ALICE MILLER

A te h e ts é g e s g y e rm e k
mtL drámája és az
ig a z i é n f e lk u ta tá s a
 - .... ^

\ . \ ч В ш * % йТм р Г * Т |т * Т ш 1 1 т 7 м и а 1 Т м 'Ш

Ш вйшрй|
ш рИ Ш ^^зЧИД. Wf У « f f f \
- ^^яирдяяииииии
0 1 Г»

4 # y j f Щ<ир f Д l * f f 1 T *1T ^T V I*,1

\^ а в В В |В |м ||а н

^SIR ISíK Ö N Y V T Á R
л < я
 ALICE MILLER

A tehetséges gyermek drámája

és az igazi én felkutatása
O S IR IS K Ö N Y V TÁ R
Sorozatszerkesztő Cyurgyák ]ános
 ALICE MILLER

A tehetséges gyermek
drámája és az
igazi én felkutatása

OSIRIS » Budapest « 2016

 A fordítás alapjául szolgáló mű
Alice Miller: Das Drama des begabten Kindes und die Suche nach
dem wahren Selbst. Eine Um- und Fortschreibung. Neufassung 1996,
Suhrkamp Verlag Frankfurt am Main 1996, 1994

Fordította
PETŐ KATALIN

A fordítást ellenőrizte
BERÉNYI GÁBOR

Második, javított kiadás

© Osiris Kiadó, 2005, 2016

Hungarian translation © Pető Katalin, 2002
© Suhrkamp Verlag Frankfurt am Main 1996, 1994

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás,

illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes
írásbeli hozzájárulásához van kötve.
T artalom

I. A TEHETSÉGES GYERMEK D R Á M Á JA -
AVAGY HOGYAN LESZ BELŐLÜNK
PSZICHOTERAPEUTA

Mindent inkább, csak ne az igazat! 9

Szegény gazdag gyermek 13
Az érzelmek elvesztett világa 17
Az igazi én nyomában 22
A pszichoterapeuták helyzete 29
Az arany agy 35

II. DEPRESSZIÓ ÉS NAGYZÁS -

A TAGADÁS KÉT MEGJELENÉSI MÓDJA

A gyermeki szükségletek sorsa 39

Az egészséges fejlődés 39
A zavar 42
A szeretet illúziója 45
A nagyzás mint öncsalás 46
A depresszió mint a nagyzolás fonákja 48
A depresszió mint az én tagadása 51
Depressziós szakaszok a terápia folyamatában 63
Jelműködés 63
„Az én túlhajszolása" 64
 Erős érzelmekkel „terhesen" 65
Szembekerülés a szülőkkel 66
A belső börtön 67
A depresszió társadalmi vetülete 73
Narcisszusz legendája 77

III. A MEGVETÉS ÖRDÖGI KÖRE

A gyermek megalázása, a gyengeség megvetése -

hová vezet mindez? 81
Mindennapi példák 81
A megvetés terápiás tükröződése 93
Megtört énkifejeződés az ismétlési
kényszerben 94
Megvetés a perverziókban
és a kényszerneurózisban 97
A „romlottság” Hermann Hesse
gyermekvilágában: példa a konkrét
„gonoszra" 105
A z anya az első évek során mint
a társadalom közvetítője 112
A megvető ember magánya 115
Szabadulás a megvetéstől 119

Utószó 125
Köszönetnyilvánítás 131
A szerzőről (Pléh Csaba) 133
I. A tehetséges gyermek drámája -
a v a g y h o g y a n lesz
belőlünk p szich oterap eu ta
M i n d e n t in k áb b , c s a k n e
az igazat!

A gyakorlat arra tanít, hogy a lelki betegségek elleni

harc egyetlen hatásos fegyvere: saját gyermekkorunk
egyedi és egyszeri történetének érzelmi felfedezése.
Meg tudunk-e valaha is szabadulni minden illúziónk­
tól? Minden élet telis-tele van illúziókkal, valószínű­
leg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik szá­
munkra. Az igazságot mégsem nélkülözhetjük, hiszen
elvesztéséért súlyos betegségekkel kell fizetnünk.
Ezért hosszú folyamat során próbáljuk felkutatni sa­
ját személyes igazságunkat, amely, mielőtt egy újfajta
szabadsággal ajándékozna meg, mindig fájdalmas - ha­
csak be nem érjük az intellektuális belátással. Ez eset­
ben azonban ismét megmaradunk illúzióink világában.
Múltunkat a legkevésbé sem tudjuk megváltoztat­
ni, a sérüléseket, melyeket gyermekkorunkban elszen­
vedtünk, nem tehetjük meg nem történtekké. Am sa­
ját magunkat megváltoztathatjuk, „kijavíthatjuk”, s
saját elvesztett integritásunkat visszanyerhetjük. Ezt
akkor tehetjük meg, ha elhatározzuk, hogy a múlt tör­
ténéseiről magunkba raktározott tudást közelebbről is
megszemléljük és tudatosítjuk. Ez persze kellemetlen
- ám megteremtheti számunkra a lehetőséget, hogy
kiszabaduljunk a gyermekkor láthatatlan s mégis oly
rémületes fogságából, s múltunk tudattalan áldoza­
taiból olyan felelősségteljes emberekké változzunk,

9
akik ismerik saját történetüket, és képesek arra, hogy
együtt éljenek vele.
A legtöbb ember ennek pont az ellenkezőjét teszi.
Semmit nem akar tudni saját történetéből, s ezért azt
sem tudja, hogy alapjaiban az határozza meg, hiszen
feloldatlan és szorongatott gyermekkori helyzetei­
ben él. Ezek az emberek nem tudják, hogy olyan ve­
szélyektől félnek és olyan veszélyekkel küszködnek,
amelyek egykor valódi veszélyek voltak, de már rég­
óta nem azok. Tudattalan emlékek, elfojtott érzések
és szükségletek hajszolják őket, s ez szinte minden
tettüket, történésüket eltorzítja, mindaddig, míg azok
tudattalanok és tisztázatlanok maradnak.
Az egykori brutális bánásmód következtében kiala­
kult elfojtás például sok embert arra ösztönöz, hogy
a saját és mások életét tönkretegye, az országban élő
külföldiek házait felgyújtsa, bosszúállóvá váljon, s rá­
adásul mindezt „hazafiasságnak” nevezze. így rejti el
saját maga elől is az igazságot, hogy ezáltal ne a meg­
kínzott gyermek kétségbeesettségét érezze. Mások az
egykor elszenvedett kínokat önsanyargató klubokban,
mindenfajta kínzáskultuszokban, szadomazochista
szcénákban élik tovább, s ezt felszabadulásnak neve­
zik. Nők szúratják át a mellbimbójukat, hogy aztán
gyűrűt húzzanak át rajta, hagyják, hogy újságok számá­
ra lefotózzák őket, s büszkén mesélik, hogy semmiféle
fájdalmat nem éreztek, sőt, hogy mindez örömöt szer­
zett nekik. Nem szabad kételkednünk az ilyen kije­
lentések őszinteségében, mivel ezeknek az asszonyok­
nak már nagyon korán meg kellett tanulniuk, hogy ne
érezzék a fájdalmat. És ma is mindent megtennének,
csak hogy ne érezzék annak a kislánynak a fájdalmát,
akit az apja szexuálisan kizsákmányolt, és akinek azt
kellett képzelnie, hogy mindezt élvezi. A gyermekko­

10
rában szexuálisan kizsákmányolt nő, aki eltagadta va­
lódi gyermekkorát és megtanulta, hogy ne érezzen fáj­
dalmat, mindig az éppen megtörténtek elől menekül
- férfiak, alkohol, drogok vagy pedig teljesítmények
segítségével. Az állandó „rúgásokra” az „unalom” ellen
van szüksége, hogy ne legyen egyetlen nyugodt pilla­
nata sem, amelyben gyermekkori valóságának égető
magánya érezhetővé válhatna, hiszen ezektől az érzé­
sektől jobban fél, mint a haláltól - hacsak nem volt
akkora szerencséje, hogy megtanulja: a gyermekkori
érzések feléledése és tudatossá válása nem öl, hanem
szabaddá tesz. Ami valóban öl, az azoknak az érzel­
meknek az elhárítása, amelyek révén a tudatos élmény
fellebbentené a fátylat az igazságról.
A gyermekkori szenvedések elfojtása nemcsak az
egyén életét határozza meg, hanem a társadalom ta­
buit is. Ezt jól tanúsítják a szokványos életrajzok. Ha
az ember elolvassa például egy híres művész életrajzát,
láthatja, hogy az valahol a serdülőkor táján kezdődik.
Azt megelőzően a művész gyermekkora vagy „boldog”,
„vidám”, „gondtalan” volt, vagy „tele volt nélkülözé­
sekkel” vagy „biztatásokkal”, de hogy milyen is volt a
kérdéses egyedi gyermekkor, az teljesen érdektelen­
nek tűnik. Mintha nem a gyermekkorban rejlenének
az egész további élet gyökerei. Szeretném mindezt egy
egyszerű példán bemutatni:
Henry Moore írja visszaemlékezéseiben, hogy kis­
fiúként reumaolajjal kellett masszíroznia a mamája
hátát. Ahogy ezt elolvastam, szinte azonnal teljesen
személyes vonást öltöttek számomra Moore szobrai.
A hatalmas fekvő nőalakokban, melyek feje egészen
kicsi, annak a kisfiúnak a szemével láttam meg a ma­
máját, aki a fejet perspektivikusan kicsinek, a közeli
hátat pedig óriásinak látta. Ez sok művészetkritikust

11
talán teljesen hidegen hagyna. Számomra azonban azt
jelzi, hogy milyen soká megmaradnak a gyermeki él­
mények a tudattalanban, s hogy milyen kifejeződési
lehetőségekre lelhetnek, ha a felnőtt szabadon engedi
érvényesülni őket.
Moore emléke persze ártalmatlan, és ezért nem foj-
tó d o tt el. A traum atikus gyerm ekkori élm ények azon­
ban a sötétben m aradnak. Ebben a sötétben m arad
elrejtve a teljes további élet m egértéséhez szükséges
kulcs is.

12
Szegény gazd ag gyerm ek

Régebben gyakran gondolkodtam azon, hogy egyálta­

lán lehetséges-e, hogy teljesen megértsük gyermek­
kori egyedüllétünket, elhagyatottságunkat. Időközben
már rájöttem, hogy lehetséges. Nem azokról a gyer­
mekekről van szó, akik nyilvánvaló elhanyagoltságban
nőttek fel, és ennek tudatában is voltak. Sok olyan
ember van, aki egy boldog és óvott gyermekkor tuda­
tával jön terápiába. Olyan betegekről van szó, akiknek
sok később kifejlődött lehetősége, sőt tehetsége volt, s
akiket tehetségük és teljesítményük miatt olykor meg
is dicsértek. Szinte minden ilyen gyerek már az első
évben szobatiszta, és már másfél és ötéves kora között
sokat és igen ügyesen segít kistestvére gondozásában.
A közgondolkodás szerint ezekben az emberekben
- kik szüleik büszkeségei - szilárd és erős éntudatnak
kellene kialakulnia. Az igazság azonban ennek ponto­
san az ellenkezője. Akármibe kezdenek, mindenben
jó vagy kiváló teljesítményt nyújtanak, csodálják és
irigylik őket, sikert aratnak, ami mindig nagyon fon­
tos számukra, ám mindez semmit sem segít. Mihelyt
a nagyság mint drog már nem hat, abban a pillanat­
ban, ahogy nincsenek a „csúcson”, vagy ha hirtelen
olyan érzésük támad, hogy valamilyen önmagukról
alkotott ideálképnek nem felelnek meg, ha már nem
bizonyosak abban, hogy ők a szupersztárok —rögtön

13
ott leselkedik a háttérben a depresszió, az üresség és
az elidegenedettség, létezésük értelmetlenségének ér­
zése, alkalmanként súlyos szorongások, bűntudat és
szégyenérzések gyötrik őket. Mik az okai e tehetséges
emberek ilyen súlyos zavarának?
Már az első beszélgetés során rögtön tudatják a hall­
gatóval, hogy igen megértő szüleik voltak, legalább­
is az egyik szülő biztosan az volt. Mikor a környezet
megértését hiányolják, azt gondolják, hogy ez miattuk
volt, mivel nem tudták magukat jól kifejezni. Első em­
lékeikben nincs sok együttérzés az iránt a kisgyermek
iránt, akik egykoron voltak, és ez azért is feltűnő, mi­
vel ezeknek a betegeknek nemcsak kifejezett képessé­
gük van az introspekcióra, hanem aránylag könnyen át
tudják érezni más emberek érzéseit. Saját gyermekko­
ri érzésvilágukhoz való viszonyukat azonban a tisztelet
hiánya, kontrollkényszer, manipuláció és teljesítmény­
kényszer jellemzi. Nemritkán megvetőek és ironiku­
sak, ami gúnyolódásig és cinizmusig fokozódhat. Ál­
talános jelenség továbbá, hogy elmarad saját gyermeki
sorsuk igazi, érzelmi megértése és komolyan vétele, és
sejtelmük sincs a teljesítménykényszerek mögött rejlő
valódi szükségleteikről. Oly mértékben sikerült ben­
sővé tenniük az eredeti drámát, hogy a jó gyerekkor
illúziója megmenthető maradt.
Ahhoz, hogy egy ilyen gyermekkor lelki légkörét
ecsetelni tudjam, kiindulópontként hadd fogalmazzak
meg néhány előfeltevést.
1. A gyermeknek őseredeti igénye, hogy mindazt,
ami 6, kezdettől fogva tiszteljék és vegyék komolyan.
2. A „mindazt, ami ő” már a csecsemőkori érzeteket,
érzéseket és azok kifejeződését is jelenti.
3. A figyelem és a tolerancia légkörében válik a gyer­
mek képessé arra, hogy az elválás szakaszában feladja

14
az anyával való szimbiózist, és megtegye az önállóság
felé vezető lépéseket.
4. Ahhoz, hogy az egészséges fejlődésnek ezek az
előfeltételei lehetővé váljanak, a gyermekek szüleinek
is hasonló légkörben kell felnőniük. Az ilyen szülők a
biztonság és a védettség olyan érzését közvetítik gyer­
mekeik felé, amelyben azok bizalma fokozódhat.
5. Azok a szülők, akiknek gyermekkora nem ilyen
légkörben telt, szükséget szenvednek, azaz egész éle­
tükben keresik azt, amit szüleiktől nem kaphattak
meg a kellő időben: olyan lényt, mely teljesen hozzá­
juk idomul, megérti és komolyan veszi őket.
6. Ez a kutatás persze soha nem sikerülhet teljesen,
hiszen egy visszavonhatatlanul elmúlt helyzetre, a szü­
letés utáni első időszakra vonatkozik.
7. Am egy ember, akinek csillapíthatatlan, ám - az
elfojtás következtében - tudattalan szükséglete van,
az arra kényszerül, hogy mindaddig, míg elfojtott élet-
történetét nem ismeri meg, szükségleteitől kárpótlás
révén szabaduljon.
8. Erre a saját gyermek a legalkalmasabb. Az újszü­
lött teljes egészében kiszolgáltatott szüleinek. S mi­
vel léte attól függ, hogy foglalkoznak-e vele, mindent
megtesz, hogy el ne veszítse őket. Az első naptól kezd­
ve kihasznál minden lehetőséget, hogy fennmaradjon,
mint egy kis növény, amely forog a nap után.

Húszéves terápiás tevékenységem során olyan gyer­

meksorsokkal szembesültem, amelyeket be kell mu­
tatnom hasonló területen dolgozóknak.
1. Mindig jelen volt egy érzelmileg mélységesen bi­
zonytalan anya, aki érzelmi egyensúlyát a gyermek
bizonyos viselkedésére vagy létmódjára alapozta. Ez
a bizonytalanság mind a gyermek, mind az egész kör­

15
nyezet számára egy kemény, tekintélyelvű, sőt totali­
tárius háttér mögött rejtve maradhatott.
2. Ehhez járul a gyermek meglepő képessége, hogy
intuitív módon, tehát tudattalanul megérezze az anya
vagy mindkét szülő eme szükségletét, és hogy vála­
szoljon ezekre, azaz a tudattalanul ráosztott működé­
seket átvegye.
3. A gyermek ekképpen biztosította a maga számá­
ra a szülők „szeretetét”. Erezte, hogy szükség van rá,
s ez adta meg létjogosultságát. Alkalmazkodási képes­
ségét fejlesztette, tökéletesítette, és ezek a gyerme­
kek nemcsak anyjuk anyjává váltak (bizalmasokká, vi­
gasztalókká, tanácsadókká, támaszokká), de átvették a
felelősséget testvéreikért is, és végül egész különleges
érzékük alakult ki arra, hogy megérezzék mások tu­
dattalan szükségleteit. Nem csoda, ha később gyakran
pszichoterapeutákká válnak. Ezen előtörténet híján ki
másban támadhatna fel az érdeklődés arra, hogy egész
napját azzal töltse, hogy kitalálja, mi játszódik le má­
sok tudattalanjában? Am e megkülönböztetett érzéke­
lés kialakulásában és tökéletesítésében, mely egykor a
gyermek fennmaradását segítette, és a felnőtt embert
arra ösztönözte, hogy segítő foglalkozást válasszon,
már benne rejlenek a zavar gyökerei. Ez a zavar űzi
a segítőt állandóan arra, hogy saját be nem teljesült
gyermekkori szükségleteit ilyen pótszemélyek segítsé­
gével elégítse ki.

16
Az é r z e l m e k e l v e s z t e t t világa

A korai alkalmazkodás miatt a csecsemő szeretet, tisz­

telet, megértés, részvét, tükrözés iránti igényének el
kell fojtódnia. Ugyanez áll a súlyos csalódásokra adott
érzelmi reakciókra is. Ez oda vezet, hogy bizonyos saját
érzéseit (féltékenység, irigység, harag, elhagyatottság,
tehetetlenség, félelem) sem gyermek-, sem felnőtt­
korában nem képes megélni. Ez annál tragikusabb,
mivel olyan emberekről van szó, akik egyébként a
legkülönbözőbb érzésekre képesek. Erre akkor figyel­
hetünk fel, amikor gyermekkoruk szorongás és fájda­
lom nélküli élményeiről mesélnek. Ezek legtöbbször
természeti élmények. Itt érezhették anélkül, hogy a
szülőket ezzel megsértették, bizonytalanná tették vol­
na, nem csorbították hatalmukat, nem veszélyeztet­
ték lelki egyensúlyukat. Am igen feltűnő, hogy ezek
a fölöttébb figyelmes és érzékeny gyermekek nagyon
pontosan emlékeznek arra, hogy például négyéves ko­
rukban felfedezték a napfényt a ragyogó füvön, ám
nyolcéves korukban terhes mamájukat megpillantva
„semmit sem láttak”, testvérük születésekor „egyál­
talán nem” voltak féltékenyek, s amikor kétéves ko­
rukban, a megszállás idején egyedül hagyták őket, a
katonák megjelenését és a házkutatást sírás nélkül,
nyugodtan és „nagyon jól viselkedve” tűrték. Művé­
szi tökélyre kellett fejleszteniük, hogy az érzelmeket

17
távol tartsák maguktól, mivel egy gyermek ilyesmit
csak akkor tud átélni, ha van vele valaki, aki ezeket
az érzéseket átveszi, megérti és végigkíséri. Ha ez hi­
ányzik, ha a gyermeknek azt kell kockáztatnia, hogy
anyja vagy az azt helyettesítő személy szeretetét el­
veszti, akkor még a legtermészetesebb érzelmi reak­
ciókat sem képes „egymagában” átélni, el kell fojtania
őket. Csakhogy azok információként elraktározódnak
benne.
Ezek az érzések ezt az embert egész későbbi életé­
ben a múltra emlékeztethetik, de anélkül, hogy meg­
értené az eredeti összefüggést. Értelmük megfejtése
csak akkor válik lehetővé, amikor sikerül összekap­
csolni az eredeti helyzetet a jelenben átélt erőteljes
érzelmekkel. Az új, feltáró terápiás módszerek ebből
a törvényszerűségből indulnak ki, és lehetővé teszik
számunkra, hogy e törvényszerűségekből okuljunk.
Vegyük példaként az elhagy at ottság érzését. Nem
a felnőttét, aki egyedül érzi magát, és ezért tablettá­
kat szed, drogokon él, moziba jár, felkeresi ismerőseit,
felesleges telefonbeszélgetéseket folytat, hogy vala­
hogyan áthidalja az ürességet. Nem, én annak a kis­
gyermeknek az eredeti érzésére gondolok, akinek nin­
csenek ilyen elterelési lehetőségei, s akinek közlései,
akár a verbálisak, akár a preverbálisak, nem jutottak
el a szülőkhöz. S nem azért, mintha a szülei kifejezet­
ten gonoszak lettek volna, hanem azért, mert a szü­
lők maguk is szükséget szenvedtek. Szükségük volt a
gyermek visszhangjára, lévén a lelkűk mélyén maguk
is gyermekek, akik egy elérhető ember után kutattak.
5 bármilyen paradoxnak tűnik - a gyermek elérhető.
A gyermek nem tud elszökni, ahogyan azt egykor, az
6 gyermekkorában saját mamája megtette. A gyerme­
ket lehet úgy nevelni, hogy olyan legyen, amilyennek

18
szívesen látnánk. Előtte tekintélyt szerezhetünk, el­
várhatjuk, hogy a mi érzéseink éljenek benne, tün­
dökölhetünk szeretetében és csodálatában, mellette
erősnek érezhetjük magunkat, ha pedig már túl sok
van belőle, ráhagyhatjuk egy idegenre. Végre a figye­
lem középpontjában érezhetjük magunkat, mivel a
gyermekszemek a mama minden lépését követik. Ha
egy nőnek a saját anyja mellett minden effajta igényét
el kellett nyomnia és el kellett fojtania, bármennyire
művelt legyen is, azok saját gyermekével kapcsolatban
tudattalanja mélységeiből előtörnek, és kielégülésre
törekszenek. A gyermek mindezt világosan érzi, és
már nagyon korán leszokik arról, hogy saját elvárásai­
nak hangot adjon.
Mikor aztán felnőttkorban a terápia során felbuk­
kan az egykori elhagyatottságérzés, az olyan erőteljes
fájdalommal és kétségbeeséssel jár, hogy teljesen vilá­
gossá válik számunkra: ennyi fájdalmat nem lehetett
túlélni. Ehhez olyan empatikus, figyelmes környezet­
re lett volna szükségük, amely esetükben hiányzott.
Ezért kellett mindent elhárítaniuk. De azt mondani,
hogy nem éltek át ilyesmit, minden terápiás tapaszta­
latunknak ellentmondana.
A kora gyermekkori elhagyatottságérzések elhárítá­
sakor sokféle működéssel találkozhatunk. Az egyszerű
tagadás mellett többnyire jelen van az állandó, kime­
rítő harc, hogy szimbólumok (narkomániát előidéző
anyagok, csoportok, mindenfajta művészet, perverzi­
ók) segítségével az elfojtott és közben pervertálódott
igények kielégülhessenek. Gyakori az intellektualizá-
ció, mert ez nagyon megbízható védelmet kínál, azon­
ban végzetes is lehet, ha a test, ahogyan ez súlyos be­
tegségek esetében is megtörténik, átveszi az uralmat
(lásd erről fejtegetéseimet Nietzsche betegségéről:

19
Gemiedene Schlüssel, 1988 és Abbruch der Schweige­
mauer, 1990). Minden ilyen elhárító működést az ere­
deti helyzet és a hozzá tartozó érzések elfojtása kísér.
A szülők igényeihez való alkalmazkodás gyakran,
bár nem mindig, „mintha-személyiség” kialakulásához
vezet, vagy ahhoz, amit gyakran hamis énnek neve­
zünk. Az ember olyan magatartást alakít ki, melyben
csak azt mutatja, amit elvárnak tőle, és ezzel teljesen
azonosul is. Az igazi én nem alakulhat ki, és nem külö­
nülhet el, mivel nem élhető meg. Érthető, hogy ezek a
betegek ürességérzésről, értelmetlenségről, otthonta-
lanságról panaszkodnak, hiszen ez az űr létezik. Tény­
legesen megtörtént a kiürülés, az elszegényedés, a le­
hetőségek részleges pusztulása. Megsérült a gyermek
integritása, lehasadt élénksége, spontaneitása.
Gyermekkori álmaikban az ilyen emberek gyakran
részlegesen holtként élik meg magukat. Szeretnék
példaként két ilyen álmot bemutatni.

Lisa álma:

„A kistestvéreim egy hídon állnak, és egy dobozt hajíta­

nak a folyóba. Tudom, hogy én fekszem a dobozban, hol­
tan, de mégis hallom, ahogy dobog a szívem, és abban a
pillanatban mindig felébredek.”

Ez a visszatérő álom - a reakcióképződés segítségével

- testvéreivel (akiknek Lisa mindig igen gondos „ma­
mája” volt) kapcsolatos tudattalan agresszióját (irigy­
ség és féltékenység) saját érzéseinek, vágyainak, kíván­
ságainak „megölésével” sűríti egybe.

20
A 27 éves Kurt álma:

„Egy zöld mezőt látok, rajta fehér koporsó áll. Félek, hogy
anyám fekszik benne, de kinyitom a tetejét, és szerencsé­
re nem anyám, hanem én fekszem o tt.”

Ha Kurtnak gyermekkorában lehetősége van, hogy

kifejezésre juttassa, hogy csalódott anyjában, azaz
megélhette volna harag- és dühérzéseit - élő maradha­
to tt volna. Am ez anyja szeretetének elvesztéséhez ve­
zetett volna, ami egy gyermek számára magát a halált
jelenti. így aztán, hogy anyját megtarthassa, „megölte”
saját haragját, s vele halt saját lelkének egy része is.
A saját igazi érzelmek kifejezésének és kibontakoz­
tatásának nehézségeiből következően alakul ki az ál­
landó kötöttség, amely nem tesz lehetővé semmiféle
elhatárolódást. A szülők a gyermek hamis énjében
meglelték a vágyott bizonyosságot, saját hiányzó biz­
tonságérzetük pótlékát, és a gyermek, aki nem tudta
saját biztonságát kiépíteni, előbb tudatosan, később
tudattalanul szüleitől függő helyzetbe kerül. Nem bíz­
hatja magát saját érzéseire, hiszen ebben semmi ta­
pasztalata sincsen, nem ismeri saját valódi igényeit,
azok teljes mértékben idegenek számára. Egy ilyen
helyzetben nincs lehetősége elszakadni a szülőktől, és
még felnőttkorban is rá van utalva a szülőket megje­
lenítő személyek - partner, csoport és mindenekelőtt
a saját gyermekei - megerősítésére. A szülői örökség a
tudattalan, elfojtott emlékezés, mely kényszerít arra,
hogy igazi énünket saját magunk elől is mélyen elrejt­
sük. És így történik, hogy a szülői házban átélt ma­
gányt a későbbiek során követi az énben zajló izoláció.

21
Az igazi é n n y o m á b a n

Hogyan segíthet ilyen esetekben a pszichoterápia?

Hiszen nem adhatja vissza elvesztett gyermekkorun­
kat, tényeket nem változtathat meg, utólag nem te­
het semmit meg nem történtté. Illúziókkal nem le­
het sérüléseket begyógyítani. Az ambivalencia előtti
időszak paradicsomi harmóniája, amelyben sok sérült
ember reménykedik, soha nem érhető el. Ám a saját
igazi történetünk megélése és a rá vonatkozó ambiva­
lencia utáni ismeret lehetővé teszi, hogy felnőttként
visszatérhessünk saját érzéseink világába —paradicsom
ugyan nincsen, de képesek vagyunk a szomorkodásra,
ami visszaadja elevenségünket.
A kezelés során fordulópontot jelent, amikor az em­
berek eljutnak annak az érzelmi belátásához, hogy min­
den „szeretet”, amelyet annyi erőfeszítés és önfeladás
árán értek el, nem annak szólt, akik ők valójában voltak.
Hogy szépségük és teljesítményeik csodálata a szép­
ségnek és a teljesítménynek szólt, és nem magának az
egykori gyermeknek. A teljesítmény mögött a kezelés
során életre kel az egykori kisgyermek, és azt kérdezi
magától: „Mi lett volna, ha mérgesen, csúnyán, harag­
gal, féltékenyen, zavarodottan álltam volna előttetek?
Hol lett volna akkor a szeretetetek? Hisz én mindez is
voltam. Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem engem sze­
rettetek, hanem azt, aminek kiadtam magam? A tisz­

22
tességtudó, megbízható, érzékeny, megértó, kellemes
gyermeket, aki lényegében egyáltalán nem is volt gye­
rek? Mi történt a gyerekkorommal? Vajon nem téve­
sen ítélem-e meg? Hiszen nem térhetek vissza oda soha
többé. Sohasem pótolhatom be. Kezdettől fogva lénye­
gében egy kis felnőtt voltam. És a képességeim - lehet,
hogy egyszerűen visszaéltek velük?”
Az ilyen kérdések mindig sok bánathoz és régi, el­
fojtott fájdalmakhoz kötődnek, de mindig azzal a kö­
vetkezménnyel járnak, hogy egy új belső instancia kép­
ződik (mintegy a sohasem létezett anya örököseként),
a saját történetünkkel kapcsolatos, bánatból születő
empátia. Egy beteg kezelésének ebben a szakaszában
azt álmodta, hogy harminc évvel ezelőtt megölt egy
gyereket, és senki sem segített neki a gyermek meg­
mentésében. (Harminc éve feltűnt környezetének,
hogy a gyermek teljesen magába zárkózott, udvarias és
kedves, de nem mutat semmilyen érzelmi reakciót.)
Kiderül tehát, hogy az igazi én, évtizedes hallgatást
követően, az újonnan megszerzett érzelmi képessé­
gekkel képes életre kelni.
Megnyilvánulásait most már nem bagatellizálja töb­
bé, nem nevet rajtuk vagy nem csúfolja ki őket, akkor
sem, ha még sokáig tudattalanul át is siklik felettük,
vagy egyszerűen nem veszi észre őket. Ez pontosan
azon a szubtilis módon történik, ahogyan korábban
a szülők bántak a gyerekkel, amikor még nem tudott
beszélni, hogy szükségleteit kifejezze. Később sem
volt szabad nemhogy mondania, még gondolnia sem,
hogy „lehetek szomorú vagy boldog, ha valami elszo­
morít vagy boldoggá tesz, senkit sem vagyok köteles
felvidítani, és nem kell gondjaimat vagy félelmemet és
egyéb érzéseimet mások kívánsága szerint elfojtanom.
Lehetek rossz, senki sem fog belehalni, senkinek nem

23
fájdul meg tóle a feje, szabad dühöngenem, ha meg­
sértetek, anélkül hogy benneteket, a szüléimét elve­
szítenélek.”
Mihelyt a felnőtt komolyan tudja venni jelenbe­
li érzelmeit, akkor kezd rájönni, hogyan bánt koráb­
ban érzéseivel, kívánalmaival. És arra, hogy ez volt a
túlélésre az egyetlen esélye. Megkönnyebbülést érez,
amikor saját magában észrevesz dolgokat, melyeket
eddig el szokott fojtani. Egyre érthetőbbnek tűnik
számára, amikor önmagát védelmezendő néha saját
érzésein csúfolódott, ironizált, megkísérelte kibeszél­
ni azokat magából, bagatellizálta őket, vagy egyáltalán
nem vett róluk tudomást, esetleg csak néhány nap
múlva, mikor azok már elmúltak. Lassanként jön rá,
hogy milyen erőteljesen próbálta elterelni a figyelmét,
ha valami meghatotta, megrázta vagy ha szomorú volt.
(Mint amikor egy hatéves gyerek anyukája meghalt,
és a nagynénje azt mondta: „Az ember legyen bátor,
és ne sírjon, most eredj a szobádba és játssz szépen.”)
Sok olyan helyzet van, amelyben most is mások sze­
mével figyeli magát, és folyamatosan azt kérdezi, hogy
mit tegyen, most milyennek kell lennie, milyen érzései
lehetnek? Am mindent egybevetve a beteg most már
valamivel szabadabbnak érzi magát.
A kezelés természetes folyamata, ha már egyszer
beindult, halad tovább. A beteg elkezd beszélni, fel­
hagy az alkalmazkodással, ám gyermekkori élményei
alapján nem hiszi, hogy ez lehetséges lenne anélkül,
hogy ne kerüljön ezáltal életveszélybe. Régi élmé­
nyeiből következően, ha védekezik és kiáll az igazá­
ért, büntetést és visszautasítást vár, és ettől fél, majd
ennek ellenére ismételten átéli a felszabadulást, vala­
hányszor kockáztatni mert, és azt el is tudta viselni, és
hű tudott maradni saját magához. Mindez kezdődhet

24
egészen ártalmatlanul. Az embert meglepik azon ér­
zelmei, melyekről legszívesebben nem vett volna tu ­
domást... De most már késő, feléledtek a saját indu­
latai, és nincs többé visszaút. Most a megfélemlített
és hallgatásra ítélt gyerek úgy élheti meg saját magát,
ahogyan eddig még lehetségesnek sem tartotta.
A férfi, akinek eddig soha nem voltak igényei, és
aki fáradhatatlanul állt eddig mások rendelkezésére,
hirtelen megharagszik, mert a terapeuta „már megint”
szabadságra megy. Vagy dühíti, ha új beteget lát a ren­
delőben. Hogy fordulhat ez elő? Féltékeny mégsem
leheti Ezt az érzést egyáltalában nem ismeri! És még­
is......Mit keresnek ezek itt? Jönnek ide rajtam kívül
más emberek is?” Ezt eddig egyáltalán nem vette ész­
re. Irigy csak más lehet, 6 semmi esetre sem. És most
az igazi érzés erősebbnek bizonyul, mint a jólneveltség
előírásai. Szerencsére. Am nem könnyű a harag igazi
okait rögtön felfedni, mivel az először olyan emberek
ellen irányul, akik segíteni akartak nekünk, mint pél­
dául a terapeuta vagy saját gyerekeink. Olyan emberek
ellen, akik a legkevesebb szorongást okozták nekünk,
akik ugyan kiváltói, de nem okozói haragunknak.
Kezdetben nagy sérelem, hogy nemcsak jó, meg­
értő, nagyvonalú, önuralommal rendelkező és főként
igénytelen vagyok, hiszen eddig egész önbecsülésem
kizárólag erre épült. Am ha igazán segíteni akarunk
magunkon, le kell mondanunk az önámítás eme rend­
szeréről. Nem vagyunk mindig annyira bűnösök, mint
amennyire érezzük magunkat, de annyira bűntelenek
sem, mint ahogy hinni szeretnénk. Mindaddig, míg
közömbösek és zavarodottak vagyunk, amíg nem is­
merjük pontosan történetünket, mindezt még nem
tudhatjuk. A saját valódi történetünkkel való szembe­
sülés segít azon illúziók leépítésében, melyek miatt

25
múltunk felismerhetetlenné vált, és segíti tisztánlátá­
sunkat is. Amikor a jelenben valódi múltbeli hibáink
felszínre kerülnek, bocsánatot kell kérnünk attól, akit
bántottunk. Ekkor tudjuk szabadon feloldani gyer­
mekkorunk tudattalan és jogosulatlan bűntudatérzé­
seit. Nem voltunk ugyan hibásak az átélt kegyetlensé­
gek miatt, mégis felelősnek éreztük magunkat.
Ezek a nyakas, zavaró és irreális bűntudatérzések
csak akkor dolgozhatóak fel, ha azokat nem hárítjuk el
a jelen új, valódi vétkein keresztül.
Sok ember másoknak adja tovább az egykor átélt
borzalmakat, s ekképpen őrzi meg a szüleiről alkotott
idealizált képet. Ok még idős korukban is függőségben
lévő kisgyerekekként élnek. Nem tudják, hogy igazab-
bak és őszintébbek lehetnének magukkal és másokkal
szemben is, ha magukhoz engednék régi, gyermekkori
érzéseiket.
Minél inkább megengedjük magunknak ezeket a ko­
rai érzéseket és minél inkább át is tudjuk azokat élni,
annál erősebbnek és koherensebbnek érezzük ma­
gunkat. így átengedhetjük magunkat az egészen kora
gyermekkori érzéseknek is, átélhetjük akkori gyámol­
talanságunkat, ami végül ismét saját erőnket fokozza.
Nagy különbség, hogy az ember felnőttként él-e át egy
másik emberrel kapcsolatosan ambivalens érzéseket,
vagy pedig - hosszú előtörténetet követően - hirtelen
kétéves gyermeknek érzi magát, akit a konyhában a
szobalány etet, s kétségbeesetten azon gondolkodik,
hogy „miért megy el a mami minden este? Miért nincs
bennem semmi öröme? Mi van bennem, amiért in­
kább más emberekhez megy? Mit tehetnék, hogy itt
maradjon? Csak nem sírni, nem sírni!”
Akkor régen a gyermek nem tudott ilyen szavakkal
gondolkodni, de most kettősen létezett: felnőttként

26
és kétéves gyermekként is, s képes volt arra, hogy ke­
servesen sírjon. Ez nem katartikus sírás volt, hanem
saját, mostanáig mindig tagadott, anyja utáni korai vá­
gyakozásának integrálódását jelentette. Az ezt követő
hetekben a beteg átélte sikerekben gazdag gyermek-
orvos anyja iránti kínzó haragját, aki kapcsolatukban
nem tudta megadni a gyermeknek a folytonosságot.
„Gyűlölöm ezeket az örökké beteg dögöket, akik té­
ged, mama, mindig elvisznek tőlem. Gyűlöllek, mert
szívesebben voltál velük, mint velem.” Itt keveredtek
a gyámoltalanságból fakadó és a soha el nem érhető
anyával szembeni, hosszú ideig elfojtott haragból szár­
mazó érzések. Az élményeknek, a tisztázásnak és az
erős érzelmek jogosultsága elismerésének köszönhe­
tően eltűntek a beteget hosszú ideje kínzó tünetek,
amelyek jelentését most már nem volt nehéz meg­
fejteni. Nőkkel való kapcsolata elvesztette kifejezett
hatalmi jellegét, s idővel elmúlt a kényszer, hogy ural­
kodjon felettük és elhagyja őket.
A tehetetlenség, a harag és a kiszolgáltatottság érzé­
se olyan intenzitással jelent meg a kezelés során, ami
korábban elképzelhetetlen lett volna. Ezek az érzé­
sek nyitják meg lassanként a bezárt kaput az elfojtott
emlékek előtt. Az ember csak olyasmire emlékezhet,
amit egykor tudatosan átélt. Am egy integritásában sé­
rült gyermek érzésvilága már maga is szelekció ered­
ménye, melyből a lényeg kimaradt. Csak a kezelés so­
rán válnak ezek, a kisgyerek felfoghatatlan fájdalmát
kísérő korai érzések tudatosan átélhetővé. Szinte min­
den alkalommal a szemünk előtt játszódik le a csoda:
láthatjuk, hogy ennyi eltolás, tagadás, elidegenedés
mögött mennyi egyéni vonás maradt fenn és jutott
felszínre, ahogy megleltük az érzésekhez vezető utat.
Mégis félrevezető volna, ha elfogadnánk, hogy a ha­

27
mis én mögött egy fejlett igazi én lett volna tudatosan
elrejtve. A gyermek nem tud arról, hogy mit rejt el.
Kurt mindezt a következőképpen fejezte ki: „Üveg­
házban éltem, ahova a mamám minden pillanatban
be tudott nézni. Egy üvegházban semmit nem lehet
elrejteni - hacsak nem a föld alá - anélkül, hogy az
ember el ne árulná magát. Am akkor magad sem látha­
tod.” A felnőtt ember csak akkor képes érzelmeit át­
élni, ha gyermekkorában szülei vagy azok helyettesítői
fogékonyak voltak. Akikkel gyermekkorukban rosszul
bántak, ilyesmiről nem beszélhetünk. Őket nem lep­
hetik meg érzések, csak olyan érzéseket engednek ki­
bontakozni, amelyeket belső cenzoruk - szüleik örök­
sége - megenged és jóváhagy. Ennek a kontrollnak
depresszióval, belső ürességérzéssel kell megfizetniük
az árát. Az igazi én nem tud kommunikálni, mert tu ­
dattalan, és ezért fejletlen állapotban mintegy belső
fogságban maradt. A fegyőrökkel való érintkezés nem
segíti az eleven fejlődést. Csak a kiszabadulást köve­
tően kezdi az én kifejezni magát, akkor indul fejlődés­
nek, és akkor fejleszti ki kreativitását. És ahol koráb­
ban csak a rettegett üresség vagy a szintúgy rettegett
nagyzásos fantáziálások léteztek, váratlanul egy élet­
erőben gazdag világ tárul elénk. Nem hazatérésről van
szó, mert ez az otthon soha nem létezett. Az otthonra
találás most zajlik.

28
A p szichoterapeuták h elyzete

Gyakran hallhatjuk azt a véleményt, hogy a pszicho­

terapeuták saját érzelmi élete zavart. Eddigi fejtege­
téseimmel azt szeretném világossá tenni, hogy ezeket
a véleményeket milyen mértékben támasztják alá ta­
pasztalati tények. A terapeuta érzékenysége, beleérző
képessége, „antennákkal” való rendkívüli felszereltsé­
ge arra utal, hogy gyermekként szükségletek kielégíté­
sére használták - vagy használták ki őket.
Természetesen megvan az elméleti lehetőség, hogy
a gyermek olyan szülőknél nő fel, akiknek nincs ilyen­
fajta visszaélésre szükségük, azaz a gyermeket annak
látják, ami, megértik, elviselik érzelmeit, és tekintet­
tel vannak rá. Az ilyen gyermek önértékelése aztán
egészségesen alakul. Aligha tehetjük fel azonban,
1. hogy egy ilyen gyerek a pszichoterapeuta pályát
választja,
2. hogy érzékszerveit oly mértékben fejleszti és épí­
ti fel mások számára, mint azt a kihasznált gyermekek
teszik,
3. hogy - saját élmények talaján - valaha is kellően
megérti, mit jelent az, ha valaki saját énjét „elárulja”.

Ezért azt gondolom, hogy pontosan saját sorsunk te­

het képessé arra bennünket, hogy a pszichoterapeuta
hivatását gyakoroljuk, feltéve, hogy saját terápiánk so­

29
rán megkapjuk annak lehetőségét, hogy együtt éljünk
igazi múltunkkal, s lemondjunk legvérmesebb illúzió­
inkról. Ez azt jelenti, el kell viselnünk annak tudatát,
hogy önmegvalósításunkkal fizettünk azért, hogy szü­
léink tudattalan igényeit kielégítve ne veszítsük el azt
a keveset is, ami a mienk volt. Ez azt is jelenti, hogy
együtt tudunk élni azzal a lázadással és gyásszal, ami
azért támadt bennünk, mert szüléink nem elégítet­
ték ki elsődleges szükségleteinket. Ha sohasem éltük
volna át saját kétségbeesettségünket s az ebből eredő
tehetetlen dühöt, s ezért soha nem dolgoztuk volna
fel, akkor fennállna annak veszélye, hogy saját gyer­
mekkorunk tudattalanul maradt helyzeteit tesszük át
betegeinkre. Nem meglepő, ha a terapeutát mélyen
elfojtott szükségletei arra ösztökélik, hogy egy gyen­
gébb teremtést használjon s helyezzen az elérhetetlen
szülők helyébe. Ez legkönnyebben a saját gyermekek­
kel, az alárendeltekkel és a betegekkel történik meg,
akik olykor gyermekként függenek a terapeutától.
Egy „antennákkal” jól felszerelt beteg azonnal rea­
gál a terapeuta tudattalanjára. Igen gyorsan autonóm­
nak „érzi” magát, és úgy is fog viselkedni, ha megérzi,
hogy a terapeutának fontos, hogy gyorsan autonóm és
biztos fellépésű betegei legyenek. Ezt tudja, mindent
tud, amit elvárnak tőle. Ez az autonómia azonban de­
presszióba torkollik, mivel nem igazi. A valódi autonó­
mia esetében felszínre kerül a függőség élménye. Az
igazi szabadságot csak a mélyen ambivalens gyermeki
függőség mögött találhatjuk meg. A terapeuta elisme­
rés, visszhang, megértés és megbecsülés utáni vágyát
elégíti ki a beteg, ha olyan „anyagot” hoz, ami illik a te ­
rapeuta felkészültségéhez, koncepciójához, elvárásai­
hoz. így a terapeuta ugyanazt a tudattalan manipulá­
ciót hajtja végre művészi fokon, amelynek 6 maga volt

30
kitéve gyermekkorában. A tudatos manipulációkat va­
lószínűleg már régen ismeri, és megszabadult tőlük.
Azt is megtanulta, hogy nézeteit képviselje és érvény­
re is juttassa. Am a tudattalan manipuláció egy gyer­
mek számára soha nem válik áttekinthetővé. Az maga
a levegő, amelyet belélegez, soha nem ismert mást, és
azt hiszi, ez az egyetlen normális létezési mód.
Mi történik, ha még felnőttként, terapeutaként sem
ismerjük fel e levegő veszélyes természetét? Gondol­
kodás nélkül szolgáltatunk ki más embereket is eme
manipulációnak, és azt gondoljuk, mindezt csak azért
tettük, hogy javukra váljék.
Minél inkább betekintést nyertem abba, ahogyan
a szülők tudattalanul gyermekeiket, a terapeuták be­
tegeiket manipulálják, annál sürgetőbbnek tűnt az el­
fojtás feloldása. Nemcsak szülőként, terapeutaként is
meg kell tanulnunk múltunk érzelmi megismerését.
Ahhoz, hogy ne legyen többé szükségünk arra, hogy
betegeinket elméleteinkkel tudattalanul manipulál­
juk, hanem hagyjuk: azok legyenek, amik, meg kell ta­
nulnunk átélni és tisztázni gyermekkori érzéseinket.
Csak a fájdalommal teli élmények és saját igazságunk
felvállalása szabadít meg attól a reménytől, hogy még­
iscsak rálelhetünk a megértő, empatikus szülőkre - ta­
lán a betegeinkben -, akik okos értelmezéseink hatá­
sára rendelkezésünkre állnak majd.
Nem szabad lebecsülnünk ezt a kísértést. Ritkán
vagy soha nem ajándékoztak meg saját szüléink annyi
figyelemmel, amennyivel gyakran betegeink, és soha
nem szolgáltatták ki belső világukat olyan őszintén és
világosan, ahogyan sok beteg ezt megteszi. Életünk
soha véget nem érő gyászmunkája azonban segíthet
abban, hogy elkerüljük az ilyen illúziókat. Olyan szü­
léink, amilyeneket egykor annyira akartunk - empati­

31
kus, nyílt, megértő és érthető, mindig rendelkezésre
álló és használható, átlátható, világos, ellentmondás­
mentes, félelmetes tulajdonságok nélküli emberek -,
ilyen szüléink sohasem voltak. Minden mama csak
annyira lehet empatikus, amennyire ő maga megsza­
badult saját gyermekkorától, és nem lehet megértő ott,
ahol a tagadás következtében saját gyermekkori törté­
netének láthatatlan bilincseit hordozza. Ugyanez vo­
natkozik az apára is.
Amink viszont van: ilyen gyermekünk. Értelme­
sek, élénkek, figyelmesek, igen érzékenyek, s mivel
teljesen a szülők igényei irányítják őket, elérhetőek,
rendelkezésre állnak, és mindenekelőtt átláthatóak és
manipulálhatóak - mindaddig, míg igazi énjük (érzése­
ik világa) ama átlátszó ház pincéjében marad, melyben
laknia kell... néha a serdülőkorig, és gyakran egészen
addig, míg ők maguk is szülőkké nem válnak.
A 31 éves Robert gyermekkorában sosem lehetett
szomorú, nem sírhatott anélkül, hogy ne érezte vol­
na: ezzel szeretett anyukáját boldogtalanná tette, és
mélységesen elbizonytalanította, mivel a „vidámság”
mentette meg - még gyermekként - a mama életét.
Gyermekei könnyei lelki egyensúlyát fenyegették.
A kifejezett érzékenységgel rendelkező gyerek azon­
ban érezte magában azt a feneketlen mélységet, melyet
anyja, aki gyermekként koncentrációs táborba került és
erről soha nem beszélt, elfojtott magában. Csak ami­
kor fia már felnőtt, és kérdéseket tudott feltenni, akkor
mondta el, hogy egyike volt annak a 16 gyermeknek,
akinek végig kellett néznie, ahogyan szüleit gázkamrá­
ba hurcolták. A gyerekek közül senki sem sírt!
A fiú egész gyermekkora során vidámságra töreke­
dett, és saját énjét, érzéseit, gondolatait csak kény­
szerű perverziókban élhette meg, melyek a terápiája

32
megkezdéséig idegenek, szégyellni valóak és érthetet­
lenek voltak számára.
Az effajta gyermekkori, művészi tökélyre vitt ma­
nipulációkkal szemben teljesen védtelenek vagyunk.
A dologban az a tragikus, hogy az eseményekkel szem­
ben mindaddig maguk a szülők is védtelenül kiszolgál­
tatottak, míg nem hajlandók saját történetüket tudo­
másul venni. Ha az elfojtás feloldatlan marad, akkor a
szülői gyermekkor tragikuma tudattalanul megjelenik
a saját gyermekekkel való kapcsolatban is.
Egy másik példa mindezt még jobban szemléltethe­
ti: egy apa, aki gyermekkorában anélkül, hogy bárkitől
valaha magyarázatot kapott volna, igen gyakran volt
kitéve a szkizofrén anyja szorongásos rohamai okozta
sokkhatásnak, szeretett kicsi lányának szívesen mesélt
borzongató történeteket. A gyermek félelme boldoggá
tette, mivel végül mindig megnyugtatta: mindez csak
kitalált történet, nem kell félned, itt vagyok veled. így
manipulálta a gyermek félelmeit, magát pedig erős­
nek érezte. Tudatosan jót akart, olyat, amit 6 maga
szeretett volna: megnyugtatást, védelmet, magyará­
zatot. Amit azonban tudattalanul közvetített, az saját
gyermekkori szorongása, a boldogtalanság várása és a
tisztázatlan kérdés volt (szintén saját gyermekkorából
eredően): miért okoz nekem az az ember, akit annyira
szeretek, ilyen sok félelmet?
Minden emberben létezik egy saját maga elől job­
ban vagy kevésbé jól elrejtett zug, ahol gyermekkori
tragédiája kellékeit őrzi. Ide csak saját gyermekeinek
van bejárása. Általuk a szoba újra életre kel, a dráma
folytatódik. A gyermeknek nem volt lehetősége, hogy
szabadon játszhasson ezekkel a kellékekkel, szerepük
beleolvadt életébe. Még a „játékok” emlékét sem tud­
ta átmenteni későbbi életébe, mindaddig, míg terá­

33
piája során szerepükről fel nem tehette kérdéseit. Bár
ezek a kellékek néha szorongást okoztak, tudatos em­
lékeiben nem tudta azokat anyjával vagy apjával ösz-
szekapcsolni. Ezért tüneteket alakított ki. És aztán a
kezelés során válik a felnőtt képessé arra, hogy amikor
a tünetek mögé rejtett érzések tudatosulnak, azoktól
megszabaduljon. Ilyen érzések a rémület, a kétségbe­
esés, a lázadás, a bizalmatlanság és a tehetetlen düh.
A betegnek a kezelés alatt semmi biztosítéka nincs
terapeutája tudattalan manipulációi ellen. És egyetlen
terapeuta sincs minden tudattalan manipuláció ellen
egyszer s mindenkorra felfegyverkezve. A betegnek
megvan az a lehetősége, hogy ha ilyesmire bukkan, azt
fel is fedje, vagy ha a terapeutája vak marad, és csalha­
tatlannak mutatkozik, otthagyja. Az én tanácsaim sem
mentesítenek senkit sem az alól, hogy meg ne kérdő­
jelezze ezeket a módszereket és az összes, ilyen mód­
szereket alkalmazó terapeuta működését.
Minél jobban ismerjük saját élettörténetünket, an­
nál átláthatóbbak a mindig fellépő manipulációk. Ezt
azonban gyakran megakadályozza gyermekkorunk.
A mi jó öreg, nem teljesen kiélt vágyakozásunk egy
jóságos, őszinte, okos, mindent tudó és bátor szülő
után arra csábíthat, hogy ne vegyük észre a terapeuta
őszintétlenségét és tudattalan működéseit. Fennáll a
veszély, hogy túl sokáig tűrjük a manipulációkat, ha
tisztességtelen terapeuták különösen őszintének és
higgadtnak képesek feltüntetni magukat. Ha az illúzió
nagyon megfelel igényeinknek és szükségleteinknek,
tovább tart, míg át tudunk rajta látni. Am mindaddig,
míg érzéseink birtokában vagyunk, a gyógyító hatású
igazság előbb vagy utóbb maga alá temeti ezeket az
illúziókat is.

34
Az a ran y a g y

Alphonse Daudet Lettres de Mon Moulin című köte­

tében találtam egy elbeszélést, mely talán bizarrnak
hat, de sok közös vonása van az elmondottakkal. A ki­
zsákmányolt gyermekről szóló fejezet lezárásaként rö­
viden összefoglalom a tartalmát.
Volt egyszer egy gyermek, akinek aranyból volt az
agya. Szülei egy véletlen során vették észre, egy fej­
sérülés következményeként, amikor vér helyett arany
folyt a fejéből. Ettől kezdve nagyon vigyáztak rá, nem
engedték más gyermekek közelébe, nehogy ellopják.
Amikor már nagyfiú lett, és ki akart menni a nagyvi­
lágba, azt mondta az anyja: „Oly sokat tettünk érted,
a gazdagságodból is részt akarunk.” A fiú akkor kivett
agyából egy nagy darab aranyat, és odaadta anyjának.
Vagyonából nagy lábon élt egy barátjával, aki azonban
egy éjjel kirabolta, és aztán odébbállt. Akkor úgy ha­
tározott, hogy ezentúl óvja a titkát, és dolgozni fog,
mivel tartalékai láthatólag megfogyatkoztak. Egy nap
beleszeretett egy szép kislányba, aki viszontszerette,
de nem kevésbé a szép ruhákat, amelyekkel a férfi
bőségesen elhalmozta. Feleségül vette a lányt, és na­
gyon boldog volt, de az asszony két év múlva meghalt,
s fényűzően megrendezett temetésére minden mara­
dék vagyonát elköltötte. Egy napon legyengülten, sze­
gényen és boldogtalanul kilopakodott az utcára, s ott,

35
egy kirakatban meglátott egy szép csizmácskát, ami
pont jó lett volna a feleségének. Elfelejtette, hogy ó
már nem él - talán azért, mert kiürített agya már nem
működött -, és betért az üzletbe, hogy megvegye. Am
abban a pillanatban elvágódott, s a padlón egy halott
feküdt.
Daudet, aki feltehetően gerincbetegségben halt
meg, a következőket írta a történet végére: „Ez a tör­
ténet kitaláltnak tűnhet, pedig az első szótól az utolsó­
ig igaz. Vannak emberek, akiknek az életben a legcse­
kélyebb dolgokért is lényegükkel és gerincükkel kell
fizetniük. Ez állandóan visszatérő fájdalom számukra.
És aztán, mikor már belefáradnak a bajokba...”
Nem tartozik-e az anyai szeretet azon „csekély”, de
nélkülözhetetlen dolgok közé az életben, amelyekért
sok embernek, paradox módon, saját élete feladásával
kell fizetnie?

36
II. D e p r e s s z i ó é s n a g y z á s -
a tagadás két megjelenési módja
A g y e r m e k i s z ü k s é g l e t e k sorsa

Minden gyermekben megvan az a jogos kívánság, hogy

anyja észrevegye, megértse, komolyan vegye, és te­
kintettel legyen rá. Az első hetek, hónapok során rá­
szorul, hogy rendelkezzék anyjával, birtokolja, tükrö­
ződjék benne. Mindezt legszebben egy Winnicott által
leírt kép szemlélteti: a mama nézi a karján tartott kis­
babát, a baba pedig a mama arcát nézi, és saját magát
találja meg benne..., feltéve, hogy az anya tényleg a
pici, gyámoltalan lényt látja karjaiban, és nem saját el­
várásait, szorongásait, a gyerekkel kapcsolatos vérmes
reményeit vetíti bele. Ez utóbbi esetben a mama arcán
a gyerek nem saját magát pillantja meg, hanem az anya
igényeit. О maga tükör nélkül marad, amit aztán hasz­
talan keres egész későbbi élete során.

Az egészséges fejlődés

Ahhoz, hogy egy asszony azt adhassa gyermekének,

amire annak egész életében okvetlenül szüksége van,
feltétlen követelmény, hogy ne válasszák el az újszü­
löttől. Az a hormonkiáramlás, mely anyai ösztöneit
felkelti és „táplálja", közvetlenül a szülés után indul
meg, és - hála a gyermekéhez fűződő egyre intimebb
kapcsolatnak - a következő napok, hetek során erő-

39
södik. Ha a gyermeket elveszik az anyától, ami nem
is olyan régen majd minden klinikán szokás volt, és
sajnos kényelemből és tudatlanságból világszerte ma
is gyakori, akkor anya és gyermeke számára elvész a
nagy lehetőség.
Az anya és a gyermek közötti kötődés (bonding)
- szem- és bőrkontaktus - a szülést követően mind­
kettőjük számára az összetartozás, az egység érzé­
sét nyújtja, ami természetesen ideális esetben már a
nemzésnél is létezik, és együtt fejlődik a gyerekkel.
Ez nyújtja azt a védettséget és biztonságot a babának,
amely ahhoz szükséges, hogy megbízhasson anyjában.
És ennek következtében tölti el az anyát az ösztönös
bizalom, amelynek segítségével megérti gyermeke jel­
zéseit, és azokra válaszolni is tud. Ez az első, kölcsö­
nös bizalom többé nem pótolható, és hiánya kezdettől
fogva sok mindent lehetetlenné tehet.
Tudományos ismereteink e kötődések meghatározó
jelentőségéről még igen újak.1 Remélhetjük azonban,
hogy nemcsak a különleges szülészeti klinikákon alkal­
mazott gyakorlatban vesznek róluk tudomást, hanem
a nagyobb általános kórházakban is, és így ezek az is­
meretek rövid időn belül minden ember javára válhat­
nak. Azt az asszonyt, aki megéli ezt a fajta kötődést,
kevésbé fenyegeti a veszély, hogy rosszul bánik gyer­
mekével, és jobban megóvhatja attól, hogy az apa rosz-
szul bánjon vele.

1A tém ára vonatkozó sok érdekes könyv (Janus, Leboyer,

O dent, Stern) közül a gyermeket váró szülők számára a legtanul­
ságosabbnak Desm ond Morrisét tartom (Desmond Morris: Baby-
watching. London, 1991, Jonathan Cape).

40
Még az a nő is, aki saját elfojtástörténete következté­
ben nem nyújthatja gyermekének ezt a fajta kötődést,
képes arra, hogy később segítsen neki ezt a hiányt pó­
tolni, ha - hála a kezelésnek és elfojtásai feloldásának
- felismeri a hiány jelentőségét. Képes lesz még egy
nehéz szülés következményeit is kompenzálni, ha nem
bagatellizálja azt, és tudatában van annak, hogy egy, már
az élet kezdetekor traumatizált gyerek különösen sok
odafordulást és figyelmet igényel ahhoz, hogy leküzdje
a már megtörténtekkel kapcsolatos szorongását.
Ha egy gyerek olyan szerencsés, hogy egy elérhető,
tükröző mama neveli fel, akit használhat saját fejlő­
déséhez, akkor a felnövekvő gyermek önértékelése
egészséges lesz. Optimális esetben olyan mamáról van
szó, aki maga is bensőséges érzelmi légkört biztosít a
gyermeknek. De még a kissé ridegebb mamák is lehe­
tővé tehetnek ilyen fejlődést, már azzal is, ha azt nem
akadályozzák. A gyermek más személyektől is meg­
kaphatja azt, ami hiányzik az anyjából. Különböző ku­
tatások bizonyítják, hogy a gyermek a legcsekélyebb
érzelmi „táplálékot”, a környezet minden ösztönzését
képes hasznosítani.
Egészséges énérzésen azt értem, amikor valaki ér­
zéseit és vágyait kétségek nélküli bizonyosságként ön­
magához tartozóként éli át. E bizonyosság léte nem
tudatos, hasonlóan a szívveréshez, amelyre az ember
mindaddig nem figyel, amíg rendben működik.
Az ember saját érzelmeinek és vágyainak eme ref­
lektálatlan, magától értetődő elérhetőségében találja
meg támaszát és önbecsülését. Megélheti érzelmeit,
lehet szomorú, lehet kétségbeesett és segítségre szo­
ruló anélkül, hogy attól kellene félnie, ezzel valakit
elbizonytalanít. Szabad félnie, ha fenyegetettnek érzi
magát, szabad dühösnek lennie, ha vágyai nem telje-

41
sülnek. Nemcsak azt tudja, hogy mit akar, de azt is,
hogy mit nem, és mindezek kinyilvánítása független
attól, hogy ezért szeretni vagy gyűlölni fogják-e.

A zavar

Mi történik, ha az anya nem képes arra, hogy segít­

sen gyermekén? Mi történik, ha - mint oly gyakran
megesik - nemcsak hogy nem képes arra, hogy gyer­
meke kívánalmait kitalálja és teljesítse, hanem maga
is szükséget szenved? Akkor tudattalanul, gyermeke
felhasználásával arra törekszik, hogy a saját igényeit
elégítse ki. Mindez nem zárja ki az érzelmi kötődést.
Am ebből a kizsákmányoló kapcsolatból életfontos­
ságú tulajdonságok hiányoznak, mint például a meg­
bízhatóság, az érzelmek folyamatossága és állandósá­
ga, s mindenekelőtt hiányzik annak lehetősége, hogy
a gyerek saját érzéseit, érzelmeit átélhesse. A gyerek
olyasmit fejleszt ki magában, amire az anyának van
szüksége, s ami az adott pillanatban megmenti az éle­
tét (azaz biztosítja az anya vagy az apa „szeretetét”),
ám egész életén át megakadályozza abban, hogy saját
maga lehessen. Ilyen esetben a gyermek természetes,
életkorának megfelelő igényei nem tudnak integrálód­
ni, hanem hasadtan vagy elfojtottan léteznek. Az ilyen
ember később, anélkül hogy erről tudomása volna, sa­
ját múltjában él.
A legtöbb, tőlem depresszió miatt segítséget kérő
ember anyja rendkívül bizonytalan volt, és gyakran
maga is depresszióban szenvedett. Egyetlen vagy gyak­
ran első gyermeküket saját tulajdonukként kezelték.
Amit az anya annak idején nem kapott meg saját any­
jától, meglelheti gyermekében: elérhető, szinte esz-

42
közként felhasználható, ellenőrizhető, figyelmének
középpontjában ó áll, sosem hagyja el, figyel rá és
csodálja. Ha a gyermek igényei túl nagyok (mint ami­
lyenek annak idején saját anyjáé voltak vele kapcsola­
tosan), már nem annyira fegyvertelen. Nem hagyja,
hogy zsarnokoskodjanak felette, képes arra, hogy fel­
nevelje a gyereket anélkül, hogy az sírna vagy zavarná
őt. Végre képes megszerezni magának azt a figyelmet
és respektust, meg az élete és a jóléte feletti gondos­
kodást is, amellyel szülei adósak maradtak. Mindezt a
következő példa szemléltetheti.
A 35 éves Barbara terápiája során először egy ret­
tenetes történet kísérójeként fellépett, idáig elfojtott
szorongásait élte át. Tízéves kislányként az iskolából
hazafelé tartott, éppen az édesanyja születésnapja
volt. Otthon az anyját a szoba padlóján behunyt szem­
mel fekve találta. A kislány azt hitte, meghalt az anyu­
kája, és kétségbeesetten felsikoltott. Akkor a mama
kinyitotta szemét, és szinte elragadtatottan azt mond­
ta: „Tőled kaptam a legszebb születésnapi ajándékot,
most már tudom, van valaki, aki szeret engem.” Anyja
gyermekkori sorsával való együttérzése évekre meg­
akadályozta a kislányt abban, hogy érezze: ez nagyon
kegyetlen viselkedés volt. Aztán a kezelés tette lehe­
tővé, hogy minderre adekvát módon, haraggal és fel­
háborodással reagáljon.
Barbarának, aki maga is négy gyermek anyja, saját
anyjáról igen kevés emléke volt, de azokban mindig
mély együttérzés mutatkozott. Eleinte mint mély ér­
zésű, melegszívű asszonyt jelenítette meg anyját, aki
már „igen korán beszélt neki saját gondjairól”, sokat
törődött gyermekeivel, és a családjáért élt. A szek­
tában, amelyhez tartoztak, sokan kérték ki tanácsait.
Gyakran volt büszke rá, a lányára, tudósított engem

43
Barbara. Most, hogy anyja már öreg és törékeny, Bar­
bara aggódott egészsége miatt, sokszor álmodta, hogy
valami történik vele, és erre mindig nagy szorongás kí­
séretében ébredt fel.
Az anya képe a feltörő érzések nyomán változott
meg. A tisztaságra szoktatásra vonatkozó emlékek fel­
bukkanásának idején élte át anyját uralkodni vágyó­
nak, követelődzőnek, kontrollálónak, manipulálónak,
gonosznak, hidegnek, butának, kényszeredettnek, sér-
tődékenynek, egzaltáltnak, hamisnak, provokálónak.
Ez az élmény és az oly hosszú időn át felgyülemlett
düh tisztázása idéztek fel olyan gyermekkori emléke­
ket, melyek valóban ilyen vonásokra utaltak. Barbara
most megkönnyebbülhetett, megismerhette a valósá­
got, és képes volt haragja jogosságának felülvizsgálatá­
ra. Azt gondolta, hogy anyja akkor volt vele hideg és
gonosz, amikor bizonytalannak érezte magát. Nagyon
aggódott a gyerek miatt, mert ezzel az aggodalmas­
kodással tudta irigységét elhárítani. Amikor az anya
maga is gyermek volt még, sokszor megalázták, s ezért
kellett a lányán keresztül érvényesülnie.
A különféle anyaképek fokozatosan egy olyan em­
ber alakjában egyesültek, aki saját nehézségei, bizony­
talansága és sértódékenysége következtében igényelte,
hogy gyermeke a rendelkezésére álljon. A külső szem­
lélő számára oly jól működő anya lényegében, a gyer­
mekéhez való viszonyában maga is gyermek maradt.
A kislány viszont átvette a megértő, gondoskodó sze­
repet, míg saját gyerekei kapcsán fel nem tárult idáig
soha tudomásul nem vett szükséglete, amelyet 6 maga
is a gyermekei segítségével törekedett kielégíteni.

44
A szeretet illúziója

A továbbiakban következzék néhány olyan gondolat,

amely évek alatt, munkám során ötlött fel bennem.
Tevékenységem számos rövidebb találkozást is magába
foglalt, amelyek során csupán egy vagy két órát be­
szélgettem különböző emberekkel. Éppen e rövid ta­
lálkozások nyomán került egyértelműen napvilágra az
egyedi sorsok sajátos tragikuma. Amit depressziónak
nevezünk, amit ürességként, a létezés értelmetlensé­
geként, elszegényedési félelmekként és magányként
érzékelünk, az számomra egyre inkább énvesztés, az
éntől való elidegenedés tragédiájának bizonyul, mely­
nek eredete mindig a gyermekkorba nyúlik vissza.
Ez a zavar a mindennapi gyakorlatban különféle
kevert alakokban és árnyalatokban fordul elő. Az ért­
hetőség kedvéért azt a két extrém formát próbálom
bemutatni, amelyeket egyazon dolog két megjelenési
formájának tartok: ezek a nagyzás (Grandiosität) és
a depresszió. A manifeszt nagyzás mögött mindig ott
lappang a depresszió, s a depresszív lehangoltság mö­
gött gyakran ott rejlik az elfojtott sejtelem saját tragi­
kus történetünkről. A nagyzás valójában azt szolgálja,
hogy elhárítsuk a mélységes fájdalmat, melyet a való­
ság tagadásából eredő énvesztés miatt érzünk.

45
A nagyzás mint öncsalás

A „nagyzoló” embert mindenhol csodálják, és neki

szüksége van erre a csodálatra, enélkül nem is tudna
élni. Amit elvállal, azt tökéletesen kell megcsinálnia,
s ezt meg is tudja tenni. (Másként bele se kezdene.)
О is csodálja saját magát - szépsége, okossága, tehet­
sége, eredményei és teljesítményei miatt. Am amint
valami meghiúsul, súlyos depresszió katasztrófája le­
selkedik rá. Az ember általában természetesnek veszi,
hogy beteg vagy idős emberek, akik sok mindent vesz­
tettek, vagy nők a klimaktériumban depressziósakká
válnak. Vannak azonban olyan személyiségek, akik szép­
ségük, egészségük, fiatalságuk vagy egy szeretett sze­
mély elvesztését úgy gyászolják, hogy nem lesznek köz­
ben depressziósak. És megfordítva: vannak olyan igazán
tehetséges emberek is, akik súlyos depressziótól szen­
vednek. Miért? Csak az mentes a depressziótól, akinek
önértékelése saját érzései igazságába vetett hitében, és
nem bizonyos kvalitásai meglétében gyökerezik.
A „nagyzoló” emberek önértékelésének teljes ösz-
szeomlása olyan „luftballon” (egy beteg álma), amely a
kedvező széllel magasra száll ugyan, de hirtelen kilyu­
kadva rongydarabként hull a földre. Nem alakulhatott
ki semmi saját, ami a későbbiek során tartást adhatott
volna. Mert a gyermekre való büszkeség mellett veszé­
lyes közelségben bújik meg a szégyen, mely előtör, ha a
gyermek a kitűzött elvárásoknak nem felel meg.2

2 Egy terepkutatás során, 1954-ben, C hestnut Lodge-ban 12

mániás-depressziós beteg családi környezetét kutatták. A kutatás
eredményei nagymértékben megfeleltek saját, a depresszió
etiológiáját illető, egész más módon szerzett ismereteimnek.
„Minden beteg szociálisan izolált családból származott, és úgy
érezte, környezete kevés figyelmet szentelt rá. Nagy erőfeszítéseket

46
 Azt a tragikus illúziót, hogy a csodálat azonos a sze­
retettel, a nagyzoló emberek terápia nélkül nem ké­
pesek feladni. Nemritkán egész életüket a szeretet
pótlásának szentelik. Mindaddig, míg nem érthetjük
meg és nem élhetjük át tudatosan az egykori gyer­
mek valódi szükségleteit (hogy figyelembe vegyék,
hogy megértsék és komolyan vegyék), folytatódik a
harc a szeretet szimbólumáért. Egyszer egy nőbeteg
azt mondta, hogy olyan, mintha eddig mindig gólya­
lábakon kellett volna futnia. Nem jogos-e, ha valaki,
aki mindig gólyalábakon kell hogy fusson, irigyli azo­
kat, akiknek a futáshoz ott a saját lábuk, még ha ezek
az emberek kisebbek és „középszerűbbek” is, mint ő
maga? S nem jogos-e az a felgyülemlett düh, melyet
azok iránt érez, akik oda juttatták, hogy gólyalábak
nélkül nem mer járni? Lelke mélyén irigyli az egész­
ségeseket, akiknek nem kell szakadatlanul erőfeszí­
téseket tenniük azért, hogy elnyerjék a csodálatot,
hogy nem kell semmit tenniük, hogy így vagy úgy
hassanak, hanem nyugodtan megengedhetik maguk­
nak, hogy olyanok legyenek, amilyenek.
A nagyzoló ember soha nem szabad igazán, mivel
mindig mások csodálatának függvénye, s mert ez a

tettek, hogy konformitásuk és kitűnő teljesítményeik révén

növeljék presztízsüket környezetükben. A gyermek, akiből a
későbbiek során a beteg lett, különleges szerepet kapott ebben az
erőfeszítésben. Neki kellett a család becsületét garantálnia, s addig
szerették, míg képes volt ezt a fajta családi ideál követelményt
- tehetségessége, képességei, szépsége útján - megvalósítani. Ha
mindez nem sikerült, akkor a büntetés teljes hidegség, a családi
közösségből való kitiltás, s annak tudomására hozatala volt, hogy
hozzátartozóira nagy szégyent hozott." (Idézi M. Eicke-Spengler,
1977, 1104. p. K ie m e lé s -A M.)
A családi izolációt saját betegeimnél is megtaláltam, ám az nem
oka, hanem következménye volt a szülők rászorultságának.

47
csodálat tulajdonságokhoz, működésekhez és teljesít­
ményekhez kötött, amelyek egy pillanat alatt semmi­
vé válhatnak.

A depresszió mint a nagyzolás fonákja

Az általam ismert betegeknél a depresszió sokféle mó­

don kapcsolódott a nagyzoláshoz.
1. A depresszió gyakran akkor jelentkezik, mikor sú­
lyos betegséget, lábadozást vagy megöregedést követően
a nagyzolás összeomlik. így történt ez az egyedülálló és
idősödő B. esetében, mikor megöregedvén sikerei külső
forrásai elapadtak. Az öregedés miatti kétségbeesése a
felszínen a szexuális kontaktusok elmaradása következ­
ményének tűnt, a mélyben azonban korai elhagyatott­
sági szorongások lappangtak, melyeket az asszony már
nem tudott újabb hódításokkal hatástalanítani. Minden
pótszertükre eltörött, s megint ott állt gyámoltalanul
és zavarodottan, mint az egykori kislány anyja arcába
tekintve, amelyben azonban nem saját magát, hanem
anyja zavarodottságát találta. Hasonlóan élhetik meg az
öregséget a férfiak, még akkor is, ha egy új szerelem egy
időre vissza is adja az ifjúság illúzióját számukra, s ezzel
a kezdődő öregedési depresszióba mániás szakaszok ke­
rülhetnek.
2. A nagyzolás és a depresszió eme fázisszerű vál­
takozásai rokon vonásokat mutatnak. Ugyanannak az
éremnek a két oldalával van dolgunk, amelyet hamis
énnek nevezhetünk, s amelyet egykori teljesítménye­
kért adtak. így tükröződik például a színész a siker
estéjén az elvarázsolt közönség szemében, és így él­
het meg isteni nagyságot és a mindenhatóság érzését.
S mégis, már a következő reggel megjelenhet az üres-

48
ség, az értelmetlenség, a szégyen és a düh, ha az előző
este öröme nemcsak a játék kreatív tevékenységéből,
a kifejezésből származott, hanem és főként a régi igé­
nyek - hogy visszhangot verjen, tükröződjék, lássák és
megértsék - pótkielégítésében gyökerezik. Ha színé­
szünk kreativitása viszonylag mentes ilyen igényektől,
akkor másnap nem depressziós lesz, hanem igen élénk­
nek érzi magát, és már más dolgok foglalkoztatják. Ha
azonban az előző esti siker a gyermeki frusztrációk el­
fojtására szolgál, akkor - mint minden pótlék - csak
pillanatnyi megnyugvást eredményez. Igazi kielégü­
lésre már nem kerülhet sor, mert az az idő visszavon­
hatatlanul elmúlt. Nincs már meg az akkori gyermek,
és nincsenek meg az akkori szülők sem. A mostaniak,
feltéve, hogy még élnek, időközben megöregedtek és
dependensekké váltak, nincs hatalmuk többé a fiuk
felett, talán örülnek sikereinek, ritka látogatásainak.
A jelenben létezik siker és elismerés, ma azonban már
ezek a dolgok nem lehetnek többek, mint amik: a régi
hiány nem betölthető. A régi seb mindaddig nem gyó­
gyítható, míg az illúzióban, azaz a siker kábulatában
tagadjuk a létezését. A depresszió a seb közelébe ve­
zet, de csak a hiány - a sorsdöntő időszak hiányának -
meggyászolása vezet valódi sebgyógyuláshoz.3

3 Igor Sztravinszkij egy megjegyzése a sikeres gyászmunka il­

lusztrálására szolgálhat: „Meg vagyok győződve arról, hogy boldog­
talanságom onnan ered, hogy apám bensóleg nagyon távol volt tő ­
lem, s hogy anyámtól sem kaptam szeretetet. Amikor legidősebb
bátyám váratlanul meghalt, anyám nem ruházta rám az iránta való
szeretetét, és apám is olyan visszavonult maradt, amilyen volt,
akkor eltökéltem , egy napon m egm utatom nekik. Napok jöttek,
napok m entek. Senki nem emlékszik ezekre a napokra rajtam kí­
vül, én vagyok az egyetlen szem tanú.” Mindez éles ellentétben áll
Samuel Beckett kijelentésével: „Joggal mondhatom, boldog gyer­
mekkorom volt, bár nem voltam nagy tehetség a boldognak levés-

49
 3. Előfordul, hogy valakinek szakadatlan erőfeszíté­
sekkel sikerül fenntartania annak illúzióját, hogy szü­
lei mindig rá figyeltek és elérhetőek voltak számára
(amelyek legkorábbi gyermekkori hiányát ugyanúgy
tagadja, mint ahogy saját érzelmi reakcióit is). Ez az
ember gyakran képes arra, hogy a fenyegető depresz-
sziót fokozódó brillírozással fedje el, s mind környe­
zetét, mind saját magát becsapja. Nem ritka azonban
egyúttal az olyan házastárs választása, aki már erősen
depresszív jegyeket hozott magával, vagy aki a házas­
ságban a nagyzolás depresszív összetevőit tudattalanul
átveszi és érvényre juttatja. így a depresszió kívül ma­
rad. Az ember aggódik „szegény” partnere miatt, védi,
akár egy gyermeket, erősnek és nélkülözhetetlennek
érzi magát, s így újabb támasztóoszlophoz jut saját
személyisége építéséhez, melynek nincsenek szilárd
alapjai, és csak a siker, a teljesítmény, az „erő”, illetve
mindenekelőtt saját gyermekkori érzésvilága tagadásá­
ra támaszkodhat mint pillérekre.

Jóllehet a depresszió külső megjelenése pontosan az

ellenkezője a nagyzolásénak, és hangulatában valami­
képpen jobban kifejezi az énvesztés tragédiáját, mégis
sok bennük a közös vonás. A következők figyelhetőek
meg:
1. egy hamis én, mely az igazi én elvesztéséhez ve­
zetett;

ben. Szüleim m indent m egtettek, amitől egy gyerek boldog lehet.

Én azonban minden ok nélkül gyakran éreztem egyedül magam.”
(Mindkét idézet H. Müller-Braunschweig cikkéből való, 1974-
ből.) Itt a gyermekkor drámája teljesen elfojtás alatt áll, a szülők
idealizálása a tagadás segítségével vált fenntarthatóvá, ám a gyer­
mekkor végtelen izoláltsága Beckett drámáiban mégis kifejeződik.

50
 2. törékeny önértékelés, amely nem saját érzésünk
és akarásunk biztonságában, hanem a hamis én meg­
valósításának lehetőségében gyökerezik;
3. perfekcionizmus;
4. az elutasított érzések tagadása;
5. kizsákmányoló jellegű kapcsolatok;
6. nagy félelem a szeretetvesztéstól, emiatt nagyfo­
kú alkalmazkodási készség;
7. lehasított agresszivitás;
8. betegségekre való hajlam;
9. hajlam a szégyen- és bűntudatérzésekre; nyugta­
lanság.

A depresszió mint az én tagadása

A depressziót tehát felfoghatjuk az én elvesztésének

közvetlen jeleként is, ami a saját érzelmi reakcióink és
megérzéseink tagadását jelenti. A tagadás az életben
maradáshoz, a szeretetvesztés elkerüléséhez szüksé­
ges alkalmazkodással a gyermekkorban veszi kezdetét.
Ezért a depresszió igen korai sérülésre utal. Már a kez­
detekkor, az újszülöttkorban esnek ki olyan érzelmi
tartományok, melyekre a szilárd éntudat kialakításá­
hoz lenne szükség. Vannak gyermekek, akik már a leg­
korábbi érzéseiket, például az elégedetlenséget, a ha­
ragot, az aggodalmat, a fájdalmat, a saját testük feletti
örömet, sőt, az éhségérzetüket sem élhették át szaba­
don. Anyák olykor büszkén mesélik, hogy csecsemő­
jük milyen szépen megtanulta éhségérzetét elnyomni,
és ha figyelmét szeretetteljesen elterelték, nyugodtan
kivárta az etetési időt.
Ismertem felnőtteket ilyen, levelekkel alátámasz­
to tt csecsemőkori tapasztalatokkal. Soha nem tudták

51
bizonyosan, hogy valóban éhesek-e, vagy csak „azt
képzelik”, s azon szorongtak, hogy az éhségtől tehe­
tetlenné válnak. Közéjük tartozott Beatrice. A gyer­
mekek elégedetlensége vagy haragja anyjukban ké­
telyeket ébresztett saját anyaszerepét illetően, testi
fájdalmaik szorongásokat váltottak ki, a saját testük
feletti öröm kifejezése pedig irigységet és „mások
előtti” szégyenérzetet hívott elő. Az anya szoron­
gásai teljesen megszabták a gyermek érzelmi életét.
Beatrice már nagyon korán megtanulta, hogyan nem
szabad éreznie, ha nem akarja anyja „szeretetét” koc­
kára tenni.
Ha eldobtuk életünk megértésének kulcsát, akkor
a depresszió okai - ahogyan szenvedéseink, a betegség
és a gyógyulás is - szükségszerűen titokban maradnak
előttünk.
Egy pszichiáter, akinek könyvét egy olvasó küldte
el nekem, szilárdan állítja, hogy a gyermekkori bán­
talmazások, az elhanyagolás és a kizsákmányolás nem
adhatnak elegendő magyarázatot a későbbi pszichi­
átriai megbetegedésekre. Úgy véli, más, irracionális
okai kell legyenek annak, ha valaki a bántalmazások
katasztrófáját követően ép marad, vagy hamarabb vá­
lik egészségessé, mint mások. Azt gondolja, ebben a
„kegyelemnek” kell szerepet játszania.
Elmeséli egy betege történetét, aki első életévét
egyedül élő édesanyjával nagy szegénységben töltötte,
majd a hatóságok elszakították tőle. A gyermek egyik
menhelyról a másikra került, és mindenhol a legsúlyo­
sabb bántalmaknak volt kitéve. Mégis amikor pszichi­
átriai pácienssé vált, állapota sokkal gyorsabban javult,
mint ugyanilyen szenvedéseken átesett társaié, akik
pedig kevésbé látványos viszontagságokon mentek ke­
resztül életük során. Hogyan tudott ez az ember, aki-

52
nek a gyermek- és ifjúkorában annyi szörnyűségben
volt része, ilyen hamar megszabadulni tüneteitől? Is­
teni kegyelemről volna szó?
Sokan vannak, akik szeretik az effajta magyarázato­
kat, és megkerülik a lényegi kérdéseket. De nem kel-
lene-e megkérdeznünk, hogy Isten vajon miért nem
volt hajlandó ennek a pszichiáternek a többi betegén is
segíteni, ahogy ezen a férfin sem segített egyszer sem,
amikor gyermekkorában olyan könyörtelenül verték?
Tényleg isteni kegyelem volt-e, ami ezen a férfin fel­
nőttkorában segített, s nem lehetséges-e, hogy a ma­
gyarázat sokkal egyszerűbb?
Ennek a férfinak olyan édesanyja volt, aki szegény­
ségük ellenére a meghatározó első életévben képes
volt igazi szeretetet, védelmet és biztonságot nyújtani.
Emiatt a gyermek jobb eszköztárat kapott a későbbi
bántalmazások feldolgozására, mint az, akinek integri­
tása már az első napokban megsérült, akinek soha nem
volt joga arra, hogy saját életét élje, s a kezdetektől
azt kellett megtanulnia, hogy élete egyetlen értelme,
hogy anyját „boldoggá tegye”.
Ez volt az én betegem, Beatrice sorsa. Bántalmazni
ugyan nem bántalmazták fiatal korában. Am már cse­
csemőként meg kellett tanulnia, hogy ha anyját „bol­
doggá akarja tenni”, akkor ne sírjon, ne legyen éhes,
és ne legyenek igényei sem. Előbb fogyási tébolytól,
majd egész felnőtt élete során súlyos depressziótól
szenvedett.
A szeretetre és morálra vonatkozó hagyományos el­
képzelések kritika nélküli fenntartása nagyon alkalmas
arra, hogy saját történetünk reális tényeit elkendőz­
zük vagy elfojtsuk. Am, ha nincs szabad bejárásunk a
tényékhez, akkor a szeretet gyökerei elvágva marad­
nak. Nem csoda, hogy az egymással való szeretetteljes,

53
nagyvonalú és megbocsátó bánásmódra való felhívások
terméketlenek maradnak. Nem szerethetünk igazán,
ha tilos meglátnunk szüléinkről és nevelőinkről, sőt sa­
ját magunkról az igazságot. Csak úgy tehetünk, mintha
szeretnénk. Am ez az alakoskodó viselkedés ellentétes
a szeretettel. Összezavar és becsap, tehetetlen dühöt
ébreszt a másikban, amelyet el kell fojtania, soha tu ­
datosan át nem élheti, és emiatt rombolóan hat. Fő­
ként, ha a másik attól függ, hogy hisz-e ebben az állí­
tólagos szeretetben.
Sok embert segítene hozzá, hogy őszintébb, azaz ke­
vésbé ártalmas legyen, ha a vallási vezetők elismernék
ezeket az egyszerű lelki törvényeket. Ahelyett, hogy
tudomást se vesznek róluk, egy kicsit jobban körül
kellene nézniük az emberek között, s rögtön észreven-
nék, mennyi bajt okoz a családokban, a közéletben, az
egész társadalomban a színlelés.
Vera hozzám írt levele, amelyből az 6 kívánságára
idézek egy részletet, világos példa a színleléssel oko­
zott zavarra. Ezt követi Maja története, mely azt mu­
tatja be, hogyan vált lehetővé számára, hogy miután
sikerült feloldania saját múltja elfojtását, magától ér­
tetődő módon szeresse gyermekét.

Az 52 éves Vera ezt írta:

„Évtizedekig voltam az alkohol rabja, és az antialkoholista

(AA) klubokban nyertem vissza a szabadságomat. Ezért
a megszabadulásért annyira hálás voltam, hogy 11 éven
keresztül minden találkozóra elmentem, és igyekeztem
kritikus gondolataimat elhessegetni. Egy súlyos megbete­
gedés, a szklerózis multiplex kezdetét sem akartam tudo­
másul venni, miként depresszív lehangoltságaim szaporo­
dását sem. Most, hároméves kezelést követően tudom,

54
 hogy miként alakultak ki, mi több, miként kellett kiala­
kulniuk ezeknek a nyugtalanító tüneteknek, hogy végre
komolyan tudjam venni észleleteimet és a jelzéseket.
Mindig bosszankodtam a csoportüléseken, amikor a »fel­
tétlen« szeretetről beszéltek, amelyet állítólag egymás
iránt érez a csoport minden tagja. Ezt a bosszankodást
azzal magyaráztam, hogy igazi szeretetet én soha nem ta­
pasztaltam, hiszen gyermekként ilyenben soha nem volt
részem, s ezért nem is bíztam abban, hogy egyáltalán lé­
tezik szeretet. Nekünk legalábbis ezt mondták. Hinni
akartam az ilyen bizonykodásokban, mert annyira ki vol­
tam éhezve a szeretetre. És el is tudtam hinni, hiszen az
alakoskodás, amivel a mamám etetett, volt a mindennapi
kenyerünk, és nem is ismertem semmi mást. Ma ezt már
világosan látom. Csak a gyermeknek van szüksége felté­
tel nélküli szeretetre. És ezt csak a gyermeknek adhatjuk
meg és kell megadnunk. Ez azt jelenti, hogy a ránk bízott
gyermeket szeretjük és akceptáljuk, akármit tesz, akkor
is, ha kiabál, akkor is, ha elégedetten nevetgél. Am egy
felnőttet feltétel nélkül szeretni, bármit tesz is, oda ve­
zetne, hogy a rideg tömeggyilkost vagy a notórius hazudo-
zót is megpróbálnánk szeretni, amennyiben belép csopor­
tunkba. Meg tudjuk ezt tenni? És meg kell ezt tennünk?
Miért? És kinek használunk ezzel? Amikor azt állítjuk,
hogy egy felnőttet feltétel nélkül szeretünk, akkor csu­
pán saját vakságunkat és ószintétlenségünket bizonyítjuk,
mást nem.”

Verának igaza van. Felnőttként nincs szükségünk felté­

tel nélküli szeretetre, még a terapeutánk részéről sem.
Ez gyerm eki szükséglet, amely a későbbiekben nem
elégíthető ki. Aki ezt a gyerm ekkori veszteséget soha
nem siratta el, illúziók rabja. Terapeutánk részéről
őszinteségre, respektusra, bizalomra, empátiára, meg­

55
értésre van szükségünk, s arra, hogy képes legyen sa­
ját érzéseit tisztázni, és ne bennünket terheljen velük.
S m indezt meg is kaphatjuk. Ám am int valaki „feltétel
nélküli” szeretetet ígér nekünk, óvakodjunk tóle. Az,
hogy Vera három év alatt rájött arra, am ire évtizedes
keresés során nem , annak az elszántságának köszön­
h e tte , amellyel az igazságot akarta tudni, és nem hagy­
ta, hogy továbbra is félrevezessék. Testi tapasztalatai
segítették hozzá, hogy végigmenjen ezen az úton.
Maja 38 éves, néhány héttel harmadik gyereke szü­
letését követően jelentkezett, és elmondta, milyen
szabadnak és kiegyensúlyozottnak érzi magát az újszü­
löttel. Feltűnően nagy volt a különbség a két korábbi
szüléshez képest, amikor is úgy érezte, hatalmas kö­
vetelményeket támasztottak vele szemben, rabságban
van, a gyermek hasznot húz belőle, „kizsákmányolja”.
Lázadt a gyermek jogos igényei ellen, és eközben na­
gyon gonosznak érezte magát - mintha csak depresz-
szióban kettévált volna az énje. Valószínű - gondolta -,
ez a korábbi gyerekek esetében saját anyja kívánságai
elleni lázadás volt. Most semmi hasonlót nem tapasz­
tal. A szeretet, melynek elnyeréséért korábban fára­
dozott, most teljesen magától bekövetkezett, élvezi az
összhangot a kisbabával és saját magával. Aztán a kö­
vetkezőket meséli anyjáról:

„Én voltam a gyöngyszem anyám koronájában. Mindig azt

mondta: Majára rá lehet hagyatkozni, tud bánni a prob­
lémákkal. És én ezt szó szerint megtettem, felneveltem
a kisebbeket, hogy 6 a szakmai karrierjével törődhessen.
Egyre híresebb lett, de boldognak sosem láttam. Milyen
gyakran vágytam utána esténként, amikor a kicsik bőg­
tek, én megvigasztaltam őket, de én magam sosem sír­
tam. Kinek volna egy síró gyerekre szüksége? Anyám

56
 »szeretetét« csak úgy kaphattam meg, ha rendes, meg­
értő, önmagámon uralkodó voltam, cselekedeteit sosem
kérdőjeleztem meg, sosem mutattam, mennyire hiányzik,
mert mindez gátolta volna a szabadságát, amelyre annyira
szüksége volt. Mindezzel magam ellen fordítottam volna.
Senkinek nem jutott eszébe akkoriban, hogy ez a rendes,
nyugodt, kellemes Maja mennyire magányos, és milyen
szomorú. Mi más maradt nekem, mint hogy büszke le­
gyek anyámra, és segítsek neki?
Minél mélységesebb volt az űr anyám szívében, annál na­
gyobb gyöngyszem kellett a koronába. Anyámnak szük­
sége volt a gyöngyre, mivel alapjában véve minden te­
vékenysége azt a célt szolgálta, hogy valamit elnyomjon
magában, egy vágyat talán, nem tudom. Talán 6 rájöhetett
volna, ha van olyan szerencsés, hogy nem csak biológiai
értelemben válik anyává. Hiszen állítólag oly sok energiát
fektetett bele, oly kötelességtudó volt. Am a spontán sze­
retet öröme nem adatott meg neki.
És ez az egész ismétlődött meg Péterrel! Hány értelmetlen
órát töltött a gyerekem a háztartási alkalmazottal, hogy
én meg tudjam csinálni a diplomamunkámat, ami csak
egyre távolabb vitt tőle, meg saját magamtól is. Hányszor
hagytam el anélkül, hogy észrevettem volna, mit teszek,
mert hiszen soha nem volt szabad átélnem, amikor engem
hagytak magamra. Most kezdem sejteni, milyen lehet az
anyaság korona nélkül, gyöngyök meg szentség nélkül.”

Egy ném et női magazin a hetvenes években nyíltan

próbált beszélni korábban tabuként kezelt tém ákról.
Közölte egy olvasója levelét, am elyben leplezetlenül
írta le saját anyaságának tragikus tö rté n e té t. Az olvasó
beszámolója a következőkkel zárult:

57
 „És aztán a szoptatás! A babát teljesen rosszul tették
mellre, és a mellbimbóimat azonnal szétharapta. Istenem,
de nagyon fájt. És két óra múlva megint jött... újból...
mindjárt... Mikor ott volt, és szopott, zokogtam és izzad­
tam. Olyan borzasztó volt, hogy nem tudtam többet enni,
s 40 fokos lázam lett. Akkor elválaszthattam, és hirte­
len sokkal jobban lettem. Sokáig semmit nem éltem át az
anyai érzésekből. Az se érdekelt volna, ha a baba meghal.
És mindenki azt várta, hogy most nagyon boldog legyek.
Egy barátnőm, akit teljes kétségbeesésemben felhívtam,
azt mondta, hogy a vonzalom idővel megjön, ha az ember
mindig elfoglalja magát a gyerekkel, és mindig együtt van­
nak. De hát ez nem így történt. Akkor kezdtem először
vonzalmat érezni iránta, mikor visszamehettem dolgozni,
és amikor hazaértem, és a kicsit ott találtam mint vala­
mi szórakoztató dolgot, mint egy játékot. Am, őszintén
szólva, egy kiskutya is ugyanilyen hatású lett volna. Most,
hogy már nagyobb lett, és látom, hogy fel tudom nevel­
ni, hogy függ tőlem, hogy annyira megbízik bennem, most
alakul ki bennem egy gyengéd vonzalom, és örülök, hogy
6 van nekem. Mindezt azért írtam meg önöknek, mert
azt gondolom, nagyon jó, hogy végre valaki elmondhatja:
olyasmi, hogy anyai szeretet, nincs - anyai ösztönről nem
is beszélve (vö. Emma, 1977. július).

A probléma sajátossága, hogy a levél szerzője sem sa­

ját, sem gyermeke tragédiáját nem tudta valóban át­
élni, mert a történet saját, számára érzelmileg hozzá­
férhetetlen gyermekkorában kezdődött. Pesszimista
véleménye ezért félrevezető és nem korrekt. „Anyai
szeretet” valóban létezik, ahogy létezik anyai ösztön is.
Ezt láthatjuk olyan állatoknál, amelyeket nem bántot­
tak emberek. Születnek nők is „ösztönprogrammal”,
amely képessé teszi őket arra, hogy a gyermeküket

58
szeressék, megvédelmezzék, támogassák, táplálják, és
ebben örömöt leljenek. Am gyakran korán elrabolják
tőlünk ezt az ösztönös képességünket: gyermekko­
runkban szüléink önző módon kizsákmányolnak ben­
nünket. Szerencsére, ahogyan ezt Johanna története
is mutatja, mihelyt készek vagyunk elfogadni az igaz­
ságot, visszanyerhetjük azt.
A 27 éves Johanna a feltáró terápiát röviddel azelőtt
kezdte, hogy terhes lett. Jól felkészült a szülésre, boldog
volt az egészséges újszülöttel, és örült, hogy bőségesen
tudott szoptatni. Am hirtelen, minden szemmel látha­
tó ok nélkül mellei fájdalmasakká váltak, s magas lázzal
feküdt, miközben a nővér a gyereket üvegből táplálta.
Lázas rémálmaiban ismételten, részleteiben átélte, hogy
3 hónapos korában mindkét szülője és a szomszédok
szexuálisan bántalmazzák. Azért lehet megállapítani az
életkort, mert a család később elköltözött. Szerencsére
Johanna jól ismerte saját érzéseit, és képes volt a csaló­
dás miatti haragját és az oly korai gyermekkorban átélt
erőszak miatti iszonyatát a kezdetektől teljességgel át­
élni. Most többnyire az a felismerés vált ki dühöt belő­
le, hogy milyen súlyosan károsították azt a képességét,
hogy ösztöneit kövesse. Ezt érezte szülei legnagyobb bű­
nének. Később azt mondta: „Három hónapos koromban
rabolták el tőlem az anyaságot. Először képtelen voltam
a gyermekemet szoptatni, bár oly nagyon akartam.” Sok
idő telt el addig, míg Johanna képessé vált arra, hogy
szüleivel belső párbeszédet folytasson, hogy a testébe
zárt haragot és lázadást ki tudja fejezni, számon kérje
igazságát, és az ellene elkövetett erőszakot feldolgozza.
Am még mielőtt ez a folyamat megindulhatott volna,
a felfoghatatlan igazság megértésére való puszta kész­
ség máris oda vezetett, hogy lemenjen a láza, és mel­
lei meggyógyuljanak. Képes volt arra, hogy szoptassa a

59
kisbabát, aki nagyon gyorsan megtanult lemondani az
üvegről, bár a nővér ezt „teljesen kizártnak” tartotta.
Johanna élvezte saját anyaságát és azt a boldogságot,
hogy képes szeretetre, tud egy ártatlan lényt szeretni,
védelmezni, táplálni, megnyugtatni, és a szükségleteit
kitalálni. Am ezt a boldogságot újra meg újra a két­
ség időszakai szakították meg - nem csinál-e mindent
rosszul, nem ér-e ez a boldogság rossz véget, szabad-e
ilyen boldognak lennie. Mivel korábban tanult pszi­
chológiát, mindjárt azt kérdezte magától, hogy nem
kényszertől szenved-e, vagy hogy önzésből nem ké­
nyezteti-e el túlságosan a gyereket stb. A gyötrelmes
önkritikát tovább erősítették a barátok tanácsai, akik­
nek az volt a véleménye, hogy a gyermeknek kezdet­
től határokat kell szabni, hogy megtanuljon egyedül
maradni, különben zsarnokká válik. Jóllehet ezeket a
gondolatokat Johanna már régen elutasította, a saját
gyermeke esetében nem tudta a fenyegető elbizonyta­
lanodást elkerülni.
A kezelés ismételten hozzásegítette, hogy érzelmei
rendeződjenek, és újból világossá vált számára, meny­
nyire fontos, hogy szabad szeretnie, s hogy szerete-
tét nyíltan kimutathatja, anélkül hogy félnie kelle­
ne, hogy ezt a szeretetet kihasználják, elárulják, vagy
megerőszakolják. Ez adta meg számára ismét az általa
oly korán elszenvedett sérülés előtti teljesség érzését.
Szüleivel folytatott belső vitáiban gyakran kellett azt
mondania:

„Szeretem Michaelt, és szeretni is akarom. A lelkemnek

szüksége van erre a szeretetre, ahogyan a testemnek a le­
vegőre. Am oly sokszor fenyeget a veszély, hogy elnyom­
jam ezt az igényemet, hogy minden energiámra és egész
intellektusomra szükség van ehhez az elnyomáshoz, hogy

60
 magamat ettől a »hamisnak« vélt szeretettől »megszaba­
dítsam«. Miért? Hogyan tehettétek meg ezt? Oly korán
megértettétek velem, hogy egy kisgyerek nem érdemel
semmilyen tiszteletet, hogy nem is személyiség, hogy a
legjobb esetben csak játékszer, akivel játszani lehet, de
akit tetszés szerint lehet fenyegetni, kizsákmányolni és
bántalmazni anélkül, hogy ezért akár a legcsekélyebb fe­
lelősséggel tartoznánk. Ez az üzenetetek az, amely oly
gyakran elbizonytalanított, ami stresszben tartott, és ami­
nek túlteljesítéseim a következményei, és az, hogy néha
még mindig nem irántatok, hanem a gyerekem iránt ér­
zek haragot. Olyan könnyű azt gondolni, hogy az életben
Michael a szabadságom akadálya, mivel most állandóan
szüksége van rám. De nem 6 az akadály. Csak az kell,
hogy az 6 szemeivel lássak, hogy meglássam azokban az
ártatlanságot és az őszinteséget, és már tudom: megint
őt használom bűnbakként, miattatok. Egy szeretett gyer­
mek már a kezdetektől megtanulja, mi a szeretet. Egy el­
hanyagolt, kiközösített, kihasznált gyerek ezt soha nem
tudja megtanulni. Ám én tudni fogom, és ezt Michaeltól
tanulom meg, lassanként, naponta újra, a ti üzenetetek
ellenére. Tudom, eljön az a nap, mikor biztonsággal fogom
tudni, hogy képes vagyok a szeretetre.”

Johanna csatája valódi érzelmei birtokbavételéért

nemcsak a gyermeke jövőjét, hanem a sajátját is meg­
mentette. Anna története azt mutatja be, mi tör­
ténhet korai szexuális visszaélés esetében ilyen harc
(kezelés) nélkül. Az ötvenéves Anna, néhány nappal
halála előtt, a következőket írta nekem:

„Ma meglátogattak felnőtt gyermekeim, és életemben

először jöttem rá, hogy mindig szerettek engem, és hogy
én ezt a mai napig soha nem éreztem. Sokszor elhagy-

61
 tam a gyermekeimet különféle férfiak miatt, és valószínű,
hogy a gyerekeim iránti szeretet és saját valódi érzéseim
elől menekültem férfiakkal való szexuális örömökhöz,
akik pedig annyi fájdalmat okoztak nekem, és soha nem
adták meg azt, amire igazán szükségem volt: szeretetet,
megértést, elfogadást. Csecsemőként arra szoktatott az
apám, hogy a fájdalomhoz és haraghoz kapcsolódó örö­
möt keressem, fojtsam el a valódi szeretetre való vágya­
kozást, kerüljem el a szeretetre méltó férfiakat. Nem volt
ez perverzió? Egész életemben nem tudtam tőle megsza­
badulni. És most, hogy mindezt már látom, késő.”

Késő volt, mert bár Anna most már át tudta élni a

haragot és felháborodást, de csak partnereivel kapcso­
latosan. Az apját továbbra is ugyanúgy „szerette” és
tisztelte, mint korábban, ahogyan ez a nekem írt leve­
léből kiderült.

62
D e p r e s s z i ó s s z a k a s z o k a teráp ia
folyamatában

A nagyzoló ember csak akkor keres terápiát, amikor

ehhez a depresszív lehangoltság hozzásegíti. Mindad­
dig, amíg a nagyzoló védekezések működnek, az ilyen
zavarnál nincsen látható, szenvedés okozta nyomás,
kivéve, amikor a hozzátartozóknak (a házastársnak
vagy a gyermekeknek) kell depresszív vagy pszicho­
szomatikus problémák miatt terápiás segítséget keres­
niük. A terápiás munka során a nagyzolás depresszió­
val kevert formájával találkozunk; depressziót viszont
szinte minden betegünknél találunk, akár manifeszt
betegségkép formájában, akár depressziós hangulat
egyedi fázisaként. E fázisok szerepe eltérő lehet. Ami
közös bennük, hogy csak akkor oldhatóak fel, ha a fi­
gyelmeztető érzések és a régi helyzetek átélhetőkké és
tisztázhatókká váltak.

Jelműködés

Előfordul, hogy egy beteg depresszív panaszokkal je­

lenik meg, s a kezelőhelyiségből később könnyekben
úszva, ám igen megkönnyebbülten és depressziómen­
tesen távozik. Talán át tudta élni rég felgyülemlett ha­
ragját, vagy végre ki tudta fejezni anyjával szembeni
bizalmatlanságát... vagy először tudta átélni a sok meg

63
nem élt év miatti bánatát, vagy a terapeuta szabadsága
és a tőle való elszakadás miatti dühöt. Ebben nem volt
szerepe az érzések természetének, csak az a fontos,
hogy át tudta azokat élni, s ezzel megnyitotta az utat
az elfojtott emlékekhez. Közel a depresszió, de a ta­
gadása is. Egy jelenbeli ok lehetővé tette ezen érzések
áttörését, s a depresszív hangulat eltűnt. Az ilyen han­
gulat azt jelezheti, hogy az én tagadott részei (érzések,
fantáziák, kívánságok, félelmek) erősebbekké váltak,
anélkül hogy lehetőséget találtak volna a nagyzolásba
való menekülésre.

„Az én túlhajszolása"

Vannak olyan súlyosan sérült emberek, akik valahány­

szor saját belső tartalmaik közelébe kerülnek, s jól és
megértve érzik magukat, szerveznek egy partit vagy
valami hasonlót, ami teljesen közömbös számukra, s
ahol újra magányosnak és fölöslegesnek érzik magu­
kat. Néhány nap múltán elidegenedésről, ürességről és
arról a homályos érzésről panaszkodnak, hogy elvesz­
tették a saját magukhoz vezető utat. A beteg ilyenkor
tudattalanul olyan helyzeteket hoz létre, melyek az
ismétlésben meg tudják mutatni a gyermekkori tör­
ténéseket: azt, hogy mikor játék közben érezte, hogy
saját maga, felszólították, hogy csináljon már valami
„okosabbat”, és ezáltal legázolták éppen csak éledező
világát. Valószínű, hogy ezek a betegek már gyermek­
ként is depresszív hangulattal reagáltak, mert a normál
reakció, mely egy ilyen helyzetben talán a harag, túl
nagy kockázatot jelentett volna számukra. Ha a fel­
nőtt szakít arra időt, hogy összeszedje és feldolgozza
az ilyen jelenbeli figyelmeztetéseket, akkor felébredt

64
érzéseinek köszönhetően abbamaradhat a lázadás, és
az elfojtott szükségletek (hogy önmaga legyen) vilá­
gossá válnak. Az, hogy a depresszió újból fellép, szinte
automatikus következmény: a védekező működésre
nincs többé szükség. Az ágálás abban a pillanatban sze­
repét veszti, ahogy az ember tudhatja, mi az, amire
valóban szüksége van. Esetünkben valószínű, hogy ez
a saját maga számára szánt idő, és nem a hárítást szol­
gáló parti.

Erős érzelmekkel „terhesen"

Néha hetekig tartó depresszív fázisok előzik meg az

erőteljes gyermekkori érzelmek áttörését. Mintha
a depresszió tartaná visszafogva ezeket az érzelme­
ket. Ha újra átéli őket, a beteg ismét élettelinek érzi
magát, míg csak egy új depresszív fázis nem jelez új
fejleményt. Ezeket az állapotokat valahogy a követ­
kezőképpen írhatjuk le: „Nem érzem magamat. Ho­
gyan lehetséges, hogy megint elvesztettem magamat?
Nincs saját belsőmmel semmilyen kapcsolatom. Min­
den olyan reménytelen... Sosem lesz jobb. Minden
értelmetlen. Vágyakozom saját életteli voltom után.”
Ezt egy dühkitörés követheti, erőteljes szemrehányá­
sok és vádak kíséretében. Ha ezek a vádak jogosak,
hatalmas a megkönnyebbülés, ha azonban nem jogo­
sak, és ártatlan személyeket érintenek, a depresszió
fennmarad, míg a tisztázás lehetővé nem válik.

65
Szembekerülés a szülőkkel

Depresszív hangulatok azután is előfordulnak, hogy

valaki megpróbál ellenszegülni szülei eleddig a tudat­
talanba száműzött, például teljesítményre vonatkozó
követeléseinek, ám még nem vált teljesen szabaddá.
Ismét a magára kiszabott értelmetlen túlteljesítések
zsákutcájába kerül, és csak a fellépő depresszív han­
gulat az, amely minderre felhívja a figyelmét. Mindez
valahogy a következőképpen hangzik:

„Tegnapelőtt boldog voltam, a munka könnyen ment,

többet készültem a vizsgára, mint amit egész hétre elter­
veztem. Akkor azt gondoltam: ki kell használnod ezt a jó
hangulatot, este csinálj meg még egy fejezetet. Egész este
dolgoztam, de már örömtelenül, és másnap egyáltalán
nem ment az egész, teljesen idiótának éreztem magam,
semmi nem maradt meg a fejemben. Senkit sem akartam
látni, olyan volt, mint a korábbi depressziókban. Aztán
»visszalapoztam«, és megtaláltam a kiindulópontot. Az­
zal tettem tönkre az örömömet, hogy egyre többet akar­
tam teljesíteni. És miért? Akkor eszembe jutott, hogyan
mondta az anyám: »Milyen szépen megcsináltad, ugyan­
így meg tudod tenni ezt is...« Dühös lettem, és otthagy­
tam a könyveket. Aztán hirtelen bízni kezdtem abban,
hogy már észre fogom venni, mikor lesz ismét örömöm a
munkában. És tényleg tudtam. De a depresszió már ko­
rábban eltűnt, akkor, mikor rájöttem, hogy megint túlhaj­
szoltam magam.”

66
A belső börtön

A depresszív hangulatot, amely természetesen meg­

nyilvánulhat, illetve elrejtőzhet pszichoszomatikus pa­
naszokban is, valószínűleg mindenki ismeri saját élmé­
nyeiből. Ha az ember figyel rá, nem nehéz észrevenni,
hogy szinte mindenhol (ahol egy saját impulzust vagy
egy nem kívánt erős érzelmet elnyomtunk) felbukkan,
és gátja a spontán elevenségnek. Ha például a felnőtt
egy közeli barát elvesztése miatt nem érezhet szomo­
rúságot, hanem valamilyen könnyed kikapcsolódás se­
gítségével igyekszik elfojtani a bánatot, vagy ha abbéli
félelmében, hogy elveszít egy barátságot, saját maga
elől elrejti az idealizált barát viselkedése miatti fel­
háborodását, nagy valószínűséggel számolhat depresz-
szív hangulat felléptével (hacsak a nagyzoló védekezés
nem áll folyamatosan a rendelkezésére). A jelenbeli
helyzet ugyanis figyelmezteti a korábbi, elfojtás alatt
tartott függőségre. Amikor elkezd figyelni erre az ösz-
szefüggésre, akkor depressziója a hasznára válhat: ta­
nulságos igazságokat tudhat meg önmagáról.
A gyermeknek nincs még meg ez a lehetősége. Még
nem láthat keresztül az öncsalás mechanizmusán, más­
részt, ha nincs megtartó, empatikus környezete, érzel­
mei ereje sokkal jobban fenyegeti, mint a felnőttet. Am
még a felnőtt is mindaddig gyermekként félhet érzel­
meitől, míg nem tudatosul benne, hogy félelme min

67
alapszik. Hasonló, fölöttébb szélsőségesen intenzív ér­
zelmekkel csak a pubertás táján találkozunk ismét. Am
a pubertás fájdalmaira való visszaemlékezés, az, hogy
az ember nem képes saját impulzusait ellenőrizni és
megérteni, emlékezetünk számára sokkal könnyebben
hozzáférhető, mint az első traumák, melyek igen gyak­
ran egy idillikus gyermekkor képe vagy egy közel teljes
gyermekkori amnézia mögött vannak elrejtve.
Ez lehet az oka, hogy a felnőttek kisebb nosztal­
giával emlékeznek serdülőkorukra, mint gyermek­
éveikre. A vágyakozás, a várakozás és a csalódástól
való félelmek azon keverékében, mely sok embernél
a gyermekkor ünnepeire való emlékezés kísérője, vél­
hetően saját gyermekkoruk érzelmi intenzitása utáni
vágyakozás tükröződik. Am pontosan azért, mert a
gyermekkor érzelmei oly erősek, elfojtásuk nem ma­
rad súlyos következmények nélkül. Minél erősebb a
fogoly, annál vastagabb börtönfalakra van szükség, és
ez aztán megnehezíti vagy teljesen meg is akadályozza
a további érzelmi fejlődést.
Ahogy többször tapasztaljuk, hogy az erőteljes kora
gyermekkori érzések áttörése, melyet főként a meg
nem értés színez, fel tud oldani egy hosszabb depresz-
sziós hangulatot, úgy változik meg az idők során viszo­
nyulásunk nem kívánt érzelmeinkhez, mindenekelőtt
a fájdalomhoz. Rájövünk, hogy nem kell örökösen
kényszeresen a régi sémákat követnünk (csalódottság
- a fájdalom elfojtása - depresszió), hiszen van más
lehetőségünk is csalódásaink kezelésére, nevezetesen
az, hogy megéljük fájdalmunkat. Ezáltal nyílik meg
először a saját korai élményeinkhez vezető út, az út
énünk eddig észrevétlen részeihez és saját történe­
tünkhöz. Egyik betegem, terápiája végéhez közeled­
vén mindezt a következőképpen fejezte ki:

68
 „Nem a szép és kellemes érzések nyújtották az új bete­
kintést számomra, hanem azok, melyek ellen a leginkább
küzdöttem: érzések, melyekben ócska, kicsi, gonosz,
gyámoltalan, megalázott, követelőző, szemrehányó vagy
zavarodott voltam. És mindenekelőtt szomorú és magá­
nyos. Am pontosan e sokáig elkerült élmények révén bi­
zonyosodtam meg arról, hogy belülről értettem meg va­
lamit az életemből, valamit, amit egyetlen könyvben sem
tudtam fellelni.”

Ez a beteg lényegében a pszichoanalízis során zajló ér­

zelmi megismerés folyamatát írta le. Olyan terapeuták
értelmezései, akik saját gyermekkoruk igazi történe­
tét sohasem fedezték fel, zavarhatják, meggátolhatják,
akadályozhatják, elnyújthatják ezt a folyamatot, illet­
ve intellektuális belátássá zsugoríthatják. Mert a be­
teg ilyen esetben hamar hajlamos arra, hogy feladja a
felfedezés és a saját megnyilvánulások örömét, hogy
alkalmazkodjon terapeutája elképzeléseihez, abbéli
félelmében, hogy terapeutája odafordulását, megérté­
sét, empátiáját - melyre egy életen át várt - eljátssza.
A szülőkkel kapcsolatos korai élmények következté­
ben nem hiszi, hogy ennek nem kell mindig így lennie.
Ha enged félelmeinek és alkalmazkodik, a kezelés a
hamis én birodalmába csúszik, s valódi énje, „szelfje”
észrevétlen és fejletlen marad. Ezért rendkívül fontos,
hogy a terapeuta ne a saját szükségleteiből fakadóan
fogalmazzon meg összefüggéseket, melyeket a beteg
éppen a saját érzései segítségével próbál felfedezni.
Különben úgy viselkedik, mint az a barát, aki egy fo­
goly számára éppen abban a pillanatban visz annak
cellájába finom étkeket, melyben az lehetőséget kap
a cella elhagyására, és éppen az első éjszakát töltheti
védelem nélkül és éhezve, ám szabadon. Mivel azon-

69
ban a tudattalanban ez a lépés nagy bátorságot igényel,
megtörténhet, hogy a fogoly elszalasztja a lehetőséget,
és fogságban marad, ebédjével és „biztonságával” vi­
gasztalva magát. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy
a beteg fel akarja fedni a múltat, akkor teljes tragiku­
mával együtt először válhat tudatosan átélhetővé és
végre meggyászolhatóvá egy addig sosem felidézett
helyzet. A gyászmunka dialektikájához tartozik, hogy
az ilyen élmények részben fokozzák, részben feltétele­
zik az én felfedezését.
A zavar mélyén a depresszió ellenoldala, a nagyzo-
lás rejlik. Ezért szabadulhat meg időszakosan egy be­
teg a depressziótól, amikor a terapeuta vagy a terápiás
csoport lehetővé teszik, hogy a beteg részesüljön az
6 nagyzolásukból, azaz ha lehetővé teszik, hogy a be­
teg, mintegy a terapeuta részeként szintén nagynak
és erősnek érezze magát. A zavar, ekkor egy bizonyos
ideig megváltozott alakban, de továbbra is létezik.
Aligha van szabadulás a betegség bármelyik megjele­
nési formájától a gyermekkori helyzet meggyászolása
nélkül.
A gyászolás képessége, azaz a „boldog” gyermek­
kor illúziójának feladása és az egész, sérülések miatti
szenvedéstömeg érző tudomásulvétele visszaadja a de­
pressziós ember életteliségét és kreativitását, s a nagy-
zoló lény kiszabadulhat sziszifuszi feladatának kötelé­
kéből és az attól való függéstől. Ha valaki egy hosszú
folyamat során képes átélni, hogy gyermekként nem
önmagáért, hanem teljesítményeiért, eredményeiért
és jó tulajdonságaiért szerették, s hogy gyermekkorát
e miatt az állítólagos „szeretet” miatt áldozta fel, ez
nagy belső megrázkódtatást okoz, ám egy napon majd
arra vágyik, hogy abbahagyja ezt az udvarlást. Felfedi
magában az igényt, hogy igazi énje szerint éljen, s ne

70
kelljen szeretetet vásárolnia, olyan „szeretetet”, mely­
ben lényegileg semmit nem kapott, hiszen annak a ha­
mis énnek szólt, melyet éppen most készül feladni.
A depressziótól való szabadulás nem tartós boldog­
sághoz vagy teljes szenvedésmentességhez vezet, de
élővé tesz, lehetőséget teremt, hogy a spontán fellé­
pő érzelmeket át tudjuk élni. Az élet sokszínűségéhez
hozzátartozik, hogy ezek az érzelmek nem mindig de­
rűsek, „szépek”, hanem a teljes emberi élményskálá­
nak megfelelően magukba foglalhatnak irigységet, fél­
tékenységet, haragot, lázadást, kétségbeesést, vágyat
és szomorúságot is. Az érzelmekhez azonban mindad­
dig nem juthatunk hozzá ilyen nyitottan és szabadon,
míg a gyermekkorban rejlő gyökerek el vannak vágva.
Valódi önmagunkhoz néha csak akkor férhetünk, ha
már nem kell félnünk kora gyermekkori élményeink
világától. Miután átéltük ezt a világot, többé már nem
idegen és fenyegető számunkra. Már ismerjük, és
nincs többé szükségünk arra, hogy illúzióink börtön­
fala mögé rejtsük. Már tudjuk, ki és mi szedett rá ben­
nünket, és pontosan ez a tudás az, ami szabaddá tesz.
Még a régi fájdalmaktól is megszabadít.
Sok tanács, amit depressziós betegeinknek adunk,
egyértelműen manipulativ jellegű. Számos pszichiáter
azt gondolja, demonstrálnia kell betege számára, hogy
reménytelenségérzése nem racionális, és tudatosíta­
nia kell túlérzékenységét. Egy ilyen folyamat, vélemé­
nyem szerint, a hamis ént és az érzelmi alkalmazkodást
erősíti, ami szintén a depressziót mélyíti. Ha mindezt
el akarjuk kerülni, a beteg minden érzését komolyan
kell vennünk. Pontosan ez a túlérzékenység, szégyen
és önvád az a vörös fonál (milyen gyakori, hogy a de­
pressziós beteg tudja, hogy túlérzékeny, és mennyi­
re vádolja emiatt önmagát!), amely a régi érzések és

71
a valódi, elrejtett panaszok eredetéhez megmutatta
az utat, még mielőtt azok számunkra érthetőek let­
tek volna. A reménytelenség érzése ugyanis pontosan
megfelelhet a valóságos gyermekkori helyzetnek.
Minél kevésbé valósághűek ezek az érzések, minél
kevésbé illenek a mostani helyzethez, annál világosab­
ban mutatják, hogy egy múltbeli elfelejtett helyzethez
tartoznak, és hogy az a helyzet még felfedezésre vár.
Ha azonban ezt az érzést nem átéli a beteg, hanem „ki­
beszéli”, akkor a felfedezés elmarad, és a depresszió
győzedelmeskedik.
A 40 éves Pia, akivel gyermekkorában nagyon rosz-
szul bántak, igen hosszú, öngyilkossági gondolatokkal
telített depressziós időszakot követően vált képessé
arra, hogy apja iránti igen erős, hosszú ideig elnyomott
haragját átélje és igazolja. Ezt nem látható javulás, ha­
nem egy könnyel és bánattal teli időszak követte. E pe­
riódus végén mondta a következőket:

„A világ nem változott meg, nagyon sok gonosz és durva

dolog vesz körül, és ezeket még élesebben látom, mint
korábban. És mégis, most történik először, hogy valóban
értelmét látom az életnek. Biztosan azért, m ert most tör­
ténik először, hogy érzem, a saját életemet élem. És ez
egy izgalmas kaland. Am most jobban megértem az ön­
gyilkossági gondolataimat, főként a fiatalkoriakat. Értel­
metlennek tűnt tovább csinálni... pontosan azért, mert
egy idegen életet éltem, olyat, amit egyáltalán nem akar­
tam, és amit kész voltam könnyedén eldobni.”

72
A d epresszió
tá r sa d a lm i v e t ü l e t e

Feltehető a kérdés: vajon az alkalmazkodásnak szük­

ségszerűen depresszióhoz kell vezetnie? Nem lehetsé­
ges, nincsen rá példa, hogy egy érzelmileg alkalmaz­
kodó ember szabadon élje életét? A múltban talán
adódtak ilyen esetetek. Olyan kultúrákban, amelyek
még egy másoktól óvott értékrendszer jegyében él­
tek, az alkalmazkodó ember nem volt ugyan autonóm,
nem volt saját identitásérzése sem, mely támaszául
szolgált volna, de támaszra lelt a csoportjában. Persze
itt is adódtak kivételek, voltak emberek, akik számára
ez nem volt elég, és akiknek volt elég erejük ahhoz,
hogy kitörjenek. Manapság azonban már aligha lehet­
séges, hogy bármely csoport ilyen módon elkülönüljön
más értékmércéket használó csoportoktól. Ez megkö­
veteli, hogy az egyén - ha nem akar különféle érdekek
és ideológiák játékszerévé válni - saját magában leljen
támaszra.
Manapság számtalan, magát terápiásnak nevező cso­
port létezik, amely tagjainak ezt az „erősítését” terápi­
ás feladatként jelöli meg. Létrejöhet egy csoport utáni
vágyakozás, mivel az az összetartozás érzését közvetíti,
és azt az illúziót támasztja alá, hogy a gyermek szere­
tet, megértés és biztonság iránti elfojtott szükségletei
mégiscsak, mégpedig a csoport révén, kielégíthetők.
Ám ezek a „drogok” mindaddig, míg a gyermeki ér­

73
zelmek elnyomva maradnak, nem oldják fel tartósan
a depressziót. Az egyénnek, ha depresszió és szenve­
délybetegség nélkül akar élni, saját énjében lelt tá­
maszra, azaz a saját igazi szükségleteihez és érzéseihez
való átjárásra s ezek kifejezhetőségére van szüksége.
Még az alkalmazkodó gyermekben is szunnyadoz-
nak erők, amelyek próbálnak ellenállni ennek az alkal­
mazkodásnak. A serdülőkorban az ifjú új értékeket vá­
laszt, amelyek ellentétesek a szülőkével, új ideálokat
épít fel, és azok megvalósítására törekszik. Ha azon­
ban ezek a kutatások nem a saját igényekben és érzé­
sekben gyökereznek, akkor az ifjú hasonló módon al­
kalmazkodik új ideáljaihoz, mint korábban szüleiéhez.
Ismét megtagadja igazi énjét, hogy hasonló legyen,
mint a csoport, vagy hogy a partnere elismerje és sze­
resse. Am mindez nem igazán segít a depresszión. Ez
az ember felnőttként sem önmaga, sem nem ismeri,
sem nem szereti magát, és mindent megtesz, hogy va­
laki úgy szeresse, ahogyan arra gyermekkorában annyi­
ra szüksége lett volna. S reméli, hogy alkalmazkodásá­
val végre mindezt megkapja.
A következő két példa szemléltetheti az ilyen fej­
lődést:
1. A 28 éves Paula szabadulni akart patriarchális
családjától, amelyben anyja teljesen apjától függött.
Egy alárendelődő emberhez ment férjhez, és úgy tűnt,
mindent másképp csinált, mint a mamája. A férje
hagyta, hogy barátaival a lakásban háljon. О pedig a
féltékenység vagy gyengédség minden érzését letiltot­
ta magában, s úgy akart sok férfival viszonyt folytatni,
hogy ne fűzze őt hozzájuk semmiféle érzelem, s így
mint valami férfi, autonóm embernek érezhesse ma­
gát. Szükséglete, hogy „haladó szellemű” legyen, egész
odáig terjedt, hogy hagyta: barátai, ha éppen abban lel­

74
ték kedvüket, bántalmazzák és megalázzák, elnyomta
magában minden sérelmét és haragját, mert azt hit­
te, hogy így lehet modern és előítéletektől mentes.
Ily módon kapcsolataiba átmenekítette gyermekkori
alávetettségét, és tudattalanul átvette anyja kiszolgál­
tatottságát is. Mivel súlyos depressziótól és alkohol­
függőségtől szenvedett, feltáró terápiába kezdett, ami
lehetővé tette, hogy átélje mindazon érzéseket, me­
lyeket anyja kiszolgáltatottsága keltett benne. Az any­
jával való közvetlen belső szembesülés tette lehetővé,
hogy partnerkapcsolataiban ne folytassa tudattalan és
kényszeres módon anyja magatartását, s végre azokat
a férfiakat szerethesse, akik érdemesek a szeretetére.
2. A 40 éves Amart, egy afrikai család gyermekét
anyja egyedül nevelte; az apja meghalt, amikor 6 még
nagyon kicsi volt. Az anya határozott szabályok alap­
ján nevelte, és semmilyen módon nem tette lehetővé,
hogy fia átélje gyermeki szükségleteit, azt pedig még
kevésbé, hogy azokat kifejezésre is juttassa. Másrészt
viszont, állítólag orvosi tanácsra, péniszét egészen ser­
dülőkoráig rendszeresen masszírozta. Felnőttkorában
a fiú eltávolodott anyjától és annak világától, európai
nőt vett feleségül, aki teljesen más társadalmi réteg­
hez tartozott, mint a szülei. Nem a véletlen, hanem
a testébe zárt, ám tudattalanul létező gyermekkori
történet számlájára írható, hogy olyan asszonyt válasz­
tott, aki őt a végsőkig kínozta, megalázta, elbizonyta­
lanította, és aki mellett sem kitartani nem tudott, sem
elhagyni őt.

Ez a kínokkal teli házasság, ahogy a másik példa is, kí­

sérlet a szülők szociális rendszeréből egy másik rend­
szer segítségével történő kitörésre. A felnőtt ember
képes volt ugyan arra, hogy megszabaduljon serdüló-

75
kori anyjától, ám érzelmileg mindaddig a tudattalanul
létező gyermekkori anyaképéhez kötődött (akit most
a feleség helyettesít), míg az egykori érzéseket nem
volt képes átélni. A terápia során iszonyúan fájdal­
mas volt számára annak felismerése, hogy gyermek­
ként milyen mértékben csodálta anyját, s hogy ugyan­
akkor gyámoltalanságában mennyi visszaélést élt át,
hogy mennyire szerette és gyűlölte őt, és mennyire
kiszolgáltatott volt neki. Ezen érzések átélése nyomán
azonban nem volt többé szüksége arra, hogy féljen a
feleségétől, s első ízben látta őt olyannak, amilyen va­
lójában volt. A gyermeknek alkalmazkodnia kell, hogy
a szeretet, az odafordulás, a jóakarat illúzióját bizto­
sítsa a maga számára. A felnőttnek a túléléshez már
nincs szüksége ilyen illúziókra. Szakíthat vakságával,
és megláthatja, hogyan bántak vele.
A nagyzoló és depresszív ember egyaránt tagadja
gyermekkora valóságát, mert úgy él, mintha még meg­
menthető volna a szülői támasz: a nagyzoló a siker il­
lúziójában, a depressziós a mindenkori szorongásban,
hogy saját hibája az, ami miatt elveszíti a törődést. Am
egyikük sem hagyja érvényre jutni azt az igazságot,
hogy a múltban nem kapott szeretetet, és hogy ezen
a tényen az égvilágon semmilyen erőfeszítés nem tud
változtatni.

76
N a rc issz u sz l e g e n d á j a

Narcisszusz legendája az önelvesztés, az úgynevezett

nárcisztikus zavar tragédiájáról szól. Narcisszusz meg­
látja saját tükörképét a vízben, és beleszeret saját szép­
séges arcába, melyre bizonyára anyja is nagyon büszke
volt. Echo, a nimfa felel az ifjú hívására, mivel annak
szépségébe ó is beleszeretett. Echo hívásai megtévesz­
tik Narcisszuszt. De saját tükörképe is megtéveszti,
mivel abban csak saját tökéletes, csodálatra méltó ré­
szei tükröződnek, más részei nem. Rejtve marad előt­
te a háta, az árnyéka, ezek nem tartoznak hozzá, ki­
rekesztődnek a szeretett tükörképből.
Az elragadtatás eme stádiuma a nagyzolással vethe­
tő össze, míg a másik, az önmaga utáni emésztő vágya­
kozás a depresszióval. Narcisszusz nem akart más len­
ni, csak csodaszép ifjú. Saját igazi énjét megtagadta,
a szépséges képmással akart eggyé válni. Ez önmaga
feladásához, halálhoz vezet, illetve Ovidius ábrázolásá­
ban ahhoz, hogy virággá változik. Ez a halál logikus kö­
vetkezménye a hamis énhez való rögzülésnek. Nem­
csak a „szép”, a „jó”, a kellemes érzések azok, melyek
élővé tesznek bennünket, elmélyítik létezésünket, és
döntő felismerésekhez juttatnak, hanem sokszor pon­
tosan a kellemetlen, a helytelen érzések, amelyektől
legszívesebben elmenekülnénk: a tehetetlenség, a szé­
gyen, az irigység, az önzés, a hazugság, a harag és a

77
bánat. A terápiás térben ezek az érzések átélhetnek,
megértésre találnak és rendeződnek. Ezért ez a tér a
belső világ tükre, amely világ sokkal gazdagabb, mint
a „szép orca”. Narcisszusz beleszeret saját idealizált
képmásába, ám sem a nagyzoló, sem a depresszív Nar­
cisszusz nem tudja magát igazán szeretni. Saját hamis
énje iránti lelkesedése nemcsak azt teszi lehetetlenné
számára, hogy másokat szeressen, hanem minden lát­
szat ellenére azt is, hogy szeresse azt az egyetlen em­
bert, aki teljesen a bizalmasa - saját magát.

78
III. A m e g v e t é s ö r d ö g i köre
A gyerm ek m egalázása,
a gyengeség m egvetése -
hová v e z e t m indez?
Mindennapi példák

Egyik szabadságom alatt gondolataim a „megvetés” té­

makörben forogtak, korábban ehhez a témához fűzött
különböző feljegyzéseimet olvasgattam. Valószínűleg
a téma iránti érzékennyé válásomnak tulajdonítható,
hogy a szokásosnál jobban átéltem egy korábbi, min­
den látványos egyediséget nélkülöző banális jelene­
tet, melyhez hasonló valószínűleg gyakran lejátszódik.
Megfigyeléseimet a jelenet leírásával kezdem, mivel
segítségével az indiszkréció veszélye nélkül bemutat­
hatom, amit munkám során felismertem.
Séta közben egy fiatal házaspár ment előttem,
mindketten magas termetűek, mellettük egy két év
körüli kisfiú szaladt és bőgött. (Megszoktuk, hogy
az ilyen jeleneteket a felnőtt szempontjából vizsgál­
juk, de most szándékosan megkísérlem a kisgyerek
élményeinek szemszögéből ábrázolni.) A házaspár az
imént egy kioszknál pálcikás fagylaltot vásárolt, és
élvezettel nyalogatták. A kicsi is hasonló fagylaltot
akart. A mama szeretetteljesen azt mondta: „Gyere,
kaphatsz az enyémből, az egész túl hideg volna szá­
modra.” A gyerek azonban nem csak egy nyalásnyit
akart, kinyújtotta a kezét a pálcika után, amit az anyja
elhúzott előle. A kicsi kétségbeesetten sírt, és most
az egész jelenet megismétlődött az apával: „Itt van ki­
csikém - mondta az apa szeretetteljesen -, ehetsz az

81
enyémből.” „Nem, nem” - kiabálta a gyerek, s újból
futni kezdett, megpróbálva ezzel saját figyelmét elte­
relni, de mindig újból visszatért, irigyen és szomorúan
nézett föl a magasba, ahol az a két felnőtt elégedet­
ten és egyetértésben élvezte a fagylaltját. Ahányszor
az egyik szülő újból felajánlott egy nyalást, a gyerek
újból nyújtotta a kezecskéit a fagylalt után, és akkor a
felnőtt, kincset tartó kéz ismét visszahúzódott.
S minél jobban sírt a gyerek, a szülők annál jobban
szórakoztak. Sokat kellett nevetniük, és azt remélték,
hogy ezzel a nevetéssel a gyereket is felvidítják: „No
nézd csak, ez egyáltalán nem olyan fontos ügy, miért
csinálsz belőle ekkora jelenetet?” Egyszer csak a gye­
rek leült a földre, és a válla fölött apró köveket kezdett
dobni anyja felé, aztán hirtelen felkelt, és nyugtalanul
körülnézett, hogy ott vannak-e még a szülei. Amikor
az apa a pálcikáról teljesen lenyalta a fagylaltot, azt
odaadta a gyereknek, és továbbment. A gyerek vára­
kozással telve megpróbálta lenyalni a darabka fát, néz­
te, eldobta, újból fel akarta venni, de nem tette, és egy
mély, magányos, kiábrándult zokogás rázta meg egész
kis testét. Aztán engedelmesen ment a szülők után.
Számomra világos, hogy ezt a gyermeket nem „orá­
lis ösztöneiben” frusztrálták, hiszen bőven lett volna
lehetősége egy nyalásra, hanem tartósan megsértették
és frusztrálták. Nem értették meg, hogy 6 a pálcikát
úgy akarta a kezébe, ahogy mások, és ráadásul ezért ki
is nevették, kívánalmain elszórakoztak. Két óriással állt
szemben, akik büszkék arra, hogy milyen következete­
sek, egymást támogatták, míg ő teljesen egyedül volt
fájdalmával, a „Nem”-en kívül semmi más eszköz nem
állt rendelkezésére, és gesztusaival (melyek pedig igen
kifejezők voltak) sem tudta magát megértetni ezekkel a
szülőkkel. Az 6 érdekeit nem képviselte senki.

82
 Milyen igazságtalan ez a helyzet: falként áll szem­
ben két erős felnőtt egy gyerekkel. És mi „nevelési kö­
vetkezetességnek” hívjuk, amikor a gyerektől megta­
gadjuk, hogy az egyik szülőnél bepanaszolja a másikat.
Megkérdezhetjük, miért viselkednek ezek a szülők
ennyire empátia nélkül. Miért nem jutott egyiküknek
sem eszébe, hogy vagy egyen gyorsabban, vagy hogy
akár a fagylalt felét elhajítsa, vagy hogy egy még ehető
résszel adja oda a gyereknek a nyalókát? Miért nevet­
géltek, miért ettek olyan lassan, s miért voltak olyan
érzéketlenek gyermekük nyilvánvaló kétségbeesésével
szemben? Nem voltak sem gonosz, sem rideg szülők,
az apa nagyon gyengéden szólt a kicsihez. És mégis,
ezekben a percekben teljesen hiányzott belőlük az
empátia.
Ezt a rejtélyt csak úgy tudjuk megoldani, ha képe­
sek vagyunk a szülőket is bizonytalan gyermekekként
látni, akik most végre egy náluk is gyengébb lénnyel
kerülnek szembe, aki mellett erősnek érezhetik magu­
kat. Melyik gyerekkel nem történt meg, hogy például
kinevették, mert félt valamitől, s azt mondták neki:
„Ilyesmi miatt azért mégsem kellene félned.” A gyer­
mek ilyenkor megszégyenül és úgy érzi, megvetik, mi­
vel nem tudta a veszélyt felmérni; ezt az érzést az első
adandó alkalommal tovább fogja adni egy még nála is
kisebbnek.
Ilyen élmények minden alakban és változatban elő­
fordulnak. Ami azonos bennük, hogy a gyermek gyen­
gesége és gyámoltalansága a felnőttnek az erő érzését
kölcsönzi, s azt a lehetőséget, hogy a félelmet (a má­
sok félelmét) manipulálja, amit persze a saját félelmé­
vel nem tud megtenni.
Semmi kétség, hogy húsz éven belül, de lehet, ha
van kistestvére, hamarabb, a fagylalttörténet újból

83
lejátszódik, de akkor már ó lesz birtokon belül, és a
másik a gyámoltalan, irigy, gyenge kis teremtés, akit
végül nem kell már többé magában hordoznia, hanem
lehasíthatja és kívülre helyezheti.
A kisebbek, gyengébbek iránti megvetés a legjobb
védekezés a saját tehetetlenségérzésünk áttörése el­
len, nem más, mint a lehasított gyengeség megnyilvá­
nulása. Ha valaki erős, és ismeri saját tehetetlenségét,
mert megélte azt, annak nincs szüksége arra, hogy a
megvetés segítségével demonstrálja saját erejét.
A tehetetlenség, a féltékenység és az elhagyatottság
érzését sok felnőtt saját gyermekénél tapasztalja meg
először, mivel saját gyermekkorában nem volt semmi
lehetősége annak tudatos megélésére. Korábban már
írtam egy betegemről, aki mindaddig kényszeresen
hódított, csábított és hagyott ott asszonyokat, míg ké­
pessé nem vált arra, hogy emlékezzen: anyja hányszor
hagyta el őt. Ez idő tájt jutott eszébe az is, hányszor
nevették ki, és első ízben élte át az akkori megalázott -
ság érzését. Mostanáig számára ez az egész a háttérben
maradt. A meg nem élt fájdalomtól úgy lehet „meg­
szabadulni”, hogy azt saját gyermekünkre ruházzuk át.
Valahogy úgy, ahogyan a fagylaltjelenetben ábrázol­
tam: „Látod, mi nagyok vagyunk, nekünk szabad, de
számodra ez túl hideg, s csak majd ha elég nagy leszel,
akkor élvezheted olyan zavartalanul, mint mi.”
Nem az ösztönlemondás alázza meg a gyermeket,
hanem személyiségének semmibevétele. A szenvedést
fokozza, hogy a szülők a demonstratív „felnőttség” ré­
vén tudattalanul a gyermeken bosszulják meg saját
megaláztatásaikat. Az 6 kíváncsi tekintetében saját
megalázó múltjukkal találják szembe magukat, s ez el­
len mostanra megszerzett erejükkel kell védekezniük.
Még a legjobb indulat sem elegendő, hogy megszaba-

84
dúljunk a szüléinktől oly korán megtanult mintától.
De szabaddá válhatunk, mihelyt érezhetjük és észlel­
hetjük, hogy ez az, ami miatt szenvedtünk. Ekkor ke­
rülünk először abba a helyzetbe, hogy megismerjük,
mennyire rombolóak ezek a minták ma is.
Sok társadalomban a kislányokat még azért is diszk­
riminálják, mert lányok. Az asszonyok pedig, akiknek
az újszülött vagy a kisgyerek felett hatalmuk van, sa­
ját gyereküknek, annak legérzékenyebb korában adják
tovább az egykori kislány megvetettség miatti szen­
vedéseit. A felnőtt ember aztán saját anyját idealizál­
ja, mert minden emberi lénynek szüksége van arra a
fantáziára, hogy valóban szerették, más asszonyokat
pedig megvet, akiken így anyja helyett állhat bosszút.
És ezek a felnőtt, megalázott asszonyok, ha nincs más
lehetőségük, hogy terhűktől megszabaduljanak, saját
gyermekükön vesznek elégtételt. Mindez titokban és
büntetlenül történhet: a gyermek senkinek nem tudja
elmondani, hacsak a későbbiek során perverzió vagy
kényszer formájában nem, melynek nyelve azonban
eléggé rejtett ahhoz, hogy az anyát ne árulja el.
A megvetés a gyengék fegyvere, védelem azon saját
érzések ellen, melyek saját történetünkre emlékeztet­
nek. S minden megvetés és diszkrimináció forrása az,
hogy a felnőtt többé vagy kevésbé tudatosan, kont­
rollálatlanul és rejtetten hatalmat gyakorol a gyerme­
ken, amit a társadalom (a gyilkosságot és a súlyos testi
sértést kivéve) tolerál. Amit a felnőttek gyermekük
leikével művelnek, teljesen az 6 ügyük, úgy kezelik a
gyermeket, mintha saját tulajdonuk volna, pont úgy,
ahogy egy totalitárius állam bánik polgáraival. Am egy
felnőtt soha nem lehet olyan mértékben kiszolgálta­
tott, ahogyan a csecsemő a szüleinek, akik semmibe
veszik jogait. Mindaddig, míg nem válunk érzékennyé

85
a kisgyermek szenvedésére, erre a hatalomgyakorlásra
senki sem figyel fel, senki nem fogja komolyan ven­
ni, és általában bagatellizálják, hiszen ezek „csak gye­
rekek”. Am ezekből a gyermekekből húsz év múlva
felnőttek lesznek, akik mindent visszafizetnek majd
saját gyermekeiknek. Lehet, hogy úgy tudják, „a vi­
lág” borzalmai ellen harcolnak majd, miközben saját
környezetükben tudattalanul maguk is kegyetlenek;
mert van ugyan belső tudásuk a kegyetlenségről, de
ehhez a tudáshoz nem férhetnek hozzá; olyan tudás
ez, mely az idealizált gyermekkor mögött rejtve ma­
radt, és romboló akciókba hajtja őket.
Égetően fontos, hogy érzelmi tudatosítás útján a
destruktivitás eme egyik generációról a másikra való
„átörökítése” megoldódjon. Az ember, aki megpofoz
vagy megüt valakit, vagy tudatosan szenvedést okoz
egy másik embernek, tudja, hogy a másiknak fájdalmat
okoz, bár azt nem tudja, mindezt miért teszi. De mi­
lyen gyakran nem volt sem szüléinknek, sem nekünk
magunknak fogalmunk arról, milyen fájdalmasan, mé­
lyen és hosszantartóan megsebeztük saját gyermekünk
bontakozó énjét. Óriási szerencse, ha ezt gyerekünk
észreveszi, és meg tudja mondani, mert lehetőséget
ad arra, hogy mulasztásainkat, hibáinkat beláthassuk,
és bocsánatot kérhessünk értük. Ekkor nyílik meg gye­
rekeink előtt a lehetőség, hogy levessék a hatalom, a
diszkrimináció és a lenézés nemzedékről nemzedékre
áthagyományozott bilincsét. Ha a korai tehetetlenség
és harag érzése tudatos élménnyé válik, nem lesz töb­
bé szükségük arra, hogy a tehetetlenség ellen hatalom­
mal védjék magukat.
A legtöbb esetben azonban az ember gyermekkor­
ban átélt szenvedése érzelmileg rejtve marad, és pon­
tosan ezért válik a következő generáció új és olykor

86
igen körmönfont megalázásának rejtett forrásává. Kü­
lönféle védekező működések állnak rendelkezésünkre,
mint például a tagadás (például saját szenvedésünké),
a racionalizálás (tartozom a gyermekemnek azzal, hogy
fölneveljem), az áthelyezés (nem az apám, hanem a
fiam bántott), az idealizálás (az apai verés hasznomra
vált), és így tovább, mindenekelőtt pedig a passzív szen­
vedés aktív viselkedésbe való fordítása. A következő
példák azt szemléltetik, hogy az emberek, személyiség­
szerkezetük és műveltségi fokuk jelentős különbségei
ellenére is milyen feltűnően hasonló módon védekez­
nek saját gyermekkori történetük ellen.
Egy görög paraszt úgy harminc év körüli fia - egy
kis vendéglő tulajdonosa Nyugat-Európában - büsz­
kén mesélte, hogy sohasem iszik alkoholt, és hogy ezt
az önmegtartóztatást apjának köszönheti. Egyszer, úgy
15 éves lehetett, amikor ittasan ment haza, és apja
annyira megverte, hogy egy hétig mozdulni sem tu­
dott. Azóta olyan ellenszenvvel viseltetik az alkohol
iránt, hogy egyetlen cseppet sem bír a szájába venni,
noha foglalkozása révén folyamatosan érintkezésbe
kerül alkohollal. Amikor hallottam, hogy nősülni ké­
szül, megkérdeztem, fogja-e majd a gyerekeit verni.
„Természetesen - felelte -, csak veréssel lehet egy
gyereket jól felnevelni, ez a legjobb módszer arra,
hogy tiszteljen bennünket. Idős apám előtt például
sohasem dohányoznék, bár ő maga dohányzik. Ezzel
mutatom ki, mennyire tisztelem.” Ez az ember nem
volt sem buta, sem ellenszenves, bár nem volt nagyon
iskolázott. Emiatt az az illúziónk támadhat, hogy az
intellektuális felvilágosítás egykor majd a lelki zavar
ellen hathat.
De mi a helyzet ezzel az illúzióval a következő pél­
dánál, mely egy képzett emberről szól? Egy tehetsé­

87
ges cseh író a hetvenes években saját írásaiból tartott
felolvasást egy nyugat-németországi városban. Amikor
befejezte, beszélgetésbe elegyedett a közönséggel, s
ennek során életéről tettek fel kérdéseket, amelyekre
6 elfogulatlanul válaszolt. Bár annak idején részt vett a
Prágai Tavasz megmozdulásaiban, most mégis nagy sza­
badságot élvez, gyakran utazhat Nyugatra is, mesélte.
Azután országának az utóbbi évek során bekövetkezett
fejlődéséről beszélt. Amikor gyermekkoráról kérdez­
ték, lelkesedéstől csillogó szemmel beszélt tehetséges
és sokoldalú apjáról, aki szellemi fejlődését támogat­
ta, és aki igazi barátja volt. Csak neki mutathatta meg
első elbeszéléseit. Apja nagyon büszke volt rá, és arra
is, hogy amikor megverte, amit gyakran megtett az
anyja által elmondott vétségek miatti büntetésként, a
fia sohasem sírt. Mivel a könnyek miatt újabb verés is
járt, a gyerek megtanulta azokat elfojtani, és 6 maga is
büszke volt arra, hogy bátorságával ilyen nagy ajándé­
kot adhat csodálatos apjának.
Ez a férfi arról, hogy rendszeresen megverték, mint
a világ legtermészetesebb dolgáról beszélt (mint ahogy
ez számára természetes is volt), aztán pedig ezt mond­
ta: „Nem ártott nekem, felkészített az életre, ke­
ménnyé tett, megtanított arra, hogy összeszorítsam a
fogam. És ezért tudtam ilyen jól boldogulni a hivatá­
somban.” És, tehetjük hozzá, ezért tudott a kommu­
nista rezsimhez ilyen jól alkalmazkodni.
Az idézett cseh szerző történetének ellenpéldája a
filmrendező Ingmar Bergman. О egy tévéadásban, tel­
jesen tudatosan és a gyermekkor összefüggéseit sokkal
jobban (bár főként intellektuálisan) megértve beszélt.
Elmondása szerint gyermekkora megalázások törté­
nete volt; a megalázás volt nevelése fő eszköze. Ha
például nedves lett a nadrágja, egész nap piros ruhát

88
kellett viselnie, hogy mindenki láthassa, és hogy szé­
gyellnie kelljen magát. Egy protestáns lelkész két fia
közül 6 volt a fiatalabb. A tévéinterjúban felidézett
egy jelenetet, amely gyermekkorában gyakran leját­
szódott: Apja veri a bátyját. Anyja vattával itatja fel
bátyja vérző hátát. О maga ül, és mindezt nézi.
A jelenetet Bergman izgalom nélkül, teljesen nyu­
godtan mondta el. Az ember szinte látta, amint gyer­
mekként nyugodtan ült és nézett. Nem futott el, nem
csukta be a szemét, nem kiabált. Az embernek az a
benyomása, hogy ez a jelenet valóban megtörtént,
ám ugyanakkor fedő emléke valaminek, amin ő maga
ment keresztül. Nem valószínű, hogy az apa csak a
testvérét verte. Sok ember meg van arról győződve,
hogy csak a testvére részesült megaláztatásban. Első
ízben a feltáró terápia során emlékezhetnek és élhetik
át dühvei és tehetetlenül, a harag és a lázadás érzései­
vel, hogy milyen megalázottnak, elhagyatottnak érez­
ték magukat, amikor a szeretett apa verte őket.
Bergmannak azonban a tagadáson és az eltoláson
kívül volt más lehetősége is szenvedései kezelésére -
filmeket készített, és elhárított érzéseit a nézőbe ve­
títette. Elképzelhető, hogy nézőként azokat az érzé­
seket éljük át, amelyeket 6 egy ilyen apa gyerekeként
akkoriban nyíltan sohasem élhetett meg, melyeket
azonban magában mégis megőrzött. Ülünk a vászon
előtt, mint az egykori kisgyermek, szembesülünk a
kegyetlenséggel, amely a „bátyánkkal” esett meg, és
szinte nem akarjuk ésszel felérni ezt a brutalitást. El­
hárítjuk. S amikor Bergman sajnálkozva mondja, hogy
1945-ig nem látott keresztül a nemzetiszocializmu­
son, bár Hitler idején sokszor volt Németországban,
akkor számomra mindez ennek a gyermekkornak a
következménye. A kegyetlenség volt a megszokott le-

89
vegó, melyet gyermekkorában belélegzett. Mitől lett
volna hát feltűnő számára?
Mire szolgál a három eset, olyan férfiakról, akiket
gyermekkorukban vertek? Vajon nem határhelyzetek­
ről van-e szó? A verés következményeivel akarok fog­
lalkozni? Semmi esetre sem. Vegyük nyugodtan úgy,
hogy ezek kirívó esetek. Részben azért választottam
ezeket a példákat, mert nem titokként bízták rám, ha­
nem már korábban nyilvánosságra kerültek, de rész­
ben azért is, hogy bemutassam: még a legszörnyűbb
bántalmazások is - a gyermek erőteljes idealizációs
törekvései következtében - rejtve maradnak. Nincs
igazságszolgáltatás, nincs ügyvéd, nincs ítélet, min­
dent elrejt a múlt sötétje. Amikor tényekről van szó,
azok ráadásul még jótéteményeknek is tűnnek. S ha
mindez így van a legdurvább testi bántalmazások ese­
tében, akkor hogyan is lehetne azokat a lelki kínzá­
sokat fellelni, amelyek amúgy is kevésbé láthatóak és
sokkal vitathatóbbak maradnak? К vesz valóban ko­
molyan egy olyan szubtilis megalázást, mint ami a kis­
fiú és a fagylalt példában szerepelt? Ahogy a felnőtt
megtanult hozzáférni érzéseihez, a megalázás kivétel
nélkül minden terápiában megmutatkozik. Ha a szülő
kihasználja a gyermeket, az szexuális és nem szexuá­
lis bántalmazások és megalázások hosszú sorát hozza
magával, amelyekre később, már felnőttként (amikor
gyakran már maga is apa vagy anya), csak a kezelés
alatt emlékszik vissza nagy fáradságok árán.
Egy olyan apa, aki puritán környezetben nőtt fel,
adott esetben saját házasságában szexuális gátlásokkal
küzd, és például saját kicsi lánya fürdetésekor meri
először a női nemi szerveket alaposabban szemügyre
venni, mer velük játszani, és mindezek következtében
izgalmat érezni. Egy olyan anya, akit kislánykorában

90
szexuálisan bántalmaztak, akit a merev pénisz látványa
megrémített és megalázott, félni fog a férfi nemi szerv­
től. Egy ilyen mama először a pici fiával való kapcso­
latában lehet úrrá félelmén. Például úgy „száríthatja”
a gyereket, hogy az erekcióhoz vezessen, de olyanhoz,
mely nem veszélyes vagy fenyegető számára. Félelem
nélkül egész a serdülőkorig masszírozhatja fia péniszét
a „a fimózis (fitymaszűkület) kezelése” ürügyén. Ama
vitathatatlan szeretet védelmében, amelyet minden
gyermek anyja iránt érez, folytathatja igazi, érzékeny,
oly korán megszakadt szexuális kutatásait.
Mit jelent azonban egy gyermek számára, ha sze­
xuálisan gátolt szülei kihasználják? Minden gyermek
igényli a szeretetteljes érintést, és boldog, ha megkap­
ja. Ugyanakkor el is bizonytalanodik, ha olyan érzések
keletkeznek benne, melyek fejlődésében spontán nem
jelentkeznének. Az elbizonytalanodást tovább fokoz­
za, hogy saját autoerotikus tevékenységeit a szülők
tiltó szavakkal vagy figyelmeztető tekintetekkel bün­
tetik.
A szexuális erőszaktétel mellett léteznek más for­
mái is a gyermeken történő erőszaknak. Ilyen az in-
doktrináció, amely mind az „antiautoriter”, mind a „jó
nevelés” alapjául szolgál. Mindkét nevelési formánál
előfordulhat, hogy nem veszik észre a gyermek fej­
lődési szakaszának megfelelő valódi igényeket. Ha a
gyermeket tulajdonként kezeljük, sajátunkként bir­
tokoljuk, bizonyos célok elérésére használjuk, életteli
fejlődése erőszakosan megtörik.
A nevelés magától értetődő része, hogy először át­
vágjuk az élő gyökereket, majd utólag próbáljuk meg
mesterséges úton pótolni a természetes működést. így
például elnyomjuk a gyermek kíváncsiságát („vannak
kérdések, melyeket az ember nem tesz fel”), s aztán,

91
amikor már hiányzik belőle a tanulás természetes ösz­
töne, iskolai nehézségeire különórákat ajánlunk fel
neki. Hasonló viselkedést találunk a szenvedélybe­
tegeknél. Akik kényszerűségből sikeresen elfojtották
gyermekkoruk erőteljes érzelmeit, gyakran drogok
vagy alkohol segítségével próbálják saját elvesztett
élményintenzitásukat - legalább rövid időre —vissza­
nyerni (vö. Alice Miller: Ám Anfang war Erziehung,
133-168. p.).
Hogy a gyermek tudattalanul történő bántalmazá­
sát és diszkriminációját elkerüljük, először is tudatosí­
tanunk kell annak veszélyét. Csak akkor remélhetjük,
hogy kifejlődik bennünk a gyermek iránti tisztelet,
amelyre lelki fejlődése szempontjából élete első napjá­
tól szüksége van, ha érzékenyekké válunk a megalázás
finom és szubtilis módjaira. Az érzékenység fejlesz­
tésének különféle útjai vannak; például megfigyelhe­
tünk idegen gyermekeket, és megpróbálhatjuk bele­
élni magunkat a helyzetükbe, ám a legfontosabb, hogy
a saját sorsunkkal kapcsolatos empátiát kifejlesszük.

92
A m e g v e t é s te r á p iá s
tü k r ö z ő d é s e

Elmesélhető-e egy ismeretlen történet? Olyan lehe­

tetlennek tűnik, mégis gyakran megtörténik: hatásta­
lan, vak ágálásként. Ahhoz, hogy a történetet megért­
sük és feldolgozzuk, megfelelő eszközre van szükség.
Amennyiben képesek vagyunk saját érzéseinket és
szükségleteinket átélni, elfogadni, tisztelni és jogosnak
nyilvánítani, fokozatosan rálelünk saját történetünkre.
Ez igaz a terapeutára is. Szemináriumokon és egyé­
ni kontrollok során néha megkérdezték tőlem, hogyan
kell a beteg által a terapeutában keltett „nemkívána­
tos” érzésekkel (amilyen például a harag) bánni. Az
érzékeny terapeuta természetesen érzi ezt a haragot.
A kérdés a következő: el kell-e ezt magában fojtani,
hogy ne vetítse a betegére? Am a beteg érzi az elfojtott
haragot, és zavarodottá válik. Mondja meg a terapeuta
az igazat? Akkor viszont a beteg megijedhet.
A haraggal és egyéb, nemkívánatos érzésekkel való
bánásmód kérdése nem merül többé fel, ha feltételez­
zük, hogy mindazok az érzelmek, amelyeket a beteg a
segítőben kelt, a betegnek ahhoz a tudattalan próbálko­
zásához tartoznak, hogy elmesélje, és ugyanakkor elrejt­
se saját történetét, s ezzel megvédje magát. A betegnek
semmiféle más lehetősége nincs arra, hogy történetét
másoknak elmondja, mint pontosan azon a tudattalan
módon, ahogyan ezt most teszi. így hát minden, a segí-

93
toben felmerülő érzés ehhez az elzárt történethez tarto­
zik, és nem szabad elhárítanunk. A segítőnek képesnek
kell lenni érzéseit átélni és tisztázni. Akkor tapasztalhat­
ja majd, hogy a segítséget keresőben felmerülő érzések
saját elfojtott történetére figyelmeztetik, és életének
ezt a részét is fel akarja majd dolgozni. Mindez azokra
a tanácsadókra is igaz, akik függőségben szenvedőkkel,
illetve a gyermekkori szexuális és fizikális bántalmazás
áldozataival foglalkoznak. Saját szorongásuk éppen csak
megérinti őket, azoktól szinte hermetikusan zárják el
magukat elvont elméletekkel, ideológiákkal, bagatelli-
zálással vagy autoriter viselkedéssel.

Megtört énkifejeződés az ismétlési

kényszerben

Az érzelmek átélésének megszerzett képessége a be­

tegben elfojtott régi szükségleteket és vágyakat szaba­
dít fel. Ezek azonban még nem elégülhetnek ki önbün­
tetés nélkül, illetve már egyáltalán nem kielégíthetők,
mivel múltbeli helyzetekre vonatkoznak. Az utóbbi
esetet példázza többek között a halaszthatatlan, sür­
gető gyermeki vágy, amelyben egy rendelkezésre álló
anya utáni vágy fejeződik ki. Vannak azonban olyan,
a terápia során rendszeresen felmerülő szükségletek,
melyek kielégíthetők a jelenben, és melyeket feltétle­
nül ki is kell elégíteni. Ilyen például a minden ember­
ben meglévő központi vágy, hogy szabadon fejezhesse
ki magát, azaz azt, ami 6 maga, kifelé is megnyilvánítsa
- szavakkal, gesztusokkal, viselkedéssel, művészettel,
minden igazi kifejezésével, amely az újszülött első fel­
sírásával veszi kezdetét. Azok, akiknek gyermekként
valódi énjüket mások és saját maguk elől is el kellett

94
rejteniük, nagy szükségét érzik, hogy felborítsák a ko­
rábbi korlátokat, még ha ez az első áttörés nagy szo­
rongással kapcsolódik is össze.
Az első lépés nem mindig szabadsághoz, hanem a
gyermekkori szorongásos helyzet ismétléséhez vezet:
átéljük a kínzó szégyen és a fájdalommal teli lecsupa-
szodás érzéseit, amelyek „önmagunk megmutatását”
kísérik. Ez a lecsupaszodástól való félelem a korábbi,
hasonló érzelmekre emlékeztet. Amikor ezt átéljük,
és megértjük s tisztázzuk a korábbi helyzetekkel való
összefüggését, akkor válik láthatóvá, hogy ezek az ér­
zések egykor mennyire megalapozottak voltak. Am ha
ez a belső munka elmarad, akkor a beteg továbbra is
egy alvajáró biztonságával találja meg azokat az embe­
reket, akik, pontosan úgy, mint a szülei (ha más ala­
pokról is), képtelenek őt megérteni. S pontosan náluk
tesz erőfeszítéseket arra, hogy végre megértésre talál­
jon, a lehetetlent mégis lehetővé tegye.
Terápiájának egy bizonyos szakaszában a 42 éves Lin­
da beleszeretett egy idősebb, intelligens és érzékeny
férfiba, aki azonban az erotikán kívül mindent vissza- és
elutasított, amit intellektuálisan nem tudott befogadni.
О pedig pont ennek az embernek írt hosszú leveleket,
és próbálta elmagyarázni, mekkora utat tett meg eddig
terápiájában. Sikerült figyelmen kívül hagynia a férfi
értetlenségének minden jelét, s megkettőzte erőfeszí­
tését, míg be nem látta, hogy megint talált egy apapót­
lékot, s emiatt nem volt képes feladni a reményt, hogy
mégiscsak megértésre lelhet. Mindez először hosszan
tartó, kínzó, maró szégyenérzetet váltott ki belőle. Egy­
szer azt mondta: „Olyan nevetségesnek érzem magam,
mintha egy falnak beszéltem volna, és vártam, hogy
majd az felel nekem; mint valami buta gyerek.” Én meg
azt kérdeztem: „Maga nevetne, ha azt látná, hogy egy

95
gyereknek a falra kell bíznia a bánatát, mivel senki más
nincs jelen?” A kérdésemet követő kétségbeesett zo­
kogás nyomán nyílt meg az út betegem előtt korábbi
életének egy részéhez, az abban uralkodó végtelen ma­
gányhoz. Egyszersmind sikerült megszabadulnia a kín­
zó, megsemmisítő szégyenérzettől is.
Linda csak jóval később engedte meg magának elő­
ször, hogy a „fal”-élményt összekapcsolja élettörténe­
tével. Ez az asszony, aki mindig nagyon világosan fe­
jezte ki magát, egy ideig mindent olyan bonyolultan
és kapkodva mondott el, hogy esélyem sem volt arra,
hogy egyszeribe megértsem. Valószínűleg így történt
ez annak idején szüleivel kapcsolatosan is. Linda a hir­
telen gyűlölet és harag pillanatait élte át, és szemre­
hányásokkal halmozott el közönyöm és értetlenségem
miatt. Nem ismert rám többé, bár én ugyanaz marad­
tam. így a velem való kapcsolatban fedezte fel anyja
idegenségét, aki életének első évében csecsemőott­
honba tette, és aki semmilyen közelséget nem tudott
nyújtani saját gyermeke számára.
Ezt a kislány régóta tudta, de ez csak intellektuá­
lis tudás volt. Az anyjával való együttérzés megakadá­
lyozta, hogy saját veszélyhelyzetét tudomásul vegye és
átérezze. A „szegény anya” képe blokkolta saját érzé­
seit. Először a rám, majd az anyjára irányuló szemre­
hányásokban vált érezhetővé az a határtalan kétségbe­
esés, melyet a soha át nem élt kontaktus iránti vágy
hagyott hátra benne. A távoli, kontaktuskerülő anya
elfojtott emléke éltette a kislányban azt a fal-érzést,
mely oly fájdalmasan választotta el más emberektől.
A heves szemrehányások által végül megszabadult az
ismétlési kényszertől, amely abból állt, hogy mindig
megértésre képtelen partnernek szolgáltatta ki magát,
és reménytelenül függött tőle.

96
Megvetés a perverziókban és
a kényszerneurózisban

Ha abból indulunk ki, hogy egy ember teljes érzelmi

fejlődése (és az erre épülő egyensúlya) attól függ, hogy
szülei hogyan élték meg és hogyan válaszolták meg az
első napokban és hetekben kifejezésre juttatott igé­
nyeit és érzéseit, akkor fel kell tételezzük, hogy itt ál­
lították fel az első váltókat egy későbbi tragédia felé
vezető úton. Ha egy mama nem tudott tükörfunkci­
ót betölteni, nem tudott örülni a gyermek puszta lé­
tének, hanem annak bizonyos „létmódját” követelte
meg, akkor itt már bekövetkezik az első szelekció: el­
válik egymástól a „jó” és a „rossz”, az „utálatos” és a
„szép”, az „igaz” és a „hamis”, és ezt a szelekciót a gye­
rek belsővé teszi. Ez a háttere a szülői értékek minden
további introjekciójának.
Az ilyen csecsemőnek azt kell tapasztalnia, hogy
van benne valami, amire anyjának nincs szüksége.
Gyakori elvárás például egy gyerekkel szemben, hogy
a lehető legkorábban uralkodni tudjon testi funkciói
felett, állítólag azért, hogy ne váltson ki megütközést
a társaságból. A tényleges ok azonban az, hogy a szü­
lők elfojtását ne ingassa meg, akik gyerekként maguk
is féltek, hogy megütközést okoznak, csakhogy ezek az
élmények elfojtottak maradtak.
Marie Hesse, a költő Hermann Hesse édesanyja
írja le naplójában, hogyan törték meg a gyerek aka­
ratát négyéves korában. Amikor a fia négyéves lett,
sokat szenvedett annak makacssága miatt, és válto­
zó eredménnyel harcolt ellene. Tizenöt éves korában
gyengeelméjűek és epilepsziások számára fenntartott
intézetbe küldték Stettenbe, hogy makacsságát végre
megtörjék. Onnan egy megrázó, haragos levélben Hes-

97
se többek között a következőket írta: „Ha nem ember
lennék, hanem pietista, akkor talán reménykedhetnék
abban, hogy megértetek.” Csak akkor helyezték kilá­
tásba az intézetből való elbocsátását, ha „megjavul”,
így hát „megjavult”. Egy későbbi, szüleinek ajánlott
költeményben helyreáll a tagadás és az idealizáció:
szemrehányást tesz magának, hogy életmódjával oly
nehézzé tette szülei életét.
Sok embert egész élete során kísér az elnyomott
bűntudatérzés, hogy nem felelt meg szülei elvárásai­
nak. Ez az érzés erősebb, mint az az intellektuális be­
látás, hogy egy gyermeknek nem lehet feladata a szü­
lői elvárások kielégítése. Ez a bűntudatérzés érvekkel
nem módosítható, mivel eredete igen korai, s intenzi­
tása és makacssága ebből származik. Csak lassan, fel­
táró terápiával lehet feloldani.
A valószínűleg legnagyobb sebet - hogy nem azért
szerették az embert, mert az, aki - gyászmunka nél­
kül nem lehet begyógyítani. Vagy többé-kevésbé sike­
res védekezés lesz az eredmény (mint például a de­
presszió vagy a nagyzolás esetében), vagy az ismétlési
kényszerben jelenik meg újra és újra. Ez utóbbi lehe­
tőségekkel találkozunk a kényszerneurózis, illetve a
perverziók esetében. Szülők a gyermek viselkedésével
kapcsolatos lenéző reakciói tudattalan emlékként re­
gisztrálódnak, testébe zártan léteznek. Az anya gyak­
ran iszonyattal, megütközéssel, undorral, rosszulléttel,
felháborodással, megbotránkozással, szorongással és
pánikkal reagál a gyermek legtermészetesebb mozdu­
lataira, például az autoerotikus tevékenységre, saját
testének kutatására, felfedezésére, bepisilésére, be-
kakilására, kíváncsiságára vagy a csalódást és kudarcot
kísérő haragjára. Ezek az élmények a későbbiek során
akkor is a mama borzadó szemeihez kapcsoltan létez-

98
nek, amikor más személyekre tevődnek át. Ez a haj­
danvolt gyermeket kényszercselekvések vagy perver­
ziók felé sodorja, amelyekben a korábbi traumatikus
élmények megismétlődhetnek, miközben az érintett
számára felismerhetetlenek maradnak.
A beteg szenvedések közepette beszél a terapeutá­
nak eddig titkolt szexuális vagy autoerotikus kielégü­
léseiről. Megteheti persze mindezt érzelmek nélkül is,
nyújthat tisztán intellektuális információt, mint aki
egy másik emberről beszél. Egy ilyen elmondás azon­
ban nem segít rajta, nem töri át a magányt, és nem ve­
zet gyermekkora valóságához. Csak amikor kész érezni
a szégyen és harag érzéseit is, akkor tudja meg, hogyan
is érezte magát gyermekkorában. A legártatlanabb
cselekedetek miatt is közönségesnek, piszkosnak vagy
teljességgel megsemmisültnek érezte magát. О maga
is meglepődik, amikor ráébred, milyen régóta él ezzel
az elfojtott szégyenérzéssel, s hogy az milyen sokáig jól
megfért a szexualitásról vallott toleráns és előremuta­
tó nézeteivel. Ezek az élmények mutatják meg először
a beteg számára, hogy korábbi, a hasítás segítségével
történő alkalmazkodása nem gyávaság volt, hanem túl­
élésének egyetlen eszköze, egyetlen lehetősége a meg­
vetés miatti szorongástól való menekülésre.
Lehet-e az ember saját anyja ilyen veszélyes? Igen,
akkor, ha valaki még mindig arra büszke, hogy ő volt
anyukája aranyos kicsi lánya, aki már hat hónaposán
nem pisilt be, szobatiszta volt egyévesen, hároméve­
sen pedig „anyukája” a kisebb testvéreknek stb. Saját
csecsemőjében most énjének sohasem szeretett, le­
hasított részét látja, melynek tudatossá válásától ret­
teg. De látja egyúttal azt a gátlástalan kistestvért is,
akinek oly korán ő volt a mamája, és akit első ízben
most, saját gyermekén keresztül irigyel, és valószínű-

99
leg gyűlöl is. Ezért szó szerint tekintetével idomítja
gyermekét.
A gyermek így nó fel, ám nem tudja feladni saját
igazságát, s azt valamiképpen, talán teljesen titokban,
mégiscsak kifejezésre juttatja. így lehetséges, hogy va­
laki tökéletesen alkalmazkodik környezetéhez, kiala­
kít egy hamis ént, ám perverziójában, kényszerneuró­
zisában - kínok között, de mégis - megjelenik valódi
énje. Ám ez utóbbi ugyanolyan körülmények között,
illetve ugyanolyan feltételek mellett „él”, mint annak
idején az anya által megfélemlített gyermek, csak en­
nek az anyának a képe időközben elfojtás alá került.
A perverzió és a kényszer mindig ugyanazt a drámát
jelenítik meg: az ösztönkielégülés csak a megfélemlítő
anya feltételezésével lehetséges, azaz csak az önmeg­
vetés légkörében lehet orgazmushoz jutni, például fé­
tis révén. A kritika csak abszurd, megütközést keltő,
rémületes kényszerfantáziákban juthat érvényre.
Semmi nem vezethet bennünket közelebb az egy­
kori, tudattalan, kötődés nélküli anya-gyermek vi­
szony rejtett tragédiájához, mint az ismétlési kény­
szer iszonytató hatalmának átélése és annak észlelése,
ahogy az némán, tudattalanul hozzájárul a régi dráma
felelevenedéséhez.
A 32 éves Michael perverzióktól szenved, emlé­
keiben tudattalanul hordja anyja visszautasításait, s
anélkül, hogy tudná miért, állandóan más emberek
visszautasításától fél. Olyan dolgokat tesz, amelyeket
környezete, a társadalom tilt, megvet, és retteg a bün­
tetéstől. Ha a társadalom hirtelen szentesítené per­
verzióit (ahogy ez bizonyos körökben megtörténik),
bizonyosan kényszert kellene változtatni, ám szabaddá
ekkor sem válna. Mert nem ennek vagy annak a fétis­
nek a szabad használatát akarta kiprovokálni, hanem a

100
megütköző, iszonyodó szemeket. És ezeket terapeutá­
jánál is meglátta. Minden módon provokálnia kellett,
hogy undort, megütközést, iszonyt keltsen benne, hi­
szen nem volt képes arra, hogy szavakkal fejezze ki,
ami élete kezdeti szakaszában történt vele.
Ez a provokáció útján zajló közlés mindaddig nem
lehetett hasznára, amíg gyermekkori érzéseihez nem
fért hozzá, és az összefüggések rejtve maradtak előtte.
A vak, önromboló ágálás csak az elfojtott érzések át­
élése, a tragikus emlékek felszínre törése nyomán ad­
ható fel, és ez ad helyet egy igazi, mély, szégyen nélküli
szomorúságnak. Ha ismerjük a sebeket, hirtelen nincs
többé szükség semmilyen torzításra. Teljesen nyilván­
való, milyen zsákutcába kerülhetünk, ha arra törek­
szünk, hogy betegünket, akit kora gyermekkora óta
arra idomítottak, hogy ne érezzen, ösztönkonfliktusai­
val szembesítsük. Hogyan lehet ösztönkonfliktusokat,
ösztönvágyakat érzelmek nélkül megélni? Mit jelente­
nek ezek a harag, az elhagyatottság, a féltékenység, az
egyedüllét, a szeretet érzése nélkül?
Az utóbbi tíz évben sok olvasómtól kaptam leve­
let, amelyben megírták, hogy fiatal korukban felnőt­
tek gyakran bántalmazták szexuálisan, elcsábították,
érzelmileg kihasználták őket, de ezeket a tényeket
soha nem annak kezelték, amik voltak. Gyermekko­
ruk elfojtott emlékei tették vakká őket ezekkel a tör­
ténésekkel szemben. Első ízben akkor ébredt bennük
kétely és „gyanú”, amikor azt olvasták: „Nem szabad
észrevenned.” A tettes viselkedése és jelleme ekkor
vált számukra kérdésessé. Korábban eszükbe sem ju­
tott, hogy megcsalták őket, hogy kihasználták szere­
tet és törődés utáni vágyukat, hiszen az okozott igaz­
ságtalanságot sem tudták átérezni, az ilyen érzéseket
gyermekkorukban el kellett felejteniük. Egyetlen út

101
maradt számukra nyitva: a csábítók, a nagy barátok,
megmentók, tanítók, mesterek idealizálása és egy bi­
zonyos szexuális viselkedési formától való függőség
és/vagy a droghasználat. Még az a csata is, melyet vala­
milyen szexuális vagy nem szexuális mánia társadalmi
elfogadtatásáért folytatnak, csak egyike azon utaknak,
melyek révén elkerülhetővé válik számukra a saját tör­
ténetükkel való szembesülés.
Sok ember védelem, gondozás, gyengédség irán­
ti szükséglete, illetve szeretet utáni vágyakozása igen
korán szexualizálódik. Különféle szexuális fixációkban
élnek, anélkül hogy történetüket valaha megismer­
ték volna. Csoportokhoz csatlakoznak, kritikátlanul
fogadnak el elméleteket, amelyek fixációikat igazol­
ják, és meg vannak győződve arról, hogy tudományo­
san megalapozott tudás birtokosai, míg valójában ez­
zel csak tudattalan történetüket leplezik. Mindaddig,
amíg így tesznek, ugyanúgy tehetnek másokban kárt,
ahogyan egykor bennük tettek mások, anélkül hogy
emiatt aggályaik lennének.
Azt hiszem, az ilyen emberek és áldozataik jövőjé­
re (a terápiára) nézve mindenfajta ideológia veszélyt
jelent. Inkább arról kellene felvilágosítani őket, hogy
van mód történetük megismerésére és átdolgozására,
és ezáltal megszabadulhatnak a másokra és magukra
nézve is romboló fixációiktól. Amint a beteg elkezdi
saját érzéseit megélni és igazi ösztönkívánságait tudo­
másul venni, a pszeudoszexuális ösztönök által vezé­
relt ágálás látványosan omlik össze.
A hamburgi bordélynegyedről, St. Pauliról a Stern
1978. június 8-ai számában megjelent tudósításból
idézem a következő mondatot: „Érzed az annyira
csábító, ám abszurd férfiálmot, érzed, hogy nők cse­
csemőként dédelgetnek, mégis úgy uralkodsz rajtuk,

102
mint valami pasa.” Ez a „férfiálom” nemcsak abszurd,
hanem minden csecsemő legigazibb, jogos szükségle­
téből ered. Világunk biztosan egész máshogy nézne
ki, ha a legtöbb csecsemőnek esélye nyílna arra, hogy
anyján pasaként uralkodjék, miközben az dédelgeti, és
nem kellene túl korán anyja szükségleteivel törődnie.
A cikk szerzője megkérdezte a törzsvendégeket, mi
szerzi számukra ezekben a lokálokban a legnagyobb
örömöt, s a válaszokat a következőkben foglalta ösz-
sze: „A lányok elérhetősége, kiszolgáltatottsága: hogy
nem kell szerelmi vallomást tenni, mint egy barátnő
esetében. Nincs kötelezettség, nincs lelki dráma, lelki­
ismeret-furdalás, mikor az öröm elillan; fizetsz és sza­
bad vagy.” A megalázás, amelyet egy ilyen találkozás
a kliens számára jelent, fokozhatja az izgalmat - ám
erről sokkal kevésbé szívesen beszélnek.” (Kiemelés
A. M .)
A megalázás, az önmegvetés és az önelidegenedés
emlékeztetnek a primer helyzetben átélt megvetésre,
és az ismétlési kényszerben teremtik meg ugyanazt a
tragikus örömfeltételt, amit egykoron. Az ismétlési
kényszer ennyiben lehetőség. Akkor válik feloldható­
vá, ha megértjük, s egy feltáró terápia során feldol­
gozzuk. Ha ezt az esélyt nem használjuk ki, ha nem
vesszük figyelembe az ismétlési kényszer jelentését,
akkor az utóbbi, különféle megjelenési formákban éle­
tünk végéig tarthat anélkül, hogy valaha megértenénk.
A tudattalan nem törölhető el kiáltványokkal vagy
tiltásokkal. Az ember csupán érzékennyé teheti magát
arra, hogy felismerje, tudatosítsa, és ezáltal ellenőrzé­
se alatt tartsa. Az anya mindaddig nem képes respek­
tálni gyermekét, amíg nem érzi: ironikus megjegyzé­
seivel, amelyekkel csak saját bizonytalanságát próbálja
palástolni, mennyire megszégyeníti. Ám mindaddig

103
nem érezheti, gyermeke mennyire megalázottnak, ér­
téktelennek érzi magát, amíg ezeket az érzéseket ő
maga tudatosan soha nem élte át, hanem iróniával vé­
dekezett ellenük.
Hasonló figyelhető meg a legtöbb pszichiáternél,
pszichológusnál és terapeutánál. Bár nem használnak
olyan szavakat, mint rossz, piszkos, gonosz, egoista,
romlott, viszont egymás közt „nárcisztikus”, „exhi­
bicionista”, „destruktív”, „regresszív” vagy „borderli­
ne” betegekről beszélnek, és nem veszik észre, hogy
ezeknek a szavaknak negatív jelentést kölcsönöztek.
Lehetséges, hogy absztrakt szótárukban, objektív vi­
selkedésükben éppúgy, mint elméletgyártásukban és
diagnosztizálási szenvedélyükben, van valami közös a
mama megvető tekintetével, amit az alkalmazkodó
hároméves kislányra vagy kisfiúra vet.
Nem ritka, hogy a beteg megvető viselkedése a te­
rapeutát arra csábítja, hogy fölényét elméletek segít­
ségével védje meg. A beteg igazi énje azonban nem
követi őt az ilyen fedezékekbe. Ugyanúgy rejtőzköd­
ni fog előtte, ahogy a mama iszonyodó tekintete elől
is. Ha azonban érzékenységünk révén sikerül minden
megvetés mögött a megvetett gyermek történetének
folytatódását észrevennünk, akkor a terapeutának
nem fog nehezére esni, hogy ne érezze magát érintve,
és többé nem kell elméletek védelme mögé húzódnia.
Az elméleti tudás fontos. A helyes elmélet azonban
nem a terapeuta védekezési működéseként szolgál.
Nem a szigorú, ellenőrző szülők utódja.

104
A „romlottság" Hermann Hesse gyermekvilágában:
példa a konkrét „gonoszra"

Pontos és szemléletes példák nélkül nehéz ábrázolni,

hogyan kezelte valaki a gyermekkorában elszenvedett
megvetést, különösen érzékiségének, életörömének
megvetését. Persze különféle elméleti modellek segít­
ségével bemutathatjuk az „érzelmek elhárítását”, ám
mindez nem tudja közvetíteni azt az érzelmi légkört,
amelyben a kín először válik közvetlenül érezhetővé,
és amely az olvasó beleérzését lehetővé teszi. Tisztán
elméleti bemutatás során érzelmileg „kívül” mara­
dunk, másokról tanácskozunk, besoroljuk, csoporto­
sítjuk, megnevezzük, klasszifikáljuk, diagnosztizáljuk
őket, olyan szaknyelven vitatkozunk róluk, amit más
nem ért. Szaknyelv használata helyett egy példát mu­
tatok be.
Csak konkrét életeken keresztül mutatkozik meg,
hogyan élte meg valaki azt, hogy gyermekkorának go­
noszsága a „magánvaló gonoszt” jelentette számára.
Csak az egyes élettörténeten keresztül válik érezhe­
tővé, milyen kevéssé képes az ember arra, hogy gyer­
mekkorában keresztüllásson a szülők kényszerein, s
hogy ez a vakság terápia nélkül adott esetben eltarthat
egy életen át is, jóllehet az ember újból és újból meg­
próbál ebből a belső, elvakító fogságból kitörni.
Elhatároztam, hogy ezt a bonyolult tényállást Her­
mann Hesse példáján mutatom be. Ennek az az elő­
nye, hogy már ismert, és hogy maga az érintett tette
ismertté. Demian című regénye elején Hermann Hes­
se bemutat egy jó és tiszta szülői házat, amelyben egy
gyermek hazudozásainak nincs helye, és nincs fül sem,
amely meghallgatná azokat. (Nem nehéz rájönni arra,
s maga a szerző közvetett módon közli is, hogy ebben a

105
regényben saját szülői házáról van szó.) így a gyermek
magára marad bűneivel. Romlottnak, gonosznak, kita­
szítottnak érzi magát, bár senki sem szidja, sőt min­
denki (mivel a „borzalmat” nem ismerik) kedves és
barátságos vele.
Ez a helyzet sokunk számára ismerős. Egy ilyen
„tiszta” o tthon eszm ényítő ábrázolása sem idegen tő ­
lünk, éppúgy tükröződik benne a gyerm eki látásmód,
m int az ism ert nevelési stílus re jte tt kegyetlensége.

„Mint általában a szülők, az én szüleim sem segítették éb­

redező ösztöneim kibontakozását, szó sem esett ilyesmi­
ről a családban. Csak abban támogattak kimeríthetetlen
gondossággal, hogy tagadjam a valóságot, és ragaszkodjak
az egyre irreálisabbá és hazugabbá váló gyermeki világ­
hoz. Nem tudom, egyáltalán segíthetnek-e ilyenkor a szü­
lők. Én az enyéimnek nem teszek szemrehányást. Csak én
magam kereshettem és találhattam meg utamat, egyedül
az én dolgom volt ez, és - mint a jól nevelt gyerekek álta­
lában - el is rontottam mindent.” (Kiemelés A M.)4

A gyerm ek számára a szülők ösztönkívánságok nélkü­

linek tűnnek, mivel van lehetőségük és eszközük sze­
xuális aktivitásuk elrejtésére, a gyerm ek azonban ki
van téve az ellenőrzésnek.5

4 H erm ann Hesse: Demian. 1994, Terricum, 56. p. Toldy Csilla

fordítása.
5Kinderseele (Gyermekiélek) című elbeszélésében írja Hesse:
„A felnőttek úgy tesznek, mintha a világ tökéletes volna, ők m a­
guk meg félistenek, míg mi, gyerekek nem volnánk egyebek, mint
söpredék, szem ét.” „Újra és újra, minden nap, minden órában tör­
ténik valami, aminek nem lett volna szabad, valami gazság, valami
szomorú, valami szégyenletes. A legnemesebb elhatározásokból és
fogadalmakból az em ber hirtelen újra, m enthetetlenül a szokásos

106
 Azt hiszem, a Demian első része más körökből szár­
mazó emberek számára is átélhető. Ami számomra a
folytatást nehézzé teszi, az Hesse igen egyedi érték­
rendje. Ezeket bizonyára misszionárius szüleitől, nagy­
szüleitől vette át. Sok elbeszélésében érezhetőek ezek
a jellegzetes tudattalan értékek, ám legegyszerűbben a
Demianhan mutathatók be.
Bár Sinclairnek volt saját tapasztalata a kegyetlen­
ségről (egy idősebb fiú általi zsarolás), élménye hatás­
talan maradt, nem adott kulcsot a világ jobb megér­
téséhez. A „gonosz” számára a „romlottságot” jelenti
(íme, a misszionárius nyelv). Nem a gyűlölet, nem
a kegyetlenség képviselte számára a gonoszt, hanem
olyan csekélységek, mint például a kocsmázás.
A gonosz mint „romlott” sajátos elképzelését a kis
Hesse a szülői házból vette át. Ezért minden, ami Ab­
raxas isten —aki az istenit és az ördögit egy személyben
jeleníti meg - megjelenése után játszódik, különösen
elidegenedett, már nem érint meg bennünket. A rossz
és a jó itt mintegy mesterségesen kapcsolódik össze.
Az embernek az a benyomása, hogy az ifjú számára
ez valamilyen idegen, fenyegető és mindenekelőtt is­
meretlen, amitől azonban nem bír szabadulni, mivel
benne a „romlottság” érzelmileg már szorongással és
szégyenérzéssel kapcsolódott össze. Meg szeretné ma­
gában „ölni”.

„L egőszintébb ig y e k ez ete m m e l p ró b á lta m »tiszta világot«

é p íte n i egy ö ssz e o m lo tt é le t rom jaiból, ism é t csak ann ak

bűnben és szemétben érzi magát. M iért volt ez így? Másokkal más­

hogy történt?”

107
 az eg y e tle n vágynak é lte m , hogy a sö tétet és gonoszt k i ir t­
sa m m agam ból, és te lje s eg észében a fé n y b e n m arad jak ,
iste n e k e lő tt té rd e p e lv e .” (K iem elés A . M .) 6

1977-ben a zürichi Helmhausban rendezett Hes-

se-kiállításon láttam egy képet. Ez alatt nőtt fel a kis
H erm ann, az ágya fölött függött. A jobb oldalon lát­
ható a m ennybe vezető „jó” út, teli tövissel, szenve­
déssel, kellem etlenséggel. Bal oldalon van a kellemes,
örömteli út, amely egyenesen a pokolba vezet. O tt
a kocsmák fontos szerepet játszanak, a fenyegetés­
sel valószínűleg innen akarják a nők férjeiket, fiaikat
visszatartani. Ezek a kocsmák a Demianhan is fontos
szerepet kapnak. M indez azért olyan groteszk, m ert
H essének arra egyáltalán nem volt szükséglete, hogy
kocsmákban igya le magát, arra viszont nagyon is, hogy
a szülői értékrend szorításából kitörjön.
Minden gyermek a szülői ház tiltásai, tabui, szoron­
gásai nyomán alakítja ki a „gonoszról” való első elkép­
zeléseit. Hosszú utat kell addig megtennie, amíg ezek­
től megszabadul, amíg felfedezi saját „gonoszságát”, és
többé nem „romlottnak”, „rossznak” éli meg mindazt,
ami ösztönvezérelt, hanem megérthető latens reak­
ciónak azokra a sérülésekre, amelyeket gyermekként
el kellett fojtania. Felnőttként van lehetősége, hogy
felfedje az okokat, s hogy megszabaduljon ezektől a
lappangó dolgoktól. Arra is megvan a lehetősége, hogy
amit e miatt a látencia miatt tudattalanul másoknak
tett, azért bocsánatot kérjen. Alapjában véve nem
őket, hanem saját magát tartja hibásnak. Csak akkor
szabadulhatunk meg a gyermekkorunk óta kínzó bűn­
tudattól, ha nem terheljünk magunkat újabbakkal.

6 Hesse: i. m. 92. p.

108
 A Demian következő részlete mutatja, milyen erő­
sen fenyegette Hessét a szülők „szeretetének” elvesz­
tése valós énjének keresésében: „De ha valakit nem
illendőségből szeretünk és tisztelünk, hanem mert lel­
künk legmélye késztet erre, ha valakinek odaadó ta­
nítványai és őszinte barátai voltunk a szívünk mélyéig,
akkor keserű és szörnyű az a pillanat, amikor hirtelen
felismerjük, hogy az áramlat, amelyben haladunk, el­
sodor a szeretett személytől. Akkor minden gondo­
lat, amely a barátot és tanítót elutasítja, mint mérges
tüske fordul vissza szívünk felé, és minden védekező
mozdulatunk saját arcunkba talál. Akkor az, aki erköl­
csösnek hiszi magát, mint ocsmány szidalmat és mint
szégyenbélyeget éli meg az olyan szavakat, mint »hűt­
lenség« és »hálátlanság«. Akkor a riadt szív rettegve
menekül vissza a gyermekkori erények kedves völgyé­
be, s nem akarja tudomásul venni, hogy ennek a sza­
kításnak is be kell következnie, hogy ezt a kötést is el
kell vágni.”7
A Gyermeklélekben ezt olvashatjuk:

„Ha minden érzésemet a kínzó ellenérzésekkel együtt

egyetlen alapérzésbe kívánnám összesűríteni, és egy szó­
val akarnám jellemezni, csak ennyit mondhatnék: szo­
rongás. Igen, szorongás volt, szorongás és bizonytalanság,
amit a megzavart gyermeki boldogság óráiban éreztem:
szorongtam a büntetéstől, saját lelkiismeretemtől, lelkem
rezdüléseitől, melyeket tiltottnak és bűnösnek éreztem.”
(Horváth Géza fordítása. Kiemelés A. M.)

W o . 142. p.

109
A Gyermekiélek című elbeszélésben Hesse nagy gyen­
gédséggel és megértéssel rajzolja meg egy 11 éves fiú
érzéseit, aki szárított fügét lopott imádott apja szobá­
jából, hogy valamit, ami az apjáé, közvetlen közelében
tudhasson. Magányában gyötri a bűntudat, a félelem
és a kétségbeesés, amelyeket a legmélyebb megaláz­
tatás és szégyen vált fel, amikor a „gonosz te tt” végül
kiderül. A történet erőteljes voltából gyanítható, hogy
itt Hesse saját gyermekkorának valós eseményéről van
szó. Ez a gyanú, hála anyja 1889. november 11-ei fel­
jegyzésének, bizonysággá válik: „Hermann fügelopása
lelepleződött]’’ (Kiemelés A. M.)
Az anya naplófeljegyzéseiből, a szülők különfé­
le családtagokkal folytatott kiterjedt levelezéséből
- melyek 1966 óta hozzáférhetőek - látható a kisfiú
szenvedéstörténete. Hasonlóan más tehetséges gyer­
mekekhez, Hesse nem belső gazdagsága ellenére, ha­
nem pontosan a miatt volt szülei számára oly nehezen
elviselhető. Gyakran megtörténik, hogy egy gyermek
tehetsége (az érzések intenzitása, élményei mélysége,
a kíváncsiság, az intelligencia és az éberség, amely ter­
mészetesen kritikát is rejt) a szülőket olyan konflik­
tusokkal szembesítik, amelyeket hosszú ideje szabá­
lyokkal és előírásokkal tartottak távol maguktól. így
ezeket az előírásokat a gyermek fejlődése árán kell
átmenteni. S ekkor következik be az a látszólag para­
dox helyzet, hogy még az olyan szülők is, akik büsz­
kék gyermekük tehetségére és csodálják érte, saját ve­
szélyhelyzetük következtében pontosan azt utasítják
el, nyomják el, sőt: azt zúzzák szét a gyermekben, ami
benne a legjobb, mert a legigazibb.

110
H erm ann Hesse anyjának két megjegyzése illusztrál­
hatja, hogyan lehet ezt a rom bolást az úgym ond szere­
tetteljes gondoskodással egyesíteni:
1. (1881): „Hermann gyermekotthonba megy, in­
dulatos természete sok veszódséget okoz nekünk”
(1966, 10. p.). A gyermek ekkor hároméves.
2. (1884): „Hermann-nal, akinek nevelése oly sok
veszodséget és fáradságot okoz nekünk, kicsit jobban
mennek a dolgok. Január 21. és június 5. között végig
a gyermekotthonban volt, csak a vasárnapokat töltötte
velünk. O tt jól viselte magát, de sápadtan, soványab­
ban és lehangoltálг került haza. Az utóhatás láthatóan
jó és egészséges. Most sokkal könnyebben kezelhető."
(1966, 13-14. p. Kiemelés A. M.) A gyermek most
hétéves. Korábban (1883. november 14-én) az apa,
Johannes Hesse a következőket írta: „Hermann, aki a
gyermekotthonban gyorsan az erény mintaképévé vált,
némelykor alig elviselhető. Bár megalázó számunkra,
de komolyan gondolkodom, hogy ne adjuk-e intézetbe
vagy idegen házhoz. Túl idegesek és gyengék vagyunk
hozzá, és az egész háztartás nem elég fegyelmezett és
szabályos. Úgy tűnik, mindenben nagyon tehetséges:
figyeli a holdat és a felhőket, hosszasan fantáziái a har­
monium előtt, csodás rajzokat fest tollal és ceruzával,
egész rendesen énekel, ha akar, és sosem fogy ki a rí­
mekből.” (Vö. Hermann Hesse: Kindheit und Jugend.
1966, 13. p. Kiemelés A. M.)

Az idealizált, gyermekkoráról és szüleiről alkotott

képből, amellyel a Hermann Lauscherban találko­
zunk,8 Hesse kihagyja azt az eredeti, lázadó, „nehéz”,

8 „Ha némelykor manapság a gyermekkor megérinti szívem,

akkor az olyan, m int egy aranykeretes, lombos gesztenyékben,

111
szüleinek oly kényelmetlen gyermeket, aki egykoron
volt. Énje e fontos része számára nem volt benne hely,
ki kellett magából vetni. Igazi énje utáni határtalan só­
várgása beteljesületlen maradt.
Hogy Hermann Hesse sem a bátorságnak, sem a te­
hetségnek, sem a mély érzéseknek nem volt híján, azt
jól mutatják művei és sok levele, mindenekelőtt azok
a dühödt levelek, amelyeket 15 éves korában Stetten-
ből írt. Am a levélre kapott apai válasz (vö. 1966),
anyja feljegyzései s a fent idézett, a Demianból és a
Gyermeklélekbői való részletek szemléltetik, milyen
súllyal nehezedett rá elfojtott gyermekkorának törté­
nete. Hatalmas olvasottsága, sikerei, a Nobel-díj elle­
nére érett éveiben Hesse attól a tragikus lelkiállapot­
tól szenvedett, amelyet valódi énjétől való elzártsága
jelentett, s amelyet az orvosok röviden depressziónak
neveznek.

Az anya az első évek során mint

a társadalom közvetítője

Ha valakinek azt mondanánk, hogy perverziója egy más

társadalmi rendben egyáltalán nem jelentene gondot,
mert a mi társadalmunk beteg, korlátozó és kénysze­
rítő, hát ez bizony emberünkön nem sokat segítene.
Azt érzi, egyedi történetét, egyedi létét figyelmen kí­

égerben gazdag mély tónusú kép, leírhatatlanul drága reggeli nap­

fénnyel és a háttérben pompás hegyekkel. Életem azon óráit, ame­
lyekben rövid, világtól távoli nyugalomra leltem; a magányos ván­
dorlásokat szépséges hegyek között; pillanataimat, amelyekben
egy kis boldogság vagy mohóság nélküli szeretet távol rep ített a
tegnaptól vagy a holnaptól, nem illetheti drágább név ifjúságom
smaragdzöld képénél.” (Gesammelte Werke, I., 1970, 218. p.)

112
vül hagytuk, félreértettük, és igazi tragédiáját ezzel az
„értelmezéssel” bagatellizáljuk. Amit belőle meg kell
értenünk, az személyes története, amelyet az ismét­
lési kényszer útján közöl velünk. Ebben szerepe van
a társadalmi kényszernek is, ám ez nem absztrakt tu ­
dásként nehezedik a lélekre, hanem a legkorábbi, szü­
leivel kapcsolatos gyermekkori élményekben gyökere­
zik. Ezért nem szavakkal, hanem csakis élményekkel
válik feloldhatóvá, méghozzá nem a felnőtt korrektiv
élményeivel, hanem a hőn szeretett szülők megveté­
sétől való egészen korai félelmek s a lázadás és bánat
ezt követő érzéseinek átélésével. A puszta szó, legyen
az akár a legügyesebb értelmezés, meghagyja vagy el­
mélyíti az intellektuális gondolkodás és a test tudása
közötti szakadékot.
Azon az alapon nem szabadíthatunk meg egy szen­
vedélybeteget szenvedélyétől, hogy azt mondjuk neki,
szenvedélye válasz csupán egy beteg társadalomra.
Ilyen magyarázatokat a szenvedélybeteg szívesen fo­
gad, hisz bennük, mert megtakarítják számára az
igazságot és a vele járó fájdalmakat. Ám amin keresz­
tüllátunk, az nem betegít meg, mert megvan a lehe­
tőség, hogy felélessze bennünk a felháborodás, düh,
szomorúság és gyámoltalanság érzését. Ami beteggé
tesz, az, ami átláthatatlan, a társadalmi kényszerek,
melyek szüléink szemén keresztül áramlottak belénk,
és amiktől sem olvasmányok, sem tanulmányok révén
nem tudunk megszabadulni. A kényszerekben és per­
verziókban a szülők bántalmazásai tudattalan emlékek
formájában jelennek meg. Vagy másként kifejezve: so­
kan, akik segítségünket kérik, igen intelligensek. Újsá­
gokat és könyveket olvasnak fegyverkezési tébolyról,
a Föld kizsákmányolásáról, diplomáciai hazugságokról,
a hatalom arroganciájáról és manipulációiról, a gyen­

113
gék alkalmazkodásáról, az egyén tehetetlenségéről, és
minderről önálló gondolataik is vannak. Amit azonban
nem látnak, mert nem láthatnak, az szüleik abszurd,
ellentmondásos viselkedése abban az időszakban, ami­
kor még egészen kis gyermekek voltak. A szülőknek
erre a viselkedésére az ember nem emlékszik vissza,
mert arra kényszerült, hogy fájdalmát és dühét el­
fojtsa. Fordulat akkor következik be, amikor ezek az
érzések felbukkannak, és összekapcsolhatók lesznek a
régi helyzettel. Az egykori interakciók és velük a szü­
lői kényszer lassan áttekinthetőkké válnak.
A szabadság elnyomása, az alkalmazkodási kény­
szer nem az irodában, nem a gyárban vagy a pártban
kezdődik, hanem mindjárt az élet első heteiben. Ez
a kényszer a későbbiek során elfojtás alá kerül, ezért
lényege szerint érvekkel nem befolyásolható. Mert az
alkalmazkodás vagy a függőség lényegén mit sem vál­
toztat, ha csak a tárgya változik meg.
Politikai elkötelezettség táplálkozhat a bántalma­
zott, fogva tartott, kizsákmányolt, beszorított, dresz-
szírozott gyermek tudattalan haragjából. A politikai
ellenség elleni harc például részben levezetheti a tu ­
dattalan dühöt anélkül, hogy a gyermekkor konkrét
vonatkoztatási személyének idealizációját fel kellene
adnunk. Ebben az esetben a régi függőség vezérfigu­
rákra vagy csoportokra tolódik át.
Ha azonban az illúzióvesztést és az ezt követő gyászt
átéljük, akkor ebből rendszerint nem a szociális vagy
politikai elkötelezettség gyengülése következik; csu­
pán megszabadulunk az ismétlési kényszertől, azaz
az én károsítása nélküli világosabb, célirányos és tu ­
datos cselekvésre válunk képessé. Amint egyszer az
igazságot megismertük, eltűnik az új és új illúziók és
tagadások kiépítésére irányuló belső szükségszerűség,

114
amely saját valóságunk tudomásul nem vételére szol­
gált. Akkor majd látjuk, hogy egész életünkben olyas­
mitől féltünk és olyasmi ellen védekeztünk, ami nem
történhet meg többé, hiszen már megtörtént, éspedig
életünk kezdetén, amikor még védekezésre képtele­
nek voltunk. A terápia hatásaként lehetséges ugyan
átmeneti javulás, ha a beteg „lelkiismereti” szigora he­
lyére egy toleráns terapeuta vagy csoport kerül. Am a
terápiának nem az az értelme, hogy korrigálja a beteg
történetét, hanem hogy lehetővé tegye a saját történe­
tével és az annak következtében fellépő szomorúság­
gal való találkozást. Ahhoz, hogy a szülők tudattalan
manipulációi és bántalmazásai tudatosuljanak, és így
megszabadulhassunk tőlük, meg kell találnunk korán
elfojtott érzéseinket. Mindaddig, amíg a betegnek be
kell érnie a terapeuta vagy a csoport toleranciájával,
szülei megvetést tükröző pillantása - minden foko­
zódó tudása és akarata ellenére - változatlan módon
benne él, mivel tudattalanja ugyan elrejti, de átéli tes­
te minden sejtje. Megmutatkozik ugyan más embe­
rekhez és a saját magához fűződő kapcsolatában, és
kínozza is, de nem válik átdolgozhatóvá. A tudattalan
tartalmak időtlenek és változatlanok, csak a tudatoso­
dás teszi lehetővé a változást.

A megvető ember magánya

A megvetésnek a beteg élettörténetében sokféle előfu­

tára lehet, melyek közös funkciója a nemkívánatos érzé­
sek elhárítása. Ez akkor szűnhet meg, amikor tudatossá
válik a válasz nélkül maradt gyermeki szeretet miatt ér­
zett kétségbeesettség és szégyen, és főként a szülők elér­
hetetlen volta fölött érzett harag. Mindaddig megvetést

115
érzünk és túlértékeljük a teljesítményt („6 nem képes
arra, amire én”), amíg át nem éljük azt a bánatot, hogy
teljesítmény nélkül bennünket sem szerettek. A nagy-
zolás érzése biztosítja az illúzió fennmaradását: szeret­
tek. A bánatot elkerülve viszont magunk maradunk
azok, akik megvetnek. Akkor mindent, ami bennem
nem nagyszerű, jó és okos, megvetéssel kell sújtanom.
Ezzel a gyermekkor magánya lesz részem: megvetem
a gyámoltalanságot, a gyengeséget, a bizonytalanságot,
röviden a bennem és másban rejlő elhagyatott gyerme­
ket. Az elhagyatott, gyámoltalan, mások által kihasznált,
no meg kellemetlen, nehéz gyermek megvetett marad.
Mindezt Hans álomsorozata szemléltetheti:
A 45 éves Hans kínzó kényszerei miatt új terapeu­
tát keresett. Ismétlődő álma volt, hogy egy kilátóto­
ronyban van, amely egy általa szeretett város szélén,
mocsaras területen állt. Onnan kellemes kilátás nyílt
a városra, ám 6 mégis szomorúnak és elhagyatottnak
érezte magát. A toronyban volt egy lift, s az álomban
nehézségek adódtak a belépőjegy körül, illetve aka­
dályok voltak a toronyhoz vezető úton. A valóságban
ennek a városnak nem volt ilyen kilátótornya, egyér­
telműen álomvilágához tartozott, és Hans jól ismerte.
Az álom gyakran ismétlődött, és mindig az elhagya-
tottság érzése kísérte. A kezelés során alapvető vál­
tozások történtek. Hans először csodálkozott, amikor
álmában már megvolt a belépőjegye, ám a tornyot le-
döntötték, és nem volt többé kilátás sem. Hátul egy
hidat látott, amely a mocsaras területet összekötötte
a várossal. Gyalog is oda tudott menni, és nem látott
„mindent”, csak ami „a közelben” volt. Hans, aki lift-
fóbiától szenvedett, némi könnyebbséget érzett, mi­
vel a liftben való utazás jelentős szorongást váltott ki
belőle. Az álomhoz kapcsolódó gondolata, hogy talán

116
már nem kell mindig teljes áttekintéssel rendelkeznie
a dolgok felett, nem kell fent lenni, okosabbnak lenni
másoknál stb. Talán most, teljesen mindennapi módon
gyalog is tudna járni.
Hans számára igen meglepő volt, hogy később egyik
álmában ismét ebben a toronyliftben ült, és mint egy
ülőlifttel emelkedett felfelé, anélkül hogy emiatt bár­
miféle félelmet érzett volna. Élvezte az utazást, fent
kiszállt, és furcsa módon színes élet zajlott körülötte.
Egy fennsík volt ott, ahonnan egy völgy volt látható, és
volt egy város is, az utcán bazár, telve színes áruval, is­
kola, ahol gyerekek balettoztak, és 6 velük gyakorolha­
tott (ez gyermekkori vágya volt), beszélgető emberek
csoportjai, akikkel együtt ült és beszélgettek. A közös­
séghez tartozónak érezte magát, úgy, ahogy volt. Bár az
álom valódi eseményként fejezte ki a vágyát, valóságos
igényeit is napvilágra hozta: igényét, hogy szeressen és
hogy szeressék.
Ez az álom mély hatást gyakorolt Hansra, és boldog­
gá tette, s azt gondolta:

„Korábbi toronyálmaim mindig izoláltságomat és magá­

nyomat jelezték. Otthon én mint a legidősebb, mindig
a testvéreim előtt jártam, a szüleim intellektuálisan nem
értek fel hozzám, szellemiekben egyedül voltam. Egyrészt
demonstrálnom kellett tudásomat, hogy végre komolyan
vegyenek, másrészt el kellett rejtenem, hogy a szüleim ne
mondhassák: »a tanulás az agyadra ment. Jobbnak tartod
magad másoknál, csak azért, mert lehetőséged van tanul­
ni? Anyád áldozata és apád nehéz fizikai munkája nélkül
soha nem jutottál volna el ide.« Ez bennem bűntudatot
ébresztett, és másságomat, érdeklődésemet, tehetsége­
met el akartam rejteni. Olyan akartam lenni, mint mások.
Ezzel viszont magamhoz voltam hűtlen.”

117
Szóval Hans kereste a tornyot, küzdött az akadályok­
kal (út, belépőjegy, szorongás stb.), s amikor fenn volt,
azaz okosabb volt, mint a többiek, akkor magányosnak
és elhagyatottnak érezte magát.
Mindennapos ellentmondás a szülők gyerekkel
szembeni irigy és rivalizáló magatartása, amellyel pár­
huzamosan egyre nagyobb teljesítményre ösztönzik őt
és büszkék eredményeire. Ezért kellett Hansnak meg­
keresnie a tornyát, és megharcolnia az akadályokkal.
Végül fellázadt a teljesítménykényszer és a stressz el­
len, és az első álomban eltűnt a torony. Fel tudta adni
nagyzoló fantáziáit, már nem kellett mindent fentről
néznie, és közelebb került „szeretett városához” (saját
énjéhez).
Csak ekkor vált Hans számára világossá, hogy a meg­
vetése miatt kellett másoktól izolálódnia, s hogy egy­
úttal mennyire elszigetelődött, mennyire el volt vágva
saját valódi énje gyámoltalan, bizonytalan részétől is.
Szinte szabályszerű, hogy amint fellép a megváltoz­
tathatatlan miatti gyász, eltűnik a megvetés. A múlt
valóságának tagadása a megvetés szolgálatában állt.
Végül is kevésbé fájdalmas azt gondolni, hogy az em­
ber maga a hibás abban, hogy nem értették meg. Az
ember ilyenkor még tehet erőfeszítéseket, hogy meg­
mentse a megértés illúzióját („ha jobban fejeztem vol­
na ki magam”).9
Csak ha felhagyunk az effajta erőfeszítésekkel, ak­
kor derülhet ki, hogy a megértésre nem volt lehető­
ség, mert a szülőket meg saját gyermekkori történetük
elfojtása tette vakká, és így nem vehették észre gyer­

9 Megrázó példa m inderre Van Gogh, vagy Max G ubler svájci

festő munkássága, akik hasztalan törekedtek minden rendelkezé­
sükre álló eszközzel arra, hogy anyjuk megértse őket.

118
mekük szükségleteit. Intelligens szülők sem mindig
képesek arra, hogy megértsék gyermeküket. De attól,
hogy nem tudják megérteni, még respektálhatják ér­
zéseit. Ilyenkor a gyermeknek nem kell a megvetés­
ben keresni menedéket - mint ez sajnos oly gyakran
megesik - a fájdalmas valóság elől.
A nacionalizmus, az idegengyűlölet, a fasizmus alap­
jában véve nem egyebek, mint ennek a menekülésnek
az ideológiai díszletei. Menekülés az egykor megélt
megvetés kínzó, elfojtott emléke elől egy veszélyes,
romboló, programmá emelt embermegvetésbe. Az
egykor rejtetten a gyerekre irányuló kegyetlenség erő­
szakos ifjúsági programokban manifesztálódik ugyan,
ám a gyermekkori eredetet nemcsak az érintettek, ha­
nem az egész társadalom is messzemenően tagadja.

Szabadulás a megvetéstől

A szexuális perverzió, a kényszerneurózis vagy az ideo-

logizálás nem az egyedüli lehetőségek az első megve­
tések tragédiájának folyamatossá tételére. Számtalan
alakban figyelhetjük meg e tragédia finom árnyalatait.
A gyermek afölötti csalódottsága, hogy szülei eluta­
sítják énjét, először ugyanabban a formában fejeződik
ki, ahogyan ő érezte magát, amikor szülei visszautasí­
tották.
A családi légkör akaratlan továbbadása különböző
formákban történik. Vannak például olyan emberek,
akiknek nincs egyetlen hangos vagy dühös szavuk sem,
csakis jónak és tévedhetetlennek látszanak, mégis azt
éreztetik embertársukkal, hogy nevetséges, buta vagy
hangos, mindenesetre túl közönséges hozzájuk képest.
Erről nem tudnak, és valószínűleg egyáltalán nem is

119
ezt akarják, mégis valami ilyesmi sugárzik belőlük. Vi­
selkedésükben megjelenik a szülők terem tette légkör,
amely sohasem tudatosodott bennük. Az ilyen szülők
gyermekei számára különösen nehéz a harag kimuta­
tása, bármifajta szemrehányás megfogalmazása, míg
csak a terápiában meg nem tanulják.
Vannak olyan emberek is, akik igen barátságosak,
olykor még jóságosak is tudnak lenni, ám jelenlétük­
ben levegőnek érzi magát az ember. Azt a látszatot kel­
tik, hogy csak ők léteznek, csak nekik van releváns és
érdekes mondandójuk. Mindenki más csak állhat, és
álmélkodva csodálhatja őket, vagy szinte megsemmi­
sülve csalódottan és szomorúan távozhat, arra azonban
képtelen, hogy a jelenlétükben megnyilvánuljon. Ezek
valószínűleg olyan grandiózus szülők gyermekei, akik­
kel szemben a gyermeknek semmi esélye nem volt a
rivalizálásra, s felnőttként tudattalanul ezt továbbítja
környezete számára.
Egészen más benyomást keltenek azok, akik gyer­
mekként - intellektuálisan - messze felülmúlták
szüleiket, s ezért a szülők ugyan csodálták őket, ám
problémáikkal magukra maradtak, hiszen a szülők
nem tudtak felnőni hozzájuk. Ok a hatalom érzését
közvetítik, ugyanakkor arra ösztökélnek, hogy minden
fellépő gyámoltalanságérzésünket intellektuális esz­
közökkel hárítsuk el. Ilyen emberek jelenlétében az
ember nem tárhatja fel problémáit, hasonlóan ahhoz,
ahogy nekik is mindig erősnek kellett lenniük, nehogy
a szülők észrevegyék nehézségeiket.
A fentiekből következik, hogy vannak olyan pro­
fesszorok, akik egyszerűen és közérthetően is ki tud­
nák magukat fejezni, mégis inkább a bonyolult, homá­
lyos előadásmódot részesítik előnyben, s a diák csak
nagy nehézségek árán tud megbirkózni a feladatával.

120
A diák eközben valószínűleg azt az érzést éli át, amit a
professzornak egykor a szülei előtt el kellett fojtania.
Ha ezek a diákok egyszer maguk is tanítók lesznek, le­
hetőségük nyílik arra, hogy tanítványaik számára ezt a
haszontalan tudást mint nagy értéket (hiszen oly nagy
árat fizettek érte) adják tovább.
A terápia eredményességét segíti, ha a beteg felis­
meri magában szülei destruktív mintáit. Am ahogyan
kifejtettem: ahhoz, hogy ezektől a mintáktól meg­
szabaduljunk, az intellektuális belátásnál többre van
szükségünk. Szükséges, hogy közel kerüljünk saját ér­
zelmeinkhez.
A terápia eredeti célját akkor éri el, ha a beteg,
gyermekkori történetének érzelmi feldolgozása révén,
visszanyeri élettéhségét.
Az aztán az egyén dolga, hogy megfelelő munkát
vállal vagy nem, hogy egyedül akar-e élni vagy társat
keres, hogy melyik politikai pártba akar belépni - ezek
az 6 választási lehetőségei. Élettörténete, élményei, ta­
pasztalatai mind szerepet játszanak döntéseiben. Nem
a mi feladatunk, hogy „szocializáljuk”, neveljük (poli­
tikailag sem, mivel minden nevelés gyámkodás), hogy
„barátságokra képessé” tegyük - ez mind az ő dolga.
Ha az ember átélte tudatosan, hogy gyermekként
hogyan manipulálták, és milyen sérülések érték, s
hogy mindez milyen megtorlás iránti vágyat hagyott
benne, akkor gyorsabban átlát a manipulációkon és
kevésbé lesz szüksége arra, hogy 6 is ezt tegye. Aki
saját gyermeksége kiszolgáltatottságát és alárendeltsé­
gét átélte, az anélkül is tartozhat csoportokhoz, hogy
azokban gyámoltalanul kiszolgáltatott vagy alárendelt
lenne. Aki egykor átélte, hogy gyermekkorában anyja
vagy apja minden szava a legszentebb igazságot jelen­
tette számára, azt kevésbé fenyegeti egyes emberek

121
vagy rendszerek idealizálásának veszélye. Megtörtén­
het, hogy egy valóban rossz előadást hallgatva vagy
egy valóban rossz könyvet olvasva ugyanazt a gyerme­
kes megigézettséget és csodálatot érzi, mint egykor,
ugyanakkor megpillantja a mögöttes ürességet vagy
emberi tragédiát is, és beleborzong. Az ilyen embert
már nem lehet hangzatos szólamokkal megszédíteni,
mert élményei megszilárdították. Végül az, aki saját
történetét annak minden tragikus buktatójával együtt
végigszenvedte, sokkal egyértelműbben és gyorsabban
érzi meg mások szenvedését, még akkor is, ha a másik
megpróbálja leplezni azt. Aki saját érzéseivel tisztában
van, másokéit is komolyan veszi. A megvetés ördögi
köre megszakad.
Ennek a fejlődésnek nemcsak személyes és családi
következményei vannak, hanem politikaiak is. Ha va­
laki felfedte múltját, terápiája során megtanulta tisz­
tázni érzéseit és felismerni valódi indítékait, az nem
áll többé ama kényszer hatása alatt, hogy haragját egy
ártatlan emberre testálja, és azt kímélje, aki ezt a ha­
ragot valójában megérdemli. Képes lesz a gyűlöletes
dolgokat gyűlölni, és a szeretnivalókat szeretni. Tudni
fogja, kit kell gyűlölnie, képes lesz megtalálni az igazát,
a bántalmazott gyermek vaksága nélkül, akinek szüleit
kellett megkímélnie, és 6 maga szolgált bűnbakként.
A demokrácia jövője az egyénnek ettől a lépésétől
függ. Mindaddig hiábavaló a szeretetre és az értelemre
hivatkozni, amíg az érzelmek tisztázására nincs mód.
A gyűlölet ellen nem lehet érvekkel harcolni, az ere­
detét kell megtalálni, s olyan eszközt kell alkalmazni,
mely lehetővé teszi a gyűlölet feloldását.
Az erős érzelmek élménye nemcsak azért felszaba­
dító, mert a gyermekkor óta megfeszült test „meg­
könnyebbülhet”, hanem mindenekelőtt azért, mert

122
ezek az élmények nyitják rá szemünket a valóságra,
s szabadítanak meg illúzióinktól: visszaadják elfojtott
emlékezetünket, és gyakorta megszüntetik tünetein­
ket. Ezáltal az élmény erőt is ad, és a fejlődést is segíti.
Amikor végül a haragot megéljük és jogosnak tartjuk,
akkor az fel is oldódik. Csak akkor kerül megint elő­
térbe, éspedig jogosan, mikor ismét okunk van rá.
Am a jogosulatlan, az ártatlan emberre irányuló
gyűlölet végtelen, sosem nyugszik. Zavarba ejtő, mert
elleplezi a valóságot, és lehetetlenné teszi, hogy fel­
ismerjük. Romboló, mert a rombolás elfojtott törté­
netéből ered, amelynek kínjait a testi emlékezés teljes
egészében megőrizte. Megmérgezi a lelket, felfalja a
mentális emlékezést, és nemcsak a belátásra és az át-
érzésre való képességet, hanem a megértést is alap­
jaiban pusztítja el. Az építmény, mely öncsalásra
építkezik, előbb vagy utóbb összedől, és könyörtele­
nül lerombolja az emberi életet. Ha nem az építőét,
akkor a gyermekéét, aki érzi a szülői hazugságot, de
felismerni nem tudja, és pontosan ettől roppan össze.
A gyermek fizeti meg az árát, ha a szülő megússza.
Az olyan ember, aki saját érzéseivel őszintén, önbe­
csapás nélkül tud együtt élni, nem szorul ideológiákra,
és másokra sem jelent veszélyt. A manapság annyira
elterjedt nacionalista zűrzavar számtalan alakja világo­
san mutatja, hogy mindig ugyanarról az őrültségről van
szó, amelynek motívumai az elfojtott érzésekben és
emlékekben gyökereznek, és semmi közük racionális
megfontolásokhoz.
Az élet gyűlölete és a rombolás szeretete az, amiben
a világ minden nacionalistája olyan egyforma, mintha
nemzetközi egyenruhát hordana. Ezt a destruktivitást
ugyanaz a forrás táplálja, nevezetesen ugyanaz a törté­
net: a gyermekkorban átélt kínok, melyekre az ember

123
vagy egyáltalán nem emlékszik, vagy nem akarja tudo­
másul venni őket, s amelyek létét egészen a legutóbbi
időkig a társadalom teljesen tagadta. Ma már nem en­
gedhetjük meg magunknak ezt a tagadást, mert veszé­
lyei robbanásszerűen nőnek. Azok, akik készek saját
történetüket a felejtés homályából kiásni, más embe­
reket is bátorítani fognak, hogy tegyék meg ezt a lé­
pést, és feltámadt tudatosságuk révén több fényt és
világosságot hoznak a mai „politikába”, mint az eddig
lehetséges volt.

124
U tószó

Tizenhat év telt el A tehetséges gyermek drámája című

könyvem megjelenése óta, mely évek alatt sok min­
den megváltozott a terápia világában. Megkérgesedett
struktúrák felbomlottak, új, néha szintén veszélyes te ­
rápiás módszerek alakultak ki. Egy könyv, bármilyen
beleéléssel írták is, nem helyettesítheti a jó terapeu­
tát. Am tudatára ébreszthet bennünket, hogy szük­
ségünk van terápiára, hiszen annak segítségével kap­
csolatba kerülhetünk háttérbe szorított vagy teljesen
elfojtott érzéseinkkel, aminek révén néha egészséges
folyamat indulhat meg. A könyv kezdetektől napjain­
kig ez utóbbi folyamat szolgálatában áll.
A Dráma-könyvvel megindult kísérleteimet, hogy а
pszichoanalízis képviselőit az érzelmeknek az emberi
fejlődésben játszott óriási jelentőségéről meggyőzzem,
az évek során egyre nagyobb visszhang kísérte. Ehhez
járult a gyermekkori traumatizációra és elfojtásának
következményeire vonatkozó, egyre bővülő tudásunk.
Ezt a bővülést részben a médiában közzétett beszá­
molóknak, de főképp a feltáró terápiáknak köszönhet­
jük. Uj perspektívát nyitnak újabban az emberi agyra
vonatkozó neurobiológiai kutatások. Antonio Damaso
1995-ben Münchenben megjelent híres, Descartes té­
vedése. Érzelem, gondolkodás és az emberi agy című
könyvében számtalan megfigyelésre és kísérletre ala­

125
pozva állítja, hogy azok az emberek, akik baleset vagy
sebészeti beavatkozás (például agytumor) következ­
tében elvesztik az agy érzelmeket szervező központ­
ját, képtelenné válnak érzelmek átélésére, nem tud­
nak sem dönteni, sem életüket megszervezni. Az agy
megmaradt részei jól működhetnek, más mentális
működések érintetlenek maradhatnak, amint ezt a
pszichológiai tesztek szemléltetik, csak az érzelmek és
készségek birodalmában bizonyítható jelentős károso­
dás. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az ember számára az
élet megszervezéséhez nélkülözhetetlen, hogy hozzá­
férjen saját érzelmeihez.
Ezt a megállapítást különösen a gyermekkori traumák
következményeinek megértése szempontjából érzem
fontosnak. Mi történt tehát neurobiológiai szempont­
ból azokkal a gyerekekkel, akiknek nem volt semmi­
féle lehetőségük arra, hogy érzelmi életük kifejlődjön,
azokkal a gyerekekkel, akiknek történetéről a könyvem
szól? Lehetséges, hogy az agy azon speciális központ­
jai, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy mások­
kal és saját magunkkal törődjünk, egyáltalán nem, vagy
csak kezdeményeikben, elégtelenül tudtak kialakulni?
A klinikai anyag és az itt leírt példák ezt a hipotézist tá­
masztják alá. Azonban további széles körű vizsgálatokra
van szükség ahhoz, hogy mindezt bizonyítsuk is. Ez se­
gítene abban, hogy megértsük, hogy sok bántalmazott
és elhanyagolt gyerek, akik nagyon korán kényszerültek
rá arra, hogy valódi érzelmeiket elnyomják és elfojtsák,
később, felnőttként, miért nem védik magukat, miért
nem bánnak jól magukkal. S hogy miért viselkedik sok
közülük destruktívan, irracionálisán, holott intellektuá­
lis területen igen jó lehet a teljesítőképessége.
Azoktól az emberektől eltérően azonban, akiknek
agyát baleset vagy műtét következtében érte irrever­

126
zíbilis veszteség, a gyermekkori bántalmazás áldozatai
felnőttként utólag kialakíthatják magukban az érzel­
mekre való képességet. Lortonban, egy Virginia ál­
lambeli amerikai börtönben súlyos bűnelkövetőkön
végzett hosszú távú vizsgálatok alapján arra a megál­
lapításra jutottak, hogy azoknál az elkövetőknél, akikre
naponta kis állatokat bíztak, hogy azokat gondozzák, a
visszaesési ráta 20 százalék volt, míg az összehasonlító
csoportban, ahol nem volt ilyen érzelmi iskola, a vissza­
esési ráta 80 százalékra rúgott. Ez az eredmény azt is
mutatja, hogy azok, akik korábban el voltak vágva saját
érzelmeiktől, s ezért saját és mások életére is károsak
voltak, most végre egy élőlény irányába képesek voltak
érzelmeket kifejteni. Ez az új tapasztalat lehetővé tet­
te számukra, hogy szeretetigényük ellen ne védekez­
zenek, hanem tudomásul vegyék, érezzék, hogy egy
állat szereti őket, s így első ízben valami olyasmihez
jussanak, amit önmagunk tiszteletének nevezhetünk.
A régi traumák gyakran megfakulnak, jelentőségük,
amely az illető számára lehetővé teszi, hogy egykori
érzelmeivel és szükségleteivel kontaktusban marad­
jon, elenyészik a jelenben. A hagyományos pszicho­
lógia mostanáig kevésbé vette figyelembe az érzelmek
jelentőségét. Ma már sok kutatás témájául szolgálnak.
Kívánatos volna, ha a gyermekek a jövőben korán
megtanulhatnák saját érzelmeiket komolyan venni,
megérteni és helyükre tenni. Otthonok, óvodák, is­
kolák segíthetnék ezt a folyamatot, ha a „nevelés” e
formájának a jogosultságát és szükségességét végre el­
ismernék. Ebben az értelemben a neurobiológusok új
vizsgálódásai jelentősen hozzájárulhatnak a pedagógu­
sok felvilágosításához.
Amikor a hetvenes évek végén a pszichoanalízis
egyoldalúan intellektuális módszerét bírálva előtérbe

127
helyeztem az érzelmi élet jelentőségét az ember lel­
ki fejlődésében, Európában még igen keveset tudtunk
azokról az új terápiás módszerekről, melyek az érzel­
mekkel foglalkoznak. Azóta ezek a módszerek átszi­
várogtak az USA-ból Európába, s az utóbbi években
számuk sokszorosára nőtt. Testterápia, bioenergetika,
gestalt- és primerterápia, fókuszterápia - csak néhány
példa, melyek az irányt mutatják.
Bár sok ember már csupán az érzések átélésének ha­
tására is jelentős javulást érez, mert ennek következ­
tében testük tehermentessé válik, sok az olyan eset is,
ahol ez szenvedély szerű fájdalomfüggőséghez vezet.
S ez megint csak a segítőtől való függést fokozza, hi­
szen a megváltást tőle remélik.
Néhány éve még azon tanakodtunk, hogyan juttat­
hatunk valakit erősen elfojtott érzéseihez. Ma már
tudjuk, sokféle módszer áll rendelkezésünkre, ame­
lyek gyorsan segítik az ellenállások leépítését. Am
ez a munka nem mindig kívánatos, és nem is mindig
veszélytelen. A primerterápiában például a szoba el­
sötétítése a regressziót segíti, ami teljes gyámoltalan­
sághoz és a terapeuta teljes, minden kritikát nélkülöző
idealizációjához vezethet. Minden terápiás folyamat,
de legfőképpen a korai traumával való konfrontáció
feltételezi a hozzáértő és tisztességes vezetés képessé­
gét és készségét. Ilyen védelem alatt a beteg képessé
válik felnőttélete esélyeinek, valamint tehetségének
és erejének, a gyógyulási folyamat egészének haszno­
sítására, képes lesz elvégezni a vesztesége fölött érzett
gyászmunkát anélkül, hogy megrekedne egy regresszív
állapotban, s ezzel adott esetben guruktól függő hely­
zetbe hozná magát. Ha nincs ilyen vezetés, a beteg a
legsúlyosabb manipulációk áldozatává válhat, nemcsak
ismert szektákban, hanem úgynevezett terápiás köz­

128
pontokban is, amelyek a maguk részéről immár szek­
tára emlékeztető struktúrákat építenek ki.
Szerencsére azonban manapság vannak más, pozitív
irányú fejlemények is. Az a tény, hogy az új terápiás
lehetőségekkel könnyen vissza lehet élni, nem takar­
hatja el szemünk elől, hogy sokan becsületes szándék­
kal (elővigyázatosan és a kritika iránti nyitottsággal)
használják őket.
A pszichoanalitikusoknak az áttétellel és viszontát-
tétellel végzett munkában szerzett tapasztalatai ezek­
ben a fáradozásokban szintén gyümölcsöztethetőek,
kiváltképp, mivel a korábbinál jobban ismerik az új
módszereket. Ezek a különböző módszerekben kikép­
zett analitikusok talán segítenek abban, hogy a regresz-
szív munkával való visszaéléseknek elejét vegyük. Egy­
re nyilvánvalóbb, hogy a pszichoanalízis a gyermeki
valóság elismerésének tekintetében már nem teljesen
a freudi álláspontot képviseli, s egyre jobban szakít ko­
rábbi merevségével.
Hosszan kerestem gyermekkori történetem teljes
feltárásának útjait. Időközben rájöttem, hogy célkitű­
zésem nem valósítható meg. Csak amióta lemondtam
a „teljes feltárás” álláspontjáról, tárultak fel új utak s
tűntek fel új perspektívák előttem.

129
K ö s z ö n e t n y ilv á n ít á s

Mindenekelőtt Heide Mersmann asszonynak, a Suhr-

kamp Kiadó munkatársának kell hálás köszönetét
mondanom a könyvem érdekében tett jelentős erő­
feszítéseiért. A gyermekekkel való helytelen bánás­
móddal kapcsolatos hosszú és kiterjedt tisztázó mun­
kám során mindig számíthattam teljes támogatására.
Mersmann asszonynak nemcsak a könyv gondos, meg­
értő, érzékeny és igen éber lektorálásáért kell köszö­
netét mondanom, hanem lényegében sokkal többért:
a Dráma 15 évvel ezelőtti megjelenése óta olvasók
és mindenfajta intézmény a legkülönbözőbb célokkal
fordultak a kiadóhoz. Mersmann asszony pedig min­
dig ugyanolyan kedvesen, tapintatosan és világosan vá­
laszolt ezekre a hívásokra és levelekre.
Kéziratom gondos és szakszerű kezeléséért mind­
egyik, de mindenekelőtt az utolsó, legnehezebb sza­
kaszban a Suhrkamp Kiadó gyártási részlegében
dolgozó munkatársaknak szeretnék köszönetét mon­
dani. Nem volt mindig könnyű a technikai adottságo­
kat összhangba hozni a szakmai igényekkel, ám Rolf
Staudt és Manfred Wehner urak minden tőlük telhe­
tőt megtettek, hogy támogassák a szöveg csorbítatlan-
ságára irányuló fáradozásaimat. Leköteleztek ezzel.
Már a könyv számos helyén is kifejeztem hálámat
olvasóim leveleiért, itt azonban külön is meg szeret­

131
nék emlékezni róluk. Sokan közülük valójában „együtt
írták” velem ezt a könyvet, jóllehet erről sejtelmük
sem volt, mégis névtelennek kell maradniuk, mert
közléseik bizalmas jellegűek voltak. Történeteik, tra­
gikus, gyakran felfoghatatlan sorsuk s végül csalódást
okozó tapasztalataik a legkülönbözőbb irányzatokhoz
tartozó terapeutákkal ismételten eszembe juttatták,
mennyire könnyen vissza lehet élni a gyermekkoruk­
ban rosszul kezelt emberek tragédiájával.
Mindig sajnáltam, hogy a hozzám intézett számos
levélre nem tudtam személyesen válaszolni. Ennek
több oka is volt. Ma ismét lehetőségem nyílik arra,
hogy sajátos olvasói kérdésekkel foglalkozzam, s ezzel
élek is. Remélem azonban, hogy sok korábbi levélíróm
minden további nélkül felismeri a leveleikre adott vá­
laszaim immár rendelkezésre álló folytatását (miként
mély lekötelezettségem érzését is).
Végül köszönetét szeretnék mondani barátaimnak
és kollégáimnak, akik nyíltságukkal és odafigyelésük­
kel mindig segítettek abban, hogy korábbi, megrögzött
álláspontjaimat feladjam, s észleljem a tudományban
és a terápiában mutatkozó új fejleményeket.

132
A sz erz ő rő l

Alice Miller (1923-2010), a könyv szerzője neves

svájci pszichoanalitikus és nagy hírű szakíró. Alicija
Englard néven született lengyel zsidó családban. Csa­
ládja Németországban élt 1933-ig, majd visszaköltöz­
ve Lengyelországba a háború és a holokauszt alatt álné­
ven bujkált. 1946-tól Svájcban élt. Baselben doktorált
pszichológiából 1953-ban, majd hatévnyi tanulás után
1960-tól gyakorló pszichoanalitikusként dolgozott.
Miller felfogása a viselkedés és érzés zavarainak ér­
telmezésében visszatér a trauma modellhez. Miller szá­
mára a trauma igen tág fogalom. Beletartozik nemcsak
a megrontás, hanem az elfenekeléstől a szidalmazásig
sok minden, amit ő maga is ’fekete pedagógia’ néven
illet. Kiindulópontja, hogy a gyógyulás nyitja egyedi és
megismételhetetlen, nevezetesen gyermekkorunk tör­
ténetének érzelemteli feltárása, s érzelmi elfogadása.
Ezt a felfogást fejti ki leghíresebb műve, A tehetsé­
ges gyermek drámája is. A könyv legfontosabb mon­
danivalója, hogy az érzelmileg megsértett gyermek
képtelen megtalálni igazi énjét, s valójában kifejezés­
zavarban szenved. A pszichoterápia a trauma feldolgo­
zásával a gyermek visszatalálását segíti az önkifejezés­
hez, s ezzel a kreativitáshoz.
Miller a traumaelmélet újbóli előtérbe állítását
számos sokat vitatott élettörténeti elemzésben is be­

133
mutatja. Nietzsche, Picasso, Franz Kafka, Doszto­
jevszkij, Csehov, Schiller, Rimbaud, Proust, James
Joyce, Adolf Hitler életén keresztül elemzi a 19-20.
század nagy alakjainak gyermekkori traumáit s gyer­
mekkori elhanyagoltságát.
Miller életének utolsó évtizedeiben éppen a trauma­
elmélet miatt eltávolodott a klasszikus pszichoanaliti­
kus mozgalomtól. Kilépett az analitikus társaságokból,
s így folytatta saját, a gyermek helyett a környezetet
hibáztató terápiás és elméleti modelljét.
Mindeközben a gyermeki jogok elismert társadalmi
és politikai képviselőjévé is vált. A gyermekek védel­
mében a társadalom és a politika hatalmasságainak is
tanácsokat adott, s a gyermekközpontú világ modern
védelmezőjeként lépett fel.

Főbb művei

The Drama of the Gifted Child (1978)

Prisoners of Childhood (1981)
For Your Own Good: Hidden Cruelty in Child-Rearing and
the Roots of Violence (1983)
Thou Shalt Not Be Aware: Society’s Betrayal of the Child
(1984)
Banished Knowledge: Facing Childhood Injuries
Paths of Life: Seven Scenarios (1999)
The Truth Will Set You Free: Overcoming Emotional Blind­
ness (2001)
The Body Never Lies: The Lingering Effects of Cruel Par­
enting (2005)
Free From Lies: Discovering Your True Needs (2009)

134
Magyarul

A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása

(első kiadás: 2002)
Kezdetben volt a nevelés (2002, 2014)
A gyűlölet melegágya. Fordulópont, 15. sz. 5-22. p.
A serdülés kihasználatlan esélye. Fordulópont, 16. sz. 31-
37. p.
A nevelés szent értékei. Fordulópont, 17. sz. 5-19. p.
Az erőszak megöli a szeretetet. A verés, a negyedik paran­
csolat és az autentikus érzelmek elfojtása. Borút Petrovic
Jesenovec interjúja Alice Millerrel. Fordulópont, 29. sz.
57-64. p.
Pléh Csaba

135
 Osiris Kiadó, Budapest
www. osiriskiado. hu

Felelős kiadó Gyurgyák János

Szöveggondozó Macskássy Zsuzsa
Borítóterv Környei Anikó
Tördelő Lipót Éva
Nyomta és kötötte Dürer Nyomda Kft., Gyula
Felelős vezető Fekete Viktor ügyvezető igazgató

ISBN 978 963 276 267 8

ISSN 1219-7718