Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021 Írta: Ella Maise

A mű eredeti címe: The Hardest Fall Copyright © 2018 by Ella Maise All rights reserved
Published by arrangement with Bookcase Literary Agency. The moral rights of
the author have been asserted.

Fordította: Tóth Katalin

A szöveget gondozta: Molnár Eszter

Model Photographs: Perrywinkle Photography

Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a szereplők, a helyszínek és az események a

szerző képzeletének szüleményei.
Valós eseményekkel, helyekkel és élő vagy elhunyt személyekkel való egybeesés pusztán
csak a véletlen műve.

ISSN 2064-7174
EPUB ISBN 978-963-561-752-4
MOBI ISBN 978-963-561-753-1
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyvmolykepzo.hu www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid Korrektorok: Bóta Petra Kitti, Gera Zsuzsa
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye
nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

A szerző megjegyzése

A regény szerzője élt az alkotói szabadságával, ahol meglátása szerint az a történet kiteljesedését szolgálta.
A könyv azoknak szól, akik félénkek és – a lehető legjobb értelemben véve – furcsák is egy kicsit.
Remélem, a ti életetekbe is betoppan egy Dylan.

ELSŐ FEJEZET
 DYLAN
Zoe Clarke életében először a szerszámommal a kezemben pillantott meg.
Persze nem azért markolásztam, mert éppen örömet akartam szerezni magamnak. Mondjuk,
ha az lett volna a szitu, akár még szexinek is találhatta volna. Hangsúlyozom, akár, mert hát
nem minden csajt hat meg a látvány. Arról nem is beszélve, mennyire hülyén vette volna ki
magát, hogy pont egy buliban verem ki magamnak a fürdőszobában.
Sejtem, mit szeretnél most hallani. Valami izgalmas dologgal kellene folytatnom a sztorit,
például azzal, hogy szerelem pattant ki közöttünk, mihelyt megpillantottuk egymást. De csak
annyival szolgálhatok, hogy Zoe a farkamat pillantotta meg, mégpedig olyan helyzetben, ami
még egy random egyetemi buliban is meglehetősen váratlannak és furcsának számít. Vagy az
is jól hangzana, ha valami romantikus jelenetről áradoznék, például, hogy mindketten órára
siettünk, amikor véletlenül egymásba szaladtunk, Zoe leejtette a könyveit, mire én gyorsan
letérdeltem, hogy segítsek összeszedni őket, és akkor összekoccant a fejünk, egymás
szemébe néztünk, és a többi már történelem.
Ugye vágod, mire gondolok? Olyan szirupos filmjelenetre. De el kell, hogy keserítselek…
Még véletlenül sem így történt. Kétségkívül szívmelengetően hangzana, ha azt tudnánk mesélni,
milyen édes is volt az első találkozásunk, de még egyszer mondom, semmi ehhez hasonló nem
történt. Épp ellenkezőleg. Ahogy az elején említettem: én Zoe Clarke-ot láttam meg, ő meg a
farkamat. Mindez egy fürdőszobában történt, ahol én éppen csöveltem, és közben a haverom
pofázását hallgattam.
– Mi a francért kell még ide is utánam jönnöd? Ennyire érdekel, hogyan hugyozom? –
morogtam oda JP-nek, mert nem igazán értettem, miért van szükségem nézőközönségre.
JP ráérősen mosolyra görbítette a száját, a tekintetét pedig leengedte a cipzáramra, amit
próbáltam lehúzni.
– Hidd el, öregem, már elégszer láttam az öltözőben! Éppen Isaacről vartyogok neked,
csakhogy nem vagy képes kivárni a sztori végét.
Vetettem rá egy oldalpillantást, de ő rám se hederített, lökte tovább a sódert.
– Haver, ott kellett volna lenned. Hogy az a srác mekkora lecseszést kapott az edzőtől,
miután ti leléptetek! Nem csodálkoznék rajta, ha vissza se jönne edzeni. Abban sem vagyok
biztos, hogy én vissza akarok-e menni, pedig nem én szartam el. – Egy pillanatra elhallgatott. –
Fogadunk, hogy nem jön vissza?
Rápillantottam JP-re. A falnak dőlve állt csukott szemmel, arccal a plafon felé.
Ártalmatlannak, lazának tűnt, holott JP minden volt, csak épp ártalmatlan nem – sem a pályán,
és főleg nem egy buliban.
Amennyire megdolgoztatott minket az edző az utóbbi időben, nem hittem volna, hogy
bármelyik srác, akinek van egy kis gógyija, maradni akarna. De ha rajongsz a sportért, képes
vagy bármit elviselni, csak hogy eljuss oda, ahova egyszer majd el szeretnél.
Vagy nyomod nagyban, vadállat módjára, vagy csá, mehetsz haza!
– Nem fogadok. Ha igazán akarja, akkor visszajön.
Alighogy kimondtam ezt, kinyílt az ajtó, majd rögtön be is csapódott. Egy röpke pillanatra
bezúdult a földszinten dübörgő zene és a kiabálás zaja. Persze semmi különös nem volt abban,
hogy egy egyetemi buliban rányitnak az emberre. Végtére is jó nagy barom az, aki azt hiszi,
hogy pont egy ilyen helyen félrevonulhat. Amikor hátrapillantottam a vállam fölött, hogy
megnézzem, ki annyira türelmetlen, hogy pár percet sem képes várni, láttam, hogy egy barna
hajú csaj csusszant be a fürdőszobába. Ahogy beért, azzal a lendülettel megpördült, hátat
fordított nekünk, és az ajtóra tapadt.
– Nyugi, csak lazán, semmiség az egész! Ó, mi a jó fenének kellettek nekem új barátok?
Most már mindegy, meg kell tenned, nincs mese! Csak nyisd ki a szemed, és fordulj meg! –
Fejét az ajtónak döntve motyogott.
Mi meg ott álltunk lefagyva. Egymásra pillantottunk JP-vel, ő megvonta a vállát, majd görbülni
kezdett felfelé a szája. Úgy nézett, mint aki egy vadiúj játékot kapott. A rá jellemző kaján
vigyorral a képén felém biccentett az állával, eltolta magát a faltól, és megindult a lány
irányába.
– Bármit megtehetsz, bébi, amit csak szeretnél – szólalt meg, jólráijesztve szegény csajra,
aki rögtön abbahagyta a motyogást.
Hirtelen felénk fordult, és frankón úgy nézett, mint egy reflektorfénybe került őz az országút
szélén.
– Én…
– Te… – biztatta JP, amikor látta, hogy mást nem tud kinyökögni. Mialatt pakoltam vissza
magamat a nadrágomba, a lány olyan kétségbeesetten nézett JP-re és rám oda-vissza, mint
aki egyszer csak a holdon találta magát, és gőze sincs, hogyan került oda. Aztán letévedt a
szeme a kezemre, ami még mindig a szerszámommal volt tele. Azonnal az arcomra kapta a
tekintetét, de csak lepillantott ismét.
Megrándult a szája széle, látszott, hogy alig bírja visszatartani a vigyorgást.
– A francba! Ó… az ott egy… pénisz! A te péniszed. Basszus!
A dübörgő zenétől alig hallottam, mit ismételget. Lenyomott még néhány oda-vissza pislogást
a kezem és az arcom között, és még jobban elfehéredett az amúgy is sápadt arca.
– Valami gond van? – kérdeztem derűsen, mert szórakoztatott, ahogyan egyre jobban
kikerekedik a szeme.
– Én nem… – kezdett bele a válaszba, de aztán a szemembe nézett, és becsukta a száját. –
Nem akartam… Nem szándékosan… néztem a péniszedet. Csak megláttam. És még mindig
látom. Pont itt van velem szemben, és egyenesen rám…
JP-re pillantottam. Látszott rajta, mennyire jól mulat ezen az egészen. Visszanéztem a csajra.
– Nehogy azt mondd, hogy most látsz először ilyet! – jegyeztem meg, majd megfordultam,
hogy végre felhúzzam a cipzáramat, mert láttam, hogy a csaj a teljes idegösszeomlás szélén áll
már.
Hangosan felnyögött a hátam mögött, majd tompa puffanások hallatszottak, ahogyan a fejét
az ajtóba veregette. Elmosolyodtam.
– Még nem láttalak a kampuszon – törte meg a csendet JP. – Elsős vagy, ugye? Belevaló kis
gólyának tűnsz. Most én jövök? Mert ha a haverom dákója láttán ennyire hebegsz-habogsz, mi
lesz, ha megsasolod az enyémet? Csak szólok: az én cuccom klasszisokkal jóképűbb… és
persze nagyobb is. És ha szeretnéd megkós… Még hangosabb, már-már hörgéssé erősödő
nyögés hallatszott. – Be ne befejezd a mondatot! Halkan nevettem.
Tudni kell, hogy JP nem nevezhető a bolygó legjobb modorú emberpéldányának, bár úgy
tűnt, az egyetemista csajokat ez nem igazán zavarja. Olyan srác, aki bármit tett vagy mondott,
bolondultak érte a nők. Vele ellentétben nekem azon kellett erőlködnöm, hogy engem ne
bolondítsanak meg a csajok. JP baromságokkal tömte a fejüket, mégis csüngtek minden
szaván. Elég volt odaböknie nekik, hogy „ugrás”, és már kérdezték is: Melyik ágyba? Veszett jó
amerikaifutball-játékos volt, ami csak megkönnyítette a dolgát, hogy sose legyen híján
csajoknak.
Azért ne hidd, hogy nekem nem jutott ki olyan lányokból, akik fel akarták hívni magukra a
figyelmemet! Viszont már elég fiatalon – úgy ovis koromban – rájöttem, hogy én olyan „egynős”
típusú srác vagyok. Gőzöm sincs, miért, de ezzel még inkább azt értem el, hogy csapatostul
nyomultak rám a nők. És nem vagyok beképzelt arc, eskü! Csak éppenséggel ez így megy
azoknál a futballosoknál, akiknek esélyük nyílik rá, hogy profi játékos váljon belőlük. Semmi
köze ennek a kinézetemhez. A csapat szépfiúja nem én vagyok, hanem Chris, az irányítónk. Mi,
futballjátékosok olyanok vagyunk a lányoknak, mint a macskamenta a macskáknak.
Megnyitottam a csapot, hogy kezet mossak, közben rápillantottam a csajra. Kíváncsi voltam
a reakciójára. Még mindig háttal állt nekünk, de legalább már nem ütögette a fejét az ajtóba.
Ha JP tényleg mutogatni akarja a szerszámát, akkor én itt se vagyok. Barátság ide vagy oda,
nálam az már túlmegy egy bizonyos határon.
JP rám vigyorgott, kacsintott egyet, a két kezét összekulcsolta a háta mögött, és a lány
füléhez hajolt.
– Huh!
Az összerezzent, JP felé fordult, majd hátra is hőkölt kicsit, amint meglátta, hogy a haverom
közelebb ment hozzá ahhoz képest, ahol néhány perccel azelőtt állt.
– Kösz az ajánlatot, de egyáltalán nem akarok farkakat látni – jelentette ki, majd hátrálni
kezdett JP-től, aki még mindig nyomult a frissen szerzett zsákmánya után.
– Pedig az én dákóm tutira bejönne neked.
Semmit nem találtam, amibe beletörölhettem volna a kezem, így a farmernadrágom is
megtette. Figyeltem kettejük különös interakcióját. A lány hátrált, hátrált, egyszer csak a
mellkasomnak ütközött.
Felsikoltott. – Ez az én végszavam – jegyeztem meg erre, és lepillantottam a csajra.
A fejét hátravetve rám szegezte a tekintetét. Közelről bámultuk egymást, de még így sem
tudtam igazán megállapítani, milyen színű a szeme: talán zöld, mogyoróbarna pettyekkel a
pupillái körül.
A tekintete elárulta, hogy irtóra be van rezelve. Összeráncoltam a homlokomat, hátraléptem
egyet, és JP-re néztem.
– Hagyd békén, haver! Gyere, húzzunk innen!
Ám mielőtt arrébb tudtam volna lépni, a csaj szembefordult velem, és a karomba
csimpaszkodott.
– Nem, nem mehetsz innen sehova! – vágta rá hevesen, jócskán meglepve JP-t és engem is.
– Érted jöttem!
Felvontam a szemöldökömet. Értetlen pillantást vetettem JP felé, mire ő csak megvonta a
vállát. Továbbra is a Kíváncsian várom a fejleményeket! vigyor terült szét a képén, és közben
nyíltan stírölte a csaj fenekét.
– Úgy értem, nem érted jöttem – magyarázkodott a lány, mire újból rápillantottam –, hanem
miattad jöttem be ide. – Összehúzta a szemét egy kicsit, az orra felráncolódott. – Érted, ugye?
Nem, valószínűleg nem. Azért követtelek, hogy megkérjelek valamire. – A hangjából pánik
hallatszott ki, de folytatta. – Amikor azt mondom, hogy követtelek, nem úgy értem, hogy rád
akarok nyomulni, vagy ilyesmi. Őrültség lenne, hisz még csak nem is ismerlek.
Idegesen felnevetett, bénán megveregette a karomat, aztán rájött, hogy tapogat.
Visszarántotta a kezét, és összekulcsolta maga mögött, ahogy arrébb lépett.
– Na, nem mintha akkor nyomulnék rád, ha ismernélek, de most nem is ez a lényeg. Én
csak… meg kell, hogy kérdezzek valamit tőled, mielőtt komplett hülyét csinálok magamból
odakint. Úgy gondoltam, jobb, ha akkor kérdezlek meg, amikor egyedül vagy, és azt hittem, itt
egyedül leszel, és…
Nem igazán értettem, miről zagyvál, de mielőtt válaszolni tudtam volna, JP beszólt:
– Engem meg csak úgy lepattintasz? Én meg még azt hittem, valami különleges dolog van
köztünk.
A lány a válla fölött hátranézett JP-re.
– Bocs! Nem vettelek észre, hogy te is bejössz utána. Amúgy meg azt sem láttam, hogy ez
fürdőszoba. Ha láttalak volna, odakint várok. Fogalmam sem volt, hogy ti, fiúk is együtt jártok
mosdóba. Amúgy ez cuki dolog tőletek. – Rám pillantott, majd gyorsan elkapta a tekintetét, és
ismét JP-re nézett. – Csak egy perc, tényleg, és aztán a tiéd lehet. JP felhúzta az egyik
szemöldökét, de nem szólt.
A lány rám nézett. Nem tudom, mit látott az arcomon, de összerezzent.
– Bocs, ez is gázul hangzott, igaz? Nem mintha gáz lenne, ha valaki meleg. Még véletlenül
sem gondolom így. A legjobb barátom meleg, és tudom, milyen nehéz elviselnie, amilyen
ostoba dolgokat mondanak rá sokan, és hogy neki ezt mennyire… JP elnevette magát, és a
fejét csóválta.
– Szerintem most hagyd abba, csajszikám! Az ajánlatom még mindig áll. Ha végeztél a
haverommal, keress meg! – Ezután kinyitotta az ajtót, és egyedül hagyott a csajjal.
Keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt, és nekidőltem a mosdókagylónak.
A lány visszafordult felém, hosszú sóhaj hagyta el a száját, majd idegesen elmosolyodott.
– Gáz volt, mi?
– Az egész, vagy csak ez az utolsó rész?
Nem tehettem róla, visszamosolyogtam rá. Voltak már lányok az életemben, akik
őrültségeket tettek, csak hogy felkeltsék a figyelmemet, és bebújjanak az ágyamba, de ezúttal
éreztem, hogy nem erről van szó.
A lány elvigyorodott, megrázta a fejét, tekintetét a padlóra szegezte.
– Azt hittem, ez a te szobád, és egyedül vagy, és aztán amikorbejöttem, és fogtad a…
hmmm… és aztán még ő is itt volt veled… – Rám pillantott, de gyorsan el is kapta a tekintetét.
– És az, hogy… elöl volt a micsodád, onnantól már elszabadult a pokol.
Igen, ő biztosan nem az a fajta lány, aki futballjátékosok után koslat.
Még egy ideges nevetés, és már hátrált is az ajtó felé.
– Szóval bocs! És… köszi.
Még szélesebben mosolyogtam.
– Mit köszi?
Kezét a farmerjébe dörgölte, megrázta a fejét. Sajnálatra méltónak tűnt, ahogy mindenfelé
néz, csak rám nem.
– Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs. Kösz, hogy beszélgettél velem? Vagy hogy nem
rúgtál ki? Hogy láthattam a péniszed?
Lecsukta a szemét, és fejcsóválva tett még néhány lépést hátrafelé, majd a tenyerét kifelé
fordítva felemelte mindkét kezét, és megállt az ajtóban.
 – Persze nem gondoltam, hogy így lesz – folytatta. – Eszem ágában sem volt a péniszedet
nézegetni. Mondom, azt sem tudtam, hogy ez egy fürdőszoba. Feltételezem, hogy számodra
sem épp a legelőnyösebb helyzet ez, szóval miért is akarnám pont itt megnézni a… – Kezével
az ágyékom felé bökött. – Ami amúgy egészen… látványos méretű, szóval biztos, hogy… meg
is vagy elégedve vele. Lehet, hogy gratulálnom kellene hozzá? Persze nem hinném, hogy pont
egy vadidegen gratulációjára vágynál, de mivel futballos vagy, gondolom, bírod, ha dicsérnek,
nem igaz?
Elhallgatott, néhány másodperc csend következett. Nem bírtam elrejteni a vigyoromat. Most,
hogy már elpakoltam a szerszámomat, és JP sem volt itt, hogy cinkelje a csajt, végre meg
tudtam nézni magamnak. Vállig érő, barna, egyenes haj keretezte az arcát. Világos bőr,
hatalmas, őzbarna szem – valahol a mogyoró és a zöld között, még mindig nem tudtam
eldönteni –, kissé telt alsó ajak, és gondolom, zavarában elpirult arc. Más is feltűnt – hisz van
szemem. A szűk pólót átszakítani igyekvő C kosaras mell, homokóra alkat és bombázó láb –
nem túl vékony, nem túl vastag, pont, amilyennek szeretem.
Erőt kellett vennem magamon, hogy ne másfelé kalandozzon a tekintetem, hanem a szemébe
nézzek. Végighúztam a kezemet rövidre nyírt hajamon.
– A húgomra emlékeztetsz – szólaltam meg váratlanul, ami nemcsak őt, de engem is
meglepett. – Ugyanolyan félénknek tűnsz te is.
Tényleg Amelia jutott eszembe róla. A húgom is zagyvaságokat hord össze, amikor ideges.
Tudja, hogy semmi értelme annak, amit csicsereg, de csak mondja és mondja. Az előttem álló
csaj is ilyen félszeg típus, a viselkedéséből világosan lejött.
Elnevette magát, nekidőlt az ajtónak.
– Nem jelent túl jót számomra, hogy a húgodat látod bennem, főleg, ha megtudod, mit akarok
kérni. Nem mintha úgy jobb lenne, ha bárki mást látnál bennem… Ah, tudod, mit? Felejtsd el az
egészet! Mondjuk, azért arra kíváncsi lennék, miből gondolod, hogy félénk vagyok. – Felemelte
a kezét. – Ezt is visszaszívom inkább, ne is válaszolj!
Kínos csend állt be. Én őt bámultam, ő meg a mellkasomat. Ekkor hirtelen valaki betolta az
ajtót, mire kibillent az egyensúlyából. Egy fej kukucskált befelé a félig kinyitott ajtón.
– Bocs, skacok! Nem tudtam, hogy foglalt – szólt be egy srác, majd egy kicsit szélesebbre
tárta az ajtót, és körbenézett. – Utánatok mi jövünk.
Felfelé tartotta a hüvelykujját, aztán lassan eltűnt a képből.
Mihelyt becsukódott az ajtó, az én kis barnám – na jó, ezt inkább húzzuk ki, szóval a kis
barna nagyot sóhajtott, és rám szegezte a tekintetét. Már nyugodtabbnak látszott, bár az
alapján, ahogyan a pólóját rángatta – amin nagybetűkkel a Mosolyogj rám! felirat díszelgett –,
fogadni azért nem mertem volna erre. Irtóra kíváncsi voltam, mivel folytatja.
– Tudod, mit? Ha már így belekeveredtem, felteszem a kérdést. Ennél jobban már úgysem
tudok rontani a helyzeten.
Felcsigázott, intettem a kezemmel, hogy folytassa, iszom a szavait. – Csupa fül vagyok –
mondtam, és próbáltam visszatartani a vigyoromat. Nagy lélegzetet vett.
– Meg kell… szóval, muszáj megcsókolnom téged – hadarta, majd gyorsan becsukta a
szemét, és felnyögött. – Nem így kellett volna elmondanom. Hadd fussak neki még egyszer!
– Meg kell engem csókolnod – emeltem fel a szemöldökömet.
– Kell, muszáj… nem mindegy? – Gyors bólintás. – Mármint valójában én nem akarlak
megcsókolni téged. Nem én választottalak ki.
 – Nem te választottál ki.
– Nem. Nem mintha nem lennél jóképű, határozottan az vagy a magad robusztus módján, ami
nyilván nekem is bejönne. De elsőre nem téged választottalak ki. Bár ha kellene, azért simán
megcsókolnálak.
– Folytasd csak, simogatod az egómat!
– Oké. Szóval azt gondolom, tényleg nem ez a legjobb módja ennek, de hadd kezdjem újra,
és lesz, ami lesz. A szobatársam, Lindsay addig nyúzott, amíg kénytelen voltam eljönni ebbe a
buliba ma este. Itt aztán találkoztunk a haverjaival, ami amúgy nem árt, mert elsőévesen jó, ha
új arcokat ismer meg az ember, nem igaz?
Anélkül, hogy választ várt volna rá, nagy levegőt vett, és nyomta tovább.
– De kiderült, hogy korántsem olyan jó dolog. A barátai hamar rájöttek, hogy egyáltalán nem
vagyok a vagányság mintapéldánya, mert társaságban nem jár sokat a szám, és inkább
háttérbe húzódom. Csak tudod, ez azért van, mert először szeretem megfigyelni a dolgokat.
Nem bírom, ha minden szempár rám szegeződik. De ez nem is tartozik igazán rád, szóval, bla,
bla, bla, csak fecsegek, fecsegek, és ettől nagyobb cikiben leszek.
Lehunyta a szemét, a fejét csóválta. Én meg csak álltam ott, néztem és hallgattam őt,
vártam, hogy befejezze a mondókáját. Ha akarok, sem tudtam volna elmozdulni onnan, mert ez
a lány… és ez az egész helyzet… rabul ejtő volt. Igen, ezt a szót kerestem. Csak zagyvált
összevissza mindent, mégis rabul ejtett, és fogalmam sincs, miért, de felpezsdített.
– Aztán fogadtak. Kihívás elé állítottak. Azt mondták, nem merek megcsókolni egy
ismeretlent. Én meg álltam elébe, csak hogy végre leszálljanak rólam. De nem hittem volna,
hogy tényleg meg akarják csináltatni velem. Mint az óvodában. Pff! Oké, egy kicsit bántott,
hogy beszarinak neveztek, de azért igazuk van, tényleg nem vagyok merész. És spontán sem.
Pláne nem abban, hogy random kiválasztott srácokat smároljak le. Még soha nem csináltam
ilyet, de gondoltam, csak nem lesz annyira nehéz lekapni valakit. Erre meg azzal jöttek, hogy
azt a srácot biztosan nem merem megcsókolni, akit ők választanak ki nekem. Azt mondják, így
megy ez az egyetemisták körében: fogadnak, kihívás elé állítanak, random csókolózgatnak…
– Hű! – nyögtem be, mert nem akartam, hogy elájuljon, amiért még levegőt sem vesz, annyira
beszél.
Rám emelte a szemét.
– Akkor még én sem tudok sok mindent az egyetemi életről, pedig már nem elsős vagyok –
folytattam. – Még én sem csókolóztam senkivel csak úgy véletlenszerűen. Nem tudtam, hogy
ez itt alapkövetelmény.
Bevallom, nem mondtam teljesen igazat, de erről neki nem kellett tudnia. Akadtak csajok,
akik minden teketória nélkül lekaptak, főleg egy jó meccs után, amikor mindenkiben tombolt az
adrenalin. Magamtól viszont sosem jutott volna eszembe, hogy egy random csajt csak úgy
lesmároljak. Lehet, hogy azért, mert még nem találtam meg hozzá a megfelelő random csajt.
Bár ott, abban a percben simán el tudtam volna képzelni.
– Ugye? – kiáltott fel kissé megkönnyebbülten. – Erről beszéltem! De még visszavan a kínos
rész, szóval mondom is tovább.
A szobatársam, Lindsay elkapott egy fiút, aki a haverjával éppen felénk jött. Azt mondta,
csókoljam meg őt. Így is tettem. Szegény srácnak csak egy gyors puszit nyomtam le. Abban
még nincs semmi, nem igaz? Hozzá se értem, csak előrehajoltam, és a számat az övére
nyomtam. Eléggé illúziórombolóra sikerült, meg már volt is bennem egy kis sör…
 Három ujját felemelve mutatta az elfogyasztott ital mennyiségét, majd eltűrte a haját a jobb
füle mögé. Amikor a csókról beszélt, végig a száját bámultam. A gyönyörű, fényes rózsaszín
száját…
– Semmit nem is éreztem – ecsetelte tovább. – Semmi bizsergést, semmit. Úgy tűnt, annyira
nem akadt ki a srác, mert utána hosszabb csókot követelt.
Naná, hogy nem akadt ki! – gondoltam magamban. Még szép, hogy nem ellenkezett az a
piszok mázlista!
Erre a lány annyira elkezdett hadarni, hogy alig bírtam követni.
– De aztán Lindsay barátnője, Molly találomra rád mutatott. Néhány sráccal dumáltál a szoba
másik felében. Molly azt akarta, hogy téged csókoljalak meg. Mondjuk, nem igazán értem, mi
benned olyan különleges.
Nyitottam a számat, de ekkor feltartotta a karját, és ugyanazzal a szusszal darált tovább:
– Szóval muszáj volt azt mondanom, hogy nem gond, menni fog. Mert amúgy irtóra nem
vagyok jó az ilyen fogadásokban és kihívásokban. Egy hangyányi versenyszellem se szorult
belém. De mivel annak a másik fiúnak csak egy puszit nyomtam le, azt akarták, hogy veled
normálisan csókolózzak. Ismétlem, fogalmam sincs, mitől vagy akkora nagy dobás, hogy
ennyire ragaszkodtak hozzád. Talán mert az esetük vagy, de tényleg halványlila gőzöm sincs.
Kértem tőlük néhány percet, és azért jöttem utánad, hogy mielőtt mindenki előtt letámadlak,
vagy legalábbis megpróbállak letámadni és lesmárolni, engedélyt kérjek tőled. Bár azok után,
amit most láttam… meg kell kérdezzem, hogy… ugye nem vagy meleg? Mert ha igen, és ezért
ragaszkodtak ennyire hozzád… akkor az nagy szemétség.
Várakozó tekintettel nézett rám, mire én kihúztam magam, és megdörzsöltem a tarkómat.
– Lehet, hogy úgy fog tűnni, hogy nem mondok igazat, de…Ezt most hogyan mondjam meg
neki?
– Bármennyire is szeretnék segíteni neked ebben a kihívásban, nem tehetem, mert van
barátnőm.
Még csak egyszer randiztunk ugyan, de azért mégis…
– Később jött, de valószínűleg már odakint van, és nem hiszem, hogy…
– Ó! Persze, igen. Oké!
Figyeltem, ahogy mindenfelé tekintget, néha-néha rám pillant, de akkor is csak egy
másodperc erejéig. Aztán vakon rányúlt a kilincsre, kinyitotta az ajtót, és kilépett.
– Sajnálom, tényleg! – szólt hátra egy kicsit hangosabban, hogy a kintről beáramló lármán túl
is halljam. Ismét a nadrágomra pillantott, majd fel a szemembe. – Azt is, meg minden mást is.
Ez az egész este olyan ciki… És pocsék. Jobb is, ha megyek, és… – Még egyet lépett kifelé.
– És ne haragudj! – ismételte meg.
Tekintetét a vállamra szegezte. Még véletlenül sem nézett a szemembe, ahogy hátrált kifelé.
Ekkor tűnt fel, hogy könnyes a szeme. Ha van húga az embernek, megtanul egyet s mást
arról, mit jelent ez. Tudtam, hogy a csajnál mindjárt eltörik a mécses.
– Várj! Hé, várj! – kiáltottam, és gyorsan utánaléptem, mielőtt eltűnik a szemem elől.
Visszanézett rám a válla fölött, de nem állt meg.
– Hogy hívnak? – kiáltottam hangosabban.
Halványan elmosolyodott, de a mosolya szomorúságot és riadtságot árasztott. Legördült egy
könnycsepp az arcán. Mielőtt utolérhettem volna, eltűnt a tömegben.
 Hogy miért akartam tudni a nevét? Miért kerestem őt a szememmel egész este?
Akkor még nem tudtam.

MÁSODIK FEJEZET
 ZOE
Egy évvel később

Bárcsak felszívódhattam volna, amikor Dylan Reed másodszor találkozott velem! Mert ha én
nem látom őt, akkor ő sem lát meg engem, és akkor nem is akad össze a tekintetünk, igaz?
Nos… nem igaz.
Egy évvel ezelőtt nem tudtam a nevét, ezért is vertem ki a fejemből könnyebben, hogy
sikerült komplett hülyét csinálni magamból előtte. Már rég elfelejtettem volna az egészet, ha
csak egy nevenincs, bár be kell valljam, igen szexi srácról lett volna szó, akivel véletlenszerűen
futottam össze egy egyetemi bulin. De nem volt ekkora mázlim. Hát persze hogy nem. Nálam
soha semmi nem ment egyszerűen. A srác, akit elsőben azoknak a szemét csajoknak a
kihívását teljesítve meg kellett volna csókolnom, az amerikaifutballcsapat egyik nagyágyúja, az
NFL reményteli esélyese volt. Az egész kampusz ismerte. Oké, értem én, hogy hatalmas
területen fekszik az egyetem, de kiderült, ahhoz nem elég nagy, hogy egy életre el tudjam
kerülni a srácot.
Egy tanórákkal teli hosszú nap végén, hazafelé menet futottam bele – vagyis beléjük. Három
haverjával jött szembe. Kettőt közülük nem ismertem, egyet viszont igen: a csapattársa volt az,
Christopher Wilson irányító. Mint általában az irányítók, ő is a kampusz nagymenőjének hírében
állt. Ezt tudtam róla, és talán még egy kicsit többet is. Nem annyit, mint amennyit tudni
szerettem volna, de azért néhány dolgot igen. Mondjuk, abban a pillanatban Christ még csak
meg sem láttam. A mellette lépkedő srác kötötte le minden figyelmemet.
Dylan Reed, a maga százkilencven centis magasságával.
Úgy tízméternyire volt tőlem. Felém tartott, és nagyon nevetett valamin, amit a barátai
mondtak.
Földbe gyökerezve figyeltem őt. Olyan hirtelen torpantam meg, hogy egy lány belém is
botlott. Bocsánatot kért, de én még csak válaszra sem méltattam. A kampusz közepén álltam
kővé dermedve, összeugrott gyomorral, és éreztem, hogy halálra sápadok. Nem.
Nem akartam pont akkor összefutni vele. Semmi smink nem volt rajtam, és összvissz három
órát aludtam. Kócos voltam, a hajfonatom egy torzonborz szalmakazalra hasonlított. A ruhámról
nem is beszélve… Már arra sem emlékeztem, mi a fene volt rajtam. Meg sem néztem, de
tudtam, hogy nagy valószínűséggel semmi extra. Az biztos, hogy ott és akkor egyáltalán nem
akartam belebotlani abba a srácba. Pont.
Kilenc méter.
Drága másodperceket veszítettem azzal, hogy csak bámultam őt ahelyett, hogy elhúztam
volna a csíkot – tudtam, hogy ment volna, mert korábban már többször is sikerült. Aznap
azonban túlságosan ledöbbentem ahhoz, hogy bármi másra képes legyek azon túl, hogy
figyelem, ahogy közeledik. Talán az alváshiány volt az oka, hogy ott ragadtam, vagy az,
ahogyan lépett, ahogyan mozgott a válla, és… Elég volt!
Még nem vett észre. Lehajtott fejjel lépdelt, a haverjait hallgatta. Hét méter.
Arra gondoltam, hogy ha csak állok ott becsukott szemmel, és semmilyen hirtelen mozdulatot
nem teszek, akkor kikerül, és néhány másodpercen belül már túl is leszek az egészen. Ismét
egy briliáns ötlet tőlem!
Vagy ami még ennél is jobb lenne: ha egyáltalán fel sem ismerne. Őszintén szólva, ennek
azért elég nagy volt az esélye. Elvégre annyi lány veti magát a lába elé nap mint nap! Nagy a
valószínűsége, hogy már másnap elfeledkezett arról a házibulis fürdőszobai jelenetről, meg a
cikis csajról – azaz rólam.
Hat méter.
Szürke, hosszú ujjú Henley pólója klasszul kiemelte szuper izmos karját. Tényleg szuper
izmos karja volt, erre határozottan emlékeztem arról az estéről. Mindig is odavoltam a nagy,
erős karokért, de ez most nem is lényeg. És az a kar még klasszabb vállban folytatódott.
Barna, rövid, felnyírt haja volt, ami nem áll jól mindenkinek, de Dylan Reednek… neki nagyon!
Erőteljes, férfias vonásokkal rendelkezett. A szemét nem láttam, de tudtam, hogy kék.
Pontosabban mondva, olyan sötétkék, mint az óceán. Egy évvel ezelőtt néhány másodperc
erejéig azért belenéztem. Erős járomcsont keretezte az arcát, és olyan telt ajka volt, hogy
simán elábrándoztam arról, milyen érzés lehet érezni a számon.
Öt méter.
Az orra biztosan el volt törve valamikor – emlékszem, azt az egyetlen szépséghibát fedeztem
fel rajta. Messziről észre sem lehetett venni, de mint mondtam, elég közel álltam hozzá, hogy
néhány másodpercig a szemébe nézzek, aztán bárhova máshova, csak a szemébe ne. Az
enyhén ferde orrnyereg csak még karakteresebbé tette az amúgy tökéletes megjelenését.
A futballosoknál mindennapos lehet az orrtörés, és simán el tudom képzelni, hogy többször is
megesik velük. Dylan nem volt szép, az a szó nem igazán illett rá. Még csak sármosnak sem
lehetett nevezni. De határozottan feltűnő jelenségnek számított, karizmatikus egyénnek, akiről
lerítt a magabiztosság. Erősnek, nagynak látszott, talán kissé nyersnek is. És szilárdnak. Igen,
Dylan Reedre ez a szó illett a legjobban. És nem fizikai értelemben, bár úgy is annak lehetett
nevezni. Olyan srác volt, akit nem egykönnyen felejt el az ember.
Dylan felemelte a fejét, rám nézett, és lassan leolvadt arcáról a széles mosoly Véged.
A briliáns ötleteimnek az lett az eredménye, hogy halkan levegő után kaptam, megpördültem,
és megiramodtam. Közben szidtam magamat. Nem ez volt életem legjobb pillanata,
gondolhatod! Tekintetemet a földre szegeztem, a gyomrom másodjára is összeugrott.
Higgadj már le, te drámakirálynő!
– Hé! Várj! Hékás!
Nem. Az kizárt. Dehogy állok meg!
Arra az esetre, ha utánam kiáltana – szinte biztos voltam benne, hogy így tesz –,
összeszorítottam a szememet, mintha attól láthatatlanná válnék. Gyorsítottam a lépteimen,
aminek eredményeként belerohantam… egy csapatnyi emberbe. Nem is értettem, hirtelen
hogyan termettek ott annyian. Hát persze hogy a balfék formámmal még el is estem!
Nem fenékre, ez volt az egyetlen szerencsém. Ám amikor az a csoportnyi ember, akikbe…
hát, szóval… akikbe sikerült beleszaladnom, mind engem bámult kikerekedett szemmel, már
éreztem, hogy nem úszom meg egy sietős bocsánatkéréssel.
– Mit műveltél? – suttogta az egyikük, majd lenézett a földre.
Azért mégiscsak túlzás, hogy úgy néznek rám, mintha az egész világ összedőlt volna
miattam, gondoltam. De amikor követtem a tekintetét, rémülten láttam, hogy nemcsak az én
könyveim feküdtek szanaszét az általam okozott zűrzavar kellős közepén, hanem egy
épületmakett is az oldalára borulva hevert. Ráadásul nem ám csak valami kis
kártyavárszerűség. Nem, nem! Fából készült, hatalmas szerkezet volt… akkora, hogy több
ember bírta csak el… konkrétan egy négy fős csoport.
Először totál megfeledkeztem arról, miért is kerültem ilyen kalamajkába. Térdre pattantam,
és az építmény szétszóródott darabjai után kaptam.
– Annyira sajnálom! Esetleg tudok valamiben…?
– Ne nyúlj hozzá! – kiáltott ugyanaz a fickó, aki egy másodperccel korábban beszólt, majd
nyúlt is a kezem felé, hogy elcsapja onnan.
És meg is tette. Meglepetten húztam a mellkasomhoz a kezemet. Nem fájt, de utoljára talán
anyukám hessegette el így, amikor ételt akartam csenni az asztalról.
Ahogy a többiek leguggoltak a barátjuk mellé, hogy segítsenek neki – aki, hozzáteszem, még
mindig morgott –, gyorsan körbenéztem. Szép kis nézőközönségünk gyűlt össze. De jó!
Mondhatni tökéletes! Mindig is úgy gondoltam, hogy a kipirult orca jót tesz az ábrázatomnak.
Vigaszt csak az nyújtott, hogy Dylan Reedet sehol sem láttam. Nem tehettem róla, de
végigfutott rajtam a megkönnyebbülés.
– A fenébe! Eltörted az ajtót!
– Nagyon sajnálom – hajtogattam, ezúttal már kicsit halkabban, de a fickók mindvégig
mérgesen néztek rám.
Én úgy láttam, nincs akkora baj – persze az ajtót leszámítva. Amikor már nem figyeltek, a
saját szétszóródott füzeteimre és könyveimre próbáltam összpontosítani. Szerencsére aznap
pont bent hagytam a fényképezőgépemet a laborban, máskülönben úgy járt volna az is, mint a
makett.
– Remélem, nem… – szólaltam meg, amikor észrevettem, hogy a négy srác felegyenesedik,
és óvatosan felemelik az építményt. Be sem tudtam fejezni a mondatot, máris kaptam tőlük egy
utolsó lesújtó pillantást, mielőtt elsiettek mellőlem.
Még mindig a földön térdeltem. Felsóhajtottam. Micsoda nagyszerű befejezése a már amúgy
is elcseszett napnak!
– Ezt itt ne felejtsd! – szólalt meg valaki a jobbomon. Ismét lefagytam, vadul kalapálni kezdett
a szívem.
Lassan követtem tekintetemmel a nagy kezet, ami az egyik művészettörténet-könyvemet
tartotta fejjel lefelé. Felfelé haladtam a hosszú karon, azon az eszméletlenül szép vállon, amíg
végül Dylan Reed nevetős szeménél kötöttem ki.
Már nem hallottam a mellettem elhaladó diákok csacsogását. Becsuktam a szemem,
lehorgasztottam a fejem. Vereséget szenvedtem. Ennyit arról, hogy elfutok.
– Szia! – köszönt rám egyszerűen, könnyedén, lazán.
Bár a szívem olyan hevesen dobogott, hogy majdnem kiesett a helyéről, próbáltam
feltápászkodni, de csak az lett a vége, hogy kibillentem az egyensúlyomból. Dylan elkapta a
könyökömet, és felhúzott, mielőtt megint borultam volna.
– Kösz – dünnyögtem. Nem néztem az arcába, amikor elengedte a karomat, és hátralépett
egyet, amit sokkal jobban tudtam értékelni. Megköszörültem a torkomat, mintha attól más lenne
a köszönésem. – Szia!
Annyira égtem! Nem elég, hogy korábban, mint egy hülye kis csitri, arra kértem egy ostoba
kihívás miatt, hogy hadd csókoljam meg, holott a barátnője odakint várta, ráadásul még a
péniszét is megláttam… Bár az annyira nem volt rossz élmény, épp ellenkezőleg. De hát melyik
lánynak nem jön be egy tetszetős pénisz látványa? Erre fel most még szemtanúja lehetett
annak is, hogy ledózerolok néhány építészhallgatót. Hányszor fogok még hülyét csinálni
magamból ez előtt a srác előtt?
– Szia! – ismételte meg, és ismét felém nyújtotta a könyvemet.
Motyogtam rá egy köszönömöt, megfogtam a könyvet, végül a fejemet is felemeltem, hogy
lássam azt a ragályos mosolyát. Teljesen más lett tőle az arca, meglágyultak azok az erős,
éles vonásai. Addig is elképesztően jól nézett ki, de ezzel a mosollyal… Ezzel vált igazán
ellenállhatatlanná. Válaszként megrándult a szám széle, és éreztem, hogy vörösödni kezdek a
rám szegezett tekintetétől.
– Uh, helló!
– Nem mondtad meg a neved – szólt, még mindig széles mosollyal az arcán.
Erőt kellett vennem magamon, hogy levegyem a szememet kíváncsiságot sugalló
tekintetéről.
– Ó? – Miközben lassan elfordultam, úgy döntöttem, a legjobb, ha úgy teszek, mintha nem
tudnám, miről beszél, és egyszerűen csak elindulok. – Emlékszel rám, igaz?
Úgy éreztem, most jött el az ideje annak, hogy tempósabb iramra váltsak, és egy kis kalóriát
elégetve elhúzzam a csíkot. Bár ez annyira könnyen mégsem ment, mivel Dylan hátramenetben
jött mellettem, és az arcomat fürkészte.
– Tavaly. Az első szemeszter végén, valami görög bulin, már nememlékszem, melyiken.
Rémült pillantást dobtam felé, majd ugyanolyan gyorsan el is néztem más irányba, amikor
észrevettem, hogy merőn figyel.
– Tudod, én a fürdőszobában voltam, te pedig bejöttél, és arra kértél, hogy…
– Ah, már emlékszem! – Te kis hazug! – Igen. Igen, persze! Szia!
– Rekedt hangon szólaltam meg. Elnevettem magam, bár kissé félszegre sikerült. – Abban az
évben annyi bulin voltam, hogy elsőre nem ugrott be, melyikről beszélsz. – Magamban a
szememet forgattam. Összesen voltam talán három buliban, és lehet, hogy sokat mondok. – Mi
újság veled? – Minden oké, remekül vagyok, most, hogy végre újra látlak. Szórakozik velem?
Felgyorsítottam a lépteimet. Már mellettem gyalogolt.
– Engem Dylannek hívnak – mondta, amikor rájött, hogy én már semmit nem fogok szólni. –
Aznap este próbáltalak megtalálni, de eltűntél. Amilyen hirtelen ott termettél, olyan hirtelen fel is
szívódtál.
Újabb pillantást vetettem felé. Arra gondoltam, még egy kicsit gyorsítok a lépteimen, de
aztán rájöttem, hogy az csak még cikibb lenne, mivel akkor már szinte kocognék. Nem is
beszélve arról, hogy egy szempillantás alatt utolérne.
Nevetés és köhögés keveréke jött ki belőlem.
– Ilyen vagyok! – játszottam el a vidám csajt. – Feltűnök és eltűnök! Vagyok, aztán már nem
vagyok!
De gáz! Ultra gáz!
– És tudom a nevedet. Mindenki tudja. – Abbahagytam a hablatyolást egy pillanatra, csak
hogy levegőt vehessek. – Képzelheted, hogy kissé zavarban voltam… vagyis hát nagyon.
Tudtam, hogy ha a következő néhány másodpercben nem hányom telibe, akkor már
biztonságban leszek.
– Hát még én mennyire zavarban voltam, hogy láttad a…Riadt pillantást vetettem rá.
– Nincs mi miatt cikiben érezned magad a miatt az este miatt – folytatta gyorsan, aztán
elvigyorodott. – És én sem érzem magam zavarban, ha esetleg érdekel.
 A pénisze… Abban a kiváltságos helyzetben volt részem, hogy láthattam a péniszét. A
péniszt, amit a mai napig is látok, ha becsukom a szemem. Na, nem mintha péniszekről
ábrándozgatnék egész nap… Ha akarok látni egyet, megkérem a barátomat, hogy mutassa
meg nekem, bár még sosem kértem ilyet.
A hangja arra késztetett, hogy a szemébe nézzek. Tényleg fel kellett ezt most hoznia?
Egyáltalán miért beszél hozzám? Miért hoz még kínosabb helyzetbe? És hova a fenébe tűntek
a haverjai? Chris?
Próbáltam magamra erőltetni valami mosolyféleséget, és reméltem, hogy nem vigyor lett
belőle. Nem szóltam egy szót sem. – És te, Flash, elárulod az igazi neved?
Figyeltem, ahogy körbenéz, majd ismét rám szegezi a tekintetét. – Úgy értem, elég nagy a
tömeg, és bár már bebizonyítottad, hogy igen gyors vagy, ezt beismerem, ám én is annak
tartom magam, és ezúttal, mivel már tudom, mire számítsak, minden erőfeszítés nélkül el
foglak kapni.
Szia, Dylan, én vagyok a megtestesült ciki.
– Flash? – kérdeztem vissza értetlenül. Elmosolyodott.
– Egyik pillanatban még itt vagy, a másikban már nem – ismételte meg a szavaimat.
Megköszörültem a torkomat, és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy a szívem
nagyokat dobban. Becenevet kaptam. Becenevet adott nekem.
– Zoe.
Megjelent megint az a mosoly.
A nevemet kóstolgatta.
Lenyűgözve figyeltem, ahogy ismételgeti.
– Zoe. Hmm. Jól van. Zoe. Vigyor. Jóóó!
– Késésben vagyok, szóval… – Egy kis füllentésbe még senki nem halt bele.
– Még mindig olyan kis félénk vagy? – kérdezte halkan, ezúttal már közvetlenebb mosollyal az
arcán.
A madárfészek-hajfonatomat a bal vállamról a jobb vállamra dobtam, gondolván, sosem árt
egy függöny közénk.
– Sajnos ez nálam permanens.
Mintha tudta volna, hogy próbálok elrejtőzni a hajam mögé, elnevette magát.
– Te nyertél. Vissza kell mennem edzeni. Nem késhetek, mert azedző szétrúgja a
hátsómat.
Rászegeztem a tekintetemet, és szinte el is feledkeztem arról, miért akartam eliszkolni.
Mintha valamiféle csalódottságot éreztem volna amiatt, hogy mennie kell. Mekkora hülye
vagyok!
Nézz másfelé, Zoe! Ne nézz a szemébe!
Dylan megdörzsölte a nyakát, és elnézett másfelé.
– Akkor jól van, örülök, hogy összefutottunk, Zoe. Esetleg valamikor megismételhetjük?
Dobtam felé egy szánalmas mosolyfélét, de egy szót sem szóltam. Ha nem muszáj, nem
szeretek senkinek sem hazudni, még idegeneknek sem.
Kész tortúra volt nekem ez az egész dolog és a beszélgetésünk, az elejétől a végéig. Biztos
vagyok benne, hogy te is így éreztél volna, ha látod, mi történik.
Dylan megállt, én meg mentem tovább. A közös utunk végéhez értünk, innentől külön
folytatjuk. Lecsuktam a szemem, hosszan beszívtam a levegőt, amire már nagyon nagy
szükségem volt. Elhaladtam egy kis kávézó mellett, koffein és finomnak annyira nem mondható
mirelit pizza illata szállt ki. A szívem még mindig kalapált, és azt szajkózta: szégyen, szégyen!
Miért nem tudtam… kevésbé fájdalmasan félénk lenni?
– Zoe?
Hangosan felnyögtem, furcsán néztek rám a mellettem elhaladó diákok. Megálltam,
megfordultam. Egyáltalán nem voltam kíváncsi arra, mit fog mondani.
Úgy három méterre állt tőlem, a járó-kelő tömeg kellős közepén. Egyetemi élet – mindenki
rohant valahová. Hogy lehet, hogy ő senkibe nem rohant bele, és mindenki utat adott neki?
Széles mosolyra húzódott a szája, amikor odafigyeltem.
– És mi van azzal a csókkal? Összevontam a szemöldökömet. – Mi lenne? – kérdeztem.
– Megejtjük most?
Ahogy ezt meghallottam, kiguvadt a szemem, leesett az állam, de az is lehet, hogy fulladozni
kezdtem. Nem emlékszem a részletekre, de az biztos, hogy nem néztem ki túl jól.
Észrevettem, hogy tekintetek szegeződnek rám, hallottam, hogy összesúgnak mögöttem, és
éreztem, hogy az arcom ismét vörösödni kezd. Magamhoz húztam a könyveimet, mintha tőlük
várnám, hogy megvédjenek, vagy megakadályozzák, hogy meginduljak Dylan felé. – Bocs,
de… de nekem barátom van! – kiáltottam vissza.
– Mit gondolsz, nem lenne klassz? – Felém lépett egyet. Pimasz pasi! – Mondom, hogy
van barátom!
És tényleg volt is: Zack. Zoe és Zack. Ő ezt sorsszerűnek tekintette. Én nem annyira. Nem ő
volt életem szerelme, de néhányszor randiztunk már, és biztos vagyok benne, hogy nem
szívesen hallaná vissza, hogy egy random sráccal csókolóztam a kampusz közepén.
– Jó neked! – kiáltott be valaki.
Többen kuncogtak a tömegben, én pedig még jobban elpirultam.
Istenem! Halló! Kérlek, tegyél valamit. Sújts le rám! Sújts le rám!
– Ah… értem. – Dylan ezúttal nem kiabált olyan hangosan. Kezét a zsebébe csúsztatta,
egy helyben topogott, nekem meg erőt kellett vennem magamon, hogy ne nézzek le oda,
amiről már tudtam, hogy méretes csomag. – Akkor nem jó az időzítésünk, ugye, Flash?
Mit mondhattam volna erre? Bólintottam, halványan elmosolyodtam. Tényleg csalódást láttam a
szemében?
És mi volt ez a remegés a gyomromban?
Dylan elindult a másik irányba. Könnyed, laza léptekkel haladt, de még nem vette le rólam a
szemét.
– Viszlát, Zoe! Legközelebb viszont már meg kell tennünk.
Harmadjára szerencsénk lesz.
Én azért erre nem fogadnék – gondoltam, de nem mondtam ki hangosan. Csak felemeltem a
kezemet, és alig láthatóan intettem felé.
Elmosolyodott, azzal a hatalmas, nemtörődöm és annyira gyönyörű mosolyával. Dobott felém
egy röpke szalutálást, majd elkocogott.
Igen, jól döntöttem, hogy nem a kocogás mellett maradtam, hiszen semmi perc alatt utolért
volna.
Legelőször, amikor elváltak az útjaink, sírtam a megaláztatástól és a szégyentől. Ezúttal…
ezúttal enyém volt a világ összes mosolya.

HARMADIK FEJEZET
 DLYAN
Egy évvel később

Péntek este tíz volt. Már alig álltam a lábamon, és ez ment szinte mindennap. De nekem bejött
ez az élet, nagyon is.
Most is, mint minden reggel, hatkor keltem, hogy egy gyors reggeli és a csapatmegbeszélés
előtt lenyomjam az első edzésemet. A megbeszélésről egyenesen az első órámra siettem. Fél
egy körül volt egy óra ebédszünetem, ilyenkor nem sportoló, hanem átlagos diák lehettem.
Ebéd után naptól függően vagy órára mentem, vagy egyenesen a második edzésemre az
edzőterembe. Háromórás edzés következett, ami sokszor legalább még egy órán át tartott.
Egy röpke harmincperces szünet után, ami alatt letoltam egy smoothie-t és egy szendvicset, a
könyvtárban folytattam a napot, hogy megpróbáljam a másnapi beadandókat elkészíteni.
Odafelé menet kezdtem kicsit lelassítani a nyüzsgő nap után. Üzentem a barátnőmnek,
Victoriának, hogy megtudjam, mik a tervei estére. Mielőtt észbe kaptam volna, már újabb
három óra eltelt, és még mindig nem válaszolt. Négy másik csapattársammal, Kyle-lal,
Maxwell-lel, Benjivel és Rippel béreltünk egy házat a kampusztól néhány percre. Ha nem
döntöttek úgy a srácok, hogy tartunk egy last minute bulit Maxwell születésnapja alkalmából,
akkor akár nyugalomban is eltölthetem az estét Vickyvel a szobámban. Nézünk valamit a
Netflixen, és ki sem szállunk az ágyból. Egy ilyen hosszú, szezon előtti felkészüléses nap után
ennyire futotta az energiámból. De mivel tudtam, hogy ennek nem sok az esélye, úgy
döntöttem, inkább benézek Vickyhez a kollégiumba, hátha el tudjuk kerülni a bulizást, és
helyette ott lazulunk egyet. Bár azzal is tisztában voltam, hogy nem lesz elájulva az ötlettől.
Velem ellentétben ő ki sem fogyott az energiából, és mindig jutott ideje a bulikra. Ellenben azt
is tudtam, hogyan tudom rávenni arra, hogy ne menjünk sehova. Amennyire szeretett iszogatni
és táncolni, annyira imádta azt is, amit a testével műveltem.
Öt hónapja jártunk. Mondjuk ebből két hónapot külön töltöttünk – a nyári szünetben a
FaceTime-on és üzengetéssel tartottuk a kapcsolatot. Úgy tűnt, minden oké közöttünk. Nem
zavarta, hogy az időm nagy részét a pályán vagy az edzőteremben kell töltenem, mivel ő meg
tele volt órákkal, nőhallgatói megbeszélésekkel, és szakmai gyakorlatra is kellett mennie.
Támogatott, és törődött velem. Az igazat megvallva, minden tervezés nélkül pottyant az
életembe.
Az eredeti tervem ugyanis az volt, hogy a végzős évemben senkivel nem fogok járni.
A játékra koncentrálok.
Fejlesztem a képességeimet.
A legjobb játékos leszek.
A tanulásra is fordítok időt.
A fontossági listám első helyein ezek szerepeltek. Barátnőnek nyoma sem volt köztük. Abból
már bőven kijutott, több is akadt, mint amennyivel elbírtam. A sok teendőm mellett – mert
tényleg sok volt – nem jutott elég időm arra, hogy ilyenfajta elköteleződést bevállaljak. De
valahogy Vicky mégiscsak bepattintotta magát a zsúfolt menetrendembe, és legnagyobb
meglepetésemre még bírtam is, hogy mellettem volt. Nem is tűnt annyira nehéznek összehozni,
hogy egy hosszú, fárasztó nap után tudjunk találkozni, de amennyire nekem lejött, ő még nálam
is jobban örült annak, hogy együtt lehetünk.
 Régebben, ha késtem valamelyik randiról, mert elhúzódott az edzés, vagy nem tudtam
elmenni egy buliba, mert le kellett ülnöm tanulni, soha nem panaszkodott. Nyugalmat (nem
mindig) és kiegyensúlyozottságot (ezt sem mindig) hozott az életembe, én pedig igyekeztem
azt adni neki, ami a nap végére maradt belőlem. Hogy őszinte legyek, ez nem tűnhet túl
soknak, de mindig azt mondta, hogy több mint elég vagyok, mindig boldoggá teszem, és nem
tudná mással elképzelni magát. Hittem neki, miért is ne tettem volna? Kétségkívül nem bánta,
hogy olyan barátja van, aki nagy eséllyel be fog jutni a legjobb húsz játékos közé. Hazudnék, ha
azt mondanám, nem tetszett az arcán az izgatottság és az öröm, amikor a médiában rólam
beszéltek. Mondjuk azt még nem döntöttem el, hogy megkérjem-e, jöjjön velem, ha tényleg
kiválasztanak év végén, de néhányszor azért már megemlítette, hogy a diplomaosztó után
bárhova szívesen elutazna velem. Szóval gondolkodóba ejtett, hogy ha így maradnak a
dolgaink, meg kéne kérnem rá.
Miután beszéltem Vicky szobatársával, és megtudtam tőle, hogy Vicky már elment a buliba –
gondolom, azt hitte, ott talál –, eljöttem a kampuszról, és igyekeztem agyban felkészülni arra a
káoszra, ami a házban fogad majd.
Meglepő módon nem voltak nálunk annyian, mint amitől tartottam. Nem az egész sulit hívták
meg a háromszintes házunkba, csak a teljes csapatunkat: a csapattársakat és a barátnőiket,
és a fiú-lány egyensúly kedvéért néhány pomponlányt. Ennek ellenére is őrültekháza volt, bár
viszonylag tűrhető szinten. Lefogadom, hogy csakis azért tartottak ilyen, viszonylag szolid
méretű bulit, nehogy az edző fülébe jusson.
JP-t a konyhában találtam, éppen próbálta bekuncsorogni magát egy csaj bugyijába.
– Láttad Vickyt? – kérdeztem tőle, mihelyt sikerült a közelébe férkőznöm.
– Még nem. De biztos itt van valahol. Hol voltál, haver? Lemaradtál a Madden-bajnokságról.
Mielőtt el tudtam volna húzni a csíkot onnan, megpaskolta a hátamat.
– Bemutatom Leilát, mielőtt még eltűnsz. Ő álmaim nője.
Álmaim nője, ő pedig itt a legjobb haverom.
Fejcsóválva néztem, ahogy a csaj a piros poharába kuncog.
– Helló, Dylan!
JP maga elé húzta háttal a csajt, és a kulcscsontjánál átkarolta. Előrehajolt, az orrával
végigsimított a nyakán.
– Hadd kóstoljam meg! Aztán megmondhatod, mik a terveid velem ma estére!
Szórakozottan felém nyújtotta a csaj műanyag poharát, és már mohón nyomult is a csaj
szájára.
Otthagytam őket. Benéztem a nappaliba, aztán átverekedtem magam néhány páron az
előszoba felé, majd lementem az alagsorba, ahol a dolgok kezdtek már felpörögni, onnan pedig
kimentem az udvarra. Vickyt sehol nem találtam. Küldtem neki egy üzenetet. Mielőtt
visszamentem a házba, Chris felé indultam, aki néhány srác társaságában álldogált.
– Chris, nem láttad valahol Vickyt? Állítólag itt van, de nem találom sehol.
– Én is csak néhány perce érkeztem. Bent megnézted? Sóhajtottam.
– Igen. Nincs ott. Nem láttalak ma az edzésen. Minden oké? –
Akkor kérdeztem rá, amikor a többi srác a következő játékról kezdett el vitázni.
– Igen, az edzőteremben voltam, de végeztem, mielőtt ti odaértetek. – Látta rajtam, hogy
nem értem, és így folytatta: – Ne kérdezz semmit, majd később elmondom!
 Chris volt az egyik legjobb barátom.
– Az edző?
Volt egy sejtésem, hogy megint balhéztak. Chris Mark Wilson fia. Mark minden idők egyik
legnagyobb irányító játékosa, és történetesen az edzőnk. Állandóan marakodtak. Azt hinné az
ember, hogy ha az edző a papád, neked könnyebb minden, de nem. Chris éppolyan keményen
dolgozott, mint mi, ha nem keményebben. Hosszú többletórákat töltöttünk együtt gyakorlással,
hogy tökéletesítsük a játékunkat.
Hosszan kifújta a levegőt.
– Ja. Később beszélünk, oké? Hosszú volt a nap, elég is belőle. Hazamegyek. Nem
szeretném, hogy megint rám szálljon.
Holnap találkozunk.
Mielőtt bármit is kérdezni tudtam volna, elköszönt tőlünk, és lelépett.
Ismét ránéztem a telefonomra: Vicky nem jelzett. Arra gondoltam, talán nem kapta meg az
üzeneteket, így aztán megcsörgettem néhányszor, de nem vette fel.
Kezdtem aggódni. Kimentettem magam a srácoknál, és lassan az emelet felé indultam. Az én
szobám a második emeleti folyosó végén volt, és mivel a bulit az utolsó pillanatban hozták
össze, reggel nem zártam be az ajtaját. Ahogy elhaladtam a lépcső melletti első ajtó előtt,
lelassítottam. A második és a harmadik emeletre soha nem engedtünk fel vendégeket, ha buli
volt a házban. Ha nem ismertem volna ennyire régóta Kyle-t – aki a legjobb tight end játékosunk
volt –, berontok, és kidobok mindenkit. De hát mégiscsak Kyle-ról volt szó.
A kiszűrődő hangokból úgy tűnt, orgia megy az ajtó mögött, és kétségkívül ő a főszereplő.
Ami az én szobámra nézve nem jelentett sok jót. Egy seregnyi meztelen test jelent meg a
szemem előtt, ami arra az elhatározásra juttatott, hogy legközelebb tuti biztos kulcsra zárom az
ajtót. Tétován megálltam a saját szobám előtt is, és füleltem, hallok-e kiszűrődő hangokat.
Amikor nem hallottam semmit, benyitottam, és megkönnyebbülve láttam, hogy senki nem talált
még oda. A rossz hír ebben az volt, hogy Vicky sem. Megint hívtam, de semmi. Próbáltam
elérni a szobatársát is, aki a második csörgésnél fel is vette.
– Dylan?
– Jessie, Vicky nincs nálam. Visszaért már a kollégiumba?
– Nem. Mondtam már, hogy azt mondta, átmegy hozzátok.
Leültem az ágyam szélére, és megdörzsöltem a halántékomat. Csak mert a ház nem robbant
fel a zenétől, nem jelentette azt, hogy az emberek nem voltak elég harsányak.
– Nincs itt. Tudta, hogy edzés után a könyvtárban akarok tanulni, akkor miért jött volna ide?
– Nem igazán értem, mit akarsz ezzel mondani, Dylan. Nyolckornőhallgatói gyűlésünk volt,
és miután annak vége lett, átöltözött, és azt mondta, megy hozzád. Ennyit tudok. Lehet, hogy
le van némítva a telefonja. Próbáld hívni még egyszer!
Felálltam, és elkezdtem fel-alá járkálni a kis szobámban.
– Figyelj, már legalább tízszer hívtam, de nem veszi fel. Ő nem olyan, aki nem reagál az
üzeneteimre vagy bárki más üzeneteire. Te még nálam is jobban tudod, hogy a telefonja szinte
hozzánőtt a kezéhez.
Jessie hosszan sóhajtott. Elképzeltem, ahogy a vonal másik végén a szemét forgatja, ahogy
azt általában szokta, ha egy percnél tovább beszélget valakivel. – Akarod, hogy felhívjam
valamelyik csajt, és megkérdezzem, visszament-e oda? – Rendes lenne tőled, Jessie, ha
megtennéd.
 Erre már nem szólt semmit, csak letette. Bár már nagyon vágytam egy zuhanyozásra, úgy
döntöttem, még egyszer körbejárom a házat, és megkérdezek még néhány embert, látták-e
Vickyt. Ha eljött a buliba, valaki csak találkozott már vele, ha pedig nem, akkor megyek, és
megkeresem.
Ahogy elhaladtam Kyle szobája előtt, feltűnt, hogy az orgia hangjai elhalkultak, és már csak
nyögések és hörgések hallatszanak. Lenyomtam a kilincset, az ajtó kinyílt.
Mivel fogalmam sem volt, kivel van odabent, szigorúan lefelé nézve kérdeztem meg:
– Kyle, nem láttad odalent Vickyt ma este? A szobatársa azt mondta, hogy idejött.
Bár néhány másodperccel azelőtt, hogy benyitottam volna Kylehoz, még hallottam, hogy
valakivel duruzsol, hirtelen akkora csend lett a szobában, hogy felpillantottam.
És akkor megláttam Vickyt… az ágy közepén… négykézláb… két farok között. Hogy pontos
legyek, Maxwell és Kyle farka között. Nyilván megvan a kép, ami elém tárult.
Emlékszem, Vicky sikítva mondta, hogy hagyjuk abba. Az is rémlik halványan, hogy Maxwell
próbál valamiféle magyarázatot adni. Biztosan kimaradt néhány perc, mert a következő, amire
emlékszem, az volt, hogy JP és Benjamin, a jobbhátvédünk, próbál leszedni Kyleról.
Ziháltam, és minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak a kezük közül, de szorosan
tartottak.
– Jól van! Elég legyen! Higgadj le! – JP az arcomba ordított, miközben a két keze között
tartotta a fejemet, és próbált rábírni, hogy nézzek a szemébe.
A hegyomlás méretű Benji és egy másik haverom hátrafogta mindkét karomat, és úgy
próbáltak kivonszolni a szobából. Még ha JP-t el is tudtam volna lökni magamtól, Benjit biztosan
nem. JP továbbra is a vállamnál fogva tartott vissza attól, hogy Kyle után menjek. – Gyere,
Dylan, kimegyünk a friss levegőre, oké? Csigavér, haver! Nem érdemes kockáztatnod a
jövődet. Csillapodj le!
Mielőtt kivonszoltak onnan, körbenéztem a szobában. Maxwell a vérző orrát szorította, de
úgy láttam, más baja nem esett. A farkát valamikor sikerült visszapakolnia a gatyájába, miután
kihúzta Victoria szájából, de a farmernadrágját még nem gombolta be, és póló sem volt rajta.
Kyle… Kyle pedig meztelenül vonaglott a földön. Nyögés hangja töltötte be a szobát, de ez már
merőben másfajta volt, mint a korábban hallottak.
Victoria pedig, az én drága barátnőm… ő még mindig ott térdelt az ágyon. Nagy, rémült
szemmel nézett, fel-le járt a mellkasa, ahogy levegő után kapkodott. Maga elé rántott egy
pólót, hogy eltakarja magát vele. Tizenkettes szám. Az én számom… az én mezem volt az!
Találkozott a tekintetünk.
A nevemet mondta, és megmozdult, hogy leszálljon az ágyról. Megálltam. Már nem akartam
odamenni Kyle-hoz, hogy szétverjem a fejét. Fogtam magam, kifordultam a szobából, kisiettem
a házból, és vissza sem néztem.
– Tudom, mit akar mondani, edző úr, de semmi szükség rá. Jól vagyok.
– Gyere be, és ülj le!
Szót fogadtam.
– Elég a hadoválásból! Abból, amit a pályán művelsz, tisztán látszik, hogy nem vagy jól. Nem
vagy önmagad. Adtam neked egy hetet, de semmi nem változott. És ebből elég, mostantól azt
teszed, amit mondok. Fel kell fognod végre, hogy nem a körül a kis picsa körül forog a világ. Az
ég szerelmére, rengeteg új jelölt vár a partvonalon, ha helyettesíteni akarod.
Ökölbe szorított kézzel emelkedtem fel a székről.
 – Azt hiszi, a csajról van szó, és miatta nem tudok koncentrálni? Nem ő az oka, amiért nem
tudok figyelni a játékra. Ő nem is érdekel. De hogyan adjak bele mindent, amikor nem tudok
megbízni a csapattársaimban? Az lenne a feladatuk, hogy védjenek, és nem csak a pályán.
Hogyan tudnék…?
Az edző felállt a székből, és egyetlen, ám annál halálosabb tekintettel elnémított. Elém állt.
– Jól van, Dylan, játsszunk akkor úgy, ahogy te akarod! Mondd, mit szeretnél, mit tegyek! A
csapattal már beszéltem. Ott voltál te is, tudod jól, mennyire elítéltem ezt az egészet. Folyton
azt mondogatom nektek, srácok, hogy ha be akartok kerülni a nagy csapatokba, nem
hagyhatjátok, hogy az életetek elterelje a figyelmeteket. Kyle-lal az edzőterem kellős közepén
akadtál össze, és vágtad képen… ismét. Én pedig minden retorzió nélkül hagytam. De nem
engedhetem meg, hogy a fiaim mindenki szeme láttára ugorjanak egymásnak. Mit akarsz, mit
tegyek még? Tegyem ki őket a csapatból, csak mert együtt voltak a fehérmájú barátnőddel?
Igyekeztem leplezni a meglepetésemet, de semmi értelme nem volt.
Belefáradtam. Visszaültem, a térdemre támaszkodva előrehajoltam. Amennyire ütöttek a szavai
így a nap végén, annyira igaza is volt. Semmi egyebet nem tehetek. Sem Kyle-t, sem Maxwellt
nem viselték meg a dolgok annyira, mint engem. Igen, igyekeztek elkerülni, de a játékukra nem
hatottak a történtek. Lehet, hogy csak én nem voltam elég nyitott gondolkodású. Végül is
egyikük sem ér annyit – Victoriát is beleértve –, hogy pont a finisben adjam fel. Hallani akartam,
hogy kimondják a nevemet a válogatás napján. Egész életemben ezért küzdöttem. Egy hosszú,
edzésekkel, gyakorlással, megbeszélésekkel, sőt, órákkal teli nap után, amikor végre ágyba
kerülök, és lehunyom a szemem, ezt látom magam előtt, és érzem a csontjaimban. Tudtam,
hogy elég jó vagyok, tudtam, hogy ha bejutok a nagyok közé, még keményebben fogok hajtani.
Beleadom minden időmet, verítékemet és munkámat. Ideje hát továbblépnem.
Az edző nagyot sóhajtott. Felpillantottam rá.
– Agresszív vagy a pályán, túl keményen hajtod magad, és nem vagy a megszokott
összhangban Chrisszel. Nem akarod tudni, mennyi rossz passzodat számoltam össze csak ma.
Totálisan szét vagy esve, Dylan. A jövőddel játszol, gyerek, ugye tudod? És miért? Egy olyan
lányért, akire egy hónap múlva már emlékezni sem fogsz, hogy egy évről már ne is beszéljünk?
Minden egyes szavára egyre jobban befeszült a vállam. Az amerikai futball volt az életem.
Veszett jó játékos voltam, a legjobb elkapó. És ezért a címért nagyon keményen
megdolgoztam.
– Azt hiszed, ott az NFL-ben minden csak móka és kacagás? Szerinted érdekli őket, hogy
neked éppen hisztirohamod van a csapattársaid miatt? Az NFL teljesen új szintet jelent. Ha nem
tudod rendezni a társaiddal a nézeteltéréseidet, és nem tudtok egy csapatként játszani az
egyetemi pályán, az egész NFL-t felejtsd el. Te jó vagy. Mindketten tudjuk, hogy be fogsz jutni,
de bent is kell ám maradni. Bármelyik csapat választ is ki magának, ha begurulsz valami miatt a
csapattársaidra, és azért nem fogsz jól játszani, majd ücsöröghetsz a kispadjukon. Vagy úgy
döntesz, hogy most beleadsz mindent, és a pályán… – Uram, minden…
– Fogd be, Dylan! Fogd be, és figyelj rám! Ez most az utolsó éved. Érted? Vagy most
megcsinálod, vagy soha. Figyelnek téged, és nem csak a média, ezzel tisztában vagy,
remélem. Már másodéves korod óta figyelnek, és ne felejtsd el, hogy te döntöttél úgy, hogy
elvégzed a sulit, és azután lépsz a nagyfiúk ligájába. A szezon jövő héten kezdődik. Van
esélyed, de tudod jól, hogy minden meccs számít. Ne cseszd el most, főleg ne egy ilyen
marhaság miatt!
 – Nem áll szándékomban, uram. Rendbe fogok jönni, rajta vagyok. Ígérem, legközelebb,
amikor a pályán leszek…
Az edző felegyenesedett az íróasztalról, és visszasétált mögé, a székéhez.
– Össze kell szedned magadat a pályán. Ha nem így lesz, kispadra kerülsz.
A farmernadrágja hátsó zsebéből kivett egy kis kulcsot, és kinyitotta vele a felső fiókot.
Onnan kivett egy másik kulcsot, és felém dobta.
Felrántottam a kezem, és elkaptam, mielőtt még az arcomnak csapódott volna.
– Tudom, hogy vállalsz részmunkákat, ha van rá időd, főleg holtszezonban. Gondolom, miután
kifizetted a saját költségeidet, a többit elküldöd a családodnak. Az idén is ezt fogod tenni, igaz?
Megszorítottam a kulcsot a tenyeremben. Éreztem, ahogy a recés széle a bőrömbe
nyomódik. Némán bólintottam egyet, majd az edző folytatta:
– Akkor egyedül nem fogsz tudni albérletet kivenni. A kollégiumba meg már nem lehet
jelentkezni. Nem hagyhatom, hogy az egyik legjobb játékosom a csapattársa házában aludjon a
földön.
Visszaült a székébe, és hosszan rám nézett.
– Van egy lakásom a kampusz mellett. Volt egy… Most már üres. Ott lakhatsz. Szeretném,
ha visszatérnél fejben is a játékhoz. Szükségünk van rád ebben a szezonban.
Semmi másra nem vágytam egész életemben, csak a futballra.
Nem viselném túl jól, ha úgy döntenének, hogy kispadra tesznek.
– Összekapom magam a játékra.
– Ezt akartam hallani. Akkor végeztünk is. Most húzás ki az irodámból! Üzenetben el fogom
küldeni neked a lakás címét.
Kinyitottam a tenyeremet, lenéztem a kulcsra. Senkitől nem vártam, hogy ingyen segítsen.
Még a gondolatát is utáltam. De fogalmam sem volt, kihez fordulhatnék, mivel már az összes
ismerősöm hónapokkal ezelőtt megoldotta a lakhatását. Persze csövezhettem volna valamelyik
csapattársamnál vagy csoporttársamnál, de nem vagyok benne biztos, hogy az nem hatott
volna rosszul a játékomra vagy a tanulásomra. Buli- és barátnőmentes utolsó évre vágytam,
mert tudtam, hogy csakis így valósíthatom meg azt, amiről én és a családom is álmodik. A
döntés már megszületett bennem. Felkeltem a székről.
– Köszönöm, edző úr – motyogtam, de azért elég hangosan ahhoz, hogy meghallja.
– Dylan.
A kilincsen volt már a kezem, de megálltam, és a vállam fölött visszanéztem rá.
– Nem akarom, hogy Chris tudjon arról a lakásról, sem arról, hogy rajtam keresztül jutottál
hozzá. Időnként, amikor túl későre jár már ahhoz, hogy hazamenjek, ott szoktam aludni. Chris
anyja sem tud róla. És szeretném, ha ez így maradna. Megértetted? Időnként én is
odamegyek, szóval nem szeretném egyik csapattársadat sem meglátni ott. Már amúgy is
annyit látom a képeteket, hogy az egy egész életre elég.
Ezek szerint a végzős évemben az edzőm lesz a lakótársam. Nem nagy ügy. Az igazat
megvallva, ahogy átgondoltam ezt az egészet, miközben kifelé lépdeltem az épületből, és
siettem a fél háromkor kezdődő órámra, egyre jobban tetszett az ötlet. Még egy ok arra, hogy
kizárólag arra összpontosítsak, ami fontos, és minden mást kizárjak a fejemből.

NEGYEDIK FEJEZET
 ZOE
Mivel voltam annyira hülye, hogy a szobámban felejtettem a törülközőmet, csupán a lemerült
telefonomat szorongatva kellett kilépnem a fürdőből. Ekkor hallottam meg, hogy megnyikordul a
lakás ajtaja. Nem számítottam rá, földbe is gyökerezett a lábam. Biztosan Mark az. Néhány
másodpercig ez a gondolat járt a fejemben, de aztán rájöttem, hogy nem lehet ő. Ha valami
varázslat folytán nem ugrottam át néhány napot, miközben a zuhany alatt kiénekeltem
magamból még a jövő hetet is, akkor még mindig hétfő van, nem pedig kedd, amikor fel szokott
jönni, vagy telefonon hív. Ráadásul Marknak fogalma sem volt arról, hogy még mindig itt lakom,
és nem egy másik lakásban Kaylával. A tetejében, ha jól tudtam, csak nekem és Marknak volt
kulcsa ehhez a kecóhoz. Szóval más sem lehet. Kizárt, hogy bárki más legyen az. Nem hinném,
hogy mindenkinek csak úgy osztogatja a kulcsokat a lakáshoz, amit nekem bérel. Végül is én a
kis mocskos titka vagyok.
Lélegzet-visszafojtva álltam ott egy szál semmiben. Legalább öt másodpercig meg sem
mozdultam. A jó ég tudja, mire vártam, de a szívem egyre hevesebben vert. A szám olyan
száraz lett, mint a smirglipapír, és mire tíztől visszaszámoltam egyig, már teljesen eluralkodott
rajtam a pánik. Ha Mark lenne az, már szólt volna. Az jutott eszembe, hogy ki kéne köszönnöm
neki, de ekkor beugrottak azok a horrorfilmek, amiket apa társaságában végignéztem, és úgy
döntöttem, hogy aznap inkább nem nyiratom ki magam egy bohóccal.
Nem most jött el az ideje, nem ez a napja, és tuti biztos, hogy nem én vagyok egy gyilkos
első számú kiszemeltje.
Főleg úgy nem akartam egy bohóc áldozatává válni, hogy ott állok pőrén, a hajamból meg
mindenemről csöpög a víz. Lépteket hallottam, és csak akkor döbbentem rá, hogy akárki tört is
be a lakásba, néhány másodpercig nem mozdult. Amikor lépdelni kezdett az illető, olyan lassú
lépéseket tett… Tudod, milyenekre gondolok, ugye? Amilyeneket a horrorfilmekben láttam. Egy
fontos dolgot megtanultam: ha valaki lassú, kimért léptekkel közelít, fordulj meg, és fuss el!
Fuss, barátom, fuss, mintha kopók járnának a sarkadban! És tudod, miért? Mert azok a lassú
léptű, hátborzongató alakok mindig megölik a sikoltozó lányokat.
Csak az volt a gáz, hogy sehova sem tudtam elfutni. L alakú volt a kétszobás lakás, én meg
pont a csücskében álltam, ahonnan semerre nem tudtam volna elmenekülni a gyilkosom elől.
Említettem már, hogy soha többet nem fogok egyetlen horrorfilmet se megnézni? És semmi
más olyat, ami miatt egész éjjel ébren vagyok?
Csendben hátrálni kezdtem, és lenéztem a telefonomra. Szidtam magamat, amiért a Spotifyt
hallgattam, és jól lemerült az aksim. Ekkor vettem észre, mennyire remeg a kezem, és ettől
még jobban berezeltem. Kezemet a falnak támasztva lépdeltem vissza halkan a fürdőszobába.
Megragadtam egy kéztörlőt, magam köré tekertem, de az persze épp csak eltakart. A fél
fenekemre volt elég, a többi meg… Ennek ellenére azért az a kis törülköző adott némi plusz
védelemérzetet.
Hallottam, hogy a léptek a nyitott nappalirész felé tartanak. Ekkor egy hangos puffanás
hallatszott, majd egy sziszegő káromkodás törte meg a csendet. Alig bírtam nyelni, és úgy
általában létezni is. Kezemet a szám elé kaptam, nehogy hangosan felsikoltsak, és az ajtó
mögé kuporodtam. Ha parányira össze tudnék menni, talán észrevétlen maradhatnék,
biztonságban lennék, és akkor néhány percen belül már vége is lenne ennek az egésznek. Mert
hát miért is akarna egy betörő pont a fürdőszobába belépni, ahonnan semmit nem lehet ellopni?
Hacsak nem azt nézné meg, miért ég a villany… Akkor meg már mindegy lenne nekem.
Újabb hangos puffanás hallatszott, amire felnyüszítettem. Szabálytalanul vettem a levegőt, és
hangosabban, mint ahogy szerettem volna. Mivel a térdem már kezdte feladni, tenyeremet a
falhoz nyomtam, és finoman felhúztam magam, csak hogy a lábam ne zsibbadjon el teljesen.
Észrevettem, hogy egy sodrófa van a mosdókagyló alá támasztva. Ne kérdezd, hogy került a
fürdőszobába. Felkaptam, hátha szükségem lesz rá, majd becsuktam a szemem.
Nagy eséllyel egy Los Angeles-i fürdőszobában fogok kipurcanni. Nem is jó kifejezés az,
hogy nagy eséllyel, mert ha nem az idegen keze között fogok kinyiffanni, akkor a szívroham
visz el. Sajnos egyik sem tűnt túl vonzónak számomra.
Fogalmam sem volt, hogy percek teltek-e el, vagy már egy egész óra, de több hangot nem
hallottam. Amikor meggyőződtem róla, hogy tényleg semmi nem történik odakint, mérlegelni
kezdtem a lehetőségeimet – nem mintha olyan sok lett volna.
Mindenesetre arra jutottam, hogy vagy fogom magam, és kijutok a fürdőszobából, vagy egy
életre bent ragadok. Ekkor beugrott, hogy minden fotóskütyüm a nappaliban van: a tanáromtól
kölcsönkapott lencsék, a szeretett kis Sony gépem, amivel apa lepett meg, a laptopom, és a
még annál is drágább felszerelések, amiket kizárt, hogy a közeljövőben megint meg tudok
venni. Még mindig reszkettem a félelemtől, de úgy döntöttem, hogy kilépek, és legalább a
sarokból kikukucskálok. Ha valaki most is bent van a lakásban – bár nagyon-nagyon bíztam
benne, hogy már senki nincs ott –, vagy megpróbálok elspurizni, vagy ott esek össze holtan,
mert azt éreztem, hogy többet nem bír el a szívem.
Annyira be voltam ijedve, hogy még levegőt sem vettem. Kényszerítettem magamat, hogy
lépjek előre. Nagyot nyeltem, kinyitottam az ajtót, hogy lassan kikémlelhessek a falon túlra.
Nyilvánvalóan volt valaki a lakásban. Nem volt koromsötét, hála az utcai lámpák beszűrődő
fényének, de semmi más világítás nem égett. A nappaliban nem volt sok bútor, csak egy
dohányzóasztal, egy kényelmes kanapé, és egy akkora fotel, amiben két ember is elfért.
Megfagyott bennem a vér, amikor megláttam, hogy az a rémséges idegen közvetlenül a kanapé
mögött térdel, és azt nézegeti, ami egy nagy táskában hevert a földön.
A felszerelésemet fogja lenyúlni!
Szorosabban rámarkoltam a sodrófára, hátrahúzódtam a sarokról, és nekidőltem a falnak. A
lakás ajtaja zárva volt. Kelepcébe kerültem. Még ha el is futnék, meghallaná, és utolérne. A
mérete láttán nem igazán akartam ezt. Az egyetlen esélyem, és igazából az egyetlen
lehetőségem is az volt, hogy jól fejbe vágom a sodrófával, amíg háttal áll nekem, felkapom a
kulcsot, amiről nyolcvan százalékban biztos voltam, hogy a konyhapulton hagytam, és aztán
kezdek el futni – persze, miután felkaptam a fényképezős cuccaimat tartalmazó táskát is.
Hiányos öltözetemet nézve azt találtam a legjobb megoldásnak, ha átszaladok Ms. Hildához,
aki a folyosó másik végén lakik. Ő mindig otthon volt, így azon nem kellett aggódnom, hogy
nem enged be. Már csak azt nem tudtam, hogyan fogom mindezt kivitelezni.
Ekkor éreztem meg az arcomon legördülő hideg könnyeket. Féltem, nyugtalanított ez az
egész helyzet, de vettem egy szaggatott, mély lélegzetet, és azt mondtam magamnak, hogy
igenis meg tudom csinálni. Ezt ismételgettem magamban szakadatlanul.
Mielőtt meggondoltam volna magam, kiléptem a nyitott térbe, és magasra emeltem a
sodrófát.
Rajta, indulj meg!
 Remegett a lábam, erőtlennek éreztem, de beszívtam a levegőt, és lábujjhegyen
megindultam a sötét alak felé, aki még mindig háttal állt nekem.
Már csak néhány lépésnyire voltam tőle, de akkor annyira remegni kezdtem, hogy úgy
döntöttem, inkább futva teszem meg a fennmaradó távolságot. A sodrófát még magasabbra
emeltem, hogy kellően nagyot tudjak sújtani vele. Harci kiáltást akartam hallatni, de ami kijött a
torkomon, inkább hangzott valami sivításnak. Hátba vertem az illetőt, bár a fejét céloztam
meg… Szóval lehet, hogy mégsem sikerült olyan jól a támadásom. Lehet, hogy mégsem voltam
viking harcos valamelyik előző életemben.
– Mi a franc? – mordult fel a gyilkosom.
Mire ismét a magasba lendítettem azt a hülye sodrófát, az alak már meg is pördült, és olyan
erővel ragadta meg a csuklómat, hogy az már fájt. A sodrófa kicsúszott a kezemből, sikítani
kezdtem.
Elakadt a lélegzetem, felnyögtem, mert nem kaptam levegőt. Nem igazán fogtam fel, mi
történik, de úgy küzdöttem, akár az a bizonyos viking harcos, egészen addig, amíg a lábam fel
nem adta a szolgálatot.
– A rohadt életbe! – vakkantott a fazon.
Még szorosabbra fűzte az ujjait a csuklóm körül, de elkezdtem kihúzni a kezemet a markából,
és térdre rogytam. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kiszabaduljak a szorításából.
De hiába, nem ment.
Elhomályosult előttem minden. Nem kaptam levegőt.
Az illető beszélt hozzám, legalábbis azt hittem, az ő hangját hallom. Szinte esélytelen volt
bármit is kivenni a szavaiból a fülemben tomboló lüktetéstől, nem is említve, hogy szegény
szívem milyen hangosan vert.
– Hé! Lélegezz! Légy szíves, vegyél levegőt! A fenébe is, lélegezz!
– kiabálta haragosan a gyilkosom. Összerezzentem.
Meleg tenyerek fogták közre az arcomat, ahogy összeroskadva ültem a földön. A fickó
gyakorlatilag megtanított levegőt venni. Csukva volt a szemem. Féktelenül zakatolt a szívem.
– Jól csinálod, ez az. Lélegezz! Igen, így jó, csak lazán! Beszívod, és most kifújod. Be és
ki. Jól van. Így kell.
– Ki a fene vagy te? – böktem ki két zihálás között, de aztán eszembe jutott, hogy ha
megmondaná, ki ő, meg kellene ölnie. A bűnözők sötét világának első szabálya: ha meglátod
az arcomat, meghalsz. – Ne, nehogy megmondd! Visszaszívom a kérdést.
Kicsit furcsa volt, hogy egy tolvaj eldob mindent csak azért, hogy nekem segítsen levegőhöz
jutni és lehiggadni… de nem gondoltam bele igazán.
– Bármit elvihetsz, csak ne bánts!
– Miről beszélsz? Én ugyanezt akartam kérdezni tőled. Te ki a fene vagy? – kérdezett
vissza türelmetlenül. – Tartsd magad!
Elengedte az arcomat, és éreztem, hogy hátrébb húzódik tőlem. Letöröltem a könnyeket a
szememből. A fickó felkapcsolta a villanyt, majd elém állt.
Akkor lett végem. Halálra rémült, sokkos állapotban voltam, ráadásul csak egy kéztörlő
takart el valamennyit a csupasz testemből. Biztos az oxigénhiánytól hallucinálok, gondoltam, és
csak bámultam felfelé rá a padlón kuporogva.
– Hát te?… Mi… mi a jó franc? – habogtam a suttogásnál egyfokkal hangosabban.
 A futballcsapat sztárjátékosa, az elkapó, maga Dylan Reed állt előttem, és nézett le rám
összeráncolt homlokkal. A jobbját nyújtotta felém.
Lefagyva meredtem a kezére néhány másodpercen át, mielőtt ismét felnéztem az arcára.
– Mi a jó franc? – ismételtem meg ugyanazon a hangon, mert semmi más nem jutott
eszembe, ami az adott helyzetben hasznos lett volna. Ez volt az egyetlen mondat, amit ki
tudtam nyökögni.
Egyik kezemmel a törülközőmet szorongattam magam előtt, a másikkal feltoltam magam a
földről, így próbáltam segítség nélkül feltápászkodni. Az ügyetlenkedésem láttán Dylan biztosan
megsajnált, mert a karomnál fogva felhúzott.
– Ismerlek…? – motyogta, amikor végre sikerült normál ember módjára megállnom két lábon,
bár még mindig remegtem.
Ekkor jött a felismerés, és nem tudtam eldönteni, jó vagy rossz-e.
– Hiszen én ismerlek téged, igaz? – kérdezte.
Mielőtt meg tudtam volna szólalni, széles mosolyra húzta a száját.
Pont olyanra, amilyet egy évvel ezelőtt annyira vonzónak találtam. – Hát itt vagy! – összegezte,
megtörve a kínos csendet.
Nem igazán értettem, mire gondol. Megköszörültem a torkomat. – Hogy itt…?
Lassan megmozdítottam a kezemet, hogy elhúzzam tőle, de teljes mértékben lehetetlen
küldetésnek bizonyult.
Még jobban elkezdett mosolyogni, és mielőtt elengedte volna a kezemet, egy pillanatra még
rászorított.
– Gondoltam, hogy ismét találkozom veled! Hogy teszek még egypróbát.
Milyen próbát?
Igyekeztem szóra nyitni a számat végre, hogy megkérdezzem, mit ért ezalatt, de ekkor
lehullott rólam az a nyamvadt törülköző. Megtorpant az idő, kihussant belőlem a levegő, és
aznap már ki tudja, hányadszor, lefagytam. Ha valaha meg kellett volna nyílnia a földnek, hogy
elnyeljen, ez lett volna rá a legalkalmasabb időpont. Képtelen voltam bármire is. Csak álltam
ott, Dylan fogta a kezemet, és hosszú, gyötrelmes másodperceken át néztük egymást.
Egyikünk sem tudta, mit tegyen. A szememmel próbáltam könyörögni, hogy ne nézzen le, de
nem voltam benne biztos, hogy megérti, amit mondani akarok. Nem értette meg. Lenézett.
Azt hiszem, meglátta a mellemet. Sőt, biztos, hogy meglátta a mellemet, és mivel még
mindig tombolt bennem az adrenalin, azonnal bepánikoltam.
Mielőtt lejjebb vitte volna a tekintetét, és teljes képet kapott volna rólam, megszorítottam a
kezét – Amúgy meg miért is szorongatja még mindig a kezemet? –, és rávetettem magam.
Olyan lendülettel simultam a mellkasához, hogy hátra kellett lépnie egyet, nehogy elveszítse az
egyensúlyát. Gyenge kis próbálkozás volt ez részemről, de legalább már nem álltam ott előtte
premier plánban. Hátul a combja a bőrkanapé hátának ütközött, és átkarolta a derekamat,
hogy állva maradjunk. – Ne! – kiabáltam az arcába. – Mit művelsz?
Éreztem, hogy elvörösödöm, és ezalatt nem azt értem, hogy aranyosan elpirultam, hanem
azt, hogy lángolt a fejem. És amikor azt mondom, hogy lángolt, nem arra a kis cuki Jaj,
mennyire kipirosodtam!
fajta pirulásra gondolok, hanem arra, hogy rákvörös lett a képem.
Harmadszorra kerültem szemtől szembe ezzel a sráccal. Mindegyik alkalommal olyan
helyzetbe hoztam magam, amit inkább lehetett nevezni kínosnak, mint aranyosnak. Az igaz,
hogy az elmúlt években már kevésbé voltam félénk, azaz a reménytelenül visszahúzódó lányból
csak simán visszahúzódó lány lettem, és már rég nem érdekeltek azon a bizonyos első estén
történtek, de… az, hogy erre fel még meztelenül is látott, mégiscsak több volt a soknál.
Megköszörülte a torkát, lenézett rám.
– Szia!
Szia? Hát nem épp ezt a választ vártam!
– Nem számítottam ilyen fogadtatásra, főleg, hogy azt hittem, senki nem lesz a lakásban.
Én is megköszörültem a torkomat, mert ő is ezt tette, és legalább valamit csináltam.
Próbáltam rajta tartani a szemem, bár gyakorlatilag már remegtem, annyira el akartam szaladni
onnan.
– Hát, én sem vártam senkit – préseltem ki magamból egy értelmes mondatot végre.
Nyeltem egy nagyot, aztán lejjebb vettem a hangomat. – Kérlek, ne nézz!
Jobb karját szorosabbra fogta a derekam körül, ahogy felegyenesedtünk. Persze még mindig
teljes testtel rá voltam tapadva, és nem is terveztem, hogy a közeljövőben elengedem.
Vadul vert a szívem, egy pillanatra találkozott a tekintetünk.
Felfelé mozdult a szája egyik sarka.
– Őszintén szólva, nem vagyok biztos benne, hogy menni fog.
Bárcsak olyan lány lennék, aki ilyen helyzetben is tud könnyedén mosolyogni! Lazán
rácsapnék a mellkasára, majd megfordulnék, és egy csábító kacsintást hátradobva felé
megindulnék a szobámba, miközben ő a ringó, meztelen fenekemet stírölné, ahogy távolodik
tőle, engem meg egyáltalán nem zavarna, hogy egy szál semmiben lát egy idegen. Mondanom
sem kell, én nem ez a típusú lány vagyok, soha nem is voltam ilyen. Így aztán homlokráncolva
pillantottam fel rá. – Most viccelsz? – kérdeztem suttogva.
Semmi más nem jutott eszembe, csak azt tudtam, hogy az elmúlt tíz perc történéseinek
feldolgozásához legalább egy hétre lesz szükségem.
Halványan rám mosolygott.
Bocs, nem akartam úgy hangzani, mintha… Úgy értettem, nembiztos, hogy le tudom venni a
szememet az arcodról. De mindegy, nem magyarázkodom. Nem nézek le, oké?
Nem bírtam a szemébe nézni, helyette a száját bámultam, amikor beszélt.
– Becsszó!
Kinyitotta a tenyerét, amivel fogta hátul a derekamat, lassan feljebb csúsztatta, mire én
véletlenül hozzádomborodtam. Libabőrös lettem, a hajamból vízcseppek hullottak a vállamra és
a hátamra, amitől csak még jobban megborzongtam. Dylan teste meleg volt, én meg majdnem
megfagytam. – Szükségem lesz arra a törülközőre – jegyeztem meg.
Elnéztem másfelé, mivel próbáltam nem tudomást venni arról, hogy kezd bekeményedni a
mellbimbóm. Nem azért, mert éreztem a megfeszülő hasizmát, vagy mert körém fonta a karját,
hanem mert fáztam. Ő is érezhette vajon a mellbimbómat?
– Lehajolnál velem együtt, hogy felvehessem? Vagy elnéznél másfelé, hogy…?
Dylan elvette a kezét a hátamról. Ahogy már nem ért hozzám a meleg bőre, ismét végigfutott
rajtam a hideg. Arcát a plafon felé fordította, és megkapaszkodott a bőrkanapé szélében. A
szememet mindvégig a tekintetén, no meg az izmoktól duzzadó karján tartva lassan
lehámoztam magam a pólójáról. Az ujjaimat nyitogattam csukogattam, hogy kimenjen belőlük a
bizsergés. Gyorsan lehajoltam, és felkaptam a törülközőt a földről. Ahelyett, hogy újra
magamra tekertem volna, ahogy szinte semmimet nem takarta el, vízszintesen magam elé
tartottam, hogy minél többet fedjen belőlem. Így ahelyett, hogy megvillantanám neki a privát
testrészeimet, csak a hátam marad szabadon. Nagyon bíztam abban, hogy több vendégre nem
kell számítanom.
Most, hogy Dylan a mennyezetet bámulta, és nem engem, végre kihasználtam, és
megnéztem őt magamnak. Jó ég, Dylan Reed áll előttem! Farmernadrágban, nyirkos pólóban,
ami túl tökéletesen állt a széles vállán. Nagyobb volt a karja, mint emlékeztem. Egy kicsit el is
időztem ennél a testrészénél. Korábban sem volt pálcikakarja, de most! És nem ám felfújt kar,
hanem csupa izom, tónusos, kemény tökéletesség! Még az összeráncolt homloka azzal a
néhány belehulló tinccsel is tökéletesnek tűnt.
– Vizes lettél – jegyeztem meg, mivel fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék.
Lepillantott magára, végighúzta kezét a pólóján.
– Nem ügy – felelte, majd rám nézett.
Hátraléptem egyet.
– Megmondod végre, mit keresel itt? – érdeklődtem, és megindultam hátrafelé, hogy kellő
távolságba kerüljünk egymástól.
Rám szegezte a tekintetét, én meg nekimentem a falnak.
– Ezúttal is elmenekülsz?
Jól láttam, hogy majdnem vigyorog? Mert én ebben a helyzetben semmi szórakoztatót nem
találtam. Úgy nézett, mintha saját maga akarná kitalálni a választ. A szeméről a nyakára
pillantottam, és közben folyamatosan hátráltam… neki a fotóállványnak, amit korábban
állítottam fel.
Nagyszerű, Zoe! Ennél jobban már nem is csinálhatnál hülyét magadból!
Úgy voltam vele, hogy vagy elkapom, és megmentem az állványt, vagy úgy szorítom magam
elé a törülközőmet, mint még soha. Ez utóbbinál maradtam, és hagytam, hogy az állvány
eldőljön. Összerezzentem, ahogy visszhangzott tőle a szoba. Hála istennek a fényképezőgép
már nem volt ráerősítve.
Ekkor meg a saját két lábamban akadtam el. Egy másodpercre elveszítettem az
egyensúlyomat, mire Dylan megindult felém.
– Ne! – kiáltottam, kétségkívül hangosabban, mint kellett volna. –Ne gyere ide! Csak
mondd már meg, mit keresel itt!
– Te mit keresel itt? – dobta vissza a kérdést válasz helyett. Lepillantott a földre csuklott
állványomra, majd vissza a kérdő tekintetemre.
Már megint? A kérdése hallatán megtorpantam a hátrafelé csoszogásban.
Lennél szíves esetleg, nem is tudom, valamiféle válasszal előállni ahelyett, hogy
csak halmozod a kérdéseket? Én itt lakom.
Te nem vagy jó helyen, haver, nem én!
Újabb laza mosoly.
– Nem hinném.
– Nem hinnéd. Pontosan mit nem hinnél?
– Nem hinném, hogy nem jó helyen vagyok.
– Pedig hidd el! Összefonta a karját, és csak állt… velem ellentétben ruhában.
– Nem hiszem.
 Zsebre csúsztatta a kezét, kihúzott belőle egy kulcsot, és megrázta a levegőben.
Kulcsa volt.
A fenébe is, Zoe, használd már az eszed! Másként hogyan juthatott volna be?
– Figyelj, uh… – Hátrapillantottam a vállam mögé. Csak tíztizenkét lépésre voltam a
saroktól, ami után már be is jutok a szobámba. Ha felkaphatnék magamra valami göncöt, és
végre abbamaradna ez a zabolázhatatlan remegés, nagy eséllyel az agyam is működésbe
lépne ismét. – Csak adj egy percet, amíg felöltözöm, aztán jövök, és átbeszéljük a…
Bólintott.
– Én nem megyek sehova.
Ahelyett, hogy azt mondtam volna: Azt látom, haver!, bosszúsan rápillantottam,
majdhogynem hangot is adtam a haragomnak, majd eltűntem a folyosón.
Két perc sem telt el, és már ismét a nappaliban voltam, ezúttal tetőtől talpig felöltözve.
Harminc másodperc kellett ahhoz, hogy felkapjak valamit, majd másfél perc ahhoz, hogy
próbáljam összekapni magam, csak hogy egy kicsit… jobban nézzek ki. Valami miatt
megdobbant a szívem, amikor megláttam őt. Az adrenalin az oka… Igen, biztosan az adrenalin,
ami még mindig tombolt bennem, összeszorult tőle a gyomrom, és jéghideg volt a kezem. Dylan
pontosan ugyanott állt, ahol hagytam. A cipőjét bámulva telefonált.
– Igen, értem, edző úr. Persze. Rendben, így lesz. Igen. Még egyszer köszönöm.
Edző úr… Hát persze. Mit hittem?
Szívem szerint én is felhívtam volna, de ha a feleségével van, tudtam, hogy úgysem venné
fel. Akkor meg minek zaklassam?
Lehajoltam, és összeszedtem az elborult állványom darabjait. Miután meggyőződtem róla,
hogy semmi nem tört el, közelebb állítottam a falhoz, ahol nem tudok megint belebotlani. Majd
a kanapé felé indultam, hogy minél messzebb kerüljek Dylan Reedtől. Mielőtt az immáron
ruhába bújtatott fenekem elérte volna az ülést, Dylan letette a telefont. Újra kettesben
maradtunk.
– Szóval… ahogy hallom, egyikünk sincs téves helyen – kezdtem bele, a hátának beszélve.
Még ha meg is lepődtem, nagyjából már összeállt a kép.
Dylan felém fordult, végignézett rajtam.
– Úgy tűnik.
Azt éreztem, hogy összemegyek kicsire a tekintetétől. Felkaptam a legközelebbi párnát, és a
hasamhoz öleltem. Ahogy rám nézett… Legszívesebben lepillantottam volna, hogy lássam, mit
talál annyira érdekesnek, bár tudtam, mi van rajtam: fekete leggings és egy régi, sok-sok apró
Pizzama Party felirattal díszített póló – semmi extra.
– Szóval… – Most mi a francot kellene mondanom? – Azért jöttél, hogy Marknak elvigyél
valamit, igaz?
Ez mondjuk simán lehet.
Még az a kis mosoly is lefagyott az arcáról.
– Nem.
Ettől féltem.
– Akkor nem csak úgy felugrottál?
– Azt hiszem, ezentúl lakótársak leszünk – közölte velem lényegretörően.
Émelyegni kezdtem megint. Annyira reménykedtem benne, hogy bármit csinál is itt, csak
átmenetileg teszi, de a lakótárs nem hangzott túl átmenetinek.
– Az edző nem szólt neked, hogy jövök? – kérdezte, amivel kisséki is rángatott a kezdődő
pánikrohamomból.
Próbáltam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Végtére is ez nem az én
lakásom. Mark fizette a bérleti díjat, nem én.
Nem. De ahogy sejtem, te sem tudtál arról, hogy én itt vagyok.
– Nem.
Sóhajtott, beletúrt a hajába, amivel jól oda is vonzotta a figyelmemet. Most is körülbelül
ugyanolyan rövid volt, mint amikor legutóbb láttam. Legalább az nem változott. Tetszett, hogy
ilyen tüsi haja van. Megkerülte a kanapét, és leült velem szemben. A telefonját a méregdrága
márványasztalra dobta. Összerezzentem a zaj hallatán.
– Azt mondta, nem tudta, hogy itt vagy, de nem lesz gond, mivel te alig vagy itthon. Ne
aggódj, én sem leszek sokat a lakásban most, hogy elkezdődik a szezon, meg minden más.
Nem foglak zavarni. Sóhajtottam, és megdörzsöltem a halántékomat.
– Bocs, hogy összetöröm az álmaidat, de én mindig itt vagyok.
Elmosolyosodott. Nem afféle nagy, könnyed mosollyal, amitől megdobbant a szívem, csak
egy mosoly ígéretével.
– Nem töröd össze az álmaimat.
Erre nem tudtam mit mondani. Vagyis azt nem tudtam, hogyan mondjam. Inkább az ölemben
szorongatott párnával bíbelődtem, semhogy ránézzek. Volt valami nyugtalanító abban, ahogy
rám szegezte a tekintetét.
– Amúgy mondta, ki vagyok?
Persze hogy nem mondta. Tudtam jól, de azért mégis…
– Azt mondta, egy baráti család lánya vagy. – Szünetet tartott, így aztán felnéztem rá. –
Vagy nem? Nevetni akartam.
– De, igen. A család barátja. És te hogy kerülsz ide?
Elkomorodott a tekintete, hátradőlt.
– Az elmúlt néhány napban történtek bizonyos változások, amik alakhatásomat is
érintették, és szükségem volt egy kecóra. Az edző erősködött, hogy itt jó lesz nekem. De ha
neked ez kínos vagy kényelmetlen… Ha neked, Zoe, nem jó ez így… Felkaptam a
tekintetemet.
Dylan merőn figyelt engem. Emlékszik a nevemre? Naná, hogy tudja, ki vagyok! Hogyan is
felejthetett volna el egy magából hülyét csináló elsőévest? De hogy még a nevemet is tudja? A
legutóbbi találkozásunk óta már egy év is eltelt, és ez elég hosszú idő ahhoz, hogy egy
vadidegen nevét elfelejtse az ember.
– Emlékszel a nevemre? – kérdeztem őszintén meglepődve.
Ismét bedobta azt a bizonyos mosolyát. A vonásai láthatóan meglágyultak, nyílt, játékos,
vonzó lett tőle az arca. Még azt is elfelejtettem, hogy mit kérdeztem.
– Ahogy már mondtam, az volt az érzésem, hogy ismét találkozni fogunk. Gondoltam, hogy
lesz még rá alkalom. Persze nem tudtam, hogy egy évet kell rá várni… de hát itt vagyunk.
Már megint ezzel jött.
Letettem a párnát, magam alá húztam a lábamat, és levettem róla a szemem. Hol a
mobilom, ami mögé elrejtőzhetnék? Kihúztam magam, és egy kézzel finoman
belekapaszkodtam a karfába.
– Mit értesz az alatt, hogy lesz még rá alkalom?
– Tudod jól, mire gondolok.
– Nem, egyáltalán nem tudom.
– A csókra. – Oldalra biccentette a fejét, felhúzta az egyik szemöldökét, amitől még
sármosabb lett. – Utoljára, amikor összefutottunk, azt mondtuk, talán legközelebb majd sort
kerítünk rá.
Rémlik?
Persze hogy rémlett. Pontosan tudtam, miről beszél.
– Én úgy emlékszem, te mondtad ezt. Abban egészen biztos vagyok, hogy próbáltam
elmenekülni onnan olyan gyorsan, ahogy csak bírtam.
– Miért is? – vágott vissza.
Elengedtem a karfát, amit addig halálos erővel szorítottam, és végighúztam a kezemet a
combomon. Tényleg megint erről kell beszélnünk?
– Mit miért? – Miért próbálsz folyton eltűnni a szemem elől, amilyen gyorsan csak lehet?
Talán azért, mert nem ismerlek?
– Az első találkozásunkkor még meg akartál csókolni.
Az arcába néztem úgy általában, nem a szemébe.
– Először is, akkor igazából mi nem találkoztunk – rajzoltam idézőjelet a levegőbe. –
Mondtam, hogy a barátaim… vagyis hát nem is igazán az én barátaim, csak a szobatársam
és az ő barátai találták ki nekem a kihívást, hogy csókoljalak meg téged. Ezt akkor el is
mondtam neked, és hogy tudd, ők már akkor képben voltak azzal, hogy jársz valakivel. Azért
akarták, hogy megcsókoljalak mindenki előtt, hogy hülyét csináljak magamból, te pedig
kiakadj rám. Úgy gondolták, poén lesz, és egy kicsit legalább felengedek. Nem kedvelték a
barátnődet, és látni akarták, milyen képet vág az egészhez.
Sok a duma, Zoe, sok a duma!
Úgy tűnt, azért tudta követni a hablatyolásomat. Válaszra nyitotta a száját, de mielőtt meg
tudott volna szólalni, felpattantam a kanapéról annak reményében, hogy rövidre zárom a
beszélgetésünket.
– Tudod, mit? Annak már semmi jelentősége, hisz két éve volt. Hanem hozod fel most,
eszembe sem jutott volna.
Befogtam a számat. Dylan engem bámult. Átlátott a hazugságomon. Lehunytam a szemem,
megdörgöltem az orrnyergemet.
– Jól van, hazudtam. Nem felejtettem el, csak szeretném elfelejteni, mivel nem tartozik a
legjobb pillanataim közé, ha erre vagy kíváncsi. És most, hogy lakótársak leszünk, jobb, ha
tudod.
Gyere, megmutatom a szobádat!
Anélkül, hogy ránéztem volna, elsétáltam előtte, és megindultam a folyosó irányába, ami
abba a szobába vezetett, ahol ő fog lakni, pont szemben az én szobámmal – két lépésre tőle,
hogy pontosan fogalmazzak. Az új lakótársam.
Ha már ilyen furcsa helyzetbe hozott az élet, mit kellene tennem? Próbáljam kerülni őt,
ameddig csak lehet? Jó kis alapszabály lenne, gondoltam.
Hallottam a lépteit, ebből tudtam, hogy jön utánam. Kinyitottam az ajtót, és vártam, hogy
belépjen rajta. Közben mindvégig ügyeltem, hogy rá se pillantsak. Mint mondtam, továbbra is
időre volt szükségem – egyedül. Időre volt szükségem ahhoz, hogy lenyugodjak, és
feldolgozzam a történteket.
A szoba elég kopár volt, az ablaka az útra nézett. Akárcsak az enyémben, itt is egy
viszonylag kényelmes franciaágy állt, egy kis ruhásszekrény és egy éjjeliszekrény. Összvissz
ennyi volt a berendezés, de még mindig több, mint sok diákszálláson.
Dylan belépett mellettem a szobába, az ágy mellé dobta a sporttáskáját. Azt a táskát, amiről
azt hittem, abba fogja rejteni a felszerelésemet, amit el akar lopni. Figyeltem, ahogy gyorsan
körbenéz. Bólintott.
– Íróasztal nincs?
– Íróasztal?
– Tudod, amin tanulni lehet.
– Ti szoktatok olyat? Mármint azért, mert folyton csak sportoltok.
Azt hittem, a tanulást mások végzik helyettetek.
Én hülye! Én nagyon hülye!
Szembefordult velem, felvonta az egyik szemöldökét, de ezúttal nem jött a pajkos mosoly.
– Nem hittem volna, hogy te is ilyen sztereotípiákban gondolkodsz.
Ütöttek a szavai, éreztem, hogy elvörösödöm. Igaza volt. Kifejezetten nem bírtam azokat,
akik sztereotipizálnak mindenkit, és már azelőtt ítélkeznek, hogy megismernének. Ismét sikerült
idiótának beállítani magamat. Lehet, hogy pont ez nyugtalanított vele kapcsolatban? Ezt hozta
ki belőlem? Könnyebb volt őt okolni ahelyett, hogy beismertem volna, úgy viselkedem, mint egy
hülye picsa.
Elengedtem az ajtó kilincsét, és fejcsóválva megindultam kifelé.
– Ne haragudj! Igazad van. Nem is tudom, miért mondtam ezt. Nem is ismerlek. Ismerek
néhány sportolót, és ők inkább meghalnának, mint hogy kinyissanak egy könyvet, vagy
jegyzeteljenek. De ettől még te nem feltétlenül vagy olyan. Bocs.
Addigra már odaértem a saját szobám ajtajához. Levettem a szeméről a tekintetemet, a fülét
és a mögötte lévő ablakot néztem. Mindegy, hova, csak ne a szemébe.
– Ez az én szobám – böktem hátrafelé a fejemmel. –
Nyugodtan pakolj ki, és talán majd később beszélünk.
Kinyitottam az ajtót, és mielőtt eltűntem volna mögötte, visszafordultam.
– Ja, ami az íróasztalt illeti, nálam sincs. Tavaly vettem egyet, a nappaliban van. Nem
biztos, hogy a nagy felfordulásban észrevetted, a fényképező-felszerelésem van rajta. Elég
kicsi, de azért megteszi. Amúgy én ritkán használom, mert inkább a dohányzóasztalon
dolgozom. Lepakolok majd róla, és akkor nyugodtan használhatod.
Anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, becsuktam az ajtómat. Egyedül voltam – végre!
Néhány másodpercen át az ajtón pihentettem a homlokomat, majd halkan nekiütögettem a
fejemet. Még az sem érdekelt, hogy hallja.

ÖTÖDIK FEJEZET
 DYLAN
Két óra telt el azóta, hogy elfoglaltam az új szobámat, és Zoe eltűnt a sajátjában. Hogy eddig
mi történt? Megtámadtak egy sodrófával, nem mással. Villantottak nekem (véletlenül, nem
szándékosan), és lesztereotipizáltak. Mindezt egy lány tette velem. Ugyanaz a lány, akibe már
kétszer belebotlottam, és mindkétszer magával ragadott. Még mindig ezt éreztem, ezúttal még
talán erősebben is, holott tudtam, hogy nem szabadna. Korábban már több lányra azt hittem,
hogy ő az igazi. Ha nem is tudatosan, de azóta kerestem Zoet, hogy legutóbb egymásba
futottunk. Erre most ő az új lakótársam.
Nagy játékos az élet!
Hármat kopogtattam halkan az ajtaján. Nekidőltem az ajtófélfának, és vártam.
Zoe kinyitotta az ajtót, bár csak résnyire, és kidugta a fejét. – Igen?
– Azt hiszem, beszélnünk kéne.
– Miről?
– Erről az egészről. Ha együtt fogunk lakni, meg kellene ismernünk egymást. Legalábbis
többet kéne tudnom rólad annál, hogy mi a keresztneved. Szóval kezdetnek elárulod a
vezetéknevedet is?
– Minek akarod tudni a vezetéknevemet? – nézett rám. – Fél tizenkettő van már, kicsit későre
jár. Holnap is beszélgethetünk.
Éreztem, hogy le akar pattintani. De legnagyobb bánatára sehova sem készültem.
– Már aludni akarsz?
Zoe még mindig az ajtót fogta, beleharapott az alsó ajkába. Most először nézett fel rám,
amióta kinyitotta az ajtót. – Még nem – felelte morcosan. Kivettem a kezemet a zsebemből, és
kihúztam magam.
– Na, légyszi, hadd tegyek fel néhány kérdést! Utána te is kérdezhetsz tőlem, aztán szépen
mindketten aludni megyünk, de legalább egy kicsit jobban fogjuk érezni magunkat ebben az új
helyzetben. – Arrébb léptem, de a vállam fölött azért még odaszóltam. – Nem is beszélve arról,
hogy akkor legalább megnyugodhatok, hogy nem fogsz sodrófával rám törni álmomban.
Hallottam, hogy dünnyög valamit az orra alatt. Hagytam, hadd kövessen a maga tempójában.
Amikor visszanéztem rá, a pólója alját húzogatta, és a lábfejét bámulta.
– Clarke – motyogta. A nappali közepén állt, tekintetét a keményfapadlóra szegezte. Alig
hallhatóan mondta, de azért meghallottam.
Megfordultam.
– Hogy micsoda? – Clarke a vezetéknevem.
– Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz? – Rávigyorogtam, de úgy tűnt, fel sem veszi. – Az
enyém Reed.
– Tudom. A te nevedet mindenki tudja.
– Ó! Tényleg, emlékszem, hogy ezt mondtad is, amikor másodjára találkoztunk. Szereted az
amerikai futballt? Láttad már valamelyik meccsünket?
Mivel a családja és ő közeli ismerőse az edzőnek – végül is egy lakáson osztoznak –, azt
hittem, talán ő is eljár velük a mérkőzésekre. – Nem igazán.
Egy pillanatra összeért a tekintetünk, de aztán megindult a szobában, mint aki próbálja
eldönteni, merre is menjen.
 Gyorsnak kellett lennem, mielőtt megkerüli a kanapét, és meglátja az ismerkedés első
hivatalos kérdésének tárgyát.
– Az első kérdésem az, hogy… – Lenyúltam, felkaptam valamit a földről, majd Zoe felé
fordultam. – Fel kell készítenem magam arra, hogy hasonló tárgyakat fogok találni szanaszét
mindenfelé? Vagy ez az egyetlen?
Zoe álla leesett a meglepetéstől. Bár próbáltam komoly képet vágni, az arcára kiült döbbenet
mindent vitt. Elnevettem magam.
– Látnod kellene, hogy nézel, Zoe Clarke!
Tekintete a kezemben tartott rózsaszín, huszonöt centis, mindenféle extrával felszerelt
vibrátorra szegeződött.
– Jaj, istenem! – préselte ki magából lélegzet-visszafojtva, majd még hozzátette: – Bassza
meg!
– Igen, általában arra használják – jegyeztem meg elmésen. Nem is gondoltam, hogy az első
estém ennyire szórakoztatóra sikerül vele. – Hadd tippeljek: ugye, azt akarod mondani, hogy
csak véletlenül felejtetted itt a kanapén a párnák mögött, de amúgy nem itt tárolod?
– Nem is az enyém – dünnyögte, és gyors léptekkel megindult felém.
Már kezdtem megszokni, hogy elpirul. Átadtam neki a zavarba ejtő tárgyat, még mielőtt
huzavona alakult volna ki miatta, és figyeltem, ahogy két ujjal átveszi tőlem.
Egyre csak nőtt a mosoly az arcomon.
– Semmi szégyellnivaló nincs ebben. A maszturbálás teljesen természetes dolog.
Egy szempillantás alatt még jobban elpirult. Gyilkos pillantást lövellt felém, majd elfordult, és
arrébb ment.
Kuncogni kezdtem magamban. Nem akartam túlzásba esni, mert még a végén képes magára
zárni a szobáját, és ki sem jönni onnan. Az elpirulását, az elrohanását már megszokottnak
lehetett tekinteni. Miközben a nevén kívül semmit nem tudtam róla. Amikor végül előjött a
szobájából, bár nem is számítottam rá, vibrátornak már nyoma sem volt, de az arcán még
mindig ott virított az a két piros folt, amitől zöld szeme csak még jobban világított.
– Nem az enyém – ismételte meg, ahogy leült, és a combja alácsúsztatta a kezét. –
Fotográfiát tanulok. Fotózással szerzek egy kis zsebpénzt. Ez a munkám. Az öt vibrátor közül
volt ez az egyik, amit egy blogger lánynak kellett lefényképeznem. Fogalmam sincs, miért
maradt itt.
Biztosan olyan arcot vágtam, ami nagy valószínűséggel elárulta, mit gondolok – azt, hogy ez
kamu –, mert Zoe szeme összeszűkült. – Ne nézz így rám! Nézz csak körbe: nincsenek
függönyök ebbena szobában, szóval, ha az enyém lenne, akkor… pont ott kellene használnom,
ahol te most ülsz. Nem vagyok exhibicionista. Nem egy ablak előtt csinálnám. Persze, nem
mintha rád tartozna, hogy csinálom-e, és ha igen, akkor hol… – Sóhajtott, megdörzsölte a
szemét. – Jobb lesz, ha most befogom. Kérdezd meg, amit akarsz, ha úgy érzed, attól
biztonságosabban fogsz aludni ma este! Aztán ha végeztünk, befutok a szobámba, beleordítok
a párnámba, és úgy teszek, mintha ez az este meg sem történt volna.
Az ablakokkal szemben állt a nagy barna kanapé, ahol a szóban forgó vibrátort találtam,
miután bökte a combomat. A szoba jobb oldalán volt még egy kétszemélyes, mustárszínű fotel.
Zoe azon ült, készen arra, hogy bármelyik pillanatban lelépjen.
– Nem akarom, hogy ezt csináld – szólaltam meg halkan. Amikor összeszedte a bátorságát,
és végre rám nézett, halványan elmosolyodtam. – Úgy értem, nem akarom, hogy visszaszaladj
a szobádba. Komolyan mondtam, hogy meg kellene ismernünk egymást.
Egy másodperc erejéig a szemembe nézett, aztán a hátam mögött kezdett bámulni valamit.
Végtelenül félszegen viselkedett, de ez tette őt még vonzóbbá és érdekesebbé a szememben.
Megköszörültem a torkomat.
– Jól van, ez így jó. Látod, már el is kezdtük megismerni egymást. Zoe Clarke-nak hívnak, és
nem vagy exhibicionista. Jegyezve. Könnyebben fogok aludni, ha tudom, hogy nem arra lépek
be ide, hogy éppen a jó ég tudja, mit csinálsz. Képzőművészetet tanulsz, és fotográfia szakra
jársz. Eltartod magadat, ez mindenképpen jó pont.
Nem is olyan rossz, igaz?
– Neked lehet, hogy nem az. – Erre inkább nem is reagálok. Amúgy is te jössz. Kérdezz
bátran!
Hosszan kifújta a levegőt, a kezét megint becsúsztatta a combja alá.
– Most semmit nem akarok kérdezni.
– Ugyan már! Lehet egyszerű kérdés is, például az, hogy mi a kedvenc filmem.
Bosszús pillantása mindent elárult. De még nem akartam feladni. – Jól van. Mi a kedvenc
filmed? Hátradőltem a kanapén, kényelembe helyeztem magam.
– Ó, ezt nem tudom megmondani. Túl sok van, nem tudok választani. Én jövök!
Felvonta a szemöldökét, és hitetlenkedve nyitotta is a száját.
– Azt mondtad, hogy kérdezzek…
Félbeszakítottam, mielőtt be tudta volna fejezni a mondatot:
– Nem, nem, várd csak ki szépen a sorodat! Úgy sportszerű. Megvan még a barátod?
– Hogy mi? – nyekeregte.
– Tudod, a pasid, aki miatt a múltkor nem tudtuk megejteni a csókot. Még mindig jártok?
Összehúzta a szemöldökét, teljes testtel felém fordult. A kezét kihúzta a combja alól.
Pontosan ezt akartam: hogy hagyja már el azt a visszahúzódó stílust, és legyen végre önmaga
előttem. Ki tudja, meddig fogunk egy helyen lakni, így mindkettőnk számára könnyebb lenne.
Ha rá tudnám venni, hogy nézzen a szemembe, amikor beszélgetünk, az külön öröm lenne
számomra. És ha ehhez az kell, hogy felbőszítsem, rajtam ne múljon!
– Nem hiszem, hogy erre az információra szükséged van ahhoz, hogy jól aludj.
– Pedig de! Tudom, arra jutottunk, hogy nem vagy exhibicionista, de bármikor bemehetek a
szobádba, hogy kérjek egy kis cukrot. És ha pont rátok nyitok? Egy életre nyomot hagyna
bennem. Ha tudom, hogy itt van a pasid, akkor nem kopogok be hozzád cukorért.
Megrángott a szája, ahogyan válaszolt:
– Ne aggódj, nem fogsz senkire sem rányitni! Efelől teljes mértékben megnyugodhatsz. Mark
nem akarja, hogy barátokat hívjak ide, így aztán nem is fogsz itt senkibe belebotlani.
Felcsigázott, amit hallottam. Előrecsúsztam a kanapén, és a teljes figyelmemet rá
irányítottam.
– Mark?
Erre elkapta rólam a tekintetét. Felvett egy színes párnát, és elkezdte gyömöszölni.
– Az edződ… Mark. Nekem ő nem az edzőm, hívhatom a keresztnevén.
– Persze. Szóval nem igazán válaszoltál a kérdésemre. Van barátod, vagy nincs? – Nincs.
Azon kezdtem töprengeni, vajon ez jó vagy rossz nekem. Már hajlottam afelé, hogy rossz,
amikor felnyögött, és sóhajtott egyet.
 – Jól van. Hazudtam. Mondjuk azt, hogy van barátom. Csak épp bonyolult az ügy.
– Hazudtál?
És most igazat mond? Fogalmam sem volt, de azt éreztem, hogy nem igazán tud titkolózni,
és a végén úgyis mindent meg fogok tudni az ő bonyolult kapcsolatáról.
– Jól van. Igazából így sokkal könnyebb lesz a helyzet. – Ismét hátradőltem. – Nekem
jelenleg nincs barátnőm, de tudok viselkedni.
Kérdőn rám nézett, a szeme összeszűkült, a fejét enyhén oldalra biccentette.
– Na, ja! Tudom, hogy ez hazugság. Talán igazad volt, és ez az ismerkedős dolog nem is
rossz ötlet.
– Én vagyok hazug? – kérdeztem, és homlokráncolva magamra mutattam. – Azt hiszem,
kettőnk közül te ismerted be, hogy hazudtál. Már kétszer is. Miből gondolod, hogy én nem
mondok igazat? És miről nem mondok igazat?
Utánozva engem ő is előrecsúszott a fotelben.
– Mert történetesen tudok arról, hogy van barátnőd. És mielőtt még zaklatással vádolnál,
elmondom, hogy nem arról van szó. Láttam a Snap on Campus történeteidet. Ahogyan
lesmároltad azt a csajszit, úgy gondolom, az határozottan megfelel a barátnő kategóriájának.
Bár amennyi lány rád veti magát, gyanítom, nem nagyon izgatod magad azzal, hogy
valamelyiküket a barátnődnek tituláld, és lekösd magad egy mellett. Miért is maradnál eggyel,
ha sokkal többet kipróbálhatsz, nem igaz?
– Én semmilyen közösségi oldalon nem vagyok fent.
– Az ő oldalán volt szerintem.
– Huh.
Még mindig várakozón nézett rám, úgy érezte, ezzel sarokba szorított.
– Mindenkivel így viselkedsz, vagy csak engem tüntetsz ki vele? Először az az íróasztallal
kapcsolatos megjegyzés, aztán most ez.
Van valami bajod a sportolókkal? Látszott rajta, hogy megingott.
– Hogy mi?
Megdörzsöltem a nyakamat, sóhajtottam. Én erőltettem ezt a rögtönzött kérdezz-felelek
játékot, de nem hittem volna, hogy ilyen kemény kérdésekkel fog indítani.
– Való igaz, úgy egy héttel ezelőtt még volt barátnőm… Nem igazán tartom számon, de nem
is ez a lényeg. Beléptem a szobába, és ott találtam két csapattársammal. Egyértelmű, hogy ez
a kapcsolatunk végét jelentette, ezért is kellett új helyre költöznöm.
Persze nem minden sportoló viselkedik úgy a lányokkal, ahogyan ők. Nem skatulyázhatsz be
mindenkit. Van közöttünk olyan, aki semmi áron nem akar reflektorfénybe kerülni, és olyan is,
aki igényli a figyelmet. Nem tudhatod, én melyik kategóriába tartozom, amíg nem veszed a
fáradságot, hogy megismerj. Nem vagyok hazug, és nagyon nehezen jutok túl a történteken.
Attól még, hogy sportoló vagyok, semmivel sem érek kevesebbet bármelyik srácnál, akibe
belezúgnál.
Miért kellett így fogalmaznom? Mekkora idióta vagyok! Senki nem fog belezúgni senkibe.
– Szóval egy kicsit csalódott vagyok, mert nem hittem, hogy ennyire könnyen ítélkezel. Ezt
benéztem.
Lehet, hogy mégsem volt annyira jó ötlet részemről ez az ismerkedés. Lehet, hogy simán le
kellett volna hajtanom a fejemet, aztán csak úgy élni egymás mellett.
 Felálltam.
– Nem volt jó ötlet. Jó éjt, Zoe!
– Ne! – szólt közbe, és felpattant. – Kérlek, ne menj! Bocsánat, Dylan. Igazad van. Tényleg
hülye voltam, amiért rögtön ítélkeztem, pedig nem vagyok ilyen, hidd el! Fogalmam sincs, mi
van velem ma este. Azt hiszem, a történtek után, hogy azt hittem, egy bohóc ki fog nyírni, aztán
meg rájöttem, hogy te vagy a betolakodó… De mindegy is, miért. Néha idegességemben csak
beszélek, és mindenféle sületlenséget hordok össze. – Magára mutatott. – Látod, most is csak
jár a szám. Abba kéne hagynom, tisztában vagyok vele, de még mindig magamat hallom.
Tudod, mit? Igazad van. Ha egy lakásban fogunk lakni, legalább néhány dolgot tudnunk kellene
egymásról.
Elém állt, lábujjhegyre emelkedett, hogy a vállamig érjen, és hátradöntött a kanapéra.
Aztán megindult a konyha felé, amire rá lehetett látni a nappaliból.
– Készítek magunknak kávét, és addig fogunk beszélgetni, amíg kellő biztonságban nem
érzed magad abból a szempontból, hogy nem egy őrült csajjal laksz együtt, aki álmodban rád
fog támadni. –
Hátranézett a válla fölött. – Bár meg kell mondjam, a frászt hoztad rám azzal, ahogy bejelentés
nélkül sétáltál be ide, és csak hogy tisztázzuk, annak a sodrófás dolognak teljes mértékben te
vagy az oka.
Beállt a kis konyharészt a nappalitól elválasztó pult mögé, és abbahagyta a beszédet. Én
ahelyett, hogy válaszoltam volna, csak meredtem rá, mire a füle mögé tűrte a haját, és kérdő
tekintettel várt.
Kényelembe helyeztem magam, karomat a kanapé háttámlájára dobtam, és figyeltem, ahogy
tesz-vesz.
– Nem ihatok kávét ilyen későn, mert holnap kora reggel edzésem lesz. De ha van tej, az jó
lesz.
– Csak tejet kérsz?
Bólintottam.
– Oké, még véletlenül sem szeretnék poénkodni azon, hogy tejet iszol, bár ahogy elnézem,
mekkora vagy, gyanítom, hogy nem akarsz már magasabbra nőni. De tudod, mit? Én is tejet
fogok inni.
Megnevettetett, és még egy mosolyt is kaptam tőle. Ekkor vált világossá számomra, hogy
Zoe mindenhol kitűnik a tömegből, és nagy hülyeség volt részemről, hogy egy kalap alá vettem
másokkal. Jó pár másodpercen át mosolyogtunk egymásra.
– Oké… tej. – Felemelte az egyik ujját, és kinyitotta a hűtőszekrényt. A feje teljesen eltűnt az
ajtaja mögött. Néhány dolgot arrébb csúsztatott, majd egészen behajolt, és csak a feneke
látszott ki.
– Nem gond, ha nincs itthon. Nem kell innom ahhoz, hogy beszélgessek veled.
– Megvan! – kiáltott, és egy doboz tejet a magasba emelve bukkant elő. – Csak hadd
nézzem meg, nem járt-e le! Lássuk csak…! Jók vagyunk.
Megtöltött két poharat. Az egyiket elém tette, a másikkal a kezében visszaült a korábbi
helyére. A karfára tette a poharát, törökülésbe helyezkedett, és szégyenlős mosollyal
belekortyolt a tejbe. Én meg egyszerűen csak néztem.
– Bocs, nincs itthon semmilyen menő tej. Se szójatej, se mandulatej, se zabtej, és nem is
tudom, még milyenek vannak. Abból a kis pluszpénzből, amit keresek, épp csak boldogulok. –
A poharam felé biccentett, amihez még hozzá sem nyúltam. – Nem kell meginnod, ha nem
szereted a tehéntejet.
Hátradőltem a kanapén, és megittam a felét.
– Miből gondolod ezt? – kérdeztem, amilyen nyugodtan csak tudtam.
– Feltételezem, hogy sportolóként egészségesebben táplálkozol, és mindenféle zöldséglevet
meg különböző tejféléket iszol… – Mély levegőt vett, felfújta az arcát, és közben elnézett
valahova a vállam mögé. – Már megint azt csinálom, igaz?
Rávigyorogtam, és újra belekortyoltam a tejbe.
Felnyögött, arcát a tenyerébe temette.
– Szerintem inkább beszélj te. Én úgyis csak komplett seggfejként tudok viselkedni. Kérdezz,
amit csak akarsz…!
Megittam a maradék tejet, a poharat az előttem lévő dohányzóasztalra tettem.
Ő a két tenyere között tartogatta a sajátját, és aprókat kortyolgatott belőle. Figyeltem,
ahogy szinte észrevétlenül végignyalja a felső ajkát, nehogy cicabajsza legyen.
– Kezdjük kicsiben! Hány tesód van? – kérdeztem.
Úgy döntöttem, nem merülök bele abba a jó érzésbe, hogy az ominózus este óta ő tudott
először megnevettetni.
– Tesó? Nincs egy sem. Neked?
Széles mosolyra húzódott a szám, ellazultam.
– Nekem van két szörnyeteg az életemben, történetesen az öcsém és a húgom. Amelia a
középső gyerek közülünk. Most töltötte be a tizenötöt, ő a család hercegnője. Apa kicsi lánya,
édes és félénk. Figyeltem, ahogy Zoe előrehajtja a fejét, és belekortyol a tejbe.
– Az öcsém, Mason hétéves. Ő a főszörny, a lehető legkíváncsibb ember, akivel valaha
találkoztam. Ha azt hiszed magadról, hogy sokat beszélsz, csak várj, amíg őt megismered!
Nem mintha lenne rá alkalom bármikor is, hogy megismerje az öcsémet, de… sose lehet
tudni.
– Hétéves? Elég nagy a korkülönbség köztetek.
– Meglepetésgyerek. De már el sem tudnám képzelni nélküle. Furcsa volt, amikor apa
leültetett, és elmondta, hogy lesz egy kisöcsénk. Őszintén szólva, a tizennégy éves fejemnek
kicsit ciki is volt a felismerés, hogy a szüleim még mindig csinálják, de nagyon jó, hogy ő lett.
Nem is tudom, hogyan éltük volna túl nélküle. A legjobb kissrác, akit ismerek.
Elmosolyodtam. Figyeltem, ahogy a szája lassan felfelé húzódik, a szemét pedig le sem veszi
az én számról. Nem akartam tönkretenni a pillanatot, főleg azt nem akartam, hogy magába
roskadjon, de tudnom kellett valamit, és most jött el az ideje, hogy megkérdezzem. – Azon az
estén…
Felnyögött, a fejét a támlára ejtette.
– Kinyírsz!
Elnevettem magam. – Dehogyis! Figyelj, csak egyetlen kérdés. Tudnom kell.
Nem igazán tudtam megállapítani, mit tükröz az arca, az viszont biztos, hogy még véletlenül
sem erre vágyott. De nem hagytam annyiban a dolgot.
– Sírtál? Mert amikor igyekeztél elmenekülni, úgy láttam, hogy sírsz. De nem voltam benne
biztos. Ekkor felemelte a fejét, én meg folytattam.
 – Kerestelek azon az estén. Úgy értem, igen, valóban randizgattam azzal a lánnyal akkoriban,
és még friss volt a dolog… Ennek ellenére utánad szaladtam, mert tudni akartam, jól vagy-e.
Hidd el, nem miattad alakult úgy az egész! Bármelyik srác kapva kapott volna az ajánlatodon,
de…
– Jaj, kérlek szépen, felejtsük már el, ami akkor történt, jó? Igen, elsírtam magam, mert
annyira kínosnak éreztem a szitut. Máskor is megesik ez velem. De nem miattad volt. Én
állandóan bőgök. Jó, azért nem állandóan, de nem kell sok ahhoz, hogy eltörjön a mécses.
Elég, ha mutatsz egy videót, amiben a kutyák újra találkoznak a gazdáikkal, és én már sírok,
telesírom körülötted a szobát. Nem azért bőgtem akkor, mert nem akartál megcsókolni egy
vadidegent egy hülye buli kellős közepén. Egyszerűen csak kínosan éreztem magam. Ha nem
vetted volna még észre, szörnyen szégyenlős vagyok. Ez van. Ma azért sírtam, mert halálra
rémisztettél, és azt hittem, végem. – Megvonta a vállát. – És az igazat megvallva, nem azért
volt, mert visszautasítottál. Pipa voltam, amiért a szobatársam olyan helyzetbe hozott, és pipa
voltam magamra is, amiért belementem a játékba. De azért rendben voltam… nagyjából.
Élvezettel figyeltem, ahogyan belekeveredik a szavakba.
– Határozd meg ezt a „nagyjábólt”!
Összeroskadt ültében.
– Jó ég! Nos… utána akárhányszor megláttalak a kampuszon, megfordultam, és a másik
irányba mentem. Nem túl gyakran történt ilyen, de azért előfordult. Csak mert annyira kínos
volt, ahogy már mondtam is. De igazad van, ezúttal nincs hova menekülnöm, szóval nem is
fogok ilyet tenni.
Lehajtotta a fejét, előrehajolt, hogy a poharat az asztalra tegye. Egy pillanatra akaratlanul is
elém tárta a melle domborulatát. Elnéztem másfelé, mert Zoe Clarke tiltott gyümölcsnek
számított. Minden lány annak számított, de ő még inkább. Szigorúan tartottam magam az
elhatározásomhoz, hogy a végzős évemben minden zavaró tényezőt kizárok az életemből.
Miért pont most kellett találkoznom vele?
– Megmentelek, és könnyebb kérdéseket teszek fel, jó? – szólaltam meg szelíden, mire ő fújt
egyet, és hang nélkül köszönömöt formált a szájával. – Kedvenc filmed?
– Én konkrétabb leszek hozzád képest, de… persze egy egészsor film van, amit imádok. Ott
van például Shia LaBeouffal a Sasszem. Megmondani sem tudom, hányszor láttam már. A
Féktelenül. Odavagyok Keanu Reevesért, mind a képernyőn, mind az életben nagyon bírom.
Mi van még…? A Transformers, A Gyűrűk Ura, a Bajos csajok, a 2012, a Holiday, mert abban
Jude Law, Cameron Diaz és Kate Winslet játszik… Hogy csak néhányat említsek.
Már nyitottam a számat, hogy előrukkoljak a következő kérdéssel, de ekkor felemelte a
kezét, és megállított.
– Ó, és az összes animációs filmet imádom!
– Mindenből egy kicsit? Az jó. Én is ilyen vagyok. Mondjuk, annyira nem csípem a romantikus
filmeket, de egy akciófilmre nem mondok nemet.
– Megjegyeztem.
Miért éreztem azt, hogy nem én lennék a legjobb filmnézős haverja?
– Én jövök. Mit csinálnak a szüleid? – tette fel a kérdést, félbeszakítva a gondolataimat. –
Gondolom, apukád is… sportoló volt, nem?
– Hmmm – kezdtem bele, s az alsó ajkamat a két ujjam közé csíptem. – Amennyire tudom,
apa soha nem futballozott, legalábbis a középiskolában nem, szóval kizárt, hogy sportoló lett
volna, ahogy azt gondoltad. Vízvezeték-szerelő, anyukám meg óvónő.
– Hű! – reagált rá, majd néhány másodpercnyi csend után folytatta. – Igazi seggfej vagyok,
az már biztos! – Nem pontosan így fogalmaznék.
Elnevette magát, nekem meg szorosabban meg kellett kapaszkodnom a kanapé karfájában.
– Én igen. Szóval nem egy gazdag család sarja vagy. Nem mintha gond lenne azzal, ha valaki
gazdag, csak tudod, azt gondoltam, mert hogy… nem is tudom, miért.
Ismét elpirult. Ezúttal én nevettem el magam.
– Nem, nem vagyok gazdag. A családom sem az, de azért egész jól elvagyunk. Akárcsak te,
én is próbálok egy kis pénzt keresni a szabadidőmben. Plusz még sportolói ösztöndíjat is
kapok, ami nagy segítség.
Zoe eltűrte a haját a füle mögé, és lenézett az ölére.
– A te szüleid mivel foglalkoznak? – folytattam, hogy visszatérjünk a néhány perccel ezelőtti
állapothoz, amikor végre már nem akart elbújni előlem.
– Apukám tényfeltáró újságíró. Régebben a The New York Timesnak írt, de miután feleségül
vette anyát, Phoenixbe költöztek. Most egy helyi újságnál dolgozik. Anya pedig… –
Megköszörülte a torkát, elnézett másfelé. – Anya néhány hónappal azelőtt halt meg, hogy
bekerültem az egyetemre. Amellett, hogy beteg volt, más gondjaink is akadtak. Sosem volt
közöttünk szoros anya-lánya kapcsolat, de mégiscsak az anyám volt. Ez csak tetézte azt,
amivel egy elsősnek szembe kell néznie az egyetemen: új város, új emberek.
A kettő együtt számomra nem bizonyult jó kombinációnak.
Ezzel le is hervadt a mosoly az arcomról. Kihúztam magam, fészkelődni kezdtem.
– Sajnálom, ami történt, Flash.
Vetett rám egy pillantást, majd elmosolyodott, és bólintott.
– Mellrákja volt. Túl későn derült ki.
– Végzős középiskolás voltam, amikor a nagyapámat elveszítettük– kezdtem bele egy kis
hallgatás után. – Összetartó család a miénk, néha lármás is, és folyton mindenki beleszól a
másik életébe. Nagyapa néhány utcányira lakott tőlünk, így részese volt a mindennapjainknak.
Amolyan beépített gyerekfelügyelő volt a családban. Minden este elszaladtam hozzá, hogy
egy kicsit futballozzunk. Sokat mesélt nekem a régi szép időkről. Mindenféle lényegtelen
dologról, ami eszébe jutott. – Levettem Zoeról a tekintetemet, elmosolyodtam. – Minden áldott
nap ott voltam nála. Ahogy öt óra lett, már siettem is hozzá. Kinyitotta az ajtót, és mindig ezek
voltak az első szavai: Már megint itt vagy, kölyök? Hát sosem lesz nyugtom tőled?
Zoe kedves mosolyát látva én is halkan felnevettem.
– Aztán fogta a futball-labdát, még mielőtt szóra nyitottam volna a számat. Senkinek nem
vallotta be, de szerintem nagyon szeretett velem játszani. Örült, hogy ott vagyok nála. Nagy
hatással volt az életemre…
A fejemet csóváltam, a tekintetemet Zoera emeltem, aki elmélyülten hallgatta, amit mesélek.
Szomorúság és megértés áradt a szeméből.
– Te az édesanyádat veszítetted el… Tudom, nem ugyanaz a kettő. Sokkal nehezebb
lehet. Azzal is tisztában vagyok, hogy bármit is mondanék, nem tudnám enyhíteni a
fájdalmadat. De megértem, mennyire nehéz elviselni a veszteséget. Hülyén hangzik, és
nagyon önző is tőlem, de… mindent megadnék, hogy itt legyen mellettem. Hogy lássa,
 merre tartok, vagy egyszerűen csak ismét együtt tudjunk lenni, beszélgetni.
Újból Zoera néztem. Észrevettem, hogy egy könnycseppet törölt le az arcáról.
– Igen, tudom. – Oldalra biccentette a fejét. – Jócskán belemélyedtünk ebbe a dologba.
Te aztán komolyan gondolod az ismerkedést, mi?
Hogy őszinte legyek… nem. Persze néhány kérdést fel akartam tenni neki, hogy esetleg
kiderüljön, mire számíthatok vele kapcsolatban, de arra nem gondoltam, hogy ilyen hamar
ekkora mélységekbe megyünk le. Hogy egyáltalán belemegyünk ilyen témákba. Sikerült jól
lehangolódnunk. Hogy feldobjam kicsit a hangulatot, más irányba tereltem a beszélgetést.
– Játsszunk egy villám kérdezz-feleleket!
– Ó, az nekem nem fog menni! Nem vagyok jó az egyszavas válaszadásban.
– Macska vagy kutya?
– Kutya. A macskák… valahogy ijesztőek számomra. Nem a kiscicák meg az ölelgetni
valók, mert őket szeretem. Csak azt nem bírom, ahogyan néhány közülük rád tud nézni.
Mintha ölni tudnának a szemükkel. Érted, mire gondolok, ugye? Persze nem minden
macska ilyen, de azért mégis. Szóval inkább kutyás vagyok. És te? Nem tudtam megállni,
hogy elmosolyodjak. Igaza volt, tényleg nem egyszavas válaszadó típus. De nem bántam.
– Én is kutyás vagyok. Szóval a művészeti karra jársz, és fotográfiát tanulsz.
– Igen. Neked mi a fő szakod?
– Politológia. Kedvenc filmnézős nassolnivalód?
Mosolyra húzódott a szája, a pólója szélével babrált.
– Haladunk a nehezebb kérdések felé, igaz? Egyértelműen a mogyoró és az M&M’s. De
nem szoktam venni. Az veszélyes lenne. Ugyanez a helyzet a chipsszel is. Ha kajáról van
szó, elveszítem az önuralmamat. Te mit szeretsz enni filmnézés közben?
– Pattogatott kukoricát. Anélkül nincs mozizás! És hogy nem veszel M&M’st…! Nem is
tudom, mit mondjak erre. Mi a legnagyobb gyengéd?
– Azt hittem, én jövök, de oké, válaszolok. – Sóhajtott, és mielőtt kimondta volna, lefelé
pillantott. – A pizza.
– Mi ez az arc? – kérdeztem nevetve.
– Merthogy ez nem jó dolog – válaszolta, és rám emelte hatalmasszempillákkal
szegélyezett szemét. – Nagyon nem. Képes vagyok egyedül bevágni egy egészet, aztán
nem tudok aludni, annyira tele vagyok. De nem bírok ellenállni neki. A pizzának soha. És
nem is tudom, valaha menni fog-e. Ha megkérdeznéd, milyen kaját választanék, amit
életem végéig ennem kéne, vagy ha egy lakatlan szigetre kerülnék, és csak egyetlenegy
dolgot választhatnék…
– Hadd találjam ki: a pizza lenne az.
– Naná! Az a gyengém. Szénhidrátbomba. Tudom, hogy neked nem tesznek jót az ilyen
kaják, de annyira finom! Rajta a mennyeien nyúlós sajt és a szósz! A szósz is igen fontos.
Csakúgy, mint a tésztája, no meg a többi rávaló… Istenem, a feltétek! Minden réteg
lényeges. És mennyi mindenből lehet választani! A pizza egy varázslatos szeretetkorong!
Te milyen feltéttel szereted?
Minél tovább beszélt, annál szélesebbre húzódott a mosolyom.
– Pepperoni, bármilyen hús.
Fogadni mertem volna, hogy megnyalja a szája szélét, és halkan felsóhajt ennek hallatán.
 – És neked mi a gyengéd? – kérdezett vissza.
– Nem mintha utánozni akarnálak, de ha már a kajákról beszélünk, nekem a sajtburger a
mindenem. A pizza áll a második helyen. Most mesélj nekem arról, mi bosszant fel a
legjobban!
– Gondolom, nem meglepő, de több ilyen is van.
Lenyűgöznek azemberek, ez az egyik oka annak, hogy szeretem a portréfotózást. De… a
hamis embereket ki nem állom. A közelükben sem szeretek lenni. Nem bírom azokat, akik
folyton ledumálnak, és nem veszik figyelembe a véleményemet. Attól felmegy bennem a
pumpa. Szóval nem szeretem az önző seggfejeket. Nem bírom, ha valaki nem húzza le a
vécét. Nem tetszik, ha a srácok lötyögő nadrágban járnak. Ahogy azokat az embereket sem
csípem, akik azt hiszik magukról, hogy mindenhez tökéletesen értenek. Legtöbbször persze
nem értenek semmihez, és még ha egy kicsit konyítanak is valamihez, szeretem inkább én
megoldani a dolgokat, nem pedig tőlük hallani, mit hogyan csináljak. És folytathatnám a
sort… – Le nem húzott vécé, lötyögős gatya. Értem.
Volt valami ebben a lányban. Talán az, hogy őszintének és valódinak tűnt, hogy olyan pörgő
stílusban beszélt… ahogyan elkapta a tekintetét, akárhányszor összenéztünk. Ahogyan a
kezével folyamatosan babrált valamit maga körül: a párnát, az olajzöld karóráját, a pólója alját.
Nem igazán tudtam, mi miatt, de valami miatt megnyugtatott a társasága. Mintha nem is most
ültünk volna le dumálni először.
– Folytasd csak nyugodtan! Szívesen hallgatom – jelentettem kigondolkodás nélkül. Miért
hazudtam volna, ha egyszer így volt? – Én sem bírom az önző embereket. Engem mégis
az bosszant fel leginkább, ha valaki hangosan csámcsog, főleg rágózás közben. Emiatt
már összekaptam néhány csapattársammal. Ennek persze az lett az eredménye, hogy ha
cukkolni akarnak, nekiállnak hangosan rágózni. Az a cuppogás… pfuj! Remélem, te nem
csinálod, mert ha igen, jobb, ha leszoksz róla, különben nem állok jót magamért!
– Értettem, uram – tréfálkozott pléhpofával.
– Azt sem szeretem, ha valaki folyton a telefonjával babrál, mintha hozzánőtt volna a
kezéhez.
– Ezt apukám sem bírja. Hoztunk is ezzel kapcsolatban egy szabályt. Vacsora közben –
mert ragaszkodik ahhoz, hogy együtt együnk, akár a tévé előtt, akár az asztalnál – nem
telefonozhatok.
És beszélgetés közben sem. Ki nem állja, ha a telefonomat bámulom, miközben vele
beszélgetek.
– Nem bírom a hazugokat – folytattam.
– Azokat én sem.
– És akik nem szeretik az állatokat.
– Ó, igen. Az ilyenekre semmit sem mernék rábízni. Nagyon úgy tűnik, hogy nem igazán
bírjuk az embereket.
– Legalább van bennünk valami közös.
Két kezét a keresztbe tett lábán tartotta, fészkelődni kezdett.
– Azt hiszem, most én jövök a kérdezésben.
– Rajta!
– Mi szeretnél lenni?– Futballjátékos. Te?
 – Profi fotós.
Egymásra mosolyogtunk. Tetszett, hogy mindkettőnknek határozott elképzelésünk volt a
jövőjéről.
– Kedvenc helyed? – kérdeztem. – Ahova szívesen megyek?
– Igen. De ne azt mondd, hogy a könyvtár vagy ilyesmi a kampuszon belül!
Felvonta az egyik szemöldökét, rám nézett, halványan elmosolyodott.
– Ki is ítélkezik könnyen? Képzeld, nem a könyvtár a kedvenc helyem! Hanem a
tengerpart. L. A.-ben talán egyedül a strandot szeretem. Főleg, amikor üres. Azzal nincs
bajom, ha néhányan ott sétálgatnak, de azt nem bírom, ha tömegnyomor van. Santa
Monica már sok lenne nekem. Akkor szeretem a legjobban a partot, amikor közeleg a
naplemente. De persze könyvtárba is szeretek járni. És a te kedvenc helyed?
– A pálya.
A szemét forgatta.
– Valószínűleg folyton ott vagy.
– És nem is szeretném, hogy ez másként legyen. Szóval Phoenixből jöttél?
– Igen. Te? L. A.?
– Nem. San Francisco.
– Ezeknek a kérdéseknek igazából semmi közük ahhoz, hogy egylakásban fogunk élni.
Ha mondjuk arról kérdeztél volna, milyen az órarendem, hogy lármázom-e, vagy hogy
alvajáró vagyok-e, vagy… nem is tudom, bármi, ami a helyzetből adódik, akkor még
érteném, de… – Valahova a vállam mögé mutatott az ujjával. Megfordultam, hogy
megnézzem, mi az. Egy hatalmas óra volt a falon. – Már elmúlt éjfél, és ha valamit tudnod
kell rólam, az az, hogy nem igazán szoktam későig fennmaradni. Szóval jobb lenne, ha
most… távoznék. Jólesett… – Itt félbehagyta a mondatát. Látszott, hogy maga is
meglepődött azon, amit mondani készül. – Jólesett ez a dumálás. Mégsem volt rossz ötlet.
Remélem, most már nyugodtan mész aludni. Nem tervezek semmilyen titkos
nindzsatámadást ellened. Holnap kora reggel órám lesz, szóval…
Egyik lábát levette a másikról, és feltolta magát.
Én is felegyenesedtem, és elé álltam. Megdörzsölte a homlokát, mintha viszketne, amiért
annyira közel álltam hozzá. Ebből a távolságból éreztem a parfümje illatát. Friss, édes illat, nem
túl tolakodó. Illett hozzá.
Kinyújtottam a kezem, amitől olyan pillantást vetett rám, mintha csak a második fejem nőtt
volna ki.
– Miért is? – kérdezte homlokráncolva.
– Kezet fogunk rázni.
– Minek?
Előrenyúltam, gyengéden megfogtam a csuklóját, a kezét a kezembe tettem.
– Most pedig kezet rázunk.
És így is lett.
– Senki nem csinál már ilyet. Tudod, ugye?
– Fogalmam sincs, mire gondolsz, de örülök, hogy két év kerülgetés után végre
hivatalosan is bemutatkoztunk egymásnak.
– Akkor már tudsz egyedül aludni?
 Nem tűnt fel neki, mit kérdezett, csak amikor felhúzott szemöldökkel mosolyogni kezdtem.
– A francba! Nem úgy értettem. Mindenképpen egyedül fogsz aludni. Még véletlenül sem
arra akartam célozni, hogy szeretnék lefeküdni veled, ha nem bírsz egyedül aludni.
Mármint nem úgy lefeküdni, hanem melléd feküdni, hogy aludjunk, csak úgy egymás
mellett… Jaj! Most lőj le, kérlek!
Próbálta kihúzni a kezét a kezemből, de nem engedtem. – Úgy teszek, Flash, mintha ezt
most meg sem hallottam volna.Örülök, hogy megismertelek, Zoe Clarke. Valamikor
megejthetnénk újra egy ilyen találkát.
– Hát persze – egyezett bele, bár érezni lehetett a hangján, hogyaz ellenkezőjének
jobban örülne.
Elengedtem a kezét.
– Ez a Flash becenév marad?
Mosolyogva bólintottam.
Néhány lépésre már eltávolodott tőlem.
– Még egy kérdés – szóltam utána.
Kelletlenül hátranézett.
– Egy év szex nélkül vagy mobiltelefon nélkül?
– Neked is jó éjszakát!
– Naaa! Ez az utolsó kérdésem. Nem térhetsz ki előle!
– Ennek sincs köze ahhoz, hogy lakótársak lettünk.
Visszaültem.
– Sokat elárulna rólad nekem. Na, légyszi, válaszolj!
Néhány másodpercig szótlanul állt, majd rám pillantott, aztán elnézett másfelé. Nem igazán
értette, miért akarom ezt tudni, de ezért nem hibáztathattam.
– Simán kibírnék egy évet a mobilom nélkül, bár ez nem azt jelenti, hogy élek-halok a
szexért. Nem mintha annyit… – A szeme kissé nagyra nyílt, mint aki rájött, hogy olyat
kotyogott ki, ami nem rám tartozik. Hátradőltem a kanapén, és hallgattam a
mentegetőzését. – Nem úgy értettem. Kibírom szex nélkül is, akár egy évig is simán. Csak
arra gondoltam, hogy egy év mobiltelefon nélkül terápiás jellegű lenne. Merthogy hozzám
van nőve. Felkeléstől lefekvésig. Jó lenne tényleg csak az eredeti rendeltetése szerint
használni, és megnézni, hogy megy. Ki tudja, talán még társaságba is többet járnék, ami
kétségkívül pozitívan hatna az életemre. A szememnek biztosan jót tenne. – Ismét
sóhajtott. – Már megint hablatyolok. Szóval csak annyit akarok mondani, hogy nem a
szexet választanám, mert anélkül nagy eséllyel ellennék egy évig.
Felkeltem a kanapéról, és felé indultam. Néztem, ahogyan a két kezét a háta mögé dugja.
– Nem kell megmagyaráznod, miért így gondolod, de ez nem azt jelenti, hogy nem
értékelem. A válaszod sok mindent elmond nekem rólad. Köszi, hogy jókedvre derítettél,
és válaszoltál a kérdéseimre. Úgy tűnik, néhány hónapon át együtt fogunk lakni, hacsak
nem találok magamnak másik helyet. Meg kell mondjam, jócskán meglepett, hogy te leszel
az új lakótársam. Álmomban sem gondoltam volna, Zoe.
A mellkasomra szegezett tekintettel bólintott.
– Akkor jó éjt, Dylan!
Egy gyors hajtűrés a fül mögé, egy halvány mosoly felém, és már ott sem volt.
 Hagytam, hogy néhány lépést haladjon, én addig nem mozdultam.
– Flash!
Erre szembefordult velem, és hátramenetben lépett néhányat.
– Igen?
Bedugtam a kezemet az első zsebembe.
– Tudom, hogy furcsának fog hangzani, de azt hiszem, te leszel a legjobb barátom, Zoe
Clarke.
Amikor bemenekült a szobájába, és egyedül maradtam, visszaültem a kanapéra, és
hátradőltem. Felnéztem a plafonra, és elmosolyodtam. Zoenak fogalma sem volt arról,
mennyire felkavart.

HATODIK FEJEZET
 ZOE
– Azt hiszem, valamikor azt mondtam, hogy távozom. Ki mond manapság ilyet?
Sóhajtottam, és amióta Jareddel és Kaylával leültem beszélgetni, már vagy századszor
rejtettem arcomat a tenyerembe. Lehetetlen időben rángattam ki őket az ágyból, és hívtam el
kávézni, mert be akartam számolni az előző este történtekről. Mivel az elmúlt két évben
Dylanről egy szót sem ejtettem nekik, jó harminc percet azzal töltöttem, hogy elmeséltem
mindent, ami az elejétől kezdve történt. Rémes barát lennék, amiért eddig nem szóltam róla?
Nem hinném. Sosem voltam locsifecsi típus. Kilencéves koromban egy egész hétig bírtam,
mielőtt kikotyogtam az apukámnak, hogy az osztálytársam, Nathaniel megpuszilt a szünetben,
majd azt mondta, ne áruljam el senkinek. Később csak egyre jobban belejöttem a titkolózásba.
Miután Jared öt percen át mondta a magáét, Kayla pedig csak csalódottan csóválta a fejét,
leálltak.
– Ez csak egy gondolat, szépségem, ne nézz így rám, de szerintem amiatt kell a legkevésbé
aggódnod, hogy azt mondtad: távozol. Annál sokkal cikibb, hogy sodrófával támadtál rá.
Egyébként hogy a fenébe került sodrófa a fürdőszobába? Én ennél a jelenetnél ragadtam le.
Bárcsak lefotóztad volna a támadást! Vagy nyomtál volna egy szelfit, amikor ráugrasz. Maga
lett volna a tökéletes műalkotás. Már látom is magam előtt. – Jared lecsukta a szemét, és
halkan hümmögött. – Lerajzolom neked. Persze ingyen és bérmentve. Finoman rávertem a
vállára, és megráztam a fejemet.
– Ne merészeld! Nem én tettem a sodrófát a fürdőbe. De nem is ez a történet legrosszabb
része, szóval lennétek szívesek a fontosabb részletekre koncentrálni?
Jareddel első végén haverkodtam össze. Mivel mindketten a művészeti karra jártunk,
ugyanazok voltak az óráink. Szerinte sorsszerű volt, hogy mi összetalálkoztunk. Való igaz,
elképzelni sem tudom, mi csináltam volna, ha nem ő ül mellém művészettörténetórán. Igaz
barátra leltem benne, aki mindig mindenben mellettem állt.
Az én igaz barátom most ott ült mellettem, és a vállát dörzsölve kuncogott. Kócosra belőtt
fekete hajával mindenkit le tudott hengerelni, amikor „barátkozni” támadt kedve. Azaz be akart
pasizni, ahogy én mondtam, de szerinte túl durva ez a kifejezés. Mivel nem akart komoly
kapcsolatot az egyetemen, a barátkozás szó pont megfelelt neki. Nem sokkal volt magasabb
nálam, legfeljebb száznyolcvan centi lehetett. Nagy, barna szeme és dús ajka csak emelte
rosszfiús kinézetét. Bár Jared nem a lányokra bukott, egészen biztos vagyok benne, hogy az ő
oldalán is csak egy rakás szerencsétlenségnek tűntem volna, pont úgy, mint Dylan mellett. A
barátságunk kezdetét az a nap pecsételte meg, amikor a tanár kitessékelt minket óráról, mert
túl sokat beszélgettünk.
Nem poénból támadtam rá. Azt hittem, betörő. Mit kellett volna tennem? Tárt karokkal
fogadni? Úgy, hogy közben meztelen voltam? Csak azért próbáltam ellehetetleníteni, hogy
elmenekülhessek. Már nem is emlékszem, miket mondtam később, de arra igen, hogy a
távozni szót használtam. Soha életemben nem használtam. Érzitek ennek az egésznek a súlyát,
srácok?
– Szerintem igen – jelentette ki Jared pókerarccal, szemét Kaylára meresztve.
Nem vettem tudomást erről a nézésről. Folytattam:
– Akárhányszor kinyitottam a számat, egyre mélyebbre ástam magam. Mostantól fogva meg
sem fogok szólalni, akárhányszor a közelembe kerül. Csak bólintok, és szűkszavúan válaszolok.
– Nem hinném, hogy menni fog, de a hit fél győzelem, szóval legyen így! – jegyezte meg Kayla
fanyarul. Dobtam felé egy erőltetett mosolyt.
– Ha-ha! Hogy ti milyen biztatóak vagytok ma! Nem győzöm fogadni a pozitív
megerősítéseiteket.
Jared elmosolyodott, tovább aprította a pirítósát, majd egymás után bekapta a darabkákat.
– Tudod jól, milyen hangulatban szoktam lenni déli tizenkettő előtt. Szóval jobb, ha nem is
veszel tudomást rólam. Fókuszálj csak nyugodtan a második legjobb barátodra!
Egy süteménydarab Jared felé repült, majd a szájában landolt.
– Te vagy az aktuális legrosszabb – mormogta Kayla, mielőtt rám emelte a tekintetét.
– Szóval? Valami tanács? Normális tanács? Amilyet kedves barátok szoktak adni
egymásnak? – kérdeztem Kaylát. – Mi a fenét tegyek? Hogyan menjek vissza oda ma este?
Kayla sűrű, tökéletes formájú szemöldöke feljebb csúszott a homlokán. Ártatlan szemmel
nézett rám.
– A lábadon esetleg?
A legközömbösebb nézésemmel viszonoztam a tekintetét.
– Jól van, jesszusom! Ezt az arcot tartogasd valaki másnak! Azt hiszem, jobb lesz, ha egy
kicsit kevesebbet beszélsz ahelyett, hogy véget nem érő szóáradatba fogsz. Ebben igazat
adok neked.
Hármunk közül Jared volt a leglazább és legmagabiztosabb, Kayla – azaz KayKay, ahogy
Jared duplázta a nevét – pedig az anyatigris. Az ember el akart mondani neki mindent.
Szerethető, kedves, csendes lány volt, és minden, ami én nem, ha fiúk kerültek a közelembe. A
saját kapcsolatait tekintve viszont rémesen tudott választani. Keithtől, a magát folyton
visszakuncsorgó pasijától például kirázott a hideg, akárhányszor megláttam. Jared és én is
azon drukkoltunk, hogy a következő szakításuk már tényleg végleges legyen. Reménykedtünk,
hátha Kayla észhez tér.
– Van még ötlet? Merthogy ugyanabban a lakásban fogunk lakni, és emiatt kissé kivagyok.
Nem fogok tudni örökké a szobámban maradni, és soha többet ki se jönni onnan. Ahogyan azt
sem tudom eljátszani, hogy laza vagyok, amikor a közelemben van. Mert, ugye, mindannyian
tudjuk, hogyan viselkedem, amikor jóképű srácok vannak körülöttem.
– Mi lenne, ha nem eljátszanád, hogy laza vagy, hanem valóban az is lennél?
– Tiszta ideg leszek, amikor ott van, Kayla. Ha láttál volna tegnapeste! Minden egyes
megnyilvánulásom hallatán összerezzentél volna. Pedig Dylan annyira kedves volt! Annak
mondjuk örülnék, ha haverok lennénk. Igen, azt hiszem, az még menne.
– Megy is. Csak jusson eszedbe, hogy foglalt, úgy könnyebb lesz. – Most szakított a
csajával.
– Nem mondod! – füttyentett Jared. – Lehet, hogy valamelyik nap el kéne mennem hozzátok.
Kicsit felmérni a terepet.
Kezdtem azt érezni, hogy végre összeáll a játékterv, amit ha követek, valahogy létezni tudok
a lakásban. Hátradőltem a székemen, hosszan kifújtam a levegőt. Hálás voltam Kaylának és
Jarednek, amiért a barátaim, hálásabb, mint gondolták. Miattuk láttam értelmét annak, hogy L.
A.-be költöztem – ami addigi életem legnagyobb dobása volt. Mert ezen kívül semmi nem
alakult úgy, ahogy reméltem.
Kayla megköszörülte a torkát, fészkelődni kezdett. Rám nézett, aztán Jaredre, és közben
apró darabokra tépkedte a kiürült papírpoharát.
Ha már itt tartunk, srácok, el kell mondanom nektek valamit – szólalt meg, és mielőtt
bármelyikünk ki tudta volna nyitni a száját, folytatta is. – Egyszer-kétszer randiztam Dylannel.
– Melyik Dylannel? – kérdezte Jared, továbbra is a pirítósát majszolva, miközben le sem
vette a szemét Kayla süteményéről.
– Az én Dyl…? Mármint azzal a Dylannel, aki a lakásba költözött? A futballos Dylannel? Dylan
Reeddel? – Igen. Vele.
Jared abbahagyta az evést. Szokatlan érzés kapott el.
– Hogy micsoda?
– Csak kétszer, Zoe! – hadarta Kayla, és nyomatékosításképpen még fel is emelte két ujját
hozzá. – Mindössze csak kétszer.
Valaki meglökte hátulról a székemet. Előrehúztam magam egy kicsit, és közben kortyoltam
néhányat a kihűlt kávémból. Teljes figyelmemet az asztalra összpontosítottam. Jól van.
Meglepődtem, az igaz, de ettől még minden a legnagyobb rendben. Nem mintha érdeklődtem
volna Dylan iránt olyan vagy bármi más értelemben. Azzal sincs semmi gáz, ha kettőnél
többször randiztak. Amúgy is tiltott területnek számít a srác, nem igaz? Nemcsak azért, mert
egy lakásban lakunk, és nem az én súlycsoportom, hanem azért is, mert Mark egyik játékosa.
– Elsős voltam, titeket még nem ismertelek. Ha jól emlékszem, néhány hónappal azelőtt
történt, hogy mi összehaverkodtunk. Keithszel épp két hónapos mosolyszünetet tartottunk.
Ami azt jelentette, hogy valami hülye oknál fogva a srác akkor éppen szakított Kaylával.
– A koleszos szobatársam az egyik futballistával kezdett kavarni. Rádumált, hogy tartsak
velük, mert ki voltam bukva Keith miatt. Úgy volt, hogy a futballos srác magával hozza az egyik
haverját, és majd mi ketten jól elszórakoztatjuk egymást. Tudjátok, Keithen kívül senki mást
nem ismertem még elsősként, szóval belementem a dologba. – Kayla grimaszt vágott, és
tovább tépdeste a poharát. – Nagyon aranyos volt, de ismertek: én Keithbe voltam szerelmes,
és nem akartam senkivel összejönni. Egész éjjel alig váltottunk néhány szót. Aztán
másodszor… másodszor is a szobatársam vett rá, hogy menjek velük. Akkor már azért
legalább beszélgettünk egy keveset. Olyanokról, hogy mindkettőnk családja nagy és hangos.
De egyikünk sem mutatta jelét, hogy többet akarna a másiktól. Inkább olyan baráti este volt ez
is. Aztán ha jól emlékszem, a szobatársam egy másik sráccal kezdett járni, valami furcsa neve
volt a fiúnak, talán Rap vagy Rip, így azután már nem volt rám szüksége. Dylannel többet nem
is találkoztam. Ráadásul mindkét alkalom dupla randi volt, nem kettesben voltunk. Néhány hétre
rá Keith pedig ismét belépett az életembe. Dylannel köszönünk egymásnak, ha nagy ritkán
összefutunk a kampuszon, de szerintem egy éve már nem is láttam.
Jared hümmögött egyet, hogy magára vonja a tekintetemet. – Ez nem számít randinak,
KayKay, legalábbis az én olvasatomban nem.
– Én is így gondolom, de esélyes, hogy Keithnek akkoriban úgy adtam elő, hogy egy menő
futballistával randiztam, csak hogy féltékennyé tegyem. Azért akartam szólni erről most, mert
ha Dylan esetleg együtt lát engem Zoeval, emlékezni fog rám, és hátha mond valamit. Nem
akartam ebből semmiféle meglepetést.
– Bárcsak nekem is lenne valami hasonló interakcióm ezzel a Dylan fiúval! Ti, lányok, legalább
már találkoztatok vele, persze az egyikőtök egészen furcsa szituban – jegyezte meg Jared
Kaylára meresztve hatalmas szemét, miközben az állával felém biccentett.
Ezzel kiérdemelte, hogy kapjon még egy suhintást a vállára, ami elől alig tudott kitérni.
 – Haha! Nagyon vicces!
– Én meg csak lesek itt. Nem is értem, annyi meccse volt már, és még csak nem is
találkoztam vele. Zoe, azonnal helyre kell hoznod ezt!
Az arcomba dobott papírgalacsin riasztott fel szótlanságomból. Azonnal visszapattintottam
Jarednek, majd Kayla felé fordultam.
– Dylan és köztem semmi nem lesz, Kayla. Az a srác nem az énsúlycsoportom, hidd el!
Szóval még ha randiztál is vele, semmi gond.
Csak mert Markra is gondolnod kell, ugye? És persze mert olyan bűn ronda vagy, ezt se
feledd! – bökte oda Jared kissé mélyebb hangon, mint néhány másodperccel korábban.
Igen, Mark. Mindig Mark.
– Nem azt mondom, hogy ronda vagyok. Néha még szépnek is látom magam, de akkor sem
nekem való a srác. Te is értenéd, miről beszélek, ha látnád közelről.
Jared sóhajtott, a fejét csóválta.
– És Mark?
– Igen, és Mark – dünnyögtem anélkül, hogy bármelyikükre is ránéztem volna. Hirtelen
nagyon lefoglalt, hogy megigyam a maradék kávémat.
– És mikor fogsz végre megszabadulni tőle, Zoe? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen
képben vagyok azzal, mire vársz, de azt már most megmondom, hogy nem fog bekövetkezni.
Ezt tudom. A lakásából is ki kell költöznöd. Úgy bánik veled, mint egy fizetett kurvával, és csak
akkor hív, amikor ő akar, akkor találkozik veled abban a lakásban vagy a város valamelyik
eldugott éttermében, amikor ő akar.
– Hé, vegyél vissza azért! – csattant rá Kayla Jaredre, amikor félrenyeltem a kávémat. –
Azért ez kicsit durva volt, nem gondolod?
– Jesszus! – köhögtem, amikor végre egy fél üveg víz felhajtása után ismét kaptam levegőt,
és megtöröltem a számat a szalvétával, amit Kayla felém nyújtott. – Kösz, hogy ilyen gáznak
látod a helyzetet. Annyira azért nem rossz ember Mark, mint amilyennek beállítod! Persze, a
kampuszon sehova sem tudunk együtt menni, legalábbis még nem. És ha emlékszel, ki akarok
költözni a lakásából.
Nem Kaylát okoltam, amiért lakótársaként lepattintott, hanem Keitht, amiért egy igazi
kihasználós szemét.
Úgy volt, hogy harmadévre kiköltözöm Mark lakásából, és Kaylával közösen kiveszünk egy
albérletet, de ez nem jött össze. Találtunk is helyet, és már csak napok választottak el minket
attól, hogy aláírjuk a bérleti szerződést, amikor Keith kiakadt azon, hogy Kayla velem akar
közösen lakást bérelni. Mert ha már kiköltözik a kollégiumból, miért nem vele bútorozik össze?
Miért akar két egyetemista lány együtt lakni? Valaki mással is találkozgat talán? És ez ment
folyamatosan. Kayla tartotta volna a szavát, de amikor láttam, hogy két tűz közé került, és
mennyire bántja, amivel Keith megvádolta, azt mondtam neki, nekem nem gond, ha Keithszel
költözik össze, és nem velem. Amíg boldog, nekem jó, bár az után az eset után már nem
igazán értettem, egy ilyen alakkal, mint Keith, hogyan lehet boldog bárki is. De nem az én
reszortom volt, hogy ezt megmondjam neki, pláne nem akkoriban.
Jared a kampusztól úgy tizenöt percre lakott, ő nem akart váltani. Az édesanyja egyedül
nevelte az ötéves féltestvérét, így nem is tehette volna meg, hogy elköltözzön. Ezek az
apróságok vezettek oda, hogy egyik barátommal sem tudtam összebútorozni. Kaylával
ellentétben, aki még élvezte is, hogy két éven át kóterben szűkölködhetett, nekem egyáltalán
nem volt ínyemre a koleszos lét, úgyhogy vissza kellett mennem Mark lakásába. Azt hittem,
talán majd változnak a dolgok, azt hittem, közelebb kerülünk egymáshoz, és a változatosság
kedvéért most be fogja tartani az ígéreteit.
– Nagyon sajnálom, Zoe – szólalt meg Kayla, félbeszakítva a gondolataimat. – Nagyon vár…
Kinyújtottam a kezem, rátettem a karjára. – Ne kérj bocsánatot! Nincs miért. Nem így akartam
mondani. Igen, valóban tettem félre egy kis pénzt, de azt nem engedhetem meg magamnak,
hogy egyedül béreljek lakást. Még mindig arra gyűjtök, hogy New Yorkba mehessek,
bármennyire bénának hangzik is. Tudod, hogy azért mentem vissza, mert folyton azt ígérgette,
hogy az idén már más lesz a helyzet. Ha nem változik semmi, és elég pénzt tudok félretenni,
áprilisban, májusban már ott sem leszek. És… Jared, te pontosan tudod, mit akarok tőle. Ne
legyél ilyen, légy szíves!
– Még mennyi időt adsz neki? Egy egész évet?
Jared a fejét csóválva előrenyúlt, és hosszú, vékony ujjaival átfogta a kezemet.
– Nézd – mondta szigorú arccal –, tudom, hogy ez fáj neked, de soha nem fogja nekik
elmondani, Zoe. Sem a feleségének, sem pedig a fiának, neki főleg nem. Egy disznó az az
alak! Jobbat érdemelsz!
De Mark ígéretet tett, én meg mindennél jobban vágytam rá, hogy hihessek neki.
Amikor nem mondtam ki azt, amit tudom, hogy hallani akart, Jared sóhajtott egyet, és
visszahúzta a kezét.
– Ha jövőre megkapom azt a részidős állást abban a galériában, bérelek veled egy lakást.
Akkor végre kikerülsz onnan, oké?
Szó nélkül bólintottam.
– Szuper lesz!
– És még ha nem is hagynám el életem szerelmét azért, hogy veletek éljek, annyit fogok
odajárni hozzátok, hogy azt fogjátok hinni, én is ott lakom.
Feltéve, ha Keith engedi, kellett volna hozzátennie Kaylának, de nem mondta ki. Tizenhat
éves kora óta volt együtt azzal a fiúval, és még mindig szerelmes volt belé annyira, hogy
elhiggye, meg tud és meg fog változni. Már láttam is magam előtt, Keith hogyan avatkozik bele
Kayla tervébe.
Émelyegtem kicsit. Nehéz volt a gyomrom és a szívem, akárhányszor szóba került a Mark-
téma. Jared már nem először mondta ki, amit az imént mondott, de sajnos ettől még nekem
ugyanúgy fájt. Magamra erőltettem egy mosolyt.
– Kösz, srácok!
– Még mindig kíváncsi vagy a tanácsomra, hogy mit tegyél azzal a betolakodóval a
lakásodban? – szólalt meg Jared néhány súlyos percen át tartó csend után.
Erősen kifújtam a levegőt, majd újra hátradőltem.
– Ne kímélj! Minden segítség jól jön.
A következő kérdése mondjuk minden volt, csak segítség nem.
– Vonzódsz hozzá?
– Nos… jó a srác, azt én is látom. Bevallom, tetszik a mosolya is, de nem ismerem annyira,
hogy azt mondhassam, vonzódom hozzá. Nem zúgtam bele… mondjuk így. Vonzónak találom a
nézését, de nem zúgtam bele. Kedvesnek tűnik, szóval mint ember szimpatikus. Igen, így
pontos a megfogalmazás. De még ha tetszene is nekem, és valami vakszerencse folytán ő is
érdeklődne irántam, amit persze kétlek…
– Naná, hogy kétled, mert egy bűn ronda csaj vagy! – ismételte meg Jared, lassan csóválva
a fejét, hogy hangsúlyozza, mennyire csalódott miattam.
– Amúúúgy meg – húztam el a szót, ügyet sem vetve Jaredre –,az ég szerelmére, egy
lakásban fogunk lakni, és ezekről az érzéseimről Mark még véletlenül sem tudhat!
– Már megint Mark!
Összevontam a szemöldökömet, előredőltem, és halkabbra vettem a hangomat.
– Nem, nem arról van szó, Jared. Azt mondtam, dögös a srác, és igen, jó embernek tűnik, de
csak ezek miatt nem fogok a lába elé borulni, és szerelmet vallani neki… vagy sóvárogni utána,
ha úgy tetszik. Az elsős koromban történtek miatt viselkedem ilyen furcsán a társaságában, és
mert… Na, jó, igen, jóképűnek tartom, de ennyi. Tudod jól, hogy nálam ez a kombó nem jön be.
Nem emlékszel, milyen voltam, amikor legelőször beszélgettünk azon a művészettörténetórán?
Szerelmes voltam beléd? Nem. De ilyen vagyok egészen addig, amíg fel nem oldódom kicsit.
Vele is ezért vagyok cikiben. Először, mint egy óvodás, arra kérem, hogy csókoljon meg, majd
a második találkozásunkkor fellökök néhány makettcipelő srácot, akik az ő és a barátai szeme
láttára leordítják a fejemet. Persze úgy, hogy Chris is látta. És ha mindez nem lett volna elég,
eltelik még egy év, és ott állok előtte egy szál semmiben, fedetlen mellel, és próbálom
takargatni magamat. Azt, hogy rátámadtam, nem is említem, mert azt jogosan tettem.
– Szóval az lenne a legjobb, ha jó barátok lennétek. Ebben mindannyian egyetértünk, nem? –
Kayla Jaredre nézett, majd rám. – Hozzá kell szoknod, hogy a közeledben lesz. Ha jól ismerlek,
márpedig szerintem így van, rengeteg ideges nevetéssel és szobában rejtőzködéssel teli
jövőnek nézel elébe, ha nem csinálsz valamit. Szóval próbálj meg a barátja lenni, ha már
belezúgni nem akarsz! Jared is jóképű srác, mégsem kínlódsz már a közelében – ötletelt Kayla
a barátunkra mutatva.
– Ha a lányokra buknék, már rég belém esett volna, így nem biztos, hogy jó példa vagyok,
KayKay – vágott közbe Jared. Felhorkantam.
– Jaj, légyszi! Ha. Mondom: ha. És csak szeretnéd… álmodban.
Így hát arra jutottunk, hogy a Kayla által jó szándékkal javasolt laza viselkedés és a szobámban
rejtőzködés helyett össze fogok barátkozni Dylan Reeddel. Ez az ötlet még nekem is
kivitelezhetőnek tűnt.
Délután öt körül vonszoltam vissza magam nagy nehezen a lakásba, miután több órát
eltöltöttem a fotólaborban. Már majdnem elfordítottam a kulcsot a zárban, és léptem befelé,
amikor a folyosó végén nyikorogva nyílt az ajtó, és Ms. Hilda kukucskált ki rajta.
– Miss Clarke, maga az?
A nyolcvanöt éves nénike szeme olyan, mint a sasé, pontosan tudta, hogy én vagyok.
– Igen, Ms. Hilda! – szóltam oda neki a vállam fölött, és kapkodóra vettem a mozdulataimat.
Elfordítottam a kulcsot, kinyitottam az ajtót. Abban reménykedtem, hogy több kérdést nem
szegez nekem, és végre a kanapéra vetődhetek, arcomat a párnába fúrva. Szükségem lett
volna arra a néhány percre, hogy aztán lassan összekapjam magam, felkeljek, és készítsek
egy szendvicset, még mielőtt Dyl… – Lenne olyan kedves, és…?
Nem, nem lennék! Nem leszek olyan kedves!
Nehogy azt mondd, hogy tegyem fel a függönyeidet! Csak azt ne!
– …visszaaggatná a függönyöket?
 Reményvesztetten lehajtottam a fejemet. Becsuktam az ajtót, és közben szidtam magamat,
amiért totál megfeledkeztem az öregasszonyról, és úgy csörtettem felfelé a lépcsőházban az
imént, hogy arra még a holtak is felébredtek volna. Az ajtajához léptem, amit addigra már
szélesre tárt.
– Már megint kimosta őket, Ms. Hilda?
Felmordult, és felvonta az egyik szemöldökét, mintha azt mondaná: Ezzel meg mire céloz?
– Csak azért kérdezem, mert ebben a hónapban már vagy ötödszörre.
Én lettem a szorgos méhecskéje, aki mindig visszaaggatta a tiszta függönyöket, mert a néni
azzal már nem bírt. Nem volt ezzel semmi baj, mert tényleg nem tudta egymaga megoldani, de
mindig azon tűnődtem, vajon a függönylevétellel kit környékez meg minden alkalommal.
– Szeretem, ha tiszta az otthonom, Miss Clarke.
Persze hogy szereti. Majdnem minden héten befogott, hogy porszívózzak ki nála, nem
beszélve arról, mennyi apró-cseprő feladattal keresett meg még ezen kívül. Ha nem voltam
elég halk, mihelyt meghallotta, hogy nyitom az ajtót, már osztotta is a teendőket. Nem lett volna
ezzel semmi baj, ha legalább olyan aranyos kis nagyanyó lenne, aki meleg csokoládéval kínál a
segítségért cserébe, vagy ha főzne valami finomságot egy otthoni ízekre kiéhezett diák
számára. Akkor még szerethető is lenne. De nem. Ms. Hilda nem volt más, csak egy…
boszorkány, még a legfinomabban fogalmazva is. Mint mondtam, ha elkapott, mindig rávett,
hogy segítsek neki valamiben. Nem is említve, hogy igazi energiavámpír. Ezért igyekeztem
mindig lábujjhegyen közlekedni a folyosón.
– Az a helyzet, hogy nagyon elfáradtam ma, és reggel óta semmit nem ettem. Jövök,
segítek, miután…
– Fiatalság…! Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! – jelentette ki, és már állt is
hátrébb, hogy beengedjen.
Egyet is értettem volna vele, ha a saját munkámról lett volna szó – bár azt sosem odáznám
el. Egyszerűen csak le akartam ülni végre, és enni valamit, mielőtt bármit is segítek neki.
Annyira felment bennem a pumpa, hogy a legszívesebben felordítottam volna. De visszafogtam
magam. Összeszorított szájjal elmosolyodtam, és beléptem az ajtaján.
Már csukta is be mögöttem, és azonnal belekezdett:
– Ki az a fiatalember, akit ma reggel a maga lakásából láttam kijönni, Miss Clarke? Annak
idején mi nagy ívben kerültük a fiúkat.
Nem nézték jó szemmel az ilyet. De hát változnak az idők. Legalább ez az illető korban jobban
illik magához. Képzelje, a lány az 5B-ben megcsalta az udvarlóját! Hallottam, amikor ma délután
veszekedtek… Azt sem tudtam, ki lakik az 5B-ben. Mint aki semmit sem hall, tettem, amire
megkért, és mihelyt végeztem, már szaladtam is kifelé, nehogy még arra is rávegyen, hogy
vigyem le sétálni Billyt. Billy egy nyavalyás macska volt, aki folyton elbújt, ha Ms. Hildán kívül
más is a lakásban tartózkodott. Amikor berakták valakinek a kezébe (mondjuk az enyémbe),
úgy menekült hanyatt-homlok, hogy végigkarmolta az illető karját, csak mert hozzá merészelt
érni.
Szinte futottam a biztonságot jelentő kijárati ajtó felé, amikor meghallottam Ms. Hilda lépteit
magam mögött. Nyolcvanöt éves kora ellenére meglepően fürge tudott lenni, ha akart valamit.
Utol is ért, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
– Legyen szép estéje, Miss Clarke! Tájékoztatni fogom, ha többet megtudok az 5B-ben lakó
lányról. Lefogadom, hogy nemsokára látni fogjuk az új udvar…
 Kiléptem a lakásból, és nagy sietségemben egy hatalmas, izmos testbe futottam bele. Dylan
lépett épp felfelé az utolsó lépcsőfokon. Felmordult a meglepettségtől. Én levegő után kaptam,
mire ő visszalépett egy lépcsőnyit. A könyökömnél fogva elkapott, és megtartott mindkettőnket,
mielőtt ráesek, ő pedig nagy eséllyel kitöri a nyakát, ahogy leborul a lépcsőn. – Zoe?
– Jaj, ne haragudj! – Alig győztem bocsánatot kérni, ahogy elengedte a karomat.
Ez a srác örökké úgy fog emlékezni rám, mint „a csődtömeg, akivel együtt kellett laknia egy
évig, és aki előtte már kétszer belebotlott a kampuszon”.
Mielőtt bármit is meg tudtam volna magyarázni Dylannek, vagy telepatikusan figyelmeztetni
tudtam volna, Ms. Hilda megköszörülte a torkát mögöttem. Feltört belőlem egy sóhaj.
Lecsuktam a szemem, mély levegőt vettem. Ha most ezt nem rendezem le gyorsan, ki tudja,
meddig fog az öreglány túszként itt tartani minket.
Akkor hát jöjjön, aminek jönnie kell!
Ó, Dylan, te vagy az? – kiáltottam fel a kelleténél kicsit hangosabban, hogy Ms. Hilda is
tökéletesen hallja.
Bár ami az öregasszony hallását illeti, mindig lutri volt, mit hall meg, és mit nem. Széles
mosolyt erőltettem az arcomra. Két másodpercem volt, hogy valamivel előrukkoljak a kíváncsi
szomszédom előtt.
– Pont rólad beszélgettünk, igaz, Ms. Hilda?
Mielőtt szegény srác értette volna, mi történik, megszorítottam a karját, és magam mellé
húztam – pontosabban mutattam neki, hogy álljon mellém, mert amekkora én voltam, a kezem
alatt érzett izomtömegből kiindulva még egy centire sem tudtam volna arrébb mozdítani Dylant,
ha ő nem akarja.
A következő briliáns mozdulatom az volt, hogy megpaskoltam a karját, és diszkréten
rászorítottam, hogy figyelmeztessem. De amikor megéreztem, hogy az érintésem alatt az izmai
megfeszülnek, teljesen elfelejtettem, amit mondani készültem.
Ó, te jó ég!
Felpillantottam Dylanre, ő visszanézett rám. Halványlila gőzöm sem volt, mit gondolhat, de
gyorsan elkaptam a tekintetemet, és elengedtem a karját.
Tudtam, hogy ha meg akarunk szabadulni Ms. Hilda végtelen csacsogásától, egyszerre csak
egy dologra szabad koncentrálnom. Úgy gondoltam, egy kis kegyes hazugság senkinek sem
árt, pláne, ha azzal azt érem el, hogy be tudunk menni a lakásba, és végre megvacsorázhatok.
– Ő az, akit látott ma reggel kilépni a lakásból, Ms. Hilda. Bemutatom Dylan Reedet, az új
lakótársamat.
Figyeltük, ahogy Ms. Hilda tetőtől talpig végigméri Dylant. Szégyentelenül ugyanezt tettem én
is.
Dylan fekete-szürke Nike cipőt viselt, halványszürke melegítőnadrágot – na, ezzel kinyírt,
mert az a gyengém, ha egy srácon szürke melegítőnadrág van, főleg reggel –, és fehér pólót,
ami csak úgy feszült a lenyűgöző látványt nyújtó mellkasán. A póló ujja pont úgy simult a
karjára, ahogyan néhány másodperccel korábban én is tettem. Hatalmas oldaltáskát cipelt, ami
a csípője alá ért, a pántja keresztbe futott a mellkasán.
Ms. Hildát mindez annyira nem hatotta meg, mivel ismét felmordult. Simán fogadni mertem
volna egyheti pizzaadagomba – és ez nem kis bevállalás részemről –, hogy a mi drága
Hildánkon kívül minden létező és lélegző nő le lett volna nyűgözve Dylan Reed látványától.
– Örülök, hogy megismerhetem, Ms.… – szólalt meg Dylan.
 – Hilda! – szóltam közbe gyorsan, mielőtt az öregasszony belekezd. – Még nem is
mondtam neked, ugye? Ő Ms. Hilda. Épp segítettem neki, amikor említette, hogy látott egy
fiatalembert kimenni a lakásból, és nem tudta, ki az.
– Ó – jegyezte meg Dylan udvariasan, miközben hol rám, hol a szomszédra pillantott.
– Nem az van, hogy nem tudtam, Miss Clarke. Pontosan elmondtam, mit gondolok arról,
hogy egy másik fiú lakik magával. Ennek a lánynak itt – fordult Dylan felé, és közben rám
mutatott a hüvelykujjával – inkább cirkuszi zsonglőrnek kellett volna mennie ahelyett, hogy
azzal a fényképezőgéppel bohóckodik. Úgy tűnik, az a masina és ő elválaszthatatlanok.
– Ó, Ms. Hilda, a legjobb részt még nem is hallotta! – tereltem a témát.
Belekaroltam Dylanbe, és egy kicsit közelebb húzódtam, szinte odapréselődtem hozzá. A
szoros közelségétől elemi erővel tört fel bennem a bizsergés, és összpontosítanom kellett,
hogy elnyomjam magamban. Ms. Hilda felé hajoltam, mintha valami világrengető titkot árulnék
el neki. Ő is előrehajolt – élt-halt a pletykáért.
– Attól tartok, a srác nem a lányokat kedveli – súgtam oda nekielég hangosan ahhoz, hogy
hallja, ami azt jelentette, hogy Dylan is tökéletesen értette.
Ms. Hilda összevonta a szemöldökét, a tekintete ismét elidőzött Dylanen.
– Elnézést? – szólalt meg Dylan néhány másodperc elteltével.
Felé fordultam, és ezúttal a mellkasát paskoltam meg, tudomást sem véve a homlokráncairól
és a kérdő tekintetéről. Fogalmam sem volt, hova lyukadok ki ezzel a paskolásos dologgal, de
úgy tűnt, nem bírok leállni.
Nem kell ezt szégyellni – nyugtatta meg az öregasszony Dylant, akinek a kérdését
bocsánatkérésnek értette.
– Igen, nem kell ezt szégyellni – ismételtem meg én is.
Dylan levette a tekintetét Ms. Hildáról, és rám nézett.
– Én nem…
Mielőtt be tudta volna fejezni a mondatát, diszkréten ráléptem a sarkammal a lábára, olyan
erővel, amilyennel csak bírtam, jelezve neki, hogy meg se nyikkanjon. Lassan felém fordította a
fejét, és felvonta az egyik szemöldökét, mire én elővettem a legédesebb mosolyomat, és
arrébb húztam a lábam.
– Ms. Hilda igen felvilágosult gondolkodású – magyaráztam az asszony felé biccentve. –
Nem olyan, mint más korabeliek. Igaz, Ms. Hilda? A nő kicsit kihúzta magát.
– Igen, igen! Én nem vagyok olyan, mint az a sok vénember. Ne bánkódjon emiatt,
fiatalember! Szép dolog a szerelem. És van barátja?
– Hát…
– Nekem elmondhatja.
– Gyerünk, Dylan! – noszogattam én is, finoman megrázva a karját. Minél hamarabb
válaszol, annál hamarabb szabadulunk. – Ugyan már, ne légy szégyenlős!
Felém fordította a fejét, és hosszan rám nézett. A tekintetétől rögtön lehervadt a mosoly az
arcomról. Nem azért, mert vad megtorlás ígéretét láttam a szemében. Éppen ellenkezőleg. Jól
szórakozott. Talán némi értetlenség is látszott rajta, de nagyszerűen szórakozott, és ezt nem
tudtam mire vélni. Homlokráncolva néztem rá, mire a szája megrándult.
Végül, le sem véve rólam a szemét, megszólalt. – Ami azt illeti, van. –
Helyes fiú?
 Dylan lazán elmosolyodott, megtörte a szemkontaktust közöttünk, majd visszafordult Ms.
Hildához.
– Az! Szerencsés vagyok, hogy van nekem.
Az öregasszony enyhén oldalra biccentette a fejét, és Dylant vizsgálta azzal a jellegzetes
nézésével. Az egyik szemét szűkebbre húzta, mint a másikat, és ettől a tekintete minden volt,
csak épp komoly nem. – Mióta vannak együtt?
Dylan nem vett tudomást a furcsa pillantásról. Újabb jó pont. Amikor én először láttam Ms.
Hildának ezt a nézését, alig bírtam megállni, hogy elröhögjem magam.
– Két éve.
– Látja, Miss Clarke? Tanulhatna a lakótársától.
Jó hosszan kifújtam a levegőt az orromon. Sikerült megállnom nevetés nélkül.
– Tudom. Majd kérek tőle tanácsot. Ms. Hilda, legyen szép…!
– Mr. Reed, a maga lakótársának végtelenül rossz az ízlése férfiak terén. Kérem, tanítsa
meg néhány dologra, mert úgy tűnik, én hiába mondom neki a magamét.
Nem csaphatod rá az ajtót, Zoe! Nem csaphatod rá az ajtót egy öregasszonyra!
– Kérem, szólítson csak Dylannek! Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak
érdekében, hogy néhány dolgot megtanítsak Zoenak. Egyetértek önnel, valóban jobbat
érdemelne. Meg is fogom győzni erről, ne aggódjon!
– Nagyon helyes! – Vetett rám még egy utolsó pillantást, elkezdte behajtani az ajtót, de
félúton megállt. – Tudja, Dylan, kedvelem magát. Kár, hogy a fiúkat szereti. Miss Clarke-nak
jól jött volna egy ilyen szép, erős fiatalember, mint amilyen maga.
Hahó! Istenem, ha odafönt vagy az égben, kérve kérlek, hogy itt helyben végezz velem!
Ms. Hilda ekkor felém fordulva folytatta:
– Kedvelem ezt a fiatalembert. Bánjon vele rendesen! Összeszorítottam a fogamat.
– Rendben.
Ekkor vettem észre, hogy még mindig Dylan karjába csimpaszkodom. Elengedtem, és végül
megindultunk a saját lakásunk felé.
Mr. Reed? Ah…! Pedig már majdnem eljött a szabadság ideje.
Éreztem, hogy Dylan megáll. Visszafordult, de én nem. Tudtam jól, hogy most fog a nyakába
kapni egy jó adag melót. Eszem ágában sem volt részt venni benne.
Kinyitottam az ajtónkat, és beléptem a lakásba. Résnyire nyitva hagytam Dylannek, majd
bementem a nappaliba, és lerogytam a kanapéra. A keresztbe pántos táskámat csak arrébb
toltam magamon. Épp eltakartam az arcomat a kezemmel, amikor halkan kattant az ajtó.
Hangos puffanás hallatszott, majd léptek, de aztán semmi más. Már éreztem is, hogy Dylan
ott áll előttem. Nem akaródzott előbújni, hogy lássam, milyen arcot vág, de azért
kikukucskáltam az ujjaim között… Igen, ott állt keresztbe font karral, felhúzott szemöldökkel…
és várt. Egyenesen a szobámba kellett volna mennem.
– Neked is szia, Zoe! – kezdett bele, amikor látta, hogy megnyikkanni sem bírok.
Felsóhajtottam, és ismét elrejtettem az arcomat.
– Elmondanád, mi történt?
Felnyögtem. Nem bírtam tovább. Először a vállam kezdett el rázkódni, aztán a halk nevetés
egyre erősödött. Amikor sikerült egy kicsit összeszednem magam, rápillantottam.
Hála az égnek hatalmas vigyor terült el Dylan arcán. Ettől kevésbé éreztem magam hülyén.
 Hátravetettem a fejemet, és a plafont bámultam.
– Ugye, nem vagy rám mérges? Őszintén remélem, hogy az a mosoly az arcodon azt
jelenti, hogy jól szórakoztál ezen az egészen, és nem húztad fel magad rajta.
Hirtelen azt éreztem, hogy az a nagy kéz átfogja a két bokámat. Azonnal felültem, annyira
váratlanul ért. Dylan, mit sem törődve a kis megugrásommal, finoman letette a lábamat, és
szorosan mellém ült a kanapé közepén. Arrébb húzódtam, amíg a hátam el nem érte a karfát,
így lett némi távolság közöttünk. Egy kis hely, hogy fellélegezzek – remélhetőleg.
– Még nem tudom. Majd eldöntöm, miután elmeséled, mi is volt ez a jelenet odakint.
– Tisztában vagyok vele, hogy tegnap elmondtad, nem bírod a hazug embereket, de ez
nem számít, jó? A lakótársadat nem utálhatod. – Megköszörültem a torkomat, és
rámosolyogtam, ami inkább grimaszféleségre sikeredett. – Ő a főbérlő, és az egyetlen
huszonöt év feletti lakos az épületben. Veszettül kíváncsi. Esküszöm, mindent tud, ami itt
folyik. Már lyukat beszélt a hasamba, mire beléd botlottam. Igazából ezért is futottam beléd,
mert próbáltam elmenekülni előle. Azt hitte, egy ribanc vagyok, és próbáltam menteni
magamat. Nem mintha érdekelne, de azért mégis. Annyira, de annyira kíváncsi, és ha
egyszer valamit tudni akar, akkor átmegy vallatóba. De mit tudok tenni ellene? Vén, mint az
országút, mégsem ugathatom le a fejét. Valamit mondanom kellett neki.
Dylan mindkét karját kinyújtotta a kanapé háttámláján, és egy kicsit előrehajolt. Ettől én meg
biztos, ami biztos alapon hátradőltem.
– Szóval a legjobb ötleted az volt, hogy engem melegnek állíts be?
Újabb nyögés hagyta el a számat. Elpirultam.
– Nem baj, ugye? Hirtelen nem jutott jobb eszembe.
Legalább ígynem fog a bejárati ajtónk előtt letáborozni.
– Nem tudtad volna azt mondani neki, hogy csak barátok vagyunk?
Ja, de. Elvégre amúgy is azt akarom, hogy haverok legyünk.
– Az ő agya nem így működik. Fiúk és lányok között nincs barátság. Meggyőződése, hogy
minden fiú csak azt akarja. És mivel te fiú vagy… azt hitte, hogy te vagy az én… – A te… –
vágott közbe, várva, hogy befejezzem a mondatot. De nem tettem.
– Tudod, mire gondolok.
– Talán igen. – Felfelé ívelt a szája. – Kösz, Zoe! Úgy tűnik, jól elfogunk szórakozni mi
ketten.
Rám szegezte a tekintetét. Úgy ültünk ott egymásra mosolyogva, mint két idióta.
– Miért mosolyogsz így? – kérdezte felemelt állal.
Abbahagytam a mosolygást, és a számhoz kaptam a kezem.
Valami gond van azzal, ahogy mosolygok? – Te miért mosolyogsz így? –
vágtam vissza.
Felvonta az egyik szemöldökét, és már megint megjelent az arcán az a bizonyos mosoly…
Aminek láttán a szívem majdnem kiugrott a helyéről, akkorát dobbant.
– Mert ilyen a mosolyom – felelte rá.
– Ilyen… nagy?
Jaj, Zoe! Te szerencsétlen!
Sötétkék szeme csillogott a nevetéstől, és az ajka csak még magasabbra ívelt. Az egy
másodpercből kettő lett, majd az idő telt tovább, és mi farkassszemet néztünk egymással.
Vajon mi a fenére gondolhat? Annyira nem ismertem még, hogy tudjam, de minden egyes
másodperccel egyre kevésbé álltam a nézését. Annyira sokat bénáztam már, szó sem lehet
róla, hogy én kapjam el előbb a tekintetemet.
Úgy tűnt, legalább egy órán át bámuljuk ilyen furcsán egymást. Kivételesen én nyertem,
köszönöm! Dylan megrázta a fejét, és végigsimított rövidre nyírt haján.
– Mi az? – kérdeztem halkan. Kíváncsi voltam, mire gondol. Sóhajtott, felkelt a kanapéról.
– Semmi.
– Na, mondd már el!
Tétovázott.
– Emlékszel, milyen emberekről beszéltünk? – sürgettem. – Hogy kiket nem bírunk?
Gyors bólintás.
– Na, azokat sem bírom, akik nem fejezik be a mondatukat.
– Én el sem kezdtem.
Egy ujjal megütögettem a halántékomat. – De itt igen. Lágyan
felkacagott.
– Folyton olyasmit teszel, amire nem számítok. És mindig meglepődök, ennyi.
– Ez jó vagy rossz?
– Még nem döntöttem el.
– Akkor ne is pocsékold rá az idődet! Egyezzünk meg abban, hogy jó dolog!
Láttam, hogy megrándul az ajka. Lehajolt a táskájáért, és áttette a vállán.
– Úgy gondolod?
– Igen, úgy. Majd edzésben tartalak. – Felnyomtam magam a kanapéról, és mellé álltam. –
Szóval? Haverok vagyunk? Nem haragszol, amiért azt mondtam, hogy meleg vagy?
– Haverok?
Ha már erre hegyezi ki…
– Igen, haverok! Legjobb barátok, cimborák, társak… Mindegy, minek nevezed.
Finoman belebokszoltam a karjába, amit azonnal meg is bántam.
Én, Zoe Clarke hivatalosan is a világ legfurcsább csaja vagyok.
Miért nem nyílik meg a föld alattam, és nyel el most, amikor igazán szükségem lenne rá?
Nem lehet az olyan nehéz!
Lenézett oda, ahol megütöttem a karját, majd vissza rám, és elővette az egyik mosolyát,
amitől minden egyes alkalommal kiestem a ritmusból.
– Akkor legyünk haverok!

HETEDIK FEJEZET
 DYLAN
A beköltözésem után néhány nappal kezdtem ismét belerázódni a mindennapi rutinomba –
vagyis inkább az új rutinomba. Két nap múlva itthon játszunk, és már alig vártam. Éppen a
harmadik kör fekvőtámaszt nyomtam le, amikor felnéztem, és megláttam, hogy Zoe a szemét
dörzsölve egyenesen nekimegy a falnak, néhány centire elvétve a fürdő ajtaját.
– Basszus! – szisszent fel halkan, és ezúttal a vállát kezdte dörzsölni.
Lehajtottam a fejemet, próbáltam visszafogni magamat, hogy ne nevessek. Amikor ismét
felnéztem, láttam, hogy a válla fölött bekukkant a szobámba, majd besiet a fürdőszobába, és
halkan becsukja az ajtót.
Kétszázhuszonhárom.
Kétszázhuszonnégy.
Kétszázhuszonöt.
Nyílt az ajtó, halk léptek zaja hallatszott, majd egy hangos lélegzetelakadás. Felemeltem a
fejemet, a tekintetem lassan végigvándorolt a hosszú, sima lábakon. Zoe kezét a mellkasa előtt
összefonva nézett rám azzal a szokásos rémült arckifejezésével. Elmosolyodtam. – Jó reggelt,
Zoe!
Leengedte két kezét, és a pólója alját kezdte húzogatni. Megindult a konyha felé, de le sem
vette rólam a szemét.
– Neked is. A frászt hoztad rám!
Lehajtottam a fejem, halkan nevettem.
– Látom.
– Mi folyik itt? – kérdezte álmos hangon.
– Fekvőtámaszozok.
Még néhány lépés jobbra, és elért a konyhaszigetig. Rajtam tartotta a szemét, miközben
megfogta a pult peremét, mintha attól biztosabban talpon tudna maradni. Kikerülte a két
bárszéket, körbesétálta a szigetet, majd megállt a mosogatónál.
– Nincs ehhez túl korán?
Kétszázharminchat.
– Mindig hatkor kelek, és ezzel indítok. – Mindennap?
– Igen.
Lehajtottam a fejemet. A karizmaim egy kicsit már remegtek, de nem törődtem vele.
– Hétvégén is? – Igen. – Ó, oké. Ezt… jó tudni.
A mosogató melletti pohárért nyúlt – közben végig engem nézett –, majd kinyitotta a
hűtőszekrényt, kivett egy üveg vizet, lecsavarta a kupakját, és öntött belőle. Egy pillanatnyi
tétovázás után felkapta a poharat, és kortyolt néhányat.
Ismét lehajtottam a fejemet, hogy elrejtsem a mosolyomat. Folytattam a számolást.
Kétszáznegyvenöt.
Kétszáznegyvenhat.
Kétszáznegyvenhét.
– Uh, és jó reggelt… haver!
– Hogy mondod? – nyögtem fel, és ráemeltem a tekintetemet.
– Azt mondtad, jó reggelt, én meg nem válaszoltam. Még mindig nem ébredtem fel… Vagy
 még mindig álmodom? Magam sem tudom. Ha netán mégsem álmodom, és tényleg itt
nyomod előttem a fekvőtámaszokat, akkor… neked is jó reggelt, haver! – Tényleg komolyan
gondolod ezt a haver dolgot, igaz?
Alig láthatóan megvonta a vállát, amitől a túlméretezett pólója felcsúszott, belátást nyújtva
számomra az alatta ártatlanul megbújó sima bőrére.
– Egyre jobban tetszik az ötlet.
Számolj tovább, Dylan! Számolj tovább!
Kétszázhatvanegy.
Kétszázhatvankettő.
Kétszázhatvanhárom.
Amikor elértem a háromszázat, mordultam egyet, majd felpattantam. Felkaptam a
törülközőmet a kanapéról, és beletöröltem az arcomat.
– Amúgy meg hogyhogy ilyen korán fent vagy már? Az elmúlt napokban reggelente nem is
láttalak, csak esténként.
Akkor sem túl sokat. Akárhányszor megjelentem, ő azonnal felszívódott.
Még mindig a mosogató mögött állt, és két kézzel kapaszkodott a pohárba. Aprókat kortyolt,
és közben végig engem nézett.
– Talán mert én normális életet élek? Olyan vagyok, aki nem ilyen istentelen korán kel? Ma
találkozóm van egy lánnyal, akinek a divatblogjába kell néhány képet készítenem. Azt
szeretné, hogy üresek legyenek az utcák, ráadásul szerinte a bőre is szebben mutat a
reggeli napsütésben. Nem épeszű az, aki ilyenkor kel, de hát… a munka az munka.
– Igen? Divatfotózás lesz? Szuperül hangzik!
– De ahogy látom, te sem vagy épeszű… Kicsit furcsa elképzeléseid vannak arról, mi a
szuper.
Visszadobtam a törülközőt a kanapéra, leültem a földre, és nekifogtam a felüléseknek.
– Ez meg mi? – Felülés.
Hallottam, hogy halkan felnyög, de ahelyett, hogy ránéztem volna, előrefelé figyeltem, és
folytattam a felüléseket. A szemem sarkából láttam, hogy ide-oda lépdel. Ha akartam, ha nem,
hallottam, hogy nyitogatja a konyhaszekrényajtókat, zörgeti az edényeket, de nem bántam. Jó
volt hallani. Negyvenegy.
Negyvenkettő.
Negyvenhárom.
Negyvennégy.
Amikor egy hosszú csend következett, megszólaltam, ügyelve, hogy a ritmusból ne essek ki.
– Mizu veled, haver?
– Hogy mizu? – dobta vissza a kérdést. Éreztem, hogy végigmér.
Mintha egy finom madártoll simogatott volna. Azonnal felébredt a férfiasságom a
nadrágomban.
– Te bámulsz engem.
– Honnan tudod, hogy bámullak? Még csak ide se néztél!
– Érzem magamon a tekintetedet – nyögtem.
– Na, persze! Amúgy meg nem bámullak, csak feléd nézek, mert… pont benne vagy a
 látómezőmben, és nem tudok másfelé nézni.
Kíváncsian megfordultam, hogy megnézzem, mit csinál. Próbáltam tartani az ütemet, és
magamban folytatni a számolást, de nem volt egyszerű. Ugyanott állt, mint korábban, azzal a
különbséggel, hogy az egyik kezében egy kék tálat tartott, a másikban egy kanalat. A tál tele
volt. Rózsaszínű ajkához közelített a kanállal, láttam, hogy gabonapelyhet eszik. Próbáltam
felvenni vele a szemkontaktust, de a tekintete másfelé révedt – konkrétan a testemre. Én
voltam a reggeli közbeni szórakozása. Nem tudom, miért, de valami oknál fogva nem bántam,
hogy engem néz. Ha bárki más lett volna, zavar. Ha figyelnek, általában kibillenek a
koncentrációmból, az pedig felbosszant. De soha nem éreztem még azt, hogy ha valaki figyel,
az olyan, mintha egy madártollal simogatnának. Felhevült a testem, és egészen biztos voltam
benne, hogy nem az edzéstől.
– Reggelizel, és még mindig bámulsz – dünnyögtem.
Végiggördült a veríték a homlokomon, ahogy egyre keményebb lett minden ismétlés, és vele
együtt a szerszámom is. A kanál megállt félúton a levegőben, majd Zoe ismét rágni kezdett. –
Igen. Azt hiszem, igen.
Hangos koccanással landolt a kanala a tálban, de két másodperccel később ismét beindult a
rágcsálás.
– Azt mondják, a reggeli a nap legfontosabb étkezése. Kezdem elhinni. Száz.
Letudtam az első kört. Elfeküdtem a padlón, megráztam a karomat, hogy ellazítsam az
izmaimat. Lassan a légzésem is visszaállt a megszokottba.
– Mindig így csinálod? Félmeztelenül? A plafonra mosolyogtam.
– Ha zavar, mostantól a szobámban edzek. Csak azért jöttem ki, mert nem gondoltam,
hogy ilyen korán felkelsz. – Nem zavar. Csak kérdeztem. – Két másodperc telt el, és újra
megszólalt. – Mindig ugyanakkor?
– Miért? Kijössz minden reggel, hogy legyen társaságom? Vettem egy nagy levegőt, és
nekifogtam a második körnek.
Százegy.
Százkettő.
Százhárom.
– Dehogy!
– Tuti? Azért egy pillanatra elgondolkodtál rajta.
– Ja. De nem jövök ki.
Száztíz.
Száztizenegy.
Éreztem a hasamban azt a bizonyos égető jó érzést. A második kört villámtempóban le is
nyomtam.
Hangos köhögést hallottam, Zoe felé pillantottam.
– Még? – kérdezte vékony hangon, amikor belekezdtem a következő százba.
– Igen – fújtam ki a levegőt.
Csodával határos módon képes voltam úgy végigtolni a kört, hogy csak néhányszor
pillantottam a kíváncsi kukkolóm felé. Legalább a dákóm jól viselkedett. Amikor Zoe felé
fordítottam a fejemet, gyorsan elkapta rólam a tekintetét, és hirtelen nagy érdeklődést mutatott
vagy a müzlistálja, vagy a mosogatótálca iránt. Felálltam, megtöröltem a homlokomat, a
mellkasomat és a hasamat. A vállamra hajítottam a kis törülközőt, és megindultam a rendkívül
érdeklődő lakótársam felé.
Minden lépésemet követte a szemével.
Kétlépésnyire álltam meg tőle. A márványpultra hajoltam.
– Szia! Hogy telt eddig a reggeled?
Kiadott magából néhány érthetetlen hangot, majd miután lenyelte a szájában lévő
gabonapelyhet, megköszörülte a torkát.
– Mint minden reggel. Semmi extra. A tiéd?
Nehéz volt visszatartani, hogy ne vigyorodjam el magam, de sikerült megállnom.
– Nekem eddig nagyon jó volt. Köszi a társaságodat.
Úgy tűnt, nem igazán bírja, ha nézem, és ha ilyen közel állunk egymáshoz. Persze azért
próbálkozott, de csak néhány másodpercig bírta, és már a fülemet bámulta. Észrevettem, hogy
amikor mosolygok vagy beszélek, a számat figyeli.
– Kérsz zabpelyhet?
Addig-addig forgatta a kanalát az ázott masszában, amíg kilöttyent egy kis tej a tálból.
– Nem.
– Kávét?
– Azt sem.
– Zabpelyhet? Elnevettem magam.
– A srácokkal eszem valamit. – Akkor vizet? – Arra már nem tudok nemet mondani.
Hátralépett, és lábujjhegyre emelkedett, hogy kivegyen egy poharat a bal oldalamon lévő
konyhaszekrényből. Meg kellett kapaszkodnom a pult szélében, amikor lefelé néztem. Emeld
fel a tekinteted, Dylan! Ne bámuld a fenekét!
Halványkék szín villant meg a fehér bőrén, mielőtt leereszkedett a sarkára. Megtöltötte a
poharamat vízzel, és felém nyújtotta.
– Kösz, Zoe!
Ismét elpirult.
Lenéztem a lábfejére. Halványlilára volt festve a körme, ami rajta irtó aranyosan mutatott.
Begörbítette az ujjait, és a jobb lábát a bal mögé rejtette. Mosolyognom kellett ettől.
Volt már dolgom félszeg lányokkal, de egyikük sem volt rám ilyen hatással, mint Zoe. Olyan
lányokkal is összeakadtam már, akik mellett szinte én éreztem magam szégyenlősnek. Persze
nem túl gyakran, minden szökőévben egyszer, de előfordult már. Akadnak csajok, akik
kifejezetten sportolókra nyomulnak, ráadásul olyan gátlástalanul, hogy az ember hátast dob
tőlük. Ilyenekkel már elsős koromban volt szerencsém összeakadni, amikor még épp csak a
helyemet kerestem az új iskolában és az új csapatban.
Az első évemet leszámítva nem voltam az a tipikus csajozós sportoló. Hamar rájöttem, hogy
nem az én pályám. Mondhatni, kisangyal voltam néhány csapattársamhoz képest. Persze azért
eleljártam randizni, de hát azt a bizonyos láthatatlan kapcsot nehezebb megtalálni, mint hinné az
ember.
Zoéval kapcsolatban viszont szokatlan érzés tört fel bennem. Voltak az életemben olyan
lányok, akikhez tényleg csak jó barátság fűzött, és olyan barátnőim is voltak, akikkel az
egészséges szex kötött össze. Erre itt álltam a konyhában, bámultam egy csaj lábfejét, és
kifejezetten aranyosnak találtam a szégyenlősségét, ahogyan próbálta elrejteni előlem a
látványt. Nem igazán tudtam megfogalmazni, mi folyik közöttünk, ha egyáltalán szó volt
ilyesmiről, de úgy éreztem, beletelik majd egy kis időbe, mire tisztázzuk a viszonyunkat.
Tény, hogy Zoe igen félénk volt, közben viszont elég hirtelen tudta megváltoztatni a
játékszabályokat. Mondott valamit, vagy csak nézett, és ettől azonnal kibillentem az
egyensúlyomból. Márpedig ez szokatlannak számított egy olyan srác esetében, akinek az a
feladata, hogy előre lássa a játékot, igazodjon hozzá, és ezáltal meg is nyerje a játszmát.
Veszettül jól meg tudtam érezni, mit fog lépni az ellenfél. De Zoenál még azt sem láttam igazán,
merről jön a labda.
Úgy tűnt, a rejtőzködése alatt teljesen más bújik meg. Talán pont ez keltette fel az
érdeklődésemet – Zoe lehetőségei. Nem voltam vak, pontosan tudtam, hogy vonzódom hozzá –
azon a héten több alkalommal jelezte a szerszámom, hogy örül Zoe látványának –, de ez nem
csak annak volt köszönhető, hogy gyönyörű lány. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam
neki, hogy az az érzésem, ő lesz a legjobb barátom.
– Hol akarsz élni, miután végeztél az egyetemen? Itt maradsz? – kérdeztem csak úgy a
semmiből, amin még magam is meglepődtem.
További két másodpercen át szemezett velem – ez volt nála a maximum idő –, aztán
visszakapta a tekintetét a táljára, és csak nyomkodta a gabonapelyhet a tejben. Mindenhova
nézett, csak a szemembe nem.
Miért esett ennyire nehezére, hogy találkozzon a tekintetünk, amikor egymás közelében
álltunk? Hiszen az nem okozott gondot neki, hogy néhány perccel korábban még a hasamat, a
karomat és a vállamat stírölje?
– New Yorkban, talán. Te?
– Az újoncválogatás után tudom majd meg.
– Logikus. – Bólintott, és egy halvány, félénk mosollyal is megajándékozott. – Csodálom a
magabiztosságodat. Biztos, hogy beválasztanak. Mit gondolsz, hova kerülsz?
Megvontam a vállam.
– Ha nem hiszek magamban, más miért hinne bennem?
Lehet, hogy nem választanak be az első körben, de nincs ezzel semmi gond. Akkor még
keményebben fogok dolgozni, hogy megmutassam mindenkinek, hiba volt, amiért nem engem
választottak.
Egyre csak nőtt a mosolya, az ajkát figyelve összeráncoltam a homlokomat.
– De ez nem azt jelenti, hogy egy nagyképű farok lennék. Csak tudom, mire vagyok képes a
pályán. Ennek ellenére a következő meccsen vagy akár az edzésen is megsérülhetek, és soha
nem leszek képes ismét játékba állni. Az a tervem és az álmom is, hogy profi játékos legyek,
de még túl korai megmondani, hol, ahogyan bármi mást is ezzel kapcsolatban.
Zoe mentegetőzésképpen felemelte a kanalat tartó kezét. – Az egészséges önbizalom mindig
jó. Nekem sem ártana. – Egypillanatra abbahagyta. – És tudom, hogy nem vagy nagyképű
farok, Dylan. Igen, azt mondod, jó vagy a pályán, de ebben semmi rossz nincs. És azt
mondtad, még keményebben fogsz dolgozni, hogy megmutasd nekik, hiba volt, hogy nem téged
választottak. Közben nem vigyorogtál és mondtad azt, hogy mázlijuk van, amiért a csapatuk
része lehetsz. Az lett volna nagyképűség.
Bizonytalanul összehúzta a szemét.
– Érted, mire gondolok, ugye?
Ahelyett, hogy visszamosolyogtam volna rá, közelebb léptem volna hozzá, vagy odaböktem
volna egy köszönömöt, egy egyszerű kérdést tettem fel neki. Ezúttal nem lepődtem meg rajta,
mert tisztában voltam vele, mit fogok kérdezni tőle.
– Akarsz fogadni velem, Zoe?
Ennek hallatán összement a mosolya, és végül még a kanalat is betette a tálba, hogy
próbálja felfogni, mit akarok a kérdésemmel. Rövid elmélkedés után egyik lábáról a másikra
helyezte a testsúlyát, majd a csípőjével nekidőlt a pultnak.
– Ez meg honnan jött? Milyen fogadásról beszélünk?
Az ablakon beszűrődő első napsugarak megvilágították az arcát. Letettem a vizemet, és
szembeálltam vele. Fészkelődni kezdett, amiért közelebb kerültem hozzá. Láttam rajta, hogy
szeretne hátrébb húzódni, ide-oda dülöngélt. Ha egy nagyot előreléptem volna, már ugyanazt a
levegőt szívjuk be. Felcsillant a szeme, amiből egyértelművé vált számomra, hogy azért olyan
könnyen már nem lehetne elijeszteni.
– Fogadjunk egy csókban! – közöltem vele, miután úgy döntöttem, véget vetek a
szenvedésének. – Szerintem egy nap úgyis csókolózni fogunk, és fogadni mernék, hogy te
leszel, aki könyörögni fog érte.
Ledermedt. Még mindig a kezében tartotta a tálat, ezért előrenyúltam, és óvatosan elvettem
tőle. Amikor a kanalat nem engedte ki a kezéből, lehámoztam róla az ujjait, majd letettem a
pultra a tejbe áztatott reggelit. Honey Nut Cheerios volt, ahogy láttam. Nem is rossz választás!
– Ha jól értelek, azt mondtad, könyörögni fogok neked?
– Igen. Szerintem így lesz.
– Hadd helyesbítsem a korábban mondottakat: te mégiscsak nagyon el vagy szállva
magadtól! – hüledezett. – Nem hiszel nekem? Jól van. Akkor te fogsz győzni. Fogadjunk!
– Nem emlékszel arra a részre, amikor azt mondtam, hogy van barátom?
Dehogynem emlékeztem rá. Nem is tetszett, de még mindig nem tudtam pontosan, mit jelent
ez nála. Hogy őszinte legyek, még azt sem tudtam biztosan, igazat mond-e. Azt mondta,
bonyolult az ügy, és ez sosem jelent jót egy kapcsolatra nézve. Amúgy is csak valami semmit
érő alak lehet az illető.
– Azt mondtad, bonyolult az ügy. A dolgok változnak, és a legrosszabb, ami történhet veled,
hogy megnyered a fogadást. Mi veszítenivalód van?
– Nem. A dolgok nem mindig változnak.
– Nekem az a gyanúm, hogy igen.
– Igazán? – Keresztbe fonta a karját, amitől a nagy pólója egy kicsit feljebb csúszott, felfedve
sima lábát. Ha nagyon-nagyon figyelek, esetleg láthatom megint azt a világoskék valamit! –
Elmondanád, ezt miből gondolod?
Azonnal felkaptam a tekintetemet, és félig-meddig megvontam a vállamat.
– Félsz, hogy veszítesz? Ha annyira biztos vagy magadban, miértnem mersz fogadni?
– Nem fogok a lábad elé borulni – jelentette ki, és a kezét vadul felém lendítette – csak azért,
mert láttalak félmeztelenül. Sokan edzenek. Egy csomó fiút láttam már edzés közben.
A szám egyik fele felfelé ívelt.
– Ha azt hiszed, ettől vagyok különleges, mármint azért, mert vannak izmaim, akkor nagyon
meg fogsz lepődni. Na, ugyan már! Mit veszíthetsz? Nem foglak elcsábítani, ígérem. Sőt,
megesküszöm neked, hogy még csak nem is fogom szóba hozni ezt a fogadást. Csak egy
ártatlan kis játék lenne két jó barát között. Attól még, ahogy mondtad, haverok maradunk.
 Piszkálni kezdte az alsó ajkát, látszott, hogy elgondolkodik a hallottakon.
– De miért fogadjak? Nem vágyom arra, hogy elcsábíts. Mondjuk, nem is sikerülne, mert
engem nem hatnak meg a félmeztelen testek. – A félmeztelen testem felé legyintett, majd ismét
rózsaszín ajkához nyúlt. – És nyilván azt sem akarnám, hogy te… – Nyilván – ismételtem meg
rögtön.
– Akkor miért? – vágott vissza, meg sem hallva a poénkodásomat.
– Miért ne? Felhorkant.
– Ez nem válasz.
Eltoltam magam a pulttól, mire ő hátralépett egyet.
– Rendben. Megértem, ha nem bízol magadban a közelemben.
Egy kicsit feljebb emelte az állát, lapos pillantást vetett rám.
– Nagyon vicces! És mit kapok, ha én nyerek?
– Amit csak szeretnél.
– Hű, mekkora szabadságot adsz nekem! Mi van, ha arra kérlek, hogy…? Nem, felejtsd el, ez
nem lesz jó. Hadd gondolkodjam még egy keveset!
Bólintottam.
Gondolkodjon csak.
– Mik a szabályok? – kérdezte, és az ujjait végre elemelte a szájától. – És az időkeret?
– Szabályok nincsenek. És semmi nem fog változni. Csak egy ártatlan fogadás két barát
között, semmi több, ígérem. Ami pedig az időt illeti… mondjuk, mielőtt végzek az egyetemen.
Nem hiszem, hogy addig kibírod, de azért biztos, ami biztos.
Cukormázas mosolyt dobott felém, ami meglepő módon belőlem is mosolyt csalt ki. Félig-
meddig arra számítottam ugyanis, hogy mint egy madár, arrébb fog rebbenni, de helyette
összeszorította a száját, és elkomolyodott.
– És neked miért lesz ez jó?
Egészen odáig nem is gondoltam erre, mivel már az, hogy megcsókolhatom őt, maga lenne a
győzelem. De rájöttem, hogy nem is kell gondolkodnom rajta.
– Ha én nyerek, egy második csókot fogok kérni… és egy harmadikat. Végül is a hármas a
mi bűvös számunk, nem igaz?
Ezúttal nem a szájához nyúlt, hanem a nyakában lévő ezüst nyaklánc apró medáljához, ami
közvetlenül a melle fölött lógott. Ha a melltartó színére következtetni lehetett a pántja színéből,
akkor az is világoskék volt, akárcsak a bugyija. Tetszett, nagyon is tetszett ez nekem! Egy
szexi fehérnemű-összeállítással mindig le lehetett venni a lábamról.
Kihúzta magát, én pedig, mielőtt ágaskodni kezdett volna a férfiasságom, erőt vettem
magamon, és próbáltam elhessegetni a gondolatot arról, vajon mit takar az a kifakult póló.
– Csak hogy tudd, fogadásokban nagyon jó vagyok! – szólalt megvégül. – És soha senkinek
nem könyörögtem azért, hogy megcsókoljon, Dylan.
– Vagy annyira jó bennük, mint a spontán szemezésben? – incselkedtem. Nagyon igyekeztem
kordában tartani a vigyorgásomat. – Mindegy is! – állapítottam meg egy laza vállvonással. –
Nekem tetszik, hogy én leszek az első, Zoe.
A szája egyik sarka felfelé ívelt.
– Csak szórakozni akarsz. Hát csak annyit mondok: jobb, ha vigyázol!
– Az én számtól biztonságban leszel, ne aggódj!
 Újra ott álltunk egymással szemben, és néztünk egymás szemébe néhány másodpercen át.
Mindketten finoman mosolyogtunk. Ezúttal először ő nézett el másfelé, de rendes voltam, és
nem tettem szóvá. Megfogtam a vállamra dobott törülközőt.
– Lassan indulnom kell. Nem késhetek el az edzésről.
– Azzal ugye tisztában vagy, hogy ha te fogsz könyörögni nekem egy csókért, akkor te
veszítesz?
Nem szóltam, csak elmosolyodtam. Ott helyben meg tudtam volna csókolni, de ha nem
hazudik, és tényleg van barátja, az nem vezetne jóra. Én meg nem ilyen srác vagyok. Nem
tennék olyat, amit velem tettek. Le mertem volna fogadni, hogy Zoenál szó sem volt pasiról, de
nekem ott volt a futball, ami viszont nagyon is valós volt. Az az év volt életem legfontosabb éve,
és már most brutálisan szoros időbeosztás szerint éltem.
Zoe bólintott, mint aki meghozta a döntést, majd hirtelen közénk tolta az ökölbe szorított
kezét. Lenéztem rá.
– Mi van?
– Üss bele!
Felvontam a szemöldökömet.
– Üssek bele?
– Igen! Gyerünk, ne vacakolj! A haverok időnként összekoccantják az öklüket.
Először nem értettem, annyira lekötöttek a bennem formát öltő kérdések. Hogy a csudába
került az életembe a semmiből ez a lány? Hogyan fogom túlélni őt? Erre most oldalra billentett
fejjel az öklét tartja elém, szemével a kezemre bök, és várja, hogy… koccantsuk össze az
öklünket.
Így történt, hogy nagy nevetések közepette összeöklöztem az új barátommal.
Tehettem volna mást?
Eljöttem a lakásból, találkoztam a srácokkal, és lenyomtunk egy háromórás edzést. A
csapatból nem mindenki örült annak, hogy mindennap széthajtottak minket, de én nem bántam.
Legalább az őszi edzőtábort letudtuk már. Na, az finoman fogalmazva is… kegyetlen volt.
Egészen jól ment most már, hogy átnézzek Kyle és Maxwell felett, akárhányszor
szembekerültünk egymással. A pályán csapattársaknak kellett lennünk, de mihelyt leléptünk a
zöld fűről, nem ismertem őket. Egyre jobban sikerült különválasztanom a dolgokat.
Csuromvizesen mentünk az öltözőbe a második edzés után. JP már a zuhanyzók felé menet
lökni kezdte a sódert. Tíz percen át mondta a magáét, még tusolás közben sem hagyta abba.
Már visszaértünk az öltözőszekrényekhez, de csak nem állt le.
– Nekem ne kamuzz, haver! Bökd már ki végre, hol laksz most!
– Ezerszer elmondtam már, hogy találtam egy kecót, és új lakótársam van. Megnyugodhatsz,
minden oké velem.
– És hol találtál rá a srácra?
Felnéztem a plafonra, nagyot sóhajtottam.
– Online.
Semmi értelme elmondani neki, hogy a lakótársam történetesen… lány.
– Szóval csak úgy felmentél a netre, és összeköltöztél valakivel? De miért? Az én
gumimatracom már nem felelt meg neked? – Nem igazán vágom, hogy most poénkodsz-e,
vagy komolyan mondod, de csak hogy tudd… horkolsz! Ha idegenben játszunk, és csak egy-
két éjszakát kell kibírnom veled egy szállodai szobában, azzal még elvagyok. De egy egész
éven át…
JP keresztbe fonta a karját maga előtt, és egy határozott Baszd meg! nézést dobott felém,
olyat, amilyet általában a bíróknak szokott tartogatni. Nem vette le rólam a szemét, próbált
olvasni az arcomból.
Már nyitotta is újra a száját, de én megráztam a fejem.
– Elég legyen a kérdésekből, mert kihúzod a gyufát!
– Mi a pálya, skacok? – Chris lépett ki a zuhany alól, és folyt beleaz eszmecserénkbe.
Magamra kaptam a melegítőnadrágomat, leültem a padra.
JP minden figyelmét a kezdő irányítónkra terelte.
– Te tudsz róla? Mert ha igen, és nem mondod meg nekem, esküszöm, Chris…
Úgy tűnt, nem volt elég, hogy a pályán szétrúgták a seggét. Még kellett neki.
Chris homlokráncolva rám nézett, majd JP-re. – Miről beszélsz? Most
jöttem csak be.
– Ez a harcos fiú itt új lakótársat talált magának, de furcsamódnagyon titkolózik – közölte vele
JP.
Arra sem vettem a fáradságot, hogy felemeljem a fejemet. A pólómért nyúltam.
– Ha bárki is furcsa itt, hidd el, te vagy az! – böktem oda. – Miért, már nem nálad csövezik?
– szólt közbe Chris, ügyet semvetve arra, amit mondtam. – Én azt hittem. Akkor most hol laksz,
tesó?
Nyögtem egyet, majd felálltam, és a hasamra húztam a pólómat.
– Ti most szívattok engem? Ha még egyszer megkérdezitek tőlem, hol lakom, vagy hogy jól
vagyok-e, esküszöm, szétrúgom a seggeteket.
– Látod, milyen titokzatos? – bizonygatta JP Chrisnek. – Még mindig…
Innentől fogva már nem foglalkoztam velük. Éreztem, hogy rezeg a mobilom, keresni
kezdtem. Chris a szekrényéhez lépett, ami kettővel az enyém mellett volt, és öltözni kezdett.
Közben végig az én „helyzetemet” elemezte JP-vel.
Megnyitottam az üzeneteket. Láttam, hogy Victoria írt. Nagy ívben leszartam, ahogy az
összes Beszélni akarok veled üzenetét. Visszacsúsztattam a telefonomat a zsebembe. A
táskámat a vállamra dobtam, indultam.
– Én lépek – szóltam oda a srácoknak. – Ha végre összekapjátoka tökeiteket, a kajáldában
megtaláltok. Alig reggeliztem, farkaséhes vagyok. – Megfordultam, hátramenetben lépegettem
tovább, és közben halálos pillantást dobtam JP felé. – Oda ne gyere hozzám, ha továbbra is
nyaggatni akarsz!
– Nem akarsz az In-N-Outban flamózni? – kiáltott utánam Chris.
Oda kellett figyelnem arra, hogy mit eszem. Főleg a sajtburgerre kellett nemet mondanom.
De nem akartam elkésni az órámról, így nem maradt más, csak a gyorskaja. Ráadásul azt is
szem előtt kellett tartanom, hogy be kell osztanom a pénzemet, ha abból még haza is akarok
küldeni. Óriási segítség volt, hogy most nem kellett lakbért fizetnem.
– Ma nem megy. Kettőkor órám van, öttől meg tanulóköröm. Menjetek nélkülem!
– Akkor este Jacknél? – szólt utánam ezúttal JP, amikor már nyomtam kifelé az ajtót.
Mindig Jack bárjában gyülekeztünk.
– Üzenek, ha tudok menni.
 Becsukódott mögöttem az ajtó. Még a sarkon túl is hallottam, hogy JP kiabál utánam.
Alighogy elindultam, egy hangos puffanásra lettem figyelmes.
Visszhangzott tőle a néma épület.
A hang felé fordultam, és egy barna hajú csajt pillantottam meg. A folyosó végén lévő
teremből jött kifelé, ahol a megbeszéléseinket szoktuk tartani. Csak akkor ismertem fel, amikor
az ajtót tartva hátradobta a haját. Az edzőnk lépett ki Zoe mögött, mindketten befeszült vállal
indultak meg. Egyikük sem tűnt jókedvűnek, amit az is jelzett, hogy próbáltak minél távolabb
lépdelni egymás mellett. Az edző Zoe felé fordította az arcát, láttam, hogy mozog a szája. Bár
feléjük mentem, esély sem volt arra, hogy utolérjem őket, mielőtt kiérnek az előtérbe, és
kimennek az épületből. Nem láttam, hogy Zoe válaszolt volna az edzőnknek, de azt
észrevettem, hogy még jobban befeszült. Az edző megfordult, és eltűnt a csapatfigyelő
teremben. Zoe felgyorsított, elhaladt a kupaszekrény előtt, és fel sem emelve a tekintetét,
kiment… Azt sem vette észre, hogy ott állok sóbálvánnyá merevedve, tele kérdésekkel.

NYOLCADIK FEJEZET
 ZOE
A fogadásunk utáni hétvége villámgyorsan elrepült. Dylan csapata a második meccsét is
megnyerte. Ezt Jaredtől tudtam meg, de amúgy az egész kampusz a szenzációs győzelmüktől
zsizsgett. Hogy én? Én annyira nem.
A meccs első felét megnéztem, de aztán Jareddel találkoztam. Igaz, hogy nem sokat tudok a
futballról – alig bírtam követni, hol a labda, kinél van, ki kinek passzol, ki veszítette el, ki kapta
el, s a többi –, de még én is láttam, hogy Dylan teljesen más emberként viselkedik a pályán.
Legalábbis ezt állapítottam meg az én szerény futballtudásommal. A mozdulatai élesebbek
lettek. Elképesztően koncentrált, elképesztően vonzó volt, és elképesztően agresszív – jó
értelemben véve, nem úgy, mint Hulk. Említettem már, hogy elképesztően vonzó volt? Szuper
erős, szuper gyors – ez a srác nagggyon tud futni –, és ha még nem mondtam volna: szuper
vonzó. Nézőként ez jött le nekem. Biztosan az egyenfelszerelésnek és annak az átkozott
vállvédőnek köszönhetően nézett ki annyira dögösen. Még a szeme alatti fekete festék is jól állt
neki, holott azért kenték fel rá, hogy nevetséges képe legyen tőle. Igazi harcosnak tűnt a
pályán.
Nyilván… nyilván nem mondanék igazat, ha azt állítanám, nem esett jól játék közben figyelni
Dylant. Az első touchdownjánál – ahogy a kommentátorok mondták, egy negyvenöt yardos
futásnál – még én is úgy izgalomba jöttem, hogy széles vigyorral az arcomon felugrottam egy
kicsit ültömben. Nevettem, amikor az összes csapattársa rárohant. Ő a csípőjét forgatta, a
srácok összekoccantották a mellkasukat, az öklüket – ugye, hogy a haverok folyton
összeöklöznek? Aztán láttam, ahogy az ötös számú játékos szalad felé – Chris volt az. Átfogta
Dylan nyakát, és tolták, tolták egymást körbe. Melengette a szívemet a látvány! Amikor a
kamera az edző arcát mutatta közelről, ahogyan az oldalvonalnál lépdelt, kikapcsoltam a tévét.
Megértettem, miről szól a játék heve… Azok a vállvédők! Ja, és igen, az a szűk, igen szűk
naci, amiért a kampusz összes lánya bolondult! El tudtam képzelni, hogy ez az élmény a
stadionban még jobban felerősödik. Arra azért nem készültem, hogy én is beállok a sikongató
rajongók táborába, de abban nem láttam semmi rosszat, ha egyszer-egyszer megnézem a
mérkőzést. Elvégre Dylan és én azon voltunk, hogy összehaverkodjunk, és a legjobb barátok
képben vannak azzal kapcsolatban, hogy mi érdekli a másikat. Egyik nap, amikor indult el
otthonról, elkérte a telefonszámomat. Később küldött egy Helló, lakótárs! üzenetet. Az én
olvasatomban ez azt jelentette, hogy alakul közöttünk a barátság.
És én pontosan ezt akartam. Pontosan ezt.
Ha már a barátoknál tartottam, így este nyolc táján fogtam a mobilomat, és felhívtam Kaylát.
Az ötödik csengésre vette fel.
– Szia, Zoe!
– Hellóka! Mindjárt éhen halok. Mikor talizunk? Végeztél a tanulókörben?
Azt terveztem, hogy elcsalom pizzázni, de nem voltam biztos benne, hogy Keith elejtett
beszólásainak köszönhetően éppen nem fogyókúrázik-e. Márpedig ha ez a helyzet, akkor nem
jön velem. A sóhaja hallatán azonban a saját, kajákkal kapcsolatos összes gondolatom is
menten elpárolgott.
– Mi van? – kérdeztem óvatosan, bár volt egy sanda gyanúm.
– Ma nem megy, Zoe, ne haragudj! Nagyon vártam, és Jaredet már napok óta nem láttam,
de Keitht kerülgeti valami, ezért haza kell mennem megnézni, mi van vele.
 Már a nyelvemen volt, amit szívem szerint mondtam volna erre, de Kayla megelőzött.
– Mielőtt bármit is mondanál, Keith azt akarta, hogy találkozzak veletek, de annyira pocsék
volt a hangja a telefonban, hogy még ha el is mennénk valahova, folyton rajta járna az eszem.
Lehuppantam a kanapéra, kibújtam a cipőmből. Percekkel korábban még arra készültem
izgatottan, hogy végre találkozunk.
– Nem akartam mondani semmit – dünnyögtem. – És persze, megértem. Ápold, én is ezt
tenném. Miattunk meg ne aggódj! Majd holnap találkozunk, ha jó neked. Szerintem Jarednek
sem kell bébiszitterkednie. Lehet, hogy jobb is lesz holnap. Mondjuk egy ebéd?
Nekem négyig nem lesz órám.
Vártam a válaszát, közben hallottam a sietős lépteit.
– Nekem holnap két órám lesz. Egy reggel, egy pedig kettő körül. Ha Keith jobban lesz,
elmehetnénk egyet kávézni. Az úgy jó?
– Bármi jó. Csak mondd, hol és mikor, és ott leszünk! Már hiányzik a csinos kis pofikád,
KayKay.
Szinte telefonon keresztül is éreztem a kedves mosolyát.
– Jó ég, ti is nagyon hiányoztok nekem! Dylanről most nem is kérdezlek, mert minden egyes
nap minden apró részletére kíváncsi vagyok. Az meg telefonon keresztül nem olyan. Nehogy
nélkülem mesélj el mindent Jarednek! Úgy érzem, kimaradok mindenből, és Jared mindig
bennfentesebb lesz, mint én.
– Rendben. Lakat lesz a számon, amíg élőben nem találkozunk végre. De ne aggódj, nem
sok mindenről maradtál le, bár szombaton odajött hozzám, és…
– Ne folytasd! Holnap mesélsz el mindent, tudod. Nem így telefonon keresztül. Kávéra és
péksütire lesz hozzá szükségünk. – Pedig semmi olyan… – Jaj, Zoe, bocs, de Keith hív! Le kell
tennem. Holnap üzenek,oké? Szeretlek!
– Oké, én is szeretlek…
És már meg is szakadt a vonal. Felsóhajtottam, végignyúltam a kanapén. Hát persze, Keith
csörög. Ha Kayla nem törődik vele, és inkább velem jön pizzázni, folyton hívogatta volna a pasi,
egészen addig, amíg Kayla már kínosan érezte volna magát, és bűntudatában hazament volna.
Reméltem, hogy Keith tényleg beteg és tényleg szenved.
Sóhajtottam, és gyorsan üzentem Jarednek.

Én: Kayla nem tud jönni. Úgy tűnik, Keitht elkapta valami. Jared: Seggfej!
Jared: Mármint Keith, nem KayKay.
Jared: Átjössz? Ha akarod, Becky átváltoztat.
Én: Anyukád éjszakás?
Jared: Ja. Na, benne vagy? Ígérem, ezúttal nem fogom kiposztolni sehol, hogyan változtatott át a húgom.
Én: Köszi, de most nem. Egyszer még bejött, hogy egy ötéves átváltoztatott, de már kihúztam a bakancslistámról. Soha
többet nem fogok egy szobában aludni vele, az biztos!
Jared: Ó, pedig annyira igyekeztünk, hogy csinos legyél!
Én: Láttam, mennyire! És mindenki más is látta! Jared: Na, jössz? Én: Nem. Téma lezárva. Itthon maradok,
és tanulok. Holnap kávézunk? Jared: Jöhet! Adj Dylannek egy jóéjtpuszit a nevemben!
Somolyogtam. Kis hülye!
A magasba emeltem a mobilomat, és készítettem magamról egy szelfit, amin nagyon
mosolygok, és a középső ujjamat felfelé tartom. Elküldtem Jarednek. Néhány másodperc
elteltével kaptam róla és a kishúgáról egy képet: mérgesen néz bele a lencsébe, a kishúga
szemét pedig eltakarja a kezével.
 Becky kikészíti. Nemcsak hiperaktív a kiscsaj, de nem is akarja felfogni, hogy másoknak
azért van szükségük az alvásra, hogy működhessenek. Angyali arc mögé bújt kisördög.
Legalább Jared szenvedni fog egy kicsit, és ez a gondolat némi elégedettséggel töltött el.
Jóéjtpuszi Dylannek… Még mit nem! Engem keményebb fából faragtak!
Tudtam, hogy Dylan a csapatával vacsorázik, majd a tanulókörben lesz. Hallottam, amikor a
haverjának mondta a telefonban. Nem tudom, Chris volt-e a vonal másik végén. Nem mintha
megkérdezhetném tőle. Az viszont biztos volt, hogy mostanában nem ér haza, így kényelembe
helyeztem magam a nappaliban. Kihoztam a laptopomat, gondoltam, nekiállok tanulni. Az is jó
lenne, ha még lefekvés előtt tudnék egy kis retusálást végezni a Leah divatblogjához legutóbb
készített képeken. Amennyire jól bejöttek a fotósmunkáim mostanában, úgy saccoltam, év
végére össze tudok szedni annyi pénzt, hogy ki tudjak költözni innen, ahogyan azt terveztem.
Leültem a padlóra az ablakkal szemben.
Kiteregettem mindent a dohányzóasztalon, és nekifogtam a teendőmnek. Csak annyira álltam
le, hogy kimentem egy banánért, és felkaptam a reggeliből maradt enyhén égett pirítóst. Elég
lehangoló volt azok után, hogy isteni finom sajtos pizzáról ábrándoztam, de hát mit tehettem
volna?
Kilenc körül kezdett elnehezülni a szemhéjam. Végeztem a sulis feladatommal, így bedugtam
a fülhallgatót a fülembe, és megnyitottam a Photoshopot, hogy nekiálljak a divatfotók
szerkesztésének. A hangos zenétől hamar felébredtem, és semmi másra nem figyeltem, csakis
Leah monitoron megjelenő képeire.
Imádtam ezt a munkát. Igen, sokszor több időt töltöttem a laptop előtt, mint a fényképezőgép
mögött, de ez így működött. Ha minden terv szerint alakul, a fotózás lesz a jövőm. Nem
feltétlenül a divatfotók lesznek a kedvenceim, de amíg fényképezhetek, és különféle arcokat,
érzelmeket, emlékeket, pillanatokat és… szívdobbanásokat örökíthetek meg, addig rendben
vagyok.
A Spotify rádiómban megszólalt Pharrell „Gorilla G-Mix” száma. Már bömböltem is teljes
bedobással vele együtt, hisz az egyik kedvenc szexdalom volt. Mindenkinek van olyan, nem
igaz? Persze sosem szexeltem még úgy, hogy közben ez szólt – elég furcsa lett volna –, de
akárhányszor hallgattam, simán el tudtam képzelni, mihelyt lecsuktam a szemem.
Ez a dal mindig előhozta belőlem a sztriptíztáncost. Furcsán szexi volt ez a szám. Vagy csak
azért tűnt annak, mert én vagyok furcsa? Lehet, hogy az utóbbi igaz, de nem érdekelt. Csak
Jared és Kayla tudott az én különös R&B-s, hiphopos szexmániámról. Még mindig lent ültem a
földön, a fejemet hátradobtam a kanapéra, kinyújtottam a két karomat, és behunytam a
szemem.
Ritmusra mozdult a csípőm, énekeltem, és ha a dalszöveg nem lett volna önmagában elég, a
biztonság kedvéért még gorillahangokat is kiadtam magamból. Ugye, tudod, mi következett?
Mert ezúttal is hoztam a formámat!
Lazán kinyitottam a szememet, és kit láttam magam előtt? Dylan Reedet, ahogy engem néz!
Lecsuktam a szemem, majd ismét kinyitottam… Próbálkoztam, hátha… de nem, sehova sem
ment onnan. Amikor először megláttam, hogy előttem áll, és lenéz rám, azt hittem és reméltem,
hogy csak ideképzeltem őt, merthogy… tudod, úgy éreztem magam. Elvégre nem volt olyan
egyszerű megszabadulni azoktól a gondolataimat teljesen betöltő képektől, amiken Dylan Reed
fekvőtámaszokat és felüléseket nyom. A sima bőre alatt feszülő izmok szinte könyörögtek,
hogy megsimogasd, végignyald, végigszürcsöld őket, és művelj velük mindenféle olyat, amit
egy barát nem tehet, és nem is tenne…
 A plafonra meredtem, nagyot sóhajtottam. Dylan még mindig nem szólalt meg.
A fülhallgatómért nyúltam, kivettem a fülemből. A következő dal eleje lassan elhalkult,
magával vitte Drake hangját. Néma csend lett a lakásban. Ha valaki a szobámban leejt egy
gombostűt, itt, a nappaliban ülve is hallottam volna.
Lassan halkulni kezdett a dübörgés a fülemben, egy idő múlva teljesen megszűnt. Helyette a
szívem dobolt úgy, akár egy hevesen lüktető basszus. Lányos zavaromban kóválygott velem a
szoba, de amikor felültem, azonnal helyére került a világ. Megharaptam az alsó ajkamat,
jéghideg ujjaimmal megmarkoltam a laptopom tetejét, lecsuktam, majd finoman rátettem a
fülhallgatókat. Biztos vagyok benne, hogy az arcom addigra már a szivárvány színeiben
pompázott. – Ne kímélj! – szólaltam meg alig hallhatóan.
Dylan belépett a látómezőmbe, és az óriási, összebújásra készült bőrkanapé mellé állt. Én
csak bámultam egyenesen ki az ablakon, de a szemem sarkából láttam, hogy Dylan szája
felfelé ível.
Megköszörülte a torkát, mire én még erősebben beleharaptam az alsó ajkamba.
Hát sosem fogok dűlőre jutni ezzel a sráccal?
Dylan leült a kanapé széles karfájára. Én arrébb csúsztam, a lábamat magam alá húztam.
Sebezhetőnek éreztem magam.
– Már a lépcsőházban hallottalak – szólalt meg.
Bólintottam, de továbbra sem néztem rá. Néha megfeledkeztem a hangerőről. Ilyenkor az
egész ház engem hallgatott, az biztos.
– Bejöttem, szólítottalak – folytatta Dylan –, de úgy tűnt, túlságosan elfoglalt vagy. Nem
akartalak megijeszteni, így csak… vártam.
– Régóta… régóta álltál itt?
Hosszas csend következett, majd Dylan halk, mély hangon megszólalt:
– Mintha azt hallottam volna, hogy azt énekled…
„begerjedek”. Ezvalami miatt megragadt bennem. Hát, igen, az még kicsit korábban volt.
Jól van. Szuper. Akkor azt is látta, ahogyan a padlón vonaglok.
Kerültem a tekintetét. Bólintottam, felálltam. Sírni tudtam volna! Dylan is felállt velem együtt.
– Most fogom magam, és leugrom az emeletről – dünnyögtem lehajtott fejjel, miközben
próbáltam elsasszézni mellette.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de arra nem számítottam, hogy áramütésként ér majd,
amikor a hatalmas keze a csuklóm köré fonódik, hogy megállítson. Libabőrös lettem, ahol
hozzám ért, végigszaladt a bizsergés a karomon. Megfeszült a kezem, de Dylan pontosan erre
számított. Nem mozdultam. Vártam, hogy mindjárt kinevet, kigúnyol. Az eszem azonban azt
súgta, hogy ő nem ilyen. Tudtam, hogy nem fog zavarba hozni, ennek ellenére még gondolhat
furákat rólam, és elmondhatja a haverjainak, milyen különös szerzet a lakótársa. Nem azon
szörnyülködtem, hogy éneklésen kapott, hanem azon, amilyen dalt énekeltem. – Rám néznél,
Zoe?
Amikor semmi nem történt, a tekintetemet a homlokára emeltem, és figyeltem, ahogy lassan
összeráncolja.
Mire egyet pislogtam, már húzott is a mosogatótálca felé. Elengedte a csuklómat, letépett
egy darab papírtörlőt, és a víz alá tartotta, hogy benedvesítse. Amikor megindult felém, én
hátradőltem, hogy ne érhesse el a fejemet. A ráncok a homlokán egyre mélyültek.
Előrenyúlt, a nyakam köré fonta a karját, hogy egy helyben tartson. Úgy tűnt, még mindig
elérhető távolságban voltam.
– Maradj nyugton! – szólt erélyesen, szinte már haragosnak tűnt a hangja.
Már megint mit tettem, azon túl, hogy ismét hülyét csináltam magamból? Egy pillanatra a
szemembe nézett, és akkor azt kívántam, bárcsak ne lenne ennyire dögös. Sokat segített
volna abban, hogy normálisan viselkedjek a közelében. Még a parányit ferde orra is csak emelt
a sármján.
– Vérzik a szád – dünnyögte, majdhogynem csak magának.
Ah, szóval az volt keserű. Én meg azt gondoltam, hogy a megszégyenülés keserű ízét érzem.
– Néha kiszárad a szám.
Amikor a nedves papírtörlő az alsó ajkamhoz ért, összerezzentem, és ösztönösen a csuklója
köré kulcsoltam a kezemet, hogy megállítsam. Helyesebben csak próbáltam átfogni a
csuklóját, de az én kezem apró volt az övé mellett. Ennek ellenére próbálkoztam, és be is jött.
Megállt a keze. Tudom, hogy hülyeség, de nekem még a homloka is szexinek tűnt. És azok a
bőre alatt futó erek! Éreztem, ahogy a karján a szőrszálak a karomhoz érnek. Behunytam a
szemem, és eszembe jutott a nap, amikor rátámadtam a lakásban. Aztán az erős kezének erős
ujjai óvatosan a számhoz értek, és ettől visszatértem a valóságba.
Összenéztünk.
– Bocs – mormogta mély hangon, amitől a szívem azon nyomban zakatolni kezdett. Ne
nézz a szemébe, Zoe! Ne nézz a szemébe!
– Én bocs – dünnyögtem maflán, és leengedtem a kezemet. Megmozgatta a csuklóját.
Hirtelen azt hittem, valahogyan kárt tettem benne az előbbi csatározásunk során, de aztán
rájöttem, hogy az kizárt. Megköszörülte a torkát, és befejezte a szám letisztítását. Hagytam,
hadd csinálja. Nyíltan élveztem, hogy nekem szenteli a figyelmét. Jó, annyira azért nem
szabadultam fel, de legalább baromságot nem csináltam – még. Amikor végzett, gombócba
gyűrte a papírt, és bedobta a szemetesbe. Követtem a tekintetemmel a galacsint, és ha a
szemem nem csalt, épp csak egy halvány rózsaszín folt volt rajta. Miért is volt szükség erre
a hirtelen elsősegélynyújtásra?
– Miért van az, hogy mindig a leglehetetlenebb helyzetekben találsz? – kérdeztem,
remélve, hogy választ kapok tőle, merthogy nekem gőzöm sem volt.
Ahogy azt sem tudtam eldönteni, hova tegyem a kezemet. A mellkasom elé? A
konyhaszigetre? A hátam mögé? Vagy Dylanre?
– Úgy értem, nem a legjobb érzés, hogy éneklésen kaptál, mivelhogy ez amolyan
személyes dolog nálam, ráadásul félig-meddig még táncoltam is, amit, gondolom, láttál. El
tudom képzelni, mennyire furának tűnhetett, hogy ülve nyomom, de azért mégiscsak táncnak
számít. És ráadásul pont azt a dalt kellett kifognod? Miért nem akkor léptél be, amikor Ed
Sheerant éneklek? Az ő dala annyira nem lett volna gáz. De hogy akkor találsz rám, amikor
pont ezt a dalt éneklem? – Minden mondat úgy jött ki a számon, mint egy sikoly.
– Nehogy emiatt legyél kiakadva! – próbált nyugtatni Dylan.
Lassan megkerültem őt, és elindultam az előszoba felé.
Van valami esélye annak, hogy nem fogsz kigúnyolni ezért?
– Zoe… – kezdett bele, amikor már majdnem sikerült elérnem azajtót. Mielőtt azonban be
tudta volna fejezni, bármit is akart mondani, elment az áram. Sötétség borult ránk. – Mi a
fene?
 Valóban, mi a fene? Hosszú, nyolc másodperces csend következett. Álltunk ott lefagyva,
vártuk, hogy visszajöjjön az áram.
– Uh… – nyögtem fel, kezdtem pánikba esni. – Mondani fogok valamit, de nem nevethetsz.
– Mi az? – kérdezte Dylan zavartan.
Már ellépett a mosogatótól, és az ablak felé tartott, legalábbis a hangja onnan jött.
Megköszörültem a torkomat, egyik kezemmel átfogtam a hasamat.
– Lehet, hogy betörő? Vagy betörők? Többen vannak? Akár hárman is? A múlt félévben
történtek betörések a környéken. Lehet, hogy elvágták az elektromos vezetéket vagy
micsodát, hogy könnyebben betörhessenek. Szerintem betörőink vannak. Egyszer apával
láttam egy filmet, amiben… – Elharaptam a mondat végét.
Úgy tűnt, a közeli épületekben is elment az áram. A hold beszűrődő ezüst fényében láttam
Dylan árnyékát, és hogy felém fordul.
Válasz helyett kinyitotta az egyik ablakot, hogy kinézzen az utcára. – Igen, az egész tömbben
elment az áram. Minden rendben, Zoe.
Én…
– Hát nem igazán vagyok oda a…
– Lehet, hogy kicsit kevesebb filmet kéne nézned.
– Mi van?
Miért hallatszódott úgy, hogy jót derül rajtam?
– Te most mosolyogsz? – kérdeztem hitetlenkedve.
Halk nevetést hallottam, de mielőtt reagálni tudtam volna rá, az univerzum úgy döntött,
mindent átköt egy kis vörös masnival. Forogni kezdett velem a szoba, zavartan a lábamra
néztem. Tényleg szédülök? Azért ennyire nem félek a sötétben. Abban a pillanatban rázkódni
kezdett az épület. Rémülten néztem a lakótársam árnyékára.
– Dylan! – szakadt fel belőlem pániktól remegő hangon.
Két másodperc.
Jól van, mindjárt vége!
Három másodperc.
Megfordultam, és a bejárati ajtó felé néztem erősen. Fussak vagy maradjak? Fussak vagy
maradjak? Négy másodperc.
– Dylan! – szólaltam meg ismét, ezúttal hangosabban és sürgetőbben, ahogy
előrelendültem. Futni akartam az ajtóhoz, Dylanhez, mindegy, merre, csak fedezékbe,
ugyanakkor egy tapodtat sem bírtam mozdulni. Szorosabban magam köré fontam a két
remegő karomat. Abba fog maradni.
Lépteket hallottam.
Ha Dylan elfut és itt hagy, istenemre esküszöm, hogy… Öt másodperc. Hat
másodperc.
A földrengés pont akkor állt le, amikor éreztem, hogy Dylan mögém lép, és egyik kezével
átkarolja a vállamat.
– Hát ez fura volt, de már vége – szólt könnyedén, rajtam tartva a kezét.
A szívem olyat tett, amit még soha. Lassan, de hatalmasakat dobbant. Fel sem tűnt, hogy a
történtek alatt mindvégig visszatartottam a lélegzetemet, egészen addig, amíg végül kifújtam a
levegőt. Egész testemben remegtem, ahogyan nagy levegőket vettem, és a számon kifújtam.
 Ekkor Dylan a másik kezét a bal karomra tette, és elkezdte fel és le dörzsölgetni.
– Jéghideg vagy – mormogta.
Na, ja! A holtak általában jéghidegek – gondoltam magamban, de nem mondtam ki
hangosan.
Nem válaszoltam rá semmit, inkább próbáltam rendezni a légzésemet. Fél órával korábban,
amikor énekeltem, még a rövid ujjú pólóm is soknak tűnt az L. A.-ben szokásos melegben.
Most meg, ahogy Dylan fel és le dörzsölte a csupasz karomat, semmi mást nem éreztem, csak
hogy a hideg bekúszik a bőröm alá. Akárhányszor felfelé mozdította a kezét, a hüvelykujja
becsúszott a pólóm alá.
Ki kell mennünk. Ki kell mennünk innen! – Megindultam, hogy azon nyomban kiszaladjak az
ajtón, de csak pár lépésnyire jutottam, mert Dylan keze megállított.
– Várj! Várj egy percet!
A könyökömnél fogva megragadott, és maga felé fordított.
– Ki kell mennünk! – hajtogattam zihálva.
Még ilyen közelről sem láttam az arcát, de abból, ahogy a fejét tartotta, sejtettem, hogy rám
néz.
– Minden rendben, Zoe. Nem volt nagy rengés. – És ki mondta, hogy a következő
sem lesz az?
A keze ismét megindult a csuklómtól, végig a könyökömön, feljebb és feljebb, csak ezúttal
lassabban.
– Itt biztonságban vagyunk.
Valóban? Itt? Hát én nem így éreztem, főleg, hogy libabőrös lettem, ahol a karomat
simogatta.
Néhány másodpercig csak bámultam csendben a sötét formáját, majd lehajtottam a fejemet,
és sóhajtottam. Varázslatos keze volt! A belőle áradó hő kezdett lassan felmelegíteni. Nem volt
olyan puha, mint az előző pasimé – mondjuk, ő több kézkrémet használt, mint én, amivel nem is
volt gond. De Dylan keze! És ahogyan a bőrömön végigsimított vele! Sokkal jobb érzés volt. Jól
az eszembe véstem, hogy később is fel tudjam idézni magamban. Ennek a srácnak az egész
lénye feledhetetlen volt.
– Nagyon parázok a földrengéstől – suttogtam, ha netán kétségeilettek volna még ezzel
kapcsolatban.
– Már elmúlt. Biztonságban vagyunk.
– Kivagyok tőle teljesen, Dylan. Miért nincs még mindig áram? Vajon a rengés miatt ment
el?
Még mindig suttogtam. Képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak, és egy lépést
közelebb mentem felé. Már csak úgy féllépésnyire állhattam tőle, az arcom szinte súrolta a
mellkasát. Nem azért tettem, mert ölelésre vágytam, de amikor a kezét elhúzta a karomtól, és
újból átfutott rajtam a hideg, komplett idiótának éreztem magam. Komplett idiótának, aki tudja
magáról, hogy idióta, mégsem képes arra, hogy eltávolodjon a nagyfiú biztonságot nyújtó
közelségétől. Mindig azt mondják, hogy valami erős, stabil dolog mögé kell bújni, nem igaz?
Nos, Dylan Reed erős volt és stabil.
Ekkor egy hatalmas tenyér fogta meg hátul a derekamat. Halk sóhaj tört fel mélyről belőlem,
beleremegett a testem. A keze lassan haladt felfelé a hátamon, mint aki nem biztos abban, mit
szólok ahhoz, hogy átfog.
Uh…
Ez volt a válasz egy kérdésre, amit nem is akartam feltenni. Nem vártam verbális
megerősítésre, csak beletemettem arcomat a kőkemény mellkasába, és visszatartottam a
lélegzetemet. A másik kezével is átkarolt, a hátamra tette, kicsivel a másik fölé. Akkor úgy
éreztem, hogy már behunyhatom a szememet. Miatta éreztem úgy.
– Valószínűleg véletlen egybeesés, és semmi köze a földrengéshez.
A karommal még mindig a hasamat fogtam át, így amikor Dylan közelebb húzott magához,
megszüntetve azt a féllépésnyi távolságot közöttünk, az egyik kezemet felemeltem, és a
mellkasára helyeztem, közvetlenül az arcomhoz, a másikkal pedig a pólóját markolásztam a
derekánál.
Kicsit bizonytalannak, kicsit kínosnak éreztem a helyzetet. Oké, talán a kínos nem is annyira
jó szó rá, inkább úgy mondom, hogy régóta a legjobb ölelés volt az életemben. A legjobb
félölelés, mivel a szorításával nem préselte ki belőlem a szuszt. Mert az lett volna a tökéletes
ölelés. Ez annál lazább volt, de azért mégis jóleső.
Istenem, milyen meleg és erős volt az érintése! Megszédített a fűszeres illatú parfümje.
Mintha egy kevés cédrusfát is éreztem volna, de mindenesetre varázslatos aroma volt. Hogy
lehetett ennyire finom az illata még ilyen késő este is? Talán randin volt?
Nem volt kicsit sok ez az ölelés egy baráttól? Ha őszinték vagyunk, már az is kissé túlzás
volt, hogy barátnak vagy havernak neveztem őt. De hogyan álljak le, hogyan hátráljak ki ebből?
Sehogy, az égvilágon sehogy. Ha ez a földrengés Kalifornia történetének legpusztítóbb
földrengése lesz, és az épület össze fog dőlni, akkor én ennek a srácnak a karjában akarok
lenni.
Olyan szorosan simultam hozzá, hogy hallottam a szívverését. Próbáltam az ütemére
koncentrálni, és hozzáigazítani a saját légzésemet. Erős és stabil ritmusra dobbant a szíve.
Amikor már kissé észhez tértem, hosszan kifújtam a levegőt.
– Most biztos azt gondolod, hogy bolond vagyok – dünnyögtem bele a mellkasába.
Alighogy kimondtam ezt, egy négy másodperces utórengés következett. Kisebb volt, mint az
előző, de érezhető. Dylan mellkasába fúrtam a fejemet, és feljajdultam.
– Shhh, minden rendben. Rendben vagy. Ez kisebb volt.
Összeszorult a torkom, ezúttal még jobban összehúztam a szememet, és ökölbe zártam a
kezemet. Dylan már nem mozgatta a kezét, de nem is engedett el.
– Nem gondolom, hogy bolond vagy. Anyukám is parázik a földrengéstől.
– Igazán? És ő is idegenek karjába ugrik?
Némán felnevetett, megemelkedett tőle a mellkasa.
– Azt hittem, barátok vagyunk. Mikor lettem a legjobb haverodból idegen? És hogy
válaszoljak a kérdésedre, anya nem ugrana egy idegen karjába, mert az apám azonnal mellette
teremne, és elkapná, ha anya úgy döntene, hogy elájul. Mindig a faterom kezét szorongatja
ilyenkor. – Dylan érdes hangja még inkább megnyugtatott. – El szokott ájulni?
– Szerencsére még nem történt ilyen, de nem csodálkoznék rajta.
Folyton ezzel fenyegetőzik.
Egy pillanatra csendben maradtam, aztán megszólaltam:
– A tudósok arra számítanak, hogy hatalmas földrengés fog lesújtani Kaliforniára, igaz? Az
áram még mindig nem jött vissza.
Érzem, hogy valami rossz fog történni. Mi van, ha ez az a földrengés? Néhány másodpercig
hümmögött, éreztem, hogy vibrál a teste.
– Van valami, amit bánsz, hogy nem tettél meg? Van valaki, akit meg akarnál csókolni, mielőtt
idő előtt lecsap ránk a végzet?
Meglepődve emeltem fel a fejemet, hogy rápillantsak.
Abból a szögből nézve, ahogy akkor álltunk, már könnyebben ki tudtam venni a vonásait a
sötétben. Tisztán látszott, hogy kajánul vigyorog.
– Ügyes próbálkozás, de nem hinném. Mondtam már neked, hogy engem keményebb fából
faragtak, ha fogadásokról van szó. Nem fogok egykönnyen meghátrálni. Bár ha az épület
összedől, lőttek minden fogadásnak, és megvan rá az esély, hogy szó szerint beléd akarok
majd bújni.
Erre már hangosan felnevetett.
– Jól van, akkor felkészülök rá.
Arra gondoltam, biztosan furcsa és kényelmetlen lehet neki, hogy a karjában tartogat, ezért
levettem a kezemet a mellkasáról, és hátraléptem fél lépést. Ahogy elengedett, éreztem, hogy
hűl le a testem.
– Különben is hogy lehet, hogy te ennyire nyugodt vagy? Nem láttad a 2012-t vagy a San
Andreast? Pont a múlt héten néztem meg őket újra. Most belegondolva nem volt jó ötlet.
Pechemre pontosan éreztem, hol tartotta rajtam a két kezét. Így azt is tudtam, hogy már
nincs ott.
– Ezért félsz ennyire a földrengéstől? A filmek miatt?
– Ki nem fél a földrengéstől? Hogyan ne boruljak ki attól, hogy egyépület alatt leszek
kilapítva?
Ekkor a kezem váratlanul Dylanébe csusszant, aki úgy nézett lefelé, mintha nem lenne biztos
abban, hogyan is történt ez, és ő nyúlt volna az én kezemért. Megszorította egyszer, majd még
egyszer. A szívverésem az egekbe szökött.
Basszus! Mintha önálló életet élnének, az ujjaim lassan kiegyenesedtek, és az övéi köré
fonódtak. Úgy tűnt, Dylan számított is erre, mert mielőtt felfogtam volna, mitől árad szét
bennem a bizsergés, már húzott is a kanapé felé.
– Mit csinálsz?
– Nem bírok már állni, Zoe. Hosszú napom volt, a tanulókör is tovább tartott, mint gondoltam,
és még az edzőterembe is el kellett mennem, mielőtt idejöttem. Kipurcantam mára rendesen,
jólesne, ha inkább ülnénk.
Ó!
– Bocs – dünnyögtem, miközben nagyot sóhajtva elhelyezkedett a kanapén, és maga mellé
húzott.
– Kéne keresnem egy gyertyát – motyogtam, és elhúztam a kezemet.
Ahelyett, hogy elengedett volna, a kezemet a kezébe csúsztatta, és átkulcsolta az ujjaimat.
Összeért a tenyerünk. Furcsa szögben ültem. A kezünket bámultam, és nem igazán értettem,
mi van. Felemelte a kezünket, és a combjára tette a kézfejemet. A fejét hátrahajtotta a kanapé
háttámlájára, és egy kicsit lejjebb csúszott.
– Maradj! Nyugodj le egy kicsit! Maradj itt mellettem! Az áram bármelyik pillanatban
visszajöhet.
Maradjak mellette? Így, kéz a kézben? Mi a fene? Hát mire valók a barátok, ha nem erre?
Említettem már, hogy idióta vagyok, igaz? Bevallom, örültem, hogy nem amellett döntött, hogy
bemegy a szobájába, és ott dől le. Hátradőltem, és befészkeltem magam mellé.
– Ja, és egy darabig ne nézz ilyen filmeket, rendben? Inkább olyanokat válassz, amiktől nem
ijedsz meg. Azt mondtad, szereted az animációs filmeket. Na, azok jók lesznek.
– De azoktól meg általában sírni kezdek – motyogtam az orrom alatt, és közben ránéztem. –
Szerintem… – kezdtem bele a mondatba, de abbahagytam.
Felém fordította a fejét. Összeakadt a tekintetünk a holdfényben, de gyorsan elkaptam, és a
mennyezetet kezdtem bámulni.
– Szerintem… ennek inkább hozzád van köze. Mások jelenlétébennem szoktam azért ennyire
dilis lenni. Ne érts félre! Lehet, hogy szeretnék közel kerülni hozzád, de azért ennyire nem.
– Tehát azt mondod, én különleges barát vagyok?
A szemem sarkából rápillantottam, és azt láttam, hogy még mindig engem néz. A halántékát
bámultam. Csöndben maradtam, ő pedig végül elfordította a fejét.
– Nekem bejön – motyogta.
Úgy éreztem, most végre rápillanthatok. Becsukott szemmel ült, így kedvemre legeltethettem
rajta a tekintetemet.
Felsóhajtott, összébb görnyedt, hogy még kényelmesebb testhelyzetbe kerüljön. Magamról
ugyanezt nem mondhattam el, de még véletlenül sem akartam elhúzódni tőle.
Éreztem, hogy valami a lábamhoz ér. Lenéztem, Dylan combja volt az. Nem sokkal azelőtt
még csak a közelemben sem volt, de most összeért a combunk.
– Jó napod volt? – kérdeztem tőle, amikor nem szólt.
– Igen. Hosszú, de jó nap volt a mai. Neked?
– Nekem is. Dolgoztam, mielőtt megjöttél. Azt kellene folytatnom, amíg vissza nem jön az
áram. Úgy legalább hagynálak aludni. Bár ha még egyszer megrázkódik a föld, biztos,
hogy fel foglak ébreszteni. Halk nevetés.
– Igen?
Búgó hangja hallatán bennem rekedt a szó. Lehunytam a szemem, és visszatartottam a
feltörni készülő sóhajt.
– Csak figyelmeztetni akartalak.
– Nyugodtan ébressz fel, amikor csak akarsz. Nem fogom bánni, hidd el!
Erre nem reagáltam.
– Figyelj, Zoe! – kezdte álmos, fátyolos hangon.
– Igen? – krákogtam. Az én hangom a közelében sem volt az ő érzéki búgásának.
Megőrjített a szexi hangja, egyszerűen nem tértem magamhoz miatta.
– A barátod hol van most?
Hoppá!
Ettől a kérdéstől azonnal felocsúdtam. Megfeszültem, a kezemet kicsit arrébb húztam, de
azért nem engedtem el az övét.
– Miért kérdezed?
– Tudja, hogy félsz a földrengéstől, nem? Neki tudnia kell, ha mára pasid. Csak az jutott
eszembe, hogy már hívnia kellett volna, hogy megtudja, minden oké-e veled. Ha az én
 csajom félne a földrengéstől, hanyatt-homlok rohannék hozzá.
– Mondtam már, hogy nem egyszerű a helyzet.
Mekkora idióta vagy, Zoe!
– Oké. Ha te mondod! Csak megkérdeztem.

KILENCEDIK FEJEZET
 DYLAN
– Zoe, kérhetek tőled egy nagy szívességet?
A dohányzóasztal előtt ült a földön egy kis szőnyegen. Úgy tűnt, ott szeret legjobban a
laptopján dolgozni. Filmnézéshez más helyszínt választott: akkor a nagy bőrkanapéra
kuporodott.
– Mennyire nagy? – kérdezte, le sem véve a szemét a monitorról és a szerkesztés alatt álló
fotóról.
A szavai hallatán széles vigyorra húzódott a szám.
Mivel nem válaszoltam elég gyorsan a kérdésére, rám emelte a tekintetét. Tutira értette,
miért vigyorgok, mint egy fakutya, mert az arcán megjelentek azok a rózsaszín kis foltok, és
mérgesen kifújta a levegőt.
– Hány éves is vagy? – morogta.
Felnevettem, majd kinyitottam a hűtőszekrényt, hogy kivegyek egy kis narancslét.
– Nagy, de nem annyira, hogy ne bírnál vele. A laptopjába fúrta a tekintetét.
– Már láttam, nem emlékszel? Annyira azért nem nagy. Persze elég impozáns, még
pihenőállásban is, és ha jól emlékszem, gratuláltam is hozzá. De nem hinném, hogy még nőni
fog, és ezért mondom azt, hogy… annyira nem nagy. Döbbenten álltam, szótlanul, a
narancsleves dobozzal a kezemben. Zoe mindig ilyen hatást váltott ki belőlem, így ez nem volt
újdonság, de újra és újra meglepődtem.
– Nem mintha annyira élénk emlék élne róla bennem – tette hozzámotyogva. – Mi az? –
csattant fel hirtelen, miután látta, hogyan nézek.
– Uh, Zoe, én csak a szívességről beszéltem, amit kérni akartamtőled. Nagy szívesség
ugyan, de semmi olyan, amivel ne bírnál el.
Kinyitotta a száját.
– Ó! – Megköszörülte a torkát, majd így folytatta: – Akkor vedd úgy, hogy semmit sem
mondtam, jó? Nem hallottál semmit.
– Természetesen. Elvégre erre valók a barátok. –
Elmosolyodtam, és öntöttem magamnak narancslevet. – Kérsz?
– Kösz, nem. Szóval, milyen szívességről van szó?
A földrengés okozta pánikolása utáni napokban sikerült egy kicsit közelebb kerülnünk
egymáshoz. Barátkoztunk. Nem haverkodtunk, hanem barátkoztunk. A szemkontaktussal még
mindig hadilábon állt, de az állam és a fülem szuggerálásának ideje határozottan csökkent.
Ráadásul annak ellenére, hogy csak hellyel-közzel futottunk össze – volt olyan nap, amikor
csak tíz percre sikerült –, egyre többet megtudtam róla.
Nagyszerű érzés volt. Tetszett, hogy napról napra egyre jobban megnyílik előttem –
eltekintve attól, hogy még mindig nem tudtam biztosan, mi a helyzet nála pasivonalon. Ebben
nem tudtam eligazodni. Titokban telefonálgatott, suttogva beszélt, nehogy bármit is meghalljak,
még akkor is, amikor nem egy szobában voltunk, de lehet, hogy ilyenkor is valamelyik
barátjával beszélt. Ez volt a gyanúm
– de tényleg csak gyanítottam –, hogy tényleg a barátaival telefonál. Ebben reménykedtem.
Amíg nem derül ki biztosan, nem lopok tőle csókot, amivel tartozik nekem. Látva, mennyire
komolyan veszi a fogadásunkat, nem is hittem, hogy egyhamar beadja a derekát.
– A mai napom kész katasztrófa lesz. Találkoznom kell az egyik edzőmmel, hogy
megbeszéljem vele, fel tud-e készíteni a válogatóra. Ha elvállal, időpontot kell egyeztetnünk.
Utána csapatmegbeszélésre megyek, aztán órára, onnan meg rohanok a tanulókörbe. Be
kellene szereznem néhány dolgot a hétre: tésztát, csirkét, ilyeneket, szóval ebben kérném a
segítségedet. Hogy látod, neked beleférne az idődbe? Cserébe jönnék neked eggyel.
– Vásároljak be neked?
– Csak ha van időd. Jócskán kifogytam mindenből, de a heti mérkőzés miatt sűrű lesz a
menetrendem, és még csak esélyt sem látok arra, hogy én intézzem el. Odaadom a
bankkártyámat, ha azt mondod, be tudnád vállalni.
A felsőtestével felém fordulva rám nézett.
– Fél háromkor fotólaboros órám lesz, de négy és nyolc között szabad vagyok. Azt
terveztem, ráüzenek Jaredre és Kaylára, és megkérdezem, ráérnek-e, de óra után simán be
tudok vásárolni neked.
– Tuti? Mert ha már megtervezted a napodat, akkor megkérem a…
– Nem gond. Szeretek vásárolni. Legalább a saját heti bevásárlásomat is letudom, így két
legyet ütök egy csapásra. Ráadásul imádom a bevásárlólistákat. Összeírtad, mi kell?
– Naná! – Elmosolyodtam, belenyúltam a zsebembe, hogy kivegyem a bankkártyámat és a
rövid listát. A márványpultra tettem őket magam elé. – A PIN-kód: hét, öt, három, kettő.
Zoe arca felélénkült.
– Nem félsz, hogy lenyúlom az összes pénzedet, és lelépek vele?
– Eléggé le vagyok égve, és még ha el is vennéd azt a kábé százdollárt, attól tartok, sokra
nem mennél vele.
Erről eszembe is jutott, hogy valahogyan gatyába kell ráznom a heti beosztásomat, hogy
tudjak néhány órát melózni Jimmy bárjában. Nemcsak azért, mert megcsappant a pénzem,
hanem mert haza is kellett küldenem, hogy egy kicsit segítsem vele az otthoniakat.
– Dehogy nyúlnám le a pénzedet! – felelte erre Zoe lágy tekintettel. Rámosolyogtam.
– Tudom, hogy nem tennél ilyet, bébi – csúszott ki a számon gondolkodás nélkül.
A szokásosnál néhány másodperccel hosszabban sikerült szemeznünk. Ezután Zoe
megköszörülte a torkát, és visszatért a munkájához.
Lehet, hogy a bébi nem épp a legtalálóbb megfogalmazás volt részemről, de már nem
szívhattam vissza.
– Azt mondtad, négy és nyolc között ráérsz? Nyolckor tanulóköröd van?
Mert akkor talán viszonozhatnám a szívességét egy kis meglepetéssel.
Zoe válla befeszült.
– Nem, nem akkor lesz. Miért?
– Arra gondoltam, hogy ha kilenc körül hazaérek, megnézhetnénk valami filmet. A héten alig
futottunk össze.
A pultra tenyereltem, és vártam a válaszát, ami jó darabig nem jött.
– Nem is tudom, pontosan mikor érek haza. Én… öö… nekem marandim lesz.
Nocsak, nocsak!
– Randid lesz.
Egymásba akadt a tekintetünk, ahogy a válla fölött hátrapillantott rám, de gyorsan el is nézett
másfelé.
– Ja. Bár nem hiszem, hogy későn érek haza. De tudom, hogy te hétköznapokon elég
 korán fekszel, szóval miattam ne maradj fenn.
Felpillantott, aztán már nézett is vissza lefelé.
– Máskor esetleg? Mondjuk, hétvégén?
– Oh, oké!
Oké?
– Akkor később találkozunk. Érezd jól magad a randidon!
Vagy inkább ne érezd jól magad! – gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan.
– És köszi a segítséget. Jövök neked eggyel.
Zoe összeszorította a száját, és bólintott.
– Tíz perc múlva ott kell lennem az edzőnél, sietek is – mondtam még, majd
felhörpintettem a narancslevemet.
Kotorni kezdtem a fiókokban, tudtam, hogy maradt még egy proteinszeletem.
Felsóhajtottam.
– Zoe, nem láttad véletlenül a proteinszeletemet? Ma reggel itt hagytam a pulton. – De
igen. Betettem a tálak mellé a hűtő melletti szekrénybe.
Hetek teltek már el a beköltözésem óta, de még mindig nem tudtam, minek hol a helye a
konyhában. Az edényeket és a serpenyőket már megtaláltam, a bögréket, poharakat és az
evőeszközöket is, de ennyire futotta a tudományomból. Általában a csapattal ettem, mivel külön
szakács főzött ránk, de ha korán értem haza, nem mentem már vissza csak azért, hogy a
többiekkel vacsorázzak.
Zoeról azt is megtudtam, hogy ki nem állja, ha szanaszét hevernek a dolgok. Pedánsnak
azért nem nevezném, mert láttam néhány fiók tartalmát, de ami a konyhapultot illeti, az mindig
tiszta volt, és le volt róla pakolva. Ez azt jelentette, hogy ha valamit elöl hagytam, mihelyt a
keze közé került, elrakta valahova.
Kinyitottam a szóban forgó szekrényt, de csak bámultam befelé.
– Uh… Zoe?
– Igen? A felső polcon van. Nem találod?
Felnyúltam. Ahogy mondta… egyebek mellett tényleg ott volt a proteinszeletem is.
– Határozottan emlékszem, hogy azt mondtad, nem fogsz mogyoróvajas M&M’st venni,
mivelhogy képes vagy egy ültő helyedben felfalni egy egész zacskónyit.
Felsóhajtott, és felkelt a padlóról. Néhány másodpercen belül már ott állt mellettem, és ő is
befelé bámult a szekrénybe.
– Szóval megtaláltad.
– Szóval meg. Itt van. Ha el akartad dugni, elég rosszul sikerült.
– Nem eldugni akartam, de ha nem állok lábujjhegyre, nem látom. Nem az én hibám,
hogy ilyen baromi magas vagy.
– Nem is vagyok baromi magas, Flash – dünnyögtem.
Lenéztem rá, majd visszaemeltem a tekintetemet a polcon sorakozó piros zacskókra.
– Akarsz mondani valamit?
– Meglepetés? – szakadt ki belőle a kérdés, amire ismét felé néztem. – Neked vettem…
néhány zacskóval… meglepinek.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
 – Ne erőlködj, Zoe! Legalább huszonöt-harminc zacskó mogyoróvajas M&M’s van itt.
Felsóhajtott.
– Oké, hazudtam. Magamnak vettem őket, és ha tudni akarod, csak huszonhárom van
belőle. De nem eszem meg őket.
– Igen, huszonhárom. És miért nem akarod megenni?
– Mondtam már. Nem bírok leállni vele.
– Akkor meg minek vetted?
Ismét sóhajtott, majd behajtotta a szekrényajtót, mintha nézni sem bírná őket.
– Mert nem bírom megállni, hogy ne vegyek. Szeretem, ha van belőle itthon. Ha tudom,
hogy van, akkor könnyebb távol tartanom magam, mert ha mondjuk megkívánnám, csak
felnyúlnék a polcra, levennék egyet, és már rendben is lennék. De ha nincs belőle itthon,
és már nincsenek nyitva a boltok, mert késő van, akkor mit tudok csinálni? Nem beszélve
arról, mi van, ha pont mogyoróvajas nincs nekik? Érted már?
A fejemet csóváltam.
– Nem igazán.
– Pedig nagyon egyszerű: szeretem, ha van itthon, és nem szeretem, ha nincs itthon. Nem
fogom megenni, mert akkor elfogy. És mint mondtam, az a jó, ha van belőle itthon. Próbáld
meg így nézni, oké?
– Oké.
– Lefogadom, hogy te is a legfinomabb falatot hagyod a végére, amikor eszel, ugye? Például
ha húsgolyót, brokkolit és… rozmaringos-fokhagymás steakburgonyát eszel, akkor melyiket
hagyod utoljára?
Üres tekintettel meredtem rá.
– Mert én a steakburgonyát – folytatta. – Annak az ízét szeretném érezni utána is, így azt
hagyom a végére. Vágod?
– Mondd, hogy nincs sehol elrejtve egy zacskó steakburgonya is! És az ég szerelmére, ne
mondd, hogy időnként leveszed ezeket a cukrokat a polcról, sorba rendezed és nézegeted
őket!
– Persze hogy nem! Nem vagyok ennyire gáz, csak van néhány…hóbortom, de azt meg még
akár jópofának is lehet venni.
– Már megbocsáss, hogy ezt kérdeztem, de ha ezt tennéd, azért aggódnék miattad!
– Te is biztosan tudsz mondani olyan kaját, amivel úgy vagy, hogyha túl gyorsan eszed meg,
és elfogy, félsz, hogy nem lesz belőle több. Van ilyen neked is, ugye? Például én így vagyok a
hasábburgonyával is. Soha nem osztozom rajta senkivel, sőt, még akkor is kérek egy
pluszadagot, ha nem eszem meg mindet. Mert azt akarom, hogy meglegyen a lehetőségem a
repetára. Érted? Mert ha még mindig nem, akkor tuti veled van a gond, nem velem. – Felnézett
rám, és amikor megláttam a csillogó tekintetét, le sem tudtam venni róla a szememet.
Beleharapott az ajkába, aztán felnevetett. Két másodpercen belül egy apró horkantást is
hallatott. Kezét a szája elé kapta, de már túl késő volt.
Kicsit piszok, kicsit hanyag vigyor ült ki az arcomra.
– Elképesztő csaj vagy, Zoe Clarke!
Hogy mit kaptam a bókomért? Kézcsapást a karomra, és egy jól hallható morgást.
Este tíz felé járt, amikor hallottam, hogy kattan a zár, kivágódik a lakás ajtaja, és azzal a
lendülettel neki is csapódik a mögötte lévő oszlopnak.
Hátradőlve figyeltem, ahogy Zoe próbálja lecsúsztatni a táskáját a válláról.
– Mindjárt bepisilek! Mindjárt bepisilek! – hajtogatta egyre hangosabban.
Megakadt a szemem a ruháján: a mellrésznél feszült, semmit nem hagyva a képzeletnek Zoe
mellméretét illetően, a csípőjénél pedig bővült. Azon a részen sem volt bő, csak egy kicsit
lazább. A fekete ruha a térde fölé ért. Ja, el is felejtettem – hisz randin volt.
– Miss Clarke! – hallatszódott egy újabb hang. – Miss Clarke, megkérhetem, hogy…
– Bocsánat, Ms. Hilda, de nagyon kell pisilnem! – válaszolt Zoe azajtót tartva, egy helyben
topogva. – Most nem tudok segíteni!
Mosdóba kell mennem!
Becsukta az ajtót, és végre sikerült kiszabadulnia a táskája pántja alól. Átcsúsztatta a fején,
és már szaladt is a fürdőszobába.
Mint mondtam, elképesztő volt a csaj.
Néhány perc elteltével előkerült a fürdőszobából. Azt hittem, egyenesen behúz a szobájába,
de megállt. Esküszöm, úgy láttam, hogy felemeli az állát, és beleszimatol a levegőbe.
– Pizzaillatot érzek. Pizzát ettél?
Megindult felém, pontosabban az előttem heverő pizzásdoboz felé. Leírhatatlan, milyen arcot
vágott. Odaért, és egy pillanat alatt feltépte a dobozt… A gond csak az volt, hogy a pizza nagy
részét én már megettem, és csak egy szelet maradt.
Az az arc, amikor ezzel szembesült… Na, azt is látni kellett volna. Kiderült, fanyarabb képet
tud vágni annál, mint amire számítottam.
– Megetted az összeset? Ennyit hagytál nekem? – kérdezte lassan, és kikerekedett szemmel
az üres dobozt nézte.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Nagyon éhes voltam. Amúgy meg nem ettél a randidon? Nem akartam említeni a randiját,
de ezek szerint még mindig foglalkoztatott.
Felráncolta az orrát, a tekintetéből már nem döbbenet, hanem szomorúság tükröződött.
– Nem tudott eljönni.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Ránéztem az órámra, csak hogy biztos legyek benne,
mennyi is az idő.
– De hát elmúlt tíz, Zoe. Ne mondd, hogy két órán át vártad!
Felfújta az arcát, majd lehuppant a mögötte álló kanapéra.
– Azt mondta, lehet, hogy késik, de megpróbál jönni – felelte egybátortalan vállvonással,
mintha azt akarná jelezni vele, hogy semmi gond. Az arca azonban másról árulkodott. Tisztán
látszott, hogy egyáltalán nem volt ez így rendjén.
Szemét, senkiházi alak!
– Nem ettél semmit, amíg vártál rá?
Megdörzsölte a halántékát.
– Úgy volt, hogy egy elegáns étteremben találkozunk, messze a kampusztól. Semmit nem
akartam választani az étlapról, valahogy nem volt kedvem ötven dollárt költeni egy kis adag
tésztára. Amúgy sem szeretek egyedül enni étteremben, meg sehol máshol. Olyan érzésem
van olyankor, hogy mindenki engem néz, és azt gondolja: Szegény lány! Szóval, hogy röviden
válaszoljak a kérdésedre: nem, nem ettem semmit.
 Szívem szerint több dologra is rákérdeztem volna a hallottak után, de inkább egyvalamire
koncentráltam először.
– Egyetemista a pasid, és megengedheti magának, hogy elegánséttermekbe járjon? Akkor
már értem, miért nem tudsz szakítani vele.
Na, ezzel jól elcsesztem!
Nem is tudom, mi vitt arra, hogy ilyet mondjak, de ahogy elhagyták a számat a szavak, már
tudtam is, hogy elszúrtam – nem kicsit. Összeráncolta a homlokát, a szemöldöke egészen a
hajvonaláig felugrott. Rám nézett – a ritka pillanatok egyike volt –, majd oldalra billentette a
fejét.
– Ez igen! – Mindkét tenyerét a kanapéra tette, és feltolta magát. A pizzáról teljesen
megfeledkezve le sem vette rólam a szemét, ahogy lenézett rám. – Ez igen, Dylan! Arra nem
számítottam, hogy egy hónap alatt, vagy ki tudja, hány hete is vagy itt, kiismersz. Főleg úgy,
hogy vannak napok, amikor szinte nem is látjuk egymást. De… tudod, mit? Akkor most
elmondom neked, hogy soha, de soha nem járnék senkivel a bankszámlája miatt.
Összerezzentem a szavai hallatán, de nem tudtam levenni róla a szemem. Már készült
elviharzani mellettem, amikor megragadtam a csuklójánál fogva, és felálltam.
Megtorpant, de nem nézett rám. Azt sem mondta, hogy engedjem el.
A bonyolult kis kapcsolata már kezdett az agyamra menni. Bárcsak tudtam volna biztosan,
hogy nem egy…
– Ne haragudj, Zoe! Igazad van, seggfej vagyok. Tudom, hogy nem vagy ilyen. Nagyon is jól
tudom.
Engedtem a csuklója szorításán, az ujjaimat az ujjai közé fűztem.
– Bocsáss meg! Ha attól jobban érzed magad, nyugodtan sértegess te is engem!
Egy pillanatig tétovázott, majd vetett rám egy röpke pillantást.
– Tényleg megetted az egészet?
Mindenre számítottam, de hogy ezt mondja, arra nem.
– Nem rúgod szét a tökeimet? Kihúzta a kezét az enyémből, tenyerét a ruhája oldalába
törölte.
– Mivel sértegesselek? Azzal, hogy: Jesszus, olyan ronda a tested, hogy minden reggel
megriadok tőled? Mennyire szánalmasan hangzana! Semmibe nem tudok belekötni veled
kapcsolatban, legalábbis eddig nem, de abban egészen biztos vagyok, hogy ezt nem fogom
elfelejteni, és akkor fogok valamit beszólni neked, amikor a legkevésbé számítasz rá.
Rámosolyogtam.
Szeretett nézni a reggeli edzésem alatt.
Tudtam, mivel mindig kijött a szobájából, és tett-vett valamit, mialatt én a felüléseket és a
fekvőtámaszokat nyomtam. De hogy ezt szóban is megerősítette, az nem volt semmi. A
mosolyom széles vigyorrá terült szét az arcomon.
– Most meg mi van? – csattant fel.
– Remélem, nem fogod túlságosan összetörni a szívemet, Zoe Clarke.
– Csak amennyire te összetörted az enyémet, amikor azt feltételezted rólam, hogy képes
vagyok valakivel azért járni, mert gazdag.
Erre már lefagyott a vigyor a képemről.
– Igazi seggfej vagyok – szólaltam meg érdes hangon. – Nincs mentségem.
 Zoe a fogát az alsó ajkába mélyesztette. Szánalmasnak éreztem magam, azt sem tudtam,
mit tegyek. Csak bámultam őt.
Elkapta rólam a tekintetét, és arrébb húzódott tőlem. Amikor ismét felnézett rám, a szeme
csak a számig jutott.
– Figyelj, rossz passzban vagyok, egy kicsit fáradt is, és farkaséhes. Megyek, lefekszem
aludni. Holnap amúgy is korán lesz órám.
– Nem kéred a pizzát? Ha mást nem is, legalább az éhségedet elmulaszthatjuk.
Csak mert az a rohadék nem tolta oda a képét, és nem hívta meg vacsorára, nem jelentette
azt, hogy én is hagyom, hogy szomorúan menjen aludni.
– A pizzát? – Sóhajtott, majd a szinte üres dobozra nézett. – Az nem egy pizza, Dylan. Csak
egy szelet. Szóval kösz, de nem kérem.
Csak még éhesebb lennék tőle. Viszlát holnap!
Még egy lépéssel távolabb lépett.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nem maradsz fent velem megnézni egy filmet.
Magára erőltetett egy mosolyféleséget, ahogy felém fordult.
– Talán majd máskor. Jó éjt!
– Azért esetleg érdemes lenne belenézned a sütőbe, mielőtt távozol.
– Hogy micsoda? Minek?
– Eredetileg meg akartam köszönni, amiért ma bevásároltál nekem, de most inkább egy
bocsánatkéréssel tartozom.
Végre rám emelte a tekintetét. A konyha felé biccentettem az állammal.
– Csak nézd meg, ha akarod! Ha nem, akkor nyugodtan menekülj el előlem!
Halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Pizza? Kérlek, mondd, hogy pizza! Annyira szeretném, hogy pizza legyen ott bent! Kérlek,
mondd, hogy az! Elnevettem magam.
– Nem tudom. Nézd meg!
Megindult a konyha felé. Hátranézett, és így szólt:
– Ha nem pizza, akkor kétszer annyira leszek mérges rád, csakhogy tudd! Kinyitotta a sütő
ajtaját, és lehajolt, hogy megnézze, mi van benne. Elakadt a lélegzete. Kezében a
pizzásdobozzal bukkant fel, arcán hatalmas mosoly.
– Dylan, egy egész pizza… Csak nekem? Elnevettem magam.
– Igen, csak neked.
– Abból az olasz étteremből való, és még meleg!
– Kábé tíz perccel előtted hozták. Meg akartalak várni, de nem tudtam, mikor érsz haza, és
annyira finom volt az illata!
Próbáltam nem arra gondolni, hol és kivel volt.
Észvesztően édes mosolyt dobott felém, majd letette a dobozt a konyhaszigetre, és
kinyitotta. Hullámos, sötétbarna haját két kézzel hátrafogta, majd előrehajolt, és szinte
beledugta az orrát a pizzába, úgy szimatolgatta.
Hangos nyögések hagyták el a száját, aminek hallatán azonnal megmoccant valami a
nadrágomban.
– Istenem, ez az illat! Tudod, azért ez nem igazságos ám! – jegyezte meg halkan, arccal még
mindig a pizzában. – Mérges vagyok rád, erre idevarázsolod elém a kedvenc ételemet.
Arról nem szóltam neki, hogy a készpénzem utolsó dolcsijait költöttem erre a meglepetésre.
Amíg nem tudok bevállalni néhány műszakot a bárban, annyim maradt mindössze, amennyit
Zoe a bankkártyámon hagyott a bevásárlás után, ami nem lehet több harminc dollárnál.
– Mondtam, hogy seggfej vagyok.
– Igazából nem hittem ám, hogy az vagy, de most, hogy mondod!– Becsukta a dobozt,
felvette, és visszajött hozzám. – Ennek ellenére köszi. Próbáltam nagyon közömbösnek mutatni
magam, de igazából azért voltam rád mérges, mert egyedül benyomtad az egész nagy pizzát.
Elnevettem magam.
– Attól tartok, még gyakorolnod kell azt a közömbös viselkedést, Zoe.
– Mindegy – mormogta, és elhelyezkedett a kanapén.
Törökülésbe ült, a pizzásdobozt óvatosan az ölébe tette, és kinyitotta. Hosszan beszívta a
levegőt, majd nagyot fújt. Felvett egy szeletet, majd rám szegezte a tekintetét. – Nem szeretek
osztozkodni. Ki hitte volna?
– Semmi gond – feleltem rá nevetve. – Én már a kelleténél is többet ettem.
Leültem vele szemben.
Egyik kezével átkarolta a dobozt, jelezve, hogy csak az övé, és beleharapott a pizzába.
Újabb, az előzőnél hosszabb és erotikusabb nyögés hagyta el a száját.
– Annyira jó! Annyira, de annyira jó! – búgta két rágás között.
Nem bírtam levenni róla a szememet. Nyelt egyet, majd ismét beleharapott a pizzába. A
szemét lehunyta, és olyan lassan majszolt, amilyen lassan csak tudott, és közben végig
mosolygott. Jó volt nézni, ahogy eszik. Ha tudtam volna, hogy ennyire felderül az ábrázata egy
pizzától, valahogyan megoldottam volna, hogy ne egyet, hanem még tízet vegyek neki. Néztem
a nyakát, láttam, ahogyan nyel. Aztán lejjebb siklott a tekintetem. A mellét figyeltem, ahogy
minden egyes lélegzetvételnél fel-le mozog. Bajban voltam, nem kicsit! – Minden oké?
Felpillantottam, láttam, hogy engem néz. Megráztam a fejemet, megköszörültem a torkomat.
– Igen.
– Akkor nézünk valamit, vagy nem?
Ránéztem az órámra. Majdnem tizenegy volt már.
– Jaj, bocs! – jegyezte meg Zoe halkan, és letette a pizzaszeletet.– Tudom, hogy korán
kelsz. Nem kell ám itt ülnöd, és nézned, ahogy eszem.
– Szívesen megnézek veled egy filmet – feleltem. Hülye lettem volna otthagyni! – De semmi
utolsó ítélet, jó? Bármit, csak olyat ne! Visszakerült a mosoly az arcára. Felvette a
pizzaszeletet, és ismét beleharapott egy hatalmasat.
– Az Űrvihart akartam megnézni, de nem egyedül.
– Igen, az nem lenne jó. Válassz valami mást!
– Még mindig én válasszak?
– Persze, miért is ne? Hisz én seggfej vagyok, emlékszel?
Szóval neked kell választanod.
Így legalább jobban megismerlek – gondoltam magamban.
– Mit szólnál ahhoz, ha valami régi filmet néznénk? Mondjuk Az ötödik elemet vagy a
Féktelenült? Vagy esetleg A Gyűrűk Urát? Se Kayla, se Jared nem hajlandó maratoni
filmnézést rendezni velem, pedig az is olyan film, amit egy barátommal néznék meg. Az egyik
kedvencem. – Még egy harapás, és már nyelt is, majd kezdte elölről a folyamatot. – Tudom,
hogy ma este nem tudnánk az összes részét megnézni, de valamikor megtehetnénk. Az
egyetlen ember, aki legalább annyira odavan érte, mint én, Phoenixben van. És már olyan
régen láttam!
Megköszörültem a torkomat.
– Meg voltam győződve, hogy a Titanicot vagy a Szerelmünk lapjait fogod rám erőltetni
büntetésként.
Megrázta a fejét, közben az ujját nyalogatta. – Szeretem a romantikus filmeket, de néha túl
nyálasak. Ahhoz olyan hangulatban kell lennem.
Remek. A haverja voltam, a barátja. Akihez semmi romantika nem jár.
– Akkor mit szólnál Az ötödik elemhez? Rég nem láttam Bruce Willis-filmet. Hogy legyen? A
te laptopodon nézzük meg, vagy az enyémen?
– Az enyémen. Azt hiszem, már le is töltöttem. – Felpattant a kanapéról, és az egyensúlyából
majdnem kibillenve a kezembe dobta a pizzásdobozt. – Ne lopj! – figyelmeztetett komoly
ábrázattal.
Visszatartottam a mosolyomat, és csak bólintottam.
Kocogva megindult, ám ekkor megszólalt a csengő. Megtorpant. Lassan felém fordult, és
suttogva megszólalt:
– Ms. Hilda az? Nem akarom kinyitni. Ha valamit most akar megcsináltatni velem, mire
visszaérek, kihűl a pizzám.
Éppolyan halkan suttogva feleltem erre:
– Én ma már segítettem neki néhány nehéz dobozzal. Ne foglalkozzunk vele! Majd holnap
benézek hozzá.
Azt nem állíthatom, hogy az öreg hölgy kedves teremtés volt, de határozottan jobban bánt
velem, mint Zoeval. Ennek már többször is tanúja lehettem. Zoe beleharapott a szájába, és az
ajtó felé sandított.
Mielőtt felkeltem volna a kanapéról, hogy a szobája felé irányítsam Zoet, olyan hangos
kopogás hallatszott az ajtónkon, hogy az egész nyamvadt épület visszhangzott tőle.
Zoe megugrott, és értetlenül nézett rám. Homlokráncolva keltem fel a helyemről.

TIZEDIK FEJEZET
 DYLAN
– Tudom, hogy ott vagy, seggfej! Nyisd ki ezt a rohadt ajtót!
Ó, hogy csessze meg!
– Ki az? – kérdezte Zoe suttogva.
Sóhajtottam, és Zoe pizzáját rátettem az enyémre. Megdörzsöltem a nyakamat, és mentem,
hogy ajtót nyissak, mielőtt valaki a rendőröket hívja csendháborítás miatt, vagy ami még
rosszabb, Ms.
Hilda úgy dönt, hogy kijön, ha még nem tette meg.
JP volt az. Tudtam, hogy semmi értelme, de az útját álltam. – Mi a fenét csinálsz itt, JP? –
kérdeztem ingerülten. – Neked is helló, te szemét! – vakkantotta erre. Már csak ez hiányzott!
Zoera pillantottam a vállam fölött, akinek az arcáról ezt lehetett leolvasni: Mi a szar van? Szar,
valóban az van.
Visszafordultam a türelmetlen, enyhén szólva is kiakadt barátom felé.
– Mit akarsz?
A fejét csóválta, mint aki nem hiszi el, hogy ilyet kérdezek, majd hátralökött, és bevágtatott a
lakásba, ahol szemtől szembe került Zoeval.
– Ó, nocsak!
Hosszan kifújtam a levegőt, és becsuktam az ajtót. Legalább egyedül jött ez a marharépa!
Zoe egy sziával üdvözölte JP-t, mire én megfordultam, és azt láttam, hogy JP úgy köröz
körülötte, mint cápa a zsákmánya körül. Azt nem gondoltam, hogy emlékszik még rá a több
évvel ezelőtt történtek után, szemben velem.
– Meg se forduljon a fejedben! – figyelmeztettem. – Mit keresel itt, öregem?
Abbahagyta a játszadozást, és rám nézett.
– Hogy mit keresek itt? Jó kérdés. Várj csak, nekem van egy még jobb kérdésem! Te mi a
francot keresel itt?
– Itt lakom.
– Erre már én is rájöttem. Hisz egyenesen ide jössz az elmúlt kétnapban, amióta kerülsz
minket.
– Hogy mi van? Te követtél engem?
– Bocs, hogy rohadtul aggódtam érted!
– Azt hiszem, én inkább bemegyek a szobámba, hogy ti tudjatok…A tekintetemet Zoera
szegeztem, láttam, hogy hátrál. – Maradj! – szóltam rá erélyesen. JP Zoera pillantott, utána
rám.
– Hát ezért voltál ennyire szűkszavú azzal kapcsolatban, hogy hol laksz? Mert egy csajjal
cuccoltál össze?
– Ugye nem akarod, hogy kivágjalak innen? JP felhúzta a szemöldökét.
– Kíváncsian várom, hogy megpróbáld, te töketlen!
– O-ké. Bár elég vicces lenne ezt végignézni, én fogom a pizzámat, és…
– Ülj le, Zoe, és nyugodtan edd meg a pizzádat! JP már indul is.
Zoe nagyra nyitotta a szemét, a szája széle megrándult.
– Igenis, kapitány!
Visszalépett a kanapéhoz, én pedig végighúztam a kezemet az arcomon, és sóhajtottam. JP
nyilvánvalóan valamiféle válaszra várt, mert meg sem moccant, csak állt ott keresztbe font
karral.
– Mondtam, hogy találtam lakótársat. Akkor meg mi miatt aggódsz?
Erre kicsit elengedte magát, és sóhajtott.
– Figyelj, haver! Itt nem az a probléma, hogy találtál magadnak lakótársat. De alig szólsz a
srácokhoz a pályán és a megbeszéléseken kívül. Szerinted nem tűnt fel nekik, mennyire
távolságtartó vagy? Azzal jössz, hogy a tanulókörbe kell menned, és egy szót sem lehet
kihúzni belőled, amikor azt kérdezzük, hol laksz. Vicky engem hívogat, hogy megtudja, hol
vagy, én meg még azt sem tudom, hogy újra beszélőviszonyban vagytok-e, vagy csak ő
sántikál valamiben. Nem beszélve arról, hogy valami rohadt okból kifolyólag titkolózol arról,
hol laksz. Ez az utolsó évünk, nem kéne ezt művelned! Mi a franc van veled?
A szemem sarkából láttam, hogy Zoe maga alá húzza a lábát, magához öleli a pizzásdobozt,
és a szájához emel egy szeletet. Legalább az egyikünk élvezte a műsort. Újból JP-re
összpontosítottam. Nem akartam kihúzni a gyufát az edzőnél amiatt, hogy idejött a lakásba, és
mivel már itt állt a nappali kellős közepén, fogalmam sem volt, hogyan fogom ezt megoldani.
– Semmi nincs velem, JP. Miért, mit kellene tennem a csapattal kapcsolatban? A pályán
nem hibázok, de azon túl nincs kedvem a srácokhoz. Nem hinném, hogy te az én helyemben
másként viselkednél. Tényleg azt hiszed, hogy egyikük sem látta, mi zajlott hármuk között ott
a buliban?
– Én is ott voltam abban a buliban, rémlik, Dylan? Chris is ott volt. Szerinted mi tudtunk
róla? – hitetlenkedett.
– Ti nem, de ne mondd már, hogy te elhitted nekik, hogy csak akkor egyszer történt meg!
A nagy francokat! Amúgy meg már rohadtul nem érdekel az egész, de azt ne várd tőlem,
hogy csak úgy elfelejtsem, amit műveltek! A pályán csapattársak maradunk, együtt játszunk,
de azon kívül nem – jelentettem ki fejcsóválva, és nekidőltem háttal az ajtónak. – Ez van,
tesó. Nem vagyok zabos mindenkire, de arra senki ne kérjen, hogy csak mert egy csapatban
játszunk, olyanokkal bandázzak, akik biztos tudtak a dologról! És igen, azért is lépek le
tőletek, mert tanulni akarok. Pont az előbb mondtad, hogy ez az utolsó évünk. Figyelnek
minket minden meccsünkön, ezt is tudjuk nagyon jól. Vagy most belehúzunk, vagy elbuktunk.
És én mindent bele akarok adni. És ahelyett, hogy utánam leskelődnél, neked is tanulnod
kéne. Ne ronts az átlagodon, mert az edző le fogja szedni a fejedet!
– Hát ennyi? Csak erről van szó?
– Mit akarsz, mit mondjak még?
Hűvös pillantást vetett rám.
– Nem kellene bocsánatot kérned, amiért hülyére aggódtam magam miattad, mint egy
tyúkanyó?
– Ezt most komolyan mondod?
– Igen. Na, hadd halljam! Jobb dolgom is akadt volna annál, mint téged követni, csak hogy
végre megtudjam, mi a jó fenében sántikálsz. Nem is beszélve arról, hogy nem tudtam,
melyik lakásban tűntél el, ezért végig kellett kopogtatnom vagy ezer ajtón, mielőtt rád
találtam.
Elnevettem magam.
– Jól van. Bocs! Akkor szent a béke?
– Az! Egyelőre!
 Eltoltam magam az ajtótól, JP-vel nyomtunk egy egykezes haveri ölelést, és megveregettük
egymás hátát. – Ah, ti hogy szeretitek egymást! Szinte megkönnyeztet. Vagy valami porfelhő
szállt rám itt ültömben, attól sírok? Sosem gondoltam volna, hogy a futballosok is ilyen
érzelgősek tudnak lenni – szólalt meg Zoe, miközben a pizzaszelet utolsó falatját betolta a
szájába, és már nyúlt is a következőért.
Jót mulattam ezen. A fejemet csóváltam, és sóhajtottam egyet.
– JP, ő itt Zoe, a lakótársam és az új haverom. Zoe, bemutatom JP-t, az én meglepő
módon érzelgős csapattársamat.
– Cseszd meg! – morgott JP, miután hasba könyökölt, majd megindult Zoe irányába. Zoe
félénken rámosolygott, és a kezét nyújtotta felé.
– Szia!
– Ismerjük egymást valahonnan?
Zoe rám pillantott, majd vissza JP-re.
– Nem hinném.
Megkerültem a kanapét, és leültem. Ennyit a tervemről, hogy az úgynevezett haverommal
filmnézős estét rendezek!
– Van közös óránk, vagy valami? – Nincs.
JP felém fordult.
– Ismerem őt valahonnan?
– Nem ismersz – ismételte meg Zoe helyettem.
Eszem ágában sem volt JP előtt cikibe hozni, főleg, hogy a haverom nem is emlékezett a két
évvel ezelőtti eseményre, így nem javítottam ki Zoet.
– Szóval, hogyan is találtál Zoera? Zoe összehúzta zöld szemét, úgy nézte JP hátát.
– Mondtam már, hogy online. Lakótársat keresett. Legyél már kedvesebb!
JP szemöldöke felcsúszott a homloka tetejéig, de nem szólt egy szót sem, csak megvonta a
vállát. Majd később fog kitálalni, amikor négyszemközt leszünk.
– Úgy tűnik, kedvesnek kell lennem veled – jegyezte meg, miközben lehajolt, és kinyitotta a
pizzásdobozt, ami még mindig Zoe ölében hevert. – De ez kétoldalú dolog. Kedves leszek
veled, ha te is kedves leszel velem.
Zoe JP-re nézett, majd a maradék négy szelet pizzára. Hogy a fenébe tudta megenni a felét
ilyen gyorsan?
Mielőtt az én JP haverom fel tudta volna emelni az egyik szeletet, Zoe lecsapta a doboz
tetejét, és elhúzta JP elől.
– Mi a fene?
Zoe a bal oldalára dőlt, hogy lásson JP-től. Összeakadt a tekintetünk. Újabb ritka pillanat,
amikor megfeledkezett arról, hogy túl szégyenlős, és nem akar a szemembe nézni.
– Bocs, Dylan. Tudom, hogy ő a barátod, de tényleg nem szeretek osztozni senkivel. Nem
megy! Elnevettem magam.
– Nem gáz! Hiszen neked vettem. JP tud magának venni, ha éhes.
Zoe hátrahajtotta a fejét, hogy felnézzen JP-re, aki majdnem olyan magas volt, mint én.
– Figyelj! Dél óta nem ettem semmit, és vacak estém volt. Még ha hajlandó lennék is adni
neked egy szeletet, láttam már néhányszor Dylant enni, és el tudom képzelni, hogy te sem
vagy különb. Egy szelet a fél fogadra sem lenne elég, én meg nem szívesen adnám oda
 neked az összes maradékot… Bár, őszintén szólva, ha nekem csak egy szeletem lenne, az
nekem sem lenne elég. Szóval minek adjak egy szeletet, ha úgysem elég neked? Ha pedig
én nem eszem meg azt az egy szeletet, akkor éhesen fogok lefeküdni, ami azt jelentené,
hogy két ember menne éhesen aludni. De ha én eszem meg az összes szeletet, akkor
legalább az egyikünk jóllakik.
– Te fogsz éhesen lefeküdni – jelentette ki JP, nem épp kérdésként. Zoe még szorosabban
ölelte magához a dobozt. – Ezzel meg mi van? – kérdezte JP, és zavartan rám nézett.
Elmosolyodtam, és amióta JP az ajtón dörömbölt, most először lazultam el egy kicsit.
– Semmi. Egyszerűen odavan a pizzáért. Talán még nálad és nálam is jobban.
– Megeheted az övét – ajánlotta fel Zoe, amikor JP továbbra sem akart odébb állni
mellőle. Szerintem JP-től még soha egyetlen lány sem tagadott meg kaját.
Kinyitotta a majdnem üres pizzásdobozomat, ami még mindig a dohányzóasztalon hevert, és
összeráncolta a homlokát. – De hisz ez csak egy szelet!
– Ugye? – mondta neki Zoe. – Én is ezt mondtam neki, amikor megláttam. És ahogy az
előbb elmagyaráztam, egy szelet semmit nem ér.
JP ismét értetlenül nézett rám. – Mit is mondtál, mi vele a gond?
– Semmi gond nincs vele.
Alig tudtam megállni, hogy ne Zoera nézzek, miközben beszélek. JP kétségkívül kiszúrta ezt,
mert a következő kérdésével azt kockáztatta, hogy súlyos sérüléseket szenved, ami miatt a
következő meccsünkön való részvétele is kérdésessé válik.
– Nyilvánvaló, hogy ti összebútoroztatok. Ezért nyugtalan ennyire Vicky? Tud róla?
– Ha még egyszer kiejted Vicky nevét, kihajítalak innen!
JP leült a kanapé karfájára, és körbenézett.
– Te vagy a cukrosnéni? – faggatta Zoet, miután felmérte a terepet. – Hidd el, csajszi, én
nem ítélkezem elsőre, de hogy a fenébe tudsz ilyen kecót bérelni? Az albérlet fele is horror
összeg lehet.
Zoe JP-ről rám emelte a szemét. Mielőtt valami baromságot válaszoltam volna, újabb
kopogás hallatszott az ajtón. JP felugrott.
– Maradjatok, majd én megyek! Utánaeredtem.
– JP, ne!
Ha az edző áll az ajtó előtt, akkor nyakig benne vagyok a pácban.
A szemem sarkából észrevettem, hogy Zoe pont ugyanazt csinálta, mint én, még a
pizzásdobozt is letette. Vajon ugyanarra gondolt, mint én? JP kinyitotta az ajtót. Hála az égnek
csak Chris volt.
– Gyere csak be! Nézd, kit találtam itt! – mutatott felém JP.
Felsóhajtottam, visszahuppantam a kanapéra. Ezúttal közelebb ültem Zoehoz, nem a másik
végébe.
– A te érdekedben kérdezem: ugye, csak neki köptél?
Igyekeztem magamra szuggerálni Zoe tekintetét, hogy megnyugtassam, nemsokára le is
lécelnek a srácok – mert ha nem, én rúgom ki őket –, de ő le sem vette a szemét csapatunk
irányítójáról. Összevontam a szemöldökömet, és hátranéztem a vállam fölött.
– Mi folyik itt? – kérdezte Chris, felváltva pillantva Zoera és rám.
JP átvetette a karját Chris vállán, és nagy mutatvány közepette bemutatta neki Zoet.
 – Ez az ifjú hölgy itt…
Félbeszakítottam azzal, hogy talpra álltam.
– Fejezd csak be a mondatot, haver! Rajta!
Zoe megköszörülte a torkát, minden szempár rá szegeződött. Piros volt az arca, csillogott a
szeme. Valami oknál fogva nem passzolt hozzá ez a nézés. Miért így reagált Chris láttán? Mert
JP-re nem így nézett. Úgy tűnt, Chris tekintetét simán állja. Összeráncoltam a szemöldökömet.
Figyeltem, ahogy megtörli a kezét a ruhájában.
– Szia! Én, öö… Zoe vagyok. Öö, Zoe Clarke. – Gyors pillantást vetett rám, de nem
hiszem, hogy látott is engem. – Dylan lakótársa.
Na, még ez is! Barátból hirtelen lakótárs lettem.
– Szia, örülök! – felelte Chris kissé tétován.
Egy hosszúnak tűnő pillanatig senki nem szólt semmit, mire én sóhajtottam egyet, és tőlem
balra mutattam.
– Ha már úgy tűnik, ti ketten nem igazán akartok most lelépni, akár le is dobhatjátok
magatokat ide.
Chris elsétált előttem, hogy éljen a felajánlásommal, JP viszont a konyha felé lendült.
– Van itthon valami kaja a csajod értékes pizzáján kívül? Farkaséhes vagyok!
Zoe épp ezt a pillanatot választotta, hogy felkapja a pizzásdobozát, és megkínálja belőle
Christ.
– Kérsz egy kis pizzát?
JP erre ki is mondta, amit én csak gondoltam:
– Te most szívatsz engem?

TIZENEGYEDIK FEJEZET
 ZOE
Kopogtam, majd miután elhangzott egy halk „Gyere be!”, beléptem. Felemelte a tekintetét, és
amikor meglátta, ki áll az irodájában, sóhajtott.
– Most nem igazán alkalmas, Zoe. Később majd hívlak.
Ügyet sem vetettem a szavaira. Vettem egy mély lélegzetet, becsuktam az ajtót, és kihúztam
magam.
– El akarom mondani neki.
Mark magánirodájában voltunk. Olyan messze álltam tőle, amennyire csak bírtam. A
testbeszéde egyértelműen elárulta, hogy a háta közepére sem kíván. Én sem éreztem jól
magam ott, de felszívtam magam, és ahogy reggel eljöttem a lakásból, azonnal a
sportigazgatási épület felé vettem az irányt. Nincs mese, most muszáj lesz foglalkoznia velem.
– Nem. – Mark szigorú arcot vágott, a szemében makacsság tükröződött. Egyáltalán el
akarta mondani neki valaha? Ott és akkor nem úgy tűnt, de korábban megbeszéltünk valamit,
és színt kell vallania előtte. Nincs más választása. Elfogyott a türelmem.
– Meg kell mondanom neki! – ismételtem ezúttal erőteljesebben, legalábbis a saját fülemnek
úgy hangzott.
Mark hátradőlt a székén, ami halkan megnyikordult. Alig bírtam türtőztetni magamat, hogy ne
hátráljak meg.
– Azért, mert tegnap nem tudtam odamenni? Máskor bepótoljuk. Tudod, mennyi dolgom van
ilyenkor szezonban. Hát erről akar beszélni? Legyen!
– Először is, te hívtál meg. Nem kellett volna két órát váratnod egyétteremben a város másik
felében, ha eszed ágában sem volt jönni. De nem a tegnap estéről van szó. Hisz nem először
történik ilyen, és gyanítom, nem is utoljára. Fel tudom fogni, hogy elfoglalt vagy. Ezzel nincs
gond. – Ne feledd, kivel beszélsz!
Ne feledjem? Szívem szerint egy az egyben kitörölném őt az emlékezetemből. Mark az előtte
heverő papírlaphoz ütögette a kezében tartott sárga ceruza rózsaszín végét. Lenézett a
papírokkal borított íróasztalra, és már nem is foglalkozott velem.
– Feladom. Nem akarom tovább csinálni ezt! – tört fel belőlem, mire ismét felpillantott rám.
Tényleg megkönnyebbülést láttam a szemében? Nagyot sóhajtottam, és elfojtottam a bennem
felgyülemlő csalódottságot. – Ha nem akarsz találkozni velem, ha nem akarsz megismerni,
rendben. Nem kötelező. De azt tudnod kell, hogy tegnap este Chris ott járt a lakásban. Ezért…
Alighogy kimondtam ezt, Mark felpattant. Laza csuklómozdulattal ledobta a ceruzát az
íróasztalára. Higgadtnak akart látszani, bár a testbeszéde nem erről árulkodott. Ahelyett, hogy
a szemébe néztem volna, figyeltem, hogy a ceruza elgurul, és halk puffanással földet ér.
Amikor megállt, összeszedtem a bátorságomat, és felnéztem Markra. Kihúztam magam, és
nagyon igyekeztem azt mutatni, hogy sem tőle, sem a belőle hullámokban feltörő haragtól nem
félek. Azért be kell vallanom, az elmúlt három évben ennyire még nem láttam mérgesnek.
Kipirult az arca, a kezét ökölbe szorította az asztalon, és le sem vette rólam a szemét.
– Hogy mit mondtál?
– Chris… tegnap este eljött a lakásba Dylan egyik haverjával, JP-vel. Azt hiszem, azért, mert
aggódtak érte.
– És mit mondtál neki, Zoe?
Amikor bejöttem, Mark nem kínált hellyel. Most is ugyanott álltam. A táskám pántját
szorongattam, a bőr széle belemélyedt a tenyerembe. Úgy éreztem, a táska az egyedüli
védelmezőm vele szemben, bár ez igazából semmit nem jelentett. Nem hinném, hogy bántott
volna, de a pillantása elárulta, hogy szíve szerint ott helyben végezne velem.
Apa milliószor megmondta, hogy legyek vele óvatos.
– Mi a fenét mondtál neki? – mordult fel, amikor nem válaszoltamelég gyorsan.
Ezúttal már hátrébb léptem egyet.
A gondolattól is irtóztam, hogy Mark képes lenne bántani. Nem tette volna, tudtam jól, ennek
ellenére nagyon zavart, hogy amikor válaszolni akartam, alig jött ki hang a torkomon.
– Semmit – nyökögtem. – Nem maradtak sokáig.
– Ülj le, és mondj el mindent!
Nem kellett volna szóba hoznom.
– Nem azért jöttem, hogy…
A tenyerével nagyot csapott az íróasztalra.
– Azt mondtam, leülsz, és elmondasz mindent!
Vadul vert a szívem. Kényszerítettem magamat, hogy merev lábbal meginduljak, és leüljek a
tőle legtávolabbi székre. Ujjbegyeimet az iránta érzett dühömben a tenyerembe vájtam.
Elmeséltem neki az este történteket, ügyelve rá, hogy a Dylan és közöttem történt dolgokat
kihagyjam. Amikor végeztem, Mark elkezdett fel-alá járkálni. Dühös lépések, mérges tekintet,
éles, haragos szavak.
– Ő nem tud az anyádról. Hányszor…?
– Úgy érted, az anyánkról – motyogtam. Összeszűkült szemmel nézett rám.
– Danielle soha nem volt az anyja. Christ örökbe fogadtuk. Az ő anyja Emily.
Már a nyelvem hegyén volt, hogy mondjak valamit, de aztán visszaszívtam. Mark esetében
tudtam, hogy jobb, ha megválogatom az érveimet. Meg akartam győzni. Szigorúan véve ő volt
az apám, és nagyon vágytam rá, hogy egy nap így is nevezhessem. De akárhányszor
megpróbáltam kimondani, egy hang sem jött ki a torkomon. Ahogy most sem.
– Anya hívott fel téged a halála előtt, és mondta el neked, hogy énlétezem. Nem én hívtalak.
Te mondtad, hogy találkozni akarsz velem, te mondtad, hogy meg akarsz ismerni. Te hívtál ide,
azért jöttem. Téged is szerettelek volna megismerni, nem csak Christ. Amikor elsős voltam, azt
mondtad, kell egy kis idő, hogy megismerjük egymást. Én ezt elfogadtam, mert már akkor is
azon aggódtam, hogyan és miért…
– Mire akarsz kilyukadni, Zoe? Nincs időm arra, hogy végigelemezzük az elmúlt három évet.
– Ne hárítsd rá ezt az egészet anyára! A feleséged barátnője volt, mindketten becsaptátok
őt. Nem magától esett teherbe, ráadásul kétszer. Fogalmam sincs, hogyan beszélted rá a
feleségedet arra, hogy Christ örökbe fogadjátok. Gondolom, kétségbeesetten vágyott már egy
gyerekre, és megbocsátotta, hogy megcsaltad. De azt tudom, milyen hazugságokkal tömted
tele anya fejét, hogy rávedd, mondjon le Chrisről.
Mark haragos tekintettel bámult rám. Felkeltem a székről, és megpróbáltam a lehető
leglazábban tartani magam mellett a két karomat.
– Eleinte azt hittem, kedvelsz – folytattam visszafogott hangon. –
Nyilván nagy meglepetést okoztam, hogy tizennyolc-tizenkilenc év után felbukkantam, de akkor
úgy tűnt, érdekellek, és jobban meg akarsz ismerni. Azt hittem, közeledünk egymáshoz. Azt
soha nem is gondoltam, hogy olyan leszek neked, mint a lányod, de azért reméltem, hogy
kialakul közöttünk valamiféle kötelék.
Rászorítottam a táskám pántjára. Miért hittem, hogy közbe fog szólni, és olyat mond, amivel
enyhíti a fájdalmamat? Biztosan neki is feltűnt, mennyire vágyom erre, de egy szót sem szólt.
– De mindegy. Elvégre már van egy apám. Nem is kérhetnék jobbat. Nem kell, hogy kedvelj,
arról már lemondtam – folytattam, és valóban azt éreztem, hogy ez már tényleg nem érdekel. –
De Christ szeretném megismerni. Kezdettől fogva ezt kérem tőled. Apán kívül senkim sincs.
Senkim. Chris az édestestvérem. A bátyám. És szeretnék esélyt kapni rá, hogy megismerjem.
Valami azért átjuthatott abból, amit mondtam, mert Mark tekintete ellágyult. Lassan
elsimultak a ráncok a homlokán, legalábbis úgy gondoltam.
– Chris nem tudhat anyádról – szólalt meg, és sóhajtott egyet. – És Emily sem tud rólad.
Nem fogja jól kezelni, ha Chris megtudja, hogy nem ő az igazi anyja.
Anyám összeszűrte a levet Markkal a felesége háta mögött, és teherbe esett Chrisszel. Két
hónappal a halála előtt leültetett, és mindent elmesélt a kettejük mérgező kapcsolatáról. Ő nem
nevezte mérgezőnek, pedig az volt. Mark először abortuszt akart, de amikor az anyám abba
nem egyezett bele, jobb ötlettel állt elő. Mivel a feleségének egészségügyi okok miatt nem
lehetett gyereke, miért ne fogadnák örökbe ők Danielle babáját? Ezzel két legyet ütnének egy
csapásra. Anya nem tudta, hogy Mark otthon mit mondott, de neki azt ígérte, hogy mihelyt
lehet, elhagyja a feleségét. A gond csak az volt, hogy az az idő sosem jött el. Azzal érvelt, hogy
egy botrány kettétörné a karrierjét.
Akkoriban a felesége édesapja volt az ő edzője, aki ha megtudta volna, hogy megcsalta a
lányát, biztosan mindent elkövet annak érdekében, hogy Markot felfüggesszék. Azzal
fenyegetőzött anyámnak, hogy ha nem adja nekik örökbe a gyereket, többet nem fognak
találkozni. Ha viszont belemegy, a felesége háta mögött tovább folytathatják a viszonyukat, és
amikor majd elhagyja az asszonyt, együtt fogják nevelni Christ. Nem tudom, hogy anyám ifjú
korának köszönhetően volt-e ennyire naiv, vagy azért, mert annyira szerelmes volt, de belement
a tervbe. – Mit értesz az alatt, hogy nem szólhatunk Chrisnek anyáról?
– Abba beleegyezem, hogy azt mondjuk neki, a féltestvére vagy. De meg fogod várni, Zoe,
amíg majd én mondom el! Egy szót sem szólhatsz neki erről a hátam mögött! Ennyire vagyok
hajlandó, többre nem!
Jesszusom! Úgy tárgyal, mintha valami üzletről lenne szó.
– Ez Chris utolsó szezonja, meg kell várnom a végét. Nem hagyhatom, hogy bármi is elterelje
a figyelmét, és emiatt veszélybe kerüljön a jövője. Ha tényleg számít neked, te is vársz addig.
Kavarogtak bennem a kérdések, de csak bólintottam egyet. Ha már három évet vártam,
néhány hónap ide vagy oda nem számít.
Mark le sem vette a szemét rólam. Alig láthatóan odabiccentettem felé, majd megfordultam,
és elindultam kifelé. Kezdett fullasztóvá válni a légkör az irodában.
– Még valami, Zoe.
Megállt a kezem az ajtó kilincsén.
– Nem akarom, hogy Dylan Reeddel barátkozz.
Értetlenül összerántottam a szemöldökömet, szembefordultam vele. – Micsoda? De miért?
– Amikor azt mondtam neki, hogy a lakásban lakhat, azt hittem, te már összeköltöztél azzal
a… hogy is hívják, Kellyvel. – Kayla.
Sóhajtott.
 – Azzal. Dylan eléggé elfoglalt, ezért tudom, hogy nem fog körülötted legyeskedni, de ennek
ellenére is azt akarom, hogy tartsd távol magad tőle, mert ő és Chris barátok. Gondolom,
amúgy is nemsokára kiköltözöl. Fogok erről beszélni Dylannel, de ha Chris vagy bármelyik
csapattag még egyszer megjelenik a lakásban, azt akarom, hogy te ne legyél ott. Ha kell,
inkább menj el otthonról.
Rápillantottam. Cseszd meg!
Megvárom a szezon végét, és addig nem szólok semmit Chrisnek, mert ez nem csak az én
titkom, és nem akarom összezavarni. Mark soha nem lesz az én apám, és ennél közelebb sem
fogunk kerülni egymáshoz, de Chrisnek ő az apja. Abban azért igaza volt, hogy nem tenne jót
Chrisnek, ha a futballszezon kellős közepén borítanám ki a bilit. Biztos, hogy nem lennék a
kedvence!
Azok után, ami az előbb elhangzott… Mark Wilson még véletlenül sem lesz soha az az
ember, akivel jó viszonyt fogok ápolni.
– Apa? – suttogtam bele a telefonba.
– Ki az az idegen, aki engem „apának” nevez?
Beszélni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon.
– Zoe? Hát eszedbe jutott, hogy van egy apád? Csak suttogni tudtam. – Igen, apa.
A viccelődése azonnal aggódásba csapott át.
– Zoe? Ott vagy?
Érthetetlenül motyogtam valamit, szipogtam, és felhúztam a lábam a mellkasomhoz. Fejemet
a térdemre hajtottam, és mielőtt bárki megláthatta volna, hogy sírok, gyorsan letöröltem egy
könnycseppet az arcomról.
Apa nagyot sóhajtott a vonal másik végén, én pedig még jobban összeszorítottam a
szememet.
Bárcsak itt lenne mellettem! Bárcsak elbújhatnék az ölelésében, és soha el nem mozdulnék
mellőle!
– Mondd, mit tett! – kérdezte érces hangon. – Honnan tudod, hogy ő volt?
– Ki más miatt sírnál? Egész kiskorodban nem sírtál annyit, mint az elmúlt néhány évben. Na,
mesélj, ezúttal mit csinált!
Mitől van az, hogy egy erős lánynál is eltörik a mécses, mihelyt meghallja az apja hangját,
még ha az négyszáz mérföldnyire van is tőle?
– Már nem tudom, mit tegyek, apa.
Újabb könnycseppek gördültek le az arcomon, és pottyantak a farmernadrágomra.
– Mondd el szépen, mi a helyzet, kicsi lány! Rossz hallani, hogy sírva telefonálsz.
– Bocs – motyogtam. – Félbeszakítottam a munkádat?
– Zoe… – folytatta egy újabb hosszú, keserves sóhaj kíséretében– Te sosem szakítasz
félbe, és bármikor bármivel hívhatsz. Mondd el, mi történt, és segítek. Ígérem, semmi mást
nem teszek.
– Tudom, apa.
Nem volt jó érzés, hogy apa folyton úgy érezte, óvatosan kell bánnia velem, amikor ez a
kényes téma szóba jött. Bárcsak soha ne is kellett volna beszélnünk róla!
– Jól van – morgott. – Szóval, mondd el, mi történt, és mint mindig, most is ki fogjuk találni
együtt, hogy mi legyen. Rendben?
 Bah! Mintha csak gombnyomásra eredt volna meg a könnyem.
– Néhány perccel ezelőtt bementem hozzá az irodájába. Kiabált velem, de az nem is számít,
már nem először történt, de amiket mond… Még csak fel sem fogja, mennyire megbánt vele.
Egy mocskos kis titoknak tekint engem. Úgy érzem magam, mintha… valami rosszat tettem
volna.
– Várj csak! Kiabálni szokott veled? Erről miért most hallok először, Zoe? Azt ígérted,
mindent elmondasz. Ebben állapodtunk meg, mielőtt elmentél.
Beleharaptam a számba, hogy visszatartsam, ami kikívánkozott. Láttam a szemem előtt,
ahogy apa leveszi a szemüvegét, megdörgöli az orrnyergét, ahogy mindig teszi, amikor ideges.
– Nem tetszik, hogy kiabál veled, ezt már most mondom. Nem teheti ezt veled, hallod? –
Igen.
– És többet meg sem akarom hallani azt, hogy úgy érzed, valami „mocskos kis titok” vagy.
Mert ha mégis meghallom, azt már nem fogom annyiban hagyni. Mi van veled? Te az én lányom
vagy, nem az övé, ha úgy vesszük! Mindig is ilyen gyerekre vágytam, amilyen te vagy.
Büszkeséggel tölt el, hogy én lehetek az apád.
– Apa – sóhajtottam fel. – Ne nehezítsd meg még jobban a dolgomat! A szavai gyógyírként
hatottak a Mark ejtette friss sebekre.
Felkavartak érzelmileg, csak épp másként. Végül felemeltem a fejem, és a kézfejemmel
megtöröltem az orromat.
– Semmi, amit tesz vagy mond, nem változtat ezen. Te mindig csak örömöt hoztál az
életembe. Nem érdekel, hogy történetesen ő a biológiai apád, nekem ez nem számít. Én ennél
jobban neveltelek, szóval miért is hagyod, hogy bántson?
Megszólalni sem bírtam, annyira összeszorult a torkom, ezért apám, az én örök hősöm
folytatta helyettem:
– Te megpróbáltad. Én tudom, hogy mindent megtettél annak érdekében, hogy megismerd.
De ha nem megy… akkor ideje feladni. A legjobbat feltételezted róla, és vártad, hogy beszéljen
rólad Chrisnek. Mindent megtettél, amit akart, és most is mindent megteszel. Talán eljött az
ideje, hogy azt tedd, amit te akarsz, nem gondolod?
– Nem mondhatom meg Chrisnek – mormogtam. – Ma megígértem Marknak, hogy nem
teszem, amíg véget nem ér a futballszezon. És nem esik jól ezt mondani, de ebben igaza van.
Csak már évek óta manipulál, és már belefáradtam.
– Ugye tudod, hogy három éve csak a kifogásokkal jön? És egyáltalán, mennyire töri magát,
hogy megismerjen téged? Mert én meg tudom mondani neked, hányszor ígérte azt, hogy itt és
itt találkoztok, aztán oda se tolta a képét. – Tegnap este feljött a lakásba, apa.
– Ki? Mark?
– Nem… Öö, szóval, mielőtt ezt elmesélem… van még valami, de kérlek, ne légy mérges!
Azért nem mondtam még el, mert nem tudtam, hogyan fogsz reagálni rá. Az a helyzet, hogy
beköltözött valaki a lakásba, de…
– Beköltözött valaki? Miről beszélsz?
– Hát… az történt, hogy Mark egyik játékosának meggyűlt a baja a lakótársaival, és lakást
keresett. Én meg még nem szóltam akkor Marknak arról, hogy mégsem jött össze a közös
albérlet Kaylával, így… azt hitte, én már nem lakom ott… És hát felajánlotta Dylannek, hogy
beköltözhet.
Csend lett a vonal túlsó végén. Tudtam, hogy apa ki lesz akadva, ezért sem hívtam annyiszor
mostanában, mint szoktam. Hazudni meg nem akartam neki.
– Egy hónapja lakom vele, mármint Dylannel, de lehet, hogy kicsit régebb óta – hadartam.
Néma csend, aztán:
– Egy hónapja, de lehet, hogy egy kicsit régebb óta.
Összerezzentem, a homlokomat néhányszor nekikoccantottam a térdemnek.
– De Dylan nagyon rendes srác!
Mesélhettem volna neki azokról az esetekről, amikor még a beköltözése előtt összefutottunk,
de nem hiszem, hogy jól vette volna ki magát. Ja, és az sem, amikor megfogta a kezemet, és
hagyta, hogy a vállán aludjak el, amikor elment az áram.
– Zoe… azt akarod, hogy szívrohamot kapjak?
– Komolyan mondom, apa! Én is teljesen másnak… – Jaj, hogyan magyarázzam el apának,
milyen Dylan, amikor még nem is tudott arról, hogy lakótársam lett, aki ráadásul futballjátékos?
– Másnak képzeltem őt. – Halvány mosolyra húzódott a szám. – Mármint jó értelemben véve
más. Szerintem bírnád.
– Szeretném, ha kiköltöznél onnan, Zoe. Holnap odautazom, és keresünk neked egy másik
lakást.
Mintha süket fülekre talált volna, amiket az imént mondtam.
– Nem, ne gyere! Nem tudok kiköltözni, legalábbis az idén még nem. Összespóroltam már
egy kevés pénzt, de még nem eleget ahhoz, hogy kiköltözzek.
– Ne légy már olyan makacs, és hagyd már végre, hogy segítsek! Majd én fizetem az
albérletedet.
– Nem, apa. Nem kérhetem ezt tőled. Már anya kórházi költségei is eléggé megterhelőek
voltak. Nem fogom hagyni, hogy még emiatt is aggódnod kelljen.
– Az agyamra mész ezzel! El tudod képzelni, mennyire tehetetlennek érzem magam? Nem
engeded, hogy bármit is tegyek a Mark-ügyben. Azt akarod, hogy üljek ölbe tett kézzel, és
csak hallgassam végig, hogy olyan dolgok miatt sírsz, amiktől engem távol tartasz. És még a
lakhatásodban sem segíthetlek. Akkor meg mi a fenére vagyok jó?
Kikerekedett a szemem. Apa sosem szokott káromkodni. Mondjuk, a fene azért nem a világ
vége, de az ő szájából úgy hangzott, mint egy
heves baszd meg. – Apa… én… Hosszú sóhaj hallatszott.
– Zoe, miért nem mondtad el nekem, hogy egy fiúval laksz együtt? Megrándult a szám széle,
ahogy fiúként gondoltam Dylanre. Mert ő már rég kinőtt abból, hogy fiúnak lehessen nevezni.
– Végzős, és bocs, hogy összetöröm az álmaidat, de meggyőződésem, hogy heteró –
magyaráztam apának. – És Chris barátja. Erről akartam igazából veled beszél…
– Miatta nem hívtál mostanában? Azt hittem, be vagy táblázva azóráid miatt, de te és az a
srác…
– Dehogyis! Be se fejezd a mondatot! Túl elfoglalt ő ahhoz, hogy barátnője legyen, mivel
rengeteget edz, mert szeretne bejutni a profik közé. Nem mintha akkor érdekelne, ha több ideje
lenne, vagy hogy egyáltalán érdeklődne irántam, de…
– Hablatyolsz összevissza! Tetszik neked az a fiú, nem?
– Nem – vágtam rá, egy kicsit túl gyorsan is. Mitől ugrott fel egy oktávnyit a hangom? – Nem
tetszik. Igazából kezdünk összehaverkodni. Ha eljössz, talán találkozol is vele. És igen, tényleg
tele vagyok órákkal. A feladatok, és a kisebb fotózások, amiket más diákoknak csinálok, teljes
mértékben felemésztik az összes időmet. Készítettem egy online fotóalbumot is a képeimből,
ahonnan vásárolni lehet. A fényképészettanárom szólni fog, ha valamelyik fotós barátjának
asszisztensre lesz szüksége egy fotózásához, mondjuk egy esküvőn vagy ilyesmin, mert engem
mindennél jobban érdekel a portrékészítés. Szóval igen, az utóbbi időszak kissé hektikus volt,
és ez az egyetlen oka, amiért nem hívtalak. Nem szeretném, hogy aggódj miattam. Boldogulok,
eddig is boldogultam. De továbbra is szeretnék kiköltözni Mark lakásából jövőre. Mindig azt
éreztem, hogy ez a minimum, amit megtehet értem, mármint hogy megengedi, hogy ott lakjak,
de már nem akarok tőle semmit. Mert így azt érzem, hogy tartozom neki valamivel, és ezt nem
szeretem.
Túl későn jöttem rá, hogy az utolsó mondatommal megint felkavartam apát.
– Semmivel nem tartozol neki! Semmivel, Zoe!
– Tudom, legalábbis azt hiszem, hogy tudom. De már semmifélekapcsolatban nem szeretnék
lenni vele. Ha januárra vagy februárra nem vall színt Chris előtt… Mindegy, nem is akarok már
többet Markról beszélni. Másrészt meg Dylan miatt nem kell aggódnod. Igen, egy lakásban
lakunk, de alig látjuk egymást. Higgy nekem, ő még nálam is elfoglaltabb!
Sajnos, tettem hozzá magamban.
– Szóval semmi ok az aggodalomra. Hidd el, megmondanám neked, ha kényelmetlenül
érezném magam a jelenlétében, és azt is, ha randiznánk. Mindig elmondtam neked minden
ilyesmit, tudod jól.
– Elmondanád? Mert elég sok mindent csak most tudtam meg, ezalatt a telefonbeszélgetés
alatt.
Touché!
Válts gyorsan témát, Zoe!
– Öö… az előbb azt akartam elmondani, hogy… tegnap este megjelent a lakásban Dylan két
csapattársa. Egyikük Chris volt, én meg… azt sem tudtam, mi legyen, hova tegyem a kezemet.
Annyira furcsa helyzet volt!
– Elmondhattad volna neki.
– Apa, nem állhatok elő ezzel csak úgy a semmiből! Emlékezz csak vissza, én hogyan
reagáltam rá! Chris hülyének nézett volna. És különben is, mit mondtam volna neki? Ó, szia, én
vagyok a te elveszett húgod, akinek eddig még a létezéséről sem tudtál. Ó, és tudod, az a nő,
akit az anyádnak hiszel, valójában nem is a biológiai anyád. Szeretnéd tudni, ki az? Ráadásul
esélyes, hogy tegnap este egy kicsit hosszabban bámultam, mint kellett volna. Talán már így is
azt gondolja rólam, hogy nincs ki az összes kerekem.
– Bárcsak édesanyád fel tudta volna venni vele a kapcsolatot, mielőtt…! Akkor most nem
kellene mindezen keresztülmenned.
Annyira szerette volna látni a fiát!
Soha nem fogom elmondani apának, hogy anyám valójában Markot akarta látni nagyon. Még
akkor is reménykedett.
Sosem fogom elfelejteni a napot, amikor bevallotta, hogy Ronald Clarke nem az igazi apám.
Aznap összetörte a szívem, és ha akkor apa – mert akármit mondott is anyám, mindig is apa
marad az én apám, mert egy családot nem mindig a vér köt össze – ott lett volna a szobában,
az ő szívét is összetörte volna. Talán azt gondolta, jó ötlet megosztania velem, hogy Mark volt
élete nagy szerelme, és bármennyire rendesen bánt is vele Ronald, nem tudta Mark helyét
elfoglalni a szívében, és a kapcsolatuk sosem volt olyan érzelemdús. Lehet, hogy anya akkor
azt hitte, ezzel jót tesz nekem.
Miután megismertem Markot, egyértelművé vált számomra, hogy kicsit sem tudom osztani
anyám véleményét.
Rengeteg dolog miatt voltam mérges anyámra, de csak apát bántottam volna vele, ha
ezeknek hangot is adok. Apa jobban szerette anyát, mint ahogy anya szeretett bármelyikünket
is.
Utáltam, hogy hazudnom kell apának, de képtelen voltam anyámról beszélgetni vele.
– Apa, mennem kell. Tízkor órám van, és előtte még meg kell találnom Jaredet, szóval…
– Jól van, menj csak! Most, hogy már tudom az összes titkodat, ígérd meg, hogy
gyakrabban felhívsz! És Zoe… nincs több titok, oké?
– Oké! Nagyon szeretlek, apa. – Én is szeretlek, kicsikém – felelte fátyolos hangon.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
 DYLAN
A bár nyüzsgött a félévi vizsgaidőszak végét ünneplő egyetemistáktól. A csapattársaim is
megjelentek, hogy méltó módon indítsák a pihenőhetet. Néhányuk a biliárdasztalok körül
lézengett a sorára várva, mások azzal is megelégedtek, hogy pár csaj sörpongozását sasolják.
Voltak, akik a tévé előtt görnyedtek, és az előző heti meccsek visszajátszását nézték. Mintha
az egész csapat ott lett volna. Hangos éljenzés hallatszott valahonnan, és mielőtt rájöttem
volna, a bár melyik feléből jön a hang, már el is nyelte a lármás tömeg és a bár minden
sarkába felszerelt hangszórókból dübörgő zene.
Meghúztam a sörcsapot, teletöltöttem egy korsót, és odaadtam Chucknak, az egyik
pincérnek.
– Kösz, haver! – kiáltott oda a zsivajban, majd megindult hátrafelé.
Próbáltam annyi órát bevállalni Jimmy bárjában, amennyit csak bírok anélkül, hogy bekavarna
az edzéseimbe. A pultos melóval keresett pénzemből minden olyanra futotta, amire a futballos
ösztöndíjamból nem. Néhány este sikerült annyit összeszednem, hogy tudtam belőle küldeni
haza is, persze a faterom tudta nélkül. Még véletlenül sem akarta, hogy a pénzügyek miatt
aggódjak.
Miközben elmostam egy shakert és néhány poharat, amik a pult mögött tornyosultak,
figyeltem, ahogy JP utat tör felém.
Mikor lesz újra szüneted? – kérdezte, és felpattant az egyik bárszékre. Közben le sem
vette a szemét Lindyről, az aznap esti pultos társamról.
– Miért? Hiányzom?
Mielőtt válaszolni tudott volna a kérdésemre, odaléptem két lányhoz, akik rám vártak.
– Hölgyeim, mit hozhatok?
A mélyen dekoltált piros ruhát viselő szőke rámenősen elmosolyodott, a pultra hajolt, és a két
ujja között tartva felém nyújtott egy húszdolcsist.
– Két kör tequilát kérünk, és ráadásként a telefonszámodat.
Elvigyorodtam, és miután lecsekkoltam a személyi igazolványukat, eléjük tettem a piákat.
– Azt talán majd máskor.
Rá se hederítettem, milyen árgus szemmel néz a szőke, miközben lenyalja a sót a kézfejéről,
majd még nagyobb felhajtás közepette szívogatja az egyik lime-gerezdet, amit az italához
felszolgáltam. Amint lehúzták az első kört, már töltöttem is a másodikat, és otthagytam őket az
italuk társaságában.
– Szóljatok, ha hozhatok még valamit!
JP még mindig rám várt.
– Tudod, hogy te vagy a világ legnagyobb marhája? – Folyton ezt hajtogatod.
– Mi a baj azzal a csajjal? – A fejével oldalra bökött, mire a lányokfelé pillantottam, és pont
elkaptam, hogy a szőke csaj rám kacsint.
– Semmi. De tudod jól, hogy az első év után leszoktam a randomnumerákról. Min vagy
meglepődve? Most amúgy is minden máson jár az agyam, csak épp a csajozáson nem.
Téged nem zavar, hogy majdnem elveszítettük az utolsó meccset Coloradóban? Ott voltál,
láttad.
– A kulcsszó a majdnem. De nyertünk, és ez a lényeg, nem igaz? – JP a pult fölé hajolt, és
belemarkolt a földimogyoróba. – Úgy tűnik, többet már senkivel nem akarsz összekeveredni.
 Mikor keféltél utoljára?
Bárcsak ennyire érdekelne inkább a… – Ekkor megakadt a szemem valakin JP mögött,
és félbehagytam a mondatomat. A mennyezetről lelógó, sárgán és vörösen világító lámpák
kellemes, vendégváró légkört kölcsönző, halvány fényében simán kiszúrtam, hogy az a valaki,
aki egy sráccal karöltve lép be a bárba, nem más, mint Zoe. Mintha gyomorszájon vágtak
volna.
JP követte a tekintetemet, és észrevette, mire figyeltem fel.
– Az ott Zoe, nem? Szóval bármilyen lánnyal nem csinálnád, de Zoeval simán, mi?
Esküszöm, valahol már láttam ezt a csajt, csak tudnám, hol.
– Dehogy láttad! – dünnyögtem szórakozottan, és összerántottama szemöldökömet. – És
csak barátok vagyunk. Senki senkivel nem csinál semmit!
Zoe már levette a kezét a fiúról, de figyeltem, hogy megkapaszkodik a srác vállában,
lábujjhegyre áll, és a tömeg fölött körbenéz. Amikor megtalálta, akit keresett, széles mosoly
terült el az arcán, odaszólt a srácnak, majd vonszolni kezdte maga után a bár hátsó felébe.
Biztosan a barátnőjét kereste, mert egy csaj lépett ki az egyik bokszból a hátsó falnál, ahol a
tévék voltak, és félúton összetalálkoztak. Látszott, hogy felsikoltanak, és megölelik,
megpuszilják egymást. Ezzel a sráccal jár? Egészen a bokszig követtem a szememmel, és
figyeltem, ahogy szorosan odakuporodik a pöcsfej mellé.
– Abból, amit látok, nagyon úgy tűnik, hogy ő, ellentétben veled, határozottan csinálja
valakivel. Haver, figyelj már, hé! Hallottad, mit mondtam? Föld hívja Dylant!
Olyan erővel szorongattam a rongyot a kezemben, hogy az anyagon keresztül is éreztem,
ahogyan a körmöm beleváj a tenyerembe. Kényszerítenem kellett magamat, hogy levegyem
Zoeról a tekintetemet, és JP-re nézzek. Minden izmom megfeszült.
– Mit akarsz? – tört ki belőlem sokkal élesebben, mint amilyennek szántam.
Megmozgattam a vállamat, hogy megpróbáljak kicsit ellazulni.
JP lassan felhúzta az egyik szemöldökét, és hátradőlt a székén.
Meglepő módon nem erőltette tovább a témát.
A srácokat várom – szólalt meg némi csend után, majd kissé összehúzott szemmel
folytatta. – Ismerjük a fickót?
– Valószínűleg a pasija. Nem tudom.
– Kinyírjuk? Vagy figyelmeztetésnek elég, ha eltörjük a lábát?
Felnevettem, de a nevetésem olyan idegenül hangzott.
– Egyiket sem. De jobb a srác, mint amitől tartottam.
– Mit értesz ez alatt?
Megvontam a vállam, és arrébb léptem, hogy kiszolgáljak néhány újonnan érkezőt.
JP a hangját felemelve folytatta, és jött velem.
– Ezek szerint van pasija, mi? Akkor nem fog veled kavarni.
Érdekes. Tudtál erről, vagy meglepetésként ért?
Egyik kezemmel a pultra támaszkodtam, a másikkal ellöktem onnan JP-t, amikor láttam,
hogy megint a földimogyorós tál után nyúl.
– Miért érdekel ez téged annyira? Jár valakivel. Mindenki ezt teszi. JP megvonta a vállát.
– Csak úgy kérdeztem. Tudtál róla?
– Igen. Mondta, hogy van pasija, csak bonyolult a helyzet. – Összeszorítottam a fogamat,
 és a haveromra szegeztem a tekintetemet. – De úgy tűnik, már nem az. Amúgy meg nincs
más dolgod? Dolgozni próbálok, ha nem vennéd észre.
– Nem tartalak fel. Éppolyan fizetővendég vagyok itt, mint mindenki más.
Hátranézett a válla fölött, és én sem bírtam megállni, hogy ne pillantsak ismét Zoe felé.
Éppen felállt, és az asztalon áthajolva próbálta felhúzni a barátnőjét is. Mindhárman
megindultak a tévék előtti kis négyzet alakú terület irányába, amit a vendégek egy része
ideiglenes táncparkettnek használt. Úgy heten, tízen táncolhattak már ott. Fonsi dala ment, a
„Despacito” – aznap már vagy ezredszer –, de olyan jól még egyszer sem szólt, mint akkor.
– Kit kell bámulnunk?
Észre sem vettem, hogy Chris és Benji is ideért, és már ők is hátrafelé tekintgettek, amikor
Benji feltette a kérdést. Nem lesz egyszerű elérnem, hogy a srácok leszálljanak a témáról,
ennek ellenére sem tudtam levenni a szememet a trióról.
Az ott a… lakótársad? – kérdezte Chris, mielőtt JP vagy én válaszoltunk volna.
– Teljes életnagyságban – felelte JP helyettem.
– Formás kis feneke van, az biztos – jegyezte meg Benji, a csapatsorhátvédje.
Bosszús pillantást lövelltem felé, de még mindig Zoet és a barátait stírölte. Nyíltan bámulták
őket mind a hárman, és semmit nem tehettem ez ellen anélkül, hogy ne nézzenek komplett
seggfejnek miatta.
Zoe egyik oldalról a másikra csavarta lassan a csípőjét, szájával a szavakat formálta, és
együtt énekelt Justin Bieberrel. A barátnője nem tűnt annyira lelkesnek, hogy a táncparkettre
menjen, így Zoe megfogta a kezét, és arra ösztönözte, hogy vele együtt mozogjon. Nevetett,
forgott egyet a barátnője felemelt karja alatt, és sikerült az asztaloktól a táncparkett irányába
húznia. Amikor a csaj végre belejött, együtt nevetett Zoeval, mire ő bólintott, és elengedte a
kezét. A következő, amit láttam, az volt, hogy a srác – aki nagy eséllyel Zoe pasija – Zoe mögé
startolt, és együtt vonaglottak énekelve, mosolyogva. Ezek után már kifejezetten utáltam Fonsit
és Justin Biebert.
Mindkét lány a srác körül kezdett táncolni. Végighúzták az ujjukat a mellkasán, és
mindhárman énekeltek, nevettek. Zoe megállt, amikor a hátát a srác mellkasának nyomta, a
másik lány is így tett a fiú hátánál. Majd mintha összebeszéltek volna, mindketten finom kis
mozdulatokkal ringatni kezdték a csípőjüket. Úgy nézte őket mindenki, mintha megigézték volna
őket – köztük az én kanos haverjaim is. Majd a két lány megindult lefelé, közben mindketten
végig a sráchoz simultak. Zoe felemelte a két kezét. Az Éld az életed! feliratú, egyszerű fehér
pólója felhúzódott egy kicsit a hasán, belátást engedve krémszínű bőrére. Nemcsak én, de
mindenki más is láthatta, aki őket figyelte. Megfeszült az állam.
Amikor Benji felhörrent, a bárpultra tenyereltem, elég hangosan ahhoz, hogy a csapattársaim
és még néhány másik vendég figyelme is felém irányuljon. Meglepve fordultak felém.
– Kértek is valamit, srácok, vagy csak a show-műsor miatt jöttetek? – Meglehetősen
erélyesre sikerült a kérdésem. – Mert ha nem kértek inni semmit, üljetek le valamelyik
asztalhoz, vagy nyomás kifelé, mert meglehetősen nagy itt a tömegnyomor. JP nyitotta a
száját, de felé emeltem az ujjamat. – Eszedbe ne jusson!
A magasba emelte a kezét, mint aki megadja magát, de a vigyor az arcára ragadt.
– Csak annyit akartam mondani, hogy ez a dal nagyon ott van a szeren.
Chris JP-re nézett, de bölcsen nem tett hozzá semmit. A tekintete ezután rám irányult.
– Mikor lesz a következő szüneted? Beszélnünk kell a heti edzésbeosztásunkról.
 Benji meglökte Christ, aki ettől kibillent az egyensúlyából a bárszéken.
– Hülye vagy, haver? Hisz ma kezdődött a pihenőhetünk! Legalább egyetlen napra dugulj már
el!
Erőt kellett vennem magamon, hogy Chrisen tartsam a szemem, és ne nézzek Zoe felé.
Vége lett annak a nyomorult dalnak, és valami régi Shakira-szám következett.
Úgy megnéztem volna, erre mit művel Zoe, de túlságosan beszari voltam hozzá. Sóhajtottam,
végighúztam a kezemet a fejemen, és közben hosszan kifújtam a levegőt.
– Tuti, hogy holnap egy kicsit tovább alszom, tesó. Kilenc előtt egymásodperccel sem akarok
odaérni az edzőterembe.
– Akkor plusz egy órát alszol? – szólt közbe Benji. – Az nem sok, öregem. Nem vagytok
normálisak, srácok. Én adok magamnak egy kis időt, és az egész napot át fogom aludni.
Szerintem megérdemlem azt a szépítő alvást.
JP felnyerített.
– Mintha azt te döntenéd el! Ha elkésel a megbeszélésről, az edző akkorát rúg a seggedbe,
hogy egészen a gólvonalig repülsz.
Benji egy morgással leintette JP-t, majd felém fordult.
– Legalább a diákegyletes buliba gyertek el! – noszogatott minket.
Mikor lesz? Holnap este? – kérdeztem.
– Nem tudom felfogni, hogy vagyok képes veletek haverkodni – elégedetlenkedett. – Hogy
lehet, hogy ti semmit nem tudtok a ma esti buliról?
– Dylan, három korsó, most! – kiáltotta oda nekem a rendelést Chuck, és már el is tűnt a
tömegben.
Felemeltem a kezem.
– Én innen sehova sem megyek, láthatod. A héten minden este itt leszek. Kell a pénz.
Benji nagyot sóhajtott.
– Jó, én befejeztem. Te aztán le tudod hangolni az embert! Na csá, lépek! – Chrisre és JP-re
nézett. – Ti, srácok, jöttök, vagy ezzel a lúzerrel maradtok?
Chris állt fel elsőként.
– Én inkább a diákegyletes buliban iszom egy poshadt sört, minthogy ma este hazamenjek.
Mandynél alszom – jelentette be, és közben a pultra koppintott. – Reggel találkozunk, oké?
Megtöltöttem a söröskorsókat, tálcára tettem őket, hogy vihessék is ki a vendégeknek.
– Megint Mandyvel kavarsz? Mióta?
– Nem kavarunk.
– Akkor meg mit jelent az, hogy nála alszol? Nehogy már el akard hitetni velem, hogy a
kanapéján fogod tölteni az éjszakát! Felvonta az egyik vállát, önelégült mosolyra görbült a
szája. – Csak lecsekkolom, érdemes-e újra összejönnöm vele. Akkor holnap, haver!
Chrisnek elég feszült volt a kapcsolata az apjával, az edzőnkkel, és akárhányszor úgy érezte,
levegőre van szüksége, mindig volt kinél töltenie az éjszakát.
Ő volt a csapatunk szótlan tagja. A pályán mint csapatkapitány kiváló vezéregyéniségként
viselkedett, de társaságban inkább a háttérbe húzódott. A csajok mint a pincsik kísérték
falkában, csak hogy elnyerjék az irányítónk figyelmét, de Chris inkább rám, semmint JP-re
hasonlított. Velem ellentétben azonban azért nem mondott nemet egy-egy spontán összehozott
numerára, de csakis holtszezonban, nem akkor, amikor a jövőnk múlt azon, hogyan szerepelünk
a szezonban, amikor árgus szemmel figyeltek minket. Nem is beszélve arról, hogy nyakunkon
volt a válogatás.
Chris Benji után startolt, aki kifelé menet megállt dumálni az egyik csapattársunkkal. Csak JP
maradt. – Na, mi az? – kérdeztem tőle.
– Csak még egy kérdés.
Sóhajtottam.
– Lökd!
– Bejön neked ez a csaj? – A válla mögé bökött a hüvelykujjával.
– Csak haverok vagyunk, JP. Már ezerszer elmondtam.
– Na, ja! Ezt vágom. Az jó, ha haverok vagytok, de… – Tétovázott.– Hidd már el nekem,
hogy… nem akarok itt érzelgősködni veled, tesó, de azért tényleg rád férne egy kis
szórakozás. Mert mikor, ha nem most? Tudod, hogy van a mondás: dolgozz keményen, játssz
keményebben. Ha bejön a csaj… – mondta, de bölcsen abba is hagyta a sódert. – Csak annyit
mondok, hogy gondold át!
– Nem jutott el az agyadig, hogy azt mondtam, van barátja?
Arról nem szóltam, hogy Zoe Clarke nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, és csak a
megfelelő pillanatra vártam, hogy rámozduljak, amikor már nem egy bonyolult kapcsolatban
lesz – bár lehet, hogy erről már lekéstem.
– Mint mondtam, simán meg tudunk szabadulni tőle, vagy eltörjük a lábát. Ahogy csak…
– Dylan, kéne egy kis segítség! – szólt ekkor Lindy éneklő hangon, kezét a karomra téve, és
közben a vigyorgó haveromra kacsintott.
– Emiatt ne aggódj, oké? – zártam le a témát JP-vel. – Holnapreggel találkozunk. De ha
csajozós terveid lennének ma estére, ne úgy kelljen valakinek az ágyából kirángatnom a
segged!
– Folyton azt hajtogatom neked, hogy engem kéne példaképednek választanod – vágta rá JP,
majd sóhajtott egyet. – Igen, igen. Na, jól van, elköszönök. Én is keresek magamnak egy
Mandyt ma éjszakára.
– Ne tegyél semmi olyat, amit én nem tennék!
Az a hajó már rég elment, tesó.
Elhessegettem Zoét a gondolataimból, elnevettem magam, majd mentem, hogy segítsek
Lindynek a rendelésekkel.
– Menj csak ki pihenőre, ha kicsit csillapodik a helyzet! – szóltam oda Lindynek kellően
hangosan, hogy meghallja, miközben egymás mellett tettük a dolgunkat.
Lindy egyedülálló anya volt. A hároméves gyerekére a nagypapa vigyázott, amikor ő dolgozni
jött. A pihenőit nem dohányzással töltötte, vagy azzal, hogy a pincérekkel és a pincércsajokkal
pletykáljon, hanem felhívta a kisfiát.
– Mennyi az idő? – kérdezte, miközben egy koktélt kevert.
Jimmy bárjában a legtöbb vendég olcsó sört rendelt, mivel a legtöbbjük egyetemista volt.
Hellyel-közzel azért akadtak olyan menőbb fazonok is, akik koktélt kértek.
– Kilenc múlt.
Lindy abbahagyta a rázást, a rózsaszín italt egy martinis pohárba öntötte, majd díszítésként
beletett egy koktélcseresznyét.
– Igen, akkor már ágyban van, és valószínűleg azt várja, hogy hívjam. Kösz, Dylan!
 Bólintottam. Amint felvettem egy újabb rendelést, ismét megakadt a szemem Zoen. Még
mindig táncolt. Legalább a faszkalapot nem láttam már körülötte. Mióta táncolhat? Nem fáradt
még el? És nem arról volt szó, hogy ő egy félénk csaj? Hogy érezheti ennyire jól magát a
táncparketten, ahol egy csomóan meresztgetik rá a szemüket? Közben meg az én szemembe
néhány másodpercnél tovább nem tud belenézni?
Ekkor észrevettem, hogy egy kéz csúszik Zoe dereka köré. Hangosan felmordultam, az
előttem ülő srácok közül néhányan furcsa pillantást vetettek rám. Odabiccentettem feléjük az
állammal.
– Mi az?
Megrázták a fejüket, és folytatták tovább a harsány beszélgetésüket.
Ismét elnéztem felettük. Mi másra is számítottam az én drága JP haveromtól? Hát persze
hogy Zoe mellé furakodott! Persze hogy dumálni kezdett vele! Zoe JP-re mosolygott, majd
diszkréten hátralépett egyet, és kislisszant az öleléséből. JP előrehajolt, hogy Zoe fülébe
súgjon valamit, majd kétszer rápaskolt a fejére, mondott valamit a barátnőjének, és elsétált
mellőlük. Már majdnem kiért a bárból, de aztán gondolt egyet, és megfordult. Megtámasztotta
az ajtót a hátával, a hüvelykujját felfelé tartva felém mutatott, és csak azután lécelt le hatalmas
vigyorral a képén.
Oké, hát legyen! Ezzel gyakorlatilag felhatalmazott, hogy legközelebb szétrúgjam a seggét a
pályán. Nagyon is képben volt, mennyire nem akarom, hogy egy ujjal is az én újdonsült
barátomhoz érjen… hogy átkarolja a derekát, megérintse, érezze a testét.
– Hékás! – kiáltott fel Lindy a bár másik feléből.
Felé néztem. Kikerekedett szemmel meredt rám, és a kezemben tartott korsó felé intett.
Akkor vettem észre, hogy ömlik kifelé a sör belőle.
– Azt a rohadt! – Megráztam a kezemet, és egy ronggyal letöröltem a korsót, mielőtt
kiadtam.
– Mi van veled ma este? – kérdezte Lindy, ahogy beoldalazott mellém.
– Semmi.
Próbáltam nem észrevenni, hogyan néz rám. Elkészítettem a rendelést, majd nekiálltam a
következőnek. De csak nem hagyott nyugodni a kíváncsiságom, és ismét Zoe felé pillantottam.
Mindhárman engem néztek. A fickó, akiről le sem vettem a szemem, amióta beléptek, Zoe felé
dőlt, és elvonta a figyelmét. A faszkalap még közelebb hajolt Zoe füléhez. Vagy azért, mert
nem hallották jól egymást – bár szerintem ez baromság –, vagy mert nem bírta elviselni, hogy
Zoe engem figyel.
Szidtam magamat, hogy miért lettem pipa, amikor megláttam, hogy a srác eltűri Zoe egy
hajtincsét a füle mögé. Visszafordultam, és próbáltam a melómra koncentrálni.
Alig néhány perccel azután, hogy sört adtam egy srácnak, aki a pultnál ült, Zoe mosolygós
arca fogadott a helyén.
– Helló, idegen! Hát te mit csinálsz itt? – szólalt meg, és körbenézett. – Valakit le akarsz
nyűgözni talán?
Kedvesen mosolygott, amikor találkozott a tekintetünk, de néhány pillanat múlva már el is
kapta rólam a szemét. Hirtelen nagyon lekötötte, hogyan könyököljön fel a pultra. Meglepte,
hogy itt lát? Vagy bosszantotta? Vagy örült neki? Nekem szólt az elpirulás, vagy még attól volt,
amit a faszkalap a fülébe suttogott? Mindenesetre egy kicsit kifogyott a szuszból.
Én még véletlenül sem mosolyodtam el. Nagy nehezen sikerült kicsikarnom néhány szót
magamból:
– Minek látszik?
Értetlenül nézett rám annak hallatán, ahogyan szóltam. A mosolya lehervadt, a szája csücske
lassan lekonyult. Rám pillantott. – Minden oké?
Bosszús voltam. Nyeltem egyet, megforgattam a nyakamat, mielőtt vettem egy nagy
lélegzetet. Alkoholszagot éreztem, és naná, hogy Zoe gyümölcsös parfümillata is megcsapta az
orromat.
Csigavér, öregem. Semmit nem csinált.
Kifújtam a levegőt, mielőtt újra szóra nyitottam a számat.
– Bocs! Hosszú a nap. Mit értettél az alatt, hogy le akarok nyűgözni valakit?
– Mert a pult mögött állsz.
Lenéztem magamra, körbenéztem.
– Igen, itt dolgozom. Ezt csinálják a pultosok. A pult mögött állnak, és italt szolgálnak fel.
– Nem, te nem azt teszed – vágta rá. – Pedig nagyon úgy tűnik.
– Nem, úgy értem, te pultos vagy? – Zavartan nézett. – Tényleg itt dolgozol? – Ja. Mit hittél,
mit csinálok itt?
Finoman beleharapott az alsó ajkába. Figyeltem, ahogyan mozog a szája, és mond vele
valamit, de annyira leragadtam az ajkánál, hogy nem értettem, mit beszél.
– Tessék?
Előrehajolt egy kicsit, és valamivel hangosabban szólt:
– Azt mondtam, azt hittem, azért vagy ott, mert valakit le akarsz nyűgözni. Tudod, mennyire
vonzódnak a csajok a rosszfiúkhoz.
Te meg ráadásul még futballista is vagy, szóval duplán balhés. – Nagyra nyitotta a szemét. – A
pultosok pedig… Nem mintha ezzel konkrétan azt mondanám, hogy dögös vagy, de gondoltam,
csak amiatt álltál be oda, hogy…
Elnéztem a válla fölött, a tekintetem összeakadt a faszkalapéval. Ő és a másik csaj is Zoet
és engem figyelt. A saját baromsága volt, hogy Zoet ideengedte hozzám. Miért én álljak félre?
Végtére is Zoe az én lakótársam, az én barátom is! Cseszd meg!
A pultra hajoltam, közelebb húzódtam Zoehoz. Majdnem összeért a karunk, ahogyan mellé
könyököltem. Ha megmozdul, egymáshoz ér a bőrünk. Abbahagyta a fészkelődést, és
megnézte, hova tettem a karomat. Ezután – szándékosan vagy sem – megmozdult, és azt a
csinos kis fenekét jobbról balra igazgatta a székén.
– Zoe – szólaltam meg halkabban most, hogy már közelebb voltunk egymáshoz. – Megint
nem tudsz megülni egy helyben. Nagyon aranyos ez is, és semmi gond nincs azzal, ha azt
gondolod, hogy a haverod dögös. Szerintem te is az vagy.
A karom súrolta az övét, amikor Lindy elment a hátam mögött, és egy kicsit előre kellett
mozdulnom. Zoe fel sem fogta, hogy azt mondtam rá, dögös – vagy csak azt hitte, viccelek.
Előrehajolt, mint aki nem bír magával. A mozdulat alig volt látható, és le mertem volna fogadni,
hogy ő maga észre sem vette.
– Én nem is mondtam, hogy dögös vagy.
– Egészen biztos vagyok abban, hogy mondtad.
– Nem – mondta ki lassan. – Csak arra értettem, hogy ilyen helyeken szeretnek jóképű fiúkat
alkalmazni, hogy… – Kifújta a levegőt, és témát váltott. – Nem gondoltam volna, hogy még
dolgozol is azon a rengeteg teendődön felül, hisz enélkül is őrült hetirended van. Meglepődtem,
ennyi történt.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Határozottan emlékszem, hogy említettem neked: nem vagyok gazdag.
– Igen, mondtad, de nem hittem, hogy… Csak nem gondoltam volna, ennyi. Ismersz, tudod,
hogy hajlamos vagyok sztereotipizálni a futballistákat. A legtöbb ember azt hiszi róluk, hogy
minden csak úgy az ölükbe pottyan. Úgy látszik, én is ezek közé tartozom… – Fújt egyet. – Te
tényleg… – Összeráncolta az orrát, és megrázta a fejét. – De mindegy is.
Közelebb hajoltam, az alkarom ismét a karjához koccant. Összeért a bőrünk. Nem bírta
levenni onnan a tekintetét. Szerettem volna, ha befejezi a mondatát, de volt valami, amit még
jobban akartam tudni.
Oldalra biccentettem a fejemet, a számat az arcához emeltem, amit a pasija néhány perccel
korábban simogatott.
– Szóval ő a pasid? Gondolom, nincs oda azért, hogy velem beszélgetsz.
A rohadék még mindig minket figyelt, és már kezdett az agyamra menni. Zoe erre felkapta a
fejét, és összevonta a szemöldökét. – Micsoda? Hol? Hátrahőköltem.
– A pasid – ismételtem meg, felé bökve az állammal.
A fazon abban a pillanatban lazán átdobta a karját a boksz háttámláján, és ahelyett, hogy
továbbra is minket bámulna, a vele szemben ülő lánnyal kezdett el dumálni.
– Akivel egész végig táncoltál. – Zoera emeltem a tekintetemet. –
És én még azt hittem, hogy félénk csaj vagy, Zoe, hiszen néhány másodpercnél tovább sosem
tudsz a szemembe nézni. De az a lány, aki ott táncolt, egyáltalán nem tűnt szégyenlősnek.
Zoe lassan hátat fordított nekem. Megfeszültek az izmaim. Miért akadtam ennyire ki azon,
hogy a hülye pasijával táncolt? Pedig tudtam, hogy van valakije. Nemhogy annak örülnék, hogy
diákkal kavar, nem pedig valami idős fazonnal. Felegyenesedtem, elhúzódtam tőle, és úgy
döntöttem, hogy teszem inkább a dolgomat, amiért fizetést kapok, és segítek Lindynek a többi
vendég rendelésének elkészítésében.
Miután néhányukat kiszolgáltam, megnéztem, Zoe elment-e. De még mindig ott ült, és rám
várt. Figyelte a mozdulataimat.
Nem telt el sok idő, és már ismét ott álltam előtte. Egy igazi pöcs vagyok!
– Hozhatok neked… és a barátaidnak valamit? – kérdeztem egykicsit túl hangosan, hogy ne
is kelljen odahajolnom hozzá.
A ráncok a homlokán elmélyültek, fészkelődni kezdett a székén.
Nyílt a szája, de egy hang sem jött ki rajta. Aztán bólintott.
– Igen, kérek egy korsó bármit, amitek van, és egy Coronát.
Kurtán én is visszabólintottam, és kiszolgáltam a lakótársamat. Elé tettem a korsó sört, és
lehajoltam egy üveg Coronáért. A bal kezét a korsóra fonta, a másikkal az üvegért nyúlt.
– Oda tudod vinni, vagy…?
Nem azt hallottam erre válasznak, amire számítottam:
– Az a srác nem a pasim, Dylan. A haverom, Jared, és csak hogy tudd, a félénkség nem
azt jelenti, hogy nem tudok a barátaim vagy bárki más társaságában létezni vagy táncolni.
Csak bizonyos emberekkel szemben vagyok félénk és fura, és történetesen te is közéjük
tartozol. Ennyi.
 Fogalmam sincs, hogy egy levegővel, leeresztett hangon akarta-e elmondani nekem, hogy a
felét se értsem, vagy mert úgy gondolta, mielőtt összerakom magamban a darabokat, ő már
ott sincs, de szerencsére kapásból megértettem mindent, amit elhadart.
Mivel tele volt a keze, nem sikerült olyan gyorsan lelécelnie, mint remélte. Még mielőtt le
tudott volna szállni a bárszékről, a csuklójára tettem a kezem, és megállítottam.
Féloldalasan ülve maradt. Nem mozdult, csak rám nézett.
Még mindig a csuklóját fogtam, és ezúttal egy cseppet sem haboztam, hanem közelebb
hajoltam hozzá, és közben őt is húztam magam felé. Megálltam, amikor a szám majdnem a
füléhez ért.
– Mondd még egyszer! – kértem tőle halkan, mély hangon.
Ó, hát persze hogy elsőre is tökéletesen hallottam, de muszáj volt még egyszer
kimondatnom vele!
A fejét oldalra döntötte, hogy halljam, mit mond. Én nem mozdultam, csak szívtam magamba
az illatát.
– Azokkal szemben vagyok félénk… – kezdett bele akadozva.
– Nem az a rész érdekel, hanem amit előtte mondtál.
– Ja, Jaredről? Ő nem a pasim. Ő csak Jared, a haverom – ismételte meg Zoe.
Megkönnyebbülten csuktam be a szemem. Amikor ismét kinyitottam, észrevettem, hogy már
elfehéredett az ujja, ahogy tartotta a sört. Amilyen testtartásban voltunk, csak egyenesen a
fülembe tudott belebeszélni. Éreztem a bőrömön a meleg leheletét.
– A barátom, és történetesen meleg, nem mintha ez számítana.
A szorító érzés, ami a gyomromban megjelent, amikor megláttam, hogy az a pöcsarc
hozzáér, azonnal eloszlott, ahogy ezt meghallottam. Nem is értem, miért örültem ennyire ennek,
hisz nem kellett volna, hogy ez számítson, mégis számított. Nem voltam felkészülve arra, hogy
lássam, ahogy egy fiú ennyire közel kerül hozzá. Határozottan más volt csak tudni róla, mint
látni is. Máskor talán nem ütött volna ennyire, de azon az estén nagyon nem esett jól.
Mély levegőt vettem, becsuktam a szemem. Ki fog nyírni a gyümölcsös parfümillata ilyen
közelről! Az első este, amikor az a parányi törülközője tett nekem egy szívességet, és
kibomlott, akkor is ezt a gyümölcsillatot éreztem Zoen, és mivel lakótársak voltunk, megvolt az
az előnyöm – vagy épp hátrányom –, hogy tudtam, a tusfürdője erdeigyümölcs-illatú, és nem a
samponja. Miután zuhanyozott, a fürdőt megtöltötte az illat, elért a szobámig, és totálisan
elvonta a figyelmemet.
Kezdettől fogva tudtam, hogy mi nem lehetünk csak barátok. Még akkor sem, ha hagytam,
hogy ő azt higgye, menni fog. Hogy láttam egy másik sráccal, csak megerősített ebben.
Zoe megköszörülte a torkát, és hátrébb húzódott a mi kis kétszemélyes auránkból. Csak
akkor vettem észre, mennyire elpirult. Fátyolos hangon beszélt. Vonzódott hozzám, hatással
volt rá a közelségem. Tudtam – a szeme csillogásából, a pirospozsgás arcából, a visszafogott
légzéséből. Ha nem így volt, ha tévedtem, akkor nagyon benéztem!
– Gyönyörű vagy – csúszott ki a számon. – Mindig az vagy, de ma este még boldognak is
tűnsz. Tetszik, ahogy most mosolyogsz. Bár a mosolyod mindig bejön nekem, Flash.
Elkapott az őszinteségi roham.
A szavaim hallatán Zoe meglepetten, bizonytalanul nézett a szemembe. A szája szeglete
felfelé ívelt, majd félénk, de annál gyönyörűbb mosolyra húzódott.
– Nekem is tetszik a te mosolyod… nagyon is!
 Hátrébb léptem, elengedtem a csuklóját, és az arcába néztem. Persze ő most is, mint
mindig, mindenfelé nézett, csak a szemembe nem.
– Akkor üdvözlöm a barátaidat. Bemutatod őket esetleg, mielőtt mentek? Lassan már nem
lesz ekkora felfordulás.
Nyelt egyet, az alsó ajkába harapott.
– Jól vagy, Dylan? Mostanában alig láttalak. Továbbra is minden oké köztünk, ugye?
Fogalmam sem volt már, hogyan viselkedjek vele szemben, de igen, minden oké volt köztünk.
– Mindig ez van szezonban. A rengeteg edzés, az órák, plusz a vizsgák. El voltam havazva,
de most legalább egy hétig kicsit nyugodtabb lesz a helyzet. Esténként itt leszek, mivel ez a
pihenőhetünk, de azért majd találkozunk.
– Oké. – Elmosolyodott, bólintott. Mielőtt megpróbált leszállni a székről, néhány másodpercig
a barátait figyelte a válla fölött hátranézve, majd ismét felém fordult. – Valamikor
összebújhatnánk a kanapén, és megnézhetnénk valami filmet.
A szemöldököm majdnem felkúszott a homlokom tetejére.
– Összebújás és filmezés?
Rémült képet vágott, mihelyt ráeszmélt arra, mit mondott.
– Nem! Úgy értem, tudom, hogy érted, de én nem úgy értem. Én szó szerint értettem.
Kiválaszthatnánk egy filmet, lazulhatnánk, én erre gondoltam, nem pedig arra, hogy
kiválaszthatnánk egy filmet, és szexelhetnénk, amíg megy a film. Szóval én nem erre a fajta
összebújásra és filmnézésre gondoltam… – Felnyögött. – Felejtsd el az összebújást! Csessze
meg a kanapé! Legutóbb, amikor megpróbáltunk ott lazulni, betoppantak a barátaid, és nem
tudtunk mozizni. Szóval, ha ma este hazaérsz, esetleg megnézhetünk egy filmet, ha gondolod.
Halványan elmosolyodtam, és közben arra gondoltam, lehet, hogy nem szép tőlem, amiért én
kifejezetten jól szórakozom a szóömlésén. – Ne haragudj, de elég későn fogok végezni ma!
Valamikor máskor viszont jó lenne.
Lehervadt a mosoly az arcáról.
– Oké, persze. Gondolom, munka után amúgy is a haverjaiddal találkozol.
Megérintettem újra a karját, mielőtt elslisszant volna. Úgy tűnt, nem bírtam megállni, hogy ne
tegyem.
– Mivel Korsóest van, tartok tőle, hogy hajnali kettő előtt nem fogunk zárni.
– Ó! Igen, az valóban késő. Akkor, ahogy mondtad, majd valamikor máskor. A lakásban
találkozunk.
– Igen, otthon találkozunk.
Jobb szerettem otthonnak hívni, ahogy azt nem sokkal előtte ő is nevezte.
– Szívesen megismerném a barátaidat – ismételtem meg, mielőtt ellépett a bárpulttól.
Visszamosolygott rám.
– Rendben. Bár szerintem Kaylát már ismered, volt néhány randiszerűségetek. Jared pedig
futballrajongó, úgyhogy ő is nagyon szeretne megismerni téged. Akkor majd idejövünk. –
Körbenézett, és így folytatta: – Mihelyt felszívódik kicsit ez a nagy tömeg. Már így is jócskán
elraboltam az idődet. Bocsi.
Hogy mi a fenét csináltam?
– Várj egy pillanatot! Mit is mondtál? Azt gondolod, én randiztam a barátnőddel?
 – Nem gondolom. Úgy értem, azt mondta, hogy ti…
Homlokráncolva a boksz felé pillantottam. Az a Jared nevű srác minket bámult, a vele
szemben ülő lány pedig bátortalanul mosolygott, és odaintett felém. Összehúztam a szemem,
hogy jobban szemügyre vegyem, és… igen, mintha ismerősnek tűnt volna. De abban biztos
voltam, hogy nem jártam vele.
– Szerintem én nem randiztam a barátnőddel, Zoe – szólaltam meg, és még egy gyors
pillantást vetettem a csaj felé. – Mit mondtál, hogy hívják? – Kayla. – Igen. Tévedsz.
– Azt mondta, elsősök voltatok. Mármint ő elsős volt, te pedig másodéves.
Hunyorítottam, még erősebben próbáltam fókuszálni, és előszedni az emlékeimből, honnan
lehet ismerős nekem az a lány.
– Nem volt véletlenül vörös a haja régen?
– De. Csak a pasijának nem tetszik a vörös haj, ezért festeti barnára.
Mosoly terült szét az arcomon.
– Ó, akkor már emlékszem!
Felemeltem a kezemet, és visszaintettem neki. Utána ismét Zoéra figyeltem.
– Bár, csak hogy tisztázzuk – folytattam –, igazából nem randiztunk. Néhányszor találkoztunk
a haverjainkkal együtt, ennyi. Nem is nevezném randinak.
– Kayla is ezt mondta. Mindenesetre akkor sem lenne semmi gond, ha randiztatok volna.
Lassan bólintottam.
– Nem lenne semmi gond, de nem randiztunk.
A haját a füle mögé tűrte, és lenézett a kezében tartott sörösüvegre. Figyeltem, ahogyan
a hüvelykujját lassan csúsztatva törli le róla a párát. Oda, vissza.
Oda, vissza. Lehajoltam, hogy a szemébe nézhessek.
– Álljatok meg itt, mielőtt elmentek, oké? Beszéljünk! Legalább lesz társaságom, és kicsit
végre együtt lehetek a barátommal. – Oké.
Megkönnyebbültem.
Zoe félig-meddig odaintett felém, majd lepattant a székről, és az italokkal a kezében
megindult a barátai felé. Menet közben egyszer hátrafordult, továbbra is magasan tartva az
italokat a kezében, és csillogó szemmel hatalmas mosolyt dobott felém. Megrándult tőle a
szám széle. Majd visszafordult, és ment tovább. Kayla elvette tőle a Coronát, a srác, akiről
most már egyértelműen kiderült, hogy nem a pasija, kivette a sört Zoe kezéből, mielőtt az leült,
majd a poharaikba töltötte.
A sörpongasztal felől hangos éljenzés szállt fel. Erről eszembe jutott, hogy nem ártana
folytatnom a munkámat.
Csappanni kezdett a rendelések száma, ezért odaszóltam Lindynek: – Majd én rendezem a
sorokat, te csak nyugodtan menj ki szünetre!
Lindy felsóhajtott, magához húzott, nyomott az arcomra egy puszit, ahogy elhaladt mellettem,
és megindult a konyhába vezető kijárat felé.
Néhány percen át beszélgettem a pultnál ülő srácokkal arról, hogyan alakul a szezon, és
Lindy már jött is vissza.
Amikor elnéztem a jobb oldali bokszok felé, ahol Zoe és a barátai ültek, észrevettem, hogy
mind a hárman engem figyelnek. Zoe kapott észbe elsőként, és gyorsan el is nézett másfelé.
TIZENHARMADIK FEJEZET
 DYLAN
Jimmy bárja csak néhány percre volt a lakástól, így hajnali fél háromra már haza is értem.
Mindenre számítottam és vágytam, csak épp arra nem, hogy Ms. Hildába botlom a folyosón.
– Ó, Dylan! Maga az? Azt hittem, valaki más.
– Minden rendben, Ms. Hilda? Elég későre jár már, hogyhogy még ébren van?
Legyintett.
– Nem tudok én már aludni rendesen! Ha lépteket hallok, látni akarom, ki mászkál errefelé
éjnek évadján. Miss Clarke-nak is látogatója van, tudja?
Megfeszült az állam, megálltam.
– Látogatója?
Az asszony homlokráncolva a mi lakásunk ajtaja felé nézett.
– Igen, a barátja van itt. Az idősebb fiúkat kedveli. Látja, milyen későre jár, és még mindig itt
van! Clarke kisasszony azt hiszi, ha lábujjhegyen lépked az ajtóm előtt, át tud verni.
Talán a barátai hazakísérték? Egy gyors mosolyt küldtem Ms. Hilda felé, bólintottam egyet,
majd kivettem a kulcsomat a zsebemből, hogy én magam is megnézzem azt a látogatót.
– Dylan? Maga ugye azt mondta, hogy az édesapja vízvezetékszerelő? – állított meg Ms.
Hilda, még mielőtt az ajtónkhoz értem volna.
– Igen, az – feleltem toporogva.
– Van egy kis problémám a konyhában. Mit gondol, rá tudna nézni?
– Ms. Hilda, örömmel segítenék, de épp most jöttem haza a munkából, és nagyon kimerült
vagyok. És nem is igazán értek a vizes dolgokhoz, de holnap megnézem.
Ms. Hilda felhorkantott, az arcáról eltűnt az úgy-ahogy kedvesnek mondható kifejezés.
– A szaván fogom, fiatalember!
Amikor elfordítottam a kulcsot a zárban, és beléptem, a legrosszabbra is felkészültem.
Helyette mit találtam? Zoe a kanapén aludt összegömbölyödve. A konyhaszigeten csak egy
magányos gyertya pislákolt, egy lámpa sem volt felkapcsolva. Miután bezártam az ajtót,
letettem a táskámat, és megindultam Zoe felé.
Kezét az álla alatt tartva aludt, a lábát felhúzta a hasához. A haja kócos fonatban pihent a
vállán, eltakarva a fél arcát.
Egy pillanatra még el is hittem, amit az a minden lében kanál öregasszony fecsegett. Meg
voltam rémülve, mire jövök be az ajtón.
Néhány másodpercen át csak néztem Zoet, ahogy ott alszik, és próbáltam eldönteni, mitévő
legyek. Megdörzsöltem a szememet, mellé térdeltem. Még ugyanabban a ruhában volt, mint
korábban, csak annyi változott, hogy a szűk fekete nadrágot leggingsre cserélte.
Egy percig tétováztam, majd előrenyúltam, és a vállára tettem a kezem. Finoman
végigsimítottam a karján, le és fel.
– Zoe, ébredj!
De meg sem moccant.
– Zoe?
Elengedtem a vállát, és amilyen finoman csak tudtam, eltűrtem a haját, hogy lássam az
arcát. Annyira békésnek tűnt!
A telefonja képernyővel lefelé hevert a dohányzóasztalon. Pittyent, hogy üzenete érkezett.
Nem volt a legjobb döntés részemről, de fogtam, felfelé fordítottam, hogy megnézzem, kitől
jött. Az üzenet tartalmát nem láttam, csak azt, ki küldte. Nem más, mint Mark Wilson. Ökölbe
szorult a kezem. Bármi lehet, végtére is Mark Zoe családjának a barátja. Mark nincs itt. Ms.
Hilda tévedett. Nincs igaza.
Zoe csak a lakásában él. Ennyi. Ez semmit nem jelent. Lefordítottam a telefont, és ismét Zoe
felé nyúltam.
– Zoe, fel kell kelned!
Erre megrebbent a szeme, de nem nyitotta ki. Halk nyögés hagyta el a száját, és
megmozdította a csípőjét, hogy még jobban elfészkelje magát a kanapén. Kisimítottam egy
hajtincset a homlokából. Lassan húztam végig az ujjamat, ami meg is tette a hatását: Zoe nagy
nehezen kinyitotta a szemét.
Halvány ránc jelent meg a homlokán, látszott, hogy nem érti, mit keresek ott.
– Bébi, le kéne feküdnöd – suttogtam.
– Dylan? – szólalt meg álmos hangon. Megdörzsölte a szemét, és körbenézett a sötét
lakásban. – Mennyi az idő?
Hatalmasat ásított, a kezével eltakarta a száját.
– Majdnem három.
– Ó…
– Bekísérjelek a szobádba?
Gyors pillantást vetett rám, aztán már nézett is másfelé.
– Nem kell, köszi, megoldom.
Felemelkedtem, ő pedig felült. Még mindig azt sem tudta, merre van.
Zsebre dugtam a kezem.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Ásított még egyet, majd felnézett rám.
– Igen. Bealudtam, ahogy a bárból hazaértem.
Bólintottam.
– Akkor én megyek a szobámba.
Már a folyosónál tartottam, amikor a nevemen szólított:
– Dylan?
Megfordultam. Már ő is felállt a kanapéról, a laptopját a mellkasa előtt szorongatta.
– Aludni mész?
– Igen. Elfáradtam.
– Ó, értem. Akkor jó éjt! – Minden rendben?
– Persze.
– Zoe, mi a baj?
Néztem, ahogy az ujjaival belecsimpaszkodik a laptopjába.
Semmi. Semmi baj nincs. Minden rendben. Én csak… Ha nemlennél álmos, arra gondoltam,
megnézhetnénk valamit. De mivel fáradt vagy, most nem megy. Mondtad, hogy későn fogsz
végezni, és hogy ne várjalak meg. Nem tudom, éhes vagy-e, de hoztam neked sajtburgert az
In-N-Outból. Jareddel bementünk a buli után, gondoltam, veszek neked sajtburgert, mivel
említetted, hogy az a kedvenced. Legutóbb te hoztál nekem pizzát, szóval gondoltam…
– Zoe, stop! – Visszaléptem hozzá, és megálltam a kanapé túloldalán. – Elaludtál,
 miközben vártál rám?
– Én… – Megvonta a vállát. – Azt hittem, nem fogsz tudni aludni, amikor hazaérsz, és
legalább együtt tölthetünk egy kis időt. Ha akarod… azaz… tudod, csak mert alig
találkoztunk az elmúlt néhány napban a vizsgák meg a meccseid miatt, és Jared úgy
gondolta, jó lenne, ha hoznék neked egy…
– Szóval nem a te ötleted volt a sajtburger, hanem Jaredé. Legközelebb, amikor
találkozom vele, szólj, hogy köszönjem meg neki! Nem kérdés volt, de Zoe annak vette, és
megrázta a fejét.
– Jól van, hazudtam. Én gondoltam, hogy talán éhes leszel, amikor hazaérsz. Próbáltam
rendes haver lenni. Oldalra billentettem a fejemet. – Filmet néztél, amikor elaludtál?
Elkapta a tekintetét, talán egy kicsit túl gyorsan is.
– Nem.
Ez egy nagy kövér igennek számított.
Átláttam rajta. Még ha csak azért mondta is, mert megijedt, vagy tényleg azért, mert velem
akart lenni, hogyan mondhattam volna nemet? Valóban alig láttuk egymást mostanában, és
még sajtburgert is hozott nekem. Azt meg pláne nem hagyhatom kárba veszni!
– Mit nézzünk?
A szája lassan felfelé ívelt, és olyan széles mosolyra húzódott, hogy bele kellett harapnia az
alsó ajkába, csak hogy kicsit visszafogja magát.
– Álmos vagy? Fáradt?
Fáradt vagyok, de még egy órát fent tudok lenni.
– Mit akarsz nézni? – Lehajolt, és letette a laptopot az asztalra.
Rá kellett szólnom magamra, hogy ne stíröljem a fenekét, miközben tett-vett.
– Rád hagyatkozom.
– Mit szólsz a Féktelenülhöz? Vagy a Sasszemhez?
– A Féktelenül? Mit mondtál, miről is szól?
– Ó, az egy régebben készült film Keanu Reevesszel és Sandra Bullockkal. A Sasszemben
pedig Shia LaBeouf és Michelle Monaghan játszik.
– Bírod a régi filmeket?
– A régebbi filmeket. Nem annyira régiek. Szóval melyiket nézzük?
– Lehet, hogy nem bírok fennmaradni a végéig, de legyen ma este a Féktelenül.
Legközelebb pedig megnézzük a Sasszemet, jó? Ismét megjelent az a hatalmas mosoly.
– Jól hangzik. Oké, csüccs le!
Mellém került, és lenyomott a kanapéra.
– Először is hozom a sajtburgeredet és a hasábburgonyádat. – Mivel érdemeltem ki, hogy
még hasábburgonyát is kapjak a sajtburger mellé?
Zoe megindult a konyha felé, de hátranézve válaszolt.
– Ki vesz sajtburgert hasáb nélkül? Együtt kerek az egész. És bízom benne, hogy te nem
bánod, ha osztoznod kell a kaján, mert a krumplinak biztosan nem fogok tudni ellenállni.
Esélyes, hogy elcsenek néhányat… De a burger és az üdítő kizárólag a tiéd. Egy tálcával
tért vissza, átadta nekem, aztán lehajolt a laptopjához, hogy elindítsa rajta a filmet.
Rám nézett, sóhajtott.
– Tényleg nem muszáj ám most ezt tenned. Nem akarom, hogy miattam maradj fent.
 Látom, hogy fáradt vagy.
– Nyugi, Flash, jól vagyok! Ha elalszom, elalszom. Azzal sincs gond. Hacsak közben nem
rajzolsz péniszt az arcomra.
Elnevette magát.
– Ígérem, nem fogok. A csapattársaid azt tették?
Megütögettem magam mellett a helyet a kanapén, mire ő minden tétovázás nélkül leült.
– Igen, bár szerencsére nem velem.
Rákattintott a lejátszás gombra, elindult a film, ő pedig visszaült.
Megfogtam a sajtburgert, beleharaptam, és felnyögtem.
– Nem is gondoltam, hogy ennyire éhes vagyok. Kösz.
Amikor nem nyúlt a hasábburgonyáért, én kínáltam meg belőle. Ujjheggyel fogta meg.
– Köszi.
– Nyugodtan megihatod a kólát is. Nekem nagyon nem szabad üdítőznöm.
Harapott egyet, majd felráncolta az orrát.
– Én sem iszom üdítőt. Ez az egyetlen egészséges életmódbelidöntésem. Amúgy sem
vagyok oda az ízéért.
Mindössze néhány perc telt el a filmből, de én már el is tüntettem a kajámat. Zoe csak
néhány hasábburgonyámat nyúlta le. Akárhányszor tette, mindig dobott egy félszeg mosolyt
felém, majd gyorsan az előttünk játszódó filmre összpontosított újra.
Tizenöt perc múlva már éreztem, hogy gyengülök. Amikor Zoera pillantottam, láttam, hogy
arrébb húzódott. Egy egész futballpálya nagyságú hely tátongott köztünk. Mindkét lábát
felhúzva kuporgott.
Az állát a térdén pihentette, karjával átkarolta a lábát.
Megrándult a szám.
– Melyik filmet nézted előtte?
A szemem sarkából láttam, hogy tétovázik, válaszoljon-e. Az alsó ajkát harapdálta.
– Gyerünk, ki vele!
Végül úgy döntött, nem mondja meg.
– Jobb, ha nem tudod.
Ekkor elnevettem magam, mire ő is csatlakozott hozzám. Jó érzés volt… csak úgy vele lenni.
Már a film vége előtt bealudtunk a kanapé két végében. Amikor másnap kora reggel
felébredtem, Zoe félig rajtam feküdt, két karommal átöleltem, és szorosan tartottam magamon.
Úgy tűnik, álmunkban helyezkedtünk így.
Soha életemben nem tartottam még senkit a karomban egy egész éjszakán át. Öleltem már
lányt magamhoz, igen, de csak rövid ideig. Lehunytam a szemem, a fejemet az övére
hajtottam. Beszívtam az illatát, éreztem, ahogyan fel és le emelkedik rajtam a mellkasa.
Nagyon óvatosan, nehogy meglökjem, megfogtam a kanapé végén heverő könnyű kis takarót,
és magunkra húztam. Zoe megmozdult, én ledermedtem. Aztán még közelebb simult hozzám,
arcát a nyakamhoz dugta. A bőrömön éreztem a száját.
Azonnal magamhoz tértem. Hirtelen teljes mértékben felébredtem, minden testrészemmel
együtt.
Még fél órán át ültem a kanapén, a karjaim között tartva Zoet. Az emlékezetembe akartam
vésni, milyen érzés ölelni őt. Amikor már tényleg fel kellett kelnem, és elindulnom otthonról,
óvatosan kicsúsztam alóla, még szorosabban körbetakargattam, remélve, hogy az melegen
tartja – bár nem annyira, mint amennyire én tudtam volna.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
 ZOE
Véget ért a fényképészetóránk. Épp a lencséimet pakolgattam, amikor a tanárunk, Jin Ae így
szólt:
– Zoe, Miriam, kérem, maguk maradjanak!
Már bepakoltam a holmijaimat, a tanárnő még mindig nem tudott elszabadulni a többi diák
kérdésáradatától. Miriam rám nézett.
– Te tudod, mit akar? Megráztam a fejem.
– Ötletem sincs.
– Valami feladatot ad talán?
Összeszedtem minden cuccomat, és áttettem Miriam padjára.
– Lehet.
Miután mindenki elment, Jin Ae végre odalépett hozzánk.
– Jól van, lányok. Hétvégén lenne idejük elutazni valahova? Miriam és én homlokráncolva
összenéztünk.
– Ummm, szerintem nekem igen – felelt Miriam bizonytalanul.
Jin Ae rám nézett.
– És magának, Zoe?
– Bocsánatot kérek, de én már betábláztam magamnak egy munkát erre a hétvégére. Nem
biztos, hogy le tudom mondani.
Nem akartam lemondani egy olyan melót, ami pénzt hoz.
– Nem a mostani hétvégéről van szó, hanem a következőről.
Akkor ráér?
Gyorsan átgondoltam.
– Igen, szerintem az jó. Valami munkáról lenne szó?
– Nem, igazából nem munka. Az egyetemi újságnak lenne szüksége két diákra, akik elkísérik
a futballcsapatot a következő hétvégi mérkőzésükre. Az újság fotósai nem érnek rá, ezért kért
meg engem Mr. Taylor, hogy ajánljak neki valakit. A futballcsapattal kellene elutazni? Nem
hinném, hogy jó ötlet. Lefogadom, hogy Marknak nem tetszene.
– Ez remek lehetőség, köszönöm, hogy engem kérdezett meg, tanárnő! – ujjongott Miriam.
Én annyira nem osztoztam a lelkesedésében, bár igaza volt, valóban remek lehetőségnek
számított.
– Öö… és pontosan mit kellene csinálnunk? – érdeklődtem. – Azigazat megvallva, nem
vagyok biztos abban, hogy én megfelelő sportfotós lennék. Még soha nem próbáltam. Túl sok
a mozgás, nem is említve, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem értek a futballhoz.
Még ha akarnék is menni, nem hinném, hogy Mark jó szemmel nézné, hogy ott lebzselek
körülötte és a játékosai, különösen Chris körül.
– Nagyszerű alkalom lesz mindkettőjük számára – folytatta Jin Ae.– Ha nincs egyéb
ellenvetése, Zoe, csak az, hogy nem ért a sporthoz, szeretném, ha elvállalná a feladatot. Az
újság egy cikket akar készíteni. Részleteket nem tudok róla, de azt igen, hogy a játékosokról
és az edzőcsapatról akarnak fotókat, és nem csak akkor, amikor a pályán vannak. A
mérkőzéseken túl is velük kell lenniük: a szállodában, a repülőn, edzés közben, és szerintem a
megbeszéléseken is.
 Talán ha először megkérdezném Markot, akkor oké lenne a dolog. De az utolsó
beszélgetésünk óta, amikor bementem hozzá az irodájába, nem hívtam, és nem is üzentem
neki. Éppen ezért nem volt ínyemre, hogy bármit is kérjek tőle.
Miriam szólalt meg elsőként, miután kétszer összecsapta a két kezét, és felugrott egy kicsit.
– Rendben! Én bírom a kihívásokat! Nem fogok csalódást okozni önnek, tanárnő!
Jesszus! Mintha csak a királyi esküvő fotózására kértek volna fel minket, úgy vigyorgott.
Nem mintha rossz dolog lenne ki tudja, hány futballistát fényképezgetni, főleg, ha Dylanről is
készíthetnék néhány (száz) képet edzés közben, mondván: Ó, szörnyen rosszulesik néznem a
félmeztelen testedet, de… Tudod, csak az újság miatt teszem. Kész szenvedés ez nekem!
Jin Ae bólintott Miriamnek, majd várakozón felém fordult.
– Persze. Én is megyek. Köszönöm.
– Rendben – nyugtázta a tanárnő, majd sarkon fordult, és visszament az íróasztalához.
Felvette a mobilját. – Mondtam Mr. Taylornak, hogy óra után megüzenem neki a maguk
elérhetőségeit, hogy fel tudják venni a kapcsolatot. A héten valamikor beszélni akar magukkal,
ezért legyenek elérhetőek, hogy Mr. Taylor elmondhassa, pontosan mit kér a csapattal
kapcsolatban.
– Csak mi ketten megyünk, vagy más is? – kérdeztem.
– Ha jól tudom, még egy diák megy magukkal, aki az interjúkat fogja elkészíteni. De Mr.
Taylorral kell megbeszélniük a részleteket.
– Rendben. Még egy kérdés: tudjuk, hova megyünk? Mármint, hogy hol lesz a meccs? Jin Ae
eltette a telefonját, és leült a laptopja elé.
– Azt hiszem, említette Mr. Taylor az e-mailjében. Mindjárt megnézem.
– Jó kérdés – súgta oda nekem Miriam, amíg az ajtóban várakoztunk.
– Arizonában. Azt írja, Tucsonban lesz a mérkőzés.
– Te mázlista! Ha tudtam volna, hogy ilyen van, én is fényképészetre megyek. Azt nem tudod
véletlenül, nem kell-e valakinek lerajzolnia a játékosokat? Vagy beolajozni őket? Ha kell, megy
mindkettő.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy olajra nem lesz szükségük, de neked természetesen
megkérdezem. Bár azért ne reménykedj!
– Ribanc! – morgott Jared.
Amint véget ért az órám, hívtam is apát, hogy elmeséljem neki, nyolc-kilenc nap múlva végre
láthatjuk egymást. Miután letettük a telefont, Kaylára is rácsörögtem, mert úgy volt, hogy
hármasban ebédelünk. Ahogy belefogott a válaszba, már tudtam, hogy nem jön. Persze ezen
már meg sem lepődtem. Így maradtunk ketten: Jared és én.
Beleböktem a villámat a salátába, és hosszan ránéztem.
– Nem hiszem, hogy olyan jó lesz, mint amilyennek gondolod. Minden tőlem telhetőt meg kell
tennem annak érdekében, hogy elkerüljem Markot.
– Akkor ne is mondd meg neki, hogy mész. Katasztrófa elhárítva.
– Igazán? És hogyan szálljak fel a repülőre úgy, hogy ne vegyen észre? Tegyük fel, hogy ez
még sikerülne is. De azt hogyan csináljam, hogy ne lásson meg a hotelben vagy a pályán,
miközben próbálom lefotózni a játékosait?
Jared beleharapott a szendvicsébe, és bólintott.
– Ez jó észrevétel.
 – Na, ja. Amúgy nem én találtam ki ezt az egészet. Nem lehet ez akkora nagy probléma neki,
és különben is, megígértem, hogy Chrisnek nem mondok semmit. Ha közeli képeket kell
nyomnunk, akkor majd megkérem Miriamet, hogy ő fotózza Christ. Így Mark sem szólhat egy
szót sem. Amúgy meg úgyis morogni fog.
– Ha bármit is beszól, nagyon kérlek, ne csak ülj ott, és hagyd.
Letettem a villámat, megdörzsöltem a homlokomat.
– Ha nem az lenne, aki, biztosan nem hagynám szó nélkül, hogy alázzon. De így, hogy ő az…
– Az apád. Ja, tudom.
– Nem igazán nevezném így.
– Nem is tudom, anyukád mit gondolt, amikor felhívta, és elmondta neki, hogy van egy lánya.
Hát nem ismerte ki már eléggé addigra?
Ez az. Én voltam a meglepetés, amire Mark soha nem vágyott.
– Nagyon szerette őt, ami tényleg furcsa, és nem is jó dolog. Azutolsó heteiben igen rosszul
volt. Gondolom, csak azt akarta, hogy Mark meglátogassa, és én voltam az ürügy. Az anyám
volt, szerettem őt, de nagyon ki vagyok bukva rá. – A fejemet csóváltam. Még mindig nem
tudtam napirendre térni afölött, amit akkor elmondott nekem. – Nem hiszem el, hogy képes volt
így lemondani a fiáról!
Jared nagyot húzott a vizespalackjából, közben végig szúrós tekintettel nézett.
– Lefogadom, hogy Mark beszélte rá – jelentette ki. – Azt biztosan tudjuk, hogy ő az apa,
ugye? Mármint a te apád.
– Igen, sajnos. DNS-tesztet akart, miután anyám felhívta. – Az még… mindig nem jelenti azt,
hogy így bunkózhat veled. Újra a kezembe vettem a villámat, és mielőtt válaszoltam volna erre,
bekaptam néhány falatot.
– Tudom, hogy nem, és nem is fog többet. Azt hittem, kialakulhat közöttünk valamiféle
kötelék, de már látom, hogy nem. Elsősorban Chris miatt jöttem ide. Nem gondoltam, hogy
Mark három év alatt sem lép semmit, ahogy azt sem, hogy ez lesz a vége. Akárhányszor elönt
a méreg, és elhatározom, hogy fogom magam, és egyszerűen megállítom Christ az egyik órája
után, beparázok. Mark meg folyton csak azzal jött, hogy: Először meg akarlak ismerni, Zoe.
Azt szeretném, ha közelebb kerülnénk egymáshoz. – Felhorkantam. – Annyira hülye vagyok!
Lejárt az idő. Chris az idén végez. Megvárom a futballszezon végét. Nem azért, mert Mark azt
mondta, hanem mert szerintem is úgy a legjobb Chrisnek… És még talán a válogatást. De
tovább nem tudok várni. A Mark-féle dolognak amúgy is lőttek. Nem veszem fel a hívásait.
Nincs miről beszélnünk.
– Csessze meg! Egy szemét alak! Ki fekszik össze a felesége barátnőjével, ejti teherbe, és
győzi meg az asszonyt, hogy ezzel nincs semmi baj? És még örökbe is fogadják a gyereket?
Jobban jársz, ha tényleg ejted a dolgot.
– Igazad van.
Elment az étvágyam. Belekortyoltam a narancslébe, aztán megköszörültem a torkomat.
– De felejtsük is el Markot! Mit kezdjünk Kaylával?
Ezúttal Jared sóhajtott nagyot, és hagyta abba az evést.
– Tegnap este felhívtam, csak úgy spontán, hogy megmondjam neki, hiányzik. De az idióta
pasija vette fel. Azt mondta, Kayla nem ér rá, és nem kellene ilyen későn zavarnom. Az ég
szerelmére, még csak kilenc óra volt! Fogadni mernék rá, hogy Kayla ott volt, csak az a
szemétláda nem engedte, hogy felvegye a saját telefonját.
– Szerinted záros határidőn belül szakít vele Kayla? Úgy tűnik, ezúttal tovább bírja, mint
szokta.
– Piszkosul remélem, hogy igen, de…
– De nagy eséllyel vissza is fogadja, amikor újra megjelenik előtte kúszva-mászva… Na, ja.
– Akkor beszéljünk vele? Avatkozzunk közbe? – tette fel a kérdést Jared.
– Tavaly már megtettük, aztán látod, mi történt. Egy hónap után ismét összejöttek. És a
genyó már tudja, hogy nem igazán látjuk szívesen Kayla mellett, ezért is igyekszik őt távol
tartani tőlünk. – A fejemet csóváltam, és arrébb toltam a félbehagyott salátámat. – Kayla azt
hiszi, nem látjuk ezt, pedig nagyon is képben vagyunk. Tizenhat éves kora óta odavan azért a
csávóért. Azt hiszi, meg tudja változtatni, és akárhányszor próbálok utalgatni neki erre-arra,
elszomorodik, és azt mondja, hogy én nem értem ezt. Persze az sem segít, hogy annak a
szemétládának időről időre sikerül visszaédesgetnie magához.
– Akkor nem tehetünk semmit? Erre akarsz kilyukadni?
– Abban bíztam, hogy neked lesz valami használható ötleted. Jared a szék két lábán
egyensúlyozva hintázott előre-hátra egy darabig.
– Azt akarod, hogy csábítsam el, vagy mi? Mert ha azt, akkor nagyon…
– M-micsodaa? – habogtam. Nem tudtam, hogy most hülyéskedik, vagy tényleg komolyan
mondja. – Megtennéd?
Az ábrázatomat látva elnevette magát.
– Azért vannak bizonyos határok. Nem csábítok el szemétládákat, és pláne nem hajtok rá
egy barátom pasijára. Ha azt tenném, akkor Dylanre nyomulnék rá, csak szólok. – Dylan a
barátom, nem a pasim.
– Hát persze, mondjuk így! A haverod, mi? A múlt hétvégén megnem is én, csak a szellemem
látta, mi zajlik köztetek. Azt hittem, átugrik a bárpult fölött, és agyoncsap, amikor meglátta,
hogy az arcodhoz nyúltam, és a füled mögé tűrtem a hajad. Esküszöm, még szexibben néz ki,
ha pipa. Lehet, hogy gyakrabban kellene felbosszantani. – Direkt csináltad?
– Nem, de ha tudtam volna, hogy így reagál, valószínűleg megtettem volna. Lefogadom, hogy
kiborult a táncunktól. Kár, hogy akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy ott van ő is a bárban.
– Jaj, fogd már be!
– Te fogd be! És veled mi van, Csak haverok vagyunk! kisasszony? Miután odamentél hozzá,
akárhányszor hozzáért a kezedhez vagy a karodhoz, úgy felvillanyozódtál, mint egy
karácsonyfa.
Felálltam, meglöktem a vállát, amitől elveszítette az egyensúlyát, mire a széke hangos
puffanással visszadőlt a négy lábára.
– Hékás!
– Ne mérgesíts fel, Jared, mert megbánod!
– Csak rajta! Hiszem, ha látom! Gondolom, annyira fog fájni, mintegy szúnyogcsípés, de
tegyünk egy próbát! Állok elébe! Morogni kezdtem, és utánaeredtem, mielőtt elmenekült volna
előlem.
Majdnem kilenc volt, mire hazaértem. Kerestem száz dollárt azzal, hogy készítettem tizenöt
Instagram-fotót egy diáknak, akinek több mint háromszázezer követője van. A lány rólam és a
szolgáltatásomról az egyik blogger barátjától hallott, akiről a negyedéves vizsgák előtt
nyomtam néhány képet. Minden pénz jól jött, amivel a megtakarításomat tudtam gyarapítani,
így próbáltam senkit nem visszautasítani. Ám amikor már az ötödik ruhába öltözött át a csaj,
megfordult a fejemben, hogy talán többet kellett volna kérnem. Miután több mint két órába telt,
mire minden fénykép elkészült, amit szeretett volna, komolyan fontolóra vettem, hogy árat
emelek.
Bár tizenhárom órányi távollét után szinte úgy vánszorogtam vissza a lakásba, azért arra
odafigyeltem, hogy lábujjhegyen slisszanjak el Ms. Hilda ajtaja előtt.
Amikor beértem a lakásba, és felkapcsoltam a villanyt, majdnem felsikoltottam, amikor
megláttam, hogy egy hatalmas alak ül a nappali padlóján, közvetlenül az ablak alatt.
– Dylan? A frászt hozod rám! Miért ülsz ott a sötétben?
Letettem a fotóstáskámat az ajtó mellé, majd megindultam felé. Meginogtam, amikor a
kanapéhoz értem, és még mindig nem szólt egy szót sem.
A könyöke a térdén hevert, keze a két combja között lógott. Nem nézett rám.
– Dylan? Mi a baj?
Önkéntelenül is megindultam felé, de aztán megálljt parancsoltam magamnak.
Lassan felemelte a fejét, és rám emelte a tekintetét. Általában nem bírok néhány
másodpercnél tovább szemezni vele, amikor úgy néz rám, mintha belém látna, de ahogy akkor
rám nézett… Nem bírtam levenni róla a szemem.
Velem ellentétben neki nem volt problémája a szemkontaktussal.
– Semmi, Zoe – mondta csendesen, majd a fejét a falnak döntötte.
Egy kis idő múlva hosszan kifújta a levegőt, és becsukta a szemét.
– Nyilvánvalóan nem így van – állapítottam meg halkan, és azt gondoltam, biztos valami
szörnyűség történt.
Dylan nemhogy nem válaszolt semmit erre, de még a szemét sem nyitotta ki.
Hova tűnt az a fiú, aki folyton mosolyog rám, elszédít, ráadásul úgy, hogy közben azt sem
tudja, mit tesz velem?
Kezdtem aggódni. Leültem a bal oldalára. Nem közvetlenül mellé, de nem is túl távol tőle.
Néhány percen át teljes szótlanságban ültünk egymás mellett. Az egyetlen, amit hallani lehetett
a súlyos csendben, az alattunk lakó szomszédtól átszűrődő tévé hangja volt.
– Elmondhatod, mi a baj, Dylan. Jó vagyok mások meghallgatásában, és valószínűleg…
A szemét továbbra sem nyitotta ki, de végre megszólalt:
– Ha azt mondod, hogy a haverom vagy, Zoe, akkor segíts… Felhúzott térddel ültem, de
inkább törökülésbe helyezkedtem, amitől közelebb kerültem hozzá kicsit.
– Meg sem szólalok, rendben? Csak mondd el, mi van!
Felém görgette a fejét, és végül kinyitotta a szemét, és belenézhettem.
Lassan kifújtam a levegőt. Észre sem vettem, hogy visszatartottam. Dylan nagyon letörtnek
tűnt.
– Mi történt? – suttogtam felé fordulva, és a karjára tettem a kezemet.
Tekintetével követte a mozdulatot, éreztem, hogy az érintésem alatt megfeszülnek az izmai.
Azt gondoltam, talán mégsem jó ötlet, és nem akarja, hogy megérintsem most, amikor úgy tűnt,
le tudná rombolni az egész épületet. Visszahúztam a kezem, de ahogy megmozdítottam, Dylan
megfogta, és az ujjait az enyémbe fűzte.
– Nem baj? – kérdezte, és az összekulcsolt kezünkre nézett. –Szabad?
 Nagyot nyeltem. Mit mondhattam volna, amikor annyira összetörtnek látszott? Azt, hogy:
Nem, nagyon nem szabad, mert az agyam rövidzárlatos lesz, akárhányszor ilyen közel
kerülsz hozzám? Nem hinném, hogy jó ötlet lett volna.
– Ilyet csinálnak haverok, Zoe? – folytatta ezúttal keményebb hangon.
Vajon mérges rám?
Mégis mi a fenét követtem el?
Összeráncoltam a szemöldökömet, de nem húztam el a kezemet. Mint mondtam,
rövidzárlatos lesz az agyam mellette, és korábban, azon az éjszakán, amikor elaludtam a
vállán, segített, hogy fogta a kezemet. Talán ő ilyen kézszorongatós típus; talán ez fontos neki.
Az arcomat tanulmányozta, aztán dühösen kifújta a levegőt, és leejtette a kezünket a
keményfa padlóra. Próbáltam nem összerezzenni. – Dyl…
– Ne válaszolj semmit!
Amikor a feje ismét koppant a mögötte lévő falon, már tényleg összerezzentem.
– JP – mondta a mennyezet felé. – Mi van vele? – Megsérült.
Nem hétvégenként vannak az egyetemi mérkőzések? Még csak csütörtök volt.
– Mikor? Nem tudtam, hogy ma meccsetek volt.
– Nem meccsen történt. Edzésen. Volt egy kis gondja a lábával azelőző mérkőzésen, de
azt mondta, rendben van. Ma az egyik srác rosszul mozdult rá JP-re, akinek emiatt Lisfranc-
törése lett.
– Lis… micsodája? Az rossz?
Lehunyta a szemét, és kényszeredetten elnevette magát.
– Hogy rossz-e? Igen, rossz. Befellegzett neki a szezonra. Azt még nem tudjuk, hogy meg
kell-e műteni. Ha nem, akkor öt-hat hét a gyógyulás, és lehet, hogy rohadtul optimistán
számoltam. – Utólag még hozzátette: – Amúgy az egy lábsérülés.
Amikor a szabad kezével durván megdörzsölte az arcát, a másik kezét egy kicsit
megszorítottam. Nem volt jó ötlet, mert a figyelmét a kezünk felé fordította.
– Ha műtétre lesz szükség… akkor meddig fog tartani a felépülése?
Rám nézett, elakadt a lélegzetem. Ó, te jó ég…! Jarednek igaza volt, bolondultam Dylan
mosolyáért. Utáltam és imádtam egyszerre, amiért nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak
vissza rá. De az az arc, amikor mérges volt…! Bárcsak nálam lett volna a fényképezőgépem,
hogy lekapjam! Úgy megörökítettem volna azt a pillanatot, a szívverését, amit el tudnék vinni
magammal a zsebemben, és örökké az enyém lenne!
– Öt-hat hónap – felelte Dylan, mit sem sejtve arról, min járt épp az eszem. – És még
azután sem tudni biztosra, hogy egyáltalán visszanyeri-e a sérülés előtti állapotát. De az már
mindegy, mert így nem lehet benne a válogatásban.
Amióta megismertem Dylant, most harmadjára nem kaptam el a tekintetemet. Nem azért,
mert farkasszemet néztünk. Egyszerűen azért, mert nem akartam. Nem vagyok biztos abban,
vajon a szeméből áradó sebezhetőség tette-e, vagy a nyilvánvaló fájdalom és aggódás, de
álltam a tekintetét.
– Hol van?
Homlokráncolva rám nézett.
– Az edző hazaküldte. Lábra állni sem tud – válaszolta.
– És mikor derül ki, hogy kell-e műteni?
 – El kell végezni néhány vizsgálatot. Jövő héten talán már többet tudunk.
– Szeretnél mellette lenni? – puhatolóztam.
A ráncok mélyebbek lettek a homlokán.
– Senkit nem akar látni. Úgy volt, hogy együtt nyomjuk végig. Erre most, hogy megsérült,
talán az egész pályafutása fuccsba ment. Az egész istenverte év…
A mobilja minden bizonnyal mellette volt a földön, mert a következő pillanatban azt láttam,
hogy a telefon a levegőbe száll, elhúz a szemem előtt, a fal felé tart, majd a fotóstáskámon
landol. Ha nincs ott a táskám, ezer darabra tört volna, amekkora erővel elhajította.
– Sajnálom, hogy ez történt, Dylan.
Megszorítottam a kezét, ezúttal vissza is szorított. Csak az volt a gond, hogy nem engedett a
szorításon. Nem fájt, nem azért mondom, de azzal, hogy még erősebben szorított, azt érte el,
hogy a már amúgy is zakatoló szívem még hevesebben kezdett dobogni.
Nem tudtam, mit mondhatnék, ami bármit megváltoztatna, vagy legalább a fájdalmán
enyhítene, úgyhogy inkább csendben maradtam.
Összeszűkült a szemem.
– Nem kapod el a tekintetedet.
Végigfutott rajtam a borzongás.
– Kéne?
– Nem, csak korábban mindig az volt.
Ideje témát váltani.
– Mióta ülsz itt?
– Nem tudom… Azt hiszem, amióta hazaértem.
Semmi értelme megkérdezni, mikor volt az.
– Éhes vagy? – Nem.
– Biztos? Grillezek sajtot, és azt nem készítek ám akárkinek!
A vállammal finoman megböktem.
– Én mitől vagyok nem akárki?
Szép volt, Zoe! Ügyesen belesétáltál!
– Én… öö… mert… szóval… mert éhes vagy. Béna, béna, béna!
Minél tovább nézett, annál jobban látszott, hogy meg-megrándul az izom az állában.
– Ez nem válasz. Akkor mit szólsz ahhoz, ha mást kérdezek?
Talán arra jobb választ adsz.
Tudtam, hogy nem fogom szeretni a kérdést, de… – Mi az?
– Még mindig vele jársz?
Ez meg honnan jött?
– Szereted feszegetni a határaimat, mi? – kérdeztem ahelyett, hogy valami jelentéktelen
választ motyogtam volna, ami persze hazugság lett volna.
Próbáltam elhúzni a kezem, hogy elléphessek tőle. Ennyit a miatta érzett aggódásról!
Addig tartotta a szorítását, amíg már zsibbadni kezdtek az ujjaim, és bizsergett a karom.
Ekkor hirtelen elengedte.
– Ne! – szólt élesen. – Maradj!
Csak egyetlen szó, és én addig maradtam, amíg ő készen nem állt arra, hogy elengedjen.
 Próbáltam kényelembe helyezni magamat, amíg ott ültünk kéz a kézben. Amikor látta, hogy
sehova sem megyek, és nem húzódom arrébb, lecsukta a szemét, és befeszült állal,
összeszorított foggal újra a falnak támasztotta a fejét.
Nem tudtam, miért, de az volt az érzésem, oka volt annak, hogy azt kérte, maradjak.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
 ZOE
Meg akartam tenni. Tényleg meg akartam tenni.
Úgy volt, hogy Markkal, Chrisszel, Dylannel és az egész csapattal együtt szállok fel én is a
gépre.
Terv szerint velük mentünk volna ki busszal a reptérre, de Miriam és Cash, az újságíró srác is
késett. És ahelyett, hogy egyedül felszálltam volna a buszra, bevártam őket, és taxival
mentünk.
Cash és Miriam egész úton csicseregtek, én meg azon aggódtam, mit fognak szólni a
többiek, amikor meglátnak. Sem Mark, sem Dylan nem tudott arról, hogy velük tartok a
mérkőzésre. Dylannek tudtam volna szólni, és kellett volna is, de az után az este után, amikor
megsérült a barátja, és a sötétben gubbasztva találtam rá, alig találkoztunk. Ha nagy ritkán
láttam, már húzott is be a szobájába pihenni, mihelyt hazaért.
Azon az estén voltunk másodszor kéz a kézben, úgy tűnt, órákon át, nem is emlékszem
pontosan. Nem tudom, Dylan mit érzett, de az én szívem vadul kalapált, és remegett a
gyomrom. Mély nyomot hagyott bennem, ahogyan átfogta a kezemet. Ha ökölbe szorítottam,
még mindig éreztem rajta, milyen erővel szorította.
Miriam kerekes bőröndje a lábszáramhoz ütődött, ahogy a mozgólépcső felé húzta.
– Basszus!
– Jaj, bocs, Zoe! – Megállt mellettem, nagyot sóhajtott. – Ebédidő van már, én meg még
nem is reggeliztem. Szerinted adnak valami harapnivalót a gépen?
– Fapadossal megyünk, szóval kétlem.– Igazad lehet. Remélem, jó a kaja a… – Mit
ácsorogtok ott? Ránk várnak, gyerünk! – kiáltott oda Cash, miközben elkocogott mellettünk.
A meleg ellenére ballonkabátot viselt. Egyik kezében egy burritót tartogatott, miközben
magához szorította a laptopját, a másik kezében pedig egy sporttáskát fogott.
Kész káosz volt a srác.
– Stipi-stopi – súgta oda nekem Miriam felém hajolva.
– Tessék?
– Lestoppolom a srácot. Stipi-stopi – ismételte meg, és már meg is indult a lépcsőn a
srác után.
Tőlem aztán!
Sok időmbe került felmászni a hülye lépcsőn, így nem csoda, hogy én szálltam fel utolsónak
a repülőre. Már láttam magam előtt, hogyan fog Mark reagálni. Olyan szinten izgultam miatta,
mint egy kisgyerek.
Nyüzsgött a gép, és tele volt fiúkkal… sok-sok fiúval. Többen álltak még, és a táskáikat
gyömöszölték a polcokra, mások nevetgéltek, és olyanok is akadtak, akik énekeltek.
Cash és Miriam még mindig az üléssorok elején ácsorgott. Átfutott az agyamon, hogy elbújok
mögöttük. Ha lehajtanám a fejemet, Mark talán nem is venne észre. De aztán Cash és Miriam
elindult. Ha nem akarok lemaradni mögöttük – márpedig nem –, akkor muszáj lesz végig
vonulnom a folyosón magasra tartott fejjel. A hotelben így is, úgy is meglát, és hülyén vette
volna ki magát, ha itt meg elbújok előle.
Úgy éreztem magam, mint aki a kivégzőosztag elé készül. Kihúztam magam, és utánuk
indultam.
Előbb kiszúrtam Markot, mint ő engem. Legelöl ült egy ablak melletti ülésben, és egy fickóval
társalgott, aki szerintem szintén az edzőcsapat tagja volt. Már majdnem elhaladtam előttük,
amikor Miriam egyszer csak megtorpant. Nagy siettemben nekimentem a hátának, mire ő
kíváncsian hátrapillantott rám. Némán bocsánatot kértem tőle, és közben végig igyekeztem
Marknak háttal állni.
A tekintetem egy idősebb pasasra vetődött, aki felkelt az üléséről, és Cash vállára tette a
kezét.
– Srácok! – kiáltott fel. Amikor a zsivaj nem csitult, még egyszerpróbálkozott. – Hé!
Minden szem felé fordult. A repülőgépen csend lett, de az én fülem dübörgött. Nem tudom,
hány játékos utazott a csapattal, de nekem úgy tűnt, mintha száz szempár szegeződött volna
ránk. Összeszorult a torkom, nyelni is alig bírtam.
– Hadd mutassam be nektek Casht! Az egyetemi újságtól jött, és néhányatokkal interjút fog
készíteni.
Abbahagyta a kiabálást, Miriam felé fordult, és halkan megkérdezte a nevét. Utána én
következtem. Szinte áthajoltam Miriamen, hogy Mark ne hallja a nevemet. Persze ez marhaság,
hiszen másodpercek kérdése volt csak, hogy hangosan is kimondják.
– A két hölgy pedig Miriam és Zoe, a fotósok. Legyetek kedvesek velük! És amikor azt
mondom, kedvesek, az alatt azt értem, hogy tisztelettudóak. Nem szeretném meghallani, hogy
panaszt tesznek rátok.
Kiszáradt a szám. Nemcsak azért, mert éreztem magamon Mark szúrós tekintetét, hanem
mert ez az egész olyan volt, mint egy szörnyű rémálom. Úgy végighaladni a sorok között, hogy
mindenki téged bámul? Huh! Már a gondolattól is elvörösödtem.
Amikor végre elindultunk, ismét zsivaj lett a gépen. Ahogy masíroztunk a hátul lévő üléseink
felé, füttyentéseket, egy-egy laza üdvözlést hallottunk. Néhányan halkan megjegyezték, hogy
aktot is szívesen állnak nekünk, amitől sikerült rátaposnom Miriam sarkára. Kétszer is.
Félúton tartottunk, amikor meghallottam egy hangot. Elolvadtam. – Zoe?
Akkor először felemeltem a fejemet, és felpillantottam. Dylan meredt rám értetlenül.
Középtájt ült. Lassan levette a fekete fülhallgatóját, és felkelt az üléséről. Nem tudom, miért, de
megmozdult bennem valami. Melegség töltött el, ahogy megláttam őt, és végre lassan kifújtam
az addig magamban tartott levegőt.
– Szia! – motyogtam, és alig láthatóan odaintettem felé.
Ekkor azonban észrevettem, hogy Miriam és Cash már jóval előrébb tart. A kerekes
bőröndömet magam után húzva utánuk eredtem. Hátranéztem a vállam fölött, és még egyet
odaintettem Dylannek. Úgy éreztem magam, mint egy kiskacsa, aki lemaradt, és igyekszik
utolérni a többieket.
Nagy kő esett le a szívemről, amikor végre odaértünk az üléseinkhez. Cash segített
felpakolni a bőröndjeinket, majd beült az ablak mellé. Miriam sokatmondóan rám pillantott, majd
Cash mellé huppant. Nekem a folyosó felőli ülés maradt.
– Mi a baj? Olyan furcsán viselkedsz! – súgta a fülembe.
A táskámat a hasamhoz szorítottam, és egy kicsit megvontam a vállam. Amikor
felpillantottam a helyemről, észrevettem, hogy Dylan még mindig áll, háttal nekem. Lehajolt, és
mondott valamit a haverjának. Vajon Chris ült mellette? Nem figyeltem. Annyira be voltam
parázva, hogy Dylanen kívül senkit és semmit nem láttam.
Egy pillanattal később kilépett a folyosóra, és megindult a repülő hátulja felé… Felém. Kellett
egy kis idő, hogy odaérjen, mert folyton megállt közben beszélgetni.
 Végül az ülésemhez ért. Felmosolyogtam rá. – Helló! – üdvözölt. –
Szia!
– Mizu?
Kiszélesedett a mosolyom.
– Semmi különös.
Elnevette magát, és a fejét csóválta. Megfogta az ülésem karfáját, és leguggolt.
– Jössz a csapattal? Minket fogsz fotózni?
Miriamről és Cashről megfeledkezve teljes testtel Dylan felé fordultam a helyemen.
Úgy tűnt, mágnesként vonz ez a srác. A kezemet az övé mellé akartam tenni, de aztán
meggondoltam magam.
– Igen. A suliújságban jelenik meg valami cikk rólatok. A fényképészettanárom kért meg
minket, hogy jöjjünk. És hát itt vagyunk. Melegség áradt a tekintetéből.
– Hát itt vagy. Miért nem szóltál róla? Várj! – Felállt, és levette a folyosó másik oldalán
lévő srác fejéről a fülhallgatót. – Drew, ülj át az én helyemre!
A srác azonnal felpattant, Dylan pedig elfoglalta az ülést.
Ahogy leült, egy légiutas-kísérő jelent meg mögöttünk. Arcára égett mosollyal szólalt meg:
– Kérem, kapcsolják be a biztonsági öveket, néhány perc múlva felszállunk.
Bólintottam, majd bekapcsoltam az övemet. Dylan is így tett. Összenéztünk, elmosolyodtam.
– Szia!
Az arcán ismét megjelent az a könnyed, őszinte és kedves mosoly, amitől ezúttal is nagyot
dobbant a szívem. – Neked is szia!
– Dylan! – jött egy hang váratlanul. Mindketten megriadtunk. Markvolt az. – Ülj vissza a
helyedre! Beszélnem kell veled és Chrisszel, mert lesz egy kis változtatás!
Észre sem vettem, hogy ott áll, mögötte pedig a srác, akit Dylan megkért, hogy cseréljenek
helyet. Éppolyan cikiben érezte magát, mint mi.
Szándékosan Dylanen tartottam a szemem. Láttam, hogy zavartan összevonja a
szemöldökét. – Edző úr, már tartottunk egy megbeszélést, miután…– Ülj vissza a helyedre,
fiam! Fiam.
Így adta Dylan tudtára, hogy átlépett egy határt? Hát nem barátkozhatok, nem lehetek
barátságos azzal a fiúval, akit pont ő küldött oda a lakásba? Oké, amikor átadta neki a lakás
kulcsait, azt hitte, hogy én már nem tartózkodom ott, de akkor is vele lakom egy fedél alatt.
Dylan úgy tett, ahogy Mark kérte, és kikapcsolta a biztonsági övét.
Amikor összenéztünk, láttam, hogy még mindig morcos. Visszanéztem Markra, de még mielőtt
bármit is szólhatott volna, elfordítottam a fejemet.
Csak a hotelbe érve láttam legközelebb Dylant és Christ. Amikor Dylan észrevette, hogy
Miriammel és Cashsel kicsit távolabb álldogálunk, ellépett a barátai mellől, és odajött hozzám.
A fekete melegítőnadrágja volt rajta. Le mertem volna fogadni, hogy több mint egy tucatnyi
ilyen nadrágja van feketében és a szürke minden árnyalatában, csak hogy megőrjítse velük a
lányokat. Az én kedvencem a halványszürke volt. Fekete póló simult a felsőtestére, odavonzva
a tekintetet a bicepszére és a mellkasára.
– Melyik szobában leszel? – kérdezte oldalra billentett fejjel, a kezemben szorongatott
borítékra pillantva.
– Mindjárt megnézem. – Nagy nehezen levettem a szemem a testéről. Kinyitottam a
borítékot, amit egy asztalról kaptam fel, ahova a szálloda alkalmazottai több tucatnyit
sorakoztattak fel belőlük. – A 412-esben. Miriammel leszek egy szobában.
– Akkor ugyanazon az emeleten leszünk – biccentett az állával. – Én Chrisszel vagyok
beosztva.
Ekkor az egyik csapattársa rávert a vállára, elvonva rólam Dylan figyelmét. Megfordult, én
meg körbenéztem. Mark sehol sem volt, de a többi edző azon igyekezett, hogy összerántsa a
csapatot. Néhányan papírlapokat osztogattak, mások meg csak kis csoportokban
összeverődve beszélgettek. Észrevettem Christ. Felém pillantott, mire apró mosolyt erőltettem
magamra. Nem tudtam, hogyan viselkedjek. Ám ahelyett, hogy visszamosolygott volna –
amiben reménykedtem – , megcsóválta a fejét, hátat fordított nekem, és az egyik haverjával
kezdett beszélgetni. Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a magány érzése. Előhúztam hát a
mobilomat a farmernadrágom hátsó zsebéből, és küldtem egy csoportos üzenetet Jarednek és
Kaylának.
Én: Leszálltunk, ideértünk a szállodába. Annyian vannak! És Dylanen kívül senkit nem ismerek. Ja, és Mark kiakadt rám.
És ez alatt tényleg azt értem, hogy KIAKADT! De nem is vettem tudomást róla a repülőn, úgyhogy büszkék lehettek rám!
Csak azért üzenek nektek, mert fogalmam sincs, most mit csináljak, és ahelyett hogy itt ácsorognék a hotel
előcsarnokában, és mint egy partra vetett halacska, vergődnék ijedten, valamit kell kezdenem a kezemmel. Írjatok vissza,
hogy ne ilyen hülyén jöjjön ki, hogy csak egymagam írogatok. Gyorsan, légyszi, légyszi!
– Itt is van! Felemeltem a fejemet. Miriam adott át egy papírlapot, amit az edzők osztogattak.
Elvettem a lapot. – Köszi!
A részletes időrendi beosztást tartalmazta arról, hogy a csapat mit és hol csinál egy-egy
adott pillanatban.
– Cash azt szeretné, hogy készítsünk képeket vacsora közben is. Szerintem arra kíváncsi,
hogyan viselkednek egymással. Mindenkiről lehetne néhány fotót lőni evés közben. Utána már
nem lesz más feladatunk mára. Holnap követjük őt, és azt tesszük, amit kér tőlünk. Azt mondta,
főként a megbeszéléseken, a bemelegítéseknél és aztán a meccsen kell dolgoznunk.
Reggelinél mi hárman is tartunk egy megbeszélést, ott majd részleteket is elárul.
Bólintottam, és felnéztem a részletes ütemtervből.
– Jól hangzik. Azt hiszem, én kihagyom az uzsonnát, és felmegyek a szobába. Jössz?
Hátranézett oda, ahol Cash az egyik játékossal beszélgetett.
– Asszem, én maradok.
– Oké – dünnyögtem magam elé, mert Miriam egy gyors legyintésután már ott sem volt.
Az alsó ajkamba haraptam, ismét körbenéztem. A játékosok fele már elment. Láttam, hogy
néhányan a liftnél ácsorognak, mások a hotel hátsó része felé indultak – a csapat logójából és
az Étterem feliratból ítélve ott szolgálták fel az uzsonnát. Körbenéztem, hátha kiszúrom Dylant,
de még így is nagy volt a nyüzsgés az előcsarnokban, így sehol nem láttam. A liftek felé
indultam.
Ekkor pittyent a mobilom, üzenetem érkezett.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és három játékos társaságában beszálltam a liftbe.
Bár maguk között beszélgettek a következő napi meccsről, magamon éreztem kíváncsi
tekintetüket. Fejemet lehajtva a telefonomra koncentráltam.
Reméltem, hogy Kayla vagy Jared írt, de a már amúgy is összeszorult gyomrom még jobban
összeugrott, amikor megláttam, hogy Mark üzent.
Mark: Melyik szoba?
 Az ujjaimat tétován a képernyő fölött tartottam. Vagy továbbra is ignorálom őt, és próbálok
minél jobban távol maradni tőle, vagy túlesem ezen, és arra koncentrálok, amiért idejöttem.
Vártam, amíg beértem a szobámba, és ott üzentem neki vissza. A mobilom ismét pittyent, ám
ezúttal Jared válasza jött. Elkapott a szokásos nyugtalanság, ezért úgy döntöttem, addig nem
válaszolok a barátomnak, amíg Mark ide nem jön, el nem mondja, amit akar, és el nem húzza a
csíkot.
Nem telt el tíz perc, és már hallottam is a türelmetlen kopogást az ajtón. Amikor belépett,
azonnal mondani akartam neki, hogy az egyik órám miatt jöttem ide, de mint aki semmire sem
kíváncsi, beszélni kezdett, mielőtt egy szó is elhagyhatta volna a számat. Megijesztett a
tomboló energiája, de próbáltam közömbös képet vágni. A hosszú, már ismert szónoklatot
követően megfenyegetett, hogy „vigyázzak magamra” a fiai társaságában, aztán elviharzott.
Amint becsapta maga mögött az ajtót, nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Nem fogom
hagyni, hogy felidegesítsen. Többé már nem.
Miután gyorsan küldtem egy üzenetet apának, hogy mikor jöjjön értem, nekiálltam kifinomítani
néhány stock fotót, amiket fel akartam tenni egy-két weboldalra. Közben Jareddel beszéltem
telefonon. Nemsokára Miriam is megérkezett, és közölte, hogy ő már indul is a csapat
étkezőjébe. Így aztán én is felkaptam a gépemet, és vele tartottam.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte a liftben, ahogy haladtunk a földszint felé.
– Nem tudom. Miért?
– A csapatnál tizenegykor van lámpaoltás. Addigra visszaérsz szerinted?
– Nem hinném, hogy az ránk is vonatkozik. Nekem is vissza kell jönnöm addigra?
Mert ha igen, akkor csak néhány órát tölthetek apával, ami nem túl sok, tekintve, hogy csak
miattam autózik ide Phoenixből.
– Nem hinném. De a biztonság kedvéért megkérdezhetjük Casht. Csak azért kérdezem,
mert… szóval, azon gondolkodtam, küldenél-e nekem üzenetet, mielőtt visszaérsz.
Gyors pillantást vetettem rá, épp, amikor már kinyílt a liftajtó.
– Cash és én… tudod.
– Ó! Ja, igen. Akkor majd az előcsarnokban leülök, amíg tiszta lesz a terep.
Miriam megkönnyebbülten sóhajtott, és belém karolt, mintha már évek óta a legjobb barátnők
lennénk.
– Megtennéd? Ah, köszi, Zoe. A lakótársam annyira ünneprontó!Ő simán besétálna, és
félbeszakítana minket a kellős közepén annak, hogy…
– Én nem fogok ilyet tenni – vágtam közbe. – Úgy értem, ha nemtart túl sokáig. Elviszem
magammal a laptopomat, hogy amíg várok, tudjak dolgozni.
Miriam erre még jobban megszorította a karomat.
– Szuper vagy! Köszönöm. Holnap annyira klassz napunk lesz! Már alig várom.
Beléptünk egy hatalmas terembe. A szállodai alkalmazottak az asztalokat és a székeket
rendezgették a játékosok számára, akik úgy húsz perc múlva elkezdtek szállingózni befelé.
Cash azt kérte, hogy mindegyikükről készítsünk képet, ahogyan megpakolják a tányérjaikat. Ha
meg lesznek elégedve a hétvégén készült fotókkal, esélyes, hogy a következő évi naptárukban
is fel fogják használni őket.
Cash árgus tekintete kíséretében tizenöt perc alatt elkészítettük a fényképeket. Utána
mehettünk a svédasztalokhoz, hogy a maradékból mi is megvacsorázzunk. Krumplipürét,
brokkolit és csirkét szedtem. Tétováztam, hogy kövessem-e Miriamet, mire megérintette a
karomat.
– Jössz? – kérdezte.
De a tekintetem Dylanre tapadt, aki egyedül ült az egyik asztalnál. Mark már végzett,
távozott. Christ sem láttam sehol azután, hogy gyorsan nyomtam róla egy képet, ahogy egy
egész húshegyet halmoz fel a tányérján. Ha választani lehet Dylan és bárki más között, a
lakótársamat választom, semmi kétség.
– Menj csak, majd később találkozunk!
Egyik kezemmel a fényképezőgépem pántját fogtam, a másikban a tányéromat
egyensúlyoztam. A lábammal kihúztam egy széket, és leültem Dylannel szemben.
– Szia! – köszöntem oda halkan. Rámosolyogtam, és elhelyezkedtem.
Dylan abbahagyta az evést, és mérges tekintettel rám nézett. Nem szólt, és ettől szépen le is
hervadt a mosoly az arcomról. Egy röpke fejbiccentés, és már nézett is le ismét a vacsorájára.
Az utolsók között ért ide, így amíg a játékosokat és az edzőket fotóztam, ahogy ettek, őt sehol
nem láttam.
Felvettem a villámat, és a brokkolirózsákat tologattam ide-oda.
– Minden oké? – kérdeztem halkan, mivel kezdett kínossá válni a csend, ami ránk nem volt
jellemző.
Hangos csörrenéssel ledobta a villáját, és a vizespalackjáért nyúlt.
Tettem valamit talán? Alig bírtam lenyelni egy kis brokkolit. Vártam, hogy végre megszólaljon.
Másodpercek teltek el, de semmi sem történt. Ahogy végzett az evéssel, hátranézett a válla
fölött. Nyilvánvaló volt, nem akarja, hogy ott üljek vele, de fogalmam sem volt, mi ennek az oka.
Kissé bántott a dolog, hogy őszinte legyek. Nem értettem. Megköszörültem a torkomat, és
felvettem a tányéromat, hogy arrébb álljak.
– Bocs, nem tudtam, hogy zavarok…
Félig már felálltam az asztaltól, amikor végre abbahagyta a körbenézést a teremben, és rám
pillantott.
– Az edzőt láttam kijönni a szobádból korábban?
Visszahuppantam a székre. A tányérom megcsörrent az asztalon, odavonzva a többi játékos
kíváncsi tekintetét.
– Tessék?
– Jól hallottad. Mentem a szobádhoz, hogy megkérdezzem, lenne-e kedved együtt lógni egy
kicsit, de az edző megelőzött, így hát nem akartam zavarni.
Nagyot nyeltem.
Ebből most hogy másszak ki?
– Igen. És?
Béna kísérlet volt, hogy eljátsszam a nemtörődömöt, de semmi más nem jutott eszembe.
– És? – Dylan orrlyuka kitágult, arrébb tolta a tányérját, és előrehajolt az asztalon. – Nem is
tudtam, hogy ennyire közeli kapcsolatban vagytok, hogy még a szobádba is beinvitálod.
Valamit láthatott az arcomon, amitől hirtelen leállt, de sajnos nem végleg.
– Egy egész órán át nem láttalak egyikőtöket sem!
Kinyílt a szám, a kezem ökölbe szorult az asztal alatt.
Előrecsúsztam a székemen, és őt utánozva én is előrehajoltam.
 – Egy órát át? Miről beszélsz, Dylan?
A szemöldöke felkúszott egészen a homloka tetejéig.
– Nagyon is jól tudod, miről!
Hátracsúsztam. Persze hogy tudtam, mire céloz. De miért akasztott ki ez ennyire?
Számítottam rá, hogy pontosan ezt fogja hinni, de arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire
fájni fog, amikor ki is mondja.
– Csak öt percig volt a szobámban, Dylan, max. hat percig. Apa átjön hozzám Phoenixből,
és Mark tudni akarta, holnap kijön-e a mérkőzésetekre.
Nagyot dobbant a szívem. Most még jobban utáltam magam, amiért Mark utasítására ezt
kellett mondanom. – Jön az apád – visszhangozta.
– Igen. – Eltoltam a tányéromat magam elől, felkaptam a fényképezőgépemet, és felálltam.
– Bármelyik pillanatban itt lehet, jobb, ha indulok…
Vártam, hogy mondjon valamit, de hiába. Csak fürkészett azzal az óceánkék szemével, mint
aki próbálja kiolvasni belőlem, amit nem mondhattam ki hangosan.
– Szóval megyek. – És ezzel az okos zárómondattal levettem a szemem Dylan várakozó
tekintetéről, és elsétáltam onnan.
Kimentem az előcsarnokba, leültem, és inkább ott vártam. Próbáltam elhessegetni a
gondolataimat Dylanről, és meggyőzni magamat, hogy az érzéseim iránta nem többek egyszerű
vonzalomnál. Jó egy óra eltelt, mire végre megláttam a metálkék terepjárót a hotel felé
közeledni. Felpattantam, és szaladni kezdtem felé. Mihelyt kiszállt apa a kocsiból, a karjába
vetettem magam, és becsuktam a szemem. – Apa!
Átkarolta a vállamat, és még nálam is szorosabban ölelt. – Kicsi lányom!
Már bizsergett az orrom.
– Úgy hiányoztál! – dünnyögtem a mellkasába. – Nagyon-nagyon hiányoztál.
Megsimogatta a hajamat, és hátrahajolt, hogy az arcomba nézzen. – Zoe? Mi történt?
Lassan leengedte a kezét, az arcomat a tenyerébe fogta, és a két hüvelykujjával törölgette le
a néma könnyeimet.
– Semmi – motyogtam szánalmas szipogások közepette, majd ismét a mellkasára dőltem,
mert tudtam, hogy ott biztonságban vagyok.
Fogalmam sincs, honnan kerültek elő azok a könnyek. Persze pontosan tudtam, csak épp
nem gondoltam, hogy ennyire hamar eltörik a mécses, és a szívbajt hozom apára. Felsóhajtott,
még jobban magához húzott, mire váratlanul zokogásban törtem ki. Az egész testem rázkódott,
ahogy rájöttem, mennyire hiányzott az apám.
Autótülkölés riasztott meg minket. Hátranéztünk, de csak vonakodva engedtem el apát.
Szerencsére ő sem igyekezett. Puszit nyomott a homlokomra, ismét letörölte a könnyeimet, és
bólintott egyet, miután meggyőződött arról, hogy összeszedtem magam.
– Szépen átbeszélünk mindent, rendben? – nyugtatgatott halkan.
Odakísért az autó utasoldalához, és besegített. Amikor már biztonságban ültem bent,
becsukta az ajtót, és átkocogott a kocsi másik oldalára. Bocsánatkérőn intett egyet a
mögöttünk álló autósnak, majd bepattant a volán mögé.
Ahogy letöröltem a kézfejemmel az arcomat, megakadt a szemem valakin a szállodaajtó
közelében. Az illető az egyik oszlopnak dőlve állt, keresztbe tett karral, az arcát nem lehetett
látni ilyen távolságból. Dylan volt az.
Apa éjjel fél tizenegy felé vitt vissza a hotelbe. A búcsú is könnyesre sikerült. Ő egy másik
szállodában szállt meg – nem akart szemtől szembe kerülni Markkal –, hátha másnap is együtt
tölthetünk néhány órát, de mivel azt sem tudtam, egyáltalán lesz-e szabadidőm, nem szerettem
volna, hogy feleslegesen üljön és várjon rám.
Minden járt a fejemben, csak épp Miriam és Cash nem. Fogtam magam, és felmentem a
lifttel a szobámhoz, az ajtón azonban a Ne zavarjanak! feliratot találtam a kilincsen. A Dylannel
történt furcsa szóváltás után teljesen megfeledkeztem arról, hogy visszamenjek a szobámba a
laptopomért, mielőtt apával találkozom. Nem kopogtam be az ajtón, hanem visszamentem az
előcsarnokba.
Meglehetősen kihalt volt minden, csak néhányan tébláboltak a recepciónál. Egy-két betévedő
vendég bukkant fel időnként az ajtóban, de rajtuk kívül egyedül voltam az előtérben. A bejárattal
szemben ültem le.
Küldtem egy üzenetet Miriamnek, hogy tudja, itt vagyok lent. Hogy elüssem az időt, kiskutyás
videókat néztem az Instagramon.
Épp Kaylának írtam, amikor egy másik üzenet jelent meg a képernyőn.
Dylan: Ne haragudj!
Csak meredtem a telefonomra. Nem tudtam, válaszoljak-e, vagy sem. Ha válaszolok, az azt
jelenti, hogy továbbra is hazudnom kell neki. De kerülni sem tudtam volna őt a végtelenségig,
sőt, nem is akartam.

Dylan: Igazi seggfej vagyok. Dylan: Kinyitod az ajtót, ha bekopogok?

Széles mosolyra húzódott a szám. Nem, egyáltalán nem akarom kerülni őt!

Én: Nincs véletlenül lámpaoltásotok tizenegykor? Dylan: És?

Én: Nem kéne már ágyban lenned? Hisz elmúlt már tizenegy!
Dylan: Csak mert lámpaoltás van, nem azt jelenti, hogy tizenegykor már aludnunk is kell.
Én: De nem szabad elhagynod a szobádat, nem?
Dylan: Semmi gond, ha nem akarsz látni, Zoe. Megmondhatod.

Hezitáltam. Aztán néhányszor megkocogtattam a homlokomat a mobilommal, mielőtt vettem

a bátorságot, és begépeltem a választ.
Én: Szeretnélek látni, Dylan. Mindig jólesik látni téged!
Béna. Béna. Béna.

Dylan: :) Dylan: Akkor nyisd ki az ajtót!

Mondjam meg neki, hogy igazából lent vagyok az előcsarnokban, mert Miriam még ügyködik
a szobában? Dylan miattam reszkírozzon, és kerüljön bajba Mark előtt, ha úgy dönt, hogy lejön
hozzám?
Én: Nem akarlak bajba sodorni, ráadásul Miriam is itt van, szóval… Dylan: Igen. Igazad van.
Dylan: Csak furcsa tudni, hogy itt vagy, és mégsem láthatlak. Azt hiszem, hiányzik a lakótársam.
Körbenéztem, hogy figyel-e valaki, de szerencsére senki. Az arcomra nyomtam az ujjaimat,
megpróbálva kordában tartani a vigyoromat. Mielőtt visszaírtam volna neki, hogy nekem is
hiányzik ő, újabb üzenet jött tőle.
Dylan: Láttam apukádat. Te pedig sírtál.
Én: Hiányzik.
Dylan: Nem kellett volna azt mondanom az asztalnál.
Figyeltem, ahogy a pöttyök eltűnnek és feltűnnek a telefon képernyőjén.
 Én: Nincs gond. Csak ne tedd többet!
Amikor néhány másodpercig nem jött rá válasz, újra írtam.
Én: Azt hiszem, nekem is hiányzik a lakótársam.
Dylan: Igazán? Én: Ja.
Én: Ágyban vagy? Mit csinálsz?
Dylan: Igen. Chris elhozta az Xboxát. Vacsora után nekiálltunk a Maddennek, de most épp telefonál.
Dylan: Én meg veled beszélgetek.
Ó, te jó ég! Hát mi most flörtölünk? Nagyon reméltem, hogy igen! A szívem majdnem kiugrott
a helyéről, annyira dobogott. Az ölembe tettem a mobilomat, és a kézfejemet az arcomra
nyomtam, hogy kicsit lehűtsem a felhevült bőrömet. Aztán megálljt parancsoltam magamnak,
hogy ne vigyorogjak úgy az előcsarnok kellős közepén, mint egy tejbetök – bár azt hiszem, már
mindegy volt.
Azon tűnődtem, milyen okossággal álljak elő. Mire válaszoltam volna, láttam, hogy a pöttyök
ismét ugrálni kezdenek.
Dylan: Lefeküdtél már?

Igen. Flörtöltünk. Állj le, Zoe, állj le!

Én: Igen.
Szép, mondhatom!
Dylan: Akkor jó.
A szívem a torkomban dobogott, amiért vele üzengettem. Hátravetettem a fejemet, és
néztem a színes, magas mennyezetet. Épp írni akartam, hogy Olyan kényelmes az ágy! –
szörnyen elmés válasz, tudom –, amikor Miriam megmentett.
Miriam: Tiszta a terep. Feljöhetsz.
Arra gondoltam, mire felérek, biztosan eszembe jut valami frappáns válasz. A liftek felé
indultam. Dylan: Gondolom, elaludtál. Szép álmokat, Zoe! Holnap találkozunk.

Sóhajtottam, és úgy döntöttem, nem válaszolok, hadd aludjon.

Megindultam a szobám felé.

TIZENHATODIK FEJEZET
 ZOE
Reggeli, megbeszélések, pihenő, megbeszélések, ebéd, aztán mérkőzés. Egész nap
pörögtünk. Mielőtt még hozzászoktam volna a stadion látványához és a hatalmas lármához
körülöttem, Cash már az oldalvonalhoz vezetett, hogy készítsek néhány fotót a játékosokról
bemelegítés közben.
– Miriamé az edzők. Te a fiúkat fotózod.
Rendben. Sőt! Tettem egy 360 fokos fordulatot, majd nyeltem egyet, amikor bevette a
szemem a látványt.
Te jó ég!
Ennyi szempár!
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ugyanezt hajtogattam előző nap is, de annyira sokan
voltak… és az a rengeteg szempár!
– Zoe! Nyomás! – sürgetett Cash, ahogy visszament Miriam mellé. Nyeltem egyet újra, és
bólintottam.
A játékosalagút bal oldalán álltam fényképezőgéppel a kezemben. Próbáltam megtalálni a
tökéletes helyet, amikor Dylan, Chris és a többi fiú egymás után sorban kiszaladtak az
alagútból.
Láttam, hogy rám szegeződnek a tekintetek. Nem azért, mert nem bírták levenni a szemüket
rólam, sokkal inkább azért, mert olyan elveszettnek tűntem, mint egy partra vetett hal. Csak
egyetlen szempártól bizseregtem meg, és az nem másé volt, mint Dylan Reedé.
Az a magabiztosság, ahogyan kisétált a pályára, a tekintet, amit rám szegezett a válla fölött
hátranézve, mielőtt beállt a barátai közé nyújtani és bemelegíteni… Készen voltam! És az sem
könnyítette meg a dolgomat, hogy tökéletesen állt rajta a mez.
A gépemmel a kezemben figyeltem, ahogy eltűnik a társai között. Néhány másodperccel
később ismét kiszúrtam őt, hála a meze hátulján látható nagy tizenkettes számnak. Le sem
bírtam venni a szemem a hatalmas vállvédők alól kidudorodó bicepszéről. Lement a földre, ahol
a csapattársaival együtt nekiálltak a nyújtásokkal teli bemelegítésnek. Mindig ennyire feszes
volt a feneke, vagy valamit csinált vele bent az öltözőben? Tátott szájjal bámultam, több nem
ment.
Annyira el voltam varázsolva, hogy amikor Cash ismét a nevemet kiáltotta, ijedtemben
megugrottam egy kicsit.
Jól van.
Fotók.
Fotóznom kellett.
Mennyi edző és fontos kinézetű ember járkál itt fel-alá, beszélget és tart kupaktanácsot!
Kígyóként siklottam közöttük, és készítettem egy halomnyi fotót a fiúkról bemelegítés közben.
Utána odamentem Miriamhez és Cashhez, akik külön álltak a többiektől. Ha úgy gondolják,
hogy Dylan Reedről túl sok kép lett, az nem az én problémám.
– Végeztél? – kérdezte Miriam, és egy lépést arrébb lépett Cashtől.
– Azt hiszem. Szerintem lőttem néhány jó képet, de most csináltam először ilyet, és nem
tudom, tényleg jók-e. Mondjuk, nekem tetszenek.
Miriam beleharapott az alsó ajkába, és körbenézett.
– Lehengerlő ez az egész, nem?
 És ez enyhe kifejezés volt.
– Annyi itt a fotós, hogy fogalmam sincs, mi miért kellettünk ide! Miriam megvonta a vállát,
és finoman meglökött.
– Kit érdekel? Buli van, ez a lényeg! Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre, mennyire
összemelegedtél Dylan Reeddel tegnap este vacsoránál!
Már a nyelvem hegyén volt, hogy én senkivel nem melegedtem össze, és Dylan csak a
lakótársam, de inkább magamban tartottam ezt az információt, és elmosolyodtam.
Az állammal Cash felé böktem.
– Úgy tűnik, jól sikerült az estéd – súgtam oda Miriamnek.
– Ó, igen. Bocs, hogy bealudtam, mire felértél a szobába. Ez apasas kinyírt.
Előrehajoltam egy kicsit, hogy szemügyre vegyem Casht. Azt beláttam, hogy annyira nem
gáz a colos srác, aki mellett Miriam törpének tűnt. Egész jó a teste is – bár Dylan és a többi
játékos mellett szinte soványnak látszott. Olyan hosszú ujjai voltak, hogy kétszer is odavonzotta
a tekintetet. Hullámos, hosszabbra hagyott haja a fülére göndörödött, barna szeme folyton ide-
oda járt, a szája egyenes vonalban zárult össze. Kinek mi jön be, gondoltam. Semmi baj nem
volt a srác kinézetével, de úgy viselkedett munka közben, mintha a Timesnak készítene cikket,
és ez kezdett az agyamra menni, pedig még alig egy napja, hogy megismertem.
Épp mondani akartam valamit, amikor éreztem, hogy valaki megfogja a derekamat. A
következő pillanatban már emelkedtem felfelé, és úgy sikítottam, mint egy kísértet.
– Nézd, kit találtam! – énekelte valaki mögöttem.
Igyekeztem belekapaszkodni a kézbe, ami feltartott. Hála az égnek a fényképezőm szíja a
csuklómra volt erősítve, így megúszta, hogy átrepüljön a pálya másik oldalára.
Ismerősnek tűnt a hang. Hátranéztem a vállam fölött, majd lefelé szegeztem a pillantásomat.
– Trevor?
– Én bizony – felelte vigyorgó arccal.
– Trevor, hát te mi a fenét…? – A szavaim sikolyba mentek át, ahogy addig manőverezett
velem, helyesebben hirtelen átfordított, amíg a nyakába nem karoltam, és úgy fogott
magához, ahogyan egy kisgyereket szokás ölben tartani.
– Mizu, cicu? – kérdezte még mindig fülig érő szájjal. Tuti, hogy ezzel a vigyorral a képén
jött a világra! Vagy esetleg éveken át gyakorolt a tükör előtt, hogy tökéletesítse. – Tíz perce
figyellek. Nem hiszek a szememnek!
– Tegyél már le, te idióta! – szitkozódtam levegő után kapkodva. – Oké, mihelyt
kimenekítelek az ellenséges oldalról.
Rámorogtam a gyerekkori barátomra, de úgy tűnt, ahogy soha, ezúttal sem értem el vele
semmiféle hatást. Az életemért küzdve kapaszkodtam a vállába, amikor szaladni kezdett velem.
Hátranéztem a válla fölött, egyvalakit kerestem a tekintetemmel.
Dylant.
A csapattársai már kezdtek visszaszivárogni az öltözőbe az alagúton keresztül, de ő egyik
kezében a sisakját tartva, a másik kezét a derekára téve állt mozdulatlanul. Oda akartam inteni
vagy mosolyogni neki, de kővé dermedve, befeszült állal figyelte, ahogyan Trevor karjában
lógok.
Összeszorult a mellkasom, belesajdult a szívem.
Kétszer ráütöttem Trevor vállára.
 – Trevor, állj már meg!
Minden bizonnyal hallotta a hangomon, hogy nem viccelek, mert végre megtorpant, és
óvatosan letett a földre. Én közben le sem vettem a szemem Dylanről. Néztem, ahogy egy
lépést tesz felénk, majd még egyet, majd még egyet. Az arcáról sugárzó elszántság láttán
nagyot dobbant a szívem. Végig őt figyeltem. Valami itt történni fog – vagy már történt is –, és
a szívem majdnem kiugrott a helyéről.
Trevor szólt, hogy figyeljek rá, és megérintette a vállam.
– Mi van? – motyogtam összevont szemöldökkel. Dylan féltékeny? Kocogni kezdett felénk.
Felállt a szőr a karomon. Gyors pillantást vetettem Trevorra.
– Adsz egy percet?
Amíg hátranézett, hogy kit figyelek ennyire, én már meg is indultam Dylan felé. Azt éreztem,
muszáj odamennem hozzá. Talán az átható tekintete tette, hogy le sem tudtam venni róla a
szemem, vagy a határozott mozdulataiban volt valami.
Istenem, annyira elképesztően jól nézett ki a mezében! Majdnem annyira jól, mint amikor a
konyhában edz félmeztelenül. Majdnem! Nagyobbnak, jobbnak tűnt bárki másnál a pályán
bemelegítő játékosok közül.
Úgy a harmincyardos vonal környékén tartott, és mindössze négy lépést kellett volna tennie,
hogy odaérjen hozzám, amikor Chris vágott be elé, és útját állta. Dylan homlokához nyomta a
sajátját, megszorította a nyakát, és az alagút felé terelte. Dylan homlokráncolva megrázta a
fejét, mint aki transzállapotból ébred. Bólogatni kezdett Chrisre, és elkocogott vele.
Amikor Dylan eltűnt az alagútban, szégyenlős mosollyal visszafordultam Trevor felé.
Ő felvonta az egyik szemöldökét, amitől még nagyképűbbnek tűnt. – Belerondítottam
valamibe?
– Tessék? Ja, dehogy! Te mit csinálsz itt? Azt hittem, Bostonban vagy.
– Igen, ott voltam, de idén átirányítottak ide. A tizenkettessel jársz? Azzal a Reed fiúval?
– érdeklődött, fejével abba az irányba bökve, ahol Dylan eltűnt.
– Nem. Csak barátok vagyunk.
Trevor erre fürkésző tekintettel, hosszan rám nézett, majd így szólt:
– Ha te mondod!
A mosolya ismét a helyére került, és poénból meglökött kicsit.
– Nézd már, cicuka! Két éve nem láttalak, erre itt kell összefutnunk? Hiányoztál ám!
– Ne nevezz így! – morogtam, és rögtön vissza is löktem.
– Még mindig olyan aranyos! Mi a francot keresel itt? Eljöttél megnézni, hogyan rúgom szét a
pasid seggét? – Mondtam, hogy nem a pasim. Felemeltem a fényképezőgépemet, mintha azzal
válaszolnék.
– Feladatot kaptam. Fotóznom kell őket. – És mivel nem tetszett, ahogy Dylanről beszél,
hozzátettem: – És ne legyél annyira biztos abban, kinek a segge lesz szétrúgva. Elképesztően
jól játszanak!
Bár erről tulajdonképpen halványlila gőzöm sem volt. Csak annyit tudtam, hogy Dylan
elképesztően néz ki.
Trevor felvonta a szemöldökét.
– Igazán? Te meg egy bizonyos illető miatt lettél ekkora futballszakértő, mi?
Hallottuk, hogy valaki Trevor nevét kiáltja. Hátranézett.
 – Basszus! Vissza kell mennem. – Kivette a nehéz fényképezőgépet a kezemből, a magasba
emelte, mintha szelfit akarna készíteni. – Gyere, legyen már egy közös képünk! Én sokkal
jóképűbb vagyok, mint azok a páviánok. Legalább lesz egy jó fotód is. – Ki van kapcsolva, te
lüke – nevettem el magam, mert láttam, hogy fogalma sincs, hogyan működik a gépem.
Bekapcsoltam, és hagytam, hogy maga mellé húzzon egy fotó erejéig.
Amikor ismét a nevét kiáltották, visszanyomta a fényképezőt a kezembe.
– Tessék, fogd! Dobj rám egy e-mailt! A képet és a telefonszámodat is küldd el! Nekem nincs
meg, úgyhogy jobb, ha elküldöd. – Visszakocogott, de közben még beszélt. – Ne felejtsd el,
Zoe bogárka! Elküldöm a számomat neked e-mailben, és akkor tudsz üzenni.
– Oké! – kiabáltam vissza neki mosolyogva.
Amikor az egyik edzője mellé ért, az tarkón vágta, mire Trevor vigyora még szélesebbre
húzódott.
Nyert a csapatunk! Dylan csapata! Nem is tudom, mikor lett a mi csapatunk, de engem is
magával ragadott a játék heve és a stadionban uralkodó hangulat. Legtöbbször persze azt sem
tudtam, mi történik, de én is ujjongtam a többiekkel együtt, kiabáltam vagy szitkozódtam. Még
az sem vette el a kedvemet, hogy Mark közelében voltam.
És Dylan… Igazi vadállat volt! Amilyen iramban futott a labdával! Ahogyan lehajtotta a fejét,
és nyomult előre, cselezett, forgott és pörgött a többiekkel együtt! Úgy bámultam, mint akit
megigéztek.
Furcsa kimondani, de úgy éreztem, ő az enyém. Tudtam, hogy néz ki reggelente, ismertem a
felsőteste minden izmát. Nem érintettem meg őket, vagy ilyesmi, de beleégtek a retinámba.
Tudtam, milyen pizzát szeret, ami igencsak fontos dolog. Extra sajt, pepperoni, fekete
olajbogyó volt a kedvenc feltétje. Ráadásul ő nem nézett rám úgy, mintha földönkívüli lennék,
csak mert szeretem az ananászos pizzát.
Ismertem az összes mosolyát. Akadt belőlük jócskán, és mind-mind bárki más mosolyánál
jobban szíven talált. Tudtam, hogy amikor feszült és fáradt, végighúzza a kezét a tüsi haján.
Tudtam, hogy szereti fogni a kezemet. Azt nem, hogy miért, de szereti. Ha a nyakát forgatta,
és megfeszült az az izom az állkapcsán, akkor mérges volt, és nehezen bírta türtőztetni magát.
Tudtam, hogy mindig elpirulok attól, ahogyan rám néz, és ez szórakoztatja őt. Ebből fakadt a
vidám mosolya is, amitől nagyot dobbant a szívem. Tudtam, hogy a legszorgalmasabb srác,
akit valaha ismertem.
Tudtam, hogy kivételes, és azt is, hogy napról napra jobban vágytam rá, hogy az enyém
legyen. Ne csak a haverom, hanem teljesen az enyém, csakis az enyém!
És hogy ennyi mindent tudtam róla, az teljesen megrémített. Amikor a harmadik negyed
utolsó játékában az eredménytábla 31:42-t mutatott, valaki kilépett az alagútból, és
csatlakozott a csapattársaihoz a partvonalon.
JP Edwards volt az.
A karja alatti mankókra pillantottam. Lehervadt a mosoly az arcomról.
A bíró belefújt a sípjába a negyed végén, a játékosok az edzőjük köré gyűltek. Néhány
sisakütögetés és hátba veregetés, és gondolom, biztató szó után mindegyikük JP-hez lépett.
Én végig Dylant figyeltem.
Zihálva lépett a barátja elé, levette a sisakját. Be volt feszülve a válla, a szeme alatt
elmosódott a fekete festék. JP egy lábon egyensúlyozva dörzsölte meg a tarkóját, és megrázta
a fejét. A gépemet a kezemben tartottam, így azonnal felemeltem, és lőttem róluk egy képet.
Nem is tudtam pontosan, mit látok, de mindenképpen meg akartam örökíteni a pillanatot.
Mozgott a szájuk, de nem tudtam, miről beszélnek. Dylan JP vállára tette a kezét, mire JP
ismét megrázta a fejét. Dylan átkarolta JP nyakát, a homlokát a barátjáénak döntötte. Katt.
Rázoomoltam, nyomtam még egy képet. Mindkettőjüknek csukva volt a szeme.
JP is átkarolta Dylan nyakát. Katt. Chris csatlakozott hozzájuk, a sisakját a földre dobta
maguk mellé. Katt. Katt.
Leengedtem a gépet, másfelé néztem. Már így is tolakodóbb voltam a kelleténél, de ezeket
a képeket nem a feladat miatt lőttem. Nekem kellettek. Az igazat megvallva rengeteg fotót
készítettem saját magamnak a mérkőzés kezdete óta.
– Megyek, iszom valamit. Lányok, ti kértek? – kérdezte Cash.
Miriam a telefonján üzengetett, azzal volt elfoglalva, de felnézett, és megrázta a fejét.
– Nekem jó lesz egy kis víz – szóltam, mire Cash a csapat felé indult, hogy útközben
beszéljen néhány játékossal.
Amikor visszaért, nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá. – Tudod, mi folyik ott?
JP felé böktem az állammal, akit úgy tíz-tizenöt csapattársa állt félkörbe. Elvettem Cashtől a
vizespalackot.
– Igen. Rossz hírek JP és a csapat számára. Úgy tűnik, nem tudja folytatni a szezont. Meg
kell műteni a lábát, és nagy eséllyel nem folytathatja a futballozást, ha nem épül fel teljesen.
Kár! Veszett jó játékos volt!
– Ennyi? – hüledeztem. – Egy sérülés, és lőttek a pályafutásának?
– Igen. Így megy ez a sportban. Sosem tudhatod, mikor kényszerülsz kilépésre.
– JP-t sem a gépen, sem a szállodában nem láttam. – Alig bírtam kimondani, annyira
összeszorult a torkom. Eszembe jutott, milyen fájdalmat és haragot láttam Dylan arcán azon a
napon, amikor a sötétben ülve találtam rá. Teljesen le lesz törve.
– Ő akarta megmondani a csapattársainak. Az utolsó meccsnél még itt akart lenni, ezért
repült ide ma.
A fiúk az ötvenyardos vonalhoz futottak, elkezdődött a mérkőzés utolsó negyede. Pillanatok
alatt kegyetlenül beindult a játék. Láttam már néhány szerelést, de az utolsó negyedben, a
barátról kapott hír után… Dylan már nem vadállat volt, pillanatok alatt igazi Hulk lett belőle.
Összerezzentem, egész idő alatt levegő után kapkodtam, főleg, amikor valaki leszerelte Dylant,
miután gyakorlatilag felrepült a levegőbe, és elkapta a labdát. Brutális volt, az biztos, de Dylan
mindig kezében a labdával állt talpra, így elég gyorsan túltettem magam ezen. Trevor a játék
első felében nem lépett pályára, de ezúttal már játszott. Így aztán rögtön az utolsó negyed
kezdetén, amikor Chris dobott egy interceptiont, amit Trevor szerelt – legalábbis Miriam
elmondása szerint ez történt –, Dylan a földre vitte Trevort, én meg azon aggódtam, hogy a
lakótársam kettétöri a gyerekkori barátomat. Trevor végül feltolta magát, bár beletelt egy kis
időbe.
Az utolsó szakasz ugyanígy zajlott: szerelések, passzok, sípolások, ujjongások és ismét
szerelések. A játék még véget sem ért, a vállam már beállt a sok feszült pillanattól. Amikor már
csak másodpercek voltak hátra, Chris tett néhány lépést hátrafelé, majd a labdát tökéletes
ívben Dylan felé hajította a negyvenöt yardos vonalról. Azonnal talpra ugrottam Miriammel és
Cashsel együtt. Úgy tűnt, az összes játékos a labda felé szalad. Elakadt a lélegzetem, a
kezemet a fejemre tettem, és figyeltem, ahogy Dylan válla egy másik játékosnak ütődik,
magasra ugrik, és még a levegőben megszerzi a labdát. Mielőtt felfogtam volna, mennyire
tökéletes elkapás volt is ez, a labdát már a hóna alá szorította, és mint a Kengyelfutó
gyalogkakukk a rajzfilmben, meglódult a gólvonal felé.
Az egyik játékos Dylan nyomába eredt, és készült, hogy rávesse magát. De mintha hátul is
lenne szeme, Dylan jobbra kanyarodott, és kikerülte őt.
– Ez az! Igen! – zúgott fel a tömeg.
Majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor egyszer csak egy játékos került elő a semmiből, és
megpróbálta útját állni. Dylan elugrott előle, mielőtt az bármit is tenni tudott volna, majd az
utolsó öt yardot úgy futotta végig, hogy senki sem volt körülötte. Túl lassúak voltak hozzá
képest. Már szinte fájt az arcom, annyit mosolyogtam. Felpattantam, aztán visszaültem, ahogy
figyeltem, hogy az én kis haverom megszerzi az este harmadik touchdownját.
Elképesztő volt!
Kicsit remegett a kezem, de felemeltem a gépemet, készenlétben állva, hogy lefotózzam a
tökéletes arcát, mihelyt leveszi a sisakját. Ám ahelyett, hogy hagyta volna a csapattársainak,
hogy leteperjék, mint korábban, félreugrott előlük, és mintha ott sem lennének, visszaszaladt az
ötvenyardos vonalhoz, nem törődve azzal, hogy az összes játékos és mindenki más a pályára
özönlik. Követtem a tekintetemmel. Láttam, hogy megáll, és fél térdre ereszkedik JP előtt, aki a
mankójával küszködve próbált talpra állni. Hirtelen Chris is ott termett Dylan mellett, és ő is
térdre borult.
Lélegzet-visszafojtva emeltem kicsit magasabbra a fényképezőmet. Bizsergett az ujjam, hogy
lekapjam a pillanatukat. Ekkor az összes játékos a csapattársuk elé térdelt, néhányan Dylan és
Chris mögé, mások pedig JP jobbjára.
Mielőtt megkezdődött volna az éneklés, az alagút kijáratához szaladtam, és JP bal oldalához
közelítettem. Onnan akartam Dylanről képet készíteni. Szigorú, hajthatatlanságról tanúskodó,
verítékes arcára fókuszáltam. Tudtam, hogy ez lesz az egyik kedvenc képem.
Amikor mindez véget ért, én még mindig ugyanott álltam földbe gyökerezve.
Dylan talpra pattant, és a barátjához lépett. Valamit súgott a fülébe, óvatosan magához húzta
JP-t, majd olyan férfias stílusban megölelték egymást. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet.
Amikor a csapat többi tagja is a sérült játékostársuk köré gyűlt, köztük Chris is, Dylan szúrós,
sötétkék szeme megakadt rajtam.
Kilépett a tömegből, én lassan leengedtem a fényképezőgépemet, és figyeltem, ahogyan
felém sétál. Le sem vettük egymásról a tekintetünket. Semmi perc alatt előttem termett.
Felnéztem rá, és szinte én is ugyanúgy kapkodtam levegő után, mint ő. Még a kezem is
remegett, de közben igyekeztem tartani a mosolyomat.
Nyugi van, Zoe! Ez csak egy adrenalinlöket, semmit több. Dylan a barátod.
– Ki az a srác? – Ezek voltak az első szavai.
Elhalványult a mosolyom.
– Tessék?
– A négyes.
Nagy valószínűséggel olyan irtó értetlenül is nézhettem, mint ahogyan éreztem magam, mert
várta, hogy válaszoljak, de aztán mégiscsak ő folytatta:
– Trevor Paxton. A karjában voltál.
Felhorkantam, és megkönnyebbülten újra mosolyra húzódott a szám.
– A barátom Phoenixből. Együtt nőttünk fel, ugyanabba a suliba jártunk. Szigorúan csak
barát.
 A szavaim hallatán Dylan leeresztette a vállát.
– Oké. Az jó.
Hevesen bólogattam, próbáltam nem vigyorogni. Igen, az jó!
Rám szegezte a tekintetét, megfeszült az álla.
– Nem nézel másfelé. Hogyhogy nem kapod el a tekintetedet? Ügyet sem vetve arra, amit
mond, már nem bírtam megálljt parancsolni a mosolyomnak.
– Elképesztő vagy, Dylan! Hihetetlenül jó voltál!
Ott állt előttem abban a vállvédőben, és annyira félelmetesnek, annyira nagynak tűnt! Kisimult
a homloka, és végre rám mosolygott azzal a kisfiús mosolyával.
– Tényleg?
Néhány másodpercre a szájára esett a pillantásom. Ezúttal gyönyörűen, meglepetten
mosolygott – újabb mosoly a listán!
Bárcsak az enyém lennél! – gondoltam, amikor újra a szemébe néztem.
A mosolyom még szélesebben terült szét az arcomon, ha egyáltalán lehetett fokozni.
– Igen!
Az egyik edző elfutott mellettünk, megzavarva a kis párosunkat.
Dylan megfogott a karomnál, és néhány lépéssel hátrébb húzott. A fal közelében álltunk,
ezúttal egymáshoz közelebb.
– Most már értem, miért ekkora a felhajtás – folytattam, mielőt tbármit is mondani tudott
volna. – Kicsit szédülök is, mintha berúgtam volna a játéktól. Nagyok voltatok!
Újabb győzedelmes – vagy vesztes, nézőpont kérdése – mosoly terült szét az arcomon.
– Bevallom, alig tudok valamit a futballról, és ha nézem is a tévében, húsz perc után
megunom, de itt teljesen más volt. Te talán nem mondanád szórakoztatónak, mivel téged
kergettek és szereltek le néha, de én imádtam! Persze nem volt jó látni, ahogyan leszereltek,
de tudod, hogy értem. Majdnem jobban élveztem ezt, mint az edzéseidet a nappaliban.
Persze csak majdnem! – Megálltam. Le voltam nyűgözve, és azt sem bántam, hogy Dylan
ezt látja is az arcomon. – Akár már most újra nézném. Nagyszerű voltál, Dylan!
Olyan csillogás tükröződött a szeméből, amit nem is tudtam hova tenni.
– Ezt már mondtad, Flash – búgta azon a mély hangján, amitől azegész testem bizseregni
kezdett.
Nyeltem egyet, felemeltem a fejemet, majd lenéztem, mert már nem tudtam, mit mondjak, és
igen, ismételgettem önmagamat, jó néhányszor. Az eszem azt súgta, ideje továbbállni, mielőtt
hablatyolni kezdek.
Amikor Dylan a pálya felé pillantott a válla fölött, én is elnéztem arra.
Néhány csapattársa már megindult az öltözőbe.
– Hagylak menni…
Abbahagytam a beszédet, amikor Dylan a kesztyűs kezével – a hatalmas kesztyűs kezével –
megfogta az arcomat, és finoman felemelte. A világ lelassult körülöttem, mozdulatlanná váltam.
Esküszöm, láttam, ahogyan a szeme lassan feltérképezi az arcomat.
– Szeretem, ha rám nézel, Zoe.
Sikerült egy ideges mosolyt kierőszakolnom magamból. A hüvelykujja az arcomat simogatta,
amitől… tehetetlenné váltam.
Megfeledkeztem magamról, megfeledkeztem arról, hol vagyunk. – Jólesik, ha nézlek –
 suttogtam. A nyelvével végigsimított az alsó ajkán.
– Tudom. Ó, Dylan, miért csinálod ezt?
– Úgy értem, jólesik, amikor nézhetlek… Jólesett, hogy végignézhettem ma, ahogyan
játszol. Persze ez nem azt jelenti, hogy amikor nem játszol, akkor nem esik jól, ha látlak. De
ha csak állnál itt, tuti, hogy nem néznélek, vagy hát nem is tudom… Nem néznélek, amikor
edzel, és akkor sem néznélek, ha… – Tudod, én miért szeretlek nézni téged?
A kérdés hallatán azonnal elnémultam, és valószínűleg jobban is tettem. Ki tudja, mit hordtam
volna még össze.
– Mert nem tudom levenni rólad a szemem. Minden más… eltűnik, és… És… és… – És?
Nem akartam, hogy lássa rajtam, alig várom, mit mond. Vagyis hogy túlságosan ne
látszódjon. Mert biztosan látta, hogy nagyon is érdekel, mit akar mondani.
Nehéz sóhaj hagyta el a száját, és úgy döntött, nem fejezi be a megkezdett mondatot. Apró
változást fedeztem fel a tekintetében. A fenébe is!
– Nem tudom, mit tegyek veled, Zoe. Az őrületbe kergetsz.
Először Jared, aztán meg ez a Trevor fiú.
Hogy tessék?
A mellkasa még mindig tempósan járt fel és le. Látszott rajta, hogy akar még mondani
valamit, de csak nézett a szemembe.
Amikor már kezdett túl sok lenni nekem – végtére is én csak egy kisegér vagyok –,
megköszörültem a torkomat, mintha ezzel el tudnám űzni azt a kínos csendet, de valami,
biztosan a levegő, megakadt a torkomon, és köhögés tört fel belőlem, amitől Dylan elvette a
kezét az arcomtól.
– Bocs! – lihegtem, amikor ismét kaptam levegőt.
Egyre több játékos indult meg az öltöző felé. Voltak, akik hátba veregették Dylant, és olyan
megjegyzéseket tettek, mint „Szép volt, haver!” és „Nagy voltál, tesó!”, és voltak, akik csak
odanyerítettek.
Dylan egy kicsit hátrébb lépett tőlem, de a szemét le sem vette a számról.
– Nemsokára meg fog történni. Csak azt szeretném tudni, fel vagy-e készülve rá, merthogy
szinte már ott vagyunk. Látom a szemedben, hogy veszíteni fogsz, Zoe. Már akkor is tudtam.
– Micsoda? Szinte hol vagyunk? És mit veszítek el?
– A fogadást – magyarázta nyugodt hangnemben Dylan. – Megfogsz csókolni, és el fogod
veszíteni a fogadást. Nem fogsz tudni ellenállni. – A szája felfelé görbült, és játékosan rám
vigyorgott.
– Úgy gondolod? Hogy te milyen szerény vagy!
– Az ám! – Megvonta a vállát. – Szóval kár a gőzért, simítsd elvégre az elsimítandó
dolgaidat! De ha van… még más is, amiről nem tudok, és valami elcseszett ok miatt nem
tudsz túljutni azon a bonyolult kapcsolatodon, akkor csak szólj, majd én megoldom helyetted.
Nem hazudok, tetszik, hogy várok rád, Flash, de… – Hé, Dylan! Jössz már?
A hang felé fordítottam a fejemet. Chris és JP várta az én igen szerény lakótársamat.
– Menjetek csak, mindjárt megyek én is! – kiáltott vissza nekik.
Láttam, ahogyan a srácok a fejüket csóválják, majd elsétálnak. Visszanéztem Dylanre, ő még
mindig az arcomat fürkészte közelről. Egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, vajon Mark
is látott-e minket itt ácsorogni, de aztán nem foglalkoztam vele, legalábbis abban a pillanatban
nem. Nem érdekelt, lesz-e utózöngéje ennek, hogy kiabálni fog-e velem a semmiért, de hát
csessze meg!
– Beszélnünk kell, Zoe. Ki kell találnunk, mi legyen.
– Mi legyen? – kérdeztem, és közben csak arra tudtam koncentrálni, ahogy mozgott a
szája.
– Arról a dologról, amit el kell simítanod.
Ismét felnéztem a szemébe. Elkomorodott a tekintete. – Mert kikészülök tőle –
folytatta.
Csak bámultam rá, mint egy idióta. Erre mit mondhattam volna?
Ekkor valaki hátba vágta Dylant, mire ő kibillent az egyensúlyából, és a mögöttem lévő falra
nyomta a tenyerét. Morgott valamit az orra alatt, hátrapillantott, majd ismét lenézett rám.
– Meg fog történni.
És már kocogott is el, mielőtt bólintani tudtam volna, vagy kinyithattam volna a számat.
– Én mondom, bármelyik pillanatban! – kiabált még egyet, mielőtt eltűnt a szemem elől.
Másodpercekkel később Mark és a kísérői haladtak el mellettem. Észre sem vette, hogy ott
állok. L. A.-ben jó párszor megtörtént a kampuszon, hogy így átnézett rajtam. Olyankor úgy
éreztem, hogy egy nagy nulla vagyok. De ezúttal egyáltalán nem hatott meg. Vele foglalkoztam
a legkevésbé.

TIZENHETEDIK FEJEZET
 DYLAN
Összefolytak a hetek. Egyre nehezebben tudtam türtőztetni magamat Zoe társaságában. JP
kemény időszakon ment keresztül, és a felépülésére kellett koncentrálnia, így Chrisen kívül Zoe
volt az egyetlen ember, akivel szívesen töltöttem az időmet. A mi kis barátságunk számomra a
vicc kategóriába tartozott, már a legelső naptól kezdve, amikor egy szál törülközőben előttem
termett.
A haverom.
Az én kis haverom… akit legszívesebben megfektettem volna, annyira készen voltam tőle!
Amikor hozzám ért véletlenül a karja, amikor elhaladtunk egymás mellett a folyosón vagy a
konyhában, amikor rám nézett és elmosolyodott… És azok az éjszakák, amikor a kanapé két
végében ülve filmet néztünk a laptopján… Amikor álmos szemmel kilépett a szobájából, és
végigvonult azzal a sima lábával. Az a tökéletes feneke! Folyton megakadt rajta a szemem,
amikor felnyúlt a konyhaszekrénybe egy tányérért. Amikor én a reggeli edzésemet nyomtam,
közben ő reggelizett, és úgy tett, mint aki nem figyel… Amikor álmos szemmel, fátyolos hangon
szólt, ahogy egymásba futottunk a fürdőszoba felé menet, ahova fogat mosni indult… Amikor
kinyitotta a kincset érő M&M’s cukorkáit őrző konyhaszekrényt, és a jó ég tudja, miért, azzal
töltött néhány percet, hogy bámulja őket…
Amikor rajtakaptam, hogy Ms. Hilda ajtaja előtt lábujjhegyen oson el… Amikor néhány
másodpercnél tovább szemezett velem… Ugye, vágod, miről beszélek?
Akárhányszor levegőt vett, már az felizgatott, hogy néztem, ahogy emelkedik és süllyed a
mellkasa. Bizsergett a kezem, annyira meg akartam érinteni a bőrét, az ajkát, a nyakát, az
állát, a kezét, a lábát és azt a csinos kis fenekét. Lassan kinyírt, és ahogy ismertem, neki erről
még csak halvány gőze sem volt.
Akárhányszor megláttam, egyre nehezebben tudtam észben tartani, hogy nem lehetek vele.
Napról napra egyre jobban bolondultam érte, de ő még mindig azzal a sráccal járt. Arról
győzködtem magam, hogy ez nem lehetséges, csak felfújom a dolgot, de ott volt a sok apró jel.
Abban bíztam, hogy tévedek, és bármelyik nap véget vet annak a kapcsolatnak, de ez nem
változtatott a helyzeten vagy a tényeken. Valami köze volt az edzőnkhöz, és ez soha nem
tapasztalt szinten felőrölt. Nem hittem el, hogy a két család jó ismerőse egymásnak. Nem
tudtam, mit higgyek, de ezt nem hittem. Mondjuk, azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy Zoe
az edzővel kavar. Ő nem volt ilyen lány. Mégis…
Ráadásul alig volt bármire is időm. Vagy vizsgára készültem, vagy az edzőteremben gyúrtam,
ahol az edzőink szétnyúztak minket. Az is megnehezítette a helyzetemet, hogy Chrisnek sem
mondhattam el a titkot – talán titkokat. Persze azzal képben volt, hogy az apjának megint van
valakije – pont egy hete mesélte –, de mindig is tudták, hogy nőzik. Azt viszont Chris sem
sejtette, hogy a lakás, ahol lakom, valójában az apjáé, ahogy azt sem, hogy Zoe is az apja
lakásában lakik. Fogalma sem volt, mi zajlik a háttérben.
Hetek teltek el azóta, hogy Zoe a mérkőzésünkön fotózott, hogy egy másik sráccal láttam, és
mindenki szeme láttára majdnem elveszítettem a fejemet. Azóta sem ültünk még le átbeszélni a
történteket. Időnként megfordult a fejemben, hogy talán szándékosan kerül, máskor nem volt
időnk rá, és olyan napok is voltak, hogy én nem vágytam másra, csak arra, hogy leüljek mellé a
földre, a kanapé elé, és semmiségekről dumálgatva megvacsorázzak. Elmúlt halloween, itthoni
és idegenbeli meccseket veszítettünk el és nyertünk meg, de az őrült érzés, ami Zoe iránt
elkapott, a körülmények ellenére sem múlt el.
 Már az sem tartott vissza, hogy gáz más barátnőjét lenyúlni. Egyszerűen nem bírtam elviselni
sem azt a gondolatot, hogy Zoe másnak a csaja – mert ha ez igaz, akkor én vagyok a világ
legnagyobb idiótája, amiért egy haveromba szeretek vele –, sem pedig azt, hogy valami
csúnyán elcseszett, bizarr viszonyt folytat az edzőmmel. Mert ha tényleg ez a helyzet, akkor
ezen változtatnom kell.
Az egyetlen pozitívuma a frusztrált érzésnek, amit az okozott, hogy együtt élek egy lánnyal,
akinek szerintem velem kellene lennie, és nem valami tetűládával, az volt, hogy az addigiaknál
is keményebben toltam. Az összes edzőm meg volt elégedve. Chris és én tökéletes
szinkronban játszottunk a pályán. Mindent beleadtam. Az álmom kezdett lassan valósággá
válni. Azt akartam, hogy a családom büszke legyen rám.
Miután egy kemény edzést lenyomtam az egyik edzővel, aki a február végi válogatásra
készített fel, hazafelé indultam, remélve, hogy sikerül elcsípnem Zoet. Kívülről tudtam már az
órarendjét, és elvileg nem sokkal utánam haza kellett érnie, hacsak az utolsó pillanatban nem
jött be neki valami fotós meló. Az idegenben játszott mérkőzés óta megtett mindent, hogy ne
kelljen kettesben maradnia velem túl sokáig, de hát ugyanabban a lakásban éltünk.
Gyakorlatilag néhány lépésnyire aludt tőlem, így csak odáig tudott elmenekülni.
Arra gondoltam, megállok a kedvenc pizzériájában, hogy meglepjem, de aztán meggondoltam
magam, és úgy döntöttem, megvárom, amíg hazaér, és ráveszem, hogy menjünk el pizzázni. Ez
utóbbi jobb ötletnek tűnt.
Csakhogy ez nem jött össze.
Ez akkor derült ki, amikor felértem az emeletünkre, és Vickyt találtam a lakásunk előtt.
Megtorpantam a lépcsősor tetején. Az első gondolatom az volt, hogy kinyírom JP-t, már ha ő
köpött és árulta el neki, hol talál. Vicky felkapta a fejét a mobiljából, ahogy meghallotta a
lépteimet. Eltolta magát a faltól.
– Dylan, én…
– Mi a fenét keresel itt?
Becsúsztatta a telefonját a zsebébe, felém lépett egyet, aztán megállt.
– Csak most az egyszer hallgass meg, Dylan! Megindultam, elmentem mellette, és
kinyitottam az ajtót. – Nincs miről beszélgetnünk. Nem kellett volna idejönnöd,
Victoria.
Hátranéztem a vállam fölött, észrevettem, hogy kissé összerezzent, amiért a teljes nevén
szólítottam. Felemelte a kezét, aztán az oldalához ejtette.
– Hát, már késő. Mivel nem veszed fel nekem a telefont, nem válaszolsz az üzeneteimre,
addig nem mozdulok innen, amíg nem beszéltünk.
Egyre jobban felemelte a hangját, amitől a fejemet Ms. Hilda ajtaja felé fordítottam. A
házsártos vénasszony általában már abban a pillanatban kidugta a fejét, amikor valaki jött
felfelé a lépcsőn. Most azonban nem ez történt. Az azért megfordult a fejemben, hogy biztosan
a kémlelőn les minket.
Victoriára ügyet sem vetve kinyitottam az ajtót, bedobtam a táskámat, aztán újra
szembefordultam vele.
– Semmi okom nem volt arra, hogy felvegyem neked a telefont, Victoria. Hónapok teltek már
el. Nincs miről beszélnünk.
Ezzel elmondtam neki mindent, amit akartam. Már csuktam volna be az ajtót az orra előtt, de
megelőzött, és a tenyerével megállította. Visszhangzott tőle a folyosó. Ha Ms. Hilda eddig
valami oknál fogva nem állt még a bejárati ajtajánál, akkor erre a zajra minden bizonnyal
felkapta a fejét, és nem telik bele sok időbe, hogy mindjárt nyomozásba is fogjon.
– Nekem viszont van mit mondanom – közölte felemelt állal, és a szemembe nézett.
– Victoria… Menj innen! – mondtam neki összeszorított foggal.
Volt annyi esze, hogy lássa rajtam, a türelmem határán járok. Gyorsan levedlette a durcás
stílust, hátralépett egyet, és elővette az ártatlan képét.
– Ígérem, már itt sem vagyok, csak hadd beszéljek veled, Dylan, most az egyszer! És aztán
ha akarod, soha többet nem látsz. Csak szeretnék bocsánatot kérni.
Kulcszörgés hallatszott. Túl késő volt. Nem tudtam lerázni Victoriát anélkül, hogy ne kerüljek
olyan helyzetbe, amit csak hosszasan tudnék kibeszélni. Ms. Hilda mindjárt kijön, mihelyt kinyitja
az ajtaját, és tudni akarja, hogy mi folyik itt. Erre meg nem volt időm. Nem jutott jobb az
eszembe, biccentettem a fejemmel.
– Gyere be! – Elhaladtam a volt csajom mellett, egyenesen a konyhába mentem. – Annyi
időd van, amíg a szomszéd be nem csukja az ajtaját.
Rátenyereltem a reggelizőpultra. Úgy éreztem, meg kell ismételnem, amit mondtam.
– Nincs szükségem a bocsánatkérésedre. Meghallgatlak, de csak mert te akarod. Nekem
viszont semmi mondanivalóm nincs számodra. Azt hittem, ezt már egyértelművé tettem, amikor
rajtakaptalak, amint két csapattársam kefél egyszerre.
– Még mindig mérges vagy. Hát nem látod, mit jelent ez? – kérdezte, és megindult felém.
– Miért, szerinted mi a francot jelent? – vágtam vissza.
– Ha mérges vagy, akkor még számítok neked. Tudom, hogy megbántottalak, Dylan. Amikor
úgy találtál rám azon az estén, és láttad, hogy… Hidd el, hogy engem sokkal jobban bánt, mint
téged, és…
– Most szórakozol velem?
– Nagyon sajnálom, hogy azt kellett látnod, fogalmad sincs, mennyire. De csak egyszeri
dolog volt. Azt sem tudom, hogyan történt. Az egyik percben még rád vártam az emeleten, a
következőben meg már…
Amikor megkerülte a konyhaszigetet, hogy az én oldalamra kerüljön, felegyenesedtem, és
elléptem onnan.
– Elég volt.
– Várj, Dylan! – Odasietett mellém, megragadta a karomat. – Csak látni akartalak, hogy
bocsánatot kérjek. Még erre sem hagytál lehetőséget.
Lenéztem a kezére, amivel még mindig a karomba csimpaszkodott. Szúrós tekintettel
belenéztem a szemébe, mire elengedett, és hátralépett.
– Annyira elfoglalt voltál akkoriban! Először a nyári kurzusok, aztán meg… Már két hete nem
szexeltünk, és te…
– Épp őszi felkészítőtáborban voltam, Victoria. Örültem, hogy esténként haza tudom vonszolni
magam.
A kezét újra az alkaromra tette, és közelebb lépett.
– Tudom. Tudom, és megértőbbnek kellett volna lennem, most már látom. De azt a dolgot
nem terveztem…
Kattant a zár. Victoria a jobbomra hajolt, hogy kilásson mellettem.
– Tudtad, hogy egy csikóhal… a hím, ha netán nem tudnád… egyszerre kétezer apró kis
 csikóhalnak ad életet? El tudod ezt képzelni? Kétezernek! Most láttam egy Instagram-videót,
és ott…
Elnéztem a vállam fölött, és láttam, hogy Zoe ledermedve áll a nyitott ajtóban.
Ide-oda kapta a tekintetét Victoria és köztem. Megköszörülte a torkát.
– Helló! Bocs, remélem, nem zavartam meg semmit.
Mint mindig, amikor belépett, ezúttal is szemügyre vettem. Kócosnak tűnt, tudtam, hogy a
tarkójára tűzött kontyát pont akkor engedte le. Mindig összekötötte a haját, amikor fotózott,
nehogy a szemébe lógjon. Az a dögös barna csizma volt rajta, amitől nem tudom, miért, de
azonnal megindult a vérbőség az altájamban. Az állapotomon csak rontott, amikor
megpillantottam a szűk fekete farmernadrágját, és benne a kerek popsiját. A szokásos feliratos
fehér pólója sem maradhatott el. Borvörös kardigánt húzott fölé, ami úgy tűnt, mostanában
teljesen hozzánőtt.
Zoe hátat fordított nekünk, kivette a kulcsot a zárból. A pillantásom azonnal a gömbölyű
hátsójára esett. Mielőtt le tudtam volna venni róla a szememet, megszólalt mindkét lány,
ráadásul egyszerre.
– Elmenjek, Dylan? Később is beszélhetünk – súgta nekem Victoria.
– Nem tudtam, hogy vendéged van. Talán jobb, ha én most elmegyek – mondta
mindeközben Zoe.
– Igen, menj! – szaladt ki a számon határozott hangon, összeráncolt homlokkal.
Zoe szeme kikerekedett.
– Csak ezt gyorsan leteszem ide – motyogta alig hallhatóan.
Mire megfordultam, hogy lássam, miről beszél, addigra már letette a fotóstáskáját, és
becsukta az ajtót. Ezzel csak egy probléma volt… hogy az ajtó rossz oldaláról.
– Szerintem nem vette észre, hogy nekem mondtad.
Victoriára ügyet sem vetve az ajtóhoz rohantam, de mire kinyitottam, Zoenak már hűlt helye
volt. Csak a léptei hangját hallottam.
Alig bírtam kordában tartani a dühömet. Becsuktam az ajtót, és Victoria felé fordultam.
– Tűnj innen!
– Nem tudtam, hogy jársz valakivel, Dylan. Sajnálom, én nem akartam… Rámeredtem.
– Victoria, menj innen! Nagyon szépen kérlek!
– Megkérdeztem a fiúkat, és azt mondták, nincs senkid. Sajnálom. Tudom, hogy nem hiszel
nekem, de nem azért jöttem, hogy bajt keverjek. Csak azt akartam, hogy…
– Mi a jó fenét akartál, Victoria? Azt mondtad, bocsánatot akarsz kérni. Megtetted. Most
már elhúzhatod a csíkot. Nem érdekel, hogy beszélsz a fiúkkal. Megrázta a fejét, felemelte a
két kezét.
– Jaj, nem, nem úgy értettem. A csapattársaidra gondoltam, nemMaxra és Kyle-ra. Más…
csapattársaiddal beszéltem.
Mintha meg sem hallotta volna, mit mondok, pedig azt akartam, hogy tűnjön már el.
– Beszélhetek a barátnőddel. Megmagyarázom neki a dolgot.
– Ő nem az…
Enyém – gondoltam magamban. Még nem az enyém, de ez változni fog. Kivárom. – Ő a
barátom, és egy szót sem fogsz neki szólni!
Vagy végre felfogta, vagy a hangomon hallotta, mennyire pipa és feszült vagyok, de
hátralépett néhány lépést, és bánatos szemmel nézett rám.
– Annyira mérges vagy!
– Victoria – morogtam. A kezemmel már szinte ráztam a kilincset az idegtől. Zoe után
akartam menni, nem itt ácsorogni és az excsajom kedvében járni.
– Azt hiszem, ideje mennem.
– Azt hiszed? – hüledeztem.
Lecsuktam a szemem, és megmozgattam a vállamat, hogy lenyugodjak. Nem segített.
Kinyitottam az ajtót, és vártam, hogy Victoria kilépjen. Ahelyett, hogy azonnal elhúzta volna a
csíkot, még szembefordult velem.
– Csak szeretném, hogy tudd, sajnálom… Hiányzol, Dylan. Egyetemisták vagyunk,
hibáztam, és…
– Akkor most már tudom! – szakítottam félbe, és bevágtam az orra előtt az ajtót.
Lehajoltam, kivettem a mobilomat a táskámból, és Zoe számát tárcsáztam.
Kicsörgött, de nem vette fel. Pedig biztos voltam benne, hogy nála van a telefonja. Gyorsan
küldtem neki egy üzenetet, nem akartam addig várni, amíg hazaér. Esélyes volt, hogy totál
félreértette Victoria jelenlétét, és nem akart tudomást venni a tőlem kapott hívásokról és
üzenetekről.
Belerúgtam a táskámba, ami a nappali felé csúszott.
– A rohadt életbe! A fejemet dörzsölve hívtam Jimmyt. A második csengésre felvette. –
Jimmy vagyok, mondd!
– Szia, Jimmy, tudom, hogy két óra múlva kezdődik a műszakom, de ma nem fogok tudni
bemenni. Futballos… ügy.
– Vágod, haver, hogy ma szombat van? Muszáj bejönnöd, annyi a meló!
– Tudom, és nagyon sajnálom, de az utolsó pillanatban alakult így, és nem lóghatok.
Ígérem, hogy kárpótolni foglak érte. Holnapra nem vagyok beosztva, de be tudok menni
segíteni. És hét közben is.
Jimmy hosszú sóhaja keveredett a háttérben szóló zenével.
– Jól van. De holnap már tényleg itt a helyed!
– Mindenképpen. Kösz, Jimmy!
Ezután Christ hívtam.
– Mi a pálya?
– Megvan a száma annak a hátvédnek, aki elsőben és másodévben nálunk játszott? Tudod,
akit később áthelyeztek. – Tonyra gondolsz? – Igen, rá. Megvan a száma?
– Megnézem. De mi van?
– Meg kell kérnem valamire.
– Ja, köszi, most már mindent értek. Tartsd…! Oké, itt a száma.
– Jó. Küldd el üzenetben!
– Kibököd végre, mi a fene van?
– Később. Most küldd el nekem!
Elindultam, mielőtt Chris átküldte a számot. Ha két évvel ezelőtt elkértem volna Zoe
barátnőjének a számát, most könnyebben ki tudnám deríteni, hol lehet. Még ha nem is volt sok
az esélye, Tony talán megőrizte a csaj számát, akivel majdnem egy évig randizott, mielőtt
máshová irányították.
Abban meg egészen biztos voltam, hogy az a lány tudja Kayláét. Ez volt az egyetlen
esélyem. Persze várhatnék addig, amíg Zoe hazajön, de az több óra is lehet még, és közben ő
meg azt a sok időt azzal tölti, hogy olyanokon agyal, amiken nem akartam, hogy agyaljon. Ezt
egy percig sem akartam.
Ahogy kiléptem az épületből, pittyent a mobilom, hogy új üzenetem érkezett.
Mázlim volt. Miután beszéltem Tonyval, megkaptam a lány telefonszámát, akit történetesen
Ericának hívtak. Utána felhívtam Ericát, és elkértem Kayla számát.
– Halló? – szólt bele valaki félénken a vonal túlsó végén.
– Kayla? – kérdeztem, mivel nem voltam biztos benne, hogy jószámot hívtam.
– Umm, igen? Ki beszél?– Dylan vagyok, Zoe… Kije is vagyok Zoenak?
– Zoe barátja, a lakótársa. Elnézést, hogy zavarlak. Próbálom elérni Zoet, de nem veszi fel
a telefont. Esetleg tudod, hol van?
– Egy perc – suttogta. Zörgés hallatszott, ajtónyitás és csukódás, aztán Kayla ismét
beleszólt a telefonba, ezúttal hangosabban. – Néhány perccel ezelőtt üzent. Miért akarod
tudni, hol van? Történt valami?
– Nem. Csak látni szeretném.
Csend. Vártam.
– Na, jó. Nem tudom, mi van, de remélem, nem fogom megbánni, amit most teszek.
– Ígérem, hogy nem – vágtam rá gyorsan.
– Én most megyek egy buliba, amit a barátom diákegylete rendez. Zoe üzent, hogy
megkérdezze, tudunk-e találkozni. Azt mondtam neki, hogy úgy egy óra múlva legyen ott. Nem
tudom, most hol lehet, ha nincs otthon.
– Hol az a buli?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
 DYLAN
Tíz felé járt, amikor beléptem a diákegylet épületébe. Tárva-nyitva volt az ajtó, a padlót már
mindenfelé piros műanyag poharak borították. A ház bűzlött az izzadság, a sör és a sokféle
émelyítő parfüm szagától.
Tipikus egyetemi buliba keveredtem. Néhány lépést tettem csak befelé, de már láttam a
szorosan egymáshoz simulva táncoló párokat. Félretoltam néhány embert, akik az ajtó mellett
ácsorogtak, és hangosan dumáltak, megpróbálva túlkiabálni a zenét. Körbenéztem. Átvágtam a
táncparketten, átnéztem az egész házat, még az emeleti szobákba is benyitottam. Sehol sem
találtam Zoet, sem a barátnőjét, Kaylát.
Abban bíztam, hogy még nem értek oda. Még egyszer átfésültem a földszintet, majd
megindultam az alagsorba. Szerencsére annyira nem volt hangos a zene, hogy megsüketüljek,
de tudtam, hogy másnap fájni fog tőle a fejem.
Józanul, fáradtan soha senki ne menjen diákegyleti buliba, az egyszer biztos!
Belefutottam néhány csapattársamba. Meg is kellett állnom náluk, hogy letudjuk a kötelező
udvariassági köröket. Ekkor észrevettem Zoet. A sörpongverseny melletti sarokban ücsörgött
egy ronda zöld kanapén. Máris könnyebben tudtam levegőt venni és gondolkodni.
Kaylával ült ott, valamiről nagyon susmusoltak, már amennyire susmusolni lehet a
hangzavarban, amikor mindenki a sörpongbajnokokat éljenezte.
Elindultam feléjük. Félúton jártam, amikor Zoe kiszúrt. Ekkor valaki megérintette a vállamat,
és megpróbált megállítani. Homlokráncolva a srác felé fordultam, mire ő meghátrált.
– Bocs, haver! Csak gratulálni akartam a tegnapi fergeteges játékotokhoz.
– Kösz – mormogtam, majd az állammal felé biccentettem, mire a srác gyorsan el is
húzott.
Arrébb toltam néhány utamba kerülő embert, és végre odaértem Zoéhoz.
Anélkül hogy levettük volna egymásról a szemünket, lehajoltam, megfogtam a karjánál fogva,
és finoman felsegítettem.
– Zoe! – kiáltott Kayla, és belekapaszkodott a bal karjába.
– Beszélnem kell vele – magyaráztam, mielőtt a kialakuló huzavonát Zoe félbeszakíthatta
volna.
Nem akartam, hogy ellépjen mellőlem.
Miután Zoe odabiccentett a barátnőjének, Kayla vonakodva elengedte. Kivettem a félig teli
piros poharat a másik kezéből, és a sörpongasztal közepére tettem, ügyet sem vetve a
tiltakozó morgásokra. Zoet a lépcső felé vezettem, ahol egy kicsit nyugalmasabb volt a légkör.
Éreztem, hogy valami ragacsba léptem. Megálltam egy pillanatra, de amikor láttam, hogy
nem hányás, mentem tovább. Zoet a falhoz húztam, ahol kevésbé dübörgött a zene. Az arcát
fürkésztem. Nagy, védtelen szemmel nézett rám, bizonytalannak tűnt. Óvatosan kihúzta a kezét
a kezemből.
– Elmentél – kezdtem bele. Hallottam, mennyire nyersen szól a hangom.
Meglepődve nézett rám.
– Igen, mert azt mondtad – válaszolta.
– Nem neked mondtam, hanem neki.
– Közben rám néztél. De nincs semmi gond, Dylan, tőlem nyugodtan vihetsz fel barátokat.
Nekem nem kellett volna…
Remélem, nem zavartam…
Fölé magasodtam, mire ő hátradőlt.
– Most ezt komolyan mondod? Még jobban kikerekedett a szeme.
– Tessék?
– Hogy reméled, nem zavartál?
Összevonta a szemöldökét, nem értette.
– Hogyan?
– Szórakozol velem, Zoe? Mert nem hiszem el, hogy ennyire nem látod, mi van! Kizárt
dolog!
– Nem szórakozom! Valami miatt mérges vagy rám, és szerintem most jobb, ha
visszamegyek Kay…
Ahogy elfordult tőlem, megragadtam a csuklóját, és háttal nekem visszahúztam a
mellkasomhoz. Felmordult, de ott maradt. A csizmájának köszönhetően, amit annyira bírtam
rajta, majdnem az államig felért.
Lehajtottam a fejemet.
Beszippantottam az édeskés illatát, és próbáltam lehiggadni.
Éreztem, hogy befeszült a válla.
– Nem hiszem el, hogy nem látod – súgtam ismét halkan a fülébe.
Kicsit megremegett, a fejét alig észrevehetően megmozdította. Lenéztem a kezére, a
kardigánja alját szorongatta vele. Lenyúltam, az ujjaimat az övéi közé fűztem, annak ellenére is,
hogy görcsösen tartotta a kezét.
– Dylan, én…
– Csak szeretném, ha meghallgatnál. Ennyi, Zoe. Ennyi.
Megfogtam a másik kezét is, és a karjainkat a hasa elé fontam. A bal kezével megszorította
a kezemet, de nem húzta el magát.
Magamhoz szorítottam, a mellkasomhoz húztam. – Dylan, sokan vannak…
– Sötét van, senki nem figyel ránk – motyogtam keserűen.
A figyelmeztetése eszembe juttatta, miért nem lehet és szabad így átölelnem őt, még egy
sötét sarokban sem egy buliban, ahol senki semmi mással nem törődött, csak azzal, hogy
piáljon, és kit vigyen ágyba vagy bármilyen olyan helyre, ahol megfektetheti.
– Ne kérd tőlem, hogy elmenjek innen! Mert nem tudok.
Zoe nem szólt rá semmit, így köszönetképpen magamhoz szorítottam egy kicsit, és hosszan
kifújtam a levegőt. A vállára tettem a homlokomat, mély levegőt vettem. Lassan, mintha attól
félne, hogy megijeszt, a homlokát a fejem oldalához érintette. Ettől beindult bennem valami,
forrni kezdett a vérem.
Nem tudtam megtenni. Nem bírtam tovább távol tartani magam tőle.
Annyira szorítottam a kezét, hogy tudtam, már fájhat neki, ennek ellenére így álltunk néhány
másodpercen át.
Felemeltem a fejemet, ügyelve, hogy a halántékunk továbbra is összeérjen, és elkezdtem
elmesélni neki, mi történt, amikor hazaért, majd elszaladt.
– Néhány perccel előtted értem haza. Az ajtóban várt. Mondtam neki, hogy menjen el, de
erősködött, hogy beszélni akar velem.
Zoe teste az enyémnek feszült. Fogalmam sem volt, szabad-e, és mennyire lépem át azt a
bizonyos láthatatlan határt, ami köztünk húzódott. Még erősebben dőltem neki a falnak, hogy
azzal fogjam vissza magam attól, hogy valami hülyeséget csináljak. Csak annyit engedélyeztem
magamnak, hogy simogattam a kezét a hüvelyk- és a mutatóujja között.
– Mielőtt el tudtam volna küldeni, hallottam, hogy Ms. Hilda nyitjaaz ajtaját. Ezért engedtem
inkább be a lakásba. Csak néhány perccel azelőtt történt, hogy te hazaértél.
– Ki ő? – suttogta. Fejét oldalra biccentette, félig lehunyta a szemét, szaggatottan vette a
levegőt.
Fújtam egyet, és hozzásimultam a halántékához.
– Victoria, a volt csajom. Nekem semmi mondanivalóm nincs számára, esküszöm. Amikor
hazajöttél, azt kérdezte, elmenjen-e. Pont akkor, amikor te is megkérdezted. Én meg azonnal
rávágtam, hogy igen. Nem gondoltam, hogy félreérted, és te mész el.
Hosszú másodperceken át nem reagált rá, de nem is húzódott el tőlem.
– El akartalak vinni pizzázni, mielőtt megyek dolgozni Jimmyhez – motyogtam a fülébe, ahogy
egyre hangosabb lett a zaj és a zene a szobában.
Még jobban oldalra billentette a fejét, amitől még inkább a vállamba süppedt.
Basszus!
Motyogott valamit, de nem hallottam, ezért előrehajoltam, hogy a szája a fülemnél legyen.
– Imádom a pizzát! – ismételte meg.
Le kellett csuknom a szemem, mert az ajka a bőrömet simogatta, amitől teljesen készen
lettem.
– Tudom, mindennap elmondod.
Megkönnyebbülten mosolyodtam el, és hosszú puszit nyomtam az arcára, ami mindkettőnkre
meglepetésként hatott.
Lassan felemelte a fejét a vállamról. Vonakodva, de elengedtem a kezét, leengedtük a
karunkat. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Féltem, hogy túl messzire megyek, és nem tudok
megálljt parancsolni magamnak Zoeval kapcsolatban.
Megköszörültem a torkomat. Folytattam a mondanivalómat, ezúttal már hangosabban, hogy
ne kelljen közvetlenül a fülébe beszélnem. Minél közelebb álltunk egymáshoz, annál
veszélyesebb volt számomra.
– Utánad futottam, de már sehol nem láttalak. Victoriát meg nemakartam a lakásban hagyni.
Egy perccel később ki is tessékeltem onnan, és utánad eredtem.
Zoe felém fordult, és egyenesen a szemembe nézett.
– Honnan tudtad, hogy itt leszek?
– Felhívtam Christ, elkértem tőle annak a srácnak a telefonszámát, akivel Kayla barátnője
annak idején randizgatott, amikor én megismertem Kaylát. Néhány telefonhívás után sikerült
megszereznem Kayla számát. Nem mesélte?
Beleharapott az alsó ajkába, megrázta a fejét. Képtelen voltam leállni. Az arcát a
tenyerembe fogtam, a szája két szélén tartottam a hüvelykujjamat.
– Nem tudtam, hol vagy, egy órát kellett várnom, mielőtt idejöttem. – Pizzázni mentem –
felelte tétova mosollyal.
Elengedtem az arcát, a fejemet a falnak döntve felnevettem. Kicsit megnyugodtam.
– Hát persze, mi mást is tehettél volna! – mondtam, amikor újra ránéztem.
Felemelte a vállát, és félig-meddig megvonta.
 – A kajától jobb lesz a kedvem, főleg a pizzától.
Egyikünk sem szólt, csak néztünk egymás szemébe. Lassan lefogyott a mosoly az arcomról,
eltoltam magamat a faltól.
Elhallgatott a zene, csak kiabálások és fújolások hallatszódtak.
– Zoe…
Elkapta a tekintetét, és hátat fordított nekem.
– Szerintem Kayla nincs jól. Valami nem stimmel, vissza kellene mennem…
Megragadtam a csuklóját hátulról, ahogy azt korábban is tettem. Nem akartam elengedni.
Még nem. Az a viszonylag csendes zug csakis a miénk volt, a mi kis nyugodt menedékünk.
Hetek óta erre vágytam, és nem akartam sem gyorsan, sem könnyen elengedni.
– Tíz perc – szólaltam meg. – Csak tíz percet kérek tőled, hadd érezzem még ezt!
Finoman megrántottam a kezét. Zoe nem ellenkezett, nem is húzódott el tőlem. Két lépést
tettem, és ismét a karomban volt. Még szorosabban húztam a mellkasomhoz. Úgy tűnt, nem
bánja, én meg nem terveztem, hogy elengedem még legalább tíz percig.
– Dylan – motyogott Zoe, amikor a kézfejem a melle aljához simult, és a fejét újra a vállamra
tette.
Még szorosabban öleltem.
– Válassz engem, Zoe! – törtek fel belőlem a szavak, visszafogni sem bírtam volna őket.
A szavaim hallatán reflexszerűen rászorított a kezemre, lassan lehunyta a szemét.
– Hagyd el őt! – folytattam. – Én itt vagyok neked, és akarlak, veszettül akarlak. Nem tudom,
még mennyit bírok. Akárhányszor látlak egy fiúval… le akarom tépni a fejét, amiért hozzád ér,
amiért rád néz, és a közeledben van, amit én nem tehetek meg. Az a srác is a tucsoni
meccsen. Még soha nem játszottam olyan agresszíven. Semmi másra nem vágytam, csak
hogy jól kicsináljam. Megőrjítesz,
Zoe, és még soha életemben nem voltam ilyen féltékeny senkire. Egy pillanatra abbahagytam.
– Azt szeretném, hogy elengedd, Zoe. Bármi legyen is köztetek, nem akarom. Én csak…
csak azt szeretném, hogy engem válassz. Nekem kellene veled lennem, senki másnak.
Zoe továbbra is a mellkasomhoz nyomta a hátát, de úgy helyezkedett a karom között, hogy
fel tudjon nézni rám.
– Dylan – suttogta. Néztem, ahogy mozog a szája, ahogy a nyelvével megnedvesíti az ajkát.
– Nem érted…
Eltűrtem a haját a nyakából, a bőréhez nyomtam a számat. Megremegett, felnyögött.
Felhevült a testem a közelségétől. Annyi mindent csináltam volna vele, ha kettesben vagyunk!
Igazán kettesben, nem egy diákegyleti buliban, részeg hülyékkel körbevéve. Már a gondolattól
is merevedésem lett.
Még hét perc. Az még az enyém. A miénk.
A háttérben megszólalt N.E.R.D dala, a „She Wants To Move”. Fel sem fogtam, mit teszek,
csak kinyitottam a számat, a fogammal megharapdáltam a bőrét, és finoman megszívtam a
nyakát. Nem erősen, nehogy nyomot hagyjon, csak annyira, hogy egy kicsit elveszítse az
önuralmát, és ismét hallhassam, ahogyan felnyög. Kétségbeesetten vágytam a folytatásra, de
megálltam, és megköszörültem a torkomat. Mi a francot csinálsz, ember?
– Ne haragudj ezért! Több volt, mint egy baráti puszi… De egyszerűen nem bírom…
– Nem járok senkivel – szakadt ki belőle. Felém fordította a fejét, tekintetét az államra
szegezte, és úgy kulcsolta át maga előtt a karját, mintha azzal akarná egyben tartani magát.
– Mit mondtál?
– Nem járok senkivel – ismételte meg lassan, ezúttal már a szemembe nézve.
– Vége? Szakítottatok? – kérdeztem értetlenkedve, és valami leírhatatlan érzés áradt szét
bennem.
– Én… – Elnézett másfelé, majd bólintott. – Igen.
A kezéért nyúltam, arccal felém fordítottam. Elhomályosult minden körülöttünk. A tenyerembe
fogtam az arcát, a homlokomat az övére tettem. Lélegzetet sem vettem.
– Mikor?
Zoe nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de megelőztem:
– Tudod, mit? Nem is lényeges.
Az orromat az orrához dörgöltem, és megcsókoltam a szája szélét. Éles sóhaj szakadt fel
belőle.
– Beszélnünk kell, Dylan. El kell mondanom, mi a helyzet. Nem akarom, hogy azt hidd…
– Majd kitaláljuk, hogy legyen – dünnyögtem, és megpusziltam azarcát.
– Hogy mit…?
– Ittál?
– Tessék? Nem! Meg kell hallgatnod…– Akkor csókolj meg, Zoe!
Hátrahúzódott, az arcomat fürkészte. Lassan összeszűkült a szeme.
– És veszítsem el a fogadásunkat? – A tekintete a számra vándorolt, majd ismét
belenézett a szemembe. – Csókolj meg te először! – közölte pihegve, kellőképpen el is
pirulva.
El fogja veszíteni a fogadást.
A derekára csúsztattam a karomat, átfogtam, és lemosolyogtam rá.
Megkönnyebbültem, felvidultam, lazának éreztem magam.
– Megijedtél?
– Hogy mi? Tőled? – Felhorkant, aztán el is vörösödött.
Egyre szélesebb lett a mosolyom, az arcomat a nyakába fúrtam.
– Észvesztően aranyos vagy. És remegsz – suttogtam a fülébe. –Félsz megcsókolni?
Nem felelt, ezért még egy puszit tudtam nyomni a nyakára.
– Vagy attól félsz, hogy én csókollak meg téged? Felemelte a fejét, nagy szemmel nézett
rám.
– Nem érdekel az ostoba fogadás. Én csak…
Ekkor valaki belénk botlott. Zoe hangosan felnyögött, ahogy a jobb felével a falnak ütődött. A
vállához kapott, mire én magam mögé húztam.
– Hé, haver! – kiáltott egy hátranyalt hajú faszkalap. Alig bírta már nyitva tartani a szemét,
a válla mögül egy lány vihogott kifelé. – Húzzatok innen! – mordultam fel, mire a gyerek
véreres szemekikerekedett.
– Csigavér, haver! Minden szoba foglalt. Nem tudtam, hogy ez a hely is az. Majd keresünk
egy másik sarkot magunknak. – Az jó lesz!
Amikor elhúztak onnan, visszafordultam Zoehoz. Csukott szemmel, homlokát a falnak döntve
támaszkodott.
 Mögé léptem, megsimogattam a karját, amit beütött.
– Jól vagy?
Megköszörülte a torkát, bólintott, de nem nézett rám.
Nem erőltettem, hogy felvegye velem a szemkontaktust. Ehelyett átöleltem, és a kezét
elhúztam a faltól. Nem akartam, hogy továbbra is elbújjon előlem. Mást akartam.
Azt, hogy többször nézzen rám.
Azt, hogy többször lássam azt a félszeg, reszketeg mosolyát, amiért annyira odavoltam.
Azt, hogy megérinthessem.
Azt, hogy érezzem a száját, a bőrét.
– Zoe – hívogattam.
A homlokát még mindig a falhoz nyomva nézte a kezünket. Nyitva volt a tenyerem, az övé
rajta pihent. Ezúttal ő fűzte az ujjait az enyéim közé, és szorította meg a kezem.
Elvesztünk a kis buborékunkban. Megfordítottam a kezünket, a kézfejét a combjaira
nyomtam, és határozottan az egyre növekvő erekcióm felé húztam a fenekét.
Közelről figyeltem őt, lestem minden apró lélegzetvételét, a szeme minden rebbenését.
Könnyű volt észrevenni, mikor akadt el a lélegzete. Megállt körülöttünk az idő.
Majd halk, szexi hangon felnyögött, és ettől teljesen elveszítettem a fejemet. Amíg meg nem
hallottam ezt a hangot, fel sem tűnt, hogy a háttérben nem szól a zene.
Ahogy ott tartottam Zoet, igyekeztem visszafogni magamat, hogy ne préseljem magam a
fenekéhez, vagy pláne ne préseljem őt oda a falhoz.
Zoe hátranyomta a fenekét, mire felhördültem, és a vállára hajtottam a fejemet. – Dylan –
nyögött fel, és ismét a csípőmhöz nyomta magát.
Égett a bőre az ajkam alatt, ahogy a füle alatti részt csókolgattam. Éreztem, hogy
beleremeg.
Kihúzta a két kezét a kezem közül, egyikkel az alkaromhoz ért, a másikat a falhoz nyomta. A
combjain tartottam a kezemet, és mindkét hüvelykujjamat a farmernadrágja és a bugyija
szélébe csúsztattam, hogy szorosabban magamhoz húzhassam, és eggyé válhassunk.
Ismét nekem tolta a csípőjét.
– Basszus, Zoe, ne csináld ezt!
Egyik kezemet felemeltem, és megfogtam vele az állát. Lassan a szám felé fordítottam a
fejét. Mindketten pihegtünk, amikor a szám a szája széléhez ért. Halk nyögés tört fel belőle,
majd újra megmozdította a csípőjét. A szerszámom majdnem kibökte a nadrágomat. Ki akart
szabadulni, és benne akart lenni.
A száját követeltem. Elvesztem a gondolatban, hogy mindjárt átélem életem legjobb csókját,
amikor valaki a nevét kiáltotta. Mindketten lefagytunk.
Zoe nagyot nyelt.
Legnagyobb sajnálatunkra ismét megszólalt a hang. Vonakodva elhúzódtunk egylépésnyit
egymástól.
Ahelyett, hogy Zoehoz hasonlóan én is azonnal megfordultam volna a második szólítás
hallatán, a falnak fordulva megigazítottam a szerszámomat, majd hátranéztem a vállam fölött,
és láttam, hogy Zoe Kaylával beszél. Nagy levegőt vettem, igyekeztem normalizálni a
szívverésemet, majd megfordultam, és lazán a falnak dőltem. Zoe visszalépett hozzám, az ajka
résnyire nyitva, az arca piroslott – csakis miattam, csakis értem.
– Mi a baj? – kérdeztem. Alig jött ki hang a torkomon. Szántszándékkal kellett magam
 mellett tartanom a kezemet.
– Valami nem stimmel… Nem is tudom – felelte, és csak azután nézett a szemembe. –
Kayla menni akar, de Keith rá se hederít.
Valami gáz van velük. Mennem kell.
Eltoltam magam a faltól.
– Elkísérlek.
Megrázta a fejét, a karomhoz ért, aztán gyorsan visszakozott.
– Ha ott vagy, nem fog beszélni. Hívott egy taxit, vele megyek.
– Nem is jössz haza?
– Nem… Nem tudom. Üzenek, ha tudok. Bassza meg!
– Beszélnünk kell, Dylan – mondta halkan, hangot adva pontosanannak, ami az én fejemben
is járt.
Igen, nagyon is beszélnünk kell. De előtte más dolgokat is meg kell tennünk – oltani kell az
iránta érzett szomjamat. Nálam ez szerepelt a lista élén.
– Holnap. Holnap mindent kitalálunk. Ha mégis haza tudsz jönni, hívj, és elmegyek érted.
– Nem szükséges, majd hívok egy taxit, vagy gyalog megyek. Nincs messze a lakástól.
Magamhoz húztam őt, a haját a füle mögé tűrtem, hogy megpuszilhassam a halántékát.
– Hívj! Nem szeretném, hogy olyan későn egyedül mászkálj. Bólintott egyet, a szemembe
nézett, majd elindult.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
 ZOE
– Szia! – szóltam bele a telefonba.
Kissé lihegtem, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy sietősen lépdeltem, és időnként
átugrottam egy-egy pocsolyát úton a könyvtár felé, ahol Kaylával és Jareddel találkozom.
Ahhoz volt köze inkább, aki a vonal másik végén beszélt.
– Zoe.
Le kellett csuknom a szemem. Nem azért, mert esett, hanem miatta. Azért, amit művelt
velem. Hát lehet bármi is jobb annál, mint hogy Dylan álmos hangon a nevemet mondja?
Szerintem nem. Bár ha belegondolok, mégis. Az, amikor közvetlenül a fülembe duruzsolja. Az
még ennél is jobb lehet!
– Hazajöttél, de nem keltettél fel – folytatta, miközben próbáltam felocsúdni a hangja okozta
bizsergésből.
Élénken élt bennem az előző este, még mindig éreztem, ahogyan hozzám simul. Annyira
vágytam rá!
Az átok megtört.
– Elég későre járt már. Fáradtnak tűntél este, nem akartalak felébreszteni.
Lábujjhegyen osontam be a szobámba, miután észrevettem, hogy a kanapén alszik, de
betakartam… azért az is számít.
Tudtam, mi történt volna, ha felébresztem. Meg akartam előzni, hogy ott folytassuk, ahol
abbahagytuk.
Lehet, hogy gyáva nyúlnak nevezel ezért, de szerintem ez volt az okos döntés.
Nem akartam hazudni neki – vagyis hát nem akartam tovább hazudni. Nincs pasim, mondtam
neki, ami igaz is volt. Oké, egy kicsit azért ebben is füllentettem, mivel soha nem is volt. De el
akartam mondani neki a többit is – tényleg el akartam. Sejtettem, hogy azt gondolja, Markkal
szűrtem össze a levet, de hát ezért csakis ki okolható? Én, kizárólag én, és ezzel pontosan
tisztában voltam.
Szóval néhány óra múlva, attól függően, hogy Kayla miről akar beszélni, fel fogom hívni
Markot – vagy lehet, hogy inkább üzenek neki. Nem azért, hogy engedélyt kérjek tőle, hanem
hogy ne érje teljesen váratlanul, ha netán Dylan mond neki valamit. Chrisszel kapcsolatban ő
döntött, hogy mikor lenne a legalkalmasabb megmondani neki az igazat. De Dylan az enyém,
abba Mark nem szólhatott bele. Nem fogom hagyni, hogy ő mondja meg, mikor és hogyan
tegyek Dylannel kapcsolatban.
Azt is figyelembe kellett vennem, hogy Chris Dylan legjobb barátja. Egész éjjel ezen
agyaltam. Vajon Dylan elrohan Chrishez, és elmondja neki, ki vagyok? A legjobb barátja.
Hogyan kérhetném arra, hogy titkolózzon előtte? Megtenné mégis? Vajon jogom van erre kérni?
Mondanom sem kell, válaszokat nem kaptam. De Dylant megkaptam.
Még mindig éreztem, ahogy a nyakamhoz bújt, a bőrömhöz ért. Megőrjített vele, még
többre vágytam. Mindenre vágytam tőle. – Zoe, hallottad, mit mondtam? – Bocs! Meg
tudnád ismételni? Kicsit elkalandoztam.
– Kicsit… – Hosszú sóhaj. – Hol vagy? Ugye nem a tegnap estetörténtek elől szaladsz el?
– Nem. Nem is értem, miből gondolod ezt! – Kifújtam a levegőt. – Kaylával találkozom a
könyvtárban, utána meg… Fogalmam sincs, meddig fog tartani. Reggel üzent, és nem tudom,
mi a helyzet, de tegnap este vacakul volt. Nem akartam otthagyni, de a pasija két haverja
társaságában jelent meg részegen, és Kayla inkább hazaküldött. Tuti, hogy gond van,
szerintem szakítani fog Keithszel, bár ez már megtörtént régebben is, és a srác mindig
visszakönyörögte magát. Szóval nem tudom, hogy most másként alakul-e, vagy ismét… – Bébi!
– Hallatszott a rekedt nevetése, amivel kinyírt. – Állj! Aztmondtad, hogy utána… Bébi. Bébi.
Bébi.
Megtorpantam, becsuktam a szemem. Másodszor hívott így, és mindkét alkalommal
beleremegett a gyomrom. Megköszörültem a torkomat, és megindultam. – Mit mondtam?
Újabb halk nevetés jutott el a fülemig. Megmelengette a szívem.
– Azt mondtad, találkozol Kaylával a könyvtárban, de a következőrésznél már elkalandoztál.
Na, ja.
– Utána szeretnék beszélni veled.
Hosszú sóhajtást hallottam, majd csukódott egy ajtó.
– Igen. Beszélnünk kell.
– Hol vagy?
– Néhány perc, és utolérlek, azt hiszem. Már beértél a könyvtárba? Eleredt az eső, csak
óvatosan!
Körbefordultam, körbenéztem. Néhányan sietős léptekkel igyekeztek elmenekülni az eső elől,
de semmi extra. Vasárnap lévén nyugi volt.
– Nem vagyok cukorból, ha arra gondoltál, hogy legyek óvatos. De hogy-hogy néhány perccel
mögöttem vagy?
– Chrisszel találkozom, megyünk edzeni. Ha nem végzel Kaylával addigra, mire én, eléd
megyek a könyvtárhoz.
Minél előbb, annál jobb – gondoltam. Jól jönne most, ha nyilvános helyen találkoznánk, és
nem egy olyan privát, zárt térben, mint amilyen egy ágyakkal, kanapékkal, konyhapulttal és
egyéb vízszintes felületekkel teli lakás.
– Oké, az jól hangzik. Én már ide is értem, szóval… hagylak menni. Megmondod Chrisnek,
hogy üdvözlöm? Vagy inkább mégse.
Nem fontos. Nem is tudom, miért mondtam ezt, hogy üdvözlöm Christ.
Hosszú csend következett, én meg jól képen csaptam magam.
– Persze, megmondom neki. Akkor nemsokára találkozunk. De el ne tűnj nekem! – Rövid
szünet. – Remélem, készen állsz rá, hogy ma elveszítsd a fogadást. – És ezzel letette.
Nem én leszek az, aki elveszíti a fogadást. Még nem tudja, milyen makacs vagyok!
Leráztam az esernyőmet, és a könyvtárba belépve üzentem Marknak.
Én: El kell mondanom Dylannek. Elmondom neki. Nem érdekel, mit mondasz.
Alighogy meghallottam a mobilomon a suhogó hangot, ami azt jelezte, hogy elment az üzenet,
kikapcsoltam a telefonomat. Tisztában voltam vele, hogy mihelyt lehetősége nyílik rá, Mark
hívni fog. Semmi humorom nem volt vitázni vele, és főleg nem ahhoz, hogy rám ijesszen.
Bár tudtam, hogy Mark dührohamot fog kapni, sikerült megőriznem a mosolyomat. Egészen
addig, amíg meg nem láttam a barátnőmet a könyvtár legeslegvégében megbújó fülkében, jó
messze a központi olvasórészlegtől.
Kayla rémes állapotban volt. Azonnal odaszaladtam hozzá, és leültem mellé.
– Mi történt? – kérdeztem türelmetlenül.
De Kayla csak bámulta az asztalon tartott kezét. Rátettem az enyémet.
 – Mi a baj, Kayla? Mondd el szépen! Szörnyen nézel ki.
Felemelte a fejét. Potyogtak a könnyek feldagadt, vörös szeméből.
– Kayla?
– Kösz, hogy ilyen gyorsan jöttél.
– Ez csak természetes. De… mi a baj, KayKay?
– Azt hiszem, segítségre van szükségem, Zoe.
Elhúztam a reszkető kezét az asztalról, és megszorítottam.
– Mi történt?
Elmondja végre? Elmeséli nekünk, mi folyik itt?
– Szeretnéd megvárni Jaredet?
Megrázta a fejét.
– Őt nem hívtam. Nem tudom, neki hogyan tudnám elmondani ezt.
– Oké, most már tényleg kezded rám hozni a szívbajt. Mit nem tudsz elmondani neki?
– Nézz rám! – szisszent fel mérgesen. Kirántotta a kezét a markomból, és megtörölte az
arcát. – Azt sem tudom, neked hogyan mondjam el! Hogyan mondhatnám ezt el bárkinek is?
A haragja egy pillanat alatt elillant.
Merev tekintettel bámulta az asztalt, és már újra záporozott a könnye. A már üres jobb
kezemmel letöröltem a friss könnycseppeket, és körbenéztem.
Vasárnap lévén nem sok diák tartózkodott a könyvtárban ahhoz képest, hogy mennyien
szoktak itt lenni hétköznapokon. Arról nem is beszélve, hogy korán volt, még épp csak
kinyitottak. Rajtunk kívül mindössze két korán kelő ült a nagyteremben. Mi a leghátsó sarokban,
a könyvespolcok és másik négy asztal mögött kucorogtunk. A bejárati ajtóból csak egy adott
szögből lehetett ránk látni.
– Mióta ülsz itt? – kérdeztem, miután még mindig nem szólt semmit. – Gyere, menjünk ki a
friss levegőre!
Megszorította a kezemet, rám nézett, a tekintetéből félelem tükröződött.
– Ne! Ne! Itt kell maradnunk. Nem akarom látni.
– Keitht? – kérdeztem homlokráncolva.
Tudtam, hogy ő az oka annak, hogy ennyire ki van bukva. De… Kayla tekintetéből és
tartásából ordított, hogy ezúttal bármi is történt, az rosszabb volt, mint képzeltem.
– Igen. Bocs, hogy összevissza beszélek, de nem könnyű elmondani. Nem könnyű…
Sajnálom, Zoe. Nem kellett volna idehívnom téged. Úgysem tudsz tenni semmit. – Kayla –
suttogtam.
Zavart tekintettel rám nézett.
– Segíteni akarok. Kérlek, engedd meg… Hiányzik a barátnőm. Jarednek is hiányzol. Az
elmúlt néhány hétben alig láttunk. Hadd segítsek, hogy visszakaphassam a barátnőmet! Csak
mondd el, mi történt, és együtt kitaláljuk, mi legyen!
– Nem hinném, hogy vissza tudok menni – kezdett bele fojtott hangon. – Mindenem ott van
a lakásban, de nem hiszem, hogy vissza tudok menni összecsomagolni.
– Semmi baj, majd én elrendezem. Jareddel odamegyünk, és összepakolunk neked. Az én
lakásomban megvárhatsz minket. Mindenről gondoskodni fogunk, de ez most nem fontos.
Elmondod, mitől vagy ennyire szomorú? Szakított veled? Megcsalt? Ezért nem akarsz
visszamenni? Történt valami, miután én eljöttem tőletek? Mielőtt Kayla válaszolni tudott volna,
 hirtelen valaki más is betévedt a terembe.
– Hát itt vagy! A rohadt életbe, Kayla, már mindenhol kerestelek! Te ennyire süket vagy?
Már vagy harmincszor hívtalak!
Hátrakaptam a fejem. Keith trappolt felénk, arcán a szokásos mézesmázos mosollyal.
Aggódó pillantást vetettem Kaylára, aki ott helyben összeroskadt.
Keith megkerülte az olvasóasztalt, hogy Kayla oldalára kerüljön, de mielőtt bármit mondani
tudott volna, én szólaltam meg:
– Nem hinném, hogy ez a legjobb pillanat. Nyilvánvalóan nincs minden rendben köztetek, de
ez nem az a hely, ahol el kell rendezni a dolgokat. Majd én beszélek Kaylával.
Keith üres tekintettel, kitágult pupillával meredt rám jó fél percen át.
Valami nem stimmelt vele, a szokásosnál is nagyobb mértékben.
Be volt állva? Vagy szívott valamit?
– Fogd be, Zoe! Sőt, húzz is innen a francba! Ne üsd bele az orrodat a mi dolgunkba!
Leesett az állam. Mindig is tudtam, hogy egy igazi szemétláda, de még nem láttam belőve.
Kayla sem említette soha, hogy drogozik a pasija. Hát ezt titkolta annyira előlünk a mi
barátnőnk?
Keith Kaylához hajolt, egyik kezét a székre, a másikat az asztalra téve bámult rá. Kayla
teljesen be volt feszülve. Hátrébb húzódott, és felém dőlt, nehogy Keithhez kelljen érnie.
Felálltam, és kinyitottam a számat. Fogalmam sem volt, mit mondok, mit teszek, csak abban
voltam biztos, hogy a barátnőmnek még a környékén sem akarom látni többé ezt az alakot.
– Keith, nem tudom, mitől vagy ennyire beállva, de menj, és józanodj ki! Itt nem lehet így
viselkedni.
– Sajnálom, bébi – morgott, ügyet sem vetve rám. – Esküszöm, azt hittem, te is benne
vagy. Nem hallottam, hogy nemet mondasz. Miért nem mondtad, ha nem akartad?
Átfutott rajtam a hideg, megfagyott a vér az ereimben. Meg kellett kapaszkodnom a
székemben, hogy állva tudjak maradni.
– Mit műveltél? – kérdeztem megtört hangon. – Mit csináltál, Keith?
Kayla zokogásban tört ki, egész testével remegett. Keith nem hagyta abba a motyogást.
Nem hallottam, mit mond, annyira zúgott a fülem. Ez nem lehet igaz… Nem lehet.
Össze kellett szednem magam, hogy gondolkodni tudjak, vagy legalábbis megpróbáljam
kitalálni, mit tegyek. Annyira jutottam, hogy Keitht eltávolítom a barátnőm mellől, hogy hozzá se
érhessen.
Rá akartam kiabálni, hogy takarodjon el onnan, de csak rekedt károgás jött ki a számon:
– Ne nyúlj hozzá, te rohadék! Ne merészeld bántani!
Keith nem számított rá, hogy nekirontok. Akkorát löktem rajta a vállánál fogva, hogy a
hátsóján ért földet a piros-fekete kockás padlón. Mielőtt Kaylát kirángattam volna a székből,
hogy minél messzebb kerülhessen Keithtől, az a tetűláda már ismét ott termett a barátnőm
mellett, és engem lökött el mellőle. Addig-addig lökögetett, amíg ráestem a székekre.
– Kinek képzeled magad, te szemét kis ribanc? – fröcsögte a képembe.
Ledöbbentem, de olyan szinten begurultam, hogy feltoltam magam, és már mentem is neki.
Ám mielőtt bármit is tenni tudtam volna, akkorát rám csapott, hogy megakadt bennem a szusz.
Ezután a torkomat kezdte szorongatni. Nem volt más választásom, nem mozdultam. Az arca
olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a pia szagát.
 Kaylának végre sikerült egy kicsit felocsúdnia. Felpattant, és minden erejét összekapva
próbálta leszedni rólam a rohadékot. A karjába csimpaszkodott, de nem járt sok sikerrel.
– Hagyd abba, Keith! Engedd el! Kérlek szépen, engedd el!
Kezdtem bepánikolni. Körbenéztem, és rájöttem, hogy az a néhány ember, aki a könyvtárban
van, nem is igazán hallhat és láthat minket. Egyik diák sem látott közvetlenül ránk.
Az a szemétláda annyira szorongatta a nyakamat, hogy nem kaptam levegőt. De őt ez nem
zavarta, sőt, a szememből áradó rémület élvezettel töltötte el. Fulladoztam, hörögtem, kiguvadt
a szemem, amikor még erősebben rászorított. A csuklóját markolászva próbáltam eltolni
magamtól. Rugdostam, hogy engedjen el, hogy lazítson a szorításán, de ő csak üres, fagyos
tekintettel meredt rám.
Olyan közel tolta az arcomhoz a képét, hogy összeért az orrunk.
– Ne merészelj még egyszer hozzám érni! – sziszegte.
Amikor végzett a piszkos kis játékával, arrébb lökött. A tarkóm nagy puffanással ütődött az
asztalhoz.
Négykézlábra estem, nem bírtam abbahagyni a köhögést.
Amikor felnéztem, Kayla kezét a szája elé szorítva zokogott némán, vigasztalhatatlanul. Keith
gügyögött neki, a haját tapogatta, az arcát simogatta. Minél közelebb ment Kaylához, ő annál
jobban sírt. A karjánál fogva megragadta, megrángatta, és valamit a fülébe suttogott.
Felkapta Kayla táskáját az asztalról, és Kaylát a kijárat felé vezényelte. Ekkorra sikerült
feltápászkodnom. Belecsimpaszkodtam a barátnőm másik karjába. Nem akartam huzavonát
játszani érte, de nem hagyhattam, hogy az a rohadék bárhova is elvigye innen. – Keith, állj! –
krákogtam. Sajgott a nyakam.
– Kayla velem jön! – vágott vissza fogcsikorgatva.
– Nem! Teljesen megrémiszted! Tűnj el innen!
A következő pillanatban Kayla olyat mondott, aminek hallatán úgy éreztem, megszakad a
szívem.
– Keith… te megerőszakoltál engem. Megerőszakoltál! – hajtogatta.
– Fogd be a pofád! – sziszegett mellette Keith. – Fogd be, hogy tudjak végre gondolkodni!
Nézd meg, mit tettem miattad! Azért jöttem ide, hogy bocsánatot kérjek, erre teljesen kihoztál a
sodromból!
Keith arrébb taszította Kaylát, aki egy székre zuhant, és megkapaszkodott az íróasztalban.
Keith megindult a fal mellett, hogy elállja előlünk a kijáratot. Átöleltem Kaylát. Remegett, mint a
nyárfalevél. Már nem csak ő sírt.
– Sajnálom, Zoe. Annyira sajnálom – hajtogatta suttogó hangon.
A könnyeimen át próbáltam felfogni a szörnyű igazságot. Alig hallottam, Kayla mit mond, nem
értettem, mi történik.
– Jól van, minden rendben. Minden rendben. Csak ki kell jutnunk innen. Semmit nem fog tenni,
hidd el!
Valóban? Pipának tűnt, látszott rajta, hogy be van állva. Sok tapasztalatom nem volt a
kábítószerekkel, kerültem is azokat, akik drogoztak, de azt még én is meg tudtam állapítani,
hogy valamit használt. Vajon most először? Mi a fenét nyomott magába, amitől rá sem lehetett
ismerni? Mitől lett ilyen pszichopata, dühöngő őrült? Attól tartottam, hogy ha nem csillapodik le
egyhamar, még rosszabb dolgot művel velünk.
Hirtelen megtorpant. Néma csend lett. Nem volt elég időnk kimenekülni.
 – Tűnj el innen! – vágta oda nekem. – Egyedül akarok beszélni Kaylával! Nem hagyom, hogy
egy ilyen félreértés miatt dobjon engem!
Belebámultam a szemébe. Senkit nem láttam benne, főleg nem olyasvalakit, akit a barátnőm
szeret – szeretett. Mikor romlott meg ennyire közöttük minden? Hogy lehet, hogy Kayla nem
szólt erről nekünk?
Próbáltam nagyot nyelni, hogy kicsit visszanyerjem a bátorságomat, de még a nyelés is fájt.
Remegő hangon szólaltam meg.
– Nem hagyhatom itt, Keith. – Pánik uralkodott el rajtam. – Megvan rémülve. Mindkettőnket
megijesztesz, nem látod? Le kell higgadnod! Engedj el minket!
Abban a pillanatban Keith elkapta Kaylát, és elvonszolta mellőlem. A tenyerébe fogta az
arcát, hogy ránézzen. Az arcuk szinte összeért.
Kayla a jobb kezével még mindig belém kapaszkodott. Felnyögött, amikor Keith megrángatta
az állát. Nem tudtam, mit tegyek. Összerezzentem, a szívem a torkomban dobogott.
– Mondd meg neki, hogy nem tudja, miről beszél! Hogy te soha nem félnél tőlem!
Nem tudtam, hogy Kayla remegését vettem-e át, vagy én magam is reszkettem. Az érzés
csak fokozódott, amikor Keith gyűlölettel a szemében rám nézett.
– Ezért nem szeretem, hogy beszélsz ezzel itt, meg a másikkal! Minden szarral teletömik a
fejedet!
Kaylát elrántotta mellőlem, engem pedig a vállamnál fogva a falhoz nyomott. Szitkokat szórt
rám, fröcsögött a nyála, sértő és bántó volt a hangja.
– Te tetted ezt! Te veszed el tőlem őt! Húzz innen a fenébe, Zoe, mielőtt kicsinállak!
Pánikközeli állapotban voltam már. A mellkasomba tenyerelt, és a falhoz szegezett. Elakadt a
lélegzetem.
Kayla próbált a segítségemre sietni, de Keith nem engedte a közelembe.
– Ne kóstolgass, Zoe! Utoljára figyelmeztetlek! Húzz innen!
Leengedte a karját, és Kayla mellé lépett. Nem bírtam elmozdulni a fal mellől. Nem bírtam
megmozdulni sem. A földbe gyökerezett a lábam. Hiába tudtam volna mozgatni a végtagjaimat,
képtelen lettem volna magára hagyni a barátnőmet azzal a szörnyeteggel. Sosem bocsátanám
meg magamnak, ha bántaná.
Már bántotta, te ostoba! – gondoltam magamban. Már bántotta, és akkor nem voltál ott!
– Nem bírok megmozdulni – szólaltam meg halkan, őszintén.
Keith tett egy lépést előre, de mielőtt nekem rontott volna, Kayla elé toppant, elzárva előtte
az utat. Még mindig remegett, de a könnyei már felszáradtak.
– Keith! Keith, nézz rám! Igazad volt, tévedtem. Te soha nem tudnál bántani engem. A
barátaid előtt sem akartál bántani. Már tudom. Kérlek, menj el innen! Bántod Zoét. Bajba fogsz
keveredni ezért. Kérlek szépen! Nagyon szépen kérlek, menj innen!
Az a görény abban a pillanatban Kaylára nyomult. Ölelte, vadul csókolta őt.
– Na, végre! Visszakaptam az én kicsikémet. Azért akadtál úgy ki, mert tetszett, ugye? Soha
nem bántanálak, bébi. Csak azt akartam, hogy szórakozzunk egy kicsit a haverokkal. A pasid
vagyok, te pedig szeretsz engem. Az akkor nem erőszak.
Felfordult a gyomrom. A szám elé kaptam a kezemet, nehogy elokádjam magam.
– Gyere, menjünk innen! – hadarta. – Hű, de
megkönnyebbültem! Fogalmad sincs, mennyire, bébi. Ha hallgattál volna rám, és te is
kipróbálod, akkor most nem reszketnél ennyire. A világ tetején érzem magam, bébi!
Legközelebb ketten nyomjuk, ne aggódj!
Nyomott egy csókot Kayla homlokára, majd eltolta magától, és lehajolt, hogy felvegye a
táskáját a földről.
Kayla felém nézett, a fejét csóválta.
Nem hagyom. Nem hagyhatom, hogy Kayla vele menjen. Nem hagyhatom, hogy megint
bántsa. Ahogy elhaladtak előttem, eléjük toppantam. – Nem mész vele sehova, Kayla! Kapj már
észbe! Ahogy ezt kimondtam, Keith ismét rám támadt, ezúttal teljes erővel. A hátam megint a
falnak csattant. Bevágtam a fejemet, csillagokat láttam, visszhangzott a terem.
Próbáltam levegőt venni, de nem ment. Kétségbeesetten markoltam a karjába. Azt éreztem,
mindjárt megfulladok.

HUSZADIK FEJEZET
 DYLAN
Tudtam, hogy nem kellene, mégis a könyvtár felé vettem az irányt. Mielőtt Chrisszel nekiállok a
napi edzésnek, látni akartam Zoét. Pedig hagynom kellett volna neki egy kis teret. Nem arról
volt szó, hogy menekült előlem, de meg akartam bizonyosodni róla, hogy minden oké vele az
előző este után, és nem távolodott el ismét tőlem.
Elkalandoztak a gondolataim, próbáltam kiötölni, mi legyen velünk ezek után. Felgyorsítottam
a lépteimet, rövid időn belül már szinte futottam. Látnom kellett őt, sürgetett belülről valami.
Szokatlan érzés lett úrrá rajtam. Az eső ellenére is előhúztam a mobilomat, és ismét Zoét
hívtam.
Azonnal az üzenetrögzítője kapcsolt be.
Vajon még a könyvtárban van? Tényleg a barátnőjével találkozott, vagy csak nekem mondta
azt?
Szorított a mellkasom. Meg kellett találnom! Mint akit kilőttek, úgy megindultam.
Amikor végre a könyvtárhoz értem, lelassítottam. Beléptem a szinte üres épületbe.
Halk duruzsolást hallottam a központi terem felől, így a hangok után mentem. Odabent csak
két diák ült, de ők fejhallgatóval a fejükön teljesen bele voltak mélyedve a munkájukba. A
hangok elhallgattak. Beljebb léptem. Végignéztem a terem jobb oldalán, majd elindultam a
másik irányba. Menet közben betoltam néhány széket. Ekkor pillantottam meg Zoe barátnőjét a
keleti szárny ajtónyílásában. Egy alak tartotta a falhoz nyomva Zoet, aki elvörösödött arccal,
kikerekedett szemmel próbált némán levegőhöz jutni. Nem tudta eltolni magától a fiút.
Azon nyomban megiramodtam feléjük. Az sem érdekelt, hogy asztalokon és székeken át
török utat magamnak.
Zoet szólítottam, de valószínűleg nem hallotta. Egyikük sem hallotta, hogy közeledek.
Néhány másodpercen belül – bár akkor hosszú perceknek tűnt – a könyvespolcok mögött
termettem. Rávetettem magam a fickóra. Az meglepődve megtántorodott, és hátrabotladozott.
Mielőtt Zoet el tudtam volna kapni, köhögve, sírva négykézlábra esett. Letérdeltem,
odahajoltam Zoehoz. A barátnője is odajött.
– Te meg ki a szar vagy? – ordított a srác felénk közeledve.
Ügyet sem vetettem rá, csak Zoera figyeltem. A haját kisöpörtem az arcából.
– Jól vagy, bébi? Beszélj hozzám! Minden rendben van veled?
Zoe a karomba kapaszkodott, felemelte a fejét, a másik kezével a torkához nyúlt.
– Igen – hörögte alig kivehetően. Megköszörülte a torkát, és ismét próbálkozott. – Igen, jól.
Jól vagyok.
Felsegítettem, a barátnője átvette tőlem.
A srác még mindig szitkozódott, káromkodott és kiabált, de én egyetlen szavát sem
hallottam. Tompán érzékeltem magam körül mindent, az összes figyelmem arra a rohadékra
összpontosult, aki kezet mert emelni Zoéra.
Ahogy felé lépdeltem, észrevettem, hogy véreres a szeme. Feltűnően nyugtalanul viselkedett,
a keze rángatózott.
Három lépés, és már ott is voltam előtte. Semmi nem számított. Telibe ütöttem az orrát, csak
úgy reccsent a csontja. A szemem sarkából láttam, hogy a lányok kiszaladnak a kisteremből,
de én továbbra is arra az aljasra összpontosítottam, aki akkor már a vérző orrát tapogatta.
A vállánál fogva megragadtam, a magas ablakok alatti falhoz vágtam, és rászorítottam a
torkára. Az ingemet markolászva próbált rugdosni, egyszer lábon is talált.
– Na, milyen érzés, te rohadék? – suttogtam, egyre erősebben szorítva a nyakát. – Jólesik?
A srác szánalmas kísérletet tett arra, hogy eltolja az arcomat, de alacsonyabb volt nálam, és
lazán ellöktem az összevérezett kezét.
A nagy összpontosításban észre sem vettem, hogy Zoe a karomat ütögeti, csak amikor már
kiabálva könyörgött, hogy engedjem el a rohadékot.
– Dylan, Dylan, kérlek, hagyd abba, mert csak bajba sodrod magadat! Engedd el!
Undorral az arcomon ellöktem magamtól a tetűt, aki vörös képpel nyögve, köhögve próbált
levegőt kapni.
– Dübörög a fejem! Nem bírok gondolkodni! Nem bírok gondolkodni! – nyavalygott, és
köhögött a szavak között. A fejét a tenyerébe fogta, és a padlónak motyogott.
Undorodva figyeltem, de Zoe elhúzott mellőle.
Kayla is odalépett hozzánk, és már néhány bámészkodó is körénk gyűlt, főleg diákok, akik a
történtek alatt értek a könyvtárba. A recepciósnő az ajtóban állt, és sietősen telefonált
valakivel. Az egyetemi rendőrség bármelyik percben itt lehet. Összeszorított foggal fordultam
Zoe felé. Az arcát a tenyerembe fogtam, s közben igyekeztem rendezni a légzésemet. Rémület
ült a kisírt szemében, az arcára rászáradt a könny. Miért ilyen későn értem ide? Mit
csinálhatott vele ez a rohadék? Bassza meg!
Remegett a kezem.
– Jól vagy? – kérdeztem nyersebb hangon, mint szerettem volna.– Csinált még mást is ez a
szemét?
Zoe megrázta a fejét, pislogott, amitől ismét könnybe lábadt a szeme. Lenéztem rá. Szívem
szerint visszapörgettem volna az időt, hogy korábban ébredjek fel, mint ahogyan Zoe reggel
kilépett a lakás ajtaján.
Visszanéztem. A srác a földön feküdt, és a kézfejét a falnak ütögette.
– Kayla, mit tettél? Mit tettél? – hajtogatta.
Kayla az egyik széken ült, és zokogott.
Zoe szemében harag villant.
– Megerőszakolta Kaylát, Dylan – suttogta, és ismét rám figyelt. – Tennünk kell valamit!
Megerőszakolta!

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
 DYLAN
Több óra múlva engedtek el minket a zsaruk. Kaylát kórházba szállították, Zoe meg könyörgött,
hogy vigyem be hozzá. Hogyan mondhattam volna nemet?
Este hét volt már, amikor végre hazaértünk. Kaylát abba a kórházba vitték, ahol Jared
édesanyja dolgozik ápolóként. Zoe már azelőtt hívta Jaredet, hogy odaértünk. A fiút sokkolták
a hírek, azonnal jött is. Amikor már idő volt, és el kellett hagynunk a kórházat, alig bírtam
meggyőzni Zoet, hogy Kaylát nyugodtan Jaredre és az anyjára bízhatja. Jared mamájának
hosszas rábeszélésére volt szükség hozzá.
Hazafelé menet mint két idegen ültünk szótlanul a taxiban. Amióta kijöttünk a könyvtárból,
Zoet egy hajszál választotta el attól, hogy összeomoljon. Biztos voltam benne, hogy bármelyik
pillanatban megtörténhet.
– Zoe… – kezdtem bele, ahogy becsuktam az ajtót, és nekidőltem. Végre kettesben voltunk.
Zoe már befelé tartott, de akkor megállt, és rám emelte a szemét. – Megyek zuhanyozni.
Sóhajtottam, miközben figyeltem, hogy a fürdőszoba felé csoszog. Nyílt az ajtó, majd néhány
másodperc múlva csukódott is. Hallottam, hogy folyni kezd a víz.
Csontig hatoló fáradtság tört rám. A kulcsaimat bedobtam a nappaliba, az sem érdekelt,
hova esnek. Egy egész percet adtam Zoenak. Nem azért, mert azt hittem, hogy kiszól.
Egyszerűen tudni akartam, jól van-e. Az a perc egy egész örökkévalóságnak tűnt.
Nem kopogtam, csak halkan kinyitottam az ajtót, majd becsuktam magam mögött. Pára fedte
a tükröt, de nem ez vonta magára a figyelmemet. Ahogy beléptem az ajtón, hallottam, hogy
Zoe zokog. Elhúztam a függönyt. A vízsugár alatt kuporgott összegömbölyödve a földön.
Teljesen maga alatt volt. Megfordult a fejemben, hogy visszaviszem a kórházba, ahol tudnak
neki adni valami nyugtatót, de az azt jelentette volna, hogy nem lehetek mellette, és hagyom,
hogy mások érjenek hozzá. Tudtam, hogy azt nem viselném el. A történtek után nem.
Lekaptam a pólómat. Úgy döntöttem, a melegítőnadrágomat magamon hagyom. Beléptem
mellé a zuhany alá. Leguggoltam, a karja alá csúsztattam a kezemet, és felemeltem. Azt
hittem, nem fogja egykönnyen hagyni, hogy segítsek neki. Azt hittem, ellenkezni fog, bár
reméltem, hogy talán nem bánja a jelenlétemet.
Még rajta volt az összes ruha, rátapadt reszkető testére. Néztem az arcát, a rácsurgó víztől
nem tudtam eldönteni, sír-e. A belőle áradó szomorúság és harag ellenére is elképesztően
gyönyörű volt. A könyökénél fogva tartottam, csak állt előttem mozdulatlanul néhány
másodpercen át. Közben nekem pörgött az agyam, próbáltam eligazodni az iránta táplált
érzéseimen.
– H-hideg v-an – szólalt meg végül vacogva.
Pedig nem volt hideg. Forró víz folyt a csapból, de értettem a burkolt célzást. Szorosan mellé
léptem, gyengéden átkaroltam. Habozás nélkül a mellkasomra hajtotta a fejét. Viszonozta az
ölelésemet, majd mint a záporeső, zokogni kezdett. Belesajdult a szívem. Eleinte próbáltam
nagyon óvatosan, karomat a válla alatt tartva ölelni. Még véletlenül sem akartam fájdalmat
okozni neki. De aztán minél jobban sírt, annál közelebb akartam húzni magamhoz. A karomat
lejjebb csúsztattam, előrehajoltam, és a derekát fogtam át szorosan. Zoe ekkor lábujjhegyre
állt, és szorosan belém kapaszkodott. Az egyik kezemet felcsúsztattam a hátán, egészen a
nyakához.
– Minden rendben, bébi. Sírj csak, ha jólesik – suttogtam. Az arcomba csöpögött a víz. – Itt
vagyok, Zoe. Csak kapaszkodj belém!
Én mindig itt leszek neked.
Kicsit kiegyenesedtem, a bal kezemet a nyakán tartottam, de a jobb karommal szorosan
átöleltem a derekát. Ő még jobban hozzám simult. Még mindig lábujjhegyen állt, szinte rálépett
a lábamra. Egy perc sem kellett, és még szorosabban rám simult. Két kezét felcsúsztatta a
karomon, és átfogta a nyakamat. Ha akkor valaki belép a fürdőszobába, és meglát minket,
nem tudta volna eldönteni, hogy a zuhany alatt melyikünk öleli szorosabban a másikat.
Behajlítottam a térdemet, a fejemet a vállához hajtottam, és még jobban odabújtam hozzá.
Hallottam, hogy a nevemet suttogja. Végem volt. Azt éreztem, nem kapok levegőt. Ennél
jobban már nem tudtam közelebb húzni őt magamhoz. Zakatolt a szívem.
– Zoe – sóhajtottam a nevét. Úgy éreztem, nem bírok már magammal. – Zoe!
A jó ég tudja, meddig álltunk a víz alatt szoros ölelésben. Képes lettem volna életem végéig
is folytatni ezt, de tudtam, hogy el kell engednem. Titokban azért reménykedtem, hogy ő is
vonakodva fog kibontakozni az ölelésből.
– Ki kéne bújnod ezekből – szólaltam meg végül.
Egyesével szabadítottam meg a ruháitól, csak a fehérneműje maradt rajta. A vállamba
kapaszkodott, amíg lehajoltam, és lehámoztam róla a farmernadrágját.
Csuromvizesek voltunk mindketten, de Zoe még így is gyönyörű volt. Csöpögött a víz az
arcára tapadó hajából, kivörösödött a szeme, de még így is ő volt a legszebb lány, akit valaha
láttam.
Ujjaival tétován a melegítőnadrágom felé nyúlt. Előtte egy gyors pillantást vetett rám, mire én
hagytam, hogy letolja a lábamon a nadrágot, aztán kiléptem belőle. Szerencsére a
bokszeralsóm felé nem indult meg a keze, bár tudtam, hogy vetett egy pillantást a benne lévő
csomagomra. Beleharapott az ajkába, majd félszegen felnézett rám. Elsimítottam az arcához
tapadt haját, éreztem meleg bőrét a tenyeremben.
– A szívbajt hoztad rám, Zoe! – tört fel belőlem, majd a forró víz alatt gyengéden
megpusziltam az arcát. – Még egyszer ne csinálj ilyet! Ne keverd magad ilyen veszélybe!
Annyira szorosan öleltem magamhoz, hogy bólintani is alig tudott. Nehezen vettem a levegőt.
A homlokomat az övéhez nyomtam, becsuktam a szememet, és hallgattam a lélegzetvételét.
Csak még egy percen át hadd öleljem, hadd lélegezzem be őt! Aztán visszafogom magam, és
az leszek, amit szeretne, hogy legyek. A lakótársa. A barátja. A mindene.
Én addigra már tisztán éreztem, hogy nem csak a lakótársa, a barátja, a haverja vagyok.
Hátrahajoltam, ránéztem a nyakára. Már kékült a zúzódások helye. Az orromon át beszívtam
a levegőt, és a számon fújtam ki. Ki tudtam volna nyírni azt a rohadékot! El tudtam volna törni a
nyakát!
Megérdemelte volna! Amilyen gyengéden csak bírtam, végigsimítottam a zúzódások helyét Zoe
nyakán. Tudtam, hogy Zoe figyel engem, de én még nem tudtam ránézni. Végigsimogattam az
összes foltját, majd a nyaka többi részét is. Idő kellett ehhez, de Zoe nem ellenkezett. Időnként
halk nyögés hagyta el a száját, olyankor ránéztem, hogy lássam, jól van-e. Aztán ott folytattam,
ahol abbahagytam. Megállította a kezemet, mielőtt elhúztam volna tőle. Ujjait az ujjaimra
kulcsolta, előrehajolt, és megpuszilta a kezemet. Elakadt tőle a lélegzetem. Semmi mást nem
tudtam tenni, csak magamhoz húztam őt.
A víz végül kezdett kihűlni, így aztán visszahúztam a kezemet a derekáról, és elengedtem. Az
izmaim ordítani tudtak volna érte.
– Ki kell mennünk innen, különben még beteg leszel – motyogtam, és
 elzártam a vizet. Zoe még akkor sem szólt egy szót sem.
Előtte léptem ki a zuhany alól. Fogtam egy törülközőt, és a derekamra tekertem. Tudtam,
hogy le kellene vennem magamról a vizes alsónadrágomat, mielőtt kilépek a fürdőből, de abban
a helyzetben Zoe volt a legfontosabb. Megfogtam egy másik törülközőt is, kinyitva tartottam a
kezemben, mire ő kilépett a kádból, és ismét a karomba bújt.
Átöleltem, az államat a fejére hajtottam, és próbáltam felmelegíteni a törülközőn keresztül.
Zoe elfordította a fejét, arcát meztelen mellkasomhoz nyomta.
– Köszönöm, Dylan – suttogta. Nagyot dobbant a szívem. – Neked, bébi,
bármikor!

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
 ZOE
Úgy éreztem magam, mint aki kómából ébred. Azt sem tudtam, hol vagyok, mennyi az idő,
milyen nap van. Megdörzsöltem a szemem, és felnyögtem, amikor végre ki tudtam venni a
mobilomon, hány óra van. Napok óta nem aludtam többet hat óránál. De legalább aludtam –
gondoltam.
Bárcsak ne emlékeztem volna semmire abból, ami történt! Bárcsak egy rémálom lett volna!
De sajnos nem így volt. Mindenre tisztán emlékeztem, és felfordult tőle a gyomrom. Keserű ízt
éreztem a torkomban, nagyot nyeltem, majd leléptem az ágyról. A szemem végre hozzászokott
a sötéthez, és mivel még mindig világított a telefonom, rájöttem, hogy nem szűrődik be fény
kintről az ajtó alatt. Amennyire vissza tudtam emlékezni a reggel történtekre, annyi rémlett,
hogy miután Dylan kisegített a zuhanyzóból, behozott az ágyamba, és a karjában tartott, amíg
álomba sírtam magam.
Ismét ránéztem a mobilomra. Kilenc órakor üzenetem érkezett.
Dylan: El kellett mennem dolgozni, ne haragudj! Tegnap cserben hagytam Jimmyt, ma már nem tehetem meg vele, és
kell az a meló. Kérlek, szólj, amikor felébredtél. Hívj vagy üzenj!
Cserben hagyta Jimmyt…? Miattam mondta le a műszakját? Azt mondta, kell a meló, ami
azt jelenti, hogy kell a pénz. Istenem, szüksége van a pénzre, és csak azért nem ment be
dolgozni, mert én hülye elmenekültem, mert megláttam egy másik lánnyal. Szörnyen éreztem
magam. Ostoba tyúkként viselkedtem, aki még a semmire is féltékeny. Ő meg… Becsuktam a
szemem, és nagyot sóhajtottam. Kicsivel múlt hajnali egy. Vajon hazaért már?
Feltoltam magam az ágyról. Szédelegtem. Néhány másodpercig álltam mozdulatlanul, és
csak azután indultam meg, amikor már stabilabbnak éreztem magam. Sötét volt a lakásban.
Miután meggyőződtem arról, hogy Dylan nincs a nappaliban, a szobájához osontam. Csak
legyen odabent, rimánkodtam magamban.
A kis szoba ablakán át beszűrődő holdfényben láttam, hogy összegömbölyödve fekszik a kis
méretű franciaágyon.
Megkönnyebbülés áradt szét bennem. Itthon volt. Könnyek szöktek a szemembe,
összeszorult a torkom. Meg sem fordult a fejemben, hogy talán aludni akar az után az őrült nap
után, amin keresztülmentünk, bebújtam mellé az ágyba. Szűkös volt a hely, de úgy gondoltam,
én még pont odaférek.
Összerezzenve riadt fel. Mielőtt le tudtam volna feküdni mellé az ágyra, megfogta a karomat.
– Zoe? – kérdezte rekedt, álmos hangon, majd el is engedte a karomat. – Minden oké?
Az lenne, ha már érezhetném a szívdobogását, ha szorosan átölelne… meg minden.
– Nem tudok aludni – suttogtam a sok sírástól berekedt hangon. – És a fejem is fáj egy kicsit.
Persze ez nem volt igaz. A fejem nem fájt, csak aludni nem bírtam. Amúgy egy pillanatig sem
volt lelkiismeret-furdalásom, amiért gyáva voltam, és nem vallottam be neki, hogy egyszerűen
csak a közelében szeretnék lenni. Csak ölelni akartam őt a sötétben, úgy, hogy végre semmi
nincs közöttünk – semmiféle titok, semmiféle hazugság. Akartam őt, hogy érezzem, élek.
Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy vele legyek, körülötte legyek, mellette legyek…
bármilyen formában.
Rájöttem, hogy senki más nem kell már nekem, csakis ő. Soha senki nem fog úgy átölelni,
ahogyan ő ölelt a zuhanyzóban, amitől azt éreztem, még erősebben kell belékapaszkodnom.
Soha senki nem fog ilyen érzéseket kihozni belőlem, mint amilyeneket ő egyetlenegy pajkos
mosolyával. Ezek után kicsit sem zavart, hogy alig fértem el mellette azon a franciaágyon.
Mellette akartam lenni, mindenáron.
Mielőtt befészkeltem volna magam, oldalra fordult, és felhajtotta a takaróját.
Szavak nélkül invitált.
A világot nyújtotta felém.
Meg sem nyikkantam. Neki háttal bújtam be mellé, máskülönben arccal szemben lettünk
volna egymásnak. Megkönnyebbülten hunytam le a szemem. Egyik karját a nyakam alá
csúsztatta, a másikkal lassan betakart minket. Megnyikordult az ágy a súlyunk alatt, én pedig
addig csúsztam hátrafelé, amíg a popsim az alhasához nem ért. Utána nem mozdultam, mert
még egy parányi mozdulat lefelé, és már oda értem volna, ami a lába között van. Nem
akartam, hogy azt higgye, azért bújtam be mellé. Elhúzódtam, a testem egyharmada és a
térdem lelógott az ágyról.
Dylan hangos sóhaja törte meg a súlyos csendet. Meleg lehelete a nyakam tövét simogatta,
amitől káprázni kezdett a szemem. Aztán megmozdította a nyakam alatt tartott karját,
behajlította a könyökét, a kezébe vette a vállamat, és közelebb húzott magához. A jobb alkarját
a hasam felé mozdította, majd becsúsztatta a zuhanyozás után sietősen felkapott pólóm alá.
Belebizsergett a testem. Félig benyúlt a pizsamanadrágom derékrésze alá, majd megállt a
keze, és melegíteni kezdte a bőrömet.
– Le fogsz esni – suttogta.
Hivatalosan is Dylan gubójába kerültem. Nem is érezhettem magam kuckósabban. Még soha
nem éreztem magam ilyen kuckósanboldogan.
– Minden oké? – kérdezte még mindig rekedten.
Oké? Tökéletes! Egyszerűen tökéletes!
Verbális válasz helyett csak bólintottam. Éreztem a bőrömhöz érintett száján, hogy
elmosolyodik. Attól tartottam, hogy ha megszólalok, több mindent fogok mondani, mint amire
felkészültem.
Néhány percig egyikünk sem szólt. Fogalmam sem volt, mire gondol, de az én fejemben
cikáztak a gondolatok.
Kayla, Mark, Chris – káoszt éreztem magamban, de folyton egy mondat jött fel bennem.
Mondd el neki! Mondd el neki! Mondd el neki!
– Shhh – duruzsolta Dylan. Az ajkát a nyakamhoz nyomta, és ott is tartotta. – Szinte
hallom a gondolataidat. Aludj, bébi! Reggelig vigyázok rád.
És így is lesz, ugye? – gondoltam.
Segített levegőt venni, miután halálra rémisztett. Megmentett földrengés idején, fogta a
kezemet, amikor ijesztő filmet néztünk, pizzát vett nekem, mert tudta, hogy azzal örömet
szerez, megvédett bármitől, és ezért nem félt veszélybe sodorni magát. És most reggelig
vigyázni fog rám.
Hajnalban is ott lesz. Ugye akkor is ott lesz, és fogja a kezemet, miután az összes titkomat
elmesélem neki? Nagyon reméltem.
– A barátai előtt kényszerítette rá – szólaltam meg a sötétben. –Hogyan lehet ezen
túllépni?
– Arra valók a barátok. Majd ti segítetek neki.
– Én nem hinném, hogy ennyire erős tudtam volna maradni, mint ő ma, ha ilyen történt
 volna velem. Tizenhat éves kora óta odavan a srácért, és…
Szorosabban átölelt. Felnyúltam, átfogtam az alkarját.
– Ne gondolj erre, ma éjjel ne! Aludj, és holnap ott tudsz lenni mellette! – nyugtatott
Dylan.
Eltelt néhány perc, csendben voltunk. Azon tűnődtem, elaludt-e. – Dylan… – Shhh.
– Szeretem a hangod – tört ki belőlem halkan.
– Mmmm, igazán? – hümmögte alig hallhatóan a fülembe.
– Igazán – dünnyögtem vissza, és becsuktam a szemem, hogy feldolgozzam a
hümmögést. – Milyen volt a meló?
Rövid nevetés hagyta el a száját, a mellkasa rázkódott tőle. Majd ismét éreztem a meleg
leheletét a bőrömön, amitől libabőrös lett a karom.
– A szokásos.
A kurta válasz nem sok esélyt adott arra, hogy hallhassam a hangját.
– Biztosan fáradt vagy.
Mordult egyet, és még ha tudtam is, hogy önzőség részemről, nem akartam békén hagyni.
Nem is füllentettem nagyot, amikor azt mondtam neki, nem tudok aludni.
– Mikor kell kelned holnap?
– Ne aggódj, nem fogok addig elmenni itthonról, amíg nem ébredsz fel.
– Nem azért… – Ösztönösen elkezdtem mozgatni fel és le a hüvelykujjamat a karján. – A
nappaliban fogsz edzeni? Vagy Chrisszel találkozol? Mit szólnál hozzá, ha nem mennénk be az
óráinkra, és miután végeztem Kaylánál, lógnánk egy kicsit együtt? De hétfő van, úgyhogy lesz
edzésed. Csak azon tűnőd…
– Zoe – nyögött fel, majd megemelte a csípőjét, és ezzel az egyetlen mozdulattal egész
hatásosan el is némított.
Abbahagytam a karja simogatását. Hát persze hogy éreztem, ahogy a vastag, kerek fejű
szerszáma a fenekemhez ér.
– Már így is alig bírok magammal, Flash. Ha továbbra is így simogatsz, és beszélsz azon a
búgó hangodon, képtelen leszek… Csak hadd öleljelek át így, és aludjunk!
Nyeltem egyet, bólintottam. Néhány perccel később azonban nem bírtam tovább.
Megmozgattam a hátsómat, aztán ledermedtem, amikor felnyögött, és a fogait a nyakamba
mélyesztette egy kicsit.
Próbált elhelyezkedni a kis méretű ágyon. Kezét lejjebb csúsztatta a hasamon, amitől elakadt
a lélegzetem. Egyre lejjebb csúsztatta a tenyerét a fehérneműmön, már csak centikre volt attól
a helytől. Egy másodperc sem telt el, és a tenyerét rám nyomta, miközben feljebb csúszott az
ágyon, amitől vastag, merev botja teljes hosszában hozzám ért.
– Dylan – nyögtem fel.
Szédültem kicsit, talán meg is részegültem tőle, és közben folyamatosan mozgattam a
csípőmet. Arcomat a karjába temettem, a bal kezemmel továbbra is az alkarjába
kapaszkodtam. A jobb kezemet a hasam mélyén tartott kezére helyeztem. Összekulcsoltuk az
ujjainkat, és mozdulatlanul feküdtünk.
De nem bírtam sokáig így. Mindenre készen álltam, csak arra nem, hogy ne mozduljunk.
Finoman megszívta a nyakamat, ahogy a csípőjét megmozdította mögöttem. Egyszer…
kétszer… háromszor. Lassan mozdult, szinte nem is éreztem volna, ha az egész testem nem
vágyik ordítóan rá. Felnyögtem, áramütésként futott végig rajtam a bizsergés, amikor hozzám
ért. A lelkemig hatolt. Soha életemben nem éreztem még így magamat.
– Fáradt vagyok, bébi. – Nyomott egy puszit a nyakamra, aztán leállt. – És ma a poklok
poklát jártad meg. Aludnod kéne. Én meg most szépen leállok.
– De… – habogtam, mire kaptam még egy puszit. Átjárta a testemet a bizsergés.
– Aludj, bébi!
Most viccelsz?
Kicsit tetriszezett a testünkkel, aztán ennyi? És most így hogyan tudjak elaludni?
Nem gondoltam volna, de legnagyobb meglepetésemre sikerült. Nyugalmat árasztott,
ahogyan mögöttem feküdt. Hallgattam az
egyenletes lélegzését, és álomba szenderültem.

HUSZONHARMADIK FEJEZET
 DYLAN
Még ki sem nyitottam a szememet, és nem ébredtem fel teljesen, de már éreztem, hogy Zoe
ott fekszik mellettem. Nem csak azért, mert ismertem az illatát, vagy mert pontosan
ugyanabban a pózban feküdtünk, mint ahogyan egymásba gabalyodtunk az éjszaka. De végre
beteljesült a vágyam, hogy vele a karomban ébredjek.
Nem tudtam, mennyi az idő. Még sötét volt, amikor kinyitottam a szemem. Összeráncoltam a
homlokomat, és próbáltam lassan benyúlni a párnám alá a mobilomért úgy, hogy közben ne
ébresszem fel Zoet.
– Dylan? – szólalt meg álmos hangon.
– Ssshhh, itt vagyok. Aludj csak! – súgtam a nyakába, miközben sikerült kiszednem a
mobilomat a feje alól.
A telefon fénye megvilágított minket. Pislognom kellett, hogy ki tudjam venni a képernyőjén,
mennyi az idő.
– Hány óra van? – kérdezte Zoe, és eltakarta a kézfejével félig behunyt szemét.
Lekapcsoltam a telefont, és visszatoltam a párna alá.
Zoe megmozdult, és felém fordította a fejét, hogy rám nézzen. Alig tudtam kivenni az arcát a
sötétben, de azt láttam, hogy nyitva van a szeme, és figyel.
Végigsimítottam az arcán.
– Még csak fél öt.
– Akkor épp csak egy kicsit aludtunk többet két óránál? – Valahogy úgy.
Elindultam lefelé a nyakán. Próbáltam gyengéden nyúlni hozzá.
– Többnek tűnt – suttogta.
– Fáj még? – súgtam oda neki, bár a hangomon még mindig érződött a harag.
Éreztem a kezem alatt, ahogy nyelt egyet.
– Nem vészes.
Meg tudtam volna ölni azt a szemét rohadékot, amiért hozzáért! Ha Zoe nem állít meg, és
nem fúrja be magát közénk, biztos nem tudtam volna türtőztetni magamat. Összeszorult a
mellkasom, tehetetlennek éreztem magam. Előjött bennem az a hirtelen fellángoló düh, ami a
könyvtárban kapott el, amikor láttam, hogy a fickó a könyvespolchoz nyomja Zoet.
– Mi a baj, Dylan? Három mozdulattal felém manőverezett.
Először nem tudta, mit kezdjen a kezével, de aztán a mellkasomra tette.
– Hékás, merre kalandoztál el?
Kezemet a kezére helyeztem, és a homlokomat rátettem az övére.
– Szerintem már nem tudok visszaaludni. És ha már ébren vagyok, elmegyek edzeni. Te
csak aludj vissza nyugodtan. Jót fog tenni még néhány óra.
Megmozdultam, hogy kiszálljak az ágyból, de félúton megálltam, amikor megszólalt:
– Én sem tudok visszaaludni.
– Zoe…
– Visszamegyek az én ágyamba, ha azért nem tudsz aludni, mert itt vagyok.
Összevontam a szemöldökömet, és visszabújtam.
– Ezt meg honnan vetted? Szó sincs erről!
– De akkor miért mész el?
 – Mert nem tudok visszaaludni, Zoe. Még mindig mérges vagyok.
De te csak…
– Aludjak vissza. Igen, már hallottam. Rám vagy mérges?
– Miért lennék rád mérges?
– Mert ha nem rám, akkor miért engem büntetsz?
Ellazult a testem, felnevettem.
– Hát ennyire akarod, hogy itt maradjak?
– Igen.
Nem gondoltam, hogy válaszol. Meg is lepett vele.
– Én… na, jól van. Maradok.
– Szuper! Ha már vacakul érezzük magunkat, legalább tegyük azt is együtt, nem igaz?
– Ez az egyetlen oka?
Kihúzta a kezét a takaró alól, és finoman belebokszolt kettőt a vállamba. Nem szóltam, a
választ vártam.
– Nem – vallotta be egy sóhaj kíséretében. – Dylan, én…
Előrenyúltam, az ujjaimat ráfontam az ujjaira. Zoe felemelte az állát, és felnézett rám.
– Van valamim… a számodra – szólalt meg halkan, majd hosszan kifújta a levegőt, mint
aki megkönnyebbült, hogy kimondta.
Azt hitte, hogy végig titkolhatja előttem? Azt hitte, hogy nem tudom, hogy nem érzem én is…
azt a valamit?
Az összekulcsolt kezünket a csípőjére tettem, és előrehajoltam, hogy a fülébe súgjam.
– Nekem is van valamim… a számodra, Flash.
Felnyögött, és próbálta kihúzni a kezét a kezemből, de megszorítottam.
– Nem viccelek, Dylan. Valami nagy dologról van szó. – Mennyire nagyról? – kérdeztem,
és alig bírtam visszafogni, hogyne mosolyogjam el magam.
Zoe újra elhúzta a kezét, így ezúttal már elengedtem.
– Azt próbálom elmondani neked, hogy én…
A szabad kezemmel a hüvelyk- és a mutatóujjam közé fogtam az állát, és felemeltem a fejét,
hogy a szemembe nézzen. Nem volt még elég világos ahhoz, hogy lássa az arckifejezésemet,
csak reméltem, hogy a hangomból is érződni fog a komolyság.
– Azután, hogy másodjára láttalak, és próbáltál elmenekülni előlem, miután nekirohantál
annak az épületnek. Emlékszel?
– Csak próbáltam elmenekülni… Amúgy az csak egy makett volt, nem egy igazi épü…
– Kerestelek – suttogtam. – Az igazat megvallva nem kérdezősködtem arról, hogy hol
lehetsz, és azt sem tudtam, merre induljak el. Csak reménykedtem abban, hogy újból
összefutunk. Szóval anélkül, hogy tudatosan tettem volna, téged kerestelek. Emlékszem,
egyszer megpillantottam egy lányt, aki épp valamelyik saroknál fordult be. Ugyanúgy a
mellkasához szorította a könyveit, ahogyan te tetted, amikor másodszor láttalak. A barátnőivel
nevetgélt. Megálltam. Nem láttam az arcát, de ugyanolyan színű haja volt, mint neked.
Eltűrtem Zoe haját a füle mögé.
– És ugyanolyan porcelánbőre. Megállt előttem, Zoe, és én azt gondoltam: Igen, itt van!
Ismét összetalálkoztunk! De amikor megfordult, láttam, hogy nem te vagy. Nagyon csalódott
voltam.
Többször jártam ugyanígy: azt hittem, te vagy, és nem te voltál. Zoe nagy levegőt vett, és
várt.
– Most már… Most már biztosan nem kevernélek össze senkivel. Mert bárhol jársz is, mindig
csak rád gondolok. Becsukom a szememet, és látlak magam előtt. – A tekintetem lejjebb
vándorolt, ahogyan a hüvelykujjammal végigsimítottam Zoe alsó ajkát, mire résnyire nyitotta a
száját. – Most már senkivel nem tévesztenélek össze. Mindig te jársz a gondolataimban, Zoe. A
félszeg kis mosolyod, a nagy, boldog mosolyod, a szemed íve… Amikor felébredek, már alig
várom, hogy edzhessek, mert tudom, hogy néhány perc múlva jössz is ki a szobádból. Hallom a
lépteidet, ahogy félálomban becsoszogsz a konyhába. És még akkor is annyira gyönyörű vagy!
Ártatlanul meresztgeted rám a szemed, miközben úgy teszel, mintha reggeliznél. Felnyögött,
mire én elnevettem magam.
– Ne gonoszkodj velem! – mormogta komoly hangon, de aztán halkan elnevette magát. – És
nem is meresztgetem rád a szememet.
Csak…
– Nem érdekel, minek nevezed. Nekem tetszik. Szeretem, ha nézel. Azt meg egyenesen
imádom, amikor a szemembe nézel, és széles mosolyt küldesz felém. Amikor úgy mosolyogsz
rám, mint Tucsonban a meccs után, úgy érzem, mindent megkapok tőled. Még sötétben is
érzem a…
Mielőtt befejeztem volna a mondatot, Zoe felemelte a fejét, és ajkával a számra tapadt. Nem
voltam rá felkészülve, egymáshoz koccantak a fogaink. Zoe rögtön vissza is húzta a fejét. Nem
kellett hozzá fény, így is pontosan tudtam, hogy elvörösödött. A kezét a szájához kapta.
– Bocs, én csak…
Ezúttal én nem vártam meg, hogy befejezze a mondatot. Életem legjobb csókja volt, még ha
csak egyetlen másodpercig tartott is.
Elvettem a kezét a szájáról, és a tarkója alá csúsztattam a kezemet. Többre vágytam.
Egyetlen másodpercet sem akartam már elpazarolni. Már semmi és senki nem érdekelt. Senki
nem számított. Minden tétovázás nélkül a számra simította a száját. Közelebb húzódtunk
egymáshoz, szinte eggyé olvadtunk. Oldalra billentettem a fejemet, és hevesebben kezdtem
csókolni. A szája minden szegletét fel akartam fedezni. Felnyögött, éreztem, ahogy végighúzza
az ökölbe szorított kezét a pólómon. A szánk tökéletes összhangban mozdult együtt. Egyre
többet és többet akartunk egymástól.
– Dylan! – búgta a nevemet Zoe, amikor leálltunk kicsit, hogy levegőt vegyünk.
Már az teljesen felajzott, ahogyan mondta. Kivettem a kezemet a tarkója alól, és
lecsúsztattam a derekára. Szorosan egymáshoz tapadtunk, de még közelebb akartam húzni
magamhoz. Zoe nem tiltakozott, csak felém homorította a hátát, és újra megcsókolt.
Nehezemre esett, de abbahagytam a csókolózást, és a számat az ajkához simítva súgtam
neki:
– Nem túl sok?
– Nem – vágta rá pihegve. – Inkább nem elég!
Mélyről feltörő nyögés hagyta el a mellkasomat, beleharaptam az alsó ajkába, és ismét
kalandra indult a nyelvem. A bal karommal Zoe alá nyúltam, magamra húztam, és hanyatt
fordultam a kis méretű ágyon. Belesikoltott a számba, de nem törte meg a csókot. A két
tenyerébe fogta az arcomat, a lábát átdobta a combomon, és folytattuk, ahol abbahagytuk.
Oldalra simítottam a haját, kezemet a válláról a karjára, majd a derekára csúsztattam.
Felhúztam kicsit a pólóját, érezni akartam a bőrét. Átfutott rajta a bizsergés, amikor szorosan
átöleltem a derekát, de úgy, hogy még ne fájjon neki.
Alig kaptunk levegőt. Kinyitottam a szememet, amikor Zoe a nevemet suttogta, és
megérintette az arcomat.
– Igen? – szólaltam meg rekedten, majd újra a szájára simultam.
Néhány másodperc elég volt a levegővételhez, aztán ugyanolyan hévvel visszacsókolt, a
nyelve a nyelvemmel játszott.
– Várj! – mormogta, s közben elhúzta kicsit a száját, hogy levegőt vegyünk. – Csak egy
pillanatot várj!
Felnyögtem, de megálltam, ahogyan kérte. A szája szegletére és a nyakára
összpontosítottam.
Az egyik lába becsúszott a két lábam közé, amikor magamra húztam, de most
kiegyenesedett kicsit, puha ajkát elhúzta a számtól, majd lovagló ülésben rám ült. Pont a
farkamra.
– Basszus! – nyögtem fel, és a csípőjéhez nyúltam. – Lehet, hogy ez nem annyira jó ötlet,
Flash!
Az egyik kezét a hasamra téve egyensúlyozott, a másikkal a haját tűrte el az arcából.
– Micsoda?
Egy kicsit előrébb húztam a csípőjét, hogy ne pont a már amúgy is kőkeményen ágaskodó
férfiasságomon üljön. Felhördültem, ahogy éreztem, hogy Zoe erőteljes feljebb csúszása
jobban esett, mint bármikor bármi.
– Ez – feleltem rekedten, remélve, hogy érti, mire gondolok.
Már mindkét keze a hasamon pihent. Hozzám hasonlóan ő is lihegve vette a levegőt.
Visszatolta a csípőjét oda, ahol előtte volt, és beleharapott az ajkába.
– Vicces, de nekem úgy tűnik, mintha ez lenne a világ legnagyszerűbb ötlete.
– Igazán?
– Igazán!
Felültem, egy kézzel megtartottam Zoet, nehogy hátraessen. Felhúztam magunkat az ágyban
az alacsony fejtámláig. A fejem a falnak koccant, ahogy Zoe az ölembe fészkelte magát.
A pólója alatt feljebb csúsztattam a kezemet. A másik kezemmel gyengéden megfogtam a
nyakát, és lehúztam Zoet a számhoz. Mohón rám tapadt, és még hangosabban felnyögött,
ahogyan megcsókoltam. A kis fenekét megállás nélkül mozgatta a bráneremen. Már nem is
emlékeztem, mikor volt utoljára ilyen ruhás dugásom, főleg olyan, amit ennyire élveztem.
Kikapcsoltam a melltartóját, mindkét kezemet felcsúsztattam a hátán. A melltartó pántja lazán
aláhullott, ahogyan az ujjaimat a vállára kulcsoltam, majd végigsimítottam újra a hátát.
Alig bírtam már visszafogni magamat. Feltört belőlem egy hörgés, majd a fejemet hallható
puffanással a falnak ütöttem, amikor elszakadtam Zoe szájától.
– Basszus, Zoe!
Lassan kinyitottam a szememet, amikor a lélegzetét a számon éreztem. Nyeltem,
megnyaltam az ajkamat, vártam, mit tesz. A legrosszabb az volt, hogy nem mozgott már
rajtam.
– Dylan – suttogta, majd kétszer megcsókolt.
Hagytam, hogy diktálja a tempót, néhány másodpercnél tovább egyik csók sem tartott.
 – Amikor meglátlak, erősebben dobog a szívem. Különös érzés kerít hatalmába. Tudom,
hogy ennek igazából semmi jelentősége nincs, de… olyankor zakatol a szívem.
Lecsúsztattam a kezemet a derekára, és szorosan átfogtam. Arcát a halántékomnak
nyomta, megmozgatta a csípőjét.
– És úgy érzem… hogy menten ki akar ugrani a helyéről. Mert a mosolyod befészkelte magát
a szívembe. Te fészkelted be magad oda. Hú, de csöpögős ez így, nem igaz? Ezt éreztem már
abban a fürdőszobában is, ahol legelőször találkoztunk… Bár akkor még inkább csak a szívbajt
hoztad rám, így azt talán mégsem kellene idevennünk… De másodszor már, amikor láttam,
hogy felém közeledsz, egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Hogyan is nézhettem volna
másfelé…?
Nem hagytam, hogy Zoe befejezze a mondatot. Nem bírtam. Abban a pillanatban a hátára
fektettem, és fölé magasodtam. Nem számított, mennyire van sötét, így is ki tudtam venni,
hogyan néz. Már beleégett a retinámba. A hatalmas szeme, arcán a piros folt – láttam magam
előtt.
Egyetlen pillanatot sem akartam elpazarolni. Újból megcsókoltam, és csak akkor tartottam
szünetet, amikor éreztem, hogy a pólómat próbálja lehúzni. Az egyik kezemmel közvetlenül a
feje mellett támaszkodtam, a másikat használtam ahhoz, hogy áthúzzam a fejemen a pólót, és
ledobjam magamról. Amikor lepillantottam Zoéra, láttam, hogy a saját pólójával bajlódik.
– Majd én – súgtam oda, és segítettem neki megszabadulni a pólójától és a melltartójától.
Nem láttam őt tisztán, és ez nagyon zavart, de nem hinném, hogy el tudtam volna szabadulni
onnan, hogy felkapcsoljam a villanyt.
Csípőmet a szélesre tárt lába közé fektettem, számat a már felduzzadt ajkára tapasztottam, és
a kezemmel elindultam a hasától felfelé. A tenyerembe fogtam a mellét. Bele sem fért. Epedve
vártam, hogy végre megízlelhessem.
A többi ruhadarab rajtunk volt, így kezdtem mozogni rajta. Minden nyögés, minden
lélegzetvétel olyan szintre juttatott, amiről tudtuk, hogy egyikünk sem elégszik meg azzal, amit
teszünk. Halkan felmordultam a finom nyögései hallatán. Annyira jó érzés volt végre
megérinteni, érezni őt! Az egyik mellét masszíroztam, két ujjammal tekergettem a mellbimbóját,
és közben a másikat keményen, mélyen szívtam. Zoe akadozó lélegzettel fogott rá a fejemre.
Keményebben hozzányomtam a szerszámomat, és határozott lökéseket tettem. A csípőm
minden mozdulatával egy kicsit feljebb toltam őt az ágyon.
– Annyira jó érzés! – szólt pihegve, amikor a nyakát csókolgattam, és ismét a melle felé
indultam.
Akárhányszor tettem lökőmozdulatot, Zoe homorított háttal, az ágyon tartott lábával
kitámasztva magát tolt ellen.
– Jó? Mert én mindjárt beleélvezek a nadrágomba – hörögtem megrészegülve. – Nem is
emlékszem, mikor történt ilyen velem utoljára.
Nadrág is volt rajtam az alsógatyám fölött, mivel este a fáradtságtól csak behuppantam az
ágyba, és már aludtam is. Zoen csak egy vékony pizsamaalsó volt, amin keresztül minden
bizonnyal érezte a farkamat a lába között, ahogyan döfködöm. Gondoltam, még többre vágyik,
ezért első ízben azután, hogy félig levetkőztettem, elengedtem a mellét és a mellbimbóját, és
benyúltam a pizsamájába, a bugyija alá, és megfogtam a fenekét, hogy még közelebb húzzam
magamhoz és a farkamhoz.
– Jó ég! – hörgött fel, és átkulcsolt az egyik lábával.
 Hátravetette a fejét, és lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy a szemem előtt egyre közelebb
kerül az orgazmushoz.
Felgyorsítottam.
– Dylan! – kiáltott fel másodpercek múlva. – Dylan, mindjárt elmegyek! Készen lettem attól,
ahogyan a nevemet kiejtette a száján.
– Gyere, bébi! – búgtam, apró csókokat nyomva a forró bőrére.
A lábát szélesebbre nyitotta alattam, mire még erőteljesebben belemarkoltam a fenekébe.
– Mondd, mit akarsz, Zoe!
– Csak téged! Téged akarlak!
– Tudom, Flash! Azt tudom! Csak mondd, mit szeretnél, és megteszem neked!
Beszívtam az édes gyümölcsös illatát, végignyaltam a foltokkal tarkított nyakán, meg-
megszívtam a bőrét, ahol tudtam, hogy nem fog fájni neki. Halkan, kéjesen felnyögött.
– Ne! Ne! Állj meg! – szólalt meg hirtelen, a szívbajt hozva rám.
– Mi az?
Zavartan felegyenesedtem, és egy kicsit elemeltem a mellkasomat tőle. Leálltam a
lökéseimmel, de ahhoz nem volt elég erőm, hogy teljesen le is szálljak róla.
– Mi történt? Mi a baj?
A következő pillanatban már a pizsamája derekán volt a keze, és megpróbált kibújni belőle.
Kissé hátrébb húzódtam.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Úgy szeretnék elélvezni, hogy bennem vagy, Dylan. Egy perced van rá, hogy megtedd,
különben itt halok meg. Nem, nem túlzok, szóval gyere! Vedd le a nadrágot, vetkőzz le
teljesen!
Mindenre számítottam, csak épp erre nem. Azonnal szót fogadtam.
Zoenak sikerült félig kibújnia a pizsamaalsójából, de nem tudta lehúzni a lábán, mert még
mindig fölé magasodtam. A lába felétől én húztam le róla, és az alatt a néhány másodperc alatt
tartottam magam fölötte. Végigsimítottam a combján, egészen le a bokájáig. Imádtam a lábát!
Hetekig nézegettem ezt a sima lábat, és elképzeltem, ahogy körém fűzi, miközben kefélem, és
kéjesen könyörög, hogy még, még, még!
– Nem hiszem, hogy nadrágban meg tudod tenni, amit akarok, Dylan – búgta, amikor látta,
hogy én mint egy hülye, csak térdelek, és simogatom mindenhol. A kezéért nyúltam, amivel
az ágyneműt markolászta.
– Csak egy perc – mormogtam, aztán a derekam köré húztam alábát, és a meztelen
combjai közé helyezkedtem, egyre erőteljesebben tolva a szerszámomat a csiklójához. –
Akkor vetkőztess le!
– A francba! – dünnyögte. Végigsimított a mellkasomon, átkarolta a vállamat, majd lejjebb
vándorolt. Fölé hajoltam, megcsókoltam és szívogattam a szétnyílt ajkait. Lefonta rólam a
lábát.
Felemeltem a csípőmet, így le tudta húzni rólam a nadrágomat. Lenéztem, láttam, hogy
kiszabadult a farkam hegye. Ha hozzáér, érezni fogja, hogy már előváladékos. Egy kicsit
feltolta magát, és még egy kicsit lejjebb tolta a nadrágomat, teljes hosszában kiszabadítva a
szerszámomat. A hegye Zoe hasához koccant.
– Most, hogy kivetted, mi a terved vele? – kérdeztem érdes hangon.
 Az alkaromat az arca két oldalához tettem, és lenéztem rá. Szinte láttam magam előtt, ahogy
beleharap az ajkába, és bizonytalanul néz. Szavak helyett a kemény, duzzadt farkam köré fonta
a kezét. Határozott volt az érintése, megrándultam a keze alatt. A hüvelykujjával letörölte a
nedvességet rólam. A szívem vadul dobogott. Lejjebb csúsztattam a kezemet, és addig
haladtam lefelé lassan, amíg az ujjaimmal megéreztem, mennyire benedvesedett odalent.
Akkor lettem teljesen készen.
– Kondom – szólaltam meg hirtelen. Annyira még működött az agyam, hogy tudjam,
óvszerre lesz szükségünk. Sok-sok óvszerre. – Kondom – ismételtem meg. – Nincs nálam
kondom, Zoe.
Zoe keze megállt, de nem húzta el.
– Tessék?
Az ágyra csaptam a tenyeremet, az arcomat Zoe nyakába fúrtam.
Megnyaltam, beleharaptam a fülcimpájába, mielőtt megszólaltam.
Nem bírtam megálljt parancsolni magamnak.
– Nincs nálam óvszer.
– Nálam viszont van! – kiáltott fel, és már emelte el a kezét a szerszámomról. – Egy!
Nálam van egy!
Elengedte a dákómat, kicsusszant alólam, tétovázva megtorpant, majd felkapta a párnát, és
a tökéletes meztelen teste elé fogva pattant fel és szaladt ki a szobámból.
Alig telt el néhány másodperc, és már vissza is ért. Az ágy szélén ültem, az ujjaim
bizseregtek, hogy megérinthessem, magamhoz húzhassam és ott tarthassam őt.
– Minek az oda? – sikerült megkérdeznem, és a párna felé mutattam, miközben a farkam
fájdalmasan keményen ágaskodott, és tettre készen állt.
Zoe felé nyújtottam a kezemet, ő habozás nélkül megfogta. A másik kezemmel elvettem előle
a párnát, és visszadobtam az ágyra.
– Dylan…
– Már így is túl sötét van itt. Ne rejtőzz el előlem többé, Zoe! –mondtam, majd gyengéden
magam felé húztam őt, mire az ölembe mászott.
– Itt van – szólt.
Átadta az óvszert, majd a combomra ült.
– Csak ez az egy van – folytatta, majd elakadt. – Még Jaredtől kaptam, hátha valamikor
szükségem lesz rá.
– Hátha valamikor szükséged lesz rá?
Megvonta a vállát.
– Hátha te meg én… Poénból adta.
– Hátha te meg én kefélünk. Túl szégyenlős vagy, hogy kimondd?
– Hátha te meg én szexelünk.
– A kefélünk jobban hangzik.
– Jó, akkor kefélünk.
Elnevettem magam, és megcsókoltam. A karját lassan a nyakam köré fonta, és ismét rám
simult.
– Látni szeretném, ahogy felveszed – mondta, miközben a számra tapadt.
– Bármit szeretnél, csak szólj, és máris megteszem!
 Beleharapott az alsó ajkába, és lehajtotta a fejét, hogy nézze, ahogyan a lehető leggyorsabb
mozdulattal felhúzom az óvszert.
Elfogyott a türelmem. Zoet leemeltem az ölemből, hanyatt dobtam az ágyon, és fölé
másztam.
– Annyira kívánlak, Zoe! Nem bírok már magammal! Elég abból, hogy csak nézlek, és nem
merülhetek el benned!
Magához húzta a fejemet, ajka a számat kereste. A mellkasunk még nem ért össze, így
lenyúltam közöttünk, és lecsúsztattam a kezemet a lába közötti nedvességbe.
– Basszus, Zoe! – szisszentem fel, a homlokomat az övének döntve. – Hiszen te már
készen állsz rám! – Erre próbáltam utalni…
Két ujjamat belé csúsztattam, mire ő mozdulatlanná merevedett alattam, a lába megfeszült,
és belemélyesztette az ujjait a karomba. Lucskos volt már belül. Néhány finom tolómozdulat
után kihúztam az ujjaimat, felcsúsztattam őket a csiklójáig, ahol simogatni, körözni kezdtem.
Zoe a csípőjét forgatva követelt többet és többet, és még erősebben markolászta a bőrömet.
Perzselt az érintése.
Lehajoltam.
– Őrülten kívánlak, Zoe – súgtam a fülébe.
– Csináld, Dylan… Csináld!
Szót fogadtam, megfogtam a tövénél a farkamat, és lassan behatoltam. Addig toltam be,
amíg csak tudtam. Pár másodperc múlva, néhány szexi hörgés és ziháló lélegzetvétel tört fel
Zoeból, majd ívbe feszült a háta alattam. Teljes hosszal benne voltam. Még soha semmit nem
éreztem ennyire szűknek, ennyire jónak, ennyire nagyon… az enyémnek.
A reggeli napsugarak megjelenéséig képes lettem volna szeretkezni vele. Zoe testének
minden porcikáját az emlékezetembe akartam vésni. Szédítő érzés kerített hatalmába.
Kihúztam a szerszámomat a nyílásáig, majd ismét visszatoltam. Az alkaromra támaszkodtam,
és lassú ritmusban mozogni kezdtem.
Halk nyögés hagyta el Zoe száját. Lehajoltam, hogy megcsókoljam. Kívántam a nyögéseit, a
sóhajait, a pihegését. Mindenét kívántam.
– Mindenedet akarom – suttogtam a bőrének. Gondoltam, részemről úgy korrekt, ha ezt
elmondom neki.
– Ajánlom is! – felelte rá. Az arcomat a tenyerébe fogta, és egyenesen a szemembe nézett,
miközben keményen lökögettem. – Mondhatni, erősen ajánlom! – tette hozzá, majd újabb
hörgés hagyta el a száját egy kifejezetten kemény lökés után. – Jobb, ha tudod, én is
mindenedet akarom! – Már meg is kaptad, bébi!
Őrülten akartam őt. Elvesztem benne. Megfogtam az egyik lábát, és a derekam köré fontam,
hogy még mélyebbre hatolhassak. Ahogy gyorsítottam a tempón, Zoe nyögései úgy követték a
ritmust.
Belecsimpaszkodott a bicepszembe, szorította, húzta, és káromkodott egyet, ahogyan még
hevesebben, még mélyebbre löktem magamat. A háta ívbe feszült, és olyan kéjesen kínálta fel
a mellét, hogy muszáj volt megkóstolnom.
Hörgött.
Elakadt a lélegzete.
– Az őrületbe kergetsz! – Kapkodtam a levegőt, és majdnem kiugrott a szívem a helyéről, alig
bírtam visszatartani magam.
Zene volt füleimnek, ahogyan a bőrünk minden egyes lökésnél összecuppant.
– Érzem belül, milyen nagy vagy! – lihegte Zoe, amitől a figyelmem a melléről a duzzadt
szájára terelődött.
– Túlságosan is?
Beleharapott az ajkába, megrázta a fejét.
– Jó érzés?
– El akarok menni – volt rá a válasza, és közben szorosabbra fűzte az ujjait a karomon. – El
akarok menni így, hogy bennem vagy – ismételte meg érdes, ziháló hangon. Megcsókoltam a
szája szegletét.
– Mondd ki! Mondd ki hangosan! Hallani akarom! Jó érzés? Kezét az arcomra helyezte,
mielőtt válaszolt volna.
– Fantasztikusan jó! Úgy érzem, mindjárt felrobbanok! – Elakadt a levegő benne. Felnyögött.
– Elképesztően jó, imádom! De el akarok menni! Nem… nem mindig jön össze nekem, de most
érzem, hogy nagyon közel vagyok. Azt akarom, hogy miattad élvezzek el! Juttass el a
gyönyörig, Dylan!
Hogy pont egy ilyen felkérésnek ne tegyek eleget?
Feltérdeltem, a combomra húztam Zoe lábát, a csípőjére tettem a kezemet, és még
erősebben belényomtam a szerszámomat. Olyan erővel kezdtem kefélni, mintha nem lenne
holnap. Hozzám nyomta magát, kezét a fejtámlához tartotta, és éreztem, ahogyan lassan
összeszorul körülöttem, összeszorítja a lábát, és hangosabban nyöszörög.
– Zoe! – szisszentem fel. – Annyira jó érezni, ahogyan szorítasz belül! Gyere, élvezz!
Alighogy kimondtam, végigsöpört rajta az orgazmus hulláma. Próbálta levenni rólam a lábát,
de én ott tartottam, addig pumpáltam, amíg eljutott a csúcsra, és már szinte hangtalanul
lihegett. Kinyitotta a száját, megfeszült a háta, a lélegzete is elakadt.
Figyeltem az arcát, a mellét, ami minden lökésemnél megrezdült. Éreztem, hogy én sem
tudom visszatartani már magamat. Olyan mélyen voltam benne, és annyira szorított belül, hogy
azt sem tudtam, le bírok-e majd állni.
Zubogott a vér az ereimben, végigfutott a bizsergés a gerincemen.
Zoe a nevemet mondogatta, amikor ismét kapott levegőt az orgazmus után. Felnyúlt,
végigsimított a mellkasomon és a hasamon. Megborzongtam. Nem tudtam, mennyi ideig tudok
még mozogni benne, de éreztem, hogy kezdem elveszíteni a fejemet.
– Nem bírom tovább! – tört fel belőlem.
Égetett Zoe forró belsője. Fogalmam sem volt, miért próbáltam annyira visszafogni magamat
ahelyett, hogy eldurrantam volna.
– Még ne – suttogta, és magához húzott.
Verítékben úsztunk. Hozzám simult a melle, éreztem a szívverését, az illatát, a pihegését…
A fejtámla minden egyes lökésnél nekiütődött a falnak, és mindketten ütemesen
nyögdécseltünk. Éreztem, hogy újra összeszorul körülöttem, majd felsikolt, és a csípőjét vadul
mozgatva ismét elélvez. Szorosan átkarolt, arcát a nyakamba fúrta.
Elképesztően szűk lett és nedves!
– Nézz rám! – hörögtem. – Nézz rám, Zoe!
Kifulladva hátravetette a fejét a párnára, egymásra néztünk a sötétben. Felnyögtem, majd a
száját követeltem, és újra meg újra megmártóztam benne. Szenvedélyesen csókoltam, ide-oda
billegett a fejünk, és soha nem tapasztalt lendülettel élveztem el benne. Még egyszer sem
éltem át ilyen orgazmust. Mintha mélyről, a legbelsőmből szakadt volna fel az érzés. Amit azon
a szűk kis ágyon műveltünk, sokkal több volt sima szexnél. El tudom képzelni, hogy ilyen
elsöprő erővel csak egy ördögűzés bírhat.
Amikor ismét láttam és hallottam, azon kaptam magam, hogy még mindig Zoe-ban mozgok
finoman, lassú mozdulatokkal. A szájára tapadtam. Addig csókoltam, amíg bírtam. A kezemmel
simogattam mindenhol, ahol értem, hogy jól az emlékezetembe véssem a teste minden
szegletét. Órákon, napokon, éveken át tudtam volna csókolni őt. Amikor már azt éreztem,
kipurcanok, ha tovább kell mozognom, félig Zoera borultam, és próbáltam normalizálni a
légzésemet.
– Basszus! Szerintem kinyiffantottál – motyogtam a párnába. – Csináljuk megint!
Zoe elnevette magát, lágy hangjától bebizseregtem.
Kihúztam magamat, és arrébb mozdultam, hogy levegyem az óvszert. Amikor
visszafordultam, Zoe épp magára húzta a takarót, hogy elrejtőzzön alatta.
Becsúsztam mellé. Kezemet a dereka mögé tettem, és a mellkasomra húztam az arcát. A
szerszámom félig már ernyedt állapotban pihent közöttünk.
– Légy szíves ne takard el magad előttem! – szólaltam meg halkan.
– Nem is takarom – suttogta.
Eltűrtem kócos haját az arcából, és egy pillanatra rászegeztem a tekintetemet.
– Ez volt az legjobb dolog, ami valaha történt velem, Zoe.
Puszit nyomtam a duzzadt szájára, és amikor szétnyílt az ajka, hosszan megcsókoltam.
Amikor elvált a szánk, Zoe sóhajtott, és a homlokát közvetlenül az állam alá, a vállamba fúrta.
– Minta egész életemben erre vártam volna – folytattam. – Rád, és arra, hogy ez
megtörténjen.
A hátát simogattam fel és le, fel és le, majd rám emelte a tekintetét. – Elsöprő érzés volt.
Még soha nem tapasztaltam ilyet. Mármint, hogy… kétszer is elmenjek. Azt hiszem, túl
nedves voltam. Az normális?
– Szerintem nálunk ez a normális. Vagy túl sok volt? – kérdeztem homlokráncolva. –
Fájt? És a nyakadon a zúzódások?
Megrázta a fejét.
– Nem, nem erről van szó. Csak még soha nem éreztem… ennyire őrületesnek. Arra
vágytam, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre gyere, még akkor is, amikor már éreztem,
hogy teljesen bent vagy… Tudod…
– Igen, tudom, mire gondolsz. Próbáltam lazán csinálni, de nemjött össze. – Csókot
nyomtam a homlokára, lecsuktam a szemem. – Aludnunk kéne még egy kicsit, Flash.
Holnap nehéz napod lesz.
Zoe sóhajtott, és közelebb húzódott hozzám. – Aludhatok veled?
– Meg se próbálj elmenekülni tőlem!
Elhelyezkedett, majd átkaroltam, elcsendesedtünk.
Már majdnem elbóbiskoltam, amikor halkan megszólalt:
– Dylan.
Felriadtam. Zoe hangjából ítélve az a beszélgetés következett volna. De akkor, amikor még
mindig abban az érzésben merültem el, ahogyan Zoe szorított és lüktetett a farkam körül,
végképp nem volt kedvem egy komoly témához.
– Ne most! – feleltem kurtán.
– Azt hiszem, beszélnünk…
– Ne ma éjjel, rögtön azután, hogy az enyém lettél! Majd holnap vagy holnapután
beszélünk. Aztán amilyen gyorsan csak tudunk, kiköltözünk.
– Kiköltözünk? Miről besz…? – Félbehagyta a mondatot, ahogy magamhoz szorítottam.
Lenéztem, láttam, hogy zavartan tekint rám.
– Nem maradhatunk itt, a lakásában. Én nem.
Még jobban összeráncolta a homlokát, amíg végül leesett neki, miről beszélek. Megrázta a
fejét.
– Nem, Dylan. Úgy értem, igen, de…
Megcsókoltam a száját, belefojtva ezzel a szót, de nem bírtam megállni, hogy ne tegyem
meg.
– Ne ma éjjel, légy szíves!
– De tudnod kell. Vannak dolgok…
– Majd holnap vagy holnapután mindent megtudok. Csak még egynapot adj nekem,
rendben? Csak mi legyünk, te meg én, és senki más. Semmi ne álljon közénk addig!
Néhány pillanatig még nézett, majd nagyot sóhajtott, és bólintott. Teltek a másodpercek. Nem
tudtam elaludni. Megköszörültem a torkomat.
– Amúgy te csókoltál meg engem. Elveszítetted a fogadást, pedig annyira biztosra
mondtad, hogy soha nem veszítesz.
Zoe felkapta a fejét, az államnak koccant.
– Dehogyis! Te csókoltál meg engem. – Nem hiszem. Te kezdted.
– Nem. Az nem számít. Te csókoltál meg először.
Hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Miután kivitatkoztuk magunkat arról, hogy ki
veszítette el a fogadást, végre elaludtam. Zoe az enyém lett, minden értelemben. Akkor még
fogalmam sem volt arról, hogy másnap ez semmit nem jelent majd, ahogyan arról sem,
mennyire össze fogja törni a szívemet.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
 ZOE
Az ujjaimmal játszott. Azt hiszem, ettől ébredtem fel, és a duruzsolásától, ahogyan a nevemet
súgta, száját a bőrömhöz tapasztva. A suttogásnál épp csak egy fokkal szólt hangosabban
hozzám, de a szívem azonnal felpörgött tőle. Pedig veszettül korán volt még ahhoz, hogy egy
álmosan búgó hangtól beinduljak.
Kinyitottam a szemem, mosoly terült szét az arcomon. Ha láttad volna azt az ágyat, te is azt
mondtad volna, hogy még véletlenül sem két személyre tervezték. Főleg nem úgy, hogy az
egyikük akkora, mint Dylan. Ennek ellenére elfértünk rajta. A lába és a fejem alatti karja lelógott
az ágyról, a lábam összefonódott az övével, és nekem a térdem lógott le, de kit érdekelt? Mint
már mondtam, tökéletesen passzoltunk egymáshoz.
– Jó reggelt! – búgta a fülembe.
Hátrapillantottam rá, belenéztem sötétkék szemébe. Hanyag mosolyt küldött felém, olyat,
amit nem tudtam nem viszonozni.
– Jó reggelt!
– Jól aludtál?
Leragadtam a mosolyánál. Bólintottam, mire még szélesebbre húzódott a szája. Éreztem,
hogy elpirulok. Lenéztem az ajkára, és láttam, ahogyan a vigyorból olyan mosoly lesz, amit a
legjobban szerettem. Az a mosoly, amikor a szeme is nevet. Meleg, őszinte és sármos.
Nyálasnak hangzik, tudom, de tényleg eláll tőle a lélegzeted – oké, értem, a tiéd talán nem…
de az én lélegzetem bizony elakadt. Hopp!
Már el is akadt!
– Ne mozdulj! – hadartam.
Felemeltem a takarót, aztán abban a pillanatban fel is sikoltottam, majd gyorsan
visszarántottam.
– Mi az? – kérdezte Dylan vidáman. Látszott rajta, hogy jól szórakozik.
Magasabbra húztam a takarót magam előtt.
– Én… csak… Kérem a párnát!
Esélyt sem adtam neki, hogy ellenkezzen vagy elrántsa a takarót, mielőtt magam elé fogom
a párnát. Kihúztam alóla, a feje a matracon pattant. Gyorsan eldünnyögtem egy
bocsánatkérést, majd a párnát a mellkasomhoz szorítva óvatosan lemásztam az ágyról.
Dylan elkapta a kezemet, mielőtt még kiegyenesedhettem volna.
– Hova mész?
– Mindjárt visszajövök. Csak hozni akarok valamit.
Elengedett, mire én kihátráltam a szobából, remélve, hogy semmim nem látszik ki.
Miután sikerült kivennem a táskámból, amit akartam, visszaszaladtam hozzá. Dylan karját a
feje alá téve feküdt. Láttam az összes izmát, a karját, a mellkasát, a sima bőrét, és a takaró
alatti bugyrot. Rögtön eszembe is jutott, hogyan forrósított fel a dákója. Öröm volt ránézni erre
a srácra! Annyira lazának tűnt, annyira dögösnek, annyira…! Szóval egyszerűen csak nem
tértem magamhoz, annyira elcsavarta a fejemet. Mindenesetre úgy volt tökéletes, ahogy volt.
A párnát továbbra is magam előtt tartva, a fényképezőgépemmel a kezemben másztam
vissza mellé. Akkor engedtem el a párnát, miután már újra a takaró alatt voltam.
– Nem lehetsz már ennyire szégyenlős, Zoe! – szólalt meg Dylan a könyökére támaszkodva.
Kissé összehúzta a szemöldökét, úgy nézett a szemembe. – Főleg ez után az éjszaka után.
 – Nem múlik el csak úgy! Kérek egy kis szünetet most, hogy már világos van – hüppögtem. –
De most ne ezzel foglalkozz! Úgy szeretnék fényképet készíteni rólad, és arra… – Már
készítettél rólam a meccsen.
– Nem, nem olyat szeretnék. – Kezemet a mellkasára tettem. – Hanem olyat, amit megtartok
magamnak.
– Emléknek, szívverésnek? – dünnyögte, visszhangozva, amit a legelső éjjel mondtam neki,
amikor idejött a lakásba. Elmosolyodott, és egy hajtincsemet a fülem mögé tűrte. – Kettőnkről?
Izgatottan a számba haraptam, és buzgón bólogattam.
Kitárta a karját, én befészkeltem magam, és elképesztően boldog voltam, hogy ott lehetek.
– Biztosan elzsibbadt már a karod. Kihúzhattad volna a fejem alól, amikor elaludtam.
– Minden oké vele – felelte szórakozottan, ahogy magához húzott.
Beállítottam a Sony A7R II gépemen az ISO-t és a zársebességet, majd kifújtam a levegőt,
és a magasba tartottam a kezemet, hogy mindketten benne legyünk a képben. A lehajtható
képernyő nem nyílt ki, így a kép vaktában készült, de abban a pillanatban ezzel is beértem.
Vigyorogva Dylanre néztem, ő is elmosolyodott.
– Mehet? – kérdeztem, mit sem törődve azzal, hogy őrültnek tűnök.
Dylan elnevette magát, és puszit nyomott az arcomra.
Szuper volt! Kattintottam, mielőtt meggondolhatta volna magát. Mámorban úszva fordítottam
meg a gépet, hogy megnézzem, milyen lett a kép. Hát persze hogy tökéletes! Tényleg úgy
néztem ki rajta, mint aki bekattant. Vigyorogtam, mint a tejbetök, a szemem csukva volt, a
fejemet pedig Dylan felé döntöttem, de akkor is tökéletes kép lett. Dylan tökéletesen mutatott
raja, és ennek irtóra örültem. Jobb, hogy senki nem látta azt a fotót, mert komplett lúzernek
könyvelt volna el, de én másként gondoltam.
Amikor Dylan elnevette magát mellettem, tudtam, hogy ő sem gondolja azt.
– Szépséges – állapította meg, mire végigfutott rajtam a bizsergés.
Már azzal is megelégedtem volna, hogy azt az egyetlen pillanatot sikerült megörökítenem.
Tettem volna le a fényképezőt, de Dylan megállított.
– Lősz még néhányat?
– Nem bánod?
– Nem. Csinálj, amennyit csak akarsz! – adott rá engedélyt.
Legalább egy tucat ugyanolyan beállítású fotó lett, de nem érdekelt. Mindegyiken az látszott,
hogy Dylan megcsókol, ahogy a vállára dőlök, Dylan megcsókol, ahogy az arcát a tenyerembe
fogom, nevetek, miközben ő előrehajol, és megpuszilja a nyakamat, csillogó szemmel nézek rá,
amikor rám mosolyog, teljes mértékben megfeledkezve a fényképezőről. Aztán kivette a gépet
a már egy ideje remegő kezemből, és némi ügyetlenkedés után ő is készített egy sorozatot.
Azokon a fotókon éppen puszit nyom a szám szegletére, miközben nekem végre sikerül
belenéznem a fényképezőbe, megcsókol, én pedig arccal felé fordulok, és csukott szemmel
hallgatom, hogy a fülembe duruzsol. Készült egy olyan kép is, amelyiken átfogja a nyakamat,
és egy olyan is, ahol a kimunkált teste és az én derekam látszódik, ahogy átfordul az ágyon.
Aztán csend vett minket körbe.
Átnyúlt rajtam, a gépet a szőnyegre tette, és lenézett rám. A kis fotózgatásunk alatt
valahogyan lecsúszott a takaró a felsőtestemről. Mindent láthatott, amit korábban nem látott.
A szívem nagyot dobbant, ahogyan egymást néztük. Dylan ellágyult tekintettel
tanulmányozott. – Szia, Flash! Elmosolyodtam.
– Szia, haver!
Oldalra billentette a fejét, és nevetett.
– Ja, igen. Hiszen haverok vagyunk! Te vagy a legjobb haverom, akim valaha is volt.
– Szintúgy!
A szemével követte az ujjait, amiket végigfuttatott a zúzódásaimon. Nyeltem egyet.
– Megőrjít, hogy ezek itt vannak.
Nem tudtam megszólalni.
Tovább nézett, az egyik kezével végigsimított a derekamon, majd lefelé a combomon. Amikor
felemelte és feltette a lábamat az ágyra, alig bírtam visszatartani, hogy ne borzongjak bele
tetőtől talpig. Ki voltam éhezve rá. Rám engedte a csípőjét, amiről eszembe jutott, hogy
visszahúzta az alsónadrágját, amikor felkelt, hogy elrendezze az óvszert. Hiába volt közöttünk a
takaró, éreztem a keménységét, és nem telt bele néhány másodperc, hogy ő is érezze, milyen
nedves lettem.
Belekapaszkodtam a karjába, lecsuktam a szemem, és önkéntelenül is felnyögtem, amikor
előrenyomott, és a farka feje keményen a csiklómhoz nyomódott.
Éreztem, ahogy az ajkával a számat, a fülemet, a nyakamat érinti, ahogy nyalja, finoman
szívogatja és csókolgatja.
Csukott szemmel lenyúltam kettőnk között, és egy kicsit letoltam az alsónadrágját.
Összerezzentem, amikor a kemény, forró farka a hasamon landolt.
Kótyagosnak éreztem magam. Felnyögtem, elfordítottam a fejemet, hogy meg tudjon
csókolni. Ő is felnyögött, amikor a kezemet a szerszáma köré fontam, és erősen meghúztam. A
hörgését elnyelte a csókunk, erősebben rákapaszkodtam. Egy csepp előváladék csöppent a
hasamra, amitől az egész testem megbizsergett. Aztán még egy csepp, majd még egy. Újból a
szájára tapadtam, miközben a szabad kezemet a nyaka köré fontam, és magamhoz húztam.
Előrehajtotta a fejét, a nyelvével egyre mélyebben simogatta a nyelvemet, harapdált, nyalt és
csókolt.
Ekkor a hüvelyk- és a mutatóujjával megfogta az államat, eltolta magát tőlem, ajkaink hangos
cuppanással váltak el egymástól.
– Kérlek, mondd, hogy Jared nem csak egyet adott! – nyögött fel.
Búgó hangja hallatán még jobban beleolvadtam az ágyba. Félig kinyitottam a szemem.
– Mit? – nyögtem ki végre nagy nehezen.
– Óvszert.
Egy kicsit nagyobbra nyitottam a szemem. Megdobbant a szívem.
– De.
Dylan felnyögött, legördült rólam, a farka közben kicsusszant a kezem közül.
– Bocs! – motyogtam, majd a könyökömre támaszkodva felültem, és figyeltem, ahogy
néhányszor végighúzza a tenyerét az arcán.
– Akkor ki kell kelnem az ágyból. Sőt, még a lakásból is ki kell mennem.
Elmosolyodtam. – Miért?
Összehúzott szemmel aggódó pillantást vetett rám, a tekintete elkomorult. Azonnal lefagyott
az arcomról a mosoly, megköszörültem a torkomat. Szó nélkül feltérdeltem, és lihegve, kissé
bizonytalanul a lába mellé helyezkedtem. Nyeltem egyet. Nem fogok engedélyt kérni tőle, és ő
sem fog megállítani. Éreztem a lángoló tekintetét a bőrömön. Normális dolog, hogy annyira
magával ragadott egy dákó? Mert le sem tudtam venni a szememet a vaskos rúdról, a sötét
rózsaszín fejéről… Ahogy az izmos hasán hevert keményen, és a belső felén végigfutott az a
vastag ér… Milyen érzés lehet megkóstolni? Olyan erővel zúdult rám mindez, hogy nem bírtam
tovább türtőztetni magam.
Dylanre pillantottam. Nyelt egyet. Láttam, hogy mozog a torka, és megfeszül az állkapcsa.
Kinyújtottam a kezemet, hogy megfogjam, de megállított, mielőtt hozzáértem volna.
Egymásba fűzte az ujjainkat.
– A másikkal – szólalt meg fátyolos, kívánós hangon, amitől még jobban felcsigázott, és
libabőrös lettem.
– Oké – feleltem, és megnyaltam a számat.
Valószínűleg én jobban akartam, hogy a számban legyen, mint ő. Nem voltam profi az
oboázásban, de talán annyira nem is ment rosszul. Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem
az összes hülye gondolatot, majd bal kézzel megfogtam a farka tövét, lehajtottam a fejemet,
hogy a szám a hegyéhez érjen, és a nyelvemet forgatni kezdtem körülötte.
Dylan csípője megrándult, megszorította a kezemet.
– Bocs!
Lassan elkezdtem fel és le mozgatni a kezemet a szerszámán, a hüvelykujjammal a nyílását
simogattam, hogy az onnan kibuggyanó nedvességgel könnyebben csússzon. Dylan próbált
mozdulatlanul feküdni.
– Basszus! – sziszegte, belenyomva a fejét a párnába, amikor ismét a számba vettem. –
Zoe, nem hiszem, hogy valaha is ki foglak engedni téged ebből az ágyból!
Nem is engedett, egészen addig, amíg meg nem szólalt a mobilja.
Az egyik csapattársa, Benji kereste, hogy megkérdezze, megy-e edzeni.
Ezt követően őrült rohanás vette kezdetét. Fogalmam sem volt, mikor ébredtünk fel, de
miután a hasára és a kezemre élvezett a segítségemmel, viszonozta nekem is a kedvességet,
sőt, még egy bónuszkört is kaptam. Amikor Dylant hívta a haverja, és kipattantunk a mi kis
magánbuborékunkból, bűntudatot éreztem, amiért én ennyire boldog vagyok, közben a
barátnőm meg a poklok poklát járja.
Tizenöt perccel a telefonhívást követően már mindketten lezuhanyoztunk, felöltöztünk, és
indulásra készen álltunk.
– Felhívsz, amikor jössz haza? – Fel.
– Nem mész be ma órákra? – Nem. Jared sem.
– Hívsz, ha bármire szükséged van? – Igen.
– Amikor odaérsz Kaylához, üzenj rám, mi a helyzet vele!
Gyors bólintás, majd másfelé néztem. Megfogta az államat. –
Mi a baj?
Félig-meddig megvontam a vállam. Hogyan fogom neki elmagyarázni, mi a helyzet Markkal
és Chrisszel? Hogyan kezdjek egyáltalán bele abba a beszélgetésbe?
Szóval… az a helyzet, hogy tudom, mennyire nem bírod a hazug embereket, mivel már az
első este elmondtad, amikor idejöttél, de én egész idő alatt hazudtam neked. Persze ez csak
olyan kegyes hazugság volt, tudod? Soha nem is volt pasim, legalábbis amióta beköltöztél
ide, és a te legjobb barátod valójában az én rég elvesztett bátyám. De nem mondhatjuk meg
neki, mert Mark nem akarja. Szép beszéd. Viszlát!
 Mint amikor letépnek egy sebtapaszt.
Annyira zavarban éreztem magam, hogy kiszöktek a könnyeim. Megfordultam, hogy az
ajtóhoz érjek, mielőtt Dylan észreveszi.
– Semmi. El fogsz késni. Gyerünk! – A kezénél fogva húztam kifelé, majd bezártam az ajtót.
– Zoe, várj! – Dylan megfogta a karomat, de én már mozgásban voltam.
Mielőtt elmenekültünk volna, nyílt Ms. Hilda ajtaja. Esküszöm, az a nő fülét az ajtóra
tapasztva tölti a fél napját – vagy még többet –, hogy elcsípje az áldozatait.
– Hol voltak maguk? Szükségem lett volna egy kis segítségre tegnap, és hiába kopogtam az
ajtón. Buli volt talán? Úgy emlékszem, említettem magának, Miss Clarke, amikor ideköltözött,
hogy nem szeretném, ha partikat tartanának.
Ha összeírtam volna egy tennivalók listáját aznapra, Ms. Hilda biztosan nem szerepelt volna
rajta. Mivel tudtam, hogy Dylan ott magasodik mögöttem, oldalra billentettem a fejemet, és
mély levegőt vettem. – Ms. Hilda, hallott talán zenét kiszűrődni tőlünk?
– Nem, de esküdni mertem volna, hogy hallottam valamit…
– Nálunk nem volt buli, és a közeljövőben sem tervezzük, hogy lesz. Nagyon szívesen segítek
magának, amiben csak szükséges, de nekem most órára kell sietnem, Dylannek pedig
edzésre. Szóval sajnálom, de valaki mást kell keresnie a függönyeihez. Legyen szép napja, Ms.
Hilda!
Az öregasszony még erősebben összeráncolta a homlokát, és tátott szájjal nézte, ahogyan
megindultam a lépcsőn lefelé. Egy másodperc múlva Dylan is követett.
Amikor kiléptem az utcára, felnéztem a ragyogó kék égre. Az arcomba fújt a szél, és ettől
máris jobban éreztem magam.
– Mi van? – kérdezte Dylan mögülem, majd átkarolta a derekamat, magához húzott, és
gyengéd puszit lehelt a nyakamra.
Jobban esett, mint a szél, még könnyebbnek éreztem magam.
– Semmi – feleltem, majd oldalra hajtottam a fejem, minden szégyen nélkül jelezve felé, hogy
még több puszit kérek a nyakamra. Várnom se kellett! Dylan megfogta az államat, és hosszan
megcsókolt. Minden rossz gondolatom elillant.
– Semmi – ismételtem meg levegő után kapkodva, amikor megtörtük a csókot.
Felnéztem a szédítő szemébe, és elhittem, hogy minden rendben lesz.
– Elaludt? – kérdeztem Jaredtől, amikor visszaért a nappaliba.
Jared lehuppant a kanapéra, fejét a kezébe temette. – El. Végre!
Jared felé fordultam, hogy ránézzek, de félúton megállított egy kis kéz, ami a hajamat fogta.
– Nem, nem, Zoe! Még a végén összekócolod! Nem mozdulhatsz, butuska! Most újra kell
kezdenem! – Édes kis sóhaj röppent fel mögöttem, amiből kiérződött a tettetett bosszankodás
is.
– Bocsánat, Bluebird kisasszony – mondtam erre vontatott hangon.
Azon a becenéven szólítottam, amire megkért, mihelyt beléptem a lakásba. Jared húga,
Becky volt a legédesebb kislány a világon, és persze a legokosabb is, csakúgy, mint a bátyja.
– Most többet kell fizetnem, amiért újra kell kezdenie?
Megálltak az ujjai a hajamban.
– Kapok érte pénzt?
– Nos, mivel te vagy a fodrászom, azt hiszem, illene fizetnem érte, nem igaz? Hiszen már
dolgozol rajta, mióta is? Fél órája?
– Igen. Akkor fizess érte, igen!
– Rendben. De akkor nagyon szép legyek ám!
– Igyekszem. Mennyit fizetsz érte?
– Jaj! – szóltam Jared felé, de ő nem figyelt ránk. – Mennyit kérsz? Becky Jared felé fordult.
– Jar, ma kapok fizetést. Mennyit kérjek?
Elmosolyodtam, és igyekeztem visszafogni magam, hogy ne kezdjek el kuncogni. Becky
folyton Jarnak vagy Jernek hívta a bátyját.
Hosszasan megvitattuk a dolgot, és arra jutottunk, hogy három dollárt kér, mert három
fonatot szeretett volna készíteni nekem, olyat, amilyen a játéklovának van. Gyönyörű leszek,
mivel igen ügyesen tud fonni – legalábbis Jar szerint –, és a pénzén csokit fog venni.
Hagytam, hogy Becky tovább játsszon a hajammal. Jaredre pillantottam, aki lehajtott fejjel ült.
– Holnap jönnek a szülei. Jót fog tenni neki, hogy látja őket – jegyeztem meg halkan.
Jared kimerülten megdörzsölte a nyakát, és felpattant. Három éve ismerem őt, de még soha
nem láttam annyira mérgesnek, mint aznap. Néhány percnél tovább nem bírt megülni egy
helyben.
– Bassza meg! Kinyírom azt az alakot! Már rég szólnunk
kellett volna…
Apró kezecskék fogták át a nyakamat. Becky temette az arcát a hajamba. Megsimogattam a
karját, hogy megnyugtassam.
– Ülj le, Jared! – sziszegtem neki. – Jól van, Becky, semmi baj. Jared csak ideges egy kicsit.
A hangom hallatán Jared éles pillantást vetett rám, de amint rájött, hogy a húga is a
szobában van, lehiggadt, és hátradőlt.
– Bocs, hercegnő! – duruzsolta neki, hízelgő csókot nyomva a nyakára, hogy kicsalogassa a
hajam mögül. – Ugye, nem árulsz be, amiért rondán beszéltem?
Még néhány puszi, és Becky már kuncogva elő is jött, mintha mi sem történt volna.
Jared térdére tettem a kezem, amíg végül abbahagyta az ideges rángatózását, és
lenyugodott.
– Kayla tudta, hogy nem bírjuk a pasiját, Jared – szólaltam meghalkan. – Nem a mi hibánk
volt, és nem is Kayláé. Odavolt érte. Csakis egyetlenegy ember felelős a történtekért, és ő
meg fogja kapni, amit érdemel.
– Szerinted annak a… – kezdett bele Jared, de aztán gyors pillantást vetett a húgára – sz-e-
m-é-t-n-e-k a szülei nem fognak azonnal megtenni mindent, hogy tisztára mossák?
– Azért az nem lesz olyan egyszerű.
Felkelt, és ismét elkezdett fel-alá járkálni.
– És még téged is bántott, bassz… az ég szerelmére! Miért nemhívtatok? Miért nem hívtál
fel, hogy gáz van? Ha ott lettem volna veletek a könyvtárban, akkor…
– Állj meg, mert már szédülök! Ülj le!
Jared hosszan nézett rám, mire meggondoltam magam.
– Vagy oké, ne ülj le, csak maradj csendben! – morogtam. – Kayla egész nap olyan volt, mint
egy szellem. Most, hogy végre elaludt, nem kéne felébresztened.
– Beszéljünk valami másról inkább! Mert eldurran az agyam, ha belegondolok, hogy nem
tudom pépesre verni annak az alaknak a képét.
 – Mi az, hogy pép? – kérdezte Becky.
– Kész a hajam, Bluebird kisasszony? Megnézhetem?
– Szerzek egy tükröt. Te maradj csak itt, oké, Zoe? Itt várj!
Lesegítettem a kanapéról, bólintottam.
– Itt várok. Értettem!
Mielőtt Becky elszaladt, Jared megfogta a karját.
– KayKay a szobámban alszik. Nyitva az ajtó, szóval halkan keresd azt a tükröt, oké?
– KayKay beteg?
– Nem, kicsim. Csak fáj egy kicsit a feje, ezért kell aludnia. De rendbe fog jönni. Miután
végeztél Zoe hajával, te is mész aludni, rendben? Már rég ágyban lenne a helyed.
– Oké, Jar. Először hajazás, aztán lefekvés – felelte elégedetten, majd beszaladt a
szobájába.
– Nekem is indulnom kéne haza. Elmúlt kilenc – szólaltam meghalkan, de amint Becky
hallótávolságon kívül került, gyorsan kiböktem, ami már nagyon kikívánkozott belőlem. – Csak
hogy tudd, lefeküdtem Dylannel. És ha nem vagy kíváncsi rá, most már akkor is tudod. Az
ágyában, tegnap éjjel, vagyis inkább hajnalban, de mondjuk azt, hogy az éjjel… Meg egy
kicsit…
– Várj, várj! – vágott közbe Jared feltartott kézzel, nagyokat pislogva. – Hogy mit csináltál?
– Lefeküdtem…
– Pontosítsd, légy szíves! Ez azt jelenti, hogy egy ágyban feküdtetek, vagy azt, hogy
szétkefélted az agyát? Melyik?
– Hát… – A mellkasomhoz húztam a lábam, átkulcsoltam, és már húzódott is mosolyra a
szám. – Ha már arról beszélünk, ki kit kefélt meg, akkor inkább én voltam az, akit.
Lehuppant mellém a kanapéra, még mindig döbbent arccal nézett.
– Akkor gondolom, ez azt jelenti, hogy nem kell már rányomulnom.
Nevetésben törtem ki, a szám elé kellett tennem a kezemet, nehogy hangos legyek. Aztán
hirtelen elkomorodtam.
– Bűntudatom van, amiért én boldog vagyok, pont most, amikor Kayla ilyen szörnyűségen
ment keresztül. Nem terveztem, hogy így…
– Zoe, ha rajtad múlna, legalább még tíz évig nem léptél volna. Azt vágom, hogy egyáltalán
nem tervezted.
– Annyira aranyos volt velem tegnap, Jared! Ahogy beléptünk a lakásba, összeomlottam.
Dylan próbált lelket önteni belém. És aztán…
Imádtam Jaredet, az egyik legjobb barátom volt, de valami miatt mégsem akartam elmesélni
neki minden részletét annak, ami azután történt, hogy tegnap Dylan és én hazaértünk. Ahogyan
a karjai között tartott, ahogy a zuhany alatt ölelt, amennyire tökéletesen passzoltunk
egymáshoz… Úgy éreztem, mindez csakis kettőnkre tartozik. Dylanre és rám.
– Aztán megtörtént – fejezte be helyettem Jared.
– Valahogy úgy.
– Most már értem.
– Mit?
Mielőtt válaszolni tudott volna, Becky szaladt vissza egy kis rózsaszín tükörrel a kezében.
– Megtaláltam! – kiabálta suttogva. – Megtaláltam, Zoe!
 – Ó, micsoda szép tükör ez, Bluebird kisasszony! Nézzük csak, mit művelt a hajammal!
Miután Beckyt ágyba parancsoltuk, bementem a fürdőszobába, és alaposabban szemügyre
vettem a hajamat. Beletelt néhány percbe, hogy lenyugodjak.
Ahogy elmentem Jared szobája előtt, hallottam, hogy Kayla szólít.
– Minden oké? Azt hittem, alszol.
Beléptem hozzá, leültem az ágy szélére, mire ő felült.
– Hallottam, hogy Becky beszélget veletek. Hogyhogy nem mentélhaza?
– Igen. Kicsit még maradni akartam. – Hosszú csend következett, majd így folytattam: –
Hogy vagy? Egész nap aggódtam, mit kérdezzek majd tőle.
– Jól. – Sóhajtott. – Jobban, mondjuk úgy. Elmehetsz nyugodtan, Zoe. Nem kell neked is itt
őrködnöd.
– Miattam ne aggódj! Majd megyek, amikor megyek. Sóhajtott, de bólintott.
– Anya és apa holnap érkeznek.
Ezúttal én bólintottam.
– Nem tudom, visszajövök-e januárban, Zoe. Nem vagyok biztos benne, hogy fel tudok
készülni így a záróvizsgákra.
Tiltakozni akartam, és azt mondani, hogy ez a leghülyébb ötlet, amit valaha hallottam, de nem
tettem. Szívesen töltöttem volna tíz percet Keithszel egyedül egy szobában, de tudtam, hogy
attól még nem lenne könnyebb a barátnőmnek.
A sötétszürke ágyneműt bűvöltem, de aztán kiböktem:
– Azt szeretném kérni, hogy gyere vissza, KayKay, de tudom, hogy nem tehetem.
– Nem hiszem, hogy akarok… Helyesebben, nem hiszem, hogy képes lennék rá. És
szerintem a szüleim úgy gondolják, hogy…
– Megértem. Azt kell tenned, ami segít helyrejönni. Amitől ismé tboldog leszel. Mit
gondolsz, Texasban maradsz?
– Nem tudom.
Gyors pillantást vetettem rá, majd lenéztem a kezére, amivel a takaró szélét gyűrögette.
– Keith családja közel lakik hozzátok, igaz?
Megrázta a fejét.
– Elköltöztek, amikor idejöttünk tanulni. Most Seattle-ben élnek, így ő nem fog visszajönni
Texasba. Elhallgattunk.
– Nyáron te és Jared ellátogathatnátok ám hozzám!
Letöröltem egy könnycseppet az arcomról.
– Igen, az klassz lenne. Még soha nem jártam Texasban. – A számba haraptam, egy
másodpercig tétováztam. – Ha bíróságra kerül a dolog, és Keith…
– Nem akarok róla beszélni, Zoe.
– Oké. Bocs.
Öklével a takarót gyűrte, megfogtam a kezét.
– Sajnálom!
Kayla nem szólt. Felnéztem, és láttam, hogy ő is sír.
– Nem tudok megálljt parancsolni az érzéseimnek – mondta aztán halkan. Megremegett
az alsó ajka, és olyan gyorsan törölgette le a könnyeit az arcáról, amilyen gyorsan
 potyogtak. – Csak jönnek és mennek! Az egyik pillanatban jól vagyok, a másikban
émelygek.
Rám emelte a tekintetét, majd lenézett a nyakamon éktelenkedő foltokra, amik annak
ellenére is látszódtak, hogy alapozót kentem rájuk.
– És miattam okozta neked ezt a sok…
Az ujjaim hegyével megérintettem a nyakamat.
– Ezeket? Ezek nem fájnak, Kayla. Az jobban fáj, hogy én nem tudtam fájdalmat okozni
neki. Szóval emiatt ne aggódj!
Kayla mindenről hajlandó volt beszélni, csak Keithről nem. Nem feszegettük a témát, az
pedig, hogy Becky velünk volt, csak egyszerűbbé tette ezt. Nevettünk a bohóckodásain, és
szinte olyan volt, mint bármelyik másik normális napon, amikor három jó barát együtt van.
– Hiányozni fog a legjobb barátnőm – jegyeztem meg. – Jarednek mondtad már?
– Még nem, de beszélek vele.
Jared ekkor dugta be a fejét az ajtón.
– Jól hallottam, hogy valaki a nevemet mondta? Azt hittem, alszol, te kis hazug. –
Megkerülte az ágyat, és leült velem szemben. – Zoe, a telefonod már szétrezgi magát a
táskádban. Nem ártana felvenned.
Homlokráncolva felkeltem. Totálisan megfeledkeztem a mobilomról, miután Dylannek küldtem
egy gyors üzenetet arról, hogy Kayla jól van. Amikor előző éjszaka felébredtem, és megnéztem
a mobilomat, láttam, hogy egy csomó nem fogadott hívásom volt. Dylan üzenetét elolvastam,
de a többivel nem foglalkoztam. Miután reggel mindegyikünk megindult a maga dolgára, az
épületből kilépve végigpörgettem a Marktól kapott üzeneteket. Miután megüzentem neki, hogy
mindent elmesélek Dylannek, legalább ezerszer hívott, nyolc hangüzenetet hagyott, és jó pár
sima üzenetet. A hangüzeneteket kitöröltem anélkül, hogy meghallgattam volna. A sima
üzeneteket elolvastam, de semelyik nem tartalmazott olyat, amit hallani akartam, így azokat is
töröltem. Lábtörlőként bánt velem, és ezúttal sem volt másként.
Kaylát és Jaredet a szobában hagytam, és kimentem a telefonomért. Hallottam, hogy
csörög. Reméltem, hogy Dylan az, de sajnos nem ő volt. Vonakodva felvettem.
– Igen?
Néhány másodperc elteltével Mark szólt bele.
– Hol vagy?
Nem ám az, hogy: Aggódtam miattad. Nem az, hogy: Hallottam, mi történt a könyvtárban.
Vagy hogy: Jól vagy, Zoe? Esetleg: Tehetek érted valamit? Nem, semmi ilyesmi.
De mindegy is, a lényeg, hogy apával tudtam beszélni. Ez az ember semmit nem jelentett
nekem, és csakis a saját hülyeségemnek köszönhetem, hogy azt hittem, majd változnak a
dolgok. – A barátaimmal – feleltem hűvösen. – Elmondtad neki? Dylannek? – Még nem, de el
fogom.
Ma este, mihelyt kitalálom, hogyan mondjam el. Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem attól
tartok, hogy Markról és Chrisről kell beszélnem neki. Azok csak szavak, és nem lesz annyira
nehéz leülni vele, és mindent elmagyarázni neki. Attól féltem inkább, hogyan fog reagálni rá.
Vajon mérges lesz, amiért hagytam, hogy azt higgye, viszonyom van a biológiai apámmal?
Vajon le is zárul, ami épp csak elkezdődött közöttünk? Attól féltem, hogy elveszítem őt. Egyre
rosszabb dolgok jutottak eszembe.
– Hol vagy? – ismételte meg a kérdést. Hallottam, hogy csikorgatja a fogát. –
 Odamegyek érted. Beszélnünk kell.
– Most nem érek rá.
– Zoe! – dörgött a telefonban. – Mondd meg, hol a fenében vagy! Beszélni fogunk, és
kész!
Elöntött a méreg. Közel álltam már ahhoz, hogy meggyűlöljem. Nem mintha annyira
kedveltem volna előtte, de legalább nem utáltam. Kíváncsi voltam, és esélyt akartam adni
magunknak arra, hogy megismerjük egymást. Amikor először találkoztunk, mondtam neki,
mennyire izgatottan várom, hogy találkozzam Chrisszel, és hogy mindig is mennyire vágytam
egy testvérre. Akkor finoman közölte velem, hogy még korai megmondani Chrisnek, és előtte
nekünk kellene megismernünk egymást, mert még ő maga is ledöbbent. Azt mondta, a
családját védi, és én ezt felfogtam. Persze nem esett túl jól, hogy tőlem félti a családját, de
megértettem. Ahogy azonban elmúlt három év, lassan kezdtem ráébredni, hogy Mark nem
akarja megmondani Chrisnek, legalábbis nem a teljes igazságot. Három év kellett ehhez a
felismeréshez.
Eljött hát az ideje, hogy kitálaljak neki mindent, amit már hosszú ideje tartogattam
magamban. Beszélni fogunk, és ezúttal én fogok beszélni. Nagy valószínűséggel utoljára fogunk
találkozni, és ezt egyáltalán nem bántam. Megadtam neki Jared címét, és mondtam, hogy
legyen ott tizenöt perc múlva.
Még tíz percet ültem Jareddel és Kaylával, megígértem nekik, hogy másnap visszajövök,
hogy találkozzam Kayla szüleivel, majd megindultam, hogy Mark felvegyen. Amikor mondtam a
barátaimnak, hogy vele találkozom, Jared intő pillantást vetett rám, de nem tulajdonítottam neki
nagy jelentőséget.
Pedig kellett volna. Legalább annyira óvatosnak kellett volna lennem, amennyire Jared
figyelmeztetett a szemével. Mert amikor kiléptem az épületből, nem vettem észre, hogy Dylan
az utca másik oldalán vár rám.
Pittyent a telefonom, újabb üzenetem érkezett. Lenéztem, és a járdán lépkedve olvastam el.
Dylan: Hiányoztál.
Ekkor autó zajára lettem figyelmes. Felnéztem a telefonomból, és láttam, hogy Mark fekete
SUV-ja közeledik. Anélkül, hogy válaszoltam volna Dylan üzenetére, becsúsztattam a mobilomat
a hátsó zsebembe, és idegesen vártam, hogy a kocsi megálljon mellettem.
Beültem az utasülésre. Nem láttam, hogy Dylan néhány lépést tesz előre, és döbbenten
mered az autóra. Nem tudtam, hogy ott áll az utca másik oldalán, és engem vár, hogy együtt
hazasétáljunk. Nem tudtam, hogy meg akart lepni azzal, hogy elém jött.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
 ZOE
Mark kinyitotta a lakás ajtaját, és betessékelt. Tétováztam.
– Menj be, Zoe! – bökte oda összeszorított foggal.
Amióta Dylan beköltözött, Mark egyszer sem járt a lakásban. Egyszer-egyszer hívott, hogy
találkozzunk valahol a kampuszon kívül – messze a figyelő tekintetektől –, de a legtöbbször
nem jelent meg. Az elmúlt hónapokban talán három-négy alkalommal láttam. Az utóbbi időben
már alig nézett rám. Az az ember, aki előadta, hogy szívesen megismerne, már rég
felszívódott, úgy elsős és másodikos korom között valahol. Én meg ostoba voltam.
Beléptem a lakásba, és egy pillanatra bepánikoltam. Nem tudtam, hol lehet Dylan.
Mark elment mellettem, és azon nyomban a nappali felé vette az irányt. Merev testtartásban,
ökölbe szorított, elfehéredett kézzel állt ott.
– Most elmondod, mi ez az egész! – utasított, miután tőle kellőtávolságban megálltam.
– Micsoda?
– Ne kelljen megismételnem, Zoe! Honnan jött ez neked, hogy elmondod Dylannek?
Ennyire nem lehet vak! Vagy mégis?
– Mert kedvelem őt – mondtam lassan. – Több van közöttünk barátságnál.
Ahogy ezt hangosan kimondtam, jóleső melegség áradt szét a hasamban. Ha nem Mark
dühödt arcát láttam volna magam előtt, el is vigyorodtam volna.
– Nem lehetsz ennyire hülye!
Keserű ízt éreztem a torkomban, nagyot nyeltem. Nem válaszoltam. – Dylan Chris barátja,
Zoe. Mindent el fog mondani neki.
– Nem fog. De miért számít ez ennyire? Az utolsó meccs után úgyis elmondjuk neki.
A tekintetéből gyűlölet áradt, én pedig próbáltam nagyon közömbösen nézni.
– Ugye elmondjuk neki?
Idegesen beletúrt a hajába. Morgott valamit az orra alatt, majd kinézett az ablakon.
Hátraléptem egyet, a vádlim a kanapénak ütődött. Lehuppantam.
– Az utolsó mérkőzés után sem fogod elmondani neki, megértetted? Soha nem tudhatja meg,
hogy van egy húga.
Mélyen legbelül mindig is tudtam ezt. Tényleg nagy hülye lettem volna, ha nem vagyok
tisztában azzal, hogy erre megy ki a játék. Bármikor odaléphettem volna Chrishez, beszédbe
elegyedhettem volna vele, de nem tettem. Részben azért, mert féltem attól, mit fog szólni
hozzá. Nem ismertem őt, nem akartam, hogy visszautasítson, így aztán hagytam, hogy Mark is
halogassa a dolgot. Titkon azért bíztam abban, hogy Mark az életem része lesz. Elvégre ő volt
a biológiai apám, és a szeretet, ugyebár, ösztönösen jön, nem? Mark ábrázatát látva ebben
most már erősen kételkedtem.
– Akkor egyáltalán miért hagytad, hogy idejöjjek L. A.-be? Nem akarod, hogy Chris közelében
legyek. Nem akarsz megismerni engem. Akkor az mind hazugság volt, ahogyan elsős
koromban viselkedtél velem? Csak megjátszottad magad, és hazudtál, hogy csöndben
maradjak?
Szembefordult velem, ujjaival a szája szegletét tapogatta.
– Nem ilyen egyszerű ez. Vannak dolgok, amikről nem tudsz.
– Milyen dolgok? – kérdeztem, és idegességemben a kanapéra csaptam a tenyeremmel. –
Akkor mondd el őket! Már belefáradtam ebbe a kettőnk közti huzavonába. Semerre nem
tartunk. Mit nem tudok? Anya azt mondta, azt akarod, hogy idejöjjek. Azt mondta, meg akarsz
ismerni, és hogy nagyon várod. Megmondta neked, hogy én Christ akarom megismerni, miatta
jöttem ide. Nem egy pillanatnyi ötlet vezérelt. Fel is hívhattam volna, és elmondhattam volna
neki, de te azt mondtad, először te akarsz megismerni engem. Szóval miről maradtam le?
– Arról, hogy az az ostoba anyád hazudott neked. Az egész élete arról szólt, hogy
mindenkinek hazudott. Még a halálán túl is ki akar baszni velem! Döbbenten bámultam rá.
Néztem a sűrű, őszbe forduló haját. Emlékszem, milyen hülyén éreztem magam, amiért az
első találkozásunk alkalmával az tűnt fel rajta először, hogy egyáltalán nem kopaszodik.
Mogyoróbarna pettyekkel tarkított zöld szemében a saját szememet láttam viszont. Milyen
kegyetlen vicc ez! Mielőtt bármit is válaszolni tudtam volna, folytatta: – Azt adta be neked, hogy
szerelmesek voltunk egymásba?
Igen, azt. De nem szóltam. Amúgy sem tűnt úgy, hogy Mark be akarna vonni a
beszélgetésbe. Soha nem is akart.
A fejét csóválta, és folytatta, hogy még jobban összetörje a szívemet. Undor ült ki az arcára.
– Csak keféltünk! – csattant fel, és ingerülten széttárta a karját. – A feleségem, a legjobb
barátnője háta mögött. Ezt tettük, Zoe. Szó sem volt szerelemről, csak esztelen, gondatlan
szexről, csak mert otthon problémáim voltak, nem jött össze a gyerek, mert… Tévedés volt az
egész. Miután meggyőztem, hogy mondjon le Chrisről, folytatni akarta, de én nem. Ennyi.
Hazudtam neki, hogy megkaphassam a fiamat. Itt lett vége a történetnek. Te is csak
tévedésből lettél. Alig néhányszor történt meg Chris után, erre megint teherbe esett.
Egyre jobban összehúztam a szemöldökömet. Felálltam. – Nagyon tévedsz. Rólam nem
tudtál. Nem is mondta el neked, hogy terhes.
Hosszan nézett rám, aztán megrázta a fejét.
– Dehogyisnem. Még fizettem is neki, hogy vetessen el. Eltette a pénzt, és azt mondta, hogy
megtette. Azután költözött New Yorkba.
Túl közel álltunk egymáshoz, ezért hátraléptem néhányat, hogy közénk kerüljön a kanapé. Ha
tehettem volna, egyenesen kisétálok L. A.-ből, és vissza se nézek.
– Nem tudtam, hogy hazudott nekem, és megtartott. Csak akkor derült ki, amikor felhívott,
hogy elmondja, gondok vannak az egészségével. Könyörgött, hogy menjek el hozzá. Akkor
vallott rólad, amikor ráébredt, hogy nem látogatom meg. Talán abban bízott, hogy
meggondolom magam, vagy nem is tudom, mit hitt. Nem értem, mit gondolt, amikor azt
hazudta, hogy megszakíttatta a terhességét.
Úgy éreztem magam, mint akit mellbe vágtak. Sokat veszekedtünk anyámmal, és a vége felé
mérges is voltam rá, amiért annyi mindent eltitkolt előlem, de mindenen túltettem magam.
Elfogadtam. Elvégre az ő élete volt. Nem tudtam visszarepülni az időben, és megakadályozni,
hogy hazug legyen. Azt sem tudtam volna elérni, hogy ne mondjon le Chrisről. Nem mondhattam
meg neki, hogy Mark hazudott, és butaság volt hinnie neki. Még azon az estén sem éreztem
magamat ennyire tehetetlennek, amikor leültetett a betegágyára, hogy elmondja, ki az „igazi”
apám, mint most, amikor Mark előtt álltam.
– Miért hívtál ide?
– Ő akarta.
– Már van apám, az ő férje. Nem kellett…
– Hát nem érted? Anyád megpróbálta felhívni magára a figyelmemet. Azzal fenyegetőzött,
hogy felhívja Emilyt és Christ, és hogy neked már elmondott mindent. Hogy akármit is teszek,
te idejössz, és megkeresed Christ. Így legalább a fiamat meg tudtam védeni. Így a jövőjére
koncentrálhat, és nem ezen a marhaságon rágódik.
Végeztem vele. Minden fájdalmas, erőltetett beszélgetésünk azóta, hogy betettem a lábamat
L. A.-be, egyre több értelmet nyert. Hogy szomorú voltam? Igen, de csak a naivitásom miatt,
hogy elhittem, meg akar ismerni. Holott semmit nem akart tőlem.
Észrevettem, hogy saját magamba kapaszkodom. Gyorsan leengedtem a karomat, kihúztam
magam, és bólintottam.
– Most, hogy már mindenről felvilágosítottál, azt akarom, hogy menj el.
– Ez az én lakásom.
– És a tiéd is lehet. Reggel az első dolgom lesz kiköltözni.
– Visszamész Phoenixbe?
Nagy eséllyel erre vágyott minden áldott nap, de nem fogom megadni neki ezt az örömöt.
Erőltetett nevetést hallattam, bár inkább köhögésnek hangzott.
– Tudom, hogy annak örülnél a legjobban, de nem. Van itt még másfél évem, és addig nem
megyek el innen. De ne aggódj, nem fogsz többet látni! Egyikünk sem akarja látni a másikat,
legalább ennyi közös van bennünk. Szóval megkönnyebbülhetsz.
– Jól van – szólt, majd homlokráncolva lenézett a lábára, és bólintott egyet. – Akkor a
diplomázásig L. A.-ben maradhatsz.
– Addig maradok, amíg akarok. Nincs szükségem az engedélyedre. Többé már nincs.
– Rendben, akkor csinálj, amit akarsz! Csak távol a családomtól!
Megrázó volt a felismerés, hogy semmit, az égvilágon semmit nem érzek ez iránt az ember
iránt. Többé már nem hallgatok rá, és ez viszont határozottan jó érzéssel töltött el. Mintha
valami súlyt vettek volna le a vállamról. Onnantól kezdve már semmibe nem fog beleszólni. Sem
abba, kivel járok, sem abba, kivel beszélek. Semmibe.
Nem szóltam egy szót sem, és ez nem tetszett Marknak. Felém lépett.
– Dylannek egy szót sem szólsz, megértetted?
– Már ne is haragudj, de ez nem fog menni. Dylan nem a családtagod – feleltem kimérten,
bár belül forrtam a dühtől, és a pulzusom az egekben járt.
– Ne szórakozzunk, Zoe! Semmit nem fogsz mondani a fiam legjobb barátjának!
– Többé nem hazudok neki. Már nem csak barátság van közöttünk.
– Kinek képzeled magad? Hónapokkal ezelőtt egy másik lány miatt verekedett össze a
csapattársaival. Szerinted számítasz neki valamit is? Egy sportolóról beszélsz, ráadásul
olyanról, aki előtt ígéretes jövő áll. Egy héten belül talál magának valaki mást.
– Nem. Dylan azt hiszi, hogy veled kavarok. Miattad nem tudtam eddig ezt helyre tenni. Ha
azt hiszed, meg tudsz állítani abban,
hogy…
Mielőtt befejeztem volna a mondatot, elém állt. Csattanás hangja törte meg a csendet a
szobában. Hatalmas pofont kevert le nekem. Csengett a fülem tőle, égett az arcom, és
rettentően fájt. Annyira sokkolt, amit tett, hogy azt sem tudtam, mitévő legyek. Lehajtottam a
fejemet. Megérintettem a pofon helyét, lüktetett a bőröm. Mielőtt észbe kaptam volna, Mark
megragadta az államat, és arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Leengedtem a
karomat, és belenéztem az ismerős szempárba, ami csak annyiban volt más, hogy az enyém
könnyekbe borult, míg az övé vérben forgott a dühtől.
– Nem azért hoztalak ide, hogy a futballcsapattal kamatyolj. De hát tiszta anyád vagy, nem
igaz? Egy futballisták után koslató ribanc. – Már nem kiabált, de vöröslött az arca, a nyaka.
Éreztem az arcomon, ahogy fröcsög minden szava. – Anyád is azt tette, mielőtt az én ágyamba
keveredett. A jó ég tudja, hány csapattársammal szórakozott! Nem esik messze az alma a
fájától, mi?
A szívem a torkomban dobogott. Némán hallgattam. Próbáltam kihúzni a fejemet
szorításából, de egyre erősebben markolta az államat.
– A családomról van szó, ezért én döntök, nem te. Ezt ne felejtsd el! Te senkinek semmit
nem fogsz mondani! Nem érdekel, mit gondol Dylan a kapcsolatunkról. Bánom is én, ha azt
hiszi, hogy olyan lánnyal kavarok, akiről úgy gondolja, bejön neki. Befogod a szádat, és
távol tartod magad, megértetted? És mielőtt azt hiszed, hogy megkerülhetsz, és mégis
beszélsz Dylannel, csak gondolkodj egy kicsit! Mert ha egyetlen szót is nyikkansz neki,
mindent elkövetek annak érdekében, hogy ne legyen futballos jövője. És már az utolsó
mérkőzésen teszek róla. Ha meglátlak a közelében, ezen a héten sem fog játszani, hiába
fogják annyian figyelni őket a válogatásra…
Mielőtt befejezte volna a fenyegetőzést, nyílt a lakás ajtaja. Tudtam, hogy Dylan az.
Bepánikoltam, és ismét megpróbáltam elhúzni az arcomat Mark szorításából, de semmi
értelme nem volt. Ott kellett maradnom, amíg ő úgy nem döntött, hogy elenged. Az a néhány
másodperc több évnek tűnt. Elfordítottam a fejemet. Dylan nyugodtnak tűnt, és csak meredt
rám kék szemével. Mintha meg sem lepődött volna. Mint akit nem is bánt, amit lát.
Csak álltam ott, és figyeltem, milyen tekintettel mered rám. A fájdalom egy pillanat alatt eltűnt
az arcomból, és a mellkasomat kezdte szorítani.
– Azt hiszem, ideje máshova költöznöd, Dylan – szólalt meg Mark, mire én hátrahőköltem,
mert akkor tűnt fel, mennyire közel állunk egymáshoz.
Megborzongtam. Elléptem Marktól, és észrevétlenül megdörzsöltem az államat, ahol
megragadott. Összeszorult a gyomrom, amikor belenéztem Dylan szemébe. Álltam a tekintetét,
de aztán másfelé kellett pillantanom. Meg fogja érteni, hogy szükségem van rá? Hogy azt
szeretném, fogja meg a kezemet, fűzzük össze az ujjainkat, és vigyen el innen? Nem értette.
Ahogy levettem róla a tekintetemet, megszólalt.
– Ideje, Zoe? – kérdezte, mire újból ránéztem. – Dylan… – kezdte Mark.
Dylan erre felemelte a hangját.
– Tőle akarom hallani!
Elakadt a lélegzetem, nem jött ki hang a torkomon. Mark akár fegyvert is tarthatott volna a
fejemhez, akkor sem tudtam volna azt mondani, hogy: Igen, Dylan, azt hiszem, most el kellene
menned.
Mivel Mark is a szobában volt, nem kezdhettem bele a magyarázkodásba, amivel Dylannek
már jó ideje tartoztam. Főleg nem azután, hogy a tudtomra adták, egy rossz szó, és kettétöröm
Dylan karrierjét, amiért egész életében dolgozott. Azt nem tudtam, Mark betartaná-e a
fenyegetőzését, de nem kockáztathattam, különösen nem egy ilyen fontos dologban.
Elvesztem a gondolataimban. Próbáltam átlátni a helyzetet, és valami megoldásra, válaszra
jutni. Csak akkor pillantottam fel, amikor hallottam, hogy becsukódik az ajtó.
A halk kattanásra megtört bennem valami. Azt éreztem, megfulladok. Nemcsak a lakásban,
de az egész világban nem volt elég levegő. Dylan elment, Mark meg itt maradt velem egy
szobában. Éreztem, hogy mindjárt úrrá lesz rajtam a pánik. A kezemet a mellkasomra
szorítottam annak reményében, hogy azzal lelassíthatom a szívverésemet. Próbáltam nem
figyelni arra, hogy szédülök, elönt a forróság, és a hideg is ráz egyszerre.
Néhány percnyi küszködés után összeszedtem magamat annyira, hogy meg tudtam mozdulni.
Mindent lenyeltem, amit Marknak mondani akartam, és megindultam a lakás végében lévő
szobám felé.
– Hova mész? – kérdezte Mark, de én csak mentem tovább. – Hozzád beszélek, Zoe! –
csattant fel, ezúttal fel is emelve a hangját.
Összerezzentem, de nem pillantottam hátra, csak haladtam tovább a folyosón.
Először a fürdőszobában álltam meg. Megláttam magamat a tükörben. Vöröslött az arcom,
üres volt a tekintetem, a bal felem sötétebb piros, mint a jobb, a szúró fájdalom visszatért,
amihez még sajgó érzés is társult. Kíváncsi voltam, vajon Dylan maradt volna-e, ha meglátja az
arcomon az éktelen foltot. Oldalra billentettem a fejemet. Ránéztem a zúzódásoktól színes
nyakamra, és megállapítottam, hogy az sem szebb.
De már semmi nem számított. Egyik sebem sem fájt annyira, mint a szívem.
Mély levegőt vettem, és kényszerítettem magamat, hogy nézzek el a tükörről. Felkaptam egy
hajgumit, a hajamat lófarokba kötöttem, és elkezdtem mindent összeszedni, ami a kezem
ügyébe került. Azután bementem a szobámba, és az ágyra tettem az összes ruhámat.
Elővettem a bőröndjeimet, és mindenemet belepakoltam. Mindez tizenöt percembe telt.
Kihúztam a táskákat a folyosóra. Megálltam az ajtó mellett, a kulcsokat kivettem a
kabátomból. Kikerestem azt a kettőt, ami nem az enyém volt, és leszedtem őket a lila
kulcstartómról. Felnéztem, láttam, hogy Mark a kanapén ül háttal nekem, előregörnyedt vállal,
fejét a kezébe temetve.
Apám ült ugyanígy három és fél évvel ezelőtt, amikor megtudtam, hogy nem ő az igazi apám.
Ideges volt, mert azt gondolta, ki leszek bukva rá, amiért annyi éven át hazudott. De hogy
lehettem volna mérges rá? Hogyan is lehettem volna mérges valakire, aki amióta csak
megszülettem, mindennap szeretett, még úgy is, hogy nem a saját gyereke vagyok? Az, hogy
Markot is ilyen testhelyzetben láttam… egyszerűen csak zavart.
Végtére is mit veszített ő? Semmit.
Azon tanakodtam magamban, hogy beljebb menjek-e, és a kulcsokat a konyhapultra tegyem,
vagy csak dobjam le őket a földre, és lépjek le. Az utóbbi mellett maradtam. Mark még a
kulcsok hangos csörgésére sem rezzent össze vagy nézett fel.
Szó nélkül kiléptem a lakásból. Mark még akkor sem próbált megállítani. Gondolom, örült,
hogy végre szabad.
Továbbra is sokkos állapotban voltam. Megálltam a lakás ajtaján kívül, és próbáltam
összeszedni a gondolataimat. Későre járt. Hívjak egy taxit, és menjek el Jaredhez? Vagy… Kár
is volt hezitálnom, mert hova máshova mehetnék?
Megfogtam az egyik bőröndöm fogantyúját, és már nyúltam a másikért, amikor kinyílt Ms.
Hilda ajtaja.
Na, pont ő hiányzott akkor az életemből… Persze Mark után. Megindultam a folyosón
anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna Ms. Hilda felé. Az öregasszony először csak
figyelt, de aztán megszólalt. Mindig ezt csinálta.
– Hova-hova, Miss Clarke?– Ms. Hilda, ez nem a… –
Mindent hallottam.
 – Örülök. Legyen boldog élete!
Már éppen elhaladtam előtte, és elértem a lépcsőhöz, amikor elém állt. Mielőtt kikerülhettem
volna, megragadta az államat, és az arcomat kezdte fürkészni.
Hátrahúzódtam, mire ő felmordult, és elengedett.
– Megmondhatta volna, hogy nem a szeretője.
Összeszorítottam a számat, szorosabban markoltam a táskáim fogantyúit.
– Ha lenne szíves arrébb…
– Elég! Gyerünk befelé! Nem fogok tudni aludni, mert azon jár majd az eszem, hogy maga
hol lehet.
– Legyen szíves – emeltem fel a hangomat –, legyen szíves arrébb állni!
A szeme összeszűkült, és kihúzta magát. – Azt akarja, hogy kijöjjön az az alak? Kétlem.
Éjfélre jár. Hova menne ilyenkor?
– Ms. Hilda…
– Az ég szerelmére, hívjon csak Hildának!
Ingerült voltam, és nem tudtam, még mennyit bírok el egyetlen éjszaka folyamán.
– Most költöztem ki, ahogy látja – próbálkoztam újra. – Az egyik barátomhoz megyek.
Legyen olyan szíves…
– Nem megy maga sehova! – A tiltakozásom ellenére kivette azegyik bőröndöm
fogantyúját a kezemből, és egyenesen bement vele a lakásába.
– Ms. Hilda! Mit csinál?
Visszajött, és elvette a másik táskámat is.
– Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb szomszéd, de ha azt hiszi, hogy így elengedem
magát, akkor nagyon téved, Miss Clarke. Szóval vagy itt fog ácsorogni, és megvárja, hogy
az a szörnyeteg kijöjjön, és meglássa itt, vagy bejön, és összeszedi magát.
Az orrnyergemet tapogattam. Mély levegőt vettem, majd kifújtam.
Amikor felnéztem, láttam, hogy rám vár az ajtajában.
– De csak ma éjszakára.
A szemét forgatta.
– Nyilván én sem akarok senkivel osztozni a lakásomon hosszabb ideig.
Vonakodva léptem be. Csak azért fogadtam el az ajánlatát, mert nem akartam Kaylát az én
problémámmal is terhelni, és az éjszaka kellős közepén visszamenni hozzájuk.
Ms. Hilda becsukta mögöttem az ajtót.
– Főzök egy teát, hozok egy kis fagyasztott borsót, amivel kicsit megnyugtathatja az arcát.
Aztán leülünk, beszélgetünk egyet, és szépen elmeséli nekem, mit tervez most, hogy nincs hol
laknia. Mindent sajnos nem hallottam, szóval el kell mondania, amiről lemaradtam.
A nézésem biztosan mindent elárult, mert Ms. Hilda legyintett egyet, és megindult a konyhája
felé.
– Ne aggódjon, azért a nagyját hallottam, de lenne itt néhány kérdés. Ne álljon úgy ott az
ajtóban, mint egy elhagyatott seprűnyél! Nézzen rá inkább a függönyeimre, rendben?
Úgy éreztem, sosem fog ránk virradni a holnap. Pedig már ki is találtam, mit fogok tenni.

HUSZONHATODIK FEJEZET
 ZOE
A vizsgaidőszakban összefolytak a napok. Túlzás nélkül mondhatom, hogy életem legrosszabb
időszaka volt. Ms. Hilda hozta a szokásos erőszakos, kíváncsiskodó formáját, de beengedett
az otthonába, és ezért hálával tartoztam neki. Még két napig maradtam nála, aminek az volt az
oka, hogy vártam, hátha összefutok Dylannel, amikor jön a holmijaiért. De nem volt
szerencsém, mert nem jött. Két nap elteltével Jaredhez cuccoltam. Miután Kayla egy hotelbe
költözött a szüleivel, kaptam egy matracot, rajta a nevemmel. Csak átmenetileg laktam
Jaredéknél, amíg nem találok egy új lakást és talán új lakótársakat magamnak.
Kayla úgy döntött, végigcsinálja a vizsgaidőszakot. A szülei le sem vették róla a szemüket.
Nehéz volt búcsút inteni neki, és nem szégyellem bevallani, hogy mindhárman zokogtunk. De
tudtuk, hogy mihelyt lehet, találkozunk, és ez némileg enyhítette a fájdalmunkat. Elhatároztam,
hogy nem szólok Kaylának arról, hogyan jártam Markkal, de Jared tudott róla. Egy rakás
szerencsétlenségnek éreztem magam, Jared volt az egyetlen támaszom. Az fájt a legjobban,
hogy tudtam, mindezt csakis magamnak köszönhettem. Ha mindent elmondtam volna Dylannek
rögtön az elején, vagy legalábbis akkor, amikor már éreztem, hogy ő kell nekem,
megúszhattam volna ezt a bánattal teli időszakot, amin keresztülmentem.
De azt mondják, a jó dolgokért meg kell szenvedni. Dylan Reed kétségkívül nem könnyítette
meg a helyzetemet.
Elérkezett a vizsgaidőszak utolsó napja. Tiszta ideg voltam, ahogy a fekete Challenger
mellett ácsorogtam. Nyolckor néztem rá a telefonomra utoljára, és ez mindössze egy-két perce
történt. Igyekeztem visszafogni magamat, hogy ne azt figyeljem folyton, mennyi az idő.
Az autó mellett járkáltam, amikor végre megpillantottam. Becsuktam a szemem, nagy levegőt
vettem. A szívem ezerrel dobogott, és csak másodpercekre voltam attól, hogy kijöjjön belőlem
minden, amit ettem. Szép kis első benyomást tettem volna vele!
Megköszörültem a torkomat, a kezemet tördeltem.
Most. Most jött el az a pillanat, amire évek óta vártam. Rémület lett úrrá rajtam.
Christopher Wilson lelassította a lépteit, amikor észrevett. Megállt az autója mellett, és gyors
pillantást vetett rám. Nem láttam a szemét a fejébe húzott sapkájától, de biztos voltam benne,
hogy nem örül annak, hogy rá várok.
Hosszasan nézett rám, majd a fejét csóválva kinyitotta a kocsija ajtaját, és bedobta a
hátizsákját. Én ott álltam lefagyva, és vártam, hogy ő szólaljon meg elsőként, hogy tudjam,
hogyan indítsak. De nem szólt egy szót sem. Beszállt az autójába, és már majdnem becsukta
maga mögött az ajtót, amikor végre észhez tértem, és megfogtam.
– Beszélnem kell veled – böktem ki. A szívem majdnem kiesett a helyéről, annyira kalapált.
Chris rám nézett, és megláttam a szemét. Anyám szemét.
– Nem hinném, hogy pont velem kellene beszélned. Lepillantott a kezemre, amivel az ajtaját
tartottam. – Légy szíves, lépj arrébb! Menni szeretnék.
Az autója a kampusz mellett parkolt. Néhány napon át kutakodtam, mire rájöttem, hol szokott
parkolni. Kizárt dolog, hogy ezt még egyszer végigcsináljam. Vagy ma mondok el neki mindent,
vagy soha.
Fogalmam sem volt, vajon Dylan mit mondott Chrisnek, de úgy tűnt, eleget tud ahhoz, hogy ki
legyen akadva rám.
– Nem – jelentettem ki, mire végre kijött hang a torkomon.
– Hogy mondod?
 – Semmi köze ennek Dylanhez. Veled akarok beszélni.– Esküszöm, ha most rám akarsz
nyomulni, én…
– Dehogy! – tört ki belőlem. – Jó ég, dehogy akarok! Csak tíz percet kérek, hogy
beszélhessünk, ennyi. Aztán nem foglak zaklatni többet. De addig nem megyek el innen,
amíg nem beszélsz velem.
Ez igaz is volt. Elhatároztam, hogy elmondok neki mindent, és aztán többet nem keresem. Ha
nem akar velem találkozni utána, úgy is jó. Nem fogom erőltetni, hogy legyen köztünk bármiféle
kapcsolat, de az igazságnak ki kellett derülnie.
Kelletlenül betessékelt az utasülésre. Kínos csendben telt a néhány perces út, amíg kiértünk
a kampusz területéről, és megálltunk egy büfénél. Gondoltam, nem akarja, hogy bárki is
meglássa velem, és amikor közölte, hogy mondjam gyorsan, amit akarok, határozottan
kijelentettem, hogy nem a kocsiban fogok mesélni.
Bementünk a büfébe. Beültem az egyik bokszba, és vártam, hogy Chris letelepedjen velem
szemben.
Levette a sapkáját, az asztalra tette, és beletúrt a hajába.
– Hallgatlak.
Megnyaltam a szám szélét, és előrehajoltam. Remegett a kezem az asztal alatt, az ölemben,
de úgy éreztem, ez annyira nem látszik rajtam, legalábbis ebben bíztam.
– Nem fogsz örülni annak, amit mondani akarok, de megpróbálom…
– Helló, Moira vagyok! Mit hozhatok nektek, srácok?
Becsuktam a szemem, próbáltam megnyugodni, hogy a szívem ne verjen olyan vadul, és ne
rontsak el mindent.
– Én egy kávét kérek – mondta Chris.
Moira mosolygós arccal felém fordult, majd a mosolyából homlokráncolás lett.
– Jól vagy, szívem?
– Kaphatok egy kis vizet? – Persze. Máris hozom. Szóljatok, ha kértek még valamit!
Amikor Moira elment az asztaltól, ismét Chrisre néztem, aki engem méregetett. Sokévnyi
várakozás után készen kellett volna már állnom arra a beszélgetésre, de még mindig volt
bennem egy nagy adag félelem az esetleges elutasítása miatt.
Belenyúltam a táskámba, kivettem belőle egy borítékot. Kihúztam magamat, az asztalra
tettem a borítékot, és végigsimítottam rajta.
– Parancsoljatok! Neked a kávé, neked pedig a víz – hallottam Moira hangját, ahogyan
Chris elé egy nagy csészét, elém pedig egy hatalmas pohár jeges vizet tett. – Szólj csak,
ha esetleg kérsz egy kis mézes teát, rendben? Vagy egy kis pitét hozzá. Velem csodákat
tud művelni, amikor magam alatt vagyok.
Hálásan rámosolyogtam, majd magunkra hagyott minket.
– Dylannel kapcsolatban nem tudok segíteni neked.
Fogalmam sincs, mit műveltél vele, de nem fogok… – Ennek semmi köze
Dylanhez. Már mondtam.
Még egyszer végigsimítottam a borítékon, Chris lenézett az asztalra, hogy mit csinálok.
– Akkor meg fogalmam sincs, miről akarsz beszélni velem.
Nem is érzem túl jól magam itt…
Basszus! Elhatároztam, hogy belecsapok a lecsóba.
Nem fogsz hinni nekem, ezért hoztam ezt magammal – szólaltam meg, és előretoltam a
borítékot.
Amikor felé nyúlt, összekulcsoltam a kezem.
– Mi ez?
– Nyisd ki!
Figyeltem, ahogy elolvassa, mi áll a papíron. Dühösen vette a levegőt. Egyre mélyültek a
ráncok a homlokán. Miután végzett, eltolta maga elől a kávéscsészét, az asztalra könyökölt,
felém hajolt, majd újra és újra átolvasta a levelet.
– Ez valami rossz vicc?
Mielőtt válaszolhattam volna, ismét belefogott az olvasásba, ezúttal hangosan.
– Nem kizárható, hogy Zoe Clarke biológiai apja Mark Wilson. ADNS-vizsgálat
eredménye értelmében… az apaság valószínűsége 99,99999 százalék. Felnézett rám.
– Mark akarta a tesztet, hogy meggyőződjön róla, valóban az ő lánya vagyok-e. Ez
három évvel ezelőtt történt.
Felszökött a szemöldöke a homlokáig.
– Ez… három évvel ezelőtt készült? Nyeltem egyet.
– Igen.
Megnyalta a szája szélét, és a papírlapot még mindig a kezében szorongatva hátradőlt. Újra
és újra átolvasta, én pedig türelmesen vártam. Belekortyoltam a vizembe, majd visszatettem az
asztalra, felkészülve arra, hogy a többi dolgot is elmondjam neki. Az lepett meg a legjobban,
hogy már nem éreztem azt, hogy összedől a világ. Könnyebbséget, örömet sem éreztem,
semmi ehhez foghatót. Csak nagyon kellett pisilnem, ami gyakran előfordul, amikor ideges
vagyok. Amiatt könnyebbültem meg, hogy végre megtörtént, és Chris legalább már a felét tudja
az igazságnak. A neheze még így is hátravolt. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű
meghallgatnia és elfogadnia, de már nem féltem elmondani neki.
Amikor végre rám emelte a tekintetét, már készen álltam a továbbiakra.
Ez… – szólalt meg ekkor, és megrázta a papírt. – Hároméves?
Bólintottam.
Eldobta a papírt, és felállt.
– Chris, én… – kezdtem bele.
Meglepett, hogy el akar menni. Én is fel akartam kelni az asztaltól, de felemelte a kezét, és
megállított.
– Adj egy percet! – Lassan elhátrált a boksztól, tőlem. – Ne menj sehova, mindjárt
visszajövök!
Bólintottam.
– Nem megyek. Van még mondanivalóm.
Erre nem szólt semmit, csak kisétált az étteremből.
Próbáltam lenyugodni. Szépen összehajtottam a papírlapot, visszatettem a borítékba, majd
be a táskámba.
Moira rám pillantott és kacsintott, ki tudja, mit gondolt.
Megnéztem a telefonomat. Visszaültem, és a mögöttem ülő család beszélgetését hallgattam
néhány percig. Arról csevegtek, milyen filmet nézzenek meg a hétvégén. A kislány próbálta
meggyőzni a bátyját, hogy álljon az ő választása mellé, az apuka és az anyuka is fontolóra
vette a lehetőségeket. Boldognak hallatszódtak.
Megszólalt a csengettyű az étterem ajtaja fölött, odanéztem. Egy másodpercen belül Chris
csusszant vissza a bokszba velem szembe. Kivörösödve, kerek szemmel tért vissza, látszott
rajta, hogy sokkos állapotban van. Bár az is lehet, hogy a széltől pirosodott ki ennyire.
Nem kérdeztem, hol volt, de…
– Ugye nem hívtad fel Markot?
Felkapta a fejét, próbált olvasni a tekintetemben.
– Nem.
– Akkor jó. Kösz!
Egy kicsit hátrébb dőltem a székemen, és a vízért nyúltam.
– Azt mondtad, mást is akarsz még mondani. Akkor ki vele!
– közölte velem határozottan.
Letettem a poharat az asztalra, megnyaltam a számat. – Nem is tudom, hol
kezdjem.
– A féltesóm vagy. Kezdd ott!
Igazából – rezzentem össze –, igazából nem a féltestvéred vagyok.
Elmeséltem neki mindent néhány perc alatt. Mindent, amit nekem mondtak, és mindent, ami
azóta történt, hogy Los Angelesbe jöttem. Mihelyt belefogtam, már semmit nem tartottam
magamban. Chris csak hallgatott, nem kérdezett közbe.
Megdörzsölte a halántékát a bal kezével, miközben a másik keze már elfehéredett, annyira
markolta az asztal szélét. Miután mindent elmeséltem neki, elhallgattam, és figyeltem, ahogyan
próbálja feldolgozni a hallottakat. A csészéért nyúlt, és egy húzásra megitta a langyos kávé
felét.
Néhány percig csend volt köztünk. Végül megszólalt:
– Miért most mondod el mindezt? Miért kellene hinnem neked?
– Hogy miért kellene hinned nekem? – kérdeztem vissza. Megvontam a vállamat, és
letettem a sótartót, amivel játszottam, csak hogy valamivel foglalatoskodjak. – Hidd el, nem
ilyennek képzeltem ezt az egészet, és nem én akartam várni vele. Három évvel ezelőtt azért
jöttem ide, hogy elmondjam. Az apád… – Az apánk, nem? – vágott közbe nyersen.
Reméltem, hogy a szavaival nem megbántani akart.
Megráztam a fejemet.
– Nem igazán. Persze papíron az, de ennyi. Soha nem lesz az énapám. Nem akarja, és én
ezt már elfogadtam. Nekem már van apám, és ő pont elég.
– Hogyhogy nem akarja?
– Semmiféle kapcsolatot nem akar velem. Azok után, amin keresztülmentünk… amin én
keresztülmentem, már én sem vágyom semmire vele kapcsolatban. – Megálltam, felnéztem.
– Nem miatta akartam igazán idejönni, szóval ez nem is számít.
– De ti egész idő alatt beszéltetek. Találkoztatok.
– Igen, de nem igazán…
– Anyám tudja? Tud rólad? És arról, ami az örökbefogadás után történt?
A hangja egyre csak erősödött, kiegyenesedett a székén.
– Rólam nem tud. Anyukádról még véletlenül sem szeretnék semmi rosszat mondani. De
 gyakorlatilag az orra előtt folytattak viszonyt. Fogalmam sincs, hogy az ő fejében mi zajlott,
de anyám elmondása szerint megszakadt a barátságuk, miután tudomást szerzett a
viszonyról. De abban ő is benne volt, hogy téged örökbe fogadjanak. Talán már tudott a
kapcsolatukról, és amikor anyám terhes lett veled, azért találta jó ötletnek az
örökbefogadást, mert neki nem lehetett saját gyereke. Sejtésem sincs, mi történt, de azt
tudom, hogy Mark azt mondta az anyámnak, hogy elhagyja a feleségét, és együtt fognak
téged felnevelni.
Megvontam a befeszült vállamat, és kinéztem az ablakon. Rövid szünet után folytattam:
– Mennyire őrültségnek hangzik kimondva ez az egész, ugye? Miért ment volna vissza
Mark anyámhoz, miután téged örökbe fogadtak? Azt már bizonyos mértékig én is
megtapasztaltam, mennyire meggyőző tud lenni, mégsem értem. Anyám azt mondta, Mark
azzal jött, hogy nem tenne jót a karrierjének egy ilyen magánéleti botrány. De nem hiszem,
hogy anya mindent elmondott nekem. Még mindig nem tudom felfogni, hogyan volt képes
lemondani rólad. – Összerezzentem, másfelé néztem. – Ne
haragudj, talán jobb, ha nem részletezem tovább a történteket, hisz így sem lehet könnyű
mindezt végighallgatni. Anyám elmondása szerint a szüleid házassága csak a külvilágnak szólt.
Ha jól tudom, anyukád apja volt korábban a futballcsapat edzője. – Beszívtam a levegőt,
hátradőltem. – Talán az lehetett, hogy anyukád szerelmes volt a faterodba. Ő is biztosan
szerette anyukádat, aki szerintem elhitt neki mindent, amit mondott. Ne érts félre, nem
hibáztatom ezért az apádat. Csak utálom, hogy anyám és apád becsapták az anyukádat, és
hogy így jöttünk mi a világra.
– És te? Te hogyan? Hány éves is vagy?
– Huszonegy. Egy évvel vagy idősebb nálam – feleltem szánalmaskis mosollyal. – Én
tévedésből lettem, legalábbis Mark tévedéséből. Mark azt akarta, hogy anyám vetessen el.
Pénzt is adott rá, de szerintem anyám akkor döbbent rá, hogy Mark nem fogja elhagyni a
feleségét. Nem csináltatta meg az abortuszt, hanem elköltözött. – Keserűen felnevettem,
felemeltem a kezemet. – Így lettem én! Aztán anyám hozzáment apámhoz, de szerintem
mindig abban reménykedett, hogy Mark visszatér hozzá. Anyámmal a kapcsolatom nem volt
éppen zökkenőmentes, szóval úgy gondolom, én amolyan Cseszd meg, Mark! dacból
születhettem meg. Hallgattunk.
– Azt hittem, Mark nem tud rólam – folytattam. – Kezdetben ő is ezt mondta, és még
anyám is így mesélte. De kiderült, hogy tudott. Tőle hallottam, hogy abortuszra akarta
küldeni anyámat. Azt hiszem, azt viszont már tényleg nem tudta, hogy anyám mégsem
vetetett el.
Egyre kínosabbá vált a minket körülvevő csend. Chris csak bámult kifelé az ablakon, az
állkapcsa meg-megrándult. Lenéztem a kezemre, nagyot nyeltem, majd ismét megszólaltam.
– Nagyon önzőnek érzem most magamat.
Felpillantottam, és láttam, hogy Chris a szemembe néz. Elkaptam a tekintetemet.
– Nem így akartam elmondani ezt az egészet.
– Hát mi volt a terv?
– A terv? Az nem volt. Amikor idejöttem első évben, Mark azt mondta, szeretne először ő
megismerni, mielőtt bemutat minket egymásnak. A felesége, a mamád miatt is aggódott, mit
fog szólni hozzá… hozzám, és hogy te hogyan fogsz reagálni. Azt hittem, jó ötlet, hogy több
mindent meg fogok tudni rólad és róla… De aztán eltelt egy év, és időt kért, mert neked a
 futballkarrieredre kellett összpontosítanod. Én ezt elfogadtam, mert nem tudtam, nélküle én
hogyan mondjam el neked. Aztán jött az idei év, és még jobban kellett koncentrálnod a
futballra. De miután a múlt hét kész katasztrófába torkollott, már semmi mást nem akartam,
csak túl lenni ezen a beszélgetésen. – Megálltam, hogy egy kis szünetet tartsak. – Teljesen
megértem, ha nem akarod… Mármint igazából nem értem meg, ha nem akarod tartani velem
a kapcsolatot, de könyörögni nem fogok. Az anyám meghalt, és nagyon mérges voltam rá,
mert nem sokkal azelőtt tudtam meg, hogy az apám nem is a biológiai apám. Nekem már
csak ő van. Se neki, se anyámnak nincsenek rokonai, szóval ketten maradtunk. Én csak azt
gondoltam, talán lehet még egy rokonom. Egy bátyám. Egyszerűen csak szerettelek volna
megismerni.
Chris hosszú, fájdalmas sóhajt engedett ki. Mindkét kezével a hajába túrt. Az állkapcsa még
mindig rángott, az arca befeszült, látszott, hogy igyekszik türtőztetni magát. Maga a
beszélgetés nem is ment olyan rosszul, mint gondoltam, de az egymás felé mutatott reakciónk
annál inkább. Amikor véletlenül összenéztünk, valamelyikünk azonnal elkapta a tekintetét. Nem
tudtam, mi mást mondhatnék, vagy hogy Chris még mit szeretne hallani.
– Ez most rohadtul sok nekem így hirtelen.
– Sajnálom – mondtam neki őszintén.
– Nem a te hibád – vágta rá, meg is lepett vele. Megrázta a fejét, mint aki próbál
felébredni egy rémálomból. – Neki kellett volna elmondania nekem, és nem most. Akkor,
amikor megtudta, hogy vagy. Anyám… hát, ő nem kezelné jól a helyzetet. Sajnálom, de úgy
gondolom, ő nem tudhat erről. Az meg kifejezetten rossz ötlet, hogy kiderüljön számára, hogy
a fater… az anyáddal végül is folytatta azt a viszonyt. Megvan a maga baja anyámnak. Ez túl
sok lenne neki.
– Ebbe nem szeretnék beleszólni. Én csak téged akartalak megismerni. El akartam
mondani, hogy vagyok. Nem azért jöttem ide, hogy felborítsam a családotok életét. –
Félénken elmosolyodtam, majd az ölembe húztam a kezemet. – Csak veled akartam
találkozni, ez minden.
Chris megköszörülte a torkát, és elnézett másfelé. Összeszorult a gyomrom. Lehet, hogy ő
sem akar kapcsolatban lenni velem. Tudtam, hogy ennek megvan az esélye, de a múlt heti
borzalmak után nem igazán volt időm átgondolni, mi lesz, ha többet nem akar látni engem.
– Az a lakás, ahova felmentem, az apámé, ugye?
Megnyaltam a számat, bólintottam.
Lassan összehúzta a szemöldökét.
– Dylan? Dylan tud erről? Hiszen ő ott lakott… Ő hogyan…?
– Nem. Apád azért adta oda a lakása kulcsait Dylannek, mert azt hitte, hogy én már
összeköltöztem a barátaimmal. De ez nem jött össze, csak ő nem tudott róla. Aztán jött
Dylan, és… mindegy. Fogalma sem volt róla, és még most sem tud róla. Azt hiszi, viszonyom
van Markkal. Mark még azt sem engedte, hogy elmondjam… Még azt sem tudtam… –
Egyszeriben elakadt a hangom, nem bírtam folytatni.
Dylan – gondoltam. Dylan, Dylan, Dylan…
Amióta kisétált a lakásból, valami nyomta a mellkasomat. Mintha gyomorégésem lett volna,
vagy még annál is rosszabb, mert nem volt az a mennyiségű almaecet, citromlé vagy
szódabikarbóna, ami ezt a fájdalmat enyhítené. Összetört a szívem, és irtózatosan mérges
voltam. Magamra, Markra, az anyámra… mindenre.
 Így amikor Chris kérdezgetett még, én válaszoltam neki azzal kapcsolatban is, ami az elmúlt
hetekben történt. Arról, hogy megegyeztem Markkal, nem mondom el Dylannek, ami történt, és
hogy Dylan abban a hitben ment el, hogy beigazolódott a sejtése.
Meg sem lepődtem, amikor eltört nálam a mécses, miközben meséltem. Mintha a szívemet
öntötte volna el a könny. Egyedül éreztem magam. Dylan nélkül magányos voltam. Nem láttam
őt reggelente. Nem nézhettem (nem is annyira) titokban, ahogyan edz. Nem láttam őt
esténként. Nem figyelhettem, amikor teljes összpontosítással valamelyik beadandóját készíti.
Még tanulás közben is annyira szexi volt! Nem mosolygott rám, és hiányzott, ahogyan rám
tekint, ahogyan rám, csakis rám mosolyog. Nem láthattam az arcát, amikor egy hosszú,
edzéssel teli nap után besétál, és rám néz, ahogy a földön ülve dolgozom ki a fotókat. Nem
láthattam, mennyire örül nekem, amikor meglát. Nem érezhettem, ahogyan a karját körém
fonja, ahogyan megszorít. Nem hallhattam a hangját, nem pizzázhattam vele, nem nézhettem
vele filmet, és nem aludhattam el rajta, vele.
Letöröltem a könnyeimet, az arcom elvörösödött. A pincérnőnk hozott nekem még szalvétát,
amivel rendbe hoztam magam. Megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Chris köszönte meg
helyettem, aztán kért magának még egy kávét, nekem pedig egy teát. Amikor sikerült kicsit
abbahagynom a sírást, bocsánatot kértem Christől.
– Megütött? – kérdezte semleges hangon.
Megfogtam a meleg bögrét, és amennyire csak tudtam, közömbös arccal válaszoltam:
– Nincs jelentősége.
Arról nem beszéltem neki, hogy a szüleim soha nem ütöttek meg engem. Két órát töltöttünk a
büfében. Kifogytam a szavakból, a könnyekből, elfogyott az energiám, és már semmi érzelem
nem maradt bennem.
– Őszinte leszek veled, Zoe… Rohadtul nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel.
– Kérhetek tőled valamit? – Persze.
– Ugye, december 26-án lesz még egy meccsetek?
– Igen, a Cactus Bowl.
– Megtennéd, hogy addig nem szólsz erről Marknak? Nem akarom, hogy Dylannek baja
legyen ebből. Neked azért meséltem el mindent, mert már nem bírtam tovább várni, és
Mark a te jövődet nem fogja veszélybe sodorni, még akkor sem, ha… Még akkor sem,
amikor megtudja, hogy elmondtam neked. Nem igazán tudom, Dylan esetében mit tud
keverni, de nem akarom, hogy miattam… – Ezt nem tudom megígérni.
A szemébe néztem, bólintottam. Érthető volt, de nem hittem, hogy a barátját kiteszi ilyen
helyzetnek.
Perceken át csend volt. Némán ültünk mindketten, nem szóltunk egymáshoz, csak
kortyolgattuk az italunkat. Amikor megszólalt a mobilja a zsebében, elővette, és egy gyors
pillantást vetett rá, mielőtt felvette.
– Apa.
Megmerevedtem.
– Rendben. Ott leszek.
És ezzel le is tette.
– Mennem kell – mondta.
– Rendben. Kösz, hogy meghallgattál. Nem is tudom, mit érzek most, de remélem, azért
nem gondolsz túl rosszakat rólam. Egyszerűen csak nem bírtam már magamban tartani,
 és mihelyt lehet, vagyis a mérkőzés után Dylannel is fogok beszélni, és elmagyarázok neki
mindent. Felhívni nem tudom, mert letiltotta a számomat, de valahogy megpróbálom majd
elérni. Gondoltam, neked kell először megtudnod mindezt.
Ezt követően az egész nagyon furcsán alakult. Chris ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizessen,
aztán felajánlotta, hogy elvisz, ahova szeretném. Mondtam neki, hogy nem szükséges, és csak
álltunk a kocsija előtt. Egyikünk sem tudta, mi legyen.
– Megadhatom a számomat, ha gondolod – ajánlottam fel neki tétován. – Nem kell, hogy
hívj, vagy bármi, ha nem akarsz, de ha mégis lenne kedved beszélgetni velem… más
dolgokról… bármiről… – Oké.
A válasza nem tűnt túl ígéretesnek, de én legalább megtettem minden tőlem telhetőt.
Felkészültem rá, hogy nem leszünk rögtön a legjobb barátok, ha egyáltalán barátok leszünk.
Miután beszállt az autójába, és elhajtott, megálltam a sarkon, és felhívtam Jaredet.
– Beszéltél vele? Hogy ment? – kezdte rögtön a kérdéseivel.
– Beszéltem. Nem is tudom. Legalább végighallgatott. Jó néhányórán át beszélgettünk. Most
rajta múlik minden.
– És hogy érzed magad? Végre megtetted, Zoe, nem igaz? El sem hiszem, hogy beszéltél a
bátyáddal.
Hiányérzetem volt, de ezt nem mondtam Jarednek, hiszen lélekben fel voltam készülve arra,
hogy nem fog azonnal minden megoldódni. Csak annyit feleltem, hogy a beszélgetés erőt adott,
és bármi történjen is, örülök, hogy megtettem. Ez bizonyos mértékig igaz is volt.
– Most jössz is haza hozzánk? Anya spagettit készített, mentettem belőle neked. Megint
éjszakás a kórházban, Becky már ágyban, szóval ha akarod, egész éjjel tudunk beszélgetni.
Megtelt könnyel a szemem, beleszipogtam a telefonba.
– Annyira hálás vagyok, hogy a múlt héten befogadtatok, Jared! Nem is tudom, hogyan
köszönjem ezt meg anyukádnak. Én csak…
– Ugyan már, kicsikém, ne pityeregj! Már annyiszor megköszönted! Becky imád téged, és
annyit vigyáztál rá, játszottál vele! Hidd el, anya mondana inkább köszönetet neked, amiért
nálunk vagy! Hát összetörte az a csúnya, rossz bratyó az én legjobb barátom szívét? Mert ha
igen, holnap szétrúgom a seggét! Azért csak szólok, az arcát nem bántom, mert nektek
kettőtöknek valami elképesztően dögös génjeitek vannak.
Mosolyra húzódott a szám.
Olyan furcsa érzés volt, mintha már napok óta nem nevettem vagy mosolyogtam volna.
– Nem sírok, csak egy kicsit elsodortak az érzelmek. Gyalog megyek vissza, így mire
odaérek, legalább összekapom magam. Jót fog tenni a friss levegő. Kicsit furcsán érzem
magam most, hogy kipakoltam Chrisnek mindent. Szerintem hazafelé beugrok pizzáért. Nem
baj? Bocs, tudom, hogy anyukád főzött, de…
Jared felnevetett, amitől még szélesebb mosoly terült szét az arcomon.
– Vegyél kettőt! – utasított. – Még mindig farkaséhes vagyok.
– Úgy lesz! – A telefonnal a fülemen megindultam.
– Azon gondolkodom, hogy egy kis piával ünnepelhetnénk. Mit szólsz hozzá? – dobta be az
ötletet Jared.
– Mit akarsz megünnepelni?
– Hogy túléltük a vizsgaidőszakot. Kell ennél több indok egy kisivásra? Ráadásul beszéltél a
tesóddal is, ami meg pláne jó ok rá. Jól berúgunk, és kibeszéljük a pasikat.
– A kedvenc időtöltésem – motyogtam. – De legfeljebb a te pasijaidról tudunk beszélni. Az
legalább szórakoztató lesz.
– Dylanről fogunk dumálni.
Sóhajtottam, a szabad kezemet becsúsztattam a kabátom zsebébe. Nem volt hideg, de
akárhányszor Dylanre gondoltam, megborzongtam, és nagyot dobbant a szívem.
– Dylanről valóban szeretek beszélni – ismertem be.
– Tudom. Megbeszéljük, mennyire jó srác, és mennyire jó barátai vannak, akiknek köteles
vagy bemutatni, mihelyt ti ketten csókolóztok és szexeltek, és aztán…
Fogalmam sem volt, mennyi idő alatt értem Jaredékhez, de végig az ő hangja duruzsolt a
fülemben, és kezdtem szép lassan megkönnyebbülni.
Az érzés azonban csak néhány óráig tartott, amíg el nem helyezkedtem a matracágyamon
Jared szobájában, és álmodni nem kezdtem Dylanről.

HUSZONHETEDIK FEJEZET
 ZOE
Január 1.
Chris: Beszéltél Dylannel?
Zoe: Nem. Letiltott. Miért? Mondott valamit? Vagy te neki?
Két hét is elmúlt már azóta, hogy kitálaltam Chrisnek. Azt nem mondhatom, hogy attól fogva
úgy bánt velem, mint aki örül, hogy végre meglelte a rég elvesztett húgát, de nem is passzolt le
teljesen.
A büfés találkozásunk óta csak kétszer beszéltünk, de az is több a semminél. Először azért
hívott, hogy elmondja, Markkal beszélt, de az anyjával nem. Nem is hiszem, hogy valaha el
akarná mondani neki. De örültem, hogy jelzett. Mark hívásait már akkor letiltottam, amikor Ms.
Hildánál húztam meg magam két napig, de azért jó volt képben lenni a helyzettel kapcsolatban.
Chris és én mindössze három percet beszéltünk – igen, megnéztem –, ettől függetlenül egy
egész órán át vigyorogtam, mint a tejbetök, miután letettük a telefont.
Másodszor én küldtem neki egy röpke Boldog új évet! üzenetet. A válaszában megkérdezte,
mit csinálok, amiből az lett, hogy váltottunk néhány üzenetet. Semmi komoly témát nem hoztunk
fel, mégis nagyon örültem neki. Úgy tűnt, Chris alapvetően sem egy szószátyár típus, ez már
akkor lejött, amikor JP-vel megjelent a lakásban, így nem lepett meg, hogy velem sem az a
csicsergőbajnok. Én úgyis hablatyoltam mindkettőnk helyett. Még egy smiley-t is sikerült
kicsikarnom belőle. Bearanyozta a napomat!
Szánalmas, ugye?
Dylant okoltam mindenért.
Persze ez nem igaz, de annyira hiányzott, mintha már évek óta nem találkoztam volna vele.
Könnyű volt ráfogni mindent, amióta kisétált abból a lakásból ahelyett, hogy megpróbált volna
magával vinni.
Úgy volt, hogy a papám L. A.-be jön szilveszterre, de valami közbejött, és nem tudta
megoldani. Még emiatt is Dylant okoltam. Aztán volt olyan is, hogy nem tudtam pizzát venni a
kedvenc pizzériámban, mert elromlott a sütőjük. Milyen pizzéria az olyan, ahol nem működik a
sütő? Dylan volt az oka ennek is. Szóval mindenért őt hibáztattam. Csak annyit tudtam róla,
hogy a Cactus Bowl mérkőzésük után egyenesen San Franciscóba ment, hogy a családjával
töltse a téli szünetet. Chris: Nincs kedved beülni valahova egy italra?
Elolvastam, mit üzent. Aztán még egyszer, lassabban. Tényleg találkozni akar velem?
– Ezt olvasd el! – tartottam oda a telefont Jarednek, aki a dohányzóasztalnál rajzolt
valamit éppen. – Jól értem, hogy találkozni akar velem? Nem értem félre, ugye?
Jared szórakozott pillantást vetett rám, majd visszaadta a telefonomat.
– Nem. Ez egy meghívás. Írj neki vissza!
– Te is jössz?
Ismét a rajzra összpontosított.
– Naná! Ha nem bánod, hogy a bátyáddal flörtölök, akkor számíthatsz rám. – Bizakodó
pillantást vetett rám, mire én elnevettem magam.
– Hát, most inkább talán ne.
Jared is felnevetett, és felém dobta az egyik tollát.
– Olyan hervasztó vagy!
 Izgatott lettem, sőt, ideges. Visszaüzentem.
Én: Szívesen! Hol találkozzunk?
Chris: Uh… nem velem. Úgy gondoltam, te egyedül.
Először úgy értettem, hogy lepasszol. Pocsék érzés volt. De miután többször átolvastam,
leesett a tantusz. Megdobbant a szívem. Felpattantam a kanapéról, a laptopom majdnem
összetört.
– Mi az? – értetlenkedett Jared, amikor látta, hogy az egyik kezemet a szám elé tartva,
a másikkal a mobilomat a mellkasomhoz szorítva őrült módjára ugrálok.
– Ha minden igaz, Dylan visszajött – sikítottam halkan, amennyire csak tudtam, nehogy
felébresszem Beckyt. – Chris azt mondta, hogy egyedül kellene elmennem valahova inni
egyet.
Szerintem Dylan a bárban van. Visszajött.
Nem győztem ugrálni örömömben. Jared bevezetett a szobájába.
– De hát kerested őt már ott is, nem?
– Igen, de lehet, hogy csak most ért vissza.
– Azt hittem, mérges vagy rá. – Az is vagyok. Nagyon.
– Akkor minek ugrálsz?
– Mert alig várom, hogy jól fenékbe rúgjam.
Jared a vállamra tette a kezét, próbált leállítani. A kivörösödött képemet és az arcomra
tapadt vigyort leszámítva egészen normálisnak tűnhettem.
– Jól vagy? – kérdezte mégis. Mély levegőt vettem, majd kifújtam.
– Jól. Mit vegyek fel?
– Biztos, hogy minden oké? Mert még mindig ugrálni akarsz. Hagyd már abba! – szólt
rám, és erősebben lenyomta a vállamat.
– Hadd ugráljak, úgy izgulok! Jaj, most meg rám jött a pisilés! Addig légyszi, válassz ki
nekem valami göncöt! Rohannom kell, mert nem tudom, hogy Dylan azért van most a
bárban, mert dolgozik, vagy Chrisszel ment. Oda kell érnem, mielőtt elmegy onnan.
Megtorpantam a küszöbön, és visszanéztem.
– Visszajött, Jared!
Erre már az én drága barátom arca is megenyhült, és visszamosolygott rám.
– Tudom, édesem. Menj pisilni, aztán mehetsz, és szétrúghatod a seggét.

Jimmy bárjával szemben, az utca túloldalán álltam, és próbáltam összekapni magam.

Izgatottság, félelem, pánik, boldogság, remény, harag – kavarogtak bennem az érzések.
Miután megöleltem Jaredet, és megígértem neki, hogy tájékoztatom arról, kell-e jönnie
felmentő seregnek, hogy összeszedje a széthullott darabjaimat, eljöttem tőlük. Minél közelebb
ért a taxi a bárhoz, annál hevesebben és hangosabban vert a szívem.
Szóval miután néhány percig csak tébláboltam ott, és igyekeztem összeszedni magam,
megindultam az út túloldala felé. Egy pár botladozott kifelé a bárból kéz a kézben, lehajtott
fejjel sutyorogtak. Ahogy megláttam őket, abban a pillanatban, ott, az úttest kellős közepén
megtorpantam. Összeszorult a gyomrom. Megesküdtem volna, hogy Dylant látom egy lánnyal.
Csak akkor nyugodtam meg, amikor a lány mosolyogva felnézett a srácra, az meg hátralépett
egy kicsit, mert a fiú még csak nem is hasonlított Dylanre.
Ekkor rám dudált egy autó, és átsiettem a túloldalra.
Mielőtt benyomtam a nehéz ajtót, becsuktam a szemem, és nagyot szippantottam a friss
levegőből. Egy utolsó mentális löket, és már bent is voltam a bárban.
Olyan hangosan dobogott a szívem a fülemben, hogy mást szinte nem is hallottam. A bár,
mint mindig, ezúttal is hemzsegett a néptől, függetlenül attól, hogy hétfő volt. Egy fiú lépdelt
kifelé, nekem jött az ajtóban. Erőt vettem magamon, és néhány lépéssel beljebb mentem.
Körbenéztem, hátha kiszúrom Dylant vagy Christ.
Az egyik kedvenc fehér pólóm volt rajtam fekete farmerrel, fekete bakanccsal. Egy vékony
dzsekit is húztam, de csak mert Jared rám erőltette. Nagy izgalmamban teljesen kimelegedtem.
És akkor megpillantottam. Még a lélegzetem is elakadt, azt sem tudtam, mit tegyek…
Hirtelen semmit nem tudtam. Nyeltem egyet, majd megindultam a bárpult felé. Az egyik pultos
társával beszélgetett. Lehajtott fejjel állt, halvány mosoly ült az arcán. Elképesztően jól nézett
ki!
Megindultam felé. Biztos vagyok benne, hogy a szívem kihagyott egy, talán több ütemet is.
Fogalmam sincs, hogyan pakoltam egyik lábamat a másik után. Az is lehet, hogy úgy lebegtem
oda. Minden szék foglalt volt a bárpultnál, így aztán vártam… Türelmesen vártam, és közben le
sem vettem róla a szememet. Ha felnéz és egy kicsit balra fordul, akkor látta volna, hogy ott
állok. De nem tette. Éppen italokat töltött, nem figyelt másfelé, de így legalább könnyebb volt a
közelébe lopóznom.
Amikor egy lány leugrott az egyik székről, nem messze Dylantől, már rohantam is, nehogy
másvalaki elfoglalja a helyet. Felmásztam, kezemet a pultra tettem, aztán mégis le az ölembe.
Kihúztam magam, kiegyenesedtem ültömben, és a hasamra tettem a kezemet, hátha attól egy
kicsit enyhül bennem a remegés.
Minden homályba borult körülöttem. Csakis Dylanre fókuszáltam. Abban a pillanatban még
egy erős földrengés sem tántorított volna el attól, hogy őt nézzem. A szívem csakis érte
dobbant.
– Hozhatok neked valamit?
Megugrottam a széken. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy a pultosnőre emeljem a
tekintetemet, aki kérdezett. Emlékszem, hogy legutóbb is láttam őt itt, de a neve nem jutott
eszembe. Egyáltalán tudom a nevét? Összeráncoltam a homlokomat, és előrehajoltam.
– Uh, igen. Kösz – suttogtam. – Sört. Mindegy, milyet. Köszönöm. – Láthatnám a
személyidet?
Benyúltam a hátsó zsebembe, és odaadtam neki. Amikor Dylan felé pillantottam újra, láttam,
hogy engem figyel. Elakadt a lélegzetem.
Hogy volt-e szükségem levegőre? Elmondani sem tudom, mennyire.
Dylan megfeszítette az állát, a szája csak egy vékony vonal volt, annyira összeszorította.
Nem tudtuk levenni egymásról a szemünket. Megbántottnak látszott, talán jogosan is. Arról
fogalmam sem volt, vajon ő engem milyennek lát. Korábban azt hittem, felkészültem arra, hogy
veszekedjek és kiabáljak vele, de valójában még arra sem voltam felkészülve, mit teszek,
amikor meglátom őt.
Érzelmek vihara dúlt bennem. Annyira, de annyira hiányzott! De semmit nem tehettem…
Addig nem, amíg nem ad esélyt arra, hogy beszéljünk. Csak azt tudtam, hogy nem fogom
annyiban hagyni a dolgot.
 Amikor megindult felém, elakadt a lélegzetem.
Odalépett hozzám, és a sör felé nyúlt, amit a pultosnő már elém tett, közvetlenül a személyim
mellé. Észre sem vettem. Dylan mérges lépteiből és a befeszült állkapcsából ítélve volt némi
sejtésem arról, mi következik. Mielőtt elérte volna a sört, megelőztem, és elhúztam onnan a
korsót. Kilötyögött az ital a pultra.
Remegett a lábam, amikor a pultra tenyerelt, és előrehajolt. Egy pillanatig haboztam, mit
tegyek. Előrehajoljak én is? Átkaroljam a nyakát, és mint egy majom, csimpaszkodjak rá? Csak
reméltem, hogy aranyosnak találná. Vagy a mérges tekintetéből ítélve jobban járok, ha inkább
elhúzom a csíkot? Elhajoltam, és mint egy pajzsot, magam elé tartottam a söröskorsót. – Menj
el!
Két szó. Ennyit kaptam. Mélyen megbántottnak éreztem magam. Csak annyira voltam képes,
hogy megrázzam a fejemet.
– Menj el, Zoe!
Utáltam, hogy ilyen nyersen mondta ki a nevemet, de nagy nehezen megjött az én hangom is.
– Nem.
Addig el nem megyek innen, amíg nem beszéltem vele.
Még a levegő is belém szorult, amilyen komor tekintettel meredt rám. Majd hátrahajolt,
kiegyenesedett, és szó nélkül ellépett tőlem, mintha egy másodperccel sem érdemelnék többet
az életéből.
Tíz percen át kortyolgattam a sört, és ölelgettem a korsót. Tíz percen át. És Dylan még
annyira sem méltatott, hogy legalább egy szót szólhassak. Amennyire csak lehetett, távol
tartotta magát tőlem. – Dylan! – kiáltott oda neki a pultos csaj.
Összerezzentem. Dylan úgy nézett át rajtam, mintha ott sem lennék.
– Ki kell mennem szünetre. Helyettesítesz?
Zordan bólintott egyet, majd odaszólt a sörcsapot kezelő srácnak, aki átvette a körülöttem
lévő vendégek kiszolgálását. Dylan még véletlenül sem akart a közelembe jönni.
Kezdtem egyre jobban felhúzni magam. Drake dalára lehajtottam a maradék sörömet, és
kértem még egyet az új pultosomtól.
A srác sör helyett azonban egy tequilát tett elém lime-gerezddel és a sószóróval. – A ház
vendége vagy – szólt mosolyogva.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
 DYLAN
Figyeltem, ahogy Brian egy tequilát tesz Zoe elé. Meg kellett kapaszkodnom valamiben, hogy
ne menjek oda és törjem be a srác orrát. Zoe felkapta a poharat, Brianre mosolygott, majd egy
húzásra felhörpintette az italt. Grimaszolt egyet, majd a lime-ért nyúlt, és megszívta.
Elnéztem másfelé, mást nem tudtam tenni. Figyeltem Brian reakcióját. A szemétláda
előrehajolt, és vigyorogva lökte a sódert Zoenak.
Zoe nem válaszolt neki, de nem is állította le a nyomulását. Egy másodpercre megfordult a
fejemben, hogy odamegyek, és megmondom Briannek, hogy a csaj az idősebb pasasokra
bukik, de inkább úgy döntöttem, nem törődöm velük. Fájt. Fizikai fájdalmat éreztem, ahogy
Zoera néztem, és ettől csak még inkább pipa lettem. Már akkor felment bennem a pumpa,
amikor meghallottam a hangját, hogy italt kér. A haragom csak fokozódott, amikor megláttam,
milyen tekintettel néz rám.
Eltelt néhány perc – vagy csak néhány másodperc –, és nem bírtam tovább, oda kellett
néznem. Ezúttal Brian egy újabb sört tett Zoe elé, mit sem törődve a többi, rendelésére váró
vendéggel.
Levágtam két üveg sört a tálcára, amire a rendeléseket kellett tenni, majd megindultam
feléjük. Ha Zoe flörtölni kezdett volna Briannel… ha rámosolyog, nevetgél, beszélget vele, ránéz
– ha bármit is csinál, sem tudtam volna mérgesebb lenni, mint amilyen voltam. De nagyon
megkönnyebbültem, hogy Zoe semmi ilyet nem tett.
– Mehetsz vissza a rendeléseidhez! – közöltem Briannel már-már gyilkos hangon, és
ahelyett, hogy azt néztem volna, mit csinál, kiszolgáltam a várakozó vendégeket.
Brian elnémult, Zoe pedig minden mozdulatomat követte a szemével.
– Tudom helyettesíteni Lindyt, haver – erősködött Brian, nem túlbölcsen.
Még csak két hete dolgozott ott pultosként, így azt kellett volna tennie, amit mondanak neki.
Ha nem, akkor teszek róla, hogy szót fogadjon. – Menj vissza a helyedre, vedd fel a
rendeléseket!
Amikor úgy tűnt, ismét ellenkezne, tettem felé egy apró lépést. Látszott rajtam, hogy mindjárt
csattanok. Közvetlenül Zoe előtt álltunk. Előrehajoltam, hogy csak Brian hallja, amit mondok.
– Ekkora nyüzsgésben ne nagyon érj rá szórakozni! Tőle pedig tartsd távol magad! Menj,
tedd a dolgodat, vagy húzz innen a francba! – Hátrahajoltam. – Megértetted?
Brian szemöldöke felszökött, és mint aki megadta magát, felemelt kézzel hátrálni kezdett.
Zoera rá sem néztem. Töltöttem egy whiskyt az egyik vendégnek, egy másiknak két sört
adtam. Ha akartam, ha nem, a szemem sarkából láttam, milyen iramban húzza le a sört Zoe.
Elfogyott a türelmem, nem bírtam tovább a közelségét. Éreztem a parfümjét, azt a kibaszott
édeskés gyümölcsillatot. Nem tudtam másfelé nézni. Nem tudtam kiverni a fejemből, mennyire
jó volt érezni a bőrét, mennyire élveztem, amikor alattam feküdt, ahogyan az érintésemre
reagált, ahogyan csillogott a szeme, amikor odafutottam hozzá Tucsonban a meccs után, és
hogy milyen jó érzés volt, amikor már nem csak néhány másodpercig nézett a szemembe… A
kék bugyiját, a vizes haját, a vörösre sírt szemét… Ahogyan átkarolt, magához szorított…
Amekkora örömmel ette a pizzát, amit szeretetkorongnak nevezett… Amilyen félszegen
mosolygott, ahogyan eljutott a gyönyörig… Mint egy film, peregtek a jelenetek a fejemben. És
közben majdnem szétvetett a düh.
– Elég volt – szóltam oda hozzá, ahogyan elé álltam. – Azt akarom, hogy menj el innen.
 Egyenesen a szemébe néztem, mire ő szemrebbenés nélkül viszonozta a nézésemet. Nem
tudtam eldönteni, hogy a fejébe szállt-e már a pia, ahogyan azt sem, mire megy ki a játék.
– Addig sehova nem megyek, amíg nem beszéltünk.
– Miből gondolod, hogy bármiről is beszélnünk kellene? Csak szólj, ha szeretnéd, hogy
felhívjam az edzőt, jöjjön érted!
Megvillant a tekintete, de nem tudtam eldönteni, milyen érzelmet tükröz. Kihúzta magát a
székén.
– Ha azt akarod, hogy menjek el, akkor úgy kell kivonszolnod innen.
Megtámaszkodtam a bárpulton, és a szemébe néztem.
– Ne szórakozz velem! Nincs miről beszélnünk. Összeszűkült a szeme, előrehajolt.
– Akkor csak hallgasd meg, amit mondok! Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Az sem érdekel, haver!
Ezúttal harag villant a szemében, amibe valami hülye oknál fogva belebizseregtem.
Felgyorsult a szívverésem, megkapaszkodtam a fapultban, mert vissza kellett fognom magam,
hogy ne nyúljak felé és csókoljam meg. – Addig nem megyek el innen, amíg nem adsz öt
percet. Ennyivel tartozol nekem, haver! – vágta oda.
– Ahogy gondolod – feleltem erre, és elsétáltam onnan. Egy perccel később Lindy
visszatért a szünetéről, és átvette a terepet.
Eltelt tíz perc.
Tizenöt.
Harminc.
Minél tovább üldögélt azon a rohadt bárszéken, annál közelebb kerültem ahhoz, hogy ott,
mindenki szeme láttára elveszítsem a fejemet. Amikor már arra a pontra jutottam, hogy tovább
nem bírok uralkodni magamon, fogtam magam, és levágtam a kezemben tartogatott törlőruhát.
Kiléptem a pult mögül, és odamentem hozzá. Mire odaértem, már felállt, és rám várt.
– Nem megyek el, Dylan.
– De igen. Meghallgatom, akármit akarsz is mondani, csak hogy eltűnj a szemem elől
végre.
A könyöke fölött megfogtam a karját, és a pult mögé húztam.
– Kimegyek tíz percre! – kiáltottam oda Lindynek.
Kinyitottam az ajtót, ami a kis konyhába vezetett. Onnan a hátsó, gyéren megvilágított, szűk
utcára tereltem ki Zoét.
Becsapódott mögöttünk a fémajtó. Elengedtem Zoét, mert szinte égetett a bőre. Kellő
távolságban álltam meg tőle.
– Mondjad gyorsan, mert minél hamarabb szeretném letudni ezt!
Zoe nem szólt, ezért ránéztem. Könnybe borult a szeme. Próbáltam nem foglalkozni azzal,
amit akkor éreztem. Nehezemre esett türtőztetnem magam.
– Mérges vagyok rád – szólalt meg végre halkan.
– Hogy micsoda?
– Rohadtul mérges vagyok rád! – ismételte meg tisztábban, erőteljesebben.
– Igazán? – Összekulcsoltam a karomat magam előtt. – És miért? Mert nem játszottam
tovább veled azt az elcseszett játékot? Mert megzavartalak titeket, amikor hazamentem?
Hogy is mertem ilyet tenni, mi? Zoe összehúzta a szemét, majd felém hajolt.
 – Azért vagyok mérges rád, mert letiltottad a telefonszámomat. Mert nem hagytad, hogy
beszéljek veled. – Kihúzta magát. – Azt hittem, a barátom vagy, Dylan. Ha máshogy nem is,
azt gondoltam, legalább barátként számítok neked. Felhorkantam, elnevettem magam.
– Barát? Akkor gondoltál a barátodra, amikor beszálltál az autójába, és elhajtottál vele?
Vagy amikor rátok nyitottam?
– Miről beszélsz? – kérdezte homlokráncolva. – Milyen autóról?
– Ne hazudj nekem, Zoe! Ha azért jöttél ide, hogy azt mondd, magától ment oda a lakásba,
és csak én értettem félre valamit, kár a gőzért! Jared lakása előtt vártam rád. Ott voltam,
amikor az üzenetemre ügyet sem vetve beszálltál az autójába.
Zoe megnyalta a szája szélét, egy pillanatig csak bámult rám, majd így szólt:
– Komplett idiótának fogod érezni magad, hidd el!
– Azt kétlem! Végeztél, ugye? Mert vissza kell mennem.
Megrázta a fejét, beleharapott az alsó ajkába, amitől odavonzotta a tekintetemet. Maga
mögé nyúlt, és kivett valamit a hátsó zsebéből. Kihajtott egy darab papírt, és odajött hozzám.
Három lépés volt az egész.
– Tessék!
A mellkasomhoz vágta a papírlapot, én meg csak néztem, ahogy a földre hullik.
Felpillantottam, láttam, mennyire bizonytalan. A mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt.
Valaki bevágott egy ajtót a mellettünk lévő épületben, csak úgy visszhangzott tőle a szűk utca.
Zoe összerezzent.
– Vedd fel! – utasított Zoe, de én nem mozdultam. Leeresztette a vállát, látszott, hogy már
nem buzog benne a vita vágya. – Olvasd el, Dylan!
Eltelt néhány másodperc, én meg csak álltam ott mozdulatlanul. Akkor megláttam a
könnyeket a szemében.
– Hogy te mekkora idióta vagy, Dylan Reed! – kiáltotta Zoe. Megremegett a hangja.
Összetörten nézett.
Megfordult, és elindult, mire én lehajoltam, és felvettem az agyongyűrt lapot. Kétszer
kihajtottam, majd felegyenesedtem. A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy olvastam a
szavakat. Ahogy felfogtam, amit olvasok, felnyögtem, leejtettem a papírt a földre, és Zoe után
iramodtam. Azt sem vettem észre, hogy nyílt, majd becsukódott a hátsó ajtó, és egyedül állok
az utcán. Kicsaptam az ajtót, Zoet a konyhában értem utol. Ökölbe szorított kézzel haladt a
bárba vezető ajtó felé. Nem érdekelt, ki van a konyhában – hárman dolgoztak ott –, csak
elkaptam Zoet a vállánál fogva, és megperdítettem.
Úgy ziháltam, mintha kilencven yardot futottam volna egy touchdownért. Belenéztem a
könnyes szemébe, és alig mertem megszólalni. Reményt, bánatot tükrözött a tekintete, és
annyira gyönyörű volt!
– Zoe – suttogtam.
A könnyek gyorsabban kezdtek peregni az arcán. Már nem bírtam megállni, hogy ne
érintsem meg, hogy ne szorítsam magamhoz. Lehajoltam, átfogtam a karja alatt, és
megöleltem. Zoe átkarolta a nyakamat, fejét a vállamra hajtotta, és zokogásban tört ki. A
feneke alá csúsztattam a karomat, felemeltem, és a lábát a derekam köré fontam. Ekkor még
szorosabban fogta át a nyakamat, arcát belém fúrta, és csak sírt és sírt.
Nem érdekelt, hogy néznek minket. Visszaléptem a hátsó kis utcára, és ahogy az ajtó
becsukódott mögöttünk, nekidöntöttem Zoe hátát.
 Nem éreztem a karomat, annyira szorítottam. Fogalmam sincs, hogyan tudtam talpon
maradni és tartani magunkat, de meg sem nyikkantam.
Amikor felemelte a fejét a nyakamból, a tenyerébe fogta az arcomat, én meg csak bámultam
őt. Megnémultam.
– Ez igaz? – szólaltam meg nagy nehezen. A saját szájából akartam hallani, nem csak
egy darab papíron látni.
Bólintott.
– Mondd is ki, kérlek, hadd halljam!
– Ő a biológiai apám.
Nyelt egyet. Néztem, ahogy mozog a torka. Még mindig alig tudtam elhinni, amit mond.
– Mindvégig… hagytad, hogy azt higgyem…
Felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Még mindig könnyben úszott.
– El akartam mondani, Dylan. Esküszöm! Emiatt volt akkor ott, emiatt jött értem
Jaredékhez, beszélni akart velem. Aznap üzentem meg neki, hogy mindent el fogok
mesélni neked róla, amikor mentem a könyvtárba. Aztán a történtek után nem az volt a
legfontosabb. De el akartam mondani. Esküszöm! Meg tudom mutatni, mit üzentem neki.
Mindent elmesélek, ha hagyod.
Lenéztem a remegő szájára, és nem bírtam tovább.
Az élethez víz kell, anélkül három-öt nap, és vége mindennek. Zoe nélkül, az íze, az érintése
nélkül sokkal több idő telt már el. A túlélésért küzdöttem.
Egymásra tapadt a szánk. Halkan felnyögött, ahogy a nyelvem a nyelvéhez simult. A
legkuszább, mégis talán a legjobb csók volt ez. Összekoccantak a fogaink, a nyelvünk
összeakadt, mégis úgy éreztem, hogy nem elég belőle. Eleresztettem a lábát, és szorosan
hozzásimultam, szinte az ajtóhoz préseltem.
A szabad kezemmel megfogtam az arcát, és úgy billentettem oldalra a fejét, hogy jobban
hozzáférjek a szájához. Mindenét nekem adta – mindenét. Hozzám bújt, a karját a nyakam köré
fonta, és hagyta, hogy irányítsam.
Amikor abbahagytuk, mindketten lihegtünk, mintha maratont futottunk volna. Nem is tudtam
volna másként elképzelni ezt. Ez a lány… egyszerűen lélegzetelállító volt.
A homlokomat a homlokához nyomtam, megnyaltam a szám szélét. Szorosan egymáshoz
simultunk, megkóstoltam az ő ajkát is.
– Hiányoztál – suttogta. – Annyira hiányoztál, hogy arról fogalmad sincs!
– Szerintem van – feleltem rá éppolyan halkan. Eltűnt a világ körülöttünk, csak mi ketten
maradtunk. – Akkor az enyém vagy? – kérdeztem, csak hogy megerősítést kapjak tőle.
Hátrahúzta a fejét egy kicsit, és a szemembe nézett. – Te vagy a legjobb haver.
Ki másé lehetnék?
Ismét megcsókoltam, ezúttal lassabban, finomabban. Nem tudtam betelni vele.
– Még mindig mérges vagyok ám rád – suttogta a csókjaim között.
– Nagyon mérges.
– Miért is? – kérdeztem az orromat az orrához koccantva.
Zoe lehajtotta a fejét, hogy megcsókoljon, majd megnyalta az ajkamat. Leejtettem az egyik
kezemet, rátettem a fenekére, és kissé lejjebb húztam őt. Amikor érezte, mennyire keményen
készen állok rá, behunyta a szemét, felnyögött, hozzám simult. Megállítottam, megcsókoltam a
nyakát, végignyaltam, szívogattam, s közben a csípőmet mozgattam.
– Hogyan tudtál csak úgy lelépni? – kérdezte zihálva, amikor végre szóhoz jutott.
Leálltam a csípőmozgással, szorosabban átöleltem. Kipirult az arca. Belenéztem a szemébe.
– Hogyhogy nem jöttél utánam? – kérdeztem vissza rekedt hangon.
– Mert egy idióta vagyok. Mi a te mentséged?
Elmosolyodtam, a vállára döntöttem a homlokomat.
– Ma már többször is leidiótáztál, így azt hiszem, tényleg én vagyok a másik feled. Jó
nagy idióta vagyok, ha nem nagyobb.
– Akkor tökéletesen összepasszolunk, igaz?
– Elvégre mi vagyunk a legjobb haverok!
Meglepődtem a vigyorán, de azonnal el is vesztem újra a csókjában.
Egyszer csak megnyomták mögöttünk az ajtót, és meg kellett fognom Zoet, hogy
megvédjem.
Lindy dugta ki a fejét. Összerezzent, amikor meglátott minket.
– Bocsánat, hogy zavarok, Dylan, de kellenél odabent. Briannel nem sokra megyek,
szóval, ha be tudnál…
Megköszörültem a torkomat.
– Persze, csak egy perc, és ott vagyok.
Lindy bólintott, és egy kicsit elvigyorodott.
– Oké!
Amikor ismét kettesben maradtunk, lassan letettem Zoet a földre. Megigazította a ruháját,
majd felnézett rám. Nagyot sóhajtottam, és a kezembe fogtam az arcát, hogy még egy csókot
nyomjak a duzzadt, sötét rózsaszín szájára. Felmosolygott rám. Nehéznek éreztem a
mellkasomat.
– Azért még beszélnünk kell, Zoe. Mindent tudnom kell. Kicsit elhalványult a mosolya, de
bólintott.
– Hol laksz?
Gyorsan megvonta a vállát.
– Jaredéknél húzom meg magam. Még a következő félév kezdete előtt kell keresnem egy
lakást és egy lakótársat.
– Én Benjinél csövezek. Egy másik sráccal költözött össze, a kanapéjukon alszom. Ma
este nem mész vissza a barátodhoz – közöltem vele.
Mosolyogva megrázta a fejét.
– Nem fogok.
– És megvárod, amíg zárunk. Ott ülsz velem szemben végig. – Ott. Nem mozdulok. És
nem is nézek semerre.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
 ZOE
Miután elfogytak a vendégek, majd a pincérek és a pultosok mellett a konyhából is hazaindult
mindenki, már csak Dylan és én maradtunk. Nagynak tűnt a tér, miután kiürült a bár. Csend
honolt, az asztalokon felfordított székek magasodtak. Dylan már lekapcsolta a villanyokat, csak
az italospolcok mögötti tükör dekorvilágítása maradt égve. Szerintem romantikus volt. Még
mindig azon a széken ültem, ahova Dylan tett. Egyáltalán nem voltam álmos. Csak
egyetlenegyszer vettem le róla a szememet néhány másodpercre, amíg üzentem Jarednek,
hogy ne várjon haza, és hogy minden újra rendben van velünk.
Felnéztem a telefonomból, és láttam, hogy Dylan lefelé jön a lépcsőn a főnöke irodájából.
Elakadt a lélegzetem, megdobbant a szívem. A világ legjóképűbb fiúja volt, legalábbis az én
szememben. Biztos vagyok benne, hogy ha láttad volna, te is ezt mondod róla. Ahogy lépdelt
lefelé, végig engem nézett. Én sem bírtam levenni róla a szememet. Fekete nadrágot,
sötétszürke pólót viselt, mellrésznél jobb oldalon a bár logójával. Elképesztően nézett ki!
Jobban, mint egy pizza, és még az íze is jobb! Álmomban sem hittem, hogy nekem egyszer
ilyen pasim lesz, akire ha csak kicsit hosszabb ideig néz rá egy nő, már teherbe esik. Amikor
mellém ért, felkapott, mintha pillekönnyű lennék, és felültetett a bárpultra. Azonnal
letenyereltem, hogy megtartsam magamat, aztán szétnyitotta a lábamat, és leült elém a
székre, ahol korábban én ültem. Kezével fel és le simogatta a combomat, amitől végigfutott
rajtam a bizsergés.
Alig győztem leállítani magamat. Előrehajoltam, a vállára tettem a kezemet, és
megcsókoltam. Apró, finom puszikkal indultam, ami lélegzetelállító, vad csókolózássá fajult.
Dylan maga volt az álom, akit mindenestől a magadénak akarsz – ha hiszel az ilyesmiben, rá
mondanád azt, hogy őt akarod a lelki társadnak. Le merném fogadni, hogy Dylan Reed az
összes nő kívánságlistáján szerepelne, ő mégis itt, előttem állt, és rám mosolygott azzal a
csibész mosolyával.
– Mi az? Mire fel ez a nézés? – kérdezte, és már erőteljesebben simogatott a kezével.
Elnevettem magamat.
– Milyen nézés?
Le sem vette rólam a szemét, én meg egyre jobban elolvadtam.
– Tudod, még soha senki nem nézett így rám – vallottam be neki,kissé küszködve azzal,
hogy álljam a tekintetét.
Közelebb húzódott hozzám, karját a combomra tette, kezével átfogta a derekamat.
Behunytam a szememet.
– Hogyan?
Éreztem, hogy a szám szegletét, majd az arcomat csókolgatja. – Hát… így – ismételtem
meg mozdulatlanul, az ajkának suttogva.
Elmosolyodott, majd finom puszit nyomott a fülem mellé.
– Lehetne egy kicsit konkrétabban?
– Nem.
A kacagását szinte nem is hallottam, csak a csontjaimban éreztem. – Hát, jó!
Aztán megcsókolt. Egymásba olvadt az ajkunk. Akár egy halk suttogás az éjszakában, olyan
leheletnyi finomsággal csókoltuk meg egymást.
– Akkor meg kell, hogy tarts magadnak – szólalt meg utána. – Ha már senki nem tud így
nézni rád, ahogy én.
– Nem azt mondtam, hogy nem tud – tiltakoztam egy apró mosolykíséretében, majd
kinyitottam a szemem, hogy belenézzek az övébe. Megdobbant a szívem. – Ilyen pimaszul nem
néz rám senki – súgtam oda.
A hüvelykujjával végigsimított a számon, de továbbra is a szemembe nézett.
– Akkor tarts meg, Flash! Jó fogás vagyok.
Elvigyorodtam, a szívem majdnem kiugrott a helyéről.
– Tudod, mit? Szerintem az lesz.
A mosoly szélesebbre húzódott az arcán, én meg végtelenül boldognak éreztem magam.
Felállt, a kezét továbbra is a derekamon tartotta. A tenyerembe fogtam az arcát, a
homlokomat a homlokának döntöttem.
– De jó újra boldognak lenni! – mondtam ki hangosan. – Ennyire rossz volt nélkülem?
Azt hittem, csak egy odavetett kérdés volt ez részéről, és nem vár őszinte választ rá, mert
már mozdult is a szám felé újra. Én viszont elhúzódtam, mielőtt elmerültem volna benne.
– Annyira rossz volt nélküled, Dylan! Nem tudtam aludni, nem beszélhettem veled. Aztán az
utolsó meccs után már beszélhettem volna, de akkor meg nem találtalak. Mert letiltottál –
vádoltam meg. – Nem mintha téged okolhatnálak bármiért is, de azt hiszem, még mindig azt
teszem. Hiányoztál. Még soha senki nem hiányzott ennyire. – A szívemre tettem a kezem,
mintha azzal tudnám enyhíteni a benne érzett fájdalmat. – Itt belül fájt. Az elmúlt két hétben
mindennap, onnantól kezdve, hogy felébredtem, fájt. Alighogy kinyitottam a szememet, arra
gondoltam, hogy: Gyerünk,
Zoe, kelj fel, és nézd meg Dylant! Kelj fel, és menj oda az ágyához!
Kelj fel, és reggelizz vele, a konyhában vár rád! Aztán rádöbbentem, hogy egyiket sem
tehetem.
Dylan rám nézett, a szemében az látszott, hogy vagy a szavaimat emészti, vagy a válaszán
gondolkodik, vagy mindkettő. Lehet, hogy túlságosan is felfedtem az érzéseimet, tűnődtem
magamban, de már egyáltalán nem érdekelt.
– Sokkal jobban hiányoztál nekem, mint amennyire szabadott volna. És ez felemésztett –
szólalt meg Dylan, mielőtt még kínos csend fúrta volna be magát közénk. – Mérges voltam
magamra, mert nem voltam képes megutálni téged. El tudod képzelni, mennyire nehéz volt
együtt dolgozni azzal az alakkal, akiről azt hittem, az övé vagy, és nem az enyém? Tudod,
mennyire nehéz ez még mindig? Én az ébredésed pillanatában jutottam eszedbe, te meg
egyszerűen soha nem mentél ki a fejemből. Fájt, amit tettél velem, fájt, hogy hazudtál nekem.
Nem hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy beszállsz a kocsijába. Biztos voltam
benne, hogy értelmes magyarázatot tudsz adni rá, de amikor hazaértem, és ott találtalak
vele… olyan közel… és hozzád ért… – Most már mindent elmondhatok?
– Igen, tedd is meg, és kérlek, semmit ne hagyj ki! – Nem fogok – ígértem meg.
Tudtam, hogy azután minden rendbe fog jönni, és Dylan mindig mellettem lesz. A legelejétől
kezdtem, onnan, amikor anyám mesélt Markról és Chrisről, és ott fejeztem be, amikor belépett
a lakásba, és ott talált Markkal veszekedés közben, majd néhány napra rá beszéltem
Chrisszel.
– Másnap kerestelek, még hívtalak is, de addigra már letiltottál. Minél többet
gondolkodtam rajta, annál jobban féltem attól, hogy valamit be fog keverni neked a pályán.
 Hiszen megfenyegetett, és fogalmam sincs, lenne-e hozzá hatalma, hogy meg is tegye. Nem
adtam fel veled kapcsolatban, csak nem gondoltam, hogy közvetlenül az elviharzásod után jó
ötlet lenne találkozni. A meccsetekig várnom kellett, de a Cactus Bowl után mindenképpen
beszélni akartam veled.
Amíg mindenről beszámoltam neki, végig ugyanabban a testhelyzetben ültünk: ő a lábam
között, és folyamatosan hozzám ért. Amikor nehezen mondtam ki valamit, megszorította a
derekamat, emlékeztetve, hogy ott van velem. Egyszer a keze becsúszott a pólóm alá,
hozzáért a bőrömhöz. Számtalanszor elvonta a figyelmemet, de nógatott, hogy folytassam,
mert mindent meg akart érteni.
Miközben rám figyelt, lehajtotta a fejét, a kezével pedig laza köröket rajzolt a bőrömre a
pólóm alatt, mint aki nem tudja megállni, hogy hozzám érjen.
– Ezért nem akarom, hogy odamenj hozzá, vagy bármit is mondj neki, Dylan. Felnézett
rám.
– Nem kérheted ezt tőlem, Zoe.
– Pedig most tettem meg. Ezért jöttem ide. Nem tehettem meg, hogy nem mondom el
neked, de nem szeretném, hogy ez az egész várakozás semmit se érjen.
– Nem fogom távol tartani magamat tőled a válogatóig, Flash. Ezt már most verd is ki a
fejedből! Most, hogy mindent tudok végre, semmi olyat nem tudsz mondani, ami távol
tarthatna tőled.
Elmosolyodtam, előrehajoltam, csókot nyomtam a szájára, majd hátradőltem.
– Semmi ilyen nem fordult meg a fejemben, még úgy sem, hogy megvolt az esélye, hogy
nem akarsz többet engem.
Ezután ő hajolt előre, tapadt a számra, és művelt olyat a nyelvével, amitől csak ámultam.
Amikor visszahúzódott, tiszta tekintettel nézett rám.
– Akkor mit szeretnél?
– Tudom, mennyire keményen dolgoztál azért, hogy idáig eljuss. Elég volt ehhez néhány
hónap együttélés, hogy lássam. Még
véletlenül sem akarok én lenni az oka annak, hogy… – Mire akarsz kérni?
– Csak arra, hogy ne verjük nagy dobra, ennyi.
Megragadta a derekamat, megrezzent a testem.
– Nem akarom, hogy máshol aludj, Flash. Nem bírok ki még egynapot úgy, hogy nem a
karomban tartva ébredek. Keresünk egy kis lakást, és együtt odaköltözünk. Tudom, hogy
csak néhány hónap van vissza a válogatóig, és utána… Nem tudtam elrejteni a széles
mosolyt az arcomon.
– Igen, igen, igen! – kiáltottam fel, talán a kelleténél hangosabban. Úgy viselkedtem, mintha
a kezemet kérte volna meg.
Ahogy ezt kimondtam, kisimult az aggodalomtól összeráncolt homloka. Tényleg azt gondolta,
hogy nemet mondok erre, miután már annyi ideje nem mellette ébredtem? Aztán már velem
együtt nevetett.
Nem tudtam levenni róla a kezemet, sem a szememet.
– Jól van, ne akadj ki, de kezdek beléd zúgni, Dylan Reed.
Nagyon bejössz nekem.
Pajkos mosoly jelent meg az arcán, felállt.
 – Bejövök neked?
Meglöktem a vállánál fogva, ahogy elkezdte feljebb csúsztatni a kezét a pólóm alatt. Egyből
feltűnt, mennyire egymáshoz vagyunk simulva, és milyen hatással van rám az érintése.
– Tudod, hogyan értem. – Most először kaptam el a pillantásomat a szeméről. – És
szeretném, hogy te is belém szeress. Nagyon… nagyon-nagyon akarom, Dylan. Szeretném,
ha fontos lennék neked, ha az lennék neked, ami te vagy nekem, olyan, aki nélkül nem tudsz
élni. És igen, talán egy kicsit furcsa vagyok, nem is kicsit, de azt szeretném, ha… kedvelnéd
bennem ezt a furcsaságot, és azt akarnád tőlem, hogy…
– Ez menni fog, Flash. A legjobb barátom lettél, ahogy azt meg is mondtam már neked az
elején. És imádom ezt a fajta különcségedet. Sosem fogom elfelejteni, amikor megláttam az
M&M’s-gyűjteményedet. És bírom, hogy annyira odavagy a pizzáért.
Abban is egyedi vagy.
Sóhajtottam, arcomat a nyakába fúrtam.
– A pizzát mindenki szereti. Nincs abban semmi furcsa. – De amennyire te szereted!
Dylan lassan lefelé húzta a kezét, bizsergett mindenem az érintésétől. Aztán a tenyerébe
fogta az arcomat, és elhúzott a nyakától, hogy a szemembe nézhessen.
– Én itt vagyok neked, Flash. Csak ne várass sokáig, mert már türelmetlen vagyok!
Pislogtam. – Nem poénkodhatsz ezzel, Dylan.
– Ki mondta, hogy poénkodom? Egy szempillantás alatt végem lett tőled, Zoe, ha akartam,
ha nem.
Ez azt jelentette, amit akartam, hogy jelentsen? Ekkor az ajkával a számhoz ért, és úgy
csókoltam vissza, mintha az életünk múlott volna rajta. Minden gondolat elszállt a fejemből.
Dylan elengedte az arcomat, ahogyan átkaroltam a nyakát, majd lehúzott az ölébe.
– Basszus! – morogtam, belekapaszkodva a bárpult peremébe. –
Dylan, nehéz vagyok. Nem tudsz…
– Mindent tudok, amit veled kapcsolatban akarok.
Ezt vajon fenyegetésnek szánta?
Összevonta a szemöldökét.
– Várj csak! Hogyhogy Chris még csak meg sem említett nekem? Lebiggyesztettem a
számat, megráztam a fejemet.
– Amióta elmeséltem neki mindent, csak kétszer beszéltünk. De most ő üzent, hogy itt
vagy, szóval talán… – Megvontam a vállam. – Talán majd még beszélünk. Rajta múlik.
– Akkor a legjobb haverom húgával kavarok? Tetszik! – vigyorogta el magát Dylan, mire én
visszamosolyogtam rá.
– Kavarásról nem tudok, de ha te mondod…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert ismét csókban forrtunk össze. Aztán azt éreztem,
hogy… felemelnek, és visznek valahova.
Nyílt, majd csukódott egy ajtó. A hátam falnak koccant, a szánk még mindig összetapadt.
Kinyitottam a szememet, hogy megnézzem, hol vagyunk. Az sem tűnt volna fel, ha órákon át
lépegetünk így, pedig Dylan csak Jimmy irodájáig cipelt fel, ahonnan korábban lejönni láttam.
Körbenéztem, egy nagyrészt üres mahagóni íróasztalt, egy régimódi széfet, egy magas
iratszekrényt és egy kanapét láttam, ami korántsem volt nagy, de örültem, hogy azon tölthetem
az éjszakát Dylannel, hiszen így kénytelenek leszünk összebújni.
 Amikor Dylan magáénak követelte az ajkamat, ismét elveszítettem a fejemet, és már semmi
nem számított, csak mi ketten. Amikor arrébb hozott a faltól, nem a kanapéhoz vitt, ahogyan
arra számítottam. Az íróasztalra tett.
Mielőtt ki tudtam volna nyitni a számat, hogy levegőhöz jussak, levette rólam a pólómat. Egy
pillanatra úgy éreztem, el kell takarnom magam előtte, de aztán meggondoltam magam, és
inkább levettem róla a pólóját. Gyors pillantást vetett a mellemre – amit a kedvenc világoskék
melltartóm takart –, majd felnyögött, szétnyitotta a lábamat, és belépett közé. A csípőm két
oldalán letette a tenyerét az íróasztalra, körbezárt, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Hátra kellett
dőlnöm, és megkapaszkodnom Dylanben, hogy viszonozni tudjam a heves csókját. Csak akkor
állt le, amikor a hátam elérte az íróasztalt.
– Még arra sem volt alkalmam, hogy kitapasztaljam, mitől indulsz be – dünnyögte, majd a
nyakamat kezdte szívogatni és finoman harapdálni.
– Nem hinném, hogy bármiről is lemaradtál volna – vágtam rá szaggatott hangon. – Kicsinálsz
teljesen, szóval azt hiszem, jól működik ez így. Ráadásul elég, ha rám nézel, és én már…
Felnevetett, a hangjától vibrált a bőröm.
– Azt mondod, beindulsz tőlem?
Megragadta a derekamat, és egy gyors mozdulattal lejjebb csúsztatott. A vállába
kapaszkodva levegőért kaptam, nevettem. Megharaptam a nyakát, és önkéntelenül is
felnyögtem. Fészkelődve nyomtam magam neki, ő pedig szorosabban ölelt, hogy egy helyben
tartson. Elengedtem a vállát, lenyúltam közöttünk, és megpróbáltam kicipzárazni a
farmernadrágját. Amikor nem jutottam semmire, hátrahúzódtam a csókjától, és jól beütöttem a
fejemet az íróasztalba. – Basszus! Basszus! Basszus! Szemtelenül felnevetett.
– Semmi baj, bébi – suttogta, és az egyik kezével finoman beletúrta hajamba, hogy enyhítse
a fájdalmamat. – Akarsz engem?
Jobban nem is akarhattam volna. Képtelen voltam megszólalni abban a pillanatban, úgyhogy
csak bólintottam. Egymásra bámultunk, nem mozdultunk, és bármit látott is az arcomon,
megrázta a fejét, és lemosolygott rám. Kipirosodott az arca, felduzzadt az szája – miattam.
Dylan mély levegőt vett, én visszatartottam a lélegzetemet. Sötétkék szeme még sötétebb lett,
akár az éjszakai égbolt. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna valamit, ami ennyire
tökéletes.
– Bárcsak meg tudnám örökíteni a pillanatot! – suttogtam. – Ahogyan… rám nézel.
– Hidd el, Zoe, ha rajtam múlik, lesz elég időd arra, hogy bármit megtegyél velem.
Megnyaltam a számat, majd Dylan keze elindult lefelé, és végre lehúzta a nadrágját. Amilyen
gyorsan csak tudtam, én is próbáltam megszabadulni a gatyámtól. Néhány aktát arrébb löktem
az íróasztalon, de egyikünk sem törődött vele.
– Hadd segítsek! – szólt Dylan, majd egy másodperc alatt le is kapta a nadrágomat, és vele
együtt a bugyimat is.
Úgy éreztem, nem bírom tovább. Felültem, és a száját követeltem újra. Dylan lehajolt
hozzám, és átkarolt. Azt hiszem, ugyanúgy érzett, ahogyan én: nem tudtunk elég közel kerülni
egymáshoz.
Lecsúsztattam a kezemet kettőnk között, és ráfogtam a szerszámára. Egy kéz nem volt elég,
így a másikat is ráfontam. Dylan elhúzta a száját a számtól, és a fülembe nyögött, amikor a
hüvelykujjamat végiggörgettem a farka hegyén.
– Meg akarlak kóstolni – nyögtem halkan.
 – Nem szívesen mondom, de most ne – felelte rá.
Éreztem az ujjait a lábam között, ahogy végigsimított és belém nyúlt, de utána már arra sem
emlékeztem, miről beszélgettünk.
Nem tudom, mikor kapcsolta ki a melltartómat, de amikor hanyatt fektetett, már csak a hideg
fafelület ért a bőrömhöz.
Megborzongtam. Figyeltem, ahogyan lehúzza rólam az alsóneműmet. Az egyik mellbimbómat a
szájába vette, szívogatni kezdte. Nem tudtam, mit kezdjek a kezemmel, így a fejem fölé
emeltem, és belekapaszkodtam az íróasztal peremébe. Homorítottam a hátammal, hogy még
többet adhassak magamból neki. Dylan a másik mellbimbómmal is ugyanazt tette, amitől
elakadó lélegzettel fészkelődni kezdtem alatta.
A következő pillanatban már tolta is belém a farkát. Kiegyenesedett, és olyan ámulattal
nézett oda, ahol összeértünk, hogy azt elmondani nem tudom. Csengett a fülem, dübörgött a
vér az ereimben. Kinyitottam a számat, hogy levegő után kapjak, de Dylan olyan súllyal
nehezedett rám, hogy szusszanni sem bírtam. Alig telt el egy másodperc, és ismét felnyögtem,
ahogyan éreztem, hogy egyre szélesebbre nyílok, és Dylan egyre beljebb hatol.
– Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál, Flash. Hiányzott, hogy nem lehetek benned, hogy
nem érsz hozzá a farkamhoz, hogy nem kefélhetlek.
Bizsergett az egész testem, elmosolyodtam.
Ekkor Dylan hirtelen leállt. Kinyitottam a szememet.
– M-mi van? Miért hagyod abba?
Félig hatolt még csak belém. A homlokával a mellkasomra dőlt. Megborzongtam, ahogy
éreztem a meleg leheletét a hűvös bőrömön.
– Óvszer. Elfelejtettem az óvszert. – Francba! Szerezz egyet!
Az egyik kezével végigsimította a combomat, amivel még jobban megőrjített.
– Nincs nálam, Flash. A fenébe is!
A csípője továbbra is mozgott, mint aminek nem tud megálljt parancsolni. Egyre mélyebbre
tolta magát belém. Mindketten felnyögtünk.
– Azt ugye tudod, hogy most egyetemistaként megbuktál?
– Okoska! – dünnyögte mosolygó hangon, aztán mindketten felnyögtünk ismét.
A nyelvem hegyén volt, hogy: Nem érdekel, csak csináld!, de Dylan szólalt meg először.
– Senkivel nem voltam azóta – motyogta, majd a nyelvével megtalálta a mellbimbómat, és
körbenyalta. – Mindig óvszert szoktam viselni, szóval biztosan egészséges vagyok.
Megkönnyebbülés suhant át rajtam, ajkát a számhoz húztam.
– Én meg tablettát szedek – súgtam a résnyire nyitott ajkának, majd mély levegőt vettem,
és megcsókoltam.
Egy kicsit még beljebb mozdult bennem, amitől kéjesen megrándultam.
– Kérlek, Dylan, told belém! – lihegtem. – Kérlek! Egy kicsit sem érdekelt, hogy könyörgök
neki.
Szerencsére nem kellett többet mondanom. Lassan teljesen belém hatolt, felnyögtem a rám
tapasztott szája alatt.
– Ennyi… Talán még egy kicsit menne beljebb.
Megpróbáltam úgy helyezkedni a csípőmmel, hogy még jobban be tudjon csúszni, mire ő
felegyenesedett, megkapaszkodott a derekamban, és merőn figyelt. Még szélesebbre
nyitottam a lábamat, és feltettem az íróasztal szélére. Egymásra néztünk, Dylan majdnem
teljesen kihúzta magát belőlem, majd olyan erővel tolta vissza, hogy kéjesen felnyögtem.
A hasamra tette a kezét. Beleszédültem, ahogyan végigsimított a testemen, fel a nyakamig,
aztán ismét le. Hátravetettem a fejemet, és csak azt éreztem, hogy teljes hosszával bennem
van. Próbáltam nem elveszíteni a fejemet még idő előtt.
Már jócskán nedves voltam, de kellett néhány perc, amíg hozzászoktam, hogy bennem van.
Résnyire nyitottam a szememet, és láttam, hogy azt figyeli, ahogyan ki-be mozog bennem. Én
az összehúzódó, majd ellazuló hasizmait néztem. A válla is belemozdult a lökésekbe, a karja
megfeszült, a szemében kéjes hév tükröződött.
Amikor rám emelte a tekintetét, és észrevette, hogy nézem, gyorsított a tempón. A kezemért
nyúlt, a mellkasához húzott, és becsúsztatta a nyelvét a számba. Szélesebbre nyitottam a
lábamat, átfogtam a derekát. Még többre vágytam, még többet akartam.
– Én is egészséges vagyok – suttogtam elfulladva, amikor egy pillanatra megtörtük a csókot.
Zsibongott a fejem. Vagy már mindegy?
Későn mondtam?
– Jó – búgta, amitől még jobban beindultam.
Kezét a fenekem alá csúsztatta, amitől valahogy még szélesebbre tudtam tárni a lábamat, és
olyan mozdulatokat tettem, amiken én magam is meglepődtem. Fájt a fenekem a markolásától,
de nem bántam. Ez is csak fokozta bennem a közelgő gyönyör érzését. Hirtelen minden
elhalványult körülöttem, és csak azt hallottam, hogy zubog a vér az ereimben. Minden
idegvégződésem élvezetért kiáltott, magával ragadott az érzés.
– Dylan – nyöszörögtem. – Dylan, igen! Gyorsabban! Igen, ez az!
– Így? – kérdezte, és még erőteljesebben mozgott bennem. – Még erősebben akarod érezni
a farkamat? Keményebben nyomjam?
Másodpercek választottak el az édes haláltól, de nem győztem betelni a mámorral. Válaszul
csak hörögtem egyet, és ívbe hajlítottam a hátamat.
– Igen, ez az, bébi! Mindennap szét fogom kefélni az édes kis puncidat, amíg bírom szusszal
– búgta, majd beleharapott a nyakamba, és a bőrömet szívogatta.
Szétáradt bennem a kéjes öröm. Elélveztem, Dylan pedig csak tolta és tolta, combja a
szélesre tárt lábamhoz csattant. Megfordult velem a világ a karjában.
Felszisszentem, amikor két ujját a csiklómra tette. – Gyerünk, Zoe! Hadd
kapjam meg mindenedet!
Begörbítettem a lábujjaimat, a szemem felakadt, és teljesen ledermedtem. Minden izmom
megfeszült, ahogyan szétáradt bennem a buja mámor. Nem tudom, meddig nem vettem
levegőt, de utána csak pihegtem. Belecsimpaszkodtam Dylan kemény bicepszébe, és
hangosan felnyögtem, amikor lassított, de valahogyan mégis mélyebbre hatolt.
– Basszus, Zoe! – hörögte, és mielőtt felkészültem volna rá, kihúzta a szerszámát, és a
hasamra lövellte sűrű nedvét.
Ámulva néztem, ahogyan a kezét a farkán mozgatta. Szorosabban markolt rá, mint ahogyan
én mertem volna, és az utolsó cseppet is kipréselte belőle. Éreztem, hogy a nedves váladék
végigcsorog rajtam.
Hátrahajoltam, hátradöntöttem a fejemet, és csukott szemmel megszólaltam:
– Végem van!
Fáradt nevetést hallottam, majd éreztem, hogy végigsimítja a combom tetejét.
 – Látnod kellene most magadat – mondta egy kicsit hangosabban a suttogásnál, miközben a
csupasz bőrömet simogatta.
Behunytam a szememet, nyújtózkodtam.
– Csináljuk újra! – szóltam kábult mosollyal. – Nincs erőm kinyitnia szememet, de ismét el
bírnám viselni az érzést!
Ezúttal hangosabb nevetés hallatszott Dylan felől. Belebizseregtem. Dylan letörölgetett, majd
hosszan megcsókolt. Teljesen elaléltam tőle! Aztán segített felöltözni, én pedig végignéztem,
ahogy felveszi a ruháit. Megkíséreltük a lehetetlent, és összekucorodtunk a keskeny kanapén.
Rosszabb volt, mint az ő szűk ágyán feküdni a lakásban, de nekem mégis maga volt a tökély. –
Már alig várom, hogy normál méretű ágyban csinálhassam veled– jegyezte meg szexi hangon.
Szégyen ide vagy oda, nem mondtam volna nemet egy következő menetre, de Dylan
álmosnak, fáradtnak tűnt.
Puha csókot nyomtam a szájára, mire kinyitotta a szemét, és rám nézett.
– Nem akarom többé átélni, mennyire hiányzol. Lehet, hogy kinevetsz, amiért ezt mondom, de
tényleg te vagy az én haverom, a legjobb barátom. Semmi áron nem akarlak elengedni.
– Nem megyek sehova, bébi. Mostantól csak mi számítunk.
– Csak mi – sóhajtottam.
Életre keltettek ezek a szavak, de aztán elbizonytalanodtam. Nem a legalkalmasabb idő volt
erre, de…
– De jövőre te már nem leszel itt, és ha…
– Ne is fejezd be a mondatot, Zoe, majd mindent kitalálunk a maga idejében! De hidd el,
amikor azt mondom, hogy semmiképpen nem foglak elengedni! És most hadd aludjak el, téged
átölelve! Majd holnap előbbre jutunk egy kicsit a témában, rendben?
Közelebb csúsztam hozzá, becsuktam a szememet, és beszívtam az illatát.
Amikor már majdnem elszenderültem, meghallottam a hangját: – Utálom magamat, amiért ezt
kérdezem tőled, de hányadik vagyok?
Félig kinyitottam a szememet, zavartan összevontam a szemöldökömet.
– Hogyhogy hányadik?
– Hány sráccal voltál már együtt?
– Dylan… – nyögtem fel. – Nem hinném, hogy…– Mondd meg! Sóhajtottam.
– Hárommal.
– Hárommal – ismételte meg, a teste megfeszült.
– Az nem olyan sok, és én határozottan nem vagyok kíváncsi arra, hogy te…
Ismét megfeszült mögöttem.
– Nem olyan sok? – kérdezte hitetlenkedve, és éreztem, hogy lüktetnek a csuklómra font
ujjai. – Dehogynem sok! – A homlokát a tarkómhoz nyomta. – Bárcsak én lennék az első!
Tudom, hogy ez most elég régimódinak hangzik, de már attól felmegy bennem a pumpa, ha egy
másik férfi van a közeledben. Elképzelni sem akarom, milyen, ha az ágyadban van valaki, és
így fekszel vele. – Közelebb húzott magához. – Mostantól kezdve csakis én… csakis én leszek
az, aki megérint, megcsókol, magához ölel és szeretkezik veled.
– Hidd el, nem fogok panaszkodni emiatt! – feleltem rá néhánymásodperc múlva, mire a teste
fokozatosan elernyedt.
A keserves hetek után végre nagyon jót aludtam, és biztos voltam benne, hogy Dylan is.
HARMINCADIK FEJEZET
 DYLAN
Néhány hónappal később…

Eljött a nagy nap – a válogató napja. Az eseményt a texasi Arlingtonban rendezték meg. Korán,
már napfelkelte előtt felébredtem a szállodai szobában. Apa, anya, Amelia, Mason és az
ügynököm – mindenki velem volt, hogy szurkoljon. Illetve majdnem mindenki.
Egyvalaki még hiányzott. Ez az illető tizenöt perccel ezelőtt szállt le, és én már türelmetlenül
vártam a reptéren.
Zoe még mindig nem bukkant elő, így aztán bementem az egyik üzletbe, hogy vegyek egy
üveg ásványvizet. Nem tudtam, amiatt vagyok-e ennyire izgatott, hogy végre látom Zoet, vagy a
nagy nap miatt – valószínűleg a kettő együtt dolgozott bennem. Nevetségesnek hangozhat, de
már rettentően hiányzott nekem, holott alig telt el néhány nap azóta, hogy eljöttem a Los
Angeles-i lepukkant kis lakásunkból, amit egy harmadik diákkal összefogva béreltünk ki. Amióta
összejöttem Zoeval, minden megváltozott.
Soha életemben nem voltam féltékeny típus, legalábbis annyira nem, mint az ő esetében.
Időnként meg is ijesztettem vele, de egyszerűen nem tehettem róla. Akár egy ősember,
próbáltam távol tartani tőle mindenkit, akinek farka volt a két lába között. Már nem is
hadakoztam az érzés ellen. Amennyire tudtam, Zoe sem bánta ezt, ami lehet, hogy annak
köszönhető, hogy akárhányszor panaszkodni akart volna emiatt, mindig beléfojtottam a szót
egy csókkal. Hogy tényleg bánta-e, sosem fog kiderülni!
Amikor a sorban álltam, hogy kifizessem az ásványvizet, valaki megbökte a vállamat.
Megfordultam, és ott állt mosolyogva, csillogó tekintettel, egy helyben ugrándozva, a szája elé
tartva a kezét.
Széles vigyorra húzódott a szám.
– Hát te honnan kerültél elő?
Válasz helyett sikított egyet, és a nyakamba ugrott. Elnevettem magam, átöleltem, és
szorosan magamhoz húztam. Hosszú perc telt el így, majd felnézett rám, és elmosolyodott.
– Hiányoztál.
– Tényleg?
– Fogalmad sincs, mennyire. Látva, mennyire örül, kezdtem kicsit összeszedni magamat.
– Hol voltál? Már majdnem megőrültem nélküled – súgtam a fülébe, majd megcsókoltam,
és csak akkor álltam le, amikor én következtem a pénztárnál.
Felkaptam a kézipoggyászát, és kéz a kézben kisétáltunk a repülőtérről. Végigcsacsogtuk az
utat. Amíg vártunk a taxira, Zoe háttal nekem dőlt, én pedig a melle alatt átkaroltam, és a
fejére tettem az államat.
– Szétizgulom magam, nézd! – szólalt meg, és a tenyerét felém tartotta. – Izzad a
tenyerem. – De mitől izgulsz?
– A szüleiddel fogok találkozni, Dylan. És a tesóiddal. Mi van, hanem leszek szimpatikus
nekik? Mi van, ha nem tetszik nekik a ruhám? Mi van, ha úgy gondolják, semmi keresnivalóm
most itt? Veled akarok lenni, de ha ez számukra kellemetlen, talán jobb, ha a hotelben
megvárlak a húgoddal és az öcséddel együtt. Mit gondolsz? De azt sem akarom, hogy…
Megszorítottam, és sóhajtottam egyet.
– Zoe, nem gondolod, hogy egy percre is elengedlek magam mellől? A szüleim odalesznek
 érted. Már attól odavoltak, amiket meséltem rólad. Amelia pedig még nálad is félszegebb,
szóval ő valószínűleg csendes lesz. De ő így aranyos. Imádni fogod. Zoe dünnyögött kicsit
az orra alatt, de nem tiltakozott tovább.
Úgy gondoltam, el kell vonnom a figyelmét egy kicsit. Előretoltam a csípőmet, hogy érezze,
mennyire keményen vágyom rá, majd csókot leheltem a füle tövébe.
Megfeszült a teste, belemarkolt az alkaromba.
– Ez nem ér – súgta, fejét a vállamon pihentetve.
Megnyaltam a szám szélét, és még egy csókot nyomtam a nyakára.
– És ez?
Megmozgatta a fenekét, és felnyögött. Az elmúlt hónapokban olyanok voltunk, mint a nyulak.
– Hiányoztál – súgtam neki.
– Lesz rá időnk? – súgta vissza. Sóhajtottam, hátrébb húzódtam.
– Nem hinném, legalábbis estig nem.
– Még öt percünk se?
Finoman beleharaptam a fülcimpájába, éreztem, hogy megborzong.
– Imádni való vagy! Úgy érzed, végeznénk is öt perc alatt?
Puhán megütötte a karomat.
– Te vagy imádni való!
Elnevettem magamat. Olyan jó volt látni végre!
– Miért úgy mondod, mintha sértés lenne? Persze hogy imádni való vagyok.
Megérkezett a taxink. Kéz a kézben utaztunk vissza a szállodába, ahol a családom várt ránk.
Olyan pár voltunk mi is, akikre mindenki megvetően néz, amiért folyton nyalják-falják egymást.
Én meg imádtam ezt!
– Félsz? – kérdezte Zoe, amikor már csak néhány percnyire voltunk a hoteltől. – A ma este
miatt?
– Nem, félni nem félek, inkább izgulok. Túl akarok már lenni rajta, hogy tudjam, hova kell
költöznünk.
Próbáltam lazának tűnni. Az ujjaival kezdtem játszani. Még nem beszélgettünk erről.
Számomra mondjuk egyértelmű volt, hogy azt szeretném, bármi áron is, de Zoe jöjjön velem.
Csak még azt nem tudtam, ő hogyan érez ezzel kapcsolatban. Azt már említette, hogy a fotós
munka miatt szeretne New Yorkba költözni. A Giants volt az egyik csapat, amelyiknek
kellettem, és az ügynököm is őket javasolta, de nem akartam addig mondani Zoénak, amíg
nem biztos. Sajnos az NFL-be jutás terén semmi sem biztos. Lehet, hogy magabiztosan azt
érzed, hogy téged már az első körben beválasztanak, és benne leszel a top tízben, de a végén
csak a harmadik körben kerülsz be, ha egyáltalán beválogatnak.
Fogalmam sem volt, hol kötök ki, és mennyit kell várnom arra, hogy bekerüljek.
– Költöznünk – ismételtem meg.
Megfeszültem az ülésen, abbahagytam az ujjai fűzögetését, mire Zoe kezdett bele
ugyanabba a játékba.
– Flash? – Kérdőn Zoéra néztem.
– Hmmm?
– Nem válaszoltál.
– Bocs, kérdeztél valamit?
 Ekkor megállt a taxink a szálloda előtt, és ki kellett szállnunk. Letettem a földre Zoe
kézipoggyászát, és vártam. Ő is kiszállt, és elém állt.
– Zoe…
– Tessék?
Oldalra billentettem a fejemet, vártam.
– Mi az? Eddig még soha nem kérdeztél erről. Annyira el voltunk foglalva azzal, hogy
találjunk valami lakást! Aztán meg folyton a válogatón járt az eszünk. Miből kellett volna
tudnom, hogy azt akarod, veled menjek? Ráadásul nekem még van egy évem, és te talán…
Elengedtem a kézipoggyász fogantyúját, és a tenyerembe fogtam az arcát. Még mindig
beszélt, amikor bedugtam a nyelvemet a szájába, és mindenki szeme láttára megcsókoltam a
hotel bejáratában.
– Mindig magam mellett akarlak. Hát nem jöttél még rá? Már hónapok óta csak téged
akarlak – búgtam a szájára tapadva. Felgyorsult a légzésem, zakatolt a szívem. – Mindig is
téged akartalak, Zoe Clarke.
– Nem voltam biztos benne. A homlokomat a homlokához nyomtam, Zoe átkarolta a
vállamat.
– Oda megyek, ahova szeretnéd, Dylan Reed, mihelyt lediplomázom. Te vagy a legjobb
lakótársam, akivel valaha együtt laktam, nem foglak egykönnyen elengedni.
Nagyot sóhajtottam. Fel sem tűnt, mennyire szorítom magamhoz.
Valaki a közelünkben meglehetősen hangosan megköszörülte a torkát, de egyikünk sem
foglalkozott vele, továbbra is csak szorongattuk egymást.
Aztán meghallottam anyám hangját:
– Dylan, hadd nézzem már meg a kis barátnődet! Nehogy felfald az arcocskáját!
Mielőtt anya befejezte volna a mondatot, Zoe zavart tekintettel eltolt magától, és már meg is
jelent az arcán az a két gyönyörű rózsaszín folt, amit annyira szerettem. Megnyalta a szája
szélét, és még ez sem volt elég neki, ezért néhányszor meg is törölte a száját a kézfejével, és
közben egyre jobban elpirult.
– Mrs. Reed, örülök, hogy megismerhetem.
Anya a vigyorgó képemre pillantott, és a fejét csóválta. Aztán Zoe elé lépett, és magához
húzta.
– Szólíts csak Laurennek! Már alig vártam, hogy megismerjelek. Nagyon örülök, hogy
velünk tudsz tölteni néhány napot.
Zoe még akkor is vörös volt, amikor anya elengedte, de a rémült ábrázatát már halvány
mosoly váltotta fel.
– Istenem! – kiáltott fel anya izgatottan, ahogy a tenyerébe fogta Zoe arcát. – Hogy te
mennyire szép vagy! Nézd a szemét, Dylan! Gyönyörű ez a kislány.
Zoe segélykérő pillantást vetett felém, mire én elnevettem magam, és a kezéért nyúltam.
– Tudom, anya. Ezért vagyok vele. Hogy legyen valami szép azéletemben, amiben
gyönyörködhetek. De mit csinálsz idekint? A többiek még reggeliznek?
Anya végül elengedte Zoet, és felém fordult. Megfogta, maga felé húzta a fejemet, és puszit
nyomott az arcomra.
– Már nem bírtam odabent ülni és várni – felelte, és Zoera kacsintott. – Én akartam
először találkozni Zoeval. És most végre itt van, és minden tökéletes. Büszke vagyok rád,
 Dylan. Annyira izgatottak vagyunk! Felsóhajtottam.
– Lauren Reed, ha megint sírni kezdesz, én…
– Nem, nem sírok. Oh, jól van! Talán egy kicsit mégis. – Gyorsan letörölte a könnyeit. –
Gyerünk, vigyük be Zoet, hogy mindenkivel találkozhasson, mielőtt elmész azokra az
interjúkra!
Megmarkoltam Zoe kezét, a másik kezemmel pedig megfogtam a bőröndje fogantyúját, és a
két szeretett nővel az oldalamon beléptem a szállodába.
A stadion fényei, a susmogások, az asztalok körül topogó fotóriporterek – kezdett mindez az
idegeimre menni. Zoe a lábamra tette a kezét, hogy hagyjam abba az ideges tikkelést, amivel
folyton az asztalhoz koccantottam a térdemet.
Kevesebb mint tíz perc volt kezdésig.
– Jól vagy? – kérdezte felém hajolva, aggódó tekintettel.
Megfogtam a kezét az asztal alatt, és megszorítottam.
– Minden a legnagyobb rendben.
Látszott rajta, hogy nem igazán győztem meg, de az érintése megnyugtatóan hatott rám.
A szüleim épp az ügynökömmel beszélgettek, amikor éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a
kezét.
– Mi a pálya, öregem?
Megfordultam a széken, hogy hátranézzek. Chris állt mögöttem, és üdvözölt hatalmas
vigyorral.
Felkeltem az asztaltól, gyorsan megöleltük egymást.
– Hívtalak idefelé, mert nem voltam biztos benne, hogy eljössz.
Sóhajtott, a nyakkendőjét piszkálta.
– Csak késtem kicsit, ennyi.
Amikor Zoe is hátratolta a székét, és felállt hozzánk, Chris lehajolt, és puszit adott neki. Zoe
csillogó szemmel nézett fel rá.
– Szia, Zoe!
– Szia! Üzentem, hogy sok szerencsét kívánjak, mert nem tudtam, lesz-e rá alkalmam
személyesen.
– Hívtalak, de ebben a zűrzavarban valószínűleg nem hallottad.
Zoe mellém lépett, és körbepillantott. Markot kereste a szemével.
– Nincs itt – jegyezte meg Chris, mielőtt bármit is mondhattam volna.
Zoe még jobban összeráncolta a homlokát.
– De hát ez életed nagy napja! Hogyan tud…?
Chris felém fordult.
– Nem mondtad el neki?
– Nem jött szóba – válaszoltam, kerülve Zoe kíváncsi tekintetét.
Megsimogattam a hátát.
A kettejük kapcsolata még mindig messze nem volt olyan, mint egy normál testvéri viszony,
de tudtam, hogy Chris is igyekszik. Talán nem próbálkozott annyira, mint Zoe, de
mindenképpen rajta volt az ügyön.
Egy operatőr lépett oda a kamerájával. Zoe közelebb húzódott hozzám.
 – Mi nem jött szóba?
Chris elmondta, hogy úgy kellett rákényszerítenie Markot, írja alá a felmondását. Zoe egyre
erősebben karolt belém.
– Választás elé állítottam: vagy lemond az edzői posztról, vagy megmondom anyámnak,
hogy tudok az örökbefogadásról. Apámnak a maga furcsa módján mégiscsak fontos az
anyám… legalábbis asszem.
Chris nyilvánvalóan látta Zoe arcán a döbbenetet, mert a fejét csóválta, és tovább mesélte a
történteket.
– Nem csak rólad volt itt szó, Zoe. Apám fiatal lányokkal kavart…Egyetemistákkal. Előbb-
utóbb lebukott volna.
Történt azért még ezen kívül is valami, de Chris ígéretet tett, hogy arról nem szól Zoenak.
Miután ugyanis Mark már nem volt hivatalosan az edzőnk, elmentem hozzá, és betörtem az
orrát. Zoe nekem nem említette, mi történt aznap este a lakásban, mielőtt én beléptem. Chris
egy elejtett mondatából tudtam meg. Azt hitte, Zoe már beszámolt róla.
Lecsúsztattam a kezemet Zoe derekára, és magamhoz húztam, amikor bejelentették, hogy
kezdődik a válogató.
Chrisszel megbeszéltük, hogy később találkozunk, majd elköszöntünk egymástól, és
visszament az asztalához.
– Hosszú lesz az éjszaka – dünnyögte Zoe mellettem, ölében a kezét tördelve.
– Mit érzel? – súgtam a fülébe.
– Mivel kapcsolatban? – kérdezte, ahogy felnézett rám. – Az apáddal kapcsolatban.
– Ő nem az apám. Semmit nem érzek – vágta rá gondolkodás nélkül, majd megvonta a
vállát. – Egyáltalán nem érdekel, és ő az, akiről ma este még véletlenül sem szeretnék
beszélni.
Felnyúlt, és megérintette az arcomat.
– Ez az este rólad szól – jegyezte meg szélesedő mosollyal. –Megcsináltad, Dylan! Az a
sok műszak a bárban, azok a reggeli edzések, amiket rendkívül élveztem, szóval, köszi.
Ahogyan kockásra ülted a feneked, hogy lediplomázz… Minden, amit tettél, nézd, hova
vezetett! Annyira büszke vagyok rád!
Felé fordítottam a fejemet, belepusziltam a tenyerébe.
– Még ne, Flash! Még semmit nem tudunk. Fogalmam sincs, hol fogunk kikötni.
– Ugyan már! Olvastam az előrejelzéseket, téged már az első körben ki fognak választani.
Mindenki téged hozott ki a legesélyesebbnek.
Elnevettem magam. – Igazán? Tudsz valamit?
– Semmit, de azt igen, hogy bármelyik csapat visz is, bombasztikus szezont fog csinálni
veled.
Még hangosabban nevettem, amivel fel is keltettem a szüleim figyelmét. Megböktem Zoe
nyakát az orrommal.
– Jókedvre derítesz, Flash.
Visszalökött.
– Te meg folyton kinevetsz engem, haver! Én azt mondom neked: benne vagy a top ötben.
Kikerekedett a szemem. Eltűrtem egy hajtincset a füle mögé, és meglágyult a mosolyom.
– Benne vagyok a top ötben, mi?
 Színpadra lépett a bizottsági biztos, az asztaloknál ülő játékosok mind elcsendesedtek. –
Köszöntök mindenkit az NFL válogatóján!
Elkezdődött az este. A biztos a Cleveland Brownsnak indította el az órát. Elindult a
türelemjáték. Az asztalunknál ülő másik játékos és a családja lejjebb vette a hangerőt, és
nagyon figyelt. A papám helyet cserélt Scott-tal, az ügynökömmel, hogy mellém ülhessen. Anya
Zoe mellett ült, halkan sugdolóztak.
Teltek a percek, a Cleveland Browns az első körükben egy oklahomai irányítót választott ki.
– Most pedig jöjjön a New York-i Giants!
Becsuktam a szememet, két kézzel a hajamba túrtam. Mindjárt megtudom, mi lesz a jövőm.
Zoe megérintette a karomat, ránéztem.
– Szuper lesz! Hidd el, téged választanak! – súgta oda.
Egymásnak döntöttük a fejünket. Eltelt nyolc perc.
– Szerinted melyik csapat fog kiválasztani? – kérdezte a faterom.
– Fogalmam sincs, apa. Ha nem választanak ki… Ahogy csúszom lefelé a listán, egyre
csak csökkennek majd az esélyeim…
Apa hátba veregetett, és a fejét csóválta. Láttam rajta, hogy ideges, bár próbálta leplezni.
Figyeltük, ahogy a biztos visszasétál a színpadra, mindenki elhallgatott.
– A 2018-as NFL-válogatáson a második csapat, a New York-i Giants választottja nem
más, mint Dylan Reed, elkapó…
Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam, amit hallok, és amit a kivetítőn látok. Apa, anya
és Zoe is felállt, de én semmit nem hallottam, annyira zúgott a fülem.
A fejemet a kezembe fogtam, és lassan felálltam.
A szüleim sírva fakadtak, de én még mindig sokkhatás alatt voltam. Apa húzott elsőként a
karjába. Mindenki tapsolt körülöttünk, éreztem, ahogyan apa mellkasa fel-le jár a néma
sírástól. Hátrahúzódott, rám nézett, az arcomat a tenyerébe fogta, gyengéden megpaskolta,
aztán elengedett. Anya állt mellette, gyönyörű szeme csak úgy ragyogott.
– Lám-lám! – szólalt meg elakadó hangon, de erősen és büszkén.
– Az én csodás kicsi fiam!
Amikor anya elengedett, megfordultam.
Ott állt, és rám várt. Ekkor mosolyodtam el. Ekkor kezdtek visszatérni a hangok. Zoe csak
állt ott mozdulatlanul, és könnycseppek gördültek le az arcán. Odamentem hozzá, mert nem
tudtam csak nézni őt anélkül, hogy ne szorítsam magamhoz. Lehajoltam hozzá, átfogtam a
derekát, ő pedig lábujjhegyre állt, és visszaölelt. Majdnem kiugrott a szíve a helyéről, annyira
dobogott. Nevetni kezdtünk, és nekem is könnybe lábadt a szemem.
A nevemet szólították, a színpadra hívtak, Zoe elhúzódott, és rám mosolygott.
– Menj, menj!
Azután az események lassított felvételként zajlottak körülöttem.
Alig tudtam felfogni, mi történik.
Chris útközben elém állt, és megölelt. Még mindig sokkhatás alatt voltam… Mámorban
úsztam, meg voltam lepődve, kitüntetettnek és mélyen megtiszteltnek éreztem magam. A
színpadon megláttam magamat a kivetítőn. Ujjongott minden szurkoló. Átvettem az új mezemet,
rajta a nevemmel, és mosolyogva álltam a fotósok elé.
Megcsináltam!
 Eszméletlen jól megcsináltam!
Mindent elértem, amire vágytam. Sőt!
Ahogy leléptem a színpadról, megszólalt a telefonom. Az új edzőm üdvözölt a csapatban. Nem
tudtam megjegyezni, mit mondott, de arra emlékszem, hogy azt hajtogattam: „Igen, uram!”,
„Nem fog csalódni bennem!”, „Nagyon hálás vagyok, uram!”.
Szürreális volt az egész, de valahol keserédes is. Amint befejeztem a beszélgetést az új
edzőmmel, JP hívott. Még nem nyerte vissza régi önmagát, és az edzők szerint már nem is tud
játszani többet, de ő szerencsére mindenhez pozitívabban tudott állni, mint ahogy én tettem
volna az ő helyében. Mindenesetre azon voltam, hogy amiben csak tudom, segítsem őt. Mi
mindig csapattársak maradunk.
Amikor visszaértem az asztalhoz, Chris és Zoe álldogált ott. Mosolyogva beszélgettek. A
szüleim ismét megölelgettek, meghallgattam, amiket mondtak, bár még mindig nem tértem
magamhoz az edzővel folytatott telefonbeszélgetés után. Alig vártam már, hogy visszaérjünk a
szállodába, és lássam Mason és Amelia arcát, amikor meghallják, hogy már a második körben
kiválasztottak. Mason dobni fog egy hátast!
Aztán már csak ketten voltunk, Zoe és én. Összeérintettük a homlokunkat, az arcát a kezem
közé fogtam, és nem szóltunk.
Próbáltam letörölni a könnyeit, de nem győztem.
– Megcsináltuk!
Zoe a mellkasomra tette a kezét.
– Te csináltad meg, Dylan. Fantasztikus vagy!
– Nem. Ebben az utolsó néhány hónapban… te voltál fantasztikus, bébi. És összejött New
York! Ott akartál élni!
– Veled bárhol szívesen élek, Dylan. Oda megyek, ahol te vagy.
– Akkor gyere velem! – Megfogtam a kezét, és a tömeget meg a fényképezőgépeket
kerülgetve húztam magam után.
Levegő után kapkodva lépdelt mögöttem szaporán. Ha még egy kicsit bírtam volna
magammal, hallhattuk volna, hogy Christ a Chicago Bears választotta ki.
Megálltam a mosdóknál. Behúztam Zoét, és azonnal bezártam az ajtót magunk mögött.
Vettem egy nagy levegőt, majd megfordultam, és Zoéra néztem. A mosdókagylónak dőlve
mosolygott csábítóan.
– Mindent megadok neked, amire csak vágysz. Tudom, hogy eddig nem volt rá sok
lehetőségem, de hidd el, Flash, te leszel a…
– Fogd már be! Én csak téged akarlak, Dylan. Semmi más nem számít. Együtt mindent
megoldunk, oké?
Nagyot nyeltem.
– Bár azt kell mondjam, alig várom, hogy többet lássalak öltönyben. Annyira jóképű vagy
benne!
– Tetszik? Tetszem így neked, Zoe?
Odaléptem hozzá, és mielőtt válaszolhatott volna, megfogtam a derekánál, és felemeltem.
Átkarolta a nyakamat, arcát a nyakamba fúrta, és közelebb húzott magához. A fejemet a
halántékához nyomtam, és egy szót sem szóltunk. Csak úgy voltunk ott, mi ketten, mindentől és
mindenkitől távol.
 – Szeretlek. Már olyan régóta, hogy nem is tudom, mikor szerettem beléd – jegyezte meg
halk, érzelemdús hangon.
Hátrahúzódtam, belenéztem könnybe lábadt szemébe.
– Nem tudod? Hát akkor, amikor először megláttál, és rávigyorogtál a farkamra.
Felhorkant, majd sóhajtott egyet, jelezve, hogy ne is juttassam az eszébe.
– Nem a farkadba szerettem bele, Dylan.
– Pedig azt hittem. De szívesen meghallgatom a te verziódat, aztán majd dűlőre jutunk.
Elkezdtem felfelé húzni a combján a ruháját. Nem ellenkezett. Megmozdította a fenekét, és
még azt is engedte, hogy a bugyiját lehúzzam. Szétnyitotta a lábát, magamhoz húztam, és
szorosan egymáshoz simultunk. Éreztem az ágyékomon, mennyire forró. Még az sem érdekelt,
hogy nedves foltot hagy-e rajtam. Közelebb húzódott hozzám, és még erősebben átkarolt.
– Alig tudtad levenni róla a szemedet – dünnyögtem a szájához tapadva, lihegve.
Forrón a számra tapadt, a nyelvét becsúsztatta az ajkaim közé, és követelte, hogy megkapja
tőlem, amit akar. Megcsókoltam, és hagytam, hogy lassan kicipzárazza a nadrágomat.
– Hiszel abban, hogy van szerelem első látásra?
– Nem igazán – felelte lihegve.
– Én sem hittem. De akkor miért kerestelek folyton téged a tömegben, amikor még a nevedet
sem tudtam? Miért szökött fel a pulzusom, amikor megláttam valakit, akiről azt hittem, te vagy?
Felnyögött, becsukta a szemét, és a farkammal kezdett játszani, mire felszisszentem.
– Akarod, hogy benned legyek?
Bólintott.
– Mindig!
Megfogtam a szerszámomat, majd ajkammal a szájára tapadtam, és közben lassan
beléhatoltam. Felizgultan, szűken állt készen arra, hogy befogadjon. Amikor teljesen
beléhatoltam, élesen beszívtam a levegőt. Zoe körém fűzött lába megremegett.
– Mindig ilyen jó érzés lesz ez? – kérdezte homályos tekintettel, és egész testével már csak
egy dologra tudott koncentrálni. – Mindig.
– Annyira szeretlek! – súgta. – Nem tudok betelni ezzel az érzéssel.
– Én is szeretlek, Flash. Te vagy a legnagyobb győzelmem, pályán és pályán kívül is.
Senkihez nem vagy hasonlítható. Mindig csak rád vártam.

EPILÓGUS
Hat évvel később

– Oh! – akadt el Zoe lélegzete, ahogy egy röpke másodpercre megfeszült a teste, majd a
mellkasomhoz simult.
Átkaroltam a derekát, mielőtt elhúzódott volna.
– Te vagy az? Nem is hallottam, hogy bejöttél.
– Valaki másra számítottál talán?
Lenéztem rá, ahogy a fejét visszahajtotta a mellkasomra, és felnézett rám.
– Ugyan már!
 – Jó válasz! – előrehajoltam, és röpke puszit nyomtam a homlokára.
Összenéztünk, rám mosolygott, mire önkéntelenül is szorosabban öleltem át. Évek teltek el
azóta, amikor először kimondta, hogy szeret, de még mindig nem teltem be a szerelmes
tekintetével, amihez szavak sem kellettek.
– Sosem lesz elegem ebből mosolyodból – mondtam, és melegség öntötte el a szívemet már
attól, hogy megláttam az édes arckifejezését.
– Miért?
– Még mindig nem megy ki a fejemből az a szitu Johnnal, Flash. És még nem kárpótoltál érte.
Felhorkant, kiszélesedett a mosolya. Odavoltam érte. Imádtam nézni, ahogy felvillanyozódik
a tekintete, csillog a szeme, ahogy őszinte, végtelen szerelemmel rám néz.
– Pedig semmi más nem történt, csak odaadta nekem a felesége telefonszámát. De hisz ott
voltál közvetlenül mellettem.
– Igen, hála istennek ott voltam. Még soha nem láttalak rajtam vagy édesapádon kívül bárki
másra ennyire mosolyogni.
– Jaj, fogd már be! – Végigsimított az alkaromon. Észre sem vette, mennyire dédelgetve,
csábítóan teszi. – Csak próbáltam kedves lenni.
– Nem kell kedvesnek lenned a csapattársaimmal. Te csak a férjeddel legyél kedves,
rendben?
– A férjemmel mindig kedves vagyok, és a társad csak a felesége számát adta meg, hogy
meg tudjak beszélni vele egy babafotózást, miután megszületik a gyerekük.
Férj. Akárhányszor kimondta Zoe ezt a szót, büszkén kihúztam magam. Az enyém volt, az én
Flashem! A világ legszerencsésebb fickójának éreztem magam.
Lehajoltam, az orrommal végigsimítottam a nyakán, beszívtam az illatát.
– Ez nem változtat azon, mennyire mosolyogtál rá. Ismerd be, hogy meglested a fenekét!
– Most viccelsz velem? Te láttad a saját fenekedet abban a szűknadrágban? Úgy értem,
persze hogy láttad, de… tudod, mire gondolok. Csak épp ha valaki pont előtted lépeget, nehéz
másfelé nézni. Fogalmam sincs, merre máshova kellett volna néznem. Megálltam, felemeltem a
fejemet a nyakából.
– Ez nem vicces, Zoe.
Elnevette magát. Rázkódott a karom között, ahogy megfordult, és lehúzta a fejemet egy
gyors puszira.
– Akkor ne tegyél fel vicces kérdéseket! És most menj, hogy befejezhessem a főzést! És ne
nyisd ki a hűtőt, ne lesd meg a süteményeket!
Kizárt dolog volt, hogy Zoe ilyen könnyen lerázzon. Ahelyett, hogy kiszálltam volna a hajából,
a konyhaszigetnek toltam, és a karom közé zártam.
– Én itt jól érzem magam.
Próbáltam még egy csókot lopni tőle, de elhajolt.
– Mindjárt itt lesz mindenki, és még semmi nincs kész.
– Nyugi! Minden kész. Annyi lufi van a nappaliban, hogy be sem tudok menni – búgtam a
nyakába.
– Milyen volt az edzés?
Holtszezonban jártunk, de ez nem jelentette azt, hogy nem edzettem. Mindennap nyomtam,
hogy tartsam a formámat, és a lehető legtöbbet tudjam kihozni majd magamból. New York után
újból költöztünk. Már három éve voltam az új csapatban, és nem bántam meg, hogy váltottam.
Amíg játszhatok, addig jól érzem magam. Zoeval pedig nagyon boldogok voltunk.
Meg sem hallottam a kérdését. A nyakát szívogattam, hogy induljon be tőle.
– Dylan – nyögött fel. A hangja egyértelműen jelezte, hogy nem kell sok, és megadja magát,
mert hát mindig így volt.
Loptam még egy csókot, ezúttal hosszabbat és szenvedélyesebbet. Végigkóstoltam a
szája minden szegletét, még a lélegzete is elakadt. Addigra már abbahagyta a ténykedését,
és lábujjhegyen állva karolt át.
Becsukott szemmel nyelt egyet, majd megnyalta a szája szélét.
Kezemet a selyemblúza alá csúsztattam, végigsimítottam a hátán, és elmosolyodtam, amikor
éreztem, hogy libabőrös lesz.
– Hoztál Nutellát? – dünnyögte.
Beletemettem az arcomat a nyakába, és a fogammal simogattam a bőrét.
– Négyet is.
– Reese’st is? És M&M’st?
A hátát simogattam, és nem bírtam visszafogni magamat, hogy ne mosolyodjak el, ahogyan
megborzongott. Igyekeztem magamhoz szorítani az alsótestét. Megadtam neki, amire
mindketten annyira vágytunk – mindig megadtam. Felemeltem a pultra, felhúztam a szoknyáját
a combján, és addig húztam magamhoz, amíg a nadrágomon át is éreztem a forróságát a lába
között.
– Mindent hoztam. Van elég időnk, nem?
– Mindjárt itt lesz…
Mielőtt az én gyönyörűséges feleségem válaszolhatott volna, szapora kis lépteket hallottunk
közeledni. Egy tündéri kislány lépett be – az én drága kicsikém! Ahogy észrevett, kikerekedett
a szeme, és szaladni kezdett felém.
– Apa! – kiáltott tárt karokkal, készülve, hogy a karomba ugorjon. –Ölelés!
Zoe betakargatta mögöttem a lábát, én pedig egy lépéssel hátrébb léptem tőle. A felém
közeledő kis szörnyeteg volt az egyetlen, aki el tudta vonni a figyelmemet a feleségemtől.
Leguggoltam, és elkaptam az én kis tündéremet, Sophiát.
– Hoppá! – kiáltottam fel, ahogyan nekem szaladt, és átkarolta anyakamat.
– Apa – suttogta, és a vállamra hajtotta a fejét.
Elolvadtam. Felegyenesedtem, és láttam, hogy Zoe mosolyogva figyel minket. Nem bírtam
betelni velük, és tudtam, hogy ez életem végéig így lesz. Odahajoltam Zoehoz, nyomtam egy
puszit a szájára, mialatt ő összezárta a lábát, és már a kislányunkra összpontosított.
– Nagyon hiányoztál ám – suttogta Sophia, miután már eleget ölelt, és az arcomba
nézett.
– Tudom. Te is hiányoztál nekem.
– Alig néhány órája találkoztatok – jegyezte meg Zoe, félbeszakítva a szokásos kis
mámorkörünket, és leugrott a pultról. Várnom kell, amíg mindenki ágyba kerül, hogy Zoe
végre megkapja a teljes figyelmemet.
Apró kezecskék fordították el a fejemet. Belenéztem a kislányom boldog arcába. Olyan tiszta
kék szeme volt, mint nekem.
– Anya féltékeny – súgta hangosan, mire Zoe felhorkant.
 – Tudom. Mindig féltékeny ránk.
Sophia hevesen bólogatott, majd derűs vigyor ült ki az arcára.
– Apa, azért örülsz, mert születésnapom van?
– Nekem is ma van a születésnapom, hisz tudod – feleltem rá.
Az én kicsi lányom, aki a kis furcsaságaival és kinézetével Zoe miniatűr mása volt, a
születésnapomon jött világra. Ennél szebb ajándékkal Zoe meg sem lephetett volna.
– Akkor boldog szülinapot, apa! De te most azért örülsz, mert nekem van szülinapom,
ugye? Elnevettem magam.
– Hát persze. Igen, azért vagyok ilyen boldog.
– Látod, mondtam. Vettél nekem Riri’st?
– Igen, vettem neked Reese’st.
– És Nutellát? – Azt is.
– Muti!
Igazi kisfőnök volt itthon, és ezt is imádtam benne.
– Nézzük meg! – kacsintottam Zoera, aki a tűzhely mellett állt mezítláb, és a húst
kevergette, amit a lasagnához készített. A fejét csóválta, de tudtam jól, mennyire szereti,
ha így lát engem Sophiával.
A házasság nem ölte meg a szerelmünket, sem a szexet közöttünk, sőt! Még most is alig
tudtuk levenni a kezünket egymásról, és reméltem, hogy öregkorunkban sem lesz ez másként.
Feltettem Sophiát a konyhapultra, és egytől egyig mindent megmutattam neki, amit vettem.
Enyhe kifejezés, hogy a lányom és a feleségem édesszájú.
– Rendben, rendben. Jól csináltál mindent, apa. És most tegyükbe az összeset a
szekrénybe, hogy mindennap rájuk nézhessünk.
Hátravetett fejjel nevettem. Az én kislányom volt a világ legviccesebb kisembere. Mindent
megismételt, amit a felnőttek körülötte mondogattak, és az anyukájához hasonlóan ő is imádta
nézegetni az édességkincseit.
– Hol van a nagypapa, Soph? – kérdezte Zoe, mire Sophia ránézett.
– Kint.
– Igen? És mit csinál kint?
Felvonta a kis vállát, egészen a füléig.
– Nemtom. – Sophia?
– Eltűnt a kedvenc labdám, és segít nekem megkeresni. A mellkasom rázkódott a néma
nevetéstől.
– Te rejtetted el, Sophia? Ártatlan pillantással felém fordult, majd újból megvonta a vállát.
– Nemtom.
Finoman levettem a pultról, megigazgattam a fodros szülinapi ruhácskáját.
– Keresd meg Ron papát! Mindjárt ideérnek a vendégek.
– A szülinapom miatt jönnek, ugye?
– Igen. Mindenki miattad jön. Na, nyomás, keresd meg nagyapát!
Sophia a hallottaktól boldogan repült kifelé a konyhából. Útközben Zoe lába kapott egy gyors
ölelést, és elhangzott egy röpke „Szeretlek, Mami!” is, aztán már csak azt hallottuk, hogy a
nagyapja nevét kiáltozza.
– Nagypapi, jönnek a vendégek! Süteményt fogunk enni, és kapok ajándékokat!
 Visszamentem Zoéhoz, aki felsikoltott, amikor a kezem megindult a melle felé. Rácsapott a
kezemre, és kitessékelt a blúza alól.
– Mit csinálsz? Apa bármikor beléphet.
– Egy perccel ezelőtt még nem aggódtál emiatt.
– Igen, mert tudtam, hogy kint vannak. Sophia olyan hamar be fogja rángatni, hogy még
egy puszira sem lesz időd.
Rá sem hederítettem a tiltakozására. Átöleltem, és az államat a feje búbjára tettem.
– Minek ennyi kaját főzni? Rendelhettünk volna pizzát.
– Ki se ejtsd a szádon azt a szót, hogy pizza! El sem tudom mondani, mennyire ennék
egyet. De majd holnap rendelünk, hisz úgyis mindenki itt marad hétvégére. Azt meg tudod jól,
hogy apukád mennyire bírja a lasagnámat!
– Te meg őt bírod.
– Hát… igen…
Puszit nyomtam az arcára. Zoe szerette a családomat, és ez kölcsönös volt. Anya már több
alkalommal is az ő pártját fogta. Hálás voltam a szüleimnek, amiért azonnal befogadták a
családunkba.
– Leszálltak már? Hívtak? Amelia üzent, mielőtt beszálltak a gépbe, de azóta nem néztem
rá a telefonomra.
– Igen, szóltak. Beszéltem velük, mielőtt hazaértem. JP-re és a feleségére várnak, aztán
együtt jönnek. – Előrenyúltam, és elcsentem egy szelet sajtot, mielőtt Zoe
megakadályozhatta volna. – JP most már bármelyik pillanatban leszállhat.
– Most boldog? – kérdezte Zoe, majd lekapcsolta a tűzhelyt.
– Igen, jól érzi magát edzősegédként a volt középiskolájában. És vannak még ötleteink.
Minden rendben lesz.
A legjobb haverom nehezen épült fel a sérüléséből, de ő nem volt az a könnyen feladós típus.
Ezen még egy karrierváltás sem változtatott. Csak egy másik út – mondogatta JP. – Csak egy
másik álom. – Chris mikor jön? – kérdeztem.
– Bármelyik percben itt lehet, és Kayla is.
– Akkor jó. – Megcirógattam a nyakát az orrommal. – Örülsz, hogy csak egyórányira lakunk
a barátnődtől? Most már ő is kezd helyrejönni, nem igaz?
Zoe oldalra hajtotta a fejét, hogy jobban hozzáférjek a nyakához, majd a pultra tette a
fakanalat.
– Igen – dünnyögte. – Azóta a Tyron nevű srác óta nincs komolypárkapcsolata, de legalább
találkozgat fiúkkal. Dylan, apám bármelyik pillanatban bejöhet. Dylan! Ne csináld!
– Már hallom is őket. Soph faggatja, milyen ajándékot kap tőle – nevettem fel, majd finoman
beleharaptam Zoe nyakába, amitől hozzám simult. – És ha esetleg nem tudnád, csak szólok:
egy édes kis szörnyecskét nevelünk. Nem akarom, hogy felnőjön. Pont így jó, amekkora most.
– Még csak most vetted észre? Mmmm, ez finom! Jut eszembe, Jared nem tud jönni. Tele
van melóval, de azt mondta, később telefonál.
Bólintottam, és tovább puszilgattam a bőrét.
Csengettek, mindketten ledermedtünk. Egy másodperccel később már hallottuk is Sophia
sikongatását, ahogy átszalad a házon a bejárati ajtóhoz. – Megjött Chrissy bácsi! Zoe
kuncogott.
 – Chrissy! Ezért még kapsz tőle, ugye tudod? – dünnyögte, miközben vonakodva elengedtük
egymást.
Sóhajtottam, majd odakiáltottam a lányomnak.
– Soph, nem nyithatsz egyedül ajtót. Megyek, várj meg!
– Siess, apa, siess, siess!
Ronald mosolyogva lépett be a konyhába. Ott hagytam Zoeval, és mentem ajtót nyitni a
legjobb barátomnak, Sophia Chrissy bácsikájának.
Zoe és Chris kapcsolata szemmel láthatóan jól alakult. Már sokkal közelebb álltak
egymáshoz a hat évvel ezelőtti állapothoz képest, amikor Chris mindent megtudott.
Mindenesetre hosszú út vezetett idáig. Voltak pillanatok, amikor még láthatóan tartózkodóak
voltak egymással, de Zoe örült, hogy gyakran találkozhattak, mivel ugyanabban a csapatban
játszottunk. Ketten együtt mondhatni verhetetlenek voltunk.
Sophia pedig… Nos, neki Chris volt a mindene. Biztosak voltunk abban, hogy Chris is így
érez iránta, ezért jött át hozzánk hetente háromszor-négyszer is vacsorázni.
Mire végigsétáltam az én tehetséges feleségem csodás fotóival kidíszített folyosón, és
odaléptem a bejárathoz, Sophia már az ajtón keresztül csacsogott a kedvenc bácsikájával.
– Hiányoztál, Chrissy bácsi! Hol voltál? Hoztál nekem ajándékot? Ma van ám a
szülinapom.
Nevetve nyitottam ajtót, Sophia pedig már vetette is rá magát Chrisre. Sikított örömében,
amikor a nagybátyja a magasba emelte.
– Ki ez a gyönyörűséges kicsi lány? – kérdezte Chris.
Csak úgy ragyogott a lányom arca.
– Én vagyok, butuska, nem ismersz meg? – dorgálta meg a bácsikáját, mire az
agyonpuszilgatta.
Visszhangzott a ház Sophia kacagásától, és ez ment egész álló nap.
Éjjel tizenegy volt, a szüleim már elmentek aludni. Zoe keresésére indultam a házban. A
hálószobánkban találtam, az ágyunkon ült.
– Nagyon eltűntél – szóltam oda neki, amikor kinyitottam az ajtót.
Hátranézett rám a válla fölött, és elmosolyodott.
– Egy perc, és megyek. Sophia hol van? Elmosolyodtam.
– Chris ölében alszik.
Leültem mellé, és megfogtam a kezét.
– Minden oké? Talán Chris mondott valamit…?
– Hogy micsoda? Nem, dehogy! Ha Markra gondolsz, már évek óta nem beszélt vele. Ha
jól tudom, csak az anyjával tartja a kapcsolatot. El is váltak, ugye… De ne is beszéljünk
róluk!
– Jól van, Flash, ahogy szeretnéd. Akkor mi a baj?
Elfáradtál?
Egész nap talpon voltál.
Sóhajtott, a vállát az enyémnek döntötte, és lenézett a kezünkre.
– Ez olyan kellemes fáradtság. Nagyszerűen sikerült a mai nap. –Rám pillantott, és
amikor a tekintetünk találkozott, ezt suttogta: – Boldog születésnapot, Dylan! Nehogy azt
hidd, hogy rólad megfeledkeztem! Megkapod az ajándékodat, miután mindenki elment
 aludni.
– Köszi, Flash – válaszoltam erre mosolyogva, és megcsókoltam. Túlságosan hamar ért
véget a csókunk, hamarabb, mint szerettem volna. – De mit csinálsz idefent?
– A laptopomért jöttem. Kaylának akartam megmutatni azt a képet, amit arról a párról
készítettem, akikről vacsora közben beszéltem. És még két másikat, amiket úgy
döntöttem, hogy elküldök a New York-i galériába. Csak épp egy percre leültem ide.
– Jól vagy?
Megérintette az arcomat, és elmosolyodott.
– Igen.
– És boldognak érzed magad, Zoe?
Elnevette magát.
– Nekem kéne ezt kérdeznem tőled, hisz a te szülinapod van ma.
De én csak tovább faggattam:
– Boldoggá teszlek? Boldoggá tesz téged az életünk?
Erre Zoe összevonta a szemöldökét, majd az ölembe mászott, és a kezébe fogta az
arcomat.
– Honnan jön ez most?
– Csak szeretnék biztos lenni benne.
A kezét lecsúsztatta a vállamra, majd kényelembe helyezte magát az ölemben, amitől halkan
felnyögtem.
– Sosem hittem, hogy ilyen boldog lehetek – suttogta. – Mindent megadok neked, amire
vágysz?
– Igen, te kis hülye! Sokkal többet is. Csakis veled tudok boldog lenni…
– Mámorítóan boldog – szakítottam félbe.
– Mámorítóan boldog, igen. Nézd csak meg, mennyi mindent adtál nekem! Imádom a
családunkat. Imádlak téged, Dylan Reed.
Annyira örülök, hogy akkor rád rontottam a fürdőszobában, és megláttam azt a dicsőséges
szerszámodat!
– Dicsőséges, igen, ez a szó illik rá!
Mindketten elnevettük magunkat, én közben Zoe hátát simogattam.
– És a te kis családod viszontszeret téged, főleg én. Én szeretlek a legjobban, bébi. A
legnagyobb rajongód vagyok. De feltűnt, hogy kihagytad a reggelit, ezért is aggódom
miattad. Már nem is tudok fekvőtámaszozni, ha nem nézel. Szóval nehogy leszokj erről, te
kis kukkolóm!
A farkam már kezdett merevedni alatta, és ahogyan rám mosolygott, elvesztem. – A
lányunkkal voltam elfoglalva.
– Ez az egyedüli oka annak, hogy nem jöttél oda és bámultál, ugye?
Zoe a nyakamba kapaszkodva a homlokomhoz nyomta a homlokát, szinte összeért a szánk.
– Túl furcsa vagyok neked? Mindig kineveted a szeszélyeimet.
– A szeszélyeidet? Most már így nevezzük őket?
A tenyerembe fogtam a fenekét, egy kicsit előrébb húztam, majd egy kicsit hátra. A rövid
szoknyájának köszönhetően simán érezhette a felébredő férfiasságomat. Becsukta a szemét,
és beleharapott az alsó ajkába.
– Odavagyok érted, szóval… beéred velem? – somolyogtam, mire ő felnevetett.
Amióta megismertem Zoet, soha nem látta magát tökéletesnek. De én így szerettem őt.
Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy mellette legyek. És ezt életünk végéig mindennap
be is akarom bizonyítani neki.
Nehéz megfogalmazni, mi miatt kezdesz vonzódni valakihez, mi teszi őt számodra annyira
különlegessé, hogy odaadd neki a szíved. De tudod, mi számít igazán? Hogy azt lásd, a
szerelmetek révén együtt jobbá váltok. Én ezt érzem Zoe iránt. Egyszerű érzés ez, mégis a
legerősebb a világon.
Zoe és én egymást választottuk, és míg élünk, kitartunk egymás mellett.
Mert Zoe Clarke a mindenem. Ő életem szerelme, én pedig az övé.

VÉGE

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Annyi minden szükséges egy könyv megírásához! Nem győzök elégszer köszönetet mondani
azoknak, akik e regényem létrejöttében a segítségemre voltak.
Erin… Kezdettől fogva mellettem állsz, örök hálám üldözzön ezért! Nem tudom, te hogyan
érzel ezzel kapcsolatban, de nem is bánom. Te vagy az én kősziklám. Igaz barátom vagy,
szerencsésnek érzem magam, hogy vagy nekem. Képes vagy mindig végighallgatni a szüntelen
fecsegéseimet, és ha elakadok, ott vagy, és segítesz. Nélküled nem menne. Köszönöm, hogy
kitartasz mellettem.
Köszönöm, hogy a nehéz időkben is fogod a kezem. Készen állsz rá továbbra is? Remélem,
mert nélküled nem tudnám végigcsinálni.
Beth és Shelly, ti vagytok az én delta-béta csapatom. Ti ketten… Először is köszönöm, hogy
akkor is mellettem álltatok, amikor senki más. Nélkületek nem jött volna létre ez a könyv. Egy
örökkévalóság, amíg egy új könyv elkészül, de ti lehetővé tettétek számomra, hogy mégis
időben megvalósuljon. Végtelen türelmetek van hozzám, ezzel tisztában is vagyok. Sosem
fogom tudni kifejezni igazán azt a hálát, amivel nektek tartozom, hogy érdemesnek találtatok a
barátságotokra. Tudom, hogy nem írnám ezeket a szavakat most, ha ti ketten nem segítettetek
volna Dylan és Zoe szerelmi történetének tökéletesítésében. Nemcsak arról van szó, hogy ti
voltatok az egyedüli bétaolvasóim (életre keltem a könyvben tett megjegyzéseitektől), de a nap
mint nap kapott támogatásotok, a bátorításaitok, a barátságotok, a hangüzenetek és a
mosolyotok óriási segítség volt számomra… Szerencsésnek érzem magam, hogy ti ketten
vagytok nekem. Elképesztően szerencsésnek. Köszönöm, hogy mellettem álltatok, amikor a
legnagyobb szükségem volt a támogatásra.
Hatalmas köszönet jár neked is, Caitlin Nelson, amiért olvashatóvá és jobbá teszed a
könyveimet. Nem is tudom, mit tettem volna, ha nem karolsz fel a hosszú kihagyásom után.
Köszönöm, amiért ilyen nagyszerű szerkesztőm vagy. Ellie McLove, köszönöm, amiért az utolsó
percig is szorongattál. Hihetetlen ember vagy!
Nina, hálával tartozom mindenért, amit tettél. Remélem, folytatódik a közös munkánk.
Ígérem, nem fogom összegyűjteni az összes előzetest.
És ti, kedves olvasóim… Emlékeztek még rám? Nagyon hiányoztatok. Ha esetleg nem
tudnátok, egészségügyi problémákkal küszködtem az elmúlt két évben, ezért nem adtam ki új
regényt. És miközben Dylan és Zoe volt az útitársam ebben a kemény időszakban, csakis attól
féltem, hogy el fogtok felejteni. De bízom benne, hogy nem így történt. Remélem, hogy jót tett
nektek a szünet, és megérte várnotok Dylanre. Nekem igen! Bízom benne, hogy most már
mindannyian mosolyogtok.
Kedves bloggerek, elképesztőek vagytok! Köszönöm, amiért annyira megkedveltétek Dylan
és Zoe történetének könyvborítóját. Bízom benne, hogy a történetük is tetszett nektek, és
mosolyt csalt az arcotokra. Remélem, Dylan és Zoe nem okozott csalódást. Hálás vagyok
mindenért, amit értem és a könyvemért tesztek.
Szeretnél találkozni velem és azokkal a csodás emberekkel, akiknek tetszik ez a könyv?
Csatlakozz a privát Facebook-csoportomhoz!
Ella Maise Reader’s Group