ANNE L.

GREEN

A HŰSÉG
POKLA

ÁLOMGYÁR KIADÓ
2023
 Keresd a szerző novelláit:
https://alomgyar.hu/konyvlista/novellak

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A remény hajnala, 2015
A sötétség fogságában, 2015, 2018
Eltitkolt múlt, 2016
Viharos érzelmek, 2016
Törékeny vonzerő, 2017
Elvarratlan szálak, 2017
Ördögi kísértés, 2018
Csábító-sorozat 1-3., 2018-2019
Bűnös viszony 1-2., 2019-2020
Elfojtva 1–2., 2020-2021
Biztos menedék 1-2., 2020-2021
Hatalom, mámor, Toszkána 1-3., 2021-2022
Perzselő románc Provence-ban 1-2., 2022
Toszkán lázadó 1-3., 2023

Copyright © Anne L. Green, 2023

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektúra: Valentin Kristóf
Tördelés: Dubecz Adrienn

ISBN 978-963-5708-23-9

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890 • admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu • www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado
Készült 2023-ban az Alföldi Nyomda Zrt.-ben.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Előszó

Drága Anthony!
Bocsásd meg nekem, amit veled tettem!
Ezzel a történettel hosszú évek óta tartoztam neked.
Hogy miért?
Mert a te szívbe markoló sorsod, fájdalmad megihletett, beköltöztél a
fejembe és a szívembe.
Ez a történet is azt bizonyítja, hogy az érzelmi kötődés fájdalommal jár.
Ha nem létezne szeretet, akkor a veszteség sem járna elviselhetetlen
kínokkal. Mégis, szeretni és szeretve lenni a legnagyobb ajándék a világon.
Sokan rosszul értelmezik a hűség szó fogalmát. Gyakran összekeverik a
tulajdonlással, a birtoklással. De hogy mit is rejt számomra ez a szócska,
elárulom.
A hűség számomra egy fogadalmat jelent, hogy mindig hű leszek
önmagamhoz.
Az érzéseimhez, amiket a szívemben őrzök.
Az eszmékhez, amiket vallok.
A cselekedeteimhez, amiket megteszek.
Az emberekhez, akiket szeretek és tisztelek.
Ez pedig nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy
vállalom önmagam.
Ez a szenvedély, ez a tűz, ez a mosoly, ölelés vagy könny. Minden
körülmények között hű maradok a lelkem, az elmém és a szívem szavához.
Minden más hűtlenség.
Csak így élhetek boldogan és szabadon.
Kényszerből hűségesnek lenni: pokol.
Ha engem szeret vagy én szeretek valakit, nem azért érzünk így, hogy
egymás szolgái legyünk.
Milyen alapon is formálnánk jogot egy másik ember kizárólagos
birtoklására?
Ugyanakkor az sem történhet meg, hogy valaki, akárki birtokoljon
engem.
 A szeretteinknek minden pillanatban meg kell adnunk a választás
szabadságát, ami nem is olyan nehéz, ha tényleg elfogadjuk őket olyannak,
amilyenek.
Ne azért legyünk hűségesek, mert kell, hanem azért, mert szívből jön!
Így kerülhetjük el a hűség poklát.
 ANTHONY

Bérelj fel, szívem!

„A gyilkosok nagyon is hasonlítanak a hétköznapi

emberekhez, és úgy is viselkednek. Kedvesek, csendesek,
jó modorúak, és gyakran igen értelmesek.”

(Agatha Christie)

Alkonyodott, a nap utolsó sugarait már elnyelte a sötétség. Egy kertes

házakkal szegélyezett ligetes sétányon bolyongtam. Stresszes egy melóm
volt, ezért éjszakánként, amikor éppen nem szólított el a kötelesség,
gyakran jártam ki levegőzni. Cél nélkül kóboroltam a susogó fák között,
amikor hirtelen a bokrok takarásából egy fiatal, feltűnően csinos nő tűnt elő.
Elegáns ruhát viselt, hozzá illő sminkkel. A magas sarkúja kopogása
visszhangzott a kietlen utcán. A vállára vetett hivalkodó bunda sem kellett
ahhoz, hogy megállapítsam, igencsak tehetős. Odalépett hozzám, amitől
eluralkodott rajtam egy kellemetlen érzés.
– Jó estét! Ha nem tévedek, maga a Végszükség – szólított meg búgó
hangon.
Felvont szemöldökkel néztem rá. Sosem jelentett jót, ha egy idegen, akit
még sosem láttam, tudta a becenevem. Alaposan szemügyre vettem a nőt,
mert mindig voltak árulkodó jelek, hogy ellenség vagy barát az illető. A
kezem a biztonság kedvéért már a pisztolyom markolatát szorongatta.
– Egy közös barátunk tanácsolta, hogy forduljak magához. Gyors és
hatékony megoldásra lenne szükségem, és azt rebesgetik, hogy az ilyen
esetekben maga a legjobb.
– Nem értem, mire gondol – játszottam meg magam. Nem arra
számítottam, hogy így talál majd meg a potenciális ügyfelem.
– Ugyan már, tudja, hogy értettem. Van valaki, aki veszélyt jelent, és ki
kellene iktatnia – felelte egyértelműen.
 – Nézze, bogaram! Kizárólag nagy és komoly ügyekkel foglalkozom!
Nem érdekelnek a családi viszályok. A piti feladatok már nem az én
asztalom – akartam neki hátat fordítani.
Nem szoktam hozzá az ilyen és ehhez hasonló megkeresésekhez.
Felháborítónak, lealacsonyítónak és megalázónak tartottam. Én profi
vagyok, kiscsillag!
A pályám elején sok olyan ügyet vállaltam el, ahol a nő meg akart
szabadulni a gazdag, de unalmas férjétől, de már nem ezeket az időket
éljük. Már nem kockáztatok a labilis, szószátyár, érzelmein uralkodni
képtelen átlagemberekkel. Az effajta munka keveset fizet, és óriási a
lebukás esélye, mert ott van bennük a ketyegő bomba, ami bármikor
felrobbanhat: a lelkiismeret, vagy ami ennél is rosszabb, az ostobaság. Ha
lebuknak, én is velük bukom. Ennyire azért már nem kell a pénz.
– Nem akárki a célpont – felelte a nő búgó hangon. – Igazi csemege lesz
magának – kacsintott rám kacéran.
Csemege nekem? Ez a nő túlgerjeszti a biztosítékaim. Látszik, hogy nem
ért semmit. Degradáló, ahogy a bérgyilkosokról vélekedik. Akárcsak a
legtöbb ember. Nem azért űzöm ezt a szakmát, mert élvezem a gyilkolást, se
hatalmi ambícióm, se valami elcseszett istenkomplexusom sincs, egyszerűen
csak ez a hivatásom. Ehhez értek.
– A maffia egyik tagja, Samuel Norton a célpont – adta elő olyan
természetességgel, mintha mindennap bérgyilkosokat fogadna fel. – Tudja,
sosem csináltam még ilyet – tette hozzá, mintha a gondolataimban olvasott
volna. – Nem is igazán tudom, hogyan kellene ezt jól csinálni. Egy ilyen
megbízatáshoz feltétlen bizalomra van szükség, én viszont nem ismerem
magát. Ha csak most az egyszer bukik is le, kiderül, hogy én béreltem fel,
és egészen biztosan nekem is végem van – bájolgott.
– Nézze, hölgyem, nem szeretem, ha valaki ennyire a képembe
tolakodik, amikor megbízást ad. Ha ennyire fél a következményektől, tegye
azt egy felhőkarcoló tetején vagy egy lehallgatásbiztos szobában, de ne az
utca közepén, ahol bárki megleshet minket!
– Mint már említettem önnek, gőzöm sincs, hol és hogyan érhetek el egy
olyan embert, mint ön. Nem vagyok tisztában a protokollal.
– Hát akkor ideje megtanulnia, ha nem akar „lebukni” – használtam a
saját szavait.
– Nagyon fontos lenne, hogy balesetnek tűnjön a dolog. Ha gyilkosság
áldozata lesz, egész biztos, hogy gyanúba kerülök – suttogta idegesen.
Hangosan horkantottam. Ki mondta, hogy elvállalom? Olyan határozottan
beszélt a nő, mintha már rá is bólintottam volna a megbízásra.
– Mielőtt megkeres egy bérgyilkost, nem ártana tisztában lennie egy-két
dologgal. Ne úgy képzeljen minket, mint ahogy a regények vagy a filmek
bemutatnak. Unalmas sablonokat használnak az írók és a rendezők. Mindig
pisztolyt vagy mérget használnak, esetleg autóbalesetet rendeznek,
csakhogy ezek mind olyan módszerek, amelyek megkönnyítik a
lelepleződést, épp ezért az önéhez hasonló estekben nem ezek a módszerek
a hatásosak.
– Briliáns! Tudtam, hogy maga az én emberem! Milyen módszert fog
használni?
– Olyat, amelynél nem gyanakodnak idegenkezűségre, például egy
betegségre gondolnak.
– Ne vicceljen velem! Ilyen módszer is létezik? Hogy betegíti meg
Samuelt?
Elegem volt már az ostoba kérdésekből.
– Elátkozom az áldozataimat – gúnyolódtam.
– Egyre kegyetlenebbnek tűnik – kerekedett ki a szeme – Ne vegye
sértésnek, de ezt nehéz elhinnem. Átkokkal megölni valakit elavult.
– Maga is képes lenne rá, látom – mértem végig. – Amilyen
intelligenciával van megáldva, maga a leghatékonyabb módszer.
Megnövelheti a célpont környezetében a stresszt, ezáltal folyamatosan
gyengítheti a szívét, és kivárjuk, hogy ebbe haljon bele.
– Nekem nincs ennyi időm! – vágott közbe.
Nem igazán értette, mire akartam célozni. De miért is vártam mást?
Messze lerítt róla, hogy a férfiak nem az eszéért kedvelik. Ha okos lett
volna, hamar kapcsol, hogy nem vállalom a megbízást, csak szórakozom
vele, de így kénytelen voltam nyomatékosítani a döntésem.
– Majd egy következő életben talán hasznosítja a mai napon szerzett
tapasztalatait – húztam elő egy injekciós tűt. A nő szeme kikerekedett, az
arca elsápad. – Maga tényleg olyan ostoba, amilyennek Samuel leírta. Nem
hittem volna, hogy tényleg megkeres, azt pedig főleg nem, hogy a nyílt
utcán teszi – ingattam hitetlenkedve a fejem. A nőnek, amint felfogta, mi
történik, megeredt a nyelve.
– Samuel egy aljas, szemét disznó, de azt azért nem gondoltam volna,
hogy ilyen undorító lépésre szánja el magát.
 – Miért, maga talán jobb nála? Ő nem bérelt fel engem, saját kézzel akart
végezni magával. A megbízásom úgy szól, ha maga megbízást ad az ő
megölésére, akkor iktassam ki – indultam meg felé.
– Várjon! Kérem, ne öljön meg!
Tovább is könyörgött volna, de ettől a résztől szerettem magam
megkímélni. Egy határozott mozdulattal kaptam el őt. Az egyik kezemmel a
száját tapasztottam be, a másikkal a mérget a fejbőrébe fecskendeztem.
Pontosan tudtam, hány másodpercig fog vergődni, amíg hatni kezd a méreg.
Kivártam a pillanatot, majd eleresztettem. A teste ernyedten rogyott össze a
kihalt utcán. Hogy miért éppen így végeztem vele? Na, nem feltétlenül
azért, hogy ne szenvedjen sokat, sokkal inkább a spórolás volt a cél. Nem
voltak olcsók a profi fegyverhez a speciális töltények. Nem pazarolhattam
őket tudatlan szöszikre. Emellett felesleges volt a felhajtás. Egy egyszerű
szívinfarktust fog az orvos megállapítani. Nem is keresi majd
idegenkezűség nyomát, és hiába is tenné, mert az a hajában van elrejtve.
Sem tűszúrás helyét, sem méregnek nem találja majd nyomát. Egyébként
sem szerettem a földön vergődő test látványát, a tiszta munka híve voltam,
ám ha a megbízásom úgy szólt, hogy az illető kínhalált szenvedjen, akkor
lassan véreztettem ki az áldozatom.
– Hálás lehetsz nekem, aranyom! Ha a barátod kapott volna el, nem lettél
volna ilyen szerencsés. Nem kellett volna olyan dolgokba ütnöd a csinos kis
orrod, amihez bizony semmi közöd. Nagy hiba volt gyémántot lopni egy
maffiózótól – léptem el a testtől, és indultam az autóm irányába.
Egy esti séta alatt százezer dollárt kerestem. Na, nem olyan jól, mint
általában szoktam, de azért zsebpénznek ez se rossz. Ennyit ért a nő élete,
akinek mindenképpen meg kellett halnia. Samuel maga kapta volna el a nőt,
csak közben tudomást szerzett róla, hogy fel akar bérelni a meggyilkolására
valakit. Igaza volt. Ha ő intézte volna el a dolgot, nem ússza meg ilyen
könnyen.
Hogy ki vagyok én? Erre a kérdésre többféle válasz létezik. Egyesek
csak úgy emlegettek: a Végszükség. Választhattam volna sokkal
félelmetesebb, véresebb becenevet is, de én se mészárosnak, se hóhérnak
nem tartottam magam, sokkal inkább az elegancia híve voltam. A
hivatásomat is igyekeztem művészi szintre emelni. Attól, hogy valakinek
meg kellett halnia, még nem volt muszáj fröcsögnie a vérnek. Megadtam az
áldozataimnak az esélyt, ha már nincs választásuk, legalább emelt fővel
távozhassanak. Ha tehettem volna, nyíltan cáfoltam volna azt a
regényekből, filmekből és videojátékokból ismert helyzetet, hogy a
bérgyilkosok rendszerint távcsöves puskával végeznek az áldozataikkal,
mert ez távolabb nem is állhatott volna a valóságtól. A filmekben általában
drága mesterlövészpuskákkal dolgozó profikat látunk, persze, mert ez a
látványos. Ám a bérgyilkosságok a való világban ennél sokkal
hétköznapibb körülmények között zajlanak. Bár mi sem vagyunk
egyformák. Az a kör, amelyikkel nekem dolgom volt, nem feltétlenül akart
a maffia pincsikutyájává válni. Egyszerűen csak olyanok voltunk, mint a
Szomáliái halászok vagy a kolumbiai farmerek, akiknek megszűnt a
megélhetésük. Nem maradt hal a tengerben.
Én is a jó oldalon kezdtem. Egykor az amerikai tengerészgyalogságnál
szolgáltam a felderítő-mesterlövész szakasznak de maga a hazám csalt
tőrbe, válaszút elé állított: vagy végrehajtok egy megvalósíthatatlannak tűnő
küldetést, vagy mehetek isten hírével. Végrehajtottam, mert felesküdtem.
Ám azzal senki nem számolt, hogy túlélem az akciót, ami óriási bakinak
bizonyult. Bérgyilkost küldtek a nyakamra, úgyhogy meg kellett rendeznem
a halálomat, és újjászületnem.
Ekkor lépett színre Anthony Wright. A bérgyilkos, akinek a kiiktatásom
lett volna a feladata, és aki alkut ajánlott. A haza ugyan már nem tart igényt
a szolgálataimra, de egy új világ tart karokkal fogad. Ergo vagy a golyót
választom a fejembe, vagy örök hűséget fogadok egy másfajta hatalomnak,
a maffiának. Habár jól tudtam, hogy egyszer még megbánom a döntésem, a
maffiát választottam. Tisztában voltam vele, hogy ez a kötelék egyirányú
utca, egy olyan szövetség, ahová a saját lábamon lépek be, de ha hibázom,
koporsóban távozom. Mégis belementem. Hogy miért? Nem azért, mert
féltem a haláltól. Egyszerűen csak dühös voltam és elkeseredett.
Elégedetlen voltam az életemmel, és nem akartam így befejezni. Így kapva
kaptam az alkalmon.
Mivel azzal mégsem dicsekedhettem, hogy bérgyilkos vagyok,
hivatalosan Anthony Wright lettem, a testőr. Ez lett az én nagy lehetőségem
a társadalmi és gazdasági rendszerrel szemben. Kitaszítottként így
kerülhettem vissza a körforgásba. A maffiafőnök, Ramírez azonban egészen
másféleképpen kívánta, hogy a szolgálatába állítsam a fegyverem. Sokáig
kerestem a helyem, tanulmányoztam a kollégáimat, és hosszas elemzések
után megállapítottam, hogy a bérgyilkosoknak négy fajtája van. Az első kör
a legalja. Ők a kezdők, akiket általában már az első melójuk után elkapnak,
mert dilettáns módon, felkészületlenül ugranak neki a küldetésnek. Aztán
ott vannak az egyszerű melósok, akik amúgy is a bűnözésből tartják fenn
magukat. Ők már egy fokkal ügyesebbek, képzettebbek, de a
kapcsolatrendszerük és helyi ismertségük miatt hamar lebuknak. A sorban
őket követik a mestergyilkosok, akik már komoly katonai kiképzésben
részesültek, és a sikerük titka, hogy szinte semmi sem köti őket sem az
áldozathoz, sem a gyilkosság helyszínéhez. Végül pedig itt vagyok én, a
profi. Annyit tanulmányoztam a riválisaim, és csóváltam időnként a fejem a
ballépések láttán, hogy elhatároztam, a legjobb leszek.
A bérgyilkosok első ránézésre átlagos, kedves emberek. Elsőre én is
annak tűnhetek, amíg valaki bele nem néz a szemembe. Habár a feleségem,
Susanne szerint rajtam még első pillantásra sem fedezhető fel a
kedvességnek nyoma sem. Hogy házas vagyok? Igen! Feleséggel és két
gyerekkel büszkélkedhetek. Életemnek talán ez az egyik fricskája. A
bérgyilkosok mindig elzárkózva a világtól élnek, nekem mégis muszáj volt
kilépnem a fényre. A feleségemet az egyik küldetésem során ismertem meg,
amikor egy Los Angelesben forgató híres színészt kellett nyomok nélkül
eltennem láb alól. Öngyilkosságnak kellett beállítanom a dolgot, de ahhoz,
hogy ezt gyanú nélkül véghez vihessem, a közelébe kellett férkőznöm. Nem
volt nehéz elintéznem, hogy a testőrsége tagja legyek, így heteken keresztül
követhettem őt teljesen legálisan, hogy megfigyeljem a szokásait. Ekkor
ismertem meg Susanne-t, aki egy igen leleményes riporter volt. Fifikás
módszerekkel igyekezett a célpontom közelébe jutni. Tetszett az
elszántsága, és az, ahogy a lebukásait kezelte. Az egyik alkalommal, mikor
elkaptam, egyezséget kötöttünk. Én úgy teszek, mintha észre sem vettem
volna, ő pedig eljön velem vacsorázni.
Egyéjszakás kalandnak indult a dolog, ami azóta is tart. Hogy tudja-e, ki
vagyok és mit tettem a felfuvalkodott hólyaggal, aki vele sem volt
tisztelettudó? Naná! Susanne tisztában van vele, hogy nem vagyok rossz
ember, csak nem éppen hétköznapi a hivatásom. Ám ez nem befolyásolja a
családomhoz fűződő viszonyom. Imádtam a feleségem és a gyerekeim.
Otthon gondoskodó, kedves, szórakoztató családfőként éltem a
hétköznapokat. Senki meg nem mondta volna rólam, mivel is foglalkozom
valójában. Ez volt az én legjobb álcám.
A kis esti sétámból hazafelé tartottam, amikor megcsörrent a telefonom.
– Ramírez – szóltam bele, miután vetettem egy pillantást a kijelzőre.
– Van egy testhez álló feladatom neked. Gyere be reggel, és elmondom a
részleteket!
Jó vérebként pontosan azt válaszoltam, amit mindig is.
– Ott leszek!
Nem kérdeztem semmit, csak hazamentem a családomhoz.
 ELENA

Hivatásom a hitvallásom

„Léteznek orvosi csodák. Bár mi, akik a tudományra

esküdtünk fel, nem szeretünk hinni a csodák létezésében.
De léteznek, történnek dolgok, amikre nincs magyarázat.
Nem irányíthatjuk őket, de megtörténnek.
Élünk a csodával, ha rátalálunk, átnyúlunk a szakadékon.
Bár lehetetlennek tűnik, és nélkülöz minden logikát, átérünk.”

(A Grace klinika című film)

Az életem egy őrültekházához hasonlított. Egy kórház folyosóján

rohangáltam fel s alá. Az éjszakák egy baleseti klinikán sosem teltek
unalmasan, főleg nem akkor, amikor tömegszerencsétlenség történik az
autópályán. A telefon csörgött, és mi tudtuk, pokoli éjszaka vár ránk.
A kórház összes orvosa az ápolókkal egyetemben a mentőknek
kialakított parkolóban várta, hogy befussanak az autók a sérültekkel. Az
egyre hangosodó szirénahang jelezte, hogy hamarosan megérkezik az első
sérült.
– Elena, a tiéd – jelezte a kollégám előre, hogy átvehetem a beteget.
A mentő begördült, kivágódott az ajtaja, és a mentős kollégák a
medikusaimmal összehangoltan azonnal leemelték az ágyat, és már toltuk is
végig a folyosón a sürgősségi ambulanciára, miközben a vezető mentőorvos
elhadarta nekem a beteg állapotát és hogy mit alkalmaztak elsősegélyként.
Pár pillanattal utánuk kék fénnyel és szirénázva befutott egy másik
mentőautó is. A sérülteket tolószékekben és hordágyakon vitték be a
vizsgálókba.
– Megtámasztottam a nyakcsigolyáit, és oxigénmaszkot adtam rá.
Többet nem tudtam tenni – mondta a mentős.
 – Pontosan azt tette, amit kellett – nyugtattam meg, de közben már én is
figyeltem a beteg állapotát. – Tudja, hogy pontosan mi történt vele? Ez
segíthetne a vizsgálatnál – érdeklődtem, mert nem a szokványos
autóbalesetes sebek borították a testét.
– Motorbaleset. Rendkívül nagy sebességgel belerohant az egyik
nagyteherautóba, és húsz métert csúszott az úton – tájékoztatott.
Kissé összerezzentem.
– Akkor szerencséje, hogy még él. Valószínűleg többszörös jobb oldali
bordatörése van. A tüdeje is sérülhetett. Teljes mellkas- és medence-CT-re
lesz szükségem – üvöltöttem el magam, mert azt a tájékoztatást kaptam,
hogy a beteg gerince is megroppant.
Alig adtam ki az utasítást, a sebesült férfi hevesen kezdett el levegő után
kapkodni.
– Esik a vérnyomás, száz per hetven. A légzés is csökken, már csak
tizenkettő – figyelmeztetett a medikusom, Angie. – Lassan teljesen elveszti
az eszméletét – nézett rám.
– Angie, hozd a lélegeztetőt! Intubálnunk kell, hogy mesterségesen
lélegeztessük. Készíts elő mindent! – utasítottam a medikusom.
Kicsit aggasztott, hogy amíg az életéért küzdök, a lábából ömlik a vér.
Rohamosan romlottak az értékei. Gyorsan felvágtuk a nadrágszárát, hogy
hozzáférhessek a sebhez. Sürgősen el kellett állítanom a vérzést. Amikor
megláttam, milyen súlyosan roncsolódott a lába, csak annyit tudtam
mondani:
– Reméljük, nem veszíti el a lábát… Kerítsetek egy műtőt!
Angie mély lélegzetet vett mellettem, és letörölte a homlokán gyöngyöző
verítéket. Látszott, hogy túl sok volt ez neki.
– Jól vagy? – kérdeztem, mert ez volt az első élesben eltöltött olyan
éjszakája, amikor eluralkodott a káosz.
– Megleszek – felelte eltökélt arckifejezéssel, majd hirtelen minden
felgyorsult.
– Fibrillál! Gyorsan! Defibrillátort! – hajoltam a férfi fölé, és kezdtem el
a szívmasszázst. – Töltés kétszázra! Mindenki lépjen hátra!
Amikor a férfi mellkasára helyeztem a fémlapokat, az elektrosokk
hatására összerándult a teste.
– Szívmegállás! – kiáltotta el magát Angie hirtelen. – Megállt a szíve!
Egyre felfokozódott a hangulat.
– Rendben, most próbáljuk háromszáz joule-lal!
 Nem adtam fel olyan könnyen, de úgy tűnt, hogy a fáradozásunk
eredménytelen.
– Nincs változás – állapította meg Angie.
Ez az a pillanat, amikor az orvosok többsége leteszi a defibrillátort, és
megállapítja a halál időpontját. Angie hamuszürke arccal állt mellettem, de
én acélosan kitartottam. Gyorsan bevezettem egy kanült a férfi karjába, aki
élettelenül hevert előttünk, és bekötöttem neki egy infúziót.
– Újra! Töltés háromszázra! – estem neki ismét. Nem gondolkodtam,
csak ösztönösen csináltam, amit a megérzésem diktált.
– Az elektrosokk csak akkor használ, ha még van némi szívműködés, de
az övé már nem tud vért pumpálni, így legfeljebb csak megég a szívizom
nagy része – okoskodott a medikusom.
– Csináld! – kiáltottam rá.
Összerezzent, de tette, amit kértem tőle. Az adrenalin megtette a hatását,
a harmadik kísérlet után a monitoron futó szívritmusgörbék végre nem
egyenes vonalat mutattak. Letettem a defibrillátort, és stabilizáltam a férfi
állapotát. Eltoltuk a műtőig, ahol már vártak rá. Gyorsan elhadartam az
instrukciókat, és hagytam, hogy a kolléga tegye a dolgát.
A szívem vadul kalapált, majd kiugrott a torkomon. Alaposan próbára
tette minden tudásom a beteg. Amikor végre kifújtam magam, fáradtan
ereszkedtem le a fal mentén a kórház padlójára. A homlokomról
törölgettem az izzadságcseppeket.
Angie bizonytalanul toporgott felettem.
– Sajnálom. Tévedtem – nézett le rám bűnbánó arccal. Vettem egy mély
lélegzetet, miközben feltápászkodtam a földről, és próbáltam nem a bennem
dúló feszültséggel válaszolni.
– Értékelem, hogy beismered, hogy hibáztál, de ha még egyszer
megkérdőjelezed, amit mondok, keress magadnak más mentort. Éles
helyzetben nincs idő vitatkozni. Belegondoltál, hogy ez akár a beteg életébe
is kerülhetett volna?
– De a tankönyvekben azt írják…
– Mondd csak, mikor fogod már fel, hogy az életmentést nem húzhatod
rá szaros tankönyvi sémákra? – üvöltöttem rá. – Ha én ma ezt tettem volna,
az a férfi halott lenne.
– Én csak félek – sírta el magát. – Annyira ijesztő egy ember életéért
felelősséget vállalni.
 Lesütöttem a szemem, mert eszembe jutott, milyen érzés volt először
egyedül szembeszállni a halállal. Valóban vérfagyasztó.
– Hajlandó vagyok úgy tenni, mintha ez meg sem történt volna –
nyeltem nagyokat. – De csak azért, mert pontosan tudom, milyen érzés. Ám
még egyszer nem nézem ezt el. Bármit kérek, teszed, amit mondok – fúrtam
a tekintetem az övébe. Angie hevesen bólogatott. – Tudod, a monitorok
valóban segítik a munkánkat, mert a pillanatnyi helyzetről kapsz egy
visszacsatolást, csakhogy egy páciens élete nem csupán egyetlen
momentumból áll. Az összképet kell nézned, és mindenekfelett hallgatnod a
megérzéseidre, mert abból baj nem lehet. A tankönyvek csak a mankód,
megtanítanak, mi mire való, hogyan alkalmazd, hogyan diagnosztizálj, de
amitől igazán profi orvos válhat belőled, azt hiába keresed bennük. Nem
elég az egyes testrészekről mély ismeretekkel rendelkezned, hanem az
emberi test egészét és bizonyos fokig a benne lakó lelket is látnod kell. A
lélek erejét, az élni akarást a monitor nem érzékeli. Továbbá, a jó orvos nem
siklik el a részletek felett, alapos és tudatos, megtesz mindent a betege
érdekében. A legjobb orvosok képesek az ablakon is bemászni, ha az ajtó
zárva van előttük, de ami ennél is fontosabb, az a hit. Akkor is hinnünk kell,
amikor már mindenki más feladta.
– És miben hisz ilyenkor az ember? – kérdezte reményvesztetten.
– Önmagában. Abban, hogy nem véletlenül választottuk ezt a hivatást, és
hogy az adott sérült sem véletlen, hogy pont a mi kezünk alatt fekszik.
Nincsenek véletlenek!
Angie elgondolkodott ezen, majd biccentett, hogy megértette.
– Elena! – kiáltott oda hozzánk a kollégám, Ashton. – Mindjárt befut a
következő mentő, de már nincs több orvos. Tudjátok fogadni? – kérdezte
aggodalmas arckifejezéssel.
– Hát persze – eresztettem el egy biztató mosolyt a medikusom felé, és
már szaladtunk is a mentő elé.
Sokan kérdezik meg tőlem, amikor megtudják, hogy orvos vagyok, hogy
miért éppen ezt a hivatást választottam. Mindig ugyanaz erre a válaszom: az
élet védelme a legfőbb célom, mert az megfizethetetlen. Segíteni akarok az
embereknek élni, túlélni. De az igazság az, hogy ilyenkor mindig eszembe
jut a pillanat, amikor tinédzserként szemtanúja voltam egy súlyos
autóbalesetnek. Egy őrült a fék helyett a gázra taposott, és elütött négy
gyereket a zebrán. Mindenki csak állt ott bambán a sokkhatás alatt; amikor
felocsúdtak a járókelők, segíteni szerettek volna a szerencsétlenül járt
gyerekeken, de senki sem tudta, mit kellene tennie. A négy gyerekből kettő
láthatóan könnyebben sérült, de kettőnek az állapota válságosnak tűnt.
Minden vágyam volt, hogy segítsek rajtuk, enyhítsek a kínjaikon, de én is
csak tehetetlenül álltam felettük, és néztem, ahogy egyre nagyobb a
vértócsa körülöttük, és tudtam, egyre fogy az életerejük.
A mentő szerencsére gyorsan megérkezett, és sikerült stabilizálniuk az
elütött gyerekek állapotát. Én megkövülten álltam ott, és néztem, hogyan
küzdenek az életükért. Amikor végeztek az orvosok, az egyikük odalepett
hozzám.
– Te jól vagy, kislány? – guggolt le hozzám, hogy felmérje az állapotom.
Hevesen bólogattam, hogy igen, jól vagyok. Felállt, beszállt az autóba, és
szirénázva indultak a kórház irányába. Csodálattal néztem utánuk. Ők az
igazi hősök. Abban a pillanatban tudtam, mit akarok csinálni az életemmel.
Hős akarok lenni. Életeket akarok menteni. Orvos leszek, mert soha többé
nem akarok csak úgy tétlenül állni és figyelni, ahogy valaki haldoklik, mert
nem tudok segíteni.
Kemény életet, szakmát választottam, de erre csak időközben döbbentem
rá. Az egyetemi éveket könnyen megugrottam, mert kellő szorgalommal,
elhivatottsággal és kitartással álltam hozzá. Nem esett nehezemre nemet
mondani egy-egy bulira, mert tudtam, minden egyes vizsga után közelebb
kerülök a céljaimhoz, és ezt hatalmas előrelépésként éltem meg. Az első év
sétagalopp volt, ám a következők már emberpróbálók, de akkor is ott
lebegett a szemem előtt, hogy már tényleg csak egy lépésre vagyok, hogy
gyakorló orvosként életeket mentsek. Amikor meg odakerültem, hogy
rezidens lettem, vagy éppen még csak a nyári gyakorlatomat töltöttem egy
vidéki kórházban, azt már kifejezetten élveztem. Boldog voltam. Döbbenten
néztem néhány társamat, akik nem szimpatizáltak a helyzetükkel. Akkor
gondoltam bele, milyen orvos is válik majd belőlük, hiszen ha már az elején
a szájukat húzzák, később sem fognak ugrálni az örömtől, amikor bejönnek
dolgozni. Hittem, hogy ez a hivatás az, amit csakis tiszta szívből érdemes
csinálni. Az élet megmentésénél, az elveszett egészség visszaadásánál, a
szenvedők fajdalmának enyhítésénél mi lehet szentebb cél egy orvos
életében? Az igazság az, hogy aki teljes meggyőződéssel veti bele magát,
annak az egész élete erre irányul. Ha önzetlenül, őszintén végezzük a
munkánkat, rengeteget kapunk mi is általa, de ha csak kényszerből, akkor
szépen lassan felemészt.
 Aztán persze, mint minden fiatal medikus, aki idealizálja ezt a szakmát,
hamarosan én is ráébredtem, mire is vállalkoztam. Jött az első szívmegállás,
az első halálos trauma. Életem legnehezebb és legemlékezetesebb pillanata
volt, amikor le kellett ülnöm a teljesen összeomlott anya mellé, aki az
éjszaka közepén hívott mentőt a fuldokló kisfiához. Akkor egyszeriben rám
zuhant a tehetetlen düh és a tanácstalanság, hogyan közölhetném
tapintatosan egy édesanyával, hogy a pár hónapos karonülő kisfia meghalt.
Ezt senki nem tanította meg, mert ezt nem lehet megtanítani.
Ugyanakkor az is kirajzolódott előttem, hogy a legfőbb ellenségem nem
minden esetben a kaszás. Gyakran kellett csatákat vívnom a szociális
munkásokkal, a részeg áldozatokkal, az erőszaktevőkkel, a
depressziósokkal. Az önpusztítás és a tehetetlenség súlya sokszor rám
borult, ahogy a karrieremmel haladtam előre.
Emellett nagyon lehangoló volt, hogy nem volt senkim. Az apámról nem
tudtam semmit, mert az anyám még a halálos ágyán sem volt hajlandó
elárulni a kilétét. Az éjszakai műszak után is hozzá siettem, mert alhattam
én még eleget az életben, de az anyámnak a percei már meg voltak
számlálva. Amikor odaértem hozzá, éppen mélyen aludt. Leültem az ágya
szélére, és csak néztem őt. Megfogtam a kezét, és azon töprengtem, hogyan
volt képes egyedül felnevelni engem. Rengeteget dolgozott, hogy fizetni
tudja az egyetemet, hogy valóra váltsa az álmaimat. A sors legkegyetlenebb
fricskája az volt, hogy habár orvosnak tanultam, őt nem menthettem meg.
Túl későn diagnosztizálták nála a rákot, ami az agyát támadta meg.
Megpróbáltam a kapcsolataimat kihasználva megtalálni neki a legjobb
agysebészt, aki vállalta volna az operációt, de sajnos már késő volt, mert
mire a vizsgálatok végére értünk, kiderült, hogy a rosszindulatú daganat
megtámadta a tüdejét és a máját. Amikor közölte velem a kezelőorvosa a
hírt, felpattantam a székemről, kifutottam a szabad levegőre, és hangosan
üvöltöttem. Habár megfogadtam, hogy többé nem nézem végig senki
haláltusáját, a sors arra kényszerített, hogy végig kelljen asszisztálnom az
anyám hónapokig tartó haldoklását.
– Miért nem mész haza pihenni? – szólalt meg alig hallhatóan. Időnként
már a beszéd is kivette minden erejét.
– Az ágy megvár! Egyébként sem vagyok fáradt – lódítottam. – Pokoli
éjszakám volt – dörzsöltem meg az arcom.
– Akkor sincs az rendjén, hogy minden áldott nap itt ücsörögsz. Van egy
életed! – suttogta.
 Egy pillanatra eluralkodott rajtam a harag.
– És megmondanád, hogy ugyan kihez mehetnék haza? Nekem csak te
vagy!
– Pontosan ezért nem kellene itt ülnöd. Rajtam már nem segíthetsz, de
magadon igen. Találnod kell valakit, aki az életed része lesz. Egy férjet, aki
majd a gyerekeid apja lesz – mosolygott kedvesen.
– És mi újság az én apámmal? Lehet, hogy nem lesz több alkalom, hogy
elmondd, ki is volt ő – tértem rá az oly gyakran felmerülő kérdésre.
– Elena, ezerszer elmondtam már neked, hogy jobb, ha nem tudod, ki és
milyen ember az apád. Szeretnélek megkérni, hogy ne kérdezz engem többé
róla. Ezt a titkot magammal fogom vinni a sírba – közölte komor
arckifejezéssel.
– Ez nem fair tőled! Hamarosan itt hagysz engem, és nekem nem marad
az égvilágon senkim! – sírtam el magam.
– Elena! Ezt most fejezd be! Nem vagy te holmi Disney-hercegnő, aki
sajnáltatja magát, mert nem vagy sajnálatra méltó. Te egy hős vagy, nem
pedig áldozat. Ne akard magad annak beállítani. Egyedül érzed magad?
Szedd össze magad, és ismerkedj! Küzdd le a félelmeidet! – dorgált meg. –
A halálomra volt elég időd felkészülni. Meg ne tudjam, hogy összeomlasz,
mert akkor isten bizony visszajövök, és itt foglak kísérteni ítéletnapig! –
próbálta elütni egy tréfával a dolgot.
– Könnyebb lenne, ha legalább lenne egy testvérem – szaladt ki a
számon. Az anyám hosszan bámulta a plafont, majd vett egy mély
lélegzetet.
– Van egy féltestvéred – sóhajtotta.
– Hogy mit mondtál? – hajoltam az arcához, mert nem akartam hinni a
fülemnek.
– Azt, hogy van egy öcséd – fordította felém a fejét. –Az apádnak
utánam volt egy kalandja, amiből született egy kisfiú, Andrew Walker a
neve. Ennyit tudok.
Hatalmasra nyílt pupillával meredten bámultam magam elé. Van egy
testvérem.
 ANTHONY

Halálos küldetés

„A maffia gőg, arrogancia, kapzsiság önzés, erő és uralom

mindenki felett és mindenkivel szemben. A maffia
nem elvont fogalom, nem irodalmi fordulat. (…)
A maffia bűnszövetkezet, melyet nem írott szabályok,
de fegyverek és könyörtelen törvények irányítanak.
A vakmerő és nagylelkű »fenegyerek« mítoszát el kell
felejtenünk, mert a maffiózó mindennek pont az ellentéte.”

(Cesare Terranova, olasz rendőrbíró)

Eljött a másnap reggel, amikor is meg kellett jelennem a főnökömnél,

Ramíreznél. Nem afféle kedves meghívásnak tettem eleget, amikor
megjelentem a színe előtt, sokkal inkább egy visszautasíthatatlan
parancsnak engedelmeskedtem. Habár mindig igyekeztem a kioktató,
fölényeskedő stílusát természetesnek venni, nehezen lepleztem, hogy nincs
ínyemre, hogy meglehetősen rövid pórázon tart.
– Á, Tony, drága barátom! – kiáltott fel, amikor beléptem a
lakosztályába. – Már nagyon vártunk! Kerülj beljebb!
Barátja a hóhér! Habár ennél a helyzetnél ez most nem is lehetne
találóbb. Körbepásztáztam a teret, mert elsőre nem láttam ott senkit, de
feltételeztem, Ramírez nem véletlenül fogalmazott királyi többesben.
Hamar meg is pillantottam az egyik ölebét, a sötétség szőke hercegét,
Andrew Darkot.
– Hívattál! – akartam azonnal a tárgyra térni, mert habár nem volt sok
kapcsolatom a fiatal suhanccal, nem igazán kedveltem, így igyekeztem
volna minél rövidebbre fogni ezt a találkozót. Igazi szépfiú volt, olyan
anyuci kedvence. Egy igazi bájgúnár. Amikor megvillantotta a mosolyát,
kint volt az egész, tökéletes, hófehér fogsora. Üresfejű divatmajom ficsúr!
Elképzelni sem tudtam, vajon miért van érte annyira oda Ramírez.
Én még emlékszem rá, hogy aki egy bűnszervezeti családnak akart a
tagja lenni, egy professzionálisan véghez vitt gyilkosságot kellett
végrehajtania a főnök akarata szerint. Az utóbbi időben viszont a maffia
már nem volt ennyire válogatós. A pénz lett a fő motiváció. Ramírez azokat
próbálta megnyerni magának, akik rengeteg pénzt kerestek neki. Andrew is
egy ilyen srác volt. Egyesekkel ellentétben ő nem azzal került be, hogy
bepiszkította a kezét, sokkal inkább azzal, hogy az eszével hatékonynak
bizonyult, mert leleményes volt, jók voltak a meglátásai, és macska módjára
mindig talpra esett. Tény, hogy a ranglétra legalsó fokán kezdte,
közkatonaként{*}, de szinte szárnyalt a karrierje a csúcs felé. Habár Andrew
a védelmi pénzek beszedésében és a sérelmek megtorlásában nem
jeleskedett, meg kell vallani, ügyesen tárgyalt a boosterekkel{ † }, a
rendőrökkel és a kisstílű lóti-futi fiúkkal. Hamar kapitánnyá, majd capóvá
érett. Csúcsgóré lett. Már nagyban üzletelt, ügyes terveket kovácsolt, és
hatékonyon vezette a különféle bűncselekményeket, befolyásos céges
vezetőkkel tárgyalt, és ő irányította a különféle támadásokat más bandák
ellen. A hatalma és a befolyása egyre nőtt. Szerencséje volt, mert régen nem
ment volna neki ilyen könnyen. A bűnszervezeti szindikátusnak már több
nagyfőnökre lett szüksége, mivel a maffia már túlságosan szerteágazó, túl
kapzsi és mocskos titkokkal teli, egyre több emberre volt szükség, hogy ezt
lefedje, irányítsa.
– Nagyon pontos voltál, de még várunk valakire – intett Ramírez, hogy
foglaljak helyet.
Utáltam, ha megvárattak, a bájcsevegést pedig még annál is jobban.
Éreztem, hogy egyre feszültebbé válok, amikor a szőke piperkőc felém
nyújtott egy italt.
– Köszönöm, sosem iszom – néztem rá megvetően. Megvonta a vállát, és
belekortyolt a whiskybe. Újra Ramíreznek szenteltem a figyelmem. Habár
majd megölt a kíváncsiság, ki az a fontos személy, aki miatt nekem most
várnom kell, nem kérdeztem meg.
– Meg sem kérdezed, kire várunk? – kérdezte a szőke herceg, mintha
csak olvasna a gondolataimban.
– Nem fogja – felelte helyettem Ramírez.
– Miért nem? – nézett egyenesen a szemembe.
– Mert nem érdekel. – A hangsúlyom nyugodt volt, de én magam nem.
 – Luiz Mendez érkezik közénk hamarosan – közölte rekedtes hangján a
nagyfőnök.
Az arcom olyan volt, mintha meg sem hallottam volna, pedig eljutott
hozzám az információ, ami még feszélyezettebbé tett. Annak az alaknak a
felbukkanása azt sugallta, hogy valami szokatlan készülődik, olyan
esemény, amely különbözni fog a szinte menetrendszerű merényletek,
kivégzések, emberölések egyhangú koreográfiájától.
Ha lehet ilyet mondani, Mendezt még Darknál is jobban gyűlöltem. Ha
lehetett volna választani, inkább a szőke. Ramírez, a kartell feje úgy kezelte
őket, mintha a saját fiai lettek volna. Ezért kettőjük között osztotta fel a
területeinek felügyeletét és koordinálását. Luiz felelt a déli területekért,
Andrew pedig az északiakért. Elgondolkodtatott, ha mindkettőjük
jelenlétéhez ragaszkodott, akkor az vagy valami nagy horderejű dolog, ami
az egész hálózatot érinti, vagy a két terület közötti határon, San Diegóban
történt valami, ami szankciókért kiált. Ritka esetekben vonta be őket a
megbízatásaimba, ezért inkább az elsőre tippeltem volna, főleg, mert az
öreg csak néha engedte össze a két kedvencét, akik nem igazán szívelték
egymást, hisz riválist láttak egymásban. Mindenki tisztában volt vele, ha
Ramírezzel történik valami, csak ez a két férfi esélyes a helyére pályázni.
Nagyon más volt a két fickó. Andrew az az igazi fehér galléros bűnöző
volt. Csak olykor folyamodott drasztikus megoldásokhoz, ezért sem volt
módom kiismerni őt. Elgondolkodtató volt, hogy vagy olyan ügyesen végzi
a munkáját, hogy nem kellett utána takarítani, vagy igyekezett eltüntetni a
saját mocskát. Valószínűleg a második. Dark nem volt olyan véres kezű,
mint Mendez, aki bármilyen kivégzést kérdés nélkül teljesített. Hogy ő is
bérgyilkos volt-e? Nem, de annak tartotta magát. A szakma íratlan
törvényei számára semmit sem jelentettek, egyetlen célja volt csupán, hogy
bebizonyítsa Ramírez-nek, ő az első számú profi, a gyilkolás királya.
Felmerült hát bennem a kérdés, ha ő ide jön, miért vagyok én is itt.
Talán azért, mert Mendez nem fogta fel, amiben Andrew viszont ügyes
volt, nem az a cél, hogy esztelenül öldököljünk, kérdés nélkül ártatlanokat
büntessünk vagy kényszerítsünk erőszakra. Ma már sokkal fontosabb volt,
hogy szépen csendben simítsuk el a dolgokat, nem kellett a nagy
nyilvánosság, kivéve persze, ha példát kellett statuálni.
Hirtelen kivágódott az ajtó és megjelent Luiz Mendez. Emelt fővel, lazán
bevonult az ajtón, majd ledobta magát a kanapéra.
– Késtél – fúrta a szúrós tekintetét Ramírez Mendezébe.
 – Feltartottak – közölte lazán.
– Mostanában mintha kicsit szétestél volna. Nem igazán tiszteled a
hagyományainkat, szokásainkat – dorgálta meg a pontatlanságáért. Ezért
volt, akit simán fejbe is lőttek. – Andrew itt tudott lenni időben – dörgölte
az orra alá.
– Dicséretes, de a hagyományhoz való esztelen ragaszkodás nem mindig
elég. Változik a világ, olykor új trendek kellenek.
– Ebben igazad lehet, de ebbe nekem nem fér bele a tiszteletlenség. A
pontosság a másik idejének tiszteletét jelenti. Azért is irritál nagyon, mert
ez egyfajta lázadás, ami szervezeti problémákat is okozhat.
– Ugyan már, ne szívjátok úgy mellre, Mexikóban a nyolcórai vacsorára
senki sem jön kilencnél előbb, de inkább fél tízre, a háziak is így készülnek.
– Csakhogy ez most nem egy családi vacsora, hanem egy megbeszélés,
és még csak nem is Mexikóban vagyunk – emelte fel a hangját az öreg. –
De most nem azért vagyok itt, hogy illemtanórát adjak nektek, hanem mert
történt egy s más, amiről úgy gondolom, tudnotok kell – kezdte, aztán a
tárgyra tért. – Egy vezetőnek kemény kézzel kell bánnia a kapitányaival, és
nem szabad hagyni, hogy túlságosan elkanászodjanak, mert azok
megerősödnek, és könnyen ellene fordulnak. Ugyanakkor megértem, hogy
néha engedékenyek vagytok velük, lazább pórázon tartjátok őket, hiszen ők
adják a szervezetünk erejét. Ám ti elfelejtkeztetek arról, hogy mindegyikük
egyre nagyobb szeletet akar a hatalmi tortából.
Mindannyian feszülten hallgattuk, vajon hová vezet majd ez a
beszélgetés.
– Néhány alattatok lévő katona újabban nemigen tartja tiszteletben a
törvényeinket. Megrészegítette őket a hatalom, aminek következtében
annyira kapzsivá váltak, hogy szinte mindenkit az áldozatuknak tekintenek,
és már tőletek sem félnek – szórt villámokat a szeme. Mendez azonnal
Andrew-ra szegezte a pillantását.
– Pontosan erre számítottam – ciccegett. – A tévedhetetlen nagyfőnök
azonnal a másikra gyanakszik, de nem. Ki kell hogy ábrándítsalak, Luiz,
Andrew területén minden olajozottan működik. Ő csak azért van itt, mert
még friss húsnak számít a köreinkben, most lehetőséget kap arra, hogy
tanuljon más hibájából – biccentett Andrew felé. – A probléma ez esetben
veled van – szegezte a tekintetét a vétkesre. – Feltűnően sokat foglalkozol a
bosszú, a megtorlás és a kínzások kérdésével, és egyre kevesebbet azokkal a
dolgokkal, amelyek hasznot hajtanak. Észre kellene venned, hogy az
embereid átvernek téged. Nem azért finanszírozom az akcióitokat, hogy
aztán a katonák szépen meglopjanak minket – emelte fel a hangját. – Ez
elfogadhatatlan!
Ramírez annak idején nekem is felajánlotta a capo rangot. Látta bennem
azt, amivel én köszöntem szépen, de nem kívántam élni. Tisztában voltam
vele, hogy annak, aki a maffia tagja lesz, a lehető legmocskosabb módokon
kell hogy bepiszkítsa a kezét, de én ennek csak egyetlen módját voltam
hajlandó vállalni. Azt, amire kiképeztek. Innen tudtam, hogyan is épül fel
pénzügyileg a maffia rendszere. A maffia főnöke, ez esetben Ramírez pénzt
ad kölcsön heti ötszázalékos kamatra az embernek. Ebben számára nincs
semmi kockázat, mivel az alatta lévők teljes felelősséggel tartoznak neki, és
nem ismer kegyelmet, ha a pénz időközben eltűnt volna. Azt minden
esetben vissza kell fizetni, még akkor is, ha a projekt nem kecsegtetett
sikerrel. Hogy mertek-e vele ujjat húzni? Ennek elrettentésére tartott
engem. Mendez és Dark ezután ezt a pénzt adta oda a katonáinak, csak
növelték a kamat százalékát, akik még lejjebb küldték az alattuk lévőknek
vagy az ügyfeleiknek, miközben a kamat összege egyre csak nőtt. Ha
valamelyikük hatalmas üzletet csinál, Ramírez elvárta, hogy ő is részesüljön
a haszonból. Hogy a kamatokon kívül milyen jogon? Mert védelmet
teremtett, és mert ebből a pénzből befolyást vásárolt az egész szervezet
számára. Ám engem ezzel nem tudott megetetni. Ez az egész olyan volt,
mint egy hatalmas torony, ahol a pénz felfelé, a gyomorkavaró trutyi
viszont lefelé folyik, és mindig azok nyakába jut a legtöbb, akik legalul
állnak.
Igazából itt minden csakis Ramírezről szólt. Ha bárki kikérte volna a
véleményem, elmondtam volna, hogy kizsákmányolja az embereit, akik
kizsákmányolják a katonáikat, míg a katonák a maffiáknak dolgozó,
beavatásra várókat. Csoda, hogy van, aki nem áll be a sorba, vagy ha igen,
akkor is hamar leesik neki a tantusz, és fellázad?
– Észre sem vetted, hogy hülyét csináltak belőled, igaz? – kérte számon
Mendezt, aki összeszűkült szemmel, megfeszített állkapoccsal szegte fel a
fejét. – Torres, Alvarez és Escobar csúnyán rászednek téged – világosította
fel. – Összefogtak a hátad mögött, és ezt te észre sem vetted – ordította el
magát mérgesen.
Mendez felém sandított. Már mindketten tudtuk, miért is ülök ott.
Nekem kell majd eltakarítanom a szennyet, amit ő hagyott maga után. Én
leszek a fegyver, a csőben a töltény.
 – Nincs szükségem rá, hogy más végezze el helyettem a piszkos munkát!
– vicsorgott felém.
Tudtam, hogy habár meg sem szólalok, azáltal, hogy tanúja, sőt eszköze
vagyok a megaláztatásának, Ramírez megpecsételte a sorsomat. Ha valaha
hibázom, már megvan az önként jelentkező, aki megoldja a személyem
okozta problémát.
– De bizony szükségünk van rá, édes fiam, kell valaki, aki ellapátolja
utánad a szart – teremtette le.
– És muszáj volt őt is iderángatnod? – bökött Andrew felé, mert totál
kikészült attól, hogy tudomást szerzünk mi is a baklövéséről.
– Tulajdonképpen mit követett el a három grácia? – vágott közbe a
szöszi, ami nagy hiba volt. Habár csak egy ártalmatlan kíváncsi kérdésnek
szánta, ez Mendeznek úgy hangzott, mintha Dark beleütné az orrát az
ügyeibe. Gyilkos pillantásokkal sújtotta őt.
– Azon kívül, hogy megloptak, megfeledkeztek az esküjükről. Az árulás
magában is megbocsáthatatlan, de ezek meg is loptak minket. A
hatalomvágy és a pénz megrészegítette őket. Siralmas, hogy a „Becsületes
férfi” titulus gyakorlatilag kipusztult a maffiából, a mi időnkben ilyen nem
fordulhatott volna elő – szónokolt Ramírez. – Példát kell statuálnunk velük,
mert sajnos már szárnyra kapott a pletyka, ezért tennünk kell valamit, hogy
megőrizzük a tekintélyünket.
Ramírez hamarosan megnevezte az összeget, ami nemsokára valóban a
bankszámlámra vándorolt.
– Torrest és Alvarezt iktasd ki szép csendben. Escobart viszont hozd ide!
Ő rángatta bele a többieket is. Tőle mindannyian búcsút veszünk.
– Legalább a másik kettőt nem végezhetném ki én? – vágott közbe
Mendez. – Mégiscsak engem loptak meg közvetlenül. Garantálom, hogy a
haláluk előtt azt is megbánják, hogy megszülettek.
– Csakhogy ez már nem a te üzeneted, Luiz, hanem az enyém. Neked
meg lett volna a lehetőséged, hogy kiiktasd a kis férgeket, de még a
nyilvánvalót sem vetted észre. Éppen ezért örülj neki, hogy egy nyilvános
megaláztatással megúszod a dolgot.
Mendez azonban irtó önérzetes alak volt, ezért az, hogy Ramíreznek kell
a portáján kitakarítani, rosszabb volt számára a halálnál is. Túl büszke volt
ahhoz, hogy csendben lenyelje a békát.
– Luiz, figyelmeztetlek, ha nem Anthony keze által jutnak a túlvilágra,
akkor veled is példát kell statuálnom – dörrent Ramírez hangja. – Hibáztál.
Viseld emelt fővel a következményeket! De figyelmeztetlek mindkettőtöket
– fordult Andrew irányába –, ha még egyszer bármelyikőtök hagyja a
gyomokat elszaporodni, az egész területet felszántom, és nem érdekel,
milyen értékes virágok teremnek rajta. Gyökerestől téplek ki benneteket is.
Ne gondoljátok, hogy pótolhatatlanok vagytok, bármikor találok a
helyetekre olyat, aki nincs elkényelmesedve, és elég motivált ahhoz, hogy
tegye a dolgát.
Érezhetően nagyon be volt rágva. Nem is lacafacáztam sokat, egy napon
belül kiiktattam a két árulót. A gengszterfilmekben általában az árulókat
mindig hátulról lövik le, és mi tagadás, a szervezett bűnözéshez köthető
alvilági csoportok által felbérelt bérgyilkosoknak is kedvelt módszere ez a
kivégzési rituálé.
Alvarez vétke volt hármuk közül a legkisebb, így nála Ramíreznek nem
volt különösebb kikötése. Őt akkor kaptam el, amikor este a sötétben
parkoló gépjárművét közelítette meg, sejtelme sem volt arról, hogy
figyelem és követem. Csupán két lövés halk hangja hallatszott, a
hangtompítós fegyver által kiadott, szakavatottak által jól ismert pukkanás.
Az áruló azonnal meghalt, tekintve, hogy a két lövés a nyak felső szakaszát
érte, ahol a golyók a nyaki gerincvelő-sérülés révén a légzőközpont
azonnali bénulását idézték elő. Nem bíztam a véletlenre.
Torres ennél látványosabb és hangosabb véget ért Ramírez kérésére.
Ramírez a lehető legmegszégyenítőbb halált rótta ki rá, ehhez azonban a
közelébe kellett férkőznöm. Ahhoz, hogy bejuthassak az otthonába, a
kedvenc szórakozását, az online videojátékot használtam fel. Távolról
megbütyköltem a hálózatot, így nem tudott felcsatlakozni az internetre.
Ahogy arra számítottam is, szinte pánikszerűen hívta a telefonközpontot,
hogy azonnali segítséget kérjen. A segélyhívó addigra néhány kábel
átkötése után természetesen nálam csörgött, így bejutottam a magas
biztonsági szintű otthonába. Torres nem sejthette, hogy amikor kimentem a
vécére, nem könnyíteni akartam magamon, hanem plasztikbombát
szereltem fel a vécéje peremére. Közben egy gombnyomásra az
internetkapcsolat is helyreállt. Távoztam, de ezzel a feladatom még nem ért
véget. Gondoskodnom kellett róla, hogy valóban Torres repüljön az égbe, és
ne valamelyik testőre, ezért távolról, egy fa tetejéről egy távcső segítségével
figyeltem, mikor megy be a mellékhelyiségbe. Vártam egy kicsit, majd
megnyomtam a távirányító gombját, és a következő pillanatban Torres
házának vécéje a levegőbe repült.
Ramírez nagyon elégedett volt. Hangosan hahotázott, amikor
meghallotta, hogyan végezte Torres, akin az egész maffiahálózat nevetett,
de Escobarhoz képest még így is szerencsésnek volt mondható.
Őt szó szerint le kellett vadásznom, és Los Angelesbe vinni egy
nyilvános kivégzésre, ahová meghívást kapott minden vezető és katona.
Ramírez azt akarta, hogy jelen legyenek, mert szemléltetni akarta, milyen
sors vár az árulókra, hogy a többiek az eszükbe véssék, nem éri meg lopni,
mert mindig utolér a végzet. Aki megpróbálja, az nem maradhat életben,
mert ide a véreddel lépsz be, és a véreddel is távozol.
A kivégzés pedig… Végzetes baleset? Dehogy. Fejbe lövés? Ugyan már!
Akasztás? Amatőrök módszere. Ramírez ennél kegyetlenebb módszerhez
folyamodott, olyan demonstrációt akart tartani, ami minden résztvevőben
maradandó élményt hagy. Egy benzinnel megtöltött gumikereket erőltettem
Escobar mellkasára, aki egyébként Ramírez távoli rokona volt. A rémülettől
szüntelenül könyörgött, vergődött, de hiába, mert a kezei a gumikeréken
belül szorosan hozzápréselődtek a testéhez. Képtelen volt szabadulni. A
többiek meg csak nézték a pánikba esett áldozatot, és amikor Ramírez
kiszórakozta magát a látványon, ahogy szerencsétlen kapálózik, így szólt.
– Ahogy egy papírdarab ég, úgy kell elégnie a húsodnak is, mert
elárultad a családot.
Ahogy kimondta az ítéletet, saját kezűleg gyújtotta meg a gumit, ami
hirtelen és kíméletlen erővel lángolt. Escobar teste pillanatokon belül szinte
megolvadt a tűzről. Biztosra veszem, hogy a résztvevők közül egyik se
fogja elfelejteni a kínokkal teli üvöltését, azt a bűzt és a látványt. Ramírez
remek mentornak bizonyult, gyorsan és alaposan kitanította az embereit,
hogyan igazodjanak el ebben a világban, tisztába kerültek az
erőviszonyokkal, megtapasztalták, mivel jár az árulás, és milyen a
kényszeres hűség felőrlő ereje. Megtanulták a leckét.
 ELENA

Gengszter a kisöcsém!

„A testvérek kapcsolata van olyan bonyolult, mint

egy házasság, csak még elválni sem lehet.”

(Emma Straub)

Az anyám azon az éjjelen, amikor közölte velem, hogy valahol a

nagyvilágban van egy testvérem, végleg elaludt. Habár tudtam, hogy ez a
pillanat hamarosan bekövetkezik, minden egyes nap azt reméltem, hogy ez
nem aznap lesz. Jól tudtam, hogy neki ez már maga a megváltás volt, hisz
már nagy dózisban kapta a morfiumot, hogy elviselhetővé váljon a
fájdalom, rám mégis őrült sebességgel és súllyal szakadt a gyász. Nem
maradt senkim.
Amikor hirtelen jön a hír, hogy meghalt, akit szerettünk, vagy pofán vág
bennünket egy nem várt, rossz lelet, akkor először mintha fel sem fognánk,
mi történik. Szerettem volna abban a hitben élni, hogy tragédiák másokkal
szoktak történni, de akkor szemben találtam magam azzal a ténnyel, hogy a
veszteségek nekem is kijutnak.
– Ijesztő, hogy mennyire igyekszem elnyomni az érzéseimet – öntöttem
ki a kórház pszichológusának, Ashley-nek a szívem, akivel gyakran kellett
összedolgoznom, ezért jó barátom is volt.
– Nincs ezzel semmi baj. Teljesen természetes. Minél nagyobb
megrázkódtatás ér bennünket, a lelkünk működése annál inkább ellentmond
a logika szabályainak. Kemény küzdelem ez.
– Küzdelem? És ugyan kivel? Itt nincs kivel, nincs mivel harcolni.
Elveszítettem az anyámat. Ez egy megváltoztathatatlan tény. Annyi embert
mentettem már meg, oly sokat hoztam vissza a halálból, azt, aki a
legfontosabb, mégsem tudtam megmenteni.
 – Csak egyvalamit ne engedj! Ahogy az idő halad, sok gyászoló körül
egyfajta vákuum alakul ki. Megrekednek. Te ne ess ebbe a csapdába!
Keress valami olyan tevékenységet, ami segít a feldolgozásban, de ha
szeretnél valakivel beszélgetni, akkor én mindig itt vagyok.
– A munkám és a temetés megszervezése annyi elintéznivalót ad, hogy
szinte nincs is időm azon gondolkozni, hogy érezzem magam, csak teszem
a dolgom, mint egy robotpilóta, de sokszor azon kapom magam, hogy belül
valahol máshol vagyok. Elkalandozom. Nosztalgiázom. Az űrt, amit az
édesanyám hagyott maga után, nem tudja betölteni senki és semmi. Nehéz
ezzel mit kezdeni. Rengeteg feszültség van bennem, amit csak úgy tudok
keretek közé szorítani, ha valamivel elfoglalom magam, elterelem a
gondolataimat. Muszáj csinálnom valamit, különben felrobbanok –
szorítottam össze az állkapcsom.
– A gyász, a veszteség feldolgozása az életed szerves részét képezi,
ugyanakkor a legnehezebb feladatot is jelenti.
– Azt hiszem, azért olyan pokolian nehéz ez, mert amikor betolnak ide
egy haldokló beteget, tudom, ki ellen kell csatát nyernem. Ott áll mellettem
a kaszás, és én azért küzdök, hogy minél kevesebb áldozatot vigyen
magával. Az anyám esetében esélyem se volt. Jött és győzött, mintha csak a
legfájdalmasabb pontomon akart volna revanst venni azért a sok vereségért,
amit rámértem – bukott ki belőlem a düh.
– Az embereknek eleve rossz a halálhoz való viszonya. Félnek tőle, mert
idegenné vált számukra. Elrejtettük, hogy ne is legyen vele dolgunk, pedig
átitatja a mindennapjainkat. Az emberek nagy többsége úgy jut el a
felnőttkorig, hogy halottat sem lát. Ezért nem csoda, ha váratlanul csap le
rájuk.
– Én nem félek tőle – kértem ki magamnak, majd kissé higgadtabban
hozzátettem: – Nem a halál a félelmetes, Ashley, sokkal inkább a haldoklás.
Oly sok befejezést vagyok kénytelen végignézni. Ijesztő, milyen kegyetlen
tud lenni a szenvedés. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy vannak emberek,
akik meg nem félnek eléggé. Könnyelműek, nem becsülik meg az élet
valódi értékét.
– Ez is annak az eredménye, hogy el van rejtve az emberek szeme elől.
Borzasztó belegondolni, hogy a krimikkel szórakoztatjuk magunkat. A
suliban azt tanultuk, hogy egy átlag iskolás gyerek a tévé és az internet
jóvoltából már vagy nyolcezer emberölést és több ezer erőszakos
cselekményt nézett végig. Mégis a hétköznapjainkban a haláleseteket a
lehető legtávolabb űzzük tőlük. A haldokló nagyszülőket kórházakba
dugjuk, nehogy bárkinek is szembesülnie kelljen a megmásíthatatlan
ténnyel. Ezáltal tovább élhet mindenki az illúziók világában.
Jólesett Ashley-vel beszélgetni a halálról, hisz ha valakinek, akkor
nekem tényleg minden áldott nap meg kellett vívnom vele a csatáimat. Nem
volt könnyű feldolgoznom, hogy akármennyit is tanultam, tapasztaltam,
nem járhatok mindig túl az eszén, vannak olyan helyzetek, amikor
tehetetlen vagyok.
Az anyám temetése után kiüresedett az életem. Az addig idegesítő
ragaszkodása nyomasztó hiánnyá vált. Ahogy kipattant reggelente a
szemem, már vártam, hogy csörögjön a telefon és feltegye a bosszantóan
aggodalmaskodó kérdéseit: „Ettél már? Mit ettél? Az nem elég tápláló.
Rendesen kellene enned, mert nem fogod bírni a munkát.” Ó, hogy
hiányzik!
Az elkövetkező hetekben azon töprengtem, vajon miért kell nekem
egyedül lennem. Mások szerint helyes nő vagyok, és ráadásul még okos is.
Ezzel kapásból kigolyóztam magam a nagy százalékuknál. Sokat mozogtam
intelligens férfiak társaságában, de nagyon kiábrándító volt, hogy a
többségük az alázatos nőket szerette, na meg azokat, akiknek rövid volt a
szoknyájuk és hosszú combjukat kiemelte a magas sarkújuk. A munkámból
adódóan nálam ez a kettő igencsak előnytelen lett volna.
Jobban figyeltem a környezetemre, így hamar megcáfolta a teóriámat
Brooke nővér, akinek a feltűnően rövid ruhájánál csak a vörös tűsarkúja
idegesített jobban. A falnak támaszkodva, irigykedve néztem, ahogy a
távfutókat megszégyenítő gyorsasággal rohan egyik helyről a másikra.
– Ha nem tudnám biztosan, hogy a férfiakhoz vonzódsz, most azt
gondolnám, hogy fel akarod csípni Brooke-ot – támasztotta meg mellettem
Ashton is a falat. Mielőtt válaszolhattam volna, felém nyújtott egy pohár
kávét.
– Hálám örökké üldözni fog – kaptam ki a kezéből, és kortyoltam bele
azonnal.
– Akkor majd nagyon vigyázok, nehogy utolérjen – kuncogott. – Jó ideje
figyellek, ahogy mustrálod a nővért. Valami gond van vele? – érdeklődött
gyanakodva.
– Nem, dehogy! Ez csak ilyen női hülyeség. Azon tanakodtam, hogy
habár eddig remek kifogásokkal álltam elő a magam részére, hogy miért
nem veszek fel miniszoknyát és tűsarkút, de ez a nő most erősen rám cáfol
– húztam el a számát, amikor a nővér leejtette a tollát, lehajolt érte, mire
felcsúszott a ruhája és szabad rálátást engedett egészen a combja és a feneke
találkozásáig.
– Ó, istenem! – szólaltunk meg egyszerre, csak a hangsúly volt más. Én
elborzadtam a kéretlen látványtól, Ashton pedig áhítattal legeltette rajta a
szemét.
– Pfuj! – csaptam a mellkasára. – Ne bámuld! – pirítottam rá.
– Ne sajnálj tőlem ennyi örömöt! Gőzöd sincs róla, mióta nem voltam
már nővel. Ez a meló totál kikészít, semmi időm nincs mellette csajozni. És
amikor lenne, annyira fáradt vagyok, hogy ha a dákóm fel is állna, én már
nem tudok.
– Hasonló az én problémám is – sóhajtottam fel.
– Neked se áll fel? – élcelődött velem. Elnevettem magam.
– Tudod te, hogy értettem. Semmi kedvem idióta randikra pazarolni a
drága időm, hogy aztán kiderüljön, ez is teljesen hiábavaló volt. Inkább
alszom helyette. Csak közben meg annyira magányos vagyok.
– Jobban vagy már? Nagyon megviselt az édesanyád halála.
– Nekem csak ő volt – telepedett rám a szomorúság. – Azóta minden
olyan üres. Habár a halálos ágyán mentőövként bedobta, hogy van valahol
egy öcsém.
– Na, ez izgi. Miért nem keresed meg? – fordult felém.
– Mert gőzöm sincs, hogyan lássak hozzá – vallottam be.
– Hmm… én a helyedben felhívnám Gonzalez nyomozót. Nagyon
hálásnak tűnt, hogy megmentetted az életét. Ő egész biztosan utána tud
nézni a nyilvántartásban – adta az ötletet.
– Éljek vissza a jóindulatával? – Nem azért segítettem másokon, hogy
később benyújtsam a számlát.
– Ez nem visszaélés. Csak megkérdezed, az csak nem baj. Vagy igent
mond, vagy nemet. Itt csak nyerhetsz, veszítenivalód nincs.
A következő napokban sokat töprengtem ezen, míg végül az egyik este,
amikor már elviselhetetlenné dagadt bennem a sehová sem tartozom érzése,
felhívtam Gonzalez nyomozót, aki készségesen állt a rendelkezésemre.
Ashtonnak igaza volt, a volt betegem örömmel segített.
Beletelt pár napba, mire visszahívott.
– Megtaláltam magának a fiatalembert, de a neve már nem Andrew
Walker, hanem Andrew Dark, és mint arra a névválasztásból következtethet,
nem patyolattiszta a fiú. Akadt már dolga a törvénnyel, a hatóságok
folyamatosan szemmel tartják, mert habár nincs rá bizonyíték, tisztában
vagyunk vele, hogy a helyi drogmaffia egyik vezéralakja. Én az ön
helyében nem szorgalmaznám a felkeresését. Jobban teszi, ha távol tartja
magát tőle.
– Hálás vagyok a segítségéért és a jótanácsért is! – nyilvánítottam
köszönetet, de már akkor tudtam, hogy nem fogom megfogadni. Túl
kíváncsi voltam, és túl magányos.
Egypár napig a szabadidőmben kicsit nyomon követtem Andrew Darkot.
Nem volt könnyű dolgom, mert egy jacht volt a főhadiszállása, aminek a
megközelítése az őrök miatt nem volt egyszerű.
Az egyik este merész lépésre szántam el magam. Elhatároztam, ha törik,
ha szakad, feljutok a hajóra. Az egyik óvatlan pillanatban a kötélhez
futottam a jacht orránál, és felmásztam rá, de már félúton megbántam a
döntésem, mert éreztem, ahogy elfogy az erő a kezemből. Az áldóját! Ki
gondolta, hogy a testnevelésórákon komolyabban kellett volna vennem a
kötélmászást. Görcsösen kapaszkodtam, erőt gyűjtöttem, amikor az egyik
testőr észrevett és rám kiáltott:
– Hé, te ott!
Ijedtemben azonnal elengedtem a kötelet, és a vízbe pottyantam. Sebes
karcsapásokkal indultam a part irányába, szerettem volna felszívódni, de
amikor kievickéltem a vízből, Andrew és néhány embere már várt rám.
– Ki a fene vagy te, és mit keresel a hajómon? – fúrta a kék tekintetét az
enyémbe.
– Igazán kedves tőled, de bárcsak eljutottam volna odáig, hogy csak
megérintse a talpam a fedélzetet, akkor most nem állnék itt csuromvizesen –
tápászkodtam fel. Nem volt könnyű dolgom, mert ömlött belőlem a víz,
aminek a súlya a földhöz tapasztott. Jesszus, hát nem ez az az elegáns
belépő, amit elterveztem! A hajam nedvesen tapadt az arcomba, amit
igyekeztem félresöpörni.
– Nem kérdezem meg még egyszer! Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? –
emelte meg a hangját.
– Most kicsit zavarban vagyok, mert nem így szerettem volna
bemutatkozni. Egytől tízes skálán mennyire megalázó és kiábrándító, ahogy
festek? – igazgattam magamon a ruhám, és egy bizonytalan mosolyt
magamra erőltettem.
Andrew felvonta a szemöldökét, és alaposan végigmért.
– Ha őszinte akarok lenni, nem igazán az eseteim a rámenős nők.
Emellett valljuk meg, nem éppen a legjobb formádat hoztad ezzel a kis
akcióval – közölte rezzenéstelen arccal. – Dobjátok vissza a vízbe! – adta ki
a parancsot.
– Várj! – kiáltottam el magam. – Én az öcsémet keresem, Andrew
Walkert. Nem ismered véletlenül? – játszottam még egy kicsit a hülyét, de
addigra már két oldalról megragadtak az óriások és a tenger felé vonszoltak.
Andrew arca hirtelen megváltozott.
– Állj! – kiáltotta el magát, és elindult felém. – Azt mondtad, az öcséd?
Közvetlenül előttem állt meg, és az arcomba hajolt. Alaposan
megvizsgált, és látszott a tekintetében, hogy hezitál.
– Hozzátok fel! – intett az embereinek. Az egyik váratlanul, játszi
könnyedséggel a vállára kapott, és indult velem a jacht feljárója felé.
– Szerintem nem egészen erre gondolt! Nagyon kedves, gorilla úr, de
remekül tudom használni a saját lábaimat – akartam tiltakozni, de hamar
rájöttem, hogy felesleges. Az emberei olyanok voltak, mint a robotok, nem
hallottak, nem beszéltek, nem reagáltak, csak parancsokat teljesítettek. Nem
maradt más választásom, hagytam, hogy a hústorony felvigyen a hajóra.
Szinte átcipelt az egészen, mert a fedélzet a jacht hátsó felében volt. Itt volt
található a társasági élet színtere, egy hatalmas, tágas kiülős résszel. Nem
rossz.
Amikor felpillantottam és megláttam, hogy a legfelső szinten a
helikopter-leszálló kapott helyet, a szemöldököm is felszaladt. A kórháznak
mennyit kellett könyörögnie, mire kiépítettek egy ilyet. Ehhez képest a
medence már nem is igazán volt nagy durranás. Feltűnt, hogy a hajón
nyüzsögtek a felfegyverzett őrök, akik tudomást sem vettek rólunk. Mire
kibámészkodtam magam, meg is érkeztünk. Beléptünk egy nappalinak
berendezett helyiségbe, ahol a behemót nem túl kedvesen ledobott egy
kanapéra.
– Ezt nem nevezném szívélyes fogadtatásnak – fújtattam mérgesen.
– Mégis mit vártál? Azt sem tudom, ki vagy. Megpróbáltál suttyomban
fellógni a jachtomra, honnan tudhatnám, hogy nem az életemre akarsz
törni? – töltött magának Andrew egy italt.
– Én? – kerekedett ki a szemem. – Szerinted úgy nézek én ki, mint egy
bérgyilkos? – kaptam fel a vizet.
– Miért, ha az lennél, nem ugyanezt kérdeznéd? – fúrta a tekintetét az
enyémbe.
– Jogos! – ismertem el. – Csak tudod, izgultam – hebegtem. – Mielőtt
megismerkedünk, szerettelek volna távolról meglesni.
– Ez nem túl bizalomgerjesztő, nem gondolod? – vett elő egy másik
poharat. Töltött egy italt, és mielőtt átadta volna, felém nyújtott egy
törülközőt.
Miközben megszárítkoztam, kapva kaptam az alkalmon, hogy gyorsan
körbepillantsak, hová is kerültem. A jacht tágas szalonja hófehér
ülőgarnitúrákkal és egy igazán impozáns bárral és pulttal volt berendezve.
Bármit is csinál, tuti veszélyes, alkohol nélkül nem igazán lehet kibírni.
– Akkor kezdjük a legelején. Az én nevem Andrew Dark, de ha jól
sejtem, felesleges bemutatkoznom.
– Az enyém Elena Fox.
– Mint róka? – bazsalygott, és sokatmondóan bólogatott. – Először
halkan követik, becserkészik az áldozatukat, majd hirtelen rávetik magukat.
– Kikérem magamnak, én senkire nem vetettem rá magam. Én csak…
csak – kerestem a szavakat.
– Lopakodtál? Ravasz csellel a közelembe férkőztél? – folytatta.
– Nocsak, a végén még kiderül, hogy van humorérzéked – kódoltam át
magamban a szurkálódást.
Hirtelen elkomorodott, mert rámutattam, hogy egy pillanatra
elfelejtkezett a „kemény maffiózó vagyok” álcájáról.
– Folytasd! – utasított.
– Hol is tartottam… Ja, igen, orvos vagyok a Los Angeles-i baleseti
klinikán. Az anyám nemrég halt meg rákban. Nem maradt az égvilágon
senkim, ám a halálos ágyán megosztotta velem, hogy tudomása van arról,
hogy az apámnak, miután elhagyott minket, egy másik nőtől született egy
fia, Andrew Walker, és ha a szimatom nem csal, akkor ez a fiú te vagy.
Láttam, ahogy az egyik szemöldöke megemelkedik. Elgondolkodott,
majd egyszer csak megszólalt:
– Most magadra hagylak pár percig. Ellenőrzöm a kis mesédet. Addig
szárítkozz meg, és idd meg az italodat, hogy átmelegedj tőle!
Beletelt vagy fél órába, mire visszatért. Kicsit unalmas volt ücsörögni a
kanapén, ezért beszélgetést próbáltam kezdeményezni a kijelölt
testőrömmel, Luival.
– Azért nem voltam rossz! Majdnem bejutottam – kacarásztam. A férfi
rezzenéstelen arccal bámult továbbra is a semmibe. – Milyen testőrök
vagytok ti? – folytattam. – Ha tényleg profi bérgyilkos lennék, a főnököd
már halott lenne, ugye tudod? – léptem elé, és néztem a szemébe. Magam
sem tudtam volna megmagyarázni, miért húzgáltam az oroszlán bajuszát?
Talán mert az ital beütött kicsit, mert amúgy szinte sosem ittam. – Azt
hittem, elszórakoztatsz, amíg a gazdád oda van – szúrtam oda, de továbbra
sem volt reakció, ezért sétálgatni kezdtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve
megindultam a kijárat irányába, mintha távozni akarnék.
A kétméteres állat egy váratlan mozdulattal az utamat állta.
– Aha! Lebuktál. Ezek szerint mégsem vagy szobor – ingattam a
mutatóujjam az orra előtt.
– Ne játssz a testőreimmel, mert véges a türelmük! – ismertem fel az
öcsém hangját.
– Mégis ki a fene vagy te, hogy ennyi gorilla fedezi a hátad?
Kormányzó? Színész? Kalóz? Esetleg egy nagystílű bűnöző?
– Esetleg – nézett rám a hidegkék szemével.
– Akkor most nagy bajban vagyok? – játszottam meg a rémült kislányt.
– Elég volt a játszadozásból! A sztorid, úgy tűnik, megállja a helyét, de
ez még nem jogosít fel arra, hogy belemássz az életembe.
– Igazad van! Restellem a viselkedésem. Csak hát gőzöm sem volt róla,
vajon tetszenél-e nekem. Kíváncsi voltam, milyen ember lett az öcsémből,
mielőtt magamra húzok valamit, ami rohadtul nem hiányzik az életemből.
– Sajnálom, hogy bejöttek a számításaid, és nem azt kaptad, amire
vágytál – közölte, de az arca nem megbánásról árulkodott.
– Viccelsz, éppen ellenkezőleg! Az az érzésem, hogy nagyon izgalmas
személyiség vagy. Örülök, hogy megismerhetlek – vigyorogtam.
– Te totál hibbant vagy – ingatta hitetlenkedve a fejét.
– Hát, aki baleseti orvosnak áll, nem is lehet normális. Nem lehetne
józan ésszel elviselni, ami ott zajlik nap mint nap. És te mivel is foglalkozol
egész pontosan? – érdeklődtem.
– Csak egy unalmas üzletember vagyok, tévedtél, nincs bennem semmi
izgalmas.
– Ó, én ezt máshogy látom.
– Miért akarod ennyire megismerni az öcséd? – nézett rám értetlenül.
– Mert magányos vagyok. Nekem csak ő maradt – vontam meg a vállam.
– Szeretném őt megismerni, elvégre valahol ugyanaz a vér csörgedezik
mindkettőnkben.
– Csak a sorsunk nem ugyanaz. Az én anyám elég korán meghalt. Egy
árvaházban nőttem fel.
– Ezt őszintén sajnálom.
 – Figyelj rám! – lépett elém, és már egyáltalán nem volt gőgös vagy
fennhéjázó. – Ismerem az érzést, amikor ráébredsz, hogy magadra maradtál.
Felemészti az embert. A magány egy átok, ugyanakkor van egy nagy előnye
is. Amíg elszenveded, sok mindent megismersz általa, és legyőzöd a
legbelsőbb félelmeidet. Szóval azt tanácsolom neked, hogy élvezd ki! –
akart lepattintani.
– Már eljutottam erre a pontra, nem gondolod? Ki az az őrült, aki
fellopózik egy olyan jachtra, amit a fegyveresek úgy őriznek, mint az állami
börtönt.
Hangosan horkantott egyet, és fájdalmasan rándult az arcizma.
Az ajkamba haraptam, mert rádöbbentem, jobban bele sem trafálhattam
volna. A saját börtöne magányos cellájában ücsörög.
– A fegyintézetekben a szabadságvesztésre ítélt bűnözőket tartják fogva.
Úgy fest ez neked, mint egy zárka? – mutatott körbe a luxuscikkekkel
berendezett jachton.
Határozottan bólintottam, hogy igen.
Nem marasztalt sokáig, váltott velem még pár szót, majd diszkréten
kirúgott azzal, hogy nagyon elfoglalt, de mielőtt távoztam volna, a kezembe
nyomott egy elegáns, de nem túl hivalkodó névjegykártyát.
– Kérhetek egy tollat és papírt? Én is felírom a számom.
– Arra semmi szükség. Pontosan tudom, mikor és hol talállak meg.
– Okééé – nyújtottam el a szó végét, mert olyan bizarr volt, ahogy ezt
mondta.
Szóval most már ott vagyok a radarján. Ez egyfelől megnyugtató volt,
másfelől viszont aggasztó. Örültem neki, hogy megtaláltam a testvérem, de
annak nem, amilyen körülmények között találtam rá. Elég egyértelmű volt,
merről fúj a passzátszél. A kisöcsém nem törvényes módszerekkel kereste a
betevő falatot, ám az kétségtelen, hogy bőven volt neki mit a tejbe aprítania.
Másfelől a megérzéseim az súgták, hogy sok bennünk a közös. Az, akinek
van humorérzéke, velejéig rossz ember nem lehet. Egyvalamiben voltam
egészen biztos, Andrew Dark már az életem része lett.
 ANTHONY

Pokoli fizetség

„Nem az számít, hány embert öltél meg, csak az számít,

hogyan férsz meg azokkal, akik még élnek.”

(Bérgyilkos a szomszédom című film)

A kivégzéshullámot követően minden elcsendesedni látszott. Hetekig

minden nyugodtan zajlott, de aztán egyik este váratlanul újabb üzenetet
kaptam Ramíreztől. Másnap reggel is azon töprengtem, vajon milyen
feladattal akarhat megbízni, amikor hangzavarra lettem figyelmes.
– Elég legyen már! – rikkantotta el magát Susanne, a feleségem. –
Folyton marják egymást – bosszankodott a két gyerek miatt. Az asztalnál
ültem, a kávémat kortyolgattam, felemeltem a reggeli újságot, és
belelapozgattam, amikor megakadt a szemem a vezércikken.

Megtalálták a brutális módon kivégzett hírhedt maffiavezér

holttestét.

Átfutottam az írást, és amikor a végére értem, letettem az asztalra az

újságot. Akkor vettem csak észre, hogy Susanne meredten engem néz.
Olyan érzésem volt, mintha várna valamire.
– Szóltál? – pislogtam értetlenül.
– Te tetted? – kérdezte kertelés nélkül.
– Mit? – adtam az ártatlant, de nagyon is jól tudtam, mire gondol. A
feleségem előtt sosem volt titok, miből finanszírozzuk a hatalmas házat, a
két luxusautót és az életvitelünket. A maffia bérgyilkosának lenni nem volt
éppen egy magas presztízzsel járó munka, még büszkeséggel sem töltött el,
én mégis ezzel kerestem a kenyerem, hogy ne szenvedjen a családom
semmiben sem hiányt.
 – Hát azt – bökött a képre a cikk alatt. Újra a fotóra siklott a tekintetem.
Elhúztam a számat. Amikor a való életben tárult elém ugyanez a látvány,
sokkal rémisztőbb volt. Nem tudtam megállapítani, hogy azért, mert
színesben mindent elborított az áldozatom vörös vére, vagy mert az a vér az
én kezemhez tapadt.
Hanyagul vállat vontam. Susanne-nal ezredszerre mentünk volna bele
ebbe a parttalan vitába, de nekem aznap reggel nem volt hozzá kedvem.
– Nem lesz ennek jó vége, Tony! Le kellene állnod – nézett rám
keserűen. Nem akarta annyiban hagyni a dolgot.
– És ugyan mi mást csinálhatnék? Nem értek semmihez – forgattam a
szememet. Túl régóta csináltam már ezt. Megszoktam, hogy egyetlen, pár
perces melóval százezreket kerestem. Mindamellett Susanne nem érthette,
mit is jelent a maffia kötelékében létezni. Ez szó szerint életről vagy
halálról szólt, és nemcsak az én életemről, hanem az övékéről is. Nem
kockáztathattam egy ilyen lépést, túl nagy volt a tét.
Susanne leült mellém, és megfogta a kezem.
– Tudom, hogy értünk teszed, de mi ellennénk kevesebből is. Költözzünk
el! Kezdhetnénk új lapokkal – csillant fel a szeme reménykeltően.
Egy pillanatig néztem őt. Hogy is tehetném? Abban a pillanatban, ahogy
megpróbálnám, a megbízóm, Ramírez tűzne ki vérdíjat a fejemre. Az
üldözőből üldözötté válnék. Magamat képes is lettem volna megvédeni,
pontosan tudtam, hogyan rejtőzzek el a világ elől úgy, hogy sose találjanak
rám, ám az én sebezhető pontom a családom volt. Tőlük ezt nem várhattam
el, már nem voltam egyedül, értük is felelősséggel tartoztam.
– Nem értem, hogy jött ez most – dőltem hátra a székemben.
– Féltelek, Tony. Egyszer te is felkerülsz majd valaki listájára.
Hát éppen ez az! Addig vagyunk biztonságban, amíg nyugton ülök a
seggemen.
Belenéztem az aggodalmas tekintetébe, és láttam benne a rettegést.
– Ne aggódj! Csalánba nem üt a mennykő – nyomtam egy puszit a
kézfejére.
– Apaaa! – szaladt éppen ekkor a konyhába könnyes szemmel a lányom,
Julie. – Johnny nem adja vissza a babámat.
– Hagyjátok békén apátokat – ugrott talpra Susanne. – Hányszor
mondtam már, hogy légy türelmesebb az öcséddel – tűnt el a
gyerekszobában.
Mosolyogva néztem a duzzogó lányomat, intettem neki, és mikor
közelebb lépett, beültettem az ölembe.
– Na, mi a baj? – csipkedtem meg az arcocskáját. Nem válaszolt, csak az
ölelésembe vackolta magát. Egy percre elmerengtem rajta, mi lesz, ha
egyszer megkérdezi: Apa, te mivel is foglalkozol? Mélyet sóhajtottam, és
nyomtam a homlokára egy puszit, aztán megtámasztottam az állam a feje
búbján. Végül is nem voltam az előbb teljesen őszinte. A bérgyilkosok is
értenek valamihez: a gyilkoláshoz. De mégis milyen ember vállal ilyet
önként? Hosszú ideig latolgattam a választ saját magamnak, majd
megvontam a vállam. Erre a kérdésre majd később keresem meg a választ.
Ám azt el kellett ismernem, lelkiismeret-furdalás nélkül kioltani valaki
életét korántsem olyan egyszerű, mint azt a környezetem számára mutattam.
A célszemélyek, akiket kivégeztem, nem ártottak nekem soha. Még csak
nem is ismertek. Abba viszont már jó ideje nem gondoltam bele, hogy
akinek kioltottam az életét, lehetett családja, felesége, gyerekei. Igyekeztem
a lehető leggyorsabb és legfájdalommentesebb munkát végezni, hacsak nem
kaptam ezzel ellentétes utasítást, és ezzel csitítottam az időnként háborgó
lelkem. De végül nyugodtan aludtam el éjszakánként, mert tudtam, ha én
nem teszem meg, megteszi valaki más, valaki, aki nálam sokkal
kegyetlenebb.
Keserű mosollyal néztem a lányom szemébe.
– Gyere, egyél valamit! Anya mindjárt jön! – tettem le a mellettem lévő
székre. Szőke haja belelógott a müzlistálba, ezért kisimítottam az arcából.
– Elviszem őket anyámékhoz – jelent meg újra Susanne a karjában
Johnnyval – El kell intéznem pár dolgot.
– Nekem is van egy kis elintéznivalóm – szívtam be a levegőt.
Reméltem, hogy a múltkori akció nem egy leszámolás-sorozat kezdete volt,
és nem azért keres Ramírez, mert el kell végeznem a következő munkát.
– Későn jössz? – nézett rám aggodalmas tekintettel.
– Nem. Vacsorára itthon vagyok – válaszoltam magabiztosan, pedig
magam sem tudtam, mi vár rám.
Beültem az autómba, és Ramírezhez hajtottam. Az esti üzenetéből elég
egyértelműen kiderült számomra, hogy valami gáz van. Amikor odaértem a
házához, feltűnt egy fehér furgon, ami a bejárattól nem messze parkolt.
Kezdtem kapiskálni a problémáját. Rászálltak a zsaruk. Valaki felnyomta őt.
Patkány van a fedélzeten. A kapuhoz értem, ahol becsengettem, és azonnal
kinyitották nekem. Behajtottam a hosszú felhajtón egészen a házig. Ramírez
már ott toporgott kertészfelszerelésben. Amikor megláttam őt,
meglepetésemben megtorpantam a ház felé vezető ösvényen.
– Barátom, de örülök, hogy benéztél hozzám! – lelkesedett, amikor
meglátott. – Már nagyon vártalak! Nagyon szép időnk van, nemde?
Tökéletes egy tavaszi kertészkedéshez – intett az utca irányába. Azonnal
tudtam, hogy a furgonra akar célozni, ami nekem is szemet szúrt. Ramírez a
fülét vakargatta, amivel jelezni kívánta, hogy lehallgatnak minket.
Határozottan biccentettem, hogy vettem a lapot, hogy rébuszokban fogunk
kommunikálni.
– A kertészkedés az egyik legnyugtatóbb, legkellemesebb időtöltés még
öregkoromban is, ami által nemcsak sokat tanulhatok, de még fitten is tart.
Imádom, hogy a kedvenc receptjeim hozzávalóit is megtermelhetem a saját
kertemben. Azonban, mint sok hobbinak, ennek is megvannak a maga
kihívásai, még a leggondosabban ápolt kertekbe is beférkőzhetnek időnként
különféle kártevők, amelyek megkeseríthetik a kertészek életét.
Pontosan tudtam, hogy habár Ramírez valóban nagy rajongója volt
ennek az időtöltésnek, most mégsem arról a kertről beszélt, amelyben
sétálgattunk. Utalni akart rá, hogy a maffia hálózatán belül gondok vannak.
– Pontosan miféle ártalmas lényekkel állunk szemben? – néztem mélyen
a szemébe.
– Nyomorult kis pajzstetűvel, amely jelenleg a szobanövényeimre jelent
veszélyt, de félek, megfelelő körülmények között elszaporodik és a
szabadban is fellelhető lesz.
Bólintottam, hogy megértettem a problémáját. Olyasvalakiről van szó,
aki elsősorban a vezetőség tagjaira jelent veszélyt.
– Rühellem ezt a kis kártevőt, mert mint sok másik a listán – utalt egy
másik megbízásomra, ami még folyamatban volt –, a nagy gonddal ápolt
növénykéim nedveivel táplálkozik, ráadásul mézharmatot hagy maga után,
ami előrevetíti a növénybetegségek további terjedését. Te vagy a szakértő,
barátom, mondd meg, hogyan szabadulhatnék meg tőle?
Elég egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy iktassam ki a
célszemélyt.
– Alaposabban is tanulmányozom a probléma forrását, mielőtt bármit
mondanék – kukkantottam bele a dossziéba, amit átnyújtott.
– Tudod, Tony, ez igazán elkeserítő. Amikor elkezdtem dolgozni ezen a
kerten, még csak egy aprócska, üres kis terület volt – célzott a saját
territóriumára. – Mára azonban egy gazdag, virágzó oázis. Tele van élettel,
jó ránézni, erre beférkőznek ide ilyen alantas kis lények, hogy elcsúfítsák.
Ezt nem hagyhatom. Túl sok energia és munka van benne, azonnali,
hatékony megoldásra van szükségem.
– És a kerted melyik részén bukkant fel?
– Ez a kis nyomorult a meleg, száraz helyet kedveli, ezért fordulhatott
elő házon belül. Alapos vizsgálat után kiderült, hogy különösen a levelek
alján és száránál tevékenykedik, árulkodott az apró, barna, ovális folt,
amelyet hagyott maga után. Ám félek tőle, ha nem lépek sürgősen, nem
úszom meg ennyivel. A hím egyedek ugyanis apró repülő rovarok, ezáltal
más területeken is könnyen elszaporodnak. Ám ez most kapóra is jön, hisz
testközelbe került, így talán gyorsabban megszabadulhatok tőle – sóhajtott
fel gondterhelten, és elém csúsztatott egy dossziét, amelyben benne volt a
célpontomra vonatkozó minden lényeges információ, és egy fénykép.
Megértettem, hogy a célpontom, habár főleg délen tevékenykedik,
jelenleg a városban tartózkodik.
– Tudod, barátom, attól tartok, nehogy késő legyen. Nagyon nem örülnék
neki, ha megint teljesen le kellene dózerolnom az egész kertet, hogy
kiirtsam a kártevőt. Mintha nem lett volna elég bajunk a gyomokkal,
azoktól sem tudunk végleg megszabadulni, mert akármilyen kiélezett
figyelemmel kísérem is nyomon a kertemben élő ökoszisztémát, nem
zárhatom le hermetikusan az egész területet. Mindig fúj erre a szél egy-két
olyan magot, ami aztán virágot hajt, és elszaporodik. Időnként teljes
átvizsgálásnak vetem alá a területet, és kigyomlálom az utolsó gazt is, ám
van, amelyik meglepő módon olyan mélyen gyökerezik, hogy képtelen
vagyok tőle megszabadulni.
Tudtam, hogy a Mendez-féle problémáról beszél, és azokról a
katonákról, akiknek az utódaival is számolnunk kell.
– Néha nem az ásó vagy a kapa a leghatékonyabb fegyver – méláztam el.
– Olykor elkerülhetetlen a teljes gyomirtózás – állapítottam meg.
– Igen, de vannak helyzetek, amikor már annyit nyirbáltad a
növénykéidet, hogy félő, elvesznek az új hajtások. Nem lesznek képesek a
fejlődésre. Emellett pont most várok vendégeket, akik árgus szemmel
bámulják a csodát, amit létrehoztam – célzott a kapu előtt kémkedő
zsarukra. Tehát nem lehetek hangos és feltűnő.
– Akkor egyszerűen csak metsszem le a megszállt részeket, a maradék
helyekről pedig dörzsöljem le őket egy puha ecsettel és némi szappanos
vízzel? – vontam fel a szemöldököm. Kíváncsi voltam, mi a célja a
kivégzésnek. Szimplán a kiiktatás, vagy az elrettentés is fontos szerepet
játszik?
– Most olyan módszert válassz, amelynek a segítségével a lehető
legkisebb vegyszermennyiséggel, a legkisebb vesztességgel, és ezáltal a
legkisebb környezeti terheléssel végezhetjük az irtást. Jó lenne ezt az adott
területen megoldani.
Ramírez gyors és hatékony módszert akart, de egyértelműen a tudtomra
adta, hogy nem kell, hogy nagyot szóljon. Éppen elég stressz volt a
„kertjében” a Mendez-féle balhé. Ezt szépen, csendben, de gyorsan akarta
elintézni. Mivel a célszemély nem tartózkodott sokáig Los Angelesben, és
az útja során a kiemelt védelme miatt rizikós lett volna levadásznom, egy
olyan módszerhez kellett folyamodnom, amit csak ritkán vetettem be.
A napom további részét a matek és a fizika kötötte le. Aki azt hiszi, hogy
a bérgyilkosnak könnyű dolga van, téved. Még egy ravasz meghúzása sem
történhet alapos tervezés nélkül. Többször fel kell mérnem a terepet.
Szélirány, szélerősség, nem mindegy, mennyire téríti el a golyót. Egy
épphogy érzékelhető szellő esetén is akár kilencven centit hord félre a
fegyver. A levegő hőmérséklete, ha csak öt fokkal emelkedik, húsz centit
emel rajta, és mindig benne van a pakliban az is, hogy csak egyszázalékos
hibát vétek a távolságmérésben, és máris harmincnyolc centivel lejjebb
kerül a becsapódási pont. De ha éppen nem egy épület tetejéről osztottam az
áldást, akkor sem lehettem óvatlan. Elég veszélyes szakma volt az enyém.
Mindig benne van a kockázat, hogy lebukom, vagy valami malőr folytán
éppen én halok meg. Mégsem remegett soha a kezem vagy izzadt a
tenyerem. Nem voltam ideges. Tettem, amit tennem kellett. Hidegvérrel
mérlegeltem a képességeimet és a sikerességem esélyeit.
Felmentem az újabb célszemély helyi kirendeltségű irodájával szemközti
épület tetejére, és munkához láttam. Ez volt az egyetlen hely, ahol rést
tudtam ütni a pajzsán. Kinyitottam a táskám, és elkezdtem összeszerelni a
fegyverem. Nagy gonddal illesztettem minden alkatrészt a helyére.
Vallottam, hogy a fegyverzet terén egyértelműen a pontosságon van a
hangsúly. Az elavultnak tűnő forgó-toló zárás fegyverek voltak a
legpontosabbak, ezért én is ilyet használtam. Olyan volt nekem ez a puska,
mint a zenésznek a hangszere. Mindig kitisztult az elmém, ha
ráhangolódtam. A gyári adatok szerint legfeljebb ezerötszáz méterről lehet
hatásosan alkalmazni, de én képes voltam akár kétezer méterről is eltalálni a
prédám.
Elhelyezkedtem, a puskám célkeresztjébe fogtam a célpontom, majd
koncentráltam. Vettem egy mély levegőt, és meghúztam a ravaszt. Még a
célkeresztben láttam, ahogy egy pillanattal később az áldozatom a földre
bukik.
Kész! Probléma megoldva. Ennyi egy emberélet.
Gyorsan szétkaptam a felszerelésem, visszapakoltam a tokjába, és máris
olajra léptem az előre gondosan megtervezett menekülési útvonalamon.
Az elvégzett munka után hazamentem a családomhoz. El sem tudtam
képzelni kifizetődőbb állást. Pár óra alatt százezrekkel lettem gazdagabb.
Miért is csináltam volna mást! Susanne-nak elment az esze. Ráérek még
nyugdíjba vonulni.
Az este a szokásos meghitt hangulatban telt. A gyerekek hamar
elaludtak, én pedig kihasználtam az alkalmat, és megkörnyékeztem a
feleségem. A mosogatógépet pakolta be éppen. Hátulról közelítettem, majd
átkaroltam őt. Felegyenesedett, szembefordult velem és a nyakamba fonta a
kezét. Egy hosszú, lágy csókkal kóstolgattam az ajkát.
– Szeretlek, Tony! – suttogta két csók között. – Ne haragudj a reggeliért!
Nem akartam nyomást gyakorolni rád. Én csak…
– Nem kell mentegetőznöd. Igazad van – siklott a csinos derekán egyre
lejjebb a tenyerem. Hosszan a szemembe nézett, majd nagyot sóhajtva
megszólalt.
– Aggódom. Ez egyre veszélyesebb lesz. Mindennap rettegek, vajon
hazajössz-e. Vajon látlak-e még életben – ejtette a vállamra a fejét.
– Ha velem bármi történne, nektek akkor sem kell semmiben hiányt
szenvednetek. Gondoskodtam róla.
Szigorú tekintettel leemelte magáról a kezem, és ellépett tőlem.
– És azt hiszed, hogy ez engem vigasztalna, mikor itt van Julie és
Johnny? Hogyan fogom nekik megmagyarázni, hogy mi történt az
apjukkal? És arra nem is gondolsz, hogy az én szívem is darabokra törik?
– Ez a múltkori dolog miatt van, igaz? Az a nyavalyás golyó csak súrolt.
Baleset volt – mentegetőztem.
– Másként is történhetett volna – rázta a fejét.
– Sajnálom, Susie! Nem gondoltam, hogy téged ez ennyire megviselt.
– Megviselt? – emelte fel a hangját. – Te nem tudod, mit éltem át a
kórházba menet. Azt hittem, hogy elveszítelek – temette a tenyerébe az
arcát. Közelebb léptem hozzá. Leemeltem a kezét a szeme elől.
– De itt vagyok! Itt vagyunk egymásnak – fogtam közre az arcát, és
finoman csókolgattam az ajkát.
 Amíg az ő rettegése az volt, hogy elveszít, az enyém, hogy egyszer sátort
bont, és elhagy. Minden nő egy tisztességes, megbízható, odaadó és szerető
férjre vágyik, ugyanakkor pedig szeretné, ha az illető egy izgalmas,
szenvedélyes macsó is lenne egyben. A kettő ritkán jár párban, ezért a nők
vagy idegbeteggé válnak a megzabolázhatatlan rosszfiú miatt, vagy
unatkoznak a kiszámítható partnerük mellett. Elismerem, van azért átmenet
a rosszfiú és a bérgyilkos között, de nekem ez a meló jutott, Susanne-nal
pedig egyszerűen egymásba szerettünk, ilyenkor hiába mond ellent a józan
ész.
Köztünk még ennyi év után is megvolt a kémia, a kölcsönös igény arra,
hogy lenyűgözzük egymást. Emellett a fölfokozott izgalomból sem volt
hiány.
Másnap reggel, Susanne a viharos éjszakánkat követően feltűnően jó
hangulatban ébredt.
– Elviszem a gyerekeket, beugrunk Mayhez – közölte, mialatt Johnnyt
öltöztette. Újabb barátnős program.
– Miért nem hagyod őket itthon? Ellesznek velem. Te csak érezd jól
magad.
– Nem lehet. Megígértem Maynek, hogy velem jönnek. Ő is hozza a
gyerekeit. Legalább lesz társaságuk.
– És mikor jöttök haza? – érdeklődtem.
– Ebédre itthon vagyunk – húzódott közelebb, és nyomott egy csókot a
számra. – Julie! Gyere, indulunk – kiáltotta el magát. A lányom előkullogott
a gyerekszobából, és megállt a bejárati ajtóban. – Istenem, Julie! Hol a
cipőd? – mérgelődött az anyja.
– Majd én segítek – hajoltam le a lányomhoz, és rásegítettem a lábára. –
Apa kis hercegnője – nyomtam egy puszit az arcocskájára, mire rafináltan
elvigyorodott.
– Majd jövünk – indult a kijárat felé Susie, majd megtorpant és
visszafordult. – Tony! Ha tenni akarsz ma valamit értem, akkor, kérlek, vidd
el az autóm a szervizbe. Valami folyadék csöpög belőle.
– Rendben! – léptem a pulthoz. – Addig is használd az enyémet –
cseréltünk slusszkulcsot. – Mire hazaérsz, jobb lesz, mint új korában –
kacsintottam felé.
– Köszönöm – nyomott egy csókot az ajkamra. – Ma ne rosszalkodj!
Légy jófiú – incselkedett velem.
– Nem ígérek semmit – kísértem ki őket az autóig. Segítettem beültetni a
gyerekeket, majd visszasétáltam a bejárati ajtóhoz.
Susanne még telefonált egyet a barátnőjének, mielőtt elindultak. Miután
ő is beült az autóba, bájos mosollyal az arcán felém intett, majd indított. A
következő pillanatban hatalmas robbanással az egész autó a levegőbe repült.
Egy pillanatra elvakított a robbanás lángja, aztán az eszemet vesztve
szaladtam a lángoló autó felé, végig a feleségem nevét ordítva. Mire
odaértem, már a szomszédok is kirohantak a házaikból a detonáció
hangjára.
– Susanne! Édes istenem! Ne! – próbáltam közelebb férkőzni a
tűzgolyóvá változott autóhoz. – Susanne! – üvöltöttem teli torokból.
Az ő autójához szaladtam, kikaptam belőle a poroltót, és felvettem a
harcot a hatalmas lángokkal. Hamarosan a tűzoltók is megérkeztek, és
munkához láttak, de addigra bennem már tudatosodott, hogy minden hiába.
Sokkoltan álltam, és csak néztem, ahogy a fekete füst elnyel mindent.
Mindent, ami a világot jelentette nekem. Képtelen voltam felfogni, ami
történt. Levegőért kapkodtam, majd a következő pillanatban újra a még
parázstól izzó roncs felé rohantam, mire többen is rám vetették magukat.
Nem láttam és nem hallottam már semmit, csak a fülemben száguldó vér
dübörgését. Vergődtem, kínomban zokogtam, a gyermekeim nevét
vonyítottam. Nem emlékszem pontosan, mi történt azután, de még rémlik,
ahogy egy alak megállt felettem, felhúzta az ingem ujját, belém döfött egy
injekciós tűt, aztán sötétségbe borult minden.
…a legnagyobb borzalom. Az elképzelhetetlen megtörtént! A gyönyörű,
drága családom halott. Az életem kettétört, az álmaink szertefoszlottak.
Elveszett minden. Mi lesz velem ezután? Nincs értelme az életemnek.
Kiszakadt belőlem egy jókora darab. Nem volt gyógyír a fájdalmamra.
Pótolhatatlan veszteség ért. Ennél többet nem is veszíthettem volna.
Minden dolog értelmét vesztette, nem tudtam koncentrálni, sem
logikusan gondolkodni, és az sem segített, hogy teletömtek nyugtatokkal,
így csak homályos emlékeim maradtak az elkövetkező napokról. Csak azon
kattogtam, ami történt. A robbanás, majd a felcsapódó lángok. Vajon
éreztek bármit is? Féltek? Vagy idejük sem volt rá? Éreztek fájdalmat, vagy
azonnal belehaltak? Vajon tehettem volna értük valamit? Úgy éreztem
magam, mintha apró szilánkokra tört volna a szívem a mellkasomban. Az a
kis része, ami egészben maradt, úgy dübörgött a bordáimon, hogy majd
belepusztultam a fájdalomba. Képtelen voltam bármit is csinálni, teljesen
megsemmisültem.
 Az élet igazságtalan és kegyetlen! Vagy éppen azt kaptam, amit
érdemeltem? Felfoghatatlan volt az egész. A világ természetes rendjével
ellenkezett, hogy egy szülő elveszítse a gyermekeit, velem mégis
megtörtént.
A haláluk után néhány nappal teljes letargiában ücsörögtem a lakásunk
kanapéján, amikor megjelent nálam Ramírez és néhány embere. Felnéztem
rájuk, de nem bírtam megszólalni a fojtogató gombóctól a torkomban.
– Őszinte részvétem, fiam – érintette meg a vállam az öreg. Ahhoz sem
volt erőm, hogy megköszönjem. Hosszú hallgatás következett. – Azt
hallottam, nem szenvedtek. Azonnal meghaltak – törte meg a csendet
Ramírez. Talán vigasznak szánta, de azonnal elöntötte az agyam az
adrenalin.
– Azt hiszed, ez nekem számít? – ordítottam el magam, – Meghaltak!
Vége! Soha többé nem láthatom őket! Számomra mindennek vége –
temettem az arcom a tenyerembe.
Olyan sok mindent kézben tarthattam, de a múlton én sem
változtathattam. Rá kellett döbbennem, hogy egyetlen másodperc
megváltoztatta a jelenem és elvette tőlem a jövőm.
– Nem tehetek úgy, mintha az utcán egy busz ütötte volna el őket, ami
felett elvesztette a sofőr az uralmát. Ezek ölni akartak! Engem akartak. Én
voltam a célpont – ugrottam fel. – Miattam haltak meg. Kiderítem, ki tette,
de ezért nagyon drágán megfizet – préseltem a fogaim közt. Fortyogott
bennem a düh.
– Tudjuk, ki tette, de a megtorlással egyelőre várnod kell! – nézett rám
szigorúan Ramírez.
– Ki volt az? És mi az, hogy várni? – léptem felé, de a testőrei már
mozdultak.
– A történtek után felkerestek, és megállapodtunk. Tudták, hogy nagy
hibát követtek el – közölte színtelen hangon.
– Hibát? Te ezt hibának nevezed? – csattantam fel. – Megölték a
feleségem és a gyerekeim! – üvöltöztem.
– Azt üzenik, hogy nagyon sajnálják, nem ez volt a terv.
Nem akartam hinni a fülemnek.
– Tisztában vagyok vele, hogy engem akartak eltenni láb alól, de ez nem
változtat a tényen, hogy nagyon, nagyon csúnyán elcseszték, és
meglakolnak azért, amit tettek.
– Nem! Nem fognak! – jelentette ki határozottan Ramírez. – Megtiltom
neked! Hallod?
– Ezt nem kérheted tőlem! – ziháltam az égető, mardosó fájdalomtól. –
Te sem cselekednél máshogy!
– Dehogynem! Nekem ezért nem volt családom soha. Pontosan tudtad,
hogy milyen kockázattal jár, mégis bevállaltad. Ha nem engedelmeskedsz,
mész is utánuk, te leszel a következő! Amúgy is téged akartak elkapni.
Tekintsd figyelmeztetésnek, és örülj, hogy egyelőre megúsztad – fúrta a
tekintetét az enyémbe.
Már éppen válaszoltam volna, amikor közbevágott Andrew, akit
mindenki csak Ramírez jobbkezeként emlegetett.
– Most még túl friss a dolog. Hagyd, hogy megeméssze a történteket!
Nem büntetheted azért, mert gyászol! – mondta a szőke srác a főnöknek.
– Látjátok, pontosan ezért mondom én nektek mindig, hogy ebbe az
életformába nem fér bele a család, de főleg nem a szerelem. Elhomályosul
tőle a tisztánlátás, és sebezhetővé válik az ember. De hiába tépem a szám –
morgott az öreg.
Ökölbe szorított kézzel préseltem össze a szemem. Éreztem, hogy nem
tudok uralkodni a fájdalmamon, neki fogok menni. Akkor megéreztem a
vállamon Andrew kezét. Nem volt erőszakos, sőt éppen nyugalmat és
együttérzést árasztott felém. Teljesen meglepett ez a gesztus.
– Itt maradok vele, amíg megnyugszik – ajánlkozott.
– Nincs szükségem senkire! Hagyjatok engem békén! – mordultam fel.
– Nekünk még sok dolgunk van, Andrew fiam! – figyelmeztette
Ramírez.
– És most ez a legfontosabb! – húzta ki magát a fiú, én meg döbbenten
néztem, milyen bátran mond ellent a nagyfőnöknek. – Ha Tony jobban lesz,
csatlakozom hozzátok.
Ramírez szeme összeszűkült, Andrew tekintetébe fúrta az övét, ám ő
nem hunyászkodott meg.
– Rendben – adta meg magát Ramírez egy rövid szünet után. Vetett még
egy pillantást rám, majd elindult az ajtó felé.
Miután kettesben maradtam ezzel az idegesítő alakkal, egy ideig
szándékosan nem néztem rá. Kerültem a pillantását, de éreztem, hogy ő
engem bámul. Szinte láttam a gondolatait: szegény, szerencsétlen flótás!
Aztán nem bírtam tovább, rámeredtem várakozón, hogy mégis mi a
frászt akar tőlem. Nem szólalt meg, és végül valahogy nekem sem jöttek a
számra a szavak. Azon kaptam magam, hogy perceken át némán nézzük
egymást. Éreztem, hogy le akar nyugtatni, de én nem akartam lenyugodni,
én bosszúra szomjaztam.
Felpattantam, üvöltözni, törni-zúzni kezdtem a szobában. A falba vertem
az öklöm, majd lecsúsztam a padlóra. Andrew egyetlen szó nélkül nézte
végig a kirohanásomat, aztán leült egy fotelbe, és ott várta, ahogy a mélyről
jövő, fájdalmas zokogás csökkenteni kezdi bennem a hatalmas érzelmi
nyomást.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire kissé megnyugodtam. Olyan
volt az egész, mintha egy filmet néztem volna. Egy drámai előadást. Csak
ültem a földön, és meredten bámultam magam elé. Erőtlen voltam, és
kiüresedett.
– Okosan kell csinálnunk ezt a bosszú dolgot, nehogy az öreg rájöjjön –
szólalt meg ő elsőként.
Felkaptam a fejem.
– Egyáltalán nem érdekel, mi lesz velem. Nincs már értelme az
életemnek – horkantam fel.
– De engem érdekel! – nézett egyenesen a szemembe. – Vállalnod kell a
fájdalmat, a haragot, mert csak így gyógyulhatsz meg! Nem szabad
tekintettel lenned senkire! Még Ramírezre sem. Úgy kell gyászolnod, ahogy
arra neked szükséged van.
– Mit foglalkozol te velem? – förmedtem rá.
– Elképzelni sem tudom, mit élhetsz át – rándult meg az arcizma az
együttérzéstől. Ő volt az első ember, akit valóban érdekelt, mit élek át.
– Az előbb azt mondtad: okosan kell csinálnunk ezt a bosszú dolgot.
Miért segítenél nekem? Nem is ismerted őket.
– De téged ismerlek.
– Nem vagyunk barátok, és nem is leszünk. Miért kockáztatnál miattam?
– Mert te is megtennéd értem.
Hangos, keserű kacagásban törtem ki.
– Egy frászt! Ha borsosan megfizeted, esetleg – fújtam magam elé.
Felállt, elém sétált, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
– Mi a fészkes fenét akarsz tőlem? – szűkült össze a tekintetem.
– Semmit. Az égvilágon semmit – vonta meg a vállát.
Megragadtam a kezét, ő pedig felhúzott. Már éppen elengedte volna a
kezem, de én még fogtam az övét. Ezzel arra ösztönöztem, hogy egyenesen
a szemembe nézzen.
– És van ötleted is, hogyan csináljuk, Andrew? – kérdeztem.
 – Ebben te vagy a profi, Tony, de én szívesen falazok neked. Csak
szépen kérlek, ne ész nélkül csináld! Ne nyírasd ki magad!
– Két ember szerepel a listámon. Aki a bombát az autómba tette, és aki
erre parancsot adott – tájékoztattam.
– Balesetnek kell álcáznunk – állapodtunk meg.
Eleinte bizalmatlan voltam ezzel az Andrew fiúval, hiszen mégiscsak
Ramírez embere volt, de aztán valahogy úgy alakult, hogy ez hamar
átfordult. Nem tudom, hogy történhetett, de azt éreztem, hogy ő az én
oldalamon áll, és sokkal több van benne, mint hogy csak Ramírez
pincsikutyája legyen.
Rengeteg minden történt ezután. De a legnehezebb pillanat még
hátravolt. A temetés. Képtelen voltam ép elmével végigcsinálni.
Letaglózott, gúzsba kötött a veszteség fájdalma. Nem akartam elhinni, hogy
ez velem történik. Harag. Elképesztő dühroham. Az adrenalin
végigszáguldott rajtam, majd szétrobbantam. Minden reggel, amikor
kinyitottam a szemem, azt reméltem, beszaladnak a gyerekek a szobába,
mint minden reggel. Nem csoda, hogy nem tudtam tartani az Andrew-nak
tett ígéretem, és ámokfutásba kezdtem. Tettem róla, hogy a hullaházban
végezze a két alávaló, aki elragadta tőlem a családom. Mindennek neveztem
volna a cselekedetem, csak észszerűnek és megfontoltnak nem. A hajszám
legborzasztóbb része az volt, amikor az áldozatom észvesztve próbált
előlem menekülni, de már nem volt hová. Számomra pedig csak egyvalami
számított, hogy az utolsó pillanatai legalább olyan fájdalmasak legyenek,
mint amilyen nekem volt végignézni a családom halálát. Életemben először
nem pénzért öltem, hanem belső indíttatásból. És életemben először
akartam, hogy hosszú és fájdalmas halála legyen valakinek.
Hogy élveztem-e? Nem! Egyáltalán nem, pedig bármit megtettem volna,
bárkit kinyírtam volna, ha azzal csillapodik a bosszúszomjam, de nem jött a
várva várt megnyugvás vagy megkönnyebbülés. Addig a pillanatig legalább
ott volt nekem a bosszú, amibe kapaszkodhattam, de mire befejeztem az
öldöklést, már nem maradt semmim.
Ramírez többedmagával hamarosan megjelent a házam küszöbén. Meg
sem próbáltam tagadni, hogy közöm volt a kivégzésekhez.
– Sajnálom, Anthony! Amit megmondtam, ahhoz tartom magam.
Nem sokkal később én is a halál kapujában találtam magam, egy
pisztollyal a tarkómon. Lehunyt szemmel lélegeztem mélyeket, és alig
vártam, hogy vége legyen ennek a rémálomnak. Arra számítottam, hogy
hamarosan elmúlik a fájdalom. Megbékélve önmagammal, reméltem, hogy
Ramírez embere meghúzza végre a ravaszt, és én újra láthatom a
gyerekeimet.
Ennek így kellett volna véget érnie, de Andrew másként döntött a
sorsom felett.
– Nem teheted ezt, Ramírez! – lépett közbe. – Az egyik leghűségesebb
embered – emelte fel a védelmemben a hangját.
– Csak volt, amíg el nem árult azzal, hogy megszegte a parancsom –
intett az emberének, hogy fejezze be, amit elkezdett.
– Mindig azt tanítottad nekem, hogy csak azok követhetnek el hibát, akik
értelemmel bírnak, és csak azok követhetnek el bűnt, akik értik a bűn
fogalmát.
– Mit akarsz ezzel mondani? – szűkült össze az öreg szeme, bennem
pedig eluralkodott a félelem, hogy sikerül őt ledumálni a tervéről, hogy
halálbüntetéssel sújtson.
– Ne avatkozz ebbe bele! – förmedtem rá a fiúra.
– A maffia nemcsak bűnözői struktúra, hanem egy lenyűgöző csapatjáték
is – folytatta a kortesbeszédet Andrew. – Tony értékes csapattag. Nem
iktathatod ki csak úgy! – lépett mellém.
– Dehogynem! – erősködött az öreg.
– Álszent vagy! – ment neki a főnökének dühösen. – Mind ezt tettük
volna a helyében.
Andrew hangja meglehetősen határozott volt.
– Nem hunyhatok szemet – zárta le a vitát Ramírez, és megindult az ajtó
felé.
– Őt akarom! – ordított fel hirtelen Andrew. Az öreg megtorpant, majd
lassan felénk fordult. Én meg semmit nem értettem az egészből, és csak arra
vágytam, hogy végre megszabaduljak ebből a földi pokolból.
– Ne hibbanj meg, édes fiam! – kerekedett ki az öreg szeme.
– Te mondtad, hogy én választhatom meg az első számú emberem.
Hosszas tanakodás után sikerült döntenem: őt akarom – húzta ki magát.
– Ne kelljen benned csalódnom, Andrew! – ingatta hitetlenkedve a fejét
Ramírez.
– Alaposan megfontoltam. Úgy őszintén – lépett az öreg felé –, ha nem
hal meg a családja, és nem szegi meg a parancsod, akkor is elleneznéd a
dolgot?
– Bízom az ítélőképességedben, Andrew! Ő mostantól a te felelősséged!
Te kezeskedsz érte. Csak nehogy megbánd! És én nehogy megbánjam! –
figyelmeztette Ramírez a fiút, aztán éreztem, ahogy a hideg fémcsövet
elemelik a tarkómról.
– Ne! Nem teheted ezt! – fordultam a főnök felé. – Ramírez, kérlek!
Hibáztam! Megérdemlem a büntetésem.
Az öreg rám szegezte a tekintetét, majd így szólt:
– Az élet olykor maga a büntetés. A megtorlás helye. A halál lett volna a
menedéked, de még nem jött el a te időd.
Kétségbeesetten néztem, ahogy távozik az embereivel. Mérgemben neki
akartam esni Andrew-nak, de akkor az ő emberei fogtak le. Ez a mocsok
azért jött, hogy elvegye tőlem még a halvány reményt is, amivel hitegettem
magam: én döntök róla, mikor szállok ki. Kegyetlenül a képembe tolta a
valóságot: Andrew Dark tulajdona vagyok, és azt tehet velem, amit csak
akar.
– Soha nem leszek a láncra vert ölebed! – ordítottam a képébe.
– Nem is ezt várom el tőled! Ha ölebet akarnék, kutyát tartanék – lépett
olyan közel, hogy ki kellett húznom magam. – Nem mondhatsz le ilyen
hamar az életedről! A családod sem ezt akarná – dorgált meg.
– A családom halott, és én nem tudom elviselni a hiányukat – gördült le
egy könnycsepp az arcomon.
Meg akartam halni. Számomra az élet már túlságosan fájdalmas volt és
félelmetes.
– A halál túl végleges megoldás lenne – nézett rám a kék szemével. –
Időre van szükséged. Muszáj gyászolnod, megélned a fájdalmat, különben
megrekedsz a bánatban. Ne fojtsd el az érzést, ne próbálj önuralmat
tanúsítani! Tombolj, ha tombolnod kell!
– Ha arra számítasz, hogy ez hamarosan lecseng, felvilágosítalak, az én
gyászom soha nem fog véget érni – ráztam a fejem.
Elvesztettem az életem. Már nem volt miért maradnom. Már nem
éreztem az étel ízét, amit a számba vettem. A víz sem oltotta a szomjamat.
A családom számára én voltam a szikla, amire támaszkodhatott, akinél
menedéket lelhetett, de utólag úgy tűnt, számomra voltak ők a támasz, és a
halálukkal elvesztettem a talajt a lábam alól. Nem leltem vigaszt sehol.
Los Angeles lett az új otthonom. Ez a dél-kaliforniai hatalmas
metropolisz, ami a világ szórakoztatóiparának egyik legfontosabb fellegvára
volt. A legtöbb filmet, tévéműsort és zenét, amit az emberek faltak és
hallgattak, az angyalok városában készítették. Akármerre néztem, pálmafák,
színpompás azáleák és leanderek, napsütötte strandok, azúrkék tenger és
számos más szórakoztató látnivaló jött velem szembe. Méltán nevezték a
szörfösök paradicsomának. Andrew tréfálkozott is velem, amikor első
alkalommal felkísért a hajójára, hogy az itteni klímát akár az orvos is
felírhatta volna receptre, és milyen szerencsés is vagyok, mert még a
fűtésszámla miatt sem kell aggódnom. Csak nehezen esett le neki, mennyire
nem bírom az erőltetett humorát. Bár tagadhatatlan tény, hogy a sötét
üregemből gyakran csak a verőfény csalogatott elő. Tetszett a gondolat,
hogy télen is uralkodni fog a napsütés és kellemes meleg lesz. Az év nagy
részében itt nem kellett az esernyő miatt feszengeni, hacsak nem napellenző
funkciót látott el.
Sokan másra sem vágytak, csak hogy eljussanak ide, és ahogy
naphosszat elnéztem, nem is csodáltam, hiszen Los Angeles méltán volt
híres város, ami egy életre szóló élményt biztosított. Hollywood, Universal
Studios, Beverly Hills, Disneyland, Venice Beach… részemről leszarom. Ha
ez a kis nyikhaj azt hiszi, hogy a levegőváltozás majd segít, hát téved.
Látványosan tovább szenvedtem a fájdalomtól, Andrew döntése alapján
mégis együtt kellett mindezzel élnem nap mint nap. Az életem
végérvényesen megváltozott, és hiába vágyakoztam a múltba. A jövőmet a
jelenben kellett újraépítenem. Andrew úgy gondolta, nem tesz nekem jót, ha
a megszokott közegemben sajnálom magam, így a holmijaimat átvitette a
jachtjára. Egy hajó lett az új otthonom. Mindent elintézett, felszámolta a
házat, és gondoskodott a feleségem és a gyerekeim cuccairól is. Mindent
elkövetett, hogy megkönnyítse nekem a talpra állást, ám én makacsul a
kanapénak voltam szegezve itallal a kezemben. Minden egyes nap
vedeltem, hogy ne legyek jelen, és ne érezzem azt a kínt, ami gyötört.
Az egyik nap aztán úgy döntöttem, befejeztem. A nyílt tengeren
hajóztunk, amikor kiálltam a hajó orrához, és fegyvert szegeztem a
halántékomhoz. Lehunytam a szemem, és már készen álltam rá, hogy
meghúzzam a ravaszt, amikor Andrew hangja ütötte meg a fülem.
– Az isten szerelmére! Vagy csináld, vagy ne, de már lassan leégek itt a
napon. Már órák óta itt toporgunk. Félek, hogy napszúrást kapunk. – A
hangja cseppet sem volt zaklatott.
Döbbenten pördültem felé.
– Na, mi lesz már! Csináld, ha annyira ki akarsz szállni. Végül is ez az
egyetlen út vezet kifelé – ült le halál nyugodtan.
Vadul ziháltan, mérgesen néztem rá, és azon gondolkodtam, miért irritál
ez az alak olyan nagyon. Sok megbízóm volt már, de akármilyenek is
voltak, közömbösek maradtak a számomra, de Andrew-val más volt a
helyzet. Kezdetektől idegesített a puszta jelenléte is. Akkor ahogy ott
néztük egymást, már értettem, miért. Nem illett ebbe a világba. Nem a
megszokott sémákat követte. A maffiavezérek jó része csak esztelenül
keménykedett, és akár egy hím gorilla, minél nagyobbra nőtt, annál
erősebben verte a mellkasát, ami jelzésértékű volt a fajtársai számára.
Andrew ellenben sosem állt be ezekbe a hatalmi harcokba. Csendes
megfigyelőként meghúzódott a sarokban, és csak a megfelelő pillanatban
lépett színre. Nem a kegyetlensége vagy a hátrahagyott hullák száma miatt
emlegették, sokkal inkább az éles esze adott rá okot. Emellett kitűnt az
öltözékével is. Amíg a legtöbben sötét szerelést öltöttek magukra, Dark
stílusosan fehér vagy világos ruhákban flangált.
– Megtennéd, hogy magamra hagysz? Éppen elfoglalt vagyok –
szorítottam a stukkerem az állam alá.
– Ugyan már! Ezt te sem gondolod komolyan – forgatta a szemét. – Ha
ahhoz nincs erőd, hogy a sarkadra állj, ahhoz főleg nem lesz, hogy megöld
magad.
Abban a pillanatban a sértettség elöntötte az agyam. Andrew-nak pedig
pontosan ez volt a célja. Észre sem vettem, de ezzel a mondatával
kicsavarta a pisztolyt a kezemből. Már nem magamra, hanem rá
irányítottam a csövét.
– Fogd be a pofád! – ordítottam rá.
– Miért is akarsz te tulajdonképpen meghalni? – tanulmányozott.
– Te most szórakozol velem, vagy amnéziás vagy? Elvesztettem a
családom! Miattatok! A kurva maffia miatt! Gyűlöllek mindannyiótokat!
Már nincs értelme az életemnek – hörögtem.
– Ez egy igen pocsék kifogás, érvnek pedig meglehetősen gyenge, de ha
te ezt elhiszed, nyugodtan tartsd magad elé pajzsként – állt fel. – Kicsit
unalmas vagy már! Elég volt ebből a drámából! Szedd már össze magad, az
isten szerelmére. Lassan egy fél év eltelt! Elhiszem, hogy fáj, és nem is
ringatlak hiú ábrándokban, hogy ez egyszer majd elmúlik vagy hogy az idő
majd begyógyítja a sebeid, mert ez az égő érzés, amit a lelkiismereted
billogozott rád, sosem fog nyomtalanul eltűnni. Azt mondod, hogy szar?
Hát vedd tudomásul, hogy az életben minden a szarra épül, de itt az ideje
döntened, hogy trágyadombnak használod a saját kupacod és elsüppedsz
benne, vagy beülteted virágzó növényekkel – kiabálta, ami nagyon
meglepett. Kikerekedett szemmel, szaporán pislogtam, hogy ilyet is tud. –
Nekem most mennem kell – folytatta. – Amíg te itt a sebeid nyalogatod, én
megyek, és foglalkozom a Ramíreztől kapott lehetetlen küldetéssel. Azt
reméltem, hogy a segítségemre leszel, de látom, hogy előbb magadat
kellene megmentened. Félek, hogy hiába dobtam neked mentőövet, túl
mélyre süllyedtél az önsajnálat mocsarában – fordított hátat, és indult a hajó
belsejébe.
Pár percig csak ültem ott, mint egy jó nagy rakás szerencsétlenség, majd
feltápászkodtam és utánamentem. Az irodájába siettem, hogy megnézzem,
mire készül. Amikor kopogás nélkül benyitottam, úgy megriadt, hogy egy
puskával a kezében pördült felém. Azonnal visszaugrottam a fal mögé.
– Még nincs megtöltve – kiáltott ki. – Ami azt illeti, fogalmam sincs,
hogyan kellene töltényt tenni bele. Még sosem volt ilyen a kezemben –
ismertem fel a zavar jellegzetes hangját.
– Akkor tedd le szépen az asztalra! Csak akkor vagyok hajlandó kilépni
innen, ha már nincs a kezedben – kötöttem az ebet a karóhoz.
– Az asztalra tettem, és el is léptem tőle – közölte, én pedig
bekukucskáltam a szobába, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e.
– Elmondanád, mi a fenére készülsz ezzel? – vettem alaposan górcső alá
a fegyvert. – Ez egy McMillan TAC- 50-es mesterlövészpuska. Ilyet a
kanadai haderő különleges egységei használtak, de mára számos másik
országban is előszeretettel vetik be – emeltem fel, és alaposabban
megvizsgáltam. – Ebbe 12,7 milliméteres lőszer való. Igazi rombolópuska.
Tudtad, hogy három helyet is birtokol a legnagyobb távon leadott halálos
találatot elérő mesterlövészfegyverek listáján?
– Honnan is tudhatnám? Kurvára nem értek hozzá. Nekem ez csak egy
puska – vonta meg a vállát.
– Akkor mi a fenét hadonászol egy ilyennel? – dorgáltam meg.
– Megtöltenéd nekem?
– Nem! Szó sem lehet róla! – ráztam a fejem.
– Töltsd meg! – adta parancsba.
– Neked elment az eszed – siklott a pillantásom a fegyverre.
– Amióta Ramírez nyugdíjazott téged, még nem találta meg a méltó
utódod. Bérgyilkos híján mindenkinek maga kell eltakarítania a szennyet a
portáján. Nekem is azt mondta, hogy el kell végeznem a munkát. Tekintettel
a tényre, hogy én vagyok érted a felelős, kénytelen vagyok helyetted
elvégezni a feladatot – nyúlt a puskáért, de nem engedtem neki, hogy
felvegye.
Döbbenten álltam és bámultam rá, akinél jobban aligha idegesített fel
bárki is. Közelebb léptem, hogy szemrevételezzem a fegyvert, amit
alkalmazni akart a gyilkosság elkövetésénél.
Andrew kézbe vette a puskát, és a vállához emelte.
– Jézusmáriám! Te tényleg nem fogtál még ilyet a kezedben. Hogy tartod
azt a fegyvert? Fedezékbe! – üvöltöttem ki az ajtón, hogy senki ne jöjjön a
közelünkbe.
– Marha vicces! Meg sincs töltve – hadonászott vele.
– Na jó! Azonnal add azt ide! – téptem ki a kezéből. – Ehhez a
fegyverhez érteni kell.
– Menni fog, nincs szükségem a segítségedre – erősködött, és nem
engedte el.
– Várj! Tisztázzunk valamit! Te most magadat akarod kinyírni, vagy
valaki mást… esetleg mindenkit?
– Egyvalakit tuti kinyírok vele. Vagy a célpontot, vagy magamat.
– Vagy egy ártatlan harmadik felet – aggodalmaskodtam. Andrew arcán
széles mosoly jelent meg.
– Újra van humorérzéked – állapította meg.
– Túrót! Ez csak a látszat. A halálfélelem hozza ki belőlem. Neked
ugyanis kész öngyilkosság dolgozni – somolyogtam én is, és közben a
fegyverrel barátkoztam.
– Most miért sír a szád, te akartál meghalni, vagy nem? – heccelt.
– Oké! Megcsinálom. Ki a célpont? – sóhajtottam.
– Sajnálom, hogy a többiek nem látták az érdemeidet. Egy jó
mesterlövész akár egy komplett háború menetét meg tudja változtatni,
hiszen képes beszivárogni az ellenséges vonalak mögé, felderíteni,
kulcsfontosságú maffiavezetőket likvidálni – magasztalt az egekig.
– Nem kell ez a rizsa! Nem az egóm sérült. Pontosan tudom, mire
vagyok képes – néztem vele elszántan farkasszemet.
– Ezt örömmel hallom, de amit mondtam, nem hízelgésnek szántam,
elvégre én vagyok a te főnököd, nem pedig te az enyém. Valóban sokra
becsülöm a tudásod – világított rá a tényekre, de mégis olyan hangsúllyal
tette mindezt, hogy nem volt sértő.
Az elején dühös voltam, hogy Ramírez profi, elismert bérgyilkosból egy
maffiatacskó gumicsontjává fokozott le, ám akkor még nem sejthettem,
milyen nagy dolgok állnak még előttünk.
 – Andrew! – sandítottam felé. – Nekem nagy kaliberű maffiózók, köztük
Ramírez is fizetett az elvégzett munkámért, de sohasem vehettek meg. A
méltóságomból nem engedtem – szegtem fel az állam.
– Én nem is egy olyan jobbkezet kerestem, aki úgy lohol a lábam mellett,
akár egy hűséges kiskutya. Abból találtam volna eleget, elhiheted. Ez a
pozíció óriási bizalmat követel tőlem, és azt nem adom meg akárkinek.
Olyasvalakit akartam magam mellé, aki a társam lesz, a segítőm. Nem
parancsot osztok neki, hanem tanácsot kérek. Fedezi a hátam, ahogy én az
övét. Nézd, Anthony, őszinte leszek veled. Zöldfülű vagyok. Régi
műtárgyak csempészésével kezdtem. Jól is ment, de aztán ahogy az lenni
szokott, Ramírez többet várt el tőlem, és jött a kábítószer. A fegyver- és
embercsempészetben soha nem vettem részt, és nem is óhajtok. Az Mendez
asztala. Embert nem öltem, de erre már biztos rájöttél, és még nem is
ölettem meg soha senkit, mindig igyekeztem a békés megoldásra törekedni.
Ám mire feleszméltem, késő volt. Minél nagyobb hatalommal rendelkezem,
annál inkább elveszítem a kontrollt. Már nem én döntök arról, meghal-e
valaki, vagy sem. Eleinte azzal nyugtattam magam, hogy mások is léptek
már a bűn útjára, mindenki követ el hibákat, kilengéseket, csak a mértéke
változik. Ám mire elvégzem ezt a melót, nem lesz többé mentségem.
Átlépek egy határt. Ebben a kegyetlen világban mégis az a legijesztőbb,
hogy rengetegen kerülnek a hátamba, és pillanatok alatt le is döfnek, ha
óvatlan vagyok.
– És tőlem mit vársz, hogy én legyek a nem létező hátsó szemed és az
ujjad a ravaszon?
– Tudod, hogy ezt nem így értettem. De több szem valóban többet lát,
ahogy több fül is többet hall, több tapasztalat pedig nagyobb túlélési
esélyeket biztosít.
– Kicsit naiv vagy, nem gondolod? Ki az az őrült, aki vakon megbízik
egy bérgyilkosban, egy gyilkológépben? Honnan veszed, hogy nem én
leszek az, aki hátba szúr az első adandó alkalommal? – kérdeztem
elgondolkodva.
– Az a szép az egészben, hogy nem tudhatom – felelte lazán. – Csak
remélem, ha lőni kell, a te kezed nem remeg meg, és pontos leszel, még
akkor is, ha a fejem mellett egy centivel kell lepuffantani valakit. Mindig
hallgattam a megérzéseimre, és szeretném azt hinni, hogy most sem
csalnak.
– Szóval azt mondod, hogy mi jól tudnánk együttműködni? – játszottam
el a gondolattal.
– Erre csak az idő adhat választ, de megpróbálhatnánk.
Az a pillanat volt az, amikor percekig nem a feleségem és a gyerekeim
arca sejlett fel előttem. Lekötötte a gondolataimat egy lehetőség. Amit
Andrew Dark kínált, nem csupán egy munka volt. Eddig Ramírez
maffiahálózatának vérebe voltam. Ő vagy a vezetői ráböktek valakire, és én
levadásztam. Egy érzelemmentes, monoton munka volt eddig, amit elvártak
tőlem, ám Andrew előléptetéssel kecsegtetett. Amit elvárt, egy nagyobb
volumenű, komplexebb dolog volt, nem csak a gyilkolás kigondolásához
kellett az eszem.
– A mezei virág ne akarjon királyliliom lenni! – idéztem Ramírez a
kivégzéseken oly gyakran elhangzó mondatát.
– Ez teljesen más, te is tudod. Ha már a kertészkedésnél tartunk, van itt
egy gyom, amit ki kellene irtani – intett a szemével az asztalra, ahol egy
boríték hevert, benne minden bizonnyal a célpont képével és adataival.
– És honnan tudjam, hogy nem ugyanaz vár rám, csak a póráz került más
kezébe?
Nem adtam magam könnyen.
– Csak a becsületszavam a garancia, ami ebben a világban egyesek
szemében előny, másokéban viszont éppen emiatt elrettentő.
Egy pillanatig töprengtem még a dolgon, majd a puskáért nyúltam.
– Ramírez parancsa volt, hogy távolról lőjük le? – tértem a tárgyra.
– Nem, de mi mást várna el egy bérgyilkostól – vonta fel a szemöldökét
a kérdésemre. Ravasz mosoly jelent meg az arcomon. Láttam Andrew
tekintetén a meglepetést.
– Én bárhol és bármivel megölöm a célpontom. Azt sem fogja tudni,
merről jött a támadás.
Megfogtam a borítékot, kivettem belőle a fényképet, és közelebb
emeltem a szememhez. Olyan ismerős volt a fickó.
– Hisz ez az alak egy színész – ámultam el, mert eszembe jutott Susanne.
Ez a meló méltóképpen foglalja keretbe a Susanne-nal való kapcsolatomat.
– Vállalom – bólintottam.
– Nem is érdekel, mit követett el?
– Sosem kérdeztem meg – vontam vállat.
– Hát ezek után ez másképp lesz – paskolta meg a vállam.

***
Pár nappal a munkám elvégzését követően felbukkant Ramírez.
– Nagyszerű munkát végeztetek. Minden rendben ment? – kapkodta
köztünk a tekintetét.
Nem igazán tudtam erre mit mondani. A célpont halott, tehát akkor
minden rendben van, de ha azt nézzük, hogy Andrew majdnem kinyírt
minket…
– Gyerekjáték volt – kerültem ki a választ.
– Helyes – biccentett az öreg. – Nem tudom, mit csinált veled Andrew,
de a módszered, ahogy végeztél a patkánnyal, arról árulkodik, hogy új
hajtás sarjadt, ami kóstolgatni kezdte a napot.
Ramírez nem rakta össze a képet, de a módszer ugyanaz volt, mint akkor,
amikor megismertem a feleségem. Méltó búcsút szerettem volna venni a
családomtól. Tudtam jól, habár sosem fogom őket elfelejteni és a fájdalom
sem múlik el egy csapásra, reméltem, hogy idővel elviselhetővé szelídül.
Ezt követően gyakran a munkába menekültem, csak ne kelljen a
fájdalomról tudomást vennem. Andrew-nak dolgozni más volt, mint
Ramíreznek. Habár igyekeztem mindig kimértnek és érzelemmentesnek
látszani, de féltem, ha ez így folytatódik, meg fogom kedvelni őt.
 ÖT ÉVVEL KÉSŐBB

ANTHONY

Leszámolás a múlttal

„Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve

kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem
közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom
őt szabadon repülni, szállni, a maga útján – abban
a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám.
De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

(Müller Péter)

A Sunset jacht volt immár öt éve az otthonom. A reggelizőasztalnál ültem

és az első kávémat kortyolgattam. Mindig igyekeztem szertartásszerűen
kiélvezni ezt a korai, meghitt pillanatot. Tudatosan és lelkesen készültem a
kávém elfogyasztására. A kávé egyfajta lelki táplálék volt nekem, nem
csupán gondolatforrás. Ragaszkodtam ezeknek a pillanatoknak a
nyugalmához, mert kiegyensúlyozottságot csempészett a mindennapjaimba.
– Anthony, te csirkefogó, hol a pokolban vagy!? – ismertem fel magam
mögött Andrew hangját. Szándékosan nem válaszoltam, lehunyt szemmel
élveztem az aromát, ami éppen vérré készült válni bennem, amikor Andrew
újra rikkantott. – Tony! Az isten szerelmére, bújj elő! – jelent meg
mellettem.
Nem azért tudtam, hogy rám talált, mert kinyitottam a szemem, hanem
mert eltakarta a napfényt, amiben éppen fürdőztem.
– Állj arrébb, mert eltakarod előlem a napot! – mordultam fel.
– Ne hülyéskedj már! Bejött! Sikerült! Hallod? – rázta meg a vállam.
 Az arcára pillantottam, majd a kezére, ami még mindig belém
kapaszkodott.
– Öt éve folyamatos életveszélyben vagy, tudod, miért nem haltál még
meg? – kérdeztem.
– Hogy jön ez most ide? – kerekedett ki a csodálkozástól még inkább
szikrázó égszínkék szeme.
– Ennek a kis fekete folyadéknak köszönheted az életed, és annak a
negyedórának, amíg egyedül elszürcsölgetem. Ez az én apró, mindennapi
kis szeánszom. Ilyenkor találja meg a lelkem a biztos kapaszkodót, és
nyugszik meg attól a tudattól, hogy lám, az életben mégiscsak vannak
kiszámítható dolgok, és nem egy kibaszott elveszett világ átláthatatlan,
kiismerhetetlen sodrásában vagyok. Úgyhogy húzz el, amíg szépen
mondom, mert nem vállalok felelősséget azért, mi történik, ha felborul a
lelki békém.
– Hagyd a csudába! Ez most akkora hír, hogy le fogod szarni a
kávészüneted – legyintett.
– Látom, tényleg nem érted! Ki foglak nyírni, ha nem fogod be! Gyilkos
vagyok, emlékszel? – igyekeztem minél fenyegetőbben nézni rá, de ő csak
hadarta tovább a mondandóját, ám engem csak egyvalami érdekelt: a
kávém.
– A halászok az utolsó zsákig mindent behoztak – mondta figyelmen
kívül hagyva a fenyegetésem.
Azonnal rá kaptam a tekintetem.
– Komolyan mondod? Hát miért nem ezzel kezdted? – ugrottam fel a
fotelemből, és rohantam befelé.
– Hát nem ezt próbálom neked elmondani, amióta megjelentem? –
morgolódott, ahogy a nyomomba szegődött.
Az elmúlt időszakban ránk szállt a parti őrség és a vízi rendőrség. Jack
Williams ügynök, az FBI kábítószer-bűncselekmények elleni egységének
vezetője nagyon kitartóan igyekezett minket nyakon csípni. A megoldás
erre az lett volna, hogy pár hónapra felfüggesztjük a tevékenységet, amíg a
buzgómócsing meg nem győződik az „ártatlanságunkról” és le nem száll
rólunk, de nem lehetett. Ramírez eredményeket várt. Andrew nem
engedhette meg magának azt a luxust, hogy szabadságra megy, hisz a
versenyhelyzet közte és Luiz Mendez között egyre kiélezettebb lett.
Napjainkra a maffiabűnözés tevékenysége fehérgalléros irányba tolódott
el. Csúcstechnikákat használtunk, mert meg tudtuk fizetni, és ezáltal
beszőttük az egész világot. Kinőttünk a kisstílű zsarolásból,
uzsorahitelezésből. A fegyver- és drogcsempészet volt a mi fő profilunk, és
persze ne feledkezzünk meg a szerencsejátékról sem. Az is a mi asztalunk
volt. Mindenki mondjon, amit akar, de Las Vegast igenis a maffia tette a
játékosok Mekkájává. Elég sok vasat tartottuk a tűzbe, de ami az FBI-t most
a leginkább izgatta, az a drogcsempészet volt.
A szokásos módszerekkel való csempészés Williams felbukkanása miatt
magas kockázattal járt, ezért ki kellett találnunk valamit, hogy a drog a
megadott határidőben partra érjen. Andrew-nak két zseniális ötlete is
támadt, ami kezdetben vitte a pénzt, hisz nagy beruházásokra volt szükség a
kivitelezéshez, de az elmúlt hetek arról tanúskodtak, hogy megérte. Andrew
kitalálta, hogy lepaktál a halászokkal, akiknek amúgy sem ment túl jól a
sora. Amióta az állam visszaszorította a tonhalhalászatot a halak
egyedszámának drasztikus visszaesése miatt, voltak, akik lassan éhen
haltak. Bármire képesek lettek volna, hogy megetessék otthon az éhes
szájakat. Andrew felkereste a legjobbakat, és üzletet ajánlott, egy kölcsönös
segítségnyújtást. A mi szállítmányozóink elrejtik a rakományt a vízbe,
nekik pedig csak annyi a dolguk, hogy kihalásszák és partra hozzák. Busás
árat fizettünk érte, amiből hetekig jól élhettek.
Ahogy sétáltam a kabin irányába, vetettem egy pillantást a part felé.
Williamset pillantottam meg, ahogy egy korlátnak támaszkodva minket
figyel. Megtorpantam, majd odaszóltam Andrew-nak, mert szöget ütött
valami a fejemben.
– Kérdezhetek valamit? Ha nem pályázol Ramírez pozíciójára, és
tényleg nem szállsz ringbe az örökségért, akkor miért fontos nekünk, hogy
mit gondol az öreg? – pördültem vele szembe.
– Először is, mert az öreg kapzsi. Nem fogadná el kifogásnak a
lebukásveszélyt, sőt kihívásnak tekintené. Azt mondaná, növesszük ki a
tökünket, és tegyük a dolgunkat.
– Ezt én is tudom, a másik érvedre lennék kíváncsi. Ha úgy döntesz,
hogy szeretnél idővel Ramírez helyére lépni, én támogatlak, amiben csak
tudlak.
– Eszem ágában sincs! – förmedt rám. – Elment az eszed? Emlékezz az
első közös akciónkra! Milyen maffiavezér válna belőlem, ha egy embert is
képtelen vagyok lepuffantani?
– Nem olyan nehéz az! Megtanítom neked – lelkesedtem fel. –
Gyakoroljuk, mint a fegyverhasználatot, abban már nagyon ügyes vagy!
Eltalálod a céltáblát – veregettem hátba.
– Éppen ez a baj velem, Tony, eszem ágában sincs megtanulni gyilkolni.
Nem akarok sportot űzni az emberölésből. A pisztolyt is csak a kedvedért
tanultam meg használni, és itt szeretném kiemelni, hogy az utolsó
alkalommal minden lövésem tökéletes volt – játszotta meg a sértődöttet.
– Igazad van – ismertem el az érdemeit. – Remekül használod a pisztolyt
és a puskát is. Egy kicsit nyugodtabban alhatok, hogy meg tudod védeni
magad, ha kell. Ám ha csak ez tart vissza attól, hogy pályázz, én szívesen
kinyírom neked, akit kell. Lehetsz úgy a legvéresebb kezű maffiavezér,
hogy fegyvert sem veszel a kezedbe. Csak jól kell kijátszani a lapokat.
– Nem nekem való ez, Tony! – haladt tovább.
– Akkor miért versengsz Mendezzel? Miért nem hagyod őt érvényesülni?
– tettem fel a nagy kérdést, mert nem értettem. Andrew megállt, és a válla
felett szólt vissza.
– Mert Mendez egy mocskos kis féreg. Gyilkol ő eleget kettőnk helyett
is. A forró fejével és a lobbanékonyságával állandó kockázatot jelent. Úgy
gondolom, ha elég ügyes leszek, akkor Ramírez talán ad majd a szavamra.
– Ramírez egy dolgot tart szem előtt. Két fiút emelt ki. Az egyik köszöni
szépen, de nem kér belőle, a másik pedig bármit megtenne, hogy nagyfőnök
legyen. Azt fogja mondani, ha nem tartasz igényt a helyére, jogodban sem
áll megkérdőjelezni a döntését – világítottam rá a tényekre.
– Akkor mit kellene tennem? – ráncolta a homlokát.
– Ajánlani egy harmadik alternatívát – vontam meg a vállam.
– És azt hogy? Nézd, Ramírez, itt ez a fickó, egész ügyes, fifikás és még
ölni is tud – hallgatott el hirtelen. – Hacsak nem…
– Nem, nem! Felejtsd el, mielőtt eszedbe jutna! Én nagyon jól elvagyok
a jelenlegi pozíciómmal, nem török magasabb babérokra.
– Biztos vagy te ebben? Most, hogy így végiggondolom, te vagy a
tökéletes utód. Éles eszű, megfontolt vagy, aki bármikor kinyír bárkit, aki
csúnyán néz rá.
Morcosan néztem rá.
– Azért ez nem egészen igaz! Még te is életben vagy! – hecceltem. –
Remekül érzem magam így, köszönöm, de nem vágyom ennél többre.
Kicsit visszarepültem a múltba. Eszembe jutott Susanne és a gyerekek. A
családom halálának tényét még évek múltán is csak próbáltam elfogadni.
Elfogadni azt, ami elfogadhatatlan. Mégis igyekeztem túlélni és gyógyulni.
Tudtam, hogy elfelejteni soha nem fogom őket, mert van egy hely
számukra, ahol örökké tovább élnék: a szívemben.
A gondolataimból Andrew zökkentett ki.
– Nocsak, nocsak, ki látogat meg minket. A nővérkém! – vidult fel
Andrew.
Én is gyorsan arra kaptam a fejem.
Elena!
Érdekes dolog volt ez, mert az elmúlt öt évben nemcsak Andrew-t kellett
elviselnem, hanem a testvérét is. Amióta ez a nő tudomást szerzett arról,
hogy van egy öccse, le sem szállt róla. Andrew-t ez eleinte idegesítette, de
aztán napról napra engedékenyebb lett a nővel, akinek lassan teljes körű
bejárása lett a hajóra. Bevallom, ez engem nagyon aggasztott. Nem bíztam
benne. Egy ártatlan nő, akinek van egy karrierje, miért kockáztatná, hogy a
maffiával cimborál? Így hát minden lépését figyeltem. Olyan voltam, mint
az árnyéka. Mindenhol ott voltam, ő mégsem vett észre soha.
– Elképesztő egy nő! – duruzsolt a fülembe Andrew. – Bámulatos az a
kitartás és szenvedély, ami ebben a nőben lakozik. Remélem, ha egyszer az
én szívemet is elrabolja valaki, olyan lesz, mint ő.
Azonnal oldalba vágtam őt.
– Eszedbe se jusson szerelmesnek lenni! Elment a józan eszed? –
förmedtem rá indokolatlanul hangosan.
Érzelmek sokasága rohant rajtam végig, akár egy fékevesztett
gyorsvonat. Teljesen elvesztettem a kontrollt. Amikor megláttam Andrew
csodálkozó tekintetét, egy szó nélkül olajra léptem. Úgy viharzottam el az
éppen odaérkező Elena mellett, hogy kis híján elsodortam őt. Leszaladtam a
hajóról, egyenesen az autómhoz. Nem tudtam, hogy hová, de éreztem, hogy
menekülnöm kell. Nem engedhetem meg, hogy megint rám törjön a
fájdalom! Annyit szenvedtem az elmúlt években, hogy már rettegtem az
emlékektől, mert olyan érzelmeket rángattak a felszínre, amelyeket
emberpróbáló erővel igyekeztem elnyomni.
Az autóban ülve a mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt. A kezem
remegett, a testemben minden izom megfeszült. Nem tudom sokáig tartani.
Ki kell engednem valahol a gőzt.
Beindítottam az autót, és ahogy az öt év alatt oly gyakran, egy
bordélyház előtt parkoltam le. Évekkel ezelőtt úgy tűnt, képes leszek új
életet kezdeni, de időnként rám tört a fájdalom és a bűntudat, ami belülről
emésztett. Hetekig vagy mély depresszióban ültem a kabinomban, vagy
éppen törtem-zúztam a berendezést, Andrew mentőötletként az egyik ilyen
alkalommal kurvát hozatott nekem. Akkor már két éve nem voltam nővel.
Annyira megdöbbentett még a gondolat is, hogy Susanne emlékét így
gyalázzam meg, hogy tiltakozni is elfelejtettem, amikor a nő behajtotta a
fejét a lábam közé. Lehunytam a szemem, és olyan erővel robbant ki
belőlem minden feszültség, hogy aztán mindig ezt a módszert alkalmaztam,
ha betelt a pohár.
– Helló, Anthony! – üdvözölt kedvesen Dorothy az ajtóban.
– Vetkőzz! – mondtam neki köszönés helyett.
– Imádom, amikor ilyen romantikus vagy! – csukta be mögöttem az
ajtót, és engedelmesen elkezdett megszabadulni a ruháitól. Szinte téptem le
magamról a zavaró göncöket. A lélegzetem is elállt, amikor megláttam
hatalmas, feszesen álló mellét.
– Még mindig csodás – dicsértem meg, miközben a férfiasságom
pattanásig feszült a látványtól. – Már vagy két hete nem voltam itt, egy
percet sem bírok tovább – sziszegtem.
– Amit csak óhajtasz! A tiéd vagyok! – vigyorgott elégedetten, mert
tudta, hogy vad leszek, és utána busásan megjutalmaztam azért, hogy ezt
elviselte.
Leguggolt elém, és fürgén kezelésbe vett odalent.
– Ne finomkodj! Tövig! – Azzal megfogtam a tarkóját, és teljesen
magamra húztam. Bár öklendezett egy keveset, de állta a gyűrődést. – Ó,
igen! – döftem párat a szájába, majd mielőtt belerobbantam volna,
megálltam. – Állj fel, és fordulj meg! – Dorothy megfordult, engedelmesen
ráhajolt az asztalra, és szétvetette előttem a lábát.
– Mutasd, mennyi benned a feszültség, Tony! Ne kímélj! – kacsintott
rám a válla fölött.
Tetszett a hozzáállása, ezért is jártam éppen hozzá. Látszott, hogy
nemcsak a pénzért csinálja, élvezte is, amikor megdolgoztam. Reszkető
kézzel feltéptem az óvszeres tasakot, felgörgettem, majd megfogtam a
méretes szerszámom, a nyílásához igazítottam, és egy erőteljes mozdulattal
felnyársaltam. Megfogtam a derekát, és még közelebb húztam magamhoz,
hogy teljes terjedelmével eltűnjön benne a férfiasságom.
A lány hangos nyögésekkel jelezte, mennyire élvezi a dolgot.
– Ó, igen! – homorított. – Imádom a hatalmas, vaskos farkadat, Tony!
Nincs még egy olyan vendégem, aki ennyire kitöltene – hízelgett.
Amikor elkezdtem ütemesen ki-be járni benne, mint egy dugattyú,
halkan sziszegett alattam a törékeny nő, és éreztem, hogy erősebben
markolja az asztalt, amire támaszkodott, de nem állított le. Nem voltam
kíméletes vele, hisz a felfokozott vágyam nem tudott gyengédséget
produkálni. Dorothy értette a dolgát, lenyúlt a lábam közé, és a golyóimat
morzsolgatta. Teljes extázisban pumpáltam, amikor váratlanul nagyokat
rándult alattam. A hüvelye rángatózásából éreztem, hogy elélvezett. Ám
engem nem hagyott elmenni. Úgy döntött, kínoz egy kicsit. Arra
kényszerített, hogy hátralépjek. Amikor ez megtörtént, meglógott. Üvölteni
tudtam volna a hiányától. Ám neki pontosan ez volt a célja. Úgy
helyezkedett, hogy a férfiasságom a mellei közé helyezhesse, és ott tovább
folytathassam az ütemes mozgást. Dorothy ügyesen összenyomta a kerek,
szilikonos mellét, hogy kellőképpen szoros legyen. Egy pillanatra se álltam
le. Amikor épp teljesen a két kerek halom közé dugtam a férfiasságom, a
fele eltűnt a szájában, és gyakorlott nyelvmozgásával igyekezett még
nagyobb gyönyörhöz juttatni. Ez sikerült is neki, rövidesen kilőtt belőlem
minden, ami két hete felgyülemlett bennem. Megtántorodtam, majd
lerogytam a fotelbe.
– Fantasztikus voltál! – dicsértem meg.
– Jobban vagy? – nyúlt a köntöséért, és magára öltötte.
– Egy kicsit – fújtam ki a levegőt.
– Most mi volt az, ami ennyire kikészített? – telepedett le a kanapéra, és
rágyújtott.
– Magam sem értem – vetettem hátra a fejem. – Andrew csak annyit
mondott, hogy bárcsak olyan nő rabolná el a szívét, mint a nővére, és ettől
kiakadtam.
– Megrémített a szerelem említése – fújta ki hosszan a füstöt, miközben
engem figyelt.
– Nem tudom, Dorothy! Lehet. Első kézből tapasztaltam meg, milyen az,
ha az ember elveszíti azt, akit szeret.
– És szeretnéd őt megóvni ettől – bólogatott megértően.
– Meglehet, ugyanakkor rám tört az érzés, hogy az a nő sem teljesen
közömbös nekem.
– Kicsoda? – kerekedett ki a szeme. – Andrew nővéréről beszélsz?
– Igen, róla. Az elmúlt öt évben igyekeztem mindenkit kizárni az
életemből, a lehető legkevesebb embert megkedvelni, de ő átjutott a
pajzsomon.
– Szerelmes vagy abba a nőbe? – kérdezte félrebiccentett fejjel.
– Nem, dehogy! Csak megkedveltem.
 – Helyes! Ahogy te mondtad, nincs szükséged senkire, csak egy lukra.
Az pedig itt vár rád, amikor csak akarod – kacsintott rám.
– Ahogy mondod, szivi! – vigyorogtam elégedetten, miközben
elhessegettem magamtól az aggasztó gondolatokat.
Dorothy felállt, és a kezembe nyomott egy italt.
– Luk és whisky! – emeltem felé a poharam.
Azonnal megkaptam tőle mindkét fájdalomcsillapítót. Mi másra is
vágyhattam volna. Egy üveg itallal mentem fel vele az emeleti szobába.
Eddig én domináltam, de ott hagytam, hogy azt tegye velem, amit csak akar.
Szerencsémre elég játékos kedvében volt a drága. Én pedig csak ittam és
élveztem.
 ELENA

Hivatásom oltárán

„A legnagyobb hiba, amit az orvosok elkövetnek, hogy

a testet anélkül próbálják meggyógyítani, hogy az elmét
is gyógyítani próbálnák. Pedig az elme és a test egy, és
nem szabadna külön kezelni.”

(Platón)

Minden úgy megváltozott anyám halála óta. Habár kicsit felvitte az isten a
dolgom az öcsémnek hála, azért a lényeg továbbra sem változott. A
hivatásom volt a mindenem, a nap huszonnégy órájából néha húszat is a
kórház folyosóján töltöttem, ami magában hordozta azt a szomorú tényt,
amit igyekeztem még magam elől is elfedni: iszonyatosan magányos
voltam. Társ nélkül éltem a mindennapjaimat, ami nem feltétlenül lett volna
gond, hisz mindenkinek vannak olyan életszakaszai, amikor egyedül van, az
én problémám lényegében az volt, hogy ez az időszak túl régóta tartott,
emiatt ha magamra maradtam, levertté váltam, rosszkedvű lettem, és
felismertem magamon a depresszió jeleit. Ahogy teltek az évek, egyre
önbizalom-hiányosabb lettem, na nem a munkámban, hanem a
nőiességemet illetően. Egyre inkább elbizonytalanodtam a vonzerőmben,
amiben nem volt segítségemre, hogy sosem tanultam meg jól érezni magam
egyedül. Mindent a beteg anyámmal csináltam, hisz nem hagyhattam őt
sokáig magára, így nem csoda, ha nehezemre esett a magány. Nőként még
nehezebben éltem ezt meg, hisz a velem együtt dolgozó férfiak összesúgtak
a hátam mögött. Egy vénlány rémképe lebegett a szemem előtt, mert ezt a
negatív sztereotípiát bélyegként sütötték rám a kollégáim. Úgy éreztem,
ketyeg a biológiai órám, ami egyre inkább sürget. Kapkodtam a fejem, hogy
vajon ki lehetne jó férjjelölt vagy apadonor, de nem igazán láttam magam
körül erre alkalmas hímnemű lényt.
 Egyetlen ember volt, akinek a közelében nem éreztem ezt: az öcsém.
Ebből kifolyólag elég sok időt töltöttem nála. Habár nem éppen a
legfelhőtlenebbül indult a kapcsolatunk, idővel szépen összecsiszolódtunk,
és azt hiszem, bátran kijelenthetem, megszerettük egymást.
Mi sem lett volna ennek ékesebb bizonyítéka, mint az, hogy amikor
három éve az öcsém segítségét kértem a kórház megmentéséhez, ahol
dolgozom, hosszas tanakodás után nem fordított nekem hátat. A klinika
vezetősége egyik pillanatról a másikra csődöt jelentett, így a kórházunk
fizetésképtelenné vált, ezért a beszállítók még a legalapvetőbb
felszereléseket, gyógyszereket sem biztosították már számunkra az
életmentéshez. A betegek, sérültek ellenben továbbra is ott voltak, a
lelkiismeretes orvosok pedig ingyen dolgoztak tovább. Egy részük hamar
bedobta a törölközőt, hisz valamiből élni kell, ezért továbbálltak. Ők voltak
azok, akik logikusan gondolkodtak, felmérték a helyzetet, és beismerték,
hogy hiába minden, nem érdemes kitartani, mert az egész intézet egyenesen
a szakadék felé száguld.
Én azonban sosem azok közé tartoztam, akik az eszükre hallgattak,
mindig is a szívem szavát követtem, talán ezért is kerültem olyan gyakran
kalamajkába. Napról napra egyre nehezebb körülmények között kellett
dolgoznom, de ezt kihívásként éltem meg, ám amikor azért halt meg valaki
a kezem között, mert nem tudtam neki beadni a számára életmentő
gyógyszert, elegem lett. Én azonban a többiekkel ellentétben nem útilaput
kötöttem a talpam alá, hanem megvadult bika módjára küzdöttem a
végsőkig. Egy másfajta megoldáson törtem a fejem. Tisztában voltam vele,
hogy a klinika csak akkor tud kilábalni ebből a helyzetből, ha találunk egy
befektetőt, aki hajlandó erre áldozni. Olyasvalakit kellett találnom, aki
nagyon-nagyon sok pénzt tud nélkülözni, annak érdekében, hogy újra talpra
állítsuk az egészségügyi intézményt. Végső elkeseredésemben Andrew-hoz
fordultam.
Az egyik este a műszakomat követően nem hazafelé hajtottam, hanem a
jachtjához. Az eső úgy ömlött egész úton, mintha dézsából öntötték volna,
az ablaktörlő legmagasabb fokozata is nehezen birkózott meg a semmiből
jött zuhéval. Ziháltan, csapzottan, zaklatottan estem be a testvéremhez, a
tüdőm szinte sípolt a felgyülemlett feszültségtől.
– Elena! – szaladt felém. – Jól vagy? – fogta meg a kezem, és beljebb
húzott az esőről.
Képtelen voltam válaszolni, mert dolgozott bennem az adrenalin, csak
pánikszerűen, görcsösen szorongattam a felkarját.
– Ma is elvesztettem egy beteget, pedig minden tudásom megvolt ahhoz,
hogy megmentsem az életét – fújtattam. Andrew zavartan pislogott rám,
mert semmit sem értett az egészből. – Hiába a sok-sok év orvosi egyetem és
tapasztalat, mégis egy rutinnak számító műtét közben halt meg, mert a
kórházban nem volt a számára életmentő infúzió. Egyszerűen nem akartam
ezt elhinni. Ez nem egy afrikai misszió, bassza meg, hanem Los Angeles,
ahol a rongyrázós milliomosok villái egymást érik! Hogy történhet meg,
hogy nincs pénzünk az orvosságra? – potyogtak a könnyeim olyan hevesen,
ahogy az eső szakadt odakint. – A múlt héten még hálálkodott nekem. A
múlt héten még méltatott, az egekig magasztalt engem: „A doktornő egy
angyal! Rengeteget köszönhetek magának, az életemet!” És most cserben
hagytam.
– Biztos vagyok benne, hogy nem a te hibád volt – vigasztalt.
A nagy óbégatásra Anthony is megjelent, a bárpultnál támaszkodva
nyugtázta, hogy már megint csak én vagyok.
– Úgy viselkedem az emberekkel, ahogy szeretném, hogy velem is
viselkedjenek, és hiszek abban, hogy a szeretet, a mosoly a legjobb dolog a
világon. Szükséges gyógyszerekkel gyógyítani, de a lélekkel is foglalkozni
kell. Fontos, hogy a pácienseim érezzék, hozzám bármikor fordulhatnak.
Mindig elérnek a csipogómon, akár éjjel is. Éppen ezért nem bírom
elviselni ezt az egészet. Tehetetlenül nézem, ahogy meghalnak az emberek a
kezem között.
– Miért nem hagyod ott a kórházat, és mész át egy másikba? – tette fel a
logikus kérdést az öcsém.
Anthony hangosan felhorkant a pultnál, mielőtt legurította volna a
whiskyjét.
– Azért, mert tényleg angyalnak képzeli magát – siklott a pillantása
felénk. – Azt hiszi, hogy számít az önfeloldozása, hogy ő a messiás, aki
megválthatja a világot.
Összeszűkült szemem szikrákat hányt.
– Mert igenis számít! Ha én is patkány módjára menekülnék a süllyedő
hajó fedélzetéről, mint a többiek, még több ember halna meg – keltem ki
magamból. – Valakinek igenis a világát mentem meg azzal, ha maradok.
– Csak cserébe feláldozod a sajátodat – csóválta a fejét Anthony.
– Utálom a testőrödet, mondtam már? – fújtattam Andrew felé.
– Anthony több, mint a testőröm. Ő a barátom és a tanácsadóm.
 – Figyelj, kislány! Nagy terhet vettél a válladra, ami már a tartásodon is
meglátszik. Lassan beleroppansz ebbe – közölte félvállról Anthony.
– Hát te sem tűnsz ki a szürke, boldogtalan tömegből! Nem mondanám
meg, hogy vidáman, csillogó szemmel, mosollyal az arcodon, egyenes
derékkal jársz.
– Anthony nem sértegetni akart, csak kifejezte az aggodalmát –
mentegette Andrew.
– Aggodalmát? – horkantottam fel nem túl elegánsan. – Ugye most csak
viccelsz? Amit és ahogy mond, nem lehet nem sértésnek venni – emeltem
fel a hangom.
– Amit nem tudsz megoldani, amin nem tudsz változtatni, azon kár
rágódni. Ne törd magad, nem éri meg! – folytatta az okoskodást. –
Elhiszem, hogy a maximalizmusod hajt, de egy igazán jó orvosnak
rugalmasnak is kell lennie, nem csak kitartónak. Amit csinálsz, azt teljes
gőzzel, a legjobb tudásod szerint végzed, viszont most váratlan fordulat állt
be, és te begörcsöltél. Légy egy kicsit lazább! Ha valami nem sikerül, de te
mindent megtettél, nem kell megszakadnod. Ha mindenáron ragaszkodsz a
megszokott dolgokhoz, könnyen lehet, hogy olyasmihez is ragaszkodsz,
ami negatív hatással lesz rád, ami hátráltat téged, vagy árt neked. Ha
viszont tudsz változtatni rajta, akkor változtass! – szónokolt.
– Éppen ezért vagyok itt! – húztam ki magam. – Itt a drasztikus
változások ideje! Andrew, azért jöttem, hogy megkérjelek, mentsd meg a
kórházat!
– Hogy mi? Én? Hogyan? – kerekedett ki a hatalmas kék szeme. Mindig
is irigyeltem az öcsém tekintetét. Olyan tiszta és ártatlan volt, mint az óceán
vize felhőtlen időben. Talán ezért sem bukott még le az üzelmei miatt.
Olyan bűntelenséget sugallt az egész lénye.
– Vedd meg, és pofozd helyre a helyet! – csúszott ki a számon.
Habár az idegállapotom miatt inkább követelésnek tűnhetett, mint
kérésnek, nem volt ez részemről olyan egyszerű. Imádtam az öcsémet, és a
köztünk lassan, de biztosan alakuló testvéri viszonyt. Nem szerettem volna
tönkre tenni azzal, hogy számítónak tűnök.
– Ne haragudj! – suttogtam magam elé. – Teljesen kétségbe vagyok esve,
és nem ismerek mást, akitől segítséget kérhetnék – motyogtam. Kapkodtam
a jelenlevők között a tekintetem, de sem Andrew, sem Anthony nem volt
képes megszólalni. Beléjük fojtottam a szót.
– Azért ez egy elég nagy beruházás – köszörülte meg végre a torkát
Andrew.
– Pénzügyi elemzésekre lesz szükség, hogy tudjuk, megéri és nem csak
kútba dobott pénz – akarta Anthony jelezni az öcsémnek, hogy ne ugorjon
azonnal bele, csak mert a nővére elhullajtott pár könnycseppet.
– Felkészülten jöttem. Már hónapok óta dolgozom ezen a kimutatáson.
Elemzéseket, illetve összehasonlításokat végeztem más hasonló klinikák
költségvetésével. Egészén biztos vagyok benne, hogy hosszú távon jó
befektetés lenne. Gazdaságosan ki lehet hozni az üzemeltetését – vettem elő
a papírhalmot.
Anthony váratlanul lepattant a székéről és mellénk lépett.
– Ha nem haragszol, beszélnék a fejével – kacsintott felém, és húzta
magával az öcsémet. Határozottan az volt az érzésem, hogy segíteni akar,
ám nem vonultak elég messze ahhoz, hogy ne halljak lényeges foszlányokat
a beszélgetésből.
– Látom, hogy elgondolkodtál rajta, de nehogy belemenj! –
figyelmeztette Andrew-t, amitől ökölbe szorult a kezem.
– És ugyan miért ne? Legalább nézzünk bele a tervekbe!
Drogcsempészként sok ember haláláért vagyunk felelősek, most viszont
végre tehetnék valami jót is – érvelt az öcsém felindultan.
– Ehhez baromi sok pénz kell – próbálta továbbra is jobb belátásra bírni
Anthony. El is határoztam, ha visszajönnek, jól tökön rúgom.
– Nekem van! – lelkesedett Andrew.
– Igen, van, de ehhez nagy mennyiségű likvidálható tőke kell, ha viszont
elkezded kivonni a lóvét, az Ramíreznek is szemet szúr majd, és akkor
tudjuk, mi történik – fonta karba a kezét. Vetett felém egy pillantást, és
eleresztett egy erőltetett mosolyt.
– Anthony! Megoldjuk! Hát nem látod, itt a nagy lehetőség, amire úgy
vártam. Valami hasznosat és maradandót építhetünk.
– Ó, kapsz te Ramíreztől valami maradandót, ha arra vágysz – fúrta
jelentőségteljesen a tekintetét az öcsémébe. A kezem ökölbe szorult, és már
léptem volna feléjük, amikor megszólalt. – Hacsak nem… van egy ötletem,
hogy csináljuk – gondolkodott el egy pillanatra. – A maffia állandó
gondokkal küzd, hol, mikor, hogyan lássák el a sérült embereiket lehetőleg
úgy, hogy ne legyenek bejelentve a lőtt sebek. Lehetne ez a te briliáns,
korszakalkotó nagy ötleted. Felépíthetnéd a bűnszövetkezet saját klinikáját.
Így már Ramíreznek is tetszeni fog!
– Neked teljesen elment az eszed! A nővérem most kért segítséget tőlem,
ezzel viszont csak még nagyobb bajba sodornám – háborodott fel Andrew.
– Én ezt nem így látom. Életeket akar menteni, és ezért bármire hajlandó.
Csak nevezd meg az árát – vonta meg a vállát lazán.
Felbőszített Anthony viselkedése, mert megszámolni sem tudtam volna,
hogy az elmúlt években hány golyót szedtem ki az embereikből és belőle is.
Jelen pillanatban viszont én lőném szitává. Ám a haragom hamar
elpárolgott, mert eszembe jutott az első alkalom, amikor sérültként feküdt a
kezem alatt. Az volt az érzésem, bármit elkövetne, hogy belehaljon a
késszúrásba, amivel elláttam.
– Ne félj, sok vért vesztettél, de nem ért létfontosságú szervet! –
emlékeztem vissza az esetre, amikor összefoltoztam őt. Nem kerülte el a
figyelmem, hogy közben elfordította a fejét, és mélyeket lélegzett. A testén
a sebhelyeket megszámolni sem tudtam volna, így feltételeztem, nem a
fájdalom az, amivel képtelen megbirkózni. Nem az a típus volt, aki hamar
megnyílt, így később az öcsémtől tudtam meg, hogyan vesztette el a
családját, és hogy ez még mindig traumaként dolgozik benne. Remélte,
hogy az egyik ilyen sebe halálos lesz, hogy véget érjen a földi büntetése.
– Megértem a dilemmátokat, ez nem egy könnyű döntés – szólaltam
meg. – És ha a kórház és az emberek jövője megköveteli, bármilyen
áldozatot képes vagyok vállalni – adtam be a derekam. Az öcsém
szemöldöke felszaladt.
– Azért, gondolom, vannak bizonyos határok – köszörülte meg a torkát.
– Az az igazság, hogy annyi szenvedést és halált láttam az utóbbi időben,
hogy ezek a határok igencsak kitágultak. Ha véget akarok vetni ennek a
helyzetnek, tisztában vagyok vele, hogy nekem is áldozatot kell hoznom.
Nem kérhetek, ha nem adok érte cserébe valamit – szegtem fel büszkén az
állam.
Meg akartam könnyíteni az öcsémnek a döntést, mert tudtam, ha engem
néz, inkább mond nemet, mintsem belerángasson a bizniszébe, ám akkor
minden megy a levesbe. Akkor döbbentem rá, hogy a siker érdekében néha
felül kell bírálnunk az elveinket. Eddig a világ számomra fekete volt, vagy
fehér. Valaki vagy a helyes, vagy a helytelen úton jár, amiért vagy jutalom,
vagy büntetés az osztályrésze. Andrew nővérének lenni azonban nem volt
ilyen egyszerű, megtanított rá, hogy bizony vannak olyan helyzetek, amikor
meg kell kérdőjeleznem, amit addig helytelennek véltem. A fekete és fehér
kombinációja egymással valóban szemben álló, de mégis egymást
kiegészítő erőket szimbolizál. Ellentétek ugyan, de egységet alkotnak.
Ilyenek voltunk mi is.
– Oké! Ígérem, alaposan megfontolom a dolgot – vette el tőlem a
terveket, és épp belenézett volna, amikor csörgött a mobilja. – Ezt fel kell
vennem – pillantott Anthonyra, majd eltűnt. Még ennyi idő után sem beszélt
előttem az üzleti partnereivel.
Anthonyval kettesben maradtunk kínos csendben. Nem azért, mert nem
ismertük egymást vagy ne lett volna közös témánk, nemegyszer alakult már
úgy a helyzet, hogy magunkra maradtunk. A hallgatás legfőbb oka a
szituáció volt, amibe keveredtünk.
– Nem értem, mi bajod van velem – szólaltam meg elsőként. – Naivan
azt képzeltem, hogy lassan megkedvelsz.
– Ez így is van, de az öcséd érzelmi döntést készült hozni, amit meg
kellett támogatni egy kis logikával.
– Te mindig csak az eszedet használod? – csattantam fel.
– Ahogy te is folyton csak a szívedre hallgatsz – vágott vissza. Egy
végeláthatatlan pillanatig farkasszemet néztünk egymással.
– Amit olykor a szívem diktálna, az ellen hangosan tiltakozik az eszem.
Még sosem csalódtam, ha a logikára hallgattam.
– Érzelmileg elég silány életed lehet, ha mindig csak az eszed után mész,
és a szíved folyton kizárod – szúrtam oda. – Az ész tévedhet, Anthony, de
az érzéseid soha.
– Nagy bizalom kellene ahhoz, hogy teljesen a szívemre tudjak hallgatni
– lágyult meg a tekintete. – Ebben a világban ez megengedhetetlen, óriási
fájdalommal jár.
– Remélem, egyszer begyógyítja majd valaki a sebeidet, és megtanulsz
újra bízni a szívedben, csak nem ész nélkül – mosolyogtam fel rá.
– Az kizárt! Az én szívem már darabokra tört, halott.
A tenyerem a mellkasára helyeztem, pont a szíve fölé. Éreztem a
testének melegét és a szíve egyenletes dobogását.
– A testi halál nagyon nehezen fordítható vissza, ám a szellemi és a lelki
megsemmisülésből újjá lehet éledni. Ez csak egy időszak, lehet rajta
változtatni, csak akarni kell. A szellemi és lelki újjászületés létezik,
Anthony. Reménnyel telve élni maga az élet. A remény színezi be a
mindennapjainkat, nélküle szürke, színtelen és egyhangú lenne a
létezésünk.
– Remélni? – horkantott fel. – Ugyan miben reménykedhetnék még?
Mindenemet elvesztettem.
 – Tudom, és hidd el, rettenetesen sajnálom, de ettől te még itt vagy. Élsz,
lélegzel, meg kell próbálnod boldognak lenni. Senki nem ígérhet olyat,
hogy ez könnyű út lesz, de egy biztos, mindig pislákol a fény az alagút
végén.
– Nézzenek oda! – lépett el tőlem. – A végén még kiderül, hogy nemcsak
az anatómia az erősséged, konyítasz valamit a lélek dolgaihoz is.
Figyelmeztetnem kell Andrew-t a rá leselkedő veszélyre – felelte feldúltan,
majd fölém tornyosulva nézett le rám.
– Én a sötétség fogságában élek, Elena, ahová már nem jut le a fény. Ha
nem bírod a sötétséget, fuss, szaladj, menekülj, mert ez a mi világunk.
– Milyen illúzióromboló vagy! Az ember azt hinné, hogy az olyanok,
mint te, semmitől sem félnek – néztem rá szánakozva.
– Mert már nincs mitől félnem – igazolta a meglátásom.
– Mint már említettem, ez csak illúzió. Ha egy pillanatra is, de felsejlett
előttem a valódi éned. Te rettegsz újra szabad lenni. Félsz széttörni a
gyávaságod és önsajnálatod börtönének rácsát.
– Aki semmitől sem fél, az a kilátástalanságban is reményt lát, és a
haláltól sem fél – horkantott fel.
– Olyan ember nem létezik, aki semmitől sem fél. Mindenki fél
valamitől. Te az élettől, az érzésektől, attól, hogy valaki újra fontos lesz
neked.
– Nem fizettem be terápiára, szállj le rólam! – nézett rám dühösen.
– Szívesen! Ez ingyen volt – paskoltam meg a mellkasát, és a szúrós
tekintetem az övébe fúrtam. – Nehogy azt hidd, hogy nem hallottam, hogy
le akartad beszélni Andrew-t arról, hogy segítsen.
– Te csak nézed az eseményeket, Elena, de nem látsz a történések mögé.
Pont, hogy meggyőzni akartam őt. Lehet, hogy per pillanat lelkesnek tűnt,
de egy óra múlva, amikor beindulnak a kis fogaskerekek – bökött a
halántékára – lebeszélte volna magát róla. Hogy miért? Mert szeret téged,
és ő is, akárcsak én, nagyon jól tudjuk, hogy ebben a világban egyenesen
tilos az érzelem.
– De a szívnek nem lehet parancsolni. Szeretni vagy akár szerelmesnek
lenni üdítő, felemelő, izgalmas, olykor zavarba ejtő – köszörültem meg a
torkom.
– Ja, csupa-csupa dráma, játszma és vágyódás. Több a tragédia és a
csapás, mint körülöttünk.
– Akkor ez azt jelenti, hogy sohasem leszel újra szerelmes?
 – Igen, azt! Soha! És ha rajtam múlik, Andrew-t is megóvom ettől.
Az óta a beszélgetés óta három év telt el, de a helyzet semmit sem
változott. Anthonyval közelebb kerültünk egymáshoz, szinte barátok
lettünk, hisz a jelentéseimet a kórházról inkább vele intéztem, mint az
öcsémmel, mégis sokszor még mindig távolságtartó maradt.
Az egyik este, amikor kettesben iszogattunk, miután Andrew már kidőlt,
megcsókoltam. Akkor azt gondoltam, talán én leszek az a nő, aki
meggyógyítja a szívét, ám ő hamar kiábrándított.
– Köztünk soha nem lehet és nem is lesz semmi.
Abban a pillanatban én is pontosan arra vágytam, hogy ne legyen
köztünk semmi.
– Én a pokol szülötte vagyok. Mindenkire csak balszerencsét hozok.
– Kétszer nem csap be ugyanoda a mennykő, Tony – akartam egy újabb
csókot lopni, de elfordította a fejét.
– Ne gondold! A sors makacs és nincs fantáziája, mindig ismétli
önmagát, és félő, hogy időközben emelkedik az árfolyama is.
– Ez csacskaság! Lehet, hogy vannak időnként rímek, amelyek
összecsengnek, de ezek csak azért vannak, mert még nem tanultunk meg
mindent, amit meg kellett volna. Én hiszem, hogy te már vezekeltél eleget,
éppen ezért ki tudsz lépni a körforgásból, ha élsz!
– Te egy igazán profi orvos vagy, Elena. Bármilyen súlyos sérülést fél
perc alatt összeöltesz, ám az én szívem sebéhez nincs az a tű és cérna,
amely elég erős lenne, hogy egyben tartsa. Hatalmas kráter tátong rajta, és
örökké vérezni fog.
Be kellett ismernem, habár Anthony helyes pasi volt, a lelke olyan, akár
egy feneketlen kút. A mélyben olyan fájdalom, elfojtott érzelmek,
gondolatok és ki nem mondott szavak rejtőztek, amelyekkel ismeretük
hiányában nem vehettem fel a harcot. Mintha egy titokzatos, de halálos
betegségben szenvedett volna, amire nincs ellenszer. Elképzelhetetlen
módon fertőzte meg a testét, lelkét, az egész életét.
 ANTHONY

Az alvilágnak nincs romantikája

„Aki folyamatosan a múltat kéri számon, az a jelenét

is a múltban éli (…), és olyan valóságosnak hiszi, mint
a saját tükörképét. Ha pedig megüti, nem a kép sérül meg,
hanem a kéz, ami odacsap.”

(Ezel – Bosszú mindhalálig című film)

Hosszú évek teltek el a családom elvesztése óta, és én mintha csak egy

barlangban éltem volna le ezt az időszakot, nem igazán emlékeztem semmi
maradandóra. Nem volt olyan dolog, ami megérintett volna, kivéve talán
Andrew-t, akit közben testvéremként szerettem meg, illetve a nővérét,
Elenát, aki akárhányszor csak megjelent, összezavarodtam. Sokszor
epekedve gondoltam rá, ha huzamosabb ideig nem láttam, ám ha napi
szinten felbukkant, átkoztam minden egyes percet, amit a hajón töltött.
Nemcsak külsőre tetszett, bár igen feltűnő jelenség volt a gyönyörű,
sűrű, szőke hajzuhatagával, ami titokzatossá, szenvedélyesen dögössé, de
legfőképpen nőiessé varázsolta őt. Legtöbbször, ha nem vette észre, rajta
felejtettem a szemem, mert nem tudtam betelni a látványával. Nem volt az a
tipikus szőke nő, sőt a nap fényében inkább vörösnek hatott, mégis a maga
természetes módján az arcán a szeplők bájos ragyogást kölcsönöztek neki.
Akárhányszor összeakadt a tekintetünk, mindig más színű volt a szeme.
Izgalmas volt, hisz sosem tudhattam, éppen milyen árnyék vetül rá. Ha
derűs kedvében volt, inkább kéknek hatott, ha gondterhelt, akkor
szürkéskék, ám ha a zöldes tekintete vizslatott, jobban tettem, ha
menekülőre fogtam.
Ha egyedül maradtam, gyakran eltöprengtem azon, ha egy egyszerű
orvos lennék a klinikán, tuti őt akarnám. Meg is döbbentett a tény, hogy
nem legyeskednek körülötte a férfiak. Éles eszű volt, intelligens, nagyszerű
humorral volt megáldva, és amit a legjobban utáltam, hogy ösztönösen
remekül rátapintott mindig a lényegre. A nőies nevetése szexuálisan
felkavaró volt, amit azonnal lelohasztott az érdekes és kínos kérdéseivel. A
szavai, a tekintete és a mosolya egyszerűen elvarázsoltak. Nem bírtam ki,
hogy olykor ne bókoljak neki, még akkor is, ha jól tudtam, ezek jelentik a
lélek számára az előjátékot. Habár nem volt tudatában, a leghatásosabb
fegyvert használta ellenem. Aztán ahogy az már lenni szokott, elérkezett a
pillanat, amikor nem volt tovább. Választás elé kényszerültem.
A nyugodt évek, amelyeket Andrew és Elena társaságában töltöttem,
véget értek, amikor az egyik csempészszállítmányunk nem érkezett célba,
és kiderült, hogy bizony áruló van a csapatban. Hamar kiderítettem, kicsoda
az illető, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva, Andrew a legsúlyosabb
büntetést mérte ki rá, hiszen Ramírez egyvalamit nem bocsátott meg soha: a
hűtlenséget. Nekünk pedig azt, ha ezt büntetlenül hagytuk.
Különös dolog volt ez. Időnként mindannyiunk szeme előtt lepergett a
nap, amikor hűséget esküdtünk. Ha méltónak bizonyultunk, hogy a „család”
tagjává váljunk, egy rituális szertartáson megtörtént a beavatás. Ramírez
emberei megszúrták az ujjúnkat, a vérünket Szűz Mária képére
csepegtették, majd a kártyát meggyújtották és a kezünkbe adták. Így kellett
elmondanunk a hűségfogadalmunkat. „Úgy égjen a lelkem a pokol tüzében,
ahogy ez a kártya ég, ha megszegem az eskümet.”
Simonnak, a lebukott áruló patkánynak is égnie kellett volna, ám a sors
és a kapzsiság közbeszólt. A következő szállítmány már úton volt, és nem
volt elég idő keresni a helyére valakit. Ha valahol rés lett volna a pajzson, a
lebukás veszélye is megsokszorozódott volna, főleg egy lihegő nyomozóval
a nyakunkon. Logikus döntésnek tűnt, hogy csak a feladata teljesítése után
végezzük ki, de magától értetődő volt, hogy arról viszont gondoskodnunk
kell, hogy ennek a rakománynak az esetében nem ismétlődhet meg a lopás.
Simonnak biztosítékot kellett adnia, és ő a testvérét, Christ nevezte meg.
Sem én, sem Andrew nem sejtettük, hogy a Chris név nem egy férfit
takar, hanem egy ártatlan, szőke nőt, aki nagyobb veszélyt jelentett ránk,
mint azt bárki is előre gondolta volna. Kétféle nő létezik. Egyikük a
csáberejével hódít, másikuk az intellektusával. Mindegyik fegyver halálos,
azonnal elvégzi a dolgát az áldozaton. Ebben a nőben viszont egyesült a
kettő. Ha az egyik nem vált volna be tökéletesen, még mindig ott volt a
másik. Andrew vesztére azonnal belehabarodott, ahogy a Sunset fedélzetére
lépett. Én pedig minden egyes nap átkoztam a percet, amikor azt a nőt
idehoztam, és azt kívántam, bárcsak lenne rajta egy nőiesség-bekapcsoló
gomb vagy egy erősségszabályozó, amivel manuálisan kontrollálhatnám ezt
a nagyon érzékeny „fegyvert”, de nem volt. Így tehetetlenül néztem végig,
ahogy Andrew egyenesen a vesztébe rohan.{‡} Nemcsak a tökéletes idomok
és a combok közötti luk megszállottjává vált, hanem fülig belezúgott a
nőbe, akit eleinte utáltam, mert azt láttam, hogy az érzékiségével, az
ártatlanságával behálózza az én gyanútlan barátomat. Ám ahogy azt Elena
már korábban megmondta, a szívnek nem lehet parancsolni.
Chris felforgatta az egész világunkat. A körülötte lévő harcban Andrew
és Luiz összecsapott egymással, amiből szerencsére, ha nagy áldozatok árán
is, de Andrew került ki győztesen. Bármire képes lett volna Chrisért, éppen
ezért habár nem értettem egyet a döntésével, hogy kockáztat és feleségül
veszi, támogatnom kellett őt benne. Összefogtam hát a nővel, és egy
látványos kilépővel megrendeztem Andrew halálát. Fontos volt precízen és
hihetően szerveznem az eseményeket, hogy se a rendőrség, se Simon, se
Ramírez ne találjon rájuk soha. Az ő életük látszólag révbe ért, az enyém
ellenben akkor siklott ki újra. Másodjára vesztettem el azt, aki fontos volt
nekem. Andrew az évek során olyanná vált nekem, mintha a testvérem lett
volna. A „halála” után minden rám szakadt. Megörököltem a Sunsetet és a
hálózatát. Ramírez keresve sem találhatott volna nálam ideálisabb embert a
helyére, hisz egyszerre vesztette el az északi és déli területeinek vezetőjét,
amibe kicsit bele is bolondult.
– A sors időnként kegyetlen, nincs választásunk, Anthony! Se neked, se
nekem – állított kész tények elé. – Elvesztettem a kertem legékesebb
virágait, de majd nő helyettük másik. Addig is a biznisznek mennie kell
tovább.
Amíg együtt dolgoztunk Andrew-val, remek egyensúlyt alkottunk. Én
érzelmek nélkül, reálisan láttam a dolgokat, ő ellenben szerette
megfűszerezni az életet az érzelmekkel, amiből a legtöbb esetben volt egy
kis kalamajka, de összességében mindig jól jöttünk ki a helyzetekből. Ott
voltak példának okáért a halászok. Amikor Gonzalez nyomozó szagot
fogott, hogyan csempésszük az árut, már nem használhattuk a bevált
módszereket, újakat kellett kitalálnunk. Andrew nem azért döntött a
halászok mellett, mert mást nem tudtunk volna kitalálni, hanem mert
megsajnálta őket. Szükségük volt ránk, ahogy nekünk is rájuk. Alamizsna
helyett alkut kötött velük. Érzelmi alapon hozott döntést, amit én kezdetben
nagyon is elleneztem, hiszen ahol ennyi résztvevős a játék, ott jó eséllyel
hamarabb kiborítja valaki a bilit. Ez esetben tévedtem. Nem vettem
számításba azt a tényt, hogy ezekben az emberekben, habár valóban a
túlélésért küzdöttek, nagyobb volt a motiváló erő, hisz nem csupán a saját
életük volt a tét, hanem a családjuké, a gyerekeiké. Ha lebuktak volna, az
egész családjuk éhen hal. Éppen ezért nem kockáztattak és nem járt
feleslegesen a szájuk. Megbízhatóbbak voltak, mint néhány saját emberünk.
Amikor Andrew elment, minden kiüresedett. Szokatlan volt a hiánya. A
reggeli kávémból is dupla adag fogyott, mert nem volt olyan, aki már
hajnalok hajnalán gondoskodott volna a vérnyomásomról. Hiába várt
Ramírez újra termést, ez a növény egynyárinak bizonyult, és már
elvirágzott. Éppen ezért fordulhatott elő, hogy az egyik csempészrakomány
érkezésénél nem voltam kellően körültekintő. Már nem hallgattam annyira a
megérzéseimre, csak a feladataimra koncentráltam.
Az egyik szállítmány érkezésénél nem tűnt fel, hogy kelepcébe csaltak.
Williams ügynök ügyesen fonta össze a szálakat, és mire észbe kaptam, már
bilincs volt a csuklómon, és egy kihallgatóhelyiségben találtam magam.
– Lám, lám, Anthony, mióta nincs maga mellett a haverja, már nem
olyan óvatos – kárörvendett rajtam. Nem foglalkoztam vele, egykedvűen
néztem vele farkasszemet. Tényleg nem érdekelt, mi lesz velem. – Most
úgy tesz, mintha leszarná az egészet, de én ezt nem veszem be – ült le
velem szemben.
– Pedig nyugodtan elhiheti, hogy nem érdekel. Dugjon csak nyugodtan
dutyiba! – dőltem hátra a székemben.
– Nézze, barátom…
– Nem vagyok a barátja! – tettem helyre a dolgokat.
– Magának nincsenek meg az ujjlenyomatai a rendszerünkben, ami arra
enged következtetni, hogy maga rosszfiú, mint azt eddig sejtettem.
Kiüresedett tekintettel bámultam a semmibe.
– Maga is tudja, hogy nincs értelme ennek a beszélgetésnek. Belőlem
ugyan semmit sem szed ki. Vitessen a cellámba, és kész. Az ügyvédem a
többit elintézi.
– Talán az ügyvédje valóban szabadlábra helyezteti, talán fel is mentik a
maffiahálózat befolyásának hála, talán most megússza, de gondolkodott már
azon, hogy meddig kívánja ezt így folytatni? – szekírozott tovább.
– Mint már az előbb említettem, nincs értelme ennek a beszélgetésnek.
Csak az idejét vesztegeti velem, ahelyett, hogy a bűnözők nyomában
loholna.
 – Lehet, hogy ez esetben nem tudok nagyobb horderejű bűntényt magára
bizonyítani, de ha most nem hallgat meg, akkor kénytelen leszek a
múltjában és a kapcsolati rendszerében vájkálni. Nem hinném, hogy például
ő a rácsok mögötti életet érdemelné – dobott egy fényképet az asztalra.
Elena volt rajta, ahogy éppen fellép a Sunset fedélzetére.
A döbbenettől azonnal felvettem vele a szemkontaktust.
– Ne merészelje őt belekeverni, mert gőze sincs róla, mire vagyok képes,
ha dühbe jövök! Elenának ehhez semmi köze – emeltem fel a hangomat.
– Ó, pontosan tudom én azt, hogy a doktornő sem olyan patyolattiszta,
mint amilyennek tűnik. Lepaktált a maffiával, hogy a hőn szeretett kórházát
megmentse. Tudja maga, mennyit árt nekünk azzal, hogy sumák módon ölti
össze a gazembereket, vagy hogy nem jelenti a lőtt sebeket, mint ahogy azt
minden más klinika törvénytisztelő módon teszi? Természetesen
bizonyítékom is van minderre, és ha nem lesz velem segítőkész, Anthony,
garantálom magának, hogy a csini kis doktornő, mire kettőt pislant, a
szomszédos cellában találja magát, és olyan bűnökkel fogom vádolni,
amelyeket követően hosszú-hosszú évekig nem lát kék eget és szívhat friss
levegőt.
Hangosan morogni és vadul rángatni kezdtem a bilincset a kezemen.
– Nem kell így bepöccennie, még nem fejeztem be. Hol is tartottam? –
húzta az agyamat. – Ja, igen! Friss levegő… Szóval, ha maga azt teszi, amit
elvárok magától, akkor megsemmisítek minden bizonyítékot és leszállok a
klinikáról.
– Persze, és ezt higgyem is el magának – pufogtam.
– Szerintem nincs sok választása. Ha nem bízik meg bennem és hallgat,
akkor Elena sittre kerül, ha viszont engedelmes lesz, akkor talán nem.
Mondja csak, nem lenne jobb, ha elmondhatná, hogy legalább megpróbálta
megóvni őt?
– Maga egy aljas szemétláda! – szűrtem a fogaim között.
– Nem veszem zokon a felháborodását és a sértegetést sem, mert nem
érzem úgy, hogy rosszabb lennék magánál – vágott vissza.
Összepréseltem az ajkam, mert nagyon kellett türtőztetnem magam,
hogy ne tegyek valami ostobaságot.
– Nem a kis halakra vadászom, Anthony. Azokat fogják csak ki a
zöldfülűek. Én a lehető legnagyobb halra utazom. Őt akarom – dobta le
elém Ramírez arcképét.
– Sok sikert hozzá! – makacsoltam meg magam.
 – Tisztában vagyok vele, hogy fél, mert a maffiában régen még élt az
omerta…{§}
– Él az még most is – igazítottam helyre a mondandóját. – És nem, nem
félek. Se magától, se tőlük. És tudja, mit? Nem hat meg, ha bezár egy
cellába. Már rég a saját magam börtönében élek. A halál sem izgat.
Legalább kiszállhatnék végre ebből a pokolból.
– A hűség pokla lassan felemészti, igaz? – nézett mélyen a szemembe.
– Sokkal inkább az élet pokla.
– Tudja, barátom, az ember akarata szabad. Valakinek a pokol jut,
valakinek a mennyország, hogy végül ki hová kerül, nem a véletlen műve
ám. Az a cselekedeteink tükrében dől majd el.
– Ez csak üres szöveg! Engem akar megváltoztatni? Engem, aki annyi
kegyetlenséget tett, hogy azt már a jóisten sem nézhette tétlenül – nevettem
fel keserűen.
– Tudok a családja haláláról. Az addigi bűneiért már vezekelt. Pokoli
fizetség járt érte, de még itt van, nem igaz? Még él, és kapott egy újabb
lehetőséget.
– Hmm… nekem meggyőződésem, hogy a mennyország egyik kapuja is
közvetlenül a pokolba nyílik. Éppen ezért nem fogok magának segíteni.
– Elmondom magának, én miben hiszek – lazult el ő is. – Baromság ez
az egész menny és pokol kérdés. Az egyház találta ki, hogy a hívek
rettegjenek a gonosztól és teperjenek Isten kegyeiért. Szerintem viszont
egyik sem létezik. A világunk olyan, amilyenné tesszük. A magáé milyen,
Anthony?
Nem válaszoltam neki, mert ő maga is tudta rá a választ. Ha hazudtam
volna, csak a képembe röhög.
– Szálljon ki maga is méltó módon! Kössünk alkut! Ha együttműködik
velem, akkor maga is és Elena is szabadon távozhat a végén.
– Honnan lehetek benne biztos, hogy nem ver át? – tanakodtam.
– Csak annyira lehet biztos benne, mint én abban, hogy amiket később
mondani fog, azok megfelelnek a valóságnak. Meg kell bíznunk
egymásban.
– És pontosan mit vár tőlem? – hajlottam rá, hogy meghallgassam.
– Egyelőre az égvilágon semmit – tárta szét a karját. – Gyűjtögetem az
infókat és a bizonyítékokat, de egyszer majd eljön a pillanat, amikor a
segítségét kérem. Addig is békén hagyom magát. Ígérem, nem fogom sűrűn
zavarni a bizniszét, de azért legyen óvatos, mert nem csak én halászom a
zavarosban. Ha eredményes lesz, közelebb kerül majd Ramírez
elismeréséhez.
– Szóval azt mondja, hogy elenged, és nekem csak annyi dolgom van,
hogy tartsam nyitva a szemem és a fülem, majd amikor eljön az idő,
segítsek lecsapni a nagyhal fejét? – foglaltam össze az elhangzottakat.
– Pontosan! – helyeselt.
– Mondja csak, mit ártott magának, hogy mindenáron őt akarja? Az
érdemérmeket és az előléptetést egy olyan vezetővel is megszerezheti,
amilyen én vagyok. Óriási hírverést csap köré, és kész.
– Ramírez egy gátlástalan féreg! Az én szememet a bűnszövetkezetének
létezése szúrja. Alapjaiban akarom lerombolni a birodalmát.
– Miért?
– Ha már ilyen őszintén elbeszélgetünk, belegondolt maga abba, hogy
vajon miért nem figyelmeztette magát az autójába rejtett bombára, ami
végzett a családjával? – nézett mélyen a szemembe.
– Erről nem akarok tovább beszélgetni – tértem ki a válaszadás elől, mert
tartottam tőle, hogy nem tudnám kontrollálni az érzelmeimet.
– A lelke mélyén érzi, hogy Ramírez tudott róla.
– Nekem már rég nincs lelkem – szorítottam ökölbe a megbilincselt
kezem.
– Nincs, mert Ramírez a hallgatásával megfosztotta tőle – tett le elém
egy kis hangrögzítőt, és lenyomta rajta a lejátszás gombot.
– Uram, figyelmeztetnünk kellene Anthonyt, hogy tudják, kinek a
megbízásából történnek a gyilkosságok, és így ő sem marad fedett.
Megfogják próbálni kiiktatni öt.
– Sanchez ostoba! Nem fog bérgyilkost küldeni egy bérgyilkosra. Az egy
öngyilkos küldetés lenne. Anthony profi, és ezt ő is tudja. Nem szemtől
szemben fogja csinálni. Egyszerűen csak bombát tesz majd az autója alá.
– Szóljak neki, hogy legyen óvatos?
Rövid szünet következett, és már-már azt hittem, vége a felvételnek,
amikor újra megszólalt Ramírez.
– Bütyköljétek meg a neje kocsiját. Cserélni fognak.
– De uram, akkor…
– Járulékos veszteség.
– Uram, ez…
– Ha szólunk neki, kiiktatja a bombát és Sanchezt is. Mindenki ránk fog
mutatgatni, hogy háborút robbantottunk ki. Ellenben ha nem hatástalanítjuk
a pokolgépet, és ártatlan áldozatokat szed, senki nem lesz okolható, ha
Anthony megvadul és lemészárolja őket. Megtiltom majd neki, hogy bosszút
álljon, de ő úgysem fog ölbe tett kézzel ülni. Bosszúra szomjazik majd. Mi
meg hagyjuk, hogy oltsa a szomját.
– És aztán?
– Aztán? Vele is végzünk. Járulékos veszteség.
Az ügynök leállította a szalagot.
– Eleget hallott?
Nem feleltem, de a múlt démonjai újra kiszabadultak a palackból.
Éveken át azt hittem, kivégeztem a családom gyilkosait, de a valódi
tettes, az ördögi terv kiötlője vígan éli a világát, sőt neki hajtom a hasznot.
De ennek ezennel vége. Már nem érdekel senki és semmi. Ramírez holtan
végzi majd.
– Én már rég nem vagyok a terve része. Halottnak kellene lennem –
morfondíroztam. A felismerés nem ért váratlanul, hisz fejbe is lőtt volna, ha
Andrew nem lép közbe. Andrew…
– Rendben van, ügynök! Megteszem, amit tőlem kér, de figyelmeztetem
magát, ha elszúrja, és Ramírez kicsúszik a kezei közül, valakinek a feje
hullani fog… és az nem az enyém lesz – szegtem fel az állam.
– Ha hagyom, hogy élve megússza, magam röpítek golyót a fejembe,
erre megesküszöm magának.
Később persze nem hagyott nyugodni, vajon az FBI-os fickó miért
gyűlöli ennyire Ramírezt, így kicsit nyomoztam utána, és megtudtam, hogy
volt egy húga, aki meghalt. Nem találtam nyomát, hogyan, de el tudtam
képzelni, hogy attól a szertől, amit a mi hálózatunk hozott be Los Angeles
utcáira. Átéreztem a fájdalmát. Habár egyikünk rokonával sem saját
kezűleg Ramírez végzett, de ő írta alá a halálos ítéletüket.
Hetekig nagy volt a kísértés, hogy felkeressem Ramírezt, és egy szó
nélkül elvágjam a torkát, de próbáltam észszerűen gondolkodni. Tudtam, ha
elcseszem, megússza. De ezt már nem engedhettem. Inkább minden egyes
nap Dorothyhoz mentem kiereszteni a gőzt. Ő tett róla, hogy lecsillapodjak.
Rajta kívül egyvalaki maradt meg nekem, aki ha éppen el is feledkeztem
volna Andrew-ról és az alkumról Williamsszel, emlékeztetett rá: Elena.
A kórház, amit megmentettünk a kedvéért, virágzott. Elenáról
bebizonyosodott, hogy nemcsak az anatómiához ért piszkosul, de remekül
kiigazodik a pénzügyek útvesztőjében is.
– Helló, Tony! – jelentkezett be nálam minden hónap elején az előző
havi kimutatásokkal.
Mindig nagy örömmel vártam ezeket a napokat, mert ilyenkor nem
éreztem magam olyan egyedül. Egyetlen dolog volt, ami árnyékot vetett
ezekre a percekre, az pedig az volt, hogy Elena időközben megtalálta a
számára ideálisnak vélt férfit James Cameron személyében, és hozzá is
ment feleségül. Amikor ezt megtudtam, érthetetlen okból összetört a
szívem. Tudtam, hogy semmi jogom nincs hozzá, hisz én akartam, hogy
boldog legyen, de akkor is olyan végleges és reménytelen lett tőle a
helyzetünk. A klinika ügyeit illetően nem voltak kétségeim, élvezte a
bizalmam, nem azért ragaszkodtam ezekhez a találkozókhoz, mert féltem,
hogy Elena elsikkasztaná a pénzt, hisz már évek óta bizonyított, sokkal
inkább azért, mert ő volt az egyetlen kapocs Andrew-hoz. Elena időnként
körülményesen ugyan, de meglátogatta az öccsét. Ő is rosszul viselte, hogy
épphogy egymásra találtak, máris el kellett válniuk egymástól.
– Helló, Elena! – üdvözöltem kedvesen. – Hogy s mint?
– Remekül, köszönöm! – telepedett le a kanapéra. Minden mozdulatát
árgus szemmel követtem. Túl jól ismertem őt már ahhoz, hogy tudjam, nem
mond igazat.
– Gondterheltnek tűnsz – biccentettem félre a fejem.
– Nem akarok most erről beszélni, Tony! Térjünk inkább a jövetelem
okára! – dörzsölte meg a halántékát.
– Ha bármiben tudok segíteni, ugye tudod, hogy itt vagyok – ültem le
mellé.
– Akadt egy kis magánéleti gondom, de túllendülök majd rajta –
szipogott. Felálltam, elsétáltam a bárpultig, és töltöttem neki egy italt.
– Idd ezt meg! Jobb lesz! – tettem le elé.
– Vannak dolgok, amelyeket még az alkohol sem feledtet. Egyébként
pedig autóval vagyok, még vezetnem kell – mentegetőzött.
– Ha ezen múlik, szívesen hazaviszlek – dőltem hátra kényelmesen, mert
már tudtam, hogy hosszú beszélgetés vár ránk. Elena felemelte a poharat,
majd legurította a tartalmát. Köhögés és prüszkölés követte a mohóságát.
– Tisztán? Elment az eszed? Ha így folytatom, a kocsiig sem tudok
kimenni – fintorgott, de nem törődtem vele, újratöltöttem.
– Igyál! – biztattam, mert tudtam, ha kellően ellazul, megered majd a
nyelve. Hosszan bámulta az italt, majd engem.
– Végül is… James úgyis már megint üzleti úton van. A jóisten se tudja,
mikor jön haza – kesergett, majd újra kiürítette a poharat.
 Á, szóval az a lenyalt hajú bájgúnár van a dologban! Már nem vagyok
biztos benne, hogy valóban hallani akarom, mi nyomja a lelkét. Bármit
megtennék, ha visszamehetnék az időben, hogy lebeszéljem erről a
házasságról. De milyen jogon? Hisz pont én voltam az, aki határozottan
kijelentette, hogy soha, de soha nem leszek újra szerelmes. Pedig ez a nő
nem szimplán tetszik nekem, ez az érzés, ami olykor eluralkodik rajtam,
jóval több, mint vonzalom. Hiszen Elena egy káprázatos, okos, humoros és
pokolian szexi nő. Sajnos, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így
gondolta. A pokolba Jamesszel!
Az elmúlt években hányni tudtam volna attól, ahogy Elena áradozott
róla. Minden egyes alkalom után elővettem a régi puskámat és
kitisztítottam. Eljátszottam a gondolattal, hogy Elena férjét fogom be a
célkeresztbe, és bumm! Volt James, nincs James. Mérgező gaz kiiktatva.
Ám akármennyire is kecsegtető volt ez a kép, nem tehettem meg. Nem
okozhattam ekkora fájdalmat Elenának. Ez az ő harca volt, és én csak a
kispadról nézhettem a vergődését.
– Szóval James – bólogattam.
– Mi van vele? – kerekedett ki a kék szeme.
– Miatta vagy szomorú.
– Nem biztos, hogy ő az oka – vonta meg a vállát.
– Akkor ki? – fúrtam a tekintetem az övébe.
Bárki is az, kezdhet rettegni. Elena mintha olvasott volna a
gondolataimban.
– Nem ölhetsz meg mindenkit, aki megbánt engem. Tudom, hogy
megígérted Andrew-nak, hogy vigyázol rám, de ne told túl a védelmem.
Ez fájt!
– Szóval azt hiszed, csak ezért csinálom? Ígéretből?
Éreztem, ahogy egyre inkább emelkedik a pulzusom. Egy pillanatra
lehunytam a szemem, és figyeltem a légzésemre, hogy ne jöjjek ki a
sodromból.
– Miért? Mi más okod lenne rá? – nézett rám kihívóan.
Ne menj ebbe bele, Anthony! Ha erre a kérdésre válaszolsz, csúnyán
rászednek. Egyenesen belesétálsz a női manipuláció csapdájába.
– Barátok vagyunk – mondtam, miközben kerültem a tekintetét.
– Á, igen! Barátok – emelkedett fel mellőlem, és a táskájához lépett.
Kivett belőle egy újságot, és ledobta az asztalra. Felvont szemöldökkel
próbáltam kitalálni, mi a célja ezzel.
 – Köszönöm, de már olvastam a mai híreket.
Igyekeztem higgadt maradni.
– Mondd csak, nem unod még, hogy folyton a címlapon vagy?
Nem értettem, mire céloz, ezért felvettem az újságot és elolvastam a
vezércikket.

Bedrogozott cápák úszkálhatnak Florida partjainál

Drogcsempészek horgonyozták le a kábítószert a tengerfenéken, amit

később GPS-koordináták alapján találtak volna meg. A szállítmánynak
azonban nem volt megfelelő a csomagolása, éhes cápák kezdték ki a
rakományt. A csempészek a parti őrség felbukkanásakor gyakran dobják
a tengerbe a drogot, amelynek következtében évről évre jelentős
kokainszállítmányokat mos partra a víz. Az amerikai parti őrség a
közelmúltban közel 6 és fél tonna kokaint foglalt le, amelynek becsült
értéke nagyjából 186 millió dollár.

Ejha, ennek Ramírez nagyon nem fog örülni! Ki lehetett az a balfasz, aki
zsinórban ekkorákat bakizik?
– Akármennyire is legyezgetné a hiúságom, hogy a címlapon virítok, bár
egy ilyen baki valószínűleg az életembe kerülne, ezek nem az én embereim
voltak, hanem a déliek – tettem vissza az asztalra az újságot. – Amatőrök!
Még utánozni sem tudnak rendesen. Gondolom, kispórolták a
csomagolóanyagot, mert minél nagyobbat akartak szakítani. Ennek isszák
most a levét.
– Ennyi? – kérdezte félrebiccentett fejjel.
Ide-oda kapkodtam a tekintetem zavaromban.
– Miért? Mit vársz még tőlem? Menjek oda, és tisztítsam meg a vizet?
Esetleg fogjak neked pár kokainos cápát?
– Én vagyok a hülye, mert naivan azt gondoltam, ha ezt megmutatom
neked, felismered, hogy mekkora károkat okoz az a drog, amit te és az
embereid ránk szabadítotok. Belegondoltál már valaha is abba, hány ember
haláláért lehetsz felelős? Minden egyes alkalommal, amikor célba juttatsz
egy-egy szállítmányt, emberek ezreinek életéről, haláláról döntesz. És
ahogy az alábbi példa mutatja, már nem csak embereket veszélyeztet a
drog. A legjobban az visel meg, amikor gyerek szenvedi el ennek kárát.
Világra segíteni egy narkós nő babáját nem leányálom. Szegény baba sorsát
egy életre megpecsételi a szer, amit az anyaméhben fogyasztott. Nincs
olyan hét, hogy ne találkoznék valami borzalommal, tragédiával, amit a
kábítószerek okoznak. A héten is behoztak egy tizenhét éves lányt
kábítószer-túladagolással. Miközben az életéért küzdöttem, nem tudtam
nem arra gondolni, hogy talán pont te okoztad a vesztét – fúrta a feldúlt
tekintetét az enyémbe.
– Itt szeretnélek megállítani egy pillanatra – emeltem fel a mutatóujjam,
mert már vette volna a levegőt, hogy folytassa, de a vérnyomásom vészesen
emelkedett. – A szülők szeretik azt hangoztatni, hogy a gyerekük rossz
társaságba keveredett, azért nyúlt szerekhez, de a valóságban ez inkább úgy
néz ki, hogy a családi körülmények juttatják el arra a pontra a kamaszt,
hogy ezt megtegye. Megértem, hogy szülőként nagyon nehéz és fájó
beismerni, hogy valamit elrontottak, de ne mindenért minket, csempészeket
vonjanak már felelősségre. Amikor bérgyilkos voltam, igen, valóban én
döntöttem életről és halálról, mert vagy meghúztam a ravaszt, vagy nem, de
arról, hogy valaki olyan hülye, hogy kábítószerekkel mérgezi magát, azért
csak ne engem tegyél már felelőssé. Senki fejéhez nem tartok pisztolyt,
hogy márpedig vedd be azt a kibaszott következő adagot.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan – csattant fel.
– De igenis komolyan gondolom! A drog az egyén felelőssége. Nem
kellene tiltani, és akkor nem lennék csempész. Csak nézd meg Hollandiát!
A szexuális szabadság és a kábítószer-élvezők paradicsomának tartják.
– Csak azt ne mondd, hogy Hollandia mutatja az utat a világ jövője felé!
Te sem tarthatod követendő példának, hogy a vörös lámpás negyed
üzleteinek kirakataiban úgy árulják a lányokat, mint a hentesnél a húst.
Egypár utcával feljebb pedig a híres amszterdami csatornákat övező
sétányok kávéházaiban zavartalanul szívja a füvet és a hasist a nagyérdemű.
– Miért is ne! Amíg az amerikai konzervatívok ádáz dühveli figyelik a
tulipán országában zajló fejleményeket, addig a liberális világ egyenesen
követendő példaként aposztrofálja a holland mintát. Tudtad, hogy a holland
parlament törvényesítette az egyneműek házasságát, legalizálták az
eutanáziát, és a már említett piros lámpás negyedekben kívánságra akár áfás
számlát is kérhet a kuncsaft? – fűztem hozzá, hogy tovább hergeljem.
Ellenállhatatlanul dögös volt, amikor dühbe gurult.
– Menj te a fenébe, Tony! – ugrott fel a kanapéról.
 Ennyire azért nem akartam felhergelni.
– A drogfogyasztók nemcsak a saját életüket veszélyeztetik, hanem
másokét is – folytatta nagy hévvel. – Aki a szerhez nyúl, nem csupán a saját
életéről dönt, hanem a társadalomról is. Amikor valaki a bűn útjára lép
azért, hogy összeszedje a következő adagra valót, vagy addig pusztítja
magát, míg egy idő után munkaképtelenné válik, és kölönc lesz a
társadalom nyakán. De ami a legborzasztóbb, tudod te, hány bűntényt,
autóbalesetet, betörést, rongálást, sőt gyilkosságot követnek el a kábítószer
hatása alatt?
– Itt megint csak visszakanyarodnék a felelősséghez. Nem én tehetek
róla, hogy az emberek semmit sem tudnak felelősségteljesen használni –
vontam meg a vállam.
– A világ legtöbb állama szeretné, ha állampolgárai egészségesek,
okosak és produktívak lennének, nem pedig elhülyült zombik. Te viszont
még lovat is adsz alájuk.
– Szóval szerinted én hülyítem el az embereket? A legtöbbjük eleve egy
gyom, amit jobb gyökerestől kitépni. Semmi gond nem lenne egy-két füves
cigiből, de érdekes, hogy az alkohol és a nikotin nem tilos, pedig az sem
más. Ezek túlzott mértékű fogyasztása is függőséget okoz és halálos, és ha
jól sejtem, mégsem emel ellene szót a fene sem. Hogy miért nem? Hát mert
az államnak is élnie kell valamiből, szarik ránk. Szokjon csak rá a jónép,
fizesse csak az adót utána. A drogok sem rosszabbak ezeknél.
– A cigaretta lehet, hogy ugyanúgy függőséget okoz, de nem
tudatmódosító szer. Amíg egy dohányos kontroll alatt tudja tartani önmagát,
addig egy drogfüggő bármire képes az adagjáért. Egy kis prostitúció gumi
nélkül a legkevesebb, amire hajlandó, de szemrebbenés nélkül tör be békés
családokhoz, öl embereket vagy rabol ki egy gyereket az utcán, mert semmi
nem érdekli, csak az aktuális adagja – potyogtak a könnyei.
Biztosra vettem, hogy a felsorolt példák mindegyikével találkozott már a
kórházban.
– Sajnálom, Elena! – léptem oda hozzá, és át szerettem volna ölelni.
A pillanat kísértetiesen hasonlított egy múltban lezajlott beszélgetésre.
Susanne is kiborult, amikor próbált jó útra téríteni.
– Tűnj te a picsába! – lökött el magától. – Kíváncsi vagyok, akkor is így
vélekednél-e, ha a családodat nem egy bérgyilkos végezte volna ki, hanem
egy kötekedő drogos, aki csak egy kis pénzt akart szerezni, hogy kifizesse
az általatok diktált árat.
 Ahogy ezt kimondta, megdermedtem. Ezzel betalált. Szóhoz sem
jutottam, csak levegőért kapkodtam. Pár mondatával pokoli fájdalmat
okozott, és pokoli volt az ébredés is. Olyan mélyen érintett, hogy képtelen
voltam a szemébe nézni.
– Ezt most azért csinálod, hogy bebizonyítsd, James jobb nálam? Nem
kell az orrom alá dörgölnöd, tudom én azt enélkül is – motyogtam.
– James? Hogy jön ő most ide? – szaladt ráncba a homloka.
– Úgy, hogy valójában rá vagy mérges, mégis velem üvöltözöl, és vágsz
mindenfélét a fejemhez.
Közelebb lépett, és a tenyerét az arcomra fektette.
– Nem, Tony! Szó sincs arról, hogy rosszabb lennél, mint ő. Még a
feltételezés is sértő, mert nem lehet benneteket egy lapon említeni.
Vártam, hogy kifejtse, mert kissé belezavarodtam. Itt van James, a férje,
akibe halál szerelmes volt. Ő volt a megtestesült tökéletesség. Egy neves
high-tech cégnél dolgozott, mindenféle új technika tesztelésével és
megvalósításával foglalkozott. Egy szuper kütyü prototípusával húzott már
ki minket is a csávából. Ellenben itt voltam én: a szöges ellentéte. A
legkevésbé sem kötött le a fejlett technika, és a családalapítás is messze állt
tőlem. Mindketten sok pénzt kerestünk, ám a legfőbb különbség az volt,
hogy James tisztességes munkával, én viszont illegálisan.
– Lehet valaki látszólag feddhetetlen és erkölcsös, ha a valóságban nem
ezt igazolja a viselkedése. Mindannyian arra törekszünk, hogy jobb
emberek legyünk, legalábbis egy ideális világban ez így lenne.
– Senki sem feddhetetlen, mindenkinek van jellemhibája – vigasztaltam.
– Igen, azt hiszem, igazad van – lépett vissza a kanapéhoz, és leült. –
Miért ezt a hivatást választottad, Tony?
– Nem volt választásom – feleltem őszintén.
– Mindig van választásunk.
– Úgy véled? És ezt pont te mondod? Hányszor mondtam neked, hogy az
az alak nem hozzád való, mégis őt választottad.
– Miért, kit kellett volna? Téged? Léptem volna Chris nyomdokaiba?
Láttam eleget az öcsém harcából, hogy tudjam, mi várna rám.
Ez nagy pofonként ért. Nem mindenki Andrew Dark. Ha lehet, még
inkább szerettem volna kitekerni annak a nőnek a nyakát, amiért elcsavarta
a barátom fejét, hiszen megtestesített Andrew számára mindent, amire én is
vágytam. Hogy a féltékenység beszélt-e belőlem? Igen! Rohadtul! Veszettül
fájt! Pontosan tudtam, milyen családban élni, és habár ezt sosem ismertem
volna be nyíltan, de ez volt az én nagy álmom is. Képek kúsztak a szemem
elé. A gyerekeim és a feleségem boldog kacagása visszhangzott a fejemben.
Összeszorított fogakkal próbáltam elviselni a kínt, ami ennyi év távlatából
is az elevenembe vágott. Ez sosem fog enyhülni.
– Nekem nincs kiért kockáztatnom – csúszott ki a számon. – Nem
fontos, hogy mi lesz velem.
– Hát éppen ez az, hogy de! Igenis fontos vagy, Tony! – nézett mélyen a
szemembe.
– Mert a barátod vagyok – akartam előcsalni valami kis reménysugarat.
– Mert a barátom vagy – bólintott helyeslően.
Az nem elég. Egy ilyen hatalmas horderejű döntést meghozni nem tudok
csupán a barátságáért.
Hosszan eltöprengtem, majd rájöttem, hogy engem bizony csúnyán
csőbe húztak. Nem velem van gondja, mégis én vagyok porondon. Arról
bezzeg szó sem esik, mi jót csinált a tökéletesség szobra.
– Ha akarnánk, sem lehetne több, hisz te férjnél vagy. És ha már itt
tartunk, elárulnád, miért vagy tele haraggal? Történt valami közted és James
között?
Elena szája szóra nyílt, de végül nem felelt. Hosszú perceken át csak
hallgattunk, türelmesen vártam, amikor egyszer csak kibukott belőle.
– Keserű a poharam tartalma, így muszáj kiürítenem. Amikor
megismertem, nagyon elkeseredett voltam, és magányos. Minden vágyam
az volt, hogy tartozzak végre valahová. Egy kicsit azt reméltem, hogy
köztünk majd alakul valami – sandított felém, hogy mit szólok a
vallomásához, de igyekeztem rezzenéstelen arccal fogadni a
kegyelemdöfést. Alakul? Bárcsak alakulhatott volna… De most komolyan,
mit vár tőlem? Számomra még elképzelhetetlen volt, hogy a családom helyét
bárki is elfoglalja a szívemben. Most is az, de már tudom, hogy nem élhetek
le egy életet egyedül. Most talán belemennék… talán. Talán nem is az ő
helyüket foglalná el, hanem egy másik, ugyanolyan fontos helyet.
– Szóval mert nem tudtam megadni neked, amire vágytál, feleségül
mentél az első alakhoz, aki megkérte a kezed – szaladt ki a számon.
– Ne légy igazságtalan! – torkolt le. – Igenis szerettem Jamest, amikor
hozzámentem.
– Vagy csak azt hitted, hogy szereted – dörmögtem az orrom alatt.
– Akkoriban úgy éreztem, enyém az egész világ, és bármit megtehetek.
Fogalmam sem volt róla, hogy ez nem tart örökké. Tudtam, hogy James
nem a legtökéletesebb férjnek való jelölt, de helyes volt, kedves és odavolt
értem. Mindig is önző volt kicsit, de nagyon szerettem, és akartam, hogy
működjön a kapcsolat. Azt gondoltam, majd a kitartásom és az odaadásom
rábírja, hogy idomuljon kicsit. Viszont ha most ránézek Jamesre, egy
teljesen másik embert látok, mint akibe beleszerettem – sóhajtotta
kiábrándultan. – Először csak az együtt töltött idő csökkent. Érthető
okokból persze, hisz én a kórház miatt ide vagyok láncolva, amíg ő a
világot járja. Elmaradtak a hosszas összebújások, a közös borozások, a
bókok, a boldog kuncogások. Győzködtem magam, hogy nyilván nem csak
az én boldogságom számít, hisz James számára a cége a minden, ám a sok
munka rengeteg idővel, stresszel és gondokkal jár. Elfoglalom magam, hisz
van nekem is feladatom elég, csak nem tudom elhinni, hogy a házasság
ennyi. Huss, elrepültek az évek, gyorsabban, mint ahogy kinyitottam és
behunytam a szemem. Mára minden napunk ugyanolyan, már csak vagyunk
egymás mellett. Mára csak a lakótársam maradt, akivel közösen fizetjük a
számlákat. A tökéletesnek hitt szerelem ugyanarra a banális sorsra jutott,
mint sok millió másik házasság. Minden fény kihunyt belőle, és az bosszant
az egészben leginkább, hogy észre sem vettem, mikor történt mindez.
A házasság már csak ilyen, mire számított? Pff! Én mire számítottam,
hiszen voltam már házas, így pontosan tudom, hogy a nők szentimentálisak,
és sok-sok év házasság után is romantikára, bókokra, spontán meglepetés
randikra vágynak, amelyek felpezsdítik a szürke hétköznapokat. Ám ha ezt
nem kapják meg, mindenféle fifikás módszerrel elérik a céljukat. Jönnek az
„én már nem vagyok csinos, itt-ott felszaladt pár kiló” kesergések, hogy
kicsikarják a bókokat. Véleményem szerint a házasság hasonlóképpen
működik, mint egy focimeccs. Ha a kapus és a csatár egymással rivalizál és
azon munkálkodik, hogy az egyik ügyesebbnek tűnjön a másiknál, akkor a
csapatuk veszíteni fog. Győzedelmeskedni csak akkor lehet, ha mindketten
önmaguk legjobb változatává fejlődnek, és egymás szolgálatába állítják a
képességeiket. Ebből születik meg a siker hosszú távon.
– Nem próbáltál beszélni vele erről? Mi, férfiak nem éppen az
empátiáról és az érzékenységről vagyunk híresek. Sokszor úgy mondunk
dolgokat vagy cselekszünk, hogy észre sem vesszük, hogy az sértő.
– Időnként megpróbáltam elmondani, mi bánt, de ezek a beszélgetések
egyoldalúak voltak, és utána sem változott semmi.
– Valami csak történt, ha így ki vagy borulva – köszörültem meg a
torkom.
 Az alsó ajkába harapott, és látszott, hogy bármiről legyen is szó, nagyon
kikészült tőle.
James megcsalja őt, jött a felismerés. Elena szemében összegyűltek a
könnycseppek, de tartotta magát. Hangosan fújta ki a levegőt.
– A munka most már mindkettőnknek fontos. Stressz. Csend. Társas
magány, ami vár, ha netalántán otthon találom. Azon töprengtem sokat,
vajon ő hogy láthat engem. Gondol-e néha a régi szép időkre? Az
esküvőnkre? A nászutunkra? A hamvába holt reményre?
– Múlt időt használtál. Ezek szerint megkérdezted tőle?
Összehúzta magát, és látszott, hogy hamarosan kitör belőle a sírás.
– Egy megsavanyodott nőszemély lettem, akire ha ránéz, csak két holt
szemgolyót lát, amelyek egykedvűen néznek rá vissza.
– Ezt mondta? – emelkedtem meg a kanapén.
– Igen, és azt is, hogy mivel állandóan dolgozom, már semmi szépet
vagy vonzót nem talál bennem. Bevallotta, hogy másfél évig volt valakije,
mert én nem tudtam megadni, amire egy férfi vágyik.
– Igazán? – szaladt fel a szemöldököm. – Miért, szerinte mi volna az,
amire egy férfi vágyik?
– Meleg otthon, finom étel az asztalon és egy ringyó az ágyban – fújta ki
az orrát.
– Akkor miért egy okos, ambiciózus nőt vett feleségül?
– Ezt kérdeztem tőle én is. Erre azt felelte, hogy mert szégyenkezni nem
akar a társasági eseményeken. Kapaszkodtam az asztal sarkába, hogy
kibírjam valahogy a beszélgetést. Nem akartam elhinni, hogy ez az egész
velem történik. Naivan azt hittem, ő a másik felem. Erre pofán csapott a
valóság. Kurvázni járt, mert tőlem nem állt fel neki – mondta feldúltan, és
egy újabb pohár italt vett magához.
Eddig is viszketett a tenyerem, hogy ellássam a baját ennek a kis
féregnek, de ezek után biztos, hogy ezt már nem hagyom tétlenül. Méghogy
Elena besavanyodott?
– És te erre mit reagáltál?
Lesütötte a szemét, kerülte a tekintetem.
– Olyan váratlanul ért… Nincs rosszabb annál az érzésnél, amikor
megtudod, hogy megcsaltak. Gyomorszorító és vérforralóan szörnyű.
Semmi sem hasonlítható ehhez az áruláshoz. Azt reméltem, hogy egy
beszélgetés talán segít, hogy ő is átgondolja a dolgokat, és közösen
kitaláljuk, hogyan tudjuk megmenteni a szakadék felé robogó
házasságunkat, de ő csak ujjal mutogatott, mint egy óvodás. Engem tett
mindenért felelőssé. Slampos vagyok, azt mondta. Unalmas az
öltözködésem és a frizurám, egyhangú a szexuális életünk, aminek az oka,
hogy én csak és kizárólag a munkámnak élek. Pedig ő elvárná, hogy
edzésekre járjak, mert számára igen fontos, hogy feszes, izmos hátsóm
legyen, mert erre áll a dákója.
Egyfelől mulatságos volt, hogy egy munkamániás ugyanezzel vádolja a
feleségét, ahogy az is, hogy mert nem működik neki odalent, már rögtön az
asszony a hibás. Nevettem volna az egészen, ha nem Elenáról van szó. Így
viszont mélyen érintett a dolog. Személyes sértésnek tekintettem, amiket az
a puhapöcs a fejéhez vágott.
– Ha egy könyv főszereplője lettem volna, valószínűleg drámaian
ráborítottam volna az elmúlt évek összes bennem rekedt sérelmét –
folytatta. – Csakhogy az életem nem egy fantázia szülte regény, úgyhogy
szótlanul kevergettem tovább a vacsorát, és arra koncentráltam, hogy ne
omoljak össze. Nem akartam neki ezt az örömet megadni.
– Jól tetted! – szorult ökölbe a kezem. – Te figyelj, Elena! James
bebizonyította, hogy egy seggfej! És az ilyenek megérdemelnek egy seggbe
rúgást, hogy észhez térjenek – szűrtem a fogaim között.
– Hogy? Mi? Istenem, csak azt ne! Nehogy beleavatkozz! Már így is
azzal gyanúsít, hogy van köztünk valami.
Érdeklődve néztem rá.
– És vajon miért gondolja ezt?
– Szerinte túl sok időt töltök itt… veled.
Ha az a faszkalap megfelelőképpen bánna vele, ez valószínűleg nem így
lenne. Ez az én nagy mákom.
– Az utóbbi időben sokat gondolok arra, hogy hány nő lehet rajtam kívül,
aki feleségül megy álmai férfijához, hogy azzal is élje le az életét. Én sem
voltam ezzel másképp. Azt hittem, Isten jó embert adott nekem, aki habár
nem tökéletes, de legalább tisztességes férfi. Hát kiderült, hogy nem az.
Minden ember megcsalja a párját? Fogadjam el ezt tényként, vagy van még
olyan ember, aki hű és őszinte tud lenni?
– Azért Jamest ne tekintsük már átlagnak – horkantam fel. – Nem
minden férfi süllyed le egy gorilla szintjére, hogy ne tudjon uralkodni a
farkán. Elnézést kérek a gorilláktól, hogy hozzájuk hasonlítottam.
Egyénként is messze áll ő attól, hogy igazi férfi legyen. Még ha az
egyhangú, monoton kapcsolatok vonzzák is a hűtlenséget, nem
törvényszerű, hogy meg kell csalni a másikat. Aki hűséget fogad, hosszú
távon elköteleződik valami vagy valaki mellett. Éppen ezért a hűség nem
más, mint egy egyszerű döntés, ahogy a hűtlenség is.
Abban a pillanatban láttam először tisztán, hogy Elena és én is a hűség
kénköves poklában sínylődtünk, mert a hűség nem más, mint az erény
álarca mögé rejtett béklyó. Ha valaki megcsáklyáz vele, onnan csak
árulóként szabadulhatsz. De van egy pont, amikor már a kitartásod,
ragaszkodásod egy emberhez, egy célhoz vagy egy közösséghez nettó
esztelenség. Az egykor tett ígéreted, esküd, fogadalmad becsületes betartása
egyfajta öngyilkosság.
– Azt mondja, nem a szex a lényeg – nyelt nagyokat.
– Hát akkor mi?
– Hogy már ellaposodott a kapcsolatunk, mert már nem foglalkozom
vele, nem csábítom el, meg ilyesmi – közölte zavartan.
– Melyik törvény mondja ki, hogy csak a nőknek kell gondoskodni a
tűzről? Az az igazság, hogy Jamesnek a szeretői jelentik a menekülési
útvonalat a tiszta, nyílt kommunikáció helyett. Azokat a nőket sem szereti,
csak kedélyjavítónak használja, ami azonnali enyhülést ad a felhalmozódott
feszültségre, a frusztrációra, a meg nem értettségre, a figyelem iránti kínzó
vágyra – éltem bele magam, mert én is csak ezeket találtam meg Dorothy
mellett. – Egy pillanatnyi gyönyörhullám, ami feledteti a gondokat, eltávolít
a valóság problémáitól, akár az alkohol, a szerhasználat és más függőségek.
– Te is megcsaltad a feleséged? – szegezte nekem a kérdést.
– Nem! Soha! Pedig lett volna rá lehetőségem bőven. Ám ahogy már
említettem, ez döntés kérdése. Bedugom a farkam abba a lyukba a kósza
élvezetért, és kockáztatom, hogy mindent elvesztek, vagy nem. Voltak, akik
ezt gyávaságnak nevezték, mert félek az asszonytól, de az igazság az, hogy
nem féltem tőle, hanem szerettem és tiszteltem őt. Sokszor hallom, hogy a
tisztelet ósdi, elcsépelt dolog, vagy azt, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni.
Egyik állítással sem értek egyet. Szerintem egy kiegyensúlyozott,
harmonikus párkapcsolatban a másik tisztelete alapvető kell hogy legyen.
Összekeverik a bizalommal, amit valóban ki kell érdemelni, nem jár alanyi
jogon.
– Amelyik férfinak áll a farka, az nem törődik a következményekkel.
Nem lát tovább a pillanatnyi örömszerzésnél. Nem gondol bele, hogy a
hűtlensége kegyetlenül megcibálja a szentnek hitt köteléket, lerombolja az
önértékelést, az önbizalmat, de főleg a bizalmat, amit talán a legnehezebb
helyreállítani. A francba is! A megcsalás a legönzőbb dolog, amit az ember
egy kapcsolatban tehet! Ha már nem szeret, miért nem mondja meg nyíltan?
Fejezzük be, engedjen el! Ne játsszon tovább az érzelmeimmel.
– Ha ez ilyen egyszerű lenne! De a legtöbb férfi ragaszkodik a biztoshoz
kényelmi okokból. Elena, nem akarom, hogy magadat hibáztasd a
történtekért. És egy percig se gondold, hogy te vagy a felelős James
tetteiért. Senki nem okolhatja a másikat a saját ballépéseiért. A döntés
mindennap a saját kezünkben van. James csak a lelkiismeret-furdalását
csökkenti azzal, hogy téged tesz meg bűnbaknak. Te vagy a hibás, és ő
semmiről sem tehet. Ezzel már legalizálta is a félrelépését.
– Félrelépés – merengett el Elena. – Ez úgy hangzik, mintha valamiféle
véletlen, tudattalan, ideiglenes eltévelyedés lenne, mintha
figyelmetlenségből megbotlott volna az utcán, és pont beleesett volna abba
a nőbe. Nem tehet róla.
– De ne dőlj be ennek! Aki megcsal, nagyon is tudatában van a
döntésének. James letért a helyes útról, hozott egy döntést, és ezt kár
szépíteni.
– Nem tudom, mitévő legyek – rebegte könnyes tekintettel.
Varázslatosan ragyogott a kék szeme, akár egy tökéletesre csiszolt zafír.
A kezem önkéntelenül felemelkedett, és megérintette az arcát. Elena
megdöntötte a fejét, és a tenyerembe simult. Mély sóhajt hallatott, én pedig
észre sem vettem, ahogy csökkent köztünk a távolság. Az ajka már
majdnem megérintette az enyémet, amikor felemelte az ujját, és a számra
tette.
– Nem lehet, Tony – suttogta, és a vállamra fektette a fejét.
– Ő éli az életét, Elena! Ne engedd, hogy akadályozza, hogy te is ezt
tedd a tiéddel. Aranyszabály, hogy ne csalj, ha nem akarod, hogy
megcsaljanak. Egy kapcsolat a kölcsönösségen alapszik.
– Akkor sem lehet, Tony. Csak azért, mert ő megtette, én nem akarom.
Nem lenne fair.
– És ugyan kivel szemben kellene neked tisztességesnek lenned? –
adtam hangot a bennem dúló feszültségnek.
– Veled, de elsősorban magammal. Ha megtenném, akkor az
visszafordíthatatlan lenne. Jamest elárulnám, téged becsapnálak, magamat
pedig szembeköpném. Nem lennék jobb nála.
A tarkóját simogattam, és nyomtam egy puszit a hajába. Igaza, van! Az
én lehetőségem megvolt, de elcsesztem. Fájó volt a felismerés, hogy már
nincs esélyem nála. De talán jobb is ez így. Ha most lefeküdt volna velem,
az egy kiszámíthatatlan lavinát robbantott volna a fejünkre. Az ő házassága
végleg zátonyra fut, ahogy az én hűségem is meginog a maffia felé. Tudtam,
ha Elena valaha is úgy döntene, hogy otthagyja Jamest, még egyszer nem
bírnám ki, hogy elveszítsem őt. Nem bírnám végignézni, ahogy
próbálkozna a hozzá méltatlan alakokkal, és inkább befejezném, amit az
imént elkezdtem. Kihasználnám az adandó új lehetőséget. Éppen ezért
kellett mindent megtennem, hogy kibéküljön Jamesszel.
– Ideje mennem – állt talpra, de megingott. – Hupsz! Azt hiszem, kicsit
sokat ittam – fogta meg a fejét.
– Talán jobb lenne, ha lepihennél. Előkészíttetek neked egy kabint –
emelkedtem fel.
– Jaj, hagyd a csudába! Semmi bajom – legyintett, de a mozdulatai nem
erről árulkodtak.
– Elena, nem kell erősnek vagy hősnek lenned, senki sem várja ezt el
tőled.
– Tudom, tudom, csak… Azt hiszem, tényleg jobb lenne, ha ledőlnék
egy kicsit. Szédülök, és ennek nagyon nem szokott jó vége lenni.
Teljesen elhagyta minden ereje, ezért az ölembe kaptam, és besétáltam
vele a kabinomba. Lefektettem az ágyra, és betakartam.
– Muszáj aludnom egy kicsit – mentegetőzött akadozó nyelvvel.
– Aludj csak! – simogattam ki egy tincset az arcából.
Hosszan néztem őt, ahogy a szapora légzése lassan egyenletessé válik, és
eltűntek a gondterheltség ráncai a homlokáról.
Eltűnődtem rajta, hogy amíg neki az álmok menedéket jelentenek a
kínzó valóság elől, addig nekem a legnagyobb borzalmat. Már jó ideje nem
aludtam egy jót. Rettegtem lehunyni a szemem, mert tudtam, hogy akkor
jönnek majd a rémálmok. A feleségem és a gyerekeim arca dereng majd
előttem, és a robbanás, ami mindent elvett tőlem… Az álom volt számomra
a sötétség igazi fogsága, mert oda egyedül kellett besétálnom.
 ELENA

Kattan a hűség bilincse

„A férfi, ha megcsalják, áldozattá válik, ahol a nő a hóhér.

Míg ha egy nőt csalnak meg, ő ugyanúgy bűnösnek érzi magát.”

(Ezel – Bosszú mindhalálig című film)

Nehezen ébredtem. Mostanában nehezen megy az ébredés. Kinyitottam a

szemem, és elhatároztam, hogy csak azért is mosolyogni fogok! Ma egy
csodás nap vár rám! – ismételgettem magamnak egészen addig, amíg már
valóban őszinte volt a mosolyom. Lassan felnyitottam a szemhéjam, de nem
az a kép fogadott, amire számítottam. Nem a már jól megszokott
szobámban ébredtem az ismerős falak között, hanem egy ismeretlen helyen.
Gyorsan felemelkedtem ülő helyzetbe, és igyekeztem kitalálni, hogy
kerültem ide. Hamar be is villant, hogy előző nap Anthonyval megittam pár
pohár italt. A picsába! Kiütöttem magam. Minek iszik, aki nem bírja?
A kezem a fejemre szorítottam, mert rettenetesen lüktetett. Mennyit
fogyasztottam? És hogyhogy nem mentem haza? Mi a fene történt?
Halványan derengett, hogy Tonyval Jamesről beszélgettünk, ahogy az is,
hogy megérinti az arcom, és kis híján megcsókol. Juj, juj, nem ittam eleget!
Néha jobb nem emlékezni arra, mit tettél vagy nem tettél. Irtó mérges
voltam magamra. Nem kellett volna olyan fene becsületesnek lennem.
Akkora egy idióta vagyok! Vigasztalódhattam volna Tony karjaiban, és még
csak bűntudatot sem kellett volna utána éreznem. De ahogy magamat
ismertem, éreztem volna. Gyötört volna az önvád, mekkora hülye vagyok.
Sehogy sem jó ez így! Miért vonzódunk a rosszfiúkhoz, még akkor is, ha
pontosan tudjuk, hogy baj lesz belőle?
Nem állítanám, hogy Tonyval első látásra szerelem volt, sőt másodikra
sem. Kezdetben nem kedveltem őt túlzottan. Sőt! Kiborított, hogy állandóan
az öcsém nyakában loholt, és mindig olyan kiüresedett tekintettel
méregetett. A mogorva stílusával, és azzal, ahogy szigorúan ráncolta a
homlokát, inkább ijesztőnek neveztem volna, mintsem vonzónak. Éppen
ezért éreztem magam biztonságban mellette. Hogy én belezúgjak egy
rosszfiúba? Természetesen azt gondoltam, hogy ez velem soha nem
történhet meg. Aztán teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, és felfigyeltem
rá, hogy milyen jóképű a sötétbarna szemével, a barna hajával, amit nem
nyalt le gengszteresen, hanem csak lazán hátrafésülve hordta. Sokkal
inkább keltette egy elegáns üzletember látszatát, mint egy maffiózóét.
Sok időt töltöttem a társaságában, így alkalmam nyílt jobban
megismerni. Egy egészséges nő tekintetét persze hogy odavonzotta
Anthony sármja, az elővillanó, kidolgozott hasizma, a széles válla, ám az
évek során számos szívtöréses baleseten átesve ráébredtem, hogy a kémia
egyáltalán nem a bicepsz méretéhez vagy a hason lévő kockák számához
kötődik. A bűnözőket mindig úgy képzeltem el, hogy ordít róluk a
hímsoviniszta férfigőg, ami üres fejjel és teli zsebbel párosul. Meglepett,
hogy ez se Tonyra, se Andrew-ra nem volt jellemző.
Az a fajta nő vagyok, akit lenyűgöz, ha egy férfi intelligens, és Tony
határozottan az volt. Ami igazán rabul ejtett, az alattomos módon a
részletekben rejlett: vonzott a személyisége, a kisugárzása és a mélyről
jövő, elementáris férfiereje. Akárhányszor csak megláttam, azt gondoltam,
ilyen egy igazi férfi.
Hajtott a kíváncsiság, hogy megismerjem őt. Már nem ódzkodtam attól,
hogy kettesben maradjak és beszélgessek vele, sőt előszeretettel töltöttem el
a szabadidőm a társaságában. Idővel kialakult közöttünk valamiféle mély,
szeretetteljes barátság, ami túlmutatott a szenvedélyen és a szexualitáson,
nem ezekre épült a kapcsolati vár, amit felépítettünk. Andrew távozása után
ez tovább is erősödött. Nem voltak barátaim. Ő volt az egyetlen barátom.
Biztos voltam benne, hogy az, ami kettőnk között van, nem dől össze
erőtlenül kártyavárként egy könnyű, lágy fuvallattól. Nem volt okom a
félelemre, hisz biztonságban voltam. A házasságom miatt nem lehetett szó
ennél többről, mégis ez a barátság egy szeretetkapcsolat volt, ami éppen
ezért volt ütésálló, sziklaszilárd betonalap. Ezért csapott arcon egy szép
napon a felismerés, hogy többet érzek Tony iránt egyszerű barátságnál.
Minden figyelmeztetés és piros zászló ellenére valahogy túl erős volt a
vonzódás, és csak rengeteg fájdalom és átbőgött éjszaka után tudtam
elnyomni magamban az érzelmeimet.
 Visszadőltem az ágyba. Akkor voltam igazán ostoba, amikor hagytam
magam olyan könnyen lerázni! Csak azért, mert a férfi, akihez vonzódtam,
kosarat adott, rögtön beleugrottam egy olyan házasságba, ami eleve
bizonytalanságot keltett bennem. Csalódott voltam, magányos és kicsit
féltékeny is az öcsém boldogságára. Minden vágyam az volt, hogy legyen
már végre nekem is valakim. És akkor találkoztam Jamesszel, aki igazi
jófiú volt, és persze sármos is, de közel sem annyira, mint Anthony.
Hozzámentem, mert megkért. Mégsem voltam boldog a férjem mellett, aki
egy talpig becsületes embernek tűnt. Közösen húztuk a kis szekerünket,
csak soha nem egyszerre. Az elmúlt években pedig a távolság egyre csak
nőtt közöttünk. Bár a házasságba vetett hitem mindig megmaradt. Eddig…
– Jó reggelt! – nyitott be az ajtón Anthony egy tálcával a kezében.
– Jó reggelt neked is! Mennyit ittam az este? – dörzsölgettem még
mindig az arcomat.
– Nem eleget – tette le mellém a kávét az éjjeliszekrényre. Értetlenül
pislogtam rá, amikor beugrott az érzés, amikor majdnem megcsókolt. Már
éreztem a leheletét a számon, amitől a gerincem mentén végigfutott a
borzongás, a gyomromban pedig repdesni kezdtek a pillangók. Bárcsak
James is képes lett volna ezeket az érzéseket kihozni belőlem!
– És most mi lesz? Hazamész hozzá, mintha mi sem történt volna?
– Igen, hazamegyek, de nem hozzá. Tony, őszintén sajnálom, ha tegnap
félreérthető jelzéseket küldtem feléd – szégyelltem el magam.
– Ne azt sajnáld, inkább azt, hogy nem vállalod fel az érzéseidet!
Meglepetten kaptam rá a tekintetem.
– Nem lehet. Te is tudod. Ha megtettük volna, most mindketten bánnánk.
Féloldalas mosolyra húzta a száját.
– Csak a magad nevében beszélj!
A döbbenettől tátva maradt a szám.
– Mindketten sokat ittunk… – mentegetőztem.
– Mint már mondtam, csak a magad nevében beszélj! Én alig ittam pár
pohárral, mert józan akartam maradni a közeledben.
– Miért? – kérdeztem, de azonnal meg is bántam.
– Azért, mert ha lehetőségem adódott volna rá, most nem lettem volna
olyan idióta, hogy nemet mondjak a kínálkozó alkalomra – felelte őszintén.
– Lefeküdtél volna velem?
– Miért? Te talán nem erre vágytál az este? – fúrta a sötét pillantását az
enyémbe. Biztosra veszem, hogy belepirultam a kérdésbe, éppen ezért
képtelen is voltam válaszolni rá. – Nem kell felelned! Pontosan tudom rá a
választ – indult az ajtó felé. – De tudod, mit? Lehet, hogy mégiscsak igazad
van. Megbántam volna. Átkoznám a percet, mert ha egyszer megtörténne,
elvesznék. Megásnám vele a saját síromat. Nem lenne többé visszaút. Ám
azt is tudom, hogy te visszamész Jameshez. Ma éjjel és még ki tudja, hány
alkalommal a jövőben, befekszel mellé az ágyba, és én ezeken az estéken
nem tudnék másra gondolni, csak arra, hogy ő ugyanott érint, csókol, ahol
én. És ebbe beleőrülnék. Hálás vagyok neked, hogy leállítottál. Igazad van!
Maradjunk csak józanok – közölte zaklatottan.
Elpattant bennem valami, kivetettem magam az ágyból, és
megállítottam.
– Mi a francot művelsz? – kérdeztem.
– Semmit! Ne is törődj velem! – szeretett volna elsétálni mellettem, de
megint elé ugrottam. Mélyen a szemébe néztem.
– Csak adj egy jelet – suttogtam.
Tony arca eltorzult, és megrázta a fejét.
– Nem azért akarok a választásod lenni, mert James nem jött be. Nem én
akarok lenni az indok, hogy kiszállhass. Ne használj fel arra, hogy
elcsendesítsd a magánytól való félelmed! Én nem leszek az időzített
bombád, ami csak ketyeg, amíg fel nem robbantod. Eddigi életem során
mindenki azt hitte, befogott a célkeresztbe, és én meghagytam őket ebben
az illúzióban. De neked nem adom meg ezt az örömet! – emelte fel a
hangját. – Menj haza, Elena! És tedd azt, amit mindig is szoktál. Válaszd a
biztosat! Azt, ami nem jelent kockázatot, ami nem rejt kihívást! Menj, és
fürdőzz bátran a látszatboldogságodban! Majd rájössz idővel, hogy ahogy a
tükör sem képes teljesen megmutatni, úgy a fátyol sem képes egészen
eltakarni a valóságot. Nem bujkálhatsz örökké.
Megszólalni sem tudtam. A döbbenettől gyökeret eresztett a lábam. Tony
megkerült, és kiviharzott a kabinból.
Ez most mi a fenét akar jelenteni? Hát nem úgy volt, hogy az ő szíve
örökké vérezni fog?
Később, amikor rendbe szedtem magam, keresni kezdtem őt a jachton,
de az embereitől megtudtam, hogy elég viharosan távozott. Sejtettem is,
hogy miért. Velem nem akart találkozni, előlem menekült. Beültem az
autómba, és hazahajtottam. Otthon újabb meglepetés ért, mert James BMW-
je bent állt a garázsban.
Itthon van. Hazajött. De hát úgy volt, hogy csak két nap múlva érkezik.
Mi történhetett?
Kiszálltam a kocsiból, elindultam a bejárat felé, de mielőtt beléptem
volna, megtorpantam. Vajon mikor érkezett? Basszus, a mobilom! Gyorsan
előkotortam a táskám aljáról, és csak akkor vettem észre, hogy lemerült. A
rohadt életbe! Így azt sem tudom, hogy már az este, vagy csak most reggel
ért haza.
Bepánikoltam, ezért képtelen voltam észszerűen viselkedni. Ám nem
volt időm több gondolatra, mert kinyílt a bejárati ajtó.
– Szia! – üdvözölt rezzenéstelen arccal James.
– Szia! – ráztam le magamról a rossz érzéseket, elvégre nem én csaltam
meg őt, hanem ő engem. Nem nekem kellett kellemetlenül éreznem magam.
– Már kezdtem érted aggódni. Amikor hazaértem, nem voltál sehol.
– Egy sürgős eset miatt riasztottak – lódítottam, de egész biztos, hogy
nem voltam hiteles, mert a következő percben azon tanakodtam magamban,
miért is hazudok. Hiszen összevesztünk. Logikus, ha nem alszom otthon, és
még mentegetőznöm sem kellene azok után, amiket a fejemhez vágott.
– A klinika időközben a kikötőbe költözött? – vonta fel meglepetést
színlelve a szemöldökét.
– Én nem állítottam, hogy a kórházban volt vészhelyzet – kontráztam
ártatlan arckifejezéssel.
– Téged sem kell félteni. Egész ügyesen hazudsz.
Hirtelen belém hasított egy kellemetlen érzés.
– Honnan tudod, hogy nem a kórházban voltam? Nyomozol utánam? –
reagáltam támadással a gyanúsításra.
– Elég viharos érzelmekkel távoztam, aggódtam érted, hogy vajon hogy
viseled ezt az egészet.
– Tényleg érdekel, hogy viselem? Hát szarul. Kibaszott szarul – tört ki
belőlem. Szinte üvöltöttem. – Megbíztam benned, de te megcsaltál engem.
– Jaj, nyuszifül, ne csinálj ebből ekkora drámát! – forgatta a szemét,
amitől eldurrant az agyam. Löktem egy nagyot rajta, ő hátratántorodott, én
pedig besétáltam a házba.
– Most pedig meg fogsz engem hallgatni, te gyáva féreg – szegeztem
neki a mutatóujjam. Láttam rajta, hogy annyira meghökkent, hogy
felkúszott a szemöldöke. – Igen, gyáva vagy! Ha egy egyéjszakás kis
kalandról lett volna szó, amit később beismersz, talán… ismétlem, talán
meg tudnék neked bocsátani, de másfél évig kúrogattál egy másik nőt is
velem párhuzamosan. Legalább gumit használtál? – ordítottam magamból
kikelve. Mivel nem érkezett válasz, felkaptam a vázát a komódról, és teljes
erőből hozzávágtam. James hiába igyekezett elhajolni, így is sikerült
eltalálnom. Hanyatt esett, a váza pedig darabokra tört. – Bíztam benned –
ismételtem el újra és újra, mit sem törődve azzal, hogy esetleg komolyan
megsérült. – Gondolkodás nélkül az életemet adtam volna érted. Kiálltam
melletted, támogattalak, és elhitettem magammal, ha vannak is bukkanok az
életünkben, fantasztikus ember vagy. De ez hazugság volt!
– Mit kellett volna tennem? Elmondani, hogy tévedés volt elvenni téged?
– vágott vissza epésen.
Megdöbbentett, hogy így érzi. A jövőnk megpecsételődött. Összetört
bennem minden, kialudtak a lángok a szívemben, a ragyogás eltűnt, és csak
sokkoltan bámultam őt. A szememből csendben potyogtak a könnycseppek.
A fájdalom minden porcikámat átjárta. Tudtam, hogy ez
visszafordíthatatlan. Sosem leszek képes túltenni magam a történteken. Na
nem azért, mert a társam nem tévedhet, hibázhat, hiszen ember lévén
esendők vagyunk, ballépések egész hadát sorakoztatjuk fel a hosszú földi
létünk alatt, de hittem abban, hogy a választottamnak helyén van a szíve,
átérzi a tetteinek a súlyát és képes megváltozni.
– Soha többé nem leszek képes bízni benned, James. Már nem az az
ember vagy, akihez hozzámentem. Elveszítetted azt az éned, akibe
beleszerettem. Rengeteget formálódtál, csak éppen rossz irányba. Sajnálom,
de nem tudok elképzelni egy bizalom nélküli házasságot. És azt is sajnálom,
hogy nem tartottál engem elégnek. Mit képzeltél, hogy majd felveszem a
versenyt a kis ribanccal? Hát nem!
– Gyanúsan viselkedsz, Elena! Pont úgy, mint akinek szeretője van –
lépett indulatosan felém.
– Miért? Mert ki merem végre nyitni a szám és el merem mondani, hogy
mekkora egy szemétláda vagy?
– Elég ebből a hisztiből. Mindketten tudjuk, hogy meg fogsz bocsátani.
A feleségem vagy, és az is maradsz, mert tudod nagyon jól, mennyit adok a
látszatra.
– Nem, James, ez esetben már nem bocsátok meg. Lehet, hogy jogilag
még hozzád tartozom, de hamarosan ez is megváltozik. Most pedig, szépen
kérlek, menj el!
– Ez az én otthonom is! Nem teheted csak úgy ki a szűröm.
– Rendben! Akkor én megyek – indultam a hálószoba irányába, hogy
összeszedjem a ruháimat.
 – Lefeküdtél vele, igaz? – pördült elém, hogy egyenesen a szemembe
nézhessen.
– Bár lefeküdtem volna! – kiáltottam az arcába. – Undorodom tőled és
nem csak a miatt a nő miatt. Most már értem, miért nem akartál gyereket –
törölgettem le a könnyeket a szememből. – Másfél éve csak játszol az
érzelmeimmel – hüppögtem.
– Istenem, Elena! Annyira nem áll jól neked ez az áldozatszerep. Egy
kapcsolat, ha zátonyra fut, azért sosem csak az egyik fél a hibás – hárította a
felelősséget.
– Hát persze! Igazad lehet! Minden bizonnyal én mondtam, hogy dugd
meg azt a csajt! – feleltem flegmán.
– Felesleges ezen lovagolnod! Semmit sem jelentett nekem!
– Ne is folytasd, mert mindjárt elhányom magam tőled! Az egyik
jelentéktelen lukból a másikba vándoroltál. Éppen ki volt kéznél. Már nem
haragszom arra a nőre, mert szinte látom a szemem előtt, hogy az
öltönyzsebedbe csempészed a karikagyűrűdet, mielőtt odalépsz hozzá.
Szegénynek valószínűleg fogalma sem volt a létezésemről, nem igaz?
Egyébként pedig nem értem, miért kellett elmondanod nekem, hogy mióta
tart – tettem neki szemrehányást.
– Te akartad tudni – emelte fel a hangját.
– Igazad van! Ezért is én vagyok a hibás. Ó, istenem, James! Hogy voltál
képes ezt tenni? Már a közös babán gondolkodtunk…
– Nem, Elena! Te agyaltál ezen folyton! Nekem a hátamon felállt a szőr
még a gondolatra is, hogy egy bömbölő kis szaros diktáljon. Pontosan ezzel
a baromsággal érted el, hogy már fel sem állt rád! Minden alkalommal
rettegtem, hogy becsúszik, és akkor örökre elveszítem a szabadságom.
Nem bírtam tovább, patakokban folyt a könnyem.
– Szóval neked csak egy lukra volt szükséged, ahová gondtalanul
üríthetsz. Undorító, hogy a saját irodád asztalán kellett rajtakapnom téged
azzal a ribanccal. Inkább dugsz meg egy idegen nőt, mint a feleséged? –
kezdtem el csapkodni őt. Lefogta, kitekerte és hátraszorította a karom.
– Egy kurva sosem hibázna ekkorát. Odamentem, úgy és akkor élveztem,
amikor és ahogyan jólesett, fizettem, és távoztam. Nem faggatott, nem
nyaggatott, és nem kellett hallgatnom a szüntelen nyavalygást, hogy
gyereket akar. Nem is értem, miért kínlódtam veled ennyit – szorított meg
még erősebben. Hangosan feljajdultam a fájdalomtól. Éreztem, hogy a
szívemen ejtett seb szépen lassan végez ki, mint a méreg a vérben, úgy árad
szét a lelkemben a keserűség.
– Ki vagy te? – kérdeztem elcsukló hangon. James elengedett, majd
mintha ő is akkor tért volna magához, eltorzult arccal bámult rám.
– Kihozod belőlem a legrosszabbat – közölte. – Elég volt, feladom.
Kiszabadítod a démonjaimat. Sajnálom, nem akartalak bántani vagy
fájdalmat okozni – lépett hátra. – Azt hiszem, meggondolatlanul ugrottunk
bele a házasságba – ereszkedett le a fotelbe. – Te a magány elől menekültél
a karjaimba, én pedig Chris után epekedtem, és mivel tőle kosarat kaptam,
bizonyítani akartam, hogy én is kellek valakinek.
– Nos, úgy tűnik, mindketten kihívtuk magunk ellen a sorsot – ültem le
vele szemben én is.
– Úgy érzem egy ideje, hogy csak korlátozol – oldozta ki a
nyakkendőjét, mintha már a jelenlétem is fullasztaná.
– De akkor miért nem mondtad? Miért kellett másik nőkkel
vigasztalódnod? – ingattam hitetlenkedve a fejem.
– Nem tudom – dörzsölte meg az arcát. – Talán csak visszaigazolásra
vágytam.
– Azoktól a nőktől, akiknek fizettél? – horkantam fel. – Amúgy sem
értem, miért állítottad azt, hogy másfél éve van valakid. Ez úgy hangzott,
mintha állandó kapcsolatod lenne – tűnődtem el rajta.
– Ezzel is csak bosszantani akartalak. Azt akartam, hogy neked
ugyanúgy fájjon, ahogy nekem a bezártság – nézett rám sértődötten.
– Mi lenne, ha ezt a beszélgetést új alapokra fektetnénk? – sóhajtottam
fel.
Ezt követően, egy őszinte beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy
elválunk. Nyilvánvalóvá vált, hogy engem a félelmeim, őt pedig a sérült
egója hálózta be. Kétségbeesetten, vadul kapálóztunk és egymásba
kapaszkodva próbáltunk kijutni a reménytelenségből, aminek az eredménye
az lett, hogy csapdába ejtettük egymást. Ijesztő volt a felismerés, mit
műveltünk az elmúlt években egymással, de legfőképpen önmagunkkal. A
beszélgetés végén némán ültünk egymással szemben és csak néztük
egymást.
Megegyeztünk, hogy James elköltözik, eladjuk a lakást és megfelezzük
az árát. Megszabadulunk minden közös emléktől, amelyekkel naponta
szembesülni mindkettőnknek csak kínzás lenne.
Kicsivel később, délután karikás szemmel, hullafáradtan botorkáltam be
dolgozni. Azt hittem, majd a munkám segít, hogy kikapcsoljam az agyam,
de hamar kiderült, hogy ott sem lesz nyugtom. Ashton gondoskodott róla,
hogy biztosítson számomra egy kis izgalmat.
A recepciós nővér felvilágosított, hogy hamarosan meg fog keresni a
vezetőség egyik tagja, mert történt egy kis malőr a segédeszközök
rendelésénél, és Ashton az egészet a nyakamba varrta. Egy halom pénzt
fizettek ki olyan eszközökre, amelyekre nincs is szükség.
Már megint ez a nyavalyás Ashton – bosszankodtam. Folyamatosan
alám tesz a szemétláda, pedig régen milyen jóban voltunk… Minden
eszközzel a tekintélyemet rombolja ez a mocsok! Nehezen vette be a
gyomra, hogy Andrew engem tett meg a kórház felelős igazgatójának, és
habár ennek már több éve, még mindig nem tudta ezt elfogadni. Képes volt
a vezető bizottság előtt hangot adni a nemtetszésének, hogy én ülök abban a
székben, amire ő évek óta csak vágyakozott. Persze valós szakmai érveket
nem tudott felhozni. Végig azt remélte, hogy feladom és átengedem neki a
székem, de eszem ágában sem volt, és milyen jól tettem. Ashton a
távollétemben fúrni kezdett, annak ellenére is, hogy az én öcsém volt az, aki
újraalapította és fenntartotta a kórházat. Ashton mindenkivel megpróbálta
elhitetni, hogy érdemtelenül tartok ott, ahol. Pedig a legfőbb indokom a
vezetőségi székre, hogy felügyelnem kellett, hogy a pénz nehogy
kivándoroljon egy kiskapun, és megismétlődjenek a történtek. És ha nem is
lettem volna ilyen elkötelezett, nem tehettem semmit, hisz Andrew senki
másban nem bízott meg, csakis bennem. Ha én nem vagyok az
igazgatótanácsban, akkor a következő havi támogatás sem érkezik meg a
klinika számlájára. Ez valahol nagyon jólesett, ugyanakkor ijesztően nagy
felelősséget is rakott rám. Folyamatos volt a nyomás, éppen ezért szigorú
ellenőrzés alatt tartottam a költségeket.
– Mégis, hogy történhetett ez? – kérdeztem felháborodva.
– Ezt fogják tőled is kérdezni. A megrendelőn egyértelműen a te
aláírásod van – lebegtette meg előttem a lapot. Kitéptem a kezéből, hogy a
saját szememmel ellenőrizzem.
– Hogy mi? – futottam végig a rajta szereplő tételeket. – Kizárt, hogy ezt
én aláírtam – emeltem meg a felső papírt, és kerestem a rajta szereplő
aláírást. Döbbenten tanulmányoztam, mert valóban az én nevem szerepelt
rajta. Dr. Cameron. Mi a fenéért is kellett nekem James nevét felvenni!
Olyan nehezen szoktam meg, miután összeházasodtunk. A mai napig, ha
bemondták a hangosbemondón, meg sem hallottam. Egyszerűen ignoráltam
a felszólítást, mert amikor dolgoztam abban a hangzavarban, ami időnként
körülvett, megtanultam szelektálni a hallottakat, hogy a lényegre tudjak
koncentrálni. – Nem tudom, ez hogy történhetett. Ez valóban az én
aláírásom, de soha semmit nem írok alá, mielőtt végig ne olvasnám. Ezt a
megrendelőlapot pedig sohasem láttam.
– A vezetőség keresett téged. Csak szólni akartam, hogy ne érjen a dolog
felkészületlenül.
– Köszönöm, Carmen – néztem hálásan a félvér lányra, akit a bőrszíne
miatt páran kiközösítettek, ellenben én a munkája alapján ítéltem meg, ezért
gyakran a védelmembe vettem, sőt ha lehetőségem volt rá, vele dolgoztam
szívesen.
Furmányos alak ez az Ashton. Valójában azon a pályán akart legyőzni,
ahol a probléma forrása van kettőnk között. A gazdasági vonalon. Plasztikai
sebész lévén azt szerette volna elérni, ha nemcsak egészségügyi műtéteket
hajtanának végre a sebészeti osztályon, hanem szépészetit is, így plusz
bevételi forráshoz juthatott volna a magánklinika. Így nem lett volna
szükség a folyamatos anyagi támogatásra. Fenntarthattuk volna saját
magunkat, nem egy feneketlen kút lett volna, amibe Andrew a pénzét
dobálja. Bizonyos szempontból egyet is értettem dr. Ashtonnal, azt
gondoltam, lehetne ezt észszerűen is csinálni. Megszabtam, hogy havi
szinten a műtétek hány százaléka lehet szépészeti beavatkozás, nem
engedve, hogy kibillenjen az egyensúly. Így nem vesztette volna el a célját,
amiért megmentettük a klinikát. Andrew-val egyetemben azt szerettük
volna elérni, hogy ne csak a gazdagok juthassanak minőségi ellátáshoz.
Csakhogy abban a pillanatban, ahogy teret engedtem, a mi kedves Ashton
dokink a maga pénztárcájának vastagodását helyezte előtérbe, ahogy azt
Anthony előre megjósolta.
Akkor azt gondoltam, csak kötekedik, hogy megtorpedózhassa a
projektem, ám mára bebizonyosodott, igaza volt. Bíztam Ashtonban, de ő
orvul hátba támadott. Engem tett felelőssé, hogy a klinikánkon az
életfontosságú műtéteknek volt prioritása, most, pedig még felelőtlen
pénzszórással is vádolt. Tennem kell valamit.
Évekkel ezelőtt olyan egyszerűnek tűnt megbirkóznom a feladataimmal,
de az utóbbi időben igazat kellett adnom Ashtonnak. A magánéleti
gondjaim miatt teljesen széthullottam. Nem figyeltem oda kellőképpen,
főleg ott hibáztam, hogy nem néztem gyakrabban a körmére. Nem vagyok
én az a furmányos fajta. Lehet, hogy leckéket kellene vennem
találékonyságból és alakoskodásból Anthonytól.
 – Ha érdekel, hogy történhetett ez, nekem van egy tippem, hogyan
csinálta – suttogta Carmen alig hallhatóan.
– Kíváncsian várom, hogy kifejtsd! – fordultam vissza felé.
– Pár hete dr. Ashton nagyon rácsodálkozott az egyik orvosunk, dr.
Graham aláírás-bélyegzőjére. Lusta a lelkem a papírmunkák terén, így nem
a szokványos módszert alkalmazza. Hogy a többiek és a vezetőség ne jöjjön
rá, hogy nem ellenőriz le minden dokumentumot, hanem megbízik a
nővérek ítélőképességében, csináltatott nekünk egy aláírás-bélyegzőt, hogy
azt használjuk, ami tényleg olyan, mintha az eredeti aláírása lenne – húzta
ki a fiókot. Elővett egy bélyegzőt és egy papírlapot, nyomott egyet, majd
felém nyújtotta az eredményt. Kikerekedett szemmel néztem Carmenre,
megvizsgáltam az aláírást majd a sajátomat is.
– Gondolod, hogy…
– Nemcsak gondolom, tudom – hajolt közelebb. – A múlt héten pont
hallottam, amikor megkérte az egyik nővért, hogy csináltasson neki ilyet.
Sejtem is, hogy nem a saját aláírása volt a minta.
– Van ennek bárhol nyoma? Itt a gyanú kevés, bizonyítékok kellenek! –
lovaltam bele magam. Carmen a géphez lépett, és pötyögött rajta párat.
Nyomtatott, majd átnyújtott egy számlát.
– Annyira zsugori a doki, hogy nem is a saját számlájára rendelte meg,
mert nem olcsó egy ilyen – magyarázta a papír jelentőségét.
– Igen, de mi bizonyítja, hogy ez az én nevemmel lett megrendelve? –
haraptam az alsó ajkamba. Láttam Carmenen, hogy nagyon vívódik
valamin. – Min töprengsz ennyire?
– Csak azon, hogy mi lenne akkor, ha felhívnád a céget, ahol ezeket
gyártják. Elvégre a te aláírásod szerepel azon a bélyegzőn – vonta meg a
vállát.
– Mi van, ha elhajtanak a francba?
– Én a helyedben vázolnám nekik, hogy ha nem segítenek, számíthatnak
a hatóságok jelentkezésére, mert valaki visszaélt a neveddel, felhasználva
az általuk gyártott bélyegzőt, amiből jelentős anyagi károd keletkezett.
Fenyegesd meg őket, hogy feljelentést fogsz tenni ismeretlen tettes ellen, és
bizony az első nyom hozzájuk vezet majd. Két választásuk van. Az egyik,
hogy a rendelkezésedre bocsátanak minden levelezést, iratot az illető
személyére vonatkozóan, aki a megrendelést leadta, vagy számíthatnak a
rendőrség felbukkanására, ami természetesen sokkal több kellemetlen
kérdést von maga után.
 – Ez egy briliáns terv, Carmen! – biccentettem elismerően. – Köszönöm.
Pontosan ezt fogom tenni. Az igazi mégis az lenne, ha meg is találnánk azt
a bélyegzőt Ashtonnál.
– Dr. Ashton minden ebédszünetben a gyógyszertároló helyiségbe
rejtőzik Brooke nővérrel. Elvannak ott egy húsz percet, félórácskát. Azt
hiszik, senki sem tudja, mit művelnek – húzta el a száját. Leolvastam a
mimikájáról az undort és a megvetést.
– Dehát ez szabályellenes – hüledeztem.
A munkahelyi viszony forró téma volt, és sokak kíváncsiságát,
fantáziáját felkeltették azok a pikáns történetek, amelyek a kórházunk falai
közt állítólag történtek. Még orvostanhallgató koromban terjedt az a
pletyka, mely szerint a magas és sármos srácok nagyobb valószínűséggel
választják a sebészi hivatást, mint a kevésbé jóképű és alacsonyabb diákok.
Én akkor és most is azt a nézetet vallottam, hogy nem minden ápolónő
kacér és nem minden orvos nőcsábász. Meg sem lepődöm, hogy Ashtonnal
ebben sem vagyunk közös hullámhosszon. És Brooke sem lep meg. A három
dolog, ami eszembe jut róla: rövid ész, vörös ajkak és miniszoknya.
– Te olyan naiv vagy, de így szeretünk. Tudod, miért tisztelnek a nővérek
és az ápolók? – nézett rám melegséggel.
– Miért? – hökkentem meg.
– Mert nálad nem lehet előre lépni a behízelgéssel, csábítással vagy
seggnyalással. Elnézést – csapott a szájára hirtelen. – Bocsánat, kicsúszott –
pirult bele.
– Semmi baj, Carmen. Tudom, mire gondolsz. Én is ebben a kórházban
élek.
– Igaz. Mégis azt hiszem, itt töltöd az időd jó részét, mégsem veszed
észre, ami körülötted történik. Olyan, mintha olykor zombi üzemmódra
kapcsolnál.
– Ezt hogy érted? – pislogtam szaporán.
– Úgy, hogy dr. Ashton már jó ideje áskálódik ellened. Folyton
bepanaszol a vezetőségnél.
Igazából nem kellett volna, hogy érdekeljen, hisz én magam voltam a
vezetőség, és tisztában voltam vele, Ashton nem nézi jó szemmel a
befolyásomat. Magamat meg, ugye, csak nem rúgom ki. A kórház dolgozói
előtt titokban tartottam, hogy az öcsém a klinika új tulajdonosa. Azt
mindenki tudta, hogy én voltam, aki befektetőt talált, de azt nem, milyen
kiváltságokat jelent ez a személyemnek. Szerettem volna szépen, csendben
végezni a munkám. Nem akartam, hogy ujjal mutogassanak rám, hogyan
kerültem vezető pozícióba.
– Oké, Carmen! Segítened kell! Van egy ötletem – szegtem fel az állam.
– Ha tisztességtelen módszerekkel hátba támadnak, nekem sem kell
tisztességesnek lennem.
– Na, ezt már szeretem. Remélem, alaposan megleckéztetjük azt az
alakot.
– Valahogy úgy – kacsintottam rá. – Először is, megvárjuk, amíg Ashton
bevonul Brooke-kal a kéjlakba, majd átkutatjuk a doktor úr irodáját.
Felkutatjuk, és elkobozzuk tőle a bélyegzőt. Ha megvan, te dr. Rogerst
fogod valami indokkal odacsalni, én pedig dr. Woodot. Minden az
időzítésen múlik. A lényeg, hogy mindketten lássák, hogy Ashton mennyire
nem tiszteli a klinika területét.
– Mégsem jársz te bekötött szemmel a folyosókon. Rogers azért kell,
mert mindig ellened szavaz, mert nő vagy, de akiket a nőknél is jobban
gyűlöl, azok, akik nem tisztelik ezt a hivatást. Wood pedig azért áll mindig
Ashton mellé, mert az az álszent elhitette vele, ha támogatja őt és végre
vezetői székbe kerül, akkor előlépteti. Ha ezek ketten meglátják, hogy
Ashton komolytalan, nem fogják őt tovább támogatni. Ez tetszik! –
lelkesedett fel. – Ha Ashtont kigolyózzuk, helyrebillen az egyensúly.
– Az az igazság, hogy nem volt ő mindig ilyen, csak ahogy egyre feljebb
araszolt a ranglétrán, elszállt vele a ló – merengtem rajta, hogy milyen jókat
lehetett vele beszélgetni.
– Hát így jár az, aki magasabb lóra csücsül, mint ami a neki való. Megüli
egy darabig, de aztán nem bír a lóval, ami ledobja őt előbb-utóbb!
Kikerekedett szemmel próbáltam felfogni a mondandóját, de nem igazán
volt időm a töprengésre, mert munkához kellett látnunk. Nagy
szerencsénkre minden óraműpontossággal működött. Ashton nyilván
biztosra vette, hogy nem bukik le, hiszen a bélyegzőt sem rejtette el. Azt
gondoltam, sokkal nehezebb lesz megkaparintani, de ahogy kihúztam a
legfelső fiókját, máris ott lapult az iratok tetején. Gyorsan nyomtam egyet
egy papírlapra, nehogy felsüljek vele a vezetőség előtt. Ám amikor
meggyőződtem róla, hogy valóban az én nevem van rajta, elöntött az
adrenalin.
– Az a szemét, alattomos kis féreg! Ezért még nagyon drágán megfizet –
sziszegtem, miközben a zsebembe süllyesztettem a pecsétet.
 Felhívtam a céget, ahonnan rendelte, és olyan határozottan osztottam ki
őket, hogy már csak egy kérdésük volt hozzám: mi az e-mail-cím, ahová
küldhetik az infókat. Ezt követően Carmen és én is remek ürügyet találtunk,
hogy a két dokit a gyógyszertároló helyiségbe csábítsuk, ahol
megdöbbenésünkre már igen mélyen egymásba temetkezve, félreérthetetlen
pózban találtunk rá Ashtonra és Brooke-ra. A két orvost olyannyira
sokkolta a látvány, hogy moccanni sem bírtak.
Utolsó lépésként már semmiségnek bizonyult a vezetőség előtt tisztázni
magam.
– Ugye dr. Grahamnek nem lesz ebből baja? – kérdezte később Carmen.
– Hát nem fogják a bélyegzőért megdicsérni, de ugyanakkor a vezetőség
elgondolkodott rajta, hogyha ez hónapok óta így van és nem lett belőle baj,
akkor lehet, hogy nagyobb teret engedhetnének a nővéreknek. Szóval úgy
tűnik, Ashton kipicsázása mellett még meg is reformáltuk a bürokratikus
rendszert.
Másnap felüdítő volt úgy dolgozni menni, hogy Ashton már nem szívja
el előlem a levegőt. Furcsa érzések kavarogtak bennem, mert nem vágytam
másra, csak arra, hogy gyógyítsak, mégis azon kaptam magam, hogy a
vezető pozícióért rivalizálok. Habár a kollégák engem ünnepeltek, mégsem
voltam büszke magamra.
Az élet igazságtalan – forgattam az ujjamon a karikagyűrűmet. Azt
hittem, hogy megtaláltam a boldogságom egy férfi mellett, akinek, úgy tűnt,
komolyak a szándékai, de aztán elkezdett furcsán viselkedni. Tudtam, hogy
ebben nagyban közrejátszott, hogy nem voltam hajlandó feladni a
karrieremet. James nehezen viselte, hogy egyre kevesebbet vagyok otthon.
Jelen pillanatban is az íróasztalom felett görnyedtem, és egy prezentáció
összeállításával küszködtem. Ez egyéb esetben rutinszerűen ment volna,
mert elég sűrűn hívtak meg a kórház képviseletében különböző
konferenciákra szimpóziumokra, de most teljesen máshol jártak a
gondolataim. Mivel nem nagyon akart menni a munka, felálltam, és
elindultam a vizitem előtti sétámra. Minél előbb látni akartam az egyik kis
betegemet, Lisát. Örömmel olvastam a kórlapján, hogy az éjszakája
problémamentesen telt. Üdítő volt számomra, amilyen széles mosollyal az
arcán fogadott. A kórházi előírásra fittyet hányva, mely tiltotta a betegekkel
való túl közvetlen kapcsolatot, az ölembe vettem a kislányt, hogy kicsit
babusgassam.
– Dr. Cameron! – szólalt meg Carmen nővér tiltakozása jeléül. Szigorú
pillantással sújtottam, így nem fejezte be a mondandóját, és halványan el is
mosolyodott. Cinkostársak lettünk, mert tudtam, hogy ő is hasonlóképpen
szokott cselekedni egy-egy gyerek megnyugtatása érdekében. Volt már rá
példa, hogy láttam, de természetesen én sem szóltam egy mukkot sem.
Főleg a gyerek betegeinknek igenis szükségük volt az anyai melegség
pótlására, főleg, ha nem érezték jól magukat.
Mialatt megvizsgáltam a kislányt, halkan, megnyugtatóan duruzsoltam a
fülébe valami mondókatöredéket, ami hirtelenjében felrémlett az
emlékeimből, és ezzel sikerült ellazítanom őt is, és magamat is. Elnéztem a
bájos kis arcocskáját, és elszorult a szívem. Minden titkos vágyam egy ilyen
tündéri kislány volt. Eleresztettem egy hangos sóhajt. Miért is álmodozom?
Hiszen hiába vágyakozom a lehetetlenre. Jamesszel vége, és ha nem így
lenne, akkor is egyértelműen kijelentette, ő sosem szeretne gyereket.
Lehunytam a szemem, és egyre inkább eluralkodott rajtam a kétségbeesés.
Újra a fülembe csengtek a könyörtelen szavai.
– Min merengtél? – kérdezte az egyik este, lefekvés után. Szorosan
hozzám préselte az izgalomtól meredő férfiasságát.
– Andrew és Chris járt az eszemben… és a gyerekek. Olyan aranyosak –
vezettem fel óvatosan a témát. James halkan felhorkant.
– Aranyosak… – Feltűnt az irónia a hangjában, de igyekeztem nem
törődni vele. Ő közelebb hajolt, és ízlelgetni kezdte a bőrömet.
– Lehet, hogy nekünk is el kellene már gondolkodnunk a
családalapításon – nyögtem ki végre, ami hetek óta a szívemet nyomta.
– Mi már egy család vagyunk, Elena, és nekem jelenleg nincs is más
vágyam, mint hogy eggyé váljunk – csúsztatta be a kezét a lábam közé.
– Remek tervek – tártam széjjelebb a combom –, de ezt megtoldhatnánk
azzal, hogy a sorsra bízzuk a következményeket.
Megtorpant a mozdulatában, és mélyen a szemembe nézett.
– Te most komolyan beszélsz?
– Telnek az évek, James. Nekem is ketyeg a biológiai órám. Egyikünk
sem lesz fiatalabb.
– Te aztán értesz hozzá, hogyan vedd el az ember kedvét – húzódott el
tőlem.
– Nem értem, mi a bajod. Előbb-utóbb te is szeretnél gyereket, vagy
nem? – ámultam el a reakcióján.
– Nem, Elena! Én soha nem akarok gyereket! – felelte könyörtelenül.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – ingattam a fejem.
 – Nekem teljesen más céljaim vannak az életben, mint egy gyereket
istápolni – fintorgott undorral az arcán. – Nem hülyültem meg, hogy
tönkrevágjam a meghitt életemet. Tőlem ne is várd, hogy az órámat
nézegessem, mikor jön a következő etetés, vagy azon jajveszékeljek, ugyan
mitől fáj a pocikája – parodizált. – Egyáltalán nem vágyom arra, hogy majd
itt agonizáljunk, ki mond le a karrierjéről, ki, mikor és hogyan tud majd
odaérni érte az oviba. Sőt! Nem akarok senkit edzésre vagy balettre vinni.
Az én rossz szokásaimat ugyan nem tanulja el senki. Vésd jól az eszedbe,
Elena – emelte fel a mutatóujját, ahogy a hangját is –, én nem fogom láncra
verni magam egy hálátlan kölyök kedvéért. Én továbbra is világot fogok
látni, utazgatok, kalandos lesz az életem. Nem mondok le senki kedvéért
arról, amit véres verítékkel építettem fel az évek során.
Megbotránkozva hallgattam végig a kirohanását, és akármennyire is
uralkodtam az érzelmeimen, nem tudtam megakadályozni, hogy a
könnyeim árulóként áztassák el az arcomat. James egyetlen perc alatt romba
döntötte a féltve dédelgetett álmaim.
– Egy gyerek nem teher. Egy gyerek áldás. Nem tiltakozhatsz olyan
dolog ellen, amit nem is éltél át soha. Egy gyerek a feltétlen szeret –
pusmogtam az orrom alatt. Nem bírtam rá nézni.
– Elég szomorú, ha csak egy gyermek váltja ki belőled a feltétlen
szeretetet – vágta a fejemhez.
Éreztem, hogy ezt a témát nem szabad tovább feszegetnem, mert nem
jöhetek ki belőle győztesen. James haragja lassan csillapodott, mellém
telepedett az ágyra, majd újra megszólalt.
– Ne haragudj, Elena, hogy kiabáltam veled! Nem vagyok önző, sem
kőszívű szörnyeteg, csak egy ember vagyok, aki nem akar egy életen át
tartó kölöncöt a nyakába. Hidd el, ez így lesz a legjobb mindenkinek, idővel
majd te is belátod. Amíg mások a büdös pelenkákat cserélik, mi a legszebb
tájakra jutunk el, utazgatunk, bulizunk, és képeslapot küldünk minden
barátunknak, hadd irigykedjenek – kacsintott rám. – Egyébként is te már
nagynéni vagy, aki hatalmas és méregdrága ajándékokkal halmozza el az
unokaöccsét és az unokahúgát.
Hát persze! Nagynéni. De az nem ugyanaz!
Leemeltem a kis Lisát az ölemből, ráfirkantottam az értékeit a
kórlapjára, és küldtem felé egy biztató mosolyt. Nyelnem kellett egyet, mert
fojtogatni kezdett a sírás.
A kislány látogatása után elmentem bemosakodni az egyik műtéthez,
amely egyszerű rutinnak ígérkezett, és szerencsére valóban
komplikációmentesen le is zajlott.
Este úgy hagytam el a kórházat, hogy minden betegemre ránéztem, de
természetesen a kis Lisánál tovább maradtam. Több időt töltöttem vele,
mint eredetileg terveztem, játszottunk, majd meséltem neki. Már egészen
besötétedett, mikor elindultam haza. Nem volt miért sietnem, nem várt
otthon senki. James elvitte a cuccait, és már nem is tervezett visszajönni.
Amikor hazaértem, cseppet sem voltam meglepve, hogy üresen kong a
hűtő. Lerúgtam a cipőmet, majd felkuporodtam a kanapéra egy pohár bor
társaságában. Eseménytelen estének néztem elébe. Semmi sem volt, ami
felpezsdítette volna. Már éppen elmerültem volna az önsajnálatban, amikor
megcsörrent a telefonom. A kijelzőre pillantva melegség töltötte el a
szívemet. Anthony. Egy jó barát hangjánál nem is kívánhatna magának
többet az ember egy ilyen nap után.
 ANTHONY

Riválisok, árulók és csempészek

„Ha hívsz, nem mondom azt neked, hogy mindennap

egy kicsit belehalok a hiányodba. Nem mondom,
mennyire várom már, hogy lássalak. Nem mondom,
hogy bárcsak már itt lennél. Sőt, azt sem, hogy minden
áldott este a könnyeimmel küszködöm, mert olyan ez,
mintha egy darabot téptek volna ki belőlem.

(Leitner Olga)

Egy teherszállító hajó fedélzetén álltam a korlátnak támaszkodva. Vártam,

hogy kikössünk végre. Hosszan elméláztam, miközben a hajó fehér habokat
verve lassú zakatolással közeledni kezdett a szárazföld felé.
Ez a legrosszabb ebben a melóban. Ha valaki hülye, akkor neked kell
beugranod helyette. Robert Deeks volt Ramírez új ölebe, aki mindennek
nevezhető volt, csak éppen okosnak nem… véleményem szerint. Az ő
emberének, Juan Carlosnak a feladata lett volna ennek a hajónak a partra
futtatása, lehetőleg úgy, hogy elkerülje a parti őrség figyelmét. Az egyik
kulcsfontosságú ember azonban eltűnt, ezért mivel a mi felségterületünkön
hajózott keresztül a bárka, engem küldtek ennek lebonyolítására Habár nem
értettem, miért ragaszkodtak a személyemhez, és miért nem volt elég, ha az
egyik emberemet küldöm, teljesítettem a parancsot. Már látom a partokat.
Éppen ideje – nyomtam el a cigimet. Sosem voltam egy nagy dohányos, de
az utóbbi időben túl sokat gondoltam Elenára, és ilyenkor le kellett
vezetnem a feszültséget.
– Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy lesz egy kis probléma –
lépett mellém a hajó kapitánya.
– Hogy érti azt, hogy lehet? – szűkült össze a tekintetem. Tudta jól, ha
beigazolódik az, amiért most vészharangot kongat, ő egy fillért sem kap.
Így már ketten aggódhattunk.
– Egy barátom jelezte, hogy a parti őrség két hajója is kifutott nemrég.
– És miért hiszi azt egyből, hogy minket keresnek? – néztem mélyen a
szemébe.
– Az, aki leadta nekem a drótot, egyértelműen megnevezte a célpontot,
és az ez a hajó.
– Mennyi időnk maradt, amíg ideérnek? – törtem azonnal megoldáson a
fejem.
– Pár óra, egészen biztos… – csuklott el a hangja.
– Mondja csak, kapitány, jól láttam, hogy a másik rakománya töméntelen
mennyiségű só? – nyomtam el a csikket, de amilyen ideges voltam, már
gyújtottam is volna rá a következőre.
– Igen, miért kérdezi? – pislogott rám meglepetten.
– Mert szükségünk lesz rá. Szedje össze az embereit, dolgunk van!
Az elkövetkező percek azzal teltek, hogy az összes felbójázott ládához,
amelyben kokain volt, rákötöttünk egy jó nagy adag sót.
– Ez mire jó? – kérdezte a fejét takargatva a kapitányunk.
– Eredetileg egy fix, biztonságos koordinátán dobták volna ki a cuccot,
ám jelen esetben hamarabb kell tőle megszabadulnunk. Nem tudhatjuk,
hogy mennyire lesz védett a hely, ezért sót kötünk a dobozok aljára, aminek
a tömege lehúzza majd a mélybe a szállítmányt, és amíg a só fel nem
oldódik a vízben, ott is tartja. Így nyerünk jó néhány óra előnyt.
– Á! – csillant fel a szeme. – Már értem. Nem a felszínen lebeg egy
bójával, mint eredetileg tervezte, hanem láthatatlanná válik, mert elsüllyed.
Amikor ideér a parti őrség, nyoma sem lesz, hiába kutakodnak. Ám ahogy
feloldódik a só, a felszínre bukkannak majd, hogy kihalászhassuk őket.
Nagyon okos – veregetett hátba, hogy kihúzom magunkat a csávából.
– Lássunk munkához! Sok a dolgunk!
Órákon át csak kötöztük a zsákokat a dobozok aljára, majd amikor már
közeledett a pillanat, hogy megérkezik a parti őrség, a mélybe dobtuk a
rakományt. Pontosan feljegyeztük a koordinátákat, és ezek után nem maradt
más, mint várni, hogy a parti őrség a hajóra szálljon és alaposan
átvizsgálják azt. Nem kis meglepetésükre órákig kutattak, de nem találtak
semmit.
Ahogy befutottunk a kikötőbe, szóltam is az embereimnek, hol találják a
szállítmányt.
Juan Carlos volt olyan kedves és kijött elém fogadó bizottságnak, hogy
ellenőrizze, minden zavartalanul zajlott-e.
– Nem kell aggódni. Szívesen – közöltem vele gúnyosan, mert egy
„kösz, hogy kihúztál a szarból minket” sem hagyta el a száját. – Az áru
biztonságban van, pár órán belül összeszedik az embereim. Aminek a
helyetekben azonban sürgősen utánanéznék, hogy honnan kaphatta a parti
őrség a fülest – morfondíroztam. – Gyanús a dolog. Valaki köphetett. Áruló
van köztetek, de isten bizony megtalálom, ki volt az, és kicsinálom –
néztem rá szigorúan.
– Nem kell tovább keresned! – húzta elő a fegyverét. – Reméltem, hogy
nem saját kézzel kell majd kivégeznem téged, de a sors másként rendelte –
vonta meg a vállát.
– Te mi a fenét csinálsz? – pislogtam értetlenül.
– Hát nem egyértelmű? Segítek egyesíteni északot és délt – felelte
büszkén.
– Ó, én bolond. Sejthettem volna, hogy Deeks nem éri be a déli
területekkel. Mindent akar. Feltételezem, Ramírez nem tud a kis
magánakciótokról. Hogy is tudna, hisz akkor nyilvánvalóvá válna, hogy ő
lesz a következő.
– Nem értesz te semmit! – remegett a kezében a pisztoly.
– Neked ígérte a helyem, ha kicsinálsz, nem igaz? – vigyorogtam. Nem
adtam jelét félelemnek. – Ugyan már, Carlos, ennyire naiv te sem lehetsz.
Túl nagy falat ez neked, és ezt a főnököd is tudja. Ha most meghúzod a
ravaszt, hamarosan követsz engem a pokolba. Deeks el akarja majd varrni a
szálakat, mert nem maradhat tanú, aki igazolhatná az árulását.
– Ne aggódj te értem, megbirkózom vele! – felelte önelégülten.
Amíg a csevegéssel eltereltem a figyelmét, észrevétlenül már rég a
tenyerembe csúsztattam a csuklómra erősített, és mindig magamnál tartott
apró, hegyes pengéjű késemet.
– És szerinted, ha kiderül, ki tett el láb alól, Ramírez megsimogatja majd
a fejeteket, hogy milyen ügyes fiúk voltatok?
– Ezért jöttem egyedül. Nem fognak rájönni. Deeks igazolja az alibim.
– Bátor ember vagy! Vagy inkább vakmerő – kuncogtam el magam. –
Azt hiszed, csak mert fegyvert szegezel rám, már nyert ügyed van? – léptem
felé, mire ő hátrálni kezdett. – Pontosan tudod, ki vagyok és mégis fegyvert
mersz rám szegezni? Én egy bérgyilkos vagyok, bassza meg! Puszta kézzel
kinyírok bárkit – ordítottam rá.
– Csak nem ma. Viszlát, Tony! Egyszer majd találkozunk a pokolban! –
sütötte el a fegyverét.
Épp csak sikerült félreugranom a golyó útjából, de így is eltalált. Nem
teketóriáztam, mögé kerültem, és egyetlen metszést ejtettem a torkán. A
következő pillanatban holtan feküdt előttem a padlón.
– Azt hitted, hogy könnyű célpont leszek, te barom? Azt gondoltad, hogy
ilyen könnyű engem kiiktatni, hogy hamar feladom majd a harcot? Faszfej!
– töröltem meg és tettem el a késem. – Hallgatnod kellett volna a szép
szóra.
Ahogy az adrenalin csitult a testemben, úgy erősödött a fájdalom a
karomban.
– A kurva életbe! – szorítottam rá a kezem a sebre.
Gyorsan el kell tűnnöm innen.
Nem akartam nyomot hagyni magam után, éppen ezért még mielőtt
bármit is összevéreztem volna, olajra léptem. Ramírez nem jöhet rá, hogy
én tettem. Abban tudtam reménykedni, hogy mivel Carlos is titokban akart
engem megölni, nem verte nagydobra, kivel találkozik, ha szerencsém volt,
akkor senkinek. Ennek így is kellett maradnia.
Habár a sérülésem nem tűnt veszélyesnek, több vért vesztettem, mint
gondoltam, hogy fogok. Hiába nyomtam rá bármit, hamar átvérzett az
anyag. Nehezítette a dolgom, hogy úgy kellett feljutnom a saját hajómra,
hogy ne vegyenek észre. Senki nem láthatta meg, hogy vállon lőttek. Ha
ennek híre ment volna, Carlos holttestének megtalálása után Ramírez
gyorsan összerakta volna, mi történt.
Andrew és Luiz nagy összecsapását követően Ramírez alaposan a
fejünkbe verte, hogy az északi és a déli területek vezetői nem fordulhatnak
egymás ellen, ahogy a katonák sem, és aki a parancsának ellenszegül, az
áruló és halott. Ha nem is önös érdekből végeztem Carlosszal, tudtam, hogy
ez nem fogja érdekelni Ramírezt. Annyit fog meghallani az egészből, hogy
már megint nem tartottam be a szabályokat.
Nagy nehezen, a biztonság gyenge pontjait kihasználva lopakodtam fel a
Sunsetre. Erről azért később még számolunk a srácokkal. Meglehetősen
hanyag módon, lazán vették a kérést, amihez hozzátartozott, hogy nemigen
akadt olyan, aki eddig fel mert volna jutni, egy-két kivétellel, persze.
Az a nyomorult – szitkozódtam magamban, és összeszorított fogakkal
rohantam egyenesen az irodámba. Ledobtam magam a székembe, és
perceken át hallgattam a hangos zihálásom. A kezemmel a vállamat
szorongattam. Hogy történhetett ez? Basszus, öregszem! – vetettem egy
pillantást a sebemre. Gyors, határozott mozdulattal téptem le magamról az
ingem, hogy jobban szemügyre vehessem, mekkora a baj. Egy hangos
morgás szaladt ki a számon, amikor észrevettem, hogy nem hatolt át a
testemen a golyó. A büdös francba! – csaptam ököllel az asztal lapjára. A
ma este történtek után nem battyoghatok be lőtt sebbel egy kórházba sem.
Igaz, hogy a katonáinkat minden probléma nélkül ellátják, de ha én
feküdnék az asztalon, annak hamar híre menne, és az gyengítené a
pozíciómat. Hátravetettem a fejem, és lehunyt szemmel igyekeztem
átgondolni, mitévő legyek.
Mióta Andrew elment, már semmi sem ugyanolyan.
Kinyitottam a szemem, és az ajtót bámultam. Hol vagy most, haver?
Rettenetesen hiányzott. Időnként átkoztam magam, hiszen az én ötletem
volt, hogy játsszuk el a halálát, hogy új életet kezdhessen. Elment. Itt
hagyott. Habár a búcsúzáskor megállapodtunk, hogy soha többé nem
keressük egymást, rosszulesett, hogy ő ilyen könnyen betartotta az ígéretét.
Én bezzeg mindent tudtam róla. A háttérből vigyáztam rá, és csendes
szemlélőként figyeltem a boldogságát, a cége sikereit, a gyerekei
megszületését. Én, idióta barom! – csóváltam a fejem.
Hiányzik. Olyan elviselhetetlenül hiányzik. Miért kell ezt az érzést újra és
újra átélnem?
Andrew „halála” után Ramírez ragaszkodott hozzá, hogy én vegyem át a
helyét, ahogy minden örökségét. Hiába ágáltam a dolog ellen, Ramírez
hajthatatlan volt. „Évekig voltál mellette, te ismered minden kapcsolatát,
pontosan tudod, mit és hogyan csinált” – érvelt a döntése mellett. Biztos
kínozni akart ezzel is – bosszankodtam. Nálam jobban senki nem ismerte őt.
Ahogy nála jobban engem sem ismert senki. Az egyetlen barátom volt.
Habár minden egyes nap egy kemény álarc mögé bújtam, a szívem majd
megszakadt. Akárhányszor kiléptem a hajóhídra, szinte láttam Andrew-t,
ahogy végigvonul. Ezen a rohadt kísértethajón minden egyes perc pokol.
Nem telik el nap, hogy ne várnám, hogy mikor lép be az ajtón. Időnként
hallani véltem a nevetését, a hangját, ahogy idegesítő poénokkal bombáz.
Gyakran felidéztem az együtt töltött éveket, de a legrosszabb az volt,
amikor észrevettem magamon, hogy utánozni kezdtem a szokásait.
Átvettem a hülye modorát, szófordulatait. Talán ezzel próbáltam életben
tartani az emlékét.
Igazságtalanság! – sepertem le mindent az asztalomról. Mintha igazából
meghalt volna! Miért lohol a halál ilyen levakarhatatlanul a nyomomban?
A családom halálát követően Andrew volt az egyetlen ember, aki a
kemény páncélom mögé férkőzhetett. Minden emberi érzelmet elfojtottam,
csakis egyetlen dolog törte meg az ellenállásom: a barátsága. Az, hogy
minden körülmények között kiállt mellettem.
A vérző karomra pillantottam, amivel sürgősen kezdenem kellett
valamit. A vérveszteségtől gyengültem. A telefonom után nyúltam, de
mielőtt lenyomtam volna a hívás gombot, habozni kezdtem. Lehet, hogy
megérdemelném a halált – bámultam Elena nevét a kijelzőn. De a francba
is! A lelkemnek nagyobb szüksége van rá, mint a testemnek.
Meglepődtem, hogy már az első csengést követően felvette.
– Szia, Tony! De örülök, hogy hívsz – lelkesedett.
Lehunytam a szemem, és már nem tartottam olyan jó ötletnek, hogy pont
az ő segítségét kérjem. Jó ideje nem jelentkezett már, aminek nem lehet más
oka, csak az, ha kibékült azzal az idióta barommal.
– Hogy vagy, Elena? – sóhajtottam fel, mert már a puszta hangja
megnyugtató hatással volt a megtépázott idegeimre.
– Pokoli napok állnak mögöttem. Egészen eddig a percig – fűzte hozzá.
Az egész belsőm remegni kezdett. Hogy kérhetnék én ezek után
segítséget tőle? Pont tőle!
– Nekem is borzasztó napom van – csapkodtam a fejem a háttámlának.
Barom! – Téged a munka vagy már megint James bosszantott fel? –
kérdeztem, mintha csak egy szokásos hívás lett volna.
– Maradjunk annyiban, hogy jelenleg nem ugrom ki a boldogságtól a
bőrömből – nyögött bele a készülékbe.
– Otthon, vagy éppen ügyeletben? – préseltem össze az ajkamat az
élesen nyilalló fájdalomtól. A vállamból továbbra is szivárgott a vér. A
letépett ingem szorítottam a sebemre, hogy enyhítsem a vérzést.
– Itthon vagyok – sóhajtott fel. – Nem érsz rá átugrani? Megihatnánk
együtt valamit.
A hangja remegése bizonytalanságról árulkodott.
Nem lenne szabad belerángatnom ebbe. Tedd le, Tony! Hagyd őt békén!
– győzködtem magam.
– Nem igazán alkalmas – mordultam fel. Magamban átkozódtam, mert
másra sem vágytam, csak arra, hogy vele lehessek. Kettesben.
– Nagyon elgyötört a hangod. Minden rendben? – aggodalmaskodott.
– Ami azt illeti, nincs – kacagtam fel keserűen. – A ma estém kicsit balul
sült el – vallottam be. – Szépen kérlek, ne haragudj rám, Elena.
– Miért, mi történt, Tony? – nyaggatott.
– Csapdába futottam – haraptam az alsó ajkamba –, és meglőttek –
ernyedtem el a székemben.
Kimondtam. Hát mégis megtettem.
– Micsoda? – visított fel. – Hol vagy most?
Jó érzés volt hallani, hogy valaki még aggódik értem.
– A hajón – szisszentem fel.
– Azonnal indulok – zihált, de én képtelen voltam bármit is mondani.
Azt kellett volna, hogy ne fáradjon, jól vagyok, megoldom. Kellett volna,
de nem tette. – Tony, itt vagy még? – Egy ajtócsapódást hallottam a
háttérből.
– Igen. Itt – feleltem röviden.
– Hol találtak el? – kérdezte határozottan.
– A vállamon – pillantottam a sérülésemre.
– Legalább nem ért létfontosságú szervet – állapította meg
megkönnyebbüléssel a hangjában. – Átment rajtad, vagy bent maradt? –
kerekedett felül az orvos.
– Sajnos még mindig bennem van – hunytam le a szemem.
– Jobb vagy bal oldal? – faggatott tovább.
– Jobb – válaszolgattam sebtében.
– Mikor történt ez? – szegezte nekem a következő kérdést.
– Pár órája – sóhajtottam fel.
Egy rövid szünet után érkezett a következő kérdés.
– Van ott veled valaki?
– Nincs – fújtam magam elé. – Nem akartam, hogy az embereim lássák,
hogy eltaláltak.
– Oké, Tony! Nagyon fontos, hogy folyamatosan beszélj hozzám.
– Ebben te jobb vagy, mint én – kuncogtam. Gőzöm sem volt, mit
mondhatnék.
– Az nem jó, ha én beszélek. Nem az a cél, hogy elaludj. Neked kell
ébren maradnod, amíg odaérek – figyelmeztetett.
Elgondolkodtam, mit is mondhatnék.
– Hiányzik – szaladt ki a számon az első dolog, ami az eszembe jutott.
Nem volt fair pont Elenának, Andrew nővérének kiöntenem a szívem, de
más nemigen jutott az eszembe.
– Te is hiányzol neki – lágyult el a hangja.
 – A legjobb barátom volt – nyögtem ki keserűséggel a hangomban.
– Még most is az – emlékeztetett.
– De elment – csattantam fel.
Rövid csend következett. Már azt hittem, megszakadt a vonal, amikor
újra megszólalt.
– Te egy rendkívüli ember vagy, Tony. Segítettél megrendezni a halálát,
hogy szabad lehessen, habár tudtad jól, ha megteszed, elveszíted az
egyetlen embert, akit közel engedtél magadhoz.
Lehunyt szemmel próbáltam úrrá lenni az érzelmeimen. Nem ő az
egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz.
A kezem a testem mellé eresztettem, és nem sokkal később el is ejtettem
a készüléket.
– Tony! Tony, ott vagy még? Beszélj tovább! – szólongatott, de nem volt
erőm lehajolni a telefonért. – Nekem fontos vagy. Hallod, Tony? Válaszolj,
légy szíves!
A hangja alapján pánikba esett.
– Te is fontos vagy nekem, Elena – nyögtem, de nem voltam benne
biztos, hogy hallotta is.
Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el, mire Elena berontott végre
az ajtón.
– Tony! – guggolt le mellém. – Tony, hallasz engem? – szólongatott.
Elhagyott az erőm. A szemem sem tudtam kinyitni, csak a fejemmel
biccentettem.
– Jézusom! – érintette meg a vállam. – Nehogy elájulj nekem! –
parancsolt rám, és nekilátott a sebem ellátásának.
Nincs olyan szerencsém – akartam válaszolni, de képtelen voltam rá.
Pedig látnom kell őt! Muszáj! – vettem erőt magamon, és kinyitottam a
szemem. Megnyílt az ajkam, és magam is meglepődtem azon, amit
mondtam.
– Gyönyörű vagy, mint mindig.
Hatalmas nagy barom vagyok!
– Köszönöm! – mosolyodott el. – Mondanám, hogy te is jól festesz, de
az az igazság, hogy ritka szaruk nézel ki – felelte, mire felnevettem, de
hamar abba is hagytam, mert iszonyatosan fájt a vállam.
Csendben ügyködött rajtam. Nem tudom, hogy az érzéstelenítőnek, amit
adott, vagy a jelenlétének volt köszönhető, de jobban éreztem magam.
– Istenem, Tony! Hamarabb kellett volna hívnod! Nagyon sok vért
vesztettél – láttam a szemében az aggodalmat.
– Nem akartam megzavarni az estédet. Nem volt fair tőlem – néztem
mélyen a szikrázóan kék szemébe, ami pont olyan volt, mint az öccséé,
Andrew-é.
– Nem rontottál el semmit – munkálkodott tovább. – Nem volt mit
elrontani.
– Biztos lett volna jobb dolgod is, mint engem istápolni – emeltem a
tekintetem a plafon felé.
– Momentán nem volt. Itt vagyok, mert itt akarok lenni. Miamiból is
elindultam volna, ha rólad van szó – emelte ki a golyót. Elnéztem őt, ahogy
szakértő mozdulatokkal tisztítja ki a sebemet. Nem volt már bennem
félelem. A legjobb kezekben voltam.
– Ha ez kell, hogy idecsábítsalak, minden este lelövetem magam –
bagatellizáltam el a helyzet súlyosságát.
– Ezzel ne is viccelj! – emelte rám a haragos pillantását. Hátraejtettem a
fejem a szék támlájának, és hagytam, hogy összefoltozzon.
Miután befejezte a kötözést, gondterhelt arccal méregetett.
– Kórházban lenne a helyed. Fel tudsz állni? – érdeklődött. – Le kellene
pihenned.
– Megpróbálok – vettem egy mély levegőt, megkapaszkodtam a székem
karfájába, és valószínűleg elestem volna, ha Elena nem nyújt támaszt. Az ép
kezemmel átkaroltam a vállát, és a segítségével átbicegtem a hálókabinba.
Remegett a lábam, minden egyes lépésnél megrogyott a térdem. Biztosra
veszem, hogy sosem jutottam volna el az ágyamig, ha nem őrá nehezedem.
Minden erőmet összeszedtem, mert nem engedhettem, hogy gyengének
lásson.
– Csak óvatosan – segített elhelyezkedni. Nagy megkönnyebbülés volt
vízszintesben lenni végre.
Hevesen kapkodtam a levegőt, amíg kiszaladt a kabinból. Bassza meg!
Ez pokolian fáj! Alig engedtem el magam, Elena újra megjelent, kezében
egy vizesedénnyel. Leült mellém, és gyengéd mozdulatokkal tisztogatta le
rólam a rám száradt vért. A keze a mellkasomon siklott Finoman
megérintettem a kézfejét.
– Nem kell velem tovább vesződnöd. Biztos van jobb dolgod is ennél.
Most már megleszek. Hálás vagyok, hogy nem hagytál elvérezni.
– Most kidobsz? – emelkedett meg kihívóan az egyik szemöldöke. A
helyzet olyannyira lehetetlen volt, hogy elnevettem magam.
 – Eszem ágában sincs – ráztam a fejem.
Váratlanul fölém hajolt mélyen kivágott felsőjében, ezzel kitűnő
betekintést engedett a dekoltázsába. A lélegzetem is elakadt. Kezdtem
kellemetlenül érezni magam. Annak idején nem mutattam ki vagy adtam
nyíltan jelét, hogy odavoltam Elenáért, de az utóbbi időben annyi minden
megváltozott. A családommal történteket követően sokáig nem engedtem
teret az érzelmeknek. Nem állt szándékomban újabb sebeket szerezni.
Megtapasztaltam, milyen elveszíteni azokat, akiket szeretsz, és nem bírtam
volna elviselni az újabb veszteséget. Mégis, ennek a nőnek sikerült
valahogy a tudatalattimba szivárognia, és egy napon azon kaptam magam,
hogy a távolból csodálom őt. Életem legnagyobb pofára esése volt, hogy a
szemem előtt jött össze Jamesszel. Akkor azt gondoltam, ez lesz neki a
legjobb. Az idő múlásával azonban nem voltam ebben olyan biztos. Mára
pedig egészen biztos lettem ebben.
Az ujjai finom, lágy mozdulatokkal az arcomat cirógatták. Nem tudtam
nem észrevenni, hogy alaposan feltérképezi a felsőtestem. Amikor
találkozott a pillantásunk, elkapta a tekintetét, majd újra bevizezte és
kicsavarta a rongyot. Ahogy a forró bőrömhöz ért vele, felszisszentem.
Minden érintése felért egy kínzással.
– Neked miért volt pokoli napod? – érdeklődtem. Próbáltam megtörni a
csendet.
– Csss! – nyomta a mutatóujját a szám elé. – Neked most pihenned kell.
Ha akartam volna, sem tudtam volna megszólalni. Csak néztem őt, és
hirtelen minden fájdalom elillant.
– Itt töltöm veled az éjszakát – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
Szerettem volna vitatkozni, figyelmeztetni, hogy ez nem jó ötlet.
– Hálás vagyok, hogy itt maradsz velem! – csúszott ki a számon.
– Helyes! – telepedett le mellém. Percekig bámulta a plafont, én pedig
őt.
– Már megint összevesztetek? – szólaltam meg váratlanul.
– Tudom, furán hangzik, de olykor hiába vesznek az emberek körül,
magányos vagyok – fordította felém ő is a fejét.
Nagyon is jól ismertem azt az érzést, amiről beszélt. Nap mint nap
átéltem. Önemésztő állapot. A legrosszabb azonban az volt, hogy nálam
már állandósult ez az érzelem. Megszoktam. Végtelen üresség járt át. Éppen
ezért jobban fájt hallanom Elena gyötrődését, mint átélnem a golyó ütötte
seb lüktetését.
 – De most nem vagy egyedül – érintettem meg a kézfejét.
– Nem – mosolyodott el. – Ha veled vagyok, sosem érzem magam
magányosnak.
Közelebb húzódott, és az arcát szinte a nyakamba fúrta.
– Vigyázzunk egymásra, Tony, ha már más nem figyel ránk! – suttogta.
Szerettem volna megérinteni őt, de a szédülés és az erőtlenség arra
kényszerített, hogy lehunyjam a szemem, és hiába volt minden
erőfeszítésem, képtelen voltam újra kinyitni, elnyomott az álom. Hosszú
évek óta először aznap éjjel, a fájdalmaim dacára, mosollyal az arcomon
aludtam el, mert tudtam, hogy egy angyal vigyáz rám.
 ELENA

Szívünk rajta

„Nem akarok egyedül aludni, egyedül lélegezni, egyedül

alkotni, egyedül létezni, egyedül érezni. Aki kell,
az az erejével és a gyengeségeivel együtt kell. A lélegzetvételével
akarok összeolvadni. Az örökkévalóságig. Hogy többé
ne engedjen el. Ez a nyugalom érzése. Teljességre vágyom.”

(Tisza Kata)

Fél éjszaka nem aludtam, mert Tony nem volt éppen a legjobb bőrben. Nem
ártott volna egy infúzió, amiért legszívesebben elmentem volna, de ő
határozottan megtiltotta. Nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen a
sérüléséről. A makacssága miatt egész éjjel borogattam, mert felszaladt a
láza. Csak akkor pihentem meg én is, amikor már nyugodtan aludt.
Reggel, amikor kinyitottam a szemem, a meleg, sötétbarna tekintetével
találkozott a pillantásom.
– Szép jó reggelt! – üdvözölt kedvesen, de gyenge hangon.
– Neked is jó reggelt! – viszonoztam a mosolyt.
– Hogy aludtál? Tudtál pihenni, vagy nagyon szétcsesztem az éjszakád?
– érdeklődött.
– Még szerencse, hogy ma nem vagyok beosztva, így ráérek kipihenni az
izgalmakat. Elmeséled, mi történt?
– Tőrbe csaltak – felelte velősen. Vártam, hogy folytassa, de ő csak a
hajam cirógatta.
– Hozzászokhattam volna már, hogy mindent harapófogóval kell belőled
kihúzni – eresztettem el egy mélyről jövő sóhajt.
– Én pedig ahhoz, hogy sosem elégszel meg féligazságokkal. Az egyik
kapzsi kis patkány a helyemre pályázott, csapdát állított, amibe gyanútlanul
belesétáltam.
 – Akkor szerencse, hogy ennyivel megúsztad – kerekedett ki a szemem.
– Így is fogalmazhatunk. A rossz hír viszont, hogy ahhoz, hogy ez így is
maradjon, ki kellett őt nyírnom – mondta, és várta a reakciómat.
– Legalább nem kell attól tartanod, hogy újra megpróbálja – feleltem,
mert bár orvosként az emberi élet védelme volt számomra az elsődleges, de
ha választanom kell, hogy egy idegen gazember tűnjön el vagy egy hozzám
közelálló személy haljon meg, igazán könnyű döntést hoznom.
– Ez nem ilyen egyszerű. Juan, a nagyfőnök, Ramírez egyik ölebe volt.
Ha megtudja, hogy én vágtam el a torkát annak a galád árulónak, hasonlóan
végzem én is.
– De ez önvédelem volt! – adtam hangot a felháborodásomnak.
– Ez senkit sem érdekel. Egyvalami a lényeg. Megszegtem Ramírez
parancsát.
– Ez nem igazságos – emeltem fel a hangom.
– A maffiának egyszerű, de szigorú törvényei vannak, akárcsak a
végrendelkezése, amelytől eltérni csak halálbüntetés terhe mellett lehet.
Tekintettel arra, hogy az amerikai maffia egy olasz-amerikai
bűnszövetkezet, jobban mondva a szicíliai maffia amerikai ága, a vallás itt
is nagy szerepet kap. Nekünk is megvan a magunk tízparancsolata. Ilyen
például, hogy a felebarátod pénzét, feleségét megkívánni a maffia törvényei
szerint sem lehet.
– A maffia és Isten? Ez a kettő hogy fér össze? – horkantam fel. – Nem
élhet az egyház tanításainak megfelelő életet, aki maga is öl vagy
gyilkosságokra ad utasítást! Nem lehet hitét gyakorló vallásos ember
maffiózó, aki ha az érdeke megkívánja, irgalmatlanul végez ellenfeleivel.
Minek képzeli magát ez a Ramírez? Istennek?
– Élet és halál urának – bólintottam. – Ha úgy tetszik, nevezd istennek –
hagyta rám.
– Ő sem tévedhetetlen! – csattantam fel.
– A csalhatatlanságában megkérdőjelezni őt mégis halálos bűn.
– És akkor most mi a terv? – pislogtam döbbenten. Nem igazán vette be
a gyomrom ezeket a szabályokat.
– Először is, teljes hírzárlat. Senki sem tudhatja meg, hogy megsérültem.
Ezért nem mehettem kórházba.
– Hát ezt elég nehéz lesz titokban tartani. Egy lövés még ha nem is ért
létfontosságú szervet, nem gyerekjáték. Fel kell, hogy kössem a karod.
– Nem, nem kell.
 – De… – akartam ellenkezni.
– Nincs semmiféle de – állított le. – Tudsz nekem szerezni valami
komolyabb fájdalomcsillapítót? – szegezte nekem a lehető
legtermészetesebben a kérdést.
Hosszan töprengtem, mielőtt válaszoltam volna.
– Tudok! – bólintottam. – Ennyire elviselhetetlen?
– Nem, dehogy! Ennél sokkal rosszabbakat is el kellett már viselnem.
Csak azért kell, hogyha megtalálják Juan Carlos holttestét, a legjobb
formámban legyek. Még egy szisszenés se hagyhatja el a számat.
– Arra sokkal jobbat tudok egyszerű fájdalomcsillapítónál – szorítottam
össze az ajkam a gondolatra, hogy valami durvább szert adjak neki. De
tudtam, hogy nincs más megoldás, így végül bólintottam.
– Akkor csapjunk bele. Ha megtalálják Juan Carlos holttestét, vendégeim
lesznek. Én leszek az első számú gyanúsított.
– Ez hamarosan hatni fog és pár óráig kitart – mondtam, miközben
befecskendeztem neki az anyagot.
– Nagyszerű.
Egy rövid szünet után megszólalt.
– Neked nem kell sietned haza? – vont kérdőre.
– Nekem már nincs otthonom – feleltem egykedvűen.
– Ezt hogy érted? – kerekedett ki a szeme.
– Legutóbb, mikor itt jártam, James már otthon várt rám, amikor
hazaértem. Egy heves vita után szakítottunk – zanzásítottam a történteket.
– Hogy mi van? Elváltok? – emelte fel a fejét a párnáról, mert nem
akarta elhinni a hallottakat.
– Igen! Tisztáztuk, hányadán állunk, és arra jutottunk, hogy minket nem
egymásnak teremtett a sors, így nem is raboljuk tovább egymás idejét.
– Aha! És gondolom, a tisztázás alatt szerezted ezeket a karodon –
szegezte a pillantását a dulakodás nyomaira.
– Semmi komoly! Szóra sem érdemes. Nem akart bántani, véletlenül
tette.
– Hát nem is tudom, Elena. Mindig is gyanús volt nekem ez a James, de
most már beigazolódik az elméletem. Ő a pókember – felelte komoly
ábrázattal.
A homlokára fektettem a tenyerem.
– Hirtelen azt hittem, felszaladt a lázad és félrebeszélsz – vallottam be.
– Hát, csak ebben az esetben tudom elképzelni, hogy véletlenül
odaragadt mind a tíz ujja a bőrödhöz – csattantam fel. – Ezt nem ússza meg
az a nyeszlett kis giliszta – sötétült el teljesen a szeme.
– Tony! – állítottam le. – Ne csináld ezt! Nem kell a feszkó! Már
mindent megbeszéltünk. Lezártuk. Vége!
Tony kikerekedett szeme árulkodott róla, hogy nem hisz a fülének.
– Lázcsillapítót is hoztál magaddal? – szólalt meg végül egy hosszabb
szünet után.
– Természetesen. Miért, rosszabbul érzed magad?
– Nem, de tuti lázálmom van. Ez nem lehet valóság.
– Azért ennyire ne örülj látványosan a kudarcomnak – akartam kiszállni
az ágyból, de visszahúzott. – Mi jár a fejedben? – próbáltam megfejteni a
gondolatait.
– Valami ilyesmi: bassza meg! Én vagyok a világ legpechesebb fazonja!
Itt fekszik mellettem a nő, aki után évek óta áhítozom, akit már egyszer
elszalasztottam a balfaszságom miatt, és végre szabad is, én meg itt
fetrengek legyengülten a vérveszteségtől. Ó, hogy az a…
Tudtam, hogy minden szavát komolyan gondolta, mégis elnevettem
magam.
– El sem tudod képzelni, milyen iszonyú kínokat élek át – sértődött meg.
– Örülök, hogy rajtam van ez a takaró, mert iszonyat kínos lenne
magyarázkodni, mitől van már órák óta merevedésem.
Zavaromban elpirultam. Elkalandoztak a gondolataim Anthony
alsónadrágja irányába. Mindig is izgalmas kérdés a nők körében, vajon egy
férfiról ránézésre meg lehet-e mondani, mekkora a szerszáma. Orvosként az
egyetemen pár tanuló kötelességének érezte, hogy tudományosan igazolja,
létezik olyan másik testrész, ami elárulja a férfiak intim méretét. A férfiak
nem is hinnék, hogy a nők milyen vadabbnál vadabb elméleteket osztanak
meg egymással a témáról. Egyesek szerint a középső ujjat érdemes nézni,
mások a lábfej méretét tartják árulkodónak, de a legelterjedtebb elmélet,
hogy a férfiak orrának hossza mutatja meg legbiztosabban, mennyi az
annyi. A francba is! Most nagyon bánom, hogy nem vettem részt ebben a
kutatómunkában.
– Nagyon elgondolkodtál – nézett hamiskásan Tony. Biztosra veszem,
hogy olvasott a gondolataimban.
– Semmi érdemleges – hárítottam.
– Úgy gondolod? – szökött magasra a szemöldöke. – Ezt szeretném
mihamarabb cáfolni! – kapta el a kezem, és bevezette a takaró alá. A
tenyerem rákulcsolódott a farkára.
– Eddig ígéretes – álltam a pillantását.
Finoman végigsiklott rajta a tenyerem. Tony hátraejtette a fejét, az ajka
megnyílt.
– Istenem, Elena! Ne csináld ezt velem! – vergődött alattam. Le akarta
fejteni magáról a kezem, de nem engedtem neki. – Annyit fantáziáltam már
erről. Pokoli kín ez nekem. Ne csináld, mert van egy pont, ahonnan nincs
visszaút! – figyelmeztetett.
– Sosem nézek visszafelé. Csak előre – suttogtam, mert engem is a
hatalmába kerített a vágy. Láttam rajta, hogy ő is folytatni akarja.
Rámosolyogtam, és a takaró alatt lefejtettem róla az alsónadrágját.
– Elena! – rebegte. – Én ezt nagyon nem így terveztem – tiltakozott.
– Csak mondd, hogy fejezzem be – vetkőztem közben én is.
Tony összepréselt ajkakkal vívódott. Pár pillanat múlva fölötte térdeltem,
felkészülve arra, hogy magamba fogadjam a forrón pulzáló farkát.
– Szóval, Tony, mi legyen? – kérdeztem, miközben az ajkammal lassan
simogatni kezdtem a mellkasát. Ahogy hozzáértem, beleremegtem a
gyönyörbe.
– Atyaúristen! Hogy várhatná el tőlem bárki is, hogy józanul
gondolkodjak?
A kezem közben folyamatosan izgatta őt odalent. Belenéztem a szemébe,
és ott volt benne az izgalom, a vágy és a határtalan csodálat és szeretet,
amivel mindig rám nézett.
– Éppen eleget vártunk már egymásra, nem gondolod? – kérdeztem
halkan, szinte már suttogva. Nagyot nyelt, de bólintott, és már szinte
könyörgött a szemével, hogy fogadjam végre magamba.
Engem se kellett sokat biztatni. Rég voltam már együtt Jamesszel, és
amikor együtt voltunk, akkor sem volt ott a lelkem, csak a testem.
Finoman a bejáratomhoz illesztettem Tony farkát, és lassan engedtem
magamba, miközben végig a szemébe néztem. Az az érzés semmihez sem
volt fogható. Minden milliméter külön mennyország volt mindkettőnk
számára. Szinte remegtem a gyönyörtől, amikor végre tövig belém hatolt.
Teljesen kitöltött, egy pillanatig előre-hátra ficánkoltam rajta, hogy
hozzátáguljak, az alhasam többször is összerándult a méreteitől, a hüvelyem
vadul remegett. Zihálva ültem rajta, magamban a kemény farkával.
– Milyen érzés? – kérdeztem a kéjtől lihegve. Tony szólni sem mert,
annyira küzdött, hogy ne durranjon el rögtön. Lágyan megmozgattam a
csípőm a farka körül, ezzel is fokozva a közös gyönyörünk.
– Nem gondoltam volna, hogy két vállra fektetsz – sziszegett. Feljebb
húzódott, és lefogta a derekam.
– Köztünk mindig is megvolt az izzás, a szexuális feszültség, csak te
nem akartál róla tudomást venni. Ha akkor este nem utasítasz vissza, már
rég a tiéd lennék – ingereltem kéjes mosollyal az arcomon. Éreztem, hogy
erre megrándult bennem a férfiassága, és ha lehet, még egy kicsit nőtt is. –
Ó, csak most érzem, mitől fosztottál meg eddig – kezdtem finoman
mozogni rajta.
– Elena! – súgta behunyt szemmel, miközben egyre hevesebben
lovagoltam rajta.
– Teljesen kitöltesz, mindjárt szétszakadok! – homorítottam, amikor
megéreztem, hogy Tony a szavaimtól még keményebb lett. Ekkor már
folyamatosan lifteztem rajta föl és le, sosem éltem még át ennyire
intenzíven a szeretkezés pillanatait. Olyan rég vágytam már rá, hogy ő
juttasson el a csúcsra. A testem remegett az élvezettől. Ő is egyre közelebb
került a beteljesüléshez.
– Basszus, Elena, lassíts!
– Ne! – nyögtem neki, és egyre gyorsabban jártam fel és alá a farkán.
Tony az ujját a csiklómra nyomta és hevesen izgatni kezdte. – Ó, igen! –
feszültem meg, amikor felrobbantam körülötte.
Percekig rángatóztam az orgazmustól, de Tony továbbra is finoman
izgatott. Előrehajolt, a mellemre tettem az egyik kezét. Amikor kicsit
magamhoz tértem, előredőltem, és a szájába adtam a mellem. Bekapta a
bimbóm, és könyörtelenül szopni kezdte. Hangosan jajdultam fel, mert
fájdalmat okozott, amilyen hévvel nekem esett. A fogai közé vette a
bimbóm, ráharapott és meghúzta. A testemben a gyönyör újra a lábam közé
kúszott. Anthony minden fájdalmáról megfeledkezve egyre
szenvedélyesebb lett. A keze megtalálta a mellem és a fenekem, és erősen
beléjük markolt. Csillagokat láttam a gyönyörűségtől. Aztán megfogta a
derekam, és átvette az irányítást. Sokkal erősebben húzott magára.
– Tony! – suttogtam a nevét, miközben átkaroltam a nyakát, és a
nyelvemet átcsúsztattam a szájába. A csípőm felvette az általa diktált
ütemet. Minden egyes döféssel szinte karóba húzott, nem kímélt! Éreztem
rajta az elmúlt évek türelmetlenségét. A csípőnk együtt mozgott,
száguldottunk az orgazmus felé. Már közel jártunk a beteljesüléshez,
amikor Tony eltépte magát a számtól, szaporábban kapkodott levegőért,
majd éreztem, hogy minden erejével megmarkolta a csípőm, és hihetetlenül
gyorsan kezdett el magán húzkodni föl-le, majd hirtelen magára rántott, és
abban a pillanatban egy erőteljes nyögés kíséretében pulzálva élvezett el
bennem. Ahogy ezt megéreztem, én is a fellegekben jártam. Akkorát
élveztem az erős, lüktető farkától, mint még senki másétól.
Végre megtörtént, amire oly régóta vártam.
Ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy még mindig zihál és
levegőért kapkod.
– Tony! – hajoltam fölé, és megcsókoltam.
– Elena, ez valami elképesztő volt! – forrtunk össze egy csókban, majd
ahogy felegyenesedtem és ránéztem, elöntött a boldogság érzése.
– Végre az enyém vagy – mondtam neki mosolyogva, és a nyomaték
kedvéért finoman megmozgattam a csípőm, és újra megcsókoltam.
– Bárcsak ez a pillanat örökké tartana – suttogta.
– Ez fantasztikus volt, kicsim – csókolt a hajamba. Beleborzongtam az
érzésbe.
– Valóban nagyszerű műsor volt – szólalt meg egy férfihang az ajtóból.
Mindketten odakaptuk a tekintetünket.
– Öltözz fel! Kint megvárom – utasított a férfi szigorúan. Amikor
becsukódott mögötte az ajtó, értetlenül pislogtam Anthonyra.
– Ő Ramírez – mászott ki az ágyból, és a szekrényéhez sietett. Kapkodó
mozdulatokkal akarta felvenni az inget, de egy pillanatra megtorpant.
Láttam, hogy eltorzul az arca.
– Nem fáj, csak kellemetlen – lódította. Én is kivetődtem az ágyból, a
táskámhoz siettem, elővettem egy injekciós tűt, felszívtam egy folyadékot,
majd Tonyhoz léptem vele. Ő rutinosan tartotta az alkarját. Beleszúrtam a
tűt a vénájába, és beadtam neki a szert.
– Ez majd segíteni fog.
Vetettem még egy pillantást a sebére, hogy elég stabilan tart-e a kötés.
– A legjobb az lenne, ha te most elmennél – nézett rám aggodalmas
tekintettel. Kiolvastam belőle, hogy nem viccel.
– Rendben, de csak akkor, ha megígéred, hogy felhívsz, ha ennek vége.
Tudni akarom, hogy minden rendben – kapaszkodtam az alkarjába.
– Minden rendben lesz – nézett mélyen a szemembe.
Megragadtam a mellkasán az inget, felpipiskedtem hozzá, és
megcsókoltam.
– Felöltözöm, és hazamegyek – bólintottam, hogy megértettem.
 Anthony elengedett, megindult az ajtó irányába, és vissza sem nézett,
amikor kilépett rajta.
 ANTHONY

Vendetta{**}

„Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség,

a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor
már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig.”

(Ezel – Bosszú mindhalálig című film)

A szívem a torkomban dobogott, ahogy lépésről lépésre egyre közeledtem a

hall irányába. Tudtam jól, ha Ramírez itt van, akkor valószínűleg engem
gyanúsít a történtekkel. Az idegességem alapja nem az volt, hogy féltem
tőle, sokkal inkább az, hogy Elenát is bajba sodortam. Nem lehettem
nyugodt, amíg a hajón tartózkodott.
Határozott léptekkel haladtam, de mielőtt befordultam volna a
helyiségbe, ahol Ramírez tartózkodott, vetettem még egy utolsó pillantást a
tükörbe. Elégedetten biccentettem, készen álltam rá, hogy szembenézzek a
tetteim következményével.
– Á, hát itt vagy! – pattant fel a fotelből Ramírez. – Látom, remekül
szórakoztál! – paskolta meg a vállamat. Nagy szerencsémre nem azt,
amelyikbe a lövést kaptam
– Nem számítottam a látogatásodra. Ha előre szóltál volna, talán
mindketten elkerülhettük volna ezt a közjátékot – feleltem kimérten.
– Ő a megboldogult Andrew nővérkéje, ha nem tévedek – vigyorgott,
ami sokkal inkább hatott vicsorgásnak.
– Nem, nem tévedsz.
– Nagy kujon vagy te, barátom. Évek óta egyetlen nő sem hatott meg,
majd mikor a barátod eltűnik a képből, megvigasztalod a nővérét.
Ökölbe szorult a kezem.
– De az is lehet, hogy én értettem félre. Csak ápolgatta a sebeid!
Nagyon össze kellett szednem magam, hogy se a sértésre, se a
gyanúsításra ne mutassak reakciót.
– Ne okold magad, barátom, más sem bírta volna megállni, hogy ne
dugja meg a kicsikét, igaz, fiúk? Formás darab, az már bizonyos – nevette
el magát, és a testőreire nézett. Kezdtem magam egyre kellemetlenebből
érezni. Frusztrált a gondolat, hogy egy tucat ember áll velem szemben
vérbosszúra szomjasan, miközben Elena még itt van a hajón.
– Mi szél hozott erre? Biztos történnie kellett valaminek, ha ilyen
váratlanul felbukkantál – néztem elszántan a szemébe. Ha valamit
bérgyilkosként a maffia szolgálatában megtanultam, az az, hogy mindig
nézz rezzenéstelen arccal egyenesen a szemükbe, és ne add jelét
bizonytalanságnak, mert olyanok, mint a vadászkutyák, kiszagolják a
félelmet, és akkor véged. Darabokra cincálnak.
– Egy ősi szokás hozott ide, mégpedig a vendetta – nézett rám szigorúan.
Meglepetést színlelve kúszott fel a szemöldököm. Ha bárki meghallotta
ezt a szót, azonnal összecsinálta magát a félelemtől. A vendettát a
szicíliaiak alkalmazták előszeretettel. Ha egy családtagot sérelem érte, az
elkövető mindig számíthatott a megtorlásra. Különösen ha gyilkosság
történt, utána a tettest vagy annak hozzátartozóját halálra ítélték, amit
azonnal végre is hajtottak. A megtorlás kötelezettsége apáról fiúra szállt, és
sokszor több generáción keresztül élt. Ám az én nézőpontom az volt, hogy a
vendetta csak egy eszköz a maffia kezében. Olyan, mint egy töltött fegyver,
amit végre elsüthetnek. A gyilkosság befektetéssé vált, mivel ezekben a
körökben lehetővé tette, hogy az érintettek valamelyike jelentősen
gyarapítsa az anyagi javait, vagy a bűnszövetkezet ranglétráján előrelépjen.
Lényegében az egész csak arról szólt, hogy a magukra „tiszteletre méltó
férfiként” tekintő maffiózók a becsületkódexnek nevezett
szabályrendszerüket használják fel a céljaik elérésére.
– Miért? Kit öltek meg? – kérdeztem döbbent arckifejezéssel.
– Azt a szerencsétlen, töketlen Juan Carlost. Valaki elvágta a torkát.
Deeks pedig vérbosszút követel.
– És nekem ehhez mi közöm? – szorult össze a torkom. Már az idejét
sem tudtam, mikor éreztem utoljára félelmet.
Félelem – kóstolgattam magamban a szó jelentését. Hisz ez csak egy
inger, amely igyekszik egy téveszmét elültetni a lelkembe. Nekem viszont
nincs mitől félnem – húztam ki magam.
Bérgyilkosként sokszor találkoztam a félelem érzésével. Sokszor
fedeztem fel az áldozataimon, amikor már tudatosult bennük, hogy nincs
tovább. Először lélegzet-visszafojtva, mozdulatlan szoborként álltak, de
akadt köztük olyan is, aki ösztönösen összegömbölyödött. A szívük vadul
kalapált, olyan erőteljesen vert, hogy nekiütődött a bordájuknak. Gyakran a
mellkasukhoz kaptak, a bőrük kivörösödött, azonnal verejtékezni kezdtek.
Ám egyvalamiben mindegyik hasonlított. A szökési lehetőségeket mérték
fel.
Én sosem tennék ilyet, mert soha nem futok el.
Rezdületlenül álltam Ramírez pillantását.
– Találd meg azt a gazembert, aki ezt tette, és végezz vele! – szűrte
mérgesen a fogai között. Megnyílt az ajkam a csodálkozástól. – Busásan
megfizetlek érte. – És itt váltotta fel a vérbosszút a vérdíj. A tettem pénzben
való megváltása. Érdeklődve vártam, hogy kifejtse, mennyit ért neki Juan
Carlos élete. – Te vagy ebben a legjobb! Mindig te voltál a legjobb –
hízelgett nekem, hogy elvállaljam a megbízást.
– Én már rég nem dolgozom bérgyilkosként. Berozsdásodtam. Szerintem
találsz nálam alkalmasabbat is erre a feladatra.
– Félreértettél, Tony! Ez nem kérés volt, hanem parancs!
Ez aztán a morbid felállás. Ilyen sem volt még. Felbéreltek saját magam
meggyilkolására. Vérdíjat tűztek ki a fejemre, és általam akarják
végrehajtani a vérbosszút is.
Elkalandoztak a gondolataim. Hogyan is végeznék egy olyan emberrel,
mint amilyen én vagyok? Dugjak pisztolycsövet a számba? Jézus, nem!
Elena biztos látni akarja majd a holttestemet, és kizárt, hogy ez legyen az
utolsó emléke rólam. Kötél? Elég biztos halál annak, aki tudja, hogyan
csinálja, hogy ne okozzon szenvedést. Viszonylag gyors, plusz keveset kell
utána takarítani. Csak egy baj volt vele, rettegtem a fulladásos haláltól. Az
érvágás? Fáj ugyan az elején, de utána gyakorlatilag elalszom tőle.
Békésebbnek nevezném az akasztásnál. Azt hiszem, igen. A kés az én
megfelelő eszközöm erre a célra. Egy éles késsel ejtett vágás könnyű, gyors
halál. A bökkenő csak az, hogy én már nem akartam meghalni.
– Nézd, Ramírez! Amennyire tudom, Carlos nem volt éppen eszes fickó.
Biztos bele kell neked ebbe menni? Mi lesz, ha kirobbantunk valami olyan
viszályt, amit jobb lett volna elkerülni? Emlékszel a múltkori konfliktusra?
Alig tudtad elsimítani a helyzetet.
Már éppen szólni akart, amikor folytattam.
– Csak annyit kérek, mielőtt élesben kiadod a parancsot, gondold át újra.
Elvesztettük először Luizt, majd Andrew-t, most pedig Carlost. Hullanak a
vezető beosztású, értékes emberek, mint a legyek. Nekünk már csak te
maradtál. Ha téged is levadászik valaki, mi marad, ki marad? Robert? –
vágtam egy fintort. – Belegondoltál már ebbe? – lovaltam bele magam. –
Nem volt semmi bajom Carlosszal, borzasztóan sajnálom, hogy meghalt, de
most komolyan, megér nekünk annyit az az alak, hogy veszélyeztessük a
hálózatot?
Ramírez elbizonytalanodott. Három lépést hátrált, majd visszatelepedett
a fotelbe. Vett egy mély levegőt, és újra rám emelte a hidegkék tekintetét.
– Ha nem lesz megtorlás, azt fogják mondani, gyáva vagyok –
töprengett.
– Nem, ha mindenkivel elhitetjük, hogy már halott az elkövető.
Érdeklődve hallgatott.
– Lehet tudni, hogyan halt meg? – kérdeztem rá, mielőtt olyan részlet
csúszna ki a számon, amit csak a gyilkos tudhat.
– San Diego partjainál egy raktárhelyiségben találtak rá a holttestére.
Hátulról vágták el a torkát.
– Engem komolyan zavar, mit keresett San Diegóban. Az már az én
területem – csattantam fel. – Nem szólt róla, hogy itt lesz dolga, ha megtette
volna, még ma is élne. Kapott volna védelmet – játszottam meg a
sértődöttet, hisz ha egymás területének határát átléptük, kötelességünk volt
szólni arról az illetékes vezetőnek.
– Azt sajnos senki nem tudja. De köze lehet egy rakományhoz, amire
rászállt a parti őrség. Feltételezem, nem ok nélkül. Áruló lehet köztünk.
Ezért tartottam volna fontosnak megtalálni az illetőt.
Elgondolkodva dörzsöltem meg a tarkóm, amikor az üvegfelületen át
megpillantottam Elenát, ahogy éppen elhagyja a hajót. Kissé
megnyugodtam, hogy már nincs a fedélzeten. Biztonságban van!
– Felmerült bennem a gyanú, ha Carlos nem szólt senkinek az
idelátogatásáról, akkor valami rosszban sántikálhatott – akartam elültetni a
bogarat Ramírez fülében. – Mi van, ha pont ő volt az áruló?
– Ezek igen komoly vádak, Anthony! – fúrta a tekintetét az enyémbe. –
Járj a végére, és személyesen nekem jelents, mit találtál – állt fel az öreg, és
már majdnem kisétált, amikor visszafordult. – Szó se róla, valóban nagyon
csinos a kicsike. Nem is tudtam, hogy ennyire bejön neked. Óriási
szerencse, hogy nem azért volt itt, mert éppen el kellett látnia egy lőtt sebet.
– Hogy mit? – fordultam felé.
– Ja, hogy még nem említettem! Bárkivel is találkozott Carlos, úgy
tűnik, megsebesítette a támadóját.
Támadt a rossz nyavalya! Miért olyan biztos benne Ramírez, hogy a
másik fél volt a támadó?
– Egyéb dolog, amit még tudnom érdemes? – puhatolóztam.
– Mielőtt kimennél a helyszínre szaglászni, az embereim már jártak ott.
Begyűjtötték az árulkodó nyomokat – legyintett lazán. Jó pár éve ismertem
már, hogy tudjam, tesztelt engem. Gyanakszik, és próbálja kiugrasztani a
nyulat a bokorból.
– Nocsak! A végén még mákom lesz, és megspórolhatom a napokig tartó
szimatolást.
– Vérnyomokat találtunk, amelyek egész biztos, hogy nem Carlostól
származnak. Beszállítottuk vizsgálatra a mi kis klinikánkra – kacsintott
felém. – Majd beszámol nekünk a doki néni az eredményekről.
Amikor végre távoztak, egyrészt megkönnyebbültem, hogy nem engem
gyanúsítanak a gyilkossággal, másrészt idegesen járkáltam fel s alá, mert
akaratom ellenére belekevertem Elenát. Hülye voltam annak idején, hogy
alkut ajánlottam neki. Kihúzzuk a kórházat a csávából, ha a maffia
szolgálatába áll. Ellátni néhány sérülést és hallgatni róla azonban nem
ugyanaz, mint a maffia egyik vezetőjének szeretője lenni. Bassza meg!
Teljesen az ujjai köré csavart. Hagytam magam elcsábítani. Innen már
nincs visszaút. Nem mondhattam neki, hogy tévedés volt, hisz egy részem
egy pillanatig sem bánta, ami történt.
A kabinomban gondolkodtam, hogyan másszak ki a slamasztikából. A
vér el fog árulni. Hacsak nem teszek sürgősen valamit.
Belenéztem a tükörbe, és mit láttam? Hát nem azt a határozott pasast, aki
az elmúlt években arról lett híres, hogy semmitől sem fél. Rettegtek tőlem,
mert képes voltam legyőzni szó szerint a halált, mert attól se féltem.
Andrew mondogatta nekem mindig, hogy ez nem erény, sokkal inkább
ijesztő, hisz az az ember, aki nem fél a haláltól, az az élettől irtózik. Igaza
volt! Most, hogy volt esélyem az életre, egy kétségbeesett alak arca nézett
rám vissza. Láttam magam a tükörben, de nem úgy, ahogy mások láttak. Ők
nem vették észre az engem körülvevő fekete hullámokat, melyek
csápokként nyúltak ki a testemből, hogy megfertőzzék az egész világot.
Csak bajt hozok mindenkire, aki közel kerül hozzám. Csak ehhez értek. Mert
az életút, amit választottam, ezt tette lehetővé. Pusztítok, mert máshoz nem
értek. Pusztítok, hogy eltereljem a gondolataimat arról, hogy közben
magamat ölöm meg. Apránként. Lassan. A családom halála óta minden
egyes nap kis darabokat szakítok ki magamból, mert ezt érdemlem.
Emlékszem, volt egy időszakom, amikor hajmeresztő dolgokat
műveltem. Los Angeles utcáit jártam a bűn nyomában. Ha
igazságtalanságot vagy erőszakot észleltem, kezembe vettem az
igazságszolgáltatást, hogy így vezekeljek a saját bűneimért. Az egyik ilyen
esetnél egy fiatal lányt akart egy helyi banda megerőszakolni. Közbeléptem,
és egyedül próbáltam elbánni mindannyiukkal. Csakhogy ők sem
bizonyultak kispályásnak, így én is szereztem egy-két csúnya sérülést.
Amikor visszaértem a hajóra, és Andrew megpillantott vérben úszva,
dühösen nekem esett.
– Te hülye barom! Meg is halhattál volna! Mondd csak, miért csinálod
ezt?
Nem feleltem, elsétáltam mellette a bárpultig, ahol, felhajtottam egy jó
adag fájdalomcsillapítót.
– Azt hiszed, ha megtisztítod Los Angeles utcáit a bűnözőktől, ha
egyszemélyes hadseregként leigázod a kegyetlen gyilkosokat, akkor
megválthatod a lelked? – folytatta a szónoklást.
Lélek? Micsoda luxus! Nekem már nincs olyanom.
– A lelkemért már nem tehetek semmit, Andrew. De a világért talán –
húztam le egy újabb pohárral. – A kurva életbe, de tudnak fájni a szúrt
sebek – káromkodtam el magam.
– Majd szólok a Marvel-filmek készítőinek, hogy itt egy újabb még fel
nem fedezett szuperhős, aki éjszakánként az utcákat járja – lépett mellém,
és elkötötte a karom, hogy ne csurogjon belőle a vér.
– Marvel-hős? Én? – kuncogtam el magam. – Ezt szeretem benned,
Andrew! Van humorérzéked.
– Ne nevess! Nagyon is képregénybe illő, amit művelsz. Egyfajta bérhős
vagy, aki a késéből él.
– Nem igazán lehet ennél sablonosabb sztorit elképzelni – horkantam fel
a gúnyolódására.
– Ugyan, pont olyan, mint az összes többi. Egy drámával indult, és te is
mindig egy ivóból kezded a kalandodat – felelte flegmán. – Az orvos
nemsokára itt lesz. Addig is vetkőzz le.
– Elena? Őt hívtad, igaz?
– Miért, szerinted ki más látna el téged hajnali háromkor?
– Nem akarom, hogy így lásson… hogy rajtad kívül más is tudomást
szerezzen erről.
 – Akkor jobban kellett volna vigyáznod magadra. Én sajnos nem tudom
összevarrni a sebed!
– De igazán megtanulhatnád – hecceltem.
– Örülök, hogy ilyen jól mulatsz ezen, de ha már hőskomplexusod van,
miért nem vittél magaddal pár embert? Élvezed a fájdalmat? – nézett végig
a vérző testemen.
– A kérdésed helyesen úgy hangzik: élvezel-e még bármit is az életben,
Anthony? – álltam előtte kiüresedetten. – A válaszom az lenne: nem. A
céltalanság, a reménytelenség és a jelentéktelenség érzése járja át minden
porcikámat. Féltem-e, hogy otthagyom a fogam? Nem, mert reméltem,
hogy így lesz.
– Időnként rám hozod a frászt! – ingatta a fejét. – Csak mondd meg, mi
az, ami igazi örömet tudna szerezni neked, és én esküszöm, megszerzem! –
lépett elém. Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy ő is tisztában van vele,
hogy amit kérnék, az lehetetlen. Ő sem mindenható. – Élet ez egyáltalán? –
nézett mélyen a szemembe.
– Az életben maradáshoz elég, hogy ha levegőt veszek, a szívem ver, az
agyam valamilyen szinten dolgozik, és tömök magamba egy kis kaját, hogy
a testem ne gyengüljön el.
– De mi van az érzelmekkel? – mustrált szánalommal a szemében.
– Vannak érzelmeim, Andrew. Ott van például a pusztító harag. Tudod,
mit látok, amikor tükörbe nézek? Nem magamat. Csak egy robotot. Egy
testet, ami hajdanán az enyém volt, de most valaki más él benne. Ketten
osztozunk ezen a biológiai gazdatesten, és én csak azért küzdök, hogy a
kettőből idővel már csak egy maradjon, és az ne én legyek.
Akkor ütött meg Andrew életemben először. Annyira meglepett, hogy
behúzott nekem egy jókorát, hogy megtántorodtam, és nekiestem a
bárpultnak. A döbbenettől az állam dörzsölve pillantottam fel rá.
– Elég volt ebből a faszkodásból! Én próbáltam veled türelmes lenni, de
már rég túl vagyunk a gyászidőszakon, ideje továbblépni.
Felpattantam, és nekirontottam. Szerettem volna alaposan
elagyabugyálni, de ő egyszerűen csak félreugrott, én pedig elterültem a
padlón. A sebek a testemen hasogattak, égtek, de akkor sem akartam
fájdalmat mutatni. Megkíséreltem feltápászkodni, de nem sikerült.
Hangosan fújtatva próbáltam meg újra és újra, amíg erőtlenül a hátamra
nem fordultam. Andrew fölém tornyosult, majd leguggolt mellém.
– Ironikus, hogy mindenki milyen csodálattal néz rád, mert olyan lettél,
mint egy sebezhetetlen terminátor, aki nem riad vissza semmitől. Én viszont
látom, mekkora bajban vagy, mert elkapott és lassan felemészt téged a lélek
szürke gyilkosa. A gyásztól a világ valóban kiüresedik, de amiben te
szenvedsz, az a depresszió. Pesszimista vagy, önkritikus a gondolkodásod,
elvesztetted az önbecsülésed, beszűkültél, és túl sokat foglalkozol a halállal.
Vagy kisegítesz valakit a halál torkából, vagy belelököd. Ezáltal próbálod
uralni azt.
– Depresszió egy lófaszt! – húztam fel magam.
– Megértem, hogy álcázod a depressziódat, hisz ha mások is tudomást
szereznének róla, azt a rettenthetetlen bérgyilkos kudarcaként élnéd meg.
Fel kell hogy világosítsalak: csak mert ezt senki nem mondja a szemedbe,
mindenki látja, mi történik.
Ennyi év után is mindig mérlegre tettem, ha elfogott a bizonytalanság
vagy a mély szomorúság, hogy vajon depressziós vagyok-e. Ramírez
távozását követően nem álltam messze egy dührohamtól, ami megnyugtató
volt, hisz már teret engedtem az érzelmeimnek.
Meg kellett védenem Elenát. Ha valamilyen úton-módon Ramírez rájön,
hogy én végeztem Juan Carlosszal, az ő élete is veszélybe kerül.
 ELENA

Vadászidény

„A vadászat többek szemében a férfiasság, az erő, a hatalom

szimbóluma is. A vadászok azt tartják, hogy a vadászaton
ismerszik meg, ki milyen ember valójában.”

(Majtényi György)

Az Anthonyval eltöltött éjszakát követően felgyorsultak körülöttem az

események. Egy orvosi konferencián kellett részt vennem előadóként New
Yorkban. Nehezen indult a reggelem, nem éreztem magam túl jól, ezért
inkább hívtam egy taxit, hogy vigyen ki a reptérre. Kiérkezve sem volt
rózsásabb a helyzet, az autóban a kezdeti émelygésem igazi hányingerré
vált, így a vécé felé vettem az irányt, ahol kijött belőlem minden. Erőtlenül
az órámat bámultam, délután két órától kezdődtek az előadások, ahová a
számításaim szerint kényelmesen, minden sietség nélkül odaérhettem volna,
ha nem késem le a gépem.
Szerencsémre a rosszullét olyan gyorsan elpárolgott, amilyen gyorsan
jött. Kicsit izzasztó volt a New York-i forgalomban átküzdeni magam a
nyüzsgő városon, de éppen időben estem be a rendezvényre.
A recepciónál kisebb hangzavar fogadott, folyamatosan érkeztek
kollégák az Államok különböző kórházaiból. Várakozás közben furcsa
érzés kerített hatalmába. A gerincemen végigfutott egy izgató, borzongató
érzés, a tarkómon lévő pihéket is felborzolta, mintha valaki figyelne. Valaki
szuggerál hátulról, hogy forduljak meg. Igyekeztem óvatosan, nem feltűnő
módon kicsit oldalra fordulni, közben a kezemmel finoman végigsimítottam
a kedvenc ruhámon, nincs-e valami oda nem illő rajta, amiért valaki így
megbámulhat. Előadóként szerettem a visszafogott, ám elegáns ruhákat,
hozzájuk illő kiegészítőkkel, amelyek jól kihangsúlyozták a szemem
kékségét.
 Egy apró hümmögést hallottam, és a szemem találkozott egy idősebb
férfi kék szempárjával. Ramírez. A lélegzetem is bennakadt, mintha megállt
volna az idő, kimerevedett volna a kép. Vajon mit keres itt? Mielőtt ezt
megkérdezhettem volna, egy közeledő szállodai alkalmazott törte meg a
pillanatot, megszólítva a jégkék szempár tulajdonosát.
– Á, uram! Hát megérkezett! Már nagyon vártuk önt.
A megszólított kicsit mintha megrázkódott volna, hogy visszazökkenjen
a valóságba, és az alkalmazott után sietett, de előtte még végigfuttatta a
szemét rajtam. Az ajka félmosolyra húzódott, ahogy elhaladt mellettem.
Kényszerítenem kellett magamat, hogy ne bámuljak szájtátva utána. Nem
lehet véletlen, hogy pont abban a hotelben bukkan fel, ahol előadást tartok.
Miattam van itt. De vajon mit akar tőlem? A fantáziám meglódult, csak
akkor tértem magamhoz, amikor a recepciós hangja elért hozzám.
– Üdvözlöm, dr. Cameron, parancsoljon!
A mágneskártyát a kezembe nyomta, majd lassan a lift felé indultam,
mert még mindig az előbbi közjáték hatása alatt álltam.
A szobámhoz érve megráztam a fejem. Össze kell magad szedned,
Elena! Hamarosan kezdődik az előadásod! – tereltem vissza a
gondolataimat a realitás felé.
Hozzászoktam már az utazásaim során az elegáns, de minden
otthonosságot nélkülöző hotelszobák látványához. Miután lepakoltam a
csomagjaimat, már nem maradt időm egy frissítő zuhanyt venni, csak a
mappámat a kezembe fogtam, és elhagytam a szobát. Le kellett mennem a
recepcióra, mert az érkezésemkor történt figyelemvesztésem miatt nem
néztem utána, hogy hol lesz a konferencia. Kérdésemre felvilágosítottak, sőt
egy nagyon készséges fiatalember fel akart kísérni, de visszautasítottam.
Az egész rendezvény problémamentesen zajlott le, a végén átsétáltam a
bárba, ahol kértem magamnak egy italt. Leültem egy székre, és azon
tanakodtam, vajon felhívjam-e Tonyt, hogy elmeséljem a történteket. Már-
már meggyőztem magam, hogy csak képzelődtem a bejelentkezésnél,
amikor felpillantottam, és megláttam Anthonyt.
Elena, te nem vagy normális. Tuti benyeltél valami vírust, vagy a
vágyakozástól képzelődsz. Többet gondolsz bele abba a légyottba, mint
kellene. Végül is csak én voltam az, aki leteperte őt. Álló farokkal pedig
minden férfi csak arra vágyik, hogy kielégüljön. Érzelmekről szó sem volt.
Szexnél több nem történt, csak a fantáziád lódult meg, a képzeleted űz veled
csúfot. Olyat is beleképzelsz a dologba, aminek semmi esélye. Ennyi év után
majd pont téged akar.
Újra felpillantottam, de Tony már nem volt ott.
Már a radarjaid sem a régiek, azok is csődöt mondtak – nyugtáztam
magamban, és kértem még egy pohár gin-tonikot.
Valószínűleg már megint az a szőke, nagy mellű, hosszú combú cicababa
szórakoztatja. Dorothy. Elfogott a féltékenység. Az öcsémtől tudtam, hogy
Tony időnként nem tud uralkodni az indulatain, amelyet kénytelen valahogy
levezetni. Ő pedig indulatkezelési terápiaként egy hivatásosnak fizetett,
hogy könnyítsen időnként a barátján. Andrew „halála” után, ahelyett, hogy
együtt gyászoltunk volna, Tony elég sokat vigasztalódott annál a nőnél.
Kösz, öcsikém!
Nem tudtam, mitévő legyek, ezért úgy döntöttem, visszamegyek a
szobámba. A liftből a hatodik emeleten kiszállva közeledtem a szobám felé,
ahol beszédfoszlányokat hallottam kiszűrődni, mikor is a megszokott
ügyetlenségem miatt kicsúszott a mappa a hónom alól. Hirtelen csend lett.
Körbepillantottam a folyosón, de nem láttam senkit.
A szobám ajtaja előtt azonban gyanakodni kezdtem, hogy nem vagyok
bolond. Nem szokásom képzelődni sem. Ha látni véltem Ramírezt és Tonyt,
akkor itt is voltak. Gondoltam egyet, és a hangok irányába indultam.
Eljutottam a szállodai folyosó sarkáig, ahol mielőtt befordultam volna,
lehunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet. Már éppen
bekanyarodtam volna, amikor valaki elém lépett. Úgy megijedtem, hogy
felsikoltottam.
– Jézusisten! – emeltem a férfira a tekintetem. – Tony? – néztem rá
először meglepetten, majd haragosan. – Elment az eszed? A frászt hozod
rám!
– Gyere! – fogta meg a könyököm, majd a szobám felé húzott.
– Mi a fene folyik itt? – pislogtam hátrafelé, hátha megpillantom, kivel
vitázott. Odaértünk a szobához, elvette a kezemből a kulcsot, és kinyitotta
az ajtót. Intett, hogy menjek be, majd követett, és bezárta. – Nagyon furcsán
viselkedsz, tudod?
– Annyira tudtam, hogy felkerültél a térképére – bosszankodott
összeszorított ajkakkal.
– Ki a fenéről beszélsz?
– Pontosan tudod, kiről beszélek. Ramírezről. Idejött, hogy sakkban
tartson. A szemétláda tudja, hogy fontos vagy nekem, és így akar nyomás
alá helyezni, hogy nyírjam ki a fickót, aki végzett Carlosszal – túrt
zaklatottan a hajába.
– Tudod, hogy én nem vagyok egy halálpárti, így örülök, ha nem
gyilkolászol összevissza, de hadd kérdezzem már meg, ha már annyi embert
eltettél láb alól, miért pont ez az egy okoz neked gondot? – fúrtam a
tekintetem az övébe.
– Mert még sosem volt ilyen lehetetlen küldetésem – nevette el magát
keserűen. – Nagyon nem szeretném megölni a tettest.
– És megtudhatom, hogy miért nem? – biccentettem oldalra a fejem.
– Mert akkor a saját fejemhez kellene pisztolyt nyomnom. Hát nem
érted? Én voltam az, aki végzett azzal a nyomorulttal.
Hirtelen megvilágosodtam.
– Á, ez az a fickó, aki vállon lőtt – raktam össze a képet. – Akkor most
már mindent értek. Elég nagy bajban vagy!
– És nemcsak én, hanem velem együtt te is. Látott minket együtt
Ramírez, és majd kiugrik a bőréből, hogy végre megtalálta a gyenge
pontomat.
Besétáltam a kanapéhoz, és leereszkedtem rá.
– Ennek sosem lesz vége, igaz?
Anthony mellém telepedett, és csak bámult maga elé.
– Gőzöm sincs, hogyan vethetnék ennek véget egyszer s mindenkorra.
Amikor ebbe belementem, úgy éreztem, nem volt választásom, de az
igazság az, hogy csak féltem a haláltól. Élni akartam. Ám a sors
kötelességének érzi, hogy bebizonyítsa nekem, ki kellett volna szállnom.
Akkor volt ott az én időm. Lepaktáltam az ördöggel, és most csodálkozom,
hogy az életem a halálnál is rosszabb – nevette el magát kínjában. –
Megismertetett velem minden lehetséges kínt és szenvedést, és nem engedi
az újrakezdést sem. Sajnálom, Elena, hogy bajba kevertelek. Nem állt
szándékomban.
– Tőlem mit akar az öreg? – kérdeztem kertelés nélkül.
– Hogy a vér alapján, amit a helyszínen találtak, azonosítsd az elkövetőt
– csapott a térdére.
– Vagyis téged – böktem felé a mutatóujjammal.
Egy ideig töprengtem a dolgon, majd felemeltem a telefonom, és
felhívtam Carment.
– Szia! Adtak le mintát a laborba, amit személyesen kellene
felügyelnem?
– Igen, ezért is kerestelek korábban. Tudom, hogy konferencián vagy,
nincs szükséged segítségre? – kérdezte tettre készen.
– Ami azt illeti, de! Most ügyeletben vagy, igaz?
– Ahogy mondod! Kivételes esetek egyike, hogy nyugisnak ígérkezik az
éjszaka.
– Remek! Kérlek, derítsd ki nekem, hogy előző este hoztak-e be
hozzánk, vagy a környező kórházba bárkit lőtt sebbel!
– Meglesz!
– Ha megtudsz valamit, akkor hívj! Köszönöm, Carmen! – nyomtam ki a
telefont. Anthony érdeklődve figyelt engem.
– Mit forgatsz a fejedben?
– Van egy ötletem, de kell hozzá egy kis isteni segítség is, hogy sikerrel
járjak. Most éppen ebben a csodában reménykedem. Addig is,
elmesélhetnéd, mit akar tőlem az öreg. És ne hajtogasd nekem, hogy a
véreredményeket, mert csak ezért nem követett volna New Yorkig – néztem
rá számonkérőn, amire szigorú pillantás volt a válasz.
– Ejha, ha nem ismernélek már úgy, mint a rossz pénzt, most
összecsinálnám magam a félelemtől.
– Ezzel engem nem rázol le, Tony! Halljam, mi van! – parancsoltam rá.
– Szeretném, ha felszívódnál pár napra – gyújtott rá egy cigarettára.
– Itt nem lehet dohányozni – pirítottam rá, de nem igazán érdekelte.
Hátradőlt a kanapén, és hosszan fújta ki a füstöt.
– Elutazhatnál Andrew-t és Christ meglátogatni – folytatta, mintha meg
sem hallotta volna a megjegyzésem. – Ott most nagyobb biztonságban
lennél.
– Mitől félsz? Hogy velem fog zsarolni téged? – mondtam ki helyette,
amit nem akart.
– Van egy titkom, amit senkinek sem mondtam el, és amiről magam sem
vettem eddig tudomást. Elástam magamban, mintha sosem történt volna
meg, mintha csak egy rossz álom lett volna…
– Te mi a fenéről beszélsz? – kezdtem megrémülni, mert olyan
kétségbeesett arcot vágott, amilyet tőle még sosem láttam. Anthony hosszan
nézett rám, majd megdörzsölte a halántékát. Ehhez a beszélgetéshez nekem
lazulnom kell, ha bírni akarom idegekkel. Felálltam, az italokhoz léptem, és
töltöttem neki egy brandyt, magamnak pedig egy pohár bort.
– Amit most el fogok neked mesélni, arra nem vagyok büszke – pillantott
fel rám, amikor átnyújtottam neki a poharat. – Talán ezek után már
érthetőbb lesz számodra is, miért nem örülök annak, hogy Ramírez intim
helyzetben látott együtt minket.
– Ki vele! Mi lehet a bérgyilkosságnál és a drogcsempészetnél is
rosszabb? – forgattam hitetlenkedve a fejem, és belekortyoltam a száraz
fehérboromba.
– Az FBI beépített embere vagyok – eresztette ki hosszan a levegőt.
– Hogy micsoda? – prüszköltem ki a bort. – Hogyan történt ez? Mikor?
Miért mentél bele? – záporoztak a kérdéseim.
– Hidd el, nyomós okom volt rá! – felelt kurtán.
– Ha jól sejtem, nem fogod elmondani – tettem egy utolsó próbát.
– Okos nő vagy te! Ezért is tudsz az őrületbe kergetni – hajtotta fel
egyben az italát.
– Gondolom, ennek semmi köze ahhoz, hogy a klinikát a maffia pénzeli,
ahogy ahhoz sem, hogy Ramírez pontosan tudta, hogy a családod élete
veszélyben van. Ha akkor figyelmeztet, megmenthetted volna őket.
Valójában az ő lelkén szárad a haláluk.
Anthony dermedten bámult engem.
– Ezt meg honnan a fenéből veszed? – ámult el.
– Azt hiszed, hogy Williams olyan hülye, hogy csak rád alapoz, és nem
tart több vasat a tűzben? – ingattam a fejem.
– Na ne! Téged is megkörnyékezett? – jelent meg az arcán a rémület.
– Ugye nem gondoltad, hogy vakon megbízott benned? Ennyire te sem
lehetsz naiv!
– De azt ígérte, hogy békén hagy téged…
– Nekem meg azt, hogy elenged téged.
– Nem bízhatunk benne – csapott mérgesen a kanapé karfájára.
– Senkiben sem bízhatunk, aki hűséget követel.
– Csak egy igaz barát hűsége lehet önzetlen, mert a kötelékben, ami
összefűz vele, nincs érdek, sem az érzékek játéka. Az őszinte és tiszta
barátság egy erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próbatétel, amit
ki kell állnunk.
– Még mindig fáj, igaz? – érintettem meg a vállát.
– Nincs nap, hogy ne jutna eszembe – lágyult el a tekintete. – Pedig
mielőtt összefonódott a sorsunk, hogy utáltam a jófiús modorát és a
tökéletesen fehér fogsorát, amikor önelégülten vigyorgott. Bassza meg,
olyan könnyűnek tűnt helyesen cselekedni és elengedni őt, hogy boldog
legyen! Akkor még nem sejtettem, hogy hiába igyekszem minden eszközzel
kitörölni még az emlékét is, vékony, apró, alig látható réseket, repedéseket
hagyott maga után, ami nap mint nap fájó hiányérzetet okoz.
– Megértelek. Az elején, amikor felszívódtak és nem tarthattam velük a
kapcsolatot a biztonságuk érdekében, nekem is piszkosul hiányoztak.
– Mivel nem akartalak állandóan téged faggatni, kiderítettem Chris új
számát, és időnként felhívom, hogy vannak. Tudom, hogy Drew nem örülne
neki, ha tudná, ezért csak titokban teszem. Nem szeretném veszélyeztetni az
életüket, de azt remélem, hogy a rizikófaktor idővel csökken és egyszer újra
az életem része lehet.
– Mindig is csodálattal néztem a barátságotokra. Valahogy annyira
különböztetek, és mégis annyira összepasszoltatok.
– Nem kell ezt túlmisztifikálni, nem volt itt szó másról, csak hogy
egybekovácsolt minket az élet. Engem halálra ítéltek, és csak úgy
menekülhettem meg, ha vele maradok, ő pedig nem volt egy kimondottan
gyilkos ösztönökkel megáldott figura, szüksége volt rám. Ahogy a
ragadozók és a zsákmányállatok is egymásra vannak utalva – vonta meg a
vállát.
– A kérdés már csak az, melyikőtök a vad, és ki a vadász?
– Szerintem ez nem kérdés – hajtott fel még egy pohár italt.
– Egyvalamit nem értek. Hogy a ragadozó nem élhet meg a zsákmánya
nélkül, az teljesen világos. De azt ne akard nekem bemagyarázni, hogy a
nyúlnak szüksége van a rókára, vagy a zebrának az oroszlánra.
– Pedig ez az igazság. Példának okáért elsőként ott van az
állományszabályozás. Ha kevés a ragadozó, a zsákmányállatok
túlszaporodnak. És habár úgy tűnik, hogy ez ártalmatlan, valójában súlyos
következményei lehetnek. Éhezni fognak, legyengülnek, végül pusztulnak.
– Mondd a másik érvedet! – sürgettem, hátha az meggyőzőbb.
– A szelekció. A ragadozók köztudottan a gyengébbet kapják el, ezáltal
genetikailag biztosítják a minőséget.
– Értem. És ezt hogy kötöd át a maffia világára?
– Én biztosítom a rendet. Nem lehet fű, fa maffiózó. Erős kontroll alatt
kell tartani a territóriumot. Általam hullik el a férgese, aki nem tartja be a
törvényeket. Csak azok maradnak, akik nem a kis stiklijeikkel
manővereznek, hanem bevállalósak. Az árulóknak ebben a világban nincs
helye. Veszélyesek, mint az állatoknál a genetikai betegségek. Ha hagyjuk
elszaporodni, akkor az a szervezet halálához vezet.
– Sokszor eltöprengek rajta, hogy táplálhatok gyengéd érzelmeket egy
olyan ember iránt, aki embereket gyilkol – szaladt ki a számon.
 Tony felemelte a mutatóujját.
– Itt szeretnék egy kis helyesbítést tenni. Én sosem gyilkoltam, Elena,
hanem öltem.
– Miért, talán van különbség a kettő között? – háborgott a lelkem, mert
egyik sem hangzott jobban a másiknál.
– Hát persze hogy van. Az élővilágban gyökerezik a válasz a kérdésedre.
A természet az ölést nemcsak hogy nem tiltja, de egyenesen törvényesíti
azzal, hogy az állatok egy részét eleve ragadozónak teremtette. Az ölés
tehát nem bűn, sőt az életben maradáshoz egyenesen szükséges! Ami
viszont tilos, az az értelmetlen ölés, vagyis a gyilkolás.
– Elmagyaráznád nekem, hogyan legalizálod azt, hogy kioltod mások
életét?
– Ártatlan embereket sosem öltem, csak olyat, aki rászolgált. Ha
megtettem volna, az nem lett volna más, csak céltalan, értelmetlen öldöklés,
ami semmivel sem igazolható. Úgyis fogalmazhatnék, ebben a világban
nem akadt olyan, aki a természetes szelekciót kordában tarthatta volna. Ezt
olykor a vadásznak kell elvégeznie. Ez voltam én.
– Így sem hangzik jól – néztem rá kikerekedett szemmel. – Miért akar
valaki egyáltalán ehhez a világhoz tartozni? – tettem fel a kulcskérdést.
Sosem értettem, miért választja valaki ezt az életet.
– Nem érted? Pedig nagyon egyszerű a válasz. Vannak emberek, akik az
életben már semmi jót nem látnak, reménytelen a helyzetük, esetleg
szeretetre vágynak, a hovatartozást keresik. Aki kiégett, boldogtalan vagy
megkeseredett, nagyon is megtalálja a számítását ebben a világban. Keretek
közé lesz fogva, ami egyfajta biztonságot ad. Tudod, hogy nem vagy
egyedül, ahogy azt is, ki van alattad, feletted, melletted. Tudod, ki
kezeskedik érted. Hol van ilyen fokú hierarchia mostanában ebben a
világban? Pedig nagy szükség lenne rá. A maffia világa egyfajta mentőöv.
Van egy rendszer, amibe kapaszkodhatsz, tagok, akikre számíthatsz. Lehet,
hogy a külső szemlélő számára gonosz, csúnya emberek vagyunk
fegyverekkel és tele hegekkel, de valójában egy hihetetlenül összetartó
közösséget alkotunk – mesélt átszellemülten.
– Aha! Összetartó. Ahonnan nincs kiszállás, csak ha meghalsz.
– Minden világnak megvan a maga szabálya és az ára. Egy pillanatig
sem árulnak zsákbamacskát. Az első pillanattól az utolsóig tisztában vagy
vele, mit várnak el tőled, milyen feltételek vonatkoznak rád, és hogy milyen
hasznot vagy szankciót remélhetsz. Pont ez benne a vonzó. Őszinte és
egyenes.
És halálos… Bakker, és én ebbe az emberbe vagyok szerelmes. A
szerelem furcsa, őrült és hihetetlen dolgokra késztet. Durván elvette az
eszem. Jól tudom, hogy ez már nem csupán fellángolás, évek óta meg
vagyok zavarodva ezért a férfiért. Tuti kattant vagyok, hogy ez így van. Ha
csak rá gondolok, ábrándozni és áradozni kezdek, milyen sármos pasi,
mennyire intelligens és különleges. Nem segít a helyzeten, hogy látom a
szemében, hogy ő is eret vágna értem. A picsába az egésszel! Ez az egész
kísértetiesen hasonlít egy akciódús maffiaregény egy romantikus fejezetére.
A szerelem valóban kiszámíthatatlan, nem tehetek róla, hogy beleszerettem,
de azzal is tisztában vagyok, az már az én saram, hogy hajtom, szinte űzöm
ezt a szenvedélyt. A legutóbbi alkalommal tagadhatatlanul megtettem
mindent, hogy ami köztünk van, be is teljesüljön. Pedig nem lett volna
szabad, mert ez nem helyes. Bassza meg, lehet ennek egyáltalán jó vége?
– A múlt kitörölhetetlen, Elena. A te szemedben én csak egy gyilkos
vagyok, aki gond nélkül ragadja el az életet az emberektől, amit te olyan
elszántan próbálsz megmenteni. Hogy is férhetne ez össze? – olvasott a
gondolataimban. Eszembe jutott az a műtét, amit pár napja végeztem.
– Lehet, hogy nem is különbözünk annyira, mint gondolod – eresztettem
el egy mély sóhajt. – Nem is olyan régen megoperáltam egy idős férfit, Mr.
Moore-t, pedig jól tudtam, hogy milyen magas a kockázata egy esetleges
komplikációnak. Ha nem erőltettem volna a dolgot annyira, még ma is
köztünk lenne. Még élhetett volna legalább hat hónapot – sütöttem le a
szemem.
– Hmm… ez pont úgy hangzik, mint amikor én kalibert választok.
Olyankor én döntöm el, milyen halála lesz az illetőnek. Lassú és fájdalmas,
vagy megkímélem őt a szenvedéstől. Tulajdonképpen te is ezt tetted. Ha jól
értem, mindenképpen meghalt volna. Belegondoltál már abba, vajon életnek
lehetett volna nevezni azt a hat hónapot tele kínokkal?
– Mégis lelkifurdalást okoz, hogy bízott bennem. Nagyon kedves ember
volt. Mindig angyalkának nevezett, és nekem meggyőződésem volt, hogy
segíthetek rajta. Aztán jött a váratlan fordulat. Műtét közben feladta a
harcot. Szívmegállás, és kész. Orvosként látnom kellett volna előre. Ott
álltam felette, és nem tehettem érte semmit. Meghalt. Máskor is vesztettem
már el beteget, de ez a veszteség mégis mélyebben érintett. Többé sem fog
mosolyt csalni az arcomra azzal a kedves akcentussal. És nem fog többé
angyalkának sem szólítani.
 Anthony nem szólt semmit, csak percekig bámult révetegen maga elé.
Tapasztalatból tudtam, ha egy férfi szótlan, feldolgozatlan problémák
gyötrik, gondjai, kétségei vannak. A francba is, hogy miért nem vagyok
gondolatolvasó!
Szerettem volna tenni valamit, hogy oldjam a feszültséget.
– Biztos jólesne most még egy pohár ital – álltam fel, és sétáltam a
pulthoz, hogy újratöltsem a poharát.
 ANTHONY

A sötétség útvesztője

„A sötétség, az igazi sötétség nem a fény hiánya, hanem a

belenyugvás, hogy sose tér vissza a fény. Pedig a fény
mindig visszatér és megmutat ismerős dolgokat: az otthont,
a családot, de megmutat még észre nem vett és új dolgokat is.
Új lehetőségekre világít rá, és buzdít, hogy használjuk ki őket.”

(Az Igazság Ligája című film}

Láttam Elenán, hogy sokkoltam a beszélgetésünkkel. Miközben a pultnál az

üvegekkel babrált, elmélyült a gondolataiban. Felálltam, és odasétáltam
hozzá. Nem nézett hátra, mozdulatlanul várt.
– Ijesztő vagyok, ugye?
– Időnként egy kicsit – vallotta be. Megérintettem a vállát, és
megsimogattam.
– Bocsáss meg nekem, Elena! – nyomtam a homlokom a hátába.
Már éppen szóra nyíltak volna az ajkai, amikor nem bírtam tovább
elviselni a fájdalmát, magam felé fordítottam, nekinyomtam a falnak, és
szenvedélyesen a szájára tapadtam. Kiéhezve, mohón faltam az ajkát.
Meglepetésemre Elena szorosan körém fonta a karját, a hajamba túrt, és
hevesen viszonozta a csókot. Teljesen elvette az eszem.
– Te védett vagy, ellenben én védtelen. Szükségem lenne egy rosszfiúra,
hogy megvédjen – rebegte alig hallhatóan.
– Mennyire legyen rossz? – küldtem felé egy féloldalas vigyort.
– Ezek nagyon kemény fickónak tartják magukat – harapott az ajkába
pajkosan, amivel totál megőrjített.
– Hát, én is elég kemény tudok ám lenni. Nagyon kemény – szűkült
össze a pupillám. – Minden helyzetben acélosan helytállok – nyomtam neki
a csípőjének a duzzadó férfiasságom. Kezem közé vettem a mellét, és
gyúrni kezdtem, miközben a nyakát csókolgattam. Elena halkan
nyögdécselt. – Megőrülök érted, Elena! – suttogtam a bőrébe. – A múltkori
olyan volt, mint egy buja álom. Éreznem kell téged, hogy tudjam, valóság
vagy – húztam fel a szoknyáját a derekáig.
Elena nagyobb terpeszbe állt, beakasztottam az ujjam a bugyijába, és egy
határozott mozdulattal letéptem róla. Felsikkantott a reccsenésre, de a
következő pillanatban már reszketve lihegett, amikor az ujjam elmerült a
nedves hüvelyében. Finoman izgattam, simogattam odalent. Elena egyre
erősebben markolta a felkarom, miközben kéjesen felsóhajtott. Nem bírtam
magammal, letéptem róla a blúzt, és elhajítottam. Elena is vadul lecibálta
rólam az ingem, és ledobta a földre.
– Istenem, Tony! Csak tartsd a ravaszon az ujjad! – célzott a csiklójára.
Egy mosollyal az arcomon tettem eleget a kérésének. Egyre több ujjam
ismerkedett meg a hüvelyével. Többször is ütemesen tövig merültem benne,
miközben a hüvelykujjammal a csiklóját izgattam. Elena egyre
hangosabban zihált, a csípőjét fel-le hullámoztatta. Miközben a
mellbimbóját szoptam a csipkés melltartóján keresztül, a hüvelyk- és a
mutatóujjam közé vettem a csiklóját, és erősebben masszíroztam. Elena
teste ívben feszült, majd mikor már majdnem elérte a csúcsot, újból
elmerültem benne az ujjaimmal. Ettől a játéktól totál beindult.
– Azt csinálsz velem, amit akarsz, Tony – lihegte, miközben a
nadrágomon keresztül az ő keze is fel-alá csúszkált a kőkemény
férfiasságomon. Reszkető kézzel kigombolta a nadrágom. Kiemelte belőle a
farkam. Amikor megéreztem a selymes tenyerének a tapintását, hangosan
felmordultam.
– Most nagyon nagy bajban vagy, Elena! – motyogtam összeszorított
fogakkal.
Elena a combja közé vezette a férfiasságomat, teljesen széttárta a lábát,
és a csiklóját kezdte izgatni velem. Egy váratlan pillanatban pedig a
bejáratához illesztett. Az eszemmel tudtam, hogy tiltakoznom kellene, mert
nem így, a falnak nyomva akartam megdugni, de hiába nyitottam szóra a
szám, hogy ellenkezzek, megkukultam Elena hüvelyének forróságától.
Ledermedtem, annyira sokkoló volt az élmény. Olyan voltam, mint egy
kamasz fiú, akinek gőze sincs, mit kell ilyenkor csinálni. A kezem a
combjáról a fenekére, majd a hátára siklott. Dermedten legeltettem a
szemem a csinos idomain, ahogy hullámzott előttem a teste. Megragadtam a
melltartóját, és azt is letéptem róla.
 Elena nem hagyott sok időt az ábrándozásra, váratlanul megkapaszkodott
a vállamba, felemelte az egyik lábát, felkínálva ezzel a remek lehetőséget,
hogy elmerüljek benne. Meglendítettem a csípőm, és a következő
pillanatban jött a szédülés, lebegés, majd a hirtelen zuhanás. Időm sem volt
gondolkodni, az alhasamból azonnal megindult a gyönyör.
– Basszus! – húztam ki gyorsan magam a szorosan ölelő puha
hüvelyéből. – Várj! Várj egy percet! – szedtem szaporán a levegőt, mert
erre nem számítottam. Évek óta egyetlen partnerem volt, akinek bizony
keményen meg kellett dolgoznia, ha fizetséget szeretett volna kapni egy-
egy éjszakáért. A megállapodásunk ugyanis úgy szólt, hogy csak akkor üti a
markát busás összeg, ha elélvezek, ami nem volt mindig egyszerű. Volt
olyan, hogy órákig dugtam őt, de nem sikerült elmennem. Olyan voltam,
mint a fegyverem, amikor a zárszerkezete meghibásodott, és a töltény
elakadt, belesült a csőbe. Ilyenkor meg kellett elégednie a természetbeni
juttatással, mert ilyenkor legalább az ő gyönyöréről gondoskodtam.
Elenával ellenben olyan szinten elragadott az érzelem, hogy már a
kibiztosítás pillanatában kis híján eldurrant a fegyverem. Alig merültem el
benne, máris remegtem az orgazmus kapujában.
Mialatt azon harcoltam, hogy megfogjam, Elena azért csapott erőteljesen
a vállamra, mert már nem bírta elviselni a hiányom.
– Beleőrülök a hiányodba, Tony! Annyira közel járok, kérlek! –
könyörgött.
Nekem se kellett több, felkaptam az ölembe, nyelvünk vad táncot járt,
ahogy egymást keresték, miközben a férfiasságom megtalálta az ölének
mélyét. Határozott, ütemes mozdulattal nyomultam a testébe újra és újra.
Elena nyögdécselve és sóhajtozva fogadott magába. Minden alkalommal
teljesen felnyársaltam, mert a lehető legmélyebbre akartam kerülni benne.
Eszeveszett tempóban jártam benne ki-be, miközben folyamatosan
morogtam, mert megőrjített, ahogy Elena velem együtt mozgott. Még
jobban szétterpesztette a combját, felém emelte a csípőjét, hogy még jobban
belé hatolhassak. A hevességünktől gyönyörűen himbálózott előttem a
melle, megmarkoltam a derekát, az ajkam pedig a táncoló bimbójára tapadt.
Nagyszerű érzés volt, ahogy a férfiasságom vadul lüktetett benne. Amikor
nem csókoltam, akkor hangosan nyögött és sikoltozott. Amikor a
legmélyebbre döftem belé a férfiasságomat, az ajka észrevehetően megnyílt.
– Tony! Istenem! – kiáltott fel. – Ó, igen! Jézusom, elélvezek! Ah! –
simult hozzám teljesen, a hüvelye lüktetett. – Most! Tony! – ordított fel,
aztán hátraengedte a fejét, a teste megfeszült, vadul sikoltott és lihegett.
Egy határozott mozdulattal felnyársaltam, Elena feje megbicsaklott a
rátörő mámortól, én pedig hangos morgást hallatva állatias ütemben
mozogni kezdtem benne, amitől ő egyre csak élvezett. Már én is közel
jártam, de vissza akartam tartani, amíg ő élvez, de túl késő volt, hogy
megfogjam, a sokktól rángatózott az egész testem. Az orgazmus
hullámokban söpört végig rajtam. Hosszan lüktettem a testében, olyan érzés
volt, mintha egyre mélyebbre szippantana, mintha soha többé nem találnám
a kiutat. Óriásit élveztem, szó szerint megfordult körülöttem a világ.
Elenába kapaszkodva pördültem meg, a hátam a falnak támasztottam, és
lassan együtt ereszkedtük le a padlóra. Hangosan mordultam fel, amikor
beleült a még érzékeny férfiasságomba.
– Jobb lesz, ha gyorsan leszállsz rólam – sziszegtem, mert éreztem, hogy
telhetetlenebb, mint valaha.
– Örömmel érzem, hogy mindig kibiztosítod a fegyvered. A
mesterlövész ujjaiddal a ravaszon mindig tüzelésre készen állsz –
kuncogott.
Az arcom a nyakába temettem, és kiélveztem a nyugalmat, amit a
melegsége váltott ki belőlem. Már rég nem éltem meg ehhez hasonlót.
– Mi a baj, Tony? – kérdezte pár perccel később. A tarkómat cirógatta.
Fájdalmasan rándult az arcizmom.
– Hosszú évek teltek el… élettelenül. Azt hiszem, félek attól, amit
irántad érzek, és ez rettenetesen ijesztő.
– Nem, ez normális.
– Elképesztő volt, amit az előbb műveltünk – suttogtam magam elé.
Elena átkarolta a nyakam, és megcsókolt. Finoman, lágyan, de hosszan.
Mély volt, és kitörölhetetlen.
– Életem legpokolibb napját is a legcsodálatosabbra varázsolod –
simogatta az arcom.
– De most rám zuhant a kérdés, mit kezdünk az érzéseinkkel – néztem
egyenesen a gyönyörű kék szemébe.
– Neked ezen gondolkodnod kell? – húzódott távolabb, de én elkaptam a
derekát, és magamhoz vontam.
– Nekem nem, de neked kellene. Zűrös vagyok, és megkeseredett. Nem
vagyok biztos benne, hogy pont egy ilyen emberre van szükséged.
– Egymásra van szükségünk, Tony! Nem várhatunk ölbe font karokkal
arra, hogy majd egyszer csak jobb lesz. Az élet nem vár, hanem elmúlik,
méghozzá anélkül, hogy kiélveznénk a boldog perceket. Hülye voltam, mert
ezt nem vettem észre hamarabb, és ezzel éveket vesztegettem el.
– Miattad nem lehetek szabad, Elena! A lefegyverző mosolyod minden
tiltakozásom ellenére lépre csalt. Mire feleszméltem, már egy érzelmi
zsákutcába kerültem. A hűségesküm a maffia felé áthatolhatatlan akadályt
emelt kettőnk közé. Bárcsak új életet kezdhetnék veled, de nem lehet, mert
a láncra vert foglyuk vagyok. Bebörtönözték az érzelmeimet. Féltelek, és
emiatt kétségek és bizonytalanság vesz körbe. Olykor elhiszem, hogy
nekem is sikerülhet. A következő percben pedig rettegek, hogy csak hiú
ábrándokat kergetek. Mi van, ha nekem már késő, Elena? Olyan sokat
voltam a sötétségben, hogy már nem biztos, hogy ki tudok lépni a fényre.
Nem kérhetem tőled, hogy vágd értem sutba az esélyt, hogy megmentsd a
házasságod és egy olyan emberrel éld le az életed, aki mellett nem leszel
minden áldott nap veszélyben.
– A házasságomnak így is, úgy is annyi. Nem te tetted tönkre.
– És mi lesz akkor, ha a helyzet valami oknál fogva megváltozik? James
meggondolja magát, mert ráeszmél, hogy nem tud nélküled élni? Nem
akarok én lenni az, aki megfoszt téged attól, hogy normális életet élj –
ismertem be magamnak is. Elena a keze közé vette az arcomat, és
kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
– James sosem fogja meggondolni magát, és még ha így is lenne, olyan
dolgokat tett és mondott, amiket nehéz lenne csak úgy elfelejteni.
Elköltözött, beadtuk a válópert, lezártuk a közös dolgainkat. Jameshez
amúgy sem ragaszkodom olyan erősen, mint ahhoz az érzéshez, amit a
közeledben tapasztalok.
– Még most sem értem, hogy volt képes megcsalni téged.
– Mindenkinek el kell számolnia egyszer a tetteivel. James sem kivétel
ez alól.
– Leszámítva, hogy ő még ebben az életben számot vet – csúszott ki a
számon, mert adósa voltam annak a féregnek egy veréssel. Egyetlen nőre
sem emelhet kezet férfi büntetlenül.
– Szeretném, ha nem mondanál ilyeneket. Ami történt, nem szándékos
volt, csak a pillanat hevében kicsit erősebben szorított meg.
– Én sem gondoltam másra, csak arra, hogy kicsit határozottabban lépek
fel vele szemben, hogy tudja, hányas a kabát – szedtem egyre szaporábban a
levegőt, ahogy Elena kékről zöldre színeződött karját bámultam.
– Erre semmi szükség, Tony!
 – Ó, dehogynem, pontosan azért fogom beverni a képét, mert szüksége
van rá – tiltakoztam. Elena szigorú tekintettel méregetett, majd lemászott az
ölemből. A hiánya máris elviselhetetlen volt, ezért erőtlenül
hátrahanyatlottam.
– Rendben! Egy ujjal sem fogok hozzáérni. Most jobb?
– Igen, köszönöm! Sokkal jobb – fogta meg a fejét.
– Elena, jól vagy? – ugrottam talpra. Épphogy odaértem, hogy elkapjam,
mert hanyatt vágódott volna. Eszméletlenül rogyott a karomba. A kanapéra
fektettem, miközben folyamatosan a nevét ismételgettem; nem értettem, mi
történt vele.
Szerencsére nem tartott sokáig az ájulása. Lassan, fáradtan pislogott.
– Biztos megint halálra dolgoztad magad – korholtam. – Mikor aludtál és
ettél utoljára?
Elena arca ijesztően sápadt volt. Nem tudott megszólalni, csak a pohárért
mutogatott. Gyorsan elfutottam a csaphoz, és engedtem neki egy nagy adag
vizet. Felé nyújtottam, ő pedig lassan elkortyolta a hideg italt.
– Mi történt veled, Elena? A frászt hoztad rám!
– Lehet, hogy benyeltem egy vírust. Már reggel sem éreztem valami jól
magam. Le is késtem a rosszullét miatt a gépem.
– Gyere, feküdj le! – segítettem fel. – Többet kellene pihenned! –
toporogtam felette aggodalmas arccal. Rengeteg dolog átfutott az agyamon,
többek között az is, mi van, ha komoly baja van. Nem bírtam volna
elviselni, ha valami történik vele.
– Kifutott a testemből minden erő – feküdt lehunyt szemmel. – Nem
értem, mi lehet velem.
– Szeretném, ha megvizsgáltatnád magad – ültem le mellé. – Fontos
vagy nekem, Elena! Nem veszíthetlek el téged is – szorítottam meg a kezét.
– Azért nem kell engem rögtön eltemetni – dorgált meg. – Ez csak egy
egyszerű rosszullét, de igazad van. Jobb a végére járni.
Hosszú évek óta nem indított be egyetlen nő sem érzelmileg, de most
mintha egy áramütés futott volna végig az elhalt rendszeremen. Az a több
milliárd sejtem, ami élő rácsszerkezetébe gravírozva tárolta a gondolataim,
félelmeim, fájdalmaim, reményeim, érzéseim, titkos vágyaim és félelmeim,
abban a pillanatban, hogy pánikolni kezdtem, életre kelt. Mintha hirtelen
újrahuzaloztak volna, hogy a régi, rossz emlékek, amelyek otthagyták a
nyomukat a lelkem végtelen mezőin, vészriadót fújtak volna, hogy
emlékeztessenek, milyen is elveszíteni, akit szeretsz. Elvesztettem a
kontrollt. A családom halálát követően az életben maradásom érdekében a
legfőbb célom az volt, hogy megtanuljam mesteri szinten vezérelni és az
irányításom alatt tartani a pszichém. Takarékra állítottam az érzelmeim, és
feljebb tekertem az agyam, ám most sokkhatásként ért, hogy az eddig
pislákoló érzelmi villanykörtém fényereje olyannyira felragyogott, hogy
szinte elvakított.
– Meg kell tanulnod megvédeni magad! – csúszott ki a számon.
– Nem értem, mire gondolsz – kereste a tekintetem.
– Először is meg kell tudnunk, mi van veled, utána pedig irány a lőtér.
Elena szeme hatalmasra kerekedett.
– Elment az eszed? Soha életemben nem fogtam pisztolyt a kezemben,
és nem is szándékoztam. Senki életére nem kívánok veszélyt jelenteni –
tiltakozott.
– Az lehet, hogy te nem kívánsz, de vannak, akik a tiédre igen. Ez egy
kíméletlen világ, és jelenleg te nagyon sebezhető vagy. Belecsöppentél a
közepébe. Ramírezt nem fogja érdekelni, hogy védtelen vagy. Ha kimondta
a halálos ítéletet, nem ismer kegyelmet. Fegyvertelen embert is simán hátba
lőtt már. Tudom. Ott voltam. Fel kell hogy vértezzelek téged, ha meg
akarlak védeni.
Elena, habár tiltakozott az elején, rájött, hogy nincs választási
lehetősége. Vannak dolgok, amelyekben nem ismerek nemet. Ilyen volt az ő
védelme is.

***

Amint visszatértünk Los Angelesbe, első utunk a klinikára vezetett, majd

amíg az orvosi eredményeire vártunk, a saját gyakorló lőtermemben ütöttük
el az időt.
– Nem tudom, Tony! Olyan távol áll tőlem ez a világ – fordult körbe a
személyes bunkeremben, ahol egy egész folyosó mentén csak különböző
pisztolyok és puskák sorakoztak a falon.
– Az emberek nagy többségének, aki kipróbálja, tetszeni szokott. Gyere,
bevezetlek a világomba! – vettem le egy könnyebb marokfegyvert. – Vedd
fel a fülvédőt és a védőszemüveget! – intettem az asztal irányába.
– Nem veszélyes ez?
– Csak akkor, ha nem bánsz vele felelősségteljesen. Fegyverrel bánni
komoly dolog, életek múlhatnak rajta. És nemcsak másoké, hanem a tiéd is
– töltöttem be a tárat a pisztolyba. – Ott a céltábla – mutattam a túloldali
falra. – Nincs más dolgod, mint beletalálni a kör közepébe.
Mielőtt átnyújtottam volna neki a fegyvert, ismertettem néhány
alapszabályt.
– A fegyvered mindig kezeld úgy, mintha tűzkész lenne! Még akkor is,
ha tudod, hogy nincs benne tár, mert előfordulhat, hogy mégis van. Soha ne
fogd rá senkire és semmire, amit nem akarsz lelőni! Tudom, hogy sokszor
mutatják a filmekben, hogy lefelé irányítják a fegyver csövét, de én azt
javaslom, inkább felfelé tartsd. Kerüljük el, hogy lábon lőj valakit! Az ujjad
sose legyen az elsütőbillentyűn, csak amikor már célra tartasz! És talán a
legfontosabb, ismerd, hogy mire képes a fegyvered! – adtam a kezébe.
Meglepődtem rajta, milyen görcsös volt. – A cél az izomfeszültség nélküli,
kényelmes fogás. A jobb kezeddel úgy fogd meg a pisztolyt, hogy a
mutatóujjad szabadon mozoghasson és az utolsó ujjperced kényelmesen
elérje az elsütőbillentyűt, de még ne tedd rá. A másik kezeddel támaszd alá,
de a hüvelykujjad ne kulcsolja át az elsütésre kész kezed, mert a fegyver
visszarúghat, és megsérül az ujjad.
Elena megállt a céltáblával szemben, és felemelte a pisztolyt tartó kezét,
majd a másikkal megtámasztotta.
– Ne izgulj! Csak lazán. Ha a céltüske a nézőke résében középen
helyezkedik el, húzd meg a ravaszt. Ne akard hirtelen elsütni, csak akkor
tedd, ha úgy érzed, egy pillanatra összeállt az irányzék és a célkép! Engedd,
hogy a fegyvered magától süljön el, amikor ő akar a húzás hatására!
Szinte már éreztem is a lövés után felszálló puskapor fanyar illatát.
Borzongás futott végig a gerincem mentén. Ez az! Ez az életem! Ez az
izgatott várakozás.
Ahogy leadta az első lövéseket, láttam az arcán a döbbenetet.
– Nem is olyan rossz. Kicsit felfelé céloztál, de beletaláltál.
Gyakorolnunk kell, hogy szokd a használatát és ne ijedj meg a zajtól és
visszarúgástól. Fontos mozdulatlannak lenni, mert amíg a lövedék a csőben
van, ki tudod téríteni a helyes irányból. Az életben is hasonlóan működnek
a célok. A szememhez emelem a fegyvert, és mindig csak a közepére
koncentrálok. Nem tévesztem szem elől: amit egyszer már befogtam a
távcsövem célkeresztjébe, azt én uralom. Nem habozok meghúzni a ravaszt.
– De ennek is megvan a maga kockázata – hümmögött. – Ha csak azt az
egy pontot látod, arra koncentrálsz, akkor nem észleled az összes többi
dolgot, ami körülötted zajlik. Lemaradsz róluk.
 Tudtam, hogy nem a fegyverre, sokkal inkább az életre asszociál.
– Nem mondta senki, hogy nem adódhatnak váratlan fordulatok,
veszélyek. A tapasztalatom az, ha azt az egy parányi pontot élesen
bemértem, nem létezik olyan ember a földön, aki megállíthat. Másfél
kilométerről is megölök bárkit. Próbáld újra! – töltöttem be a tárat.
Ahogy telt az idő, Elena egyre jobban élvezte a dolgot. Kedve támadt
más típusú fegyvereket is kipróbálni. A legizgalmasabb pillanat az volt,
amikor a kezébe adtam a kedvenc puskám. Élveztem, amikor a vörösen izzó
célkeresztbe fogtam a célpontom, mert tudtam, hogy akkor már bármi
történhet, én diktálok. Nincs menekvés. Elenának viszont sokkal jobban
tetszettek a marokfegyverek, azok közül is az, amit én is előszeretettel
használtam, mert könnyen kezelhető és gyors volt.
– Elena! Figyelj most rám nagyon, mert amit mondani fogok, mindennél
fontosabb. Ha életveszélyben érzed magad, maximum három másodperced
van döntést hozni, hogy elsütöd a fegyvered, vagy sem. És ez a három
másodperc ténylegesen három másodperc, nem több. Egy jó lövész egy
másodperc alatt észleli a célt, egy alatt céloz, és egy alatt már lő is. Nincs
időd töprengeni. Érted?
Elena szaporán pislogott, majd bólintott.
– Lényeges az is, ha jól akarsz bánni a pisztolyoddal, el kell sajátítanod a
használatát, de karban is kell azt tudnod tartani – szedtem szét, és szereltem
össze a fegyvert. – Alapvetően három dolog az, amit egy jó lövésznek
tudnia kell. Ismernie kell az általa választott fegyver készenléti helyzeteit, a
célzott lövés leadásának módját és a tüzelési testhelyzeteket. Ha csak ennek
a három dolognak a fejlesztését gyakorlod, máris több tíz százalékkal
növeled az eredményességedet.
Elena szemöldöke megemelkedett.
– Bizony. Tudom. Saját tapasztalat. Ám ez nem jelenti azt, hogy ha
ezeket tökélyre fejleszted, soha többé nem fognak eltalálni téged, de az
biztos, hogy nagyban csökken ennek a kockázata. A cél, hogy a kiképzésed
végére bekötött szemmel szereld össze és szét a fegyvered.
– Egyszerű a képlet – tanulmányozta a pisztolyt a kezében. – Ha feláll
egymással szemben két ember, mint a régi westernfilmek párbajhősei, csak
az számít, ki fogja hamarabb eltalálni a másikat?
– Hát nem az, aki lógatja a fegyverét – emeltem fel a karját, hogy
megfelelően tartsa. – A helyes válasz a kérdésedre, hogy csakis az nyerhet,
aki készenlétben tartja a pisztolyát. Az a lövész, aki nemcsak ügyes, hanem
okos is, tudja, hogy nem elég a fegyvert profin használni, legalább olyan
fontos megtanulni bízni magában. Fontos, hogy sose vegye le a szemét a
célpontról, mert a következő pillanatban már ő lesz a célkeresztben.
Elena nagyokat nyelt, láttam, hogy szíven ütötte a dolog.
– Még pár alkalom, és kapsz tőlem egy saját pisztolyt – vettem ki a
kezéből a gyakorlóeszközt.
Meglepett, milyen jól célzott a marokfegyverekkel, de nem voltam
nyugodt, mert minden zsigeremben éreztem, hogy egyszer éles helyzetben
kell majd vizsgáznia.
 ELENA

A reménytelenség ajándéka

„Miért olyan bonyolultak a párkapcsolatok? Miért

olyan gyakori a magány? Hogy lehet valami annyira
egyszerű dolog, mint az együttélés, ilyen nehéz? Egy
lehetséges válasz, hogy egyre jobbak leszünk abban,
amit gyakorlunk, és egyre rosszabbak abban, amit nem.
Ha arra áldozzuk az életünket, hogy a munkánkat
gyakoroljuk, akkor jók leszünk benne. De mi van a
többi dologgal, ami emberré tesz minket?”

(Roland Paulsen)

A New York-i utazásomat követően a feje tetejére állt minden. Mintha nem
is a saját életembe repültem volna vissza, hanem valaki másét kellett volna
folytatnom. Soha nem gondoltam, hogy én majd lövöldözni járok, sőt mi
több, hogy valaha pisztoly lesz a kezemben.
Elsőre nem lelkesedtem túlzottan a rám kényszerített feladatért, de
tudtam, hogy Tonynak igaza van. Olyan világban találtam magam, ahol
meg kellett tudnom védeni magam, és ehhez az eszem és az érvelések már
kevés volt.
Az anyám halála után magányos voltam, és vágytam arra, hogy tartozzak
valahová, valakihez. Ott volt nekem a kórház biztos pontnak, de szerettem
volna, ha az űrt egy hús-vér ember tölti be, ezért is mentem hozzá
Jameshez. Nagyobbat nem is hibázhattam volna. A házasságunk jellemzője
nem annyira az egymás iránt táplált túláradó szeretet vagy szerelem volt,
sokkal inkább a minden mértéken és észszerű határokon átívelő
ragaszkodás. Nehéz beismerni, de nem láttam a fától az erdőt. Az őszinte
érzelmeimet sokáig elfojtottam, igyekeztem eltitkolni, de ezek idővel nagy
erővel, vádaskodások közepette törtek a felszínre.
 Andrew-t is a magánytól való félelmemben kerestem fel. Szerettem
volna egy testvért, akihez fordulhatok. Anthonyhoz viszont a legkevésbé
sem akartam kötődni. Habár vonzott, és nem bántam volna egy-két viharos
éjszakát, benne potenciális veszélyforrást láttam a nyugodt,
kiegyensúlyozott életemre. Igazam is volt, csak mára eljutottam arra a
pontra, hogy már nem érdekelt. Beleszerettem.
A kórházban a kórlapokat bújtam, és a sors váratlan fordulatain törtem a
fejem. Rendezni szerettem volna a gondolataim, hogy valahogy
kimanőverezzem magam az aknamezőről, amire tévedtem. Alighogy
visszatértem a klinikára, egy üzenet várt az irodámban egy ismeretlen
telefonszámmal, és azzal a kéréssel, vagy inkább utasítással, hogy azonnal
hívjam fel. Nem volt kérdés, ki lesz a vonal túlsó végén. Nem töprengtem,
tárcsáztam. Túl akartam esni a dolgokon.
– Szép jó napot, doktornő! Lenyűgöző volt a New York-i előadása.
Gratulálok! – üdvözölt mézesmázos hangon Ramírez.
– Feltételezem, nem azért hívott, hogy megvitassa velem az előadásom
részleteit.
– Érdekesnek találtam, hogy kegyedet ennyire érdekli a rák elleni
küzdelem. Voltak megkapó mondatai. Ilyen volt például, hogy a rákos
sejtek csendes, de brutális gyilkosok, és a küzdelmet ellenük nehezíti, hogy
a rejtőzködés nagymesterei. Ugyanakkor golyóként lőnek ki a sejtek az
emberi szövetben, és ötször gyorsabban mozognak, így terjed el gyorsan a
rák is. Kísértetiesen hasonlított a szervezetre, amit vezetek.
– Ha maga mondja – hagytam annyiban.
– Biztos megtalálta a vérmintát, amit a laboratóriumukban hagytam –
folytatta kedves hangon.
– Igen, meg.
– Remek! Találja meg a gazdáját!
A hangja határozott és utasító lett.
– Az nem olyan egyszerű – akartam kibúvót keresni. – Ahhoz kell egy
olyan minta, amivel összehasonlíthatom.
– A vérminta gazdája megölte az egyik emberemet. Tudni akarom, ki
volt az. Nagy valószínűséggel valamelyik kórházba mehetett az esetet
követően, mert ő is megsebesült, és ellátásra szorult.
– Az is lehet, hogy ahogy mi sem jelentünk le minden lövést, ő is
olyasvalakihez fordult, aki nem értesíti a hatóságokat.
– Nem érdekelnek a kifogásai, doktornő, találja meg nekem a tettest!
Egy hetet kap, nem többet. Világos?
– Engem csak ne fenyegessen! – szaladt fel bennem a pumpa. – Mégis
mit képzel, kivel beszél?
– Nagyon nem tetszik ez a hangnem, doktornő!
– Ne doktornőzzön itt nekem! Nem félek magától. Ez nem egy alá-fölé
rendelt viszony, ahogy azt maga igyekszik elhitetni velem. Mi ebben a
szarban partnerek vagyunk. Nem tettem hűségesküt senkinek, és tőlem ne is
várja, hogy majd térdre borulva hajbókolok maga előtt. Maguk a pénzt
adják a kórház fenntartásához, én a tehetségem és a tudásom.
– Jobban tenné, ha nem húzogatná az oroszlán bajuszát, mert még
odakap.
– És mégis mit csinál? Nem ad több pénzt, bezáratja a klinikát? Annak
maga látná leginkább a kárát. Mehet magyarázkodni a zsaruknak a lőtt
sebek miatt. Vagy tudja, mit? Egyszerűen csak hagyja elvérezni a katonáit,
úgyis pótolhatóak.
– Egyszer mindenkinek lejár a szavatossága, édesem – sutyorogta
kedveskedve az életveszélyes fenyegetést.
– Jaj, de ostoba vagyok! – szörnyülködtem kicsit túljátszva a szerepem. –
Maga engem akar kinyíratni. Csak arra lennék kíváncsi, akkor ki fogja majd
fedezni a kis barátai sérüléseinek gyógyítgatását. Ha én eltűnők a képből,
aki a helyemre lép, mindent átvizsgál majd, és ha gyanús dolgot fedez fel,
visszamenőleg felás mindent. És hát van az a hely, ahol őrizgetek ezt-azt.
Tudja, én sem vagyok teljesen ostoba. Amikor lepaktáltam magukkal,
tisztában voltam vele, hogy aki a maffiával üzletel, az a végén általában
pórul jár. Kénytelen voltam bebiztosítani magam. Na, de hogy
visszakanyarodjuk a kéréséhez, habár nem egyszerű, mindent elkövetek,
hogy megtaláljam az illetőt – váltottam a legnagyobb természetességgel. –
Felhívom, ha találtam valamit – zártam rövidre.
– Pontosan ezt a választ vártam magától már az elején is, a felesleges
körítés nélkül.
– Maga kezdte azzal, hogy az éteren keresztül kést szorított a
nyakamhoz. Nem bírom a szorult helyzeteket. Maga okos ember, Ramírez,
de elfeledkezett egy fontos szabályról, ami alól a maffiahálózata sem
kivétel. Ha bizalmat szavaz a szövetségesének, akkor az szárnyalni fog,
mert értékeli a szabadságot. Maga üzletember. Kérjen szívességet, ne
utasítgasson!
– Maga pedig ne oktasson ki, mert azt nagyon nem bírom! Könnyen
lehet, hogy forrófejűvé válok és elvesztem a kontrollt. Várni fogom a híreit,
Elena – szakította meg a vonalat.
Hangosan fújtattam még az indulattól, amikor kopogtak az ajtón.
– Gyere be! – kiabáltam ki.
– Híreim vannak – dugta be az ajtón a fejét Carmen.
– Ne csigázz! – dörzsöltem meg a halántékom.
– Melyikkel kezdjem? – emelt fel két cetlit a kezében. – A kérésednek
megfelelően találtam valakit, akit pont aznap hoztak be lőtt sebbel, amelyik
nap után érdeklődtél.
– Fantasztikus. És mi van most az emberünkkel?
– Meghalt. Nem tudtuk megmenteni az életét.
– Ki hozta be? – faggatóztam tovább, mert tudnom kellett, voltak-e
tanúk.
– Az utcán szedték össze. Bandák lövöldöztek egymással, közülük
lehetett az egyik.
Ez idáig remekül hangzik. Ha minden részlet stimmel, akkor az áldozat
vérére cserélem ki Anthony eredeti vérmintáját. A pasasból kiszedett
töltényt pedig kicserélem a nálam lévőre, amit Anthonyból vakartam ki.
Ramireznek pedig majd azt mondom, az a bandatag a tettes.
– Add csak ide az anyagát! Majd én foglalkozom vele – kértem el a
kórlapot.
– A te vizsgálati eredményeid is megjöttek – nyújtotta át nekem.
– Ó! Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan meglesz – köszörültem
meg zavaromban a torkom.
– Most magadra hagylak. Ha szükséged lenne rám, tudod, hol találsz –
mosolyodott el, majd kisétált az ajtón. Forgattam még egy ideig a kezemben
a borítékot, majd feltéptem. Gyorsan átfutottam, de olyan szinten sokkolt a
tartalma, hogy kiejtettem a papírt a kezemből.
Ez lehetetlen. A sors nem lehet ilyen aljas! Hogy teheti ezt velem?
A tenyerembe temettem az arcom, és elsírtam magam.
Mellfeszülés, hangulatingadozás, pisilési inger és reggeli émelygés.
Hogy nem jöttem rá korábban? Istenem, miért pont most? Éveken át minden
vágyam volt, hogy végre teherbe essek, de bárhogy is próbálkoztunk, nem
sikerült. Ellenben amikor már kimondtuk, hogy vége, kiderül, hogy kisbabát
várok Jamestől.
Azonnal felpattantam a székemből, és a nőgyógyászatra siettem, mert
tudni akartam, mennyi idős a magzat.
 Hamarosan minden kétséget kizáróan kiderült, bizony a tizedik hét körül
járok. A hír hallatán nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Ha ez pár
héttel ezelőtt derül ki, kiugrottam volna a bőrömből a boldogságtól, de jelen
helyzetemben rosszabbat el sem tudtam volna képzelni. Na, nem azért, mert
nem vágytam egy kisbabára, hisz a legfőbb álmom továbbra sem változott:
gyereket szerettem volna. Ám már nem ugyanattól a férfitól, és nem most,
amikor a maffia a sarkamban van. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam
Jamest, hogy közöljem vele a hírt, hiszen ennek a babának a létezése őt is
érintette.
– Szia! Örülök, hogy felvetted – indítottam higgadtan.
– Nem nagyon érek rá, mondjad, mit nem tisztáztunk még? – kérdezte
közönyös hangon.
– Az élet időnként furcsa tréfát űz velünk. Amikor már azt hinnénk,
mindent elboronáltunk, egy újabb akadályt görget elénk.
– Ne beszélj rébuszokban, Elena! A lényeget mondd! – parancsolt rám
ingerülten.
– Az utóbbi időben nem éreztem jól magam, ezért kivizsgáltattam
magam, és kiderült, hogy kisbabát várok – csuklott el a hangom. Hosszú
hallgatás következett. Egy idő után azt hittem, letette a telefont, ezért
szólongatni kezdtem. – James! Itt vagy még?
– Igen! Itt! Gratulálok neked, tudom, mennyire vágytál egy gyerekre,
csak azt nem értem, miért tartottad fontosnak, hogy megoszd velem ezt az
információt. Komolyan azért hívtál, hogy az orrom alá dörgöld, hogy ennyi
év házasság alatt én nem csináltalak fel, hiába könyörögtél, ellenben az a
nyomorult gengszter egyből gólt lőtt, ahogy lehetősége adódott rá?
A döbbenettől a torkomra forrtak a szavak.
– A baba nem Anthonyé, hanem a tiéd – dadogtam.
– Pontosan tudom, hogy havonta egyszer szétvetetted előtte a lábad. A
legrosszabb az volt, hogy még csak nem is titkoltad előlem, hogy hozzá
járogatsz.
– Hogy micsoda? – kapkodtam levegőért.
– Ugyan már, Elena! Már az esküvőnk előtt láttam, hogyan néz rád az az
alak. Biztosra veszem, hogy tartottad magad egy ideig, de az a sok sápítozás
az öcséd után összekovácsolt titeket. Lehet, hogy te nem vetted észre, de
nekem feltűnt, milyen megvetéssel beszéltél róla az elején és milyen
csodálattal az utóbbi időben.
– Tony és én csak barátok voltunk – mentegetőztem feleslegesen.
 – Igen, tudom, dugócimborák, akik akkor találkoznak, ha hajtja őket a
vágy – fröcsögte a telefonba.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz! – hitetlenkedtem.
– Nézd, Elena, ha azért hívtál, hogy bepalizz, hogy a gyerekednek legyen
egy normális apja, akkor felejtsd el, én ebben nem leszek partner.
Mi az, hogy normális? James tökéletesnek hiszi magát. Felhúztam
magam, és kitört belőlem minden érzelem.
– Mit képzelsz te magadról, ki vagy te? Normális? Te? Van egy kis
önképzavarod, így felvilágosítalak. Nálad nyeglébb, rinyálósabb férfit még
nem hordott hátán a fold. Túl hideg a kávém, túl forró. Egy jótanács: a
következő kapcsolatban melegítsd meg magadnak, baszd meg! Azzal, hogy
órákat pacsmagolod magad a tükör előtt, felvilágosítalak, csak rontasz a
helyzeten. Azonkívül, hogy kurvára férfiatlan, hogy az utolsó szőrszálat is
kigyomlálod a testedről, szörnyű, ahogy ontod utána magadból a
parfümszagot. Megjátszod, hogy te vagy az atyaúristen, mert egy milliárdos
high-tech céget tudhatsz a magadénak, de szeretném, ha tisztán látnál abban
a tükörben, ugyanis ettől még nem lettél jó ember. Sőt! A kapzsiság és az
önzés hatására kudarcot vallottál mint férfi, mint férj és ezek szerint mint
apa is. Méghogy én házasságtörő! Pontosan tudod, hogy sosem csaltalak
meg. Aki itt félrelépett, az bizony nem én voltam, hanem te!
– Sosem fogom elismerni azt a fattyút!
– Tudod, mit? Nincs is rá szükség, mert soha, de soha nem akarnék ilyen
apát a gyerekemnek, mint te.
– Akkor ezt gyorsan rövidre zártuk. Semmi közöm a kölyökhöz. Akkor
hívjál, ha a válással kapcsolatban merül fel bármi kérdés. Szia! – szakította
meg a hívást.
Egy világ omlott össze bennem. És én erre az emberre pazaroltam a
legértékesebb éveimet. Persze tudtam, hogy nem okolhatom őt a saját
döntéseim miatt, de csalódtam a férfiban, akihez hozzámentem feleségül.
Nem voltam jó idegállapotban, de Anthony ügyét is szerettem volna
mielőbb tisztázni. Felhívtam Ramírezt, és beszámoltam neki a férfiról, akit
lőtt sebbel láttunk el. Egy kisebb történetet rittyentettem köré, hogy milyen
nehezen tudtuk egyáltalán azonosítani. Összeesett az utcán, egy járókelő
hívta a mentőket, eszméletlen állapotban került be hozzánk a klinikára. És
ezzel még csak nem is hazudtam. Amivel kiszíneztem a sztorit, az az volt,
hogy volt nála egy kés is, amivel feltehetően valakit megsebzett, mert véres
volt. Tony előzetesen már átadta nekem a gyilkos fegyvert, hogyha
Ramíreznek aggályai támadnának, alá tudjam támasztani a mondandóm.
Elmondtam neki, hogy lefuttattam a DNS-minták vizsgálatát, ami 99
százalékos egyezést mutatott.
– Na látja, drága, nem is volt ez olyan nehéz – jegyezte meg éllel a
hangjában.
– Hát igen, mire nem képes az ember, ha nem parancsolnak neki, hanem
megkérik szépen – szóltam vissza. Képtelen voltam megállni, a bögyömben
volt az öreg.
Kifújtam a levegőt, miután letettük, de nem nyugodtam meg, az
indulatok tomboltak bennem, akárcsak a hormonok. Le kellett vezetnem
valahol, ezért írtam egy üzenetet Tonynak, hogy találkozzunk a bunkerében.
Ahogy azt már tőle megszokhattam, nem kérdezett, de ő ott várt rám, mire
odaértem. Amikor megláttam őt, képtelen voltam a szemébe nézni, csak
kértem egy töltött fegyvert, és lövöldözni kezdtem vele a céltáblára. Kivétel
nélkül mind beletrafált a közepébe. Magam is meglepődtem volna, ha nem
vagyok felfokozott idegállapotban.
– Most már elmondod, mi történt? – kérdezte higgadtan, amikor már a
harmadik tárat eresztettem bele a képzeletbeli Jamesbe.
– Nem tudom, hogyan kellene ezt elmondanom – fordultam felé. Tony
rutinosan kivette a kezemből a fegyvert, és visszatette a helyére.
– Talán kezdd az elején – vezetett ki a szabad levegőre.
– Meséltem neked arról, mivel szerettem volna egy új szintre emelni a
házasságom Jamesszel.
Megemelkedett a szemöldöke a csodálkozástól.
– A babaprojektre gondolsz? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Igen! Arra. Habár megbeszéltük, hogy még várunk vele, én
abbahagytam a gyógyszerek szedését, gondolván, ha „becsúszik”, akkor
majd máshogy látja a dolgokat. Tudom, ez nem volt valami fair a részemről,
de elmondhatatlanul vágytam már egy saját kisbabára… És talán a
kapcsolatunkat is a babával szerettem volna megszilárdítani. Akkor még
nem sejtettem, hogy ezzel magamat húzom csőbe. A vizsgálati
eredményeim szerint azonban éppen a saját csapdámba estem. Állapotos
vagyok, Tony – szorítottam össze az ajkam, és biztosra veszem, hogy
legörbült a szám, ahogy próbáltam visszafogni a feltörő zokogást.
Láttam az arcán, hogy sikerült alaposan meglepnem, de nem fogott
padlót a hírtől.
– És? James tudja már? – biccentette oldalra a fejét.
 – Persze! Elmondtam neki. Nem akartam olyan nő lenni, aki évekig
rejtegeti a titkot, hogy aztán egyszer csak előrukkoljon vele. Szerettem
volna megadni Jamesnek a lehetőséget a döntésre. Mármint nem arra, hogy
kibéküljünk-e, hanem csak hogy részt vegyen a születendő gyermeke
életében.
– Ééés? – kérdezte Tony, amikor nem folytattam.
– Szerinte túl sok időt töltöttünk együtt. Gyanúsan sokat…
– Ezt nem pontosan értem – ráncolta a homlokát, ami piszkosul jól állt
neki.
– Szerinte te végig totál rám voltál gerjedve – pislogtam zavaromban,
mire Tony összeszűkült szemmel nézett rám. – Én pedig élveztem ezt –
tettem hozzá, és lesütöttem a szemem. – Rettenetes dolgokat mondott.
– Mégis miket? – toporgott idegesen mellettem.
– Azt hiszi, hogy a háta mögött viszonyt folytattam veled – emeltem rá
újra a szemem.
– Ez a James tényleg egy barom! Egy idióta barom!
– Meg van győződve arról, te vagy a gyerekem apja – hadartam el, hogy
túlessek rajta.
– Á, szóval ezt találta ki, hogy kivágja magát és ne kelljen felelősséget
vállalnia – szűrte mérgesen a fogai között, majd közelebb lépett hozzám, a
két keze közé vette az arcomat, és letörölte a könnyeim. – Bárcsak én
lennék a gyereked apja, Elena! – suttogta.
Ennél jobban nem is lephetett volna meg.
– James nem tévedett – nézett mélyen a szemembe. – Évekkel ezelőtt
egy barom voltam, hogy hagytam őt érvényesülni. Egy idióta vagyok, hogy
engedtem, hogy csak úgy elraboljon tőlem.
Döbbent tekintettel vizslattam őt. Láttam az arcán, hogy eluralkodott
benne a keserűség.
– Elhitettem magammal, hogy nem érdemellek meg, és egy ilyen pojáca
karjaiba löktelek. Ha James nem vállalja fel ezt a gyereket, akkor majd
megteszem én. Különb apja leszek, mint amilyen ő valaha is lett volna.
Nem jutottam szóhoz. Anthony mint a gyerekem apja? Tudtam, hogy
felelősségteljes, gondoskodó férj és apa lenne, akire bármilyen helyzetben
számíthatunk, de ugyanakkor volt egy nagy ellenérv, amit nem hagyhattam
figyelmen kívül. Egy maffiózó legyen a gyerekem apja? Vajon milyen
életünk lenne mellette? Állandó félelem, rettegés, ha nem éppen Tony miatt,
akkor a saját testi épségünk miatt. Láttam és hallottam már éppen eleget,
hogy tudjam, senki nincs biztonságban, akinek köze van ehhez a világhoz.
Hiszen egyszer már elvesztette a családját éppen ezért.
– Tudom, min kattogsz… egy maffia-kisfőnök élete nem maga a
paradicsom. Nem egy olyan élet, amiért vadulnak az olyan nők, mint te.
Ijesztő, hogy olyan munkám van, amelyben sosem véthetek, mert a
maffiakörökben nem szokás hibázni. Mert akkor véget ér minden. Én, és
velem együtt minden szerettem menekülni kényszerül – foglalta össze a
lényeget.
– Nem bírnám idegekkel az állandó aggodalmat. Ha bármikor csak egy
percet is késnél, rettegnék, hogy mit tettek veled. A legvadabb rémálmaim
pörögnének le a szemem előtt – vallottam be a legnagyobb félelmem.
– Van már elég sok rutinom, és nem találtam még magam a kocsim
csomagtartójában golyókkal a testemben – horkantott fel.
– Hát pontosan ez az. Te nem is fogod. Én foglak – emeltem fel a
hangom. – Akiknek öldökölsz, azoknak nem jelentesz semmit, de nekem
igen – csaptam a mellkasára, majd hirtelen átöleltem, hogy szemléltessem,
mennyire rettegek attól, hogy elveszítem.
– Bármire hajlandó vagyok, hogy megvédjelek benneteket – nyomott
egy puszit a homlokomra. – Nem eshet bajotok! – közölte teljes
meggyőződéssel.
– Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani! – suttogtam feldúltan a
mellkasába.
– Kiszállok, mire megszületik – szaladt ki a száján.
– És ezt hogy képzelted? – emeltem rá a tekintetem. – Ez nem az a
munkahely, ahol felmondasz, és elégedetten távozol. És nyugdíjba sem
mehetsz. Miket beszélek? Hiszen ebben a világban csak kevesen érik meg a
nyugdíjkorhatárt. Netalán te is meghalsz, hogy utána új életet kezdhess? –
kérdeztem tőle remegő hangon.
– Még nem tudom, hogyan, de egyvalamiben biztos vagyok: akarlak
téged, ahogy ezt a gyereket is – ragadta meg a karom határozottan. – Bízz
bennem, oké? – mélyedt el a könnyekkel teli, zafírkék szememben a
melegbarna szempár.
– Ne kelljen ezt a döntésem megbánnom, Tony – préseltem őt szorosan
magamhoz. A kezemmel görcsösen markoltam a hátán az ingét.
Éreztem, hogy a pillanat, amit átéltünk, mindent megváltoztatott
köztünk. Csak ne jöjjön közbe semmi!
Az életünk, a jövőnk múlik rajta. Vagy örökre elveszítem őt, vagy
beteljesedik végre, ami után évek óta vágyakozunk.
– Ahhoz, hogy ez sikerüljön, szükségem lenne a segítségedre – csókolt a
hajamba.
– Tudod, hogy számíthatsz rám – emeltem rá a tekintetem, de alig láttam
őt, mert a könnyek elhomályosították a látásom.
– Akkor tedd meg nekem azt a szívességet, hogy a szokásos biztonsági
protokollal elutazol Andrew-ékhoz. Muszáj téged biztonságban tudnom.
Csak akkor tudok érzelmek nélkül, hideg fejjel cselekedni, ha te addig nem
vagy veszélyben.
Egy végeláthatatlan pillanatig elmerültünk egymás tekintetében.
– Megteszem, amit kérsz – bólintottam, és belesimultam az ölelésbe.
– Köszönöm – karolt át, és megnyugtatóan ringatott.
 ANTHONY

A fegyver, ami fordítva sül el

„Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz

fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük,
mint a maffiának.”

(Kurt Vonnegut)

Miután Elena elutazott, egyedül maradtam a hajón. Habár megnyugtató

volt, de nehéz is a távolság és persze az, hogy ilyenkor én magam sem
tudtam, hol van. Nem akartam tudomást szerezni Andrew hollétéről, hiszen
ha tisztában vagyok vele, a gyenge pillanataimban egész biztos, hogy
odarepülök, és még ha nem is mentem volna oda hozzá, mert nem akarnám
felkavarni az életét, távolról figyeltem volna őt. Ám tisztában voltam vele,
hogy ennek még csak a gondolata is veszélyes, nem szerettem volna
veszélybe sodorni őt vagy a családját. Egyedül maradtam hát, és ezt az időt
a gondolataimba merülten tölthettem. Rengeteg minden kavargott bennem,
és ezeket úgy tudtam a leginkább rendszerezni, ha közben valami olyasmit
csináltam, ami kikapcsol. Fogtam hát a kedvenc pisztolyom, és pillanatokon
belül darabokra kaptam szét. Szerettem ezt a típust, mert meglehetősen
egyszerű volt vele lőni és nagyon könnyű volt használni.
A bérgyilkos hivatás magányos meló. Ebben a szakmában nem
számíthattam senkire, aki fedezte volna a hátamat. Egyetlen dologban
bízhattam vakon, mégpedig a fegyveremben. Ha éles helyzetbe kerültem,
biztosnak kellett lennem benne, hogy halál pontosan, precízen működik.
Éppen ezért töltöttem el velük sok időt. Minden apró rezdülésüket,
kattanásukat ismernem kellett, hogy a legélesebb helyzetben se hagyjanak
cserben.
– Helló, Anthony! Hát itt vagy! – szólalt meg mögöttem búgó hangon
Dorothy.
 – Te mi a fenét keresel itt? Nem hívattalak – közöltem vele erélyesen.
– Hát éppen ez az. Egy ideje nem jelentkeztél, és fel sem veszed nekem a
telefont – lépett mellém, és nekidőlt az asztalnak, amin éppen dolgoztam. –
Aztán meg küldesz egy sms-t, hogy már nem tartasz igényt a
szolgálataimra. Ez nem éppen így működik, szívem.
Idegesítő hangon kacarászott.
– Ha nem szeretnéd, hogy véletlenül hátba lőjelek, akkor vonszold
arrébb a formás feneked.
Hogy nyomatékosítsam a mondandóm, intettem a fejemmel, hogy üljön
le a kanapéra.
– Azt rebesgetik, hogy azért nincs már rám szükséged, mert van valakid.
Mondd csak, igaz ez?
Egy pillanatra megállt a kezem.
– Remélem, csak az érzékeim csalnak, de mintha te engem most éppen
számonkérnél – fordultam felé meglepetést színlelve.
– Ami azt illeti, igen. Rosszulesik, hogy újabban hanyagolsz és még le is
rázol – tett durcás arckifejezéssel szemrehányást.
– Egy kicsit összezavarodtam, várj! Lehet, hogy amnéziám van –
dörzsöltem meg a halántékom –, de nem emlékszem, hogy nekünk bármi
komolyabb közünk lenne egymáshoz.
– Már hogyne lenne! – csattant fel, és pattant talpra a kanapéról. – Évek
óta az én barlangomba jársz kielégülni, nem emlékszel?
– Amiért busásan meg is fizetlek minden egyes alkalomért – szegtem fel
az állam.
– Miért vagy velem ilyen bunkó? Örülnöd kellene, hogy házhoz jöttem.
Rám jött, hogy úgy kefélnék már egy jót, és az csak veled megy.
Gondoltam, neked sem lesz ellenedre a dolog – lépdelt oda hozzám a
csípőjét riszálva.
– Tévedtél. Amint látod, éppen nagyon elfoglalt vagyok, nem érek rá.
Dorothy azonban nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni. A ruhájának
pántját letolta a vállán, majd megszabadult a testre simuló dögös gönctől.
Anyaszült meztelenül állt előttem a vörös magas sarkújában.
– Dorothy! Légy szíves, ne kelljen téged kidobni.
– Nem értem, mi bajod van, Tony – kezdett el fogdosni, majd mikor a
tenyere a férfiasságomra markolt, határozottan elkaptam a karját.
– Azt mondtam, hogy nem. Öltözz fel, és menj szépen haza.
Elővettem a tárcám, kivettem belőle a szokásos összeget, és letettem az
asztalra.
– Hogy ne legyen ez egyikünknek se kínos, vegyük úgy, hogy megvolt,
amiért jöttél.
– Ne kezelj úgy, mint egy kurvát! – kelt ki magából.
– Már megbocsáss, de hogyan kezeljelek, ha egyszer az vagy?
– Ez köztünk nem csak erről szólt, és ezt te is tudod. Lelki kapcsolat
alakult ki kettőnk között.
– Nem rémlik, hogy egyszer is azt mondtad volna, hogy nem kell a pénz,
mert ezt te most pusztán élvezetből tetted, vagy azért, mert érzelmeket
táplálsz irántam.
– Egy aljas gazember vagy. Te csak kihasználtál.
Értetlenül néztem rá.
– Dorothy, te áruba bocsátod a tested a férfiak részére, hogy kiélhessék
rajtad a vágyaikat, amiért persze meglehetősen drága árat kérsz. Egy olyan
nő vagy, aki a testét, az elveit és minden tudását anyagi előnyökért, önös
érdekből eladja. Már meg ne sértődj, de ezt úgy hívják: prostituált.
– És az a sok beszélgetés? Ne is tagadd, tudom, hogy többet jelentek
neked egyszerű numeránál – gőzölt be teljesen.
– Nem, Dorothy. Nem jelentesz. És nem is állítottam ilyet soha. Nem
hitegettelek, vagy adtam okot arra, hogy valami másban is reménykedj.
– Minden maffiózó fizet a nőjének. Eltartják őket! Én a te pártfogoltad
voltam.
– Nem, szívem, te sosem voltál a csajom – kezdtem ideges lenni.
– Kihasználtál, és most azt hiszed, minden következmény nélkül
kidobhatsz, de engem nem lehet csak úgy semmibe venni. Felkeresem azt a
nőt, és elmondom neki, milyen ember is vagy valójában.
Még szorosabban kulcsoltam rá az ujjaim a karjára.
– Anthony! Ez fáj – sziszegett.
– Akkor most tisztázzunk valamit! Először is, ha meglátlak a közelében,
gondolkodás nélkül golyót repítek a fejedbe. Másodszor pedig, ha még
egyszer hívatlanul beriszálsz a jachtomra és ilyen hangnemben mersz velem
beszélni vagy fenyegetőzöl, rákötlek a vasmacskára és leeresztelek a
tengerbe, és meglehet, hogy jó időre otthagylak.
Olyan ideges lettem rá, hogy ott helyben képes lettem volna elvágni a
torkát.
– Most lehet, hogy nagy mellénnyel jársz, mert úgy érzed, megtaláltad a
nagy ŐT. De az igazság az, Anthony, hogy te csak egy magamfajta nő
mellett teljesedhetsz ki. Mondd csak, vele is ilyen erőszakos vagy az
ágyban? Feltételezem, nem. Hát jó, ha tudod, csak a hozzám hasonló
szajhák hajlandóak elviselni az ilyen bánásmódot. Az a nő csak ideig-óráig
tesz majd téged boldoggá – nézett velem farkasszemet. – Van egy olyan
részed, amit nem lesz majd kin kiélned.
– Te nem ismersz engem. Ez a részem nem én vagyok – szűrtem a
fogaim között dühösen. Ahogy ezt kimondtam, az arcomba röhögött.
– Tony, Tony! Tartok tőle, te nem ismered magadat. Görcsösen
kapaszkodsz egy olyan ember képéhez, aki már évek óta halott. A
családjával együtt mélyen eltemetted. Kihalt belőled minden jó. Más
emberré váltál.
Majdnem felpofoztam, de az utolsó pillanatban megfékeztem a kezem.
Mégis, miért engedem ennek a nőnek, hogy felbosszantson?
– Nem érdekel a véleményed – engedtem el. – Ahogy az sem, hogy
kefélhetnéked van. Ha őszinte akarok lenni, azért kötöttem ki nálad, mert te
élvezted ezt. Emlékezz csak vissza az első alkalmakra. Semmi mást nem
tettem, csak odamentem, hagytam, hogy leszopj, és kész.
– Hát, elég nehezen imádkoztalak magamba, az egyszer már biztos, de
sikerült – harapott az alsó ajkába.
– De még akkor sem bántam veled így. Te voltál az, aki arra sarkallt,
hogy legyek vad. Imádod, ha kínoznak – ingattam a fejem hitetlenkedve,
mert eszembe jutott egy-egy elfajuló éjszakánk.
– Te is élvezted, hogy kínozhatsz, ne is tagadd! Pontosan ezért alkottunk
mi tökéletes párost. Most is rám vagy gerjedve. Amióta levettem a ruhám,
perzsel a gondolat, hogy a méretes, kemény, vaskos farkad betehesd a szűk
puncimba. Akarsz engem – sandított az ágyékom felé.
Pont ez a közönségesség taszított benne annyira. Tagadhatatlan tény volt,
hogy a meztelen női test látványa, a felidézett afférjaink emléke beindított,
de nem annyira, hogy elveszítsem a fejem.
– Egy férfi fantáziáját sok nő képes megmozgatni, de nem dugja sorra
mindet. Ez különböztet meg minket az állatoktól. Képesek vagyunk
uralkodni magunkon. Én mindig is hűséges típus voltam.
– Hűséges… – horkant fel. – Pontosan tudod te is, hogy a hűség nem
erény, csak egy kibaszott béklyó, ami gúzsba köt. Nem neked való dolog, te
túlságosan szabadelvű vagy hozzá.
– Igazad van! Vannak az életemnek területei, ahol valóban nem tűröm a
rabláncokat, de a párkapcsolati hűség nekem is szent.
 Egy pillanatra elkalandoztam és belegondoltam, milyen tartalommal is
töltöm fel ezt a fogalmat. Az én életemben a hűség értelmezésében igen
jelentős szerepet kapott az eszméimhez, elveimhez, az életem irányításához
szükséges konok lojalitás. De nem volt szabad megfeledkeznem a
maffiához való elköteleződésemről sem.
– Ugyan már, Tony. Pont engem akarsz kioktatni a férfiakról és a
hűségről? – nevetett fennhangon. – Olyan eszmébe kapaszkodsz, ami nem
létezik. Hogyan is várhatna egy nő racionális döntést egy férfitól ebben az
irracionális világban? Hiszen ellentmond a férfi valójának.
Igaza van. Elmebeteg világ ez. Hűség, szeretet? Ezek az értékek lassan
megkopni látszanak, és mivel oly kevesen maradtak a földön, akik még
éltek ezekkel az értékekkel, szépen lassan nem erénnyé vált, hanem
hülyeséggé, és ez biztosított Dorothynak jól fizető állást.
– A hűség öngyilkos fegyver, Anthony. Ám te nem vagy az a típus, aki
csak úgy elvágja a saját torkát. Tényleg képes vagy feláldozni az
élvezeteket a szerelem oltárán? Lemondasz a vágyaidról? Ragaszkodhatsz
valamihez vagy valakihez, de attól még nem kell minden másról
lemondanod, ami örömforrás a számodra.
Kicsit megfordult velem a világ.
– Van valóságalapja annak, amit mondasz, de én hiszek benne, hogy a
hűség sokkal fontosabb mindezeknél. Akiket összehoz ez az érzés,
erősebbekké válhatnak, mint bármelyik fegyver. Az igazi hűség ára
felbecsülhetetlen, mert azt nem vehetem meg, nem birtokolhatom, nem
erőltethetem rá senkire. Éppen ezért igen, Elena kiváltja belőlem a hűséget,
hisz az a szeretet és tisztelet, amit iránta érzek, nem engedi, hogy ez
másképp legyen.
– Miért olyan fontos ez? Azt teszel, amit csak akarsz. Sosem kell
megtudnia, hogy mellette más nőket is megdugsz.
– Ő hisz bennem. Ha ezt tenném, akkor elveszíteném a bizalmát, és az
lenne a legrosszabb dolog, ami megtörténhet… rosszabb még a rossznál is,
hiszen pontosan tudom, hová vezetne. Elveszíteném őt. Ugyanakkor én
köpném szembe magam a tükörben, hogy nem tudok csomót kötni a
farkamra. Ezért a nőért epekedem hosszú évek óta, nem fogom kockáztatni
azt, ami köztünk van, egy kósza, jelentéktelen numeráért.
– Az emberek nagy többsége természeténél fogva vágyik a hűségre,
amikor azonban ő kell hogy hűséget tanúsítson, kudarcot vall. Sok olyan
vendégem van, aki azért tér vissza hozzám, mert „szereti” a feleségét. Nem
akar neki fájdalmat okozni. Ezért nem tartanak egyszerűen szeretőt.
Bennem kevesebb rizikót látnak. Amikor fizetnek, nemcsak a testi vágyaik
elégülnek ki, a hallgatásomat is busásan megfizetik. Ezek a hűséges férjek.
Te is ilyen akarsz lenni, Tony?
– Lehet, hogy óriási kitartásra és erőre van szükség ahhoz, hogy egy
életen át hűségesek maradjunk a társunkhoz, de nem lehetetlen.
– Mégis rendszerint elbuknak az emberek, mert számtalan kísértés nyitja
tágra a szemüket.
Ahogy elnéztem Dorothyt, egyre inkább elpárolgott a haragom, és csak
szánalmat éreztem iránta. Emlékszem, amikor elmesélte nekem, hogy
nagyon fiatalon kényszerült bele ebbe a világba, és nem ismert ezen kívül
mást. Egyetlen utat látott csak, hogy kivakarja magát a szegénységből, hogy
elérje azt az életszínvonalat, amire vágyik. Ez az út pedig a férfiak farkán
keresztül volt lehetséges. Ha uralta a vágyaikat, mindent uralt.
– Sosem akartad ezt abbahagyni, hogy normális életet élhess? –
kérdeztem váratlanul.
– Normálisat? – kerekedett ki a szeme.
– Igen! Tudod, férj, gyerekek, család… Ha csak arra van szükséged, én
szívesen segítek neked anyagilag, hogy ki tudj szállni.
Leolvastam az arcáról a meglepetést.
– Ez igazán kedves tőled, Tony, de vannak emberek, akiknek nem való a
hűség. Habár előfordulnak hájas, részeg vadállatok, akikkel dolgom van,
akik nem ismerik a gyengédséget, és valódi őskori szörnyetegek, többnyire
már én döntöm el, kinek teszem szét a lábam és kinek nem. Azzal kefélek,
akivel csak akarok.
– Azért ott van az a „többnyire”. Vannak olyan visszatérő vendégeid,
akikre rengeteget panaszkodtál, mégis lefekszel velük, mert a pénz beszél,
ugyebár.
– Én csak ezt a világot ismerem. Nem is lennék már képes másban élni.
Nincs szükségem EGY férfira, aki egy ház oldalához láncolva tart, mint egy
kutyát. Néha odavet nekem egy kis csontot, hogy ne dögöljek meg.
Elképzelni sem tudom, hogy ezek után még neveljem a kölykeit, akiket
nekem kell a világra hoznom. Túlságosan szeretem magam ahhoz, hogy
feláldozzam a szabadságom.
– Inkább hájas, részeg vadállatok? – emelkedett meg a szemöldököm
hitetlenkedve.
– Inkább! Őket csak egy-egy órára kell elviselnem, de a házasság örök
életre szól.
Akkor tudatosodott bennem, hogy a jövőnk nem egyetlen szálon fut,
hanem végtelen számú fonal szőttese. Életünk nagy részét a választási
lehetőségeink hálójában éljük. A döntéseink határozzák meg, melyik
cérnaszálból sodródik kötél, amelybe kapaszkodva tovább haladhatunk.
Dorothy is megkapta tőlem élete nagy mentőkötelét, de úgy döntött, nem él
a lehetőséggel. Inkább vergődött tovább a saját poklában. Hogy miért? Mert
az embereknek, ahogy éveken át nekem is, komfortos a szenvedés.
Dorothynak is kényelmesebb volt panaszkodni, mint cselekedni, hiszen
akkor tennie kellett volna valamit, amivel arra kényszerült volna, hogy
lépjen ki a komfortzónájából, ami persze rizikós. A panaszkodó ember
fejében futó programok szándékosan úgy kreálják a helyzeteket, hogy abból
csakis a szenvedés kerekedhet ki. Nekem sikerült kitörnöm ebből a hálóból.
Dorothynak is felajánlottam a segítséget, de csak egyszer. Nincs több
dobása. Eszem ágában sem volt elvenni az örömét, hogy a kifogásai folytán
igaza lehet, melynek eredménye mindig ugyanaz: neki semmi esélye sincs a
jobb életre. Bizonygassa csak, én pedig meghagyom ebben a tudatban, mert
nem pazarolom olyan emberre az energiám, aki menthetetlen, mert
mindenre úgyis lesz egy meggyőző érve. A megoldás valójában nem
érdekli, csak a problémája élteti. Igaz, hogy a saját káromon, de
megtanultam, attól, aki imádja, hogy szenvedhet, nem szabad elvenni ennek
lehetőségét.
– Akkor sok szerencsét, Dorothy! – intettem az ajtó irányába.
Földbe gyökerezett lábbal állt és bámult rám.
– Ennyi? Csak úgy kidobsz?
– Hogy érted, hogy csak úgy? Az előbb ajánlottam fel, hogy segítek
kimászni abból az élethelyzetből, amelybe sodródtál, de te nem kértél
belőle. Mi másra számítottál? Azt hitted, hogy könyörögni fogok vagy
győzködni téged? Mindketten tudjuk, hogy csak időpazarlás lenne. Neked
tetszik ez az élet. Odavagy azért, amilyen kiéhezett szemmel vizslatnak
téged a férfiak, miközben a szabadidődben azért siránkozol, hogy csak egy
megdugni való lukat látnak, amikor rád néznek. Imádod, amikor elveszítik a
kontrollt szex közben, hiszen már látod is a vagyonokat érő ékszereket,
ajándékokat és vaskos pénzkötegeket, amit kapsz azért, hogy mindezt tűrd.
A gusztustalan csupán az, hogy a következő vendég is megfizet érte, hogy
addig pityeregsz, mutogatod a kék foltjaidat, hogy ők is perkálnak, mert
megsajnálnak. Már megbocsáss, de ez nem olyasmi, amiért bárkire
felnéznék.
– Csalódtam benned, Anthony! – kapkodta ingerülten magára a ruháit.
– Csalódtál? Komolyan? – nevettem el magam.
Hát nem adja fel! Tisztában voltam vele, hogy ez a mondat, amilyen
aprócska, olyan nagy súllyal bír. Ha számunkra fontos ember szájából
halljuk ezt, összeomlik a világ, megkérdőjeleződik, hogy tényleg helyesen
cselekszel-e, vagy sem. Többnyire nem tudatosan vágjuk ezt a másik
fejéhez, ezért mind a két fél számára fájdalmas ennek a megélése.
Szorongást, szomorúságot, sőt olykor pánikot is kivált. Hogy miért? Mert
ha szeretsz valakit, akkor meg akarsz felelni neki. Észrevétlenül bújnak meg
olyan elvárások, amelyek miatt a felgyülemlett feszültség kipukkan. Elfog a
kétely, mert valaki, aki hozzád közel áll, rossznak lát. Mentegetőzni
kezdünk, majd elbizonytalanodunk, és meghátrálunk az eredeti
döntésünktől, mert nem akarunk csalódást okozni. Ez lett volna az a
reakció, amit szeretett volna Dorothy kicsikarni belőlem, és működött is
volna, ha fontos szerepet tölt be az életemben. De így csak egy szánalmas
kapálózásnak hatott, a játszma része volt. Egy olyan játszmáé, ami nagyon
is tudatos volt, egy érzelmi zsarolás. Mivel nem úgy viselkedem, ahogyan ő
hitte, remélte, elvárta, hogy fogok, megrémült, mert kicsúszni látszott az
irányítás a keze közül.
– Miért, mit hittél, mi lesz? Elveszlek feleségül? Mit reméltél, hogy
örökké rád leszek szorulva? Mit vártál tőlem? Gyűlölöm, ha valaki
manipulálni próbál, és ha egy kicsit is ismersz, akkor ezzel tisztában vagy.
Nem fogok belemenni ebbe a csiki-csuki helyzetbe, mert tudom, mire megy
ki a játék. Ha belátnám, hogy igazad van, akkor elismerném, hogy te
diktálod a feltételeket, és ezzel alá is rendelődnél. Csakhogy én nem a
puncira éhes ügyfeled vagyok, aki hajlandó beállni a képzeletbeli helyére a
hierarchiarendszeredbe egy jó numeráért. Az igazság az, Dorothy, hogy
valójában nem csalódhattál bennem. Maximum abban csalódhattál, amit
rólam gondoltál, belém képzeltél, amire én magasról teszek. Valójában
magadban és a saját elvárásaidban csalódtál, de az nem az én dolgom. Ki
vagy te nekem, hogy megkérdőjelezz? Milyen jogon vágsz ilyet a
fejemhez? Mikor ígértem én neked bármit is, ami alapjául szolgál?
– Lehet, hogy te azt hiszed, hogy ez így van, de majd meglátod, hogy
jössz te még az én ágyamba. Ha majd a kis Elenád kiteszi a szűröd, mert
hiába is igyekszel megfelelni az elvárásainak, sosem ütöd majd meg a
mércét, amit felállított veled szemben. Te egy gyilkos vagy, Tony, egy
kibaszott drogcsempész. Tényleg azt hiszed, hogy egy olyan tiszta és
ártatlan lelkű nő, mint a doktornő, majd kitart melletted a szarban is? Ki
kell hogy ábrándítsalak. A saját irháját fogja menteni. Te pedig szépen ejtve
leszel, és akkor majd visszaüt a karma. Át fogod élni mindazt, amit most én.
Az elevenembe vágott a monológjával. Eltalálta a gyenge pontomat, az
Achilles-inam, és ez fájt. Nem volt jelenleg nagyobb félelmem, mint az,
hogy Elena elhagy, hogy mégsem jelentek neki annyit, mint amennyit
hiszek, hogy mégsem vagyok neki elég jó. A fájdalomtól eltorzult vonásaim
láttán Dorothy arcára kiült a győzedelmes gőgösség.
– Menj el, Dorothy! Tűnj el az életemből, mert látni sem akarlak többé.
– Fáj az igazság, nem igaz? – vigyorgott elégedetten. Elkaptam a karját,
és erősen megszorítottam, úgy vonszoltam az ajtóig.
– Eressz el, te vadállat! – kapálózott.
– És most jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Nem jelentettél,
és nem is jelentesz nekem semmit, csak egy használati tárgy voltál nekem,
és mint olyan, nincs jogod megkérdőjelezni engem. Én egy vérbeli
bérgyilkos vagyok, Dorothy. Nincsenek érzelmeim, ha meg kell ölni valakit.
Nincs szükségem különösebb okra, hogy bárkivel végezzek. Éppen ezért én
a helyedben nem húzogatnám tovább az oroszlán bajuszát, mert ha tovább
bosszantasz, gondolkodás nélkül elmetszem a csinos kis nyakad – löktem
rajta egyet. Nem tudom, milyen fejet vághattam a mondandómhoz, de nem
vitázott velem tovább.
Az ajtóból még visszaszólt:
– Engem nem lehet csak úgy megalázni. Ezzel még nincs vége,
Anthony! – szegte fel a fejét, és végre elment.
Hangosan fújtattam még egy darabig, de nem sok időm volt a
történteken töprengeni, mert csörgött a mobilom. Ramírez. Más sem
hiányzott.
– Igen? – szóltam bele kissé indulatosan.
– Tony, drága barátom, csak nem zavarok? – kezdte számonkérő hangon.
– Nem, dehogy! Csak nincs éppen jó napom – fújtam ki a levegőt.
– Gond van? – vett elő azonnal.
– A szállítmányokkal minden rendben. Csak a nők…
– Á, akkor nem olyasmi, ami nem orvosolható – könyvelte el. – Azért
hívtalak, mert volna számodra egy kis meló.
Már alig várom, forgattam a szemem.
– Van egy ürge, aki csúnyán átvert engem. Olyan dolgot tett, amivel
nagy csalódást okozott.
– Küldd el a nevét és a címét, és elintézem – akartam túlesni a
beszélgetésen.
– Nem ilyen egyszerű a dolog. Nem akarom kinyírni, csak
megleckéztetni.
Akkor nem okozhatott akkora csalódást.
– Mit kell tennem?
– Ez valójában Robert feladata, de szeretném, ha te is Miamiba utaznál
és szemmel tartanád, utána pedig pontos jelentést tennél nekem.
Döbbenten pislogtam. Nocsak, az öreg engem küld, hogy legyek a szeme
és a füle?
– Kémkedni küldesz? – kérdeztem rá kertelés nélkül.
– Valami olyasmi. Csak annyit kérek, hallgass és figyelj!
– Rendben! Mi a feladat, amit teljesítenie kell?
– El kell hoznotok nekem a pasas kisfiát, hogy jobb belátásra bírjuk.
Meglepetten kúszott fel a szemöldököm.
– Gyerekrablás? – hitetlenkedtem.
– Vettél már részt emberrablásban, nem olyan nagy dolog az.
– A kivégzésekben jobb vagyok – akartam hárítani, mert cseppet sem
tetszett, hogy egy gyereket is belekeverünk a dologba.
Elmerültem az emlékekben. Amikor utoljára ilyesmire kényszerültem,
csúnyán ráfaragtam. Andrew parancsát teljesítve raboltam el az egyik
hűtlen, tolvaj emberünk testvérét, Christ, és lám, mi lett belőle. Drew
beleszeretett a nőbe, és lelépett. Remélem, boldogan él az a gazember –
csalt szomorú mosolyt az arcomra az átsuhanó emlékkép.
– Itt tulajdonképpen nem kell tenned semmit, csak biztosítani a terepet.
Átutazol a keleti partra, és nyaralsz egy kicsit. Utána pedig idehozod nekem
a gyereket. Ennyi.
– Rendben – mondtam, mert tudtam, nincs más választásom. – Mikor
kell indulnom?
– Holnap reggel – jött a válasz, ami nem okozott különösebb
meglepetést.

***

Másnap hajnalban már a különgépen ültem, úton Miamiba. Amikor

leszálltam, Robert emberei már vártak rám. Nem tudtam volna
megmagyarázni, miért, de nem volt jó előérzetem. Nem bírtam
jóstehetséggel, de olykor előfordult, hogy előre megéreztem a közelgő
rosszat, de az is lehet, hogy csak Carlos támadása miatt fújt a belsőm
vészriadót. Egy biztos, nagyon régen nem fordult már velem elő olyan,
hogy remegett a gyomrom, a hideg futkosott rajtam, és egész úton
nyugtalanul, kiélezett figyelemmel pásztáztam a körülöttem lévőket.
Elfogott egy misztikus érzés, hogy valami sötét dolog készülődik.
Látszólag minden rendben ment, barátságosan fogadtak, és Robert
vázolta a terv részleteit.
– Holnap akcióba lépünk – közölte. – Várnunk kell, mert Ramírez azt
akarja, hogy az a nyomorult áruló lássa, ahogy elvisszük a gyerekét.
Gyanakvóvá tett, hogy Robert nem osztott rám különösebb feladatot, de
aztán elhessegettem a kellemetlen érzést, hiszen jobban belegondolva, én
sem cselekedtem volna másképp. Senki nem örül annak, ha a nagyfőnök a
nyakára küld valakit, hogy ellenőrizze, elvégezi-e a rábízott feladatot.
A következő napon feszült csendben várakoztunk a parancsra, majd
Robert emberei egyszer csak bejelentették, hogy eljött az idő. Beültünk a
fekete terepjáróba, és leparkoltunk egy irodaház előtt.
– Az anya hamarosan kilép az épületből. Ne feledjétek, senkinek nem
eshet baja! A feladatotok annyi, hogy a fiúra koncentráljatok, nekünk csak ő
kell.
Nyugtalanul feszengtem a hátsó ülésen, amikor egyszer csak megszólalt
az akciót vezető emberük.
– Ott vannak.
Nem láttam mást, csak azt, hogy egy nő éppen behajol az autóba, hogy
bekösse a gyerekeket, majd felnéz nekünk háttal az épületre, és integet. A
sofőrünk a gázba taposott, lefékezett az autója mellett, majd mindannyian
kipattantunk a terepjáróból. Az egyik emberünk hátulról elkapta a nőt, és
lefogta. Minden olyan gyorsan történt, ám volt egy pillanat, amikor
találkozott a tekintetem a nőével. Chris! Neeee! Felkaptam a fejem az
épületre, és láttam, ahogy Andrew tehetetlenül, az üvegre tapadva nézi
végig, ahogy egy pillanat alatt kikapjuk az üvöltöző fiát az autóból. Chris
kétségbeesetten vergődött a fogvatartója keze közt, és folyamatosan egy
nevet ordítozott.
– Tony! Tony! Neee!
A szívem olyan iramban zakatolt, majd kiugrott a helyéről. Tudatosodott
bennem, hogy ez volt Ramírez kegyetlen terve: tőrbe csalt engem. Azt
akarta, hogy Andrew lássa, én vagyok az, aki elragadja tőle a fiát. Ezt az
emlékképet már nem írhatta felül semmi.
– Mennünk kell! Nyomás! – tuszkoltak be az autóba. Nem igazán voltam
képes józanul gondolkodni, de annyi bizonyos volt, ha ellenállok, ott
helyben lepuffantanak.
Az autóban hirtelen csend lett, mert a visítozó gyereket kloroformmal
elkábították. Ott ült mellettem, én pedig sokkos állapotban csak bámultam
őt. Határozottan felismerhetőek voltak benne Andrew vonásai. Le sem
tagadhatná.
Nem sokkal később egy kis reptéren találtam magam. A magángép
felszállásra készen várakozott.
– Szép munka – dicsért meg minket Robert, aki a reptéren várakozott. –
A te feladatod leszállítani őt Ramírez-nek – biccentette oldalra a fejét. Ám
ebben a pillanatban csörögni kezdett a mobilom.
Gyanútlanul felvettem.
– Te nyomorult, aljas áruló! Tudtam, hogy nem bízhatok meg benned!
Hol a fiam? – ordította a barátom a dühtől remegve.
Robert tekintete rám tapadt, így nem mondhattam az őrjöngő Andrew-
nak, hogy én is kurvára át vagyok verve. Próbáltam időt nyerni, hogy
összeszedjem a gondolataimat.
– Szervusz, Andrew, rég beszéltünk. Azt hittem, már nem is emlékszel
rám – közöltem vele kissé szemrehányóan.
– Nem bájcsevegni akarok. Add vissza a fiamat! – követelte. Robert
karba font kézzel felvonta a szemöldökét. Ez egy kibaszott csapda volt, én
meg szépen belesétáltam. Én hülye, nem hallgattam a megérzésemre.
Öregszem, bassza meg! Tudtam, hogy mindkettőnk érdekében ki kell
vágnom magam a szorult helyzetből, mert ha okot adok rá, elfajulhatnak a
dolgok, és akkor nem segíthetek neki, hogy visszakapja a fiát, így azt
feleltem, amit felelnem kellett.
– Az sajnos nem megy. Ramíreznek szüksége van rá. Azt üzeni neked:
húst a húsért, vért a vérért. Fiút a fiúért. Felejtsd el őt! Most már szabad
vagy! Vedd úgy, ő az ára a szabadságodnak.
– Te nyomorult patkány! Ezt nem fogom annyiban hagyni. Megöllek! –
ordította teli torokból.
Teljesen összetörtem, hogy a legjobb barátom képes rólam elhinni, hogy
ilyet tennék vele.
A gép landolását követően Ramírez személyesen vette gondjaiba a
kisfiút. Nem bírtam sokáig türtőztetni magam, mert érzékenyen érintette az
egómat, hogy ilyen csúnyán rászedett.
– Ez meg mi a jó franc volt? – kértem számon. Ramírez szúrós tekintetét
az enyémbe mélyesztette.
– Légy hálás, hogy nem végeztelek ki azonnal, ahogy rájöttem,
átvertetek! Azt hiszed, nem tudom, hogy te segítettél neki, hogy elhitesse
velünk a halálát? Te tudtad, hogy életben van. Tudtad, de nem szóltál
nekem róla – emelte fel mérgesen a hangját. – De ami ennél is rosszabb,
hogy már tudom, mennyit ér az irántam érzett hűséged… – ingatta a fejét.
– Te magad mondtál le a hűségemről, amikor elárultál engem – bukott ki
belőlem a sérelem. – Le akartál lőni, mint egy sérült lovat, aki már sosem
áll talpra. Gyökerestől akartál kitépni, hogy még az emlékem se maradjon.
Kidobtál, mint egy elhasználódott kacatot, és ha Andrew akkor nem nyúl
értem, nekem annyi lett volna. Ő mellettem volt, időt, energiát fektetett
belém. Segített, hogy újra önmagam lehessek. Szóval semmi jogod sincs itt
papolni nekem a hűségről.
Ramírezt azonban nem hatotta meg a kirohanásom. Pöffeszkedve
feszített a hatalmas foteljében, és nyugodtan pöfékelt a szivarjával.
– Tudod, Anthony, egy olyan ember cselekedete előre megjósolható,
akinek a hűsége készpénzért megvásárolható. Borítékolható, hogyha
lehetősége lesz rá, elárul téged. De a hűség is ugyanúgy kiszámítható.
Tudtam, ha Andrew életben van, te majd előbb-utóbb elvezetsz hozzá.
Amikor megláttalak együtt a nővérével, gyanakodni kezdtem, majd sokat
agyaltam azokon, amiket mondtál. Nagy igazságokat vágtál a fejemhez,
amelyeket én nem akartam meglátni. Igazad volt: nincs örökösöm. Ha
velem történik valami, az egész életem munkája veszélybe kerül. Nincs egy
olyan ember, akire nyugodt szívvel rábízhatnám azt a hatalmas és erős
birodalmat, amit egy életen át építettem. Azt kérdezed, miért tettem? Azért,
mert felhívtad rá a figyelmem, hogy ennek a sötét és kegyetlen világnak
szüksége van egy vezetőre. Egy erőskezű, hűséges vezetőre. Az elmúlt
hosszú évek során próbálkoztam, de bebizonyosodott, bármilyen habitusú is
volt az illető, okos vagy ostoba, akit vezető pozícióba tettem, a végén vagy
elárult, vagy meghalt. Te nyitottad fel a szemem, hogy lássam meg ennek az
okát és jelentőségét. Egy olyasvalaki kell nekem, akit gyerekkorától kezdve
ennek a szerepnek a betöltésére nevelek. Amikor a kis barátnődet követve
eljutottam Andrew-hoz, először irtó pipa voltam rátok, és már a
kivégzésetek mikéntjén gondolkodtam, amikor megtudtam, hogy Andrew-
nak fia született. Hát lehet ennél szebb ajándékot feláldozni a szabadsága
oltárán? Habár ő lett volna az örökösöm, nem kért belőle. Ellenben ő is jól
tudja, hogy adós nekem, és ezt a fizetséget csak egy élettel törlesztheti. A
fia életével. Ha egyszer elmegyek, ő lesz a capo, Anthony – vigyorgott
önfeledt boldogsággal az arcán.
Átláttam a szitán. Pontosan tudtam, hogy ez csak a körítés. Egy újabb
beetetés, amit remélte, hogy befalok. Én azonban jól tudtam, hogy Ramírez
már nem fiatal. Nincs se ideje, se türelme egy hatéves gyerekből
maffiavezért képezni. Andrew-ra fájt a foga, és kihasználva a fia iránti
szeretetét, el is érheti a célját, ha nem állítom meg valahogy. Ehhez azonban
újra közel kellett kerülnöm hozzá, ami a történteket követően szinte
lehetetlen volt.
Tovább fokozta a feszültségem, hogy közben Elena is keresett. Biztosra
vettem, hogy azóta már tudja, mi történt, és számon akart kérni a kisfiú
eltűnése miatt. Szerencsére volt pár percem, amikor nem volt senki a
közelemben, így fel tudtam venni neki.
– Elena! – szóltam bele a készülékbe határozott hangon.
– Hogy tehetted ezt? – suttogta a telefon túlvégéről.
– Nem hiheted, hogy valaha is elárulnám őket – háborogtam, hogy már ő
is kezdi. Nem akartam elhinni, hogy pont ő kételkedik bennem.
– De megtetted – felelte.
– Elena, ez nem az, aminek látszik.
– Hogy nem vettem észre, hogy neked mindenki csak célpont! Ezeknek
te nem számítasz, csak egy fegyver vagy a kezünkben! Betöltötték a tárat,
kibiztosították, és ráböktek a célpontra. Mondd csak, látod te egyáltalán, ki
van a célkereszt közepében? Mind egyformák vagytok! A pénz, a szex és a
hatalom elveszi az eszeteket – kelt ki magából.
Pénz, szex? Mi a fasz?
– Elena! – állítottam le. – Nem gondolhatod komolyan, hogy én
nyomtam fel őt. Hisz azt sem tudtam, hol él – mentegetőztem. – Hidd el,
engem is csapdába csalt Ramírez. Fogalmam sem volt róla, mi történik,
csak akkor, amikor felismertem Christ. Ramírez valahogy rájött, hogy él és
hogy hol tartózkodik. Muszáj volt teljesítenem a parancsot, ha nem teszem,
megölnek.
Nem akartam neki elmondani, hogy őt követte, mert nem szerettem
volna felesleges bűntudatot ébreszteni benne. Ami történt, megtörtént.
Ebből a szarból csak összefogással tudunk kimászni.
 – Elena, kérlek! Emlékszel, mit kértem tőled? – kérdeztem határozottan.
Egy hosszú percig nem érkezett válasz. – Elena? – emeltem el a készüléket
a fülemtől, és ellenőriztem, vonalban vagyok-e még vagy rám tette a
telefont.
– Igen, már hogy ne emlékeznék – szólalt meg jóval higgadtabban. – Azt
kérted, hogy bízzak benned.
– Sosem árulnálak el téged! Mindennél jobban szeretlek! Kérlek szépen,
bármi is történjen, ezt tartsd szem előtt.
– Rendben! Ne haragudj, de ez az egész totál kiborított. Christ be kellett
nyugtatózni, Andrew őrjöng, én meg a kis Hailey-t igyekszem elaltatni.
– Figyelj rám, most fontos, hogy higgadtak maradjunk, oké? –
nyugodtam meg, hogy legalább ő hisz nekem.
– Szeretlek, Tony! Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!
– Igyekezni fogok – köszöntem el, és bontottam a vonalat.
 ELENA

Se bűn, se bűnhődés

„A fájdalom és az elkeseredés bárkit agresszívvá tehet,

a mi dolgunk az, hogy nyugodtak maradjunk.”

(Shahed Yousaf)

Miután megígértem Anthonynak, hogy felszívódom egy időre, elkezdtem

becsomagolni, és már éppen indultam volna Miamiba, amikor egy nő állta
az utamat a kórház parkolójában, ahová beugrottam szólni, hogy
szabadságra megyek. Lenézően végigmért, majd arra számítottam, hogy
kitér előlem, de ő csak állt ott, és érdeklődve vizslatott.
– Semmi extra. Se nagy mellek, se izmosra kidogozott fenék. El nem
tudom képzelni, mit eszik rajtad.
– Pardon? – szaladt fel a szemöldököm. – Szerintem összekever
valakivel – kerültem meg, de ő a nyomomba eredt.
– Nem hiszem, hogy ez hosszú életű lesz köztetek – folytatta a nő. – Az
lenne a legjobb, ha békén hagynád őt! Csak fájdalmat fogsz okozni neki.
– Ismerjük egymást? – pördültem felé.
– Személyesen még nem, de biztosra veszem, hogy hallottál már rólam.
Dorothy vagyok. Az a nő, akinek a kezéről lecsaptad Tonyt – tett dühös
tekintettel szemrehányást.
Inkább a zsebéről.
– Sajnálom, hogy leapad a bevételi forrás, de biztos találsz majd valakit,
aki betömi a pénzügyi rést.
Nem vettem az egészet komolyan, habár alaposabban is felmértem a nőt,
akire az elmúlt években oly sokszor féltékeny voltam. Felém lépett kettőt,
ami arra késztetett, hogy hátráljak.
– Nézd, mucikám – nyitotta szét előttem nercbundáját, ami alatt nem
viselt semmit –, ezekkel itt nem versenyezhetsz. Ez itt mind full extrás, a
szolgáltatásról, amit nyújtok mindezekkel, nem is beszélve. Szóval, ha nem
akarsz megalázottan elkullogni, jobb lenne most kiszállnod a dologból.
Egy pillanatig ledöbbenve pislogtam, mert valóban elképesztő testi
adottságai voltak a nőnek. Össze kellett szednem magam, mert pár
másodperc alatt bevillant a tükörképem, és az, hogy hamarosan a
terhességemnek köszönhetően úgy fogok kinézni, mint egy bálna. Ám
ahelyett, hogy összeomlottam volna, sokkal inkább elborította az agyam a
méreg.
– És mindezt milyen mézesmázosan adod elő… bámulatos. Amikor
először megláttalak, nem értettem, miért pont egy medve jutott rólad az
eszembe, de már beugrott. Nemcsak azért, mert a nyári melegben is bundát
viselsz, hanem azért is, mert a barna medvék a hasra esés nagymesterei.
Zavarában megnyílt az ajka.
– Látom, nem érted. Elmagyarázom. Először is, elsőre is látszik rajtad,
hogy szereted a mézet. És a drága cuccaiddal még kérkedsz is ezzel.
Ugyanakkor a medvék egyik legelterjedtebb halászási technikája a hasra
esés. Amikor éppen a vízben állnak, lesből kiszemelik a halat, amire a
fogukat fenik, majd a mancsukkal vagy a szájukkal a folyó köves aljához
szegezik azt. Csakhogy te rossz pocsolyában halászol, szivi – léptem
közvetlenül elé. – Én pedig nem vagyok lazac, amit kidobhatsz a partra
megdögleni. Azt ajánlom neked, maradj meg a súlycsoportodnál! Lehet,
hogy a lélegzetelállító, feszes lufikkal elszédíted a pasikat, de jó, ha tisztába
vagy a ténnyel, hogy a klinikát, ahol ezeket felfújták neked, én irányítom.
Én a helyedben igyekeznék jóban lenni velem, mert ezek itt rendszeres
karbantartást igényelnek, ahogy a pofikád is. Mondd, mikor varrattad fel
utoljára a ráncaid, a szád körül kicsit megereszkedett a bőr – hajoltam
közelebb, mintha valóban az arcát tanulmányoznám. – Tisztázzunk valamit,
csajszi! Mi nagyon nem vagyunk egy kaliber – kacsintottam rá, mintha a
cinkosom lenne, ezzel is válaszolva a lekezelő viselkedésére. Eszem ágában
sem állt jelét mutatni, mennyire betalált a testemet bíráló megjegyzése. –
Ha akartam volna, már feltöltethettem volna a légzsákokat, akárcsak te,
csakhogy én nem kívül polírozom a kasznit. Meglep, hogy ennyi év
tapasztalattal a hátad mögött sem vagy tisztában azzal, hogy a férfiaknál
nem a külső a lényeg. Imádják a veterán autókat, tudtad? És bizony nem a
külsőnél kezdik a felújításukat, hanem belül. Sokkal fontosabb, mit tud a
motor. Az érdemesebb férfiak górcső alá veszik a nő szívét, lelkét és az
eszét. Kívül bármikor fel lehet dobni egy fényezést, de ha belül rohad az
egész, szétesik a kaszni is előbb-utóbb.
– Érdekes, amikor érzékeny búcsút vett tőlem, azért nem hagyta ki, hogy
megjárasson kicsit – nyalta meg a szája szélét.
Undorító! Nem dőlök be ennek a mesének.
– Ha így lenne, nem jöttél volna ide felhívni a szíves figyelmem, hogy
pattanjak le. Adok neked egy jó tanácsot, Dorothy! Nem ajánlom, hogy még
egyszer a közelembe gyere, mert nem állok jót magamért. Hagyj engem
békén! – kerültem meg, és nyitottam ki a kocsiajtóm. Egy pillanatra
megtorpantam, majd odaszóltam neki: – Vezess óvatosan, nehogy
kinyíljanak a légzsákok! Drága mulatság! – tettem fel a napszemüvegem, és
indítottam.
Higgadtan akartam kezelni a helyzetet, de legbelül korántsem voltam
olyan nyugodt. Vetettem egy pillantást a visszapillantó tükörbe, ami nem
éppen a legjobb formámat mutatta. A pokolba is! Ha tudtam volna, hogy
jön, kicsit jobban gatyába rázom magam. Ez így olyan szánalmas.
De nem sokáig kattogtam a dolgon, mert amikor néhány órával később
beléptem Andrew-ék ajtaján, rám szakadt az ő valóságuk. Távolról minden
olyan tökéletesnek tűnt, ám hamar felismertem, ott sem volt kolbászból a
kerítés.
Chris elégedetlen volt magával, Andrew pedig nem ismerte fel a felesége
valódi problémáját, ezért lelépett a női hiszti elől. Feledtette a saját
gondjaimat, hogy az övékével foglalkozhattam. Segítettem Chrisnek
összeszedni magát, rendet raktam, kiosztottam az öcsémet, és egy éjszakára
magamhoz vettem a gyerekeket, hogy nyugodtan meg tudják beszélni a
dolgaikat. Elégedett voltam, mert alig negyvennyolc óra alatt látványos
eredményeket értem el.
Minden folytatódott a normál kerékvágásban tovább. Andrew dolgozni
ment, Chris pedig kitalálta, hogy beugrik hozzá a gyerekekkel. Szerettem
volna velük tartani, de a fránya rosszulléteim arra kényszerítettek, hogy
otthon maradjak. El is aludtam, nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor
totál kiborulva tértek haza Tony nélkül. Csak a fejem fogtam a
hangzavarban. Andrew szüntelenül kiabált, Chris zokogott, a kis Hailey
pedig teljesen megrémült. Az elhadart szavakból, információmorzsákból
raktam össze csupán, mi történt. A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Habár
a tények nem ezt mutatták, a lelkem mélyén éreztem, hogy Anthonynak
ehhez az egészhez semmi köze, és miután sikerült beszélnem vele, erről
teljes bizonyosságot nyertem. Ki kellett őt békítenem az öcsémmel, mert
tudtam, hogy Ramírez azért ugrasztotta őket össze, mert tisztában volt vele,
külön-külön nem jelentenek veszélyt, de együtt bármire képesek.
Miközben én ennek hogyanján agyaltam, Andrew sem tétlenkedett.
Mindenáron vissza akarta kapni a fiát. Éppen a szobája felé tartottam,
amikor veszekedés hangjai szivárogtak ki a folyosóra. A beszélgetésből
világossá vált, hogy egy hajdani riválisától, Reggie Reynoldstól{ † † } készült
segítséget kérni, akinek egyszer, még suhanc korukban megmentette az
életét Drew. Nyilván azt remélte, él még a régi betyárbecsület a maffiózók
körében, és ezért számíthat Reggie-re, aki biztosította is a támogatásáról.
Találkozási pontnak San Diegót nevezte meg, így odautaztunk a fickóhoz.
Eközben nem igazán tudtam Tonyval beszélni, de amikor csak lehetőségem
volt rá, írtam neki egy üzenetet.
Mint később kiderült, Andrew terve nem más volt, mint az, hogy a
feleségét, Christ, a lányát Hailey-t és engem Reggie védelmére bíz, és
elrejtenek minket az elit, híres és zajos Bellagio hotel falai között. Chris,
ahogy én is, foggal-körömmel ragaszkodtunk hozzá, hogy ne hagyjon ki
minket a tervéből, de minden hiába volt.
Andrew döntése észszerű volt, hiszen nem szerette volna veszélybe
sodorni a nőt, akit szeret, és a lányának is szüksége volt az anyjára, de azt
nem értettem, miért akarja olyan elszántan, hogy maradjak mellettük
pesztrának. Szándékosan nem tettem neki említést a terhességemről, mert
féltem, hogy bezárat az egyik szobába. Úgy döntött, egyedül sétál be az
oroszlánbarlangba. Csak abban tudtam reménykedni, hogy Anthony is ott
lesz, és együtt majd kihozzák onnan a kis Tonyt. A várakozásaimmal
ellentétben azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy reméltem.
Kénytelen voltam ismét kitalálni valamit, megszökni az aranykalitkából, és
jobb belátásra bírni a sértett egójú kis kakasokat.
 ANTHONY

A nagy család

„Család – mi is ez? Egy származási kapcsolat, szülők,

leszármazottak, gyerekek, mint én? Vagy egy szociális
szövetség, egy gazdasági egység, ami optimális a gyerekneveléshez,
munkamegosztáshoz? Vagy valami egészen más,
mondjuk: egy hely a közös emlékeknek? A szeretet nyújtotta
menedék? Egy alap, amely biztonságot ad?…
Sohasem tudtam egyértelmű válaszra jutni.”

(Barack Obama)

Bonyolódni látszottak az események, amikor Andrew felbukkant

Ramíreznél, és meglehetősen hitelesen előadta, hogy szeretne visszatérni
közénk. Döbbenten hallgattam végig, ahogy számító, hitszegő némbernek
nevezte a feleségét, Christ. Azzal etetett minket, hogy a történtek hatására
kibújt a szög a zsákból, Chris-szel csúnyán összevesztek, mert a neje
valójában sosem bocsátotta meg neki a múltban elkövetett vétkeit, és a jelen
eseményekért is őt tartja felelősnek. Én azért bíztam benne, hogy Andrew
és Chris kapcsolatának megtorpedózásához több kell, mint egy
gyerekrablás, és ez az egész csak egy színjáték. Csodálkoztam, hogy
Ramírez tényleg elhiszi neki a meséjét, bár volt egy olyan gyanúm, hogy
inkább csak úgy tesz, mintha elhinné, hogy visszavehesse a csapatba.
A gondjaimra bízta Andrew-t, és megkért, hogy kísérjem a Sunsetre,
amely oly sok évig volt a barátom otthona. Pengeélen táncoltam. Habár
Ramírez valószínűleg sejtette, nem adhattam okot rá, hogy bizonyosságot
nyerjen, melyik oldalon állok.
Amikor végre kettesben maradtunk Andrew-val, megszólaltam.
– Én nem akartam, hidd el – mentegetőztem. – Nem tudtam, mire
készülnek. Engem is váratlanul ért. Ha tudom, szerinted nem
figyelmeztettelek volna?
– Igen, pontosan ezt vártam volna – nézett rám megvetéssel.
– A barátom vagy, Andrew. Ezt együtt csináljuk majd végig. Segítek
neked épségben kivinni Tonyt, de ez nem lesz olyan könnyű – méláztam el
rajta.
– Nem bízom benned – bökött a mellkasomra, ami rettenetesen fájt. Fájt,
mert oly sok éven át hiányzott a barátom, és most, hogy itt állt előttem,
gyűlölt engem egy olyan bűnért, amit el sem követtem. Nem hitt nekem.
– Ugyan már, Drew, mi a legjobb barátok voltunk, sosem ártanék neked
– bizonygattam, mert azt reméltem, hogy a szíve mélyén ezzel tisztában
van, csak a fájdalom mondatja vele az ellenkezőjét.
– Látod, pont ezen van a hangsúly: voltunk – felelte ridegen.
– Szükséged lesz rám – öntötte el az agyamat a méreg. – Ezt te is tudod –
váltam tárgyilagossá.
– Nincs szükségem a segítségedre! Elraboltad a fiamat! Ezt nem tudom
neked megbocsátani – ordibált, amikor mindkettőnk legnagyobb
megdöbbenésére befutott Elena. Drew elég rosszul fogadta a felbukkanását,
teljesen kikelve magából üvöltött vele, ugyanis Elenának Las Vegasban
kellett volna maradnia, biztonságban, és persze én sem lelkesedtem a
dologtól, hogy a tűzvonalban tudom. Egy-két mozzanatból elég egyértelmű
volt számomra, hogy az öccse nem is sejti, hogy elmélyült a kapcsolatunk,
ezért távolságot tartottam tőle. Kezdett eldurvulni kettőjük között a vita, és
lassan engem is bele akartak vonni, ezért magukra hagytam őket, hogy
játsszák le egymás között a dolgokat. Nehezemre esett Elenát otthagyni,
mert minden vágyam az volt, hogy átöleljem őt.
Késő estére járt, amikor az ágyamon feküdtem, és emlékképekkel
szórakoztattam magam a múltból. Eszembe jutott, mennyire rühelltem
Andrew-t, mosolyra húzódott az ajkam, mert beugrott egy-két csípős
beszólás, amivel szívtuk egymás vérét. Ezt követte a drámai fordulat,
amikor egy családdá kovácsolódtunk össze. Soha nem volt boldog
gyerekkorom, éppen ezért a kötődés sem ment nekem könnyen. Susanne is
sokat küzdött velem, hogy megtanuljam, már nem vagyok egyedül. A
döntéseim már nemcsak engem érintenek, hanem őket is. Felelősséggel
tartozom a családom irányába.
Az elején ezt nehezen viseltem, mert az volt az érzésem, hogy ez a
család dolog nem nekem való. Olyan zablát vetett a nyakamba, ami irtó
nagy teher volt, és emellett idegesített is. Idő kellett, amíg betörtem. Mindig
azt képzeltem, elég, ha valakivel egy fedél alatt laksz, már egy a sorsotok,
de rá kellett döbbennem, hogy ez nem igaz. Ha valakivel nem együtt
haladsz az úton, könnyen le is térhetsz róla.
Az életem legnagyobb részét azonban egy olyan családnak áldoztam,
amelyik, mint utólag kiderült, nem volt rá érdemes: a maffiának. Egy hajó
fedélzetére száműzve tartottak, azt sulykolva, hogy ez a család lesz életem
horgonya. Erős és kitartó vasmacska, ám ha nem a megfelelő időben és
helyen dobom a vízbe, elsodródom.
Nem ilyen családra vágytam, de az igazi családom halála után nem
tartottam magam érdemesnek ennél többre, majd jött Andrew, aki olyan
volt, mintha a nem létező, bolondos kisöcsém lenne. De aztán őt is
elragadta mellőlem a sors. Rettegtem, mit tartogat még a jövő, amelyet
Elenával és azzal a kisbabával terveztem, aki ott növekedett a szíve alatt.
– Szia! – nyílt ki az ajtó egy váratlan pillanatban. – Ébren vagy még?
– Neked teljesen elment az eszed? Ha Andrew itt talál, végem –
ugrottam talpra a rémülettől. – Különben is, mi a fenét keresel te itt? Miért
nem mentél haza? – vettem elő.
– Haza? Komolyan? Amikor a két férfi élete, akik a legfontosabbak
számomra, veszélyben forog? Ugye csak viccelsz? – nézett rám szigorúan.
– Egyáltalán nem vagyok vicces kedvemben. Nemcsak Andrew szeretné,
ha lelépnél innen, hanem én is.
– Legalább egyvalami akad, amiben egyetértetek – fintorgott. – Mi a
fészkes fenét műveltek? Nem ismerek rátok, ti barátok vagytok.
– Csak voltunk, Elena. Andrew már nem akar a barátom lenni. És
megértem.
– Na, ezt most fejezd be! – emelte elém fenyegetően a mutatóujját. –
Senki nem kíváncsi az önsajnálatra. Meg kell őt győznünk, mert csak
együttes erővel van esélyetek kimászni ebből a szarból.
– Köszönöm, hogy benéztél, hogy ezt elmondd – ültem vissza az ágy
végére.
– Ami azt illeti, nem ezért jöttem – nyitotta szét magán a köntösét. A
testét nem borította más, csak egy kellemes zöld színű csipkés body.
– Egészen biztos vagy te ebben? Nem hinném, hogy ez a legmegfelelőbb
pillanat.
– Nem tudtam, hogy ez neked csak időpontra megy – incselkedett velem,
és dacosan megemelte az állát, amitől azonnal álltam a nadrágomban. – Én
teljesen kész vagyok attól, hogy egész nap itt sétálgattál körülöttem, és nem
érhettem hozzád. Még egy lopott csókra sem futotta. Kárpótolnod kell.
Megmondom, mi lesz. Besétálok a kabinba, és ott foglak várni széttett
lábbal. Te pedig ledobsz magadról minden felesleges ruhadarabot.
– Aztán? – kérdeztem kihívással a tekintetemben.
– Aztán bejössz hozzám, és egyetlen mozdulattal tövig nyomod belém
magad, hogy érezzelek végre!
Elena csábos csípőringással indult meg a kabin irányába, de még ki sem
lépett a kabinomból, téptem le magamról a ruháimat. Alig vártam, hogy
utánamehessek. Amikor ez megtörtént, a biztonság kedvéért ráfordítottam a
kulcsot, és már ott is volt a lábam között.
– Szia! – üdvözölt kedves, ártatlan mosollyal az arcán. A kezdeti
határozottság kicsit alábbhagyott, remegő kézzel markolta meg a
férfiasságom. – Eszméletlen kemény vagy, Tony – hümmögött, és
végignéztem, ahogy a kirúzsozott ajka között elmerülök. A szemembe
nézett, és attól, amit kiolvastam belőle, hangosan felnyögtem.
– Várj! – állítottam le, mert féltem, hogy felrobbanok a szájában. Elena
azonban türelmetlen volt, szétvetette előttem a lábát, egyértelműbbé nem is
tehette volna, mit szeretne. A kezem a lába közé csúsztattam, és finoman
izgatni kezdtem. Amikor ráleltem a csiklójára, behajoltam a lába közé, és
szopni kezdtem.
– Atyavilág! – visított fel, mert megleptem őt. Levegőért kapkodva
homorított, én pedig beindultam tőle, egyre intenzívebben kényeztettem.
Amikor már majdnem elélvezett, hirtelen a hasára fordítottam, térdelő
pozícióba állítottam, és mögé helyezkedtem.
– Akkor most teljesítem a vágyad, Elena – ragadtam meg a csípőjét, és
döftem egy hatalmasat. A teste megbicsaklott, és egy sikoly hagyta el az
ajkát. Egy mozdulattal tövig merültem benne. Teljesen elvesztettem a
kontrollt, zakatolni kezdtem benne, de alig löktem párat, leállított.
– Engedd el a derekam! – utasított.
Nehezemre esett ugyan, de engedelmeskedtem a kérésének.
Meglepődtem, amikor saját tempót diktálva kezdett mozogni a
férfiasságomon. Rátolta magát, majd előrecsúszott. Ámulattal néztem,
ahogy épphogy ki nem csúsztam belőle. A farkamon ficánkolva
nyögdécselt, amíg el nem élvezett. Nem számítottam rá, hogy egész
testében remegve szippantja magába a hüvelye a farkam. Gyorsan kikaptam
magam belőle.
– Bassza meg! Bassza meg! – fogtam magam marokra. Hangosan
sziszegtem, miközben próbáltam elfojtani az orgazmust.
Elena kimerülten elterült, és a hátára fordult. Alig vártam, hogy
folytassuk. Felült hozzám, kezébe vette a farkam, és finoman izgatott, majd
a szájába vett. „Majd felrobbantam az izgalomtól, de a finis előtt
abbahagyta.
– A tiéd vagyok, Anthony!
Hanyatt feküdt az ágyon, de úgy, hogy a sarkát feltámasztotta a keretre.
Közelebb kúsztam hozzá, a combja közzé helyezkedtem, majd újra tövig
merültem benne. Lassan játszadoztam, élveztem a barlangjának szűk
puhaságát. Szerettem volna elmondani neki, mennyire szeretem, de mielőtt
megszólaltam volna, Elena hüvelye reszketni kezdett, a teste pedig
rángatózott a gyönyörtől. A farkamban éreztem a lüktetését, a szemem is
fennakadt, miközben én is kielégültem. Addig mozogtam benne, míg csak
bírtam.
– Imádom, hogy nem húzod ki azonnal. Szeretem, ha bennem vagy, amíg
csak lehet.
– Ördög és pokol, mi a fene volt ez? – kapkodtam levegő után.
– Már nagyon hiányoztál – rebegte.
– Ahogy te is nekem, Elena – húztam magamhoz, és nyomtam a feje
búbjára egy puszit.
– Sokat töprengtem az elmúlt napokban – emelte rám a gyönyörű kék
szemét, miközben lágyan az arcát cirógattam.
– Nos, mesélj, mire jutottál! – lélegeztem mélyet, és hosszan fújtam ki a
levegőt. Ha egy nő gondolkodik, annak sosincs jó vége.
– Azon merengtem, vajon te milyennek látsz engem.
Felszaladt a szemöldököm.
– Hogyhogy milyennek? Egy bájos, csinos, vonzó nőt látok, aki emellett
okos is, és olykor éles a nyelve, mint a penge – somolyogtam, mert beugrott
egy-két szócsatánk.
– Nem vagyok egy modell alkat – jegyezte meg.
– Nem is vágyom arra, hogy az legyél – ráncoltam össze a homlokom,
mert nem értettem, miért vannak ilyen gondolatai. – Nekem te vagy a
legszebb nő a világon. Elárulod, mitől lettél ilyen bizonytalan?
Abban a pillanatban leolvastam az arcáról, hogy történt valami. Eltoltam
magamtól, feljebb helyezkedtem úgy, hogy a szemébe nézhessek.
– Ki vele! – csúszott ki kissé utasítóan, de nem tudtam uralni az érzést,
ami rám tört. Féltem tőle, hogy olyan dolgokkal tömi a saját fejét, amiről ha
nem beszélünk, elveszítem.
– Meglátogatott az a nő – forgatta a szemét.
– Mi… miféle nő? – érintettem meg a kézfejét, hogy rám nézzen.
– Dorothy.
– A kurva életbe! – rántottam le magamról a takarót, és vetődtem ki az
ágyból. Kapkodó mozdulatokkal cibáltam magamra a ruhám.
– Most meg mit csinálsz? – követte a mozdulataim Elena.
– Megkeresem, és isten bizony, hogy azt is megbánja, hogy keresztezte
az útja az enyémet – sziszegtem feldúltam
– Rohadtul elegem van ebből – ugrott ki ő is az ágyból. – Most azonnal
ülj le! – parancsolt rám. A tekintete dühtől forrongott, ami elég izgalmasan
hatott ahhoz, hogy engedelmeskedjek.
– Mit akart tőled az a számító ribanc? – szűrtem a fogaim között.
– Ugyan mit akarhatott? Téged. A felháborodásodból azt sejtem, hogy
nálad kezdhette a látogatását.
– Nézd, Elena! Az a nő nem jelentett számomra mást, csak testi
kielégülést. Egy férfinak vannak időnként szükségletei, még ha képtelen is
az elköteleződésre. Tudod, hogy Susanne után bezártam a szívem. Így hát
nem maradt más, egy bordélyban kerestem azt, amire szükségem volt.
– És mi változott?
– Hogy megismertelek téged. Szerelmes lettem – néztem mélyen a
szemébe. – Dorothy viszont totál hibbant. Mióta nálam járt, sokat
töprengtem rajta, de nem érzem úgy, hogy átvertem volna őt. Soha nem
adtam jelét, hogy köztünk komolyabb is lehet szexnél. Nem akartam vele
családot alapítani – fújtam magam elé.
– Szerintem ő nem is erre vágyik – merengett el.
– Hát akkor mire? Jó lenne, ha felvilágosítanál, mert nem igazán értem
ezt a nőt – fúrtam a tekintetem az övébe.
– Mindketten másként látjátok ezt a viszonyt. Addig stimmel a
meglátásotok, hogy a köztetek lévő kapcsolat alapja a szex.
– Volt. Szigorúan múlt idő – tettem hozzá.
– Rendben, szóval a szex volt az alapja. Alkalmi partnerként tekintettél
rá. Egy olyan nőt láttál benne, aki csinos, szép és jó pénzért bármire
hajlandó az ágyban. Annyiszor és akkor használhattad a testét, amikor csak
akartad. Igen ám, de részedről itt megállt a történet, mert te csak az aktuális
örömszerzést hajszoltad, ellenben ő ennél sokkal kielégíthetetlenebb. Ő a
biztos jövedelemre hajt. Számára ez olyan, mintha kirúgtad volna a
biztosnak hitt munkahelyéről. Ám nemcsak a bevételkiesés érintette rosszul,
de az egója is sérült, hiszen meggyőződése volt, hogy ő olyat nyújt neked,
amit senki más.
– Aha! – eszméltem fel. – Ez megnyugtató. Kezdtem félni, hogy belém
zúgott.
– Azon sem csodálkoznék. Irtó sármos pasas vagy, aki után döglenek a
nők.
– Akkor már értem ezt a sok hullát magam mögött – kuncogtam. – És
mihez kezdjek vele? – céloztam Dorothyra.
– Ha jól sejtem, lepattant rólad, ahogy rólam is. Pufog még magában egy
kicsit, és idővel megnyugszik majd. Ám ha fontos neked, hogy tényleg
nyugalom legyen, szerintem köss vele üzletet.
– Hogy mit? – húztam ki magam. – Ugye nem arra célzol, amire
gondolok? – maradt tátva a szám.
– Eszedbe se jusson! – emelte fel fenyegetően a mutatóujját. – A
maffiának sokszor vannak olyan partnerei, akiket szeretne lenyűgözni,
elhúzni előttük a mézesmadzagot, hogy aztán ráharapjanak. Férfiak
esetében nincs is jobb eszköz a szexnél. Dorothy dekoratív, csinos, olyan,
amilyenről mindeddig csak álmodhattak. Bármire hajlandóak lesznek, ha
megkaphatják. És Dorothy is boldog lesz, mert meglesz a biztos bevételi
forrás. Probléma megoldva.
– Remek keresztanya lennél – ismertem el. – Fél perc alatt megoldottad a
problémát, amivel már jó ideje küzdünk. – Beszélek is Ramírezzel, tetszeni
fog neki az ötlet.
– Akkor most, hogy ezt megoldottuk, térjünk át a te problémádra –
csapott a térdére.
– Az enyémre? – emeltem a kezem a mellkasomra.
– Andrew… – tárta szét a kezét.
– Ja, hogy az! Igen – köszörültem meg a torkom. – Ebben, ha lehet, még
inkább tanácstalan vagyok. Árulónak hisz.
– Csak a fájdalom beszél belőle, a lelke mélyén hiszi és reméli, hogy
igazat mondasz.
– Ezt mondta neked? – csillant fel a remény.
– Dehogy! Most totál elment az esze. Christ és engem is úgy kezelt, mint
egy poggyászt, amit az értékmegőrzőbe rak, és kész. Nem gondolja át a
dolgokat, csak a célra koncentrál.
Szándékosan nem kérdeztem rá, hogy hol rejtegeti Andrew a családját.
Nem akartam tudni és ezzel is veszélybe sodorni őket.
– A gyűlölet éles fegyver. Néha igen hatásos tud lenni, ha az ellenséged
benne van a célkereszted közepében – méláztam el.
– Éles, de hatástalan, ha nem bánsz vele türelemmel. Most nem
hibázhatunk. Andrew-nak szüksége van a legjobb barátjára.
– Én itt vagyok, de sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, ha
együttműködnénk.
– Ki kell találnunk, hogyan győzzük meg – túrt a hajába. – De most
mennem kell. Nem szeretném, hogy észrevegyen, abból csak a baj lenne –
állt fel, és magára csavart egy takarót. – Visszamegyek a kabinomba.
– Biztos nem maradsz? – öleltem át.
– Nem lehet, de ha minden jól megy, annyit leszek melletted, hogy meg
is unod – pipiskedett fel, és lopott egy csókot.
– Szeretlek, Elena! – vettem a két kezem közé az arcát.
– Ahogy én is szeretlek téged – csillogott a gyönyörű kék szeme.
Kikísértem a folyosóra, gyorsan nyomtam még egy csókot a szájára,
majd becsuktam mögötte az ajtót.
Elsétáltam a bárpultig, töltöttem magamnak egy italt, és hosszan
elkortyoltam. Dorothyval kapcsolatban az Elena által felvázolt ötleten
törtem a fejem, amikor váratlanul kivágódott az ajtó. Azt hittem, Elena
felejtett itt valamit, ezért széles mosollyal az arcomon pördültem arra, de
Andrew-val néztem farkasszemet.
– Te nyomorult féreg! – üvöltötte teljesen kikelve magából, majd mielőtt
megszólalhattam volna, behúzott nekem egyet. Nem számítottam azonnali
támadásra, így megtántorodtam, és rázuhantam a komódra.
– Állj le, Andrew! Fejezd be! – visította mögötte Elena.
Abban a pillanatban már értettem is, mi a problémája. Lebuktunk.
– Eszem ágában sincs. Még csak most kezdtem – vicsorgott rám.
Tudtam, ha most nem reagálok, akkor agyba-főbe fog püfölni. Nem
vártam meg a következő ütést, nekirontottam. A földre zuhantunk
mindketten, és heves dulakodás, verekedés vette kezdetét. Minden egyes
ökölcsapásomban benne volt a hiánya miatti fájdalmam, kétségbeesésem és
a haragom.
– Elárultál – gyepált szüntelenül, de egyetlen ütésének sem maradtam
adósa.
– A lelked mélyén tudod, hogy sosem lennék rá képes – küldtem be neki
egy erőteljesebb csapást, hogy térjen már észhez.
 – Azonnal fejezzétek be! – toporzékolt mögöttünk Elena tehetetlenül.
Szerettem volna észszerűen gondolkodni, de azon a ponton már túlmentünk,
hogy le tudjak állni. Az elmúlt évek magánya miatt érzett haragom arra
ösztökélt, hogyha már itt a remek alkalom, büntessem meg érte Andrew-t.
Ekkor egy jellegzetes zaj törte meg a viaskodásunk hangjait. Fém
csattant a fémen. Bárhol felismerném. Valaki kibiztosított egy fegyvert.
Megállt a kezem a levegőben, ahogy Andrew-é is. Mindketten Elenára
pislogtunk, aki a fegyveremmel babrált.
Édes jóistenem! Ezek a nők! Most komolyan… Egyszer megmutatod neki,
hogy működik a pisztolyod, és már azt hiszi, profin bánik vele.
– Tedd azt le, mielőtt valaki megsérül – próbáltam a lehető
leghiggadtabban utasítani, mert tudtam, ha indulatból ráförmedek, egész
biztos, hadonászni kezd vele. Elena szerencsére hallgatott rám, és szépen
lassan leengedte a pisztoly csövét, de látszott rajta, hogy továbbra is elég
zaklatott. – Add szépen ide! – hámoztam le magamról Andrew-t, és Elenára
koncentráltam.
– Nem – rázta meg durcásan a fejét.
Pontosan ettől féltem. Ha a nők valamit a fejükbe vesznek… Na jó, elég
volt a játszadozásból. Határozottan megindultam felé, hogy elvegyem tőle a
pisztolyt.
A legnagyobb megdöbbenésemre azonban újra felemelte, és egyenesen
engem vett célba vele. Mi a fene? Hátrapillantottam Andrew-ra, aki
mozdulatlanul állt, de az ő szemöldöke is megemelkedett.
Tanácstalan voltam, hogyan reagáljam le a dolgot.
– Addig nem, amíg ilyen gyerekesek vagytok – felelte Elena dacosan, és
felszegte az állát.
Minden egyéb körülmények között imádtam őt, amikor ezt csinálta, de
nem most.
Mielőtt bármit is tehettem volna, az ajtóhoz hátrált, majd a kulcsot
kivette a belső zárból.
– Addig itt maradtok, amíg meg nem beszélitek egymással a dolgaitokat.
Elegem van belőletek – közölte felindult állapotban, majd egy szó nélkül
ránk vágta az ajtót. Szaporán pislogtam egypárat, majd Andrew-ra néztem,
aki az ajtóhoz szaladt, hogy ellenőrizze, nem csak blöffölt-e a nővére.
Ennyire nem lehet szörnyű a tudat, hogy kettesben kell lennie velem. Nem
tudtam, mi sokkolt jobban, Elena viselkedése vagy Andrew reakciója. Csak
némán néztem, ahogy hasztalan rángatja és püföli az ajtómat, de az a
túloldalon lévő makacs nőszemélynek köszönhetően nem nyílt ki.
– Semmi értelme – adtam meg magam a szívem hölgye akaratának. Jól
tudtam, mi ezzel a célja. Itt a remek alkalom. Vagy kibékülünk, vagy
megöljük egymást. Akárhogyan is végződik, minden jobb a
bizonytalanságnál.
– Te fogd be! – fenyegetett az ujjával. – Elena, azonnal nyisd ki ezt a
rohadt ajtót! – kiabálta.
– A nővéred elég nagylány már ahhoz, hogy eldöntse, mi a jó neki, nem
gondolod? – ingattam hitetlenkedve a fejem, micsoda egy hisztis pöcsfej
lett az én hajdani legjobb barátom.
– Jó? – szentelte végre nekem a figyelmét. – Ez a nap vicce. Ez lennél
te?
Miért, te talán jobb vagy nálam? – csúszott ki kis híján a számon, de
igyekeztem kontroll alatt tartani a sértettségem.
– Jaj, de hamar elfeledkeztünk róla, honnan jöttünk – jegyeztem meg,
mert nem hagyhattam mégsem szó nélkül.
– Hagyd békén a nővérem – kakaskodott. – Ő nem hozzád való,
szórakozni meg találsz kurvát is.
Ez volt az a pont, amit már nem tudtam nevetés nélkül kibírni.
– Azért Elena sem semmi. Ő nem az az ártatlan szűzies kislány, mint
Chris volt. Tüzes, szenvedélyes, az a fajta nő, aki magas fokon ég –
piszkáltam meg a pislákoló parazsat. Azt akartam, hogy törjön már fel
belőle végre minden indulat. Rendezzük le ezt itt és most!
– Te szemétláda! – ugrott nekem, ahogy arra számítottam is. Kifáradásra
hajtottam. Biztosra vettem, hogy mióta Andrew családos ember lett, már
nem olyan kemény fiú. El akartam érni, hogy már ne legyen benne szufla,
ám a legnagyobb megdöbbenésemre vagy ő maradt jó formában, vagy én is
elpuhultam, de remekül állta a sarat. Alaposan elláttuk egymás baját, de
eljött a pillanat, amikor már képtelenek voltunk felemelni a kezünket.
Kimerülten húzódtunk távolabb egymástól.
– Miért nem bízol bennem? – szuszogtam. – Nem felhánytorgatni
akarom, de én segítettem lelépni. Nekem köszönheted, hogy nem a
hullaházban végezted – dörgöltem az orra alá.
– Akkor most vagyunk kvittek – felelte, ami nagyon fájt. – Nem
tartozunk egymásnak semmivel.
– Ez nem igaz. Andrew, nekem te voltál a családom. Szerinted miért
kerestem folyamatosan a lányokat? Mert tudni akartam, hogy minden
rendben van veled. Habár fájt, hogy nem beszéltünk, megértettem. Örültem
a boldogságodnak.
Muszáj volt elmondanom, hogy tudja, mennyire hiányzott. Miután új
életet kezdett, sem feledkeztem meg róla.
– Ha ez igaz, akkor miért raboltad el a fiamat? – kérdezte fájdalmas
arckifejezéssel.
– Mondtam már neked, gőzöm sem volt, mi zajlik. Azt sem tudtam, hol
éltek, sosem kérdeztem sem Christ, sem Elenát, mert nem akartalak bajba
sodorni. Ramírez mindenre magától jött rá. Nekem csak annyit mondott,
hogy utazzak Miamiba, és figyeljek, hogy minden rendben menjen. Amikor
odaértünk, akkor szembesültem vele, hogy mi van. Nem volt más
választásom. Esküszöm!
– Ez a történet elég gyenge lábakon áll – horkantott.
– Hinned kell nekem! Azok után, amit együtt végigcsináltunk, tényleg
ezt feltételezed rólam? – méltatlankodtam, hiszen annyi mindenen mentünk
együtt keresztül. Felálltam, de úgy éreztem, hogy nemcsak a fizikai erőm
fogyatkozott, hanem a lelki is. – Rendben. Akkor azt kell gondolnom, hogy
ez a barátság csak nekem volt fontos – mértem őt végig a legmélyebb
megvetéssel, de abban a pillanatban Andrew a kezét nyújtotta felém.
Egy pillanatig bámultam, majd megmarkoltam, és felhúztam őt a földről.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz – tartotta a markában a kezem. – Te
voltál az egyetlen ember, aki valaha is törődött velem. Olyan vagy nekem,
mintha a testvérem lennél. Ezért is fájt az egész annyira, és ezért is volt
furcsa, hogy te meg Elena… – kapta el rólam a tekintetét.
– Ez tényleg nem így volt eltervezve, én csak… Mi csak… –
szabadkoztam, de gőzöm sem volt róla, mit is mondhattam volna.
– Jaj, bele ne kezdj! Isten ments! Nem szükséges belemenni a
részletekbe. Elég volt, hogy megláttalak benneteket, egy életre beégett –
dörzsölte a halántékát.
– Oké, akkor kezdhetünk tiszta lappal? – bátorkodtam előállni a
restarttal.
– Tony, most nagyobb szarban vagyok, mint eddig valaha. Nem hinném,
hogy szeretnél ebbe belekeveredni – csóválta a fejét.
– Már nyakig benne vagyok. Melletted állok, de talán segít, ha megtudsz
rólam még valamit – bizonytalanodtam el, hogy vagy most rontok el
mindent, vagy visszanyerem a bizalmát. – Elmondom, hogy lásd, bízhatsz
bennem – húztam az időt, majd gyorsan kiböktem: – Williams beépített
embere lettem.
– Miii? – kerekedett ki a szeme. Pontosan erre számítottam. – Mikor?
Hogyan? Miért? – záporoztak a kérdései.
– Nem sokkal azután, hogy elmentél. Elenának elmondtam. Nem
említette? Ezek szerint tényleg bízhatok benne.
Jólesett a felismerés.
– Nem. Nem mondta. Ahogy arról is csak nemrég értesültem, hogy a
lányok végig tartották veled a kapcsolatot – közölte szemrehányóan, mintha
erről is én tehetnék.
– Nem kell félned, Williamset nem tájékoztattam arról, hogy élsz, és
arról sem, hogy visszatértél. Azonban ezt nem titkolhatom sokáig –
gondolkodtam hangosan. Hiába voltam Williams embere, időnként a
szokásos módon letáborozott a hajó előtt, hogy Ramírez ne fogjon gyanút.
– Ha kiderül, hogy élek, börtönben végzem – emelte a fejét a mennyezet
irányába.
– Az korántsem olyan biztos – törtem a fejem a megoldáson.
– Nem értelek – szűkült össze a tekintete.
– Ha Williamsnek azt mondom, te magad kerestél meg, hogy segíteni
akarsz felszámolni a bűnbandát, akkor nem fog lesittelni. Alkut kötünk.
Láttam rajta, hogy ezen a lehetőségen most komolyan elgondolkodik.
Hosszú csendet követően újra megszólalt.
– Mi változott meg ennyire, Tony? Miért álltál át? – akarta megérteni a
velem történteket. Ha valaki, akkor ő jól tudta, hogy hamarabb lőttem volna
fejbe magam, mint hogy még egy szervezetnek hűséget fogadjak, főleg nem
egy olyannak, amelyik éveken át üldözött.
– Megtudtam, hogy Ramírez maga adta ki a parancsot a családom
meggyilkolására – foglaltam össze röviden és tömören, mert ez még mindig
fájó pont volt. Andrew együttérzését kinyilvánítva megragadta a vállam. –
Mégsem tett semmit. A kisujját sem mozdította értük. Papol itt nekünk a
hűségről, bajtársiasságról… Egyoldalú elvárások. Elárult engem – rándult
meg minden izom a testemben.
– Sajnálom – nézett egyenesen a szemembe.
– Nézd, Andrew, abban nem tudok segíteni, hogy találkozz a fiaddal,
mert gőzöm sincs, hol rejtegeti, de abban segíthetek, hogy lásd Christ. Már
napok óta itt vagy a hajón, biztos piszkosul hiányozhat már.
Szerettem volna tenni érte valamit.
– Igen, rohadtul, de veszélyes, én pedig nem kockáztatok, megfogadtam
– acélozta meg magát.
– Van egy ötletem – ötlött fel bennem egy frappáns kis terv. Eszembe
jutott, hogy olykor magamhoz hívattam Dorothyt, aki szeretett álruhában
meglepni. Ennek mintájára Christ is gyanútlanul felcsempészhetem a
hajóra. Mindenki azt hiszi majd, hogy ő az.
– És Elena? Ő hogy jött a képbe? – kérdezte kizökkentve engem a
gondolataimból.
– Szerinted akartam én az életemet bonyolítani? – szaladt ráncba a
homlokom. – Mindig is tetszett nekem, de nem álltam készen egy új
kapcsolatra. Emellett nem voltam meggyőződve róla – amennyire utálta,
hogy ennek a világnak a része vagyunk –, hogy szóba állna velem.
– Ezt értem. Én őt nem értem. Neki ott van James – tanakodott magában.
– Csak volt – szaladt ki a számon. – Egy ideje külön vannak. Elena
szeretett volna szintet lépni a kapcsolatukban, James viszont egy másik úton
indult el.
– És te, te hajlandó lennél szintet lépni vele? – vont kérdőre, mint egy
felelős testvér, aki védi a nővére erényeit.
– Őszintén? Rettegek ettől az egésztől – ismertem be. – Csak azt tudom,
hogy akárhányszor a közelemben van, elvesztem az eszem.
– Hmm, ez ismerős – kacagott fel. – Akkor, öreg, neked is annyi –
nevetett jóízűen, aztán elkomolyodott. – Annyira sajnálom, Tony. Tudom,
ez közhelynek hangzik, de tényleg nagyon sajnálom, ami a családoddal
történt. Hasonló helyzetben én nem is tudom, hogy éltem volna túl. Ha
Chrisnek vagy a gyerekeknek baja esne, azt nem bírnám ki. Beledöglenék.
Az évek során ő volt az egyetlen ember, aki mellettem állt, de tudtam,
hogy abban a pillanatban érezte át igazán a kínjaimat.
– Emlékezz rá, én is bele akartam – suttogtam magam elé. – Te nem
hagytad – sütöttem le a szemem, és újra rám talált a bűntudat. – Sokáig azt
hittem, hogy nekem kellett volna abban az autóban ülnöm, nem nekik.
Bűntudatom volt, mert meggyőződésem volt, hogy nekem kellett volna a
levegőbe repülnöm. Azt hittem, hogy ők fizettek meg az én hibáimért, amit
nem bírtam megbocsátani magamnak, erre kiderült, hogy ez nem egy
véletlen volt. Megbütykölték a feleségem autóját, hogy végül az enyémet
vigye el. Minden ki volt tervelve, hogy belőlem kezes bárányt csináljanak –
szakadt rám a múlt súlya.
– De ugye nem fogod Elenát bántani? – kérdezte bizonytalansággal a
hangjában.
 Az arcom a tenyerembe temettem. Hát ő is attól retteg, amitől én. A sors
kitartó és kíméletlen tanítómester. Gyakran mondogattam: az életed kaptad,
a forgatókönyved te magad írod, de a sors rendezi a soraidat. Habozás
nélkül képes újra és újra ugyanazokba a helyzetekbe sodorni, mert még
mindig nem voltam hajlandó tenni bármit is azért, hogy az életemen
változtassak. Ez a nagy rendező elvette tőlem, ami számomra a
legfontosabb volt, de életben hagyott, hogy lehetőséget adjon a fejlődésre,
most pedig visszatért, hogy megnézze, megtanultam-e a szükséges leckéket,
hogy képes legyek továbblépni a következő szintre.
– Nem tudom. Szándékosan biztosan nem.
Csak ennyit tudtam kibökni.
– Mi legyen Williamsszel? – hessegettem el gyorsan a sötét fellegeket.
– Nincs rá mód, hogy én ebből kimaradjak? – pislogott könyörgő
tekintettel. – Halott vagyok, és szeretnék az is maradni. Új életet akarok
kezdeni. Szerinted miért nem hagyom el ezt a nyomorult bárkát?
Megszökhetnék, de azzal veszélybe sodornám a fiam életét. Ugyanakkor azt
sem akarom, hogy bárki is meglásson – kérlelt minden egyes mondatával.
– Te most egy újabb árulásra buzdítasz engem, mégsem bízol bennem.
Ez nem igazságos – fújtam ki hosszan a levegőt.
– Valóban nem az. De ha jól értem, ha felszámoljuk Ramírez
bűnszövetkezetét, te is szabad vagy – csapott a vállamra.
– Nagyon úgy néz ki.
Ám ennek a gondolata ürességgel töltött el. Gőzöm sincs, mihez fogok
kezdeni. A gyilkolás az életem. Ehhez értek. Semmi másban nem vagyok jó.
– De? – ismerte fel a szavaim mögött a bizonytalanságot.
– Ha ennek vége, semmim sem marad. Nekem ez volt az életem. Mihez
kezdek ezután? – mondtam ki hangosan a kételyeimet.
– Van egy-két ötletem – bazsalygott ravaszkásan. – Van egy nő, aki, úgy
tűnik, komolyan érdeklődik irántad, pedig jól ismer – humorizált. –
Emellett van egy jó barátod, aki eddig nélkülözni kényszerült az életéből,
ám ha ennek vége, talán újra visszakap.
– Talán – villanyozódtam fel, mert ez a része határozottan tetszett. A
feleségem és a gyermekeim elvesztése után ő lett a családom. Sőt, ami a
hosszú évek során köztünk szövődött, az erősebb volt, mint egy vér szerinti
kötelék.
Az elkövetkező órákban a lehetőségeinket mérlegeltük, miközben
veszélyesen fogyott a whisky. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire
benyitott a szalonba Elena, de addigra már kótyagosan nevetgéltünk a régi
sztorik felidézése közben.
Amikor felpillantottam az arcára, láttam rajta, hogy ő maga sem hitte,
hogy a terve sikeres lesz. Hálás tekintettel kacsintottam rá, miközben
Andrew vállát karolgattam. Jó érzés volt visszakapni a legjobb barátomat.
Már nem éreztem magam olyan magányosnak.
 ELENA

A jéghegy csúcsa

„Várni. Ez volt az első lecke, amit megtanultam a szerelemről.

A nap iszonyú lassan vánszorog, ezer tervet szősz,
előre elképzeled az összes lehetséges párbeszédet,
különböző fogadalmakat teszel, megígéred magadnak,
hogy megváltozol – miközben egyre csak várod és várod,
epedve és nyugtalanul, míg meg nem érkezik.”

(Paulo Coelho)

Az elkövetkező napokban felgyorsultak az események a hajón. Anthony és

Andrew kibékülése után már sokkal nyugodtabb voltam, mert a
zsigereimben éreztem, hogy minden rendben lesz. A nagy veszekedés
másnapjának reggelén a kabinban készülődtem, amikor halk kopogást
hallottam.
– Gyere be! – szóltam ki, mert tudtam, hogy csak Tony vagy Drew állhat
az ajtó mögött. Lassan kitárult az ajtó, és az öcsém dugta be rajta a fejét.
– Hogy aludtál? – érdeklődött udvariasan.
– Ugye nem azért jöttél, hogy ezt megkérdezd?
– Ami azt illeti, nem. Azért vagyok itt, hogy megköszönjem, amit újfent
értem tettél. Tony a legjobb barátom. Magam sem értem, hogy fordulhattam
ennyire ellene.
– Azt hiszem, hogy én igen! Nincs fájdalmasabb, mint ha abban az
emberben inog meg a hited, aki közel áll a szívedhez.
– Elena… – köszörülte meg a torkát, és a tarkóját vakargatta.
– Nem kell köntörfalaznod, tudom, mit fogsz mondani.
– Igazán? – emelkedett meg a szemöldöke.
– Ha a Tonyval folytatott reggeli csevegésből indulok ki, akkor valami
ilyesmi beszélgetésre számítok: Elena, nagyon hálás vagyok azért, hogy itt
vagy mellettem, de jobban örülnék, ha elhúznád a csíkot, mielőtt minden
lángokba borul. Erre pedig azt felelem: miért van az, hogy mindig
parkolópályára állítotok, amikor csak a hülye nem veszi észre, hogy
szükségetek van rám. Te elmondod, mennyire szeretsz, és hogy nem akarod,
hogy bajom essen. Mire én beleegyezően csak annyit mondok: rendben,
Drew, de kérlek, nagyon vigyázz magadra és Anthonyra – hadartam el
pillanatok alatt.
– Ennyi? – pislogott meglepett ábrázattal.
– Zanzásítva. Ne raboljuk egymás idejét felesleges szócsépléssel –
húztam be a bőröndöm. – Reggeli után indulok is – sóhajtottam
beleegyezően. Arról már nem ejtettem szót, hogy azért olyan sietős, mert
Anthony egy aprócska feladattal bízott meg. Le kellett váltanom Christ.
Meglepetést terveztek az öcsémnek, és nekem emiatt vissza kellett térnem
Las Vegasba, hogy vigyázzak a kis Hailey-re. Ugyanakkor meg is ígértem
Anthony-nak, hogy ezúttal Las Vegasban maradok és ott várok rá.
Meghatott Tony gondoskodása, hogy Dorothy látogatásait felhasználva
becsempészte a hajóra Christ, mintha Ramírez ajándéka volna Andrew-nak.
Biztosra vettem, hogy az öcsém ma este nagyon boldog lesz, hogy magához
ölelheti a feleségét.
Ellenben minden idegszálam tiltakozott az ellen, hogy itt hagyjam őket.
A belsőm azonban azt súgta, ez a helyes. Gondolnom kellett a születendő
kisbabámra is. Már nemcsak a saját testi épségem számított, hanem az övé
is. Ugyanakkor rettegtem, hogy én okozom majd a vesztüket. A tétlen
várakozás gondolata viszont kikészített. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy
addig rendbe teszem a saját életem, hogy tiszta lappal indulhassak.
Felhívtam Jamest. Hosszan kicsengett a telefon, és már majdnem
feladtam, amikor végre felvette.
– Nincs már több mondanivalóm – közölte indulatosan.
– Ha nem haragszol, nekem lenne – húztam ki magam, és belevágtam. –
Először is, szeretném neked megköszönni a csodás pillanatokat, amelyekkel
megajándékoztál. Nem volt mindig olyan feszültséggel teli ez a házasság,
mint a vége felé. Szeretném, ha tudnád, nem érzek irántad haragot vagy
megvetést, pusztán szánalmat. Mielőtt életem új szakaszba lépne, fontosnak
tartottam, hogy elmondjam, elfogadom, ha nem akarsz a gyerekünk apja
lenni, de azt is fontos tisztáznunk, hogy a jelenben hozott döntésedet már
nem másíthatod meg a jövőben. Elfogadom, de várom tőled, hogy írásban
nyilatkozz, hogy lemondasz az apaságról. Nem engedem, hogy tizeniksz év
múlva beállíts és felforgasd az életét. Ellenben ha mégis az apja kívánsz
lenni, annak sem vetem gátját.
– Te most ultimátumot adsz nekem? – kérdezte mély felháborodással a
hangjában.
– Nevezd, ahogy akarod. Az én nézőpontomból ez nem más, mint egy
egyszerű kérés. Az elmúlt évek emlékére, szerintem, megérdemlem én is, és
ez a születendő gyerek is, hogy békében és nyugalomban éljünk.
Nem felelt, csak kinyomta a telefont. Faszkalap!
A beszélgetés azonban nem volt hiábavaló, mert pár héttel később
kaptam egy írásbeli nyilatkozatot, melyben kijelenti, hogy vállalja az
apaságot. Nem kíván részt venni a gyerek életében napi szinten, de a
gyerektartást fizetni fogja. Ezzel el is ismerte, hogy a korábbi vádaskodásait
nem gondolta komolyan.
Közben Andrew és Tony körül zajlottak az események. Az öcsém terve a
második fázisba lépett. Habár megígértem Anthonynak, hogy nyugton ülök
a seggemen, ebből nem maradhattam ki.
Reggie, akire Drew bízott bennünket, megjelent a szobám ajtajában.
– Itt az idő – közölte emelt fővel.
Nem mondom, hogy nem voltam ideges, hogy egy ilyen horderejű
ügyben vakon meg kell bíznom valakiben, akit nem is ismerek, de az
unokaöcsémért megtettem. Reggie lekísért a hotel garázsába, ahol már ott
várt rám pár embere.
– Biztos vagy benne, hogy helyes döntés részt venned az akcióban?
– Biztos – bólintottam határozottan. – A kisfiú már így is halálra van
rémülve. Ha engem meglát, megnyugszik majd.
Reggie aggodalmasan préselte össze az ajkát.
– Vigyázzon magára – nyújtott át nekem egy fegyvert.
– Köszönöm – néztem rá hálásan, mert így már nem éreztem magam
olyan védtelennek.
Ismeretlen terepen jártunk, de azt láttam, hogy a Reggie emberei egy
térképen mozgó célpontot követnek. Andrew-t még korábban ellátták egy
nyomkövetővel. Andrew jelzett Reggie-nek, hogy Ramírez engedélyt adott
a hajó elhagyására. Pontosan tudták, hogy egyszer majd eljön a perc,
amikor Ramírez engedélyezi Andrew-nak, hogy lássa a fiát. Ezt a pillanatot
kellett nekünk megcsípni, hogy megszöktethessük a kisfiút a fogságból.
Reggie emberei ügyes szöktetési tervet készítettek elő a kis Tony
számára. A cél az volt, hogy kövessük Andrew jelét, ahol minden bizonnyal
felbukkan majd a kisfiú is. Andrew előre figyelmeztette Reggie-t, hogy
Ramírez sosem játszik tiszta lapokkal, ezért egészen biztos, hogy tartogat
majd meglepetéseket a találka. Úgy sejtette, hogy az öreg nem fogja a kisfiú
közelébe engedni, csak távolról láthatja majd. Reméltük, hogy igaza lesz,
mert az egész tervünk erre épült.
A várakozásokkal ellentétben nem egy nyüzsgéstől távoli kis háznál
találtuk magunkat, hanem a Griffith Parkban. Rendkívüli módon izgultam,
mert a tervünk minden mozzanata arra épült, hogy Drew mennyire ismerte
ki Ramírez lépéseit.
Leparkoltunk a lehető legközebb a jelhez, két ember kiszállt az autóból,
csak a sofőr maradt velem a kocsiban. Habár utólag azt mondanám, minden
olyan gyorsan történt, abban a percben soha véget nem érőnek tűnt a
várakozás. Egész testemben remegtem, a kezem tördeltem idegességemben,
amikor megpillantottam két gorillát, akik egy kisfiút tereltek a játszótér felé.
Tony! Azonnal felismertem az unokaöcsémet.
Úgy helyezkedtem, hogy lássam, mi történik. Az autó alattam lassan
araszolni kezdett feléjük. A két emberünk símaszkot húzott, majd lecsapott
a fiút védő testőrökre. Dulakodás vette kezdetét, miközben a kis Tony teljes
kétségbeesésében kapkodta a fejét. Kitártam a hátsó ajtót, és kikiáltottam az
autóból.
– Tony!
Szerencsémre azonnal meghallotta a nagy zűrzavarban, és futni kezdett
az autó irányába. Annyira a gyerekre koncentráltam, és arra, hogy mindjárt
beugrik mellém, hogy észre sem vettem, amikor az egyik emberünket
leütötték, és a hatalmas hústorony, akivel verekedett, a másik oldalról az
autó felé tartott. Feltépte a hátsó ajtót, megragadott, és már cibált volna
kifelé, de az adrenalin dolgozott bennem, ezért gondolkodás nélkül
rászegeztem a kezemben szorongatott pisztolyt, és elsütöttem. A férfi az
autó mellé, a földre hanyatlott, mielőtt a kis Tony is megérkezett. Az
emberünk felemelte, besegítette a kocsiba, és a sofőr már a gázba is
taposott.
Tony nem tudott megszólalni, csak sírt szüntelenül.
– Semmi baj! – öleltem át szorosan. – Most már minden rendben lesz. –
Hangos zokogása kitartott még egy darabig, majd egyszer csak azt vettem
észre, hogy a kis teste elernyed az ölemben. Elaludt a fáradtságtól.
Abban a pillanatban én is kiengedtem kicsit, ugyanakkor zaklatott
voltam, hisz akaratom ellenére lelőttem egy embert. A rajtam eluralkodó
pánik hatására meghúztam a ravaszt, ő pedig összeesett, és meghalt. Ez
olyannyira nem fért bele az értékrendembe, hogy percekig csak bámultam
az autó padlójára zuhant fegyvert, és feltört belőlem is a zokogás.
Kétségem sem volt afelől, hogy helyesen cselekedtem, de annak
gondolata, hogy valaki életét kioltottam, hatalmas súllyal nehezedett rám.
Őrülten stresszes pillanatokat éltem meg, mert amikor nem ez nyomasztott,
akkor azon agyaltam, Ramírez ugyan hogyan reagál majd erre a lépésünkre.
Féltem, hogy Andrew és Anthony issza majd meg a levét.
Anthony ráadásul be sem volt avatva a tervbe. Ha ott is volt a közelben,
nem tudhatta, hogy én ülök az autóban. Mint később Andrew elárulta,
Ramírez át akarta verni őt, mert habár messziről valóban láthatta volna a
fiát, az elképzelés az volt, hogy a gyerek nem szerezhetett róla tudomást,
hogy ott az apja.
Sikerült túljárnunk az eszükön, mindezt úgy, hogy az öcsém Ramírezt
gyanúsította a gyerek újbóli elrablásával. Nem sejthette meg az öreg, hogy
éppen ő áll a dolgok mögött.
Ettől a pillanattól viszont teljesen el voltunk vágva Andrew-tól és
Anthonytól. Gőzünk sem volt róla, hogyan vágták ki magukat a szorult
helyzetből. Rettenetesen aggódtunk, Chrisszel felváltva vigasztaltuk
egymást a legnehezebb pillanatokban.
 ANTHONY

Halálos hűség

„Az élet nem mindig ad második lehetőséget, de hálásnak

kell lenned azért az egyért, amit adott.”

(Mark Boyle)

Az eseménytelennek tűnő napokat az törte meg, hogy Ramírez úgy döntött,

enged Andrew unszolásának, hogy látni akarja a fiát. Engem hívott fel az
öreg, hogy küld értünk egy autót, hogy odavigyen minket.
Nem számítottam rá, hogy azok után, hogy Andrew-val kibékültünk,
még vannak az ügyet érintő titkai előttem, de a találkozót követően ez
nyilvánvalóvá vált. Habár Andrew nem avatott be a gyerek
visszarablásának tervébe, én se most jöttem le a falvédőről, hogy elhiggyem
Andrew drámajelenetét, mely szerint ez is Ramírez piszkos tervének a része
volt, hogy őt lelkileg tropára vágja.
Amikor négyszemközt szembesítettem ezzel, azonnal bevallotta, hogy
alkut kötött Reggie Reynoldsszal, a vegasi maffiafőnök fiával. Habár
Reggie tartozott neki egy élettel, nem adta olcsón a segítséget. Andrew-nak
meg kellett szereznie Ramírez helyét, hogy aztán átadhassa neki.
Döbbenten hallgattam végig a paktumot, és hitetlenkedve vettem
tudomásul, hogy a barátom, aki egyszer már megváltotta a szabadságát, újra
eladta a lelkét az ördögnek.
– Ha ennek vége, Tony, szabad vagyok – mantrázta.
– De túl nagy kockázatot vállaltál a szabadságodért – intettem volna
óvatosságra.
– A fiam már biztonságban van, és nekem csak ez a lényeg.
Nem akartam elhinni, hogy ennyire nem érti. Ha ő meghal, a családja
sem lesz biztonságban. Vérdíjat tűznek majd ki a fejükre, és az utolsó szálig
lemészárolják őket, példát statuálva velük, hogy a maffia eszén senki nem
járhat túl.
A szabadságot talán nem is úgy értette, hogy megmenekült a maffia
hálójából, csupán a lelki nyugalmára célzott. Chris már a karjában tarthatta
a fiát, és számára csak ez számított. Nem vett róla tudomást, hogy valójában
nagyobb pácban voltunk, mint addig bármikor. Most szorult csak igazán a
nyakunkon a hurok. Egyetlen ballépés és mindennek vége. Andrew azzal
nyugtatta magát, hogy a fia már biztonságban van, de valójában csak
kevésbé volt veszélyes helyen. Ő is tudta, ahogy én is, hogy csak azért nem
lépett le Ramírez börtönéből, mert kötötte a Reggie-nek tett ígérete. A
segítségért cserébe meg kellett szereznie a maffiahálózatot. Nem volt
kiszállás.
Andrew szerencsére az érzelmi káoszban is jól játszotta a szerepét.
Támadóan lépett fel Ramírezzel szemben, számonkérte, hogy őriztette a
gyereket. Ramírez pedig a heves vitában Andrew fejéhez vágta, hogy ő az
apja, amivel igencsak felkavarta a kedélyeket.
Bennem pedig elindult egy érzelmi lavina, mert igaz, hogy az nem
érdekelt, mi lesz velem, de Elena és a szíve alatt növekvő baba sorsa annál
inkább. Még a gondolat is elborzasztott, hogy bajuk esik. Tennem kellett
valamit.
Nem láttam más kiutat, csak ha én is megkötöm a magam kis paktumát.
Eljött hát az idő. Titokban megszöktem a hajóról, és randevúra hívtam
Williams ügynököt. Egy elhagyatott gyártelepet választottam helyszínként,
mert nem kockáztathattam, hogy meglát minket valaki együtt.
– Tony, kedves barátom, már nagyon vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat.
Futkosott rajtam a hideg a mézesmázos hangnemétől.
– Nézze, nem bájcsevegni jöttem, csak tudni akartam, hogy még mindig
olyan elszánt-e, hogy lefejezze a klánunkat?
– Ez nem kérdés. Természetesen.
– És áll még az alkunk, igaz? – kérdeztem, bebiztosítva magam.
– Arra gondol, amelyikben ígéretet tettem, hogy ha segít őket elkapni,
akkor szabadon távozhat, kibújva a felelősségre vonás alól? – kérdezte
gúnyosan.
– Igen, pontosan arra – szűrtem a fogaim között.
– Én mindig állom a szavamat – húzta ki magát.
– Helyes, sokáig élhet ezzel a jó szokásával. Amennyiben viszont átver
engem, zárjon is akármilyen sötét és mély zárkába, én kijövök onnan, és
nem feledkezem meg róla, hogy kinek köszönhetem a vendéglátást –
erősítettem meg a mondandóm.
– Nem kell aggódnia. Amit megígértem, az úgy is lesz. De vajon maga is
tartja majd a szavát? – töprengett el.
– Hamarosan szállítom magának az árut. Legyen készenlétben! Van elég
mobilizálható embere egy váratlan rajtaütésre? – akartam felmérni a
helyzetet. Williams határozottan biccentett. – Felbolydult a méhkas. Én
azonban szeretnék onnan élve kijutni. Tartsa nyitva a szemét és a fülét, mert
hamarosan megvadul mindenki. Szükségünk lesz egy csatornára, ahol
jelezhetek magának, ha elérkezett a pillanat.
– Készültem erre! – nyújtott át egy telefont. – Ezt nem tudják lehallgatni.
És itt egy medál is. Ha nagy bajba kerülne, akkor nyomja meg a gombot
rajta. Éjjel-nappal figyelni fogom, és amilyen gyorsan csak tudok, a
segítségére sietek – ígérte olyan elszánt tekintettel, hogy tudtam, a falon is
átmegy, ha kell.
Biccentettem, majd elindultam vissza az autómhoz.
– Tony! – kiáltott utánam. Amikor visszafordultam, csak ennyit mondott:
– Sok szerencsét!
Habár hangosan nem válaszoltam, annyit azért hozzátettem magamban,
hogy szükségem is lesz rá.
Beigazolódni is látszott a megérzésem, másnap ugyanis Ramírez üzent
Andrew-ért. Csak érte.
– Andrew! Nem tetszik ez nekem. Mindketten tudjuk, hogy ez egy
behívás – jártam fel s alá idegességemben.
– Miért vagy ilyen paranoiás? Semmi jelét nem adta a gyanakvásnak –
akart megnyugtatni, de jól láttam rajta, hogy ő is tudja, amit én.
– Pont ez aggaszt. Az öreg nem ostoba. Biztos vagyok benne, ahogy én,
úgy ő is összerakta a képet – ingattam a fejem, mert habár ügyesen csinálta,
a francba is, átlátszó volt a dolog.
– Ugyan már, nincs ellenem semmije, erre nagyon vigyáztam – próbált
megnyugtatni, de csak még inkább felhúzott.
Be kellett őt biztosítanom, és akkor támadt egy mentőötletem.
– Akkor is, ezt vidd magaddal – nyújtottam át neki a Williamstől kapott
nyakláncot.
– Ez meg mi? – forgatta a kezében.
– Ez fog kimenteni a szarból, ha valami balul üt ki. Ha úgy érzed,
eldurvult a helyzet, nyomd meg a közepét, és érkezik a felmentő sereg.
Habár a tekintetében ott volt, hogy azt hiszi, elment az eszem, azért
megnyugodtam, amikor a nyakába akasztotta.
– Ha velem történne valami – fordult felém, de azt hittem, azonnal
nyakon vágom.
– De nem fog, mert nem fogom hagyni – vettem elejét az érzelgős
búcsúzkodásnak.
Elfordultam tőle, és hangosan fújtam ki a levegőt.
– Mi az ördög van veled? – lépett utánam.
– Áh, nem is tudom. Csak tudod, ez az egész ráébresztett, hogy nemcsak
te lehetsz veszélyben, hanem Elena is. Ha igaz, amit állít a vénember, akkor
Elena is az ő gyereke. Aggódom érte. Mi lesz, ha utánad ő következik?
Nem hallottam róla napok óta, pedig megegyeztünk, hogy mindig adunk
magunkról életjelet.
– Elenával minden rendben. Biztonságban vannak.
Jól tudtam, hogy ezt a részét a dolgoknak nem veszi félvállról, de attól
tartottam, hogy a saját behívatását igen.
Ökölbe szorított kézzel órákig várakoztam, amikor megszólalt a védett
telefonom. Williams. Andrew bajban van. Tudtam, hogy csak azért kereshet,
mert jelzett a vészhívóm. Gyorsan fogadtam a hívást.
– Jelzett a vészhívó! Gond van?
– Ami azt illeti, elég nagy! Ha kell a nagy fogás, akkor most kell
lecsapni!
– Hol van most? – kérdezte.
– Azt mondja meg maga! Nem tudom, hová hoztak – lódítottam. – Ha
sikerül kijutnom innen, nem ártana tudnom, mi vár rám odakint –
igyekeztem hitelesen előadni.
Miután bediktálta a címet, azonnal rohantam az autómhoz és mentem a
címre, amit Ramírez lediktált nekem. Nem sokkal később, amikor
odaértem, megjelent Williams és csapata is. El kellett rejtőznöm előle, mert
nem bukhattam le, hogy nem én vagyok bajban. Az autóm
csomagtartójához léptem, kinyitottam, és felszereltem magam fegyverekkel.
Gyorsan feltérképeztem a helyet, és amíg Williams taktikai eligazítást
tartott, belopództam a hátsó bejáraton. Egy dolog motivált csupán:
megtalálni Andrew-t.
Óvatosan haladtam egyik teremből a másikba, és akit lehetett, leszedtem
a hangtompítós fegyveremmel. Hamarosan elértem egy helyiségig, ahonnan
fájdalmas üvöltés hangja szűrődött ki. Kétségem sem volt afelől, kinek a
jajveszékelését hallom.
 Istenem, Williams, mi lesz már! – türelmetlenkedtem az ajtóban. Nem
akartam egyedül rájuk törni, mert tudtam, hogy az katasztrófához vezetne.
Hallgatózni kezdtem.
– Féltékenységből képes voltál gyanúba keverni, és kinyíratnál a saját
apámmal – ismertem fel Andrew hangját, ami megnyugvással töltött el.
Még él. – Szar érzés lehet, hogy ennyi év után újra felbukkanok és
veszélyeztetem a helyed.
Kétségem sem volt, kihez beszél. Robert Deeks. Az a mocskos
szemétláda engem is félre akart tenni az útból. Ha Elena nem ügyeskedett
volna, akkor már halott lennék. Andrew ügyesen húzta az időt, sikerült
összeugrasztania Robertet és Ramírezt. Andrew felvilágosította az öreget,
hogy Rob egész végig manipulálta őt. Sikerült megingatnia Ramírez
bizalmát Robert hűségében. A vita köztük egyre inkább elfajult.
– Ezt itt – ismertem fel Ramírez dühös hangját – látni sem akarom többé!
Tüntessétek el!
Levegőt is alig kaptam már.
– Na, ezt már nem! – ordított fel Robert, és a következő pillanatban egy
pisztolylövés dördült el.
Ez volt az a pillanat, amikor már nem tudtam tovább várni. Berontottam
az ajtón, és azonnal Andrew-t kerestem a tekintetemmel, miközben Ramírez
testőrei szitává is lőtték az árulót. Olyan hirtelen történt minden. Andrew-
hoz futottam, aki a kínzások miatt csak nehezen tudott megmozdulni,
mintha gúzsba kötötték volna a tagjait. Amikor láttam, hogy nem őt érte a
lövés, Ramírezhez siettem, aki viszont erősen vérzett, ezért alaposabban is
ellenőriztem a sebe állapotát.
Addigra az FBI is berontott az épületbe.
– Fogjátok, és Andrew-t is, ki kell juttatnunk őket – vettem át az
irányítást.
Andrew hóna alá nyúltam, felhúztam őt a földről, és végig támogattam őt
a hosszú folyosón, majd besegítettem őt az ott parkoló autómba. Még
egyszer megvizsgáltam Ramírezt, akinek az állapota válságos volt. Tudtam,
hogy nincs sok ideje hátra.
– Haldoklik – tájékoztattam róla Andrew-t is, aki a saját állapota miatt
nem is vett róla tudomást. Kivettem a nyakláncot a nyakából. – Ha
megálltatok, mielőbb hagyd el az autót, de előtte ezt rejtsd el nála –
suttogtam a fülébe. – És ha van megbeszélnivalód vele, akkor ne halogasd!
– akartam becsapni a kocsiajtót, de Andrew elkapta a karom.
 – És te? – pislogott rám rémült arckifejezéssel.
– Miattam egy percig se aggódj! – kacsintottam rá, majd becsuktam az
ajtót, és intettem a sofőrnek, hogy indulhat. Én nem léphettem le vele
együtt. Ígéretet tettem Williamsnek, és tartani akartam a szavam. Segítenem
kellett neki felszámolni ezt az egész bagázst.
Hosszan néztem az autó után, mert tudtam, hogy mire kiszáll a barátom
ebből a járgányból, ha akarja, ha nem, ő lesz Amerika egyik legnagyobb
drogkartelljének a feje.
Ám nem sokáig töprenghettem ezen, mert odabent még vadul zajlott a
lövöldözés. A hely, ahová Ramírez a találkát szervezte, az egyik
legnagyobb terítő központja is volt egyben. Rengeteg kábítószer és sok
ember volt itt fellelhető, éppen ezért reméltem, hogy Williams kellően
felkészülten érkezett.
Visszasiettem a tűzfészekbe, ahol segítettem kiiktatni még pár
delikvenst. Eltartott egy jó ideig még a tűzharc, mire ráakadtam Williamsre.
Az arcáról leolvastam, hogy örül neki, hogy épségben újra láthat. Egymás
hátát fedezve szedtük le a még ellenálló maffiatagokat. Amikor már az
utolsót is begyűjtötték, türelmetlenül, feldúltan kereste közöttük Ramírezt.
– Megint vakvágány, bassza meg! Ezt nem hiszem el – toporzékolt, mint
egy gyerek, akinek a Mikulás nem azt az ajándékot hozta, amire számított.
– Nincs sehol! Nem ebben állapodtunk meg! – őrjöngött magából kikelve.
– Nyugalom. Ne izguljon! Gondoskodtam róla! Hamarosan ő is a magáé
lesz. Volt itt egy kis belső viszály, lebuktattunk egy árulót, aki bepánikolt és
lövöldözni kezdett. Ramírez is kapott egy golyót. Volt alkalmam
megvizsgálni a sérülését, csak pár órája lehet hátra – feleltem higgadtan.
– De hol van? – esett nekem vérben forgó szemmel.
– Nem állíthattam meg az embereit, akiknek az volt a dolguk, hogy
kimentsék őt innen, azzal lebuktattam volna magam. Túlerőben voltak, de
hogy ne okozzak csalódást, elrejtettem nála azt a nyomkövetős-
pánikgombos medált, amit adott. Ahol az van, ott lesz Ramírez is – húztam
ki magam büszkén.
– Okos – somolygott. – Nagyon okos – szaladtunk ki az autójához, ahol
ellenőrizte, él-e még a jel. – Fantasztikus! – nyugtázta, amikor az egy
helyben pislákolt. Hamarjában összegyűjtötte pár emberét, hogy a nyomába
eredhessen.
– Magával megyek – jelentettem ki, és már be is pattantam mellé az
autójába. Láttam Williams arcán, hogy szeretne tiltakozni, de aztán csak
végigmért, és indított. – Ha Ramírezről vagy a bandájáról van szó, olyan
lesz, mint egy megvadult medve. Őrjöngve marcangol mindenkit cafatokra,
aki az útjába kerül – tettem szóvá a viselkedését.
– Azért nem egészen. Még maga is él, nemde? – koncentrált az útra.
– Mióta üldözi már őt? – faggattam tovább, mert felkeltette az
érdeklődésemet.
– Már az idejét sem tudom – felelte kurtán. – Csak azt, hogy ráment erre
a nyomozásra az egész életem. Olyan fanatikussá váltam, hogy a feleségem
nem bírta tovább, és egy nap, mire hazaértem, se őt, se a gyerekeimet nem
találtam otthon – sandított felém. Tudtam, hogy ezzel azt akarta üzenni,
hogy pontosan átérzi az engem ért veszteséget.
– Sajnálom – feleltem őszintén. – De miért kattant így rá?
– A sok borzalom miatt, amit az utcákon láttam. Fiatal srácokat, akik
rákaptak a szerre, szülőket, akik elvesztették őket…
– Maga kit vesztett el? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna a
testvéréről. Könnyen át tudtam érezni ezt a bosszú vezérelte elszántságot.
Félve pillantott rám, és már-már vártam, hogy azt mondja: mi közöm
hozzá, amikor megszólalt:
– A húgomat.
– Túladagolás végzett vele? – tapogatóztam.
– Tulajdonképpen igen. A megszállottságot adagolta túl. Államügyész
volt, akinek az volt a mániája, hogy megtisztítsa a várost ettől a szennytől.
Elkerülhetetlen, hogy az ember ilyenkor valaki nagy hatalmúnak a
tyúkszemére lép. Ramírez megölette, amikor már túl közel jutott ahhoz,
hogy elkapja.
– És megérte? – szaladt ki a számon.
– Micsoda? – fúrta a kérdő tekintetét az enyémbe.
– Hogy utána maga is megszállottá vált, és emiatt elvesztette a családját?
Ha jobban belegondoltam, milyen jogon is vájkálok a dolgaiban.
Ellenkező esetben, hogyha ő tette volna fel nekem ezt a kérdést, azt feleltem
volna, hogy semmi köze hozzá, és elküldtem volna melegebb éghajlatra.
Williams azonban először csak bólogatott, de ez egyáltalán nem
helyeslésnek tűnt, sokkal inkább mintha magában folytatott volna le egy
beszélgetést.
– Nincs olyan nap, hogy ne tenném fel magamnak ezt a kérdést –
sóhajtott fel.
– Az az igazság, gőzöm sincs róla, mihez kezdek, ha ennek vége. Unom
már az állandó újrakezdést. Amikor tengerészgyalogos lettem,
meggyőződésem volt, hogy ez kitart a nyugdíjas éveimig. Magasztos
dolognak tűnt a hazámat szolgálni, akár meghalni érte, mert az ember azt
feltételezné, hogy a hűségéért megbecsülést kap majd. De egy frászkarikát!
A hazám elárult engem. Meg akartak öletni, mert túl sokat tudtam. A maffia
húzott ki engem a szarból. Így kerültem a hálójukba. Fájdalmas a
felismerés, hogy minden, ami hűséggel kezdődött az életemben, árulással
ért véget. Ám ez alatt az idő alatt világossá vált számomra, hogy a hűséget
soha nem szülheti erőszak vagy megfélemlítés. Az csak szabad akaratból,
tiszta szívből jöhet, nem kikényszerítésre. Megfogadtam, ha még egyszer
bárkiért vagy bármiért lepecsételem a szívemet, akkor azt szeretetből
teszem majd, őszinte meggyőződésből.
– Sajnálom, hogy így alakult. Ám azt sem árt felismernie, hogy az élet
folyamatos változás. Folyton alakulunk, formálódunk a környezetünk
hatására, éppen ezért közel sem biztos, hogy amire vagy akinek felesküdött,
ugyanaz lesz holnap, mint ma. Ahogy maga sem lesz már ugyanaz az
ember, mint tegnap. Hűnek lenni valamihez vagy valakihez, egy folytonos
kötelékben élni, kitartani bármi áron, hűtlenség önmagunkkal szemben. A
hűség egy dinamikus dolog. Nem ragaszkodhatunk valamihez foggal-
körömmel, ami folyton változik, mert akkor máris elvesztettük a
legfontosabbat: önmagunkat.
– Fura egy figura maga, Williams. Egészen kezdem megkedvelni –
mondtam, amivel mosolyt csaltam az arcára.
– Én is értékelem a szívósságát, éppen ezért már egy jó ideje azon
töprengtem, hogyan tudnék segíteni, hogy könnyebb legyen az újrakezdés.
Van egy kedves barátom, Aaron Styles szenátor, aki jó eséllyel indul a
következő elnökválasztáson. Az ő elhivatottsága is hasonló, mint a húgomé
volt. Kicsit féltem az ipsét, mert sokan pályáznak rá. Szüksége lenne
valakire, aki megbízható, és kiigazodik a maffia útvesztőiben.
Hangos kacagásban törtem ki.
– Nem jutott nálam megfelelőbb ember az eszébe? Tényleg nincs jobb
ötlete, mint egy bérgyilkost küldeni a leendő elnök mellé?
– Maga hűséges típus. Az volt a hazájához is, ami mégis elárulta. Én is
ezeknek dolgozom, azt hiszi, nem tudom, hogy beáldozható vagyok, hogy
bármelyik pillanatban pótolnak, ha úgy alakul? Meséltem magáról
Stylesnak. Neki tetszett az ötlet. Azt üzente, hogy kitörölhetetlen, ami
magával történt. Senki nem képes rá, hogy megváltoztassa a múltat, de ő
egy szebb jövőért dolgozik, ahol nem történhet meg olyan, hogy a hűséges
embereknek, akik az életüket kockáztatják nap mint nap, hátat fordít a
hazájuk. Megmásíthatatlan tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok
elárulta magát, de itt az ideje kiküszöbölni a csorbát.
– Ez egy újabb csapda? Már megint hűséget várnak el tőlem – húztam el
a számat.
– Az ember néha olyanoktól függ, akiket megvet, de ha elfogadja az
ajánlatot és neki fog dolgozni, nem lesz odaláncolva, akkor száll ki, amikor
csak akar. Addig marad, amíg azonosulni tud az értékekkel, amit Styles
képvisel.
– Egész pontosan mi is lenne a feladatom? – kíváncsiskodtam, mert
felkeltette az érdeklődésemet.
– A tanácsadója és egyben testőre lenne. Az első számú embere.
– Ha jól sejtem, ehhez Washingtonba kell költöznöm – pörgettem végig a
lehetőségeimet.
– Nem kell azonnal válaszolnia, lesz ideje megvitatni a doktornővel –
vigyorgott.
– Honnan tud maga erről? – bámultam rá tátott szájjal. Hisz olyan
nagyon vigyáztunk…
– Én sok mindenről tudok. És van egy olyan érzésem, hogy neki sem
lesz ellenvetése, ha biztonságban akarja felnevelni a gyerekét – fűzte hozzá,
hogy alátámassza, tényleg jól értesült.
A beszélgetésünk megszakadt, amikor közeledtünk a jelhez. Egy
felüljáró alatt parkolt az autó, amibe betuszkoltam Andrew-t és az öreget.
Tisztes távolban leparkoltunk, és megvártuk a mögöttünk száguldó
erősítést, majd megközelítettük a járművet. Gyanúsan nagy volt a csend
körülötte. Pásztáztam a teret, hátha meglátok valakit, de kietlen volt a
környék.
Pár perccel később nyilvánvalóvá vált, hogy miért. Az autóban Ramírez
holttestén kívül nem volt senki.
– Meghalt – ellenőrizte Williams a pulzusát. – Tartózkodott még más is
az autóban a testőrein kívül? – pördült felém.
– Nem – feleltem, és igyekeztem döbbent arcot vágni, hogy magára
hagyták a „vezért”. És máris árulással kezdem a hűséget. De hogy is
cselekedhetnék másképpen, hiszen egy másfajta, sokkalta erősebb,
bajtársias hűség köt. Hogyan is árulhatnám el a legjobb barátom?
Választanom kellett. Fájdalmas volt a felismerés, hogy ahhoz, hogy
valakihez, aki fontos nekem, hű legyek, valaki máshoz viszont hűtlennek
kellett lennem. A pokolba a hűséggel!
– Fölöttébb gyanús, hogy hátrahagyták a holttestet. Ez csak akkor
fordulhatott elő, ha még egy nála is fontosabb személy tartózkodott az
autóban – dörzsölte a halántékát az ügynök. – Csak tudnám, ki viszi majd
tovább a bizniszt – törte a fejét. – Szedjétek apró darabjaira az autót! Tudni
akarom, ki ült még a kocsiban! – utasította az embereit.
Mélyeket hallgattam, és látványosan rácsodálkoztam a friss nyomokra,
aztán megkönnyebbülten hagytam el a helyszínt, amiért senki nem
gyanakodott arra, hogy Andrew mégsem halt meg és visszatért. Williams
számtalan teóriát megfogalmazott, de ennek lehetősége meg sem fordult a
fejében.
Megígértem neki, hogy kiderítem, mi történt. Közben csak Andrew
telefonhívására vártam, hogy megtudjam, merre bujkál. Nem is kellett sokat
várnom, hamar jelentkezett, így megkerestem a barátomat, aki nem volt
éppen jó bőrben, de már a lezáráson elmélkedett. Mellette maradtam, amíg
olyan állapotba nem került, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a
maffiasztorinak.
Már a magángépen ültünk úton Vegas felé, de én másra sem tudtam
gondolni, csak Elenára. Hiányzott. Piszkosul mardosott a hiánya, amit
Andrew észre is vett.
– Hát te? Olyan vagy, mint aki citromba harapott – lökött oldalba, hogy
jobb kedvre derítsen.
Örültem, hogy ő ilyen önfeledt és boldog, ezért nem is akartam őt
nyomasztani a saját nyomorúságommal. Neki már megvolt az élete, ami
csak rá várt.
– Most meg mi van? Williams nem tartotta be, amit ígért? – kerekedett ki
a szeme ennek lehetőségére.
– Oh, de igen – sóhajtottam fel. – Pont ezért vagyok feszült. Gőzöm
sincs, hogyan tovább – lélegeztem mélyeket, hogy a rám törő pánikot uralni
tudjam. A Williams által kínált lehetőség kecsegtető volt ugyan, de
korántsem olyan önzetlen, mint amilyennek elsőre tűnt. Egy politikus
testőrségének a tagjaként kemény szabályok vártak rám, én pedig ismertem
magam annyira, hogy tudjam, nekem csak egyvalamire jók az előírások:
hogy megszegjem őket. Már láttam is magam, ahogy igyekszem szabadulni
a zablától. Ha valóban felelősen akarok cselekedni, nem csinálhatok
hülyeséget. Többé nem hozhatok rossz döntéseket. Gondolnom kell Elenára
és a babára is. – Meg akarom kérni Elena kezét – csúszott ki a számon.
– Mi? Te megőrültél? Ilyen hirtelen? – kereste a tekintetem. – Tudom,
hogy azt mondtam…
– Fogd be, és hallgass meg! – csaptam az öklömmel az ülésem karfájára.
– Elena terhes… – világosítottam fel.
– Te felcsináltad a nővérem? – nézett rám szigorúan.
– Nem kellett, megtette azt más helyettem – emeltem fel én is a hangom
–, de most rám van szüksége, és én szeretnék mellette állni – közöltem
megingathatatlanul.
– Semmit sem értek – pislogott zavartan.
– Elena kisbabát vár. Közölte ezt Jamesszel, akinek nem kell a gyerek,
sőt Elena sem. Mocsok. Legszívesebben kitépném a szívét, ahogy Elenával
bánt. Szerencséje annak a tetűnek, hogy megígértem Elenának, hogy nem
bántom – pufogtam emiatt.
Andrew döbbenten hallgatta végig az összegzést.
– És te hajlandó lennél bevállalni más gyerekét – mélázott el rajtam.
– Elenáért? Egy ilyen nőért? Bármit. Mindent – feleltem teljes
meggyőződéssel. – Különben is, minden vágyam egy család. Kapok egyet –
vontam meg a vállam egy széles mosoly kíséretében.
– Nem zavar, hogy James a gyerek apja? – fúrta a kutakodó pillantását az
enyémbe.
– Miért zavarna? Mire megszületik, ő és Elena is remélhetőleg már
hozzám fog tartozni. Én leszek az apja. Én fogom felnevelni. Nem a vér a
lényeg, Andrew, hanem az, ami a szívedben van. Nem számít, ki az apja. A
szeretetet tőlem fogja megkapni – húztam ki magam büszkén.
– Nagyon magabiztos vagy – jegyezte meg.
– Miért ne lennék? Saját gyerekünk is lehet még, és ennek a
születendőnek sem kell feltétlenül megtudnia, hogy nem én vagyok az apja.
Az ember maga választja a sorsát. Elég gáz lenne, ha az őseink határoznák
meg a jövőnket. Gondolj csak bele. A te fiad akassza fel magát, mert az
apja jelenleg Amerika legnagyobb drogbárója?
– Oké, jogos. De én akkor is örülök, hogy Ramírez az autóban végül is
bevallotta, hogy hazudott, és nem ő a vér szerinti apám – eresztette ki a
levegőt.
– Szerinted változtatott volna az életeden, ha tudod, hogy ki az igazi
apád? – ingattam a fejem. – Ha igen, veled van a gond.
– Erre akkor tudnék felelni, ha az igazit ismerném.
 Mulattatott a szócsatánk, és hiányzott is.
– Áh, szóval, ha defektes vagy börtöntöltelék, akkor a gének a hibásak.
Mi van, ha tök átlagos ember, mondjuk, orvos vagy rendőr? Akkor
erősebbek voltak az anyai gének? Te totál hülye vagy – ütögettem meg a
halántékát. – Az a nagy igazság, hogy a te sorsod a te kezedben van,
Andrew. A döntés, merre mész, mindig a tiéd. Egy szónak is száz a vége.
Ha Elena hajlandó hozzám jönni, hamarosan apa leszek – dőltem hátra
elégedetten.
Andrew tervének azon része is alaposan ki volt dolgozva, hogyan
törleszti Reggie-nek a segítségnyújtását. Elmentünk hozzá együtt a hotelbe,
ahol rövid, de velős tárgyaláson estünk túl. Reggie meglepetést okozott,
nem vártam volna tőle, hogy ennyire korrekt lesz. Átadtunk neki mindent,
ami Ramírez birodalmának irányításához kellett, ő pedig szabad utat
biztosított a távozásunkhoz. Sőt, a tárgyalásunk végén azt is elárulta, hogy
nem saját maga kívánja betölteni Ramírez pozícióját, ajándékba szánja azt
az apjának.
Valójában azonban sem engem, sem Andrew-t nem érdekelte, mi lesz a
birodalom sorsa. Egyetlen célunk volt csupán: megszabadulni tőle.
– Hát, barátom, vége van! – veregetett hátba Andrew, amikor kiléptünk a
tárgyalásról. – Most már hivatalosan is új emberré lettél.
 ELENA

Eskü alatt vallom

„Az ember lényegében egy olyan hős, akinek erkölcsi

életcélja saját boldogságának megteremtése.”

(Ayn Rand)

Szörnyű, kínos csendben telt a várakozás a fényűző hotel lakosztályában.

Napok teltek el hírek nélkül. Sem Anthony, sem Andrew nem volt elérhető.
Rossz előérzet gyötört, mert az öcsém készüléke folyamatosan hangpostára
kapcsolt, míg Tony szimplán csak nem vette fel. Ahogy telt az idő, egyre
inkább az volt az érzésem, hogy titkolnak előlünk valamit. Chrisszel meg
sem mertünk szólalni, mert a félelem lakatot tett nemcsak a szánkra, hanem
a lelkünkre is. El sem tudtam képzelni annak lehetőségét, hogy
valamelyikük nem tér vissza… esetleg egyikük sem. Habár tudtam, hogy az
én állapotomban az idegesség nem tesz jót, képtelen voltam megálljt
parancsolni az érzelmeimnek.
Napokat vártunk, ami heteknek tűnt, amikor Reggie egyik embere
egyszer csak bejelentette:
– Vendégeink érkeztek.
Úgy rohantam feléjük, hogy mire odaértem, alig kaptam levegőt. Már
messziről megpillantottam Andrew-t, ahogy Christ szorongatja.
– Andrew! Hála istenek! – öleltem magamhoz megkönnyebbülten én is,
de közben a Drew-val érkező férfiakat pásztáztam. Rémülten toltam el
magamtól az öcsémet, de csak nehezen mertem feltenni a kérdést, ami a
belsőmet mardosta. – Tony? – suttogtam alig hallhatóan.
Ha baja esett, azt nem élem túl.
– Csak nem engem keresel? – ismertem fel a hangját a hátam mögül.
 – Tonyyy! – vetettem magam a nyakába.
Olyan szorosan öleltem, amilyen szorosan csak tudtam.
– Istenem, már azt hittem, elveszítelek.
– Annyira jó végre itt lenni – fúrta az arcát a nyakamba.
Nehezemre esett, hogy újra el kellett válnunk egymástól, amíg megejtik
a megbeszélést Reggie-vel, de ez az idő elegendő is volt ahhoz, hogy kicsit
kifújjam magam, és csillapodjanak a háborgó idegeim.
Az élet tálcán kínálta a második esélyt, én pedig élni akartam vele.
Miután kettesben maradtunk Tonyval, nem tudtunk betelni egymással.
– Sajnálom, hogy ilyen hosszú és rögös út vezetett el hozzád – ölelt
magához.
– És még nem értünk az út végére.
– De nem ám! Félelmetes, hogy nem tudjuk, az élet mit tartogat még
számunkra – jelent meg a homlokán egy-két ránc, ami aggodalomról
árulkodott.
– Azok után, amiken keresztülmentünk, merem remélni, hogy már
semmi eget rengető fordulat nem lesz – simogattam meg az arcélét.
– Őszintén remélem, hogy a legnagyobb szar, amibe kerülhetünk, az
lesz, hogy az éjszaka közepén elfogy a pelenka – nevette el magát.
– Szó szerint úszunk majd a kakában – kacagtam vele együtt.
– Elena, már nagyon régen szerettem volna egy kérdést feltenni neked –
fordított magával szembe. – Tudom, hogy nem vagyok az a férfi, aki egy
magadfajta nő számára a legtökéletesebb parti lehet, mert nem igazán
vonzó, amit kínálok. Adott egy férfi, aki többször találkozott a padlóval,
mint egy átlagember, de talán rá is szolgált erre. Nem fogom sajnáltatni
magam, és nem is vagyok büszke azokra a dolgokra, amiket tettem. De
érted és ezért a babáért bármire hajlandó lennék.
– Nem kérek mást, csak hogy többé ne olts ki ártatlan életeket, és ne
kockáztass! Szükségünk van rád!
Anthony a homlokát a homlokomra ejtette, csukott szemmel mélyeket
lélegzett.
– Hozzám jössz feleségül? – nyitotta ki a szemhéját, és mélyen a
tekintetembe révedt.
– Igen, Tony! Hozzád megyek.
Megkönnyebbülten engedte ki a levegőt.
– Minden egyes nap azt kívánom, bárcsak én lennék a gyereked vér
szerinti apja! – A szeme tele volt fájdalommal. – Az én hibám, hogy erről
lecsúsztam.
– Az leszel, efelől semmi kétségem – szerettem volna erősíteni benne,
hogy számomra ő lesz a gyerekem apja, nem pedig James.
– Jó apja leszek, ígérem! Nem okozok majd csalódást! Hiszem, hogy a
boldogságra sosincs túl késő. Nyugodt életre vágyom, ezért esküszöm,
mostantól távol tartom magamat mindentől, ami idegesít.
Hangos kacagásban törtem ki.
– Szóval akkor Andrew ritkán látott vendég lesz nálunk?
– Ő más tészta. Igaz, hogy olykor szándékosan bosszant, de ettől még
olyan, mintha a testvérem lenne. Igaz, hogy a nyugalom megzavarására
alkalmas, de őt kénytelenek leszünk elviselni.
Széles mosollyal az arcomon bújtam hozzá.
– Csak azt nem tudom még, mihez kezdünk most – elmélkedett
hangosan. – A kórházat Ramírez pénzelte, biztos nem érinti jól a klinikát,
hogy ennek vége.
– Ami azt illeti, nincs akkora gáz. Már önfenntartók lennénk, ha nem
lenne az adósság, amit törlesztünk a maffiának.
– Akkor nem kell aggódnod tovább. Az alatt a röpke pár óra alatt, amíg
Andrew volt a maffia feje, gondoskodtunk róla, hogy ennek az adósságnak
ne maradjon nyoma. Már nincs kinek törleszteni. A kórház szabad, ahogy te
is.
– Komolyan? És ezt csak most mondod? – ugrottam ki a bőrömből a hír
hallatán.
– Az én oldalam viszont nem ennyire egyszerű. Gőzöm sincs, mihez
kezdhetnék. Engem gyilkolásra képeztek ki, nem értek máshoz, csak ehhez.
– Ki fogjuk találni, hogyan tovább – legyintettem, hogy ez még nem
olyan fontos. Az anyagiakra nem volt gondunk. Andrew és Tony kimentett
annyit, ami nem feltűnő, de elég két élet megalapozására.
– Williams ajánlott egy állást Washingtonban – köszörülte meg a torkát.
– Na! Ez jól hangzik. A rablóból lesz a legjobb pandúr – lelkesedtem fel.
– Egy politikust kellene pesztrálnom – húzta el a száját. – Tartok tőle,
hogy ez sem lenne eseménymentes. Az ipse igencsak szeret mások
tyúkszemére taposni.
– Mit válaszoltál Williamsnek? Elfogadtad, vagy elutasítottad? – nyílt
meg az ajkam, mert tudtam, a válaszától függ a jövőnk.
– Egyiket sem. Azt feleltem, hogy meg kell beszélnem veled – nyomott
egy puszit a homlokomra.
 – Te mit szeretnél? – adtam meg a szabad választás jogát. – Ha attól
félsz, mi lesz velem, ha Washingtonba költözünk, ne aggódj! El leszek
foglalva – csúsztattam le a kezem a hasamra. – És mire odajutok, hogy
visszamegyek dolgozni, már Washington lesz az új otthonom, nem lesz
idegen terep. Emellett orvosként is több lehetőség vár rám ott, mint itt.
– Te most meg akarsz győzni, hogy fogadjam el?
– Nem, én csak szeretném, ha tudnád, hogy nincs akadály a szabad
döntés előtt. Bárhogy is határozz, mi veled leszünk – közöltem vele
határozottan.
– Tudod, Elena, annyi ember életét oltottam ki és tettem már tönkre. Az
élet azonban kínál egy második esélyt, hogy jobbá tegyem a világot Aaron
Styles oldalán – vacillált.
– Akkor mi a gond?
– Ez egy politikus, aki sok fontos embernek keresztbe tett… nyugdíjas
állásnak tűnik – ironizált.
– Hát igen, okozhat még meglepetéseket! – ingattam a fejem.
– És akkor még ott van a nyilvánosság is. Utálom az embereket.
Idegesítenek. Félek, hogy időnként rányúlnék a fegyveremre, mert kísértést
éreznék, hogy lelőjek valakit – hozta fel a következő aggályát, amin jót
kuncogtam.
– Az élet nemcsak új lehetőségeket tár elénk, hanem új kihívásokat is.
Önuralmat kell gyakorolnod, szívem.
– Sokba kerül egy pszichiáter, ha nagyon kikészülök – mordult fel.
– Meg se próbáld, beléd törne szegénynek a bicskája – vágtam játékosan
rémült arcot.
Jóízű nevetésben tört ki.
– Amitől a legjobban tartok, az az, hogy ez sem tűnik veszélytelen
munkának. Minden alkalommal, amikor kiállok mellette, kockáztatok, de
nem szeretnék fájdalmat okozni neked – felelte komoran.
– Nekem azzal okozol csalódást, ha elveszel a belső sötétségben.
Céltalanul bolyogsz boldogtalanul. Szükséged van erre a munkára –
paskoltam meg a mellkasát.
– Akkor irány Washington? – kérte a megerősítésem.
– Irány Washington! – bólintottam rá.
 ANTHONY

Hűség mindhalálig

„Nehéz ellenállni a kísértésnek újrakezdéskor, hogy

a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük. (…)
Ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi, és kezdődik az új?
Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év.
Ez egy esemény. Kicsi vagy nagy? Valami, ami
megváltoztat minket. Jó esetben reményt ad, vagy egy
új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat
és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a
reményt, hogy lesz egy újabb kezdet.”

(A Grace klinika című film)

Az egész alakos tükör előtt álltam, és könnyekkel a szememben

emlékeztem vissza életem legborzalmasabb időszakára. Habár megadatott
minden, a sötétség fogságába kerültem, és mindent elnyelt a
telhetetlenségem feneketlen gödre. Mindent elvesztettem. A szeretteim
fizettek meg az én bűneimért. Vagy mégsem… Azóta sem volt olyan
pillanat, amikor ne azt kívántam volna: bárcsak én haltam volna meg
helyettük. Az éjszakai rémálmokat az elviselhetetlen ébredés követte
szakadatlanul. Súlyos nehezékként láncolt magához a valóság.
– A menyasszonyod már vár rád – nyitott be Andrew a szobába. Mellém
lépett, és a tükörben egymás tekintetét kerestük. Az elmúlt időszakban ő
volt az egyetlen biztos pont az életemben, egészen addig a pillanatig, amíg
akaratom ellenére bele nem gabalyodtam a nővérébe.
Az arckifejezésem láttán azonnal lehervadt a vigyor a képéről.
– Valami gond van? – kérdezte aggodalmas tekintettel.
– Időutaztam. Olyan érzésem van, mintha ők is itt lennének velem –
töröltem le a szemem sarkából egy könnycseppet.
 – Mert úgy is van – paskolta meg bátorítóan a vállam.
– Nekem kellett volna abban az autóban ülnöm, nem nekik –
emlékeztem vissza. – Nekem kellett volna a levegőbe repülnöm. Azt, hogy
ők fizettek meg az én hibáimért, sosem fogom megbocsátani magamnak. És
félek… nem akarom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. Vigyázni
fogok rájuk – bizonygattam Andrew-nak és magamnak is, hogy menni fog.
Habár nem mutattam ki, de rettegtem. Ugyanakkor nagy megtiszteltetésnek
éreztem Andrew-tól, hogy az egyetlen megmaradt családtagját kész rám
bízni.
– Tudom – veregetett hátba. – Jobb embert el sem tudnék képzelni Elena
mellé.
– Mégis bemostál nekem egyet, amikor kiderült, hogy együtt vagyunk –
tettem szemrehányást.
– Rosszul emlékszel – emelte fel a mutatóujját. – Nem álltam meg
egynél – nevetett fel. Én is széles vigyorral díjaztam a poénját. – Féltettelek
– komolyodott el. – Téged és Elenát is. Te elvesztetted a családod, és őt sem
kímélte az élet. Aggódtam, hogy nem begyógyítjátok majd egymás sebeit,
hanem újabbakat szereztek. Örülök, hogy nem lett igazam.
– Én is féltem – vallottam be. – Annak idején megfogadtam, hogy soha
többé nem engedek senkit ilyen közel magamhoz. Nem adok lehetőséget
többé a fájdalomnak. Nem engedem, hogy a szeretet még egyszer gyökeret
verjen a szívemben. Az érzelmek megsemmisítenek.
– De fel is emelnek – szakított félbe. – A szeretet az egyetlen út a
boldogsághoz. Lehetsz te akármilyen sikeres, lehet akármennyi pénzed,
hiába, ha legbelül boldogtalan vagy.
– Túl későn ébredtem rá erre – sóhajtottam fel.
– De ráébredtél, és ez a lényeg – bólogatott. – Itt az idő – figyelmeztetett.
– Az arád már türelmetlenül kaparja a falat a túloldalon – kacagott fel.
Mosolyogva biccentettem, amikor furcsa érzés kerített a hatalmába.
Körbepillantottam a szobában, mintha búcsúznék, majd kiléptem az ajtón.
Akkor láttam meg a kétéves Lindsey-t, ahogy a kis kosarát himbálja a
karján. Egypár rózsaszirom szét is szóródott a padlón.
– Jössz, apuci? Anyu már nagyon vár.
Megmosolyogtam a bájosan fintorgó arckifejezését.
– Itt vagyok, kincsem – hajoltam le érte, és ölbe kaptam. Vígan
hahotázott. Ekkor jelent meg mögöttem James, a vér szerinti apja. Lindsey
mindkettőnket apának szólított, de ez őt egy cseppet sem zavarta.
 – Gyere, Lindsey! Hagyd most Tonyt! Fontos dolga van – emelte ki a
kezemből a kislányt. – Feleségül veszi a mamit – sandított felém.
– Nekem is fontos feladatom van – kapálózott az ölében a lányom.
James letette a földre, és onnan pislogott fel ránk a rózsaszín habos-
babos kis ruhájában. Sosem mondtam, de hálás voltam, hogy Lindsey
külsőre tiszta anyja volt. Mindig ellágyultam a hatalmas kék szemétől. Pont
ugyanazt a csodálatot olvastam ki belőle, mint az édesanyjáéból, amikor
rám nézett.
James iránt vegyes érzelmekkel viseltettem, de Lindsey és Elena
kedvéért, azon ritka alkalmakkor, amikor tiszteletét tette nálunk,
igyekeztem a legjobb pofát vágni mindenhez, főleg hozzá. Valahol szántam
szerencsétlent, ugyanakkor időnként dühöt éreztem. Felfoghatatlan volt
számomra, hogy ő önként mondott le arról, amit tőlem visszavonhatatlanul
elragadott a sors.
Mielőtt elindultam az oltár felé, még leguggoltam Lindsey-hez.
– Kicsim, te maradj itt, és várd meg a mamit! Tudod, ahogy
megbeszéltük.
Bólintott, én pedig elsétáltam az oltárig. Ott várakoztam Elenára.
Bennem is kezdett eluralkodni a kellemes feszültség. Lindsey-t néztem, aki
lelkesen hintette a rózsaszirmokat. Mögé pillantottam, és megláttam Elenát,
ahogy boldogságtól sugárzó arccal engem néz és halad felém.
– Látod, öregem, én már akkor megmondtam neked: létezik kiút a
sötétség fogságából – szólalt meg mellettem Andrew.
Felé sandítottam, és láttam, ahogy megnyugtatóan a nővére felé kacsint.
Engem pedig egy olyan érzelem kerített a hatalmába, amit már nagyon
régen nem éreztem. A meghatottság. Évekkel ezelőtt, amikor kicsúszott a
lábam alól a talaj, nem hittem, hogy nekem még létezhet boldog befejezés.
Habár a lelkiismeret-furdalástól, bűntudattól sosem szabadulhattam, létezett
megváltás. Számomra Andrew mutatott utat, de Elena hozta el a
feloldozást, aki megajándékozott egy olyan kislánnyal, mint Lindsey.
A ceremónia után Elenával a templom csendes kis parkjába sétáltunk,
hogy legyen néhány meghitt percünk kettesben.
– Hogy érzed magad? – karoltam át. Az egyik tenyerem a gömbölyű
hasára fektettem.
– Jól vagyunk, csak sok volt az izgalom – hajtotta a fejét a vállamra.
Megilletődötten figyeltem, ahogy a születendő gyermekem a hasában
ficánkol.
 – Szeretlek, Elena! – csókoltam a hajába. – Köszönöm, hogy vagy
nekem!
Elena rám emelte a tekintetét, közrefogta az arcom, és az ajkamra tapadt.
Elmélyültünk a csókban és a pillanatban, amikor megéreztem, hogy valaki
rángatja a nadrágom szárát. Lepillantottam, és megláttam a kis Lindsey-t,
ahogy hatalmas szemmel bámul fel ránk. Lehajoltam hozzá, és az ölembe
kaptam. A szívem csordultig telt boldogsággal. Magamhoz öleltem
mindkettőjüket. Újra értelme volt a létezésemnek. Újra sziklának éreztem
magam. Elena, Lindsey és a születendő gyerekünk számára én voltam a
bástya, ami védelmet nyújt és erőt ad, ahogy az ő létezésük nekem.
Megtanultam az évek során, hogy a sors néha olyan kihívások elé állítja
az embert, melyekkel nem egyszerű szembenézni. A legnagyobb dicsőség
nem az, hogy soha nem vallunk kudarcot, hanem hogy minden bukás után
képesek vagyunk felemelkedni. Évek szálltak el az életemből, de
elhatároztam, hogy a hátralévő időt nagy becsben fogom tartani.
Megfogadtam, hogy megélek minden pillanatot.

Ha tetszett A hűség pokla, de még nem olvastad A sötétség fogságában

című regényemet, ajánlom figyelmedbe Andrew romantikus, de akciódús
történetét is, amely a Sunset fedélzetén játszódik a sötét alvilágban.
Kívánok hozzá nagyon jó szórakozást!
 {*}
Ez a legalacsonyabb rang a szervezeten belül. Funkciójukat tekintve ezek az
emberek jelentik a kapcsot a család és az utca között.
{†}
A boosterek összekötőként működnek a bűnözői klánok között. Általuk kevesebb
találkozóra van igény, és így nincs szükség a főnökök nyilvános megjelenésére.
{‡}
Andrew és Chris történetét a szerző A sötétség fogságában című történetében
olvashatod.
{§}
A hallgatás törvényének is nevezik, amely egyfajta becsületkódex a maffia körében.
Ennek a férfiasságeskünek a legfontosabb szabálya, hogy bűnügyi nyomozás során a tagok
soha nem beszélhetnek a szervezet ügyeiről a hatóságok vagy más kívülállók előtt.
Ugyanígy hallgatniuk kell az ellenségeikről is, még akkor is, ha hosszú börtönbüntetés
vagy halál fenyegeti őket.
{**}
vérbosszú
{††}
Reggie és Vicky Las Vegas-i kaszinóban játszódó történetét a szerző Ördögi
kísértés című regényében olvashatod el.