COLLEEN HOOVER

REMINDERS
OF HIM
emlékek róla
Tasarának
ELSŐ FEJEZET
KENNA

Egy kis fakeresztet szúrtak le a földbe az út mellett, rajta a halála

dátumával.
Scotty utálta volna. Tuti az anyukája rakta ki.
- Lehúzódna, kérem?
A sofőr fékez, aztán megáll a taxival. Kiszállok, és visszasétálok
a kereszthez. Addig feszegetem jobbra-balra, míg fellazul körülötte
a föld, és ki tudom húzni.
Vajon tényleg ezen a helyen halt meg? Vagy előrébb, már az
úton?
Nem nagyon figyeltem a részletekre az előzetes bírósági
meghallgatáson. Amikor elhangzott, hogy jó pár métert kúszott az
autótól, dúdolni kezdtem, hogy ne halljam, amit az ügyész mond.
Aztán, hogy ne kelljen végighallgatnom még egyszer az összes
részletet egy rendes tárgyaláson, bűnösnek vallottam magamat.
Mert gyakorlatilag az is voltam.
Talán nem a tetteimmel öltem meg, hanem azzal, amit nem
tettem meg.
Azt hittem, már meghaltál, Scotty! De a halottak nem tudnak
kúszni...
Kezemben a kereszttel visszasétálok a taxihoz. Leteszem magam
mellé a hátsó ülésre, és várom, hogy a sofőr elinduljon, de nem ad
gázt. Amikor a visszapillantó tükörben találkozik a tekintetünk,
felvonja a szemöldökét.
- Az út melletti emlékkereszt ellopása nem lesz valami jó
hatással a karmájára. Biztos, hogy el akarja hozni?
Félrekapom a tekintetemet, és hazudok.
- Igen. Én raktam ki. - Még akkor is magamon érzem a tekintetét,
amikor felhajt az útra.
 Az új lakásom csak két mérföldre van innen, de pont az
ellenkező irányban, mint ahol régen laktam. Nincsen autóm, ezért
ezúttal olyan helyet kerestem, ami közelebb van a belvároshoz,
hogy gyalog mehessek munkába. Már ha egyáltalán találok
munkát. Az én hátteremmel és a tapasztalat teljes hiányával nem
lesz könnyű. Ráadásul a taxisofőr szerint most még némi rossz
karmát is sikerült begyűjtenem.
Lehet, hogy Scotty emlékkeresztjének ellopása rossz karmát
jelent, de amellett is érvelhetnénk, hogy kint hagyni egy olyan férfi
emlékkeresztjét, aki határozottan kifejtette, mennyire gyűlöli az út
menti emlékkereszteket, szintén rossz karmát jelent. Ezért kértem
meg a sofőrt, hogy tegyünk egy kis kitérőt erre a mellékútra.
Sejtettem, hogy Grace hagyott valamit a baleset helyszínén, és úgy
éreztem, tartozom Scottynak azzal, hogy eltüntetem.
- Készpénz vagy kártya? - kérdezi a sofőr.
A taxiórára nézek, kiveszem a tárcámból az összeget némi
borravalóval, és odaadom neki, miután leparkolt. Aztán fogom a
frissen lopott fakeresztet, kiszállok, és elindulok az épülethez.
Az új lakásom nem valami nagy lakóparkban van. Ez egy sima
kis társasház, egyik oldalán üres parkoló, a másik oldalán egy
vegyesbolt. A földszinti ablakokat bedeszkázták, az udvart a
bomlás különböző állapotában stagnáló sörösdobozok tarkítják. Az
egyiket oldalra rúgom, nehogy elakadjon benne a bőröndöm
kereke.
A hely rosszabbul fest, mint a netes képeken, de erre számítottam
is. A bérbeadó még a nevemet se kérdezte meg, amikor felhívtam,
hogy van-e üres lakása. Azt mondta:
- Mindig van üres lakás. Készpénzt hozzon, én az egyesben
vagyok. - Azzal letette.
Bekopogok az egyes lakásba. Az ablakból egy macska bámul
rám, de olyan mozdulatlanul, hogy felmerül bennem, nem csak egy
szobor-e. Erre váratlanul pislog egyet, és eliszkol.
 Kinyílik az ajtó, és egy idősebb, alacsony, mogorva nő bámul fel
rám. A hajában hajcsavarók, a rúzs elkenődött a száján, egészen az
orráig.
- Bármit is árul, nincs rá szükségem.
A rúzsát bámulom, feltűnik, hogyan folyik szét kis erecskékben a
száját övező ráncok mélyedéseiben.
- Múlt héten telefonáltam az egyik lakás miatt. Azt mondta, van
szabad.
A nő aszott arcára kiül a felismerés szikrája. Felmorran,
miközben tetőtől talpig végigmér.
- Nem gondoltam, hogy így néz ki.
Nem tudom, hogyan reagáljak a megjegyzésére. Amíg hátralép
az ajtóból, én lenézek a farmerből és pólóból álló öltözékemre.
Amikor visszatér, egy cipzáras övtáska van nála.
- Egy hónap ötszázötven, az első és az utolsó hónap bérleti díját
ma fizeti.
Leszámolom a pénzt, és átadom neki.
- Nincs szerződés?
Felröhög, és begyűri a pénzt az övtáskába.
- A hatosban lesz. - Felfelé bök az ujjával. - Az itt van pont
fölöttem, szóval fogja vissza a hangerőt. Korán fekszem.
- A rezsiből mi van benne a bérleti díjban?
- A víz és a szemétszállítás, de a villanyt maga fizeti. Most
működik, három napja van átíratni a saját nevére. Kétszázötven a
letét a szolgáltatónak.
Basszus! Három napom van összeszedni kétszázötven dollárt?
Kezdek kételkedni benne, hogy jó ötlet volt ilyen hamar
visszajönnöm, de amikor kikerültem az átmeneti szállásról, két
választási lehetőség állt előttem: vagy minden pénzemet arra
költöm, hogy megpróbálok talpra állni abban a városban, vagy
háromszáz mérfölddel odébb utazom, és itt költöm el az összes
pénzemet.
 És inkább abban a városban akartam lenni, ahol azok az emberek
élnek, akiknek egykor köze volt Scottyhoz.
A nő visszalép a lakásába.
- Isten hozta a Paradicsomi Otthonokban! Hozok egy kiscicát,
amint berendezkedett.
Rögtön megfogom az ajtót, hogy ne tudja becsukni.
- Várjon! Mi van? Egy kiscicát?
- Igen, egy kiscicát. Olyan, mint egy macska, csak kisebb.
Hátralépek az ajtótól, mintha azzal meg tudnám védeni magamat
attól, amit mondott.
- Köszönöm, de nem kell. Nem akarok kiscicát.
- Nekem túl sok van.
- Nem akarok kiscicát! - ismétlem meg.
- Ki ne akarna egy kiscicát?
- Hát én.
Ezen felhorkant, mintha észszerűtlen lenne a reakcióm.
- Van egy ajánlatom! - kezdi. - Két hétig nem kapcsoltatom le az
áramot, ha elfogadja a kiscicát.
Mégis milyen istenverte hely ez?
- Rendben - folytatja, mintha a hallgatásom valamiféle tárgyalási
taktika lenne. - Egy hónapig. Maradhat a villany egy hónapig, ha
befogad egyetlen kiscicát. - Visszasétál a lakásába, de az ajtót
nyitva hagyja maga mögött.
Egyáltalán nem akarok kiscicát, de ha megúszom, hogy
kétszázötven dollárom rámenjen a letétre az elektromos műveknél,
az kosárnyi kiscicát is megér.
A nő ismét felbukkan, karjában egy kicsi, fekete-vörös foltos
cicával, és a kezembe nyomja.
- Tessék! A nevem Ruth, ha szüksége lenne valamire, de inkább
ne legyen. - Azzal megint megpróbálja becsukni az ajtót.
- Várjon! Nem tudja, hol találok a közelben nyilvános telefont?
Ezen horkantva felnevet.
 - Dehogynem! 2005-ben. - Most sikeresen bevágja az orrom előtt
az ajtót.
A kiscica felnyávog, de nem kedvesen, inkább úgy, mint aki
segítségért könyörög.
- Nem vagy egyedül... - morgom neki.
Felcaplatok a lakáshoz a bőröndömmel és. a macskámmal. Talán
mégis várhattam volna még pár hónapot, mielőtt visszajövök ide.
Keményen melóztam, és félretettem kétezer dollárt, de annak a java
ráment a költözésre. Többet kellett volna összespórolnom. Mi van,
ha nem találok rögtön munkát? És most még ennek a macskának az
életben tartása is az én felelősségem lett!
Az életem máris vagy tízszer bonyolultabb, mint tegnap volt.
Sikerül felmásznom a lakásig úgy, hogy a cica közben
kétségbeesetten a pólómba kapaszkodik. Bedugom a kulcsot a
zárba, de két kézzel kell húznom az ajtót, hogy el is forduljon.
Amikor belököm az új lakásom ajtaját, visszatartom a lélegzetemet,
mert kicsit félek, milyen szaga lesz.
Felkapcsolom a lámpát, és körbenézek, aztán lassan kifújom a
benn tartott levegőt. Nincs semmi erős bűz. Ez jó és rossz is
egyszerre.
A nappaliban van egy kanapé, de konkrétan ennyi az összes
berendezés. Egy kicsi nappali, egy még kisebb konyha, étkező
sehol. Hálószoba sincs. Egy minimálgarzon beépített szekrénnyel,
és olyan kicsi fürdőszobával, hogy a vécé gyakorlatilag hozzáér a
kádhoz.
Ez a hely egy szemétdomb. Egy negyvenöt négyzetméteres
kolosszális szarkupac, de számomra még ez is előrelépés. Onnan
indultam, hogy egy tíz négyzetméteres cellán osztoztam a
cellatársammal, majd átmeneti szálláson laktam hat szobatárssal, és
most saját, negyvenöt négyzetméteres lakásom van.
Huszonhat éves vagyok, és ez az első alkalom, hogy hivatalosan
is egyedül élek. Egyszerre rémisztő és felszabadító.
 Nem tudom, megengedhetem-e magamnak ezt a helyet akkor is,
ha vége a hónapnak, de mindenképpen igyekezni fogok. Még ha ez
azzal is jár, hogy jelentkeznem kell minden egyes üzletben, ami
előtt elsétálok.
Az, hogy saját lakásom van, biztos segít majd, amikor
megpróbálok egyezségre jutni Landryékkel. Megmutatja nekik,
hogy önálló vagyok. Még ha ezért komolyan küszködnöm is kell.
A kiscica le akar mászni rólam, úgyhogy leteszem a nappali
közepén. Körbesétál, és kétségbeesetten hívja azt, akit odalent
hagyott. Belesajdul a szívem, ahogy nézem, amint minden
sarokban kijáratot keres. Utat haza. Utat vissza az anyukájához és a
testvéreihez.
A fekete-vörös foltjaival úgy néz ki, mint egy dongó, vagy
valami halloween-dekoráció.
- Minek nevezzünk el téged?
Tudom, hogy pár napig névtelen marad, amíg átgondolom a
kérdést. Nagyon komolyan veszem a dolgok elnevezését. Amikor
utoljára nevet kellett adnom valakinek, komolyabban vettem, mint
addig bármit az életemben. Persze az is lehet, hogy azért, mert az
egész terhességemet egy cellába zárva töltöttem, és nem sok más
dolgom volt azon kívül, hogy babaneveken gondolkozzam.
Azért választottam a Diemet, mert tudtam, hogy amint
kiengednek, visszajövök ide, és minden tőlem telhetőt megteszek,
hogy megtaláljam őt.
És most itt vagyok.
Carpe Diem.
MÁSODIK FEJEZET
LEDGER

Éppen behajtok a kocsma mögötti sikátorba a kocsimmal, amikor

észreveszem, hogy a jobb kezem körmein még ott a körömlakk.
Basszus! Elfelejtettem, hogy tegnap este kiöltözőset játszottam egy
négyévessel.
De legalább a lila megy a munkahelyi ingemhez.
Roman éppen zsákokat hajigál a kukába, amikor kiszállok a
kocsiból. Meglátja a kezemben az ajándék szatyrot, és rögtön tudja,
hogy az övé lesz, úgyhogy már nyúl is érte.
- Kitalálom. Kávésbögre? - Bekukkant a szatyorba.
Tényleg kávésbögre. Mindig az.
Nem köszöni meg. Sosem köszöni meg.
Nem beszélünk a józanságról, amit a bögrék jelképeznek, de
veszek egyet neki minden pénteken. Ez a kilencvenhatodik bögre,
amit vettem.
Lehet, hogy le kellene vele állnom, mert a lakása már tömve van
kávésbögrékkel, csakhogy túl sokat invesztáltam bele ahhoz, hogy
most abbahagyjam. Nemsokára eléri a józansága századik hetét, és
már egy ideje tartogatom azt a bögrét, amit erre az alkalomra
vásároltam. Egy Denver Broncos-os bögre az. Azé a csapaté, amit a
legjobban utál.
Roman a hátsó ajtó felé int.
- Van odabent egy párocska, akik zaklatják a vendégeket. Nem
árt, ha szemmel tartod őket.
Ez különös. Ilyen korán még nem szokott gondunk lenni a
kezelhetetlen vendégekkel. Még hat óra sincs.
- Hol ülnek?
- A zenegép mellett. - A tekintete a kezemre siklik. - Szép a
körmöd, haver!
 - Ugye? - Feltartom az ujjaim, és megbillegtetem előtte. -Egész
jó munkát végzett egy négyéveshez képest.
Amint kinyitom a kocsma hátsó ajtaját, a kedvenc dalom fogad,
amint éppen tönkregyalázza Ugly Kid Joe.
Ugye nem?
Átvágok a konyhán, és a pult mögül azonnal meglátom őket, ott
állnak a zenegép felett. Halkan odalépek hozzájuk, és végignézem,
ahogy a nő újra és újra beüti ugyanazt a négy számot. A válluk
felett átnézve elolvasom a képernyőt, míg ők úgy kacarásznak,
mint két rosszban sántikáló kiskamasz. A Cats in the Cradle
harminchatszor szerepel egymás után a listán.
Megköszörülöm a torkomat.
- Szerintetek ez vicces? Kényszeríteni engem arra, hogy hat órán
keresztül ugyanazt az egy számot hallgassam?
Az apám megpördül, amint meghallja a hangomat.
- Ledger! - Magához ölel. Sör és motorolaj szaga van. És talán
lime? Ezek részegek?
Anya hátralép a zenegéptől.
- Csak próbáltam rendbe hozni. Nem mi csináltuk!
- Hát persze hogy nem! - Őt is megölelem.
Sosem jelentik be, mikor jönnek. Egyszerűen felbukkannak,
maradnak egy vagy két vagy három napot, aztán újra útra kelnek a
lakókocsijukkal.
Viszont az újdonság, hogy részegen bukkannak fel. Hátranézek a
vállam felett Romanre, aki közben beállt a pultba. A szüleimre
mutatok.
- Te tetted ezt velük, vagy már így érkeztek?
Roman vállat von.
- Kicsit mindkettő.
- Ma van az évfordulónk - jelenti be az anyám. -Ünnepelünk!
- Remélem, nem autóval jöttetek!
 - Nem - vágja rá az apám. - A kocsink a lakókocsival együtt az
autószerelőnél van rutinellenőrzésre, úgyhogy hívtunk egy Lyftet. -
Megpaskolja az arcomat.
- Látni akartunk, de már két órája várjuk, hogy idetold a képed,
és most elmegyünk, mert éhesek vagyunk.
- Ezért kellene szólnotok, mielőtt felbukkantok a városban.
Nekem is van életem.
- Emlékeztél az évfordulónkra? - kérdezi apa.
- Kiment a fejemből. Bocsánat.
- Mondtam! - fordul apa anyához. - Fizess, Robin!
Anya a zsebébe nyúl, és odaad apának egy tízdollárost.
Szinte mindenre fogadásokat kötnek. A szerelmi életemre. Hogy
milyen ünnepekre emlékszem. Minden egyes meccsre, amit valaha
játszottam. De szinte biztos vagyok benne, hogy évek óta ugyanazt
a tízest adogatják oda-vissza.
Apa feltartja az üres poharát, és megrázza.
- Tölts még egyet, pultos!
Elveszem tőle a poharat.
- Mit szólnátok egy kis hideg vízhez? - Magukra hagyom őket a
zenegépnél, és visszamegyek a pult mögé.
Éppen a vizeket töltöm, amikor kicsit bizonytalanul belép az
ajtón egy lány. Úgy néz körbe a helyiségben, mint aki még sosem
járt itt, és amikor kiszúrja a szabad helyet a sarokban a pult túlsó
végénél, rögtön becélozza.
Végig bámulom, ahogy végiglépked a kocsmában. Olyan
elmélyülten, hogy véletlenül túltöltöm a poharat, és mindenhol
folyik a víz. Egy konyharuhával feltakarítom a rumlit. Amikor az
anyámra nézek, ő is éppen a lányt nézi. Aztán felém fordul. Aztán
megint a lány felé.
Basszus! Már csak az hiányzik, hogy megpróbáljon
összeboronálni az egyik vendéggel. Józanul is szeret kerítőt
játszani, úgyhogy el se tudom képzelni, mennyit ronthat a
helyzeten pár pohár ital. El kell távolítanom őket innen!
Kiviszem nekik a vizet, aztán anyám kezébe nyomom a
bankkártyámat.
- Menjetek le Jake steakezőjébe, és vacsorázzatok meg az én
kontómra! Ha sétáltok, kicsit kijózanodhattok út közben.
- Olyan kedves vagy! - Anya drámain a mellére szorítja a kezét,
és az apámra néz. - Benji, olyan ügyesek voltunk vele! Gyerünk,
ünnepeljük meg a szülői erényeinket a bankkártyájával!
- Tényleg ügyesek voltunk vele - ért egyet apa. - Kellene nekünk
még egy gyerek.
- Édesem, a menopauza! Emlékszel, hogy egy egész évig
utáltalak? - Anya felkapja a táskáját, és magukkal viszik a vizeiket
is.
- Ha már ő fizet, rib eye-t kellene kérnünk - mormolja apám
kifelé menet.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, aztán visszatérek a pultba. A
lány csendesen meghúzta magát a sarokban, és valami
jegyzetfüzetbe írogat. Roman nincs a pultban, úgyhogy
feltételezem, hogy még senki sem vette fel a rendelését.
Örömmel vállalkozom a feladatra.
- Mit hozhatok? - kérdezem tőle.
- Egy vizet és egy zéró kólát kérek szépen. - Nem néz fel rám,
úgyhogy szépen elhátrálok, hogy elkészítsem a rendelését. Amikor
visszatérek az italaival, még mindig a jegyzetfüzetébe ír.
Megpróbálok belelesni, de becsukja a füzetet, és felemeli a
tekintetét.
- Kö... - Elakad a szó közepén, gondolom, azt akarta mondani,
hogy köszönöm. A végét csak suttogja, aztán a szájába veszi a
szívószálat.
Úgy néz ki, mint aki zavarban van.
 Szeretnék tőle kérdezni valamit, mondjuk, hogy mi a neve és
honnan jött, de amióta évekkel ezelőtt megvettem ezt a helyet,
megtanultam, hogy a magányos vendégeknek feltett kérdések
gyorsan olyan beszélgetésekbe torkollhatnak, amikből foggal-
körömmel kell kiszabadítanom magamat.
Csakhogy a legtöbb vendég, aki besétál ide, nem kelti fel úgy a
figyelmemet, ahogy ő. A két pohárra mutatok, és megkérdezem:
- Vársz még valakit?
Közelebb húzza magához a két italt.
- Nem. Csak szomjas vagyok. - Megtöri a szemkontaktust,
hátradől a székében, magával húzza a jegyzetfüzetét, és onnantól
csak arra figyel.
Értem a célzást. A pult túloldalára sétálok, hogy ne zavarjam.
Roman visszatér a konyhából, és a fejével a lány felé int.
- Ki a csaj?
- Nem tudom, de nincs rajta jegygyűrű, úgyhogy nem az eseted.
- Nagyon vicces.
HARMADIK FEJEZET
KENNA

Kedves Scotty!

A régi könyvesboltból kocsmát csináltak. El tudod hinni ezt a

hülyeséget?
Kíváncsi vagyok, mi lett a kanapéval, amin minden vasárnap
üldögéltünk.
Esküszöm, ez az egész város egyetlen hatalmas Monopoly-tábla,
és miután meghaltál, valaki idejött, fogta a táblát, és összekavarta
rajta a darabokat!
Semmi sem olyan, mint régen volt! Minden ismeretlen. Az elmúlt
pár órában a belvárosban sétálgattam, hogy alaposan megnézzem
magamnak. Éppen a boltba indultam, de elvonta a figyelmemet az
a pad, amin régen sokszor fagyiztunk. Leültem, és egy darabig csak
néztem az embereket.
Ebben a kisvárosban mindenki olyan gondtalannak tűnik. Úgy
sétálgatnak, mintha a világuk nem állna a feje tetején, mintha nem
zuhanhatnának bármikor a járdáról az égbe. Csak haladnak egyik
pillanattól a másikig, és fogalmuk sincs azokról az anyákról, akik
köztük járnak a lányuk nélkül.
Valószínűleg nem kellene egy kocsmában lennem, főleg nem az
első estémen. Nem mintha gondjaim lennének az alkohollal. Az az
egyetlen borzalmas este volt a kivétel. Csak nem hiányzik, hogy a
szüleid megtudják, hogy előbb mentem el a kocsmába, mint
hozzájuk.
Csakhogy azt hittem, hogy ez a hely még mindig könyvesbolt, és
a könyvesboltokban általában árulnak kávét. Nagyot csalódtam,
amikor besétáltam, mert hosszú volt ez a nap a buszozással meg a
taxizással. Azt reméltem, több koffeint szerezhetek, mint amennyi
egy zéró kólában van.
Bár talán itt is árulnak kávét. Még nem kérdeztem meg.
Lehet, hogy nem kellene elmesélnem neked, de hidd el, hogy a
levél végére megérted, miért írok róla mégis! Egyszer
megcsókoltam az egyik börtönőrt.
Rajtakaptak minket, és őt átküldték egy másik intézménybe,
nekem pedig bűntudatom volt, amiért bajba kevertem. Úgy beszélt
velem, mint egy normális emberrel, és nem csak egy számmal, és
bár nem vonzódtam hozzá, tudtam, hogy ő vonzódik hozzám,
úgyhogy amikor odahajolt, hogy megcsókoljon, visszacsókoltam.
Így köszöntem meg neki, és szerintem ezt ő is tudta, és nem zavarta.
Ekkor már két éve nem érintettél meg, úgyhogy amikor a falhoz
döntött és megszorította a csípőmet, azt hittem, többet fogok érezni.
Szomorú voltam, hogy nem éreztem többet.
Azért mondom ezt most el, mert kávé íze volt, de jobbféle kávé
íze, mint amit a börtönben adtak a raboknak. Olyan íze volt, mint a
drága, nyolcdolláros Starbucks-kávénak, amiben karamell és
tejszínhab is van, és cseresznyét tesznek a tetejére. Ezért csókoltam
tovább. Nem azért, mert élveztem a csókot, vagy a közelségét, vagy
a kezét a csípőmön, hanem mert hiányzott a drága, ízesített kávé.
És te. Hiányzik a drága kávé és te.
Szeretettel:
Kenna

- Újratölthetek valamit? - kérdezi a pultos. A tetoválásai

beborítják az egész karját, és folytatódnak az ingének ujja alatt is.
Sötétlila a felsője, ilyet nem gyakran látni a börtönökben.
Amíg bent voltam, sosem gondoltam erre, de a börtön igazából
nagyon egyhangú és színtelen, és egy idő után az ember elfelejti,
hogyan is néznek ki a fák ősszel.
- Van kávé? - kérdezem.
- Persze. Tejszín, cukor?
- Van esetleg karamellszirup? És tejszínhab?
A vállára dobja a konyharuhát.
- Naná! Szója, zsírmentes, mandula vagy teljes tej?
- Teljes.
A pultos felnevet.
- Csak vicceltem. Ez egy kocsma. Van egy kanna négy órája
lefőzött kávém, amihez kérhetsz tejszínt, cukrot, mindkettőt vagy
egyiket sem.
Már nem is nyűgöz le annyira az ing színe és az, ahogy
kihangsúlyozza a bőrének tónusát. Seggfej.
- Akkor mindegy, jó lesz bármi - mormolom.
A pultos visszavonul, hogy elkészítse a szokásos börtönkávémat.
Látom, hogy felemeli a kannát és beleszagol, aztán elfintorodik, és
kiönti az egészet a csapba. Beindítja a vízforralót, újratölti egy
másik fickó sörét, új kávét főz, és közben lezárja valakinek a
számláját, és mindeközben végig mosolyog, nem nagyon, csak pont
eléggé.
Még sosem láttam senkit ilyen könnyedén, áramlón mozogni,
mintha hét karja és három agya lenne, és mindegyiket egyszerre
állítaná szolgálatba. Olyan hipnotikus azt nézni, ahogy valaki jól
csinálja azt, amit csinál...
Én nem tudom, miben vagyok jó. Azt se tudom, van-e bármi
ezen a világon, amit ilyen könnyedén tudnék csinálni.
Vannak dolgok, amikben jó akarok lenni. Jó anya akarok lenni. A
jövőbeni gyerekeimnek is, de legfőképpen a lányomnak, akit a
világra hoztam. Szeretnék egy kertet, amibe ültethetek.
Növényeket, amik nem pusztulnak el, hanem burjánzanak.
Szeretném megtanulni, hogyan beszéljek úgy az emberekkel, hogy
ne akarjam azonnal visszavonni minden egyes szavamat. Szeretnék
érezni valamit, amikor egy pasi megszorítja a csípőmet. Jól akarom
csinálni az életemet. Szeretném, ha könnyűnek tűnne, de eddig a
pillanatig életem minden egyes területét egyszerűen túl bonyolulttá
tettem.
A pultos visszatér hozzám, amint elkészült a kávé. Ránézek,
amíg a bögrémet tölti, és most be is fogadom, amit látok. Jól néz ki,
de úgy, hogy egy lánynak, aki éppen láthatási jogot akar szerezni a
lányához, mindenképpen távol kellene tartania magát tőle. A
szemén látszik, hogy átélt már egy s mást, és az a kéz valószínűleg
megütött már egy-két férfit.
A haja is olyan áramló, mint a mozdulatai. Hosszú, sötét tincsei a
szemébe lógnak, és együtt mozognak a testével. Sosem nyúl a
hajához, legalábbis amióta én itt ülök, biztos nem tette. Hagyja,
hogy útban legyen, aztán néha megrázza a fejét, csak egy apró
mozdulat, és a tincsek máris a helyükre kerülnek. Sűrű, kellemes
haja van, olyan „bele akarok túrni”-fajta.
A bögre már tele van kávéval, de feltartja a kezét, és megállít.
- Egy pillanat! - megpördül, kinyit egy minihűtőt, kivesz egy
doboz teljes tejes, és önt belőle egy kicsit a bögrébe. Aztán
visszateszi a tejet, kinyit egy másik hűtőt, és - láss csodát! -
tejszínhabot kap elő. Aztán hátranyúl valahová, és amikor a keze
újra felbukkan, egyetlen szem cseresznye van nála, amit óvatosan
az italom tetejére helyez. Aztán elém tolja az egészet, és úgy tárja
szét a karját, mintha igazi varázslatot vitt volna véghez.
- Karamell még mindig nincs - ismeri el. - De ez a legjobb, amit
nem kávézóként kínálni tudunk.
Nyilván azt hiszi, hogy burzsuj italt csinált valami elkényeztetett
lánykának, aki mindennap nyolcdolláros kávét szürcsölget.
Fogalma sincs, milyen rég ittam utoljára rendes kávét. Még az
átmeneti szálláson töltött hónapokban is csak börtönkávét kaptunk
börtönből szabadult lányként.
Sírni tudnék.
 Sírok is.
Amint valaki máshoz fordul a pult túlsó végén, kortyolok egyet a
kávémból, lehunyom a szememet, és sírok, mert az élet olyan kurva
kegyetlen és nehéz tud lenni, és már annyiszor akartam feladni az
egészet, de az ilyen pillanatok emlékeztetnek, hogy a boldogság
nem valami állandó dolog, amit meg lehet szerezni, hanem csak
múlékony, illanó valami, ami néha felbukkan az életünkben, még
ha csak egészen apró adagokban is. És ez mégis elég ahhoz, hogy
menjünk tovább.
NEGYEDIK FEJEZET
LEDGER

Tudom, mit csináljak, ha egy gyerek sír, de fogalmam sincs,

mihez kezdjek, amikor egy felnőtt nő sír. Amíg a kávéját issza,
távol tartom magam tőle, amennyire csak lehet.
Nem sokat tudtam meg róla azóta, hogy belépett ide egy órával
ezelőtt, de az biztos, hogy nem azért jött, hogy ismerkedjen. Azért
jött, hogy egyedül lehessen. Hárman próbáltak szóba elegyedni
vele az elmúlt egy órában, de csak feltartotta a kezét, és
szemkontaktus nélkül utasította vissza őket.
Csendben itta meg a kávéját. Még alig múlt hét, szóval lehet,
hogy csak készül a keményebb piára, de remélem, hogy nem így
van. Kíváncsivá tesz az, hogy idejött egy kocsmába, hogy olyasmit
rendeljen, amit ritkán szokott bárki is, és anélkül utasít vissza
pasikat, hogy egy pillantást vetne rájuk.
Csak Roman és én dolgozunk, amíg ide nem ér Mary Anne és
Razi. Egyre nagyobb a forgalom, úgyhogy nem tudok annyi
figyelmet fordítani a lányra, amennyit szeretnék: vagyis minden
figyelmemet. Igyekszem elfoglalni magamat máshol, hogy ne
tűnjön úgy, mintha nagyon ráakaszkodnék.
Amint végez a kávéjával, meg akarom kérdezni, mit kér
következőnek, ehelyett jó tíz percig hagyom, hogy üljön az üres
bögréje felett. Talán tizenöt percig is kihúzom, mielőtt újra
odamennék hozzá.
Közben csak lopott pillantásokat vetek felé. Az arca igazi
műalkotás. Azt kívánom, bár lógna egy kép róla valamelyik
múzeumban, hogy addig bámulhassam, amíg csak szeretném.
Ehelyett csak egyszer-egyszer villan fel előttem, hogy
megcsodáljam, ahogy a vonások, amik ott vannak minden arcon,
valahogy az övén sokkal tökéletesebben illenek össze.
A hétvége kezdetén ritkán jön ide bárki ilyen leharcolt
állapotban, de ő tényleg nincs kiöltözve. Kopott Mountain Dew-s
póló és farmer van rajta, de a póló zöldje annyira illik a szeme
zöldjéhez, mintha minden energiáját arra áldozta volna, hogy
megtalálja a tökéletes pólószínt, pedig szinte biztos, hogy nem is
gondolkozott rajta, amikor felvette. A haja rozsdavörös, mindenhol
ugyanolyan, határozott színű, egyenesre van nyírva az álla alatt.
Időnként beletúr, és minden egyes alkalommal olyan, mintha
pillanatokon belül magába roskadna. A legszívesebben odamennék
hozzá, felhúznám, és megölelném.
Mi a története?
Nem akarom tudni.
Nem kell, hogy tudjam.
Nem randizom olyan lányokkal, akikkel a kocsmámban
találkozom. Kétszer szegtem meg ezt a szabályt, és mind a kétszer
megbántam.
És ebben a lányban van valami rémisztő. Nem tudom pontosan
meghatározni, de amikor hozzászólok, úgy érzem, mintha a
torkomon akadnának a szavak. És ezt nem úgy értem, hogy elakad
tőle a szavam, hanem valami mélyebb módon, mintha az agyam
figyelmeztetni próbálna, hogy ne lépjek vele kapcsolatba.
Vörös jelzés! Veszély! Megállni!
De miért?
Amikor a bögréjéért nyúlok, újra találkozik a tekintetünk. Ma
este senki másra nem nézett még, csakis rám. Hízelgőnek
találhatnám, de inkább megijeszt.
Profi focista voltam és van egy kocsmám, mégis megijeszt egy
kis szemkontaktus egy csinos lánnyal. Lehetne ez a leírás a tinderes
profilomon: Fociztam a Broncosnál. Van egy kocsmám. Megijeszt a
szemkontaktus.
 - Mit hozhatok még? - kérdezem tőle.
- Bort. Fehéret.
Nem könnyű a józanságot összeegyeztetni azzal, hogy kocsmám
van. Szeretném, ha mindenki más is józan lenne, de szükségem van
a vendégekre. Töltök neki egy pohár bort, és leteszem elé.
Ezúttal a közelében maradok, egy konyharuhával törölgetem el a
poharakat, amik már tegnap óta szárazak. Látom, ahogy lassan
nagyot nyel, miközben a pohár borra bámul, mintha bizonytalan
lenne. Ez a másodpercnyi habozás, vagy talán megbánás elég
ahhoz, hogy felmerüljön bennem, esetleg gondjai vannak a piával.
Mindig észreveszem, ha valaki éppen a józansága eldobására
készül, abból, ahogy a poharára néz.
Az ivás csak az alkoholistáknak stresszes.
Mégsem iszik a borból. Lassan kortyolgat az üdítőjéből, amíg el
nem fogy. Ugyanakkor nyúlok az üres pohárért, mint ő.
Amikor összeér az ujjunk, a szavakon túl valami más is a
torkomon akad. Talán néhány plusz szívverés. Vagy egy kitörő
vulkán.
Elrántja az ujját, és a kezét az ölébe teszi. Elveszem tőle az üres
poharat és a teli borospoharat is, és még csak fel se néz rám, hogy
megkérdezze, miért csinálom. Felsóhajt - talán megkönnyebbült,
hogy elvettem a bort. Egyáltalán miért rendelte meg?
Újratöltöm az üdítőjét, amikor nem néz oda, a bort pedig
kiöntöm, és elmosogatom a poharat.
Egy ideig kortyolgatja még az italt, de a szemkontaktusoknak
vége. Talán megbántottam.
Roman észreveszi, hogy bámulom a lányt, a pultra könyököl, és
megkérdezi:
- Válás vagy halál?
Roman mindig megpróbálja kitalálni, miért jön ide valaki, aki
kilóg a sorból, egyedül. Nem hiszem, hogy ez a lány válás miatt
lenne itt. A nők általában a barátaikkal ünneplik meg az ilyesmit a
kocsmában, Exnej feliratú szalagokkal.
Ez a lány szomorúnak tűnik, de nem úgy, mint aki gyászol.
- Én válásra tippelek - jegyzi meg Roman.
Erre nem válaszolok. Nem érzem helyesnek azt találgatni,
milyen tragédia érte ezt a lányt, mert azt remélem, hogy nem válás,
nem haláleset és még csak nem is egy rossz nap miatt érzi így
magát. Csupa jót kívánok neki, mert úgy néz ki, mint akivel
hosszú-hosszú ideje nem történt semmi jó.
Más vendégekkel foglalkozom, és addig nem bámulom. Azért
teszem, hogy ne nyomasszam, de ő felhasználja az alkalmat arra,
hogy pénzt hagyjon a pulton, és kisurranjon.
Jó pár másodpercig bámulok az üres bárszékre és a tízdolláros
borravalóra, amit hátrahagyott. Elment, és nem tudom se a nevét,
se azt, hogy mi a története, se azt, hogy mikor láthatom újra. És a
következő pillanatban már kikerülöm a pultot, végigmasírozom a
kocsmán egészen az ajtóig, amin éppen most lépett ki.
Odakint az ég alja mintha lángolna. Beárnyékolom a szememet -
mindig elfelejtem, milyen vakító tud lenni a fény, amikor sötétedés
előtt jövök ki a bárból.
A lány éppen jobbra fordul, amikor meglátom. Úgy három
méterre van tőlem, de nem árnyékolja a kezével a szemét, mert a
nap mögötte van, és úgy öleli körbe a fejét, mint valami glória.
- Ott hagytam a pénzt a pulton - mondja.
- Tudom.
Egy másodpercig csendben bámulunk egymásra. Nem is tudom,
mit mondjak. Úgy állok ott, mint valami idióta.
- Akkor mi a baj?
- Semmi - mondom, de aztán rögtön azt kívánom, bár azt
mondtam volna, hogy „minden”.
Csak bámul rám, és bár soha nem csinálok ilyet, és nem is
szabadna ezt csinálnom, de tudom, hogy ha hagyom elsétálni,
akkor képtelen leszek majd kiverni a fejemből a szomorú lányt, aki
tízdolláros borravalót hagyott nekem, pedig biztosra veszem, hogy
nem engedheti meg magának a borravalót.
- Gyere vissza ma este tizenegykor! - Esélyt se adok rá, hogy
nemet mondjon, vagy elmondja, miért nem jöhet el. Visszamegyek
a kocsmába, és csak remélni tudom, hogy elég kíváncsivá tettem
ahhoz, hogy visszajöjjön ma este.
ÖTÖDIK FEJEZET
KENNA

Egy felfújható matracon ülök a névtelen cicámmal, és magamban

sorolom az összes érvet, ami miatt nem szabadna visszamennem
abba a kocsmába.
Nem azért jöttem vissza ebbe a városba, hogy pasikkal
ismerkedjem. Még olyan jól kinéző pasikkal sem, mint amilyen az
a pultos. A lányom miatt vagyok itt, és ezzel vége.
A holnapi nap nagyon fontos. Holnap olyan erősnek kell
éreznem magamat, mint Herkules, de a pultos akaratlanul gyengévé
tett azzal, hogy elvette tőlem azt a pohár bort. Nem tudom, mit
látott az arcomon, ami miatt el akarta tőlem venni. Nem akartam
meginni. Csak azért rendeltem meg, mert érezni akartam, hogy én
irányítok azzal, hogy nem iszom meg. Rá akartam nézni, bele
akartam szagolni, hogy aztán úgy fordíthassak hátat neki, hogy
erősebbnek érzem magam, mint amikor leültem.
Most viszont úgy érzem magam, mintha kirántották volna a talajt
a lábam alól, mert a pultos látta, hogyan néztem a borra, és ahogy
elhúzta előlem, abból arra következtetek, hogy azt hiszi, gondom
van az alkohollal.
Pedig nincs. Évek óta nem ittam alkoholt, mert egyetlen,
alkohollal és tragédiával ötvözött éjszaka tönkretette az életem
elmúlt öt évét, és ez az öt év hozott vissza ebbe a városba, és ez a
város szorongással tölt el, és csak azzal tudom megnyugtatni az
idegeimet, ha olyasmit csinálok, amitől úgy érzem, még mindig én
irányítom az életemet és a döntéseimet.
Ezért akartam én visszautasítani azt a bort, a fenébe is!
Így most nem fogok jól aludni éjszaka. Nem érezhetem magam
erősnek, mert miatta épp az ellenkezőjének érzem magam. Ha ma
éjszaka jól akarok aludni, vissza kell utasítanom valami mást,
amire vágyom.
Vagy valakit.
Nagyon régóta nem kívántam meg senkit. Azóta nem, hogy
megismertem Scottyt. De a pultos elég dögös volt, tetszett a
mosolya, és remek kávét főz, ráadásul már meg is hívott, hogy
menjek vissza a kocsmájába, szóval nem lenne nagy ügy elmenni
és visszautasítani.
Utána pedig jól aludhatnék, és felkészülten ébredhetnék életem
legfontosabb napján.
Bár magammal vihetném az új kiscicámat! Úgy érzem, jól jönne
egy szárnysegéd, de a cica békésen alszik a párnán, amit ma vettem
neki a boltban.
Nem vásároltam túl sok mindent. A felfújható matracot, néhány
párnát és ágyneműt, rágcsálnivalót meg sajtot, macskakaját és
almot. Úgy döntöttem, csak két napra tervezek ebben a városban.
Amíg nem tudom, mi vár rám holnap, nincs értelme több pénzt
költenem abból, amit hat hónap alatt sikerült összespórolnom. Már
most sem állok jól, éppen ezért nem hívok taxit.
A lakástól a kocsmáig sétálok, csak most nem viszem magammal
a táskámat és a jegyzetfüzetemet. Nincs szükségem másra a
jogsimon és a lakáskulcsomon kívül. A lakásom másfél mérföldre
van a kocsmától, de szép az idő, és az út is jól ki van világítva.
Kicsit aggódom, hogy felismer valaki a bárban vagy útközben,
de az igazság az, hogy teljesen máshogy nézek ki, mint öt éve.
Akkoriban jobban adtam magamra, de öt, börtönben töltött év után
valahogy kevésbé érdekel a hajfestés, a műhaj, a műszempilla meg
a műköröm.
Nem éltem elég ideig a városban ahhoz, hogy Scottyn kívül más
barátokat is szerezzek, és kétlem, hogy olyan sokan tudnák, hogy ki
vagyok. Biztos sokan hallottak rólam, de nem túl valószínű, hogy
felismernek valakit, aki nem is hiányzott senkinek.
 Patrick és Grace talán felismerne, ha meglátna, de velük is csak
egyetlenegyszer találkoztam, mielőtt börtönbe küldtek.
Börtön. Sosem fogom megszokni ezt a szót. Olyan nehéz
hangosan kimondani! Ha papírra írja az ember a betűket egymás
után, akkor nem tűnik olyan súlyosnak, de ha hangosan kimondod,
hogy „börtön”, az borzalmasan kemény.
Amikor arra gondolok, hol töltöttem az elmúlt öt évet, a
fejemben inkább „intézménynek” nevezem. Vagy úgy gondolok
arra az időre, hogy „amíg távol voltam”, és ennyiben hagyom. Nem
hiszem, hogy valaha is megszokom azt a félmondatot, hogy
„amikor börtönben voltam...”.
Pedig ki kell majd mondanom, amikor munkát keresek a héten.
Megkérdezik majd, hogy elítéltek-e valaha bűncselekményért, és
azt kell válaszolnom: „Igen, az elmúlt öt évet börtönben töltöttem
gondatlanságból elkövetett emberölésért.”
És aztán vagy felvesznek, vagy nem. Valószínűleg inkább nem.
A nőkre mindig kettős mérce vonatkozik, még a rács mögött is.
Ha egy nő azt mondja, börtönben volt, rögtön azt gondolják:
semmirekellő, kurva, függő, tolvaj. Ha egy férfi mondja, hogy
börtönben volt, kitüntetés is jár a negatívumok mellé:
semmirekellő, de kemény csávó, függő, de edzett, tolvaj, de
izgalmas.
Persze, a férfiaknál is ott a stigma, de a nők sosem kapnak
kitüntetést a stigma mellé.
A bíróság épületén díszelgő óra szerint fél tizenkettőkor érek
vissza a belvárosba. Remélem, hogy a pultos még itt van, bár fél
órát késtem.
Korábban nem figyeltem a kocsma nevét, talán azért, mert
nappal volt, és annyira meglepett, hogy már nem könyvesbolt, de
most látom az ajtó felett a kis neonfeliratot: „Ward’s”.
Habozok, mielőtt belépnék. Azzal, hogy újra itt vagyok,
tulajdonképpen üzenetet küldök a fickónak, csakhogy nem vagyok
benne biztos, hogy át akarom adni neki ezt az üzenetet. Sajnos az
alternatíva az, hogy visszamegyek a lakásomra, és egyedül
maradok a gondolataimmal.
Az elmúlt öt évben bőven elég időt töltöttem egyedül a
gondolataimmal. Vágyom az emberek társaságára, a zajra,
mindenre, amiben nem volt részem, és a lakásom egy kicsit a
börtönre emlékeztet. Ott is sok a magány és a csend.
Kinyitom a kocsma ajtaját. Hangosabb, füstösebb, és valahogy
sötétebb, mint korábban volt. Sehol sincs üres szék, úgyhogy
átverekedem magam a tömegen, megkeresem a mosdót, várok a
folyosón, várok kint, aztán megint bemerészkedem a tömegbe.
Végre felszabadul az egyik boksz. Átvágok a helyiségen, és
egyedül leülök.
A pultost figyelem, ahogy hullámzó mozgással végzi a dolgát a
pult mögött. Tetszik, mennyire laza. Két fickó összevitatkozik
valamin, de ő nem zavartatja magát, csak az ajtóra mutat, mire a
két fickó lelép. Sokat csinálja ezt. Rámutat dolgokra, és az emberek
erre azt csinálják, amit vár tőlük.
Rámutat két vendégre, és közben megkeresi a másik pultos
tekintetét. A pultos erre odamegy a vendégekhez, és eléjük tolja a
számlát.
Rámutat az egyik üres polcra, mire az egyik pincérnő bólint, és
pár perccel később már fel is töltötte a polcot.
A padlóra mutat, mire a másik pultos eltűnik a kétszárnyú ajtó
mögött, hogy egy felmosóval térjen vissza feltakarítani a kiömlött
piát.
A fogasra mutat, és egy másik pincérnő, aki terhes, azt tátogja,
„köszi”, felakasztja a kötényét, és hazamegy.
Ő mutat, az emberek pedig csinálják, amit kell, és aztán már itt
az utolsó kör, aztán a záróra. Egyre többen távoznak, de új emberek
már nem érkeznek a helyükre.
Még nem nézett rám. Egyszer sem.
 Elbizonytalanodom, jó ötlet volt-e visszajönnöm. Elfoglaltnak
tűnik, és talán félreértettem korábban. Amikor azt mondta, hogy
jöjjek vissza, feltételeztem, hogy oka volt rá, de talán minden
vendégnek ezt mondja.
Felállok, úgy gondolom, talán nekem is le kellene lépnem, de
amikor meglátja, hogy felálltam, rám mutat. Egyetlen apró
mozdulat az ujjával, jelzi, hogy üljek vissza, szóval így teszek.
Megkönnyebbülök, hogy nem csalt a megérzésem, de minél
inkább kiürül a kocsma, annál idegesebb leszek. A fickó nyilván
azt gondolja, hogy komoly, felnőtt nő vagyok, de én alig érzem
magam felnőttnek. Egy huszonhat éves tinédzser vagyok,
tapasztalatlan, aki mindent a nulláról kezd újra.
Nem biztos, hogy jó okból vagyok itt. Azt gondoltam, idejövök,
flörtölök vele, és aztán elsétálok, de ez a pasi vonzóbb, mint
bármilyen burzsuj kávé. Azért jöttem ide, hogy visszautasítsam, de
nem sejtettem, hogy egész este mutogatni fog, vagy hogy rám fog
mutatni. Fogalmam sem volt róla, hogy a mutogatás szexi.
Eltöprengek, vajon öt évvel ezelőtt is szexinek találtam volna,
vagy csak ilyen szánalmasan könnyű most a kedvemre tenni.
Éjfélre már csak mi ketten maradunk. A többi dolgozó hazament,
az ajtó zárva, és ő egy rekesz üres poharat cipel a hátsó helyiségbe.
Felhúzom a lábamat, és átkarolom a térdemet. Ideges vagyok.
Nem azért jöttem vissza ebbe a városba, hogy megismerkedjem
bárkivel is. Sokkal fontosabb okból vagyok itt. És attól félek, ez a
pasi az ujjának egyetlen intésével elszúrhatja az egészet.
Csak hát én is emberből vagyok. Az embereknek szükségük van
a társaságra, és bár nem azért jöttem vissza ebbe a városba, hogy
bárkivel is megismerkedjem, ezt a fickót nehéz figyelmen kívül
hagyni.
Amikor újra felbukkan a kétszárnyú ajtóban, másik felső van
rajta. Nem a lila, galléros, feltűrt ujjú ing, ami az összes többi
alkalmazotton, hanem egy sima fehér póló. Olyan egyszerű, és
mégis olyan bonyolult.
Elmosolyodik, amikor odaér hozzám, és a mosolya úgy ölel
körbe, mint egy súlyos, meleg takaró.
- Visszajöttél.
Igyekszem szenvtelennek tűnni.
- Megkértél rá.
- Kérsz valamit inni?
- Nem, köszi.
Most hozzáér a hajához, hátrasimítja, úgy bámul le rám. A
tekintetében háború dúl, és én biztos nem vagyok Svájc, mégis
odajön hozzám. Leül mellém. Közvetlenül mellém. A szívem
gyorsabban kezd verni, még annál is gyorsabban, mint amikor
Scotty negyedszer is megjelent a kasszámnál évekkel ezelőtt.
- Hogy hívnak? - kérdezi.
Nem akarom, hogy tudja a nevemet. Ránézésre kábé annyi idős,
amennyi Scotty lenne, ha életben maradt volna, vagyis felismerheti
a nevemet vagy engem, vagy emlékezhet arra, ami történt. Nem
akarom, hogy bárki is felismerjen vagy emlékezzen rám, vagy
szóljon Landryéknek, hogy itt vagyok a városban.
Nem olyan kicsi ez a város, de nem is hatalmas. Nem sokáig fog
titokban maradni az ittlétem, de nekem csak az kell, hogy elég
ideig titokban maradjon, úgyhogy inkább hazudok, vagy valami
olyasmi, mert a második keresztnevemet mondom meg neki.
- Nicole-nak.
Nem kérdezem meg a nevét, mert nem érdekel. Nem fogom
használni. A ma este után soha többé nem jövök ide.
Idegesen húzkodom az egyik hajtincsemet, feszengek, hogy
annyi idő után ilyen közel vagyok valakihez. Mintha elfelejtettem
volna, mit is kell csinálni, úgyhogy kibököm azt, amit el akartam
mondani:
- Nem ittam volna meg.
 Oldalra billenti a fejét, láthatóan nem tudja hova tenni a
vallomásomat, úgyhogy tovább magyarázkodom:
- A bort. Néha csak... - Megrázom a fejemet. - Hülyeség, de
szoktam azt csinálni, hogy alkoholt rendelek csakis azért, hogy ott
hagyhassam. Nincs alkoholproblémám, azt hiszem, inkább az a
gond, hogy sokszor nem érzem azt, hogy a kezemben lenne az
irányítás. Pedig akkor kicsit kevésbé érezném magam gyengének.
Tekintete az arcomat kutatja, az ajkán halvány mosoly játszik.
- Ezt tisztelem - mondja. - Én is ritkán iszom, hasonló okokból.
Minden este részegek vesznek körül, és minél többet vagyok a
közelükben, annál kevésbé akarok egy lenni közülük.
- Egy bárpultos, aki nem iszik? Ritka madár, nem? Arra
tippelnék, hogy a pultosok között a legnagyobb az alkoholisták
aránya. Mert könnyen hozzáférnek.
- Igazából az építőiparban a legrosszabb az arány. Ami mondjuk
nem javít az esélyeimen, mert pár éve építkezem is.
- Tényleg a vesztedbe rohansz.
Ezen elmosolyodik.
- Úgy tűnik. - Kényelembe helyezi magát a bokszban. - És te
mivel foglalkozol, Nicole?
Ez az a pillanat, amikor el kellene sétálnom. Mielőtt túl sokat
mondanék, mielőtt újabb kérdéseket tenne fel. De tetszik a hangja
és a jelenléte, és úgy érzem, el tudná terelni a figyelmemet, ha itt
maradnék, és most nagy szükségem van a figyelemelterelésre.
Csak beszélgetni nem akarok. A beszélgetés ebben a városban
csak bajba kever.
- Tényleg tudni akarod, mit dolgozom? - Biztosra veszem, hogy
szívesebben nyúlna be a pólóm alá, mint hogy meghallgassa
mindazt, amit a lányok szoktak mondani ilyen helyzetekben. És
mivel nem akarom beismerni, hogy semmilyen munkám sincs,
mert öt évre lecsuktak, inkább az ölébe csúszom.
 Ez meglepi, mintha tényleg arra számított volna, hogy a
következő egy órában itt fogunk ülni, és beszélgetünk.
De az arcán az enyhe döbbenetet hamar felváltja az elfogadás. A
keze a csípőmre siklik, és megszorít. Az érintésébe beleborzongok.
Kicsit megigazít, hogy magasabban üljek, és érzem őt a farmeron
keresztül, és hirtelen már nem vagyok olyan biztos benne, hogy el
tudok sétálni, mint öt másodperccel ezelőtt. Azt hittem, meg tudom
csókolni, hogy aztán jó éjszakát kívánjak, és büszkén hazamenjek.
Csak erősnek akartam érezni magam a holnapi nap előtt, de ahogy
az ujját végighúzza a derekam csupasz bőrén, egyre gyengébbnek
és gyengébbnek érzem magam, és kurvára üresnek. Nem úgy
üresnek, hogy nem érzek semmit, hanem úgy, hogy az agyam
kiürül, mert a mellkasomban mindent érzek, mintha egy tűzgömb
fejlődne bennem.
A jobb keze felcsúszik a hátamon, és elakad a lélegzetem, mert
az érintése úgy szalad végig rajtam, mint az áramütés. És most már
az arcomat fogja, az ujjával végigsimít az arccsontomon, aztán az
ujjbegye végigsiklik az ajkamon. Úgy néz rám, mintha próbálna
rájönni, honnan ismer.
De ezt talán csak a paranoiám mondatja velem.
- Ki vagy te? - suttogja.
Már elmondtam neki, de azért megismétlem a második nevemet:
- Nicole.
Elmosolyodik, de a mosoly hamar lehervad az arcáról.
- Már tudom a nevedet. De honnan jöttél? Hogyhogy még sosem
találkoztunk a ma este előtt?
Nem kérek a kérdéseiből, mert nincsenek őszinte válaszaim.
Kicsit közelebb húzódom a szájához.
- Ki vagy te?
- Ledger - feleli, egy pillanattal azelőtt, hogy felszakítja a
múltamat, kirántja a mellkasomból azt, ami még megmaradt a
szívemből, és a földre hajítja. Aztán megcsókol.
 Az emberek azt mondják, szerelembe esel, de ha belegondolunk,
az esés olyan szomorú szó. Az esés sosem jó. A földre esel,
visszaesel, elesel és meghalsz.
Bárki is mondta először azt, hogy szerelembe esett, valószínűleg
addigra már elmúlt benne az érzés. Különben sokkal jobb nevet
adott volna neki.
Scotty a kapcsolatunk felénél mondta ki, hogy szeret. Aznap este
találkoztam volna először a legjobb barátjával. A szüleivel már
megismerkedtem, és annak is örült, de közel sem izgult úgy, mint
amikor készült bemutatni annak a srácnak, akit szinte a testvérének
tartott.
A találkozó végül sosem történt meg. Nem emlékszem, miért,
már régen volt. Mindenesetre a legjobb barát lemondta a találkozót,
Scotty pedig szomorú lett, szóval sütit sütöttem neki, elszívtunk
egy vicces cigit, és aztán lepippantottam. Tökéletes barátnő voltam.
Már amíg meg nem öltem.
De ez három hónappal a halála előtt történt, és aznap este, bár
szomorú volt, nagyon is élt. Dobogott a szíve, száguldott a pulzusa,
zihált a mellkasa, és könnyek szöktek a szemébe, amikor azt
mondta:
„Kurvára szeretlek, Kenna! Jobban szeretlek, mint valaha is
bárkit. Állandóan hiányzol, még akkor is, amikor együtt vagyunk.”
Ez nagyon megmaradt bennem.
„Hiányzol, még akkor is, amikor együtt vagyunk.”
Azt hittem, ez az egy dolog maradt meg bennem arról az estéről,
de tévedtem. Valami más is megmaradt. Egy név. Ledger.
A legjobb barát, aki nem jött el. A legjobb barát, akivel sosem
találkoztam.
A legjobb barát, aki éppen bedugta a nyelvét a számba, a kezét a
pólóm alá, és a nevét belevéste a mellkasomba.
HATODIK FEJEZET
LEDGER

Nem értem a vonzalmat.

Mi vonz egymáshoz két embert? Hogy lehet, hogy több tucat nő
sétál be az ajtón minden héten, és egyik sem késztet arra, hogy újra
rápillantsak, de aztán betáncikál ez a lány, és én kurvára képtelen
vagyok levenni róla a szememet?
És most képtelen vagyok levenni róla a számat.
Nem tudom, miért szegem meg azt a szabályomat, hogy nem
kavarok vendégekkel. Van ebben a lányban valami, amitől azt
éreztem, hogy egyetlen esélyem lesz csak nála. Úgy érzem, csak
átutazóban lehet itt, vagy nem tervezi, hogy valaha is visszajön. A
ma este mintha valami kivétel lenne az átlagos rutinjából, bármi is
legyen az, és úgy érzem, ha kihagyom a lehetőséget, hogy vele
legyek, az olyan hiba lenne, amire még öreg koromban is
megbánással gondolnék vissza.
Csendes típusnak tűnik, de nem félénken csendesnek. Valahogy
erő rejlik a csendjében, mint egy vihar, ami lassan körülölel, de
észre sem veszed, míg az első mennydörgés meg nem remegteti a
csontjaidat.
Csendes, mégis eleget mondott ahhoz, hogy hallani akarjam a
többi szavát. Almaíze van, pedig korábban kávét ivott, és az alma a
kedvenc gyümölcsöm. Mostantól valószínűleg a kedvenc ételem,
úgy általában.
Jó pár másodpercig csókolózunk, és bár ő tette meg az első
lépést, mégis mintha meglepte volna, amikor magamhoz húztam.
Talán arra számított, hogy kicsit tovább várok, mielőtt
megízlelem őt, vagy nem számított arra, hogy ilyen érzés lesz -
remélem, neki is ilyen érzés -, mindenesetre bármi is okozta azt a
meglepett kis hangot, amit azelőtt adott ki, hogy a szánk
találkozott, nem az volt az oka, hogy nem akarta a csókot.
Elhúzódik, egy másodpercnyi habozást látok rajta, de aztán
döntésre jut, mert odahajol, és újra megcsókol, még eltökéltebben,
mint addig.
Az eltökéltsége aztán szertefoszlik, túl hamar. Másodszor is
elhúzódik, és ezúttal a tekintete tele van megbánással. Gyorsan
megrázza a fejét, és a tenyerét a mellkasomra teszi. A saját
kezemmel betakarom az övét, éppen akkor, amikor kimondja:
- Sajnálom.
Lecsúszik rólam, a belső combja a nadrágom cipzárját súrolja,
amitől még jobban megkeményedem, de ő kimászik a bokszból. A
kezéért nyúlok, de az ujjai kicsúsznak az enyéim közül, ahogy
hátralép az asztaltól.
- Nem kellett volna visszajönnöm.
Elfordul tőlem, és az ajtó felé indul.
Mintha leeresztenék.
Nem raktároztam el az arcát az emlékeimben, és nem tetszik a
gondolat, hogy nélkülem távozik, miközben pontosan emlékszem
arra, milyen volt az ajka formája az én számon.
Úgyhogy felállok, és követem.
Nem tudja kinyitni az ajtót. Megrázza a kilincset, erősen tolja az
ajtót, mintha nem tudna elég gyorsan elmenekülni tőlem.
Könyörögni szeretnék, hogy maradjon, de közben segíteni is
akarok neki, hogy elmenekülhessen, úgyhogy lehúzom a felső
zárat, a lábammal pedig feltolom az alsót. Az ajtó kinyílik, és ő
azonnal kislisszol.
Nagy levegőt vesz, aztán újra felém fordul. Az ajkát bámulom, és
azt kívánom, bár fotografikus memóriám lenne.
A szeme most nem olyan színű, mint a pólója, világosabb zöld,
mert könnyek ülnek benne. És én megint nem tudom, mit csináljak.
Még sosem tapasztaltam, hogy egy lánynak ilyen sebességgel
változzon a hangulata, és mégsem érzek benne semmi tettetést,
semmi színjátékot. Minden egyes mozdulata, minden egyes érzése
olyan, mintha mindent megtenne, hogy visszavonja, hogy elrejtse
őket.
Úgy tűnik, zavarban van.
Zihálva veszi a levegőt, próbálja elpislogni a formálódó
könnycseppeket, és mivel nekem halványlila gőzöm sincs, mit
tegyek, egyszerűen megölelem.
Mi mást tehetnék?
Magamhoz húzom, mire egy pillanatra megdermed, de aztán
szinte azonnal felsóhajt, és elernyed a karomban.
Csak mi vagyunk itt az utcán. Elmúlt éjfél, mindenki otthon
alszik vagy filmet néz, vagy szeretkezik. De én itt vagyok a Fő
utcán, ölelem ezt a nagyon szomorú lányt, és azon töprengek, vajon
miért szomorú, és azt kívánom, bár ne találnám ennyire szépnek.
Az arcát a mellkasomhoz szorítja, a karjával erősen öleli a
derekamat. A homloka egyébként a számig ér, de most a fejét az
állam alá bújtatta.
Megdörzsölöm a karját.
A kocsim ott áll a sarkon. Mindig a sikátorba parkolok, de a lány
olyan zaklatott, nem akarom arra kérni, hogy sírva kövessen egy
sikátorba. Nekidőlök az egyik oszlopnak, és őt is magammal
húzom.
Eltelik két perc, talán három is, de ő nem ereszt el. Szinte belém
olvad, magába szívja a vigaszt, amit a karom, a mellkasom, a
kezem jelent neki. A hátát simogatom, fel és le, de a szavak még
mindig a torkomon akadnak.
Valami baj van vele, valami, amit talán nem is akarok tudni, de
valami olyasmi, amivel nem hagyhatom itt a járdán egyedül.
Azt hiszem, már nem sír, amikor végre megszólal:
- Haza kell mennem.
 - Hazaviszlek.
Megrázza a fejét, és elhúzódik tőlem. A kezem még a karján
marad, és észreveszem, hogy amikor keresztbe fonja a karját a
mellkasa előtt, két ujjával megérinti a jobb kezemet. Rövid kis
érintés, de szándékos, mintha még utoljára szeretne érezni engem,
mielőtt elmenne.
- Nem lakom messze. Majd sétálok.
Nincs észnél, ha azt hiszi, hagyom, hogy egyedül hazasétáljon.
- Túl késő van hozzá, hogy egyedül mászkálj. - A sikátorra
mutatok. - A kocsim három méterre parkol. - Érthető módon
habozik a gesztust látva, de aztán elfogadja a felé nyújtott kezemet,
és követ a sarokhoz.
Amikor meglátja az autómat, megtorpan. Megfordulok, és látom,
hogy aggodalmas tekintettel bámulja a kocsit.
- Vagy ha jobban szeretnéd, hívhatok neked egy Ubert. De
esküszöm, csak felajánlottam, hogy hazaviszlek. Nem várok tőled
semmit.
A lábát fixírozza, mégis követ az autóhoz. Kinyitom az
anyósülés oldali ajtót, ő pedig beül, de még nem fordul előre.
Mivel továbbra is felém fordul, hosszú lábától nem tudom becsukni
az ajtót. Úgy néz rám, mint aki őrlődik valamin. A szemöldöke is
mintha megereszkedne. Szerintem még soha nem láttam senkit,
akin ennyire nyilvánvaló lett volna a szomorúság.
- Jól vagy?
Az ülésnek támasztja a fejét, úgy bámul fel rám.
- Jól leszek - feleli halkan. - Holnap nagy napom lesz. Csak
izgulok.
- Mi lesz holnap? - kérdezem.
- Nagy nap nekem.
Láthatóan nem akar belemenni a részletekbe, úgyhogy bólintok,
tiszteletben tartom a kívánságát, és nem faggatom tovább.
 A szeme a karomra siklik. Megérinti a pólóm ujjának szegélyét,
mire a kezemet a térdére teszem, mert meg akarom érinteni
valahol, és a térde tűnik a legbiztonságosabb helynek, már amíg
nem adja tudtomra, hol máshol szeretné érezni a kezemet.
Nem tudom, mi a szándéka. A legtöbb ember, aki felbukkan egy
kocsmában, világossá teszi a szándékait. Rögtön látszik, ki keres
kalandot, és ki akar csak jól berúgni.
Ennél a lánynál viszont nem tudom megmondani. Olyan, mintha
véletlenül nyitotta volna ki az ajtót és csöppent volna a
kocsmámba, és úgy tűnik, neki sincs lövése se arról, mit vár ettől
az estétől.
Lehet, hogy szeretné minél előbb maga mögött hagyni, és rátérni
arra a nagy dologra, ami holnap vár rá.
Valami jelre várok tőle, hogy elárulja, mit szeretne, mert én azt
hittem, hazaviszem, de még mindig nem fordult előre. Olyan,
mintha azt akarná, hogy csókoljam meg újra. De nem akarom újra
megríkatni. Viszont meg akarom csókolni még egyszer.
Megérintem, mire belesimítja az arcát a tenyerembe. Még mindig
nem vagyok benne biztos, hogy jól érzi magát, úgyhogy habozok,
várok, míg közelebb nem húzódik hozzám. Elhelyezkedem a lába
között, mire a combját a csípőmre szorítja.
Értem én a célzást.
A nyelvem végigsiklik az ajkán, mire magához húz úgy, hogy
édes leheletét újra a számban érezhetem. Még mindig almaíze van,
de a szája most sósabb, a nyelve pedig határozottabban mozog.
Belemerül a csókomba, én pedig a kocsiba dőlök, közelebb hozzá,
míg lassan hátra nem hanyatlik az ülésen, magával húzva engem is.
Ott vagyok felette, a lába között állok, és az egész testünk
egymáshoz simul.
Az őrületbe kergetnek kis ziháló lélegzetei a csókok közben.
Megfogja a kezemet, és a pólója alá vezeti. Megfogom a mellét,
ő pedig a derekamra kulcsolja a lábát. A farmereink összesimulnak,
úgy ringunk előre-hátra, mintha kibaszott gimisek lennénk, és nem
tudnánk máshova menni.
Szeretném visszavinni a kocsmába és letépni a ruháit, de ez is
elég. Ennél több már túl sok lenne. Neki. És talán nekem is. Nem
tudom, semmit sem tudok, csak azt, hogy a szája és ez a kocsi most
elég.
Miután vagy egy percig csak csókolózunk a sötétben, elhúzódom
annyi időre, hogy megnézhessem. Lehunyta a szemét, a szája kissé
elnyílt. Lassú ritmusban dörgölőzöm hozzá, mire kicsit feljebb
emeli magát. Esküszöm, a súrlódási erő úgy perzsel a ruháink
között, hogy elég lenne ahhoz, hogy felgyulladjunk. A teste mintha
lángolna a combjai között, és nem hiszem, hogy így be tudom
fejezni, amit elkezdtünk. Abban sem vagyok biztos, hogy neki
menne. Ha nem jövünk rá, hogyan kerüljünk közelebb egymáshoz,
az őrületbe kergetjük magunkat. Akkor jobb, ha most abbahagyjuk.
Meghívnám a házamba, de a szüleim a városban vannak, és
nekik a közelükbe sem viszek senkit.
- Nicole! - suttogom. Már attól kellemetlenül érzem magam,
hogy ilyen javaslatot teszek, de nem kavarhatunk tovább itt a
sikátorban úgy, mintha nem érdemelne meg egy ágyat. -
Visszamehetünk a kocsmába.
Megrázza a fejét.
- Nem. Tetszik a kocsid - mondja, majd visszahúz magához.
Ha neki tetszik a kocsim, hát én imádom a kocsimat. A kocsim a
második kedvenc dolgom jelenleg a világon.
Az első a szája.
A kezemet a farmerjére húzza, úgyhogy eleget teszek a szótlan
kérésének, és kigombolom, miközben a nyelveink táncot járnak
egymással. A kezemet a nadrágba csúsztatom, és az ujjaim
végigsiklanak a bugyiján. Felnyög, és a hang meglepően
hangosnak tűnik az álmos kisváros csendjében.
 Oldalra húzom a bugyiját, nedves, meleg bőr és elhaló nyögés a
jutalmam. Amikor beszívom a levegőt, hallom a lélegzetünk
remegős zihálását.
Számat a nyakába temetem éppen akkor, amikor fényszórók
világítanak be a kis utcába.
- Basszus! - Ugyan a sikátorba parkoltam, de azért belátni az
utcáról. Kapkodva próbáljuk rendbe hozni magunkat, mintha
hirtelen visszarántottak volna a valóságba. Kihúzom a kezemet a
farmerjéből, ő meg gyorsan begombolkozik. Felsegítem, ő
előrefordul, és megpróbálja kisimítani a haját.
Becsukom az ajtaját, és megkerülöm a kocsit. Épp akkor érek
előre, amikor az autó lelassít és megáll a sikátor bejáratánál.
Felnézek, és rögtön felismerem Gradyt. Mivel letekeri az ablakot,
kénytelen vagyok odalépni a kocsijához.
- Forgalmas estéd volt? - kérdezi, és az anyósülés felé
nyújtogatja a nyakát, hogy jobban lásson.
Hátranézek Nicole-ra a kocsimban, aztán vissza Gradyre.
- Igen, most zártam be. Reggelig szolgálatban vagy?
Lehalkítja a rádióját.
- Whitney új műszakot vállalt a kórházban, úgyhogy megint
éjszakázom. Bírom. Elég csendes.
Megkocogtatom a kocsi tetejét, és hátralépek.
- Ezt jó hallani. Most megyek. Találkozunk holnap a pályán?
Grady érzi, hogy valami nem stimmel. Általában nem szoktam
ilyen gyorsan lepattintani.
Előrehajol, hátha ki tudja szúrni, ki ül a kocsimban. Jobbra
dőlök, hogy kitakarjam a látványt.
- Szép estét, Grady! - Az útra mutatok, hogy tudja, nyugodtan
folytathatja a járőrözést.
Elvigyorodik.
- Ja, neked is!
 Nem mintha rejtegetni próbálnám Nicole-t, csak tudom, hogy
Grady felesége igazi pletykafészek, és semmi kedvem hozzá, hogy
én legyek a téma holnap a gyerekbaseball-pályán.
Visszaülök a kocsimba. Nicole közben feltette a lábát a
műszerfalra, kifelé néz az ablakon, és kerüli a tekintetemet. Nem
akarom, hogy kínosan érezze magát. Az lenne a legrosszabb.
Odafordulok hozzá, és a füle mögé simítok egy hajtincset.
- Jól vagy?
Bólint, de valahogy mereven. Mindene megdermedt, még a
mosolya is.
- A Cefco mellett lakom.
Az a benzinkút majdnem két mérföldre van innen, pedig azt
mondta, a közelben lakik. Két mérföld éjfélkor egyáltalán nincs
közel.
- A Bellview-nál levő Cefcónál?
Megvonja a vállát.
- Azt hiszem. Nem emlékszem az utcanevekre. Csak ma
költöztem ide.
Ez megmagyarázza, miért nem ismertem meg. Szeretnék
kérdezni valamit, például azt, hogy honnan jött és mi hozta a
városba, de nem mondok semmit, mert úgy látom, nem szeretné, ha
bármit is mondanék.
A két mérföldet két perc alatt megtesszük így, hogy nincs
forgalom, két perc pedig nem hosszú idő, nekem mégis egy
örökkévalóságnak tűnik egy autóban a lánnyal, akit majdnem
megdugtam. Nem lett volna jó kefélés. Tuti, hogy gyors, mocskos,
önző, ő-biztos-nem-élvezte fajta numera lett volna belőle.
Bocsánatot akarok kérni, de magam sem tudom, miért is kérnék
bocsánatot, és nem akarom, hogy azt higgye, megbántam. Csak azt
bánom, hogy hazaviszem őt, és nem a saját házamba.
- Itt lakom - mondja a Paradicsomi Otthonok épületére mutatva.
 Nem járok gyakran a városnak ezen a részén. A házam pont az
ellenkező irányban van, úgyhogy ritkán autózom ezen az úton.
Őszintén szólva azt hittem, hogy ezt a helyet már rég lebontották.
Lehúzódom a parkolóba, és eltökélt szándékom leállítani a
motort és kinyitni neki az ajtót, de kiugrik az autóból, mielőtt
elfordíthatnám a kulcsot.
- Kösz a fuvart - motyogja. - És... a kávét. - Becsapja az ajtót,
aztán sarkon fordul, mintha szerinte így kellene elválnunk.
Gyorsan kinyitom az ajtómat.
- Hé, várj!
Megtorpan, de csak akkor fordul meg, amikor utolérem. Szorosra
fonja maga körül a karját, az alsó ajkát harapdálja, és idegesen
kaparássza a karját. Aztán felnéz rám.
- Nem kell mondanod semmit.
- Miről beszélsz?
- Arról, hogy. Tudom, mi volt ez. - A kocsim felé int. - Nem kell
elkérned a számomat. Nincs is számom.
Honnan tudja, mi volt ez? Még én sem tudom, mi volt ez! Az
agyam még mindig próbálja feldolgozni. Talán rá kellene
kérdeznem. „Mi volt ez? Mit jelentett? Megismételhetjük?”
Ismeretlen területre léptem. Voltak már egyéjszakás kalandjaim,
de azoknál már a szex előtt megegyeztünk a lényeges dolgokban.
És mindegyik ágyban zajlott, vagy valami hasonlón.
Vele viszont az egész csak úgy megtörtént, aztán félbeszakítottak
minket, ráadásul egy sikátorban. Seggfejnek érzem magam.
Fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Nem tudom, hová
tegyem a kezemet, mert úgy érzem, meg kellene ölelnem
búcsúzóul, de most azt látom rajta, hogy nem akar a közelemben
lenni, úgyhogy inkább zsebre dugom a kezem.
- Szeretnélek újra látni. - Ez nem hazugság.
A szemembe néz, aztán a tekintete az épületre siklik.
- Én nem... - Felsóhajt, aztán folytatja: - Köszi, de nem.
 Olyan udvariasan mondja, még haragudni sem tudok miatta.
Csak állok az épület előtt, és nézem, ahogy elsétál, nézem
egészen addig, míg fel nem ér a lépcsőn, hogy eltűnjön az egyik
lakásban, el a szemem elől. És még akkor is ott állok, ugyanazon a
helyen, mert földbe gyökerezett a lábam a döbbenettől, vagy
legalábbis a csalódottságtól.
Egyáltalán nem ismerem ezt a lányt, de érdekesebbnek találom,
mint bárkit, akit az utóbbi időben megismertem. Többet akartam
megtudni róla, de még azt az egyetlen kérdést sem válaszolta meg,
amit feltettem neki. Mégis ki a fene lehet? És miért érzem úgy,
hogy muszáj többet tudnom róla?
HETEDIK FEJEZET
KENNA

Kedves Scotty!

Aki azt mondta, hogy kicsi a világ, nem viccelt. Tényleg kicsi.
Aprócska. Túlzsúfolt.
Csak azért mondom ezt el neked, mert igazából nem tudod
elolvasni ezeket a leveleket. Ma este megláttam Ledger kocsiját, és
azt hittem, elsírom magam.
Igazából már előtte sírtam, mert elmondta a nevét, rájöttem,
hogy ki ő, megcsókoltam, majd bűntudatot éreztem, aztán
kirohantam, ami szörnyen kínos volt, és majdnem pánikrohamom
lett.
Hát ja. És az az átkozott autó... Nem tudom elhinni, hogy még
mindig megvan neki. Még most is emlékszem az estére, amikor
megálltál vele, hogy elvigyél az első randinkra. Nevettem, mert
olyan élénk narancssárga volt, hogy el se tudtam képzelni, milyen
ember választaná önszántából ezt a színt.
Már több mint háromszáz levelet írtam neked, és csak ma este
jöttem rá, ahogy lapozgattam őket, hogy egyikben sem esett szó
részletesen az első találkozásunkról. Az első randinkról igen, de
nem említettem azt, hogy mikor láttuk meg egymást legelőször.
Kasszásként dolgoztam a Dollar Days üzletben. Ez volt az első
állás, amire jelentkeztem, miután elköltöztem Denverből. Nem
ismertem senkit, de ez nem aggasztott. Új államban voltam, egy új
városban, és senkinek sem voltak rólam előfeltevései. Senki sem
ismerte az anyámat.
 Amikor beálltál a soromba, először észre sem vettelek. Ritkán
néztem meg rendesen a vevőket, pláne a hozzám hasonló korú
férfiakat. Addig a napig a korombeli srácok csakis csalódást
okoztak nekem. Azt gondoltam, talán idősebb pasikat kellene
kiszúrnom, esetleg nőket, mert a korombeli srácok közül egy sem
volt, aki mellett jól éreztem volna magamat a bőrömben. A szexista
beszólások és a szexszel kapcsolatos elvárások megingatták a
generációm férfitagjaiba vetett hitemet.
A mienk egy kicsi üzlet volt, amiben minden egy dollárba került,
úgyhogy a vevők többsége telepakolt kosárral állt a sorban. Te
egyetlen lapostányérral jöttél a kasszámhoz. Elgondolkodtam,
milyen ember az, aki egy darab lapostányért vesz. Azért az emberek
többsége csak számít rá, hogy időnként felugrik hozzá egy barátja,
vagy legalábbis reméli, hogy lesznek ilyen barátai! De egyetlen
tányér olyan, mintha arra számítana az ember, hogy örökre egyedül
fog enni.
Beolvastam a tányért és becsomagoltam, aztán szatyorba tettem,
és átnyújtottam neked.
Csak amikor pár perccel később másodszor is beálltál a
soromba, akkor néztem fel rád. Egy második lapostányért vettél.
Ettől kicsit kevésbé sajnáltalak. Beolvastam a második tányért is, te
adtál nekem egy dollárt meg egy kis aprót, én odaadtam a zacskót,
és akkor elmosolyodtál.
Abban a pillanatban megfogtál, bár nem is tudtad. A mosolyod
mintha átmelegített volna. Veszélyes volt, mégis otthonos, és nem
tudtam, mihez kezdjek ezekkel a háborgó érzelmekkel, úgyhogy
lesütöttem a szememet.
Két perccel később megint a soromban álltál a harmadik
tányérral.
Beolvastam, fizettél, becsomagoltam a tányért, átadtam neked a
zacskót, de ezúttal mondtam is valamit:
- Jöjjön máskor is! - Ezt mondtam.
 Elvigyorodtál, és azt felelted:
- Ha ragaszkodsz hozzá...
Megkerülted a kasszát, és visszamentél a sorra, ahol a
tányérokat tartottuk. Nem volt másik vevőm, úgyhogy csak néztem
azt a sort, amíg fel nem bukkantál a negyedik tányérral a
kasszámnál.
Beolvastam, és megjegyeztem:
- Tudod, egyszerre egynél több dolgot is vehetsz.
- Tudom - felelted -, de csak egy tányérra van szükségem.
- Akkor miért veszed már a negyediket?
- Mert próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy randira
hívjalak.
Reméltem, hogy ezért csináltad. Odaadtam neked a szatyrot, és
azt akartam, hogy érjenek össze az ujjaink. Úgy is lett. Pontosan
olyan érzés volt, amilyennek képzeltem, mintha mágnes lett volna
bennük, és szinte erőnek erejével kellett visszahúznom a kezemet.
Igyekeztem lazán flörtölni, mert mindig ezt csináltam a pasikkal,
úgyhogy azt mondtam:
- Az üzletszabályzat szerint az alkalmazottak nem randizhatnak
vevőkkel.
A hangomban nem volt semmi komolyság, de azt hiszem, tetszett
neked ez a kis játék, mert rávágtad:
- Értem. Akkor adj egy percet, hogy ezt megoldjam!
Odasétáltál az egyetlen másik kasszáshoz. Csak pár lépésre
voltatok tőlem, szóval hallottam, ahogy bejelented:
- Vissza kell váltanom ezeket a tányérokat!
A másik kasszás telefonon beszélt egy vevővel a négy köröd alatt
nálam, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy tudta, csak
szórakozol. Rám nézett a kassza mögül, és grimaszolt egyet. Én úgy
vontam vállat, mintha fogalmam sem lenne, mi van ezzel a pasival,
aki négy tányért hozott vissza négy különböző blokkal, és
elfordultam, hogy egy másik vevővel foglalkozzak.
 Pár perccel később visszatértél a soromba, és lecsaptad a pultra
a visszavételi nyugtát.
- Már nem vagyok vevő. Most mi lesz?
Felvettem a nyugtát, mintha alaposan átolvasnám, aztán
visszaadtam neked, és azt mondtam:
- Hétkor végzek.
Összehajtottad a papírt, és rám se nézve közölted:
- Akkor három óra múlva!
Hatot kellett volna mondanom, mert végül hamarabb végeztem.
A szabad órát a szomszédos üzletben töltöttem, és új ruhát
vásároltam. Húsz perccel hét után még mindig nem voltál sehol,
úgyhogy fel is adtam a várakozást, és indultam a kocsimhoz,
amikor behajtottál a parkolóba, és lefékeztél mellettem. Lehúztad
az ablakot, és kiszóltál:
- Bocs a késésért!
Mivel én állandóan elkések mindenhonnan, nem sok jogom
lehetett ítélkezni feletted, de a kocsidat látva bizony ítélkeztem. Azt
gondoltam, hogy megőrültél, vagy hogy túlteng benned az
önbizalom. Egy régebbi Ford F-250-es volt, nagy, ötüléses pick-up,
a legrandább narancssárgában, amit valaha láttam.
- Tetszik a kocsid. - Magam sem tudtam biztosan, hogy igazat
mondok-e vagy hazudok. Olyan ronda kocsi volt, hogy rögtön
megutáltam. De mivel olyan ronda volt, valahogy még jobban
tetszett, hogy beülhetek melléd.
- Nem az enyém. A legjobb barátom kocsija. Az enyém éppen
szerelőnél van.
Megkönnyebbültem, hogy nem a tied, de egy kicsit csalódtam is,
mert annyira jópofának találtam a színt. Intettél, hogy szálljak be.
Olyan büszkének tűntél, és cukorkaillatod volt.
- Ezért késtél? Mert lerobbant a kocsid?
Megráztad a fejedet, és azt felelted:
- Nem. Szakítanom kellett a barátnőmmel.
 Azonnal feléd fordultam.
- Van barátnőd?
- Már nincsen - vágtad rá önelégült arccal.
- De amikor randira hívtál, akkor még volt?
- Igen, de mire megvettem a harmadik lapostányéromat, már
tudtam, hogy szakítani fogok vele. Épp ideje volt - tetted hozzá. -
Már mindketten ki akartunk szállni, csak túlzottan
elkényelmesedtünk, hogy ezt ki is mondjuk. - Indexeltél, és
megálltál egy benzinkúton tankolni. - Anyukám szomorú lesz.
Kifejezetten kedvelte.
- Engem nem szoktak kedvelni az anyukák - ismertem be. Vagy
inkább figyelmeztettelek.
Elmosolyodtál.
- Ezt meg tudom érteni. Az anyukák rendes, megbízható lányt
képzelnek el a fiuk mellé. Te túl dögös vagy ahhoz, hogy egy anya
megnyugtatónak találjon.
Nem szokásom megsértődni, ha egy srác dögösnek nevez. És
aznap keményen megdolgoztam azért, hogy dögösen nézzek ki. Sok
pénzt költöttem a melltartóra és a mélyen dekoltált pólóra harminc
perccel korábban, azzal a céllal, hogy a mellem úgy nézzen ki,
mintha boltban vásároltam volna.
Értékeltem a bókot, még ha nem is voltál nagyon tapintatos.
Kiszálltál, hogy megtankold a barátod kocsiját, én meg arra a
rendes, megbízható lányra gondoltam, akinek lazán összetörted a
szívét csak azért, mert belementem, hogy randizom veled, és abban
a pillanatban egy kicsit alattomosnak éreztem magamat.
De bármennyire is alattomosnak éreztem magam, eszem ágában
sem volt megszökni. Annyira tetszett a kisugárzásod, hogy azt
terveztem, rád fonódom, és soha nem engedlek el.
Amikor Ledger az ajkamra súgta a nevét ma este, majdnem
kibukott belőlem:
 - Scotty Ledgerje vagy? - De semmi értelme nem lett volna a
kérdésnek, mert abban a pillanatban tudtam, hogy ő a te Ledgered.
Mégis hány Ledger élhet a világon? Én még eggyel sem
találkoztam.
Feszítettek a kérdések, de Ledger megcsókolt, és ezzel mintha
széjjelszakított volna, mert vissza akartam csókolni, de még ennél is
jobban szerettem volna rólad kérdezni. Azt akartam mondani:
„Milyen volt Scotty gyerekként? Mit szerettél benne? Beszélt rólam
valaha? Kapcsolatban vagy még a szüleivel? Találkoztál a
lányommal? Segítenél összerakni az életem széthullott darabjait?”
De nem tudtam beszélni, mert a legjobb barátod perzselő nyelve
a számban kalandozott, és úgy éreztem, mintha billogot ütne rám:
CSALÓ.
Nem tudom, miért éreztem úgy, mintha megcsalnálak. Öt éve
halott vagy, és csókolóztam azzal a börtönőrrel, szóval még csak
nem is te voltál az utolsó, aki megcsókolt. Mégis, a börtönőrnél
nem éreztem úgy, mintha megcsalnálak. Talán azért, mert ő nem
volt a legjobb barátod.
Vagy talán azért éreztem magam csalónak, mert Ledger csókját
tényleg éreztem. Úgy ömlött szét bennem, ahogy régen a te
csókjaid, csak most ott volt mellette az is, hogy csaló vagyok,
hazug, szemét, mert Ledger egyáltalán nem ismert meg engem.
Ledger azt az átutazó lányt csókolta meg, akit egész este bámult.
Engem viszont az a dögös pultos csókolt meg, akinek a legjobb
barátja miattam halott.
Mintha minden szétrobbant volna körülöttem. Úgy éreztem,
darabjaimra hullok szét. Megengedtem Ledgernek, hogy
megérintsen, pedig pontosan tudtam, hogy ha tudná, ki vagyok,
szívesebben szúrna szíven. Olyan érzés volt elhúzódni a csókjától,
mintha atombombával próbáltam volna erdőtüzet oltani.
Bocsánatot akartam kérni, el akartam menekülni.
 Úgy éreztem, összeomlók, amikor arra gondoltam, hogy Ledger
valószínűleg jobban ismert téged nálam. Gyűlöltem, hogy az a pasi,
akivel először összejutottam a városban, éppen az, akit messze el
kellene kerülnöm.
Ledger mégsem fordult el, amikor elsírtam magam. Azt tette,
amit te is tettél volna. Megölelt, és hagyta, hogy érezzem, amit
éreznem kell, és olyan jó volt, mert azóta nem öleltek meg így, hogy
te elmentél.
Behunytam a szemem, és azt játszottam, hogy a legjobb barátod
a szövetségesem. Hogy mellettem áll. Azt játszottam, hogy annak
ellenére ölel, amit veled tettem, hogy segíteni akar, hogy egyenesbe
jöjjek.
És azért is hagytam megtörténni, mert ha Ledger ismét ebben a
városban van, és még mindig azt a kocsit vezeti, amiben
megérkeztél annyi évvel ezelőtt, az azt jelenti, hogy a szokások
rabja.
És nagy az esélye annak, hogy a lányunk is része Ledger
megszokott mindennapjainak.
Lehetséges, hogy egyetlen emberre vagyok Diemtől?
Ha látnád a papírt, amire ezt a levelet írom, könnyfoltokat látnál.
Úgy tűnik, az egyetlen dolog, amiben még jó vagyok, az a sírás. A
sírás és a hibás döntések.
És persze nagyon jól írok neked rossz verseket. Itt van egy, amit a
buszon írtam a város felé jövet.
Van egy lányom, karomban sosem volt.
Illata orromba soha nem hatolt.
A nevét sosem harsogta hangom.
Anya vagyok, aki mindent elrontott.

Szeretettel:
Kenna
NYOLCADIK FEJEZET
LEDGER

Amikor tegnap este hazaértem, nem álltam be a garázsba. Diem

szereti, ha látja, hogy itthon vagyok, amikor ébredés után kinéz az
ablakán. Grace szerint Diem szomorú, ha a kocsim a garázsban áll.
Azóta lakom velük szemben, hogy Diem nyolc hónapos lett, és
ha nem számoljuk azt a pár évet, amikor Denverben laktam,
gyakorlatilag egész életemet ebben a házban töltöttem.
A szüleim már jó pár éve kiköltöztek, bár e pillanatban
mindketten másnaposan durmolnak a vendégszobában.
Amikor az apám nyugdíjba ment, megvették a lakókocsit, most
azzal járják az országot. Amikor visszaköltöztem, megvettem tőlük
a házat, ők pedig felpakoltak és útra keltek. Azt hittem, maximum
egy év, és megunják, de már négy év eltelt, és semmi jelét nem
látom annak, hogy lassítani akarnának.
Mondjuk annak azért örülnék, ha ideszólnának, mielőtt
beállítanak. Lehet, hogy le kellene töltenem a telefonjukra valami
GPS-követő applikációt, hogy a jövőben legalább ne érjen teljesen
váratlanul a betoppanásuk. Nem mintha nem örülnék a
látogatásuknak, csak jó lenne néha felkészülni rá.
Ezért lesz az új házamban biztonsági kapu.
Előbb vagy utóbb.
Nagyon lassan halad a ház, mert a munka nagy részét Roman és
én végezzük. Minden vasárnap felautózom Romannel a Cheshire
Ridge-hez, és napkeltétől napnyugtáig a házon dolgozunk. A
nehezebb melókhoz hívok kivitelezőt, de az oroszlánrész a miénk.
Kétévnyi vasárnap után a ház végre kezd összeállni. Talán még fél
év, és beköltözhetek.
 - Hova mész?
Hátraarcot csinálok a garázsajtónál. Az apám a vendégszoba
ajtaja előtt áll. Alsógatyában.
- Diemnek baseballmeccse lesz. Szeretnétek eljönni?
- Nem. Túl másnapos vagyok ma a gyerekekhez, és ideje útra
kelnünk.
- Már el is mentek?
- Pár hét múlva visszajövünk. - Apa megölel. - Az anyád még
alszik, de megmondom neki, hogy üdvözlöd.
- Legközelebb talán szólhatnátok, hogy jöttök, és akkor
kivehetek egy-két napot a melóból.
Apa csak a fejét rázza.
- Nem. Szeretjük látni a meglepetést az arcodon, amikor
váratlanul felbukkanunk. - Azzal bemegy a fürdőszobába, és
magára csukja az ajtót.
Átsétálok a garázson, és elindulok Patrick és Grace szemközti
háza felé.
Remélem, Diem ma nincs beszélgetős kedvében, mert tuti nem
tudok majd rendesen koncentrálni. Folyton a tegnap esti lányon jár
az eszem, és azon, hogy mennyire szeretném újra látni. Vajon
furcsa lenne, ha hagynék egy üzenetet az ajtaján?
Bekopogok Patrickhez és Grace-hez, aztán rögtön be is nyitok.
Olyan régóta és olyan gyakran járunk át egymáshoz, hogy egy ideje
nem látjuk értelmét arra várni, hogy valaki azt mondja, jöhetsz.
Mindig szívesen látjuk egymást.
Grace a konyhában van Diemmel, aki az asztal közepén ül
törökülésben, ölében egy nagy tál tojással. Sosem ül széken,
folyton valaminek a tetején van, a kanapé háttámláján, a
konyhapulton, a konyhaasztalon... Született mászó.
- Még pizsamában vagy, D! - Elveszem tőle a tojást, és a
folyosóra mutatok. - Öltözz fel, indulnunk kell! - Beszalad a
szobájába, hogy felvegye a baseballszerelését.
 - Azt hittem, a meccs csak tízkor kezdődik - jegyzi meg Grace.
- Ha tudom, már előkészültünk volna.
- Akkor kezdődik, de én vagyok a felelős az izotóniás italokért,
úgyhogy be kell ugranom a boltba, aztán meg fel kell vennem
Romant. - A pultnak támaszkodva fogok egy mandarint, és
meghámozom, míg Grace elindítja a mosogatógépet.
Kifúj egy tincset a hajából.
- Szeretne egy mászókát - közli velem. - Olyan nevetségesen
nagyot, mint ami régen volt az udvarotokban. Az iskolai barátnője,
Nyla kapott egyet, és tudod, hogy nem mondhatunk neki nemet.
Most lesz az ötödik születésnapja.
- A mienk még megvan.
- Tényleg? Hol?
- A fészerben, darabokban, de Patrickkel összeszerelhetjük. Nem
lehet olyan nehéz.
- Szerinted elég jó állapotban van?
- Amikor leszereltem, abban volt.
Azt nem mondom el neki, hogy Scotty miatt szedtem szét.
Miután ő meghalt, dühös lettem, ahányszor csak ráesett a
pillantásom.
Még egy szelet mandarint dobok a számba, és szándékosan
másra terelem a gondolataimat.
- El se tudom hinni, hogy már ötéves lesz.
Grace felsóhajt.
- Tudom. Hihetetlen. És igazságtalan.
Patrick lép a konyhába, és úgy borzolja fel a hajamat, mintha
nem lennék majdnem harmincéves és vagy tíz centivel magasabb
nála.
- Helló, kölyök! - Átnyúl mellettem, és elveszi az egyik
mandarint. - Mondta Grace, hogy ma nem tudunk elmenni a
meccsre?
 - Még nem - válaszol helyettem Grace. A szemét forgatva,
bosszúsan néz rám. - A nővérem kórházban van. Önkéntes műtét,
és semmi baja, de át kell mennünk hozzá megetetni a macskáit.
- Most mit csináltat meg?
Grace legyint.
- Valamit a szemén. Ki tudja követni? Öt évvel idősebb nálam, de
tízzel fiatalabbnak néz ki.
Patrick Grace szájára tapasztja a kezét.
- Hagyd abba! Te tökéletes vagy. - Grace nevet, és eltolja Patrick
kezét.
Még sosem láttam őket veszekedni. Még Scotty gyerekkorában
sem. Az én szüleim sokat szócsatáznak, bár inkább csak azért, mert
élvezik, de Grace-t és Patricket szócsatázni sem láttam abban a
húsz évben, amióta ismerem őket.
Én is erre vágyom. Majd egyszer. Most nincs rá időm. Túl sokat
dolgozom, és úgy érzem, jó úton vagyok afelé, hogy lassan, de
biztosan túlhajszoljam magamat. Valamin változtatnom kell, ha
magam mellett akarok tartani egy olyan lányt, akivel elérhetnénk
azt, ami Patricknek és Grace-nek sikerült.
- Ledger! - kiáltja Diem a hálószobából. - Segíts! - Átvágok a
folyosón, hogy kiderítsem, mi a baj. A szekrényében térdel, és
keres valamit. - Nem találom a csizmám párját. Kell a csizmám!
Az egyik kezében piros westerncsizma, annak a párját kutatja.
- Minek a csizma? A stoplis cipőd kell.
- Ma nem akarok stoplis cipőt venni! Csizmát akarok felvenni!
A stoplis cipője ott van az ágya mellett, úgyhogy gyorsan
felkapom.
- Nem vehetsz csizmát a baseballozáshoz. Gyerünk, ülj fel az
ágyra, segítek felvenni a cipőt!
Feláll, és a második piros csizmát is az ágyára dobja.
- Megtaláltam! - kuncog, és felmászik az ágyra, hogy felvegye a
csizmát.
 - Diem, ez baseball! Senki nem vesz csizmát baseballozáshoz!
- De én igen. Ma csizmában leszek.
- De nem lehetsz... - Elharapom a mondatot. Nincs időm
vitatkozni vele, és tudom, hogy ha a pályára érünk, és meglátja,
hogy az összes többi gyerek stoplis cipőben van, hagyja majd, hogy
levegyem a csizmáját. Segítek neki felvenni, de a stoplis cipőt is
visszük magunkkal, amikor kiviszem a szobából.
Grace az ajtónál vár minket, és Diem kezébe nyom egy zacskós
gyümölcslevet.
- Mulassatok jól! - Puszit nyom Diem arcára, aztán a tekintete a
csizmára siklik.
- Ne is kérdezd! - előzöm meg, bármit is mondana, és kinyitom a
bejárati ajtót.
- Szia, mama! - köszön el Diem.
Patrick a konyhában van, és amikor Diem tőle nem köszön el,
drámai léptekkel odacsörtet hozzánk.
- És mi lesz momóval?
Patrick azt szerette volna, ha Diem papának szólítja, de
valamilyen okból Diem Grace-t mamának, Patricket meg momónak
kezdte hívni, és Grace meg én ezt olyan viccesnek találtuk, hogy
sikerült kellően megerősítenünk ahhoz, hogy rajta ragadjon.
- Szia, momó! - kuncog Diem.
- Lehet, hogy előbb értek haza nálunk - jegyzi meg Grace. -Nem
baj, ha addig veled marad?
Nem tudom, miért kérdez erre rá a mai napig. Még sosem
mondtam nemet. És soha nem is fogok.
- Nem kell sietnetek. Majd megebédelünk valahol. - Kiérek, és a
földre teszem Diemet.
- A McDonald’sban! - kiált fel.
- Nem akarok McDonald’sba menni - közlöm az autó felé menet.
- A McDonald’sos autós büfében!
Kinyitom a kocsit, és beültetem a gyerekülésbe.
 - Mit szólnál egy kis mexikóihoz?
- Nem. McDonald’s.
- Kínai? Már rég nem ettünk kínait.
- McDonald’s.
- Van egy ötletem! Ha felveszed a stoplis cipőt, amikor odaérünk,
ehetünk a McDonald’sban. - Becsatolom az övét, ő meg a fejét
rázza.
- Nem! Csizmában akarok lenni. Amúgy sem kell ebéd. Tele
vagyok.
- Ebédidőben éhes leszel.
- Nem leszek. Megettem egy sárkányt. Soha többé nem leszek
éhes.
Néha aggaszt, hogy olyan sok történetet talál ki, de annyira
meggyőzően adja elő őket, hogy inkább csodálom érte. Nem
tudom, mennyi idősen kell egy gyereknek megértenie a
különbséget a hazugság és a képzelőerő használata között, de ezt
inkább Grace-re és Patrickre bízom. Én nem akarom elfojtani
benne azt, amit a legjobban szeretek.
Kihajtok az utcára.
- Megettél egy sárkányt? Egy egész sárkányt?
- Igen, de kölyöksárkány volt, így fért bele a pocakomba.
- És hol találtál kölyöksárkányt?
- A Walmartban.
- Árulnak kölyöksárkányt a Walmartban?
Erre részletesen elmagyarázza nekem, hogy árulnak
kölyöksárkányokat a Walmartban, de csak egy különleges kuponnal
lehet megvenni őket, és csakis gyerekek ehetnek belőlük. Mire
odaérünk Romanhez, már rátért arra, hogyan szokták őket
elkészíteni.
- Sóval és samponnal - magyarázza.
- A sampont nem szabad megenni.
 - Nem is eszed meg. Arra használják, hogy megfőzzék a
sárkányt.
- Jaj, hogy erre nem gondoltam!
Roman beszáll a kocsiba, és kábé olyan lelkesnek tűnik, mintha
temetésre készülnénk. Utálja a gyerekbaseball meccsnapokat.
Sosem rajongott a gyerekekért. Csakis azért segít nekem az
edzősködésben, mert egyetlen másik szülő sem vállalta. És mivel
nekem dolgozik, ezt is belevettem a munkaköri leírásába.
Senki mást nem ismerek, akit fizetnének azért, hogy gyerekeket
eddzen baseballra, de úgy tűnik, nincs miatta lelkiismeret-
furdalása.
- Szia, Roman! - fuvolázza Diem a hátsó ülésről.
- Még csak egy kávét ittam, ne szólj hozzám! - Roman huszonhét
éves, de Diemmel valahogy találkoztak félúton ebben a se veled-se
nélküled kapcsolatban, mert mindketten úgy viselkednek, mint a
tizenkét évesek.
Diem elkezdi ütögetni a fejtámlája hátulját.
- Ébredj fel, ébredj fel, ébredj fel!
Roman felém fordul.
- Ugye tudod, hogy nem szerzel jó pontokat a túlvilágra ezzel a
baromsággal, hogy kisgyerekeknek segítesz szabadidődben? A
vallás egy emberi kreálmány, amit olyan csoportok alkottak meg,
akik ellenőrzés alá akarták hajtani az embereket, vagyis a
mennyország csak egy elvont fogalom. És most aludnunk kellene.
- Hűha! Félek megtudni, milyen lehetsz, mielőtt kávét ittál volna.
- Kitolatok a felhajtójáról. - Ha a mennyország csak elvont
fogalom, akkor a pokol micsoda?
- Egy gyerekbaseball-pálya.
KILENCEDIK FEJEZET
KENNA

Hat különböző helyen jártam, hogy munkát szerezzek, és még

reggel tíz sincs. Mindegyik próbálkozás ugyanúgy zajlott.
Odaadják a jelentkezési lapot. A tapasztalataimról kérdeznek. El
kell mondanom, hogy nincs semmi tapasztalatom. És el kell
mondanom, hogy miért nincs.
Akkor bocsánatot kérnek, magyaráznak valamit arról, hogy nem
tudnak alkalmazni, de előtte még alaposan végigmérnek. Tudom,
mi jár a fejükben. Ugyanaz, mint amit a főbérlőm, Ruth mondott,
amikor először meglátott: „Nem gondoltam, hogy így fog kinézni.”
Az emberek egy bizonyos külsőt várnak a börtönviselt nőktől.
Van elképzelésük arról, milyenek is vagyunk. Pedig mi is anyák,
feleségek, lányok, emberek vagyunk.
És semmi másra nem vágyunk, csak hogy egyszer ebben a rohadt
életben lehessen egy kis nyugtunk.
Csak egyszer.
A hetedik hely, ahol próbálkozom, egy élelmiszerbolt. Kicsit
távolabb van a lakásomtól, mint szeretném, majdnem két és fél
mérföldre, de minden más lehetőséget kimerítettem az üzlet és a
ház között.
Izzadok, amikor belépek a boltba, úgyhogy előbb kitérőt teszek a
mosdóba, hogy kicsit felfrissítsem magamat. Éppen a kezemet
mosom, amikor egy alacsony, selymes fekete hajú nő lép be a
mosdóba. Nem megy be egyik fülkébe sem, csak a falnak dől, és
lehunyja a szemét. A kitűzőjén a neve: AMY.
Amikor kinyitja a szemét, észreveszi, hogy a cipőjét bámulom.
Mokaszin, a tetején körben fehér és piros gyöngyökkel kihímezve.
 - Tetszik? - kérdezi, felemelt lábát ide-oda billegtetve.
- Igen. Gyönyörű.
- A nagymamám készíti őket. Elvileg tornacipőt kellene
hordanunk, de a boltvezető még soha egy szót sem szólt a cipőmre.
Szerintem fél tőlem.
Lenézek a saját, saras tornacipőmre. Ránézni is rossz. Észre se
vettem, hogy ilyen koszos cipőben mászkáltam mindenfelé.
Így nem jelentkezhetek munkára. Leveszem a cipőt, hogy
lemossam a csapnál.
- Éppen bujkálok - jegyzi meg a nő. - Általában nem szoktam a
mosdóban lógni, de van egy idős hölgy a boltban, aki imád
panaszkodni, és őszintén, most nagyon nincs hangulatom a
hülyeségeihez. A kislányom kétéves, egész éjszaka egy
szemhunyásnyit sem aludtam, és legszívesebben beteget
jelentettem volna, de én vagyok a műszakvezető, márpedig a
műszakvezetők nem jelentenek beteget. Mi itt vagyunk.
- És a mosdóban bujkáltok.
Elvigyorodik.
- Pontosan.
Leveszem a másik cipőmet, és most azt kezdem pucolni. A
torkomban érzem a gombócot.
- Van felvétel? Éppen munkát keresek.
- Igen, de nem hiszem, hogy olyasmi, ami téged érdekelne.
Nem láthatja meg a kétségbeesést az arcomon.
- Miért, kit kerestek?
- Csomagolót. Nem főállás, de általában ezeket a helyeket a
speciális nevelési igényű tinédzsereknek tartjuk fent.
- Ó... Hát, senkitől nem akarom elvenni a munkát.
- Nem, nem erről van szó - vágja rá. - Egyszerűen általában nincs
rá annyi jelentkező, mert csak kevés órát tudunk ajánlani, pedig
tényleg szükségünk van a részmunkaidős kisegítőkre. Kábé heti
húsz órában.
 Ennyi a lakbérre sem lesz elég, de ha elég keményen dolgozom,
akkor talán kibulizhatok magamnak egy másik pozíciót.
- Vállalom akár addig is, amíg jelentkezik valaki, aki speciális
igényű. Nagyon jól jönne a pénz.
Amy végigmér.
- Miért vagy ennyire elszánt? A fizetés szar.
Visszaveszem a cipőmet.
- Én, ööö... - megkötöm a fűzőt, hogy ezzel is húzzam az időt,
mert aztán muszáj előrukkolnom az igazsággal. - Most engedtek ki
a börtönből - hadarom minél magabiztosabban, mintha nem
zavarna annyira, amennyire valójában zavar. - De én nem... Meg
tudom ezt csinálni. Nem okoznék csalódást, és nem fogok bajt
keverni.
Amy felnevet, jó hangosan, de amikor én nem nevetek vele,
keresztbe fonja a karját és oldalra billenti a fejét.
- Ó, a francba! Komolyan beszélsz?
Bólintok.
- Igen. De ha ellenkezik az üzletszabályzattal, abszolút
megértem. Nem nagy ügy.
Erre legyint egyet.
- Á, nincs igazán szabályzatunk. Ez nem üzletlánc, azt veszünk
fel, akit akarunk. Egyébként meg odavagyok a Narancs az új
feketéért, szóval ha megígéred, hogy majd elmondod, melyik része
totál hülyeség, adok egy jelentkezési lapot.
Sírni tudnék a megkönnyebbüléstől, de helyette mosolyt
erőltetek az arcomra.
- Már annyian poénkodtak azzal a sorozattal! Muszáj lesz
megnéznem.
Amy a fejét ingatja.
- Igen. Mindenképp. A legjobb sorozat, a legjobb színészek.
Gyere velem!
 Követem az ügyfélszolgálati pulthoz az üzlet bejáratánál. Az
egyik fiókból elővesz egy jelentkezési lapot, és a kezembe nyomja
egy tollal egyetemben.
- Ha kitöltőd, amíg itt vagyok, beírlak a hétfői eligazításra.
Átveszem a jelentkezési lapot, és szeretném neki megköszönni,
megölelném, megmondanám neki, hogy megváltoztatta az
életemet. De csak elmosolyodom, és szó nélkül elvonulok a
papírral a bejáratnál álló padhoz.
Beírom a teljes nevemet, de idézőjelbe teszem a „Nicole”-t, hogy
tudják, hogy így szólítsanak. Ebben a városban nem lehet rajtam
KENNA feliratú kitűző. Még valaki felismerné a nevemet, és
megindulnának a pletykák.
Az első oldal felénél tartok, amikor félbeszakít valaki.
- Szia!
Az ujjaim rászorulnak a tollra, ahogy meghallom a hangját.
Lassan felemelem a fejem: ott áll előttem Ledger egy
bevásárlókocsival, ami félig van Gatorade-del.
Megfordítom a jelentkezési lapot. Remélem, hogy nem látta a
nevemet a tetején. Nagyot nyelek, és próbálok összeszedettebbnek
tűnni, mint tegnap.
A Gatorade-re mutatok.
- Különleges ajánlat a kocsmában?
Némi megkönnyebbülés suhan át az arcán, mintha arra számított
volna, hogy elküldöm a fenébe. Megkocogtatja az egyik palackot.
- Gyerekbaseball-edző vagyok.
Lesütöm a szemem, mert a válasza kellemetlenül érint. Nem úgy
néz ki, mint egy gyerekbaseball-edző. Micsoda szerencsés
anyukák!
Jaj, ne! Ha ő gyerekbaseball-edző. Lehet, hogy gyereke van?
Gyereke és felesége?
Majdnem lefeküdtem egy nős gyerekbaseball-edzővel?
Idegesen dobolni kezdek a tollal a táblán.
 - Te. ööö. ugye nem vagy nős?
A vigyora elég egyértelmű válasz, ki se kellene mondania, de
azért megrázza a fejét.
- Nincs senkim - felel, aztán a táblára mutat az ölemben. -Állásra
jelentkezel?
- Igen. - Hátranézek a vevőszolgálati pultra, ahonnan Amy figyel
kíváncsian. Nagyon kell nekem ez a munka, és attól félek, a
jelenetből arra következtethet, hogy majd munka közben is folyton
elterelnék a figyelmemet a dögös bárpultosok. Gyorsan elkapom a
tekintetemet. Magam sem tudom, vajon rontok-e az esélyeimen
azzal, hogy Ledger itt beszélget velem. Visszafordítom a
jelentkezési lapot, de úgy tartom, hogy Ledger ne lássa a nevemet.
Elkezdem leírni a címemet, remélve, hogy elmegy.
De nem megy. Oldalra tolja a kocsit, hogy egy másik fickó meg
tudja kerülni, jobb vállával a falnak támaszkodik, és folytatja:
- Reméltem, hogy összefutunk még.
Ebbe most nem megyek bele.
Nem vezethetem meg, miközben fogalma sincs róla, hogy ki is
vagyok.
És nem kockáztathatom ezt a munkát azzal, hogy flörtölök egy
vevővel.
- Elmennél? - suttogom elég hangosan ahhoz, hogy meghallja.
Elfintorodik.
- Valami rosszat csináltam?
Az álla megfeszül, és eltolja magát a faltól.
- Csak mert mérgesnek tűnsz, és egy kicsit bűntudatom van a
tegnap este miatt...
- Nincs semmi baj. - Visszanézek a vevőszolgálati pultra. Amy
még mindig engem bámul. Felnézek Ledgerre, és könyörgőre
fogom: - Tényleg nagyon kell ez a meló. És a jövőbeni főnököm
folyton idenéz, és már bocs, de tele vagy tetkókkal, úgy nézel ki,
mint aki bajt hoz az emberre, és muszáj meggyőznöm, hogy én
nem fogok gondot okozni. Nem érdekel, ami tegnap este történt.
Kölcsönös volt. Rendben volt.
Lassan bólint, és erősebben szorítja a bevásárlókocsi fogantyúját.
- Rendben volt. - ismétli kissé sértetten.
Egy másodpercig lelkiismeret-furdalásom van miatta, de nem
fogok hazudni neki. Benyúlt a farmeromba, és ha nem szakítanak
félbe, akkor valószínűleg dugunk egyet. A kocsijában. Mégis
mennyire lehetett volna eget rengető?
Azért abban igaza van, hogy „rendben van”-nál sokkal jobb volt.
Rá se tudok nézni anélkül, hogy a száját bámulnám. Nagyon jól
csókol, és ezzel teljesen összezavar, mert a szájánál jelenleg sokkal
fontosabb dolgoknak kellene foglalkoztatniuk.
Pár másodpercig még csendben álldogál előttem, aztán egy
zacskóból előhúz valami barna üveget.
- Vettem karamellt. Ha esetleg újra beugranái... - Visszadobja az
üveget a kosárba. - Akárhogyis... Sok szerencsét! - Látom rajta,
hogy feszeng, amikor kisétál az ajtón.
Próbálom tovább töltögetni a jelentkezési lapot, de most már
remegek. Olyan, mintha a jelenlétében egy bomba lenne rám
csatolva, ami lassan számol vissza, és egyre közelebb kerülök
ahhoz, hogy minden titkomat rárobbantsam.
Kitöltöttem a papírt, de a remegő kezem miatt egyre csúnyábbak
a betűk. Amikor végül odaadom Amynek, megkérdezi:
- Ő a barátod?
Először játszom a hülyét.
- Kicsoda?
- Ledger Ward.
Ward? A kocsma neve Ward’s... Az övé a kocsma?
Megrázom a fejemet.
- Nem, alig ismerem.
- Kár. Nagy a rajongótábora, mióta ő és Leah szakítottak.
 Úgy mondja, mintha tudnom kellene, ki az a Leah. Gondolom,
egy ekkora városban a legtöbb ember ismeri egymást. Hátranézek
az ajtóra, amin keresztül Ledger távozott.
- Nem akarok csatlakozni semmilyen rajongótáborhoz. Csak
ennek a boltnak a csapatához.
Amy felnevet, aztán végigfuttatja a szemét a jelentkezési lapon.
- Itt nőttél fel?
- Nem. Denverben születtem. Egyetemre jöttem ide.
Ez hazugság, sosem jártam egyetemre. De ez egy egyetemi
város, és tényleg az volt a tervem, hogy jelentkezem. Csak sosem
került rá sor.
- Tényleg? És milyen szakon végeztél?
- Nem fejeztem be. Ezért is jöttem vissza - hazudom. - A
következő félévben beiratkozom.
- Arra tökéletes ez a munka, be tudunk osztani az óráid alapján.
Legyél itt reggel nyolcra az eligazításon! Van jogosítványod?
Bólintok.
- Igen, majd behozom. - Azt nem említem meg, hogy múlt
hónapban kaptam vissza, miután hónapokig intézkedtem, hogy
érvényesítsék.
- Köszönöm. - Igyekszem minél kisebb lelkesedéssel mondani,
de eddig úgy tűnik, jól alakulnak a dolgok. Van lakásom és egy új
munkám.
Most már csak a lányomat kell megtalálnom.
Már indulnék, de Amy megállít.
- Várj! Nem is akarod tudni, mennyit fogsz keresni?
- Jaj, de, persze.
- Minimálbért. Nevetséges, én is tudom. Sajnos nem az enyém a
hely, akkor megemelném. - Közelebb hajol, és lehalkítja a hangját.
- Szerintem kapnál munkát a Lowe’s raktárnál. Kétszer annyit
fizetnek a kezdőknek.
 - Már megpróbáltam múlt héten. Nem vesznek fel a
priuszommal.
- Ó! Szívás... Akkor hétfőn találkozunk!
Mielőtt elmennék, még kopogok egyet a pulton, és felteszem a
kérdést, amit valószínűleg nem kellene feltennem.
- Még egy dolog. Az a fickó, akivel beszélgettem. Ledger?
Úgy vonja fel a szemöldökét, mint akit szórakoztat a kérdés.
- Mi van vele?
- Van gyereke?
- Csak egy unokahúga, vagy ilyesmi. Néha ő is bejön vele ide.
Helyes kislány, de szinte biztos vagyok benne, hogy Ledger
gyermektelen és egyedülálló.
Egy unokahúg?
Vagy talán az elhunyt legjobb barátjának a lánya?
Lehet, hogy itt szokott vásárolni a lányommal?
Valahogy kipréselek magamból egy mosolyt, pedig vagy ezerféle
érzelem borít el egyszerre. Még egyszer megköszönöm neki, aztán
sietve távozom, és csak remélni merem, hogy Ledger kocsija még
ott lesz, és hogy a lányom is ott van vele az autóban.
Amikor körbenézek a parkolóban, már sehol sem látom. A
szívem elnehezül, de még mindig érzem a szervezetemben a magát
reménynek álcázó adrenalin dobolását. Mert most már tudom, hogy
gyerekbaseball-edző, és Diem nagy valószínűséggel játszik a
csapatban, különben miért edzősködne, ha nincs saját gyereke?
Felmerül bennem, hogy rögtön a baseballpályára menjek, de ezt
most jól kell csinálnom. Először Patrickkel és Grace-szel akarok
beszélni.
TIZEDIK FEJEZET
LEDGER

A kispadnál pakolom elő a cuccokat a táskából, amikor Grady

kapaszkodik bele a drótkerítésbe kívülről.
- Szóval ki volt a lány?
Úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne róla, miről beszél.
- Milyen lány ki volt?
- A lány tegnap este a kocsidban.
Grady szeme elég véreres. A jelek szerint az éjszakai műszak
eléggé megviseli.
- Egy vendég. Csak hazafuvaroztam.
Grady mellett ott terem a felesége, Whitney. Legalább az
anyakommandó többi tagja nincs vele, mert így is látom abból,
ahogy rám néz, hogy a pályán már mindenki erről beszél. Nekem
pedig bőven elég egyszerre egy párral szembenézni.
- Grady mondta, hogy tegnap este egy lány volt a kocsidban.
Csúnyán nézek Gradyre, de ő csak mentegetőzőn felemeli a
kezét, mintha a felesége erővel szedte volna ki belőle ezt az
információt.
- Nem volt senki fontos - ismétlem. - Csak hazavittem egy
vendéget. - Kíváncsi vagyok, hányszor kell még ezt a mondatot
elismételnem a nap folyamán.
- Ki volt az? - kérdezi Whitney.
- Nem ismered.
- Mi mindenkit ismerünk a környéken - vágja rá Grady.
- Nem idevalósi - felelem. Talán hazudok, talán az igazat
mondom. Nem tudhatom, mert olyan keveset tudok a lányról. Csak
azt tudom, milyen íze van.
 - Destin sokat dolgozott a lendítésén - tereli a szót Grady a fiára.
- Majd meglátod, milyen jó!
Grady azt szeretné, ha minden apuka őt irigyelné. Nem nagyon
értem. A baseballnak ebben a korban jó bulinak kellene lennie, de a
hozzá hasonlók túlzottan erőltetik a versengést, és tönkreteszik az
egész sportot.
Két hete Grady majdnem összeverekedett a bíróval. Szerintem
tényleg megütötte volna, ha Roman nem tolja le a pályáról.
Nem hinném, hogy pozitív jellemvonás, ha valaki így fel tudja
húzni magát egy gyerekbaseball-meccsen. Mindenesetre Grady
nagyon komolyan veszi a fia sportolását.
Én ezzel szemben... nem igazán. Néha eltöprengek, vajon azért-
e, mert Diem nem a lányom. Ha az lenne, akkor tudnék dühöngeni
egy olyan sporton, ahol még a pontokat sem számolják? Nem
tudom, tudnám-e jobban szeretni a vér szerinti gyerekemet
Diemnél, szóval nem hiszem, hogy más lenne a helyzet, ha a saját
gyerekeim sportolnának. Sok szülő azt gondolja, hogy mivel profi
focit játszottam, erősebb bennem a versenyszellem. Csakhogy
egész életemben győzelemre hajtó edzőkkel dolgoztam együtt, és
kifejezetten azért vállaltam ennek a csapatnak az edzését, hogy
megakadályozzam, hogy valami versengő seggfej idejöjjön, és
rossz példát mutasson Diemnek.
A gyerekek elvileg bemelegítenek, de Diem a hazai bázisnál áll,
és éppen labdákat tömköd a nadrágja zsebeibe. Már kettő van
mindkettőben, és most próbál beletuszkolni egy harmadikat. A
nadrágja már kezd megereszkedni a súlytól.
Odamegyek hozzá, és letérdelek elé.
- Diem, nem teheted el az összes labdát!
- Ezek sárkánytojások - vágja rá. - Elültetem őket a kertben, hogy
bébisárkányok nőjenek ki belőlük.
A labdákat sorban odadobom Romannek.
 - A sárkányok nem így lesznek. A mamasárkánynak rá kell ülnie
a tojásokra. Nem szokták elásni őket a kertben.
Diem előrehajol, hogy felvegyen egy kavicsot, és észreveszem,
hogy a pólója hátsó felébe is belegyömöszölt két labdát. Kihúzom a
pólót a nadrágjából, mire a két labda a földre gurul. Odarúgom őket
Romannek.
- Én is egy tojásból keltem ki? - kérdezi.
- Nem, Diem! Te ember vagy. Az emberek nem tojásból kelnek
ki. Mi a... - Elhallgatok, mert éppen azt akartam mondani, hogy
„Mi az anyukánk hasában növekszünk”, de mindig igyekszem
kerülni, hogy anyákról és apákról beszéljek Diem közelében. Nem
akarom, hogy olyan kérdéseket tegyen fel, amikre nem tudok
válaszolni.
- Akkor hogy leszünk? - kérdezi. - Fán termünk?
A fenébe!
Diem vállára teszem a kezem, és elengedem a fülem mellett a
kérdést, mert fogalmam sincs, mit mondott neki Grace és Patrick
arról, hogyan lesznek a kisbabák. Ez nem az én asztalom. Nem
állok készen egy ilyen beszélgetésre.
Kiáltok a gyerekeknek, hogy gyülekező a kispadnál, és
szerencsére Diem figyelmét elvonja az egyik barátja, úgyhogy ott
is hagy engem.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, hogy ez a beszélgetés
félbe szakadt.

Romant kitettem a kocsmánál, hogy megúszhassa az utat a

McDonald’sba.
És igen, a McDonald’sban vagyunk, bár Diem nem vette fel a
stoplis cipőjét a meccsre, mert általában a végén úgyis az lesz, amit
ő akar.
 Az ember válogassa meg a harcait. De mi van, ha egyetlen harcot
sem vállalsz fel soha?
- Nem akarok tovább baseballozni - jelenti be váratlanul Diem. A
fontos döntés meghozatala közben éppen mézbe mártogatja a sült
krumpliját, de úgy, hogy könyékig mézes tőle.
Mindig próbálom rávenni, hogy ketchuppal egye a krumplit,
mert azt sokkal könnyebb letörölni, de nem is Diem lenne, ha nem
mindig a lehető legbonyolultabb megoldást választaná.
- Már nem szeretsz baseballozni?
Megrázza a fejét, aztán lenyalja a mézet a csuklójáról.
- Jól van. De már csak pár meccs van hátra, és elkötelezted
magadat.
- Mi az az elkötelezés?
- Amikor beleegyezel, hogy megcsinálsz valamit. Beleegyeztél,
hogy a csapat tagja leszel. Ha a szezon közepén hagyod abba, a
barátaid szomorúak lesznek. Szerinted kibírod még a szezon
végéig?
- Ha minden meccs után a McDonald’sban eszünk...
Gyanakodva sandítok rá.
- Miért érzem úgy, hogy éppen kelepcébe csalsz?
- Mit jelent az, hogy kelepcébe csal? - kérdezi.
- Azt, hogy próbálsz csellel rávenni, hogy elvigyelek a
McDonald’sba.
Diem elvigyorodik, és megeszi az utolsó sült krumplit. Az összes
szemetet egy tálcára halmozom, aztán kézen fogom, hogy
kivezessem az étteremből, és csak ekkor jut eszembe a méz. A keze
ragadós, mint egy légycsapda. Pontosan ezért tartok nedves
törlőkendőt a kocsimban.
Pár perccel később már a gyerekülésbe csatolva ül, én pedig a
nedves törlőkendővel takarítom le a kezét és a karját, miközben
megkérdezi:
- Mikor lesz az anyukámnak nagyobb autója?
 - Egy kisbuszt vezet. Milyen nagy autó kellene neki?
- Nem a mamának - magyarázza Diem -, hanem az anyukámnak.
Skylar megjegyezte, hogy az én anyukám sosem jön el a
baseballmeccsekre, és megmondtam neki, hogy ha nagyobb autója
lesz, akkor el fog jönni.
Megáll a kezem a nagy törölgetésben. Diem soha nem szokta
emlegetni az anyját, és most egy nap alatt másodszor közelítjük
meg a témát.
A jelek szerint kezd abba a korba lépni, amikor érdekelni fogja a
kérdés, de fogalmam sincs, mit mondott neki Grace és Patrick
Kennáról, és arról végképp fogalmam sincs, miért kérdez engem az
anyja kocsijáról.
- Ki mondta neked, hogy az anyukádnak nagyobb kocsi kell?
- A mama. Azt mondta, az anyukám kocsija nem elég nagy, és
ezért lakom vele és momóval.
Hát ez elég zavarba ejtő. Megrázom a fejemet, és a törlőkendőket
egy zacskóba dobom.
- Nem tudom. Kérdezd a mamát! - Becsukom az ajtót, és míg a
sofőroldali ajtóhoz érek, írok egy üzenetet Grace-nek.

Miért gondolja Diem, hogy az anyja azért nincs az életében,

mert nagyobb autó kell neki?

Pár mérföldre vagyunk a McDonald’stól, amikor Grace felhív.

Nem hangosítom ki.
- Szia! Diemmel már úton vagyunk haza. - Így jelzem Grace-nek,
hogy én nem nagyon tudok beszélni.
Grace úgy szívja be a levegőt, mintha jó hosszú magyarázatra
készülne.
- Jól van. Múlt héten Diem megkérdezte, ő miért nem lakik az
anyukájával. Nem tudtam, mit mondjak, ezért kiböktem, hogy azért
lakik velünk, mert az anyukájának az autója nem elég nagy ahhoz,
hogy beférjünk mindannyian. Ez volt az első hazugság, ami az
eszembe jutott. Pánikba estem, Ledger!
- Azt hallom.
- El akarjuk majd mondani neki, de hogyan közlöd egy
gyerekkel, hogy az anyja börtönbe ment? Azt se tudja, mi az a
börtön!
- Nem ítélkezem - vágok közbe. - Csak azt akartam, hogy világos
legyen a dolog. Azért nem ártana kitalálnunk valami pontosabb
verziót az igazságról.
- Tudom. Csak még olyan kicsi...
- Kezd kíváncsi lenni.
- Tudom. Csak. Ha legközelebb rákérdez, mondd, hogy majd én
elmagyarázom neki!
- Ezt tettem, szóval készülj fel a kérdésekre.
- Remek. - sóhajt fel lemondóan. - És hogy ment a meccs?
- Jól. A piros csizmájában volt. És elvittem a McDonald’sba.
Grace felnevet.
- Reménytelen eset vagy.
- Ja. Mondj valami újat! Akkor nemsokára ott vagyunk! -
Leteszem a telefont, és hátrasandítok a hátsó ülésre. Diem nagyon
koncentrál valamire.
- Min töprengsz, Diem?
- Benne akarok lenni egy filmben - feleli.
- Igazán? Színésznő akarsz lenni?
- Nem, csak benne akarok lenni egy filmben.
- Értem. Ezt jelenti a színésznő.
- Akkor igen, az akarok lenni. Színésznő. És rajzfilmekben
akarok szerepelni.
Nem mondom el neki, hogy a rajzfilmek csak rajzok, amiknek
hangot adnak.
- Szerintem remek rajzfilmszínésznő lennél.
- Az leszek! Ló leszek vagy sárkány, vagy sellő.
 - Vagy unikornis? - vetem fel.
Elvigyorodik, és kibámul az ablakán.
Imádom a képzelőerejét, de ezt tuti nem Scottytól örökölte. Az ő
gondolkodása olyan merev volt, mint a beton.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
KENNA

Sosem láttam fotót Diemről, így nem tudom, hogy rám vagy
Scottyra hasonlít jobban. Vajon kék vagy barna a szeme? Olyan
őszinte a mosolya, mint az apjáé? Úgy nevet, mint én?
Boldog?
Csak ennyit remélek. Azt akarom, hogy boldog legyen.
Teljesen bízom Grace-ben és Patrickben. Tudom, hogy szerették
Scottyt, és nyilván Diemet is szeretik. Már azelőtt szerették, hogy
megszületett volna.
Aznap elkezdtek küzdeni a felügyeleti jogáért, hogy megtudták,
terhes vagyok. A babának még nem is fejlődött ki rendesen a
tüdeje, de már harcoltak az első lélegzetéért.
Azelőtt elveszítettem ezt a csatát, hogy Diem megszületett volna.
Nincs valami sok joga egy olyan anyának, akit éppen több év
börtönbüntetésre ítéltek.
A bíró azt mondta, hogy a helyzetünk jellege és a megpróbáltatás
miatt, amit Scotty családjának okoztam, jó lelkiismerettel nem
adhat nekem láthatási jogot. És arra sem kényszerítheti Scotty
szüleit, hogy biztosítsák a kapcsolatot köztem és a lányom között,
amíg börtönben vagyok.
Azt mondták, a szabadulásomkor kérvényezhetem a jogaim
visszaállítását a bíróságnál, de mivel a jogaimat elvették,
valószínűleg nem sokat tehetek az ügyben.
Diem születése és az öt évvel későbbi szabadon bocsátásom
között keveset tudott vagy akart tenni értem bárki is.
Másom sem maradt, csak ez a megfoghatatlan remény, amibe
úgy kapaszkodom, mint a makacs gyerek.
 Imádkoztam, hogy Scotty szüleinek csak időre legyen szükségük.
Ostoba módon azt gondoltam, hogy idővel meglátják, hogy
Diemnek szüksége van rám az életében.
Az elszigetelt bezártságból nem sok mindent tehettem, de most,
hogy újra szabad vagyok, nagyon sokat gondolkodtam azon,
hogyan is kellene megközelítenem ezt az egészet. Fogalmam sincs,
mire számítsak. Azt sem igazán tudom, milyen emberek ők. Csak
egyszer találkoztam velük, amikor Scotty és én jártunk, és az nem
sikerült valami jól. Megpróbáltam megtalálni őket a neten, de a
profiljaik nagyon védettek. Egyetlen képet sem találtam Diemről.
Megnéztem Scotty összes barátját is, már azokat, akiknek
emlékeztem a nevére, de nem sokra emlékeztem, és az ő profiljaik
is mind privátra voltak állítva.
Nagyon keveset tudtam meg arról, milyen volt Scotty élete
előttem, és nem voltunk együtt elég ideig ahhoz, hogy igazán
megismerjem a barátait vagy a családját. Mindössze hat hónapig
ismertem életének huszonkét évéből.
Miért ilyen zárkózott mindenki az életében? Vajon miattam?
Attól félnek, hogy pontosan ez fog történni? Hogy felbukkanok?
Hogy azt remélem, része lehetek a lányom életének?
Tudom, hogy gyűlölnek engem, és ehhez meg is van minden
joguk, de egy részem velük élt az elmúlt négy évben, Diemen
keresztül. Azt remélem, hogy találnak magukban egy morzsányi
megbocsátást a lányomnak köszönhetően.
Az idő minden sebet begyógyít, nem igaz?
Csakhogy én nem egyszerű sebet ütöttem rajtuk. Halálos sebet
kaptak tőlem. Olyan megrázót, és könnyen lehet, hogy sosem
tudják nekem megbocsátani. Mégis, nem tudok nem a reménybe
kapaszkodni, hiszen mást se tettem az utóbbi időben, mint erre a
pillanatra vártam.
Vagy kiteljesedek, vagy örökre tönkremegyek bele. Nincs köztes
megoldás.
 Négy perc, és megtudom.
E percben idegesebb vagyok, mint öt évvel ezelőtt a
tárgyalóteremben. Erősen szorítom a gumi tengeri csillagot a
kezemben. Ez volt az egyetlen akciós játék a benzinkúton a
lakásom mellett. Megkérhettem volna a taxist, hogy vigyen el a
Targetbe vagy a Walmartba, de mindkettő a másik irányban van,
mint amerre reményeim szerint Diem lakik, és nem engedhettem
meg magamnak ennyi taxizást.
Miután felvettek a boltba, hazasétáltam és aludtam egyet.
Nem akartam akkor felbukkanni, amikor Diem esetleg nincs
Grace-nél és Patricknél, és ha Amynek igaza van, és Ledgernek
nincs saját gyereke, logikus következtetés, hogy a kislány, akit
baseballra edz, az én lányom. Abból ítélve, hogy mennyi Gatorade-
et vett, jó hosszú napjuk lehet sok csapattal, vagyis Diem
valószínűleg csak órák múlva lesz otthon.
Vártam, ameddig bírtam. Tudtam, hogy a kocsma ötkor nyit,
vagyis esélyes, hogy Ledger még előtte hazaviszi Diemet, és
nagyon nem akartam, hogy Ledger ott legyen, amikor megérkezem,
szóval úgy időzítettem a taxit, hogy negyed hatra érjek a házhoz.
Ennél később nem akartam menni, mert nem akarok akkor
felbukkanni, amikor éppen vacsoráznak, vagy ha már Diem
lefeküdt aludni. Mindent jól akarok csinálni. Nem akarok semmi
olyasmit tenni, amitől Grace és Patrick fenyegetőbbnek érezné a
jelenlétemet, mint amennyire egyébként is fogják.
Nem akarom, hogy elküldjenek, mielőtt előállhatnék az
érveimmel.
Egy tökéletes világban kitárnák az ajtót, és megengednék, hogy
találkozzam a lányommal, akit még a karomba sem foghattam
soha.
Egy tökéletes világban... a fiuk most is élne.
Vajon mit látok majd a szemükben, amikor meglátnak a
küszöbükön? Döbbenetet? Gyűlöletet?
 Mennyire vethet meg Grace?
Néha megpróbálom magamat a helyébe képzelni.
Megpróbálom elképzelni, milyen gyűlöletet érezhet irántam,
hogy milyen érzés lehet ez az egész az ő nézőpontjából. Néha az
ágyon fekve lehunyom a szememet, és megpróbálom végigvenni a
jogos okokat, amiért ez a nő nem hagyta, hogy megismerjem a
lányomat, hogy ne gyűlöljem meg én is őt.
Azt gondolom: „Kenna, képzeld azt, hogy te vagy Grace!”
Képzeld el, hogy van egy fiad!
Egy gyönyörű fiatalember, akit az életednél is jobban szeretsz,
akit jobban szeretsz mindennél, ami szent. És jóképű, művelt,
sikeres. És ami még fontosabb, kedves. Mindenki ezt mondja róla.
Más szülők szeretnék, ha a gyerekük jobban hasonlítana a te fiadra.
Mosoly ül az arcodon, mert olyan büszke vagy rá.
Olyan büszke vagy rá, még akkor is, amikor hazahozza az új
barátnőjét, azt, aki túl hangosan nyögdécselt az éjszaka közepén. A
barátnőt, aki a szobában nézelődött, amikor mindenki más asztali
áldást mondott. A barátnőt, akit este tizenegykor cigizésen kaptál a
hátsó tornácon, de egy szót sem szóltál, csak remélted, hogy a
tökéletes fiad hamar túlteszi magát rajta.
Képzeld el, hogy felhív a fiad szobatársa, hogy tudod-e, hol van
a fiad! Aznap korán kellett volna munkába mennie, de valamiért
nem jelent meg.
Képzeld el az aggodalmat, mert a fiad mindig ott van, ahol lennie
kell! Mindig.
Képzeld el, hogy nem veszi fel a telefonját, amikor hívod, hogy
kiderítsd, miért nem ment be dolgozni!
Képzeld el, ahogy egyre jobban félsz, ahogy telnek az órák!
Általában érzed őt, de ma nem érzed. Tele vagy félelemmel, és
nincs benned semmi büszkeség.
Képzeld el, hogy telefonálgatni kezdesz! Felhívod a kollégáit, a
főnökét, még a barátnőjét is felhívnád, akiért nem rajongsz, de még
a számát sem tudod.
Képzeld el, hogy meghallod egy autó ajtócsapódását, már
felsóhajtasz megkönnyebbülésedben, hogy aztán a padlóra roskadj,
amikor meglátod a rendőröket az ajtód előtt.
Képzeld el, hogy olyanokat mondanak: „sajnáljuk” és „baleset”
és „karambol” és „nem élte túl”!
Képzeld el, hogy nem halsz meg abban a pillanatban!
Képzeld el, hogy tovább kell élned, ki kell bírnod azt a
borzalmas éjszakát, hogy aztán másnap arra kérjenek, hogy
azonosítsd a testét.
Az élettelen testét.
A testet, amit te hoztál létre, aminek te adtál életet, ami benned
növekedett, amit te tanítottál járni és beszélni és futni, és arra, hogy
legyen kedves másokhoz.
Képzeld el, hogy megérinted azt a hideg, jéghideg arcot, a
könnyeid a testét takaró műanyagra hullanak, a sikoltás a torkodon
akad, olyan néma, mint a sikolyok a lidérces álmaidban.
És mégis életben maradsz. Valahogy.
Valahogy megy tovább az életed anélkül az élet nélkül, amit te
hoztál létre. Gyászolsz. Túl gyenge vagy még ahhoz is, hogy
megszervezd a temetését. Egyre csak azon tépelődsz, hogy lehetett
ilyen meggondolatlan a te tökéletes, kedves fiad.
A kétségbeesés maga alá temet, a szíved mégis dobog tovább,
újra és újra megdobban, de csak azokra a szívdobbanásokra
emlékeztet, amiket a fiad már sosem fog érezni.
És képzeld el, hogy aztán még rosszabb lesz!
Képzeld el!
Képzeld el, hogy amikor már azt hiszed, elérted a mélypontot,
egy újabb szakadék szélére kerülsz, ahonnan még mélyebbre
zuhansz, mert elmondják, hogy nem is a fiad vezette azt az autót,
ami túl gyorsan hajtott a murván.
 Képzeld el, hogy elmondják, nem az ő hibája volt a baleset! Az a
cigiző lány, aki nem csukta be a szemét az asztali áldás alatt, és aki
túl hangosan nyögdécselt a csendes házban.
Képzeld el, hogy ő volt ilyen gondatlan és gonosz azzal az
élettel, amit te neveltél!
Képzeld el, hogy azt mondják, magára hagyta! „Elmenekült” -ezt
mondják.
Képzeld el, hogy elmondják, másnap megtalálták a lányt az
ágyában, másnaposan, sárral és murvával és a fiad vérével
beterítve!
Képzeld el, hogy elmondják, hogy a tökéletes fiadnak tökéletes
pulzusa volt, és talán tökéletes életet élhetett volna, ha a balesete
egy tökéletes lánnyal történik!
Képzeld el, hogy nem kellett volna így lennie!
Nem halt meg rögtön.
Úgy számolták, hogy még hat óráig életben volt. Több métert
kúszott, téged keresve. A segítségedre volt szüksége. Vérzett.
Haldoklott.
Órákig.
Képzeld el, hogy a lány, aki túl hangosan nyögdécselt és este
tizenegykor a tornácon cigizett, megmenthette volna.
Egyetlen telefonhívás, amit nem tett meg.
Három szám, amit nem tárcsázott.
Öt évig ült a fiad életéért, mintha te nem nevelted volna
tizennyolcig, nem nézted volna még négyig, ahogy élni kezdi az
életét, és talán még ötven évet is kaptál volna vele, ha az a lány
nem vágja keresztbe az életét.
Képzeld el, hogy utána mégis tovább kell élned!
És most képzeld el, hogy ez a lány... akiről azt remélted, hogy a
fiad majd kinő belőle... képzeld el, hogy azok után, hogy milyen
fájdalmat okozott neked, úgy dönt, hogy visszatér az életedbe.
Képzeld el, hogy van képe kopogni az ajtódon!
 Képzeld el, hogy az arcodba mosolyog!
A lányáról kérdez.
Elvárja, hogy a részese lehessen annak az apró, csodálatos
életnek, amit a fiad csodálatos módon maga után hagyott.
Csak képzeld el! Képzeld el, hogy a lány szemébe kell nézned, a
lányéba, aki hagyta, hogy a fiad métereket kússzon a haláltusája
közben, míg ő az ágyában aludt egyet.
Képzeld el, mit mondanál neki ennyi idő után!
Képzeld el, milyen sokféleképpen okozhatnál neki te is
fájdalmat!
Nem nehéz megérteni, miért gyűlöl engem Grace.
Ahogy egyre közelebb érek a házhoz, én is egyre jobban
gyűlölöm saját magamat.
Nem is tudom, miért jöttem ide ennyire felkészületlenül. Nem
lesz könnyű dolgom, és bár az elmúlt öt évben folyamatosan erre a
pillanatra vártam, igazából egyszer sem próbáltam el, mit is fogok
mondani.
A taxi befordul Scotty régi utcájába. Úgy érzem, mintha
belesüppednék a hátsó ülésbe, olyan súly nehezedik rám, amilyet
még soha életemben nem éreztem.
Amikor megpillantom a házukat, a félelmem szinte hallhatóvá
válik. A torkomból kiszakad valami hang, ami még engem is
meglep, és minden erőmre szükségem van, hogy ne kezdjenek
peregni a könnyek a szememből.
Lehet, hogy Diem most is bent van a házban.
Nemsokára átvágok a kerten, ahol Diem játszott.
Nemsokára bekopogok az ajtón, amit Diem is kinyitott már.
- Tizenkét dollár lesz - mondja a sofőr.
Kihalászok tizenöt dollárt a zsebemből, és azt mondom, tartsa
meg a visszajárót. Mintha kilebegnék az autóból... Olyan különös
érzés: hátranézek az ülésre, hogy tudjam, biztosan nem ülök még
mindig ott.
 Felmerül bennem, hogy megkérem a sofőrt, hogy várjon, de
azzal a harc kezdete előtt elismerném a vereségemet. Majd később
kitalálom, hogyan jutok haza.
Most csak kapaszkodom a lehetetlen álomba, hogy csak órák
múlva kérnek majd meg, hogy menjek el.
A sofőr elindul, amint becsukom az ajtót, és én ott állok a
házukkal átellenben az utcán. A nap még mindig fényesen világít a
nyugati égbolton.
Most már azt kívánom, bár vártam volna sötétedésig. Célpontnak
érzem magam, könnyű prédája lehetek bárminek, ami rám leshet.
El akarok bújni.
Több időre van szükségem.
El se próbáltam, mit fogok mondani. Folyton ezen
gondolkodtam, de sose próbáltam el hangosan!
A lélegzetem egyre szaggatottabb, és nem tudom irányítani. A
kezemet a tarkómra szorítom, és lassan lélegzem, ki-be, ki-be.
A nappali függönye be van húzva, úgyhogy nem hiszem, hogy
már értesültek a megérkezésemről. Leülök a járda szélére, és
megpróbálom összeszedni magamat, mielőtt odamennék a házhoz.
A gondolataim mintha szanaszét hevernének a lábam előtt, és
nekem egyesével kell felszedegetnem és sorrendbe állítanom őket.

1. Bocsánatot kérni.
2. Kifejezni a hálámat.
3. Könyörögni a megbocsátásukért.

Jobb ruhákat kellett volna felvennem. Farmerben vagyok, és

ugyanabban a Mountain Dew-s pólóban, mint ami tegnap is rajtam
volt. Ez volt a legtisztább öltözékem, de ahogy lenézek rá,
legszívesebben elsírnám magamat. Nem akarok egy Mountain
Dew-s pólóban találkozni először a lányommal. Hogy vehetne
Patrick és Grace komolyan, ha nem vagyok rendesen felöltözve?
 Nem kellett volna iderohannom! Jobban át kellett volna
gondolnom az egészet! Kezdek pánikba esni.
Bár lenne egy barátom...
- Nicole?
A hang felé fordulok, és addig emelem a fejemet, míg a szemem
rá nem talál Ledgerére. Normális esetben megdöbbentene, hogy itt
látom, de már így is csordultig töltenek az érzelmek, szóval a
gondolataim inkább egy rezignált „Remek. Hát persze” környékén
mozognak.
Van valami élesség abban, ahogy rám néz, amitől libabőrös
leszek.
- Mit keresel itt? - kérdezi.
Baszki, baszki, baszki!
- Semmit.
Baszki. A tekintetem végigsiklik az utcán, aztán Ledger mögé
nézek, gyanítom, hogy az lehet a háza. Emlékszem, Scotty mesélte,
hogy Ledger az utca túloldalán nőtt fel. Mennyi az esélye, hogy
még mindig itt lakik?
Fogalmam sincs, mit csináljak. Felállók, de mintha ólomsúlyok
lennének a lábamban. Ledgerre nézek, de ő már nem engem figyel.
Az utca túloldalát bámulja, Scotty régi házát.
Végigsimít az állán, és új, aggasztó kifejezés bukkan fel az arcán.
Megkérdezi:
- Miért bámultad azt a házat?
A földre néz, aztán az utca túloldalára, aztán a nap felé, aztán
újra rám, mivel még mindig nem válaszoltam a kérdésére, és most
egy egész más embert látok magam előtt, mint korábban az
élelmiszerboltban.
Már nem az a fesztelen pasi, aki úgy mozog a kocsmájában,
mintha görkorcsolya lenne rajta.
- Nem Nicole-nak hívnak! - Úgy mondja, mintha letaglózná a
felismerés.
 Összerezzenek.
Összerakta a képet.
És most úgy néz ki, mint aki a legszívesebben cafatokra tépné.
A saját házára mutat.
- Gyerünk!
A szó éles és parancsoló. Lépek egyet az utcán, el tőle. Érzem,
hogy reszketek, de ő is lép egyet, eltünteti köztünk a távolságot. A
szemét megint a túloldali házra függeszti, a karjával mögém nyúl,
és határozottan a derekamra teszi a kezét. Maga mellett tol, a házra
mutat, amivel szemben lakik a lányom.
- Menj be, mielőtt meglátnak!
Számítottam rá, hogy előbb-utóbb összerakja a kirakós darabjait.
Már csak azt kívánom, bár már tegnap este megtette volna, és nem
most, amikor alig öt méterre vagyok Diemtől.
Ledger házára nézek, aztán vissza Patrick és Grace-ére. Nem
tudok tőle megszökni. Nem akarok jelenetet rendezni. A tervem az
volt, hogy békével érkezem, és minél kisebb felfordulással intézem
a dolgokat. Ledger viszont mintha épp az ellenkezőjét akarná.
- Kérlek, hagyj békén! - szűröm a szót összeszorított fogaim
mögül. - Ehhez semmi közöd.
- Hogy a faszba ne lenne hozzá közöm? - sziszegi válaszul.
- Ledger, kérlek! - A hangom a félelemtől és a könnyektől is
remeg. Félek tőle, félek ettől a pillanattól, megijeszt a gondolat,
hogy sokkal nehezebb lesz minden, mint amitől tartottam.
Különben miért próbálna elvonszolni a telkükről?
Még mindig Patrick és Grace házát nézem, de a lábam Ledger
otthona felé visz. Ellenkeznék, de ebben a pillanatban már én sem
vagyok biztos benne, hogy készen állok Landryék szemébe nézni.
Amikor beszálltam a taxiba, még azt hittem, igen, de most, hogy itt
vagyok, és Ledger dühös rám, már képtelen lennék találkozni
velük. Az elmúlt pár percben világossá vált, hogy számítottak az
érkezésemre, és egyáltalán nem örülnek neki.
 Valószínűleg értesítették őket, amikor az átmeneti szállásra
költözhettem. Készülhettek rá, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik.
A lábamban már nincs ólomsúly. Megint mintha lebegnék,
magasan a levegőben, mint egy lufi, és úgy követem
Ledgert, mintha a kezében lenne a madzag.
Szégyellem, hogy itt vagyok. Eléggé szégyellem ahhoz, hogy
úgy kövessem Ledgert, mintha nem lenne saját hangom és saját
gondolataim. Ebben a másodpercben szemernyi önbizalmat sem
érzek magamban. És a pólóm is túl béna egy ilyen jelentős
pillanathoz. Olyan hülye vagyok, hogy azt hittem, ez a módja!
Ledger becsukja az ajtót, amint a nappalijába érünk. Undorodva
néz rám. Nem tudom, hogy konkrétan a látványom kelti-e benne az
érzést, vagy a tegnap estére gondol. A nappaliban rója a köröket,
egyik tenyerét a homlokára szorítja.
- Ezért jöttél el a kocsmába? Megpróbáltál átverni, hogy
elvezesselek hozzá?
- Nem! - A hangom is szánalmasan cseng.
Idegesen húzza végig a kezét az arcán. Aztán megáll, és azt
morogja:
- A rohadt életbe!
Annyira mérges rám... Miért kell nekem mindig a lehető
legrosszabb döntéseket hozni?
- Egy napja vagy a városban. - Felmarkolja a kulcsát az asztalról.
- Komolyan azt gondoltad, hogy ez jó ötlet? Ilyen hamar beállítani?
Hamar? Diem már négyéves!
Karomat a kavargó gyomromra szorítom. Nem tudom, mit
tegyek. Mit csináljak? Mit tehetek egyáltalán? Biztos van valami.
Valamiféle kompromisszum. Nem dönthetik el ők egymás között,
mi a legjobb Diemnek, anélkül, hogy velem is egyeztetnének!
Vagy mégis?
Hát persze.
 Ebben a helyzetben én vagyok az, aki észszerűtlenül viselkedik,
csak túlzottan rettegtem ahhoz, hogy beismerjem. Meg akarom
kérdezni Ledgertől, hogy tehetek-e bármit, amivel meggyőzhetem
őket arról, hogy hallgassanak meg, de attól, ahogy rám bámul, úgy
érzem, csakis én tévedtem. Már abban se vagyok biztos, hogy van
még jogom kérdéseket feltenni.
A pillantása a kezemben szorongatott gumi tengeri csillagra
siklik. Odalép hozzám, és a kezét nyújtja érte. A tenyerébe teszem
a játékot. Nem tudom, miért adom át neki. Talán ha látja, hogy
hoztam valamit, tudni fogja, hogy jó szándék vezérelt.
- Ez komoly? Egy rágóka? - Úgy dobja a kanapéra, mintha ilyen
nevetséges dolgot még soha életében nem látott volna. -Már
négyéves! - A konyhába indul. - Hazaviszlek. Várd meg, amíg
beállok a kocsival a garázsba! Nem akarom, hogy meglássanak.
Már nem érzem úgy, mintha lebegnék. Nehéznek és dermedtnek
érzem magam, mintha a lábam belegyökeredzett volna a ház
betonalapjába.
Kinézek az ablakon Patrick és Grace házára.
Olyan közel vagyok... Csak egy utca választ el minket egymástól.
Egy üres utca, amin még forgalom sincs.
Világosan látom magam előtt, mi jön ezek után. Patrick és Grace
látni sem akar, olyannyira, hogy Ledger készenlétben állt, hogy
elcsípjen, ha megérkeznék. Ami azt jelenti, hogy szó sem lehet
tárgyalásról. A megbocsátás, amiben reménykedtem, soha nem
költözött be hozzájuk.
Még mindig gyűlölnek.
És a jelek szerint mindenki más is gyűlöl az életükben.
Csak úgy láthatom a lányomat, ha valamilyen csoda folytán
sikerül átvernem az ügyemet a bíróságon, ahhoz viszont pénz kell,
ami nekem egyelőre nincsen, és az addig eltelő éveknek még a
gondolatát sem bírom elviselni. Már így is olyan sok mindenről
lemaradtam!
 Ha valaha is látni akarom Diemet, ez az egyetlen esélyem! Ha
esélyt akarok arra, hogy könyörögjek Scotty szüleinek a
bocsánatukért, itt az alkalom. Most vagy soha.
Most vagy soha.
Ledger még vagy tíz másodpercig valószínűleg nem veszi észre,
hogy nem követem a garázsba. Talán átjutok, mielőtt utolérne.
Kislisszolok az ajtón, és amilyen gyorsan csak tudok, átrohanok
az utcán.
Az udvarukban vagyok.
Sprintelek a füvön, amin Diem játszott.
A bejárati ajtón dörömbölök.
Megnyomom a csengőt.
Megpróbálok belesni az ablakon, hogy csak egy pillantást
vethessek Diemre.
- Kérem! - suttogom, és még hangosabban kopogok. A suttogás
pánikba csap át, amikor meghallom Ledger közeledő lépteit. -
Sajnálom! - kiabálom, és tovább verem az ajtót. A hangomban
most rettegő könyörgés ül. - Sajnálom! Sajnálom! Kérem, hadd
lássam őt!
Aztán valaki húz, szinte már cipel vissza a házba az utca
túloldalán. Küzdők, hogy kiszabaduljak a karjai közül, de hiába
bámulom azt a bejárati ajtót, egyre kisebb lesz, hiába reménykedem
abban, hogy legalább egy fél pillanatra megpillanthatom a
kislányomat.
Semmi mozgást nem látok a házukban, mert már nem vagyok ott
előtte. Újra Ledger házában vagyok, ahol ledob a kanapéra.
A telefonja ott van a kezében, fel-alá járkál a nappaliban, és
tárcsáz egy számot. Csak három számot. A rendőrséget hívja.
Rögtön rám tör a pánik.
- Ne! - könyörgök. - Ne, ne, ne! - Átvetődöm a nappalin, hogy
elvegyem tőle a telefont, de az egyik kezét egyszerűen a vállamra
teszi, és visszavezet a kanapéhoz.
 Leülök, a könyökömmel a térdemre támaszkodom, az ujjaim
remegő ajkamhoz érnek.
- Ne hívd a rendőrséget! Kérlek!
Mozdulatlanul ülök, nem akarok fenyegetőnek tűnni, és csak
reménykedem abban, hogy elég ideig a szemembe néz ahhoz, hogy
átérezze a fájdalmamat.
A tekintete akkor találkozik az enyémmel, amikor hullani
kezdenek a könnyeim. Megdermed, mielőtt befejezné a hívást.
Lebámul rám, az arcomat tanulmányozza, mintha ígéretet
keresne rajta.
- Nem jövök vissza...
Ha felhívja a rendőrséget, azzal nagyon rossz színben tüntetne fel
engem.
Nem kerülhet semmi az aktámba, bár tudtommal semmilyen
törvényt nem szegtem meg. Mégis, az, hogy hívatlanul
beállítottam, már önmagában ellenem szól.
Tesz egy lépést felém.
- Nem jöhetsz ide vissza. Esküdj meg, hogy soha többé nem
látunk, különben máris hívom a rendőrséget!
Nem megy. Ezt nem ígérhetem meg neki. Mi más maradt még az
életemben a lányomon kívül? Nincs rajta kívül senkim. Csakis
miatta élek még.
Ez nem történhet meg.
- Kérlek! - zokogok, és magam sem tudom, mit is kérek tőle.
Csak azt akarom, hogy valaki meghalljon. Hogy meghallgasson.
Hogy megértse, mennyire szenvedek. Azt akarom, hogy legyen az
a férfi, aki tegnap este volt a kocsmában. Azt akarom, hogy öleljen
magához, hogy úgy érezhessem, van egy szövetségesem. Azt
akarom, hogy mondja azt, hogy minden rendben lesz, bár minden
porcikám azt súgja, hogy soha, semmi sem lesz rendben.
A következő pár perc a legyőzöttség ködös gyötrelmében telik.
Az érzések maguk alá temetnek.
 Beszállok Ledger kocsijába, és ő elvisz onnan, ahol a lányom az
egész eddigi életét töltötte. Végre, annyi év után egy városban
vagyok vele, de még soha nem éreztem őt olyan távolinak, mint
ebben a percben.
Az ablakhoz szorítom a homlokomat, lehunyom a szemem, és azt
kívánom, bár újrakezdhetném az egészet az elejéről.
A legelejéről.
Vagy ha nem lehet, bár ugorhatnék rögtön a legvégére.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
LEDGER

Az embereket általában dicsérik a haláluk után. Néha szinte

hőssé nyilvánítják őket. De amit Scottyról mondtak, abból semmit
sem kellett kiszínezni azért, hogy jó emlékeink legyenek róla.
Tényleg minden igaz volt, amit mondtak. Kedves volt, vicces,
sportos, őszinte, lehengerlő, jó fiú. Remek barát.
Egyetlen nap sem múlik el úgy, hogy ne kívánnám azt, bár helyet
cserélhetnék vele az életben és a halálban. Habozás nélkül
lemondanék az életemről, ha cserébe csak egyetlen napot Diemmel
tölthetne.
Nem tudom, ennyire dühös lennék-e, hogy ennyire védeném-e
Diemet akkor is, ha Kenna csak szimplán az okozója lett volna a
balesetnek. Csakhogy ennél jóval többet tett. Vezetett, amikor nem
szabadott volna neki, túl gyorsan hajtott, ivott, és fejre állította az
autót.
És aztán lelépett. Otthagyta Scottyt meghalni, hazasétált, és
befeküdt az ágyába, mert azt hitte, megúszhatja. Scotty azért halt
meg, mert Kenna félt, hogy bajba kerül.
És most megbocsátást akar?
Képtelen vagyok most Scotty halálának körülményeire gondolni,
úgy nem, hogy itt ül mellettem az autómban, mert inkább
meghalnék, mint hogy megadjam neki azt az örömöt, hogy
megismerje Diemet. Ha ehhez le kell hajtanom egy hídról, ebben a
pillanatban talán még ahhoz is elég bennem a bosszúvágy.
Egyszerűen nem tudok napirendre térni afelett, hogy azt
gondolta, rendben van, ha csak így felbukkan. Dühös vagyok, hogy
itt van, és a haragomat csak fokozza a tudat, hogy tegnap este
tisztában volt vele, ki vagyok. Amikor megcsókoltam, amikor
megöleltem.
Nem kellett volna figyelmen kívül hagynom az ösztöneimet.
Láttam, hogy nem stimmel vele valami. Nem úgy néz ki, mint az a
Kenna, akit öt évvel ezelőtt az újságokban láttam. Scotty
Kennájának hosszú, szőke haja volt. Persze akkoriban nem is
néztem meg alaposan az arcát. Személyesen sosem találkoztunk, de
valahogy úgy érzem, jobban be kellett volna vésődnie a fejembe
annak a lánynak, aki megölte a legjobb barátomat. Még ha csak egy
rendőrségi fotót láttam is róla.
Hülyének érzem magam. Dühös vagyok, megbántott, úgy érzem,
kihasznált. Ma a boltban is tudta, ki vagyok, de még csak nem is
célzott arra, hogy ő kicsoda.
Kicsit lehúzom az ablakot, hogy beengedjek egy kis friss levegőt,
remélem, hogy az megnyugtat. Az ujjtöveim kifehérednek, olyan
erősen szorítom a kormányt.
Ő egy hang nélkül bámul ki az ablakon. Lehet, hogy sír. Nem
tudom.
Kurvára nem érdekel.
Nem érdekel.
Ő nem az a lány, akivel tegnap este találkoztam. Az a lány nem is
létezik. Csak színjáték volt, én pedig szépen belesétáltam a
csapdájába.
Pár hónapja, amikor kiderült, hogy Kennát kiengedték, Patrick
elmondta, hogy aggódik. Úgy gondolta, lehetséges, hogy idejön,
mert találkozni akar Diemmel. Még egy kamerát is felszereltettem
a házamra, ami az ő udvarukat figyeli. Innen tudtam, hogy valaki ül
a járdán előttük.
Patricknek azt mondtam, feleslegesen aggódik.
- Nem jönne ide. Azok után nem, amit csinált.
Még erősebben szorítom a kormányt. Lehet, hogy Kenna hozta
világra Diemet, de ezzel vége is a jogainak.
 Amikor odaérünk a lakásához, beállok a kocsival a parkolóba, de
nem állítom le a motort, Kenna viszont nem száll ki. Azt
gondoltam, kipattan, mielőtt leállok, ahogy tegnap este, de úgy
tűnik, valamit még mondani akar. Vagy csak épp annyira fél
felmenni a lakásába, mint amennyire attól fél, hogy itt maradjon a
kocsimban.
Az ölében keresztbe tett kezére bámul, aztán lassan kicsatolja a
biztonsági övét, de utána sem változtat a testhelyzetén.
Diem hasonlít rá. Mindig is sejtettem, hogy így van, mert
Scotty vonásaiból nem sokat látok Diem arcában, de ma estig
fogalmam sem volt róla, mennyire hasonlít az anyjára. Ugyanolyan
vöröses árnyalatú barna hajuk van, egyenes és sima, sehol egy
hullám vagy egy göndör tincs. És a szeme is olyan, mint Kennáé.
Talán ezért gyanakodtam már tegnap este. A tudatalattim előbb
felismerte, mint én.
Amikor Kenna tekintete találkozik az enyémmel, egy pillanatra
összeszorítja a szívemet a csalódottság. Diem is pontosan így néz
ki, amikor szomorú. Mintha a jövőbe látnék, mintha látnám, hogy
fog kinézni egy napon Diem.
Nem tetszik, hogy az ember, akit a legkevésbé kedvelek ezen a
világon, arra emlékeztet, akit a legjobban szeretek.
Kenna megtörli a szemét, de nem veszek ki neki zsebkendőt a
kesztyűtartóból. Használhatja azt a Mountain Dew-s pólót, amit
már két napja hord.
- Nem tudtam, ki vagy, amikor odamentem tegnap este a
kocsmába - mondja remegő hangon. - Esküszöm!
A fejét a támlának dönti, és mereven bámul előre. Mellkasa
megemelkedik, ahogy mély levegőt vesz. Pontosan abban a
pillanatban fújja ki, amikor kinyitom az ajtózárat. Jelzem, hogy
ideje távoznia.
- Nem érdekel a tegnap este. Engem csak Diem érdekel. Ennyi.
 Végignézem, ahogy egyetlen könnycsepp leszalad az állán.
Gyűlölöm, hogy tudom, milyen íze van a könnyeinek. És
gyűlölöm, hogy egy részem szeretné letörölni őket.
Vajon akkor is sírt, amikor aznap este ott hagyta Scottyt?
Elegáns szomorúsággal mozog, előrehajol, arcát a kezébe temeti.
A mozdulatra szétárad a kocsiban a samponja illata. Gyümölcsillata
van. Alma. Én az ablakkeretre könyökölök, elhajolok tőle,
eltakarom a számat és az orromat a kezemmel. Kinézek az ablakon,
mert nem akarok többet tudni róla. Nem akarom tudni, milyen az
illata, milyen a hangja, milyenek a könnyei, milyen érzés nekem,
amikor szenved.
- Nem akarják, hogy része legyél az életüknek, Kenna!
A sírásában és zaklatott légzésében mintha több évnyi fájdalom
rejtőzne.
- Ő a lányom.
A hangja ebben a pillanatban mintha új erőt kapna valahonnan.
Már nem csak halk suttogás, tele van pánikkal és kétségbeeséssel.
Megragadom a kormányt, a hüvelykujjammal dobolva próbálom
kitalálni, hogyan mondjam el, amit kell, úgy, hogy megértse.
- Diem az ő lányuk. A te jogaidat elvették. Szállj ki a kocsimból,
tegyél nekünk egy szívességet, és menj vissza Denverbe!
Nem tudom, hogy a zokogás, ami kiszakad belőle, egyáltalán
valódi-e. Letörli az arcát, aztán kinyitja az ajtót, és kiszáll a
kocsiból. Felém fordul, mielőtt becsukná az ajtót. Annyira hasonlít
Diemre! Még a szeme is egy kicsit világosabb lesz, amikor sír, pont
mint Diemnek.
Ez a tekintet a lelkem legmélyéig hatol, de tudom, hogy csak
azért, mert annyira hasonlít a lányára. Diem miatt fáj, nem emiatt a
nő miatt.
Kenna láthatóan tépelődik, hogy hátat fordítson vagy válaszoljon
nekem, vagy esetleg kiabáljon. Maga köré fonja a karját, és nagy,
kétségbeesett szemét rám függeszti. Aztán egy másodpercre az
égnek emeli a tekintetét, és remegve beszívja a levegőt.
- Rohadj meg, Ledger! - Belül összerezzenek a hangjából
kihallatszó fájdalomtól, de kívülről igyekszem semmit sem
mutatni.
Még csak nem is kiabál, halkan és keményen vágja az arcomba a
szavakat.
Becsapja a kocsi ajtaját, aztán két kézzel ráüt az ablakra.
- Rohadj meg!
Nem akarom harmadszor is hallani. Rükvercbe állítom az autót,
és kitolatok az utcára. A gyomrom görcsben, mintha az ő ökle
szorítaná össze. Minél távolabb kerülök tőle, annál jobban oldódik
a csomó.
Nem tudom, mire számítottam. Évekig élt róla egy kép a
fejemben. A lányról, aki nem érzett semmi megbánást azért, amit
tett. Az anyáról, aki egyáltalán nem kötődik a gyerekhez, akit
világra hozott.
Nem könnyű elengedni ötévnyi előítéletes, de határozott
véleményt. Kenna egyetlenegy módon élt a fejemben.
Megbánások nélküli. Rideg. Érzéketlen. Értéktelen.
És ezt nem tudom összeegyeztetni azzal a lelki tusával, amit
láthatóan azért érez, mert nem lehet része Diem életének, pedig úgy
tűnt, Scotty életét nem tartotta valami sokra.
Menet közben millió dolog kavarog a fejemben, amit
mondhattam volna. Milliónyi kérdés, amire még mindig nem
kaptam választ.
Miért nem hívtál segítséget?
Miért hagytad ott Scottyt?
Miért gondolod, hogy jogod van újabb fájdalmat okozni azoknak,
akiknek az életét már tönkretetted?
Miért akarlak még mindig megölelni?
TIZENHARMADIK FEJEZET
KENNA

Olyan, mintha éppen a legrosszabb lehetséges forgatókönyvet

élném át. Nemcsak hogy nem találkozhattam ma a lányommal, de
az egyetlen ember, aki esetleg elvezethetett volna hozzá, az első
számú ellenségem lett.
Gyűlölöm Ledgert. Gyűlölöm, hogy engedtem, hogy tegnap este
megérintsen. Gyűlölöm, hogy abban a rövid időben, amit együtt
töltöttünk tegnap, megadtam neki mindent ahhoz, hogy hazugnak,
szajhának, alkoholistának bélyegezzen. Mintha a gyilkos nem lett
volna elegendő.
Egyenesen Patrickhez és Grace-hez fog menni, és csak ráerősít
az irántam érzett gyűlöletükre. Segít nekik, hogy még magasabb,
még erősebb, még vastagabb falat emeljenek közém és a lányom
közé.
Senki sem áll az én oldalamon. Egyetlen ember sem.
- Szia!
Megtorpanok a lépcső közepén. Egy kamasz lány ül a tetején.
Down-szindrómás, és olyan kedvesen mosolyog rám, mintha
nem ez lenne életem legrosszabb napja. Ugyanolyan munkaing van
rajta, amilyen Amyn volt az élelmiszerboltban. Biztos ő is ott
dolgozik. Amy azt mondta, a pakolós munkát általában speciális
igényű munkavállalóknak adják.
Letörlöm a könnyeket az arcomról, és azt mormolom:
- Szia! - Aztán ellépek mellette. Más esetben több energiát
fektetnék abba, hogy barátságos legyek a szomszédaimmal, pláne,
ha ezzel a lánnyal egy helyen fogok dolgozni, de a torkomban több
a könny, mint a szó.
 Kinyitom a lakásomat, aztán rögtön be is csukom magam mögött
az ajtót, és arccal előre a félig leeresztett matracra vetem magam.
Még azt se mondhatom, hogy ott vagyok, ahonnan elindultam.
Úgy érzem, még annál is hátrébb kerültem.
Az ajtóm kitárul, mire gyorsan felülök. A lány a lépcsőről besétál
a lakásomba, bár én nem hívtam.
- Miért sírsz?
Becsukja az ajtót maga mögött, és nekitámaszkodik, kíváncsian
néz körbe a lakásomban.
- Miért nincsenek cuccaid?
Bár hívatlanul betört hozzám, túl szomorú vagyok ahhoz, hogy
mérges legyek. A jelek szerint nem nagyon ismeri a határokat. Jó
tudni.
- Csak most költöztem be - szolgálok magyarázattal a bútorok
hiányára.
A lány odasétál a hűtőmhöz, és kinyitja. Megtalálja benne a félig
megevett kekszet, ami reggel maradt, és rögtön ki is veszi.
- Ezt megehetem?
Legalább megvárja az engedélyemet, mielőtt elkezdene enni.
- Persze.
Harap egyet a kekszből, aztán elkerekedik a szeme, és a pultra
hajítja a csomagot.
- Jaj, van egy kiscicád! - odasétál a cicához, és felveszi. -
Anyukám nem engedi, hogy macskám legyen. Ruthtól kaptad?
Bármikor máskor örömmel fogadnám, de tényleg, most viszont
nincs erőm barátságosnak lenni életem egyik legrosszabb
pillanatában. Szükségem van egy rendes összeomlásra, de amíg itt
van, addig erre nincs lehetőségem.
- Elmennél, kérlek? - mondom a lehető legkedvesebben, de
persze azt kérni valakitől, hogy hagyjon békén, mindenképpen
sértő kicsit.
 - Egyszer, úgy ötéves koromban, most amúgy tizenhét vagyok,
szóval ötévesen volt egy kiscicám, de férges lett és meghalt.
- Sajnálom.
Még mindig nem csukta be a hűtő ajtaját.
- Mi a neve?
- Még nem neveztem el.
Nem hallotta, hogy megkértem, hogy menjen el?
- Miért vagy ilyen szegény?
- Miből gondolod, hogy szegény vagyok?
- Nincs se kajád, se ágyad, se semmi cuccod.
- Börtönben voltam. - Talán ezzel sikerül elijesztenem.
- Az apám is börtönben van. Ismered?
- Nem.
- De nem is mondtam a nevét.
- Női börtönben voltam.
- Able Darby. Ez a neve. Ismered őt?
- Nem.
- Miért sírsz?
Leszállok a matracról, a hűtőhöz sétálok, és becsukom az ajtaját.
- Bántott valaki? Miért sírsz?
Nem tudom elhinni, hogy válaszolni fogok neki. Még
szánalmasabbnak tűnök attól, hogy kiöntöm a szívemet valami
kamasznak, aki csak úgy besétált a lakásomba. Mégis úgy érzem,
hogy jólesne kimondani hangosan is.
- Van egy lányom, de nem engedik, hogy találkozzam vele.
- Elrabolták?
A legszívesebben igennel válaszolnék, mert néha így is érzem.
- Nem. A lányom másokkal lakott, amíg én börtönben voltam, és
most, hogy kiszabadultam, nem engedik, hogy találkozzam vele.
- De szeretnél?
- Igen.
Puszit nyom a kiscica fejére.
 - Szerintem örülnöd kellene. Én nem szeretem a kisgyerekeket.
Az öcsém néha mogyoróvajat ken a cipőmre. Mi a neved?
- Kenna.
- Én Lady Diana vagyok.
- Ez az igazi neved?
- Nem. Az Lucy, de a Lady Diana jobban tetszik.
- Az élelmiszerboltban dolgozol? - kérdezem az ingre mutatva.
Erre bólint.
- Én hétfőn kezdek majd.
- Én már majdnem két éve ott dolgozom. Egy számítógépre
spórolok, bár még semmit sem sikerült félretennem. Most megyek
vacsorázni.
Odaadja nekem a cicát, és elindul az ajtó felé.
- Van pár csillagszóróm. Van kedved meggyújtani párat, ha
besötétedett?
A pultnak dőlök, és felsóhajtok. Nem akarok nemet mondani, de
az a gyanúm, hogy a kiborulásom legalább holnap reggelig el fog
tartani.
- Talán majd máskor.
Lady Diana végre elhagyja a lakásomat. Ezúttal ráfordítom a
kulcsot, aztán fogom a jegyzetfüzetemet, és elkezdek egy levelet
Scottynak, mert ez az egyetlen dolog, ami megóvhat attól, hogy
teljesen magamba zuhanjak.

Kedves Scotty!
Szeretném, ha el tudnám neked mondani, hogy milyen a
kislányod, de sajnos még mindig fogalmam sincs róla.
Talán az én hibám, amiért nem voltam őszinte Ledgerrel tegnap
este. Úgy láttam, valamiféle árulásnak vette, amikor rájött, hogy ki
is vagyok. Nem is találkoztam a szüleiddel, mert Ledger olyan
mérges volt, hogy odamentem.
 Én csak a lányunkat akartam látni, Scotty! Csak látni akartam.
Nem azért jöttem, hogy elvegyem tőlük, és nem hiszem, hogy
Ledgernek vagy a szüleidnek van fogalma arról, milyen érzés
hónapokig a testedben hordozni egy emberi lényt, hogy aztán
elragadják tőled ezt a kicsi embert, még mielőtt találkozhatnál vele.
Tudtad, hogy ha egy nő a börtönben szül, de a büntetése már a
végéhez közeledik, akkor néha megengedik, hogy vele maradjon a
kisbabája? Ez főleg fogházban fordul elő, ahol rövidebbek a
büntetések. Néha előfordul börtönökben is, de ritkán.
Az én esetemben a büntetésem még épp csak elkezdődött, amikor
megszültem Diemet, vagyis semmiképpen sem maradhatott velem a
börtönben. Koraszülött volt, és amikor megszületett, észrevették,
hogy valami nem tökéletes a légzésével, ezért rögtön elvitték a
kórházba a koraszülött osztályra. Nekem aszpirint adtak meg
néhány óriási betétet, és végül visszavittek a börtönbe üres kézzel
és üres méhhel.
A körülményektől függően bizonyos anyáknak megengedik, hogy
lefejjék a tejüket, és az anyatejet elszállítják a babájuknak. Én nem
voltam ilyen szerencsés. Nem hagyták, hogy fejjek, és nem adtak
semmit, ami segített volna, hogy a tejem elapadjon.
Öt nappal Diem születése után a börtönkönyvtárban voltam, az
egyik sarokban sírtam, mert megindult a tejem, teljesen átáztatta a
ruhámat, testileg és lelkileg kimerült voltam, arról nem is beszélve,
hogy az érzelmeim sem csitultak még el.
Ekkor ismerkedtem meg Ivyval.
Ő már bent volt egy ideje, jól ismerte az összes őrt, az összes
szabályt, meg hogy meddig feszegetheti a határokat, és ki az, akinél
ezt meg lehet tenni. Meglátta, hogy zokogok egy szülés utáni
depresszióról szóló könyv felett. Aztán meglátta az átázott felsőmet,
úgyhogy bekísért a mosdóba, és segített rendbe szedni magamat.
Módszeresen kis négyzetekké hajtogatta a papírtörlőt, és egyesével
adogatta nekem őket, hogy béleljem ki velük a melltartómat.
 - Fiú vagy lány? - kérdezte.
- Lány.
- Milyen nevet adtál neki?
- Diem.
- Jó név. Erős név. És egészséges?
- Koraszülött volt, szóval elvitték, amint megszületett. De az
ápolónő azt mondta, hogy jól van.
Ivy elhúzta a száját, amikor ezt meghallotta.
- Engedik, hogy találkozz vele?
- Nem. Nem hiszem.
Ivy megcsóválta a fejét. Akkor még nem tudtam, de Ivy egész
beszélgetéseket le tudott folytatni úgy, hogy különböző módokon
rázta a fejét. Lassan megtanultam ezeket a gesztusait, de aznap
még nem tudtam, hogy ez a bizonyos fejcsóválás azt jelentette: „a
rohadékok”.
Segített megszárítani a felsőmet, és amikor visszamentünk a
könyvtárba, leültetett, és azt mondta:
- Megmondom, mi lesz. Elolvasol minden egyes könyvet a
könyvtárban. Hamarosan elkezdesz a könyvek izgalmas és színes
világában élni a börtön szürkesége helyett.
Sosem voltam valami nagy könyvmoly, szóval nem tetszett az
ötlete. Azért bólintottam, de látta, hogy nem igazán hallgatok rá.
Levett egy könyvet a polcról, és a kezembe nyomta.
- Elvették tőled a gyerekedet. Ezen soha nem fogod túltenni
magadat. Szóval itt és most döntened kell. Együtt fogsz élni a
szomorúságoddal, vagy belehalsz?
A kérdése mintha gyomorszájon vágott volna - éppen ott, ahol
már nem volt ott a lányom. Ivy nem biztatni próbált. Bizonyos
szempontból épp az ellenkezőjét tette. Nem mondta, hogy majd
túlteszem magam azon, amit érzek, vagy hogy minden könnyebb
lesz idővel. Azt mondta, hogy ennyi, az a nyomorultság, amit most
érzek, az lesz a normális az életemben. És vagy megtanulok vele
együtt élni, vagy engedem, hogy maga alá temessen.
Nagyot nyeltem, és azt mondtam:
- Együtt fogok élni vele.
Ivy elmosolyodott, és megszorította a karomat.
- Erről van szó, anyukám!
Ivy nem is tudta, hogy a kegyetlen őszinteségével aznap
megmentett engem. És igaza volt. Az, hogy mi nekem a normális,
már sosem lesz ugyanaz. Igazából onnantól nem volt az, hogy
elveszítettelek, de amikor a lányomat elvették a szüleid, még
messzebb sodródtam a biztos középponttól.
És ugyanazt a legyőzött kétségbeesést érzem most is, mint aznap,
amikor elvették őt tőlem.
Ledgernek fogalma sincs róla, hogy a mai viselkedése hogyan
törte össze az utolsó pár ép darabot a lelkemben.
Ivynak fogalma sincs róla, hogy a szavai majdnem öt évvel
ezelőttről valahogy még mindig megmentenek.
Talán így nevezem el a cicát. Ivynak.

Szeretettel:
Kenna
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
LEDGER

Hazafelé Patrick háromszor is hívott, de nem vettem fel, mert

még túl mérges vagyok Kennára ahhoz, hogy róla beszéljek a
telefonon. Reméltem, hogy Landryék nem hallották, amikor az
ajtón dörömbölt, de nyilvánvalóan hallották.
Patrick az udvaron vár, amikor leparkolok a felhajtón. Rákezdi,
mielőtt kiszállnék a kocsiból.
- Mit akar? - kérdezi. - Grace teljesen kiborult! Gondolod, meg
akarja támadni a nevelőszülői jogainkat? Az ügyvéd azt mondta,
nem lenne semmi esélye! - Folyamatosan zúdítja rám a kérdéseket,
és követ a konyhába.
A kulcsomat az asztalra hajítom.
- Nem tudom, Patrick!
- Kérjünk ellene távoltartási végzést?
- Nem hiszem, hogy lenne rá alapod. Nem fenyegetett meg
senkit.
Fel-alá járkál a konyhában, és ahogy figyelem, mintha egyre
kisebb és kisebb lenne. Öntök és a kezébe nyomok egy pohár vizet.
Egy hajtásra megissza, aztán leül az egyik bárszékre. Az arcát a
tenyerébe temeti.
- Diemnek nincs szüksége arra, hogy ez a nő ki-be ugráljon az
életéből. Azok után, amit Scottyval tett. Mi nem...
- Nem fog újra felbukkanni itt - nyugtatom meg. - Túlzottan fél
attól, hogy ráhívjuk a zsarukat.
A megjegyzésemtől csak még jobban kezd aggódni.
- Miért? Igyekszik nem bajba keveredni, hogy mégis bíróságra
vihesse az ügyet?
 - Egy szemétdombon lakik. Kétlem, hogy lenne elég pénze
ügyvédre.
Patrick felpattan.
- Itt lakik?
Bólintok.
- A Paradicsomi Otthonokban. Nem tudom, meddig tervez itt
maradni.
- A fenébe! - morogja. - Grace ebbe belepusztul! Nem tudom,
mit tegyek.
Nem tudok neki tanácsot adni. Bármennyire is fontos szerepem
van Diem életében, nem vagyok az apja. Nem én nevelem születése
óta. Ez nem az én harcom, valahogy mégis sikerült a kellős
közepébe kerülnöm.
Jogi szempontból talán nincs beleszólásom a dologba, de
véleményem az van. Elég határozott.
Az világos, hogy ennek az egész helyzetnek nincs olyan
megoldása, ami mindenki számára előnyös lenne, viszont az
igazság az, hogy Diem életében részt venni kiváltság. És Kenna
elveszítette ezt a kiváltságot azon az estén, amikor úgy döntött,
hogy a szabadsága többet ér Scotty életénél.
Grace nem elég erős ahhoz, hogy szembenézzen Kennával. Talán
Patrick sem elég erős, de ő mindig igyekezett legalább olyan
erősnek mutatni magát, amilyenre Grace-nek szüksége volt.
Grace előtt sosem mutatkozik zaklatottnak. Azt azokra a
pillanatokra tartogatja, amikor Scotty halála egyszerűen már túl sok
neki. Olyankor el kell menekülnie, hogy egyedül sírjon az én hátsó
kertemben.
Néha mindkettőjükön látom, hogy kezdenek összeomlani.
Mindig februárban történik, Scotty születésének hónapjában. Aztán
májusban eljön Diem születésnapja, ami új életet lehel beléjük.
Ezt kell Kennának megértenie. Grace és Patrick csakis Diemnek
köszönhetően él még. Ő a ragasztó, aminek köszönhetően még nem
estek szét darabjaikra.
Ebben a történetben Kennának nincsen helye. Bizonyos dolgokat
meg lehet bocsátani, de vannak olyan tettek, amiknek az emléke
olyan fájdalmas, hogy még tíz év után is padlóra tudja küldeni az
embert. Patrick és Grace azért tudja még tartani magát, mert Diem
és én segítünk nekik elég időre elfelejteni azt, ami Scottyval
történt. Így tudnak elviselni minden újabb napot. Ha Kenna itt
lenne, Scotty halála nap mint nap arcon csapná őket.
Patrick lehunyja a szemét, két kezét összetéve támasztja az
állához, mintha magában imádkozna.
Áthajolok a pulton, és igyekszem megnyugtató hangon folytatni:
- Diem most biztonságban van. Kenna túlzottan fél attól, hogy
ráhívjuk a rendőröket, és nincs pénze arra, hogy jogi úton küzdjön
Diemért. Lépéselőnyben vagytok. Biztosra veszem, hogy a ma este
után beletörődik a vereségbe, és visszamegy Denverbe.
Patrick vagy tíz másodpercig bámulja a padlót. Szinte látom,
ahogy a sok nehézség súlya a vállát nyomja.
- Remélem - sóhajtja végül. Az ajtó felé indul, és miután elmegy,
végre lehunyhatom a szememet, és kifújhatom a levegőt, amit benn
tartottam.
Minden egyes megnyugtató szavam hazugság volt. Abból, amit
Kennáról megtudtam - bármilyen kevés is -, az az érzésem, hogy
ennek még távolról sincs vége.

- Gondterheltnek tűnsz - jegyzi meg Roman. Kiveszi a poharat a

kezemből, és kitölti a sört a vendégnek, aki már háromszor rendelte
meg tőlem az italt. - Talán szünetet kellene tartanod. Lelassítasz
minket.
- Jól vagyok.
Roman pontosan tudja, hogy nem vagyok jól. Ahányszor
ránézek, látom, hogy engem figyel, próbál rájönni, mi a bajom.
 Még egy órát próbálok dolgozni, de szombat este van, nagy a
hangzavar, és bár szombat esténként van velünk egy harmadik
pultos is, Romannek igaza van, lelassítom a munkát, megnehezítem
a dolgukat, szóval végül mégis beadom a derekam, és szünetet
tartok.
Leülök a lépcsőre a sikátorban, felnézek az égre, és azon
töprengek, mi a fenét tenne Scotty a helyemben. Ő mindig olyan
tiszta fejjel gondolkodott. Nem hiszem, hogy ezt a szüleitől
örökölte. Vagy talán mégis, nem tudom. Talán nekik nehezebb
tiszta fejjel gondolkodni, miután így összetört a szívük.
Mögöttem kinyílik az ajtó. Hátranézek a vállam felett, és látom,
hogy Roman jött ki utánam. Leül mellém, de nem szól semmit. Így
ad nekem lehetőséget arra, hogy beszéljek.
- Kenna visszatért.
- Diem anyja?
Bólintok.
- Basszus...
A szememet dörgölöm, próbálok enyhíteni valahogy a fejfájáson,
ami egész nap feszegette a koponyámat.
- Tegnap este majdnem lefeküdtem vele. A kocsimban, zárás
után.
Erre nem reagál azonnal. Rásandítok, de ő kifejezéstelen arccal
bámul rám. Aztán felemeli a kezét, és végighúzza kézfejét a száján.
- Hogy mit csináltál? - Roman feláll, és kilép a sikátorba. A
lábára bámul, próbálja feldolgozni, amit mondtam. Pont olyan
döbbentnek tűnik, mint amilyennek én éreztem magamat, amikor
összeraktam a képet a házam előtt. - Azt hittem, gyűlölöd Diem
anyját!
- Tegnap este nem tudtam, hogy ő Diem anyja.
- Hogyhogy nem tudtad? A legjobb barátod barátnője volt, nem?
- Sosem találkoztam vele. Egyszer láttam róla egy fényképet. Azt
hiszem, a rendőrségi fotóját. Akkor még hosszú, szőke haja volt.
Teljesen máshogy nézett ki.
- Azta... - szakad ki Romanből. - Ő tudta, hogy te ki vagy?
Erre a kérdésre még most sem tudom a választ, szóval
megvonom a vállamat. Amikor ma meglátott a házam előtt, nem
tűnt meglepettnek. Csak zaklatottnak.
- Ma megjelent, és Diemmel akart találkozni. Most meg. -
Megcsóválom a fejemet. - Elcsesztem, Roman! Patricknek és
Grace-nek nincs erre szüksége.
- Van bármilyen joga szülőként?
- A jogait megvonták, mert olyan hosszú ideig volt a börtönben.
Azt reméltük, hogy nem jön vissza, és nem akar majd részt venni
Diem életében. Patrickék aggódtak miatta. Mind aggódtunk. Csak
gondolom, arra számítottunk, hogy kapunk előtte valami
figyelmeztetést.
Roman megköszörüli a torkát.
- Azért azt be kell látni, hogy mégiscsak ő szülte meg Diemet.
Az volt a figyelmeztetés. - Roman szereti minden helyzetben az
ördög ügyvédjét játszani. Nem lep meg, hogy most is ezt teszi. -Mi
a tervük? Megengedik Diemnek, hogy találkozzon az anyjával így,
hogy tudják, szeretne részt venni az életében?
- Patricknek és Grace-nek túl nehéz lenne, ha Kenna bekerülne
az életükbe.
Roman elhúzza a száját.
- És Kenna hogy fogja ezt fogadni?
- Nem nagyon érdekel, mit érez Kenna. Egyetlen nagyszülőt sem
szabadna arra kényszeríteni, hogy láthatásról egyezkedjen a fia
gyilkosával.
Roman felvonja a szemöldökét.
- Gyilkos? Ez azért költői túlzás. A tettei vezettek Scotty
halálához, ez igaz. De ez a lány nem valami hidegvérű gyilkos. -
Arrébb rúg egy kavicsot a járdán. - Mindig is úgy gondoltam, hogy
túl kemények voltak vele.
 Roman nem ismert, amikor Scotty meghalt. Csak a történetet
hallotta. De ha itt lett volna öt évvel ezelőtt, és látta volna, milyen
hatással volt mindenkire az, ami történt, valószínűleg orrba
nyomom ezért a véleményért.
Pedig ő csak hozza a szokásos formáját. Az ördög ügyvédjét.
Hiányos információra alapozva.
- Mi történt, amikor megjelent? Mit mondtak neki?
- Nem jutott el odáig. Elcsíptem az utcán, és hazavittem a
lakásába. Aztán megmondtam neki, hogy menjen vissza Denverbe.
Roman zsebre teszi a kezét. Az arcát kutatom, keresem rajta az
elítélést.
- Ez mikor történt? - kérdezi.
- Pár órája.
- És nem aggódsz érte?
- Kiért? Diemért?
Halkan nevetve megrázza a fejét, mintha én vesztettem volna el a
fonalat.
- Én Kennáról beszélek. Élnek itt rokonai? Barátai? Vagy ott
hagytad egyedül, miután megmondtad neki, hogy húzzon el?
Felállok, aztán leporolom a nadrágomat. Tudom, mire akar
kilyukadni, de ez nem az én problémám. Legalábbis erről
próbálom meggyőzni magamat.
- Lehet, hogy rá kellene nézned - veti fel.
- Nem fogok ránézni.
Roman csalódottnak tűnik.
- Te ennél jobb ember vagy.
Érzem, hogy a torkomban dobog a szívem. Nem tudom, hogy e
pillanatban rá vagy Kennára vagyok-e mérgesebb.
Roman tesz felém egy lépést.
- Ő a felelős a baleset során bekövetkezett haláláért valakinek,
akibe szerelmes volt. És ha ez nem lett volna elég nehéz, börtönbe
került érte, és aztán le kellett mondania a gyerekéről is. Most végre
visszajön, azt remélve, hogy találkozhat a kislánnyal, majd te, isten
tudja, mit művelsz vele a kocsidban, hogy aztán megakadályozd,
hogy lássa a lányát, és utána még azt is közlöd vele, hogy húzzon
innen a fenébe. Nem csoda, hogy egész este szart se tudtál
dolgozni. - Hátralép, de mielőtt visszamenne, még felém fordul, és
folytatja: - Neked köszönhetem, hogy nem fekszem valahol holtan
egy árokban, Ledger! Esélyt adtál nekem, amikor mindenki más
lemondott rólam. Fogalmad sincs, mennyire felnézek rád ezért. De
ebben a pillanatban rohadt nehéz felnézni rád, mert seggfejként
viselkedsz. - Azzal besétál a kocsmába.
Miután becsukódik mögötte az ajtó, egy darabig csak bámulom,
aztán jó erősen rácsapok.
- A kurva életbe!
Elkezdem róni a köröket a sikátorban, de minél többet járkálok,
annál nagyobb a bűntudatom. Amióta csak megtudtam, mi történt
Scottyval, egyértelműen és kérdés nélkül Patrick és Grace pártján
álltam, de telnek a másodpercek Roman szavai és a következő
döntésem között, és én egyre kellemetlenebbül érzem magam.
A fejemben két lehetőség kergetőzik. Az első, hogy Kenna
pontosan az, akinek mindig is tartottam, és most is önző okból
bukkant fel itt. Hogy kizárólag magára gondolt, és eszébe sem
jutott, milyen hatással lehet a jelenléte Patrickre, Grace-re vagy
éppen Diemre.
A második lehetőség, hogy Kenna egy elkeseredett, gyászoló
anya, aki egyszerűen vágyik a gyermekére, és kétségbeesetten
szeretne mindent jóvátenni a lánya életében. És ha ez az igazság,
nem vagyok benne biztos, hogy rendben van az, ahogy elváltunk
ma este.
Mi van, ha Romannek igaza van? Mi van, ha elvettem tőle az
utolsó reménysugarat is? Ha így történt, mi marad neki? Egyedül
abban a lakásban, egy sötét, remény nélküli jövővel...
Talán tényleg aggódnom kellene?
 Tényleg rá kellene néznem?
Még jó pár percig masírozom fel-alá a kocsma mögötti
sikátorban, mire végre felteszem magamnak azt a kérdést, ami már
így is folyton újra és újra felbukkan az agyamban. Mit tenne
Scotty?
Scotty mindig a legjobbat látta az emberekben, még azokban is,
akikben én semmi jót nem tudtam felfedezni. Ha most itt lenne, el
tudom képzelni, hogyan érvelne.
„Túl kemény voltál vele, Ledger! Mindenkinek jár az ártatlanság
vélelme, Ledger! Sosem tudnád magadnak megbocsátani, ha
megöli magát, Ledger!”
- Bassza meg! - morgom. - Bassza meg! Bassza meg!
Semmit sem tudok Kenna személyiségéről. Amennyire én
tudom, a korábbi reakciója lehetett színjáték is, egy kis drámázás.
De az is lehet, hogy tényleg mélypontra került, és nem tudnék
nyugodtan aludni, amíg ilyen súly nyomja a lelkiismeretemet.
Zaklatottan és idegesen, de végül beszállok a kocsimba, és
visszaindulok a lakásához.

Talán megkönnyebbülést kellene éreznem, mert úgy tűnik,

Roman tévedett, de igazából csak dühös vagyok.
Kenna nem bujkál a lakásában. Kint van az udvaron, és úgy néz
ki, mint akinek az égvilágon semmi gondja. Tűzijátékozik, basszus!
Vagyis csillagszórókkal játszik. Ő meg valami lány úgy forognak a
fűben, mint a kislányok. Mintha Kenna nem az a felnőtt nő lenne,
aki órákkal ezelőtt még úgy viselkedett, mintha a világ összeomlott
volna körülötte.
Nem látott, amikor megérkeztem, mert háttal állt a parkolónak,
és az elmúlt pár percben sem vette észre, hogy itt ülök a kocsiban.
Még egy csillagszórót meggyújt a lánynak, aki őrült rohanásba
kezd, fénycsíkot húz maga után, majd eltűnik az épület sarkánál.
 Amint Kenna egyedül marad, tenyerét a szemére szorítja, és az
égnek emeli az arcát. Pár másodpercig csak áll így, aztán megtörli a
szemét a pólójával. Amikor a lány visszatér, Kenna mosolyog,
aztán a lány eltűnik, és Kenna arca ismét elkomorul.
Így kapcsolja ki és be, ki és be az érzéseit, és nekem nem tetszik,
hogy tetszik, hogy úgy tesz, mintha nem lenne szomorú,
valahányszor visszatér az a lány. Talán Romannek mégis igaza volt.
A lány megint visszatér, és újabb csillagszórót nyom Kenna
kezébe. A meggyújtása közben Kenna felnéz, és kiszúrja a
kocsimat. Mintha az egész teste összezsugorodna, de mégis
mosolyt erőltet az arcára, amikor int a lánynak, hogy fussa körbe az
épületet. Amint a lány eltűnik, Kenna elindul felém.
Teljesen egyértelmű, hogy őt figyeltem, nem is próbálom
titkolni. Kinyitom az ajtót, mielőtt odaérne, hogy beüljön.
Beül, aztán behúzza az ajtót maga után.
- Jó híreket hoztál?
Kínosan fészkelődöm az ülésemben.
- Nem.
Kinyitja az ajtót, és már szállna is ki.
- Várj, Kenna!
Megdermed, aztán visszahúzza az ajtót, a kocsiban marad. Olyan
nagy a csend... Puskapor és gyufa illatát érzem rajta, és valami
különös feszültség remeg köztünk, szinte tapintható, és már az sem
lepne meg, ha az egész átkozott kocsi felrobbanna tőle. De nem
robban. Nem történik semmi. Senki sem beszél.
Aztán megköszörülöm a torkomat.
- Rendben leszel? - Igazi aggodalmamat rideg, rezzenéstelen
arccal próbálom leplezni, és tudom, hogy a kérdésem erőltetettnek
tűnik, mintha igazából nem is érdekelne a válasza.
Kenna megint megpróbál kiszállni, de megragadom a csuklóját.
A tekintetünk találkozik.
- Rendben leszel? - ismétlem meg a kérdést.
 Vörös, puffadt szemmel mered rám.
- Te most. - Kicsit zavarodottan rázza meg a fejét. - Te most azért
vagy itt, mert attól féltél, hogy megölöm magam?
Nem tetszik, hogy úgy néz ki, mintha a legszívesebben nevetne
az aggodalmamon.
- Azt kérdezed, aggódom-e miattad, mert nem vagy valami jó
lelkiállapotban? - fogalmazom át a kérdését. - Igen. Aggódom.
Csak biztos akartam lenni abban, hogy jól vagy.
Kissé jobbra dönti a fejét, aztán teljes testével felém fordul, hogy
rendesen a szemembe nézhessen. Vállig érő, egyenes haja együtt
mozog a fejével.
- Nem erről van szó - jelenti ki. - Azért aggódsz, mert ha
megölném magam, bűntudatod lenne, amiért olyan
elviselhetetlenül kegyetlen voltál velem. Ezért jöttél vissza. Az
nem érdekelne, ha csak úgy megölném magam. Csak nem akarod,
hogy te add meg hozzá az utolsó lökést. - Kongó kis nevetéssel
rázza meg a fejét. - Megtetted, ellenőriztél. Most már tiszta lehet a
lelkiismereted. Viszlát!
Kenna már nyitná az ajtót, amikor az ablaknál váratlanul
felbukkan az a lány, akinek a csillagszórókat gyújtotta meg, és orrát
az üveghez szorítja.
- Húzd le az ablakot! - kéri Kenna.
Elfordítom a kulcsot, hogy le tudjam húzni az ablakát. A lány
behajol a kocsiba, és ránk mosolyog.
- Te vagy Kenna apukája?
A kérdése olyan váratlanul ér, hogy nem tudom megállni,
elnevetem magam. Kenna is nevet.
Diem a mosolyát és a nevetését Scottytól örökölte, mert Kenna
nevetése egészen más, csakis a sajátja. Eddig a pillanatig még
sosem hallottam, és most újra hallani akarom.
- Határozottan nem az apukám - tisztázza Kenna, aztán a szeme
sarkából rám sandít. - Ő az, akiről korábban beszéltem. Aki nem
engedi, hogy lássam a kislányomat. - Kenna kinyitja az ajtót, és
kiugrik a kocsiból.
Rám csapja az ajtót, aztán a lány behajol az ablakon, és odaszól
nekem:
- Szemétláda!
Kenna megfogja a lány kezét, és elhúzza az autómtól.
- Gyere, Lady Diana! Ő nem a mi oldalunkon áll. - Kenna elsétál
a lánnyal, és nem néz hátra, bármennyire is szeretném, de közben
nem szeretném, hogy hátranézzen, és a rohadt életbe, az agyamban
mintha összekavarodtak volna a tekervények.
Nem vagyok benne biztos, hogy tudnék az ő oldalán állni, még
akkor se, ha szeretnék. Ez az egész helyzet olyan szövevényes és
annyi a buktatója, hogy attól félek, éppen az oldalak választása
fogja mindannyiunk vesztét okozni.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
KENNA

Mondok én valamit.
Nem kellene, hogy számítson, hogy egy anya nem tökéletes.
Nem kellene, hogy számítson, hogy a múltban egyetlen hatalmas,
borzalmas hibát követett el, vagy sok kicsit. Ha látni akarja a
gyerekét, meg kellene engedni neki, még ha csak egyetlenegyszer
is.
Tapasztalatból tudom, hogy ha már egy nem tökéletes anyával
kell felnőnöd, sokkal jobb tudni, hogy ez a nem tökéletes anya
küzdött érted, mint azt tudni, hogy nagy ívben leszar.
Két évet - bár nem egyben - töltöttem nevelőszülőknél. Az
anyám nem volt se függő, se alkoholista, csak nem volt valami jó
anya.
A hanyagságát bizonyította, amikor hétévesen egyedül hagyott
egy hétre, mert valami pasi, akivel az autókereskedésben
találkozott, ahol dolgozott, felajánlotta, hogy elviszi Hawaiira.
Az egyik szomszéd észrevette, hogy egyedül vagyok, és bár
anyám a lelkemre kötötte, hogy hazudjak, ha bárki kérdezget,
amikor megjelent az ajtóban a szociális munkás, túlzottan
megrémültem ahhoz, hogy hazudjak.
Kilenc hónapig nevelőszülőknél laktam, amíg anyám azért
küzdött, hogy visszakapja a felügyeleti jogomat. A nevelőszülőknél
sok gyerek és sok szabály volt, olyan volt, mint egy szigorú nyári
tábor, úgyhogy amikor anyám végre visszakapott, akkor
megkönnyebbültem.
Másodszor tízévesen kerültem nevelőszülőhöz. Egy hatvanas
éveiben járó, Mona nevű nő fogadott be, akinél én voltam az
egyetlen gyerek, és majdnem egy évet töltöttem vele.
 Mona nem volt valami kiemelkedően fantasztikus nevelőszülő,
de már az, hogy olykor-olykor leült velem tévézni, minden este
vacsorát főzött, és mosott rám, több volt, mint amit a saját anyám
valaha is tett értem. Mona átlagos volt. Csendes, nem
különösebben vicces, még csak nem is volt igazán jó társaság,
egyszerűen csak ott volt. Mellette úgy éreztem, gondoskodnak
rólam.
Abban az egy évben, amit Monával töltöttem, rájöttem, hogy
nincs szükségem arra, hogy az anyám csodálatos vagy remek
legyen. Csak annyit akartam, hogy az anyám legyen legalább
annyira vállalható, hogy az állam ne avatkozzon bele a szülői
feladataiba. Ez nem olyan nagy kérés egy anyától, aki életet adott
egy gyereknek. Legyél vállalható! Tarts életben! Ne hagyj egyedül!
Amikor az anyám másodszor is visszakapta a felügyeleti jogot,
és el kellett jönnöm Monától, az más volt, mint az első alkalom,
amikor visszamentem. Ezúttal nem örültem neki. Monánál
betöltöttem a tizenegyet, és pontosan olyan érzésekkel tértem haza,
amiket egy tizenegy éves érezhet egy olyan anya iránt, mint
amilyen az enyém volt.
Tudtam, hogy olyan helyre megyek vissza, ahol saját magamról
kell gondoskodnom, és ez nem tett boldoggá. Olyan anyához
kerültem vissza, aki nem volt még csak vállalható sem.
A kapcsolatunk ezek után sosem lett a régi. Anyával sosem
tudtunk úgy beszélgetni, hogy ne legyen belőle vita vagy
veszekedés. Pár ilyen év után, úgy tizennégy éves koromban végül
teljesen feladta a szülősködést, és onnantól kezdve úgy éreztem,
mintha az ellenségévé váltam volna.
Addigra már önellátó voltam, és nem volt szükségem arra, hogy
az anyám heti kétszer felbukkanjon, és úgy tegyen, mintha lenne
még bármi beleszólása az életembe, amikor semmit sem tudott róla,
és arról sem, hogy ki is vagyok én. Együtt laktunk, míg nem
végeztem a középiskolában, de nem voltunk barátok, sőt, szinte
semmilyen kapcsolatunk nem volt. Amikor hozzám szólt, nagyrészt
csak sértegetett, ezért egy idő után már egyáltalán nem beszéltem
vele. A hallgatás jobb volt, mint a bántó szavak.
Amikor megismerkedtem Scottyval, már két éve nem hallottam
az anyám hangját.
Azt hittem, soha többé nem beszélünk egymással, nem azért,
mert volt valami eget rengető vitánk, hanem mert a kapcsolatunk
teher volt, és szerintem mindketten úgy éreztük, hogy
felszabadultunk, amikor a kapcsolat megszakadt.
Akkor nem tudtam, hogy egy nap mennyire kilátástalan
helyzetbe kerülök.
Már majdnem három éve nem váltottunk szót egymással, amikor
kapcsolatba léptem vele a börtönből. Kétségbe voltam esve. Hét
hónapos terhes voltam, Grace és Patrick már kérvényezte a
gyermekfelügyeletet, és megtudtam, hogy a büntetésem hossza
miatt azt is kérvényezték, hogy vonják meg a szülői jogaimat.
Megértettem, miért teszik. A kisbabának mennie kellett
valahová, és én is Landryéket választottam volna bármelyik
ismerősöm helyett, pláne az anyám helyett. De amikor megtudtam,
hogy véglegesen meg akarják vonni a jogaimat, halálra rémültem.
Ez azt jelentette volna, hogy sosem láthatom a lányomat. Még a
szabadulásom után se lenne semmi beleszólásom az életébe. De a
hosszú büntetés miatt senki másnak nem adhattam a lányom
felügyeleti jogát, úgyhogy kénytelen voltam kapcsolatba lépni az
egyetlen családtagommal, aki esetleg segíthet.
Arra gondoltam, hogy ha az anyám nagyszülőként láthatási jogot
kérne, akkor legalább valami kis beleszólásom lehetne abba, mi
történjen a lányommal a jövőben. És talán, ha az anyámnak lenne
láthatási joga, elhozhatná a kislányomat a börtönbe a születése
után, és így legalább megismerhetném.
Amikor anyám aznap belépett a látogatóhelyiségbe, az arcán
önelégült mosoly ült. Nem azt üzente a mosolya, hogy:
„Hiányoztál, Kenna!”. Inkább azt: „Kicsit sem lep meg a dolog.”
Viszont csinos volt. Ruhát vett fel, a haja nagyon hosszúra nőtt,
mióta utoljára láttam. Különös volt, mert először láttam úgy, hogy
egyenrangúak voltunk. Hogy nem csak egy kamasz lány voltam
vele szemben.
Nem öleltük meg egymást. A kapcsolatunkat túl sok feszültség
és ellenségesség járta át, magunk sem tudtuk, hogy is kellene
kommunikálnunk egymással.
Leült, és a hasam felé intett.
- Ez az első?
Bólintottam. Nem úgy nézett ki, mint aki örül, hogy nagymama
lesz.
- Rád kerestem a neten - vágta az arcomba.
Így közölte velem, hogy elolvasta, mit tettem. A körmömet a
tenyerembe vájtam, hogy ne bukjon ki belőlem valami, amit
később megbánnék. De mivel minden szó, amit mondani akartam,
olyan volt, amit megbántam volna, borzasztó hosszú ideig ültünk
némán, mert csak próbáltam kitalálni, hogyan is fogjak bele a
mondandómba.
Az ujjaival az asztalon dobolt, a hallgatásom láthatóan
türelmetlenné tette.
- Szóval miért vagyok itt, Kenna? - A hasamra mutatott. - Azt
akarod, hogy neveljem fel a gyerekedet?
Megráztam a fejemet. Nem akartam, hogy felnevelje a
gyerekemet. Azt akartam, hogy azok a szülők neveljék fel, akik
felneveltek egy olyan férfit, mint Scotty, de közben látni is akartam
a gyerekemet, annyira, hogy bármennyire is szerettem volna
felállni és hátat fordítani az anyámnak, nem tettem.
- Nem. Az apai nagyszülei kapják a felügyeleti jogot. De... - A
szám kiszáradt, éreztem, hogy az ajkaim összeragadnak, amikor
kiböktem: - Azt reméltem, hogy a nagymamájaként láthatási jogot
kérvényezel.
 Az anyám oldalra billentette a fejét.
- Miért?
A kisbaba abban a pillanatban megmozdult, mintha könyörgött
volna, hogy ne hagyjam, hogy ennek a nőnek bármi köze legyen
hozzá. Bűntudatom volt, de kifogytam a lehetőségekből. Nagyot
nyeltem, és a hasamra tettem a kezemet.
- Meg akarják vonni a szülői jogaimat. Ha megteszik, sosem
láthatom őt. Ha viszont neked lenne láthatási jogod a
nagymamájaként, néha elhozhatnád őt ide, hogy találkozhassak
vele. - Úgy beszéltem, mint a hatéves énem. Féltem tőle, de mégis
szükségem volt rá.
- Ötórányi autóút - jegyezte meg az anyám.
Akkor még nem tudtam, mire akar kilyukadni ezzel a
megjegyzéssel.
- Nekem is van életem, Kenna! Nincs időm minden héten öt órát
furikázni oda-vissza a kisbabáddal, csak hogy meglátogassa az
anyját a börtönben.
- Én... Nem kellene minden héten, csak... csak amikor meg tudod
oldani.
Az anyám fészkelődni kezdett a székében. Úgy tűnt, dühös rám,
vagy legalábbis bosszankodik. Gondoltam, hogy zavarja majd,
hogy ilyen sokáig tart idejönni, de azt gondoltam, ha meglát,
legalább úgy érzi majd, hogy megérte az utazás. Azt reméltem, úgy
jön ide, hogy jóvá akarja tenni a dolgokat. Azt hittem, hogy talán
most, hogy megtudta, nagymama lesz, úgy érezheti, új esélyt kap,
és ezúttal megpróbálja jól csinálni.
- Egyszer sem hívtál fel az elmúlt három évben, Kenna, most
meg szívességet kérsz tőlem?
Ő sem hívott fel egyszer sem, de ezt nem említettem meg.
Tudtam, hogy csak feldühíteném. Ehelyett könyörgőre fogtam:
- Kérlek! El fogják venni a kisbabámat.
 Anyám szemében nem láttam semmit. Se együttérzést, se
megértést. Abban a pillanatban ráébredtem, hogy örült, hogy
megszabadult tőlem, és esze ágában sem volt nagymamát játszani.
Számítottam erre, mégis abban reménykedtem, hogy lelkiismeretet
növesztett abban a pár évben, amióta nem láttam.
- Most megtudod, milyen érzés volt nekem minden alkalommal,
amikor az állam elvett téged tőlem. Olyan sokat küszködtem, hogy
visszaszerezzelek, és még csak nem is voltál érte hálás. Még csak
meg se köszönted.
Komolyan köszönetet várt? Azt akarta, hogy köszönjem meg
neki, hogy olyan szar szülő volt, hogy az állam elvett tőle, kétszer
is?
Abban a pillanatban felálltam, és ott hagytam a
látogatóhelyiségben. Még mondott nekem valamit, amikor
elviharzottam, de nem hallottam jól, mert olyan dühös voltam
magamra, amiért olyan kilátástalan helyzetbe kerültem, hogy
felhívtam őt. Nem változott semmit. Ugyanaz az önző, nárcisztikus
nő maradt, aki mellett felnőttem.
Egyedül maradtam. Teljesen.
Még a hasamban növekvő gyermek sem tartozott hozzám.
TIZENHATODIK FEJEZET
LEDGER

Patrickkel ma elkezdtük építeni a mászókát a hátsó udvaromban.

Diem születésnapja csak pár hét múlva lesz, de arra gondoltunk,
hogy ha a buli előtt összerakjuk, a barátaival már lesz min
játszaniuk.
A feladat nem tűnt megoldhatatlannak, de csak mert egyikünk
sem tudta, hogy egy mászóka megépítése majdnem olyan, mint
megépíteni egy egész átkozott házat. Körülöttünk elemek hevernek
mindenfelé, és mivel útmutatónk nincs hozzá, Patrick már
háromszor morogta azt, hogy „bassza meg”, pedig szinte sosem
használja ezt a kifejezést.
Eddig sikerült elkerülnünk Kenna témáját. Ő nem hozta fel, én
sem hoztam fel, de tudom, hogy ő és Grace szinte folyamatosan
erre gondolnak, amióta Kenna tegnap felbukkant az utcánkban.
Tudom, mikor ér véget némasága, mert egyszer csak félbehagyja
a munkát, és azt mondja:
- Ejj...
Patrick mindig ezt a szócskát használja, mielőtt belekezdene egy
olyan beszélgetésbe, amihez semmi kedve, vagy ha olyasmit készül
mondani, amit nem kellene neki. Kiszúrtam már tizenéves
korunkban. Bejött Scotty szobájába, hogy elmondja, ideje
hazamennem, de igazából sosem mondta ki azt, amit akart. Mindig
csak kerülgette. Koppintott egyet az ajtón, és azt mondta:
- Ejj... holnap iskola lesz nektek.
Patrick leül az egyik nyugszékre a tornácon, és a szerszámait az
asztalra teszi.
- Nyugis napunk volt - mondja.
 Ki tudom hámozni a mondandójából azt, amit nem mond ki.
Tudom, hogy arra utal, hogy Kenna nem jött vissza.
- Hogy van Grace?
- Tűkön ül - feleli. - Tegnap este beszéltünk az ügyvédünkkel.
Biztosított róla, hogy jogi úton Kenna semmit sem tehet, de
szerintem Grace attól tart, hogy valami hülyeséget csinál, például
elviszi Diemet a baseballpályáról, ha éppen nem figyelünk.
- Kenna nem tenne ilyet.
Patrick keserűn felnevet.
- Egyikünk sem ismeri őt, Ledger! Nem tudjuk, mire képes.
Én jobban ismerem, mint gondolja, de ezt sosem ismerném be.
Amellett Patricknek akár igaza is lehet. Tudom, milyen érzés
megcsókolni, de fogalmam sincs, milyen ember Kenna.
Nekem úgy tűnik, jót akar, de biztosra veszem, hogy Scotty is
így gondolta, amíg hátat nem fordított neki akkor, amikor a
legnagyobb szüksége volt rá.
Majd szétszakít a vergődés a két oldal között. Az egyik percben
Patricket és Grace-t sajnálom rettenetesen, a következőben pedig
Kennát. Biztos létezik valamilyen kompromisszum, ami
mindenkinek megfelel, és Diemnek sem kell tőle szenvednie.
Kortyolok a vizemből, hogy kitöltsem a csendet, aztán
megköszörülöm a torkomat.
- Nem is érdekel, hogy mit akar? Mi van, ha nem akarja elvenni
Diemet? Mi van, ha csak találkozni szeretne vele?
- Az nem az én problémám - vágja rá Patrick hevesen.
- És mi a te problémád?
- A mi szenvedésünk az én problémám. Kenna Rowan
semmiképp sem vehet részt úgy a mi életünkben és Diem életében,
hogy az ne menjen a lelki békénk rovására. - Most már a földre
szegezi a tekintetét, mintha beszéd közben rakná össze a
gondolatokat a fejében. - Nem mintha azt gondolnánk, hogy rossz
anya lenne... Mondjuk én azt se gondolom, hogy jó lenne. De mit
tenne Grace-szel, ha osztoznia kellene ezen a kislányon azzal a
nővel? Ha minden héten Kenna szemébe kellene néznie? Vagy ami
még rosszabb. Mi van, ha Kenna valahogy megsajnáltatja magát
egy bíróval, és eléri, hogy visszaadják a szülői jogait? Akkor mi
lenne velem és Grace-szel? Már így is elveszítettük Scottyt. Nem
veszíthetjük el Scotty lányát is! Nem éri meg a kockázatot.
Értem, amit Patrick mond, teljes mértékben megértem. De azt is
tudom, hogy azóta, hogy megismertem Kennát az elmúlt pár
napban, a gyűlölet, amit iránta éreztem, kezd átváltozni valami
mássá. Talán a gyűlöletem együttérzéssé alakul. És úgy érzem,
ugyanez megtörténhetne Patrickkel és Grace-szel is, ha esélyt
adnának neki.
Mielőtt kitalálhatnám, mit mondjak, Patrick leolvassa a
gondolataimat az arcomról.
- Az a lány megölte a fiunkat, Ledger! Ne ébressz bennünk
bűntudatot, amiért képtelenek vagyunk megbocsátani neki!
Összerezzenek Patrick válaszára. A hallgatásommal érzékeny
pontjára tapintottam, pedig nem azért vagyok itt, hogy bűntudatot
ébresszek benne a döntései miatt.
- Sosem tennék ilyet.
- Azt akarom, hogy tűnjön el az életünkből és a városból is -
jelenti ki Patrick. - Nem fogjuk biztonságban érezni magunkat,
amíg ez nem történik meg.
Patrick hangulata beborult, és most már lelkiismeret-furdalásom
van, hogy egyáltalán javasoltam, hogy próbálja meg figyelembe
venni Kenna érveit. Visszajött ide, de ahelyett, hogy azt várja
mindenkitől, akinek része volt Scotty életében, hogy
alkalmazkodjon az ő helyzetéhez, sokkal könnyebb és sokkal
kevésbé fájdalmas lenne, ha elfogadná a tettei következményeit, és
tiszteletben tartaná Scotty szüleinek döntését.
Szeretném tudni, mit akarna Scotty, ha látná ezt a helyzetet.
 Mind tudjuk, hogy az autóbaleset, bár elkerülhető lett volna,
azért csak egy baleset volt. Vajon dühös volt Kennára, amiért ott
hagyta? Úgy halt meg, hogy gyűlölte Kennát?
Vagy szégyellné, hogy a szülei és én távol tartjuk Kennát
Diemtől?
Erre sosem fogok választ kapni, ahogy senki más sem. Ezért
találok mindig valami mást, amire koncentrálhatok, amikor azon
kezdek tépelődni, hogy nem pont az ellenkezőjét tesszük-e annak,
amit Scotty szeretett volna.
Hátradőlök a székben, és a mászókára bámulok, ami
remélhetőleg hamarosan elkezd alakot ölteni. És ahogy a
mászókára bámulok, eszembe jut Scotty. Pontosan ezért szereltem
le.
- Scottyval ebben a mászókában szívtuk el az első ciginket -
mondom Patricknek. - Tizenhárom évesek voltunk.
Patrick felnevet, és ő is hátradől. Látom rajta, hogy
megkönnyebbült a témaváltástól.
- Mégis honnan szereztetek ti cigarettát tizenhárom évesen?
- Az apám kocsijából.
Patrick megcsóválja a fejét.
- Az első sörünket is ott ittuk meg. És ott szívtunk először. És ha
jól emlékszem, Scott első csókja is ott történt.
- Kivel? - kérdezi Patrick.
- Dana Freemannel. Az utca végén lakott. Nekem is ő volt az
első csókom. Ez volt az egyetlen dolog, amin Scottyval valaha is
összevesztünk.
- Ki csókolta meg elsőként?
- Én. Aztán Scotty berepült, mint egy francos halászsas, és
lenyúlta tőlem. Kiakadtam, de nem azért, mert annyira tetszett a
lány. Csak az nem tetszett, hogy Scottyt választotta helyettem.
Vagy nyolc órán át nem álltunk szóba egymással.
- Teljesen érthető. Sokkal jóképűbb volt nálad.
 Felnevetek.
Patrick felsóhajt, és most már mindketten Scottyra gondolunk, és
azonnal elpárolog minden életerő belőlünk. Utálom, hogy olyan
gyakran történik ez. Vajon lesz valaha máshogy?
- Szerinted Scotty szerette volna, ha másmilyen vagyok? -kérdezi
Patrick.
- Miről beszélsz? Remek apa voltál.
- Egész életemben egy irodában dolgoztam, értékesítési
számokkal zsonglőrködtem. Néha felmerül bennem, hogy nem
gondolt-e arra, hogy lehettem volna jobb is. Mondjuk tűzoltó vagy
sportoló. Nem voltam az a fajta apa, akivel dicsekedhet egy gyerek.
Rossz hallgatni, hogy Patrick azt hiszi, Scotty másmilyennek
szerette volna látni. Visszagondolok a sok-sok beszélgetésre, amit
Scottyval a jövőnkről folytattunk, és az egyik különösen élénken
idéződik fel az emlékeimben.
- Scotty sosem akart innen elköltözni - mondom. - Szeretett
volna megismerkedni egy lánnyal, gyerekeket akart, hogy elvihesse
őket a moziba minden hétvégén, és a Disney Worldbe minden
nyáron. Emlékszem, azt gondoltam, nincs magánál, amikor ezt
mondta, mert nekem mindig nagyobbak voltak az álmaim.
Mondtam neki, hogy focizni akarok, be akarom járni a világot,
saját üzletet akarok és biztos jövedelmet. Nem fogott meg úgy az
egyszerű élet gondolata, mint őt - magyarázom Patricknek. -
Emlékszem, miután elmondtam neki, milyen fontos ember akarok
lenni, azt felelte: „Én nem akarok fontos lenni. Nem hiányzik a
nyomás. A radar alatt akarok repülni, ahogy az apám, mert amikor
hazajön este, jókedve van.”
Patrick egy darabig emészti, amit mondtam, aztán felém fordul:
- Csak kamuzol. Sosem mondott ilyet.
- De, esküszöm! - nevetek. - Állandóan ilyeneket mondott.
Olyannak szeretett, amilyen voltál.
Patrick előrehajol, összekulcsolja a kezét, és a földre bámul.
 - Köszönöm. Még akkor is, ha nem igaz.
- De igaz - erősködöm, Patrick mégis szomorúnak tűnik.
Próbálok felidézni valami vidámabb történetet Scottyról. -Egyszer,
amikor bent ültünk a mászóka alatt, a semmiből leszállt egy galamb
az udvarba. Úgy egy méterre lehetett tőlünk. Scotty ránézett, és azt
mondta: „Az egy kibaszott galamb?” Nem tudom, miért, talán mert
be voltunk szívva, de dőltünk a röhögéstől ezen. Úgy nevettünk,
hogy a könnyünk is kicsordult. És utána évekig, egészen a haláláig,
ha olyat láttunk, aminek nem volt semmi értelme, Scotty azt
mondta: „Az egy kibaszott galamb?”
Patrick elneveti magát.
- Hát ezért mondta mindig ezt?
Bólintok.
Patrick tovább nevet, addig nevet, míg ki nem csordul a könnye.
És utána már csak sír.
Amikor Patricket elborítják az emlékek, én mindig elsétálok, és
egyedül hagyom. Nem az a fajta, aki vigasztalásra vágyik, amikor
szomorú. Neki magányra van szüksége.
Bemegyek és becsukom az ajtót magam mögött. Vajon lesz ez
valaha könnyebb neki és Grace-nek? Még csak öt év telt el, de
vajon tíz év múlva is kell majd sírnia? És húsz év múlva?
Annyira szeretném, hogy rendbe jöjjenek, de egy gyerek
elvesztése olyan seb, ami sosem gyógyul be. Vajon Kenna is úgy
sír, ahogy Patrick és Grace?
Vajon ő is ilyen veszteséget érzett, amikor elvették tőle Diemet?
Mert ha igen, akkor nem tudom elképzelni, hogy Grace és
Patrick tudatosan arra kényszerítenék, hogy továbbra is ezt érezze,
mivel ha valaki, hát ők pontosan tudják, mennyire fájdalmas.
TIZENHETEDIK FEJEZET

Kedves Scotty!

Ma kezdtem az új munkahelyemen. Igazából most is éppen itt

vagyok. Most van az eligazítás, de nagyon unalmas. Már két órája
nézem a videókat arról, hogyan kell megfelelően bepakolni a
szatyrokba, hova kell tenni a tojást, hogyan kell külön csomagolni a
húsokat, és próbálom ugyan nyitva tartani a szememet, de nagyon
rosszul aludtam.
Szerencsére rájöttem, hogy az orientációs videók akkor is tovább
mennek, ha leteszem a tálcára a lejátszót, úgyhogy most ezt a
levelet írom neked Wordben.
Az itteni nyomtatóval kinyomtattam az összes régi levelemet, amit
a Google Docsba írtam még a börtönben. A táskámba tömtem őket,
aztán eldugtam az egészet a szekrényemben, mert nem hiszem, hogy
amúgy szabad nyomtatnom.
Szinte mindent leírtam rólad, amire emlékeztem. Minden egyes
fontos beszélgetésünket. Minden meghatározó pillanatot azután,
hogy meghaltál.
Öt évet töltöttem a neked címzett levelek gépelésével, igyekeztem
minden közös emlékünket felidézni, hátha Diem egy nap meg akar
majd ismerni. Tudom, hogy a szüleid többet tudnak mesélni rólad,
mint én, mégis úgy érzem, hogy azt a részedet is érdemes
megmutatni, amit én ismertem.
Amikor a múltkor a belvárosban sétáltam, láttam, hogy az a régi
antikvitás már nincs meg. Most műszaki bolt lett belőle.
Eszembe jutott róla az első alkalom, amikor bementünk oda, és
megvetted nekem azokat a kicsi radírkezeket. Pár napra voltunk a
hatodik hónapfordulónktól, de korábban ünnepeltünk, mert
hétvégén dolgoztam, és túl későn végeztem ahhoz, hogy beüljünk
valahova.
Addigra már mindketten mondtuk a másiknak, hogy „szeretlek”.
Túl voltunk az első csókon, az első szeretkezésen, az első
veszekedésen.
Egy új sushi étteremben ettünk a belvárosban, aztán a
régiségboltokban nézelődtünk, illetve főleg a kirakataikat néztük,
mert még világos volt. Kézen fogva sétáltunk, időnként megálltál,
és megcsókoltál. A kapcsolat émelyítő szakaszában jártunk, abban
a szakaszban, amit én előtted senkivel sem éltem át. Boldogok
voltunk, szerelmesek, dübörögtek a hormonjaink, és tele voltunk
reménnyel.
Ez volt maga a felhőtlen boldogság, amiről azt hittük, örökké fog
tartani.
Aztán a séta egy pontján behúztál a régiségboltba, és azt
mondtad:
- Válassz valamit! Megveszem neked.
- De nincs szükségem semmire.
- Nem is rólad van szó, hanem rólam. Akarok neked venni
valamit.
Tudtam, hogy nincs sok pénzed, épp csak végeztél az alapszakon,
és arra készültél, hogy főállásban egyetemista leszel a
mesterképzésen. Én még mindig minimálbérért güriztem a Dollar
Daysben, úgyhogy amikor odaléptem az ékszerekhez, azt reméltem,
találok valami olcsót. Talán egy karkötőt vagy egy fülbevalót.
De egy gyűrű ütötte meg a szememet. Nagyon finoman ívelt volt,
arany, és úgy nézett ki, mintha valaki az 1800-as években hordta
volna. A közepén egy rózsaszín kő ült. Észrevetted, amikor
kiszúrtam, mert elakadt a lélegzetem.
- Ez tetszik? - kérdezted.
Egy vitrinben volt a többi gyűrűvel, úgyhogy megkérdezted az
eladót, hogy megnézhetjük-e. Kivette, és odaadta neked. Te
felhúztad a jobb kezem gyűrűsujjára. Tökéletesen illett rám.
- Olyan szép! - leheltem, és őszintén, tényleg nem láttam még
ilyen szép gyűrűt.
- Mennyibe kerül? - kérdezted az eladótól.
- Négyezer, de pár százast lefaraghatok róla. Már itt áll a
vitrinben pár hónapja.
A szemed kidülledt az árat hallva.
- Négyezer? - ámuldoztál. - Ez egy kibaszott galamb?
Kirobbant belőlem a nevetés, mert fogalmam sem volt, miért
mondod mindig ezt, de már legalább háromszor hallottam tőled. És
azért is nevettem, mert az a fránya gyűrű négyezer dollárba került.
Nem hiszem, hogy valaha is lett volna rajtam bármi, ami négyezer
dollárt ért.
Megragadtad a kezemet, és sürgetni kezdtél.
- Gyorsan, vedd le, mielőtt összetöröd! - Azzal visszaadtad az
eladónak. A kassza mellett volt egy kis tároló pici radírkezekkel.
Ilyen vicces ajándék volt, kis gumikezek, amiket felhúzhatsz az
ujjadra, hogy tíz helyett ötven ujjad legyen. Megfogtad az egyiket,
és megkérdezted:
- Ezek mennyibe kerülnek?
Az eladó azt felelte:
- Két dollár.
Vettél nekem tízet, egyet minden ujjamra. Soha ilyen bugyuta
ajándékot nem kaptam még senkitől, mégis ez volt a kedvencem,
amit valaha is kaptam.
Nevetve léptünk ki az üzletből.
- Négyezer dollár - morogtad a fejedet csóválva. - Egy autót is
adnak ahhoz a gyűrűhöz? Minden gyűrű ennyire sokba kerül? Már
most el kellene kezdenem gyűjteni az eljegyzésünkre? - Miközben
előadtad ezt a felháborodott monológot az ékszerek áráról,
egyesével felhúztad a kis gumikezeket az ujjaimra.
 A morgásod így is mosolyt csalt az arcomra, mert először ejtetted
ki az „eljegyzés” szót a kapcsolatunk során. Szerintem neked is
feltűnt, mit mondtál, mert utána elcsendesedtél.
Amikor már mindegyik ujjamon volt egy kis kéz, a kezembe
fogtam az arcodat. Annyira viccesen nézett ki! Mosolyogtál, amikor
a csuklómra fontad az ujjaidat, és puszit nyomtál a tenyeremre.
Aztán megpusziltad mind a tíz kis gumikéz tenyerét is.
- Olyan sok ujjam lett! - mondtam. - Hogy lesz pénzed gyűrűt
venni mind az ötven ujjamra?
Felnevettél, és magadhoz öleltél.
- Majd kitalálok valamit. Kirabolok egy bankot. Vagy kirabolom
majd a legjobb barátomat, hamarosan úgyis gazdag lesz, a rohadt
kis mázlista.
Ledgerre céloztál, bár nem biztos, hogy ezt akkor is tudtam, mert
nem ismertem Ledgert. Akkoriban írta alá a szerződését a
Broncosszal, de én nem sokat tudtam a sportokról, a barátaidról
pedig szinte semmit.
Annyira elmerültünk egymás társaságában, hogy nem nagyon
szakítottunk időt másra. A legtöbb nap órákra jártál, én meg
dolgoztam, így azt a kevés időt, amikor együtt tudtunk lenni, inkább
kettesben töltöttük.
Úgy gondoltam, ez előbb-utóbb meg fog változni, de akkor olyan
időszakban voltunk, amikor mindkettőnknek a másik volt az első, és
ezt egyikünk sem tartotta bajnak, mert annyira jó érzés volt.
Mutattam valamit az egyik bolt ablakában az utca túloldalán,
mire megfogtad az egyik kis műanyag kezet, és úgy sétáltunk át a
túloldalra.
Elképzeltem, hogy egy nap majd megkéred a kezemet, hogy
összeházasodunk, gyerekeink lesznek, és együtt neveljük őket ebben
a városban, mert te annyira szerettél itt lenni, és én bárhol szívesen
voltam, ahol te lenni akartál. De aztán meghaltál, és ez az álom
nem válhatott valóra.
 És most már soha nem is fog, mert az élet szörnyen kegyetlen, és
abban is kegyetlen, ahogy kiválasztja, kit kínozzon meg. Szar
körülmények között is azt kapjuk a társadalomtól, hogy mi is
elérhetjük az amerikai álmot. Amit viszont sosem mondanak el, az
az, hogy az álmok szinte sosem válnak valóra.
Ezért hívják amerikai álomnak, és nem amerikai valóságnak.
A valóságunk az, hogy te halott vagy, én éppen eligazításon ülök,
hogy lehessen egy béna, minimálbéres munkám, és a lányunkat
nem mi neveljük fel.
A valóság rohadt lehangoló.
Ahogy ez a munka is.
De most jobb, ha folytatom.

Szeretettel:
Kenna

Amy munkába állított, amint végeztem a háromórányi

orientációs videóval. Izgultam kicsit, mert arra számítottam, hogy
az első nap csak figyelem majd, ahogy valaki más dolgozik, de
Amy azt mondta:
- Figyelj, hogy a nehéz cuccok alulra kerüljenek, a kenyérrel és a
tojással bánj úgy, mintha újszülöttek lennének, és nem lesz gond.
Igaza volt. Már két órája pakolom és cipelem ki a csomagokat a
vevők autójához, és eddig minden pontosan úgy megy, ahogy
bármelyik rosszul fizetett melóhelyen menne.
Hozzáteszem, az első napomon senki sem tájékoztatott a
munkahelyi veszélyekről.
Ezt a munkahelyi veszélyt Ledgernek hívják, és bár őt magát
még nem pillantottam meg, kiszúrtam a ronda narancssárga
kocsiját a parkolóban.
 A pulzusom rögtön felgyorsul, mert nem akarom, hogy jelenetet
rendezzen. Nem láttam, mióta szombat este felbukkant a
lakásomnál, hogy megnézze, jól vagyok-e.
Szerintem egész jól kezeltem a helyzetet. Úgy tűnt, bűntudata
van amiatt, ahogy velem bánt, de én összeszedett és érdektelen
maradtam, bár az, hogy újra megjelent, határozottan nem hagyott
hidegen.
Adott egy kis reményt. Ha eléggé bántja az, ahogy engem kezelt,
akkor van rá némi esély, hogy egy idő után együtt is érez majd a
helyzetemmel.
Biztos, hogy nem nagy rá az esély, de akkor is esély.
Talán nem kellene kerülnöm. Lehet, hogy ha a közelében
vagyok, akkor ő maga is rájön, hogy nem az a szörnyeteg vagyok,
akinek képzel.
Visszamegyek a boltba, és visszatolom a bevásárlókocsit a
helyére. Amy a vevőszolgálati pult mögött áll.
- Elmehetek mosdóba?
- Nem kell engedélyt kérned a pisilésre - vágja rá. -Emlékszel,
hogy találkoztunk? Én óránként megyek „pisilni”. Csak így bírom
megőrizni a józan eszemet.
Nagyon bírom őt.
Nem kell mosdóba mennem, csak akarok menni egy kört, hátha
meglátom Ledgert. Egy részem azt reméli, Diem is vele van, de
igazából tudom, hogy nincsen. Látta, hogy jelentkeztem ide egy
állásra, vagyis esélyes, hogy soha többé nem hozza be Diemet ebbe
a boltba.
Végül a gabonapelyhes soron találok rá. Eredetileg csak azért
akartam megkeresni, hogy megfigyelhessem vásárlás közben, de a
sornak ugyanazon a végén van, mint ahol én felbukkanok, úgyhogy
rögtön meglát, amikor én őt. Alig egy méter választ el minket
egymástól. Gyümölcsös golyócskás gabonapehely van nála.
Vajon Diemnek veszi?
 - Megkaptad a munkát - állapítja meg, de a hangjából nem tudom
megállapítani, hogy érdekli-e, vagy zavarja-e a dolog. Bár ha
zavarná, szinte biztosra veszem, hogy máshol vásárolt volna ma.
Végtére is tudta, hogy itt próbálok melót szerezni.
Ha meg mégis zavarja, akkor kénytelen lesz másik boltot keresni,
mert én nem megyek sehová. Nem is tudnék, mert senki más nem
vesz fel.
Felemelem a tekintetemet a kezében tartott dobozról, de rögtön
azt kívánom, bár ne tettem volna. Ma valahogy máshogy néz ki.
Talán a neonfények teszik, vagy csak az, hogy a jelenlétében
mindig igyekeznem kell, hogy ne nézzem meg túl alaposan. Most,
itt a gabonapelyhek között, mintha belülről világítaná meg a fény.
Utálom, hogy jobban néz ki neonfényben. Mégis hogy lehetséges
ez? A tekintete barátságosabb, a szája még hívogatóbb, és nem
tetszik, hogy jó dolgokat gondolok arról a pasiról, aki erőszakkal
rángatott el a háztól, amiben a lányom van.
Amikor kifordulok a gabonapelyhes sorból, a torkomat gombóc
fojtogatja.
Meggondoltam magam. Nem akarok kedves lenni vele. Öt évet
töltött azzal, hogy elítéljen, és nem fogom megváltoztatni a
véleményét egy élelmiszerboltban, a sorok között, amikor túlzottan
zavarba jövök a jelenlététől ahhoz, hogy akár kicsit is jó benyomást
tegyek rá.
Igyekszem úgy időzíteni a dolgokat, hogy ne legyek szabad,
amikor fizet, de amilyen az én szerencsém, az összes többi
csomagoló foglalt, amikor rákerül a sor. Odahívnak a kasszához,
hogy pakoljam el a bevásárlását, ami azt jelenti, hogy majd ki is
kell tolnom mindent a kocsijához, és beszélnem kell vele, és
udvariasan kell viselkednem.
Nem nézek a szemébe, de még így is érzem, hogy figyeli, ahogy
szatyorba pakolom a kajáit.
 Van valami bizalmasság abban, hogy mindenkiről tudom a
városban, mit vásárol a konyhájába. Szinte mintha meg tudnám
határozni, milyen ember valaki a bevásárlásai alapján. A szingli
nők sok egészséges kaját vesznek. A szingli pasik sok húst és
gyorsfagyasztott kaját. A nagy családok ipari mennyiségben veszik
a húst és a zöldségeket meg a gyümölcsöket.
Ledger gyorsfagyasztott kaját, steaket, Worcestershire-szószt,
Pringles chipset, állatos kekszet, gyümölcsös gabonapelyhet, tejet,
csokis tejet és még egy rakás Gatorade-et vásárol. A bevásárlása
alapján azt mondanám, hogy szingli pasi, aki sok időt tölt az én
lányommal.
Az utolsó tétel, amit a kasszás beolvas, három konzerv
paradicsomos spagetti. Irigykedem, hogy ő tudja, mit szeret a
lányom, és ez meglátszik azon, ahogy a szatyorba dobom a
konzerveket és aztán a szatyrot jó nagy lendülettel vágom le a
bevásárlókocsiba.
A kasszás a szeme sarkából rám sandít, míg Ledger fizet.
Megkapja a blokkot, összehajtja és beteszi a tárcájába, aztán odalép
a kocsihoz.
- Én is ki tudom vinni.
- Muszáj nekem csinálni - felelem kifejezéstelen hangon.
-Üzletszabályzat.
Beleegyezően bólint, és kivezet az autójához.
Nem örülök, hogy még mindig vonzónak találom. Átvágunk a
parkolón, és én igyekszem mindenhová nézni, csak rá nem.
Amikor akkor este a kocsmájában jártam, és még nem tudtam,
hogy ő a tulajdonos, feltűnt, milyen sokszínűek az alkalmazottai.
Emiatt máris értékelni kezdtem a tulajt. A két másik pultos, Razi és
Roman fekete, az egyik pincérnő pedig latina volt.
Örülök, hogy részt vesz a lányom életében. Szeretném, ha
Diemet jó emberek nevelnék, és bár alig ismerem Ledgert, amit
eddig láttam belőle, az alapján rendes embernek tűnik.
 A kocsihoz érve kiemeli a Gatorade-eket, és beteszi őket a
csomagtartóba, míg én a hátsó ülésre pakolom a többi szatyrot,
Diem gyerekülése mellé. A padlón meglátok egy rózsaszín-fehér
hajgumit. Amikor végeztem a szatyrok bepakolásával,
másodpercekig bámulom, aztán lenyúlok érte.
Egy barna hajszál van rátekeredve. Kihúzom a hajgumiból, és
megnézem. Úgy húsz centi hosszú, és pontosan olyan színű, mint
az én hajam.
Az én hajamat örökölte.
Érzem, hogy Ledger megérkezik mögém, de nem érdekel. A
legszívesebben bemásznék a hátsó ülésre, a gyerekülése és a
hajgumija mellé, hogy lássam, találok-e még valami nyomot tőle,
valamit, amiből kiderül, hogy néz ki és milyen életet él.
Megfordulok, de még mindig a hajgumit bámulom.
- Hasonlít rám? - Felnézek Ledgerre, aki felvont szemöldökkel
bámul. Bal karját a kocsi tetején nyugtatja, úgy érzem, ketrecbe zár
a teste, az ajtó és a bevásárlókocsi.
- Igen, hasonlít.
Azt nem mondja, mije hasonlít rám. A szeme? A szája? A haja?
Mindene? Meg akarom kérdezni, hogy hasonlít-e a
személyiségünk, de hát Ledger engem egyáltalán nem ismer.
- Mióta ismered őt?
Karba fonja a kezét, és a cipője orrát bámulja, mintha
kényelmetlenül érintenék a kérdéseim.
- Amióta hazahozták.
Az irigység, ami ezt hallva eltölt, szinte ordít rólam. Remegve
szívom be a levegőt, de egy újabb kérdéssel megpróbálom elejét
venni a könnyeknek.
- Mégis milyen gyerek?
Erre a kérdésre nagy sóhaj szakad ki belőle.
- Kenna... - Csak ennyit mond. A nevemet, de ebből is tudom,
hogy nem válaszol több kérdésemre. Elkapja rólam a tekintetét, és
körbenéz a parkolóban. - Gyalog jársz munkába?
Milyen kényelmes témaváltás.
- Igen.
Erre az égre néz.
- Ma délutánra vihart ígérnek.
- Csodás.
- Hívhatnál egy Ubert. - Újra a szemembe néz. - Volt már Uber,
amikor téged. - A mondat vége elhal.
- Amikor börtönbe zártak? - fejezem be helyette a szememet
forgatva. - Igen, létezett az Uber. De nincs telefonom, szóval nincs
hozzá applikációm.
- Nincsen telefonod?
- Volt egy, de múlt hónapban leejtettem, és nem tudok újat venni,
amíg nem kapok fizetést.
Valaki távolról kinyitja a mellettünk parkoló autót. Odanézek, és
Lady Dianát látom felénk sétálni egy idősebb párral és a tele
bevásárlókocsijukkal. Nem vagyunk nekik útban, de ez jó ürügy
arra, hogy becsukjam Ledger ajtaját.
Lady Diana meglátja Ledgert, amikor kinyitja a másik autó
csomagtartóját. Felmarkolja az első szatyrot, és azt mormolja:
- Szemétláda.
Ezen mosolyognom kell. Ledgerre sandítok, és mintha ő is
mosolyogna. Nem örülök, hogy nem tűnik szemétládának. Sokkal
könnyebb lenne utálni, ha tényleg szemétláda lenne.
- Megtartom a hajgumit - jelentem be, és megfordítom a
bevásárlókocsit.
Szeretném megmondani neki, hogy ha továbbra is ragaszkodik
hozzá, hogy itt vásároljon, legközelebb elhozhatná a lányomat. De
amikor együtt vagyunk, nem tudom eldönteni, hogy udvariasnak
kellene lennem hozzá, mert ő az egyetlen, aki összeköt a
lányommal, vagy inkább szemétnek kellene lennem vele, mert ő az
egyik dolog, ami elválaszt a lányomtól.
 Jelenleg a legjobb döntés, ha nem mondok semmit, amikor
mindent is akarok mondani. Még egyszer visszanézek rá, mielőtt
bemennék az üzletbe. Még mindig az autójának támaszkodik, és ő
is engem néz.
Odabent visszatolom a kocsit a sorba, aztán összefogom a
hajamat Diem hajgumijával, és a műszakom végéig nem is veszem
ki.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
LEDGER

Egy tucat csokis muffin fogad a pulton, amikor belépek a bárba.

- A rohadt életbe, Roman!
Minden héten elmegy a pékségbe az utca végén, és muffinokat
vásárol. Csak azért veszi meg őket, hogy legyen valami ürügye
arra, hogy lássa a pékség tulajdonosát, de meg nem eszi őket.
Vagyis az én feladatom betolni mindet. Ami túléli az éjszakát, azt
általában elviszem Diemnek.
Éppen felkapom az egyik muffint, amikor Roman belép a hátsó
szárnyas ajtón.
- Miért nem hívod csak simán randira? Mióta megismerted, vagy
öt kilót híztam.
- Mert a férjének lehet, hogy nem tetszene - feleli Roman.
Ja, a nő férjnél van.
- Jogos érv.
- Amúgy még sosem beszélgettem vele. Csak veszem a
muffinokat tőle, mert dögösnek találom, és mert a jelek szerint
szeretem kínozni magamat.
- Az biztos, hogy élvezed az önkínzást. Valamilyen oknál fogva
még mindig itt dolgozol.
- Pontosan - vágja rá szemrebbenés nélkül, aztán a pultnak dől. -
Na? Mi a helyzet Kenna-fronton?
Elnézek a válla felett.
- Bent van már más is?
Senki előtt nem akarok Kennáról beszélni. Arra végképp nincs
szükségem, hogy Landryék megtudják, beszéltem vele azon az egy
alkalmon kívül is, amiről már tudnak.
 - Nem. Mary Anne hétre jön, Razi pedig szabadnapos.
Harapok egyet a muffinból, és tele szájjal válaszolok a kérdésére:
- Az élelmiszerboltban dolgozik a Cantrellen. Nincs autója, nincs
mobilja, és kezdem azt hinni, hogy családja sincs. Gyalog jár
dolgozni. Ezek a muffinok rohadt finomak.
- Látnod kéne a nőt, aki süti őket! - vágja rá Roman. - Diem
szülei eldöntötték már, mihez kezdenek?
A fél muffint visszateszem a dobozba, és megtörlöm a számat
egy szalvétával.
- Próbáltam beszélni róla Patrickkel tegnap, de egy szót sem akar
hallani a dologról. Csak azt akarja, hogy Kenna eltűnjön a városból
és az életükből.
- És mi van veled?
- Én a legjobbat akarom Diemnek - felelem habozás nélkül.
Mindig is a legjobbat akartam Diemnek. Csak már nem vagyok
biztos abban, hogy amiről eddig úgy gondoltam, a legjobb neki,
még mindig az.
Roman nem szól semmit, csak bámulja a muffinokat, aztán
felsóhajt:
- A francba vele! - És felkap egyet.
- Szerinted főzni is olyan jól tud, mint sütni?
- Remélhetőleg egy nap megtudom. Majdnem minden második
házasság válással végződik - jegyzi meg reményteli hangon.
- Whitney tuti tudna neked keresni egy helyes szingli lányt.
- Menj a francba! - morogja. - Akkor már inkább kivárom, amíg
a muffinos lány házassága széthullik.
- És van neve is a muffinos lánynak?
- Mindenkinek van neve.

Régóta nem volt ilyen nyugis esténk, valószínűleg azért, mert

hétfő van, és esik. Általában nem szoktam észrevenni minden
egyes ajtónyitódást, de mivel jelenleg csak három vendégünk van,
minden szempár rá szegeződik, amikor bemenekül az eső elől.
Roman is kiszúrja. Mindketten őt bámuljuk, de Roman szólal meg
először:
- Van egy olyan érzésem, hogy az életed hamarosan rendkívül
bonyolulttá válik, Ledger!
Kenna odasétál hozzám a csuromvizes ruhájában. Ugyanarra a
székre ül, amire a legelső alkalommal. Kiveszi a hajából Diem
hajgumiját, aztán áthajol a pulton, és elmar egy adag szalvétát.
- Hát, igazad volt az esővel kapcsolatban - mondja a karját és az
arcát törölgetve. - Kell egy fuvar haza.
Zavartan bámulok rá, mert amikor utoljára kiszállt a kocsimból,
olyan dühösnek tűnt, hogy biztosra vettem, soha többé nem akar
beleülni.
- Vigyelek haza?
Megvonja a vállát.
- Te, egy Uber, egy taxi, nem érdekel. De először kávét akarok.
Úgy hallom, már tartotok karamellt.
Csipkelődő kedvében van. A kezébe nyomok egy tiszta
konyharuhát, aztán lefőzöm neki a kávét, míg megszárítkozik. Az
órámra nézek: legalább tíz órája jártam a boltban.
- Csak most végeztél?
- Igen. Valaki beteget jelentett, úgyhogy két műszakot
dolgoztam.
Az élelmiszerbolt kilenckor zár, és kábé egy óra lehet neki
hazagyalogolni.
- Szerintem ilyen későn nem kellene mászkálnod.
- Akkor vegyél nekem egy kocsit! - szúrja oda.
Ránézek, és úgy vonja fel a szemöldökét, mintha heccelni
akarna. A kávéja tetejére teszek egy szem cseresznyét, aztán
odacsúsztatom elé.
- Mióta van meg ez a kocsma? - kérdezi.
 - Pár éve.
- Te nem valami profi sportoló voltál?
A kérdése megnevettet, talán azért, mert általában mindenki arról
a két évről akar velem beszélgetni, amit az NFL-ben töltöttem,
Kenna meg csak olyan mellékesen említi meg.
- Ja. Fociztam. A Broncosban.
- És jó voltál?
Megvonom a vállamat.
- Hát, bejutottam az NFL-be, szóval nem voltam gáz. De ahhoz
nem voltam elég jó, hogy megújítsák a szerződésemet.
- Scotty büszke volt rád - jegyzi meg. Két kézbe fogja az italát,
és belebámul.
Az első este, amikor idejött, elég zárkózott volt, de most már
időnként felvillan valami a személyiségéből. Megeszi a
cseresznyét, aztán kortyol egyet a kávéjából.
Felajánlanám neki, hogy menjen fel az emeletre a lakásba, ahol
Roman lakik, hogy megszárítsa a ruháját, de nem kéne kedvesnek
lennem vele. Az elmúlt napokban megállás nélkül ezen tépelődtem.
Nem értem, hogyan vonzódhatok valakihez, akit olyan hosszú ideig
gyűlöltem.
Talán azért van, mert múlt kedden kezdtem hozzá vonzódni,
amikor még nem tudtam, hogy kicsoda.
Vagy talán azért, mert már kezdek kételkedni mindabban, ami
miatt olyan sokáig gyűlöltem őt.
- Nincs ismerősöd a városban, aki haza tud vinni a munkából?
Vagy rokonok?
Leteszi a kávéját.
- Két embert ismerek ebben a városban. Az egyik a lányom, aki
négyéves és még nem tud vezetni. A másik te vagy.
Nem örülök, hogy a szarkazmusa valahogy még vonzóbbá teszi.
Nem kéne többet beszélnem vele. Nem kéne itt lennie a
kocsmában. Valaki megláthatja, hogy szóba álltam vele, Grace és
Patrick fülébe juthat.
- Hazaviszlek, ha megittad a kávédat - mondom, aztán a pult
másik végébe sétálok, csak hogy minél messzebb kerüljek tőle.

Kennával fél órával később elindulunk. A kocsma egy órán belül

zár, de Roman azt mondta, elintézi. Muszáj elvinnem Kennát a
kocsmából és a közelemből, nehogy valaki össze tudjon kapcsolni
minket.
Még mindig esik, szóval fogok egy esernyőt, és a feje fölé
tartom. Nem mintha sokat számítana - még mindig csuromvíz a
korábbi sétától a kocsmáig.
Kinyitom neki az ajtót, ő meg beszáll a kocsiba. Elég kínos,
amikor találkozik a tekintetünk, mert nyilván mindketten arra
gondolunk, amikor legutóbb együtt voltunk a kocsinak ezen az
oldalán.
Becsukom az ajtót, és próbálok nem gondolni arra az estére, arra,
hogy mit gondoltam róla, hogy milyen volt az íze.
A lábát a műszerfalra támasztja, amikor én is beszállok a
sofőrülésbe. Diem hajgumiját huzigálja, míg kiállok.
Nem tudom kiverni a fejemből, amit mondott, hogy rajtam kívül
Diem az egyetlen, akit ismer ebben a városban. Ha ez igaz, Diemet
igazából nem is ismeri, csak azt tudja, hogy itt van, hogy létezik, és
az egyetlen ember a városban, akit igazából ismer, az én vagyok.
Ez nem tetszik.
Az embereknek szükségük van más emberekre.
Hol van a családja? Hol van az anyja? Miért nem jelentkezett
senki a családjából, hogy szeretné megismerni Diemet? Sokszor
eszembe jutott, hogy miért nem próbált soha egy nagyszülő vagy
egy nagybácsi vagy nagynéni kapcsolatba lépni Grace-szel és
Patrickkel, hogy találkozhasson Diemmel.
 És ha Kennának nincs mobilja, akkor kivel szokott beszélni?
- Sajnálod, hogy megcsókoltál? - kérdezi.
A kérdés hallatán a tekintetem az útról rögtön átvándorol
Kennára. Várakozón néz rám, én pedig visszafordulok az út felé, és
erősebben szorítom a kormányt.
Bólintok, mert tényleg sajnálom. Talán nem azért, amiért
szerinte, de attól még sajnálom.
Ezek után végig csendben maradunk, míg oda nem érünk a
lakásához. Miután leparkoltam, ránézek. Ő a kezében tartott
hajgumit bámulja, aztán a csuklójára húzza, és anélkül, hogy egy
pillantást vetne rám, azt mormolja:
- Kösz a fuvart!
Aztán kinyitja az ajtót, és kiszáll, mielőtt rátalálnék a hangomra,
és jó éjszakát kívánnék neki.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
KENNA

Néha eszembe jut, hogy elrabolom Diemet. Magam sem tudom,

miért nem teszem meg. Nem mintha lehetne rosszabb az életem
annál, amilyen most. Legalább amíg börtönben voltam, addig volt
oka annak, hogy nem láthattam a lányomat.
Most viszont kizárólag azok miatt nem láthatom, akik nevelik őt.
És rossz érzés gyűlölni azokat, akik nevelik őt. Nem akarom
gyűlölni őket. Amikor börtönben voltam, nehezebb volt hibáztatni
őket, mert annyira hálás voltam érte, hogy valaki gondoskodik a
kislányomról.
Innen, a magányos lakásomból viszont nehéz nem arra gondolni,
milyen csodás lenne fogni Diemet, és meglépni, még ha csak pár
napig is tartana, mielőtt elkapnak. Amíg velem lenne, mindent
megadhatnék neki. Fagyit, ajándékokat, talán egy utat Disney
Worldbe. Egy hétig fényűzőn ünnepelnénk, aztán feladnám magam,
de ő örökre emlékezne arra a hétre.
Emlékezne rám.
És mire kiengednének a börtönből, amiért elraboltam, már felnőtt
lenne. Valószínűleg meg is bocsátana nekem, hiszen ki ne értékelne
egy anyát, aki még a börtönbe is hajlandó visszamenni csak azért,
hogy lehessen egy jó hete a lányával?
Az egyetlen ok, amiért mégsem viszem el, az a lehetőség, hogy
Patrick és Grace egy nap esetleg mégis meggondolják magukat. Mi
van, ha átgondolják a dolgot, és mégis találkozhatok Diemmel
anélkül, hogy meg kellene szegnem a törvényt?
És ott a másik dolog, hogy Diem egyáltalán nem ismer engem.
Még csak nem is szeret. Elragadnám azoktól a szülőktől, akiket
ismer, és bár ez nekem vonzónak tűnhet, Diemnek valószínűleg
inkább rémisztő lenne.
Nem akarok önző döntéseket hozni. Jó példát akarok mutatni
Diemnek, mert egy nap majd megtudja, hogy ki vagyok, és hogy
részt akartam venni az életében. Lehet, hogy csak tizenhárom év
múlva döntheti el saját maga, hogy szóba akar-e állni velem, de ez
önmagában elég ok arra, hogy úgy éljem a következő tizenhárom
évemet, hogy ő - remélhetőleg - büszke lehessen rám.
Odabújok Ivyhoz, és megpróbálok elaludni, de nem megy. Olyan
sok gondolat kavarog a fejemben, és valahogy soha nem tudnak
megnyugodni. Scotty halálának estéje óta álmatlanság gyötör.
Az éjszakáimat ébren forgolódva töltöm, Diemre és Scottyra
gondolva.
És most a Ledgerrel kapcsolatos gondolataim is csatlakoztak
hozzájuk.
Egy részem még mindig dühös rá, amiért megakadályozta, hogy
a házukhoz menjek múlt hétvégén. Egy másik részem mégis
reményt érez, ha a közelében vagyok, mert nem úgy néz ki, mintha
gyűlölne. Jó, sajnálja, hogy megcsókolt, de az nem érdekel. Azt se
tudom, miért tettem fel neki a kérdést. Csak arra lennék kíváncsi,
hogy azért bánja, mert Scotty legjobb barátja volt, vagy azért, amit
Scottyval tettem. Valószínűleg mindkettő.
Szeretném, ha Ledger meglátná azt az oldalamat, amelyiket
Scotty ismert, mert akkor valaki talán végre mellém állna.
Tényleg kurva magányos érzés, ha nincs más barátod egy
tinédzseren és egy macskán kívül.
Jobban kellett volna igyekeznem Scotty anyukájával, amikor
Scotty még életben volt. Vajon az változtatott volna valamin?
Az az este, amikor találkoztam Scotty szüleivel, életem egyik
legkülönösebb estéje volt.
A tévében már láttam az övékhez hasonló családokat, de az
életben még soha. Őszintén, azt se tudtam, hogy tényleg léteznek
ilyen családok. Szülők, akik jól kijönnek, akik a jelek szerint
tényleg kedvelik egymást.
Kijöttek elénk a kocsifelhajtóra. Scotty három hete nem járt
otthon, de úgy fogadták, mintha évek óta nem látták volna.
Megölelték, és nem csak úgy üdvözlésképpen, az ölelésük azt
üzente: „Hiányoztál”. Meg azt, hogy „te vagy a legjobb fiú a
világon”.
Engem is megöleltek, de az másmilyen volt. Csak egy gyors
„helló, örülünk, hogy megismerhetünk”-ölelés.
Amikor bementünk a házba, Grace azt mondta, még be kell
fejeznie a vacsorát, és tudom, hogy fel kellett volna ajánlanom,
hogy segítek, de nem nagyon ismertem ki magam a konyhában, és
féltem, hogy megérzi a tapasztalatlanságomat. Ezért inkább el se
mozdultam Scotty mellől, mintha hozzáragasztottak volna. Ideges
voltam, feszengtem, kívülállónak éreztem magamat, és az én
életemben Scotty volt az, aki leginkább a biztonságos otthont
jelentette számomra.
Még imádkoztak is. Scotty mondta az asztali áldást. Egészen
döbbenetes élmény volt számomra ott ülni a vacsoraasztalnál, és
azt hallgatni, hogy valaki köszönetet mond az Úrnak a vacsoráért, a
családjáért és értem. Túlzottan szürreális volt ahhoz, hogy csukva
tartsam a szememet. Mindent látni akartam, látni akartam, hogyan
néznek ki mások asztali áldás közben. Bámulni akartam ezt a
családot, mert olyan lehetetlennek tűnt a gondolat, hogy ha
hozzámegyek Scottyhoz, akkor ez lesz az én családom is. Ők
lennének az én szüleim is, és a vacsorát az asztalon én is segítettem
volna elkészíteni, és megtanultam volna, hogyan mondjak
köszönetet Istennek az ételért és Scottyért. Akartam ezt. Vágytam
rá.
A normalitásra.
Valamire, amit egyáltalán nem ismertem.
 Láttam, amikor Grace felpillantott az áldás végén, és észrevette,
hogy nézelődöm. Rögtön lehunytam a szemem, de ekkor Scotty
már az ámennél tartott, aztán mindenki felvette a villáját, és Grace
máris véleményt alkotott rólam, és én túl rémült és túl fiatal voltam
ahhoz, hogy tudjam, hogyan változtathatnám meg ezt az első
benyomást.
Úgy tűnt, nehezükre esik rám nézni a vacsora alatt. Nem kellett
volna azt a felsőt felvennem, túl mély volt a kivágása, de az volt
Scotty kedvence. Az egész vacsora alatt a tányérom fölé hajolva
szégyelltem magamat, szégyelltem mindazt, ami nem voltam.
Vacsora után Scottyval kiültünk a hátsó tornácra. A szülei
lefeküdtek, és amint leoltották a villanyt a hálószobájukban, én
fellélegeztem. Úgy éreztem, mintha éppen osztályoznának.
- Fogd meg egy kicsit! - kért Scotty, és a kezembe nyomta a
cigarettáját. - Pisilnem kell.
Néha rágyújtott. Én nem bántam, bár én magam nem
dohányoztam. Sötét volt, úgyhogy csak elsétált a ház oldalába. Én a
hátsó tornácon álltam, a korlátnak támaszkodtam, amikor az
anyukája felbukkant a hátsó ajtóban.
Gyorsan felegyenesedtem, és megpróbáltam eldugni a cigit a
hátam mögé, de már meglátta. Elsétált, aztán kicsivel később egy
műanyag pohárral tért vissza.
- Ebbe hamuzz, kérlek! - mondta, és a kezembe adta a poharat. -
Nincs hamutartónk, egyikünk se dohányzik.
Szörnyen kínosan éreztem magam, de csak annyit tudtam
kinyögni, hogy „köszönöm”, és elvettem tőle a poharat. Éppen
akkor csukta be a hátsó ajtót, amikor visszatért Scotty.
- Az anyád utál engem - jelentettem ki, és átadtam neki a cigit
meg a poharat.
- Nem utál - vágta rá, és puszit nyomott a homlokomra. - Ti
ketten egy nap a legjobb barátok lesztek.
Még egy utolsót szívott a cigijéből, aztán bevezetett a házba.
 A hátán cipelt fel a lépcsőn, és amikor megláttam, hogy a lépcső
melletti falat a róla készült képek sora díszíti, mindegyiknél
megállítottam, hogy megnézhessem őket. Olyan boldogok voltak!
Az anyja a fotókon is úgy nézett rá, ahogy felnőttkorában.
- Hogy lehet ilyen helyes egy gyerek? - kérdeztem Scottytól. -
Még legalább hármat kellett volna csinálniuk belőled.
- Próbálkoztak - magyarázta. - De a jelek szerint csodababa
voltam. Máskülönben hét-nyolcat is bevállaltak volna.
Ezt hallva megsajnáltam Grace-t.
Amint beértünk a szobájába, Scotty az ágyra dobott.
Megjegyezte:
- Sosem beszélsz a családodról.
- Mert nincsen családom.
- És mi van a szüleiddel?
- Az apám... van valahol. Megunta fizetni a gyerektartást, szóval
lelépett. Az anyámmal nem jövünk ki egymással. Pár éve nem is
beszélek vele.
- Miért?
- Mert nem passzol a személyiségünk.
- Ezt hogy érted?
Scotty elterült mellettem az ágyon. Őszintén érdekelte az életem,
és el is akartam mondani neki az igazat, de közben nem akartam
elijeszteni. Ő olyan normális családban nőtt fel, és nem tudtam, mit
szólna hozzá, ha megtudná, hogy az én gyermekkorom nem volt
ilyen.
- Sokat voltam egyedül - mondtam végül. - Arról gondoskodott,
hogy legyen kajám, de annyira elhanyagolt, hogy kétszer is
nevelőszülőkhöz kerültem. Aztán azért mind a kétszer visszakapott.
Elég gáz volt, de mégsem volt elég gáz. Nagyobb koromban,
amikor már láttam más családokat is, akkor kezdtem rájönni, hogy
nem volt valami jó anya. Vagy jó ember. Onnantól elég nehezen
ment az együttélés. Mintha úgy gondolta volna, hogy a
versenytársa vagyok, és nem a csapattársa. Kimerítő volt. Miután
elköltöztem, egy darabig még tartottuk a kapcsolatot, de egy idő
után már nem hívott fel, és én sem hívtam őt. Két éve nem
beszéltünk egymással. - Scottyra néztem, és még soha ilyen
szomorúságot nem láttam az arcán. Nem mondott semmit, csak
hátrasimította a hajamat, és hallgatott. - Milyen volt egy jó
családban felnőni? - kérdeztem tőle.
- Nem biztos, hogy tudtam, mennyire jó, mostanáig - felelte.
- Dehogynem tudtad. Szereted a szüleidet. És ezt a házat. Látom
rajtad.
Erre gyengéd mosoly ült ki az arcára.
- Nem tudom, meg tudom-e magyarázni. Amikor itt vagyok...
akkor a legigazibb, legőszintébb énemet adhatom. Sírhatok, lehetek
rosszkedvű, vagy szomorú, vagy boldog. Itt minden hangulatomat
elfogadják. És ezt sehol máshol nem érzem.
Elszomorodtam, mert nekem ilyesmiben soha nem volt részem.
- El se tudom képzelni, milyen lehet - ismertem be.
Scotty lehajolt, és megpuszilta a kezemet.
- Majd én megmutatom neked - mondta. - Egy nap majd lesz egy
saját házunk. Mindent te választhatsz majd ki benne. Olyan színűre
fested, amilyenre csak akarod. És bezárhatod az ajtót, és csak azt
kell beengedned, akit be akarsz engedni. Az lesz a legkellemesebb
hely, ahol valaha éltél.
Elmosolyodtam.
- Úgy hangzik, mint maga a mennyország.
Aztán megcsókoltál, és szeretkeztünk. És bármennyire
igyekeztem halk lenni, a ház még halkabb volt.

Másnap reggel, amikor indultunk, Scotty anyja nem bírt a

szemembe nézni. A feszengése átragadt rám, és abban a pillanatban
biztosan tudtam, hogy nem kedvel engem.
 Amikor kiálltunk a kocsifelhajtóról, a homlokomat a kocsi hideg
ablakához szorítottam.
- Ez marha kínos volt. Szerintem anyukád hallott minket tegnap
este. Nem láttad, milyen feszült volt?
- Nyilván kellemetlen neki - ismerte el Scotty. - Mégiscsak az
anyám. Nem tud elképzelni egyetlen lánnyal sem úgy. De ennek
semmi köze konkrétan hozzád.
Hátradőltem az ülésben, és felsóhajtottam.
- Az apukád nagyon aranyos.
Scotty felnevetett.
- Az anyukámat is imádni fogod. Amikor legközelebb eljövünk,
majd előtte duglak meg, és akkor nyugodtan úgy tehet, mintha
sosem csinálnék ilyesmit.
- És talán letehetnéd a cigit is.
Scotty megragadta a kezemet.
- Az megoldható. Legközelebb annyira imádni fog, hogy ő
sürgeti majd az esküvőt meg az unokákat.
- Aha - hagytam rá kétkedve. - Talán. - De igazából nem hittem
benne.
A hozzám hasonló lányok valahogy egyetlen családba sem
illettek igazán.
HUSZADIK FEJEZET
LEDGER

Három napja járt a kocsmámban, és én is három napja voltam

utoljára a boltban. Megígértem magamnak, hogy nem megyek
vissza oda. Úgy döntöttem, megint a Walmartban fogok vásárolni,
de miután tegnap este Diemmel vacsoráztam, egész éjszaka Kenna
járt az eszemben.
Észrevettem, hogy mióta visszajött a városba, minél több időt
töltök Diemmel, annál kíváncsibb leszek Kennára.
Diem gesztusait hasonlítgatom az övéihez, mert végre van mihez
hasonlítanom őket. Még Diem személyiségét is jobban értem.
Scotty egyenes volt, direkt. Nem volt nagy képzelőereje, és én ezt
jó tulajdonságnak láttam. Ő tudni akarta, hogyan és miért úgy
működnek a dolgok. Nem pazarolta az idejét olyasmire, aminek
nem volt tudományos alapja.
Diem ennek éppen az ellentéte, de eszembe sem jutott eddig,
hogy vajon az anyjától örökölte-e ezt a vonását. Vajon Kenna is
olyan logikus, mint Scotty volt, vagy ő szívesebben használja a
képzelőerejét? Van művészi vénája? Vannak álmai azon kívül, hogy
újra együtt akar lenni a lányával?
És ami a legfontosabb... jó ember?
Scotty jó ember volt. És amiatt az egy este miatt mindig úgy
gondoltam, hogy Kenna nem az. Az egyetlen ok és okozat. Az
egyetlen borzalmas döntés, amit hozott.
Mi van, ha csak bűnbakot kerestünk, mert mindannyiunknak
annyira fájt?
Sosem merült fel bennem, hogy Kenna is épp olyan fájdalmat
élhetett át, mint mi.
 Olyan sok mindent kérdeznék tőle! Kérdéseim vannak, és nem
helyes, hogy választ akarok kapni rájuk, de muszáj többet
megtudnom arról az éjszakáról és a szándékairól. Úgy sejtem, nem
fog harc nélkül távozni a városból, és bármennyire is szeretné
Patrick és Grace szőnyeg alá söpörni ezt az egészet, nem fog ilyen
egyszerűen megoldódni.
Talán ezért is vagyok most itt a kocsimban, ezért figyelem,
ahogy pakolja a szatyrokat az autókba. Nem biztos, hogy
észrevette, hogy már fél órája itt lapulok a parkolóban. Bár
valószínűleg észrevette. A kocsim nem igazán olvad be a
környezetbe.
Kopogás riaszt fel a mélázásból. A tekintetem Grace-ével
találkozik. A karjában fogja Diemet, úgyhogy gyorsan kinyitom az
ajtót.
- Mit kerestek ti itt?
Grace zavartan néz rám. Nyilván azt várta, hogy a reakcióm
inkább örömteli lesz, mint aggódó.
- Vásárolunk. Megláttuk az autódat.
- Veled akarok menni! - mondja Diem, és felém nyúl. Kiszállok a
kocsiból, és átveszem őt Grace-től. Aztán gyorsan körbenézek a
parkolóban, hogy tudjam, Kenna nincs éppen kint.
- El kell mennetek - mondom Grace-nek. Egy sorral elém
parkolt, úgyhogy már megyek is az autója felé.
- Mi a baj? - kérdezi Grace.
A szemébe nézek, és óvatosan megválogatom a szavaimat:
- Itt dolgozik.
Egy pillanatnyi zavar ül ki Grace arcára, aztán felfogja, miről
beszélek. Amint megérti, kire utalok, minden szín kiszalad az
arcából.
- Micsoda?
- Éppen műszakban van. El kell vinned innen Diemet!
- De én veled akarok menni! - szól közbe Diem.
 - Majd később elmegyek érted! - ígérem, de már nyúlok az ajtó
fogantyújáért. Grace kocsija be van zárva. Várom, hogy kinyissa a
központi zárat, de mintha földbe gyökerezett volna a lába. - Grace!
Gyorsan magához tér, és keresni kezdi a kulcsot a táskájában.
Ekkor látom meg Kennát.
És ekkor lát meg Kenna engem.
- Siess! - sürgetem Grace-t halkan.
Grace remegő kézzel nyomja meg a nyitógombot a kocsikulcson.
Kenna megállt, csak áll a parkoló közepén, és egyenesen ránk
bámul. Amikor rájön, hogy mit lát, hogy a lánya csak pár méterre
van tőle, otthagyja a vevő bevásárlókocsiját, és elindul felénk.
Grace végre kinyitja a központi zárat, úgyhogy gyorsan
felrántom a hátsó ajtót, és beültetem Diemet a gyerekülésbe. Nem
tudom, miért sietek ennyire. Nem mintha Kenna elvihetné tőlünk,
amikor mindketten itt vagyunk. Egyszerűen nem akarom, hogy
Grace-nek találkoznia kelljen vele, főleg úgy nem, hogy Diem is
ott van.
És egyébként sem ez a megfelelő hely és idő arra, hogy Kenna
először találkozzon a lányával. Túl zűrzavaros lenne. Megijesztené
Diemet.
- Várj! - hallom Kenna kiáltását.
Diemet még be se csatoltam rendesen, de már azt mondom:
- Menjetek! - és bevágom az ajtajukat.
Grace rükvercben tolat ki a parkolóhelyéről, amikor Kenna odaér
hozzánk. Kikerül, és az autó után rohan, és bár szeretném
megragadni és visszarántani, nem nyúlok hozzá, mert még mindig
bűntudatot érzek, amiért elrángattam Grace-ék házának ajtaja elől.
Kenna elég közel jut ahhoz, hogy hozzáérjen az autó hátsó
szélvédőjéhez, és könyörgőre fogja:
- Várj! Grace, várj! Kérlek!
Grace nem vár. Elhajt, és nekem összeszorul a szívem, ahogy
végignézem, hogy Kenna eltöpreng azon, a kocsi után fusson-e.
Amikor ráébred, hogy nem tudja megállítani őket, megfordul, és
rám néz. Könnyek folynak az arcán.
A kezét a szájára szorítja, és zokogni kezd.
Két érzés viaskodik bennem, egyrészt hálás vagyok, hogy nem
ért ide hozzánk elég gyorsan, másrészt megszakad a szívem, amiért
nem ért ide hozzánk elég gyorsan. Szeretném, ha Kenna találkozna
a lányával, de nem akarom, hogy Diem találkozzon az anyjával,
pedig a kettő egy és ugyanaz.
Ha Kenna szemszögéből nézem, szörnyeteg vagyok, ha
Dieméből, akkor hős védelmező.
Kenna úgy fest, mint aki mindjárt összeomlik a fájdalomtól.
Nincs olyan állapotban, hogy befejezze a műszakját. A kocsimra
mutatok.
- Hazaviszlek. Hogy hívják a főnöködet? Megmondom neki,
hogy nem érzed jól magad.
Megtörli a szemét, aztán válaszol:
- Amy... - Legyőzötten elindul a kocsim felé.
Azt hiszem, tudom, ki az az Amy, akiről beszél. Már láttam
korábban is a boltban.
A bevásárlókocsi még mindig ott van, ahol Kenna hagyta. Az
idősebb hölgy, akinek kihozta a bevásárlását, az autója mellől nézi
végig, ahogy Kenna beszáll az én autómba. Nyilván azon töpreng,
mi lehetett ez a drámai jelenet.
A kocsihoz futok, és odatolom a nőhöz.
- Elnézést kérek!
A nő biccent, és kinyitja a csomagtartóját.
- Remélem, jól van a kis hölgy.
- Jól. - Berámolom a szatyrokat a kocsijába, aztán visszatolom a
kocsit a boltba. A vevőszolgálati pultnál megtalálom Amyt.
Megpróbálok rámosolyogni, de olyan sok gondolat és érzés
kavarog bennem, hogy jelenleg még egy hamis mosolyt is nehezen
tudok az arcomra erőltetni.
 - Kenna nem érzi jól magát - hazudom. - Hazaviszem, csak
szólni akartam róla.
- Jaj, ne! De azért nincs nagyon rosszul?
- Rendbe fog jönni. Nem tudja, van itt valamije, amit haza
kellene vinnie? Mondjuk valami táska?
Amy bólint.
- Igen, a tizenkettes szekrényt használja a személyzeti öltözőben.
- A pult mögötti ajtóra mutat.
Megkerülöm az asztalt, és bemegyek az öltözőbe. Az asztalnál az
a lány ül, aki Kenna lakóházában lakik. Amikor felnéz és meglát,
esküszöm, összevonja a szemöldökét.
- Mit csinálsz az öltözőnkben, szemétláda?
Meg se próbálom megvédeni magamat. Már véleményt alkotott
rólam, és egyébként ebben a pillanatban egyet is értek vele.
Kinyitom a tizenkettes szekrényt, hogy kivegyem Kenna táskáját,
ami tulajdonképpen egy vászonzsák, és nincs is igazán teteje, így
könnyen meglátom benne a beletömködött papírlapokat.
Olyan, mint egy könyv kézirata.
Rászólok magamra, hogy ne nézzem meg, de a szemem
akaratlanul is az első oldal első sorára siklik.
Kedves Scotty...
Szeretnék többet is elolvasni belőle, de tiszteletben tartom a
privát szféráját, és összefogom a táskát. Kifelé menet még
odaszólok a lánynak:
- Kenna rosszul lett. Most hazaviszem, de esetleg rá tudnál nézni
majd este?
A lány szigorú tekintettel mered rám, aztán nagy nehezen bólint
egyet.
- Rendben, szemétláda!
Szívesen nevetnék, de sajnos túl sok minden áll a nevetés útjába
ebben a percben.
Amikor visszaérek Amyhez, még odaszól:
 - Mondd meg neki, hogy kijelentkeztettem, és hogy hívjon, ha
szüksége van bármire!
Kennának nincs telefonja, de azért bólintok.
- Úgy lesz. Köszönöm, Amy!
A kocsimhoz érve látom, hogy Kenna az ablak felé fordulva,
felhúzott lábbal összegömbölyödött az anyósülésben. Összerezzen,
amikor kinyitom az ajtót. Leteszem a táskáját kettőnk közé, de
rögtön magához húzza. Még mindig sír, egy szót se szól, és én sem.
Azt se tudom, mit mondhatnék. Sajnálom? Jól vagy? Egy rohadék
vagyok?
Kihajtok a parkolóból, de fél mérföldet sem haladunk az úton,
amikor Kenna valami olyasmit mormol, hogy: „Húzódj le!”
Ránézek, de még mindig kifelé bámul az ablakon. Mivel nem
indexelek, megismétli:
- Húzódj le! - A hangja most már határozottabb.
- Két percen belül otthon leszel.
Erre belerúg a műszerfalba.
- Húzódj le!
Nem mondok többet, csak teszem, amit kért. Indexelek, és
lehúzódom a leállósávba.
Felkapja a táskáját, kiszáll a kocsiból, és rám csapja az ajtót,
aztán elindul a lakása irányába. Megvárom, míg pár lépésre ér a
kocsitól, aztán sebességbe kapcsolok, kiállok a leállósávból, és
letekerem az ablakot.
- Kenna, szállj vissza a kocsiba!
Továbbgyalogol.
- Te mondtad neki, hogy menjen el! Megláttad, hogy jövök, és
azt mondtad neki, hogy menjen el! Miért csináltad ezt velem
megint? - Továbbra is mellette haladok, amíg végre oda nem fordul
és rám nem néz az ablakon keresztül. - Miért?! - kérdezi.
A fékre lépek, hogy megálljak előtte. A kezem remeg, talán az
adrenalintól, talán a lelkiismeret-furdalástól.
 Vagy talán a haragtól.
Üresbe teszem a kocsit, mert úgy látom, készen áll rá, hogy
belemenjen ebbe a vitába.
- Komolyan úgy gondolod, hogy jó ötlet letámadni Grace-t egy
élelmiszerbolt parkolójában?
- Hát, megpróbáltam elmenni a házukhoz, de mindketten tudjuk,
annak mi lett a vége.
Megrázom a fejemet. Nem a helyszínre céloztam.
Magam sem tudom, mire is céloztam. Próbálom összeszedni a
gondolataimat, de össze vagyok zavarodva, mert azt hiszem, igaza
van. Megpróbálta békésen megközelíteni őket az első alkalommal,
de akkor is megállítottam.
- Nem elég erősek ahhoz, amiért idejöttél, bármi is legyen az.
Még akkor sem, ha nem akarod Diemet elvenni tőlük. Még ahhoz
sem elég erősek, hogy osztozzanak rajta veled. Jó életet
biztosítanak Diemnek, Kenna! Boldog és biztonságban van. Ez
nem elég?
Olyan, mintha nem venne levegőt, de a mellkasán látom, hogy
zihál. Egy másodpercig bámul rám, aztán a kocsi hátuljához
lépked, ahol már nem látom az arcát. Egy kis ideig áll ott
mozdulatlanul, aztán kisétál a fűbe az út mellé, és leül. Átöleli
felhúzott térdét, és csak bámul ki az üres mezőre.
Nem tudom, mit csinál, hogy gondolkodási időre van-e szüksége,
mindenesetre adok neki pár percet egyedül, de amikor továbbra
sem mozdul és nem is áll fel, akkor én is kiszállok a kocsiból.
Nem szólalok meg, amikor odaérek hozzá, csak csendben leülök
mellé.
A forgalom és a világ tovább halad mögöttünk, de előttünk csak
ez a nagy, nyílt mező terül el, amit bámulhatunk, hogy addig se
kelljen egymásra néznünk.
Aztán Kenna egyszer csak lesüti a szemét, és kitép a földből egy
kis, sárga virágot. Az ujjai között morzsolgatja, én meg azon
kapom magam, hogy most már őt nézem. Lassan beszívja a
levegőt, de nem néz rám, amikor kifújja és beszélni kezd.
- A többi anya elmondta, milyen lesz - mondja. - Azt mondták,
bevisznek a kórházba szülni, és aztán kapok vele két napot. Két
teljes napot, csak én és ő. - Egyetlen könnycsepp gördül le az
arcán. - El se tudom mondani, mennyire vártam azt a két napot. Ez
volt az egyetlen dolog, amit várhattam. De korán született... Nem
tudom, tudtad-e, de koraszülött volt. Hat héttel hamarabb jött. A
tüdeje. - Kenna kifújja a levegőt. -Rögtön a születése után átvitték
egy másik kórház koraszülött osztályára. Azt a két napot egyedül
töltöttem egy kórházi szobában, ahol egy fegyveres őr vigyázott
rám. És amikor letelt a két nap, visszaküldtek a börtönbe. Még csak
a karomba sem vehettem. A szemébe sem nézhettem annak a kis
embernek, akit én és Scotty hoztunk létre.
- Kenna.
- Ne! Bármit is akarsz mondani, ne mondd ki! Nézd, hazudnék,
ha azt mondanám, nem élt bennem ez a nevetséges remény, hogy
ha idejövök, befogadnak az életébe, és még talán valami szerepet is
kaphatok benne. De azt is tudom, hogy Diem hova tartozik,
úgyhogy bármilyen lehetőségért hálás lettem volna. Már azért is
hálás lettem volna, ha végre egyszer ránézhetek, még ha soha,
semmi többre nem is kapok esélyt. Függetlenül attól, hogy
szerinted vagy Scotty szülei szerint megérdemlem-e.
Lehunyom a szememet, mert a hangja is épp elég fájdalmas volt,
de látni a fájdalmat az arcán, miközben beszél, még
borzalmasabb...
- Annyira hálás vagyok nekik! - folytatja. - El se tudod képzelni,
mennyire. A terhesség alatt egy pillanatig sem kellett amiatt
aggódnom, hogy milyen emberek nevelik majd fel Diemet, mert ők
voltak azok, akik felnevelték Scottyt, és ő tökéletes volt.
Pár másodpercig hallgat, mire kinyitom a szememet. Egyenesen
rám néz, miközben megrázza a fejét, és folytatja:
 - Nem vagyok rossz ember, Ledger! - A hangja csordultig van
megbánással. - Nem azért vagyok itt, mert azt gondolom, hogy
megérdemlem Diemet! Én csak látni akartam. Ez minden. Ennyi. -
A pólójával megtörli a szemét, aztán még hozzáteszi: -Néha
elgondolkodom, mit mondana Scotty, ha most látna minket.
Olyankor azt remélem, hogy nincsen élet a halál után, mert ha van,
akkor Scotty lehet az egyetlen szomorú ember a mennyországban.
A szavaival mintha gyomorszájon vágna, mert az igazság az,
hogy rettegek attól, hogy igaza lehet. Amióta megjelent, ez a
legnagyobb félelmem, mert már kezdem úgy látni őt mint Scotty
szerelmét, a helyett a nő helyett, aki otthagyta meghalni az út
szélén.
Felállok, és magára hagyom a fűben. A kocsimhoz lépek, a
kesztyűtartóból kiveszem a mobilomat, aztán visszaviszem
Kennához.
Visszaülök mellé, megnyitom a fotó alkalmazást, és kikeresem a
mappát, amibe a Diemről készült képeket gyűjtöm. Előhívom a
legutóbbit, amit tegnap este vacsoránál készítettem róla, és
odaadom a telefont Kennának.
Soha el se tudtam volna képzelni, milyen lehet egy anyának
életében először megpillantani a gyerekét. Kenna lélegzete elakad,
ahogy meglátja Diem arcát a képernyőn. A kezét a szájára szorítja,
és sírni kezd, olyan hevesen, hogy a lábára kell raknia a mobilt,
hogy le tudja törölni a pólójával a könnyeit.
Kenna a szemem előtt változik át egy másik emberré. Mintha
szemtanúja lennék annak, hogy anyává válik. Ez a leggyönyörűbb
dolog, amit valaha láttam.
És egy átkozott szörnyetegnek érzem magam, amiért nem
segítettem neki hamarabb átélni ezt a pillanatot.
Sajnálom, Scotty!
 Négy videót nézett végig a fűben ülve az út mellett. Végig sírt,
de sokat mosolygott is. És felnevetett, valahányszor Diem
megszólalt.
Hagytam, hogy tovább nézze a telefonomat a kocsiban, amíg
hazavittem.
Felmentem vele a lakásába, mert nem akartam elvenni tőle a
telefont, úgyhogy már majdnem egy órája csak nézi a videókat. Az
érzései majd szétszakítják. Nevet és sír, boldog és szomorú.
Fogalmam sincs, hogy fogom visszaszerezni a telefonomat.
Abban se vagyok biztos, hogy vissza akarom szerezni.
Már olyan régóta vagyok Kenna lakásában, hogy a macskája
elaludt az ölemben. A kanapé egyik végében ülök, Kenna a
másikban, és csak nézem, ahogy nézi a Diemről készült
felvételeket, és olyan büszke vagyok, mint egy apa, mert tudom,
hogy Diem egészséges, okos, vicces és boldog, és olyan jó érzés
látni, ahogy Kenna is megtudja ezeket a dolgokat a lányáról!
Közben viszont azt is érzem, hogy elárulom a két legfontosabb
embert az életemben. Ha Patrick és Grace tudná, hogy itt vagyok,
hogy videókat mutatok Kennának a gyerekről, akit ők neveltek fel,
valószínűleg soha többé nem állnának szóba velem. És nem is
hibáztatnám őket érte.
Egyszerűen semmit sem tehetek ebben a helyzetben úgy, hogy ne
érezzem azt, hogy valakit elárulok. Elárulom Kennát azzal, hogy
nem engedem Diem közelébe. Elárulom Patricket és Grace-t azzal,
hogy Kennának megmutatok valamit Diemből. És még Scottyt is
elárulom, bár azt magam sem tudom, hogy pontosan hogyan. Még
én is csak próbálom megfejteni, honnan jön ez a bűntudat.
- Olyan boldog... - szólal meg Kenna, mire bólintok.
- Igen, az. Nagyon boldog.
Kenna felnéz rám, szemét azzal a gyűrött szalvétával törölgeti,
amit a kocsiban adtam neki.
- Szokott rólam kérdezni?
 - Nem kifejezetten, de már kezd gondolkodni azon, hogyan
született. Múlt hétvégén megkérdezte, hogy egy fán nőtt-e, vagy
tojásból kelt-e ki.
Kenna elmosolyodik.
- Még elég kicsi, úgyhogy nem annyira érti a családi
kapcsolatokat. Ott vagyok neki én, Patrick és Grace, úgyhogy nem
tudom, érzi-e, hogy valaki hiányzik a képből. Nem tudom, ezt
akarod-e hallani, de ez az igazság.
Kenna megrázza a fejét.
- Semmi baj. Igazából örülök neki, hogy nem tudja, hogy
hiányzom az életéből. - Megnéz még egy videót, aztán kénytelen-
kelletlen odaadja nekem a mobilt. Feláll a kanapéról, és elindul a
fürdőszoba felé. - Kérlek, még ne menj el!
Biccentéssel jelzem, hogy nem megyek sehová. Miután
becsukódik mögötte a fürdőszoba ajtaja, arrébb teszem a macskát
és felállok. Innom kell valamit. Az elmúlt pár órában kiszáradtam,
pedig Kenna volt az, aki végig sírt.
Kinyitom a hűtőt, de nincs benne semmi. Teljesen üres.
Kinyitom a mélyhűtőt, és az is üres.
Amikor kilép a fürdőből, én éppen az üres konyhaszekrényt
veszem szemügyre. Minden pont olyan üres és csupasz, mint az
egész lakása.
- Még semmim sincs. Sajnálom. - Látom rajta, hogy kínosan érzi
magát. - Csak tudod... minden pénzem ráment a költözésre.
Hamarosan fizetést kapok, és idővel szeretnék valami jobb helyre
költözni, és lesz telefonom is, és.
Felemelem a kezem, amikor rájövök, hogy attól fél, lenézem,
amiért nem tud gondoskodni magáról. Vagy talán Diemre gondol.
- Kenna, semmi baj! Tisztelem az eltökéltséget, amivel eljutottál
idáig, de enned is kell. - A zsebembe csúsztatom a mobilt, és az
ajtó felé indulok. - Gyere! Meghívlak vacsorázni.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
KENNA

Diem tényleg hasonlít rám. Ugyanolyan a hajunk, a szemünk.

Még az ujjai is olyan karcsúak, mint az enyémek.
Örültem, amikor láttam, hogy Scotty nevetését és mosolyát
örökölte. A videókat nézve mintha újratanultam volna Scottyt.
Olyan sok idő telt el, és nem volt róla fotóm a börtönben, úgyhogy
kezdtem elfelejteni, hogyan is nézett ki. De Diemben megláttam őt,
és ezért hálás voltam.
Hálás vagyok, hogy amikor Patrick és Grace Diemre néz, még
láthatnak valamit a saját fiukból. Mindig is aggódtam, hogy ha
Diem túlzottan hasonlít rám, nem fogják benne meglátni Scotty
részleteit.
Azt hittem, máshogy fogom érezni magamat most, hogy végre
láttam őt. Azt reméltem, ezzel sikerül lezárnom, de inkább olyan,
mintha valaki szétfeszített volna egy nyílt sebet bennem. Azt
hittem, boldoggá tesz majd, ha boldognak látom őt, de bizonyos
szempontból szomorúbb lettem, és ennek csakis önző okai vannak.
Nem olyan nehéz szeretni egy gyereket, akinek életet adtál, még
akkor sem, ha soha rá sem pillanthattál. De borzalmasan nehéz
végre látni, hogy néz ki, milyen a hangja, hogy milyen úgy, hogy
aztán azt várják, sétálj el és fordíts hátat neki.
Mégis mindenki pontosan ezt várja tőlem. Azt akarják, hogy ezt
tegyem.
Már a gondolattól úgy érzem, mintha a gyomromat vasököl
szorítaná össze, és előbb-utóbb szétroppannék.
Ledgernek igaza volt, tényleg ennem kellett, de most, hogy itt
ülök az étellel, csak az elmúlt pár óra jár a fejemben, és nem
tudom, képes leszek-e bármit lenyelni. Kavarog a gyomrom, az
adrenalin dübörög az ereimben, elborítanak az érzelmek, és
szörnyen kimerültnek érzem magam.
Ledger egy autós büfében rendelt nekünk hamburgert, most
pedig egy park parkolójában ülünk a kocsijában, és eszünk.
Tudom, miért nem akart nyilvános helyre vinni. Ha meglátnának
vele, azt nem fogadnák valami jól Diem nagyszülei. Nem mintha
olyan sok embert ismernék ebben a városban, de ahhoz azért elegen
találkoztak velem annak idején, hogy legyen, aki felismerhet.
Talán már meg is történt. Volt pár kollégám akkoriban is, és
Ledgerrel ugyan sosem találkoztam, Scotty néhány barátjával igen.
És mivel ez egy kisváros, könnyedén felismerhet bárki, akit
érdekelt annyira az ügy, hogy alaposabban megnézze a rendőrségi
fotómat.
Az emberek szeretik a pletykát, és az biztos, hogy a pletykákhoz
remek alapanyagot szolgáltattam.
Csakis magamat okolhatom. Minden másképp alakult volna, ha
nem esem pánikba aznap este. De nem így történt, és ennek
megvannak a következményei. Ezt el is fogadtam. A büntetésem
első pár évében újrajátszottam minden egyes döntésemet, és azt
kívántam, bár visszamehetnék az időben, és kaphatnék egy
második esélyt.
Ivy egyszer azt mondta nekem: „A megbánás olyan, mintha
megnyomnád a szünet gombot. A börtön is olyan. Amikor
kikerülsz innen, meg kell nyomnod a lejátszást, mert ha nem
teszed, elfelejted, hogyan kell továbblépni.”
Csakhogy én félek továbblépni, mert mi van, ha az egyetlen
lehetőségem a továbblépésre azt jelenti, hogy hátra kell hagynom
Diemet?
- Kérdezhetek valamit? - fordul hozzám Ledger. Ránézek, és
látom, hogy már befejezte az evést. Én alig hármat haraptam a
hamburgeremből.
 Ledger jóképű, de nem úgy, ahogy Scotty volt az. Scotty
amolyan szomszédsrác-típus volt. Ledger határozottan nem
szomszédsrác-típus. Inkább úgy néz ki, mint a pasi, aki elveri a
szomszéd srácot. Mogorva és kemény a külseje, és az, hogy
kocsmája van, nem lágyít az összképen.
Amikor kinyitja a száját, akkor viszont egészen más benyomást
kelt, és ez az, ami igazán fontos.
- Mi lesz, ha nem engedik meg, hogy találkozz vele? - kérdezi.
Most már tényleg nem vagyok éhes. Az evés gondolatától
hányinger tör rám. Megvonom a vállamat.
- Gondolom, akkor elköltözöm. Nem akarom, hogy
fenyegetésnek érezzenek. - Kényszerítem magamat, hogy egyek
egy szem sült krumplit, de csak azért, mert nem tudom, mit
mondhatnék még.
Ledger kortyol egyet a teájából. Csöndes a kocsija, úgy érzem,
mintha a levegőben lebegne köztünk egy bocsánatkérés, de nem
tudom, kitől származik.
Végül Ledger vállalja fel, felém fordul az ülésében, és kiböki:
- Úgy érzem, tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért
megakadályoztam, hogy...
- Semmi baj! - vágok a szavába. - Azt tetted, amiről úgy
gondoltad, tenned kell, hogy megvédd Diemet. Bármilyen dühös is
vagyok a saját szempontomból. örülök neki, hogy vannak olyan
emberek Diem életében, akik ilyen elszántan védelmezik.
Kissé oldalra billentett fejjel tanulmányoz, mintha feldolgozná a
válaszomat, hogy aztán eltegye magában úgy, hogy közben semmi
jelet nem ad arról, mire gondol igazából. A megmaradt kajám felé
biccent.
- Nem vagy éhes?
- Túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy egyek. Majd hazaviszem. -
Visszateszem a maradék hamburgert a zacskóba a krumpli mellé,
aztán ráhajtom a tetejét, és a köztünk levő ülésre teszem.
 - Kérdezhetek én is valamit?
- Persze.
A fejemet a támlának támasztva tanulmányozom az arcát.
- Gyűlölsz engem? - Meglep, amikor a kérdés kiszalad a számon,
de tudnom kell, hogy mi a véleménye. Néha, például amikor a
házában voltunk, úgy éreztem, épp annyira gyűlöl engem, mint
Scotty szülei.
Aztán máskor, például most is, úgy néz rám, mintha együttérezne
velem. Tudnom kell, kik az ellenfeleim, és azt is tudnom kell, ha
valaki az én oldalamon áll. Mert ha csak ellenfeleim vannak, akkor
mit keresek még itt?
Ledger az ajtónak támasztja a könyökét, és hátradől egy kicsit.
Előremered, és végigsimít az állán.
- Scotty halála után kialakítottam rólad egy képet a fejemben.
Évekig olyan volt, mintha csak valami random ember lettél volna a
netről, valaki, akit elítélhetek és hibáztathatok anélkül, hogy
ismerném. De most, hogy szemtől szembe találkoztunk... Már nem
tudom, a szemedbe akarom-e mondani azokat a dolgokat, amiket
mindig mondani akartam neked.
- De még mindig érzed őket?
Megrázza a fejét.
- Nem tudom, Kenna! - Úgy fordul az ülésen, hogy jobban rám
tudja összpontosítani a figyelmét. - Amikor az első este besétáltál a
kocsmámba, azt gondoltam, hogy te vagy a legérdekesebb lány,
akivel valaha is találkoztam. Aztán amikor másnap megláttalak
Patrick és Grace háza előtt, úgy gondoltam, te vagy a
legborzalmasabb ember, akivel valaha találkoztam.
Az őszinteségétől elönt a szégyenkezés.
- És ma este? - kérdezem halkan.
A szemembe néz.
- Ma este... azt hiszem, hogy te vagy a legszomorúbb lány, akivel
valaha találkoztam.
 Elmosolyodom, de ez egy szörnyen fájdalmas mosoly, amit azért
préselek ki magamból, hogy ne akarjak sírni.
- Mindegyik igaz.
Az ő mosolya majdnem olyan fájdalmas, mint az enyém.
- Pont ettől féltem.
A szemében egy kérdés ül. Vagy sok kérdés. Olyan sok kérdés,
hogy félre kell kapnom a pillantásomat, hogy kikerülhessem őket.
Ledger összeszedi a szemetet, és kiszáll a kocsiból, hogy
kidobja. Egy kis ideig még kint marad, aztán amikor visszaér az
ajtóhoz, nem száll be azonnal, csak a kocsi tetejébe kapaszkodik, és
rám bámul.
- Mi lesz, ha el kell költöznöd innen? Mik a terveid? Mi a
következő lépésed?
- Nem tudom - felelem nagy sóhajjal. - Nem gondolkodtam
ennyire előre. Féltem elengedni a reményt, hogy egy nap
meggondolják magukat. - Mégis kezdem úgy érezni, hogy errefelé
tartanak a dolgok. Ha valakinek, hát Ledgernek tudnia kell, mit
gondolnak Grace-ék igazából. - Szerinted adnak nekem valaha is
esélyt?
Ledger nem válaszol. Nem rázza meg a fejét, de nem is bólint.
Egyszerűen elengedi a füle mellett a kérdést, aztán beszáll a
kocsiba, és kitolat a parkolóból.
Ha nem válaszol, az is egy válasz.
Végig ezen gondolkodom a hazaúton. Mikor fogadom el a
vereséget? Mikor látom be azt, hogy az életemnek és Diem
életének talán nem lesz metszéspontja?
A torkom kiszáradt és a szívem kongóan üres, amikor ismét
megérkezünk a lakásom előtti parkolóba. Ledger kiszáll a kocsiból,
és kinyitja az ajtót nekem, de aztán csak áll előttem. Úgy néz ki,
mint aki mondani akar valamit, ahogy előre-hátra hintázik a lábán.
A karját keresztbe fonja, és a földet bámulja.
 - Nem festett valami jól, tudod? A szülei, a bíró és mindenki a
tárgyalóteremben úgy látta. mintha te nem igazán... - Nem sikerül
befejeznie a mondatot.
- Mintha nem igazán mi?
A tekintetünk találkozik.
- Nem igazán bántad volna meg.
A szavaira minden levegő kiszalad a tüdőmből. Hogy
gondolhatta bárki is, hogy nem bántam meg? Kétségbe voltam
esve!
Úgy érzem, mindjárt megint elsírom magam, de ma már eleget
sírtam. Muszáj kiszabadulnom az autójából. Felkapom a táskámat
és a zacskó kaját, Ledger pedig félreáll, hogy kiszállhassak. Amint
földet ér a lábam, elindulok, mert próbálom összeszedni magam, de
nem sikerül, és nem tudom, hogyan kellene válaszolnom arra, amit
mondott.
Ezért nem hajlandók a lányom közelébe engedni? Azt gondolják,
hogy nem érdekelt?
Hallom a lépéseket mögöttem, de emiatt csak még gyorsabban
megyek, fel a lépcsőn, be a lakásomba. Leteszem a cuccaimat a
pultra, de Ledger ott áll a lakásom ajtajában.
A pult szélébe kapaszkodom a mosogató mellett, és próbálom
feldolgozni, amit mondott. Aztán felé fordulok, és a helyiségen
keresztül az arcába vágom a válaszomat:
- Scotty volt a legjobb dolog, ami valaha is történt velem.
Nemhogy megbántam, annyira kétségbe voltam esve, hogy meg se
bírtam szólalni! Az ügyvédeim mondták, hogy írnom kellene egy
vallomást a mentő körülményekről, de hetekig aludni sem tudtam!
Képtelen voltam egyetlen szót is a papírra vetni. Az agyam... - A
mellkasomra szorítom a kezemet. - Romokban hevertem, Ledger!
Ezt el kell hinned! Annyira összeomlottam, hogy meg se tudtam
védeni magamat. Az se érdekelt, mi lesz az én életemmel. Nem
érzéketlen voltam, hanem összetört!
 És ekkor megint kezdődik. Jönnek a könnyek. Olyan rohadtul
elegem van már a kibaszott könnyekből! Elfordulok Ledgertől,
mert biztosra veszem, hogy neki is elege van már belőlük.
Hallom, ahogy becsukódik az ajtó. Elment volna? Amikor
megpördülök, látom, hogy továbbra is a lakásomban van. Lassan
elindul felém, aztán ő is a pultnak támaszkodik. Keresztbe fonja a
karját a mellkasa előtt, keresztbe teszi a bokáját, és egy ideig
csendben bámulja a padlót. Én felveszem a pultról a szalvétát, amit
korábban használtam.
Ledger hirtelen felnéz rám.
- Kinek lenne jó? - kérdezi.
Várom, hogy megmagyarázza, mert nem értem, mit is kérdez
tőlem.
- Patricknek és Grace-nek nem lenne jó, ha osztozniuk kellene
veled Diem felügyeleti jogán. Olyan feszültséget hoznál az
életükbe, amit nem vagyok biztos, hogy tudnának kezelni. És
Diem... neki miért lenne jó? Jelenleg fogalma sincs róla, hogy
hiányzik bárki is az életéből. Van két ember az életében, akiket
máris a szüleinek tart, és az ő egész családjuk szereti őt. Ott vagyok
neki én is. Ha láthatási jogod lenne, az talán jelentene neki valamit,
majd ha idősebb lesz. De jelenleg. és ezzel nem bántani akarlak,
Kenna. de jelenleg csak megzavarnád azt a békés életet, amin olyan
keményen dolgoztak Scotty halála óta. Azt a feszültséget, amit a
jelenléted vinne Patrick és Grace életébe, Diem is megérezné,
bármennyire igyekeznének eltitkolni előle. Szóval. a jelenléted
Diem életében kinek lenne jó? Mármint rajtad kívül.
A szavaira mintha vasököl szorítaná össze a mellkasomat, nem
azért, mert mérges vagyok, hogy ezt mondta, hanem azért, mert
félek, hogy igaza van.
Mi van, ha Diemnek jobb az élete nélkülem? Mi van, ha a
jelenlétem csak zavart okozna?
 Ledger mindenkinél jobban ismeri Patricket és Grace-t, és ha ő
azt mondja, hogy a megjelenésem felborítaná azt a békés
egyensúlyt, amit felépítettek, hogyan vitatkozhatnék vele?
Már így is tartottam attól, amit most szavakba öntött, mégis
fájdalmas és kínos ezt a szájából hallani.
De igaza van. Csak önző okból vagyok itt. Ezt Ledger is tudja.
És Grace-ék is tudják.
Nem azért vagyok itt, hogy kitöltsek valami űrt a lányom
életében. Azért vagyok itt, hogy kitöltsem az űrt a saját életemben.
Nagyokat pislogok, hogy visszatartsam a könnyeket, és mélyen
beszívom a levegőt, hogy megnyugodjak.
- Tudom, hogy nem kellett volna visszajönnöm ide. Igazad van.
De nem tudok csak úgy eltűnni! Mindent feláldoztam azért, hogy
idejöjjek, és most megrekedtem. Nincs hová mennem, és pénzem
sincs bárhová is menni. Csak részmunkában dolgozom a boltban.
Az együttérzés megint kiül az arcára, de tovább hallgat.
- Ha nem akarják, hogy itt legyek, elmegyek. De ez időbe fog
telni, mert nincs pénzem, és már az összes helyről elküldtek a
múltam miatt.
Ledger ellöki magát a pulttól, a kezét összekulcsolja a tarkóján,
és elgondolkodva tesz pár lépést oda-vissza. Nem akarom, hogy azt
higgye, pénzt kérek tőle. Annál kínosabb vége nem is lehetne
ennek a beszélgetésnek.
És ha pénzt ajánlana, nem vagyok benne biztos, hogy
visszautasítanám. Ha annyira meg akarnak tőlem szabadulni, hogy
még fizetnének is érte, akkor el kell fogadnom a rohadt vereséget,
és el kell mennem innen.
- Dolgozhatsz nálam nyolc órát péntek és szombat este. - Úgy
néz ki, mintha már abban a pillanatban megbánná az ajánlatot,
hogy az elhagyja a száját. - Csak konyhai kisegítés, főleg
mosogatás. És mindig hátul kell maradnod. Senki sem tudhatja,
hogy ott dolgozol. Ha Landryék megtudják, hogy segítek neked...
 Megértem, hogy azért teszi ezt az ajánlatot, hogy gyorsabban
eltűnhessek a városból. Nem nekem tesz szívességet, hanem
Patricknek és Grace-nek. De igyekszem nem gondolni a miértekre.
- Nem mondom el senkinek - vágom rá gyorsan. - Esküszöm!
Ledger habozó tekintetéből tudom, hogy megbánta az egészet.
Látom, hogy szinte a nyelvén van, hogy hagyjuk az egészet, szóval
gyorsan megköszönöm neki, mielőtt kihátrálhatna.
- Pénteken és szombaton is négykor végzek. Fél ötre ott tudok
lenni.
Erre biccent, aztán még hozzáteszi:
- A hátsó ajtón gyere be! És ha bárki kérdezi, mondd, hogy a
neved Nicole. Ezt mondom majd a többi dolgozónak is.
- Rendben.
Úgy csóválja a fejét, mint aki élete legnagyobb hibáját követte el,
aztán elindul az ajtó felé. Jó éjszakát kíván, de a hangja valahogy
elfogódott. Aztán már be is csukódik mögötte az ajtó.
Ivy a bokámnak dörgölőzik, úgyhogy lehajolok és felveszem.
Magamhoz ölelem őt.
Ledger talán csak azért ajánlott nekem munkát, hogy eltűnjek a
városból, de amikor leülök a kanapéra, mégis elmosolyodom, mert
ma végre megláttam a lányom arcát. Bármilyen lehangoló is volt a
nap többi része, végre kaptam egy szeletet abból, amiért öt éve
imádkoztam.
Fogom a jegyzetfüzetemet, és megírom az eddigi legfontosabb
levelet Scottynak:

Kedves Scotty!
Mindkettőnkre hasonlít, de a nevetése a tied.
Minden szempontból tökéletes.
Sajnálom, hogy nem találkozhattál vele.

Szeretettel:
Kenna
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
LEDGER

Kenna bármelyik percben betoppanhat. Roman nem dolgozott,

mióta felvettem Kennát, úgyhogy még nem tudtam figyelmeztetni
az érkezésére. De azóta töprengek, hogy vissza kellene mondanom
az egészet, mióta döntésre jutottam.
Roman az előbb érkezett meg, Kenna pedig azt mondta, fél öt
körül fut be, szóval ez a legjobb pillanat arra, hogy felhozzam a
témát, ha nem akarom, hogy Romant teljesen váratlanul érje.
Éppen lime-ot és narancsot szeletelek, hogy legyen belőle elég az
estére. Roman még be se ér a pult mögé, máris kiszalad a számon:
- Elcsesztem.
Igazából azt akartam mondani, hogy „felvettem Kennát”, de
valahogy úgy érzem, mindkét mondat pontosan ugyanazt jelenti.
Roman gyanakodva néz rám.
Nem folytathatom le ezt a beszélgetést gyümölcsszeletelés
közben, úgyhogy leteszem a kést, mielőtt még levágom az egyik
ujjamat.
- Felvettem Kennát. Részmunkába, de senki sem tudhatja meg,
hogy ki ő. A többiek előtt Nicole-nak hívjuk. - Újra felveszem a
kést, mert e pillanatban inkább nézem a lime-okat, mint Roman
arckifejezését.
- Ööö... Hűha! Hogyhogy?
- Hosszú történet.
Hallom, hogy a kulcsát és a mobilját kiteszi a pultra, aztán
odahúz egy bárszéket.
- Még jó, hogy mindketten éjfélig dolgozunk. Kezdj bele!
 A pult széléhez sétálok, és benézek a konyhába, hogy
ellenőrizzem, még mindig egyedül vagyunk-e. Más még nem ért
be, úgyhogy gyorsan összefoglalom neki, mi történt az
élelmiszerbolt parkolójában, hogyan mutattam meg Kennának a
videókat Diemről, és vittem el hamburgert enni, majd valahogy úgy
megsajnáltam a végére, hogy felajánlottam ezt a munkát, csak hogy
segítsek neki elköltözni a városból.
Mindent elmondok, és Roman eközben egyetlen szót sem szól.
- Megkértem, hogy maradjon hátul, messze a vendégektől -
teszem még hozzá. - Nem kockáztathatom, hogy Patrick és Grace
megtudja, hogy itt dolgozik. Attól nem félek, hogy ők beállítanak,
mert sosem jönnek ide, de akkor is szeretném, ha hátul maradna.
Mosogathat meg segíthet Aaronnak.
Roman felnevet.
- Szóval felvettél egy kocsmai kisegítőt, aki segíthet, csak nem a
kocsmában?
- Bőven lesz elég dolga hátul is.
Hallom, ahogy felkapja a mobilját és a kulcsát a pultról, de
mielőtt eltűnne a kétszárnyú ajtó mögött a konyhában, még
hátraszól:
- Egyetlen megjegyzést se halljak a francos muffinokról a
jövőben!
Lelép, mielőtt közölhetném, hogy a megszállottsága a házas pék
iránt egészen más, mint az, hogy én munkát adok Kennának,
amivel segítsek neki gyorsabban elmenni a városból.
Pár perccel később az ajtó újra kinyílik, és Roman értesít:
- Megérkezett az új kolléga.
A konyhába érve meglátom Kennát a hátsó ajtóban. Vállán a
vászontáska, egyik kezével a másik csuklóját markolássza.
Idegesnek tűnik, de valahogy másnak is. Mintha szájfény lenne
rajta, vagy hasonló. Nem tudom, mi lehet, mindenesetre nem tudok
nem a szájára bámulni, úgyhogy megköszörülöm a torkom,
lesütöm a szemem, és szenvtelen hangon kibököm:
- Szia!
- Szia! - köszön ő is.
A szekrényre mutatok, amibe mindenki bepakolja a cuccait a
műszak idejére.
- Oda beteheted a táskádat!
Felkapok egy kötényt, és igyekszem nagyon hivatalos hangot
megütni.
- Körbevezetlek! - Egy szó nélkül követ a konyhába.
Elmagyarázom neki, hogyan kell felpakolni a tányérokat a
lecsöpögtetőre mosogatás után. Megmutatom neki a raktárat és azt
is, hol van az irodám. Aztán kivezetem a sikátorba, hogy tudja,
melyik a mi kukánk.
Éppen visszaérünk a konyhába, amikor megjelenik Aaron.
Megtorpan, amikor meglát a sikátorban Kennával.
- Aaron, ő Nicole! Neked fog segíteni a konyhában.
Aaron összehúzza a szemét, és végigméri Kennát.
- Szükségem van segítségre a konyhában? - kérdezi zavartan.
Kennára nézek.
- Hétvégén csak kevés ételt kínálunk, Aaron gondoskodik
mindről. Te csak segíts neki, ha szüksége lenne bármire.
Kenna biccent, és kezet nyújt Aaronnak.
- Nagyon örülök! - Aaron megrázza a kezét, de még mindig
engem figyel gyanakodva a szeme sarkából.
Kennára nézek, és az ajtóra mutatok, így jelzem, hogy
négyszemközt beszélnék Aaronnal. Kenna veszi a lapot, biccent, és
kimegy a hátsó ajtón. Ezután már tudok Aaronra figyelni.
- Maximum néhány hétig lesz itt. Kellett neki egy kis segítség.
Aaron felemeli a kezét.
- Egy szót se többet, főnök! - Azzal megszorítja a vállamat, és
kikerül, hogy be tudjon menni a konyhába.
 Mindent megmutattam Kennának, amit kellett, ahhoz, hogy el
tudja foglalni magát egy estére. És már Aaron is itt van. Ő majd
gondoskodik róla.
Nem akarok hátul visszamenni, mert akkor újra látnom kellene,
úgyhogy befordulok a sarkon a bejárathoz. Ma este Razi és Roman
lesznek műszakban, nekem el kell mennem. Amikor felvettem
Kennát, és azt kértem, hogy ma este jöjjön ide, elfelejtettem, hogy
már más terveim voltak, és nem is leszek itt a műszakja nagy
részében.
- Kilenc körül visszaérek - szólok oda Romannek. - Az előadás
után velük vacsorázom.
Roman biccentéssel nyugtázza az információt.
- Mary Anne kérdezősködik - jegyzi meg. - Azt akarta, hogy az
unokaöccsét vegyük fel kisegítőnek. Neki nem fog tetszeni a dolog.
- Mondd meg Mary Anne-nek, hogy Kenna... Nicole csak
átmenetileg van itt. Ennyit elég tudnia.
Roman megcsóválja a fejét.
- Ezt nem gondoltad át alaposan, Ledger!
- Épp eleget gondolkodtam rajta.
- Lehet, de az biztos, hogy nem a megfelelő agyaddal.
Elengedem a fülem mellett a megjegyzését, és távozom.

Diem pár hónapja kitalálta, hogy táncra akar járni. Grace szerint
azért, mert a legjobb barátnője táncra jár, és nem azért, mert
igazából szeret táncolni.
A ma esti előadást látva határozottan kijelenthetjük, hogy
Diemnek nem a tánc a szenvedélye. Összevissza csinált mindent.
Abban sem vagyok biztos, hogy egy másodpercig is odafigyelt
volna a próbákon, mert míg a többi gyerek legalább megpróbálta a
lépéseket megcsinálni, addig Diem oda-vissza rohangált a
színpadon, utánozva a kedvenc filmje, A legnagyobb showman
koreográfiáját.
Az egész közönség nevetett. Grace és Patrick szégyellték
magukat, és próbáltak nem nevetni. Egy ponton Grace odahajolt
hozzám, és a fülembe súgta:
- Soha többé nem nézheti meg azt a filmet!
Én természetesen levideóztam az egészet.
És miközben Diemet videóztam, végig ott bujkált bennem az
izgalom, hogy majd megmutatom Kennának. Csakhogy Diem
pillanatainak megosztásáról nem én döntök. Erre emlékeznem kell,
bármennyire is jó érzés volt látni, ahogy pár nappal ezelőtt Kenna
végre belepillanthatott Diem életébe a kispadról.
Jogilag Patrick és Grace hoz meg mindent döntést Diem életével
kapcsolatban, és ez így is van rendjén. Ha én megtudnám, hogy
valaki, aki közel áll hozzám, információt oszt meg Diemről
valakivel azok után, hogy világosan megmondtam, ne tegye, nem
kicsit lennék dühös. Azonnal kizárnám azt az embert az életemből.
Nem vállalhatok ilyen kockázatot Patrickkel és Grace-szel. Már
azzal is túl sokat teszek a hátuk mögött, hogy munkát adtam
Kennának.
- Azt hiszem, már nem akarok táncra járni - jelenti be Diem. Még
mindig a lila dresszében van, de az eleje csupa sajtszósz.
Én törlöm le, mert én ülök vele egy oldalon a bokszban.
- Most nem hagyhatod abba a táncot! - ellenkezik Grace. -Már
három hónapot befizettünk.
Diem szeret új dolgokat kipróbálni. Ami engem illet, nem tartom
rossz dolognak, hogy mindent olyan könnyen abbahagy, amit
kipróbál. Szerintem erősség az, hogy minden létező sportot ki akar
próbálni.
- Azt a kardozós dolgot akarom kipróbálni - folytatja Diem, és
lelkesen hadonászni kezd a villájával a levegőben.
 - Vívni akarsz? - kérdezi Patrick. - Ebben a városban nincs
vívásoktatás.
- Ledger megtaníthat - vágja rá Diem.
- Nincsen hozzá kardom. És időm se. Már így is edzem a
gyerekbaseball-csapatotokat.
- A baseball maga a pokol - nyilatkoztatja ki Diem.
Úgy kell elfojtanom a nevetést.
- Ne mondd ezt! - suttogja Grace.
- De Roman is ezt mondta - vág vissza Diem. - Mosdóba kell
mennem.
A mosdó ajtajára rá lehet látni onnan, ahol ülünk, úgyhogy Diem
átbújik az asztal alatt, és kimászik a bokszból. Grace végig
szemmel tartja, amíg odasétál. Egyetlen fülkés mosdó van az
étteremben, amit Diem be tud zárni maga mögött, és Grace csakis
ezért nem tart vele.
Általában elkíséri Diemet a mosdóba, de az utóbbi időben Diem
egyre jobban ragaszkodik az önállóságához. Grace-nek most már a
mosdó előtt kell megvárnia, és ebben az értelemben mindig olyan
helyet kérünk, ami közel van a mosdóhoz, hogy Grace hagyhassa
Diemnek, hogy szabadon mozoghasson, miközben mégis szemmel
tudja tartani.
Amikor Patrick megszólal, látom, hogy Grace csak fél füllel
figyel, nagyrészt most a mosdó ajtajára összpontosít.
- Távoltartási végzést kértünk Diem anyja ellen.
Visszafogom az első reakciómat, de marha nehéz. A szavaimat
az étellel együtt nyelem le, és aztán iszom egy korty vizet.
- Miért?
- Fel akarunk készülni, bármit is tervez - magyarázza Patrick.
- Mégis mit tervezne? - Abból, ahogy Grace félrebillenti a fejét,
tudom, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem. De csak nincs
bíró, aki elrendeli a távolságtartást, csak azért, mert kérvényezték?
Gondolom, Kenna jelenléténél több kell ahhoz, hogy helyt adjanak
a kérvénynek!
Grace közbeszól:
- Követett minket az élelmiszerbolt parkolójában. Nem érzem
magam biztonságban, Ledger!
Ó! Erről elfeledkeztem, mégis úgy érzem, meg kell védenem
Kennát, mintha az én hibám lenne, hogy ebbe a kilátástalan
helyzetbe kerültünk.
- Beszéltünk Gradyvel - folytatja Patrick. - Azt mondta, meg
tudja sürgetni a dolgot a bírónál, és valószínűleg még ezen a héten
kiértesítik.
Olyan sok mindent mondanék, de ez nem a megfelelő pillanat rá.
Fogalmam sincs, mikor lesz megfelelő a pillanat. Vagy hogy
egyáltalán tényleg mondanom kell-e valamit.
Iszom még egy kortyot, de nem válaszolok a bejelentésre. Csak
csendben ülök, és igyekszem nem úgy viselkedni, mint egy áruló.
Pedig ebben a pillanatban az vagyok, ezt nem lehet máshogy
értelmezni.
- Váltsunk témát! - kéri Grace, amikor Diem elindul vissza az
asztalunkhoz. - Hogy van az anyukád, Ledger? Nem is beszéltünk,
amikor itt jártak a városban.
- Jól van. Épp a Yellowstone-parkba tartottak, visszafelé
valószínűleg beugranak majd.
Diem éppen bemászik Grace ölébe, amikor Grace azt mondja:
- Szeretném látni! Majd vacsorázzunk együtt, ha itt lesznek.
- Szólok neki.
Grace ad Diemnek egy szem sült krumplit, aztán megjegyzi:
- Közeledik a nap. Hogy érzed magad?
Kétszer pislogok. Tudom, hogy nem Scottyval kapcsolatos
dologra utal, de fogalmam sincs, miről beszél.
- Leah? - pontosít Grace. - A lemondott esküvő?
 - Ja, hogy az! - megvonom a vállamat. - Jól vagyok. Ő is jól van.
Mindenkinek jobb ez így.
Grace összevonja a szemöldökét. Mindig is kedvelte Leah-t, de
nem hiszem, hogy igazán ismerte őt. Nem mintha Leah rossz
ember lenne. Nem kértem volna meg a kezét, ha annak tartom.
Egyszerűen nem volt elég jó Diemnek, és ha Grace ezt tudná,
megköszönné, hogy felbontottam az eljegyzést ahelyett, hogy
folyton felhozza, mintha azt remélné, hogy meggondolom magam.
- És hogy halad a ház? - kérdezi Patrick.
- Jól. Szerintem már csak pár hónapra vagyok attól, hogy
beköltözhető legyen.
- És mikor akarod elkezdeni árulni a házadat?
A gondolatra valahogy mélyebbre süppedek a székemben. Ha
elkezdem árulni, az olyan lesz, mintha egy darabot eladnék saját
magamból is, és nem csak egy szempontból.
- Még nem tudom.
- Nem akarom, hogy elköltözz! - szólal meg Diem.
Ez a négy szó egyenesen a szívemig hatol.
- De majd lehetsz nála az új házában! - próbálja megnyugtatni
Grace. - Nem lesz olyan messze tőlünk.
- Én a mostani házát szeretem! - biggyeszti az ajkát Diem. -Oda
egyedül is átsétálhatok.
Diem a kezét bámulja. A legszívesebben átvenném Grace-től,
magamhoz ölelném, és megígérném neki, hogy soha nem hagyom
el, de az hazugság lenne.
Bárcsak vártam volna még hat hónapot, mielőtt eldöntöttem,
hogy házat építek! Diem akkor még kicsi volt, de hat hónap bőven
elég lett volna arra, hogy rájöjjek, a kislány, akit Grace és Patrick
nevel, úgy beszivárog az életembe és a szívembe, mintha a sajátom
lenne.
- Diem rendben lesz - nyugtat meg Grace. Valószínűleg le tudja
olvasni az arcomról a gondolataimat. - Csak húsz percre leszel.
Szinte semmi sem változik.
Diemre nézek, ő felpillant rám, és esküszöm, könnyeket látok
megcsillanni a szemében. De mielőtt biztos lehetnék, lehunyja a
szemét, és Grace-hez bújik.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
KENNA

A papírokból, amiket otthagyott nekem, hogy aláírjam, tudom,

hogy Ledger sokkal többet fizet, mint az élelmiszerbolt.
Ezért, és mert ilyen a természetem, egész este hajtottam, ahogy
csak bírtam. Mindent átrendeztem. Senki sem mondta, hogy
szükség lenne rá, de mivel gyorsabban mosogatok, mint ahogy az
új mosatlan érkezik, a koszos poharak között átrendeztem a
polcokat, a raktárhelyiséget és az edényeket a szekrényekben.
Végtére is van benne öt év gyakorlatom. Ledgernek nem
beszéltem a konyhai tapasztalatomról, mert mindig kellemetlen
erről beszélni, de akkor is igaz, hogy a börtönben a konyhán
dolgoztam. Pár tucat kocsmai vendég gyerekjáték több száz nőhöz
képest.
Először kicsit aggódtam, hogy itt leszek hátul Aaronnal, mert
elsőre ijesztőnek tűnt a széles vállával meg a sötét, kifejező
szemöldökével, de valójában olyan, mint egy plüssmackó.
Elmesélte, hogy azóta itt dolgozik, hogy Ledger először
megnyitotta a kapukat pár évvel ezelőtt.
Négygyerekes apuka, aki két helyen is dolgozik. Hétköznap a
helyi gimnáziumban karbantartó, pénteken és szombaton meg itt
van a konyhán. A gyerekei már felnőttek és kirepültek, de azt
mondja, marad itt dolgozni, mert félreteszi a fizetését, hogy a
feleségével elutazhassanak nyáron meglátogatni az asszony
családját Ecuadorban.
Szeret táncolni munka közben, úgyhogy jó hangosra feltekeri a
zenét, és kiabálva beszél. Ráadásul nagyon szórakoztató, ahogy
beavat az összes többi alkalmazott magánéletébe. Elmondta, hogy
Mary Anne már hét éve van együtt egy pasival, és a második közös
gyereküket várja, de nem hajlandó hozzámenni, mert utálja a
vezetéknevét. Azt is elárulta, hogy Roman odavan egy házas nőért,
akinek péksége van az utca végén, és ezért állandóan muffinokat
hoz a munkába.
Éppen rátérne a másik pultosra, Razira, amikor valaki belép a
konyhába és felkiált:
- Azt a rohadt! - megpördülök, így láthatom, ahogy a pincérnő,
Mary Anne ámuldozva néz körbe a konyhában. - Ezt mind te
csináltad?
Bólintok.
- Eddig fel se tűnt, mekkora itt a kupi. Azta! Ha visszajön,
Ledger nagyon elégedett lesz az elhamarkodott döntésével.
Azt se tudtam, hogy Ledger elment. Innen nem látom a pultot, és
eddig még egyik pultos sem jött hátra a konyhába.
Mary Anne a hasára teszi a kezét, és a hűtőhöz sétál. Olyan öt
hónapos terhes lehet. Kinyit egy műanyag tárolót, és kivesz belőle
egy marék koktélparadicsomot. Az egyiket a szájába dobja, és
megjegyzi:
- Csak a paradicsomot kívánom. A marinara-szószt, a pizzát, a
ketchupot. - Engem is megkínál, de megrázom a fejemet. - A
paradicsomtól gyomorégésem lesz, mégis folyamatosan eszem.
- Ez az első babád? - kérdezem.
- Nem, már van egy kétéves kisfiam. Ez is kisfiú lesz. Neked van
gyereked?
Sosem tudom, hogyan válaszoljam meg ezt a kérdést. Nem
sokszor merült fel, mióta kijöttem a börtönből, de olyankor
általában azt mondom, hogy van, és aztán gyorsan témát váltok. Itt
viszont nem akarom, hogy bárki is kérdezősködni kezdjen,
úgyhogy csak megrázom a fejemet, és igyekszem inkább ráterelni a
témát.
- Hogy fogod elnevezni?
 - Még nem tudom. - Bekap még egy paradicsomot, aztán
visszateszi a tárolót a hűtőbe. - És veled mi a helyzet? - kérdezi. -
Új vagy a városban? Férjnél vagy? Jársz valakivel? Hány éves
vagy?
Különböző válaszom van minden kérdésre, amit feltesz, úgyhogy
bólintok, aztán megrázom a fejem, amitől úgy festhetek, mint
valami bólogatós baba. Szerencsére hamar végez a kihallgatással.
- Most költöztem a városba. Huszonhat vagyok. Egyedülálló.
Felvonja a szemöldökét.
- Ledger tudja, hogy nincs senkid?
- Gondolom.
- Hah... - mondja. - Akkor talán ez a magyarázat.
- Magyarázat mire?
Mary Anne és Aaron egymásra sandítanak.
- Hogy Ledger miért vett fel. Gondolkoztunk rajta.
- Hogy miért vett fel? - Most már kíváncsi vagyok, szerinte mi az
oka.
- Nem akarom, hogy félreértsd - magyarázkodik -, de már több
mint két éve ugyanazok az emberek dolgoznak itt. Sosem említette,
hogy több segítségre lenne szüksége, úgyhogy az én elméletem az,
hogy azért vett fel téged, hogy féltékennyé tegye Leah-t.
- Mary Anne! - mordul fel Aaron figyelmeztetőn, de Mary Anne
csak legyint.
- Ledgernek ebben a hónapban lett volna az esküvője. Úgy tesz,
mintha nem bánná, hogy lemondták, de az utóbbi időben rágódik
valamin. Furán viselkedik. És most megjelensz te, munkát keresel,
és rögtön fel is vesz, pedig nincs is szükségünk a segítségre. -
Megvonja a vállát. - Összeáll a kép. Te gyönyörű vagy, neki meg
összetörték a szívét. Szerintem próbálja betölteni az űrt az életében.
Igazából egyáltalán nem áll össze a kép, de úgy érzem, Mary
Anne kíváncsi fajta, és nem akarok semmi olyat mondani neki,
amitől még több kérdés merülne fel benne az ittlétemről.
 - Ne is törődj vele! - szól közbe Aaron. - Mary Anne pont úgy
kívánja a pletykát, mint a paradicsomot.
A lány felnevet.
- Ez igaz. Szeretek hülyeségeket beszélni. Nem akarok rosszat,
csak unatkozom.
- És miért mondták le az esküvőt? - kérdezem. A jelek szerint
nem ő az egyetlen ebben a konyhában, aki kíváncsi.
Mary Anne vállat von.
- Nem tudom. Leah, az exe azt mondja mindenkinek, hogy nem
illettek össze, Ledger meg egyáltalán nem beszél róla. Nem könnyű
kiigazodni rajta.
Roman kukkant be a kétszárnyú ajtón, és a jelenléte eltereli
rólam Mary Anne figyelmét.
- A diákszövis srácok nagyon várnak, Mary Anne!
Mary Anne az égnek emeli a tekintetét, és felsóhajt:
- Áh... Utálom az egyetemistákat. Borzalmasan jattolnak.

Aaron javasolja, hogy három óra elteltével tartsak egy kis

szünetet a munkában, úgyhogy felhasználom az alkalmat, és leülök
a sikátorban a lépcsőre. Nem tudtam, lesz-e szünetem, sőt azt se,
meddig fogok dolgozni ma este, úgyhogy hoztam egy kis chipset és
vizet a boltból, amikor eljöttem.
A sikátorban nagyobb a csönd, bár még ide is kiszűrődik a
basszus dübörgése. Mary Anne nemrég megint hátrajött
beszélgetni, és meglátta, hogy papírgalacsint nyomkodtam a
fülembe, hogy ne halljam a zenét munka közben. Azt hazudtam
neki, hogy hajlamos vagyok a migrénre, de valójában csak utálom
a legtöbb zenét.
Minden dal valami rosszra emlékeztet az életemben, úgyhogy
inkább nem is hallgatok dalokat. Mary Anne azt mondta, behoz
nekem holnap egy fejhallgatót, ami jól kiszűri a zajt. De eddig a
zene az egyetlen ebben a munkában, ami nem tetszik. Ez volt az
egyetlen jó dolog a börtönben - nagyon ritkán hallottam zenét.
Roman nyitja ki a hátsó ajtót, és egy pillanatra megtorpan,
amikor meglát a lépcsőn, de aztán átsétál a sikátor másik oldalára,
és lefordít egy vödröt, hogy rá tudjon ülni. Kinyújtóztatja a lábát,
aztán a térdére tenyerel.
- Milyen az első estéd? - fordul hozzám.
- Jó.
Észrevettem már, hogy Roman sántít, és most is úgy nyújtóztatja
a lábát, mintha fájdalmai lennének. Nem tudom, ez valami új
sérülés-e, de az a sejtésem, hogy ha az, akkor jobban kellene
kímélnie, mint amennyire ma este tette. Pultozik - a pultosok pedig
sose ülnek le.
- Megsérült a lábad?
- Régi sérülés, de érzékeny az időjárásra. - Felhúzza a
nadrágszárát, hogy megmutassa a hosszú sebhelyet a térdén.
- Juj. Hogy történt?
Roman hátradől az épület téglafalának.
- Lesérültem profi focista koromban.
- Te is profi voltál?
- Másik csapatban játszottam, mint Ledger. Kinyírnám magam,
ha a Broncosban kellene játszanom. - A térdére mutat. - Ez másfél
év után történt. Véget vetett a sportkarrieremnek.
- Hűha! Sajnálom.
- Sajnos benne van a pakliban.
- És hogy kezdtél el Ledgernek dolgozni?
Óvatos tekintettel vizslat.
- Ezt én is kérdezhetném tőled.
Jogos. Nem tudom, mennyit tud Roman a múltamról, de Ledger
említette, hogy ő az egyetlen, aki tudja, hogy ki vagyok. Ez nyilván
azt jelenti, hogy mindent tud.
Én nem akarok magamról beszélni.
 Szerencsére nem is kell, mert a sikátort hirtelen megvilágítja
Ledger fényszórója, amikor beparkol a szokásos helyére.
Valamilyen oknál fogva Roman ezt a pillanatot választja arra, hogy
visszamenjen, engem meg kint hagy egyedül.
Roman távozásától és Ledger érkezésétől rögtön befeszülök.
Kínos, hogy pont kint üldögélek a lépcsőn. Amint Ledger kinyitja
az ajtót, már ömlik is belőlem a szó:
- Esküszöm, hogy eddig dolgoztam! Csak pont most érkeztél,
amikor szünetet tartok...
Ledger mosolyogva száll ki az autóból, mintha semmi szükség
nem lenne a magyarázkodásomra. Nem tudom, miért hat rám ilyen
erővel ez a mosoly, de a gyomrom bukfencet vet tőle. A
jelenlétében mindig mintha bizseregne a bőröm, mintha belülről
feszítene valami különös, nyughatatlan energia. Talán azért, mert ő
az egyetlen összekötő kapocs a lányomhoz. Vagy talán azért, mert
amint lehunyom a szememet este, az jut eszembe, ami ebben a
sikátorban történt köztünk.
Vagy talán csak azért, mert most már a főnököm, és nem akarom
elveszíteni ezt a munkát, és attól, hogy itt talált a nagy semmittevés
közepette, hirtelen szánalmas lúzernek érzem magam.
Sokkal jobb volt, amíg nem volt itt. Nyugodtabb voltam.
- Milyen eddig az estéd? - A kocsijának dől, mintha egyáltalán
nem sietne.
- Jó. Mindenki kedves volt.
Felvonja a szemöldökét. A jelek szerint ezt nem vette be.
- Még Mary Anne is?
- Hát... Hozzám kedves volt. De téged azért kibeszélt egy kicsit. -
Mosolygok, hogy tudja, csak ugratni próbálom. Bár Mary Anne
tényleg arra célzott, hogy csak azért vett fel engem, mert csinosnak
tart, és mert próbálja féltékennyé tenni az exét. - Kicsoda Leah?
Ledger hátradönti a fejét a kocsijának, és felnyög:
- Melyikük hozta fel Leah-t? Mary Anne?
 Bólintok.
- Azt mondta, ebben a hónapban házasodtatok volna össze.
Látom Ledgeren, hogy feszeng, de az biztos, hogy én nem fogok
leszállni a témáról, csak mert őt kellemetlenül érinti. Ha nem akar
róla beszélni, nem kell róla beszélnie. De én tudni akarom a
választ, szóval türelmesen várom, hogy kitalálja, mi lesz az.
- Őszintén, ha visszagondolok rá, elég hülye helyzet volt -ismeri
el. - Az egész szakítás az volt. Vitatkozni kezdtünk a gyerekeinkről,
akik még meg sem születtek.
- És ezért bontottátok fel az eljegyzést?
Bólint.
- Ja.
- De mi volt a vita tárgya?
- Megkérdezte, jobban fogom-e szeretni a jövőbeni gyerekeimet
Diemnél. Azt feleltem, hogy nem, ugyanannyira fogom őket
szeretni.
- És ezért haragudott meg rád?
- Zavarta, hogy olyan sok időt töltök Diemmel. Azt mondta, ha
egy nap saját családunk lesz, kevesebb időt kell majd Diemre
szánnom, és többet a mi családunkra. Akkor mintha
megvilágosodtam volna. Megértettem, hogy ő nem úgy látja Diem
helyét az esetleges jövőbeni családunkban, mint én. Ezek után
csak... kiszálltam, azt hiszem.
Nem tudom, miért gondoltam, hogy valami komolyabb dolog
miatt szakítottak. Az emberek nem szoktak teoretikus viták miatt
szakítani, de sokat elárul Ledgerről az, hogy annyira összeköti a
saját boldogságát Diem boldogságával, hogy nem hajlandó
megállapodni senki mellett, aki ezt nem tartja tiszteletben.
- Ha engem kérdezel, ez a Leah szörnyű egy nőszemély -jegyzem
meg. Félig viccelek, amit Ledger levesz, mert felnevet. Csakhogy
minél tovább gondolkodom a dolgon, annál bosszúsabb leszek. -
De most komolyan! Menjen a fenébe, hogy nem gondolja, hogy
Diem megérdemli ugyanazt a szeretetet, mint azok a gyerekek, akik
még csak nem is léteznek!
- Pontosan. Mindenki hülyének nézett, hogy szakítottam vele, de
számomra ez csak előre jelezte a problémákat, amikkel a jövőben
szembe kellett volna néznünk. - Rám mosolyog. -Nahát, hogy
átváltottál védelmező anyába! Már nem is érzem olyan hülyének
magam.
Amint elhagyja ez a szó a száját, amint úgy beszél rólam, mint
Diem anyjáról, minden mosoly leolvad az arcomról. Milyen
egyszerű kis mondat, mégis tőle a világot jelenti nekem.
Még akkor is, ha csak véletlenül csúszott ki a száján.
Ledger felegyenesedik, és bezárja a kocsiját.
- Jobb, ha bemegyek, úgy látom, eléggé tele van a parkoló.
Nem mondta, hol töltötte az elmúlt pár órát, de az a gyanúm,
hogy Diemmel csinált valamit. Persze randija is lehetett, ami
különös módon majdnem ugyanannyira zavarba ejtő gondolat.
Én nem vehetek részt a lányom életében, de bárki, akit Ledger a
párjául választ, benne lehet, és emiatt máris féltékeny vagyok arra a
lányra, aki mellett kiköt.
De legalább nem Leah lesz az.
Leah dögöljön meg!

Roman behoz hátra egy rekesz koszos poharat, és leteszi nekem a

mosogató mellé.
- Indulok - teszi még hozzá. - Ledger azt mondta, hazavisz, ha
nem bánod, hogy várnod kell. Még úgy fél óra van hátra a
műszakjából.
- Köszi - felelem. Leveszi a kötényét, és egy kosárba dobja,
amibe a többiek is, amikor hazaindultak. - Ezeket ki mossa ki? -
Nem tudom, nem az én dolgom-e. Azt se tudom biztosan, mi
tartozik a feladataim közé. Ledger nem volt itt, hogy betanítson,
szóval mindenki mondott ezt-azt, amivel foglalkozhattam, és szinte
mindent megcsináltam, ami a kezem ügyébe került.
- Az emeleten van mosógép és szárító - válaszolja Roman.
- Van még egy szint? - lepődöm meg. Sehol sem láttam lépcsőt.
A sikátorba vezető ajtóra mutat.
- A lépcső bejárata odakint van. A hely fele raktár, a másik fele
egy stúdiólakás, abban van mosógép és szárító.
- Nekem kell felvinni és kimosni őket?
Megrázza a fejét.
- Általában reggel intézem el. Én ott lakom.
Éppen akkor húzza le a pólóját, amikor Ledger belép a
konyhába.
Romanen nincs póló, mert átöltözik az utcai ruhájába, Ledger
pedig egyenesen rám bámul. Tudom, hogy úgy néz ki, mintha
Romant bámultam volna öltözés közben, de igazából csak éppen
beszélgetésben voltunk. Nem azért néztem rá, mert éppen nem volt
rajta póló. Nem mintha számítana, de mégis kínosan érzem magam,
úgyhogy gyorsan elfordulok, és a maradék mosogatnivalóra
fordítom a figyelmemet.
Roman és Ledger vált pár szót, de nem hallom, pontosan miről,
csak azt, hogy Roman jó éjszakát kíván és elmegy, Ledger pedig
ismét eltűnik a kocsma elülső részében.
Egyedül vagyok, és jobb is így. Ledger társasága nem nyugtat
meg, inkább csak idegesebbé tesz.
Befejezem a munkát, és még egyszer letörlök mindent. Már fél
egy múlt, és fogalmam sincs, Ledger mikor fog végezni. Nem
akarom zavarni, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy hazagyalogoljak,
így megvárom, hogy hazavigyen.
Összeszedem a cuccomat, aztán felülök a pultra, és előveszem a
jegyzetfüzetemet és a tollamat. Nem tudom, fogok-e valaha
kezdeni valamit a levelekkel, amiket Scottynak írok, de
felszabadító érzés megírni őket.
 Kedves Scotty!
Ledger egy seggfej. Ezt már tisztáztuk. Most komolyan, a fickó
kocsmát csinált egy könyvesboltból! Milyen szörnyeteg csinál ilyet?
De... kezdem azt gondolni, hogy van egy kedves oldala is. Talán
ezért voltatok legjobb barátok.

- Mit írsz?
A hangra összecsapom a füzetet. Ledger engem néz a köténye
levétele közben. Gyorsan a táskámba süllyesztem a jegyzetfüzetet,
és zavartan mormolom:
- Semmit.
Félrebillentett fejjel, kíváncsian néz rám.
- Szeretsz írni?
Bólintok.
- Szerinted inkább művésztípus vagy inkább tudományos
gondolkodású vagy?
Ez különös kérdés, úgyhogy megvonom a vállam.
- Nem tudom. Talán inkább művésztípus. Miért?
Ledger vizet tölt a csapnál egy tiszta pohárba, és iszik egy
kortyot.
- Diemnek nagyon élénk a képzelőereje. Sokszor gondolkodtam,
hogy tőled örökölte-e.
A szívem dagad a büszkeségtől. Imádom, amikor ilyen
apróságokat árul el nekem. És azt is imádom, hogy tudom, van
valaki Diem életében, aki értékeli a képzelőerejét.
Gyerekkoromban nekem is élénk volt, de az anyám sikeresen
elnyomta. Azóta csak akkor éreztem úgy, hogy valaki ebben is
támogat, amikor Ivy bátorított, nyissam meg az énemnek ezt az
oldalát.
Scotty is támogatott volna, de szerintem azt se tudta, hogy van
művészi vénám. Amikor megismerkedtünk, ez a részem még
mélyen szunnyadt.
Mostanra viszont - hála Ivynak - felébredt. Folyton írok;
verseket, leveleket Scottynak, könyvötleteket, amikről nem tudom,
lesz-e valaha is időm és erőm megírni őket. Azt hiszem, az írás
mentett meg saját magamtól.
- Nagyrészt leveleket írok. - Amint kimondom, már meg is
bánom, de Ledger nem reagál a vallomásomra.
- Tudom. Leveleket Scottynak. - Leteszi a poharat maga mellé az
asztalra, aztán karba fonja a kezét.
- Honnan tudod?
- Megláttam az egyiket - feleli. - Ne aggódj, nem olvastam el!
Csak megláttam az egyik oldalt, amikor kivettem a táskádat a
szekrényedből.
Korábban is felmerült bennem, hogy megláthatta azt a köteg
papírt. Aggódtam is, hogy esetleg belenézett, de ha azt mondja,
nem olvasta el, valamilyen oknál fogva hiszek neki.
- Hány levelet írtál már neki?
- Több mint háromszázat.
Hitetlenkedve rázza a fejét, aztán valamin elmosolyodik.
- Scott utált írni. Régen fizetett nekem, hogy megírjam helyette a
dolgozatait.
Ezen nevetnem kell, mert amikor együtt voltunk, én is megírtam
helyette egy-két beadandót.
Különös olyannal beszélni, aki sok szempontból hasonló oldalait
ismerte Scottynak, mint én. Igazából még sosem éreztem ezt
senkivel. Jó érzés nevetve gondolni Scottyra sírás helyett.
Bár többet tudnék Scottyról azon kívül, hogy milyen volt velem!
- Diem talán író lesz egy nap. Szeret szavakat kitalálni -mondja
Ledger. - Ha nem tudja valamiről, hogy hívják, kitalál rá egy szót.
- Például?
- A napelemes lámpák, tudod, amik az út mentén vannak -
magyarázza. - Nem tudjuk, miért, de sámpának hívja őket.
 Elmosolyodom, de közben belém hasít a féltékenység is. Én is
úgy akarom ismerni Diemet, ahogy ő.
- És még? - A hangom halkabb, mert igyekszem leplezni, hogy
reszketek.
- A múltkor, amikor biciklizett, a lába folyton lecsúszott a
pedálról. Azt mondta: „A lábam folyton zsizsereg.” Megkérdeztem,
mit jelent az, hogy zsizsereg, és azt mondta, hogy azt, amikor a
lába kicsúszik a papucsból. És azt hiszi, hogy a csurom azt jelenti,
„nagyon”. Azt mondja, „csuromfáradt vagyok” meg „csuroméhes”.
Ez már túlzottan fáj ahhoz, hogy nevessek rajta. Kipréselek
magamból egy mosolyt, de azt hiszem, Ledger is érzi, hogy a
lányomról szóló történetek, amiket nem szabadna tudnom,
szétszakítanak. Lehervad az arcáról a mosoly, odalép a
mosogatóhoz, és elmossa a poharát.
- Indulhatunk?
Bólintok, és lecsúszom a pultról. A hazaúton megkérdezi:
- Mit fogsz csinálni a levelekkel?
- Semmit - vágom rá gondolkodás nélkül. - Csak jó érzés írni
őket.
- Miről szólnak?
- Mindenről. Néha meg semmiről. - Kinézek az ablakon, hogy ne
tudja leolvasni az igazságot az arcomról, valami miatt mégis
őszinte akarok lenni vele. Azt akarom, hogy Ledger bízzon
bennem. Van mit bizonyítanom. - Arra gondoltam, hogy egy nap
összegyűjtöm őket egy könyvbe.
Ezen eltöpreng egy másodpercig.
- Boldog lesz a vége?
Akkor is az ablakon bámulok kifelé, amikor végül válaszolok:
- Az életemről fog szólni, szóval nem nagyon látom, hogyan
lehetne az.
Ledger nem veszi le a szemét az útról, amikor megkérdezi:
 - Írsz valamelyik levélben arról, mi történt Scotty halálának
éjszakáján?
Bőven hagyok időt a kérdése és a válaszom között.
- Igen. Az egyikben igen.
- És elolvashatom?
- Nem.
Egy másodpercre találkozik a tekintetünk, aztán visszafordul
előre, és indexel az utcámnál. Megáll, de nem állítja le a motort.
Nem tudom, hogy azonnal ki kellene-e szállnom, vagy maradt még
valami kimondatlan dolog köztünk. A kezem már az ajtó
fogantyúján van, amikor még visszaszólok:
- Köszönöm a munkát.
Ledger a hüvelykujjával dobol a kormányon, és biccent.
- Azt mondanám, kiérdemelted. A konyha nem volt ilyen jól
szervezett, mióta átvettem a helyet, és még csak egyetlen este
dolgoztál.
Jólesik a dicsérete. Magamba szívom, aztán jó éjszakát kívánok.
Bár nagyon szeretnék visszanézni rá, miután kiszálltam, mereven
magam elé bámulok. Hallgatom, hogy mikor indul el, de nem
indul. Gondolom, ez azt jelenti, végignézi, amíg felérek a
lakásomig.
Odabent Ivy szalad elém. Felveszem az ölembe, de nem
kapcsolom fel a lámpát, csak az ablakhoz lépek, hogy kinézzek
rajta.
Ledger még mindig ott ül a kocsijában, és bámul fel a lakásomra.
Rögtön elfordulok, és a hátamat a falnak támasztom az ablak
mellett. Végre meghallom a felpörgő motor hangját, ahogy kitolat a
parkolóból.
- Ivy... - suttogom, a cica fejét vakargatva. - Mi a fenét
csinálunk?
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
LEDGER

- Ledger!
Felpillantok a pakolásból, és rögtön nagyobb sebességre
kapcsolok. Az anyakommandó közeledik felém. Sosem jelent jót,
ha ilyen csoportformációban támadnak le. Négyen vannak,
egyforma székekkel, a gyerekeik nevével a háttámlán. Vagy azt
akarják közölni, hogy nem játszatom eleget a gyerekeiket, vagy
össze akarnak boronálni az egyik szingli barátnőjükkel.
A játszótérre nézek, ahol Diem még mindig két barátjával
fogócskázik. Grace figyel rá, úgyhogy gyorsan elpakolom az utolsó
sisakot is a zsákba, de már túl késő úgy tenni, mintha nem vettem
volna észre, hogy beszélni akarnak velem.
Whitney szólal meg elsőként.
- Hallottuk, hogy felbukkant Diem anyja.
Egy másodpercre összeakad a tekintetünk, de igyekszem nem
mutatni a meglepetést, hogy már tudják, Kenna a városba érkezett.
Egyikük sem ismerte őt abban a rövid időszakban, amikor
Scottyval járt. Ezek a nők Scottyt sem ismerték.
Ismerik viszont Diemet, ismernek engem, és ismerik a történetet,
ezért úgy gondolják, valamiféle jogot formálhatnak az igazságra.
- Hol hallottátok?
- Grace kollégája mesélte a nagynénémnek - felel az egyik
anyuka.
- El se hiszem, hogy volt pofája visszajönni! - horkan fel
Whitney. - Grady mondta, hogy Grace és Patrick távoltartási
végzést kért ellene.
 - Igazán? - játszom a hülyét, ami jobb stratégia, mintha
elismerném, hogy mit tudok. Akkor csak még több kérdéssel
bombáznának.
- Nem tudtad? - lepődik meg Whitney.
- Beszéltünk róla, de nem tudtam biztosan, hogy végigcsinálják.
- Nem is hibáztatom őket! - folytatja. - Mi van, ha megpróbálja
elvenni tőlük Diemet?
- Azt nem tenné - jelentem ki, bedobom a zsákot a kocsiba, és
lecsukom a csomagtartót.
- Én kinézném belőle - erősködik Whitney. - A függők durva
dolgokat csinálnak.
- Ő nem függő - vágom rá egy kicsit túl hevesen. Túl gyorsan.
Látom, hogy Whitney szemében gyanakvás csillan.
Bárcsak Roman is eljött volna a meccsre! Ma nem ért rá, pedig
általában ő a mentőövem, ha szökni akarok az anyakommandó elől.
Néhányan jóban vannak Leah-val, ezért velem nem flörtölnek
olyan egyértelműen, az iránta érzett tiszteletből. Roman viszont
szabad préda, úgyhogy általában örömmel vetem a farkasok elé, ha
megjelennek.
- Add át Gradynek, hogy üdvözlöm! - mondom gyorsan, aztán
hátat fordítok nekik, hogy csatlakozzak Grace-hez és Diemhez.
Nem tudom, hogyan védhetném meg Kennát az ilyen
helyzetekben. Azt sem tudom, meg kell-e védenem, de valahogy
nem érzem helyesnek hagyni, hogy mindenki a legrosszabbat
feltételezi róla.

Nem mondtam Kennának, hogy eljövök érte, mert én magam

sem tudtam mindaddig, amíg úton a bárba fel nem tűnt, hogy
mindjárt végez a boltban.
Megállok a parkolóban, és alig két perc múlva ki is lép az ajtón.
Nem veszi észre a kocsimat, úgyhogy elindul az út felé, én pedig
áthajtok a parkolón, hogy elébe kerüljek.
Meglátja az autót, és esküszöm, elfintorodik, amikor az ajtóra
mutatok. Elmormol egy köszönömöt, amikor kinyitja, aztán
hozzáteszi:
- Nem kell folyton fuvaroznod. Szívesen sétálok.
- Most jöttem el a baseballpályáról. Útba estél.
Leteszi a táskáját kettőnk közé, és becsatolja magát.
- Jól baseballozik?
- Igen, de szerintem nem annyira a játék tetszik neki, mint az,
hogy együtt lehet a barátaival. Ha folytatná, szerintem elég jó lenne
benne.
- És mit csinál még a baseball mellett?
Nem hibáztathatom Kennát, amiért kíváncsi. Én hoztam
magamat ebbe a helyzetbe azzal, hogy már eddig is túl sok mindent
mondtam el neki, és most még az anyukák is bogarat ültettek a
fülembe.
Mi van, ha azért kérdez ilyeneket, hogy megismerje Diem
napirendjét? Minél többet tud arról, miket csinál Diem, annál
könnyebben tudna felbukkanni a megfelelő pillanatban, hogy
elvigye. Már attól lelkiismeret-furdalásom van, hogy eszembe jut
ez az eshetőség, de Diem a legfontosabb személy az életemben,
szóval ha nem lennék extra óvatos, amikor róla van szó, még
rosszabbul érezném magamat.
- Sajnálom! - mondja Kenna. - Nem kellene olyanokat
kérdeznem, amikre nem szívesen válaszolsz. Nincs jogom hozzá.
Besorolok a forgalomba, ő pedig kibámul az ablakon. Látom,
hogy kinyújtóztatja az ujjait, aztán a combjába markol. Diem is
szokta ezt csinálni. Hihetetlen, hogy két embernek, akik sosem
találkoztak egymással, ennyire hasonló gesztusai lehetnek!
Túl nagy a zaj a kocsiban, és úgy érzem, muszáj
figyelmeztetnem. Felgyorsítok, és felhúzom az ablakot.
- Távoltartási végzést kértek ellened.
 Látom, hogy rám sandít a szeme sarkából.
- Komolyan mondod?
- Igen. Figyelmeztetni akartalak, mielőtt megkapod a papírokat.
- De miért csinálják ezt?
- Azt hiszem, azért, mert a boltnál ráijesztettél Grace-re.
A fejét csóválva megint az ablak felé fordul. Egy szót sem szól,
míg oda nem érünk a sikátorba a kocsma mögé.
Mintha direkt alá akartam volna vágni azzal, hogy rögtön
elrontottam a kedvét, amint beszállt mellém... Nem kellett volna
szólnom neki a távoltartásiról a műszakja előtt, de úgy érzem, joga
van tudni. Őszintén, nem csinált semmi olyat, ami miatt ezt
érdemelné, de Landryéknek már az is elég ok, hogy egy városban
van Diemmel.
- Táncol is - válaszolom meg a korábbi kérdését. Leparkolok a
kocsival, és megnyitom a videót az előadásról. - Itt voltam tegnap
este. Volt egy fellépésük. - Odaadom a telefont Kennának.
Utálom, hogy imádom nézni Kenna arcát, amikor a Diemről
készült felvételeket nézi. Valami furcsát művel velem, olyasmit
érzek, amit valószínűleg nem szabadna éreznem. Mégis élvezem,
és óhatatlanul felmerül bennem, milyen lenne látni, ahogy Kenna
és Diem az életben is találkoznak.
Kenna háromszor nézi meg a videót, arcán széles mosollyal.
- Borzalmas benne!
Felnevetek, mert olyan öröm van a hangjában, ami egyébként
hiányzik belőle, és nem tudom, ez az öröm állandóan ott lenne-e,
ha Diem része lehetne az életének.
- Szeret táncolni? - kérdezi.
Megrázom a fejem.
- Nem. A fellépés végén azt mondta, abba akarja hagyni, és ki
akarja helyette próbálni azt a „dolgot a kardokkal”.
- A vívást?
 - Mindent ki akar próbálni. Állandóan. De sosem tart ki semmi
mellett, mert hamar megunja, és azt gondolja, a következő dolog
izgalmasabb lesz.
- Azt mondják, az unalom az intelligencia jele - jegyzi meg
Kenna.
- Nagyon okos, szóval ez passzol.
Kenna elmosolyodik, de amikor visszaadja nekem a telefont,
elhalványul a mosolya. Kinyitja az ajtót, és a kocsma hátsó ajtaja
felé indul, én pedig követem.
Kinyitom neki a hátsó ajtót, és rögtön Aaron üdvözöl minket.
- Helló, főnök! - köszön. - Szia, Nic!
Kenna odasétál hozzá, felemeli a kezét, és úgy pacsiznak le,
mintha sokkal régebben ismernék egymást egy műszaknál.
Roman egy tálcányi üres üveggel érkezik hátra. Biccent nekem.
- Na, hogy ment?
- Senki sem sírt és senki sem hányt - felelem. A
gyerekbaseballnál ilyen egy sikeres nap.
Roman Kennához fordul.
- Volt gluténmentes. Beraktam neked hármat a hűtőbe.
- Köszönöm! - hálálkodik Kenna, és azt hiszem, most először
látok rajta izgatottságot olyasmivel kapcsolatban, aminek semmi
köze Diemhez. Fogalmam sincs, miről beszélnek. A jelek szerint
abban a pár órában, amíg elmentem tegnap este, sikerült
mindenkivel összebarátkoznia a kocsmában.
És miért vett neki Roman hármat valamiből, legyen az bármi is?
És miért van enyhe zsigeri reakcióm arra, hogy Kenna és Roman
jóban lesznek egymással? Vajon Roman ráhajtana Kennára? És
milyen jogon lennék féltékeny rá? Amikor visszajöttem tegnap
este, egyszerre voltak szüneten. Vajon Roman direkt időzített így?
Éppen amikor ez a gondolat megfogalmazódik bennem,
megérkezik Mary Anne is. Odaad Kennának egy zajszűrős
fejhallgatót. Kenna megköszöni.
 - Ez életmentő!
- Tudtam, hogy van egy felesleges otthon - feleli Mary Anne,
aztán odaköszön nekem is: - Helló, főnök! - Majd elindul előre.
Kenna a nyakába akasztja a fejhallgatót, és felköti a kötényét. A
fejhallgatót nem dugta be semmibe, és nincs is telefonja. Nem
egészen értem, hogy akar zenét hallgatni vele.
- Az meg mire kell? - kérdezem tőle.
- Hogy kiszűrje a zenét.
- Nem akarod hallani a zenét?
A mosogató felé fordul, de még elcsípem az átsuhanó
szomorúságot az arcán.
- Utálom a zenét.
Mégis ki az, aki utálja a zenét? Van ilyen egyáltalán?
- Miért utálod a zenét?
Hátranéz rám a válla felett.
- Azért, mert szomorú. - A fülére húzza a fejhallgatót, és vizet
enged a csapba.
Engem a zene mindig megnyugtat. El se tudom képzelni, milyen
lehet, ha nem tudsz hozzá kapcsolódni, de Kennának igaza van. A
legtöbb dal a szerelemről és a veszteségről szól, és ezt a két dolgot
neki valószínűleg hihetetlenül nehéz bármilyen módon befogadni.
Hagyom, hogy végezze a dolgát, és előremegyek, hogy én is
végezzem az enyémet. Még nem nyitottunk ki, úgyhogy a kocsma
üres. Mary Anne megy, hogy kinyisson, én viszont megtorpanok
Roman mellett.
- Három mit?
Értetlenkedve néz rám.
- Mi?
- Azt mondtad, tettél három valamit a hűtőbe Kennának.
- Nicole-nak - helyesbít, és jelentőségteljesen Mary Anne felé
néz. - És muffinokról beszéltem. A házinénije nem ehet glutént, és
igyekszik bevágódni nála.
 - Miért?
- Nem tudom, valami az áramszámlával. - Roman rám sandít a
szeme sarkából, aztán elsétál.
Örülök, hogy Kenna jól kijön a többiekkel, de egy kis részem
sajnálja, hogy tegnap este nem voltam itt a műszak nagy részében.
Úgy érzem, mindegyikük megismerte egy olyan oldalát, amit én
nem ismerek. Csak azt nem tudom, miért zavar ez.
A zenegéphez megyek, hogy berakjak pár számot, mielőtt
befutna a tömeg, de ezúttal alaposan kielemzek minden egyes dalt.
A zenegép digitális, több ezer dal elérhető benne, de így is arra
jutok, hogy egy éjszakába telne találni akár csak párat, ami nem
emlékeztetheti Kennát valahogy Scottyra vagy Diemre.
Igaza van. Ha az életedben nincsen semmi, ami jól alakulna,
szinte az összes dal lehangolóvá válik, bármiről is szóljanak.
Végül véletlen lejátszásra állítom, hogy menjen a
hangulatomhoz.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
KENNA

Megkaptam az első fizetésemet. Nem valami nagy összeg, és a

hétközepi belépésem miatt nem is egy egész hétnyi, de ahhoz elég,
hogy végre vegyek egy új telefont.
A lakásom előtti piknikasztalnál ülök, és az applikációkat
nézegetem. Ma én nyitottam a boltban, szóval maradt pár órám a
boltos műszakom vége és a kocsmás műszakom kezdete előtt,
úgyhogy igyekszem elütni az időt idekint. Próbálok minél több D-
vitamint magamba szívni, mivel az elmúlt öt évben a szabadban
töltött időmet korlátozták és beosztották. Nem ártana D-vitamint
vennem, hogy a testem behozza a lemaradást.
Egy autó áll be a parkolóba, és amikor felnézek, látom, hogy
Lady Diana integet lelkesen az első ülésről. A legtöbb nap másmás
műszakban dolgozunk, amit sajnálok, mert jó lenne néha megkérni
az anyukáját, hogy hozzon el vagy vigyen be a munkába, de én
hosszabb műszakokat dolgozom, mint Lady Diana. Ledger elvitt
ugyan párszor, de mióta a második műszakom végén kitett szombat
este, egyszer sem láttam.
Eddig még nem találkoztam Lady Diana édesanyjával. Ránézésre
kicsit idősebb nálam, talán a harmincas évei közepén járhat.
Elmosolyodik, és követi a lányát a füvön át hozzám. Lady Diana a
telefonomra mutat.
- Neki lett telefonja! Nekem miért nem lehet telefonom?
Az anyukája leül mellém.
- Mert ő már felnőtt - jelenti ki, aztán rám pillant. - Helló!
Adeline vagyok.
Sosem tudom, hogyan mutatkozzam be. Mindkét
munkahelyemen Nicole-ként ismernek, de Kennaként mutatkoztam
be Lady Dianának az első találkozásunkkor, és a házinéni, Ruth is
Kennaként ismer. Előbb-utóbb baj lesz ebből. Valahogy ki kell
találnom, hogyan csinálhatnék igazságot a hazugságból.
- Kenna - felelem végül. - De a Nicole-t használom. - Ez így
egész jól hangzik. Bizonyos szempontból hazugság. Bizonyos
szempontból viszont ez az igazság.
- Lett egy új pasim a munkában - jelenti be Lady Diana. Előre-
hátra billeg a talpán, láthatóan nem bír magával. Az anyja
felhorkant.
- Igazán?
Lady Diana bólint.
- Gilnek hívják, ő is velünk dolgozik, neki van vörös haja, és
megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője. Ő is Down-szindrómás,
mint én, és szereti a videojátékokat, és szerintem hozzá fogok
menni feleségül.
- Lassíts! - szól rá az anyja. Lady Diana egyetlen mondatban adta
elő mindezt, levegővétel nélkül, úgyhogy nem tudom, hogy az
anyja a beszédére vagy az esküvői terveire értette, hogy lassítson.
- És kedves fiú? - kérdezem.
- Van PlayStationje.
- Jó, de kedves?
- És egy csomó pokémon kártyája.
- Jó, de kedves is? - ismétlem meg.
Megvonja a vállát.
- Nem tudom. Meg kell tőle kérdeznem.
Elmosolyodom.
- Jó, tedd azt! Csak olyanhoz szabad hozzámenned, aki kedves
veled.
Adeline rám néz.
- Ismered ezt a fiút? Gilt? - olyan hangsúllyal mondja a nevét,
hogy nevetnem kell rajta.
Megrázom a fejemet.
 - Nem, de majd megnézem magamnak. - Lady Dianára pillantok.
- És teszek róla, hogy kedves legyen.
Úgy látom, Adeline megkönnyebbült.
- Köszönöm! - Feláll, aztán megkérdezi: - Jössz a vasárnapi
ebédre?
- Milyen ebédre?
- Rendezünk egy kis közös ebédet anyák napja alkalmából.
Mondtam Lady Dianának, hogy hívjon meg.
Az ünnep említése olyan, mint egy tüske. Igyekeztem eddig nem
gondolni rá. Ez lesz az első alkalom, hogy a börtönön kívül
élhetem át, egy városban Diemmel.
Lady Diana magyarázkodni kezd.
- Kenna lányát elrabolták, ezért nem hívtam meg.
Gyorsan megrázom a fejemet.
- Nem rabolták el. Én csak... Ez egy hosszú történet, de jelenleg
nem én gyakorlom a felügyeleti jogokat. - Szégyellem magam, és
ezt Adeline is látja.
- Ne aggódj, az ebéd mindenkinek szól, aki itt lakik! - nyugtat
meg. - Elsősorban Ruth kedvéért szervezzük, mert olyan messze
laknak a gyerekei.
Bólintok, mert azt remélem, ha beleegyezem, hogy megyek, nem
győzköd tovább, és talán nem kell elmagyaráznom, miért mondta
Lady Diana, hogy a lányomat elrabolták.
- És mit hozhatok rá?
- Mi gondoskodunk mindenről - legyint. - Jó, hogy
megismerkedtünk. - Már indulna, de aztán váratlanul visszafordul:
- Egyébként nem tudsz valakit, akinek van pár felesleges asztala
meg széke? Azt hiszem, több ülőhelyre lenne szükségünk.
Már mondanám, hogy nem, mivel nem ismerek senkit Ledgeren
kívül, viszont nem akarom, hogy azt gondolja, annyira magányos
vagyok, amennyire egyébként az vagyok, ezért biccentek, és azt
felelem:
 - Körbekérdezhetek.
Adeline megismétli, mennyire örül, hogy végre találkoztunk,
aztán elindul a lakásuk felé, de Lady Diana még velem marad egy
kicsit. Amint az anyukája eltűnik, már nyúl is a mobilomért.
- Játszhatok egyet rajta?
Odaadom neki a telefonomat, ő meg leül a fűbe a piknikasztal
mellé. Össze kell szednem magam a műszakomra a Ward’sba.
- Bemegyek átöltözni, amíg visszajövök, játszhatsz a
telefonomon. - Lady Diana rám se nézve bólint.
Szívesen gyűjtenék egy kocsira, hogy ne kelljen gyalogolnom a
munkába, de némileg megnehezíti a pénzügyeim tervezését, hogy a
mielőbbi elutazásomra vagyok kénytelen spórolni, mert Landryék
fenyegetve érzik magukat.

Korán érek a kocsmához, de a hátsó ajtó már nyitva van.

A múlt hét után viszonylag magabiztosan mozgok a konyhában.
Felkötöm a kötényemet, és éppen vizet engedek a mosogatóba,
amikor besétál Roman.
- Korán jöttél - állapítja meg.
- Igen. Nem tudtam, mennyire lesz durva a forgalom.
Roman felnevet; ő is tudja, hogy nincs kocsim.
- Ki mosogatott azelőtt, hogy Ledger felvett engem? -kérdezem
tőle.
- Mindenki. Beszálltunk, ha akadt pár szabad percünk, vagy
vártunk záróráig, és felváltva maradtunk bent késő estig mosogatni.
- Ő is felveszi a köpenyét. - Nem hiszem, hogy bármelyikünk is
örülne, ha eggyel kevesebben lennénk ezek után. Kifejezetten
kellemes akkor hazamenni, amikor bezár a kocsma.
Nem tudom, Roman tudja-e, hogy a pozícióm csak átmeneti. Bár
arra tippelnék, hogy igen.
 - Ma sűrű esténk lesz - figyelmeztet. - Ma voltak az utolsó
záróvizsgák. Az a gyanúm, nem lesz hiány egyetemistákban.
- Mary Anne odalesz tőle - jegyzem meg, miközben
mosogatószert nyomok a vízbe. - Hé, lenne egy gyors kérdésem! -
fordulok oda hozzá. - A házban, amiben lakom, pikniket
szerveznek vasárnap, és szükségük lenne egy plusz asztalra. Nincs
itt egy valahol véletlenül?
Roman felfelé int a fejével.
- A fenti raktárban lehet. - A mobiljára néz. - Még van időnk
nyitás előtt. Nézzük meg!
Elzárom a csapot, és követem ki a sikátorba. A zsebéből előszed
egy kulcscsomót, és kikeresi a megfelelő kulcsot.
- Bocs a kupiért! - mondja ajtónyitás közben. - Általában
nagyobb rendet tartok arra az esetre, ha van egy-egy kószánk, de
már egy ideje nem volt rá érkezésem. - Kinyitja az ajtót, ami egy
jól kivilágított lépcsőházba vezet.
- Mi az a kósza? - kérdezem a nyomában haladva. Az utolsó
lépcsőfok után a folyosó elkanyarodik, és az ajtó egy kábé akkora
térbe nyílik, mint a kocsma hátsó konyhája. Ugyanaz az alaprajz,
csak itt tényleg kialakítottak egy lakóhelyiséget.
- Kószának hívjuk azokat a részegeket, akikért senki sem
jelentkezik a nap végén. Néha befektetjük ide őket a kanapéra
addig, amíg ki nem józanodnak annyira, hogy eszükbe jusson, hova
is kell menniük.
Roman felkapcsolja a lámpát, és az első dolog, amit meglátok, a
kanapé. Régi és leharcolt, de ránézésre tudom, hogy biztosan
kényelmes. Egy nagy franciaágytól pár lépésre áll egy szekrény,
rajta lapostévé.
Ez egy garzonlakás konyhával és egy kis étkezővel, aminek az
ablaka a kocsma előtti utcára néz. Kétszer akkora, mint az enyém,
és egész hangulatos.
 - Helyes lakás. - A konyhapultra mutatok, aztán meglátom a
legalább harminc kávésbögrét végig a fal mentén. - Kávé- vagy
bögrefüggő vagy?
- Hosszú történet! - Roman ismét a kulcsok között keresgél. -Az
ajtó mögött van a raktárhelyiség. Amikor utoljára benéztem, volt itt
egy asztal, de nem ígérek semmit.
Sikerül kinyitnia az ajtót, és odabent valóban két, száznyolcvan
centis asztal van függőlegesen a falhoz támasztva. Segítek neki
kiszedni az egyiket.
- Kell mindkettő?
- Egy elég lesz. - A kanapénak támasztjuk, aztán újra bezárja az
ajtót.
Két oldalról felemeljük és lecipeljük az asztalt a lépcsőn.
- Egyelőre itt hagyhatjuk a lépcső aljában, aztán este bedobjuk
Ledger kocsijába - mondja Roman.
- Csodás. Köszönöm!
- És milyen piknik lesz ez?
- Semmi extra, csak esszük, amit hozunk. - Nem akarom
bevallani, hogy anyák napjára szervezik. Akkor úgy tűnne, mintha
én is ünnepelnék, és nem akarom, hogy ezért elítéljen.
Nem mintha Roman ítélkező típusnak tűnne. Igazából rendes
srác, és elég jóképű is. Ha nem tudnám, milyen érzés Ledgerrel
csókolózni, valószínűleg más szemmel néznék rá.
Most viszont egyetlen férfi szájára sem tudok úgy ránézni, hogy
ne kívánjam azt, bár Ledgeré lenne. Gyűlölöm, hogy még mindig
pont olyan vonzónak találom, mint első este, amikor beléptem a
kocsmájába. Annyival könnyebb lenne, ha máshoz vonzódnék!
Akárki máshoz.
Roman kitámasztja az asztalt a lépcső aljánál, és megkérdezi:
- Székek is kellenek?
- Székek? Igen, basszus! - A székekről el is feledkeztem. Roman
visszaindul, én pedig követem. - Honnan ismeritek egymást
Ledgerrel?
- Ő okozta a sérülésemet.
Megtorpanok a lépcső tetején.
- Ő intézte el a focikarriered, és aztán... összebarátkoztatok? -
Nem biztos, hogy értem, hogyan vehetett ilyen irányt ez a történet.
Roman gyanakodva néz rám, amikor újra kinyitja a raktárszoba
ajtaját.
- Tényleg nem hallottad ezt a történetet?
Megrázom a fejemet.
- Az utóbbi pár évben elég elfoglalt voltam.
Ezen halkan felnevet.
- Ja, gondolom. Akkor mondom a rövid változatot. - Elkezdi
kipakolni a székeket, és közben folytatja a mesélést. - A sérülés
után volt egy térdműtétem. Komoly fájdalmaim voltak. Rákaptam a
fájdalomcsillapítóra, és az összes, NFL-ben megkeresett pénzem
ráment a függőségemre. - Letesz két széket az ajtó elé, aztán felkap
még kettőt. - Mondjuk úgy, hogy alaposan elcsesztem az életemet.
Ledgerhez is eljutott valahogy a hír, és megkeresett. Szerintem
felelősnek érezte magát, bár tényleg csak baleset volt, ami a
térdemmel történt. Mégis megjelent, amikor mindenki más
lemondott rólam. Gondoskodott róla, hogy megkapjam a
segítséget, amire szükségem volt.
Nem tudom, mihez kezdjek mindazzal, amit most megosztott
velem.
- Ó... Hűha!
Roman mind a hat széket kiteszi a fal mellé, aztán visszazárja az
ajtót. Ő felkap négyet, én kettőt, és elindulunk lefelé.
- Két éve, amikor kijöttem az elvonóról, Ledger munkát adott
nekem, és kivehettem ezt a lakást. - A székeket is a fal mellé
támasztjuk, aztán kisétálunk a lépcsőházból. - Őszintén nem
emlékszem, hogy kezdődött, de adott nekem egy kávésbögrét a
józanságom első hetének tiszteletére. És a mai napig minden
pénteken ad nekem egy bögrét, de most már csak azért, hogy
szívasson, mert tudja, hogy nincs hova tennem.
Őszintén, ez egész édes.
- Remélem, legalább szereted a kávét.
- A kávé tart életben. Nem akarsz a közelemben lenni, amíg nem
ittam meg a reggeli kávémat!
Roman tekintete megakad valamin mögöttem. Hátrafordulva
meglátom Ledgert a kocsija és a kocsma hátsó ajtaja között
álldogálni. Persze minket bámul.
Roman nem torpan meg úgy, mint én, simán továbbsétál a hátsó
bejárathoz.
- Kenna kölcsönvesz egy asztalt és pár széket valami vasárnapi
bulira. A lépcső aljában hagytuk őket. Majd tegyétek be, mielőtt
elmentek!
- Nicole - helyesbít Ledger.
- Nicole. Tök mindegy - vágja rá Roman. - Csak ne felejtsd el!
Asztalok. Székek. Fuvar haza. - Azzal már el is tűnik a kocsmában.
Ledger lesüti a szemét egy másodpercre, és csak utána néz fel
rám.
- Milyen bulira kell az asztal?
A kezemet a hátsó zsebembe süllyesztem.
- Csak egy ebéd vasárnap. A házamnál. - Még mindig bámul
rám, mintha további magyarázatot várna.
- Vasárnap anyák napja lesz.
Bólintok, és én is elindulok az ajtó felé.
- Ja. Legalább hadd ünnepeljek a házban lakó anyukákkal, ha
már a saját lányommal nem ünnepelhetem meg a nagy napot. -A
hangom feszült, talán kicsit vádló is. Az ajtó hangos csattanással
záródik be mögöttem, én pedig egyenesen a mosogatóhoz megyek,
és megnyitom a csapot. Fogom a fejhallgatót, amit Mary Anne
adott kölcsön múlt héten, de ezúttal bedugom a telefonba, mivel
végre van telefonom. Letöltöttem egy hangoskönyvet, hogy
átsegítsen ezen a műszakon.
Lágy szellőt érzek a nyakamon, amikor Ledger is belép az
épületbe. Várok pár másodpercet, és csak utána nézek hátra a
vállam fölött, hogy megtudjam, mit csinál.
Mereven maga elé bámulva vág át a konyhán. Nem tudom
megállapítani, mire gondolhat, amikor ilyen rezzenéstelen az arca.
Az a furcsa Ledger arckifejezéseiben, hogy nem nagyon láttam
egyiket sem azóta az első este óta, amikor itt dolgozott. Aznap laza
és gondtalan volt a pult mögött. De mióta megtudta, hogy ki
vagyok, egy pillanatra sem enged fel a jelenlétemben. Mintha
mindent megtenne azért, hogy véletlenül se tudhassam, mire
gondol.
HUSZONHATODIK
FEJEZET
LEDGER

Próbálom végezni a nyitáshoz szükséges szokásos mozdulatokat,

de olyan, mintha minden ízületem megmerevedett volna. Mintha
másnapos lennék. De nem vagyok másnapos. Csak... ingerült?
Erről lenne szó?
Seggfejként viselkedem. Én tudom, Roman is tudja, de az érett
énem valahogy mégse tudja visszavenni az irányítást.
Mióta lehetett itt Kenna? Meddig voltak Roman lakásában?
Miért tűnt úgy, hogy Kenna dühös rám? És mi a szarért érdekel?
Nem tudok mit kezdeni ezekkel az érzésekkel, szóval
összegyűjtöm és igyekszem valahogy lenyelni őket, eltenni a
gyomromba vagy bárhová, ahová az ilyen szarságokat el szokták
tenni az emberek. Nem kéne ilyen rossz formában kezdenem a
műszakot. A héten van vége a vizsgaidőszaknak, a ma este elég
kemény lesz enélkül is.
Bekapcsolom a zenegépet, és rögtön elindul az első dal a tegnap
esti listáról. Az If We Were Vampires Jason Isbelltől.
Remek. Egy nagy ívű szerelmes dal. Pont erre van szüksége
Kennának!
Visszamegyek a konyhába, és látom, hogy rajta van a fejhallgató.
Felkapom a gyümölcsöket, amiket általában a műszakom elején
szoktam felszeletelni, és kiviszem a pulthoz.
Éppen egy lime-ot darabolok, valószínűleg indokolatlanul
dühösen, amikor Roman megkérdezi:
- Minden rendben?
- Jól vagyok. - Igyekszem úgy mondani, ahogy normális esetben
mondanám, de nem tudom, hogy szoktam normális esetben
mondani, mert Romannek sosem kell megkérdeznie, minden
rendben van-e, mert velem általában minden rendben van.
 - Nehéz napod van? - érdeklődik.
- Remek napom van.
Felsóhajt, aztán előrenyúl, és kiveszi a kezemből a kést.
Letámaszkodom, és most ránézek. Nyugodtan könyököl a pulton, a
kést körbeforgatja az ujja körül, és közben engem néz.
- Nem történt semmi - mondja. - Kölcsönkért egy asztalt és pár
széket. Kábé három percig voltunk odafent.
- Egy szót sem szóltam.
- Nem is kellett. - Ingerülten felsóhajt. - Bakker, ember, nem
gondoltam, hogy féltékeny típus vagy!
Visszaveszem a kést, és folytatom a lime-ok szeletelését.
- Ennek semmi köze a féltékenységhez.
- Akkor miről van szó? - kérdezi.
Már éppen válaszolnék neki, valószínűleg valami jó nagy
hazugságot, de ekkor kinyílik a bejárati ajtó, és négy fickó érkezik
a bárba. Hangosak, készen állnak az ünneplésre, és valószínűleg
már eleve részegek. Ezzel rövidre is zárom a beszélgetésünket, és
felkészülök a műszakra, amihez abszolút nem vagyok megfelelő
hangulatban.

Nyolc órával később Romannel a sikátorban pakoljuk fel az

asztalt és a székeket a kocsim platójára. Ma este nem sok időm
maradt gondolkodni se, nemhogy befejezni a korábban megkezdett
beszélgetésünket.
Most se váltunk sok szót. Mindketten fáradtak vagyunk, és
Roman próbál nem a tyúkszememre lépni, de minél többször jut
eszembe, hogy ő és Kenna együtt voltak a lakásában, annál jobban
zavar a dolog.
El tudom képzelni, hogy Romannek bejön Kenna. Kennát ugyan
nem ismerem olyan jól, de valószínűleg elég kétségbeesett ahhoz,
hogy bárkihez hozzákösse magát, aki indokul szolgálhat arra, hogy
a városban maradjon.
És már ettől a gondolattól lelkiismeret-furdalásom támad.
- Akkor fogunk róla beszélni? - kérdezi Roman.
Felcsapom a plató ajtaját, és az egyik kezemmel a peremét
markolom meg, a másikkal meg az államat. Lassan, óvatosan
megválogatva a szavaimat válaszolok:
- Ha elkezdesz vele valamit, akkor lesz indoka arra, hogy ne
menjen el a városból. És kizárólag azért dolgozik itt, hogy elég
pénzt szedjen össze ahhoz, hogy elmehessen.
Roman a fejét csóválja, mintha a szeme forgatása nem lenne elég
kifejező.
- Komolyan azt hiszed, össze akarok jönni vele? Szerinted
tennék ilyet azok után, amit értem tettél?
- Nem azért akarom megtiltani, mert féltékeny vagyok. El kell
mennie a városból, hogy Patrick és Grace élete visszatérhessen a
rendes kerékvágásba.
Roman felnevet.
- Hogy te mekkora kamugép vagy! Az NFL-ben játszottál, jól
menő üzleted van, éppen egy kibaszott nagy házat építesz
magadnak. Nem vagy leégve, Ledger! Ha azt akartad volna, hogy
menjen el a városból, írtál volna neki egy csekket, és simán
megszabadulsz tőle.
Rohadtul be vagyok feszülve, és amikor oldalra hajtom a fejem,
a nyakamban kattan egyet az izom.
- Nem fogadta volna el az alamizsnát.
- Egyáltalán megpróbáltad felajánlani neki?
Nem kellett. Ismerem Kennát, és nem fogadta volna el csak úgy
a pénzt.
- Csak légy vele óvatos, Roman! Bármit megtenne, hogy része
lehessen Diem életének.
 - Hát, legalább ebben egyetértünk - vágja rá, aztán eltűnik a
lakásához vezető lépcsőházban.
Hogy dögölne meg!
Hogy dögölne meg, mert igaza van.
Bármennyire próbálom is tagadni, nem azért viselkedtem így,
mert aggódom, hogy Kenna tovább marad a városban. Azért
vagyok dühös, mert a gondolat, hogy elmegy, jobban kiborít, mint
az, hogy marad.
Hogy történhetett ez? Utáltam ezt a nőt, és most egészen mást
érzek iránta. Mégis hogy lehetséges ez? Tényleg ilyen szörnyű
barátja vagyok Scottynak? Képes vagyok így elárulni Patricket és
Grace-t?
Nem azért vettem fel Kennát, mert azt akartam, hogy elmenjen.
Azért vettem fel, mert szeretek vele lenni. Azért vettem fel, mert
amint este a párnához ér a fejem, az jut eszembe, milyen volt
megcsókolni. Azért vettem fel, mert azt remélem, hogy Patrick és
Grace meggondolja magát, és itt akarok lenni, amikor ez
megtörténik.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
KENNA

Égő arccal hátrálok el az ajtótól.

Minden szót hallottam, amit Ledger Romannek mondott. Sőt, azt
is, amit nem mondott ki.
Gyorsan visszalépek a raktárhelyiségbe a táskámért, amikor
hallom, hogy elindul felém. Amikor kinyitja az ajtót, csak az jár a
fejemben, mire gondolhat, amikor rám esik a pillantása.
Mióta felajánlotta ezt a munkát, meg voltam róla győződve, hogy
azért tette, mert utál, és azt akarja, hogy menjek el a városból, de
Romannek igaza van. Ha tényleg ezt akarta volna, elég lett volna
fizetnie, és elküldenie jó messzire.
Akkor miért vagyok még mindig itt?
És miért figyelmezteti Romant, mintha rosszban sántikálnék?
Nem én kértem tőle ezt a munkát, ő ajánlotta fel! Nem tudom,
tényleg erre célzott-e, de az, hogy úgy gondolja, kihasználnám
Romant, hogy a lányom közelébe kerüljek, felér egy
arculcsapással. Igazából abban se vagyok biztos, hogy célzott
valamire, vagy egyszerűen csak különös módon úgy érzi, be kell
védenie a területét, ha rólam van szó.
- Indulhatunk? - kérdezi Ledger. Leoltja a villanyt, és fogja
nekem az ajtót. Amikor elmegyek mellette, valami újfajta
feszültség remeg köztünk a levegőben. És ennek a feszültségnek
már nem biztos, hogy köze van Diemhez. Egyszerűen azért éled
fel, mert egymás közelében vagyunk.
A lakásom felé tartva úgy érzem, nem kapok rendesen levegőt.
Lehúznám az ablakot, de attól félek, tudná, hogy azért csinálom,
mert nem tudok rendesen lélegezni a közelében.
 Párszor rápillantok, de nem feltűnően. Újfajta merevséget látok
az álla vonalában, amit általában nem szoktam. Vajon azon
gondolkodik, amit Roman mondott neki? Azért dühös, mert igazat
ad neki, vagy azért, mert Roman annyira mellélőtt?
- Megkaptad a héten a távoltartási végzést? - kérdezi.
Meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy legyen erőm kimondani
hangosan is a vékony kis „nem”-et.
- Rákerestem a mobilomon, azt olvastam, egy-két hétbe is
beletelhet, míg átmegy egy ilyen kérvény.
Kinézek az ablakon, de Ledger folytatja:
- Lett telefonod?
- Igen, pár napja.
Erre előveszi a saját mobilját, és átnyújtja nekem.
- Írd bele a számodat!
Nem tetszik az utasítgatás, úgyhogy nem veszem el a mobilt tőle,
csak lenézek rá, aztán fel Ledgerre.
- És mi van, ha nem akarom neked megadni a számomat?
Erre összevont szemöldökkel néz rám.
- A főnököd vagyok. Valahogy el kell érjelek.
Felhorkanok, mert utálom, hogy jogos az érvelése. Elveszem a
mobilt, és írok róla magamnak egy SMS-t, hogy én is tudjam az ő
számát. A számomat Nicole-ként mentem el, nem Kennaként, mert
nem tudom, kinek van hozzáférése a mobiljához. Jobb félni, mint
megijedni.
Már meg is érkezünk a parkolóba, mire visszacsúsztatom a
mobilt a tartójába.
Szinte azonnal felrántja az ajtaját, amint leáll a motor. Kiemeli az
asztalt, de amikor segíteni akarok neki, leint.
- Megoldom. Hova vigyem?
- Fel tudnád hozni az emeletre?
Elindul, én meg felkapok pár széket. Mire a lépcső aljához érek,
ő már úton van lefelé a többi székért. Oldalra lép, a hátát a
korlátnak feszíti, hogy el tudjon engedni, de amikor elhaladok
mellette, megérzem az illatát. Olyan, mint a lime és a rossz
döntések.
Az asztalt a lakásom ajtaja mellé támasztotta. Kinyitom az ajtót,
a székeket leteszem odabent a fal mellé. Az ablakon kinézve látom,
hogy Ledger az összes többi széket fel tudja hozni, úgyhogy
gyorsan körbenézek a lakásban, el kell-e tüntetnem valamit, mire
visszajön. A kanapén van egy melltartó, arra rádobok egy párnát.
Ivy a lábamnál nyávog, és most tűnik fel, hogy üres mindkét
tálja. Vizet és kaját rakok ki neki, amikor Ledger kopog az ajtón,
majd kinyitja. Behozza a székeket, aztán az asztalt is.
- Kell még valami? - kérdezi.
Leteszem Ivy vizestálját a fürdőben, és a cica rögtön inni kezd.
Bezárom a fürdőbe, hogy ne tudjon kiszökni a bejárati ajtón.
- Nem kell, köszönöm a segítséget! - Az ajtóhoz lépek, hogy be
tudjam zárni, miután elment, de ő csak áll ott, egyik kezével a
kilincset markolva.
- Mikor végzel holnap a boltban?
- Négykor.
- Addigra már vége lesz a baseballmeccsnek. Elvihetlek, de
lehet, hogy csak kicsit később érek oda.
- Nem baj, szívesen sétálok. Elvileg szép idő lesz.
Azt mondja, hogy „jó”, de egy kínosan hosszú másodperc múlva
még mindig nem mozdul az ajtóból.
Elmondjam, hogy hallottam, miről beszéltek?
Talán el kéne.
Ha valamit megtanultam az öt év alatt, amit az életemtől
megfosztva töltöttem, az az, hogy egyetlen másodpercet sem
akarok azzal tölteni, hogy rettegek a konfliktustól. Nagyrészt épp a
gyávaságomnak köszönhető, hogy ilyen irányt vett az életem.
- Nem akartam hallgatózni - mondom átölelve magamat -, de
hallottam, amit Romannel beszéltetek.
 Ledger elkapja a tekintetét az arcomról, mintha kínosan érezné
magát tőle.
- Miért mondtad neki, hogy legyen velem óvatos?
Ledger elgondolkodva szorítja össze az ajkát. Látom, ahogy
nagyot nyel, de még mindig nem mond semmit. Úgy néz ki, mint
aki vívódik, és egy életnyi fájdalom ül ki az arcára. A fejét az
ajtófélfának támasztja, és lesüti a szemét.
- Talán nem volt igazam? - A kérdése alig hangosabb
suttogásnál, mégis úgy visszhangzik bennem, mintha ordítana. -
Nem tennél meg bármit Diemért?
Ingerülten fújom ki a levegőt. Ez egy beugratós kérdés. Persze
hogy bármit megtennék érte, de nem mások kárára! Legalábbis
nem hiszem.
- Ez nem igazságos kérdés.
Erre megint a szemembe néz, és érzem, hogy a szívverésem
felgyorsul.
- Roman a legjobb barátom - mondja. - És bocsáss meg, de alig
ismerlek téged, Kenna!
Ő talán nem ismer engem, de én úgy érzem, ő az egyetlen, akit
én ismerek.
- Még mindig nem tudom, hogy ami az első este történt köztünk
a kocsmámban, az igazi volt, vagy csak színjáték, hogy Diem
közelébe kerülj.
A falnak támaszkodom, és próbálom megfejteni Ledger
arckifejezését. Türelmesen vár, nem látok ítélkezést a szemében.
Mintha tényleg tudni akarná, hogy az a csók őszinte volt-e. Mintha
tényleg jelentett volna neki valamit.
Őszinte volt, de közben mégsem.
- Amíg nem mondtad meg a nevedet, nem tudtam, hogy ki vagy -
ismerem el. - Konkrétan az öledben ültem, amikor rájöttem, hogy
ismerted Scottyt. Az elcsábításod nem valami körmönfont terv
része volt.
 Kell egy kis idő, míg a válaszom leülepszik benne, de akkor
biccent egyet.
- Ezt jó tudni.
- Tényleg? - A hátamat a falnak vetem. - Mert én nem érzem úgy,
hogy számítana. Még mindig nem akarod, hogy találkozzam a
lányommal. Még mindig azt reméled, hogy elmegyek a városból. -
Az egész semmit sem számít.
Ledger lehajtja a fejét, aztán a tekintetünk újra találkozik. Úgy
néz rám, mintha nagyon fontos lenne, hogy megértsem, amit most
mondani fog.
- A világon semmi sem tenne boldogabbá, mint az, ha
megismerhetnéd Diemet. Ha tudnám, hogyan érjem el, hogy
meggondolják magukat, azonnal megtenném, Kenna!
A lélegzetem remegve szakad ki belőlem. Ezt a vallomást kellett
tőle hallanom. Behunyom a szememet, mert nem akarok sírni, és
nem akarom látni, ahogy elmegy, és eddig a pillanatig abban sem
voltam biztos, hogy szeretné-e, ha benne lennék Diem életében.
Megérzem a karja melegét az arcom mellett, de csukva tartom a
szemem, pihegve szedem a levegőt. Hallom a lélegzetét, érzem az
arcomon, aztán a nyakamon, mintha egyre közelebb hajolna
hozzám.
Ebben a pillanatban úgy érzem, mintha körbeölelne a jelenléte,
de félek, hogy ha kinyitom a szemem, kiderül, hogy az egészet
csak képzeltem, és igazából kisétált a nyitott ajtón. De amikor
kifújja a levegőt, a meleg végigsiklik a nyakamon, a vállamon.
Résnyire nyitom a szemem, és ott van, fölém tornyosul, két kezével
a fejem két oldalánál támaszkodik a falon.
Mégis tartja a távolságot, mintha nem tudná eldönteni, elmenjen-
e, vagy ismételje meg azt a csókot az első találkozásunk
éjszakájáról. Vagy talán arra vár, hogy én tegyek valamit, hogy
hozzak döntést, hogy hibázzak.
 Nem tudom, miért emelem fel a kezem és miért teszem a
mellkasára, de amikor odateszem, úgy sóhajt fel, mintha pontosan
ezt várta volna tőlem. Én meg nem tudom, hogy azért érintettem-e
meg, hogy ellökjem, vagy azért, hogy közelebb húzzam.
Akárhogy is, egyre csak épül ez a forróság köztünk, tovább
táplálja a sóhaja, ami után lágyan a homlokomnak támasztja a
homlokát.
Olyan sok döntés és következmény és érzés sűrűsödött abba a
térbe, amit magunk között tartottunk a találkozásunk óta, de Ledger
áttör mindegyiken, és az ajkát az enyémre szorítja.
A forróság egyetlen szívdobbanás alatt szétárad a testemben, és
kiszakad belőlem egy sóhaj. A nyelve végigsiklik a felső ajkamon,
mire mintha köd ereszkedne az agyamra. A kezébe fogja az
arcomat, és elmélyíti a csókot. Megrészegít az érintése, a szája
most melegebb, mint amilyenre az első csókunkból emlékeztem.
Gyengédebben ér hozzám, a nyelve kevésbé vakmerő.
Valamiféle óvatosság van a csókjában, amit félek kielemezni,
mert már így is szédülök az ölelésében. Testének melege beburkol,
de amikor végre belékapaszkodom, elhúzódik tőlem.
Mély levegőt veszek, míg ő az arcomat tanulmányozza, mintha
próbálná leolvasni róla a gondolatokat, mintha kutatná rajta a
megbánás vagy a vágy jeleit.
Biztos vagyok benne, hogy mindkettőt megtalálja. Vágyom a
csókjára, de a gondolat, hogy többnek is búcsút kell mondanom
Diem gondolatánál, elég ahhoz, hogy megálljt parancsoljak
magamnak. Minél közelebb kerülök Ledgerhez érzelmileg és
testileg, annál nagyobb veszélybe sodrom az ő kapcsolatát
Diemmel.
Bármilyen érzéseket ébreszt bennem a csókja, az semmi ahhoz
képest, amit akkor éreznék, ha Landryék megtudnák, hogy
találkozgat velem a hátuk mögött. Ezt nem kockáztathatom.
 Újra közelebb hajol, és bár az egész testem megremeg, valahogy
sikerül elég erőt gyűjtenem ahhoz, hogy megrázzam a fejem.
- Kérlek, ne! - suttogom. - Már így is épp eléggé fáj.
Ledger megdermed épp, mielőtt a szája az enyémhez érne.
Elhúzódik tőlem, aztán felemeli a kezét, és gyengéden az állam alá
nyúl.
- Tudom. Sajnálom.
Mindketten hallgatunk, némán, mozdulatlanul. Szeretnék azon
gondolkodni, hogyan működhetne ez kettőnk között, de igazából
csak az jár a fejemben, hogyan érhetném el, hogy ne fájjon, mert
sosem működhet.
Végül ellöki magát a faltól, és ellép mellőlem.
- Olyan rohadtul... - a hajába túr, ahogy a megfelelő szót keresi -
tehetetlennek érzem magam! Haszontalannak. -Miután megtalálta a
két tökéletes szót, kisétál az ajtón, de menet közben még hallom,
hogy azt mormolja: - Sajnálom.
Becsukom az ajtót, ráfordítom a kulcsot, és aztán kiengedem a
levegőt, amit egész este bent tartottam. A szívem zakatol, a
lakásom mintha felmelegedett volna.
Lejjebb veszem a termosztátot, és kiengedem Ivyt a
fürdőszobából. Mellém telepszik a kanapéra, én pedig előveszem a
jegyzetfüzetemet.

Kedves Scotty!

Bocsánatot kellene kérnem tőled azért, ami történt?

Nem is tudom biztosan, mi volt ez. Ledgerrel megmozdult köztünk
valami, de nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz. Leginkább
szomorúnak tűnt.
És mi lesz, ha újra megtörténik? Nem vagyok benne biztos, hogy
elég erős leszek, hogy arra kérjem, ne érjen hozzám úgy, ahogy
valószínűleg most is egymáshoz érnénk, ha nem sikerül kipréselnem
magamból azt a „kérlek, ne”-t.
De ha engedünk az érzéseinknek, akkor előbb-utóbb választásra
kényszerül, és nem engem fog választani. Nem is hagynám neki, és
sokkal kevesebbre tartanám, ha nem Diemet választaná.
És mi lenne velem, amikor ez megtörténik? Nemcsak Diemet
veszíteném el végleg, de Ledgert is.
Téged már így is örökre elveszítettelek, és az is épp elég nehéz.
Mégis mennyi veszteség érhet valakit, mielőtt végleg bedobja azt
a rohadt törülközőt, Scotty? Mert most már tényleg úgy érzem,
hogy sosem nyerhetek...

Szeretettel:
Kenna
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
LEDGER

Diem szorosan öleli a nyakamat, amikor a hátamon viszem a

parkolón át Grace kocsijához. Most lett vége a baseballmeccsnek,
és Diem megkért, hogy vigyem, mert elmondása szerint
csuromfáradt a lába.
- Be akarok veled menni a munkába! - jelenti be.
- Nem jöhetsz. Gyerekek nem mehetnek kocsmába.
- De néha bemegyek veled a kocsmába!
- Igen, amikor zárva van - igazítom ki. - Az nem számít. Ma este
nyitva leszünk, és sok lesz a munkám, nem tudnék rád figyelni. -
Arról nem is beszélve, hogy ott lesz az anyja is, akinek a
létezéséről sem tud. - Ha betöltőd a tizennyolcat, dolgozhatsz
nálam.
- Az nagyon-nagyon-nagyon sokára lesz! Addigra halott leszel.
- Na ne már! - szól közbe Grace felháborodottan. - Én sokkal
öregebb vagyok Ledgernél, és nem tervezem, hogy meghalok, mire
te tizennyolc éves leszel.
Becsatolom Diemet a gyerekülésbe.
- Mennyi idős leszek, amikor mindenki meghal?
- Senki sem tudja előre, mikor fog meghalni - magyarázom neki.
- De ha mindegyikünk megéri az öregkort, akkor együtt lehetünk
öregek.
- Én mennyi idős leszek, amikor te kétszáz leszel?
- Halott idős - felelem.
A szeme rémülten elkerekedik, úgyhogy gyorsan megrázom a
fejemet.
- Mindannyian halottak leszünk. Senki sem él kétszáz évig.
 - Az óvó nénim kétszáz éves.
- Mrs. Bradshaw fiatalabb nálam - jegyzi meg Grace az első
ülésről. - Ne hazudozz!
Diem előrehajol, és a fülembe súgja:
- Mrs. Bradshaw tényleg kétszáz éves!
- Elhiszem neked. - Puszit nyomok a feje búbjára. - Ügyes voltál
ma. Szeretlek!
- Én is szeretlek téged! Ott akarok dolgozni veled... -Rácsukom
Diemre az ajtót, mielőtt befejezné a mondatot. Általában nem
szoktam így sietni, de amikor átsétáltunk a parkolón, kaptam egy
üzenetet Kennától.
Csak annyi állt benne, hogy: „Kérlek, gyere értem!”
Még négy óra sincs. Tegnap, amikor megkérdeztem, azt mondta,
nem kell elhoznom, ezért rögtön aggódni kezdtem, amint
megérkezett az üzenet.
Meg se várom, míg Grace és Diem elhajt, megyek a kocsimhoz.
Patrick nem tudott eljönni a mai meccsre, mert a mászókán
dolgozik. Eredetileg úgy terveztem, hazaugrom pár órára, hogy
lássam, hogy halad, és esetleg besegítsek kicsit, mielőtt bemegyek
a kocsmába, de ehelyett úton vagyok az élelmiszerboltba, hogy
ránézzek Kennára.
Majd ha odaértem a bolthoz, írok Patricknek, hogy nem tudok
benézni hozzá. Már majdnem elkészült a mászóka. Diem
születésnapja közeledik, ami azt is jelenti, hogy ma lett volna a
nagy nap. Az esküvőm napja Leah-val. Úgy terveztük, hogy az
esküvő után egy héttel Hawaiira utazunk, és emlékszem, aggódtam,
hogy nem érünk haza Diem születésnapi bulijára.
Ezen is összezörrentünk. Nem tetszett neki, hogy Diem ötödik
születésnapját majdnem olyan fontosnak éreztem, mint a
nászutunkat.
Biztos, hogy Patrick és Grace örömmel eltolta volna a bulit, de
Leah előadta, hogy mekkora gondot jelent Diem ötödik
születésnapja a nászutunk szempontjából, már azelőtt, hogy
egyáltalán megkérdeztük volna, arrébb lehet-e tenni. Ez volt az
egyik a sok vészjelzés közül.
A szakítás után átadtam Leah-nak a nászutat. Már úgyis
kifizettem, de nem tudom, tényleg elmegy-e rá. Remélem, hogy
elmegy, de nem tudom, mert három hónapja nem is beszéltünk.
Igazából fogalmam sincs, mi zajlik az életében. Nem mintha tudni
akarnám...
Különös dolog, hogy egy ideig részt veszel egy másik ember
életének minden aspektusában, és aztán egyik pillanatról a másikra
semmit sem tudsz róla. Az is különös, hogy azt hiszed valakiről,
hogy ismered, és később rájössz, talán ez egyáltalán nem is igaz.
Ezt érzem Leah-val kapcsolatban, és most ezt kezdem érezni
Kennával is, illetve nem ezt, hanem pont az ellenkezőjét. Úgy
érzem, az elején túl szigorúan ítéltem meg. Leah esetében viszont
úgy érzem, túl engedékeny voltam.
Talán írnom kellett volna Kennának, hogy tudja, elindultam érte,
mert meglátom a kocsiból az út szélén gyalogolni úgy negyed
mérföldre a bolttól. Leszegi a fejét, és mindkét kezével a
vászontáskája pántjába kapaszkodik. Lehúzódom az út túloldalán,
és mivel nem vesz észre, rádudálok. Ezzel sikerül felhívnom
magamra a figyelmét. Körbenéz, aztán átszalad az úton, és beül
mellém.
Amint becsukja maga mögött az ajtót, súlyos sóhaj szakad ki
belőle. Most is alma illata van, mint tegnap este volt a lakása
ajtajában.
A rohadt életbe, orrba tudnám verni magamat a tegnap este
miatt!
Ledobja közénk a táskát, és kihúz belőle egy borítékot. Odatolja
nekem.
- Megkaptam a távoltartási végzést. Éppen kivittem egy vevő
bevásárlását a kocsijához, amikor kézbesítették. Olyan megalázó
volt, Ledger!
Átolvasom az iratokat, mert nem értem, hogy hagyhatta ezt jóvá
egy bíró, de amikor meglátom Grady nevét, azonnal
megvilágosodom. Valószínűleg jótállt Patrickért és Grace-ért, és
esélyes, hogy az igazságot is kiszínezte egy kicsit. Az a típus. A
felesége tuti imádja ezt az egészet. Meglep, hogy nem hozta fel ma
a pályán.
Összehajtogatom a papírt, és visszateszem a táskájába.
- Ez semmit sem jelent - próbálom egy hazugsággal
megnyugtatni.
- Dehogynem jelent! Ez egy üzenet. Azt akarják, hogy tudjam,
nem gondolják meg magukat - feleli, és beköti magát. A szeme és
az arca piros, de nem sír. Valószínűleg már kisírta magát, és én csak
a végére értem ide.
Nehéz szívvel állok ki az útra. Amit tegnap mondtam arról, hogy
tehetetlennek érzem magam... ez fejezi ki a legpontosabban a
jelenlegi helyzetemet. Nem tudok többet tenni Kennáért annál, amit
eddig tettem.
Patrick és Grace nem gondolja meg magát, és ahányszor
megpróbálom felhozni a témát, rögtön elzárkóznak. Olyan nehéz,
mert egyrészt megértem, miért nem akarják Kennát a közelükbe
engedni, de közben határozottan nem értek egyet velük.
Előbb zárnának ki engem Diem életéből, mint hogy beengedjék
Kennát. Ez rémiszt meg a legjobban. Ha túlságosan erőltetem a
dolgot, vagy ha rájönnek, hogy egy kicsit is Kenna oldalán állok,
attól félek, fenyegetést látnának bennem, ahogy azt látják
Kennában is.
A legrosszabb, hogy nem tudom hibáztatni őket, amiért így
éreznek Kennával kapcsolatban. Kenna döntései tönkretették az
életüket. De most az ő döntéseik teszik tönkre Kenna életét.
A rohadt életbe! Itt nincsenek jó válaszok. Valahogy sikerült
beleragadnom egy lehetetlen helyzetbe, aminek nem létezik olyan
megoldása, ami ne okozna valakinek fájdalmat.
- Ki akarod venni ezt az estét? - Megérteném, ha nem bírna most
dolgozni, de megrázza a fejét.
- Kell a pénz, és kibírom. Csak annyira kínos volt, még úgy is,
hogy számítottam rá.
- Igen, de abban bíztam, Gradyben lesz annyi jóérzés, hogy a
lakásodba kézbesíti. Nem mintha nem lenne a címed a végzés első
sorában. - A következő lámpánál jobbra fordulok a kocsma felé, de
valami azt súgja, Kennának még szüksége lehet legalább egy órára,
hogy átálljon az egyik munkájából a másikra. - Kérsz egy jégkását?
Nem tudom, hogy ez hülye megoldás-e egy komoly problémára,
de Diemmel nekünk mindig a jégkása a megoldás.
Kenna biccent, és mintha még egy halvány mosoly is
felderengene az arcán.
- Igen. Egy jégkása szuper lenne.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
KENNA

A fejemet az ablaknak döntöm, úgy figyelem, ahogy a

tetoválásaival és a szexepiljével odasétál a standhoz, hogy
rendeljen két szivárványszínű jégkását. Miért kell olyan dolgokat
csinálnia, amik még vonzóbbá teszik?
Egyszer voltam itt Scottyval, és ő nem lógott ki a jégkását
rendelők közül. A standtól balra ültünk le, mert akkor még volt ott
egy asztal paddal, de a helyet parkolóvá alakították, úgyhogy sehol
a régi pad, csak kis műanyag asztalok rózsaszín napernyővel.
Csak Amy miatt írtam Ledgernek, hogy jöjjön el értem.
A mosdóban talált rám, éppen egy pánikroham küszöbén, és
megkérdezte, mi a bajom. Nem akartam neki elmondani, hogy
távoltartási végzést adtak ki ellenem, úgyhogy elmondtam neki az
igazság másik felét, hogy néha vannak pánikrohamaim, de elmúlik,
és sajnálom, és szánalmasan könyörögtem, hogy ne rúgjon ki.
Nagyon megsajnált, de közben el is nevette magát.
- Mégis miért rúgnálak ki? Te vagy az egyetlen itt, aki akar dupla
műszakot vállalni. Pánikrohamod volt, nagy ügy!
Utána rávett, hogy hívjak valakit, aki hazavisz, mert nem akarta,
hogy annyit gyalogoljak egyedül. Nem akartam neki bevallani,
hogy csak Ledgert ismerem a városban, szóval írtam neki, de csak
azért, hogy Amyt megnyugtassam, nem leszek egyedül. Jó érzés
volt, hogy valaki aggódik értem.
Tudom, hogy sok mindenért hálásnak kell lennem, és Amy az
egyik ilyen dolog. Csak nagyon nehéz hálásnak lenni, amikor
egyetlenegy dologra vágyom, és úgy tűnik, az egyre távolabb és
távolabb kerül tőlem.
 Ledger visszaérkezik a jégkásákkal a kocsihoz. Az enyémen
cukorszórás van, ami nem nagy dolog, mégis megjegyzem. Talán
ha odafigyelek a jó dolgokra, bármilyen aprók is, összeadódva
segítenek egy kicsit kevésbé fájdalmassá tenni a nagy rosszat.
- Diemet szoktad idehozni? - kérdezem.
A kanalával az utcára mutat.
- A táncstúdió egy sarokra van innen - mondja. - Én szoktam
elhozni, aztán Grace viszi haza. Diemnek nem könnyű nemet
mondani, úgyhogy törzsvendég vagyok itt. - A szájába veszi a
kanalat, aztán elővesz a pénztárcájából egy kártyát. Kis
fagyitölcsérek vannak végiglyukasztva az oldalán. - Nemsokára
kapok egyet ajándékba - fűzi hozzá, majd visszateszi a kártyát a
tárcájába.
Elnevetem magam.
- Nem semmi! - Szerettem volna ott lenni, amikor rendel, hogy
lássam, ahogy átadja a jégkásás gyűjtőkártyáját.
- Banános-citromos - szólal meg, miután harapok egyet az
enyémből. - Ez Diem kedvenc párosítása.
Elmosolyodom.
- A sárga a kedvenc színe?
Bólint.
Kikanalazok egy adagot a sárga részből. Hálás vagyok a
legkisebb információmorzsáért is. Kicsi részei az egésznek, de
talán ha eleget kapok belőlük, nem fog annyira fájni, amikor el kell
mennem innen.
Próbálok olyan témát találni, aminek nincs köze Diemhez.
- Milyen a ház, amit építesz?
Ledger előveszi a mobilját, megnézi az időt, aztán rükvercbe
állítja a kocsit.
- Megmutatom. Razi és Roman tudják tartani a frontot egy ideig.
Eszem még egy falatot, hogy ne kelljen mondanom semmit. Nem
hiszem, hogy tudja, mit jelent nekem, hogy meg akarja mutatni az
új házát.
Landryék talán távoltartási végzést kértek ellenem, de legalább
Ledger bízik bennem.
Ebbe kell kapaszkodnom, és kapaszkodom is, teljes erővel.

Már legalább tizenöt mérföldre lehetünk a várostól, amikor

befordulunk egy nagy, fakapuval jelzett útra, ami fölött a Cheshire
Ridge név díszeleg. Hosszú, széles, és fák szegélyezik, szinte
összehajolnak felette. Az út mentén úgy negyed-fél mérföldenként
van egy-egy postaláda.
Egyik házat sem lehet látni a fák miatt, csak a postaládák jelzik,
hogy itt is laknak emberek. Békés és eldugott helynek tűnik,
megértem, Ledgernek miért esett a választása éppen erre a
környékre.
Megérkezünk egy birtokra, ahol olyan sűrűn állnak a fák, hogy
az útról a felhajtónak is csak kis része látszik. A földben van egy
karó, gondolom, arra kerül majd a postaláda. Az oszlopok közé
pedig talán kapu fog kerülni.
- Vannak itt közeli szomszédok?
Ledger megrázza a fejét.
- Fél mérföldön belül senki. Ez egy tízholdas birtok.
Elindulunk a felhajtón, és lassan alakot ölt egy ház a fák között.
Nem ilyenre számítottam. Ez nem a szokványos, villaszerű,
sátortetős épület. Nagy az alapterülete, lapos, egyedi, és valami
számomra ismeretlen alapanyagból épült.
Nem gondoltam, hogy Ledger ilyen modern és szokatlan házat
választ magának. Nem tudom, miért, de rönkházat vagy valami
más, hagyományosabb épületet képzeltem el neki.
Talán azért, mert mondta, hogy ő és Roman építi, feltételeztem,
hogy kicsit kevésbé... bonyolult.
 Amikor kiszállunk az autóból, megpróbálom elképzelni Diemet
itt, ahogy a kertben szaladgál, ahogy a tornácon játszik, vagy
pillecukrot sütöget a hátsó teraszon felállított tűzrakónál.
Ledger körbevezet, de nem igazán látom magam előtt ezt az
életmódot, még a gyerekemnek sem. A hátsó kertre néző
konyhának csak a munkalapja többet érhet, mint minden, amit
valaha a sajátomnak mondhattam.
Három hálószoba van, de nekem a legnagyobb tetszik a
legjobban, amihez majdnem akkora gardrób tartozik, mint maga a
szoba.
Megcsodálom a házat, és hallgatom, ahogy lelkesen magyarázza,
mi mindent készítettek Romannel saját kezűleg, és bár lenyűgöző
az egész, egy kicsit lehangoló is.
Ebben a házban sok időt fog tölteni a lányom, ami azt jelenti,
hogy én valószínűleg sosem térhetek vissza. És bármennyire
élvezem is, hogy megmutatja a saját házát, most, hogy itt vagyok,
nem igazán akarom látni.
És ha őszinte akarok lenni, egy kicsit elszomorít a tudat, hogy
nem fog ott lakni Diemmel szemben. Kezdem igazán megkedvelni
mint embert, és megnyugtató a tudat, hogy biztos pontot jelent a
lányom életében. De ha kiköltözik ide, már nem lesz ott az utca
túlsó oldalán, és nem tudom, nem szomorítja-e el Diemet ez a
gondolat.
A dombokra néző teraszra harmonikaajtó nyílik. Ledger eltolja,
és kimegy. A nap nemsokára lebukik. Ennél jobb helyet nem
nagyon tudok elképzelni a naplemente nézésére ebben a városban.
A fák mintha lángolnának a fényben.
Még nincs bútor a tornácon, úgyhogy a lépcsőre ülök, Ledger
pedig mellém telepszik. Eddig még nem sokat mondtam, de nem is
vár tőlem bókokat. Tudja, mennyire szép ez a hely. El se tudom
képzelni, mennyibe kerülhet az építkezés.
 - Te gazdag vagy? - szalad ki a számon. Rögtön utána a
tenyerembe temetem az arcom. - Bocsánat. Ez elég goromba kérdés
volt.
Felnevet, és a térdére könyököl.
- Semmi baj. A ház olcsóbb, mint amilyennek tűnik. A munka
nagy részét Romannel csináltuk az elmúlt években, de elég jól
sikerült befektetnem a pénzt, amit a fociszerződésemmel kerestem.
Mostanra a nagy része már elfogyott, de lett belőle egy üzletem és
egy új házam is, szóval nem panaszkodhatok.
Ennek örülök. Jó, hogy van, akinek bejön az élet.
Persze mindenkinek vannak nehézségei, és én kíváncsi lennék
Ledger nehézségeire.
- Várj csak! - Eszembe jut az utolsó dolog, amiről tudom, hogy
nem jól sült el az életében. - Nem most hétvégén lett volna az
esküvőd?
Ledger bólint.
- De igen. Elvileg két órája.
- És szomorú vagy miatta?
- Persze - vágja rá gondolkodás nélkül. - Nem bántam meg a
döntésemet, de sajnálom, hogy nem jött össze. Szeretem őt.
Azt mondta, „szeretem”. Jelen időben. Várom, hogy
helyesbítsen, de nem teszi, amiből tudom, hogy nem véletlen volt.
Még most is szereti. A jelek szerint, ha valakivel nem illetek össze,
az még nem jelenti azt, hogy azonnal eltűnnek az érzések is.
A féltékenység apró szikrája lángra kap a mellkasomban.
- Hogyan kérted meg a kezét?
- Komolyan erről kell beszélnünk? - Úgy nevet, mintha a téma
inkább kínos lenne, mint szomorú.
- Igen. Kíváncsi vagyok.
Kifújja a levegőt, de azért válaszol.
- Először az apjától kértem meg. Aztán megvettem a gyűrűt, amit
viszonylag egyértelműen kinézett magának. Elvittem vacsorázni a
második évfordulónkon, és megterveztem a látványos lánykérést a
parkban az étterem közelében. Ott várt a családja és a barátai, aztán
fél térdre ereszkedtem, és megkértem a kezét. Elég tipikus
Instagram-pozitív eljegyzés volt.
- Sírtál is?
- Nem, túlzottan izgultam.
- És ő sírt?
Oldalra billentett fejjel próbál visszaemlékezni.
- Nem hiszem. Talán ejtett egy-két könnycseppet. Sötét volt, amit
valamiért nem vettem számításba, úgyhogy elég béna lett a felvétel
a lánykérésről. Leah másnap panaszkodott is miatta, hogy nem lesz
jó videója a nagy napról, és hogy naplemente előtt kellett volna
megkérnem a kezét.
- Jó fejnek hangzik.
Ledger elmosolyodik.
- Igazából szerintem kedvelnéd. Folyton olyanokat mesélek róla,
ami rosszul hangzik, de igazából jól megvoltunk egymással.
Amikor együtt voltunk, nem gondoltam annyit Scottyra. És emiatt
valahogy könnyebb volt vele lenni.
Amikor ezt mondja, muszáj lesütnöm a szememet.
- Rá emlékeztetlek?
Ledger nem válaszol. Nem akar megbántani, ezért dönt úgy,
hogy inkább hallgat, de emiatt legszívesebben elmenekülnék. Már
felállnék és indulnék vissza, de amint megmozdulok, megfogja a
csuklómat, és finoman visszahúz.
- Ülj le! Maradjunk, amíg lemegy a nap!
Visszaülök, és nagyjából tíz perc múlva a nap eltűnik a fák
mögött. Egyikünk sem szólal meg, csak figyeljük, ahogy
kihunynak az utolsó sugarak, és a fák ismét visszatérnek a
szokásos, kicsit sem tüzes színükhöz. Napfény és áram nélkül a ház
mögöttünk hamar sötétbe borul.
Ledger elgondolkodónak tűnik, amikor megszólal:
 - Bűntudatom van.
Helló, én mindig ezt érzem!
- Miért?
- Azért, hogy megépítem ezt a házat. Úgy érzem, Scotty
csalódott lenne. Diem elszomorodik, ahányszor csak szóba kerül,
hogy eladom a másik házamat.
- Akkor miért építetted meg ezt?
- Mert hosszú ideje ez volt az álmom. Megvettem a földet és
elkezdtem tervezni, még amikor Diem kisbaba volt. Akkor még
nem tudtam, mennyire fogom szeretni. - A szeme sarkából rám
pillant. - Ne érts félre, akkor is szerettem, de az más volt. Amikor
elkezdett járni és beszélni, amikor kialakult a személyisége, akkor
lettünk elválaszthatatlanok. Idővel egyre kevésbé éreztem jövőbeni
otthonnak ezt a helyet, sokkal inkább olyan lett, mint egy... -
Sikertelenül keresi a megfelelő szót.
- Mint egy börtön?
Ledger úgy néz rám, mintha én lennék az első ember, aki megérti
őt.
- Igen, pontosan. Úgy érzem, már nem szabadulhatok tőle, de a
gondolat, hogy nem találkozom Diemmel mindennap, egyre jobban
nyomaszt. Ettől megváltozik majd a kapcsolatunk. Amilyen az
időbeosztásom, jó esetben heti egyszer fogom látni. Szerintem
ezért is húzom az időt az építkezéssel. Nem vagyok biztos benne,
hogy várom, hogy kiköltözhessek ide.
- Akkor add el!
Ezen úgy nevet, mintha teljesen abszurd lenne a javaslatom.
- Komolyan beszélek. Jobban örülnék, ha ott laknál a lányommal
szemben, és nem a város túlsó végén. Tudom, hogy én nem vehetek
részt úgy az életében, ahogy szeretnék, de valahogy megnyugtat a
tudat, hogy te igen.
Ezt hallva Ledger hosszan bámul rám, aztán feláll, és a kezét
nyújtja.
 - Be kéne mennünk dolgozni.
- Ja. Nem kéne feldühítenem a főnököt. - Elfogadom a kezét, és
felállok, de így hirtelen túl közel kerülök hozzá. Nem lép hátra, és a
kezemet sem engedi el, úgy néz rám alig pár centiről, hogy a
tekintetének súlyát végig érzem a gerincemen.
Ledger összefűzi az ujjainkat, és amikor a tenyerünk összeér,
olyan érzés árad szét a testemben, hogy összerezzenek. Ledger is
érzi, látom az elkínzott tekintetéből.
Különös, hogy valami, ami ennyire jó, ennyire fájdalmas lehet,
ha nem megfelelőek a körülmények. És a mi körülményeink a
legkevésbé sem megfelelőek. Mégis megszorítom a kezét, hogy
tudja, én is pontosan azt érzem, amit ő, és pontosan annyira
szenvedek miatta, mint ő.
Ledger a homlokomnak támasztja a sajátját, mindketten
behunyjuk a szemünket, és csendben lélegzünk a pillanatban,
bármit is jelentsen. Érzek mindent, amit nem mond ki, még azt a
csókot is érzem, amit nem kapok meg tőle. Ha visszacsúsznánk
abba a pillanatba, amit tegnap éltünk át, csak még mélyebb lenne a
seb, míg végül más se maradna belőlem.
Ő is épp olyan jól tudja, mint én, hogy nem lenne jó ötlet.
- Mi a terv, Ledger? Elrejtesz a gardróbban, amíg Diem
tizennyolc nem lesz?
Lenéz összekulcsolt kezünkre, és vállat von.
- Jó nagy ez a gardrób.
Egy másodperc csönd, amit végül a nevetésem tör meg.
Ledger is elvigyorodik, aztán végigvezet a sötét házon, vissza az
autójához.
HARMINCADIK FEJEZET
LEDGER

Éppen az irodámban rendezem a fizetéseket és a gondolataimat,

meg a hibákat, amiket az elmúlt pár hétben elkövettem.
Romannek igaza volt, amikor azt mondta, fizethettem volna
Kennának a legelején, ha tényleg azt akartam volna, hogy
elmenjen. És talán tényleg azt kellett volna tennem, mert minél
többet vagyok vele, annál több hiú reményt ébresztek benne.
Landryék nem fognak a közeljövőben megbarátkozni a
gondolattal, hogy befogadják. És ha itt marad, és tovább dolgozik
nekem, akkor még nagyobb lesz a veszélye annak, hogy lebukunk.
Nem is tudom, mire gondoltam, amikor felvettem. Azt hittem, el
tudom rejteni hátul, a konyhában, de Kenna nem az a fajta lány,
akit el lehet rejteni. Kitűnik a tömegből. Előbb-utóbb észreveszi
valaki. Előbb-utóbb felismeri valaki.
És akkor mindkettőnknek viselnünk kell a hazugság
következményeit.
Előveszem a mobilomat, és üzenetet írok neki:
Gyere az irodámba, ha van egy perced.
A küldés után rögtön felállok, és a harminc másodpercben, amire
szüksége van ahhoz, hogy a konyhából ideérjen, végig körbe
járkálok az irodában. Amikor megérkezik, becsukom mögötte az
ajtót, aztán az asztalomhoz lépek, és a szélének dőlök.
Karba tett kézzel megáll az ajtó közelében. Idegesnek tűnik,
pedig nem akartam megijeszteni. A székre mutatok, mire habozva
odasétál és leül.
- Úgy érzem, bajban vagyok - jegyzi meg.
 - Nem vagy bajban. Én csak... gondolkoztam. Arról, amiről
Romannel beszéltünk, amit te is hallottál. Úgy érzem, meg kellene
mondanom neked, hogy nem kell többet bejönnöd dolgozni.
Meglepetten néz fel rám.
- Most kirúgsz engem?
- Nem, dehogyis! - Nagy levegőt veszek, hogy felkészüljek az
őszinteségi rohamra. - Mindketten tudjuk, hogy önző okból
vettelek fel, Kenna! Ha valaha is úgy érzed, hogy el akarsz menni a
városból, és ehhez pénzre van szükséged, csak kérned kell. Nem
kell érte dolgoznod.
Úgy néz rám, mintha legalábbis pofon vágtam volna. Feláll, és ő
is elkezdi róni a köröket, hogy feldolgozza, amit mondtam.
- Te akarod, hogy elmenjek a városból?
Bassza meg! Azért hívtam ide, hogy megkönnyítsem az életét, de
valahogy mindent rosszul fogalmazok meg. Megrázom a fejemet.
- Nem. - Az ujjaimat a csuklójára kulcsolom, hogy megállítsam a
fel-alá járkálásban.
- Akkor miért mondod ezt nekem?
Több okot is mondhatnék. Mert tudnod kell, hogy vannak
lehetőségeid. Mert ha itt maradsz, előbb-utóbb felismer valaki.
Mert ha továbbra is együtt dolgozunk, még jobban elmosódik a
köztünk levő, már most is elég homályos határ.
Végül egyiket se mondom, csak sokatmondóan a szemébe nézek,
miközben a hüvelykujjammal végigsimítok a csuklóján.
- Te is tudod, miért.
A mellkasa megemelkedik majd lesüllyed, és nagy sóhaj szakad
ki belőle.
Aztán váratlan kopogás szakít félbe minket, mire elrántja a kezét.
Rögtön felegyenesedem, Kenna pedig összefonja a karját a
mellkasa előtt. A reakciónk alapján határozottan bűnösnek tűnünk.
Mary Anne az ajtóban áll, és egyikünkről a másikra néz. Aztán
elvigyorodik.
 - Mit szakítottam félbe? Teljesítményértékelést?
Megkerülöm az asztalt, és úgy teszek, mintha lefoglalna a
számítógépem képernyője.
- Mi kellene, Mary Anne?
- Hát, talán nem ez a legjobb pillanat, hogy megemlítsem, de itt
van Leah. Tudod, a nő, akit elvileg ma vettél volna feleségül. Kint
van, és veled akar beszélni.
Minden lelkierőmre szükségem van, hogy ne pillantsak Kennára,
pedig látni akarom a reakcióját. Valahogy mégis sikerül Mary
Anne-re összpontosítanom.
- Mondd meg neki, hogy mindjárt megyek!
Mary Anne kihátrál, de nem csukja be maga mögött az ajtót.
Kenna azonnal követi, egy pillantást se vetve rám.
Össze vagyok zavarodva. Mégis mit kereshet itt Leah? Mit
akarhat tőlem? Lehet, hogy őt jobban megviselte ez a nap, mint
engem?
Mert én szinte nem is gondoltam rá. Azt hiszem, ez is bizonyítja,
hogy helyes döntést hoztam. Legalábbis a magam szempontjából.
Kimegyek az irodából, de ehhez el kell mennem Kenna mellett.
Két másodpercre találkozik a tekintetünk, aztán lesüti a szemét.
Amikor kiérek a konyhából, rögtön Leah-t keresem a
szememmel, de sehol sem találom. Már sokkal többen vannak,
mint amikor elvonultam az irodába, úgyhogy egy ideig nézelődöm,
mielőtt visszamennék a pult mögé. Mary Anne a terem túlsó
végében van, úgyhogy tőle nem tudom megkérdezni, hova tűnt
Leah.
Amikor Roman meglát, egy csapat fickóra mutat.
- Még nem vettem fel a rendelésüket.
- Hol van Leah?
Roman zavartan néz rám.
- Leah? Miről beszélsz?
 Mary Anne érkezik vissza, és amikor odaér hozzám,
elvigyorodik, és áthajol a pulton.
- Roman már nem bírta a tempót, úgyhogy megkért, hogy
hívjalak ki. Csak szívattalak Leah-val. Gondoltam, segítek egy kis
gyötrődést vinni a dologba, mert a lányok imádják a gyötrődést.
Szívesen! - Azzal felkap egy italokkal teli tálcát, és kiviszi őket az
asztalhoz, ahova rendelték őket.
Zavartan csóválom a fejemet. Bosszant, hogy hazudott, mert
biztos, hogy Kenna fejében most ezer különböző gondolat
száguldozik. De közben meg is könnyebbültem, mert nem akartam
találkozni Leah-val.
Felveszek pár rendelést, és lezárok három asztalt, de amint
Romannek sikerül behoznia a lemaradást, már megyek is vissza
hátra. Kenna nincs a konyhában, és amikor körbenézek, Aaron a
hátsó ajtó felé int, amiből tudom, hogy szünetet tart.
A sikátorba vezető ajtó túloldalán találom, karba font kézzel a
falnak támaszkodik. Amint kilépek, felnéz rám, és látom rajta az
azonnali megkönnyebbülést.
Odasétálok mellé, és ugyanúgy helyezkedem, ahogy ő.
- Mary Anne hazudott. Leah nem volt itt, csak kitalálta.
Erre összeszűkíti a szemét.
- De hát miért... - Kenna elhallgat, aztán kis mosoly ül ki az
arcára. - Hű, Mary Anne szeret kavarni! - Úgy látom, nem dühös a
hazugság miatt. Inkább elismerést látok az arcán.
A mosolyát látva én is elmosolyodom, és megjegyzem:
- Féltékeny voltál.
Kenna a szemét forgatja.
- Nem voltam!
- De, az voltál.
Ellöki magát a faltól, és a lépcső felé indul, de aztán megáll
előttem. A szemembe néz, de nem tudok olvasni az arcáról.
 Nem tudom, mire készül, de ha megcsókol, az lenne az egész
rohadt estém fénypontja. Elfáradtam ebben a huzavonában.
Elfáradtam a bujkálásban. Bármit megadnék azért, hogy jobban
megismerhessem, és ne kelljen a következmények miatt aggódnom,
hogy olyan kérdéseket tehessek fel neki, amiknek semmi köze
Scottyhoz vagy Landryékhez. Meg akarom csókolni, haza akarom
vinni magamhoz, tudni akarom, milyen mellette elaludni, és
másnap mellette ébredni.
Rohadtul kedvelem, és minél többet vagyok vele, annál kevésbé
akarok bárhol máshol lenni.
- Beadom a felmondásomat. Még két hétig maradok - szólal meg.
Basszus! Beharapom az alsó ajkam, és addig rágom, míg biztos
nem leszek benne, hogy nem omlok térdre előtte és kezdek
könyörögni, hogy maradjon.
- Miért?
Habozik, mielőtt válaszolna:
- Te is tudod, miért.
Aztán eltűnik az épületben, és én maradok odakint a sok
kibaszott érzésemmel.
A kocsimat bámulva rám tör a szinte leküzdhetetlen késztetés,
hogy azonnal Patrick és Grace házához hajtsak, és beszámoljak
nekik Kennáról. El akarom mondani, mennyire önzetlen. El akarom
mondani, mennyire keményen dolgozik. El akarom mondani,
mennyire megbocsátó, mert mi mindannyian pokollá tettük az
életét, és mintha mégsem neheztelne ránk miatta.
El akarom mondani Patricknek és Grace-nek az összes
csodálatos dolgot, amit megtudtam Kennáról, de ami még
fontosabb, el akarom mondani Kennának, hogy milyen nagyot
tévedtem, amikor azt mondtam neki, hogy Diemnek nem lenne jó,
ha részt venne az életében.
Mégis ki vagyok én, hogy ilyet mondjak egy anyának a saját
gyerekéről?
Mégis ki a franc vagyok én ahhoz, hogy ilyen ítéletet mondjak?
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
KENNA

A hazaúton elered az eső. A cseppek kopogása a szélvédőn az

egyetlen hang, amit hallunk, mert egyikünk sem beszél. Egy szót
sem szóltunk egymáshoz azóta, hogy együtt voltunk a sikátorban.
Nem tudom, mérges-e, amiért felmondtam. Nem tudom, miért
lenne az, végül is ő hozta fel a témát. De azóta olyan hallgatag,
hogy valahogy feszengek mellette.
Mégsem dolgozhatok tovább neki. Hogyan tudnánk az
elutazásomat tervezni, ha közben vágyunk egymás társaságára?
Már eddig is éreztem, hogy zavaros ez az egész, de ha hagyom
folytatódni, akkor csak még zavarosabb lesz.
Amikor megáll a parkolóban, mintha ott remegne köztünk a
feloldatlan energia. Van, amikor úgy tesz ki, hogy a motort sem
állítja le, de ma leállítja a motort, aztán kiveszi a slusszkulcsot,
kikapcsolja a biztonsági övét, elővesz egy esernyőt, és kiszáll a
kocsiból.
Csak pár másodpercébe telik átjönni az én oldalamra, de ez is
elég ahhoz, hogy eldöntsem, nem akarom, hogy felkísérjen.
Egyedül is fel tudok menni. Jobb lesz úgy. Nem bízom magamban,
ha a közelében vagyok.
Kinyitja nekem az ajtót, de amikor az esernyőért nyúlnék,
elrántja előlem.
- Mit csinálsz? - kérdezi.
- Add oda az esernyőt! Fel tudok menni egyedül.
Hátralép, hogy ki tudjak szállni a kocsiból.
- Nem. Felkísérlek.
- Nem biztos, hogy ez jó ötlet.
 - Biztos, hogy nem az - vágja rá, de nem áll meg, és továbbra is
tartja a fejem fölé az esernyőt.
A lélegzetem már akadozni kezd, mielőtt felérnénk a lépcső
tetejére. Előhalászom a kulcsomat, és nem tudom, hogy be akar-e
jönni, vagy csak jó éjt kíván, és elköszön. Bármelyiket is választja,
ideges vagyok tőle. Mindkettő túl sok lenne. És mindkettő jó lenne.
Becsukja az esernyőt, amikor az ajtóhoz érünk, és megvárja,
amíg kinyitom a kulccsal. Mielőtt bemennék, hátranézek rá, hogy
el tudjon köszönni, és ne kelljen behívnom.
Az ajtóra mutat, de nem mond semmit.
Halk lélegzetet szívok be, aztán kinyitom az ajtót. Rögtön követ,
és becsukja maga után.
Olyan magabiztosan viselkedik. Pontosan az ellentéte annak,
ahogy én érzem magam. Felkapom Ivyt, és beviszem a fürdőbe,
hogy ne tudjon kisurranni, ha Ledger esetleg elmegy.
Becsukom a fürdőszoba ajtaját, és amikor megfordulok, Ledger
ott áll a pultnál, és ujját végigfuttatja a kinyomtatott leveleim
kupacán.
Nem akarom, hogy elolvassa őket, úgyhogy gyorsan odamegyek,
lefelé fordítom az egészet, és arrébb tolom.
- Ezek a levelek? - kérdezi.
- A többségük. De megvannak digitálisan is. Pár hónapja mindet
legépeltem, és feltettem Google Drive-ba. Féltem, hogy elvesznek.
- Felolvasod nekem az egyiket?
Megrázom a fejemet. Ezek a levelek túl személyesek. Másodszor
kéri, hogy olvassam fel neki az egyiket, de a válaszom nem
változott.
- Az, hogy olvassam fel valamelyiket, mintha én arra kérnélek,
hogy játszd le egy terápiás ülésed hangfelvételét.
- Nem járok terápiára - vágja rá Ledger.
- Talán kellene.
Elgondolkodva harapja be az alsó ajkát.
 - Talán el is megyek.
Megkerülöm, és kinyitom a hűtőt. Lassan kezd megtelni, most
más is van benne kekszen és felvágotton kívül.
- Kérsz valamit inni? Van víz, tea és tej. - Kiveszek egy majdnem
üres gyümölcsleves dobozt. - És egy kis almalé.
- Nem vagyok szomjas.
Én sem, de megelőzésképpen megiszom a maradék almalét
egyenesen a dobozból, mert az az érzésem, hamar kiszáradok, ha
még sokáig áll így a lakásomban. A jelenléte elég ahhoz, hogy
kiszáradjon a torkom.
Amikor dolgozunk, az más. Akkor vannak körülöttünk mások,
akik el tudják terelni a figyelmemet, hogy ne kalandozzanak a
gondolataim abba az irányba, amibe most. De amikor csak ketten
vagyunk a lakásomban, kizárólag a kettőnk közti távolságra tudok
gondolni, és arra, hány szívdobbanásba kerülne, hogy átvágjon
rajta, és megcsókoljon.
Leteszem a pultra az almalevet, és megtörlöm a számat.
- Ezért van mindig alma ízed?
Rögtön ránézek, amikor ezt meghallom, mert olyan intim
megjegyzés, olyan bensőséges hangosan beismerni, hogy tudod,
milyen íze van valakinek. A tekintetétől úgy érzem magam, mint
egy bátortalan, tapasztalatlan tinédzser, úgyhogy lesütöm a
szemem, mert ha nem nézek rá, az kevésbé kimerítő.
- Mit akarsz, Ledger?
Nyugodtan a pultnak támaszkodik. Csak egy-két méterre
vagyunk egymástól, amikor válaszol:
- Jobban meg akarlak ismerni.
Nem számítottam rá, hogy ezt mondja, úgyhogy persze ránézek,
de rögtön meg is bánom, mert olyan közel áll hozzám.
- Mit akarsz tudni?
- Többet rólad. Arról, hogy mit szeretsz és mit nem, hogy mik a
céljaid. Mit akarsz kezdeni az életeddel?
 Ezen muszáj felnevetnem. Arra számítottam, hogy Scottyról
kérdez, vagy Diemről valamit, esetleg a helyzetemről. De csak
beszélgetni akar, és fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel.
- Mindig is lakatos akartam lenni.
Ezen Ledger neveti el magát.
- Lakatos?
Bólintok.
- Miért éppen lakatos?
- Mert egy lakatosra soha, senki nem mérges. Akkor jönnek,
amikor az emberek bajba kerülnek. Szerintem jó érzés lehet, ha a
munkáddal kicsit jobbá teszed mások rossz napját.
Ledger megértőn bólint.
- Nem hiszem, hogy valaha is találkoztam olyasvalakivel, aki
lakatos akart lenni.
- Hát, most már találkoztál. Következő kérdés?
- Miért választottad a Diem nevet?
Mielőtt válaszolnék, ezt a kérdést visszafordítom.
- Miért döntöttek úgy Landryék, hogy megtartják a nevet, amit
én választottam neki?
Az állkapcsán megfeszülnek az izmok, ahogy előre-hátra
mozgatja.
- Attól féltek, hogy Scottyval beszéltetek róla, mi legyen a kicsi
neve, és hogy a Diem nevet ő választotta.
- Scotty sosem tudta meg, hogy terhes vagyok.
- Te tudtad, hogy terhes vagy? - kérdezi. - Mielőtt Scotty
meghalt?
Megrázom a fejemet. Suttogva válaszolok:
- Nem... Soha nem vallottam volna magamat bűnösnek, ha
tudom, hogy terhes vagyok Diemmel.
Ez a válasz felkelti a figyelmét.
- Miért vallottad bűnösnek magadat?
 Magam köré fonom a karomat, érzem, hogy a szememet szúrni
kezdik a könnyek, úgyhogy mielőtt válaszolnék, kell egy nagy
levegő, hogy feldolgozzam az emléket.
- Nem voltam valami jó lelkiállapotban - ismerem be, de nem
megyek bele a részletekbe. Képtelen vagyok rá.
Ledger nem tesz fel rögtön újabb kérdést, hagyja, hogy a csend
betöltse a teret, amit aztán mégis megtör, amikor megkérdezi:
- Hol lennénk most, ha nem ismertem volna Scottyt?
- Ezt hogy érted?
A pillantása egy másodpercre a számra siklik. Csak egyetlen
pillanat, de észreveszem. És érzem is.
- Aznap este, amikor a kocsmában találkoztunk. Azt mondtad,
nem tudtad, ki vagyok. Mi történt volna, ha csak valami random
fickó vagyok, aki nem ismeri se Diemet, se Scottyt, se téged?
- Sokkal több, mint ami végül történt - ismerem be.
Olyan nagyot nyel, mintha a válaszomat nyelné le. Rám bámul,
én pedig vissza rá, idegesen várom a következő kérdését, a
következő gondolatát, a következő mozdulatát.
- Néha elgondolkodom, beszélnénk-e egyáltalán egymással, ha
nem ismerném Diemet.
- Mit számít? - kérdezem.
- Mert azt jelentené, hogy miattam akarsz velem lenni, és nem
azért, hogy felhasználhasd a kapcsolataimat.
Megfeszül az állkapcsom. Nem tudok tovább a szemébe nézni,
elkapom a pillantásomat, mert a megjegyzése feldühít.
- Ha a kapcsolataid kellenének, már régen dugtunk volna! -
Ellököm magam a pulttól. - Jobb, ha mész. - Elindulok az ajtó felé,
de Ledger megragadja a csuklómat, és visszahúz.
Megpördülök, de mielőtt kiabálni kezdenék, meglátom a
tekintetét. Bocsánatkérés ül benne. És szomorúság. A mellkasához
von, és megnyugtatóan körém fonja a karját. Megfeszülök az
ölelésében, mert nem tudom, mihez kezdjek a még mindig bennem
bujkáló haraggal. Lecsúsztatja a kezét a karomon, és a saját
derekára kulcsolja.
- Nem sértegetni akartalak - mondja, és a lehelete az arcomat
simogatja. - Csak hangosan gondolkodtam. - Az arcát az arcomhoz
szorítja, én pedig behunyom a szememet, mert olyan jó ilyen közel
lenni hozzá. Már elfelejtettem, milyen, amikor valaki másnak
szüksége van rám. Amikor akarnak engem. Amikor kedvelnek
engem.
Ledger nem enged el akkor sem, amikor folytatja:
- Alig pár hét alatt jutottam el onnan, hogy gyűlöllek, oda, hogy
megkedveltelek, sőt, szeretném, ha mindent megkapnál a világon.
Szóval bocsásd meg nekem, ha ezek az érzések helyenként még
átfedik egymást.
Ezt jobban átérzem, mint gondolná. Néha a legszívesebben
ordítanék vele, amiért falat von közém és a lányom közé,
ugyanakkor meg is tudnám csókolni, amiért eléggé szereti őt
ahhoz, hogy falakkal védje őt.
Az ujját az államhoz érinti, hogy a szemébe nézzek.
- Szeretném visszavonni azt, amit mondtam, hogy Diemnek nem
lenne jó, ha benne lennél az életében. - Az ujjai utat találnak a
hajamba, miközben komoly arccal folytatja: -Szerencsés lenne, ha
egy ilyen nő lenne az életében. Önzetlen vagy, kedves és erős.
Minden, aminek Diemet szeretném látni, ha felnő. - Letöröl egy
könnycseppet az arcomról. - Nem tudom, hogyan tudnám
megváltoztatni az elhatározásukat, de megpróbálom. Harcolni
akarok érted, mert tudom, hogy Scotty is ezt várná tőlem.
Fogalmam sincs, mihez kezdjek az érzésekkel, amiket a szavai
hívtak elő belőlem.
Ledger nem csókol meg, de csak azért, mert megelőzöm. A
számat az övére szorítom, mert máshogy nem tudom neki
megmutatni, mennyire sokat jelent az a megerősítés, amit most tőle
kaptam. Az egy dolog, hogy beismeri, hogy szeretné, ha
találkoznék Diemmel, de milliószor többet jelent, hogy azt mondja,
szeretné, ha olyan lenne, mint én.
Soha életemben senki nem mondott nekem még ilyen kedveset.
A nyelve az enyémre siklik, és a forrósága mintha átáradna
belém. Közelebb húzom, amíg a mellkasunk egymáshoz nem
szorul, de még így sincs elég közel. Fogalmam sem volt róla, hogy
csakis ez tartott távol tőle. Tudnom kellett, hogy hisz bennem. És
most, hogy tudom, egyetlen részem se maradt, ami nem akarná az ő
összes részét.
Ledger felemel, és a kanapéhoz visz anélkül, hogy egy
másodpercre is megszakítaná a csókunkat.
Olyan jó érzés a testének súlya az enyémen! Lehúzom a pólóját,
mert érezni akarom a bőrét, de lefogja a kezemet.
- Várj! - mondja, és elhúzódik. - Várj, várj, várj!
A kanapéra hajtom a fejem, és felnyögök. Már nem sokáig bírom
ezt a huzavonát. Végre eljutottam oda, hogy mindent megengedjek
neki, erre most ő vesz vissza?
Puszit nyom az államra.
- Talán előreszaladok, de ha szexelni fogunk, le kell mennem a
kocsihoz, hogy felhozzak egy gumit, mielőtt levetkőztetsz. Kivéve,
ha van itt gumid.
Úgy megkönnyebbülök, hogy csak ezért állított le! Eltolom
magamtól.
- Siess, hozz fel egyet!
Másodpercek alatt felpattan a kanapéról, és kimegy az ajtón. A
szabad percet felhasználom arra, hogy belenézzek a fürdőszobai
tükörbe. Ivy nyugodtan alszik a kis ágyán, amit a kád mellé tettem
le neki.
Egy kis fogkrémet kenek a fogamra, és eloszlatom a
nyelvemmel.
Szeretnék levelet írni Scottynak, mert úgy érzem,
figyelmeztetnem kell, hogy mi fog történni, ami butaság, mivel ő
halott, és már öt éve az, és azzal fekhetek le, akivel csak akarok, de
ő volt az utolsó, akivel lefeküdtem, és úgy érzem, ez most egy
fontos pillanat.
Nem beszélve arról, hogy a legjobb barátjáról van szó.
- Sajnálom, Scotty! - suttogom. - De annyira nem, hogy leálljak.
Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, úgyhogy kimegyek a
fürdőszobából. Ledger éppen kulcsra zárja az ajtót. Amikor
visszafordul felém, elnevetem magam, mert ronggyá ázott az
esőben. A hajából víz csöpög a szemébe, úgyhogy hátrasöpri a
homlokából.
- Valószínűleg kellett volna az esernyő, de nem akartam több időt
elvesztegetni.
Odalépek hozzá, és segítek neki kibújni a pólójából. Viszonozza
a szívességet, és ő is leveszi az enyémet. A jó melltartóm van
rajtam. Mindig ezt vettem fel, amikor a kocsmában dolgoztam,
mert fel akartam készülni erre az eshetőségre.
Próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy nem fog megtörténni,
de a szívem mélyén mégis azt reméltem, hogy igen.
Ledger előrehajol, és esőtől nedves ajkával megcsókol. Mivel
elázott, hideg az érintése, de bár az ajka nyirkos, a nyelve szinte
perzsel.
A gyomromban forróság kavarog, amikor a másik kezével a
hajamba túr, és felfelé billenti az arcomat, hogy mélyebben is meg
tudjon csókolni. A kezemet lejjebb csúsztatva kigombolom a
nadrágját, mert alig várom, hogy megszabadítsam tőle. Érezni
akarom, ahogy hozzám simul, de közben félek, hogy nem fogok
emlékezni arra, hogyan is kell ezt csinálni.
Olyan rég nem feküdtem le senkivel, úgy érzem,
figyelmeztetnem kellene. Elhátrál velem a felfújható matracig,
gyengéden leenged rá, aztán elkezdi lehámozni rólam a maradék
ruhákat. Éppen a farmeromat húzza le a lábamról, amikor kibököm:
- Nem voltam senkivel Scotty óta.
 A tekintetünk találkozik, miután végzett a nadrágommal, és az
arcán megnyugtató magabiztosság ül. Lassan leereszkedik rám, és
finom csókot lehel a számra.
- Bármikor meggondolhatod magad, nem gond.
Megrázom a fejemet.
- Nem erről van szó. Csak azt akartam, hogy tudd, régen nem
csináltam, ha esetleg nem lennék annyira...
Egy újabb csókkal félbeszakít, aztán azt mondja:
- Már így is felülmúltad minden várakozásomat, Kenna!
A száját a nyakamra tapasztja, és érzem, ahogy a nyelve
végigsiklik a torkomon.
Lecsukódik a szemem.
Míg a nyelve valahogy bejár minden egyes négyzetcentimétert a
bőrömön a nyakamtól a hasamig, leveszi a bugyimat, a
melltartómat és a saját farmerjét is. Amikor visszaérkezik, hogy
újabb csókot nyomjon a számra, érzem a keménységét a lábam
között, és ez várakozással tölt el. Mély, hosszú, sokatmondó
csókkal biztatom, mire kettőnk közé nyúl, hogy feltegyen egy
gumit.
Elhelyezkedik, de még nem csúszik belém, helyette az ujjával
talál rá a legérzékenyebb pontomra, olyan váratlanul, hogy a hátam
ívbe feszül, és felnyögök.
A nyögésemet szinte elnyomja a kinti mennydörgés. Most még
jobban zuhog, de valahogy tetszik, hogy éppen egy vihar a
háttérzenénk. Ettől még érzékibb az egész jelenet.
Ledger tovább dolgozik rajtam és bennem az ujjával, és az érzés
olyan intenzív, hogy még megcsókolni sem tudom. Az ajkaim
szétnyílnak, és két lélegzetvétel között csak nyögésekre elég a
levegőm. Ledger akkor sem mozdítja el a száját az enyémről,
amikor végre belém hatol.
Nem olyan könnyű az útja, őszintén szólva inkább lassú, és
szinte fájdalmas. A számat a vállára simítom, míg ő gyengéden
halad egyre előrébb.
Amikor végigér, a fejem hátracsuklik a párnára, mert a fájdalom
váratlanul gyönyörré alakul. Lassan kihúzza magát, aztán kicsit
nagyobb erővel visszatér. A lélegzete reszelős, és a vállam bőrét
csiklandozza.
Megemelem a csípőmet, még jobban megnyílok neki, mire újra
belém hatol.
- Kenna! - Alig bírom kinyitni a szememet, hogy ránézzek. Az
ajka egy másodpercre érinti az enyémet, aztán azt suttogja: - Ez túl
jó. Basszus... Basszus! Le kell állnom.
Kihúzza magát belőlem, és rögtön felnyöszörgök, mert nem
készültem fel erre a váratlan ürességre. Ledger ott marad rajtam, és
becsúsztatja két ujját, úgyhogy panaszkodni sincs időm, máris újra
felnyögök a gyönyörtől. Puszit nyom a fülem alá.
- Sajnálom, de nem fogom sokáig bírni, ha újra benned leszek.
Igazából már nem is érdekel, csak azt akarom, hogy folytassa,
amit elkezdett a kezével. A nyaka köré fonom a karomat, és
magamhoz húzom. Érezni akarom a súlyát a testemen.
Amikor a hüvelykujjával eléri a tökéletes pontot, olyan intenzív
gyönyör fut végig rajtam, hogy a vállába harapok. Felnyög, amikor
a fogam a húsába váj, és ez a nyögés elég ahhoz, hogy átbillentsen
a csúcson.
A szánk újabb, sürgető csókban találkozik, és szinte lenyeli az
orgazmusom nyögéseit. Még remegek az érintésétől, amikor újra
belém hatol. A gyönyör hullámai akkor is folytatódnak, amikor
feltérdel, és megragadja a derekamat, és minden lökésre magához
húz.
Te jó ég, olyan gyönyörű ez a pasi! Minden egyes mozdulatára
megfeszülnek az izmok a karján. Az egyik lábamat a vállára húzza,
a tekintetünk találkozik pár másodpercre, aztán elfordítja a fejét, és
a nyelvét végighúzza a lábamon.
 Ez váratlanul ér, és szeretném, ha megismételné, de már arrébb is
tolja a lábamat, és újra rám ereszkedik.
Most más szögben vagyunk egymáshoz képest, és így valahogy
még mélyebbre ér bennem. Alig pár másodperc múlva ő is elélvez.
Megfeszül, aztán a teljes testsúlya rám nehezül.
- Azt a rohadt... - nyögi, aztán megismétli még egyszer: - Azt a
rohadt.
Aztán megcsókol, először hevesen, de miután kihúzta magát, a
csókok gyengédebbek lesznek. Finomabbak. Lassabbak.
Már most újrakezdeném, de először lélegzethez kell jutnom. És
nem ártana rehidratálódni. Még pár percig csókolózunk, mert olyan
nehéz abbahagyni, hiszen most először élvezhetjük ki egymást
igazán úgy, hogy nem szól közbe semmi.
Nem segít, hogy az ablakot verő eső tökéletes hátteret ad ennek a
pillanatnak. Nem akarom, hogy véget érjen. Szerintem Ledger sem,
mert ahányszor azt hiszem, hogy befejezte, újra visszatér, és tovább
csókol.
Azért egy idő után mégis abbahagyja, de csak annyi időre, hogy
a fürdőszobában megszabaduljon a gumitól. Amikor visszatér az
ágyba, úgy helyezkedik, hogy átölelhessen hátulról, és csókot
nyom a vállamra.
Összekulcsolja az ujjainkat, és összefont kezünket a hasamhoz
húzza.
- Nem bánnám, ha beiktatnánk még egy ilyet ma estére.
Ezen a megfogalmazáson nevetnem kell, bár magam sem tudom,
miért találom annyira viccesnek.
- Persze. Szólok Sirinek, hogy írja be a naptárba mostantól
számított egy óra múlvára - humorizálok.
- Hé, Siri! - kiáltja, mire mindkettőnk telefonja bekapcsol. -
Időzíts szexet Kennával egy óra múlvára! - Nevetek, és oldalba
könyöklöm, aztán a hátamra gördülök. Ledger feltámaszkodik, és
rám mosolyog. - A következő alkalommal sokkal tovább fogom
bírni, megígérem!
- Én valószínűleg nem - vallom be.
Ledger megcsókol, aztán az arcát a hajamba temeti, és még
közelebb húz magához.
Hosszú ideig csak nézek fel a plafonra.
Talán fél órán át. Talán még tovább. Ledger légzése egyenletesre
vált, majdnem biztos vagyok benne, hogy elaludt.
Az eső kicsit sem enyhül, de az én agyam túlzottan pörög ahhoz,
hogy elálmosodhassak. Hallom, hogy Ivy nyávog a fürdőszobában,
úgyhogy lecsúszom a matracról, és kiengedem.
Rögtön felugrik a kanapéra, és összegömbölyödik.
A konyhapulthoz sétálok, és magam elé húzom a
jegyzetfüzetemet. Tollat ragadok, és levelet írok Scottynak. Nem
tart sokáig, csak egy rövid levél, de amikor befejezem, és
becsukom a jegyzetfüzetet, Ledger engem néz. A hasán fekszik,
állát a karján nyugtatja.
- Mit írtál? - kérdezi.
Harmadszor kér meg rá, hogy olvassak fel neki valamit, de most
először úgy érzem, talán belemegyek.
Kinyitom a jegyzetfüzetet a levélnél, amit éppen befejeztem. Az
ujjam végigsiklik Scotty nevén.
- Lehet, hogy nem fog tetszeni.
- De igaz?
Bólintok.
Ledger az üres helyre mutat maga mellett az ágyon.
- Akkor hallani akarom! Gyere ide!
Figyelmeztetőn felvonom a szemöldökömet, mert nem mindenki
viseli olyan jól az igazságot, mint ahogy gondolja. De ő
hajthatatlan marad, úgyhogy leülök mellé az ágyra. A hátára
gördül, én pedig törökülésben olvasni kezdek.
 Kedves Scotty!

Ma este szexeltem a legjobb barátoddal. Nem tudom, hogy

akarod-e hallani. Talán igen, talán nem. Úgy érzem, bárhol is vagy,
ha hallod ezeket a leveleket, akkor azt szeretnéd, hogy boldog
legyek. És jelenleg Ledger az egyetlen dolog az életemben, ami
boldoggá tesz. Ha ez vigasztal, szuper volt vele a szex, de melletted
senki sem rúghat igazán labdába.

Szeretettel:
Kenna

Becsukom a jegyzetfüzetet, és az ölembe teszem. Ledger egy

ideig hallgat, és rezzenéstelen arccal bámul fel a plafonra.
- Csak azért írod ezt, hogy ne sértsd meg az érzéseit, ugye?
Felnevetek.
- Persze! Ha ezt kell hallanod...
Elveszi a jegyzettömböt, és félredobja, aztán átölel, és magára
húz.
- De azért jó volt, ugye?
Az ujjamat a szájára teszem, és a fülébe súgom:
- A legjobb.
Pontosan akkor, amikor ezt mondom, tökéletesen időzítve
hatalmas mennydörgés remegteti meg a házat. Olyan hangos, hogy
a gyomrom is beleremeg.
- Ó, basszus! - nevet fel Ledger. - Ez nem tetszett Scottynak.
Gyorsan szívd vissza! Mondd neki, hogy szar voltam!
Rögtön lecsúszom Ledgerről, és a hátamra dőlök.
- Bocsáss meg, Scotty! Te jobb vagy Ledgernél, esküszöm!
Együtt nevetünk, aztán mindketten felsóhajtunk, és egy ideig
csak hallgatjuk az esőt. Ledger végül megragadja a csípőmet, és
magához húz. Előbb az alsó ajkamat veszi a szájába, aztán a
nyakamba csókol.
- Úgy érzem, kell még egy esély, hogy bizonyítsak. - Egyre
lejjebb és lejjebb halad a csókja, míg végül a szájába nem veszi az
egyik mellbimbómat.
A második alkalom jóval tovább tart, és valahogy még jobb, mint
az első volt.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
LEDGER

A cica egész éjszaka Kenna karjaiban aludt. Lehet, hogy furcsa,

de szeretem nézni őt Ivyval. Olyan gyengéd vele. Mindig vigyáz,
hogy ne tudjon kiszökni, ha éppen másra figyel.
Ettől valahogy még kíváncsibb leszek arra, hogyan viselkedne
Diemmel. És egyre biztosabb vagyok benne, hogy egy nap majd
szemtanúja lehetek annak is. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe,
de megtaláljuk a módját. Kenna megérdemli, és Diem is
megérdemli, és jobban bízom a megérzéseimben, mint a
kétségeimben.
Halkan mozgok, hogy megnézzem az időt a telefonomon. Már
majdnem reggel hét van, Diem hamarosan felébred, és észre fogja
venni, hogy nincs a háznál a kocsim. Jobb lenne hazaérni, mielőtt
elindulnak Patrick anyjához, de nem akarok úgy elosonni, hogy
Kenna alszik. Szar alaknak érezném magamat, ha a tegnap éjszaka
után egyedül ébredne.
Finom csókot nyomok a szája sarkába, és kisöpröm a haját az
arcából. Lassan megmozdul, felnyög, és tudom, hogy csak
ébredezik, de az ébredező hangjai annyira hasonlítanak a szex
közben kiadott hangjaihoz, hogy most meg nem akarok elmenni.
Soha többet.
Végre kinyitja a szemét, és felnéz rám.
- El kell indulnom - suttogom. - Később átjöhetek?
Rögtön bólint.
- Itt leszek. Ma szabadnapos vagyok. - Csukott szájjal csókol
meg. - Később alaposabban is megcsókollak, de előbb meg akarom
mosni a fogamat.
 Felnevetek, és puszit nyomok az arcára. Mielőtt felállnék, egy
másodpercre találkozik a tekintetünk, és úgy érzem, gondol
valamire, amit nem akar hangosan kimondani. Egy percig csak
nézek rá várakozón, de mivel nem szólal meg, csak még egyszer
szájon csókolom búcsúzóul, aztán megígérem:
- Délután visszajövök!

Túl sokáig vártam. Diem és Grace már ébren voltak és kint

vártak a hátsó udvarban, amikor behajtottam az utcába. Diem előbb
meglát, mint Grace, úgyhogy mire beállok a felhajtóra, ő már rohan
felém az utcán át.
Kinyitom az ajtót, és rögtön az ölembe kapom. Puszit adok a
fejére, ő pedig a nyakamba kapaszkodik. Esküszöm, nincs semmi,
ami fogható lenne ennek a kislánynak az öleléséhez!
Bár az anyukája ölelése erős második.
Grace pár másodperccel később ér oda hozzánk. A tekintetében
ugratás ül, mintha tudná, hol voltam egész éjszaka. Lehet, hogy azt
hiszi, tudja, de ha lenne fogalma róla, kivel voltam, nem így nézne
rám.
- Úgy nézel ki, mint aki nem sokat aludt az éjjel - jegyzi meg.
- Nagyon is sokat aludtam, nem kell mindjárt rosszra gondolni!
Grace felnevet, és meghúzza Diem lófarkát.
- Hát, tökéletesen időzítettél. Diem remélte, hogy el tud köszönni
tőled, mielőtt elindulunk.
Diem megint a nyakamba kapaszkodik.
- Ne felejts el engem! - kéri, aztán kicsit lazít a szorításon, hogy
újra letehessem.
- Egyetlen estére mész el, Diem! Hogy felejthetnélek el?
Diem elfintorodik.
- Öreg vagy, és az öregek elfelejtenek dolgokat.
 - Nem vagyok öreg! - vágom rá. - Várj egy kicsit, Grace! -
Kinyitom a bejárati ajtót, és a konyhában felkapom a virágot, amit
tegnap reggel vettem. Sosem hagyom ki, hogy vegyek neki és
Patricknek valamit anyák napján és apák napján.
Grace egész életemben olyan volt nekem, mint a második anyám,
és őszintén, valószínűleg akkor is adnék neki virágot, ha Scotty
még élne.
- Boldog anyák napját! - Átadom neki a csokrot, mire úgy tesz,
mint aki meglepődött, és boldogan megölel, de nem is hallom a
hálálkodását, mert mindent elnyom bennem az ordító lelkiismeret-
furdalás.
Elfelejtettem, hogy anyák napja van. Kenna mellett ébredtem, és
egy szót se mondtam neki. Seggfejnek érzem magam.
- Ezt vízbe teszem, mielőtt elindulunk - mondja Grace. -
Betennéd addig Diemet a kocsiba?
Megfogom Diem kezét, és visszasétálok velük az utca
túloldalára. Patrick már a kocsiban várakozik. Grace beviszi a
virágokat a házba, én meg beteszem Diemet hátra, a gyerekülésbe.
- Mi az az anyák napja? - kérdezi tőlem.
- Egy ünnepnap - felelem röviden, és közben a tekintetünk
találkozik Patrickkel.
- Azt tudom. De miért adsz te és momó virágot a mamának
anyák napjára? Azt mondtad, a te anyukád Robin.
- Az anyukám tényleg Robin - adok neki igazat. - És Landry
nagymama momó anyukája, ezért mentek el hozzá ma. De anyák
napján bármelyik anyukának vehetsz virágot, még akkor is, ha ő
nem a te anyukád.
Diem összeráncolja az orrát.
- Akkor nekem is adnom kellene virágot az én anyukámnak? -
Az utóbbi időben sokat rágódik a családfán, ami helyes, de kicsit
aggasztó is. Előbb-utóbb rá fog jönni, hogy az övébe villám csapott
annak idején.
 Patrick végre közbeszól:
- Már tegnap este adtunk a mamának virágot, emlékszel?
Diem a fejét rázza.
- Nem, én arról az anyukámról beszélek, aki nincs itt. Akinek
kicsi az autója. Neki nem kellene virágot adnunk?
Patrickkel egymásra nézünk. Biztosra veszem, hogy a fájdalmat
az arcomon összetéveszti azzal, hogy kínosan érintenek Diem
kérdései. Puszit nyomok a kislány homlokára, amikor Grace
visszaér a kocsihoz.
- Az anyukád fog virágot kapni - mondom Diemnek. -Szeretlek!
Mondd meg Landry nagymamának, hogy üdvözlöm!
Diem elmosolyodik, és aprócska kezével megpaskolja az
arcomat.
- Boldog anyák napját, Ledger!
Elhátrálok a kocsitól, jó utat kívánok nekik, de ahogy
eltávolodnak, és Diem szavai célba érnek, elnehezül a szívem.
Egyre kíváncsibb az anyukájára, és kezd aggódni miatta. Patrick
valószínűleg azt gondolta, csak meg akarom nyugtatni azzal, hogy
kap majd virágot az anyukája, de valójában ígéretet tettem
Diemnek, és ezt nem áll szándékomban megszegni.
A gondolat, hogy Kennának úgy kell végigcsinálnia ezt az egész
napot, hogy senki sem ismeri el az anyaságát, feldühít, és még
jobban utálom miatta az egész helyzetet.
Néha jólesne Patricket és Grace-t hibáztatni, de az sem lenne
igazságos. Ők csak teszik, amit tenniük kell, hogy talpon tudjanak
maradni.
Ennyi az egész. Ez egy elcseszett helyzet, és nincs egyetlen
gonosz, akit hibáztathatunk érte. Csak egy csapat szomorú ember
van, és mindenki azt teszi, amit tennie kell, hogy kibírja ezt a
napot. Van, aki szomorúbb, és van, aki könnyebben bocsát meg a
másiknak.
 A harag nehéz súly, de azoknak, akiknek a legjobban fáj, a
megbocsátás még nagyobb teher lehet.

Pár órával később érkezem meg Kenna lakásához, és már a

lépcső felénél járok, amikor meglátom őt a hátsó udvarban. Éppen
azt az asztalt takarítja le, amit tőlem kért kölcsön. Ő is meglát,
aztán a szeme megakad a kezemben tartott virágon, és látom, hogy
megdermed. Odalépek hozzá, de ő továbbra is a virágot bámulja.
Átadom neki a csokrot.
- Boldog anyák napját! - Vázával együtt hoztam, mert nem
voltam benne biztos, hogy van saját vázája.
Az arckifejezését látva már nem tűnik olyan jó ötletnek ez a
virág. Talán kellemetlen úgy ünnepelni az anyák napját, hogy még
nem is találkozott a gyerekével. Valahogy az az érzésem, jobban át
kellett volna gondolnom ezt a pillanatot.
Végül habozva elveszi tőlem a csokrot, kicsit úgy, mintha még
sosem kapott volna ajándékot, majd felnéz rám, és szinte alig
hallhatón azt mondja:
- Köszönöm.
Komolyan gondolja. A könnybe lábadó szeme megerősíti, hogy
jól tettem.
- Milyen volt a piknik?
Elmosolyodik.
- Jó volt. Jól éreztük magunkat. - A fejével a lakása felé int. -
Szeretnél feljönni?
Követem fel a lépcsőn. A lakásába érve még több vizet önt a
vázába, aztán a pultra teszi a virágot, és eligazgatja. Közben
megkérdezi tőlem:
- És mi a terved mára?
Azt akarom felelni, hogy „az, ami neked”, de nem tudom, ő mit
gondol a tegnap este történtek után. Előfordul, hogy valami az
adott pillanatban tökéletesen jó ötletnek tűnik, de órákkal és némi
gondolkodással később a jó ötlet valami mássá alakul.
- Kimegyek az új házhoz, lenne egy kis dolgom a parkettával.
Patrick és Grace elvitte Diemet Patrick anyukájához, úgyhogy csak
holnap jönnek haza.
Kennán rózsaszín, újnak látszó blúz és hosszú, hullámzó, fehér
szoknya van. Még sosem láttam másban, mint pólóban és
farmerben, és ez a blúz egy icipicit látni engedi a dekoltázsát.
Nagyon igyekszem nem bámulni, de a rohadt életbe is, nincs
könnyű dolgom. Egy másodpercig mindketten hallgatunk, aztán
megkérdezem:
- Szeretnél velem jönni?
Óvatosan vizslat.
- Szeretnéd, hogy veled menjek?
Ekkor jövök rá, hogy a bizonytalanság, amit éreztem benne, nem
abból fakad, hogy bármit is megbánt, hanem abból, hogy fél, én
bántam meg valamit.
- Hát persze hogy szeretném. - A határozott válaszra
elmosolyodik, és ez a mosoly elég is, hogy lebontsa azt a falat, ami
közénk emelkedett. Magamhoz húzom és megcsókolom. Amint a
szám az övéhez ér, ellazul az ölelésemben.
Utálom, hogy egy másodpercre is elbizonytalanítottam. Rögtön
meg kellett volna csókolnom, már akkor, amikor odaadtam neki a
virágot.
- Vehetünk útközben jégkását? - kérdezi, mire bólintok. - És
nálad van a gyűjtőkártyád? - ugrat.
- Ki se lépek a házból nélküle.
Felnevet, aztán felkapja a táskáját, és búcsúzóul megsimogatja
Ivyt.
A földszintre érve összecsukjuk az asztalt és a székeket, és
felpakoljuk őket a kocsimra. Egész jó, hogy pont ma jöttem ide,
mert úgyis ki akartam vinni az egyik asztalt az új házhoz.
 Éppen az utolsó székeket hozom ki a kocsihoz, amikor Lady
Diana bukkan fel a semmiből. Megáll köztem, Kenna és a kocsi
közt.
- Te elmész a szemétládával? - kérdezi Kennától.
- Már nem kell szemétládának hívnod. A neve Ledger.
Lady Diana végigmér, aztán azt mormolja:
- Szemétledger.
Kenna elengedi a füle mellett a sértést, és elbúcsúzik:
- Holnap találkozunk a melóban!
Nevetve szállok be a kocsiba.
- Szemétledger. Ez nagyon elmés.
Kenna beköti magát, és közben válaszol:
- Igen, okos és könyörtelen. Veszélyes párosítás.
Rükvercbe állítom az autót, és magam sem tudom, átadjam-e
neki a másik ajándékot. Most, hogy itt vagyunk, együtt a kocsiban,
egy kicsit kínosabbnak érzem, mint amikor felmerült bennem az
ötlet, és csak még kínosabbá teszi a tény, hogy milyen sok időt
töltöttem el vele ma délelőtt, úgyhogy legalább egy mérföldet
autózunk, mire végre összeszedem a bátorságomat, és kibököm:
- Csináltam neked valamit.
Várok, amíg megállunk egy stoptáblánál, és ott elküldöm neki a
linket. A telefonja felpittyen, megnyitja a linket, és másodpercekig
csak bámul a képernyőre.
- Mi ez? Egy lejátszási lista?
- Igen. Ma délelőtt raktam össze. Több, mint húsz dal, és
egyikben sincs az égvilágon semmi, ami szomorú dolgokra
emlékeztethetne téged.
A képernyőt bámulva végiggörgeti a listát. Valamiféle reakciót
várok tőle, de az arcán nem látok semmilyen érzelmet, aztán meg
kibámul az ablakon, és úgy szorítja a kezét a szájára, mintha
próbálná elfojtani a nevetését. Lopva pillantok rá, míg végül nem
bírom tovább.
 - Nevetsz? Hülye ötlet volt?
Amikor végre visszafordul felém, mosolyog, de a szemében
mintha könnyek gyülekeznének.
- Egyáltalán nem volt hülye ötlet.
Kinyúl és megfogja a kezemet, aztán újra kibámul az ablakon.
Én meg két mérföldön keresztül igyekszem nem vigyorogni.
Aztán valahol a harmadik mérföld tájékán már a ráncba szaladó
szemöldökömmel küzdök, mert nem kellene, hogy könnyekre
fakadjon egy olyan apróságtól, mint egy lejátszási lista.
A magányossága már kezd fájni. Szeretném boldognak látni,
szeretném, ha a megfelelő szavakat használnám, amikor végre
elmondom Patricknek és Grace-nek, miért kellene esélyt adniuk
neki, de az, hogy még én sem tudom pontosan, mi is történt közte
és Scotty között, megijeszt, és attól félek, ez teszi majd
lehetetlenné, hogy úgy végződjön a történetünk, ahogy mindketten
szeretnénk.
Amikor vele vagyok, mindig ott van a kérdés a nyelvem hegyén:
„Mi történt? Miért hagytad ott?” De valahogy sosem volt megfelelő
a pillanat, vagy ha a pillanat éppen megfelelő lett volna, akkor az
érzéseink uralkodtak el rajtunk. Meg akartam kérdezni tőle tegnap
este is, amikor feltettem neki a többi kérdést, de képtelen voltam
kinyögni a szavakat. Néha annyi szomorúságot látok rajta, hogy
úgy érzem, nem várhatom tőle, hogy olyasmiről beszéljen, ami
még szomorúbbá teszi.
Mégis tudnom kell. Nem tudom igazán megvédeni, nem tudok
vakon mellette állni és beengedni Diem életébe addig, amíg nem
tudom pontosan, mi történt azon az éjszakán, és miért.
- Kenna? - Egyszerre nézünk egymásra. - Tudni akarom, mi
történt aznap éjszaka!
A levegő mintha elnehezülne az autóban, és valahogy nehezebb
beszívni.
 Azt hiszem, neki is megnehezítettem a légzést. A mellkasa
megemelkedik, ahogy beszívja a levegőt, aztán elengedi a kezemet.
Összeszorítja az ujjait, és a combjába markol.
- Azt mondtad, írtál róla. Felolvasnád nekem?
Az arcára félelem ül ki, mintha túl rémisztő lenne számára
visszatérni ahhoz az éjszakához. Vagy talán túl rémisztő engem is
magával vinnie. Nem hibáztatom, és én se örülök, hogy erre kérem,
de tudni akarom.
Tudnom kell.
Ha térdre készülök vetni magamat Patrick és Grace előtt, hogy
könyörögjek, adjanak neki egy esélyt, tudnom kell, pontosan kiért
is harcolok. Bár ezen a ponton nem hiszem, hogy mondhatna
bármit, ami miatt megváltozna róla a véleményem. Tudom, hogy jó
ember. Egy jó ember, akinek volt egy rossz éjszakája. A
legjobbakkal is megesik, és a legrosszabbakkal is. Mindenkivel.
Csak akad, aki szerencsésebb, és a rossz pillanatai nem járnak ilyen
következményekkel.
Elengedem és újra megszorítom a kormányt, aztán könyörgőre
fogom:
- Kérlek, Kenna! Tudnom kell.
Újabb másodperc telik el csendben, de utána fogja a telefonját, és
kioldja a képernyőt. Megköszörüli a torkát. Az ablakom nyitva van
résnyire, de most felhúzom, hogy csendesebb legyen az autóban.
Kenna idegesnek tűnik. Mielőtt olvasni kezdene, a füle mögé
simítok egy hajtincset, hogy jelezzem az együttérzésemet... vagy
valami mást, magam sem tudom. Egyszerűen meg akarom érinteni,
hogy tudja, nem ítélem el.
Csak tudnom kell, mi történt. Ennyi az egész.
HARMINCHARMADIK FEJEZET
KENNA

Kedves Scotty!

Az autód volt a kedvenc helyem a világon. Nem tudom, mondtam-

e ezt neked valaha is.
Az volt az egyetlen hely, ahol igazán magunk lehettünk. Nagyon
vártam azokat a napokat, amikor jól jött ki a beosztásunk, és
eljöttél értem a munkába. Beszálltam a kocsidba, és olyan érzés
volt, mint amikor az ember hazaérkezik a leghívogatóbb otthonba.
Mindig üdítővel készültél, és amikor tudtad, hogy nem vacsoráztam
még, egy McDonald’sos kis krumpli is várt a pohártartóban, mert
tudtad, hogy az a kedvenc krumplim.
Olyan kedves voltál... Mindig kedves dolgokat tettél értem. Apró
gesztusok sora, olyasmik, amik a legtöbb embernek sosem jutnának
eszébe. Jobb voltál, mint amit érdemeltem, bár ha ezt kimondtam
volna, vitatkoztál volna velem.
Olyan sokszor végiggondoltam a napot, amikor meghaltál!
Egyszer minden egyes másodpercét leírtam egy papírra, bár
legtöbbször csak nagyjábóli időkkel dolgoztam. Nem tudom, hogy
tényleg másfél percet töltöttem-e aznap reggel a fogmosással, vagy
hogy a szünetem a munkában tényleg pontosan tizenöt percig
tartott-e. Vagy hogy valóban ötvenhét percet töltöttünk-e a bulin
aznap este.
Biztos tévedek egy kicsit a számolásban, de nagyrészt mindent fel
tudok idézni, ami aznap történt. Még azokat a dolgokat is, amiket
jobb szeretnék elfelejteni.
 Az egyik fősulis ismerősöd bulit rendezett, és mivel az első évben
szobatársak voltatok, azt mondtad, tartozol annyival, hogy
megjelenj a bulin. Kicsit sajnáltam, hogy oda kell mennünk, de
visszatekintve örülök, hogy aznap este találkozhattál a legtöbb
barátoddal. Biztos jelentett nekik valamit azután, hogy meghaltál.
Bár elmentünk a buliba, már nem igazán érezted otthon magadat
benne, és tudtam, hogy igazából nem is akarsz ott lenni. Addigra
már eleged lett a bulizásból, és elkezdtél az élet fontosabb részeire
koncentrálni. Elkezdted a mesterképzést, és a szabadidődet vagy
tanulással, vagy velem töltötted.
Tudtam, hogy nem maradunk sokáig, úgyhogy kerestem egy
nyugisabb fotelt a nappali sarkában, és oda telepedtem le, míg te
mentél pár kört. Nem tudom, tudtad-e akkor, de abban az ötvenhét
percben, amíg ott voltunk a bulin, végig figyeltelek. Olyan vonzerő
sugárzott belőled, bárkihez léptél oda, felragyogott az arca, ha
meglátott. Köréd gyűltek az emberek, és amikor észrevettél valakit,
akinek még nem köszöntél, úgy megörültél neki, hogy azt érezhette,
ő a legfontosabb ember az egész bulin.
Nem tudom, hogy gyakoroltad-e, de valamiért azt gondolom,
hogy te magad sem tudtad, milyen erő lakozik benned. Az erő, hogy
melletted fontosnak és értékesnek érezhették magukat az emberek.
Úgy az ötvenhatodik ott töltött perc környékén észrevettél a
sarokban, és rád mosolyogtam. Odasétáltál hozzám, nem néztél se
jobbra, se balra, hirtelen én lettem a figyelmed középpontjában,
senki más.
Rám szegezted a tekintetedet, és azt éreztem, hogy értékes
vagyok. Hogy fontos vagyok. Leültél mellém a fotelbe, a nyakamba
pusziltál, és a fülembe súgtad:
- Sajnálom, hogy egyedül hagytalak.
Nem hagytál egyedül. Egész végig veled voltam.
- Akarod, hogy elmenjünk? - kérdezted.
- Nem, ha jól érzed magad.
 - Te jól érzed magad? - kérdeztél vissza.
Megvontam a vállamat. Sok minden felmerült bennem, ami
szórakoztatóbb lett volna a bulinál. Az arcodon elterülő mosolyból
arra következtettem, te is ugyanezt érzed.
- Elmenjünk a tóhoz?
Bólintottam, mert ebben benne volt a három kedvenc dolgom. A
tó. Az autód. Te.
Lenyúltál egy tizenkettes rekesz sört, kisurrantunk, és kiautóztunk
a tóhoz.
Volt egy kedvenc helyünk, ahova néha kimentünk esténként. Egy
eldugott földút vezetett oda, azt mesélted, onnan ismered, hogy
régen itt kempingeztetek a barátaiddal. Nem volt messze a lakástól,
ahol a lakótársaimmal laktam, és előfordult, hogy felbukkantál
nálam az éjszaka közepén, kivittél oda, és szeretkeztünk a mólón,
vagy a vízben, vagy az autódban. Néha maradtunk megnézni a
napfelkeltét.
Aznap este nálunk volt a sör, amit a buliról hoztál, és némi
gomba, amit egy héttel korábban vettél egy barátodtól. Feltekertük
a zenét, és a vízben csókolóztunk. Akkor este nem szeretkeztünk.
Volt, hogy csak csókolóztunk, és ezt is úgy szerettem benned, mert
mindig úgy utáltam, hogy amint a szex bejön egy kapcsolatba, a
sima csókolózás valahogy eltűnik.
De veled a csókolózás épp olyan különleges volt, mint a szex.
Úgy csókoltál a vízben, mintha az lenne az utolsó alkalom. Nem
tudom, volt-e benned valami félelem vagy rossz előérzet, és ezért
csókoltál-e úgy. Vagy talán csak azért emlékszem rá ennyire, mert
az volt az utolsó csókunk.
Miután kimásztunk a vízből, meztelenül feküdtünk a mólón a
holdfényben, és az egész világ forgott a fejünk felett.
- Fasírtot akarok - jelentetted be.
Nevettem, mert olyan fura kijelentés volt.
- Fasírtot?
 Elvigyorodtál, és azt felelted:
- Igen. Nem hangzik jól? Fasírtot krumplipürével. -Felültél, és a
kezembe nyomtad a száraz pólómat. - Menjünk el a büfébe!
Te többet ittál nálam, ezért megkértél, hogy vezessek én.
Általában nem ittunk, ha vezettünk, de azt hiszem, ott, a
holdfényben legyőzhetetlennek éreztük magunkat. Fiatalok voltunk,
szerelmesek, és hát senki nem halhat meg akkor, amikor a
legboldogabb!
Ráadásul be is voltunk állva, úgyhogy nem aznap este hoztuk a
legmegfontoltabb döntéseket. Mindenesetre bármi is volt az oka,
megkértél, hogy vezessek. És valamilyen oknál fogva nem mondtam
azt, hogy nem kellene vezetnem.
Beszálltunk a kocsiba, pedig megbotlottam a murván, amikor az
ajtóért nyúltam. Mégis beültem a kormány mögé, bár nagyon
kellett pislognom, hogy megállapítsam, az autót egyesbe tettem és
nem rükvercbe. Elindultam a tótól, pedig túl részeg voltam ahhoz,
hogy eszembe jusson, hogyan kell lehalkítani a rádiót. A Coldplay
olyan hangosan ordított, hogy belesajdult a fülem.
Nem jutottunk messzire, amikor megtörtént. Te jobban ismerted
nálam az utakat. Murvás volt az egész, és túl gyorsan mentem, nem
tudtam, hogy olyan éles lesz a kanyar.
Rám szóltál:
- Lassíts!
De olyan hangosan mondtad, hogy megijedtem, és a fékre
tapostam, mert akkor még nem tudtam, hogy ha murvás úton a
fékre taposol, akkor teljesen elveszítheted az uralmat az autó felett,
főleg olyankor, ha részeg vagy.
A kormányt jobbra tekertem, de így is balra ment az autó, mintha
a jégen csúszna.
Sokan szerencsések, mert nem emlékeznek a részletekre egy
autóbaleset után. Emlékeznek arra, ami a baleset előtt volt, és arra
is, ami utána történt, de én annak az estének minden egyes
másodpercére emlékeztem, akár akartam, akár nem.
Le volt engedve a kabriód teteje, és emlékszem, amikor éreztem,
hogy az ároknak ütközünk, és az autó kezd dőlni, csak arra tudtam
gondolni, hogy meg kell védenünk az arcunkat, mert a szétrepedő
szélvédő szilánkjai megvághatnak.
Abban a pillanatban tényleg ez volt a legnagyobb félelmem. Egy
kis üvegszilánk. Nem pergett le a szemem előtt az életem, sőt, a te
életed sem pergett le a szemem előtt. Abban a pillanatban csak az
aggasztott, hogy mi lesz a szélvédővel.
Mert nyilván senki nem halhat meg akkor, amikor a
legboldogabb.
Az egész világ kimozdult a helyéből, aztán a murva az arcomhoz
ért.
A rádióból még mindig üvöltött a Coldplay.
A motor még mindig ment.
Elakadt a levegő a torkomban, és nem tudtam sikítani, bár
szerintem nem gondoltam, hogy szükség van rá. Folyton csak a
kocsidra gondoltam, és arra, milyen mérges lehetsz. Emlékszem,
azt suttogtam, hogy „sajnálom”, mintha a legnagyobb bajunk az
lenne, hogy autómentőt kell hívnunk.
Minden olyan gyorsan történt, én mégis nyugodt voltam abban a
percben. És azt hittem, te is az vagy. Vártam, hogy megkérdezd, jól
vagyok-e, de fejjel lefelé lógtunk egy kabrióban, kavargott a
gyomromban minden, amit aznap este megittam, és úgy éreztem a
gravitáció súlyát, ahogy korábban soha. Úgy éreztem, hányni
fogok, és valahogy egyenesbe kellett hoznom magam, szóval
megkerestem az övem kapcsolóját. Amikor végre sikerült
benyomnom, emlékszem, hogy zuhantam. Csak pár centit, mégis
váratlanul ért, és felsikkantottam.
És még akkor sem kérdezted meg, hogy vagyok.
 Sötét volt, és úgy tűnt, beszorultunk, ezért a karodhoz értem,
hogy kövesselek kifelé. Tudtam, hogy te megtalálod a kiutat.
Mindenben számítottam rád, és kizárólag azért maradtam nyugodt,
mert te ott voltál. Már a kocsid miatt sem aggódtam, mert tudtam,
jobban aggódsz miattam, mint az autód miatt. És végül is nem
hajtottam gyorsan, nem voltam felelőtlen. Csak egy kicsit ittas és
egy kicsit beszívott, és olyan ostoba, hogy nem gondoltam, hogy
egy kicsi is lehet túl sok.
Csak azért fordultunk fel, mert egy mély árokba hajtottunk, és
mivel nem húztuk fel a tetőt, biztosra vettem, hogy nem lett komoly
a kár. Talán egy-két hét a szervizben, és akkor az autód, amit
annyira szerettél, az autód, amit olyan otthonosnak éreztem,
rendben lesz. Ahogy te is. Ahogy én is.
- Scotty! - ezúttal a karodat is megráztam, amikor a nevedet
mondtam. Azt akartam, hogy tudd, jól vagyok. Azt gondoltam, talán
pánikba estél, és azért voltál annyira csendben.
De nem mozdultál, és akkor vettem észre, hogy a karod csak
ernyedten lóg az út felett, ami valahogy a fejünk fölé került, és
akkor az volt az első gondolatom, hogy talán elájultál. De amikor
visszahúztam a kezemet, hogy valahogy egyenesbe hozzam magam,
véres volt.
Az a vér volt rajtad, aminek az ereidben kellett volna folynia.
Képtelen voltam felfogni. Nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen
ostoba baleset egy földút oldalán, ami egy árokba borított, tényleg
árthat nekünk. Mégis a te véred volt.
Azonnal közelebb húzódtam hozzád, de mivel fejjel lefelé voltál,
és még mindig bekötve, nem tudtalak magamhoz ölelni.
Megpróbáltam, de nem mozdultál. Az arcodat magam felé
fordítottam, úgy néztél ki, mint aki alszik. Az ajkaid kicsit elnyíltak,
a szemedet lehunytad, és pont úgy néztél ki, ahogy mindig, amikor
veled töltöttem az éjszakát, és amikor felébredtem, ott aludtál
mellettem.
 Próbáltalak húzni, de nem mozdultál, mert az autó rajta volt egy
részeden. A vállad és a karod beszorult, és nem tudtalak kiszedni,
nem tudtam kikapcsolni az övedet sem, és bár sötét volt, valahogy
mégis feltűnt, hogy a hold fénye úgy tükröződik vissza a vérről,
ahogy az óceánról is szokott.
A véred mindenhol ott volt, és attól, hogy az egész kocsi fejjel
lefelé állt, valahogy minden zavarosabbnak tűnt. Hol volt a zsebed?
Hol volt a mobilod? Kellett egy mobil, szóval körbetapogatóztam,
örökkévalóságnak tűnt, míg a telefont kerestem, de csak kavicsot és
üvegszilánkokat találtam.
És közben végig a nevedet ismételgettem vacogó fogakkal:
- Scotty... Scotty... Scotty... Scotty...
Olyan volt, mint egy ima, de én sosem tudtam imádkozni. Senki
sem tanított meg rá, hogyan kell. Csak arra az imára emlékszem,
amit te mondtál a vacsoránál a szüleid házában, meg azokra,
amiket a nevelőanyám, Mona mondott annak idején. De azok az
imák az ételt áldották, én pedig azt akartam, hogy ébredj fel, szóval
a nevedet mondtam, újra és újra, és azt reméltem, Isten meghall,
bár nem voltam benne biztos, hogy sikerült felhívnom magamra a
figyelmét.
Akkor éjszaka tényleg úgy tűnt, hogy senki sem figyel ránk.
Amit azokban a pillanatokban átéltem, arra nincsenek szavak.
Azt hiszed, tudod, hogyan reagálsz majd egy rémisztő helyzetben,
de az igazság az, hogy egy ilyen rémisztő helyzetben képtelen vagy
gondolkodni. Valószínűleg megvan az oka annak, hogy a puszta
rettenet perceiben valahogy teljesen leválsz a gondolataidról. Én
pontosan ezt éreztem. Azt éreztem, hogy elveszítettem minden
kapcsolatot saját magammal. A testrészeim anélkül mozogtak, hogy
az agyam tisztában lett volna azzal, mi történik. A kezem olyasmit
keresett, amiben én magam sem voltam biztos.
Egyre kétségbeesettebb lettem, mert minden egyes múló
másodperccel világosabbá vált előttem, hogy innentől megváltozik
az életem. Hogy ez az egyetlen pillanat megváltoztatta a pályát,
amin haladtunk, hogy soha semmi sem lesz már ugyanolyan, és
hogy azok a részek, amik elveszítették a kapcsolatot velem, sosem
fognak újra igazán a részemmé válni.
Kimásztam az autóból a föld és az én oldalamon lévő ajtó közötti
résen, és amint kiértem és felegyenesedtem, hányni kezdtem.
A fényszóró fénye egy sor fát világított meg, de az a fény nem
segíthetett rajtunk. Aztán odarohantam az utasoldali ajtóhoz, hogy
kiszabadítsalak, de nem sikerült. Ott volt a karod, kilógott a kocsi
alól. A holdfény megcsillant a véreden. Megragadtam a kezedet és
megszorítottam, de hideg volt. Még mindig a nevedet suttogtam:
-Scotty, Scotty, Scotty... Ne, ne, ne!
Előrementem a szélvédőhöz, és megpróbáltam betörni, de hiába
repedt meg, nem tudtam eléggé betörni ahhoz, hogy átférjek rajta,
vagy kihúzzalak téged.
Letérdeltem, az arcomat az üveghez nyomtam, és akkor
megláttam, hogy mit tettem veled. Rémisztő felismerés volt, hogy
nem számít, mennyire szeretsz valakit, borzalmas dolgokat
követhetsz el ellene.
Az elképzelhető legélesebb fájdalom hasított belém. Az egész
testem beleremegett. A fejemnél kezdődött, és összegörnyedtem,
egészen a lábamig hajoltam. Felnyögtem, aztán felzokogtam, aztán
visszamentem az autó oldalához, és megint megérintettem a
kezedet, de nem éreztem semmit. Nem volt pulzus a csuklódnál.
Nem éreztem a szívverésedet a tenyerednél. Az ujjaid jéghidegek
voltak.
Aztán sikítottam, olyan sokáig sikítottam, hogy végül már
semmilyen hangot sem tudtam kiadni.
Aztán pánikba estem. Máshogy nem tudom leírni, ami velem
történt.
Nem találtam egyikünk mobilját sem, szóval rohanni kezdtem az
autóút felé. Minél távolabb értem, annál jobban összezavarodott
minden. Nem tudtam elképzelni, hogy ami történt, a valóság volt,
hogy ami most történik, az a valóság. Fél pár cipőben futottam az
autóúton, és láttam magam, mintha saját magam előtt lennék,
mintha saját magam felé futnék, mintha egy rémálomban lennék,
amiben sosem jutok előrébb.
Nem a baleset perceit volt nehéz felidézni később, hanem azt a
pillanatot. Az éjszakának azt a részét, amit elködösített az
adrenalin és a hisztéria, ami az egész testemet elárasztotta. Olyan
hangokat adtam ki, amikről azt se tudtam, képes vagyok rájuk.
Képtelen voltam lélegezni, mert te halott voltál, és hogyan is
lélegezhettem volna tovább, amikor neked már nem jutott levegő?
Soha életemben nem tört rám ilyen kétségbeesett felismerés,
úgyhogy térdre hullottam, és belesikítottam az éjszakába.
Nem tudom, mennyi ideig voltam ott az út szélén. Autók haladtak
el mellettem, és még mindig ott volt a véred a kezemen, és féltem,
dühös voltam, és folyton az anyád arcát láttam magam előtt.
Megöltelek téged, és mindenkinek hiányozni fogsz, és nem leszel itt,
hogy bárki értékesnek és fontosnak érezhesse magát, és ez az én
hibám volt, és csak meg akartam halni.
Semmi más nem érdekelt.
Meg akartam halni.
Kiléptem az útra, úgy este tizenegy lehetett, és egy autónak félre
kellett rántania a kormányt, hogy kikerüljön. Háromszor
próbálkoztam, három különböző kocsival, de egyik sem ütött el, és
mindegyik mérges volt, hogy a sötétben mászkálok az úton. Rám
dudáltak és káromkodtak, de egyikük sem szabadított meg a
szenvedéstől, egyikük sem segített nekem. Már több mint egy
mérföldet gyalogolhattam, és nem tudtam, milyen messze lehetek a
lakásomtól, de azt tudtam, hogy ha odaérek, akkor leléphetek a
negyedik emeleti lakás teraszáról, mert abban a pillanatban ez volt
az egyetlen dolog, amit úgy éreztem, megtehetek. Veled akartam
lenni, és a fejemben már nem voltál ott az autó alatt. Valahol
máshol voltál, a sötétségben lebegtél, és én mindenáron csatlakozni
akartam hozzád, mert különben mi értelme az egésznek? Te voltál
az életem értelme, csakis te.
Minden másodperccel egyre kisebb lettem, míg végül már
láthatatlannak éreztem magam.
És ez az utolsó emlékem. Aközött, hogy ott hagytalak és aközött,
hogy rájöttem, hogy ott hagytalak, egy hosszú űr tátong.
Órák.
A családodnak azt mondták, hazasétáltam és elaludtam, de nem
egészen ez történt. Szinte biztos vagyok benne, hogy elájultam a
megrázkódtatástól, és amikor a rendőrök másnap reggel az
ajtómon kopogtattak, a földön feküdtem, amikor kinyitottam a
szememet. A fejem mellett a padlón vértócsa volt, biztos
megütöttem, amikor elestem, de nem volt időm ellenőrizni, mert a
rendőrök már ott voltak a szobámban, és az egyik a karomnál fogva
felrántott a földről.
Akkor láttam utoljára a szobámat.
Emlékszem a lakótársam, Clarissa elborzadó tekintetére. És nem
értem aggódott, hanem saját magáért. Mintha arra gondolt volna,
hogy ennyi ideig egy gyilkossal élt egy fedél alatt, és nem is tudott
róla. A barátja, akinek sosem bírtuk megjegyezni a nevét, Jason,
Jackson vagy Justin volt, úgy vigasztalta, mintha én tettem volna
tönkre a napját.
Majdnem bocsánatot kértem tőle, de nem sikerült a
gondolataimat összekötnöm a hangommal. Kérdések kavarogtak
bennem, össze voltam zavarodva, gyenge voltam és fájt mindenem.
De a legerősebb érzés, ami abban a pillanatban elöntött, az a
magány volt.
Nem tudhattam, hogy ez az érzés maradandó lesz. Végleges.
Abban a pillanatban, amikor beültettek a rendőrautó hátsó ülésére,
tudtam, hogy az életem akkor érte el a csúcspontját, amikor veled
voltam, és ami utánad következik, annak már semmi jelentősége.
 Volt az előtted, és volt a veled. De valamilyen oknál fogva sosem
gondoltam, hogy lesz olyan is, hogy utánad.
Mégis volt, és én belekerültem.
És már örökre benne is maradok.

Még lenne mit olvasni, de a torkom kiszáradt, az idegeim

pattanásig feszülnek, és félek, mit gondol most rólam Ledger.
Olyan erősen szorítja a kormányt, hogy az ujja töve elfehéredik.
A vizemért nyúlok, és nagyot kortyolok belőle. Ledger felhajt a
házáig, amikor odaérünk, leparkol, és könyökével az autó ajtajára
támaszkodik. Nem néz rám.
- Olvasd tovább!
Most már a kezem is remeg. Nem tudom, tovább tudok-e olvasni
sírás nélkül, de szerintem Ledgert az sem érdekelné, ha a
könnyeimmel küszködve fejezném be, szóval iszom még egy
kortyot, aztán belekezdek a következő fejezetbe.

Kedves Scotty!

Ez történt a kihallgatószobában:
Ők: Mennyi alkoholt fogyasztott?
Én: Csend
Ők: Ki vitte haza a baleset után?
Én: Csend
Ők: Fogyasztott valamilyen illegális szert?
Én: Csend
Ők: Hívott segítséget?
Én: Csend
Ők: Tudta, hogy a barátja még életben volt, amikor elmenekült a
helyszínről?
Én: Csend
 Ők: Tudta, hogy még akkor is életben volt, amikor rátaláltunk
másfél órával ezelőtt?
Én: Sikít.
Hosszan sikít.
Addig sikítottam, amíg vissza nem vittek egy cellába, ahol azt
mondták, akkor jönnek majd vissza, ha megnyugodtam. Ha
megnyugodtam.
Nem nyugodtam meg, Scotty!
Azt hiszem, aznap elveszítettem egy kicsit az ép elmémből.
A következő huszonnégy órában még kétszer vittek be a
kihallgatószobába. Nem aludtam, összetört a szívem, nem tudtam
sem enni, sem inni.
Csak... meg... akartam... halni.
És amikor elmondták, hogy még életben lennél, ha én segítséget
hívtam volna, akkor tényleg meg is haltam. Azt hiszem, hétfő volt.
Két nappal a balesetünk után. Néha eszembe jut, hogy veszek
magamnak egy sírkövet, és ezt a dátumot íratom rá, bár most úgy
teszek, mintha nem lennék halott. A felirat így szólna: Kenna
Nicole Rowan. Meghalt két nappal szeretett Scottyja eltávozása
után.
És eközben egyetlenegyszer sem próbáltam meg felhívni az
anyámat. Túl depressziós voltam ahhoz, hogy bárkit is felhívjak. És
hogy hívhattam volna fel az otthoni barátaimat, hogy közöljem
velük, mit tettem?
Szégyelltem magam, szomorú voltam, és emiatt senki, akit előtted
ismertem, nem tudott róla, mit tettem. És mivel te már nem voltál,
és az egész családod gyűlölt engem, senki sem látogatott meg.
Kirendeltek nekem egy ügyvédet, de nem volt senki, aki kifizette
volna értem az óvadékot. És akkor se tudtam volna hova menni, ha
valaki kifizette volna. Egyébként valahogy megnyugtatott, hogy
abban a cellában vagyok, így nem is bántam. Mivel veled nem
lehettem az autódban, egyetlen helyen akartam lenni: egyedül
abban a cellában, ahol elutasíthattam az ételt, amit hoztak nekem,
és remélhettem, hogy előbb-utóbb leáll majd a szívem, ahogy azt
hittem, a tied is megállt azon az éjszakán.
De kiderült, hogy a szíved még dobogott. Csak a karod halt el.
Belemehetnék a borzalmas részletekbe, hogy a karod olyan
szörnyen összezúzódott a balesetben, hogy teljesen megszűnt a
vérellátása, és ezért volt az, hogy amikor megérintettelek, azt
hittem, meghaltál, és te valahogy mégis magadhoz tértél, kiszálltál
az autóból, és megpróbáltál segítséget hívni, amit én nem tettem
meg neked.
És ezt én is észrevehettem volna, ha tovább melletted maradok,
ha jobban igyekszem. Ha nem esem pánikba, ha nem futok el, ha
nem hagyom, hogy az adrenalin olyan mértékben átvegye az
irányítást, hogy már szinte a valóság határain kívül működjek.
Ha olyan nyugodt maradtam volna, amilyen te mindig voltál,
még most is élnél. Együtt nevelnénk a lányunkat, akiről azt sem
tudtad, hogy összehoztuk. Mostanra talán már két gyerekünk is
lenne, vagy három, én pedig valószínűleg tanár lennék, vagy
ápolónő, vagy író, vagy bármi, amihez kétségtelenül te adtál volna
nekem elég erőt.
Istenem, annyira hiányzol!
Annyira hiányzol, még ha ez soha nem is látszott úgy a
szememben, ahogy azt mindenki elvárta volna. Néha felmerül
bennem, hogy a mentális állapotomnak is szerepe lehetett abban,
hogy ilyen ítéletet kaptam. Üres voltam belül, és biztos, hogy ez az
üresség látszott a tekintetemben, valahányszor rám néztek.
Az első meghallgatás, amit két héttel a halálod után tartottak,
nem is érdekelt igazán. Az ügyvéd azt mondta, küzdhetünk a súlyos
ítélet ellen, csak annyit kell hozzá tennem, hogy ártatlannak vallom
magam, ő pedig bebizonyítja, hogy nem voltam beszámítható
állapotban akkor este, hogy nem szándékosan tettem azt, amit, és
hogy nagyon-nagyon-nagyon-nagyon megbántam.
 Engem nem érdekelt, amit mondott. Börtönbe akartam menni.
Nem akartam kimenni a világba, ahol újra autókat kell látnom,
vagy földutakat, vagy a Coldplayt hallani a rádióban. Nem
akartam arra a sok-sok dologra gondolni, amit ezután nélküled kell
megtennem.
Ha most visszanézek, már tudom, hogy mély és veszélyes
depresszióba süllyedtem, de nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnt
volna, vagy ha mégis, egyszerűen nem érdekelte őket. Mindenki
Scotty csapatába tartozott, mintha mi soha nem lettünk volna
ugyanabban a csapatban. Mindenki igazságot akart tenni, és
sajnos az igazságérzet és az együttérzés nem fért meg egymás
mellett abban a tárgyalóteremben.
De az a vicces, hogy én is az ő oldalukon álltam. Én is az ő
igazságukat akartam. Én is velük éreztem együtt. Az anyukáddal, az
apukáddal, az összes emberrel az életedből, aki bezsúfolódott abba
a tárgyalóterembe.
Az ügyvéd nagy bánatára bűnösnek vallottam magamat. Muszáj
volt. Amikor arról beszéltek, min mentél keresztül, miután
elrohantam az autótól, tudtam, hogy inkább meghalnék, semhogy
végighallgassam a tárgyaláson az összes részletet. Olyan
borzalmas volt, mintha valami horrorfilmben lettem volna, nem is a
saját életemben.
Sajnálom, Scotty!
Úgy tudtam kizárni az egészet, hogy ezt ismételgettem
magamban. Sajnálom, Scotty! Sajnálom, Scotty! Sajnálom, Scotty!
Az ítélethirdetésre új időpontot tűztek ki, és valahol a kettő között
tűnt fel, hogy már egy ideje nem jött meg a menstruációm. Azt
hittem, csak felborult a ciklusom, úgyhogy nem is említettem
senkinek. Ha előbb tudom, hogy egy részed ott növekszik bennem,
akkor biztos, hogy elég erőt merítettem volna belőle a
tárgyaláshoz, és harcoltam volna magamért. Harcoltam volna a
lányunkért.
 Amikor eljött az ítélethirdetés napja, igyekeztem nem figyelni
arra, amikor az anyukád felolvasta a hozzátartozók veszteségéről
szóló vallomást, de minden egyes szava mintha a csontomba égett
volna.
Folyton arra gondoltam, amit akkor meséltél, amikor a hátadon
cipeltél fel a lépcsőn a házukban. Hogy több gyereket akartak, hogy
te voltál a kis csodájuk.
Abban a percben csakis erre tudtam gondolni. Hogy megöltem az
ő kis csodájukat, és most nem maradt senkijük, és ez csakis az én
hibám.
Úgy volt, hogy én is vallomást teszek, de túl gyenge és túl
megtört voltam hozzá, és amikor fel kellett volna állnom beszélni,
képtelen voltam rá. Testileg, érzelmileg, mentálisan. Beleragadtam
a székbe, bár megpróbáltam felállni. Az ügyvéd a karomat fogta,
hogy ne essek össze, aztán mintha felolvasott volna valamit a
nevemben, de ebben sem vagyok biztos. Még mindig nem teljesen
tiszta, mi történt aznap abban a tárgyalóteremben, mert annyira
hasonló volt ahhoz az éjszakához. Csak egy rémálom, amit mintha
távolról néztem volna végig.
Beszűkült a látásom. Tudtam, hogy vannak körülöttem, tudtam,
hogy a bíró beszél, de az agyam annyira kimerült volt, hogy nem
bírtam felfogni, ki mit mond. Még arra sem reagáltam, amikor a
bíró felolvasta az ítéletemet, mert nem fogtam fel. Csak később,
amikor már megkaptam az infúziót a kiszáradás miatt, akkor
tudtam meg, hogy hét év börtönre ítéltek, és feltételesen még ennél
is előbb szabadulhatok.
Emlékszem, arra gondoltam: „Hét év? Baromság! Annyi közel
sem elég.”
Igyekszem nem gondolni arra, milyen lehetett neked a kocsiban,
miután ott hagytalak. Mit gondolhattál rólam? Azt hitted, hogy
kirepültem az autóból? Kerestél engem? Vagy tudtad, hogy ott
hagytalak egyedül?
 Tudom, hogy mindannyiunkat az az idő kísért, amit aznap éjszaka
egyedül töltöttél, mert sosem tudhatjuk meg, min mentél keresztül.
Hogy mit gondoltál. Hogy kit hívtál. Hogy milyenek voltak az
utolsó perceid.
El se tudok képzelni annál fájdalmasabbat, hogy a szüleidnek
ezzel kell végigélni az életüket.
Néha eszembe jut, hogy Diem talán ezért született. Talán így
gondoskodtál arról, hogy a szüleid kibírják.
De ugyanezen az elven az, hogy Diem nem lehet az életemben,
talán a büntetés, amit te szabtál ki rám. Semmi baj, megérdemlem.
Próbáltam küzdeni ellene, de tudom, hogy megérdemlem.
Minden reggel, amikor felébredek, magamban bocsánatot kérek.
Tőled, a szüleidtől, Diemtől. És egész nap magamban hálát adok
azért, hogy a szüleid felnevelik Diemet, ha már mi nem tudjuk. És
minden este, mielőtt elaludnék, újra bocsánatot kérek.
Sajnálom. Köszönöm. Sajnálom.
Így zajlik minden egyes napom, újra és újra.
Sajnálom. Köszönöm. Sajnálom.
A büntetésem nem volt igazságos, ha azt nézzük, hogyan haltál
meg. Az örökre szóló börtön se lenne igazságos. Csak azt remélem,
hogy a családod tudja, hogy az aznap éjszakai tetteimet nem az
önzés hajtotta. Döbbenet volt, pánik, fájdalom, zavar és rettegés,
ezek vezettek el akkor éjszaka tőled. De sosem az önzés.
Nem vagyok rossz ember, és tudom, hogy bárhol is legyél, ezt te
is tudod. És tudom, hogy megbocsátasz nekem, mert te ilyen vagy.
Az egyetlen reményem, hogy egy nap a lányunk is megbocsát
nekem. És a szüleid is.
És akkor talán, ha valami csoda történik, én is el tudok kezdeni
megbocsátani magamnak.
Addig is szeretlek. Hiányzol.
Sajnálom.
Köszönöm.
Sajnálom.
Köszönöm.
Sajnálom.
Újra és újra.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
KENNA

Becsukom a dokumentumot. Nem bírok tovább olvasni. A

szemem tele van könnyel, és már az is meglep, hogy eddig
eljutottam sírás nélkül, de igyekeztem valahogy kizárni az
agyamból a hangosan kimondott szavakat.
Leteszem a mobilt, és megtörlöm a szememet.
Ledger meg se mozdul. Most is ugyanabban a pozícióban ül, az
ajtónak dől, és mereven bámul maga elé. A hangom már nem tölti
be az autót, már csak a csönd van, ami sűrű és barátságtalan, és egy
idő után Ledger sem bírja tovább. Kinyitja az ajtót, és kiszáll a
kocsiból. Hátramegy, és elkezdi lepakolni az asztalt anélkül, hogy
egy szót is szólna.
A visszapillantóból figyelem. Amint lekerül az asztal,
megragadja az egyik széket. Egy másodpercre megdermed, aztán
levágja az asztalra. A hangos csattanás visszhangot ver a
mellkasomban.
Aztán Ledger fogja a második széket, és dühösen az udvar túlsó
végébe hajítja. Olyan mérges, hogy nézni sem bírom.
Előrehajolok, és a tenyerembe temetem az arcomat. Már bánom,
hogy egyetlen szót is mondtam neki. Fogalmam sincs, hogy a
helyzetre mérges, rám, vagy egyszerűen azért dobálja a székeket,
hogy feldolgozzon ötévnyi érzelmet.
- A kurva életbe! - ordítja, mielőtt az utolsó szék is a földhöz
csapódna. A hangját visszhangozza a birtokát körülvevő sűrű erdő.
Az egész autó beleremeg, amikor felcsapja a plató ajtaját.
És aztán csönd. Mozdulatlan hallgatás.
 Csak a saját zaklatott, ziháló légzésemet hallom. Félek kiszállni,
mert nem akarok a szeme elé kerülni, hátha ennek a kitörésnek egy
része ellenem irányul.
Bárcsak tudnám!
Próbálom lenyelni a torkomban formálódó gombócot, amikor
hallom a lépéseit a murván. Megáll az ajtómnál, és kinyitja. Még
mindig a kezembe temetem az arcomat, de végül mégis elveszem
az ujjaimat a szemem elől, és habozva felnézek rá.
A kocsi tetejét markolja, és behajol hozzám. A homlokát felemelt
karjára támasztja. A szeme vörös, de nem látok benne gyűlöletet.
Még csak haragot sem. Leginkább bocsánatkérőnek tűnik, mintha
tudná, hogy a kiborulása megijesztett, és emiatt rosszul érezné
magát.
- Nem vagyok rád mérges. - Összeszorítja az ajkát, lesüti a
szemét, aztán lassan megrázza a fejét. - Csak sok ezt feldolgozni.
Bólintok, de nem mondok semmit, mert a szívem zakatol, a
torkom összeszűkült, és egyébként se tudom biztosan, mit kellene
mondanom.
Még akkor is lefelé néz, amikor végre elengedi a kocsi tetejét.
Behajol a kocsiba, a tekintetünk találkozik, a jobb kezét a bal
combomra teszi, a bal kezét pedig a jobb térdem alá. Az ülés
szélére húz, hogy felé forduljak.
Aztán a tenyerébe fogja az arcomat, és úgy fordítja, hogy
egyenesen a szemébe nézzek. Lassan kifújja a levegőt, mintha
nehéz dolgot készülne kimondani:
- Sajnálom, hogy elveszítetted őt.
Ezek után nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet. Ez az
első alkalom, hogy bárki elismerte, én is elveszítettem Scottyt
aznap este. Ledger szavai többet jelentenek, mint azt valaha is fel
tudná fogni.
Az arcára kiül a fájdalom, amikor folytatja.
 - Mit tenne Scotty, ha látná, hogyan bánunk veled? - Egy
könnycsepp buggyan ki a szeméből, és legördül az arcán. Egyetlen
magányos könnycsepp, ami mérhetetlenül elszomorít. - Én is része
voltam annak, ami ennyi év alatt a mélybe húzott téged, Kenna, és
sajnálom! Annyira sajnálom!
A kezem a mellkasára teszem, pontosan a szíve fölé.
- Semmi baj. Amit írtam, semmin sem változtat. Így is az én
hibám volt.
- Dehogy nincs baj! Ez az egész helyzet nincs rendben!
Körém fonja a karját, az arcát a fejem búbjához szorítja. Jobb
kezét megnyugtató körökben simítja végig a hátamon.
Sokáig ölel így, és én nem is akarom, hogy elengedjen.
Ő az első, akivel meg tudtam osztani annak az éjszakának a
részleteit, és nem voltam biztos benne, hogy ezzel rontok vagy
javítok a helyzeten. De most jobban érzem magam, és talán ez is
jelent valamit.
Olyan, mintha mázsás súly gördült volna le rólam. Nem az a
súly, ami folyamatosan a felszín alatt tart, az nem engedhet
felemelkedni, amíg nem találkozom a lányommal. De a
fájdalmamnak egy része Ledger együttérzéséhez kötődött, és most
úgy érzem, mintha tényleg felemelne, és pár percig végre
lélegzethez jutnék.
Végül hátrahúzódik, hogy alaposabban is megnézhessen. Láthat
valamit az arcomon, ami miatt tovább akar vigasztalni, mert finom
csókot nyom a homlokomra, és közben gyengéden hátrasimítja a
hajamat. Aztán megpuszilja az orromat, és könnyű csókot lehel a
számra.
Szerintem nem számított rá, hogy visszacsókolom, de ebben a
pillanatban többet érzek iránta, mint korábban valaha. A pólójába
markolok, és némán könyörgök neki, hogy nyissa mélyebb csókra a
száját. Végül enged nekem.
 A csókjában megbocsátás és ígéret rejlik. Úgy sejtem, az
enyémet bocsánatkérésnek érezheti, mert ahányszor csak
szétválunk, visszatér hozzám.
Egy idő után már a hátamon fekszem félig az autóban, ő pedig
felettem, a szánk egymásra tapadva.
Már javában párásodnak az ablakok, amikor elhúzódik tőlem, és
egy töredékmásodpercre átszalad az arcán valami. Olyan gyorsan,
hogy nem több egy villanásnál, de ennyiből is tudom, hogy többet
akar, ahogy én is, szóval bólintok, mire a kesztyűtartóba nyúl.
Kivesz egy gumit, és a fogával tépi fel, közben a fél karjára
támaszkodik. Megragadom az alkalmat, hogy letoljam a bugyimat,
és felhúzzam a szoknyát a derekamig.
Kinyitja a gumit, de aztán megdermed.
Telnek a másodpercek, és ő csak elgondolkodva néz le rám.
Aztán félredobja a gumit, és újra rám ereszkedik. Finom csókot
lehel a számra, a lehelete forrón melegíti az arcomat, amikor azt
mondja:
- Megérdemelsz egy ágyat.
A hajába túrok.
- Itt nincs ágyad?
Megrázza a fejét.
- Nincs.
- Még egy felfújható matrac se?
- Az első két alkalommal egy felfújható matracon csináltuk. Igazi
ágyat érdemelsz. És nem, egyébként egyik sincs itt.
- Akkor egy függőágy?
Ezen elmosolyodik, de megint megrázza a fejét.
- Egy jógamatrac? Nem vagyok válogatós.
Felnevet, és puszit nyom az arcomra.
- Hagyd abba, különben itt a kocsiban fogunk dugni.
A lábamat a derekára kulcsolom.
- És azzal mi is a baj?
 A nyakamba mordul, mire megemelem a derekamat, és feladja az
ellenkezést.
Újra felveszi a gumit, és most már elő is veszi. Míg ő ezzel
foglalatoskodik, én kicipzározom a farmerjét.
Felhúzza a gumit, és az ülés szélére húz. A kocsija tökéletes erre,
egyikünknek se kell igazítani vagy változtatni a pozíción.
Egyszerűen belemarkol a csípőmbe, és belém hatol, és bár ez nem
egy igazi ágy, a szex pont olyan jó, mint előző este volt.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
LEDGER

Nem tudom, honnan gyűjtöttem erőt ahhoz, hogy elég ideig

elhúzódjam tőle, és bemenjek dolgozni a parkettán.
Valahogy azt gondoltam, hogy majd leül és figyel, esetleg ír a
jegyzetfüzetébe, de amikor azt mondtam, még be kell fejeznem pár
dolgot, rögtön megkérdezte, miben segíthet.
Három óra telt el. Nagyrészt dolgoztunk, bár néha rövid szünetet
tartottunk, hogy hidratáljunk és csókolózzunk még egy kicsit, de
még így is majdnem sikerült végezni azzal, ami a jövőbeni
nappalim parkettája lesz.
Már végeztünk volna, ha nem azt a blúzt veszi fel a
szoknyájához. A padlón mászva segít nekem helyretenni a parketta
léceit, és ahányszor ránézek, egyenesen belelátok a dekoltázsába.
Annyira elvonja a figyelmemet, meglep, hogy még nem sérültem
meg.
Semmilyen fontos dologról nem beszéltünk, mióta kiszálltunk a
kocsiból. Mintha minden súlyos dolgot odabent hagytunk volna, és
nem hoztunk volna be belőle semmit ebbe a házba.
Már így is nehéz nap volt a mai, és most mindent megteszek,
hogy könnyedebb legyen a hangulat. Mindketten így teszünk.
Mióta bejöttünk, egyszer sem említettem meg a levelet, és ő sem
beszélt a távoltartási végzésről, és az anyák napjáról sem ejtettünk
szót ezek között a falak között.
Nem beszéltünk arról, mit is jelent ez az új, testi kapcsolat
köztünk, és hogy hogyan fogjuk kezelni. Azt hiszem, mindketten
tudjuk, hogy ezekre a beszélgetésekre is sor kerül majd, de most
mindketten ugyanazt akarjuk ettől a naptól: kiélvezni, amit egymás
társasága jelent nekünk.
 Az elmúlt pár órában többször láttam nevetni és mosolyogni,
mint összesen azóta, hogy megismertem. Lehet, hogy én is
nagyban hozzájárultam ahhoz a teherhez, amit cipel.
Kenna rögzít egy lécet az ő oldalán, aztán a vízért nyúl. Kiszúrja,
hogy a mellét bámulom, és felnevet.
- Nagyon nehezedre esik a szemembe nézni.
- Azt hiszem, belebolondultam a blúzodba.
Általában pólókat hord, de ez a blúz valami selyemszerű
anyagból készült, ami mélyen leomlik elöl, és most, hogy már
három órája dolgozik, a testére tapad ott, ahol megizzadt.
- Ez a blúz rohadtul észbontó.
Felnevet, és emiatt megint meg akarom csókolni. Odamászom
hozzá, és amikor elérem, olyan erősen szorítom a szájára a számat,
hogy hátraesik a padlóra. Csókolom nevetés közben, míg végül már
egészen fölötte vagyok.
Utálom, hogy nincs bútorom. Folyton a parkettán végezzük, ami
nem rossz, de bármit megadnék érte, hogy olyasmin csókolhassam,
ami kényelmesebb. Valamin, ami olyan puha, mint a szája.
- Sosem végzel a parkettával - suttogja.
- A francba a parkettával! - Még pár percig csókolózunk, és
egyre jobban megy. A nyelvünk hadakozik, ízlelgetjük egymást,
aztán elszabadulnak a dolgok, és a blúz, amit olyan rohadtul
imádok, valahol a padlón végzi mellettünk.
Most a melltartóját csodálom, éppen a csupasz bőrét
csókolgatom, amikor azt suttogja:
- Félek... - Az ujjai a hajamba mélyednek, és ott is tartja őket,
amikor felemelem a fejem, hogy le tudjak nézni rá. - Mi van, ha
rájönnek, mi van köztünk, mielőtt lenne lehetőséged elmondani
nekik? Felelőtlenek vagyunk.
Nem akarom, hogy ma erre gondoljon, mert ez egy jó nap, és
Grace-ék elutaztak, és semmi értelme ezen rágódnunk, amíg vissza
nem térnek. Megnyugtató csókot nyomok a homlokára.
 - Az aggódás semmit sem javít a helyzeten - felelem. - Most
nincsenek a városban. Bármi is történjék, megtörténik, akár
csókolózunk most, akár nem.
Ezt hallva elmosolyodik.
- Jó érv. - A kezét a nyakamra fonja, és visszahúz a szájához.
Leereszkedem rá, és azt suttogom:
- Mégis mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy el kell téged
rejtenem örökre? Láttad a gardróbomat, Kenna! Hatalmas.
Imádnád.
Érzem, hogy nevet.
- Beépíthetnék egy minihűtőt meg egy tévét neked. Ha idejönnek
látogatóba, csak bemész a gardróbodba, és eljátszod, hogy
nyaralsz.
- Szörnyű, hogy ezzel viccelődsz - pirít rám nevetve. Addig
csókolom, amíg már nem nevetünk, aztán lecsúszom róla, és ott
fekszem mellette, de még mindig fölé hajolok.
Most először nézünk egymásra úgy, hogy nem érezzük azt, hogy
el kell kapni a tekintetünket.
Kenna egyszerűen tökéletes.
De ezt nem mondom ki hangosan, mert nem akarom
lekicsinyelni a többi dolgot, ami olyan csodálatossá teszi azzal,
hogy valami felszínes bókot mondok az arcáról. Akkor kevesebb
súlya lenne annak, mennyire okosnak tartom, mennyire
együttérzőnek, mennyire kitartónak, mennyire izgalmasnak.
A tekintetem tökéletes arcáról lassan a dekoltázsára vándorol, és
látom, ahogy a pillantásomtól libabőrös lesz.
- Be kell fejeznem a parkettát - mondom, és az egyik kezemmel
finoman megszorítom a mellét. - Ne vond el a figyelmemet ezzel!
Vedd vissza a blúzodat!
Éppen amikor felnevet, valaki megköszörüli a torkát a szoba
túlsó végében.
 Gyorsan felülök, és igyekszem úgy helyezkedni, hogy kitakarjam
Kennát az elől, aki felbukkant a házamban.
Amikor felnézek, a szüleim állnak az ajtóban, és hevesen
bámulják a mennyezetet. Kenna elmászik tőlem, és a blúzáért nyúl.
- Te jó ég! - suttogja. - Kik ezek?
- A szüleim - morgom vissza. Esküszöm, a kedvenc hobbijuk,
hogy kínos helyzetbe hoznak engem! Hangosabban folytatom,
hogy ők is hallják: - Milyen kedves tőletek, hogy szóltatok, hogy
beugrotok ma. - Felsegítem Kennát, és míg a szüleim néznek
mindenhová, csak ránk nem, felsegítem rá a blúzát.
Az apám megjegyzi:
- Megköszörültem a torkomat, amikor bejöttünk. Milyen
figyelmeztetésre lett volna még szükséged?
Valamiért sokkal kevésbé érzem magam kínosan, mint kellene.
Lehet, hogy kezdek immunissá válni a lehetetlen húzásaikra. De
Kenna még nem immunis rájuk.
Most már felöltözve, félig mögém bújva áll, az apám pedig nagy
gesztussal a szobára mutat.
- Úgy látom, sokat haladtál... a parkettával.
- Több értelemben is - teszi hozzá az anyám, és láthatóan
remekül szórakozik. Kenna a karomba temeti az arcát. - Ki a
barátod, Ledger?
Az anyám mosolyog, de ő sokféleképpen szokott mosolyogni, és
nem minden mosolya üzen valami kedveset. Ez most a jól mulató
mosolya. A „hát ez állati jó”-mosolya.
- Ő itt. Ööö. - Fogalmam sincs, hogyan mutassam be nekik
Kennát. Azt se tudom, milyen néven mutassam be. Biztos
felismernék, ha a Kennát mondanám, de nem vagyok benne biztos,
hogy nem ismerik fel az arcáról is, és akkor meg teljesen felesleges
lenne hazudnom. - Ő... az új alkalmazottam. - Meg kell kérdeznem
Kennát, mit szeretne, hogyan kezeljem a helyzetet. Átfogom a
vállát, és bevezetem a hálószobába. -Elnézést, de egyeztetnünk kell
a hazugságainkat! - szólok hátra a vállam felett.
A hálószobába érve, ahol már nem látnak minket, Kenna tágra
nyílt szemmel bámul rám.
- Nem mondhatod meg nekik, ki vagyok! - suttogja.
- Nem hazudhatok nekik! Az anyukám valószínűleg úgyis
felismer, ha alaposabban megnéz. Ott volt az ítélethirdetésen, és
soha nem felejt el egyetlen arcot sem. És azt is tudja, hogy
visszajöttél a városba.
Kenna úgy néz ki, mint aki mindjárt összeroskad. Fel-alá járkál,
és szinte látom, ahogy a világ súlya visszagördül a vállára.
Félelemmel teli tekintettel néz fel rám.
- Utálnak engem?
A kérdéstől összeszorul a szívem, főleg, mert újra könnyek
gyűlnek a szemébe. Csak ebben a pillanatban ébredek rá, hogy
eleve azt feltételezi, mindenki gyűlöli, aki ismerte Scottyt.
- Nem. Dehogy utálnak.
Amint kimondom a szavakat, ráébredek, hogy magam sem
tudom, igazat mondok-e.
A szüleimet lesújtotta Scotty halála, ő is olyan fontos volt nekik,
mint amilyen fontos én vagyok Patricknek és Grace-nek. De nem
hiszem, hogy valaha is beszéltem volna velük kifejezetten arról, mi
a véleményük Kennáról. Öt éve történt az egész, nem emlékszem,
akkor milyen beszélgetéseink voltak, vagy hogy pontosan mit
gondoltak a történtekről. Mostanában meg már szinte szóba sem
kerül a téma.
Kenna látja, hogy még mindig próbálom feldolgozni a helyzetet,
és kezd pánikba esni.
- Nem vihetnél inkább haza? Kiosonhatok hátul, és
találkozhatunk a kocsidnál.
Akár felismerik a szüleim, akár nem, ő nem tudhatja, milyen
emberek. Nem tudja, hogy nincs miért aggódnia.
 A tenyerembe fogom a kezét.
- Kenna, ők a szüleim! Ha felismernek is, mindenképpen
mellettem állnak. - A szavaim megnyugtatják valamennyire. -
Egyelőre Nicole-ként mutatlak be, aztán hazaviszlek, és majd
később rendezem a dolgokat és az igazságot velük. Oké? Ők jó
emberek. Ahogy te is az vagy.
Kenna bólint, úgyhogy gyorsan megcsókolom, aztán megfogom
a kezét, és kivezetem a hálószobából. A szüleim éppen a
konyhában mérik fel, mi mindent csináltunk meg Romannel, mióta
utoljára itt jártak. Amikor visszaérünk, lazán a pultnak dőlnek, és
várják a bemutatást.
Kennára mutatok.
- Ő Nicole. - Aztán a szüleimre mutatok. - Az anyám, Robin, és
az apám, Benji.
Kenna mosolyog, kezet ráz velük, de aztán rögtön visszatér
mellém, mintha félne túl messzire merészkedni. Megfogom a kezét,
és a háta mögött megszorítom, hogy megnyugtassam egy kicsit.
- Olyan kellemes meglepetés, hogy nem vagy egyedül! - jegyzi
meg az anyám. - Azt hittük, itt fogsz magányosan búslakodni ma.
Félek megkérdezni...
- Miért búslakodnék?
Az anyám felnevet, és apámhoz fordul.
- Jössz nekem tíz dolcsival, Benji! - Kinyújtja a kezét, apa meg
előveszi a tárcáját, és leperkálja a tízdollárost. Anyám elégedetten
zsebre vágja. - Fogadtunk, hogy emlékszel-e rá, hogy ma utaztál
volna el a nászutadra.
Miért nem vagyok meglepve?
- Melyikőtök fogadott arra, hogy elfeledkezem az anyák
napjáról?
Anya felemeli a kezét.
- Nem felejtettem el. Nézd meg az e-mailedet! Küldtem neked
egy ajándékutalványt, mert fogalmam sem volt, hova küldjek
virágot a héten.
Anya kiveszi a tízdollárost a zsebéből, és visszaadja az apámnak.
Aztán odasétál hozzám, és végre megölel.
- Köszönöm. - Nem néz Kennára, mert a figyelmét az ölelés
közben a teraszajtó vonja magára. - Hűha! Jobban néz ki, mint
gondoltam. - Elenged, és otthagy, hogy játsszon egy kicsit a
harmonikaajtóval.
Apám viszont még mindig rám és Kennára figyel. Látom rajta,
hogy udvariasan be akarja majd vonni Kennát is a társalgásba, de
tudom, hogy ő mennyire szeretné most, ha levegőnek néznénk.
- Nicole-nak be kell érnie a munkába - hadarom. - El kell
vinnem, aztán találkozhatunk a házamnál.
Anyám felhorkan mögöttem.
- Csak most értünk ide! - száll vitába. - És azt hittem,
megmutatod, mi mindent csináltatok.
Apám még mindig Kennára koncentrál.
- És Nicole, te mit csinálsz? Mármint... - felém int. - Amikor nem
Ledgerrel csináljátok.
Kennának elakad a lélegzete, és csak utána válaszol:
- Hű! Oké. Hát nem csinálom. Ledgerrel.
Megint megszorítom a kezét, mert az apám nem erre gondolt, de
ha pontosak akarunk lenni.
- Szerintem úgy érti, hogy mit csinálsz azon kívül, hogy nekem
dolgozol. - Értetlenkedve néz rám. - Mert mondtam, hogy az
alkalmazottam vagy, aztán meg hazudtam, és azt mondtam,
dolgozni kell menned, de ők tudják, hogy a kocsma zárva van
vasárnap, és arra gondolt, mit csinálsz azon kívül. -Most már
összevissza beszélek, és csak egyre rontok a helyzeten, mert ezt a
beszélgetést a szüleim is hallják, és tudom, hogy baromira élvezik.
Anya közben visszatért apa mellé, és lelkesen vigyorog.
- Kérlek, vigyél haza! - könyörög Kenna.
Bólintok.
 - Jó. Ez felér egy kínzással.
- Én viszont annyira élvezem! - szól közbe az anyám. - Azt
hiszem, ez az eddigi kedvenc anyák napjám.
- És mi még azt hittük, szomorú lesz, amiért nem házasodott
meg! - jegyzi meg az apám. - Szerinted mit tartogat apák napjára?
- El se tudom képzelni - vágja rá az anyám.
- Annyira cikisek vagytok! Mindjárt harminc leszek, mégis
mikor lesz ennek vége?
- Huszonnyolc éves vagy - pontosít az anyám. - Nem leszel
mindjárt harminc. A huszonkilenc éves lesz mindjárt harminc.
- Menjünk! - mondom Kennának.
- Ne, hozd el vacsorázni! - kér az anyám.
- Nem éhes - vágom rá, és kivezetem Kennát az ajtón. -
Találkozunk a háznál!
Már majdnem a kocsimnál vagyunk, amikor rájövök, mit is
jelent, ha egyedül hagyom a szüleimet. Megtorpanok, és Kennához
fordulok.
- Rögtön visszajövök! - A kocsira mutatok, hogy tudja, beülhet
nélkülem, aztán sarkon fordulok, visszamegyek a házhoz, és
beszólok az ajtón.
- Ne szexeljetek a házamban!
- Jaj, ne már! - felel az apám. - Sosem tennénk...
- Komolyan mondom! Ez az én új házam, és dögöljek meg, ha ti
ketten szentelitek fel.
- Nem fogjuk - hesseget el az anyám.
- Egyébként is öregek vagyunk már az ilyesmihez - teszi hozzá
apa. - Olyan öregek! A fiunk mindjárt harminc.
Kiállok az ajtóból, és intek, hogy menjenek.
- Kifelé! Gyerünk! Nem bízom bennetek. - Megvárom, amíg
kijönnek, aztán kulcsra zárom mögöttük az ajtót. Az autójukra
mutatok: - Találkozunk a házamnál!
 A kocsimhoz sétálok, és igyekszem elengedni a fülem mellett a
csacsogásukat. Megvárom, amíg kitolatnak, és amint eltűnnek a
szemünk elől, Kennával egy emberként lélegzünk fel.
- Néha kicsit túlzásba esnek - ismerem el.
- Hű... Hát ez...
- Elég tipikus volt tőlük - ránézek, és látom, hogy mosolyog.
- Kicsit kínos volt, de igazából tetszettek - vallja be. - Ennek
ellenére nem vacsorázom velük.
Nem hibáztatom érte.
Rükvercbe teszem a kocsit, aztán a középső ülésre mutatok.
Most, hogy átléptük azt a határt, amit megszabtunk magunknak, azt
akarom, hogy a lehető legközelebb legyen hozzám. Arrébb csúszik
az ülésen, míg egészen mellém nem kerül. Akkor ráteszem a kezem
a térdére, és elhajtok a háztól.
- Ezt nagyon sokat csinálod - mondja.
- Micsodát?
- Folyton mutogatsz. Udvariatlan. - Úgy hallom, a dolog inkább
szórakoztatja, mint sérti.
- Nem mutogatok folyton.
- De igen. Már első este észrevettem, amikor a kocsmádba
mentem. Ezért hagytam, hogy megcsókolj, mert dögösnek találtam.
Azt, ahogy mutogattál.
Elvigyorodom.
- Most mondtad, hogy udvariatlan. Szerinted az udvariatlanság
dögös?
- Nem. Szerintem a kedvesség dögös. Talán az udvariatlanság
nem a megfelelő terminus. - A fejét a vállamra hajtja. -Szexinek
találom a mutogatásodat.
- Komolyan? - Elengedem a térdét, és egy postaládára mutatok. -
Látod azt a postaládát? - Aztán egy fára mutatok. -Nézd azt a fát! -
A fékre lépek egy stoptáblánál, és a táblára mutatok. - Nézd,
Kenna! Mi az? Az egy kibaszott galamb?
 Oldalra billenti a fejét, és kíváncsian néz rám. Amikor megállok
a táblánál, megkérdezi:
- Scotty is mondogatta ezt néha. Mit jelent?
Megrázom a fejemet.
- Csak valami, amit mondogatni szoktunk.
Patrick az egyetlen, aki tudja, honnan származik ez a kifejezés.
Nem mintha olyan hatalmas titok lenne, mégis valamiért szeretném
megtartani magamnak. Kenna nem erőlteti a dolgot, csak odahajol
és megcsókol, mielőtt kihajtok az útra. Mosolyog, és olyan jó
mosolyogni látni! Visszafordulok az út felé, és a kezemet megint a
térdére teszem.
A fejét a vállamon nyugtatja, és rövid hallgatás után azt mondja:
- Bár láthattalak volna Scottyval! Biztos szórakoztatóak voltatok
együtt.
Örülök, hogy ezt hangosan is beismerte. Jó ezt hallani, mert egy
ponton mindenkinek túl kell lépnie azon, hogy Scotty úgy halt
meg, ahogy. Azt hiszem, eljutottam oda, hogy azt akarjam, Scotty
emlékét jó érzések kísérjék. Szeretnék róla beszélgetni másokkal,
főleg az apjával, de úgy, hogy Patrick nem sírja el magát.
Mind ismertük Scottyt, de mindannyian másképp ismertük őt.
Mindannyian más emlékeket őrzünk róla. Szerintem jót tenne
Patricknek és Grace-nek, ha hallhatnák Kenna emlékeit Scottyról,
azokat, amiket egyikünk sem ismer.
- Bár én is láthattalak volna téged Scottyval! - vallom be.
Kenna csókot nyom a vállamra, aztán visszateszi a fejét.
Hallgatunk, míg fel nem emelem a kezemet, hogy egy biciklisre
mutassak.
- Nézd azt a biciklit! - Egy közeledő benzinkútra mutatok. -Nézd
a benzinkutat! - Egy felhőre mutatok. - Nézd azt a felhőt!
Kenna felnevet, de aztán a hang horkantássá alakul.
- Elég! Elrontod a szexiségét.
 Nem túl lelkesen tettem ki Kennát a lakásánál két órával ezelőtt.
Vagy tizenöt percembe telt, míg sikerült annyi időre abbahagynunk
a csókolózást, hogy visszasétáljak a kocsimhoz, de akkor sem
akartam elmenni. Vele akartam tölteni az estét, sőt, az éjszakát is,
de a szüleim seggfejek, akik nem hisznek az előretervezésben, és
mindig a legrosszabb pillanatban bukkannak fel.
Bár legalább most napközben jöttek. Egyszer hajnali háromkor
állítottak be... Arra ébredtem, hogy az apám max. hangerőn
nyomatja a Nirvanát a hátsó kertben, és húst süt a grillen.
Apa ma este hamburgert csinált, és úgy egy órája végeztünk a
vacsorával. Közben végig azt vártam, hogy Kennáról kérdezzenek.
Vagyis Nicole-ról. De egyikük sem hozta fel a témát. Egész este a
legújabb úti kalandjaikról beszélgettünk, és az én legutóbbi
kalandjaimról Diemmel.
Csalódottak voltak, hogy Landryék nincsenek a városban.
Javasoltam nekik, hogy legközelebb telefonáljanak, amikor úgy
érzik, kedvük támadt beugrani. Mindenkinek egyszerűbb lenne.
A szüleim mindig jól kijöttek Scotty szüleivel, de mivel
Landryéknél későn született Scotty, ők kicsit idősebbek a
szüleimnél. Azt mondanám, hogy érettebbek, de az „éretlen” nem a
legmegfelelőbb szó a szüleimre. Ők csak kicsit gondtalanabbak és
kevésbé rendszeretők. És bár azt nem mondanám, hogy kifejezetten
közel állnak egymáshoz, Scottyn és rajtam keresztül mégis kötelék
van köztük.
És mivel Diem olyan, mintha a lányom lenne, a szüleim is
unokájukként tekintenek rá. Vagyis Diem fontos nekik, és a
legjobbat akarják neki.
Amikor apa kimegy az udvarra letakarítani a grillt, anyám talán
pontosan ezért ül a pulthoz, és néz rám az egyik mosolyával. Ez a
„van egy titkod, és most ki vele”-mosolya.
Figyelmen kívül hagyom őt is meg a mosolyát is, és tovább
mosogatok. De aztán meg is szólal.
 - Gyere ide, és beszéljünk, mielőtt visszaér az apád!
Megtörlöm a kezem, és leülök vele szemben a pulthoz. Úgy néz
rám, mint aki már tudja a titkomat. Nem is lep meg. Komolyan
gondoltam, amikor azt mondtam, az anyám sosem felejt el egyetlen
arcot sem. Ez a szuperképessége.
- Landryék tudják? - teszi fel a kérdést, én meg játszom a hülyét.
- Mit tudnak?
A fejét kicsit oldalra billenti.
- Tudom, ki ez a lány, Ledger! Már akkor felismertem, amikor
besétált a kocsmádba.
Várjunk csak! Hogy mi?
- Amikor részegek voltatok?
Bólint. Most, hogy belegondolok, emlékszem, hogy megbámulta
Kennát, amikor bejött aznap a kocsmába. Miért nem mondott róla
semmit? Még akkor sem hozta fel, amikor napokkal később
telefonon beszéltünk, és elmondtam neki, hogy Kenna visszajött a
városba.
- Amikor utoljára beszéltünk, azt mondtad, elmegy a városból -
jegyzi meg.
- El is megy. - Bűntudatom támad, amikor ezt kimondom, mert
minden porcikámmal abban bízom, hogy nem így lesz. -
Vagy legalábbis úgy volt. De már nem tudom...
- Patrick és Grace tudja, hogy ti ketten...?
- Nem.
Anya szuszogva fújja ki a levegőt.
- Mit művelsz?
- Nem tudom - vallom be őszintén.
- Ennek nem lesz jó vége.
- Tudom.
- Szereted őt?
Erre én fújom ki lassan a levegőt.
- Az biztos, hogy már nem gyűlölöm.
 Kortyol egyet a borából, hagyja, hogy kicsit megpihenjen a
beszélgetés.
- Hát, remélem, hogy helyesen cselekszel.
Felvonom a szemöldökömet.
- És mi a helyes?
Anya megvonja a vállát.
- Nem tudom. Csak remélem, hogy te tudod.
Keserűn felnevetek.
- Hát, kösz a nem tanácsot!
- Ezért vagyok itt. Hogy elbotladozzak a rögös úton, amit
szülőségnek neveznek. - Elmosolyodik, és megszorítja a kezemet a
pulton. - Tudom, hogy szívesebben lennél most vele. Nem bánjuk,
ha itt hagysz minket ma este.
Egy pillanatnyi habozást láthat rajtam, de nem azért, mert nem
akarok átmenni Kennához, hanem azért, mert meglep, hogy bár
anya tudja, ki ő, mégsem bánja a dolgot.
- Te nem hibáztatod Kennát? - kérdezem kis szünet után.
Anya őszintén néz rám.
- Scotty nem az én fiam volt, szóval mindenkit sajnáltam, aki
érintett volt a halálában. Még Kennát is. De ha az, ami Scottyval
történt, veled történt volna, nem merem állítani, hogy máshogy
döntöttem volna, mint Patrick és Grace. Azt hiszem, egy ilyen
tragédiánál mindenkinek lehet igaza és mindenki tévedhet is. De
ugyanakkor... az anyád vagyok. Ha te látsz benne valami
különlegeset, akkor tudom, hogy van benne valami különleges.
Hagyom, hogy a szavai leülepedjenek bennem, aztán felkapom a
kulcsomat és a mobilomat, és puszit nyomok az arcára.
- Itt lesztek holnap?
- Igen, maradunk két-három napot. Megmondom apádnak, hogy
jó éjszakát kívánsz.
HARMINCHATODIK FEJEZET
KENNA

Éppen zuhanyozom, amikor kopognak a bejárati ajtón. Eléggé

meglep, mert inkább dörömbölés, és Lady Diana nem szokott így
kopogni, márpedig Ledgeren kívül ő az egyetlen, aki járt már
nálam.
Éppen kimostam a hajamból a balzsamot, úgyhogy kikiabálok a
fürdő ajtaján:
- Egy pillanat! - Gyorsan megtörülközöm, aztán törülközőbe
tekerem a hajamat, hogy ne áztassam el az utat az ajtóig.
Felveszek egy pólót meg egy bugyit, aztán a farmerrel a
kezemben kinézek a kukucskálón. Amikor látom, hogy Ledger az,
kinyitom az ajtót, és míg bejön, felhúzom a farmert is.
Megdöbben, hogy nem vagyok felöltözve, csak áll, és bámul,
amíg begombolom a farmeromat. Elmosolyodom.
- Lepattintottad a szüleidet?
Magához húz és megcsókol, és ezzel sikerül meglepnie, mert ez
a csók több, mint egy egyszerű csók. Egy csomó minden bujkál
amögött, ahogy a száját az enyémhez szorítja, mintha hetek óta
nem látott volna, pedig alig három óra telt csak el.
- Olyan jó az illatod - mondja, és arcát a nedves hajamhoz
simítja. Keze lecsúszik a combomig, aztán felemel, és a lábamat a
derekára kulcsolja. A kanapéhoz visz, óvatosan leereszt rá.
- Ez sem ágy - ugratom.
A foga közé veszi az alsó ajkamat.
- Nem baj. Már nem vagyok olyan figyelmes, mint amilyen lenni
próbáltam korábban. E pillanatban gyakorlatilag bárhol szexelnék
veled.
 - Ha tényleg ez a terved, áthelyezném magunkat arra a felfújható
matracra, mert ez a kanapé eléggé kifogásolható.
Meg se rezzen, csak felemel, és a matracra dob, aztán már a
nyakamat csókolja. Ivy nyávogni kezd, a matracra mászik, és
elkezdi nyalogatni Ledger kezét. A csókok abbamaradnak, amikor
Ledger a cicára néz.
- Hát ez kínos.
- Beviszem a fürdőbe. - A fürdőszobába viszem a cicát, és
bezárom a kajája és a vize mellé. Aztán én ereszkedem le Ledgerre.
Lovagló ülésben helyezkedem el rajta, ő pedig fel-le simogatja a
combomat, míg a tekintete a testemet pásztázza.
- Még mindig jó érzéseid vannak ezzel kapcsolatban? -kérdezi.
- Mivel kapcsolatban? Kettőnkkel kapcsolatban?
Bólint.
- Sosem volt jó érzésem velünk kapcsolatban. Ez itt kettőnk
között borzalmas ötlet.
Megragadja a pólómat, és magához húz, míg a szánk majdnem
egymáshoz nem ér. A másik kezét a fenekemre csúsztatja.
- Komolyan kérdezem.
Elmosolyodom, mert nem várhat tőlem komoly választ, amikor
így hozzám simul.
- Komolyan akarsz beszélgetni, amikor éppen rajtad ülök?
Átfordít minket, hogy ő legyen felettem.
- Hoztam gumit. Le akarom venni a ruhádat, újra le akarok
feküdni veled, de úgy érzem, beszélnem kellene Landryékkel,
mielőtt tovább megyünk.
- Ez csak szex.
Erre felsóhajt.
- Kenna! - Úgy mondja a nevemet, mintha kioktatna, de aztán a
száját az enyémre szorítja, és olyan édes és puha az ajka, annyira
más ez a csók, mint bármelyik, amit eddig kaptam tőle, hogy nem
tudok haragudni rá.
 Értem, amit mond, de azt hiszem, belefáradtam abba, hogy
folyton ekörül a beszélgetés körül toporgunk, és most szeretnék egy
kis ideig nem gondolni semmire. Ahányszor vele vagyok, csak a
helyzetem jár a fejemben. Ami kimerítő, és hogy őszinte legyek,
rémisztő is.
Megérintem az arcát, és leseprek róla egy kis szöszt, ami a
kanapén tapadt rá.
- Komolyan tudni akarod, mit érzek?
- Igen. Ezért kérdezem.
- Olyan ez, mint a kötélhúzás. Előbb te aggódsz, aztán én, aztán
megint te aggódsz, de az aggodalom semmit sem fog megoldani.
Úgy érzem, ennek nem lesz jó vége. Vagy talán mégis az lesz.
Akárhogy is, szeretünk együtt lenni, úgyhogy amíg nem ér az egész
borzalmas véget, nem akarom arra pazarolni az együtt töltött
időnket, hogy megállás nélkül a jövőről töprengünk, amit úgysem
tudunk megjósolni. Úgyhogy kérlek, vetkőztess le, és szeretkezz
velem!
Ledger megcsóválja a fejét, de közben mosolyog.
- Mintha a gondolataimban olvasnál.
Talán így van, de az, amit mondtam, csak egy része annak, amit
érzek.
Mert valójában rettegek. A szívem mélyén tudom, hogy nem tud
olyat mondani Landryéknek, amitől meggondolnák magukat. És
tulajdonképpen igazuk is van. A döntés, amit a saját érdekükben
hoznak, helyes döntés, mert ez nyújtja nekik a legnagyobb lelki
békét.
És én tiszteletben fogom tartani.
Holnaptól.
De most, ebben a percben önző leszek, és arra az egyetlen
emberre fogok koncentrálni, aki úgy lát engem ebben a világban,
ahogy szeretném, ha látnának. És ha ehhez hazudnom kell neki, és
úgy kell tennem, mintha lehetne a történetünknek boldog vége, hát
megteszem.
Lehúzom a pólóját, amit a saját pólóm követ, majd a farmerjeink,
és másodperceken belül már mindketten meztelenek vagyunk, és ő
már húzza is fel a gumit. Nem tudom, miért sietünk, de mintha
valami hajtana minket. Úgy csókolózunk, úgy simogatunk, úgy
zihálunk, mintha kifogynánk az időből.
Végigcsókolja a testemet, míg a feje a lábam közé nem ér.
Csókot nyom mindkét combomra, aztán lassan belém csúsztatja a
nyelvét. Olyan intenzív az érzés, hogy a sarkamat a matracba
vájom, és feljebb mozdulok, mire megragadja a csípőmet és odahúz
a szájához. Tapogatózom valami után, amibe kapaszkodhatok, de
még takaró sincs a közelben, szóval jobb híján a hajába markolok,
és hagyom, hogy a kezem lassú ütemben együtt mozogjon a
fejével.
Hamar elmegyek, és amikor elindul bennem a hullám, és a lábam
megfeszül, Ledger felgyorsítja a nyelve mozgását. Remegek és
nyögök, míg végül már nem bírom tovább. Éreznem kell őt
magamban. Addig húzom a haját, míg feljebb nem csúszik rajtam,
és ezúttal egyetlen gyors mozdulattal belém hatol.
Olyan erősen döf belém újra és újra, hogy valahogy a végére a
padlón fekszünk a matrac mellett, izzadságban úszva és levegő
után kapkodva.
Utána együtt zuhanyozunk. A hátamat a mellkasának támasztom,
a víz ránk csorog, ő csendben ölel magához.
Ha arra gondolok, hogy egy idő után el kell hagynom őt, a
legszívesebben magzatpózba kucorodva sírnék, úgyhogy
igyekszem meggyőzni magamat arról, hogy tévedek Landryékkel
kapcsolatban, azt hazudom, hogy valahogy majd elrendeződnek
köztünk a dolgok. Talán nem holnap, talán nem is ebben a
hónapban, de remélhetőleg Ledgernek igaza lesz. Talán egyszer
meggondolják magukat.
 Talán tud nekik valami olyat mondani, amivel elvet egy magot,
ami aztán addig nő, míg végül elkezdenek együttérezni velem.
Bármi is történjék, örökre hálás leszek neki a megbocsátásáért,
akár megkapom mástól is, akár nem.
Megfordulok, és a szemébe nézek. A kezemet az arcára simítom.
- Akkor is beléd estem volna, ha nem szeretnéd Diemet.
Az arckifejezése megváltozik, és a tenyerembe csókol.
- Én pedig azért estem beléd, mert ennyire szereted őt.
A fenébe is, Ledger!
Ezért muszáj megcsókolnom.
HARMINCHETEDIK FEJEZET
LEDGER

Vicces, hogyan tud alakulni az élet. Ebben a percben egy óceánra

néző hotelszobában kellene ébrednem friss házasként a feleségem
mellett.
Ehelyett egy felfújható matracon ébredek egy csupasz lakásban,
egy nő mellett, akire évekig dühös voltam. És ha tavaly valaki
megmutatja nekem ezt a pillanatot egy kristálygömbben, azon
töprengtem volna, minek kellett történnie ahhoz, hogy ilyen
borzalmas döntések sorát hozzam meg.
De most, ebben a pillanatban tudom, hogy azért vagyok itt, mert
végre tisztán látok. Még sosem voltam olyan biztos a
döntéseimben, mint ma.
Még nem akarom, hogy Kenna felébredjen. Olyan békésen
alszik, és nekem tervet kell kovácsolnom a mai napra. Jobb, ha
minél előbb szembenézek a problémával.
Félek, mi lesz a vége, és egy részem szívesen várna még pár
hetet, hogy Kenna és én élvezhessük az édes kis titkunkat, és
remélhessük, hogy végül jól alakulnak a dolgok.
De minél tovább várunk, annál óvatlanabbak leszünk. Az lenne a
legrosszabb, ha Patrick és Grace azelőtt jönne rá, hogy hazudtam
nekik, mielőtt megpróbálnám nyugodtan előadni az érveimet.
Kenna megmozdul, eltakarja a szemét a karjával, és az oldalára
fordul. Hozzám bújik, és felmordul:
- Olyan világos van itt! - A hangja reszelős és dögös.
A kezem végigsiklik a derekán, a csípőjén, aztán megragadom a
combját, és magamra húzom a lábát. Puszit adok neki.
- Jól aludtál?
 A nyakamba nevet.
- Hogy jól aludtam-e? Háromszor szexeltünk, és aztán ketten
osztoztunk egy egyszemélyes matracon. Szerintem max. egy órát
aludtam.
- Már elmúlt kilenc. Több mint egy órát aludtál.
Kenna felül.
- Micsoda? Azt hittem, csak most kelt fel a nap! - Ledobja
magáról a takarót. - Kilencre kellett volna beérnem a melóba!
- A francba! Elviszlek. - A ruháimat keresve megtalálom a
pólómat, amibe befészkelte magát Kenna cicája. Felemelem és
átteszem a kanapéra, aztán felhúzom a farmeromat. Kenna a fogát
mossa a fürdőszobában. Nyitva hagyta az ajtót, és teljesen
meztelen, úgyhogy megakadok az öltözködésben, mert a feneke
egyszerűen tökéletes.
Észreveszi a tükörben, hogy nézem, és felnevet, aztán a lábával
berúgja az ajtót.
- Öltözz fel!
Gyorsan teljesítem a kérését, aztán bemegyek a fürdőbe, mert
kérni akarok a fogkrémjéből. Arrébb húzódik az öblögetés közben,
és már éppen az ujjamra nyomom a fogkrémet, amikor kinyitja a
fiókot, és kivesz egy fogkefét.
- Kettő volt a csomagban - nyújtja oda nekem, aztán kimegy a
fürdőszobából.
Végül a bejárati ajtónál találkozunk.
- Hánykor végzel a munkában? - magamhoz húzom. Friss mentol
illata van.
- Ötkor. - Csókolózunk. - Kivéve, ha kirúgnak. - Csókolózunk
még egy kicsit. - Ledger, mennem kell! - mormolja a számba, aztán
megint csókolózunk.
Háromnegyed tízre érünk a bolthoz. Negyvenöt percet késett, de
mire sikerül elbúcsúznunk, ötven perc lesz belőle.
- Ötre itt vagyok - ígérem, mielőtt becsukná az ajtót.
 Elmosolyodik.
- Csak mert beadtam a derekam, még nem kell sofőrködnöd.
- Már azelőtt a sofőröd voltam, hogy beadtad volna a derekadat.
Becsukja az ajtót, aztán átjön az én oldalamra. Már letekertem az
ablakot, úgyhogy simán be tud hajolni egy utolsó csókra. Amikor
visszahúzódik, egy másodpercre megtorpan. Úgy néz rám, mintha
mondani akarna valamit, de végül nem mond semmit. Pár
másodpercig csak csendesen bámul, mintha ott lenne a nyelve
hegyén valami, de aztán mégis ellép az ablaktól, és beszalad a
boltba.
Úgy egy mérföldre lehetek a házamtól, amikor észreveszem,
hogy egész úton nevetségesen boldog mosoly ült ki az arcomra.
Megpróbálom elfojtani, de folyton visszatér, ha csak Kennára
gondolok. És jelenleg csakis rá tudok gondolni.
A szüleim lakóautója elfoglalja a felhajtómat, úgyhogy a házam
elé parkolok.
Grace és Patrick már itthon vannak. Patrick a füvet locsolja a
kertben, Diem meg a felhajtón ül egy doboz krétával.
Letörlöm a mosolyt az arcomról. Nem mintha egy mosolyból
rájönnének, mi történt az elmúlt huszonnégy órában, de Patrick
elég jól ismer ahhoz, hogy kitalálja, a viselkedésemnek köze lehet
egy lányhoz. És akkor kérdezősködni kezdene. És akkor még
többet kellene hazudnom neki.
Diem megfordul, amint meghallja a kocsim ajtajának csukódását.
- Ledger! - Körbenéz az úton, aztán lerohan elém az út közepére.
Felkapom, és megölelem.
- Jól érezted magad momó nagymamánál?
- Igen! Találtam egy teknőst, és momó megengedte, hogy
megtartsam. A szobámban van abban az üveg izében.
- Szeretném megnézni. - Leteszem, mire megragadja a kezemet,
de mielőtt a fűre érnénk, találkozik a tekintetem Patrickével.
És azonnal megáll bennem az ütő.
 Az arca feszes, nem is üdvözöl. Még soha nem láttam ennyire
feszültnek.
A pillantása Diemre esik, és azt mondja neki:
- Majd kicsit később megmutatod neki a teknősödet. Beszélnem
kell Ledgerrel.
Diem nem érzi a Patrickből sugárzó feszültséget, ezért vidáman
beugrál a házba, míg én ott állok kővé dermedve a gyep szélén,
amit Patrick oda se figyelve locsolt. Becsukódik a bejárati ajtó, de
ő nem mond semmit, tovább csorgatja a vizet, mintha arra várna,
hogy beismerjem, amit elcsesztem.
Több okból is aggódom. A viselkedéséből egyértelmű, hogy
valami baj van, de ha én szólalok meg először, lehet, hogy rosszul
tippelek. Egy csomó minden lehet, talán az anyukája beteg, vagy
rossz hírt kaptak, és nem akarja, hogy Diem is hallja.
Lehet, hogy a viselkedésének semmi köze Kennához, úgyhogy
türelmesen várom, hogy kibökje, aminek olyan nehezen kezd neki.
Elzárja a csapot, és ledobja a slagot a földre. Közelebb lép
hozzám, és minden egyes megfontolt lépésére nagyot dobban a
szívem. Úgy egy méterre tőlem megáll, de a szívem tovább zakatol.
Nem tetszik ez a hallgatás. Nem tudom, hogy Patrick szembesíteni
akar-e valamivel, főleg, mert általában konfliktuskerülő típus. Már
az aggaszt, hogy nem kezdi „ejj”-jel kerülgetni a kellemetlen témát.
Valami emészti, és bármi is az, komoly dolog. Próbálom
enyhíteni a feszültséget azzal, hogy hétköznapi hangon
megkérdezem:
- Mikor értetek haza?
- Ma reggel - feleli. - Te hol voltál? - Úgy kérdezi, mintha az
apám lenne, és dühös lenne, amiért kilógtam az éjszaka.
Fogalmam sincs, mit mondjak. Keresem azt a hazugságot, ami a
legjobban illene a pillanathoz, de egyik sem illik hozzá. Azt nem
mondhatom, hogy a garázsban parkoltam, mert útban volt a
szüleim lakóautója. Azt sem mondhatom, hogy itthon voltam,
amikor a kocsim nyilvánvalóan nem volt itt.
Patrick megcsóválja a fejét, az arcán galaxis méretű csalódás ül.
- A legjobb barátod volt, Ledger!
Igyekszem titkolni a rémült zihálásomat. Zsebre dugom a
kezemet, és fixírozni kezdem a cipőm orrát. Miért mondja ezt?
Nem tudom, mit mondjak, mert nem tudom, mit tud. Nem tudom,
honnan tudja.
- Láttuk a kocsidat ma reggel a lakásánál. - A hangja halk, és
nem néz rám. Mintha ki nem állhatná az embert, aki itt áll vele
szemben. - Biztosra vettem, hogy csak véletlen egybeesés. Hogy
lakik ott valaki, akinek ugyanolyan kocsija van, szóval közelebb
mentem, hogy megnézzem, és megláttam Diem gyerekülését.
- Patrick...
- Lefekszel vele? - A hangja kifejezéstelen, de ettől annyira
idegőrlő.
Az egyik karommal ráfogok a másik vállamra. A tüdőmet mintha
vasmarok szorítaná össze.
- Azt hiszem, le kellene ülnünk ezt megbeszélni.
- Lefekszel vele? - ismétli, ezúttal hangosabban.
Végighúzom a kezemet az arcomon, mert utálom, hogy így kell
kiderülnie. Csak pár órára lett volna szükségem, és én magam
beszéltem volna nekik róla. Annyival jobb lett volna úgy!
- Mindannyian tévedtünk vele kapcsolatban - mondom, de még
magamnak sem vagyok meggyőző, mert tudom, hogy ebben a
pillanatban semmit sem mondhatok, ami eljutna Patrickhez. Akkor
nem, amikor ennyire dühös.
Keserű mosoly terül el az arcán, ami aztán szomorú grimaszba
rándul. Felvonja a szemöldökét.
- Igazán? Tévedtünk? - Közelebb lép hozzám, és most a
szemembe néz. Az arcán ott tükröződik az árulásom. - Nem hagyta
ott a fiamat meghalni? A legjobb barátod nem miatta töltötte
egyedül az utolsó óráit egy elhagyatott földúton? - Egy könnycsepp
fut le a szeme sarkából, de dühösen letörli. Annyira dühös, hogy
nagy levegőt kell vennie, hogy ne kezdjen velem ordítani.
- Baleset volt, Patrick! - A hangom alig több suttogásnál. -
Szerette Scottyt. Pánikba esett és rossz döntést hozott, de meg is
fizetett érte. Mégis mikor engedhetjük el a hibáztatását?
Ezt a kérdést az öklével válaszolja meg, amikor keményen az
arcomba üt.
Nem teszek semmit, mert annyira bánom, hogy így kellett
rájönnie. Milliószor is megüthetne, akkor se próbálnám megvédeni
magamat.
- Hé! - Az apám rohan ki a házból, és egyenesen felénk tart.
Patrick éppen újra megüt, amikor Grace is kiszalad az ő ajtajukon.
Apám közém és Patrick közé áll, mielőtt ő bevihetne egy harmadik
ütést is.
- Mi a franc, Pat? - kiabálja az apám.
Patrick nem néz rá. Rám bámul, és szemernyi megbánást sem
látok rajta. Előrelépek, hogy könyörögjek neki, mert nem akarom,
hogy így érjen véget ez a beszélgetés, ha már végre sor kerül rá, de
ekkor Diem szalad ki a házból. Patrick nem látja, és megpróbálja
még egyszer rám vetni magát.
- A jó életbe már! - löki vissza az apám. - Hagyd abba!
Diem elsírja magát a zűrzavar láttán. Grace ér oda hozzá, és be
akarja vinni a házba, de Diem engem akar. Utánam nyúl, és én nem
tudom, mit tegyek.
- Ledgerrel akarok menni! - könyörög Diem.
Grace félig felém fordul, és rám néz. Az arcára van írva, hogy
tudja, elárultam, és ebben a pillanatban ez talán Patricknél is
jobban fáj neki.
- Grace, kérlek! Hallgass meg!
Hátat fordít nekem, és eltűnik Diemmel a házban. Hallom Diem
sírását még azután is, hogy az ajtó becsukódik, és olyan, mintha
kitépnék a szívemet.
- Ne merészeld ránk terhelni a saját döntéseidet! - vágja oda
Patrick. - Választhatod azt a nőt, vagy választhatod Diemet, de ne
merészelj bűntudatot kelteni bennünk egy olyan döntés miatt,
amivel már öt éve megbékéltünk! Ezt csakis magadnak
köszönheted, Ledger! - Azzal Patrick sarkon fordul, és visszamegy
a házba.
Apa elengedi a karomat, és elém lép. Nyilván meg akar
nyugtatni, de esélyt sem adok rá. Beszállok a kocsimba, és
elhajtok.
A kocsmához megyek, de nem a földszintre, hanem Roman
lakásához, és a lépcső aljában levő ajtón dörömbölök. Megállás
nélkül, amíg ki nem nyitja. Zavartan néz, aztán meglátja a felrepedt
számat, és kiszakad belőle:
- A fenébe!
Oldalra lép, én pedig követem fel a lépcsőn a lakásáig.
A konyhába érve egy kis vizes papírtörlővel letörlöm a vért a
számról.
- Mi történt?
- Kennával töltöttem az éjszakát, és Landryék rájöttek.
- Ezt Patrick csinálta?
Bólintok.
Roman összehúzza a szemét.
- Ugye nem ütöttél vissza? Csak mert vagy hatvanéves.
- Persze hogy nem ütöttem vissza! De nem a kora miatt. Van
olyan erős, mint én. Azért nem ütöttem vissza, mert
megérdemeltem, amit kaptam. - Elveszem a papírtörlőt a számtól,
ami csupa vér. A fürdőszobában alaposabban is megnézem az
arcomat. A szemem rendben van, talán kicsit belilul majd, de az
ajkam belül felrepedt. Szerintem olyan erősen ütött meg, hogy
megharaptam a számat.
 - A francba! - Csak úgy ömlik a vér belőle. - Lehet, hogy ezt
össze kell varrni.
Roman a számra néz, és elhúzza a száját.
- Bakker, ember! - fog egy konyharuhát, bevizezi, és a kezembe
nyomja. - Gyere, beviszlek a sürgősségire!
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
KENNA

Vidámabban lépkedek, amikor meglátom Ledger kocsiját a

parkolóban a bolt előtt.
Ő is észrevesz, amikor kijövök, és áthajt a parkolón, hogy
felvegyen. Beszállok, és a középső ülésre húzódom, hogy
megcsókoljam, de mivel nem fordítja felém az arcát, a szám az
arcán landol.
Ott maradnék középen, de lehajtotta a konzolt, és van egy ital a
pohártartóban, úgyhogy a jobb oldali ülésen helyezkedem el, és
bekötöm az övemet.
Napszemüveg van rajta, és rám se nézett, amióta beszálltam.
Kezdek aggódni, de ekkor megfogja a kezemet, és ezzel sikerül
megnyugtatnia. Már féltem, hogy egész nap a tegnap éjszakán
bánkódott, de abból, ahogy megszorítja a kezemet, tudom, örül,
hogy lát. A paranoia bosszantó dolog.
- Találd ki, mi történt!
- Mi?
- Előléptettek. Kasszásnak. Óránként két dollárral többet fizet.
- Ez remek, Kenna! - Még mindig nem néz rám. A kezemet is
elengedi, és az ajtóra könyököl, a fejét a bal kezébe támasztja, a
jobbal vezet. Egy darabig őt vizslatom, próbálok rájönni, miért
tűnik másnak. Csendesebbnek.
Kezd kiszáradni a szám, úgyhogy megkérdezem:
- Ihatnék egy kortyot az italodból?
Ledger kiveszi a poharat és odaadja nekem.
- Jeges tea. Pár órája vettem.
Iszom egy kortyot, de közben sem veszem le róla a szememet.
 - Mi a baj?
Megrázza a fejét.
- Semmi.
- Beszéltél velük? Történt valami?
- Semmi - ismétli, de a hangjából pontosan tudom, hogy hazudik.
Szerintem ő is rájön, mennyire nem volt meggyőző, mert kis szünet
után hozzáteszi: - Előbb érjünk vissza hozzád.
A székembe süppedek, és hullámként temet maga alá a
szorongás.
Nem erőltetem tovább, mert így is félek megtudni, mitől feszült
be ennyire. Egész úton kifelé bámulok, és közben nem hagy
nyugodni az érzés, hogy ez az utolsó alkalom, hogy Ledger Ward
fuvaroz haza.
Megáll a parkolóban, és leállítja a motort. Kikapcsolom az
övemet és kiszállok, de amikor becsukom az ajtót, látom, hogy ő
nem mozdul. A hüvelykujjával dobol az ajtón, mélyen a
gondolataiba merülve. Aztán pár másodperc után végre kinyitja az
ajtót, és ő is kiszáll.
Odasétálok hozzá, hátha jobban tudok olvasni róla, de amint
meglátom az arcát, megtorpanok.
- Te jó ég! - A szája fel van dagadva. Odarohanok hozzá, épp,
amikor feltolja a napszemüveget a feje tetejére. Ekkor látom meg a
lila monoklit a szeme körül. Félek megkérdezni, a hangom erőtlen,
amikor kibököm:
- Mi történt?
Hozzám lép, karját a vállam köré fonja, és odahúz magához,
hogy az állát a fejem búbján tudja nyugtatni. Egy másodpercig
szorít így, aztán finom kis csókot nyom a fejem oldalára.
- Menjünk be! - Összefonja az ujjainkat, és felvezet a lépcsőn.
A lakásomban alig csukódik be mögöttünk az ajtó, máris újra
faggatni kezdem.
- Mi történt, Ledger?
 A pultnak támaszkodik, és megfogja a kezemet. Magához von,
hátrasimítja a hajamat, és lenéz rám.
- Meglátták itt a kocsimat reggel.
Az utolsó apró reménysugár, amit reggel óta őrizgettem
magamban, egyetlen pillanat alatt huny ki.
- Patrick megütött?
Ledger bólint, és muszáj elhátrálnom, hogy össze tudjam szedni
magamat, mert hányinger tör rám. Sírni tudnék. Milyen dühösnek
kellett lennie Patricknek ahhoz, hogy megüssön valakit? Az
alapján, ahogy Scotty és Ledger beszélt róla, nem az a típus, aki
könnyen elveszíti a türelmét. Vagyis... gyűlölnek engem. Annyira
gyűlölik a gondolatát is annak, hogy Ledgerrel együtt legyek, hogy
még egy általában kedves, nyugodt ember is eszét veszti tőle.
Igazam volt. Ledgernek választania kell.
A mellkasomból kiinduló pánik lassan szétterjed az egész
testemben. Iszom egy korty vizet, aztán felveszem a lábamnál
nyávogó Ivyt, és simogatni kezdem. Próbálok nyugalmat meríteni a
jelenlétéből. Ő maradt az egyetlen biztos pont az életemben, mert
ez a történet most pontosan úgy végződik, ahogy megjósoltam.
Nincs semmi váratlan fordulat.
Egyetlen céllal jöttem ide: valamiféle kapcsolatot kialakítani
Landryékkel és a lányommal. De világossá tették, hogy ők ezt nem
akarják. Talán nem képesek kezelni érzelmileg.
Leteszem Ivyt, és keresztbe fonom a karomat. Képtelen vagyok
Ledgerre nézni, amikor felteszem a kérdést:
- Arra kértek, hogy ne találkozz velem többet?
Lassan fújja ki a levegőt, és ennél több válaszra nincs is
szükségem. Próbálom tartani magamat, de azt akarom, hogy
menjen el. Vagy talán nekem kellene elmennem.
Ebből a lakásból, ebből a városból, ebből az államból. A lehető
legmesszebb kell kerülnöm a lányomtól, mert minél közelebb
vagyok hozzá úgy, hogy nem láthatom, annál nagyobb lesz a
kísértés, hogy odamenjek a házukhoz, és egyszerűen elvigyem őt.
Elég kétségbeesett vagyok ahhoz, hogy ha még sokáig itt maradok,
valami hülyeséget csináljak.
- Pénzre van szükségem.
Ledger úgy néz rám, mintha nem értené a kérésemet, vagy csak
azt nem érti, miért van szükségem pénzre.
- El kell költöznöm, Ledger! Visszafizetem, de el kell mennem,
és nincs elég pénzem, hogy kivegyek egy új helyet. Itt pedig nem
maradhatok.
- Várj! - mondja, és közelebb lép. - Elmész? Feladod?
A szó feldühít.
- Azt mondanám, elég keményen próbálkoztam! Távoltartási
végzést kértek ellenem! Ezt nem nevezném feladásnak.
- És mi lesz velünk? Csak úgy hátat fordítasz neki?
- Ne legyél hülye! Nekem nehezebb, mint neked. Végül is te
legalább Diemet megkapod!
Megragadja a vállamat, de én nem nézek rá, úgyhogy a kezét az
arcomra teszi. Maga felé fordít, hogy a szemébe nézzek.
- Kenna, ne! Kérlek! Várj még pár hetet! Nézzük meg, mi
történik!
- Tudjuk, mi történik. Továbbra is titokban találkozunk,
egymásba szeretünk, de ők nem gondolják meg magukat, nekem
ugyanúgy el kell mennem, csak pár hét múlva még sokkal jobban
fog fájni, mintha most rögtön elmennék. - A szekrényhez lépek, és
kiveszem a bőröndömet. Kinyitom, és a matracra dobom, aztán
elkezdem bedobálni a cuccaimat. Átbuszozhatok a következő
városba, és egy hotelben megszállhatok, amíg ki nem találom, hova
megyek tovább.
- Pénzre van szükségem - ismétlem. - Minden centet
visszafizetek, Ledger, ígérem!
Ledger odacsörtet hozzám, és becsukja a bőröndömet.
 - Hagyd abba! - Megint maga felé fordít, a mellkasához von és
átkarol. - Kérlek, hagyd abba!
Már túl késő. Már így is annyira fáj...
A pólójába markolok, és potyogni kezdenek a könnyeim.
Elviselhetetlen a gondolat, hogy nem leszek mellette, hogy nem
láthatom a mosolyát, hogy nem érezhetem a támogatását. Máris
hiányzik, pedig itt állok a karjában. De bármennyire is fáj a
gondolat, hogy itt kell hagynom, a könnyeim igazából a lányomért
hullanak. Mindig érte hullanak.
- Ledger! - Halkan mondom ki a nevét, aztán felemelem a
fejemet a mellkasáról, és az arcába nézek. - Egyetlen dolgot
tehetsz: odamész hozzájuk, és bocsánatot kérsz. Diemnek szüksége
van rád. Bármennyire is fáj, ha nem tudnak túllépni azon, amit
tettem velük. Nem a te dolgod összeragasztani, ami összetört
bennük. A te dolgod az, hogy támogasd őket, és ezt nem tudod
megtenni, ha én is benne vagyok az életedben.
Az állkapcsa megfeszül, mintha próbálná visszatartani a sírást.
De látom rajta, hogy tudja, igazam van. Hátrál egy lépést tőlem,
aztán előveszi a tárcáját.
- Kéred a hitelkártyámat? - kérdezi, és előveszi a kártyát, meg
pár húszdolláros bankót. Szomorúnak, dühösnek és legyőzöttnek
látszik, ahogy idegesen szedi ki a cuccokat a tárcájából. A kártyát
és a pénzt is a pultra csapja, odalép hozzám, csókot nyom a
homlokomra, aztán elmegy.
Bevágja maga mögött az ajtót.
A pultra könyökölök, az arcomat a tenyerembe temetem, és még
jobban zokogok, mert dühös vagyok, amiért megengedtem
magamnak, hogy reménykedjek. Jó öt éve nem történt már ilyen.
Ha valaha is megbocsátanának nekem, már megtették volna.
Egyszerűen nem megbocsátó típusok.
Vannak, akik békére lelnek a megbocsátásban, és vannak
olyanok, akik számára a megbocsátás felér az árulással. Ha nekem
megbocsátanának, az számukra egyet jelentene azzal, hogy
elárulják a saját fiukat. Csak remélhetem, hogy egyszer
meggondolják magukat, de addig is ez az életem. Ide vezetett az út.
Így kell újrakezdenem. Már megint újra kell kezdenem. És
Ledger nélkül kell megtennem, a bátorítása, a belém vetett hite
nélkül. Csak úgy ráz a zokogás, mégis meghallom, amikor a
bejárati ajtó újra kinyílik.
Felemelem a fejemet, Ledger pedig becsapja maga mögött az
ajtót, és átvág a szobán. Felemel és a pultra ültet, hogy
szemmagasságban legyünk, aztán szomorú eltökéltséggel csókol
meg, mintha ez lenne az utolsó csókunk.
Határozottan néz a szemembe.
- A legjobb ember leszek a lányodért. Megígérem! A legjobb
életet adom neki, és amikor az anyjáról kérdez, elmondom neki,
milyen csodálatos ember vagy. Teszek róla, hogy egész életében
tudja, mennyire szereted.
Most már teljesen összeomlottam, mert annyira nagyon fog
hiányozni.
Feldagadt száját az enyémre szorítja, és igyekszem óvatosan
csókolni, mert nem akarok fájdalmat okozni. Utána egymáshoz
támasztjuk a homlokunkat. Látom rajta, hogy nehezen tudja tartani
magát.
- Sajnálom, hogy nem tudtam többet tenni érted.
Hátrálni kezd, elhúzódik tőlem, és annyira fáj nézni, ahogy
elmegy, hogy inkább a padlót bámulom.
A lábam alatt van valami, elsőre névjegykártyának nézem,
úgyhogy lehajolok érte és felveszem. Ledger jégkásagyűjtő
kártyája az.
- Ledger, várj! - Utánamegyek az ajtóig, és odaadom a kártyát. -
Erre szükséged lesz - mondom szipogva -, már olyan közel jársz az
ingyen jégkásához!
 Fájdalmasan felnevet, és elveszi a kártyát. Aztán grimaszba
rándul az arca, és a homlokát az enyémnek támasztja.
- Olyan mérges vagyok rájuk, Kenna! Ez nem igazság.
Tényleg nem az. De nem rajtunk múlik. Még egyszer, utoljára
megcsókolom, aztán megszorítom a kezét, és könyörgőn nézek fel
rá.
- Ne gyűlöld őket, oké? Jó életet adnak a kislányomnak. Kérlek,
ne gyűlöld őket!
Bár alig láthatón, de biccent. Miután elengedi a kezemet, nem
akarom végignézni, ahogy elmegy, ezért inkább bezárkózom a
fürdőszobába.
Pár másodperccel később hallom, hogy becsukódik a lakásom
ajtaja.
Akkor a padlóra roskadok, és minden fájdalmam kiszakad
belőlem.
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
LEDGER

Be se megyek a házamba, amikor hazaérek, egyenesen

átmasírozok Patrick és Grace bejárati ajtajához, és kopogok.
Nem is volt kérdés a döntésem. Diem örökre a legfontosabb lány
lesz az életemben, nem számít, mi, ki vagy mikor jön közbe. Ez
még nem jelenti azt, hogy nem szenvedek miatta.
Patrick nyitja ki az ajtót, de Grace is hamar megjelenik mellette.
Szerintem attól fél, hogy újra összeverekszünk. Úgy látom,
mindkettejüket meglepi kicsit az arcom állapota, de Patrick nem
kér bocsánatot. Nem is vártam tőle.
A szemükbe nézek.
- Diem meg akarta mutatni a teknősét.
Egyszerű kis mondat, nem árul el sokat. De valójában azt jelenti:
„Diemet választom. Térjünk vissza a régi kerékvágásba.”
Patrick összevont szemmel néz, aztán Grace oldalra húzódik, és
azt mondja:
- A szobájában van.
Ez megbocsátás és elfogadás, bár nekem most igazából nem a
megbocsátásukra van szükségem. Azért ezt is elfogadom.
Diem a padlón ül, amikor benyitok hozzá. A teknős úgy húsz
centire van tőle, és éppen egy zöld Legóval próbálja magához
csalogatni.
- Ő a teknősöd?
Diem felül, és széles mosoly ül ki az arcára.
- Igen! - Felveszi a teknőst, és az ágyánál találkozunk. Leülök rá,
és a támlának dőlök. Az ágy közepére mászik, és odaadja nekem a
teknőst, aztán az oldalamhoz bújik. A lábamra teszem az állatot,
mire az rögtön megindul a térdem felé.
- Miért ütött meg momó? - A kérdés közben a számra néz.
- A felnőttek néha rossz döntést hoznak. Mondtam valamit,
amivel megbántottam, és ezért mérges lett. De nem az ő hibája volt,
hanem az enyém.
- Még mindig mérges vagy rá?
- Nem.
- És momó még mérges?
Valószínűleg.
- Nem. - Szeretnék témát váltani. - Hogy hívják a teknősödet?
Diem felemeli a teknőst, és az ölébe veszi.
- Ledgernek.
Felnevetek.
- Rólam nevezed el a teknősödet?
- Igen, mert szeretlek - feleli a legédesebb hangon, és a szívem
összeszorul. Bárcsak Kennának szólnának a szavai!
Puszit nyomok a fejére.
- Én is szeretlek téged, Diem!
A teknőst betesszük a terráriumába, aztán visszamászom mellé
az ágyra, és vele is maradok, míg el nem alszik. Aztán még egy
kicsit, hogy biztosan mélyen aludjon.
Tudom, hogy Patrick és Grace szereti Diemet, és tudom, hogy
szeretnek engem is, úgyhogy ők se akarnának elválasztani minket.
Lehet, hogy dühösek, de azt is tudják, mennyire szeret engem ez a
kislány, úgyhogy ha mi nem is tudjuk megbeszélni a dolgokat,
mindig is fontos része leszek Diem életének. És amíg részese
lehetek Diem életének, addig harcolni fogok azért, ami a legjobb
neki.
Végig ezt kellett volna tennem.
Diemnek pedig az a legjobb, ha az anyja is része az életének.
Ezért tettem azt, amit, mielőtt eljöttem Kenna lakásából.
 Amint Kenna becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, én
becsuktam a lakás ajtaját, mintha elmentem volna. Ehelyett
felkaptam a mobilját. Nem volt nehéz kitalálni a jelszavát: Diem
születésnapja volt. Megnyitottam a mobilján a Google Docsot, és
megtaláltam a fájlt a levelekkel, amiket Scottynak írt. Elküldtem
magamnak, majd halkan kislisszoltam.
Diem hálószobájából rákapcsolódom Patrick és Grace
nyomtatójára, megnyitom az e-mailt, és megkeresem a levelet, amit
Kenna felolvasott nekem, a többit átpörgetem. Már így is
megsértettem a privát szféráját azzal, hogy használtam a mobilját,
és elküldtem magamnak a levelet. Nem tervezem, hogy bármelyik
másikat is elolvasom, hacsak egy nap meg nem engedi.
Ma este csak egyetlen levélre van szükségem.
Megnyomom a nyomtatás gombot, aztán lehunyom a szemem, és
hallgatom, ahogy a folyosó túloldalán Patrick nyomtatója
bekapcsol.
Várok, amíg be nem fejezi a nyomtatást, aztán kiosonok Diem
szobájából, és egy percig még várok a szobája előtt, hogy biztosan
tudjam, nem ébresztettem fel. Mélyen alszik, úgyhogy halkan
benyitok Patrick dolgozószobájába. Kiveszem a levelet a nyomtató
tálcájáról, és ellenőrzöm, hogy megvan mindegyik oldal.
- Drukkolj nekem, Scotty! - suttogom.
Amikor leérek az előszobába, mindketten a konyhában vannak.
Grace a telefonját nyomkodja, Patrick a mosogatógépből pakol ki.
Egyszerre néznek fel.
- Mondanom kell valamit, de nagyon nem akarok kiabálni, bár ha
muszáj, megteszem, úgyhogy szerintem jobb, ha kimegyünk, mert
nem akarom felébreszteni Diemet.
Patrick becsukja a mosogatógép ajtaját.
- Nem igazán érdekel minket, amit mondani akarsz, Ledger! -Az
ajtóra mutat. - Jobb, ha mész.
 Tényleg együttérzek velük, de azt hiszem, idáig tartott az
együttérzésem. Érzem, ahogy a forróság felfelé kúszik a nyakamon,
és próbálom visszafojtani a haragomat, de nagyon nehéz, amikor
annyi mindent kaptak tőlem. Eszembe jut, mit mondott nekem
Kenna, mielőtt elváltunk. Kérlek, ne gyűlöld őket!
- Az életemet adtam ezért a kislányért - mondom. - Tartoztok
nekem ennyivel. Nem megyek el innen, amíg nem beszéltünk. -
Kimegyek az ajtón, és megállok az udvarban. Eltelik egy perc,
talán kettő is. Leülök a tornácon. Vagy rám hívják a rendőröket,
vagy kijönnek, de az is lehet, hogy felmennek lefeküdni, és simán
levegőnek néznek. Itt várok, amíg nem történik meg valamelyik a
három közül.
Eltelik pár perc, mire meghallom az ajtó nyílását. Rögtön felállok
és megpördülök. Patrick kilép, de csak annyira, hogy Grace meg
tudjon állni az ajtóban. Egyikük sem tűnik valami nyitottnak arra,
amit mondani akarok, de akkor is el kell mondanom. Erre a
beszélgetésre sosem lesz jó alkalom. Sosem lesz jó alkalom arra,
hogy a mellé a lány mellé álljak, aki tönkretette az életüket.
Úgy érzem, ilyen fontos szavakat még soha nem mondtam egész
életemben.
Azt kívánom, bár jobban felkészültem volna. Kenna jobbat
érdemel annál, mint hogy én és a könyörgésem legyen az utolsó
reménye arra, hogy lehessen bármi köze Diemhez.
Zihálva fújom ki a levegőt.
- Minden egyes döntésemet Diem érdekében hoztam.
Felbontottam az eljegyzésemet a nővel, akit szerettem, mert nem
voltam biztos benne, hogy elég jó lenne ennek a kislánynak. Ebből
is tudhatjátok, hogy sosem helyezném a saját boldogságomat
Diemé elé. Tudom, hogy ezt mindketten tudjátok, és azt is tudom,
hogy csak próbáljátok megvédeni magatokat attól a fájdalomtól,
amit Kenna tettei okoztak. De ti Kenna életének legrosszabb
pillanatából határozzátok meg azt, hogy ki is ő. Ez nem igazságos
vele, és nem igazságos Diemmel szemben sem. És már abban sem
vagyok biztos, hogy Scottyval szemben igazságos.
Felemelem a kezemben tartott lapokat.
- Leveleket ír neki. Mármint Scottynak. Már öt éve. Én ezt az
egyet olvastam, de elég volt ahhoz, hogy teljesen megváltozzon
róla a véleményem. - Elhallgatok, aztán rögtön módosítok is a
szavaimon. - Igazából ez nem igaz. Már megbocsátottam Kennának
azelőtt, hogy ismertem volna a levél tartalmát. De abban a
pillanatban, hogy felolvasta nekem, rájöttem, hogy épp annyira
szenvedett ő is, mint mi. És lassan megöltük azzal, hogy
elnyújtottuk a szenvedését. - A homlokomra szorítom a kezemet, és
a következő szavaimat még hangsúlyosabban mondom ki. -
Elszakítunk egy anyát a gyerekétől. Ez nincs rendben. Scotty
mérges lenne ránk.
Amikor elhallgatok, hirtelen nagy lesz a csönd. Túl nagy. Mintha
levegőt se vennének. Grace-nek adom a levelet.
- Nem lesz könnyű olvasmány, de nem azért kérem, hogy
olvassátok el, mert szerelmes vagyok Kennába. Azért kérem, hogy
olvassátok el, mert a fiatok volt szerelmes belé.
Grace elsírja magát, Patrick még mindig nem néz a szemembe,
csak magához húzza a feleségét, és megöleli.
- Nektek adtam az elmúlt öt évemet! Én csak húsz percet kérek
cserébe, talán még annyi sem kell. És miután elolvastátok és
feldolgoztátok, beszéljünk róla. Tiszteletben fogom tartani,
bármilyen döntést is hoztok. Esküszöm, hogy így lesz! De kérlek,
kérlek, adjatok nekem húsz percet! Tartoztok Diemnek azzal, hogy
legyen még egy olyan ember az életében, aki annyira fogja
szeretni, amennyire Scotty is szerette volna.
Nem hagyok nekik időt arra, hogy vitatkozni kezdjenek, vagy
hogy visszaadják a levelet, sarkon fordulok, visszasétálok a
házamhoz, és bemegyek. Nem nézek ki az ablakon, hogy lássam,
bementek-e, vagy hogy elolvassák-e a levelet.
 Olyan ideges vagyok, hogy szinte remegek.
A szüleimet keresem, és végül rájuk is találok a hátsó udvarban.
Az apám kipakolt egy csomó cuccot a lakóautóból a fűre, és
slaggal pucolja őket. Az anyám a padon olvas a tornácon.
Leülök mellé, mire felnéz a könyvéből, rám mosolyog, aztán az
arcomat látva rögtön becsukja a könyvet.
Az arcomat a tenyerembe temetem, és sírni kezdek. Nem bírom
visszatartani, úgy érzem, mintha mindenkinek az élete, akit
szeretek, ezen az egy pillanaton múlna, és ez túl sok nekem.
- Ledger! Jaj, kicsim! - mondja az anyám, a karját körém fonja,
és magához ölel.
NEGYVENEDIK FEJEZET
KENNA

Reggel fejfájással ébredek, mert olyan sokat sírtam előző

éjszaka.
Arra számítottam, hogy Ledger ír nekem vagy felhív, de nem
tette. Nem mintha akartam volna. Jobb tisztán lezárni, mint
zavarosan.
Gyűlölöm, hogy azon az évekkel ezelőtti éjszakán meghozott
döntéseim valahogy újabb áldozatot szednek ennyi idő után is.
Mégis meddig tartanak még annak az estének az utórengései?
Örökre éreznem kell majd a következmények terhét?
Néha elgondolkodom, vajon mindenki ugyanannyi jóval és
rosszal született-e. Mi van, ha az egyik ember nem rosszabb a
másiknál, csak különböző időpontokban, különböző módokon
szabadul ki belőlünk a rossz?
Lehet, hogy vannak, akik kisgyerekként letudják a rosszaságuk
nagy részét, mások esetleg a tinédzseréveikben viselkednek
borzalmasan. És talán vannak olyanok, akik nagyon kevés rosszat
tesznek felnőtt korukig, és akkor is csak lassan szivárog belőlük a
nekik kimért adag. Egy egészen kicsike mindennap, míg meg nem
halnak.
Az azt jelentené, hogy vannak olyan emberek is, mint én. Akik a
bennük élő rosszat egyetlen éjszaka lökik ki magukból, egyetlen
szörnyű, visszavonhatatlan éjszaka.
És ha a gonoszságodat egyetlen dózisban használod el, sokkal
nagyobb lesz a hatása, mint ha lassan szivárogna. A nyomában járó
pusztítás sokkal nagyobb területet fed le a térképen, és nagyobb
helyet követel az emberek emlékezetében is.
 Nem akarom elhinni, hogy csak jó és rossz emberek vannak, és
nincsen valamiféle köztes állapot. Nem akarom elhinni, hogy
rosszabb vagyok bárki másnál, hogy van bennem egy adag
gonoszság, ami mindig újratöltődik, miután kiürült. Nem akarom
elhinni, hogy képes lennék megismételni azt, amit a múltban
elkövettem, de ennyi év után még mindig emberek szenvednek
miattam.
Annak ellenére, milyen pusztítás járt a nyomomban, nem vagyok
rossz ember. Nem vagyok rossz ember.
Öt éven keresztül heti egy terápiára volt szükségem, hogy ezt
elfogadjam. És csak nemrég tanultam meg hangosan is kimondani.
- Nem vagyok rossz ember.
Egész reggel a listát hallgattam, amit Ledger állított össze
nekem. Tényleg egy rakás olyan dal, aminek semmi köze semmi
szomorúhoz. Nem tudom, hogy talált ennyi számot... Egy
örökkévalóságba telhetett neki.
A fülemre húzom Mary Anne fejhallgatóját, véletlen lejátszásra
állítom a listát, és elkezdek takarítani. Vissza akarom kapni a
kauciót, amikor végre kitalálom, hova is költözzek, és nem akarok
okot adni Ruthnak arra, hogy visszatartsa. Tízszer tisztábban adom
át a lakást, mint ahogy átvettem.
Már vagy tíz perce takaríthatok, amikor meghallok valami
ritmust, ami nem illik a dalhoz, ami éppen szól. A szokásosnál
jóval több időbe telik, mire rájövök, hogy nem is része a dalnak.
Valaki kopog.
Amikor leveszem a fejhallgatót, még világosabban hallatszik.
Valaki határozottan kopog a bejárati ajtómon. A szívverésem
felgyorsul, mert nem akarom, hogy Ledger legyen az, de minden
vágyam, hogy ő legyen. Egyetlen csóktól még nem fogok
összetörni. Talán...
Lábujjhegyen az ajtóhoz tipegek, és kinézek a kukucskálón.
Ledger az.
 A homlokomat az ajtóhoz szorítom, és próbálom kitalálni, mi
lenne a helyes döntés. Ledger elgyengült, de nekem nem szabadna.
Az ő gyenge pillanatai a vesztemet okozhatják, ha engedek neki.
Addig folytatnánk ezt a huzavonát, míg mindketten bele nem
rokkanunk.
Megnyitom az üzeneteimet a mobilomon, és begépelem: Nem
nyitom ki az ajtót.
Látom a kukucskálón keresztül, ahogy elolvassa, de az
arckifejezéséből semmit sem tudok kiolvasni. Belenéz a
kukucskálóba, és lemutat az ajtó kilincsére.
Basszus. Miért kell mutogatnia? Elfordítom a reteszt, és résnyire
kinyitom az ajtót.
- Ne csókolj meg és ne mondj semmi kedveset!
Ledger elmosolyodik.
- Megteszem, ami tőlem telik.
Óvatosan kinyitom az ajtót, de ő meg se próbál belépni rajta.
Kihúzza magát, és megkérdezi:
- Van egy perced?
Bólintok.
- Van. Gyere be!
Megrázza a fejét.
- Nem nekem. - A tekintetét elfordítja, és a lakásomba mutat,
aztán ellép az ajtótól.
Grace bukkan fel előttem.
Azonnal a számra szorítom a kezemet, mert nem számítottam rá,
és mert nem néztem a szemébe azóta, hogy Scotty meghalt, és nem
is tudtam, hogy a látványától így elakad majd a szavam.
Nem tudom, mit jelent ez, és nem hagyom magamnak, hogy
elhiggyem, hogy jelent bármit is, de a remény megdagad bennem,
és nem tudom elrejteni előle.
A lakásba hátrálok, és ömlenek a könnyeim. Olyan sok mindent
akarok neki mondani! Annyi bocsánatkérést, annyi ígéretet...
 Grace belép a lakásba, Ledger viszont kint marad, és becsukja az
ajtót, hogy kettesben lehessünk. Leszakítok egy papírtörlőt, hogy
felitassam a könnyeimet, de teljesen felesleges. Nem hiszem, hogy
sírtam így azóta, hogy megszültem Diemet, és végignéztem, ahogy
elviszik tőlem.
- Nem akartalak felzaklatni - mondja Grace, és a hangja kedves,
ahogy az arckifejezése is.
Megrázom a fejemet.
- Nem... én... Sajnálom. Csak kell egy perc, mielőtt... tudnék
beszélni.
Grace a kanapé felé int.
- Leülhetünk.
Bólintok, és mindketten leülünk a kanapéra. Grace figyel egy
darabig, talán azt próbálja eldönteni, hogy a könnyeim őszinték
vagy erőltetettek-e.
Aztán a zsebébe nyúl, és kivesz valamit. Először azt hiszem,
hogy zsebkendőt, de aztán jobban megnézem, és látom, hogy egy
kis, fekete bársonyzsákocska az. Grace odaadja nekem, de
fogalmam sincs, miért.
Megoldom a zsinórt, hogy ki tudjam nyitni a zsákocskát, és a
tenyerembe öntöm a tartalmát.
Amint meglátom, mi van benne, elakad a lélegzetem.
- Ez. Hogyan?
A kezemben ott a gyűrű, amibe beleszerettem évekkel ezelőtt,
amikor Scottyval bementünk a régiségboltba. A négyezer dolláros
aranygyűrű a rózsaszín kővel, amire nem volt elég pénze. Soha,
senkinek nem meséltem el ezt a történetet, és egyszerűen
elképzelni sem tudom, hogy kerülhetett éppen ez a gyűrű Grace-
hez.
- Hogy... hogy került ez önhöz?
- Scotty felhívott aznap, amikor megláttátok a gyűrűt. Azt
mondta, még nem áll rá készen, hogy megkérje a kezedet, de már
tudja, milyen gyűrűvel akar megkérni, ha eljön az ideje. Viszont
nem volt rá pénze, és félt, hogy valaki megveszi, mielőtt neki
lehetősége lenne rá. Kölcsönadtuk neki a pénzt. Odaadta nekem a
gyűrűt, és megígértette velem, hogy vigyázok rá, míg ki nem tudja
nekünk fizetni.
A kezem remeg, ahogy felhúzom az ujjamra a gyűrűt. Nem
tudom elhinni, hogy Scotty ezt tette...
Grace remegős lélegzetet fúj ki.
- Őszinte leszek, Kenna! Látni sem akartam ezt a gyűrűt, miután
meghalt. És nem akartam, hogy nálad legyen, mert annyira dühös
voltam rád. Aztán amikor megtudtuk, hogy Diem kislány, úgy
döntöttünk, megtartjuk. Hátha egy nap majd oda akarom adni neki.
De most, hogy átgondoltam. Igazából ez nem az én döntésem.
Szeretném, ha nálad lenne. Scotty neked vette.
Túl sok minden zajlik bennem ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni,
ami történik, úgyhogy beletelik egy kis időbe, míg össze tudom
szedni magamat. Megrázom a fejemet. Félek hinni neki, még azt se
hagyom, hogy a szavai gyökeret verjenek bennem.
- Köszönöm!
Grace megfogja a kezemet, mire végre ráemelem a tekintetemet.
- Megígértem Ledgernek, hogy nem mondom el neked, de...
odaadta nekünk az egyik levelet, amit Scottynak írtál.
A fejemet rázom, pedig még nem végzett. Hogy jutott hozzá
Ledger ahhoz a levélhez?És melyiket adta oda nekik?
- Tegnap este rávett, hogy elolvassuk. - Az arcára kiül a
szomorúság. - Miután elolvastam a te verziódat a történtekről, még
borzalmasabban éreztem magam, és még dühösebb lettem, mint a
levél elolvasása előtt. Olyan nehéz volt. olvasni a részleteket.
Végigsírtam az éjszakát. Aztán ma reggel, amikor felébredtem,
mintha elöntött volna a béke. Ma volt az első olyan reggel, hogy
nem ébredtem úgy, hogy dühös vagyok rád. -Elmorzsol egy
könnycseppet az arcán. - Ennyi év alatt mindig azt gondoltam,
hogy a hallgatásod a tárgyalóteremben a közömbösségedet jelezte.
Azt feltételeztem, hogy azért hagytad ott a kocsiban Scottyt, mert
csak magaddal törődtél, és nem akartál bajba kerülni. Talán azért
feltételeztem eleve mindezt, mert könnyebb volt hibáztatni valakit
ezért a borzalmas és értelmetlen veszteségért. És tudom, hogy nem
kellene, hogy a te gyászod adjon nekem békét, Kenna, de annyival
könnyebb megérteni téged így, mint amikor azt gondoltam, hogy
egyáltalán nem is gyászoltál!
Grace előrenyúl, és gyengéden a fülem mögé simít egy tincset,
ami kiszabadult a lófarkamból. Ez egy anya mozdulata, és
egyszerűen nem értem. Nem értem, hogyan tudott ilyen rövid időn
belül az irántam érzett gyűlölete megbocsátásba átcsapni, ezért még
mindig nem merek hinni a pillanatban. Pedig a könnyek a
szemében nem hazudnak.
- Úgy sajnálom, Kenna! - mondja mélységes őszinteséggel. -Én
tartottalak távol öt éven keresztül a lányodtól, és erre nincs
mentség. Most csak egyet tehetek: nem hagyom, hogy még egy
napot úgy kelljen eltöltened, hogy nem ismered őt.
Remegő kezemet a szívemre szorítom.
- Én... én találkozhatok vele?
Grace bólint, és amikor teljesen összeomlok, magához ölel.
Vigasztalón simogatja a fejemet, és hagy nekem pár percet arra,
hogy feldolgozzam, mi is történik.
Megkapok mindent, amire csak vágytam, és mindent egyszerre,
ami testileg és érzelmileg is megterhelő. Álmodtam már ilyesmit,
álmodtam arról, hogy Grace megjelenik, és megbocsát nekem, és
megengedi, hogy találkozzak Diemmel, és aztán felébredtem, és
rájöttem, hogy csak egy kegyetlen álom volt. Kérlek, add, hogy ez
igaz legyen!
- Ledger valószínűleg már tűkön ül, hogy megtudja, mi folyik
idebent.
Grace feláll, és kinyitja Ledger előtt az ajtót.
 Ő izgatottan néz körbe, míg nem találkozik a tekintete az
enyémmel. Amikor rámosolygok, rögtön megnyugszik, mintha
ebben a pillanatban kizárólag az én mosolyom érdekelné.
Először Grace-t öleli meg, és hallom, hogy a fülébe súgja:
- Köszönöm.
Grace rám néz, mielőtt elmenne.
- Ma este lasagnát készítek. Szeretném, ha átjönnétek vacsorára.
Beleegyezően bólintok, Grace elmegy, és még be se csukódik
mögötte az ajtó, Ledger máris a karjába zár.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm - ismétlem újra és újra, mert
tudom, hogy mindez sosem történt volna meg, ha ő nincs.
- Köszönöm. - Megcsókolom. - Köszönöm. - Amikor elég ideig
sikerül felfüggesztenem a köszöneteket és a csókokat ahhoz, hogy
hátrahúzódjak és a szemébe nézzek, akkor látom meg, hogy ő is sír.
Ilyen hálát talán még sosem éreztem.
Olyan hálás vagyok neki! És érte.
És talán ez az a pillanat, amikor beleszeretek Ledger Wardba.

- Mindjárt elhányom magam.

- Félreálljak?
Megrázom a fejem.
- Ne! Vezess gyorsabban!
Ledger biztatón megszorítja a térdemet.
Már az is kész kínzás volt, hogy délutánig várnom kellett, mielőtt
elindulhattunk volna Patrick és Grace házához. Szerettem volna, ha
Ledger rögtön átvisz Diemhez, amint Grace elment, de mindent az
ő kívánságuk szerint akarok csinálni. Türelmes leszek, amennyire
tőlem telik.
Tiszteletben tartom a szabályaikat. Tiszteletben tartom az időt,
amit megszabnak nekem, a döntéseiket és a kívánságaikat is. Annyi
tiszteletet fogok mutatni feléjük, amennyit tudom, hogy ők is
mutattak a lányom felé.
Tudom, hogy jó emberek, és Scotty szerette őket. És sokat
szenvedtek, úgyhogy tiszteletben tartom, hogy ennyi időre volt
szükségük ennek a döntésnek a meghozatalához.
Félek, hogy elrontom. Hogy valami rosszat mondok. Amikor
egyszer és utoljára a házukban jártam, sorozatban jöttek a
melléfogások, és most máshogy kell csinálnom, mert olyan sok a
veszítenivalóm!
Megállunk Ledger felhajtóján, de nem szállunk ki rögtön a
kocsiból. Biztató szavakat és vagy tíz csókot kapok tőle, mégis
idegesebb és izgatottabb vagyok, mint valaha, és az érzelmeim
egyszerűen mindent elborítanak. Ha nem sikerül valahogy
felülkerekednem rajtuk, attól félek, felrobbanok. Ledger végig a
kezemet fogja, ahogy átvágunk az utcán, át a füvön, amin Diem
játszani szokott, és kopogunk a ház ajtaján, amiben Diem lakik.
Ne sírj! Ne sírj! Ne sírj!
Úgy szorítom Ledger kezét, mintha éppen komoly szülési
fájásom lenne.
Amikor végre kinyílik az ajtó, Patrickkel találom szembe
magamat. Idegesnek tűnik, de valahogy sikerül kipréselnie
magából egy mosolyt. Magához húz, hogy megöleljen, és ebben az
ölelésben nincs semmi erőltetett, nem azért teszi, mert itt állok
előtte, és nem is azért, mert a felesége erre kérte.
Ebben az ölelésben ezernyi dolog van, annyira sok, hogy amikor
Patrick elhúzódik, meg kell törölnie a szemét.
- Diem kint van a kertben a teknősével - mondja, és arrafelé
mutat a folyosón.
Nincs egy szigorú szava sem, semmi negatív energiát nem
érzékelek felőle. Nem tudom, hogy ez-e a megfelelő pillanat arra,
hogy bocsánatot kérjek, de mivel Patrick Diem irányába küld
engem, arra jutok, hogy bármi is vár még kimondásra köztünk, azt
későbbre akarják halasztani.
Ledger még mindig a kezemet fogja, amikor belépünk a házba.
Jártam már itt korábban, és voltam a hátsó udvarban is, és ez az
ismerősség megnyugtató, de minden más rémisztő. Mi lesz, ha nem
kedvel meg? Mi lesz, ha haragszik rám?
Grace bukkan fel a konyhában, én pedig megtorpanok, mielőtt
kimennék az udvarra. Grace-re nézek.
- Mit mondtatok neki? Arról, hogy miért nem vagyok itt? Csak
hogy tudjam...
Grace megrázza a fejét.
- Igazából még nem nagyon beszéltünk rólad neki. Egyszer
megkérdezte, miért nem él az anyukájával, és azt mondtam neki,
hogy azért, mert nem elég nagy az autód.
Idegesen felnevetek.
- Micsoda?
Grace megvonja a vállát.
- Pánikba estem. Nem tudtam, mit mondjak.
Hogy nem elég nagy az autóm? Ezzel tudok kezdeni valamit.
Attól tartottam, hogy esetleg ellenem hangolták őt, de több eszem
lehetett volna.
- Arra gondoltunk, a többit rád hagyjuk - teszi hozzá Patrick. -
Nem voltunk benne biztosak, mit szeretnél, mennyit tudjon.
Bólintok, mosolygok, és igyekszem nem elsírni magamat.
Ledgerre nézek, aki horgonyként valahogy segít egyenesen állni.
- Velem jössz?
Odasétálunk a hátsó ajtóhoz. Meglátom Diemet: a fűben üldögél.
Pár percig figyelem a tolóajtón keresztül, igyekszem magamba
szívni mindent, amit látok, mielőtt továbblépnék. Félek attól, ami
ezután következik. Sőt, rettegek. Szinte pontosan ugyanezt
éreztem, amikor beindult a szülés. Rettegtem, ismeretlen területre
léptem, de közben több remény, izgalom és szeretet töltött el, mint
bármikor előtte.
Ledger végül noszogatva oldalba bök, úgyhogy kinyitom az
ajtót. Diem felnéz, meglát minket a hátsó tornácon. Rám csak egy
pillantást vet, de amikor a tekintete Ledgerre siklik, felragyog az
arca. Odarohan hozzá, és Ledger rögtön a karjába kapja.
Az orromat megcsapja az epres sampon illata.
Van egy lányom, akinek eper illata van.
Ledger leül a hintaágyra Diemmel, és az üres helyre mutat
maguk mellett, úgyhogy leülök melléjük. Diem Ledger ölében ül,
de engem néz, miközben még jobban bekuckózza magát.
- Diem, ő a barátom, Kenna!
Diem rám mosolyog, amivel megint majdnem sikerül a padlóra
küldenie.
- Szeretnéd megnézni a teknősömet? - kérdezi felélénkülve.
- Nagyon szeretném.
Kicsi kezével megragadja két ujjamat, és lecsúszik Ledger
öléből, engem pedig maga után húz. Segélykérőn nézek Ledgerre,
de ő csak biztatón biccent. Diem a fűre vezet, és lehuppan a
teknőse mellett.
Én lefekszem a teknős másik oldalán, hogy szemben legyek
Diemmel.
- Mi a neve?
- Ledger - kuncog, és felemeli a teknőst. - Pont úgy néz ki, mint
ő.
Felnevetek, ő pedig megpróbálja kicsalogatni a teknőst a
páncéljából. Képtelen vagyok levenni róla a szememet. Különleges
élmény volt videón látni őt, de itt lenni mellette és érezni az
energiáját olyan, mintha újjászületnék.
- Szeretnéd megnézni a mászókámat? Születésnapomra kaptam.
Jövő héten leszek ötéves! - Diem elszalad a mászóka felé, úgyhogy
utánaindulok. Hátranézek Ledgerre, aki még mindig a hintaszékről
figyel minket.
Diem kidugja a fejét a mászóka alól, és odaszól neki.
- Ledger, betennéd a másik Ledgert a tartályába, hogy ne vesszen
el?
- Hát persze - feleli Ledger, és rögtön feláll.
Diem megfogja a kezemet, behúz a mászóka alá, és leülünk a
közepén. Itt kényelmesebben érzem magam. Senki nem lát minket,
és megnyugtat a tudat, hogy most senki sem ítélkezhet arról,
hogyan viselkedem ebben a percben.
- Régen apukámé volt - mondja Diem. - Momó és Ledger
szerelte össze nekem.
- Ismertem az apukádat.
- A barátja voltál?
Elmosolyodom.
- A barátnője voltam. Nagyon szerettem őt.
Diem kuncogni kezd.
- Nem tudtam, hogy az apukámnak volt barátnője!
Olyan sokat látok benne most Scottyból! Ebben a nevetésben. El
kell kapnom az arcáról a tekintetemet, mert megint hullani
kezdenek a könnyeim.
Diem így is észreveszi, hogy sírok.
- Miért vagy szomorú? Hiányzik neked?
A szememet törölgetve bólintok.
- Tényleg hiányzik, de most nem ezért sírok. Azért sírok, mert
olyan boldog vagyok, hogy végre találkozhattam veled.
Diem félrebillentett fejjel kérdezi:
- Miért?
Majdnem fél méterre van tőlem, pedig az minden vágyam, hogy
magamhoz öleljem. Megpaskolom a helyet közvetlenül előttem.
- Gyere közelebb! Szeretnék neked elmondani valamit.
Diem közelebb mászik, és törökülésben leül előttem.
 - Tudom, hogy még nem találkoztunk, de... - Mivel fogalmam
sincs, hogyan kellene mondanom, a lehető legegyszerűbben
fogalmazom meg: - Én vagyok az anyukád.
Diem szeme megtelik valamivel, de nem tudom megállapítani,
mit jelent az arckifejezése. Nem tudom eldönteni, hogy
meglepetést vagy kíváncsiságot látok-e rajta.
- Tényleg?
Rámosolygok.
- Tényleg. A pocakomban nőttél, aztán miután megszülettél,
Mama és momó gondoskodott rólad helyettem, mert én nem
tudtam.
- És lett nagyobb autód?
Kibuggyan belőlem a nevetés. Örülök, hogy előre szóltak erről
az apróságról, mert különben el se tudnám képzelni, mire céloz.
- Igazából már egyáltalán nincsen autóm. De nemsokára lesz.
Csak már nem tudtam tovább várni, hogy megismerjelek, úgyhogy
Ledger elhozott. Olyan régóta szerettem volna már találkozni
veled!
Diem reakciója nem sok, igazából csak mosolyog, aztán kúszni-
mászni kezd a fűben, és elkezdi forgatni a mászóka egyik falát
alkotó amőba táblácskáit. - Eljöhetnél a baseballmeccsemre. Az
lesz az utolsó. - Átforgatja az egyik táblát.
- Nagyon szívesen megnézném, hogyan baseballozol.
- De majd ki fogom próbálni azt a dolgot a kardokkal - teszi
hozzá Diem. - Hé, tudod, hogy kell játszani ezt a játékot?
Bólintok, és közelebb mászom, hogy megmutassam, hogyan kell
amőbázni.
Ekkor jövök rá, hogy ez a pillanat közel sem olyan meghatározó
Diemnek, mint nekem. Vagy milliónyi változatot lejátszottam a
fejemben arról, hogyan zajlik majd ez a jelenet, és Diem
mindegyikben vagy mérges, vagy szomorú volt, hogy ilyen sokáig
hiányoztam az életéből.
 De valójában azt se tudta, hogy hiányoztam belőle.
Annyira hálás vagyok ezért! Az évekig tartó aggodalom és
fájdalom egyoldalú volt, vagyis Diem mindvégig teljes és boldog
életet élt.
Ennél jobb végkifejletet nem is kívánhattam volna. Mintha úgy
léphetnék be az életébe, hogy még hullámokat sem kelt az
érkezésem.
Diem megfogja a kezemet, és bejelenti:
- Nem akarok ilyet játszani, menjünk a hintához! - Otthagyja az
amőbát, és a mászóka közepére megy. Felül a hintára, és
megjegyzi:
- Elfelejtettem a nevedet.
- Kenna - felelem mosolyogva, mert tudom, hogy soha többé
nem kell hazudnom senkinek a nevemről.
- Löksz egy kicsit?
Míg lököm a hintán, elmeséli a filmet, amit nemrég látott
Ledgerrel.
Amikor Ledger visszaér a tornácra, meglátja, hogy beszélgetünk.
Odajön hozzánk, mögém áll, és körém fonja a karját. Puszit nyom a
fejem oldalára, pont akkor, amikor Diem megfordul, és ránk néz.
- Undi!
Ledger újra megpuszilja a fejemet.
- Szokj hozzá, Diem!
Ledger átveszi a hinta lökését, én pedig leülök a másik hintára, és
csak figyelem őket. Diem hátrahajtja a fejét, hogy Ledgerre tudjon
nézni.
- El fogod venni feleségül az anyukámat?
Talán a kérdés házasságot illető részére kellene reagálnom, de az
agyam kizárólag azt tudja befogadni, hogy Diem az anyukájának
nevezett.
- Nem tudom. Még jobban meg kell ismernünk egymást -feleli
Ledger, aztán rám mosolyog. - De talán egy nap érdemes leszek
arra, hogy elvegyem.
- Mit jelent az, hogy érdemes? - kérdezi Diem.
- Azt, hogy elég jó.
- Elég jó vagy! - vágja rá Diem. - Ezért is neveztem el a
teknősömet Ledgernek. - Megint hátrahajtja a fejét, hogy ránézzen.
- Szomjas vagyok! Hozol nekem gyümölcslét?
- Menj, és hozz magadnak! - mondja Ledger.
Kiszállok a hintából.
- Majd én hozok.
Ahogy elsétálok, még hallom, hogy Ledger ezt mormolja neki:
- Nagyon komisz vagy!
Diem pedig felnevet.
- Nem is!
Odabentről még figyelem őket egy kicsit az ajtón keresztül.
Annyira édesek együtt! Diem imádni való. Félek, hogy nemsokára
felébredek, és kiderül, hogy ez az egész nem is történt meg, pedig
tudom, hogy megtörténik. És azt is tudom, hogy előbb-utóbb majd
elfogadom, hogy megérdemeltem, hogy megtörténjen. Talán
azután, ha végre sikerült rendesen beszélnem Landryékkel.
A konyhában Grace nagyban főz.
- Diem gyümölcslevet szeretne - mondom, amint belépek.
Grace éppen aprított paradicsomot dob a salátába.
- A hűtőben találod.
Kiveszem a gyümölcslét, és figyelem, ahogy Grace a vacsorát
készíti. Többet akarok segíteni, és többet akarok vele beszélgetni,
mint az első alkalommal, amikor Scotty elhozott ebbe a házba.
- Mit segíthetek?
Grace rám mosolyog.
- Nem kell segítened. Menj, és legyél a lányoddal!
Elindulok kifelé, de valahogy nehéznek érzem a lépteimet. Olyan
sok mindent szeretnék mondani Grace-nek, de egyiket sem volt
esélyem kimondani korábban a lakásomban. Megfordulok, és már
ott van a „sajnálom” a nyelvem hegyén, de úgy érzem, ha kinyitom
a számat, megint sírni fogok.
A tekintetünk találkozik, és tudom, hogy látja a kínlódást az
arcomon.
- Grace... - A hangom alig több suttogásnál.
Erre azonnal odalép hozzám, és a karjaiba zár.
Csodálatos az ölelése, mert ez a megbocsátás ölelése.
- Hé! - szólít meg vigasztalón. - Hé, figyelj rám! - Elhúzódik, és
mivel nagyjából egyforma magasak vagyunk, pont a szemembe tud
nézni. Elveszi tőlem a gyümölcslevet, félreteszi, aztán mindkét
kezemet bátorítón megszorítja. - Innen előre megyünk - mondja. -
Ennyi az egész. Ilyen egyszerű. Én megbocsátok neked, te
megbocsátasz nekem, és együtt megyünk tovább előre, és a lehető
legjobb életet adjuk annak a kislánynak. Rendben?
Bólintok, mert ez menni fog. Megbocsátok nekik. Már régen
megbocsátottam nekik.
Igazából magammal voltam csak szigorú, de azt hiszem, végre
eljutottam addig, hogy elhiggyem, az is rendben van, ha magamnak
megbocsátok.
Így hát megteszem.
Bocsánatot nyertél, Kenna!
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
LEDGER

Tökéletesen illik ide. Ami szürreális, és őszintén szólva egy

kicsit döbbenetes is. Már végeztünk a vacsorával, de még az
asztalnál ülünk. Diem az ölemben, Kenna mellettem ül.
A vacsora elején még idegesnek látszott, de sokat oldódott azóta.
Főleg, miután Patrick elkezdett történeteket mesélni, gyors
összefoglalót adott Kennának Diem életéről. Éppen azt mondja el,
hogyan törte el Diem a karját hat hónapja.
- Az első két hétben azt hitte, örökre hordania kell a gipszet.
Egyikünk sem magyarázta el neki, hogy a törések összeforrnak,
szóval Diem feltételezte, hogy ha valakinek eltörik egy csontja, az
örökre úgy is marad.
- Jaj, ne! - nevet Kenna. Diemre néz, és kedvesen megsimogatja
a fejét. - Szegény kicsikém!
Diem a kezét nyújtja Kennának, ő pedig elfogadja, mire Diem
lecsúszik az ölemből, és elhelyezkedik Kennáéban. Olyan gyorsan
és csendesen történik, Diem Kenna ölébe fészkeli magát, Kenna
pedig úgy öleli át, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a
világon.
Mindhárman őket bámuljuk, de Kenna észre sem veszi, mert az
arcát Diem fejére hajtja. Esküszöm, úgy érzem, nem bírom tovább,
és itt fogom elbőgni magamat az asztalnál. Megköszörülöm a
torkomat, és hátratolom a székemet.
Még csak bocsánatot sem kérek, mert attól félek, ha beszélni
próbálok, megbicsaklik a hangom. Egy szó nélkül ott hagyok
mindenkit az asztalnál, és kimegyek a hátsó ajtón.
 Szeretnék adni nekik egy kis időt négyesben. Egész este afféle
pufferként működtem köztük, és szeretném, ha nélkülem is
beszélgetnének. Szeretném, ha Kenna otthon érezné magát a
körükben, és ha nem kellene rám támaszkodnia, mert fontos, hogy
nélkülem is legyen kapcsolatuk.
Láttam Patricken és Grace-en, milyen kellemesen csalódtak,
hogy mennyire más Kenna, mint amilyennek elképzelték.
Ez is bizonyítja, hogy az idő, a távolság és a gyász könnyen
ahhoz vezethet, hogy az emberek gonosztevőt faragnak valakiből,
akit nem is ismernek. Csakhogy Kenna sosem volt a gonosztevő
ebben a történetben. Ő is áldozat volt, ahogy mi mindannyian.
A nap még nem ment le, de mindjárt nyolc óra, és Diem ilyenkor
szokott lefeküdni. Biztos vagyok benne, hogy Kenna nagyon nem
szeretne hazamenni, de én már várom az este lecsengését.
Szeretnék kettesben lenni vele, amikor feldolgozza élete legjobb
napját. Mert biztosra veszem, hogy az volt.
Kinyílik a hátsó ajtó, és Patrick lép ki a tornácra. Nem ül le, csak
az egyik oszlopnak dől, és kibámul a hátsó kertre.
Miután magára hagytam őt és Grace-t a levéllel tegnap este,
valamiféle azonnali reakcióra számítottam. Nem tudtam, mi lesz
az, de azt hittem, lesz valami. Egy üzenet, egy telefonhívás, egy
kopogás az ajtómon.
De semmi.
Két órával azután, hogy ott hagytam őket, végre összeszedtem a
bátorságomat annyira, hogy kinézzek az ablakon a házukra, és azt
láttam, hogy minden lámpa le van oltva.
Soha olyan reménytelenséget nem éreztem, mint abban a
pillanatban. Azt hittem, minden igyekezetem hiábavaló volt, de
aztán ma reggel, miután egész éjszaka álmatlanul forgolódtam,
kopogtattak.
Amikor kinyitottam az ajtót, Grace állt előttem Diem és Patrick
nélkül. A szeme puffadt volt, mintha sírt volna.
 - Találkozni akarok Kennával.
Beszálltunk a kocsimba, és elvittem Kenna lakásához. Fogalmam
sem volt, mire számítsak, hogy elfogadja-e vagy elutasítja Kennát.
Amikor odaértünk a lakáshoz, Grace felém fordult, mielőtt kiszállt
volna, és megkérdezte:
- Szerelmes vagy belé?
Kicsit sem haboztam, mielőtt bólintottam volna.
- Miért?
Ezen a válaszon sem kellett gondolkodnom.
- Majd meglátod. Sokkal könnyebb őt szeretni, mint gyűlölni.
Grace ezután pár másodpercig hallgatott, aztán kiszállt a
kocsiból. Majdnem olyan idegesnek tűnt, mint amilyennek én
éreztem magamat. Együtt másztunk fel a lépcsőn, de megkért, hogy
egyedül beszélhessen Kennával. Bármilyen nehéz is volt, hogy
nem tudhattam, mi zajlott le köztük a lakásában, közel sem volt
olyan nehéz, mint az, hogy fogalmam sem volt róla, mit gondol
erről az egészről Patrick.
Egyáltalán nem volt lehetőségünk még beszélni, és ha jól sejtem,
ezért is jött most ki.
Abban reménykedem, hogy közös nevezőn vannak Grace-szel,
de ez nem szükségszerű. Patrick talán csak azért fogadja el Kennát,
mert Grace ezt várja tőle.
- Mit gondolsz? - kérdezem.
Patrick elgondolkodva vakargatja az állát, aztán úgy válaszol,
hogy nem néz a szemembe.
- Ha feltetted volna ezt a kérdést akkor, amikor megérkeztél
Kennával pár órája, azt feleltem volna, hogy még mindig dühös
vagyok rád, és nem sajnálom, hogy megütöttelek. - Elhallgat, aztán
leül a tornác lépcsőjére, és összefont kezeit a térde közé fogja, majd
felnéz rám. - De ez megváltozott, amikor megláttam, hogyan
viselkedsz vele. Amikor láttam, hogyan nézel rá. Amikor könnybe
lábadt a szemed, mert Diem átmászott az ölébe a vacsoraasztalnál.
- Patrick megcsóválja a fejét. - Azóta ismerlek, hogy annyi idős
voltál, mint Diem. És ennyi év alatt egyszer sem adtál okot nekem
arra, hogy kételkedjek benned. Ha te azt mondod, hogy Kenna
megérdemli Diemet, akkor hiszek neked.
A legkevesebb az, hogy hiszek neked.
Basszus!
Elkapom a tekintetemet, és megtorlóm a szemem. Még mindig
nem tudom, mi a francot kezdjek ezekkel az érzésekkel. Mióta
Kenna felbukkant, mintha nem tudnék tőlük szabadulni.
Hátradőlök a székemben, mert fogalmam sincs, mit feleljek erre.
Talán nem is kell mondanom semmit. Talán az ő szavai pontosan
elegendőek ehhez a beszélgetéshez.
Egy-két percig csendben ülünk, de ez most valahogy más, mint a
korábbi közös hallgatásaink. Ez a csönd most kényelmes, békés és
kicsit sem szomorú.
- Azt a rohadt... - szakad ki egyszer csak Patrickből.
Ránézek, de ő valami másra szegezi a tekintetét az udvarban.
Követem a pillantását, és meglátom. Nem! Az nem lehet!
- Dögöljek meg. - suttogom. - Az egy. Az egy kibaszott galamb?
És tényleg az. Egy igazi galamb. Egy igazi, élő, szürke-fehér
galamb sétálgat a kertben, a legcsodálatosabb időzítéssel, amit
madár valaha választott a madarak történetében.
Patrick felnevet, és a nevetése tele van ámulattal.
Annyira nevet, hogy én is elnevetem magam.
És Patrick ezután nem kezd sírni. Most először nem sír valamin,
ami Scottyra emlékezteti, és ez hatalmas pillanat. Nemcsak azért,
mert annak az esélye, hogy egy galamb éppen ezt a pillanatot
válassza arra, hogy leszálljon éppen ebben a hátsó kertben, kábé
egy a milliárdhoz, hanem azért is, mert Patrickkel még sosem volt
olyan beszélgetésünk Scottyról, aminek a végén ne távoztam volna,
hogy nyugodtan sírhasson magában.
 Most viszont nevet, és csak nevet, és Scotty halála óta először
érzem azt, hogy talán van remény számára. És mindannyiunk
számára.

Kenna csak akkor volt a házamban, amikor bejelentés nélkül

felbukkant az utcában. Az egyikünk számára sem volt éppen
kellemes élmény, úgyhogy amikor este kinyitom neki az ajtót, és
bevezetem, az minden vágyam, hogy otthon érezze magát.
Alig várom, hogy kettesben legyünk, egy igazi ágyban. Az a pár
alkalom, amikor együtt voltunk, szinte tökéletes volt, de végig úgy
éreztem, többet érdemel egy felfújható matracnál, a kocsimnál
vagy a parkettánál.
Szeretném körbevezetni, de sürgetőbb a vágy, hogy
megcsókoljam. Amint becsukódik mögöttünk a bejárati ajtó,
magamhoz húzom. Úgy csókolom, ahogy egész este akartam. És ez
az első csókunk, ami mögött nem húzódik félelem vagy
szomorúság.
Ez az eddigi kedvenc csókom. Olyan sokáig tart, teljesen meg is
feledkezem arról, hogy körbe akartam vezetni. Felkapom, és
egyenesen az ágyamba viszem. Amikor leengedem a matracra,
elterül rajta, és felsóhajt.
- Istenem, Ledger! Milyen puha!
A távirányítóért nyúlok, és bekapcsolom az ágy masszázs
üzemmódját. Kenna felnyög, de amikor megpróbálok leereszkedni
rá, arrébb lök.
- Kell egy perc, hogy megfelelően kiélvezzem az ágyadat! -közli
behunyt szemmel.
Melléfekszem, és csak bámulom a mosolyt az arcán. Ujjammal
finoman végigrajzolom az ajka ívét, szinte alig érek hozzá. Aztán
végighúzom az ujjamat az állán és a nyaka vonalán.
- Szeretnék mondani neked valamit - suttogom.
 Kinyitja a szemét, és várakozón rám mosolyog.
A kezemet újra az arcához emelem, és megérintem tökéletes
száját.
- Az elmúlt pár évben igyekeztem megfelelő példakép lenni
Diemnek, ezért elolvastam pár könyvet a feminizmusról.
Megtudtam, hogy káros lehet, ha túl nagy hangsúlyt helyezünk egy
lány kinézetére, ezért nem azt mondom Diemnek, hogy milyen
szép, hanem olyasmiket igyekszem hangsúlyozni, amik igazából
fontosak, hogy milyen okos és milyen erős. Próbáltam veled is így
tenni, ezért nem bókoltam soha a kinézeteddel kapcsolatban, és
nem mondtam, milyen kibaszottul szépnek talállak, de most örülök,
hogy eddig nem mondtam, mert soha nem voltál még olyan
gyönyörű, mint ebben a pillanatban. -Puszit nyomok az orrára. - Jól
áll neked a boldogság, Kenna!
Az arcomra simítja a tenyerét, és felmosolyog rám.
- Ezt neked köszönhetem.
Megrázom a fejemet.
- A ma este nem az én érdemem. Nem én tettem félre minden
pennymet, hogy ideköltözzek, nem én gyalogoltam mindennap a
munkába, hogy megpróbáljam...
- Szeretlek, Ledger! - mondja magától értetődőn, mintha soha,
semmit nem lett volna ilyen könnyű kimondani. - Nem kell
visszamondanod, csak szeretném, ha tudnád, mennyire sokat.
- Én is szeretlek téged.
Elvigyorodik, és a száját a számra szorítja. Próbálom
visszacsókolni, de még mindig a számon érzem a mosolyát. Bár
szeretném levenni a ruháját, és ezerszer is a bőrére suttogni, hogy
szeretem, most mégis jobb ölelni őt egy kicsit, hogy
mindkettőnknek legyen ideje feldolgozni mindazt, ami ma történt.
Olyan sok minden volt! És még mindig olyan sok minden van
hátra.
- Nem költözöm el - jelentem be.
 - Hogy érted?
- Nem adom el ezt a házat. Az újat fogom eladni. Én itt akarok
maradni.
- Ezt mikor döntötted el?
- Éppen most. Itt vannak azok, akik fontosak nekem. Ez az
otthonom.
Talán elment az eszem, ha azt nézzük, mennyi órát öltem a ház
építésébe, de Roman is éppen ennyit fektetett bele. Lehet, hogy
eladom Romannek a házat anyagköltségen. Ez lenne a
legkevesebb. Ha úgy vesszük, Roman volt a katalizátora
mindannak, ami ma történt. Ha nem vesz rá, hogy visszamenjek
Kennához, hogy megnézzem, jól van-e, akkor talán sosem jutunk el
eddig a pontig.
A jelek szerint azonban Kennának elege van a beszédből.
Megcsókol, és abba se hagyja úgy egy órával későbbig, amikor
kimerülten, izzadtan és kielégülten fekszünk egymás karjaiban.
Addig bámulom, amíg el nem alszik, aztán meg a plafont
bámulom, mert én nem tudok elaludni.
Nem tudom kiverni a fejemből azt a kibaszott galambot.
Mégis mennyi az esélye annak, hogy Scottynak nem volt ehhez
semmi köze? És mennyi az esélye annak, hogy volt hozzá köze?
Lehet, hogy csak véletlen egybeesés volt, de az is lehet, hogy egy
jel. Egy üzenet tőle, bárhol is legyen most.
Talán nem is számít igazán, hogy valami véletlen egybeesés-e
vagy jel. Talán úgy tudjuk a legjobban feldolgozni a szeretteink
elvesztését, ha minél több helyen és dologban rájuk találunk. És ha
van egy icipici esély is arra, hogy azok, akiket elveszítettünk,
hallanak minket, sosem szabad felhagynunk azzal, hogy beszélünk
hozzájuk.
- Nagyon jó leszek a lányokhoz, Scotty! Megígérem.
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
KENNA

Kikapcsolom Diem biztonsági övét, és segítek neki kiszállni

Ledger kocsijából. A kereszt már a kezemben van, szóval csak a
kalapácsot kell felvennem a padlóról.
- Biztos nem akarod, hogy segítsek? - kérdezi Ledger.
Megnyugtatón rámosolygok, és megrázom a fejemet. Ezt
Diemmel akarom végigcsinálni.
Az út széléhez vezetem, oda, ahol megtaláltam a keresztet, és
félrerugdosom a füvet és a földet, míg meg nem találom a lyukat,
amiben a kereszt volt. Aztán átadom a keresztet Diemnek.
- Látod azt a lyukat?
Előrehajol, hogy alaposan megnézze a földet.
- Szúrd le oda!
Diem leszúrja a keresztet a lyukba.
- Miért rakjuk ide?
Lejjebb tolom a keresztet, hogy elég biztosan álljon.
- Mert a mamát boldoggá teszi, hogy itt van, ha erre autózik.
- És apát is boldoggá tenné?
Letérdelek Diem mellé. Olyan sokat kihagytam az életéből, ezért
igyekszem minden együtt töltött percünkben a legőszintébbnek
lenni. A lehetőségekhez mérten mindig az igazat mondom neki.
- Nem, valószínűleg nem. Apukád butaságnak tartotta az ilyen
emlékkereszteket. De a mamád nem tartja őket annak, és azokért,
akiket szeretünk, néha olyasmit is megteszünk, amit mondjuk
magunkért nem tennénk meg.
Diem a kalapácsért nyúl.
- Csinálhatom én?
 Odaadom neki a kalapácsot, és párszor ráüt a keresztre. Nem
sokat ér, úgyhogy amikor visszaadja a kalapácsot, még én is
háromszor beleütök, hogy egészen biztosan álljon a földben.
Átkarolom Diemet, és együtt nézzük a keresztet.
- Szeretnél mondani valamit az apukádnak?
Diem ezen elgondolkodik, aztán megkérdezi:
- Mit mondjak neki? Kívánjak valamit?
Felnevetek.
- Megpróbálhatod, de ő nem dzsinn, és nem is a Mikulás.
- Akkor egy kistesót kívánok.
Ne merészeld teljesíteni, Scotty, legalábbis egyelőre! Összesen öt
hónapja ismerem Ledgert.
Felveszem Diemet, és visszaviszem a kocsihoz.
- Egy kívánságnál több kell ahhoz, hogy testvéred legyen.
- Tudom. Vennünk kell egy tojást a Walmartban. Úgy lesznek a
babák.
Bekötöm a gyerekülésbe.
- Nem egészen. A kisbabák az anyukájuk pocakjában nőnek.
Emlékszel, amikor azt meséltem, hogy te is az én pocakomban
nőttél?
- Ó, igen! Akkor tudsz egy másik babát növeszteni?
Diemre bámulok, mert magam sem tudom, mit is kellene erre
felelnem.
- Mi lenne, ha csak egy új cicánk lenne? Ivynak kellene egy
barát.
Diem örömében a levegőbe bokszol.
- Igen! Egy új cica!
Puszit nyomok a fejére, és becsukom az ajtót.
Ledger a szeme sarkából figyel, amikor kinyitom az utasoldali
ajtót. A középső ülésre mutat, úgyhogy bemászom mellé, és
bekötöm magamat. Rögtön megfogja a kezemet, és összekulcsolja
az ujjainkat. Amikor rám néz, csillog a szeme, mintha Diem ötlete
a kistesóról felcsigázta volna.
Megcsókol, aztán elindítja a kocsit.
Hosszú-hosszú idő óta először kedvem támad rádiót hallgatni.
Zenét akarok, és lehet az akár egy szomorú dal is, úgyhogy
előrehajolok, és bekapcsolom a rádiót. Most először hallgatok a
kocsiban bármit Ledger biztonságos lejátszási listáján kívül.
Ledger rám néz, amikor felfogja, mit is csináltam. Én meg csak
rámosolygok, és a vállára hajtom a fejemet.
A zenéről még mindig Scotty jut eszembe, de Scotty gondolata
már nem szomorít el. Most, hogy megbocsátottam magamnak, az
emlékek róla mosolyt csalnak az arcomra.

VÉGE
 EPILÓGUS

Kedves Scotty!

Sajnálom, hogy már alig írok neked. Régen azért írtam leveleket
neked, mert magányos voltam, úgyhogy talán jó hír, hogy már csak
nagy ritkán ragadok tollat.
Még mindig hiányzol. Mindig is hiányozni fogsz, de most már
biztos vagyok benne, hogy az űrt, amit magad után hagytál, csak mi
érezzük űrnek. Te, bárhol is legyél, teljes vagy. És csak ez számít.
Diem nagyon gyorsan nő. Most múlt el hétéves. Szinte hihetetlen
visszagondolnom arra, hogy nem voltam itt élete első öt évében,
mert úgy érzem, mintha mindig is itt lettem volna. Azt hiszem, ez
nagyban köszönhető Ledgernek és a szüleidnek. Történeteket
mesélnek a gyerekkoráról, videókat mutatnak, úgyhogy néha
tényleg olyan, mintha nem is hagytam volna ki semmit.
Nem tudom, Diem emlékszik-e arra az időszakra, amikor nem
voltam az életében. Számára olyan, mintha mindig is itt lettem
volna. És tudom, hogy ez annak köszönhető, hogy azok, akik téged
szerettek, mindent megadtak neki, amire szüksége volt, akkor is,
amikor én nem lehettem mellette.
Még mindig a szüleidnél lakik, de mindennap látom őt. Legalább
heti kétszer nálam és Ledgernél alszik. Mindkét házban van saját
szobája, és minden este együtt vacsorázunk.
Nagyon szeretném, ha velem élne, de azt is tudom, hogy fontos
megtartani azt a rutint, amit megszokott egész életében. És Patrick
és Grace megérdemli, hogy fontos részei legyenek az életének. Ezt
sosem venném el tőlük.
Amióta visszafogadtak Diem életébe, sosem éreztem úgy, hogy
nem látnak szívesen. Egyetlen nap, egyetlen másodpercig sem. Nem
kötötték feltételekhez az elfogadásomat. Egyszerűen elfogadták,
hogy én is azok közé tartozom, akik szerettek téged.
Jó emberek vettek körbe téged, Scotty! Még sosem találkoztam
olyan szerető családdal, mint a szüleid, a legjobb barátod és az ő
szülei.
Az emberek a te életedből most az én életem részévé váltak, és én
mindent megteszek, hogy tőlem is megkapják azt a szeretetet és
tiszteletet, amit tőled. Minden egyes kapcsolatomat olyan fontosnak
tekintem és olyan tisztelettel kezelem, mint a névadás folyamatát.
Tudod, milyen komolyan veszem a dolgok elnevezését. Nagyon
sokáig gondolkodtam Diem nevén, amikor megszületett, és még Ivy
elnevezése is három napomba telt.
A legutóbbi nevet két hete adtam valakinek, és bár ez volt az
egyik legfontosabb, mégis ezt találtam ki a legkönnyebben.
Amikor az újszülött kisfiúnkat a mellkasomra tették, könnyes
szemmel lenéztem rá, és üdvözöltem:
- Szia, Scotty!

Szeretettel:
Kenna
 KENNA ROWAN LEJÁTSZÁSI LISTÁJA

1. P!nk: Raise Your Glass

2. BTS: Dynamite
3. Pharrell Williams: Happy
4. They Might Be Giants: Particle Man
5. The Mowgli’s: I’m Good
6. The Beatles: Yellow Submarine
7. Right Said Fred: I’m Too Sexy
8. Justin Timberlake: Can’t Stop the Feeling!
9. Imagine Dragons: Thunder
10. Beyoncé: Run the World (Girls)
11. MC Hammer: U Can’t Touch This
12. Dr. Dre feat. Eminem: Forgot About Dre
13. Dirty Heads: Vacation
14. Jackson Browne: The Load Out
15. Jackson Browne: Stay
16. Barenaked Ladies: The King of Bedside Manor
17. JAY-Z: Empire State of Mind
18. Miley Cyrus: Party in the U.S.A.
19. Wallpaper.: Fucking Best Song Everrr
20. Taylor Swift: Shake It Off
21. AJR: Bang!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Talán ti is észrevettétek, hogy sehol sem neveztem meg a

helyszínét ennek a történetnek. Korábban még egy könyvemnél
sem fordult elő ez a probléma, a helyszín kiválasztása. Kennát
egyre újabb és újabb helyekre tettem a történet írása közben, de
valahogy egyik sem stimmelt, mert mindegyik stimmelt.
Mindenhol, minden városban vannak Kennához hasonló
emberek. Emberek, akik úgy érzik, egyedül vannak a világban,
bárhol is legyenek. Amikor befejeztem a könyvet, rájöttem, hogy
még mindig nem adtam neki pontos helyszínt, de valahogy pont
jónak éreztem azt, hogy nem egyértelmű Kenna környezete.
Úgyhogy ezennel engedélyt adok rá, hogy oda képzeljétek ezt a
történetet, ahová csak akarjátok! Nem számít, mennyire tűnnek
teljesnek a szomszédaink kívülről, nem tudhatjuk, belülről hány
repedt és törött darabka alkotja őket.
Az olvasás hobbi, de vannak olyanok, akik ennek köszönhetően
tudnak elmenekülni a mindennapi nehézségek elől. Mindenkinek,
aki számára a könyv menekülés, köszönöm, hogy ebbe
menekültetek! De közben elnézést is akarok kérni, mert sosem
sikerül vicces, romantikus történetet írnom, bármennyire is
igyekszem. Ennek úgy álltam neki, hogy azt gondoltam, az lesz, de
a szereplőimnek láthatóan nem volt hozzá kedve. Talán majd
legközelebb!
Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik elolvasták a
könyv kezdeti változatát, és nagyon hasznos visszajelzéseket adtak:
Pam, Laurie, Maria, Chelle, Brooke, Steph, Erica, Lindsey, Dana,
Susan, Stephanie, Melinda, és persze még lesznek, akik azután is
visszajeleznek, hogy leadtam ezt a köszönetnyilvánítást, úgyhogy
itt köszönöm meg azoknak is a segítséget, akik az utolsó
pillanatban még mellém álltak, de nem tudom őket nyilvánosan
megemlíteni.
Hatalmas köszönet két nővérnek, Kennának és Rowannek!
Megláttam a neveteket az olvasói csoportomban, és elloptam őket,
mert olyan jó szereplőnévnek tűntek. Remélem, nem bánjátok!
Szeretném megköszönni az ügynökömnek, Jane Dystelnek, és a
külföldi kiadásokért felelős ügynökömnek, Lauren Abramónak a
munkáját. Hölgyeim, a csapatotok és ti is olyan figyelmesek,
csodálatosak és türelmesek vagytok!
Hatalmas köszönet a Montlake Publishing kiadónak, Anh
Schluepnek, Lindsey Fabernek, Cheryl Weismannak, Kristin
Dwyernek, Ashley Vaniceknek és mindenkinek, aki részt vett a
könyv létrejöttében és terjesztésében. Álom veletek dolgozni,
nagyra értékelem a Montlake egész csapatát!
Köszönet a hype-csapatomnak, Stephanie-nak és Ericának.
És köszönöm Lauren Levine-nek, hogy hisz bennem. Mindig.
Óriási köszönet a Bookworm Box és a Book Bonanza minden
elhivatott dolgozójának. A jótékonysági szervezet nem létezhetne
nélkületek.
Köszönet testvéreimnek, Lin Reynoldsnak és Murphy
Fennellnek. Ti vagytok a kedvenc nővéreim.
Köszönet Murphy Rae-nek és Jeremy Meerkreebsnek a korai
kérdéseim megválaszolásáért. A tanácsotoknak köszönhető a
regény alapötlete, nagyon köszönöm mindkettőtöknek!
Heath, Levi, Cale és Beckham! Köszönöm, hogy királynőként
bántok velem. Megkaptam a föld, a bolygó négy legjobb férfiját.
Ne válaszoljatok!
Anya! Köszönöm, hogy te vagy minden egyes könyvem legelső
és leglelkesebb olvasója. Ha te nem lennél, a legtöbbet szerintem
be se fejezném.
És ööö... TikTok! Mi a fene? MI A FENE? Nem is tudom, mit
mondjak. A BookTokerek nemcsak az én könyveimet juttatták el új
olvasókhoz, de annyi más szerző könyveit is! Az olvasás iránti
szereteteteknek hála, új olvasók születtek, és óriási segítséget
nyújtottatok a könyvkiadásnak. Gyönyörű dolog ezt a saját
szememmel látni.
És végül... köszönöm a Colleen Hoover CoHorts minden
tagjának a Facebookon. Napfényt csempésztek minden egyes
napomba!
Köszönöm, világ, és köszönöm mindenkinek, aki benned lakik!
 A SZERZŐRŐL

Colleen Hoover a New York Times bestsellerszerzője. Számos

regénye jelent meg, köztük a bestsellerré vált női regény, az It Ends
with Us - Velünk véget ér és a bestseller pszichológiai thriller, a
Verity. Három egymás utáni évben nyerte meg a Choice Awardot a
legjobb romantikus regényért, 2015-ben a Confess - Vallomással,
2016-ban az It Ends with Us - Velünk véget érrel és 2017-ben a
Without Merit - Merit nélküllel. A Confessből hétrészes online
sorozat készült. 2015-ben Hoover és családja megalapította a
Bookworm Boxot, egy könyvesboltot és havi előfizetéses
szolgáltatást, amely a szerzők által aláírt regényeket értékesít, és a
bevételt minden hónapban jótékony szervezeteknek juttatja el.
Hoover Texasban él férjével és három fiukkal. Tudj meg róla többet
a www.ColleenHoover.com weboldalon!
 MÉLTATÁSOK

„Ez a könyv minden csillagot és még annál is többet

megérdemel. Colleen Hoover sosem okoz csalódást, és ez a könyv
valóban megindított. CoHo kiszakítja a szívedet, de a végén
valahogy mégis megéri.”
- Kristina, amazon.com

„Milyen csodás történet! Biztos, hogy sokáig velem marad még.”

- Christy, amazon.com

„Olyan megindító és őszinte - az érzelmek igazi hullámvasútja az

első oldaltól az utolsóig, úgyhogy mindenképpen legyen kéznél egy
doboz papír zsebkendő! Az olvasás alatt végig ott volt a gombóc a
torkomban és a szorítás a szívemben.”
- Andshe.reads, amazon.com

„Colleen Hoover legfájdalmasabb regénye! Minden elvárásomat

felülmúlta.”
- Szilvi00, moly.hu

„Colleen megint magasra tette a lécet, és ismételten átugrotta!

Hihetetlen, hogy mennyire tud játszani az érzelmekkel, és megtanít
minket arra, hogy egy sokkal jobb világban éljünk.”
- Ilonka, moly.hu

„A Reminders of Him egy újabb gyöngyszem Colleen Hoover

tollából. Colleen szokásához híven újra darabokra törte a szívem
egy nem mindennapi történettel.”
- mani12, moly.hu
 „Colleen Hoover megint megcsinálta! Imádtam Kennát és
Ledgert, és hogy mennyire szeretik Diemet. Megindító könyv
rengeteg mélységgel.”
- Ali Goodwin, Goodreads

„Gyönyörűen fájdalmas történet. Kisírtam a szememet szinte

minden egyes oldalon, de megérte!”
- val, Goodreads