GREG

OLSEN

TARTSD
A SZÁD!
 A mű eredeti címe: You teli
Copyright © Gregg Olsen, 2019
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2023

Megjelent a Central Kiadói Csoport gondozásában, 2023-ban

Felelős kiadó: Szemere Gabriella

Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Király Katalin
Felelős szerkesztő: Marosi László
Korrektor: Lőrinczi Ágnes
Tördelés: Scriptor Kft.
Borítóterv: Tóth Gábor
Fordította: Kovács Kristóf
A nyomtatás és a kötés
a Central Dabasi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető: Balizs Attila vezérigazgató
Nikkinek, Saminek és Torinak
 A szerző jegyzete

A közös emlékek olyanok, mint a kirakós játék darabkái. Néha nem

illeszkednek tökéletesen egymásba. Én minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy amennyire csak lehet, összeillesszem ennek a bonyolult történetnek a
darabjait. Ott, ahol az elbeszélés visszaemlékezést tartalmaz, eredeti
nyomozati anyagokat használtam fel, illetve azokat az interjúkat, amelyeket
két éven át készítettek a szereplőkkel. Végül, hogy megvédjem a
szereplőim háborítatlan magánélethez való jogát, , úgy döntöttem, hogy
megváltoztatom Lara Watson keresztnevét.
 Előhang

Hárman voltak nővérek.

Ma már felnőtt nők.
Mindhárman a Csendes-óceán északnyugati partján élnek. Nikid, a
legidősebb Seattle egyik pénzesebb elővárosában. A háza kerülhetett vagy
egymillióba, csupa fényesre csiszolt fa és csupa kézzel faragott bútor. Kora
negyvenes, férjezett, a ház telis-tele gyönyörűséges gyerekekkel. Ha futó
pillantást vetünk a nappaliban kiállított családi fotókra, a vak is láthatja,
miféle aranyéletet teremtettek maguknak a sikeres vállalkozással és azzal az
erkölcsi iránytűvel, amely mindig a helyes útra terelte őket.
De egyetlen szó is elég, hogy Nikkit visszavesse oda, amire gondolni sem
akar.
„Anyu.”
Néha még ma is összerezzen, ha ezt a szót hallja: ösztönös reakció ez
arra, ami akár a sas karma, úgy karcolja végig és hasítja fel a bőrét, amíg a
vére ki nem csordul.
Ránézésre semmi sem árulkodik arról, amin keresztülment, amit túlélt.
És a legszorosabb családján kívül senki nem is tud róla. Nem álarc ez, hogy
a múltat elkendőzze: inkább a bátorság láthatatlan védjegye.
Ami Nikkivel történt, erőt adott neki. Az tette azzá a csodálatos
asszonnyá, akivé vált.
A középső lány, Sami végül hazatért a szülőföldjére, a tengerparti
kisvárosba Washington államban, ahol mindez megtörtént. Épp most
töltötte be a negyvenet, egy helyi általános iskolában tanít. A haja úgy
tekeredik, akár a dugóhúzó, a humora pedig mindenkit levesz a lábáról. A
humor a fegyvere. Mindig is az volt. A gyerekei, éppen úgy, ahogy a
nővéreié, olyanok, amilyenekről minden anya álmodozik. Okosak.
Kalandkedvelők. Szeretetben nőnek fel.
Reggelenként, amikor zuhanyozni megy, mielőtt felkészítené a gyerekeit
az iskolára, Sami nem várja ki, hogy a víz felmelegedjen. Azonnal beáll
alája, hadd sorozza meg a jéghideg víz a testét. Ahogy Nikid, ő is kötődik a
múltjához. Mindahhoz, amit amúgy se rázhatna le magáról.
Amit soha nem képes elfelejteni.
A legkisebbik, ahogy a nővérei is, igazi gyönyörűség. Tori alig múlt
harminc: a haja szőke, ő maga szabadszájú és sziporkázó. Ő messzebb
lakik, Oregon állam közepén, de azért a kapcsolata nagyon is szoros a
testvéreivel. A hányattatás és a bátorság eltéphetetlen köteléket font
közöttük. Tori káprázatos pályát futott be, a vendéglátóipar egyik
nagyágyúja lett a közösségi médiában. A munkájáról és a magánéletéről
szóló bejegyzései mindig mosolyt csalnak azoknak az arcára, akik olvassák
– vagy épp hangosan megnevetteti őket.
Mindezt egyedül önmagának köszönheti, bár ő azt állítja, semmire sem
jutott volna a nővérei nélkül.
De ha a boltban a tisztítószerek polcához ér, és a pillantása a
súrolószerekre esik, elfordítja a fejét. Sőt, majdhogy fel nem nyög. Látni
sem bírja a súrolószereket. Szagolni pedig végképp nem. Ahogy a nővéreit,
őt is az efféle apróságok – ragasztószalag, fájdalomcsillapítók, a gyomirtó
permetező hangja – taszigálják vissza abba az időbe és arra a helyre, ahol és
amikor az anyjuk művelte velük mindazt, amiről megesküdtek, hogy örökre
titokban tartják.
Mindmáig az köti össze őket, amit az anyjuktól kellett elszenvedniük. És
hiába, hogy mind a hármuknak más és más apja van, ők sosem tekintették
féltestvérnek egymást: a testvéri szeretet volt a Knotek nővérek egyetlen
támasza, és az egyetlen, amit az anyjuk nem tudott elvenni tőlük.
Ennek köszönhetik, hogy túlélték.
 ELSŐ RÉSZ

Shelly,
anyu

Első fejezet

Vannak kisvárosok, amelyek a vér és az árulás földjére épültek. Battle

Ground Washington államban, Vancouvertől tizenkét mérföldre
északkeletnek, az oregoni határ közelében ilyen kisváros. A nevét egy
csatáról kapta, amely a Klickitat indián törzs és az amerikai hadsereg között
tört ki: az őslakosok kiszabadultak a barakkokból, ahol fogva tartották őket,
de amíg a megadás feltételeiről tárgyaltak, eldördült egy lövés, és halálra
sebezte a törzsfőnököt. Umtuch volt a neve.
Nagyon is illik Michelle (becenevén Shelly) Lynn Watson Rivardo Long
Knotekhez, hogy a mészárlásról és megszegett ígéretekről hírhedt város
legyen a szülőföldje.
Sőt, mint kiderült, ahhoz is, ahogy élte az életét.
Battle Ground az ígéret földje volt azoknak, akik az ötvenes években
éltek ott. Hamisítatlan amerikai kisváros: jó iskolák, egymásra gondot
viselő szomszédok és persze a tekepályák, ahol minden péntek és szombat
este ezerszámra borulnak a bábuk. Az apukák keményen melóztak, hogy új
kocsit és szép házat vehessenek. Az anyukák többsége otthon maradt a
gyerekekkel, talán később visszatértek a munkapiacra vagy beiratkoztak
valamiféle továbbképzésre, hogy tovább álmodhassanak mindarról, amiről a
házasság és a gyerekek miatt le kellett mondaniuk. Ha volt Battle
Groundban alfahím, hát Shelly apja volt az.
Magas, széles vállú, egykori középiskolai atlétacsillag: nem csoda, hogy
Les Watson lett a városka szeme fénye. Mindenki ismerte. Vágott az esze,
bőkezűen bánt a vonzerejével, bárkit ledumált a lábáról, igazi nagymestere
a hantázásnak. Ráadásul jóképű is: ahány lány csak élt a kisvárosban, mind
őrá pályázott. Mindennek a tetejébe nem elég, hogy ő meg az anyja volt a
gazdája két idősotthonnak, de Les még a Tiger Bowlt, Battle Ground
tízvonalas tekepályáját – tizenkét székes büfével! – is a magáénak
mondhatta.
Ezen a tekepályán dolgozott 1958-ban Lara Stallings. Ahogy
leérettségizett a Fort Vancouver középiskolában, rögtön beállt hamburgert
árulni, hogy összegyűjtse a pénzt a főiskolára. Lara haja szőke volt és
göndör, lófarokba fogta, amely ide-oda libbent, amíg felvette a
rendeléseket. Hozzá még az a szikrázóan kék szeme! Maga volt a
megtestesült gyönyörűség. Sőt, még esze is volt. Csak éppen, siránkozott
később, nem mindig használta: például amikor belement abba, hogy
randizzon Les Watsonnal, aztán hozzámenjen.
Les ráadásul tíz évvel idősebb is volt nála – bár azt hazudta tinédzser
menyasszonyának, hogy csak néggyel.
– Beleszerettem abba, hogy annyi minden történik körülötte – panaszolta
évek múlva Lara -, bedőltem a csalinak, bekaptam a horgot, a hálójába
kerültem. Pedig nem is volt annyira jó fej.
Lara egy nappal azután zuhant vissza a rideg valóságba, hogy a haját
francia kontyba fogta, ahogy Tippi Hedren abban a Hitchcock–
klasszikusban, a Madarakban, és 1960-ban Vancouverben, polgári
szertartás keretében egybekelt Lesszel. Csak az ő családja volt jelen az
esküvőn, pedig a szülei ellenezték a házasságát. Lesnek jó oka volt rá, hogy
ne hívja meg az övéit.
Tudták ők jól, hogy mit várhatnak.
Másnap korán reggel megszólalt a telefon. Lara vette fel. Les első
felesége telefonált Kaliforniából.
– Mikor viszitek el végre ezeket a nyavalyás kölyköket? – köpte a
telefonba Sharon Todd Watson.
Larának fogalma sem volt arról, mit akar tőle.
– Tessék?
Les ugyanis elfelejtette megemlíteni, hogy megígérte Sharonnak, ő neveli
fel a közös gyerekeiket: Shelly, Chuck és Paul Watsont. Ez az apró
feledékenység egyébként jellemző volt Lesre, de Lara nagyon is jól tudta,
hogy sosem lenne képes maradéktalanul eleget tenni a rálőcsölt
kötelességnek – és hogy a szülei félelmei beigazolódtak.
Les csak a kora reggeli telefon után vallotta be Larának, hogy Sharon, a
volt felesége képtelen egyedül felnevelni a gyerekeket, ugyanis depressziós
és alkoholista. Lara egy mély sóhajjal beletörődött a sorsába. De hát mit is
tehetett volna? Elvégre a férje gyerekei: neki tehát nincs más választása,
mint nekigyürkőzni a feladatnak.
Hamar ráébredt, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét. Shelly hatéves volt,
Chuck csak három, amikor beköltöztek. A legkisebbet, a még csecsemő
Pault Sharon megtartotta magának. Lara vállalta a mostohaanya szerepét.
Shelly tündérszép kislány volt hatalmas szemekkel és erős szálú, göndör,
vörösesbarna hajjal. Lara hamarosan észrevette, milyen különös a viszony a
két gyerek között. Chuck soha meg sem szólalt. Shelly volt mindkettőjük
szóvivője. Úgy tűnt, hogy irányítja a fiút.
És minél inkább otthon érezte magát Shelly az új környezetében, annál
gyakrabban zendített rá a panaszkodásra, vagy arra, hogy ocsmány
szavakkal szidalmazza a mostohaanyját.
– Minden nap elmondta, hogy mennyire gyűlöl – idézte fel Lara. – Nem
viccelek! Minden áldott nap.

Sharon Watson leadta a két nagyobbik gyereket, és hazatért Alamedába,

Kaliforniába. Ahogy kitette a lábát Les és Lara házából, mintha nyom
nélkül felszívódott volna. Sosem telefonált, nem kapott tőle születésnapi
üdvözlőlapot sem Shelly, sem Chuck. Karácsonyra sem írt nekik. Ez a „ha
nem látom, nem is létezik” meglehetősen kifogásolható módszere a
gyereknevelésnek, de Lara gyanította, hogy Shelly anyja már jóval azelőtt
kifejlesztette magában, hogy hozzáment volna Les Watsonhoz, majd elvált
volna tőle.
– Sharon hihetetlenül zűrös családból jött – idézte fel Lara, amit Les
elárult az első feleségéről. – Az anyja ötször vagy hatszor, talán hétszer
ment férjhez, és egyetlen gyerek volt. Ha jól tudom, volt egy ikertestvére,
aki halva született. Nem tudom, tényleg így volt-e, de ez is egyike a
sztoriknak, amiket hallottam róla.
De mindegy is, mi juttatta erre a pontra, addigra mindenki tudta, hogy
Sharon súlyos alkoholproblémával viaskodik. Kifejezetten önveszélyes
életet élt. Egyes családtagok még azt is tudni vélték, hogy prostituált lett
belőle.
Aztán 1967-ben, egy szép tavaszi napon a Los Angeles-i Megyei
Seriffhivatal hívása verte fel a Watson-ház csendjét Battle Groimdban. Egy
gyilkossági nyomozó hívta őket azzal a hírrel, hogy Sharont egy lepukkant
motelszobában meggyilkolták, és a halottkémnek szüksége lenne valakire,
aki azonosítaná a hullát – és magához venné az áldozat kisfiát, Pault.
 Les hallani sem akart a gyerekről, aki zsenge korához képest számtalan
viselkedési zavarral küzdött, Lara azonban ragaszkodott hozzá. Ez így
helyes. Így hát kénytelen-kelletlen elindultak Kaliforniába, hogy
azonosítsák a holttestet, és hazahozzák a kissrácot.
Les hűségesen beszámolt Larának mindarról, amit a rendőröktől és a
halottkémtől megtudott.
– Egy őslakos amerikaival élt együtt, mindketten hajléktalanok voltak –
mesélte. – Piások. Az utcán laktak. Sharont pedig agyonverték.
Később, amikor Sharon hamvait Washingtonba küldték, az anyja nem
volt hajlandó magához venni az urnát. Búcsúztatót sem rendezett a lánya
emlékére. Tragikus, de hát nem is végződhetett volna másképp. A viharvert
családi fotóalbumban is csak pár kép maradt Sharonról, azokon se
mosolygott, egyiken sem. Az örök reménytelenség fekete-fehérben
megörökítve.
Shelly tizenhárom éves volt, amikor megtudta, mi történt az anyjával,
akkor egyáltalán nem érdekelte. Még csak nem is reagált rá. Mintha semmi
köze nem lett volna az anyjához.
– Egyetlenegyszer se kérdezett róla – emlékezett vissza Lara.
 Második fejezet

A Watson család legújabb tagja problémák garmadáját hozta magával

Battle Groundba. Paul mintha soha nem is hallott volna az érzelmek
kordában tartásáról, arról pedig, hogyan viselkedjünk az emberek között,
fogalma sem volt. De még csak ülni sem tudott rendesen a vacsoraasztalnál.
Az első vagy talán a második itteni napján Lara rajtakapta, amint feltépi a
konyhaszekrény ajtaját, hogy élelmet vadásszon magának, és ami nem nyeri
el a tetszését, azt egyszerűen a földre hajítja.
– Paul igazi vadóc volt – ismerte el később. – Mint egy kis állat. Még
bicskát is hordott magánál. Nem viccelek! Egy kiskölyök, bicskával!
Lara tette, amit tehetett, de az első pillanattól fogva tisztában volt azzal,
hogy lehetetlenségre vállalkozik. Les egész nap a pénzt hajkurászta, Lara
még csak szemrehányást se tehetett neki, hogy elhanyagolja a gyerekeit. Ő
tehát főállású mostohaanyává képezte át magát, hogy ellássa a három kis
rémséget: az akaratos Shellyt, a vadóc Pault és a hallgatag Chuckot. A
magányos Chuck továbbra sem beszélt semmit, kivéve azt, amit Shelly a
szájába adott. Azok, akik ismerték a szülőanyját, gyanították, hogy
valamiféle gyermekbántalmazás válthatta ki a problémákat, bár az 1960-as
években az ilyesmi még nem nem került terítékre.
– Egy szomszédtól hallottam, látták, hogy Chuck a nyitott ablakban áll és
sír – idézte fel Lara. – És nemcsak egyszer, hanem nagyon is gyakran.
De hiába volt Paul és Chuck olyan zűrös, amilyen csak lehetett, a legtöbb
bajt mégiscsak Shelly hozta Lara nyakára.
A Watson családban szent volt a hétvége: a külvilág megszűnt létezni,
csak a kölykök számítottak, akikhez egy kislány és egy fiú is csatlakozott,
Les és Lara közös gyerekei. Nyáron általában a tengerpartra mentek, hol
Oregonba, hol Washingtonba, télen meg síelni a Mount Hood lejtőire.
Minden szép és jó lett volna – ha nincs Shelly.
Aki hol hisztizett, hol verekedett, már ha egyáltalán hajlandó volt a
többiekkel kirándulni menni. Márpedig amihez nem volt kedve, ahhoz jobb
volt, ha a többiek hozzá se kezdtek. Ha nem úgy alakult, ahogy akarta,
valahogy mindig kitalált valamit. Jobbára valami hazugságot. Ügyetlenül,
néha nevetségesen ügyetlenül hazudott. Például ha nem írta meg a leckéjét,
azzal állt elő, hogy a kistestvérei széttépték a füzetét. Ha lebukott a
hazugsággal, hát egyszerűen nem volt hajlandó iskolába menni.
– Megpróbáltam én mindent, hogy elviselhetővé tegyem Shelly reggeleit
– emlékezett vissza Lara. – Még este kikészítettem a ruháit másnapra, hogy
ne az utolsó pillanatban kelljen kitalálnia, mit vegyen fel. Kiraktam elé az
asztalra a müzlit meg a gyümölcsöket, hadd válogasson kedvére. Megtettem
mindent, hogy egy kicsit békésebben teljenek a reggelek. De hiába. Ha
valami nem volt Shelly kedvére, akkor hallani sem akart róla.
így aztán reggelenként Shelly durcásan és többnyire dühösen elindult az
iskolába, de a reggeli csatározás legalább véget ért.
Legalábbis Lara egy ideig ebben a hitben ringatta magát.
– Egyszer aztán felhívtak az iskolához közeli Standard Oil benzinkútról.
Ilyet még életemben nem láttam, hadarta a benzinkutas: a kiscsaj ki-be jár a
mosdóba, mindig egy zsák ruhával megy be, és másik ruhában jön ki. Már
egy egész halom ruhája lehet a mosdóban!
Lara autóba vágta magát, és irány a benzinkút. Az álla is leesett attól,
amit ott talált.
Shelly tényleg egy egész halom ruhát tárolt a mosdóban. Legalább négy-
öt ruhája volt ott, szoknyák betárazva. Vadonatúj, gyönyörű ruhák, de
Shelly egyiket sem volt hajlandó felvenni a suliba.
 A ruhák ügyében kipattant összetűzés csak egyike volt a Shelly és Lara
közötti háború hadszíntereinek. Lara csak nem adta fel a küzdelmet, hogy a
helyes útra terelje a mostohalányát. Ahogy Shelly nagyobbacska lett, Lara
táncolni taníttatta volna; de a lány még csak belépni sem óhajtott a
táncterembe. Az előadásokat is elbliccelte.
– Vele minden miatt kitört a dráma. A legjelentéktelenebb apróság miatt
is. Akárhová vittük, akármivel próbálkoztunk, Shelly vagy szórakozott volt,
vagy dühös. Mindegy volt, mi miatt. Ha kedveskedni akartunk neki, ha
ajándékot kapott tőlünk, az is csak felbosszantotta. Mi bajod van neked, te
lány, próbáltam kifaggatni, de nem válaszolt, csak a viselkedésén látszott,
hogy valami nem tetszik neki. És semmi sem tetszett neki. Semmi sem volt
elég jó.
Egy idő után Shelly viselkedése megváltozott: korábban csak hálátlan
volt és akadékoskodó, de később bajkeverővé és bosszúszomjassá is vált.
Elsősorban a testvéreit utálta. Úgy érezte, hogy a rájuk fordított figyelmet
őtőle rabolják el, márpedig ez bosszúért kiált. Shelly módszere durva, néha
kifejezetten szadista volt. Belefértek a családtagokról kiagyalt hazugságok,
a pénzlopás, még a gyújtogatás gyanúja is felmerült a Watson-házban.
– Üvegszilánkokat csempészett a kistestvérei cipőjébe – idézte fel
évekkel később Lara keserves sóhajjal. – Miféle ember az, aki ilyesmit
művel?
De nem kellett messzire mennie, ha ki akarta deríteni, ki volt a példakép
Shelly szemében.
Az apai nagyanyja, Anna nagyi is ilyen volt, éppen ilyen.
 Harmadik fejezet

Ha Lara az anyósával, Anna Watsonnal találkozott, előtte mindig görcsbe

rándultak az izmai a gerince körül, miközben abban reménykedett, hátha
Anna ezúttal nem méregeti azzal a jellegzetes cápapillantásával. Ha Anna
végre elindult haza, Lara ellazíthatta a vállát. Csak akkor mert felsóhajtani.
Jó mélyen. Ő maga legalábbis így élte meg a találkozásokat ezzel az Anna
Watson nevű szörnyeteggel.
A nő Fargóban született, Észak-Dakotában, tizenéves volt, amikor a
család átköltözött Clark megyébe. Széltében-hosszában nagydarab nő lett
belőle, izmos vállal és kidudorodó erekkel a nyakától lefelé egészen az
egyszerű, kék blúza gallérjáig. A mérleg legalább száztíz kilót mutatott, ha
rálépett, a bal lábára pedig sántított, úgy húzta maga után; a járását nyikorgó
hang kísérte, hogy mindenki meghallja, ha jött vagy ment. Amilyen a
termete, olyan volt az önbizalma is: hatalmas. Neki mindig és mindenben
igaza volt, olyannyira, hogy még vitatkozni sem mert vele senki. Les sem; a
fiatal felesége, Lara meg aztán végképp nem. Anna igazgatta a Watson
család egyik idősotthonát, ott mindenki tudta, hogy a parancsainak habozás
nélkül engedelmeskednie kell. Vasöklű – ez volt a leggyakoribb jelző, ami
Anna Watson vezetői stílusával kapcsolatban elhangzott.
Anna férje, George Watson épp az ellentéte volt a feleségének. Kedves
volt. Nagyon kedves. Már-már gyengéd. Fél fejjel alacsonyabbra nőtt, mint
az asszony, nem csoda, ha habozás nélkül követte minden utasítását. Lara
úgy emlékezett, hogy húsz éven át egy két és félszer két és fél méteres kis
fészerben aludt a hátsó konyhaajtó mellett. Sosem aludt a házban, mert
Anna úgy döntött, hogy a férjének a fészerben a helye.
Nem sokkal azelőtt, hogy Les és Lara egybekelt, két ápolónő érkezett
Tacomából, a Western State Kórházból, hogy Anna keze alatt dolgozzanak
a család egyik idősotthonában Battle Groundban. Mary és Pearlie volt a
nevük, de Anna csak „az én gyagyásaimnak” hívta őket. Kegyetlen
királynőként uralkodott felettük, a legalantasabb cselédmunkákat lőcsölte
rájuk, márpedig egy aggok házában bőségesen akad alantas cselédmunka.
Lara úgy látta, hogy a két nő alig több rabszolgánál. Anna odahaza is
ugráltatta őket, velük takaríttatta ki a házat, mosatta el az edényeket,
súroltatta fel a padlót. De bármilyen munkát végeztek is, félbe kellett
hagyniuk, ha Anna azt parancsolta, hogy mossák meg a lábát vagy fésüljék
ki a haját. Hátúi lassan mozogtak, kaptak egy taslit, esetleg egy rúgást, vagy
épp a hajukat cibálta meg.
Egy nap, ahogy Lara elment Annához, hogy hazavigye Shellyt, azt látta,
hogy Mary valamiért nagyon kiborult. Pearlie haja vizes volt, törülközőbe
tekerte, hogy megszáradjon. Mi baj, kérdezte Lara. Mary bevallotta, hogy
Anna elviharzott hazulról Shellyvel. Olyan dühös volt, hogy elkapta Pearlie
fejét, belenyomta a vécékagylóba, és többször is lehúzta a vécét.
Lara hinni se akart a fülének. Ilyet még soha életében nem hallott.
– De hát miért? – értetlenkedett.
– Mindig ezt csinálja, ha dühös – legyintett Mary.
– Hát igen – mondta később Lara -, mindketten rettegtek Annától.
Ahogy mindenki más is.
Mindenki, kivéve – úgy tűnt – a kis Shellyt.
Lara nem sokkal azután, hogy Les gyerekei Battle Groundba érkeztek,
beállt dolgozni az egyik idősotthon irodájába. Korábban az volt a vágya,
hogy főiskolára menjen, de ezeknek az álmoknak véget vetett a
hirtelenjében rászakadt anyaság. Mivel Shelly iskolája közel volt az
idősotthonhoz, Shelly tanítás után inkább Anna nagyihoz ment, nem pedig
haza az iskolabusszal. Ha Lara tudni akarta, merre van a gyerek, felhívta
Annát, aki sziszegve leszidta, hogy elhanyagolja a mostohalányát,
olyannyira, hogy szegényke csak a nagyanyjánál kap „tisztességes” ételt, és
csak nála tud rendesen lefürödni.
– Semmi szükség rá, hogy megmosd a haját, Anna.
– Mert nem úgy csinálod, ahogy kell! Csupa kosz.
Anna aztán tudta, mi a legjobb Shellynek.
Sőt, mindenkiről tudta, hogy mi a legjobb neki. Lara tartotta a száját:
időközben megtanulta, hogy így a legjobb.
Egy másik alkalommal, amikor Lara megérkezett Shellyért, azt látta,
hogy a nagyi tövig nyírta a gyerek szépséges vörös haját. Anna nagyi ott
állt az unokája mellett, a kezében ollóval, a száján baljós vigyorral.
– Hát ez meg mi? – tátotta el a száját a döbbenettől Lara.
– Képtelen vagy rendesen megfésülni, hát kénytelen voltam levágni a
haját – förmedt rá Anna nagyi.
De inkább kaszabolás volt az, mint frizírozás, és az eredménye maga a
rettenet. Shelly arcán is kínszenvedés tükröződött.
– Mert nagyon vastag szálú a haja – próbált védekezni Lara, tudván, hogy
Shelly őt fogja hibáztatni a nagyanyja rémtettéért. – Kikefélem én minden
áldott nap – ragaszkodott a maga igazához, közben Shellyre sandított, aki
minden alkalommal, hogy kefét látott a haja felé közeledni, őrületes
sikoltozásban tört ki.
Anna nagyi megvető grimasszal fordult el, és a felsuvikszolt padlón maga
után húzva a lábát, faképnél hagyta őket.
Pontosan azt tette, amihez kedve volt.
Kárt okozni, akinek csak lehet – ez volt a kedvenc időtöltése.
Lara most már világosan látta. Shelly és Anna nagyi elválaszthatatlanok,
örök cinkosok voltak. Shelly volt a nagyi védence. Anna nagyi szeme
fénye. Az árnyéka. A legjobb tanítványa, aki lelkesen figyeli mestere
minden mozdulatát.
 És Shelly hamarosan be is mutatta, hogy mi minden szépet és jót tanult a
nagyanyjától.
 Negyedik fejezet

Shelly mindössze tizenöt éves volt, amikor az első komoly csapást mérte a
világra. Lesből támadott: szakértők szerint ezzel a módszerrel lehet a
legtöbb kárt okozni az ellenségnek.
1969 márciusában egy napon nem jött haza az iskolából. Eddig is szokása
volt késve érkezni, de ezúttal más volt a helyzet. Jóval többet késett a
szokásosnál. Lara reményvesztetten bámulta az órát a makulátlanul
kitakarított konyhájában, idegesen dobolt az ujjaival az asztallapon.
Shelly, hol vagy?
Mit követtél el már megint?
Kivel vagy?
Nőttön nőtt benne a feszültség, végül úgy döntött, hogy mostohaanyai
minőségében betelefonál az iskolaigazgató irodájába, és amit hallott, attól a
lélegzete is elállt. Shelly azért nem ment haza, mert a fiatalkorúak
cellájában üldögél Vancouverben. Egy hónappal a tizenötödik születésnapja
előtt azt állította az iskolában, hogy nem bírja tovább, ami odahaza folyik.
– De hát miről van szó? – próbálta megtudni a részleteket. – Legyen
szíves, és mondja el világosan, hogy mi történt!
– Sajnos, további részleteket nem árulhatok el – hárította el a kérést az
igazgatónő. A hangja hűvösen csengett. Ettől Lara még inkább pánikba
esett.
Ahogy letették, máris hívta a férjét, hogy rögtön jöjjön haza az
idősotthonból, ahol dolgozott.
– Most azonnal! – mondta. – Shellyvel valami baj van.
Az idegességtől remegve betelefonáltak az őrszobára is, aztán elindultak,
hogy megtudják, mi történt aznap délután az iskolában.
 – Senki nem árult el nekünk semmit – mesélte Lara később, miközben
Shelly gyerek– és tinédzserkori fotóit nézegette. Tagadhatatlanul gyönyörű
gyerek volt a vörös haj keretezte arcával, a szeplős orrocskájával és a kék
szeme fölött hullámzó, sűrű pillákkal, akár a virágállatok tapadókoszorúja.
De Lara ekkoriban már tudta, hogy ez a szépség olyan, mint a
gyöngyvirágé. Szemkápráztató, de valójában életveszélyes.
Ártatlan. Tündéri. De ez csak álarc.
Lara valósággal őrjöngött.
– Még a lakásán is felhívtam az igazgatót, de akkor sem mondott semmit.
Arra gondoltam, hogy Shelly biztosan ellopott valamit; szokása volt
elemelni ezt-azt, vagy pénzt csórni a tárcámból. Talán valamelyik
osztálytársa pénztárcáját dézsmálta meg, vagy mit tudom én. Fogalmam
sem volt, hogy ezúttal mit követhetett el.
Gyötrelem volt. Kínos. És biztos, hogy valami nagy-nagy gyalázatot
jelent.
Amikor Watsonék megérkeztek az őrszobára Vancouverben, azonnal látni
akarták a lányukat, de egy felügyelő elutasította a kérésüket.
– Még tart a vizsgálat.
– Miféle vizsgálat? – akarta tudni Les.
– Shelly azzal vádolja önt, hogy megerőszakolta – felelte a zord arcú
férfi.
Lesnek majd a szeme esett ki a gödréből, ahogy ezt meghallotta, az arca
vérvörös lett a dühtől. Azonnal visszautasította a vádat.
– Jézusom – ordított fel -, mi az istennek beszél Shelly ilyen
ostobaságokat?!
Lara rosszulléttel küzdött. Ilyen undorító rágalmat még soha életében
nem hallott. Shelly eddigre már rutinos hazudozóvá vált, de ezzel a saját
rekordját is megdöntötte, nem is kevéssel. Ahogy ő, Shelly mostohaanyja
látta a helyzetet, a férjéről sok mindent el lehetett mondani, de hogy
„erőszaktevő” lenne? Azt aztán végképp nem.
– Szerintem azt se tudja, mit jelent az a szó – nyögte ki végül, hogy
megnyugtassa a férjét.
– Azonnal beszélnünk kell vele! – makacskodott Les.
– Szó sem lehet róla! – horkant fel a felügyelő. – Itt bűnügyi nyomozás
folyik!
– Oké – adta meg magát Les. – Akkor idehívjuk a családi orvosunkat.
Követeljük, hogy ő vizsgálja meg a gyereket. Most rögtön!
A családi orvos, Paul Turner a vancouveri St. Joseph Kórházba vitette
Shellyt, Watsonék pedig hazamentek Battle Groundba.
Aznap éjjel Lara bement a mostohalánya hálószobájába. Hogy mit
keresett ott, maga se tudta pontosan. Talán választ? Az igazat. Bármit. Mint
rendesen, Shelly szobájában átláthatatlan rendetlenség uralkodott,
mindenütt ruhák, mosatlan edények. Meg papírcetlik. Kitépett füzetlapokra
firkált ákombákomok. Shelly költőnek érezte magát, ezért állandóan irkáit
valamit – de Lara nem talált semmit, amiből megtudhatott volna bármit is.
Egészen addig, amíg az ágyhoz nem lépett, hogy azt is átkutassa. Ahogy
előrehajolt, hogy kitapogassa a matrac és az ágyrugók közti rést, az ujjai
egy magazinhoz értek, amit előhúzott onnan.
Levegőhöz sem jutott.
A Valós Vallomások című magazin egy szamárfüles példányát tartotta a
kezében.
A címlapján, vastag betűkkel szedve: 15 ÉVES VOLTAM, AMIKOR AZ
APÁM MEGERŐSZAKOLT!
Lara érezte, ahogy a vérnyomása az egekbe szökik. Egyszerűen képtelen
volt megemészteni, hogy Shelly egy magazin címlapjáról szó szerint átvett
idézettel vádolta meg az apját.
 – Ezt nézd! – nyomta Les orra alá a felfedezését.
Les hitetlenkedve és undorral rázta a fejét. Persze, a vád is gyomorszájon
ütötte – de igazán a lánya viselkedése volt az, amitől végképp kétségbeesett.
– Mi a fene baja van ennek? – nyögött fel.
Lara nem tudott mit felelni. Sose hitte volna, hogy valaki ilyen ártalmas
történettel hozakodjon elő. Hiszen ennek semmi értelme!
Másnap reggel, amikor Turner doktor megérkezett a kórházba, hogy
megvizsgálja Shellyt, Lara neki is megmutatta a magazint.
– Ő találta ki az egészet – fűzte hozzá a magyarázatot.
Watsonék úgy gondolták, az előásott magazin a bizonyíték mindenki
számára, hogy valójában nem történt semmi, hogy ez a megerőszakolás
kizárólag Shelly fantáziájában játszódott le; ám azt is tudták, hogy ami
történt, az nem csak egy újabb jelenet a folytatásos rémdrámában, amit
Shelly őrjöngő rombolásvágya ír. Les is, Lara is úgy érezte, hogy nem lehet
tovább elviselni a lányt. Elvégre ott volt a többi gyerek, rájuk is figyelniük
kellett. Ahogy Les karrierjére is. Ő volt a helyi kereskedelmi kamara
elnöke. Ha bármi is kiszivárogna Shelly vádaskodásából, egyszer s
mindenkorra tönkretenné.
– Baj van, Lara, nagyon nagy baj – csóválta a fejét Les, ahogy Shelly
kórterme előtt várakoztak.
– Shelly már csak ilyen – sóhajtott fel Lara. – Mindig ezt csinálja.
Pár perc múlva dr. Turner lépett ki a kórteremből a vizsgálat
eredményével.
– A lány teljesen érintetlen – újságolta. – Még egy véraláfutás sincs rajta.
Hozzá sem ért senki.
Shellyt még aznap kiengedték a kórházból, de egy feltétellel.
– A lányuk komoly bajban van – idézte fel Lara, amit a fiatalkorúakkal
foglalkozó felügyelő mondott neki. – Mindenképpen pszichológushoz kell
vinniük.
Csakhogy sajnos a családterápia és Shelly pszichiátriai kezelése egyaránt
eredménytelennek bizonyult. Shelly nem volt hajlandó belátni, hogy baj van
vele, és kezelésre szorul. És hiába szembesítették az igazsággal, akkor sem
engedett abból, hogy ő nem tehet semmiről. Soha nem is tehetett. Lara és
Les már itt megértettek valamit abból, amit csak kevesen fogtak fel a
hatvanas-hetvenes évek vége felé: nem lehet segíteni azokon, akik nem
tudják, hogy rajtuk segíteni kell. Márpedig Shelly még csak beismerni se
volt hajlandó, hogy ő eszkábálta össze a megerőszakolásáról szóló mesét.
És azt sem ismerte fel, mekkora kárt okozott az apjának.
Sőt, nagyon is ínyére volt, hogy bombát dobhatott a családi állóvízbe,
mint ahogyan az is, hogy végre megkapta azt a figyelmet, amely szerinte
kijárt neki.
Vissza akart menni a Battle Ground-i középiskolába, ott viszont hallani
sem akartak róla.
– Ezt a hidat már felégetted – közölte az igazgatónő. Shelly üveges
szemmel nézte, Les és Lara megkövült arccal figyelt. – Ebben az iskolában
nincs helyed. Elegünk van a bajból.
Watsonék azt se tudták, mihez kezdjenek. Shelly csak tizenöt éves. Még
iskolába kell járnia. Lara már másnap megpróbálta beíratni az Annié
Wrightba, egy tekintélyes és ennek megfelelően drága bentlakásos
középiskolába Tacomában, Shellyből azonban ott sem kértek.
– Kicsit utánanéztek – magyarázta később Lara. – Kapásból
elhessentették. .
Hiába kerestek Watsonék viszonylag tisztességesen, a gatyájuk is ráment
Shelly középiskolai csillagtúrájára a Battle Groundból akár– hová. Illetve
bárhová. Végül a Hoodsport középiskola fogadta be Washingtonban. Shelly
Lara szüleinél lakott, akik hamar megtanulták, hogy tojáson lépkedjenek a
lány körül, és isten ments, hogy felbosszantsák: soha nem tudhatták, mi lesz
a következő húzása. Kiszámíthatatlan és robbanékony volt. Ráadásul
valami vele született gonoszsággal, bár ezt néha sikerült elrejtenie a
jóságos, gondoskodó álarca mögé. Amíg le nem bukott. Például felajánlotta,
hogy segít Lara mamájának a mosogatásban, amit úgy oldott meg, hogy a
mosatlan edényt, tányérokat, még a lábosokat, fazekakat is egyszerűen
kidobta a kukába. Ha szorgosabb kedvében volt, legalább egy ronggyal
letörölte a csetreszt, de az elmosásukkal ilyenkor sem bajmolódott.
Máskor kijelentette, hogy él-hal a gyerekekért, és hadd bébiszitterkedjen
a szomszédoknál. Sőt, annyira rajong a kicsikékért, hogy akár ingyen is
elvállalná. Eleinte úgy tűnt, hogy tényleg élvezi, jól állt neki az
angyalmaszk. Csakhogy az idill nem tartott sokáig. Amikor a szülők késő
este hazatértek, a gyerekeket ruhástul találták az ágyban: ők mesélték el,
hogy Shelly bezárta őket a szobájukba, bútorokkal barikádozta el az ajtót.
Alig pár hét múlva, hogy Shelly beköltözött, a nagyszülők is felkerültek
az áldozatok listájára.
– Sok unokája volt a mamámnak, de egyikkel sem volt soha semmi
problémája – emlékezett Lara még évekkel azután is, hogy Shelly visszatért
Battle Groundba. – Csak jóval később tudtam meg, hogy a szüleim
valósággal indiántáncot jártak, amikor véget ért az iskola, és végre
hazaküldhették Shellyt. Még a nagyapját is meggyanúsította, hogy kikezdett
vele.
– A szomszédoknak árulkodott róla, azok meg azonnal hívták a
nagyanyámat – hüledezett Lara még visszaemlékezve is. – És azóta sem
vagyok képes megérteni, miért volt ilyen fontos Shelly számára, hogy
amikor csak teheti, tönkretegye mások életét.
 Ötödik fejezet

Lara Watson egy idő után felvette azt a szokást, hogy akárhányszor
megszólalt a telefon, összerezzent. Shelly, nyilallt bele ilyenkor: megint
elkövetett valamit, amivel próbára teheti a mostohaanyja elszántságát, hogy
majdcsak képes lesz rendbe hozni a dolgokat. Amire Lara igenis képes volt.
Tudott bánni az emberekkel. Derűs lelke volt.
Csakhogy Shelly nélkül is elviselhetetlen nyomás nehezedett Watsonék
házasságára. A családi vállalkozás állandó odafigyelést követelő feladat,
Les pedig maradéktalanul megfelelt a kihívásnak. Valószínűleg ez a feladat
volt az egyetlen, aminek maradéktalanul megfelelt. Lara viszont már-már
belefulladt a futóhomokba, amit öt gyerek – a Lestől való két saját és az
előző feleségtől, Sharontól örökölt három – felnevelése jelentett. Utóbbi
három továbbra is csak azon mesterkedett, hogy minél több bajt keverjen,
bár hármuk közül vitathatatlanul Shelly volt a nagymester. Chuck jobbára
csak hallgatott, már-már félénknek tűnt. Lara akár az ölébe is vehette, hogy
felolvasson neki egy mesét. De ha a gyerek megpróbált megszólalni, Shelly
azonnal ott termett, és ő beszélt helyette. A fiúnak az iskolában sem volt
könnyű dolga. Paul viszont a maga részéről végképp rákapott a
hazudozásra, akárcsak a nővére. Shelly irányította Pault, Paul pedig
mindenben a nővérét utánozta. Mindent megtett, hogy elnyomja Chuckot.
Mintha ők hárman maffiává álltak volna össze – és Shelly volt a keresztapa.
A méhkirálynő.
Aki mindig tudja, mi lesz a legjobb mindenkinek.
Akárcsak Anna nagyi.
Shelly világéletében a káoszteremtés nagymestere volt. Nyilvánvaló, hogy
Battle Groundból való száműzetése után senkinek sem fog jót tenni, ha
visszaveszik őt a csapatba. Lara a fél nyarat a telefonnál töltötte, hátha talál
egy iskolát, amelyik hajlandó befogadni Shellyt, de kudarcot vallott.
Mindenütt elutasították. Már-már feladta, ám végül mégis megkönyörültek
rajta. Az Oregon állambeli St. Mary of the Valley Beavertonban, mindössze
negyven percnyire Battle Ground– tól, igent mondott a könyörgésére. Lara
ugyan titokban azt remélte, hogy sikerül valahová messzebbre elkerítenie a
lányt – de nem volt sok választása, így még ennek is örülnie kellett.
Később beismerte, hogy végső kétségbeesésében elhallgatott egyet-mást
abból, amire a bentlakásos iskolának számítania kell, ha befogadja Shellyt.
De hát azok az apácák kőkemény nőszemélyek, nyilván azonnal átlátják
Shelly összes manipulációs kísérletét, és csírájában el is fojtják.
Csakhogy alig telt el néhány hét, az apácák azzal hívták fel Watsonékat,
hogy nem vinnék-e haza Shellyt, legalább a hétvégére.
– Péntek esténként tehát begyűjtöttük, és elvittük magunkkal a hegyi
kunyhónkba síelni. Minden hétvégén megpróbáltuk, pedig esküszöm, egyre
nehezebb lett. Azokat a napokat fogcsikorgatva töltöttem. Pedig milyen
békések voltak ezek a hétvégék nélküle! Még a fiúk is, pedig azok se voltak
éppenséggel problémamentesek, elviselhetőbbek voltak.
Úgy tűnt, minél többet adnak Shellynek, ő annál többet követelt. És ha
nem kapta meg, amit akart, hisztériás rohamot rendezett.
– Már az apácák is arra kértek, hogy ne vigyem vissza hozzájuk. Túl sok
a gond a viselkedésével – mesélte Lara.
A szokásos, jól ismert gondok.
Az apácák azt mesélték, hogy Shelly gyakran ordítva ébredt fel az
éjszaka közepén. Egyszer pedig elcsórta egy osztálytársa házi feladatát, és
széttépte. Többször lopáson kapták. Sőt, még egy ősrégi gerillataktikát is
feltámasztott: üvegcserepeket csempészett az iskolatársnői cipőjébe.
Az iskolaév végeztével a St. Mary of the Valley igazgatónője kijelentette,
hogy nem hajlandó visszavenni Shellyt a következő évre.
– Pedig bármennyit fizettünk volna, csak maradhasson – panaszolta Lara.
– Mindhiába. Az apácák megkutyulták magukat.
Azon a nyáron Shelly a felégetett föld taktikáját alkalmazta Battle
Groundban. Azzal töltötte a napjait, hogy Larát szidta. Reggeltől estig
hajtogatta, mennyire gyűlöli, alig várja, hogy összeessen és meghaljon. Lara
türtőztette magát, amíg tehette, de időnként kénytelen volt Shelly
tudomására hozni, hogy bizony ő maga sem egy főnyeremény.
– Mi bajod van neked? – rivallt rá. – Mindig rosszkedved van, soha nem
örülsz semminek!
És ez bizony így is volt. Lara a saját szemével láthatta, hogy Les mindent
megad a lányának. Hiába követett el bármit ellene, hiába, hogy szó szerint
bemocskolta a nevét, Les úgy bánt Shellyvel, mint egy kis hercegnővel.
Nem, Shelly hercegnő nem maradhatott tovább Battle Groundban.

A következő önkéntes áldozat, aki csupa jóindulatból mentőövet nyújtott

Watsonéknak, Les nővére, Katié lett. Shellynek különleges tehetsége volt
ahhoz, hogy megsajnáltassa magát, hogy bárkit a maga oldalára állítson az
egész világ ellenében. Szegény édesanyját megölték. A papája molesztálta.
A mostohaanyja mostohán bánt vele. Addig panaszkodott, amíg Katié fel
nem ajánlotta, hogy nála töltheti a nyarat, ott nem éri utol az a cudar
családja, Lara meg végképp nem.
Ezeket a beszélgetéseket néha Lara is végighallgatta. Shelly sosem
leplezte az érzelmeit. Sőt, jó hangosan beszélt, hogy mindenki hallja, akit
érint.
– Hallottam, ahogy panaszkodik Katie-nek, hogy milyen gonosz, milyen
gyalázatos vagyok -idézte vissza a történteket Lara. – Hogy nem engedek
neki semmit, sosem veszek neki semmit. Hogy mi mindennek szidom.
Shelly szánalomébresztő műsora osztatlan sikert aratott.
Watsonéknak volt egy kisteherautójuk és egy lakókocsijuk, azt tervezték,
hogy nyáron Disneylandbe mennek. Shellyt feltették egy repülőgépre, a
többiek pedig egy csodás nyarat töltöttek el nélküle.
Pár héttel később Katié telefonált azzal, hogy Shelly mindent elmondott
neki. Így hát ő és Frank, a férje úgy döntött, hogy a következő iskolaévre
magukhoz veszik „szegény lányt”: lakhat náluk, a keleti parton, ahol Frank
bányamérnökként egy szénbányászati vállalat elnöke volt.
Lara el se akarta hinni, hogy ilyen szerencséje lehet. Biztos volt benne,
hogy Shelly hazudott, mint a vízfolyás arról, milyen rossz sora volt Battle
Groundban. De fütyült rá.
– Istenem! - sóhajtott fel boldogan. – Köszönöm, hogy meghallgattad az
imáimat!
Mint később világossá vált, a keleti part volt Shelly utolsó állomása a
felsőoktatás felé vezető, iskoláról iskolára csapongó, családtagot családtag
után félholtra kínzó útján.
– Szörnyű volt – foglalta össze Lara ezt a két évig tartó vándorlást: az ő
olvasatában a Shelly körüli cirkuszok fajultak el annyira, hogy végül Katié
és Frank beadta a válókeresetet.
Shellyt azonban ez a dráma a legkevésbé sem aggasztotta. Ő a maga
részéről továbblépett: még be sem töltötte a tizennyolcat, de már megtalálta
a leendő férjét.
 Hatodik fejezet

Minden férfi felismeri a nagy pillanatot, amikor megpillantja Őt. Az Igazit.

Aki úgy megpörgeti a férfit a tengelye körül, hogy ha fúrófej volna, hát
kutat ásna.
Randy Rivardo 1971 nyarán pillantotta meg először az akkor tizenhét
éves Shellyt. Az új lány tagadhatatlanul igazi bombázó volt. De nem Randy
volt az egyetlen, a pennsylvaniai Murrysville összes fiatal csávója rajta
felejtette a szemét a kis jövevényen, aki a nagybácsikájánál és a
nagynénikéjénél talált menedéket, és a Franklin Regionalba járt
középiskolába. Ő és Randy járni kezdtek, és mire Shelly felsős lett, már egy
párnak számítottak. Szép pár voltak: Shelly a vörös hajával és a hófehér
bőrével, Randy meg a fekete szemével és a fekete loboncával, amit az olasz
őseitől örökölt. De ez csak afféle tinédzserrománc volt, az ilyenek egy időre
megszédítik az embert, aztán megmaradnak szép emléknek. 1972-ben
leérettségiztek, és ki-ki ment a maga útján, pontosabban Randy maradt
Pennsylvaniában, hogy összeszedje a pénzt a főiskolára, Shelly pedig
visszatért Washington államba, és beállt segédnővérnek az apja egyik
idősotthonába.
Csakhogy még azon a nyáron újra fellángolt a szerelem tüze Randy
lelkében. Shelly, akinek hiányzott a fiú, tudott egy megoldást. Az apja állást
ajánlott Randynek.
– Nem akarnál meglátogatni Battle Groundban? – kérdezte Shelly. – Az
apám felvenne karbantartónak.
Randy nem állt azonnal kötélnek. Kecsegtető volt az ajánlat, de
teljességgel váratlanul érte. Shelly elhúzta előtte a mézesmadzagot.
– Ingyen szállást is adna az apám – mondta. – Hamarabb össze–
gyűjtenéd a pénzt az iskolára.
 Ez már meggyőzően hangzott. Igaz, csak öt dollárt kapna óránként, de
miután utánanézett a tandíjaknak a vancouveri Clark főiskolán, Randy
végiggondolt mindent. Autóba vágta magát, és ki se szállt belőle, csak
Battle Groundban, Shelly ölelő karjai közé.
Ölelő, akár a Vénusz-csapda* levelei.
Alighogy Randy megérkezett, hamar kiderült, hogy a Watson családnak
más tervei is vannak vele, nem csak annyi, hogy karbantartóként
dolgoztassák. Férjet kerestek Shellynek. Valószínűleg a menyegző részleteit
is kidolgozták, mire kiszállt az autóból. Nem telt hosszú időbe, hogy a
horgot is beakasszák. Shelly elmondta mindenkinek, mennyire rajong
Randyért, Les pedig úgy fogadta, mint rég elveszettnek hitt fiát. Bármi
kellett Randynek, Les azonnal megszerezte, ha a pokol fenekére kellett érte
mennie, akkor is.
Randy azonban hamarosan gyanút fogott. Shelly apja túl lelkesen
igyekezett átpasszolni a lányát egy másik pasinak.
– Annyira túllihegték, hogy Les még tanút is szerzett nekem, mert se
rokonom, se barátom nem élt azon a környéken. Méghozzá villámgyorsan –
emlékezett vissza Randy. Amúgy nem volt a végletekig béketűrő, de most
tartotta a száját. – Hátradőltem, és hagytam, hogy történjék, aminek
történnie kell.
Az esküvőn Randy baráti köre és rokonsága nem képviseltette magát.
Később egy rokon felfedte, hogy miért: mert Shelly egyiküknek sem
küldött meghívót.

Shelly is, Randy is tizenkilenc éves volt 1973 februárjában, amikor örök
hűséget esküdtek egymásnak a vancouveri metodista templomban. Shelly
hosszú, fehér menyasszonyi ruhát vett fel, magas gallérral, ahhoz
hasonlatosat, amilyet Olivia Hussey viselt az 1968-as Rómeó és Júlia
filmben, a vőlegény pedig rózsaszínű szmokingot, amelyet Shelly választott
ki az alkalomra. A szertartás után fogadást adtak a közeli Ridgefield
városkában, a történelmi Summit Grove Lodge-ban. A szertartás is, a
fogadás is remekül sikerült, mindenki így érezte. Shelly életének
legnagyobb vágyálma vált valóra, és a fiatalok fülig szerelmesek voltak
egymásba. Legalábbis Randy így látta.
Az ifjú pár Watsonék víkendházába ment nászútra, az oregoni
Government Campbe – Shelly egész kamaszkorában gyűlölte ezt a helyet -,
és egy tizen-egynéhány négyzetméteres alapterületű lakókocsiba tért onnan
haza, utóbbi szintén a Watson családé volt. Shelly rühellte a lakókocsit is:
koszos és rendetlen, mondta róla. De hát ez csak a kezdete a közös
életeteknek, próbálta vigasztalni Lara. Annyi jövedelmük, hogy házat
vehettek volna a fiataloknak, nem volt.
– Akkor sem akarok lakókocsiban lakni – ismételgette Shelly.
Röviddel az esküvő után Shellyt menstruációs görcsök kezdték gyötörni,
olykor-olykor még az idősotthonból is kimaradozott miattuk. A „bajai” – ő
így nevezte – úgy támadtak rá, mint valami cunami, és általában elsejétől
hó végéig tartottak. Bement dolgozni, aztán hazajött, és másnap kezdődött
minden elölről. Végül Les Watson, bármennyire nehezére esett is a döntés,
elbocsátotta a lányát.
– A munkabírás és a megbízhatóság sosem tartozott Shelly erényei közé –
vallotta meg később Randy ifjú arájáról.
Shelly aztán mégis talált munkát magának, éspedig egy másik
idősotthonban. Csakhogy ott is ki-kimaradozott, úgyhogy megint csak
elbocsátották.
– Így hát újra az apjánál vállalt munkát – folytatta az elbeszélését Randy
-, pattogott ide-oda, akár a pingponglabda.
 Végül, miután egyszer s mindenkorra útilaput kötöttek a talpára, Shelly
végképp otthon maradt háziasszonynak – ám a háztartás se vette sok
hasznát. Sosem takarított. Ha tehette, csak heverészett és dirigált
hallótávolságon belül bárkit, hogy mi a dolga; és mindenkit folyton-folyvást
emlékeztetett, milyen sokkal tartoznak neki, illendő tehát, hogy habozás
nélkül teljesítsék minden parancsát.
Ebben is Anna nagymamára hasonlított, méghozzá kísértetiesen.

Shelly új kocsiról álmodozott, így hát azt tette, amit mindig is szokott: az
apját vette célba. Mit sem számított, hogy kis híján egy életre tönkretette az
apját a hazugságával, hogy megerőszakolta. Úgy látszott, az a balhé eddigre
már elült. Valójában azonban Watsonék rettegtek Shellytől, attól, hogy mit
talál ki legközelebb. Könnyebb volt, ha megadnak neki mindent, amit
követel, hogy boldoggá tegyék, és ezzel sakkban tartsák. Ha moziba
vágyott, vagy koncertre, vagy valami eseményre a városon kívül, már
nyitották is a pénztárcájukat.
Természetesen a pénztárca nem volt feneketlen: Les ugyan sikeresen vitte
az üzleteit, de azért nem vetette fel a pénz.
Shelly nemcsak hogy új autót követelt, de megragadta az alkalmat arra is,
hogy újólag bemutassa a szüleinek, milyen messzire hajlandó elmenni,
hogy megkapja, amit akar. Ragaszkodott hozzá, hogy az új autó egy VW
Bogár legyen.
– Apuci, olyan kocsit akarok! Olyat, és semmi mást!
Les beadta a derekát. Bement Vancouverbe, hogy szemrevételezze a
kínálatot. De mégsem egy Bogárral érkezett vissza Battle Ground– ba,
hanem valamivel, amiről úgy gondolta, hogy még annál is jobb: egy
csaknem vadonatúj, halvány rózsaszín Buick kabrióval.
 Shelly szeme összeszűkült, vérvörös arccal toporzékolni kezdett, de úgy,
hogy az ablakok beleremegtek.
– Mi ez az undorító vénasszonyok tragacsa?! – förmedt rá az apjára.
Les értetlenkedve hátralépett. Tudhatta volna jól, mire számíthat, de most
mégis meglepődött.
Randynek tetszett a kabrió, ám a feleségét sehogy sem tudta
lecsillapítani. Shelly vigasztalhatatlan volt.
A következő húzásától majd az eszét vesztette mindenki.
Shelly még aznap éjjel ájultan esett össze; a jelek szerint túladagolta
magát altatóval és itallal. Randy sehogy sem tudta eszméletre téríteni,
pánikba esett, felhívta Watsonékat, akik azonnal berohantak a lányukkal a
Vancouver Memóriái Kórházba. Már attól féltek, nem fogja túlélni. De
miután kimosták a gyomrát, az ügyeletes orvos beszámolt arról a családnak,
hogy mit talált Shelly gyomrában.
– Aszpirint vett be – idézte fel évek múlva Lara, amit akkor hallott. – És
csak pár szemet. Altatónak nyomát sem találták.
Egy szép napon Randy, amikor hazajött a főiskoláról, a lakókocsit
feldúlva találta, a feleségét pedig véres arccal.
– Atyaisten – rohant oda hozzá -, mi történt?
– Betört ide egy férfi – szipogott Shelly -, és rám támadt. Megerőszakolt
– mutatott a véres karmolásokra az arcán. – Aztán elvette a puskádat, és
elrohant vele.
Randy felhívta a Clark megyei seriffet, és persze az apósát is. Pár perccel
később mindketten odaértek a helyszínre. Randy és Les a lakókocsi előtt
várta ki, amíg a seriff kikérdezi Shellyt.
Egy-két perc múlva a seriff dühös arccal, fejcsóválva kijött. Shelly
sebesítette meg önmagát. Senki sem tört be hozzá. És valahogy olyan furán
nézett Randyre és Lesre, majd közölte, hogy nem kíván feljelentést tenni
Shelly ellen.
Amint a seriff elment, Shelly új sztorival állt elő.
– Megint rázendített arra, hogy megerőszakolták – mesélte később
Randy. – És csak azért változtatta meg a vallomását, mert a seriff rá–
kényszerítette. És még azt is hozzátette, hogy látta, ahogy a betörő a háztól
nem messze elássa a puskát.
Hogy bebizonyítsa az igazát, kivitte a férjét és az apját arra a helyre.
– Itt rejtette el – erősködött -, pontosan itt.
Randy egy szót sem hitt az egészből, és gyanította, hogy az apósa sem.
Shelly egyszerűen ráunt arra, hogy az életét egy lakókocsiban tengesse.
Nem volt elég jó. Elvégre ő Les Watson lánya, az isten szerelmére! Neki
több jár.
– Azt mondta, túl veszélyes az a hely, nem élhet ott – hüledezett még
évek múlva is Lara. – Inkább beköltözne egy cuki kis házikóba valahol
bent, a városban.
Ha Shelly akart valamit, azt meg is kapta. Úgy viselkedett, mintha az övé
lenne egész Battle Ground. A boltban és a benzinkúton kifizetetlen
számlákat hagyott maga után. A csekkjeiről hallani sem akartak a bankok.
Már annyival tartozott, hogy egyes boltosok azt tervezgették, majd
Randyből szedik ki a pénzt, ha kell, erőszakkal. Ő könyörgött, hogy ne
hitelezzenek a feleségének egy fillért se, a boltosok egyet is értettek vele.
Aztán mégis újra meg újra behódoltak Shellynek.
Most már értette Randy, hogy miért fogadta be őt olyan gyorsan Les a
családba. Nemcsak a lányának talált férjet, de ő maga is megszabadult egy
elviselhetetlenül nehéz kölönctől.
1974 nyarán, amikor Shelly bejelentette, hogy terhes, mindenki
fellélegzett.
 Lehet, hogy ez lesz a megoldás?

Randy szülei azzal jelentkeztek be, hogy Pennsylvaniából átruccannak

Washingtonba, telepakolva ajándékokkal a születendő kisbabának. Érződött
rajtuk az izgatott várakozás, hogy a család új taggal gyarapszik.
Shelly azonban kerek perec kijelentette, hogy semmi kedve a férje
retyerutyájához. Randy csak legyintett. Jönnek, és kész. És amikor végre
megérkeztek Rivardóék, Shelly bezárkózott a hálószobájába. Ki se jött
onnét, amíg Randy szülei ott voltak. Kínos egy helyzet volt, de Randy jó
képet vágott hozzá, és végeredményben ő meg a szülei egész jól érezték
magukat Shelly nélkül.
Ez persze csak még jobban feldühítette Shellyt.
Hogy mit tett dühében, az csak később derült ki. A könyvek, amiket
Randy kisöccse küldött a babának, nyomtalanul eltűntek. Randy legalábbis
sehol sem találta őket. Shelly azt állította, fogalma sincs, hol lehetnek. Tűvé
tették értük a házat, végül feladták a keresést.
Miután a szülők hazautaztak, Randy megkóstolta a süteményt, amit a
nagyapja küldött ajándékba. A nagypapa több százszor sütött már ilyet.
Ahogy Randy megkóstolta, már köpte is ki az egészet. Sóíze volt, semmi
más, csak só. Felhívta a nagyapját, hogy szóvá tegye a balfogását. A
nagyapa azonban nem is értette, miket hord össze: az egész család evett a
süteményből, és mindenki csak a mályvacukor ízét érezte.
Csak az az adag volt sós, ami Battle Groundba került
Később felfedezték, hogy Randy anyja náluk felejtette az egyik új
ruháját. Shelly felajánlotta, hogy becsomagolja és visszaküldi.
A csomag meg is érkezett szépen, bontatlanul. A tartalma azonban
megszenvedte az utazást. Valaki ollóval összeszabdalta a ruhát.
 – Fogalmam sincs, mi történhetett – vonta meg a vállát Shelly, amikor
Randy számonkérte. – Biztosan a postán szórakozik velünk valaki.

* Húsevő növény, amely a virágja kelyhébe csábítja a rovart, majd összezárja a szirmait, és a
rovarnak annyi.
 MÁSODIK RÉSZ

A két nővér,
Nikki és Sami

Hetedik fejezet

Shelly Rivardo a Captain & Tennille „Love Will Keep Us Together” és a

Bee Gees ,Jive Talkin” végtelenített lejátszásra állított kazettáját hallgatta,
miközben 1975 februárjában világra hozta a lányát. Egy perccel sem
korábban a kelleténél. Shelly már hetek óta panaszkodott a terhességére,
többek között azért, mert holtbiztos, hogy tönkreteszi az alakját.
Nikki az anyja színeit és vonásait örökölte, nem csoda, hogy világszép
csecsemő volt. Mindenki gratulált hozzá, maga Shelly pedig a saját
hasonmását fedezte fel a lányában. Elő is adta rögtön mindenkinek, hogy
mennyire vágyott már az anyaságra. Hogy micsoda nagyra törő álmai
vannak Nikkivel kapcsolatban. Akik ismerték Shellyt, némi kétellyel
fogadták ezt a vallomást, de titokban ők is azt remélték, hogy a gyerek
majdcsak eltereli a figyelmét önmagáról.
Ahelyett, hogy Shelly hazavitte volna az újszülöttet Battle Ground– ba,
úgy döntött, hogy az lenne a legjobb Nikkinek, ha Vancouverben, az anyai
nagyszülei pompázatos, Tudor-stílusú házában gondoskodnának róla.
Amikor Lara meghallotta a hírt, azt se tudta, mit gondoljon: hogy Shellyt
nem érdekli a gyerek, vagy hogy fél a gyerekneveléssel járó fáradságtól.
Mert eltekintve a katasztrófába fulladt bébiszitterkedési kísérletétől
Hoodsportban, a nagyszülei házában, Shellynek dunsztja sem volt a
gyerekgondozásról.
 – Szerintem soha életében nem tartott a kezében csecsemőt – vélekedett
később Lara.
Lara viszont épp ellenkezőleg, arra született, hogy anya legyen, az pedig,
hogy nagymama lehet, még inkább feldobta. Amikor először megérezte,
hogy Nikki rugdos odabent a mamája hasában, rögtön el is nevezte
Toppancsnak a nyúlról, Félix Salten Bambi című mesekönyvéből – és attól
az első rúgástól fogva beleszeretett a gyerekbe.
Akkor még azt hitte, hogy az újszülött és a mamája csak egy-két napig
marad Hoodsportban; aztán három hónap lett belőle, míg végül Randy a
sarkára állt. Ekkor mindhárman hazatértek Battle Groundba.
Lara minden nap átautózott hozzájuk, hogy megnézze a gyereket.
– Egyszerűen nem bíztam Shellyben – indokolta meg.
Ahogy Randy sem. A Rivardo-házban kezdtek eldurvulni a
veszekedések; Shelly egy ízben egész éjszakára kizárta a férjét a házból. Ha
Randy pénzt hozott haza, Shelly addig nem nyughatott, míg el nem költötte
az egészet – önmagára, mert a család gondjai nem érdekelték.
Egyszer a férfi mondott valamit Larának, amit az hosszú évekig nem
tudott kiverni a fejéből.
– Shelly csak akkor kedves hozzám, ha társaságban vagyunk.
Randy egyre gyakrabban aludt az autójában, egy idő után szinte minden
éjjel. Shellyt egyedül a fizetési borítékja érdekelte belőle, azt minden
pénteken elszedte tőle. Nem volt az valami túl fényes fizetés. Távolról sem.
Hiába a tisztességes munka, az ingyen lakhatás, azért elég szűkösen éltek.
Shelly pedig ahhoz volt szokva, hogy mindenből bőségesen kapjon. Be is
panaszolta a férjét az apjánál, és Les Watson elintézte, hogy a csekk
egyenesen Shelly kezébe kerüljön.
– Így legalább biztosította, hogy minden nap hazamenjek – magyarázta
Randy évekkel később.
 Nemsokára azonban be kellett látnia, hogy többet már nem bír elviselni.
Hiába imádta Nikkit, el kellett ismernie, hogy a házassága, amely amúgy is
ingatag talajra épült, végképp szétesett.
Lara nem hibáztatta, amiért otthagyta a családját és Shellyt. Nem
hibáztatta őt senki. Kivéve Shellyt.
A szülei megküldték a repülőjegyet, Randy pedig elhagyta Shellyt, és
Washington államot is, mégpedig inaszakadtából.
– Itt az ideje, hogy újrakezdjek mindent – ezzel indokolta.
És mégis, amikor két hét múlva Shelly felhívta a szüleinél, hogy
megbánt, de tényleg megbánt mindent, és semmit sem szeretne jobban, mint
hogy helyreállítsák a házasságukat, Randy belement, ha vonakodva is, hogy
ő és Nikid odaköltözzenek a családjához. Hiányzott már a lánya, akit
jobban szeretett, mint Shellyt valaha is.
Újra összejöttek hátha nem is hosszú időre: mindössze két hétre.
– Még a nagyszüleimet is kikészítette a viselkedésével – vallotta meg
Randy -, úgyhogy végül nem maradt más választásom, mint beadni a
válókeresetet.
Shelly bosszúja egy pillanatot sem késett. Azonnal felvásárolt mindent,
ami a szeme elé került, az egyre tetemesebb számlákat pedig Randy
nyakába zúdította. A volt férje mind mélyebbre zuhant az
adósságcsapdában. Shellyt azonban ez a legkevésbé sem zavarta. Randy
megkapta a csekkjét az adó-visszatérítésről, és elküldte Shellynek, hogy ő is
írja alá. Elmondta, hogy a pénzzel kifizethetné a hitelezőit, akik már
vadásznak rá.
Nem volt szerencséje. Shelly átverte Randyt, talált egy férfit, aki hajlandó
volt odahamisítani az űrlapra Randy aláírását.
Fel is vette a kormánytól kapott ingyen pénzt, és el is költötte az utolsó
fillérig – önmagára.
 Aztán egyszerűen eltűnt szem elől. Lara végigpróbálta az összes
telefonszámot, barátokét, rokonokét – mindhiába. Senki sem tudott semmit
Shellyről, Lara pedig aggódott a kicsi miatt.
– Hívtam, hívtam, hívtam – mesélte Lara -, de Shelly egyszer sem vette
fel. Pedig már szinte hisztérikusan próbálkoztam. Vagy nem volt otthon,
vagy csak úgy egyszerűen nem vette fel a telefont. Elege volt az
anyaságból. Beállt pincérnőnek egy kocsmába Vancouverben a Main
Streeten, és úgy látszik, ezzel beérte.
így ment ez egy ideig. Aztán egy Battle Ground-i rokon azzal hívta fel
Larát, hogy jó lenne, ha magához venné Nikkit, akiről ez idő tájt ő
gondoskodott.
– Shelly lelépett – magyarázta a rokon.
– Hová?
– Nem tudom.
– Mikor jön vissza?
– Azt sem tudom.

Shelly tehát elment. Hogy mit csinált és kivel volt, megmaradt rejtélynek,
bár igazat szólva nem is igen firtatták. Mindenkinek jobb volt, ha Shelly
nincs ott. Nincs az az állandó drámázás. Nem kell állandóan aggódni. Nincs
az az állandó görcs a gyomorban.
Kis híján egy teljes évbe telt, mire Shelly végre visszajött, hogy elvigye a
lányát Larától. De akkor sem adott semmiféle magyarázatot arról, hogy mi
tartott ilyen sokáig. Bemasírozott, fogta Nikkit, és elvitte magával. Pedig
Lara eddigre még jobban megszerette a kislányt. A legszívesebben
megtartotta volna: ha Shelly átengedi neki a gyereket, akkor örökbe
fogadja, és a sajátjaként neveli fel.
 Esküt tett rá, hogy továbbra is megtesz mindent, csak az unokája
közelében maradhasson.
1978-ban, amikor Nikki betöltötte a hármat, Shelly levelet írt neki csupa
szeretetből: a levélben leírta, hogy mennyire szereti az ő kicsi elsőszülöttjét.
Minden i-re kitette a pontot, a felkiáltó jelek alatti pontokat szívecskékre
cserélte, hogy fezzel is jelezze túláradó szeretetét. Arról szólt, hogy Nikki
sugárzó arca azonnal elfeledtet vele minden rosszat, ami aznap történt – és
mindezt szabadversben.
„A mindennél drágább arcocskád, a csermelyként bugyborékoló
kacagásod... ahogy nevetsz, gödröcskék mélyülnek el az állacskádon... és
mindezt az aranyhajad keretezi... meg a hatalmas, barna, nevetéstől
szikrázó szemed... "
De nem érte be ennyivel, a levelet feldíszítette néhány, a valóságból vett,
ám a valóságot alaposan feltupírozó szóképpel is:
„Nikki, te ott vagy az ékszerdobozomban! Ott vagy a pénztárcámban! A
rúzsomban is! És mindenütt csak huncutkodsz!"
Shelly egy sokatmondó rímmel zárta a levelét:
„O, Nikki, bár néha elragadnak az indulatok, szeretetem örök irántad,
amíg szívünk dobog!"
Shelly egy időre letáborozott a „mindenki ellenünk van” mesénél. Az
apád elhagyott minket, magyarázta Nikidnek, az apai nagyszüleid nem
szeretnek, folytatta. Közben szomorú szemmel magához szorította a
kislányt: de nincs semmi baj, tette hozzá, mert én nagyon, de nagyon
szeretlek.
Nincs abban semmi meglepő, hogy ez a kivételes műgonddal fabrikált
mese lelepleződött. Igaz, csak hosszú évekkel később, de Nikki talált egy
dobozt, amit az anyja elrejtett előle: az apja és a nagyszülei névkártyái
voltak benne, amiket a karácsonyi ajándékaikhoz mellékeltek. Minden
évben küldtek ajándékot, de Shelly minden évben leszedte róluk a
névkártyákat, és a sajátjaiként adta át a küldeményeket.

Lara és Les attól félt, hogy Shelly magára hagyja a gyereket, ha esténként
elmegy hazulról: át is mentek Vancouverbe, Shelly lakásához, hogy
utánanézzenek. Az első, akivel találkoztak, Danny Long volt, a szemközti
lakó. Lara ismerte Danny anyját, a Tiger Lanes tekepálya rendszeres
látogatóját. Danny sovány, hosszú fekete hajú, megnyerő mosolyú férfi volt,
és azt mondta, van kulcsa a szemközti lakáshoz.
– Jól ismerheted a lányomat, ha kulcsod van a lakásához – állapította meg
Les.
Danny csak morgott valamit a bajusza alatt, miközben beengedte őket
Shellyhez.
Shelly nem volt otthon, Nikki sem, Watsonék csak egy dobozt találtak
bent, telve a Mount Hood alatti víkendházból ellopott szajréval, no meg egy
kulcskészlettel a saját házukhoz és az autóikhoz, és természetesen a
víkendházhoz. Lara már hetek óta kajtatott a retiküljéből eltűnt kulcsok
után.

Shelly és Danny hamarosan össze is költöztek abba a házba Battle

Groundban, amit Anna nagyi amúgy is a kedvenc unokájának ígért. Shelly
hamarosan újra gyermeket várt. Apát 1978. június 2-án kelt egybe egy kis
esküvői kápolnában, a vancouveri bíróság épülete mellett. Shelly tehát
huszonnégy évesen másodszor is férjhez ment. Két hónappal később, 1978
augusztusában megszületett Samantha. Egy újabb gyönyörűség, szőke
hajjal és tágra nyílt, élénk tekintetű szemekkel.
Danny jó apja lett a lányoknak, ám Shelly az emberére talált benne.
Megállás nélkül keményen veszekedtek, ami akár tettlegességig is fajult.
Tányérok röpködtek. Ordítozás. Ajtók dörrentek. Folyamatos drámázás.
Amikor Lara egyszer ott járt – vagyis amikor egyszer beengedték -, ököllel
ütött lyukakat látott az egyik oldalfalban. A tuti tipp Danny lett volna mint
lehetséges tettes, Lara azonban sehogy sem tudta kiokoskodni, ki volt a
bűnös a házasfelek közül.
Szó, ami szó, Shelly és Danny házassága legalább olyan viharos volt,
mint a Shelly-Randy-frigy, és úgy is végződött. Ha a balhék végeztével
Danny elment hazulról, hogy kiszellőztesse a fejét, Lara berámolta a két
lányt a kocsiba, és elindult, hogy levadássza a férjét.
Shelly, ismerte fel később a családja, mindig is szeretett vadászni.
Akárhányszor új barátra tett szert, Shelly mindig ugyanazt kötötte Nikki
lelkére:
– Azt akarom, hogy apukának szólítsd!
És Nikki engedelmeskedett. Ha új iskolába került, Shelly az épp aktuális
barátja vezetéknevén íratta be. Sehol semmi jogi formaság, elég volt Shelly
követelőzése és esküdözése, hogy új családot alapított.
Ilyen egyszerű volt az egész.
Danny és ő ötödik éve voltak házasok, amikor Shelly felhívta az apját,
hogy küldjön pénzt, mert beadja a válókeresetet. Azt állította, hogy Danny
megcsalta. Mint rendesen, Les szó nélkül teljesítette a kérést. Shellyért
bármit.
1983-at írtunk: a huszonkilenc éves Shelly új pasit fogott ki magának.
– Danny olyan volt nekem, mint az apám – idézte fel Nikki soksok év
múltán. De ahogy Danny kikerült a képből, Shelly célkeresztjébe a békés
természetű Dave Knotek került. – Máig emlékszem, ahogy anyu és Dave
megjelentek a házunkban, Battle Groundban, és anyu úgy mutatta be, mint
az új apukánkat. Én gyűlöltem, mert Dannyt szerettem. De hamarosan már
át is költöztünk Raymondba.
 Nikki mindmáig őriz egy emléket – néhanapján úgy támad rá, akár egy
kísértet.
Pár nappal a költözés előtt történt. Aludt otthon, az ágyában, és egyszer
csak arra ébredt, hogy nem kap levegőt, mert valaki egy párnát szorít az
arcára. Kiabálni kezdett az anyja után – és Shelly meg is jelent, mégpedig
azonnal, de tényleg, abban a pillanatban.
– Mi történt – kérdezte -, mi baj, kicsim?
Nikki zokogva panaszolta el, hogy valaki párnát szorított az arcára.
– Rosszat álmodtál – csóválta a fejét Shelly.
– Nem, anyu – erősködött Nikki -, nem álom volt!
Shelly merev tekintettel méregette a lányát. Álom volt, hajtogatta, és
ebből nem engedett. Nem is kellett. Ha Shelly mond valamit, akkor az úgy
is van.
De az emlék örökre ott ragadt Nikki agyában. Az is, hogy milyen gyorsan
jelent meg az anyja a segélykérésére. És a fura tekintet, amivel vizslatta:
több volt benne a kíváncsiság, mint az aggodalom.
Azóta is azon töri a fejét, hogy ez volt-e az első alkalom, amikor az anyja
megpróbálta megőrjíteni, és megtette-e ezt mással is.
 Nyolcadik fejezet

Rönkök. Osztrigák. Aztán évtizedekkel később: marihuána.

Pacific megye Washington államban nyirkos, szürke alapon szürke színű
vidék. Amióta csak létezik, mindig is a saját természeti környezetének a
foglya volt, és amióta az első fehér telepesek megérkeztek az 1850-es évek
közepe táján az államnak ebbe az eső áztatta, szél tépte délnyugati
szegletébe, válság és fellendülés váltogatta egymást. Már-már lenézően
hangzik, ha az ittenieket kemény legényeknek nevezzük, pedig hát
tagadhatatlanul azok. A Csendes-óceán meg a Willapa-folyó – és
megszámlálhatatlan mellékfolyója – találkozása eredetileg nem tartozott a
földkerekség legdúsabban termő virányai közé, a lakosai megdolgoztak
érte. South Bend, a megyeszékhely, valamint Raymond és Willapa városkák
alkotják a környék gerincét. Az óceán öble fölötti domboldalt szemrevaló
családi házak népesítik be, még a gazdaság hanyatlása előtti korról
mesélnek. A gazdaság lehanyatlott, ahogy mindenütt, ahol a természeti
kincsekre alapozzák a jólétet. Mostanra egyedül a bíróságon, ezen a Beaux-
Arts stílusban* épült palotában észlelhető némi izgatott sürgés-forgás –
ebben az épületben honol ugyanis a szociális hivatal.
De lehet akármilyen nyirkos és szürke a Willapa-folyó partvidéke, le
egészen az öböl partjáig, mégis jelentős szerepet játszik a popkultúrában –
ha nem a főszerepek egyikét. A Nirvána, bár Aberdeenben, egy
szomszédos megyében alapították, az első koncertjét Raymond-ban adta,
ebben az alig háromezer lakosú kisvárosban. Itt cseperedett fel Róbert
Wells, a költő, Mel Tormé Karácsonyi dalának szövegírója; Tom Robbins
író South Bendben írta az első regényét.
És mégis: az itteniek túlnyomó többsége – főleg azok, akik fűrészporban
és osztrigahéjak között töltötték a gyerekkorukat – nem lett világhírű.
Nagyon nem: megmaradtak annak, aminek születtek, valahol a „föld sója”
és a „gyalogbaka” közötti szűkös tartományban.
Dave Knotek jellegzetes példánya volt Pacific megye bennszülött
fiúgyerekeinek. Élete első négy évét a közeli Lebam városkában töltötte,
aztán a szülei, A1 és Shirley, átköltöztek az Elk-patak partján, Raymondban
álló aprócska, favázas házukba. A Knotek családot sosem vetette fel a pénz
– és ezzel a lehető legenyhébben fejeztük ki magunkat. Dave, a bátyja és a
nővére maguk készítették a játékaikat: íjat és nyílvesszőt gallyakból és
csirketollból. A vidéki gyerekeket, mint Knotekéket, az öltözékükről
lehetett felismerni a raymondi osztályteremben. A ruhájuk viseltes volt,
nem éppen a legkifogástalanabb állapotban.
– Megesett néha, hogy ugyanabban a ruhában kezdtem el az új tanévet,
mint amelyikben az előzőt befejeztem. Nem akarok én rosszat mondani a
szüléimről, dolgoztak ők keményen, de attól még nem lett elég pénzük.
Shirley apja egy fűrésztelepen dolgozott; a lánya már többre vitte, egy
ideig egy osztrigakonzerv-gyártó üzemben talált munkát, később pedig
átnyergelt aj. C. Penney Áruházba.
A gyerekek közül Dave lett a fekete bárány A1 és Shirley bánatára: ha
csak tehette, balhéba keveredett, lenyúlta az apja cigarettáját, és egyszer, ha
fél szívvel is, de megpróbált megszökni otthonról egy osztálytársával
negyedikes korában. Ezért kapott éppen olyan szigorú nevelést, mint az
apja. A1 sosem takarékoskodott a borotvafenő szíjjal, ha a gyerekeit kellett
móresre tanítania. Dave nem egyszer, nem kétszer a saját bőrén
tapasztalhatta meg, mire képes egy ilyen szíj – bár mindig igazságtalannak
érezte a büntetést. Csak hát: ilyen az élet...
Raymond városa ekkoriban élte a fénykorát. A fűrésztelepek három
műszakban dolgoztak, éjjel-nappal érkeztek a fatörzsekkel megrakott
kamionok. A folyón egymást érték a rönkökből ácsolt tutajok.
 Dave 1971-ban tette le az érettségit a Raymond középiskolában – hajrá,
Sirályok! -, azzal a jövőképpel, hogy az apja nyomdokait követve
elszegődik favágónak, bár az apa mindent megtett, hogy lebeszélje erről.
– Apa igyekezett eltanácsolni. Túl kemény meló. Végül mégis a favágók
közt kötöttem ki, és ott is maradtam egy évig, mielőtt jelentkeztem volna a
haditengerészethez – mesélte Dave. – De nem akartam örökre favágó
maradni, ezért mentem el a flottához, ahol kitanultam a nehézgépek
kezelését. És ennél is maradtam huszonnégy éven át: buldózereket vezettem
az erdőkben.
A haditengerészet megadta Dave-nek a hiányzó önbizalmat is.
Alaszkában és a Hawaii-szigeteken szolgált, aztán hazatért Raymond– ba,
ahol hirtelen ő lett a környék egyik legkapósabb vőlegényjelöltje. Nem
csoda: jóképű volt, atletikus testalkatú, ráadásul Hawaiin még szörfözni is
megtanult. Mindehhez kellemes természet járult, bár bulizni is tudott. Hab a
tortán, hogy remek állása volt a Weyerhaeuser faipari óriáscégnél.
Hazatérése után belépett az Antilopok és a Sasok jótékonysági klubjaiba, és
népszerűsége nőttön nőtt. Néhány helyi lánnyal kis híján komolyra fordult a
kapcsolata – de ezek mégsem váltak be.
– Mondhatom, vadásztak rám a lányok – ismerte be később halvány
mosollyal.
Honnan tudhatta volna, hogy épp az teríti le, akinek egyáltalán nem lett
volna szabad?

Semmi különösebb oka nem volt rá, Dave Knotek mégis levezetett a
Washington állambeli Long Beachre. Szombat volt, 1982 áprilisának vége,
ilyenkor még nincs strandidő, az majd csak augusztusban kezdődik arrafelé.
Dave, akit épp akkor hagyott faképnél egy lány, sörre és felejtésre vágyott,
de az igazság az, hogy amikor beült a narancssárga VW Beach Buggyjába,
még azt sem döntötte el, hogy a sztrádán jobbra, Westport felé vagy balra,
Long Beach irányába kanyarodjon. Végül Long Beach győzött.
Amikor leparkolt a Soré Thumb, azaz Sérült Bütyök nevű kocsma előtt,
azt látta, hogy odabent egy raklap fiatal férfi lopja napot.
Legfeljebb ha tolták a szelet.
Vagy lökdösték a biliárdgolyókat.
Esetleg a biliárdozásról fecsegtek.
Csakhogy a fiatal férfiak között volt egy fiatal nő is, olyan szép, amilyet
Dave még soha életében nem látott.
Shelly nem volt mindig a lehető legszerencsésebb, ha férfiválasztásról
volt szó, ám azt tagadni sem lehetett, milyen szép. Szikrázó szem, hosszú
loboncban viselt vörös haj, az alakja meg, amilyenről minden kamasz lány
álmodozik, hogy az övé olyan lesz, ha megnő. Hogy minden ingó-ringó
gömbölyűség oda kerül, ahol a helye. Shelly tudta, hogy a férfiak azokat a
nőket szeretik, akik megmutatják, amijük van, ő pedig lelkesen mutogatta
mindenét.
Dave azonnal felismerte, hogy Shelly Watson Rivardo Long magasan az
ő ligája fölött játszik. Rájött, és kész. Így hát inkább oldalról méregette a
vörös hajú, dögös testű tüneményt. Dave későn érő típus volt. A
középiskolában még nem sikerült barátnőt szereznie. Ahhoz túlságosan
szégyellős volt. De még azután is az maradt, hogy leszerelt a
haditengerészettől. Most tehát szopogatta a sörét, és igyekezett összeszedni
a bátorságát, hogy felkérje egy táncra a lányt.
– Mint egy sztár azokban a régi filmekben, olyan volt. Hű, de gyönyörű!
A többiek a lelkűket kitették, hogy felszedjék valahogy, én meg csak
bámultam. Aztán épp mire rávettem volna magam, hogy felkérjem,
odalépett az asztalomhoz.
 Shelly nem hallgatta el Dave elől, hogy van két kicsi lánya lent délen,
Clark megyében, és egy cuki kis háza, amit Anna nagyi hagyott rá,
nyugodjék békében.
– Megadod a telefonszámodat? – kérdezte néhány tánc után Dave a
lánytól.
– Oké – adta a lazát Shelly.
Aznap este még nem együtt mentek haza. Dave azt hitte, nem is látják
többé egymást, de sehogy sem tudta elterelni a gondolatait a lányról. Csak
abban az egyben volt biztos, hogy a Soré Thumbban nem találkozhatnak
többé – az ugyanis még az első találkozásuk éjjelén porig égett.
Végül összeszedte minden bátorságát, és feltárcsázta a számot, amit
Shelly adott meg, hogy megkérdezze, meglátogathatná-e Vancouverben.
Shelly igent mondott. Dave attól kezdve heti rendszerességgel megtette az
utat: fülig belepistult Shellybe és a kislányaiba.
– Aranyos kis kölkök voltak. De tényleg, tündének. És hiányzott nekik az
apa, láttam én. Látta azt mindenki.
Shellynek pedig a megmentő hiányzott: valaki, akit kihasználhat. Danny
már réges-rég elment. Randy szintén. A házzal is, amit Anna nagyitól
örökölt, csak a baja gyűlt meg. Miután nem volt pénze kifizetni sem az
adót, sem a kölcsönt, amit felvett, jelzálog került rá. 0 pedig áttestálta a
jelzálogot Dave Knotekre.
„Dave nekem akarja megmenteni a házat - írta a bíróságnak -, de a ház
javításra szorul. Nekem a gyerekeimről kell gondoskodnom, nem
engedhetem meg magamnak a tatarozás költségeit, ezért testálnám át Dave-
re a jelzálogot. Ha kifizeti, legyen az övé a ház."
Arról sem feledkezett meg, hogy felpanaszolja a házzal szomszédos
idősotthonra váró sorsot is, elvégre az már három nemzedék óta
a családja birtokában volt.
 „Abban a házban élt a nagyanyám. A biológiai anyám is a halála előtt.
Én magam szintén ott nevelkedtem életem első tizenkét éve alatt. Az egész
családom tisztában volt vele, hogy a házat én öröklőm majd, ha eljön az
ideje. Ez az idő 1981 -ben jött el; azért csak ekkor, mert egy igen rossz
házasságban éltem, és a szüleim el akarták kerülni, hogy a válóper során
kicsússzon a kezemből. 1979-ben végre különváltam a férjemtől, és
beköltöztem a házba. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert a lányom azon
az őszön kezdett óvodába járni... Kérem a bíróságot, hogy mentse meg a
házat a gyerekeimnek. Ha kell, szívesen együttműködőm a hitelintézettel
annak érdekében, hogy közösen megtaláljuk a megoldást. Soha életemben
nem ártottam senkinek, és most sem akarok mást, csak jövőt teremteni
magamnak."
Dave később szentül megfogadta, hogy a házat, ha az övé lesz, visszaadja
Shellynek – ám a ház végül ráment a jelzálogra.
Ahogy kezdtek valamelyest összemelegedni, Shelly egy orvostól
hazatérőben könnyek között megvallotta, hogy van őneki nagyobb
problémája is a mindennapi kenyéren kívül.
– Rákos vagyok – jelentette be -, valószínűleg nem érem meg a
harmincat.
Dave egy szót sem értett az egészből. Shelly remekül nézett ki. Ráadásul
addigra már tényleg beleszeretett. Amit most hallott, attól a lélegzete is
elállt.
– Az járt a fejemben – magyarázta évekkel később -, hogy hamarosan
meghal. De ha meghal, ki gondoskodik a két kislányról? Nikki és Sami
végképp magára maradna anya nélkül. Shelly egész idő alatt ezt a rákadut
játszotta ki, nekem pedig nem volt annyi eszem, hogy átlássak a szitán.
Körülbelül egy hónapig laktak Dave garzonlakásában, aztán mind a
négyen átköltöztek egy pirosra vakolt házba Raymond Riverview nevű
negyedében.
– Nem azért vettem el Shellyt, mert a lányainak szükségük volt rám –
ismerte el később Dave -, de azért ez is ott volt a nyomosabb indokok
között.
Végül 1987. december 28-án hivatalosan is megesküdtek. Az egyik
tanújuk egy Kathy Loreno nevű fiatal nő volt, Shelly fodrásza és egyben
legjobb barátnője. Ekkor még senki sem sejtette, hogy Kathy egyszer majd
jóval komolyabb szerepet játszik Knotekék életében.

Les Watson majd kiugrott a bőréből örömében, hogy egyetlen lányát

harmadszor is férjhez adta. Vagyis, ő legalábbis ebben reménykedett,
ezentúl nem őhozzá jár majd pénzt kunyerálni. Azt a megerőszakolásos
históriát soha nem felejtette el, de annyit már megtanult, hogy jobban teszi,
ha tartja a száját. Nem tette végképp tönkre a lánya vádaskodása, de mély
sebet hagyott a lelkén.
A lány azonban még most sem hagyott fel azzal, hogy lépten-nyomon
leprázza az apját a háta mögött, bár szemtől szembe mindent megtett, hogy
visszanyalja magát a kegyeibe: hol bocsánatért esedezett, hol azt ígérgette,
hogy megjavul. Az apjával is elhitette, hogy rákja van, azt akarta, hogy az
apja tőle magától tudja meg a hírt, és ne Larától, akivel időközben
szabályos háborúba keveredett a kislányok láthatása okán, mivel a
mostohaanyja sűrűbben akarta látogatni őket. Les viszont nem akart a
lányával beszélgetni, Shelly ezért a telefon helyett levélíráshoz
folyamodott:
„Mindig is büszke voltam rá, hogy te vagy a papám. És ahogy egyre
érettebb leszek, egyre világosabban látom, hogy mennyire szeretlek és
becsüllek. Apu! Annyira tele vagyok fájdalommal, hogy muszáj kiadnom
magamból valamennyit. Hosszú ideig szinte semmit sem árultam el neked az
életemről, de megfogadtam, hogy ezt a hibát nem követem el többé. Nem
tudhatom, lesz-e erőm elviselni a rám váró hónapokat, de azt tudom, Apu,
hogy szeretlek és hiányzol. Szerető lányod, Shelly."

* Nagyjából a szecesszió amerikai változatának mondható.

 Kilencedik fejezet

Nikki szempontjából nézve az volt a helyzet, hogy a mamája és a

mostohaapja egy mérgezett csókkal és egy hadüzenettel kezdték meg a
közös életüket. Látta azt mindenki, Nikki is, hogy Dave Knotek
gyakorlatilag kiheréltette magát, amikor elvette Shellyt, és nem lesz sok
szava a felesége ellenében.
Nikki egy életre megjegyzett magának egy jelenetet, amit még
gyerekként, tágra nyílt szemmel, valósággal megkövülve nézett végig. Dave
a hosszú hajával és a haditengerészet emlékeként őrzött, a tenger iránti
szerelméről árulkodó tetoválásaival ül a Fowler-ház tornácán, a kezében
puska – és önmaga ellen fordítja. Remeg és sír. Aznap is komoly balhé tört
ki a házasfelek között, Nikki anyja undorodva, gyűlölködve vágta Dave
szemébe a vádat, hogy nem szereti sem őt, sem a lányokat, különben elég
pénzt hozna haza.
Egymást érték az ocsmánynál ocsmányabb szidalmak.
– Hát miféle férj vagy, te nyavalyás – ordította Shelly, mielőtt bevágta az
ajtót Dave orra előtt -, hogy nem szeretsz minket? Ha szeretnél minket,
keményebben dolgoznál!
Dave csak állt némán. Megpróbálta összeszedni magát; végül inkább
beült a kocsijába, és elhajtott, mint rendesen az efféle cirkuszok után.
Merthogy ilyen ember volt. Engedelmes. Tehetetlen. Megalázkodó.
– Sosem láttam, hogy megütötte volna az anyámat – emlékezett vissza
Nikki. – Még csak egy rossz szóval sem sértette meg.
Shellyről már nemigen lehetett volna elmondani ugyanezt.
– Tudott ő erőszakos lenni. Nagyon erőszakos! Sokszor megütött, de én
sosem ütöttem vissza, egy férfi nem tesz ilyet. Lökdösött. Rugdosott.
Ordított. Nagyon erőszakos tudott lenni. Én pedig nem voltam ehhez
szokva – mesélte később Dave.
– Meg kéne beszélnünk a dolgokat – jelentette ki Shelly nem is egyszer,
hogy a helyére tegye a férjét.
– Így képtelenség együtt élni – próbált vitatkozni a férj.
Shelly hozzábújt.
– De hát ez így szokás. Így szokták megbeszélni a dolgokat.
– Márpedig én nem így szoktam! – vágott vissza Dave.
Az első komolyabb botrány akkor tört ki, amikor Dave a munkahelyén,
egy karácsonyi bulin többet ivott a kelleténél. Amikor a kollégái hazavitték,
Shelly az ajtóban állt iszonyat dühösen, vérvörös arccal, kidülledt szemmel.
Betuszkolta a férjét az ajtón, és olyan éktelen ordibálásba kezdett, hogy
Dave egy idő után jobbnak látta hazaszökni a szüleihez, és náluk tölteni az
éjszakát. Ettől persze Shelly csak még dühösebb lett. Azt akarta, hogy Dave
azonnal jöjjön haza, és hallgassa végig, hogy Shelly az úr a háznál. Dave
számára nem volt menedék.
Shelly ettől a naptól fogva minden erejével azon volt, hogy áthághatatlan
falat emeljen Dave és a családja, később pedig Dave és a lányok közé.
Lehettek akárhol, akármikor, mindig Shelly döntött mindenről. Ha az
autóban vesztek össze, kidobta onnan a férjét.
– Kifelé! Most azonnal!
Végül odáig fajult a helyzet, hogy Dave képtelenné vált a normális
életvitelre, úgy rátelepedett az otthoni mizéria. Már azt sem tudta, mi
történik vele és miért. Aludni sem tudott, ébren várta Shelly következő
támadását.
Legalább egy kis nyugtom lenne! Legalább elmehetnék innen egy időre!
Jobb híján néha-néha beült a furgonjába, felvezetett a Raymond környéki
dombok közé, és ott kempingezett. Máskor a barátainál keresett menedéket.
Tudta, hogy az az élet, amit Shelly és ő élnek, nem hasonlít senki más
házasságára. Ezzel együtt sosem hiányzott a munkahelyéről, és ivásnak sem
adta a fejét. Az volt az egyetlen vigasza, hogy időnként elszökött hazulról.

Shellyt kizárólag úgy lehetett kibírni; hogy elkerülte az ember, ha csak

tehette. Már a házasságuk elején is ez volt Dave taktikája: ha Shelly nagyon
rázendített a követelőzésre, ő lelépett. Pedig tudott Shelly bájos is lenni.
Igen, néha kifejezetten mókás volt. De ahogy múlt az idő, ilyesmi egyre
ritkábban esett meg, a gátjukat vesztett, őrjöngő dühkitörések viszont egyre
sűrűsödtek. Dave tudta, hogy valami nincs rendben Shelly fejével. Hogy
nincs ki a négy kereke. Minden erre utalt. A folytonos ordibálás. A
fékezhetetlen erőszak. A szűnni nem akaró ajtócsapkodás, míg csak ki nem
lazult az összes zsanér. Dave hálózsákba burkolózva ült a furgonjában, és
Istenhez fohászkodott, hogy most ugyan mihez kezdjen.
– Uram, sehogy sincs ez így rendjén – mormolta. – Ez így nem normális.
A normális családok nem így működnek. Tudom, hogy nem. Könyörgők,
segíts!
– Ha valaki állandóan a sarokba szorít, a végén már ki se akarsz jönni
abból a sarokból. Később arról faggattak, miért nem hagytam egyszerűen
faképnél. Miért nem fogtam a gyerekeket, és léptem le velük. De hát ezt
nem lehet megtenni Shellyvel. Nem teheted. Nem is hagyná. Ha lelépnél,
levadászna – vallotta később Dave.
Időnként, ha hosszabb töprengés után hazatért, Shelly hangot váltott,
egyszer csak bájos és kedves lett, a hangja bársonyos, odaadó. És így is
maradt néha hetekig, néha napokig, de többnyire csak egykét órára.
Aztán kezdődött elölről az ördögi kör.
 Tizedik fejezet

Évekkel később a ház Raymondban, a Fowler Streeten porig égett. Nagy,

tátongó sebhelyet hagyott maga után a tájban: ez lehetett volna akár a
Knotek házaspár életének jelképe is. Ha elmentek mellette, Nikki gyakran
felidézte magában, ahogy az anyja szidalmakat szór a mostohaapjára és rá,
Nikkire is. Ő azért küzdött, hogy csak a jó emlékeket őrizze meg, de
ilyenek alig akadtak. Az anyja szerette őt. Így kellett lennie. És Samit is
szerette. Ez nyilvánvaló.
Fájdalmasan egyértelmű.
Olykor-olykor, ha benyomjuk a „szünet” gombot egy ellenőrizhetetlen
zuhanórepülésbe került életen, éspedig azzal, hogy új otthonba költözünk,
elképzelhető, hogy az új élet jobb lesz a réginél.
Nikki remélte, hogy így lesz.
Így kell lennie.
Dave és Shelly Knotek egy nagyobbacska házat bérelt ki a családnak Old
Willapa városkában. A háznak neve is volt, Louderback-ház, így hívták az
eredeti tulajdonosok egy család után, amely jelentős szerepet játszott a
környék egykor híres hajógyártásában. Egy hosszú, termőföldek mellett
kígyózó magánút végén épült a ház. Az út egy éles kanyar után ért a
házhoz, mögötte már az erdő következett. Sötétzöld volt az épület, a tornáca
fehér. A tornác körbeölelte a házat, a konyhaajtót is csak a tornácról lehetett
megközelíteni. Odabent jó magas, majd négyméteres belmagasságú szobák,
a padló kopott, de nemes fából készült, a széles padlódeszkával burkolt
nappalit hatalmas kandalló ékesítette. A kandallóval szemben, a lépcső alól
nyílt a fürdőszoba, méretes káddal. A fő hálószoba ablaka az előkertre
nézett.
 Nikki és Sami is saját külön hálószobát kapott: ezekbe egy ijesztően
meredek lépcsőn lehetett feljutni. A két szoba közti helyiséget játéktérnek
nevezték ki. Nikki ablaka a konyha mögötti kertre és mögötte a fákkal
borított domboldalra nézett, Samié az oldalsó kert rododendronjaira és a
kerti csapra. A pincében volt a kazán, a dízelolaj szagát télen-nyáron érezni
lehetett mindenhol.
Shelly beleszeretett a házba. Tökéletesnek találta, szívesen megvásárolta
volna, de a pénzükből csak a bérletre futotta, pedig Dave a lelkét
kidolgozta, túlórákat vállalt, megtett mindent, amit csak tehetett. Shelly is
megfogadta, hogy munkát keres – de igazából ő maga se gondolta
komolyan a fogadalmát.
Szép, nagy ház volt, hangulatos, kényelmes.
És itt kezdődött minden szörnyűség.

Bármiből lehet fegyver. A lányok megtanulták ezt. Dave is megtanulta. A

konyhai fiókból kihúzott fakanálból, egy horgászbotból, de akár a
villanyzsinórból is. Shelly felhasználta valamennyit – és mindent, ami a
keze ügyébe került -, ha valami balfogáson érte a lányokat. Nem érdekelte,
mekkora az illető tárgy. Lehetett nagy, lehetett kicsi. Ha úgy látta, hogy a
büntetés működött, már csak azon kellett igyekeznie, hogy tökéletesítse,
hogy egyre brutálisabbá tegye a fenyítést. Ha ütötte a lányait, összefutott az
adrenalin íze a szájában.
A „fegyelmezés”, emlékeztek vissza később a lányok, általában éjjel
történt.
Nikid és Sami az emeleten aludt, fogalmuk sem lehetett róla, mit forgat
az anyjuk a párnán nyugvó fejében, miféle súlyos, egyben meglepetésszerű
büntetést agyai ki. Shelly lesből támadott. A lányok hamar ráébredtek, hogy
jobb lesz néhány extra réteg ruhát magukra venniük alváshoz, mert
megesett, hogy az anyjuk a tél derekán, az éjszaka közepén rángatta ki őket
az ágyukból a kertbe.
– Azt hiszem, néha volt rá oka – idézte fel Nikid. – Előfordult, hogy
lenyúltuk a sminkjét, vagy eltüntettünk egy hajkefét, meg ilyesmik. De
többnyire sejtelmünk sem volt, miért kapjuk, amit kapunk.
Az efféle büntetések gyakran véres véget értek. Shelly egyszer belökte
Nikkit a gardróbba. Durván behajította. Közben torkaszakadtából
üvöltözött:
– Szemét kis kurva!
Nikidre vetette magát, csak ütötte és ütötte, amíg a lány sírva nem
könyörgött az anyjának, hogy hagyja már abba.
– Bocsáss meg, anyu! ígérem, soha többé!
Hogy mit soha többé, azt nem tette hozzá – nem tudta, mivel váltotta ki
az anyja haragját.
Talán mondott valamit, amit nem lett volna szabad? Eltűnt valami? Vagy
mi történt?
Nikki feltápászkodott, megpróbált kimenekülni a szobából, de az anyja
elkapta, nekilódította a falnak, és a lány arcát felsebezte egy kiálló szög.
Shelly csak akkor hátrált meg, amikor a szó szoros értelmében a falhoz
szögezte a lányát.
Ha az általános iskolában röplabdázott, Nikki vastag harisnyanadrágot
vett fel a meze alá, hogy eltakarja a véraláfutásokat a lábán: ezek a
telefonzsinórtól származtak, Shelly egyik kedvenc fegyverétől.
Később még arra is hajlandó volt, hogy legalább részben önmagát
hibáztassa, amiért verést kapott:
– A mama biztos azért dühödött fel ennyire, mert meg akartam szökni
előle.
 Bár lett volna lehetősége rá, hogy elpanaszolja valakinek, mi történik
vele otthon, de Nikki hallgatott. Magába zárkózott, őrizte a titkot. Nem
akarta, hogy bárki is megtudja, mi folyik náluk odahaza.
– Meg sem fordult a fejemben, hogy panaszkodjak – magyarázkodott
később. – Nem akartam, hogy felfigyeljenek rám. Sem azt, hogy furának
tartsanak. Aztán meg soha senki sem kérdezte meg, hogy mi van velem.
Egyetlenegyszer sem.

Nem csak testi bántalmazás fordult elő. Shelly a lelki kínzásnak is

szakértője volt.
Egyszer karácsony előtt egy héttel bezárta Nikkit a szobájába azzal, hogy
semmi szüksége egy ilyen értéktelen, életképtelen nyavalyásra.
– Te nyomorult kis senki! Hányingerem van tőled!
Aztán eljött a karácsony, és Shelly úgy tett, mintha minden tökéletes
rendben volna. A lányokat ajándékokkal halmozta el, az asztalt
finomságokkal pakolta tele, ezen az egyetlen napon ők voltak a világ
legboldogabb családja.
Míg véget nem ért a karácsony.
Shelly tette, amit szokott. Alig telt el egy-két nap, és visszavette az összes
ajándékot; mert a gyerekek rosszak voltak, hálátlanok, nem érdemelték
meg, hogy bármit is kapjanak az anyjuktól.
Az egyik karácsonyra Nikki egy káposztababát kapott. Boldogabb már
nem is lehetett volna. Csakhogy amint Shelly átadta az ajándékot, már vette
is vissza, és bezárta a babát a szekrénybe. A nővérek addigra már
megtanulták, hogy az anyjuk szeret csapdákat állítani – ezeknek a
segítségével járhatott utána, hogy mit művelnek a lányok, amíg ő nincs
odahaza. Általában aprócska ragasztószalagokat erősített az ajtók szélére,
hogy lássa, kinyitották-e az ajtót. Nikki tudta, hogy nagyon óvatosnak kell
lennie. Különösen a káposztababával.
– Megvártam, amíg anyám elmegy hazulról, aztán vigyázva, nagyon
óvatosan kivettem a babát a szekrényből, hogy legalább egy kicsit nálam
lehessen – mesélte később. – Néha rajtakapott. Néha meg nem.
A következő karácsonyra Nikki és Sami harisnyába tűzhető teddymackós
tűket kapott. Ahogy egyre gyűlt a csomagolópapírok halmaza, amíg egyik
ajándékot bontották ki a másik után, a tűknek valahogy lábuk kelt. Shelly
dührohamot kapott, és villanyzsinórral verte a lányokat.
– Önző, hálátlan, büdös kölykök!
Shelly Dave támogatásával egész éjjel a tűket kerestette a lányokkal.
Amikor megtalálták – egy másik ajándék dobozában -, azonnal tudták, ki
rejtette oda.
Karácsonyi dráma, a csúcspontján egy alapos veréssel: a vak is láthatta,
hogy ennél szebb ajándékot Shelly elképzelni se tudna magának.

Ahogy nőttek a lányok, Shelly minden fantáziáját bevetve, újabbnál újabb

kínzási módszereket eszelt ki, hadd szenvedjenek a kis nyavalyások.
– Ki fog száradni a kutunk – jelentette be egy szép napon minden
előzmény nélkül. – Zuhanyozás betiltva. És mindig szóljatok nekem, ha
vécére akartok menni.
Ez is egy volt a szokásos hazugságok közül. Shelly akkor is elővette, ha a
városi vezetékből kapták a vizet, mint a Fowler Street-i házban.
Ha Shelly egyedül hagyta a lányokat, ők máris rohantak a fürdőszobába,
és amilyen gyorsan csak lehetett, lezuhanyoztak. Sami utána szárazra
törölte a padlót és a zuhanyozó oldalfalát, de még a csapokat is, és eldugta a
nedves törülközőket. Nem lett volna okos nyomot hagyni maguk után, ha
olyasmit műveltek, amit az anyjuk betiltott. Aztán amikor Sami elkészült a
romok eltakarításával, már csak a külsejét kellett átalakítania, hogy úgy
nézzen ki, mint aki soha életében nem zuhanyozott.
– Szörnyű kínos volt zuhanyozás nélkül iskolába menni – idézte fel
azokat az időket. – Jó szagúan és tisztán szeretnél a többiek közé menni. De
az én anyám mindent ellenőrizni akart. Ő akarta eldönteni, hogy mikor
zuhanyozhatunk, sőt még azt is, hogy mikor mehetünk pisilni. Engedélyt
kellett kérni rá. Még az olyan mindennapi ügy is, mint a zuhanyozás,
kiváltságnak számított, amit egyedül ő osztogathatott.

Néha a verések után Sami belopózott a nővére szobájába, és bemászott

mellé az ágyba. Ott feküdtek összebújva, órákig panaszkodva egymásnak,
mennyire fáj a fenekük, és arról álmodoztak, hogy kitalálnak valamit,
amivel megfékezhetnék az anyjukat.
– Bárcsak összezsugoríthatnánk – vetette fel Sami -, de egészen kicsire!
És bezárhatnánk egy kalitkába!
Nikkinek tetszett az ötlet, de látott egy buktatót.
– Kiszabadulna, és beleharapna a bokánkba!
Ezen jót nevettek.
– El tudod képzelni – kérdezte Nikki -, hogy anyu egészen kicsike tűkkel
döfköd minket?
Nos, ezt mindketten el tudták képzelni.
Nem, ha anyu kicsi lenne, az nem segítene semmit. Icipicit sem.
 Tizenegyedik fejezet

Bár a Knotek-ház nemigen fogadott látogatókat, azért a külső

megjelenésre nagyon ügyeltek az ottaniak. Elsősorban Dave; de Nikki, sőt,
később Sami is azt mondta, hogy belátja, igenis fontos a „külcsín”, még ha
odabent minden a teljes őrület felé tart, akkor is. Semmi több, csak smink a
véraláfutásra. Egy szál műrózsa a gizgazzal benőtt kertben. Ha a bejárati
ajtót elég fényesre lakkozzuk, mindegy, mi folyik mögötte a fürdőszobában,
a hálószobákban, a hátsó kertben vagy épp a pincében.
Tényleg?
Igen, Shelly akárhová költözött, az első dolga mindenütt az volt, hogy
kicsicsázza az új otthonát, lehetőleg népies motívumokkal, bár inkább a
tévés szappanoperák, mint a lakberendezési magazinok stílusában. A
kedvenc színe a kék volt, ezért aztán az új helyen azonnal bugyikékre
festette át a sötétbarna tölgyfabútorokat, vagy kék, virágocskákkal és
szívecskékkel díszített huzattal takarta le. Némi rózsaszín. Némi kék.
Nippekés csecsebecsék mindenütt. Shelly rajongott a dísztárgyakért, a
kedvencei a nagy szemű porceláníigurák voltak. De a virágokkal és
pillangókkal díszített teáskannáknak sem bírt ellenállni. Ha rábukkant egy
sarokra, ahol akadt még hely valami vidám – és lehetőleg népies –
szuvenírnek, már rohant is a plázába a legújabb apróságért, vagy postán
rendelte meg egy csomagküldő szolgálattól. Boldog volt, a helyére tette,
gyönyörködött benne egy ideig – aztán indult a következő szerzeményért.
De nem csak a csecsebecsékért volt oda; gyakorlatilag az összes szobát
családi fényképekkel tapétázta ki, nem maradt szabad felület, mindenhol a
lányok és később Shane unokabátyjuk fotói virítottak. Tucatnyi fénykép
lógott a vörös téglás kandalló fölött is.
 – Hát igen – bólogatott Sami hosszú évekkel később. – Anyu szerette, ha
mindenünnen a mi fényképeink néznek vissza rá. Nekem viszont a szívem
belefacsarodott, ha megláttam a képen Nikki mosolygó arcát. Néztem,
ahogy mosolyog, és közben tudtam, hogy micsoda veréseket kap anyánktól.
Még ma is rosszul leszek, ha csak eszembe jut.
Száz meg száz, ha nem ezer meg ezer fénykép készült a lányokról.
Mindegyiken mosolyognak; és mindkettejük őszintének látszó mosolyából
mintha valamiféle remény sugározna. Évekkel később már elképzelni is
nehéz volt, hogyan sikerülhetett ennek a gyönyörűséges kislánynak,
Nikidnek mosolyt erőltetnie az arcára a kép kedvéért.
A lányok elnézték, ahogy anyjuk szívecskés mintájú tapétaszegélyt és
fáradt rózsaszínű lambériát rakott fel az étkezőben. Sőt, még ők maguk is
hozzájárultak a maguk szerény módján, ha új porcelánfigurát rakott a
kandallópárkányra vagy illatgyertya-gyűjteményt pakolt egy asztalkára.
Ilyenkor legalább jó hangulat uralkodott odahaza. Később persze forgatták a
szemüket, ha az anyjuk ízlésére gondoltak, de a sok giccses vicik-vacak
mégiscsak arra utalt, hogy Shelly legalább a tárgyi világban békére és
szépségre vágyik – még ha az, amit művelt meg ahogy a lányait nevelte, a
csírájában fojtott is el minden efféle reményt.
A magyarázat persze kézenfekvő volt. Mindig is egyszerűbb volt
megtenniük, amit Shelly követelt, mint harcolni ellene. Mindössze az a
reményük maradt, hogy egy napon így vagy úgy, de vége lesz ennek az
őrületnek. Hogy Shelly Knotek egy szép napon minden különösebb
magyarázat nélkül azzá az anyává változik, akit megálmodtak maguknak a
lányok.
Ez persze csak afféle gyerekes képzelődés volt, ha túlzottan beleélték
magukat, egy újfajta büntetés hamar kijózanította őket.
Shelly „dagonyázásnak” nevezte el.
Ezzel mutatta ki, hogy ő az úr a háznál, és senki más. Mint a többi
zseniális találmánya, ez is a fizikai fájdalom és a lelki megalázás keveréke
volt – ráadásul neki magának még csak részt sem kellett vennie benne, elég
volt, ha a partvonalról dirigált.
A dagonyázásra mindig éjszaka került sor, de az összes évszakban meg
lehetett rendezni.
Csaknem mindig Nikkin csattant az ostor.
Úgy kezdődött, hogy Shelly villanyt gyújtott a hálószobában.
– Felkelni! Le a ruhával! Lefelé! Te haszontalan kis kurva!
Nikki elsírta magát, de engedelmeskedett. Volt valami az anyja
hangjában, ebben az üvöltő torokhangban, ami rákényszerítette. Halálra
rémisztette. Nem is az, amit mondott, hanem az, ahogy mondta, ami azt
sugallta, hogy bármi megtörténhet, mindössze annyi biztos, hogy Nikki lesz
a vesztese annak, ami történik.
– Bocsáss meg!
– Kuss legyen, bassza meg!
Nikki meztelenül leguggolt a sárba, az apja pedig alaposan végiglocsolta
a slaggal. Dave többnyire némán tette, amit kellett. Nikki zokogott, és
bocsánatért könyörgött.
Az anyja pár méterről figyelte, onnan utasítgatta a férjét, hogy mit
csináljon.
– Hadd dagonyázzon! Ha egyszer disznó! Tanítsd meg, Dave, hadd
tanuljon!
És a víz záporozott tovább a lány didergő testére.
– Dagonyázz, Nikki! – biztatgatta Dave.
 – Bocsáss meg, apa!
– Dagonyázz!
Egyszer, amikor Nikki megpróbált talpra evickélni, érezte, hogy az ujjai
eljegesedtek. Tél közepe volt, a sáros pocsolya, amiben dagonyázott,
befagyott. Nikki biztos volt benne, hogy most tüdőgyulladást fog kapni – de
az legalább elviszi.
A halál, gondolta, az egyetlen kiút ebből a kínszenvedésből.
Sami a második emeleti ablakából nézte végig a színjátékot. Az járt a
fejében, bárcsak ő is odalent lehetne – nem azért, hogy megvédje a nővérét,
csak azért, hogy osztozzon a sorsában. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy
valamiért Nikki mindig sokkal keményebb büntetést kapott, mint ő. Ez így
nem igazságos, gondolta: Nikki ugyanazt követi el, mint én, de én
megúszom pár szíj csapással vagy visszakézből lekent pofonnal.
– Emlékszem, mindig úgy éreztem, igazságtalanság, hogy én nem
ugyanazt a büntetést kapom – idézte fel még évekkel később is Sami. –
Tudtam, hogy bármit követett el Nikki, az nem ok arra, hogy
megdagonyáztassák, és mégis ez történt. Ezt művelték vele a szüleim.
Végtelennek tetsző idő után Shelly felcipelte Nikkit a fürdőszobába.
Eközben is szünet nélkül szidalmazta. Aztán teleengedte a kádat forró
vízzel. Hideg vizet egyáltalán nem kevert hozzá. Nikki kemény kislány
volt, de ezen a ponton elsírta magát.
– Te disznó! – förmedt rá az anyja. – Mosakodj meg! Aztán irány az ágy!
Nikki egy idő után képtelen volt visszaemlékezni, meddig tartott a
szenvedése, és hányszor kellett dagonyáznia. Tucatszor? Annál is többször?
Volt, hogy tovább kellett az udvaron guggolnia, mint általában. Volt, hogy
húsz percig. Volt, hogy két egész órán át. Guggolt a sötétben, a fagyban, a
térdét fagyökerek nyomták, a slagból záporozott rá a víz, a lelkét pedig az
anyja szidalmai sebezték fel.
 A húga végignézte az egészet, és keserves könnyek csorogtak le az arcán.

Nikki látta, ahogy egyre lejjebb értékelődik a személye a családon belül –

csak azt nem tudta, miért. Az anyja számára mintha nem is létezett volna.
Nulla, semmi, zéró. A húga, legalábbis Nikki szerint, valahogy mindig
elintézte, hogy az anyját a maga pártjára állítsa. Tény, hogy Sami is
megkapta a magáét, de elviselhetőbb porciókban. Verést kapott, aztán
hízelgett az anyjának. Ezzel a kivételes képességével kivédte a
legrosszabbat.
– Mindig le tudta venni a lábáról anyut – mesélte Nikki. – Sami úgy érte
el, amit akart, hogy önmaga volt a saját ügyvédje. Ezzel kimentette magát.
Aztán meg anyu kevesebbet foglalkozott vele, mert tudta, hogy neki barátai
vannak, és félt, hogy egyszer majd beárulja nekik. Bennem nem volt meg az
a képesség, hogy megszelídítsem anyut, vagy baráti kört építsek ki magam
köré, mint Sami. Meg úgy gondoltam, velem amúgy se törődik senki.
Sami rájött, hogy jobb, ha beletörődik a megváltoztathatatlanba, hiába
próbálna kibújni a büntetés alól, mindenképpen megkapja. Nikki viszont
sosem tanulta meg a leckét. Vagy nem volt hajlandó elfogadni. Inkább
harcolt tovább.
Sami mind a mai napig képtelen száműzni a fejéből az emléket, ahogy az
anyja egy napon ostorral verte el Nikkit. A büntetés azért fajult el ennyire,
mert Nikki nem fogadta el a büntetést. Megpróbált ellenállni.
– Nikki elszaladt, de anyu elkapta – idézte fel Sami. – És ütötte, addig
ütötte, míg Nikki végül járni sem tudott. Csurom vér volt a feneke.
Sami hiába volt négy évvel fiatalabb a nővérénél, mégis ő volt az, aki
rájött, hogy elég, ha úgy tesz, mintha az anyja szövetségese lenne, és máris
megúszta a verés java részét. Igaz, csak ritkán folyamodott ehhez a
megoldáshoz, ahhoz túlságosan is szerette a nővérét, de időnként mégis
rákényszerült. Nikki a maga részéről nem bízott igazán a húgában, de azt
soha nem kívánta, hogy Sami is ugyanazt szenvedje el, mint amit ő.
Shelly örömét lelte a kivételezésben. Többnyire Sami volt a kedvence.
Shelly egy szép napon úgy döntött, hogy Sami neve ezentúl Sami Jo legyen
a Dinasztia című tévésorozat egyik szereplője, Sammy Jo után, akit Heather
Locklear játszott. Lehet, tűnődött el később Sami, hogy az anyja azért
határozott így, hogy elrejtse őt a biológiai apja, Danny Long elől, aki
ekkoriban már lázasan kereste a lányát, bár ebben maga Sami sem volt
igazán biztos.
– A születésedkor is Sami Jo volt a neved – kezdett rá Shelly egy délután
minden bevezetés nélkül. – Csak mostanáig nem így szólítottunk. De
mostantól ez lesz a neved, ahogy mindig is ez volt.
Nikki ritkán élvezhette az anyja figyelmét, Sami viszont, és az ő játék
mosómedvéje annál gyakrabban. Shelly néha még estélyeket is adott –
szobadíszítéssel, sütivel, ajándékokkal – a plüssmackónak, amit Dave
ajándékozott a lánynak, amikor mostohaapaként beköltözött az életébe. Sőt,
odáig is elment, hogy beautózott Aberdeenbe, a Baskin-Robbinsba
parfétortáért az estélyre. Máskor kitömte a játékállatot a férje zoknijaival és
régi harisnyanadrágokkal, és egy félig felfalt süteményt hagyott mellette,
hogy reggelre kelve Sami láthassa, mit művelt a kis barátja az éjjel.
– Anyu tudott cuki is lenni, ha akart – ismerte el később Sami.
 Tizenkettedik fejezet

Nikki már nem is tudta pontosan, hányadik napja van bezárva a

hálószobájába a Louderback-ház első emeletén. Arra pedig végképp
képtelen volt visszaemlékezni, hogy mivel érdemelte ki ezt a kegyet
len büntetést az anyjától. A kilincseken nem volt zár, ezért Shelly egy
henteskést döfött az ajtókeretbe, hogy bent tartsa a lányát. Ezt a technikát
alkalmazta olyankor, amikor azt akarta, hogy bármelyik gyereke maradjon
ott, ahol van.
Az anyja haszontalan rusnyaságnak nevezte Nikkit, és azért zárta be,
hogy legyen ideje eltöprengeni azon, mitől lett ilyen kis rohadék. Mondta,
hogy jó darabig bezárva marad.
– Amíg csak kell, addig – hangsúlyozta Shelly.
Nikki később úgy emlékezett vissza, hogy egész nyáron tartott a
szobafogság.
– Egy idő után már nem számoltam a napokat – legyintett.
Valójában egyáltalán nem bánta, hogy száműzték, először a szobájába,
utána a szekrénybe. Igaz, a szekrény szűk volt, alig kapott benne levegőt,
ablaka sem volt. Egy idő után mégis élvezte a bebörtönzést. Így legalább
nem kellett találkoznia a szüleivel.
Hallotta, hogy megmozdul a kés. Aztán feltépték az ajtót. Nikki
riadókészültségbe helyezte magát. Fedezék nélkül, határozottan nézett
farkasszemet az anyjával.
– Nesze – lökött oda Shelly egy vödröt a helyi barkácsáruház kínálatából
-, ezt használd!
Nikidnek nem kellett megkérdeznie, hogy mire.
 Az elkövetkező hetekben Nikki kizárólag azért hagyhatta el a szobáját,
hogy a vödröt kiürítse. Nem beszélhetett Samivel sem.
Shelly csak a kisebbik lányának árulta el, mivel érdemelte ki a büntetést
Nikki, és hogy miért nem szabad szóba állni vele.
– A nővéred rossz – mennydörögte -, nagyon rossz! Megértetted?
– Igen, anyu – hazudta szemrebbenés nélkül Sami.
De azért aggódott Nikki miatt. Öt magát is bezárták néha, de legfeljebb
egy-két napra.
Időnként megengedték neki, hogy bemenjen Nikki szobájába, és kivigye
a vödröt. A földszinti fürdőszobában kiürítette, aztán száguldott vissza,
mialatt az anyja őrt állt Nikki ajtaja előtt. Máskor úgy próbált kapcsolatba
lépni a nővérével, hogy kis fenyőtobozokat dobált a szobája ablakába, de
ezt csak akkor merészelte, ha az anyjuk napközben ledőlt aludni.
Nikki tisztában volt azzal, hogy börtönbe zárták. De a börtönnek is
megvannak a maga előnyei, döntötte el. Legalább megmenekül az anyja
förtelmes tirádái elől. Legalább nem kell lábujjhegyen óvakodnia, ráadásul
hiába, mert mindig kiderült, hogy még így is elkövet valami hibát. Egyfajta
szabadságnak érezte a fogságot. A legjobb pedig az volt benne, hogy az
anyja egy rakás könyvet halmozott fel a gardróbban, Nikki hálószobájában.
– Azon a nyáron jöttem rá, hogy mennyire szeretek olvasni. Először a
NancyDrew-könyveket* olvastam el, aztán anyám John Saul– és Dean
Koontz-horrorjai** következtek. Anyám imádta a horrort, ládaszámra vette
a puha fedelű rémregényeket, én pedig elolvastam mindet.
Amikor Szeplős, a családi kutya megkölykedzett, Sami úgy értesítette
Nikkit az eseményről, hogy tobozokkal dobálta meg az ablakát.
– Nyolcán vannak – suttogta jó hangosan.
– Jaj, de szeretném látni őket – érintette az ujját a szájához Nikki, hogy
emlékeztesse a húgát: senkinek egy szót se!
 Sami bólintott.
Szeplős és kölykei kiapadhatatlan boldogságforrásnak bizonyultak.
Nikki összekötözött két fürdőköpenyövet, azzal eresztette le a vödröt: a
trükköt egy filmből leste el, amelyben a főhős így szökik meg a börtönből.
Sami alaposan kisúrolta a vödröt, aztán – miután meggyőződött arról, hogy
az anyjuk nem látja – beleültetett két kutyakölyköt, és felküldte a vödröt,
közben végig rettegett, hogy mégiscsak elkapják őket.
Nikki pedig dögönyözte a kiskutyákat, ameddig csak merte, aztán
visszaeresztette a vödröt a húgának.

Nikki végül kiszabadult a szobafogságból – de hamarosan újra visszakerült.

Shelly már csak ilyen volt. Egy ideig mintha téli álmot aludt volna. Aztán
hirtelen feléledt, hogy villámgyorsan új célpontot keressen. A célpont
majdnem mindig Nikki volt.
Sami a fedett tornácról nézte, ahogy az anyja végigkergeti Nikkit az
egész házon, aztán be a konyhába. Közben megállás nélkül ordított, hogy
Nikki álljon meg, mert meg akarja büntetni.
– A szart is kiverem belőled!
Azzal elkapta Nikkit, és átlökte a konyhaajtó táblaüvegén. Üvegszilánkok
repkedtek mindenütt, Nikki úgy sikoltott fel, mint egy megsebzett állat.
Még Shelly is elejtette az övét, amivel el akarta tángálni a lányát, inkább
odalépett hozzá, hogy felsegítse, mert addigra már legalább egy tucat
sebből vérzett. Az inge és a nadrágja csurom vér lett. Elsírta magát – de
szólni nem szólt egy szót sem. Azonnal sokkot kapott. Sami is zokogott,
könnyek között próbált meg segíteni.
Közben összetalálkozott a tekintete az anyjáéval. És ekkor egy teljes
pillanatra elhitte neki, hogy ezt azért tényleg nem akarta. De hát mindig is
ez volt Shelly első reakciója: baj történt ugyan, de ő egyáltalán nem tehet
róla.
– Tessék, nézd meg, mit kellett tennem miattad! – mordult Nikkire.
Egy pillanat múlva, amikor a lánya testéből még mindig szivárgott a vér,
Shelly hirtelen hangot váltott.
Különös szavakat ejtett ki, mintha idegen nyelven beszélt volna:
– Bocsáss meg!
A bocsánatkérés legalább olyan megdöbbentő volt, mint a vér, ahogy
végigfolyt a konyhakövön a fürdőszobáig.
Sami és az anyja betámogatták Nikkit a fürdőbe, Shelly forró vizet <
engedett a kádba. Nem tűzforrót. Csak kellemesen meleget. Gyengéden
lehámozta Nikid véráztatta ruháit, és besegítette a kába.
A víz egy pillanat alatt vérvörössé vált.
– Bocsáss meg – rebegte újra Shelly.
A lányok csak remélni merték, hogy az anyjuk tényleg sajnálja a
történteket. Talán belátta, hogy ezúttal túl messzire ment? Volt okuk
reménykedni: Shelly ez után a história után tényleg kedvesen bánt Nikkivel.
Elvitte vacsorázni, sőt még szépségszalonba is.
– Csak mi kerten mentünk, anyu meg én – emlékezett vissza Nikki
évekkel később. – Azelőtt anyu sose csinált ilyesmit.
Bár Sami még csak gyerek volt, de annyit már tudott, hogy az anyjuknak
inkább a kórházba kellene bevinnie a nővérét, akinek az egész teste tele volt
sebekkel.
– De hát nem vihette be – magyarázta Sami. – Sehogy se tudta volna
kimagyarázni, honnan az a rengeteg vágás, véraláfutás meg a többi a
nővérem testén. Mindkettőnk csupa seb volt, de főleg Nikki. Hosszú évek
alatt nem volt egy pillanat sem, amikor valamelyikünkön ne virítottak volna
a büntetések szemmel látható nyomai.
 És mégis, időnként mintha maga Shelly is hajlott volna arra, hogy
orvoshoz vigye a lányait, ha arra volt szükségük.
Máskor viszont a saját kezébe vette a dolgot.
A fél életét betegápolók között töltötte, és elvégzett egy-két tanfolyamot
is a vancouveri Clark főiskolán. Gyakran felemlegette, hogy szívesen
visszamenne tanulni, amíg meg nem szerzi az ápolónői oklevelet, de a
lányok nevelésének feladata végül háttérbe szorította az álmait és vágyait.
Annyi maradt belőlük, hogy a könyvespolcán orvosi és ápolási
szakkönyvek sorjáztak, és ha épp nem Stephen King vagy Dean Koontz
valamelyik horrorját olvasta, akkor többnyire egészségügyi szakkönyveket
böngészett.
Dave Knotek emlékszik arra, hogy a felesége egyszer kioperált a hátából
egy méretes duzzanatot. A műtét előtt jókora adag whiskey-vel
érzéstelenítette a férjét, aztán egy aprócska késsel körülvágta, végül
kiemelte a daganatot. Dave-nek rettenetesen fájt, de biztos volt benne, hogy
a felesége tudja, mit csinál.
– Nem egy akkora mutatvány. Az apjától tanulta el, aki rendszeresen
kivágta a makeszeket a lánya ujjából – mondta később. – Shelly csak az
apját utánozta. Addig nyalogatta a pattanásait, míg fel nem fakadtak, és
akkor kivágta őket. Ennyi.

A Knotek-házban uralkodó erőszak szörnyű nagyságrendje és rémisztő

gyakorisága dacára, Lara Watson soha egy rossz szót sem hallott az
unokáitól az anyjukról. Egyszer sem árulták el neki, hogy mi folyik
odahaza.
– Anyu elég fura tud lenni – ez volt a legsúlyosabb vád, amit Nikki vagy
Sami kiejtett a száján.
 Lara egyszer meglátogatta őket Nikki születésnapján. Forró nyáreste volt,
a nagyinak Nikki szobájában rendeztek be hálóhelyet az emeleten, ahol
fullasztóan felgyülemlett a meleg. De ahogy megpróbálta kinyitni az
ablakot, rá kellett döbbennie, hogy nem lehet, az ablakot beszögezték. A
lányok azt mondták, az anyjuk tette – de hogy miért, arról már fogalmuk se
volt.
Másnap reggel Lara felfedezte, hogy az ajtókkal is ez a helyzet, csak
azokon kívül van a zár.
Erre is rákérdezett a lányoknál, de azok elütötték a választ: anyu szeret
szerelni, ennyit árultak el.
Shelly nagyon fura volt.
 Tizenharmadik fejezet

Egy fiúnak, aki a fél életét hajléktalanként tölti Tacomában, inkább áldás,
mint átok, ha Raymondba költözhet. Shane Watson Shelly unokaöccse volt,
a fivérének, Paulnak a fia. Paul börtönök és fegyházak közt ingázott, Shelly
tehát minden figyelmét Shane-nek szentelte, állítása szerint puszta
szívjóságból, azért, hogy kisegítse a fiút ebből az elviselhetetlen helyzetből.
Dave és ő már évek óta tervezgette, hogy kezdenek valamit a gyerekkel,
még az örökbefogadás is szóba került, bár Dave ellenezte. Volt elég baja így
is azzal, ahogy Shelly szórta a pénzt.
Shelly, mint rendesen, tudomást sem vett a férje véleményéről. Ő így
intézett el mindent és mindenkit, aki megpróbált az útjába állni. Igaza
egyedül neki lehet, és ha vitatkozni próbálsz, akkor ostoba vagy, gyáva,
továbbá önző kis strici.
Shane mindössze pár órányi távolságra élt tőlük, de Shelly így is
elárasztotta a szeretetéről szóló üzeneteivel.
1985 októberében üdvözlőlapot küldött neki a tizedik születésnapjára, és
az összes családtag nevében aláírta.
„Csak nemrég mentél el, de máris hiányzol. Hamarabb, mint hinnéd, de
találkozunk! Még a következő hétvége előtt! Nagyon szeretünk! Dave bácsi
is üdvözletét küldi: szia, nagyfiú! Hiányzol!"
Az igazság az, hogy amikor Shane 1988 közepe táján megérkezett
Raymondba, máshová nem is mehetett volna. Az apja, Paul Watson tizenöt
éves korában szökött meg Battle Groundból, mert megtudta, hogy egy lány
terhes lett tőle. A hír vaklármának bizonyult, de Paul már nem tért vissza,
elsodorta a bűnözőkkel és motoros bandákkal tarkított élet. Csak egyszer
bukkant fel újra, tizennyolc évesen a terhes alaszkai bennszülött
barátnőjével – és akkor is mindössze pár napra. Shane 1975 júniusában
született. Hányatott élet jutott neki: az apja vagy csavargott, vagy börtönben
ült, az anyjának pedig ott voltak a saját komoly gondjai, elsősorban az,
hogy menthetetlenül rákapott a drogokra – de Shane valahogy talpon
maradt.
Hogy szemfényvesztés volt-e vagy valóság, ki tudja: de annyi biztos,
hogy Shane a remény és a derű ígéretét hozta magával a Knotek– házba. Őt
még nem kezdte ki az élet. Életrevalóbb is volt, mint a Knotek lányok – ő
tizenhárom éves volt ekkor, Nikki tizennégy, Sami pedig tíz -, ráadásul
kifejezetten helyes kölyök.
Amúgy meg éppen olyan, mint a többi maga korú srác Raymond-ban.
Szerette a heavy métáit meg Bon Jovit. A haja és a szeme fekete, elvégre
benne is csörgedezett némi indián vér. A helyi lányok azonnal a kegyeikbe
fogadták: nem pusztán azért, mert ő volt az új fiú, de azért is, mert nehéz
volt ellenállni a viccesen zűrös egyéniségének, mindenki vele akart
barátkozni. A Knotek nővérek egy szempillantás alatt beleszerettek. Nem is
az unokatestvérüknek érezték, inkább testvérnek. Mindig mosolyog.
Mindenkihez van egy vicces szava. Shelly kérvényt adott be a népjóléti
hivatalba, támogatást kért, hogy gondját viselhesse a fiúnak. Új ruhákat vett
neki, amikben iskolába járhat, a pincében otthonos kis hálószobát rendezett
be, ahol elfértek azok a vicik-vacakok is, amiket Shane hozott magával,
hogy itt is otthon érezhesse magát.
Szinte a legelső naptól fogva anyunak és apunak szólította Shellyt és
Dave-et.
Alapjában véve barátságos természete volt, de hát a nagyvárosból
érkezett, annak is az egyik kemény negyedéből. A Raymond előtti életéről
nem árult el túl sokat. Egyszer egy családi kiránduláson, amikor a lányokkal
együtt a furgon platóján aludt hálózsákban, végre megnyílt, és elmesélt
egyet s mást arról, hogy milyen volt az élete a motoros bandába keveredett
apjával és a drogos anyjával. Haraggal emlékezett vissza a tacomai napokra
és arra, hogy hányódott ide-oda, mielőtt a Knotek-házban otthonra talált
volna. Az odaköltözése után szinte semmit sem hallott a családjáról, csak az
anyai nagyszülei tartották vele a kapcsolatot; és természetesen a
mostohanagymamája, Lara.
– Shane kicsit sem hasonlított a családjára. Soha nem gyűlt meg a baja a
rendőrséggel, soha nem drogozott – mesélte Nikki. – Miatta nem kellett
aggódnom, hogy ugyanabba a hibába esik, mint a szülei. Shane rendes volt.
De ahogy megérkezett az új otthonába, Shelly rögtön munkára fogta: a
kötelezettségek listája a végtelenbe nyúlt.
– Anyu halálra dolgoztatta Shane-t – emlékezett vissza Nikki. – Ő csinált
meg mindent. Eleinte kelletlenül, de aztán beleszokott, és anyu minden
parancsát teljesítette.
Shane tehát a feladataival töltötte az ideje java részét. Néha sikerült időt
szakítania magának, hogy biciklin kiránduljon az erdőbe. Egy– szer-kétszer
Samit is magával vitte – de az igazi szövetségese Nikki lett, aki alig néhány
hónappal volt idősebb nála. A lány pontosan tudta, mit jelent kívülállónak
lenni otthon és az iskolában. És akárcsak Shane, tudta, mekkora szerepet
játszik mindebben Shelly.
Tőle Shane is rettegett. Ahogy a lányok, ő is megtett mindent, csak fel ne
bosszantsa. Shelly pedig kihasználta a helyzetet, és újabb és újabb
tennivalókkal bővítette a házi és kerti munkák sorát. Ha pedig valami nem
úgy sikerült, mint kívánta, annak Shane fizette meg az árát. A szobájából
kezdtek eltünedezni a dolgok. A párnája. A takarója. Végül az ágya.
Ezentúl a földön alszol, jelentette be Shelly. Shane eleinte tiltakozott, de
hamarosan megtanulta, hogy azzal csak még jobban elmérgesíti a helyzetét.
Legvégül pedig Shelly megfosztotta attól a kiváltságtól is, hogy
kéthetente lezuhanyozzon, és egy idő után csak egy váltás ruhát hagyott
meg neki. Shane abban járt iskolába. A laza, jó fej új fiúból büdös, koszos,
fura fiú lett.

Röviddel azután, hogy Shane beköltözött a Knotek-házba, Lara Watson is

elindult északra. Ezek a látogatások mindig kockázatosak voltak: megesett,
hogy Lara ajándékokkal felpakolva érkezett meg csak azért, hogy aztán
mindent a küszöbön hagyjon, mert senki sem volt otthon, holott a látogatást
jó előre megbeszélték. Máskor órákig üldögélhetett az autóban, míg a
lányok és az anyjuk végre felbukkantak Shelly átlátszó ürügyeivel
egyetemben: összekeverte a dátumokat, vagy épp váratlan elintéznivalója
támadt Aberdeenben vagy Olympiában. Ezúttal azonban odahaza volt
mindenki, amikor Lara megérkezett. Shelly a tévé előtt ült, Lara pedig fent
az emeleten a lányokkal beszélgetett. Ott minden csodálatosnak tűnt. Nikki
és Sami szobája is tiszta volt és rendes – szöges ellentétben azzal, ahogy
Shellyé nézett ki gyerekkorában Battle Groundban.
Lara a fiúunoka szobájára is kíváncsi volt. El is indult lefelé, amikor
hirtelen Shelly bukkant fel közvetlenül mögötte, a meredek lépcsőkön. Lara
még félútig sem jutott, úgy érezte, alig kap levegőt. A régi házat fűtő
dízelolaj szaga, amely a pincéből áradt, csípős és átható volt. Fullasztotta a
tüdejét, a szeme könnybe lábadt.
– Épp most töltöttük fel a tartályt – magyarázkodott Shelly. – Már
visszahívtam a szerelőt, hogy hozza rendbe.
Lara elment a kazánház ajtaja előtt, tovább a pince mélye felé, arra, ahol
Shane aludt egy matracon a betonpadlón.
Sarkon fordult. Megdöbbent. Hiszen ez elfogadhatatlan!
– Hol az ágya? – kérdezte.
 Shelly nem válaszolt.
Lara döbbenten, szemlátomást undorral meredt Shelly arcába.
– A fiúnak ágy kell, Shelly. Ha nincs pénzed ágyra... Hadd adjak. Shelly
állt, hallgatott.
– És egy szekrény sem ártana – vetett még egy pillantást Lara a fiú
szobájára.
Shelly motyogott valamit, hogy nagyon elfoglalt mostanában, még nem
ért rá tisztességesen berendezni Shane szobáját – de a pénzt azért elfogadta.
Pár hét múlva Lara arról értesült, hogy Shelly valóban vett egy ágyat
Shane szobájába. De abban már nem volt biztos, hogy ha ő ki nem veri a
balhét, akkor is eszébe jut-e. Vagy hogy egyáltalán érdekelte-e az egész.
 Tizennegyedik fejezet

Nikki a tévében látta, milyenek az igazi anyák. Akik odafigyelnek a

gyerekeikre, akik szavakkal, máskor egy gyengéd simogatással
megvigasztalják őket. De látott anyákat városszerte, látta, ahogy a férjeikkel
és a gyerekeikkel bánnak. Nem üvöltöznek velük, nem verik őket, nem
kényszerítenek rájuk ostoba, fájdalmas és megalázó feladatokat, olyanokat,
amikről a gyerekek még beszélni sem mernek.
Nikki tehát tudta, hogy az ő anyja bizony nem egy normális anya. És
amikor Shane megérkezett, ő és Nikki órákon át csak arról beszélgettek,
hogy micsoda szemét alak Shelly.
Shane korántsem volt annyira elnéző, mint Nikki.
– Egy rohadék – jellemezte Shellyt.
– Tudom – bólintott rá Nikki -, de néha...
– Néha – fojtotta belé a szót Shane -, néha mi van?
– Néha azt hiszem, hogy tényleg szeret minket. Úgy érzem, szeret, és
olyankor az egész őrület mintha nem is lenne.
– Igen, egy pillanatra, Nik – intette le Shane. – Aztán kezdődik minden
elölről.
Nikki belátta. Persze az is lehet, gondolta, hogy Shane képtelen felfogni:
az anyja tényleg szereti őt. Mostanában úgy tesz, mintha nem szeretné, de
hátha egy szép napon minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Mindannak dacára, amit Shelly elkövetett ellene.
Évekkel később már keresnie kellett a szavakat, hogy elmagyarázza,
miért is szerethetett egy olyan erőszakos szörnyeteget, mint az édesanyja.
– Azt hiszem, gyerekként teljesen ki voltam szolgáltatva neki, hiszen ő
volt az anyám. Nem hinném, hogy valaha is eszembe jutott volna, lenne
más lehetőségem is, mint ővele élni. Most már, felnőttként, legszívesebben
pofon ütném magam, hogy akkor nem tettem semmit magamért. Anyu
tudott kedves is lenni, ha épp úgy akarta... De úgy, hogy egyik nap megvert,
aztán másnap átölelt, azt mondta, én vagyok az ő drága picinye, így szeret
meg úgy imád... A miénk is olyan volt, mint a többi bántalmazó kapcsolat...
A bántalmazott úgy érzi, csapdába került, nincs hová mennie... A
bántalmazó pedig időnként kedves hozzá, amivel eltántorítja a szökés
gondolatától, a bántalmazott pedig beletörődik a helyzetébe, eszébe sem jut,
hogy legközelebb is bántani fogják, csak örül, hogy mostanra legalább
véget értek a kínok. Az anyám valójában időzített bombaként működött ...
Sosem tudhattam előre, mikor robban. Egy-két napig boldogan éltünk,
aztán egyszer csak: bumm! Szerettem az anyámat, mert nem tudtam, hogy
van más választásom. Szerettem, mert szeretnem kellett.

A feladatok, amiket Shelly a gyerekeire kényszerített, hol megalázóak, hol

fájdalmasak voltak. Néha meg egyszerűen nevetségesek. Mintha csak azt
próbálgatná, milyen messzire mehet el. Shane is megkapta a maga
verésadagját, neki is kellett dagonyáznia. Az ő fejére is ráolvasták a Nagy
Káromkodáskönyv összes szitokszavát. Végül, ahogy a hadifogságba esett
katonák a fogolytáborban, ő és Nikki egyesítették az erőiket –
elválaszthatatlan cinkostársak lettek.
Shelly aggasztó találékonysággal eszelt ki újabbnál újabb módszereket,
hogy megalázza az összeesküvőket. Valami vétség miatt, amire már senki
nem emlékezett, megparancsolta, hogy vetkőzzenek le a nappali közepén.
Sami pedig végignézte, ahogy a nővére és az unokatestvére lassan,
meztelenül táncolnak.
– Amíg azt nem mondom, hogy elég – emlékeztette őket Shelly.
 Sami nézte, nézte, és remegett a látványtól. Annak mindenesetre örült,
hogy nem rajta csattant az ostor. Olyan szégyellős volt, hogy fürdőruhában
sem szeretett mutatkozni. Ez már több volt, mint megalázó.
De hát épp ennek akarta kitenni az anyjuk a két nagyobbik gyereket.
Néha Dave is ott ült ezeken a táncórákon.
– Igen, apu is ott üldögélt – idézte fel Sami. – A nővérem és Shane
végigbőgték az egészet. De meg kellett tenniük. Anyunak nem lehetett
nemet mondani.
Lara még évekkel később sem volt képes feldolgozni, megérteni pedig
aztán végképp nem, hogy miért kattant rá a mostohalánya annyira a
meztelenségre. Nem tudta, honnan eredt. Nem történt semmi olyan Shelly
gyerekkorában, ami magyarázattal szolgált volna.
– Engem egyszer sem láttak a gyerekeim melltartóban és bugyiban –
mesélte Lara. – Legalább egy köntös mindig volt rajtam. Az apjuk sem
mászkált meztelenül a lakásban, de még úszni se ment úgy. Néha együtt
zuhanyozott a fiúkkal, ha kempingezni mentünk, de Shellyvel soha.
Fogalma sem volt, honnét ez a megszállottság Shellynél.
Talán történt valami, amikor Anna nagyinál volt? Elképzelhető, bár nem
túl valószínű.
– Szerintem Shelly szólt volna nekem. Biztos vagyok benne. Nem,
fogalmam sincs, honnét van ez nála.
Shelly élete a vér szerinti anyjával – mielőtt Sharon Watson
megszabadult volna a gyerekeitől, hogy Kaliforniába költözzön – örökre
rejtély maradt.
– Lehet, hogy ott történt vele valami? Nem tudom. Sharon alkoholista
volt. Talán részegen elkövetett valamit. De ezt már sosem fogjuk megtudni
– tárta szét a karját Lara.
 Ahogy növekedett, mesélte Lara, Shelly mindvégig szemérmes volt. Csak
csukott ajtó mögött öltözködött. Soha nem parádézott kihívó ruhákban
Battle Groundban. Még csak hasonlót sem művelt soha.
A gyerekek szemében a meztelenség inkább a hatalomról szólt, nem a
szexualitásról. Sami úgy látta, az anyja azért vetkőzteti le az áldozatait,
hogy megalázza őket, illetve így akarja megakadályozni, hogy elszökjenek.
És a ruháikkal együtt mintha a személyiségüktől is megfosztotta volna a
gyerekeit.
És attól a képességüktől is, hogy a sarkukra álljanak.
 Tizenötödik fejezet

Tél volt, a nap már nyugovóra tért a Louderback-házat mindenfelől

körbeölelő fenyők mögött. A tűlevelekkel és tobozokkal teli ereszekről
jégcsapok lógtak. Hó csikorgott a járókelők talpa alatt. Sűrű homályba
burkolózott a ház, amióta Shane és Nikki hazaért az iskolából. Ilyenkor
szokott Shelly támadni. Most a tévé előtt ült, csokoládét majszolt, és
közben azt tervezgette, hogy ma hogyan fizettesse meg a gyerekek ilyen-
olyan vétkeit.
Az, hogy valami készül, érezhető volt, mintha valamiféle különös energia
vibrálna a levegőben, és nyakon ragadná a gyerekeket.
– Le a ruhával! – ordított föl Shelly. – Most rögtön!
Ne már...
Már megint!
De miért?
Megesett néha, hogy Nikki és Shane tiltakozni próbált a büntetés ellen.
Mire mentek vele? A tiltakozás csak még inkább felpaprikázta Shellyt.
Ilyenkor olyan volt, mint egy kidülledt szemű, vörös arcú szörny, amint
ráront az áldozataira. Így aztán többnyire meghunyászkodtak. Csak hát...
Nikki például nemhogy arra nem emlékezett, miért kapta a büntetést, de
arra sem, hogy miért nem harcolt ellene sem ő, sem az unokatestvére.
– Nyilván volt valami oka – tűnődött még évek múlva is, hogy vajon
mivel érdemelték ki aznap azt a fenyítést. – De őszintén mondom,
egyáltalán nem emlékszem, mi lehetett az.
Lehámozták magukról a ruhát abban a hiszemben, hogy együtt fognak
dagonyázni, de Dave nem volt otthon. Majdnem mindig ő volt a
dagonyázás végrehajtója: ott állt a sötétben, kezében a slaggal, hogy híven
teljesítse a felesége különleges parancsait. Tehát most valami új büntetés
jön, de hogy miféle, arról sejtelmük sem lehetett. Shelly csak annyit
mondott nekik, hogy menjenek fel a ház mögötti domboldalra, hogy
pontosan hová, azt is megmutatta, és ott üljenek le, egymásnak háttal.
– És ott is maradtok, amíg azt nem mondom, hogy elég.
Azzal visszament a nappaliba, visszaült Sami mellé, és tévézett tovább.
Shane reszketett a hidegtől, a feneke majd befagyott.
– A tököm tele van már ezzel, Nikki – morogta.
– Nekem is – vágta rá Nikki félholtra fagyva, meztelenül.
– Le akarok lépni innét – szállt fel egy párafelhő Shane szájából.
– Én is – vágta rá Nikki.
A házra szegezték a szemüket: azt várták, mikor bukkan fel Shelly a
slaggal, hogy lelocsolja őket a nagyobb hatás kedvéért.
Ami nagyon is jellemző lett volna rá.
De lehet, hogy Sami kezeli majd a slagot. Ő volt a kiválasztott, a
fogolytábor kedvenc rabja, aki a két világ közti keskeny mezsgyén
egyensúlyozott, aki besúgja a társait, hogy neki jobb legyen.
És hogy túlélje.
Voltak napok, amikor Nikki és Shane akár nevetni is tudott Shelly
kegyetlenkedésein, de ma túl hideg volt a ház mögött ahhoz, hogy jókedvük
kerekedjen.
– Rohadt szemétség – füstölgött tovább Shane. – Rühellem a muterodat.
– Én is.
És nem azért mondta, mintha vakon egyetértett volna mindennel, amit
Shane mond. Hanem azért, mert Nikki tényleg gyűlölte az anyját. Titokban
ugyan azt hitte, bármit is művelt Shelly, mégiscsak jobb egy szörnyeteg
anya, mint ha nincs. És Shane-nek nem volt családja. Nem kellett volna
felismernie, hogy Shelly azért jobb a semminél?
 Shelly többször is kijött a tévé elől, a tornác korlátjára dőlve nézte, ahogy
a két gyerek háttal egymásnak reszket a hidegtől. Egyikük sem szólt egy
szót sem. A beszéd nem vonta el Shelly figyelmét; csak arra késztette, hogy
még tovább feszítse a húrt, bármilyen büntetésről volt szó.
– Ez megőrült – mormolta Shane, ahogy Shelly visszament a nappaliba.
– Igen – Nikki nem mondhatott mást. – Tudom.
Ültek, és a kedvenc játékukat játszották: öljük meg anyut! Persze, nem
volt ez igazi játék. Csak képzelgés, hogy egyszer bosszút állnak mindazért,
amit elkövettek ellenük.
Mint például fürdéskor. Shelly, ha épp olyanja volt, tárva-nyitva hagyott
fürdőköpenyben meghagyta nekik, hogy engedjék tele a kádat forró vízzel,
fürödni akar.
És a gyerekek szót fogadtak. Shane elnézte, ahogy Nikki teletölti a kádat,
habfürdőt is adott a vízhez. Shellynek nem volt kedvenc habfürdője, azt
vette, amit éppen leértékeltek. Levendula, rózsa, jázmin. Nikki leült a kád
szélére, a lábujjait belemártotta a vízbe, hogy ellenőrizze a hőmérsékletét,
mert arra Shelly gondosan ügyelt.
Legyen forró – de ne túl forró.
Shane elnézte, ahogy a habfürdő buborékjai egyre nagyobbra nőnek – és
közben mosolygott.
– Be kéne hoznunk egy rádiót – szólalt meg végül.
Nikki, mint rendesen, most is azonnal megértette, mire céloz.
Visszamosolygott a fivérére.
– Aztán bedobni a vízbe, amikor beül a kádba – folytatta Shane.
– Jó ötlet-bólogatott Nikki.
Tulajdonképpen vicceltek – bár nem igazán. Csak megerősítették a
köteléket, ami összefűzte kettejüket.
 De ahogy Shelly belépett, azonnal abbahagyták a beszélgetést. Ledobta
magáról a köntöst, és bemászott a kádba. A vágykép, ahogy egy jól
irányzott áramütéssel végeznek vele, szertefoszlott. Nem, hiába az a sok
szörnyűség, ami elkövetett ellenük, akkor se tudták volna megölni.
Már teljesen besötétedett, amikor Shelly végre odaszólt a két gyereknek,
hogy most már bejöhetnek a házba, hogy átmelegedjenek.
– Remélem, tanultatok a leckéből – pirított rájuk.
– Megértettük – válaszolta Shane és Nikki, bár egyiküknek se volt a
leghalványabb fogalma sem arról, hogy mivel sikerült ennyire
felbosszantaniuk.
 HARMADIK RÉSZ

Kathy,
a legjobb barátnő

Tizenhatodik fejezet

Sami az Old Willapa-beli Louderback-házat szerette a legjobban a

gyerekkori otthonai közül. Az utca végén állt vaskos, ősöreg fákkal
körülvéve: mintha eleve rejtekhelynek szánták volna – bár a fákat végül
utolérte a végzet egy zajos és mindenre elszánt láncfűrésznek, illetve egy
zajos és mindenre elszánt favágónak köszönhetően.
Hatéves korára Sami rutinos óvodásnak mondhatta magát, két évet töltött
az intézményben, igaz, csak félnaposként, mert az anyja szerette maga
mellett tudni, miközben szappanoperákat nézett a díványon. Így alakult ki –
és erősödött eltéphetetlenné – a kötelék, amely anyát és lányát összefűzte.
Szappanoperák és a melléjük csipegetett rágcsálnivalók közepette.
Nikki viszont egyáltalán nem dédelgetett efféle szép emlékeket a
Louderback-házról.
Kilencéves volt, amikor beköltöztek. Az anyja az előző otthonaikban is
megfegyelmezte olykor-olykor, de akkor még az elviselhetőség határain
belül. Az viszont, amit a Louderback-házban művelt, túlment minden
határon, és a helyzet csak rosszabbodott, ahogy újabb lakók költöztek be.
Először Shane bútorozott össze velük, utána Kathy következett.
Kathy Loreno barátnőként kezdte az itteni pályafutását, aztán
bébicsőszként folytatta. Shelly barátnője és fodrásza, valamint Shelly és
Dave esküvői tanúja volt. A termete tiszteletet parancsoló, majdnem
száznyolcvan centi; barna haját lendületesen kanyargó csigákban viselte,
bár, mint sok más fodrász, minden évszakra új frizurát kreált magának. Hol
hosszabbat, hol rövidebbet. Időnként bedauerolta, aztán kiegyenesítette.
Eleinte a saját szórakoztatására – később azonban felajánlotta a sütővasát a
lányoknak is, ha változtatni akarnának a stílusukon.
Sami, a testvérek legsimulékonyabbika, szinte az első látásra
beleszeretett a jövevénybe.
– Kathy szeretett parancsolgatni, Nikki is, Shane is így gondolta. És
tényleg. De én azért szerettem. Anyám helyett anyám lett a szó lehető
legjobb értelmében. Már azelőtt is, hogy beköltözött, sokszor megfordult
nálunk. Ilyenkor mindig kaptam tőle hajcsavarót, a barátnőimnek is adott,
aztán előkapta a fodrászszerszámait, és rendbe hozta mindegyikünk haját.
Imádtam érte.
A két nagyobbik gyerek egyáltalán nem örült, hogy jön még valaki, aki
felforgatja az életüket. Eleinte elviselni se nagyon bírták, bár azt meg kell
hagyni, ez nem Kathy hibája volt. Ő csak a szerepét játszotta, úgy tett,
mintha Shane és Nikki mamája lenne. Csakhogy Nikki és Shane a háta
közepére se kívánt egy újabb pótmamát vagy bébicsőszt.

1988 karácsonyán Shelly harmincnégy évesen a harmadik gyermekét várta:

ettől persze még ünnepibbé vált a hangulat. Nikki, Sami és Shane előre
örült az új családtagnak – ám azt egyikük sem tudta, hogy a háztartás
hamarosan még egy fővel gyarapodik.
– Kathy hozzánk költözik – jelentette be Shelly.
 A bejelentés a lehető legváratlanabbul ért mindenkit, és nem csak a
gyerekeket. Dave tudta, hogy Shelly és a fodrásznője jó barátok, de hogy
hozzájuk költözzön? Szólni sem tudott a megrökönyödéstől.
– De hát miért? – hápogta.
– Mert a családja nem kér belőle – magyarázta Shelly -, de valahol laknia
kell, nem? És segít majd nekem a kicsivel. Mint egy dadus.
Dave nem vitatkozott, pedig szívesen megtette volna. Shelly és ő
becipelte Kathy franciaágyát és ruhásszekrényét a két lány szobája közti
előtérbe az emeleten. A falakat Kathy holmijaival dekorálták ki, és helyet
találtak a kötögetőkosarának meg a többi átmentett cuccának is. Kathy
harmincéves volt ekkor, munkanélküli, amióta a szépségszalonjából
kitessékelték – persze hogy hálás volt, amiért a jó barátok befogadják.
A gyerekek úgy látták, hogy Shelly kimenti a barátnőjét a régi életéből,
amiből szabadulni akart, és úgy tetszett, Kathy is elégedett a sorsa
alakulásával. Nagyon is. Shelly biztosította, hogy ezentúl nem kell
dolgoznia, ha nem akar, ők majd eltartják.
– Az a lényeg, hogy velünk legyél, Kathy – veregette meg a vállát.
– Jól elleszünk itt! Aztán meg tényleg szükségem van rád.
Ez az utóbbi mondat volt a csali.
Shellynek tényleg szüksége volt rá. Először azért, hogy elkísérje az
orvoshoz, aztán azért, hogy legyen mellette valaki, amíg ő a csecsemővel
foglalatoskodik. Aztán meg ott volt a négy nyughatatlan kölyök, akiknek jól
jött Kathy bölcs ítélőképessége és támogatása. Úgy tűnt, meg is fog felelni
a kihívásnak.
Nikki gyanakodva figyelte a betolakodót, kritikus szemmel mérte fel a
mamája parancsolgató fodrásznőjéből lett legjobb barátnőjét. Hamar
észrevette, mi folyik az anyja és Kathy között. Kathy bálványozta Shellyt.
Itta minden szavát. Shelly magasan minden és mindenki fölött állt, akár az
istenek. És úgy tűnt, Kathy örömmel elfogadja a helyzetet.
– Senkit sem ismerek, aki olyan keményen dolgozna, mint a mamátok –
ismételgette. – Nem is értem, hogy ti, lányok meg te, Shane, miért nem
segítetek neki többet.
Ha meghallotta, hogy valaki akár csak egyetlen rossz szót szól Shellyről,
azonnal fölön fogta az illetőt.
– Mondd csak – mordult rá -, hallod, amit mondasz? Hogy lehetsz ilyen
tiszteletlen?
Sami talán azért, mert ő volt a mama kedvence, az első pillanattól kezdve
a szívébe fogadta Kathyt. Nikki és Shane viszont csak egy minden lében
kanál, kotnyeles tyúknak látta, aki még kellemetlenebbé teszi az életüket
azzal, hogy megszabja, mi a dolguk. Mintha tényleg két anyjuk lenne.
Shelly nyilvánvalóan tájékoztatta Kathyt, mit várhat a két nagyobb tói:
hogy Nikki dacos, Shane pedig javíthatatlan.
– Nem volt szigorú velünk, gyerekekkel – idézte fel Nikki. – Úgy
költözött hozzánk, hogy a mamánk szünet nélkül üvöltözött velünk. Nem
csoda, ha azt hitte, hogy mi valamiféle kis szörnyetegek vagyunk. Mindig
bajban voltunk ezért vagy azért. Shane néha titokban dohányzott, egyszer
marihuánával is elkapták. Kathy azt hitte, hogy Shane rossznak született.
És ha Kathy alig tudott valamit a Knotek gyerekekről, hát azok még
kevesebbet tudtak őróla.
 Tizenhetedik fejezet

Kathy Loreno anyja, Kaye Thomas igazi nagyasszony volt, hobbija a gyors
lefolyású házasság. Kaye Kaliforniában, Észak-Hollywood-ban nőtt fel, az
apja az NBC tévétársaságnak dolgozott, az anyja a háború alatt állást vállalt
a Lockheed repülőgépgyárban, mert az apa fizetése egyedül nem lett volna
elég a megélhetéshez akkoriban. Ahogy Kaye felnőtt, egy csúcskategóriás
kozmetikai cégnél vállalt munkát Hollywoodban. Kemény élet volt,
csipetnyi csillogással.
Kaye kisebbik lánya, Kelly úgy emlékezett vissza az anyjára, mint
boldogtalan nőre, aki ritkán mosolygott, keményen melózott, és szeretett
olvasni. 1952-ben szülte az első gyerekét, egy fiút, aztán még hármat.
Köztük két lányt: Kathy volt az első, Kelly a második.
Amikor Kathy 1958 nyarán megszületett, minden idők leggyönyörűbb
kék szemét mondhatta a magáénak: mint a kék márvány. Szőke haj is járt
hozzá. Hasonlított az anyjához, aki valaha, még az 1930-as években modell
volt egy kenyérgyár reklámplakátján.
Férjek jöttek, férjek mentek, a család pedig folyamatosan költözködött.
Lompoc, Moorpark, Simi Valley. Kelly négy évvel később jött világra, mint
Kathy; utána még egy fiú érkezett. A pénznek többnyire szűkében voltak,
de Kathy és a testvérei jobbára középosztálybeli környékeken nőttek fel,
ahol a szülők vízvezeték-szerelők, nyomdászok vagy épp háztartásbeli
családanyák voltak, a gyerekek pedig kint játszottak az utcán, és csak
vacsoraidőre találtak haza. Kathy és Kelly közös szobában aludt, a két ágyat
egy paraván választotta el egymástól. A padlót Barbie-babák és a mamájuk
varrta ruhák borították. Esti olvasmányként a mama gyerekkori könyvei
szolgáltak, azokból meséltek egymásnak minden este. Aztán ott volt még a
dráma, a mindennapos dráma. Kaye közelében nem maradhatott el az
ilyesmi. És a gyerekek mégis boldogan éltek.
Aztán egy szép napon meghalt Kathy mostohaapja. A gyászoló anya vett
egy lakókocsit, és elvitte a gyerekeket kempingezni. Bejárták egész
Kaliforniát. A kirándulásról feledhetetlen emlékeik maradtak. Kathy régi
farmernadrágokból varrt utazótáskát, Kelly nyalánkságokat pakolt a
táskákba, aztán a két nővér felkapaszkodott a lakókocsi tetejére, onnét
bámulták az utat, és közben az élet rejtelmeiről beszélgettek. Kathynek
nagyon megtetszett a szemközt lakó fiú, bár csak barátság volt köztük. Élt-
halt a füzetes regényekért, repesve várta, hogy megjelenjen a Harlequin
vagy a Silhouette új száma. Akkor azonnal megvette és kiolvasta az utolsó
betűig, még jóval azelőtt, hogy a következő számot kiadták volna. Szerette
a countryzenét is, Dolly Parton és a Gatlin testvérek voltak a kedvencei.
Kathy nagyjából tizennyolc éves lehetett, amikor Kaye egy nap közölte a
gyerekekkel, hogy a családi vakáció színhelye ezúttal South Bend lesz
Washington államban. Odafelé a nappalt az országúton, az éjszakákat a
legcsóróbb motelekben töltötték (bár a gyerekek a drágább fajtáról
álmodtak, ahol úszómedence is van), míg meg nem érkeztek Pacific
megyébe Washingtonban.
– Nyár volt, minden szürke és sötét – emlékezett vissza Kelly. – Tipikus
washingtoni tengerparti nap.
Nem sokkal azután, hogy hazaérkeztek, Kaye felmondott a munkahelyén,
a Thousand Oaks Steakhause-ban, maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és
megtette a Nagy Bejelentést:
– Washingtonba költözünk!
Mintha gránátot vágott volna a lányok közé, akkorát szólt. Senki sem
lelkesedett. Idáig egy nagy, bérelt sarokházban laktak Simi Valley– ben.
Négy hálószobájuk és hat diófájuk volt: különösen karácsony idején
jelentett sokat az ebből származó pluszjövedelem. Az a ház minden
szempontból otthon volt, főleg egy olyan család számára, ahol az apukák
jöttek-mentek.
Azt még egyikük sem tudta, hogy hová indulnak, de azt mindnyájan
tudták jól, hogy mit hagynak maguk mögött.
Kelly, a kisebbik lány egyáltalán nem értette, hogy miért kell
Washingtonba költözni. Kaye épp munkanélküli volt, a zsebe ehhez mérten
üres. És 1977 nyarán mégis fogta a gyerekeit és az anyját, és meg sem állt
velük South Bendig. Kathy tizenkilenc éves volt, már túl egy
kozmetikusképzés felén Simi Valley-ben, de szerencséjére az addigi
tanulmányait beszámították az aberdeeni kozmetikusképző iskolában, ahova
átjelentkezett. Egy aprócska, századfordulós faházban telepedtek le, Kaye
mindössze huszonötezer dollárt fizetett érte.
De mivel nem volt munkája, a ház megvásárlása után jóformán egy árva
fillérjük sem maradt.
– Nem is értettem, mit képzelt anyu – csóválta a fejét Kelly -, mégis
miből fogunk élni?
Kathy tanult tovább a iskolában, aztán munkát kapott egy helyi
szalonban. Igaz, nem volt könnyű dolga, ha olyan világvégi helyen, mint
Pacific megye akart vendégkört kiépíteni. A kozmetikusok vendégei
jobbára a barátaik közül kerültek ki. Csakhogy a barátok általában hosszú
ismeretség után válnak barátokká.
Pacific megyében nem laktak valami sokan, de attól még az új
jövevénynek magas falakat kellett volna megmásznia, hogy befogadják.
Kathy viszont bármilyen kedves volt, túl szégyellősnek bizonyult ahhoz,
hogy ezeket az akadályokat leküzdje.
Kaye Thomas két lánya közül Kelly volt az erősebbik. Nem is kevéssel.
Jóval pontosabban tudta, mit akar – és mit nem akar – az élettől, mint a
nővére. Először is ki akart jutni South Bendből. Aztán főiskolára járni.
Végül pedig hosszan tartó, boldog házasságot.
Kathy azonban nem találta a kiutat. Neki is voltak álmai, de fogalma sem
volt, hogyan valósíthatná meg azokat.
– Az anyánk kihasználta Kathyt, aki mindenkinek a kedvére akart tenni –
emlékezett Kelly. – Amikor munkába állt a szépségszalonban, anyu és ő
közös számlát nyitott a bankban. Anyu is dolgozott, de Kathy béréből
fizettük a számlákat.
Ha Kelly, aki huszonegy éves koráig nem vezetett, el akart menni
valahova, Kathy vitte el. Kelly szerette ezeket a közös utakat, csak egyet
nem értett: hogyhogy a nővére mindig ráér? És miért olyan aranyos mindig?
Kathy fiatalabb korában gyakran ingyen vállalt bébicsőszködést, ha tudta,
hogy a bébi családja szegény. Viszont amikor elpanaszolta egy
szomszédnak, hogy nincs elég pénzük a közelítő ünnepekre, másnap egy
csomóan állítottak be ajándékokkal. Kaye rettentően szégyellte magát,
holott az igazság az, hogy nagyon is rászorultak.
Kathy addig spórolt és kuporgatott, míg meg nem vehette az anyjának a
kiszemelt karácsonyi ajándékot, egy gyűrűt. Kathy tervelte E ki és rendezte
a meglepetésbulit az anyjuk negyvenötödik születés– K napjára.
Adott és adott, mindig csak adott.
Hosszú évekkel később Kathy meglátogatta Kellyt Seattle-ben, hogy
együtt menjenek el a Neil Diamond-koncertre. Útközben egy B koldussal
találkoztak. Amint Kathy meglátta, máris a táskájába nyúlt, B hogy adjon
neki pár fillért.
– Mindig úgy éreztem, hogy a nővérem nem élne meg itt – mondta
később Kelly a nagyvárosi életről. – Túlságosan aranyos hozzá.
 Amikor az apjuk egy munkahelyi balesetben meghalt, Kathy és a bátyja
beperelték a munkáltatót, megnyerték a pert, és a cég kártérítést fizetett.
Kathy legfőbb álma egy új kocsi volt, egy Camaro, esetleg egy
Trans Am – csakhogy egy rokon unszolására lemondott erről az álomról,
és inkább egy új házba fektette a pénzét, nem messze az anyjáétól.
Végre önálló lett, és önállóan dolgozott az aberdeeni szépségszallonban.
Kialakította a saját életét.
De ez nem tartott sokáig.
Hiába próbálkozott, akármilyen keményen dolgozott, soha nem sikerült
annyi bevételre szert tennie, amennyit a szalon tulajdonos, társasága elvárt.
Elvesztette a munkáját, és depresszióba esett. Semmi sem jött össze. A
pénze is fogyóban volt, olyannyira, hogy végül elveszítette a házat is, vissza
kellett költöznie a mamájához. Ez meg– hökkentő és szomorú fordulatot
jelentett. Ott hamarosan kiderült, hogy be kell szállnia a lakbérbe. Korábban
is ő gondoskodott az anyjáról, de most minden eddiginél komolyabbra
fordult a helyzet.
Nem volt semmi pénze. Talált viszont egy egy igazi, örök barátnőt, aki
még az esküvőjére is meghívta.
Shelly Knotek volt a neve.
 Tizennyolcadik fejezet

Dave Knotek talán csak akkor volt igazán boldog ebben a házasságban,
amikor Shelly és ő a közös gyereküket várták. Még akkor is, ha Kathy és
Shane után egy újabb éhes szájat kellett táplálnia. Dave most minden
korábbinál komolyabb felelősséget érzett mint az egyetlen családfenntartó;
keményebben dolgozott, mint valaha. Shane családtag volt, és bár néha
helyre kellett tenni, ha nagyon nem akart részt venni a házimunkában, azért
Dave alapjában véve jó fiúnak tartotta; Kathy pedig azért jött, hogy segítsen
a terhesség alatti és a szülés előtti feladatokban, meg azért, hogy Shelly
mellett legyen, amikor a rákját kezelik.
Dave sosem mondta ki hangosan, de sehogy se értette, hogy eshetett
Shelly egyáltalán teherbe, ha egyszer kemoterápiára jár a rákja miatt.
Szóval az új gyerek, akit vártak, mindenképpen csodának számított.
Amikor Shelly bejelentette, hogy ideje indulni a szülészetre Olympiába,
azt is hozzátette, hogy nem Dave, hanem Kathy viszi be.
Dave ezt most hallotta először.
– Miért nem vihetlek be én? – értetlenkedett.
– Mert nem – válaszolta Shelly. – Te mögöttünk jössz.
– Tényleg? – tátotta el a száját Dave.
– Ne kelljen még egyszer mondanom, Dave – zárta le a vitát Shelly.
És mégis: amikor 1989 júniusának első hetében megszületett Tori
Knotek, Dave volt az első, aki a kezébe vehette, és nem Kathy. Az alaposan
bebugyolált, enyhén szürkés bőrű csecsemő volt a leggyönyörűbb, amit
életében látott: a szeme kék, a haja hirtelenszőke.
– Sosem fogom elfelejteni – lelkendezett Dave. – Kinyitotta a
szemecskéjét, és az első, akit megpillantott, én voltam.
 Tori koraszülött, a tüdeje fejletlen, állapította meg Shelly. Dave úgy
érezte, hogy Kathyt maga isten küldte hozzájuk; nem hitte volna, hogy
Shelly alkalmasabb segítséget találhatna nála.
Nem sokkal a hazatérésük után Shelly drámai hírrel rukkolt elő: Torinak
megállt a lélegzése, de neki sikerült újraélesztenie. Másnap Kathy bevitte a
kórházba az anyát és a gyerekét. Tori egy teljes hetet töltött az
újszülöttosztály személyzetének gondos felügyelete alatt.
– Nem tudom, hogy Shelly mentette-e meg – ismerte be később Dave. –
De nekem azt mondta.
Dráma ide, dráma oda, egy ideig mintha jobbra fordultak volna a dolgok.
Igaz, Shelly így a harmincas évei közepe táján kis híján belefulladt az
aggodalomba, hogy mi lesz a kicsivel. Bár Tori nem volt igazán koraszülött,
Shelly mégis azt verte Nikki és Sami fejébe, hogy a kistestvérük egy teljes
héttel korábban született a kelleténél, ezért bajok vannak a szívével, tehát
állandó felügyeletet igényel. A kórházból egy speciális ággyal bocsátották
haza, meg egy műszerrel, ami Tori szívműködését figyelte.
Ettől fogva minden éjjel arra ébredtek, hogy megszólal a riasztó, és
odalent kitör a pánik. Lerohantak a földszintre, ahol az anyjuk rémült
tekintettel dajkálta a csecsemőt.
– De ugye jól van? – Sami aggódott a húgocskájáért.
– Igen, most már jól – ringatta tovább Shelly a kicsit. Shelly maga volt a
nyugalom szigete a félelmetes viharban. Hálás volt, hogy a lányai ennyire
aggódnak a húgukért, és megtett mindent, hogy megnyugtassa őket.
Egy éjjel Nikki arra ért le a földszintre, hogy az anyjuk épp egy párnát
tart Tori arca elé.
– Már jól van – pillantott fel zavart tekintettel Shelly a csecsemőről.
És a riasztó még csak be sem kapcsolt.
Nikki túl korán érkezett.
 Később eszébe jutott egy emléke: amikor még kicsi volt, egyszer arra
ébredt, hogy az anyja az ágya mellett áll, és egy párnát tart a kezében.
Lehet, hogy ezt mindnyájunkkal megcsinálta?
Ezután Nikki és Sami felváltva vigyáztak a kishúgukra. Arról, hogy mire
gyanakszanak, egyikük sem beszélt. Azzal csak kihoznák a sodrából
Shellyt. Amúgy úgy tűnt, tényleg szereti az új gyerekét, persze csak a maga
hányaveti módján. És ahogy teltek-múltak a hetek, Kathy és a két
nagyobbik lány szerepe egyre fontosabb lett.
Shelly visszatért a tévézéshez, és ahhoz, hogy egész éjjel fenn maradjon.
Dave ennek ellenére úgy látta, hogy Shelly a legodaadóbb anya széles e
világon.
– Remekül bánt a kicsivel – hajtogatta még később is -, tényleg, nem volt
nála jobb anya!
A nagyobbik lányokat is szerette fürdetni és öltöztetni, és főleg mutogatni
– amíg még kicsik voltak. Úgy látszott, nagyon is ínyére van az a sok
figyelem, amire egy újdonsült anya mindig számíthat. De ahogy a lányok
egy kicsit megnőttek, fokozatosan alábbhagyott irántuk az érdeklődése.
Előbb Nikki esett ki a kegyeiből, aztán Sami, a helyét Tori vette át, csak rá
figyelt, egyedül rá.
Sok-sok évvel később meglátogatta őket Sami apja, Danny, és elmesélte a
lányának, hogy mi az igazság Shelly csecsemőimádatáról. A története nem
igazán hasonlított ahhoz, amit Dave Knotektől hallott.
– Világéletemben úgy tudtam, hogy sokkal jobban bánik a csecsemőkkel,
mint a gyerekekkel – állította Sami, bár később ebben is kételkedni kezdett.
– A vér szerinti apám elárulta, hogy kileste csecsemőkoromban: gyakran
felugrott a díványról és odaszaladt hozzám, hogy kikapjon a bölcsőmből.
Úgy tett, mint aki ki tudja, mióta ölelget. Pedig ebből egy szó sem volt igaz.
Apám azt is elárulta, hogy sokszor az egész napot a bölcsőben töltöttem.
Körülöttem koszos pelenkák, üres cumisüvegek... Szörnyűség.
Mint mindenki, akinek sok a rejtegetni valója, Shelly is mestere lett a
dolgok elkendőzésének. Ami sokat segített neki abban, hogy a családja ne
tudja meg a legsötétebb titkait.
És a hatóságok se.
 Tizenkilencedik fejezet

Sami ült középen, elvégre az ő születésnapja volt: körülötte a többi gyerek,

előtte születésnapi torta, a közepén gyertyával. Shelly szerette az
ünnepeket, szerette az ünneplést. A születésnap pedig éppenséggel a
kedvenc ünnepe volt. Nem érdekelte, ha kevés a pénz, az sem, ha nincs; ő
akkor is megtalálta a módját, hogy az asztal roskadozzon az ajándékok alatt
és a hűtőszekrény tele legyen finomságokkal. Sami alig győzte átverekedni
magát az ajándékokon.
Shellytől egy Popple babát kapott – abban az évben az összes kislány
ilyet akart magának. Kathytől pedig egy arany nyakláncot szívecskés
függővel. Sami majd megveszett érte, azonnal a nyakába is akasztotta. Igazi
aranyból volt – de a legjobb az volt benne, hogy Kathytől kapta, mert Kathy
különlegesnek számított Sami szemében.
Csupa derű volt az a nap – amíg Shelly egyetlen kérdésétől be nem
borult.
– Melyik ajándékod tetszik a legjobban?
Sami fülig érő mosollyal fogta meg a nyakláncot.
– Amit Kathy adott. Nagyon tetszik! Neked is, ugye?
– Tetszik hát – felelte Shelly.
Később, mikor már az összes vendég hazament, kerített egy övét, és
elpáholta a születésnapost.
– Te szemét, hálátlan kis dög! Ki szervezte meg neked ezt a
születésnapot? Én! Ki hívta ide a barátaidat? Én! Az egészet nekem
köszönheted! És mennyi gyönyörű ajándékot kaptál tőlem! Kathy
nyaklánca még csak nem is új, már évek óta megvolt neki, csak sosem
viselte!
 Sami könnyek között, tele véraláfutásokkal az anyai ütések nyomán,
aznap egy életre megtanult valamit: hogy a legkedvesebb ajándéka mindig
az legyen, amit az anyjától kap.

Lara Watson rendben tartotta az életét: az egészségügyben talált munkát

magának, ezen belül az idősgondozásban. Itt vitte tovább az örökséget
Battle Groundból, abból az időből, amikor még Les Watson felesége volt.
Két éve váltak el. Lara nyugalomban éldegélt kis házában a Cherry
Streeten, Vancouverben – egészen addig, amíg egy napon fel nem hívta a
szokatlanul szórakozott és még szokatlanabbul lényegre törő Shelly Knotek.
– Már biztos. Non-Hodgkin limfómám van – közölte Shelly.
Lara egész testében megremegett a hír hallatán. Elsírta magát. Zokogott.
Dacára a vitáiknak, Shelly azért mégis családtag. Ráadásul kicsi lányai
voltak, akikről az anyjuknak kell gondoskodnia. Szívszorító hír.
Shelly megnyugtatta, hogy jár kezelésre, de azért komoly a baj, nagyon
komoly.
Pár nappal később Shelly újra telefonált. Ezúttal azzal a hírrel, hogy az
orvosok tévedtek: nem limfóma az, hanem rák, nyirok– mirigyrák.
Lara ilyet még az életben nem hallott. Hogy az orvosok ekkorát
tévedjenek, csak úgy megváltoztassanak egy diagnózist a kezelés kellős
közepén!
– Egy szót sem értettem az egészből – csóválta a fejét még évekkel
később is. – Pedig én is az egészségügyben dolgoztam.
Rákérdezett, hogy pontosan miféle kezelést kap Shelly.
– Jaj egy kínszenvedés – felelte Shelly. – Nem tudom pontosan, mennyi
időm van hátra. El kell mennem egy specialistához.
 Ha Shelly nem éli túl, futott át Lara fején, nekem kell felnevelnem az
unokáimat. Nem mintha ebben bármi kivetnivalót talált volna. Imádta
valamennyit.
Rögtön fel is ajánlotta, hogy átmegy Raymondba segíteni, de Shelly
visszautasította azzal, hogy már van segítsége.
– Itt van a barátnőm, Kathy.
– Ki az a Kathy?
– A fodrászom – válaszolta Shelly. – És a legjobb barátnőm. Nagyon jól
bánik a lányokkal. Ő vigyáz rájuk, amíg én kezelésen vagyok.
Lara nem volt egészen biztos abban, hogy ez a legjobb megoldás, de nem
akadékoskodott. A rák igazi istenátka – ilyenkor nem vitatkozik az ember a
beteggel.
A következő hetekben Kathy rendszeresen felhívta Larát, hogy tudósítson
Shelly állapotáról és arról, hogy a lányok remekül megvannak.
– Kathy csodálatos volt, maga a tökély – mesélte Lara. – Legalábbis a
legelején. Odaadó volt! Áldja meg az Isten, amiért annyi terhet a vállára
vett! És azért is, hogy hívhattam bármikor, ő mindig felvette a telefont.
– Shelly, szegénykém halálfáradt – egy alkalommal ezzel vette fel a
telefont Kathy -, én készítem a vacsorát, a házra is én vigyázok. A gyerekek
a leckéjüket írják. Megteszem, amit tehetek.
Azért akadtak már jelei, hogy a kapcsolat repedezik. Lara egyszer épp
Nikkivel beszélgetett, amikor a háttérből ordibálást hallott.
– Te jó isten, Nikki, mi folyik ott?
– Á, semmi, csak anyu meg Kathy megint összebalhézott.
Shelly kezelése kezdett a végtelenbe nyúlni. Lara Watson gyanakvása egyre
erősödött. Ismert egy-két onkológust, tőlük kérdezte meg, mi a véleményük
Shelly tüneteiről, illetve arról a meglehetősen kusza diagnózisról, amit isten
tudja, kitől kapott – de ezek az onkológusok sem értettek egy szót sem az
egészből.
Aztán egy napon, amikor Shelly felhívta, Lara megpróbálta tisztázni a
helyzetet. Éspedig olyan hangon, amit soha korábban nem használt.
– Ide figyelj, Shelly – förmedt a lányára -, elegem volt ebből a rák-
baromságból.
Shelly feleletképpen üvölteni kezdett.
– Beszéltem néhány orvossal – folytatta Lara -, mindegyikük azt mondja,
hogy már megint hazudozol.
Shelly lecsapta a telefont.
Egy-két perc múlva Kathy hívta vissza Larát:
– Nagyon felbosszantottad Shellyt.
– Kathy, ne beszélj hülyeségeket! A rák egyáltalán nem így működik.
– Nem is értem, miről beszélsz.
– Arról, hogy átver téged!
A következő telefonáló Dave volt.
– Miféle anya vagy te, Lara? Shelly az életéért küzd! Te meg rá se
hederítesz, mi van vele!
Lara tudta, hogy Dave mindent bevesz, amit a felesége mond, de azért
megpróbálta meggyőzni.
– Dave, te vitted be az orvoshoz?
– Én – felelte Dave.
– Úgy értem – makacskodott Lara -, bemész vele a rendelőbe? Tudod, az
orvosok mindig azt mondják, hogy az a legjobb, ha a család részt vesz a
kezelésen.
 – Nem – ismerte be Dave -, Shelly nagyon büszke. Azt akarja, hogy
odakint várjak rá.
– Szóval egyszer sem voltál benn a kezelésen?
– Nem, de attól még nem kell azt hinni, hogy hazudik, Lara.
Lara nem hagyta magát.
– Szóval odakint vársz a kocsiban?
– Nem, a váróban – állta a sarat Dave. – Egész nap.
– Egész nap – ismételte meg Lara.
– Úgy bizony. Nyolc órán át.
– Az a kezelés nem tart nyolc óráig. Mondd csak, kaptál már számlát az
egészségbiztosítótól?
Dave erre azt felelte, hogy a postát Shelly kapja, ő még nem látott
egyetlen számlát sem. Az az igazság, hogy Dave meggyőzhetetlennek
bizonyult, rá is csapta a telefont Larára.
– Azt mondta, ott ül a várószobában egész idő alatt – mesélte később
Lara. – El is hittem neki, Dave nem szokott hazudni. Shelly nyilván
kiszökött a hátsó ajtón, aztán elment mozizni vagy ebédelni. Nem tudom
biztosan. Mindegy is, a lényeg az, hogy lelépett.
 Huszadik fejezet

Kathy érkezésével a dolgok kezdtek megváltozni a Louderback– házban.

Eleinte csak lassan. Amilyen lassúnak a békák érzik a fazékban, ahogy a víz
forrni kezd. Úgy tetszett, Kathy nem képes felfogni, hogy mit tervez vele
Shelly. Végül is érthető: magányosan élt, elidegenedett a családjától, saját
pénze pedig egy peták sem. Igaz, nagydarab nőszemély volt. Kemény.
Vicces. Beválogatták a helyi softballcsapatba. Rendszeresen eljárt a
templomba. Az a fajta nő volt, aki maga köré gyűjti a lányokat az aberdeeni
fodrászszalonban, és addig meséli a sztorijait, míg el nem neveti magát
mindenki. De ahogy beköltözött a Knotek családhoz, halványulni kezdett.
A személyisége a többiek szeme láttára olvadt semmilyenné. Igen, egyre
halványabbá vált.
Egy idő után megtanulta, hogy ebben a házban Shelly akarata a legfőbb
parancs.
Igen!
Máris!
Persze, kitisztítom még egyszer!
Kathy lelkesedése hűlni kezdett. Dolgozhatott, amilyen keményen csak
tudott, Shelly soha nem volt megelégedve a munkájával. Nem volt elég,
hogy ő gondoskodott a csecsemőről, ő takarította a házat, ő főzött
mindenkire. Ha valami nem tetszett Shellynek, felkapta az első keze ügyébe
kerülő tárgyat, legyen az evőeszköz, villanyzsinór vagy egy könyv az
asztalról – és azzal ütötte. Kéményen. Kathy sírt, néha fenyegetőzött, hogy
hazaköltözik. De a vége mindig ugyanaz lett, Shelly elmagyarázta neki,
hogy miért az ő hibája mindez.
 – Te kényszerítettél rá! – mennydörgőit Shelly. – Még egyszer elő ne
forduljon! Hát így számíthatok rád? Ne vitatkozz! Csináld, amit mondtam!
Kathy mindahányszor bocsánatot kért, és megígérte, hogy többé nem
fordul elő. Shellytől egy ölelést kapott érte – és egy marék pirulát.
A gyerekek pedig nézték, és nem értették, mi történik körülöttük. Shane
és Nikki gyakran beszélgettek erről.
– Amuterod sült bolond – dörmögte Shane -, Kathy pedig hülye, hogy
tűri.
Nikki egyetértett, de ő azt is tudta, hogy ha nincs Kathy, neki minden
sokkal, de sokkal rosszabb lenne. A helyzet megnyugtatta, ugyanakkor el is
szomorította. Senki sem szolgált rá arra a sorsra, amire az anyja kárhoztatta
Kathyt vagy bármelyiküket.
És a kemény bánásmód a jól ismert módon egyre csak durvult.
Egyszer például Shelly és Kathy a konyhaajtó mögötti domboldalon estek
egymásnak. Noha Shelly épp teherben volt Torival, és Kathy sokkal
nagyobb volt nála, mégis ő lett a vesztes. Shelly elkapta a haját, Kathy
visítozásban tört ki. Shelly lökött egyet rajta, és Kathy a földre zuhant.
Shelly gyomron rúgta, többször is. Kathy legurult a domboldalon.
Közben végig azt kiáltozta, hogy bocsánatot kér, bármit követett is el,
amivel így feldühítette Shellyt. És hogy soha többé nem fog előfordulni.
Nikki az ablakából nézte végig a balhét. Azt már láthatta korábban is,
hogy az anyja ordibál Kathyvel, hogy megalázza – de azt még egyszer sem,
hogy fizikailag bántalmazná. Nem hitt a szemének.
Pedig így volt.
Egy másik alkalommal Shane és a két lány együtt nézett végig egy
szócsatát Shelly és Kathy között a nappaliban. Shelly keresztbe font karral
állt, rázta a fejét.
– De hát nem én voltam! – hangoztatta az ártatlanságát Kathy. Hogy
mivel vádolta Shelly, az nem derült ki.
– Mert már nem emlékszel rá, Kathy – vetett egy aggodalmas pillantást
az ellenfelére Shelly. – Ugye, ezt akartad mondani? Hogy nem emlékszel!
– Nem én voltam! – nézett dacosan szembe a vádlójával Kathy.
Shelly újra a fejét rázta, és közben szomorú tekintettel méregette a
barátnőjét. A gyerekek már vagy egymilliószor látták, milyen az, amikor
Shelly akcióba lendül. Addig forgatja ki a valóságot, amíg már ők is hinni
kezdenek abban, amiről tudják, hogy nem lehet igaz.
– Kathy... – ismételte Shelly ki tudja, hányadszor. – Ugye tudod, hogy
szeretlek?
Kathy végképp feladta a küzdelmet. Elsírta magát.
– Igen – hüppögte -, tudom. Én is téged.
– Akkor miért nem hiszed el, amit mondok? Alvajáró vagy, mászkálsz
álmodban! Féltelek!
– De nem emlékszem rá!
– Hát persze, hogy nem – adta a megértőt Shelly méghozzá tökéletesen.
– Pedig emlékeznem kéne rá.
– Kathy ma reggel egy szelet citromtortát találtam az ágyad alatt.
– Nem én tettem oda – jött zavarba Kathy.
– Mármint nem emlékszel rá, hogy odatetted. Mert nem a gyerekek
voltak – nézett végig a közönségén Shelly. – Így van?
Nikki azonnal látta, hogy az anyja az egyik legaljasabb fegyverét veti be:
a gázláng-effektust, addig mondja a magáét, amíg maga Kathy is kételkedni
kezd az igazában. Nikki ismerte már ezt a trükköt, Shelly őellene is
bevetette néhányszor.
– Így – csiripelték a kórusban a gyerekek. Több eszük volt annál,
semhogy magukra tereljék az anyjuk figyelmét. Csakhogy Nikki látta,
ahogy az anyja Kathy ágya alá csúsztatja a tortaszeletet. Azt is, ahogy
cukorkás papírokat rejt el, hogy később felfedezze őket.
– Ide figyelj, Kathy – fordította újra a barátnője felé a figyelmét Shelly -,
azért nem fogysz le, mert napközben túl sokat eszel. Attól tartok, hogy éjjel
is, amikor alva jársz.
Kathy megzavarodott, mégis próbált határozottan fellépni.
– De én nem...
Shelly megingathatatlan maradt. Az elkövetkező hetekben újabbnál újabb
ételmaradékokat fedezett fel hol Kathy ágya alatt, hol meg a Nikki és Sami
szobája közti alkóvban. Egyszer azt a parancsot adta, hogy Nikki rejtsen el
némi ételmaradékot Kathy ágya alá, ő meg másnap reggel azt mondja majd
neki, hogy „alva zabáló”, és „éjszakánként felfal mindent, amit a házban
talál”.
– Hallottam, ahogy éjjel kinyílik a hűtőszekrény ajtaja – olvasta Kathy
fejére egy terápiának álcázott kihallgatás közben. – Zabálsz, mint a disznó
éjnek évadján. Elég legyen ebből!
– Bocsáss meg! – rimánkodott Kathy. – Hidd el, én mindent
megpróbálok!
Bár még kicsik voltak, de Shane és a lányok is látták, ahogy Kathy
felőrlődik a Shelly elleni védekezésben. Épp úgy, ahogy Dave. Épp úgy,
ahogy ők maguk.
Nikki egyszer még sértettséget is látott Kathy szemében Shelly egyik vádja
miatt.
– Az éjjel – kezdte rá Shelly – álmodban meztelenül bementéi Shane
szobájába. Ő maga mondta.
– Én aztán nem! – próbált védekezni halálra rémülve Kathy.
– Pedig igen! – vágta rá Shelly. – Shane látta! Tudom, hogy tetszik
neked, de ennek akkor is véget kell vetni egyszer s mindenkorra. Nem tűrök
ilyesmit a házamban!
Kathy némán hátralépett. Elhűlt a vád hallatán. Shelly azt akarja
mondani, hogy ő a harmincas évei derekán a lábai közé akart volna
ráncigálni egy tizenéves kisfiút?
– Sose csinálnék ilyesmit – próbált tiltakozni. – Esküszöm! Esküszöm,
soha!
– De hiszen te magad se tudod, hogy miket művelsz, Kathy! – vetett egy
részvétteljes pillantást a vádlottra Shelly. – Tudod, hogy nem tudod! Na,
várj csak – intett Shane-nek, hogy jöjjön ide.
– Mondd meg neki! – szólt rá a fiúra.
Shane a világ legkomolyabb arcával tanúskodott Shelly mellett.
– A szobámban jártál – mérte végig Kathyt -, láttalak.
Kathy könnyekben tört ki.
– De nem! – nézett szembe zavart arccal a vádlóival. – Tévedtek mind a
ketten!
– Ott voltál – hajtogatta a magáét Shane. – Láttalak. Mindent láttam.
Kathy zokogva rohant fel a szobájába.
Shane később elárulta Nikkinek, hogy az egész történet hazugság volt.
– Dehogy járt meztelenül a szobámban! De muszáj volt azt mondanom,
amit anyu akart.
 Nikki értette. Ő is végigcsinálta már ugyanezt. Kerten egy ellen, ez volt
Shelly kedvenc harcmodora. A legtöbbször Dave lett a partnere. De
megesett, hogy a lányokat állította hadrendbe. Máskor meg – jobbára akkor,
ha Kathy került a célkeresztjébe – Shane volt a kiválasztott.
– A mamádnak elment az esze, Nik – csóválta most a fejét Shane.
– Ja, tök dilis – bólogatott Nikki.
– Azt hiszi, mindenki olyan hülye, hogy elhiszi, amiket összehord.
– Kathy elhiszi.
– Én viszont egy szavát se – vonta meg a vállát Shane.
– Én sem – vágta rá Nikki. – Megszólalni sem tud az ostoba hazugságain
kívül.
De csak a szájuk járt, valójában nem mertek szembeszállni vele. Némán
tették, amit Shelly parancsolt nekik. Igaz, mindketten tisztában voltak vele,
hogy miért: mert túlélő üzemmódra kapcsoltak. Ha ellentmondanak az
anyjuknak, az azt jelenti, hogy vetkőzhetnek meztelenre, és mehetnek
dagonyázni a domboldalra, vagy kapnak egy alapos verést a villanydróttal.
Vagy bármilyen más büntetést, ami Shellynek aznap az eszébe jutott. Az
ismeretlentől való félelem tartotta kordában őket.
– Hát igen, engedelmeskedünk neki, pedig tudjuk, hogy hazudik –
állapította meg Shane. – De ha tudná, hogy nem hiszünk neki, csak még
dühösebb lenne ránk.

Kathy elkövetett valamit, amivel felhúzta Shellyt – igaz, Nikki nem tudta,
mit, ahogy általában azt sem tudták sem ő, sem a testvérei, hogy ők mivel
érdemelték ki a büntetést -, mire Shelly lerúgta a lépcsőn. Kathy akár egy
rongycsomó, úgy feküdt a lépcső alján, míg Shelly fentről mondta el
minden kétbalkezes istenbarmának. A gyerekek addigra már megtanulták,
hogy hallgatni arany: aki megszólal, könnyűszerrel átveheti Kathy helyét az
anyjuk célkeresztjében.
Shelly azzal folytatta, hogy egyre több kiváltságától fosztotta meg
Kathyt. „Rossz volt, nagyon rossz, tehát ideje, hogy kevesebbel is beérje.”
A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy Kathy holmijai, amiket még az
előző otthonából hozott magával, kezdtek eltünedezni. Először a képei,
aztán a countrylemezei és a kötőtűi. Végül pedig Shelly áttért a ruháira;
Kathy csak egy bugyit és egy melltartót tarthatott meg és a muumuut, a
könnyű kis polinéz mintás köntösét.
Alig egy-két nap múlva annak is lába kelt.
Végül pedig búcsút kellett mondania a fehérneműjének is. Ettől fogva
meztelenül végezte a házimunkát. Ha vécére akart menni, engedélyt kellett
kérnie. Kádban fürdéshez meg pláne, előzetes hozzájárulást. És akkor is
csak odakint fürödhetett, vizet a kerti csapból kapott.
Az, hogy Kathyt meztelenül látják, de nem tesznek egy fia megjegyzést
sem, szokássá vált a Knotek családban. Míg Kathy végezte, amit Shelly
rámért, a gyerekek tévéztek. Még csak fel sem néztek, szólni meg aztán
végképp egy szót sem szóltak.
Az anyjuk időnként valamilyen közelebbről meg nem határozott
bűncselekménye megtorlásául bezárta Kathyt a szekrénybe. Sami hallotta,
ahogy Shelly vigasztaló szavakat sustorog a szekrényajtón át, mialatt Kathy
odabent kuporog.
– Ne félj, rendbe jössz – biztatta.
Kathy feleletül motyogott valamit; hogy mit, azt a szekrényajtó innenső
oldaláról nem lehetett kivenni.
– Nem tűröm, hogy bántsanak, Kathy. Senkitől sem tűröm el. Szeretlek,
Kathy. Nálam biztonságban vagy.
 Sami eloldalgott. Sehogy sem értette, hogyan lehetséges, hogy az anyjuk
előbb ilyen kemény büntetést mér Kathyre, utána meg úgy tesz, mintha ő
védené meg minden szenvedéstől.
De hát így bánt Shelly mindnyájukkal. Csak éppen most, hogy minden
haragja Kathy fejére zúdult, Sami legalább fellélegezhetett. Nem ő és nem a
testvérei kapták a büntetést. Lényének egyik fele hálát érzett azért, hogy
Kathy itt maradt. Ha elment volna, újra ők, a gyerekek lettek volna Shelly
kedvenc céltáblái.
Sami idáig úgy gondolta, hogy Kathy erős nő. Nagyobbra nőtt, mint a
mama. És esze is van.
– Hiszen felnőtt, ez járt mindig az eszemben. Kocsija van. Shelly nem az
anyja, ő pedig nem gyerek már. Ha akarná, simán leléphetne –
értetlenkedett még évekkel később is Sami. – Én persze nem sokat értettem
a világból. Kisgyerek voltam még, de folyton azon agyaltam: Mi van veled?
Te elmehetnél innen!
Nikki is így gondolta.
– Valami baj van vele – fedte fel a gyanúját Shane előtt. – Simán
leléphetne.
Csakhogy ő maga is hasznot húzott abból, hogy Kathy náluk maradt.
– Amíg az anyám vele foglalkozott – idézte fel azokat az időket -, én
szinte egyáltalán nem kaptam verést. Mintha tudomást sem vett volna
rólam.
Ám a büntetések szünetét drágán fizették meg a Knotek csemeték. Ők
biztonságban érezhették magukat az anyjuktól – de cserébe meg kellett
tanulniuk elfogadni olyasmit, ami aztán életük végéig kísértette őket.
Shelly nem ismert könyörületet, sőt a gyerekeit is bevonta a Kathy elleni
hadjáratába. Nikki is, Sami is belement, hogy gumiszalaggal lődözze Kathy
hátát, míg lefelé botorkál a lépcsőn, hogy nekilásson a napi
rabszolgamunkájának. Legyengült, és nem igyekezett elég gyorsan,
legalábbis Shelly szerint nem.
– Kapd el! – rivallt rá Shelly a lépcső aljáról.
Sami annál sokkal jobban félt, semhogy elengedje a füle mellett az anyja
parancsát, tehát engedelmeskedett.
De mégsem ő, hanem a legtöbbször Shane volt Shelly ítélet-végrehajtója.
Ha Shelly arra utasította, hogy üsse vagy rúgja meg Kathyt, megtette.
Utálkozva, de mégis megtette, tudta, hogy Shelly bármikor egy pillanat alatt
ellene fordulhat. Akkor aztán mehet dagonyázni, vagy tűrheti, hogy
meztelenül szigetelőszalaggal a falhoz ragasszák, vagy alhat a puszta
betonon egy szál ruha vagy takaró nélkül.
De volt rá más oka is. Hiába gyűlölte Shellyt azért, ahogyan vele és a
többiekkel bánt, mégiscsak ő volt az életében a legközelebb ahhoz, amit
anyának lehet nevezni.
Ki akarta érdemelni a tetszését, hogy a maga oldalára állítsa. Megtette,
amit parancsolt, akkor, amikor parancsolta.
– Kathy félt Shane-től – emlékezett vissza Sami. – Öt okolta a
szenvedéseiért, bár anyu adta ki a parancsokat, Shane volt az, aki ütötte és
rúgta. Mert anyu rákényszerítette.
Shelly minden hangszeren játszott.
Egyszer, amikor Kathynek valahogy sikerült kicsúsznia Shane karmai
közül, és felrohant a lépcsőn, Shellybe botlott – aki átölelte a vállát, hogy
védelmezze. Üldözőből oltalmazó lett.
Egy másik alkalommal Kathy eltűnt, és mindenki őt kajtatta. Kint is.
Bent is.
 – De hát valahol csak lennie kell – fakadt ki Shelly.
Csakhogy senki sem találta. Végül Sami bukkant rá: ott kuporgott Shelly
ruhásszekrényében.
Kiderült, hogy Shelly tuszkolta be oda. Sami hallotta, ahogy az anyja
győzködi Kathyt:
– Nem lesz semmi baj – hitegette -, én itt vagyok, hogy megvéd– jelek.
Mellettem biztonságban vagy. ígérem. Senki sem bánthat. Shane sem.
Egyikük sem.
Kathy könnyes szemmel, hálálkodva omlott Shelly, a megmentője
karjaiba.
– Anyu egész nap úgy tett, mint akinek fogalma sincs, hol lehet Kathy.
Pedig tudta. Ő zárta be órákra a szekrénybe. Azt mondta neki, azért, hogy
Shane ne bánthassa, pedig ebből egy szó sem volt igaz. El akarta hitetni
vele, hogy az ő oldalán áll. Pedig dehogy – mesélte Sami.
Végül Sami szabadította ki Kathyt a szekrényből.
De nem ez volt az utolsó ilyen eset.
Előfordult, hogy amikor vendégek jöttek, Shelly megint bezárta Kathyt,
amíg haza nem mentek. Maradhattak a vendégek, ameddig csak akartak.
Hosszú órákig is. Kathy addig a padlón gubbasztott, türelmesen várva az
első fénysugárra.

Kathy egyre soványabb lett. A bőre csupa seb, csupa véraláfutás. Egyik
foga a másik után esett ki. És a haja! Az egykori hosszú, hullámos
hajkorona egyre fogyott, fogyatkozott Shelly őrjöngő ollója alatt. Nikki
még emlékezett, hogy nézett rájuk Kathy, amikor ők, a gyerekek kapták a
büntetést. Gombóc nőtt a torkában, ahogy felidézte Kathy részvétteljes
tekintetét.
Részvétteljes.
Kathy, Shelly haragjának, szadista ösztöneinek állandó céltáblája,
részvéttel tekintett rájuk.
És sosem fogadta el a gyerekek segítségét. Tudta, ha megpróbálnának
segíteni rajta, ha meg akarnák menteni, ők lennének apjuk– anyjuk
következő áldozatai.
– Bárcsak segíthetnétek! – sóhajtott fel egyszer. – De tudom, hogy nem
tehetitek.
Nikki úgy vélte, hogy Kathy azért nem akarta feláldozni magát értük,
mert tudta, a helyzet úgyis reménytelen.
Mármint az övé.
– Mindig bosszantott, ha Kathy mondta meg, mit kell csinálnom –
emlegette fel hosszú évek múlva Nikki. – Akkoriban nem igazán szerettem.
Nekünk, gyerekeknek csak a bajunk gyűlt meg vele. Az anyánk hatalmat
adott neki, amitől úgy érezhette, hogy szükségünk van rá, hogy fontos
nekünk. Csakhogy nincs olyan kamasz, aki szeretné, ha egy idegen
parancsolgatna neki. De én már akkor felismertem, hogy kicsoda ő
valójában. Egy csupa szív, csupa jóindulat emberi lény.
 Huszonegyedik fejezet

Bár Knotekéknek lett volna pénzük rá, hogy valahová messzebbre

menjenek nyaralni, mégis a szokásos kempingfészkük maradt a kedvencük
Washington államban. Dave a környékbeli és az óceánparti sűrű fenyőerdők
közelében nevelkedett. Shelly is. Sötétzöldben pompáznak azok az erdők, a
szürke néhány árnyalatával keverve. Szó, ami szó, nem túl élénk színek –
de azért gyönyörűek. Knotekék bepakoltak az autóba mindent:
kempingszékeket, hűtő táskát, sátrat, aztán nekiveselkedtek a Westport, a
szokott kempingezőhelyük felé vezető útnak.
Dave, Shelly, Shane és a két lány épphogy befért a család gesztenyebarna
Toyotájába, Kathynek már csak a csomagtartóban maradt hely. Igaz, ha lett
volna hely az utastérben, őt akkor is a csomagtartóba száműzik, merthogy
Shelly és Dave így látta jónak. Fura, de Kathy még csak nem is tiltakozott.
– Erről sosem volt vita – hitetlenkedett évek múlva is Sami. – Nem
emlékszem, hogy Kathy valaha is megpróbált volna panaszkodni.
Anyámnak mindössze annyit kellett mondania, hogy megyünk
kempingezni, Kathy, hopp, befelé a csomagtartóba!
Csak egy éve volt, hogy beköltözött, de Kathy már megtalálta a helyét a
családban: az örökös szolgáét. Persze elvitték őt is kempingezni, de nem
igazán útitársnak. Ő valahogy mindig kiszorult az eseményekből, az
oldalvonalról nézte, ahogy a többiek mályvacukrot vagy hot dogot sütnek a
tűz körül. Nem ült Dave és Shelly mellett, amikor azok a reggeli kávéjukat
itták, és este sem, amikor az eltelt napot búcsúztató sörüket hörpintették fel.
0 a csomagokat cipelte. Ő állította fel a sátrat.
– Kathy, hozd ide, Kathy, csináld meg, és hasonlókat hallhatott egész nap.
Azért jött velünk, hogy megtegye, amivel anyánk megbízta, de igazából
nem vett részt a kirándulásban – idézte fel Sami. – Így volt, de akkoriban
nem találtunk ebben semmi furcsát. Gyerekek voltunk. Azt hittük, hogy így
szokás.
Az első éjszaka nem is a sátorban aludt a többiekkel, hanem a kocsi alatt.
Másnap éjszaka Shelly új tervet eszelt ki Kathy éjszakai pihenésére.
– Hidd el, remek móka lesz a csomagtartóban aludni – emlékezett Nikki
az anyja ötletére és arra is, hogy még ő segítette be Kathyt a csomagtartóba,
aztán ráhajtotta a fedelet, csak egy résnyire hagyta nyitva. – Arra is
emlékszem, ahogy anyu nevetett – folytatta Nikki. – Másnap reggel Kathy
felkelt, és azonnal kizuhant a csomagtartóból. Jó nagyot koppant a földön.

Shelly, ezt senki sem tagadhatta, lusta dög volt. Illetve valaki mégiscsak
tagadta: Kathy, ki más. Shelly ágya körül mindig is halomban hevertek a
szerteszét hagyott, mosatlan edények. Néha úgy beléjük ragadt az
ételmaradék, hogy a tányérokat szétfeszíteni sem lehetett. A szennyes ruhák
hegye addig állt ott, amíg senkinek sem maradt tiszta holmija, amit
felvegyen.
Egy nap Shelly azzal állt elő, hogy neki ma dolga van, úgyhogy a két
lány kísérje el helyette Kathyt az önkiszolgáló mosodába.
– Vigyétek el – adta ki az ukázt. – Ma aztán igazán nem hagyhatjuk
magára szegénykét.
A lányok műanyag szemeteszsákokba csomagolták a szennyest; a zsákok
az autó utasterében kaptak helyet, Kathy pedig a csomagtartóban.
Addigra eléggé legyengült, Sami pedig valahogy megsejtette, hogy már
sosem fog rendbe jönni. Az élet célegyenesében járt, bár Shelly mindenre
megesküdött, hogy egyre jobban van.
 Megérkeztek a mosodába, telepakoltak egy fél tucat mosógépet, és amíg
a gépek dolgoztak, Sami ki-kiszaladt a kocsihoz, hogy ránézzen Kathyre. A
csomagtartó fedelén át beszélgettek, mert Shelly a lányok lelkére kötötte,
hogy semmiképpen se engedjék szabadon Kathyt.
– Elvagy odabenn? – kérdezte Sami.
– Persze, remekül. Hogy áll a mosás?
– Kézben tartjuk, Kathy.
– Milyen az idő odakint?
– Szép – felelte Sami. – Nagyon szép.
Azzal visszament – de sehogy sem tudott megnyugodni, így hát újra
kiment Kathyhez.
– Már a szárítóban vannak a cuccok – jelentette -, nemsokára
hazamehetünk.
– Rendben – hallatszott a csomagtartóból Kathy egyre gyengülő hangja. –
Majd még beszélgetünk.
Így beszélgettek. Lazán, kerülve minden lehetséges összetűzést. Kathy
nem verte az öklével a csomagtartót, hogy engedjék ki. Nem próbálta
kirúgni a helyéből a stoplámpákat. Arról sem panaszkodott, hogy sötét van
odabent, nagy a hőség vagy kényelmetlen. Beletörődött mindenbe.
Megőrizte a nyugalmát, szépen kivárta, míg hazaérnek – hogy otthon újra
Shelly rendelkezésére állhasson.
Nem volt elég, hogy a csomagtartóban kellett utaznia, hogy meztelenül
kellett a házimunkát végeznie, és bevennie minden gyógyszert, amit az
úrnője a kezébe nyomott, Shelly újabbnál újabb kínzásokat ötölt ki a
számára.
Csak mert megtehette, semmi másért.
Egyszer a lányok legnagyobb megdöbbenésükre azt látták, hogy Kathy a
tornácon ül bilivel a fején, Shelly pedig ollóval a kezében hadonászik
körülötte, hogy lenyiszálja Kathy hosszú, göndör haját, a hajkoronát, amit
Kathy, a fodrásznő szinte a védjegyeként viselt. Most könnyek folytak
végig az arcán. Némán sírt. A tornácot levágott hajfürtök borították.
– Nézzétek, lányok – rikkantotta el magát Shelly -, milyen csinos lett
Kathy új frizurája! Hát nem cuki ez az édes kis frufru?
Nehéz volt úgy nézni, hogy közben ne árulja el magát az ember. Nem
volt abban semmi cuki, amit az anyjuk művelt. Nikki ilyen szerencsétlen
hajvágást nem látott még az életben. Ennyire ocsmányra kizárólag
szándékosan sikeredhetett.
– Igen – bólogatott. – Tök cuki! Imádom!
– Igen – tódította kavargó gyomorral Sami is. – Tök cuki lett, Kathy!
Mindketten tudták, ha ellentmondanak az anyjuknak, annak meg– ihatják
a levét. Talán Kathy is. De valamelyikük biztosan. Az anyjukkal sosem
lehetett tudni, hányadán állnak. A megalázó hajvágás ötlete egyébként még
csak nem is Shellytől származott. Anna nagymama egyszer az ő haját
kaszabolta le, üzenetképpen Lara mostohaanyának: „Ha nem tudod
kifésülni, hát majd én levágom!”
És ahogy annak idején Lara, most Nikki tanulta meg, hogy jobb, ha tartja
a száját. Ő is, a többiek is szó nélkül sorjáztak be a házba.
– Kathy miért hagyja, hogy anyu ezt művelje vele? – szólalt meg Nikki,
ahogy Shelly hallótávolságán kívül került.
Sami nem tudta. Egyedül Shane találta fején a szöget:
– Mert a muterotok dilis – adta meg a magyarázatot. – Kathy meg
halálosan retteg tőle. Mint mi mind.
 Huszonkettedik fejezet

A gyógyszerek, alighanem azok tehettek mindenről. Kathy normális volt,

mielőtt beköltözött. Képes volt véleményt alkotni a világ dolgairól. Volt
személyisége. Minden volt, csak bokszzsák nem, amely egyik pofontól a
másikig imbolyog.
Shane és Nikki ki akarták deríteni, hogy mi történik vele. Amíg Shelly
nem volt otthon, és Kathy gürcölt valahol a házban, belopóztak az anyjuk
szobájába.
– Nézzük már meg, mivel tömi az anyád Kathyt – javasolta Shane.
Egy rakás gyógyszeres dobozt találtak a komód tetején és az ágy mellett,
az éjjeliszekrényen. Az emeleten lévő gyógyszeres szekrény is valóságos
gyógyszertár volt, több tucat vényköteles fiolával, volt ott Lorazepam,
Nitroquick, Atenolol, Altace, Paxil.
Kész őrület.
A legtöbb gyógyszernevet még életükben nem hallották. Környékbeli
orvosok írták fel, és környékbeli patikák adták ki őket.
A zöld-fehér Prozac kapszulákat azért ők is felismerték.
– Szóval ezzel tömi – állapította meg Nikki.
Shane kivett egy tablettát a dobozából, bekapta, lenyelte.
– Emlékszem, úgy húsz perccel azután, hogy bevette, kikészült – idézte
fel Nikki.
Tehát egyértelmű: Shelly drogokkal eteti Kathyt.
És korántsem elképzelhetetlen, hogy Shane és a lányok is kaptak
időnként a jóból.
Nikki és Shane között egyre szorosabbra fűződött a kötelék. Ennek két oka
volt: a közösen elszenvedett bántalmazás és az, hogy az ismétlődő sérelmek
és megaláztatások meg a fájdalmas büntetések mindig kettejükre hárultak,
Sami általában megúszta. Csak Kathy érkezése hozott némi
megkönnyebbülést.
Kamaszok módjára összeesküvést szőttek, arról álmodoztak, hogy
megszabadítják magukat a kínoktól, a világot pedig Shellytől.
– A búvólyuk* a ház alatt – révedezett Shane. – Oda kéne bepasszírozni.
– Vagy a padlásra? – ötleteit Nikki. – Bárhová, ahonnét nem tud
kiszabadulni.
– Aha – bólogatott Shane. – De most komolyan, hogy lehet ennyire őrült
a muterod?
– Honnét tudjam? – vonta meg a vállát Nikki.
– Ja – rágta meg a választ Shane. – Van, aki így születik. Én viszont
lelépek innét, érted?
– Én is.
– De én tényleg.
Nikki csak álmodozott arról, hogy összeszedi a bátorságát, és követi
Shane példáját, de valami fogva tartotta ebben a házban. Beszélni tudott a
szökésről – de arra, hogy az álmát valóra váltsa, gondolni sem mert.
Shane viszont tényleg megpróbálta egyszer-kétszer.
És valahányszor sikerült megszöknie, Nikki azt mondogatta magának,
hogy így a legjobb, és akkor is neki drukkolt, amikor Shelly beültette őt és
Samit a kocsiba, és együtt indultak előkeríteni a szökevényt. Sosem adta fel
a reményt, hogy Shane-nek egyszer majd sikerül végleg eltűnnie.
A fiúnak jó oka volt rá, hogy megszökjön a nagynénje házából.
Shelly ugyanis jóformán naponta talált ki valami új módszert, amivel
kínozhatta.
 Egyszer szigetelőszalagot húzott elő a konyhafiókból, a fürdőszobai
gyógyszeres szekrényből pedig elővette a lidokain kenőcsöt. Eddig csak
verte a gyereket, most még ezzel a bizarr ötlettel is megfejelte a kínzást.
Ráparancsolt Shane-re, hogy vetkőzzön le, aztán a szigetelőszalaggal
összekötözte a bokáját és a csuklóját. A lányok végignézték az egészet,
Shane tiltakozhatott, ahogy csak tellett tőle. De csak tiltakozott, egyszer
sem küzdött, egyszer sem próbálkozott az ellenállással.
A következő lépés az volt, hogy Shelly a bejárati ajtó melletti sarokba
állította, és bekente Shane fütyijét lidokain krémmel. A fiú ordított
kínjában.
– Még egyszer meg ne merd csinálni! – sziszegte közben Shelly.
Évekkel később már senki sem emlékezett, mivel érdemelte ki Shane ezt
a büntetést. Ez volt a „hogyan állítsuk sarokba a gyereket” téma csúcsra
járatott változata. Shane-t megalázta, a fiú dühös volt Shellyre – de hagyta,
hadd bomoljon.

Az anyja és a nővére elmentek bevásárolni, Sami magára maradt: őt bízták

meg, hogy tartsa szemmel Shane-t, aki megint elkövetett valamit, amivel
nagyon, de nagyon felbosszantotta Shellyt. Levetkőztette a fiút,
összekötözte a csuklóját és a bokáját, aztán sarokba állította a bejárati ajtó
mellett.
– Ne hagyd, hogy elmozduljon onnét! – kötötte a lánya lelkére Shelly
indulás előtt.
Ahogy meghallotta, hogy az autó elindul, Sami azt tette, amit mindig – és
amit mindnyájan -, ha az anyjuk elment hazulról. Kiszaladt a mosdóba.
Shelly ugyanis sosem engedte, hogy a gyerekek az ő engedélye nélkül
vécére menjenek; de még engedéllyel is csak tárva-nyitva hagyott ajtónál
lehettek odabent. Ő maga pedig többnyire ott állt, amíg a gyerekek a
dolgukat végezték. Úgy fürkészte őket, mint tudós a kísérleti nyulakat.
Mire Sami végzett, és visszatért az őrhelyére, Shane-nek nyoma veszett.
Pánikban fürkészte végig a házat, aztán a kertet, de Shane-t nem látta
sehol. Sami nem volt dühös rá, megértette, hogy elmenekült. Csak azért
haragudott, mert tudta, hogy most majd ülhetnek naphosszat az autóban, és
hajkurászhatják őt éjt nappallá téve. Amíg el nem kapják. Shelly ilyenkor
nem ismert pihenést. Hajtotta a vadászösztöne. Míg elő nem kerítette a fiút,
addig nem állt le. Nem érdekelte, hogy másnap iskola van, és az sem, ha
hajnali háromig kellett portyázniuk.
Már besötétedett, mire Sami megtalálta Shane-t a szomszéd
fáskamrájában.
– Gyere haza, Shane – kérlelte Sami -, anyu nagyon mérges lesz. Tudod,
hogy úgyis megtalál.
Shelly egy árva szót sem szólt, amikor Shane hazaért. Csak végigmérte a
meztelen, didergő fiút, aki addigra elsírta magát.
– Bocsáss meg, anyu! – zokogta Shane. – ígérem, soha többé!
Shelly vége megszólalt: azt akarta tudni, hogy mi jár Shane fejében. Fura,
de most lágy, szinte vigasztaló volt a hangja, mintha egy kóbor kismacskát
talált volna, és most nyugtatgatná, amíg hazahozza.
– Hiszen tudod, hogy szeretünk, Shane – duruzsolta. – Miért ijesztesz
halálra minket? Fogalmam sincs, miért akartál elszökni!

Máskor, amikor egy óceán tárgyú témaparkba mentek kirándulni Tacoma

környékére, Shane megint megszökött. Shelly azonnal összetrombitált
mindenkit, és elindult a hajtóvadászat. Nikki és Sami tudta már, hogy
ilyenkor mi következik: mintha ólomsúly nehezedett volna a szívükre.
Fuccs a vízicsodáknak, agyő, lubickolás, mehetnek hajtónak az anyjuk
mellé, amíg elő nem kerítik az unokatestvérüket.
Két napig keresték. Először arrafelé, ahol Shane lakott, mielőtt hozzájuk
költözött volna Raymondba. Benéztek minden ütött-kopott vityillóba,
átkutattak minden elhagyatott garázst. Ahány üzlet csak volt Tacoma
plázáiban, mindet átvizsgálták. Shane sehol. Shelly még egy látóasszonyhoz
is bekukkantott, hátha az tudja, merre lehet.
– Anyu – szólalt meg Nikki, lélekben felkészülve egy csárdás pofonra -,
nem akar velünk lakni. Hadd menjen el!
Shelly tudomást sem vett a megjegyzésről, a szeme továbbra is Shane
nyomát fürkészte.
Nikki közben magában imádkozott Shane meneküléséért.
Istenem, add, hogy Shane leléphessen! Anyu gonosz. Menekülnie kell
előle! A biztonságba!
Isten azonban a jelek szerint nem hallgatta meg az imáit. A második
napon, hosszú órákra nyúló kutatás után Shelly fülön csípte a szökevény
unokaöccsöt, odakísérte az autóhoz – közben mondott neki valamit, ami
mindennél többet jelentett a fiúnak.
Azt mondta, hogy nagyon szereti.
Amiről a fiúnak tudnia kellett, hogy egy szó sem igaz belőle.
– Halálra rémítettél minket, Shane – dorgálta Shelly búgó hangon és
aggodalmas arccal. – Ezt többé ne csináld, jó? Belehalok az aggodalomba.
A lányok is. Mert mindnyájan szeretünk.

* Szegényebb amerikai családi házak alá épített, a drága pincét helyettesítő gödör szerszámok és
egyebek tárolására.
 Huszonharmadik fejezet

Egy szép napon Shelly úgy döntött, hogy kitelepíti Torit és a bölcsőt az első
emeleti hálószobájából, Kathynek tehát ki kell hurcolkodnia a Nikki és
Sami szobái közötti résből.
– Kapsz egy aranyos kis szobát odalent.
Eddigre Kathy személyes holmijai, ideértve a hálószobabútorait és a
ruhákat, amiket akkor vett, amikor beköltözött, eltünedeztek. Kathy nem
panaszkodott: úgy tűnt, már el is felejtette, hogyan kell a sarkára állni. ízzé-
porrá tört Shelly terrorja alatt.
Az „aranyos” kifejezés azonban vaskos túlzásnak bizonyult. Az új szoba
valójában az olajkazán kamrája volt, szemközt a kuckóval, ahol Shane
húzta meg magát. Betonpadló, félig bevakolt, csupa sebhely falak. Ráadásul
koszos, és még nyáron is fogvacogtató hideg volt benne. Olyan szűkös,
hogy Kathy matracának is alig akadt helye.
Kathy kicsit bánatosan vette tudomásul, hogy ezentúl itt fog lakni, de
nem panaszkodott. Elfogadta a helyzetet, mert Shelly azt mondta, Torinak
így lesz a legjobb.
– Imádni fogod, Kathy – biztatta.
Sami viszont a maga részéről semmi imádni valót nem látott benne.
Beteggé tette a gondolat, hogy Kathyt ebbe a koszfészekbe száműzik. Pár
nappal azután, hogy Kathy beköltözött a pincébe, belebotlott a dobozokba,
ahová Shelly suvasztotta Kathy holmijait, amiket azért kobozott el tőle,
mert valamivel felbosszantotta őt. Sami levitt néhány posztert, és azokkal
díszítette fel a hámló falat.
– Ne csináld – próbált tiltakozni Kathy.
– Így jobb.
– De ne – makacskodott Kathy. – Kérlek, ne!
 – Kicsit kicsinosítjuk – hessentette el a tiltakozást Sami. – Hogy jobban
érezd itt magad.
Kathy majd szörnyet halt a rémülettől.
– Sami... – könyörgött. – Kérlek, ne!
Sami nem is értette, mitől tart. Persze, a mamának nem fog tetszeni, de
hát ez mégiscsak Kathy szobája, ahol büdös van, és szörnyen néz ki az
egész. Igazán érhető, ha valaki egy kicsit fel akarja csinosítani. Nem
nagyon. Épp csakhogy.
Kathy azonban jobban ismerte Shellyt, mint a saját lánya.
Ahogy Shelly meglátta, mit művelt Sami, leordította Kathy fejét, és
leszaggatta a posztereket a falról. Aztán elővette Samit, lehordta mindenféle
kis szörnyetegnek, és figyelmeztette, hogy jobb lesz, ha a saját dolgával
törődik.
– Ezt meg ne lássam még egyszer! – sziszegte.

Késő éjszaka történt, röviddel azután, hogy beköszöntött a fagy és leesett az

első hó. Kathy elkövetett valamit, amivel feldühítette Shellyt. De nagyon.
Nikki és Sami még sosem látták ilyen dühösnek az anyjukat. Egymáshoz
bújva nézték Nikki ablakából, ahogy a szüleik parancsára Kathy felmászik a
ház mögötti domb tetejére. Később Shane is csatlakozott hozzájuk. Kathy
meztelen volt, majd megvette az isten hidege. Egyelőre nem lehetett látni,
hogy ezúttal mit terveitek ki ellene, de azért hallották, ahogy Kathy
rimánkodik, engedjék végre vissza a házba – csakhogy Dave és Shelly
hallani sem akart róla.
– Csináld szépen, amit mondtunk, Kathy – ripakodott rá Shelly -, ne
nehezítsd meg a dolgomat!
 Dave szó nélkül taszított egyet Kathyn, aki legurult a domboldalon,
hangosan zokogva az egész út alatt. Ahogy leért, Shelly új paranccsal
fogadta:
– Kelj fel! Vissza a dombra!
Kathy még mindig zokogva, négykézláb elindult felfelé.
És így ment, közben mintha órák teltek volna el. Kathy járni is alig bírt a
hidegben, bizonyára szörnyű fájdalmat érzett. És még mindig, újra meg
újra. Fel-le. A konyhaablak párás üvegén át is látni lehetett, hogy a fenekét
agyonkarmolta a kristályosra fagyott hó.
– Bocsássatok meg! – ismételgette. – Soha többé, ígérem! Nagyon
fázom! Nagyon fáj! Kérlek, Shelly, könyörgők!
Mint valami szűnni nem akaró rémálom. Shane megrázta a fejét, és
visszavonult a pincébe. Egy szót se kellett szólnia, a két nővér így is tudta,
micsoda förtelem, amit látnak. Végül ők sem bírták tovább. Aznap éjjel
mindhárman Nikki ágyában aludtak, szorosan átölelve egymást.
– Reggel aztán mind a hárman kimentünk – mesélte Sami évek múlva is
remegő hangon. – Én, a nővérem meg Shane... A hó még mindig véres volt,
az út vörösen húzódott le a dombtetőtől. Mint egy hosszú, vörös csík.
Nikki szemét elöntötték a könnyek, ahogy reggel meglátta a véres havat.
Azonnal szárazra törölte az arcát, nehogy az anyja észrevegye. Még örülne
is neki. De volt még valami más is. A két nagyobbik Knotek lány tisztában
volt vele: Kathy volt az, aki elszenvedte a kínzást és a büntetést, nem pedig
ők.
– Amíg anyu Kathyt büntette – magyarázta később Nikki -, rólunk
megfeledkezett. Bármilyen szörnyű volt – és ezt akkor is tudtuk -, mégis
örültünk. Örültünk, hogy nem velünk foglalkozik.
 Huszonnegyedik fejezet

1991 márciusában kiderült, hogy Kathy anyjának, Kaye-nek sürgős és

komoly szívműtéten kell átesnie – csakhogy a nagyobbik lányát nem
találták sehol. Annyit tudtak, hogy Shelly Knoteknél kell keresniük, de a
rokonok hiába próbálták elérni többször is. Semmi válasz. A telefon csak
csengett, csak csengett. Végül Shelly egyszer felvette, és lazán közölte,
hogy Kathy elköltözött.
– A pasija, Rocky vitte el – fűzte hozzá.
Rocky? Kathy nővére, Kelly mintha hallotta volna már ezt a nevet – de a
viselőjével sosem találkozott. Ahogy a bátyjai sem.
Részleteket Shelly nem közölt, csak az eddigieket ismételgette makacsul.
Aztán letette a telefont.
Kathy tehát elköltözött. De hová?
– Hiába próbáltuk előkeríteni – kesergett Kelly később. – Nyoma sem
volt sehol.
Valamivel később Kellynek egy borítékot hozott a posta, benne egy
homályos fotóval. Kathy volt rajta, egy kisteherautó mellett álldogált. A
fényképhez egy levelet is mellékeltek Kathy félreismerhetetlen, kislányos
macskakaparásával. Azt írta, sajnálja, hogy neki és Kellynek sosem sikerült
igazán közel kerülniük egymáshoz, de ami őt illeti, jól van.
– Megemlítette Rockyt is – próbálta felidézni később a levelet Kelly. –
Hihetőnek tűnt, amit írt. Én pedig igazán nem hibáztathattam azért, hogy
nem akart velünk, a családjával maradni; és ha ez azt jelenti, hogy nem
látjuk többé egymást, hát legyen. Lehet, hogy megtalálta a nagy Őt, mint a
füzetes regényekben. Éli az életét ahelyett, hogy otthon nyomorogna.
Egy hónappal később, 1991. április 15-én Knotekék bezsúfolták magukat az
autóba, és irány a Washaway Beach, egy valaha szebb napokat látott,
elhagyatott kabinokkal és lakókocsikkal teli, vakmerő szörfösökkel
benépesült strand Washington állam tengerpartján. Ez a nap volt Shelly
születésnapja, a hely pedig Dave egyik kedvence még szörfös korából. Tori
az első ülésen kapott helyet a szülei között, a három másik gyerek hátul ült.
Kathy pedig a csomagtartóban. Ekkoriban már napról napra gyengült. A
fényképek, amelyek aznap készültek a családról, egy beteg nőt mutatnak.
Az elülső fogai helyén fekete lyukak tátongtak, a bőre ott is, ahol egykor
feszes volt, csupa ránc. Üldögélt a napfényben, bámulta a nagy semmit az
óceán közepén – míg a barátnője az utolsó cseppig kiélvezte a
születésnapját.
Shelly úgy pózolt a képeken, amiket Dave lőtt róla, akár egy igazi
hableány a strand aranyhomokján. Vörös haján megcsillan a napfény, kék
szemei szinte szikráznak, ahogy nevet – senki sem tagadhatta, hogy még
így, harminchét évesen is káprázatosán gyönyörű. Édességet vett a
gyerekeknek, Dave-nek pedig igaz szerelmet vallott.
Senki sem sejthette, mi érlelődik a csinos arcocska és a hízelgő szavak
mögött.
Ahogy azt sem, hogy meddig viseli még az álarcot.
 Huszonötödik fejezet

1992 nyarát írtuk, és Sami Knotek egyszerűen képtelen volt megérteni, mi

vitte a szüleit arra, hogy megvegyék a hámló vakolatú, fehér parasztházat
Raymondban, a Monohon Landing Roadon. Szó, ami szó, nem volt valami
nagy durranás, de Shelly ragaszkodott hozzá, holott komoly lecsúszást
jelentett a bájos, elegáns Louderback-házhoz képest. Jellegzetes példánya
volt az 1930-as években épült parasztházaknak, de ekkorra már renoválás
után kiáltott. Dave ügyes kezű férfiember létére talált volna magának
tennivalót, de őt alig lehetett látni odahaza, melózott, akár a güzü.
A telekre amúgy nem lehetett panasz. Gyümölcsfák, főleg almafák vették
körül a házat, mögötte pedig rét nyújtózott, fel egészen a fenyveserdőig,
ahol jávorszavasok tapostak ösvényt maguknak, és a faágak között
kócsagok raktak fészket. Szerpentin vezetett a bejáratig, aztán
továbbkígyózott a Willapa-folyó mentén a végtelenségbe. És mégis: az
egyetlen, ami Sami szemében kívánatossá tette házat, az volt, hogy az
országút közelében állt, és nem a fenyők között rejtőzött, távol az emberek
járta ösvényektől. Talán attól, hogy a szomszédok szeme előtt élnek, Kathy
megpróbáltatásai is megszűnnek. Talán itt majd nem kényszeríti az anyja,
hogy meztelenül dolgozzon a kertben. Talán Nikki és Shane is elfelejtheti a
dagonyázásokat.
Csakhogy tévedett: a ház sokkal inkább elrejtőzött a világ elől, mint
remélte volna. Az első, vagy talán a második ott töltött napjukon Shelly
kiadta a parancsot, hogy Sami járja körül a telket, aztán sétáljon végig az út
mentén, és ellenőrizze, mennyit látnak a házból a járókelők vagy a
szomszéd házak lakói.
– A magánélet – magyarázta a középső lányának -, az a legfontosabb a mi
családunkban.
 Sami, ekkor már kis híján hetedik osztályosként, órákat töltött azzal,
hogy tette, amit az anyja mondott. Bevette magát a fák közé, aztán a frissen
tarvágott tisztásra a Weyerhaeuser-birtokon, és amikor hazaért, elmondta az
anyjának, mit látott.
– Semmi – jelentette -, a házunkból látszik valami, de semmi más.
A majdnem öthektáros telket csaknem végig kerítés vette körül. Ez jó
volt. A Knotek-háztartásban sok állat élt – főként kutyák és macskák, de
most, az új házban lovak, tyúkok, egy Süti nevű nyúl és egy papagáj is
csatlakozott a menazsériához. Shelly égre-földre esküdözött, mekkora
állatbarát, holott csak gyűjtötte őket, aztán fütyült mindre.
A házhoz több melléképület is tartozott. A legtöbbje meglehetősen
aprócska: egy tyúkól, egy szerszámoskamra, egy romba dőlt istálló, aztán
egy fészer a kútnak szivattyúval, amitől igazi farmnak tűnt a birtok. A
legnagyobb épület a sufni volt munkapaddal, tárolópolcokkal, főzőfülkével
és hűtőszekrénnyel. Pár lépésre volt a hátsó ajtótól, az alumíniumépületben
bőven akadt még hely mindannak, ami már nem fért be a házba.
A ház ugyanis túl kicsi volt. Sami tudta. A másik két gyerek is.
Alig százötven négyzetméter, fent két kicsike hálószoba, köztük a szűk
alkóv, amit számítógépszobának neveztek ki; az első emeleten a fő
hálószoba, a szülőké. Lent már nem jutott hely a gyerekeknek – és
Kathynek sem.
Ráadásul fürdőszoba is csak egy volt, közvetlenül a fő hálószobába
mellett. Ettől még kisebbre zsugorodott a ház.
Tori a szülők hálószobájában aludt az első emeleten. Shane jobbára Nikki
gardróbjában, ahol még matraca sem volt.
– Csak egy lepedője volt – idézte fel később Sami. – Igen, amíg a
Monohon Landing Roadon laktunk, Shane sosem kapott saját ágyat.
 Ahogy Kathy sem. Ő a nappaliban aludt a padlón. Mostanra minden földi
ingósága belefért egy papír bevásárlószatyorba. Jóformán mindene, amivel
Knotekékhez költözött, eltűnt. A hálószobabútora, a ruhái java része, a
könyvei, a vicik-vacakjai; mindene. A vén tragacs Plymouth Dusterét Dave
az új ház mögé állította be. Ott is maradt, amíg nyoma nem veszett annak is.
Shelly máris terveket kovácsolt, hogyan újítsa fel a házat: ki kell
rittyenteni a konyhát, jacuzzit telepíteni a kertbe, és kidobni az előző
tulajdonos összes holmiját. Hetekig éjt nappallá téve dolgozott az egész
család, a munka többnyire az éjszakába nyúlt: padlószőnyegeket téptek fel,
aztán működőképessé varázsolták a konyhát. Dave csak hétvégenként járt
haza, halálfáradtan az ötórás autózástól – egy építkezésen melózott a
Whidbey-szigeten -, de ha odahaza volt, megtett mindent, hogy a ház
felnőhessen Shelly igényeihez. Nikki és Sami szabad kezet kaptak, úgy
csinosíthatták ki a hálószobájukat, ahogy akarták. Nikki sakktáblamintát
kért – és kapott -, Sami korallszínű szőnyeget.
Ahogy a ház valamelyest jobb állapotba került, Shelly közölte Nikkivel:
az ő feladata lesz, hogy mindent farmervörösre mázoljon. Csakhogy a
festék, amit vettek, rikító pirosnak bizonyult. Shelly egy vállrándítással
intézte el a ballépést, mázolóecsetet nyomott Nikki kezébe, és dolgozni
küldte. Erre ment rá a kamasz lány egész nyara.
Samire hárult a sufni kifestése. Azon senki sem lepődött meg, hogy ő
jobb festéket kapott, mint a nővére. Shane kénytelen volt beérni azzal, hogy
kigyomlálhatta a hátsó kertet, és még némi fát apríthatott.
Shelly alkalmanként ellenőrizte a gyerekek munkáját, de többnyire csak
ült a díványon, szappanoperákat nézett, pattogatott kukoricát majszolt, a
dobozát pedig a párnák közé suvasztotta.
Ám hiába az új környezet, a kemény munka, az alapvető erővonalak mit
sem változtak. Shelly egy pillanatra sem hagyott fel a támadásokkal, és a
két fő célpontja továbbra is Shane és Kathy volt.
Shelly kiszámíthatatlansága miatt mindenki állandó riadókészültségben
élt. Nikki azonnal összerezzent, ha az anyja közeledett. Shelly mindjárt
nyakon vágja. Esetleg pofon üti. Ha nem az öklét használja.

Mert akadt példa erre is. Egy ízben elaludt az autóban, és Shelly egy
ökölcsapással ébresztette: unatkozott egyedül.
Egyszer az iskolabusz megállójában, amikor épp megharagudott a
lányára valamiért, Shelly megvárta, hogy Nikki leszálljon a buszról, és ott
istenesen felképelte.
– Azt akarta, hogy a barátaim is lássák – mesélte Nikki -, és jókat
nevethessenek rajtam.
Máskor meg a tanítás kellős közepén berontott az osztályterembe, hogy a
sminkjét követelje Nikkin, meg volt győződve arról, hogy a lánya lopta el.
Kinyittatta Nikki öltözőszekrényét, és egy csapat gyerek döbbent
figyelmétől kísérve széthajigált mindent, amit ott talált.
– Ő volt az! – üvöltötte Nikki osztálytársainak. – Ellopta a sminkemet!
Miféle gyerek az, aki képes rá, hogy meglopja az anyját? Egy rendes gyerek
sose tenne ilyet!
Szörnyű kegyetlenül bánt Nikkivel – de a legrosszabbat Kathy számára
tartogatta.

Kathy azelőtt sem fürödhetett túl gyakran, hogy Knotekékkel a Monohon

Landing Roadra költözött volna. Azért nem, mert nem engedték neki, ahogy
a gyerekeknek sem. Az itteni fürdései eleinte nagyban emlékeztettek a
Louderback-házbeli megpróbáltatásokra: állt meztelenül az udvaron, míg
slaggal locsolták, tekintet nélkül az évszakra vagy arra, hogy milyen az idő.
A szappannal spórolni kellett, Shelly súrolószerrel helyettesítette.
– Ettől legalább tiszta leszel, te piszkos disznó!
Kathy sikoltozott: a maró folyadék égette a testét, a nyakától a bokájáig
éktelenkedő, nyílt sebekbe szivárgott. Ha túl hangosan jajveszékelt vagy
megpróbált kiszabadulni, Shelly vagy Dave, amelyikük épp otthon volt,
szigetelőszalaggal kötözte össze a kezét és a lábát. Ha Dave nem volt
otthon, Shane kapta a feladatot, hogy tartsa Kathyt, amíg Shelly a barátnőjét
locsolja.
Shelly egyszer még a száját is leragasztotta, nehogy a kiáltozásával
felriassza a szomszédokat.
– Kussolj már! Mi a fene bajod van, nem látod, hogy csak segíteni
akarok? Hülye disznó!
Ahogy a fürdetés véget ért, Shelly rögvest megváltozott: jóságos,
gondoskodó anyácska lett belőle. Túláradó szeretettel ölelte át Kathy vállát.
– Hát nem sokkal jobb így?

Dave néha rákérdezett Kathy dolgára, de Shelly mindig ugyanazt felelte:

segíteni akar rajta, hogy végre egy kicsit jobban legyen. Egy idő után Dave
arra lett figyelmes, hogy egyre ritkábban látja Kathyt. Ha hazajött
hétvégére, sehol sem találta a felesége legjobb barátnőjét.
A lányok azt mondták, az anyjuk a szivattyúházban tartja Kathyt.
Ez sehogy sem volt Dave ínyére: tetemre is hívta miatta Shellyt.
– Miért van a szivattyúházban, Shell?
 Shelly egy pillanatig sem habozott a válasszal, szemlátomást felkészült
rá. Végül is megvolt rá a jó oka.
– Mert ott meg tudom védeni.
– Megvédeni? Kitől?
– Hát a gyerekektől, Dave – csóválta komoran a fejét Shelly.
A gyerekektől? De hiszen ennek semmi értelme! Jó gyerekek azok! – de
Dave belefáradt az örökös huzavonába, tehát nem vitatkozott a feleségével.
Dave Shelly minden szavát szentírásnak vette. Ő pedig egyre azt
hajtogatta, hogy Shane az, aki abajgatja Kathyt; azért paterolta a
szivattyúházba a barátnőjét, hogy megvédje az unokaöccsétől.
– Képzeld, egyszer arra értem haza, hogy Shane a lábánál fogva
vonszolja Kathyt a kertben – idézte később Dave Shellyt. És hiába volt
valószínű, hogy Shane csak Shelly parancsát teljesítette, Dave, aki tanúja
volt egy hasonló epizódnak, élt a gyanúperrel, hogy a felesége igazat
beszél.
 Huszonhatodik fejezet

– Hol van Kathy?

Shelly feltápászkodott a díványról a Monohon Landing-i házban,
köntösben, fésületlen, loboncos hajjal, és máris üvöltésben tört ki.
– Gyomlál – felelt az anyja helyett Sami.
– Lelépett – nézett ki az ablakon Shelly, aztán elindult a fürdőszobába,
hogy felöltözködjön. – Menj föl az erdőbe, nézz utána. Most K rögtön! –
szólt vissza menet közben. Azt, hogy „most rögtön”, hozzá se kellett volna
tennie. Bármi, amit mondott, az parancs volt, méghozzá pillanatnyi
lacafacázás nélkül B végrehajtandó parancs, Sami tehát rohanvást
nekilódult a ház mögött K az erdőbe vezető ösvénynek. Kathy, Kathy –
kiáltozta, miközben átfésülte a terepet. Az anyja sosem nyugtázná
teljesítettként az utasítását, ha nem kutat odakint napszálltáig. Így aztán a
két lány és Shane nekivágott a szarvascsapásnak a fák között.
– Lehet, hogy tényleg megszökött – mormolta Shane.
– Én is remélem – vágta rá Nikki.

Shelly autóba ült – és két óra múlva Kathyvel tért vissza. Kathy í; két
zacskó új ruhát cipelt, a szatyrokon egy aberdeeni pláza lógója.
Ott, a plázában találta meg Kathyt, mesélte Shelly; egy barátnőjével
fecserészett, de ő bevitte magával a mosdóba, és ebben a meghitt
környezetben a lelkére beszélt, olyannyira, hogy Kathy végül a visszatérés
mellett döntött. A két új ruha egy zöld, illetve egy piros nadrágig kosztüm
volt, hozzájuk illő, csíkos felsőkkel. Sőt, egy harmadikat is i beszerzett,
abban feszített, amikor kiszállt az autóból. Sami és Nikki meglepődve
bámulta. Kathy időtlen idők óta nem nézett ki ilyen jól, bár egy-két foga és
pár tincs a hajából változatlanul hiányzott. Tisztának tűnt, és valamivel
vidámabbnak látszott a megszokottnál.
Nikki alig akart hinni a szemének. Először is nem értette, miért jött vissza
Kathy. Miért nem használta ki a lehetőséget, hogy végre elmondhatja
valakinek, mi történik vele? A plázabeli barátnőjének? A rendőrségnek?
Vagy bárki másnak?
– Megdöbbentett, hogy visszajött – csóválta a fejét még évek múlva is -,
és az, hogy az anyánk nem keveredett bajba miatta. El sem akartam hinni.
Hiszen ez bűnpártolás! Be kellett volna mennie a rendőrségre, és
feljelentenie anyánkat erőszakos bántalmazás miatt. Miért jött vissza? Hát
tényleg megbolondult! Elment az esze, megőrült! Egyébként ugyanezt
gondoltam az apámról is. Miért nem vált el?
Sami még évek múlva is hibáztatta magát, amiért akkor boldogabbnak
látta Kathyt. Ocsmány és igazságtalan tévedésként könyvelte el.
– Miután Shelly elfogta a plázában, és hazahozta, Kathy egy ideig bent
lakhatott a házban – mesélte. – Nem túl sokáig. De legalább egy ideig.
Csakhogy egy-két nap múlva Kathy visszakerült a szivattyúházba: ez lett
a büntetése, amiért megszökött.
Az új ruhákat pedig senki sem látta többé rajta.

Kathy megint szökni próbált. Újra meg újra. Egyszer teljesen meztelenül
próbált szabadulni.
Egy gyerek odalépett Samihoz az iskolában, és jót nevetett a történeten.
– Hihi – nevetett Sami arcába -, látták a mamádat a buszból! Tök
meztelenül szaladgált a házatok előtt! Mint egy hatalmas, csupasz, vén
medve, olyan volt!
Sami legszívesebben a lehető legkisebbre összehúzta volna magát, meg
akart halni.
– Nem hiszem – próbálta hárítani a történetet, pedig nagyon is
életszerűnek hangzott.
– Erin mamája látta!
Erin mamája volt az iskolabusz vezetője.
Sami megpróbálta lerázni magáról, amit hallott, de már az egész iskolát
bejárta a történet, ide-oda pattogott, mint az acélgolyók egy régi
flippergépben. Egyszerűen nem akart leállni.
Ahogy hazaért, mindent elmondott a mamájának.
– A fene egye meg! – csattant fel Shelly. – Kathy volt az! Szökni akart,
de elcsíptem!
Sami nagyjából biztos volt benne, hogy ezt a magyarázatot fogja kapni.
– Iszonyú kínos, anyu – mondta. – Mindenki azt hiszi, hogy te voltál.
Shelly hisztizni kezdett. Kathy volt az! Bár az emberek mostantól azon
fogják törni a fejüket, mi folyhat ebben a házban, ha Kathy meztelenül
szaladgál. De egy pillanat múlva már kész is volt a terve.
– Hívd át hozzánk Érint! – állt elő a javaslattal. – Beülhettek a jacuzziba.
Később, amikor Erin átjött, és a két lány a jacuzziban pancsolt, hirtelen
Shelly bukkant fel mellettük.
– Te jó isten, de kínos – nézett a kádra. – Képzeljétek, a múltkor épp
fürdők, amikor szikrázni kezdett ez a nyavalyás. Megrémültem, és úgy,
ahogy voltam, anyaszült meztelenül kiugrottam belőle, és átfutottam a
kerten. Annyira megijedtem! Azt hittem, ott halok szörnyet!
A lányok végighallgatták a sztorit, a kellő pillanatokban szörnyülködve
csóválták a fejüket, végül, ahogy Shelly megmutatta a bűnjelet, az égett
foltot, amit a szikrázó drótok hagytak a jacuzzi oldalán, még a szemük is
elkerekedett az álmélkodástól.
– Anyám jó volt az ilyesmiben – ismerte el később Sami. – Ő perzselte
oda azt a foltot, még mielőtt Erin átjött; így tette hihetőbbé a történetét.
Nem tudom, Erin elhitte-e, de én majdnem bedőltem neki.
Nikki üvöltést hallott, miközben a munkáját végezte, amit Shelly
rálőcsölt. Ahogy kinézett a nyitva hagyott ajtón, azt látta, hogy Kathyt, akit
kiengedtek a szivattyúházból, hogy gyomlálhasson kedvére, Dave – Shelly
utasítására – kirángatja a gyomok közül. Shelly nyilvánvalóan nem volt
megelégedve a munkájával. Kathy meztelen volt; egy betontömbön hasalt,
vonítva félelmében a rá váró elkerülhetetlen büntetéstől.
– Rúgj belé, Dave! – parancsolta Shelly.
Dave, mint rendesen, most is hallgatott. Vasalt orrú csizma volt a lábán az
erdei munkához, azzal rúgta fejbe Kathyt.
– Nyögdécselve fetrengett a földön – idézte fel az emléket Nikki. – Jó
nagy rúgást kaphatott. Aztán már nem figyeltem. Inkább vissza–
somfordáltam a szivattyúház belsejébe.
 Huszonhetedik fejezet

A szivattyúház volt a legkisebb az összes melléképület közül, kisebb volt,

mint az istálló, mint a csirkeól, mint a fészerek. Sötét volt, nyirkos és hideg.
A lehető legmegfelelőbb hely Kathy számára, gondolta Shelly, hogy
elgondolkozzon, mit is csinált rosszul. Időnként Nikki vagy Sami is a
nagyjából másfél négyzetméteres odú lakója lett egy kis időre.
Kathynek viszont napokig, néha hetekig kellett itt dekkolnia.
Sami talált néhány párnát a fáskamrában, még az előző tulaj hagyhatta
ott: áthozta őket, hogy Kathy kuckója valamivel lakályosabb legyen. Ahogy
Shelly tudomást szerzett az akcióról, visszavitette vele az összesét.
– Azt akarjuk, hogy fejlődjön! – adta meg a magyarázatot. – Nem azt,
hogy elheverésszen a kényelemben! így legalább elgondolkozik, hogy miért
kapja a büntetést. És aztán visszaköltözhet közénk a házba. Vagy azt
akarjuk, hogy örökké odakint kucorogjon?
Sami nem egészen értette, hogy mi a baj azzal, ha segít a barátján, de
visszavonulót fújt. Ha segíteni próbál Kathyn, meglehet, hogy még nagyobb
bajba keveri.
Shelly legtöbbször nem a saját kezével büntetett, általában Dave vagy
Shane lettek a pribékjei. Az igazi énje – hogy mennyire közömbös mások
iránt – inkább abból rajzolódott ki, amit nem tett meg.
Saminek örökre az eszébe vésődött egy jelenet: az anyja és Kathy egymás
mellett lépked a kertben, a szivattyúház mellett, amikor Shelly hirtelen
minden látható ok nélkül hátba taszítja Kathyt. Kathy előreesik, és arccal a
betonra zuhan. Még csak meg sem próbálja maga alá kapni a kezét, hogy
enyhítse a becsapódás erejét. Elhasal. Felsikolt, a fejét fogja, fetreng, akár
egy sebesült állat. Sami az anyját figyeli, aki egy pillanatig habozik, mielőtt
felsegítené Kathyt, és visszakísérné a szivattyúházba.
 Nikki azt is tudni vélte, hogy miért éppen oda. Ezúttal nem Kathy
valamiféle újabb melléfogásáért. Sőt, nem is büntetésképpen. Egyszerűen
azért, mert látni se bírta Kathyt a legutóbbi szökési kísérlete óta. Shelly ezt
persze nyíltan soha ki nem mondta volna, de Nikki biztos volt benne. Az
anyja úgyse hinné el, amit Kathy mondana.
Ahogy Saminek, úgy Kathynek is jobb, ha elfogadja, amit Shelly állít.
Azt, hogy a saját érdekében zárják be.
– Jobb lesz neki a szivattyúházban – vetette oda a lányoknak Shelly,
miközben kézen fogva kivezette Kathyt a házból. – Békére és nyugalomra
vágyik.
Mindig akadt valami eszement magyarázata arra, miért bánik így a
barátnőjével.
Időnként megesett, hogy Nikidnek is segítenie kellett, amikor az anyja
Kathyre zárta a szivattyúház ajtaját. Kathy szemlátomást egyre rosszabbul
lett. Az anyja arcátlanul hazudott. Kathynek orvosra lett volna szüksége.
Nem arra, hogy egy nyirkos fészerben nyomorogjon.
Nikki és Sami többnyire megúszták, hogy oda száműzzék őket, bár ez is
előfordult néha, főleg olyankor, ha Shelly lusta volt verni, és hosszabban
tartó büntetést kívánt kiosztani.
A száműzéssel ráadásul kimutathatta, hogy mekkora hatalma van
mindenki felett.
– Így takarított el minket, engem, Shane-t és Kathyt az útjából –
magyarázta később Nikki, hogy mi volt a száműzetés igazi oka. – Nem
voltunk a szeme előtt, nem kellett figyelnie, hogy mit művelünk. Különösen
Shane meg Kathy.
Úgy látszott, Kathy egy idő után beletörődött a helyzetébe. Ahogy abba
is, hogy neki mindig a csomagtartóban kell utaznia.
 Egyszer Sami a szivattyúház körül sertepertélt a kertben, amikor
meghallotta Kathy hangját.
– Van itt valaki?
Odalépett a bezárt ajtóhoz. Kinyitni nem merte. Kathy is tudta, hogy
jobb, ha erre nem kéri meg. Shelly mindenki tudomására hozta, hogy ő
büntetésképpen került ide – meg persze azért is, mert ez jót tesz neki, itt
majd rendbe jön az egészsége.
– Esik odakinn? – kérdezte Kathy.
– Nemrég esett. De elállt.
– Nahát – felelte halk, rekedtes hangon. – Azt hittem, az esőt hallom.

Dave, mint rendesen, a Whidbey-szigeten melózott, amikor Shellyre rájött a

mehetnék, be a városba, hogy kedvére kishoppingolhassa magát. Indulás
előtt Shane-re bízta Kathy őrzését. Az a lényeg, kötötte a fiú lelkére, hogy
ne nagyon ordibáljon, nehogy felhívja magára valami járókelő figyelmét.
– És nehogy megszökjön – fűzte hozzá. – Ki ne engedd a
szivattyúházból! Ott a helye, érted, Shane? Újabban egyáltalán nem lehet
megbízni benne. Valami nincs rendben a fejével.
Shane úgy tett, mint aki mindennel egyetért.
– A faszt – mondta a fiú Nikidnek, amint Shelly kitette a lábát. – Igenis
kiengedem Kathyt!
Nikki is gyűlölte, hogy Kathynek ott kell kucorognia a szivattyúházban.
Ő is látta, hogy Kathynek orvoshoz kéne mennie. Napról napra gyengült.
Az arca felfúvódott, az utolsó néhány fogából csak barna csonkok
maradtak, láthatóan azok sem bírják már sokáig.
Shane leszedte a lakatot, és szélesre tárta az ajtót.
 A szivattyúházat fény árasztotta el. Kathy felnyögött. Ült moccanatlanul,
végül felnézett a fiúra.
– Gyere ki – buzdította Shane.
Kathy nem mozdult.
Nikki tudta, hogy Kathy fél Shane-től – pedig hát semmi oka nem volt rá,
legalábbis olyankor nem, ha Shelly nem volt a közelben.
Shane egy ideig kérlelte, míg fel nem idegesítette, hogy Kathy csak ül és
bámul.
– Gyere már, Kathy, gyere ki, nem maradhatsz itt!
Kathy elsírta magát. Az arca sápadt volt. Kék-zöld a veréstől. Csupa
sebhely, szivárgott belőle a vér. A hajából alig maradt néhány szál. Csak a
muumuu, a könnyű köntös volt rajta, semmi más.
– Mi a fene van veled?! – rivallt rá Shane, aki egyre dühösebb lett. – El
kell menned! Húzzál már innét! Ez az egyetlen esélyed!
– Hazudsz! – vágta rá Kathy. Lesírt az arcáról a rettegés.
– Nem! – mondta Shane. – Igazat beszélek. Elmehetsz! Húzz már el
innét!
Kathy a földön kuporgott. Végül rekedten megszólalt.
– Ha lelépek, úgyis elkapnak. Te is tudod. Elkapnak. Shelly elkap.
Shane magánkívül volt a dühtől. Sehogy sem bírta megérteni, miért nem
szökik meg Kathy. Az ajtó tárva-nyitva állt. Ők gyerekek voltak, nem lenne
hová menniük. Kathy viszont felnőtt.
– Fogd már föl, hogy ez az utolsó reményed, Kathy! Ne legyél már
ekkora barom!
Kathy csak azért rimánkodott, hogy hagyják őt békén.
Shane rácsapta az ajtót, Kathy kuporoghatott tovább a sötétben.
– Ha nem jut ki innen, belehal – fordult Nikki felé.
– Tudom.
 Később minden eddiginél hosszabb időt tölthettek egymással fent, Nikki
szobájában. Mindkettejüket ugyanaz a baljós gondolat gyötörte: hogy Kathy
ügyében már nincs remény. Amikor Shane kinyitotta előtte az ajtót, talán az
volt az utolsó esélye. Csakhogy végleg kihalt belőle a küzdőszellem.
Feladta, és kész.
 NEGYEDIK RÉSZ

Dave,
a férj

Huszonnyolcadik fejezet

Shelly soha nem szűnt meg felemlegetni, mennyire pocsék férj Dave.
– A legrosszabb – jelentette ki, minden egyes alkalommal porig rombolva
Dave önérzetét.
Nem szabadott volna hozzámennie.
Hiszen lett volna kiből válogatnia, minden ujjára jutott legalább egy
férjjelölt.
Hiba volt, nagy hiba, igazi szarvashiba.
Ezzel Dave is egyetértett. A szíve mélyén ő maga sem vitatta, hogy a
feleségének igaza van. És minden másban is. Egy rendes férj állandóan
otthon van, ott segít, ahol tud. Neveli a gyerekeket. Emlékezteti a feleségét
arra, hogy ő több, mint a havi fizetési csekkje. Dave ezzel szemben napi
tizenhat órát robotolt a Whidbey-szigeten, és csak hétvégére került haza,
ahol ha akarta volna, akkor sem végezhette volna el mindazt, amit kellett.
Az építkezésen keményen dolgozott, otthon már lépni is alig bírt a
fáradtságtól. Egész álló nap a kávéval teli termoszát szorongatta, és
serkentőszereket szedett, hogy el ne aludjon.
– Egy buldózert vezettem. Felkapaszkodni a vezetőfülkébe. Lekászálódni
a vezetőfülkéből. Dombra fel, dombról le, bárhová, csak a munka
meglegyen. Kőkemény fizikai meló volt – törölgette a homlokát még
évekkel később is Dave. – Azért is harcolnom kellett, hogy ébren maradjak.
Néha ki kellett lopnom az elsősegélydobozból az ammóniákon hogy el ne
aludjak a buldózerem vezetőfülkéjében.
Már meg se tudta számolni, hány olyan hétvégéje volt, amikor nem merte
vállalni a hazafelé vezető autóutat. Nem értette, hogyhogy egyszer se
sodródott át a szembejövő sávba, hogyhogy eddig még egy halálos balesetet
sem okozott. Néha csak olyan lassan mert vezetni, hogy mindenki
megelőzte, és ő nem is sejtette, hogy miért. Máskor hangokat hallott a
fejében, randa kis manók visítoztak mindenféle lidérces szörnyűséget.
Ha nagyon rázendítettek a manók, lehúzódott az útpadkára, hogy
szundítson egyet, hátha attól összeszedi magát. Időnként sikerült: akkor
legalább Raymond közelébe jutott. Sőt, néha olyan közeire, hogy alig
három mérföldnyire parkolta le a Vén Kéket – a teherautóját – a 101-es
országúton. De akkor már a pedálon sem bírta tartani a lábát, olyan fáradt és
törődött volt. Arra pedig végképp nem maradt ereje, hogy Shellyvel
csatázzon. Előbb pihennie kellett, hogy erőt gyűjtsön.
Hogy lerázhassa a manócskákat.
Csakhogy a feleségét még így sem sikerült leráznia. Egyszer például arra
ébredt, hogy valaki erőteljesen megzörgeti a teherautó ablakát.
Nikki volt az.
– Tudjuk, hogy itt vagy, apu – szólt be az ablakon, aztán futott vissza a
vadiúj Jeephez, amivel Shelly ajándékozta meg magát nem sokkal
korábban.
Az asszony még arra sem vette a fáradságot, hogy kiszálljon, vagy
odakurjantson valamit Dave-nek. Nem. Hadd szégyenítse meg a
legnagyobbik lánya, egyben emlékeztesse arra is, hogy bujkáljon bárhol, a
felesége mindenütt megtalálja.
Shelly már csak ilyen volt. Fáradhatatlan, akár egy véreb. És ha a
nyomába eredt bárkinek, hát meg is találta.
 Bármikor.
Ha Dave azt hitte, azzal a kis pihenővel némi menedékhez jut az otthoni
patáliák elől, akkor tévedett.

Lara Watson úgy látta, a veje alkoholproblémával viaskodik, csakhogy ez

nem volt sehol a Shelly-problémához képest. Az ivásról le tudott volna
szokni Dave, Shellyről már nem annyira.
Lara biztos volt abban, hogy akárcsak Randy és Danny, Dave is lelép
egyszer. Dave később maga is beismerte, hogy bár a szökéshez nem érzett
elég erőt magában, sokszor álmodozott arról, hogy hazaérkezik, és Shellyt
nem találja sehol, mert elhagyta.
– Lelépett! Visszaköltözött Vancouverbe. Vagy nem is tudom, miben
reménykedtem. Abban, hogy elmegy. De ő mindig maradt.
Lara, aki kellő távolságból szemlélte az eseményeket, látta, miféle példát
nyújtott Anna nagyi: ő is a fészerbe küldte aludni a férjét. Miután Randy,
Shelly első férje beleunt a szűnni nem akaró huzavonába a feleségével,
inkább a kocsijában éjszakázott. És most erre a sorsra jutott Dave is.
– Vagy ő nem akart hazamenni – mesélte Lara -, vagy Shelly nem
engedte be. Éjjel-nappal dolgozott, aztán a teherautójában kellett aludnia.
Pedig Shelly kocsija nagyobb volt, de Dave-nek jó lesz a teherautó is,
ugye? Mert vagy ott aludt, vagy ha a többiek aznapra befejezték a munkát,
visszalopózott az irodába. Ott aludt a padlón.
Dave később mindent, ami a Monohon Landing Roadon, a kis piros házban
történt vele, arra vezetett vissza, hogy felmondott a munkahelyén, a
Weyerhaeusernál. Pedig nem is ő, hanem Shelly ragaszkodott hozzá.
Szerinte a cég kihasználta a férjét, aki sokkal többet kereshetett volna, ha
valaki másnak dolgozik. Az ottani munkája elszólította otthonról, és ez
okozta, gondolta Dave, hogy sosem lett belőle gondoskodó apa és
tisztességes férj.
– Minden olyan volt, amilyennek lennie kell – révedt vissza a
Louderback-házban töltött szép napokra Dave. – Elvoltunk magunkban, én,
Shelly, Nikki meg Sami, szépen és nyugodtan éldegéltünk. Minden este
hazamentem, ahogy kell. A házasságban a társak felefele arányban
osztoznak a teendőkön, de én egy idő után elmaradtam a rám eső résszel.
Felnevelni két gyereket, az bizony nem semmi. Egy anya egyedül nem
bírja, ugye, fegyelmezni kell, segíteni a leckeírásban. Én nem voltam
mellette. Amikor meg hazamentem, bezuhantam az ágyba. Még tévét sem
bírtam nézni, olyan fáradt voltam.
Dave úgy látta, hogy Shelly többet vállal magára a kelleténél.
– Shelly százszázalékos anya volt, ha nem több – bizonygatta. –
Születésnapokat rendezett, jött egy csomó gyerek, ott tolongtak a grill
körül. Ő gondoskodott mindenről, ami Saminek kellett. Én azt sem tudtam,
mit tanul a gyerek az iskolában. Hát így váltam férjnek is egyre
használhatatlanabbá.
Sokat segít a túlélés művészetében, ha mindig a helyes utat választjuk,
Dave azonban biztos volt benne, hogy ő épp az ellenkezőjét teszi. Csalódást
okozott mindenkinek. Nem vált be – a saját értékrendje szerint nagyon nem.
– Az én apám ellátott mindennel, mert keményen, nagyon keményen
melózott. A nagyapám is. Én viszont cserben hagytam a családomat. Ilyen
vagyok én, egy rakás szerencsétlenség.
 A bankkontót orvosi számlák apasztották. Shelly úgy látta, ideje, hogy
Dave keményebben dolgozzon, ha életben akarja tartani a családját. Élet és
halál kérdése, így fejezte ki magát. De Dave ennél keményebben már nem
dolgozhatott. Így is hálni járt belé a lélek, annyi túlórát vállalt, hogy a
számlacunamit feltartóztathassa.
Aztán eljött a pillanat, amikor Shelly közölte vele: a családjától kell pénzt
kérnie. Dave fel is hívta a nővérét, akit Knotekék jómódúnak véltek, hogy
elsírja neki a család anyagi természetű bánatát.
– Shelly rákjába belerokkanunk – könyörgött.
A nővére megígérte, hogy segít.
Néhány nap múlva Shelly olyan dühösen nézett fel a napi postából,
amilyennek Dave még sosem látta.
– Harminc dollár? – füstölgött. – Hitted volna? Ezt a zsugoriságot!
Rákom van, és ennyi telik tőle?
Dave már azt is rühellte, hogy pénzt kellett kérnie. De hogy a felesége
panaszkodik az adományra, azt még jobban.
– Csak segíteni akarnak, Shell – próbált vitatkozni.
– De nem eléggé!
Pedig Dave ennél többet már nemigen tehetett. Shelly folyton a nyakára
járt. Pénzt követelt. Vagy hogy dolgozzon keményebben. És mentegethette
a családja előtt Shellyt, bármit is művelt.
A dolgok a megszokott mederben folytak: Shelly leszidta a férjét, gyenge
alak, akiből nincs sok haszna a családnak, Dave pedig mindahányszor
megesküdött, hogy az ő életének egyetlen értelme van: Shelly.
A legtöbb férj előregyártott bolti üdvözlőkártyákkal kedveskedik a
feleségének, de Dave nem érte be ennyivel. Ő a maga íráskészségét állította
hadrendbe: a jókívánságai arról tanúskodtak, amit a lelke legmélyén érzett.
Vagy arról, ahogy a lelkében rózsaszínre festette a valóságot.
 „Emlékszel, mit mondtál nekem még évekkel ezelőtt? Azt, hogy az
angyalok sosem veszik túl komolyan magukat. Én pedig egy angyalt vettem
feleségül. A te pillantásodnál kedvesebbet még sosem láttam. Lubickol a
lelkem a belőled áradó melegben... Te mindenkit szeretsz és törődsz
mindenkivel: a gyerekekkel, másokkal, az állatokkal, a virágokkal. Igaz a
szíved és igaz a lelked."
Hogy aztán hitte-e, amit leírt, az már más kérdés.
A jókívánságai vágyat és reményt sugároztak. Ezt kellett elhitetnie
magával Dave-nek a hosszú autóutakon Raymond felé és Raymond felől.
 Huszonkilencedik fejezet

Shelly nem volt orvos, bár doktorosdit játszani, azt szeretett, legalábbis a
családja sűrűn kapta rajta, hogy ilyesmivel próbálkozik. Sami még
kiskorában egyszer arra ébredt, hogy az anyja egy letört nyakú
üvegampullát rázogat az arca előtt. Hogy mi lehetett az ampullában, azt
Sami nem tudta, csak azt, hogy bármi is volt, minden lélegzetvételnél
félholtra köhögtette.
Korábban egyszer már látta, ahogy Shelly ugyanezt játssza el Kathyvel.
– Kathy akkora verést kapott, hogy elájult, de anyu magához térítette –
mesélte Sami. – Hogy még egyszer elverhesse.
Másszor meg Sami feje megfájdult a Monohon Landing-i házban. Shelly
azt mondta, sehol sem talál fejfájás-csillapítót, de semmi baj, van itt valami
más.
Fura, sosem látott pirulákat hozott, Sami mégis bevette. A következő
emléke az, hogy négykézláb áll a tornácon, és nem bírja felemelni a fejét.
Shane megpróbálta talpra segíteni, mindhiába.
– A muterod izomlazítót tömött beléd – vetette oda Saminek. – A kurva
életbe, egyszer nekem is azt adott be.
Hiába, hogy a ház tele volt fincsinél fincsibb gyógyszerekkel, Shelly
mindig valami olyasmire vadászott, ami hiányzott az otthoni készletből. A
Haldol előnyeit megéneklő szórólapról még fénymásolatokat is készített.
Mostanában épp erre a nyugtatóra fájt a foga, de nagyon.
Nyilván volt rá valami oka. Valakinek szánta.
Shelly rákkezelése a végtelenbe nyúlt, és Lara végül kijött a béketűrésből.
Ő úgy látta, Shelly lázálommá silányítja a lányai életét, ha elhiteti velük,
hogy az anyjuk bármikor itthagyhatja ezt a földi létet, vele őket. A férje
igazán rendbe szedhetné, tette hozzá magában, de tudta, hogy Dave
túlságosan nyámnyila ehhez. Túl kedves. Tehát neki magának kell
szembeszállnia Shellyvel.
Elsőnek a lányát, Carolt, Shelly féltestvérét hívta fel azzal, hogy
ugorjának át Raymondba, és tegyenek rendet Shelly rákterápiája körül,
mégpedig egyszer s mindenkorra. Nem szólt erről Shellynek. Eddig ha
előre megbeszélték a találkozót, Shelly mindig gondoskodott arról, hogy
abban az időpontban senki ne legyen otthon.
Anya és lánya Lara 1992-es fekete Chevy Blazerének fedélzetén érkezett
meg Shelly háza elé, hogy kiderítsék, mi az igazság. Shelly ajtót nyitott
nekik, és Lara kis híján elnevette magát a látványon – ha nem lett volna
annyira borzasztó.
Shelly úgy nézett ki, mint egy kabuki bábu* – de olyan, amit nagyon
kétbalkezesen raktak össze.
– Fehérre festette az arcát, a szemöldökét leborotválta – idézte fel Lara. –
Az arca! Jaj! Még mindig látom magam előtt. Isten bizony! Hihetetlen volt.
Shelly láthatóan nem örült, hogy az anyját és a féltestvérét üdvözölheti a
küszöbén. Röpke habozás után mégis beengedte őket.
– Annyira örülök, hogy eljöttetek – tette hozzá.
Lara már látta hazudni Shellyt számtalanszor, úgyhogy résen volt.
– Azért jöttünk, hogy megbeszéljük, min mész most keresztül, és mi
hogyan segíthetnénk.
– Ó, igazán köszönöm.
Lara nem érte be ennyivel: ő küldetésre érkezett.
 – Légy szíves, add meg az orvosaid nevét, és hogy melyik kórházban
kezelnek – folytatta. – Már túl régóta tart. És a számláidat is szeretnénk
átnézni.
Shelly nem válaszolt. Talán nem is volt mit válaszolnia.
– Most hogy érzed magad a kezelés után? – akarta tudni Lara.
– Nagyon rosszul – nézett szembe vele Shelly. – Nagyon beteg vagyok.
Egyszer csak Shelly felállt, és kivonult a fürdőszobába. Lara és Carol
gyanakvó pillantást váltott, de egy szót sem szóltak. Ekkorra már a lányok
is hazaértek, csendben ültek, így támogatták az anyjukat. Kathy Loreno
nem mutatkozott.
Pár perc múlva Shelly visszatért, a markában vörös hajszálakkal.
– Jaj, anyu – sóhajtotta a tincset a földre dobva -, a hajam! Kihullik a
hajam!
– Jaj, istenem – szörnyülködött Lara. Felkapta a hajcsomót, alaposan
megvizsgálta.
– Még sose láttam, hogy egy rákosnak középről hulljon ki a haja – nézett
a lányára. – Általában a széléről szokott. A tiéd meg nem.
Azzal felállt, kiment a fürdőszobába, hogy átvizsgálja a terepet.
– A szemétkosárban legfelül összegyűrt papírtörlőket láttam – idézte fel
az azóta is elevenen élő emléket. – Beletúrtam a kosárba, a papírtörlők alatt
egy ollót találtam, és hosszú hajszálakat. Az ollón még ott volt pár szál.
Vörös hajszálak. Az ollót bevittem a szobába; Shelly háttal ült nekem, de
Carol azonnal meglátta az ollót a rátapadt vörös hajjal, és halálra vált. A
lányok hallgattak.
Bizonyíték ide vagy oda, Shelly továbbra sem volt hajlandó színt vallani.
– Uram atyám, ez a lány tényleg beteg – sóhajtott fel Lara már az
autóban, hazafelé. Beteg alatt nem rákost értett.
 Carol még most sem tért igazán magához, de ebben egyetértett az
anyjával.
Azt persze, hogy mennyire beteg, egyikük sem tudhatta.
Hamarosan megindult az éjjeli telefonok sorozata. Lara hajnali kettőkor
vagy háromkor arra ébredt, hogy csörög a telefon. Felvette, és az ismeretlen
hívó a fülébe sikoltott. Vagy egy szó nélkül letette.

Így ment ez éjjelről éjjelre. Lara egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy
Shelly a telefonáló, vagy ha nem, akkor felbérelt valakit.
A féltestvére, Carol is hasonló hívásokat kapott.
Carol akkoriban éppen a modellkedéssel próbálkozott, fel is került egy
Nordstrom-plakátra. Eldicsekedett vele Shellynek, aki érdeklődéssel
hallgatta. Pár nap múlva a modellügynökség kereste meg Carolt azzal, hogy
az éjjel kaptak egy hívást. A névtelen telefonáló azt állította, hogy Carol
tolvaj, az ügynökség jobban teszi, ha nem alkalmazza többé.
Ez nagyon is jellemző volt Shellyre. Ha csak tehette, késő éjjel követte el
a merényleteit.
– Mindig is imádta ezt – mesélte Lara. – Shelly éjszakai ragadozónak
született. Kiskorától fogva rossz alvó volt. Reggel karikás szemmel ébredt.
Alig lehetett kicsalogatni az ágyából. Mindennapos közelharc árán tudtuk
csak iskolába küldeni.

Shelly arca hamuszürkére vált. Megtudta, hogy Nikki osztálya gyűjtést

rendez, mert az egyik lány mamája rákos.
– Nekem nem rendeztetek gyűjtést? – támadt Nikkire. – Nem is szeretsz
engem!
De hát te nem vagy rákos, anyu, gondolta Nikki.
 – Bocsáss meg, anyu – mondta helyette.
Shelly keserűen, undorral csóválta a fejét.
– Nem is tudom, miért viselek gondot rád, Nikki. Állandóan csak csalódást
okozol nekem.

Kabuki: japán színházi műfaj, a színészek rettentően erős sminket használnak.

 Harmincadik fejezet

Shane Watson alig töltötte be a tizenhatot, de máris belefáradt az életbe.

Nappal iskolába járt, ha hazament, sötétedésig az udvaron robotolt, éjszaka
az unokatestvére, Nikki szekrényében aludt. Teste– lelke megtört. Mindent,
ami történt vele és körülötte, azt Shelly és Dave kényszerítette ki, és köze
sem volt a józan észhez. Gyűlölte is. Ki akart kerülni innen. Tisztában volt
azzal is, hogy csapdában vergődik, éppen úgy, ahogy Kathy.
Tulajdonképpen röhejes volt a helyzete – ha nem lett volna annyira iszonyú.
Valaha Knotekékbe vetette minden reményét. Csakugyan nekik
köszönhette, hogy megszabadult a hajléktalanság rémképétől – csakhogy
milyen áron?
Shane szemében Shelly maga volt a megtestesült gonosz – de Dave sem
volt jobb nála. Talán még rosszabb is. Egy felnőtt férfi! Érthetetlennek tűnt,
hogy szó nélkül megtesz mindent, amit Shelly parancsol neki. Végignézi,
ahogy Shelly meztelenül tornáztatja Nikkit meg őt. Helyben ugráltatja őket
télvíz idején. Futtatja őket a ház körül az éjszaka kellős közepén, míg
holtfáradtan össze nem esnek.
Ahogy Shane növekedett és erősödött, rákapott arra, hogy kiálljon
magáért, és ne hallgassa el, mi jár a fejében. Hogy micsoda ocsmányságok
történtek ebben a házban már azelőtt is, hogy Kathy megérkezett, azóta meg
pláne. Dave és Shane egyre jobban felpaprikázva kerülgették egymást, míg
Shelly a háttérből biztatta a férjét, hogy tanítsa móresre Shane-t, de
alaposan.
– Neki is úgy lesz a legjobb, Dave!
Néha megesett, hogy a Monohon Landing-i házban tettlegességig fajult a
helyzet.
 Egyszer a mosókonyhában ugrottak össze, és Shane lekevert egyet Dave-
nek. Évekkel később Dave már nem tudta felidézni, miért estek egymásnak,
az meg végképp kiment a fejéből, hogy mi juttatta el őket a bunyóig.
Valószínűleg Shelly árulkodott a fiúra, hogy nem tiszteli eléggé a
nevelőanyját.
– Évről évre nyakasabb lett a fiú – idézte fel az emlékeit Dave. – Folyton
megszökött. Amolyan magának való kamasz lett belőle. Belekötött az élő
fába is.
Mindennek ellenére Dave kedvelte Shane-t.
– Engem apunak szólított, Shellyt anyunak – mesélte később. – És
keményen dolgozott. Tanulni is próbált. Shell segített neki, mert mindenki
lenézte, meg aztán mégiscsak az unokaöccse volt. Vér a véréből.
Harcolniuk is kellett egymással, mert Shane nehéz eset volt. Folyton
balhéba keveredett az iskolában.
Shane osztályzatai romlani kezdtek, korántsem függetlenül attól, ami
odahaza történt. Dave azonban mit sem tudhatott erről, hiszen sosem volt
otthon.
Shane egyik iskolai dolgozata némi bepillantást enged abba, hogy mi
folyt a felszín alatt, amelyet Shelly és Dave próbált elrejteni.
„Szóval az ember egyre civilizáltabb lesz, de közben egyre barbárabbá
válik... Ez azért van, mer én nem szeretek itten, de meg az ittenieket se
nagyon..."
Egy későbbi dolgozatában azt fejtette ki, hogy mi az, amit a
legfontosabbnak tart az életében:
„Hogy ne önmagamat tartsam a legfontosabbnak a családban, hanem a
többieket."
„Nem akarok drogokat meg alkoholt fogyasztani."
„Sose fogok árulkodni meg besúgni."
 Shane tisztában volt vele, hogy mi a szerepe a családban. Egyszer például
a csizmás lábával megrúgta Kathyt, mert ez volt Shelly parancsa. Aztán
nézte, ahogy Kathy megpróbált talpra vergődni sírva, kegyelemért
könyörögve és kínlódva, akár egy elgázolt állat.
– Rúgd meg még egyszer, Shane!
És Shane megrúgta. De az nem ő, nem az ő igazi énje volt. Igazából azt
szerette, ha hintáztathatja Torit vagy játszhat Samivel, ám a kedvence, a
cinkosa továbbra is Nikki maradt. Ha nem épp arról beszélgettek, mennyire
gyűlölik Shellyt, mennyire szeretnének hajszárítót vagy rádiót dobni a
kádba, amikor fürdik, akkor a szökésüket tervezgették. Shane szilárd
meggyőződése volt, hogy lehetett bármilyen zűrös is a régi élete, mielőtt
Knotekékhez költözött, még mindig sokkal jobb volt annál, mint amit itt
kellett elviselnie.
– Ennél minden csak jobb lehet – mondta Nikidnek. – Kurvára le kéne
innét lépnem. Mint mindannyiunknak.
Nikki is szökni akart, de neki már csak egy-két éve volt hátra az
érettségiig, akkor úgyis kiszabadulna.
– Leérettségizem, aztán megyek főiskolára – döntötte el.
– Azt én nem bírom kivárni – csóválta a fejét Shane.
– Ha elmész – tette össze a két kezét Nikki -, vigyél magaddal engem is!
Shane minden egyes alkalommal megígérte.
– Oké, együtt megyünk. Ha nagyon gyorsan kellene lelépnem, akkor
majd visszajövök érted.
-Jó lesz!
Ám a szíve mélyén Nikki nemigen hitte, hogy valaha is képes lenne
megszökni. Ráadásul a húgaira is gondolnia kellett. Érezte, hogy az anyja
vasmarokkal szorítja. Ha pedig mégis sikerülne kereket oldania, akkor
levadászná. Ahogy Kathyt a plázában. Ahogy Shane-t Tacoma közepén.
Az anyja vérbeli vadász.
 Harmincegyedik fejezet

Dave Knotek lelkes résztvevője volt Nikki és Shane folyamatos

bántalmazásának, teljesen a magáévá tette Shelly alapelvét, amely szerint a
gyerekekkel keményen kell bánni, ha azt akarjuk, hogy felnőttkorukra
rendes ember válj ék belőlük. Ő is így gondolta. A gyereknevelés legfőbb
záloga a kemény kéz.
Ő sem hibáztatta az apját, amiért néhanapján elagyabugyálta a
borotvaszíjjal.
Na de Kathy? Nem, az már sehogy se fért Dave fejébe, hogy vele miért
kell így bánni. Hiszen felnőtt már, nem gyerek! És mindig megteszi, amit
parancsolnak neki. Ő mos. Ő takarít. Ő eteti az állatokat. Jó, nem mindig
úgy, ahogy Shelly jónak látta – de legalább megpróbálta!
Dave a teherautójában ült a folyóparton. Holtfáradt volt, törődött –
hányódó levél a folyó vizén -, és tehetetlensége tudatában vergődve biztos
volt abban, hogy sosem lesz képes véget vetni Kathy megpróbáltatásainak.
Nem arról volt szó, hogy szemet hunyt fölötte – valójában behunyt
szemmel is látta, miket művelt Shelly. Egyszerűen maga sem volt képes
harcba szállni a feleségével, vagy akár csak rászólni, hogy hagyja abba.
Ha Shelly azt állította, hogy Kathy az oka mindennek, ami történik vele,
és lekicsinylőén nyilatkozott a barátnője képességeiről, aki képtelen a
hajánál fogva talpra ráncigálni önmagát, Dave még akkor sem vágott vissza
a feleségének azzal, hogy ő, Shelly a felelős mindenért. Ha Shelly Shane-t
okolta Kathy rettegőrohamaiért, Dave akkor sem szállt szembe vele.
Egyszer sem pirított rá, hogy ő uszította Kathy ellen a fiút.
Dave világosan látta, hogyan fajulnak el a dolgok, és mi az ő szerepe az
egészben. Kathy testi hanyatlása magasabb sebességbe kapcsolt: a vak is
láthatta, ha ez így megy tovább, záros határidőn belül meghal. Egyszer az
egyik közös útjukon, hazafelé Raymondba, félrehívta Shellyt, és előállt
valamivel, ami talán megoldást ad.
– Hadd vigyem el valahová – mondta.
– Tessék? – Shelly nem is értette, mit akar a férje.
– Elvinném Oregonba vagy mit tudom én, hová, és egyszerűen
otthagynám.
Shelly nem lelkesült fel az ötlettől. Először is, Kathy elárulhatná
valakinek, hogyan bánnak vele. Egyébként is meg fog gyógyulni.
– Ne aggódj – nyugtatta meg a férjét -, hamarosan jobban lesz.
Dave nem hitte, de mint rendesen, most sem mert szembeszállni
Shellyvel. Csak némán aggódott a várható fejlemények miatt.
Ez volt Dave két fő foglalatossága: engedelmeskedni Shellynek és
rettegni.

Ha a haragját kellett kimutatnia, Shelly Knotek sosem lacafacázott. Az

éjszaka közepén, a legmélyebb álmából ébredve akár a villám, úgy pattant
ki az ágyából, hogy leordítsa a lányok vagy Shane fejét. Mint egy
horrorfilm főgonosza, olyan volt. Nulláról hatvanra, nyugalomból
őrjöngésig nem egészen öt másodperc alatt jutott el.
A lányok még évekkel később is felemlegették, mekkora világ lustája
volt az anyjuk. Néha egész álló nap nem cihelődött föl a díványról:
olvasgatott, tévézgetett – aztán ha valami csatába szólította, olyan hirtelen
lendült támadásba, mint a macska, ha egeret pillant meg a padlón.
Csakhogy egy szép napon Shelly-macska nem egeret látott, hanem
valami egészen mást.
Egy éjjeliedényt.
 Akkor is a nappaliban heverészett a díványon, amikor kinézett a
konyhába, és felfedezett valamit a konyha padlóján: nevezetesen egy bilit
tartalmastul. Mint a villám, úgy pattant fel, kirohant a konyhába, felkapott
egy villanyzsinórt. Kathy, akit aznapra beengedett a házba, mert a
konyhában talált neki munkát, már kapta is a két kezét a feje fölé, és
menekülni próbált. Ám Shelly elől nem volt menekvés, Kathyre vetette
magát, és csépelte, ahol érte. Kathy zokogásban tört ki, könyörgött
Shellynek, hogy ne bántsa – de neki aztán könyöröghetett.
Shelly maga volt Cujo, a rémkutya. Freddy Krueger. Pennywise, az Az
gyilkos bohóca.
– Kathy, a kurva anyádat!
Kathy pedig a zuhanyozó nő lett a Psychóból. Az autóban rekedt nő. Ő
volt az áldozat a horrorfilmekből, aki az életéért könyörög, mielőtt
támadója végezne vele.
– Soha többé! – ismételgette. – ígérem, soha többé!
Shelly elkapta Kathy haját, annál fogva vonszolta át a konyhán. Kathy
még most is nagydarab nő volt, de rengeteget fogyott az utóbbi időkben.
Shelly úgy huzigálhatta, akár a rongybabát. A harag emberfeletti erőt
kölcsönzött neki.
Shane és a lányok ismerték már ezt. Adrenalinfröccs.
– Még egyszer meg ne lássak ilyesmit a konyhapadlómon! Soha többé!
Érted? Piszkos disznó vagy, Kathy – lihegte Shelly. – Semmi más!
Az a tény, hogy Shelly megfosztotta Kathyt a fürdőszoba-használati
jogától, mit sem számított. Az sem, hogy Shelly éppen aludt, és Kathy nem
merte felkelteni, hogy engedélyt kérjen.
Ideje volt valami újat kitalálni. Olyan büntetést, ami egyszer s
mindenkorra megtanítja Kathynek, hogy vagy követi a házszabályokat,
vagy bajba kerül.
 – Képzeld, mit találok a konyhapadlón, Dave! – ezzel fogadta a hazatérő
férjét Shelly. – Egy bilit, és nem ám üresen! Hát hallottak már ilyet? Ezúttal
tényleg túlment minden határon, csinálj már vele valamit!
Dave is úgy látta, hogy Kathy förtelmes disznóságot művelt, de nem volt
semmi ötlete, eltekintve a száműzetéstől a szivattyúházba.
Ő ugyanis kedvelte Kathyt. Ahogy mindenki. Igen, néha „rosszalkodik”,
de attól még nem kéne állandóan verni, rúgni. Annak semmi értelme.
Ráadásul – bár Dave ezt sosem mondta ki hangosan – őrültség.
Shellynek viszont támadt egy ötlete, mit tehetnének, hogy Kathy
felhagyjon a rossz szokásaival.
– Hadd lubickoljon egyet!
Utasította a férjét, hogy négy szál deszkából és egy bádoglapból – ez
utóbbit a szivattyúházból kerítette elő, korábban egy tartály része volt –
eszkábáljon össze egy kisebb kádat. Dave szó nélkül teljesítette Shelly
minden elvakkantott parancsát. Ha erre van szükség, hogy megregulázzák
Kathyt, akkor erre. Shelly közben egy vödör vizet állított a kád egyik
végébe.
– Ti kerten őrködtök – mordult Nikidre és Shane-re.
Shane morgott valamit a bajusza alatt, hogy eddig is undorító volt, amit
Kathyvel művelnek, de ez tényleg túlmegy minden határon.
Míg őrködtek, Shelly elővezette a meztelen Kathyt a szivattyúházból.
Vezetnie kellett, mert Kathy már alig tudott járni. Szörnyen lefogyott,
annyira, hogy a látványától Nikki kis híján elhányta magát. A bőre csupa
kék-fekete folt, a fogyástól vörös redőkben lógott rajta.
– Bocsáss meg, Shelly! – hajtogatta. – Kérlek, ne csináld!
– Kuss legyen! – dörrent rá Shelly. – Te semmirevaló szarcsimbók, most
megtanulod, hogy hallgass rám!
 Kathy rimánkodott tovább, közben Shane-t és Nikkit nézte. Hát senki
nem segít nekem? - ez volt a tekintetében, Nikki legalábbis ezt olvasta ki
belőle.
Dave arccal előre a rögtönzött kádba nyomta Kathyt, aki megpróbált
ellenszegülni, de túl gyenge volt. Dave szigetelőszalaggal a kádhoz
ragasztotta, olyan volt, mint valami múmia.
Shelly jelzésére Dave belenyomta Kathy arcát a vízzel telt vödörbe. Egy
ideig ott is tartotta. Nem annyira, hogy megfulladjon. Csak annyira, hogy
megtanulja: amit Shelly parancsol, az az ő számára szentírás.
Ettől majd fejlődik a személyisége.
Ahogy belelendültek, Shelly felküldte Nikkit a bejárati verandához, hogy
onnét figyelje az utat. Nikki habozás nélkül engedelmeskedett. Shane
őrhelye a kocsifeljáró lett, onnan kellett lesnie a szomszédokat, meghallják-
e Kathy kiáltozását. Saminek az udvar maradt.
De még az őrhelyükről is hallották, ahogy az anyjuk kiröhögi Kathyt.
Ostobának nevezi. Dagadtnak. Ocsmánynak.
– Nem érsz te semmit, Kathy! Szedd már össze magad!
Nikki hiába próbálta kizárni a fejéből a hangokat, ahogy Kathy kiáltozik,
miközben Dave bele-belenyomja a fejét a vödörbe. A kiáltozása egyre
tompult, már csak gurgulázás volt az, nem is kiáltás, ahogy levegő után
kapkodott, és közben kegyelemért könyörgött. Nikki állt a posztján,
hallgatta az anyja ugató parancsait, nézte, ahogy Dave végrehajtja
mindegyiket. A rettenetes jelenet szöges ellentétben állt a környező
pásztoridillel. Körös-körül almafák. Legelésző lovak a réten. És a
szigszalaggal a kád széléhez ragasztott, meztelen nő, ahogy újra és újra
vízbe nyomják a fejét.
Az egész cécó nem tartott sokáig, legfeljebb ha tíz percig. Ahhoz
azonban épp elég volt, hogy Nikki egy életre az emlékezetébe vésse a
meztelen, körberagasztott, segítségért rimánkodó Kathy képét.
Shelly később „zuhanyozásnak”, illetve „fürdésnek” becézte az eljárást.
Ha egyszer a barátnője képtelen gondoskodni a testi higiéniáról, hát Dave
meg ő kénytelenek kiköszörülni a csorbát.
Ezt természetesen rajta kívül senki sem hitte el. Szó sem volt itt Kathy
tisztálkodásáról.
– Anyám élvezte, hogy így bánhat Kathyvel – nézett végig már
felnőttként a Seattle-környéki ház kertjében hancúrozó gyerekein Nikki,
ahogy a saját gyerekkorát idézte fel. – Nem tudom, miért, de élvezte. Igaz,
ezt a vízbefojtósdit csak egyszer játszotta el. Aztán a kádat eltették
valahová. Soha többé nem láttam.

Verések. Vízbe fojtás. Napok véget nem érő sora a szivattyúházban. Shelly
egy pillanatra sem lankadt, ha arról volt szó, hogy kínozza Kathyt. Mintha
nem is volna már emberi lény, csak valami ölebecske a szadista gazdi kezei
között. Romlott étellel etette, amit a hűtőszekrény mélyéről kapart elő, hogy
aztán megforgassa a turmixgépben.
– Nesze, Kathy, turmix. Igyál!
Kathy remegő kézzel vette át a poharat, benne a szürkésbarna löttyel.
Shelly merev tekintettel pásztázta az arcát.
– Hát nem isteni?
– Finom – hörpintette fel a kotyvalékot, a rég lejárt szavatosságú
hamburger és penészes saláta keverékét Kathy. – Köszönöm szépen, Shelly.
Máskor Nikki azt látta, hogy az anyja megtölt egy bögrét konyhasóval.
Még nem tudta, mire készül Shelly, de valami beteges kíváncsiság hajtotta.
Így látta azt is, ahogy az anyja bevonja az akcióba Shane-t, a fiú pedig
megteszi, amire Shelly utasítja. Nikki utánuk lopózott a szivattyúházhoz,
bár csak illő távolságból figyelte a fejleményeket. Nem követte őket végig,
inkább hátramaradt, és onnan nézte, ahogy az anyja kinyitja az ajtót.
Kathy már alig bírt támasz nélkül megállni, Shelly a kezébe nyomta a
sóval teli bögrét.
– Ezt megzabálod, érted?
– Ne – hunyorgott a napfényben Kathy.
– Jót tesz a lábadnak, ahol bedagadt – erősködött Shelly.
– Nem kell ahhoz orvosnak lenni, hogy az ember tudja, a só egyáltalán
nem használ Kathynek – emlékezett Nikki. – Anyu meg úgy tett, mintha
csodagyógyszer lenne. Ez volt a receptje, Kathy vagy bármelyikünk
kínzását gyógyításnak álcázta.
– Nem, nem akarom! – a mindig engedelmes Kathy megpróbált
ellenszegülni.
– Edd meg az egészet! – söpörte félre a tiltakozást Shelly.
Kathy még próbálkozott. De mint máskor, most sem volt semmi esélye
Shelly vasakaratával szemben.
Nikki nem láthatott mindent a leshelyéről, csak azt hallotta, ahogy Kathy
ellenkezik, Shelly és Shane pedig ordibál vele.
– Zabáid már meg azt a kurva sót! Nem állhatok itt egész nap!
Nikki hallotta, ahogy Kathy köpködve tömi magába a sót. Az anyja és
Shane el nem engedték volna, amíg be nem falja az utolsó szemig.
– Zabáid be!
Hogy Kathy végzett a sóval, Shelly egy marék pirulát nyomott a kezébe,
hogy vegye be azokat is. Aztán bezárták a szivattyúház ajtaját, és magára
hagyták Kathyt.
 Harminckettedik fejezet

Úgy látszott, senki nem veszi észre, mi folyik a Monohon Landing

Roadon, a kis piros parasztházban. Voltak, akik később azt állították, ők
már akkor is gyanították, hogy valami nagyon nincs rendjén náluk, de
azonkívül, hogy egyszer rájuk hívták a hatóságokat, mert mostohán bántak
a lovaikkal, soha semmi nem került jegyzőkönyvbe. Amikor az
iskolabuszból is látták, hogy egy meztelen nő rohangál a kertben, Shelly
gyorsan kapcsolt, a jacuzzis fedőtörténettel elhárította a veszélyt a fejük
fölül.
Kathy sikoltozását, ahogy az udvaron verik, rugdossák, majdnem vízbe
fojtják, senki nem hallotta meg.
Senki sem figyelt fel rá, milyen vizenyős ott a föld, ahol Shane-t és
Nikkit dagonyáztatták.
Senki.
És mégis: a házon belül érezni lehetett a baljós előjeleket. Nehéz egy
érzés volt ez, súlyos, mint a fogorvosok ólomköpenye, amit röntgenezéshez
öltenek magukra. Nikki és Shane, a két kamasz sokszor beszélgetett erről,
ha a ház mögött stikában cigarettáztak. Már minden korábbinál szorosabbá
vált kettejük szövetsége, amit Shellynek köszönhettek.
És még inkább annak, ahogy Kathyvel bánt a szemük láttára.
Az elviselhetetlen volt.
– Le kellene lépnie – ingatta a fejét Shane.
– Nem tud – vágta rá Nikki.
És igaza volt.
Kathy most már akkor is nehezen szedte a levegőt, ha ült. Az állásról ne
is beszéljünk – a saját erejéből nem is nagyon volt rá képes. A tekintete
homályos lett, a bőre meg akár a térkép a sebek vörös hegyeivel és a
véraláfutások kék folyóival. És mindegyik sebnek megvolt a története arról,
hogy Kathy valamivel felmérgesítette Shellyt. Ilyenkor az anyja mindig azt
hitette el Samivel, hogy Kathyt a fürdés vagy zuhanyozás kedvéért hozza ki
a szivattyúházból.
– Jót fog tenni neki – hangoztatta makacsul.
Sami boldog volt, hogy Kathy végre bejutott a házba. A fatüzelésű kályha
ontotta magából a meleget. Kathy ettől tényleg jobban lesz, gondolta.
Ráadásul idebent kiszabadul a több hetes, ha nem több hónapos
szivattyúházi száműzetésből. Sami már elvesztette a fonalat az anyja által
kiporciózott büntetések időtartamát illetően. A bántalmazások
kiszámíthatatlanok voltak – bárki lehetett a mozgó célpont, és ez
mindenkiben növelte a feszültséget.
– Oké, anyu.
Kathy minden lépésnél felnyögött, ahogy anya és lánya átsegítette a kert
gyepszőnyegén, be a házba, a nappalin át a fő hálószoba melletti
fürdőszobába. A testén mindenütt rémisztő, nyílt sebek éktelenkedtek,
zacskósra ráncolódott bőre túlzott és hirtelen fogyásról árulkodott. Amióta
Knotekék fedele alatt élt, legalább ötven kilót leadott. Elmúltak azok az
idők, amikor Shelly megdicsérte az alakját, hogy milyen szép karcsú lett.
Shelly most a zuhanyozásról áradozott, mekkora kegy, ahogy valóban az
is volt. Kathyt már hónapok óta nem engedte be a fürdőszobába. Ha
„zuhanyozni” akart, ott volt neki a súrolószer egyenest a flakonjából, meg a
slag.
– Meglátod, milyen fincsi lesz, Kathy – gügyögte a barátnőjének. – A
meleg víztől egyből jóbban leszel.
Kathy felelt valamit, hogy mit, azt nem lehetett érteni. Fura módon Sami
úgy látta, hogy tényleg hálás a lehetőségért. Ahogy egyértelművé vált, hogy
Kathy nem képes megállni a lábán, Shelly megváltoztatta a tervét. Vizet
engedett.
De ahogy megpróbálták besegíteni a kádba, Kathy megcsúszott, a
zuhanyozó üvegajtajába kapaszkodott, mire az ajtó kiszakadt a helyéből, és
szilánkokra tört. A padlót üvegcserepek borították. Kathy felsírt, Sami
megpróbálta megvédeni a cserepektől, de hiába, Kathy éppen közéjük
zuhant, és felsértette a hasát meg a lábát.
A látvány emléke még hosszú éveken át könnyeket csalt Sami szemébe.
– Szörnyű volt – tévedt vissza a múltba. – Hiába próbálkozom, hogy ne
lássam magam előtt, mégis látom. Szörnyű. A testét mindenütt sebek
borítják. Mindegyik a mamám kezétől. Kathy egyetlen hatalmas sebhely
volt.
Sami érezte, ahogy a hangulat megváltozik a fürdőszobában. Akkorra
már Nikki is csatlakozott hozzájuk. Az anyjukbecéző szavakkal árasztotta
el a barátnőjét, sőt meg is simogatta.
– Minden rendbe jön, Kathy – biztatta, és közben a tekintete összeakadt a
lányokéval.
Sami biztos volt abban, hogy az anyja ezúttal tényleg megijedt. Próbálta
meggyőzni Kathyt, hogy minden rendben lesz, de láthatta, hogy innen nincs
visszaút. Kathynek kórházba kell mennie, hiába hajtogatja Shelly, hogy ő
majd mindent rendbe hoz.
Meggyógyítja.
Megmenti.
– Mostantól idebent laksz a házban, Kathy – szólalt meg Shelly. –
Tetszeni fog neked, igaz?
Kathy motyogott valamit. Valószínűleg azt, hogy egyetért Shellyvel.
Hármasban leültették Kathyt a vécére, ott próbálták meg elállítani a
vérzést vécépapírral és törülközőkkel.
 Nikki sírva, minden porcikájában remegve hagyta ott őket. Legközelebb
akkor látta Kathyt, amikor Shelly már mindent megtett, amit tehetett, hogy
elállítsa a vérzést. De néhány seb ellátásához még így is orvosra lett volna
szükség.
– Anyám vastag kötéssel szorította le a sebeket. Nem hinném, hogy
Kathy nagyon vérzett volna, de be kellett volna vinni a kórházba, hogy
összevarrják a sebeit.
Elmesélte Shane-nek, hogy mi történt, a fiú alig kapott levegőt.
– De hát kórházba kéne mennie! Ez nagyon nincs rendben. Mindannyian
tudjuk.

Dave a mosókonyha felújításával vacakolt a ház hátsó fertályában. Kicsi

volt a mosókonyha, már amikor beköltöztek a házba, ráfért volna a
renoválás. De szemben a szivattyúházzal, ez meleg volt és száraz. Shelly
egy dupla matracot hozott, meg párnákat és lepedőket, és nagyban
duruzsolva, hogy milyen jó lesz itt, ágyba fektette Kathyt.
Hazugság volt. Sami látta, hogy Kathy is tudja: a szeméből olvasta ki.
Félelem tükröződött a pillantásában. Hitetlenkedés. Zavar.
Nem sokkal azután, hogy Knotekék beköltöztették Kathyt a
mosókonyhába, a lányok és Shane besegítették szegényt a nappaliba, hadd
tévézzen egy kicsit. Kathy alig bírt járni, egy-egy gyerek segítette mindkét
oldalról. Leültették a díványra, a tévében Tori kedvelt rajzfilmjei mentek
éppen. Kathy ébren volt – de mintha nem lett volna igazán eszénél. Sami a
kezébe nyomta Tori egyik játékát, egy aprócska műanyag telefont két
egymásba illeszthető dróttal. Kathy megpróbálta összeilleszteni a drótokat,
de az ujjai nem engedelmeskedtek, képtelen volt a három-négy éveseknek
szánt feladatot teljesíteni. Próbálta és próbálta, de hiába, egyszer sem jutott
vele dűlőre. A gyerekek most már mindent értettek. Látták, hogy Kathy
agyában visszavonhatatlanul megzápult valami.
Sami talált egy megfelelő méretű deszkát, felszögezte Kathy matraca
fölé, hogy abba kapaszkodhasson, ha fel akar tápászkodni. Ahogy Shelly
meglátta, azonnal leszedette vele.
– Miért szedném le? – értetlenkedett Sami. – Segít neki.
Shelly csak egy átható pillantással válaszolt.
– Te ezt még nem érted – enyhült meg később, mintha Sami kedvessége
csak afféle gyerekes butaság lenne. – Kathy lusta, de meg kell erősödnie.
Ne könnyítsd meg a dolgát! Azt akarjuk, hogy meggyógyuljon, nem? De
csak önmagától tud meggyógyulni.
Sami jobbnak látta nem vitázni az anyjával. Pedig tudta, hogy Kathy
nagyon beteg, nem lusta.
– Járni sem tudott. Folyton elesett, aztán feltápászkodott, de újra elesett.
Az egyensúlyérzéke teljesen összezavarodott. Az összes foga kiesett.
Kihullott a haja.
Egy nap, ahogy hazaért az iskolából, Sami kivárta, míg az anyja nem
figyel oda, és kislisszolt a mosókonyhába. Letérdelt a matrac mellé, és a
kezébe vette Kathy kezét. Hideg volt.
– Kathy – suttogta Sami -, csak benéztem, hogy jól vagy-e.
Betakarta, megigazította a párnáját. Kathy csak valami gurgulázással
válaszolt. Ahogy nézte Samit, úgy látszott, legalább a pillantását tudja
irányítani. Másra nem volt képes.
– Kathy – suttogta megint Sami -, hallasz engem?
Kathy bólintott, behunyta a szemét.
Sami elsírta magát.
Itt baj van, nagyon nagy baj. Kathynek segítség kell.
 Harmincharmadik fejezet

Isten tudja, mióta ült az autóban Dave Knotek, aki hazafelé tartott a
Whidbey-szigetről. A komp. A sztráda. Seattle, a csúcsforgalom. Végül a
101-es út. Egy örökkévalóság. Vagy négy liter kávét vedelt, maroknyi
koffeinpirulát vett be. Az agyában zűrzavaros köd gomolygott, mintha
semminek nem lenne semmi értelme. Ráadásul a stressz úgy támadt rá, mint
soha korábban.
Shelly mostanában újra rázendített a panaszkodásra, hogy milyen kevés a
pénz és sok a dolog, ha egyszer mindig neki kell eligazítania a gyerekeket
és Kathyt.
És Kathyt.
Dave tudott a balesetről a fürdőszobában, ami összekaristolta Kathy hasát
és a lábát. Shelly megnyugtatta, hogy ő már kikezelte, és Kathy szebb lett,
mint új korában. Dave ezt azért nemigen hitte el.
Ahogy a végtelen autóút után hazaérkezett – 1994 júliusa volt -, hangok
ütötték meg a fülét a mosókonyha felől; soha életében nem hallott hasonlót.
Annyit tudott, hogy nem állathang – de nem is úgy hangzott, mintha emberé
lenne. Valami halk nyöszörgés, amit időről időre hörgő gurgulázás szakított
meg.
– Mi ez a zaj? – fordult Shellyhez.
Shelly nem zavartatta magát: épp indulni készült, hogy hazahozza Nikkit
Graylandből, a Sea Star vendéglőből, ahol mosogatóként dolgozott.
– Á, semmi, csak Kathy – legyintett. – Jól van. Pihennie kell.
– Nem úgy hangzik, mintha jól lenne.
Shelly mintha meg se hallotta volna Dave megjegyzését, a lányok után
kiáltott.
– Sami, Tori! Indulunk!
 – De hát mi folyik itt? – értetlenkedett Dave.
Legutóbbi itthoni látogatásán megpróbálta Shellyt meggyőzni, hogy
Kathy egyre rosszabbul van. A fél arca megereszkedett. Csupa seb a teste.
Mintha ő maga se tudná, hogy mit beszél. Amikor Dave Kathy arca felé
közelítette az ujját, Kathy szeme nem követte a mozgását. Csak segítséggel
tud felállni és állva maradni. Elvesztette az egyensúlyérzékét.
– Ugyan – hajtogatta Shelly -, egyre jobban lesz.
Shelly és a lányok elindultak Nikidért, faképnél hagyták a zavartan
ácsorgó Dave-et. Csak Shane mosogatott a konyhában.
Megint hörgést hallott a mosókonyhából. Ahogy benyitott, azt látta, hogy
Kathy fekszik a júliusi naptól átforrósodott zugban a matracán, amit Shelly
eszkábált össze neki ezen a nyáron.
Dave közelebb hajolt hozzá. Érezte a szagán, hogy nemrég hányt; a
hörgés arról árulkodott, hogy fuldoklik. Dave állt az elviselhetetlen bűzben,
a szíve úgy kalapált, hogy azt hitte, szívrohamot kap. Kathy szemei ide-oda
cikáztak az üregükben. Nehezen vette a levegőt. Szinte meg se moccant,
csak feküdt mereven, halkan nyögdécselve.
– Mi baja lehet? – szólt át a konyhába Shane-nek.
Elkapta Kathy vállát, megrázta. Semmi válasz.
Shane jelent meg rémülten az ajtóban, állt, mint egy szobor.
– Nem tudom.
– Jézusom! – pillantott fel Dave a fiúra. – Nagy baj van.
És tényleg. Nagyon nagy volt a baj.
– Kathy? – emelte fel a hangját Dave. – Kathy jól vagy?
Kathy megint hörgött, és Dave pánikba esett.
– Nem lélegzik, Shane!
Dave letérdelt. Nagy nehezen sikerült az oldalára fordítania Kathyt, és az
ujjával kikotorni a hányást a szájából. Aztán az orrából is.
 – Nem lélegzik!
Dave egész testében remegve, mesterséges lélegzéssel próbálkozott.
Sokáig küzdött, legalább öt percig. Aztán Kathy mellkasát pumpálta. De
semmi sem segített.
– Tudom, a 911-et kellett volna hívnom – vallotta meg évekkel később -,
de hát tudtam, mi folyik minálunk, és nem akartam ki– csődíteni a
rendőröket. Nem akartam, hogy Shelly bajba kerüljön. Vagy a gyerekeket
kitenni ennek a megpróbáltatásnak... Azt meg végképp nem akartam, hogy
tönkretegyék a családunkat. Kikészültem, az az igazság. De tényleg.
Fogalmam sem volt, mit tegyek.
Kathy továbbra sem reagált semmire. Dave megpróbálta felemelni, de túl
nehéz volt. Még a Heimlich-fogással* is kísérletezett. Semmi eredmény.
Már nem is tudta, mióta próbálkozik, de mindhiába. Addigra Shane is
kikészült, félhangosan hadarta, mennyire elbaszódott itt minden.
Összevillant a tekintetük, aztán csak ültek némán, reménytelenül, el sem
tudták képzelni, mihez kezdjenek.
Korábban is rengeteg jel utalt arra, hogy ez így fog végződni, de most
valahogy mégsem tűnt valószerűnek.
Pedig Kathy Loreno meghalt.
Dave betelefonált a Sea Starba, hátha ott éri még Nikkit és Shellyt, de a
srác, aki felvette, azt mondta, már a parkolóban vannak. Azért kikiabált
Shellynek, hogy jöjjön vissza.
A lányok később úgy emlékeztek, hogy az anyjuk hamuszürke arccal ért
vissza az autóhoz.
– Mi van Kathyvel? – Sami egész úton hazafelé az anyját faggatta. Shelly
tőle szokatlan módon hallgatott, még csak rá se nézett a kisebbik lányára.
Az utat fürkészte. – Jól van.
Nikki megérezte, hogy valami szörnyűség történt.
 Csak azt nem tudta, mi.
Ahogy hazaértek, Dave azonnal elrángatta a feleségét a gyerekek mellől,
őket felküldte a nappaliba tévézni, mert a felnőtteknek fontos
megbeszélnivalójuk van.
– Kathy itthagyott minket – szólalt meg, ahogy a gyerekek eltűntek szem
elől.
– Hogyhogy „itthagyott minket”?
Dave magához húzta az asszonyt. Shellynek támaszra van szüksége, ha
meghallja, amit mondani akar.
– Nincs már velünk! Shelly, Kathy meghalt. Menj, nézd meg!
Shelly hátrahőkölt. Hitetlenkedő, rettegő arccal nézett be a
mosókonyhába: Kathy holtteste ott feküdt a matracon a levegőtlen
helyiségben. Shelly mintha elképzelni se tudta volna, hogy Kathy egyszer
meghalhat.

A gyerekek Nikki szobájában kucorogtak. Hallották, hogy lent balhé van, a

szüleik vitáznak, aztán a vita veszekedésbe csap át. De azt, hogy miről
beszélnek, nem tudták kivenni.
– Te maradj itt Torival – fordult Samihez Nikki -, Shane meg én
lemegyünk, megnézzük, mi történt.
Sami akkor már elsírta magát. Valami nagyon nagy baj történt.
Nikki és Shane leóvakodott a lépcsőn, aztán át a nappalin. Dave és Shelly
kint az udvaron veszekedtek, úgyhogy ők inkább benéztek Kathyhez a
mosókonyhába. Sötét volt odabent, de a villanyt nem gyújtották meg.
Shane már tudta, hogy mi történt, de úgy döntött, egyelőre nem árulja el
Nikidnek. Kathy, Kathy, suttogták a sötétbe, de feleletet nem kaptak. Shane
meghúzta Kathy lábát, de erre sem érkezett válasz. Aztán a karját emelte
fel, hogy rögtön le is ejtse. Csak Kathy néma, felpuffadt, csupa seb arca
nézett vissza rájuk. Élettelenül.
– Hát ez meghalt – szólalt meg Shane. – Tényleg meghalt. Bassza meg!
Nikki halálra rémült. Remegő lábakkal kapaszkodott fel a lépcsőn Shane
nyomában, hogy elmondják Saminek, mi történt.
– Sami rettenetesen kikészült – mesélte később Nikki. – De tényleg.
Nagyon szerette Kathyt.
Shelly meghallotta a hangzavart, felszaladt, hogy megvigasztalja Samit,
aztán vissza a kertbe. De egy perc múltán megint odafent volt.
– Visszajött, és azt mondta, üljünk az autóba – emlékezett vissza Nikki. –
Aznap kedves volt hozzánk, nagyon kedves, azt hajtogatta, hogy
nyugodjunk meg, minden rendbe jön. És azt, hogy ugye mi sem akarjuk,
hogy szétzilálják a családunkat.
– Mentőt kéne hívni! – vágott közbe Shane.
– Szó se lehet róla! – Shelly szeme összeszűkült. – És különben is,
minek? Már meghalt.
A Knotek-házban minden felbolydult. A gyerekek hisztériáztak. Shelly is
zokogott, csak egy-egy pillanatra hagyta abba, hogy megnyugtassa a
gyerekeket: minden rendbe jön. Dave-nél is eltörött a mécses. Az idegei
végképp felmondták a szolgálatot, a mellkasa úgy dörömbölt, akár a
légkalapács.
Az járt a fejében, hogy most aztán tényleg a sarkára kéne állnia.
Csak hát nem tudott. Ahogy korábban sem, soha.
Ehelyett Shelly beültette a lányokat az autóba, és irány a motel
Westportban.
Este tíz után nézett rájuk újra: pénzt adott, hogy vegyenek rajta édességet,
és megígérte, hogy Shane meg ő hamarosan visszajönnek.
Addig, nézett rájuk szigorúan, egy szót se senkinek! Egy lélek sem tudhatja
meg, mi történt náluk odahaza. Különben is zavaros a történet, tette még
hozzá. De majd ő kideríti, hogy pontosan mi történt.
Megölted Kathyt, az történt, anyu, gondolta Nikki. Nincs ebben semmi
zavaros. Egy káosz az egész, kibogozhatatlan káosz.
Shelly és Shane éjfél körül érkeztek vissza.
Másnap reggel Shane levitte Samit és Torit a motel fűtött medencéjébe.
Bármikor máskor az úszkálás a nyaralás fénypontját jelentette volna. De
most hiába pancsoltak, fogalmuk se volt, hogy mit keresnek itt, és mi
történik otthon, Raymondban.
Később lejött Shelly is, összeterelte a gyerekeket, és indulás előtt még
Nikki lelkére kötötte, hogy telefonáljon be a Sea Starba, mert ma nem
mehet be dolgozni.
– Fontos családi esemény miatt – fűzte hozzá magyarázatul.

* Félrenyelés esetén alkalmazott eljárás, a feltalálójáról nevezték el.

 Harmincnegyedik fejezet

Dave Knotek fejben végigzongorázta az előállt tragikus helyzet lehetséges

következményeit.
Az első gondolata az volt, hogy ez az egész nem is igaz, ilyesmi nem
fordulhat elő. Shelly és ő normális, hétköznapi emberek, akik szörnyű
családi tragédiába keveredtek, és ez a tragédia, ha rosszindulattal
szemléljük, könnyűszerrel szétzilálhatja a családjukat.
Kathy halála baleset volt. Természetes halál. Nem felelős érte senki.
Most már csak a holttesttől kellett valahogy megszabadulnia.
Shelly ott állt a férje oldalán, ő mondta meg, hogy mit kell tennie és azt
is, hogyan.
Dave később úgy adta elő – anélkül, hogy észrevette volna a
megfogalmazásban rejlő iróniát -, hogy Kathy Loreno holttestét
„holtbiztos” módszerrel tüntette el: az éj leple alatt elégette a kertben. A
Monohon Landing-i ház közel volt az úthoz, és a tüzrakó hely csupán
néhány lépés az épület hátsó fertályától. Az éjszakai tűzrakás nem számított
ritkaságnak errefelé. A szeméttől is jobbára így szabadultak meg az itteniek.
Dave először is máglyát emelt, aztán körülbástyázta vastag acél– és
bádoglemezekkel, hogy „benn tartsa a meleget”, ha majd a máglya égni
kezd. A levegő kissé nyirkos volt akkor éjjel, az ég pedig koromfekete.
Korábban Dave még sosem csinált ilyesmit, de annyit tudott, hogy a
hamvasztáshoz rendkívül forró tűzre lesz szüksége.
A holttestet ő és Shane hurcolták a máglyához, fölfektették rá, aztán
hoztak még egy-két szál deszkát föléje is. Legfelülre kiszolgált autógumik
kerültek, kiadósán meglocsolva dízelolajjal. Dave később azt állította, hogy
mindezt „humanitárius” okokból tette, egyébként bele se fogott volna.
Hajmeresztőén kísérteties éjszaka volt az. Több mint öt órába telt, amíg
Kathy elenyészett a halvány hajnalpírban.
Dave a reggeli fényben megvizsgálta a hamvakat és csontokat. Amikor
eléggé kihűlt minden, üres festékesvödrökbe lapátolta a maradványokat,
aztán autóba ült, és meg sem állt a Washaway Beachig, ahol az óceánba
szórta a rakományt. Még szörfös korában kiismerte az apály-dagály
menetrendet, tudta, mikor érkezik a dagály, hogy a tenger közepébe sodorja
a hamvakat. Eltűntek örökre. Imát nem mondott Kathyért – nem tudta, mit
mondhatna. Még három fordulót tett. A máglyából maradt hamutól és
földtől Long Beachen szabadult meg.
Shelly is kivette a részét a takarításból, ő Kathy ruháit szedte össze, hogy
Dave elégethesse. Az iratait meg az ékszereit, amiket ő kobozott el tőle,
saját kezűleg hajította a máglyára. Kathyből jóformán semmi sem maradt.

A levegőben terjengő szag tömény és félreismerhetetlen volt. Amikor a

lányok és Shane visszaérkeztek a motelből, az udvaron még mindig
érződött az égett gumiabroncsok és a gázolaj fanyar bűze.
Meg valami másé, ami velük égett el.
Nikki épp csak egy pillantást vetett a máglya hűlt helye felé.
– A közelébe nem merészkedtem – mesélte később. – Shane mondta el,
hogy mi történt. Aztán észrevettem, hogy az autógumik, pedig korábban
jóformán tele volt velük az udvar, mind egy szálig eltűntek.
Bementek a házba. Sami még mindig sírt Kathy miatt. Tori túl kicsi volt
ahhoz, hogy felfogja a történteket, a nagyobbak pedig vigyáztak rá, hogy ne
is fogja fel. Shelly a ház körül rótta a köreit, Dave egy székbe roskadt a
konyhában. A szeme alatt táskák. Kávézott, egyik cigarettát szívta a másik
után.
Kathy halála és a holttest eltakarítása mázsás súlyként nehezedett a
vállára. Sejtette, hogy ettől az emléktől többé nem szabadul. Az járt a
fejében, hogy Kathy családja tudni akarja majd, hová tűnhetett, és vajon
boldog-e ott. Fogalma se volt, mit csináljon, ha a városban összefut Kathy
anyjával. Mit mondjon, ha a mama rákérdezne a lánya sorsára? Amiatt,
amit ő és Shelly tett, Kathy családjának örökre kételyek közt kell őrlődnie.
Már akkor ez a gondolat kínozta, amikor nekiveselkedett a holttest
eltüntetésének, és azóta se hagyta nyugodni.
Shelly azt állította, ő is ugyanígy érez, a legjobb barátnője elvesztése
gyógyíthatatlan sebet ütött a lelkén – ám gyakorlatias természete
felülkerekedett a gyászon, még ő nyugtatgatta a férjét, hogy ami történt,
megtörtént, de össze kell szedniük magukat.
A nagyobb gyerekeknek azt mondta, hogy mostantól össze kell tartaniuk.
– Mindnyájan börtönben kerülünk – figyelmeztette őket -, ha bárki
megtudja, hogy mi történt Kathyvel.
Még aznap, hogy hazatértek a motelből, felküldött egy kísérleti
léggömböt.
– Kathy öngyilkos lett – csóválta gondterhelten a fejét -, mi pedig nem
szeretnénk, ha a családja megtudná.
Erre egyikük se válaszolt. Hagyták, hadd bolondítsa magát Shelly. Nikki
és Shane el sem tudta képzelni, hogy bárki is bevegye ezt a maszlagot.
Öngyilkosság? Nikki egy pillanatig sem hitte el. Ki választana olyan
öngyilkossági módszert, ami öt évig tart?
Kathyt halálra verték, halálra éheztették, halálra kínozták.
Mivel Dave visszament dolgozni a Whidbey-szigetre, Shelly pár nappal
azután, hogy a máglya kihűlt, új feladatot talált Nikidnek és Shane-nek. A
kezükbe nyomott egy-egy festékesvödröt.
– Apátok szigetelőanyagot égetett ott, nézzetek utána, nem maradt-e
valami egyben a hamu között, és ha igen, hozzátok be!
Nikki is, Shane is tudta, hogy valójában mit keres.
Shelly visszament a házba, amíg ők kerten átvizsgálták a máglya helyét.
Félelmetes egy meló volt, szinte egy árva szó sem hagyta el a szájukat,
amíg a hamuban kotorásztak.
– Szerinted mi lehet ez? – mutatott a hamuban egy apró fehér szilánkra
Shane.
– Mi lenne – Nikki valósággal rosszul lett. – Kathy egyik darabkája.
Shane több csontdarabkát talált még, szigetelőanyag-maradékot viszont
egyet sem. Előkerült még néhány szétolvadt ékszer is. Nikki, aki alig bírt a
feladatra figyelni, maga is belebotlott ebbe-abba. A nap végén átadták a
vödröket Shellynek, aki egy nejlonzsákba süllyesztett mindent.
De még másnap, sőt harmadnap is kiküldte Shane-t, hogy fésülje át még
egyszer a máglya helyét.
Az egyik későbbi hazalátogatásakor Dave kerített egy markológépet.
Azzal ment át a területen, hogy jó fél méterrel a talajszint alá döngöljön
mindent. A földdel pedig kihajtott a Ward Creekre, egy távoli fakitermelő
útra, ahol a favágók új ösvényt tapostak ki, hogy a maradványok
belevegyüljenek a talajba.
– Később – említette hosszú évekkel az eset után – kertet telepítettünk
oda, ahol a máglya volt.
 Harmincötödik fejezet

Kathy Loreno eltűnése fedősztori után kiáltott.

Az öngyilkosságot felejtsük el. Ahhoz ugyebár kellene a holttest. Shelly,
aki a Kathy elhamvasztását követő napokban mind jobb hangulatba ringatta
magát, Dave-en próbálta ki az elméletét. Feltehetően valamelyik kedvelt
horrorregényéből mentette át. Legalábbis lelkes izgalomban, derűlátóan
adta elő. Mintha azt várná, hogy a közönsége a lelkesedéstől levegő után
kapkodva tapsol, ahogy az előadása végére ér.
– Maradjunk annál, hogy ő meg Rocky együtt szöktek meg. Én mutattam
be őket egymásnak, ők azonnal egymásba szerettek. Kathy új életet akart
kezdeni valahol, aztán meg amúgy sem volt pasija, szóval Rocky tényleg
nagyon fontos volt neki – próbálgatta a történetét.
Dave elfogadta volna, abban azonban már egyáltalán nem volt biztos,
hogy mások is elhinnék. Kathy nem randizott senkivel, legalábbis senki
nem tudott ilyesmiről. Hogy lelép valakivel, ráadásul abban a leromlott
állapotban? Nem, ez valószínűtlen, és akkor még finoman fejezte ki magát.
– Ezt aztán az égvilágon senki sem veszi be.
– Majd meggyőzzük őket – erősködött Shelly.
Másnap családi tanácsot trombitált össze az összes gyerekkel. A díványra
ültette őket a nappaliban. Dave jóformán egy szót se szólt egész idő alatt.
Ült a felesége mellett, és csak bólogatott mindenre, amit az elővezetett.
– Emlékeztek a barátomra, Rockyra? Emlékeztek még, hogy mennyire
tetszett neki Kathy? Hogy folyton randizni akart vele?
A gyerekek semmi ilyesmire nem emlékeztek. Egyikük sem találkozott
ezzel a Rockyval, bár mintha hallották volna néhányszor a nevét az anyjuk
szájából még a Louderback-házban.
– De hiszen mindnyájan szerettétek!
 Ezt már megszokhatták az anyjuktól: kitalál valamit, kinevezi közös
emléknek, és addig-addig ismételgeti, amíg a többiek el nem hiszik, hogy
emlékeznek rá.
Shelly előrukkolt a tervével:
– Az a legfontosabb, hogy ugyanazt mondjuk. Mindegyikőtöknek úgy
kell tudnotok, hogy Kathy lelépett ezzel a Rockyval.
– De hát nem is – vetette ellen Shane.
Shelly szúrós tekintetet vetett rá. Ezt akkor vette elő, ha azt akarta, hogy
elhiggyék, amit mond, éspedig egyszerűen azért, mert ő mondta.
– Azt te honnét tudnád, Shane? – mordult a fiúra. – Nem tudsz te semmit.
Pedig Shane tudta, nagyon is tudta. Ő volt az, akik segített Dave-nek
meggyújtani a máglyát, és odacipelni Kathy holttestét. Ennek ellenére
feladta a vitát.
– Oké, anyu, ha te mondod!
Nikki mindig is tudta, hogy az anyja úgy hazudik, akár a vízfolyás. Sami
viszont mintha némi reményt talált volna abban, hogy Shane elfogadta a
Rocky-sztorit. Arra gondolt, lehet, hogy valamiért ő emlékszik rosszul.
Talán Kathy él.
Lehet, hogy amiről azt hittem, hogy megtörtént, valójában csak egy rossz
álom volt.

Ha hihetővé akarjuk tenni a történetet, elő kell állnunk a bizonyítékaival.

Shelly előkotort valamit a gyűjteményéből, egy homályos fényképet:
elmosódott körvonalú nő állt rajta egy kisteherautó mellett. Ha azt állította,
hogy Kathy az a nő, bárki elhihette neki, hogy tényleg ő az. A következő
bizonyíték gyártását Nikkire bízta: hamisítson üdvözlőlapokat és leveleket
Kathy aláírásával, hátha így még hihetőbbé tehetik a Rocky-féle
lányszöktetés históriáját. Leültette Nikkit a konyhaasztalhoz, papírokat tett
elé piszkozatnak, képeslapokat és néhány zárható nejlontasakot.
– Ez már kezd hasonlítani, Nikki. Na még egyet!
Nikki gyártott még egyet, aztán még egyet. Rövid szövegeket írt,
mindegyik arról szólt, hogy Kathy remekül elvan az úton. Kanadában.
Mexikóban. Kaliforniában. Boldog, és esze ágában sincs visszatérni
Raymondba.
Nikki maga is erről álmodozott. Alig várta, hogy főiskolára mehessen,
hogy végre hátat fordíthasson ennek az őrültekházának Raymondban.
Shelly vizsgálat alá vette az aláírásokat, és megdicsérte a lányát: jól
dolgozott.
– Anyu soha nem nyúlt hozzá azokhoz a levelekhez – emlékezett vissza
Nikki. – Sőt, még le is törölte mindet, mielőtt a nejlontasakba tette. Latba
vetette a teljes kriminológiai tudását, azt hiszem. Vagy legalábbis akkor azt
hittem.
Most, hogy a hamisítványok kiérdemelték a tetszését, Shelly kiadta az
utasítást a férjének, hogy küldje el őket Kathy családjának.
– Egészen Kanadáig kellett szaladnom, hogy feladjam a leveleket Kathy
anyjának South Bendbe – mesélte Dave. – És mert kellett, hát megtettem.
Nem mintha ez lett volna Shelly legfaramucibb ötlete. Sőt, miután Nikki
megírta a hamisított leveleket, Dave pedig postára adta őket, meggondolta
magát: nem lesz az jó, ha Kathy anyja túl sűrű egymásutánban kapja meg az
üzeneteket, ezért South Bendbe szalajtotta Dave-et, hogy a postaládakulcs
segítségével, amit Kathytől kobozott el annak idején, lopja ki a képeslapot,
mielőtt Kaye kezébe kerülne.
Dave megtette. Letáborozott a ház előtt, ahogy a megfigyelő zsaruk
szokták, és ahogy a lapot kikézbesítették, ő visszaszerezte, és rohant vele
Shellyhez. Ő pedig nejlontasakba süllyesztette és eltüntette.
– Nem is értettem, minek szánta – tárta szét a karját még évek múlva is
Dave. – Alibinek? Elterelésnek? De hiába éreztem, hogy semmi értelme,
akkora pánikban voltam Kathy halála miatt, hogy szó nélkül végrehajtottam
mindent, amit Shelly parancsolt.

Hiába, hogy a Rocky-terv teljes gázzal száguldott, Shelly lejjebb kapcsolta

a sebességváltót. Elcsendesedett, az arcára aggodalom ült ki. Nem mondta
ki, hogy elkezdett kételkedni a tervében, mindössze azt, hogy szükség lesz
egy B tervre is. Ezen aztán hetekig tépelődött. A nagyobb gyerekek és
Dave, akik tudták, hogy Shellynek lételeme a teljes ellenőrzés minden és
mindenki felett, most bizonytalannak érezték. Talán a tévében látott
valamit, hogy egy ravasz hamisítót fülön csíp az FBI hamisítás-szakértője?
Vagy egy sorozatepizódban hullakereső kutya szerepelt?
A tervet mindenesetre tökéletesíteni kellett. Az egyik családi tanácson
Shelly hirtelen Shane-hez fordult.
– Ha eljár a szád – reccsent a fiúra -, mindent rád kenünk.
A gyerekek tátott szájjal bámultak egymásra.
– Hülyeség – szólalt meg végül Shane. – Én nem csináltam semmit.
– Akkor is – nézett vele farkasszemet Shelly. – Azt fogjuk mondani
mindenkinek, hogy te ölted meg. Hogy Kathy halála a te lelkeden szárad.
– Hazugság – makacskodott Shane. – De nem fog eljárni a szám. Sose
mártanám be a családomat.
– Azt jól is teszed – fúrta a tekintetét Shane arcába Shelly. – Remélem,
hihetek neked.
– Hihetsz. Persze, hogy hihetsz.
 – Hát nagyon remélem.
Később Nikki és Shane még sokáig beszélgettek Shelly váratlan
fenyegetéséről. Pedig nem kellett volna meglepődniük. Tudták, hogy Shelly
született túlélő, ráadásul iszonyúan önző. Szerinte minden, ami Kathyvel
történt – a véres hó, a vízbefojtásosdi, a hosszú száműzetés a sötét
szivattyúházba -, az mind Kathy hibája volt. Shelly kénytelen volt
megbüntetni a barátnőjét. Sajnálatos és tragikus volt, de mindent Kathy
érdekében tett.
Shane okos gyerek volt, tudta, hogy hiába fogadott hallgatást, Shelly
előbb-utóbb ellene fordul. Vagy valaki egy szép napon rájön mindenre, és
egyszer csak bekopogtat az ajtón.
– Be kéne jelentenünk – csóválta komoran a fejét. – Akkor éjjel kórházba
kellett volna vinnünk.
Nikki egyetértett vele, de túlságosan félt ahhoz, hogy szóljon vagy tegyen
bármit is.
– De hát most már mit tehetnénk? – kérdezte elkeseredetten.
Shane sem tudta, de töprengett rajta.
Shelly egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy továbbra is gyanakszik az
unokaöccsére. Folyton erről beszélt Dave-nek, jobbára Nikki és Sami
hallótávolságán belül.
– Shane be fog köpni minket – mondogatta, ha a fiú nem volt a közelben.
– Ő lesz mindannyiunk veszte.
Shane tudta, hogy minden csak idő kérdése. Két lehetősége van: köpni
vagy szökni.
Mindkettőt alaposan megfontolta.
 Harminchatodik fejezet

Shelly nem állt le, hazugságokkal zsonglőrködött, és egyik összeesküvés-

elméletet gyártotta a másik után arról, hogy mi történt Kathyvel, és hogyan
lehetne Shane a kijelölt bűnbak. Az lenne a legokosabb, abajgatta Dave-et,
ha óvatosan körülszimatolnák Kathy családját: érdekli őket egyáltalán, hogy
mi történt vele ? Mert a máj d– nem öt év alatt, amióta Kathy a Knotek-
házba költözött, nemigen érdeklődtek iránta.
– Felhívom Kaye-t – döntötte el. – Azt mondom neki, hogy Kathy
találkozni szeretne vele. Rákérdezek, nincs-e kedve átjönni.
Dave kis híján frászt kapott, ahogy ezt meghallotta.
Idehívni az anyját? Ide, ahol a lánya meghalt, ahol a holttestét elégették?
– De hát miért?
– Kíváncsi vagyok a reakciójára – indokolta meg Shelly.
Dave biztos volt benne, hogy Shelly a tűzzel játszik, de kihátrált a
küzdelemből, némán nézte, ahogy Shelly a telefonhoz ül, feltárcsázza Kaye
számát a kis házában, South Bendben. De a beszélgetés mindössze egy
percig tartott.
Shelly letette, és diadalmas mosollyal fordult Dave felé. Az ösztönei nem
csalták meg.
Ahogy sohasem.
– Azt mondta, hogy Kaye meglehetősen nyers volt – mesélte Dave. –
Egyáltalán nem akart beszélni a lányával. – Később visszagondolva az
egészre, rájött, hogy az egész bizonyos értelemben szándékos elriasztásnak
számított, aminek Shelly volt a nagymestere.
Shelly bebizonyította, hogy már megint neki lett igaza. Nincs mitől
félniük. A családja lemondott Kathyről. Többé nem jelentenek fenyegetést.
Most, hogy a Loreno család kikerült a képből, Shelly figyelme a Monohon
Landing Roadon szemközt lakó szomszédok felé fordult.
– Lehet, hogy észrevették valamit – mondta a nagyobb gyerekeknek. –
Lehet, hogy hallottak valamit, vagy megérezték a szagot.
Nikki nem hitte. Szerinte ha észrevették volna bármit is, már a nyakukra
küldték volna a seriffet.
– Azért jobb lenne biztosat tudni – aggályoskodott Shelly. – Nem érted,
hogy tönkretehetik a családunkat?
Nikki értette, hogyne értette volna. Mindig is ott lebegett a fejük felett a
fenyegetés, hogy a seriff kiókumlálja, mi történt Kathyvel. Akkor aztán a
szüleit bilincsben viszik a börtönbe. Ő meg Shane hajléktalanok lesznek.
Sami és Tori árvaházba kerül. A családnak egyszer és mindenkorra vége.
A szomszédoknak, akiktől Shelly megijedt, három kisfiúk volt, és a
szegénység szakadékénak legszélén egyensúlyoztak. Szociális támogatásból
éltek, de még így is alig sikerült a felszínen tartani magukat. A kertjüket
szinte ellepték az eldobált játékok, a házuk felújításra szorult, és mert
szemétszállításra nem tellett nekik, a hulladékot a ház mögött és alatt
halmozták fel. De senki se vethette a szemükre, hogy nem próbáltak kitörni
a nyomorból. A gyerekeik tiszta ruhákban jártak, rendesen táplálkoztak és
vidámak, boldogak voltak.
Shelly biztos volt benne, hogy ez a család egyszer még ellenük fordul.
– Ki kell deríteni, hogy mi folyik náluk – ültette el a bogarat Nikki
fejébe. – Menj át, járj utána.
– Mit akarsz? – értetlenkedett Nikki. – Menjek át, és kérdezzem meg,
hogy szoktak-e kémkedni utánunk?
 Tényleg őrültségnek hangzott. Igazi csemegének a kamaszfantázia
számára.
Csókolom, nem tetszettek véletlenül halálsikolyokat hallani a kertünkből?
Tetszettek érezni az égő hulla szagát?
De Shelly nem kérdezősködni küldte, hanem kémkedni.
– Csináld, ahogy akarod, csak el ne kapjanak.
Nikki és Shane együtt indultak a fura bevetésre.
– A hülye muterodnak üldözési mániája van – dühöngött Shane
Nikki már nem tudta, mit gondoljon. Anyu olyan meggyőző tudott lenni!
Olyan okosan gondolkozott mindenről! Megesett néha, hogy ő meg Sami
úgy látták, az anyjuk bedilizett, épp azért, mert olyan pontosan tudott
mindent.
– És ha mégis neki van igaza? – préselte ki végül magából a kérdést.
Shane elképzelni sem tudta, hogy a szemközt lakó család bármiféle
fenyegetést jelenthetne.
Azért csak átóvakodtak, körülnéztek, megpróbáltak az ablakon keresztül
hallgatózni. Amikor hosszú órák múlva hazatértek, Shelly azonnal
rákérdezett, hogy mire jutottak.
– Semmire – vonta meg a vállát Shane.
– De tényleg, anyu – tódította Nikki. – Szerintem nem lesz velük semmi
bajunk.
– De valamit csak láttatok – küzdött a részletekért Shelly.
Nikki részletesen lefestette a ház és a kert hegy– és vízrajzát, a
szemétdombot a ház mögött, a mélyhűtőt a tornácon és azt, hogy hiába
gubbasztott az ablakuk alatt, egy mukkot sem hallott odabentről.
– A búvólyuk – vágta a képükbe Shelly. – Bújjatok be a búvó– lyukba, és
hallgatózzatok! Nem érted, hogy ez milyen fontos, Nikki? A családunk
sorsa múlik rajtad! Össze kell tartanunk!
 – A kibaszott búvólyukba? – ingatta a fejét Shane. – Én aztán be nem
mászom oda!
– De hát anyu azt mondja, fontos!
– Akkor sem.
Nikki a nyár java részét a szemközti ház búvólyukában töltötte, szemközt
a szemétdombbal, onnét figyelte a szomszédok mindennapi életét. Csak
nagy néha sikerült egy-egy szót elcsípnie. Viszont közben didereghetett és
retteghetett, hogy a szomszédék tetten érik, de még így sem tudta
megfejteni, mi értelme van ennek az egésznek.
– Hagytam, hadd higgye anyu, hogy hallom, amit a szomszédék
fecsegnek – mesélte később Nikki. – Mindig ugyanazt jelentettem neki:
hogy nem tudnak semmiről.
Shellyt azonban nem sikerült maradéktalanul meggyőznie.
– Legközelebb kövesd őket, ha elmennek otthonról – adta ki az új
parancsot.
Nikki így is tett. Feltűnés nélkül követte a családot a kisboltba, a postára,
a South Bendi szociális osztályra, mindenüvé. Végignézte, ahogy élik a
szokványos kis életüket. És mindenről beszámolt az anyjának töviről
hegyire.
– Anyu – végezte be a beszámolóját, már-már könyörögve -, értsd meg,
nem tudnak semmit!
– Abban sosem lehetünk biztosak, Nikki – intette le az anyja.
Maga Nikki sem volt biztos benne. Shelly már elültette benne a
képességet, hogy bármely tetszőleges tényt kétségbe vonjon. Például hiába
tudta, hogy Kathy meghalt, néha azon kapta magát, hogy abban
reménykedik: mégiscsak megszökött Rockyval.
Ha Sami elhiszi, én miért ne hinném el? - töprengett.
 Shelly arra is rávette Shane-t, hogy időnként lopjon a szomszédok
ételéből, és kenje be borssal az ajtókilincsüket.
– Azt hiszem – tűnődött el később Nikki -, hogy anyu így akarta kiutálni
a szomszédainkat a városból. Azért szórakozott velük. Mindent beleadott,
hogy elkergesse őket.
Egyelőre azonban, minden szurka-piszka ellenére, nem a szomszédok,
hanem Shane ábrándozott egyre gyakrabban arról, hogy elmegy innen.
– A mamádnak nincs ki a négy kereke – panaszkodott Nikidnek. – Én
lelépek. Te jössz vagy maradsz?
Nikki is menni akart. Erről álmodozott minden áldott nap. Reggeltől
estig.
Csak hát nemigen tudta rávenni magát. Az anyja egy szörnyeteg – de
mégiscsak ő az egyetlen anyja ezen a világon.
– Nem. Nem mehetek – bökte ki végül. – Egyszerűen nem, és kész.

Több mint egy év telt el Kathy halála óta, de Shellyt még mindig elő-
elővette a paranoiája, és furábbnál furább helyzetekbe kergette a családját.
A gyerekeket rendszeresen kikérdezte a Rocky-sztoriból. Sami annyira
akart hinni benne, hogy végül ezzel a történettel helyettesítette az igazságot.
Nikki követte a szomszédokat. Dave a Whidbey-szigeten melózott. Annyi
túlórát vállalt, amennyit csak bírt; egyrészt, mert Shellynek kellett a pénz,
másrészt azért, hogy ne kelljen hazamennie Raymondba.
Hogy Kathy eltűnt, Shelly a büntetéseket most már Nikkire és Shane-re, a
két nagyobbik gyerekre rótta ki. A dagonyázás ugyan valamelyest
alábbhagyott, ám az éjféli cipővadászat, házimunka és hajkaszabolás
folytatódott.
 Sami mintha egy másik bolygón élt volna, mint a többiek. Öt szerették.
Új ruhákat kapott. De így is gyűlölte, ahogy az anyja bánik a testvéreivel,
tudta jól, hogy nem szolgáltak rá.
De legalább őt nem bántják.
Nikki iskolába járt, és igyekezett elvegyülni az osztálytársai között.
Hallgatag volt, soha senkit nem hívott át magukhoz. Nem volt fiúja.
Elképzelni sem bírta, hogyan egyeztethetné össze az iskolai és társasági
életét az otthoni diliházzal. Erre egyedül Sami volt képes.
Shane a tűrőképessége határához érkezett. Szerette volna elvégezni a
középiskolát, de arra is készen állt, hogy az első adandó alkalommal
eliszkoljon innét. Csak még egyszer zárják be a szivattyúházba, csak még
egyszer futtassák körbe az udvaron meztelenül, és már le is lépett.
Ám Shelly eközben is egyre csak kongatta a vészharangot:
Shane befog köpni minket!
– Ő is a mi vérünkből való – próbálta észre téríteni Dave. – Családtag.
Nem fog beköpni.
Mindenesetre beszélt Shane fejével is. Tőle azt tudta meg, hogy dühös
ugyan a történtek miatt, de esze ágában sincs ártani a szüleinek, hogy aztán
a testvérei az árvaházban kössenek ki.
– Akkor sem bízom benne, Dave – fogta be a fülét Shelly.
– Jó gyerek az – erősködött Dave, bár a szíve mélyén ő maga sem volt
annyira biztos benne. A lelki szemeivel szinte látta, ahogy a felnőtt Shane
berúg egy kocsmában, és a törzsközönség füle hallatára kitálal.
Ne már! Szóval asszed, a családod el van baszódva? Hát az enyimé meg
legyilkolt egy nőéit, aztán elégettük az udvaron!
Akárhányszor Dave hazajött, Shelly azonnal rázendített. Vége-hossza
nem volt a sirámoknak. Mintha a füle csengene, Dave úgy hallgatta a
szűnni nem akaró zenebonát. Shelly minden szavával Shane-t vádolta, és
Dave már akkor is hallotta, ha Shelly épp elhallgatott.
Ha valami nem úgy működött, ahogy Shelly jónak látta, hát átalakította a
tényeket. Mint az állítólagos rák miatti hajhullással vagy a sebekkel, amiket
a kitalált megerőszakolásakor szerzett a betörőtől még a Randy-házasság
napjaiban, vagy a hamisított képeslapokkal, amiket Kathy családjának
küldetett.
Shelly világéletében nagy becsben tartotta a bizonyítékokat. Egy
bizonyítékot nem lehet csak úgy letagadni.
Dave egyszer arra ért haza, hogy Shelly az ajtóban várja. A hosszú autóút
kifárasztotta, de a felesége arckifejezése úgy hatott rá, mint az intravénásán
beadott kávé. Shelly arca vörös volt, felpuffadt a sírástól. Egész testében
remegett a dühtől.
– Ezt találtam a fáskamrában, Dave – mutatott fel egy véráztatta bugyit. –
Biztosan Shane dugta oda!
Dave rögtön tudta, mire akar kilyukadni a felesége.
– Ugyan – próbálta leinteni. – Képtelenség.
Shelly azonban olyan dühös volt, mint eddig még soha.
– Torié – közölte kérlelhetetlen arccal. – Shane megerőszakolta a
kicsikénket! Intézd el!
Ebből persze se Nikki, se Sami nem hitt egy szót sem. Ismerték Shane-t,
az anyjukat meg akár a rossz pénzt. Tudták, hogy Shelly rejtette a
fáskamrába a bugyit, hogy bajba keverje Shane-t. Méghozzá puszta
szórakozásból. Shane soha nem bántotta volna Torit. Már maga a gondolat,
hogy Shelly ilyesmit feltételez róla, vérig sértette. Ilyet? Őróla?
Csakhogy Shelly nem adta fel. Addig kárált, amíg Dave el nem verte
Shane-t még akkor éjjel.
 Másnap reggel a feldagadt arcú, csupa kék-zöld folt Shane megújította a
szökésre vonatkozó esküjét. Ha Nikki nem tart vele, mondta neki, akkor
egyedül megy.
De ebből elege volt.
Nikkinek talán nem?
 Harminchetedik fejezet

Shane egyszer csak eltűnt.

Shelly és Dave beterelte a lányokat a nappaliba, hogy elmondják nekik:
az unokatestvérük megszökött. Ez 1995 februárjában történt, néhány héttel
Nikki huszadik születésnapja előtt.
– Majd csak visszajön – vigasztalta őket Dave.
– Eddig még mindig visszajött – tette hozzá Shelly. – Vagy előkerítjük.
– Ti nem hallottatok valamit az éjszaka? – kérdezte Dave.
Egyikük sem hallott semmit.
– Bármiféle szokatlan zajt? – faggatózott Shelly.
Sem Tori, sem Sami nem hallott egy nyikkanást sem. Bár Nikki mintha
úgy emlékezett volna, hogy amikor elment lefeküdni, Shane nem volt ott a
szekrényben, ahol aludni szokott.
– Nikki, te hallottad, hogy éjszaka bejött volna?
– Nem, anyu.
Később, ekkor már a konyhában ültek, Shelly egy fából készült
madáretetőt tett le az asztalra. A lányok felismerték: Shane készítette,
iskolai feladat volt. Az egyik oldalára egy kis kutyát pingált dísznek. Shane
hagyta itt, jelentette be könnyes szemmel Shelly: ez a búcsúajándéka.
– Egy cédulát is tett melléje – szipogta. – Azt írta rá: „Szeretlek, anyu.”
A cédulát senki sem látta.
Nikki nem is nagyon hitt benne.
– Shane utálta anyut – súgta Sami fülébe, miután az anyjuk bevégezte a
madáretető-mutatványt. – Kizárt, hogy búcsúlevelet írt volna neki.
Sami sem tudta elképzelni, ahogy az anyja és Shane enyelegnek
egymással, de arra nem akart gondolni, hogy az egész úgy, ahogy van,
hazugság.
 – Shane szeret elszökdösni – juttatta Nikki eszébe.
Nikki nem válaszolt. Valami nem hagyta nyugodni a madáretetővel
kapcsolatban: tudta, hogy Shane sosem hagyna ajándékot Shellynek,
szeretlek-cédulát pedig végképp nem. Viszont rettegett attól a gondolattól,
hogy valami történt a fiúval, aki olyan volt neki, mint a testvére.
Shelly később beültette a két nagyobbik lányt az autóba, és elindultak
Shane felkutatására. Az expedíció azonban nem tartott sokáig.
Szokatlanul rövid volt.
– Anyu általában hosszú órákig körözött velünk a városban – mesélte
később Nikki -, de most egy órát sem voltunk úton. És közben is csak
egyszer-kétszer néztünk körül Shane után.
Néhány nappal később Nikki épp a lovakat etette, amikor egy pillanatra
mintha Shane hangját hallotta volna. Sarkon fordult, de a fiút nem látta
sehol. Futott Shellyhez, hogy elújságolja neki.
– Anyu, Shane itt van valahol! Azt hiszem, hallottam a hangját!
– Miket beszélsz? – vágott aggodalmas képet Shelly.
Nikki imádta Shane-t. Nagyon remélte, hogy visszajön, ahogy eddig is
mindig.
– Hátha mégsem szökött el?
Shelly egy ideig állta a lánya tekintetét, de szólni egy szót sem szólt.

Nagyjából egy hét múlva Shelly felpakolta a lányokat, és elmentek

víkendezni Aberdeenbe. Hirtelen ötlet volt. Egy motelben szálltak meg.
Úszkáltak a medencében, vendéglőben ebédeltek. Közben Shane-ről
beszélgettek: a lányok nagyon remélték, hogy jól van. Hiszen bárhová
ment, biztos, hogy jobb neki ott, mint odahaza volt.
 Végül kaptak valamiféle választ. Az anyjuk elárulta, hogy az
unokatestvérük Alaszkába ment, a Kodiak-szigeteken dolgozik halászként.
Felhívott, amikor ti iskolában voltatok.
Kár, hogy lemaradtatok róla.
Remekül érzi magát! Nagyon hiányzunk neki!
Shelly beszámolt arról, hogy néhányszor felhívta valaki, de letette
anélkül, hogy megszólalt volna.
– A legutóbb ma éjszaka – folytatta teljes meggyőződéssel. – Biztos
vagyok benne, hogy Shane volt az.
Nikkinek sehogy sem fért a fejébe, hogy miért tette volna le Shane, ha
egyszer telefonált. Az sem, hogy miért mindig akkor hívják az anyját,
amikor senki sincs a közelben. Ő vagy Sami sose kaptak efféle néma
telefonhívásokat. De semmi értelmét nem látta, hogy éppen ezzel a
hazugságával szembesítsék az anyjukat.
Shelly arról se feledkezett meg, hogy emlékeztesse a lányokat: ha bárki
Kathy után kérdezne, a betanult történettel kell válaszolniuk.
– Na, mit mondtok, ha a rendőrök kérdezősködnének?
– Hogy elment a barátjával – vágta ki a választ Nikki.
– Hogy hívják a barátját?
– Rocky.
– Mi a foglalkozása?
– Kamionsofőr.
– Hová mentek?
– Valahova messzire.
– Gondolkozz, Nikki – vágott egy kelletlen grimaszt a lányára Shelly. –
Pontosabban hová?
– Kaliforniába vagy Alaszkába.
 – Kaliforniába! Miért nem figyelsz soha? Alaszkába Shane ment! Nikki
csak remélni merte, hogy ez így igaz.
 Harmincnyolcadik fejezet

Nikki lenyomta a bejárati ajtó kilincsét. Zárva. Most, hogy Kathy és

Shane kikerült a képből, ő az anyai kegyből került ki. De szó szerint. Ő lett
az anyja kedvenc célpontja. Állt az ajtónál, kopogott. Halkan, mert ha túl
hangosan kopogna, azzal még jobban felmérgesítené az anyját. Éppen csak
bezörgetett, hogy az anyja biztos lehessen abban, hogy a lánya itt van; nem
mintha Shelly ebben egy pillanatig is kételkedett volna.
– Anyu, lécei, engedj be!
Semmi válasz.
– Anyu, lécci-lécci! Nagyon fázom. Jó leszek, megígérem!
Shelly tudomást sem vett róla, ült a kanapén, nézte a tévét.
Mostanában gyakorlatilag naponta eljátszották ezt. Shelly egyszer kiadott
Nikidnek egy lepedőt, de többnyire nem adott semmit. Másszor Nikki talált
magának egy hálózsákot meg egy doboz gyufát a romba dőlt istállóban.
Mikor legközelebb kikergették az udvarra aludni, hiába kereste a kincseit:
eltűntek.
Az anyja, tudta jól, nagymester az elkutyulódott tárgyak megtalálásában.
Voltak éjszakák, amikor Nikki valamelyik melléképületben aludt, de
többnyire a ház mögötti fák közt, ott próbálta melegen tartani magát, ott
imádkozott, hogy érjen véget az éjszaka. És közben azon töprengett, hogyan
vakarhatná ki magát a csávából, amibe keveredett. Az úton egy autó fényeit
látta. Samit fuvarozták haza a barátai, akikkel valahol volt. Láthatta a
fényeket Tori hálószobaablakában. Nikki mindennél jobban szerette a
húgait, azt viszont képtelen volt megérteni, hogy vele miért bánik ennyire
másképp, ennyi gyűlölettel az anyja. Miért nevezi unos-untalan mindenféle
kis kurvának, szemétládának, szerencsétlen nyavalyásnak vagy bárminek,
ami szitokszó még az eszébe jut a szűnni nem akaró átkozódás közepette.
– Téged sosem fog szeretni senki, Nikki! Senki!
Néha-néha Shelly beengedte a házba. De nem azért, mert Nikki olyan
állhatatosan könyörgött és fogadkozott. Csakúgy. Még valami meleg kaját
is összedobott neki, és amíg evett, arról gügyögött, hogy mennyire szereti
őt.
– Egy ideig jól ment a sorom – révedt vissza évek múlva Nikki. – Talán
egy-két napig. Nem bíztam az anyámban, de mindig reménykedtem, hogy
egyszer majd tovább tart a béke.
Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül újra kint találta magát.
Időnként meztelenül. Máskor meg egy váltás ruhával. De mindannyiszor
végeérhetetlen szidalomáradat kíséretében.
Ráadásul az erőszak egyre fokozódott.
Egyszer, amikor Nikki a kertben robotolt csupán a fehérneműjében, az
anyja késsel támadt rá. Valamiért felment Shellyben a pumpa. Talán azért,
mert Nikki nem talált új állást magának, miután elvesztette a mosogatós
melót a Sea Starban, vagy a házimunkában bizonyult hányavetinek.
Bármiért is, de Nikki menekült, át az udvaron, fel a ház mögötti dombra,
a nyomában pedig az anyja loholt ordítva, hogy álljon meg, de azonnal. .
– A kurva életbe, Nikki! Ne merj szórakozni velem!
Elkapta Nikkit, leteperte, és alaposan megvágta a lábát a késsel. A sebből
ömlött a vér. Shelly megtekintette a mesterművét, aztán a sorsára hagyta a
lányát. Nikki bevette magát a fák közé, a vér még akkor is szivárgott az
ötcentis sebből, amelyet össze kellett volna varrni. Ám Nikki is tudta
ugyanazt, mint Kathy annak idején: hogy nem szabad orvoshoz fordulni.
Mert akkor valaki megtudná.
 Nikki aznap éjjel a fák közt aludt. Másnap reggel, amikor összefagyva,
koszosán visszaóvakodott a házba, az anyja egy szóval sem említette fel az
előző esti durva bántalmazást.
Mintha soha meg sem történt volna.
Ekkoriban a csirkeól volt a nővérek kedvenc rejtekhelye. Többnyire ők
maguk bújtak el ott, néha még lepedőket és takarókat is felhalmoztak oda –
sosem tudhatták, mikor kell kint tölteniük az éjszakát, hogy félholtra
fagyjanak.
Egy délután, amikor Sami a házimunkáját végezte – a fához láncolt
kutyákat meg a tyúkólba száműzött nyulakat etette -, Nikkit találta az ólban:
egy szénabála tetején kucorgóit, egyszerre sírt és nevetett.
– Megpróbáltam megölni magam – árulta el Saminek.
Egy szénából font kötelet mutatott fel, aminek a végére hurkot kötött, a
másik végét pedig átvetette egy deszkán. Nikki a hurokba dugta a fejét,
leugrott a báláról – a szénakötél pedig elszakadt.
– Nekem még ez sem sikerül – tette hozzá. A körülmények dacára a két
nővér nevetésben tört ki.
Sami nem hibáztatta a nővérét, amiért véget akart vetni az életének.
Később ő maga is próbálkozott hasonlóval. Késő éjszakáig kimaradt a
barátaival, és amikor hazament, az anyja nem engedte be a házba.
– Ma éjjel kint alszol!
Ősz volt, csikorgó hideg, és Saminek elege lett mindenből. Elege volt az
anyja ostoba játékaiból, és nem látott kiutat. Felrohant a fák közé, talált egy
bokrot az ágain piros bogyókkal. Tudta, hogy mérgezőek, így hát bekapott
egyet, aztán még egyet, végül egy maroknyit. Sírt közben, meg sötét is volt,
így alig látott valamit. Nem érdekelte. Csak falt és nyelt.
Csakhogy a bogyók nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
 – Befaltam az összesét, hazakullogtam, és az anyám úgy fogadott, mintha
mi sem történt volna – mesélte később. – Éjfél is elmúlt már, de még csak
rám se nézett. Tudta, hogy úgyis hazajövök. Azzal, hogy megettem a
mérges bogyókat, ki akartam állni magamért, de anyut ez egyáltalán nem
érdekelte.
Másnap hányt, és egy hétig hasmenése volt. Ha az akciójával ki akarta
mutatni, micsoda lidércnyomást élt át, hát a kísérlete teljes érdektelenségbe
fulladt.

1996 szeptemberének közepe táján, majd két évvel azután, hogy Kathy
Loreno eltűnt, Shelly megpályázott egy segédtanítói állást a South Bend
tankerületnél. Tekintet nélkül a Knotek-háztartás katasztrofális pénzügyi
helyzetére, Shelly azt állította magáról, hogy egyéni adófizető vállalkozó,
de most késznek érzi magát, hogy visszatérjen az első igazi szerelméhez;
ahhoz, hogy gyerekekkel foglalkozzék.
„Életem java részét a saját gyermekeim nevelésével töltöttem, segítettem
nekik felkészülni az iskolai munkájukra, önkénteskedtem az iskolájukban,
sőt időről időre még a barátaiknak is segítettem.”
Úgy érezte, megvan benne a kellő „türelem”, hogy különleges nevelési
igényű gyerekekkel dolgozzon.
 Harminckilencedik fejezet

Míg Nikkit az udvarra száműzték, hogy ott dolgozzon reggeltől estig, a két
kisebbik Knotek nővér iskolába járt, és ugyanúgy töltötte a napjait, mint az
összes többi gyerek. Tori hallgatag, kicsi lányka volt, túl kicsi ahhoz, hogy
felfogja, mit művelt az anyja Kathyvel, meg ahhoz is, hogy ugyanolyan
kegyetlen büntetéseket kapjon, mint Nikki és azelőtt Shane.
Sami a társaság – bármilyen társaság – középpontjának született. A
humorérzékével hidalta át az anyjával való együttélés problémáit. Nem
siránkozott. A humor volt a függöny, amellyel mindent elfedett. Abarátai
tudták, hogy a mamája egy félőrült boszorkány, aki minden képzeletet
felülmúlóan idióta szabályokkal és büntetésekkel keseríti a gyerekei életét.
Ezért aztán visszatámadtak, ahogy tudtak. Ha eljöttek, hogy magukkal
vigyék Samit és a kopogásukra nem kaptak választ, megálltak a ház előtt, és
vártak. Nem úgy, mint Nikki barátai: ha senki sem nyitott ajtót,
megállapították, hogy Nikki biztosan meggondolta magát, és egyszerűen
odébbálltak. Sami barátai viszont tudták, hogy a mama nem normális, és
nyilván foglyul ejtette Samit.
Tehát bekopogtak.
Aztán vártak.
Amíg csak kellett.
Néha elugrottak kajálni a McDonald’sbe Raymondba, de aztán
visszajöttek, és vártak tovább. Kamaszok voltak, tovább bírták, mint Shelly,
addig bosszantották, ameddig akarták, és meg is tették.
– Menj! Eredj innét! – kiabált fel végül Shelly az emeletre, ha a tornácról
behallatszó, állandó kopogás és nyüzsgés miatt már a sorozatot sem tudta
követni, amit éppen nézett.
 Sami tudta, hogyan kezelje Shellyt. Tudta, hogy kizárólag azt képes
elviselni, ha csodálják. Kiment a barátaihoz, és egy kitalált kifogással
kimentette az anyját.
– Nem vette észre, hogy itt vagytok – magyarázta -, csak most hallotta
meg a kopogást.
Aztán jött minden hazugságok legnagyobbika:
– Azt üzeni, nagyon sajnálja.
Pedig hát nem sajnált Shelly semmit. Főleg akkor nem, ha mások
érzelmeiről volt szó. A lányok sokszor látták, hogy könnyzáporral
búcsúztatja a jobblétre szenderült kis állatokat – ám az embereket soha.

Shelly mindent elkövetett, hogy elidegenítse egymástól a két nagyobbik

lányát. Tori persze nem jelentett veszélyt. Kicsi volt még, nem értette, ami
körülötte történik, vagy könnyű volt halálra rémiszteni valamiféle
fenyegetéssel.
De a másik kettő? Azok bizony kezdtek felcseperedni. Kinyílt a csipájuk.
Túl sokat voltak együtt. Meg is mondta nekik kerek perec, akár a
Louderback-házban: nem örülne, ha megtudná, hogy a háta mögött
kibeszélik.
Elsősorban Nikkit hibáztatta.
– A nővéred visz bele a rosszaságba, Sami – figyelmeztette a középső
lányát.
Miféle rosszaságba? Kész röhej. Nikki hajnalhasadtától napszálltáig az
udvaron gürcöl. Nem iszik, nem drogozik. Jó, egyszer-kétszer rágyújtott
Shane-nel, de még csak nem is ízlett neki a cigaretta.
 Sami visszanézve alig talált olyan alkalmat, amikor Nikki meg ő
kettesben lettek volna a hálószobájukban, legalábbis miután a Monohon
Landing Roadra költöztek. Az anyjuk nem szerette, ha együtt vannak.
Igazában csak akkor voltak kettesben, amikor házimunkát végeztek. De
idővel ezek az alkalmak is egyre ritkultak.
Kathy halála és Shane eltűnése után pedig végképp megszűntek.
– Nikki mindig kívülálló maradt – idézte fel Sami. – Ő kint robotolt.
Késő estig. Sötétedésig. Nekem ott voltak a barátaim, ott volt az iskola, a
nővéremről csak az az emlékem maradt, hogy soha nincs velünk. Titokban
azért sejtettem, hogy ezt az anyám intézte így.
Sami barátai nem is tudták, hogy Nikki ugyanabban a házban lakik.
Egyszer, amikor épp kettesben mosogattak, az anyjuk felbukkant a
konyhában, és a szó szoros értelmében elrángatta őket egymás mellől.
– Ne beszélgessetek! – förmedt rájuk.
– De hát nem is beszélgettünk – próbált védekezni Sami.
– Ne is! – ismételte meg Shelly. – Egy szót se!
Sami otthagyta a nővérét, fejezze be egyedül a mosogatást.
– Ha mégis beszélgettünk, mindig az anyánkat lepráztuk – vallotta meg
már felnőttkorában. – Nem a házimunkáról volt szó, annyi biztos.

Shelly egyre több gondot fordított a külsejére, ennek a foglalatosságnak

mindenki örült. Az utóbbi egy-két évben valamicskét meghízott. Most
viszont, hála Dave rendszeresen hazaküldött fizetésének, ráébredt, itt az
ideje, hogy ő is jól érezze magát egy kicsit. Leadott pár kilót, befestette a
haját, olykor még szórakozni is eljárt. Az egyik ilyen szórakozós estéje után
közölte a lányokkal, hogy új barátra tett szert.
 – Pilóta egy légitársaságnál – árulta el. – De csak barátok vagyunk,
lányok. Semmi több. Meghívtam, látogasson meg minket.
Saminek más elfoglaltsága akadt, Tori pedig jól elvolt a szobájában, míg
Shelly az új barátját szórakoztatta.
Előtte Shelly Nikkihez fordult:
– Te csak maradj kint, ne legyél szem előtt.
Nikki megígérte, hogy így lesz.
Később meglátta a barát kocsiját: egy új Geo Storm volt. Hát nem lehet
valami nagymenő pilóta, ha csak egy ilyen tragacsra telik neki, gondolta. A
barát pár órácskát elüldögélt a nappaliban, aztán lelépett.
– Nem tudom, mi történhetett – mesélte Nikki. – Azt hiszem, anyám abba
a hitbe ringatta magát, hogy összejön a pasival. Lehet, hogy össze is jöttek,
csak nem jutottak messzire.
 Negyvenedik fejezet

Lara Watson belátta, hogy az unokája, Shane igazi kamasz, aki soha nincs
ott, ha az ember beszélni akar vele. De az is lehet, fűzte hozzá magában,
hogy az én időzítésemben van a hiba, hogy mindig akkor hívom, amikor
nincs odahaza.
– Pont elkerültétek egymást – hallotta többször Shelly sajnálkozását,
hogy Shane elkódorgott valahová az osztálytársaival. Máskor meg
sajnáltatta magát: belebolondulok az aggodalomba, nyöszörögte, amióta
megszökött hazulról.
– Ne félj – próbálta megnyugtatni Lara -, majd visszajön. Eddig mindig
visszajött, és ha most nem, hát majd előkerítjük.
Míg tartottak ezek a beszélgetések, Lara nem győzött hálát adni a
szerencsecsillagának, hogy Shelly a gondját viseli Shane-nek. Ha ő és Dave
nincs, Shane most valahol Tacoma utcáin csavarogna. Noha tartott attól,
hogy a testileg-lelkileg elvadult fiú rossz hatással lehet a lányokra, annak
mégis örült, hogy legalább igazi élete lesz: iskolába jár, feladatai vannak és
a családjával tölti az időt, például kirándulni járnak a tengerpartra.
Shane soha semmit sem árult el abból, hogy valójában hogy bánnak a
Knotek családban Kathyvel, vagy mire kényszeríti őt Shelly. Még célzást
sem tett rá. Nem mesélte el, hogy a hideg betonpadlón alszik a pincében
vagy Nikki szekrényében, néha meg éppenséggel a Monohon Landing-i ház
valamelyik melléképületében.
Amikor aztán a széles mosolyú, élénk humorérzékű kamasz eltűnt, Shelly
ezt még sokáig, nagyon sokáig eltitkolta a mostohaanyja előtt. Valahányszor
Lara csekket küldött neki karácsonyra vagy a születésnapjára, Shelly –
Shane nevében – azonnal beváltotta.
– Nagyon szeretnék beszélni vele – fogta rimánkodóra Lara.
 Shelly felsóhajtott, mintha sajnálkozna, hogy csalódást kell okoznia.
– Nincs idehaza.
– Soha nincs itthon – zsémbelt Lara.
– Kamasz – nevetett fel Shelly. – Mit tehetnénk?
És minden ilyen beszélgetés ugyanúgy végződött: Shane nagymamája
letette a telefont, és azzal vigasztalta magát, hogy a mostohalánya biztosan
igazat beszél. Shane jól van, éli az életét amúgy kamasz módjára. Később
aztán emészthette magát, miért vette be ezt a maszlagot. Alaposabban ki
kellett volna faggatnia Shellyt. De engedett, és elhitt mindent, amit
mondott.
Méghogy ilyenek a kamaszok!
– Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy Shane boldogan
visszahívna – kesergett még évek múlva is Lara.
Csak éppen soha nem tette.
Végül számtalan efféle telefonbeszélgetés után Shelly végre bevallotta a
mostohaanyjának, hogy Shane nemigen fog hazatérni mostanában
Raymondba.
– Fent van Alaszkában – sóhajtott mélyet. – Egy halászhaj ón dolgozik.
Te is tudod, hogy már régóta világgá akart menni.
Ez már hihető sztori volt – valahogy mégsem az igazi. Shane biztosan
beavatta volna a terveibe a nagymamáját.
– Épp most beszéltem vele – folytatta a meséjét Shelly. – Remekül elvan.
Imád odafent élni. Valóra vált az álma. Ha a jövő héten telefonál, szólok
neki, hogy hívjon fel téged is.
– Fura, hogy nekem soha egy szóval sem említette – próbálkozott a
nyomozással Lara.
– Mit? – adta az ér tétlent Shelly.
– Hogy a halászat lenne az álma.
 – Mert nem álltok annyira közel egymáshoz, mint mi.
– A születése óta ismerem – vágott vissza Lara. – Nekem azt mondta,
hogy el akarja végezni a középiskolát. Te kis tudod!
– Meggondolta magát.
– Nem értem.
– Nézd – magyarázta Shelly -, Shane elsősorban pénzt akar keresni. Ezért
ment el. De majd visszajön. Biztos vagyok benne.
Ám ahogy eddig sem, Shane ezután sem hívta fel a nagyanyját. Nem
hívott az a gyerek senkit, egyedül Shellyt.
 Negyvenegyedik fejezet

1993-ban Nikki letette az érettségit a Willapa Valley High-ban, és ettől

fogva két célt tűzött ki maga elé: hogy főiskolai diplomát szerezzen, és
faképnél hagyja a szüleit meg az egész eddigi életét. Az emlékeivel együtt.
A Grays Harbor állami főiskolára iratkozott be, büntetőjogot tanult. Még a
tandíjkérdést is sikerült megoldania, elnyert egy állami ösztöndíjat. Az
eddigi élettapasztalatai többé-kevésbé az agyagba döngölték, de a vele
született optimizmusát ezek sem tudták megtörni. Igen: magányos volt,
már-már feladta a reményt, hogy boldog, szabad, szerelemmel teli jövő
várna rá. De mégiscsak reménykedett. Tudta, hogy többet érdemel.
És akkor az anyja, akár egy lassan csordogáló konyhai csap, csipp-csöpp,
az álmai nyomába eredt.
Először Nikki főiskolán viselt ruhái tűntek el. Csak a tréningnadrágjai
maradtak, amikben a kerti munkákat végezte. Azok is koszosak, folt hátán
folt mindegyik. Ha ezekben mutatkozik a főiskolán, elveszíti az
önbecsülését, amit azzal érdemelt ki, hogy képes volt elszakadni a
Monohon Landing Road világától, legalábbis nappalra.
Shelly legközelebb azzal a hírrel lepte meg, hogy nincs többé hálószobája
az emeleten.
– Ezentúl ott fogsz aludni a padlón – mutatott a nappali sarkába. .
Abba a sarokba, ahol Kathy aludt annak idején.
Valami készül, érezte meg Nikki.
Shelly hamarosan a pénzét is elvette, és nem vitte be többé a főiskolára.
– Ki vagy tagadva, Nikki – indokolta meg a döntését. – Azt sem
érdemelted meg, amit eddig kaptál tőlünk. Önző vagy. Hálátlan. Apád meg
én most igazán komolyan gondoljuk.
 Nikki elsírhatta volna magát. Vitatkozhatott volna. Bármivel
válaszolhatott volna, de most nem esett bele az anyja csapdájába.
Mostantól tehát nincs ruhája. Nincs autója és nincs pénze a buszra. Így
hát isten veled, főiskola. Többé nem dédelgetheti a szép álmokat, hogy
egyszer majd kiszabadul Raymond poklából.
Nem, semmit sem tehetett.
Nikki kelepcébe került.
Shelly az udvaron dolgoztatta, felásatta vele a kertet, rönköket cipeltetett
vele az udvar egyik végéből a másikba. Nikki elvégezte az összes feladatát,
bár egyiknek sem látta egy fikarcnyi értelmét sem. Egyszer például
virágágyásokat kellett ásnia, holott biztosan tudta, hogy Shellynek esze
ágában sincs virágokat ültetni. Nikki kora hajnalban kelt, és azonnal a
tudtára adták, hogy jobb, ha estig be sem teszi a lábát a házba.
Az anyja naponta többször a lánya körmére nézett, és leszidta, amiért
trehányul dolgozik.
– Ez minden, amit végeztél? Lusta kis kurva!
Éjszakánként – már ha egyáltalán beengedték – a nappali padlóján aludt,
a díványpárnára fektetve a fejét.
Ha Dave hazajött, csatlakozott Shellyhez; együtt korholták a lusta Nikkit,
aki jobban tenné, ha valami munkát keresne magának.
Nikki elsírta magát, ám a szülei ettől csak még hevesebben szidalmazták.
Úgy látszott, Shelly imádja nézni a lánya könnyeit.
– Ideje lenne munkába állnod! – hajtogatta szünet nélkül. – Te
semmirekellő szarcsimbók!
Tényleg? gondolta Nikki. Munkába? Aztán hogyan? Nincs pénzem
buszra, mivel járnék dolgozni? Ráadásul az udvaron kell zuhanyoznom a
slaggal!
 Elméletben a szüleinél lakott, ám gyakorlatilag hajléktalan lett jóformán
minden tekintetben.
Végül nem bírta tovább, és kikelt magából. Minden erejét össze kellett
szednie, de jó érzés volt.
Nagyon jó.
– Így nem tudok elmenni dolgozni! Nézzetek már rám! Nincs mit
felvennem! Hogy mehetnék így el bárhová is?
– Addig ordítottam velük – mesélt Nikki arról, hogyan próbálta
megvédeni magát -, amíg anyám el nem kezdte adni az ártatlant: „Hát miért
nem szóltál, hogy kocsira van szükséged? Honnan tudjam, hogy mi a
bajod?”

Nikki kezdett megerősödni. Ha a lelke eddig gumiból volt, most acélossá

lett. Egyszer meg is tagadta az engedelmességet az anyjának, mire Shelly
üldözőbe vette. Nikki kirohant a házból, be a tyúkólba, megpróbálta magára
zárni az ajtaját, de Shelly hamarabb odaért.
– Annyi adrenalin zizegett benne, mint egy középcsatárban – idézte fel
Nikki. – De én már nem féltem tőle.
Shelly leteperte Nikkit, az arcába üvöltött, a haját tépte, Nikki pedig
védekezett. Shelly a földre zuhant. Az arcán zavar tükröződött. Vagy még
inkább megrökönyödés. Még soha senki nem mert szembeszállni vele.
Legalább akkora vagyok, mint te, gondolta magában Nikki. Nem
bánhatsz többé így velem!
– Kussoljál, muter! Többé hozzám ne merj nyúlni!
Azzal felkelt, és rohant vissza a házba. Shelly a nyomában.
Nikki berontott az ajtón; az első, akit meglátott, Sami volt.
 – Azt mondtam anyunak, hogy kussoljon – kiáltotta oda neki, de meg
sem állt, kirohant a hátsó ajtón, fel a fák közé. Ezen az éjszakán ott aludt.
Felemelő élmény volt. Ijesztő. De felemelő.
Pár nappal a tyúkólbéli háború után Shelly Nikidhez lépett, álságosán
aggódó arccal. A hangja szokatlanul nyugodtan csengett, már– már
szomorúan.
– Sami azt szeretné, ha nem laknál többé velünk – sóhajtotta, mintha
mázsás lelki teher nyomná -, nézni sem bírja, hogy így bánjanak az
édesanyjával, ahogy te. Úgy döntöttem, hogy átköltözöl Trish nénikédhez.
Ez váratlanul jött. Nikki nem is igazán értette, hogy mi történik. Trish
Dave nővére volt. Nikki és ő alig ismerték egymást, egyszer– kétszer, ha
találkoztak. Négyórányi autóútra lakott tőlük Kanadában, Brit
Columbiában, egy Hope nevű rezervátumban.
Shelly adott néhány ruhát és ötven dollárt a lányának, autóba ültette, és
kivitte a Greyhound-buszmegállóba Olympiában.
Útközben végig a megértő, aranyos Shellyt adta. Rettenetesen fog
hiányozni neki, biztosította Nikkit, de így lesz a legjobb.
– Tíz nap az egész – vigasztalta. – Aztán hazajössz megint, jó?
Nikki most hagyta maga mögött a kamaszéveit, de még soha nem ment
sehová egymagában. Félt is az utazástól, de attól is, hogy az ötven dollárja
nem lesz elég semmire.
Ezzel szemben kiderült, hogy a Hope-ban, Trish néninél töltött idő volt a
legjobb, ami Nikkivel történt hosszú idő óta.
– Meredek dolgok mennek nálunk otthon – mesélte Nikki a nagy–
nénjének, gondosan megválogatva a szavait, hogy terhelő részleteket ne
áruljon el, de a lényeget azért feltárja. – Kérlek, ne küldj vissza!
A napokból hetek lettek, aztán hónapok. Trish templomokba és
magánházakba járt takarítani, és maga mellé vette Nikkit is. Hétvégenként a
halászháló-csomózás titkaiba avatta be. Nikki nem bánta, hogy dolgoznia
kell. Kifejezetten élvezte. Senki sem ordított vele. Senki sem szólta le, hogy
micsoda semmirekellő.
Nem is akart elmenni innen soha.
Sami természetesen értette, hogy Nikki miért nincs velük. Tori viszont
úgy érezte, magára hagyták. Még kislány volt, tizennégy évvel fiatalabb,
mint Nikki, akit bálványozott, akit a második anyjának érzett. Gyönyörű
volt és kedves, és mindig jutott ideje Tori számára. Aznap éjjel, amikor
Nikki elindult Kanada felé, Tori Jézushoz imádkozott, hogy segítse vissza a
nővérét. Azt nem tudhatta, hová ment Nikki, de abban biztos volt, hogy az
anyja üldözte el a kegyetlenségével. Tori még feljegyzést is készített erről, a
cédulát kitette az ablakpárkányra, aztán elment lefeküdni.
Másnap korán reggel arra ébredt, hogy az anyja ököllel arcul üti.
– Mi ez?! – lobogtatta Shelly sikítva a cetlit.
Tori még csak hatéves volt, azonnal elsírta magát.
– Hát azt hiszed, hogy rosszul bánok a nővéreddel? – Shelly újra
megütötte. – Tényleg azt hiszed, Tori? Tényleg?
Igen, Tori pontosan ezt hitte, de inkább bocsánatot kért az anyjától. Az az
igazság, hogy halálra rémült – Shelly még sosem bánt ilyen durván vele.
– Ha jól emlékszem, ez volt az első alkalom, hogy arcul ütött – idézte fel
a pillanatot Tori. – Nagyon rám ijesztett.
Hamarosan érkezett néhány ajándék. Shelly mintha megérezte volna,
mekkora kárt okozott a legkisebb lánya lelkében, hogy Nikki elment.
– A nővéred hozta – vigasztalta Torit.
– De miért nem találkozhattam vele?
– Mert csak itt hagyta az ajándékodat. Nem maradhatott tovább.
– De miért?
 Shellynek erre már nem volt használható felelete. Ám ettől fogva azon
igyekezett, hogy szétzilálja a kapcsolatot a két nővér között.
– Nikki gonosz – ismételgette Torinak. – Nem is szeret téged.
Végül pedig csak úgy, egyik napról a másikra, Nikki megszűnt létezni.
Shelly soha egy szóval sem említette. Dave sem. Mintha szellem lett volna,
úgy tűnt el valahová, hogy soha ne térjen vissza.
Sami sem ejtette ki többé a száján Nikki nevét. Nem merte. Nem akarta,
hogy a családja megtudja: ő és Nikki továbbra is érintkeznek egymással.
Trish a lelkét kitette, hogy Brit Columbiában tarthassa Nikkit, de ahogy
bárki más, ő sem volt méltó ellenfele Shellynek. Nikki tehát egy szép napon
elindult vissza Washingtonba.
De nem haza.
Shelly ugyanis közölte vele, hogy meg kell gondolnia a dolgot, és nem ő
a megfelelő példakép a húgai számára. Raymondba tehát nem mehetett
vissza. Legalábbis egyelőre nem. Az új lakhelye egy sátor lett a Whidbey-
szigeten, azon az építési területen, ahol a mostohaapja dolgozott. Ideálisnak
nevezni túlzás lett volna, arra azonban jó volt, hogy felnyissa Nikki szemét.
Látta, hogy Dave Knotek, bár teljes munkaidőben dolgozik, szegény, akár a
templom egere. Soha egy fillérje sincs. Mindketten egy jótékonysági
ingyenkonyhán kapták a mindennapi kenyerüket. Reggelenként egy
közparkban zuhanyoztak, nem messze a munkahelyüktől. Nikki jogos
keserűséggel gondolt vissza a mostohaapjától elszenvedett büntetésekre, de
legalább felismerte, hogy milyen szerencsétlen, szánalmas vesztes.
Semmi tiszteletet nem érzett iránta.
– Miért élsz így? – próbálta kifaggatni. – Miért maradtál anyu mellett?
– Miattatok – felelte szemrebbenés nélkül Dave. – Miattatok, a lányaim
miatt.
 Pár hétre rá ideiglenesen beköltöztek egy bérlakásba Everettben, Paine
Fieldben, Dave munkahelyének közelében. Forró víz jön a csapból,
ámuldozott Nikki, kész csoda! És majdnem minden hétvégén átruccantak
Raymondba egy-két éjszakára.
Minden látogatásuk ugyanolyanra sikeredett. Shelly úgy kezelte Nikkit,
mintha a száműzetése Kanadába, aztán a Whidbey-szigetre tanulmányi
kirándulás lett volna.
– Szerinted érett vagy már arra, hogy hazagyere? Hogy hasznossá tett
magad idehaza, Nikki?
– Miért, szerinted igen? – kérdezett vissza Nikki, aki tudta, hogy soha az
életben nem költözik vissza ide.
Shelly hangot váltott. Ingerült lett.
– Úgy látom, még nem volt időd, hogy alaposan végiggondold a
dolgokat.
Nikki éppen ebben a válaszban reménykedett.
Inkább legyek hajléktalan, gondolta.
Dave meg ő nem maradhattak sokáig a bérlakásban, vissza kellett
hurcolkodniuk a sátorba. Hideg volt a sátor és huzatos, de Nikki már
megtalálta a kiutat. Oak Harborban kapott munkát a Baskin-Robbinsnál,
aztán lett egy másik állása is, motelszobákat takarított. A motel tulajdonosa
megengedte, hogy egy egyszemélyes lakókocsiban aludjon. Lepukkant egy
zug volt, Nikki mégis hálásan köszönte. Nagyjából kezdenek rendbe jönni a
dolgaim, gondolta.
Szabadnak érezte magát.
 Negyvenkettedik fejezet

Sami JO Knotek nemcsak azt tanulta meg, hogyan rejtse el a sebeit, de azt
is, miért olyan fontos ez.
Ha bárki meglátja a szülei ütötte sebeket, abból pletyka kerekedhetne,
márpedig azt senki nem akarta. De elsülhetett volna rosszabbul is, akár úgy,
hogy tönkretegye a Knotek családot. Márpedig még egy diliházban is van
olyan hely, ahonnan a világot kizárják, és a dolgok úgy folynak tovább,
mintha normálisak lennének, sőt, mintha érdemes lenne küzdeni értük.
Külsőre Sami szőke, csinos, népszerű lány volt. Olyan, akit az iskola
szépségkirálynőjének szoktak választani. Okos és vicces, aki az összes fiú
figyelmét felhívja magára egy poénos beszólással. Mégis, mire végzős lett,
felvett egyfajta „köpök mindenre” hozzáállást. Belefáradt abba, hogy
eltitkolja, amit az anyja tett vele és a nővérével. Nikki kárán megtanulta:
hiába söprik a szőnyeg alá a problémákat, azzal nem akadályozzák meg,
hogy megtörténjen, amitől tartanak. Csak lehetővé teszik, hogy minden a
megszokott mederben folyjon tovább.
– Nem adtad le a házi feladatodat – szólt rá a tanára.
– A mamám összetépte a füzetemet – felelte Sami.
És így tovább. Újra meg újra.
– Elkéstél az óráról.
– Mert az udvaron kellett aludnom, és a mamám csak reggel engedett be
a házba, hogy felöltözhessek.
– Ki kell fizetned az elvesztett könyvtári könyveket.
– Tudom – vont vállat Sami -, de a mamám elégette a könyveket a
kandallóban.
És így tovább.
Nemsokára Samit behívták az iskolai tanácsadóhoz.
 – Hallottuk, amiket mondtál – ezzel fogadta a tanácsadó. – Tudjuk, hogy
van egy húgod, és miatta is aggódnunk kell. írunk egy jelentést arról, amit
tőled hallottunk.
Sami vegyes érzelmekkel hallgatta. Ezek szerint hisznek neki, ez a jó hír.
A rossz hír viszont az, hogy otthon most kiborul a bili.
De nagyon.
Ahogy ezt megértette, rettenetesen megrémült. A mámoros érzés – végre
elmondhatja az anyjáról, hogy kegyetlen, megrögzött bántalmazó – hamar
elillant. Villámgyorsan.
– Elindítjuk az eljárást, hogy te és a húgod elkerülhessetek otthonról –
folytatta a tanácsadó. – Most rögtön felhívjuk a mamádat.
És már nyúlt is a telefon után. Sami pánikba esett.
Még hosszú évek múlva is nehezére esett megfogalmazni magának is,
másoknak is, hogy akkor és ott miért hátrált meg – de pontosan ezt tette.
– Olyan hirtelen történt minden – kereste az indokokat -, vagy mit tudom
én. Az igazságtól rémültem meg. Mindent visszavontam. Azt mondtam, én
találtam ki az egészet. Hogy hazudtam. Azt hiszem, azért, mert nem
akartam halálra mérgesíteni az anyámat.

Sami és a középiskolai fiúja, Kaley Hanson bulizni mentek, és későig

maradtak. Sami tudta, hogy megbízhat a srácban. Hazaviszi, kiteszi a házuk
előtt, az autó fényszóróit nem kapcsolja le, megvárja, hogy a barátnője
biztonságban bejusson. Ha úgy alakulna, hogy Samit kizárták – és gyakran
alakult úgy -, akkor teszi a kötelességét: lenyomja a dudát, és addig el nem
ereszti, míg Shelly tudomásul nem veszi, hogy valaki be akar jutni.
 Shelly akkor beengedi Samit – amíg Kaley autója el nem tűnik. Akkor
Samit azonnal kiakolbólítja a házból az anyja, alhat kint, a tornácon.
Egyik este Shelly egy pohár vízzel a kezében fogadta Samit.
– Ma kint alszol – ismertette az ítéletét.
– Én aztán nem – feleselt Sami. – Hideg van. Nem zárhatsz ki.
Shelly Sami képébe löttyintette a pohár vizet, és kituszkolta az ajtón.
Sami rohanvást indult Kaley háza felé. Ezt már nem volt hajlandó elviselni.
Több mint egy mérföldet futott, de Saminek meg se kottyant, jó volt
atlétikából, indult a négyszázas síkfutáson, és a hosszú távval is
próbálkozott.
Ha egy autó fénye hasított bele az éjszaka sötétjébe, az árokba vetette
magát, hátha az anyja az, őt kajtatja, hogy hazacipelje. Aztán futott tovább,
végül kiért a Cemetery Roadra, ahol Kaley lakott.
Tudta, hogy az anyja ott cikázik valahol az éjszakában, szimatolja a lánya
nyomát, ahogy a cápák kutatnak a sötétben zsákmány után. Remegett a
félelemtől – de csak azért is Hansonék garázsában éjszakázott.
Ott is maradt egy ideig, gondosan kerülve az anyját, hátha akkor nem
rendez még nagyobb cirkuszt.
Dave Knotek később azzal védekezett, hogy ő csak ritkán fordult meg a
Monohon Landing-i házban, így aztán nem is tudhatta, micsoda rettenet
uralkodik ott. Bizonygatta, hogy Shelly soha, de soha nem bántaná Samit és
Torit. Dave szerette a lányokat – de mindig Shelly pártjára állt. Akkoriban
úgy gondolta, hogy Sami szeret rémtörténeteket kiagyalni, ő pedig néha
kénytelen volt „összevonni a szemöldökét”, ahogy hallgatta, amit a lány
mesél. Semmi sem győzhette meg arról, hogy bármilyen bántalmazás
történt volna.
– Ugyan, képtelenség, hogy Shelly verné Torit és Samit – legyintett évek
múlva is. – Nikkit néha elfenekelte. Őt még én is elfenekeltem néhanapján.
Így volt. De ezek a gyerekek nem szenvedtek el semmiféle bántalmazást.
Dave még azután sem volt képes hibát találni Shellyben, hogy a saját
világa összeomlott. Ha tárgyi bizonyíték került elő, inkább behunyta a
szemét. Aznap, amikor Sami érettségizett, a testét súlyos sérülések
borították; Shellynek eljárt a keze, miközben szónokolt.
Hogy a lány miféle semmiségért kapta a verést, arra már senki nem
emlékezett. Talán nem mosogatott el elég szépen? Nem itatta meg az
állatokat? Kölcsönadta egy osztálytársának a pulóverét?
Ám Dave szerint ezekért az érettségi napján szerzett sebekért is Sami volt
a felelős, valami vakmerő kalandba bonyolódott, és pórul járt.
Ha később kérdezősködtek, mindig kitalált valami fedősztorit.
– Shell pénzt adott Saminek, és cserébe arra kérte, hogy fesse ki a fészert.
Sami nagyon fáradtan, de tényleg halálfáradtan hazajött az iskolából, mégis
kiment, és nekilátott a festésnek. Panaszkodott is, hogy itt fáj meg ott fáj, de
Shelly nekem azt mondta, hogy azért, mert egy nagyot esett. Hát nem
tudom. Én sose láttam sebhelyeket rajta.
 Negyvenharmadik fejezet

Sami Knotek a zűrzavar kellős közepén találta magát. 1997 nyarát írtuk, és
neki fogalma sem volt, hogy mi legyen a következő lépése. Hála az anyja
szabotázsakciójának, az Evergreen State főiskoláról lemaradt: Shelly
eltüntette a beiratkozáshoz szükséges papírokat.

Sami ki tudja, mióta álmodozott arról, hogy egyszer főiskolára fog járni.
Gondoljuk csak el, ő lenne az első az egész családban, aki diplomát kap!
Szerette a pasiját, de férjhez menni egyelőre nem akart. Ahhoz sem fűlt a
foga, hogy itt, a kisvárosban keressen munkát, mint a többi helybeli, akik
beérték annyival, hogy ott ragadjanak a szüleik nyomdokaiban. Sami ennél
többre vágyott. Bármire. Valami nagyszabásúra. Még az is megfordult a
fejében, hogy utánanéz, miféle melók segíthetnék el Hollywoodba.
Két alkalommal konkrét szökési tervet dolgozott ki.
Az elsőt még annak az évnek az áprilisában. Igaz, az még nem volt
teljesen kidolgozott terve, ráadásul el akart menni egy táncmulatságra, hogy
bemutassa a világnak a gyönyörűséges, maga varrta új ruháját, így aztán
néhány napi távoliét után hazament.
Az igazi, a nagyszabású szökési tervet a végzős iskolai évének utolsó
hónapjában dolgozta ki. Nem volt könnyű dolga: nyomasztotta a gondolat,
hogy el kell hagynia Torit, a kishúgát, de azzal vigasztalta magát, hogy
egyszer úgyis minden rendbe jön. A nővére is lelépett már. Úgy tűnt, a
kishúga nem lesz az anyjuk céltáblája. Egy idő óta semmiféle fura história
nem történt otthon. Sami csak a két legjobb barátnőjét, Laurent és Leah-t
avatta be a tervébe, bennük pedig vakon bízott. Így aztán közvetlenül
azelőtt, hogy a mamájával és a kishúgával elindultak volna egy
bevásárlótúrára Aberdeenbe, Sami minden holmiját bezsúfolta öt fekete
műanyag szemeteszsákba. Az összes ruháját, a cipőit, mindenét, ami a
szívéhez nőtt.
– Akkoriban még nagyon ragaszkodtam a tárgyaimhoz – vallotta meg
később. – Egy árva pulcsit sem akartam magam mögött hagyni.
A terv úgy szólt, hogy amíg ők Aberdeenben vannak, Lauren hatoljon be
a házukba, és vigye el az öt nejlonzsákot; aztán majd nála találkoznak.
Sami azonban kimondva-kimondatlanul figyelmeztetni akarta Torit.
– Ha ma este nem jönnék haza – vonta félre a húgát -, hagytam neked egy
üzenetet a párnám alatt, csak neked, senki másnak.
Ennél többet nem árult el. Bízott Toriban, de azt is tudta, hogy az anyjuk
semmitől sem riadna vissza, amíg ki nem sajtol minden titkot az alig
nyolcéves kislányból. Fenyegetőzne. ígérgetne. Hízelegne. Shelly nem az az
ember, aki könnyen feladja, márpedig Sami nem akarta, hogy az anyja
megtudja, hová ment.

Ahogy hazaértek Aberdeenből, Sami felszaladt a szobájába. Az öt

nejlonzsák nem volt ott. A terv tehát közeledik a megvalósuláshoz.
– Anyu, Lauren kocsijából kifogyott a benzin, el kell ugranom érte –
hazudta az anyjának.
– Rendben – bólintott rá Shelly. – Eredj!
Sami bepattant a kis fehér kocsijába, még egyszer, utoljára visszanézett a
házukra, és elindult Laurenék felé, ahol az első nap elrejtőzött. A második
éjszakát meg a fiújánál töltötte. Tudta, hogy Shelly mindent tűvé tesz majd
érte, és abba a gondolatba, hogy meg is találhatja, majdnem belebetegedett.
 Még most, szökés közben is érezte, hogy a családja béklyóban tartja, akár
a csapda egy erdei állatot. Levelet írt az anyjának.
„Végiggondoltam az okokat, amiért nem tudtalak itt hagyni, és arra
jutottam, hogy azért nem, mert nagyon szeretlek. És mert annyira szeretlek,
nem akartalak bántani. Aztán ahogy a hántásról és az életünkről kezdtem el
gondolkozni, felismertem, milyen sokszor bántottalak, és mennyi fájdalmat
okoztam. Ráébredtem, hogy az lesz nekem a legjobb, ha elmegyek. Akkor
nyugodtabb lesz a helyzet. Ahogy nyugodtabbá vált, amikor Nikki elment, és
ha én is elmegyek, minden rendbe jön.
A levelet azzal zárta, hogy egy ideig az autójában fog élni.
„Elleszek ott. Ha így kell lennie, hát legyen így. Csak azt szeretném, ha
megértenél – bár tudom, hogy soha nem fogsz megérteni."
Sami nem tudta, hová mehetne, amíg nem beszélt Nikkivel. A nővére
elárulta, hogy rendszeresen érintkezik Lara nagyival, és hamarosan meg is
látogatja.
– Hívd fel a nagyit! – javasolta.
Sami így is tett, Lara pedig boldogan meghívta, hogy lakjon nála
Bellinghamben, az állam északi határán.
Saminek a fülébe jutott, hogy az apja gőzerővel kutat a kis fehér autó
után, az anyja pedig bejelentette lopottnak. Tehát máshogy kell eljutnia
Bellinghambe. Kaley anyja, Barb Hanson felajánlotta, hogy elviszi. Amúgy
sem szívlelte soha Shellyt, amióta az egyszer az éjszaka közepén felhívta,
hogy rákérdezzen, mennyit keres ő meg a férje.
– Azt feleltem neki, hogy nem örülök, ha éjszaka felzavarnak, egyébként
meg mi köze hozzá – mesélte Barb hosszú évek múlva.
Másnap tehát beültette a kocsijába Samit, és elvitte Bellinghambe.
Útközben Sami elmesélt egyet s mást arról, hogy miket művelt az anyja
vele és a nővérével. Később, amikor Barb letette Samit Bellinghamben,
Lara is hozzátette a magáét a történethez: azt, hogy miket követett el Shelly
a gyerekkorában, és később, fiatal felnőttként.
– Azt mesélte, hogy a mamám fel akarta gyújtani a házukat – idézte fel
Lara történetét Sami. – Meg azt, hogyan bánt a nővérével. Hogy egyszer
meg akarta őt mérgezni, nehogy elvigyen minket bárhová. Barb ült és
leesett állal hallgatta. Nekem jólesett, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki
mesél az anyám rémtetteiről, hogy valaki mellém állt. Valaki, aki még
nálam is jobban ismeri őt.
Sami a teljes 1997-es nyarat Laránál töltötte.
És ahogy Nikidnek Kanadában, Saminek itt volt talán a legjobb dolga
egész addigi életében.
 Negyvennegyedik fejezet

Nikki nehezen viselte, hogy a húgai nincsenek jelen az életében. Azt, hogy
elment, nem bánta meg, úgy érezte, megmenekült, a maga erejéből, de a
húgai nagyon hiányoztak neki. Amikor meghallotta, hogy Tori
megbetegedett, küldött egy képeslapot.
„Remélem, már jobban vagy, kiscsitri. Hallom, odaát havazik. Fogadnék,
hogy az majd jobb kedvre derít. Ugye, vigyázol anyura és Samire? Mármint
amikor épp nem vagy beteg.”
Tori sosem kapta meg a képeslapot.
Shelly igyekezett kapcsolatban maradni Nikkivel, de a legidősebb lánya
egyszer sem hívta vissza. Tudni sem akart a félőrült anyjáról. Az sem
zavarta, hogy talán sosem látja többé a szüleit. Aztán egy szép napon,
minden előzetes bejelentés nélkül beállított hozzá Shelly. Nagyon
kedvesnek és gondoskodónak mutatkozott, és azt mondta Nikidnek, hogy
hazajöhetne. Élhetne újra egy fedél alatt az övéivel. Járhatna főiskolára. De
Nikki tudta, hogy ez egy ordas nagy hazugság. Az anyja minden szava az.
Másszor meg egy helyi, Island megyei serif látogatta meg Nikkit, hogy
jól van-e.
– Az anyukája aggódik maga miatt – magyarázkodott a seriff.
– Jól vagyok.
– Azért igazán felhívhatná.
Nikki megígérte, hogy így lesz, bár semmi ilyesmit nem tervezett.
Sejtette, hogy az anyját és az apját az újonnan kivívott szabadsága
nyugtalanítja. És azt is tudta, hogy miért.
Félnek. Attól, hogy eljárhat a szája.
Aztán ismeretlen tettes egy téglával betörte a fagylaltozó ablakát, ahol
Nikki dolgozott.
 A bűntényt egy telefonhívás követte, amely arról szólt, hogy Nikki
valamiféleképpen részese a merényletnek.
– Tudom, hogy az apám volt az – árulta el később. – Azért tette, mert az
anyám ráparancsolt. Azt akarta, hogy veszítsem el a munkám, és költözzek
haza, ahol szemmel tud tartani.
Röviddel a téglaincidens után Nikki azzal az ötlettel hívta fel Larát, hogy
talán el kellene mennie Oak Harborból, mert kaphatna egy munkát
Bellinghamben, egy ápolóotthonban.
Lara lelkesen fogadta az ötletet. Ő is szolgálhatott egy jó hírrel.
– Fura, hogy épp most hívsz! – lelkendezett vidám izgalommal a
hangjában. – Képzeld, Sami is itt van!
Nikki megszólalni sem tudott örömében. És a legközelebbi Greyhound-
járattal Bellinghambe utazott.
Ahogy megpillantotta Nikkit, Saminek azonnal könny szökött a szemébe.
Már majdnem egy éve nem látták egymást. Nikki még sosem nézett ki ilyen
jól, ilyen boldognak, állapította meg magában. Szűk Gap farmer volt rajta,
fölötte lila top. Az arcán smink. A haja, amit az anyja, ha csak tehette,
kegyetlenül lekaszabolt, most hosszú volt, finom kis csigákba tekeredett.
– Gyönyörű volt – idézte fel a találkozás emlékét Sami. – És ami a
legfontosabb, szikrázott az önbizalomtól. Addig még elképzelni sem tudtam
a nővéremet a való világban. Csak úgy, ahogy odahaza láttam, ahol
állandóan a rongyos tréningnadrágjában melózott kint az udvaron. Nem
voltak barátai. Soha nem volt egyetlen fiúja sem. Soha, amíg huszonkét
éves korában el nem szökött hazulról. Addig nem volt semmije.
Nikki megkapta a munkát, segédápolónő lett, ugyanabban a
gondozóközpontban dolgozott, ahol Lara. Kemény munka volt, de többet
keresett, mint a motelben meg a fagylaltosnál. És ami a legjobb,
megszabadult a szüleitől, megszabadult mindentől, ami Pacific megyében
történt vele.
– Gerincinfúziókat cserélgettem. De egy cseppet sem bántam. Az a fő,
hogy nem otthon voltam.
Még alig melegedett meg az új munkahelyén, amikor elkezdődtek a
névtelen telefonhívások. Hogy Nikki durván bánik szegény kis öregekkel,
ráadásul nem érti a dolgát, képtelen megfelelően ellátni őket. A hatóságok
vizsgálódni kezdtek. Nikki és Lara mit sem értett az egészből: miért tenne
panaszt Nikki ellen bárki? A személyzet, a betegek, a betegek családja,
mindenki imádta.
És nem is a névtelen telefonhívások voltak a legrosszabbak.
Hanem Dave Knotek felbukkanása a parkolóban, Nikki munkahelye
előtt. Hol a teherautójában üldögélt, hol meg a bokrok közül leselkedett.
Nem próbált szóba elegyedni Nikkivel, megelégedett annyival, hogy a lány
felfigyeljen rá. Nikki leplezett fenyegetésként élte meg Dave jelenlétét.
Attól félt, hogy Dave el akarja rabolni. Hogy az anyjának meg neki
valamiféle tervei lehetnek vele.
Valami hasonló ahhoz, mint ami Kathyvel történt.
Dave néha egészen hazáig követte Nikkit a műszakja után. Ő pedig
halálos rémületében összevissza cikázott Bellingham mellékutcáin, hogy
lerázza a mostohaapját.
– Az járt a fejemben, hogy el akar kapni – mesélte később. – Biztos nem
lehettem benne, de rosszat sejtettem... Hogy vadásznak rám. Szinte láttam
magam előtt, ahogy az anyám rám uszítja. Tekintettel mindarra, ami később
kiderült, szerencsésnek mondhatom magam, hogy még mindig itt vagyok.
És ebben a húgom is egyetért velem.
 Negyvenötödik fejezet

Már túljártak 1997 nyarának felén. Shelly nem hagyta nyugodni Dave
Knoteket: kerítse elő a szökevény középső lányukat, és tudja meg, hogy
kivel van. Shellynek persze megvoltak a saját forrásai is, így ő már tudta,
hogy Sami Bellinghamben van Nikkivel és Larával. És az, hogy együtt
vannak, jobban dühítette mindennél. Ez az árulás csak még fájdalmasabbá
tette Sami eltűnését. És életbevágóvá, hogy elkapják és hazacipeljék.
– Elárulhatnak minket, Dave!
– Ugyan, dehogy árulnak el!
– Honnét tudhatnánk?
Dave belerokkant Shelly örökös drámázásába. Később úgy adta elő, hogy
ő hagyta volna a lányokat, hadd nőjenek fel, és éljék az életüket kedvük
szerint, de ha Shelly új fülest kapott a lányokról, azonnal felhívta őt a
munkahelyén, a Whidbey-szigeten.
Ő pedig, mint mindig, engedelmeskedett a feleségének, és minden új
értesülésnek a nyomába eredt.
Shelly hallotta, hogy nyílt nap lesz egy egyházi nyári táborban, a
Whatcom-tó partján, és Sami meg Kaley azt tervezik, hogy kinéznek oda.
Az értesülés helytállónak bizonyult.
Ahogy átlábalt a táborozok és a felügyelőik tömegén, Sami hirtelen
ismerős arcot vett észre.
Az apja!
Elsőre hinni sem akart a szemének, ráadásul az apja az álcázással is
megpróbálkozott. Másfajta napszemüveget viselt, mint amilyet szokott. Egy
baseballsapka és egy kapucnis pulóver egészítette ki a nevetséges álruhát.
 Atyaisten, hüledezett Sami. Felfordult a gyomra. Szerette az apját, de
sejtette, hogy nem véletlenül keveredett ide. Biztosan tudta, azért jött, hogy
hazavigye őt. Dave oda is lépett hozzá.
– Sami – szólalt meg Dave fojtott, aggodalmas hangon. – Édesanyád
betegre aggódja magát. Légy szíves, azonnal gyere haza!
Sami hallgatott, nem tudta, mit felelhetne. Az anyja egy szörnyeteg, nem
véletlen, hogy nem bízik benne.
Válasz helyett egy félreeső ösvényen álló hintához vezette az apját, és
leültek egymás mellé. Egy ideig mindketten hallgattak.
Sami rövid csönd után elmondta az apjának, hogy miért ment el hazulról.
A mondandója javarészt Kathy körül forgott.
– Tudom, hogy meghalt, apu. Láttam.
Dave csak ült, látszott rajta, hogy legyőzték. Egy szót sem szólt.
Sami egy másik történettel folytatta, hogy az anyja a kitalált betegsége
miatt ápoltatta magát a lánya egész gyerekkorában.
– Ilyen sokáig nem húzhatod, ha rákod van – figyelmeztette az apját. –
Anyunak már rég meg kellett volna halnia.
Dave erre már kénytelen volt válaszolni.
– De igenis rákja van. Én aztán tudom!
– Ugyan, apu! – intette le Sami. – Dehogy van rákja! Vagy te ott voltál
vele a kezelésen?
– Én vittem oda.
– De bementéi vele a rendelőbe? Kaptál orvosi számlákat?
Ugyanezt kérdezte Lara is évekkel korábban.
Amikor Dave végül válaszolt Saminek, ugyanolyan kedvesen, megértőén
viselkedett, mint szokott. Valójában nem tagadott vagy erősített meg
semmit.
– Bocsáss meg, Sami. Tudom. Tudom.
 Sírtak egy darabig, aztán még sokáig beszélgettek. Sami látta az apján,
hogy megtört ember lett belőle. Lesírt róla. Látta rajta, hogy az anyja
ugyanúgy terrorizálja, mint annak idején Kathyt. Senki, aki ismerte Dave
Knoteket, nem szólt volna egy rossz szót sem róla. A helybeliek mindig a
világ legkedvesebb emberének tartották. Ráadásul egy ács fia volt ő is. Egy
közülük.
De a nő, akit feleségül vett? Az nemcsak hogy betolakodó, de valami más
is. Még csúfnevet is aggattak rá.
Dilis Shelly.
A gonoszabb kétértelműségek kedvelői Bolond Lik néven ismerték,
amiből bolond szél fúj.
– Jó, hazajövök, apu. De van egy feltételem. Anyu elbaltázta. Hát most
hozza helyre. Kerítse elő, és írja alá a főiskolai felvételi papírjaimat.
– Erről most hallok először – vallotta be Dave.
Csakhogy Sami, akárcsak a nővére, már megtalálta a hangját. Ha csak
akkor iratkozhat be az Evergreen főiskolára, ha csak úgy kaphatja meg a
tanári diplomáját, ha magával az ördöggel köt egyezséget, hát egyezséget
köt magával az ördöggel.
Miután az apja elment a táborból, Sami felhívta az anyját azzal, hogy a
hazatérésen gondolkodik, de csak abban az esetben, ha anyagi támogatást
kap a főiskolai tanulmányaihoz. Shelly nem ellenkezett, csak hosszan
siránkozott. A pénzforrások kiapadófélben, mint mindig. A nézeteltérések
közte és Dave között odáig fajultak, hogy ő már a válást fontolgatja. És ha
mindez nem lenne elég, megint rosszabbra fordult az állapota. A rák
visszatért.
Sami idáig csak remélni merte, hogy a szülei majdcsak elválnak. Hallotta
Nikidtől, hogy milyen körülmények között él az apja, amikor dolgozik.
Hogy egy nyomorúságos sátorban lakik, és az ingyenkonyhára jár enni,
pedig rengeteget túlórázik!
Ami pedig a rákot illeti, azt Sami sosem tartotta többnek egy félresikerült
tréfánál. De tényleg, Shelly tisztára bedilizett, hogy még mindig ezzel
hozakodik elő. Így aztán tudomást sem vett az anyja kifogásairól.
Ragaszkodott ahhoz, amit akart – a főiskolához.
– Azt ígérted, hogy főiskolára járhatok – mondta. – De elszabotáltad a
beiratkozásomat, anyu. Te is tudod, és én is tudom.
– Azt se tudom, miről beszélsz!
Tényleg nem, anyu? Szóval akkor most ezt fogjuk játszani?
– De tudod – ismételte meg, és hagyta, hogy a válaszként érkező csend
elmélyüljön közöttük.
A mély csend volt Shelly egyik kedvenc fegyvere. Ilyenkor olyan volt,
mint valami ragadozó: kivár, amíg a préda feléje nem fordítja a gyenge
oldalát – és akkor lecsap.
– Megígérem, hogy senkinek nem mondom el, mi történt nálunk – szólalt
meg végül Sami.
Újabb pillanatnyi hallgatás.
– Miért, mi történt?
– Te is tudod – horkant fel Sami. Szinte látta maga előtt az anyja arcát.
Ahogy elvörösödik. Ahogy a szemében felszikrázik a düh.
Shelly Knotek gyűlölte, ha a fejére olvassák a bűneit, olyannyira, hogy
mindenki csak egyszer próbálkozhatott ilyesmivel. Senki sem akarta volna
másodszorra is a fejére vonni Shelly engesztelhetetlen haragját.
Pedig Sami még csak ki sem mondta, mire céloz. Nem is kellett. Ez volt a
legjobb zsarolási stratégia, és be is jött. Mire a nyár végével visszaköltözött
a Monohon Landing Roadra, az anyja nemcsak kitöltötte a főiskolai
papírjait, hanem be is küldte.
 Sami azon a nyáron ünnepelte meg a tizenkilencedik születésnapját egy
meglepetésbulival a Hollywood Planetben, Seattle-ben. Ez lett élete addigi
legjobb születésnapja. Szabadnak és boldognak érezte magát, tele
reménnyel. Nem szakadt el az anyjától, de tudta, hogy minden úgy alakul,
ahogy szerette volna. Ő és Nikki továbbra is közel álltak egymáshoz, ám ezt
eltitkolták az anyjuk elől. A titkolózásra szükség volt. Shelly még most sem
bocsátott meg Nikkinek, a két lány pedig elképzelni se merte, milyen
messzire lenne hajlandó elmenni Shelly.
Amikor Sami és a barátja, Kaley megérkezett a Monohon Landing
Roadra, Shelly rémült arccal, a szemében rettegéssel nyitott ajtót nekik.
Leborotválta a szemöldökét, és ugyanazt a hófehér púdert kente magára,
amit Lara és a lánya, Carol látogatásakor.
– Visszatért a rákom – rázta a fejét szomorúan.
Kaley és Sami némán egymásra pillantottak. Ez volt a legjobb módja
annak, hogy visszafojtsák a feltörő nevetést. A jelenet egyszerre volt
röhejes és szánalmasan kínos.
– Mi a fenének dumál ilyen hülyeségeket? – morogta Kaley amikor
Samivel kettesben maradtak.
– Mit tudom én. Talán így akarja magára terelni a figyelmet.
Pedig hát vannak a figyelemfelhívásnak jobb módszerei is, mint egy
állítólagos rák, gondolták mindketten.
Ahogy Kaley kitette a lábát a házból, Shelly azonnal nekitámadt
Saminek:
– Apád azt mondja, nem hiszed el, hogy rákom van! Hát nézz rám, Sami!
Nézz rám! Hullik a hajam!
Sami hátralökte. Jó erősen. Akkorára nőtt az önbizalma, mint soha
korábban.
 – Tudom, hogy hazudsz – tette hozzá. Shelly nem felelt, csak némán
füstölgött. – És azt is tudom, hogy Kathy meghalt. Hogy te ölted meg. Én is
ott voltam, anyu. Ott voltam mellette. Láttam, hogy halott.
– A saját hányadékába fulladt bele – Shelly tagadóan intett az ujjával.
– Mert annyira megverted, anyu.
– Egyáltalán nem így volt.
– De így. Te ölted meg, anyu. Te voltál az.
– Sajnálom – halkult el hirtelen Shelly hangja. – Nagyon, nagyon
sajnálom.
Sami úgy látta, hogy megadta magát.
– Sajnálod? – kérdezett vissza, mint aki biztos akar lenni abban, hogy jól
értette-e egy idegen szavát.
– Elszabadult a pokol, Sami – bólogatott Shelly. – És én már nem tudtam
megállítani. Pedig megpróbáltam.
Ebben volt némi igazság, ennyit Sami is tudott. A pokol elszabadult, de
nem Shelly próbálta megállítani. Inkább ő szabadította el.
Öt perc sem telt el, Shelly hirtelen megváltoztatta az álláspontját.
Visszaszívta az addigi szavait. Mindent visszavont.
– Mindent félreértettél, Sami. Én sosem állítottam ilyesmit.
– Úgy tett, mintha sosem ismert volna be semmit előttem – mesélte
később Sami. – Mintha én lennék az ostoba, ha azt hittem volna, hogy
képes beismerni bármit is.
Sami nem törődött az egésszel. Beiratkozott az Evergreenre. Már nem
kell sokáig itt lennie.
 Negyvenhatodik fejezet

Knotekéknek egyre rosszabbul ment. A főiskolai tandíj sem lendített sokat

a helyzeten, már a fél városnak tartoztak. A vízvezetékszerelő Samnek nem
fizették ki a munkáját. A telefontársaság a vezetékes vonaluk
kikapcsolásával fenyegetőzött. Shelly állta a sarat, egyik kifogást találta ki a
másik után, hogy elhessegesse a hitelezőket, amíg csak némi pénz nem áll a
házhoz. A vízműveket azzal szerelte le, hogy családi vészhelyzet van,
aminek következtében jelenleg fizetésképtelen. Megírta, hogy a férje súlyos
szívrohamot kapott.
„De most már jobban van... Én éjjel-nappal az ágya mellett őrködöm, de
közben a többi teendőmről sem feledkezhetem meg... Idegőrlő egy helyzet..."
Egy másik hasonló tartalmú levélben a családot egyre-másra sújtó
csapásokról írt.
„Az elmúlt évben elmondhatatlanul nehéz volt az életem. A legidősebb
lányom csontrákban szenved, és az apám is a halálán van."
A betegségkártyát mindig kijátszotta, ha csak a legcsekélyebb reménye
volt rá, hogy segíteni fog.
„Az elmúlt év elviselhetetlenül nehéz volt. A lányom rákos. Hetente
kétszer be kell vinnem kezelésre Olympiába. A munkahelyemet is ott kellett
hagynom miatta. Nekem a lányom a mindenem, és tudom, hogy rám
szorul... Kérem, ne bánjanak úgy velem, mint valami bűnözővel!"
A Washingtoni Közlekedési Hatóság megadta magát ennyi
megpróbáltatás láttán.
Míg Dave halálra dolgozta magát, egymás után nyakalta be az
ammóniaampullákat, hogy ébren maradjon, miközben nehézgépeket
vezetett, és az autójában aludt, mert így a legolcsóbb, Shelly két marokkal
szórta a pénzt Aberdeen kis plázájában. Dave erről persze mit sem tudott.
Shelly ugyanis már rég megszüntette a hozzáférését a család
bankszámlájához. Dave nem is látta, mi történik a fizetésével.
Nem mintha a fizetése elegendő lett volna. Mármint Shelly igényeihez
képest biztosan nem.
Shelly azt is elintézte, hogy egy harminchatezer dolláros kölcsönt vegyen
fel Dave háta mögött – ami ékes bizonyítéka volt annak, milyen lehengerlő
meggyőző erővel lépett fel a Bank of America raymondi kirendeltségében.
Nem kis teljesítmény! Jelzálogként semmit sem tudtak felajánlani. A
Monohon Landing Roadon álló házra annyi jelzálogot írattak, amennyi
belefért, a hitelképességük felett messze a magasban lebegett a béka feneke.
És mégis, az állhatatos és leleményes Shelly mindig megtalálta a kiutat.
Most, hogy a család hitelképessége valamennyire helyreállt, nekilátott,
hogy ledolgozza az előnyt. Méghozzá lélekszakadva. Mintha a pénzszórás
lenne a választott drogja. Vagy az, amivel helyettesíti. Jó harminc csekket
töltött ki egyetlen napon, az aberdeeni pláza összes boltja kapott legalább
egyet. Egy délután egyedül a Targetnél kilencet sózott el egyik idegességtől
vörös képű pénztárostól a másikig sasszézva, míg el nem jött a zárás ideje.
Nem dolgozott túl nagy tételekben, öttől tíz dollárig terjedt a hatósugara
aznap. Feltehetően stratégiai megfontolásból. A kisebb összegű csekkeket
biztos nem ellenőrzik olyan szigorúan, gondolhatta. A holmik java részét
Saminek és Torinak vette, néha néhány apróságot a házba.
Shelly bevásárlórohamaira nehéz lett volna magyarázatot találni;
nemcsak amiatt, hogy hány csekket állított ki egy napon egy és ugyanazon
üzletben, hanem azért is, mert ezek a rohamok rendszeresen
megismétlődtek egyetlen hét alatt. Nap mint nap. Vissza-visszatért a
plázába, és elköltötte mindenét, amije volt, sőt egy részét annak is, amije
nem volt.
 Egy-egy ilyen roham után mindig kivett egy „szabadnapot” – másnap
pedig kezdte elölről.
Nem zavarta, hogy bármikor összeomolhat körülötte minden, ő csak
vásárolt, vásárolt. Amíg tartott a hitelből.
Amikor pedig már nem tartott, a város megtelt fedezet nélküli
csekkekkel.
Volt olyan hónap, hogy egyedül hitelkeret-túllépés miatt 250 dollár
büntetést kellett volna fizetnie. Ha az egyik banknál végképp kimerítette a
keretét, átment a másikhoz, és új számlát nyitott. Ha már nem maradt
másik, ahová átmehetett volna, a lányai bankszámláit csapolta meg.
– Ilyen a kisvárosi élet – magyarázta később Nikki. – Az anyukák
besétálhatnak a bankba, és simán felvehetnek pénzt a lányuk számlájáról,
hiába, hogy papíron nincs jogosultságuk hozzá.
Hitelfelvételhez meg kell adni a kérelmező társadalombiztosítási számát,
Shelly Knoteknek azonban megvolt a biztos receptje ennek a
megkerülésére.
Sami egyszer azzal hívta fel az iskolából Shellyt, hogy nem fogadják el a
társadalombiztosítási számát.
– Akkor változtasd meg az utolsó számjegyet, amíg el nem fogadják –
tanácsolta az anyja.
Saminek nem tetszett az ötlet.
– Akkor használd a húgodét – állt elő az új javaslattal Shelly, mintha ez
lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Torié egyelőre működik.
Sami erre sem volt hajlandó.
Shelly még sokáig játszotta a nagy varázslót más emberek pénzével és
társadalombiztosítási számával. Néhány év múlva, amikor Sami egy lakást
akart megvenni, azzal utasították el a hitelkérelmét, hogy van egy 36 ezer
dolláros kifizetetlen tartozása. A papíron azonban nem az ő neve szerepelt.
Hanem az anyjáé. Shelly Knotek a lánya számát adta be a sajátjaként.
Shelly buzgó magyarázkodásba fogott. Azt mondta, biztosan a bankban
kevertek össze valamit. Saminek persze hiába magyarázott. Dave ezzel
szemben változatlanul a felesége oldalán állt.
– Saminek és Shellnek közös számlája volt. Csak összezavarták a
nevüket a bank hibájából. Emiatt aztán Sami, Shell és én egymásnak
ugrottunk, de aztán sikerült mindent helyrehozni – mesélte.
Pedig neki is sokáig kellett vakarnia a fejét, amikor megtudta, hogy mit
műveit a felesége a család szakadék szélén egyensúlyozó anyagi
helyzetével. Néhány évig még abba a tévhitbe ringatta magát, hogy Shelly
kényszeres pazarlás! mániája megszűnt. Mert meg kellett szűnnie. Jóformán
már egy fillérük sem maradt. Ahogy már a házasságuk elején sem volt – de
Dave azt hitte, a kótyagos szerelem és a józan realizmus keverékének
segítségével megoldotta a problémákat.
– Le kellett állítanom a költekezését, de ahogy teltek az évek, Shelly
magától is észhez tért. Aztán meg a dolgok java része a ház csinosításához
kellett. Sok mindent vásárolt Saminek is.
Az igazság az, hogy Dave, aki koldusszegénységben cseperedett fel az
Elk-patak partján, nem akarta, hogy a lányai nélkülözzenek. Sokszor
veszekedett a pénz miatt Shellyvel, de odáig sosem jutott el, hogy a
lányoktól bármit megvonjon, amit megkívántak. A táncórák, a
drámafoglalkozások díjai, az új ruhák ára, a születésnapok és az egyre
gyarapodó kisállatkert költségei egyáltalán nem zavarták Dave-et.
Csak azt nem volt képes felfogni, hová tűnt az a rengeteg pénz.
– Mire költötte? Ennyi pénzből már simán vehetett volna magának egy új
kocsit vagy valami hasonlót. Valami szépet. Hiszen évek óta tragacsokban
furikáztunk!
 Negyvenhetedik fejezet

Most, hogy Tori maradt az egyedüli gyerek a házban, ő lett az új

célszemély.
Nem sokkal azután, hogy Sami főiskolára ment, Shelly figyelme Tori felé
fordult. Nem mintha nem próbálkozott volna vele az anyja már azelőtt is,
hogy Sami elment; de ezek még csak próbálkozások, szóra sem érdemes
apróságok voltak. Igaz, Tori néha már általános és középiskolás korában is
azt hitte, mindjárt megőrül, mert megint eltűnt a házi feladata.
– Anyu, nem láttad a dolgozatomat?
Shelly nem látta.
– Emlékszem, hogy valahol itt hagytam, de sehol sem találom.
– Hát akkor – nézett fel Shelly abból, amivel épp foglalatoskodott -,
megírod még egyszer.
Anyu már megint olyan fura, gondolta Tori. De hát ő mindig fura.
Tori egyik legnagyobb baja mégis az volt, hogy hiányzott neki az apja.
Az apja, aki holtfáradtan járt haza, de mégis mindig szakított rá időt, hogy a
lányával legyen, hogy játsszon és nevessen vele. Tori rengeteg szép emléket
őrzött az apjáról, ha apróságokat is, ahogy tévéznek, vagy horgásznak a
patakparton. Néha mégis könnyebbnek tűnt, hogy apu nincs otthon. Nem
mintha nem várta volna haza. Csak éppen tudta, hogy amint az apja hazaér,
anyu azonnal nekiesik.
A levegőt visítozás és ordibálás tölti be. A szobában elhajított tárgyak
repkednek. Vérfagyasztó fenyegetések harsognak. Ahány ocsmány szó akad
a szótárban, azt Shelly mind a férje fejére olvassa.
Nincs olyan gyerek széles e világon, aki szívesen hallgatna ilyesmit.
– Emlékszem, milyen izgatottan vártam kiskoromban, hogy a papám
hazajöjjön – mesélte Tori -, de egy idő után, amikor egy kicsit nagyobb
lettem, úgy tizen-egynéhány éves, már nem vártam annyira, mert ha otthon
volt, akkor mindig veszekedtek anyámmal... Néha egész jól elvoltunk,
videójátékokat játszottunk. Szerintem amíg kicsi voltam, megvolt benne a
lehetőség, hogy jó apa legyen, de túlságosan mérgező volt a légkör. Azt
tudom, hogy engem nagyon szeretett.
Egyetlen esetre sem emlékezett, hogy Dave hibájából pattant volna ki a
balhé. Mindig Shelly provokálta ki.
– Mi van a nyavalyás fizetési csekkeddel, Dave? – hallotta egyszer a
telefonba üvölteni az anyját. – Te idióta! Azt mondtad, ma megkapom!
Tori szinte látta maga előtt az apját, ahogy a telefonvonal túlsó végén
égre-földre esküdözik, hogy igenis elküldte a csekket. Tori is biztosan tudta,
hogy nem késlekedett a feladással, és nem is tartotta meg magának.
Megadott Shellynek mindent, amit akart.
– Nem volt ott a kibaszott postaládában. Megnéztem! Kurvára elegem
van belőled! Az lenne a legjobb – vitte be a mélyütést Shelly -, ha elválnék
tőled! Hozzá se kellett volna mennem egy ilyen kreténhez.
Mikor Dave végre hazajött, a padlón kellett aludnia a dívány mellett.
Szívszaggató zűrzavar uralkodott otthon.
– Apámon mindig látszott, hogy milyen boldogtalan – említette fel Tori. –
Lógatta a fejét, egyáltalán nem örült, hogy hazajött. Sajnáltam, amiért
feleségül vette az anyámat: annyira látszott rajta, hogy szomorú!
Egy idő után Tori is észrevette, hogy a szülei között szabályos háború
folyik. Méghozzá életre-halálra, és – ebben is biztos volt – mindkét félnek
jóvátehetetlen károkat okozva.
De persze voltak mások is, akik járulékos károkat szenvedtek el. Tori
például, aki az anyja első lesből indított támadását az éjszaka mélységes
sötétjében élte át. Csak ők ketten voltak otthon. És Shelly, aki kizárólag
nappal aludt, amikor Tori iskolában volt, a lányára vetette magát, és
lerántotta róla a takarót.
Tori szeme rémülten pattant fel, levegő után kapkodott. Lángokban áll a
ház? Vagy anyu szívrohamot kapott?
Túl hirtelen történt. Rémisztő volt. És mintha a semmiből csapott volna
le.
– Mondd csak – kérdezte Shelly -, gondoltál már arra, hogy megöld
magad?
– Nem, anyu – vallott színt Tori.
Shelly végtelennek tűnő ideig állt az ágy mellett. Talán bővebb válaszra
várt? Talán más válaszra? Tori nem tudhatta. Inkább hallgatott. Túlságosan
is félt attól, hogy vitába keveredjen az anyjával.
Shelly végül kiment a szobából.
De Tori képtelen volt újra elaludni. Ijesztő gondolatok kergették egymást
a fejében. Az egyik mintha nagyon is befészkelte volna magát:
Te jó isten, lehet, hogy meg akart ölni, de úgy, hogy aztán
öngyilkosságnak állítsa be?

Volt Knotekéknek egy jókora rádiókészülékük, afféle rádióamatőröknek

való játékszer. Dave volt a gazdája, ő szeretett vele vacakolni. De mert
sosem volt otthon, csak a helyet foglalta, a konyhai reggelizőpult alá
zsúfolták be. Egy nap Shelly, aki épp felhergelte magát valamin, amit a
nyolcéves Tori követett el, nekivágta a lányát a rádiónak.
 Tori megszólalni sem bírt a rémülettől. Érezte, hogy az anyjának nem lett
volna szabad ilyesmit tennie. El sem bírta képzelni, hogy az anyja így
bánjon vele. Éppen vele. A fejéhez nyúlt. Nedvességet érzett.
Vér.
Elsírta magát. Az anyja pedig ahelyett, hogy segített vagy bocsánatot kért
volna, némán, meredten állt, az arcán megvetés tükröződött.
– Te siránkozó kis picsa! – üvöltött a lányára. – Kelj már fel!
Tori egy életre megőrizte ennek a napnak az emlékét. Ettől fogva bármit
is parancsolt az anyja, lehetett akármilyen kínos vagy megalázó, mindig
erre a pillanatra gondolt, ahogy az anyja ütésétől felszakadt a fejbőre.
Akkor tanulta meg, hogy Shelly mekkora kárt képes okozni, ha úgy akarja.

Már a hangja is elég volt ahhoz, hogy a frászt hozza a legkisebb lányára. A
Fear Factor című tévéshow egy halálsikollyal kezdődik, Tori pedig
ahányszor csak meghallotta, rögtön halálra rémült: azt hitte, az anyja ordít
odalentről.
Őrá, ki másra?
Jézusom, ma este végem, gondolta.
Shelly még Dave horgászbotjának is új szerepet talált, amikor Tori
egyszer alaposan feldühítette, mert elmesélte egy osztálytársnőjének, hogy
az anyja fakanállal verte el. Az osztálytársnő mamája az iskolában támadt
neki Shellynek a verés miatt, Shelly pedig még aznap úgy elverte Torit,
hogy a bot is eltört.
– Hálátlan kis semmirekellő! Bárcsak elvetéltelek volna!
Tori hátát és a fenekét ocsmány vörös csíkok éktelenítették. Pár nap
múlva úszóleckéje volt; félt, hogy majd mindenki meglátja a csíkokat, neki
pedig ki kell találnia valami magyarázatot.
– De aznapra hála istennek már eltűntek a csíkok – mesélte később. –
Anyám gondoskodott róla, hogy eltűnjenek.
Shelly szokásához híven jobbára nem a testi fenyítést, inkább a
megalázást vetette be.
Torinak egyszer egy teljes hétig ugyanazt a ruhát kellett felvennie az
iskolába, az osztályzatai ugyanis nem úgy alakultak, mint ahogy Shelly
elvárta. A ruha egy koszos, Micimackó portréjával ékesített farmer
kezeslábas és egy csíkos top volt. Kabát nem járt hozzá.
– Nagyon hideg volt, emlékszem, hogy utáltam anyámat ezért. Mindenki
látta rajtam, hogy fázom, és senki sem értette, hogy miért nincs rajtam
kabát. Azt mondtam, hogy épp mosásban van – mesélte később Tori. – Pár
nap múlva inkább nem is válaszoltam semmit.
Vajon mit szólnának az emberek, tűnődött Tori, ha tudnák, miket művel
Shelly, ha észrevennék egyáltalán. Ő, akárcsak a nővére, Sami, mindig
csinosan öltözködött. Mindig új ruhákban járt. Most meg egy egész hétig
minden nap ugyanazt a göncöt hordja. Hogyhogy ez nem tűnik fel
senkinek?
– Tudom, ez apróságnak látszik – mondta a már felnőtt Tori. – De én
fontosnak éreztem, mert az iskolában a ruha igenis fontos.
Ahogy Tori elérte a serdülőkort, Shelly egy új, istentelenül kínos
gyakorlatot vezetett be. Havonta egyszer maga elé citálta Torit a nappaliba.
– Na, Tori fiam! Itt az ideje. Nézzük, mennyit fejlődtél.
Ha Tori az első hívásra nem jelent meg, Shelly a Fear Factorból ismerős
halálsikollyal adta a tudtára, hogy komolyan gondolja az invitálást.
– Vedd le a topodat! – reccsent Torira.
Tori nem akarta, szégyellős volt.
 Shelly kinevette az aggodalmát. Azt mondta, ez így szokás. Mi sem
természetesebb.
– Látnom kell, hogy mennyit fejlődtél – erősködött. – Minden más anya
is így csinálja.
Aha, morogta magában Tori, tudod, kinek add be...
Soha egyetlen barátnőjétől sem hallotta, hogy az anyjuk ilyesmire
kényszerítené őket.
– Nem akarom, anyu.
Shelly feleletül csak nézett azzal az acélos tekintetével. Ezután többnyire
a szíj következett, vagy egy ökölcsapás.
– Figyelj – szólalt meg. – Csináld, amit mondok és akkor, amikor
mondom! Én vagyok az anyád, te meg a gyerekem. Le azzal a toppal!
– Akkor sem akarom, anyu!
– Mi baj van teveled, Tori? Azt hiszed, én valami perverz vagyok?
Tori belátta, hogy ezt a meccset nem nyerheti meg. Ahogy senki. Levette
a topját, és mozdulatlanul tűrte az anyja vizslató tekintetét.
– Rendben – bökte ki végül Shelly. – Úgy fejlődsz, ahogy kell.
És ez rendszeresen megismétlődött.
Néha a bugyiját is levetette vele Shelly, hogy megvizsgálhassa a
vagináját.
Ez még rosszabb volt, mint a gömbölyödő mellét mutogatni, de Tori
megtette.
Egyszer pedig Shelly egy minden korábbinál megalázóbb és furább
kéréssel állt elő:
– Tori, kell nekem egy tincs a szeméremszőrödből. Az emlékkönyvedbe,
amit csecsemőkorodban kezdtem el összeállítani.
Tori ezt végképp nem akarta. Ez már túl messzire ment.
– Ez őrültség – nyöszörögte. – Senki nem csinál ilyet, anyu.
 Shelly durcás, csalódott képpel vonta meg a vállát. Még meg is sértődött.
– A nővéreidtől megkaptam – érvelt. – Mit problémázol annyit?
– Nem problémázom – vitatkozott Tori. – De ez szörnyű. És elég ijesztő.
Előbb a csalódás. Aztán a durca. Végül a teljes értetlenség.
– Méghogy ijesztő? – horkant fel Shelly. – Nincs semmi ijesztő az emberi
testben, ha pedig szerinted igen, akkor veled komoly baj van.
És ezzel egy ollót nyomott Tori kezébe.
– Sami és Nikki is megcsinálta? – hitetlenkedett Tori.
– Úgy bizony! – vágta rá Shelly. – Még Nikki is, pedig vele mindig csak
a baj volt.
Tori fogta az ollót, és kisomfordált a fürdőszobába. A következő percben
már vissza is jött, kezében a szőrzettel, amire az anyja áhítozott.
– Nesze – nyújtotta át.
Shelly a szemébe nézett, és elnevette magát.
– Nem kell!
Tori zavarában és teljesen megalázva elsírta magát.
– Csak kíváncsi voltam, hogy megteszed-e – nevetett Shelly.
Tori ilyen magányosnak még sosem érezte magát. Akkoriban egyedül a
hétvégék tartották benne a lelket, amikor Sami hazajött a főiskoláról. Nikkit
már nem várta vissza. Hála az anyja állandó mocskolódásának, megtanult
félni a legidősebb nővérétől, később meggyűlölte.
– Egy szörnyeteg az a lány – füstölgőit Shelly nemegyszer. – Hálát adok
Istennek teérted és Samiért.
Torinak még csak kérdeznie sem kellett, hogy miért. A mamája
elmagyarázta kérés nélkül is.
– Képzeld, Tori, megütött! Hát el tudod képzelni, hogy egy gyerek
megüsse a saját anyját?
 De megkapta tőle a magáét Lara is; Shelly szemében Tori nagyanyja
gonosz asszony volt, aki csak a rombolásnak él.
– Úgy bánt velem, mint a szeméttel, amikor kislány voltam – idézte fel az
emlékeit.
Tori megértett mindent. Tudomásul vette, hogy az ő mamája a legjobb
anya a világon, Nikki és Lara pedig mindenre elszánt ellenségek.
 Negyvennyolcadik fejezet

A három nővér közötti kapcsolat hirtelen megszakadt és zavarossá vált.

Sami, a középső volt az egyetlen, aki tartotta a kapcsolatot Nikkivel és
Torival is. Nikidnek, aki épp ekkoriban igyekezett kialakítani a saját életét,
hiányzott a húga, folyton utána kérdezősködött, ám viszonzatlanul. Tori már
megtanulta: nem szabad rákérdeznie, mi van Nikkivel, ami annyi haszonnal
járt, hogy Saminek nem kellett hazudnia a kishúgának, így nem kockáztatta
Shelly haragját, aki a Nikkivel való bármiféle kapcsolatot hazaárulásnak
tartott.
Sami hiába járt főiskolára, Shelly vonzásköréből ott sem sikerült kitörnie.
A csoporttársnői az Evergreen hálótermeiben a szemüket forgatták a
megrökönyödéstől, hogy micsoda vaskézzel uralkodik Sami élete fölött az
anyja. Majdnem minden este tízkor vagy tizenegykor felhívta, és ha őt nem
sikerült a telefonhoz vonszolni, végighívta az egész emeletet, aztán az épp
szolgálatban lévő ügyeletest, és végül Sami fiúját, Kaley-t.
A legcifrább hívások hajnali háromkor érkeztek.
– Ott van? – kérdezte Shelly.
– Nincs – felelte Kaley. Aztán letette, és Sami felé fordult. Szavakra nem
volt szükségük, elég volt egymásra nézniük. Sami tűzszünetet kötött
Shellyvel, de ez nem akadályozta meg abban, hogy szembeszegüljön vele.
írt neki egy négyoldalas levelet emlékeztetőül: Shelly hiába állítja, hogy
kihagy a memóriája a Knotek-házban történt eseményekkel kapcsolatban,
Sami igenis emlékszik mindenre.
„Sosem fogom elfelejteni, és nem, nem Kathyről beszélek... Lehet, hogy
akkor még kicsi voltam, de azért emlékszem mindenre, ami nálunk történt,
és bocs, anyu, de szerintem te már mindent elfelejtettél, kizárólag arra
emlékszel, amire emlékezni akarsz. Arra, amit Nikkivel és Shane-nel
műveltél, arra már nem: elfelejtetted a dagonyáztatásokat és a forró
fürdőket, igaz? Megkell mondanom, hogy még velem bántál a
legkíméletesebben."
Nikki, mióta elköltözött, és azon igyekezett, hogy minél nagyobb legyen
a távolság közte és az anyja között. Tori – amennyire a két nővére tudta –
nem is sejtette, milyen mélységesen romlott az anyjuk. Sami ennek ellenére
rendszeresen vissza-visszatért a szülői házba. A három nővér lelkére
mázsás teherként nehezedett, ami otthon történt, de Sami volt közöttük az
egyetlen, aki hála a humorérzékének, minden rossz emléktől meg tudott
szabadulni.
Ennek ellenére továbbra is szembeszegült az anyjával:
„Tudom, hogy mások hogyan élnek. Lehet, hogy nem tudok mindent, de
tudom, mi a jó és mi a rossz. Az egész életemet hazugságban éltem le, és
lehet, hogy ennek nem örülsz, de akkor is ez az igazság. Igen, mindenről
tudom, mi igaz belőle."
Most, hogy Sami megkérdőjelezte a múltját és az anyja múltbéli tetteit,
Shelly kénytelen volt új módszert kifejleszteni, hogy helyretegye a lányát.
– Édesem, lupusom* van, az orvosok mondták – újságolta a telefonba. –
Nagyon beteg vagyok.
– Jaj, istenem, anyu! Rettenetesen sajnálom!
Sami nem sokat tudott erről a betegségről, legfeljebb annyit, hogy súlyos.
Az anyjának kellett elmagyaráznia, hogy miféle kezelést fog kapni. És ha a
lupus önmagában nem lett volna elég, Shelly egy másik rossz hírrel is
szolgálhatott.
– Ráadásul egy nagy ciszta van a petefészkemben – tette hozzá. – Meg
fognak műteni.
 Sami mindig is biztos volt benne, hogy az anyja szerencsejátékos
kedvében találta ki azt a rákhistóriát, de most valahogy nem hitte volna,
hogy Shelly legújabb diagnózisa hazugság.
Pedig az volt.
– Fura – mondta később Sami -, de nem hinném, hogy hallottam volna
anyámat még egyszer a lupusáról beszélni.

Az anyja megrögzött hazudozó volt, és Sami tudta ezt. Ennek ellenére

bizonyítékot keresett. Mindenáron. Úgy döntött, hogy amint az anyja
elmegy hazulról, átfésüli a szobáját, hátha talál valamit. Mintha köveket
fordítana fel, és nézné, hogy mi iszkol kifelé alóluk. Vigyázott, nehogy
elkeverje a mütyüröket. Az anyjának megvolt az a képessége, hogy azonnal
kiszúrta, ha valami egy kicsit is elmozdult a helyéről, vagy nem úgy állt,
ahogy hagyta. Néha mintha azt is felfedezte volna, ha a lányai csak ránéztek
valamire.
Az ágy alatt egy méretes szemeteszacskót látott.
Belenézett, de elsőre fogalma sem volt, mi az, amit lát.
Por? Kagylóhéjak?
A fény felé fordította a zsák tartalmát, megnézte közelebbről is. Csontok
voltak azok, hamuval keverve.
Emberi csontok.
Sami biztos volt benne, hogy Kathy Loreno csontjai.
Hát ki másé lehetne?
Dave Knotek már jó ideje nem járt otthon Raymondb.an. Számos okból.
Először is azért, mert a munkahelye messze volt. Másodszor meg azért,
mert eltekintve a lányoktól, nem volt semmi, ami hazaszólította volna. A
felesége a legkevésbé. Shelly állandóan válással fenyegetőzött, legtöbbször
a fizetési csekk miatt – de sosem váltotta be a fenyegetését. Dave az utolsó
fillérig elküldte neki a fizetését, és úgy tűnt, Shelly ennél többet nem is vár
tőle.
Végül egy telefonhívás lendítette a helyes irányba, az apósa új felesége
hívta azzal a kérdéssel, hogy miért nem látogatta meg Torit már több mint
egy éve.
Dave azonnal visszavágott, kifogásokkal próbálkozott, de azok távolról
sem voltak elfogadhatók. Valójában ő maga sem tudta, hogy miért nem
megy haza. Nem mintha nem fordult volna meg a fejében. Ráadásul a
főnöke minden pénteken megkérdezte, hogy hazamegy-e a hétvégére, és
Dave mindig azzal válaszolt, hogy nem, másnap úgyis vissza kéne jönnie.
– Marhaság – intette le ilyenkor a főnök;
– Látta a szememen, hogy haza akarok menni – borongott még évek
múlva is Dave.
A telefonhívás után hosszan töprengett. Végül Istenhez fordult
útmutatásért.
Felelj nekem, kérlek, Istenem, idézte fel az imáját. Kérlek, segíts. Mondd,
mit tegyek?
Akkoriban se pénze nem volt, se kocsija. És Isten mégis meghallgatta az
imáját. Dave szerint maga Isten beszélte rá, hogy tartsa be az ígéretét, és
látogassa meg az otthonát. A főnöke, maga is családos ember, kölcsönadta
neki az öreg Cadillacjét. Istenverte egy benzinfaló volt az a kocsi, de mégis,
Isten kézzelfogható válasza Dave imáira.
 – Péntekenként délután ötkor végeztünk. Szörnyű csúcsforgalom. A cég
teherautóját vezettem Sedro-Woolleyből Oak Harborig. Onnantól
padlógázzal tovább, hogy még elérjem a kompot. Végig az úton. Éjjelre
értem haza, néha éjfélre, de előfordult, hogy hajnali egykor futottam be.
Shelly vacsorával várt. Tori se feküdt még le. Minden szép és jó volt. Tori
örült. Shelly is örült. Én is örültem.
Mindenki boldog volt. Vagy legalábbis annak tűnt.
Másnap aztán Dave elindult visszafelé.

* Autoimmun betegség, amely többek között lázzal, mellkasi fájdalommal, hajhullással,

gyengeséggel, kiütésekkel jár.
 ÖTÖDIK RÉSZ

Ron,
a bűnbak

Negyvenkilencedik fejezet

Sami akkor hallotta először Ron Woodworth nevét, amikor az anyja

betelefonált a főiskolai hálójába, és említést tett egy „új barátjáról”. Ez a
barát, mesélte Shelly, most éppen egy idős hölgynek segít, akinek több tucat
macskája van, de kilakoltatták a lakásából, a Riverview negyedben lakott,
közel a Grays Harbor főiskola kampuszához. Shellynek végre sikerült
munkát találnia, szociális gondozó lett egy időseket segélyező hivatalban
Raymondban. Ron és ő az új munkahelyen találkoztak a macskás hölgy
ügyében.
– A néni motyóját berámoltam a fészerbe. Megkérdeztem, nem akar-e
beköltözni hozzánk, de azt mondta, saját lakást szeretne.
Az jó, gondolta Sami. Hatalmas megkönnyebbülést érzett. Senkinek sem
kívánta volna, hogy összeköltözzön az anyjával.
– Ron – mesélt tovább Shelly – majdnem az összes macskának talált új
gazdát. Volt vagy nyolcvan.
Nyolcvan macska egy kis házban, gondolta Sami, na, az már több mint
undorító.
– Rendes ember lehet ez a Ron – mondta.
– Igen, és nagyon szereti a macskákat!
Tény és való, Ron maga is számos macska gazdájának mondhatta magát.
Tori akkoriban szokott rá arra, hogy iskola után meg-meglátogassa Ront a
lakókocsijában. Bűzlött a hely, de Ron, mint mindenki, aki több macskával
él együtt, mint amennyiről gondoskodni képes, észre sem vette a szagot.
Ron nem nőtt túl nagyra, de Saminek, amikor először találkozott vele,
feltűnt, hogy mekkora pocakja van: úgy lógott ki a nadrágjából, akár egy
óriás nőkre méretezett tampon. A haja már ritkult a feje búbján, de hátul
még hosszú volt, varkocsba kötötte, és egy gumival fogta össze. Volt
fülbevalója, voltak ékszerei, látszott, hogy büszke a külsejére. Amúgy
valaha újságíró volt a helyi lapnál, és ápolói képesítést is szerzett; csak hát
mostanában épp „nehéz idők jártak rá”, ráadásul a munkahelyét is
elvesztette.
Gyors esze volt és gunyoros humora, Sami azonnal megszerette.
Amíg Ronnál volt, Tori legszívesebben az egyiptológiai könyveit
lapozgatta: ez volt Ron hobbija, szívesen mesélt az ókori egyiptomi
istenekről, a mitológiáról. Ez mindennél jobban érdekelte. Beszélt az élet
fontosságáról és az élet utáni tartományról.
Később, amikor az anyja azzal állt elő, hogy Ron hajlamos az
öngyilkosságra, Tori ezekre a látogatásokra gondolt vissza.
– Sosem követne el öngyilkosságot – szögezte le.
Nagyon megszerette Ront, aki néha megengedte, hogy megverje sakkban
vagy kártyában. Egy idő után Ron bácsinak szólította. Barátot talált benne,
és azt remélte – bár sose mondta ki -, hogy szövetségest is.

Ron Woodworth 1992 nyarának vége felé költözött South Bendbe Gary
Neilsont, a barátját és tizenhét év óta élettársát követve. Gary nővére már
amúgy is errefelé lakott, 1995-ben pedig Ron szülei is ideköltöztek
Kaliforniából, a fiuk beszélte rá őket az apja egészségi állapota miatt.
 Valójában az, hogy Pacific megyébe települtek át, egyfajta új kezdetet
jelentett Ron és Gary viszonyában, ami akkoriban meglehetősen feszültté
vált. Szó, ami szó, Gary azzal vezette fel a költözködés gondolatát, hogy
Ron vagy vele jön, vagy egyedül marad. Ron egy pillanatig se mérlegelt.
Gary volt az élete szerelme, hallani sem akart róla, hogy különváljanak.
Csakhogy az apja 1996 júniusában meghalt, és ettől Ron viselkedése
megváltozott. Mégpedig gyökeresen. Hirtelen kiderült, hogy alkalmatlan
ápolónak, sőt beszélgetni sem képes, annyira szórakozottá vált. Egész
eddigi életében barátságos, nyitott ember volt, most meg egyszerre befelé
forduló, mogorva fráter lett belőle. Gary osztozott a társával a gyászában,
de nem tudott többé együtt élni vele: 1997-ben a kapcsolatuknak végképp
befellegzett.
Ront megviselte a szakítás. A fájdalom leteperte és robbanékonnyá tette.
Amikor Gary a szakítás után pár nappal megjelent a lakókocsinál, hogy
elvigye a holmijait, azt kellett látnia, hogy Ron lecserélte a zárat, és nem
hajlandó ajtót nyitni.
– Nem akarta ingyen kiadni a dolgaimat – panaszolta fel Gary évek
múlva. – Azt mondtam neki, ha annyira ragaszkodik hozzájuk, hát tartson
meg mindent.
Másnap visszatért, hogy elvigye mindazt, amit Ron kitelepített a
fészerbe. Soha többé nem álltak szóba egymással, nemhogy személyesen,
de még telefonon sem. Egy hónappal később Ron levelet írt Garynek azzal,
hogy sem ő, sem az anyja nem kívánják látni többé.
Most, hogy váratlanul magányos lett, Ron Woodworth kezéből kezdett
kicsúszni az élete, szűk baráti köre mélységes aggodalmára. Az egyik
aggódó barátja Sandra Broderick volt: vele a kilencvenes évek elején együtt
dolgozott a kaliforniai Sacramentóban, a McClellan légi támaszponton. Ron
ideköltözése után nem sokkal Sandra is erre a környékre települt át. A
földrajzi közelség sokat segített abban, hogy a barátságuk megmaradjon, de
valódi vonzalom is élt közöttük.
Ron néha tényleg elmormolt néhány alig leplezett fenyegetést, hogy
„nincs többé miért élnie” – ám öngyilkosságról soha egy szót sem beszélt.
És ahogy Tori, úgy Sandra is bízott benne, hogy az ókori egyiptomiak
hitvilága kikergeti a fejéből az efféle gondolatokat, bármilyen súlyosra
forduljon a helyzet.
Sandra még 1999-ben is úgy látta, hogy Ron gondokkal küzd, így hát
felajánlotta, hogy az anyjával együtt költözzenek be az ő öt hálószobás
házába Tacomában. Ron köszönte szépen a meghívást, és el is ment
megnézni a helyet. Azt mondta Sandrának, egyelőre szeretne ott maradni,
ahol van, jóllehet semmiképpen sem akar South Bendben vagy
Raymondban élni, ahol bármikor összefuthat az Aberdeenben lakó Garyvel.
Inkább, újságolta el Sandrának, beköltözik a barátaihoz, Shelly és Dave
Knotekhez, akik azt tervezik, hogy vesznek egy házat Oak Harborban.
Csakhogy a házvételből még 2000 júliusára sem lett semmi, Sandra pedig
új híreket kapott a légierőtől ismert barátjáról. Ron anyagi gondok közt
vergődött. Pénzre volt szüksége, hogy kifizethesse a lakbérhátralékát a
lakókocsiparkban, Willapában. Sandra ötezer dollárral segítette ki, nehogy
hajléktalanná váljon.
Később egy közös barátjuktól azt hallotta, hogy Ron kétezer dollárt kért
kölcsön ügyvédre a lakókocsi tulajdonjogáról szóló perhez.
Ahogy meghallotta ezt a hírt, máris hívta Ront. Ron úgy tett, mintha
maradéktalanul ura lenne a helyzetnek.
– Azt mondta, adott ezer dollárt Shelly Knoteknek, hogy kerítsen
ügyvédet – mesélte később.
Sandra gyanút fogott. Megkérdezte Ront, hogy hívják az ügyvédet.
 – Azt felelte, nem tudja, majd megkérdezi Shellytől, elvégre ő bérelte fel.
De nekem még azt sem sikerült megtudnom, hogy egyáltalán létezik-e ez az
ügyvéd vagy sem.
Nem sokkal ezután Sandra meglátogatta Ront és a mamáját a
lakókocsiparkban.
Váratlanul beállított Shelly is, mire Sandra látogatásának vége szakadt.
Akik ismerték Shellyt, később felfigyeltek rá, hogy mindig így szokta
megjelölni a területét.
 Ötvenedik fejezet

Ron az ötvenes évei közepét taposta: késő volt ahhoz, hogy mindent
újrakezdjen. Elvesztette az otthonát, az apját, és végül a szerelmét is.
Ráadásul az anyjával is elidegenedtek egymástól, akivel azóta, hogy
Ronnak 1999-ben ki kellett költöznie a lakókocsijából, egy fedél alatt éltek.
Ám a legrosszabb az volt, hogy elvesztette a macskáit. Shelly azt mondta
Torinak, azért veszi magukhoz Ront, hogy segítsen neki újra talpra állni.
Tori pedig nem tudhatta, hogy az anyja pontosan ugyanezekkel a szavakkal
indokolta meg Dave-nek, hogy miért fogadja be Kathy Lorenót a házukba
és az életükbe.
– Segítenünk kell neki – magyarázta akkor Shelly Dave-nek. – És közben
ő is segíthet nekünk.
Shelly szinte vörös szőnyeget terített Ron lába elé, ahogy beköltözött, és
Sami régi szobáját adta oda neki. Lett ágya, komódja, éjjeliszekrénye
lámpával. Utóbbi különösen jól jött, mert egy csomó könyvet is elhozott a
személyes holmijával együtt az anyja lakásából.
Dave nem sokat hallotta korábban Ron Woodworth nevét, vagy ha igen,
hát az egyik fülén be, a másikon ki. Jó oka volt erre. Akkor még Oak
Harborban dolgozott a Whidbey-szigeten, így jóformán sosem volt otthon,
és nem nagyon érdekelte, mi folyik ott. Csak akkor tudta meg, hogy Ron
beköltözött, amikor egy nap hazament a Monohon Landing Roadra.
Shelly maga volt a megtestesült bűbáj, ahogy a két férfit bemutatta
egymásnak.
– Ő itt Ron, a barátom. Tudod, ő meleg – tette hozzá gyorsan. –
Kipaterolták a lakásából, úgyhogy mostantól nálunk fog lakni, és majd
sokat segít nekünk.
 Az igazság az, hogy Dave-et ez egyáltalán nem érdekelte. Az sem zavarta
volna, ha Shelly és Ron összeszűrik a levet. Sőt, örült volna. Dave ki akart
jutni innen. Elege volt az állandó stresszből, amit a Shellyvel közös életük
jelentett, elege a szűnni nem akaró rémtörténetekből, amikkel neki kellett
zsonglőrködnie.
Meg az örökös titkolózásból.
– Csak arra vártam, hogy Tori megnőjön, és én elmehessek – vallotta meg
később. – Három, legfeljebb négy évet kell még kibírnom, aztán mehetek,
amerre látok.
Shelly még azt is megemlítette, hogy Ron egyszer-kétszer bébi–
csőszködött Tori mellett, és mindig hűségesnek és megbízhatónak
mutatkozott.
Ron és Dave kezet ráztak. Alacsony ember volt Ron, az orrán vastag
pápaszem ült. A fülében és a nyakában arany ékszerek csillogtak, köztük
egy kopt kereszt.
– Rendes fickónak tűnt – mesélte Dave. – Én meg már nagyon
kikívánkoztam az otthoni állandó cirkuszból. Csak éppen nem léptem le
időben.

Bassza meg!
Ilyen és ehhez hasonló szárnyas szavak reppentek fel Sami ajkáról, amikor
megtudta, hogy Ron beköltözött az anyjához és a húgához. Ennek, nem lesz
jó vége, tette hozzá magában, mielőtt visszaszívott volna mindent. Amúgy
ezt csinálta egész életében. Volt annyi esze, hogy felismerje, ami az orra
előtt van, ám az örökös túlélő üzemmódban elsajátította azt a kivételes
képességet, hogy bármit félvállról vegyen.
 Arra az álláspontra helyezkedett, hogy mindannak dacára, amit az
anyjáról tud, attól még nem fogja megismételni magát a történelem. Látta,
miket művel az anyja az apjával, Kathyvel és másokkal. Tudta, hogy Shelly
számára egyedül ő maga a fontos, azaz mindig neki kell a központban
lennie. Mindent Shelly tart kézben. Shelly a nagyfőnök. Csakhogy Ron az
Ron. Ő nem Kathy. Ő nem Dave. Sami biztos volt benne, hogy Ron képes
lesz kiállni magáért.
Így gondolta. Így kívánta. Ezért imádkozott. Az elgondolás a legjobb
esetben is gyenge lábakon állt. Csaknem azonnal megmutatkoztak az első
figyelmeztető jelek, amelyek arra utaltak, hogy téved, méghozzá nagyot
téved.
Amikor először hazalátogatott, azt látta, hogy az anyja és Ron
szerelmesen burukkolnak, akár egy galambpár. De már akkor is észrevette,
hogy Ron kiszolgálja Shellyt, és mindent megtesz, amit kér.
– Igen, Shelly drágám – ez volt a válasza Shelly minden kérésére.
Shelly ilyenkor vagy átölelte és megköszönte a kedvességét, vagy
leszidta, igaz, kedveskedve, ahogy az anya a buta gyerekét, aki nem érti,
hogy mit kértek tőle, és az miért olyan fontos.
Ha eljött az este, Shelly személyesen hívta az asztalhoz.
– Gyere, Ron, edd meg a vacsorádat!
– Nahát! – lelkendezett Ron. – Istenien néz ki, Shelly drágám!
Nem érdekelte, hogy mit lát a tányérján. Ron szemében minden, amit
Shelly készített, igazi gasztronómiai csúcsteljesítménynek számított, akár a
tévé főzőműsoraiba is belefért volna.
A kezdeti meleg fogadtatás azonban hamar hűlni kezdett.
Körülbelül két héttel a beköltözése után kezdett változni a helyzet. Tori
azt vette észre, hogy Ron idegesíti az anyját.
 – Látom, forgatod a szemed – dörrent rá. – Nem mondhatnám, hogy
tetszik!
– Bocsáss meg, Shelly drága.
– Te most sértegetni akarsz, hogy ilyen hangot használsz velem szemben?
– Bocsáss meg, drágám – hőkölt meg azonnal Ron.
Aztán bekerültek a jelzők is a beszélgetéseikbe.
Durva, becsmérlő jelzők. Tori el se akarta hinni, hogy az anyja így
beszéljen a barátjával.
– Velem egy nyomorult buzi ne beszéljen így! – csattant fel egyszer
Shelly. – Undorodom tőled, Ron! Tűnj a szemem elől, a kislányomnak meg
a közelébe se merészkedj! Rossz hatással vagy rá.
Aztán minden még rosszabb lett.
Sokkal, de sokkal rosszabb.
Az az igazság, hogy Ron beköltözésével Tori élete könnyebb lett. Az
anyja most már nem vele foglalkozott, hanem a Monohon Landing Road új
lakójával. És ha idáig Tori volt a céltáblája Shelly durva túlkapásainak
bármilyen apró botlásért, hát mostantól Ron lett az állandó áldozat.
– Egyszer csak megjelent a szemében az a kegyetlen szikra, aztán vagy
megütötte, vagy kivitte a ház mögé, az udvarba. Hogy ott mit csinált vele,
nem tudom, engem felküldött a szobámba.
És ez a forgatókönyv minden áldott este adásba került.
Sőt, nappal is. Ron nem kapott többé meghívást, hogy Tori és az anyja
társaságában ehessen. Shelly már csak vizet és pirítóst adott neki, hozzá
naponta kétszer egy marék pirulát.
– Miféle gyógyszert adsz neki? – kérdezte Tori többször is.
– Altatót – felelte Shelly -, hogy lenyugodjon.
Szinte az első pillanattól fogva, hogy Shelly rákapott a kegyetlenkedésre
és arra, hogy pirulákkal tömje, Ron megváltozott.
 – Az egyik legokosabb ember volt, akit ismertem, de amióta nálunk
lakott, mintha elfelejtett volna mindent – elevenítette fel a múltat Tori. –
Már nem is önmaga volt. Mintha ott sem lett volna.

Shelly kilakoltatta Ront az emeleti hálószobából. Egyszerű, lényegre törő és

villámgyors akció volt, ahogy a bűvészek rántják ki egyetlen hirtelen
mozdulattal az asztalterítőt a poharak és tányérok alól. Jóformán mindenét
elkobozta Ronnak, aztán közölte vele, hogy innentől fogva a
számítógépszobában, a padlón alszik. Miért, miért nem, Ron egyszer sem
tiltakozott Shelly egyetlen parancsa ellen sem. Ráadásul már amúgy is csak
hébe-hóba fordult meg a házban. Shelly egy végtelen hosszú listát nyújtott
át a teendőiről, és ezek java részét az udvaron kellett elvégeznie.
És jött a következő lépés: a mosdóhasználat megrendszabályozása.
Ronnak engedélyt kellett kérnie, ha vécére akart menni. A szobája fent volt,
a fürdőszoba pedig lent, ahol Shelly őrizte a díványt, tehát semmiképen sem
kerülhette el az engedélykérést.
– Shelly drága, kimehetnék a mosdóba?
Azonnal megkapta a választ: nem.
Ahogy a bűvészek szokták az asztalterítővel.
– Mármint bent, a házban nem – tette hozzá.
– De hát akkor hol, drágám?
– Intézd el kint. Semmi kedvem buzikkal osztozkodni a fürdőszobámon.
Így is lett.
Ha pedig Ronra éjjel jött rá a szükség, egy kólásüvegbe pisilt, aztán egész
nap azt rejtegette.
 Egyre töri a számítógépszobában dolgozott, Ron pedig még nem ment ki
az udvarra, hogy nekilásson a teendőinek, Tori meglátta nála a kólásüveget.
Nem is értette, miért nincs elég magához való esze Ronnak. Ha Shelly
megtalálja – márpedig biztos, hogy megtalálja -, akkor megbünteti. Miért
nem engedelmeskedett neki? Amikor pedig tudja, mi vár rá? Nagyon mérges
lett.
– Mit keres nálad az az üveg? – kérdezte vádlón.
– Bocsáss meg, Tori! – válaszolta zavart képpel Ron. – Nagyon sajnálom.
Amikor Tori később visszajátszotta magában a jelenetet, rettentően
elszégyellte magát. Úgy emlékezett, hogy túl szigorú volt vele, pedig
egyáltalán nem haragudott rá. Csak nem akarta, hogy az anyja megint
üvöltözzön a szerencsétlennel.
Azt nem kötötte Ron orrára, hogy ő ugyanezt csinálja. Ha el akarta
kerülni, hogy az anyja éjjel felébredjen a lépcső nyikorgására, ő pedig
hallgathassa az ilyenkor szokásos fejmosást, ő is egy üvegbe pisilt. Csak
éppen reggel kiöntötte az ablakon.
Istenem, miért nincs egy kicsivel több esze ennek a Ronnak, mormolta
némán.

Shellynek időről időre eszébe jutott, hogy megkérdezze a legkisebb lányát,

emlékszik-e még Kathyre. Hiszen fényképek is készültek kettejükről,
amikor Tori még csecsemő volt. Rémlett neki, hogy Kathy egy időben része
volt az életüknek, de hogy milyen úton-módon került a családba, arról
fogalma sem volt. Azt pedig végképp nem értette, hogy miért kérdez az
anyja ilyesmiket.
– Kérdezősködött valaki Kathy felől?
– Nem, anyu.
– Az iskolában sem? A szomszédok sem?
– Nem – rázta a fejét Tori. – Esküszöm, hogy nem.
 Ötvenegyedik fejezet

Az irodisták a gondozóotthonban, ahol Shelly dolgozott, egyszerűen

képtelenek voltak felfogni, hogyan lehetett az új kolléganőjükből ügyintéző.
Tényleg? Ügyintéző? Shelly fittyet hányt minden létező szabályra, amikor
az ápoltjaival foglalkozott, hol agyondédelgette őket, hol meg ügyet sem
vetett rájuk.
2000 decemberében, röviddel azután, hogy munkába állt, a főnöke két
feljegyzést írt róla. Az elsőt azért, mert azt mondta egy ápoltnak, hogy nem
kell bevennie a gyógyszert, amivel a frászt hozta a többiekre: ha egy
ügyintéző belebeszél az orvosok dolgába, annak tragikus, ráadásul
visszafordíthatatlan következményei lehetnek. A másik feljegyzés arról
szólt, hogy Shellyt bepanaszolta egy alacsony jövedelmű ápolt, azzal
vádolta, hogy megszöktetett egy értékes, kézzel varrott asztalterítőt.
Shellynél azonnal kész volt a válasz: azt a térítőt ajándékba kapta az
ápolttól, mert segített neki új lakást találni, miután kilakoltatták. A kérdéses
ápolt azonban nem egészen így emlékezett a históriára.
Shelly hamarosan rákapott arra, hogy a szemébe hazudjon a kollégáinak.
Apróságokkal kezdte, de ahogy múlt az idő, egyre komolyabb
hazugságokkal állt elő. Túlórákat fabrikált magának. Állandóan elkésett.
Néha azzal védekezett, hogy ki kellett ugrania egy ügyfélhez, de a többiek
sehogy sem értették, hogy mit keresett bárkinél is olyan korán. Az egyik
munkatársának égre-földre megesküdött, hogy szétküldte az otthon
karácsonyi üdvözlőlapjait – valahogy mégsem kapta meg azokat senki.
Amikor részt kellett volna vennie az otthon karácsonyi ünnepségén
Aberdeenben, azzal mentette ki magát, hogy neki senki sem szólt róla.
Amúgy – bár az ünnepséget munkaidőben rendezték – nem is tudna részt
venni, mert épp akkorra terveztek el valamit Dave-vel. Lebukott azzal is,
hogy az otthoni telefonja rögzítőjén meghallgatta ugyan az iroda üzeneteit,
de rögtön törölte, arra már nem vette a fáradságot, hogy az érintett
munkatársait is tájékoztassa róluk.
2001 januárjában elkészült a jelentés Shelly teljesítményéről; azt, hogy
lehetne jobb is, ő sem tagadta, meg is ígért mindent a felettesének, de a
következő hónapokban egyre rosszabbul teljesített.
A főnök Shelly egyik munkatársának a véleményét is mellékelte.
,,[A kolléganője] képtelen megbízni benne. Azt állítja, hogy Michelle
hazudozik és hátramozdít. [A kolléganő] úgy látja, hogy Michelle-nek kitelt
a becsülete a munkatársai előtt."
Amikor egy férfi kollégája nem volt hajlandó elárulni, hogy mikor van a
születésnapja, Shelly a háta mögött felhívta a feleségét, és tőle megtudta. A
mondott napra születésnapi meglepetésbulit szervezett az illetőnek lufikkal,
sütikkel, mindennel.
Meghívott rá mindenkit, kivéve azt a kolléganőt, aki a hanyag munkája
miatt panaszkodott rá. Tűpontos tőrdöfés volt, egyenesen a kolléganő
hátába. Pedig korábban barátnők voltak. És nemigen akadt nő – ha akadt
egyáltalán – a városban, akit a barátnőjének nevezhetett volna. Azt, hogy
panaszkodott rá, Shelly főbenjáró árulásnak érezte.
– Még szerettem is ezt a némbert – füstölgött a többieknek. – A lányai
együtt játszottak az enyéimmel.
Ám a barátságnak vége szakadt. Megsértették, Shelly tehát háborúba
indult.
– Sose tudhatod – fújta meg a riadót -, hogy milyen messzire hajlandók
elmenni egyesek, hogy megkapják, amit akarnak.
Shelly siralmas teljesítményértékelését követően, 2001. január 20-án Ron
Woodworth levelet írt a gondozóotthon igazgatójának, amelyben
dicshimnuszt zengett arról, ahogy az asszony gondozta az édesanyját.
Elismerte a főnök munkáját is, hogy milyen segítőkész és udvarias – de a
legpirosabb piros pontot mégiscsak Shelly kapta tőle.
Az ő szemében Shelly egyetlen volt a milliókból.
„A bürokratikus intézmények dolgozói általában gyorsan megtanulják,
hogy csak a szükséges minimumát végezzék el a munkájuknak, az is elég
ahhoz, hogy megtarthassák az állásukat. De annál egy mozdulattal se
többet! Ami mélységesen szégyenletes, egészen biztos, hogy nem ez a helyes
út. Knotek asszony azonban tudja, sőt, őszinte hittel vallja, hogy az igazi
közszolgának túl kell lépnie a minimumon, ha valóban segíteni akar a
számtalan gonddal küszködő betegeken. Én pedig rengeteg történetet
hallottam Raymondból, amelyek épp ezért dicsérik Knotek asszonyt; hogy
szilárdan kitart a betegei mellett, amikor azok a gondjaikat igyekeznek
orvosolni. Az én édesanyámnak is ő segített, amikor az egyik szomszédja az
autójával véletlenül/elszakította anyám lakókocsijának az oldalát."
Aláírta a saját nevében, aztán odahamisította az anyja aláírását is.
Dicséretes próbálkozás volt. De kétségtelenül túl kevés, és túl későn jött.
2001. március 27-én Shelly írásbeli figyelmeztetést kapott: vágy összeszedi
magát, vagy fel is út, le is út. Ő és a felettese hosszan elvitatkoztak a
figyelmeztetés összes pontjáról, de végül abban állapodtak meg, hogy a
leirat többé-kevésbé megfelel a valóságnak. Ám sem Shelly teljesítménye,
sem a tekintélye nem javult a találkozót követően.
„A felvetésekre Michelle Knotek harcias védekezéssel válaszolt. M. K.
közölte velem, nem hajlandó elfogadni, hogy úgymond »újra sarokba
állítsák«."
Még azon a tavaszon telefonhívások garmadája árasztotta el az otthont,
mind arról szólt, hogy micsoda remekbe szabott munkát végez Shelly. A
kollégák biztosak voltak benne, hogy ő áll az összes hívás mögött, így
akarja megmenteni a munkáját. Csakhogy a kampánya eleve bukásra
ítéltetett.
2001. május 9-én Shellyt felfüggesztette a felettese. Ettől Shellyben
alaposan felment a pumpa – ő legalábbis akkor így nyilatkozott. És amúgy
Shelly-módra újra nekilátott, hogy írásban, pontról pontra ízekre szedje a
felettes feljegyzését. Azt tervezte, hogy fellebbezést nyújt be.
A felettese a következőket j egyezte fel a találkozójukról:
„Azt állítja, hogy nem kedvelem. Hogy aljasul viselkedtem vele. Hogy úgy
hallgatom ki, mint valami rendőr. Zokogott. Azt mondta, hogy a vérnyomása
180/120-ra szökött fel. Hogy különvált a férjétől, ezért mindenképpen
munkára van szüksége."
Néhány héttel később Shelly újabb jelentős lépést tett – és megint csak a
rossz irányba. Most már „ellenséges” terepnek mondta a munkahelyét.
Egyre zavarodottabban viselkedett, miközben folyamatosan ígérgette, hogy
javít a munkateljesítményén.
„M. K. azzal vádol, hogy »pikkelek rá« – írta a felettese. – Azt állítja,
hogy nem hallgatom meg, viszont kémkedem utána."
A főnök rákérdezett azokra a névtelen telefonhívásokra is, amelyekben
Shelly egyik kolléganőjére panaszkodtak.
– Ron Woodworth és ön barátok, ugye? – akarta tudni a felettes.
– Nem igazán – mismásolt Shelly.
A főnök elhallgatta előle, hogy a hívásokat lenyomozták, és mindegyik
mögött Ron árnyéka sejlett fel. Azt sem említette, hogy a kolléga, akire a
névtelen telefonálók panaszkodtak, hallotta, hogy Tori Ron bácsinak szólítja
Ront; Ron pedig 1998-ben a „nővéreként” említette Shellyt. Arról is
hallgatott, hogy egy másik kolléga észrevett egy reklámtáblát Shellyék háza
előtt, amely „Ron Bácsi Parkolóját” hirdette.
 Azt viszont elmondta, hogy a kolléganőre vonatkozó panaszok
meglehetősen homályosak. De azt megint csak eltitkolta, hogy a kolléganő
nem érzi biztonságban magát a telefonhívások óta, azóta nappal is kulcsra
zárja az irodáját, így védi „a munkáját, az aktáit, a személyes terét”.
Shelly habozott egy kicsit, mielőtt válaszolt.
– Hát, Ron nem járt itt – jött zavarba Shelly. – Ron nagyon régen járt itt
utoljára.
Május 31-én hajnali fél négykor Shelly hangüzenetet hagyott az otthon
rögzítőjén. Jelezte, hogy egy váratlan családi esemény miatt nem tud
bemenni dolgozni. Ez volt a kezdete a munkájától való „hosszú
búcsújának”.
Alig három hét elteltével a munkaadója kitöltött egy 4849 dollárról meg
némi apróról szóló csekket, a lelépési pénzét. Ironikus mel– lékzöngeként
kirakták az Egészségügyi és Biztonsági Csoportból is, holott annak
korábban „megbecsült munkatársa” volt. Shelly nem fogadta jól a híreket.
Dührohamot kapott.
Még aznap reggel, amikor ő és Ron elautóztak az otthon ablaka előtt,
Ron a feltartott középső ujjával nyilvánította ki a véleményét a
kolléganőről, akinek Shelly állítólag az összes baját köszönhette.
 Ötvenkettedik fejezet

2001 nyarán Sandra Broderick, Ron régi barátja a seregből Tacoma

környékéről átköltözött a tengerpartra, Copalis Beachbe Washington
államban, valamivel több mint egyórányi autóútra Raymondtól, ahol Ron
élt Knotekék fedele alatt. A nő hiába hívta Ront egyszer, kétszer, sokszor,
mindig Shelly vette fel a telefont azzal, hogy Ron kint van az udvaron, vagy
nincs itthon. Ronnal egyszer sem tudott szolgálni.
Ami egyszerre volt aggasztó és fárasztó.
Egyszer aztán Sandra, amikor Shelly újra azzal állt elő, hogy fogalma
sincs, hol lehet Ron, nem hagyta magát lerázni. Elege lett ebből a
játszadozásból.
– Vagy idehívod a telefonhoz, Shelly, vagy rád küldöm a zsarukat.
Megteszem. Nehogy azt hidd, hogy csak viccelek!
– De ha egyszer nem tudom, hol van! – erősködött Shelly.
– Bejelentem eltűntnek – makacskodott Sandra. – Számíthatsz a
rendőrség látogatására.
Huszonnégy óra sem kellett hozzá, és megcsörrent Sandra telefonja. Ron
hívta. Súlyosbodtak az anyagi problémái, hadarta kásás, idegességtől
remegő hangon. Sőt, újabban jogi problémák is felmerültek.
– Bujkálok a rendőrök elől – tette hozzá. – Shelly padlásán dekkolok.
Letartóztatási parancsot adtak ki ellenem.
Sandra zajt hallott a háttérből. Valaki belehallgatott a beszélgetésükbe.
– Shelly! Tudom, hogy hallgatózol! – ripakodott rá. – Jobb lesz, ha
azonnal abbahagyod!
A telefon hirtelen kattant egyet.
Sandra feldühödött, de ez csak megerősítette az elhatározását, hogy segít
a barátján. Volt egy vendéglője, ott ajánlott neki munkát.
 – És lakhatsz nálam – tetézte a csábítást.
Ron egy New York-perc, azaz egy másodperc tört része alatt utasította
vissza az ajánlatot.
– Nem kell! – vágta rá. – Shell már talált nekem munkát. Egy házra
fogok vigyázni Seattle-ben.
Csevegtek még egy ideig, de nyilvánvaló volt, hogy sem a beszélgetés,
sem a segítségnyújtási ajánlat nem vezet sehova.
Sandra aggódott, de nem tudta, mitévő legyen. Ron felnőtt ember. Azt
állítja, hogy meggyűlt a baja a rendőrséggel, ő pedig többet, mint amennyit
már megtett, igazán nem tehet érte.
Egy hét múlva Shelly telefonált.
– Nagyon ráijesztettél Ronra – zsémbelt. – Rossz hatással vagy rá.
Szépen kérlek, Sandra, szállj ki Ron életéből!
– Nem fogok – kapta fel a vizet Sandra. – Ronnak olyasvalaki kell, aki
gondot visel rá. Te pedig nem viselsz rá gondot, Shelly.
És letették.
Sandrának természetesen igaza volt. Ron percről percre mélyebbre
süllyedt. Shellynek erről egy szót sem szólt, de a kampánya során, hogy őt
állítsa be a világ legjobb gondozójának, több vörös vonalat is áthágott. Nem
csoda, hogy még a nyáron levelet kapott az otthon ügyvédjétől azzal a
megszívlelendő jó tanáccsal, hogy tartsa távol magát az intézmény
területétől Raymondban, mert az alkalmazottak zaklatásnak és
fenyegetésnek tekintik a jelenlétét. A továbbiakban, így az ügyvédi levél, ne
próbáljon kapcsolatba lépni az otthonnal levélben vagy telefonon se.
„Ha megteszi, az alkalmazottak értesítik a rendőrséget, amely engedély
nélküli behatolás gyanújával eljárást indít ön ellen."
Mióta Shelly Knotek belépett az életébe, Ron világa a jogi, anyagi és
családi problémák valóságos fekete lyukává vált. A lyuk peremén, akár egy
üst mellett, Shelly állt, és csak kavarta és kavarta és kavarta.
 Ötvenharmadik fejezet

Ron még ekkor, ötvenhat évesen is magán kívül volt attól, hogy ő és az
anyja, Catherine Woodworth összevesztek.
Ráadásul maga mellett tudhatta új barátját, Shelly Knoteket, aki, mint
később egyértelműen bebizonyosodott, csak tovább nehezítette a helyzetét.
Catherine már korábban is panaszkodott a családnak, hogy Ron– tól akár
meg is halhatna, úgy elhanyagolja az ápolását. Ron felháborodott, amikor a
fülébe jutott, hogy mivel vádolja az anyja. Shelly pedig szította a tüzet, azt
sugalmazta, hogy a családja már be is panaszolta a hatóságoknál, amiért
ilyen mostohán bánik az anyjával. De mielőtt kiszállnának vizsgálódni,
javasolta Shelly, az lenne a legjobb, ha Ron felkészülne az ellentámadásra.
Ron – Shellyvel a háta mögött – neki is gyürkőzött, hogy pontról pontra
összeállítson egy listát mindarról, amit fiúi kötelezettségei elhanyagolásával
kapcsolatban igazságtalannak tartott. A legsúlyosabb vádja az volt, hogy az
anyja, aki leszokott a takarításról a lakókocsijában, azt adta be a szociális
hivatal embereinek, hogy a lakókocsi Ron macskái miatt lett tele bolhával.
„Én az anyám igényei szerint gondoskodtam a lakóteréről. Ha azt
kívánta, hogy takarítsak ki nála, azonnal megtettem. A macskáim beltéri
állatok, amikor átköltöztettem őket anyámhoz, még nem voltak bolhásak."
A bolhákért a szomszédot, illetve a szomszéd kint tartott kutyáit
hibáztatta.
„2000 szeptemberében, amikor elköltöztem tőle, anyámon még alig akadt
néhány bolhacsípés. A bolhák hirtelen elszaporodásáról szóló panaszok a
kiköltözésem után kezdődtek, de még az előtt, hogy anyám az én
megkérdezésem nélkül kiakolbólította a lakókocsijából a macskáimat."
Ron erről mit sem tudott, de Shelly azon igyekezett, hogy éket verjen közé
és a család többi tagja közé. Épp úgy, ahogy Kathyt idegenítette el az
övéitől. Vagy ahogy Dave-et. Valójában kettős szerepet játszott, mint Ron
jótevője és ellenlábasa. Udvarolgatott Ron anyjának, és szította a Ron miatti
elégedetlenség tüzét a család többi, Michiganben élő tagjában. Hívogatta a
Woodworthokat, siránkozott, hogy nem is érti, mi történt Ronnal, amíg el
nem érte, hogy mindenki őt tartsa Catherine első számú védőügyvédjének.
– Én kétévesen veszítettem el az anyámat – búgta a telefonba Ron
kisebbik öccsének, Jeffnek Ron háta mögött; egyébként csúsztatott,
tizenhárom volt, amikor az anyja meghalt. – A ti mamátok nekem olyan,
mint az én saját, sosem volt édesanyám.
És tódította tovább, azt mondta, a férje, Dave is valósággal odavan
Catherine-ért.
– A mamátok tortát sütött neki a szülinapjára, Dave könnyekig
meghatódott.
Megnyugtatott mindenkit, hogy Ron maradhat náluk, amíg újra talpra
nem áll.
– Cserébe – idézte fel a beszélgetésüket Jeff – kereken kimondta, mit vár
el Rontól: azt, hogy etesse a kutyákat, a macskákat meg a lovakat. De
semmi komolyabbat.
Ron azonban később, a családjának írt leveleiben panaszkodni kezdett a
Knotek-házban rálőcsölt feladatokra. Shelly a maga részéről szintén
levélben cáfolta meg Ron vádjait, azt írta, ő külön meghagyta Ronnak, hogy
amikor ő nincs odahaza, Ron rakja ki a macskáit a házból. De ahogy
hazahozta az iskolából Samit, azt kellett látnia, hogy Ron nem
engedelmeskedett.
– Kértelek, hogy rakd ki őket! – csóválta mérgesen a fejét.
– Jól elvannak itt is – feleselt Ron. – Velem vannak, és vigyázok rájuk.
 Shelly dühbe gurult, ráförmedt Ronra, hogy látni sem akarja idebent a
macskákat a papagáj miatt.
– Jó, de mondtam már, hogy vigyázok rájuk – hátrált meg Ron.
– Nem figyelsz arra, amit mondok! – intette le Shelly. – Azt mondtam,
látni sem akarom őket a házban!
– Jó, jó, hibáztam. Bocsáss meg! – adta meg magát Ron.

2001. október elsején Ron, Shelly éber tekintetétől kísérve, válogatott

sértésektől hemzsegő levelet írt az anyjának. Megbántam mindent, amit
érted tettem – ez volt a levél lényege.
Emikor apát és téged ideköltöztettelek, nem hittem volna, hogy épp te
leszel az, aki hátba döf. Mindketten tudjuk, apa nagyon szomorú lenne, ha
megtudná, milyen kegyetlenül bántál velem és a macskáimmal. Apa akkor
se bántott volna egy állatot, ha az élete múlt volna rajta."
Közölte az anyjával, hogy látni sem kívánja többet, és a gyilkosának
tartja.
„1997. június 8-án Gary Neilson elhagyott, és ezzel meggyilkolt mint
férfit. Nos, gratulálok: 2001. október elsején te betetőzted Gary
mesterművét, megfosztottál attól a büszkeségtől, hogy Woodworth lehetek."
Epétől csöpögő küldeményét azzal zárta, hogy nincs anyja többé.
„Számomra aznap, hogy meggyilkoltad a macskáimat, meghaltál.”
Két nap múlva Garynek is írt egy levelet: szentül megfogadta, hogy ez
lesz az utolsó.
„Azóta, hogy ’97 júniusában meggyilkoltál, semmi részvétet nem mutattál
irántam. Zsugori és önző voltál, nemtörődöm, tisztességtelen..."
Alig négy nappal az első után újabb levelet fogalmazott az anyjának.
 Asszonyomnak szólította, és újra megátkozta a macskákkal szembeni
árulása miatt. Azt írta, Seattle-be költözik, „ahol talán sikerül kiűznöm az
emlékeim közül az áruló anyámat".
És még ugyanezen a napon háromoldalas levelet írt a bátyjának és a
nővérének is a Közép-Nyugatra. Felsorolta, mi mindent követett el ellene az
anyja, felpanaszolta az „égbekiáltó kegyetlenséget, hogy imádott
macskáimat kikergette a hidegbe". Érthető, ha ezek után nem akart
gondoskodni róla. Végül is nem bízhatott benne, a látványát sem bírta
elviselni.
A levélben megemlítette azt is, hogy mindez akkor történt, amikor Shelly
házába költözött, és mert ide nem hozhatta magával a macskáit, megkérte
az anyját, hogy ő gondoskodjék róluk, legfeljebb egy hétig. És lám, az
anyja „három napon belül” kitette a szűrüket.
„Hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, innentől fogva mosom
kezeimet: többé nem az én felelősségem, hogy anyámról gondoskodjam. Sőt,
valójában annyira feldühített, hogy elhatároztam, hamarosan beadom a
kérvényt, hogy megváltoztathassam a családnevemet.”
Nekik is megírta, hogy Seattle-be költözik, ahol új családnévvel kíván
élni: az új nevet nekik még csak elárulná, ha megígérik, hogy nem mondják
el az anyjuknak.
Megadta nekik Shelly telefonszámát, ha el akarnák érni, ezen keressék.
„Hogy megőrizzem a lelki egyensúlyomat, úgy döntöttem, hogy ezentúl
csak Michelle nagylelkű segítségével tarthatjuk a kapcsolatot egymással.
Michelle fájlalja, hogy anyám és közém kell állnia, mert mindkettőnk sorsát
a szívén viseli. Így aztán őt nem hibáztathatom semmiért. Mint rendesen,
ezúttal is nekem kell magamra vállalnom minden felelősséget.”
De hozzáfűzött még valamit, amivel mindenkinél kiverte a biztosítékot:
 „Fáj a szívem, de meg kell tennem, hacsak nem akarok valami még
súlyosabb bűnt elkövetni: valamit, ami egyelőre egyáltalán nem áll
szándékomban."
Ron testvérei és a mindig segítőkész Shelly nem azt olvasták ki ebből a
mondatból, hogy Ron öngyilkossággal fenyegetőzne – szerintük inkább
Catherine-t fenyegette veszély.
Végül pedig 2001. október 9-én Ron egy kézzel írott levelet küldött az
anyjának. '
„Asszonyom!
Értesítem, hogy engedélyt adtam Michelle Knotek úrhölgynek, hogy
elhozza minden személyes holmimat az ön házából, valamint
raktárhelyiségeiből. Hogy ő mit tesz a mondott tárgyakkal, az már nem az
ön dolga. Miután elhozott mindent, én végleg megszakítom a kapcsolatot
önnel. Imádkozom, hogy száz évig éljen tökéletes testi és szellemi épségben;
és hogy élete minden hátralévő napján eszébe jusson az a kegyetlenség,
ahogyan velem bánt. A felelősségemet ön iránt ezennel átruházom az
emlékeire. Tisztelettel: egykor szerető fia, Ron.”
És ezzel Ron végképp egyedül maradt. Nem volt többé senkije.
Egyedül Shelly.
 Ötvennegyedik fejezet

2001-re Lara Watson ráunt az eddigi karrierjére, hogy kórházakat és

idősotthonokat működtet: új kihívásokra vágyott. Amikor meghallotta, hogy
keresnek valakit egy monostor felújítására egy Sandy nevű oregoni
kisvárosban, hogy átalakítsák panzióvá és esküvői díszteremmé, kapva
kapott az alkalmon.
Shelly és ő már jó ideje nem beszéltek egymással. Lara nem bánta, hiszen
ahányszor beszéltek, lehetett szó akár Shelly rákjáról, Shelly és Dave
házasságáról vagy arról, hogy hogy megy Shane sora Alaszkában, a vége
mindig az lett, hogy a beszélgetés átalakult Shelly sehová sem vezető
monológjává, majd félbeszakadt.
2001 júliusának elején tehát, amikor Nikki felhívta, hogy ő is Oregonba
tart, ott akar munkát keresni, Lara majd az eszét vesztette az örömtől. Hát
persze! Lara és a legidősebb unokája mindig is szorosan kötődtek
egymáshoz. „Toppancs” Nikkit dajkálta csecsemőként, amikor Shelly
elhagyta a lányát. Lara a két nagyobbik Knotek lánnyal állandó
kapcsolatban maradt. Sami jól elvolt a főiskoláján, Nikki pedig
Bellinghamben. Mindketten jó úton jártak, Lara nem kis megnyugvására.
Nikki már az első oregoni napján talált munkát magának, úgy tűnt,
mintha csak újrakezdődnének Lara és Nikki egykori szép napjai
Bellinghamben. Csakhogy a dolgok megváltoztak, de földrengésszerűén,
amikor az első együtt töltött estéjük vége felé a tévé előtt ültek, és egy
krimit néztek éppen.
Nikkit mindig izgatta a műfaj; tudni akarta, mi viszi rá a gonosztevőket a
gaztetteikre. Mielőtt otthagyta Grays Harbort, még azt tervezte, hogy a
bűnüldözésben dolgozik majd. Tisztában volt vele, hogy az anyja is
hasonlóképpen kedveli a krimiket, bár Nikki szerint Shellyt kevésbé
érdekelte, hogyan kapják el a gyilkost, annál inkább az, hogyan
maradhatunk mindig egy lépéssel a rendőrség előtt.
Azért Shellynek még így is sikerült néha meglepnie. Nikki sosem
felejtette el azt a pillanatot, amikor egyszer tévét néztek az anyjával, az
Anyu, a sztár* ment, és az egyik jelenetnél Shelly döbbent arccal a lányai
felé fordult:
– El sem hiszem, hogy egy anya így bánjon a gyerekeivel!
Nikki és Sami hitetlenkedve néztek egymásra. Anyuci elfelejtette volna a
szigetelőszalagot? A lidokain kenőcsöt? A dagonyázást?
Ezen az estén viszont, amíg Lara mellett ült a tévé előtt, Nikki reagált
furcsán arra, amit látott. Hirtelen nagyon elhallgatott. Larának fel is tűnt, de
Nikki akkor még nem adott magyarázatot.
Lehet, hogy csak fáradt, hosszú volt az autóút Washingtonból.

Másnap reggel, ahogy Lara a papírjait rendezgette az irodájában, Nikki

benyitott hozzá.
– Szeretnék valamit mondani neked – kezdte.
Lara rögtön látta rajta, hogy az éjszakát alvás helyett sírással töltötte,
olyan vörös és vizenyős volt a szeme.
– Mi baj, édesem? – Lara átölelte az unokája vállát. Hosszú csönd
telepedett a kis irodára.
– Anyu és apu megölték Kathyt – szólalt meg végre Nikki.
– Meg... – ismételte volna meg Lara, de majdnem a torkán akadt a szó. –
Megölték?
– Meggyilkolták – bólintott Nikki.
Mindketten elsírták magukat, de úgy, ahogy még soha. Nikki két szipogás
között meg-megállva elmesélte, hogy mi történt előbb a Louderback-
házban, aztán a Monohon Landing Roadon.
Lara kemény nőszemély volt, hallott már egy-két rémtörténetet az
életében, de most alig akart hinni a fülének. És mégis, a lelke mélyén tudta,
hogy az unokája sosem lenne képes ilyesmit kitalálni. Aztán meg ismerte
Nikkit, tudta, hogy nem szokása hazudni.
Shellynek viszont annál inkább.
Lara összeszedte magát, és előrukkolt egy tervvel.
– Ezt nem hallgathatjuk el – mondta.
Elsőnek a helyi rendőrfőnököt hívta fel. A rendőrfőnök kijött hozzájuk,
Nikki elmondta neki is, amit Larának, mire a rendőrfőnök felhívta a
Raymond, South Bend és Old Willapa, azaz Pacific megye ügyeiben
illetékes seriff irodáját. A főnökkel, Jim Bergstrommal beszélt, aztán
elmondta Larának, hogy miben állapodtak meg.
– Azt mondta, írjak le mindent, és megadta a faxszámát – mesélte később
Lara. – Így aztán neki is láttunk, Nikki meg én. Mindent leírtunk, és
átküldtük Pacific megyébe.
2001. július 11-én Lara Watson három oldalt faxolt át Jim Bergstromnak.
A küldeményre odaírta, hogy „sürgős” – és várta a választ.
Hiába várta.
A faxban azt írta le, amit Nikkitől hallott a Monohon Landing Roadon,
illetve a Louderback-házban történtekről. Készített egy fénymásolatot Nikki
írásos nyilatkozatáról, és azt is a faxhoz csatolta:
„Hosszú évekkel ezelőtt, hajói emlékszem, 16 éves koromban az anyám a
következőket követte el. Mindig mérges volt Kathyre. Rettenetesen bánt vele.
Az apám a vasalt orrú csizmájával rugdosta. Gyógyszereket adott be neki,
és a hatásukra Kathy furán kezdett viselkedni. Egy éjjel mi gyerekek furcsa
zajokat hallottunk. Bekukucskáltunk Kathy szobájába, és láttuk, hogy az
apám valamit csinál Kathyvel, mert Kathy szájából fehér hab jön elő. Azt
hiszem, anyám mérgezte meg. Vagy olyan erősen ütötte fejbe, hogy
agykárosodást szenvedett. Kathy már nem mozgott. Azt hiszem, halott volt.
Mi visszaszaladtunk a szobánkba, mert nekünk nem volt szabad a
földszinten lennünk, és nem akartuk, hogy anyánk megtudja, hogy mit
láttunk. Elvert volna minket, vagy valami szörnyűséget követ el ellenünk, ha
megtudja, hogy mindent láttunk."
Nikki azt sem hallgatta el, hogy a szüleik egy motelbe vitték őket, amíg
ők megszabadultak a holttesttől a Monohon Landing-i ház udvarán rakott
máglyán.
„Utána hazamentünk. Égett gumi és valami más, undorítóan rossz szagot
éreztünk. Apánk az udvaron volt, épp Kathy holmijait dobálta az
autókerekekre. Táplálta a máglya tüzét."
Végül még egyszer felhívta a rendőrök figyelmét arra, hogy mekkora
veszélybe sodorja magát, ha beárulja a szüleit.
„Holtbiztos, hogy anyám valami szörnyűséget fog elkövetni, ha megtudja.
Vagy apánkat fogja hibáztatni. Remélem, az apám emiatt nem fog
öngyilkosságot elkövetni."

* A Mommie Dearest (1981) amerikai film, egy mostohaanya mellett felnőtt lány története.
 Ötvenötödik fejezet

Nikki biztos volt abban, hogy amikor elmondta a nagyanyjának, majd a

rendőröknek is, mi történt Kathy Lorenóval, akkor azt tette, amit tennie
kellett. A csontjaiban érezte, hogy Kathy családjának ennyi idő után joga
van megtudni az igazságot.
Ez persze még nem oszlatta el a félelmeit. Lehet, hogy az apját és az
anyját bíróság elé citálják azért, amit ő árult el róluk, de ez még nem
biztosíték semmire. Mi van, ha megússzák anélkül, hogy megfizessenek a
bűneikért? Sehogy sem tudott megnyugodni Mi van, ha folytathatják ott,
ahol abbahagyták? Mi lesz akkor Torival? Mi van, ha Shelly rajta áll
bosszút ?
Nikki úgy megrémült, hogy a munkahelyére se mert bemenni, inkább
visszatért Bellinghambe – biztonságos, jó kétszáz mérföldnyi távolságra
Raymondtól.
Csak hát ha egyszer megtalálta a hangját, akkor újra előállhatott a
történetével. Legközelebb egy-két pohár oldotta meg a nyelvét: Chad, a
fiúja előtt pakolt ki. Közben majd szétpattantak az idegei, utána pedig, hogy
elmondott mindent, kis híján elhányta magát.
Azt sem hallgatta el, hogy a nagyanyja már a kezébe vette az ügyet. Hogy
írásos nyilatkozatot küldött a Pacific megyei hatóságoknak. Chad viszont
úgy vélte, hogy amit hall, az maga a teljes agyrém. Nem mintha kételkedett
volna abban, amit Nikki mond, abban viszont nagyon is, hogy ez lenne a
leghatásosabb módszer egy gyilkos leleplezésére.
Még akkor is, ha a gyilkos nem más, mint a leleplező saját édesanyja.
– Ezt személyesen kell elmondanod nekik – javasolta Nikidnek.
– Nem lehet – mondta Nikki. Halálra rémült. – Nem mehetek csak úgy
oda, hogy elmondjak mindent.
 – Figyelj – keményített be Chad -, vagy te mész a rendőrségre, vagy én.
– Nem hiszem, hogy el merem mondani.
– Dehogynem – biztatta Chad. – És meg is teszed.
Másnap beültek Chad Yukonjába, és elindultak Raymond felé. Nikidnek
kavargóit a gyomra. Tudta, hogy helyesen cselekszik, de a gondolatát sem
bírta elviselni, hogy alig karnyújtásnyi közelségbe kerüljön az anyjával.
Ahogy mentek, mendegéltek Raymond felé, az jutott az eszébe, hogy épp
eleget szenvedett. De most a kínzóján, a börtönőrén, aki megmérgezte a
gyerekkorát, aki meztelenül kikergette a hóba, aki keresztüllökte az
üvegajtón, rajta a sor, hogy megkapja a magáét.
Merthogy fordult a kocka. Itt az ideje, hogy Shelly megfizessen azért,
amit elkövetett Kathy ellen.
Mount Vernon környékén jártak, pár mérföldnyire délnek Raymondtól,
amikor megcsörrent Chad telefonja. Ismeretlen szám volt a hívó, de Chad
azért felvette.
– A mamád – nyújtotta át a telefont Nikidnek.
Nikki hinni sem akarta. Szóval Shelly megszerezte Chad mobilszámát.
De ki adta meg neki? Talán Sami?
Meg kell hagyni, az anyjának van egy fura képessége. Egyszerűen
mindent tud, és kész.
Chad lehúzódott az útpadkára, és megállt, amíg Nikki az anyjával beszélt,
miközben a szíve úgy dübörgött, mint egy légkalapács.
– Arra gondoltam, elugorhatnánk Disneylandbe – újságolta váratlan
fordulattal Shelly olyan lazán, mintha soha el sem távolodtak volna
egymástól.
Pedig eltávolodtak. Nem is kevéssé. Ennek az eltávolodásnak
köszönhette Nikki, hogy sikerült felépítenie a saját életét.
 – Ti lányok, meg én és apu – folytatta Shelly. – Hát nem lenne
csodálatos?
– Aha – válaszolt remegő kézzel Nikki. – Jól hangzik.
Shelly csacsogott tovább a tervéről, míg csak Nikki ki nem talált egy
gyors kifogást – vissza kell adnia Chadnak a mobilt -, így véget vethetett a
beszélgetésnek.
– Frászt kaptam – remegett a hangja évek múlva is. – Anyám mintha
pontosan tudta volna, mire készülök, és megpróbálna újra magához
láncolni. Én meg épp úton voltam Raymondba, hogy feljelentsem.
Nikki azonnal hívta Samit, elmesélte, hogy a rendőrségre megy Kathy
ügyében. Aztán ledobta a bombát:
– Szerintem anyu meggyilkoltatta Shane-t.
Ezt eddig még soha nem mondta el neki. Sami nem is tudta, mihez
kezdjen vele. Tizenhat éves volt, amikor Shane eltűnt. Persze hogy
elfogadta az anyja meséjét a madáretetőről és Shane telefonhívásairól, meg
az üzenetről, amit Shane hagyott Shellynek.
– Shane soha nem írt volna levelet anyunak, Sami!
– Szerintem sem.
– Amikor utoljára a keresésére indultunk, egy-két kör után abba is
hagytuk... Máskor meg addig hajkurásztuk, amíg meg nem került. Szerinted
ez mit jelent?
Sami nem tudta.
Chad kint, az utcán várta ki, hogy Nikki elmondja Jim Bergstrom Pacific
megyei seriffnek, amit Kathy sorsáról tudott. Bergstrom azt felelte, hogy az
elmúlt hónapokban egyszer-kétszer kiszállt a Monohon Landing Roadra, és
kikérdezte Shellyt a barátnője hollétéről, mert Kathy családja megkérte rá.
A kihallgatás után Chad visszavitte Bellinghambe.
Nem sokkal később szakítottak.
 – Túl nagy terhet pakoltam a vállára – ismerte el Nikki. – Rendes srác
volt. Hálás vagyok neki, nélküle talán soha nem jutok el odáig, hogy
elmondjam, amit tudok.
Nikki bízott abban, hogy főbenjáró ügyet indított el. Hogy valóságos
földrengést váltott ki.
Csakhogy nem történt semmi. Az égvilágon semmi. Amennyire Nikki
tudta, a seriff egy árva lépést sem tett az ügyben. Még Samit sem kérdezte
ki. Be sem tette a lábát a Monohon Landing Roadra.
– De még anyut sem hallgatta ki – panaszkodott Nikki. – Pedig igazán
megtehette volna.
 Ötvenhatodik fejezet

A Pacific megyei seriff megbízottja valójában többször is megpróbálta

elérni Samit, vele akarták megerősíttetni, hogy amit Shellyről hallottak, az
megfelel az igazságnak. Sami megkapta az üzeneteket, hogy a seriff kereste
– de egyszer sem hívta vissza.
Úgy gondolta, a nagyanyja és Nikki már elmondott mindent, amit a
seriffnek tudnia kell. És bár szentül hitte, hogy amit Shelly Kathyvel tett, az
megbocsáthatatlan, de hát mégis az anyjáról volt szó, és ki akarná, hogy az
anyját és az apját börtönbe csukják.
Ha elkapják, majd vallomást teszek én is, fogadta meg.
És előbb-utóbb elkapják, így ítélte meg. Tehát, hogy elébe menjen a
dolgoknak, az óvodában, ahol dolgozott, beadta a felettesének, hogy a
mamája kicsit lökött. Részleteket nem árult el.
– Végül még valami bajba keveredik – sopánkodott a főnökének. –
Méghozzá nagy bajba.
Sami többek között azért is félt a rendőrségi kihallgatástól, mert hátha
úgy reagálnak majd, mint az egyetlen, akinek elárulta az igazat: a hol
barátja, hol meg nem barátja, Kaley Hanson.
Kaley meg ő a kollégiumi hálóban ültek, sört ittak, életbevágó
semmiségekről fecsegtek.
– Mi volt a legrosszabb – dőlt a fiúhoz Sami -, amit az életedben
elkövettél?
Kaley előadott valamit, amit ő éj sötét gazságnak vélt, de az semmiség
volt Sami gyerekkori emlékeihez képest.
Sami úgy döntött, hogy nem veszi félvállról a dolgot. Inkább kiugrasztja
a legnagyobb csontvázat a Knotek-szekrényből.
 – Az anyám meggyilkolt valakit – bökte ki. – Kathyt, a barátnőjét.
Hozzánk költözött, aztán az anyukám addig kínozta, míg bele nem halt.
Ha ez afféle „iszol vagy mersz” és „igaz vagy hamis” játék volt – hát
Sami nyert.
Kaley elsápadt, felpattant, az ajtóhoz rohant. Sami erre azért nem
számított. Igaz, eddig még senkinek nem mondta el, miket művelt az anyja.
Kaley mellett biztonságban érezte magát. Olyan régen élt már együtt a
titkával, hogy mostanra történetté írta át magában: nem teljesen, de azért
nagyjából-egészében igaz történetté. Olyan gyakran gondolt rá, annyira
elevenen élt benne, hogy azt hitte, nincs szüksége bevezetőre, semmi „ülj
le, elmesélek valamit” vagy hasonlóra, ami előre figyelmeztetné a
hallgatóságát.
Atyaisten, mit csináltam már megint?
Rohant Kaley után, hogy visszacsalogassa a szobába. Kaley még mindig
nem tért magához a döbbenettől, rosszul lett attól, amit hallott. Meg persze
a túl sok sörtől.
De főleg ettől az igaz horrortörténettől.
– Csak vicceltem – próbálta megnyugtatni Sami.
– Vicceltél? – fakadt ki Kaley. – Hát eléggé félresikerült vicc volt.
Különben is, ilyesmivel nem viccelünk!
Sami hiába nyomogatta a „visszavonás” gombot. Attól minden csak még
rosszabb lett.
– Jó, jó – vonta tehát vissza a visszavonást -, hazudtam. Tényleg
meggyilkolta. Most nem hazudok.
És elmondott mindent, amire emlékezett. Minden tényről beszámolt,
amiről csak tudott: arról is, mennyire szerette Kathyt, és szörnyű volt nézni,
ahogy csapdában vergődik.
Ahogy csapdában vergődtek mindahányan.
 Kaley végighallgatta, felfogta, amit hallott, és másodjára is magára
hagyta, Sami pedig ült lélekegyedül a sötétben, és arra a végkövetkeztetésre
jutott, hogy nem volt jó ötlet elárulnia a titkát. Rossz szájíz maradt utána.
Nem szabadította fel az égvilágon semmi alól, viszont felkavarta a gyomrát,
feldühítette és összezavarta. Nem számított, hogy bízik Kaley-ben. Ahogy
reagált, azzal mintha lefejelte volna. Azt sugallta, hogy az a sok rettenet,
amit átélt, hiába, hogy gyerek volt még, egy életre megjelölte.
Ahogy az egész családját is. Ahogy a testvéreit is.
Kaley vajon mihez kezd azzal, amit most megtudott? Elmondja
valakinek?
Csak hosszú évek múlva esett le neki, hogy a titok, amit megosztott vele,
Kaley életén is otthagyta a nyomát.
– Isten bizony, sose jutott az eszembe, hogy hogy fogja érezni magát ezek
után, ha az anyám társaságában kell lennie. Én ugye végig ott voltam vele,
az én életemet tönkretette. Én mégis szerettem. De arra nem gondoltam, mi
lesz, ha valaki más besétál az életünkbe, és úgy kell anyámmal kerülgetniük
egymást, hogy közben tud róla mindent.

Shellyvel viszont sikerült néhányszor beszélnie a Kathy-témáról. Egy idő

után már nem hitt a mesében, hogy Kathy megszökött Rockyval. Igaz, úgy
istenigazából soha nem is hitt benne.
Egyszer Nikki is szóba került, épp arról beszéltek, hogy Nikki teljesen
eltűnt Shelly életéből.
– Kíváncsi lennék – zárta le a beszélgetést Shelly -, hogy Nikki beszélt-e
valakinek arról, ami, hogy is mondjam csak... történt.
 Hogy megölted Kathyt, mormolta magában Sami. És igen, tette hozzá
gondolatban, beszélt nagyival és a seriffel.
– Nem, anyu – bökte ki inkább.
Shelly elégedett arcot vágott. Sami azonban nem hagyta annyiban:
elmondta az anyjának, hogy mit érez a Kathy-üggyel kapcsolatban.
– Nekem sosem lesz normális életem, anyu. Azért, ami Kathyvel történt.
Sosem fogom tudni elmesélni a férjemnek. Egész életemben titokban kell
tartanom – sorolta. – Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha kibeszélhetném
magamból.
– Mi jó lenne abban?
– Szerintem nincs rendjén, hogy Kathy családja semmit sem tud arról,
ami történt – vágta rá Sami. – Nem kéne elmondanunk a rendőrségnek?
– Neked elment az eszed! – vetette azt a híres, lassan ölő pillantását a
középső lányára Shelly. – Tönkre akarod tenni az életedet?
– Nem tudom, hogy egyáltalán lesz-e normális életem, anyu – csóválta a
fejét Sami. – Amíg ezt a históriát nem tisztáztuk, addig biztos nem.
– Hiába, neked mindig sikerül csalódást okoznod, Sami – mérte végig
megvetően Shelly.
Sami nem hátrált meg.
– Kathy családja még mindig keresi őt.
– Pedig nekik is úgy a jobb, ha nem tudják – viszonozta a tüzet Shelly. –
Szerintem örülnek, hogy azzal a férfival van, aki szereti.
– De hát meghalt, anyu!
– Tudom, Sami. De ha elkezdünk beszélni róla, azzal csak a mi életünket
tesszük tönkre. Azt akarod, hogy a barátaid is megtudják?
– Nem – tiltakozott Sami. – De...
– A kishúgod életét is tönkretennéd – játszotta ki az adu ászt Shelly. –
Tori teljesen ártatlan ebben az ügyben. Aztán meg Kathy öngyilkos lett. Te
is tudod.
Naná, öngyilkos lett, gondolta Sami. Ezt meg honnét veszed, anyu?
 Ötvenhetedik fejezet

Shelly szerette elkülöníteni az embereket. A lányokat egymástól. Az

apjukat a lányoktól. Shane-t, Kathyt és Nikkit pedig mindenkitől.
Ha falakat épített az emberek közé, akkor azt tehette, amit kénye-kedve
diktált. Az emberek a játék bábui lettek. Úgy rongálta őket, ahogy csak
akarta. Hogy kik voltak valójában, nem számított.
Shelly időnként megvonta az ételt Toritól. Nem sokáig, legfeljebb egy-
két napra. Hol büntetésként, hol azért, mert túlzottan belefeledkezett a
tévézésbe, semhogy eszébe jusson elmenni a boltba vagy összedobni valami
ehetőt. Tori ilyenkor kénytelen volt kióvakodni a fészerbe, ahol a fagyasztó
volt. Mindezt néma csendben. Ahogy a nővérei, úgy ő is meggyőződéssel
vallotta, hogy az anyjuk valamiféle földöntúli képességgel rendelkezik,
amivel mindent, amit el akarnak titkolni előle, leleplez.
Fagyasztott palacsintát evett, a papírját nagy gonddal elrejtette, nehogy az
anyja rájöjjön, hogy mi történt a háta mögött. Arra is ügyelt, nehogy túl
sokat egyen: az anyja kiszúrná, ha apadna a készlet. Tori tehát miután
megdézsmálta a fagyasztót, amennyire tudta, visszaállította az eredeti,
Shelly-féle állapotot.
De mint várható volt, Shelly így is rájött. Nyilván a palacsinta papírját
találta meg, állapította meg Tori, mert amikor legközelebb kinyitotta a
fagyasztót, az kongott az ürességtől.
– Minden ennivalót kidobott – panaszolta fel később Tori. – Az utolsó
morzsáig mindent. És egy szót sem szólt róla.
Aztán újabb váratlan támadások következtek.
A hálószoba sötétjében lámpafény áradt szét. Egy kéz hirtelen lerántotta
az ágyról a takarót.
Shelly állt az ágy mellett, a köntöse félig nyitva, az egyik melle kilógott.
 – Felkelni! – ordította. – Le a ruhával!
Atyaisten, mi van?
Torinak máris villámsebesen kalapált a szíve, az egész testét
adrenalinfröccs öntötte el – de nem szállt harcba az anyjával.
Hanem ment vele engedelmesen lefelé a lépcsőn. Hamarosan kint találta
magát az udvaron meztelenül, hogy helyben futással vagy csillagugrásokkal
szórakoztassa – önmagát, mert az anyja bent ült a díványon.
– Gyorsabban! – adta ki az utasítást bentről.
Tori nagyobb sebességbe kapcsolt. Néha sírt. Legtöbbször csak tette, amit
az anyja parancsolt.
– Legalább megpróbálhatnád gyorsabban!
– De hát próbálom, anyu! Próbálom én!
– Hálátlan kis kurva, az vagy!
– Bocsáss meg, anyu!
– Magasabbra! Azt mondtam, ugorj magasabbra!
Kínos helyzet volt. Megalázó. Ha Tori megpróbált ellenállni, azzal csak
meghosszabbította a szenvedéseit. Így hát ugrált, ugrált, és közben fogalma
sem volt, miért olyan fontos az anyjának, hogy meztelenséggel vegyítse a
büntetését, vagy miért jut az eszébe éjfélkor megrohamozni a hálószobáját.
Csak arra vágyott, hogy legyen már végre vége.
– Tényleg félelmetes tudott lenni – idézte vissza később. – Én meg úgy
gondoltam, hogy jó, hát nincs esélyem ellene. Megint kicsinek kellett
éreznem magam. Szégyenkeztem. Nem tiltakoztam, mert tudtam, attól csak
még rosszabb lesz.
Tehetetlen volt.
És mégis, ahogy vége lett, mindig ugyanaz történt.
– Két óra múlva újra megszeretted, mert a karjaiba zárt, és azt mondta,
bocsáss meg, szeretlek.
 A nővérei és Shane esetében Shelly ugyanazt a büntetést ismételgette, de
a legkisebb lányánál a változatosságot kedvelte. Valójában ritkán büntette
Torit kétszer ugyanúgy.
Egyszer például az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy ideje lenne
kitakarítani az egyik fészert az udvar végében.
– Gyerünk, most azonnal! – rivallt rá Torira minden előzetes
figyelmeztetés nélkül.
Tori pedig mint mindig, már ugrott is.
Engedelmesen átloholt az anyja nyomában az udvaron, míg Shelly meg
nem állította a szemét– és újságpapírtenger előtt.
– Ezeket szedd fel, és tömd a cipődbe!
De hát ennek semmi értelme. Sosem volt semmi értelme. De Tori tette,
amit mondott.
– A többit a bugyidba, kis nyavalyás!
Tori egy gyors oldalpillantást vetett az anyjára, de annak az arcáról hiába
próbálta volna leolvasni, mi jár a fejében. Tori pedig, bár még csak tíz-
tizenegy éves volt, azt azért már tudta, hogy ami most történik, az fura,
nagyon fiira.
– A legrosszabb az volt – emlékezett Tori -, hogy anyu csak ült és nézte,
amit teszek. Csak nézte, és gondolom, élvezte is. Emlékszem, ez volt az
első eset, amikor megfordult a fejemben, hogy ez így sehogy sincs rendjén,
hogy az egész úgy, ahogy van, képtelenség.
Soha senkinek nem árulta el, mi folyik náluk otthon, nem akart bajba
kerülni – és tudta, hogy úgyse hinne neki senki. Ha Sami rákérdezett, hogy
mi történik odahaza, azt felelte, minden rendben. Néha arra gondolt, hogy ő
rossz gyerek, és ezt veri le rajta a sors. Megfogadta, hogy ezentúl jó lesz.
Hogy megpróbálja megszerettetni magát az anyjával.
Tizenkét éves korában kezdett naplót írni az iskolájának. Semmiképpen sem
akart az a gyerek lenni, akinek az apja egy messzi szigeten dolgozik
valahol, akinek a nővérei rég elköltöztek hazulról. Akit bántalmaz az anyja
meg a férfi, akivel együtt élnek.
Egy napon azt jegyezte fel a naplóba, hogy a kedvenc filmje nem is film.
„Hanem egy családi videó. De nekem nagyon tetszik. A harmadik
születésnapomon készült, és anyutól egy felfújható gyerekmedencét kaptam.
A videón az látszik, hogy nekem nagyon tetszik az ajándékom. Amikor senki
sem néz oda, felkapom a születésnapi tortámat, és bedobom a medencébe.
Anyu jót nevetett, de a nővérem nem, mert külön nekem készítette azt a
tortát. Szeretek otthoni videókat nézegetni."
Egy későbbi bejegyzésben arról ír, hogyan készülnek fel a hálaadásra.
fagyon örülök, hogy végre együtt van az egész család. Mert a nővérem
Tacomában lakik, úgyhogy elég ritkán látjuk egymást. Az apukám
munkahelye pedig messze van, nagyon messze, alapozást épít és vezetékeket
fektet le a házakhoz mindenfelé. Az anyukám, ő mindig velem van."
Ekkor már Tori sem beszélt Nikkiről egy kukkot sem. Pedig a fotói –
azok is, amiken Shane van – ott lógtak a házban mindenfelé, mégis, mintha
az anyja mindenki emlékezetéből kiradírozta volna.
Senki nem találkozott Nikkivel.
Egyedül Sami.
Ez azonban mindvégig titokban maradt.
Márpedig a titkolózás, ezt mindhárom Knotek lány tudta jól, náluk
családi vonás.
 Ötvennyolcadik fejezet

Shelly egész pályás letámadással szállt rá Ron családjára a férfi háta

mögött. 2001 késő őszén elvitte Ron anyját, Catherine-t az orvoshoz. Ott,
így Shelly, három bolhát távolítottak el az arcából, két másikat pedig az
autóból, amellyel Catherine-t fuvarozta, kellett kitessékelni. De a
legrosszabb, tette hozzá, az az, hogy többször is tanúja volt, ahogy Ron
durván bánik az anyjával.
Shelly Catherine házának az állapota miatt is panaszkodott: úgy látta,
hogy Ron már régóta nem tett semmit az édesanyjáért. Szegénynek még egy
működőképes tévéje sincs! Vett is neki egyet, egy nagy képernyős Daewoo-
t. Százötven dolláros hitelkeretet is intézett Catherine-nek egy
háztartásigép-áruházban.
A bolhairtás idejére befogadta Catherine-t a házába. Megtett mindent
ezért a drága asszonyért, akit a második anyjának nevezett ki.
És mindeközben szünet nélkül kínozta az ő legdrágább barátját. Azt
mondta a családjának, hogy Ronnak van pénze, ki tudná fizetni a lakbért a
lakókocsiparkban, csakhogy úgy döntött, nem fizet.
– Amikor kilakoltatták onnét, hatszáz dollárja volt, de lakbérfizetés
helyett inkább ügyvédet fogadott, az meg elhitette vele, hogy törvényes,
amit művel – magyarázta évekkel később Jeff, Ron öccse. – Beidézték a
bíróságra, de ő nem jelent meg, pedig a bíróság még el is napolta a kedvéért
a tárgyalást. De a sokadik alkalomkor sem jelent meg, és amikor végre
mégis kegyeskedett befáradni, addigra a bíróság már döntött a
lakókocsipark javára.
2001. november 4-én Catherine felhívta a kisebbik fiát, Jeffet: szeretne
Michiganbe költözni, hogy közelebb legyen hozzá és néhai férjéhez, akit ott
temettek el. Ront, árulta el, hamis csekkek miatt bíróság elé állították, sőt,
„szövetségi körözést” is kiadtak ellene. Az ötletétől, hogy Michiganbe
költözzön, később elállt. Az ottani klíma riasztotta el, no meg az
aggodalom, hogy terhére lenne a fiának.
Shelly egyre mélyebbre ásta be magát a Woodworth család gondjaiba.
2001. november 29-én egy rövid üzenetet küldött Jeffnek:
„Édesanyád jól van. Még a héten küldök egy fényképet róla, csak előbb
rendbe hozatjuk a haját a karácsonyi ünnepekre. Bárcsak tehetnék valamit
értetek! Isten áldjon mindnyájatokat!"
2001. december 2-án Catherine felhívta Jeffet Michiganben azzal, hogy
Shelly személyesen kézbesítette neki Ron levelét, amelyet bosszúból írt,
mert az anyja eladta a nála hagyott ruháit. Shelly hiába könyörgött Ronnak,
hogy ne kelljen átadnia a levelet. Ron hajthatatlan volt, tehát Shellynek nem
maradt más választása. Végül, mesélte Catherine, Shelly az autóban adta
oda a leveleket, és sokáig kocsikáztak körbe-körbe, hogy neki legyen ideje
megemészteni, amit olvasott. A levelet egy karácsonyi üdvözlőlapba
csúsztatta be Ron, rajta a Shellynek szóló üzenettel: „Ezt személyesen add
át anyámnak, mert nem akarom, hogy megtudja a postacímemet.”
„Te rohadt vén kurva, így kezdődött. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni,
hogy tényleg olyan kibaszott idióta lehetsz, hogy azt hiszed, jogod van
ellopni azt a kevés holmimat, amim van.”
Shelly pár nap múlva továbbküldte a levelet Ron öccsének a saját
megjegyzésével:
Mellékelten küldöm Ron levelét, amit az édesanyjának írt. Szörnyű
lelkifurdalásom van miatta."
Ron sógornője a következő saját megfigyeléssel válaszolt:
„Ez a levél még durvább volt, mint a legutóbbi. Huszonkétszer használja
benne a b+ kifejezést, Michelle megszámolta!"
És hogy megkímélje az anyósát Ron acsarkodásától, hozzáfűzte:
 „Felhatalmaztam Michelle-t, hogy szűrje meg Ron anyjának írott leveleit,
és ha kell, értesítse a megfelelő hatóságokat."

Jeff Woodworth továbbra is sűrűn kapta a telefonhívásokat Shelly

Knotektől. Ron családja szemében Shelly kedves volt, okos és együttérző.
Ők az eseményektől messze, Michiganben éltek, számukra Shelly jelentette
a mentőkötelet ezekben a nehéz időkben.
Ron megkövültén ült, úgy hallgatta az üzenetet, amit a családja hagyott
Shelly rögzítőjén. Amikor Shelly hazaért, lejátszotta, aztán megkérdezte
Ront, hogy ő hallotta-e.
Később megírta Ron családjának, hogy mi következett ezután.
„Ron úgy tett, mintha nem is érdekelné... De aztán hirtelen védekezésbe
csapott át. »Nekem senki ne parancsolgasson!«, mondta, és hisztériás
rohamot rendezett."
Ron öccsének feltűnt, hogy mintha már Shelly türelmének is kezdene
vége szakadni. Ezt írta:
„Michelle többször is megpróbálta rávenni Ront, hogy »engedje el«, és
lépjen tovább az életében, Ron azonban erre nem volt hajlandó. Michelle
úgy érezte, inkább az anyja lett Ronnak, mint a barátja, és Dave is
megelégelte már az egészet."
Téli szünet volt, Sami hazajött az Evergreenből. Tori a barátaival
mászkált valahol, Ron pedig a fészerben dolgozott, amikor a Pacific megyei
seriff járőrautója lefékezett a ház előtt. Egy seriffhelyettes szállt ki belőle.
Bezörgetett a bejárati ajtón. Shelly azonnal ajtót nyitott neki. Sami nem
hallotta, miről beszélnek, de biztos volt benne, hogy Kathyről. Hiszen már
hónapok is elteltek, amióta Nikki először járt a rendőrségen.
 Tudják, hasított Samibe a félsz. Kész, vége, lebuktunk.
Aztán azt hallotta, ahogy az anyja becsukja az ajtót.
– Mit akartak? – esett pánikba Sami. – Kathy miatt jöttek, ugye? Ugye,
anyu, most már mindent tudnak Kathyről?
Shelly a csodálkozástól tágra nyílt szemmel ölelte át a lányát.
– Dehogy – nyugtatta meg. – Csak Ronnak hoztak valamilyen papírokat.
Hidd el, semmiség az egész. Kathyről szó sem volt.
Sami elsírta magát, könnyek között botorkált be az anyja hálószobájába.
Egy pillanat múlva Shelly is követte, átölelte. Bocsánatot kér mindenért,
mondta a lányának. Kathy halála őt is nagyon megrázta, folytatta. Gyűlöli
magát, amiért hagyta, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Ő is hibázott, ezt
belátta már; de a két főbűnös mégiscsak Nikki, illetve Shane.
– Annyit, de annyit bántották!
Sami egyetlen esetre sem emlékezett, amikor Nikki bántotta volna
Kathyt. Shane talán néha igen, de mindig az anyja parancsára, aki ott állt
mellette, és biztatta.
„Rúgd fejbe, Shane!"
– De a legszörnyűbb az, amit neked kellett átélned – eddigre már Shelly
is elsírta magát. – Annyira, de annyira megbántam! Soha többé nem
fordulhat elő! ígérem! Ha bárki bármikor megtudja, mi történt, apád és én
öngyilkosok leszünk, akkor legalább nektek nem kell együtt élnetek ezzel.

Hiába, hogy Ron a lelkét kidolgozta az udvaron, akár egy rabszolga, Shelly
szünet nélkül azt hajtogatta Saminek, hogy szeretné, ha elmenne tőlük, ám
Ron maradni akart. Pedig Shelly csak átmenetileg akarta befogadni, hogy
átsegítse a nehéz időszakon, arról szó sem volt, hogy örökre itt ragad.
 – Mennie kell! – jelentette ki.
– De hát hová menne? – próbált ellenkezni Sami.
– Ahová akar. Menjen el dolgozni. Költözzön el innét.
– És miért nem megy el?
– Mert nagyon ragaszkodik hozzánk. És azt hiszi, hogy szükségünk van
rá.
– De hát olyan keményen dolgozik!
– Nem igazán – legyintett az anyja. – Mindig mindenért engem hibáztat.
Így akarja elérni, hogy maradhasson.
 Ötvenkilencedik fejezet

Tori még csak tizenkét éves volt, de már értett mindent. A világon mindent.
Ronnak volt egy rövidnadrágja. Az első időkben, miután beköltözött
Knotekékhez, azt hordta, hozzá meg szűk trikókat. Egy idő után azonban
Shelly elkobozta a ruháit, és mivel kinevezte magát Ron parancsnokának,
az udvart jelölte ki munkaterületéül, munkaruhájául pedig az alsógatyáját.
Tori nemcsak értett, de hallott is mindent.
– Nem érdemled meg, hogy ruhát viselhess – hallotta az anyját. – Nem
érdemelsz te semmit. Úgyhogy még egyszer meg ne halljam, hogy ruháért
könyörögsz. És most kapd fel azt a dagadt segged, és tedd a dolgod!
Ron tehát reggel fél nyolctól este nyolcig alsónadrágban dolgozott az
udvaron: megetette az állatokat, kigyomlálta a kertet, lenyeste az elkorhadt
ágakat, elégette a szemetet. Meg elvégzett mindent, ami Shelly hosszú
listáján szerepelt.
Esténként az emeleti szobájában lapátolta be a vacsoráját, teljesen
egyedül. Éjszakára kapott két párnát Shellytől – legalábbis többnyire. De
hiába volt a házban egy szabad ágy és egy üres hálószoba, neki a padlón
kellett aludnia.
Ha éjjel zajt csapott, Shelly felordított neki a földszintről, hogy jöjjön le,
mert ott kapja meg a büntetését. Tori némán lapított, amennyire csak bírt,
meg se moccant. Csak feküdt, és azon tűnődött, hogy talán szólni kéne az
apjának, de tudta, hogy Dave kinek fogadott hűséget és engedelmességet.
Ha árulkodna Shellyre, azzal tovább rontana Ron sorsán.
Pedig gyűlölte, amit az anyja művel vele.
Egyszer meg is próbált tiltakozni.
– Miért bánsz vele így, anyu?
– Hát te meg miről beszélsz?
 – Ron olyan kedves! Olyan jó ember!
– Ha annyira szereted – vágott undorodó arcot Shelly -, akkor miért nem
mész hozzá feleségül?
Néhány nap múlva Shelly berendelte Torit a nappaliba.
– Valamit mondani akar neked – intett a szobában némán, mereven álló
Ron felé.
– Már nem szeretlek – bökte ki Ron hosszas hallgatás után.
Tori szemébe könnyek szöktek.
– Nem hiszek neked!
– Pedig így van – kényszerítette ki magából Ron. – Nem szeretlek.
– Tudtam, hogy nem igaz – mesélte később Tori. – Anya kényszerítette
rá, mert így egyszerre bánthatott mindkettőnket.
Ezek után – Shellyt ismerve, korántsem meglepő módon – Ron nem szólt
többé a lányhoz. Amúgy az egésznek nem volt semmi értelme, hacsak az
nem, hogy Shellynek sehogy sem volt ínyére Ron és Tori kapcsolata. Ron
viselkedéséből sütött a mindinkább növekvő szeretet, Tori pedig Ron
bácsinak szólította. Hogy Tori törődik Ronnal és aggódik érte, az anyja
számára napnál világosabb volt.
Ahogy korábban Nikki és Sami, most Tori kapta parancsba Shellytől,
hogy csak akkor beszélhetnek egymással, ha ő is jelen van, és ellenőrizheti
a beszélgetést. Tori nem akarta, hogy Ron bácsi bajba kerüljön. A férfi okos
ember volt, száraz humorral. A megszokottól eltérő stílusát, a lófarokba
fogott haját meg az egzotikus egyiptomi ékszereit Tori valósággal csodálta.
Többé alig szóltak egymáshoz, holott Ron épp Tori hálószobája előtt
aludt a padlón.
– Az volt a legokosabb, ha tartjuk a szánkat – mondta évekkel később
Tori -, ha el akartuk kerülni, hogy valami szörnyűség történjen. Minél
kevesebb parancsát szegjük meg anyunak, annál jobban járunk.
 Ha biztos lehetett benne, hogy az anyja alszik és nem hall semmit,
lábujjhegyen kióvakodott a hálószobájából, az éjszaka csendjében
odafeküdt Ron mellé, és szó nélkül, gyorsan átölelte. Ron csak egy
mosollyal és egy biccentéssel válaszolt. Megszólalni egyikük sem mert.
Mindketten rettegtek attól, mi vár rájuk, ha tetten érik őket, hogy
beszélgetnek.
Annak Ron bácsi inná meg a levét, és Tori ennek még a gondolatától is
irtózott.

Mint mindig, amióta csak az eszét tudta, Sami most is a középpontban

érezte magát. Ő volt a kis kedvenc, aki olyannak látja Shellyt, amilyen
valójában, ám ennek ellenére csak nagyon ritkán kap kemény büntetést.
Mindent egybevetve, olyan volt a viszonya az anyjával, mintha egy
normális családban élnének. Ha Shelly meglátogatta a főiskolán, mindig
ínyencségekkel felpakolva érkezett, két látogatás között felhívogatták
egymást, és együtt jártak shoppingolni.
Shelly többnyire váratlanul állított be. Időnként Ront is magával hozta,
de ő a látogatás egész ideje alatt kint ült a kocsiban. Néha akár órákig is.
Sami és Kaley, a barátja is észrevette, hogy Ron állapota rohamosan
romlik.
– Sokkal rosszabbul néz ki, mint a múltkor – mondogatták egymásnak. –
Megint lejjebb került egy lépcsővel.
És igazuk is volt. Ron pillanatok alatt az árnyéka lett önmagának.
Elfelejtett borotválkozni. Hatalmas női trikó lógott rajta. Az ékszerei pedig,
amelyekkel fennen hirdette, hogy Ron Woodworth nem erről a bolygóról
származik, hamarosan eltűntek.
 Sami érezte, hogy valami készül. De megtenné az anyja ugyanazt Ronnal
is, amit Kathyvel? Később emésztette magát azon, hogy nem állt ki érte.
Talán segíthetett volna?

Nikki a maga részéről letett arról, hogy megpróbálja jó irányba terelni a

dolgokat. Fogalma sem volt, mit kezd a seriff azzal, amit elárult neki, de
úgy tűnt, gyakorlatilag semmit. Amikor Samitől megtudta, hogy Ron
beköltözött hozzájuk, felhívta az anyját.
A rögzítő válaszolt. Nikki üzenetet hagyott.
– Tudom, hogy lakik nálunk valaki, de jobb lesz, ha minél hamarabb
elköltözteted, mielőtt újrakezdődne a régi história.
Ahogy Shelly meghallotta, máris visszahívta.
– Egy családi barát az illető – magyarázkodott. – Torival nagyon
megszerették egymást. Nem lesz semmi baj.
Úgy tűnt, Sami támogatja az anyját.-Szinte minden hétvégéjét otthon
töltötte. Aggódott, de igyekezett szemmel tartani a helyzetet.
– Nincs semmi baj – nyugtatta meg Nikkit. – Ha rákérdezek Torinál,
mindig azt mondja, hogy jól van. Neki sokkal nagyobb a szája, mint nekünk
volt. Ha baj lenne, megmondaná.
– Ebben biztos vagy? – Nikki mintha nem akart volna hinni a húgának.
– Tori sok mindent kibír – bizonygatta Sami. – Tényleg jól van.
Sami csak azt mondta, amit hinni akart. Nikki csak azt hallotta, amit
hinni akart.
Minden a legnagyobb rendben. Ron jól van. Tori is jól van.
Igaz, Sami egyszer megemlítette, hogy Ron mezítláb jár, amit Nikki azért
elég furának tartott.
 – De ez minden – sietett hozzátenni a vészjósló adalékhoz.
Bassza meg, sóhajtott fel Nikki, mielőtt megpróbálta volna kiűzni az
agyából, amit hallott. Kezdődik.

Dave Knotek is tudta.

Dolgozott tovább Oak Harborban, a Whidbey-szigeten, és küldte haza a
fizetési csekkjeit. Amikor Shelly elújságolta, hogy a régi barátja, Ron
Woodworth hozzájuk költözött, összeszorult a gyomra. Sőt, mintha a
görcsölő gyomrába még egy rúgást is kapott volna.
Amikor pedig meg is tapasztalta, mi folyik odahaza, beigazolódott, amit
úgyis tudott.
– Hétvégenként hazajártam, és minden alkalommal azt láttam, hogy az a
szerencsétlen rosszabbul van, mint előzőleg. Shelly kizavarta az udvarra
mezítláb, egy szál alsógatyában. Gyomlálni. Láttam, ahogy Shelly
ráparancsol, hogy vágja képen magát, és ő megteszi. Shelly még a cipőjét is
eldugta.
Megpróbálta rávenni a feleségét, hogy vegyenek új cipőt Ronnak, de
Shelly leintette.
– Úgyis csak elvesztené – csóválta a fejét.

Egyszer, amikor Ron megszökött, Shelly beparancsolta maga mellé Torit az

autóba, hogy együtt induljanak a felkutatására.
– De miért akarjuk visszahozni? – értetlenkedett Tori. – Nem is örülsz,
anyu, hogy nálunk lakik.
 Megint megkapta Shelly gyors, hűvös oldalpillantását.
– Csupa sebhely az egész teste – magyarázta az anyja. – Ha észreveszik,
hazudni fog, azt mondja majd, hogy miattam. Akkor aztán mindnyájan
bajba kerülünk.
– El se hittem, hogy ilyesmit lépes kiejteni a száján – hüledezett még
évek múlva is Tori. – És a mai napig nem vagyok képes elhinni... Hogy
tényleg ilyen őrült volt, ilyen őszintén bevallotta az igazat. Hogy azért
akarja hazahozni Ront, nehogy beáruljon minket.
Amikor megtalálták, Ron tiltakozás nélkül beült az autóba. Bocsánatot
kért, és megígérte, hogy ez soha többé nem fordul elő.
De előfordult – bár hónapok, majd évek múltával egyre ritkábban. És
egyszer sem jutott túl messzire. Ahogy Kathynek, ahogy Shane– nek, neki
sem volt hová mennie. Shelly mindig megtalálta: jobbára egy fa mögött
vagy egy bokorban bujkált, vagy épp Knotekék valamelyik fészerében
próbálta olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak tellett tőle.
 Hatvanadik fejezet

– Tori! Emeld fel a segged, és gyere!

Shelly állt az udvaron, a kezében baltával.
Lizzie Borden* a köbön.
– Azonnal idejössz! – üvöltötte.
Tori nem késlekedett egy pillanatot sem. Ilyenkor, amikor az anyja
kiáltását hangról hangra áthatotta az ismerős, félelmetes tévésorozat-sikoly,
nem nagyon volt tanácsos húzni az időt.
– Mi van?
– Mi az, hogy „mi van?” Azonnal gyere ide!
Az a balta elég félelmetes volt. Csak a jó isten tudja, mit tervez vele
Shelly, vagy mire akarja kényszeríteni a lányát. Torinak fogalma sem volt,
hogy mivel dühíthette fel már megint, de mindenesetre bocsánatot kért.
– Ezt kint hagytad éj szakára – nyomta a baltát a lány kezébe Shelly. –
Hányszor mondjam még, hogy leszel szíves mindent a helyére tenni?
– Bocs, anyu.
– Dugd a nadrágszáradba – vágott bosszús képet Shelly.
Ha bárki más hallja ezt a felszólítást, talán nem is érti, miféle
képtelenséget akarnak tőle. Tori azonban elsőre megértette. A balta nyelét a
nadrágszára alá, a cipőjébe nyomta úgy, hogy a foka épp a lábszárához
simuljon.
– Rendben – nézett végig rajta elégedetten Shelly. – És most eredj
dolgozni! A balta addig a nadrágodban marad, amíg nem végzek Értetted?
Hát már hogyne értette volna! Az anyja megőrült. Tori végig– sántikált a
kerten, és az elkövetkező két-három órát azzal töltötte, hogy teljesítette az
anyja parancsait.
 Ezzel még nem volt vége. Az anyjával soha nincs csak úgy, egyszerűen
vége.
Előfordult, hogy az ágyán a lepedő ki tudja, miért, felpúposodott, és
amikor Tori lerántotta az ágyról a lepedőt, konyhai és fürdőszobai szemetet
talált alatta. Tori tudta, hogy az anyja tette oda, és azt is tudta, hogy miért.
Elfelejtettem kivinni a szemetet. Anyu így figyelmeztetett, hogy soha többé
ne felejtsem el.
Szépen összeszedett mindent, kivitte a házból, és visszament a
hálószobába lepedőt cserélni.
Másszor, amikor a fürdőszobában kirázta a bugyiját, fehér por hullott ki
belőle. A Gold Bond márkájú fertőtlenítő hintőpor, Shelly kedvence, amivel
rendszeresen beszórta az egész házat. Néha, Tori akkoriban tízéves lehetett,
Shelly felbukkant a fürdőszobában, a kezében a hintőporral. Tárd szét a
lábad, mordult a lányára, és bedörzsölte a fertőtlenítőt Tori két lába közé. A
por csípett, Tori sírva könyörgött kegyelemért.
– Ez orvosság – intézte el a rimánkodást Shelly. – Szükséged van rá.
Ahogy minden lánynak.
– De nagyon fáj, anyu – hüppögte könnyek közt Tori.
– Atyaisten, hogy te mennyit siránkozol, Tori!
Megesett, hogy Shelly hirtelen rádöbbent: Torinak azonnal le kell
zuhanyoznia.
– Koszos vagy! – jelentette ki. – Gyerünk kifelé!
Tori engedelmesen követte az anyját egészen a slagig.
– Vetkőzz! – hangzott az újabb parancs.
Hideg volt, de Tori nem mert feleselni. „Nagyszájúnak” lenni, ahogy az
anyja becézgette, nem lett volna túl jó ötlet. Tehát levetkőzött, Shelly pedig
lelocsolta. Volt, hogy maximumra állította a víznyomást. De Torinak
legalább dagonyáznia nem kellett soha, mint a testvéreinek.
 Többször is látta, hogy Ron csupa víz, és reszket a hidegtől: nyilván őt is
megzuhanyoztatták. Beszélni sosem mert róla Ronnal. Amúgy sem volt
szabad beszélgetniük.
Hát így teltek a napok. De Tori még így is jóval kevesebbet szenvedett,
amióta Ron színre lépett. És a rosszból minél kevesebb, annál jobb.

* 1860-ban született amerikai nő, aki 1892-ben baltával megölte az apját és a mostohaanyját, a
bíróság pedig felmentette.
 Hatvanegyedik fejezet

Bárhová is szólította Ront a munkája a Knotek-birtokon, az volt a

legfontosabb, hogy állandó riadókészültségben legyen. Ha Shelly magához
rendelte, azonnal eldobott mindent és futott, ahogy a lába bírta.
Ha bármilyen okból mégsem tette, azzal magára vonta Shelly haragját.
Ott állt füstölögve, ökölbe szorított kézzel. A nyakán kidagadtak az izmok,
a szeme résnyire összehúzva.
– Ha hívlak, azt ajánlom, kurvára szedd a lábad!
– Máris jövök, Shelly drága! – startolt hozzá pánikban Ron. Annyi
félelem és idegesség remegett a hangjában, hogy Tori is megijedt.
– Szörnyen ijesztő volt a hangja, még ma is hallom – reszketett még évek
múlva is. – Mintha haldokolna. Mintha az a „Shelly drága” lenne az utolsó
szava, csupa szorongás, csupa halálfélelem.
Ám az, hogy folyamatos riadókészültségben és állandó halálfélelemben
tartotta, csak egy volt Shelly számos módszere közül, amikkel „segített
gyógyulni” Ronnak. Úgy tűnt, a szünet nélküli megalázás is része volt az
agyafúrt kúrának.
Egyszer például félrehúzta Torit, miközben Ron ott ült velük a
nappaliban
– Tudtad, hogy Ronnak volt egy gyereke?
Tori értetlenül bámult Ronra, aki elfordította a fejét.
– Vietnamban történt – folytatta Shelly. – Teherbe ejtett egy lányt, aki
meg is szülte a gyerekét. Igen, egy gyönyörű csecsemőt. De Ron, ez a
szarcsimbók, nem törődött a kicsivel, aki meghalt. Valószínűleg így a
legjobb szegény kicsikének. Kinek kéne Ron, mint apa?
Tori újra Ronra nézett, aki most már labdaként gömbölyödött össze
kínjában.
 – De hát Ron jó ember, anyu!
Shelly arca kivörösödött. A vonásai megfeszültek.
– Nem tudsz te róla semmit! – mordult a lányára. – Nála fertelmesebb
emberi lényt még nem hordott a hátán a föld, nekem elhiheted!
Ron fedezékbe menekült, Shelly pedig egyik bombát dobta le a másik
után. Leszidta, amiért kövér meg homokos, ráadásul elherdálta a
lakókocsiját. Elmondta mindennek, ami csak az eszébe jutott.
De a kedvenc támadása az volt, hogy megkérdőjelezte Ron iránta és Tori
iránt érzett szeretetét.
– Kurvára nem törődsz te velünk, Ron. Kicsit sem! Csak meg kell nézni,
ahogy dolgozol, és már abból látom. Mintha te tennél szívességet nekünk!
Egy ilyen nagydarab férfi, de még féregnek is kevés. Nem szeretsz te
engem, csak kihasználsz. Ez vagy te, egy kibaszott élősködő!
Néha Ron hobbiját, az egyiptológiát is csatarendbe állította.
– Jaj, Ron, hát még az isteneid is undorodnak tőled. Bizony! A pokolban
fogsz kikötni, te kibaszott kis pöcs!
– Ha ránéztél, az élettelen szeme bámult vissza rád – idézte fel a képet
évekkel később Tori. Akkor még túl kicsi volt ahhoz, hogy felfedezze a
párhuzamot Ron és Kathy sorsa között, de azt azért észrevette, hogy Ron,
miután hozzájuk költözött, hamarosan mintha megszűnt volna élni. – Nem
nevetett többé. Nem is sírt. Csak ült és ült.
 HATODIK RÉSZ

A Mac-féle
lehetőség

Hatvankettedik fejezet

Shelly azért hasznát vette Ronnak, nem is akárhogy. Besorozta ápolónak

egy Pearl Harbor-veterán, bizonyos James „Mac” McLintock nyéllé, aki
Kathy Loreno anyjának, Kaye Thomasnak volt a régi barátja. (Mellesleg a
veterán volt a fő oka annak, hogy Kaye South Bendbe költöztette a
családját.) Megtermett férfi volt ez a Mac, nagy barátja a fafaragásnak és a
mérsékelt árú whiskey-nek. Szerette Sissyt, a fekete labradorját, no meg a
robogóját, amellyel szabadon mozoghatott a Willapa-folyóra néző háza
körül.
Shelly szívében Mac volt az az apa, aki neki sose jutott ki. Hidratálóval
kenegette a kiszáradt kezét, gondoskodott róla, hogy mindene meglegyen,
ami kell. Mindenkinek eldicsekedett, hogy mennyire szeretik egymást.
Naponta többször felhívta, hogy kikérdezze a hogy– léte felől. Sőt
rászokott, hogy naponta egyszer vagy kétszer meglátogassa.
Tori is megszerette Macet. Ő a pótnagypapát látta benne, boldog volt, ha
az anyja hozzá adta be, amíg ő az ügyes-bajos dolgait intézte.
Végighallgatta a pótnagypapa meséit, néha meg a robogóval száguldoztak
az utcán.
És Tori mindig hagyta nyerni az öreget.
Mac többször is felemlítette, hogy örülne, ha Shelly beköltözne hozzá.
Ő azonban Ront szállásolta be maga helyett.
 Tori tudta: az anyja nem titkolta el Mac elől, hogy Ron meleg. Mac
eleinte húzódozott attól, hogy Ron legyen az ápolója. De Shelly
ragaszkodott hozzá. Ő nem tud mindig mellette lenni, Ron viszont igen.
Mac kezdetben azt sem tartotta rendjén valónak, hogy Ron fürdesse és ő
gondoskodjék a személyes szükségleteiről – de ahogy telt-múlt az idő,
végül sikerült megbarátkozniuk egymással. Ron majdnem minden nap
átment hozzá, olykor-olykor ott is aludt.
Hiába akadt több hálószoba is Mac házában, Tori észrevette, hogy Ron
nem alszik egyikben sem. A lány lemerészkedett a pincébe, benyitott egy
szűk, ablaktalan kamrába. Itt találta meg Ron holmiját, többek között
néhány pokrócot.
Anyu kényszeríti rá, hogy itt aludjon, csóválta a fejét Tori.
Máskor meg az előszoba alatti tűzifatárolóban talált ágyneműt. Szemben
a pincébe rekkentett kamrával, itt nyílt egy ablak a külvilágra. A padló
nyirkos volt.
Még itt, Mac házában, messze Shellytől is nyilvánvaló volt, hogy az
asszony a markában tartja Ront.
Ott alszik, ahol anyu megengedi neki, állapította meg Tori.
Lara Watsont majd szétvetette a düh, amikor Sami elárulta neki, hogy
Shelly elszegődött egy öregember, bizonyos Mac ápolójának. Már akkor
sem örült igazán, amikor megtudta, hogy Ron a Knotek-ház körül
sertepertél. Most már biztos volt benne, hogy valami készül. Hívta is
azonnal Bergstrom seriffet a Pacific megyei hivatalban. Kathy Loreno
ügyére kérdezett rá, és a seriff azt felelte, hogy az ügy „kihűlt”.
Amúgy épp egy komoly nyomozás kellős közepén van, de amint az ideje
engedi, visszahívja, ígérte meg Larának.
– És amikor jut rá időm, a Loreno-ügyet is előveszem – ezzel búcsúzott
el.
 Shelly mostohaanyját egyáltalán nem elégítette ki ez a válasz. Most a
helyi rendőrfőnököt hívta, Dalé Schobertet, aki azt kérte tőle, hogy hagyja a
Pacific megyeiekre, hadd építsék fel a nyomozást a maguk tempójában.
– Azt hiszem, a színfalak mögött folyamatosan nyomoznak az ügyben –
szerelte le Larát.
De Larát még ez sem tette boldoggá. Másra sem tudott gondolni, csak
arra, ahogy Shelly elköveti az elképzelhetetlent; szorongott attól, hogy
legközelebb mire lesz képes.
Felhívta Shane anyai nagyszüleit; tudta, hogy aggódnak az unokájuk
miatt. Jó ideje senkitől sem hallottak semmit a fiúról.
Sami szintén azt állította, hogy senki sem beszélt vele, ami nem volt
egészen igaz, egyszerűen ő nem hívta vissza a seriffet. Nikkivel viszont
tényleg senki nem beszélt azután, hogy másodszor is bejelentést tett
Kathyről.
Egy árva szót sem.
 Hatvanharmadik fejezet

Shelly mintha a hetedik mennyországban lebegett volna, ahogy előadta

Torinak a híreket. McLintock úgy végrendelkezett, hogy halála után a házát
és mindenét Sissy, a labrador örökli.
– De ha Sissy kimúlik – lelkendezett -, akkor a ház és minden az enyém
lesz!
Tori is úgy gondolta, hogy ennél jobb hírt elképzelni sem lehet. Miután
az anyját kitessékelték az idősgondozásból, kissé elveszettnek tűnt. És jóval
durvábbnak. Ám a távlat, hogy megörökölheti Mac házát, felvillanyozta.
Arra sarkallta, hogy terveket szőjön.
A tervek pedig elterelték a figyelmét arról, hogy halálra szekálja a neki
kiszolgáltatottakat – és ezt mindenki örömmel fogadta a Monohon Landing
Roadon.

2001. szeptember 7-én Mac ügyvédi felhatalmazást adott Shellynek. A

lehető legjobbkor, mert Knotekék anyagi helyzete eddigre az aggasztónál is
aggasztóbbá vált. Shelly addig bűvészkedett és zsonglőrködött a családi
könyveléssel, hogy már maga sem ismerte ki magát a hazugságai között.
Dave fejében akkor kondult meg a vészharang, amikor a felesége felhívta
azzal, hogy kérjen előleget a fizetésére. Dave erre nem volt hajlandó, Shelly
tehát a maga kezébe vette az irányítást. 2001. szeptember 25-én
bankkölcsönért folyamodott Aberdeenben. A kérelemben 3500 dollárban
jelölte meg a család havi jövedelmét.
Dave mostantól gyakrabban töltötte otthon a hétvégéket, így egyre
sűrűbben üvöltöztek egymással. Tori úgy próbálta lecsendesíteni a szüleit,
hogy ő is zajt csapott a saját szobájában, de nem ért el vele semmit.
Mindennél jobban szerette az apját, de mérges volt rá, amiért hazajárt.
Mintha Shellynek a hét közben Ron ellen felgyülemlett haragját Dave dolga
lett volna leverni a férfin, végrehajtani bármiféle büntetést, amit az asszony
megparancsol.
Az üvöltözésnek mindig két tárgya volt: a pénz, illetve Ron.
– Most már tényleg csinálnod kéne vele valamit! – fakadt ki Shelly.
Dave-nek kérdeznie sem kellett, hogy miért. Shelly anélkül is felmondta
Ron bűnlajstromát.
– Oda kakáit az udvarba! – fakadt ki egy ízben. – Láttam! Kinézek az
ablakon, és ott guggol! Tűrhetetlen!
Dave a felesége vigyázó tekintetétől kísérve, elkapta Ron grabancát, és
akkorát rántott rajta, hogy Ron majdnem elesett.
– Még egyszer meg ne halljam, hogy itt disznólkodsz! – förmedt rá.
Ron szóhoz sem jutott a döbbenettől, de megvolt a maga módszere,
amivel hatástalanítani tudta az efféle támadásokat: hol gúnyos, hol unott
képet vágott. Ahogy most is.
Mi? Ez vigyorog?
Ha vigyorgott, ha nem, Dave csak annál dühösebb lett.
– Hallod, amit mondok? – húzta közelebb Ront.
Ron most sem válaszolt, Dave lekent neki egyet. Ron végre feladta a
vigyorgást.
– Soha többé – nyögte ki -, esküszöm!

Egy idő után nyilvánvalóvá lett: Shelly megtalálta – ha nem ő maga

teremtette meg- a tökéletes áldozatot Ron Woodworth személyében. A
legostobább, legkegyetlenebb parancsait is teljesítette. A szeme sem
rebbent, bármit tett vele az asszony.
Vagy bármire kényszerítette.
– Gyerünk, pöcsfej! – Shelly hangja úgy szólt az éjszakában, akár a
puskalövés. – Csináld!
Tori, akit az üvöltözés felvert az álmából, kimászott az ágyból, hogy
megnézze, mi ez a lárma. Most látta először a saját szemével ezt a fajta
büntetést az anyja repertoárjából. Később aztán rengeteg alkalma volt még
végignézni.
Ron a tornácon állt alsógatyában, merev testtel, merev tekintettel. A
félelemtől? Vagy valami drogtól? Shelly ott állt vele szemközt, és biztatta,
hogy két kézzel vágja pofon magát, teljes erőből.
– Erősebben! – üvöltötte. – Különben sose tanulsz, Ron!
Tori egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy bánhat valaki így
önmagával. Ron valóságos pofonsorozatot osztott ki magának, mindegyik
ütés olyan erős volt, hogy a feje beleremegett.
Shelly pedig egy pillanatra sem állt le a becsmérlő jelzők és ocsmány
szidalmak áradatával.
– Köcsög! Lusta buzi! Nehogy nekem kelljen képen vernem téged!
Halljam, hogy bocsánatot kérsz!
Ron nem sírt, de most látszott rajta, hogy retteg.
– Bocsáss meg, Shelly drága! – motyogta.
– Mindazt, amit érted tettem, ezzel hálálod meg? Az örökös
bocsánatkéréseiddel? Felfordul a gyomrom tőled, Ron! És nem csak nekem,
nehogy azt hidd! Mindenkinek. Anyádnak igaza volt, amikor kirúgott
otthonról. Én voltam a hülye, hogy befogadtalak! Kibaszott hálátlan buzi!
Tori jól hallotta az anyja folyamatos fröcsögését, de Rontól csak annyit,
hogy „bocsáss meg, Shelly drága”.
 Az arca kivörösödött, most már sírt. De ki tudja, miért, tette tovább, amit
parancsoltak neki. Mint akit hipnotizáltak. Jó öt percig eltartott a cirkusz.
Talán tovább. Tori, ahogy korábban a nővérei is, úgy érezte, megáll az idő,
amíg az anyja kínozza az áldozatait.
Visszabújt az ágyába, magára húzta a takarót, a párnát a fejére szorította.
Mint eddig is százszor meg százszor, megpróbálta kizárni a külvilágot.
Amit az anyja művelt, annyira szörnyű volt. Annyira förtelmes.
Legközelebb, amikor meghallotta a pofonokat és az üvöltözést,
összeszedte a bátorságát, és szembeszállt az anyjával.
– Miért bánsz így Ronnal, anyu?
Shelly mintha kimerült volna, mély sóhajt eresztett meg. Mintha a lánya
kérdése lett volna fura, nem pedig az, amit ő művel.
– Nem látod, hogy rossz volt? – csóválta a fejét. – Rászolgált.
Torit nem győzte meg, amit hallott. Jó, lehet, hogy Ron rossz volt, de
ennyire? Ráadásul nincs ember, aki maradéktalanul teljesíthetné Shelly
követeléseit.
Reggelre ki legyen gyomlálva a kert!
Idebent tilos vécézned!
Hogy mersz az udvaron kakálni?
Tori erre egy új módszert próbált ki. A legkézenfekvőbbet, azt, hogy az
anyja emberi érzéseire hasson.
– De hát fáj neki... – rebegte.
Shelly keményen ránézett.
– Eridj fel, és maradj ott. Ehhez semmi közöd.
Tori tehát felment. Arra már ráébredt, hogy valakinek fel kell szólalnia
Ron védelmében, de azt is tudta, hogy csak ront a helyzeten, ha
megpróbálja jobb belátásra bírni az anyját. Az anyjának egészen egyszerűen
nincsenek emberi érzelmei. Ha azokra hivatkozol, csak veszíthetsz.
Egyáltalán, honnan vette ezt a képtelen ötletet?

Ron pedig továbbra is hibát hibára halmozott, egyre „rosszabb” lett.

Legalábbis Shelly így látta. Ron csapdában vergődött, esélye sem volt arra,
hogy elkerülje Shelly bosszúját. Egy másik összetűzés is testnedvek miatt
tört ki – és Tori ennek is a tanúja lett.
– Hát ez meg micsoda? – rázott Ron arcába egy csészét Shelly. Húgy volt
benne.
Ron egy gyors pillantást vetett a csészére, aztán lesütötte a szemét.
– Éjszaka ki kellett mennem – hebegte -, de nem akartalak felébreszteni.
De hiszen éppen így szólt Shelly parancsa! Ezt ő kényszerítette rá!
– Undorodom tőled, Ron! – mordult rá. – Nem tűrők ilyesmit a
házamban! Ez az én házam, megértetted? Rosszul leszek a piszkos
szokásaidtól!
– Bocsáss meg, Shelly drága.
Shelly Ron kezébe nyomta a csészét.
– Idd ki!
Ron pillanatnyi habozás nélkül a szájához emelte a csészét. Kiitta az
utolsó cseppig.
Egy-két hét múlva Tori rajtakapta Ront, ahogy egy csésze vizeletet ön ki
az ablakon. Ron észrevette, hogy lebukott.
– Ne félj! – súgta oda Tori. – Nem mondom meg anyunak.
És nem is mondta. Ki akarná felbosszantani Shellyt?
Igaz, Tori azért sem árulta be, mert szerette Ront. Nem akarta, hogy
miatta kelljen szenvednie.
 Egyszer volt, hol nem volt: Ron éppen füvet nyírt, Tori mamája pedig
azon bosszankodott, hogy milyen lassan dolgozik. Pedig nem Ron hibája
volt. A fűnyírógép akadozott. A hol be-, hol kikapcsoló gép hangja egyre
jobban feldühítette Shellyt. Tori érezte, ahogy egyre nő a feszültség, meg is
ijedt. Kiment az udvarra, hogy megmutassa Ronnak, hogyan kell kezelni a
fűnyírót.
Hogy megfékezze az anyját, bármit is tervezett.
De ahogy odaért Ronhoz, majdnem felkiáltott döbbenetében. Ron a
fűnyíró fölé hajolt, úgy próbálta újraindítani. Majdnem meztelen volt, a
kopasz feje és a háta leégett a tűző napon. De nem ez volt a legrosszabb. A
lába csupa vér volt, a kezéről cafatokban lógott a bőr.
– Ron bácsi... – súgta a fülébe Tori, nehogy az anyja meghallja. – Annyira
sajnálom!
Bárcsak megszökne, ez járt a fejében. Bár soha ne jönne vissza! Fusson,
amilyen messzire csak tud. Messzire, messzire Shellytől! Most már az sem
érdekelte, hogy az anyja őt kevesebbet bántalmazta, minél többet kapott
Ron. Tori erősebb volt. Képes túlélni.
Amikor Shelly úgy döntött, hogy Mac házába költözteti Ront éjjel-
nappalos ápolónak, Tori valósággal fellélegzett.
Ott könnyebb élete lesz, gondolta. A dolgok talán visszazökkennek a
normális kerékvágásba. Bármi legyen is az.
 Hatvannegyedik fejezet

Hogy ki mit tekint normálisnak, az viszonyítás kérdése; egy biztos, ennek a

szónak nemigen volt értelme a Monohon Landing Roadon.
2002. február 9-én Tori épp arra készült, hogy kimenjen az amerikaifoci-
meccsre a Willapa középiskolában, amikor az anyja azzal hívta fel, hogy be
kellett rohannia a kórházba.
– Mac elesett – újságolta remegő hangon. – Csúnyán megütötte magát.
Máris indulok érted.
Tori nagyon szerette Macet. Épp úgy, ahogy Ront. Az a fajta lány volt,
akinek mindennél fontosabb, hogy szerető, összetartó család legyen
körülötte. A nővérei már felnőttek, az apja sose volt otthon. A pótpapák,
mint Ron vagy Mac, mindennél többet jelentettek neki.
Vagy legalábbis annyit, amennyit az anyja megengedett a pótpapáknak.
Amikor beült Shelly kocsijába, látta rajta, hogy ideges, bár egyelőre még
nem hisztérikus. Valamit mormogott valami balesetről és arról, hogy
szerinte Mac nem élheti túl.
– Szörnyűség – ismételgette. – Ron ott volt, amikor elesett.
Tori Ront is sajnálta. Amilyen jótét lélek, most biztos félholt az
aggodalomtól. Mire odaértek a kórházhoz, a nővérek már arról értesítették
őket, hogy Mac tényleg kiszenvedett. Tori könnyekben tört ki, az anyja
karjaiba vetette magát.
Shelly nem tűnt végzetesen megtörtnek.
Még jó, hogy el nem vihogta magát. Ötezer dollár örökség szállt rá.
Persze ott volt még Sissy, a kutya. De Sissy már öreg. Neki sincs sok hátra,
és aztán Shellyé lesz Mac több mint 140 ezer dolláros háza.
 Hogy pontosan hogyan halt meg Mac, az rejtélyes volt. Shellytől azt
lehetett megtudni, hogy Ron felhívta a 911-et, és bejelentette, hogy Mac
hanyatt esett, és csúnyán beverte a fejét. A hatóságok nem izgatták magukat
túlságosan.
Tori később annyit tudott meg, hogy a halottkém további vizsgálatra
érdemesnek tartotta az esetet, az ügyészség pedig arra az eredményre jutott,
hogy Mac halálát akut szubdurális hematóma okozta, vagyis egy kemény, a
fejére mért ütés. Valószínűsíthető, hogy az ütést az esés okozta.
További vizsgálatot senki sem tartott szükségesnek.
És ennyi. Mac nincs többé. Shellyre pedig csak úgy valóságos pénzeső
zúdult. A dolgok kezdtek határozottan jobbra fordulni.
Láss csodát, amikor Valentin-napon, néhány nappal Mac halála után Tori
lelopózott lépcsőn, meglátta az anyját, ahogy minden idők legnagyobb
bonbonos dobozát tekeri be a csomagolópapírba.
Másnap ezt írta az iskolai naplójába:
„Abban biztos voltam, hogy nekem szánta. Visszaosontam az emeletre,
mintha nem láttam volna semmit, aztán tíz perc múlva lementem, és tessék,
tényleg az enyém volt."
Dacára az örökségnek: a pénznek, a háznak South Bendben meg a
kutyának – Sissy ez idő tájt már a ház előtt láncra verve tengette a napjait -,
még el sem fogyott az utolsó bonbon a dobozból, de Shelly már visszatalált
a régi módszereihez. A hirtelen rászakadt vagyon mintha egy mély
lélegzetnyi friss levegőhöz juttatta volna. Egész életében a pénzt hajhászta –
és most tessék, itt hevert előtte.
De a régi játékai?
Hát azok sokkal, de sokkal többet értek.
 Hatvanötödik fejezet

Ami Mac házában történt, az közös tragédiából egykettőre személyes

lehetőséggé fajult. Shelly aduként használta ki arra, hogy újabb és újabb
támadásokat intézzen Ron ellen. Minden korábbinál kegyetlenebbeket;
ráadásul egy perc szünet nélkül.
Tori egy ízben meghallotta, mit kiabál az anyja Ronnak, aki az udvaron
robotolt.
– Megölted Macet! Te gyilkos!
Ron védekezni próbált, de Shelly egyszerűen a földre lökte, és ott hagyta.
– Ő gyilkolta meg Macet – mondta Torinak, ahogy belépett az ajtón. –
Nem élhetünk egy fedél alatt egy gyilkossal!
Tori nem igazán tudta, hogy mit gondoljon. Ő úgy gondolta, Mac halála
valamiféle baleset volt. Azt pedig elképzelni sem volt képes, hogy Ron
árthatna bárkinek is. Nem, ez képtelenség.
Máskor, amikor mindhárman együtt ültek a konyhában, és Tori a saját
dolgával foglalkozott, hirtelen arra fülelt fel, hogy Shelly és Ron már
megint összekaptak valamin.
– Te mit szólnál ahhoz, ha egy gyilkossal kéne egyházban laknod?
– támadt Ronra Shelly.
Ron nem felelt. Lehajtotta a fejét, a padlót bámulta.
– Hát én megmondhatom neked: nem valami jó érzés – folytatta Shelly. –
Egyáltalán nem. Te ölted meg Macet, Ron. Te rohadt gyilkos!
Ron erre sem válaszolt.
Tori egy szavát se hitte, Shelly pedig nyilván megérezte, hogy a lánya
nem hajlandó az ő pártjára állni ebben a kérdésben, tehát új taktikához
folyamodott, hogy szóba hozza a témát.
Hanem ekkor váratlan fordulat állt be. Ron elkezdte beadni a derekát.
 – Igazad van – mondta. – Én tettem. Kérlek, ne áruld el senkinek!
– Nehogy csalódjak benned! – forgatta meg Shelly a kést Ron szívében. –
Soha, érted? Tartom a számat, de tudnod kell, hogy undorodom tőled. Te
gyilkos!
Megesett, hogy Shelly még a tévézést is abbahagyta, csak hogy előadja a
legújabb változatát a Mac házában történtekről.
– Felborult a kerekesszéke, és istentelenül beverte a fejét. Ron meg csak
állt és hagyta, hadd szenvedjen. Csak akkor hívta ki a mentőket, amikor már
késő volt. Semmirekellő egy pöcs ez a Ron, Tori!

Tudom, te minden szépet és jót képzelsz róla, de gondolkodj egy kicsit!

Hiszen gyilkos! Ő ölte meg a mi Maciinkét! Macet, aki olyan volt neked,
mint a nagypapád!
Egy másik verzió úgy szólt, hogy a hajlott korú veterán kómába esett,
Ron pedig magára hagyta haldokolni.
– Még engem is csak akkor hívott fel, amikor már tudta, hogy késő –
csóválta a fejét. – Ez bizony gyilkosság, Tori! Az bizony! Még a
látványába is belebetegszem ennek a buzinak!
Ne hívd buzinak, tiltakozott némán Tori.
– Ezt nem is tudtam, anyu – válaszolta helyette.
De Shellynek nem csak Ronnal gyűlt meg a baja, Mac végrendeletére is
szitkok garmadáját szórta.
– Az ügyvédek összebarmoltak mindent – magyarázta Torinak. – Azt kell
nekik mondani, hogy Sissyt elütötte egy autó, és kimúlt. Te meg bólogatsz,
érted? Nem egy nagy ügy, de tudnod kell, hogy ez most nagyon fontos
nekünk, az egész családnak.
 – Oké, anyu – bólogatott Tori.
Azért ez elég fura, de legalább nem olyan szörnyű. Végül is, anyu úgyis
megszerzi azt a házat. Jó, förtelmes dolgokat művelt velem is meg Ronnal
is, de a kutyát azért csak nem bántja!
– Ha rendbe tettük a házat, eladjuk – tervezgetett tovább Shelly -, és
annyi pénzünk lesz, hogy abból felköltözhetünk Oak Harborba, és megint
együtt lesz az egész család.
Ez a távlat maga a megvalósult álom lett volna minden gyerek számára.
De Tori csak arra tudott gondolni, hogy a szülei állandóan veszekszenek,
amikor együtt vannak.
Ha összeköltöznének, az maga lenne a megvalósult rémálom.
A létező legrémesebb.

2002. március 19-én, valamivel több mint egy hónappal Mac halála, illetve
kilenc hónappal azután, hogy Lara és Nikki először megkondították a
vészharangot Kathy Loreno eltűnéséről, Lara Watson üzenetet kapott Jim
Bergstrom serifftől, hogy hívja vissza.
Na végre, gondolta.
Lara addigra már hallott arról, hogy az öregember, akit Shelly ápolt,
meghalt.
– Ő ölte meg – mondta a seriffnek.
– Ez csak feltételezés – fanyalgott a seriff.
– Megmérgezte. Le merném fogadni.
– Öreg volt már. És régóta betegeskedett.
– Ki visel gondot a kutyára?
– Shelly – válaszolta a seriff.
 – Ő örökli a házat.
– Úgy van – bólogatott a seriff. – És ő visel gondot a kutyára.
– Szerintem azt is megmérgezte – makacskodott Lara.
– A kutyának semmi baja. A járőr látta.
Lara nem akart belenyugodni. Úgy vélte, hogy Shelly ölhette meg Macet,
abban pedig biztos volt, hogy ő Kathy Loreno gyilkosa.
– Nem tudom, hogyan intézik a dolgokat maguknál, Pacific megyében –
támadt a seriffre. – De ez így egyáltalán nincs rendjén! Miért nem
csinálnak végre valamit? Miért nem derítik ki, hogy mi történt Kathy
Lorenóval? Beszéltek már Samivel?
Még nem tudták elérni, válaszolta a seriff.
Lara nem volt vevő erre a kifogásra.
– Biztos úr, az a gyerek minden hétvégén Raymondban van. Aggódik a
kishúga miatt. Azért jár haza hétvégenként, hogy lássa, Tori jól van-e. Nem
bántották-e. De úgy látom, a maga fejében nem állnak össze ezek a dolgok.
Bergstrom seriff biztosította, hogy igenis összeállnak. De mit lehet itt
tenni? Ha egyszer Sami nem volt hajlandó visszahívni, amikor kereste!
Lara letette. Egy szavát sem hitte a seriffnek. Még csak meg sem próbált
semmit, gondolta.

Sami bár titokban, de kapcsolatban maradt a nővérével. Ha Tori az anyja

vádjait szajkózta, hogy Nikki mennyire tiszteletlen és romlott, ő a nővére
védelmére kelt – legalábbis egy bizonyos határig. Semmiképpen sem akarta
kiszivárogtatni, hogy Nikki és ő milyen közel állnak egymáshoz. Tori még
elárulná az anyjuknak. Ahogy ő maga tette – bár most már szégyellte magát
miatta -, amikor kisebb korában árulkodott Nikidre és Shane-re.
 Hiába, Shellynek mindig megvoltak a módszerei, hogy bárkiből kiszedje
a legapróbb részleteket is, aztán meg a fecsegőt hibáztassa.
2002 májusában, nem sokkal a Lara-Bergstrom-telefonbeszélgetés után
Sami átszökött Sandybe, Oregonba, hogy ott lehessen Nikki esküvőjén Lara
mellett. Boldoggá tette, hogy a nővére boldog. Majd ki nem bújt a bőréből
örömében. Nikki remek férjet talált, és most olyan életet élt, amilyet
gyerekkorukban elképzelni sem mertek.
Amikor dagonyáznia kellett.
Amikor azt kellett hallgatnia, hogy soha semmi nem lesz belőle.
Hogy soha senki sem fogja szeretni őt.
Sami, aki még most is mindennél jobban szerette az anyját, nehezen
emésztette meg, hogy Shellyt nem hívták meg az esküvőre. Persze nagyon
is jól tudta, mi az oka. Miért hívná meg az esküvőjére Nikki azt, aki
félholtra kínozta?
De ennek ellenére rosszul érezte magát, amiért a nővére és az anyja
elidegenedtek egymástól.
Anélkül, hogy szólt volna Nikidnek, Sami egy különleges gyűrűt viselt az
esküvőn. A „mamagyűrűt”, egy aranykarikát Nikki, Tori és az ő születési
köveivel, amelyet Sami Shellynek szánt, másnap, anyák napján akarta
átadni. Ez a gyűrű is bekerült a családi titkok, a rengeteg félve őrzött,
mélyre elásott titok közé.
De a gyűrűvel az ujján Sami úgy érezte, mintha az anyja is ott lett volna
velük a lánya esküvőjén.

Mac halála után Dave Knotek tükörsimára hengerelte a gumit a furgonján,

annyit járt haza. A házasságuk eddig is viharos volt, de idáig legalább
megtanultak összedolgozni, hogy biztos hátteret teremtsenek maguknak.
Dave ráadásul nem működött Shelly nélkül. Legalábbis nem igazán. Hiába
tudta, hogy ez a kapcsolat maga a pokol, képtelen volt nem szeretni Shellyt.
A maga részéről Shelly is azt állította, hogy szüksége van a férjére. Most
jött el az idő, inkább, mint bármikor máskor, hogy újrakezdhessenek
mindent. Hogy elköltözzenek Pacific megyéből, vissza se nézzenek többé –
ez volt az egyetlen kiütjük a túlélés felé. Shelly halálra idegesítette magát a
helyzetük és Ron miatt, aki egyre több gondot okozott.
Az egyik ilyen együtt töltött hétvége után Dave egy virágos szavakkal
ékes szerelmes levelet hagyott Shellynek. A levélben szokása szerint a
becenevén szólította, Nyuszikámnak.
„Szörnyű, hogy magadra kell hagynom téged. Megszakad a szívem.
A legszívesebben az egész életemet melletted tölteném el."
Azt írta, körülnéz, hol és mennyiért lehet házat bérelni Oak Harborban.
Ki kell jutniuk Raymondból, és új életet kezdeni.
„Bárhol legyek, mindig érzem az érintésedet, és felmelegszik tőle a
szívem. Akkor is érzem, hogy szeretsz, amikor meg sem érdemiem. Szeretlek
nagyon-nagyon, mindörökké.”
Hangosan nem mondta ki, a feleségének meg aztán végképp nem, de
Dave a lelke legmélyén tudta: a házasságuknak már nincs nagy jövője –
hacsak nem történik valami gyökeres változás.

A férje tehát rendületlenül kitartott mellette, Shelly mégis úgy érezte, több
és bonyolultabb gondja-baja van, mint amennyire rászolgált. Pillanatnyilag
a legnagyobb baja az volt, hogy a szomszédok ferde szemmel nézték őket,
amióta megörökölték Mac házát. Egy nyugalmazott seriff állt a kétkedők
élére, velük együtt kérdőjelezte meg, hogy Knotekéknak egyáltalán van-e
joguk arra a házra. A seriff pedig gyanakodni kezdett rájuk.
Shelly nem értette, miért bánnak vele így. Hiszen ő aranyos volt Mackel,
úgy bánt vele, mint az apjával. Levest hozott neki. Melléje adta ápolónak
Ront, akit még a kerti munkákkal is megbízott. Nem, sehogy sem bírt
elképzelni önmagánál áldozatosabb, segítőkészebb teremtést.
2002. szeptember 4-én felhívta az ügyvédjét. Az ügyvéd feljegyzést
készített a beszélgetésükről, és értesítette Shelly többi ügyvédjét is, hogy
valamit tenniük kell a Shellyt sújtó zaklatás ellen.
„South Bendben a rendőrség rendszeresen igazoltatja a család tagjait,
ahol csak lehet, pokollá teszik Michelle és a férje életét. Egy rendőr még
arra is figyelmeztette Dave-et, hogy jobban teszi, ha este óvatosan, nagyon
óvatosan vezet."
Mindez csak még inkább felkorbácsolta Shelly dühét: mindenre és
mindenkire dühös volt, de legfőképpen Ronra. Pár hónappal Mac halála
után újraindította a vádaskodást.
– Megölted Ront! Kurvára meggyilkoltad!
– De hát nem, Shelly, nem! Elzuhant. Kiesett a kerekesszékéből.
– Hazudsz! Tudom, mit műveltél, a rendőrség is rájön, és elkapnak! De el
ám, nekem elhiheted!
Ron nem vette könnyedén a fenyegetést, hogy börtönbe kerülhet Mac
halála miatt. Ha az úton járőrautó húzott el mellettük, lebukott a műszerfal
alá félelmében. Ha kopogtak az ajtón, akkor viszont Shelly volt az, aki a
rejtekhelyére küldte.
– Egy pisszenést se! Különben elkapnak, és örök életedre rács mögé
kerülsz!
Tori tudta, min mesterkedik az anyja. Shelly gondoskodott róla, hogy
Ron félelemben éljen – azért, mert ő maga is félt. Attól, hogy ha Ront
elkapják, még elkotyogja, hogy mi minden történt vele Shelly karmai
között.
 Hatvanhatodik fejezet

Sandra Broderick és régi barátja, Ron Woodworth 2002 nyarán találkoztak

utoljára Slater büféjében, Raymondban.
Ron gyengének és betegesnek látszott. Sandra alig tért magához a
döbbenettől, hogy mennyire megváltozott testileg-lelkileg. Ron azelőtt éles,
gyors eszű fickó volt. Barátságos természetű, vonzó személyiség. A
mostani Ron azonban még csak nem is hasonlított a régire.
Shellytől gyógyszereket kap a depressziójára, magyarázkodott. Sandra
aggódva nézte, ahogy az ebédje mellé egymás után veszi be a pirulákat.
– Jók ezek a gyógyszerek, de a fejfájásomat nem mulasztották el – kapta
be Ron az első zöld tablettát, utána a fehér következett. – Járok orvoshoz
meg pszichiáterhez is.
– Piszkos volt, a haja rendetlen – emlékezett vissza a találkozásra Sandra.
– Pedig azelőtt mindig ügyelt a külsejére. Zavarosan viselkedett, és
összefüggéstelen Ostobaságokat beszélt.
Ahogy beszélgettek, Ron régi, még a katonáskodáskor megismert barátja
egyre nyugtalanabb lett. Látta, hogy Ron bajban van, nagy bajban. Meg is
mondta neki, hogy aggódik érte.
Ron értetlenül bámult vissza rá. Mintha egy szót sem értene abból, amit
hall. Mintha az agyára ereszkedő ködben észre sem vette volna, hogy
mennyire lefogyott, mennyire legyengült.
– Nem, ez nem az a Ron volt, akit húsz éve megismertem.
Nem sokkal a találkozásuk után Sandra váratlan és éppen ezért különösen
jóleső telefonhívást kapott Rontok A férfi most először – és utoljára –
megemlítette, hogy valami nyugtalanítja Shellyvel kapcsolatban.
– Elvette az autóimat, és nem adja vissza – panaszolta.
– Hogyhogy nem adja vissza? – értetlenkedett Sandra.
 – Úgy, hogy nem – vágta rá Ron. – Én kérem, ő pedig nem adja.
Ez már Sandrának is sok volt; autóba vágta magát, és a lakásától, írón
Springsből átvezetett Raymondba, hogy megfigyelje a házat. Lassan
végighajtott a Monohon Landing Roadon, és azt látta, hogy Ron két kocsija,
a drapp meg a kék ott parkol a ház előtt.
De nem állt meg, hogy kérdezősködjön.
– Nem akartam összetűzésbe keveredni Shellyvel – ismerte be.
Pedig ha megállt volna, talán felfedezi, amit Shellynek sikerült
eltitkolnia.

Samit is aggasztotta, hogy mennyire megváltozott Ron. Az anyját

kérdezgette arról, miért fogyott ilyen sokat a férfi.
– Ron jól van? – faggatta.
– Mit akarsz ezzel? – húzódott azonnal sündisznóállásba Shelly.
– Ugye, nem beteg?
– Nem.
– Csak mert olyan nagyon lefogyott.
– Annak már épp ideje volt, Sami. Túlságosan elhízott. De végre
egészségesen táplálkozik. Leszokott a szemét kajákról. Jobban van, mint
valaha. Ott is izmai lettek, ahol eddig még sose voltak.
Arról is ejtett pár szót, hogy milyen jót tett Ronnak a házimunka a
szabadban.
– Imád a kertben tüsténkedni – mondta.
Később Shelly levágta Ron haját, de az egészet, az imádott lófarkat is
beleértve.
 Saminek sikerült elcsípnie Ront Shelly hallótávolságán kívül, és
rákérdezett, hogy mi történt.
– Nekem is jobban tetszik így – vágta ki magát Ron. – Örülök, hogy
kopasz lettem.
Sami most a fogairól kérdezte. Úgy látta, hogy elöl már csak egy maradt.
– Ó, azok csak műfogak voltak – legyintett Ron. – Hamarosan elkészül
az új protkóm.
De természetesen nem készült el soha. Ahogy Ron elkezdte hullatni a
fogait, Tori megkérdezte Shellyt, hogy miért nem viszi fogorvoshoz a
barátját.
– Kéne neki egy protézis – figyelmeztette az anyját.
De Shelly kapásból lesöpörte az ötletet:
– Nem mehet fogorvoshoz, mert egy csomó körözést adtak ki ellene. Még
útközben letartóztatnák. Aztán meg – tette hozzá -, tudod te, mibe kerül egy
protézis?
 Hatvanhetedik fejezet

Nikki 2002-ben – abban az évben, amikor Mac meghalt – találkozott

utoljára az anyjával az Olive Gardenben, Olympiában. Igazából semmi
kedve nem volt a találkozóhoz, de nem volt vesztenivalója. Talán javítana a
helyzeten?
Sami folyton arról számolt be neki, hogy Torinak jól megy a sora.
– Azt mesélte, anyu néha elég fura tud lenni, de vele jól bánik. Nem úgy,
mint velünk.
Shelly kicsípte magát az alkalomra, csillogott-villogott. De az első
pillanattól fogva látszott, hogy a díszes külső csak álca.
Valójában ugyanaz az ember maradt, aki volt.
– Utálatos volt a pincérlánnyal – mesélte Nikki. – Pocskondiázta,
mindent visszaküldetett vele a konyhára. Én meg már nagyon
elkívánkoztam onnét. Kellett ez nekem? Nem akarok én ilyesmiben részt
venni. Ocsmány volt, undorító. Szarvashiba volt találkozni vele.
Nikki nem mesélt önmagáról egy szót se. Mire a desszertig jutottak, már
némán ültek egymással szemközt.
– Soha többé nem találkoztunk.

Tori Knotek igyekezett jó képet vágni az élethez. Soha nem mesélt a

nővéreinek arról, ami odahaza folyik. Nem mintha nem szerette volna, hogy
az anyja elnyerje a méltó büntetését – de nem akarta meg– cibálni az
oroszlán bajszát.
Mindaz, amit az életében tapasztalt, azt bizonyította, hogy az anyja
bármire képes. Attól félt, hogy ez így vagy úgy, de az ő saját hibája.
 Erről egy naplójegyzet tanúskodik, amit az anyjához írt:
„Tudom, néha úgy tűnik, hogy nem értelek meg téged, vagy csak nem
akarlak megérteni, de ez nem igaz. Egyáltalán nem. Mindig is értettelek, és
mindig is érteni foglak. Csak már belebetegszem abba, hogy állandóan
csalódást okozok neked és apunak. Tudom, hogy ez az én hibám."
Bár alig-alig tudta szavakba foglalni, Tori mégis tudta, hogy az anyja
csak akkor boldog, ha szenvedést okozhat másoknak. Biztos van egy
kifejezés arra, hogy valaki örömét leli a más fájdalmában. De hogy mi az a
kifejezés, sehogy sem jutott az eszébe. Minek nevezzük azt, aki mosolyog,
ha valakit sikoltozni hall? Aki lubickol örömében, ha valaki megvágja vagy
megégeti magát?
És egyáltalán, miért van az, hogy az ő anyja ilyenre sikeredett?
Többször is tanúja volt, hogy az anyja bezavarja Ront az asztal alá a
nappaliban, éppen az ő hálószobája mellett. Ahogy meghallotta a
bútortologatás zaját, átment, hogy megnézze, mi történik ott.
És egyszer...
– Ott maradsz – reccsent az anyja Ronra -, amíg meg nem hallom a
bőgésedet!
Ron begyömöszölte magát az asztal alá.
– Sajnálom, Shelly drága – motyogta közben.
– Nem sajnálod eléggé, te nyavalyás buzeráns!
Ron hüppögni kezdett.
De ez csak még jobban felmérgesítette Shellyt.
– Hazug disznó! – csattant fel. – Engem akarsz átverni?!
Tori megpróbálta rávenni az anyját, hogy engedje ki Ront.
– Szó sem lehet róla! – hessentette el Shelly. – Büntetésben van. Hagyd
békén! Nagyon rossz volt. De inkább meg se mondom, mit művelt már
megint! Hagyd békén!
 Pár perc múlva Tori látta, hogy Ron kiszabadul. De nem tartott sokáig.
Újabb néhány perc múltán ismét az asztal alatt kuporgott, és sírt.
Tori biztos volt abban, hogy most igaziak a könnyei.
 Hatvannyolcadik fejezet

Amikor Jim Bergstrom, a Pacific megyei seriff megpróbálta személyesen

átadni a távoltartási végzést, amit Catherine, az anyja csikart ki a bíróságtól
Ron ellen, és megállt a Knotek-ház előtt, látott egy villanásnyit Ronból.
2003 tavasza volt. A csontsovány, pókszerű alak rémült pillantást vetett a
seriffre, felpattant, és a kerítéslécek közötti résen át kimenekült a mezőre.
– Hé, Ron! – kiabált utána a seriff. – Csak egy végzést akartam átadni!
Miután Ron bevette magát a fák közé, a seriff feladta, és bekopogott az
ajtón. Várt. És csak várt. Végül dolgavégezetlenül elkullogott, pedig
biztosan tudta, hogy van valaki odabent. Volt is.
Negyedóra múlva megszólalt a telefonja, Shelly Knotek hívta. Ideges
volt. Dühös volt. Aggódott. Mindenképpen találkozni akart a seriffel a
raymondi posta előtt, mert tudni akarta, hogy mi folyik a háza körül.
Bergstrom tehát a posta előtt magyarázta el neki, hogy távoltartási végzést
kell átadnia Ronnak.
– Már elköltözött tőlünk – nézett farkasszemet a seriffel Shelly. – Valahol
Tacomában lakik.
– Nem komálom, ha hazudnak nekem – vágott vissza Bergstrom. –
Láttam maguknál. Amikor észrevett, elfutott. Tudom, hogy ott volt.
Mint mindig, Shellynél most is készen állt a válasz. Hiába, ebben
világéletében nagymester volt.
– Szerintem azért futott el, mert körözés van kiadva ellene. Pedig hát
beteg szegény. Én ápolom. Valami baj van a szívével.
Azt azért megígérte, hogy visszahívatja Ronnal a seriffet.
A seriffnek volt még egy kérdése: mi történt Kathy Lorenóval? A
családja még most is aggódik miatta, nem értik, hogyhogy csak úgy eltűnt
egy kamionsofőrrel. Kathy egyik bátyja magándetektívet fogadott, hogy
kutassa fel a húgát, az anyja pedig bejelentette eltűntnek, hirdetést adott fel
az újságban.
– Már nagyon régen nem hallottam felőle – vonogatta a vállát Shelly.
Es senki más sem.
A találkozó a seriffel, úgy tűnt, összezavarta Shellyt – és nem Ron miatt.
Hanem azért, mert lám, még most is kérdezősködnek Kathy után, sőt, már
nemcsak a családja akarja tudni, hogy merre van, de a rendőrök is.
Nem sokkal ezután elújságolta Saminek, hogy a boltban összefutott
Kathy mamájával.
– Kaye most is ugyanolyan bájos volt, mint mindig – mesélte. – Nagyon
örültem, hogy találkoztunk.
Sami azt sem hitte el, hogy egyáltalán találkoztak. Eleinte nem izgatta
magát miatta: anyu imád hazudozni, gondolta. Ez a lételeme. Azt viszont
nem igazán értette, miért hazudik, amikor egyértelmű, hogy az lenne a
legokosabb, ha meg sem szólalna.
Aztán kezdett derengeni. Az anyja azért találta ki, hogy találkozott Kathy
mamájával, mert tesztelni akarja a hátországát: Sami tudja-e, mit kell
felelnie, ha Kathy felől kérdezgetnék.
– Emlékszel még, hogy hívják a barátját?
– Rocky? – válaszolta Sami habozva.
Ezzel az erővel akár telefonos segítséget is kérhetett volna, mint egy
kvízshow-ban. Shelly ki akarta ugratni a nyulat a bokorból.
– Gondolkozz! – förmedt a lányára. – Emlékszel, hogy mi a
foglalkozása?
– Kamionsofőr! – szedte össze magát Sami.
És így tovább. Shelly újra Sami fejébe verte, hogy hogy néz ki Rocky.
Hogy Kathy őrülten beleszeretett. Hogy együtt indultak az új élet felé,
amiről Kathy egész életében álmodozott.
 – Ha a rendőrök kérdeznek, tudod, mit kell mondanod?
– Igen, anyu. Tudom.
És folytatták tovább – hol élőszóban, hol telefonon. Shelly villámgyors
kérdéseket tett fel, aztán lehetséges forgatókönyveket vázolt fel a lányának.
Dave sem úszta meg a faggatózást és a fejtágítókat. Az volt a
legfontosabb, hogy mindenki tisztában legyen vele: élet-halál kérdése, hogy
hiba nélkül fújják a bemagoltakat.
– Különben vége a családunknak! Gondolj csakbele: mi lesz Torival?
Árvaházba kerül!
Ám semmi sem készítette – készíthette - fel Shellyt arra, ami ezután
következett: amikor a vészjelző narancssárgáról vörösre váltott.

Tori és az anyja az autóban ült, Shelly ott nézte át a napi postát. A

számlákról szokásához híven most sem vett tudomást: azt kereste, ami a
leginkább érdekelte, vagyis a férje fizetési csekkjét, illetve a csomagküldő
áruházak katalógusait a legújabb bóvlikkal, amikre semmi szüksége nem
volt.
És amiket biztos, hogy nem engedhetett volna meg magának.
Ezúttal azonban a fentieknél is jobban érdekelte egy levél. Ahogy
kinyitotta, egy szemvillanás alatt megváltozott a hangulat az autóban.
Shelly arcából kifutott a vér, a keze reszketett. A szemét mereven a levélre
szegezte. A borítékon a saját nevét látta gépírással, a postai bélyegzőn pedig
Olympia, 2003. április 18. szerepelt.
„A lövéseket, amiket múlt éjszaka hallottál, Kathy adta le. Ahogy a mi
Urunk, Jézus Krisztus, ő is feltámadott halottaiból: visszatért, hogy bosszút
álljon rajtad. Porból lettél, és porrá leszel."
 Shelly halálra rémült. Valamennyien hallottak egy lövést az éjjel, valaki
célba vette a szomszédos ház biztonsági világítását.
Az elkövetkezendő napokban Shelly folyamatosan arról faggatta Torit,
nem kíváncsiskodott-e valaki Kathy felől.
– Ez nagyon fontos, Tori! Nem kérdezősködtek?
– Nem, anyu – válaszolta Tori mindannyiszor. – Esküszöm, senki!
– Gondolkozz!
– Senki! Senki sem.
Tori nem igazán értette, mitől fél ennyire az anyja. Tori ugyan alig-alig
emlékezett már rá, de úgy tudta, Kathy nem halt meg. Boldogan él a
barátjával. Miért kéne bosszút állnia az anyján? Shellyn, a legjobb
barátnőjén!
Shelly a férjének is beszámolt a levélről, Dave-nek azonban halvány
sejtelme sem volt, hogy ki küldhette. Azt, hogy Nikki elárulta volna a
családot, egyikük sem akarta feltételezni. Lehet, hogy Kathy családjából
valakinek a fülébe jutott egy pletyka, és most így akarja megbosszulni a
halálát? De ha így lenne – ebben Dave és Shelly egyetértett -, akkor az
illető a rendőrséggel kezdte volna, nem velük.
Márpedig, amennyire tudhatták, a rendőrséget senki sem kereste meg.
Shelly – most már tényleg az őrület határvidékén – a munkahelyén hívta
fel Samit, Seattle-ben, az iskolában, ahol tanított.
– Az édesanyád keres telefonon – nyitott be az órájára a felettese.
– Az órám közepén vagyunk!
– Azt mondja, fontos.
Sami már az összes felettesének mesélt az anyjáról. Ismerte, akár a rossz
pénzt, tudta, hogy ezzel a hívással elébe akar menni valami bajnak. Biztos
volt abban is, hogy ha most nem beszél vele, Shelly addig hívogatja az
iskolát, amíg kénytelen lesz szóba állni vele.
 Tehát engedelmesen odament a telefonhoz.
– Kathy! – vakkantott a telefonba Shelly. – Kérdezősködött valaki róla?
Történetesen a Pacific megyei seriff igen, de Sami kitért a hatóságok elől.
– Nem, anyu – felelte.
Shelly ennyivel nem érte be.
– Biztos, hogy senki?
– Igen, anyu, biztos. Miért, mi történt?
Shelly elmesélte neki, hogy miféle levelet kapott.
Ez már Samit is megijesztette. Szóval valaki, aki nem a Knotek család
tagja, tudja, mi szárad az apja és az anyja lelkén. Valaki előásta az
igazságot, és most névtelen levélben zsarol és fenyegetőzik.
– De hát ennek semmi értelme – próbálta vigasztalni az anyját, de a lelke
mélyén tudta, hogy igenis van értelme. Ő maga például, ha elveszítene
valakit, és tudná, ki a bűnös, addig nem nyugodna, míg az
igazságszolgáltatás el nem éri a gyilkosát.
Igazságot Kathynek!
A nyaklánc jutott az eszébe, amit a születésnapjára kapott Kathytől. Meg
az, hogy Kathynek mindig volt ideje rájuk, gyerekekre, kifésülte a hajukat,
megnevettette őket a sztorijaival... Ezer meg ezer szép emlék keringett a
fejében Kathyről.
– Tudom – motyogta Shelly. – Nem is értem, mi ez az egész. Te érted,
Sami?
– Nem. Én sem, de tényleg nem. Egy szót sem értek az egészből.
Letették. Sami szinte remélte, hogy tényleg Kathy családja küldte a
levelet. Ők, akiknek igenis joguk van megtudni, mi az igazság.
 Hatvankilencedik fejezet

Shelly akkora műgonddal tanulmányozta a Kathyről szóló levelet, hogy

egy törvényszéki szakértő is megsüvegelte volna. A fény felé tartotta.
Forgatta erre, forgatta arra. Nagyítóval fürkészte a postabélyegzőt. Ám
minden szorgalma dacára sem sikerült megfejtenie, ki küldhette.
Küldhette bárki. Shelly maga is tisztában volt vele, hogy aligha nyerné
meg a népszerűségi versenyt Raymondban.
Csakhogy nem az az ember volt, aki megfutamodik a fenyegetés láttán,
vagy emiatt jobban bánt volna Ronnal. Egy frászt, épp ellenkezőleg: fel-alá
masírozott a házban a véletlenül nyitva felejtett fürdőköpenyében, és
válogatott szidalmakat zúdított Ron fejére. Szerencsétlen Ron akárhogy is
próbálta, sosem tudott Shelly kedvére tenni.
Ebbéli hamvába holt kísérleteinek száma roppantul sok volt.
Egy hétvégén, amikor az apja hazajött, Tori kileste a szüleit az udvaron.
Ron épp leesett a tetőről, ahol dolgozott, és most ott fetrengett fájdalmában
a földön. Dave azonban ahelyett, hogy mentőt hívott volna,
visszaparancsolta a tetőre.
Ron egy szó tiltakozás nélkül feltápászkodott, visszamászott a tetőre – és
újra leesett. Tori biztos volt abban, hogy eltörte a lábát.
– Emlékszem, hogy visszamászott, de leesett, aztán hallottam, ahogy az
apám ököllel megüti. Nagyon nagyot puffant. Ron jajgatott, valószínűleg az
arcába kaphatta az ütést, bár biztosan nem tudhatom. De hogy miért? Azt
sem tudom.
Talán túl lassú volt, vagy túl ügyetlen, egyedül erre tudott gondolni.
Később megtörtént ugyanez még egyszer.
Aztán még egyszer.
 Egy másik alkalommal Tori arra figyelt fel, hogy az anyja üvöltözik
Ronnal, hogy legyen már férfi, és ugorjon. Kiment, hogy megnézze, és azt
látta, hogy Ron a tetőn áll egy szál alsógatyában, remegő lábakkal,
kétségbeesetten kapaszkodik bármibe, ami megóvhatná a lezuhanástól. A
lába csupa vér, és sír.
De ezúttal a maga csendes, erőtlen módján ellenállni is megpróbált.
– Nem, Shelly drága – mormolta -, nem akarom.
– Essél már túl rajta – torkolta le Shelly. – Nem állhatok itt egész este!
Ron tehát, mit volt mit tennie, leugrott: tompa puffanással ért földet a
kavicson, mezítláb.
– Talpra! És még egyszer! Nyomorult kis féreg, megszolgáltad a
büntetést!
Ron nagy nehezen talpra vergődött, visszamászott a tetőre, hogy újra
leugorjon.
Tori nem is értette, hogyan képes Ron egyáltalán járni még. Minden
lépése kínszenvedés lehetett, nem csak azért, mert a talpát üvegcserepek
vágták fel, nem csak azért, mert többször le kellett ugrania a tetőről. Shelly
is hozzátette a magáét Ron szenvedéseihez azzal, ahogy a sebeit kezelte.
Tori úgy nézte az anyját és néha az apját is, ahogy az autósok szoktak
lassítani és bámészkodni, ha baleset mellett hajtanak el. Nem akarta látni,
mégis képtelen volt elfordítani a fejét.
Shelly levett egy serpenyő forró vizet a tűzhelyről, a gőz felcsapott,
ahogy kivitte a fészerhez. Tori hallotta, ahogy Ron felsikoltott, amikor
Shelly és Dave forró vízben oldott súrolószerbe mártotta véres,
zúzódásokkal teli lábát.
– Máig emlékszem: ilyen förtelmes szagot még életemben nem éreztem –
mesélte Tori évekkel később. – Súrolószer és rothadó hús szaga keveredett,
mintha leégetnék róla a bőrt. Szörnyű volt. Bűzlött, mintha elevenen
rohadna szét, de tényleg, romlott hús szagát éreztem. És ez a szag meg is
maradt, legalább egy hónapig. Addig, amíg vége nem lett az egésznek.
Shellyt nem zavarta, hogy Ron állapota egyre romlik, az elveit nem adta
fel. Továbbra sem engedte, hogy Ron cipőt húzzon a lábára, mezítláb
dolgoztatta vagy ugráltatta az udvaron. A talpát úgy meggyötörte a kavics,
ahogy a tetőről beleugrott, hogy felhasadt, és a repedésekből genny
szivárgott.
Shelly súrolószerrel gyógyítgatta, szétkente a talpán, és közben rá-rászólt,
hogy hagyja végre abba a rinyálást.
– Igen, Shell drága – vágta rá két szipogás közt Ron.
Máskor meg vizet forralt, megtöltötte vele a dézsát, és ráparancsolt, hogy
áztassa.
– Egyszer túl forró lett a víz – emlékezett vissza Tori. – Ron pedig úgy
megégette a lábát, hogy a bőre is lefoszlott. Ez volt az a pont, amikor az
anyám ráébredt, hogy valamiféle ronggyal kell betekernie Ron lábát.
Ez a túl forró vizes éjszaka volt az utolsó, amikor Ron a számítógépes
szobában alhatott Tori hálószobája mellett, a második emeleten. Tori akkor
tizennégy éves volt, úgy gondolta, azért, mert aligha tudna felkecmeregni a
lépcsőn. Innentől Ron a mosókonyhában, a fészerben vagy egyszerűen kint
a tornácon kapott hálóhelyet. A rongyba tekert lába felduzzadt, szinte meg
sem szólalt többé. Legalábbis sosem panaszkodott.
Évekkel később, amikor Dave Knotek megtudta, hogy a súrolószer
kifejezetten árt az emberi bőrnek, őszintén meglepődött. Shelly
vödörszámra zúdította a súrolószert Kathyre, Ronra és a lányokra is.
Nemigen fordult elő, hogy lementek a boltba, és súrolószer nélkül tértek
volna haza onnét. És dacára mindannak, aminek a tanúja volt, Dave még
így sem tudta elhinni, hogy a felesége képes lenne ártani bárkinek is.
– Biztosan ő sem tudta, hogy a súrolószer ártalmas – mondogatta.
 Hetvenedik fejezet

Egy évtizede Kathy, most pedig Ron volt az, aki sehogy sem akart jobban
lenni. Mintha egy fekete lyuk legszélső peremén állna, Shelly meg jó
szorosan mögötte. Persze, aggodalmas képet vágva. Amiatt sem
kárhoztatta, hogy megölte a pótapját, Macet. Még a szidalmazásával is
felhagyott.
2003 nyarán Shelly azzal hívta fel a férjét a munkahelyén, hogy aggódik.
Az sem kizárt, hogy kissé bepánikolt. Megpróbálta megszervezni, hogy
beadhassa Ront egy hajléktalanszállóra. De Ron hallani sem akart róla.
Kereken megtagadta az engedelmességet.
Úgy tűnt, Shelly feladta. Azt akarta, hogy Ron költözzön el. Már nem
volt képes gondoskodni róla.
Shelly megemlítette, hogy Ron öngyilkosságot kísérelt meg, leugrott az
egyik öreg fa legfelső ágáról.
– Hogy mi? – Dave alig akart hinni a fülének.
– Azt mondta, véget vet az életének.
– Tényleg?
– Tényleg. Azt mondta, tudja, mennyi bajunk lett abból, hogy
befogadtuk.
Dave nem táplált különösebb érzelmeket Ron iránt. Egyáltalán nem
tetszett neki, hogy egy szál alsógatyában parádézik Tori körül, és tudta,
hogy Shellyt nyomasztja Ron jelenléte.
Shelly folytatta az aknamunkáját.
– Még azt is mondta, hogy nem tudna elmenni innen, úgyhogy inkább
tesz mindnyájunknak egy szívességet, és öngyilkos lesz. Nagyon sajnálja.
„Csak tehertétel vagyok rajtatok, az egész életemet elszúrtam. Egyre
nehezebben viseltek el, te is, Dave is, Tori is. Nem tudom, mi mást
tehetnék.”
Ron már napok óta a tornácon feküdt egy pádon. Shelly whiskey– vel
itatta, Torinak azt mondta, azért, mert Ron beteg, de hamarosan
meggyógyul– Tori szívesen hitt volna az anyjának. De a lába! Annyira
feldagadt, hogy Ron alig bírta megmozdítani.
– Holnap átviszem Mac házába, ott kipihenheti magát – fogadta meg
Shelly.
– Teljesen egyedül?
– Remekül ellesz. Ugye, Ron?
Ron legyengült, részeg volt. Csak egy halvány bólintást tudott kicsikarni
magából.
– Biztos, hogy ez így jó lesz, anyu?
– Ne aggódj. Minden nap benézek majd hozzá.
Másnap reggel Tori arra ébredt, hogy Ron nincs sehol. Értetlenül meredt
az anyjára.
– Reggel átvittem Machez – nézett a szemébe Shelly.
Tori ablaka alatt a bejárathoz vezető kocsifeljárót murva fedte, nem
lehetett végighajtani rajta hangos zörgés és csikorgás nélkül.
– Aha – bólintott rá Tori; mindig felismerte, ha hazudnak neki. – Nem is
hallottam, hogy elmentetek.
Ron már egynéhány napja távol volt, Tori és az anyja a díványon ültek a
tévé előtt.
– Ronról senkinek egy szót se! – szólalt meg hirtelen Shelly.
Na ne, anyu, tényleg?
Azon nem kellett túl sokat töprengenie, mi az, amiről nem szabad
beszélnie. Csak ami kapásból az eszébe jutott, azzal is vagy száz oldalt
írhatna tele.
 – Mégis, mit ne?
Shelly kemény, már-már fenyegető pillantást vetett a lányára.
– Ha bárki előtt eljár a szád, főleg, ha Sami előtt, kitagadlak. Esküszöm!
És többé az életben nem állok szóba veled.
Ez bizony fenyegetés volt.
Halálos csend ülte meg a nappalit.
– Úgyse mondanék semmit – intézte el a kérdést Tori.
Nem kérdezte meg, hogy miért főleg Sami előtt kell hallgatnia. Sami
soha egy rossz szót nem szólt az anyjukról. Igaz, előfordult, hogy furának
nevezte – de hát miféle kamasz az, aki egyszer se nevezi furának az anyját?
– Tori! – váltott hangnemet Shelly. – Ha a rendőrök kérdezik, azt kell
mondanod, hogy Ron már nem lakik itt, elköltözött Tacomába.
Tori nagyot nyelt. Ez is hazugság volt. Nem is kicsi.
– Jó, anyu – bólintott. – Azt mondom.
Most, hogy ebben, ha nehezen is, de dűlőre jutottak, Tori azt vette észre,
hogy az anyja megváltozott. Shelly kedves volt hozzá. Visszatért a
turbékoló anyuka-énjéhez, aki valaha volt. Néhány napig finomakat főzött.
Nem kényszerítette Torit, hogy vetkőzzön le, mutassa meg, mennyit nőtt.
De ha Tori Ronról kérdezte, továbbra is szűkszavúan felelt.
– Jól van – ennyivel kellett beérnie.
– Szeretnék találkozni vele! – Tori nem adta fel.
– Pihen – mordult rá Shelly. – Pihennie kell, Tori.
– Jó, de úgy hiányzik!
– Mondom, jól van – makacskodott Shelly. – Minden nap meglátogatom.
Néha kétszer is. És minden áldott reggel már hétkor ott vagyok nála,
ennivalót viszek, és megnézem, hogy van.
Tori kezdhette volna felsorolni az anyja hazugságait. Ron nem megy
sehová. Végleg megtelepedett Mac házában. És hogy Shelly gondoskodna
róla? Na, ez aztán még nagyobb hazugság.
– Egyetlenegyszer sem hallottam, hogy elindította volna az autót reggel –
mesélte később. – Pedig meghallottam volna. Meg egyébként is, soha
semmiért és senkiért nem kelt fel olyan korán. Anyám későig aludt, mert
egész éjjel fent volt.
Tori minden nap utánakérdezett Ronnak.
– Mit kérdezősködsz annyit? – értetlenkedett Shelly.
– Mert szeretem Ron bácsit.
– Jó, de hát mondom, hogy jól van, felesleges folyton faggatózni.
– Szeretnék találkozni vele! – kötötte az ebet a karóhoz Tori.
– Na jó – adta meg magát Shelly. – Jól van. De nem ma, sok dolgom van.
És neki is. Talán egy-két nap múlva.
És ezzel vége szakadt a szép napoknak, a finom ételeknek, a szerető
anyai turbékolásnak.
Shelly Torit vette fel Ron megüresedett helyére. Vele gyomláltatott,
rábízta az állatok etetését, a konyha rendbetételét, mindazt, amit eddig a
férfi végzett. Mindent.
És az anyja mégsem volt elégedett.
-Jaj, bárcsak itt lenne Ron! – sóhajtott fel Shelly. – Annyival ügyesebb
nálad!
Egyszer, amikor a kutyaól kitakarításával vallott kudarcot, Shelly
bezavarta az ólba, és rázárta az ajtaját.
– Most végre megtanulod! Hát így kell bánni egy aranyos kutya–
kölyökkel? Te hülye seggfej! Mit képzelsz, a kutyusok szeretnek
kutyagumiban henteregni? Te is szeretsz, igaz? Te lusta kis kurva!
Tori néma rémülettel pislogott kifelé az ólajtó rácsán. Lehet, hogy
megérdemlem, szivárgott be a gondolatai közé. Lehet, hogy tényleg
ügyetlen vagyok. Mert anyunak mindig mindenben igaza van.
 – Bocsáss meg, anyu!
De Shelly már a kezébe vette a slagot, és végiglocsolta Torit.
– Rohadék kis semmirekellő! – vágta a kutyaszaros, csuromvizes lánya
képébe.
 Hetvenegyedik fejezet

Ennek már épp ideje volt, gondolta Sami, ahogy letette a telefont. Shelly
hívta egy meglepő, de annál jobb hírrel: hogy elhozza Torit Seattle-be, sőt
azt is megengedi, hogy a két nővér pár napot együtt töltsön. Ilyesmi még
soha nem fordult elő.
Hármasban vacsoráztak az Olive Gardenben Olympiában, félúton
Raymond és Seattle között. Az első, amit Sami észrevett, az volt, hogy
valami nagyon nincs rendjén az anyja jobb kezével. A hüvelykujja a
kétszeresére dagadt, és mintha ki is bicsaklott volna.
– Kórházba kéne menned – aggodalmaskodott Sami.
– Ugyan, Sami – legyintett Shelly -, nincs énnekem semmi bajom.
Pedig volt. Shelly az egész vacsora alatt végig szemétkedett a
személyzettel. A szokásosnál is undokabbul. Szörnyen nézett ki. Ő, aki
mindig büszke volt a külsejére, most meghízott, és a haja csomókban tapadt
a feje búbjára. Sőt, úgy tűnt, egy-két fogától is búcsúzni kényszerült.
– Ráadásul őrült módjára viselkedett – idézte fel a találkozót Sami. –
Ideges volt, összevissza beszélt. Látszott, hogy itt nagy baj van.
– Két meglepetésem van a számodra – fordult Sami a húgához a
visszaúton Seattle-be. – Az első az, hogy elviszlek Greenwoodba, egy japán
étterembe, ideje, hogy kipróbáld a szusit.
– Szerintem nem biztos, hogy ez egy jó ötlet – vágott egy grimaszt Tori.
– Imádni fogod – mosolygott rá Sami.
– És a másik meglepetés?
– Az, hogy holnap találkozunk Nikkivel.
Tori se szó, se beszéd, egy pillanat alatt pánikba esett. Nemcsak attól,
hogy hét év óta először találkozni fog a nővérével, hanem főleg attól,
mekkora terhet vesz a vállára, ha hazudnia kell az anyjának. Annak, aki
évek óta egyébbel sem traktálja, mint hogy milyen gonosz, önző,
nemtörődöm teremtés ez a Nikki. Minden idők legrosszabb nővére.
– Nem. Nem szeretnék találkozni vele!
– De hát imád téged! – tiltakozott Sami. – És ezt te is tudod, ugye?
Tori nem tudta.
– Igen, asszem – habogta azért mégis. – De nem akarom elmondani
anyunak!
– Beszélhetsz, amit akarsz – vágott egy bátorító mosolyt a húga felé Sami
-, találkozni fogtok.
A szusi mérsékelt sikert aratott. Tori átküzdötte magát az előételen, de a
továbbiakra már nem vállalkozott. Talán a lelkében dúló vihar miatt nem.
Éjszaka aludni se tudott, egyre csak a másnapi találkozás járt a fejében
Nikkivel. És ha Nikki már nem szeret? Nikki nagy hatással volt Tori életére,
vigyázott rá, játszott vele. Aztán egyszer csak puff! Eltűnt, és azóta mást
sem hall az anyjától, mint azt, hogy mekkora szörnyeteg az a Nikki. Azt
Tori nem tudhatta, hogy Nikki és Sami mindvégig kapcsolatban maradtak
egymással.
De nem csak Nikki miatt nem tudott aludni akkor éjjel. Az is
nyugtalanította, hogy mi lehet Ronnal otthon. Már az Olive Gardenben is ez
járt az eszében, miközben az anyja hazugságait hallgatta, hogy Ron
elköltözik Winlockba, Winthropba vagy Tacomába. Pedig jól tudta, hogy
Ron túl gyenge ahhoz, hogy elköltözzön. Ha egyáltalán mennie kellene
valahová, hát a kórházba.
Talán, reménykedett magában, lehet, hogy anyu mégiscsak beviszi.
Másnap a három Knotek nővér egy seattle-i étteremben találkozott. Tori
még soha életében nem látott olyan csodálatos nőt, mint Nikki. A nővére
huszonnyolc éves volt, tetőtől talpig felnőtt. Annyira gyönyörű. Bájos. Még
az illata is hódító.
Hét éve nem látta a nagyobbik nővérét, nem csoda, hogy még évek
múltán is úgy érezte: ez a találkozás volt addigi életének a csúcspontja.
Shelly hazugságai, amikkel évek óta tömte, egy pillanat alatt semmivé
váltak, Tori azonnal ráébredt, hogy mennyire hiányzott neki Nikki.
– Gyönyörű vagy! – mondta neki.
– Te is!
Sami átölelte a két testvére vállát. Ő volt a középső lány, ő élte az életét a
lövészárok mindkét partján.
Amíg ettek, egyikük sem említette az anyjukat és a gonoszságát. Azt
sem, hogy micsoda csapdában vergődik az apjuk. Egyszerűen örültek a
pillanatnak – és egymásnak.
– El ne felejtsd, Tori! – szólalt meg hirtelen Sami. – Anyunak erről nem
beszélünk. Ez a találkozás Nikkivel a mi hármunk titka, érted ?
Hát már hogyne értette volna, csakhogy tudta azt is, hogy könnyű ezt
mondani, de betartani már nem olyan egyszerű. Az anyjában megvolt a
tehetség, hogy a felszínre csalogassa bárki titkát. Shelly Knotek előtt
egyszerűen nem létezik titok.
Kivéve persze a sajátjait.
 Hetvenkettedik fejezet

2003. július 22-e volt, hajnali kettőre járt, amikor Dave Knoteket
telefoncsörgés riasztotta fel az álmából a munkahelyén, a Whidbey–
szigeten. Előtte olyan mélyen aludt, hogy alig értette, miről van szó. Shelly
volt az, ki más lett volna. De nem a szokásos Shelly. Nem a követelőző
Shelly. Ez a Shelly halkan, aggodalmas hangon beszélt.
– Légy szíves, gyere haza... – csuklott el a hangja suttogás közben.
– Mi a fene van már megint? – ébredt fel egy pillanat alatt Dave De a
felesége csak hímezett-hámozott.
– Baj – csak ennyit mondott. – Mindenféle fura dolgok történtek. Ronról
van szó.
Dave tizenöt évnyi házasság után megtanulta, hogy úgyis hiába faggatná
a részletekről. Elég ideje voltak együtt ahhoz, hogy tudja, bárki kérdezné, a
felesége csak annyit mond el, amennyit jónak lát. Ezúttal annyit, hogy Tori
Seattle-ben van, pár napot Samivel tölt, Dave pedig jöjjön haza, mégpedig
amilyen gyorsan csak tud.
Dave az előző vasárnap is otthon volt: azt tapasztalta, hogy Ron kezd
rendbe jönni azután, hogy – ahogy ő és Shelly nevezték az esetet – leesett a
fáról. Lehet, hogy eltört egy ujja esés közben, jutott Dave eszébe.
Emlékezett arra is, hogy Ron mindkét lábán kötés volt, a fején és a
mellkasán pedig égésnyomok éktelenkedtek, egy – Shelly kifejezésével élve
– baleset emlékei, ami gyomégetés közben érte. Továbbá sebhelyek.
Rengeteg, az egész testén. És mindegyik egy-egy véletlen baleset
következménye.
Shelly biztatására Dave már többször közölte Ronnal, hogy fel is út, le is
út, Ron azonban nem volt hajlandó elhagyni a Monohon Landing-i házat.
Pedig Dave egyszer még pénzt is kínált, 270 dollárt, ha elmegy – Ron
azonban megkutyulta magát. Hallani sem akart róla, hogy elhagyja Shellyt.
– Ideje, hogy elhúzz innét a vérbe, Ron – emelte fel a hangját Dave, hogy
világossá tegye az álláspontját.
De Ron nem akart elmenni. Mindig azzal vágott vissza, hogy kinyírja
magát, ha elküldik.
Dave-nek ekkoriban épp meggyűlt a baja a főnökével, semmiképpen sem
akart szabadságot kérni, hogy Raymondban maradhasson.
– Péntek előtt nem jöhetek haza — mondta Shellynek. A péntek még
messze volt.
Bár Shelly idegesnek és zaklatottnak tűnt, nem tiltakozott a késlekedés
miatt.
– Azt nem árulta el – idézte fel később Dave a felesége telefonhívását -,
hogy Ron meghalt. De nem is kellett elárulnia, sejtettem én anélkül is.
Az ösztönei nem hagyták cserben.
Ron tényleg meghalt.
Shelly úgy adta elő, hogy holtan találta a hátsó tornácon. Pár napja
hőhullám vonult át Raymond felett, ezért ő küldte ki Ront a tornácra azzal,
hogy a friss levegő jót tesz a sebeinek. Aggódott a Ron testét borító sebek,
égésnyomok, hegek miatt, magyarázta a férjének Shelly – még meglátja
valaki, aztán őt vádolná be miattuk.
Megpróbálta helyrepofozni, mesélte tovább Shelly, és csak akkor fedezte
fel, hogy meghalt. Miután beletörődött a megváltoztathatatlanba,
bevonszolta a hullát a fészerbe, és rázárta az ajtót. Később felöltöztette,
tiszta ruhát adott rá – amíg Ron élt, soha nem kényeztette ilyesmivel -, és az
imigyen kicsinosított holttestet betekerte egy hálózsákba. A következő
lépése az volt, hogy lerámolta a kempingfelszerelést a fagyasztó tetejéről,
és belegyömöszölte Ront. Aztán mindent visszapakolt, nehogy valaki
észrevegye, hogy itt valami turpisság történt. Igen, Shelly minden részletet
megfontolt.
Miután végzett mindennel, felhívta a férjét.
 Hetvenharmadik fejezet

Ahogy Dave hazaért a hétvégére, az első, amit Shellytől megtudott, az volt,

hogy a holttestet betekerte a hálózsákba, és zsákostul-mindenestül
besuvasztotta a fagyasztóba a fészerben.
Dave olyan lett, mint egy zombi. A gondolat, hogy megismétlődik
mindaz, ami régen Kathyvel történt, több volt, mint amit el tudott viselni.
Pedig előre látta. Azóta tudta, hogy Ron előbb-utóbb pórul jár, amióta csak
betette a lábát a Monohon Landing-i házba.
Shelly igazat beszélt: csak a baj volt vele. Márpedig mi van azzal, akivel
csak a baj van? Hát csak a baj, semmi más.
A kurva életbe, Ron!
Hogy tehetted ezt Shellyvel?
Dave alig tudta kiráncigálni a hullát a fagyasztóból.
Hogy a fenébe sikerült Shellynek ezt ide bepréselnie?
Tényleg egy szuperhős!
Rá sem bírt nézni Ron földi maradványaira. Nem is akart. Inkább
folytatta szó nélkül, amit elkezdett. De miközben azzal küzdött, hogy
becsempéssze a holttestet a fekete nejlonzsákba – a Whidbey-sziget– ről, a
munkahelyéről hozta -, a felesége lenyűgöző testi erejére gondolt.
Megrázkódott, mert a zsák folyton kicsúszott a kezéből, ahogy próbálta a
hullára húzni.
Nem könnyű egy holttesttől megszabadulni még annak sem, akinek van
benne gyakorlata.
Állt a fészerben, körülötte a Shellyvel és a lányokkal közös életük
hulladékai: régi ruhák, szétcincált játékok, no meg a kempingfelszerelés
azokból az időkből, amikor még családként próbáltak élni. A fagyasztó
mellé Shelly Ron holmijait tornyozta fel, mintha emlékkiállítást rendezne
neki. Itt voltak az egyiptológiai könyvei. A szemüvegei. Az ékszerei,
amiket olyan büszkén mutogatott, mielőtt megfosztották volna az
egyéniségétől. A ruhái, amiket nem viselt többé, mert Shelly írta elő,
hogyan öltözzön. Mindez egyetlen kupacba rakva, készen az elszállításra.
– Próbáltam megmenteni – Shelly ott téblábolt körülötte, a kezét tördelte.
– Újraélesztéssel is próbálkoztam, de nem sikerült. Túl gyenge volt már
hozzá. Jaj, istenem, a lelkemet kitettem! Nagyon félek, Dave.
Dave is félt, ő is nagyon.
– Még azt fogják hinni, hogy rosszul bántunk vele – sápítozott Shelly. –
A rendőrök biztos minket hibáztatnak majd.
Igaza van, gondolta Dave. Miért ne minket hibáztatnának? No és a
zsaruk? Ők miért hagyták, hogy így legyen?
Azt mondta, egyedül is elintézi, és visszaküldte Shellyt a házba, hátha ott
összeszedi magát. Kicipelte a holttestet a hátsó bejáraton, minden egyes
lépésnél meg kellett küzdenie a csúszós nejlonzsákkal.
Csak egy akadály tornyosult előtte – az viszont jó nagy volt. Pacific
megyében éppen akkor égetési tilalom volt érvényben a nyári aszály miatt,
Dave tehát nem hamvaszthatta el Ront, ahogy Kathyvel tette annak idején.
A tengerpartra sem vihette ki a hamvakat, hogy ott szabaduljon meg tőlük.
De a hamvasztás, égetési tilalom ide vagy oda, egyébként sem lett volna
igazán jó ötlet. Azt a fészert, ami eltakarta a kilátást az útra, már
elbontották, ráadásul egy utcai lámpa állt a ház előtt; bárki, aki az úton jár,
észreveheti a tüzet, és bejelentheti a rendőrségen.
Dave ásót ragadott, mellé kék műanyag ponyvát, és született építőmunkás
módjára nekilátott, hogy megtervezze Ron sírját. Elég, ha másfél-két méter
mély lesz és olyan hosszú, hogy a hullát kiteríthesse az alján. Szívesen ásott
volna mélyebbre is, de a talaj nem így gondolta, túl kemény volt, ellenállt
az ásónak. De mindegy, így sem fogják felfedezni a sírt, reménykedett
Dave. Miután mindennel elkészül, az udvar úgy fog kinézni, mint ahol soha
semmi sem változott.
Oldalvást fordította Ron holttestét, és földet lapátolt rá. Amikor úgy
ítélte, minden olyan, amilyennek lennie kell, a tűzrakóhelyről származó
hamut szórt a friss földre. Aztán fenyőágakat gyűjtött, és befedte velük a
betemetett sírt.
Shelly a munkálatoknak ebben a szakaszában nem vett részt. Sosem
szerette, ha neki kell elvégeznie a piszkos munkát.
Dave hátrább lépett a sötétben, lehámozta magáról a kesztyűt, és
megszemlélte a művét. Jónak látszott, de ez csupán ideiglenes megoldás.
Majd meglesz a végleges is, de ahhoz meg kell várni az égetési tilalom
végét. Ami a ponyvából megmaradt, összegyűjtötte, és átvitte Mac házába.
Dave, mint rendesen, még akkor is Shelly védelmére kelt, miután minden
lelepleződött. Őt semmiért sem lehetett hibáztatni.
– Nagyon szerettem – mentegetőzött. – Nem tudtam elképzelni, hogy
ilyen súlyosan bántotta volna Kathyt vagy Ront. Csak abban hibázott, hogy
nem hívott fel azonnal, amikor Ron meghalt. Azért nem, mert félt, hogy
megismétlődik, ami egyszer már megtörtént. És ahogy már mondtam,
Shelly szorongó természet, és mindig a család érdekeit tartotta szem előtt.
Mindig is ő volt a mi védangyalunk. Nem, nem látok semmi hibát abban,
amit tett.
 Hetvennegyedik fejezet

Tori és Sami még Seattle-ben voltak, de már kezdtek kijózanodni a

Nikkivel való találkozás mámorából. Soha még ilyen szép napot! Tori hol
félt Nikidtől, hol vágyott rá, hogy találkozzon vele. Most, hogy találkoztak,
végre tisztán látta az anyja manipulációit. Nem kellett volna meglepődnie –
de ő azért mégis meglepődött.
Shelly mániája az irányítás volt. Gyűlölt minden olyan forgatókönyvet,
amelynek nem ő állt a középpontjában. Nem csoda, ha a családja
hamarosan inkább szektára, mint családra emlékeztetett. Nikki menekült ki
elsőnek, utána Sami.
A világ a házuk falain kívül szebb volt, és főleg boldogabb, mint amit
Tori egyáltalán elképzelni mert. Ő lett Dorka az Óz, a csodák csodájából-, ő
is átjutott a szivárvány alatt a színpompás nagyvilágba. Azt sem nehéz
kitalálni, ki volt Shelly ebben a szereposztásban.
Anyu. Ahogy Shelly az eszébe jutott, Tori máris visszazuhant a
legmélyebb rémületbe. Érezte, hogy nem lesz képes titokban tartani ezt a
találkozást.
– Dehogynem – próbálta megnyugtatni Sami. – Ha nekem sikerült, neked
is sikerülni fog.
– Nem tudom – ingatta a fejét Tori.
– De én igen – mondta Sami derűsen és bátorítón. – Ismerlek már.
Miközben a húgát biztatta, kipakolta a mosógépet, és a két nővér nekiállt
ruhát teregetni.
– Fura – folytatta közben Sami. – Emlékszem, anyu egy időben azzal
szórakozott, hogy éjjel felkeltett, kiborította a fiókjaimat, ki– hajigált
belőlük mindent, és rám szólt, szedjem fel, amit a földre dobott, és
párosítsam össze őket. Ha mondjuk egy zokninak nem találtam meg a
párját, akkor megkerestette velem. Ha egész éjjel kellett keresnem, akkor
akár reggelig.
– Ezt velem is eljátszotta – vallotta meg Tori egy percnyi hallgatás után,
felnézett, a tekintete összeakadt a nővéréével.
Sami szíve majd kiugrott a helyéből. Ne, suttogta magában. A kurva
életbe, ne! Ezt ne! Torival ne!
– Mindig, amikor csak lehetett – mesélte később -, megkérdeztem Torit,
jól van-e. Az én dolgom volt, hogy megvédjem ezt a lányt. De kudarcot
vallottam. Igen. Nem a megfelelő kérdéseket tettem fel. Nem árultam el
neki, amit én már tudtam. Csak megkérdeztem, hogy jól van-e. És hogy mi
van anyuval.
– Mondd csak, Tori, még miket játszik el veled anyu?
Tori először csak egy pillantással felelt – a súlya alatt a nővére kis híján
összeomlott -, aztán belekezdett a felsorolásba, hogy mi mindent művelt
vele az anyja. Hát ugyanazokat a szokásos büntetéseket kapta, amit a
többiek: Shane, Kathy, Nikki és persze Sami.
– Engedi, hogy kialudd magad?
– Nem.
– Egzecíroztat meztelenül?
– Aha.
– Kizár egész éjszakára?
– Ki.
– A tornácra?
– Igen, oda.
Sami addigra már elsírta magát. Átölelte a húga vállát.
– De hát miért nem szóltál nekem?
– Nem tudom. Biztos azt hittem, hogy csak velem csinálja. Arról nem
tudtam, hogy veletek is. Azt hittem, neked meg Nikidnek boldog
gyerekkorotok volt.
Sami most már tudta, mi legyen a következő lépése. Itt kínálkozott az
esély, hogy rányissa az igazság Pandora-szelencéjét a húgára.
– És Ron – kérdezte -, vele is csinált valamit?
Most Tori sírta el magát. Érezte, hogy a nővére kérdése valójában nem is
kérdés volt. Hanem állítás.
Maga az igazság.
– Igen – vett egy mély lélegzetet Tori -, vele is. Mindent. És mást is –
elhallgatott, figyelte Sami reakcióját.
Döbbenetét látott az arcán. Nem a meglepetéstől, inkább azért, mert
megerősítette, amit úgyis tudott.
– Te honnan tudsz erről? – kérdezte Tori.
– Mert velem is ezt csinálta – nyelt egy nagyot Sami. – Meg
mindnyájunkkal. Kathyvel is.
Kathy emléke mindörökre megragadt Sami fejében. Bármikor vissza
tudta játszani a képeket, amiket a Louderback-házban, később a Monohon
Landing Roadon vett fel az agya: a vidámakat is, a retteneteseket is. Az
utóbbi időkben egyre élesebbek lettek ezek a képek. Talán a névtelen levél
volt benne a ludas, akárki adta is fel. Vagy a bűntudat, mert nem állt ki a
nővére mellett, amikor Nikki elment a rendőrségre. Pedig, ha kiállók
mellette, a seriff talán nem veszi annyira félvállról az ügyet, ostorozta
magát Sami. Minden összeomlott benne, ha arra gondolt akár egy percre,
hogy Torinak is kijutott a bántalmazásból.
Csakhogy úgy tűnt, Tori rendben van. A rendőrség pedig nem
vizsgálódott Kathy ügyében.
Így aztán Saminek sem volt mondanivalója.
– Ron sosem próbált megszökni? – Sami folytatta a nyomozását.
 – Dehogynem, sokszor – bólintott Tori. – De anyu meg én mindig
megtaláltuk, és visszavittük.
– Kathy is megpróbálta – mondta Sami.
– Anyu Kathyt is mindenféle furaságra kényszerítette, igaz? Ócska
melókra? – kérdezte Tori.
– Aha. Például meztelenül kellett mosogatnia.
Egy nagyon korai emlék jutott most Tori eszébe Old Willapából. Kétéves,
ha lehetett. Amikor benyitott a fürdőszobába, látta, hogy Kathy a padlót
mossa. Egy szál leheletvékony, halványzöld hálóingben. A haja javarészt
kihullott, és csigalassan mozgott.
– Mi baj ? – kérdezte Tori, de mielőtt Kathy felelhetett volna, Shelly
hátulról átölelte a lányát, és kipenderítette a fürdőszobából.
Shelly egy szót sem szólt, de Tori itt egy életre az eszébe véste, hogy jó
kislány nem kérdez ilyeneket. Főleg nem Kathytől. Főleg nem azt, hogy mi
a baja.
Tori és Sami átkarolták egymást, sírtak, és kimondták mindazt, ami a
szívüket nyomta.
Mindent, kivéve egyet.
Sami amúgy se nagyon tudott megszólalni. De legbelül már tudta, hogy
ezeket a szavakat bizony ki kell mondania.
– Anyu megölte Kathyt! – tört ki belőle. – Aztán apuval elhamvasztották
az udvaron.
 Hetvenötödik fejezet

Shelly a mosogatónak dőlt, hátha az megvédi a teljes széteséstől. Soha

életében nem nézett ki ilyen borzalmasan. Az elmúlt évben vagy tíz kilót
hízott. A vörös hajára ráfért volna egy festés. És természetesen ez csak a
felszín volt. Belülről a névtelen levél és Ron eltűnésének elegye verte
prézlire a vakmerőségét és morzsolta fel az önbizalmát, amely eddig soha
nem hagyta cserben, ha valami elképzelhetetlen szörnyűséget vitt végbe
pillanatnyi habozás nélkül.
Dave volt az első, aki rájött, hogy valamiféle sztorival kell előállniuk,
ami megmagyarázná, hogy miért tűnt el Ron olyan hirtelen a Monohon
Landing Roadról. Igaz, a fedősztorik kiötlésében már volt gyakorlata a
Knotek házaspárnak. Kathy lelépett a pasijával, és most együtt járják be
Amerikát. Shane Alaszkában, a Kodiak-szigetek körül, egy halászhajón
dolgozik. Nikki hátat fordított Raymondnak, hogy Seattle-ben kezdjen új
életet. Nemcsak hogy eltűntek, de oda is kerültek, ahová világéletükben
vágytak.
Ron iránt azonban senki sem érdeklődött igazán. Ami jó hír. Legalábbis a
Knotek házaspár számára mindenképpen kedvező fejlemény.
Dave már rég elfogadta, hogy ő a másodhegedűs ebben a házasságban,
most azonban azt látta, hogy Shelly lába alól kezd kicsúszni a talaj. Így hát
neki kellett előállnia az első tervvel, pedig ő is éppen olyan roncsnak érezte
magát, mint a felesége. De nem engedhették meg maguknak, hogy az
érzelmeik mindkettejüket két vállra fektessék. Egyiküknek össze kell
szednie magát.
– Az utóbbi hetekben Mac házában lakott – kezdett hozzá Dave -, és
munkát keresett.
 – Igen – bólogatott Shelly, akár egy bábu. – Mi még pénzt is adtunk neki
a buszjegyre.
Dave megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem volt igazi mestere a kitalált
történeteknek, bár a Shelly mellett eltelt évek során megtanult hazudni.
– Én vittem ki a buszállomásra Olympiába – folytatta a történetet. – San
Diegóba akart menni.
– Úgy van – derült valamelyest jobb kedvre Shelly. – Nekem is
eldicsekedett vele.
Úgy tűnt, ez a sztori elég hihetően hangzik ahhoz, hogy egy kicsit
megnyugodjon. Most már csak amiatt aggódott, hogy mit szól majd hozzá
Tori, de meggyőzte magát: Tori az ő lánya, tehát mindent elhisz, amit az
anyja mond.
– Ezt fogom beadni neki, ha hazajön Seattle-ből.
Dave is úgy gondolta, hogy így lesz a legjobb.
Aznap éjjel átvették a történetüket, felmondták előre, felmondták hátra,
ahol rést találtak, azt betömték. Például pénzt is adtak Ronnak. Meg
ennivalót. Új ruhákat. Mindazt, amiről Ronnak a Monohon Landing
Roadon még álmodnia sem volt érdemes, beleszőtték a sztoriba.
De még így is maradt egy-két gyenge pont. Elég a legkisebb tévedés,
akár egy szimpla nyelvbotlás – és nekik végük.
Shelly háttértörténetet is kreált: azt, hogy Ron öngyilkos akart lenni Gary
miatt.
– Amikor nem sokkal a halála előtt bekötöztem a lábát a fürdőszobában –
mesélte a férjének Shelly -, láttam rajta, hogy a gyógyszeres szekrénnyel
szemez.
Még a melléképületeket is belekeverte a meséjébe.
– Ezt a csirkeólban találtam – mutatott fel egy üres gyógyszeres üvegcsét.
– Biztos Ron vette be az összesét.
 Dave nem nézte meg közelebbről az üvegcsét, de nem is kellett. Volt
abban logika, amit Shelly beszélt. Ron tényleg roppant zavarodottan
viselkedett egy idő óta. Öngyilkossággal is fenyegetőzött időnként.
Dave-nek az az eset jutott az eszébe, amikor megkapta a távoltartási
végzést, amit az anyja kért ellene: Ron akkor valósággal összeomlott.
Akkor is arról beszélt, hogy megöli magát. Egyszer meg azt mondta Dave
füle hallatára, hogy bárcsak meghalna, akkor mindenkinek jobb lenne.
– Pontosan ezt érzem – mondta aznap Ron.
 Hetvenhatodik fejezet

Nem, ez képtelenség. Már megint? Sami kis híján belepusztult a felismerésbe,

hogy Shelly ugyanazt műveli Torival is, mint a két nagyobbik Knotek
nővérrel. Tori és ő a kora reggeli órákig beszélgettek. Rettenetes párkirakós
memóriajáték volt – az történik most is, ami azelőtt. Könnyek és harag
fűszerezték a beszélgetésüket. És persze bűnbánat.
No meg a félelem. A mindent átható, páni félelem.
Volt egy kérdés, amitől Sami jobban félt, mint az összes többitől
együttvéve. Ron sorsa járt a fejében, és az, hogy állítólag elköltözött
valahova munkát keresni; bár amilyennek az utóbbi időben látta, nem úgy
nézett ki, mint aki bármiféle munkát képes lenne elvégezni.
– Hogy van Ron? – kérdezte.
Torinak nem kellett szóban válaszolnia. Az arca egy szempillantásra
mindent elárult Saminek, amit tudnia kellett.
– Azt hiszem, meghalt – bökte ki végül mégis. – Azt hiszem, anyu csinált
vele valamit.
Ez megint csak megkönnyeztette Samit, rajta is erőt vettek az érzelmek.
Az anyja legutóbbi telefonhívásai jutottak az eszébe. Az elmúlt hetekben
Shelly sűrűbben hívta, mint korábban. Az egyik alkalommal azt mesélte,
hogy Ron munkát keres valahol a környéküktől távolabb.
– Talált is Winlockban – újságolta Shelly. – Egy lakókocsiparkban.
Nagyon szeretném, ha sikerülne megszereznie az állást. Jó lenne, ha
imádkoznál érte. Ilyenkor az ima sokat segít.
Csakhogy valami sehogy sem stimmelt Shelly sztorijában. Ha Sami
felhívta a húgát, mindig azt hallotta tőle, hogy Ron Mac házában lakik,
segít helyrepofozni, hogy eladhassák.
– Ideje, hogy a saját lábára álljon – kerekítette le az elbeszélését Shelly.
 – Igen, szerintem is – Sami egyetértett, nemigen tudta, mi mást
mondhatna. Amikor utoljára látta, Ron elkeserítő látványt nyújtott.
Csodaszámba menne, ha valahová egyedül elindulna – és túlélné.
Legszívesebben fenékbe rúgta volna magát, hogy nem tett érte semmit.
Pedig látta, mennyi baj van Ron körül. Látta a figyelmeztető jeleket. De aki
túl akarja élni, jobban teszi, ha inkább úszik az árral. Persze az sem egy
életbiztosítás. Bármikor jöhet egy hullám, és a mélybe rántja a mindenáron
túlélni akarót.
És lenn is tartja.
Sami végre összeszedte magát Hajnali kettőre járt az idő.
– Ezt el kell mondanunk Nikidnek is – határozta el.

Ha hajnali kettőkor hívnak, az csak rossz hír lehet. Autóbaleset. Szívroham.

Bármi, ami olyan tragikus, hogy nem várhat reggelig.
Nikki felvette a telefont.
És amit hallott, rosszabb volt, mint bármi, amit elképzelni mert volna.
Sami elmesélt mindent a bántalmazásról, ami folytatódott tovább.
Mindazt, amiről Nikki idáig lemaradt. Hogy Tori is megkapta a magáét az
anyjától, aki bezárta a kutyaólba, és slaggal zuhanyoztatta. Hogy neki is
meztelenül kellett mászkálnia. Hogy ő is megtapasztalta az ételmegvonást.
És azt sem hallgatta el, hogy mi történt Ronnal.
– Vele is azt művelte, amit Kathyvel, Nikki!
– Nem tudom, mit tehetnénk – válaszolta Nikki. Most már egy másik
világban élt, nem abban, ahol akkor, majdnem pontosan két évvel korábban,
2001 júliusában, amikor a seriffnél járt, hogy bepanaszolja az anyját.
Boldog volt. Megtalálta a férfit az életében, és szerették egymást. Minek
felverni a múlt sarát, hogy beszennyezzük vele a boldog jelent?
– Ki kell onnan mentenünk Torit! – figyelmeztette Sami.
Ebben bizony igaza volt, ezt Nikki is tudta. Csakhogy a rendőrséghez
hiába fordulnának, az a legutóbb sem vezetett sehová. Ráadásul még
elképzelni is rossz, mit tenne anyu és apu, ha bosszút kellene állniuk a
lányaikon.
Anyu egyszer már halálra kínzott egy nőt – aztán letagadta. Ót pedig a
bűntársává tette, bevonta az összeesküvésbe, amivel elhitették Kathy
családjával, hogy a lányuk Rockyval, a pasijával járja az országot nagy
vidáman. Korábban meg a sárban dagonyáztatta meztelenül. Dave Knotek
sem volt jobb nála. Ő például téglával betört egy ablakot, hogy Nikkit
rúgják ki miatta a munkahelyéről. Bellinghamban folyton a nyomában volt.
Ha Shelly Hider, akkor Dave az ő Himmlere, aki vakon engedelmeskedik
vezére parancsainak, bármi gonoszságot talál is ki.
– A múltkor sem sikerült – próbálta lehűteni a húgát.
Sami tudta, hogy így van. Azzal is tisztában volt, micsoda poklot
szabadítanak magukra, ha rendőrkézre adják a szüleiket. Így vagy úgy, de
hétszentség, hogy a pokol lángjai emésztik el mindnyájukat. Arról
faggatnák őket, miért nem szóltak korábban. Eddig hogyhogy nem vettek
észre semmit?
– Talán Tori is kibírja otthon – sóhajtott mélyet Sami. – Mi is kibírtuk,
amíg kellett.
Nikki ebben már nem volt olyan biztos, bár még mindig ezt a megoldást
tartotta a legjobbnak. A két nővér egymás szavába vágva igyekezett
elhitetni egymással, hogy így lesz a legjobb.
– Tizennégy éves – vigasztalta Nikkit és önmagát Sami -, már csak pár
évet kell várnia.
 – Tudom. Meglátod, kibírja!
– Persze. De ha mégsem, Nikki... Ha mégsem bírná ki, akkor el kell
hoznunk onnan.
Nikki egyetértett vele, és most egy új témát vetett fel.
Hogy mi történt Shane-nel.
Sami elfogadta az anyja verzióját, hogy Shane elszökött, bár fura, hogy
alig nyomoztak utána.
– Anyu csinált vele valamit, Sami! – makacskodott Nikki.
Ha Shane eltűnéséről volt szó, a két idősebbik Knotek lány mindig
suttogóra fogta. És mindig előkerült a madáretető históriája, amit Shane
hagyott ott az anyjuknak egy bűbájos kis üzenet társaságában.
– Shane nem hagyott volna üzenetet anyunak egy madáretetővel –
csóválta a fejét Nikki; kettejük közül mindig ő volt a kétkedőbb. – Rühellte
anyut tiszta szívből!
– Jó, Nikki – okoskodott Sami -, de anyu velünk mégsem tenne ilyet! És
Shane a testvérünk volt! Letették. Sami visszament Torihoz.
– Nikki meg én megpróbáljuk kitalálni, hogy mi a legjobb megoldás –
mondta. – Mit gondolsz, ki tudod várni, amíg kiokoskodjuk? Vagy kibírod,
amíg tizennyolc leszel? Az már csak négy év!
Tori azt felelte, hogy ő a legszívesebben azt tenné, ami mindenkinek a
legjobb, de dühös volt, és joggal. Az ő szemében az volt a legfontosabb,
hogy az anyja megfizessen mindenért.
– Le kell állítanunk anyut! – csapott az asztalra. – Te is tudod, Sami. Mert
gonosz. Szerintem ő a világ leggonoszabb embere. Csak nézd meg, miket
követett el! Mit művelt Kathyvel, mit művelt Ronnal, mit művelt veled meg
Nikkivel!
Miközben Torit hallgatta, Sami fejében egy lemez forgott Shelly
legnagyobb slágereivel. Most tisztán hallott és látott mindent. És minden
azt igazolta, amit Tori mondott: hogy az anyjuk a leggonoszabb ember ezen
a világon.
De mégis: ő az anyánk. Az egyetlen anyánk ezen a világon.
Sami elhallgatott, és Tori törte meg a kettejük közé ereszkedő csendet.
– Ezt én nem csinálom tovább, Sami!
Sami átölelte a húgát. Kétségbeesett. Tudta, mindnyájuk élete úgy omlik
össze, akár egy égő ház, ha az igazság napvilágra kerül. Ha így is lesz, majd
valahogy megtalálja a módját, hogyan kezelje az anyja árulását.
És bízott abban, hogy Tori is.

Rengeteg könny folyt az úton Olympia, az Olive Garden parkolója felé,

ahol Shellyvel kellett találkozniuk.
Mielőtt kiszálltak volna az autóból Shelly várakozó kocsija mellett, Sami
utoljára még valamire figyelmeztette a húgát:
– Ha anyu azzal jön, hogy Ron elment, akkor tudnod kell, hogy
valószínűleg meghalt.
Sami vörösre sírta a szemét. Nem csoda, hogy az anyja azonnal
észrevette.
– Minden rendben? – kérdezte a lányától.
– Persze – vágta rá Sami; nála mindig készen állt a tréfa vagy egy jó
kifogás, ha kényes kérdésekről kellett elterelni a beszélgetést. – Csak nem
könnyű elbúcsúzni a kishúgomtól.
Sami és Tori sírva ölelték át egymást. Shelly a kocsija kormánya mögül
nézte a jelenetet. Hosszú, nehéz búcsú volt. Végül mégiscsak elszakadtak
egymástól, és Tori beült az anyja mellé.
 – Hát ez meg mi volt, Tori? – Shelly ráadta a gyújtást, majd sebességbe
tette az autót, és indult vissza Raymondba.
– Semmi, csak olyan jó volt ez a hétvége. Sami hiányozni fog.
Shelly tovább kérdezősködött, és Tori bevallotta, hogy nem érzi túl jól
magát.
– Fáj a fejem, anyu – támasztotta a homlokát a szélvédőnek. Behunyta a
szemét, alvást tettetett.
Csak beszélgetnem ne kelljen veled, gondolta.

Mire megérkeztek a Monohon Landing Roadra, Tori már úgy nézett körül,
mintha idegen földön járna. Csak pár napig volt távol, de ennyi is elég volt
hozzá, hogy a házat ne érezze többé az otthonának. Nem, ezen a helyen
képtelen kiismerni magát. Minden idegen és minden fura.
– Képzeld, Ron munkát talált magának! – szólalt meg az anyja.
Tori már tudta, hogy hazudik.
Szóval Ron meghalt.
Shelly útközben javarészt hallgatott, de most, ahogy odaszólt a lányának,
hogy etesse meg a kutyákat, mintha visszatalált volna a hangjához.
Ami nem is hasonlított Tori két nővérééhez.
Hidegen kongott. Gonoszul sziszegett.
Tori nekilátott, hogy teljesítse, amivel az anyja megbízta. De lélekben
már-már belebetegedett a rettegésbe. Az egész világa fenekestül felfordult.
Ám legalább nem volt egyedül. Vele voltak a nővérei. Akik szerették, és
tudták, micsoda szörnyeteg az anyjuk. Ez minden másnál több erőt adott
neki. Ez vette rá, hogy arra gondoljon, elmegy a rendőrségre, és elmond
mindent.
 Csakhogy Sami azt mondta, még várni kell. Tori nagyon is értette, mit
akart ezzel Sami. És tudta azt is, hogy ha valakinek ezért az egészért meg
kell fizetnie, hát ő lesz az. Nem a büntetéstől rettegett. Eddig is túlélt
mindent, ezután is túl fog élni mindent. Az aggasztotta, hogy a Nikkivel
való találkozás talán csupán egyszeri alkalom volt.
– Az járt a fejemben – idézte fel az emléket -, hogy ha hallgatok, Nikkit
talán sosem láthatom többé.
Márpedig Tori erre gondolni sem akart. Egyáltalán nem. Szó sem lehet
róla, hogy másodszor is elveszítse a nagyobbik nővérét.
Nem csak azért kéne elmennie a rendőrségre, hogy az anyja megfizessen
a bűneiért. Nem csak azért, hogy bosszút álljon. Hanem azért, hogy ez az
őrület, amibe ő és a nővérei keveredtek, egyszer s mindenkorra véget érjen.
Shelly a lányát tanulmányozta, tetőtől talpig tüzetesen végigmérte. Ám
nem érdeklődés tükröződött a szemében, és végképp nem az anyai szeretet
a lánya iránt, aki hosszú napokig távol volt az otthonától. A ragadozó
tekintete volt az, ahogy a prédáját méregeti. De majdnem mindenkit így
méregetett.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Persze, anyu.
– Hazudsz!
– Nem, dehogy!
– Gyere ide, hadd öleljelek meg!
– Nem érzem jól magam – tért ki előle Tori. – Megfáztam, vagy mi.
Folyik az orrom.
– Nahát! – vetett egy hideg pillantást a lányra Shelly. – Ezen segíthetünk.
Van rá gyógyszerem.
Eltűnt el egy percre, hogy aztán néhány tablettával a tenyerében térjen
vissza.
 – Ezeket vedd be!

Sami nagyon kiborult, amikor Tori még aznap késő este felhívta, és
elmesélte, hogy az anyja gyógyszereket akart rátukmálni, de ő csak az
egyiket vette be.
– Mit? Miféle gyógyszereket?
– Nem tudom, tablettákat.
– De milyeneket?
– Olyan... sárgákat. Hogy ne folyjon az orrom.
Sami most esett igazán kétségbe: még emlékezett rá, hogy ő is kapott
gyógyszereket Shellytől – aztán egy ideig még járni se tudott. És adott
Kathynek is: őt órákra eltompították a pirulák.
Shelly szeretett gyógyszereket osztogatni, és azzal biztatta a „pácienseit”,
hogy mindjárt jobban lesznek, de csak engedelmessé tette őket a kezelés.
Vagy eltüntette őket szem elől, hogy nyugodtan tévézhessen vagy
ücsöröghessen a fenekén, és ne kelljen mások problémáival foglalkoznia.
– Hányd ki, Tori! – ripakodott a húgára. – Most azonnal!
Tori vonakodott.
– De hát anyu sose bántana... – próbált ellenállni.
Sami vett egy mély lélegzetet. Mindazok után, amiről beszéltek, amikről
Sami biztosan tudta, hogy igaz, Tori igazán megtanulhatta volna, hogy
hallgasson a nővérére, aki tisztában van azzal, hogy Shelly mire képes, mit
akart és mit követett el.
Nikki bízott annyira Samiben, hogy elmesélte neki, hogyan akarták
megölni a szülei, hogy már azt hitte, őt is ugyanúgy fogják eltüntetni, ahogy
Shane-t, éspedig azért, mert nem bíztak abban, hogy a lányuk örökké tartani
fogja a száját.
Senki sem lenne rá képes.
– Te még nem ismered anyut, Tori! Hányd ki azt a gyógyszert, amilyen
gyorsan csak tudod!
– Jó, jó! – ragadt át az izgalom Torira is. – De hogyan?
– Próbáld meghánytatni magad!
Tori megígérte, de a szíve mélyén tudta, hogy nem fog menni. Félt, ha az
anyja rajtakapja, akkor nagyon mérges lesz rá. Talán meg is veri. Ült a
szobájában, egy teljes percig csak ült. Szédelgett. Akármit is adott be neki
az anyja, furán érezte magát. Kiment az udvarra, mászkált, próbált rájönni,
mit akar tőle Shelly.
Aznap éjjel még egyszer felhívta Samit.
– Ments ki innét! – hadarta a telefonba. – Sehol sem találom Ront.
Meghalt, Sami. Tudom, hogy meghalt!
– Biztos?
– Persze! Kérlek!
Sami igyekezett rávenni Torit, hogy bírja ki valameddig. Nem akarta,
hogy a húga a rendőrökhöz forduljon, látta, mi történt, amikor Nikki
próbálkozott. Abból csak vesztesen lehet kijönni.
– Biztos vagy benne, hogy nem bírnád ki még azt a pár évet?
De hát a kérdés nevetséges volt, ezt mindketten tudták.
– Nem, bassza meg, hogy bírnám ki? Anyu egy gyilkos. Rá fog jönni,
hogy mindent tudok. Biztos meg akar ölni majd engem is. Te is tudod,
Sami, hogy mindenre képes!
– Rendben – döntött Sami. – Kimentünk onnan.
– De most azonnal! – sürgette Tori. – Legyen már vége!
 Hetvenhetedik fejezet

Másnap reggel, amint Shelly fészket rakott magának a tévé előtt, Tori
kióvakodott a fészerbe, hátha talál bármilyen nyomot, ami Ron után maradt.
Nem most kezdte a nyomozást, de most először járt szerencsével. A
fagyasztó tetején egy halom ócska ruhára bukkant, köztük Ron
alsónadrágjára és a véres gézre, amivel Shelly tekerte be Ron lábát, amikor
súrolószerrel kevert forró vízzel gyógyította. Beszáradtak, megbámulták
már a vérfoltok, de Tori azért tudta, mit lát.
Atyavilág, gondolta. Hogy kerülnek ezek ide?
Állt némán, igyekezett beleégetni a látványt az agyába. Próbált minden
egyes jelet megjegyezni arra az esetre, ha Shelly úgy döntene, hogy
megszabadul tőlük. Pontos terve egyelőre nem volt, de egy-két véres
rongyot magához vett, és elrejtette a csirkeólban.
Most a ház következett, ott is Ron holmijai után kutatott. Bár az utóbbi
években a férfinak nem volt már jóformán semmije – néhány könyv, a ruhái
pedig egy fiókot sem töltöttek meg -, csakhogy az a kevés is eltűnt mind
egy szálig. Talán az a farmer, ami végül már úgy lötyögött rajta, hogy nem
hordhatta, megmaradt a nővére fiókjába rejtve. De hiába, annak is nyoma
veszett.
Visszament az udvarra a tűzrakóhelyhez. A szülei mindig olyan furán
kerülték, az anyja szigorú, parancsnak is beillő figyelmeztetése úgy szólt,
ne menjen a közelébe, ha jót akar magának. Sami már elmesélte a halotti
máglya történetét, de Tori még most is alig volt képes elhinni, hogy mi
történt Kathyvel, amikor ő még kislány volt.
Torinak több bizonyítékra volt szüksége. Valamire, aminek alapján a
rendőrség megállapíthatja, hogy Ront megölték, és a holttestétől
megszabadultak.
 Talán pontosan úgy, ahogy a nővérei mesélték Kathy haláláról.
Csendben, gyorsan félresöpörte a gallyakat, amiket az apja szórt szét,
Tori feltételezése szerint ezeket szórta a máglyára. A talaj feltűnően nyirkos
volt.
Szóval már megtisztították a terepet. Tudják, hogy valami történni fog.
így hát minden eddiginél hevesebben dobogó szívvel felmarkolt egy
kevés hamuval kevert földet, és száguldott vele a csirkeólba. Sejtette, hogy
a szülei úgy végeztek Ronnal, ahogy a nővérei szerint Kathyvel. Remegett a
keze, de nem sírt. Tudta, hogy azt teszi, amit tennie kell.
Mert Shellyt meg kell állítani valahogy.
Amikor visszament a házba, ott mintha nem történt volna semmi. Shelly
ugyanúgy ült a tévé előtt, lelkes semmittevésben. Tori felment a szobájába.
Shelly pedig nekilátott a munkának. Bejelentette a hitelkártyacégnél,
hogy Ronnak új lakcíme van, a Monohon Landing Roadon már hiába
keresnék. Az utcanevet nem tudta megadni, de abban biztos volt, hogy
Ronnak egy igazi városba kellett költöznie. Nem lehet az holmi Winlock
vagy Winthrop, semmiféle messzi-messzi koszfészek.
Végül Tacoma mellett döntött.
 Hetvennyolcadik fejezet

Raymond ezer és ezer mérföldre volt. Nikki legalábbis így érezte.

Visszanézni pedig nem szeretett. Férjnél volt. Családot alapított, mindannak
dacára, amit az anyja és az apja művelt vele. Hogy lehetne elmagyarázni
valakinek, hogy mit jelent az a dagonyázás? Vagy a szörnyűségeket, amiket
az anyja követett el Kathy ellen?
Vagy Shane ellen.
Tényleg, vele vajon mi lehet?
2003. augusztus 6-án Nikki és Sami leparkolt a Pacific megyei seriff
hivatala előtt, hogy elmondják az igazságot. Mind a kerten idegesebbek és
rémültebbek voltak, mint eddigi életükben valaha is. Az odavezető utat a
„mi lenne, ha” kérdések, majd hosszú-hosszú, feszült csendek töltötték ki.
Meg könnyek. Tudták, hogy nagy feladat előtt állnak. Talán ez a feladat
meghaladja őket. Azért, mert már rég meg kellett volna tenniük, és azért –
ezt mindketten tudták -, mert valószínűleg túl késő már Ron
megmentéséhez.
Nikki most ült le másodszor Jim Bergstrom seriffel. Az első találkozásuk
maga volt a katasztrófa. Az égvilágon semmiféle eredménnyel nem járt. De
hát miért nem segített akkor senki ? Nem lehet minden felelősséget Samira
hárítani csak azért, mert nem beszélt a seriffel. Az az igazság, hogy
Bergstrom és egy kollégája még ki is szállt a Monohon Landing Roadra,
hogy Ron után kérdezősködjenek. Tudták, hogy ott bujkál valahol a házban,
és azt is, hogy miféle híre van Shellynek a környéken.
Dilis Shelly, az egész város így emlegette.
Azt is tudták, hogy Kathy Lorenót utoljára Shelly társaságában látták
élve. Hogy egyedül Ron volt az, aki kihívta a mentőket, amikor Mac kiesett
a kerekesszékéből, aminek következtében Shelly lett a veterán egyedüli
örököse.
Sok-sok könny és sok hosszú hallgatás kellett ahhoz, hogy a Knotek
nővérek összeszedjék a bátorságukat, és előadják a történetüket – ugyanazt,
amit Nikki mondott el annak idején.
Csak a fogadtatása lett más. Ezúttal hittek nekik. Míg meséltek, egyre
több közeg szállingózott ki-be a kihallgatószoba ajtaján. Bergstrom és az
emberei mindent lejegyeztek, amit a lányoktól hallottak. Ijesztő és
fájdalmas volt még hallani is. Nikki és Sami úgy látták, két legyet ütöttek
egy csapásra: elintézték, hogy kimenekítsék a kishúgukat, és kijárták, hogy
a szüleik megfizessenek mindenért.
– Ha Ron meghalt – vágta sírástól remegő hangon, de szemrebbenés
nélkül Nikki a seriffképébe -, akkor vegyék tudomásul, hogy
megmenthették volna!
Bergstrom nem válaszolt, de Nikki nem bánta; felelhetett volna bármit,
úgyse változtat az már semmin.
Miután elmondtak mindent az utolsó gyomorforgató részletig, visszaültek
Nikki autójába, és hazaindultak Seattle felé. Koromsötét volt, a hold
magasan járt az égen. A két nővér letaglózva ült az autóban. Szomorúan,
ugyanakkor dühösen. És persze rettegve. De a gondolataik így is a kishúguk
körül forogtak: az ő világa bizony ízzé– porrá törik, ha másnap reggel
becsönget a Gyermekvédelmi Hatóság, hogy a szárnyai alá vegye.
– Ki fogja bírni – vigasztalta a húgát Nikki.
– Ki – bólintott Sami. – Erősebb, mint mi voltunk az ő korában.
Nikki egész éjjel álmatlanul hánykolódott az ágyban, képtelen volt rendet
teremteni a fejében. Végül kikászálódott az ágyból, és felhívta az egyetlen
szövetségesét, azt, aki mindvégig mellette állt: Lara nagymamát. De hiába
hívta, a nagyi nem vette fel, így hát e-mailt küldött neki.
 „Légy szíves, hívj fel. Tegnap éjjel egyig Raymondban voltam. A GYVH
ma reggel nyolckor elviszi Torit. Anyu és apu MAR MEGINT elkövetett
valami szörnyűséget! Beszéltem a Pacific megyei seriffel, és Sami is velem
volt."

Nikkit pedig Tori hívta többször is, tudni akarta, mire jutottak a
rendőrökkel.
– És én mit csináljak?
– Csak várd ki a végét, Tori!
– De meddig tart még? Nem maradhatok itt!
– Kihozunk onnan. ígérem.
Még azon a napon Shelly felhívta Samit, a születésnapi előkészületeket
akarta megbeszélni vele.
– Apu elvisz szörfözni! – újságolta boldogan.
-Jaj, alig várom! – igyekezett kordában tartani a hangját Sami, nehogy
elárulja magát. A történtek dacára is nehezére esett, hogy ne figyelmeztesse
az anyját. Kapd össze a cuccodat, és futás! Húzzál el onnét, anyu! Húzz el,
vagy elkapnak!
Ezt persze nem mondta ki. De még életében nem félt így. És tudta, hogy
már nincs megállás, jöjjön, aminek jönnie kell.
Tori csak tizennégy éves volt – de erős. Egész éjjel és másnap, mialatt
arra várt, hogy letartóztassák a szüleit, újra meg újra felhívta Samit.
– Még mindig semmi – panaszolta be a seriffet. – Anyu még itthon van.
Én is. Mi tart ilyen sokáig?
Ezt Sami sem tudta pontosan. De azt remélte, ha egyszer beindulnak,
onnantól egykettőre végeznek mindennel. Mindketten ebben hittek. De
azért ő is aggódott.
– Nyugi, dolgoznak az ügyön – csitította a húgát.
– Ezt hajtogatod – durcáskodott Tori -, de én nem is tudom...
 Sami megtett mindent, hogy megnyugtassa. Látta, hogy Tori, bár
pattanásig feszültek az idegei, azért tiszta fejjel, céltudatosan gondolkozik.
– Megtaláltam Ron néhány ruháját, és eldugtam a csirkeólba – mondta
Tori.
– Jó. Azt jól tetted.
Letették. Tori készített egy feljegyzést is a rendőröknek, akik máj d
kijönnek házkutatást tartani. Egy rózsaszín-fehér csíkos levélpapírt talált, a
tetején méhecskével, arra írt.
„Tisztelt FBI, Rendőrségstb.!
Kérem, nyomozás közben ne tegyék tönkre a holmijaimat. Itt amúgy sem
találnak semmi érdekeset. Kérem, tartsák távol magukat a személyes
holmijaimtól. Kérem, legyenek szívesek, találjanak megfelelő otthont az
állatoknak."
 Hetvenkilencedik fejezet

Másnap reggel, amikor kopogtak, Tori már ott állt az ajtónál. De nem
nyitotta ki azonnal. Nem akarta, hogy az anyja észrevegye, milyen boldog,
hogy a seriff végre megérkezett. Csak most, tizennégy évesen, ahogy Jim
Bergstrom seriffet közeledni látta, ismerte fel benne azt az férfit, aki
évekkel ezelőtt már járt a háznál, és Ron után érdeklődött.
Amikor Shelly is az ajtóhoz ért, a lányához hajolt, és suttogva faggatta:
– Hát te meg mit műveltél már megint? Ugye, nem mondtál nekik
semmit?
Tori bátran szembenézett az anyjával. Arcizma se rándult, szeme se
rebbent.
– Nem, anyu. Dehogy!
Toriért jöttünk, árulta el a seriff, ahogy belépett, a GYVH terepmunkásait
értve „mi” alatt. Magukkal viszik gyerekbántalmazás gyanúja okán. Shelly
azonnal őrjöngőrohamot kapott. Tori látta az anyján, hogy most már ő is fél.
Mondani jóformán nem mondott semmit, csak azt, hogy nem is érti, mi
folyik itt.
Bergstrom felkísérte Torit a szobájába, összecsomagoltak egy váltás ruhát
meg még néhány apróságot. Tori arca holtsápadt volt, csak a füle mellett és
a nyakán virítottak halvány rózsaszín foltok. Családi vonás. Egy szóval sem
említette, hogy fél, csak a testbeszéde árulkodott róla.
– Szerezzenek házkutatási parancsot, és jöjjenek vissza – súgta a seriff
fülébe. – A fészerben ott van Ron néhány holmija. Biztos vagyok benne,
hogy a szüleim elégetik, ha megtalálják. És még a csirkeólba is eldugtam
ezt-azt.
Amint kívül kerültek a házból, egy másik tisztnek beszámolt arról, hogy
az anyja néhány héttel ezelőtt adott neki két sárga pirulát. Ő csak az egyiket
vette be, és ezzel feldühítette Shellyt.
– Értem – húzta el a száját az anyja akkor -, szóval nem bízol bennem.
Délután, amikor a Pacific megyei nyomozóknak adta elő a történetét, Tori
igyekezett a lehető legártalmatlanabbnak lefesteni mindazt, amit műveltek
vele. Inkább azt részletezte, hogy mit tud Ronról, megemlítve azt is, hogy
Ron valószínűleg meghalt. Azt mondta, Kathy sorsáról nem tud semmit,
akkor még túl kicsi volt. Óvatosan fogalmazott, tisztában volt azzal, hogy
akár vissza is küldhetik az anyjához.
Ki tudja, mit tesz velem anyu, ha visszaküldenek hozzá, ez motoszkált a
fejében.
Később azt állította, „a rémálmoknak legfeljebb, ha tíz százalékát” árulta
el a rendőröknek.
A nyomozók azonban tudták, hogy a rémálmok tíz százaléka is rémálom.

Sami rettegve nézte a kijelzőt. Megpróbált erőt venni magán. Épp ettől a
hívástól félt. Már az is megfordult a fejében, hogy hangpostára állítja a
telefonját, aztán úgy tesz, mint aki nem is tud róla, hogy keresték.
Az anyja számát látta.
Szóval kiborult a bili, és egész Pacific megyében szertefröccsent.
– Anyu?
Semmi „szia, drágám” vagy ilyesmi. A történtek géppuskaropogásra
hangszerelt változata helyettesített mindent.
A történteké, amelyeket ő és a nővére indítottak el az útjukon.
– Elvitték Torit! Épp most vitték el a rendőrök! – kiabált Shelly. – Érte
jöttek és elvitték, mert állítólag bántalmaztuk! Mi folyik itt? Te érted?
– De hát mi történt, anyu? – adta az ártatlant Sami.
 Shelly dühödten fröcsögött:
– Soha, egyetlenegyszer sem emeltem kezet rá! – hadarta. – Be sem
zártam soha! És ha mégis, akkor rögtön megbántam és visszavontam!
– Jaj, anyu! – csóválta a fejét Sami. – Igazán sajnálom!
És tulajdonképpen nem is hazudott. Saminek jócskán akadt oka, hogy
sajnálkozzon. Először is azért, mert nem vette észre idejében a jeleket, amik
arra utaltak, hogy a húgát bántalmazzák. Aztán azért, mert nem volt elég
gyanakvó, és elhitte Ronnak, amikor azt állította, hogy jól van. És végül
azért, mert nem állt Nikki mellé, amikor ő és a nagyanyjuk a rendőrséghez
fordult Kathy miatt.
De persze sajnálta az anyját is. Shellyből csak úgy üvöltött a
kétségbeesés. Csapdába esett, és – bár ő maga ásta önmagának – most a
telefonba csimpaszkodva próbált kimenekülni belőle. Ráadásul azt hitte,
hogy az egész história kizárólag Toriról szól. Atyám! Fogalma sem volt
arról, hogy Tori kimentése a Monohon Landing Roadról csak a jéghegy
csúcsa!
– Mondott neked valamit, amikor nálad volt? – Shelly most valamivel
nyugodtabban beszélt. – Hogy ő meg én nem igazán jövünk ki egymással?
És Sami, az örök béketeremtő, a középső gyerek, a mama kedvence
megint csak hazudott.
– Nem, anyu. Nem mondott semmi ilyesmit.
– Elképzelhető, hogy Nikki hívta ránk a rendőröket? Vagy mondott
valamit Kathyről?
– Nem, anyu! – tiltakozott. – Nikki sose tenne ilyet.
Ahogy letették, Sami azonnal felhívta Nikkit.
– Anyu teljesen kiborult! – újságolta.
– Az jó! – lélegzett fel Nikki. – Úgy is kell!
Nikki elkövette azt a hibát, hogy felvette a telefont, amikor az anyja hívta,
és így volt szerencséje végighallgatni Shelly sirámait: valaki bepanaszolta,
mert rosszul bánik Torival, és hogy a GYVH fogdmegjei elrabolták tőle a
lányát.
– A karjaim közül tépték ki! – zokogta Shelly.
Nikki nemigen tudta, mit mondhatna erre. Azt semmiképpen sem, hogy ő
és Sami panaszolták be, és azt sem, hogy Tori is része volt az
összeesküvésnek, mert fel akar nőni és kiszabadulni otthonról.
– Igazán sajnálom, anyu.
Persze egyáltalán nem sajnálta. Hogy is sajnálhatta volna mindazok után,
amit vele, Kathyvel, Shane-nel, Torival, Samivel és Ronnal tett – vagyis
magának köszönheti, hogy bajba került!
– De majd én a végére járok ennek az ügynek! – fogadkozott Shelly.
A zsaruk, így mondta, elszánták magukat, hogy leszámoljanak vele. De
Torit senki sem bántotta. Épp ellenkezőleg. Ő volt az agyonkényeztetett kis
kedvenc. Mindenből a legjobbat kapta. Nem is érti, honnét szedik a zsaruk
azt a képtelen ötletüket, hogy valaki ártott volna ennek a tündéri kislánynak,
mert a hatóságok bizony ezt állítják.
Őrjöngött még egy ideig, sorolta az érdemeit, tagadta a bűneit, aztán a
beszélgetés hál’ istennek véget ért.
Nikki kezdett elbizonytalanodni: biztos, hogy jó volt, amit tettek? Hogy ő
és a húgai ekkora vihart kavartak, amikor felfedték az igazságot? írt egy e-
mailt a nagyanyjának arról, hogy meglehet, hamisan vádolta be az anyját,
aki pedig teljességgel ártatlan.
Szinte még el sem küldte, de máris megérkezett Lara válasza. Ő több
mint két órán keresztül beszélgetett a rendőrökkel és a megyei ügyészekkel,
így hát most már érti, mire megy ki ez a nyomozás, és mit művel azokkal,
akik így vagy úgy, de belekeveredtek.
„Elmondtam nekik, hogy Shelly az éjjel felhívott téged, amire azt
válaszolták, hogy NE vedd fel a telefont, ha ő hív! NE! Ez parancs!!! Shelly
fel-alá rohangál a városban, és mindenkivel üvöltözik, hogy
megrágalmazták... Akár egy sarokba szorított PATKÁNY! Szerezz
távoltartási végzést ellene, és tiltsd le a telefonszámát!'’
Lara mindenkinél jobban ismerte Shellyt. Ismerte a mostohalánya
módszereit, amikkel még a legnyilvánvalóbb igazságot is a feje tetejére
állítja. Mestere a manipulációnak. De most az egyszer nincs az az isten,
hogy megússza felelősségre vonás nélkül.
„Anyád megpróbál mindenfélét elhitetni veled, és mindenkit azzal vádol,
hogy pletykálnak róla. A rendőrök arra kérnek, hogy NE DŐLJ BE NEKI!”

Maguk a rendőrök pedig nem beszéltek. Semmit sem lehetett kiszedni

belőlük. A nővérek csak úgy tarthattak lépést az eseményekkel, ha
hazatelefonáltak. Saminek és Nikkinek szükségük volt az új hírekre.
Végül Sami összeszedte a bátorságát, és felhívta az anyját, hogy
megtudja tőle, mi történik Raymondban.
Mint várható volt, az anyjuk teljesen kikészült.
– Nem engedik, hogy beszéljünk Torival! – siránkozott. – Még most sem
tudjuk, hogy mi történik és miért!
Sami még sosem hallotta az anyját ilyen dühösnek és zavarodottnak.
Dave, aki hazajött a Whidbey-szigetről, átvette a telefont, és megkérdezte
a lányát, hogy ő tud-e bármit is.
– Nem – felelte Sami. – Semmit.
 Dave Knotek sem volt éppenséggel a helyzet magaslatán, megrémült és
összezavarodott. Mintha nem is tudná, hogy a házukban rendkívüli
események történtek. Sami szerette az apját. De biztos volt abban, hogy
igenis tudnia kellett mindenről, hiszen ott volt! Abban is biztos volt, hogy
Dave nem hibás semmiben, Shelly kényszerítette minden agyrémre. Vagy
csak részben hibás. Sami egyszerre látta áldozatnak és tettestársnak az
apját.
– Jó – törődött bele a válaszba Dave. – Akkor bemegyek a megyébe,
hátha megtudok valamit.
Aznap este a tévé kékes fénye árasztotta el az udvart, a Knotek– birtok
előtt pedig járőrautók grasszáltak. Shelly egy krimimaratont nézett, de
közben a telefonkönyvet böngészte: ügyvédet keresett, lehetőleg minél
jobbat. Dave piált, nyugtátokat szedett és a furgonjában aludt. Vagy
legalábbis próbált aludni.
Lehet, hogy Shelly nem tudta, hogyan fog végződni ez a játszma, de
Dave igen. Ahogy azt is, hogy a történet nem csak Toriról szól. És lehetett
Shelly bármilyen ügyes és óvatos, amikor Kathy nyomait kellett eltüntetni,
Ron esetében már nem vigyázott. Beérte annyival, hogy kicipelték a
holttestét a fagyasztóból, és elásták az udvarban. Vagyis Ron el se ment
igazán. Dave szerint hétszentség, hogy egyszer még előkerül a hullája.
És akkor kész, vége mindennek.
Másnap Dave lerakta Shellyt Mac házában, ő pedig elindult, hogy
utánajárjon, mi történik Torival. Shelly tévénézés és ügyvédkeresés közben
szakított magának időt arra, hogy felírjon néhány üzenetet, berakta egy kék
virágos zacskóba, amit Dave vitt magával a Gyermekvédelmi Hatósághoz,
hátha ott átadhatja Torinak.

Az első így szólt: Mi van veled?

A második pedig: Mondtál nekik valamit?
Igen, Tori elmondott valamit. Ahogy Nikki is. Sami is. Lara is hozzátette a
magáét. Továbbá, mint kiderült, még sokan mások. Kaye Thomas még
hirdetést is feladott a Willapa Harbor Héráidban. „Eltűnt!” – hirdette a
felirat Kathy fényképe fölött.
De hiába minden, semmi sem vezetett letartóztatáshoz.
Dave Knotek vállalt magára mindent.
Miután Torit nem találta, bement a Pacific megyei seriff irodájába.
Elfáradt. Megtört. Elvesztette minden reményét, és majd szétvetette az
ideg. Amikor a seriff rákérdezett, hogy hajlandó-e válaszolni néhány
kérdésre, egyetlen okot sem tudott felhozni, miért ne tenné. Még ügyvédet
sem kért. Sosem bántotta a kislányát, ahogy a felesége sem.
Csakhogy nem erről kérdezték. Kathy és Ron után érdeklődtek. Dave
állta a sarat: Shelly meg ő nem tettek semmi rosszat, ismételgette, bár egyre
több rés keletkezett a vallomása kőfalán, és végül elsírta magát. Később
kikéredzkedett a mosdóba. A jóságos rendőrök engedélyt adtak: egyikük
még végig is kísérte a folyosón.
Ott a folyosón, a mosdó ajtaja előtt Dave megtört, és bevallotta, hogy
Ron holttestét elásta az udvaron, Kathy hamvait pedig szétszórta, miután
elégette a hulláját.
A zsaruk Mac házában fogták el Shellyt. Az asszony értetlenül fogadta a
dolgot. Sértődötten. Sehogy sem értette, hogyan tételezhetik fel, hogy ő
bármi rosszat tett volna.
Hiszen egész életében egyebet sem tett, mint segített a rászorulókon.
Nikki sírva fogadta a hírt a szülei letartóztatásáról. Az apja vallomást tett
arról, hogy ő tüntette el Kathy, illetve Ron holttestét, minden egyébről
hallgatott. Nem próbálta bevádolni a feleségét, Shelly pedig a maga részéről
hallgatott, akár a csuka.
 A sors keserű iróniája, hogy mindez Kathy születésnapján történt. Az
évtizede eltűnt nő, aki figyelmeztette a Knotek lányokat, hogyne segítsenek
rajta, mert pórul járhatnak, ezen a napon töltötte volna be a negyvenötöt.
Nikki újabb e-mailt küldött a nagyanyjának:
„A rendőrség ma átkutatja a házat és az udvart. Imádkozz, hogy
találjanak valamit! De lehet, hogy Dave vallomása arról, hogyan szabadult
meg a hulláktól, a mi tanúvallomásainkkal együtt elegendő lesz. Csak nem
szabad elfelejtenünk, hogy anyu milyen ravasz, és MINDENBŐL ki tudja
ügyeskedni magát. Azért remélem, hogy ebből már nem."
Most, hogy Shelly és Dave egyre mélyebbre süllyedt az igazság
örvényében, már csak egyvalaki maradt, aki nyom nélkül tűnt el az
éjszakában.
Shane.
 HETEDIK RÉSZ

Az igazság
Shane

Nyolcvanadik fejezet

A szülők letartóztatásának másnapján Sami és a fiúja, Kaley étterembe

ment vacsorázni: ez volt Sami huszonötödik születésnapja. Sami a történtek
dacára úgy gondolta, egy efféle születésnapi vacsora apró mentőcsónak a
viharos tengeren. Meglehet, sokan furcsálkodva fogadták volna ezt a
gondolatot, ám Sami jóformán az egész eddigi életét azzal töltötte, hogy
megpróbálta fenntartani a normális élet látszatát. Mindegy, hogyan. Az
iskolai tornaórákat melegítőnadrágban tudta le, hogy elrejtse a verések
nyomait. Ha tanítás után hiába várta az anyját, hogy hazavigye, inkább ő
maga adta be a többieknek, hogy épp egy kis sétára vágyik.
Ült a vendéglőben, és minden falattal egyre nehezebb lett az, ami a lelkét
rágta. Megpróbálta tréfára venni, de nem talált benne semmi vicceset. Még
rágondolni is nehéz volt. Ha fellapozta az újságot, ha bekapcsolta a tévét,
azonnal a szüleiről szóló hírek ömlöttek elé. És Kathy fotói, amiket a
családja bocsátott közszemlére, meg Ron jogosítványképe.
„Folytatódik a kisvárosi dráma: bántalmazás és gyilkosságok
Raymondban!”
„A raymondi házaspár befogadott három idegent: mindhárman eltűntek!”
„AZ ÜGYÉSZSÉG KIVIZSGÁLJA A MÉRGEZÉSSZÁLAT
RAYMONDBAN”
 A raymondi események fullasztóvá tették a születésnapi vacsorát, és a
fiatal pár távozott az étteremből.
Útközben Tacoma felé megszólalt Sami telefonja.
A nagyanyja hívta.
A beszélgetésük pár pillanatnyi hallgatással kezdődött, Lara kereste a
szavakat, próbált úgy fogalmazni, hogy ne fájjon. De ilyen szavak
nincsenek.
– Shane meghalt – mondta ki végül rekedt, fátyolos hangon. – Dave
bevallotta, hogy ő ölte meg.
– Meghalt! – sikoltott fel Sami, és kiejtette a kezéből a telefont. – Shane
tényleg meghalt?!
Kaley vigasztalni próbálta, de látta, hogy hiába, így hát inkább vezetett
tovább némán.
Sami hosszú éveken át azzal vigasztalta magát, hogy Shane boldogan él
valahol. Talán gyerekei is lettek. De azért még mindig emlékeztetett arra a
kamaszra, aki a Monohon Landing Roadon volt. Ez az álomkép most
szertefoszlott. Vége.
Játék volt, amit Sami önmagával játszott. És remény, ami végül
hazugságnak bizonyult.
– Miután eltűnt, még évekig mindenütt őt kerestem. Az utcán, az
emberek között, mindenütt – mesélte később Sami. – Tudtam, hogy sántít
ez a história az eltűnéséről, nem az a fajta ember volt, aki csak úgy lelép; de
el akartam hitetni magammal, hogy boldogan él valahol.

Dave Knotek bevallott szinte mindent, amit elkövetett. De Shane Watson

meggyilkolásáról valahogy mégsem sikerült teljes körű vallomást
kipréselnie magából. Végül, amikor a seriff nyomozói már az udvaron
vizsgálódtak, megtört, és beismerte az egészet.
– Shane az óceánban van – mondta az udvar végében állva, miközben a
nyomozók és a kutyáik feltúrták a birtokot.
Később azt mesélte a nyomozóknak, hogy belépett a fészerbe, és azt látta,
hogy Shane egy puskával játszik, holott többször is nyomatékosan
figyelmeztette, hogy soha fegyverhez ne nyúljon.
– Shane, azonnal add ide! – ripakodott rá akkor a fiúra.
Shane azonban nem engedelmeskedett.
– Add ide! – ismételte meg Dave.
De Shane csak azért sem. Megpróbálta kitépni a kezéből, ám ekkor a
puska hirtelen elsült. Ahogy Dave meglátta, hogy mit művelt,
kétségbeesetten rohant vissza a házba.
A három lány fent volt az emeletem. Dave biztos volt abban, hogy ők
nem hallották a lövést. Rohant Shellyhez, hogy elmondja neki, mi történt.
Shelly elsírta magát. Aztán mind a kerten kimentek az udvarra.
– Látni akarom! – jelentette ki Shelly.
Dave megpróbálta visszatartani, nem akarta, hogy lássa Shane holttestét.
Eddigre ő is elsírta magát, Shelly úgy ölelte át, akár egy csecsemőt.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Shelly.
De Dave akkor még nem tudta a választ. Állt megkövültén. És annyira
félt, legalábbis később ezt állította, hogy félelmében nem merte bejelenteni
a fészerben történt balesetet.
Már amennyiben tényleg baleset volt.
Elérték a mélypontot. Miután Nikki megtudta, hogy Shane-t is
meggyilkolták, egy újabb e-mailt írt a nagyanyjának.
„Azt hiszem, tényleg nem bírom tovább. Nyugodt életet szeretnék. Azt,
hogy ne kelljen szörnyűségeket elkövetnem; hogy soha ne kerüljek bajba.
De most a tévét sem tudom bekapcsolni úgy, hogy ne az anyámat kelljen
látnom."
Mindig is sejtette, hogy Shane-t nagy valószínűséggel megölték, de
mindennél jobban szerette volna elhinni, hogy remekül elvan. Most pedig
az a gyanú rémisztette halálra, hogy talán ő mondott valamit az anyjának,
ami miatt Shane-nek meg kellett halnia.
 Nyolcvanegyedik fejezet

1994 nyarán, egy nappal Kathy Loreno halála után Shelly úgy járkált fel-
alá a Monohon Landing-i ház emeletén, akár a ketrecbe zárt vad: mint aki
tudja, hogy nincs kiút a csapdából, amit ő maga ásott magának és a
családjának. Zokogott. Káromkodott. De csak úgy sugárzott belőle az
eltökéltség. Még szent esküt is tett.
– Nem hagyom, hogy tönkretegyék a családunkat! – fogadkozott.
– Nem fogják – igyekezett megnyugtatni a feleségét Dave, a piszkos
munkák felelőse -, senki sem fogja. Megígérem.
Shellyt nem sikerült meggyőznie. Főleg a két nagyobbik gyerek került a
célkeresztjébe. Shane és Nikki túlságosan jóban voltak egymással. Együtt
dolgoztak az udvaron, és közben beszélgettek. Shelly tudta, hogy miről, és
egyáltalán nem tetszett neki.
– Elárulnak minket – mondta a férjének.
– Ugyan, dehogy – ellenkezett Dave. – Nikki a mi vérünkből való. És
Shane is.
– Shane nem – tromfolta le Shelly. – Beköp minket. Tönkreteszi a
családunkat!
– Nem teszi – makacskodott Dave. Holott ha valakinek, hát neki aztán
igazán tudnia kellett, hogy Shane a leggyengébb láncszem.
Shelly le nem szállt volna Dave nyakáról. Ő volt a megakadt lemez. A
munkahelyén hívogatta a férjét. Ha Dave hazajött, még be sem léphetett a
házba, Shelly máris rákezdte. Vihar készülődött, éspedig Shane miatt. Ő
lesz az oka a család bukásának.
– Meg kell szabadulnunk tőle! – állt a sarkára Shelly.
Dave-nek egyáltalán nem kellett a fejét vakarnia, vagy további
utasításokat kérnie. Pontosan tudta, mire gondol Shelly. Arra, hogy egyetlen
megoldás van, ha azt akarják, hogy a család átvészelje ezt a nehéz
időszakot: Shane-t ki kell radírozni a képből. Csakhogy ez egyáltalán nem
nem tetszett Dave-nek. Shane olyan volt neki, mintha a fia lenne.
– Nem is tudom... – mormolta.
– Dehogynem tudod! – förmedt rá Shelly, aki világéletében utálta, ha
valaki határozatlannak vagy gyengének mutatkozik. – Tudod te nagyon jól.
Meg kell lennie!

Shane, mint később kiderült, tényleg tervezett valamit, amivel leállíthatná a

Knotek családban történteket. Megsúgta a bizalmasának, Nikidnek, hogy
mutatni akar neki valamit.
– De egy szót se senkinek! – Halálosan komoly volt, és nagyon halkan
beszélt.
A fészerhez hívta Nikkit. Ott aztán Nikki elkerekedett szemmel bámulta,
ahogy az unokatestvére, akit inkább a testvérének érzett, három fényképet
kotor elő egy játék mackóból, ahová elrejtette őket. Polaroid fotók voltak,
rajtuk Kathy meztelenül, kék-fekete foltokkal tarkított testtel, négykézláb a
padlón.
– Megölték Kathyt – terítette szét a fényképeket Shane. – Te is tudod. Én
is tudom. Szólnunk kell a rendőröknek. A muterod dilis, és a faterod sem
komplett.
– Ezeket honnan szerezted? – kérdezte Nikki.
– A muterodtól csórtam.
Nikki képtelen volt levenni a szemét a képekről. Szólni sem bírt.
– Beviszem a rendőrségre – folytatta Shane. – Eljössz velem?
– Oké – nyögte ki Nikid, bár még életében nem félt ennyire. – Menjünk.
 Most már csak azt kellett kitalálniuk, mi lenne a legmegfelelőbb időpont,
és biztos tervet kovácsolni akkorra, amikor a rendőrség kiszáll, hogy
letartóztassa Shellyt és Dave-et. Nikki szívvel-lélekkel Shane mellett állt.
Azt akarta, hogy börtönben lássa az anyját. Azt akarta, fizessen meg
mindenért, amit ellenük, főként Kathy ellen elkövetett.
A véres hóért. A Kathy fejére irányzott rúgásokért. A Kathy vérétől
vörösre festett zuhanyért. A förtelmes szagért, ami a turmixból áradt, amit
Shelly készített Kathynek.
– Gyűlölöm anyut! – fakadt ki.
– Én is! – vágta rá Shane.
Remek. Akkor hát egy húron pendülnek.
Shane mindig is Nikki szövetségese volt. Nikki pedig egyetértett
mindennel, amit Shane mondott, legbelül azonban most is rettegett.
– Mi van, ha nem hisznek nekünk?
– A fotóknak majd hisznek – gyömöszölte vissza a Polaroidokat a játék
mackóba Shane.
Nikki tovább folytatta a tervezgetést és a lehetséges következmények
végiggondolását. Ő főiskolára akart menni, utána pedig saját életet
teremteni, minél távolabb Raymondtól. Az anyja ugyan alaposan kikezdte
az önbecsülését, de annyi azért maradt belőle, hogy tudja, van elég ereje,
hogy véghezvigye, amit elképzelt. Jó lenne, ha kiderülne az igazság, nagy
igazságtalanságnak vetne véget. Ez tagadhatatlan.
De mi lesz a testvéreimmel, kérdezte önmagától Nikki, állami
gondozásba kerülnek? Vagy rokonokhoz? Esetleg idegenekhez? És ha a
rossz után még rosszabb jut nekik? Tori most is szeretetben, boldogságban
él. Sami pedig Nikidnél sokkal ügyesebben védi ki Shelly bántalmazását. Ő
nem kavarja fel az állóvizet. Csak Shane és ő szenvednek, de mostanában
ők sem annyira, mint máskor.
 Aznap éjjel alig aludt valamit, Shane terve motoszkált a fejében. Nem
akart vele beszélni róla. Nem akarta, hogy szétszakítsák a családot.
Másnap reggel találkozott az anyjával. Görcsbe rándult a gyomra.
– Shane-nél van néhány fénykép.
Shelly azonnal abbahagyta, amivel épp foglalatoskodott
– Miféle fénykép?
– Kathyről.
– Hol vannak azok a képek? – markolta meg a lánya vállát Shelly, egy
pillanat alatt elöntötte a harag. -
– A szobájában – hátrált el az anyja elő Nikki. – A játék mackójában.
Nikki mindjárt tudta: meggyújtotta a gyújtózsinórt. Bárcsak
visszanyerhetném, futott át az agyán abban a pillanatban. Látta, ahogy az
anyja szemében megjelenik az a bizonyos cápatekintet. Az a tekintet,
amivel a kutyákat méregette Shelly, amikor a fához kötötte őket, és azt
hazudta a gyerekeinek, hogy a kutyák ellesznek így. Meg se kottyan nekik,
ha egy-két étkezést kihagynak.
Ragadozótekintet. Mindenre elszánt. Csak egy falatkát, ez látszott a
szemében.
Nikki több mint húsz éven át próbálta megfejteni, mi vitte rá, hogy
elárulja Shane-t aznap. Hiszen szerette! A testvérének érezte! Egyesítette
őket a harag Shelly és Dave ellen. Mind a kerten börtönben akarták látni a
szüleiket. Ha valaki rászolgált, hát azok ők voltak. Nem miattam, gondolta
Nikki. Kathy miatt.
Nap mint nap azon rágódott, miért árulta el Shane-t.
– Nem akartam, hogy bajba kerüljön – mondta. – De annyira féltem,
hogy ha beszél, mindenki megtudja majd, mi folyik minálunk. És azt nem is
mondtam el, hogy meg akarja mutatni a képeket a rendőröknek. Csak azt,
hogy nála vannak.
Shelly azonnal megkongatta a vészharangot; egy másodperc sem telt el
azután, hogy Nikki beszélt Shane fényképeiről, máris hívta a férjét. Dave
elsőre nem is értette, miről beszél.
Ettől persze Shelly csak még mérgesebb lett.
– Mondom, fényképek vannak nála Kathyről! És meg akarja mutatni a
rendőröknek. Meg kell találnunk a fotókat!
– De mi van azokon a képeken?
– Azt hiszem, azután készültek, hogy meghalt. Polaroidok. Bajban
leszünk, ha bárki meglátja. Nem mintha bármi rosszat tettünk volna, de
mégis, ahogy azokon a képeken kinéz... Tönkretesz minket. A kurva életbe,
meg kell találnunk!
Dave holtfáradtan érkezett haza a Whidbey-szigetről. Ám a tudat, hogy
fényképes bizonyíték van arról, ami Kathyvel történt, riadókészültségbe
helyezte. Szinte még be sem lépett az ajtón, máris nekilátott a kutatásnak,
de a játék mackót hiába kereste. Átvizsgálta a fészereket is, sőt, az udvart is
felásta itt meg ott, hátha Shane a föld alá rejtette a képeket. Shelly közben a
házat túrta fel.
De a képeket nem találták.
így aztán Dave kénytelen volt egyenesen Shane-hez fordulni.
 Nyolcvankettedik fejezet

Nikki kiabálást hallott a farakás mögül. Felismerte az anyja hangját. Meg

az apjáét. Durva és fenyegető, sőt ijesztő volt mind a kettő. Ha a két felnőtt
egy-egy pillanatra abbahagyta az üvöltözést, Nikki Shane kiáltását is
hallotta.
Mint amikor egy állatot ütlegelnek, úgy sírt. Mint akit villanydróttal
vernek. Ásónyéllel ütnek. És persze ököllel.
– Mire készültél, te ocsmány kis féreg? – ordította Shelly. – Te hálátlan,
kibaszott szemétláda! Nem fogod tönkretenni a családot! Hát azt akarod,
hogy te legyél az oka, ha a nővéreidet valami szaros állami intézetbe
paterolják?
– Nem! – tiltakozott Shane.
– Be akartál köpni minket! – üvöltött Dave. – Tönkre akartad tenni a
családodat! Te kis patkány, miért? Hogy a kibaszott életbe jutott eszedbe?
És így tovább, ordibálás a végtelenségig. Aztán csend.
Amikor legközelebb találkoztak, Nikki azt látta, hogy Shane csupa kék-
zöld folt.
– A szart is kiverték belőlem – nyögte Shane. – Kathy fényképei miatt.
– Anyu mindig ezt csinálja – bólogatott Nikki. – Annyira sajnálom,
Shane!
És tényleg irtózatos bűntudat gyötörte, bár amennyire tudhatta, Shane
nem is sejtette, hogy ő súgta be a szülőknek.
– Az én hibám volt – ismerte be később, magát okolva azért, ami történt.
Shelly azonban ennyivel nem érte be.
– Mit csináljunk vele? – kérdezgette Dave-et.
Mármint hogy Dave mit csináljon vele – és ezzel Dave is tisztában volt.
Hogy Shelly azt akarja, ölje meg a kamasz fiút, akit úgy szeretett, mint a
saját gyerekét.
Akárhányszor Dave hazajött, Shelly nekiállt rágni a férje fülét: tervezze
meg, hogyan végez a kölyökkel. Ha pedig Dave nem engedelmeskedett,
hanem csak ült a fenekén nagy ostobán, mert fogalma sem volt, mit
válaszoljon a feleségének, vagy hogyan állítsa le, Shelly előállt a saját
javaslataival.
– Úgy kell kinéznie, mintha baleset lenne – adta ki a parancsot.
– Rendben – bólintott rá Dave. Magában azon imádkozott, hogy
váltsanak témát. – Baleset? Hát nem is tudom, Shell. Szerintem ez nem
megy nekem.
Shelly azt javasolta, hogy ki kell vinni a kölyköt az erdőbe fát vágni,
aztán úgy intézni, hogy egy jó nagy ág a fejére essen.
– Mintha baleset lenne.
– Mert az olyan egyszerű – csóválta a fejét hitetlenkedve Dave. Rossz
válasz.
Shell dühbe gurult.
– A kurva életbe, szedd már össze magad! Jézusom! Miféle férfi vagy te?
Felfogtad egyáltalán, hogy mi forog kockán? A lányainkról van szó! Azt
akarod, hogy Shane tönkretegyen mindnyájunkat azért, amit ő csinált
Kathyvel?
Shelly ugyanis soha semmiben nem volt hibás. Ő maga mondta el
mindenkinek, hogy Shane volt az, aki bántalmazta Kathyt. Meg a férje. De
neki magának aztán tényleg fogalma se volt, mit művelnek ezek kerten,
amíg ő nincs odahaza.
 – Te is tudod, hogy Shane ölte meg! Mind a kerten tudjuk. Rászolgált a
halálra azért, amit tett! Légy férfi, Dave!
Dave végül megígérte, hogy megteszi, amit kell. Csak arra kérte Shellyt,
hagyjon neki időt, amíg átgondol és kitervel mindent, de legbelül azt
remélte, hogy a felesége majdcsak megfeledkezik szépen az egészről.
Azt aztán remélhette.

Aztán sokáig, nagyon sokáig nem történt semmi. Shelly parancsára Shane
és Nikki bevették magukat a szomszéd háza alá hallgatózni, hátha
mondanak valamit Kathyről. Vagy hallottak valamit. Például a sikoltozás^
amikor majdnem belefullasztották a dézsába? Vagy megérezték a máglya
orrfacsaró bűzét?
Semmi.
Elmúlt a nyár, a gyerekek megint iskolába jártak. Eljött a karácsony.
Shelly, mint rendesen, most is hatalmas cirkuszt rendezett körülötte,
ajándékokkal halmozott el mindenkit, hogy aztán vissza is vegyen mindent.
Mivel ő nem ivott alkoholt, a szilveszter eseménytelenül telt el.
Viszonylagos nyugalom uralkodott a házban egészen februárig, fél évvel
Kathy halála utánig.
Nikkit az éjszaka közepén valamiféle zaj verte fel az álmából. Valami
történt. Körülnézett a szobájában, fülelt. A házban csend volt. Megpróbált
visszaaludni: talán csak álmodtam, gondolta.
De nem álom volt.
 Nyolcvanharmadik fejezet

1995 februárja volt. Későre járt. Csend mindenütt. Dave előkotorta a 22-
esét a Vén Kék, a furgonja utasteréből, és elindult a fészerbe Shane-hez.
Mint a robot, úgy mozgott és úgy is érezte magát. Bal lábat a jobb után,
jobb a bal után. Az ajtó csukva volt. Lenyomta a kilincset, és belépett a
fészerbe. Lámpát gyújtott. Egy szót sem szólt.
Előhúzta a fegyverét, és a csövét az unokaöccse tarkójának nyomta.
A cementpadlót vérfoltok pettyezték.
Shane meghalt.
Dave zsibbadtan hajolt a holttest fölé. Nem akarta megölni a fiút. Nem is
hitte, hogy képes lenne rá. De hát erre programozták: erre vette rá az a
szédítő, vörös szépség, akit feleségül vett.
És akit, mindennek dacára, még most is szeretett.
A nő, aki olyan szerelmetes pillantással tudott nézni, ha túlhúzták a
hitelkártyájukat, és azt hajtogatta, ez is a bank hibája.
– Már megint baszkurálnak a számlánkkal! Holnap bemegyek, és panaszt
teszek!
A nő, akiben Dave apja azonnal meglátta a velejéig hazug bajkeverőt:
– Ha vele maradsz, hát hülye vagy!
Visszament a házba, hogy jelentse Shellynek, mit tett.
– Megöltem Shane-t.
Shelly szája tátva maradt, mint egy tízemeletes épületből kidobott széf.
Szemlátomást teljesen letaglózta, amit hallott. Mintha nem is sejtette volna,
mire készül a férje.
– Mit csináltál? – kerekedett el a szeme. – Megölted az unokaöcsénket?
De hát miért?
Na ne, Shelly! Ez most komoly?
 Dave értetlenül meredt a feleségére Hiszen ezért könyörgött Shelly,
emiatt nem hagyta békén egy pillanatra sem, erre uszította állandóan,
amióta Kathy meghalt.
– És most mit csináljunk? – tért magához valamennyire Shelly.
– Amit Kathyvel – felelte Dave.
Shellynek tetszett az ötlet.
Egyszer már bejött...

Miután Dave összeszedte magát, visszament a fészerbe, Shane holttestét

begyömöszölte egy hálózsákba, átcipelte a munkapadhoz. Egy vödörbe
súrolószert öntött, és amennyire tőle telt, feltakarította a véres mocskot.
Megígérte a feleségének, hogy nem hagy nyomokat. Semmi DNS. Nem
maradhat itt semmi, ami arra utalna, hogy bármi is történt volna.
Aztán már csak az alkalomra várt – arra, hogy a lányok elmenjenek
hazulról -, amikor végre elégetheti a holttestet.
Másnap reggel a lányok a madáretetőről szóló mesére ébredtek, és arra,
hogy Shane elment Alaszkába a halászhajóra. Egy-két nappal később Shelly
váratlan ajánlattal állt elő: azzal, hogy a lányokkivételesen éjszakára is a
barátaiknál maradhatnak. Az ilyesmi tényleg ritkán fordult elő, nem csoda,
hogy kapva kaptak rajta.
Dave ezt a holttestet másként égette el, mint Kathyét, nem használt sem
égésgyorsítót, sem alufólia takarót. Sem autókerekeket. Még dízelolajat
sem. Csak fát, de abból annyit halmozott az unokaöccse holttestére,
amennyit talált, és addig szította a tüzet, amíg a holttestből nem maradt
semmi, csak csont és hamu. Ráment az egész éjszakája, még a reggel egy
része is. Kathy hamvasztása bezzeg gyorsabban megvolt.
 Az alufólia, amit akkor használt, vakarta meg a fejét Dave, az nagyon
hatásos volt.
Ahogy a hamu eléggé kihűlt, Dave zacskókba söpörte, és elindult a
szokott helyére, Washaway Beachre. Leparkolta a furgont, körülnézett, és
ahogy megbizonyosodott arról, hogy senki sem leselkedik, a Csendes-óceán
fehéren habzó hullámaiba szórta Shane földi maradványait.
Mire Nikki, Sami és Tori másnap hazatért, már a tűz helyét is
eltakarította.
Nem sokkal később Dave egy exkavátorral jött haza, azzal egyengette el
a földet, a szemetet a domb alatt a szederbokrok közé tolta.
Shelly ragaszkodott ahhoz, hogy értesítsék a rendőrséget Shane
szökéséről.
Dave telefonált be a zsaruknak. Azt mondta, az unokaöccse eddig is
szeretett eltűnni néhány napra.
– Elég zűrös családból származik – mondta, és hozzátette, hogy a
feleségével már mindenütt keresték.
A zsaru köszönte szépen a szíves bejelentést, de – mint Dave beszámolt
róla Shellynek – mindössze annyit mondott, hogy „hagyják, hadd tombolja
ki magát a kölyök”.
Shane tehát eltűnt. Eltűnt a holtteste is. Dave-nek és Shellynek már csak
egy gondja maradt: a fegyver, amivel Dave megölte a fiút.

A rövid csövű 22-essel tényleg csak a baj volt. Dave látni se szerette a ház
körül. Biztos volt abban, hogy egy nap valaki megtalálja, aztán Shane
sorsára is fény derül. Megfeszültek az idegei, mire sikerült úgy-ahogy
kidolgoznia a tervét, amit Shelly is elfogadott. Autóba ült, kivezetett
Raymondtól északra egy isten háta mögötti favágóösvényre, és miután
meggyőződött róla, hogy senki sem látja, elásta a fegyvert. Innentől fogva
az a fegyver olyan lett Dave számára, mint az áruló szív Edgar Allan Poe
elbeszélésében* – mindig arra emlékeztette, hogy mit művelt az
unokaöccsével. Shelly is meggyőződéssel vallotta: áshatta a férje azt a
fegyvert, amilyen mélyre csak akarta, lehetett olyan óvatos, amilyen csak
bírt, egyszer belebotlik valaki a puskába, és már rá is jön, hogy mi történt.
– Menj vissza, és ásd elő! – utasította a férjét
Dave így is tett. Két hét múlva visszament az ösvényre, kiásta a fegyvert,
és hazavitte. Tüzet rakott, és elégette.
– Reméltem, hogy elolvad, vagy mit tudom én – csóválta a fejét később.
– De esze ágába sem volt.
Ami maradt a fegyverből, azt Shelly kezébe nyomta, aki az egyik szekrény
legmélyére rejtette. Dave soha többé nem látta.

* Az áruló szív című novellában a gyilkos elássa az áldozatát, de a föld alól is hallani véli a szíve
dobogását, végül beleőrül, és tébolyában leleplezi magát a rendőrök előtt.
 Nyolcvannegyedik fejezet

Shane tehát eltűnt a képből, de Shelly még mindig Kathy fotóira

vadászott. A fotókra, amiket Shane rejtett el, és amiket sehogy sem lehetett
félremagyarázni. Legalábbis nem egykönnyen. Míg a lányok iskolában
voltak, feltúrt minden zugot a házban. Aztán a fészereket is: benézett
mindenhová, bepillantott minden mögé, bekukkantott minden alá – de sehol
semmi.
Pedig valahol lenniük kellett azoknak a képeknek.
Shelly ezt akkor még nem tudhatta, de létezett még legalább egy fénykép
Kathyről egy előhívatlan filmtekercsen, amely a nappali egyik fiókjában
hányódott. Shane készítette róla, ahogy anyaszült meztelenül,
kínkeservesen mászik a nappali padlóján. Ijesztő és undorító volt. Kathy
szemlátomást küszködött. Majd megvette az isten hidege, látszott a képen,
ahogy megpróbál egyik szobából átjutni a másikba négykézláb, mert ahhoz
is túl gyenge, túl kiszolgáltatott, hogy talpra álljon.
Kathy emberből állattá silányodott.
– Meg kell találnunk a képeket! – juttatta Dave eszébe Shelly, ahogy
töviről hegyire átnézték a gyerekek szobáit és a konyhai rumlifiókot.
Minden erejével azon volt, hogy előássa a fotókat, és megsemmisítse őket.
– Ha bárkinek a kezébe kerülnek, akkor aztán nyakig vagyunk a
csávában.
Csá-vá-ban? Shelly, mint oly sokszor, ezúttal is finoman fogalmazott.
Dave azonban tudta, hogy az egész életük úgy, ahogy van, ízzé-porrá törik.
Tehát segített a kutakodásban, Shellyvel a nyakában. Az asszony pár hét
múlva újraindította a kutatóexpedíciót, újra átfésülte a házat, és közben
Shane-t szidta, amiért kettős játékot űzött.
– Elárult volna minket! – rázta dühösen a fejét.
 Ekkoriban kezdte megszépíteni a történetet Shane szökéséről azzal, amit
a lányoknak mondott: hogy épp most telefonált.
– Azt mondta, hamarosan visszahív minket – hazudta.
Máskor pedig, mielőtt elindult volna otthonról, meghagyta a lányoknak:
ha Shane telefonálna, mindenképpen szedjék ki belőle, merre jár.
– Nem kéne túlbonyolítani – húzta félre a feleségét Dave. – Minek ezek
az újabb meg újabb részletek? Elszökött. Elment. Ennyi.
Ám Shellyt már képtelenség volt megfékezni. Bejegyzést írt egy naptárba
arról, hogy mikor szökött meg a fiú. Más feljegyzései arról szóltak, amikor
nagy ritkán autóba szállt, beültette a lányokat, és a szökevény keresésére
indultak. Bejárták egész Pacific megyét.
Shelly mindig is nagymestere volt Shane felkutatásának. Most azonban
hogy, hogy nem, csődöt mondott.
Dave olykor a munkahelyéről is ki-kimaradozott Shane sikertelen
felkutatása ürügyével. A lányok hittek neki, ha valaki meg akarja találni a
testvérüket, hát apu az. Ő aztán apait-anyait belead.
Még évekkel később is azt panaszolta, nem múlt el nap úgy, hogy ne
gondolt volna Shane-re. És éjszaka sem.
– Ha meggyilkoltál valakit, azon soha nem lehet túllépni – kesergett. –
Egy pillanatra sem. Mindig veled marad.
 Nyolcvanötödik fejezet

Nikki és Sami állandóan egymást hívogatták a szüleik letartóztatása óta, a

tévét viszont, ha tehették, kerülték – bár többnyire lehetetlen volt. A
Raymondi Gyilkos Kínzókamráról szóló hírek – a média így emlegette
Shelly és Dave bűntetteit – mindent elárasztottak körülöttük. A tévéseket a
Rémségek Háza az Oceánparti Idillben vonulata ihlette meg. Tisztára mint
az Arzén és levendula, az Anyám, a sztár vagy pláne a Psycho.' Az egész
világ a Knotek család viselt dolgait tárgyalta.
Kivéve a Knotek lányokat. Nikki, Sami és Tori soha semmit sem árult el
a médiának. Ahogy megfogadták egymásnak.
Shelly és Dave óvadékát több millió dollárban állapították meg, a
bűnlajstromuk gyilkosságtól haláleset eltitkolásáig terjedt.
Noha a Knotek nővérek mindannyian azt remélték, hogy most majd
igazságot szolgáltatnak Kathy, Shane és Ron halála miatt, annak egyáltalán
nem örültek, hogy az ő életük is a média kereszttüzébe került; olyan
képeket kellett látniuk, amelyek egyszerre voltak ismerősek és idegenek.
A szüleik több ember életét oltották ki.
Elképzelhetetlen kegyetlenséggel bántak el az áldozataikkal.
És mindennek a java része az ő szemük láttára történt.
Sami két hét alatt elérte, hogy ő, a mindössze huszonöt éves lehessen a
kiskorú Tori gyámja. Akkoriban egy hálószobás lakásban élt Seattle-ben, a
Greenwood Avenue-n, most nekiállt két hálószobást keresni. Kapva kapott
a lehetőségen, hogy biztosíthassa a húgának az újrakezdés esélyét,
biztonságos távolságban a szüleiktől.
Shelly tudta, hogy Sami a legkézenfekvőbb célpont. Dave szintén
börtönben ül, Tori kiskorú, Nikidről pedig azok után, amiket elkövetett
ellene, jobb, ha nem is álmodozik. Nem, a három lánya közül a legnagyobb
végképp elveszett a számára. Így hát vele nem is próbálkozott.
De Sami, a középső, az örök béketeremtő kapóra jött.
Szinte az első, rácsok mögött töltött napjától kezdve, még jóval a per
előtt Shelly levelekkel bombázta Samit, listákat írt arról, amire szüksége
volt. Mindent és bármit teremtsen elő a lánya, ami éppen az eszébe jutott;
de pontosan az legyen! Egy bizonyos melltartó. Az a bizonyos köntös. Ilyen
és ilyen márkájú dezodor. Csak követelt és követelt.
Shellyt még a börtön se tántoríthatta el attól az elképzelésétől, hogy
bármi legyen is a kívánsága, az jár neki.
Sami engedelmesen becsomagolt és postára adott mindent. Hiába tudta,
hogy Shelly végre ott van, ahol lennie kell, mégis, ha elképzelte, ahogy az
anyja egyedül kushad a cellájában, rongyokban jár, ahol mindenki más
kényelmes ruhákban és csinos köntösökben feszít, míg az anyja abban, amit
az állam adományozott neki – olyankor nagyon elszomorodott.
A nővéreinek nem árulta el, hogy jótékonykodik az anyjukkal, csak
egyszer ejtette ki a száján, hogy az anyjuk szenved a rácsok mögött, akkor
is véletlenül, de Nikki azonnal lecsapott rá:
– Te csomagokat küldesz anyunak?
Sami eleinte válaszolni sem akart, de aztán beismerte, hogy igen, küldött.
– De csak egyszer-kétszer – próbálta enyhíteni a bűnét. – Nem nagy
dolog.
– Ez most komoly? – Nikki alig akart hinni a fülének. – Azok után,
amiket velünk művelt, te még segítesz neki ?
Sami úgy érezte, nincs más választása.
 – Így tart a hatalmában – korholta Nikki. – Nem érted? Azt teszi veled,
amit egész életében!

2004 februárjában, hat hónappal a letartóztatása után Dave Knotek

lealkudta a vádat előre megfontolt gyilkosságról emberölésre Shane Watson
esetében, és bűnösnek vallotta magát emberi maradványok tiltott birtoklása,
illetve bűnsegédi bűnrészesség vádjában. Bár a lányok egyértelműen
közölték, hogy ha segíteni mer Shellynek, akkor minden kapcsolatot
megszakítanak vele, Dave kerek perec megtagadta, hogy közreműködjék a
Shelly elleni vádemelésben.
Shelly a maga részéről megtett mindent, hogy Dave tartsa a száját,
jóllehet Washington állam törvényei lehetővé teszik, hogy a házastársak
megtagadhassák a vallomást egymás ellen.
Dave nem is annyira attól félt, amit neki kellene bevallania tanúként,
inkább attól, amit a lányok tudtak az anyjukról. Neki csak annyi lett volna a
dolga, hogy igazolja az ő vallomásukat.
És ezt végül meg is tette.
Tizenöt évnyi börtönbüntetésre ítélték.
Most Shelly következett.
A Pacific megyei ügyészek beismerték az áldozatok családja előtt, hogy
lehetetlenség előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkossággal vádolni
Shellyt. Kathy holtteste nincs sehol. Nem találtak se csontokat, se
hamvakat. Ron boncolása semmiféle bizonyítékkal nem szolgált arról, hogy
hol és kinek a keze által sebesült meg. Tekintettel a maradványok
állapotára, még azt sem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy
egyáltalán meggyilkolták-e őket. Kathy és Ron rokonai hamar ráébredtek,
hogy túl nagy és túl bonyolult ügy ez ahhoz, hogy a megye elbírjon vele,
hogy végbevigye azt, amit kellene.
Nikki, Sami és Tori tudták, hogy az anyjuk ravasz, leleményes és olyan
ember, aki képtelen elfogadni, hogy ő a hibás bármiben, amit tett.
Nem az ő hibája a forró vizes fürdő.
A súrolószer.
A hetekig tartó száműzetés a fészerben.
Az éheztetés.
Az elkobzott ruhák.
Hazugság minden, hamisítás és csúsztatás.
Tíz hónappal a letartóztatása után Shelly is megkötötte a maga
vádalkuját, az úgynevezett Alford-alkut. Meglehetősen bonyolult procedúra
ez: egyszerre teszi lehetővé, hogy a vádlott bűnösnek vallja magát és azt,
hogy ártatlannak. Megengedi a védelemnek, de a vádnak is, hogy arc– és
pénzvesztés nélkül ússza meg a pert, ami nyilvánvaló ítélettel érne véget.
Pacific megye is megtakarította magának a blamázst. A média nem szállt
rájuk, amiért nem vették komolyan az első vészjelzéseket arról, hogy Shelly
és Dave aljasságokat követett el. Ám azt senki sem tagadhatta, hogy Ron
életben maradhatott volna, ha a seriff komolyan veszi Nikki történetét
Kathy meggyilkolásáról, és buzgóbban lát neki a vizsgálódásnak. Talán
Mac is tovább élhetett volna valamivel. Végül vád és védelem összedugta a
fejét, és megegyezésre jutottak: tizenhét évi börtön.

Két hónappal később, az ítélethirdetéskor Shelly legyőzöttnek tűnt. A haja

koszos és kócos volt, a ragyogó vörösséget bánatos őszes-vörösesszőke
árnyalat váltotta fel. A narancssárga börtönoverall úgy állt rajta, mint
tehénen a gatya.
És senki sem volt ott a családból, hogy támogassa.
Mielőtt felolvasták volna az ítéletét, rövid beszédet mondhatott. A szavait
könnyek kísérték.
– Ebben a börtönben, ebben a tárgyalóteremben és ebben a közösségben
– fordult a pulpitus felé -, és mindenütt másutt is mindenki valamiféle
rettentő szörnyetegnek fest le. De nem vagyok az. Szörnyű hibákat
követtem el. Kathy a barátom volt, értékes ember, voltak céljai. Ő mindig
mellettem állt volna. De én nem álltam mellette. Akkor sem, amikor
meghalt. Nem, akkor sem álltam mellette.
Shelly Nikkit és Shane-t hibáztatta, a két kamaszt vádolta Kathy
bántalmazásával.
Semmi sem volt az ő hibája. Kathy halála sem. Roné sem.
– Tiszta szívemből hiszem, hogy nem vagyok bűnös gyilkosságban, hogy
nem szándékosan okoztam a halálát. De egy házban az anya a felelős azért,
hogy a ház otthonná legyen. Kathyt az én otthonomban bántalmazták, és
most halott. Ezen sosem fogom túltenni magam. Nem is érdemelném meg.
A bíró csak az után hirdetett ítéletet, hogy mindenkit meghallgatott. Az
ügyész arról beszélt, milyen bonyolult volt ez az ügy: beismerte, hogy talán
soha nem derül fény az összes részletre.
Az Alford-alku, ellentétben más vádalkukkal, nem kötelezte Shellyt arra,
hogy a bíróság előtt beismerje, amit tett.
Ennek ellenére Shelly láthatóan megrökönyödött, hogy a szavai nem
érték el a kívánt hatást. Ahelyett, hogy a bíró vele rokonszenvezett volna,
újabb évekkel fejelte meg az első ítéletet. Shelly tátott szájjal, álmélkodva
hallgatta, hogy több mint huszonkét évre ítélik – öttel többre, mint az első
ítélethirdetéskor – Kathy sérelmére nem szándékosan elkövetett
gyilkosságért, valamint emberölésért Ron halála miatt.
Az ítélet nem tett boldoggá senkit. Mégis mindenki elégedetten távozott a
tárgyalóteremből.
A nőre, aki azért élt, hogy mindenkit irányítson, akinek az volt a
szenvedélye, hogy előírja mindenkinek, mi a teendője és hogyan hajtsa
végre, lesújtott az igazság.
Shelly Knotek több mint húsz évig nem hatalmaskodik senki és semmi
fölött.
 Utószó

Dave Knoteket 2016-ban bocsátották szabadlábra. Jelenleg Washington

államban él, az óceán partján. Az egészsége kissé rozoga, de azért
keményen dolgozik egy halfeldolgozó üzemben. Nagyon lefogyott, és alig
bír egész nap talpon maradni. Egyedül a lányai, Sami és Tori tartják életben.
Nikki nem hajlandó találkozni vele, amit Dave nagyon is megért. Azt
mondja, hogy a Louderback– és a Monohon Landing-i házban történtekben
való bűnrészessége miatt érzett bűntudata azóta sem múlt el. Tudja, hogy
soha nem is fog.
Nikki sem felejteni, sem megbocsátani nem tud. Csak arra képes, hogy
továbblépjen, és úgy nevelje a gyerekeit, ahogy azt az anyja soha nem
értené. Szeretettel. Tisztelettel. Felfogta, hogy az, ami gyerekkorában
történt vele, örökre rányomta a láthatatlan bélyegét az életére. Általában
csak a jót hajlandó meglátni az emberekben, de a szüleivel szemben nem
képes erre. Az anyjára, ha teheti, inkább nem gondol. Annyit elárult a
nagyobb gyerekeinek, hogy a nagyanyjuk börtönben van, mert valami
szörnyűséget művelt, de részletekbe soha nem bocsátkozik. Az ő szívét is
nyomja a bűntudat azért, mert része volt abban, ami Kathyvel és Shane-nel
történt. Az, hogy ő maga is áldozat, neki soha nem adott feloldozást.
Shelly Knotek 2022-ben kerül szabadlábra, hatvannyolc évesen.
Mindmáig meggyőződéssel vallja, hogy az ítélet, amit kimondták rá,
tévedés: a bírók félreértették az Alford-alku lényegét. A lányai azóta nem
látták, hogy elkerült Pacific megyéből, de valaki, aki meglátogatta a Gig
Harbor női börtönben, Washingtonban, azt mesélte, hogy Shelly teljesen
megőszült, és rákkal küzd.
Legalábbis ezt állítja magáról.
 Sami ül a szép nagy házában Raymondban, és az jár a fejében, hogy
Shelly, az ő gonosz természete volt az a rossz mag, amiből a tragédiák
termése kikelt.
– Nem tudom, akkor is megölt volna-e valakit, ha más családba, másik
városba születik, ha erősebb férfi lett volna a férje – gyártja az elméleteket
azóta is. – Anyu imádta kínozni az embereket. Néha túl messzire ment, de
csak még jobban élvezte. Biztosan persze nem tudom.
És az apja? Sami szereti az apját, de mindmáig az akkor történtek
emlékeivel birkózik.
– Nem érdekel, mit tett az apám, és az se, hogy milyen erős volt az
anyám – szögezte le Sami. – Ha anyu pisztolyt nyomna a homlokomhoz,
hogy lőjem le a testvéremet, kizárt, hogy megtenném. És Nikki sem. De az
apánk, ő megtette.
Tori, aki nemrég új munkát talált, időnként némi nosztalgiával gondol az
anyjára, akit valaha szeretett. Egyáltalán nem Shelly hiányzik neki: egy
anya hiányzik. Szerencsére a nővérei be tudják tölteni ezt a szerepet.
Amióta közeli kapcsolatot ápol az apjával, és a karácsonyokat együtt töltik,
az anyjáról hallani sem akar.
Shelly természetesen próbálkozott nála.
Ahogy becsukódott mögötte a börtön kapuja, máris levelet írt Torinak
Sami címére arról, mennyire örül, hogy a legkisebb lányának ilyen sok
barátja van, akik szeretik és gondoskodnak róla.
„Én nagyon rossz döntéseket hoztam az életemben. Rengeteg rossz
döntést hoztam, és számtalan hibát követtem el. Rettenetesen bánom
mindegyiket. Te szerencsére nem hasonlítasz hozzám. Könyörgők, ne hidd
el, amit rólam hallasz! Jóval bonyolultabb ez a história."
Sami azonban soha nem adta át a levelet.
 – A húgomnak nem kell látnia – mondta. – Ő okosan és boldogan éli az
életét, és anyunak nincs helye benne.
A Knotek nővérek évente többször is összeülnek, többnyire Nikki
házában, Seattle mellett. Nikki csak 2018-ban tért vissza Raymond-ba, az
ügy kirobbanása óta először. Nehéz út volt, de Sami is vele tartott, így
Nikki feleleveníthette az anyjával kapcsolatos emlékeit. Azt a néhányat,
amikor az anyjuk kedves volt, sőt figyelmes. Ezek az emlékek könnyeket
csaltak a szemébe. Sami is annak az évnek az őszén merészkedett vissza
először a Louderback-házba és a Monohon Landing Roadra. Zsigeri
rosszullét vett rajta erőt, amint megpillantotta a fürdőszobát és az udvart,
ahol Shelly dagonyáztatta Nikkit. Kicsordult a könnye. De el is
mosolyodott. Felismerte a gödröt, amit Kaley ásott halastónak ott, ahol
leparkolta a kocsiját, amikor Sami kiszállt; ahol addig dudált és villogtatta a
fényszórót, amíg Shelly be nem engedte a lányát a házba.
A nővérek állandóan felhívják egymást, vagy sms-eket küldözgetnek.
Felismerték az őrületet mindabban, amit a szüleik tettek, ma már értik
mindazt a rémséget, ami a gyerekkorukat meghatározta. Shelly megpróbálta
ugyan elszakítani őket egymástól, hogy örökre uralkodhasson rajtuk – de
alábecsülte a hármuk közötti kötelék erejét.
Nővérek mindörökre. Áldozatok soha többé.