annak éreztem magam.
Tudod, régebben nem voltam ilyen kövér. Karcsú voltam, és nem
vagyok hozzászokva ehhez a kövérséghez.
– Nem vagy kövér!
– Ó, Rick, ne légy már olyan tipikus férfi! Természetesen kövér
vagyok
– Jó, nem vagy egy Kate Moss, de gyönyörű a tested. Komolyan
mondom. Olyan… olyan lágy és meleg és olyan jó illata van és olyan
jó simogatni. Jó talán nem mutatna túl jól miniszoknyában, de nekem
tetszik. Igazi asszonyi test. Az első lány, akivel lefeküdtem duci volt
és nagyon szexis. Drew–nak hívták, elképesztően csinos és tele ener-
giával, életerővel, szeretettel. Nem lehetett nem szeretni, tulajdon-
képpen még ma is szeretem. Azokban az emberekben él efféle előíté-
let, akiknek nem volt alkalmuk rá, hogy igazán megismerjenek, és az
értékeiért becsüljenek olyasvalakit, aki eltér az ideálisnak gondolt
képtől. Szerintem az ilyen emberek nem tudják, mit veszítenek. Nézd
meg Tamsint! Pici, karcsú, remekül fest testhez álló cuccokban, de a
szex... szóval a szex vele valahogy nem olyan nagy szám. Túlságo-
san feszélyezett, visszafogott az ágyban, abszolút nem magabiztos.
Akkor sokkal inkább egy nagydarab nő, akivel jó az ágyban, mint
egy csontkollekció, akit nem érdekel a szex. És egyébként is, a te
húsod kemény, nem löttyedt. Szerintem tökéletes vagy – mondta, és
megcsókolta Siobhan arcát.
A nő elmosolyodott, és megszorította Rick kezét.
– Köszönöm – mondta megint, és a könnyeit nyeldeste. – Köszö-
nöm, te nagyon, nagyon kedves fiú vagy.
– Szóval erről van szó? – mosolyodott el a férfi. – Valami azt súg-
ja, csak terápiának kellettem neked.
– Ugyan, dehogy – tiltakozott zavartan Siobhan. – Tudod, szeret-
nélek jobban megismerni, de... de... tudod...
– Igen, tudom. Szereted Karlt, igaz?
Siobhan bólintott.
– Akkor mi volt ez az egész? – kérdezte Rick szelíden.
– Ó, istenem! Nem is tudom. Azt hittem, Karlnak van valakije. Il-
letve még mindig azt hiszem. Nem tudom. Úgy éreztem, megválto-
zik, eltávolodik tőlem. Úgy érzem, nem tetszem már neki. Olyan
pokolian elbizonytalanodtam...
– Beszéltél erről Karllal? – Rick átölelte a nőt, és megdörzsölte a
hátát, mert a víz felől hideg fuvallat érte el őket.
– Képtelen vagyok rá. Ha csak felmerül bennem a gondolat, le-
blokkolok. Nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Mindig nagyon maga-
biztos voltam, és attól félek, Karl nem tudna mit kezdeni velem így, a
mostani valómban, ezekkel a fura érzésekkel, gondolatokkal.
– Nézd, Siobhan, nem ismerem valami jól Karlt, de láttam, ho-
gyan néz rád, hallottam, hogyan beszél rólad, úgyhogy meggyőződé-
sem, meg tud birkózni bármivel, amit mondasz neki. Amivel viszont
biztosan nem tud megbirkózni, az az, ha nem mondasz neki semmit,
nem érti, mi bajod van. Tudod, azt kívánom, bár minden egészen
másképp lenne, bár bevihettelek volna az erdőbe, hogy reggelig sze-
retkezzünk, bár reggel hazavihetnélek, hogy még tovább szeretkez-
zünk, de ha már ez nem lehetséges, szerintem tekints úgy erre a hét-
végére és mindarra, ami itt történt, mint az újrakezdés lehetőségére!
Beszélj Karllal, amíg még nem késő, mondd el neki, mit érzel! –
Komolyan nézett Siobhan szemébe. – Hallgass rám! Tedd meg még
ma, most rögtön, amíg még így érzel! Gyere, menjünk be!
Felálltak, rendbe szedték magukat és lassan visszaballagtak a ká-
polnához.

– Kösz – mondta Tamsin Karl hátának, amint a férfi a piszkavas-

sal a rönköket igazgatta a kandallóban. Amikor Karl feléje fordult,
folytatta: – Köszönöm, hogy nem mondtál semmit korábban sem...
tudod, a nyárról. Akkor. .. én... az egy furcsa időszak volt... – Rágni
kezdte a körmét.
– Ugyan már. Nincs mit megköszönnöd. Semmi közöm hozzá.
Pár percig csendben üldögéltek.
– Kíváncsi lennék, hova mentek – jegyezte meg Tamsin hirtelen.
– Biztosan a tájat nézik vagy valami – mondta Karl és hátradőlt a
kanapén.
– Te nem aggódsz? – kérdezte türelmetlenül a lány.
– Miért kéne? Rick ott van Siobhannal, vigyáz rá.
 – Nem erre gondoltam. Az ég szerelmére, észre sem vetted, mi
folyt itt egész este?
Karl döbbenten meredt Tamsinre.
– A barátnőd. Flörtölt a barátommal. Egyfolytában. Ne mondd
már, hogy semmit nem vettél észre!
– Ja, amiatt felesleges aggódnod! Siobhan mindig is imádott flör-
tölni. Nem jelent semmit. Örülök, hogy végre egyszer jól szórakozik.
A düh, amelyet Tamsin egész este próbált elfojtani, most kitört
belőle.
– Úristen, hogy te milyen ostoba vagy! Ez nem egy egyszerű flört
volt, valóságos násztánc zajlott az orrod előtt! Most már nyilván ke-
félnek valahol odakinn!
Karl felnevetett.
– Ne is haragudj, de szerintem te paranoiás vagy. Nyilván többet
ittál meg szippantottál a kelleténél.
– Jó, akkor menjünk, nézzük meg, mit csinálnak! – ugrott fel a
lány.
–Ülj le, az ég szerelmére! Nevetséges vagy. Azért, mert te nem
bízol a barátodban...
– Álljon meg a menet! Nem arról van itt szó, hogy a barátomban
bízom–e! Én a te istenátka barátnődben nem bízom. Olyan, mint egy
rohadt fekete özvegy, egész este fonta a hálót Rick köré, kis híján
rávetette magát, mint egy nagy, kövér ragadozó!
– Tamsin, te nem vagy normális! – mondta Karl nyugodtan. –
Siobhan soha nem tenne ilyesmit, ő aranyos, kedves, melegszívű
teremtés. Te egyszerűen féltékeny vagy rá. Jobb lenne, ha megtanul-
nál bízni a barátodban.
Karl higgadtsága és lekezelő stílusa végképp kihozta a sodrából
Tamsint.
– Most aztán elég! Elmondom neki! Amint visszajön a barátnőd,
elmondom neki, amit rólad tudok. Mindent tudok rólad! – A szeme
vadul felcsillant, amint kinyújtott mutatóujjával Karl felé bökött a
levegőben, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Még te mondod
nekem hogy bízzak a barátomban! Te nyomorult, képmutató pat-
kány! Hogyan bízhatnék meg bárkiben, amikor ilyen férfiak vannak
a világon, mint te?! Ilyen visszataszító kétszínű görények, akik a hű-
séget hírből sem ismerik, akik mennek a farkuk után, és megdugnak
bármit, csak jó lába legyen!
Karl tudhatta volna, hogy ez következik.
– Ó, igen! Azt hiszed, senki nem tudta, mit csináltok Cherivel az
irodában a táncstúdióban? Azt hitted, mind vakok és hülyék va-
gyunk? Cheri mindent elmondott nekem. A legmocskosabb részlete-
ket is. Még azt is elmesélte, hogyan szabadult meg a gyerekedtől.
Ugyan miért gondolod, hogy Siobhan más, mint Cheri? Miért gondo-
lod, hogy el kéne hinnem, Rick más, mint te? Tudod, mi a legfonto-
sabb ezen a világon? A szex, te öntelt seggfej, a szex, a szex, a szex!
Siobhan ezt akarja, Rick ezt akarja, te ezt akarod, mind ezt akarjuk,
és senki nem bízhat senkiben. Úgyhogy ne prédikálj nekem paranoiá-
ról és ne gondold, hogy te más vagy, mert nem vagy más, te is a far-
kadban hordod az eszedet, mint minden férfi. Kapj a fejedhez és pró-
báld felfogni: a barátnőd dugni akar a barátommal, és valószínűleg
épp most csinálják is. – Tamsin arcán a düh könnyei gördültek végig.
– És ha netán mégsem csinálják, holtbiztos, hogy gondolnak rá,
Karl töprengő arccal nézte a lányt. Még mindig, tökéletesen nyu-
godt volt.
– Nézd – kezdte – a zsarolás mint fogalom nincs különösebben
ínyemre, úgyhogy nevezzük ezt üzletnek! Rendben? Ha csak a gon-
dolata is felmerül benned annak, hogy beszámolsz Siobhannak a
Cheri és köztem történtekről, akkor én is mesélhetek Ricknok egyik
nap ebédnél olyan dolgokról, amelyekről jobban szeretnéd, ha nem
szorozna tudomást.
– Hah! – Tamsin letörölte könnyeit. – Nem is tudsz semmit. Bizo-
nyítani meg végképp nem.
– Jól van, jól van! Én sem vagyok ám ostoba. Mindenki tudta, mit
művelsz. Azt hiszed, a két francia tartotta a száját? Másról sem be-
széltek, mint a kis „hárman párban” hancúrozásotokról. De ne men-
jünk bele a részletekbe. Tehát, mint mondtam, kössünk üzletet! És
miután megegyeztünk, most ejtsük a témát. Ha annyira aggódsz,
menj ki és nézd meg, mi történik, de biztosíthatlak, csak még rosz-
szabbul fogod érezni magad, ha rájössz, hogy alaptalan a gyanúsítga-
tásod. A bizalomnak semmi köze más emberekhez, a bizalom itt van
– megkopogtatta a homlokát –, és nevezheted nyugodtan öntelt-
ségnek, én méltóságnak nevezem és boldogságnak. Ez az egyetlen
módja annak, hogy az ember normálisan élje le az életét.
Tamsin erre nem tudott mit mondani.
– Hát, úgy tűnik, ma már nem nagyon fogunk csevegni, úgyhogy
megyek és lefekszem – közölte Karl. – Sajnálom, hogy ilyen kelle-
metlenül végződött a buli, de hát hosszú volt a nap és még hosszabb
az éjszaka. Mit gondolsz, ha majd felébredünk, adunk egymásnak
még egy lehetőséget?
Tamsin a padlót bámulta, vállat vont.
Karl a kezét nyújtotta. Tamsin lagymatagon megrázta.
– Ahogy lesz, úgy lesz, Tamsin. Aludj jól!
Felballagott a lépcsőn, a nyomában Rosanne–nel, aki jót aludt a
kandalló előtt. Tamsin bekuporodott a kanapé egyik sarkába és elha-
tározta, hogy sírni és aggódni fog. Ám a szervezetébe juttatott nagy
mennyiségű alkohol hatására szinte azonnal mély álomba merült.
Nem hallotta Ricket és Siobhant lábujjhegyen beosonni, és arra
sem ébredt fel, amikor Rick a karjaiba kapta, akár egy gyereket és
felvitte a szobájukba. A fények lassan kialudtak a házban,
véccéöblítő zubogott, víz csobogott, padlódeszkák recsegtek, aztán
végül csend lett.
Csend volt, csupán a szélcsengők csilingeltek halkan, a baglyok
huhogtak és a kis magnetofon surrogott a kandallópárkányon még
mindig felvételre állítva.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Ralph felriadt. Álmodott, valami mély, zavaros álmot látott, amit

még soha. Próbálta felidézni, de hiába, a részletekre már nem emlé-
kezett. Valami furcsa volt, valami más volt, mint máskor. Az ébresz-
tő? Igen, a rádió, a bömbölő zene a szoba túlsó végében, ahol hagy-
ta... Miért is? Mi történt? Tegnap este beállította az ébresztőórát.
Hány óra? Fél nyolc?! A rohadt életbe! Kihúzta feje alól a vékony
párnát és az arcára szorította, próbálta kizárni közvetlen környezeté-
ből a zenét és a függönyszárnyak közti miniatűr résen bevilllogó
fényt. Amint lassán és fájdalmasan visszaköltözött belé az élet, kezd-
te sérteni a rádióból áradó szám szövegét: „Oly mocskosnak érzem a
lelkem, amikor gügyögni kezdenek ketten... Megmondanám neki,
hogy szeretem, de ennek értelme semmi sincsen... Bár az enyém len-
ne Jessie nője...”
Úristen! Ralph levette a fejéről a párnát, és lassan felült. Hajnali
fél nyolc van és ő rokonléleknek érzi Rick Springfieldet – hát, ez a
nap valóban nagyon furcsán kezdődik.
Nagy nehezen rávette magát, hogy kibújjon a paplan finom mele-
géből és keresni kezdte a rádión az ébresztő kikapcsoló gombját, ám
a számára oly idegen készülék nem akarta megadni magát. Végül
kirántotta a zsinórt a konnektorból, és hallgatta a hirtelen beállt csen-
det.
Valaki nyilván szórakozik vele, hónapok óta ez volt az első alka-
lom, hogy beállította a vekkert, és erre az éppen ezzel az istenverte
„Jessie nőjével” ébreszti fel. Hihetetlen!
Teljesen össze volt zavarodva. Tulajdonképpen mi a fene történik
itt? Ó, hát persze! A műterem. Úgy volt, hogy ma elmegy a műte-
rembe. Miért is? Azért, mert festőművész? Olyasmi. Azért, mert ez a
leghőbb vágya? Hát nem. Azért, mert... mert Jem mondta neki. Ez
az! Jem mondta, hogy menjen el a műterembe. Illetve nem így mond-
ta, kerek perec, hanem tanácsolta neki, bátorította őt. Jem azt szerette
volna, ha ő elmegy a műterembe.
És ő megígérte Jemnek, csak hogy boldoggá tegye. Igazad van,
mondta. Holnap. Holnap tényleg elmegyek, kora reggel. Ne értem
tedd meg, mondta a lány, hanem saját magadért. Ígérem, mondta ő.
Hát így történt. És most itt van, péntek reggel fél nyolckor, sokkos
állapotban, kimerültén, összezavarodva, és még fázik is. Egyáltalán
nem úgy érzi, hogy önmagáért teszi mindezt. Egyértelműen Jem
kedvéért teszi, hogy a lány foglalkozzon vele, büszke legyen rá. Szí-
vesen eljátssza a gyötrődő művészt, ha ez azt jelenti, hogy legalább
időlegesen kiszorítja Jem gondolataiból Smitht. Smith végeredmény-
ben csak egy bankár vagy legalábbis olyasmi, egy nyomorult öreg
unalmas bankár, nincs benne semmi, ami megragadhatná Jem fantá-
ziáját.
Ralph odament az ablakhoz, szétrántotta a függönyt, készen állt
rá, hogy szembenézzen a nappal most, hogy már emlékezett rá, miért
csinálja mindezt. Micsoda gyönyörű nap! Ez segített. Kölcsönveszi
Smith bringáját, odakerekezik a műteremhez, ahogy az anyja szokta
mondogatni, átmossa a tüdejét oxigénnel.
Előkotort egy bokszeralsót a földön heverő kupacból, felhúzta és
most már teljesen felélénkülve kilépett a folyosóra. Dudorászott:
„Bár az enyém lenne Jessie nője... Akarom őőőőt...”
– Nem is tudtam, hogy Rick Springfleld–rajongó vagy.
– Tessék? – Ralph Összerezzent.
Jem volt az, Smith szobájából jött ki, a férfi egyik pólóját viselte,
amely épphogy eltakarta a... a bugyiját? A haja kócos volt, az arca
aranyosan álomittas, úgy festett, mint egy kisegér. Ásított.
– No – kérdezte – mi a véleményed a reggel fél nyolcról? Rettene-
tes, nem?
Nem is olyan rettenetes, ha az ember láthatja Jemet melltartó nél-
kül, tüneményesen ziláltan, ígéretes pólóban, amelyben épp csak egy
iciri–picirit kellene előrehajolnia, hogy kivillanjon egy–két centimé-
ternyi a fenekéből, vagy talán... talán... ha egy kicsikét nyújtózkodna
és a póló eleje... ó, úristen! Ralph gyorsan elkapta tekintetét a lány
lábáról.
– Nagyon durva – helyeselt.
– Azért keltem fel ilyen korán, hogy erkölcsi támogatást nyújtsak
neked. Remélem, értékeled!
– Ó, nahát, igazán nem kellett volna. Nagyon aranyos tőled.
Jem felkelt korán, csakis őmiatta! Otthagyta Smitht egyedül az
ágyban, csakis őmiatta! Igen!
– Akarsz te menni először a fürdőszobába?
– Nem, kösz, menj csak te. Én addig készítek neked reggelit. Vi-
szont gyorsan pisilnék egyet, ha nem baj.
– Ó, hát persze. Csak tessék.
Ralph odébb lépett, hogy beengedje a lányt a fürdőszobába.
Ahogy Jem elment mellette, a teste hozzáért az övéhez, épp csak a
másodperc törtrészére ugyan, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a
férfiassága rögtön életre keljen bő alsónadrágjában és vígan kikandi-
káljon a gatya nyitott sliccén. A francba! Ralph gyorsan visszalökte,
ügyetlenkedve igyekezett begombolni a sliccet, azután a kezét ke-
resztbe tette ágyéka előtt.
Jem már jött is ki a fürdőből, arcán széles vigyorral.
– Nem húztam le, ugye, nem baj? Várlak a konyhában – mondta,
azzal tovaszökdécselt a folyosón.
Ralph utána fordult, és mély sajnálattal megállapította, hogy a
lány hiába ugrabugrál, az a nyavalyás póló csak nem emelkedik fel
elég magasra. Kifújta a levegőt, amely még akkor szorult belé, ami-
kor a testük összeért azután bement a fürdőszobába, Lebámult a vé-
cécsészébe, Jem pisijére és a tetején úszkáló rózsaszín papírra, amely
lassan lesüllyedt, ahogy átnedvesedett, azután előszedte még mindig
félárbocon levő szerszámát, és a sárgás folyadékra célzott. Különös,
kellemes érzés töltötte el, ahogy figyelte, mint elegyednek össze a
testükből kiáramló nedvek a szeme láttára. Igen, nagyon is tetszett
neki a gondolat, hogy testnedveik eggyé válnak... Azt a gondolatot
pedig egyenesen imádnivalónak találta, hogy Jem most a konyhában
rövidke pólóban neki készít reggelit... mmmm! Ajka öntelt vigyorra
húzódott. A dolgok kezdenek jóra fordulni.
Két hét telt el az első együtt töltött este óta, a Chili Csípéspróba
óta, és Ralph minden tőle telhetőt megtett, hogy fenntartsa a köztük
akkor kialakult különleges kötődést. Most már rájött, hogy amit érez,
jóval több, mint puszta féltékenység vagy szexuális vágy. Határo-
zottan szerelmes volt, és egyáltalán nem állt szándékában az érzéseit
figyelmen kívül hagyni, sem pedig lovagiasan félreállni. Soha életé-
ben nem volt még szerelmes, és elhatározta, nem hagyja, hogy ez a
lehetőség kicsússzon a kezéből. Tudta azonban azt is, hogy nem
ronthat ajtóstul a házba, lassan és óvatosan kell megtennie a szüksé-
ges lépéseket.
Hirtelen érdeklődni kezdett Smith munkahelyi ügyei és társadalmi
élete iránt, ily módon kipuhatolta, hogy barátja mikor nem lesz ott-
hon, ő pedig ezekre az estékre minden esetleges programot lemon-
dott, hogy valamennyi időt kettesben tölthessen Jemmel. Vásárolt pár
új pulóvert, inget és pólót, és végre valahára kimosta farmerjait, amit
már jó fél éve halogatott. Újabban rendszeresen vásárolt virágot a
Northcote úton – természetesen bazsarózsát és mindig úgy intézte,
hogy épp akkor rendezgesse művészien a csokrot a vázában, amikor
Jem hazaér. Még főzött is néhányszor a lánynak. És egyfolytában
ugratták egymást a csípős ételekkel, versengve igyekeztek egymásra
licitálni. „Figyelj csak, feltétlenül el kell menned ebbe és ebbe az
étterembe az Earlfield/ Bayswater/Brick utcába. Ilyen isteni curryt
még nem ettél – nagyon, nagyon csípős.” Vagy: „Óriási hírem van!
Lehet már kapni thai baromfichilit az Asdában.” Ralph még
chilimagot is talált a Northcote úton, Jemmel elültették, felváltva
locsolgatták, és aggódó szülők módjára figyelték a fejlődését.
A helyzet ilyen alakulását Ralph rendkívül sikeresnek ítélte, mert
ő egyre közelebb került Jemhez, ugyanakkor Smith egyre távolodott,
mivel ő az éttermekben hajlamos volt ürücombot rendelni vagy
olyasmit, amiben mandula meg tejszín volt. Ez apró, ám nagyon ha-
tásos porszem volt a Smith és Jem közti émelyítő egyetértés gépeze-
tében. Ralph osztozott valamin Jemmel, olyasmin, ami valahogy kí-
vül esett a „nem romantikus kapcsolat” határain, kialakult köztük
egyfajta cinkosság. És most itt volt ez az „elgyötört művész” dolog.
Épp a chilimagokat locsolták az este Jemmel, amikor a lány szóba
hozta a témát.
– Gondolkodtál azóta a festésen?
– Milyen festésen? – kérdezte szórakozottan Ralph, mert hirtelen
csak az jutott eszébe, hogy a lány talán ki akarja festetni a nappalit.
– Hát, tudod. Festés. Te... műterem... művészet... – sorolta Jem
lassan, mintha fogyatékos gyerekhez beszélne.
– Vagy úgy! Nem. Miért, kellett volna?
– Nem arról van szó, hogy kellett volna, csak az az érzésem, hogy
megint foglalkoztat a dolog.
 – Miért?
– Nem is tudom. Mostanában valahogy más vagy. Céltudatosabb.
Élettelibb. Ami azt illeti, már az is az eszembe jutott, hogy talán
megismerkedtél valakivel! – tette hozzá, és játékosan oldalba bökte a
férfit.
– Hát, nem. Senkivel sem „ismerkedtem meg” – felelte nevetve
Ralph. – Ha elfelejtetted volna, van barátnőm.
– Ó, igen! A nagyszerű Claudia!
Ralphot meglepte a lány hangjából kicsengő szarkamus.
– Most hirtelen mi bajod Claudiával?
– Semmi. – Jem nagy levegőt vett. – Hacsak az nem hogy szemlá-
tomást nem tesz boldoggá és szerintem jobbat érdemelnél. – Nyom-
kodni kezdte a nedves talajt a kicsi cserepekben, hogy leplezze zava-
rát.
– Ó, a jó isten áldjon meg, Jemima! Nem hittem volna, hogy érde-
kel, miként alakul a sorsom. – Ralph igyekezett vidámnak látszani,
ám a szíve a torkában dobogott. Végre, végre, lassan alakul a helyzet,
a lány törődik vele. Igen! – És szerinted ki lenne a megfelelő szá-
momba?? – vonta fel vigyorogva a szemöldökét.
– Nem tudom. Olyasvalaki, aki tudja értékeli, hogy milyen ara-
nyos pasi vagy és nem csak panaszkodj folyton, valaki, aki arra buz-
dítana, hogy azt csináld, amiben a legjobb vagy és nem úgy bánna
veled, mint egy... mint egy... mint egy üresfejű selyemfiúval! – Való-
sággal dagasztotta már a puha talajt, az arcát halvány pír öntötte el.
Ralph hahotázott.
– Üresfejű selyemfiú! Hát ez haláli! Soha nem jutott még eszem-
be, de azt hiszem, igazad van. Claudia valószínűleg pontosan ezt
gondolja rólam. Selyemfiú!
– Ne, Ralph, én komolyan mondom. Őrületes hiány van rendes
pasikból az egész világon, te meg egy ilyen Claudia–félére pocséko-
lod magad. Hidd el, ezrével vannak kedves, rendes lányok, akik szí-
vesen járnának ilyen pasival, mint te. És ha rendes barátnőd lenne,
sokkal kevesebb időt fecsérelnél arra, hogy azon aggódsz, mit fogsz
legközelebb megint elrontani és miért nem vagy elég jó valami fel-
turbózott divatbabának, és így több időt tölthetnél azzal, amiben vi-
szont jó vagy. A festéssel. Tényleg. Komolyan mondom. – Otthagyta
a növénykéket, és a konyha felé indult. Ralph a sarkában loholt,
egyetlen hangról sem akart lemaradni. – Az ilyen nőktől tisztára fel-
forr az agyvizem. Rossz hírét keltik a többi nőnek. Rúgd ki ezt a
Claudiát, Ralph, és kezdj el festeni!
Ó, a fenébe! Ez most már kezd kicsit erős lenni.
– Nem lehetne, hogy először csak megpróbálkozom a festéssel, és
majd aztán meglátom, még mindig ki kell–e rúgnom Claudiát?
Jem játékosan belebokszolt.
– Ó, egek! Nem bírod ki szex nélkül, igaz?
– Nem tagadom, telhetetlen egy állat vagyok – mosolygott Ralph
a pultnak dőlve.
– Nézd, nem szeretném, ha csak azért csinálnád ezt az egészet,
mert én mondtam – beszélt tovább Jem, miközben a locsolókannát
betette a mosogató alá –, de ha úgy érzed, hogy képes vagy rá, min-
denképpen próbálkozz meg vele, először csak apránként, hogy lásd,
mit érzel. Mindig így van az életben: minél tovább halogatsz valamit,
annál nehezebb megtenni... – Rövid hallgatás után folytatta: – Tedd
meg, Ralph, már holnap. Kelj fel korán, menj el a műtermedbe, aztán
majd meglátod, mi történik. Lehet, hogy nem festesz semmit, lehet,
hogy rögtön vissza is fordulsz, de legalább kitörnél ebből a céltalan-
ságból. Nem lehet jó neked sem, hogy állandóan itthon vagy és nem
csinálsz semmit. Na?
Odaállt a férfi elé, a szempilláin keresztül nézett fel rá, szigorú,
mégis kedves arckifejezéssel, amelynek láttán Ralph, akinek egy
cseppet felborzolta ar idegeit, hogy ilyen határozottan belebeszélnek
az életébe, már csupán arra tudott gondolni, milyen szívmelengető
érzés, ha ilyen elragadóan törődnek az emberrel. Nagyon rég nem
érzett már ilyet.
– Jó, jó – sóhajtott fel, megjátszva, hogy pusztán erőszak hatására
adja be a derekát. – Ám legyen! De valamit azért tisztázzunk! Mit
értesz „korán” alatt?
– Ó, ha már egyszer rászánod magad, akkor legyen értelme. Hét
óra?
– Kizárt dolog! Nyolc – állt a sarkára Ralph.
– Fél nyolc és nincs vita!
– Jól van, de ez nagyon durva. Még neked sem kell ilyen korán
kelned.
Jem mosolygott.
– Meglátod, jó érzés lesz. Büszke leszel magadra.
És ekkor elérkezett a jól ismert pillanat: Smith kulcsának utálatos
zörgése a zárban, Ralph szívének sajdulása, Jem arcának felragyogá-
sa. És a lány már ment is, rohant, el tőle, egyenesen Smith karjaiba.
De most megint itt van vele, az övé néhány finom percre, amíg
Smith fel nem kel, a konyhában van, reggelit készít neki – Smithnek
soha nem készített reggelit –, és azt az icike–picike, icuri–picuri pó-
lót viseli. Ralph rekordidő alatt zuhanyozott le, nem akart lemaradni
egyetlen ígéretes pillanatról sem. Gondosan kiválogatta legtisztább
ruhadarabjait, gyorsan felöltözött, magára loccsantott egy kis márkás
arcvizet (valamelyik ex ajándéka), megborzolta a haját, azután belib-
bent a konyhába.
Jem épp az utolsó babszemet kotorta ki a konzervdobozból,
– Mindig gonosznak érzem magam, ha benne hagyok akár egyet-
len darabot is, mintha szegény azt gondolhatná, hogy őt nem szere-
tem annyira, mint a társait, – Meggyújtotta a gázt, és megkeverte a
habot. Megterítenéd az asztalt? – kérdezte. – Most jön az a pillanat,
amikor mindenre egyezerre kell figyelni a tűzhelyen.
Kötényt kötött a póló fölé, a masnira kötött pántok kicsit feljebb
húzták a nyavalyás ruhadarabot, de még mindig nem volt elég maga-
san. Talán ha a lánynak fel kellene nyúlnia valamiért a szekrénybe,
talán... ketchupért!
– Jem, ideadnád a ketchupöt? Ott van a szekrényben, épp a fejed
fölött.
Ralph lélegzet–visszafojtva figyelt, Smith pólója egész reggel
makacsul tapadt Jem combjához, akárcsak egy az erényeit óvó, prűd
gardedám, de most itt volt az idő. Kizárt dolog, hogy ellenállását
meg ne törné a ketchupért nyújtózkodás hatása.
Jem lábujj hegyre emelkedett, a háta nyúlni kezdett, a karja el-
mozdult az oldalától és útnak indult a szekrény felé, a póló megmoz-
dult: egy milliméter, két milliméter, három milliméter, és ott van!
Majdnem. Ó, az ég szerelmére, csak még egyetlen millimétert...
Ralphot valósággal szoborrá dermesztette a fájdalmas várakozás...
Csupán egyetlen milliméter kellene... A fenébe! Ó, a fenébe! Jem a
szabad kezével hirtelen megragadta a gyűlöletes póló szegélyét és
visszarántotta a combjára, épp amint teljesen kinyújtózva megragadta
az üveget. Ralph nem hitt a szemének.
– Tessék, itt van – adta át Jem a ketchupos üveget, és úgy tűnt, mit
sem vesz észre a férfi mélységes csalódottságából.
Nézzünk szembe a ténnyel, gondolta Ralph, az van megírva szá-
momra a sors könyvében, hogy nem láthatom Jem popóját, nem fog
megtörténni, bele kell törődnöm. De annyira szerette volna látni, bi-
zonyára méltó folytatása lesz a bársonyos comboknak, akkor pedig
egyszerűen látnia kell.
– Bocs, Jem. A mustár? – Fejével a szekrény felé. A lány szó nél-
kül máris nyúlt a másik üvegért. A mustár valamivel hátrébb állt a
polcon, Jemnek jobban ki kellett nyújtóznia, szabad kezével megtá-
maszkodott a pulton. Ralph állt és bámult megint: egy milliméter két
milliméter... három milliméter, négy, öt... Szentséges ég! Ott van!
Hat milliméter, hét... a szája kiszáradt a szeme kidülledt... ó, te jó
szagú atyaúristen... a leggyönyörűbb, ennivalóan hamvas, zamatos,
gömbölyded kis popsi, fehér és sima és... és... Jézusom, bele kell
harapni, bele kell harapni...
– Remélem, nem a hátsómat bámulod, Ralph McLeary! Fordult
hátra nevetve Jem.
Ralph kis híján elájult.
– Micsoda? Még hogy én?! – hadarta.
– Igen, te. Itt a mustárod.
Ralph reszkető kézzel nyúlt érte, ám olyannyira igyekezett nyu-
godtnak és ártatlannak látszani, hogy túlságosan hamar fordult és
elvétette az üveget. Az leesett a földre, és szöges ellentétben azzal,
aminek Ralph elképzelései szerint egy linóleum borította padlóra eső
üveggel történnie kellene, ripityára tört és a benne levő sárga massza
jó része Jem mezítelen lábára fröcsögött.
– Jaj, Jem, ne haragudj! – Ralph rohant a kéztörlőért, lerántott a
tekercsről vagy egy méternyit, gombóccá gyűrte és a vízcsap alá tar-
totta. – Majd én letörlöm. Ne haragudj!
Letérdelt Jem lába előtt és törölgetni kezdte a mustárt.
– Jól van – mondta. – Lejön.
– Persze, hogy lejön – vágta rá Jem. – Ez mustár, nem kreozot!
 Ralph gyengéden megfogta a sarkát, miközben apró, fehér lábfejét
törölgette.
– Jól van – mormolta, és a kezét kicsit feljebb csúsztatta, a lány
vádigára, egész teste merev volt az izgalomtól, hogy ilyen közel lehet
a póló szegélyéhez, az arca alig tíz centiméternyire volt a lány mezí-
telen ágyékától, és a mustár hirtelen valami erotikus síkosítónak tűnt,
boldogan le is nyalta volna.
– Jól van. Mindjárt kész.
Letépett egy lapot a tekercsről és finoman megszárogatta Jem láb-
fejét, miközben a másik keze lassan még feljebb siklott, most már
majdnem a térdhajlatnál volt. Legnagyobb bánatára a munka befeje-
ződött, a mustár eltűnt. Megpaskolta Jem lábszárát, lassan felemelke-
dett, közben kicsit előredőlt, hogy az orra közel legyen a női testhez,
és mélyen beszívta az illatát. Hirtelen megakadt a szeme néhány sár-
ga pöttyön Jem lábszárán.
– Ó – mondta elhaló hangon – ott van még egy kevés.
Leguggolt, letörölgette a foltokat, közben a lába kis híján fel-
mondta a szolgálatot, meg kellett kapaszkodnia Jem combjában, ne-
hogy összeessen. Meleg, puha, csodálatos lábak! Jemnek az arcizma
sem rándult, nyugodtan állt, arcán kis mosollyal nézett le a férfira.
– Nagyon alapos munkát végzel – jegyezte meg.
– Kész vagyunk – mondta Ralph idegesen, és lassan, nagyon las-
san felállt, az orra majdnem súrolta a keblek gömbölyű halmát a pó-
lón keresztül. Veszélyesen közel állt a lányhoz, fölé tornyosult, a
szíve majd kiugrott a helyéről.
Jem nem mozdult.
– Köszönöm – mondta.
Ralph nem mozdult.
– Nagyon szívesen – mondta.
– Most nincs mustár a kolbászodhoz – így a lány.
– Annyi baj legyen – így a férfi.
Egyikük sem tett kísérletet sem, hogy visszatérjen a munkájához.
Csak álltak ott mozdulatlanul, talán csak másodpercekig, amelyek
azonban egy örökkévalóságnak tűnt.
– Ralph?
– Jem.
 – Emlékszel, mit mondtam tegnap? Tudod, hogy azt gondolom,
jobbat érdemelsz, hogy szerintem különleges vagy?
Ralph alig mert levegőt venni. Úgy érezte, mintha csakis a Jemből
kisugárzó varázserő tartaná meg a lábán, és abban a pillanatban,
amint a lány odébb lép, a földre zuhanna.
– Igen? – nyögte ki végül. Egek! Vajon mit fog Jem mondani?!
– Csak azt akartam mondani... Ó, a fenébe! – Arca rémületet tük-
rözött és gyorsan megperdült. – A fenébe! A szalonna! – Lerántotta a
serpenyőt a gázról és kinyitotta a mosogató feletti ablakot.
A konyhában sűrű, szürke füst gomolygott, a szalonna megsem-
misült, csupán néhány fekete széndarab hevert szégyenkezve a ser-
penyőben.
– Ezt jól elszúrtam – nevetett fel Jem. – Most már szalonna sincs a
reggelidhez.
– Semmi baj – felelte Ralph. – Mindig is a bab volt a kedvencem.
Ne törődj a szalonnával! Mit is akartál mondani? Épp ott tartottál,
tudod...
– Ó, igen – mondta Jem. – Azt akartam mondani...
Fülsiketítő sivítás szakította félbe, valami elviselhetetlenül magas
hang, amely a lakásból hallatszott.
– Mi a fene ez? – próbálta Ralph túlordítani a zajt.
Smith hirtelen ott állt a konyhaajtóban, zöld frottírköntösében,
álomittas, elképedt arccal, szanaszét álló hajjal.
– Mi folyik itt? – motyogta bosszúsan. – Miért szól a füstjelző?
– A mindenségit! Elégettem a szalonnát – magyarázta Jem. –
Gyorsan, Smith, fújni kell a füstjelzőt.
Mindhárman kirohantak a folyosóra. Smith felállt egy konyha-
székre, és fújni, legyezni kezdte a füstjelző köré került kevéske füs-
töt.
– Egyébként, mi a fenének sütöttél szalonnát? – firtatta idegesen.
– Ralphnak – felelte Jem, majd teljesen feleslegesen hozzátette: –
Reggelire.
Smith folytatta a fújkodást és a legyezést, mígnem végül az iszo-
nyatos szirénázás elhallgatott, az. úristen! – csóválta a fejét, miköz-
ben leszállt a székről.
– Ne haragudj, szívem – nyújtotta felé a kezét Jem. – Legalább
tudjuk, hogy működik.
– Hmmm – morogta Smith, és lesimította a haját. – Na mindegy,
végül is ideje volt már felkelni. Én is kaphatok reggelit? – tudakolta.
A lány ajka ragyogó mosolyra húzódott.
– Hát persze, szívem. Rögtön kész.
Smith elment zuhanyozni, Ralph és Jem pedig visszatért a kony-
hába. Jem eloltotta a gázt a bab alatt, azután tiszta serpenyőt vett elő
a tükörtojásnak.
– Jem – kezdte Ralph, miközben kirakta az asztalra az evőeszközt
–, valamit mondani akartál...
– Majd később – legyintett Jem, és úgy tűnt, minden figyelmét a
tojásoknak szenteli.
Később. Később?! Az még egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét,
nyolc, kilenc, tíz, TÍZ! órába telik, mire „később” lesz! Hogy a cso-
dában lenne ő képes tíz órát várni, hogy megtudja, mit akart Jem
mondani neki. Ez egyszerűen lehetetlenség!
– Legalább valami támpontot adhatnál – próbálkozott.
– Az isten szerelmére, Ralph! Nem nagy ügy, értsd meg! Később
elmondom, rendben?
– Rendben – felelte beletörődőn Ralph, leült az asztalhoz és fi-
gyelte, mint készíti el a lány a tűzhely körül tüsténkedve az ínycsik-
landó illatos reggelit.
Amint Smith belépett a konyhába, Jem tálalt.
– Tessék, itt az igazi jó, dolgozó embereknek való reggeli – tette
elébük a tojással, kolbászai, babbal, gombával és nagy szelet, vasta-
gon megvajazott pirítóssal megpúpozott tányérokat. – Fogjatok hoz-
zá.
– Te egy igazi angyal vagy, egy tündérkirálylány, te egyszerűen
tökéletes vagy! – Adott körülmények között Ralph úgy vélte, nyu-
godtan eláraszthatja Jemot efféle jelzőkkel anélkül, hogy a helyzet
kínossá válna vagy gyanakvásra adna okot, és a lány úgy fogadta
áradozását, ahogyan hangzott (nem úgy, ahogyan ő szánta), boldogan
mosolygott, mint jó szakácsnő az elégedett kuncsaftjára.
A Ralphban a reggel furcsán érzéki eseményei hatására kialakult,
szinte leküzdhetetlen vágy jobb híján éhség formájában jutott kifeje-
ződésre, így hát falt, akár egy kiéheztetett állat, a hatalmas adag ételt
pillanatok alatt eltüntette. Most már egyébként is mielőbb indulni
akart. Smith és Jem csillogó szemmel mosolygott egymásra, és mi-
közben eszegettek, az asztal alatt lábuk a másikén kalandozott. Ralph
betette a tányérját a mosogatógépbe, kis hátizsákjába bepakolt egy
rádiót, néhány Mars csokit meg egy vastag pulóvert, azután fogta
Smith kerékpárját és sisakját, és útnak indult. Smith és Jem az alag-
sorba vezető lépcső tetejéről integetett utána. Úgy álltak ott egymást
átkarolva, mint a gyermeküket figyelő büszke szülők. Ez az émelyítő
gondolat rögtön szétzúzta Ralphban a reggel fellobbant vágy és ero-
tika kellemes, ígéretes hangulatát.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Ralph sebesen tekert, a folyó menti festői útvonalat választotta, át-

száguldott a Battsrix hídon, el a Cfaevne sétány csodás villái előtt,
végig a Orcftvwm úton, a Mill bank felé.
„Hol találok olyat, mint ő... Bár az enyém lenne Jessie nője...”
Hangosan énekelt, miközben taposta a pedált és nem érdekelte, ki
hallja meg. Majd szétrobban a benne felgyülemlett erős érzelmek, a
vágy, a féltékenység, a szerelem, a sértődöttség, az izgalom és a csa-
lódottság egyvelegétől. Ez az egész elviselhetetlen volt, teljességgel
elviselhetetlen. Hogy a csodában élhetne tovább így, egy fedél alatt a
másik kettővel, amikor Jem nem bánja, ha ő meglátja a fenekét, „kü-
lönlegesnek” nevezi őt, azután meg lábsimit játszik Smithszel, mint-
ha ő a világon sem volna. Vajon direkt csinálta? Talán mégis nimfo-
mániás. Nem. Nem. Ez nem igaz. Ennél többről volt itt szó, sokkal
többről. Volt valami közöttük, valami... lelki kötődés. Ó, micsoda
kamuduma! Még hogy lelki kötődés! Jól kijönnek egymással, ennyi
az egész. Nagyon, nagyon jól kijönnek egymással, „különleges” kap-
csolat alakult ki közöttük. Ha a lány nem tetszene neki olyan nagyon,
akár nagyon jó barátok is lehetnének. Nőnemű barát – ez valami egé-
szen új lenne az életében. Csakhogy ez most már lehetetlen, főként a
ma reggel után, főként a vécécsészében hagyott pisi után, meg a póló
meg a mustár után.
Vajon mit akarhatott Jem mondani neki? Képtelen volt kiverni a
fejéből. Ó, hát jó mindössze egy teljes, hosszú, soha véget nem érő
napig kell várnia, és minden kiderül.
Jobbra és balra fordult a Parliament térnél, folytatta útját a Victo-
ria rakparton, még mindig őrült sebességgel tekert, nem törődött a
lábizmaiban izzó dalommal. sem azzal, hogy esetleg tébláboló gya-
logok akadhatnak az útjába.
Csodás nap volt, hideg, de a lehető legkellemesebb módon, az ég
egészen valószínűtlenül kéklett és a Parlament épülete ragyogott,
akár a frissen mosott lepedő
Az a rohadék Smith! Az a rohadék köcsög Smith. Mindig Smith
járt jobban. Kezdettől fogva. Smith szép házban lakott, rendes, libe-
rális szülei voltak, klassz barátai, a legcsinosabb csajok koslattak
utána, szuper kocsit kapott a tizennyolcadik születésnapjára, a leg-
menőbb helyeken nyaralt, jó állása volt, sok pénze, szép karriere.
Ralph mindig csak mögötte baktathatott.
Az ő szülei idősek voltak, mindenki más szüleinél idősebbek, és
félénk természetűek. Nem hívhatott el senkit suttoni házukba, mert
az anyja megterítette volna az asztalt, kekszet meg kartonpapírszerű
gyümölcslekváros kosárkát kínált volna, és mindenáron beszélgetni
akart volna fia „ifjú barátaival” az iskoláról meg az időjárásról. Az
apja kimenekült volna a kertbe, ott piszmogott volna az ásójával
vagy gereblyéjével a vacak vászonsapkájában, és úgy festett volna,
mint valamely elegáns úri háznál a segédkertész. A televíziót az any-
ja kikapcsolta volna – udvariatlanság bekapcsolva hagyni, amikor
vendég van és a kicsi, drapp nappali falai rezegtek volna a végtelen
hosszúnak tűnő másodperceket számláló, régi falióra ketyegésétől.
Kemény munka volt megvetnie a lábát Smith világában. Amikor
először járt náluk Shirelle miatt, szinte sokkolta Smith szüleinek vi-
selkedése, ugyanis gyakran káromkodtak, a házban levő összes tévé
zaját túlordítva társalogtak, és hagyták, hogy Smith barátai csak úgy
ki–be járkáljanak, egyáltalán ne érdekelte őket, hogy ezek a barátok
kicsodák, hogyan teljesítenek az iskolában, vagy akarnak–e kefélni a
külföldi cserediákkal a vendégszobában.
Ralph az első alkalommal nem ís maradt sokáig, végzett Shirelle–
lel, amilyen hamar csak tudott, közben fél szemmel az ajtót figyelte,
mert képtelen volt felfogni, hogy Smith szüleit nem érdekli, mi fo-
lyik a házukban, és gyorsan már ment is, az öltözködést útközben
fejezte be, a fejét leszegve rohant, nem nézett semmi jobbra, sem
balra, nem akarta, hogy tekintete találkozzon bárkiévé a rengeteg
ember közül, akik látszólag folyamatosan ott lebzseltek a kényelmes,
nagy ház körül.
És aztán persze elkövetkezett az a bizonyos séta Smithszel, és
Ralph rájött, hogy Smith nem ís olyan elviselhetetlen, viszont mérhe-
tetlenül imponál neki az ő feltételezett szexuális tapasztaltsága, és
aztán Smith örömmel befogadta őt az életébe.
Ralph kis ideig kényelmetlenül érezte magát, aggódott, hogy az
egész csak valami orbitális méretű tréfa vagy átverés, de hamarosan
megtanult lazítani, és megtanulta azt is, hogy nagyon élvezetesek az
előnyei annak, ha az embernek boldog, gazdag barátai vannak. A
Smith iránt mindig érzett féltékenység hamar szűnni kezdett benne,
és ahogy az idő múlásával szinte barátokból testvérekké váltak, a
kezdeti egyenlőtlenségek elenyésztek köztük és egyenrangúak lettek.
Már Ralph is menő volt, ő is megállta a helyét: ő volt a főiskola
sztárja, újságok írtak róla, gyönyörű szőkék hajtottak rá, rengeteg
barátja volt, és meghívták minden fontosnak számító buliba.
Most azonban azok a régi érzések megint felbukkantak, Ralph
megint úgy érezte, hogy mindenre alkalmatlan, hogy ő a szegény
rokon, a durva viccelődés célpontja, a társaságba beilleszkedni képte-
len tuskó. Mert Smithnek megadatott az az egyetlen dolog a világon,
amelyről Ralph egészen mostanáig nem is sejtetet, hogy vágyik rá.
Smithnek igazi kapcsolata volt egy igazi nővel, aki igazán szerette őt.
Az a rohadék Smith! Az a rohadék, köcsög Smith! Ez nem igaz-
ság!
Végigszáguldott a Temze utcán a Tower domb irányába, megvető
pillantást vetett a közlekedési lámpa előtt négyes sorban türelmetlen-
kedő autók felé. A lábában már rég nem érzett fájdalmat, tekert, mint
egy gép, mintha csak a kerékpár önjáróvá vált volna. Hallotta, ahogy
egy autó rádudál, de ma reggel ez már legalább az egymiliomodik
alkalom volt.
– Dögölj meg! – kiáltotta, és felmutatta kinyitott középső újját.
Elengedte a kormányt, kitárta a karját, felállt a pedálra, lehunyta a
szemét és élvezte, ahogy a hideg szél ostorként az arcába csap. Ha-
talmas, mély lélegzetet vett, teljesen megtöltötte a tüdejét, és kitátotta
a száját, hogy érezze a torkában a levegő áramlását.
Épp ordítani akart egy jó nagyot, ám hangja elveszett a fülsiketítő
zajban, újabb autóduda harsant fel, kerékgumi sivított az aszfalton és
fém csikorgott fémen, amint a kerékpár landolt Ralph álmai kocsija,
egy ragyogó piros Mercedes 350SL kabrió motorháztetőjén és Ralph
teste felrepült és repült, repült, át egy parkoló autó és egy parkolóóra
felett, míg végül vészjósló, tompa puffanással nekicsapódott a
Minories út egyik irodaháza falának.
A mozdulatlan testet hamarosan aggódó idegenek csapata vette
körül, rémült kiáltások, szánakozó mormolások hallatszottak, valaki
megkérdezte, van–e köztük orvos, másvalaki megkérdezte, nem kel-
lene–e hívni a mentőket, megint más valaki Ralph szájához tette a
fülét, hogy ellenőrizze, lélegzik–e.
– Csssss! mondta az alacsony, kövér férfi, aki valamilyen különös
oknál fogyni magához ragadta az irányítást. – Cssssss! Mindönki
hallgasson! Beszélni próbál.
Kocsonyás arca kis híján Ralph szájába nyomta, egészen elvörö-
södött a mély lehajlással járó erőfeszítésektől. Aztán felemelkedett,
nagyot fújt, tekintetét végig– hordozta a köréje gyűlt, érdeklődő ar-
cokon.
– Azt mondja, bár az övé lenne Jessie nője – jelentette be zavartan
– Ezt ismételgeti: „Jessio nője.”

– Akarom őőőt...
– Mi a fenének ismétli folyton ezt? – suttogta Smith.
– Jem vállat vont, és megint megszorította Ralph kezét.
– Uramisten, nézz rá! – siránkozott. – Az én hibám! Ha nem be-
szélem tele a fejét, még javában aludt volna akkor. – A fejét Ralph
ágyának szélére hajtotta és felzokogott.
– Ugyan, Jem, ne sírj! Ne hibáztasd magad! – Smith gyengéden
simogatta a lány fejét. – Nem a te hibád. Hallottad, mit mondott az
autó vezetője. Hihetetlenül gyorsan hajtott, becsukott szemmel. Ez
nem egyszerű balszerencse volt... – A hangja elhalt, amint lelki sze-
mei előtt felködlött szegény, a felismerhetetlenségig össze– roncso-
lódott kerékpárja képe. Alig két hónapja vette, és most ki lehet dobni,
kész, vége. Kösz, Ralph!
Az orvos tájékoztatta őket arról, hogy Ralphnak eltört a csuklója
és néhány bordája, a teste bal oldalára beszerzett jó pár igen komoly
zúzódást, és enyhe agyrázkódása is van. Most már bármikor magá-
hoz térhet, mondta. Nagy szerencséje volt, a fal tompította a zuhanás
lendületét. Ha rögtön a járdára esik, talán még a gerince is súlyosan
megsérülhetett volna.
Ott ültek Ralph mellett a kórház csendjében az ágy két oldalán,
Jem Ralph kezét fogta, Smith a sajátját tördelte az ölében, várták,
hogy Ralph csináljon már valamit, bármit azon kívül, hogy ott fek-
szik sápadtan, mozdulatlanul, tele sebekkel és újra és újra elénekli
azt az istenverte dalt.
– Hozok neked egy csésze teát – lehelte Smith, azzal felállt, nyúj-
tózkodott, és gyorsan az órájára pillantott. Rengeteg munka várt rá.
Jem bólintott, azután visszafordult Ralphhoz. A férfi olyan ara-
nyos volt, lehorzsolt arca néhol a bordó különböző árnyalataiban
játszott, nagy kerek szeme oly kétségbeejtően zárva volt, bal karja
gipszben, mellkasán kötés rögzítette törött csontjait. Úgy festett, mint
egy gyerek, egy kiszolgáltatott, szeretni való, aranyos, sebesült gye-
rek, és ez az egész az ő, Jem hibája. Mindegy, mit mondott Smith,
mit mondott bárki, ő volt az, aki Ralphot a sorsnak arra a bizonyos
ösvényére irányította, akár hibáztatható maga a férfi is, akár nem. Ha
ő nincs, Ralph még javában ágyban lett volna abban a pillanatban,
amikor a kerékpár annak a kocsinak a motorháztetőjén, landolt,
vagyis ő, Jem szabott irányt a férfi sorsának ezen a péntek reggelen,
ő és senki más.
– Jessie nője... akarom őt.!. – dúdolta megint Ralph azon a furcsa,
reszelős hangon.
– Ralph, én vagyok az, Jem... hallasz engem?
– Hol találok olyat, mint őőő...
– Ó, Ralph, én vagyok az, Jem. Kérlek, Ralph, nyisd ki a szemed,
nézz rám!
Ralph csak feküdt.
– Ralph... Ralph... én vagyok az!
Ralph ekkor magához tért.
– Jem... – A hangja gyenge volt, alig lehetett hallani.
– Csssss – súgta Jem, és kezét a férfi arcára simította. – Ne be-
szélj!
– Jem. – A férfi elmosolyodott, aztán megint becsukta a szemét,
arcával a lány kezének dörgölőzött.
Ebben a pillanatban visszatért Smith két gőzölgő műanyag pohár-
ral.
– Smith, Smith, magához tért! Beszélt hozzám!
Smith gyorsan letette a poharakat az éjjeliszekrényre és visszaült
székére.
– Ralph... Ralphie, hallasz engem?
 Ralph bólintott, majd lassan kinyitotta a szemét.
– Mi a fene folyik itt? – hörögte.
– Azt csak te tudod – nevetett Smith, és megfogta barátja kezét –
te istenátka, eszement, kamikaze biciklista! Mi a francot műveltél?
–Nem... nem emlékszem – mondta nagyon lassan Ralph. – De
igen! Tudom már! Énekeltem. Énekelgettem. A bringádon ültem.
Igen... így volt.
– Szólok az ápolónőnek – súgta Smith Jemnek. – Meg kell tudni-
uk, hogy magához tért.
– Jem – fordult a lányhoz Ralph, miután Smith kiment –, olyan...
szép vagy.
– Ó, Ralph, köszönöm, de attól tartok, pillanatnyilag nem vagy a
józan ítélőképességed birtokában.
– Smith hazament?
– Nem, szól a nővérnek. Órákig voltál eszméletlen.
Jem figyelte, ahogy a férfi mély, nyugodt álomba merül. Úgy
érezte, a szíve csordultig telt gyengédséggel, szeretettel. Hirtelen
szerette volna átölelni Ralphot, gondoskodni róla, védelmezni őt,
szeretni?!... Olyan különös volt ez a reggel. Az az eset a mustárral
egészen felzaklatta. Volt benne valami nagyon kellemes, jó volt
érezni a férfi kezének érintését... és aztán ott volt az a pillanat, mie-
lőtt a szalonna odaégett, amikor a föld megállt forogni egy másod-
percre, a szó szoros értelmében megállt, és a férfi ott állt mellette,
egészen közel, és az ő szíve úgy zakatolt, hogy azt hitte, rögtön ki-
szakad a dobhártyája, és most…. most…. valamilyen oknál fogva
teljesen összezavarodott.
Ralphra nézett. A férfi arca még mindig az ő tenyerében nyugo-
dott, a teste mozdulatlan volt és elgyötört. Úgy látszott, hogy nagy
szükségé lenne gondoskodásra.
Jem szíve elszorul.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Ez a két hét nagyon boldog időszak volt Karl és Siobhan életében,

a legboldogabb hosszú hónapok óta. Siobhan megfogadta Rick taná-
csát azon az éjszakán a kápolnában és beszélt Karllal. Mindenről És
Karl, És Karl, a maga megszokott és együtt érző módján, meghallgat-
ta és megértette, még a Rickkel kapcsolatos részt is
– Megcsókoltad – ismételte a szót Siobhan után halkan, amint ott
ült félmeztelenül a baldachinos ágyban a támlának dőlve, a paplan
alatt.
– Mhm – bólintott Siobhan lehajtott fejjel.
A tűkből kiszabadult hosszú aranysárga hajtincsei előrehullottak,
a szeme körül elmázolódott a szemhéjtus és s szempillafesték, szan-
dálja kecses sarkait elcsúfította a tó partjáról származó sár.
Karl nagyon meglepődött. Annak az Örült Tamsinnek mégiscsak
igaza volt – valamennyire. Csókolóztak. Riek megcsókolta Siobhant.
Siobhan megcsókolta Ricket. Karl úgy érezte, kicsit forog a gyomra.
– Te jó ég! És mit... mit... öő... tulajdonképpen menynyi ideig
csókolóztatok? – kérdezte lassan, az állát dörgölve. Ez a váratlan
helyzet elég kellemetlenül érintette, de úgy érezte, felnőtt módjára
kell viselnie a megpróbáltatást.
– Tíz percig, húsz percig, nem tudom. Aztán rád gondoltam – tette
hozzá, hogy arra terelje a szót, ami igazán fontos, tehát a kapcsola-
tukra – rád gondoltam és rögtön leálltam.
– De miért? Azért, mert részeg voltál, mert lebegtél? Ez volt az
oka?
Karl higgadtan beszélt, őszintén próbálta megérteni mi történt
ezen az éjszakán, bármennyire felkavarta is a lelki szemei előtt lebe-
gő kép Siobhanról, az ő Siobhanjáról egy másik férfi karjában, egy
másik férfi nyelvével a szájában...
– Részben... illetve nem, igazából egyáltalán nem. már... én már
azelőtt gondoltam rá, hogy inni kezdtünk volna, ami azt illeti rögtön
abban a pillanatban, ahogy megláttam őt. – Nagyot nyelt, úgy érezte,
talán túl sokat vallott be, ám azután rájött, ez semmiség mind ahoz
képest, amit itt még ki kell mondani.
 – Hát, igen. Gondolom, ti nők ritkán láttok ennyire jóképű férfit...
– Ó, Karl, hagyd már abba! Ne légy ilyen istentelenül józan és ri-
deg! Azt hiszed, csak ennyi kellett hozzá? Azt hiszed, annyi volt,
hogy ránéztem, megtetszett és a veled töltött tizenöt év után hirtelen
azt gondoltam „Miért is ne? Elkapom a pasit.” így gondolod? Tény-
leg jóképű, nagyon is jóképű, de egyáltalán nem emiatt történt, ami
történt.
– Akkor miért, Siobhan? Mondd meg nekem, miért?
– Azért, hogy neked megmutassam, hogy még mindig vonzó va-
gyok, hogy más férfiak, jóképű férfiak vonzónak találnak. Féltékeny-
nyé akartalak tenni, Karl. Tudom, hogy ez gyerekes ostobaságnak
tűnik, de ez az igazság. Azt akartam, hogy leállíts, amikor még csak
flörtöltünk, azt akartam, hogy gurulj dühbe és gondold azt: „Hé,, ez
az én barátnőm, és ha nem vigyázok, még lenyúlja valaki más!” De
nem így történt. Önmagadat adtad, olyan tipikusan Karl voltál – hig-
gadt, hűvös, nemtörődöm, és olyan rohadtul öntelt! Eszedbe sem
jutott, Karl, egyetlen pillanatra sem merült fel benned, hogy létezhet
olyan férfi a világon, aki engem akar? Te azt hiszed, én csak egy
nagy, ronda háj pacni vagyok, egy tehén, akin egy másik férfinak
soha nem akadna meg a szeme… – A tehetetlen düh könnyei gördül-
tek ki a szeméből.
– Az ég szerelmére Siobhan, épp erről beszéltünk az este, mielőtt
lementünk. A fenébe. Én akkor beszélni akartam veled, de te olyan
dühös voltál, olyan elutasító, hogy semmire se mentem veled. – Karl
érezte, hogy az ő torkát is sírás szorongatja. – Légy szíves, szeret-
ném, ha itt lennél mellettem.
Siobhan felállt az öltözőasztaltól, lassan odaballagott az ágyhoz,
és leült a szélére. Neki is hiányzott Karl közelsége, de annyi volt még
benne a felgyülemlett harag, a ki nem mondott neheztelés, hogy egy-
szerűen nem bírt engedni a ferfinak.
– Shuv – kezdte Karl – nem fogok hazudni neked. Bizony sokat
híztál. Azért nem tettem soha említést róla, mert nem éreztem fon-
tosnak. Komolyan mondom – tette hozzá a kétkedve felvont szemöl-
dök láttán. Megfogta a nő kezét. – Te vagy a legszebb nő az egész
világon. És nem teszem hozzá, hogy „számomra”, mert ez egyszerű-
en nem lenne igaz. Én gyönyörűnek látlak, de tudom, hogy mások is
gyönyörűnek látnak. Amikor sétálni megyünk, látom, hogy megbá-
mulnak a férfiak az utcán. Tény, hogy van rajtad súlytöbblet, de nem
ez számít. Nézz végig magadon. Ragyogó nő vagy – a hajad, az a
kék szempár, a királynői tartásod, ahogy az emberekkel bánsz, a ne-
vetésed. És meztelenül a tested olyan hihetetlenül nőies vagy inkább
asszonyos, gömbölyded és érzéki...
Siobhan szeme könnyes volt, de már mosolygott, szívét melenget-
ték Karl szavai.
– Semmivel sem kívánlak kevésbé, Siobhan, sőt, ha lehet, még kí-
vánatosabbnak talállak, mint régen. Azon az estén, amikor ez az
egész elkezdődött, a Sol y Sombra–beli búcsúbuli után, annyira kí-
vántalak, mint még soha. Még annál is jobban, mint még soha. Még
annál is jobban, mint amikor megismerkedtünk.
Igen, az az este. Siabhannak most erről is el kell mondania min-
dent, amíg még úgy érezte, hogy őszintén beszélni. Nagy levegőt
vett.
– Karl... az az este. Szeretném megmagyarázni.
A férfi bátorítólag megpaskolta a kezét.
– Ott volt az a lány – kezdett bele Siobhan – Cheri, tudod, aki fö-
löttünk lakik. Amikor megláttam a te búcsúbulidon, és olyan fiatal
volt és karcsú és gyönyörű, és te olyan... olyan áhítattal néztél rá,
akkor rettenetesen csúfnak éreztem magam, és aztán később, amikor,
tudod, amikor szeretkezni akartál velem, egyre az járt a fejemben,
hogy őt képzeled a helyembe, hogy azt szeretnéd, ha olyan karcsú és
fiatal és szép lennek, mint ő és... és... és ezért löktelek le magamról..,
nem tudtam elviselni. Úgy éreztem, förtelmes vagyok, visszataszító,
mint egy torzszülött, mint egy nagy, kövér kurva. Azt gondoltam,
azért vagy olyan szenvedélyes, azért izgultál fel annyira, mert rá
gondolsz és... ó, egek ugye, szánalmas, amit itt összehordok?
Karlnak felfordult a gyomra. Úristen, mit tett? Minden az ő hibája.
Soha nem lett volna szabad akár csak egy mérföldnél is közelebb
mennie ahhoz az iszonyatos boszorkányhoz! Az övé az elképzelhető
legcsodálatosabb barátnő, aki szereti őt és bízik benne. És az ő szá-
nalmas, önző és megvetendő cselekedetei egy másik férfi karjába
lökték ezt a csodálatos barátnőt. Bizonyos szempontból meg is ér-
demli, gondolta. Most már napok óta gyötörte a lelkiismeret furdalás
azért, amit Siobhannal művelt. Most eljött az ideje, hogy megfizes-
sen hűtlenkedéséért.
– Nem... nem – sóhajtotta, és magához húzta – Egyáltalán nem
szánalmas az, amit elmondtál A szánalmas itt én vagyok, Siobhan,
nem te.
– Hogy érted ezt? – kérdezte a nő.
– Mindig te voltál kettőnk közül az erősebb. Mindig. Éveken át
rád támaszkodtam, rád bíztam önmagam. Te hoztad meg a legjobb
döntéseket a kapcsolatunk során. Ha rajtam múlt volna, még mindig
abban a barlangszerű garzonban laknánk Brightonban, még mindig
meg játszanám, hogy rocksztár vagyok és egy büdös szakszervezeti
kocsmában ráznám magam térdig hányadékban, belőtt tizennyolc
évesek előtt, és győzködném magam, hogy élvezem, hogy csak ilyen
életet érdemes élni. Te tettél felnőtté. Miattad váltam jobb emberré,
Siobhan. És esküszöm, Siobhan, megesküszöm rá, hogy amikor azon
az estén hazaértünk, amikor ágyba bújtunk, téged kívántalak, téged
láttalak becsukott szemmel is, téged akartalak érezni a kezemmel, a
számmal, egész testemmel. Csakis téged. Az a lány, az a Cheri tény-
leg nagyon csinos, de... ó istenem, Siobhan, nekem csak te kellesz,
akár ötven kiló vagy akár százötven... Vagyis százötven kilósan talán
mégsem! – nevetett.
Siobhan játékosan belebokszolt, azután hagyta, hogy a férfi a kar-
jába vegye, vigasztalja, szeresse.
Végül is ez nem volt olyan nagy hazugság Cherivel kapcsolatban,
gondolta Karl bűntudatosan. Részleges igazság volt, mondhatni ke-
gyes hazugság, amelyre feltétlenül szüksége volt ahhoz, hogy meg-
védelmezze a szerelmüket, a jövőjüket. Viszont pocsékul érezte ma-
gát. Megsimogatta Siobhan haját.
– Te jó ég, Shuv, a hajad tele van mindenféle... fűvel, ágdarabbal
meg isten tudja, mivel. Biztos, hogy csak csókolóztatok odakinn?
– Hát, fekve is lehet csókolózni, nem? – kuncogott idegesen a nő.
– Karl, meg tudsz nekem bocsátani? Ugye, tudod, hogy ez az egész
semmit sem jelent? Gyerekesen viselkedtem, felhasználtam szegény
Ricket arra, hogy téged...
– Na, azért nem hiszem, hogy annyira ellenkezett. Melyik férfi el-
lenkezne veled, te ördögien gyönyörű nő?
 Átölelték egymást, amúgy igazán, szerelmetek módon, azután
reggelig beszélgettek. Beszéltek az elmúlt tizenkét hónapról, Siobhan
boldogtalanságáról, és terveket szőttek s jövőre nézve, és elhatároz-
ták, soha többé nem hagyják, hogy a kapcsolatuk ellaposodjon, vagy
ki nem mondott gondolatok eltávolítsák őket egymástól. És azután
szerelmeskedtek, majd két hónapja most először, és amint Karl az
arcát a dús keblek közé temette, Siobhan mosolyogva nézett le a
göndör fekete tincsekre.
Reggel hallották, amint a Peugeot elrobog – Rick és Tamsin nyil-
ván úgy döntött, nem kíváncsi az éjszaka történtek következményeire
–, és csodálatos napot és éjszakát töltöttek a varázsos kápolnában,
kettesben, beszélgettek, ettek, ittak, sétálgattak és szerelmeskedtek.
Amint hétfőn visszaértek Londonba, Siobhannak első dolga volt
telefonálni a nőgyógyászának, hogy megbeszéljen vele egy időpon-
tot, amikor elkezdhetik a kezelést. A kápolnabeli beszélgetéseik so-
rán kiderült, hosszú éveken át helytelen volt a hozzáállása, amikor
annak idején közölték vele, hogy az élet megtagadja tőle az anyasá-
got, hogy régi álma nem teljesülhet és sorsa nem úgy fog alakulni,
ahogyan mindig is képzelte, ő egyszerűen a szőnyeg alá söpörte az
álmot, mint valami döglött, összeszáradt pókot, megvette Rosanne–t,
és elhatározta, hogy éli tovább az életét, ahogy lehet, nem volt haj-
landó még csak fontolóra venni sem azt, hogy küzdhetne azért, amit
mindaddig természet adta jogának vélt. Most megértette, hogy akkor
nem határozott, pragmatikus nőként viselkedett, hanem úgy, mint
egy olyan nő, aki sokk hatása alatt áll, akinek fogalma sincs, mi mást
tehetne. Ott a kápolnában ráébredtek, hogy nagyszerű szülők lenné-
nek. Oly sok rettenetes szülő él ezen a világon, olyan aki nem is ér-
demli meg a gyereket, nem akarja, bántja, elkényezteti, vagy éppen
testileg–lelkileg megnyomorítja a saját gyermekét. Amint beszélget-
tek, és valósággal lubickoltak újjáéledt mély érzelmeik meghitt me-
legségében, egyszerűen tudták, hogy ők megérdemlik, hogy gyere-
kük legyen, és felkészültek arra, hogy szülőkké váljanak. Nem is
beszélve arról, hogy ez a leghőbb vágyuk.
Siobhan második lépése az volt, hogy beiratkozott a helyi fogyó-
kúrás klubba. Biztosra vette, hogy az orvosa is azt fogja tanácsolni,
mielőtt elkezdenének bármilyen kezelést, szabaduljon meg jó néhány
kilótól. És furcsa módon most, hogy már tudta, Karl így is szereti,
sokkal könnyebb volt meghozni a döntést, eddig és ne tovább, lead a
hájfelhalmozásból. És nem csupán Karl kedvéért, és is nem önmagá-
ért, a jövőjükért és leendő gyermekeikért vállalkozott a feladatra.
Ráadásul alig várta, hogy előszedhesse a szekrény mélyére szám-
űzött, régi kedvenc ruháit és kihajíthassa a rémes macskanadrágokat.
Tulajdonképpen azért kezdett egyre többet enni, mert unatkozott,
hosszú órákat töltött semmittevéssel otthon, az egészségtelen élelmi-
szerekkel megrakott hűtő szekrény társaságában. Egyedül evett, és
mivel nem fenyegette az a veszély, hogy bárki meglátja, mit művei,
egyre nagyobb adagokat tömött magába.
Most Karllal egyetértésben elhatározta, szüksége van arra, hogy
valami értelmes elfoglaltságot keressen magának, így hirdetést adott
fel az egyik esküvői magazinban. Nem egész egy hét leforgása alatt
máris három ruhára kapott megrendelést. A telefon egyre csörgött, a
menyasszonyok érdeklődtek, és ő hozzáfogott, hogy a vendégszobát
átalakítsa menyasszonyi ruha–szalonná.
Elég nagy árat fizettek azért, hogy megértsék, az a könnyedség,
amely kapcsolatukat alapvetően jellemezte, veszélyt is hordozott
magában kettejükre nézve. Soha semmit nem beszéltek meg igazán
komolyan, mert nem érezték szükségét. Mindig Siobhan döntötte el,
mikor mi legyen a következő lépés, a készséges, kedvese előrelátásá-
ban és bölcsességében tökéletesen megbízó Karl pedig vakon követte
őt. És a férfi az idők során olyannyira elkényelmesedett, mondhatni
beletunyult szerepébe, hogy azt sem vette észre, amikor eljött az ide-
je annak, hogy ő ragadja magához az irányítást és Siobhant határo-
zottan kézen fogva vezesse tovább a közös jövőbe vezető úton.
Karl keményen megszenvedett azért, hogy valamennyire is sike-
rüljön megemésztenie, ami Siobhan és Rick között történt azon az
éjszakán a tóparton. A kellemetlen érzések valóságos vihara dúlt
benne, márpedig a féltékenységet – finoman szólva – nem kedvelte,
távol állt tőle, ellenkezett a felfogásával. Végül csak megbirkózott
valahogy a nehézségekkel, és már csupán különös megilletődöttség
volt benne a kápolnabeli nagy beszélgetés során elhangzottak miatt,
amiatt, hogy most az egyszer Siobhannak volt szüksége őrá. Alkalma
adódott, hogy bebizonyítsa, legény a talpán, szinte mintha fegyverbe
hívták volna, csak éppen nem a haza számított rá, hanem a szerelme-
se, és ő büszke volt, erősnek érezte magát és készen állt, hogy meg-
tegyen bármit, amit csak kell.
Felnőttnek érezte magát, és ez nagyszerű érzés volt. Elhatározta,
hogy költ némi pénzt a lakásra, megszabadul a diákkoruk óta őrizge-
tett vicik–vacakoktól és az ütött–kopott, régi bútordaraboktól, ame-
lyeket még Brightonból hoztak magukkal, leszedi a posztereket a
falakról, vesz lámpaernyőket a csupaszon lógó villanykörtékre, meg
egy szép ágytakarót is, és kicseréli a rémes narancssárga műanyag
fürdőszobai garnitúrát valami menő, drága, olasz cuccra.
Hirtelen ráébredt arra is, hogy nem nézhet ki élete végéig úgy,
mint egy silány rocksztár imitátor, végül ís harmincöt éves, ha lesz-
nek gyerekei, azokat a haverok a suliban halálra cikizik majd, hogy
az apjuk úgy fest, mint Bili Líaley. Bármilyen keserves lesz, elmegy
a borbélyhoz, és levágatja a barkóját és imádott homlokfürtjeit, ame-
lyeket oly nagy gonddal szokott hátrazselézni. Meglesz ennek az
előnye is, sokkal kevesebb ideig kell majd reggelente a tükör előtt
tollászkodnia, és kidobhatja a hajzselét, amit Siobhan úgy utál. Talán
barkácsol egy jó kis szekrényt is hatalmas hanglemezgyűjteménye
számára, pillanatnyilag a gondosan sorba rakott korongok uralták a
nappalijukat, akárcsak valami gyanús küllemű absztrakt műremek. A
lemezgyűjtemény, eddigi élete legfőbb rekvizituma ma már csak
emlék, itt az ideje, hogy kevésbé feltűnő helyre kerüljön. Néhány
darabot talán el is adhatna belőle. Igen, ideje továbblépni.
Oly régóta voltak már oly boldogok, hogy elfelejtették újra meg-
nyomni a videomagnón a „lejátszás”gombot a jó pár éve megnyo-
mott „pillanatstop”gomb után, és ott ragadtak a kimerevített képkoc-
kán, elvarázsolta őket annak tökéletes volta, a rajta látható emberek
arcán ülő mosoly. Az a skóciai éjszaka döbbentette rá őket, hogy
életük filmjében lehetnek még új jelenetek, fejlemények, és hogy az
a legfontosabb dolog a világon, hogy a film folyamatosan peregjen,
akár boldog vége van, akár nem.
A munka is jobban ment Karlnak. A hétfő délutáni műsort köve-
tően Jeff behívatta az irodájába, és mosolyogva fogadta. Már meg-
kapta a napi jelentést, és a tetszési index azt mutatta, hogy Karl mű-
sora feljövőben van. Épp csak egy hajszálnyival állt magasabban, de
ebből Jeff már tudta, hogy a legjobb lesz néhány hétre várakozó ál-
láspontra helyezkedni, nyugodtan hagyni, hogy a dolgok alakuljanak,
és majd azután ellenőrizni a számokat megint.
– Azért ne dobd ki a glencoe–i kazettát – vigyorgott. – Rick azt
mondja, szuper anyagot hoztatok össze.
Karl azonban nagy összességben, mert volna fogadni rá hogy nem
lesz szüksége a kazettára. A kővetkező hét adatai még biztatóbbak
voltak, és Karl biztosra vette, hogy így lesz ez a továbbiakban is.
Tulajdonképpen szívesen lejátszott akárhány toplistás silányságot, ha
ez azt jelentette, hogy a fiatalok a rádió mellett maradnak, és ő javít-
hat a zenei ízlésükön a pillanatnyi sztárocskák számai közé beiktatott
igazi popklasszikusok bemutatása révén.
Karl rögtön a kezdeti felháborodása csillapultával elhatározta,
hogy őszintén beszélni fog Rickkel a Glencoe–ban történtekről. Ked-
velte a férfit, mi több, tisztelte, becsülte, nem szerette volna, ha épp
csak kialakulóban levő jó viszonyuknak emiatt vége szakad.
– Rick – kezdte, amikor a műsora után leültek egy asztalhoz a cég
étkezdében – tudom, mi történt. Mindent tudok arról, ami Siobhan és
közted történt szombat éjszaka.
Rick jól láthatóan megroskadt ültében, és dermedten bámulta a tá-
nyérján a csőben sült brokkolit, amely alig egy másodperce még oly
étvágygerjesztőnek tűnt.
– Ó – nyögte ki végül a szokásosnál több oktávval magasabb han-
gon.
– Nézd, Rick, én nem vagyok egy féltékeny típus. Nem mondom,
kissé mellbe vágott a dolog, de úgy hallom, nagyon rendes voltál és
adtál Siobhannak néhány igen bölcs tanácsot, ami – hogy őszinte
legyek – fenemód ránk fért. Csak azt akarom mondani, hogy légy
nyugodt, nincs bennem semmiféle rossz érzés azzal kapcsolatban,
ami, tudod, azon az éjszakán történt... – Ez nem volt igaz. Ez egyál-
talán nem volt igaz. Karlt a hideg is kirázta, valahányszor eszébe
jutott, mi történt azon az éjszakán, de tudta, ha hagyja, hogy a félté-
kenység eluralkodjon rajta, akkor az egész helyzet a visszájára sül el,
és a hatása negatív lesz. Márpedig most mindem pozitívan alakult
körülötte, és azt akarta, hogy ez így is maradjon,
Rick ekkor már kiengedte tüdejéből a levegőt, és teste is vissza-
nyerte eredeti méretét.
– Tudod, Karl, ő egy remek lány, igazán, igazán... – mondta za-
vartan.
– Igen, tudom. – Karlt a legkevésbé sem érdekelte, mi Rick véle-
ménye az ő barátnőjéről. Mély lélegzetet vett, minden erejére szük-
sége volt, hogy ne veszítse el önuralmát. – Nézd, csak azt akarom
mondani, hogy akkor nincs harag, rendben? Tisztellek, becsüllek, és
nem akarom, hogy ez a dolog közénk áldjon, különösen mivel vég-
eredményben nagyon... nagyon pozitív hatást gyakorolt kettőnkre,
Siobhanra és rám. Igaz, ami igaz, ránk fért, hogy valaki jól fenéken
billentsen bennünket... tudod, eltunyultunk, besavanyodtunk, ellapo-
sodott a kapcsolatunk. Szóval – mosolyodott el, és kezét Rick felé
nyújtotta, aki bizonytalanul, ám hálásan rázta meg – felejtsük el, jó?
– Igen – mondta Rick. Még mindig zavarban volt Karl őszintesége
és a saját, a történetben játszott szerepe miatt.
– És mi a helyzet veled és Tamsinnel? Kicsit feldúlt volt azon az
éjszakán, nem? – kérdezte Karl, és miközben vastagon megvajazott
egy satnya zsemlét, azon tűnődött, vajon mennyit mondhat el
Ricknek ingatag barátnőjéről.
– Mm. – Rick nagyot nyelt. – Vége... nem vagyunk már együtt. –
Gyorsan beszélt, azon a fura magas hangon.
– Nahát, haver, de sajnálom! Mi történt?
– Hát... elmondtam neki. Ami történt.
– Elmondtad?! Miért?
– Tulajdonképpen kitalálta. Reggel arra ébredtem, hogy ott ül az
ágy végében és bámul rám. – Megborzongott. – Ijesztő volt. És a
kezében tartotta a ruhámat, ami az este volt rajtam és itt–ott kicsit...
piszkos lett, fűfoltok meg ilyesmi. – Ebben a pillanatban félrekapta a
tekintetét. Mély lélegzetet vett, azután csücsörítve lassan kifújta a
levegőt. – Tisztára begőzölt, el nem tudod képzelni, mennyire. Üvöl-
tött, elmondott minden kurvapecérnek meg faszfejnek meg... szóval
tudod. Gondolom, hogy nem hallottátok, torkaszakadtából ordított.
– Te jó ég – csóválta a fejét Karl.
– Tudod, hat hónapig voltunk együtt TamsmneL – igazából fo-
galmam sincs, mi jár a fejében. Sok minden kavaroghat ott a felszín
alatt. Érted, mire gondolok? Titkai vannak annak a lánynak. Isten
tudja, miféle titkai.
– Hmmm. – Karl nem tudott mit mondani, hisz, kétségkívül igaz
volt.
– Azt hiszem, végeredményben jól jártam. Jobb az ilyesmi miha-
marabb kiderül – tette hozzá zavart kis nevetéssel Rick.
– És hogy érzel a szakításotokkal kapcsolatban? – kérdezte Karl.
– Aggódom Tamsinért. Nem tudom, hogyan fog megbirkózni a
helyzettel.
– Nézd, ha szükség lenne segítségre, úgyis megkeres. Még az is
lehet, hogy meggondolja magát és visszatér hozzád. Felnőtt nő, tud
magáról gondoskodni. Rendszerint azok az emberek, akik gyengének
látszanak, meglepően erősek, azokról pedig, akik erősnek tűnnek,
kiderül, hogy meglepően gyengék. Minden rendben lesz vele, hidd
el!
– Hát, remélem. Nagyon remélem. Ó, jut eszembe! – Rick beleko-
tort bőr irattáskájába. – Elhoztam... öö... elhoztam ezt. – Elővette a
kis ezüstszínű magnetofont, amely velük volt Glencoeban. – Még
nem hallgattam meg, és most már úgy tűnik, nem is lesz rá szüksé-
ged, de azért legyen nálad! – Azzal átadta a készüléket Karlnak, aki
megköszönte és a hátsó zsebébe csúsztatta.

Ezután Karl felállt, kezet ráztak. A helyzet tisztázó hadművelet

bevégeztetett, megtörtént, aminek meg kellett történnie, elhangzott,
aminek el kellett hangzania. Karl örült, hogy megtette, örült, hogy
ilyen fegyelmezetten, komoly felnőtt ember módjára viselkedett.
Mindettől függetlenül még mindig szívesen behúzott volna egyet
Ricknek. Vagy kettőt.
Ez a két hét nagyszerű, csodálatos, fantasztikus időszak volt Karl
és Siobhan életében, és most már majdnem karácsony volt, és Karl,
miután kijött a London Rádió épületéből, beült a kocsijába és most
épp a Kensington utcán haladt. Már besötétedett, az utcák fényárban
úsztak, és latyakban, mert délelőtt esett a hó, de rögtön meg is olvadt
a ragyogó fehér napsütésben. A járdán és az üzletekben tolongtak a
karácsonyi ajándékot vásároló emberek. Az Üdvhadsereg zenekara
karácsonyi dalokat játszott a Barkers előtt. Karl istenien érezte ma-
gát, és ezt az érzést tovább fokozta az emberi hangoknak és a rézfú-
vósok kellemes zajának elegye. Legnagyobb meglepetésére talált
parkolóhelyet a Derry utcában, azután gyorsan, de az adott körülmé-
nyek között a lehető legudvariasabban keresztülnyomakodott a sűrű
tömegen az áruház hívogató bejárata és a vásárlókat odabenn fogadó
mesterségesen meghitt, mégis szívmelengető ünnepi hangulat felé.
Sietős léptekkel átvágott az illatszerrészlegen, sikerült kicseleznie az
émelyítő, fejfájdító kölnivizekkel teli, jókora üvegeket nagy szakérte-
lemmel kezelő műanyag arcú eladókat, és belépett az ékszerosztály
szentélyének csendjébe. Ez nem lesz jó, gondolta, amint szemrevéte-
lezte a túlméretezett arany– és borostyántárgyakkal, kocka alakú cir-
kóniumokkal megrakott üvegszekrényeket.
– Elnézést – fordult a pult mögött álló, barátságos küllemű fiatal-
emberhez – megmondaná, merre találok igazi ékszereket?
Az eladó útba igazította Karlt. Na, ez már igen, gondolta az újabb
tartók láttán, ez lesz az.
– Üdvözlöm uram – lépett hozzá az idősödő eladó – segíthetek?
– Igen, igen – vágta rá lelkesen Karl – egy szép gyűrűt szeretnék,
úgy…– gyorsan kiszámolta mennyit költhet – úgy ezer – ezerötszáz
font közötti áron. Illetve, elnézést, legyen kétezer font. – Elvigyoro-
dott. Megéri!
– Hogyne, uram. Megkérdezhetem, milyen típusú gyűrűre gon-
dol?
Karl azt hitte, ez nyilvánvaló. Egy férfi csak egyféle gyűrűt vehet,
nem?
– Ó! Jegygyűrűt kérnék.
Feleségül fogja venni! Feleségül veszi az ő gyönyörűséges
Siobbanját. Alig kapott levegőt az izgatottságtól. Miért is nem jutott
ez az eszébe eddig?! Bámulta az ölébe tett csillogó tálcát, a csillogó,
tökéletes hűségesküket, a szerelem apró, szikrázó jelképeit. Ó, me-
lyiket válassza? Melyik ölelje Siobhan kecses ujját egy életen át?
Mert ez egy életre szól, és Karl, most életében először úgy találta, a
gondolat, hogy élete további részét Siobhannal tölti, elviselhetetlenül
romantikus, nem csupán valami szükségszerű következmény, valami
ki nem mondott bizonyosság, hanem az elképzelhető legcsodálato-
sabban, legfantasztikusabban romantikus ötlet. Gondoljunk csak be-
le: ők ketten, mindörökre, gyerekek, unokák, szép ház, mondjuk...
mondjuk Chelsea–ben, ragyogó karrierek, és ők ketten, mindig ők
ketten – Karl és Siobhan Kapparov, ez a mesésen felnőtt, boldog pár,
még mindig nagy szerelemben ötven, száz, háromszáz év után...
óóóóó! Az ember szíve egészen ‘ellágyul, nem igaz?
Arra kellett gondolnia, hogy Siobhannak melyik tetszene. nem ar-
ra, hogy ő mit szeretne, ő valami jó nagy követ választana, Siobhan
viszont a finomabb, ízlésesebb darabokat kedveli, esetleg tetszene
neki a színes drágakő, talán kék, amely illik a szeméhez, talán sárga,
amely a hajszínét idézi. Az eladó türelmesen végigmutogatta Karlnak
az ékszerosztályon található valamennyi bordó bársonytálcán sora-
kozó valamennyi gyűrűt, magában gyorsan kiszámolta a jutalékát
minden egyes darabnál, amelynél Karl elidőzött és közben lelkesen
bátorította őt. Végül Karl megpillantotta az igazit. Olyan volt ez a
gyűrű, mintha egyenesen Siobhannak tervezték volna: apró gyön-
gyök, gyémántok és zafírok csokra fehérarany foglalatban, nőies volt
és szokatlan, halványan emlékeztetett a régi kelta motívumokra, egy-
szerű volt, mégis különleges – épp, mint Siobhan.
Az izgatott eladó egy szép kis bordó bőrdobozkába tette a gyűrűt,
Karl kétezer–kétszáz fonttal szegényebben lépett ki az áruházból, és
rohant haza. Erre az estére volt hivatalos hozzájuk Tom és Debbie. Jó
barátok voltak, úgyhogy a meghívás így szólt: vacsi, de semmi külö-
nös, csak valami olaszos tészta, utána esetleg videózás. Karl most
abban reménykedett, hogy az „utána esetleg videózás " rész elmarad,
a barátok a lehető legkorábban távoznak, hogy neki elegendő ideje
maradjon a leánykéréshez, mielőtt még túlságosan fáradtak lennének
az ünnepléshez.
Alig bírt uralkodni magán, amint ott sertepertélt Siobhan körül a
konyhában, állítása szerint figyelte, hogyan készül a vacsora, bár
inkább hátráltatta kedvesét a munkában. Siobhan spagettit főzött
szénégető módra, nagy, lapos gombákat meg hosszú húsos szalonna-
csíkokat vágott apró darabokra a carbonara szószhoz, amelyet – mint
azt sietett Karllal tudatni – gyakorlatilag teljesen zsírmentes tejszín-
nel készített.
– Debhie–ék kicsit később jönnek – mondta telefonált, épp mielőtt
hazaértél.
– Jaj, istenem! És mennyivel később? – kérdezte Karl.
 – Nem tudom. Gondolom, úgy fél órával.
– Ó, egek!
– Mi bajod van? Mióta lett a mániád a pontosság? – érdeklődött
Siobhan, jót nevetve párja szokatlan viselkedésén.
– Jól van, na! Egyszerűen csak szeretném már Ka ennek az esté-
nek vége lenne. Kettesben akarok lenni veled, és nem győzőm kivár-
ni, mert egy szemét, türelmetlen prosztó vagyok – közölte a férfi,
azzal hátulról átkarolta Siobhant és cuppanós csókot nyomott nyaká-
ra.
– Uralkodj magadon, Karl Kasparov – kuncogott a nő. – Fél órá-
val több vagy kevesebb, mit számít? Nem fogsz belehalni.
– Az nem olyan biztos!
Karl olyan izgatott volt, majd szétrobbant. Tulajdonképpen Jeff–
éppen Jeff! – tette a bogarat a fülébe. Nem mondott, nem tett semmi
különöset, csak ahogyan folyvást a feleségéről beszélt, az tűnt fel
Karlnak. Jackie így, Jackie úgy, Jackie azt mondta, Jackie úgy gon-
dolja. ÉS a srácok. Jeff róluk is rengeteget mesélt, így emlegette őket:
„a srácok”, pedig már elmúltak húszévesek. „Jackie és a srácok.”
„Siobhan és a srácok.” Úgy tűnt, Jeff és Jackie nagyon szépen élnek,
már több mint harminc éve voltak házasok és még mindig mindent
együtt csináltak, életük szorosan összefonódott, mint a szálak a legfi-
nomabb selyemben, nem olyan szakadozott, folt hátán folt vászonda-
rab volt, amilyennek a házasságok zöme tűnt. Volt valami csodála-
tos, méltóságteljes véglegesség a házasságukban, valami megváltoz-
tathatatlan, megszakíthatatlan folytonosság. Nem jutottak zsákutcá-
ba, nem torpantak meg, egyre csak mentek tovább és tovább, fejlőd-
ve, változva, előre ugyanazon az úton, ugyanazon a cél felé, kéz a
kézben. Mindez talán kicsit giccsesnek, érzelgősnek tűnt, De Karl
pontosan erre vágyott. Azt akarta, hogy a házassága tökéletes legyen.
Tom és Debbée végre megérkezett, és az este nagyon kellemesen
telt négyesben. Egyszer csak azt vették észre. hogy már tizenegy óra,
ahoz késő volt, hogy most kezdjenek videózni. Karl szerint pedig
ideje volt már, hogy a vendégek felkerekedjenek, hogy bekövetkez-
hessen a nagy pillanat. Épp elég sokáig tartotta már féken az izgatott-
ságát, mialatt a többiek cseverésztek, ő elképzelte, milyen arcot vág
majd Siobhan, milyen lesz, amikor elkezdenek tervezgetni, hogyan
fogják megvitatni, hol legyen a lakodalom, hány vendéget hívjanak,
melyik templomban esküdjenek. Lelki szemei előtt látta, amint a
hajnalig tartó izgatott beszélgetés után ágyba bújnak, és csodás sze-
relmeskedéssel ünneplik közös jövőjüket. A múlt fontos volt, termé-
szetesen, de most már semmi sem volt annyira fontos, mint a jövő.
Végre Tom ásítozni kezdett.
– Hívjak nektek egy taxit? – érdeklődött készségesen Karl.
Kikísérték a vendégeket a taxihoz, amelynek motorzúgása feldúlta
a nyugodalmas decemberi éjszaka csendjét.
Siobhan nagyot ásított, amikor a lakás ajtaja becsukódott mögöt-
tük.
– Megyek fogat mosni – mondta.
– Nem! Várj! – kiáltott fel Karl és fülig ért a szája. Kézen fogva
bevezette Siobhant a nappaliba. – Itt várj! Ne mozdulj!
– Miben sántikálsz? – kérdezte Siobhan gyanakodva, de ő is el-
mosolyodott, mintha a férfi mulatságos vigyora ragályosnak bizo-
nyult volna.
Karl kirohant a folyosóra, azután a kezét a háta mögé rejtve tért
vissza.
– Siobhan – kezdte –, ez életem legfontosabb döntése. És egyben
életem legjobb döntése is, és csak remélni merem, hogy egyetértesz
velem.
Idegesen felnevetett, Siobhan arcán pedig némi aggodalommal
vegyes kíváncsiság tükröződött.
– Siobhan McNamara, a világ legszebb asszonya – előhúzta háta
mögül a bordó dobozkát és ügyetlenkedve kinyitotta –, Siobhan
McNamara, hozzám jössz feleségül?
Aztán csak állt ott, számára örökkévalóságnak tűnő másodperce-
kig, tartotta a dobozkát és kedvese arcát fürkészte.
– Uramisten, Karl, te szédült alak! Te bolond! Mit tettél?! –
Siobhan óvatosan elvette a dobozkát a férfi tenyeréről.
Karlnak leesett az álla, szívét páni félelem szorította el.
– Igen! – kiáltotta Siobhan, és párja nyakába borult. – Igen! Igen!
Igen!
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Smith elutazott egy egész hétvégére! James ötlete volt ez a bizarr

„kollektívaépítő” gyakorlat, mindenki más világosan látta, hogy az
egész eleve kudarcra van ítélve, hiszen a kis cég dolgozói olyan
szembetűnően különbözőek voltak, hogy a világ minden „kollektíva-
építése” sem kovácsolhatta volna őket soha igazi csapattá. Jamest
azonban teljesen elkábította egy tanácsadó cég bűbájos, hosszú com-
bú képviselője, akinek sikerült meggyőznie őt arról, hogy a pár napos
„motivációt erősítő, inspirációt adó dekompozíciót követő rekonst-
rukció” után nem csupán a fura kis társaság fog átalakulni mintegy
varázsütésre a modem elméletek modelljévé, egy csakis a cég érde-
keit szem előtt tartó, flottul egymás keze alá dolgozó, összetartó csa-
pattá, hanem maga James is lényegesen hosszabb életű lesz ezen a
földön, vonzóbbnak fog tűnni a nők szemében, mi több, még a rég
kihullott haja is hirtelen visszanő.
Így aztán Smith kelletlenül becsomagolt egy kis utazótáskába pén-
tek reggel és ő, Diana, James, három öregedő mérlegképes könyvelő,
két kövérkés titkárnő meg egy mogorva ügyfélfogadó bepréselődött
egy bérelt Renault Espace–ba és elindult az Al–es úton egy
hertfordshire–i hotel felé. Jem, noha jót derült az egészen, természe-
tesen együttérzéséről biztosította Smitht, és búcsúzóul szorosan át-
ölelte a férfit, aki merev arccal azt morogta:
– Csak egy hétvégéje van hetente az embernek, és azt is egy ha-
lom flúgossal kell tölteni!
Jem úgy beszélte meg barátaival, hogy azon az estén a Sólyomban
megünneplik egyikük születésnapját, úgy hogy munka után hazament
átöltözni.
Ralph otthon volt. Ki sem dugta az orrát a lakásból, amióta két he-
te hazaengedték a kórházból. Még voltak fájdalmai, különösen a bor-
dái táján, piszokul szenvedett, amikor nevetett, de az orvos nagyon
elégedetten nyilatkozott, azt mondta, az állapota rohamosan javul,
hiszen fiatal és erős.
Jem odaült mellé a kanapéra egy doboz sörrel. Ralph ránézett, aj-
ka körül különös kis mosoly játszott.
 – Mi az? – kérdezte a lány.
Ralph csak mosolygott.
– Találd ki!
– Mit?
– Megtettem.
– Mit tettél meg?
– Jó kisfiú vagyok – vigyorgott Ralph. – Rendet csinálok az éle-
temben.
– Igen? És ez mit jelent?
– Többek között azt, hogy végeztem Claudiával – jelentette be ön-
telten.
– Micsoda?! – sikoltott fel a lány. – Hogy érted azt, hogy „végez-
tél Claudiával”?
– Szerinted hogy értem? Szakítottam vele és kész!
– Szentséges ég! Nem hiszem el. Vegyük csak végig, mi történt!
Találkoztál Claudiával – a hosszú combú Claudiával, az angyalarcú
Claudiával, azzal a Claudiával, aki megengedi, hogy megkeféld –,
szóval találkoztál vele és azt mondtad neki: „Bocs, de vége köztünk
mindennek. Többé nem találkozunk.” így, ilyen egyszerűen?
– Bizony – bólogatott Ralph, azzal a karját keresztbe fonta a mel-
lén és pimaszul vigyorgott.
– Véletlenül nem azt mondtad, hogy „Vége, de azért néha bújjunk
ágyba a régi szép idők emlékére”?
A férfi a fejét rázta.
– Nem is azt, hogy „Vége, de ugye, nem bánod, ha lefekszem a
legjobb barátnőddel”?
A férfi megint csak a fejét rázta.
Jem elvigyorodott, és megölelte Ralphot.
– A mindenségit, Ralph! Büszke vagyok rád. És Claudia mit
szólt?
– Szerinted? – kérdezte a férfi és grimaszt vágott. Az után magas
hangon így folytatta: – Mondhatom, nagyszerűen időzítesz, épp a
húgom esküvője előtt, annyira önző vagy, most kit vigyek magam-
mal, a nővéreim mind hozzák a barátjukat, férjüket, én meg ott állok
majd egyedül, mint egy szerencsétlen vénlány, ó, mennyire gyűlöl-
lek! – Ralph mulatságos kézmozdulattal zárta le a paródiát. – Jellem-
ző. És aztán elsírta magát. Na, erre nem számítottam. Claudia meg a
sírás?! Próbálta elbagatellizálni a dolgot, de azt hiszem, tényleg kibo-
rult kicsit.
– És most mi lesz? – tudakolta Jem. – Hogyan fogod féken tartani
a vad testi gerjedelmet? Ki lesz a következő barátnőd?
– Miért gondolod, hogy feltétlenül lennie kell következő barátnő-
nek? Én arra jutottam, hogy most egy ideig megpróbálok ellenni
egyedül. Ahogy a nagyokos agykurkászok mondanák: „Önmagamra
szentelek valamennyi időt az életemből.” – Vállat vont. – Nem vol-
tam szingli, amióta... amióta... soha. Soha nem fordult még elő, hogy
ne lett volna valami nő körülöttem. Azt hiszem, jót fog tenni egy kis
egyedüllét. És gondolom, szex nélkül is ki lehet bírni valameddig.
Legalábbis egy rövid ideig. Egyébként is vannak rejtett tartalékaim.
Ha már nagyon kétségbeejtőnek érzem a helyzetet, majd előkotrom a
Kis Fekete Noteszt.
– Na jó – mondta Jem, és megnyújtóztatta a derekát – az első lé-
pést megtetted. Ez igen dicséretes. Most már csak találnunk kéne
valakit, akibe beleszerethetsz...
Ebben a pillanatban különös csend borult rájuk, pár másodpercig
csak ültek mozdulatlanul. Ralph nem kis megelégedettséggel nyug-
tázta, hogy a lány körül bizonyos fokú feszültség érzékelhető. Miután
nemrég rájött, hogy Jem mit hiszi róla, kicsit szomorú, amiért olyan
lánnyal van, akit nem szeret, akivel csak a szex miatt van együtt, új
tervet eszelt ki, és elhatározta, hogy megindítja az „Érett, egyedülálló
férfi” elnevezésű hadműveletet. Tulajdonképpen előre megfontolt
szándékkal ejtette Claudiát. Már jó ideje egyre nehezebben viselte a
lány társaságát, egyre az járt a fejében, bár hasonlítana jobban Jemre,
végül már idegesítette minden, amit szerencsétlen mondott vagy tett,
bosszantotta émelyítően kislányos viselkedése, követhetetlen női
„logikája”.
Ám a szakítás legfőbb oka egyértelműen az volt, hogy Jem ezt
várta el tőle, hogy Jem más szemmel fog ránézni, ha megteszi, mert
most már az volt a leghőbb vágya, hogy kiérdemelje Jem megbecsü-
lését. Sokat törte a fejét a baleset óta, és megértette, semmi értelme,
hogy folyvást Jem körül sertepertéljen, hogy megpróbáljon impo-
nálni neki virágokkal meg ételreceptekkel. Jem huszonhét éves volt,
vagyis belépett abba a korba, amikor egy nő akár tudatosan, akár
ösztönösen, de más, eddig figyelemre sem méltatott tulajdonságokat
kezd már fontosnak látni a férfiakban, amikor a karizma önmagában
már nem elég, amikor egy szép egészséges bankszámla, egy biztos
jövő vagy épp a gyakorlatias gondolkodás éppolyan vonzóvá válik,
mint egy divatos frizura, a jó humor vagy egy alkotói válságban levő
művészt körüllengő romantikus báj.
Tulajdonképpen ez volt az egyik oka annak, hogy Jem Smitht vá-
lasztotta, és ő nem is hibáztatta a lányt ezért, hiszen ő maga is mindig
el volt ragadtatva a gondolattól, hogy egy gazdag nő támogatja anya-
gilag, így tökéletesen érthetőnek tűnt számára, hogy Jem vonzóbbnak
talál egy olyan férfit, akinek nem jelent gondot a jelzáloghitel tör-
lesztése, aki a legelegánsabb bababoltban nyittat számlát a nejének,
amikor elérkezik a gyermekvállalás ideje, aki jó benyomást kellt a
szülői értekezleten, aki nem kap a szívéhez rémülten akkor sem, ha
össze kell szerelni egy könyvespolcot. Tehát semmi értelme nehez-
telni Smithre, és irigykedni rá, amiért ennyire undorítóan szerencsés.
Ralph rádöbbent, az egyetlen megoldás az, ha felveszi a kesztyűt, és
nemes versengés során győzi le a versenytársát. Mert azt azért
nyílvánvalónak gondolta, hogy a lány szívesebben vállaszt, egy sike-
res, mesésen gazdag művészt, mint egy sikeres, mesésen gazdag
bankárt.
Kapcsolatba lépett „mentorával”, Philippe–pel, aki – Ralph nem
kis meglepetésére, és nagy örömére – boldog volt, hogy hall felőle
ennyi idő után. Összeültek, alaposan kitárgyalták a lehetőségeket a
jövőre nézve, a piac jelenlegi helyzetét, a feltörekvő új sztárokat,
Ralph eddigi munkásságát és jelenlegi lelki állapotát. A beszélgetés
végeztével Ralph úgy érezte, szükség van rá, érdemes lesz újra mun-
kához látni, és hirtelen alig várta, hogy lekerüljön a kezéről a gipsz
és ecsetet ragadhasson. Újjabb, lényegesen kevésbé eseménydús uta-
zást tett meg a műterméhez és jó ideig elszöszmötölt ott , kitakarított,
leszedte a bókhálókat, kiseperte a patkányürüléket, kidobta a hasz-
nálhatatlanná vált ecseteket és beszáradt festékes tubusokat, egyszó-
val újraismerkedett a jó öreg, huzatos kócerájjal.
Úgy döntött, a kevesebb néha több, és a baleset óta eltelt két hét-
ben tizedannyit sem lógott Jem nyakán, mint korábban, sokkal több
időt töltött a barátaival, még akkor is, amikor tudta, hogy a lány
egyedül lesz otthon. szándékosan megfeledkezett a chilipalántákról,
leszokott az állandó virágvásárlásról, bókokkal sem halmozta már el
a lányt. És elégedetten nyugtázta, hogy minél inkább igyekezett ma-
gát távol tartani Jemtől, a lány annál inkább kereste az ő társaságát.
Tudta, hogy ennek egyik oka a lelkifurdalás. Jem még mindig önma-
gát hibáztatta a baleset miatt, és úgy sürgött–forgott körülötte, mint
egy aranyos kis tyúkanyó, gondoskodott a kényelméről, főzött neki,
kiszolgálta. Viszont az is nyilvánvaló volt, hogy a lánynak hiányzott
a kettejük között kialakult különleges kis cinkosság – mesélgetett
neki a chilinövénykékről, beszámolt fejlődésükről, akárcsak egy
szomorú anya, akinek időnként emlékeztetnie kell az otthon keveset
tartózkodó apát, hogy az általa elhanyagolt gyerekek azért élnek és
virulnak. Jem átvállalta a virágbeszerző szerepét is, és gyakran hozott
haza a megszokottól eltérő chiliket, amelyeket kifőzdékben és ázsiai
boltokban fedezett fel.
Amint Ralph megbizonyosodott róla, hogy a lány nem közömbös
irányában, egyáltalán nem az, eljött az „Érett, egyedülálló férfi” el-
nevezésű hadműveletben a második lépés ideje: szakítani Claudiával.
Most pedig adódott ez a nagyszerű alkalom: Smith elutazott egy
egész hétvégére! Ralph nem tudta, mi fog történni, de hogy valami
történni fog, abban biztos volt. Érezte a csontjaiban.
Jem is érzett valamit a csontjaiban. A baleset napja óta nem volt
egy perc nyugalma. Az utóbbi két hetet azzal töltötte, hogy olyan
érzésekkel viaskodott, amilyenekkel még soha nem volt dolga. Jem
mindig is kényelmesen józan volt a szerelemben, monogám beállí-
tottságú, egy év itt, két év ott, csupa kedves, rendes pasi, csupa tiszta
szakítás.
Jóllehet Jem rendszerint úgy végezte, hogy összetörte a férfiszíve-
ket, ez nem azért történt így, mert kegyetlen volt vagy rosszindulatú,
vagy bármi kifogása lett volna általában a férfiak ellen. Nem akarta ő
bántani a férfiakat, csak néha rákényszerült. Sosem hűtlenkedett, és
amennyire tudta, őt sem csalta meg soha senki. Nem volt soha
„rossz” kapcsolata, csak olyan kapcsolatai, amelyek tarthatatlanná
váltak, mivel a férfiak többet akartak, mint amennyit ő adni tudott.
Nem tartozott azon lányok közé, akik folyton a nem megfelelő típusú
férfi mellett kötöttek ki, akik állandóan a reménytelen szerelem kór-
ságában szenvedtek, akik képtelenek voltak elkötelezni magukat
vagy akik „túlságosan szerettek”. Soha nem bonyolódott szenvedé-
lyes szerelmi viszonyba senkivel, soha nem fordult elő, hogy el-
emésztette volna a vágy. Soha nem tapasztalta meg a mindent elsöp-
rő, leküzdhetetlen gerjedelmet. Szeretett vagy legalábbis nagyon
kedvelt mindenkit, akivel járt, és azok viszontszerették őt. Minden
eddigi kapcsolata tapasztalatszerzés volt, az idő tanulságos eltöltése,
amíg el nem jön az Igazi. És most, amikor végre azt hitte, valóban
megtalálta az igazit, és boldog volt, és látta maga előtt a Smithszel
közös jövőt, hirtelen azon kapta magát, hogy ijesztően, rettenetesen
vonzódik valaki máshoz. Ralphhoz. Ez nevetséges volt. Ő egyszerű-
en nem ilyen volt!
Jem nem volt ostoba, minden ember nyitott könyv volt előtte,
pontosan tudta, hogy Ralph is vonzódik hozzá. Megható volt látni,
hogy a férfi annyira örült, amikor Ő megdicsérte, milyen jó ízléssel
választ virágot, hogy azután minden héten elment és vett néhány
csokrot. Jólesett neki, hogy a férfi mindig mondott valami kedves
bókot a ruháiról, hogy boldog volt, ha kettesben lehetett ővele a la-
kásban, amikor Smith nem volt otthon, és cseverészhetett azokról a
dolgokról, amelyek most az ő „közös” dolgaik voltak, így például a
chilinövények, a zene, az ételreceptek. Jem eleinte egyszerűen nem
törődött a jelekkel, betudta az egészet önnön hiúságának. Miért is
érdeklődne iránta Ralph, aki köztudottan a felső tízezerhez tartozó,
magas szőkékért van oda? Nyílván képzelődik, csak saját hiúságát
jegyezgeti. De aztán ott volt az a különös reggel, a baleset reggele, és
ő azon kapta magát, hogy felháborítóan viselkedik. Tudta, hogy
Ralph fantáziáját izgatja a rajta lévő póló rövidsége, és természetesen
tisztában volt a ténnyel, hogy nem visel bugyit, tudta, a lelke mélyén
tudta, hogy a férfi nem véletlenül kér tőle olyasmiket, amiért a leg-
felső polcig kell nyújtózkodnia, hanem látni akarja a hátsóját. És ő
bűnös örömmel teljesítette a férfi kérését, izgatta a férfi izgatottsága.
Abban a pillanatban természetesen nem volt mindezzel ilyen töké-
letesen tisztában. Az emberek az ilyen pillanatokban rendszerint nem
tudatosan cselekszenek. Jem hitt abban, hogy nem sok ember akad a
földön, aki valóban annyira számítóan ravasz, amennyire mások
gondolják róla. Bizonyos dolgok egyszerűen csak megtörténnek, és
csupán utólag, amikor az ember visszagondol rájuk, akkor érti meg,
mely pontokon veszítette el az önuralmat, hozott rossz döntést, visel-
kedett helytelenül. Jó érzés volt számára, hogy Ralph érdeklődik
iránta, és ezt nem tudta figyelmen kívül hagyni. Majd elsüllyedt szé-
gyenében, amikor azon kapta magát, hogy a Ralphfal kettesben töl-
tött hétvége gondolata izgalommal tölti el. Rögtön elhatározta, hogy
semmi, egyáltalán semmi nem fog történni ezen a hétvégén, mi több,
máskor sem. Semmi. Semmikor, Soha!
Ralph ma esti, Claudiával kapcsolatos bejelentése hatásara egész
csomó, a legkevésbé sem szívesen látott érzelem szabadult el
Jemben. Ralph tehát szabad! Jemnek fogalma sem volt, miért olyan
fontos ez, ám abban a pillanatban, amikor a férfi közölte a hírt, az ő
gyomra vetett egy tripla hátra szaltót. Örült, mert a két és fél hónap
alatt, amióta az Almanac úton lakott, nagyon megkedvelte Ralphot,
és azt akarta, hogy boldog legyen, és ne gázoljon percenként az önér-
zetébe egy állandóan elégedetlenkedő, beképzelt, két lábon járó lid-
ércnyomás. Örült, mert úgy tűnt, Ralph végre a sarkára ált és kézbe
veszi a saját élete irányítását. Ám tagadhatatlanul az is oka volt az
őrömének, hogy a férfi most már egyedülálló, nem jár senkivel, nem
jár egy másik nővel. És aztán tette azt a megjegyzést, hogy találni
kéne Ralphnak valakit, akibe igazán beleszerethet, és valami furcsa
érzés lett úrrá rajta, egy másodpercre igen kellemetlenül érezte ma-
gát. Végül is, ő nem szerelmes Ralphba, csupán álmodozik, ő Smith-
be szerelmes és kész. Hízelgőnek találja Ralph érdeklődését, és na-
gyon kedveli, mondhatni szereti őt. De nem szerelmes belé! És Ralph
sem szerelmes őbelé!
– Mit csinálsz ma este? – kérdezte a férfitól hirtelen, hogy elhes-
segesse azt a különös hangulatot, amely eluralkodott rajta. – Szabad
életed első estéjén – tette hozzá, és végre felállt a kanapéról.
– Nem sok mindent – felelte Ralph. – Gondoltam, rajzolgatok egy
keveset, most, hogy már nem fáj annyira a csuklóm.
Jem a bekötött kézre pillantott, és felnevetett.
– Mi ilyen mulatságos? – érdeklődött mosolyogva Ralph.
– Csak eszembe jutott valami.
– Ugyan mi?
 – Az, hogy nem a legjobb időpontot választottad a szakításra. Se
szex, se rejsz! Hogy fogod ezt kibírni?
Ralph lenézett a kezére, és arcára kiült a döbbenet.
– A francba! – motyogta. – Erre nem is gondoltam. Habár állítólag
jót tesz az embernek egy kis önmegtartóztatás – tette hozzá felvidul-
va. – Jó az elmének és a léleknek. De azért... a francba...
Jem jót nevetett azon, milyen kétségbeesett arcot vág a férfi.
– Talán a porszívóval kéne próbálkoznod – nyögte ki hahotázva.
Halph arcizma megrándult.
– Ide figyelj. Ralph, gyere velünk! Felmegyünk a Sólyomba. Egy
jó kis buli talán elfeledteti veled, milyen kínos a helyzeted.
– Ki lesz ott?
– Ó, hát a haverok, Becky születésnapját ünnepeljük, úgyhogy va-
lószínűleg elég nagy csapat jön össze.
Halph gyorsan felmérte a lehetőségeket: itthon egyedül vagy buli-
ban Jemmel.
– Mikorra kell ott lenni?

Ralph sodort egy spanglit az útra. Épp aznap szerzett be némi fü-
vet egy haverja haverjától.
– Nem tudom, milyen ez a cucc – mondta, és kicsippentett pár
szálat a zacskóból, de baromi drága volt, és döbbenetes a szaga.
– Lehet, hogy sédkender – mondta Jem. – Azzal vigyázni kell.
– Ugyan már! – vigyorgott Ralph, és jól megpúpozta a papírt,
olyasvalaki nemtörődömségével, akinek vadonatúj, teli zacskó füve
van.
Magukra húztak annyi ruhát, amennyit csak bírtak, fogták a
spanglit meg egy doboz sört, azután kiléptek a zimankóba. Vígan
fújták a füstöt, ám még a St. John utca feléig sem értek el, amikor
mindketten rádöbbentek, hogy totálisan betéptek.
– A fenébe! – mondta Jem. – Végem van.
– Nekem is – felelte Ralph. – Ez a zöldség teljesen kicsinált.
– Mondtam, hogy vigyázni kell vele!
A St. John utca üres volt és rém csiricsáré. Az üzleteket jó ízléste-
lenül kidekorálták kis lampionokkal meg zászlócskákkal, mellettük
időnként mulatozók egy–egy csoportja tántorgott el. Ez volt az utolsó
hétvége karácsony előtt.
Jem és Ralph lassan elballagott a közlekedési lámpáig. Egyfolytá-
ban azon vihogtak, milyen kínos helyzetbe keverték magukat. A sört
hamar megitták, az üres dobozt bedobták egy szemétkosárba. A St.
John út már forgalmasabb volt, az állomásról még mindig özönlöttek
ki a didergő ingázók, kezükben videokölcsönzőből származó kazet-
tákat szorongattak és reménykedtek, hogy odaérnek a Marks &
Spencerhez még zárás előtt. Jem és Ralph átment az úton. Amint
belökték az ajtót, mellbe vágta őket a kiáradó meleg és a zsivaj.
Odabenn az Oasis egyik száma vegyült a hangos férfi beszélgetés
zajával és időnként felhangzott egy– egy női kacaj. A hatalmas, U
alakú kocsma, amelyet hagyományos, Viktória korabeli bútorokkal
rendeztek be, tömve volt, csak igen nagy nehézségek árán lehetett el-
jutni a bárpultig.
– Ez én köröm – mondta Jem. – Mit kérsz?
Fölállt a lábtartó rúdra és behajolt a pult fölé, hosszú évek tapasz-
talatai megtanították arra, hogy egy nőnek, aki ráadásul alacsony, ez
az egyetlen esélye arra, hogy kiszolgálják egy magas férfiakkal tele-
zsúfolt bárban. Rámosolygott a csapos nőre, tudta, a nőnemű csapo-
sok mindig előnyben részesítik a lányokat.
– Két korsó Lövenbraut kérek – kiabálta, amikor rá került a sor.
Miután megkapták az italukat, Jem, a nyomában Ralphal ügyesen
manőverezett az öltönyös–kosztümös irodai dolgozók csoportjai,
meg a farmeros–pulóveres baráti társaságok között. Tekintete pász-
tázta a terepet, kereste az ismerős arcokat.
Végül aztán a felcsillanó szem, a felemelt kéz, a bemutatások, az
idegen arcok tengere, a rögtön el is felejtett nevek áradata, a számta-
lanszor elismételt kérdés: „Hol van Smith?”, a fürkésző tekintetek, a
barátságod kézszorítások, a társaság fokozatos szétoszlása kis cso-
portokra, amelyek beszélgetéseit pár pillanatra megszakította érkezé-
sük.
– Jem azt mondja, festőművész vagy.
Úristen! Ralph odafordult, hogy jól megnézze, ki az, aki ilyen ret-
tenetes mondattal próbál társalgást kezdeményezni. Az illető egy
magas, szikár fiatalember volt kellemesen aszimmetrikus arccal, Ba-
cilusgazda feliratú pólót viselt, kezében pedig egy korsó zavaros,
keserű sört tartott, amelyben mintha békapeték úszkáltak volna.
– Hm, hát, olyasmi... alkotói válságban, mondhatni, de kilábaló-
ban. – Ralph vihogott, a poharába bámult, majd nagyot kortyolt belő-
le.
– Ami azt illeti, magam is amolyan művészféle vagyok... valami
olyasmi – felelte Bacilusgazda, mit sem törődve az érdeklődésnek a
Ralph részéről megnyilvánuló teljes hiányával. – Számítógépes gra-
fikával foglalkozom. Jem azt mondja, te is űzöd az ipart a jó öreg
Mackel. – Vigyorgott és izgatottan fészkelődött, miközben beszélt, és
Ralph már tudta, mi következik: – Tudod, szerintem ezek a gépek
végre megkapják az őket megillető helyet a...
És csak mondta. Ralph meghalt belül. Szerette a komputereket, de
utált beszélni róluk. És be volt tépve. Teljesen. Követni is alig bírta,
amit Bacilusgazda beszélt, az pedig, hogy kigondoljon valami vá-
laszt, ami nem úgy tünteti fel, mintha most érkezett volna időgéppel
Krisztus előtt 3000–ből, egyszerűen kizárt dolog volt. Ráadásul a
zene őrült hangosan szólt, úgyhogy percenként kérte meg Bacilus-
gazdát, ismételje el, amit az imént mondott, aztán minden alkalom-
mal eltűnődött, ugyan minek is erőlködik. Már az is megoldhatatlan
feladatnak tűnt számára, hogy legalább a fickó szemébe nézzen.
Időnként Jemre pillantott, aki egy nagy mellű, ám igen csúnya barát-
nőjével csevegett, és abból, ahogy a lány visszanézett rá, tudta, ő is
nehéz perceket él át. Néha mosolygott. néha kuncogott, amikor Baci-
lusgazda hanglejtéséből arra következtetett, hogy ez a megfelelő re-
akció, néha egyetértőleg bólogatott, néha rázta a fejét, és gyakran azt
mondta: „Aha, tudom.” Ám halvány fogalma sem volt arról, mit du-
mál a pasas, és nem is érdekelte. Csak annyit tudott, hogy el kell in-
nen szabadulnia, mert ez egy valóságos rémálom. A korsó söre elfo-
gyott, nem tartott tovább tíz percnél.
– Hozzak neked is valamit? – kérdezte, és arra az esetre, ha a
hangját netán elnyelte volna a zsivaj, üres kezével Bacilusgazda po-
harára mutatott, majd a pult felé intett.
– Aha, kösz. A Plébános Gatyapőce itt a legjobb. Egy korsóval,
légy szíves!
Ralph útnak indult a pult irányába. Ez nagyon rossz ötlet volt. Mi
a fenének kellett úgy megtömnie azt a spanglit azzal az extrafűvel?!
Most aztán egy paranoiás, rángatózó idegroncsot csinált magából. A
kocsma vibrált körülötte, mindenütt színek, mozgás és zaj. Úgy érez-
te, mintha egy gyorsan forgó körhintán lépkedne, és mindenki, de
mindenki őt nézné. Haza akart menni.
– Mi a helyzet?
Ralph megfordult. Ó, hála istennek! Jem volt az.
– Kész vagyok. Totálkár. Nem bírom. Ki az a pasi? Olyan bizarr.
– Micsoda? Gordy? Dehogy bizarr. Nagyon aranyos. Csak te vagy
beállva.
– És te hogy vagy?
– Én is kész vagyok. Próbálok beszélgetni Beckyvel, de fogalmam
sincs, mit mond, és nem tudom a szemem levenni a melléről.
– Nem hibáztatlak. Még mindig jobb a melleit nézni, mint az ar-
cát.
Jem méltatlankodva a karjára csapott, aztán elnevette magát.
– Ide hallgass, Jem, nem lenne baj, ha ezután a kontó után haza-
mennék? Ez az este nem a legjobb ahhoz, hogy egy csomó idegennel
ismerkedjek.
– Ez az este ahhoz sem jó, hogy régi jó barátokkal legyünk. Veled
tartok.
Visszavitték italukat a csapathoz. Gordy megtapogatta Ralph há-
tát.
– Kösz, haver, rendes tőled.
Összefüggéstelen társalgást folytattak túlságosan beszédes arcú,
harsogó hangú emberekkel, erősen koncentráltak, hogy lépést tudja-
nak tartani, de folyton elvesztették a fonalat, és közben aggódtak,
hogy kifejezéstelen, érteden arcukra szinte rá van írva: REMÉNYTE-
LENÜL ELSZÁLLT. Megitták sörüket, kimentették magukat, azután
újra keresztülnyomakodtak a tömegen, füstfelhők, arcok, hátak, kia-
bálás: „Elnézést, elnézést, szabad lesz, elnézést”, mígnem elérték az
ajtót, kinyitották, és amint az épp bömbölő szám utolsó taktusai el-
haltak mögöttük, kiléptek a hűvös, gyönyörű, üres csendbe.
– Aaaaaaaaah! – engedték ki kórusban a levegőt tündéjükből.
– Rémálom – nyögte Ralph.
– A bús életbe! – motyogta Jem, miközben megigazította szőrme-
gallérját és felhúzta kesztyűjét. – Na jó! Most valami olyan helyre
vágyom, ahol nyugalom van, csend és derű, ahol nem kell beszélget-
nem senkivel, akit nem ismerek...
– Menjünk haza? – kérdezte Ralph a markát lehelgetve.
– Ne. Tudod mit? Használjuk ki a helyzetet, ha már így alakult.
Menjünk be a városba, és csapjunk egy igazi, bizar estét. Tegyünk
úgy, mintha német túristák lennénk, és menjünk el minden olyan
helyre, ahova egyébként hat lóval sem tudnának odavonszolni. Gye-
rünk, odanézz! Ott jön a 19–es. Ez jó előjel. Gyorsan!
Jem megragadta Ralph kezét, és rohantak a Faloin utcai buszmeg-
álló felé. Az utolsó pillanatba ugrottak fel a peronra, a busz már in-
dult is.
 HUSZADIK FEJEZET

A Piccadilly körtérrel kezdték, életükben először ott ültek a turis-

tákkal együtt Erósz szobra alatt. Két afrikai dobos szolgáltatott épp
az alkalomhoz illően szabálytalan ritmusú aláfestő zenét, míg üldö-
géltek és nézték a Piccadilly fényeit egy a frekventáltabb területeknél
mindkettejük szerint lényegesen jobb kilátást nyújtó pontról. Félájult
áhítattal járták körül a Trocaderót, hunyorogtak az éles fényben, tá-
tott szájjal bámulták a különleges kirakatokat. Felültek az
Emaginatorra, és rekedtre sikoltozták magukat, amint óránként egy-
millió kilométeres sebességgel vették be a meredek kanyarokat és
süvítettek le feneketlen mélységekbe. Végigsétáltak a Gerrard utcán,
amelyet ugyan Jem minden áldott nap végigjárt, ám most, jelen álla-
potában egy bizarr statisztákkal telezsúfolt csodálatos díszletnek lá-
tott. London valósággal forrt, izzott, élt. Mindenütt a karácsony illata
érződött. Bármerre mentek, újabb és újabb csodákat láttak. Micsoda
varázslatos város, milyen érdekes üzlet, nézd azt az embert, nézd azt
az éttermet! A világ tele volt színekkel és mozgással, hangokkal és
zenével, és rendkívüli emberekkel.
Bementek a kínai üzletbe, fel–alá kószáltak a gondolák között,
hosszan ámuldoztak minden csomag isten tudja mi felett. Ott volt
Jem kedvenc manchesteri hentese.
– Szia, Jem – mondta.
– Ó, szia, Pete – felelte a lány. – Neked egyáltalán nincs szabad-
napod?
– Á, minek? Imádok itt lenni. Ki sem bírnám, ha nem fogdoshat-
nék folyton nyers húst, és nem játszhatnék a belsőségekkel.
Épp végzett a munkával, már zárni készült, és itt lakott alig egysa-
roknyira. Meghívta őket egy sörre, meg egy kis füstölésre. Ez az este
percről percre egyre bizarabb lett.
Pete a Hongkong Bank felett lakott egy lakásban, amely a főnökéé
volt, a bolt – és úgy tűnt, szinte az egész kínai negyed – tulajdonosáé.
Pete nem volt hajlandó a kínai maffiáról társalogni, de Jem és Ralph
levonta a megfelelő következtetést. A lakás nem volt épp a legele-
gánsabb, a lépcsőházban a falat magas fényű sárgásbarna festék borí-
totta, a lépcsőfokokat pedig vörösesbarna, bozontos szőnyeg, ame-
lyen lelapult bolyhú, kifényesedett foltok díszelegtek a cipőtalpak
nyomait, a talpas nappaliban elszórtan álló bútordarabokról lerítt
ugyan, hogy sokba kerültek, ám meglehetősen rossz ízlésről tanús-
kodtak.
Pete egy barlangszerű folyosóra vezette őket, ahol a falon drapp
színű, bambusmintás tapéta díszelgett és a fényt borzalmas műgyer-
tya falikarok szolgáltatták. A folyosó végében kinyitott egy fehérre
festett ajtót.
– Ez a budoárom – jelentette be büszkén.
Ralph és Jem felnevetett. A szoba hatalmas volt, három nagy ab-
lakán áradtak be a Gorrard utca villódzó, színes fényei, amelyek ide-
benn megsokszorozódva pattantak vissza a falakat és a mennyezetet
borító tükrökről. Ám a legmulatságosabb látványt az ágy nyújtotta.
Legalább két és fél méter hosszú volt és ugyanolyan széles, az irdat-
lan méretű, ívelt ágyfej pedig villogó fehér fényeivel, számtalan
gombjával és kapcsolójával leginkább az Enterprise űrhajó műszerfa-
lára emlékeztetett.
– A mindenségit! – kiáltott föl Ralph. – Van hozzá jogosítványod?
– Őrületes, mi? – hahotázott Pote. – Kipróbáljátok?
Ralph és Jem összenéztek. Hirtelen rádöbbentek, hogy az éjszaka
közepén ott vannak egy idegen lakásában, egy idegen hentesnél, aki
vetkőzni kezd és a nyilvánvalóan perverz ágyára invitálja őket.
Pete megérezte, hogy feszéjezett lett a hangulat.
– Nem az enyém ám az ágy – mosolyodott el. – A főnökömé. Ez
az ő Kúrópalotája, ide hozza fel a macáit. Na gyertek. Ne agódjatok,
nem vagyok beteg. Jó buli!
Felugrott az ágyra, és az lötyögni kezdett, mint egy kövér nő hasa.
– Vízágy! – sikkantott Jem boldogan. – Mindig szerettem volna
egy vízágy!
– Itt az alkalom. De a cipődet vesd le!
A lány lerúgta a cipőjét, és ugrálni kezdett az ágyon.
– Gyere, Ralph! – kiáltotta. – Ez szuper!
Ralph bizonytalanul toporgott. A fű hatása múlóban volt, de azért
az idegei még nem nyugodtak meg teljesen. Lehet, hogy ferde hajla-
mú pszichopaták rejtőznek a beépített szekrények tükörajtói mögött.
Lehet, hogy ez a Pete rendszeresen hoz haza a beteges lakásába
könnyen átejthető idegeneket, hogy aztán ő meg a haverjai szó-
rakozhassanak. Lehet, hogy mind a kínai maffiának dolgoznak. Le-
het, hogy úgy egyeztek meg a főnökével, nem kell lakbért fizetnie,
ha időnként felhajt pár balekot. Körülnézett a szobában, videokame-
rát, bilincseket, kötelet. kínzóeszközöket keresett. Nem látott mást,
mint hármuk ezernyi tükörképét és színes fények kaleidoszkópját.
Úgy érezte, teljesen kikészült.
– Nem, kösz. Jól elvagyok így is – motyogta kezét a kabátzsebébe
süllyesztve, és egyik lábáról a másikra állt.
– Ahogy akarod – vont vállat a hentes.
– Mire való ez a sok gomb? – kérdezte Jem.
Pete elmosolyodott, és meghúzott egy kart. Az ágy vibrálni kez-
dett. Meghúzott egy másikat. Az ágy hullámzott, mint egy hastáncos.
Oda nyúlt egy kapcsolóhoz, mire a fények villódzni kezdtek és az
ágyból zene hangzott föl. Egy gombnyomás, és a műszerfalból kis
tálca ugrott ki, rajta arany hamutál, cigarettatartó és beépített öngyúj-
tó. Újabb gombnyomásra kinyílt egy kis tolóajtó, ami mögött egy sor
miniatűr ginesüveg és két pohár rejtőzött.
– Ez az egészben a legjobb – közölte Pete, és megint egy kart hú-
zott meg.
Az ágy halk zümmögéssel felemelkedett a talajról, és hossztenge-
lye körül száznyolcvan fokos fordulatot írt le szép lassan,
– Nahát! – nevetett Jem.
– Ugye szuper? – bólogatott Pete. – Ez pedig az én titkos reke-
szem.
Egy újabb rejtekajtó mögül előtűnt egy kicsi fadoboz. Pete kinyi-
totta, és Jem kezébe adta. Cigarettapapír volt benne és egy jókora
csomag fű.
– Szolgáljátok ki magatokat – mondta Pete. – Én gyorsan megfür-
döm és megborotválkozom. Mára még programom van. Érezzétek
otthon magatokat az ágyon, mindjárt visszajövök.
Becsukta maga után az ajtót, Jem pedig a műszerfalnak látszó
ágyfej mögül kandikált ki Ralphra, aki még mindig ugyanazon a he-
lyen ácsorgott.
– Jól vagy? – kérdezte a lány.
 – Nem. Egyáltalán nem. Teljesen ki vagyok borulva. Tudod, azért
ez veszélyes dolog... ez a fickó akárki lehet. – Odament a szekrény-
falhoz és nyitogatni kezdte a tükörajtókat.
– Mi a fenét művelsz, Ralph? – kérdezte a lány, azután leszállt az
ágyról és odament a férfihoz.
– Egy kis óvatosság sosem árt – felelte Ralph, de rögtön zavarba
is jött paranoid viselkedése miatt.
Jem keresztbe tette a karját, és szeretetteljes mosollyal nézett fel a
férfira.
– Mi van? – mordult rá nyersen Ralph. – Mit vigyorogsz?
– Én mosolygok. Méghozzá rád.
– Miért?
– Mert aranyos vagy.
– Ó, hagyd ezt abba! – Ám a szája sarka lassan már mosolyra hú-
zódott.
– Gyere ide! – Jem mosolyogva kitárta a karját.
Ralph szíve nagyot dobbant. A lány meg akarja ölelni! Szégyenlő-
sen lépett egyet, ajkán már majdnem igazi mosoly játszott. Jem olyan
pici volt így mezítláb. Haja kibomlott, a vállára hullt. A háttérben a
Radiohead egyik száma szólt halkan, az ágyfej fényei ritmusra vil-
logtak. A szoba sötét volt, de a fények és színek élettelivé tették.
Mintha forgott volna körülöttük. Ralph tudta, ezt a pillanatot nem
felejti el soha.
Karját Jem nyaka köré fonta. Szeretett volna mondani valamit, de
nem akart beszélni. Jem átkarolta a derekát. Szorosan ölelték egy-
mást. A lány lábujjhegyen állt, fejét Ralph mellkasán nyugtatta. A
férfinak soha életében nem volt még része ilyen csodás ölelésben.
Varázslatos pillanat volt ez. A lánynak boldogságillata volt. Ölelni őt
maga volt a boldogság. Bárcsak, bárcsak szabad lenne, bárcsak fel-
emelné a fejét és odakínálná neki édes, piros ajkát...
– Ralph...?
– Hm?
– Emlékszel arra a reggelre? A baleset reggelére?
– Mhm.
– Amikor a konyhában voltunk és mondani akartam valamit ne-
ked?
 Kibontakoztak az ölelésből és egymás kezét fogták.
– Igen. – Na végre! Ralph tudta, hogy csak idő kérdése és a lány-
nak eszébe fog jutni az a függőben maradt ügy.
– Hát, csak azt akartam mondani...
– lgen?
– Csak azt akartam mondani, hogy szerintem nagyon különleges
vagy…
Olyan rettenetesen különleges!
– hogy én nagyon örülök, hogy megismertelek, és hogy... hogy...
szóval az, akibe végül beleszeretsz, bárki legyen is az, nagyon sze-
rencsés lány lesz. Én nagyon szeretek veled lenni, és úgy érzem, kö-
zel állunk egymáshoz, nagyon közöl. Remélem, te is így érzel.
Ralph mosolygott és megszorította Jem kezét.
– Ó, egek, hát persze! Nagyon is. Igazán. Tudod, én... én... én...
Vajon ez az a pillanat?! Ez a megfelelő pillanat arra, hogy kiöntse a
szívét és megmondja Jemnek, hogy reménytelenül szerelmes belé? –
Én... én...
– Mi az? – nógatta Jem. – Nyögd már ki!
A férfi kiengedte tüdejéből a levegőt.
– Semmi, semmi. Én is nagyon örülök, hogy mégismerhettelek,
ennyi az egész. És szerintem te nagyon különleges vagy. Smith sze-
rencsés fickó. – Idegesen felnevetett. Nem, ez nem a megfelelő pilla-
nat. Még nem.
Jem arcon csókolta Ralphot, és újra az ágyra ugrott.
– Gyere! – vigyorgott. – Ne légy már olyan, mint aki karót nyelt!
Ez itt életünk egy nagyszerű, szürreális élménye. Ne hagyd ki!
Ralph elmosolyodott, végre megadta magát az este különleges
hangulatának. Kifűzte a cipőjét, és rádobta magát az ágyra,
– Mindenesetre kijelentem, ha mégis megerőszakol, azután felap-
rít bennünket huszonkét, machetével és rozsdamentes acél műfarok-
kal felfegyverzett kínai maffiózó, az egyedül a te hibád.
Jem sodort egy füves cigit, aztán fújták a füstöt, a szelíden ringa-
tózó ágyon ülve nézték a kínai negyed fényeit, és úgy érezték, mintha
egy a Soho kellős közepén kikötött nagy, fehér jacht fedélzetén len-
nének. Néhány perc múlva Pete visszajött, hozott nekik sört, ők pe-
dig odaadták neki a spanglit.
  Szuper helyen laksz – mondta Jem, miközben kinyitotta a
sörösdobozát. – Lesz miről mesélned az unokáidnak.
 Így igaz – bólogatott Pete, és nagyot slukkolt a cigiből. – De
megvannak a hátrányai is. Ha a fickó fel akarja hozni valamelyik
kurváját, pillanatok alatt el kell tűnnöm. És utána nekem kell áthúzni
az ágyat. És ha netán felmondok a boltban, ugrik a kégli. De egyéb-
ként igazad van, élmény itt lakni. – Odament az egyik szekrényhez,
kicsit kotorászott benne, azután előhúzott néhány vállfát.
Szájtátva nézték, amint felöltött egy bordó, anyagában mintás
nadrágot, egy lila selyeminget hatalmas gallérral és lifegő duplaman-
dzsettával, egy vastag narancs– sárga szatén nyakkendőt és egy feke-
te szalonkabátot döbbenetes hajtókával.
 Na – nézett rájuk büszkén és jó manöken módjára körbeforgott
– mit szóltok? Dögös, mi?
 Elképesztő – rebegte Jem, akit teljesen lenyűgözött a hentesfiú
átalakulása. Pete most úgy festett, mint egy különc popsztár. – Úgy
festesz, mint egy különc pop sztár.
 Kösz – mosolygott boldogan Pete. Jem nyilvánvalóan épp azt
mondta, amit ő hallani kívánt. – Ez mind eredeti cucc ám! Gyűjtők-
nek való darabok. A greenwichi piacon szoktam beszerezni az effé-
léket – mondta, és hatalmas, gyémántköves mandzsettagombot tett
fel. – Nem akartok velem jönni boogiezni? A Nemezisbe megyek, itt
van a sarkon – tette hozzá, látva Ralph és Jem kifejezéstelen arcát. –
Nagyon jó hely, semmi flanc vagy ilyesmi.
Ralph és Jem összenézett. Pontosan tudták egymásról hogy az ef-
féle program nem tartozik a kedvenceik közé, úgyhogy a fejüket ráz-
ták.
 Kösz, nem, Pete. Nem vagyunk úgy öltözve – mondta Jem, és
Ralphra pillantott.
 Azért kösz, haver – mosolygott Ralph, akinek végre sikerült
megnyugtatnia magát, hogy mégsem lesznek Pete miatt az áldozatai
egy olyan véres mészárlásnak, amelynek láttán még a Soho sokat
tapasztalt nyomozói is elzöldülő arccal hánynak a saját markukba.
Pszichopata gyilkosok egyszerűen nem viselnek lila selyeminget és
gyémánt mandzsettagombot.
Pete odaállt a tükör elé, megigazgatta a barkóját, megcibálta egy–
két hajtincsét, kihúzta a kabátujjából kézelőjét. Felajánlotta nekik a
lakását az éjszakára, mondván, ő úgysem jön haza reggelig. Amikor
udvariasan elhárították az ajánlatot, ragaszkodott hozzá, hogy leg-
alább vigyenek még egy spanglit és pár sört az útra.
 Akármikor – mondta – akármikor, ha erre jártok, látogassatok
meg a boltban vagy itt, és legközelebb elmegyünk valahova iszogat-
ni.
 Máskor is beengedsz idegeneket a lakásodba? – kérdezte
Ralph.
Pete felhorkant.
 Naná, haver! Nincs élmény, nincs kaland az életben, ha nem
bízol az emberekben. Nem igaz? Én dolgozom eleget, bulizom is
eleget, és ha holnap meghalok, még az is jobb, mint olyanná válni,
mint a faterom. Gyűlöl minden változást, panaszkodik, ha valamit
máshogy raknak ki a Tescóban, utája ha a híradó öt perccel később
kezdődik. Nem bízik senkiben, azt hiszi, mindenki neki akar ártani.
Még Londonban sem volt soha, nemhogy külföldön. Én így látom a
dolgot: vannak, akiknek mániájuk az utazás. El akarnak menni Thai-
földre meg Afrikába, kalandot keresnek, fölvesznek mindent, fura
ruhát és baromi nagy zsákban cipelik a holmijukat a hátukon. – A
fejét rázta, grimaszt vágott. – Én aztán soha nem tennék ilyet. Az
embernek annyi élményben meg kalandban lehet része, amennyit
csak akar, nem kell azért sehova sem utazni. Nem kell más csak
megfelelő hozzáállás. Nézzetek körül, hol vagyunk! Ez a világ leg-
nagyszerűbb városa... itt van a világ összes embere. Vannak itt sze-
gények, akik mások kidobott ruháiba öltöznek és a kutyaszar között
alszanak; és vannak gazdagok, akik olyan kocsival járnak, amelynek
az árából több házat lehetne venni; és vannak művészek, bankárok,
modellek, drogárusok, szép emberek és csúnya emberek, kambodzsa-
iak, svédek, nicaraguaiak, izraeliek, ghánaiak, portugálok. Menj el a
Stamford útra, nézd meg ott a hászid zsidókat, az egy nagy kaland!
Vagy a gazdag amerikaiakat nézd meg Dél–Kensingtonban! Vagy az
arabokat az Edgware úton. Vagy a törököket a Turnpike közben. Az
íreket Kilburnben. Vagy éppen a japánokat, a ciprusi görögöket, a
portugálokat és isten tudja, még kit. És aztán persze itt van a kínai
negyed. Ilyen zajos, durva, rossz természetű embereket, mint itt, én
még életemben nem láttam. Mégis szeretek itt.
Ebben a városban az emberek kilencvenkilenc százaléka egy kis
buborékba zárkózva éli az életét. Mint te, Jem. Hetente legalább két-
szer látlak, kicsit dumálunk, látom rajtad, hogy rendes csaj vagy, van
benned spiritusz, nincs ellenedre némi kockázat, de ezzel kész. Ennél
tovább menni féltél, igaz? Elértük a magunk kis londoni érintkezési
szintjét, ennyivel tökéletesen elégedett voltál, és ha nincs ez a mai
éjszaka, ennyiben is maradtunk volna életünk végéig.
Nem, nem. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember Beckenhamben
töltse, és jól bezárja maga mögött az ajtót minden este, miután le-
szállt a hat óra tizenötös vonatról, és ne engedjen be idegeneket a
lakásába. Itt vagytok például ti ma este. Fogadok, nem gondoltatok
arra, hogy ma még egy háromméteres vízágyon ülve fogjátok nézni,
hogyan cicomázza magát egy hentes a buli előtt. De arra is fogadni
mernék, hogy most már örültök, hogy megtettétek. Igaz? – Felneve-
tett.
 Láttátok a Lidérces órákat? Egy ilyen rendes, tutyi– mutyi pa-
sas követi Rosanna Arquette–et New York déli részébe, és a végén
ott áll az éjszaka kellős közepén, egyetlen vas nélkül, és összetalál-
kozik mindenféle csodabogarakkal meg flúgosokkal. Nem láttátok?
Na mindegy. Biztosan sokan voltak, akik megnézték és azt gon-
dolták: „Úristen, micsoda rémálom! Remélem, velem ilyen soha nem
fog történni.” Hát én nem ilyen vagyok. En azt akarom, életem min-
den napja olyan legyen, mint a Lidérces órák. Én így gondolkodom.
Az ember sétálgat az utcán, elmegy egy telefonfülke mellett. A tele-
fon csörögni kezd. Na most, kétféle ember van. Az egyik azt gondol-
ja: „Semmi közöm hozzá, nem akarok belekeveredni, és megy to-
vább. A másik viszont kíváncsi, minden lében kanál, és felveszi a
kagylót. Elég nagy az esély arra, hogy téves hívás. De mindig van
esély arra is, hogy az ember valami titokzatos randevúba keveredik
vagy ilyesmi. Egy utcai fülkében megcsörren a telefon – ez akármi
lehet. Lehet egy film vagy egy könyv kezdete – rövid hatásszünetet
tartott – imádom! – Órájára pillantott. – Na, elég a filozofálásból.
Sürgős buliznivalóm van.
Ralph és Jem követte őt a rémítő lépcsőházon át, ki a kínai negyed
színpompás, ragyogó kavalkádjába.
  Ha addig nem találkoznánk, boldog karácsonyt meg minden –
mondta Pete a fagyos éjszakában dideregve.
Jemet arcon csókolta. Ralphval kezet rázott, azután a füléhez ha-
jolt.
 Szerencsés fickó vagy, Ralph – suttogta, és megpaskolta a fel-
karját. – Nagyon szerencsés.
Ralph kis híján kiigazította, majdnem azt mondta: „Ó, nem az én
barátnőm”, de meggondolta magát. Azt akarta, hogy Pete higgye őt
szerencsés fickónak, az akarta, hogy Pete azt higgye, ez a különleges
lány az övé.
És aztán a popsztár küllemű hentes távozott. Ralph és Jem egy
ideig még elácsorgott ott. Nem tudták, mitévők legyenek, mi lenne
az, ami nem jelentene kiábrándító színvonalsüllyedést az este külö-
nös élményei és Pete lélekemelő szónoklata után.
 A mindenit! – mondta végül Jem.
 Egyetértek – mondta Ralph.
 Akkor kaja? – kérdezte Jem.
 Lehet – felelte Ralph.
Jem szeme hirtelen felcsillant, ajka gonosz kis mosolyra húzódott.
 Gyere! – Megragadta Ralph kezét. – Valamit még épp megte-
hetünk, mielőtt ennénk. Van valami, amit mindig is meg akartam
tenni.
Ralph vállat vont, mosolygott, és követte őt.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A pagodaszerű telefonfülkék mellett sombrerós kövér mexikói ját-

szott pánsípon, de senki nem hallgatta, nem értékelte művészetét.
Éttermek zártak be éjszakára, szurtos overallt viselő cingár emberek
maradékkal teli nagy tartályokat toltak ki az utcára. Két zajongó,
tollboát és estélyi sminket viselő részeg transzvesztita tántorgott el
mellettük a kínai borbély üzlete fölötti bár irányába, amelynek abla-
kaiban piros bársonyfüggöny lógott, sutáját pedig színes lámpácskák
keretezték. A bár előtt párocska állt soha véget nem érő csókban ösz-
szeforrva.
Átmentek a Shaftsbury sugárúton, vígan szlalomoztak az örökös
közlekedési dugóban torlódó autók között és a sapkás, sálas, kabátos
embertömegben.
 Hová megyünk? – kérdezte Ralph.
 Majd meglátod – vigyorgott Jem.
A Greek utcáról ráfordultak a Compton utcára, és Ralph igyeke-
zett minnél feltűnésmentesebben bekukucskálni a króm és üveg
buzibárok párás ablakain át egy olyan világba, ahol neki nem volt
semmi keresnivalója, egy exkluzív világba. Furcsa, gondolta, hogy
megváltozott az „exkluzív” szó tartalma. Mai szóhasználatban már
azt jelenti, divatos, elegáns, választékos, válogatott, elit, pedig való-
jában azt jelenti, hogy valahol az embert nem engedik, nem fogadják
be, kizárják. Tulajdonképpen rémes egy szó ez.
Jobbra, aztán rögtön balra. Brewer utca.
 Itt vagyunk – mondta Jem, és megállt egy elsötétített üzlet
előtt, amelynek ajtajában gyöngyfüggöny lógott, dilettáns módon
berendezett kirakatában pedig napszítta dobozok díszelegtek, pár
darab igen csúf nejlon fehérnemű társaságában. Egy ütött–kopott,
leginkább valami súlyos égési sérüléseket szenvedett emberre emlé-
keztető próbababa is állt ott feszes bőrmellényben, reumás ujjai kö-
zött korbáccsal. Egy polcon teljesen valószínűtlen küllemű műfarkak
sorakoztak, akárcsak gyanúsítottak a sikeres razzia után.
 Ide jöttünk?! – kérdezte Ralph, és hangjából némi középosz-
tálybeli rosszallás csendült ki. – Minek?
  Csak. A buli kedvéért. Soha nem voltam még szexboltban. –
Jem izgatott volt, kicsit ideges. – Gyere! – sürgette a férfit.
Beléptek az üzletbe, igyekeztek unott képet vágni, mintha gyakran
bóklásznának szexboltok körül a Sohóban péntek éjszakánként.
A pult mögött egy amazon állt, combig érő, hátrafésült, fekete nej-
lonhajjal, szeme körül több fekete tussal, mint amennyit egy átlagos
nő egész élete során használ el, és szűk fekete bőrruhában, amelynek
viselése legalább egy pár borda kioperálását feltételezte. Kifejezéste-
len arccal, üres tekintettel felpillantott, azután zavartalanul folytatta a
pultra kiterített régi képregény olvasását. A bőre matt fehér volt, úgy
tűnt, festékszóróval kozmetikázták. Külseje alapján gyanítható volt,
hogy a szemfoga nagyobb és hegyesebb az átlagosnál.
Az ajtó mellett nagydarab, farmert és pólót viselő fekete pasi állt
kisterpeszben, kezét összekulcsolta maga előtt. Biztonsági őr. Az
üzlet legtávolabbi sarkában furcsa pár nézegette a szobalányruhákat
és szadomazo öltözékeket. A nő magas volt, fiatal, tökéletesen szőke,
jól öltözött; remekül mutatott volna egy nagy fekete ló hátán lovag-
lónadrágban és hajhálóban. A férfi alacsony volt, öreg, erőteljesen
kopasz, jól öltözött; félelmetesen mutatott volna egy nagy, fekete
tárgyalóasztal mellett, mint az igazgatótanács elnöke. Talán nem is
olyan furcsa pár. Látszott rajtuk, nem először járnak ilyen helyen.
Nem volt semmi humor abban, ahogy halkan beszélgettek a silány
nejlon– és PVC–darabokról, amelyek túlméretezett babaruhákként
lógtak az olcsó műanyag vállfákon. Kik lehettek? Főnök és titkárnő,
ügyfél és luxuskurva, férj és második feleség? Talán a lány a férfi
lányának legjobb barátnője a drága internátusbán? Egy másik pár a
videokazetták közt böngészett. A férfi kövér volt és ápolatlan. A nő
is. Ismét semmi humor. Mintha csak a helyi közkönyvtár katalógusá-
ban keresgéltek volna.
Az üzletben csend honolt, nem szólt sem magnó, sem tévé, csupán
a titkolni próbált feszengés tiszteletteljes, szakszerű mormolása hal-
latszott. Jem egyáltalán nem erre számított.
Odaballagott a videokazetták állványához, és a kövér pár kissé
félrehúzódva helyet adott neki. Levett egy dobozt. Egy ijedt arcú,
vaginára emlékeztető szájú, hidrogenszőke nő két kézzel összenyom-
ta kupolaszerű melleit, miközben egy arc, felsőtest és kar nélküli
fazon análisan, egy másik pasas pedig, akinek látszólag csak egy
félméteres farka meg nagy sörénye volt, elölről nyársalta. Nem cso-
da, hogy ijedt volt az arca. Jem visszatette a dobozt az állványra.
Megtekintette a bőr és króm szadomazó kellékeket, amelyek a pla-
fonról lógtak alá, mint egy hentesbolt kirakatában a fél marhák. Ál-
arcok, csuklyák, bilincsek, szíjak, láncok, korbácsok, szájpeckek,
szerkezetek, amelyekkel valakit a plafonról lehet lelógatni, az ágyhoz
lehet kötözni vagy számos más módon kínozni. Egy a viselőjét nyil-
vánvalóan tetőtől talpig beborító, egyrészes kémény műbőr öltözék
állt a falnak támasztva. Mindössze egy rövid, keskeny nyílás volt
rajta a száj magasságában. Rém izzasztónak és kényelmetlennek lát-
szott.
 Jem odaballagott Ralphhoz, aki egy magazint lapozgatott. A po-
csékul fotózott képeken magukat szemlátomást kellemetlenül érző fér-
fiak és nők pózoltak, a boltban kaphatókhoz hasonló erotikus öltöze-
tekben.
 Veszek egy vibrátort – suttogta Jem.
 Micsoda?! – kiáltott fel szinte hangtalanul Ralph.
A vibrátorok abban az üvegfalú szekrényben sorakoztak, amely
pultként szolgált a képregényt olvasó vámpírnő számára. Jem kissé
zavartan szemrevételezte a választékot, igyekezett úgy feltűnni,
mintha szakértője lenne a témának, mintha cseppet sem nyomasztaná
a bizarr eladónő hervasztó aurája. Nem tudta pontosan, mit keres. A
negyvencentis, csillogó fekete példányt akarja, vagy a diszkrét,
krémszínű modellt, amely egy retikülben is elfér? Intett Ralphnak,
aki erre letette magazinját, és odaguggolt a lány mellé.
 Mi a véleményed? – suttogta Jem.
Ralph vállat vont. Úgy érezte magát, mint egy kelletlen férj egy
ruhaüzletben szombat délután. Ez női dolog – hogy a csodában tudna
ő hozzászólni?! Zavarban volt. Járt már szexboltban, persze, hogy
járt. A haverjaival, amikor fiatalabb volt, beugrottak néha röhögcsél–
ni, bámulni a mocskos magazinokat, venni egy kis bugatót. De ez
most más volt, nagyon más. Most a feje tele volt képekkel – Jem a
vetetlen ágyon, a bugyija a bokájánál, a szoknyája a derekánál, a tér-
de széttárva, és az új vibrátor halkan zümmög. Fantasztikus volt.
Csakhogy ő nem akart így gondolni Jemre, bármilyen izgató és eroti-
kus volt is ez a kép, Ralph nem akarta, hogy befészkelje magát a fe-
jébe. Ő a Pete hálószobájabeli ölelést akarta maga előtt látni. Jem
mustárpöttyös meztelen lábának finoman erotikus képét akarta, a
lágy, fehér popó villanásnyi látványát. A mosolygó, ragyogó, öröm-
teli, nyílt arcot. A közös jövőjük képeit akarta a lelki szemei előtt
látni, amint nevetgélnek, szerelmeskednek, sétálni viszik a kutyáju-
kat.
Lenézett a lány mosolygó arcára, a hidegtől kipirult orra hegyére,
a szemére, amely csillogón, szeretetteljesen nézett vissza rá, és már
el is tűnt a nem kívánt kép. Ez itt Jem, a gyönyörű, szeretetre méltó,
csodálatos, angyali Jem! Ralph nem akart olyan lenni, mint Smith.
Nem akart holmi begyepesedett vén trotli lenni. Jem azt kéri tőle,
hogy legyen nyíltszívű, széles látókörű, mentes minden előítélettől.
Ralph elmosolyodott, és szemrevételezte a felhozatalt.
 Gondolom, a méret nem igazán számít, az a lényeg, hogy vib-
ráljon. Kivéve persze, ha be is akarod dugni – mondta segítőkészen.
 Igazad van – suttogta tűnődve Jem. – Azt hiszem, nem akarok
feketét, sem olyat, amelyen erek vannak. Kicsit közönséges, nem?
 Hát, eléggé – bólogatott Ralph. – Szerintem válassz egy ol-
csóbb fajtát. Végül is nincs értelme túl sok pénzt pazarolni rá.
 Hmm. És mit szólsz a tartozékokhoz? – intett a lány a felkun-
korodó nyelvek, kaktuszszerű orrok, műanyag ujjak és kis göbökkel
teli gumilabdák felé.
 Na ne – rázta a fejét Ralph, aki kezdett belemelegedni a témá-
ba, zavara is elmúlt. – Az mind csak trükk. Felesleges pénzkidobás.
Ez lesz a jó darab – mutatott egy ártalmatlannak látszó, karcsú,
krémszínű modellre, amelyen nem voltak sem vénák, sem labdács-
kák és csak hét font kilencvenkilenc. Én ezt választanám.
 Rendben – bólintott Jem, és felállt.
Hirtelen nagyon szerette volna, ha az áru itt is csomagolva, polco-
kon állna, mint a nagy szupermarketekben, és nem kellene megkérnie
a pult mögött kornyadozó, ijesztően androidszerű teremtményt, hogy
vegyen elő neki egyet. Nagy lélegzetet vett, összeszedte a bátorságát.
Ez a helyzet majdnem olyan volt, mint a nőgyógyásznál a kenetvétel.
Az is csak a páciensnek kínos és kellemetlen, az orvos számára pusz-
ta rutin. A jó öreg Morticia Addamsnek nyilván nem lehet már meg-
lepetéssel szolgálni – egy kedves, középosztálybeli lány vibrátort
vesz egy péntek éjszakán, ebben nyilván nincs semmi különös szá-
mára. A nő egyébként is úgy festett, mint akin lobotomiát hajtottak
végre.
 Kaphatnék egy olyat? – kérdezte Jem a lehető leghalkabb han-
gon, ám ugyanakkor a tőle telhető legmagabiztosabban.
Morticia lehajolt, megnézte, mire mutat Jem, azután kinyitott egy
szekrényt, kivett egy dobozt, leemelte a tetejét, megmutatta a tartal-
mát Jemnek, megvárta, míg a kedves vevő rábólint, azután vissza-
csukta a dobozt, betette egy fehér nejlonszatyorba, elvette Jem kezé-
ből a tízfontos bankjegyet, visszaadott két fontot és egy pennyt, az-
után tovább olvasta képregényét. A tranzakció síri csendben zajlott
le.
Köszönöm szépen – mondta Jem, és összerezzent, amikor

meghallotta, mennyire oda nem illő módon hangzik és visszhangzik
jólneveltsége és tiszta hangja a bolt kísérteties csendjében.
A fekete biztonsági őr egy viaszbaba mozdulatlanságával állt,
amint elmentek mellette. Ralph félrehúzta a gyöngyfüggönyt, kilép-
tek az utcára és megkönnyebbülten nyugtázták, hogy London nem
változott néma, kihalt kísértetvárossá, vannak még normális küllemű
emberek, akik sétálnak az utcákon, sorban állnak a legmenőbb mula-
tók előtt és utcasarkokon várakoznak nemlétező taxikra, hogy haza-
jussanak.
Visszasétáltak a Lisle utca felé, azután nagy élvezettel elfogyasz-
tottak egy bőséges, ízfokozószerben gazdag, chilis marhasültből,
Dong–po sertéshúsból és feketebabos chiliszosszal tálalt csirkéből
álló vacsorát egy majdnem teljesen üres étteremben, Pete–ről, a
szexboltról és a különös estéről beszélgetve, miközben egy unatkozó
pincérlány, akit sikerült megdöbbenteniük azon kérésükkel, hogy az
étel „nagyon csípős” legyen, kíváncsian figyelte őket, várva az elme-
betegeknél szokásos dühöngés kitörésének vagy az öngyulladásnak
az első, intő jeleit.
 Amit Pete mondott, tudod, mielőtt eljöttünk, a kalandokról meg
a bizalomról – mondta Jem, és söre utolsó cseppjeit a poharába ön-
tötte –, elgondolkodtatott. Azt hiszem, igaza van. Én egyfajta „sza-
bad szellemnek” tartom magam – a levegőben kalimpáló ujjakkal
jelezte az idézőjelet – azt gondolom magamról, hogy bevállalok
bármit, hogy nincs az a kaland, amire nemet mondanék. De Pete–nek
igaza van. Ebben a városban mindenki fél. Igaz, rengeteg a bolond
meg a csodabogár, de azért nyilván nem mindegyik sorozatgyilkos
vagy emberrabló.
Olyan ez, mint amikor egy állomáson vagy az utcán elmész egy
embercsoport mellett, az elcsípett szavaikból hallod, hogy barátok,
összejöttek, hogy beszélgessenek a többi barátjukról, az életükről,
látszik rajtuk, hogy közel állnak egymáshoz, jó ideje ismerik egy-
mást, vannak közös élményeik. Soha nem jut ilyenkor eszedbe, hogy
kimaradsz valamiből? Nem merül fel benned, hogyhogy őket egy-
mással összehozta a sors és engem velük nem? Lehet, hogy nagysze-
rű emberek, de soha nem fogom megismerni őket? Nekem is meg-
vannak a magam barátai, vannak közös élményeim olyasvalakikkel,
akiket meg ők nem fognak soha megismerni? Ez olyan szomorú.
Érted, mire gondolok? Annyi ember él ezen a földön, és csak olyan
kevéssel lehet megismerkedni egy élet során. És a félelem azt jelenti,
hogy még annál is kevesebbet ismersz meg, mint amennyit lehetne.
Miért félünk egymástól? Az ember megretten, ha egy munkatársa
meghívja magához vacsorára. Vagy például összeakadsz egy isme-
rőssel a vonaton, megbeszélitek, hogy valamikor be kéne ülni vala-
hova egy italra, telefonszámot cseréltek, aztán egyfolytában azon
imádkozol, jaj, csak fel ne hívjon. Az embernek megvan a jó kis biz-
tonságos baráti köre, van keddi barátja, csütörtöki barátja, hétvégi
barátja, egy héten egy estét otthon tölt, mondjuk hétfőn, szerdán le-
megy kicsit gyúrni, és hirtelen nincs már hely senki más, senki új
számára. Ez volt Isten szándéka velünk? Helyes ez így? Nyilvánvaló,
hogy életünk lehetőségeinek legfeljebb ha a nulla egész
egymilliomod százalékát használjuk ki. Még csak huszonhét éves va-
gyok, milyen leszek ötvenévesen? Szerinted ez nem szomorú?
 Őszintén szólva, Jem, szerintem te rózsaszín szemüvegen át
nézed a témát. A barátság egyfajta befektetés, és nem lehet mindig
csupa móka és kacagás. Ez a dolog messze nem csak a jobbnál jobb
közös élményekről szól. A barátoknak vannak problémáik, kétségeik,
igényeik, elvárásaik, és ha az ember jó barát akar lenni, muszáj leg-
alább megpróbálnia ezzel a résszel is megbirkózni, és nem csak élve-
zetes pillanatokra koncentrálni. Szerintem lehetetlen ezt a fajta kap-
csolatot létrehozni mindenkivel, aki az utcán szembejön. Szerintem
az ember kénytelen válogatni, a dobozból csak egy–két csokoládé
bonbont kivenni, az eperkrémest meg a mogyorost pedig meghagyni
valaki másnak.
Jemnek nagyon tetszett Ralph hasonlata.
 És ki kapja az étcsokisat? – kérdezte.
Ralph elmosolyodott.
– Azt hiszem, az ét csokisok valamelyik szexboltban végzik a So-
hóban, eladóként, és munka után üres lakásba mennek haza, amelyet
denevérürülék borít. Felemelte a számlát, amelyet a kíváncsi pincér-
lány már jó rég elhelyezett az asztalukon.
  Hát, igen – vont vállat – azt hiszem, valóban idealista vagyok.
Valamennyire. A barátok néha bosszantóak tudnak lenni. De talán
csak azért, mert nem ők a megfelelő barátok. Egyszer olvastam egy
idézetet, már nem emlekszem, kitől, de az illető azt mondta, a ba-
rátaink nem feltétlenül azok az emberek, akiket a legjobban szere-
tünk, hanem csak azok, akik elsőként értek oda. Az egész életünket
azzal töltjük, hogy keressük a megfelelő társat, de a barátok esetében
talán túl hamar abbahagyjuk a keresgélést, és aztán már elvagyunk,
úgy ahogy, azzal, ami jutott, és nem is tudjuk, miről maradunk le. Ó,
nem is tudom – sóhajtott fel Jem, és Ralphra mosolygott – lehet,
hogy hülyeségeket beszélek, de úgy érzem... Pete szavai olyan érzést
keltettek bennem, hogy sok mindenből kimaradok, hogy nem jól
élem az életemet. Bánkódom a sok idegen miatt, akiket nem is isme-
rek, és valószínűleg nem is fogok megismerni. – Maga felé fordította
a számlát, megnezte mennyi a végösszeg,
– Olyan, mint Pete – mondata Ralph – egymillió ember közt, talán
egy, ha akad. Nem is lehet mindenki olyan, mint ő. Az emberi termé-
szet egyszerűen képtelen lenne elviselni ilyen szintű nyitottságot.
Nem ok nélkül lettünk olyanok, amilynek vagyunk. Munkál bennünk
a túlélési ösztön, minden ösztön közül a legalapvetőbb, amely alkal-
mazkodik a körülményeinkhez. Gondolj bele, egy nagyvárosban,
nyolcmillió emberrel körülvéve nem is olyan egyszerű életben ma-
radni. – Előhalászott egy tízfontost a tárcájából.
Jem töprengő arcal bólogatott.
– Azt hiszem, az a bajom, hogy olyan fajta ember vagyok, aki
nem bírja elviselni a gondolatot, hogy kimarad valamiből. Ha egy-
szerre két buliba hívnak meg, mindig az az érzésem, hogy az unal-
masabbat választom, és amelyikről lemaradok, az lesz az évszázad
bulija. Tudod, a szomszéd kertje mindig zöldebb…
Hirtelen elakadt a hangja, egymásra néztek. Pár pillanatig csend
borult rájuk. Jem eddig a szalvétáját babrálta, most mozdulatlanul
ült.
 Vonatkozik ez a kapcsolataidra is? – kérdezte végül Ralph, és
bár ajka mosolyra húzódott, tekintete komolyan fürkészte a lány ar-
cát.
 Általában nem – felelte Jem, és idegesen nézegetni kezdte a
kezét.
 Általában nem? – Ralph a lány feje búbját bámulta. – Csak né-
ha?
Hirtelen élvezetesen feszült lett a hangulat.
 Igen, néha. – Jem kicsit feljebb emelte a fejét, és el-
mosolyodott.
Ralph érezte, hogy már csak a körmük hegyével kapaszkodnak a
szakadék szélén – még egyetlen milliméter, és jön a zuhanás. Most
nem szabad elrontania, nagyon kell vigyáznia arra, mit beszél! Mély
lélegzetet vett, és várt, hátha mond még valamit a lány. Nem mondott
semmit. Nézték egymást lélegzet–visszafojtva. Jem kinyitotta a szá-
ját, lesütötte a szemét. Ralph szoborrá dermedt, néhány pillanatig
még tán a szíve sem dobogott. Jem még mindig nem mondott sem-
mit. Akkor hát rajta a sor.
 Mikor? – kérdezte halkan.
Ugorj, Jem, gondolta, elkaplak. Minden rendben lesz. Csak ugorj,
kérlek, ugorj...
Jem legyezőt hajtogatott a szalvétájából.
 Ó, hát, néha... de általában nem.
 Szóval előfordult már, hogy épp jártál valakivel, és úgy érez-
ted, hogy a szomszéd kertje zöldebb? És? Tényleg zöldebb volt?
A pincérnő elvitte a számlát és a két tízfontos bankjegyet anélkül,
hogy bármelyikük észrevette volna.
Jem vállat vont és hajtogatott tovább.
 Nem tudom.
 Nem derítetted ki?
Jem abbahagyta a hajtogatást és felpillantott.
– Nem – mondta. – Még soha. Mehetünk?
Hirtelen mozdulattal felállt a székéről, amely megbillent és hátra-
zuhant. Jem kapkodni kezdett, megpróbálta felemelni a széket, de a
táskája belegabalyodott az asztal lábába. Ralph segédkezett a táska
kiszabadításában, azután felállította a széket. Alig néhány centimé-
ternyire álltak egymástól. Jem zavartan igazgatta táskája pántját a
vállán. Felnézett Ralphra, ám a férfi tekintetét látva azonnal lesütötte
a szemét.
 Elnézést – mondta, és megpróbált elmenni Ralph mellett.
 A férfi megfogta a vállát és a szemébe nézett.
 Még soha. Ezt mondtad. Ez azt jelenti, hogy a későbbiekben
még előfordulhat? A jövőben? Talán?
Mondj igent, Jem, kérlek, mondj igent, az ég szerelmére!
 Nem. – A lány megint lesütötte a szemét. – Nem hiszem. Ez a
dolog nem így működik.
 Smithről beszélsz? – kérdezte Ralph.
 Nem Smithről beszélek. Nem konkrétumokról beszélünk! Csak
általánosságokról volt SZÓ.
 Ó... értem. – Ralph szinte érezte, amint megroskad a csalódás
súlya alatt. – Félreértés történt. – Megpróbálkozott egy kis nevetés-
sel. Nem volt sikeres próbálkozás. Az a rohadék Smith! – Akkor ta-
lán menjünk! Lássuk, sikerül–e taxit fogni.
Egyikük sem akarta, hogy a hangulat ilyen feszült maradjon. A
beszélgetést, amely nyíltnak és világosnak tűnt, amikor zajlott, min-
den múló perccel egyre homályosabbnak, zavarosabbnak éreztek.
A taxi hátsó ülésén ülve a beszélgetést ügyesen más irányba terel-
ték, miközben nézték, ahogy az ablakon túl elsuhan a kora hajnali
London, egymás után felvillanó színpompás képek sorozataként.
Mire hazaértek, megint barátok voltak. Ám ez meglehetősen silány
foldozás volt, ideiglenes összetákolás, mert mélyen legbelül mind-
ketten tudták, hogy nem csupán képzelték a beszélgetést – nem tör-
tént félreértés.
Ralph feküdt az ágyban azon az éjszakán, hanyatt, paplanja az ál-
láig húzva, alatta a keze összekulcsolva a mellén, és a mennyezetet
bámulta. Fáradt volt, de nem akarta becsukni a szemét. Mert amint
becsukta, a fejében egymás után villantak fel a képek, olyan képek,
amelyek túlságosan nagy fájdalmat okoztak. Képek egy párhuzamos
univerzumból, amelyben ő hozta haza a bazsarózsacsokrot, ő igyeke-
zett jobban, viszont nem ő feküdt le előbb azon a végzetes estén,
amelyben törődött a karrierjével, jobban irányította a sorsát, amely-
ben Jem helyesen döntött és őt választotta. Ez a mai volt élete egyik
legcsodásabb estéje. Soha még nem szórakozott ilyen jól egyetlen
lánnyal sem, soha nem voltak még ilyen kalandjai. Olyan volt ez az
este, mint egy film – varázsos, szürreális, csodálatos. És a Jem iránt
érzett szerelme csak fokozódott.
 A szeme sarkában megjelent egy könnycsepp, majd legördült az
arcán. Jem nemet mondott, tehát nem fog megtörténni. Ralph soha
életében nem volt ilyen szomorú.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

 Jó reggelt, Jem! – csicseregte Stella.

 Jó reggelt, Stella! – felelte Jem.
 Új blézer?
 Nem. Nagyon régi blézer. – Talán Stella végre kezdi kimeríteni
bókkészletét.
 Csinos. Jól áll. Hogy telt a hétvége? Hogy van szegény lakótár-
sad?
 Ó, már sokkal jobban. A zúzódások java már helyrejött, a csuk-
lója is kezd gyógyulni. Az orvosok szerint nem történt maradandó
károsodás.
 Nagyon jó, nagyon jó. Ez csodálatos hír. Kate nénikém is eltör-
te a csuklóját, de nem gyógyult meg rendesen, élete végéig fájlalta,
alig tudta használni, de hát ő nyolcvankét éves volt, és az öreg cson-
tok már olyan gyengék. Mint anyám csípője – eltörte az egyik csípő-
csontját, protézist kapott, de három évet kellett várnia a műtétre, ré-
mes ez az egészségbiztosító, és aztán a térde lett oda, ujabb két évet
kellett várnia a térdműtétre, szegény úgy totyogott utána, mint egy
kacsa...
Jem gondolatai elkalandoztak, mint rendesen azon ritka alkalmak-
kor, amikor Stella a saját életéről mesélt. A hétvége járt az eszében,
ez a különös, ám csodálatos hétvége. Az az este a Sohóban egyszerű-
en varázslatos volt. És aztán ott volt az a rém kínos pillanat a kínai
étteremben, amikor majdnem... ó, egek! Nagyon közel álltak ahhoz,
hogy elérjenek egy olyan pontra, ahova Jem nem akart eljutni.
Soha.
Jem bensőjében az érzések valósagos vihara dúlt és hirtelen azon
kapta magát, hogy gondolatban „pró és kontra "–listákat készít:
Smith: aranyos, nagylelkű, jóképű, bazsarózsa, a barátaim kedve-
lik, kedvelem a barátait, jó állás, sok pénz, szép lakás, megbízható,
gyengéd, jó vele lenni, álmaim lovagja?
Ralph: aranyos, nagylelkű, jóképű, sok közös vonás, remek hu-
mor, jó vele beszélgetni, mindig jó a kedve, kreatív, szenvedélyes,
sebezhető, Lidérces órák–féle életre alkalmas, álmaim lovagja?
 Smith: kicsit tartózkodó, kicsit rigolyás, nem valami találékony az
ágyban, kiszámítható, nem szereti a csípőset, szerinte a lányoknak
száraz fehérbort illik inni, nem kreatív, befelé forduló, túlságosan
megfontolt, Lidérces órák–féle életre nem alkalmas.
Ralph: bizonytalan karrier (de igyekszik), rossz ízlés nők tekinte-
tében (de szakított Claudiával), szexuálisan túlfűtött (nem, ezt kihúz-
ta a listáról gondolatban)... vadul kutatott elméjében további ellenér-
vek után... jégeralsó (nem, azt már nem hordja)...
Jem megborzongott, próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat.
Stella már befejezte a nyugdíjasokon elvégzett protézisműtétek felso-
rolását, Jarvis, a főnök pedig megérkezett, kezében papírhalommal,
és valóságos panaszáradatot zúdított affektálva Jemre.
 Ó, Jemmy, drágám, kérlek, kérlek, ugye, segítesz nekem?
Ugye, könnyíthetek magamon itt, az asztalodnál... kétségbe vagyok
esve – siránkozta, és egy vastag dossziét ejtett a lány elé. – Az az
undorító skót boszorkány – hogy vinné már el a seprűje a búsba – azt
akarja, hogy harcoljak ki neki még öt százalékot Carltontól azért a
fertelmes kvízműsorért. Most mondd meg! Örülhetne, hogy van még
ember, aki őt kéri fel, olyan az arca. mint egy orrszarvú segge. Meg-
teszed, ugye, megteszed, Jemmy, drágám? Szörnyű másnapos va-
gyok, és a hátam úgy fáj, mintha egész éjszaka tűsarkú cipőben
szteppeltek volna rajta. Köszönöm, köszönöm. – Csókot dobott felé,
azután eltűnt az irodájában, ahol hasmánt a kanapéra dobta magát, és
mély álomba merült.
Jem és Stella összenézett. Jem felsóhajtott, és kinyitotta a dosszi-
ét. Ez a hét is jól kezdődik! Utált százalékokról tárgyalni, különösen
olyan műsorok esetében, ahol a gyártásvezető közismerten szarrágó
volt. Kellemetlen feladatával kapcsolatos gondolataiból a telefon
csörgése zökkentette ki.
 Smallhead Színházi Ügynökség, jó napot kívánok! – trillázta
magas, telefonhívás–fogadó hangján.
 Jó napot, Színházi Ügynökség – mondta egy különös orrhang.
– A házam még csak hagyján, de a színem elég rossz ma.
Ügyintézkedhetne ez ügyben az ügynökség? És véletlenül nincs
szükségük olyan emberre, aki színész?
Jem elmosolyodott.
  Hahaha, McLeary! Nagyon vicces!
– Hogy szolgál ma a kedves egészsége, Catterick kisasszony? – A
hangja szörnyű magabiztosan csengett, de azért felfedezhető volt
benne némi idegesség.
 Köszönöm kérdését, uram, elvagyok. És te hogy vagy és minek
köszönhetem a megtiszteltetést? – A szíve kalapált. De hiszen ez
Ralph, az ég szerelmére, a jó öreg Ralph. Akkor meg mi a csodának
érzi magát ilyen... ilyen... ziláltan?!
 Ó, hát unatkozom és szenvedek nélküled – felelte Ralph kis
fojtott nevetéssel, amely azt jelezte, hogy nem kellett volna ilyet
mondania. Ilyesmit az ember a barátnőjének mond, nem a lakótársá-
nak, nem a legjobb barátja barátnőjének.
 Nem mész ma a műterembe? – érdeklődött Jem. szándékosan
válasz nélkül hagyva a férfi megjegyzését.
 Már itt vagyok kilenc óra óta. Ma egészen jól tudom mozgatni
az ujjaimat, azt hiszem, megpróbálom valami értelmes dologra hasz-
nálni őket.
 Helyes! Örömmel hallom.
Egy másodpercig mindketten hallgattak. Szinte kezdett már kínos-
sá válni a csend.
 Es azt akartam mondani – szólalt meg végül Ralph–, hogy kö-
szönöm... a hétvégét. Nagyon jól éreztem magam.
 Igen... jó volt, ugye? Én is jól éreztem magam.
 És arra gondoltam, hogy talán...
– Hm?
 Hát... van ez az étterem Bayswaterben... és tudom, hogy Smith
ma este későig dolgozik... ott van a legjobb jal frezi az egész város-
ban... és talán... szóval lehet, hogy van már programod mára, vagy
otthon akarod tölteni az estét, de ha lenne kedved, esetleg találkoz-
hatnánk később... öö...
 Aha...
 Csak egy ötlet volt. Semmi különös, tudod, csak egy curry...
és... hm...
 Rendben.
 Igen?
 Igen, rendben. Hánykor?
  Rögtön munka után? Mondjuk fél hétkor. Várlak a metrómeg-
állóban. A Bayswaternél szállj le, ne a Queens– waynél!
 Rendben.
 Akkor jó. Nagyszerű. Hát... legyen kellemes napod és... öö...
este találkozunk.
 Igen, este találkozunk. Dolgozz!
 Persze. Jó munkát neked is! Akkor szia.
 Akkor szia.
 Szia.
 Szia.
Jem letette a kagylót. Jó néhány mély lélegzetet kellett vennie, mi-
re a szívverése végre visszaállt a normális sebességére. Szentséges
ég! Ha nem téved, Ralph épp randevút kért tőle – és ő igent mondott.
Ennyi! Ez a vég kezdete.
Stella kíváncsi tekintetét nagy ívben kerülve, sürgősen keresgélni
kezdett a dossziéban halmozódó papírok között.
A mindenségit! Mit tett?! És miért olyan fenemód izgatott?!
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

A magnó halk, sustorgó hangot adott, azután egy kattanás követ-

kezett. A szobara csend borult. Siobhan összerezzent. Lassan fel-
emelte a kezét, haját a füle mögé tűrte. Tenyerébe temette az arcát.
Felállt. Fel–alá járkált a szobában. Leült megint. Az óra fél kilencet
mutatott. Siobhan felállt. Kezét lüktető halántékára szorította, és a
padlóra meredt. Odakinn leparkolt egy autó. Siobhan az ablakhoz
ment, félrerántotta a függönyt. Nem Karl volt az. Siobhan a tükörbe
nézett, megigazította a haját, letörölte arcáról a szemfestéket, amely
elmázolódott, amikor sírt. Amikor elviselhetetlen fájdalmat érzett.
Mielőtt dühös lett. Jóval azelőtt, hogy gyűlölni kezdte Karlt.
Hozzáfogott, hogy felkutassa hajkeféjét a padlót borító romhal-
mazban, törött hanglemezdarabokat lökött félre, szakadt párnákat
emelt fel és dobott vissza, benézett a feldöntött karácsonyfa és az
összezúzott képkeretek alá. Végül a folyosón találta meg, ahova az
„apró– cseprőnek” becézett nagy táljukat hajította – a szőnyeg csak
úgy csillogott a sok színes külföldi pénzérmétől, hajtűtől, kulcstól,
gombtól, pengetőtől. Lerántotta összekócolódott fürtjeiről a széles
bársonyborítású hajgumit, és gyors, határozott mozdulatokkal kefélte
a haját, amíg csillogni nem kezdett és minden szál a helyére nem ke-
rült. Ezután újra összefogta hátul, és a kezével lesimította. Most már
nyugodtabbnak érezte magát.
Ujabb autó állt meg a ház előtt. Nem Karl volt az. Siobhan megint
fel–alá járkált. Az a nyomorult gazember! Az a mocskos, szemét ír
patkány! Az a fasz! Fasz, fasz fasz, fasz!!! Most már felkészült a
fogadására. Oda állt az ablakhoz és várt. Látta, hogy a sötét hajú fér-
fi, meg a lány feljön az alagsori lakásból, és sörrel felszerelkezve,
nevetve útnak indul. Na persze, péntek este van, mennek bulizni. Jó
nekik!
Csak gyere haza, te mocsok, gyere haza!
Ujjával dobolt az ablakpárkányon. Gyere haza!
Végül az öreg Embassy jól ismert motorzúgása. Siobhan figyelte,
amint a férfi lelassít, parkolóhelyet keres, nem talál – úgy kell neki! –
, visszatolat, vállát az állára támasztja, karja az utasülés támláján,
beáll egyetlen ügyes mozdulattal két kocsi közé – mindig nagyon
értett a parkoláshoz –, hátranyúl, a hátsó ülésről előhúzza az aktatás-
káját meg egy az italüzletből származó nejlonszatyrot, bezárja a ko-
csit, sietős léptekkel közeledik a házhoz. Csak rá kell nézni, gondolta
Siobhan. Ki a fenének képzeli magát?! Pöcs! Ó, igen, szinte szökdé-
csel a lépcsőn felfelé. Fasz! Siobhan csak állt tovább az ablaknál,
várta, hogy megzörrenjen a kulcs a zárban.
 Szia!
Te patkány!
Egy másodpercnyi csend, aztán a férfi hangja a folyosóról.
 A mindenségit! Mi történt itt? Shuv, hol vagy? Jól vagy? Mi ez
a rumli? Mit keres ez a sok csetresz a földön? Shuv? Shuv? A franc-
ba! – Belépett a nappaliba, és egy apró rózsaszín üveggömb össze-
roppant a talpa alatt. Felreugrott, és rémülten nézett körül a szobá-
ban, – Úristen! Shuv, mi történt itt? – Döbbent arccal lépdelt
Siobhan felé. – Jól vagy? – Meg akarta érinteni a nő karját, ám az
elrántotta.
 Vedd le rólam a mocskos kezed! Ne merj hozzám érni!
A férfi hátrahőkölt.
 Jézusom, mi történt? Ki tette ezt? Bántott valaki?
 Siobhan keserűen felnevetett.
 Mondhatni.
 Ki volt az? Mondd el! – Megint megpróbálta megérinteni a nőt.
 Te voltál az, te hányadék! Takarodj a közelemből!
 Én?! – kérdezte Karl hitetlenkedve. – Hogyhogy?
 Igen, te voltál. Bírnád, ha valaki más lett volna, igaz? Akkor
most felháborodhatnál, hívhatnád a rendőrséget, bosszúszomjasan
járhatnád az utcákat. Csakhogy nincs senki más, akit hibáztathatnál.
Én romboltam le a házat, és az egész a te hibád, te rohadt gazember!
– Félrelökte a férfit, és beviharzott a hálószobába.
 Miről beszélsz?! Shuv... légy szíves... mondd el, mi ez az
egész? – Ment a nő után a folyosóra, majd be a hálóba. – Mi rosszat
tettem?
Siobhan szembefordult vele. Az arca kivörösödött a dühtől. Las-
san felemelte a fejét, a plafonra nézett, azután ujjával felfelé muta-
tott. A másik kezét csípőre tette, és tekintetét a férfiéba fúrta.
 Mi van?! – kérdezte Karl kétségbeesetten.
A gondolatok őrült sebességgel kergették egymást a fejében. Mi a
fene folyik itt? Ez őrület. Egész nap alig várta, hogy hazajöhessen.
Zaklatott, problémás, kimerítő nap volt, vita vitát követett, de a sötét
alagút végen ott volt a fény, Siobhan és Rosanne és a lakás és a nyu-
godalmas hétvége lazítással és melegséggel és televízióval és egy kis
kocsmázással. Ehelyett őrület fogadja itthon. Mi ez?
 Ott van! – szűrte a szót összeszorított fogain keresztül a nő. –
Ott van az, amit rosszul tettél. Az a hitvány kis cafka, akivel össze-
szűrted a levet. Nyilvánvalóan a táncstúdió irodájában...
Karlnak leesett az álla, a szíve kalapálni kezdett a mellkasában. Ez
nem történhet meg! Ez egyszerűen lehetetlen. Néhány másodperc
alatt milliónyi lehetséges válasz fordult meg az agyában. Tagadni?
Bevallani? Könnyek? Honnan a fenéből tudta meg Siobhan? Valami
árulkodó jel? Nem. Biztosan az a gonosz kígyó mondta el neki. De
miért? És miért most, ennyi idő elteltével?
 Mondasz végre valamit, vagy csak állsz ott és bámulsz, mint
valami szellemi fogyatékos? Ugye, tudod, miről beszélek? Ugye,
nem akarod letagadni? Akkor még jobban gyűlölnélek, ha ez egyálta-
lán lehetséges. – Siobhan összefonta karját és fagyos megvetéssel
meredt a férfira.
Karl gyomra görcsbe rándult. Fizikai rosszullét fogta el. Lerogyott
az ágyra, lassan kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Meg kellett tud-
nia, hogyan derült fény a dologra.
– Shuv... ó, istenem, én... öö... kitől tudod? – Kétségbeesett arccal
nézett fel a nőre.
 Tőled. Te magad mondtad el, te istenverte ostoba, nemtörődöm
barom! – mondta Siobhan, azzal kiment a szobából.
Karl hallotta, amint a nappaliban törött üveg és bakelit recseg–
ropog a nő talpa alatt. Számtalanszor hallotta már különböző embe-
rektől filmekben meg riportokban, hogy életük bizonyos pontján úgy
érezték, mintha egész világ darabokra hullana körülöttük. Most ő is
így érzett. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy ez élete legborzal-
masabb pillanata.
Siobhan pár pillanat múlva visszatért, kezében valami kicsi, ezüst-
színű tárggyal. Rick csodamagnója volt az. Karl magában hátra–,
majd előretekerte emlékei film– szalagját, amíg meg nem találta,
amit keresett. Azon az éjszakán, a kápolnában, amikor Siobhan és
Rick kiment, és Tamsin. Fülében visszacsengtek Rick szavai: „Ez a
kis masina nagyon jó, hatórányi anyagot vesz fel." Siobhan visszate-
kerte a szalagot, azután megnyomta a játszás gombját, és a szobát
betöltötte Tamsin alkoholtól és dühtől eltorzult, éles hangja. „Azt
hitted, senki nem tudta mit csináltok Cherivel az irodában a tánc
stúdióban? Azt hitted, mind vakok és hülyék vagyunk? Cheri mindent
elmondott nekem. A legmocskosabb részleteket is. Még azt is elmesél-
te, hogyan szabadult meg a gyerekedtől...”Karl lehunyta a szemét.
Hogyan követhetett el ilyen ostoba hibát! Ilyen istentelenül és fájdal–
masan ostoba hibát!
 Hát, most már tudod – mondta Siobhan. – Te nyomorult gaz-
ember! – Odahajította a magnót az ágyra a férfi mellé. – És most
menj innen, Karl! Azt akarom, hogy pakolj össze pár holmit, és menj
innen most azonnal. Holnap elköltözöm anyámhoz. Akkor majd visz-
szajöhetsz. Nem tudnék tovább itt élni. Képtelen lennék egy fedél
alatt élni azzal a kurvával. Nem akarok erről beszélni többet, te pedig
soha, de soha többé ne merészelj a szemem elé kerülni. – A hangja
elcsuklott, kiment a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót.
 Karl percekig ült az ágyon dermedten, kábultan. Lehetetlen, hogy
ez valóban megtörténjen vele. A gyomra kavargott, a feje fájt a köny-
nyektől, amelyek a testét– lelkét ért iszonyatos megrázkódtatás hatá-
sa alatt nem tudtak kicsordulni. Ez nem történhet meg! De mégis
megtörténik! Ez a valóság. Ez a rettenetes valóság. Meg kell akadá-
lyoznia, hogy ez megtörténjen!
Felpattant, átsietett a nappaliba. Siobhan a kanapén ült, az új ka-
napén, semmibe révedő tekintettel. Rosanne az ölében feküdt, a sze-
méből sugárzott a bizonytalanság, az értetlenség. Karl letérdelt, sze-
degetni kezdte a fekete bakelitdarabkákat meg az üvegszilánkokat.
 Hagyd, Karl!
 Veszélyes – suttogta a férfi. – Rosanne mancsa megsérülhet.
 Majd én megcsinálom – csattant fel Siobhan – Miután elmen-
tél. És ha már szóba került, légy szíves pakolj és menj! – Nem nézett
a férfira.
– Siobhan... kérlek... nem beszélhetnénk meg...?
– Mi a csodát kellene itt megbeszélni? Talán el akarod mesélni a
részleteket? Nem vagyok rájuk kíváncsi. És nem vagyok kíváncsi a
mentegetőzésedre sem. Szánalmas vagy! És ez az egész ügy is szá-
nalmas. Semmi nem jelent már többé semmit. Csak menj már!
 Ó, istenem, Siobhan! Ne! Kérlek! Nagyon kérlek, ne tedd ezt!
Szeretlek! Szükségem van rád! Értsd meg...
 Jaj, hagyd már abba, az ég szerelmére! Olyan szánalmas vagy!
Nézd, Karl, én komolyan gondolom. Azt akarom, hogy elmenj innen.
Most rögtön. Nem akarok erről beszélni.
Karl ajka megremegett, szeméből kicsordultak a könnyek.
– Shuv! Ne! – Térden állva odavonszolta magát Siobhanhoz, átka-
rolta a lábát és egész testét rázta a zokogás. – Ne! Ne tedd ezt velem!
Nem akarok elmen! Nem jelentett semmit, hiba volt, hülyeség volt,
ostoba voltam, gyenge voltam. Csak... egy hatalmas hiba volt. Ne
haragudj, ne haragudj...
A lábainál megtörten, megalázkodva kuporgó Karl látványa már
sok volt Siobhannak. Eltört a hideg, kemény páncél, amelyet oly el-
tökélten magára erőltetett, és ő is sírva fakadt.
– Bíztam benned, mindig megbíztam benned. Rákérdeztem Skóci-
ában, emlékszel? És te azt éreztetted velem, hogy kis buta vagyok, ha
ilyesmi felmerül bennem. Hogyan voltál képes rá? Én őszinte voltam
hozzád, elmondtam, mi történt Rick és köztem. Miért nem tudjál te is
őszinte lenni? Ez az, ami a legjobban fáj. A hazugság. Az undorító,
mocskos hazugságaid. Hibát követtél el. Én is hibát követtem el. Mi-
ért nem tudtad beismerni? És miért, Karl, miért tetted? Mert kövér
voltam, azért! „Ugyan, dehogy, Shuv, gyönyörű vagy, szeretlek,
akárhány kiló vagy is.” Süket duma! Hazudtál nekem. Biztosan azt
gondoltad, tök hülye vagyok. Gyűlöllek, Karl annyira gyűlöllek! –
Az arcán patakzottak a könnyek, a válla meg–megrázkódott.
Karl még szorosabban ölelte a lábát.
 Bocsáss meg! Bocsáss meg nekem! Ó, egek, mit tettem?!
 Tönkretettél mindent, te ostoba fasz! – A szó, amelyet sosem
szokott használni, szinte halálos méregként fröccsent az ajkáról. –
Mindent, de mindent tönkretettél!
Néhány pillanatig egyikük sem moccant, az emésztő fájdalomtól,
a sírástól megszólalni sem tudtak. Rosanne hol egyikükre, hol
másikukra nézett, tekintetéből félelem sugárzott. Halkan felnyüszí-
tett, orrát Karl feje búbjához érintette. Karl felemelte a fejét, ránézett.
Megcsókolta a kutya fejét. Tekintete összeakadt Siobhanéval, most
néztek először egymás szemébe, amióta a férfi hazaért. Karl tudta, mi
a teendő. Az arca felragyogott. Megragadta Siobhan kezét.
 Nem kell, hogy minden tönkremenjen, Shuv. Együtt erősek va-
gyunk. Képesek vagyunk rá, hogy megoldjunk bármilyen problémát.
Átvészeljük ezt is. Más párok nem lennének képesek rá. De mi nem
vagyunk olyanok, mint más párok. Mi különlegesek vagyunk, mi
átvészeljük ezt. Én megteszek bármit ennek érdekében. Bármit! Ha
akarod, egy időre elköltözöm. De nagyon kérlek, harcoljunk a bol-
dogságunkért! Ne adjuk fel egy ilyen– ilyen... ostobaság miatt! Ha
feladnánk, az az elképzelhető legtragikusabb dolog lenne, nagyon
megbánnánk. Sajnálnánk egész életünkben. – Megszorította a nő ke-
zét és könyörgő tekintettel nézett fel rá. – Képzeld csak el, Shuv!
Képzeld el kettőnket úgy, hogy nem vagyunk együtt! Képzelj el en-
gem itt, egyedül! Képzeld el önmagadat valahol máshol, egyedül!
Nem együtt. Képzeld csak el, milyen lenne! Nem tehetjük meg, nem
engedhetjük meg, hogy ez történjen velünk! Ugye, egyetértesz?
Siobhan nem tudta elképzelni. Karl szavai félelemmel és fájda-
lommal töltötték el. Azt sem tudta azonban elképzelni, hogy a kap-
csolatuk megint olyan legyen, mint azelőtt, hogy meghallgatta volna
a magnószalagot. Nem bízott többé a férfiban. Hogyan is bízhatott
volna meg benne azok után, hogy lefeküdt a szomszéd nővel, mi
több, gyereket csinált neki, őneki, Siobhannak pedig hazudott. És ha
egy hazugságra fény derült, vajon hány lehetett még?! Siobhanból
hamarosan idegroncs lenne, hisz állandóan aggódna, vajon mit művel
a férfi, amíg nincs a szeme előtt, vagyis pontosan olyanná válna,
mint azok a nők, akiket mindig is szánalomra méltónak talált. Kutat-
na a férfi zsebeiben, faggatná, hogy mit csinált, merre járt, körülszag-
lászná, miután megjött a munkából, hogy nem érezni–e rajta női par-
füm illatát, felgőzölné a gyanúsnak tűnő leveleit, kihallgatná telefon-
beszélgetéseit, folyton azt lesné, a férfi figyel–e rá eléggé, szereti–e
még. Siobhan nem akart ilyen lenni. Képtelen lett volna olyasvalaki-
vel élni, akiben nem bízik. Akkor inkább egyedül marad egész életé-
ben! Kihúzta a kezét Karl kezéből. Megrázta a fejét.
~ Nem – mondta halkan. – Már késő. Vége van.
 Ne! – jajdult fel Karl. – Ne mondd ezt! Nagyon kérlek. Nincs
vége, soha nem lesz vége, nem lehet vége. Mi Rokonlelkek vagyunk.
Az isten is egymásnak teremtett bennünket. Együtt kell lennünk,
Siobhan, egyszerűen muszáj, hogy együtt legyünk!
Siobhan óvatosan eltolta őt magától, és lassan felállt.
– Nem bízom már benned, Karl. Nem tudnék olyasvalakivel élni,
akiben nem bízom. Most pedig, könyörgök, csomagold be a legszük-
ségesebbeket, és menj! Ha kicsit is számítok neked, akkor most el-
mész.
Karl nehézkesen felállt.
 Holnap – lehelte. – Holnap elmegyek.
Siobhan megint a fejét rázta. A férfi szinte kábultan botorkált a
hálószoba felé. A nő a nappaliban maradt hallgatta a keserves nesze-
zést: szekrényajtók nyíltak és csukódtak, fiókok csusszantak ki és
vissza, Karl bőröndjén a cipzár zörrenve nyílt, majd zárult. Soha éle-
tében nem hallott még ennél szomorúbb zajokat. A könnyei potyog-
tak.
Karl görnyedten állt az ajtóban, vállát lehúzta a bőrönd, és le-
nyomta az őt ért csapás súlya. Siobhan legszívesebben megkérdezte
volna tőle, hova megy, de megtiltotta magának. Ez a kérdés túlságo-
san érzelemteli lett volna, túlságosan árulkodó, túlságosan szemé-
lyes, túlságosan... szokványos. Hirtelen maga előtt látta egy pilla-
natra a férfit, amint szinte szökdécselt felfelé a lépcsőn, alig fél órá-
val ezelőtt, könnyű léptekkel, vidáman, alig várva, hogy a hétvégi
lazítás megkezdődjön. Egy másik világban most ennének, aztán
megnéznének egy jó videofilmet, megiszogatnának egy üveg bort,
kényelmesen elhelyezkedve együtt a kanapén, és a múlt hétvégén
feldíszített karácsonyfa színes fényei beragyognák a szobát. Megbe-
szélnék Karl műsorát, mint minden este, és Siobhan beszámolna ar-
ról, hogyan alakulnak az esküvői előkészületek. Egyikük kivinné
Rosanne–t sétálni, azután ágyba bújnának és egymást ölelve, melen-
getve álomba merülnének.
Ez azonban egy egészen másfajta világ volt, olyan világ, amely-
ben délután Siobhan unatkozott, és véletlenül az eszébe került Rick
magnója. Bekapcsolta, és nagy élvezettel, jókat kacagva hallgatta a
szalagot. Épp főzött, ezért nem kapcsolta rögtön ki, amikor négyük
ötletbörzéje véget ért, hagyta, hagy menyen tovább. És aztán jött az
őrület. Először azt hitte, valami vicc, hogy Karl és Tamsin hülyéske-
dik, úgyhogy újra meghallgatta. És aztán rosszul lett, reszketett, le-
vegő után kapkodott, fizikai rosszullét jött rá, vécécsésze fölé hajolva
zokogott és öklendezett. Hideg vizet fröcskölt az arcába és a sokk
felkeltette benne a dühöt és vagy negyedórán át őrjöngött és tönkre-
tette az otthonukat. Ez volt az a világ, amelynek most a részese volt.
Ez volt a valóság, Karl az ajtóban, a bőrönddel a kezében. A köny-
nyek egyre patakzottak a szeméből.
 Később hívlak – mondta halkan a férfi.
 Ne – felelte Siobhan. – Ne telefonálj!
 Később hívlak – ismételte Karl.
Rosanne leugrott a kanapéról, odament a férfihoz. Ő leguggolt
hozzá, átölelte, könnyes búcsúszavakat motyogott a fülébe, azután
felállt, Siobhanra nézett és kiballagott a lakásból. A bejárati ajtó csa-
pódása visszhangot vert a kopár falakon.
Siobhan az ablakhoz lépdelt, nézte, amint a férfi kinyitja a kicsi
autó csomagtartóját, belelódítja a bőröndöt, beül a vezetőülésre, be-
indítja a motort, és elhajt. Amikor a kocsi az ablak elé ért, Kar1 lassí-
tott, és felnézett a lakásra. Tekintetük a másodperc törtrészére össze-
fonódott és elviselhetetlen fájdalmat tükrözött. Az Embassy vérfa-
gyasztó kis csikorgást hallatott, azután eltűnt az Almanac útról és
szem elől.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Ralph a műterem csupasz fehér falán függő órára nézett. Az utób-

bi egy órában körülbelül századszor. Öt óra tizennyolc perc. Ideje
indulni. Majdnem. Végül is, ha nem siet, ha szép lassan andalog
egész úton, akkor akár indulhatna is. Nem baj, ha kicsit korábban ér a
metrómegállóhoz, szép este van, majd elácsorog az épület előtt. És
így, ha netán Jem is a megbeszéltnél előbb érkezne, több időt tölthet-
nek együtt.
Ralph kikapcsolta a kicsi rádiót, betette a hátizsákjába, levette pu-
lóverét és kabátját a hősugárzó mellett álló székről, ahova azért tette
őket, hogy jól bemelegedjenek, gyorsan felöltözött, leoltotta a vil-
lanyt, majd bezárta maga után az ajtót.
A betonfolyosót, ahol csontig hatoló hideg volt, betöltötte az ő
műtermével szomszédos műhelyt bérlő varrónő gépeinek kattogása,
zakatolása, amely a CD–lejátszó basszus hangjainak dübörgésével
vegyült. Ralph leszaladt a lépcsőn, átballagott a sötét udvaron, el
Murray, az örökké tökrészeg biztonsági őr mellett, és már kinn is volt
a forgalmas, barátságtalan és sivár Cable utcán.
Újabb elfecsérelt nap. Újabb teljességgel kárba veszett nap. Ecse-
tet még csak a kezébe sem vett. Az első órát azzal töltötte, hogy fel–
alá járkált a műteremben, gyűjtötte a bátorságot, hogy oda merjen
menni a folyosón felszerelt pénzbedobós telefonhoz és felhívja
Jemet. És azután, amikor végül megtette, a nap hátralevő részét azzal
töltötte, hogy fel–alá járkált a műteremben, leste az órát, átkozta a
csigalassúsággal körbemászó mutatókat és közben a gyomrát vasma-
rokként szorította össze az izgalom és a félelem. Ó, a fenébe is! Nem
tudta, mi a csodát csináljon, melyik oldalra álljon, hogyan lehetne
megoldani a problémát úgy, hogy minden érintettnek jó legyen.
Smith, te seggfej, te istenverte ostoba barom! Minek mondtad el?
Mi a büdös francnak kellett eljárnia a szádnak? És épp ez volt a hely-
zet iróniája. Smith azért mondta el neki, mert ő volt Smith legjobb
barátja. Ki másnak mondta volna el?! Erről a tényről Ralph egészen
megfeledkezett Jem beköltözése óta. Az utóbbi három hónapban nem
úgy nézett már Smithre, mint a haverjára, a legjobb cimborájára. A
riválisa volt, a vetélytársa. Smith volt az az ember, aki álmai megva-
lósulásának, végzete beteljesülésének útjában állt: az az ember, aki
beékelődött a boldogság és őközé. Ralph elfelejtette, hogy minde-
nekelőtt, Jem előtt és szinte minden más előtt Smith a legjobb barátja
volt. Kellemetlenül érezte magát emiatt, ám még sokkal kellemetle-
nebb érzéseket keltett benne az a szánalmas jelenet, amikor az előző
este a „kollektívaépítő” hétvégéről hazatért Smithből kitört a gyere-
kes izgatottság.
Smith attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a lakásba vasárnap
este, izgatott volt, túlságosan élénk, túlságosan hangos, kimondottan
bosszantó. Hosszan ecsetelte a hétvégét. Jem végül otthagyta őket,
elment fürdeni. Smith várt, amíg a fürdőszoba ajtaja be nem csukó-
dott, azután cinkos mosollyal Ralphhoz hajolt.
 Megtörtént! – közölte fojtott hangon, és az arca ragyogott az
örömtől és az izgalomtól.
 Mi történt?
 Végre, végre! – folytatta Smith, észre sem véve, hogy Ralph
nem érti, miről van szó. – Tudtam! Hát nem megmondtam?! Meg-
mondtam! – Játékosan belebokszolt Ralph combjába, és vigyorgott,
mint a vadalma.
 Nyögd már ki, Smith, az ég szerelmére! Mi a fenéről van szó?
 Természetesen Cheriről! Cheriről! – Előre–hátra ringott ülté-
ben. – Ma Cheri aniour! Na?
 Mi az, hogy na? Mit hablatyolsz itt össze?
 Na hát, Ralphie, drága barátom! Kifizetődött a türelmes vára-
kozásom. Ahogy mondják, tuti a buli. Ma este összefutottam a gyö-
nyörűséges Dixon kisasszonnyal a Sloane téri metrómegálló előtt.
Úgy ám! Együtt ácsorogtunk a buszmegállóban egy ideig és cseve-
résztünk... érted, csak úgy cseverésztünk, ahogy általában szokás. –
Mímelt közönnyel felvonta a szemöldökét, aztán megint kiült az ar-
cára a groteszk vigyor. – Képzeld el! Én és Cheri. Csak úgy beszél-
gettünk. Nem hebegtem, nem dadogtam, nem vágtam képeket, nem
ejtettem el semmit, nem estem orra, nem izzadtam, mint egy ló. Egy-
szerűen... csak... beszélgettünk. Bizony! És ő csak körülbelül három-
száznyolcvanötször annyira szép, amikor beszélget vele az ember,
mint amikor csak távolból bámulja. Istenem! Döbbenetes volt. Szó-
val irtó soká vártunk a buszra, mint mondtam, beszélgetve, és aztán
felvetettem, ugorjunk be egy gyors italra az Orielbe, hogy felmele-
gedjünk, legfeljebb majd taxival megyünk haza. Frankó, mi? Hát így
is tettünk. Megkérdeztem, mit kér, mire rendelt egy üveg bort. Egy
egész üveggel! Ebből kiderült, hogy nem csak udvariasságból van
velem, hiszen rendelhetett volna egy paradicsomlét is, nem? És tu-
dod, olyan hihetetlenül kedves – tényleg az. Tudom, hogy szerinted
beképzelt tehén, de egyáltalán nem az. Ó, egek, Ralph! Olyan gyö-
nyörű! Olyan nagyon gyönyörű! Soha életemben nem láttam még
ilyen csodás bőrt. Es a keze maga a tökély, és a haja... a haja...
Ralph nem talált szavakat. Mély lélegzetet vett és érezte, hogy
szívét eltölti az öröm és az iszony keveréke. Smith még mindig Che-
rit szereti! Jemtől függetlenül, mindentől függetlenül. Ez nagyon jó
hír volt. Ugyanakkor azonban rettenetes hír is volt. Szegény Jem!
Nem ezt érdemli. És Ralph bármennyire kívánta is, hogy Smith és
Jem szakítson, bármennyire magának akarta is a lányt, nem bírta el-
viselni, hogy így bánjon vele bárki is.
– Úristen, Smith! Azt hittem, ennek már vége. Azt hittem, már túl-
tetted magad rajta. Most mi a fenét kavarsz? – meredt barátjára a
homlokát ráncolva.
 Én is azt hittem, hogy vége. De aztán megláttam őt ma este...
és... jaj, istenem! Olyan gyönyörű! És tudok beszélgetni vele, Ralph.
Már tudok vele beszélgetni...
 És Jem? Jemmel is tudsz beszélgetni. Életemben nem láttam
még nőt, akivel olyan könnyű lenne beszélgetni, mint Jemmel.
 Na igen. Tudom. De Jem az Jem és Cheri az valami egész
más...
 És mégis mi, Smith? Mi a fene ez a Cheri? És mi a fene folyik
itt?
– Jól van, jól van! Nem kell mindjárt ordítozni. Nem tudom, na!
Nem tudom, mi van. – A térdére könyökölt, fejét a kezébe támasztot-
ta. – Te aztán frankón értesz ahhoz, hogy kell elrontani az ember
örömét. Jézusom...
 Nézd, Smith! Nem az örömödet akarom elrontani, csupán rá-
mutatnék, hogy van barátnőd. Emlékszel? Jem? Az aranyos, hűséges
Jem, aki szeret téged és bízik benned? Jézusom... – Felháborodásá-
ban látni sem bírta Smitht, félrefordította a fejét. Mély lélegzetet vett,
nagyot fújt. – Na jó – folytatta rezignáltan – aztán mi történt?
Smith arca felderült, kiegyenesedett ültében.
 Hát szóval ott voltunk az Őriéiben, dumálhattunk, bort
iszogattunk, elvoltunk, érted. Cheri mesélt magáról. Elmondta,
hogy sokáig rengeteg szeretője volt, de most megszabadult mindtől,
mert – most figyelj! – az Igazit keresi! Döbbenetes, igaz? Megtisztí-
totta a terepet az igazi számára. Ez csak én lehetek. Csak én, igaz? Öt
évig vártam, öt teljes évig vágyakoztam, álmodtam róla, csak rá gon-
doltam, még... a francba, még akkor is őt képzeltem magam elé, ami-
kor az ágyban voltunk Jemmel...
Ralph undorodó grimaszt vágott.
 Nahát, hallod! Micsoda egy hülye fasz vagy te!
 Jem is fontos szerepet játszott abban, hogy a dolgok így alakul-
tak. Jem pontosan annyi időre terelte el a figyelmemet Cheriről, hogy
azalatt a megszállottságom kezelhető méretűre zsugorodjon, és így
amikor Cheri végre felkészült rám, nem fogom elszúrni. Érted? A
dolog lényege az időzítés. Cheri a végzetem, és kész.
 Úgy tudtam, nem hiszel az ilyesmiben.
 Nem is hiszek... illetve nem hittem. Jem végzetében nem hit-
tem, de a sajátomban hiszek. Ez az Ralph. Ez az!
 Mi az, hogy ez az?! Elmondanád végre, hogy mi a franc folyik
itt? Megiszol egy pohár bort az emeleti csajjal, ő elregéli, hogy épp
nem kavar senkivel, és te máris a közös jövőt tervezed? Mi ez? –
Felvonta a vállát és hitetlenkedve széttárta a karját. – Akkor most
kirúgod Jemet? Kihajítod, mint egy használt papír zsebkendőt?
 A mindenségit, Ralph, nem hiszem el, hogy így reagálsz! Azt
hittem, örülni fogsz és szorítasz nekem. Tudod, milyen régóta va-
gyok szerelmes abba a nőbe, tudod, hogy megjártam a poklot miatta.
A fenébe is, mielőtt Jem felbukkant, öt évig nem feküdtem le senki-
vel. Öt évig! Van fogalmad róla, mint jelent az? Jem jót tett nekem.
Igazán. Jem rádöbbentett, hogy rosszul teszem, begubózom, a segít-
ségével újra felfedeztem, milyen jó és milyen fontos a testi kapcsolat
és milyen kellemes együtt lenni valakivel. És nem fogom kirúgni
Jemet. Legalábbis még nem. Cheri és köztem még épp csak el-
kezdődött valami. El kell nyernem a bizalmát. Én tudom, hogy min-
ket az isten is egymásnak teremtett, de ez egyáltalán nem jelenti azt,
hogy ő is tudja. Szép lassan kell rávezetnem...
 A jó öreg Jem meg addig is legyen kéznél, ha egy kis kamatyra
támad kedved, igaz? Smith, ez undorító. Hányingerem van tőled.
Nem bírlak tovább hallgatni. – Ralph felállt, felháborodottan nézett
le barátjára. – Jem az egyik legnagyszerűbb ember, akivel csak éle-
tem során találkoztam... nem, ami azt illeti ő a legnagyszerűbb, és
nem tűröm, hogy így bánj vele. Megyek és elmondok neki mindent,
méghozzá most azonnal!
Smith felugrott.
 Ne merd megtenni! Ne merészeld! Egy szó, egyetlenegy szó és
hajléktalan vagy, haver! – Az arca pár milliméternyire volt Ralphé-
tól. – Komolyan mondom. Egyetlen szó, és úgy kihajítlak innen,
hogy a lábad sem éri a földet. A barátom vagy, Ralph – mondta és a
hajába túrt – és remélem, mindig is az maradsz. De a barátok össze-
tartanak. Igaz? Nem állnak nők pártjára. Engem tizenöt éve ismersz,
Jemet alig tizenöt perce. Válassz! De ne hidd, hogy nem teszem meg,
mert igenis megteszem!
Felkapta a tévé távirányítóját, ledobta magát a kanapéra, lábát fel-
tette a dohányzóasztalra, és bekapcsolta a készüléket.
Ralph pár pillanatig elnézte őt, amint ott terpeszkedik gyűrött öl-
tönyben, szelíden csinos, ám kifejezéstelen arccal, és eltűnődött, ho-
gyan tudta egy olyan érzékeny, bölcs és éles szemű lány, mint Jem,
akár egyetlen percre is azt gondolni, hogy egy ilyen lelki és érzelmi
nyomorék, mint ez a Smith, a megfelelő férfi a számara. Mi több, az
a férfi, akiről tizenhat éves kora óta álmodik.
Ralph szomorúan, csendesen kiballagott a nappaliból, és magára
zárta hálószobája ajtaját.
Azon az éjszakán nem aludt egy szemhunyást sem. Érzelmek vi-
hara dúlt benne. Izgatott volt, mert tudott valamit, ami pillanatok
alatt kigyógyítaná Jemet a Smith iránti ostoba rajongásából. Fruszt-
rált volt, mert ha mindent elmond a lánynak, annak apokaliptikus
következményei lennének rá nézve. Képmutatónak érezte magát,
mert – valljuk be – ő sem volt épp földre szállt angyal. Sajnálta
Smitht, amiért ilyen seggfej, és sajnálta Jemet, amiért Smith a bo-
londját járatja vele. Bizonyos szempontból olyan volt ez az egész,
mintha az álmai váltak volna valóra, hisz bebizonyosodott, hogy neki
volt igaza mindenben, vagyis Smith nem méltó Jem szerelmére. Be-
bizonyosodott, hogy Smith nem érdemli meg Jemet.
Egyre csak forgolódott, hánykolódott az ágyban, és a gondolatok
egymást kergették a fejében, forogtak, pörögtek, egymásba gaba-
lyodtak, mint színes ruhák a mosógépben. Végül aztán korán felkelt,
jóval Jem és Smith előtt, és nehéz szívvel elindult a műterme felé.
Amikor felhívta a lányt, még mindig nem döntötte el, mit akar mon-
dani neki, csupán abban volt biztos, hogy beszélnie kell vele. Olyan
csodálatosra sikeredett ez az együtt töltött hétvége az előző este
Smith és közte lezajlott jelenet ellenére, nem akarta, hogy megtörjön
a varázs.
És most ott állt a Docklands negyedet a Cityvel összekötő szu-
permodern vasút sivár peronján, türelmetlenül várta, hogy végre fel-
bukkanjon egy vonat, és az elméjében még mindig totális zűrzavar
uralkodott, fogalma sem volt, hogy mi a fészkes fenét csináljon. El-
mondja? Ne mondja el? Ha elmondja, akkor neki vége. Smith meg
fogja tudni, hogy eljárt a szája, hogy elárulta őt, és kilakoltatja a la-
kásból. Bár, ha jobban belegondol, tulajdonképpen épp elég ideje
potyázik már. Smith előbb–utóbb úgyis megállapodik egy nő mellett,
és akár Cheri lesz az, akár Jem, akár valaki más, neki, Ralphnak ak-
kor mindenkeppen fel is út, le is út.
Talán itt az ideje, hogy megtanuljon megállni a saját lábán és ne
használja biztonsági hálónak Smitht. Viszont elveszít egy barátot, a
legjobb barátját veszíti el. Na és akkor mi van?! Mit számít ez most
már, hogy ide jutottak? Nem kis meglepetésére a szíve megsajdult,
amint ezen tűnődött. Ám ez a kis sajgás semmiségnek tűnt ahhoz az
iszonyatos gyötrelemhez képest, amely egész lényét átjárta, megrázta
és szinte szétmarcangolta a gondolatra, hogy esetleg elveszítheti
Jemet. Az valóban az elképzelhető legnagyobb veszteség lenne. Le-
het, hogy ha mindent elmond, Jem meggyűlöli őt, amiért tönkreteszi
a boldogságát, földbe tiporja az álmait. Lehet, hogy a lány rajta fogja
kitölteni a Smith szemétsége miatt érzett haragját, őt jelöli ki bűn-
baknak, és őt okolja sértettségéért, csalódottságáért. Az lenne a leg-
rémesebb helyzet, mert akkor aztán mindent elveszítene.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy az lenne a legbiztonságosabb megol-
dás, ha nem mondana semmit. Smith egy patkány, ez most már tény,
úgyhogy az ő, Ralph számára az lenne a legegyszerűbb, ha nem jár-
tatná a száját, hanem szép nyugodtan kivárná, míg eljön az ő ideje,
tőkét kovácsolna a Jem és közte alakuló csodás kapcsolatból, és az-
tán ott állna a lány mellett a kellő pillanatban, támogatná, vigasztal-
ná, segítené, hogy összeszedje magát, miután leomlott a Smith–féle
kártyavár, mert az elkerülhetetlenül be fog következni előbb–utóbb,
egy bizonyos ponton a jövőben.
Ennek a variációnak is megvolt azonban a hátulütője, méghozzá a
bizonytalanság. „Egy bizonyos ponton a jövőben” – ez meglehetősen
tág fogalom. Ugyan miféle élet lenne az, ölbe tett kézzel várni, hogy
az ember legjobb barátja törje már végre össze annak a nőnek a szí-
vét, akibe az ember halálosan szerelmes, hogy azután ő is igényt tart-
hasson a boldogságra, az álmai megvalósulására?! És egyébként is,
nem elképzelhetetlen, hogy Smith továbbra sem megy semmire sem
azzal a beképzelt libával, és az örök érvényű „ha ló nincs, szamár is
jó” mondás értelmében ott ragad Jem mellett egy életre. És lehet,
hogy ő, Ralph, idegroncsként végzi úgy tíz év múlva, amikor már
Smithnek és Jemnek négy gyereke lesz meg háza vidéken és évente
egyszer–kétszer szánalomból meghívják őt vacsorára. Nem. Ez nem
történhet meg. Ralph nem akart negyvenévesen megtűrt, szegény
rokonként ülni egy idegen házban, egy idegen asztalnál, ráadásul
úgy, hogy közben még mindig vágyakozva bámulja Jemet és még
mindig irigykedik és neheztel Smithre.
Egy vonat végre bocsánatkérőn beóvakodott az állomásra, Ralph
felszállt és olyan hálás volt a kellemes melegért, hogy el is felejtett
dühöngeni a hosszú várakozás miatt.
És aztán még felmerült az a kérdés is, hogy saját tettei fényében
van–e joga egyáltalán moralizálni. Sokan úgy gondolhatják, és talán
maga Jem is, hogy valaki más naplóját elolvasni legalább olyan ég-
bekiáltó bűn, mint hűtlenkedni. Akkor hát jogában áll–e ítélkezni
Smith cselekedetei felett? Jogában áll–e elmondani Smith titkát
Jemnek anélkül, hogy töredelmes vallomást tenne a lány szobájában
történtekről? A válasz: nem. De hát hogyan csinálja? Hogyan mond-
hatná el Jemnek egyetlen röpke vacsora mellett, hogy 1. a pasija,
mialatt vele szeretkezik, egy elérhetetlen nőről ábrándozik, akibe öt
éve reménytelenül szerelmes; 2. a lakótársa az elmúlt három hónap
jelentős részét azzal töltötte, hogy az ő szobájában szaglászott és a
naplóit olvasgatta; 3. fent említett lakótárs szenvedélyesen és halálo-
san szerelmes belé és vele akarja leélni az életét. És egyébként, hogy
ízlik a jell frezi? Ó, a fenébe!
Már a megfelelő metróvonal felé ballagott, de még mindig fogal-
ma sem volt, mitévő legyen. Úgy tűnt, a választási lehetőségek közül
valamennyinek csakis és kizárólag hátulütője van. Sehol egy pozití-
vum, ameddig a szem ellát! Hol van az a lehetőség, amelynek a kö-
vetkezménye az, hogy Jem rájön, őrülten szerelmes Ralphba, rögtön
elhagyja Smitht, anélkül, hogy megindokolná e döntését, és azután
mindenki boldogan él, míg meg nem hal? Sehol. Ilyen lehetőség nem
létezik.
Az ösztöneire kell hagyatkoznia. A megérzéseire. Majd meglátja,
mit érez, amikor ott ül az étteremben Jemmel. Ki tudja, talán a lány
már amúgy is gyanakszik. Akkor ő csupán megerősíti a gyanút, nem
pedig rosszindulatúan szabotálja Smith életét. Igen, így kell eljárnia.
Nem tervez el semmit, nem hoz semmilyen döntést. Bízik a meg-
érzéseiben...
A metró végre befutott a Bayswater állomásra, és ő kiszállt és fel-
ballagott a lépcsőn, ki a Queensway örökös bazári forgatagába. Jem
még nem volt ott. Ralph körülnézett, órát keresett. Hat óra huszonhá-
rom. Odaállt a megálló épületének bejáratához, zsebre dugta a kezét.
Minden felbukkanó gondolatot azonnal kiűzött a fejéből és közben,
akárcsak a buddhista papok a mantrájukat, egyre ezt ismételgette:
Bízz a megérzéseidben! Bízz a megérzéseidben!
A szemközti sarkon egy öregasszony trágárságokat motyogott
magában és lassan felhúzta hosszú, mocskos, szürke szoknyáját.
Ralph zavartan elkapta a fejét, de aztán, szinte önkéntelenül, újra
odapillantott. A vénség neki mutogatta aszaltszilva–szerű, szőrtelen
ágyékát, és közben megfeketedett, megritkult fogsorával szelesen
mosolygott.
  Ez kő néked, ugyi, babám? – morogta.
Ralph elfordult. Úristen, de undorító!
A Queensway sosem aludt, és ennek az volt az oka, hogy nem lak-
tak itt angolok. Az utca tele volt kis bérházakkal, garniszállókkal,
sportkocsmákkal, egész éjszaka nyitva tartó kávéházakkal, zajos ét-
termekkel es görögökkel, olaszokkal, arabokkal, afrikaiakkal, ausztrá-
lokkal. A nyelvek, illatok, színek, ízek, fények–e kavalkádjában az
embernek mindig az volt az érzése, mintha épp vakációzna valahol.
Itt aztán senkinek nem jutott volna az eszébe este papucsot húzni és
egy bögre kakaóval odaülni a tévé elé.
Ralph megint az órára pillantott, óvatosan, nehogy magára vonja a
visszataszító mutogatós néne figyelmét. Hat óra huszonkilenc.
Bízz a megérzéseidben! Bízz a megérzéseidben!
 Vársz valakit, szépfiú?
Ralph riadtan megperdült, amikor a közvetlen közelében megszó-
lalt egy lágy női hang. Jem nevető arcát pillantotta meg.
 Ó, a mindenségit! Hála istennek! Már azt hittem, a bugyi nél-
küli barátném az.
 Ugye, milyen szép? Ezek szerint már megmutatta neked a
nuniját?
Ralph felmordult.
Útnak indultak.
 Jó napod volt? – érdeklődött Jem.
 Pocsék. Nem csináltam semmi érdemlegeset...
 Kár. És miért nem?
 Azt hiszem, túlságosan sok minden járt a fejemben.
 Mint például?
 Nem érdekes. Tudod... mindenféle...
 Akarsz róla beszélni?
– Nem... illetve... talán. Még előfordulhat, hogy lyukat beszélek a
hasadba.
 Igen, gondolta Ralph, ez jó volt. Megteremtette a kellő alapot egy
esetleges későbbi beszélgetéshez.
 És neked jó napod volt? – kérdezte.
Lenézett Jemre és rámosolygott. Nagyon élvezte, hogy le kell
néznie ahhoz, hogy rámosolyogjon. Ez olyan aranyos dolog volt...
 Rémes volt, egyszerűen iszonyatos. A pokoli hétfő. Viszont
ahhoz túlságosan unalmas, hogy beszéljek róla. Inkább mesélj erről a
jall freziről!
Bandukoltak egymás mellett és diskuráltak. A curryről és erről és
arról és semmiről. Ralph kezdte úgy érezni magát, mint a forrásban
levő tej, amely kifutni készül, de képtelen volt lekapcsolni maga alatt
a gázt. Nem akart semmiségekről trécselni. Nem akart úgy tenni,
mintha csak barátok lennének. Nem akart csak beülni egy étterembe
és vacsorázgatni Jemmel, aztán hazamenni és végignézni, hogyan
veti magát a lány az undorító patkány Smith alantas karjába. Azt
akarta... azt akarta... Bízz a megérzéseidben! intette önmagát. Bízz a
megérzéseidben! Csakhogy ez sem használt. Bízott a megérzéseiben,
és a belső hang azt súgta, azt ordította, hogy tegye meg, vállalja a
kockázatot, hazardírozzon, legyen a tét dupla vagy semmi. Igen, kru-
pié úr, felteszem az egészet a pirosra, a limuzinokat, a jachtot, a colo-
radói házat...
Mély lélegzetet vett, azután hosszan kifújta tüdejéből a levegőt.
Odaértek az étteremhez. A légkör hirtelen változása pár pillanatra
levitte Ralph hőmérsékletét a forráspont alá.
– Nahát! – kiáltott fel Jem. – Micsoda hely!
Komor arcú, szűk, fekete nadrágot viselő pincérek tucatjai rohan-
gáltak fürgén az asztalok irdatlan tengerében, magasra emelték ha-
talmas, piros, zöld, barna és krémes rózsaszín curryvel teli tányérok-
kal és a hold felszínéről készített fotókra emlékeztető kicsi fehér ke-
leti kenyerekkel megrakott, ezüstszín tálcáikat. Több száz hangosan
társalgó vendég ült a zöld és halványkék színekben pompázó fres-
kókkal díszített falak és kovácsoltvas pálmafák között, a forróságot
enyhítem kevés sikerrel próbáló, két méter átmérőjű mennyezeti ven-
tilátorok alatt.
Egy pincér viharos sebességgel egy asztalhoz vezette Ralphékat, le-
csapott elébük egy–egy étlapot, majd szigorú arccal elszáguldott.
 Nem mondhatnám, hogy a világ legbarátságosabb kajáldája –
suttogta Ralph – viszont vess egy pillantást az árakra!
Megtárgyalták, mit kérjenek, és alig pár másodperccel azután,
hogy becsukták étlapjukat, a szikár pincér visszatért hozzájuk, mo-
gorván felvette a rendelést, majd újra elviharzott. A sörük harminc
másodpercen belül megérkezett.
 Ez ám az igazi gyorsétterem – nevetett Ralph, és hirtelen rájött,
nem a megfelelő helyet választotta egy bizalmas beszélgetéshez,
mert itt, ha valaki vette a bátorságot és tizenöt percnél tovább ücsör-
gött, a pincérek odaküldték a várakozó vendégeket, hogy jelentőség-
teljesen álldogáljanak az asztal körül.
 Nahát – mosolygott Jem Ralphra a söröspohara pereme fölött –
, ez igazán kellemes, nem?
Ralph meghökkent. Teljesen megfeledkezett arról, hogy ez a hely
kellemes. Épp az járt a fejében, hogy ennél még a purgatóriumban
sem érezhetné kényelmetlenebbül magát.
 Igen – derült fel az arca –, gondolom, az... tényleg kellemes.
– Hm... – Jem tekintete körbejárt a teremben, utána visszatért
Ralphhoz. – Mi az... mi a különleges alkalom?
 Hogy érted ezt?
 Tudod... remélem, nem értesz félre, de... olyan érzésem tá-
madt, amikor délelőtt telefonáltál, hogy mintha randit kértél volna
tőlem?
 Nahát! – Ralph félrenyelte a sörét. – Hogy jutott ilyesmi az
eszedbe?
 Ó, nem is tudom. Kicsit idegesnek tűnt a hangod, és a beszél-
getés valahogy olyan mesterkéltre sikeredett. Egyszerűen... a helyzet
emlékeztetett azokra a pillanatokra, amikor először kértek tőlem ran-
devút. Ennyi az egész. – Kérdő tekintettel nézett Ralph szemébe.
A felszínes fecserészésnek ezzel vége is volt.
 Akkor hát – dörzsölte meg az állát Ralph – tisztázzuk ezt a
kérdést! Felhívtalak, teljesen ártatlanul, mert unatkoztam és nem volt
jobb dolgom, mint felhívni a jó öreg, unalmas Jemima Cattericket,
meghívtalak egy curryre, pusztán azért, hogy ne kelljen egyedül itt
ülnöm, és te arra gondoltál, hogy randizni akarok veled. Micsoda
szemtelenség!
 Ó, ne csináld már! – nevetett Jem.
 És aztán – kezdett belemelegedni Ralph –, miután érthetetlen
módon és teljességgel tévesen azt gondoltad, hogy randevúra hívlak,
ami természetesen nevetséges e tételezés, ahelyett, hogy rám pirítot-
tál volna ekképp: „de hát, Ralph úrfi, ez lehetetlen, hisz a szívem
másé, ön egy himpellér, egy ripők”, te igent mondtál arra, amit arcát-
lanul romantikus természetű meghívásnak értelmeztél, és most itt
ülsz ennél az asztalnál velem, gardedam nétkül. Mire véljem ezt?!
– Ó? te majom! – Jem fülig vörösödött.
– Elnézést – kacagott Ralph. – Az arcod! Mint egy eleven fest-
mény. Olyan aranyosan festesz!
Lenézett hosszú ujjaira, nagy kezére, amely most ráborult Jem pici
fehér kacsójára, és a szívében különös melegség ömlött el. Olyan
szép látványt nyújtott együtt az a két kéz. Szerette volna így együtt
látni őket az élete végéig. Megsimogatta hüvelykujjával Jem kezének
oldalát. A lány meg sem kísérelte elhúzni a kezét.
– Milyen aprócska kéz – mormolta Ralph. Megszorította Jem ke-
zét, felnézett a lányra, silány kis mosolyt villantott rá, mert pillanat-
nyilag csupán ennyire volt képes, azután a tekintete visszavándorolt a
kezükre.
 Igazad volt – sóhajtotta és a szempilláján keresztül szégyenlősen
pillantott fel a lányra. – Valóban randevúra hívtalak ma délelőtt. Így
igaz. – Elmosolyodott, bocsánatkérő kis grimaszt vágott. – Tudod...
olyan jól éreztük magunkat a hétvégén... ez volt... ez volt életem egyik
legjobb hétvégéje... komolyan. És látni akartalak megint, de... így,
távol a lakástól, Smithtől és mindentől. Én... én nagyon szeretek ve-
led lenni, Jem. Komolyan mondom és... – Nagyot nyelt, és gyorsan
felpillantott Jemre, aki türelmes, gyengéd tekintettel figyelte. Ralph
kihúzta magát ültében, és a lány szemébe nézett. – Remélem, nem
haragszol – fejezte be, és megint lesütötte a szemét.
  Dehogy haragszom – felelte Jem. – Mondtam már neked, én is
szeretek veled lenni. Csak három hónapja ismerlek, de máris úgy
gondolok rád, mint az egyik legjobb barátomra.
 Ó, istenem, Jem, ez olyan kedves tőled! Csakhogy én nem erről
beszélek. Én a szerelemről beszélek. Nem amolyan „bírlak, haver”
vagy „kedvellek, lakótárs típusú érzelemről, hanem az igazi szere-
lemről. Én igazán, igazán szeretek veled lenni. – A hangja egy
pillanatra elakadt, és érezte, hogy a homloka gyöngyözni kezd, amint
a gát átszakad benne. – Ó, istenem, Jem! Szeretlek! Még soha nem
mondtam ezt senkinek. De komolyan gondolom. Megőrülök érted.
Soha nem találkoztam még ilyen csodálatos emberrel. Állandóan te
jársz a fejemben, és többé már nem tudok úgy tenni, mintha nem így
éreznék. Pokoli féltékeny vagyok Smithre, amiért az övé vagy. Soha
nem gondoltam eddig a szerelemre, az „igazira”, arra, hogy megálla-
podjak valaki mellett. És aztán beköltöztél hozzánk és eleinte… ele-
inte nem jöttem rá, milyen különleges vagy. Csupán egy lakótárs
voltál, akit nem láttam valami szívesen az otthonomban. És aztán
megismertelek, megszoktam, hogy ott vagy körülöttem, és fokoza-
tosan egyre jobban megkedveltelek. És aztán egy este rádöbbentem –
azon az estén, amikor a chili csípéspróbát rendeztük. Hirtelen megér-
tettem, és nem maradt bennem semmi kétség, egyszerűen tudtam,
hogy szerelmes vagyok beléd, Jem, hogy az a végzetünk, hogy együtt
legyünk. Mi vagyunk az igaziak egymás számára. Összeillünk. Mi
lennénk a legkülönlegesebb pár a világon. Az maga a varázslat, ami-
kor együtt vagyunk, nem vetted észre? Többé nem lehetek csak jó
barátod, Jem, ugye, érted? Nem akarom, hogy kedvelj, mint barátot.
Azt akarom, hogy ugyanúgy érezz irántam, mint én teirántad, és van-
nak pillanatok... néha, amikor úgy tűnik, máris úgy érzel.
Kifújta a levegőt, hosszú, hűvös, csodálatos sóhaj volt ez, tele
megkönnyebbüléssel és lelkesedéssel. Legalább ötven kilóval érezte
könnyebbnek magát, a két hónapja elfojtott érzések és érzelmek nem
gyötörték többé a lelkét.
 És azt is tudom, hogy hallottál már ilyesmit korábban is. Tudok
Nickről és Jasonról és a többiekről. Tudom, hogy egy életre eleged
van már a szerelmi vallomásokból ...
  Micsoda?! – Jem szeme elkerekedett.
 ...de hidd el, én más vagyok. Én nem akarlak irányítani, nem
akarom, hogy megváltozz. Pontosan olyannak akarlak, amilyen vagy.
Úgyhogy, ha nem zaklatlak folyton és nem árasztalak el virágcsok-
rokkal és versekkel és szerelmes levelekkel, az nem azért van, mert
nem szeretlek, hanem épp azért, mert nagyon szeretlek. Érted?
 Micsoda?! Álljunk csak meg egy pillanatra! Honnan a fenéből
tudsz te Nickről és... és Jasonról és mindenkiről?
Ralph Jem haragos arcára, villámló szemére nézett, és sóhajtott.
Most már mindegy, gondolta. Nincs vesztenivalója. Mindent vagy
semmit. Nagy levegőt vett.
  Ó, istenem, Jem! Kérlek, ne túlozd el a dolog jelentőségét,
kérlek, próbálj megérteni! Rémesen fog hangzani, amit mondok,
de... olvastam a naplóidat. Ne haragudj! Attól a naptól kezdve ol-
vastam a naplóidat, hogy beköltöztél hozzánk. Úgy értem, nem
csupán elolvastam a naplóidat, annál ez jóval több volt. Órákat
töltöttem a szobádban, csak hogy érezzem az illatodat, hogy a dol-
gaid között legyek. Mindent tudok rólad. Tudom, milyen csúnyá-
nak érezted magad kamaszkorodban, tudok az utánad epekedő fi-
úkról, tudok a követelőző, rád akaszkodó férfiakról, akik meg akar-
tak változtatni. Mindent tudok rólad, és úgy gondolom, az a tisztes-
séges, ha te is mindent megtudsz rólam. Tudom, hogy szemétség
volt, de esküszöm, soha nem tettem még ilyesmit. Csak valahogy...
vonzottak a dolgaid... ahogyan te is vonzottál. Tudom, hogy süket
dumának tűnik, amit mondok, de ez az igazság. És ettől úgy érez-
tem, hogy közel állok hozzád. Annyira szerettem volna azt érezni,
hogy közel állok hozzád. Rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs,
hogyan kell meghitt, bensőséges viszonyt kialakítani valakivel.
Nem találtam más megoldást. Nagyon, nagyon sajnálom. És na-
gyon, nagyon kérlek, hogy bocsáss meg, Jem. – Idegesen elmoso-
lyodott, arcán feltűnt az a kedves, féloldalas, lusta mosoly – Kér-
lek, Jem, mondj valamit! – Lélegzet–visszafojtva várta a lány vála-
szát.
Jem arca mélyvörös színt öltött.
 Nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy képes voltál elolvasni a
naplóimat! Ez... ez iszonyatos! Jézusom, Ralph! Azt hittem, a bará-
tom vagy! Hát ide figyelj! Felejtsd el, nyugodtan elfelejtheted ezt
az egészet! Barátok nem szoktak egymás holmija közt kutakodni!
Barátok nem szoktak alattomos módon belerondítani egymás ma-
gánéletébe! Hánynom kell, ha csak rágondolok...
 Kérlek, Jem... kérlek, próbálj megérteni...
 Nem, Ralph! Képtelen vagyok rá. És mától fogva, ettől a pil-
lanattól fogva te meg én pusztán lakótársak vagyunk, semmi több.
Nincs több curry, nincs több beszélgetés, nincs több semmi! Ha jót
akarsz, ne is kerülj a közelembe! Egyszerűen felejtsük el, hogy ez
az egész megtörtént!
 Nem! Jem! Kérlek! Nem akarom elfelejteni, hogy ez megtör-
tént. Örülök, hogy megtörtént. Akartam, hogy megtörténjen! Kér-
lek, beszéljük meg!
 Ralph, nem hallottad, mit mondtam? Elég volt. Vége! Haza
akarok menni. Kérd a számlát!
Jem lehajolt, felkapta a táskáját, feldúltan kotorászott benne a
pénztárcáját keresve, keble hullámzott, ahogy próbálta visszatartani
a könnyeket. Az egész világ forgott körülötte, mint egy törött roto-
rú helikopter. Soha életében nem volt még ennyire összezavarodva.
Dühös volt, nagyon dühös, amiért Ralph bejárt a szobájába és elol-
vasta a naplóit. Ám ennél jóval többet érzett. Egész könnyedén túl
tudta volna tenni magát azon, hogy a férfi ő naplókat olvasgatta.
Végül is nem volt semmi titkolnivalója. Persze visszataszító dolog
volt Ralph részéről ilyet tenni, de Jem ezzel a helyzettel még meg-
birkózott volna valahogy. Amivel azonban képtelen volt megbir-
kózni az az érzelmek valóságos lavinája volt, amelyet Ralph sze-
relmi vallomása indított be benne. Ralph olyasmit vallott be, ami-
ről ő – ha őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie – már rég
tudott. Ralph szerelmes belé! Ralph kiterítette a kártyáit, színt val-
lott. Ez már nem volt játék. Az érzelmek elszabadultak, és ő, Jem
nem volt többé ura a helyzetnek. Nagyon szerette volna, ha képes
arra, hogy könnyedén felnevet, megpaskolja Ralph kezét, és ked-
vesen azt mondja neki, hogy ő is nagyon szereti, de nem úgy, hogy
az ő szíve Smithé, mert Smitht és őt az isten is egymásnak terem-
tette, és Ralphnak nem kínálhat mást, mint őszinte barátságot. De
nem volt képes ezt mondani. Mert nem lett volna igaz.
A fenébe és a francba és a rohadt életbe! Szerette őt. Szerette
Ralphot! Szerette, ahogy a söröskorsót meg a cigarettát tartotta
ugyanabban a kezében. Szerette ahogy minden vasárnap délelőtt
nézte a kedvenc sorozatát. Szerette, ahogy az utcán megállt meg-
simogatni minden szembejövő kutyát. Szerette, ahogy ordított a
tévében szereplőkkel, ha olyasmit mondtak, amivel nem értett
egyet. Szerette a kezét, a hosszú ujjait meg a hosszú, csontos lábát.
Szerette azt a lusta mosolyát, meg ahogy zihált, amikor annyira
nevetett, hogy nem tudta abbahagyni. Szerette, hogy akármit el-
mondhatott neki, és bármilyen ostoba vagy banális dolog volt is az,
Ralph képes volt beszélgetést kanyarítani belőle. Szerette, ahogy
lenyűgözik az élet apró részletei, ahogy megcsodál egy szép nap-
lementét vagy egy különös formájú felhőt vagy egy eldugott víz-
köpőt egy épület oldalában. Szerette a hézagot hátul a fogsorában,
ahonnan kiütötték egy fogát egy focimeccsen, és szerette a kis seb-
helyet a homlokán fenn, amely egy 1979–es Clash–koncert emléke
volt, ahol véletlenül lefejelt egy erősítőt.
Szerette Ralphot, és most kiderült, hogy Ralph is szereti őt.
Együtt lehetnének, kéz a kézben eltűnhetnének együtt a naplemen-
tében, és boldogan élhetnének, míg meg nem halnak. Szerethetnék
egymást.
Jem felpillantott a férfira. Ralph épp egy pincér figyelmét pró-
bálta felhívni magára, kevés sikerrel. Jem elnézte a V–alakban nö-
vő hajszálakat a tarkóján, amelyet annyira szeretett volna megsi-
mogatni, a csalódottság súlyától megroskadt vállat. Ralph imádni
való volt. Még most, hogy a haragtól egekig szökött az adrenalin–
szintje, most, hogy szigorúan gátat szabott az iránta megnyilvánuló
érzelmeinek, Jem még most is vágyott rá hogy odaforduljon
Ralphhoz, átölelje, és addig csókolja, míg mindketten el nem ájul-
nak. Szerette a férfit. Kívánta őt. Soha még meg sem csókolta.
De hát nem szeretheti. Nem szabad szeretnie. Mi tenne akkor
Smithszel?! A zsilipkapuk bezárultak az érzelmek álja előtt.
Ralph feléje fordult, tekintetük egymásba fonódott.
– Jem... – esdekelt a férfi.
Nem! – csattant fel Jem.
– Kérlek...
 Nem!
Nyomasztó csend borult rájuk mázsás súllyal amint kiléptek az
étteremből, leintettek egy taxit és hazamentek, és az út során a fa-
gyos légkör megkötött köztük, akár a beton.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Karl egyenesen Tom és Debbie lakásához hajtott azon az estén,

miután Siobhan kitette a szűrét, és attól kezdve, hogy odaérkezett,
tízpercenként hívta őt, és hitetlenkedve hallgatta az üzenetrögzítőről
a saját hangját, amely arról tájékoztatta, hogy épp nincs otthon, de
hagyhat üzenetet. Hát persze hogy nincs otthon, a fenébe is!
Másnap az anyjánál hívogatta Siobhant úgy félóránként, mígnem
végül McNamara asszonynak elfogyott a türelme, és közölte vele, ha
tovább zaklatja őket, hívja a rendőrséget; egyébként Siobhan nem
akar beszélni vele. Karl most már nem sok mindenre emlékezett az
egészből, nagy, fekete részeg köd borított mindent. Hétfő délután
nagy nehezen rávette magát, hogy dolgozni menjen.
És ekkor következett be az a pillanat, amikor megtörtént – amikor
minden megváltozott.
Karl egyáltalán nem tervezte el. Ha volt valami, ami az utolsó
hatvanvalahány órában egyáltalán az eszébe sem jutott, akkor az a
munkája, a műsora volt. De hát műsorvezető volt. Nem tehette meg,
hogy betelefonál és beteget jelent. Így hát beült a kocsijába és oda-
hajtott, teljes kábulatban, valamiféle robotpilóta lehetett, aki helyette
sebességet váltott és a közlekedési lámpáké figyelt.
 Jól vagy, haver? – kérdezte tőle John, a műsor gyártásvezetője,
amikor meglátta vakon bebotorkálni a stúdióba.
 Aha, aha – nyögte ki.
Minden más volt. A stúdió másnak tűnt. John mintha vadidegen
lett volna. Átnézték az adásba kerülő számok listáját. Vicces, gondol-
ta Karl, ő a műsorvezető, ő az az ember, aki lejátssza a számokat,
amelyek szövege elszorítja az összetört szívű szerelmesek torkát
Londonszerte. Hányszor fordulhatott elő, tűnődött Karl, hogy amikor
ő feltette A nap nem süt soha többé című számot, valami szerencsét-
len, kétségbeesett, magányos faszi egy üres lakásban bekapcsolta a
rádiót, meghallgatta, és a fájdalom még erősebben kezdte mardosni a
szívét, mint eddig. És most rajta volt a sor. De ő tehetne ellene, meg-
változtathatná a listát. Játszhatna Spice Girls–számokat, a Túlélem–
et, meg azt az istenátka Agadoo–t és így féken tarthatná a fájdalmat.
Játszhatna istent.
De nem akart. Úgy döntött, békén hagyja a listát, és vállalja a kö-
vetkezményeket. Egyébként is, ki a fene akarna isten lenni?!
Böngészte a címeket, kereste a taposóaknákat, bár tudta, azok nem
robbannak, amíg az ember rájuk nem lép, az érzelmek addig nem
fogják mellbe vágni, amíg meg nem hallja a dallamot, a szöveget.
 Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte megint John.
 Persze. Hogyne.
Miért nem érez semmit? Mert érezni nem érzett semmit. Csak ká-
bulatot, zsibbadtságot és belül feneketlen űrt. Nem akart sírni. Nem
akart világgá rohanni. Nem akart itt lenni. Minden csak úgy megtör-
tént vele, szavak hagyták el a száját, a keze mozgott, megtartotta a
kávéscsészét, a lába keresztbe tevődött, a szeme olvasta a szavakat és
el is juttatta az agyához, de neki magának az egészhez nem volt
semmi köze, minden csak úgy megtörtént. Tűnődött, vajon az arca
időnként mosolyog–e. a torka képes–e hangosan nevetni. Valószínű-
leg.
Mr. Szánalmas, Otis Redding: ez volt az első szám a listán. Karl
emlékezett rá. Szerepelt egy kazettán, amelyet Siobhannak állított
össze nem sokkal azután, hogy megismerkedtek. Így van ez, amikor
az ember még túlságosan fiatal ahhoz, hogy tudja, kicsoda valójában,
kazettákat állít össze a barátjának, a szerelmének, így mondja el: „Ez
vagyok én, ez az, amit szeretek, és mert téged annyira kedvellek,
szeretném, ha ezt te is szeretnéd”, mielőtt még lenne állása, kocsija,
lakása, élettörténete vagy kiforrott személyisége, amelyek egyébként
elmondanák mindezt a világnak. Így volt ezzel Karl is, vég nélkül
gyártotta a kazettákat Siobhannak, hosszú órákat töltött azzal, hogy
nagy gonddal kiválogatta lemezgyűjteményéből a megfelelő számo-
kat, és átvette őket a nagy tételben kedvezménnyel vásárolt kilencven
perces kazettákra. És aztán büszkén átnyújtotta őket, és minden vá-
gya az volt, hogy Siobhannak tetsszenek a számok, hogy a lány sze-
resse az ő zenéjét, legalább annyira, amennyire ő szereti a lányt. És
Siobhannak nagyon tetszettek a kazetták. És ettől Karl csak még job-
ban szerette őt...
 Felolvasták a híreket, az időjárás–előrejelzést és a közleke-
dés pillanatnyi helyzetéről tájékoztató jelentést. Karl hirtelen úgy
érezte, az agya kong az ürességtől. Mit kellene mondania? Mit
szokott mondani? Képtelen volt bármit is felidézni. Még arra sem
emlékezett, hogy milyen nap van, melyik hónapban járnak. Az órán
villogó számok jelezték, hány másodperc van még hátra. Öt... négy...
három... kettő... egy. Karl szája kiszáradt.
A hangja eltűnt. Egész szellemi lénye köddé vált. Karl meg-
szűnt létezni... Bejátszották a műsor szignálját, azután csend
volt egyetlen röpke pillanatig, amelyet tíz– ezerszeresére nö-
velt azoknak az embereknek a száma, akik hallották. John kidülledt
szemmel meredt Karlra, az asszisztens a mikrofonért nyúlt, hogy
szükség eseten közbelépjen. És aztán. végre Karl kinyitotta a száját.
– Jó estét, London. Kedves hallgatók, önök a London Rádió mű-
sorát hallják, én Karl Kasparov vagyok. Tizenöt óra harminc perc
van, ez itt, az ország fővárosában a Csúcsforgalomideje. Már csak
három vásárlással tölthető nap maradt karácsonyig, mint hallom, és
most következik az egyik kedvenc számom, amely minden olyan
hasznavehetetlen férfitársamnak szól, aki hozzám hasonlóan nem
vett még egyetlen ajándékot sem. A címe... Mr. Szánalmas...
A fejhallgatót lecsúsztatta a nyakába, és álmélkodva körülnézett.
Amikor a piros lámpa kigyulladt, halvány sejtése sem volt, mit fog
mondani, és aztán ez kerekedett ki belőle. John megkönnyebbülten
felmutatta kinyújtott hüvelykujját. Karl vérprofi, minden rendben
lesz.
És minden rendben is volt. Az elkövetkező tizenöt percben leg-
alábbis. Karl jókat mondott, az egyik szám előtt felvezető szöveg
gyanánt évődött kicsit Johnnal, miközben zene szólt, megitta a kávé-
ját, mosolygott, még nevetgélt is. Már kezdte magát egészen jól
érezni.
És aztán... nem számított rá, a dal nem tartozott a kedvencei közé,
igazán nem is emlékeztette Siobhanra, még a fiatalságára sem: A
legkeserűbb pirula. a Jamtól.
Volt valami a dalban, ami nagyon szíven ütötte. Szerette a Jamet.
Siobhan is szerette a Jamet. És annyira igaz volt – ez volt a legkese-
rűbb pirula, amit egész élete során valaha is le kellett nyelnie. Azt
mondják, minden vég egyben valami másnak a kezdete is, de most ez
a Pont volt az, ahol minden véget ért és nem kezdődött semmi. És ez
az ő hibája volt. Lelki szemei előtt egymás után villantak fel a képek:
Siobhan mosolyog, Siobhan nevet Szinte érezte a szeretett nő illatát,
hallotta a hangját. ,
És aztán sírva fakadt. Először csak néhány könnycsepp gördült le
az arcán. Elfordult, nehogy John meg a többek meglássák, letörölte a
könnyeket, vett pár mély lélegzetet. Negyvenöt másodperc volt hátra
a zenéből. A lélegzése egyre gyorsult, a könnyek egyre sűrűbben törtek
elő a szeméből; még harminc másodperc.
Egész teste megrázkódott, és Karl rájött, nem fogja tudni vissza-
tartani a könnyek árját. John telefonon beszélt valakivel, az asszisz-
tens épp vécére ment, senki nem vette észre, mi történik. Három má-
sodperc... kettő. .. egy. Be kellett volna adnia rögtön a következő szá-
mot, így adódott volna lehetősége, hogy összeszedje magát. Nem
tette. Nem jutott eszébe. A hallgatók, akik ott ültek rádiójuk mellett,
nem hallottak semmit, csupán az önuralmát visszanyerni próbáló
műsorvezető el–elakadó, ziháló lélegzésének neszeit. Olyan volt ez,
mint a zavart csend egy ünnepi vacsorán, csak éppen még ezerszer
kínosabb. John letette a telefonkagylót, és rémülten meredt Karlra. A
csend egyre hosszabbra nyúlt. Karl egyre csak sírt.
És aztán, végül, beszélni kezdett. Tudta, hogy jobb lenne, ha nem
tenné. Tudta, hogy előbb–utóbb John beadna valamit, egy szignált,
egy műsorelőzetest, egy zeneszámot, bármit. Ez nem az volt, amiről
a rádiózás szól. A rádiózás lényege a profizmus, a technika, a zene.
Semmi köze az ő bánatához, nyomorúságához. A magánéletéhez.
 El... elnézést kérek – nyögte ki reszkető hangon. – Én... ne-
kem...
A stúdióban mintha megállt volna az idő; John lába a földbe gyö-
kerezett, álla leesett, két keze kétségbeesett arcához tapadt. Nyoma
sem volt a szokásos nyüzsgésnek, csupán egy boldogtalan ember
beszélt csendesen egy mikrofonba, mintha az lenne a legjobb barátja,
és közben könnyek patakzottak az arcán.
 Ez a hétvége borzalmas volt számomra... a barátnőm elhagyott.
John grimaszt vágott, azután a tenyerébe temette az arcát.
 – Szentséges ég! – motyogta. – Hogy ebből mi lesz?!
– Siobhan, a barátnőm. Tizenöt év... és... most mindennek vége...
és... ó, istenem, ne haragudjanak rám, kérem. Azt hittem, képes le-
szek dolgozni, de... de olyan nehéz. Istenem, annyira nehéz! Tudják,
valójában csak most értettem meg. Siobhan elment. Elment! – Felzo–
kogott. – Ó, Jézusom! Ha tudnák, milyen volt Siobhan! Ha ismernék!
Ő olyan... olyan volt, mint egy angyal. Épp, mint egy angyal. Meg
akartam szerezni őt, soha életemben nem akartam semmit annyira,
mint őt, és aztán az enyém lett, nem is tudom, hogyan. Tudják, nem
érdemeltem meg őt. Túlságosan jó volt hozzám képest, minden tekin-
tetben, engem egy napon sem lehetett említeni vele. Olyan nagyon
szép volt. És ha látták volna a haját, mintha színarany lett volna.
Bárkit megkaphatott volna, és ő engem választott. Nem tudom, mi
lett volna velem nélküle ez alatt a tizenöt év alatt, a mosolya nélkül, a
nevetése nélkül, a jósága és a bölcsessége nélkül. Istenem, milyen
bölcs volt! És hogy szeretett! Nagyon szeretett, értik? Tudják, milyen
az, ha az embert ennyire szereti valaki, aki ilyen szép és ilyen... ilyen
jó?!
És én... én... – Elcsuklott a hangja. – Soha nem vettem természe-
tesnek, magától értetődőnek, hogy velem van. Tényleg. Soha. Min-
den áldott nap megköszöntem Istennek, hogy ez a csodálatos nő az
enyém. Mindig nagyra becsültem.
De... de... figyeljenek! Most jól figyeljen rám minden férfi! És
minden nő! Ez nagyon fontos! Ha van egy nő Vagy egy férfi az éle-
tükben, akit szeretnek és aki viszontszereti önöket, ne csináljanak
hülyeséget, ne csalják meg! Ne tegyék! Nagyon kérem! Én megtet-
tem. Sárba tapostam a világ legszebb, legcsodálatosabb asszonyának
a bizalmát. És hogy miért? A nagy semmiért! Amit tettem, olyan,
mintha valaki az egész vagyonát odaadná egy eldobható papírpohá-
rért. Odadobtam azt, ami a légfontosabb volt a számomra, odadob-
tam egy kis eldobható szexért, egy eldobható nőért, aki a semminél is
kevesebbet jelentett a számomra. El tudják képzelni?! El tudják kép-
zelni, hogy egy felnőtt ember ilyen ostoba legyen?! Az egész nem
volt más részemről, mint szánalmas kísérlet arra, hogy megerősítsem
az önbizalmamat. Most már látom. Mindig úgy gondoltam, hogy
Siobhan túlságosan jó nekem, túlságosan szép, túlságosan különle-
ges. Próbáltam úgy tenni, mintha ez nem zavarna, de mindig kisebb-
rendűnek éreztem magam. Es aztán jött ez a másik lány, és elérte,
hogy mellette úgy érezzem, én vagyok a Férfi. Okosabb voltam, mint
ő, kedvesebb, rendesebb voltam, mint ő, jobb voltam, mint ő. És en-
gem akart. És az én bánatos kis férfihiúságom gondolkodás nélkül
elfogadta az ajánlatot. Nem gondoltam senkire és semmire, még ön-
magamra sem. Ó, istenem! És tudják, még csak nem is volt különö-
sebben élvezetes a dolog. De legalább különlegesnek éreztem magam
– ezúttal én voltam a különleges. És ettől csak még jobban becsültem
Siobhant, amikor a viszonynak vége lett. Olyan dolgokat értettem
meg a szerelmet, a férfi–nő kapcsolatot illetően, amelyekre addig
nem is gondoltam. Megértettem, milyen fontos az állandóság, a foly-
tonosság, és hogy valakivel együtt megöregedni épp olyan romanti-
kus dolog lehet, mint amilyen beleszeretni volt. Akkor feleségül
akartam venni Siobhant, hogy vele lehessek, amíg csak élünk. De
már késő volt. Megtudta, hogy viszonyom volt valakivel, megtudta,
valójában milyen vagyok. Megtudta, hogy szánalmas vagyok, hiú,
önző és gyenge. És hogy nálam jobbat érdemel. Így hát elment. Én
pedig egyedül vagyok. Mindennek vége. Ma este hazamegyek a la-
kásunkba, ahol eddig együtt éltünk, és ő nem lesz ott. Üres lesz a
lakás. És... és... és... fogalmam sem volt róla, hogy az ember ennyire
boldogtalan is lehet és ennyire szomorú. Nagyon szerettem őt, de
visszaéltem a bizalmával, és most le kell nyelnem a keserű pirulát,
és megérdemlem. Szóval... szóval ne tegyenek ilyet, jó? Nem érde-
mes. Mert ha az embernek van valakije, akit szeret és aki vi-
szontszereti őt, az hihetetlen nagy szerencse. Ne törődjenek azzal a
kanos pasival a kereskedelmi osztályról, vagy azzal a szexis csajjal,
aki az emeleten lakik! Mert nem éri meg. Hallják? Nem... éri... meg!
– Karl mély lélegzetet vett, és kihúzta magát ültében. Már nem po-
tyogtak a könnyei.
Óvatosan körülnézett. Az üvegfal mögött ott állt tátott szájjal a
stúdióban egy sereg asszisztens és titkárnő és producer, idegyűlt
szinte mindenki az egész épületből, őt bámulták, egyesek rémülten,
egyesek zavartan, egyesek csillogó szemmel. Egy fiatal lány letörölt
egy könnycseppet, és elfordította a fejét. Síri csend volt.
– Hát – kezdte Karl –, nos... öö... elnézést kérek. Én... öö... elné-
zést kérek. Elnézést. – Zavartan felnevetett, és tekintetét újra végig-
hordozta szoborrá dermedt közönségén. Most Jeff állt legelől, karba
tett kézzel, és megfejthetetlen tekintettel fixírozta Karlt. – Van egy
olyan érzésem, hogy ez volt itt a London Rádióban az utolsó műso-
rom, úgyhogy most lejátszom egy jó számot önöknek. És elnézést...
Feltolta a hangerő gombját, letette a fejhallgatót, és tenyerével
megdörgölte az arcát. A mindenit! Mi a fenét művelt?! Elveszítette
az önuralmát. Semmi más nem jutott el a tudatáig, csak a saját dele-
jes, megnyugtató hangja, amely a fejhallgatóból áradt. Nem gondolt
a hallgatókra, sem a stúdióban összegyűlő döbbent emberekre, sem
arra, hogy épp most int búcsút a karrierjének. Tulajdonképpen magá-
ban beszélt, megpróbált rendet teremteni zilált gondolatai között,
szinte véletlen volt csupán, hogy a szája előtt levő mikrofon révén
idegenek ezrei hallhatták szavait. Jobban érezte magát. Ez most sok-
kal jobb volt, mint az a rémisztő, kábult semmi, ami egész hétvégén
eltöltötte. Most legalább megint valóságosnak tűnt a világ... rémítő-
en, siralmasan valóságosnak.
– Karl!
Egy kéz nehezedett Karl vállára. Megfordult. John volt az.
– A mindenségit, Karl! Hát ez nem volt semmi! Jól vagy?
 Ó, Jézusom, John! A fenébe is!
 Jules itt van kinn. Átveszi a műsort. Gyere, menjünk innen!
 A francba! Megkapom az útilaput? Erről van szó? Ennek is vé-
ge? – Nehézkesen felállt, és meghúzkodta farmerdzsekije szegélyét.
 Á, dehogy! Gyere, Karl! Jules itt van. – John gyengéden átka-
rolta a másik férfi vállát, és a csapóajtón át kivezette a folyosóra.
Mintha film pergett volna: az emberek megtorpantak, elhallgattak,
amerre ment, és megbámulták, pimaszul, a nyakukat nyújtogatva
lesték ajtók mögül. Úgy érezte, csak a rendőrök hiányoznak mellőle,
akik pokrócot borítanak a fejére, és belökik a várakozó rabszállítóba.
Elhaladtak az ügyfélfogadó pult előtt.
 Karl! Karl! – June a mikrofont eltakarva kiabált utána.
Ó, úristen! Vajon mit akar? Karlnak semmi kedve nem volt meg-
állni, hátrafordulni és meghallgatni az ügyfélfogadó hölgy mondani-
valóját. Csak menni akart, menni, át az előcsarnokon, ki az épületből,
a kocsijához.
 Karl, álljon meg! – June esetlenül kacsázott tűsarkú bokacsiz-
májában a márványpadlón. – Álljon meg, Jeff keresi! Telefonon.
Karl reményvesztett tekintettel fordult Johnhoz. Hát ez van. Ki
fogják rúgni. Átvette June–tól a telefont.
 Karl, haver, azonnal gyere vissza!
Karl szíve elszorult.
– Az istenverte telefonvonalak égnek, Karl, hmm, hmm, azt akar-
ják, hogy folytasd a műsort. Gyere fel azonnal! Jeff szokás szerint
az utolsó mondat közepén lecsapta a telefont, ahogy csak nagyhatal-
mú emberek teszik.
 Így igaz – búgta June, akit egészen felajzott a váratlan, hétfő
délutáni izgalom – az utóbbi tíz percben egyfolytában csörögnek a
telefonok, és mindenki magát akarja. Miben mesterkedik, Karl? –
kérdezte egy középkorú, boldog házasságban élő nő flörtölő moso-
lyával.
Karl újra Johnhoz fordult. John vállat vont, elmosolyodott és visz-
szavezette a folyosókon, be a liftbe és vissza a stúdióba. Óriási volt a
zűrzavar. Három titkárnőt átrendeltek ide máshonnan, hogy segítse-
nek fogadni a telefonhívásokat. A levegő vibrált. Többen tapsolni
kezdtek, amikor Karl belépett az ajtón.
– Karl, haver! – Jeff széles mosollyal odasietett hozzá, átölelte a
vállát és megszorongatta. ~ Egyszerűen imádnak! Sztár lettél, haver!
Tíz perc alatt kétszáz hívás futott be! Indíts vissza a mikrofon elé,
add meg nekik, amit akarnak, mondd el, mit érzel! – Szinte tuszkolta
vissza a műsorvezetői szék felé.
Jules mosolygott, letette a fejhallgatót, felállt és megölelte Karlt.
Karl leült, végignézett a mosolygó, együtt érző arcokon.
– Nem tudom, képes vagyok–e rá – motyogta.
 Micsoda? – hördült fel Jeff. – Naná. hogy képes vagy. Naná!
Csak csináld! Ahogy az előbb.
– De... már elmondtam mindent.
 Akkor mondd el még egyszer! Ezt akarják, haver. Téged akar-
nak. Mondhatsz bármit, ami eszedbe jut. Csak beszélj! Pár hívást
beadunk majd, jó pár hallgató van hasonló helyzetben, mint te. ki
vannak borulva, beszélni akarnak veled. Képes vagy rá, Karl, hmm,
hmm.
Jules itt marad arra az esetre, ha netán segítségre lenne szükséged.
Folytasd, haver, légy önmagad, nincsenek szabályok egyáltalán... –
Megint megszorította Karl vállát, aztán kivonult az üvegfal mögé.
Karl megrémült. Haza akart menni. Ez a... ezek az elvárások! Ez a
sok őrá bámuló ember! Tönkrement életű csodabogarak, akik vele
akarnak beszélni telefonon! Jeff rákacsintott. Jules megpaskolta a
vállát. John hozott neki még egy csésze kávét. Az óra azt mutatta,
hogy negyvenkilenc másodperc van már csak hátra.
A fenébe! Karl annyira egyedül érezte magát.
Három másodperc... kettő... egy. Karl mély lélegzetet vett. Meg-
köszörülte a torkát.
– Nos – kezdte –, az... az történt, hogy megkértek, jöjjek vissza.
Haha! – Idegesen felnevetett. – Úgy tűnik, önök, kedves hallgatók,
jobban kedvelnek, ha boldogtalan vagyok. Hm, megpróbálom tenni a
dolgomat, és... na jó, akkor talán legyünk mind, együtt, boldogtala-
nok. Nem tudom, hogy fog menni a dolog... de... azt hiszem, most
lejátszom önöknek egy újabb dalt. Ez a szám mindig az egyetemi
éveket juttatja eszembe, azt az időszakot, amikor még nem ismertem
Siobhant, amikor még csak néztem, tudják, és álmodoztam róla.
Amikor még csak egy elérhetetlen álomkép volt számomra. Ez az el-
múlt tíz év egyik legtökéletesebb száma. Következzék a La. Ott megy
ő...
Bólogató, mosolygó emberek, elismerőleg felmutatott hüvelykuj-
jak az üvegfalon innen és túl. Karl fellélegzett. Megragadta az adásba
kerülő számok listáját, és pillanatok alatt átírta az egészet. Ez a mű-
sor Siobhannak szól. Nincsenek szabályok, Jeff ezt mondta. Nincse-
nek szabályok. Akkor az egész műsort csakis Siobhannak állítja ösz-
sze, lejátssza minden kedvenc dalukat. Valósággal fetrengeni fog a
boldogtalanságban. És ha az emberek ezt akarják hallgatni, hát csak
tessék! Őt aztán nem zavarja.
Így hát két órán keresztül Siobhanról beszélt, és közben
szívettépően szomorú és szívettépően boldog zenét játszott. Fogadta
a hallgatók hívásait, volt, aki könnyek közt mondta el neki, hogy
ugyanazt a hibát követte el mint ő, volt, aki csak minden jót kívánt.
Volt olyan sorstárs, aki elárulta, mi volt az ő kedvenc számuk, ami-
WT'
kor még boldogok voltak a szerelmével, és Karl lejátszotta neki.
Két teljes órányi érzelem, őszinteség és emberség. A telefon szü-
net nélkül csengett, volt sírás, gyötrelem és harag, szomorúság, bol-
dogtalanság és megbánás. London valamennyi bánatos, magányos
embere előbújt érzelmi csigaházából, és úgy érezte, ő is a világ szer-
ves része lett megint. Az egész hihetetlenül ízléstelen volt. Félelme-
tesen érzelgős. Olyan volt, mint Oprah Winfrey kibeszélő show–ja a
legpocsékabb napokon. Ám úgy tűnt, ez az, ami az embereknek kell.
És ez volt az, ami*0
Karlnak kellett.
Amikor azon az estén Karl kilépett az LR épületéből, a járdán
emberek végeláthatatlan sora álldogált virágcsokrokkal, apró ajándé-
kokkal és autogramgyűjtő albumokkal. Őt várták. „Köszönöm”,
mondogatták neki, és: „Fel a fejjel!” Divatosan öltözött csinos lá-
nyok tukmálták rá a telefonszámukat, karikás szemű, sápadt férfiak
rázogatták a kezét. Az egésznek döbbenetes volt a hangulata. Karl
esetlenül keresztülcsoszogott a tömegen, »köszönöm”, mondta vagy
ezerszer, elvette a telefonszámokat, elfogadta a virágokat, aláírta az
autogramos könyveket, aztán végre beülhetett a kocsijába.
 Jézusom – motyogta, miután becsapta az ajtót – mi a fene fo-
lyik itt?!
Fogalma sem volt arról, hogy ez még csak az őrület kezdete. Az
elkövetkező néhány napban ő volt London kedvence. Beszéltek róla
a televízióban, egy hírműsorban, a képe ott díszelgett a helyi esemé-
nyekről beszámoló, legszínvonalasabb esti lap, az hűen ing Stan-
dard harmadik oldalán, egy a hűtlenkedésről értekező cikk illusztrá-
ciójaként, és napról napra egyre több ember várt rá az LR épülete
körül.
Ám Karl szemében ez az egész felhajtás kutyakomédia volt csu-
pán. Nem érte el műsorával a kívánt eredményt: Siobhan nem telefo-
nált.
Azt az éjszakát még Toméknál töltötte, és a következőt, meg a
következőt is. Képtelen volt visszamenni a lakásba. Siobhan tudta,
hol van, hiszen az anyjának Karl megmondta, a telefonszámot is be-
diktálta, lassan, tagoltan, hogy az asszony biztosan fel tudja jegyezni.
És Siobhan nem telefonált. Nyilván olvasta az újságokat, hallgatta a
rádiót, látta a híreket, de úgy tűnt, egyáltalán nem hatotta meg. Nem
WT'
mintha Karl ezért vállalta volna a főváros kedvenc szenvedője szere-
pét, de hát az ember joggal gondolhatná, hogy ha egy nagyváros tel-
jes lakossága együtt érez vele, talán csak megmozdul valami annak
az egyetlen nőnek a szívében is, nem?
Így hát három napon át dolgozni ment, hazament, berúgott, To-
mékkal Siobhanról beszélt, az életről beszélt, arról beszélt, milyen
érzés itt találni magát a harmincas évei közepén egyedül, asszony
nélkül, gyerek nélkül, holott mindig is úgy gondolta, hogy ő is úgy
fog élni, mint bárki
*0 más, és most töprenghet azon, hogy hol a fené-
ben csúszott félre az egész.
És a harmadik napon kezdett haragra gerjedni. A mindenségit ne-
ki! Végül is Siobhan is kavart Rickkel, nem? Siobhan is visszaélt az
ő bizalmával! Végül is mi a különbség aközött, hogy valaki lefekszik
és hagyja, hogy fél órán át csókolgassák, meg aközött, hogy valaki
lefekszik és hagyják, hogy öt percen át sublintsák?! Tulajdonképpen
melyik is az intimebb?! És vajon ha bevallotta volna mondjuk azon a
skóciai éjszakán, megbocsátott volna? Azt mondta volna: „Karl, ré-
mes, amit tettél, de mivel bevallottad és nem nekem kellett rájönnöm,
megbocsátok és tudom, hogy továbbra is képes leszek megbízni ben-
ned”? Ezt mondta volna? Hát persze hogy nem! Ugyanolyan rosszul
érintette volna a dolog, és ugyanolyan kérlelhetetlen lett volna. És
ugyanígy elköltözött volna.
Végül, a csütörtöki műsor után, december 24–én este összeszedte
a bátorságát, és hazament az Almanac útra.
Ült a kocsiban, bámult ki a nyomorúságos, nyirkos sötétségbe, a
feje lüktetett a csalódottságtól, haragtól, boldogtalanságtól, veszte-
ségtől, dühtől és a vakítóan erős, mindent elemésztő rettegéstől.
A kulcs fordult a zárban és különös hangot adott. Olyan volt, mint
távoli visszhangja valaminek a múltból, mint egy elfeledett álomból
homályosan felidéződő érnék. Soha még eddig nem figyelt fel arra,
milyen hangot ad a zárban forduló kulcs, soha nem tűnt fel neki az
éles kattanás és a zárszerkezet halk neszezése. Annyira ismerős volt,
mégis annyira új.
 A lakásban hideg volt. A központi fűtés öt napja nem működött.
Siobhan mindig teljesen felcsavarta a termosztatot, azt állította, sok-
kal kevésbé tűri a hideget, mint mások, a vérkeringésével kapcsolat-
WT'
ban emlegetett valamit. Karl mindig panaszkodott a hőség miatt,
próbált ablakot nyitni, amikor a nő nem látta, vagy legalább kicsit
lejjebb tekerte a hőfokszabályzót. Most hideg volt, és ő azt kívánta,
bár olyan meleg lenne, hogy a festék is megolvadna a falon...
Siobhan eltakarította a romokat. Három hatalmas szemeteszsák
állt a konyhában, tele az összetört hanglemezek darabjaival, a kará-
csonyfa csupaszon és szánalmasan kornyadozott a konyhaajtó mellett
a tűzlépcsőn, ami a díszekből megmaradt, az egy nejlonszatyorban
ott volt a tűzhely*0mellett. Siobhan elvitte azokat az apróságokat,
amelyek a lakást otthonná változtatták, a vázakat, az órákat, a fali-
szőnyeget. Egyébként minden a helyén volt. Minden makulátlanul
tiszta volt. A lakásnak bútorfény szaga volt. Rettenetes volt.
Karl legszívesebben sarkon fordult volna abban a pillanatban,
ahogy belépett. Rosanne rozzant fonott kosara, amely a hálószoba
ajtaja mellett szokott állni, eltűnt, és a póráz sem lógott már a kam-
pón az előszobában. A lakás hideg volt, halott és üres.
Karl leroskadt a kanapéra, az ő kanapéjukra. Ahol Siobhan ült hat
nappal ezelőtt, amikor közölte, hogy mindennek vége. Ahol ő a lábát
ölelve könyörgött neki, hogy ne küldje el. Most arcát a tenyerébe
temette és hagyta, hogy a síri csend és a fagyos üresség elborítsa.
Most először merült fel benne, hogy Siobhan nem fog visszatérni
hozzá. Ez nem csupán összezördülés volt. Nem csupán arról volt itt
szó, hogy pár napot külön töltenek, amíg lecsillapodnak a kedélyek.
Itt mindennek vége volt. Siobhan nem fog hazajönni.
Életében először Karl egyedül volt.
HUSZONHATODIKFEJEZET

Cheri látta Karlt hazajönni karácsonyeste, most már két hónappal

ezelőtt. Az volt az első alkalom, hogy a férfi felbukkant az Almac
úton az óta a rádióműsor óta. Cheri az ablaknál ált hófehér, bolyhos
köntösében, és figyelte Karlt, aki szüzkének, unalmasnak, egyhangú-
nak tűnt, nem is hasonlított arra a boldog pasira, akire ő emlékezett.
Figyelte, ahogy a férfi bedugja a kulcsát a zárba, és szinte látta,
ahogy vibrál az arcán a fájdalom, miközben lassan kinyitja az ajtót.
Cheri el tudta képzelni, mit érez Karl...
WT'
Persze, hogy el tudta képzelni, végül is az egész ország megis-
merte a férfi érzelmeit, az isten szerelmére. Karl híresség lett! Ez
annyira jellemző. Amikor ő összejött vele, egy nagy senki volt, egy-
szerű, csóró tánctanár. Aztán szakított vele, és épp a viszonyuk miatt,
épp őmiatta híres lett, minden újság ővele foglalkozik, a képe idege-
sítő gyakorisággal szerepel a pletykalapokban, és lassan nincs már
olyan beszélgetős műsor, amibe meg ne hívták volna már. És – ami
Cherit végkép kiborította – még Richard és Judy is meginterjúvolta.
Richard és Judy. *0
Először London, és most már az egész világ ájultan
hever az istenverte Karl Kasparov lábai előtt. Mindenki imádja, bál-
ványozza és vigasztalja szegény Karl Kasparovot.
Még, hogy szegény Karl, gondolta Cheri. Szegény Karl, aki rend-
szeresen és vadul kefélte őt azon az íróasztalon a Sol y Sombrában.
A szegény Karl, aki végignyalogatta az ő feszes, ruganyos testének
minden négyzetcentiméterét, minden egyes lágy és finom porcikáját,
miközben állatias hangon nyögött és morgott a leplezetlen vágy he-
vében. A szegény Karl, aki hazudott és csalt, aki becsapta és elárulta
a nőt, akiről embermilliók füle hallatára kijelentette, hogy mindennél
jobban szereti. Cheriben igazán nem tengett túl az együttérzés.
Jó, az igaz, hogy ő futott a férfi után. Karl nem volt egyszerű eset.
Ami azt illeti, Karl volt a legnagyobb hódítása. Azért akarta megsze-
rezni, mert elérhetetlennek tűnt, mert minden szombat délelőtt, ami-
kor kinézett az ablakon, látta, amint Karl, Siobhan, meg a tündéri ku-
tyájuk ballag hazafelé a bevásárlásból csomagokkal megrakodva, és
nevetgélnek, beszélgetnek a közös témákról, a közös barátokról és
megtervezik a hétvégét, és néha Karl Siobhan vállára tette a kezét és
úgy nézett rá, mintha ő lenne az egyetlen nő a világon, mintha nem
lenne kövér, mintha a sok háj nem számítana. Karl jóképű férfi volt.
A frizurája meg a barkója kicsit fura volt, némelyik inge kicsit csiri-
csáré, de látszott rajta, hogy jó karban van; szép, sűrű, fekete haja
volt, jó erős nyaka, széles válla és príma hátsója, amit még ki is
hangsúlyoztak az épp divatosnál jóval szűkebb nadrágjai. És Cheri
imádta az ír akcentust, mindig is ellenállhatatlannak tartotta. Úgy
döntött, ez a pasi jobbat érdemel. Épp csak szüksége van valamire
vagy valakire, aki erre ráébreszti. Majd ő, Cheri megteszi neki ezt a
szívességet.
WT'
Eleinte elég nehéz volt, fel kellett kelteni a figyelmét. Cheri leg-
szívesebben ráordított volna: „Gyere át hozzám, nézz meg magadnak
egy igazi nőt, nézd meg, mi az, ami az életedből hiányzik, gyere,
megkaphatsz, a tiéd vagyok. ígérem, soha nem fogod megbánni, soha
nem elégszel meg többé egy kövér nővel.” De hiába. Karl ránézett,
udvariasan mosolygott és köszönt, ha összefutottak a kapuban vagy
az utcán, de „úgy”, igazán, nem vette észre. És minél inkább nem
vette észre, a lány annál inkább akarta őt. Szinte megszállottsággá
vált nála, reggelente
*0 nagy gonddal választotta ki mit vegyen fel.
halgatózott, mikor csukódik a lenti lakás ajtaja, úgy intézte, hogy
naponta legalább egyszer találkozzanak. Egyszer követte is, mert
tudni akarta, hova megy minden este pontban hatkor hawaii ingben,
csőnadrágban, így derítette ki, hogy a férfi tánctanár. Végre volt va-
lami, amibe bele tudott kapaszkodni. Tudott szvingelni, az apja meg-
tanította rá. Megvárta, míg az órának vége lett, azután követte a férfit
hazáig, „beleütközött’' a kapunál, és úgy irányította a beszélgetést,
hogy a férfi végül önként és dalolva elhívja a következő táncórára.
Még akkor sem volt könnyű dolga. Minden kedden elment a táncstú-
dióba, gondoskodott róla. hogy mindig ő legyen Karl partnere, a
benne lakozó szenvedély minden egyes cseppjét beleadagolta a tánc
gyerekes lépéseibe, minden egyes mozdulata azt kiáltotta: „szex.
szex”, tekintetével hívogatta a férfit, hozzá súrlódó csípőjével csalo-
gatta, és mosolygott, szünet nélkül mosolygott. És még mindig sem-
mi! Karl dicsérte a tánctudását, számtalanszor kifejtette, mennyire
örül, hogy végre olyan partnere akadt, aki igazán tudja értékelni a
cerocot, meghívta egy–egy sörre, hazavitte óra után. De egyéb sem-
mi. Siobhan így, Siobhan úgy, róla beszélt állandóan, és végül Cheri
megértette, ha meg akarja Karlt kapni, neki kell lépnie. Így hát lépett.
De hamar ráunt a férfira.
És most Karl híres – gazdag és híres. És az Ő érdemeit ki ismeri
el, az ő dicsősége hol van?! Hol tartana most Karl, ha ő nincs? Csu-
pán egy lenne a helyi rádióknál vergődő sok névtelen műsorvezető
közül, semmi más.
 Ez nem tisztességes. Cheri egész életében hírnévre vágyott, arról
álmodott, hogy balerinaként fogja bejárni a világot, mígnem hirtelen
megnyúlt, százhetvennyolc centi lett, és rá kellett jönnie, nem ő lesz
WT'
a következő Margot Fonteyn. Nem fogadja hálás közönség rózsákkal
elhalmozni és mosolyogva üdvözölni, majd házassági ajánlatokkal.
És meg volt róla győződve, hogy csakis az ő pokolba kívánt magas-
sága miatt tudott a banyaképű Darcey Bussell befutni, most ő lenne a
helyében, ha a természet így ki nem babrál vele.
Nem igazság, hogy Karl híres és ő nem, hogy ő nem részesül
semmiféle elismerésben, hogy a karban táncol London kevéssé köz-
ismert színházaiban, középszerű musicalekben, miközben Karl híres-
ségekkel mulatozik*0 városszerte. Huszonhat éves, tehetséges és szép,
de ez nem marad így örökké, egy napon majd késő lesz már, mert
öreg lesz és csúf, az esélyei pedig a nullával lesznek egyenlők.
Minél többet gondolt Cheri Karl hirtelen támadt népszerűségére,
annál inkább szerette volna ő is kivenni belőle a részét valahogyan.
Végül is ő volt az a nő, akit folyvást emlegettek a Karllal készült
interjúkban és az újságcikkekben, ő volt az „eldobható nő”. Bizonyos
szempontból híres volt mégis, híres volt arról, hogy ő a hosszú, szép
kapcsolatokat tönkretevő ördögi némber.
És aztán, az elmúlt hét valamelyik napján hirtelen óriási ötlete tá-
madt. Felért egy megvilágosodással. Épp a tévét nézte, valami nőről
volt szó, aki nagyon megbánta, hogy miatta zátonyra futott egy kap-
csolat, és addig tervezgetett és szervezkedett, amíg végül sikerült újra
összehoznia a párt, és utána mindenki az egekig magasztalta. Hiszen
ezt ő is megtehetné! Hát persze, hogy megteheti. Es azután ő lenne
híres. Méghozzá nem azért, mert aljas ribanc, hanem azért mert jó
ember, mert összebékítette Karlt és Siobhant. Valóságos hősként ün-
nepelnék, mindenki imádná. Lelki szemei előtt már látta is az újság-
cikkeket: „A gyönyörű Cheri (86–60–86) képtelen volt tovább elvi-
selni a lelkiismeret furdalást. »Soha nem akartam fájdalmat okozni
senkinek« mondta ma délután riporterünknek batterseabeli luxusla-
kásán. »Csupán nagyon magányos voltam. Leghőbb vágyam, hogy
Karl és Siobhan újra boldog legyen.*” Cheri pontosan tudta,
hogyan gondolkodnak a média jeles képviselői: egy bánatos műsor-
vezető, aki rádióhallgatók százezreinek kiönti a szívét, az hír, értékes
hír; viszont az exszerető, aki hirtelen előlép az ismeretlenség homá-
lyából, hogy jóvátegye vétkét, az valóságos szenzáció.
Cheri hátán végigfutott a hideg az izgalomtól. Ez biztosan bevá-
WT'
lik! Most már csak a stratégiát kellett kidolgoznia. Hol lehet
Siobhan? Hogyan tud kapcsolatba lépni vele? Hogyan tudja majd
meggyőzni arról, hogy most már csakis az ő érdekeit tartja szem
előtt? Tudta, ehhez el kell majd játszania a jó kislányt, de úgy gon-
dolta, megbirkózik a szereppel.
Cheri összehúzta a függönyt, azután elhelyezkedett a kanapén egy
bögre illatos mentateával meg egy üveg gyöngyházfényű körömlak-
kal. Volt némi tanakodni valója.
*0
Siobhan valóságos roncs volt, miután szakított Karllal. és az indu-
latok csillapultjával kezdte felfogni, mi is történt valójában. Vége
volt, Karl és közte mindennek vége volt, és az első héten nem csinált
semmi mást, mint magához húzta Rosanne–t, belefúrta az arcát a
kutya puha szőrébe és sírt. A telefon szinte szünet nélkül csörgött.
Karl egyre hívogatta, de ő nem volt hajlandó átvenni a kagylót, habár
a szíve majd megszakadt, annyira szerette volna hallani a férfi szelíd
hangját és megvigasztalni őt. Hallotta a rádióműsort, végighallgatott
minden egyes dalt, amelyet Karl neki játszott le, ott ült a térdét ölelve
régi hálószobájában, miközben a férfi megosztotta legmeghittebb
pillanataik emlékét fél Londonnal. Beszélt a rádióhoz, Karl hangjá-
hoz, reménykedett, hogy a férfi felelni fog neki, és amikor nem érke-
zett válasz, sírt és sírt.
Az édesanyja próbált okosan beszélni vele, megkísérelte rávenni,
hogy fogadja Karl hívását. Hiba volt, drágaságom, mondta neki, az a
fiú igazán szeret téged, te is jól tudod, hát miért nem adsz neki még
egy lehetőséget?
Siobhan tudta, az egyik oka annak, hogy édesanyja a békülést
erőlteti, az ösztönös anyai félelem attól, hogy a lánya egyedül marad,
hisz harminchat éves, talán Karl az utolsó lehetőség számára, de tud-
ta azt is, hogy mindettől függetlenül, amit az anyja mond, az teljesen
ésszerű. Miután a Karl titkának felfedezése nyomán érzett düh és
iszonyodás alábbhagyott benne, és ő ott maradt egyedül huzatos régi
hálószobájában, anyja Potters Bar–i házában, Siobhan fejében meg-
fordult, hogy meg kellene bocsátania Karlnak, hogy talán meg tudna
tanulni újra bízni benne, hogy a férfi szereti annyira, amennyire ő
WT'
megérdemli, hogy szeressék, és hogy ketten együtt helyrehozhatják a
kapcsolatukat és élhetnek tovább szépen, békében, nyugalomban a
battersea–i lakásban. Ám valami megakadályozta gondolatait abban,
hogy konkrétabb formát öltsenek, valami megakadályozta őt abban,
hogy fogadja a férfi hívásait, hogy felvegye a kagylót és tárcsázzon,
hogy összecsomagoljon, visszamenjen a lakásba, és azt mondja:
„Drágám, hazajöttem.”
Valósággal üldözte egy kép. Lelki szemei előtt újra és újra felme-
rült a kép: Karl meztelenül,
*0 verítékben úszva keféli Cherit, fel és le,
be és ki. Valahányszor lehunyta a szemét, látta maga előtt Karlt,
amint a farizma megfeszül és ellazul, amint meg–megremegve pum-
pál, döngöl és sulykol, megmártózik Cheriben egyre mélyebben és
gyorsabban és erőteljesebben. Siobhannak ettől felfordult a gyomra.
Minden alkalommal hányingere támadt. És bármennyire igyekezett
is, képtelen volt kiűzni agyából ezt a képet. Vele volt a nap minden
pillanatában, könyörtelenül ráakaszkodott Karllal kapcsolatos min-
den egyes gondolatára, tönkretette minden egyes kísérletét, hogy ész-
szerűen átgondolja a helyzetet. Olyan volt az egész, mintha valaki
ráborított volna egy nagy üveg tintát a Karllal és a közös életükkel
kapcsolatos valamennyi gyönyörű emlékére.
Így hát nem telefonált, nem ment vissza, ott ült a szobájában
Potters Barban, és – mint később visszagondolva megállapította –
toronyba zárt királykisasszonyként várta, hogy Karl eljöjjön érte és
megmentse. De Karl nem jött. London teljes lakossága körülbelül
felének mesélt róla, róluk, a kapcsolatukról, és számtalanszor meg-
próbált beszélni vele telefonon. De nem jött el érte.
Aztán január végén, egy vasárnap estén Siobhan felvette a tele-
fonkagylót anyja előszobájában, és tárcsázta Rick számát. Ennél vá-
ratlanabb, meglepőbb lépest nem is tehetett volna. Nem gondolta át,
mit csinál, nem adott lehetőséget arra, hogy izgulni kezdjen, csak
felkapta a kagylót, és tárcsázott. Visszagondolva úgy látta, akkor
szüksége volt valamire, ami kicsit helyrebillenti az önbecsülését.
Soha nem tapasztalt még meg ilyen fokú önbizalomhiányt, és ami
legalább egy kicsit javított a hangulatán, lelket öntött belé, az a skó-
ciai éjszaka emléke volt, Rick tekintetének, érintésének, szagának
emléke.
WT'
Jó fél órát cseverésztek Rickkel, megtárgyaltak, milyen hideg van
és milyen barátságtalan hely Potters Bár, beszéltek a karácsonyról és
az újévről, családról és barátokról, Fulhamről és ételekről. Semmi
rendkívüli nemvolt ebben a beszélgetésben, jelentéktelen témák ke-
rültek szóba, ám a hangokból, hangsúlyokból kötődés érzése
áradt és a háttérben ott voltak a barátság és a tőrödét ki nem mondott
szavai. Miután letette a kagylót, Siobhan jobban érezte magát, mint
hetek óta bármikor.
Néhányszor beszélgettek
*0 még ezután, és végül február közepén
egy nap Rick felvetette, mi lenne, ha Siobhan legalább egy éjszakára
otthagyná Potters Bárt és eljönne Fulhambe, elmehetnének a Kék
Elefántba, Siobhan kedvenc éttermébe, és aztán ott alhatna nála, ter-
mészetesen a vendégszobában.
Nem úgy hangzott ez, mintha Rick randevút kért volna
Siobhantól, csak egy meghívás volt egy barát részéről, aki aggódott,
hogy a barátja belehal az unalomba.
Rick beugrott egy csésze teára, és teljességgel elbűvölte Siobhan
anyját.
 Micsoda elragadó, elragadó fiatalember – lelkendezett
McNamara asszony csillogó szemmel és milyen jóképű! És képes
volt megtenni ezt a hosszú utat Fulhamtől Potters Bárig, csak hogy te
kényelmesen utazz! Tudod, nem sok férfi tenné ezt meg.
Rick bókok valóságos áradatát zúdította Siobhanra, aki rengeteget
fogyott; mivel nem tudott enni, ha boldogtalan volt, másfél hónap
elteltével már csak negyvenkettes ruhát hordott.
 Nem mintha nem lettél volna eddig is gyönyörű – mosolygott a
férfi.
Amíg beértek Londonba, nem sokat beszéltek, csak hallgatták a
zenét és időről időre egymásra vigyorogtak.
 Annyira örülök, hogy látlak – ismételgette Rick. – Annyira örü-
lök.
És Siobhan mosolygott, és elmondta, ő mennyire örül, hogy
Ricket látja. És valóban örült. Ami azt illeti, el volt ragadtatva. Rick
megfogta a kezét, megszorította, közben rávigyorgott, aztán előre-
fordult és vigyorgott tovább.
WT'
Visszagondolva Siobhan megállapította, hogy azért ez elég furcsa
helyzet volt. Végül is nem ismerték egymást, egyetlenegyszer talál-
koztak csak korábban, mégis olyan jól érezték magukat együtt, mint-
ha ezer éve barátok lettek volna. Kellemes és természetes érzés volt
számára ott ülni Rick új BMW–jében, hallgatni a zenét és moso-
lyogni. Nem érezték szükségét a csevegésnek, mintha tudták volna,
hogy lesz még idő bőven megbeszélni mindent, mert ez csupta a
kezdet.
Rick leparkolt*0a háza előtt, aztán egymást átölelve elsétáltak a
Kék Elefánt felé, nagyon lassan, ahogyan az ifjú szerelmesek szok-
tak. Könnyen megítélhető, mennyire friss egy kapcsolat, abból, mi-
lyen lassan sétál a pár. Siobhan és Karl már évekkel ezelőtt elért a
közepes tempójú vágta szintjére, amely azokat a megállapodott páro-
kat jellemzi, akik számára a gyaloglás az úti cél elérésének eszköze,
nem pedig lehetőség arra, hogy minél több időt töltsenek együtt.
Ám annak ellenére, hogy bármely arra járó idegen biztosra vette
volna, hogy a szerelem első, izgalmasan boldog perceit élő, vadonat-
új párt lát, Siobhan meg volt győződve arról, hogy ez nem randevú.
Egyszerűen nem az! Még nem hegedtek be a sebei, még gyötörte a
fájdalom, úgyhogy randevú vagy pláne új kapcsolat nála egyelőre
szóba sem jöhetett. Nagyon élvezte Rick társaságát, jobban, mint
képzelte volna, de még mindig Karlba volt szerelmes.
Ezért aztán, ahogy az aprócska thaiföldi pincér felvette rendelésü-
ket és elvitte az étlapokat, Siobhan első kérdése ez volt:
– És hogy van Karl?
Rick komoran vállat vont.
 Tőlem ne kérdezd!
– Hogyhogy? Nem beszéltek?
Rick a fejét rázta.
– Tényleg nem? ,
 Hát persze, hogy nem. Hiszen engem hibáztat.
 Miért? – Siobhan tejesen össze volt zavarodva.
  Amiért megtudtad, hogy megcsalt. Mert én adtam neki azt a
magnót.
 Micsoda?!
WT'
Istenem, milyen szánalmas! Micsoda méltánytalan-
ság! Nem te hoztad el hozzánk a magnót, nem te nyomtad meg a le-
játszás gombját, és ami a lényeg, nem te lökted bele Karl farkát abba
a szajhába! – Siobhan rádöbbent, hogy egyre feljebb emelte a hang-
ját, zavartan körülnézett. – Elnézést – mondta, aztán sírva fakadt. –
Ne haragudj! Csak... csak annyira fáj!
Rick adott neki egy papír zsebkendőt, és addig mókázott, amíg a
nő végül a könnyein át el nem mosolyodott. Azután pezsgőt rendelt
és egész este beszélgettek,
*0 Karlról, Tamsinről, szerelemről, életről,
mindenről. Siobhan számára ez volt az első alkalom, hogy beszélhe-
tett az érzéseiről, hogy szavakba önthette, mennyire undorítja, amit
Karl művelt Cherivel. Barátnői közül egy sem volt egyedülálló, és
valamennyien Karl barátainak is számítottak, úgyhogy őket nem
akarta kínos helyzetbe hozni. De Rickkel minden más volt. Rick más
volt.
 Na jó – mondta a férfi, amikor három órával és két üveg pezs-
gővel később kiléptek az étteremből –, elég a beszédterápiából. Szó-
rakozásra van szükséged. Pontosabban arra van szükséged, hogy to-
vábbi nagy mennyiségű pezsgőt megigyál és jól berúgj.
 Ó, Rick, nem is tudom – nevetett Siobhan. – Nem emlékszel,
mi történt legutóbb, amikor te meg én sok pezsgőt ittunk együtt?
Mindketten kuncogtak, de aztán Rick odafordult Siobhanhoz,
megfogta a kezét és komolyan a szemébe nézett.
 Siobhan – kezdte – tudod, mit érzek irántad. És meg kell
mondjam, semmi nem változott. Még mindig az a véleményem, hogy
te vagy a legbámulatosabb nő az egész világon. Te vagy... te... szóval
tudod. De most nem erre van tőlem szükséged. Most jó barát kell
neked. És én nagyon szeretnék a jó barátod lenni. Hé! – Elmoso-
lyodott. – Ha akarod, leszek a barátnőd! Meg tudom csinálni!
 Micsoda? – nevetett Siobhan.
 – Bizony! Gyere! Visszamegyünk hozzám, megiszunk pár koktélt,
kicsípjük magunkat, aztán elmegyünk egy bárba, meglátjuk, ki tudja
kikapni a legrondább embert, aztán hazamegyünk, pongyolát ve-
WT'
szünk fel és szidjuk a férfiakat egy bögre koffeinmentes kávé mellett.
Szuper lesz!
Így is tettek. Rick feltett egy Boyzone CD–t, jó pár koktélt megit-
tak, és körbetáncolták a lakást, mialatt készülődtek. Rick kicsit túlját-
szottá a szerepét, buzisra sikeredett a figura.
 Mit gondolsz, ebben nem látszik túl nagynak a fenekem? A
bézs vászonnadrágot vegyem fel vagy a khaki színűt? Melyik illik
jobban a hajamhoz?
Taxival mentek *0a King úton levő, meglehetősen lebuj jellegű bár-
hoz, amely hemzsegett a külföldi diákoktól, ausztráloktól, dél–
afrikaiaktól, és Rick fehérboros fröccsöt rendelt a pultnál.
 Mmmmm. Sosem ittam még ilyet – mondta. – Egész jó, nem?
Órákon át táncoltak, Oasis– meg REM–számokra. dumáltak, ne-
vetgéltek és jól megnéztek maguknak mindenkit.
 Látod ott azt a fickót? – kérdezte Rick. – Majd kiesik a szeme,
úgy bámul téged.
 Melyik az?
 Az a magas, barna hajú a fehér pólóban. Ott ni! – Rick a szem-
öldökét rángatva jelezte az irányt.
 Ugyan, ne bolondozz! Egyáltalán nem bámul.
 Dehogynem! Nézd csak meg! Nem bírja a szemét levenni ró-
lad. Akarod, hogy odamenjek és mondjak neki valamit?
 Nem! – Siobhan megragadta a férfi karját. – Ne merészeld
megtenni! Kérlek! Ne!
Már késő volt. Rick már csörtetett is keresztül a táncparketton.
Siobhan rémülten elfordult, földbe gyökerezett lábbal és azt kívánta,
bár a villogó műanyag padlólapok szétnyílnának és elnyelnék őt.
Végül, néhány perc múlva Rick keze a vállára nehezedett.
 Mike–nak hívják, amerikai, mérnöknek tanul és az a vélemé-
nye, hogy bomba nő vagy.
 Ez nevetséges!
 Dehogy!
WT'
Nézd csak! Integet neked.
És valóban, a fiú integetett! Siobhan esetlen, félénk kis mozdulat-
tal visszaintett, azután újra elfordult.
 Nem akarsz beszélgetni vele?
 Kizárt dolog!
 Ó, ugyan már!
 Nem. Tényleg
*0 nem. Képtelen lennék rá. Még csak nem is tet-
szik.
 Hogyhogy nem tetszik?! Csak nézz rá! Jóképű, okos és csak ti-
zenkilenc éves.
 Épp ez az. Miféle közös témát találhatnék olyasvalakivel, aki
valószínűleg soha életében nem látott fekete–fehér televíziót, soha
nem volt a kezében bakelit hanglemez és azt hiszi, a huszonnégy órás
tévéadás isten adta jog.
Mindketten jót nevettek és azután Rick nem erőltette tovább a
dolgot.
Mire visszaértek Rick lakásába hajnali háromkor, rengeteg él-
ménnyel gazdagodtak. Megittak fejenként hat fröccsöt, csevegtek
egy csomó emberrel, akik mind olyan fiatalok voltak, hogy akár a
gyerekeik is lehettek volna, kaptak két–két telefonszámot, Ricket
háromszor dobták ki a női vécéből, és Siobhan annyira nevetett, hogy
a könnye csörgött és levegőt is alig kapott.
 Ó, Rick – kuncogott – nálad jobb barátot kívánni sem lehet!
Siobhan ilyen jól utoljára Brightonban szórakozott, még mielőtt
járni kezdtek Karllal. Londonba már együtt költöztek, együtt szerez-
tek új barátokat, akik szintén mind párok voltak. Mivel Siobhan soha
nem dolgozott irodában, nem voltak amolyan „igazi” barátnői, akik-
kel lánybulikat, lánynapokat lehetett volna tartani. És annak ellenére,
hogy ez az este csak móka volt, egyfajta játék, Siobhan kezdte érteni,
mi hiányzott az életéből az elmúlt tizenöt évben. A felszabadult, ha-
tárokat nem ismerő vidámság. A spontaneitás. A gyerekesség. A bu-
táskodás. Egyszerűen ragyogó volt ez az este.
– Jobban érzed magad? – kérdezte Rick, amint odaadta neki a ká-
WT'
véját, majd leült mellé köntösben a kanapéra.
 Nos, lássuk csak! Megvacsoráztattak, a kedvenc éttermemben,
ittam pezsgőt, koktélt és fehérboros fröccsöt, megkívánt egy tizenki-
lenc éves amerikai, egy húszéves dél–afrikai, meg egy huszonegy
éves észt diák. Három órán keresztül hülyére táncoltam magam, sé-
táltam az esőben énekelve, és most egy meleg, puha köntösben ülök
egy kényelmes kanapén egy gyönyörű lakásban és valódi kolumbiai
kávét iszom. Igen. azt kell, hogy mondjam, kicsit jobban érzem már
magam. *0
~ Örülök, hogy a szolgálatára lehetek, szép hölgy – vigyorgott
Rick.
Ezután pár pillanatig hallgattak és kissé zavartan ámultak kávés-
csészéjükbe, úgy éreztek, valamit még kellene mondani, úgy érezték,
ez egy különleges pillanat. Végül Siobhan felemelte a tekintetét és
hirtelen egészen meghökkent attól, hogy milyen kék Rick szeme.
milyen szép a bőre, milyen őszinte az arckifejezése, milyen kedves a
szája, milyen meleg a mosolya.
 Ó, Rick – sóhajtott fel – Ki vagy te? Úgy tűnik, min– dig a
megfelelő időben vagy a megfelelő helyen és épp a megfelelő szavakat
mondod ki. Mindig elérni, hogy sokkal jobban érezzem magam. – A
férfi szemébe nézett. – Talán angyal vagy?
Rick elmosolyodott, letette a csészéjét és megfogta a nő kezét.
 Nem – felelte – nem vagyok angyal.
És aztán ösztönösen mozdultak egymás felé az elefántcsontszín
bőr borította kanapén, és átkarolták és meleg, érzelmekkel teli öle-
lésbe vonták egymást.
Siobhan a karjaiba zárta a férfit, homlokát a fejének támasztotta és
mélyen beszívta az illatát, amelyben a hajzselé enyhe fűszeres aro-
máján, a sampon gyümölcsös zamatán és a meleg fejbőr olajos, fa-
nyar kipárolgásán túl sok olyasmi vegyült, amit szavakkal képtelen-
ség leírni. És a Rick–illat beszivárgott az orrlyukain, le a torkán át,
egyenesen a szívébe. Siobhan lélegzete elakadt, még erősebben szo-
rította magához a férfit.

WT'
Siobhan igazán nem számított rá, hogy beleszeret Rickbe. Azt
gondolta, még nem heverte ki Karlt. És talán ez így is volt. Csakhogy
nem tudott uralkodni az érzelmeken, amelyek úgy zúdultak keresztül
rajta, mint valami varázslatos hurrikán, valahányszor Rick a közelé-
ben volt. Karl mindig mondogatta neki, hogy különleges, de Rick
mellett különlegesnek is érezte magát, Rick mellett magabiztosnak,
szépnek, frissnek, fiatalnak érezte magát, vadonatújnak, mintha most
vették volna ki a dobozból.
Valóban úgy *0 érezte, hogy Rick egy angyal. Ők ketten együtt két
angyal voltak, és Siobhan soha életében nem volt ilyen derűsen, nyu-
godtan, tökéletesen boldog, mint abban a hónapban, amióta Rickkel
járni kezdtek. Ez olyan jó volt, amilyen csak lehetett...
És egy napon, hamarosan, még nem tudta pontosan, mikor, el fog-
ja mondani Karlnak...
 HÚSZONHETEDIK FEJEZET

Evening Standard, 1997. február 27.

WT'

EGY CSILLAG ÚJJÁSZÜLETIK

Napjaink hóbortos, állhatatlan világában, ahol a divat, a hírnév, a

vélemény és az ízlés oly villámgyorsan változik és oly nagy mérték-
ben függ a média szeszélyeitől és önjelölt panditjaitól (jómagamat is
e meglehetősen kellemetlen társaság tagjai közé sorolom), igazán
jóleső érzés felfedezni, hogy időről időre mégis felbukkan egy–egy
tehetség, amely olyannyira
*0 megkérdőjelezhetetlen, olyannyira rend-
kívüli, olyannyira tagadhatatlanul ragyogó, hogy képes túlélni egy
gyilkos kritikát, származzék az bár a legelvetemültebb firkász tollá-
ból is. Fejet hajtok nagysága előtt.
A meghívón szereplő név ismerősnek tűnt. Ralph McLeary. Aki a
kedves olvasók közül elefántokét megszégyenítő memóriával rendel-
kezik, talán fel tudja idézni a művészt – én nem tudtam. A mellékelt
ismertető felfrissítette emlékezeteit. Ralph McLeary a Képzőművé-
szeti Főiskola kelméje volt még 1986–ban, akiről jómagam, ugyan–e
hasábokon mélységes elragadtatással, szinte zavarba ejtően érzelgős
stílusban a következőképpen nyilatkoztam: „egy fiatalember, aki
vérfertőző kapcsolatban áll kifejezőeszközével, egy fiatalember, aki
mindössze huszonegy évesen olyan jelentőségű és olyan szintű érett-
ségről tanúbizonyságot tevő műveket alkotott, hogy kénytelen va-
gyok a »géniusz« szóval jellemezni őt.” Nem voltam ezzel egyedül
akkoriban. A sajtó képviselői egy emberként áradoztak. Az ismertető
olvastán mindez előtört emlékezetem mélységeiből.
Képtelen voltam azonban lelki szemeim elé idézni a fiatalember
festményeit, még csak nem is rémlett egyetlen ecsetvonás, szín, for-
ma sem; a részletek teljességgel kiestek elnyűtt, vénülő em-
lékezetemből, helyüket elfoglalták gomba módra szaporodó ifjú fes-
tők munkái, amelyeket az időközben eltelt évek során felvonultattak
elcsigázott, megcsömörlött szemem előtt, hogy a szerződésemben
foglaltak értelmében nap, mint nap véleményezzem őket e hasábo-
kon.
 Attól tartok, el kell ismernem, hóbortos, állhatatlan öregember va-
gyok, oly könnyedén elcsavarja fejemet egy csinos vászon, megszé-
dít önnön, papírra vetett szavaim látványának öröme. Ám, akárcsak
WT'
az elhagyott feleség, aki egy drámai pillanatban visszatér – évekkel
azután, hogy lecserélték egy fiatalabbra, akinek a vonzereje hamar
tovatűnik – vékonyabban, boldogabban, magabiztosabban és a belső
szépségtől sugárzón Ralph McLeary újra felbukkant, hogy
mindannyiunkat megszégyenítsen. Kiállítása, amely egykori men-
torának, Philippe Dauvignon–nak Notting Hill–i galériájában látható,
arra figyelmeztet, hogy a művészet nem eshet és nem is esik áldoza-
tául azoknak a gyarlóságoknak és hóbortoknak, amelyek oly könyör-
telenül befolyásolják
*0 a divat, a film és a popzene követhetetlen se-
bességgel fluktuáló és ily módon tartós értéket ritkán teremtő világát.
Az igazi géniusz képes a túlélésre és – McLeary esetében – fejlő-
dik és virul a sajtó bizonyos megkövesedett, lakáj természetű képvi-
selőinek hiúság vezérelte megnyilatkozásai nélkül is.
Ezek McLeary első munkái több mint öt év kihagyás után, és most
azon kapom magam, hogy a szövegszerkesztő billentyűzete felett
ujjaim idegesen meg–megránganak, mivel csupán nagy nehézségek
árán tudok ellenállni a vágynak, hogy megint ömlengeni kezdjek egy
buja öregemberhez illő stílusban. Uralkodni fogok magamon.
McLeary technikája tökéletesen kiforrott, míg ♦ korábban anarchisz-
tikus ütéseket, szúrásokat mért a vászonra, most lágy, szinte roman-
tikus realizmus jellemzi szívettépően gyönyörű és nyugtalanítóan
ékesszóló portrésorozatát. A korábbi McLeary talán késleltetett és
zavaros serdülőkortól szenvedett, ám a mai McLeary felnőtt a frizu-
rája ápolt, frissen vasalt inget visel, és kétségkívül tiszteletteljesen
beszél a szüleivel. És jól tette, hogy megváltozott. Napjainkban, ami-
kor nemritkán vécécsészéket, csokoládészeleteket, megcsonkított
állatokat szerepeltetnek műalkotás gyanánt, nagyon boldoggá tud
tenni egy öregembert az, ha olyan festményeket láthat, amelyek ilyen
hagyományos módon és ilyen hihetetlen szépséggel mesélnek az
olyan egyszerű fogalmakról, mint szerelem és boldogság, világosság
és sötétség. Úgy vélem, többet nem is kell mondanom...
 Ralph háta hasogatott, a válla fájt, a keze sajgott. Az orra folyt, a
torka égett, az arcüregeibe mintha jókora horgokat tömtek volna. A
ruha lógott csonttá–bőrré fogyott testén, beesett szeme körül mély,
WT'
sötét karikák voltak. A haja, amely két hónapja nem látott fodrászt,
zsírtól, festéktől és portól összeragadt csimbókokban volt szanaszét.
Rémes látványt nyújtott, rémesen érezte magát, de nem törődött
vele. Megszállott ember volt. Karácsony óta egyetlen éjszakát nem
aludt végig, nem evett tisztességes ételt, nem ivott szeszt, nem látta a
barátait, nem nézett tévét, nem járt üzletben, nem szeretkezett, nem
fürdött, nem olvasott újságot, nem ült kanapén. Semmi. Kilenc héten
át nem csinált semmi mást, csak festett és dohányzott. Festett és do-
hányzott. *0
A műtermétől egysaroknyira lévő Esso benzinkútnál kapható pás-
tétomokon, műanyag ízű szendvicseken és mikróban felmelegített
hamburgeren élt. A társadalmi élet abból állt számára, hogy időnként
megosztozott egy füves spanglin a szemeteskukák mellett Murrayvel,
a biztonsági őrrel.
Az ágyául egy nagy, büdös habszivacs darab szolgált, amelyet egy
régi porvédő huzattal takart le, párna gyanánt néhány egymásba haj-
togatott pólót gyűrt a feje alá. A szórakozást az öreg, festékfoltos
tranzisztoros rádió jelentette, a szexet nagy néha egy–egy lagymatag
rejsz.
És csak a festés volt és a cigaretta.
Silány élet volt ez. Kényelmetlen volt, hideg és sötét, magányos és
egészségtelen. Éjszakánként feküdt a matracán és hallgatta az ablak-
keret melletti réseken befütyülő szelet, az ajtaja előtt, a folyosón ran-
dalírozó patkányokat és a négysávos Cable utcáról a nap huszonnégy
órájában beszűrődő motorzúgást. Minden reggel ötkor ébredt, meg-
mosakodott a folyosó végén levő vécében, festett, kiugrott a benzin-
kúthoz, evett valamit, festett, evett és festett, éjfélkor, egykor vagy
kettőkor lefeküdt aludni és aztán felébredt és kezdte az egészet elöl-
ről.
Termékeny volt. Termékeny! Oly sok meddő, tespedéssel töltött
év után most megállíthatatlan volt. Telefonált Philippenek, aki meg-
látogatta az első két hét elteltével és azonnal kitöltött neki egy csek-
ket ötszáz fontról, amely összeget Ralph rögtön felvett és vászonra
meg festékre költött.
A műterem falai mentén napról napra egyre több festmény sora-
kozott – összesen huszonegy festmény született, kicsik és nagyok,
WT'
portrék és csendéletek Huszonegy festmény hatvannégy nap alatt.
Nem akármilyen teljesítmény Philippe azt mondta, ilyet még soha
életében nem látott.
Azt azonban Ralph nem árulta el Philippenek, mert olyan furán
hangzott volna, hogy ami mcgihlette. az egy rádióműsor volt, vagy
inkább maga műsorvezető, bizonyos Karl Kasparov.
Ralph egy délután teljesen véletlenül hozta be rádióján az LR adá-
sát. Nem szerette a kereskedelmi rádiókat, túlságosan sok volt a rek-
lám, és úgy tűnt,*0kizárólag agyhalott műsorvezetőket foglalkoztat-
nak. Ám volt valami ennek az ír műsorvezetőnek a mélységes levert-
ségről árulkodó hangjában, ami felkeltette az érdeklődését, és azután
megértette, hogy a férfi az elvesztett szerelméről beszél, és ő olyany-
nyira átérezte a fájdalmát, hogy kis híján könnyekre fakadt. Olyan
rendes pasasnak tűnt ez az ír és az őszintesége lélegzetelállító volt.
Később aztán Ralph meglátta a képét valami bulvármagazin címlap-
ján a benzinkútnál, és rájött, ki az. Az a fura frizurás fickó volt,
aki az Almanac úti házban, a földszinti lakásban lakott a kövér ba-
rátnőjével meg egy spániellel, akivel mindig köszöntek egymásnak,
ha épp összefutottak, de beszélgetni igazán sosem beszélgettek...
Ettől kezdve minden nap meghallgatta a műsort, hogy a többi lon-
donihoz hasonlóan megtudja, Karl jól van–e hogy érzi magát a sze-
rencsétlenje. És egy idő után azt tapasztalta, hogy Karl boldogtalan-
sága az ő saját boldogtalanságát valamiféle más dimenzióba helyezte,
megmozgatta a fantáziáját, megihlette. Ott volt elzárkózva a világtól,
az emberiségtől, a valóságtól és önnön boldogtalansága forrásától, és
Karlra volt szüksége, hogy eszébe jusson, elsősorban miért is van ott.
A tizenöt óra harminc perc volt számára a nap fénypontja, az egyet-
len lehetőség, hogy megint érezzen valamit, hogy embernek érezze
magát. Nagyon sokat köszönhetett Karl Kasparovnak. Két szót nem
váltottak, mostanra mégis olyan volt számára, mint egy régi barát,
egy igazi jó barát. Megfogadta, ha ennek egyszer vége lesz, meghívja
a fazont egy italra, vagy inkább jó sok italra.
 Ralph most hátradőlt ültében, ujjai közt cigaretta parázslott, me-
rev, fájó hátát a falnak támasztotta, térdét felhúzta mellkasához• Na-
gyot szívott a Marlboróból, azután lassan kifújta a sűrű, fehér füstöt.
WT'
Végzett a munkával. Egyetlen ecsetvonást sem tudott volna már ten-
ni, még ha akar, akkor sem. A kollekció teljes volt, és ő elégedett
volt vele. Körülnézett a műhelyében és megkönnyebbülten felsóhaj-
tott. És aztán megsajdult a szíve.
Hiányzott neki Jem. Nagyon hiányzott. Alig várta, hogy otthon
legyen.
A katasztrofális curryvacsora után még két napig próbált viszony-
lag normálisan élni az Almarc úton. A két nap azzal telt, hogy bújkált
a hállószobájában, *0 igyekezett kerülni Jemet, igyekezett kerülni
Smitht, igyekezett legyőzni az egyre erősödő belső kényszert, hogy
odaugorjon a lány elé, jól megrázza és elmondjon neki min–dent
Cheriről, meg arról a patkány Smithről. Aztán rájött, hogy nem ma-
radhat ott tovább. Jem levegőnek nézte, a hangulat dögletes volt.
Ralph nem tudott így élni. Úgyhogy fogott egy kis utazótáskát, be-
csomagolt, átköltözött a műterembe, elkezdett festeni és azóta abba
sem hagyta. Karácsonykor festett. Szilveszterkor festett. Felhívta
Smitht és megmondta neki, nem tudja, mikor megy vissza, felhívta a
szüleit és kellemes karácsonyt meg boldog új évet kívánt nekik, és
aztán Philippe–en kívül senkivel nem lépett érintkezésbe több mint
két hónapig.
De most már vége volt, és eljött az ideje, hogy elkezdjen élni
megint. Azonkívül meg kellett szerveznie egy partit. Csütörtök este
lesz a sajtóbemutató, a péntek az ő napja. Bárkit meghívhatsz, mond-
ta neki Philippe. akit csak szeretnél, a szüleidet, a barátaidat, a lakó-
társaidat, a bácsikádat, bárkit. Hívj fel egy rendezvényszervezőt, le-
gyen étel, ital, zene, bulizz egyet, megérdemled. És az ég szerelmére,
vágasd le a hajad, undorító, ahogy kinézel.
Ralph mindent eltervezett. Most visszamegy az Almanac útra.
Beül egy kád forró vízbe, hozat Cullenstől egy grillcsirkét krumpli-
pürével meg pecsenyelével és evőeszközzel fogja megenni! Egészen
felizgatta a gondolt. Előássa a telefonos noteszét, összecsap valami
pofás kis meghívót a számítógépén, kinyomtat belőle egy jó adagot,
átmegy a postára, vesz bélyeget és elküldi a meghívókat a barátainak.
Tesz majd egyet Jem szobájába és egyet külön Smithébe.
És aztán felmegy az emeletre. Útközben megáll a földszinti lakás
ajtaja előtt, és bedob egy meghívót Karl Kasparovnak. Ez a legkeve-
WT'
sebb azok után, hogy a pasas milyen sokat tett érte, még ha tudtán
kívül is.
Azután felmegy majd a lépcsőn az emeletre, bekopog az ajtón, és
megkérdezi attól a Cheri nevű libától, hogy bejöhet–e egy pillanatra.
Elfogad egy csésze teát, azután pedig kér egy szívességet. A lány
először meghökken majd, de ő elmagyarázza neki részletesen, miért
lenne jó, ha megtenné, amire ő kéri, és aztán a lány remélhetőleg
elmosolyodik majd és azt mondja: „Hogyne!”, és örülni fog, hogy
segíthet. Ő megissza
*0 a teáját, hálálkodik egy keveset, kezet ráz a
lánnyal, talán még egy puszit is ad az arcára, azután hazamegy.
És akkor majd beballag a hálószobájába, leveti a cipőjét, levetkő-
zik, csak az alsónadrágját hagyja magán, és bebújik az ágyba a puha,
meleg, nehéz paplanja alá. Óóóóó. És aztán aludni fog egész éjszaka
és másnap is jó sokáig, csak akkor fog felébredni, amikor a nap már
lenyugodni készül, amikor az ég áfonya– és szilvaszínben pompázik.
És aztán... aztán mi is lesz?
Aztán vigyorogni fog, fülig ér majd a szája, mert már félúton lesz
a cél felé, amit el akart érni, félúton a boldogság felé, félúton Jem
felé.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

WT'
A kabát ott lógott az előszobában, a bakancs ott állt a lábtörlő
mellett. Jem szívverése elakadt. Kabátját felakasztotta a másik mellé,
azután bement a nappaliba, kereste a férfi visszatérésének további
nyomait.
A dohányzóasztalon álló hamutartó csordultig telt Marlboro–
csikkekkel, a távirányító pedig ott feküdt, ahol a férfi mindig hagyni
szokta, a kanapé karfáján. A konyhában a mosogatóban volt egy nem
túl nagy gonddal leöblített tányér, még bőven maradt rajta a megszi-
lárdult pecsenyeléből,
*0 beleragadt ropogósra sütött csirkebőr darab-
kákkal. A mosogatógép ajtaja nyitva állt. ahogy a férfi mindig hagyni
szokta, és egy használt teafilter trónolt kis barna tócsában a szemetes
edény tetején.
Úgy, gondolta Jem, szóval a Naplóolvasó Fantom visszatért.
A fürdőszobában minden nyirkos és csúszós volt a gőztől és párá-
tól, a még mindig a földön heverő kádkilépő nagy nedves lábnyomok
gőzölögtek, a régi, kopott sörtéjű zöld fogkefe a mosdókagyló pere-
mén feküdt.
Jem elmosolyodott, sietős léptekkel indult a folyosón Ralph szo-
bája felé, a szíve zakatolt. Tétován bekopogott, és miután választ
nem kapott, lassan benyitott. Az üres szobát látva elkedvetlenedett.
Ralph nem volt otthon. Nem volt otthon, de nyilvánvalóan visszatért.
Ralph visszatért!
Jemnek nagyon, nagyon, nagyon hiányát Ralph.
Hiányzott neki minden, ami csak a férfival volt kapcsolatos. Reg-
gel, amikor munkába menni készült, hiányzotta tudat, hogy Ralph ott
alszik az ajtó mögött. Hiányoztak a kihűlt tejestea–maradékkal félig
telt bögrék, amelyek a lehető legváratlanabb helyeken bukkantak fel
– Jem egyszer a fürdőszobai szekrényben is talált egyet – hiányzott
az, ahogyan mezítláb toppogni szokott a lakásban, hiányoztak a
Marlboro–csomagok, amelyekből mindenhova bedugott egyet–egyet,
mint mogyorót a télre készülődő mókus, de leginkább ő maga hiány-
zott, a jelenléte.
Jem minden tőle telhetőt megtett, hogy kiverje a fejéből ezt az
egész szerelemügyet. Elvégre is, micsoda ostobaság! Nem szeretheti
Ralphot, hogyan is szerethetné? Nem is ismeri igazán, soha nem csó-
kolózott vele, nem feküdt le vele csupán kedveli. És különben is,
WT'
Ralph is ostoba volt, éppolyan ostoba, mint a többi pasi, mint az ösz-
szes többi „szeretlek”–es. Jem biztos volt benne, hogy a férfi az el-
múlt két hónap során megértette, milyen ostoba is volt, valószínűleg
mostanra már van is új, flancos, csont és bőr barátnője. Ő pedig már
nem haragudott rá, amiért elolvasta a naplóit. Jó volt, hogy Ralph
elment, így Jemnek volt ideje rendet teremteni a fejében, és a helyére
rakni azt a bayswaterbeli estét. Ha Ralph itt maradt volna, akkor ő
valószínűleg teljesen összezavarodik, megrémül, állandóan összeha-
sonlítgatja a két férfit
*0 és azon töpreng, mitévő legyen. Aggódott vol-
na amiatt, hogy egyre kevésbé szerelmes Smithbe, viszont a Ralph
iránti érzelmei egyre erősebbek. Talán végül odáig fajult volna a do-
log, hogy elhitte volna Ralphnak, őket kettejüket teremtette egymás-
nak az isten, és egyáltalán nem Smith a végzete.
Ami, az elmúlt két hónap eseményeinek ismeretében, nem is tűnt
olyan eszement ötletnek.
A dolgok nem jól alakultak. Ami azt illeti, a dolgok rémesen ala-
kultak. Smith sokat változott, amióta azt 3 hétvégét vidéken töltötte a
kollégáival. Jem először azt hitte, hogy duzzog, hogy féltékeny, ami-
ért ő Raiphfal olyan jól érezte magát a hétvégén és még arra a curry
vacsorára is elment vele. Már az is megfordult a fejében, hogy Smith
is olyan mégiscsak, mint az előző pasijai. Ám egy idő után rájött, a
férfi nem duzzog, egyszerűen az a helyzet, hogy ő, Jem nem érdekli
többé. És Jemnek halvány fogalma sem volt arról, hogy ilyenkor mi a
teendő. Smith nem volt többé szeretetteljes, nem volt többé szórakoz-
tató, nem igyekezett, nem ment többé iszogatni Jem baráti társaságá-
val, nem vitte őt vacsorázni, nem fogta a kezét, nem telefonált neki
napközben, semmi. Jem tisztában volt azzal, hogy nincsenek túlságo-
san nagy elvárásai a férfiakkal szemben, nem igényel túlságosan sok
figyelmet és romantikát, de ez azért már nevetséges volt!
Próbált erről beszélni a férfival, próbálta úgy szavakba önteni
gondolatait, hogy ne tűnjön bizonytalannak, paranoiásnak, ami ugye-
bár nem volt. de Smith minden alkalommal megnyugtatta, hogy
semmi baj ő jól van, természetesen, igaz, kicsit fáradt, kicsi; szóra-
kozott, kicsit túl sok a stressz meg a munka. És elnézést kért, aztán
kicsit simogatta Jem haját, de látszott, hogy közben a gondolatai má-
sutt járnak. És ezzel kész volt. Jem nem erőltette a dolgot, mert saját
WT'
tapasztalatából tudta, milyen idegesítő a szakadatlan faggatózás: „Jól
vagy?... Biztos, hogy jól vagy?... Miért hallgatsz?... Mi a baj?... Ve-
lem van baj?...” stb., stb. Ő gyűlölte ezt, és nem volt hajlandó valaki
mást kitenni ugyanennek. Még akkor sem, ha nyilvánvalóan nem
voltminden rendben.
Eleinte aggasztotta, megrémítette Smith hirtelen változása, órákon
át gyötrődött, töprengett, vajon mi lehet a probléma. Unalom? De-
presszió? Egy másik nő? És aztán, pár nappal ezelőtt hirtelen eljött
az a pillanat, amikor
*0 nem gyötrődött, nem töprengett többé, egysze-
rűen nem törődött kérdéssel. És ez még aggasztóbb volt, mint eddig
bármi. Ha igazán szeretné Smitht, akkor nyilván még mindig törődne
vele. Függetlenül attól, hogy a férfi milyen rémes, milyen hűvös,
milyen távolságtartó lett. De nem törődött vele.
Megdöbbenve értette meg, hogy valamikor az eltelt idő folyamán
ők is beálltak azoknak a szörnyű középkorú pároknak a sorába, akik
a semmibe révedő tekintettel, némán ülnek éttermekben, kocsmákban
és közben forr bennük az elfojtott gyűlölet, neheztelés, akik az idők
végezetéig együtt maradnak, és csak nyelnek, nyelnek, mert egyik
félben sincs annyi bátorság, hogy felálljon és kilépjen a kapcsolatból,
akik egyszerűen nem törődnek többé egymással.
Jem megpróbálta pozitív hozzáállással kezelni a helyzetet; tudta, a
kapcsolatok kezdeti, a hormonok erős befolyása alatt alakuló, szen-
vedélyes szakasza nem épp egy hosszú életű állapot, és az, hogy
Smith és ő egy fedél alatt éltek az első perctől kezdve, valószínűleg
felgyorsította kicsit a folyamatot, de hát az ég szerelmére, csupán öt
hónap telt el! Hát nem érdemeltek ennél hosszabb ideig tartó szere-
lemittas, gyönyörteljes boldogságot? Úgy tűnt, nem.
És most Ralph visszatért. Ralph, aki igenis törődött vele. A ked-
ves, aranyos, szeretetre méltó Ralph. A legdrágább, csodálatos
Ralph. Jem hetek óta nem volt ilyen boldog.
Bement a szobájába és lerúgta a cipőjét.
Kicsi, piros boríték hevert az ágyán, a neve szerepelt rajta Ralph
rendetlen kézírásával. Egy fényes papírra nyomtatott színpompás
meghívót talált benne.
Ralph hamarosan gennyesre keresi magát.
Úgyhogy gyere és ünnepelj, vár
WT'

RALPH BULIJA

Rúgj be. táncolj, flörtölj, csinálj, amit akarsz, én fizetek.

Még a festményeimre is vethetsz egy pillantást.
Galerie Dauvignon, London Wll, Ledbury út 132.
Március 6. péntek 20.30– ? •
Jelezd, ha jössz!
*0

Jem egészen felvidult. Buli!!! Milyen izgalmas! Most végre felve-

heti azt a szép rózsamintás, vállpántos ruhái a sok kis gombbal a há-
tán, amit még sosem volt alkalma viselni. És láthatja Ralph csodás
festményeit is, amelyekről a lapok valósággal ódákat zengenek. Lesz
tánc is. Évezredek, óta nem táncolt, na persze, Smith nem szeret tán-
colni, az az unalmas, vén majom. De ő most akkor is táncolni fog.
Ralphfal. Táncolni fog Ralphfal! Smith mehet a francba! Húzza le
magát!
Gyorsan megírta a választ, és nekitámasztotta Raiph ajtajának.

Tíz font negyven, haver.

A taxisofőr tartotta a markát, és a nyitott ablakon át felnézett Karl-
ra, aki lassan átkutatta összes létező zsebeit, és közben meg–
megingott a hideg, nyirkos késő esti levegőn. Végül nagy nehezen
megtalálta a tárcáját, akkurátusán megnyalta ujjai hegyet, majd eset-
lenül előhalászott egy húszfontost.
Az aprót tartsa meg motyogta, azzal megfordult és eltántorgott a
harmincegyes szám bejárata felé.
A taxis rámeredt a húszasra, Karl után nézett, aztán megcsóválta a
fejét és elhajtott.
Karl bizonytalanul álldogált egy ideig a kőlépcső előtt, azután el-
szánta magát és nekivágott: bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb. Neki-
dőlt a bejárati ajtónak, nehogy elveszítse egyensúlyát, kulcsával jó
néhány kört írt le a zár körül, mire pusztán a szerencsének köszönhe-
tően beletalált. Testsúlya belökte az ajtót, ez a hirtelen mozdulat na-
WT'
gyon meglepte. Ezután az ajtót óvatosan becsukta maga mögött, és
újra csak meglepődött, amikor a hangos csapódás visszhangot vert az
előtér falain. Karl grimaszt vágott, ujját a szája elé tette. Csssssss!
Kuncogott, aztán háttal nekiesett az ajtónak.
Az előtérben a polcon kis halom levél feküdt. Karl esetlenül a ke-
zébe vette őket, és arca a koncentrálás abszurd maszkjává torzult,
amint a szemét kidüllesztve, majd behunyva igyekezett két tökéletes
látómezejét egy tökéletes látómezővé összehozni, hogy elolvashassa
a borítékokon a címzést.
*0
– Miss C. Dixon... haha!... repedtsarkú! Azzal elhajította a legfel-
ső levelet az emeleti lakáshoz vezető lépcső felé. Miss S.
McNamara... huhh! Ő nincsen itten, az ám... elment, a rohadt életbe!
ordította a levélnek. Belső zsebéből előhalászott egy tollat, fogával
lerántotta a kupakját és írni kezdett a borítékra. „Nincs itt. Az isten-
verte anyjánál van. Potters Bar,; Towbridge út 78., Hertfordshire.
Istenverte üdvözletem neki. ” Aztán szortírozott tovább. Siobhan
McNamara, Miss McNamara, Miss Dixon, Miss Dixon, Miss
McNamara.
Cheri levelei szanaszét repkedtek a kezéből a szőnyegre és a lép-
csőre. Amikor végzett, utálkozva a lakásajtó felé fordult, és hasra
esett. Miközben feltápászkodott, észrevette, hogy a lábtörlőjén egy
piros boríték hever, amelyen nincs bélyeg.
Feltépte és csuklott egyet. Kivette a meghívót, kis ideig próbálgat-
ta, milyen távolságban kell tartania, hogy olvashatóvá váljon, hu-
nyorgott, mint egy vaksi öregember amint a Timest olvassa. Jobbra–
balra ingadozva forgatta a kezében a kártyát, és felfedezte, hogy a
hátoldalán is van valami, kézírással.
„...hallgattam a műsoraidat... megríkatott... lenn lakom... rengeteg
szép, egyedülálló nőt ismerek... gondoltam, rád fér egy kis bulizás...
jövő péntek... pezsgő... amikor kedved tartja...
Karl elmosolyodott.
Ingyen pezsgő, mi? Literszám? Tuti, hogy ott lesz. Milyen rendes
fickó ez, gondolta. Milyen rendes, kedves fickó. Megint elmosolyo-
dott, kinyitotta az ajtót, betámolygott. A kabátja a földre esett, ott-
hagyta. Bebotorkált a hálószobába, hasmánt lezuhant a vetetlen ágy-
ra, és azonnal mély álomba merült.
WT'

Cheri az ablakból figyelte, amint Karl beül fura, öreg fekete kocsi-
jába és elhajt az Almanac úton. Várt, amíg az autó el nem tűnt szem
elől, azután kisietett a lakásból, le a lépcsőn, kasmírzokniba bújtatott
lába nesztelenül lépdelt a padlódeszkákon.
Megállt Karl ajtaja előtt, gyorsan kipillantott az előtér ablakán át
az utcára, hogy ellenőrizze, a férfi nem jött–e vissza váratlanul, az-
után farmerja hátsó zsebéből előhúzott egy csavarhúzót, egy köröm-
reszelőt, meg a lejárt
*0 American Express hitelkártyáját.
Cheri terve hirtelen a megvalósulás határára ért. Előző nap a leg-
nagyobb meglepetésére feljött hozzá az egyik pasi az alagsori lakás-
ból – nem a jóképű, akivel karácsony előtt iszogatott az Orielben,
hanem az ápolatlan külsejű –, Ralph. Szívességet kért tőle. A dolog
nagyon furán hangzott, úgyhogy ő először nemet is akart mondani,
de aztán Ralph felsorolta, kik lesznek még ott, és neki rögtön eszébe
jutott a Daily Mail újságírója, akivel pár nappal korábban beszélt
telefonon és aki azt mondta, érdekelné a békítési sztori, így aztán
meggondolta magát, mert úgy vélte, számára is előnyös lehet, ha se-
gít. És ezenkívül igazán aranyos volt ez a Ralph és milyen helyes a
mosolya!
Tehát igent mondott, és most be kellett jutnia valahogy Karl laká-
sába, hogy megkeresse, amire szüksége van. Pár évvel ezelőtt egy-
szer kizárta magát a lakásából, és az egyik akkori pasija kinyitotta az
ajtaját. A házban minden ajtó egyforma, az átalakításkor tették be
őket, valószínű hát, hogy a zárak is egyformák.
Jó tizenöt percnyi küszködés és idegeskedés „nehogy megkarco-
lódjon a festék, nehogy kiszakadjon egy szilánk” és kétségbeesett
próbálkozás után az ajtó hirtelen feltárult. Cheri elégedetten elmoso-
lyodott, a szerszámokat visszatette a zsebébe, azután belépett a lakás-
ba. Körülnézett, és undorodva fintorgott. Rémes volt a látvány: a
függönyök behúzva, a padlón vasárnapi újságok hevertek rendetlen
halmokban, piszkos bögrék és tányérok mindenütt, étel–
házhozszállításnál használt papír és műanyag dobozok a tévé tetején.
Az egész lakásban rég nem mosott ágynemű és túl gyakran használt
régi cipők átható szaga terjengett.
Cheri felmérte a nappalit, eltűnődött, hol is kezdje. Tulajdonkép-
WT'
pen azt sem tudta, mit keres. Egy címjegyzék vagy legalább egy tele-
fonos notesz jól jönne, gondolta, és elindult egy asztal felé, amely
úgy festett, mintha valamikor íróasztal lett volna. A szíve zakatolt,
majd kiugrott a mellkasából. A keze reszketett, lélegzete el–elakadt.
Rá kellett jönnie, hogy élvezi a helyzetet! Átlapozta az asztalon levő
papírkupacokat, azután átnézte a fiókokat. Semmi.
Kiballagott a konyhába, ám rögtön az ajtóból visszafordult amint
meglátta, milyen állapotok uralkodnak benn. Miért nem keres ez az
ostoba barom egy *0takarítónőt, az ég szerelmére?! Van elég pénze,
futná rá! Úristen! Még csak belegondolni is, hogy ő majdnem...
pfúj... valakivel, aki ilyen piszkos, ennyire igénytelen. Meg-
borzongott és gyorsan elhessegette a gondolatot.
Óvatosan belökte a hálószoba ajtaját, és valósággal mellbe vágta
az isten tudja, mióta át nem húzott ágynemű és a szanaszét dobált
szennyes ruhák bűze. Felkapcsolta a villanyt és visszahőkölt, amint
megpillantotta a lába előtt heverő, förtelmes látványt nyújtó alsónad-
rágot. Ajka megvető fintorra rándult, kecsesen átlépte a gusztustalan
ruhadarabot, és a szoba szemközti falánál álló fésülködőasztal felé
indult. És igen! Ott volt pontosan az, amit keresett. Egy levél, ame-
lyet eredetileg Siobhannek címeztek, ám most az egész borítékot alig
olvasható macskakaparás borította. Potters Bar, Toaridge út 78.,
Hertfordshire. Cheri jó néhányszor elismételte a címet, hogy jól az
agyába vésse, aztán visszaette a borítékot a fésülködőasztalra, lekap-
csolta a lámpát a hálószobában, és nesztelen léptekkel visszasietett
keleti lakásába.
Eddig minden a legnagyobb rendben!

Ralph? Ralph? Ralph?

Ki a fene az a Ralph?!
Siobhannak volt egy Ralph nevű iskolatársa. Ralph Millard, egy
csinos, bolondos fiú, akit egyesek menőnek, mások proccosnak tar-
tottak, de még csak nem is egy évfolyamra jártak. Az orvosa neve is
mintha Ralph lenne, Vagy Rupert? Rodney? Nem. Siobhan nem is-
mert semmiféle Ralphot.
Akkor meg ki a fene küldte neki ezt a meghívót?
WT'
Felemelte megint, megnézte, forgatta, hátha hirtelen megjelenik
valami árulkodó jel a hátoldalán. Nem. Semmi.
Egy héttel ezelőtt érkezett, piros, kézzel megcímzett borítékban,
az anyjától továbbított többi postájával együtt. A címzés pontos volt,
csak az irányítószám hiányzott. A bélyegző csak annyit árult el, me-
lyik körzetben adták fel, attól még bárki küldhette. A kézírás nem
tűnt ismerősnek, és bár a kártya alján az állt, hogy jelezze, ha elfo-
gadja a meghívást, sehol nem szerepelt sem cím, sem telefonszám.
Rejtélyes ügy volt.
*0Es Siobhan szerette a rejtélyeket.
A hét elején elment a Ledbury útra, és elégedetten állapította meg,
hogy a Galerie Dauvignon létezik, és valóban festményeket állított ki
benne valaki, ám ahhoz túlságosan szégyenlős volt, hogy bemenjen
kérdezősködni, és különben sem akarta elrontani a meglepetést, le-
gyen az bármi is, ami majd péntek este vár rá. Talán mégis Ralph
Millard küldhette neki a meghívót. Az a típus volt, akiről el lehet
képzelni, hogy végül a festőállvány mellett horgonyzott le. Talán
titokban mindig is odavolt érte, Siobhanért, ennyi időn át őrizgette a
régi címét, mert addig nem akart jelentkezni, amíg sikert nem arat az
életben. Vagy talán épp ellenkezőleg, húsz éven át neheztelt rá vala-
miért és most eljött a bosszú pillanata? Nem, lehetetlen, két szót is
alig beszéltek annak idején.
Ez az egész egy hatalmas, csodálatos, finom rejtély volt, és amióta
csak kinyitotta azt a borítékot, Siobhan egyre izgatottabb lett, meg-
tervezte, mit vegyen fel, és bejelentkezett a fodrászához. Akármi
várja is, akárki várja is ott, ő készen áll. A legrosszabb, ami előfor-
dulhat, az az, hogy kiderül, tévedés történt. Na és? Legalább lesz
lehetősége, hogy kiöltözzön és büszkén mutogassa új alakját, divatos
új frizuráját. Ha aztán a buli unalmas lesz vagy rosszul alakul, legfel-
jebb hív egy taxit és visszamegy Rickhez. Illetve hazamegy. Csak
pár hete lakott Rick lakásában, nem szokta még meg, hogy otthoná-
nak nevezze.
Rick nem döntötte még el, hogy eljön–e a partira, ugyan a rejtély
legalább annyira izgatta, mint Siobhant, de igyekezett flegmának
mutatkozni, olyan könnyen kezelhető barátnak, aki nem akaszkodik
rá új barátnőjére, igyekezett úgy tenni, mintha örömmel engedné el
őt egyedül egy különös buliba péntek este. Pontosan úgy viselkedett,
WT'
mint Karl a szerelmük hajnalán.
– Ó dehogy – rázta a fejét Rick – nem akarod te azt hogy folyton
körülötted lábatlankodjam. Csak feszélyeznélek. Jobb lesz, ha magad
mégy.
Áldja meg az isten a Drágát! Milyen édes! Siobhan titokban re-
mélte, hogy Rick nem gondolja meg magát. Még mindig nagyon
élvezte a szabadság újonnan felfedezett mámorát, és régi, hosszú
évekre a rutin, az unalom és a háj rétegei alá temetett, független szel-
lemének újjászületését.
*0 A ma esti kalandot ki akarta élvezni amúgy
istenigazából és egyedül.
Beballagott a fürdőszobába, Rick lakásának drága formatervezett
fürdőszobájába, ahol rozsdamentes acél zuhanyfülke állt, és a falakat
hatalmas, ívelt tükrök díszítették, ahol kétnaponta mindent ragyogóra
súrolt a magyar takarítónő, aki minden áldott nap jött, hogy rendet
tegyen Rick drága, formatervezett lakásának valamennyi szobájában.
Miután odaköltözött Rickhez, Siobhan tovább fogyott; ez vala-
hogy nem az a fajta lakás volt, ahol egy kővér nő kellemesen érezte
volna magát, ez egy karcsú nőhöz illő lakás volt. És volt valami a
berendezési tárgyak elhelyezésében, az elengáns vázákban álló sudár
virágcsokrokban, az aprócska, alig látható polcokon elhelyezett
króm– és üvegtárgyakban, a függönyök hosszú, leomló redőzetében,
a magas, keskeny, György korabeli ablakokban és ablaktáblákban, az
egész hely lágy, elegáns minimalizmusában, ami valósággal leszívta
róla a hájat. Nem is kellett erőlködnie. És persze az is közismert tény,
hogy az új szerelemnél nincs hatásosabb fogyókúra egy nő számára.
Amint a felesleg eltűnt róla, helyrebillent az önbizalma és kedve
támadt kipróbálni új dolgokat. így hát elment a fodrászhoz, és le-
hunyt, összeszorított szemmel, meg–megránduló arcizmokkal ült,
amíg a hosszú tincsek a földre hullottak. A megmaradt, vállig érő dús
haját lépcsőzetesen vágták le, nagy, vastag rétegeket képeztek belőle.
A fodrász elöl beletett néhány világosabb szőke csíkot, azután alulról
fölfelé beszárította. Amikor elkészült a frizura, Siobhan felemelte a
fejét, és a tükörből egy fiatal nő nézett vissza rá! A kilencvenes évek
modern, fiatal nőtípusa. Karlt nyilván elborzasztotta volna a látvány,
hisz ő Siobhan mindig úgy érezte majdnem annyira szerette a haját,
mint őt magát, ráadásul utálta a változást.
WT'
A fodrásztól Siobhan egyenest a Covent Garden üzletei felé vette
az irányt és valósággal lubickolt a vásárlás gyönyöreiben. Divatos
ruhákat vett a divatos frizurájához! Természetesen macskanadrág
nem került a szatyrokba.
Rick el volt ragadtatva kedvese új küllemétől, és szerelmes férfi
létére meglepően őszintén nyilatkozott arról, hogy Siobhant a régi,
hosszú haja bármilyen szép volt is, öregítette, az új frizura viszont
kiemeli finom ír vonásait és a világosabb szőke tincsek hangsúlyoz-
zák szeme kékjét.*0
Siobhan most besamponozta rövid haját, miközben még mindig
azon álmélkodott, mennyivel kevesebb gondja van így vele, és tűnő-
dött, vajon miért keserítette meg a saját életét annyi éven át azzal a
nevetséges mennyiségű hajjal. Most már valóban szabad volt meg-
szabadult a hajától, a hájától és a múltjától.
Kiöblítette a sampont a hajából, kilépett a zuhanyfülkéből, magára
csavart egy nagy, vastag, puha törülközőt, megrázta a fejét, hogy
eltávolítsa a füléből a vízcseppeket, azután szárazra törölte nyakát és
vállát. Felemelte a poharat, amelyet a mosdókagylónál hagyott és
amelyre kiült apró gyöngyökben a pára, és nagyot kortyolt a borból.
A pohárral a kezében a tükör felé fordult és izgatott mosolyt villan-
tott tetszetős önmagára.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

WT'
– Ó, uhamisten, misoda nagyszehű látvány! Magad vagy a meg-
testesült eleganszia! – Philippe rácsapott Ralph vállára és körülnézett
a teremben, hogy lássa, ki mit szól az épp a kinn parkoló furgonból
kiskocsik segítségével élelmiszert és pezsgőt behordó pincérek közül
a témához. Philippe nagy hatásvadász volt, bármit tett, rögtön leste a
reakciókat.
Ralph a nyakkendőjét húzkodta és idegesen toporgott. A galériába
jövet egész úton zavarban volt. A nagynénje temetése óta, jó egy éve,
most viselt először
*0 öltönyt. Viszont szép öltöny volt. Dolce &
Gabbana! Haha! Ha Claudia most látná! Az öltöny szürke volt (úgy
tűnik, ebben a szezonban ez lett a fekete), csinos kis zsebekkel. A
boltban rátukmáltak egy különleges, csíkos inget, fura kis gallérral.
– Született modell – közölte vele az alacsony, kétségbeejtően di-
vatos spanyol eladó elismerő tekintettel, miközben nyakkendőket
tartott Ralph mellkasa elé.
– Valóban – kontrázott a magas, kétségbeejtően divatos francia
eladó –, nem gondolt még soha ahha, hogy a divatszakmában
phóbáljon szehencsét? Megvan hozzá a magassága, jó a tahtása, tud-
ja? Jó látni, ahogy viseli ezt a huhát.
Álltak mellette és sugárzó arccal bámulták.
Ralph mindezt nagyon hízelgőnek, ám zavarba ejtőnek találta. Az
öltöny azonban tetszett neki és a klassz ing is, nem is beszélve a kes-
keny fekete nyakkendőről, amelyet végül kiválasztottak számára.
Amikor kilépett az üzletből a Bond utcára, hatszáz fonttal volt szegé-
nyebb, viszont húsz centivel érezte magát magasabbnak. Szembené-
zett a márkásruha–vásárlás traumájával és fényes diadalt aratott. Még
hogy modell! Még mit nem!
Fontos volt, hogy az öltöny megfelelő legyen. Nagyon fontos. Azt
akarta, hogy ezen az estén minden a legmegfelelőbb legyen. Ez fon-
tosabb volt, mint a megnyitó estéje, fontosabb volt, mint a sok vén
trotty és beképzelt majom, aki eljött, hogy kritikát írjon műveiről a
lapok számára. Ralph délelőtt elment a James utcába, hogy levágassa
a haját és végül beadta a derekát, alávetette magát egy igazi, régimó-
di borotválásnak annak minden elképzelhető velejárójával együtt
amit a fodrásza már évek óta ajánlgatott neki. Új cipő. Új fütyöré-
szés. Puha arcbőr. Legjobb zokni. A nagy buli estéje volt.
WT'
– Nos, Halph, minek köszönhetjük ezt az új huhat, ezt a
sinosságot, ezt a... – Philippe beleszimatoit a levegőbe Ralph körül –
...ezt a szexis pahfümöt? – Felvonta szemöldökét és megpaskolta
Ralph arcát.
– Majd meglátod, Phil, majd megérted – felelte ő kissé mereven.
Semmi kedve nem volt az efféle évődéshez, humorkodáshoz. Na-
gyon ideges volt.
– Egy nő ez? – Philippe barna szeme pajkosan csillogott..
– Nem. Ez nem *0egy nő, ez csak egy öltöny, ennyi az egész – vágta
rá Ralph kicsit bosszúsan. A szíve zakatolt, ujját inge nyakába dugta.
– Úristen. Phil. Iszonyú itt a hőség. Működik a légkondi?
Philippe bólintott.
– Ahogy csak bíh. Gyehe, nézd meg a sok szép vihágót. Most
éhkeztek meg. Supa bazsahózsa, ahogy kéhted. Gyehe nézd! – Átve-
zette Ralphot a galérián, végig a makulátlan, hidrogén szőke színű
jávorfa padlón, a hátullévő irodáig.
Ralph menet közben hol jobbra, hol balra fordította a fejét, nézte a
festményeit, próbálta Jem szemével látni őkét. Mit gondol majd a
lány? Vajon kiborul? Vagy jót nevet? Tetszeni fognak neki? Ó, egek,
mennyire remélte, hogy a képei tetszeni fognak a lánynak. Végül is
miatta, érte, neki készültek. Amikor felaggatta őket, akkor is Jem járt
a fejében; pontosan úgy rakta fel a falra a festményeket, amilyen sor-
rendben a tervei szerint a lánynak meg kell majd pillantania őket.
Elképzelte őt a prémgalléros fekete kabátjában, elképzelte, amint
ide–oda kapkodja a fejét, közelebb lép, hogy megnézze a címeket,
időnként feléje fordul és mosolyog.
A galéria végében levő kis irodát teljesen elborította a kétszázhúsz
font értékben rendelt bazsarózsa, a friss virágillat szétáradt Ralph
idegeiben, kicsit enyhítette benne a feszültséget. Szórakozottan meg-
simogatta a puha virágszirmokat és máris lassabban lélegzett.
– Kaphatnék egy pohár bort, Phil? – kérdezte, és megigazította
nyakkendőjét.
Philippe felvonta szemöldökét.
 – Boht?! Halph! Mi töhténik itt? Tegnap és tegnapelőtt és azelőtt
fahmeh és söh és most öltöny és boh. Ez én vagyok, igaz? Hád hagad
aphánként te is fhanszia leszel, na? – Kuncogott, előhúzott egy üveg
WT'
bort a hűtőszekrényből és kivett két poharat egy szekrényből.
Ralph felkapta borospoharát, rágyújtott egy Philippeféle cigarettá-
ra és kiballagott a galériába. A pult alá nyúlt, kivette a lejátszóból a
Philippe kiválasztotta CD–t, és betette a Radioheadet. Úgy van! Így
már mindjárt jobb.
Azután fel–alá járkált egy ideig, élvezte, ahogy bőrtalpa tompa
pattanással érinti a padlót, követte a padlódeszkák közti réseket, egy
lábon egyensúlyozott, kipróbálta, ha sarkait összeérinti, ki tudja–e
fordítani a két lábfejét
*0 úgy, hogy egyenest alkossanak, de természete-
sen anélkül, hogy orra esne. Ki tudta.
Zsebre tette a kezét, azután kivette a zsebéből, megcsodálta nad-
rágja pazar esését, a csípőtől bokáig futó élek tökéletességét. Be-
gombolta a zakójat, meg inkább melege lett, kigombolta. A zakó
szárnyait lebegtetve próbálta hűteni hónalját. A fenébe, de meleg
van, gondolta.
Kiállt az ajtóba, egyik kezében tartotta borospoharát és cigarettá-
ját, a másikat zsebre tette, vállával az ajtófélfának dőlt. Valószínűleg
úgy festett, mint valami hülye sznob, aki divatos Notting Hill–i galé-
riákban lebzsel Dolce & Gabbana öltönyben, és borozgatás közben
francia cigarettát szív. Nem érdekelte. Ideges volt.
Nézegette az arra járó embereket. A legtöbbjük egyetlen pillantás-
ra sem méltatta sem őt, sem magát a galériát. Na persze. Művészet!
„Nem értek én ahhoz.” ” Nem vagyok oda érte.” Ez a tipikus hozzá-
állás. Ralph nem hibáztatta az embereket ezért. Végül is, ha az ember
belegondol, a művészet fura dolog. Itt vannak például az ő festmé-
nyei. Tulajdonképpen mindegyik egy–egy rész őbelőle. Az ő érzései,
az ő álmai, az ő vágyai, csoda, hogy az emberek zöme nem szívesen
látná őket az otthonában. Azoknak viszont, akik hajlandóak kétezer–
ötszáz fontot kipengetni egy ilyen festményért, azoknak nem amo-
lyan igazi, tisztességes otthonuk van, azoknak házaik vannak, irodá-
ik, azoknál van ,,tér’. Ralph odaképzelte bármelyik festményét szülei
nappalibba, az ingaóra mellé. Elmosolyodott.
Hátrafordult, az órára pillantott. Hét óra harminc, még egy teljes
óra. Megint járkálni kezdett. Ivott még bort. Elszívott egy csomó
cigarettát.
– Akahod, hogy a kiállítás szíme az legyen: „Tanulmány nikotin-
WT'
ban”? – feddte meg Philippe szelíden.
Körülötte dolgoztak a bankett szervező cég munkatársai művészi-
en elrendezett szendvicses tálakat helyeztek a hófehér abrosszal borí-
tott asztalokra. Volt ott rengeteg friss korianderrel díszített miniatűr
thai rák szendvics, parányi maláj szaténnyárs a hozzá illő sűrű mo-
gyorószósszal, apró, rózsaszín garnéla halom, picike indiai húsos– és
zöldséges pite, és a nagy tálak között sok–sok kicsi tálkában édes
chiliszósz, csípős chiliszósz, Karlkára vágott zöld chili, apróra vágott
piros chili és ecetes
*0 chili. Ralph igen nagy gonddal állította össze a
megrendelést.
Egy másik asztalra, amely mögött két nagy tartály állt tele jéggel
és pezsgősüvegekkel, egy fekete szoknyát és csinos fehér blúzt viselő
lány rakta ki sorban a csillogó pezsgőspoharakat.
Philippe a virággal foglalatoskodott, nagy hűhót csapva rendezte
el a hatalmas csokrokat, amelyeket aztán a terem különböző pontjain
helyezett el. Menet közben dudorászott. Ralph életében nem látott
még ennyire nőiesen viselkedő heteroszexuális pasit.
Ralph érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul és a belei mozgolódni
kezdenek. Megpróbált nem foglalkozni azzal, ami a bensőjében tör-
ténik, de minél idegesebb lett, a dolog annál elviselhetetlenebbe vált.
Megdörzsölte a gyomrát és összeszorította farizmait. Felállt a szőr a
karján. Még egy kicsit járkált fel–alá. Meg jobban összeszorította a
farizmait. Elszívott még egy cigarettát. Megint kiállt az ajtóba, nézte
a forgalmat es a drága éttermekbe betérő helyi divatmajmokat meg
küldföldi párokat. Kivette a lejátszóból a Philippe kiválasztotta CD–t
és visszatette a Radioheadet.
– Akahod, hogy a vendégek itt haljanak meg a dephessziótól? –
feddte meg Philippe szelíden.
Ralph gyomra egyre görcsölt. A belei egyre mozgolódtak. Egyre
jobban dőlt róla a veríték. Nyolc óra húszon nyolc. Hol a fenében
van a lány? Úristen... ha nem jön el... nem, az lehetetlen, el fog jönni.
Ralph testének alsó traktusában minden egyes elszívott cigarettá-
val tovább romlott a helyzet. A lány még mindig nem érkezett meg,
pedig már itt kellett volna lennie, és ő az ajtóban akarta várni, de
most egyszerűen muszáj volt vécére mennie. Hátrarohant az irodába,
be az onnan nyíló kis helységbe. Épp az utolsó pillanatban ért oda.
WT'
Fellélegzett. Óvatosan felhúzta szép új nadrágját, betűrte szép új in-
gét, megigazgatta nyakkendőjét. Kezett mosott, papírtörülközővel
megtörölgette a hónalját. Belenézett a tükörbe. Ijesztő látványt nyúj-
tott, sápadt volt és csapzott, tekintetéből rettegés sugárzott. És na-
gyon sovány volt. A francba! Magabiztosnak, sikeresnek akart lát-
szani, ehelyett úgy festett, mint egy drága öltönybe bújtatott heroinis-
ta. Refintorgott tükörképére azután kiment az irodába. Mélyeket lé-
legzett és megcsipkedte az arcát, hogy legyen valami színe.
Bőven volt miért
*0 aggódnia. Ami jópofa ötletnek indult, kellemes
kis bulinak, ahol barátai körében megünnepelheti sikerét és önkéntes
száműzetése befejeztét, az átalakult valamiféle potenciális szappan-
operává, amelyben különös, komplex jellemek szerepeltek, s amelyet
meg átszőttek a különálló mégis összefüggő történetek csavaros szá-
lai. Nagyon rosszul is elsülhet ez a dolog Ralph remélte, hogy nem
fog az egész óriási kudarcba fulladni.
Ó, egek, hol ez a nő?!
Azt mondta, ide fog érni jóval a többi vendég előtt, azt mondta,
negyedkor itt lesz, és most már háromnegyed kilenc volt. Ralph kilé-
pett a kiállító terembe, és épp akkor indult megint az ajtó felé, ami-
kor a lány parfümfelhőbe burkolózva belibbent. Selymes haját művé-
szien borzolva a feje tetejére tornyozta, gyönyörű bőre meleg bronz-
színben csillogott a finom szolid smink alatt.
– Jaj, istenem, Ralph, ne haragudj, hogy elkéstem, egyszerűen
nem lehetett taxit kapni és...
– Semmi baj, minden a legnagyobb rendben van, a többiek még
nem értek ide. Add csak a kabátodat!
Ralph esetlen mozdulattal lesegítette a lány válláról a kabátot és
megpillantotta a hosszú, csupasz bronzbarna karokat és a fantaszti-
kus, bokáig érő, áttetsző, testhez álló, fekete csipkecsodát. Leesett az
álla.
– Jézusom... nahát... uramisten... hihetetlenül gyönyörű vagy!
Cheri elmosolyodott, igyekezett úgy tenni, mintha nem lenne hoz-
zászokva az efféle bókokhoz.
 – És nem is tudom, hogyan köszönjem meg, hogy eljöttél – foly-
tatta Ralph. –Olyan hálás vagyok, hogy itt vagy és hogy ilyen... pi-
szokul jól nézel ki. Egyszerűen tökéletes vagy... cupp, cupp. – Vi-
WT'
gyorgott, és színpadiasán megcsókolta a lány mindkét orcáját.
Az izmai hirtelen ellazultak, a szívverése lelassult, arcára vissza-
tért a derűs mosoly.
– Szuper lesz – mondta, azzal megfogta Cheri mindkét kezét és
mosolyogva a szemébe nézett. – Egyszerűen szuper lesz!

*0
 HARMINCADIKFEJEZET

WT'
Smith nemcsak hogy az elvárható bókkal maradt adós, hanem
szinte rá sem nézett Jenire, amikor az kilépett a szobájából, pedig
egyszerűen elragadóan festett rózsamintás ruhájában, feltűzött, apró
szatén rózsabimbókkal díszített hajával, lábán rendkívül szexis, kes-
kenyhasított bőr pántokból álló szandállal.
– Végeztél már a fürdőszobában? – kérdezte a férfi nem kevés tü-
relmetlenségről árulkodó hangon, mintha nem is elsősorban az ő hi-
bájából lettek volna kesébben, és különben is Jem mindössze tizenöt
percet töltött odabenn,ami
*0 igazán nem nevezhető elviselhetetlenül
hosszú időnek, ha egy lányról van szó, és főként, ha ezalatt ilyen
bombázót képes magából varázsolni.
Smith, nem volt hajlandó felvenni a fehér inget, amelyet Jem ja-
vasolt, és most épp zordon arccal gombolta ki a maga választotta
inget, mert az ujján felfedezett egy foltot, amely – legalábbis a visel-
kedése erre engedett következtetni – szintén Jem hibájából került oda
– jóllehet a lány soha, egyetlen ujjal sem ért hozzá ahhoz az inghez –,
és közben a bajsza alatt morgott, hogy micsoda felhajtás teljesen fe-
leslegesen, és hogy ez az este máris kész rémálom, pedig még ki sem
tette a lábát a házból.
A taxi végül megérkezett, pontosan húsz perccel azután, hogy a
központban ülő, egyre kevésbé magabiztos ember a harmadik rekla-
málásra is azt mondta „már ott jár a kocsi egysaroknyira”.
Mire a taxi keresztülverekedte magát a Hollan úton teljeséggel in-
dokolatlanul keletkezett, ám annál kaotikusabb forgalmi dugón, és
leparkolt a galéria előtt az óra fél tizet mutatott, és Smithnek meg
Jemnek már a világon semmi mondanivalója nem volt egymás szá-
mára.
Kifizették a taxist, akinek akár jókedve is lehetett, amikor az
Almanac útra érkezett és felvette őket, ám olyannyira a kocsijában az
elmúlt fél óra során tapasztalható nehezteléssel és ellenséges indula-
tokkal terhes légkör hatása alá került, hogy mostanra már legalább
olyan mogorva volt, mint ők.
Jem megigazította szőrmegallérját, miközben a kocsi mellett a
járdán ácsorogva várta, hogy Smith megkapja a visszajárót.
– Nem maradok sokáig – morogta Smith, amint kiszállt a kocsiból
és tárcáját visszagyömöszölte a farzsebébe. – Ralph barátai mind
WT'
hivalkodó seggfejek.
Jem grimaszt vágott Smith háta mögött, amolyan nagyon „régi
házasok”–módon, azután elindultak az ajtó felé, pontosan abban a
pillanatban, amikor a lassan bandukoló Karl odaért melléjük.
– Ó, nahát, haver! Egy pillanatra nem is ismertelek meg így, a
megszokott környezet nélkül ragadta meg Karl Smith kezét.
– Aha, örülök, hogy látlak – felelte Smith, és az arcára kiült a
szomszédjuk váratlan felbukkanása felett érzett zavart értetlenség. –
Mi szél hozott erre?
*0
– A haverod, Ralph küldött nekem meghívót. Azt mondja, hallott
a rádióban és megsajnált. Haha! Fél London engem sajnál fura egy
helyzet. Viszont rengeteg jó buliba meghívnak mostanság. – Kacsin-
tott, és oldalba bokszolta Smitht, amivel eloszlatta az utolsó cseppnyi
kételyeket is a józanságát, illetve annak teljes hiányát illetően.
Miután ráébredt, hogy Smith nyilvánvalóan nincs abban a hangu-
latban, hogy levezényeljen egy bemutatási ceremóniát, Jem a nagy-
darab ír felé nyújtotta aprócska jobbját.
– Szervusz. Jem vagyok. Az alagsori lakásban lakom Smithszel és
Ralphfal. Örülök, hogy megismerhetlek.
– Aha, te vagy a lakótárs, ugye?
Jem udvariasnak szánt mosolyt erőltetett az arcára
– Igen, olyasmi.
– Én is nagyon örülök, hogy megismerhetlek. A nevem Karl. – A
férfi arcán szívélyes, részeg mosoly terült szét, és kicsit túlságosan
erősen szorongatta Jem kezét. – Remélem, nem zavar, hogy ilyesmit
mondok, de tudod, te igen mutatós lány vagy.
Jemet a legkevésbé sem zavarta, hogy Karl ilyesmit mondott. Úgy
tűnt, ez az egyetlen bók, amit ezen az estén rá pazarol bárki is, úgy-
hogy kitörő örömmel fogadta.
– Igazán kedves tőled, köszönöm – mosolygott, majd Smithre né-
zett, remélve, hogy a férfi hallotta a bókot és kellőképpen elszégyell-
te magát, amiért tőle nem telt ki még ennyi sem egész este.
Smith azonban már félúton járt a galéria ajtaja felé.
 Úgy tűnt, a buli már javában tart. Smith, Jem és Karl keresztül-
nyomakodott a tömegen, tekintetük mindennek a maga ízlése és han-
gulata szerint – a vécét, Ralphot, illetve a pezsgőt kereste. A minden-
WT'
ségit, gondolta Jem, amint csupasz hátak, ezreket érő, márkás hol-
mik, csont és bőr szőkeségek, modellfiúk között furakodott, Ralph-
nak tényleg proccos barátai vannak Rémesen alacsonynak érezte ma-
gát. A teremben unatkozva elkerekedő ajkak közül kifújt füstgo-
molyok keveredtek méregdrága parfümök illatával, mesterkélt hang-
lejtésű. kérkedő csevej vegyült kívánatosán gazdag lányokat ócsároló
kívánatosán gazdag lányok magas hangfekvésű vinnyogásával. Az
ujjonnan érkezőket mélységes közöny fogadta teremszerte, eseten-
ként egy–egy szándékoltan
*0 lassú, tetőtől talpig végigmérő pillantás,
amelyet az épp divatosnak ítélten lélegzetelállító külső és főként a
megfelelő márkajelzések hiányának felfedezése nyomán rögtön kö-
vetett a csalódottan lekicsinylő arckifejezés.
Jem kezdett elkedvetlenedni. Smithnek igaza volt, Ralph barátai
valóban hivalkodó seggfejek. Ahogy lépdelt Smith mögött, szinte
érezte, mint lesz a férfi hangulata egyre rosszabb.
Tekintete most már kétségbeesetten kereste Ralphot. Attól félt,
hogy a férfi hirtelen átalakult valamiféle beképzelt művészlélekké, és
észre sem fogja venni őt, vagy ha netán mégis meglátja, úgy tesz
majd az elegáns barátai előtt, mintha nem ugrana be neki, ki áll előt-
te: „Elnézést, ismerjük egymást?” Jem hátán a hideg futkosott. Egy-
szerűen látnia kellett Ralphot, meg kellett bizonyosodnia róla, hogy
még mindig ugyanaz a szeretetre méltó, csodálatos Ralph, annak
ellenére, hogy most ilyen kétdimenziós, divatmagazinokból kivágott
majmok veszik körül. Jem határozott léptekkel ment tovább.
Karl örült, hogy bedobott néhány pohárkával, mielőtt elindult ide.
Végignézett a körülötte tolongó műanyag egyenembereken, és hirte-
len nagyon öregnek és nagyon magányosnak érezte magát. Örült,
hogy összefutott ezzel a két szomszéddal az ajtó előtt, így legalább
nem kellett egyedül bejönnie. Karl utálta ezt az „egyedülálló férfi”
állapotot. Tiszta szívből gyűlölte. A barátai mind azt mondogatták,
hogy majd hozzászokik, mi több, hamarosan élvezni fogja. Egyre azt
hajtogatták, hogy rá fog jönni, micsoda óriási előnyökkel jár, ha az
embernek nem lóg efféle kölönc a nyakán. Ám ezzel szemben Karl
napról napra egyre jobban utálta az egészet. Egyre jobban hiányzott
neki Siobhan és a megszokott kényelmes életmódjuk és a kanapén
együtt üldögélve töltött esték Akkoriban az élet olyan egyszerű volt.
WT'
Siobhannal az élet maga volt a tiszta boldog békesség és nyugalom.
Karl még mindig biztos volt abban, hogy Siobhan vissza fog térni
hozzá. Végül is nem maradhat egész hátralévő életére a Potters Bar–i
rémes kis szobájában. Hamarosan meg fog bocsátani neki, csak időre
van szüksége. Jövő héten lesz Karl születésnapja. Biztosra vette,
hogy legkésőbb akkor Siobhan fel fogja hívni, ez a születésnap töké-
letes alkalom a megbocsátásra és az újrakezdésre.
Addig is itt volt ez a buli, amit valahogy át kell vészelnie. Úgy
gondolta, legurít *0
pár pohár pezsgőt, megkóstolja azokat az ízletesnek
tűnő szendvicseket, amelyeket a terem túloldalán álló asztalokon
felfedezett, udvariasan cseveg kicsit a kedves szomszédokkal, azután
feltűnés nélkül megpattan innen és siet vissza a nagy üveg finom skót
whiskey–hez, amely otthon vár rá. Azonnal hozzá is fogott a terv
teljesítéséhez, egy mellette elhaladó pincér tálcájáról lekapott egy
pohár pezsgőt, felhajtotta, keze fejével megtörölte a száját és elfojtott
egy kis böffentést.
Simth ekkor megpillantotta Ralph fejét a terem legtávolabbi szög-
letében.
– Ott van – motyogta megkönnyebbülten.
Követői kis csapatával a sarkában megindult Ralph irányában.
Ralph hihetetlenül elegáns szürke öltönyt viselt, és végre levágatta
a haját. Jem véleménye szerint egyszerűen felséges látványt nyújtott.
Háttal állt nekik, egy újabb magas szőkeséggel beszélgetett. A lá-
nyon fekete csipkeruha volt, ám az arcát nem látták, fejét Ralphéval
összedugva állt ott, és kettejük testbeszéde is arra utalt, hogy nem
csupán udvarias csevejt folytatnak. Jem hirtelen úgy érezte, hogy
felkavarodik a gyomra, és nagyot nyelt. Ugyan már, gondolta, Ralph
azzal beszélget, akivel akar, neki semmi köze hozzá.
Ralph ekkor megfordult és észrevette őket. Rögtön véget vetett a
beszélgetésnek. Amikor Jemet megpillantotta, arcán hatalmas mo-
soly terület szét, karját kitárta. Jem fellélegzett, hála az égnek, a férfi
ralphosan viselkedik és boldogan belemerült az ölelésbe.
– Jemima Catterick, lélegzetelállítóan gyönyörű vagy – suttogta
Ralph a fülébe, majd megcsókolta.
A férfi ajka épp csak leheletnyire érintette Jem arcát, a lánynak
mégis végigfutott a hideg a hátán. Érezte, hogy a szíve zakatolni
WT'
kezd, arca pedig lángba borul.
– Te is – felelte kuncogva.
A magas, aranyhajú lány most az újonnan érkezettek felé fordult,
és Ralph a mezítelen vállára tette a karját. Jem gyomrát megint
görcsbe rántotta a féltékenység.
– Hm, azt hiszem, mindannyian ismeritek Cherit, ugye?
Cheri ragyogó mosollyal nézett a trióra.
– Cheri, ez itt Karl... bizonyára ismeritek egymást... Smith, a lakó-
társam gondolom, *0már találkoztatok... ő pedig Jem Smith barátnője
úgy tudom, vele is volt már alkalmad találkozni, igaz? Nahát, ugye,
milyen kellemes, ha így összegyűlnek a jó szomszédok? Elnézést
kérek a sok beképzelt Notting Hill–i divatbáb miatt, nem én hívtam
meg őket, valaki másnak a barátai. Az én barátaim még valószínűleg
a kocsmában ülnek...
Ralph beszélt tovább, de senki nem figyelt rá.
Smith enyhén meg–meginogva állt, a földbe gyökerezett lábbal,
keze még mindig ott volt, ahol hagyta, Cheri kezében, azóta, hogy
Ralph bemutatta a lánynak. Úgy tűnt, egy hajszál választja el attól,
hogy elájuljon. Az arca különös árnyalatú vörös színt öltött, furcsa
grimaszokat vágott, és nyilvánvalóan szavakat próbál formálni, mert
kiszáradt szája újra és újra elkerekedett, mint egy légszomjjal küzdő
pisztrángnak.
– Nem is tudtam, hogy ismered Ralphot – nyögte ki végül nem
különösebben tetszetős, vijjogó hangon.
– Nos, – mondta Cheri, és megpróbálta finoman kiszabadítani a
kezét Smithéből – Ralph egy új barát. – Ahogy az „új” szót kiejtette,
az felért egy homályos célzással, ráadásul közben átölelte Ralph de-
rekát. – Olyan aranyos fiú! – Csücsörített érzéki ajkával, és lágyan
arcon csókolta a férfit.
Jem lába szintén a földbe gyökerezett, még alacsonyabbnak érezte
magát, azonkívül ostoba libának. Váratlanul és véleménye szerint
teljesen indokolatlanul könnyek készültek felbuzogni a mellkasából,
vett néhány mély lélegzetet, és úgy kapaszkodott Smithbe. mintha az
élete múlna rajta, miközben elmebajos módjára hablatyolt arról, hogy
mennyire tetszik neki Cheri ruhája milyen csinos a frizurája és egyál-
talán milyenragyogóan fest.
WT'
A gyűlölet, a féltékenység, a kéjvágy és a döbbenet e zavaros lég-
körében egyikük sem vette észre, hogy Karl arcszíne a halvány ró-
zsaszínből lassan átmegy lángoló rákvörösbe, és magas, erős testét
olyannyira eltölti a felháborodás és a düh, hogy kis híján szétrobban,
akár a mikróban túlmelegített kolbász.
– Mi a FRANC folyik itt? – kezdte lassan, és egyenesen Cheri
szemébe nézett. – Mi ez, valami HÜLYE vicc?! – Ezt a kérdést egé-
szen csendesen tette fel, a „hülye szó kivételével, amit olyan hang-
erővel ordított, hogy
*0 valamennyien összerezzentek és a torkukhoz
kapták kezüket.
A kis csoport Karl felé fordult. Cheri idegesen a férfi karja felé
nyújtotta a kezét.
– Nyugodj meg, Karl! Ez nem az. aminek gondolod. Hidd el, meg
fogod érteni...
Karl elrántotta a karját.
– Te ROHADT KURVA! Ne merj hozzám érni! JÉZUSOM!
Hánynom kell tőled. Nem elég, hogy az én életemet tönkretetted? –
Cheri felé hajolt és valósággal úgy köpte a szavakat az arcába. –
Most ennek a faszinak az életét is tönkre akarod tenni?
Cheri riadtan Ralph válla mögé bújt.
– Ugyan már, haver, hagyd... – próbált közbeavatkozni Ralph, és
kinyújtotta a karját, amit Karl úgy söpört félre, mintha egy bosszantó
légy lett volna.
– Nem, haver, te hagyd abba! – mordult a nagydarab ír. – Nem tu-
dom, mi a fene folyik itt, de nem tetszik, annyit mondhatok! Ez va-
lami vicc? Na? Erről van szó? Tulajdonképpen miért hívtál ide? Ez a
KURVA vett rá? – acsargott.
– Karl, nagyon kérlek! Esküszöm, szó sincs viccről! Majd meglá-
tod – esdekelt színpadiasan Cheri – egyáltalán nem úgy van, ahogy
gondolod, hidd el, én törődöm...
– MICSODA?! – Karl felnevetett, de olyan mély, baljós, kelle-
metlen nevetés volt ez, hogy a többiek összerezzentek. – Te meg a
törődés! Te senkivel és semmivel nem törődsz, csak saját magaddal!
Te vagy a legönzőbb, legravaszabb, leggonoszabb némber, akivel
valaha is összehozott a balsors! Miután sikeresen tönkretetted az éle-
temet, most nem fogom ölbe tett kézzel nézni, ahogy te meg az úgy-
WT'
nevezett barátaid az én káromra szórakoztok. – Lecsapta üres poharát
egy polcra. – Kösz a meghívást... haver – sziszegte oda Ralphnak.
– Kérlek, Karl, ne menj el! Nem mehetsz most el! – Cheri kétség-
beesetten belekapaszkodott a férfi karjába. Ha Karl most elmegy,
akkor az ő minden igyekezete hiábavaló volt, és itt ragad egy partin,
ahova nem is kivánkozott, egy csomó emberrel, akiket nem is ismer,
és soha nem lesz híres.
Karl azonban kiszabadította magát a szorításából, sarkon fordult
és hatalmas léptekkel
*0 az ajtó felé indult, menet közben címlaplányo-
kat és arszlánokat lökdösve félre nagy könyökével.
A felszínes csivitelés lassan, fokozatosan elhalt a hangos perpat-
var alatt, most mindenki némán figyelte a fejleményeket, eltekintve
egyetlen tülökorrú idiótától, aki olyannyira élvezte a saját hangját,
hogy úgy tűnt. Semmi nem lenne képes elhallgattatni.
Karl már majdnem az ajtóhoz ért, amikor hátulról valaki megra-
gadta a vállát és megperdítette. Smith volt az, aki az egész jelenetet
elborzadva figyelte, és bizonytalankodva végigkövette Karlt a galéri-
án, ment az ír nyomán a tömegben támadt résben egészen az ajtóig.
– Na, ide hallgass... – kezdte.
Jem nézte a terem túlsó oldaláról, és most megrándult az arcizma.
Ez volt az első alkalom, hogy az jutott az eszébe, milyen ostoba is ez
a Smith! ,.Na, ide hallgass kizárólag ostoba emberek vesznek a szá-
jukra.Ha Karl behúz neki egyet, az csakis Smith hibája lesz.
– ...na ide hallgass! Nem tudom pontosan, mi a bajod, de az tuti,
hogy nincs minden rendben nálad. Azt tanácsolom, azonnal menj
vissza, és kérj bocsánatot Cheritől, így nem lehet beszélni egy hölgy-
gyel!
Karl Smithre meredt. Hirtelen jóval magasabbnak látszott a száz-
nyolcvanöt centijénél, és mindenkeppen jóval magasabbnak Smith-
nél. Ajka rottweilerszerű mosolyra húzódott.
– Az a KURVA ott minden, csak nem hölgy! És mi... a franc...
közöd... van... neked... ehhez?! – kérdezte, és kinyújtott mutatóujjá-
val minden szónál megbökte Smith vállát láthatólag rendkívül bosz-
szantó módon. – Ó ne is mondd! Te is a mocskos kis markában vagy,
igaz?
Karl felnevetett, azután szelíden félretolta Smith.
WT'
– Hát, sok szerencsét, haver, hidd el, szükséged lesz rá! – Azzal
sarkon fordult és folytatta útját az ajtó felé.
Smith tette–vette magát még egy ideig, mintha komolyan fontoló-
ra venné, hogy megint megragadja Karl karját és javasolja neki, hogy
intézzék el az ügyet odakinn, ám megmentette egy az ajtón épp ekkor
belépő újabb vendég, egy csinos, szőke, fekete kabátot és tűsarkú
cipőt viselő, fiatal nő.
– Szentséges ég! Siobhan!
– Karl! *0
– Jézusom! Mit... mi a... mit keresel itt?
–Te mit keresel itt?
– Nem tudom. Ki hívott meg?
– Nem tudom. Nem te voltál?
– Nem.
– Akkor fogalmam sincs.
– Úristen, Shuv, fantasztikusan nézel ki! Mi történt a hajaddal?
– Levágattam. Te Karl, mi a fene folyik itt? Kinek a bulija ez?
Karl Ralphra mutatott, aki tátott szájjal bámult a terem túlsó végé-
ből. Cheri diszkréten bebújt egy oszlop mögé.
– Az övé? – Siobhan teljesen össze volt zavarodva. – De... miért?
Ki az?
– Ő Ralph.
– Ó, igen, Ralph. Természetesen. A meghívó. De kicsoda Ralph?
– Az ott Ralph. Az Almanac úton lakik az alagsori lakásban. Nem
emlékszel?
Siobhan a homlokát ráncolta.
– Vagy úgy! Igen, persze. De... miért? Nem értem. Karl. Mi a fene
ez?
Karl vállat vont.
– Gőzöm sincs. – Izmai ellazultak, arca ellágyult, elmosolyodott.
– Tudod mit? Nem is érdekel. Shuv, olyan jó látni téged. Olyan na-
gyon jó...
Megfogta, megsimogatta a nő kezet és fülig érő szájjal vigyorgott.
Smith még mindig ott állt mögötte begerjedve, ökölbe szorított kéz-
zel. Most megfordult, végignézett a termen, és megállapította, hogy
mindenki rég ráunt a drámára és folytatta a félbeszakított társalgást,
WT'
mintha mi sem történt volna. Vajon mit kell tenni az embert ezek
figyelemre méltassák? Smith lenézett az ökleire, lassan kinyújtotta az
ujjait, megdörzsölgette a bemélyedéseket, amelyeket a húsába vájó
körmei hagytak a tenyerében. Megigazította a nyakkendője, lesimí-
totta a haját, lassú léptekkel visszaindult terem másik végbe. Kínos-
nak érezte, hogy verekedési kísérlete, élete egyetlen verekedési kísér-
lete ilyen kurtán–furcsán zárult, ráadásul Ralph seggfej barátai szeme
láttára.
Egyenesen odament
*0 az oszlop mögül már előbújt Cherihez, karját
védelmezőleg a vállára tette, hüvelykujjával finoman simogatni
kezdte a csupasz bőrt. A szíve majd kiugrott a mellkasából. A lány
bőre pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte: akárcsak a valaha
élt legselymesebb selyemhernyó legselymesebb szálaiból szőtt tiszta
selyem.
– Jól vagy? – kérdezte a tőle telhető legérzékenyebb és leggon-
doskodóbb hangon.
Cheri komoran bólintott.
– Igen – felelte – Bár azt hiszem, azok után amiket műveltem,
megérdemeltem. – Megrendültnek szánt mozdulattal félrefordította a
fejét.
– Micsoda?! Ez nevetséges! Az az ember részeg. Azt sem tudja
mit beszél. – Smith magánkívül volt a felháborodástól.
– Nem, Smith. Karl igazat mondott velem kapcsolatban. Ez az
igazság.
– Nem! – Smith olyan hevesen tiltakozott, hogy körülötte min-
denki összerezzent. – Az a fickó őrült. Ne is törődj vele!
Cheri sóhajtott, és Smith tovább simogatta a ragyogó bőr azon kis
darabját, amelyet a hüvelykujjával körbeért. Ilyen csodás bőrt még
soha nem érintett, bármeddig boldogan elsimogatta volna.
– Nézd, Smith – folytatta a lány – én elmondtam neked mindent.
Nem emlékszel? Az Orielben. Beszéltem a múltamról, a férfiakkal
kapcsolatos problémáimról.
Jem megdermedt, és úgy szorította poharát, mintha szkanderezni
akarna vele. Smith hirtelen abbahagyta Cheri vállának simogatását, a
karja lehullott az oldala mellé, úgy tűnt, aznap először észrevette,
hogy Jem a világon van. Ralph arcizma megrándult, és lesütötte a
WT'
szemét. Kezdődik! Gyorsan belekarolt Jembe.
– Jem, hadd tartsak neked személyre szóló tárlatvezetést! Nagy
megtiszteltetés, elhiheted. – Rávigyorgott és elvonszolta, épp amikor
a lány szólásra nyitotta a száját.
Jem nem ellenkezett. Oriel?! Micsoda? Hiszen Smith nem is isme-
ri Cherit. Mi a fene történik itt? Miért vette Smith védelmébe ezt a
lányt? Mit tud róla? És mi ez a vállsimogatás meg a sok bók a ruháját
meg a frizuráját illetően? És egyébként is, nem Ralph van Cherivel?
Ralph kérdezte*0halk, zavart hangon –, mi a fene folyik itt?
Ralph enyhe lelkiismeret–furdalást érzett, de csak olyasformán,
mint az állatorvos, aki a gyógyulás elősegítése érdekében ad injekci-
ót a sérült állatnak, de tudja, hogy pillanatnyi fájdalmat okoz vele. Ez
az egész Jem érdekét szolgálja; a lánynak most talán nincs ínyére, de
hosszú távon nagyra értékeli majd. Ralph Jem vállára tette a kezét, és
a galéria bejárata felé irányította.
– Nem tudom – felelte nevetve. – Úgy tűnik kicsit zűrösre sikere-
dett ez az este.
Jem fejében túlságosan nagy volt a káosz ahhoz, hogy világosabb
választ követeljen, szinte kábultan hagyta, hogy a férfi terelgesse. Mi
történik a földszinti párral a nagydarab írrel meg az exbarátnőjével?
Most ott állnak együtt az ajtónál. Siobhan körbeperdül Karl előtt,
dicsekszik a karcsú alakjával, Karl szája meg fülig ér, úgy fest, mint-
ha soha nem lett volna még ilyen boldog egész életében. És mi köze
van Karlnak ehhez a Cherihez? És honnan ismeri Cherit Ralph? És
Smith? És... és... és... ó, úristen! Jem szédelgett. Egészen mostanáig
azt hitte, Cheri csupán az a lány, aki az emeleten lakik, akivel ő egy-
szer beszélgetett pár percet valamikor rég, aki táncosnő volt, és férj-
hez készült menni. Igen, tényleg, férjhez akart menni! És tessék,
most kiderül, hogy ő Ralph barátnője és Karl ellensége és Smith...
kicsodája is Smithnek? És egyáltalán nem úgy fest, mint aki férjhez
ment volna. Jem körülnézett a teremben, és azt kellett látnia, hogy
Smith visszatette a kezét Cheri vállára, épp a fülébe sugdos valamit,
ágyéka a lány csípője felé fordul, szemét le nem venné a szép arcról.
És Cheri mosolyog és nevet és nagyon szemérmesnek látszik.
– Jem? Jem, jól vagy? – Ralph lehajolt, a lány szemébe nézett, te-
kintete aggodalmat tükrözött.
WT'
– Igen… persze… miden rendben.
Jem nagy nehezen rávette magát, hogy ne bámulja tovább a kel-
lemetlen és igen nyugtalanító jelenetet; úgy döntött, jobb, ha majd
később foglalkozik azzal az üggyel. Most itt van Ralph, pár percig
csak az övé, megmutatja neki a festményeket, amelyekre ő eddig, a
drámai események hatása alá kerülvén egyetlen pillantást sem vetett.
Nagyot sóhajtott.
Ralph még mindig a lány szemében bámult. Kinyitotta a száját,
mintha mondani *0 akarna valamit, azután becsukta, majd megint kinyi-
totta.
– Tudom, mondtam már, Jem, de azért elmondom újra. Lélegzet-
elállítóan gyönyörű vagy. Tényleg. Ez a ruha... varázslatos. És egy-
szerűen imádom ezeket a pici rózsákat a hajadban. – Megérintette az
egyiket az ujja hegyével. – Minden kétséget kizáróan te vagy itt a
legesleggyönyörűbb nő. Nagyon örülök, hogy megint barátok va-
gyunk. Nagyon örülök. – Megfogta a lány kezét és gyengéden meg-
csókolta.
– Ó, Ralph, én is örülök, hidd el! Tudod, nagyon hiányoztál. –
Jem elpirult, kuncogott és ő is megcsókolta Ralph kezét, majd ettől
rögtön zavarba is jött, megköszörülte a torkát és lesütötte a szemét. –
Szóval... öö... akkor megmutatod végre a híres festményeidet?
A fene essen beléd, Ralph, gondolta, állandóan zavarba hozol!
Ralph arca kipirult, rém boldog volt azzal a nedves kis folttal,
amelyet Jem gyönyörű kis ajka hagyott a kézfején.
– Rendben. – Kezét a lány derekára tette és gyengéden az első kép
felé irányította. – Ennek az a címe, hogy „Rózsaszín rúzs és bazsaró-
zsa”.
Jem lélegzete elakadt, kezét a szájához kapta.
– Ralph, ez... ez... de hát ez én vagyok! Megperdült, és tágra nyílt
szemmel meredt a férfira.
Kicsi portré volt, színpompás, részletekben gazdag közelkép Jem
arcáról, nyílt, minden fogát megmutató mosolyáról. Fejét bordó, ró-
zsaszín és fehér virágok vették körül.
 Ralph bólintott, és a következő kép felé terelte a lányt.
Ez is Jemet ábrázolta, ezúttal mellkép volt, a hátteret csillogó pi-
ros és zöld chilipaprikák tengere alkotta. A következő kép is Jemet
WT'
ábrázolta, és az utána következő is és az azután következő is. Akadt a
festmények között néhány csendélet is virágokról, fűszerekről és
chilipaprikakról. Jem azt sem tudta, hova legyen zavarában.
– Ralph... kezdte.
– Cssss! – Ralph az ujját a lány szája elé tette. – Csak nézd! Csak
élvezd!
És ott volt a lány, pontosan úgy, ahogy Ralph elképzelte, forgatta
a fejét jobbra és balra, közelebb lépett, hogy elolvassa a címeket,
időnként a férfira*0nézett hitetlenkedő arccal, a fejét csóválta, mintha
azt mondaná: „Te megőrültél!”, és arckifejezése gyengédséget, cso-
dálkozást, izgalmat tükrözött és ebben Ralph biztos volt szeretetet.
Talán szerelmet.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

WT'
– Van valami különleges oka annak, hogy nem beszéltél Jemnek a
karácsony előtti, orielbeli iszogatásunkról?
Smith egy pillanatig tanácstalanul meredt maga elé, és az állát
dörzsölgette.
– Ó, biztosan beszéltem róla. Gondolom, elfelejtette. – Vihogott,
és kezét még mélyebbre dugta a zsebében.
– Hmmm. – Cheri nem faggatózott tovább. – Nagyon csinos lány.
Egyszer összefutottam vele a ház előtt és elbeszélgettünk. Akkor is
az volt a véleményem,
*0 hogy gyönyörű.
– Aha. Igen. Gondolom, az.
– Érdekes, órákig üldögéltünk az Orielben, és őt egyszer sem em-
lítetted...
– Hát...
– Ami azt illeti, biztosra vettem, hogy nincs senkid.
– Hát...
– Tulajdonképpen kár, hogy nem így van. – Hosszú, bronzbarna
ujját lassan végighúzta pohara peremén. – Egészen jól kijöttünk
egymással azon az estén, nem igaz?
Smith hirtelen kihúzta magát, szemöldöke felszaladt a homlokára.
– Ó, istenem... úgy értem, Jem és én... valójában semmi komoly...
– Ő nem ezt mondta.
– Tessék?
– Amikor beszélgettünk a ház előtt. Mesélt az álmairól és azt
mondta, hogy te meg ő... Várjunk csak, hogy is fogalmazott? Igen.
Azt mondta, hogy te vagy a végzete. Hogy titeket az isten is egymás-
nak teremtett.
– Nézd, tudnod kell, hogy Jem nagyon aranyos, de egy kicsit... –
Grimaszt vágott, mutatóujjával megkopogtatta a halántékát, majd
tenyerét maga felé fordítva elhúzta párszor a kezét az arca előtt. Vé-
gül visszadugta a kezét nadrágja zsebébe.
– Nahát! Hmmm. Azt kell mondjam, nekem teljesen normálisnak
tűnt. Viszont érted megőrül, az biztos.
Smith öntelten mosolygott és vállat vont.
 – Tudom.
– De mintha azt mondtad volna, hogy nincs köztetek semmi ko-
moly...
WT'
– Hát... – Smith megvakarta a tarkóját. – Részemről nincs is. Ér-
ted, mire gondolok? Azt hiszem, – gyorsan körülnézett, és lehalkítot-
ta a hangját –, őszintén szólva azt hiszem, ez a viszonzatlan szerelem
tipikus esete. Ne érts félre, nagyon kedvelem Jemet, igazán nagyon,
nagyon kedvelem. Csinos, aranyos lány, ahogy te is mondtad, de...
nem ő az igazi. Az „Igazi”, ugye, érted? – Felvonta a szemöldökét, és
néhány centiméterrel közelebb húzódott Cherihez.
– Ó, hogyne – felelte a lány. – Mindenki az „Igazit” keresi. Én
magam is. *0
Ragyogó mosolyt villantott a férfira. Micsoda undorító féreg gon-
dolta magában a fogát csikorgatva Ralphnak tökéletesen igaza volt.
Neki rossz előérzete volt a férfi tervével kapcsolatban, tulajdonkép-
pen csak Karl és Siobhan miatt jött el. És most a pár ott üldögél
együtt a terem túloldalán, úgy beszélgetnek, úgy mosolyognak egy-
másra, mintha az egész világ megszűnt volna körülöttük tehát az ő
terve bevált, erőfeszítéseit siker koronázza akár haza is mehetne. De
mivel soha nem tapasztalt kellemes érzéssel töltötte el a gondolat,
hogy segített valakin, úgy döntött, miért ne játszhatná tovább a jó
tündér szerepét.
Miután öt percet eltöltött ezzel a felfújt hólyaggal, hajlandó volt
megtenni bármit, hogy szegény Jemet megszabadítsa tőle. Nézte,
ahogy Ralph, nagy kezével a lány kicsi vállán, gyengéden körbeveze-
ti Jemet a teremben, végigmutogatja neki a képeket, amelyeket kilenc
héten át egy hideg, nyirkos műterembe zárkózva festett Jemről, csak-
is Jemnek. Es jól látta Jem tekintetét, arckifejezését, amikor az meg-
pillantotta őt Ralph oldalán. Pontosan tudta, mi ment akkor végbe a
másik lányban. Féltékeny volt. Nyilvánvaló, hogy a barátságnál jóval
több, amit Ralph iránt érez. Es milyen jól mutatnak együtt! Cheri
most már belátta, Raiphnak mindenben igaza volt. Ez a szörnyeteg
Smith csupán egy akadály, amit el kell távolítani az útból.
Tekintete megint átsiklott a terem távoli sarkába, ahol Siobhan és
Karl beszélgetett nevetve. Elmosolyodott. Igazán szórakoztató dolog
jó embernek lenni! Ha még ezt a Smitht is el tudná takarítani ma este
Jem és Ralph útjából, akkor igazán ő lenne a jó tündér. Megint elmo-
solyodott, amint szívét átjárta a jóság finom, boldog érzése. Vissza-
fordult Smithhez és leggyönyörűbb mosolyai egyikével kápráztatta
WT'
el.
Fél tizenegyre az álvendégek zöme már elment reggel korán kel-
lett kelniük, hogy elérjék a New Yorkba, Tokióba, Sydneybe induló
járatokat, mert várták őket a divatbemutatók, válogatások, forgatások
viszont befutottak Ralph igazi barátai, egyenesen a sarki kocsmából,
zajosan, vidáman, kellemesen részegen, bulizásra készen. Úgy tűnt,
az este még csak most kezdődik igazán.
Valaki betett egy Abba CD–t a lejátszóba, és a „Waterloo” har-
madik taktusánál*0 már nagyjából mindenki táncolt. Miközben a zene
ritmusára mozogtak, nagyokat húztak kezükben szorongatott pezs-
gősüvegekből és teli tokból üvöltötték a számok szövegét. Smith
Cheri derekát fogta és pörgette, forgatta, meglehetősen idétlenül.
Siobhan és Karl még mindig ugyanabban a sarokban beszélgetett.
Jem pedig a vécé lehajtott fedelén ült a mosdóban, és kisírta a
szemét.
Smith egy szót sem szólt hozzá egész este. Egyetlen szót sem,
amióta ideérkeztek! Először elmélyülten beszélgetett azzal a Cheri-
vel, aztán felkérte táncolni, és azóta le sem jött a táncparkettről. És
Smith még csak nem is szeret táncolni! Jem a szeméhez emelte papír
zsebkendőjét, amint a könnyek újabb áradata kezdett patakzani kipi-
rult arcán. Össze volt zavarodva, és úgy érezte, mélységesen meg-
alázták. Nem volt hozzászokva, hogy így bánjanak vele. Ralph pró-
bálta vigasztalni, nyugtatgatni, győzködte, hogy nincs miért aggód-
nia, de át az isten szerelmére, Smith szemlátomást teljesen odavan
azért a lányért.
És aztán ott volt Ralph. Úgy tűnt, az a szerelem dolog amelyik pil-
lanatban előjöhet megint. Úristen egy egész teremnyi bazsarózsa és
őt ábrázoló festmények és a kedvenc ételeik és bókok és kézcsók és
bizsergés végig a gerince mentén és az... az, ahogy Ralph az ujja he-
gyével megérintette az egyik kis szaténrózsáját... az egész olyan
meghitt volt, olyan izgalmas, olyan csodálatos és olyan rohadtul
helytelen. Az egészben semmi sem úgy volt, ahogy lennie kellett
volna. Neki Smith a kedvese bár a ma esti viselkedése alapján ezt
senki sem hinné Ralph pedig a jó barátja, de most az érzései épp-
olyan zavarosak, mint mielőtt Ralph elment. Nem, még zavaro-
sabbak, sokkalta zavarosabbak...
WT'
Jem felállt, belenézett a tükörbe, hideg vizet locsolt az arcára az-
után megtörölgette papírtörülközővel, lesimította a ruháját, megigazí-
totta a frizuráját és kihúzta magát. Bizonyosságra volt szüksége. An-
nak biztos tudatára volt szüksége, hogy Smith szereti őt Életében
először szüksége volt rá, hogy hallja, amint a férfi kimondja a szót.
Most kimegy innen, elvonszolja Smitht attól a rémes Cheritől, és
kimondatja vele azt a szót itt és most, hogy hallhassa, hogy rendet
teremthessen a fejében és ezt a Ralphfal kapcsolatos esztelenséget
egyszer s mindenkorra
*0 kitakaríthassa az elméjéből.
Még egy utolsó pillantást vetett tükörképére, azután sarkon fordult
és kimasírozott a terembe.

Siobhan meg akarta mondani Karlnak, egész este próbálta meg-

mondani. Számtalanszor vett mély levegőt az alkalmas pillanatok-
ban, megacélozta a szívét, de aztán mindig elvesztette a hidegvérét.
Hogyan is tudta volna megtenni?! Karl olyan boldognak látszott, az
arca csak úgy ragyogott az örömtől, és annyira igyekezett jó benyo-
mást kelteni. Többek között megkérdezte, hogy van az anyja, hogy
jönnek ki egymással; ez tökéletes alkalom lett volna, hogy Siobhan
végre mondjon valamit, de egyszerűen képtelen volt rá. Tudta, hogy
Karl nagyon fog haragudni és nagyon el lesz keseredve, amikor meg-
tudja, így hát adott valami kitérő választ a kérdésre, és gyorsan témát
váltott. Felvetette, hogy menjenek táncolni, gondolta, addig sem kell
beszélgetni, de a férfi csak a fejét rázta: „Maradjunk itt és beszélges-
sünk; annyira hiányoztál; egész este beszélgetni akarok veled.” így
hát ültek tovább és beszélgettek, és most épp Karl rádióműsoráról
volt szó, arról a bizonyosról, és Siobhan tudta, hogy a beszélgetés
most már bármelyik pillanatban komolyra fordulhat nagyon komoly-
ra.

Smith nagyon berúgott. Merev részeg volt. Csakis azért nem esett
még hanyatt, mert Cheri olyan jól táncolt és nagyon erős volt. A férfi
sűrű haja a homlokára tapadt, az inge ronggyá gyűrődött és csurom-
víz volt, az arckifejezés pedig, amelyről ő valószínűleg azt hitte,
hogy csábító mosoly leginkább a falu bolondjáéra emlékeztetett. A
zene ritmusához semmi köze nem volt, a számok szövegét soha nem
WT'
találta el, de mivel mindezt nem vette észre, roppant elégedett volt
magával.
Cherinek már nagyon elege volt abból, hogy ezzel a kreténnel kell
táncolnia rontotta a renoméját –, és úgy próbálta eltávolítani a tánc-
parkettről, hogy azt javasolta, igyanak egy kortyot. Smith követte,
akár egy kiskutya.
– Cheri – motyogta alig érthetően, miközben esetlenül a falnak
dőlve, poharát szorongatva próbált lezsernek és elegánsnak látszani,
de csak még szánalmasabbnak
*0 tűnt te meg én. – Tudod, össze kéne
jönnünk... valamikor – lassan felvonta a szemöldökét, amolyan „Mit
szólsz hozzá?” stílusban.
– Ó, igen? – felelte Cheri fáradtan. Most már szeretett volna véget
vetni ennek a kutyakomédiának.
– Aha – bámult rá sokatmondónak szánt pimaszos tekintettel
Smith. – Te meg én... jók vagyunk együtt, nem igaz? ... Ez egy...
különleges kapcsolat... Nem érzed?
– Gondolom, úgy lehet.
– Az az este az Orielben... szuper volt, nem?
– Aha.
– És a ma este. A mindenit! Ragyogó! Egész este beszélgetünk,
táncolunk meg minden...
Cheri tekintete kétségbeesetten pásztázta a termet.
– Hol van Ralph, vagy Jem, vagy bárki, aki megmentené, mielőtt
halálra unja magát?
– …és azt hiszem, de tényleg, hogy te meg én... szerintem ez a
végzetünk... egyetértesz?
Cheri már nem is figyelt rá.
– Igen – motyogta. – Igen, persze.
Smith nem vette észre, hogy Cheri elfojt egy ásítást és az óráját
nézegeti. Úgy döntött, most már aztán elég! Eleget várt már, és most,
ez a pillanat a megfelelő pillanat. Ez az!
Lecsapta poharát az asztalra, térdre vetette magát, és megragadta
Cheri kezét.
 – Ó, istenem, Cheri! Szeretlek. Mindig is szerettelek. – Hangja
csak úgy zengett a teremben; nem érdekelte, ki hallja meg.
Ralph épp egyik barátja, John barátnőjével beszélgetett, most fel-
WT'
kapta a fejét és döbbenten figyelte a jelenetet. Behunyta a szemét,
arcát a tenyerébe temette. Úristen, már megint a régi nóta!
– Öt éve szeretlek és... azt akarom, hogy örökké együtt legyünk.
Smith nyálas csókokkal hintette tele Cheri mindkét kezét.
Ralph a szeme sarkából látta, hogy valaki kijön a terem végében
levő vécéből. Jem volt az, kivörösödött szemmel, és azonnal határo-
zott léptekkel, elszánt arckifejezéssel Smith felé indult. Ralph nézte,
ahogy a lánynak leesik az álla a térdelő, Cheri kezét csókolgató
Smith láttán, ahogy
*0 megtorpan és földbe gyökerezik a lába, amikor
Smith harsány hangon, egy szerelmes és egyben tökrészeg, önural-
mát és józan eszét vesztett férfi féktelenségével belekiabálja a világ-
ba:
– Cheri, szeretlek. Hozzám jössz feleségül?
Azon az estén már másodszor borult nagy csend a teremre. Cheri
szemlátomást megrettent. Ralph levegő után kapkodott. Jem felsikol-
tott. Smith erre odafordult, kis híján felborult térdeltében, megpillan-
totta Jemet, és szokásos, partra vetett hal stílusában tátogott néhá-
nyat, azután visszafordult Cherihez, meglátta az arcán tükröződő
undort, és lehorgasztotta a fejét.
Jem előkereste a kabátját, felkapta a táskáját, és zokogva kirohant
a galériából a sötét utcára. Ralph mélységes megvetést tükröző tekin-
tettel Smithre nézett, azután fogta a kabátját, és szaladt Jem után.
Cheri lenézett a lábai előtt görnyedező Smithre. Megrángatta a
férfi kezét, nagy nehezen talpra állította.
– Szánalmas vagy – sziszegte az arcába. – Úristen, milyen szá-
nalmas vagy!

Siobhan és Karl lemaradt erről a drámáról. Már kimentek az utcá-

ra és a saját drámájukkal voltak elfoglalva.
Karl fel–alá járkált a járdán és hevesen gesztikulált Siobhan lehaj-
tott fejjel állt, és alig hallható hangon beszélt. Egy pillanatra félbe-
szakították vitájukat, amikor először Jem viharzott ki a galériából
feldúltan, majd rögtön utána Ralph, aki harsány „Várj, Jem, állj
meg!” kiáltozással eredt a Ledbury úton gyorsan távolodó alak nyo-
mába. Siobhan és Karl összenézett, vállat vont, és folytatta, ahol ab-
WT'
bahagyta. Amiről beszélgettek, túlságosan fontos volt ahhoz, hogy
akár a legdrámaibb esemény is elterelje róla a figyelmüket.
– Szóval... ha nem az anyádnál laksz, akkor tulajdonképpen hol?
Karl elfordult, nem akarta Siobhan zavart arcát látni. Az új barátod-
nál? Valósággal köpködte a szavakat. Hányingere volt.
Siobhan komoran bólintott.
– Ó! És pontosan hol lakik ez az új barát? Valami szép helyen.
Ez rettenetes volt, egyszerűen rettenetes. Olyan jól alakult min-
den, és aztán Siobhan
*0 egyszer csak kimondta a megdöbbentő szava-
kat. Van valakije. Karl csak nagy sokára tudott megszólalni.
– Komoly a dolog? – kérdezte.
Siobhan bólintott.
– Jézusom! És mióta tart? Karl szíve egyre jobban elszorult.
Siobhan vállat vont.
– Pár hete.
Karl ajka remegni kezdett.
– De... de... hiszen csak pár hete szakítottunk!
Akkor Siobhan sírva fakadt, és fejét Karl vállába fúrta. Átölelték
egymást, és Karl javaslatára az utcán folytatták a kínos beszélgetést,
mert nem akartak beszédtémává válni a bulizok körében.
– Nos? – kérdezte most Karl elcsukló hangon. – Hadd halljam! Te
meg az új barátod szép helyen laktok? Siobhan... mondd... mondj el
mindent...
– Ó, Karl, kérlek, ne...
– Nem, Siobhan. Mindent tudni akarok. Mondj el mindent! Mi a
neve? Hogy néz ki? Miből él? Jóképű? Hm? Az? Jó az ágyban?
– Ó, Karl...
– Na, mondd! Jó az ágyban? Jézusom! Siobhan. Mi történik ve-
lünk? – Karl a hajába túrt, lerogyott egy üzlet küszöbére, és megdör-
zsölte az arcát. – Én azt hittem, csak egy időre váltunk szét. Miért
nem tudtál várni, Siobhan? A fenébe is... hogy tudtad ilyen hamar
túltenni magad az egészen? Hogy tudtál ilyen gyorsan elfelejteni
engem? Bennünket?!
 – Nem tudom, Karl, igazán nem tudom. Nekem nem tűnt gyors-
nak. Valójában egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ott ültem a régi
szobámban egyedül, és csak az járt a fejemben, hogy mennyire hi-
WT'
ányzol, hogy mennyire hiányzik a lakás meg minden. Úgy éreztem,
egy örökkévalóság óta ülök ott, és csak várok és reménykedem, hogy
értem jössz és hazaviszel.
– Hiszen telefonáltam! Hívtalak minden nap, minden órában! So-
sem jöttél a telefonhoz.
– Istenem, Karl, telefonálni könnyű! Azt akartam, hogy cselekedj.
Hogy csinálj valamit! Hallani akartam a kocsid motorzúgását, amint
befordulsz a kocsifeljáróra, hallani akartam az ajtó csapódását, a lép-
Hallani akartam a csengőt, és aztán anyám hangját,
teidet a kavicson.*0
ahogy felkiabál és azt mondja, ott vagy, eljöttél ériem. Minden este
vártam... és te nem jöttél...
– De hát anyád azt mondta, rám küldi a rendőrséget, ha még egy-
szer telefonálok! Hogyan tehettem volna meg akkor, hogy egyszerű-
en csak odaállítok? Nem tudtam, mire számíthatok.
– Ó, ugyan már! Ne mondd nekem, hogy annyira megijedtél a pi-
cike, hatvankilenc éves anyámtól, hogy képtelen voltál küzdeni azért,
amire mindennél jobban vágytál! Mindig nekem kellett megtennem
mindent, Karl. Mindent. Hát nem érted? Ez volt a legfőbb probléma.
Te csak azt akartad, hogy maradjon mindig minden pontosan úgy,
ahogyan volt a lakás, az élet, én, minden. Ha én akkor nem vonszol-
lak fel Londonba, még mindig ott laknánk abban a brightoni patkány-
fészekben. Ha én nem telefonálok Jeffnek az után az esküvő után,
sosem mentél volna el arra a meghallgatásra. Ha én nem győzködlek
éjszakákon át, képes lettél volna nemet mondani az állásajánlatra.
Egy másik férfi karjába kellett vetnem magam ahhoz, hogy egyálta-
lán észrevedd, boldogtalan vagyok és komoly baj van a kapcsola-
tunkkal.
Ki kellett, hogy rúgjalak, amikor rájöttem, mit műveltél Cherivel,
és abban a pillanatban eldöntöttem, kutya legyek, ha megint én te-
szem meg az első lépést, hogy rendbe jöjjön a kapcsolatunk, Karl!
Rajtad volt a sor! Vártam rád, Karl, és te nem jöttél. Nem írtál.
Egyetlen valamirevaló okot sem szolgáltattál arra nézve, hogy miért
kellene megpróbálnunk megmenteni a kapcsolatunkat. Csak ültél
ölbe tett kézzel, vedelted a whiskeyt, belemerültél az önsajnálatba és
egymillió vadidegennek zokogtad el a bánatodat, hogy mindenki jól
megsajnáljon. Téged! És én?! Engem ki sajnált? Senki. Nem, Karl.
WT'
Megvolt a lehetőséged rá, hogy tégy valamit. Ezrével adódtak alkal-
mak, és te mindet elszalasztottad. Úgy döntöttem, vissza akarom
kapni a valódi énemet. A kezembe veszem a sorsom irányítását újra.
És nincs többé hely számodra az életemben. Szeretlek, Karl. Mindig
is szeretni foglak. Te voltál a legjobb barátom egy fél életen át. De
holtsúly vagy, Karl, felesleges nehezék, és én elvágtam a kötelet,
mielőtt veled együtt elsüllyedtem volna. Levágtalak magamról,
ahogy a hajamat is levágtam két ujja közé fogott egy rövid tincset és
előrehúzta az arcához
*0 –, és ugye, szerinted is jobban áll? Elfordult és
sírva fakadt.
Karl úgy érezte, mintha valaki jól képen törölte volna egy fél la-
zaccal. Arcán könnyek gördültek végig. Mit mondhatna? Mit tehet-
ne? Siobhannak igaza van. A fenébe! Legszívesebben jól megrugdos-
ta volna saját magát. Azt kívánta, bár kettészakadhatna, hogy aztán
bekergethesse egy sötét sikátorba és agyonverhesse magát.
– Shuv... – Kinyújtotta a kezét, megérintette a nő reszkető vállát.
Siobhan megperdült.
– Ó, Karl... ne haragudj! Annyira sajnálom, hogy azt gondoltad,
még van remény. Hallottalak a rádióban, és olyan levert és csalódott
volt a hangod, mintha már te is pontosan tudtad volna, amit én...
hogy vége. Mindennek vége. Ó, bár tudtam volna! Korábban is be-
szélhettünk volna erről. Korábban kellett volna beszélnünk róla.
– Csak az a sok „volna” ne volna! De most már késő, igaz? Karl
nagyot fújt, aztán megint elsírta magát. Ó, Shuv, mi a fenét kezdjek
nélküled? Hova legyek?! Mondd meg nekem, Shuv!
Siobhan felé fordult és átkarolták, szomorú, nedves, kétségbeesett
ölelésben szorították egymást, miközben hangosan zokogtak egymás
fülébe.
Méghozzá olyan hangosan, hogy egyikük sem hallotta a melléjük
beparkoló autó diszkrét motorzúgását, sem a lefelé sikló elektromos
ablak halk zümmögését, sem Rick zavart, döbbent hangját, amint
ennyit mond:
– Siobhan?!
WT'

*0
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

WT'
Ralph végre utolérte Jemet a Lonsdale úti kereszteződésben. A
lány hosszú, céltudatos, ám kissé esetlen léptekkel sietett tűsarkú
szandáljában.
– Jem! Állj meg, nagyon kérlek! – Ralph mögötte ügetett, azután
kissé felgyorsított, hogy elébe kerüljön.
– Légy szíves, állj meg! Megragadta a lány csuklóját. Állj már
meg!
– Mi van? vakkantotta a lány, és vadul rángatta a kezét. Hagyj bé-
kén! *0
Mivel nem tudta magát kiszabadítani a férfi szorításából, szabad
kezével csépelni kezdte Ralphot, ahol érte.
– Jem, ne haragudj! mondta Ralph, azzal most már a lány mindkét
csuklóját fogva magához húzta, a kicsi kezeket a mellkasára tette, és
átölelte őt. Ne haragudj!
Jem végre lecsillapodott, némán átengedte magát a vigasztaló öle-
lésnek.
– Annyira sajnálom, Jem! súgta Ralph, állát a lány feje búbján
nyugtatva, és mélyen beszívta a virágdíszes, csillogó haj friss illatát.
Szegény kicsi Jem!
A kicsi test megremegett, és Ralph még szorosabban ölelte.
Jem szipogott, ujjával megtörölte az orrát.
– Ralph mondta –, ugye, nem csak a képzeletem tréfált meg? Az
ott az én kedvesem volt, és épp megkérte annak a lánynak a kezét?
Ez valami vicc volt, Ralph? Mondd, hogy vicc volt! Mi a franc folyik
itt? Hm? Mit keresett ott ez a lány? Honnan ismered? És Smith hon-
nan ismeri? És ne hadoválj, csakis a színtiszta igazságot mondd! Ez
az egész valami gusztustalan tréfa? Hm?
– Hm?
Ralph nagyot fújt. Tudta, most mindent meg kell magyaráznia.
Nem hagyhat ki egyetlen apró részletet sem, még azt sem, hogy ő
milyen alattomos szerepet játszott ebben a förtelmes jelenetben.
Odavezette Jemet egy padhoz, leültek.
– Hát – kezdte sóhajtva a dolog öt évvel ezelőtt kezdődött, amikor
Cheri beköltözött az emeleti lakásba...
És elmondott a lánynak mindent. Beszélt Smith szánalmas meg-
szállottságáról; arról, hogyan vállalt önmegtartóztatást arra az időre,
WT'
amíg Cheri észre nem veszi; arról az estéről, amikor Smith összefu-
tott Cherivel és meghívta az Orielbe; arról, hogy ő, Ralph, akkor el
akart mondani mindent Jemnek, de Smith megfenyegette; arról, ho-
gyan nevette ki Smith a lány álmait, és hogy kicsit bolondnak tartotta
miattuk őt, de azt gondolta, egy barátnő talán vonzóbbá teszi Cheri
szemében. Még azt is elmondta, hogy Smith Cheriről fantáziáit, ami-
kor Jemmel szeretkezett...
– Úristen! Úristen! Felfordul a gyomrom. Nem hiszem el, hogy
nem mondtad ezt*0 el nekem már rég, Ralph – zokogta Jem. Legalább
azon az estén Bayswaterben. Hagytad, hogy... istenem, milyen rette-
netes érzés! Soha életemben nem aláztak meg ennyire!
– Gondolj bele, hogyan hangzott volna, Jem! Nem hittél volna ne-
kem. Miután épp megmondtam, hogy szerelmes vagyok beléd, úgy
tűnt volna, mintha csak azért hozakodnék elő vele, hogy a saját mal-
momra hajtsam a vizet. Nem tűnt volna igaznak. Be kellett bizonyí-
tanom, hogy Smith egy szemétláda. A saját szemeddel kellett látnod.
Ezért... ezért... Ralph lesütötte a szemét ezért hívtam meg Cherit.
Sosem kedveltem őt, de valahogy a tudtodra kellett adnom, mi törté-
nik. Nem hagyhattam, hogy Smith továbbra is így bánjon veled. És
tudtam, csak akkor hiszed el, ha a saját szemeddel látod.
– Szóval szándékosan tetted tönkre az estémet, igaz? Szándékosan
megsértettél és megaláztál egy teremnyi ember szeme láttára. Szán-
dékosan csináltál bolondot belőlem...
– Nem! Nem! Nem belőled csináltam bolondot, hanem Smithből.
Pontosabban ő csinált bolondot saját magából. És meg kell mondjam,
felülmúlta önmagát. Hidd el, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen
nevetséges tud lenni. Azt hittem, legfeljebb flörtölni próbál Cherivel,
körüludvarolja, de ez... hát ez nem volt semmi! És ne haragudj, hogy
tönkretettem az estédet, de úgy gondoltam, még mindig jobb, mint ha
az életed menne tönkre, mert, mint jól tudod, a szívemen viselem a
sorsodat, úgyhogy légy szíves, Jem, ne rajtam töltsd ki a mérgedet,
hanem Smithen, ugyanis ő az, aki megérdemli, nem én. Tudom, rá-
szolgáltam, hogy alattomos és fondorlatos embernek tarts, de kérlek,
kérlek, hidd el, hogy ezt meg kellett tennem. Nem nézhettem tovább
egyetlen perccel sem, hogy így bánjon veled. Smith egy seggfej. Ő a
legjobb barátom, de attól még seggfej. Én eddig is tudtam, de most
WT'
már te is tudod. Légy szíves, ne rám haragudj, Jem!
Jem magába roskadva ült.
– Ó, Ralph, gyűlölöm Smitht. Látni sem akarom soha többé.
– Nem lesz az úgy jó, Jem. Ne hagyd, hogy ilyen könnyen meg-
ússza! Én a helyedben bemennék oda, és úgy tökön rúgnám, hogy a
golyói felcsúsznának a mandulája helyére. Bolondot csinált belőled,
Jem, és nagyfokú tiszteletlenség volt részéről, ahogy veled bánt.
Márpedig te bárki másnál jobban megérdemled a tiszteletet. Be-
hajlított ujjával letörölt
*0 egy könnycseppet a lány forró, kipirult arcá-
ról. Nagyon különleges vagy, Jem. Olyan rohadtul különleges!
Jem a könnyein keresztül felpillantott Ralphra, szemébe nézett, és
hirtelen meglátta. A végzet. Álmai férfija. Soha életében nem látott
még ilyet egyetlen férfi tekintetében sem. Ralph igazán, igazán szere-
ti őt. És ez nem olyan, mint a többi „Szeretlek” volt. Ralph nem ;
akar tőle semmit, nincs megkótyagosodva a szerelemtől, nem meg-
szállott, nem arra kell neki, hogy betöltsön valamiféle tátongó űrt az
életében, nem akarja őt megváltoztatni, irányítani, imádni egyszerűen
csak szereti.
Ennyire egyszerűen. Szereti! Jem kinyújtotta kicsi kezét,és a férfi
arcára simította.
– Köszönöm, Ralph. Köszönöm, hogy törődsz velem. Köszönöm
a festményeket, az ételt, a bazsarózsát. Köszönöm, amit ma este tettél
értem, köszönöm, hogy mellettem állsz. Ne haragudj, hogy dühös
lettem rád! Ne haragudj, hogy olyan konok vagyok! Csak... csak tu-
dod...
– Tudom. Magad akarod irányítani a dolgaidat, az étedet. Tudom.
Ismerlek. Ezért kellett ezt a mai estét így alakítanom.
– Tényleg törődsz velem, igaz?
Ralph bólintott. Elvette az arcáról Jem kezét, és megcsókolta.
– Tudod, mi a válasz erre a kérdésre, Jem. És tudod azt is, hogy
szeretlek...
– Ó, Ralph...
– ...és jól tudod azt is, hogy részben ez volt az indítéka annak,
amit ma tettem. Mert így lesz rá lehetőségem, hogy veled legyek,
mert amíg szerelmes voltál Smithbe. ez nem történhetett meg...
– Ó, Ralph!
WT'
– ...és annyira tisztellek, amiért nem akartad megbántani Smitht.
Sokkal jobb ember vagy; mint én. Nekem Smith a legjobb barátom,
mégsincs bennem annyi lojalitás iránta, amennyi benned volt. De
most most, hogy már tudod, milyen ember valójában, szabad vagy.
Jem. Szabad! Nem várom el tőled, hogy azt mondd, szeretsz, nincse-
nek semmiféle elvárásaim. Tudom, nem volt szép tőlem, hogy elol-
vastam a naplóidat, és nem lepne meg, ha sosem bocsátanád meg
nekem, de most legalább barátok lehetünk, és aztán, ha soha semmi
nem történik köztünk,
*0 legalább tudni fogom, azért van így, mert nem
szeretsz, nem pedig azért, mert teljesen indokolatlan és viszonzatlan
érzelmeket táplálsz egy szánalmas alak iránt, aki azt sem érdemli
meg, hogy ugyanazt a levegőt lélegezhesse be, mint te. Érted?
Jem rejtélyesen mosolygott. Ralph folytatta.
– Szóval, ha mindketten száz évig élünk, és mégsem szeretsz be-
lém soha, akkor az rendben van, mert legalább megtörténhetett vol-
na, ha akartad volna és...
Jem mindkét kezét Ralph arcára tette és továbbra is rejtélyesen
mosolygott.
– ...úgy értem, főként ilyen hamar azok után, amin keresztülmen-
tél, ez a Smith–ügy meg minden, valószínűleg kicsit sebezhetőnek
érzed magad, úgyhogy nem is kérek tőled semmit, semmi olyasmit,
tudod, hogyan is tehetném, tudod...
Jem nézte Ralphot, és az arcán lassan gyengédség és szeretet áradt
szét, ahogyan napkeltekor a földön a fény. Kicsit közelebb dőlt a
férfihoz.
– ...úgyhogy mindaddig, amíg barátok lehetünk, tudod, néha el-
mehetünk kocsmába vagy enni valami jót, szóval addig nem feltétle-
nül szükséges, hogy belém szeress, hát, tudod, legalábbis még nem,
nem rögtön...
Jem magához húzta Ralph arcát, és kicsi ujját a férfi szájára tette.
– Jól van, Ralph suttogta vigyorogva. Minden rendben. Szeretlek.
– Hogy?! Ralph abbahagyta a hablatyolást, a szeme elkerekedett.
– Szeretlek!
 – De de. . de... igazán? Igazán és őszintén? Szeretsz? Jem bólin-
tott.
Ralph belseje felpattant ültéből és hosszan, harsányan éljenzett, a
WT'
szíve tűzijátékot rendezett pár ezer rakétával és petárdával, a gyom-
rában milliónyi fehér galamb szárnya verdesett, az elméjében színes
szerpentinek milliárdjai gabalyodtak egymásba. Jem szereti! Ez a
drága kicsi lány szereti őt! Ralph felugrott a padról, körbe–körbe
rohangált, ugrált és a levegőbe bokszolt,
– Szeret! Szeret!
Miután némileg csillapodtak benne a kedélyek, visszaült Jem mel-
lé.
– Ó, Jem lelkendezett
*0 ragyogó arccal, és megfogta a lány kezét
olyan boldoggá tettél! El sem tudod képzelni, mit érzek most. Szeret-
lek! És te is szeretsz! Szeretjük egymást!
Magához rántotta a lányt, kis híján összezúzta a világ történetének
legcsodásabb ölelésében, és azután hirtelen, épp amikor Jem úgy
gondolta, most már meg fogja őt csókolni, Ralph felpattant, a kezénél
fogva felcibálta a lányt is és rohanvást indult vissza a galéria felé.
– Gyere nevetett –, van még egy lezáratlan ügyünk, vissza kell
mennünk a buliba, hogy kiköszörüljük a becsületeden esett csorbát!
Menjünk harsogta menjünk és feszítsük keresztre Smitht!
A küldetés végrehajtását azonban kissé késleltette a látvány,
amely a galéria előtt tárult a szemük elé. A bíborvörös arcú, fogát
vicsorító Karl épp belevágott öklével egy vadonatúj ezüstszínű
BMW motorháztetejére lökött, csinos, szőke férfi rémült arcába, mi-
közben Siobhan sikoltozva, ám teljesen eredménytelenül próbálta őt
a kabátjánál fogva elrángatni.
– Te ROHADT GAZEMBER!
Jem és Ralph összerezzent, amikor meghallotta a hatalmas erejű
ütés nyomán szétzúzódó porc roppanását, és meglátta az összelapított
orrból előbuggyanó sötétvörös vérpatakot.
– Te ROHADT GAZEMBER!
– Karl, hagyd abba! Kérlek! Szállj le róla! Hagyd békén! Siobhan
minden erejét összeszedve igyekezett elvonszolni a férfit, ám próbál-
kozása hiábavalónak bizonyult; Karl sosem volt valami nyápic alkat,
jelenlegi dühe pedig emberfeletti erővel ruházta fel.
 – Te ROHADT GAZEMBER!
Jem és Ralph behúzta a nyakát, amint egy újabb ütés a szerencsét-
len Rick arccsontját törte el, azután a jókora ököl a bordáira sújtott le
WT'
rémítő roppanás kíséretében.
– Segítség! Segítség! Rick hangja alig hallatszott ki Karl hónalja
alól. Segítsen már valaki!
– Ralph? lökte oldalba Jem a férfit.
– Tessék?
– Nem tudnál csinálni valamit?
– Ó... igen... persze. Ralph bizonytalankodva odaballagott
Siobhanhoz. Mi folyik itt? kérdezte.
– Jaj, istenem!*0
zokogta Siobhan. Karl megöli!
Szentséges ég! Ez a szerep aztán végképp nem Ralphnak való
volt! Ennek ellenére vett egy mély lélegzetet, odalépett Karlhoz, át-
fogta a derekát és megkísérelte lehámozni őt Rickről, ahogyan a
kagylót szokás a hajóroncsról. Karl, anélkül, hogy megfordult volna,
meglendítette láthatólag igen hajlékony karját és fültövön vágta őt,
ám Ralph nem adta fel, talpával megtámaszkodott az autó oldalán és
egyre húzta az őrjöngő írt. Karl ekkor már megfordult, hogy meg-
nézze, tulajdonképpen mit akar ez a bosszantó kis parazita, és amikor
felismerte Ralphot, rögtön elengedte Ricket, aki, mint egy megunt
játékszer, tompa puffanással landolt a motorháztetőn.
– Szóval te vagy az bömbölt Karl. Te rohadt gazember! Ez az
egész a TE HIBÁD!
Ralph arckifejezése a másodperc törtrésze alatt váltott’ kényszere-
dett elszántságról rémült értetlenségre.
– Micsoda?
– Te ROHADT GAZEMBER!
Ó, egek, futott át Ralph agyán, ezt mintha már hallotta volna vala-
hol!
– Miért csinálod ezt velem, mi? Hát ártottam én NEKED? Miért
akarod TÖNKRETENNI AZ ÉLETEMET?
Ralph vállat vont, és próbált észrevétlenül kihátrálni Karl hatósu-
garából. És aztán, legnagyobb szerencsétlenségére, elmosolyodott.
– Még ki is röhögsz, te ROHADT GAZEMBER? Szerinted ez
vicces? Meghívsz ide, megalázol, összetöröd a szívemet, és szerinted
ez vicces!
– Nézd, haver, ne haragudj, nagyon sajnálom, ami veled történt,
de esküszöm, nem nevetlek ki és nem akarom tönkretenni az életedet
WT'
és fogalmam sincs, mi a fene folyik itt...
– Ó! Nem tudod! Karl vészjóslón felnevetett. Szóval akkor nem te
hívtad meg azt a cafat Cherit?
Ralph bólintott.
– De... igen.
– Jó. Akkor gondolom, nem te hívtál meg engem, hm?
Ralph nagyot nyelt, és megint bólintott.
– De, igen, én hívtalak meg.
– Akkor nyilván*0 az nem te voltál, aki a barátnőmet, Siobhant
meghívta, vagy tévedek?
Ralph hevesen rázta a fejét.
– Nem, nem! Az nem én voltam. Nem én hívtam meg őt. Nem is
ismerem. Esküszöm!
Karl megragadta Ralphot a szép új Dolce & Gabbana inge nyaká-
nál fogva, és magához rántotta, hogy arcukat csupán néhány centimé-
ter választotta el egymástól Jem halkan felsikoltott, és belekapaszko-
dott Ralph karjába.
– Akkor ki volt az? MI? Ki hívta meg? Ez a te bulid itt, te vagy a
TETVES HÁZIGAZDA! Nahát! Ki más lehetett volna? Megöllek, te
gazember, ez életem legrosszabb estéje és ezért MEGÖLLEK!
Siobhan gyengéden megérintette Karl könyökét.
– Karl, nagyon kérlek! Nem az ő hibája. Senki sem tehet róla.
Hagyd békén, légy szíves!
– Nem, Shuv, te maradj ki ebből! Ez a PATKÁNY szórakozik ve-
lem, de nem ússza meg szárazon!
– Nem hiszem, hogy tőle kaptam volna a meghívót, Karl. Hagyd
őt békén! Fejezd be a verekedést!
– De hát, Shuv, azt hittem, ez az, amit akarsz. Nem azt mondtad,
hogy azt akarod, álljak a sarkamra, cselekedjem, védelmezzelek,
küzdjek azért, amit akarok...
Siobhan a férfi szemébe nézett, és megfogta most már erőtlenül
lógó kezét.
– Már késő, Karl. Én vagyok az, akivel kiabálnod kellene. Beszél-
nem kellett volna neked Rickről már rég. Őszintébbnek kellett volna
lennem veled. El kellett volna mondanom mindent. Most már késő
küzdeni, Karl. Verekedni pedig teljesen felesleges. Már késő.
WT'
– De... de... A férfi kétségbeesetten a riadt Ralphra nézett, majd
újra az esdeklő Siobhanra. Már nem tudta, mit csináljon. Nem tudta,
mit gondoljon. Már azt sem tudta, kicsoda, hol van és miért. Kezét a
szeméhez emelte és sírva fakadt.
– Jaj, istenem motyogta hüppögve, és a szemét dörgölte. Jaj, iste-
nem!
Siobhan átkarolta, és elvezette a bámészkodók kis csoportja mel-
lől. Menet közben hátrafordult és bátorítólag rákacsintott Rickre, aki
fájdalmas kis grimasszal
*0 válaszolt. Tudta, hogy Siobhannak mit kell
most tennie. Megértette. Nyögve felegyenesedett, ujja hegyével meg-
érintette az orra és szája körül olvadozó vért.
– Elképzelhető, hogy bemehetnék veletek és kaphatnék egy kis
jeget? kérdezte halkan Ralphtól, miután Karlék eltávolodtak tőlük.
– Ó... hogyne... igen... persze Ralph lassan magához tért valamifé-
le rettegéskábulatban volt, amióta Karl először nevezte ROHADT
GAZEMBERnek –, és vállát támaszul felkínálva szegény Ricknek,
lassan visszaballagtak a galériába.

– Ó, hála égnek, hogy visszajöttetek! fogadta Jemet és Ralphot

Cheri idegesen. Szabadítsatok meg Smithtől! Teljesen kikészít. Fejé-
vel Smith felé intett, aki épp a terem végében levő vécé felé botlado-
zott. Nem hagy békén tette hozzá.
A Jem viharos távozása óta eltelt órát Smith azzal töltötte, hogy
kétségbeesetten próbálta Cherit meggyőzni arról, hogy ő nem részeg,
nem szánalmas, nem szerencsétlen idióta, aki közröhej tárgyát képe-
zi, hogy a lánykérés nem csupán szenvedélyesen őszinte és rég el-
tervezett lépés volt a részéről, hanem egyben mesés ötlet is, és Cheri
egész hátralevő életében bánni fogja, ha most kikosarazza őt.
Cheri mélységes együttérzéssel nézett Jemre, és a kezét gyengé-
den a karjára tette.
– Minden rendben? – kérdezte szinte hang nélkül.
Jem bólintott, Ralphra mosolygott, azután Cherire.
 – Köszönöm kérdésedet, remekül érzem magam. Zavarban va-
gyok a történtek miatt, dühös vagyok, amiért megaláztak, de remekül
érzem magam. Nem úgy, mint ez a szerencsétlen tette hozzá, és ol-
WT'
dalra lépett, utat engedve a mögötte, Ralph vállára támaszkodva gör-
nyedező Ricknek, aki eléggé rémesen festett gyorsan bedagadó arcán
a feszes, fényes, bordó és szürke duzzanatokkal.
Cheri aggódó tekintettel nézegette Rick összetört, véres arcát, az-
után hirtelen elkerekedett a szeme.
– Rick? kérdezte, és megfogta a férfi kezét, hogy segítsen Jemnek
és Ralphnak odavezetni őt az egyik asztal mögött álló nagy fekete
tartályhoz, amely tele volt félig olvadt jéggel.
Rick arcán látszott,
*0 hogy emlékei között keresgél.
Cheri segített a lány, kezét a mellkasára téve. – Nem emlékszel?
Tamsin barátnője vagyok... voltam. Nyáron, egyik este együtt volt a
csapat abban a Fulham úti étteremben, és a kocsidra úgy ráálltak,
hogy nem tudtál kijönni a parkolóból. Emlékszel?
– Igen, persze. Cheri. Igen, emlékszem rád. Mit csinálsz itt? Rick
felszisszent, ahogy Jem és Ralph gyengéden leültette egy székre.
– Ó, te jó ég nevetett fel Cheri –, ne is kérdezd! Ralph és Jem ösz-
szenézett. Fennállt a veszélye annak, hogy az este összeomlik a sok
dráma és véletlen súlya alatt.
Cheri jeget csomagolt egy damasztszalvétába, és finoman Rick ar-
cához érintette.
– Nagyon fáj? kérdezte. Nem kellene kórházba menned vagy
ilyesmi?
Rick megrázta a fejét, és bátor mosolyra húzta a száját.
– Nem, nem, ezek csak felületi sérülések. Minden rendben lesz.
Cheri kedvesen mosolygott, és folytatta az ápolást. Élvezte a gon-
dos Florence Nightingale–típust alakítani. Volt idő, amikor rosszul
lett volna a gondolattól, hogy meg kell érintenie valaki sérülését,
vérét, amikor ezt rém kellemetlennek találta volna. Most öröm volt.
Talán ápolónőnek kellett volna mennie? Megint elmosolyodott.
A hangulat most már hanyatlóban volt. Ralph barátai kezdtek el-
szállingózni, és valaki mindig támolygott a galéria előtt a járdán,
taxira várva.
A CD–n továbbra is az Abba zenélt, kicsit most már elhagyatot-
tan, mivel csupán egyetlen, sírós részegnek tűnő, arcán rúzsos csó-
kok nyomát viselő', pezsgősüvegét a melléhez szorító figura lötyö-
gött a táncparketten, szomorúan dudorászva magában.
WT'
Philippe gyászos arccal járkált a teremben, a kezében tartott sze-
metes zacskóba gyűjtötte a csikkeket, és időnként az ujját megnyalva
megnedvesítette a pici, alig látható égésfoltokat, amelyek elcsúfítot-
ták gyönyörű jávorfa padlózatát.
Itt–ott még ült egy–egy pár, beszélgetésbe merülve, nem vették
észre, hogy a buli lassan véget ér körülöttük. Ralphot barátai egy
csoportja vette körül, zajosan megköszönték a remek estét, gratulál-
tak a kiállításhoz, és elhangzottak azok a mondatok, amelyek minden
parti végén el szoktak
*0 hangzani: az emberek meghívják egymást más
bulikra, megígérik egymásnak, hogy feltétlenül telefonálni fognak,
megemlítenek még egy utolsó hírt vagy pletykát, egyszóval megpró-
bálják másfél percbe belesűríteni mindazt a csevegést és társalgást,
amelyet nem tudtak az este folyamán megejteni barátjukkal, mert az
valaki mással beszélgetett. Vagy, mint jelen esetben, megmutatta
múzsájának a festményeit; végignézte, ahogy a legjobb barátja há-
zassági ajánlatot tesz egy olyan nőnek, akinek nem kellett volna;
meggyőzte szerelmét, hogy szeresse viszont; és véget vetett egy ve-
rekedésnek, amely egy faképnél hagyott szerelmes és barátnője új
pasija között zajlott.
Siobhan és Karl még mindig nem tért vissza a nyugtató–békéltető
sétából, Cheri továbbra is szegény Ricket ápolgatta, Jem ott állt
Ralph mellett, amíg a férfi búcsút vett a barátaitól, Smith pedig... hol
volt Smith? Smith nem volt sehol.
Voltaképpen senki nem látta Smitht úgy fél órája, azóta, hogy Jem
és Ralph az utcai dráma után visszatért.
– Azt hiszem, amikor utoljára láttam, épp a vécé felé ment mondta
Cheri segítőkészen, miközben nedves damasztszalvétába bugyolált
ujjával kecsesen nyomogatta Rick sérüléseit.
Ralph és Jem vigyorogva összenézett. Ha egy bulin valaki ilyen
hosszú időre eltűnik a vécében, az szinte csak egyet jelenthet. Nesz-
telen léptekkel odasiettek az ajtóhoz, és Ralph megpróbálkozott a
kilinccsel. Nem volt bezárva, úgyhogy lassan benyitott, miközben
Jem lábujjhegyre állva kukucskált a válla fölött.
 Jem és Ralph sokféle siralmas látvánnyal szembesült már élete so-
rán. Mindketten számtalan szánalmas, részeg egyént láttak a legkü-
lönbözőbb, emberhez nem méltó pózokban és helyzetekben, ám
WT'
semmi nem tudta volna kellőképpen felkészíteni őket arra a látvány-
ra, amely a szemük elé tárult, amikor kinyitották Philippe galériájá-
ban a nyilvános használatra szánt vécé ajtaját.
Amikor az ajtó kinyílt, a helyiségből kiáramlott egy hatalmas gőz-
felhő, ily módon felfedve az eszméletlen Smitht, aki a vécén ült a
falnak dőlve, nadrágja a bokája körül, pénisze szomorúan és össze-
zsugorodva, oldalra löttyedve kandikált ki az inge alól, feje a mosdó-
kagylóban nyugodott, dicsfényként orrfacsaró szagú, sárga és zöld
színben játszó hányadék
*0 vette körül. A forró vízcsap teljesen nyitva
volt, a víz a kagyló oldalán zubogott le, épp elkerülve a hányadékot,
viszont gőzfelhőbe burkolva a helyiséget. A vécécsésze alján, Smith
testhelyzetéből adódóan tisztán láthatóan, hatalmas kupac szar árasz-
tott dögletes bűzt. Ilyen látvánnyal még sem Ralph, sem Jem nem
találkozott soha életében.
– Úristen! mondta Jem, és a szája elé kapta a kezét.
– Úristen! ismételte Ralph, és vigyorgott. Ostoba barom!
– Most mit csináljunk? Szegény Smith!
– Hah! kiáltott fel Ralph. Még hogy szegény Smith! Egy frászt!
– Mi történik itt? Cheri meghallotta a beszélgetésüket és most ott
állt mögöttük, fogalma sem volt arról, hogy a jelenet, amelynek ha-
marosan a tanúja lesz, legalább egy hétre elveszi az étvágyát. Kíván-
csian bekandikált Ralph válla fölött, különös kis nyikkanás szakadt
fel belőle, amikor meglátta, mi van a vécécsészében, és iszonyodva
elfordult.
– Smith! ordított Ralph, és megrugdosta a másik férfi lábszárát.
Hahó, ébredj! Ébredj, itt a menyasszonyod! Hé! Ébredj már!
Smith lassan kinyitotta az egyik szemét, valami morgás hagyta el
a száját, ami leginkább talán arra hasonlított, hogy „Hagyj békén”, de
ebben senki nem lehetett biztos.
– Hé, haver! Itt van Cheri! A menyasszonyod! Ébredj!
– Uhh mondta Smith, azzal kinyitotta a másik szentét, és egy–két
centiméternyire kiemelte a fejét a mosdókagyló förtelmes tartalmá-
ból. Cheri?
 – Igen. Cheri. Ralph szája fülig ért.
– Ó, Ralph kiáltott fel Jem hagyd békén! Elég ebből!
Ralph tudta, hogy Jemnek igaza van. Élvezte a helyzetet, de ez
WT'
kegyetlenség volt, gonoszság.
– Rendben bólintott. Igazad van.
Odahajolt Smithhez, és a fülébe ordított.
– Most itt hagylak, hogy udvarolhass Cherinek, jó? Ralph és Jem
otthagyta Smitht, aki fokozatosan kezdte visszanyerni öntudatát, ám
ezzel a folyamattal együtt járt a kétségbeejtő felfedezés, hogy hánya-
dék van a hajában, szar a vécécsészében, a hátsója és a szerszáma
pucér, imádott Cherije pedig ott áll felette, és miközben őt nézi, ar-
cán szánalom vegyül*0 undorral és rémülettel.
– Huhh nyögte ki, és a feje visszahullt a mosdókagylóba, miköz-
ben kinyújtott, félpucér lábával becsapta az ajtót. Huhh. A francba!
Amikor Siobhan és Karl visszatért a sétából, a galéria szinte üres
volt, csak szegény Rick ült még mindig a széken, ahol Cheri hagyta,
az arca szinte a felismerhetetlenségig bedagadt és elszíneződött. Karl
zavartan toporgott a háttérben, amíg Siobhan segített Ricknek feláll-
ni.
– Semmi baj, haver mondta Rick, amint Siobhanra támaszkodva
elballagott Karl mellett az ajtó felé menet. –Megérdemeltem.
Karl kiment utánuk az utcára, és szomorúan nézte, amint Siobhan
beülteti Ricket az első ülésre, becsatolja a biztonsági övét, és fino-
man félresöpör egy hajtincset, amely beleért a férfi szeme körül al-
vadó vérbe.
Ezután Siobhan megkerülte az autót, beült a volán mögé, beállítot-
ta az ülést és a visszapillantó tükröt, bedugta a slusszkulcsot a gyúj-
táskapcsolóba, és felnézett Karlra, amíg az elektromos ablak lesik-
lott.
– Viszlát, Karl mondta. Örülök, hogy láttalak ma este. Örülök,
hogy ez megtörtént. Nos Rickre pillantott –, talán nem mindennek
kellett volna épp így történnie, de bárki volt is az, aki meghívott, és
szinte biztos vagyok benne, hogy tudom, ki volt fejével intett Cheri
felé, aki a galéria ablakában állt és szomorúan nézte őket –, jól tette.
Karl nem tiltakozott. Ez volt élete legfájdalmasabb, legszörnyűbb
estéje. Rosszabb volt, mint az az este, amikor Siobhan kirúgta. Mégis
jó volt, hogy így alakult. Ami történt, annak meg kellett történnie.
Nagy szükség volt arra a beszélgetésre, amelyet a Ledbuiy út csillo-
gó–villogó régi lámpaboltjai és kellemes, portékájukat méregdrágán
WT'
kínáló régiségüzletei között sétálgatva folytattak. Mindenféléről be-
széltek, de főként a jövőről, és Karl most már megértette, hogy az ő
számára Siobhan jövőjében nincs hely...
– Mindkettőnknek jobb, ha nem vagyunk együtt mondta Siobhan
mosolyogva. Ne az emlékekkel foglalkozz, Karl! Hagyd a múltat,
hadd múljon el! Minél hamarabb, annál jobb. Mostantól nézd más
szemmel a világot, meg fogsz lepődni azon, amit látsz. Döbbenetes.
Gondolj úgy az elmúlt tizenöt évre, mintha mindvégig rövidlátó lettél
volna és a világból
*0 elmosódott pacnikat láttál volna csupán. Ez a pár
hónap pedig, amit külön töltöttünk, egy vadonatúj szemüveg. Én
hordom az enyémet. Most tedd fel te is a tiédet, Karl! Tedd fel, és
meglátod, milyen ragyogó is az élet, milyen új, milyen friss, milyen
színpompás.
Karlnak voltak kétségei ezzel a fura hasonlattal kapcsolatban. És
gondoljon Siobhan, amit akar, ő igenis örült, hogy lehetősége adódott
ronggyá verni Ricket. Nagyon élvezte, akár helyes, akár nem, igenis
élvezte! Megragadta Siobhan feléje nyújtott kezét és megszorította, a
fogát csikorgatva is, de mosolygott, amint az elektromos ablak elin-
dult felfelé.
– Talán egyik este megihatnánk valamit valahol mondta, amikor
már csak néhány centimétemyi rés volt az ablaküveg fölött.
Siobhan bólintott, sebességbe kapcsolt, még egy utolsó mosolyt
villantott Karlra, azután elhajtott.
Karl állt a járdán az egyre erősödő, éles téli szélben. Kabátja zse-
bébe dugta a kezét, és nézett az autó után, amíg csak a hátsó lámpák
utolsó villanása is el nem tűnt a szeme elől, akkor azután sarkon for-
dult, és visszaballagott a galériába. A szeme sarkából kitörölt egy
könnycseppet, vett egy mély lélegzetet, kihúzta magát, és máris ru-
ganyosabban lépkedett.
Ideje volt hazamenni. Ideje volt újrakezdeni. Ideje volt másként
látni a dolgokat.
Ideje volt...
Különös ötösfogat osztozott a taxin az Almanac út felé menet
azon az estén. Karl némán ült az egyik oldalon, kibámult az ablakon,
szórakozottan simogatta lehorzsolódott öklét a másik keze hüvelyk-
ujjával, közben azon töprengett, miért nem tud ez a nyomorult sofőr
WT'
rálépni a gázra, és nagyon igyekezett nem nézni Cherire, aki szem-
ben ült mereven az egyik lehajtható ülésen, és a lehető legtávolabb
húzódott a bűzlő Smithtől, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy
lesikálja magáról rosszulléte legapróbb nyomait is, de még mindig
körüllengte a hányadék erős szaga. A fejét kidugta az ablakon, ahogy
a kutyák szokták, a szeme ugyan könnyezett az erős szélben, de így
legalább nem kellett látnia Cherit, aki mélységes megvetéssel mére-
gette és arra emlékeztette folyton, hogy az emberiség történetében
soha nem akadt még*0 senki, akinek sikerült volna ennyire látványosan
elszúrnia az életét. Ezenkívül így Jemet sem kellett látnia, aki Ralph-
hoz bújva nézte őt szomorú, szánakozó tekintettel, amelytől őbenne
csak fokozódott a rossz érzés ha ez egyáltalán még lehetséges volt
amiatt, ahogyan az események alakultaik ezen a rémes estén, Ralph
buliján.
A taxiban néma csend honolt, amint csüggedten feldöcögött a
Battersea–hídra. Felette az ég koromfekete háttere előtt fehéren ra-
gyogott a kövér telihold. Színes lampionokkal teleaggatott hajó
úszott el épp a híd alatt, a fedélzetről zeneszó, hangos beszélgetés és
nevetgélés hallatszott fel. Egy vékony, testhez álló, fényes ruhát vi-
selő lány meglengette a taxi felé a kezében tartott pezsgősüveget.
Smith komoran visszaintegetett.
Amikor a kocsi végre valahára beállt a harmincegyes szám elé, az
utasok megkönnyebbülten özönlöttek ki a járdára, valamennyien
boldogok voltak, hogy a pokoli utazás véget ért.
Cheri szapora léptekkel indult a bejárati ajtó felé, egyetlen má-
sodperccel sem akart tovább Karl közelében maradni, mint az feltét-
lenül szükséges volt, különösen azok után nem, hogy ilyen katasztro-
fálisan zárult a békítési kísérlete. A férfi az ajtónál utolérte, és zavar-
tan ácsorgott mögötte, amíg ő a zárral bajlódott.
– Hát szólalt meg váratlanul Karl –, ez aztán nem akármilyen este
volt, igaz?
Cheri riadtan megperdült a férfi hangja hallatán.
– Igen nevetgélt idegesen. Hihetetlen!
 – Hm. Karl megvakarta a tarkóját. Nem tudom ki... öö... ki hívta
meg Siobhant a buliba. Gyanítom, te voltál.
Cheri már nyitotta is a száját, hogy magyarázkodni kezdjen, de a
WT'
férfi megnyugtatólag felemelt keze beléfojtotta a szót.
– Semmi baj, Cheri. Minden rendben. Tényleg. Örülök, hogy
meghívtad... hogy valaki meghívta Siobhant, örülök, hogy láttam őt
ma este, és örülök, hogy megütöttem Ricket. Úgyhogy... ne aggódj!
Minden a legnagyobb rendben van, és bocsánatot kérek azért is, hogy
úgy ordítoztam veled. Részeg voltam. Bocs.
Rámosolygott a lányra, meleg, őszinte mosolyában ott volt a jövő
reménye és a múlt halála. Azután kulcsát becsúsztatta a zárba, és
csendesen eltűnt *0lakása ajtaja mögött.
Cheri ott állt a lépcső aljában, a kabátját magához szorította, las-
san kipiruló arcán meglepődés, hála és öröm tükröződött. Megfor-
dult, felballagott a lépcsőn az emeletre, közben mosolygott magában,
és megint csak arra gondolt, milyen kellemes is jó embernek lenni...

Smith pillanatok alatt eltűnt az alagsori lakásban. Minden vágya

az volt, hogy mielőbb ágyba bújjon. A feje fájt, a torka égett, a szíve
vérzett. Hagyta, hogy az ajtó becsapódjon mögötte, a legkevésbé sem
érdekelte, hogy Jem és Ralph is a lakás felé tart, látni sem akarta
őket. Pár órával ezelőtt még minden rendben volt, és most teljes a
káosz körülötte. Ralph egy szemétláda, Jem gyűlöli, Cheri megveti.
Nincs már barátja, nincs barátnője, és még álmodoznia sincs kiről.
Mindennek vége. Mindennek. Most azonban túlságosan fáradt volt
ahhoz, hogy elkezdjen tanakodni, hogyan is alakul az élete a jövő-
ben, mi lesz a lakással, Cherivel és minden mással. Majd holnap fog-
lalkozik mindezzel. Holnap virágot vesz Cherinek és bocsánatot kér
tőle, Raiphnak és Jemnek pedig útilaput köt a talpára. Repülnek.
Holnap.
Most irány az ágy...

Jem és Ralph az alagsorba vezető lépcső tetején állt és a telihold-

ban gyönyörködött.
 –Telihold volt akkor is, amikor eljöttem megnézni a lakást mondta
Jem a férfi derekát ölelve.
– Tényleg? mormolta boldogan Ralph, és röpke kis csókot nyo-
WT'
mott a lány feje búbjára. Teliholdas éjszakákon szoktak rejtélyes
dolgok történni, igaz? Ilyenkor az emberek furcsán viselkednek,
máshogy, mint egyébként.
– Az már biztos!
Pár pillanatig hallgattak, a döbbenetesen eseménydús este élmé-
nyei jártak a fejükben.
– Emlékszel kérdezte hirtelen Jem emlékszel arra az estére, ami-
kor eljöttem megnézni a lakást? Épp Claudiával beszéltél telefonon,
szinte észre sem *0
vettél.
– Hohó, fogadok, arról nem tudsz, hogy alig pár másodperccel a
megérkezésed előtt még a kanapén ültem... ott, ni mutatott le a nap-
pali ablakára ott ültem, vártam, hogy egy Jem nevű, titokzatos lány
belépjen az ajtón, és... dohányoztam.! Úgyhogy, látod, én voltam az
kezdettől fogva. A kanapén ülő férfi, álmaid férfija! Talán hamarabb
rájöttél volna, ha az a nyomorult Claudia nem épp abban a pillanat-
ban telefonált volna...
– És ha tőled kaptam volna azt a bazsarózsát! És ha nem lett volna
rajtad az az undorító jégeralsó! És ha...
– Jól van, jól van! nevetett Ralph, és magához szorította a lányt. –
Igazad van. A végzet útjai kifürkészhetetlenek, igaz?
– Ugye, tudod, hogy Smith valószínűleg kiteszi a szűrünket?
– Igen. Hát majd akkor foglalkozunk a kérdéssel, amikor felmerül.
Tudok egy tüneményes kis zugot a Cable utcában!
Elindultak lefelé a lépcsőn, azután Ralph hirtelen megtorpant, és
Jemhez fordult.
– Várj! kiáltotta sugárzó mosollyal. Várj egy percet! Van egy ötle-
tem. Ne mozdulj, amíg nem szólok! Jó? Azzal lerohant a lépcsőn,
eltűnt a lakásban, hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte.
Jem tétován ácsorgott a lépcsőn, meg–megborzongott a fagyos
szélben, és azon tűnődött, vajon miben mesterkedhet Ralph.
Egy pillanattal később észrevette, hogy a nappali ablakából fény
szűrődik ki. Odafordult, benézett.
Egy férfi ült a kanapén. Feje fölött kékes árnyalatú füst bodoro-
dott. Hosszú, vékony nyaka volt, ovális koponyáját rövid fekete haj
borította, a tarkóján a hajszálak V–alakot alkottak. Jem hátán végig-
futott a hideg. De hiszen ez az ő álma! Pontosan! És aztán elmoso-
WT'
lyodott, az ajka széles, egyenesen az örömbe belesajdult szívéből
kiinduló mosolyra húzódott. A kanapén a férfi elfordult ültében.
Jemre nézett, és ő is elmosolyodott.
És aztán Jem megemelte rózsamintás ruhája szegélyét, hanyatt–
homlok lerohant a lépcsőn, a betonon visszhangot verve kopogó tű-
sarkain, belökte a bejárati ajtót, azután a nappali ajtaját, rávetette
magát a végzetére, és csókolta, ahol érte.

*0