Csodálatosan csábító és sötét.

Nem mindenki tud a klubról, ami nem véletlen. A felső szint az elit
szórakozóhelye. Mindent érzéki félhomály fed, a lopott érintések és az
alkohol szüntelen áramlása pedig biztosítja, hogy a vendégek pontosan azt
kapják, amire vágynak. A buja zugok magas rangú ügyfeleket, bilincseket,
nyakörveket és titkokat rejtenek.
De az igazi izgalom egy szinttel lejjebb található, a csigalépcső alján.
Declan Cross, a bűnös vágyak világának királya, a főnök, az ördög maga. A
férfi, aki soha nem lép ki az árnyékból a fényre.
Sok-sok évvel ezelőtt még ismertem, de azóta minden megváltozott.
Most azonban ajánlatot tesz nekem. Olyat, ami a vágyaim legbenső
bugyrait érinti meg. Olyat, amire nem tudok nemet mondani, ami mindent
megváltoztat.
 A fordítás az alábbi mű alapján készült:
Willow Winters: Tease Me Once (Shame on You #1), 2018

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Miattad bízom (Julia és Mason 1.), 2021
Miattad remélek (Julia és Mason 2.), 2021
Érted küzdök (Kat és Evan 1.), 2021
Érted élek (Kat és Evan 2.), 2021
Könyörtelen (A bűn szívében 1.), 2022
Szívtelen (A bűn szívében 2.), 2022
Féktelen (A bűn szívében 3.), 2022
Végtelen (A bűn szívében 4.), 2022

Fordította: VARGA CSABA

Copyright © 2021. Tease Me Once by W. Winters.

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.

Hungarian translation © Varga Csaba, 2023

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Bárdi Erzsébet
Korrektúra: Dobos Attila
Tördelés: Kaposvári Zsolt

ISBN 978-963-5707-76-8

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu • www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar • instagram.com/alomgyarkiado
Nyomda: Prime Rate Kft.
 Figyelem! E történet a képzelet szüleménye.
A benne lévő nevek, alakok, helyek és események
kivétel nélkül a szerző képzeletének termékei.
Bárminemű hasonlóság valós személyekkel vagy
eseményekkel kizárólag a véletlen műve.
A regényben szereplő alakok valamennyien
tizennyolc évesek vagy annál idősebbek.
„Ha nem gyógyítod meg a sebeidet, azokat fogod
összevérezni, akik nem tehetnek a sérüléseidről.”
(ISMERETLEN)
 PROLÓGUS

Declan

– Azt mondtam, hogy állj négykézlábra! – A parancsomat

másodszorra egész halkan suttogom el a félhomályban. A sötét fából
készült pad megreccsen a lány alatt, amikor remegő végtagokkal
óvatosan megmozdul.
Még nem tért magához az utolsó orgazmusától, ám nekem ennyi
nem elég. Ebben a pillanatban egyszerűen képtelenség lenne oly sok
gyönyört adnom, amitől elengedné a szépséges kis fejében kavargó
gondolatokat.
Legalábbis ezt mondta nekem; ezzel szolgált rá erre a büntetésre.
– Sarokba szorítottál, Braelynn. Mégis mit gondoltál, mi fog
történni? – kérdezem, s a széles bőrszíjat átveszem a jobb kezemből a
balba. A lámpa fényében valósággal ragyog a lány meztelen bőre. A
tenyerem rásimul a hasára, lejjebb tolom, ám Braelynn nagyon
gyenge.
Az aggodalommal teli, álmatlan éjszakák és a rettegés, hogy
mindez véget ér egyszer, tönkretette azt a nőt, aki Braelynn valaha
volt.
A kíváncsi teremtés, aki egyszer a tűzzel akart játszani, már nem
a régi sóvárgással néz vissza rám. Összetört és megperzselődött.
Mindez ráadásul az én hibám.
A háta emelkedik és süllyed minden mély lélegzetvételekor. A
hasa hozzásimul a pádhoz, erősen markolja a deszkát. Dacosan
ellenkezik? Vagy talán olyan mélyre süllyedt, hogy már nem számít,
mit is mondok…? Lehet, hogy feladta a küzdelmet?
 Úgy érzem, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára
imádkoztam. Ha isten valaha is figyelt rám, ha csak kicsit is törődött
velem, most meghallja a fohászom: akkor ez a lány nincs összezúzva
annyira, hogy többé már semmit se jelentsek neki.
– Térdelj ide, kiscicám! – Meghallva lágyan kiejtett szavaimat,
rám pillant az őzikeszeme. Könnyek buggyannak ki belőle. A
bőrszíjjal végigsimítom formás fenekét, majd a kezem továbbhalad
felfelé, mire a lány megremeg és becsukja hosszú pillájú szemét.
Basszus! Felgyorsul a pulzusom és nyelek egy hatalmasat, mert
Braelynn annyira gyönyörű.
Nem a fájdalom miatt sír, hanem azért, mert nem tud
elmenekülni. Olyasmit látott, amit nem lett volna szabad, és az
iszonyat még sosem volt annyira nyilvánvaló, mint ma éjszaka.
Csak lassan mozdul meg, és amikor már azt hiszem,
engedelmeskedni fog, hagyja, hogy irányítsam, elenged mindent, és
átadva magát a tőlem kapható gyönyörnek, elfeledkezik a kegyetlen
valóságról, meggörnyed a háta és az arcát a padra simuló két alkarja
közé rejti.
A bőrszíj pontosan akkor csattan a padlón, amikor a lányból
előtör a zokogás. A fájdalom uralja úgy, ahogy azt inkább nekem
kellene. Nem áll ellen a sírásnak és miközben eltakarja az arcát,
fuldoklón bocsánatért esedez.
Basszus! Ne már! Braelynn!
A kurva életbe!
Egyik karommal a dereka alá nyúlok, a másikkal átölelem
kivörösödött fenekét. Felemelem és a meztelen mellkasomhoz
szorítom, mert arra van szükségem, hogy összeérjen a bőrünk és
érezzem a teste forróságát. A talpam csendben rásimul a parkettára,
miközben egy csókot nyomok a lány hajára, és odaviszem az antik
baldachinos ágyhoz. Ő választotta ki ezt a bútordarabot. Hasonlóan
minden máshoz ebben a szobában, ez is érte van itt. Az ő kedvéért.
 A matrac halkan tiltakozik, amikor egy gyengéd mozdulattal
ráfektetem a lányt. Gondosan ügyelek, hogy a feneke ne nyomódjon
nagyon bele a lepedőbe. Még ez a kis érintés is elég ahhoz, hogy
összerezzenjen, persze csak egészen kicsit. Nyilvánvaló, hogy az
előttem fekvő nő kétségbeesetten vágyik arra, hogy mindennek
legyen vége. Legyen vége, mert akkor semmivé foszlik az, ami
történt.
Az én világomban azonban nem így mennek a dolgok. Önző
módon ide, magamhoz rángattam le Braelynnt.
Felemeli mindkét kezét, átöleli a nyakam és odabújik hozzám.
Közben jól tudom, hogy most, amikor jobban ránehezedik az ágyra,
még erősebben belehasít a fájdalom.
Kénytelen vagyok újra arra figyelmeztetni magam, hogy nem a
fizikai szenvedés bánt el így vele. Hanem a közeledő jövő
fenyegetése.
Puha keble hozzányomódik a mellkasomhoz, az apró alak
összegömbölyödik, mintha minden erejével megpróbálná jobban
befészkelnie magát az ölelésembe. Minden tőlem telhetőt megteszek
azért, hogy megnyugtassam.
Csendben babusgatom, a haját puszilgatom és óvatosan a hátát
simogatom. Magamhoz ölelem, mert erre van szüksége. Ahogy
hozzám simul, a teste kissé ellazul, ám továbbra is vadul magához
ölel.
– Meg foglak védeni. – Az ígéretemet belesuttogom a fülébe,
amitől megdermed. Életemben nem fáztam ennyire, mint most,
amikor a kisgidám felnéz rám. Tehetetlen vagyok és magányos. Úgy
érzem, hogy kudarcot vallottam mint férfi, amikor ez a szépség úgy
kételkedik bennem, mint most.
Nem hiszi el, hogy meg tudnám védeni. Alig kapok levegőt,
amikor rádöbbenek erre.
– A családodról van szó – suttogja. A tekintete mindent elárul:
azt hiszi, ha a fivéreim a halálát akarják, akkor őket választom, de
téved!
Borzongás fut végig a hátamon, elkapom a tekintetem a
szeméről, és dühvel tölt el, hogy e látványtól engem is elfog a
bizonytalanság. Ebben a kibaszott szobában most egyedül a
ventilátor mozog. A szárnyai körbe-körbeforognak, miközben
minden mást elnyel a sötétség és elmosódottá válik. Sohasem áll
meg.
Soha semminek nem lesz vége.
A testem megdermed, kirobbanni készül a haragom és
tombolnak bennem az érzelmek. Összeszorítom a fogam és nyersen
a lányra förmedek:
– Állj négykézlábra!
Döbbenet villan át sötétbarna szemén, lassan megmozdul és
éjfekete, kócos tincsei beborítják a vállát. Egyetlen porcikája sem ér
hozzám, miközben elhelyezkedik. A két térde vállszélességnyire van
egymástól. A háta tökéletes ívben feszül meg, így a lehető
legmélyebben belé tudok hatolni. Amikor lemászok az ágyról, olyan
hangosan reccsen meg, mint ahogy a vágy hörgése előtör belőlem.
Megragadom a két bokáját és odahúzom az ágy szélére. A váratlan
mozdulat miatt Braelynn halkan megnyekken. Ösztönösen szeretne
megkapaszkodni az ágyban, de aztán inkább engedelmeskedik.
Szilárdan megvetem a lábam a padlón. A lány feneke a legjobb
magasságban van. Az ujjaimat végighúzom a redői között. Még nem
áll készen rám, ezért türelmes vagyok.
Miközben az ujjammal a csiklóját izgatom, rádöbbenek, hogy
nekem is időre van szükségem.
A lány torkából halk nyöszörgés formájában tör elő a gyönyör.
Kissé lejjebb hajtja a fejét. Bal tenyerem rásimul a csípőjére és finom
figyelmeztetésként egy helyben tartja.
Ez a nagy helyzet.
Ő az enyém.
Azt csinálhatok vele, ami csak jólesik.
 A véremben lángoló, mohó birtoklási vágy felizzik, ahogy
előrehajolok, megmarkolom Braelynn fenekét, és közben érzem,
hogy összeszorulnak a hüvelyizmai. A fájdalom és a gyönyör
együttesen megadja neki azt, amire ahhoz van szüksége, hogy
behódoljon. Az ujjam végigsiklik a hátán, aztán bal kézzel
megragadom a nyakszirtjét, míg a jobbommal kissé kitágítom
benedvesedő punciját.
– Így már sokkal jobb, édes, drága tündérem.
Kissé hátrább húzódik, én azonban gyorsan jelzem, hogy ez
helytelen. Megragadom a tarkóján a haját és kissé meghúzom. Ettől
egyből felveszi a megfelelő testtartást. Iszonyatosan gyönyörű így,
gyöngén, kiszolgáltatva a vágyaimnak. Engem vár. Megbízik
bennem.
Imádom, amikor ilyen.
De nem. A szívem nagyot dobban. Súlyosan, izgatottan.
Szeretem ezt a nőt. Nem fogom megengedni, hogy elvegyék tőlem.
A farkam végét hozzáigazítom a hüvelyéhez. Közben odahajolok
a nyakához, aprót beleharapok, és boldogan látom, hogy ettől
libabőrös lesz. Pontosan tudom, hol kell belesuttogni a fülébe ahhoz,
hogy megremegjen:
– Hajlandó lennék ölni érted. Bárkit megölök a kedvedért.
Ez nem csupán egy súlytalan ígéret. Gyilkolni fogok érte.
Mindent megteszek, amit tennem kell a kedvéért.
Csupán a másodperc törtrésze telik el, mire felfogja, hogy mire is
utaltam. A testbeszéde visszatükrözi a felismerést. Ez az a pillanat,
amikor mélyen, tövig belenyomom a farkam. Vadul teszem
magamévá. Lángra lobbanok, szenvedve boldog hörgésétől,
miközben világosan a tudtára adom, hogy hol a helye.
 1. FEJEZET

Declan

Mindenki tudja, jó oka van a kegyetlenségünknek.

– Ha nem fizet… – mondja Carter bátyám, és megkopogtatja a
keményfa íróasztalt. Nyugodt a ritmusa, pont olyan, ahogy Jase
bólogat. Elfogadja a ki nem mondott megállapodást. – Legyen
nagyon látványos a leszámolás.
Carter jelentőségteljesen kihangsúlyozza a nagyon szót.
– Nagyon – ismétli meg Jase halvány mosollyal. Mintha
viccesnek találná, hogy úgy ölünk meg valakit, hogy a kivégzése
bekerüljön a kora esti hírműsorokba. Görcsbe rándul a gyomrom, és
közben forróság táncol a nyakszirtemen, ám ennek dacára is
bólintok. Csak az fog történni, ami olyankor szokott, amikor valaki
átvert minket. Példát statuálunk a vétkezővel. Mostanában erre elég
sokszor sor került.
Az erőviszonyok megváltozását elkerülhetetlenül újabb
kihívások kísérik. Először csak óvatosan próbálgatják a bevett
határvonalat. Naivság lenne azt hinni, hogy az ellenségeink nem
keresik folyamatosan a repedéseket, és nem piszkálják a világosan
meghúzott határvonalakat. Ha csak a legkisebb kihágásokat is
megtorlás nélkül hagyjuk, akkor egyből tudni fogják, hogy
nyugodtan továbbmehetnek.
– Ha csupán egyetlen órát is késik – mondja Carter, és a
hüvelykujjával mutatja, mi történjen.
– Egyetértek – bólint Jase.
 A tekintetem frissen borotvált, szögletes arcáról átsiklik a Carter
szeme alatti táskákra. A legidősebb bátyámnak nemrég született meg
az első gyereke, az unokaöcsém. Érkezése árulások sorához vezetett.
Az anyánk annak idején azt mondogatta, hogy „sírba visz engem
ez a család”. Nem igazán emlékszem az arcára. Kölyök voltam még,
amikor meghalt, és otthagyott minket, ötünket. Ennek dacára is jól
hallom most a fejemben a szavait. Gúnyos a hangja, miközben az
égre emeli a tekintetét és újra beleveti magát a koszos edények meg a
szennyes ruhák soha véget nem érő áradatába.
Mára csak négyen maradtunk, és a legcsekélyebb kétségem sem
lehet afelől, az édesanyánkat elkeserítené, hogy milyen emberek
lettünk.
Lehet, hogy engem is sírba visz a család. Ám rajtuk kívül nincs
semmim, és bármikor feláldoznám az életem a kedvükért.
Az irodám hátsó ablakán túl egy villám éles fénye ragyog fel. A
villámcsapást követően ragyogó fényárba borul a fényűző helyiség.
Egy pillanatra még a sötét keményfa parketta is tündököl. Jól látszik
felcsiszolt, makulátlan felszíne. Idebent katonás rend uralkodik.
Minden férfiasan barna vagy szürke.
A dekorációt néhány fekete-fehér fénykép jelenti. Addison,
Daniel bátyám felesége pár évvel ezelőtt készítette őket. Egy-kettőn
elhunyt fivérem, Tyler látszik. A tőlem bal kézre lévő, mennyezetig
érő polcra olyan képeket tettem, melyek a családunkat még az előtt
örökítették meg, hogy azzá váltunk volna, akik ma vagyunk. A
legtöbb fényképen olyan modern nagyvárosok látszanak, ahová a
sógornőm az utazásai során eljutott. Addison segített berendezni az
irodámat.
Nélküle nem lennének itt az olyan fényűző apróságok, mint a
csillogó italoskocsi és a metszett üvegből készült fogantyúk a
fiókokon. Nyoma sem volna a szobámat kellemesebbé tevő női
érintésnek, a vajsima, borostyánsárga bőrrel fedett fotelokra simuló
takaróknak.
 – Ha Aaron nem fizet, egyértelművé tesszük, hogy ennek mik a
következményei.
– Látványos kivégzésre van szükség – jelenti ki Jase határozottan,
és ezzel visszatereli a beszélgetést az eredeti medrébe. Sötét
szemével engem keres. Ösztönösen odabiccentek. A fivéreim jól
tudják, bárhogy is döntenek, segíteni fogok a végrehajtásban. Én
vagyok a legfiatalabb, és úgy érzem, hogy a testvéreim adósa.
Nem mintha bármikor bármit is a szememre hánytak volna.
Nyilvánvaló számomra, mennyire szerencsés vagyok, figyelembe
véve, hogy a fivéreim min mentek keresztül az édesanyánk halála
után. Elviselték apánk kegyetlenségét, a könyörtelen mindennapokat
és az egymást követő tragédiákat.
– A Romano sikátorban, az 5. sugárútnál – véglegesíti a helyszínt
Carter.
– Még mindig megszerezheti azt a pénzt – veti fel Jase, bár
közben halványan elvigyorodik. A körmét piszkálja.
– Ötvenezer dollárt? Csak akkor, ha ellopja valaki mástól –
vágom rá, bár jól tudom, hogy ezt sem lehet teljesen kizárni. Ha
viszont így történne, akkor valaki más ölné meg az adóst. – Ennek
amúgy sokkal jobban örülnék.
Egyszerre röhögnek fel.
– Akkor döntöttünk – mondja Jase, ám közben azért ránéz
Carterre, és így ellenőrzi, hogy nem maradt-e más
megbeszélnivalónk. Mindjárt itt az éjfél, de az én éjszakám éppen
csak, hogy elkezdődött, még a testvéreim hazasietnek és ágyba
bújnak a feleségeik mellé. Azok az asszonyok szívből szeretik őket.
Lassan kifújva a levegőt, Carter bólint. Nincs más üzleti ügy,
amit meg kéne beszélnünk.
– Átadod Ariának az üdvözletem? – kérdezem lazán Cartertől.
Carter pontosan úgy mosolyodik el, mint Jase. Legidősebb
fivérem feláll, és a kezét szürke öltöny nadrágjának zsebébe
csúsztatja.
 – Jobb lenne, ha te is hazajönnél – feleli. – Hiányzol Ariának.
Jase még rátesz egy lapáttal.
– Több időt kellene otthon töltened. Kezdjük azt hinni, hogy
jobban szereted ezt a helyet, mint az otthonodat.
Rosszkedvűen felhorkanok, bár az arcomon megjelenik egy ferde
mosoly.
– Itt nyugalom van, és mind tudjuk, hogy nagyon sok dolog vár
elintézésre.
A fivéreim a szerető párjukhoz és a gyermekeikhez térnek haza.
Én meg itt maradok és eltakarítom a roncsokat. Szemmel tartom a
képernyőket, melyek olyasmit is látnak, amit nem lenne szabad.
Odafigyelek a területünkön élőkre. Az emberek késő éjjel kilesnek az
ablakukon, nekünk pedig figyelmeztetnünk kell őket, hogy az ő
oldalukon állunk.
A maffia csakis a közösség miatt maradhat életben.
A gazemberek és a gyilkosok kizárólag azért ússzák meg a
disznóságaikat, mert sokan szemet hunynak fölöttük és mások
támogatják őket.
Megdörzsölöm a szemem, és ezt mondom:
– Egész embert igényel ez a kibaszott meló.
– Szükséged van segítségre? – kérdezi Jase őszinte érdeklődéssel
a hangjában.
– Nincs. Csupán át kell gondolnom mindazt, amit az előbb
megbeszéltünk. Utána majd hazamegyek.
Ismét görcsbe rándul a gyomrom, miközben Jase és Carter
egyszerre elkomorodik. Figyelmeztető szavaimat meghallva düh
lángol a szemükben.
Egy besúgó van közöttünk, aki értesüléseket szivárogtat ki a
szövetségi nyomozóknak!
– Szólj, ha bármire szükséged lenne! – mormogja Carter, és
felveszi fekete zakóját. A rászabott öltözék méregdrágának tűnik.
Ennek valószínűleg az az oka, hogy valóban sokba került. Mind a két
bátyám elegánsan öltözködik és gondosan megborotválkozva jelenik
meg a nyilvánosság előtt. Remekül képviselik a családunkat.
Daniel többnyire a családunk otthonában marad, én meg itt
töltöm az időm java részét. A Klubban. Ez az én éjszakai lokálom.
Bármire is lenne szükségem, itt megtalálom.
Például a pincében a betoncellákat és az emeleten az alkoholt.
Azután kezdek el inni, hogy befejeztem a napi teendőket, például
lerendeztem a késve fizetőket.
– Van még valami vagy valaki, amiről tudnom kéne? – kérdezem.
Carter már háttal áll nekem, a keze a kilincsen. Gyorsan visszafordul
felém, akárcsak Jase. Összeszűkül a szemük, ahogy gondolkoznak.
Annyira hasonlítanak egymásra! Magasak, félelmetesek. A
jókedvük fertőző, de ha haragszanak, félelmetes még a mosolyuk is.
Jól tudom, mások hogyan reagálnak rájuk. Én inkább Daniel
bátyámra hasonlítok. Csendes vagyok és visszahúzódó.
Ha valaki mégis találkozik velem, az azt kívánja, bár ne lenne
így. Ez amúgy nagyon is megfelel nekem.
Carter a fejét rázza, aztán Jase-re pillant, mielőtt megkérdezné:
– Van bármi is, amiről megfeledkeztem?
A fotelem tiltakozva megreccsen, amikor a súlypontomat
áthelyezve Jase-re összpontosítok. Hátradőlök és keresztbe teszem a
lábam.
– Ha bárki más is késlekedne a pénzzel, ugyanezt tesszük vele.
– Ez nyilvánvaló – biccentek. Jól tudom, véres hétvége vár rám. –
Ahogy azt a tekintélyünk megköveteli.
– Nincsen másunk, csak a tekintélyünk – figyelmeztet Carter.
– Meg a fivéreink – teszi hozzá Jase.
Carter bólint, és az arcán látom, mennyire kialvatlan.
Azt beszéli az utca, hogy mi sosem várunk és senki sem kap
tőlünk egy második esélyt.
Gyilkosoknak és tolvajoknak tartanak minket. Gengsztereknek és
semmirekellőnek. Na jó, ez az utóbbi két elnevezés még
kölyökkorunkban ragadt ránk. Szegények voltunk, magányosak, és
még egyet sem követtünk el a későbbi pokoli bűneink közül.
Azt hiszem, az Úristen annak idején megbocsátott volna nekünk.
Akkor régen még szinte semmit sem tudtunk erről a világról. Most
viszont? Mi vagyunk a földi pokol urai.
– Megmondom Ariának, hogy a hétvégére hazajössz. – Carter
kijelentése inkább kérdésnek tűnik, miközben kinyitja az ajtót. Mind
a két bátyám megvárja, hogy bólintsak.
Ez volt a köszönésem. A tekintetem a szoba sarkában álló
whiskey-s üveg felé villant. Ahhoz, hogy kibírjam ezt az éjszakát,
szükségem lesz egy-két pohár tömény italra.

***

Az angolszász országokban jól ismerik ezt a közmondást: „A vér

sűrűbb a víznél”, vagyis a vér nem válik vízzé.
Az eredeti népi bölcsesség az idők folyamán új értelmet kapott,
és ma már azt jelenti, hogy a család mindennél fontosabb.
Mindenkinél! Azért, mert a rokonainkat a vér köteléke fűzi hozzánk.
Csakhogy e közmondás eredetileg ennek az ellentétét jelentette.
Arról szólt, hogy a harcosok csatában kiontott vére erősebb
köteléket jelent a közös szülőanya méhének magzatvizénél. E
felismeréssel a csatatéren küzdő katonák közösségét akarták
erősebbé tenni. Azok ugyanis, akikkel vállvetve harcolsz, mindenki
másnál közelebb állnak hozzád.
A fivéreim mellett állva több vért ontottam az elmúlt tíz évben,
mint amennyit valaha is elképzelhetőnek tartottam volna. Nem
létezik semmi ezen a világon, amivel éket lehetne közénk verni. A mi
esetünkben ugyanazt jelenti a vér és a víz. Öltünk már embert a
testvéreink érdekében, csakis ezért maradtunk életben, és ennek a
vérontásnak soha nem lesz vége.
 Mert nem is lehet. Ha mégis ez történne, annak az lesz az oka,
hogy három méter mélyen fekszünk a földben, és már csak a sírkő
emlékszik ránk.
Háromujjnyi borostyánszínű italt töltök a pohárba és kiiszom. Ez
az éjszaka csak egy a közeli jövőben rám váró hasonló napnyugták
közül. E felismerés igazságát a zsigereimben érzem.
 2. FEJEZET

Braelynn

Az élet könyörtelen. Persze lehetne ellenkezni és azt mondani,

akadnak azért szép napok is. Néhányan elszántan azt állítják, hogy
több kellemes pillanatot élhetünk át, mint rosszat, ám én most nem
erről beszélek. Az élet azért kegyetlen, mert egyre csak jönnek a
napok.
Egyik pofon a másik után, ami leviszi az embert a földre. Nincs
időnk feltápászkodni és letörölni magunkról a sarat.
Az életet a legcsekélyebb mértékben sem érdekli a fájdalom, és
nem hajlandó szünetet tartani egy-egy ökölcsapása után. Levegőhöz
kellene jutnunk, ám a sors fütyül erre. Nem tart szünetet és nem
engedi, hogy összeszedjük magunkat.
Szóval az élet egy könyörtelen ribanc!
Mély lélegzetet veszek, tekintetem végigsiklik az új hálószobám
mennyezetén látható hajszálvékony repedésen. Összevonom a
szemöldököm és arra gondolok, lehet, hogy az a repedés már évek
óta ott van, és nem jelent semmilyen bajt. Persze előfordulhat, hogy
gond lesz belőle.
A szobán még nem érződik, hogy az enyém lenne. A
legcsekélyebb mértékben sem formáltam a magam képére.
Hiányoznak az élénk színek, bár a falakat világosfehérre
alapozták le. A tövükben egy méter magasságig barna dobozok
sorakoznak. Egyelőre csak az ágyneműmet vettem ki belőlük. Ez
utóbbi… Elég sok kivetnivalót hagy maga után.
 A gumis lepedő lejött a matracom egyik sarkáról.
Kényelmetlenül felgyűrődött a lábam alatt. Lábujjai megpiszkálom.
Miután tegnap késő éjjel végre sikerült elaludnom, valószínűleg
nyugtalanul forgolódtam és hánykolódtam.
Ez lehet a magyarázat arra, miért vagyok még mindig ennyire
fáradt. Erre persze számítanom kellett volna. Az órámra pillantok és
rádöbbenek, hogy az ébresztés még meg sem szólalt. Nincs
pocsékabb dolog annál, mint ilyen nyomorult módon felébredni,
még jóval napkelte előtt.
Arra gondolok, hogy esetleg megpróbálhatnék még egy kicsit
aludni, ám az agyam máris ráveti magát a teendőim hosszú listájára.
Eltekintve a kartondoboz hegyektől, a hálószobám teljesen csupasz.
Csak egy használtan vásárolt ágykeret meg az az éjjeliszekrényke áll
itt, amit édesanyámtól hoztam át. A saját matracomat és egy amúgy
nem is túl rossz ágynemű-garnitúrát használok. Egyedül a gumis
lepedő makrancoskodik. A ruháim a szennyestartó ládában vannak,
és nagyjából ennyi az összes holmim.
Rám borul az eltompultság, és fáradt szemem még jobban
elnehezül.
Kapd össze magad, Braelynn! Szedd össze magad! –figyelmeztetem
önmagam. Valójában nem ilyen vagyok. Csak azért tört rám ez a sok
kétely meg kimerültség, mert rengeteg megpróbáltatáson mentem
keresztül.
Ma másként lesz.
Ma egy új esély vár rám.
Kizárt dolog, hogy újra el tudjak aludni. Ha mégis sikerülne,
nem számíthatnék kellemes álmokra. Felsóhajtok, félig letolom
magamról a paplant és megtörlöm a szemem. Ha egyszer felébredt
az agyam, onnantól nincs visszaút. Innen már nem lehet
meghátrálni.
Nem számít, hogy mennyire kikészültem tegnap este.
 Mindezek után még jobban utálom a volt férjemet, Travist. Egy
örökkévalóságig tartott, míg az üzenete után el tudtam aludni. Már a
neve is elég ahhoz, hogy kihűljön a testem.
Istenem! Nem akarok erre a faszra gondolni.
Főleg nem ilyen emlékekkel kezdeni az új napot.
Egész éjjel nyomasztó gondolatok kavarogtak a fejemben. Nem
akarok újra velük foglalkozni; akkor már inkább a mennyezeten
látható repedésre összpontosítok.
Nem sikerül.
Ha Travis berúg, elkezd üzeneteket küldeni arról, hogy
mennyire sajnálja, ami történt. Mindig ezt csinálja. A viselkedésével
elpusztította a régi énemet. Görcsbe rándul a gyomrom és
érzéketlenné válok, ahogy az eszembe jut, milyen sokszor tett így.
Azt mondja, szeretne visszakapni. Ha csak egyetlen szóval is
válaszolnék neki, még több üzenetet küldene. Egyre nagyobb
nyomás nehezedne rám.
Hónapokkal ezelőtt a pszichológusom tanácsára úgy döntöttem,
nem válaszolok neki. Akkor szakítottam végleg Travisszel, és
hazaköltöztem az édesanyámhoz. Nem számít, mit ígérget ez a pasi.
Nem fogok megbocsátani neki!
Hosszú ideig járva a pszichológushoz, sikerült kizárnom
magamból. Cseppet sem jó dolog valakit így blokkolni. Kivágni az
életedből, és eldönteni, hogy soha többé nem beszélsz vele. Tobias
azonban azt mondta, így egészséges, így szükségszerű. A
pszichológusom javasolta, hogy szakítsam meg a volt férjemmel a
kapcsolatot. Nagy kő hullott le a szívemről, amikor így tettem.
Csakhogy tíz órával ezelőtt minden újrakezdődött.
Tegnap éjjel Travis új telefonszámról küldött üzenetet. Az
oldalamra fordulok, összegömbölyödöm a paplan alatt és
összeszorítom a szemem. Olyan erős bűntudat, félelem és szenvedés
tör rám, hogy azt kívánom, bárcsak halott lennék.
 Tudom, hogy elköltöztél. Csak beszélni szeretnék veled…

Pontosan tudom, hogy nem csak beszélni akar. A hozzá hasonló

pasik számára a beszélgetés csupán csak a kezdetet jelenti. Ha
odanyújtom neki a kisujjamat, az egész karom kell neki. Éppen ezért
nem kap tőlem semmit.
Hideg borzongás fut végig a hátamon, mert rádöbbenek arra,
Travis tudja, hogy elköltöztem. Vajon azt is, hogy egyedül vagyok?
Először ez a kérdés bukkant fel az elmémben. Eleget tud ahhoz,
hogy új telefonszámról küldje az üzenetét. Travistől… rettegek.
Még úgy is, hogy ezt nem szívesen ismerem be.
Persze megváltoztathatnám a számomat… Már megint.
Csakhogy ez azzal járna, hogy az egész délutánomat valamelyik
telefontársaság irodájában kellene töltenem egy vörös pólós pasival
beszélve, aki valószínűleg rávenne egy olyan új előfizetésre, amire
nincs is szükségem. Ráadásul Travis ezt az új számomat is
kiszimatolhatja, és akkor mire fel lenne az egész felhajtás?
Az a seggfej sosem áll le!
Makacsul ragaszkodik a maga igazához. Akár százszor is örökre
elköszönhetnék tőle, őt ez akkor sem érdekelné. Nyelek egy nagyot,
szinte fuldoklom, és teljesen kibújok a paplan alól, mert iszonyú
forróság tör rám.
Kénytelen leszek mindörökre letiltani azt az alakot.
Halálos rémület tör rám, amikor arra gondolok, hogy még
mindig szemmel tart. Emiatt nem tudok éjszakánként aludni. Travist
nem érdekli, hogy visszautasítottam. Már a szakításunk is éppen
elég nehezen ment. Úgy tűnt, nincsen hely, ahová mehetnék, és a
végén kénytelen voltam visszaköltözni édesanyámhoz, míg ki nem
tudtam venni egy lakást.
A kibaszott ébresztőóra csak most szólal meg. Megváltást jelent
az iszonyatos hangja. Megakadályozza, hogy elnyeljen a mélység.
Lecsapom az órát, és pontosan arra a tényre figyelmeztetem magam,
mint amire hetek óta minden nap.
Maradjunk derűlátóak.
Pontosan ezt kell tennem!
Nem számít, hogy szakítottam a férjemmel, hogy
visszaköltöztem az anyámhoz, hogy csak egy egészen kis házat
tudok albérletben kivenni, mert semmire sem megyek, ha csak
sajnálom magam és szenvedek.
Tovább kell lépnem!
Az eredményeim között ott szerepel, hogy van új albérletem.
Sikerült elég pénzt összeszednem ahhoz, hogy kifizessem a kauciót
és az első hónapi lakbért. Itt vagyok, talpon maradtam. Lehet, hogy
kissé üres a lakás, de akkor is az enyém!
Még pár percig ágyban maradok, érzelmeket és emlékeket
idézek fel. Egy párna van a két lábam között, miközben tompa
tekintettel bámulom a falat. Csak akkor gurulok dühbe, amikor
lábujjai ismét megérintem a gumis lepedőt.
Komolyan kikészülök miatta!
Ha majd sikerül rendbe hozni az életemet, veszek egy olyan
ágynemű-garnitúrát, aminek a lepedője pont akkora, mint a
matracom, így nem jön le róla a kibaszott éjszaka kellős közepén!
Ilyen egy jó és egyszerű célkitűzés.
Lelki szememmel már látom is, ahogy végigsétálok egy Target
áruház polcai között és alaposan megnézem a szépen sorba
rendezett, különféle pasztellszínű ágyneműket. Tudom, egy lepedő
nem nagy dolog, csakhogy az apróságok is fontosak. Bár huszonöt
éves vagyok, még sohasem laktam egyedül. Kollégista voltam, aztán
közös albérletben éltem és… Ott volt Travis.
A napok folyamatosan pörögnek, az élettől pokolian fájdalmas
pofonokat kapunk, de legalább új ágyneműre azért még telik.
Halkan felnevetek, kinyitom a szemem és felpattanok az ágyról.
Töltőre rakott mobiltelefonom a kisszekrényen fekszik. Habozás
nélkül kézbe veszem.
Két üzenetem érkezett.
Nagyot dobban a szívem, mert attól tartok, az egyik Travistől
jött. Talán egy fenyegetés. Nem ez lenne az első alkalom. Feloldom a
képernyőt és minden bátorságomat összeszedve a mobilra pillantok.
Az egyik üzenet Scarlet barátnőmtől, a másik meg az édesanyámtól
érkezett.
Bárcsak ne fogna el ilyen iszonyú megkönnyebbülés emiatt!
Scarlet kora hajnalban üzent. Amúgy jó fej csaj, de kora reggel
futni szokott, és nem bírja felfogni, hogy nem mindenki kel fel
hajnali hatkor edzeni. Hálás vagyok neki, mert ő szerezte az új
munkámat. A mai naptól kezdve felszolgálónő vagyok. Ez sokkal
jobb meló, mint Travis gyógyszertárában, a pénztárban ülni.
Igazából nagyságrendekkel jobb, mert az a seggfej soha a büdös
életben nem merne bejönni a Klubba.

Scarlet: Figyelj csak, nehogy elkéss! Viselj őrülten dögös cuccot! Úgy
több borravalót kaphatsz és esetleg még össze is jöhetsz valakivel. ;)

Válaszul egy puszit dobáló emojit és egy olyan arcocskát küldök,

akinek két kis szív van a szeme helyén. Utána megnyitom az
édesanyámtól kapott üzenetet is.

Anyu: Sok sikert a mai napon! Te amo, Braelynn <3

Braelynn: Te amo, mama <3

A válaszomat azonnal elküldöm az édesanyámnak, bár az

üzenetét elolvasva lekonyult a szám széle. Könyörgött, hogy ne
költözzek el tőle. Nagyon szeret, és igyekezne egyszerre a legjobb
barátnőmként és tyúkanyóként viselkedni, de én nem maradhatok
otthon.
A saját lábamra kell állnom.
 Édesanyám, ha tudna, örökre ott tartana maga mellett. Főleg
Travis után. Az apám megértene, ha még itt lenne. Levegőre van
szükségem. Függetlenségre. Nagyon szeretem az anyámat, de meg
kell tanulnom önállóan élni.
Kicsit csúsztattam, amikor beszámoltam neki a leendő
munkahelyemről. Elmondtam, hogy pincér leszek, ám azt nem
említettem, hogy hol.
Sok pletyka és szóbeszéd kering a Klubról.
Csakhogy az a bár felszolgálónőt keresett, és Scarlet szólt, hogy
be tudna vinni oda. Azt mondta, jól fizetnek, nekem pedig őrülten
nagy szükségem volt arra, hogy ismét talpra állhassak. Rezegni kezd
a telefonom, és amikor a képernyőre pillantok, látom édesanyám
válaszát, az ég felé bökő hüvelykujj biztató emojiját.
Annyira jó, hogy anya gondol rám! Szinte érzem, hogy
körülöttem átjárja a levegőt a jó szerencse, majdnem úgy, mint
amikor még vele éltem. Édesanyám igazi hős számomra. Mindig is
az marad!
Bebotorkálok a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak, és közben
átgondolom magamban a mostanában begyakorolt lelkesítő
mondókámat:
Új élet!
Új lakás!
Új munkahely!
Két kézzel megtámaszkodom a mosdókagyló szélén és ránézek a
tükörképemre.
– A mai nap jelenti az új életem első napját.
Fájdalmas az újrakezdés, ám ez a kellemetlen érzés a növekedés
velejárója. Bármi is történik ma velem, azt képes leszek kezelni.
Pontosan ezt fogom tenni. Mindaz, ami a múltban történt velem,
elég erőssé tett ahhoz, hogy megálljam a helyem.
Erősen megszorítom a gránitlapot.
 Ami idebent van, az mind az enyém. Ez itt az én samponom, az
én zuhanyzóm és az én forró vizem. A saját pénzemből fizettem
értük. Senki más nem dönthet helyettem és nem zsarolhat meg a
dolgaim kiválasztásával. Kellemetlenül megborzongok, rosszullét
környékez, mert eszembe jut, hogy Travis pontosan ezt tette.
Ráharapok az alsó ajkamra és elönt a szégyen. Túl sokáig tartott,
míg felismertem a lényeget. Travis azt mondta: azt csinálhat velem,
amit csak akar, mivel az ő pénzéből élek.
De ez a múlt. Ma más a helyzet.
Simán kiderülhet, hogy tök jó szakma egy elegáns koktélbárban
pincérkedni. Scarlet szerint ez így van. Ha képes leszek arra, hogy
ugyanúgy kihasználjam az új munkahelyem előnyeit, mint a
barátnőm, akkor egy csomó pénzt fogok keresni és minden
korábbinál szabadabb lehetek.
Veszek magamnak egy új ágynemű-garnitúrát!
A lepedő nem fog lecsúszni a matrac sarkáról. Talán még egy
aranyos lámpára is telik. Belemosolygok a vízbe, miközben az
arcomat dörzsölöm. Álmodozom egy kicsit a ránc nélküli lepedőről
és egy nyugodt, vergődés nélküli éjszakákról.
Ez a cél vezérel.
Béke és szabadság.
Tudod mit? Megkaphatom mind a kettőt. Most már semmi sem
állíthat meg!
A fürdőszoba ugyanolyan csupasz, mint a hálószobám, de
megvan itt minden ahhoz, hogy rendbe hozzam a frizurám. Van saját
hajszárítóm, hajsütővasam és hajspray-m. Meg persze a rengeteg
gyakorlatom. A megszokottnál jóval hosszabb időt töltök a tükör
előtt. Eszem ágában sincs azzal kellemetlenséget okozni Scarletnek,
hogy elkések, ám ugyanakkor új emberként akarok színre lépni.
Hatalmas adag alapozóval a szemem alatt.
Amikor már tökéletes a frizurám, a tükörben elgyakorolom az
udvarias mosolygást.
 Fülig beléd fognak zúgni – ígérte Scarlet. Szörnyű, hogy ettől
milyen jókedv fogott el! Kapásból igent mondtam az új munkahely
lehetőségére, amikor felmerült, hogy idegenek esetleg szeretni
fognak.
Elhessegetem magamtól ezeket a gondolatokat. Lekapcsolom a
hajsütővasat. Csakis pozitív gondolatok! Nem fogok a volt férjemre
gondolni, de a rám váró új kihívásokra és arra sem, hogy az új
munkahelyemen esetleg kudarcot vallhatok.
De nem ám!
Sikerrel járok!
Nem menekülhetek vissza az anyukám házába minden
alkalommal, amikor döcögőssé válik az életem.
El kell készítenem a saját biztonsági hálómat, és ennek az első
lépését az új meló jelenti. Teljesen természetes, hogy kicsit ideges
vagyok. Meglehetősen nagy a tét. Az élet nem áll meg a kedvemért,
így aztán meg kell lovagolnom az áramlatot. Nap nap után. Nincs
más dolgom, mint hogy életben maradjak.
Kikerülöm a szennyesládát és odasietek a ruhásszekrényhez.
Csupán egyetlen ruha lóg benne. Scarlet segített kiválasztani. A
szobában halmozódó dobozok látványa elkeserítő.
Tudom, tudom.
Ki kéne pakolnom.
A tennivalóim listájának legelején ott van, hogy a helyükre kell
tennem a ruháimat, és az albérletemet igazi otthonná kell
varázsolnom, mert így most csak egy átmeneti szálláshely. Ez itt az
én otthonom. Az új otthonom, az új életem és minden rendben lesz
velem.
Végigsimítom a ruha szatén anyagát, és szemembe ötlik
mélyvörös színe. Nagyon sötét a vörös árnyalata. Borzongás fut
végig a karomon, ahogy hozzám simul a szövet. Egyenruhaként
fogom viselni ma este.
 Úgy érzem, mintha nem is önmagam lennék. Körbefordulok a
tükör előtt, és hagyom, hogy a szatén beburkolja a testem.
Gyönyörűen kiemeli sötét tincseimet, és megborzongok a
büszkeségtől, amiért sikerült így átalakulnom.
Szexi vagyok, titokzatos és magabiztos.
Senki nem fogja tudni, hogy legbelül mennyire félek. Senki
bizony. Azért, mert az arcomon a ruhához nagyon is illő mosoly
ragyog. Ekkor jut eszembe a rúzsom. Scarlet vett rá arra, hogy
megvegyem. Azt mondta, a piros egy magabiztos szín. Az
öltözőasztalkám kopott tetején ott fekszik a Sephorában vásárolt
apró, csíkos zacskó. Pár papír zsebkendő lóg ki belőle, és a
belsejében ott fészkel az új rúzsom.
Visszamegyek a fürdőszobai tükör elé és kipirosítom az ajkam. A
rúzs színe tökéletesen illik a ruhámhoz. Az ajkam színe pont olyan,
mint a munkaruhám. Tökéletesen összhangban van a kettő. Nem
könnyű kiválasztani az egymáshoz tökéletesen illő színeket, de
elmondhatom, megérte negyvenöt percet tölteni az illatszerboltban
azzal, hogy sorbán kipróbáltam a különféle árnyalatokat.
A tükörbe bámulva úgy érzem, hogy egy idegen néz vissza rám.
Egy olyan gyönyörű ismeretlen, akiből bármi lehet, amit csak akar.
A telefonom rezegni kezd a hálószobában az ágyam melletti
kisasztalon. Visszasietek kideríteni, hogy kitől jött az üzenet.

Scarlet: Na mi a nagy helyzet? Csak érdeklődöm…

Braelynn: Menetre készen állok! Nemsokára indulok!

Nem tudok ellenállni a rám törő érzelmeknek. Jólesik, hogy

valaki úgy aggódik miattam, ahogy azt Scarlet teszi.
Végtelen hálát érzek.
Mi ketten már évek óta ismerjük egymást, de csak mostanában
mélyült el ennyire a barátságunk. Amióta elkezdett összeomlani a
kapcsolatom Travisszel, azóta Scarlet mindig ott állt mellettem,
amikor szükségem volt rá.

Braelynn: Hamarosan ott leszek.

Még egyszer odaállok a tükör elé. A lehető legjobban

felkészültem az első munkanapomra. A vörös ruhám tökéletes. Pont
olyan, mint a rúzsom. Mindenekelőtt ez utóbbi tölt el bátorsággal.
Úgy teszek, mintha nem félnék. Úgy teszek, mintha a korábban
velem történt sok szörnyűség gyorsan mögöttem maradna a
visszapillantó tükörben.
Egészen addig küzdök, míg az életemben több lesz a boldogság a
fájdalomnál!
Pislogva elhessegetem magamtól a kételyeket. Megpróbálok
vicces dolgokra összpontosítani: egészen addig fogok küzdeni, míg
sikerül egy új ágynemű-garnitúrát szerezni.
A szememet forgatva felnevetek, majd erre az apró célkitűzésre
összpontosítok, hogy képes legyek elindulni. Nagyszerű érzés lesz
kipróbálni az új ágyneműt és aggódás nélkül végigaludni az
éjszakát.
Olyan leszek, mint a tükörben látható nő, ha mindez valóra
válik!
Eltűnik az a Braelynn, aki hazafelé, az anyja házához tartó úton
végig bőgött. Nem leszek többé olyan lány sem, aki elmenekül a
nappal elől és hagyja, hogy a szeretője úgy bánjon vele, mint egy
kutyával.
Nyoma sem lesz annak a Braelynn-nek, aki a szörnyű
szorongásai miatt képtelen éjszaka aludni.
 3. FEJEZET

Declan

Az irodám ajtaja tompa puffanással becsukódik, én pedig szokás

szerint kulcsra zárom magam után. A kulcsok megcsörrennek,
ahogy lenyomom a kilincset.
Csakhogy, amikor megfordulok, eszembe jut, hogy az
íróasztalon hagytam a nyakkendőmet. Megtorpanok és végignézek
magamon: szürke nadrág, az elegáns ónixfekete cipőm színével
tökéletesen megegyező bőröv és borvörös ing. A felfelé vezető
csigalépcső irányából leszűrődő zaj jelzi, hogy a Klubban máris sok a
vendég.
Bassza meg!
Zsebre vágom a kulcsaimat és végigsimítom az államat. Vékony
borosta borítja, ám én pont így szeretem. Nem érdekel, hogy az
éjszakai klubokba látogató pasik milyen faszméregető versenyeket
tartanak. Bárki is lépjen át e létesítmény küszöbén, az a zárt ajtókon
túl nagynak és hatalmasnak érezheti magát. Az exkluzív éttermi
részekben patakokban folyik az alkohol. A színpadi show-ban
fellépő nők pedig…
Másfajta kikapcsolódást is kínálnak.
A legfontosabb mégiscsak az, hogy ezen a helyen könnyen
születnek üzleti megállapodások. Fent lehet tárgyalni. A sikert
kézfogás jelzi, és az asztal alatt pénz cserél gazdát. Minden lépés
során ügyelnek a diszkrécióra.
Mi pedig így első kézből értesülünk a nagyváros és a világ
minden tájának valamennyi igazán fontos üzleti tranzakciójáról.
Marcus távozása óta magunkra vállaltuk azt, hogy kommunikációs
lehetőséget biztosítsunk a szakmánkban tevékenykedőknek. A
cipőm halkan csattog a vaslépcsőn, aminek a tetejéről visszafordulok
az irodám felé.
Mindenki jól tudja, hogy az USA keleti partvidékének a
legfontosabb döntései odafent születnek. Azzal is tisztában vannak,
hogy az alagsorba viszont azok kerülnek le, akik nem tartották be az
ígéretüket.
Akadnak itt diszkrét szobácskák is, melyek kiválóan alkalmasak
a legkülönfélébb erkölcstelenségekre. Ha a rendőrség razziát tartana
nálunk – régebben többször is próbálkoztak ilyesmivel –, a férfiakat
a csendes helyiségekbe elkísérő hölgyek közül sokan vannak, akik
hajlandóak jegyzőkönyvbe mondani, hogy ők a diszkrét
helyiségekben csupán a partnerük meghitt közelségét kívánták
élvezni.
Idelent csak két olyan szoba található, melynek a középen
tátongó lefolyócsatorna kivételével, csupasz betonból van a padlója.
Miközben betaszítom a földszinti rész ajtaját, elvigyorodom,
mert eszembe jut, hogy a legutóbb milyen képet vágott a rendőr,
amikor elmeséltem neki, milyen fajta „vízi sportoknak” hódolnak
odalent az igényes vendégek. Ebben a klubban mindaddig nem
törünk pálcát senki perverziója fölött, míg az illető rendet csinál
maga után. A zsaruk időről időre nem túl lelkesen megkísérlik
bezáratni a létesítményünket. A hatóságok csupán annyit tudnak,
hogy egy zárt körű klubot üzemeltetek a pincében, mégpedig
diszkrét kikapcsolódást nyújtó szobákkal. Minden beleegyezéses
alapon történik, és a könyvelésünk hibátlan. A pénzügyeink
tökéletes összhangban állnak a főkönyv adataival.
Ezzel egyidejűleg könnyű a pénzmozgás. Gyorsan gazdát cserél
az az összeg, amire egy adott üzlethez szükség van. Nem véletlenül
tartja a közmondás, hogy az ördög a részletekben rejlik.
 A vendégeink nagy része a társadalom krémjéből kerül ki.
Vannak ugyan rémhírek azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik nálunk,
ám semmire sincs bizonyíték. A legperverzebb dolog, amit eddig
bizonyítani tudtak, az nem volt más, mint hogy egyes politikusok a
szeretőik társaságában jöttek el hozzánk. Senkivel sem teszünk
kivételt, mindenfajta kicsapongás engedélyezett mindaddig, amíg a
kedves vendég a kabátzsebében, a ruhatárban hagyja a mobilját és
fizet a szolgáltatásokért.
A Klubot én hoztam létre. Ezzel szolgálom a családomat, és
csakis ily módon lehettem képes arra, hogy továbbra is a csúcson
maradjak, miközben a fivéreim a háttérbe húzódtak.
Számos szempontból nézve kezdetét vette az életük új szakasza.
Gyermekeik születtek és olyan életmódot folytatnak, amelyet még
saját magammal kapcsolatban is kizárt dolognak tartottam volna, az
ő esetükben meg teljességgel lehetetlennek. Egyre többet vállalok
magamra a vállukra nehezedő terhekből és mindabból, amivel a mi
tevékenységünk jár. Még Seth, a legjobb barátom sem áll ki
manapság úgy mellettem, mint annak idején. Már majdnem kétéves
a gyermeke.
A keresztfiam.
Kibaszottul megteszek minden tőlem telhetőt azért, hogy
segítsem a családomat. Ennek egy részét jelenti félelmetes hírnevünk
megőrzése.
Álomba ringató a zene. A lassú ütemű összeállítás pontosan
olyan meghitt hatású, mint a félhomály és az asztalokon égő
gyertyák. A viasz fehérsége élesen elüt az abroszok fekete színétől.
Az ajtóhoz képest tőlem jobbra van a jelenleg még üres színpad.
Előtte a gondosan szektorokra osztott, összehajtható székek
sorakoznak. A bárpult hátul húzódik. Ugyancsak jobbra nyílik az
idevezető folyosó ajtaja is. Az egész visszafogott és diszkrét, pedig
az asztalok máris tele vannak mit sem sejtő vendégekkel.
 – Kellemes ez a délután, Mr. Cross – üdvözöl Scarlet, és
odabiccent, miközben elsiet mellettem. Negédesen elmosolyodik, de
közben nem néz a szemembe. A bal kezében egy üres
borospoharakkal és egymásra rakott tányérokkal teli tálcán
egyensúlyoz.
Körülnézek a teremben.
Tucatnyi asztalnál ülnek vendégek, míg egy másik tucatnyi még
üres. Pár helyen elegáns öltönyös férfiak koccintanak, míg másutt a
méregdrága luxusruhájukra és kézitáskájukra büszke nők
csoportosulnak. A legtöbb asztalnál elsősorban párocskák ülnek.
Bulizni akarnak ma éjjel, és valószínűleg azért a mi létesítményünket
választották, mert a fülükbe jutott néhány szóbeszéd azzal
kapcsolatban, hogy mik történnek itt a zárt ajtók mögött.
A vendégeket kiszolgáló Scarlet és Angela is rövid, sötétvörös
ruhát visel. A pincéreink három szín, a fekete, a fehér és a vörös egy
meghatározott árnyalata közül választhatnak. Ez egy íratlan törvény,
sehol sincsen pontosan rögzítve. Az egyes színeknek azonban
megvan a maguk sajátos jelentésük.
Fehér ruhát azok a felszolgálónők hordanak, akik csupán baráti
flörtölésre hajlanak. Egyértelmű, hol a határ. Egy lágy érintés, egy
telt idom megmarkolása még belefér. Az incselkedésen túl azonban
senki sem mehet.
A fekete egyértelművé teszi, hogy a felszolgáló – legyen szó akár
férfiról, akár nőről – érinthetetlen, hozzáérni tilos.
Mia, a pultos éppen a tömény italok palackjait tisztogatja. Ő az
első pillanattól kezdve feketét viselt. A karcsú és magas nő mély
nyakkivágása nem rejti el a keblét. Hollófekete haját szigorú
kontyban fogták össze hátul. A feketén kívül soha nem visel más
színt, még a sminkje részeként sem.
Egyszer egy vendég úgy gondolta, hogy a különböző színeknek
nincsen jelentőségük. Gyorsan rádöbbent arra, mekkorát tévedett, és
megértette, hogy ha Mia nemet mond, akkor azt el kell fogadni.
 A függönnyel eltakart, bejárat mellett álló biztonsági őr azon az
estén közreműködött abban, hogy az értetlen úriember szeme köré is
kerüljön egy fekete duzzanat.
Balra nézve észreveszem, hogy Jeffrey és Nicholas ma este is
szolgálatban van. Fekete öltöny és udvarias mosoly álcázza az
izomkötegeiket.
– Jó reggelt, uram! – köszönt Angela, amikor odamegyek a
bárpulthoz. Felragyog egy mosoly az ajkán.
A tekintetem végigsiklik a ruháján.
– Már jócskán benne járunk a délutánban, Angela! – mondom
játékosan, kijavítva az előbbi tévedését.
Piros ruhájának mély kivágása a köldökéig tart. A három
engedélyezett szín közül ez a legnépszerűbb. A vörös arról
tájékoztatja a vendégeket, hogy a viselője bármire kapható.
Bár nem szoktam lefektetni az alkalmazottaimat, kénytelen
vagyok beismerni, hogy gyengébb pillanataimban nemegyszer
éreztem csábítást. Angela amúgy pontosan tudja, hogy engem
hidegen hagy. Persze én is tisztában vagyok azzal, hogy bár
mindenkivel szívesen kacérkodik, Miát mégis jobban kedveli az
összes olyan pasinál, akivel flörtölni szokott.
Semmi közöm ahhoz, hogy mire terjed ki kettejük kapcsolata.
– Akkor legyen kellemes a délutánja! – feleli Angela. Jól látom,
hogy Mia alaposan megnézi magának Angela fenekét, amikor a
pincérnő arrébb sétál.
– Kávét, Mr. Cross? – kérdezi Mia.
– Igen, kérek!
A pultos azóta nekem dolgozik, hogy két évvel ezelőtt
megnyitottuk a Klubot. Ugyanez igaz az alkalmazottaink jelentős
részére is.
Persze mindenki helyettesíthető és a beindulásunk óta jó páran
már nincsenek velünk. A nők száma viszont változatlan. A
létesítményünkkel kapcsolatban rengeteg szóbeszéd kering és
nekem mind közül az a kedvencem, hogy ezt a bárt a nők irányítják.
Állítólag az itteni csajok a kisujjuk köré csavarják a pasikat. Ők
alakítják ki a szabályokat, miközben élvezhetik az én meg a fivéreim
védelmét.
Ezen állítás igazát többször is bebizonyítottuk. Minden pletyka
közül ezt kedvelem a legjobban.
A tekintetem ebben a pillanatban egy új pincérnő testre tapadó
és az idomait gyönyörűen kihangsúlyozó vörös ruháján tapad meg.
A lány megfordul.
– Ön is a megszokottat kéri? – kérdezi a vendégtől, ám én éppen
csak hogy felfogom a szavait. A háttérzene semmivé halványul,
miközben a hosszú, sötétbarna hajtincsek előreomolva eltakarják
napbarnította vállát. Játékosan megérinti karcsú nyakát. Lelassul
velem az idő és rám zúdulnak az emlékek.
Braelynn!
– Az meg ki a csoda? – kérdezem, pedig pontosan tudom, hogy ő
az. Telt ajkának ugyanolyan színe van, mint mélyvörös
szaténruhájának. Évekkel ezelőtt ismertem meg, ami mintha egy
másik életben történt volna. Persze úgy tűnik, hogy azóta mind a
ketten felnőttünk. Meglódul a pulzusom, miközben alaposan
szemügyre veszem a lányt. Körülöttem egy pillanatra megdermed a
világ, és hirtelen újra ott látom magam előtt a legelső találkozásunk
jelenetét.
Az apja tősgyökeres ír fickó. Az anyja egy tűzről pattant mexikói
teremtés. Braelynn mind a kettőjüktől örökölte heves vérmérsékletét,
a szépségét. Bár… sem az apjának, sem az anyjának nincsen olyan
sötét szeme és zabolátlan, göndör haja, mint neki. Ebben a
pillanatban a tekintete és a hajzata is visszafogottnak, szelídnek
tűnik, miközben én némán azért esdeklek, hogy pillantson rám.
Bár a vér hangosan dübörög a fülemben, mégis hallom, ahogy
elneveti magát, mert a vendég – egy hölgy – valami vicceset
mondott. Halk és nőies a nevetése, és nagyon illik hozzá. Pontosan
olyan, amilyenre emlékeztem.
Braelynn.
– Scarlet barátnője – feleli Mia, amikor Angela, kezében egy
italrendeléssel, újra elindul az irányunkba.
– Az új lány érdekli? – kérdezi Angela, és a tekintetével követi a
pillantásomat.
– Mi a neve? – tudakolom. Váratlanul halk és ingerült hangom
miatt mind a két nő igencsak meglepődik.
– Braelynn – feleli Mia.
Nagyon nem tetszik, hogy Angela olyan kíváncsian bámul rám.
Minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy befogjam a
szám. Hiszen én ismerem ezt a lányt!
Amikor meghalt az anyám, egyedül Braelynn nyilvánította ki a
részvétét. Csak halkan suttogva szólt oda és a keze csupán egy
pillanatra ért hozzám. Aztán már el is tűnt, és az életem mindörökre
megváltozott.
– Braelynn – mondom ki hangosan a nevét, és közben majdnem
félrenyelek. Ő meg észre sem veszi, hogy figyelem.
A kávésbögre alatti csészealj halkan koccan, amikor Mia
óvatosan leteszi a fehér márvány bárpultra.
– Szólj neki, hogy jöjjön be az irodámba! – utasítom Angelát, aki
tágra nyílt szemmel mered rá. Nem csinál titkot a
meglepődöttségéből. Egy magányos, szőke hajtincs hullik a szeme
elé, gyorsan félresöpri az arcából, amire kiül a csalódottság. – Talán
akarsz mondani valamit? – kérdezem lassan, és a tekintetemmel
majdnem keresztüldöföm. Még jobban elkerekedik a szeme, és Mia
közben habozva hátrébb lép.
Angela holtsápadt lesz, és ahogy megrázza a fejét, lágyan táncra
perdülnek göndör, szőke fürtjei.
– Csak azért, mert úgy tűnt, hogy mondani akarsz valamit –
teszem hozzá halálos fenyegetéssel a hangomban. A lányoknak
semmi közük a magánéletemhez.
– Dehogyis, Mr. Cross – vágja rá elfúló hangon. Levegőt sem mer
venni.
– Jól van. Küldd be az irodámba, ha van egy szabad perce! – Az
utasításom után felkapom a bögrét és otthagyom őket. Egyetlen
pillantásra sem méltatom sem őket, sem Braelynnt.
 4. FEJEZET

Braelynn

Ez a rúzs a hasznomra válik. Mégiscsak megérte azt a húsz dollárt!

A férfiak tekintete megállapodik a számon és a nők is
megdicsérnek. Összességében úgy érzem, hogy egészen jól
megállóm a helyem az első műszakomon a Klubban.
Ez a hely egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltem.
Scarlet azt mondta, olyan ez az intézmény, mint egy drága, de
régimódi kocsma. Mintha megállt volna idebent az idő.
A helyzet egészen más.
A bár korszerű, méregdrága, mintha magára az ördögre bízták
volna a kialakítását. Van itt egy apró konyha is, ám a felszolgált étel
simán megállná a helyét a magazinokban és a tévéműsorokban
látott, ínyenc éttermekben is.
Nagyságrendekkel elegánsabb minden, mint én.
Persze azért kihúzom magam, amikor Scarlet rám szól,
viselkedjek úgy, mintha itt lenne a helyem. Éppen azt teszem. Úgy
érzem, valóban tartozhatnék ide. Ez furcsa és semmi értelme sincsen,
hiszen egy hozzám hasonló kis senkinek még csak álmodoznia sem
lenne szabad ilyen fényűzésről.
– Csak így tovább! – biztat Scarlet, és rám kacsint, amikor
elmegyünk egymás mellett. Egy pohár martini van a kezében, az
enyémben meg egy számla.
Beletelik néhány pillanatba, míg eszembe jut a jelszó és az,
hogyan működik a rendszer. Lassú vagyok, ám ez csak az első
munkanapom és a csapos csaj, Mia szívesen segít.
 Mindez túl jó ahhoz, hogy igaz legyen.
Persze a többiek valamennyien azt állítják, hogy később sokkal
nagyobb lesz a forgalom. Több vendég, nagyobb hangzavar, és
akkor majd minden felgyorsul. Szóval, nagyjából négy órám maradt
arra, hogy hozzászokjak. Egy savanyú pillantást vetek a magas
sarkúmra. A lábujjaim összenyomorodnak a cipőm orrában.
Mihelyst lélegzetvételnyi szünethez jutok, átveszek egy lapos talpút.
Nem számít a borravaló!
Egészen addig nem is figyeltem fel arra, milyen rövid a ruhám,
míg előre nem hajoltam, hogy felvegyem valaki rendelését – akkor
megéreztem a két combom között a huzatot. Lehetséges, hogy ettől
elvörösödtem, és abban a pillanatban lejjebb húztam a szoknyarész
alját, ahogy arra lehetőségem nyílott, ám közben hatalmas pénzeket
kaptam borravalóként, pedig csak öt asztal jutott nekem.
Scarletnek igaza volt!
Nem kell hozzá sok idő, és eleget keresek ahhoz, hogy
megvehessem magamnak az új ágynemű-garnitúrát és lecseréljem a
bútort a hálószobában.
Odaviszem a számlát, a vendégek kifizetik, leültetem az újonnan
érkezőket és üdvözlöm őket. Minden tök lazán és kellemesen megy.
A többi csaj barátságos. Az elegáns öltönyükben az ajtó előtt álló
pasik… félelmetesek, míg rám nem néznek. Udvarias mosolyuk
dacára is nyilvánvaló, hogy képesek agresszívan viselkedni.
Még nem tudom az összes új munkatársam nevét, de az már
kiderült, hogy a pultost Miának hívják és a konyhában dolgozó
férfinak Benji a neve. A velünk egy műszakban itt lévő pincérnő
pedig Angela. Az ő külsejéről csak annyit mondok, pont ilyennek
képzelnék el egy hosszú, göndör, szőke hajú orgyilkost. Gyorsabb,
mint Scarlet és én együttvéve, és máris odaszólt nekem, hogyha nem
bírom az ütemet, akkor szívesen besegít az asztalaimnál.
Nyilvánvaló, hogy tapasztalt felszolgáló és a vendégek egy része is
ismeri.
 Talán emiatt hasonlít ez a hely egy régimódi csehóra. A
vendégek halkan mormogva beszélgetnek és a legtöbben tegeződnek
a többiekkel.
Talán…
Elbizonytalanodva megrázom a fejem. Nagyon furcsa ennek a
helynek az összhatása és képtelen lennék megmondani, pontosan
miért.
Két órával a műszakom kezdete után már kezdem magam
nagyobb biztonságban érezni. Négy óra elteltével kissé lelassulnak a
dolgok. Mia odaszól nekem, hogy ez az időszak jelenti a „vihar
szemét”, amikor éppen indulnék, hogy a sarokasztalnál ülő
férfiaknak kivigyem a következő körüket.
~ Állj készen arra, hogy mindjárt felpörögnek a dolgok.
Mélyen beszívom a levegőt, és azt bizonygatom magamnak,
hogy fog ez menni. Máris megy.
Előveszem a rúzsom, kihúzom vele a számat, és ekkor
észreveszem, hogy Scarlet kissé oldalra húzódva Angelával
beszélget. Összedugják a fejüket, és amikor felnéznek, Scarlet
odabiccent Angélának, majd hozzám siet. – Szia! – mondom. – Az az
érzésem, hogy egészen…
– Mr. Cross azt akarja, hogy menj be hozzá az irodájába – vág a
szavamba, mihelyt elég közel ért hozzám. Egy fekete tálcát szorít
oda a hasához.
A tüdőmből eltűnik a levegő.
Mr. Cross.
Úgy érzem, élettelenné válnak az ujjaim. Ismerem a Cross fiúkat.
Hallottam róluk. Scarlet azt is elmondta nekem, hogy ennek a
helynek ők a tulajdonosai. Mindenki ismeri a fivéreket, és az utcán
az a szólás járja, hogy ennek a városnak ők a gazdái.
– Mr. Cross? – lepődöm meg, és ha több erőm lenne, azt is
megtudakolnám, hogy pontosan melyikük. Felgyorsul a szívverésem
és megfagy a vérem.
 – Igen – Scarlet bólint egyet, és olyan ingerülten néz a szemembe,
mintha túl lassú lennék. – Azt akarja, hogy lemenj az irodájába.
De melyik fivér az?
Ez a kérdés elakad a számban, amitől majdnem megfulladok.
Scarlet várakozva áll előttem és cseppet sem tűnik idegesnek.
– Minden rendben? – kérdezem, mire ő felkacag.
– Biztosra veszem – feleli, ám ez cseppet sem hangzik
megnyugtatóan. Érzem, a szívem csak úgy kalapál, és ideges
borzongás fut végig a bőrömön.
Melyik Cross fivér az?
Mégsem erre kérdezek rá.
– Hol van az irodája?
Scarlet a közeli fekete, matt ajtóra mutat. A kijárat beleolvad a
falba. A kilincset helyettesítő ajtógombot üvegből csiszolták.
Ugyanolyan drága, mint ezen a helyen minden más.
Ez az ajtó őhozzá vezet. Megtorpanok előtte és mélyen beszívom
a levegőt. A Cross fivérek egyikéhez, aki nem feltétlenül ő. Amúgy
valószínűleg már fel sem ismerne. Régen sem nagyon ismert.
Hétszentség, hogy ma már nem is emlékszik rám.
– Menj ott ki, aztán le a csigalépcsőn. Odalent van néhány…
különleges rendeltetésű szoba.
Scarlet megvonja a vállát és elpirul. Iszonyúan meglepődöm,
látva tűzpiros arcát, de hálás is vagyok, hogy ezzel elterelte a
figyelmemet.
Mivel jól ismeri ezt a helyet, mindaz, ami odalent történik, még
az ő ízléséhez képest is eléggé megdöbbentő.
– Különleges rendeltetésű?
Meglepő lelkesedéssel hagyja el ez a kérdés a számat. Inkább így
fecsegek, mintsem arra a fiúra gondoljak, akit valamikor ismertem.
Scarlet kipirult arca azonban nyugtalansággal tölt el. Ez a nőszemély
valamit eltitkol előlem.
– Mégis miről van szó?
 Scarlet körülnéz és ellenőrzi, hogy senki sem hallgatózik.
Közelebb hajol hozzám és suttogva folytatja:
– Figyelj csak. Az itteni pasik egy része nagyon… jóképű.
Hajlandóak pénzt adni bizonyos dolgokért, tudod?
Elönti a forróság az arcom.
Édes istenem!
Alighanem én is olyan tűzvörös lettem, mint ő. Képzeletemben a
legkülönfélébb dolgok történnek a lenti szobákban. Amire Scarlet
utal, az erkölcstelennek és talán törvénybe ütközőnek is tűnik.
Megragadom a karját, közelebb húzom magamhoz és a fülébe
suttogom a kérdésem:
– Le szoktál feküdni velük?
– Nem mindenkivel. Vannak néhányan, akiket szívesen…
szórakoztatok, amit eléggé élvezek. – Körülnéz a klubban. Megnézi
magának a bort kortyolgatva kacagó nőket és a karosszékükben
hátradőlő, drága öltönyt viselő férfiakat. A pillantása a helyiség túlsó
végében állapodik meg egy párocskán. Azok csakis egymással
foglalkoznak. – Néha párok jönnek, mi meg levisszük őket oda…,
hogy élvezzék egymás társaságát. Előfordul, hogy igényt tartanak
még valakire, máskor viszont nem. A színpadi táncosnők is
beszállnak időnként a mókába.
Kihúzza magát.
– Mi senki fölött nem törünk pálcát. Ha idebent csinálni akarsz
valamit, azt megteheted.
Habozás nélkül rávágom a válaszom:
– Nem akarom!
Ez lenne itt az elvárás velem szemben?
– Én nem erre…
Scarlet megfogja és megszorítja a kezem.
– Nyugi. Nem arról van szó… Ez nem elvárás. Csupán olyasmi,
ami időnként megtörténik.
– Nem akarok…
 Megint a szavamba vág.
– Most ezt bizonygatod – mormogja, és nagyon halványan
elmosolyodik. – De aztán később, a rengeteg ital után azok a férfiak
úgy bámulnak rád, mintha még soha senkire nem vágytak volna
ilyen nagyon… Ez akár csábító is lehet.
Megvonja a vállát, majd újra megszólal:
– Ha mi akarunk valamit és ők is azt akarják… – Elhalkul a
hangja és a tekintete megállapodik egy szürke öltönyt viselő,
magányos férfin. Scarlet megnyalja az alsó ajkát és így folytatja: – Én
csak annyit mondok, hogy nyugtával dicsérd a napot.
Közben sokatmondóan a szemembe néz.
– Én sem ítélek el senkit se, de mi van akkor, ha továbbra sincs
kedvem hozzá? – kérdezem, miközben csak komoly erőfeszítés árán
tudom befejezni a mondatot. Kavarognak bennem a gondolatok és
alig tudok bármire is összpontosítani. Tudnom kell, hogy Scarlet
igazat mondott-e vagy sem. Ha ugyanis a munkahelyi kötelességem
része az, hogy a lenti szobákban lefeküdjek a pasikkal… vagy
párokkal… akkor egy másik melót kell keresnem magamnak.
Semmi kifogásom az ellen, hogy felszolgáljam az italokat,
felvegyem a rendeléseket, szívesen kacérkodok és élvezem a jó
hangulatot, ám ennél tovább nem akarok menni. Még akkor sem, ha
Scarlet úgy véli, hogy esetleg többre is vágyhatok.
Megnyugtatóan megfogja és megszorítja a karomat.
– Nem kell megtenned, ha nincsen kedved hozzá. Most viszont
le kell menned a főnök irodájába.
Basszus!
Minden korábbinál jobban elönt a forróság.
Nyelek egy nagyot.
– Mégis miért akarja, hogy lemenjek oda? – kérdezem. Miközben
majdnem megfulladok, egy halk hangocska ezt ismételgeti a
fejemben: De melyik Cross fiú az?
 – Odalent van az irodája, ez minden. Majd meglátod. Menj
egyenesen, ha leértél a lépcsőn. A piros ajtó az övé. – A tekintete az
ajkam felé villan, majd újra a szemembe néz. – Pont olyan a színe,
mint a rúzsodé.
– Arra számít, hogy lefekszem vele?
Ha az irodája ott van lent azok mellett a más célú szobák mellett,
akkor…
– Nem! – Scarlet a fejét rázza. – Nem. Mr. Cross… a gatyájában
tartja a farkát.
Amikor ezt a kijelentést teszi, összefonja a karját a mellén, és
ezzel még jobban kiemeli a keblét.
– Mit akar?
– Honnan tudjam?
Már nem olyan türelmes, mint az előbb. Kicsit arrébb megy és a
tálcáját leteszi a bárpultra. Szokása szerint alaposan körülnéz, és
meggyőződik arról, hogy minden a legnagyobb rendben van-e.
– Általában senkit sem szokott lehívatni magához, úgyhogy
veled talán azért akar beszélni, mert újonc vagy. Amíg lent leszel,
majd én figyelek az asztalaidra.
Laza válaszát meghallva biccentek és bizonytalanul beszívom a
levegőt. Megpróbálok bátornak látszani.
– Jól van.
Lelassul az idő, amikor kinyitom az ajtót. Becsukom magam
után, és úgy érzem, mintha tompa csend borulna a világra. A
némaságban csak a lefelé vezető lépcsőt látom magam előtt. Lassan
lépdelve elindulok a mélybe.
Erős vasból alakították ki a csigalépcsőt. Magas sarkú cipőbe
bújtatott lábam minden lépésnél megremeg. Odalent egy folyosó
következik. A falat drága burkolat fedi.
Nem olyan ez a szint, mint egy pince.
A fenti részeknél is kevésbé hasonlít egy drága, de régimódi
kocsmára. Mintha valakinek a magánlakosztálya lenne. Egy olyan
hely, ahová csak a jelszó ismerői juthatnak be. Hátborzongató
gondolat fut át rajtam. Ha az ördögnek ingatlanjai lennének
Amerika keleti partvidékén, egy-egy bűnös halála után ez a hely
nagyon is megfelelne a pokol korszerű kapujának.
A fali beugrókban világító lámpáknak ugyanolyan a stílusuk,
mint a csigalépcsőnek. A legkisebb részlet is hatalmas gazdagságról
árulkodik.
Nagyot nyelek és elindulok a folyosó vége felé található
sötétvörös ajtó felé. Fenyegetőnek tűnik a cipőm kopogása a csendes
folyosón. A visszhang mintha gúnyt űzne zakatoló szívemből.
Újra az jut az eszembe, vajon melyik fivérrel fogok találkozni.
Halványan arra gondolok, a viszontlátás cseppet sem fog azokra az
álmokra hasonlítani, melyek az évek során néha rám törtek.
Meglepődöm, amikor váratlanul ott találom magam az ajtó előtt.
Habozok, és az idegességtől begörcsöl a gyomrom. Minden
magabiztosságomat összeszedve bekopogok.
– Gyere be!
A hangja mély, a parancsa határozott és a testem
engedelmeskedik. Az üvegkilincs hideg a kezemben. Lenyomom, az
ajtó könnyedén kinyílik, és valamiért bűnös dolognak érzem, hogy
nem nyikorog.
Mialatt leértem a lépcsőn, kissé feljebb csúszott a ruhám alja.
Sietve lejjebb rángatom, amikor bemegyek. Szerencsére közben
eltakar az ajtó. Egy gyors pillantást vetek a lábamra, meggyőződöm
arról, hogy a ruha alja a megfelelő magasságban van-e, és amikor
felemelem a tekintetem, megpillantom az íróasztal mögött ülő férfit.
A szívem kihagy egy ütemet és elfelejt dobogni, amikor a
főnököm a szemembe néz.
De hiszen ismerem őt!
Végigfut a hideg a hátamon és egy pillanatra megáll az idő.
A legifjabb fiú az, Declan!
 Bármikor felismerném a szemét. Az álla ma már határozottabb,
mint régen, és halvány, délutáni borosta borítja.
Már nem az az éhező kamasz sötét karikákkal a szeme alatt, aki
valaha volt.
A ruhája drágábbnak tűnik az iroda berendezésénél is, pedig a
környezete…
A falakat sötét faburkolat borítja. Bekeretezett, városokat
ábrázoló képek ékesítik őket. A semleges színek összhatása az
íróasztal mögött ülő férfira irányítja a tekintetet. Felkel, és ekkor jól
látszik az elegáns öltönybe bújtatott, magas, izmos alak. Lassan
megkerüli az íróasztalt és nekitámaszkodik.
Elönt a forróság. Hiába ismertem annak idején, ez nem az az
ember, aki akkor volt. Ebből a férfiból hatalom és erő sugárzik.
Alaposan megnéz magának.
– Eléggé rövid ez a ruha.
– Declan…
– A legtöbben Mr. Crossnak szólítanak.
– Sajnálom. – Az ajkam túlérzékennyé, majd pedig szinte
érzéketlenné válik. Alig tudok beszélni és teljességgel képtelen
vagyok a számból előtörő szavakat irányítani. Nem túlzás azt
állítani, hogy Declan félelmetes hatást gyakorol rám.
– Ne sajnáld. – Valósággal levetkőztet a szemével. –Nyugodtan
szólíts így.
Azonnal elpirulok. Ugyanolyan vörös vagyok, mint a ruhám.
Miközben megpróbálok megnyugodni, arra emlékeztetem magam,
hogy csak a munkámat végzem.
Ez itt a munkahelyem.
Hangos ketyegés figyelmeztet arra, hogy az idő megy tovább.
Mozog az óramutató, és nekem is ezt kéne tennem.
– Hozzak egy italt?
– Nem.
 Önkéntelenül is összefűzöm magam előtt az ujjaimat, és
továbbra is mozdulatlanul állok az ajtó előtt. A folyosóról fény
szűrődik be.
Csak nehogy azt kérje, hogy zárjam be az ajtót!
Csupán ez jár a fejemben. Fogalmam sincs arról, mégis mit
tehetnék, ha be lennénk ide zárva.
Viszonylag sikerül nyugodt hangon megszólalnom:
– Akkor van bármi is, amit tehetek érted?
– Ebben biztos vagyok. – Valamit piszkál az ujjával az
íróasztalon. Azt hiszem, egy apró fémkocka az. A tekintetét viszont
azóta nem veszi le rólam, hogy beléptem a szobába. Bárhova is néz,
ott lángra lobban a bőröm. – Ma álltál munkába?
Krákogva bólintok.
– Bizonyára vannak kérdéseid.
– Csak ma kezdtem, ezért tényleg vannak, viszont gyorsan
tanulok.
Olyan nagy a csend körülöttünk, hogy biztosra veszem, jól hallja,
amikor nyelek egyet.
– Scarlet ajánlott be ide?
– Igen.
Bólint.
– Ő javasolta azt, hogy vöröset hordj, vagy magadtól választottad
ki ezt a színt?
Kezdek túlhevülni a közelsége miatt. Udvariatlanság lenne
valahová másfelé nézni, de ez a férfi annyira lenyűgöző, hogy jó
lenne becsukni a szemem. Már attól képes uralkodni fölöttem, ha
egyszerűen csak az irányába pillantok.
Még ennél is rosszabb, hogy az elmém megpróbálja
összehasonlítani az egykori fiút azzal a férfival, aki mára lett belőle.
Ez lehetetlen!
A kérdése ott lebeg a kettőnk között a levegőben. Nem csupán
ártatlan érdeklődésről van szó, ez biztos. Ha másra nem is, de erre
felfigyeltem.
– Scarlet azt mondta, a vörös, a fekete és a fehér közül
választhatok.
Nem akarok semmi olyat mondani, amivel esetleg bajt
hozhatnék Scarletre. Ő mondta nekem, hogy e három színt viselik itt,
én meg választottam. Mondjuk volt egy olyan megjegyzése, hogy
nekem a vörös áll a legjobban.
– Ezt Scarlet mondta?
– Igen.
Azt is az értésemre adta, minél rövidebb a ruha, annál jobb.
Talán nem voltam eléggé merész. Scarlet és Angela is rövidebb ruhát
visel annál, mint én. Persze az is előfordulhat, hogy újoncként a
többieknél hosszabb öltözékbe kellett volna bújnom.
– Rendben van a ruhám?
Declan mélyen a szemembe néz.
– A vörös azt jelenti, szeretnéd, hogy megbasszanak.
A döbbenettől kiüresedik megdermedő elmém. Ezt a szégyen
követi. Nem múlik a fülemben az erős zúgás. Fent a bárban
rengetegen láttak vörös ruhában, hiszen én szolgáltam ki őket.
Valamennyi pasi, aki odafent rám mosolygott, azt hitte,
felkínálkozom neki és szívesen lejövök ide vele.
– Tessék?
Declan elvigyorodik és leteszi a kockát.
– Le merném fogadni, hogy Scarlet ezt nem mondta el neked.
– De nem ám!
Tombol bennem a düh.
– És egyáltalán nem azért viselek pirosat…
Nyelek egy nagyot és rám tör a félelem.
– Én aztán nem…
Mielőtt kimagyarázhatnám magam, Declan a szavamba vág:
– Azt szeretném, hogy mostantól feketében járj. Soha többé ne
viselj vöröset! – Összeszűkülő szemmel néz rám. – Ezt a rúzst
viszont megtarthatod. Ha valakinek kérdései lennének, mondd meg
neki, ez a főnök óhaja. Értve vagyok?
Néma csendben bámulok rá. Úgy próbálom meg felfogni a
szavait, mintha gyógyszer után nyúlnék. Parancsot kaptam.
Határozott hangját meghallva elgyengül a lábam. Scarlet nem
mondott el minden fontos dolgot a Klubbal kapcsolatban. Talán
téved azzal kapcsolatban is, amit Declan akarhat tőlem.
Ha most azt kéri, hogy…
– Mondd azt, hogy „igen, uram” – szól rám.
– Igen, uram!
Úgy vonja össze a szemöldökét, mintha valamivel
felmérgesítettem volna. Erre az arckifejezésre nem emlékszem a
múltból. Abból az időből, amikor még ismertem.
Declan kedves volt és barátságos, jó fiú.
Most viszont minden porcikájából árad a keménység. Az élet
nem bánt vele kesztyűs kézzel. Keménnyé tette. A szeme
elkomorodik, ahogy megnézi magának a vörös ruhámat. Nem
tetszik neki.
– Senki sem nyúlhat hozzád! – figyelmeztet.
– Én…
Csörögni kezd a telefonja, és emiatt nem tudom befejezni a
kérdésem.
Declan egyetlen pillantást vet a képernyőre és a füléhez teszi a
mobilt.
– Igen? – kérdezi, és a tekintete továbbra is rám tapad. Kifújom a
levegőt. Ez itt a kiskapu, most leléphetek.
A bőröm még mindig bizsereg az óvatos bizonytalanságtól. Nem
lenne szabad kihallgatnom a telefonhívásait. Még akkor is beszél,
amikor megfordulok, hogy kimenjek és ne zavarjam.
– Braelynn.
Amikor meghallom, hogy kimondta a nevem, megremegek,
megállok és megkapaszkodom az ajtófélfában. Megfordulok a félig
nyitott ajtóban.
Declan hátradől az asztalán. Magabiztos, és egyértelműen a
helyzet ura.
– Örülök, hogy látlak.
A szívem ismét kihagy egy ütemet. Ezúttal már jobban fáj, mint
az előbb.
– Én is örülök, hogy találkoztunk, Declan.
Sietős szavaim után a lehető leggyorsabban távozom. Becsukom
az ajtót és következő pillanatban megroggyan a lábam. Nekidőlök a
sötétvörös ajtónak és zakatol a szívem. Levegő után kapkodok.
Declan Cross.

***

Ugyanabban a szobában voltam, mint ő, és ez egyáltalán nem úgy

alakult, ahogy arra számítottam.
Emlékezett rám.
Fogalmam sem volt arról, hogy így néz ki. Még most is úgy
érzem, hogy a szeme lyukat éget az ajtóba. Dacára ennek sem tudok
felegyenesedni.
Miközben igyekszem megnyugodni, az elmém megismétli
magában Declan minden utasítását.
Azt szeretném, hogy mostantól feketében járj.
Soha többé ne viselj vöröset.
Ha valakinek kérdései lennének, mondd meg neki, ez a főnök
óhaja.
Szükségem van még egy hosszú pillanatra ahhoz, hogy
kihúzhassam magam és újra lesimítsam a ruhám. Minden egyes
lépéssel távolabb kerülök az irodájától, ennek ellenére is úgy érzem,
mintha valami megszólítana, húzna, csábítana és megpróbálna
visszaédesgetni egy olyan helyre, ahová egészen egyszerűen
képtelenség lenne visszatérnem.
 5. FEJEZET

Declan

Egész éjjel az a sötétbarna szempár és a mélyvörös ajkak járnak a

fejemben. Bizsereg az ujjam, hogy megmarkoljam meztelen bőrét,
feljebb húzzam a szoknyáját és eljátszadozzam vele.
Megkeményedő, kétségbeesetten megkönnyebbülésre vágyó farkam
sajog, amikor arra gondolok, hogy nyomokat hagyhatnék a lány
fenekén. Elverhetném, megkorbácsolhatnám és durván, keményen a
magamévá tehetném.
Halkan felnyögök és dühbe gurulok amiatt, hogy képtelen
vagyok levenni a tekintetem a képernyőkről. Nem az ügymenetet,
hanem csakis őt bámulom a kamerákon át. Ha valamelyik faszi akár
csak egyetlen pillantást is vet a vörös szaténruhára, annak
legszívesebben elvágnám a kibaszott torkát.
Soha többé nem viselheti ezt a színt!
Az ajtóm kopogtatás nélkül kinyílik.
Nem kell felnéznem ahhoz, hogy tudjam, Jase az. Veszek egy
mély, megnyugtató lélegzetet, elszakítom a pillantásom Braelynn
idomairól, és azt remélem, hogy az álló farkam hajlandó lesz
elernyedni.
Szerencsére a bátyám szavai sokat segítenek ez ügyben.
– Megkaptuk a lehetséges szivárogtatók névsorát, és közöttük ott
van a csajod is.
Elönt a forróság a szavai hallatán, ám úgy tűnik, Jase nem figyelt
fel az érzelmeimre, még ha a félelem esetleg ki is ült volna az
arcomra.
 – Milyen csajom?
– Scarlet Miller – feleli Jase, miközben leül az asztalom túloldalán
az egyik támlás székbe. Előredől, összefűzi az ujjait és rákönyököl az
asztalra. – Nagy esély van arra, hogy ő a szivárogtató.
Forróság táncol végig a bőrömön, hiszen Scarlet ajánlotta be
Braelynnt; közeli, jó barátnője. Felgyorsul a pulzusom.
Habozás nélkül tiltakozni kezdek:
– Már több mint egy éve itt van.
Jase bólint, miközben hátradől a székében. Hüvelykujjával
kopogtatja meg a kartámlát.
– Te is tudod, hogy megy az ilyesmi. Kell egy kis idő, hogy
hibázzanak.
Bólintok, a bátyám szemébe nézek, de nem tetszik az, amit
mond.
– Gondolod, hogy egyedül van? – kérdezem.
A szemem azért könyörög, hogy forduljak vissza a kamerák felé,
vissza Braelynn irányába. Mintha csak a lányt látva igent vagy nemet
kaphatnék a tudatom legmélyén lángoló kérdésre.
A rendőrség titkos ügynöke lenne?
Azért küldték, hogy csapdába csaljon?
Isten, de az ördög is jól tudja, hogy Braelynn jelenti a gyenge
pontomat.
Jase megvonja széles vállát.
– Pontosan erre kellene összpontosítanod.
– Tekintsd elintézettnek az ügyet – felelem.
– Működik már a megfigyelőrendszer? – kérdezi.
– A Klubon kívül még nem. Kiépíttetem.
Kitisztul a fejem attól, hogy Scarlet Millerre összpontosítok.
Megfigyeljük, nyomkövetőket teszünk a kocsijára, lehallgatjuk a
telefonját és bepoloskázzuk a lakását. Mindent látni fogunk. – Nem
tart sokáig.
– Tudnunk kell, hogy mit derített ki rólunk.
 Rábólintok. Pontosan azt tesszük most is, mint korábban, amikor
el kellett bánnunk egy hatósági besúgóval. Az ilyesmi sosem ér jó
véget az ügynökök számára.
De hogy Scarlet lenne a tégla? Ismét kifejezésre juttatom a
kételyeimet. A szemem összeszűkül és oldalra hajtom a fejem.
– Nagyon úgy tűnik, hogy ő az. Ha mégsem, akkor valaki más
idebent. Megemlítették a könyvelést.
Feszültség fut végig a testemen. Egy gyilkosságot még
viszonylag könnyedén megúszhatunk, ám a pénzmosás jóval
nagyobb kockázattal jár.
Krákogva ezt mondom:
– Világos.
– Az eddigi tapasztalataink alapján meg fogják vizsgálni a
könyvelésünket.
A gondolataim már ismét Braelynn körül forognak, amikor ezt
mondom a bátyámnak:
– Ki fogjuk söpörni őket innen.
A bátyám tovább beszél, a hangja azonban fehér zajjá tompul,
miközben én a képernyőket bámulom, és azt látom, hogy Scarlet
Braelynn hátára teszi a kezét.
Fájdalom mar a mellkasomba, alig kapok levegőt, nehezemre
esik összpontosítanom és most már kizárólag az jár az eszemben,
hogy ez a lány talán azért bukkant fel, hogy tönkretegyen engem.
Hüvelykujjam rásimul az alsó ajkamra és képzeletben már fel is
teszem neki a kérdést: azért jöttél ide, hogy elpusztíts, Braelynn?
Nagyon is jól emlékeszem rá, arra a régi lányra. Csak hát idővel
mind megváltozunk, vagy nem?
– Le fogom rendezni ezt az ügyet – mondom Jase-nek, és nagy
nehezen leveszem a tekintetem a lányról. – Bárki legyen a besúgó,
már nem lesz itt sokáig.

***
Lassan telnek az órák. Jase továbbította nekem azt a jelentést, amiért
lefizetett egy rendőrt, amikor hírét vette, hogy a hatóságok
beépítettek közénk valakit. Kifizetődő dolog, ha a kezedből esznek a
magasabb rangú zsaruk.
Semmi mást nem kell tennünk, mint egy lépéssel mindig előttük
járni. Lehet, hogy van egy ügynökük, aki szemmel tart minket, mi
viszont többtucatnyi szempárral figyeltetjük őket.
A számítógépem képernyőjén látszó, fekete-fehér szöveg
gúnyosan vigyorog rám. Megkérdőjelezi mindazt, amit a Klub
megnyitása óta tettem. A jelentés szerint bizonyítékra van szükségük
ahhoz, hogy engedély kapjanak a házkutatásra. A szövetségi
hatóságok hat hónapnyi határidőt adtak. Ez azt jelenti, hogy addigra
már rég el kell intézni Scarletet és a lehetséges egyéb tanúkat, hogy
ne tehessek vallomást, mert akkor a hatósági akcióra szánt idő végén
minket már nem érhet baj.
Abban a legcsekélyebb mértékben sem kételkedem, hogy a
jelentés az egyik itteni pincérnő adatgyűjtésén alapul. Olyan
üzletkötésekről is részletesen értesültek, melyekre odafent az
exkluzív étteremben került sor. Az engedélyünk nélkül senki sem
tehet egyetlen lépést sem, és jól dokumentáltuk az üzletkötés közben
gazdát cserélő pénzt is.
Beletúrok a hajamba, hátradőlök a székemben és veszek egy
mély lélegzetet.
Egyelőre csak szóbeszéd az egész, nincsen bizonyíték!
Ha a hatóságoknak nincsen sziklaszilárd bizonyítékuk,
kénytelenek lesznek a tanúkra hagyatkozni. Emiatt kulcsfontosságú
a kérdés, hogy melyik emberünk a besúgó.
Braelynn is benne van? – motoszkál bennem. Nem hiszek a
véletlenekben, és az időzítése ellene szól. Scarlet minden egyes
alkalommal a közelben volt, amikor sor került a rendőrségi
jelentésben szereplő dokumentált ügyletekre. Braelynn pedig a
barátnője miatt gyanús.
 Mindez azonban nem magyarázat arra, hogy miért fordulok
vissza a képernyő felé. Szexi idomait bámulom, ahogy odahajol a
bárpult felé és elvesz egy koktélos szalvétát.
Mély hörgés tör elő a torkomból.
Későre jár az idő. A ma esti énekes már befejezte a műsorát, így a
színpadon már csak egy mikrofon árválkodik.
Pár perc és hajnali hármat mutatnak az órák. A legtöbb pincérnő
már távozott a mai éjszaka során kiválasztott partnerével. Scarlet egy
olyan faszi ölébe ül, akivel már többször is volt dolga.
Nem kérdezek rá a részletekre. Nem folyok bele abba, amit ezek
a nők művelnek. Egyedül az alkalmazottjaimra tartozik, hogy mivel
ütik el a szabadidejüket.
Persze ez jó hatással van a bár forgalmára is.
Sorba átkapcsolok a kamerákra, és megnézek minden egyes
vendéget és alkalmazottat.
Egy asztalnál három pasi ül, és az egyikük Braelynnt bámulja.
Elönt a forróság. Az a lány ugyanis már elmondta nekik, mi a főnöke
kívánsága.
A vendégek már fizettek a fogyasztásukért.
Dacára annak, hogy jókedvűen nevetgélnek, a két részegebb
faszi képtelen elrángatni onnan a harmadik társát. Azt, aki
odahozatta magához Braelynn-nel a szalvétát.
A szobámban maradhatnék, hogy tovább nézzem a kamerákat.
Az, hogy a lány ismét nemet mond a faszinak, mire ők balhézás
nélkül távoznak.
Vagy az, hogy a lány nemet mond nekik, de ők nem akarnak
elmenni, mire a biztonsági embereim kikísérik őket. A fiúk már
ugyanúgy szemmel tartják ezt az asztalt, mint én.
Igazából ez a két lehetőség jöhet szóba.
Ennek dacára is azon kapom magam, hogy dühös arckifejezéssel
felkelek a székemből, felrántom az ajtóm, és eszembe sem jut
becsukni magam után. Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohanok fel
és betaszítom a nagyterem ajtaját.
Nem vagyok önmagam ura.
Még csak gondolkodni sem bírok.
Egészen egyszerűen semmi okom sincs arra, hogy dühbe
guruljak. Fent csupán annyit látok, hogy Braelynn kedvesen
mosolyogva a legcsekélyebb ingerültség nélkül, udvariasan a fejét
csóválja, mire az a faszi lehajtja a fejét, az égre emeli a kezét és a
haverjai jókedvűen nevetnek. Mégis úgy érzem, lángol az épület.
Csakhogy az a lány már megmondta nekik, hogy ő az enyém.
Jól hallottam a kamerák mikrofonjaiból.
Szóval a faszi tudja. Basszus, hiszen Braelynn elmondta nekik!
Cseppet sem érdekel, hogy hittek-e neki vagy sem.
– Főnök!
A biztonsági emberem utánam szól. A társaival együtt
káromkodva gyorsan felzárkózik a hátam mögé.
A három vendég semmit sem sejt, miközben Braelynn kissé
hátrébb húzódik.
Ökölbe szorított kezem bütykein elfehéredik a bőr. Zabolátlan
forróság tombol bennem, amikor az öklöm telibe találja a zaklató
állát.
Mindenkit sikerül meglepnem. Braelynn felsikkant, hátrálva
nekimegy egy széknek, és majdnem elesik. A két vendég döbbenten
bámul rám. Megadón a magasba emelik a kezüket, miközben a
barátjuk mozdulatlanul fekszik a földön.
– A lány megmondta, hogy nem!
Alig tudom kinyögni ezeket a szavakat. Hangosan zihálok és
vörösbe borul körülöttem a világ.
 6. FEJEZET

Braelynn

Kivörösödött szemem ég a kimerültségtől, mégsem tudom rávenni

magam arra, hogy bemenjek a hálószobába. Nagyon késő van,
minden koromsötét és fojtogató a csend. Az elmém azonban
folyamatosan kattog. Egyfolytában az jár az eszemben, ami ma éjjel
történt a Klubban. Megremeg a térdem, ahogy felidézem magamban
az első napom… na jó, igazából csakis Declan Crossra gondolok.
Amikor csipog a mobilom, az jut az eszembe, ő az, és most
magyarázatot ad a történtekre. Még sosem voltam egy verekedés
ilyen közeli szemtanúja. Már ha egyáltalán verekedésnek lehet
nevezni. Annak a pasinak csipetnyi esélye sem volt.
Declan berontott, leütötte, és úgy sietett ki, mintha semmi sem
történt volna. Finoman szólva is teljesen kiakadtam, és ha a
biztonságiak nem kísértek volna ki onnan, valószínűleg még mindig
az asztal mellett állnék, kogy megpróbáljak rájönni arra, mi a fene
történt.
A telefonra nézek.
Nem Declan az.

Scarlet: Szia…

Összegömbölyödve fekszem az édesanyámtól elhozott, kötött

takaró alatt. Egy pillanatra arra gondolok, hogy nem válaszolok.
Ugyanakkor viszont valakivel beszélnem kéne.

Braelynn: Szia!
 Nem sokkal hajnali négy óra után értem haza, és teljesen
kivagyok.

Scarlet: Jól vagy?

Megpróbálom elhitetni magammal, hogy eltekintve az utolsó két

perctől, igazából semmi sem történt. Persze még ezt leszámítva is
igencsak félelmetes volt találkozni Declannal az irodájában.
Bizony ám.
Ő már nem az a fiú, akire emlékeztem.
Biztosra veszem, egyetlen Cross fivér sem maradt olyan, amilyen
régen volt, ám arra nem számítottam, hogy Declan ennyire
megváltozik. Nem sejtettem, hogy ilyen erőt sugárzó, szexi és…

Braelynn: Voltam már jobban is. Úgy érzem, sok ez nekem.

Kavarognak bennem a gondolatok. Úgy tűnik, az agyam túl

gyorsan működik ahhoz, hogy bármit is fel tudjak dolgozni. A
helyzet túl gyorsan elfajult ahhoz, hogy megállíthattam volna.
Ráadásul a felszolgálónők szexelnek a vendégekkel azokban az
alagsori szobákban. Ez nem csupán egy apró figyelmeztető jel,
hanem egy harsogva üvöltő riasztósziréna. Arra akar rávenni, hogy
meneküljek.

Braelynn: Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi is történhet.

A telefonomat bámulva azon csodálkozom, miért csak ennyire

futja az erőmből. Talán még nem tértem magamhoz az események
után.

Scarlet: Nem könnyű a helyzet, de akkor is megéri. Komolyan. Első

látásra talán durva egy kicsit, de azt hiszem, egy pillanat alatt
megtudhattad, hogy is mennek itt a dolgok.
 Döbbenten bámulom Scarlet válaszát. De hát az ilyesmi nem
normális! Megdörzsölöm a szemem, hátrahajtom a fejem és
megborzongok. Ami a bárban történt, az egyszerűen nem létezik
abban a világban, ahol én élek.
Verekedés.
Szex pénzért.
Declan Cross.
Arra gondolok, megmondom Scarletnek, hogy részemről ennyi.
Még be is pötyögöm a mobilomba. Köszönöm szépen, hogy
szerezted nekem ezt az állást, de képtelen vagyok visszamenni oda.
Utána viszont éppen kitörölném, amikor befut a csaj következő
üzenete.

Scarlet: Sajnálom, hogy nem beszéltem neked a vörös ruhákról. Ez a

szabály amúgy nincs kőbe vésve, és én nem akartalak az ilyesmivel
kiakasztani!

Azok után, ami ott történt, képtelen vagyok dühbe gurulni a

vörös ruha miatt. Cseppet sem számít!

Braelynn: Semmi baj, csak nagyon meglepődtem. Mondjuk jó lett

volna, ha figyelmeztetsz előre.

Scarlet: Tényleg nagyon sajnálom! Jól vagy? Nincs semmi gondod a

holnapi munkával?

Talán csak túlreagálom a dolgot a stressz és az adrenalin miatt.

Braelynn: Sok volt ez így nekem.

Arra számítottam, hogy komoly erőfeszítések árán kiismerhetem

az új munkahelyem. Nem álltam készen Declan Crossra. Nem
gondoltam volna, hogy verekedésbe keveredik miattam. Az meg
végképp meglepett, hogy milyen következményekkel jár, ha valaki
vörös ruhát visel.

Scarlet: A Klub nem könnyű pálya… de jól fizet. El is felejtettem

megkérdezni tőled, mennyi pénzt tudtál hazavinni.

A tekintetem megállapodik a mellettem lógó retikülömön.

Legalább ezerdollárnyi készpénz van benne. Még nem számoltam
meg, de jóval több annál, mint amire számítottam. Tisztában vagyok
azzal, hogy még a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna
ennyi pénzre.
A retikül oldalzsebe kitüremkedik a belegyömöszölt
bankjegyektől.

Braelynn: Igazad volt a pénzzel kapcsolatban.

Nem hiszem, hogy ebben a városban bárhol is több borravalót
kaphattam volna.

Scarlet: Látod? Megmondtam! Szóval akkor nincs harag? Megbocsátasz

nekem a vörös ruha miatt?
Legyünk mind a ketten gazdag ribancok!

Dacára annak, hogy halkan felnevetek, és most először érzek

némi megkönnyebbülést azóta, hogy eljöttem a bárból, továbbra sem
tudok megszabadulni Declan emlékétől. Furcsa, hogy mit érzek.
Amikor annak idején találkoztunk, megsajnáltam.
Jó lett volna tudni, hogy lett belőle ez a férfi.
Ha viszont őszinte akarnék lenni önmagammal, akkor
bevallanám, hogy meg is rémültem. Az irodájában, de az egész
létesítményben kavargó hatalom vette körbe, és akárhányszor rám
pillantott, egyértelművé tette, hogy én mennyire gyenge vagyok.

Braelynn: Jól vagyok. Declan elég ijesztő.

 Scarlet: Bántott téged?

A kérdését elolvasva összerezzenek és meg is rémülök.

Csakhogy eszembe jut, hogyan ütötte meg azt a férfit. Lehet, hogy
Declan… talán ilyen valójában?

Braelynn: Nem. Számítanom kellene arra, hogy bánthat?

Scarlet: Tudomásom szerint egyetlen lányt sem bántottak. A Klubban

semmiképp sem, ő meg végképp nem. Hogy értetted azt, hogy
félelmetes? Talán a vendég miatt? Annak a seggfejnek hallgatnia kellett
volna rád, amikor megmondtad neki, hogy nem.

Beírom a válaszom, de aztán kitörlöm. Újat írok, de azt is törlőm.

Ez elkeserítő, mert leginkább az érzéseimnek akarok hangot adni.
Hogy a csudába magyarázzam el mindezt Scarletnek?
Azt, hogy elemi erővel tört rám egy rossz előérzet?
Baj közeledik. Olyasmi vár rám, ami miatt tehetetlenül ki leszek
szolgáltatva egy olyan férfi kényére-kedvére, aki látszólag hírből sem
ismeri a könyörületet.

Braelynn: Nem bántott. Én csak… régről ismertem. Valamennyire.

Scarlet: Hogyan?

Braelynn: Túl hosszú ahhoz, hogy üzenetben megírjam.

Felkelek a heverőről és átmegyek az apró konyhába. Mezítelen

talpam halkan surran a linóleumon.
A földszinti rész kialakítása meglehetősen egyszerű. Ha
akarnám, körbe-körbemászkálhatnék. Van benne fürdőszoba és egy
apró gardrób középen. Jobbra nyílnak az ajtajaik. Az étkező hátul
van, jobb kéz felől pedig a folyosó és a lépcső következik. A nappali
az utcára néz, a konyha pedig balra.
 Minden szobában halomban állnak a dobozok. Miközben várom,
hogy a megmaradt tészta felmelegedjen a mikrobán, átmegyek az
étkezőbe, ahol egyelőre még asztal sincs. A folyosóra érve
végigsimítom az ujjammal a falat. Megérintem a gardrób ajtaját,
majd a fürdőszobáét. Eljövök a lépcső mellett, és akkor érek be a
nappaliba, amikor csipog egyet a mobilom.
Nem törődöm vele, hanem visszamegyek a konyhába.
Az új lakás pontosan olyan egyszerű, mint a felmelegített tészta.
Nem ízlik túlságosan ez az étel, de arra éppen elég, hogy aludni
tudjak utána. Amikor kinyitom a hűtőszekrény ajtaját, fénysugár
vetődik a konyhára, ám odabent a hűtőben nincs semmi, csak egy
üveg kávétejszín.
Felsóhajtok, becsukom a hűtőszekrény ajtaját, és arra gondolok,
hogy beletúrok a tartós élelmiszerrel teli papírdobozba.
Félresöpröm az arcom elől a hajamat, és úgy döntök, hogy
inkább semmit sem csinálok. Alvásra van szükségem és nem arra,
hogy majdnem hajnali öt órakor átrendezzem a konyhám.
Megdörzsölöm a szemem, és úgy mozgok, mint egy robot.
Kinyitom a gardrób ajtaját és felkészülök a lefekvés előtti
szertartásra. Az elmúlt években számtalan alkalommal tettem
ugyanazt.
Bár semmi olyant nem akarok csinálni, amitől kimenne az álom a
szememből, mégiscsak teavizet forralok. A kamillatea megnyugtat és
segít elaludni.
Két kézzel megkapaszkodva a konyhai pult szélébe kibámulok
az ablakon. Nem akarom átgondolni a korábban történteket.
Új otthonom egy forgalmas utca egyik sarokházában található.
Alacsony a lakbér. Az úttest túloldalán lévő épületben jógaiskola
működik a földszinten. Az ottani függönyök közötti résen jól látom a
csillogó deszkapadlót, ami miatt egyből eszembe jutnak a
középiskolai tornaóráim.
 Declan Crossra gondolok, meg az első beszélgetésünkre. Az volt
az első alkalom, amikor beszélni akartam vele. Azzal a férfival,
akiről tudom, hogy egész éjjel nem fog hagyni elaludni.
Még mindig jól érzem a padlóviasz citromos illatát és a fejemben
ott visszhangzanak a tágas tornaterem zajai.
Őrület!
Dacára annak, hogy milyen sok idő telt el azóta, úgy érzem,
mintha tegnap történt volna!
Hosszú évekkel ezelőtt a tornacipőink talpa megcsikordult a
padlón, amikor a tanár kiküldött minket a napfényre; alighanem
késő tavasz vagy kora nyár lehetett, legalábbis a meleg miatt így
gondolom. Most belemártom a teafiltert a forró vízbe és álmodozom.
Declan magányosan ült. Sötét karikák éktelenkedtek a szeme
körül és az arcából elviselhetetlen, túlságosan is nagy kétségbeesés
áradt. Már gyerekként is tudtam, mi a helyzet. Persze sokan
pletykáltak róla és a fivéreiről.
Mindenki hallott róluk.
Ezen a napon különösen megviseltnek tűnt. Tudtam, hogy
meghalt az anyukája. Declan egészen egyszerűen nem volt hajlandó
arra, hogy azt csinálja, mint a többi gyerek. A testnevelésórán
ugróköteleztünk. Számolnunk kellett volna, ki hányszor tud ugrani.
Az elmém egészen élesen megőrizte az aszfalton csattogó
ugrókötelek hangját meg a diákok csacsogását. Mintha csak ott
lennék. Ez az egész azonban ugyanúgy nem jelent semmit sem, mint
akkor régen.
Szökdécselni kezdtem a kötéllel és számoltam.
Egy, kettő, három.
Senki nem ment oda a fiúhoz. Féltek tőle a fivérei miatt.
Magányosan állt a bátyjaitól megörökölt ruhában. Úgy öltözködött,
mint én, hiszen az én ruháimat az unokatestvéreimtől kaptam meg.
Szóval Declan nem is különbözött olyan sokban tőlem.
Egy roncs volt.
 Magányos.
Megsajdult a szívem, amikor ránéztem, ezért inkább az
ugrókötelemet bámultam, meg a tornacipőmet.
Egy, kettő, három.
Csakhogy nem bírtam hosszú időre levenni a tekintetem
Declanról. Ez volt a másik érdekesség vele kapcsolatban. Bár mi
ketten nem különböztünk egymástól oly nagyon, mégis úgy
éreztem, valami odavonz hozzá. Egyfajta hasonlóság. Bár a Cross
fivérektől ugyanúgy féltem, mint a többi gyerek, mégis azt
gondoltam… ha esetleg szóba elegyednék Declannal, talán jobban
megértenénk egymást.
A fejem fölött süvített el a kötél, amikor egy lopott pillantást
vetettem a fiúra. Engem nézett! Úgy bámult rám, mintha kihallgatta
volna a gondolataimat.
Remegés futott végig a testemen.
Lebuktam!
Az ugrálókötél kiesett a kezemből és alig kaptam levegőt. Declan
rendíthetetlenül bámult és nyilvánvaló volt, hogy mondanom kell
valamit. Eszembe jutott az anyukája, aki meghalt.
– Részvétem – suttogtam, ám a hangom nem jutott el hozzá. Túl
messzire álltunk egymástól. Elszomorított, hogy ennyire el van
keseredve ez a fiú, ám jól tudtam, képtelen lennék segíteni rajta. Az,
hogy meghalt az anyukája… túl sok volt nekem. Hogy a csudába
segíthetnék bármiben is?
Csakhogy a tudtára akartam adni, nincs egyedül.
Az egész világon nincsen ugyanis szörnyűbb dolog annál, mint
amikor valaki egyedül van.
Jobb kéz felől felvisított egy síp. Megijedtem és elfordultam
Declantól. A tornatanár statisztikai adatokat harsogott az ugrások
számával kapcsolatban és elmondta, ki lett aranyérmes, ki kapott
ezüstöt és bronzot.
 Engem mindez rohadtul nem érdekelt és cseppet sem éreztem
fontosnak. Amikor visszafordultam Declan felé, a fiú már nem volt
ott!
Lassan körbefordultam, szemügyre vettem az összes
osztálytársunkat, de neki nyomát sem láttam.
A mobilom újabb üzenet érkezésével visszarángat a jelenbe.
Egyik kezemben a teámmal átmegyek a nappaliba, felkapom a
mobilt, és megint úgy érzem, olyan jó lenne, ha Declan keresett
volna. Helyette Scarlettől kaptam egy csomó
üzenetet.

Scarlet: Annak idején bántott téged? Hahó! Itt vagy még? Eltűntél. Jól
vagy? Tényleg minden rendben?

Braelynn: Bocsánat. Csak főztem egy pohár teát lefekvés előtt. Declan
tényleg nem bántott, Scarlet. Komolyan mondom.

Scarlet: Attól féltem, hogy elájultál. Ha bántana, azt elmondanád

nekem, igaz?

Braelynn: Persze.

Braelynn: Én csak… Nagy különbség van ám a felszolgálás meg… a

másfajta dolgok között. Nem mintha ezért bárkit is elítélnék.
Scarlet: Járj feketében. Mondj nemet a pasiknak. Hidd el nekem, a
vendégeink pontosan tudják, nem élnék túl, ha bántanának minket.

Ne árulom el neki, már tudom, hogy feketét kell viselnem.

Ennyit Declan árult el nekem. Ehelyett a mobilomat magammal
viszem a konyhába, vissza a teafőzőhöz.
A fiókban tartott dobozkából előpiszkálok egy altatót és a
tablettát egy kortynyi forró kamillateával küldöm le. Bögrém halkan
koccan a munkalapon, miközben újra kibámulok az ablakon.
 Az utak üresek.
Valószínűleg nem kellene megírnom Scarletnek, hogy valójában
mi jár a fejemben. Az a helyzet, hogy pontosan azok miatt a férfiak
miatt nem akarok visszamenni, akik ott őrködnek, miközben a
pincérnők lefekszenek a vendégekkel. A Klub nem a valódi világ
része. Túlságosan sok törvénybe ütközőt csinálnak.
Ennél sokkal egyszerűbb egy szívecskés emojit küldeni.
Pontosan ezt teszem, majd visszamegyek a nappaliba. Egy plédet
tekerek a derekam köré, ledőlök a heverőre és a televízió
távkapcsolója után nyúlok. A tévét már feltettem egy kis állványra,
ám a nappali ugyanúgy tele Van dobozokkal, mint a lakás összes
többi szobája. Hasonlóan a hálószobához, itt sem pakoltam ki még
sok mindent.
Lassan átpörgetem a csatornákat. Sem a reklámok, sem a késő
éjszakai műsorok nem keltik fel a figyelmem. Nehezemre esik a
képernyőre összpontosítani, és mivel amúgy sem tudok fókuszálni,
ezért kikapcsolom a tévét, és inkább a teámat kortyolgatom. A
kisasztalon fekvő laptopomat a szoba túlsó végében lévő
konnektorba dugtam be. A kábele szerencsére elég hosszú ahhoz,
hogy az ölembe tudjam venni. Amikor kinyitom, a korábbi
kereséseim listája ott vár rám az internetes böngészőmben.
A helyzet ugyanolyan, mint annak idején a tornateremben. Hiába
keresem a fiút, sehol sem találom. Az interneten alig akad valami
Declan Cross-szal vagy a fivéreivel kapcsolatban. Ha bárkit
megszólítanék az utcán, az illető többet tudna róluk mesélni annál,
mint ami fent van a világhálón.
Az egyetlen kereshető, kézzelfogható információ Declan halott
családtagjairól szól.
Egyik a másik után vesztette életét.
Az anyja felső tagozatos korunkban halt meg. A bátyja, Tyler a
középiskolában. Nem sokkal később az apja is távozott. Átfutom a
gyászjelentéseket. A temetkezési vállalatok egyenszövegét látom,
minimális mértékben személyre szabva. Mintha valaki azért hagyta
volna itt ezeket a jelentéseket, hogy a kereső rájuk bukkanhasson. A
mai modern világban meglehetősen szokatlan, hogy az interneten
csupán a gyászjelentések vannak fent, főleg a Cross fivérekhez
hasonló személyiségek esetén.
Lefuttatok még néhány keresést: Declan Cross. Carter Cross.
A Cross fivérek és a Fallbrooke városrész.
Látszólag egyik napról a másikra a város rossz hírű negyedében
élő szegény kölykök az éjszaka urai lettek. Kavarog az elmém, és
tudni szeretném, hogy mi történt, min ment keresztül Declan Cross.

Scarlet: Tudom, hogy már nagyon késő van, de remélem, felfogtad, itt
nagyon sok pénzt lehet keresni. A Cross fivérek már korábban is
segítettek rajtam.

Scarlet: Ugye tudod, hogy egyes férfiak gazemberek? Mások viszont

csak a szemét alakokkal szemben kemények. Érted, hogy miről
beszélek?

Átgondolom az üzeneteit, mielőtt válaszolnék és visszafordulnék

a laptopom felé.

Braelynn: Alszom rá egyet. <3

Hosszú szünet. Arra gondolok, hogy még egyszer végigmegyek

a korábbi kereséseimen, bár közben jól tudom, hogy semmi újra nem
számíthatok.
Egyetlen módja van annak, hogy megtudjak bármi
kézzelfoghatót a Cross fivérekről – konkrétan Declanról –, ha
visszamegyek a Klubba egy újabb műszakra.
Bezárom a laptomon, leteszem a helyére, a kisasztalra, és
hátradőlök a heverőn. Kezdem érezni a kamillatea hatását meg az
altatóét.
 A nyugtalanságom azonban nem múlik.
Az egy dolog, hogy valaki olyan helyen dolgozik, amire ráborul
a helyi alvilág sötét árnyéka. Na jó, legalább magammal szemben
legyek őszinte: ez maga az alvilág, hiszen szexszobák vannak a
pincében. Egészen más dolog viszont az, hogy én magam is
lemegyek oda.
Declan Crossnak odalent van az irodája.
Ez a bár az ő világa. Pontosan ugyanolyan erővel vonz magához,
mint hosszú évekkel ezelőtt a játszótéren. Veszélyes ez a tiltott
kíváncsiság. Többé már nem vagyunk gyerekek és én jól tudom, nem
lenne szabad megbízni a hozzá hasonló férfiakban. A nagy
hatalmúakban végképp nem.
Egy újabb üzenetet jelez a mobilom.

Scarlet: Ígérd meg nekem, hogy adsz még egy esélyt a dolognak.
Rendben? Még egy műszak?

Habozok, mielőtt megírnám a válaszom. A lényem egy része

szeretne lazán reagálni és megígérni, hogy odamegyek. Csakhogy…
pontosan ugyanez volt az oka annak, hogy csak ilyen lassan sikerült
megszabadulnom Travistől. Még tőle sem teljesen. Ha teljes körű
lenne a szakításunk, az a faszi nem írogatna nekem új számokról és
nem áradna belőle az a sok hülyeség.
Az élet, Travis… nem ismeri a szánalmat.

Braelynn: Aludj jól! Majd írok, ha felébredtem. :)

Tessék. Nem is volt olyan nehéz. Nem ígértem meg semmit.

Felelősségteljes felnőttként alszom egy nagyot, mielőtt bármiben is
döntenék. Megfelelő időpontban hozom meg a döntésem anélkül,
hogy vakmerően bármibe is fejest ugranék.
A tudatom elködösül az altató miatt. Elindulok vissza a
hálószobába. Megigazítom a gumis lepedő sarkát. Még van annyi
lelkierőm, hogy töltőre tegyem a mobilom, ami szép teljesítmény,
mert az altató mindjárt ki fog ütni. A fejem éppen csak ránehezedik a
párnára, amikor máris lebegek.
A Klubról álmodom.
A végtelen, fekete abroszokról, a méregdrága ruhás párokról és a
fenyegető, vörös ajtóról. Nem félek tőle. Odamegyek hozzá, és
tudom, hogy ott kell lennem. Olyan könnyedén kinyílik, mintha
meghívott vendég lennék.
Libabőrös lesz az egész testem, amikor Declan felnéz az
íróasztala mögül.
Nincsenek sötét karikák a szeme alatt. A tekintete pontosan
olyan gyönyörűen ragyog, ahogyan eddig is. Szemével bejárja a
testem, és amikor az ajtó bezáródik a hátam mögött, csapdába esem
idebent, bezárva Declan Cross mellé.
 7. FEJEZET

Declan

A jobb kezemről kissé lejött a bőr. Bal kezem hüvelykujjával

végigsimítom a sérülést, miközben a színpadot nézem.
Csütörtökönként szinte mindig telt ház van a nagyteremben.
A hozzám hasonló munkát végző férfiaknak és a hétköznapi
vendégeknek van egy közös szenvedélye: a szex. Időtlen felismerés,
hogy szexszel mindent el lehet adni, és ennek megvan a jó oka.
A félhomályban a tekintetem a színpadról elmozdul a legszélső
boksz felé. Mindenki a mennyezetről lelógatott, vastag kötéllel
szorosan egymáshoz kötött két nőt bámulja… Eltekintve persze ettől
a két, elegáns öltönyt viselő férfitól.
Már majdnem megkötötték az üzletet.
Fent, mintegy végszóra, az egyik nő megpördül, a háta ívben
megfeszül, és jól látszik, hogy a bőrében milyen mély nyomokat
hagyott a kötél. A közönség hangosan tapsol, a két úriember feláll,
begombolja az öltönyét és kezet ráznak.
Marco a szemembe néz, és amikor felemelem a poharam,
odabiccent felém.
Az egyik férfi összerezzen, amikor a háta mögött nagyot csattan
a korbács. Lassan elmosolyodik. Nézem, ahogy az üzleti partnere
válla megremeg a nevetéstől. Davis szerencsés, hogy Marco ennyire
laza és nem sértődik meg, amiért kinevette.
Marco a színpad felé fordul, és azt bámulja, ahogy a „kilenc
farkú macskának” nevezett korbács szíja élénk rózsaszínűre festi a
művésznő bőrét.
 Esküszöm, még a nagy távolság dacára is jól hallom a hölgy
száján előtörő, kéjes nyöszörgést. A haját hátul szoros kontybán
fogták össze. A társa most belemarkol a sörényébe, hátrarántja a fejét
és az ajkára szorítja a száját.
– Már nem kell sok ahhoz, hogy ott basszanak a színpadon –
mondja Mia. Egy pohár csattan a bárpulton. Odanézek, és azt látom,
hogy újabb kétujjnyi whiskey vár rám.
Felhajtom az italt és a pultos elé tolom az üres poharat.
– Azt hiszem, a közönség túlnyomó része éppen arra vár –
felelem vigyorogva. Bár egyből elkomorodom, amikor a tekintetem
továbbsiklik Braelynnre.
Hasonlóan a többi felszolgálónőhöz, csak ritkán pislog a színpad
felé. Fáradhatatlanul dolgozva gondoskodnak az előadóművészeket
lenyűgözve bámuló vendégekről.
Ez a lány nem csak a színpadot kerüli a tekintetével.
Az elmúlt három nap során a lehető legnagyobb ívben elkerült.
Csak a legritkább esetekben találkozhatott a pillantásunk. Ennek
persze valószínűleg az is az oka, hogy ritkán jövök elő az irodámból.
Onnan tartom megfigyelés alatt, miközben ellenőrzőm a múltját is.
Braelynn Lennoxnak megvannak a maga titkai!
Előkelő helyen áll közöttük az eddigi élete, ami elől csak nemrég
menekült el. Tisztában vagyok minden mocskos részlettel.
Túlságosan is tisztában.
A fekete ruha rátapad gömbölyű idomaira, amikor lehajol, hogy
felvegyen a földről egy lepottyant szalvétát. Az agyam engedélye
nélkül tör elő belőlem egy mély, halk, elismeréssel teli hördülés.
Lassan lecsukódik a szemem, ahogy megpróbálok megszabadulni a
fekete csipke emlékétől. Sajnos közben egészen pontosan magam elé
képzelem, hogy mi mindent takar el a leheletvékony szövet.
A korbács csattanását meghallva szertefoszlik e perverz látomás,
és amikor kinyitom a szemem, a lány ott áll előttem. Félméternyire.
Még soha nem került ennyire közel hozzám.
 Félénken elmosolyodik, rám pillant és egy rendelés papírját
odahajolva Mia kezébe nyomja.
– Főnök – mondja, ugyanúgy köszönve e szóval, mint bárki más.
Beteges hideg bénítja meg a nyelvem, és emiatt elakad a számban
a jókedvű ugratás.
Braelynn fekete körme a bárpulton kopog, mielőtt habozva
felnézne rám. Én meg csak arra vagyok képes, hogy némán
bámuljam és magamba szívjam minden finom részletét. A nyakán
jelenik meg először a halvány pír. Eljut az orcájára, majd feljebb a
homlokára is, mivel Braelynn felfigyelt arra, hogy őt bámulom.
– Minden rendben, Declan? – kérdezi suttogva.
A mély, halk hördülés ezúttal hangtalan marad. Jóval lejjebb
érzem meg a hatását, ahogy a farkam megmerevedik.
Sokkal jobb ez így, kiscicám.
Elvigyorodom, az ajkamhoz érintem a whiskey-s poharat,
belekortyolok, biccentek és megkérdezem, milyen a mai estéje.
– Más ez, mint a többi – válaszolja, és nyel egy hatalmasat, ám az
én figyelmemet nem kerüli el, ahogy a tekintete megállapodik az
ajkamon, mielőtt meghallván a közönség tapsviharát, a színpad felé
fordulna.
Utána viszont egyből Miára néz. A csapos eddig még csak hozzá
sem nyúlt Braelynn cetlijéhez.
Megpróbálom egy semleges megjegyzéssel enyhíteni a kettőnk
közötti feszültséget:
– Ma este az izgalmasabb előadások egyikét mutatjuk be.
Egyetlen pillantás is elég ahhoz, hogy kiderüljön, hetykén
ágaskodik a mellbimbója. Már akkor is ilyen volt, amikor idejött
hozzám? A vékony csipkeszövet nem takarja el nyilvánvaló
vágyakozását.
Nem válaszol, csupán egy biccentéssel reagál a szavaimra.
– Kíváncsi vagy? – kérdezem.
 Sötét szemével az enyémet keresi, és most már tűz tombol benne.
A lángok kiszívják a környezetünkből az oxigént. Basszus, a lány
pillantása egyértelműen bűnös vágyakat ébreszt bennem. Lángoló
szeme nem próbálja cáfolni a kettőnk közötti vonzerőt.
Legszívesebben elmerülnék a tekintetében és magam mögött
hagynám a testünk között húzódó, képmutatóan fenntartott
határvonalat. Braelynn elbizonytalanodik az érdeklődésem miatt és
válaszolás helyett inkább visszakérdez:
– Hogy kíváncsi vagyok-e, vagy inkább felháborodott?
– Ha kiakadsz az ilyesmitől – felelem, és most már én is a
színpad félé fordulok –, akkor lehet, hogy nem itt kellene dolgoznod.
Viccnek szántam a választ vagy talán figyelmeztetésnek, ám
amikor a lány visszafordul a színpad felé, és ezért nem láthatom az
arckifejezését, a testemet lángra lobbantja a szorongás, hogy esetleg
tényleg itt hagy minket. Egyszerűen kimegy az ajtón, és soha többé
nem jön vissza.
A nyakamon megfeszülnek az izmok, majd igencsak
meglepődöm őt meghallva:
– Te kedveled az ilyesmit? – kérdezi halkan, mormogva.
Alantas gondolatok szivárognak be az elmémbe.
Jég csendül a poharamban, ahogy szembefordulok Braelynn-nel.
– Mit kérdeztél?
Meglepően halk a hangom, miközben továbbra is szól a
háttérzene, csattog a korbács és Braelynn-nek lecsukódik a szeme.
Úgy remeg a válla, mintha a cserzett bőrszíjak az ő hátát tépték
volna fel. Nagyon is jól el tudom képzelni, ahogy olajbarna bőre
felragyog és friss vér áramlik a felszín alatti erekbe. Milyen
érzékenyen reagálna játékos érintéseimre?
Viszonozza a pillantásomat, és látszólag nem is sejti,
képzeletemben a gyönyör elfojtott hördülése tör elő érzéki ajkáról.
– Odavagy az ilyesmiért? – kérdezi. Halkabban, mint az előbb,
viszont közben a fejével a színpad felé biccent.
 A művésznőt odafent erős kötelekkel kötözték meg. Braelynn
kérdését meghallva lelki szemeimmel látom, ahogy a lányról
lefoszlik a ruha, és gyönyörű, napbarnította bőrét már csak fekete
szaténcsíkok takarják el.
– Ha túl messzire mentem…
Ahelyett, hogy válaszolnék, inkább kérdezek:
– Tetszik neked az a lehetőség, hogy esetleg téged is
megkötöznek?
– Fogalmam sincs róla – feleli, és elnéz mellettem. Miára pillant
és ellenőrzi, mi a helyzet azokkal az italokkal, amelyeket ki kell vinni
az asztalhoz.
– Mit gondolsz? Szeretnéd teljesen kiszolgáltatottá tenni magad,
hogy egy hozzám hasonló férfi azt tehessen veled, amit csak akar?
Hogy megbasszon?
Úgy fogalmaztam meg a kérdésem, hogy a „megbaszás”
emlegetésével zavarba hozzam. Akkor ugyanis visszamenekülne a
bár legtávolabbi végébe.
De nem ez történik!
Enyhén megfeszül a teste és kicsit jobban összeszorítja a combját.
Erősebben megszorítom a poharam, miközben kiszárad a torkom.
Úgy tűnik, Braelynn fontolóra veszi ezt a lehetőséget, amitől
elképesztően keménnyé válik a farkam. A lány közben ráharap az
alsó ajkára, halkan mormog valamit, mielőtt újra a szemembe nézne.
Cukkol!
Nem más ő, mint a sors csábító kihívása.
– Más emberek előtt szeretnéd csinálni… fent a színpadon, mint
ezek? – kérdezi, és ettől megdermed a világ körülöttünk. Néma
csönd telepszik ránk. Elmosódottá válik minden, miközben én a
lányra meredek.
Nyilvánvaló a kíváncsisága, miközben olyan átkozott módon
ártatlan.
 El sem tudja képzelni, milyen nagyon szeretném a torkába
tuszkolni a farkam, miközben ő hátrakötött kézzel a kebléről letépett
fekete ruhában fekszik előttem. Milyen jó lenne, ha négykézlábra
állítva tehetném a magamévá! Zihálva próbálna meg lélegzethez
jutni, megfutó sminkje lecsurogna az arcán és a szemében
könnycseppek csillognának…
Attól kezdve minden kibaszott napon ezt tenném vele!
Az ösztöneim üvöltve azt követelik, rángassam be magam után
az irodámba, és mutassam meg neki egészen pontosan, mit is tennék
vele.
Bárcsak az enyém lenne!
Az én kis játékszerem.
Hogy azt tehessem vele, ami csak jólesik!
– Te talán igen?
– Nem is tudom… Esetleg – feleli, miközben én teljesen
ledermedve állok előtte. Nem bízom magamban. A fejemben egy
hang azt üvölti, hogy ez a csaj talán egy beépített ügynök, és most
csak színészkedik nekem.
Ezenfelül azt is a pofámba vágja, hogy ha azt kívánnám, ez a nő
mindenben engedne a vágyaimnak, mivel ily módon próbálna
beférkőzni a bizalmamba.
Ez a gyönyörű, ártatlan teremtés hagyná, hogy megtegyem
mindazon alantas dolgokat, melyekről valaha is álmodoztam.
– Hagyd abba! – mondom, felhördülök és összeszorítva a
fogamat gyorsan kiiszom a whiskeym maradékát is.
– Tessék? – kérdezi hitetlenkedő suttogással, és egyet hátralép.
Csak a szemem sarkából figyelem, miközben igyekszem a lehető
legóvatosabban letenni a poharam a bárpultra, jó lehet, tombol
bennem az adrenalin és az ösztöneim azt követelik, hogy hallgassak
az indulataim szavára. Nem nézek a lányra, hanem a közönség
tapsát hallgatom. Jól tudom, a teremben senki sem sejti, menynyire
feszültté váltam. Egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogy mennyire
felzaklatott ez a nő.
– Nem merészeld folytatni! – mordulok rá, és végre újra a
szemébe nézek. A legkülönfélébb érzelmek kavarognak benne. A
nyakán megfeszülnek az izmok, miközben nyel egy hatalmasat. –
Még azelőtt hagyd abba ezt, hogy valami szörnyűség történne veled,
Braelynn!
 8. FEJEZET

Braelynn

Ahogy itt állok és felidézem magamban a tegnapi éjszakát, az

elmémben újra leperegnek a beszélgetésünk szavai.
Alig jut el a tudatomig, hogy az a korbácsos páros fenn, a
színpadon a legkülönfélébb erkölcstelenségekkel szórakoztatta a
tömeget. Közben lángba borul a testem. Igazából csakis arra tudok
gondolni, hogy Declan rám szólt és azt kérte, hogy álljak le.
Nyelek egy nagyot, és úgy döntök, hogy nem törődöm ezzel az
emlékkel. Pontosan azt teszem, mint a múlt éjszaka is, pedig egész
éjjel arról álmodtam, hogy kiszolgáltatom magam Declannak, és
hagyom, hogy azt tegye velem, amit csak akar. Ma reggel ugyanerről
ábrándozva nyúltam magamhoz.
A képzelőerőm szárnyakat kap arra gondolva, hogy vajon
Declan mit élvez igazából a hálószobájában. Nincs jogom ilyen
módon gondolni rá, ám az ösztöneim kórusa azért könyörög, hogy
hódoljak be ennek a férfinak, és hagyjam, hogy kiélje kéjsóvár
vágyait. Vannak pletykák arról, hogy Declan mit szeret igazából.
Megköszörülöm a torkom és a bárpult előtt várom, hogy Mia
kitöltse a hatos asztal italait. Gyors ez a csaj, a két keze ügyesen
dolgozik. Ebben a pillanatban azonban rádöbbenek arra, hogy Mia
mindig fekete ruhában jár.
Most már én is!
Persze, mert Declan ezt parancsolta. Vajon Mia is ezért
választotta a sötét színt, vagy inkább azért, mert az tetszik neki? A
kérdés kimondatlanul bennem reked; nem vagyok elég bátor ahhoz,
hogy szóvá tegyem Miának.
Nem túl forgalmas ez a szerda délután. Egyedül Mia keveri ki
gyorsan a koktélokat, senki más sem kapkod.
Tényleg gyengén megy az üzlet. Csupán négy asztalnál ül
vendég. Az enyémnél két elegáns férfi valamilyen üzletről tárgyal.
Az előbb meglehetősen indulatossá váltak és ingerült hangjuk
túlharsogta a termet belengő halk zenét. Amikor azonban
odamentem hozzájuk, egyből lecsendesedtek. Azóta halkan
türelmesen beszélgettek.
Világosan érzem, mind a ketten igyekeznek visszafogni
magukat, és éppen ezért elbizonytalanodom. Nem akarok
megzavarni egy fontos tárgyalást.
Most már tudom, hogy a Klub némelyik vendége… egyéni
bánásmódot és a többieknél nagyobb odafigyelést igényel.
Amikor Mia kiadja nekem az italokat, halkan, mormogva
megköszönöm neki. Nem hinném, hogy hallotta. Nem figyel rám,
bár ezt nem tartom sértésnek. Egyértelmű, hogy valami
foglalkoztatja, bár az is lehet, hogy csupán másnapos.
Úgy döntök, hogy ez a második lehetőség a valószínűbb. Mire
megkezdődik a vacsorával járó csúcsforgalom, újra a régi önmaga
lesz. Két italt: egy White Russiant és egy Tom Collinsot
egyensúlyozva a tálcámon odamegyek a vendégeimhez, és az első
poharat leteszem az asztalra.
A pasi biccent, de nem zökkent ki a beszélgetésből. Ekkor
azonban a másik leállítja.
– Kaphatnánk még ebből? – kérdezi, és az ujjával megpiszkálja
az üres, fehér porcelántányért. Amikor az előbb idejöttem, az még
tele volt különféle mézben pirított dióval és szárított gyümölccsel.
Lehet, hogy ez jó jel?
– Természetesen – felelem, és habozás nélkül felkapom az apró
edényt.
 Sokan azért jönnek, hogy itt kössenek megállapodásokat. Ez
nyilvánvalóvá vált az elmúlt néhány nap során. Scarlet is azt
mondta, erre ő is felfigyelt. Figyelmeztetett, hogy ne nagyon
kérdezősködjek, és ne tébláboljak az asztalok mellett. Ezen a helyen
mindennél fontosabb a diszkréció. Éppen ezért csak addig maradok
az asztal mellett, amíg az elkerülhetetlen és nem teszek fel
kérdéseket. Az esetek jelentős részében egyáltalán nem akarom
megzavarni a vendégeket.
Ehelyett inkább Declan becenevén töprengek.
Ő itt a Főnök.
Mindenki így szólítja.
Mondjuk, tegnap úgy tűnt, nem tetszett neki, hogy én is ezt
tettem. Hideg borzongás fut végig rajtam, miközben gondolkodás
nélkül teszem a dolgom. Kiviszem a tányérkányi rágcsálnivalót, és a
vendég kér még egy White Russiant.
Az előzőt már meg is itta.
Biccentek, halkan azt mondom, hogy mindjárt hozom, majd az
üres pohárkát visszaviszem a bárpulthoz.
– Újra a hatos asztal – mondom Miának, aki egy gyors pillantást
vet a kezemben lévő üres pohárra.
– Egy pillanat, Braelynn. Hátra kell szaladnom egy kevés
kávélikőrért.
Miközben Miára várok, a tekintetem ismét megállapodik a falba
diszkréten beleolvadó fekete ajtón. Azon keresztül kell lemenni
Declanhoz.
A Főnökhöz!
A lenti vörös ajtó mögötti irodába. Engem egyszerűen
lenyűgözött. Nincs jobb szó arra, ami történt. Valahányszor csak
akad egy nyugodt pillanatom, egyből rá gondolok. Megpróbálok
másra összpontosítani, főleg így munka közben, de sehogy sem
sikerül. Vadul és őrjöngve rontanak rám a képek.
 Ahogy Declan az íróasztal fölé hajol és keresztüldöf sötét
szemének pillantásával. Újra és újra hallom, ahogy megparancsolja:
ne hordjak többé vörös ruhát. Munka közben egyfolytában csak rá
gondolok, és attól kezdve, hogy éjjel álomra hajtom a fejem, csakis
róla álmodom.
Kellemetlen forróság lüktet a bőrömön és belém villan, hogy
tegnap este miről beszélgettünk. Minden akaraterőmet megfeszítve
igyekszem nem felidézni magamban azt, ahogy figyelmeztetett…
mert arra gondolva még inkább Declan után sóvárgom.
Kihúzom magam és az ujjam hegyét a bárpult peremére teszem.
Nem tagadhatom, hogy érzek valamit Declan Cross irányában.
Indulatok tombolnak bennem, valahányszor csak rá gondolok.
Úgy tűnik, minden egyes alkalommal mást érzek. Most
például… az jár az eszemben, mi lett volna, ha ott maradok az
irodájában és levetkőzöm előtte. Abban a pillanatban, amikor rám
szólt, hogy ne hordjak vörös ruhát, megragadhattam volna a vékony
szövetet, hogy kibújjak belőle.
Vajon mit csinált volna Declan?
Mit tettem volna én?
Őszintén beismerem, az időm java részében éppen arról a
jelenetről álmodozom. Az összes nyugodt pillanatomban, amikor a
tekintetem megállapodik a fekete ajtón. Elképzelem, mi lett volna, ha
odabent maradok és vakmerően engedtem volna a Declan miatt a
bensőmben fellobbanó buja vágyaknak.
Becsukom a szemem, ám közben belém villan, hogy pontosan mi
miatt nem fog valóra válni ez az ábrándkép.
Na, ekkor zúdul rám teljes erővel minden egyéb apró részlet,
amitől meghátrálásra kényszerülök. Az a rengeteg intő jel, meg az
ördöggel aláírt megállapodás apró betűs része.
Leginkább a föld alatti folyosó rémít meg.
Már attól is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy végig kéne
mennem rajta. Nem tudom, ennek mi az oka.
 Ugyanakkor a vörös ajtó kizárólag izgalommal tölt el. A folyosó
viszont… elég csak rá gondolnom, és máris libabőrös leszek,
figyelmeztetően megborzongok és feláll a szőr a hátamon.
Scarlet azt mondja, ne fájjon a fejem amiatt, ami a lenti
szobákban történik. Sőt, azt állítja, bármikor lemehetek oda
körülnézni, ha úgy tartja a kedvem.
Mindenki lemehet.
Ugyanakkor viszont úgy érzem, nekem nem annyira örülnének,
igaz?
Declan megmondta, ne viseljek vörös ruhát, és ez ugyebár azt
jelenti, hogy senkivel sem léphetek intim kapcsolatba. Még akkor
sem, ha éppen ezt szeretném. Továbbra sem vagyok biztos abban,
hogy felmerülne-e az ilyesmi bennem… a vendégekkel
semmiképpen. Ha arra gondolok, hogy esetleg lemennék oda
valakivel, képtelen vagyok elképzelni, hogy végigsétáljak a folyosón,
de azt sem, hogy bemenjek bármelyik elszeparált szobába. Engem
ugyanis kizárólag Declan piros ajtaja izgat.
A jelenbe az hoz vissza, hogy meghallom Mia összekoccanó
poharainak hangját.
Miközben igyekszem megnyugodni, a pultos elkészíti az italt,
amire eddig vártam. Hátrasandítok a váltam fölött, ám mielőtt
kivihetném a poharat, Mia rám szól:
– Braelynn, várj csak!
– Igen?
– Miután ezt kivitted, megtennél nekem egy szívességet? A
pincében, a leghátsó raktárszobában van egy doboz kristálycukor.
Azt írták rá, hogy süteménydekoráció, de nem az.
Félresimít egy hajtincset az arca elől, és úgy látom, még a
korábbinál is fáradtabb.
– Az a helyzet, hogy szükségem van rá, Benji nem ér rá. Túl sok a
dolga és szeretnék segíteni neki egy kicsit, bemész a cukorért?
 Megborzongok. A lenti folyosó miatt ma egész nap
lidércnyomásként gyötör. Dacára ennek, úgy mosolygok Miára,
mintha nem lenne semmi bajom. Minden a legnagyobb rendben van.
Egyszerűen csak lemegyek a pincébe, semmi több.
– Persze hogy felhozom. Kell még valami más is odalentről?
– Ez minden. Köszönöm.
Nem fukarkodik a hálálkodással. Utána vesz egy mély lélegzetet,
és még annál is lassabban fújja ki a levegőt, mielőtt visszasietne a
bárpult mögé. Ezek szerint munkaerőhiánnyal küszködnek a
konyhában. Erről nem tudtam, viszont gond nélkül le tudok menni
felhozni egy dobozt:
Amúgy sincs túl sok vendég.
Kezemben a tálcával odaviszem az italt az asztalomhoz.
Mind a két üzletember feszült és csendes. Egymásra merednek.
Ingerülten. Gyorsan mosolyt erőltetek magamra, mintha nem tűnt
volna fel a feszültség, dacára annak, hogy háromméteres
körzetükben megsűrűsödik a levegő az indulatok miatt.
Ha jól látom, zsákutcába jutottak a tárgyalással.
– Kértek esetleg még valamit?
A hangom túl lelkes és túl hangos is. Úgy tűnik azonban, hogy
sikerült kizökkentetem a két haragost.
Rémiképpen enyhül a feszültség, miközben ott állok az asztaluk
mellett, hónom alatt a tálcával.
Az egyik faszi elmosolyodik, halkan felnevet és belekortyol az
italába.
A másik viszont – az, aki az előbb lendületből megivott két
pohár White Russiant – lazán a derekamra teszi a kezét.
– Talán egy…
Kihúzom magam és a tekintetem önkéntelenül a fekete ajtó felé
fordul. Kicsivel hátrébb lépek, közben a faszi pislog egy nagyot, és
úgy tűnik, csak most figyelt fel a ruhám színére. Úgy rántja el a
kezét, mintha megégette volna.
 – Nem akartam szemtelenül viselkedni!
– Semmi baj – bizonygatom, bár közben majdnem felrobbanok a
feszültségtől.
Az előbb éppen csak, hogy hozzám ért a kezével, ám a
mozdulata nyilvánvaló volt, és tudom, hogy Declan szemmel tart.
Rohadtul nem hiányzik nekem, hogy a Főnök dühbe guruljon. Nem
tudom pontosan, hogy múltkor mi történt, mitől gurulhatott ennyire
be, de nem szeretném, ha megismétlődne ez az eset.
Vajon ez a faszi tudja, mi történt itt múltkor?
– Szeretnék bocsánatot kérni.
– Tényleg semmi baj – felelem barátságosan, és nyelek egy
nagyot zavaromban. A fickó időközben holtsápadttá válik. A sötét
öltönye miatt ez még inkább nyilvánvaló. Ő is, meg a
tárgyalópartnere is rendkívül drága, rájuk szabott öltönyt visel.
Ugyanakkor mind a ketten meglehetősen bárdolatlan alaknak
tűnnek. Tökéletesen hiányzik belőlük az elegancia, a kedvesség,
vagy éppen., a jólneveltség.
Ezek itt gengszterek.
Bűnözők.
– Parancsolnak esetleg még valamit?
– Nem. Minden így tökéletes – mondja erre a másik.
Jelentőségteljesen rám mosolyog, és hátradőlve a székében kissé
távolabbra húzódik tőlem. – Nem kérünk semmit.
A gyomrom görcsbe rándul, amikor a fekete ajtó irányába
menekülök.
Lemegyek azért a cukorért. Le a kemény vaslépcsőn. Odalent
megtorpanok és átgondolom a rám váró lehetőségeket.
Itt van ugye Declan vörös ajtaja a folyosó egyik végében.
Na, de mégis melyik szoba a konyha raktára?
Basszus!
Össze vagyok zavarodva, és emiatt nem kérdeztem meg, hogy
hol van az a szoba. Semmiképpen nem szeretnék benyitni egy rossz
ajtón. Meg kellett volna kérnem Miát arra, hogy pontosan
magyarázzon el mindent. Azzal vigasztalom magam, hogy amúgy
sincs itt lent senki.
Nem valószínű, hogy rányitnék egy párocskára. Elhessegetem
magamtól a rossz előérzetemet, úgy döntök, szépen sorban kinyitom
az ajtókat. Egyedül is meg fogom találni azt a hülye raktárt.
Sötét van odabent, amikor benyitok. Benyúlok, hogy
tapogatódzva megtaláljam a villanykapcsolót. Abban a pillanatban,
ahogy felkapcsolom, egyből tudom, hogy ez nem a jó szoba.
Elkerekedik a szemem és nem kapok levegőt.
Ez itt az intim helyiségek egyike!
Még sosem láttam olyat, hogy egyetlen szobában ilyen sok vörös
selymet zsúfoltak volna be. Kellemes illatú, friss a levegő, a fényűző
berendezés pedig elegáns és vörös színű.
Vörös bizony.
Ráadásul tökéletes!
Idebent egyszerűen minden a helyén van. Felhívás ez a
bűnbeesésre és a vétkezésre. A tekintetem lassan bejárja a szobát.
Elképzelem, mi mindent lehet művelni a különféle bútorokon.
Annyira beleéltem magam, hogy alig kapok levegőt. Tudtam,
hogy idelent ilyen szobák vannak. Az viszont fel sem merült
bennem, hogy a puszta látványuktól ennyire ki fogok akadni. Nem
arról van szó, hogy korábban még sosem láttam sötét fából készült
baldachinos ágyat, ugyanakkor a tartóoszlopokhoz erősített bilincsek
jobban megdöbbentettek annál, mint amire efféle látvány miatt
valaha is számíthattam volna.
Összerezzenek, amikor váratlanul megragadják a karomat.
Határozott a szorítás.
Mohó.
Forró, mint a tűz.
Felhördülök és sietve arrébb lépek.
 – Braelynn.
A nevemet halkan mondja ki, ám ettől mégis borzongás fut végig
az egész testemen. Declan közel áll hozzám. Közelebb, mint
bármikor máskor.
– Mondta valaki, hogy lejöhetsz ide?
A hangja nem csupán mélyen dörmög, de valamiért jókedvűen is
cseng. Azt hiszem, csak ugratni próbál. Egyszerre csap le rám a
félelem és a vágyakozás. Szeretnék felkacagni, hogy valamivel
megtörjem a feszültséget.
– Csak a tortadíszeket keresem – mondom, és nyelek egy nagyot.
Rákényszeríteni magam arra, hogy Declanra nézzek. Felvonja a
szemöldökét. – Nem is tortadíszeket, hanem cukrot Miának, a
bárpulthoz.
Hátrébb lépek egyet és veszek egy megnyugtató lélegzetet.
– Az italokhoz.
Dacára annak, hogy Declan végig a szemembe néz, mégis úgy
érzem, mintha a tekintetével levetkőztetne. Mintha csak meztelenül
állnék előtte és a pillantása a ruhámmal nem törődve bejárná a
domborulataimat. Igen, ilyen lehet az, hogy pusztán a sötét szeme
erejével kihámoz a ruhámból.
– A raktárszoba a folyosó másik végében van. Ott, hátul –
magyarázza. – Az irodám után balra már nincs semmi, kivéve ez a
szexszoba, ha esetleg az ilyesmi érdekelne.
Fellángol az arcom, aztán az egész testem. Veszek még egy mély
lélegzetet, és mindent megteszek azért, hogy profi módon
viselkedjek.
Declan viszont meg sem próbálja.
Elegáns öltönye és sötétvörös nyakkendője miatt tökéletesen
megtestesíti a jéghideg üzletembert… Ám ugyanakkor minden
erőfeszítés nélkül szert tehetne egy szexisten rangjára. A tekintete
most a mellbimbómon állapodik meg. Mindkettő megkeményedve
feszül neki a ruhám szövetének. Ebben a ruhában nem lehet
melltartót viselni, így aztán nem is próbálkoztam vele, amit most
már Declan is tud.
Ő amúgy is mindennel tisztában van.
– Talán erre vágysz, Braelynn? Hancúrozni jöttél és nem
dolgozni?
– Dehogyis, Declan. – Oldalra lépek, és kizárólag a
professzionális viselkedésre összpontosítok. Ő szinte mozdulatlan,
így a bőröm csupán az ingujjához ér hozzá, amikor arrébb megyek.
A léptei dobogása azonban végigkísér a folyosón.
A cipője hangosan csattan, a szívem nagyot dobban, és csakis az
jár az eszemben, hogy mi mindent művelhetnénk abban a
selyemszobában. Képzeletemben megkötözve heverek, és ő azt tehet
velem, amit csak akar.
– Nem mondta a barátnőd, hogy nem kéne lejönnöd ide? –
kérdezi. A hangja mély és érdes. Valahányszor megszólal, tűz támad
a testem középpontjában. – Scarlet.
– Nem.
– Ennyire nem vagytok jó barátok?
– De. Igenis… jóban vagyunk. Nagyjából három éve ismerem. –
Lelki szemeim előtt lefut mindaz, amit Scarlettel együtt éltem át.
Hihetetlennek tűnik, hogy már három éve a barátnőm, pedig tényleg
ez a helyzet. Gondolkodás nélkül folytatom. – Sokat segített, amikor
meghalt az apám.
– Már nem él az apád? – Teljesen megváltozik a hanglejtése,
ahogy ezt kérdezi.
Meglep az együttérzésével.
Ettől minden megváltozik. A légkör, de a feszültség is. Mintha az
együttérzése minden mást elmosott volna. Megtorpanok, mert már
majdnem visszaértünk a piros ajtóhoz, és ott állok egész közel a vas
csigalépcső előtt. Mormogva ezt mondja:
– Ezt őszinte szomorúsággal hallom.
 Amikor hátranézek a vállam fölött, a pillantása elárulja, hogy
komolyan beszél.
– Köszönöm.
Kettőnk között akkora vonzerő támad, hogy majdnem odabújok
hozzá. Azt hiszem, pontosan erre vágyom. Szeretnék hozzábújni
izmos testéhez, és hagyni, hogy egy percen át magához öleljen.
Declan megigazítja és az öltönye alá csúsztatja a nyakkendőjét,
így egy pillanatig nem az a néha gúnyolódó, néha vágyat ébresztő,
félelmetes férfi, aki szokott lenni. Újra az a középiskolás fiú áll
előttem, akiről tudtam, hogy szenved és iszonyúan szerettem volna
jobban megismerni.
– Erre kell menned, Braelynn. – Egy biccentéssel mutatja az utat,
majd elém áll, hogy odavezessen.
– Persze – suttogom, ám ő nem vár rám. A nyomába eredve
végigsietek a folyosón, míg Declan rá nem mutat egy ajtóra. – Jaj, ne!
A szégyentől tűzvörös leszek és legszívesebben elsüllyednék a
föld alá. Az ajtóra ugyanis nagy betűkkel rá van írva, hogy: „Raktár”.
Declan hangja talán nevetés lehetett.
– Scarlet barátnőd nem mutatta meg neked a raktárai?
– Nem.
– Ezek szerint azt akarja, hogy bajba kerülj. Így van?
– Nem. – Dehogy akarja Scarlet, hogy bajba kerüljek. Azt hiszem,
leginkább azt szeretné, hogy megtarthassam ezt az állást. Ha ő nincs,
akkor eszem ágában sem lett volna az első nap után visszajönni ide.
– Mia kért meg arra, hogy lejöjjek ide; Scarlet még nincs itt.
Bólint és zsebre vágja a kezét.
– Értem.
Ezzel véget is érhetne a beszélgetésünk, de Declan továbbra is
engem bámul, és én még egy perccel később sem tudom levenni róla
a szemem. Megrészegülök tőle. Iszonyúan ideges leszek, amikor ezt
teszi, ugyanakkor a szívem vadul dobol az izgalomtól.
Végül elrántja a tekintetét rólam és kinyitja a raktár ajtaját.
 – Menj be és hozd ki a cukrot.
Csak ennyit mond és vége a varázslatnak.
Egyértelmű utasítást kaptam, ezért bemegyek. A lábam még
mindig remeg és a tudatom csak nagy nehezen tudja feldolgozni,
ami történt. Mia azt mondta, a dobozra azt írták, hogy tortadíszek,
éppen ezért egy ilyet keresek.
A polcokon rengeteg csomag sorakozik. A bár és az étterem
készletei. Minden, amit biztonságosan lehet idelenn tárolni.
Declan egész idő alatt engem bámul. Gyorsan megtalálom a
megfelelő dobozt és leszedem a polcról. Ha Declan most odalépne
hozzám és bezárná magunk mögött az ajtót, akkor máris valóra
válhatna a kettőnkről szóló rengeteg álmom egyike.
Nem jön be, és ahogy telnek a másodpercek, némán korholom
magam amiatt, hogy tévedtem. Profi módra betartja a három lépés
távolságot.
Kezdem azt hinni, hogy végig csak képzelődtem.
Megvárja, hogy kimenjek a folyosóra, és ekkor az egyik kezével
megragadja a karomat. Felhördülök és a doboz a földre zuhan.
Declan magához húz. Minden elhomályosodik előttem, aztán már
csak az arcát látom, ahogy tekintetével a szemem keresi.
Tökéletesen uralja a helyzetet. Nekinyom a falnak és a kezem a
fejem fölé emeli. Olyan közel hajol hozzám, hogy a lehelete forrón
végigsimítja a fülem.
– Figyelmeztetlek, Braelynn. Ha ez már túl sok neked, akkor
jobban teszed, ha kisétálsz innen, mivel ennél sokkal több vár még
rád.
Becsukom a szemem. Declan szavai halálra rémítenek, miközben
mégis azt akarom, hogy többet már ne tartson vissza. Izzó lehelete
megcsiklandozza a nyakamat, ahogy belesuttogja a bőrömbe:
– Ha nem akarod ezt tenni, sétálj ki innen.
Megérzem a combját széttett lábam között. Libabőrös leszek.
Mind a ketten mozdulatlanná dermedünk, miközben elcsitul
dübörgő szívem lüktetése és Declan kemény teste az enyémhez
nyomódik. Csupán ekkor lazít kissé a szorításán, amikor hátrébb
húzódik.
Oldalra fordítom a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Olyan a
tekintete, mintha teljesen átlátna rajtam, és én nem tudok elfordulni
a pillantása elől.
Hanem akarod ezt tenni, sétálj ki innen.
Szilárdan megvetem a lábam és maradok, ahol vagyok, még
azután is, hogy Declan teljesen elenged.
Várakozva viszonozza a pillantásomat.
Eltelik egy pillanat.
Két másodperc, és aztán kettőnk között tűzbe borul a világ!
Azt hiszem, először ő hajolt közelebb, de az is lehet, hogy én
voltam. Egy mohó csókban csap össze az ajkunk. Mintha dühös
lenne, amiért lejöttem ide. És mintha én is ki lennék akadva, mivel
érzem a csalódottságát, amiért nem képes idelent tartani. Egyik sem
lehet igaz.
Túlságosan is erre vágyom.
Declan olyan váratlanul rántja el a száját, hogy felhördülök. Még
akkor is zihálok, amikor feltépi a vörös ajtót és eltűnik mögötte.
Egyedül hagy idekint a folyosón. Remegek, bizonytalan vagyok,
aztán az ujjam hegyével megérintem az ajkam.
 9. FEJEZET

Declan

Ma este már háromszor megérintette az ajkát. A képernyőn

bámulom, és azt nézem, ahogy Braelynn megkapaszkodik a bárpult
végében és észre sem veszi a félhomályban csak elmosódottan
látszódó üvegek hosszú sorát.
Rossz előérzet fog el.
Egészen addig, míg az a két karcsú ujj fel nem emelkedik és újra
meg nem érinti az ajkát.
Minden alkalommal, amikor megáll a bárpult előtt, amikor
lassulni látszik az idő, a lány mozdulatlanná dermed, és a
hüvelykujjával végigsimítja az alsó ajkát, miközben a bárpult
márványlapját bámulja. Ha esetleg nem lenne egyértelmű, hogy
eközben rám gondol, a tekintete pontosan ott állapodik meg, ahol
pár éjszakával ezelőtt én álltam. Szinte teljesen biztos vagyok abban,
hogy ma éjjel valahányszor csak megtorpant, mindig rám gondolt. Ő
is azt akarja, talán éppen annyira, mint én.
Sok millió kifogást találnék arra, miért nem szabad
megcsókolnom.
Semmi okom nem volt ezt cselekedni.
Kivéve a tényt, hogy a csókjára vágytam!
Megborzongok, hátradőlök a karosszékemben, ő meg egy
tálcányi martinivel eljön a bárpulttól. Ha valóban titkos ügynök ez a
lány, ha tényleg a szövetségi hatóságoknak dolgozik, vagy esetleg
csak egy egyszerű besúgó… amire készülök, az nem csupán engem
tesz tönkre, hanem a fivéreimet is. Közben azonban csak futólag
gondolok az unokahúgaimra és az unokaöcséimre. Az egész
családom pusztulásával járhat, ha nem sikerül kiderítenem, ki látja el
információval a szövetségi nyomozókat.
Dühös arckifejezéssel éppen elfordulnék a képernyőtől, amikor
felvillan előttem egy e-mail. Egy egyszer használatos címről küldték:

Nincsen semmi, ami arra utalna, hogy ez a lány lenne a beépített

ügynök.

A Levél tárgya részben volt ez az egy sor, ám magában az

üzenetben nyoma sincs szövegnek. Ugyanakkor kaptam egy
mellékletet. Átnézem mindazokat a háttérinformációkat és egyéb
dokumentumokat, melyeket a küldő összeszedett. Ezek többségére
már én magam is rábukkantam az elmúlt hét során.
Semmi sem utal arra, hogy Braelynn-nek bármi köze lenne a
nyomozókhoz, csakhogy jó barátja Scarletnek. Figyelembe véve az
apja halálát, és azt, hogy Scarlet kiállt mellette, a kapcsolatuk
közelebbi lehet annál, mint amilyenre korábban számítottam.
Bekopognak hozzám, aztán kinyílik az ajtóm. Nem kell
felnéznem ahhoz, hogy tudjam, a bátyám az.
– Jó lenne, ha most te is bekapcsolódnál – mondja. Egyből
felfigyelek arra, hogy mennyire komor Jase hangja. Egy aprót
biccent, amikor kérdőn a szemébe nézek. – Scarlet csupán a besúgók
egyike.
Hátratolom a székem, felállok és begombolom az öltönyöm.
Nem mintha az elegancia számítana abban, ami most fog történni.
Sietve mozgásba lendülök, Jase felzárkózik mögém, ahogy kimegyek
az irodámból. Az ajtó bezáródik, elfordítom a kulcsot, majd
elindulok végig a folyosón. Közben lassan érzéketlenné válik a
testem.
Az a nő csupán az egyikük.
Ezek szerint többen vannak!
 Nyelek egy nagyot és próbálok felkészülni. Nem ez az első, de
nem is a századik olyan alkalom, hogy ugyanezt tettem. Ennek
dacára is minden esetben hatalmas súly nehezedik rám. Úgy érzem,
a szívem pontosan úgy lassul le, mint az idő múlása.
– Még mit mondott? – kérdezem halkan, amikor a bátyám
hátravezet.
Fent ma igen hangosan szól a zene, és nem véletlenül. Az ajtó
hátborzongató hangon nyílik ki, én pedig gyorsan becsukom és
kulcsra zárom magunk mögött, mielőtt Jase nyomában a raktárszoba
túlsó végébe mennénk, ahol félretoljuk az egyik polcot. Az innen
nyíló rejtett ajtó egy hangszigetelt helyiségbe vezet.
Az álcázott zár jól működik.
Felgyorsul a pulzusom, friss adrenalin ömlik a vérembe. A
neonlámpák fényébe érve először a húgy bűzét érzem meg. A fogoly
állkapcsa megreccsen, ahogy Seth behúz neki egy hatalmasat és vér
fröccsen az ajkáról.
Oldalra hanyatlik a feje. A két kezét hátrakötötték a padlóhoz
csavarozott szék támlája mögé.
Ebben a helyiségben sok vérző száj árult el sietve fontos titkokat.
Jase közelebb húz egy széket a fogolyhoz, hogy folytassa a
kihallgatását, Seth hátrébb lép. Vérfoltok csúfítják azángjét, akárcsak
kopott farmerét.
– Mikor kezdtétek? – kérdezem Sethtől. Eltekintve a fivéreimtől,
leginkább őt tarthatom jó barátomnak.
– Három órája – válaszolja. A hangja nyugodt, és a fogoly nem
sejtheti a valóságot, de Seth szemében fáradtság és aggodalom
tükröződik.
– Mondtam már, nem tudom, ki az – szólal meg a fogoly, aztán
vért köp. Zihálva kapkod levegő után és nem tudja megtartani a
fejét. Jase feljebb emeli az állát, hogy a szemébe nézhessen. Mind a
kettő bedagadt. Az egyik szemöldöke felhasadt.
 – Biztosra veszem, van még valami, amit elmondhatsz nekünk –
mondja Jase. Oldalra hajtott fejjel próbálja meg a foglyot rávenni
arra, hogy áruljon el egy nevet, vagy bármilyen olyan információt,
aminek a segítségével rájöhetünk arra, hogy ki közöttünk a besúgó.
Elönt a forróság, amikor a fogoly felzokog. Pontosan tudja, hogy
itt fog meghalni. Ha nem is ma éjjel, de legkésőbb holnap reggel. Ez
a nyomorúságos látvány megszólítja a lelkem egy olyan részét,
amiről rég azt hittem, hogy már halott.
– Esküszöm, semmit sem tudok – nyöszörgi.
Jase leengedi a kezét, hátralép, hogy helyet adjon Sethnek. Az
iszonyatos ökölcsapás eltöri a fickó pofacsontját. Hatalmas
reccsenést hallok, amikor oldalra csuklik a feje. Egy pillanatra arra
gondolok, hogy Seth esetleg eltörte a nyakcsigolyáját.
A fogoly fájdalmas, hörgő jajgatása azonban jelzi, hogy még
életben van. Jajszava és a fájdalma visszhangokat vet a kamra
betonfalain. Ebben az álcázott hátsó helyiségben csupán három
egyszerű acélszék áll. Az egyiket középen a padlóba csavarozták.
– Nem tudom.
A fogoly hörögve kapkod levegő után. Olyan sok vért köhög fel,
hogy Seth és Jase egyből összenéz. Nincs sok időnk. Ennek a
besúgónak már egy órája sincs hátra.
– Nem mondták el a neveket.
E vallomás után lecsukódik a szeme és lehanyatlik a feje.
Odalépek hozzá, megragadom az állát, és a szemén át a lelke
mélyébe pillantok.
– Hányan vannak?
– Ketten – válaszolja azonnal.
– Mind a ketten itt?
Bólint. Ezt a haszontalan, gyenge mozdulatot éppen csak
megérzem a kezemmel.
– Mióta? – kérdezem
– Évek óta – feleli.
 Ez némi vigaszt jelent. Ellépek mellőle és a kezemről a vért
beletörlöm a farmerébe.
Egy olcsó márkájú fehér inget, kopott farmert és barna csizmát
visel. Azt hiszem, nem így akart meghalni.
– Hogyan találtátok meg? – kérdezem Jase-t, bár közben nem
fordulok a bátyám felé. Továbbra is arra a férfira összpontosítok, akit
pár perc múlva meg fogunk gyilkolni.
A bátyám válasza azonban zümmögő háttérzajjá halványul.
Amit most átélek, az visszasodor magával a múltba. Évekkel
ezelőttre, oda, ahol először döbbentem rá arra, hogy mi nem úgy
élünk, mint bárki más. Valami nem volt rendben velünk, ám igenis
életben maradhatunk, ha vigyázunk egymásra.
Ebben az emlékben ott volt Braelynn is.
Seth újra verni kezdi a foglyot, Jase üvöltve követeli a válaszokat,
és megpróbál hazugságokkal igazságokat kiszedni belőle, én viszont
felidézem magamban azt a pillanatot, amikor otthagytam az iskolát.
Jól tudtam, bármi miatt is távozom, az lidércnyomásként fog
kínozni.
A tanítás után még ottmaradtam, hogy nézzem az
amerikaifutball-csapat edzését. Arra gondoltam, hogy beállhatnék
közéjük. Na jó, valójában azért maradtam, mert Braelynn ott edzett
az atlétikai csapatban. Jase azonban üzenetet küldött, hogy vár; a
többieknek szükségük volt rám.
Amikor elindultam lefelé a lépcsőn, megéreztem magamon a
lány tekintetét. Úgy tűnt, mintha tudná az igazat. Mintha meg akart
volna állítani.
Mégsem tette.
Soha, senki nem tette!
Carter hátul ült Jase kocsijában. Az arca már majdnem olyan
volt, mint azé a fogolyé. Megéreztem rajta az alkohol bűzét, ám jól
tudtam, nem a bátyám részeg. Az apám volt az egyetlen élő ember,
akinek Carter megengedte, hogy ilyen csúnyán elverje.
 Emlékszem, hogy Jase megragadta a vállam, hogy rá figyeljek, és
ne Cartert bámuljam.
– Nincs semmi baj. Viszont most… neked kell vezetni. – Felém
biccentett, mielőtt válaszolhattam volna. – Képes leszel rá?
– Hova megyünk?
– A vízpartra – felelte Carter tompa hangon. Barátságosan
megveregette a kormány mögötti ülést. Nagyon ritkán fordult csak
elő, hogy úgy éreztem, tényleg szükségük van rám. Az életem nagy
részében én voltam a kis pöcsös, a folyton lábatlankodó kisgyerek. –
Ülj be.
Már félúton járhattunk, amikor Jase és Carter megbeszélte,
mennyi ideig tart majd az ásás. Volt ott egy domb a vízparton; bal
felől sűrű erdő, jobb felől pedig gazos mező vette körül.
– Majd a mezőn temetjük el. Tavasznál hamarabb nem fogják
megtalálni a testét.
Ez volt az első alkalom, hogy a fülem hallatára kimondták
ilyesmit. Sok olyan téma akadt, amiről nem beszéltünk nyíltan.
Nem hoztuk szóba, mennyire hiányzik az anyánk.
Nem panaszkodtunk azért, mert éheztünk, vagy hogy mennyire
rendbe kellett volna hozni végre a kibaszott házunkat. Nem
beszéltünk arról sem, hogy az apánk sírba viszi magát az alkohollal.
Meg hogy a dühét a két legidősebb fivéremen vezeti le.
A kábítószerekről viszont rengeteget dumáltunk. Vagy azokról a
szóbeszédekről, amelyek szerint Carter embert ölt. Rossz embereket.
Ezzel áltattam magam. Csakhogy egyre sötétebb lett, ahogy két órán
keresztül a vízpart felé vezettem, ők meg arról beszélgettek, hova
ássuk el a csomagtartóban lévő embert.
Emlékszem, miközben a nap eltűnt a fák mögött és a fivéreim
árnyékát elnyelte az éjszaka, én csak néztem őket. A felszaggatott
föld hangja azonban maga alá temette az emlékeket.
Mégsem fogom soha elfelejteni azt az éjszakát.
 – Miért akartad, hogy én vezessek? – kérdeztem Jase-től,
miközben Carter kicsit távolabb befejezte a munkát.
– Az adrenalin… – Jase elhallgatott, szipogott és az éjszaka
hidegje miatt kivörösödött az orra. A szemembe nézett és így
folytatta: – Jó ötletnek tűnt az adrenalin miatt.
Tudtam, hogy hazudik, ezért megpróbáltam kitalálni az igazat.
– Nem akartátok, hogy hazamenjek apához.
Ez előtt az éjszaka előtt sok dolgot nem mondtunk ki hangosan,
ám miután véget ért ez az este, nem maradtak kimondhatatlan
titkok.
– Részben igen.
Jase szeme ködössé vált a szomorúságtól.
– Elmondhatod neki – szólalt meg Carter a hátam mögül.
Bedobta az ásót a ferde hátú kocsiba.
– Valaki belekezdett valamibe és… – mondta Jase, de a szavába
vágtam:
– Ez így túl semmitmondó.
– Azt mondta, hogy meg fogja ölni a Cross fivéreket.
– Mindannyiunkat – tette hozzá Carter, mielőtt egy erős
mozdulattal bezárta volna a kocsi ajtaját. A jármű megremegett a
becsapódó ajtótól.
– Lehet, hogy az élet kegyetlen – mondta Jase, és a szemembe
nézett –, de mi sosem hagynánk cserben téged. Világos?
– Én majd lerendezem ezt a fenyegetést. Elintézem –bizonygatta
Carter, és megmarkolta a vállamat, megszorította, de váratlanul
elárasztották az érzelmek. Éppen csak elmúlt huszonöt éves és
nemrég elveszítettük Tylert. – Mindent elrendezek.
– Daniel mikor jön haza? – kérdeztem, mert abban a pillanatban
meg mertem volna esküdni arra, hogy egymás után minden
testvéremet elveszítem. A zsigereimben éreztem. Mindannyian meg
fogunk halni. Addig csupán azt nem fogtam fel, milyen halál vár a
hozzánk hasonló alakokra.
 Carter válaszolt:
– Szóltam neki, hogy még egy darabig ne jöjjön haza.
– Itthon lesz, miután nyélbe üt valamit – tette hozzá Jase. – Egy
Marcus nevű pasi visszajelzését várjuk.
A bennem élő kisgyerek akkor halt meg végleg, amikor ezen az
éjszakán feltettem a kérdést:
– De ugye nem lesz bajunk?
– Semmiképpen. Próbáld felfogni, hogy nem számít, amivel
fenyegetnek. Világosan megmondtam, én majd intézkedem és neked
nem esik bántódásod. Az utolsó szálig kinyírom őket, mielőtt bárki
is árthatna neked.
 10. FEJEZET

Braelynn

A pub előtti veranda tökéletes helynek bizonyult a szabadnapom

eltöltésére. A levegő hűvös, de nem hideg. Főleg úgy, hogy süt rám a
nap és egy pici meleget is ad. Nyugalom és béke vesz körbe.
Korábban még egyetlen olyan helyen sem jártam, aminek olyan
lenne a légköre, mint a Klubé. Ez a terasz viszont visszahoz a
valóságba.
A jó ég a megmondhatója, hogy a tegnapi éjszaka után erre
milyen nagy szükségem van!
Belekortyolok az almaborba és megpróbálok nem gondolni arra,
ami történt.
A csókra!
Meg arra, ahogy Declan otthagyott és nem jött vissza megnézni,
mi van velem.
Fogalmam sincs arról, hogy mit jelent a kettőnk kapcsolata, vagy
hogy pontosan mi is történik közöttünk.
Declan Cross igencsak titokzatos, kiismerhetetlen alak. Az élete,
a klubja, az érintése… Mindez felfoghatatlan egy hozzám hasonló nő
számára. Én mégis itt vagyok, a csapdájában.
– Még eggyel? – szólít meg a felszolgálónő, amikor leteszem a
poharam. Gyorsan kihoz nekem egy újat, aminek örülök, mert addig
sem Declanra összpontosítok.
Mindig is szerettem a kora őszt, amikor még lágyan fúj a szél, de
a levegő már hűvös. Egyik kezemben a behűtött almaborral teli
súlyos poharat tartom, a másikban meg a mobilomat. Felkavarodik a
gyomrom. Míg be nem futott ez az üzenet, minden tökéletesnek tűnt.
Most viszont felgyorsult a szívverésem. Meztelennek érzem magam
a teraszon. Nincsen ajtó, amit bezárva elbújhatnék a világ elől.
Még egyszer elolvasom az üzenetet, mintha attól esetleg
megváltozhatna a szövege.

Travis: Azonnal hívjál vissza! Kijár nekem tőled egy kibaszott válasz!

Félelmet, ugyanakkor haragot érzek. Rohadtul beképzelt ez a

faszi!
Összeszorítom az ajkam, leteszem a mobilt és egy nagyot
kortyolok a ciderből. Bárcsak lenne benne egy kevés tömény is!
Basszus, még egy pohár whiskey is jólesne, hogy ne legyek ennyire
feszült. Semmivel nem tartozom a volt férjemnek.
Nem jár neki semmi sem mindazok után, ahogyan viselkedett.
Őrjöngenem kellene, ám ehelyett inkább ideges vagyok, illetve,
őszintén szólva, egy kis ijedtséget.
Azért, mert kizárólag az a csók jár a fejemben.
Travis egy senki!
Üres fenyegetései semmit sem jelentenek, hiszen Declan Cross
tegnap megcsókolt. Az ajkától úgy lobbantam lángra, mint ahogy a
hideg télben meggyullad a száraz fa. Bizonyos szempontból ismerős
volt ez az érzés, ám ugyanakkor teljesen újszerű. Kicsit veszélyes.
Kissé tiltott. Ő meg erre fel otthagyott, mintha így akart volna
rávenni arra, hogy kövessem.
Ha utánamegyek, bármi megtörténhetett volna.
– Minden rendben? – kérdezi az anyám. Összerezzenek és
visszatérek a jelenbe, miközben ő újra leül a szemközti székbe. A
bútordarab vaslába megcsikordul a veranda kövén, ahogy az
anyukám a helyére tolja.
Végighúzom a kezem az öntöttvas asztal mintázatán. A mobilom
rezeg, és ez a zaj visszhangot vet a fémen. Egy képmutató mosolyt
erőltetek az arcomra. Hamarabb ültünk be ide, mint a sok
vacsoravendég, így gyakorlatilag senki más nincs itt.
– Ó, minden rendben! – felelem megnyugtatásul.
Nem akarom, hogy anyám is belekeveredjen ebbe a zűrzavarba.
Az én dolgom, hogy rendet csináljak. Éppen ezért minden tőlem
telhetőt megteszek azért, hogy a szeméből eltűnhessen az
aggodalom.
Egy hanyag pillantást vetek a telefonra, és arra számítok, hogy
Travis újabb szemétkedését látom.
A képernyőn feltűnt számot azonban nem ismerem.
Nincsen elmentve a mobilomban.

Ismeretlen szám: Mr. Cross üzlettársa vagyok. Ha bejössz, mostantól

kizárólag Mr. Crossnak fogsz dolgozni. Tisztában vagyok azzal, mennyire
váratlan, hogy így megváltozik a beosztásod. Kérlek, jelezd, ha esetleg
úgy döntené!, hogy inkább felmondasz.

A fészkes fenébe!
Mi van?
Forogni kezd velem a világ, ahogy ott ülök szemben
édesanyámmal és megpróbálom eltitkolni az érzelmeimet. Nem
tudom, mit gondoljak. Hatalmasakat pislogok, és dacára annak,
hogy kint ülünk a friss levegőn, egyszerűen lehetetlennek tűnik
lélegzethez jutnom. Vadul zakatol a szívem, ahogy újra elolvasom az
üzenetet.
Biztos akarok lenni abban, hogy sikerült felfognom, mi a fene
történik éppen. Kizárólag Mr. Crossnak fogok dolgozni? Ennek talán
az az oka, hogy nem váltam be pincérnőként vagy… Esetleg az a
csók?
Hogy inkább felmondasz.
Nagyon nem tetszik ez nekem.
– Hirtelen mennyire elsápadtál, nena. Kicsim, mi történt?
 Rám szegeződik az asztal túloldalán ülő anyám szeme. A
döbbenettől némán bámulok vissza rá. Az édesanyám elől soha
semmit nem tudtam eltitkolni.
Ugyanakkor viszont nem lenne helyénvaló megemlíteni a Cross
fivéreket. Ez kicsit olyan, mintha hazudnék, de anyának nem kell
erről tudnia. Halálra aggódná magát. Főleg úgy, hogy nekem
fogalmam sincs arról, mit jelent ez az egész. Megfordítom a
mobilom, hogy ne látszódjon a képernyő.
– Travis üzenetekkel bombáz – próbálkozom egy alternatív
igazsággal. Megkönnyebbülést jelent, hogy őszinte lehetek, bár fáj a
szívem, hogy elhallgatom az igazság egyes részeit.
Édesanyám halkan, spanyolul káromkodik.
Felkapja a szalvétáját az asztalról, majd újra lecsapja. Szeme
körül a szarkalábak nemcsak az életkora, de a sok aggódás miatt is
kerültek oda. Nem szeretem, amikor így néz rám. Mélységes
fájdalom hasít belém, mert pontosan tudom, ma nem lennék ilyen
pocsék helyzetben, ha évekkel ezelőtt hallgattam volna rá.
– Ugyan, Mama, semmi baj.
Gyorsan odahajolok hozzá és megszorítom a kezét.
– Komolyan. Minden rendben.
A tenyerem rásimul a kézfejére és így bizonygatom:
– Tudom kezelni a helyzetet.
Lebiggyed az alsó ajka, mintha mondani akarna valamit, de
aztán inkább úgy dönt, hogy csendben marad. Ehelyett megcsóválja
a fejét. A lendülettől mozgásba jön rövid frufruja.
– Szólok a bácsikádnak.
Szigorú hangja pontosan ugyanazt a választ váltja ki belőlem,
mint gyermekkorom óta mindig.
Sietve tiltakozni kezdek:
– Ne csináld már! Senkinek sem kell beavatkoznia.
Édesanyám elhúzza a kezét, megint a fejét rázza és a
teáscsészéjét bámulja, amiben mostanra már egész biztosan kihűlt az
ital.
– Az a pasi hagyjon téged békén!
– Mama…
Nem akarja, hogy bármi bajom essen. Nem igazán fogadta el,
hogy bölcs döntés lenne elköltöznöm a házából, de hát akkor is ezt
kellett tennem.
Hiszen huszonöt éves vagyok!
Tovább kell lépnem. Kezdenem kell valamit magammal. Nem
rejtőzködhetem mindörökké anyám házában.
– Inkább együnk, jó? Mindjárt felszolgálnak. Le fogom tiltani
Travis számát.
Már megint!
Édesanyám nem tudja, hogy egyszer már letiltottam. Semmi
szükség arra, hogy emiatt nyugtalankodjon.
Travis egyszerűen nem ért a szóból. Egyre csak nyomul,
követelőzik, megpróbál irányítani, és a markában akarja tartani
mindazt az életemből, amit csak tud. Seggfej volt és seggfej maradt.
És a jövőben is le fogom tiltani. Mégis mi mást tehetnék? Újra és újra
letiltom, mindaddig, amíg rám nem un és békén hagy végre, hogy a
magam útján járjak.
– Szólni fogok, ha bármi miatt aggódom, vagy ha olyasmit mond,
ami… Illetve, ha bármi mással próbálkozna.
Befut egy újabb üzenet. Mind a ketten megpróbálunk úgy tenni,
mintha nem érdekelne minket a mobil, de végül édesanyám nagyot
sóhajt.
– Travis az?
Elhúzza a kezét és nézi, ahogy megfordítom a mobilt.
– Nem, nem ő. A munkahelyi barátnőm. Az, amelyik bejuttatott a
céghez.
Mama ismeri Scarletet, de csak egyszer vagy kétszer találkozott
vele.
– Az a lány tud Travisről?
 Scarlet: Úristen! Most hallottam, hogy te leszel a Főnök személyi
asszisztense… Ezek szerint nagyon kedvel téged!!

– Igen, tud Travisről – mondom édesanyámnak. Scarlet mindent

tud. Elég régóta ismer ahhoz, hogy megértse, miért van szükségem
egy munkahelyre és az anyagi függetlenségre. Nyilvánvaló számára,
miért kell összekapnom magam és megállni a saját lábamon… Jó
messze a volt férjemtől.
Nem titkoltam el előle az éjszakai csókot, de azt sem, mennyire
ellentmondásosak az érzelmeim.
Visszanézem a régebbi üzeneteket…
Úgy érzem, igencsak zavarban vagyok. Korábban ezt írtam
Scarletnek:

Braelynn: Olyasmit csináltam, amit nem lett volna szabad.

Scarlet: Mondd el nekem. Bármit is tettél, én majd rendbe hozom.

Nem lesz semmi baj.

Braelynn: Nem hiszem, hogy ezt rendbe tudnád hozni. Megcsókoltam

Declant.

Emlékszem, hogy zakatolt a szívem, amikor elküldtem ezt az

üzenetet. Scarlet csak egy örökkévalósággal később válaszolt. A
mobil szerint valamit beírt, de aztán eltűnt a szöveg. Megint írt, újra
semmi.

Braelynn: Mondj már valamit! Kérlek!

Scarlet: Kicsit ledöbbentem. Mégis mi járt az eszedben? Mit éreztél?

Mesélj el mindent! Jó volt?

Braelynn: Az utolsó kérdésedtől kiakadtam! Igen!

Jó volt. Ugyanakkor megdöbbentő számomra.
 Scarlet: Szóval megcsókoltad, és ez jólesett neked.
Mondott utána bármit is?

Braelynn: Utána semmit. Előtte viszont azt mondta, ha nincs kedvem

hozzá, akkor jobb, ha kisétálok. De… Én tényleg meg akartam csókolni.

Scarlet: Szóval SEMMIT SEM mondott utána?? VALAMIT csak mondott!

Braelynn: Semmit… Visszamentem dolgozni, és vártam, hogy ő is

feljöjjön, de nem jött. Így aztán… Hazamentem.

Scarlet: Van valami, amit tudnod kell. Úgy hallottam, hogy a főnök
perverz. Odavan a BDSM-ért. AZT PEDIG TUDOM…, hogy te milyen
kíváncsi vagy. TUDOM, HOGY AZ VAGY!

Erre az üzenetváltásra tegnap éjjel, a csók után került sor. Most

pedig Scarlet lelkesen gratulál, amiért új beosztásba kerültem? Úgy
tesz, mintha ennek semmi köze sem lenne ahhoz a csókhoz…
Éppen emiatt rossz előérzetem támad az üzenetével
kapcsolatban. Hiszen két perc sem telt el azóta, hogy értesültem az
új beosztásomról. Úgy érzem, valami nincs egészen rendben. Scarlet
csőbe húzott a munkaruhám színével kapcsolatban, és nagyon
sokáig elhallgatta, hogy mi folyik a lenti szobákban.
Kedvet érzek arra, hogy belengessem a felmondásomat. Csak hát
tudom, akkor megpróbálna maradásra bírni. Lehetséges, hogy
egyszerűen csak képzelődöm?
Declan Cross megrémít, de kíváncsivá is tesz.
Vágyom rá.
Vonzalmat érzek, ám ettől még nem félek csekélyebb mértékben
attól, hogy vele legyek. Scarlet pontosan tudja, hogy ez a helyzet.
Újra képernyőre fektetem a mobilon és rámosolygok édesanyára.
– Azért jöttünk ide, hogy együnk egy jót! Nem pedig azért, hogy
elolvassak egymillió üzenetet, és még azelőtt életbevágóan fontos döntéseket
hozzak, hogy kihozták volna a kaját.
– Nyugodtan válaszolhatsz ám neki, nena.
Ez így is van, csakhogy eléggé ismerem Scarletet ahhoz, hogy
tudjam, egyből kérdezősködni és nyomulni fog. Bár jó barátnőm a
csaj, ebben a pillanatban semmi szükségem arra, hogy hosszasan
elbeszélgessünk, vagy hogy nyomás alá helyezzem.
– Egyszerűen csak szeretnék valami finomat enni veled. Felejtsük
el az üzeneteket. – Olyan kézmozdulatot teszek, mintha mindent le
tudnék söpörni az asztalról. – Inkább mondd, te hogy vagy?
Az anyám csücsörít a szájával és látom rajta, nem tudja
eldönteni, hogy elmondjon-e valamit nekem vagy sem. Végül feladja
a küzdelmet. Nem tud titkot tartani.
– A bácsikád nincs túl jól.
– Nincs? – Hallottam arról, hogy Gael bácsinak mostanában
gondot okoz a csípője, ám ezzel kapcsolatban hetek óta semmilyen
hír nem jutott el hozzám.
– És… – Na most jön az a rész, ami miatt egészen eddig habozott.
– Travis meglátogatta. Nagyon nem tetszik ez nekem!
– Nekem sem.
Meghűl bennem a vér.
Pofátlanság meglátogatni a rokonaimat, ám Travist nem érdeklik
a szabályok. Mindig is nagy ívben fütyült a jómodorra. Veszek egy
megnyugtató, mély lélegzetet, nehogy a feltámadó haragom elrontsa
ezt a késői ebédet.
A pincérnőre nézek, aki éppen a szomszéd asztalhoz ültet le
vendégeket. Miközben az ajkamhoz emelem a cidert, arra gondolok,
esetleg megkérhetném, hogy a következő pohárba tegyen valami
erőset is.
– Gael bácsi megmondta neki, hogy hagyjon téged békén és nagy
ívben kerüljön el.
Bólintok és közben megjön az étel.
 A két tányért egy másik felszolgáló hozza ki. A mosolygó nő
lófarokban összefogott, fekete haja a háta mögött lengedezik.
– Köszönöm! – szól oda neki a kolléganője. Felzárkózik mellé,
kezében az édesanyámnak szánt salátával. A kedvenc ételeinket
választottuk ki. Szinte minden alkalommal, amikor beülünk ide,
anyám a csirkés tortillât választja salátával, ugyanúgy, mint én. Ma
azonban úgy éreztem, hogy jobb lenne valami mást enni. Összefut a
számban a nyál, amikor ránézek a Monte Cristo szendvicsemre.
Kérünk még egy teát édesanyámnak, a felszolgálók jó étvágyat
kívánnak, és újra magunkra maradunk. A sós sült krumpli sem
feledteti azonban velem, mennyire haragszom Travisre. Lenyelem az
első falatot, és csak ekkor figyelek fel édesanyám komorságára. Nem
volt könnyű számára az elmúlt esztendő.
Kezdenek rajta látszani a megpróbáltatások.
– Ami történt, megtörtént, Mama. Nem beszélhetnénk inkább
valami másról? Valami kellemesebbről?
Elsimítom az ölemben fekvő szalvétát, és igyekszem elhessegetni
magamtól a bűntudatot, amiért még nehezebbé teszem az anyám
életét.
Kiveszi a szalvétából a villáját és a papírszalvétát az ölébe teszi.
– Egy kellemesebb témáról? – kérdezi töprengve. – Milyen az új
munkahelyed?
Lángba borul az arcom. Képtelenség az új helyre gondolni
anélkül, hogy ne gondolnék Declanra is.
Egyfolytában ő jár az eszemben.
Megpróbálok elbújni a poharam mögé, hogy egy pillanatnyi
haladékot kapjak. Ott látom magam előtt, ahogy csütörtök este
fellángolt a szeme a színpadi show-t nézve. Nem adott választ,
amikor rákérdeztem, hogy kedveli-e az ilyesmit – a korbácsolást és a
megkötözést.
A fájdalmat és a gyönyört.
 Nem volt szükség az őszinte válaszára ahhoz, hogy megértsem
az igazságot. Én is nyíltan beszéltem vele. Nem biztos, hogy örülnék
annak, ha ennyire… Közszemlére tennénk a dolgot. Dacára annak,
hogy mennyire erkölcstelen ez az egész, nem tudom visszafogni
magam. Elképzeltem, mit csinálnánk.
Éppen emiatt annyira komplikált ez a csók! Nemcsak összeért az
ajkunk, hanem egyfajta meghívást kaptam. Halványan ugyan, de
sejtem, mi minden történhetett volna, ha tegnap éjjel utánamegyek a
szobájába és nem vonulok vissza, fel a földszintre. Declan cseppet
sem átlagos férfi.
Még azelőtt hagyd abba ezt, hogy valami szörnyűség történne veled,
Braelynn!
Mire gondolhatott…?
Arra, hogy megkorbácsolnak?
Arra, hogy bántani fognak?
Életemben már számos szörnyűségen mentem keresztül, ám úgy
tűnt, az a művésznő odafent a színpadon egyáltalán nem szenvedett.
Egy dolog pedig nagyon is egyértelmű Declan klubjával
kapcsolatban. Itt minden beleegyezéses alapon történik. Senkinek
nem kell lemennie azon a lépcsőn, ha nem akar. Senkinek nem kell
felmennie a színpadra, ha nincsen kedve ahhoz, hogy ott legyen.
Esetleg Declan arra célzott, hogy ha továbbra is csábítgatom,
akkor mi ketten összejöhetünk?
Nagyot csattan a poharam, mert a szükségesnél kissé erősebben
csapom le az öntöttvas asztalra.
– A munkahelyemen minden rendben! Arra sincs időm, hogy
leüljek egy percre, mert nagy a forgalom.
– Szívesen elmennék megnézni, ahogy dolgozol – mondja
édesanyám.
Ezt meghallva azonnal abbahagytam az álmodozást.
– Ó, nem is tudom, Mama.
 – Miért nem? – kérdezi nevetve, és felragyog a szeme. – Azt
hittem, hogy felszolgáló vagy. Majd segítesz nekem kiválasztani
valami finomat az étlapról, igaz?
– Ez egy éjszakai klub. – Felvonom a szemöldököm, megvonom
a vállam, és remélem, hogy anya megérti a helyzetet. – A
munkaruhám eléggé rövid.
Ráadásul nem mindegy, hogy mikor nézne be hozzám… Nem
lenne jó, ha magyarázkodnom kéne amiatt, hogy egyes lányok miért
hordanak vörös ruhát. Hogy mit jelentenek a színek. Az
édesanyámnak éles a szeme. Kiszúrna mindent.
Előrehajol és megveregeti a kezem.
– Te is tudod, hogy én nem törnék pálcát fölötted. Ha ez a
munkahely boldoggá tesz, akkor támogatom a döntésed.
Félmosolya azonban elárulja, többet tud annál, mint amennyit
feltételezek róla.
Megpróbálom eloszlatni az esetleges aggodalmait.
– Nem azért viselek rövid ruhát, hogy több borravalót kapjak.
– Ugye tudod, hogy nem vagyok egy mai csirke, és láttam már
pár dolgot?
– Mama! – méltatlankodom, és egy mosoly ragyog fel az
arcomon.
Anya kuncogni kezd, és én is azt teszem.
– Tedd azt, amit tenned kell. Egy kis kedvesség, egy kicsit több
meztelenség a jobb borravaló érdekében. Értem én. – Beszéd közben
enni kezdi a salátáját. – Amúgy tudtad, hogy a nagyanyád egész
életében felszolgáló volt?
– Erről nem tudtam.
Édesanyám bólint, majd folytatja:
– Ő vitt be az első munkahelyemre, pincérnőnek egy kávéházba.
Miközben anya olyan sztorikat mesél az én abuelámról, amiket
még sosem hallottam, a figyelmem messze kószál. Egyenesen vissza,
Declanhoz.
 Az ajka ízére gondolok.
Arra, ahogy a teste hozzám simult.
Mély hangjára, ahogy belesuttogott a fülembe.
Már rég nem az a kamasz fiú, mint egykor. Kicsit féltem attól,
hogy kettesben maradjak vele és…
Vagyis éppen ezt akartam.
Tudom, milyen veszélyekkel jár, ha valaki összejön az egyik
Cross fiúval. Veszélyesek és nagy a befolyásuk a városban. Sosem
szállnék szembe velük, és nagyon nem szeretnék okot adni nekik
arra, hogy megharagudjanak rám. Azt hiszem, egészen mély dologra
vágyom. Elegendő arra gondolnom, hogy Declan megcsókolt, és
máris lángba borul az arcom, majd melegség önti el az egész testem.
Amióta csak az eszemet tudom, nem éreztem ilyesmit.
 11. FEJEZET

Declan

Végiggörgetem az üzeneteimet. Alaposabban is megnézem a ma

reggelieket.

Declan: Örömmel hallom, hogy nem mondtál fel.

Braelynn: Declan?

Declan: Igen. Gyere be az irodámba, amikor megjöttél.

Türelmetlenül megkopogtatom a hüvelykujjammal a mobilom

peremét. A tegnapi éjszaka megpecsételte Braelynn sorsát. Itt tartom
magam mellett. Annyira közel, amennyire ez elfogadható neki.
Csakis egy módon deríthetem ki, mik a valódi szándékai. Ki akarja
kémlelni a titkaimat Scarlet megbízásából?
Szimatolni akar?
Az órára nézek. 13:01. Azonnal ingerültté válok, hiszen a lány
máris késik. Ekkor azonban valaki bekopog az irodám ajtaján.
Határozottan, három gyors koppanással.
Kopp, kopp, kopp.
– Gyere be! – kiáltom, és megfeszül a testem. Mindenem remeg,
és ugrásra kész az összes izmom.
Alig aludtam az éjjel… egyre csak az járt az eszemben, hogy mit
teszek ezzel a nővel. Hogyan izgatom fel, hogyan használom.
A farkam már akkor is kőkemény, amikor kinyílik az ajtó és
megpillantom karcsú alakját.
 Fodros fekete ruhája körbeöleli az idomait, és az alja minden
egyes lépés után többet mutat meg a combjából. Ebből is látszik,
hogy lejjebb rángatta, mielőtt bejött volna hozzám. A dekoltázsa nem
túl mély, ám az apró keble még így is lenyűgöző látványt nyújt.
Miközben a tekintetem bejárja a testét, felfigyelek az ajka vörös
árnyalatára, de arra is, hogy a haja milyen tökéletesen borul laza
hullámokban a vállára. Éppen olyan, mint egy porcelánbaba.
Egy csinos, apró jószág, amivel eljátszhatok.
Ezt a gyönyörű nőt úgy meg fogom baszni, hogy magatehetetlen
rongybabává változik.
Hátrébb tolom a székem, kissé hátradőlök és rászólok, hogy zárja
be maga után az ajtót.
– Declan!
Egy szuszra mondja ki a nevem, és nyilvánvaló a tétovázása.
Basszus!
– Igen? – kérdezem, miközben újabb hullámban elönt a forróság.
Idegesen összekulcsolja a kezét, tesz felém egy lépést, majd még
egyet, ám nem jön oda egészen az íróasztalhoz. Ehelyett kelletlenül
megáll a szoba közepén.
Úgy érzem, seggfejként viselkedem, amikor ezt teszem vele.
Csakhogy elkerülhetetlen mindez, mert ki kell derítenem, hogy
ellenem dolgozik-e Scarlettel.
Ráadásul úgy vélem, élvezni fogja azt, amit majd csinálok vele.
Függetlenül attól, hogy besúgó-e vagy sem, nem tudja eltitkolni,
mennyire vonzódik hozzám. Minden mocskos kis gondolata
világosan meglátszik az arcán.
Megnyalja az alsó ajkát és közelebb lép.
Megmarkolom a székem karfáját, hogy nyugton maradjak, míg
Braelynn beszél.
– Tudnom kell, mit jelentsen ez az egész. Mivel jár, hogy én
vagyok a személyes asszisztensed?
Ferde mosolyra húzódik a szám.
 – Kell valaki, aki rendben tartja a könyvelést – felelem
könnyedén, ám abban a pillanatban, ahogy megkönnyebbülve
elernyed a válla, még hozzáteszem –, és ezenfelül szívesen
megbasználak. Jó alaposan.
Gyönyörű, sötétbarna szemén átvillan a döbbenet, és egy
pillanatra kinyílik a szája, ahogy gyorsan beszívja a levegőt.
A farkam még jobban sajog.
– Szeretnék játszadozni veled és kiélvezni a kettőnk közötti
különös izgalmat.
– Ó! – hebegi.
– Azt akarom, hogy te legyél a titkárnőm. – Veszek egy
megnyugtató lélegzetet, majd előbbre hajolok és rákönyökölök a
térdemre. – Akit bármikor megbaszhatok.
– Értem – suttogja, és a szemembe néz. Zavarodottság és izgalom
küzd egymással a pillantásában.
– Megfelel ez neked? – Arra számítok, hogy habozni fog és időt
kér átgondolni a helyzetet.
A testem minden idegvégződése boldogan fellángol, amikor
Braelynn mormogva azonnal válaszol:
– Igen.
Hátradőlök a karosszékemben, és úgy döntök, hogy a pénzügyek
várhatnak holnapig.
– Vetkőzz le!
– Én most… – vágna bele egy kérdésbe, miközben a tekintete
elárulja, milyen gondolatok kavarognak a fejében.
Válaszként türelmetlenül ráparancsolok:
– Most!
Nagyot dobban a szívem, majd újra ezt teszi, mert a
másodpercek csak telnek és Braelynn látszólag kőszoborrá válva áll
a helyén.
Nyilvánvaló, hogy megrémül, habozik, talán fél is, de aztán
sóhajt egy nagyot. Hullámzó keblére tapad a szemem. Lehet, hogy
aggódik, ám én most egészen egyszerűen halálra rémülök,
megérezve a rám törő elemi sóvárgást, ami miatt ökölbe szorul a
kezem, s én is mozdulatlanná dermedek. Jobban vágyom erre a nőre,
mint nagyon régóta bármi másra. Talán még sohasem sóvárogtam
ennyire valami után.
Résnyire nyílik a szája, lassan és egyenletesen lélegzik, miközben
kihúzza a karját a ruhája ujjából.
– Lassan – mormogom, mielőtt krákognék egy nagyot.
Hátradőlök a székben. A sötét szempár elkerekedik, ahogy
viszonozza a pillantásomat, az egyik ruhaujj már a derekánál lóg, és
félig már a másikból is kibújt. – Szépen, nyugodtan.
Bólint, miközben tudom, nincs sok minden, amit levehetne
magáról.
– Vegyem le a cipőt? – szólal meg végül. Alighanem érzéki
cukkolásnak szánta a kérdést. A pokolba is, nagyon ügyesen csinálja.
A fény csókot nyom meztelen bőrére, a ruha pedig lehullik a padlóra
a kissé megriszált csípőről.
– A cipő marad.
A magas sarkú cipőjén kívül már csak egy egyszerű csipkebugyit
és a hozzáillő melltartót viseli.
– Sikerült máris megbotránkoztatnom téged? – kérdezem, mire
valósággal keresztüldöf a tekintetével, a székembe szögez, majd
hátranyúl a kezével. Egy gyors mozdulat és a melltartója is a földre
hullik.
A két keble egészen apró, elveszne a tenyeremben, ám a
mellbimbói azért könyörögnek, hogy megnyaljam őket. Most még
puhák, és én mindennél jobban vágyom arra, hogy két ujjal
megfogjam, megcsavarjam és addig szopogassam őket, míg hetykén
fel nem állnak. Nem bírom visszafogni magam, amikor előrehajol,
hogy megszabaduljon az utolsó ruhadarabjától is.
Felállok, mire ő megdermed.
 A biccentésemet látva folytatja. Meztelenre vetkőzik a
kedvemért, és amikor kilép a bokája körül feltüremkedő csipkés
szövetből, magas sarkú cipője nagyot csattan a keményfa parkettán.
Lélegzetelállítóan szép ez a lány.
Odaállok az íróasztalom elé és megkopogtatom. Csak egyszer,
de Braelynn így is engedelmeskedik a kimondatlanul maradt
parancsnak.
Bár a lámpák csak tompa fénnyel égnek, a világosság éppen elég
ahhoz, hogy élvezni tudjam az elém táruló látványt. Braelynn kérdő
pillantást vet rám, mire egymás után a tenyerembe veszem a kezét.
Rásimul az íróasztalra, félresodorja maga elől a papírokat a túlsó
oldal felé, míg a csípője hozzá nem szorul az asztallap pereméhez. A
melle hozzányomódik a kemény felülethez.
A két tenyerem elindul felfelé a karján. Iszonyúan élvezem,
ahogy megborzong az érintésemre. Látom ám, mennyire
elnehezedett a szemhéja.
Felgyorsul a légzése. Egyre hangosabban zihál, ahogy a kezem
elindul lefelé a hátán. Odaguggolok mellé, és csak annyi időre állok
meg, hogy megmarkoljam a fenekét. Megszorítom és utána tenyérrel
egy hatalmasat csapok a bőrére. Olajat önt a tűzre a sikkantása,
aztán a cipője csattan, mert még jobban felfekszik az asztalra.
– Jó kislány! – mormogom bele a bőrébe.
Izmos a feneke és a combja. Fölé hajolok és kissé szétnyílt
számmal végigcsókolom. Észreveszem, ahogy megfeszül a combja.
Egyik tenyerem felfelé mozog a feneke felé, míg az ujjaim meg nem
érintik a hüvelye bejáratát. Egy aprót harapok a fenekébe és a
nyöszörgését figyelem. Kém tesz lakatot a szájára.
Még a puncija is reagál rám. Összeszorul a semmi körül, bár a
mozgását jól érzem az ujjaimmal.
Elégedett morgás tör elő belőlem, aztán felállok. Persze, csak
félig… Előrehajolva széthúzom a redőit és lassan megnyalom a
szeméremajkát. Édes az izgatottsága. A szemem sarkából azt is jól
látom, hogy engem figyel. Gondoskodom arról, hogy nyilvánvaló
legyen számára a jókedvem és a vágyakozásom. Megnyalom az
ajkam és utána ismét a puncija következik.
Halkan nyivákolva megpróbál nem mocorogni, ám a jobb kezem
ennek dacára is keményen csattan a fenekén.
– Maradj nyugton! – parancsolom.
Basszus! Elképesztő, hogy a rövid, nőies sikkantás után hogyan
hördül fel. Elkerekedő szemmel bámulom, játszadozni kezdek a
puncijával, körben megdörzsölöm a csiklóját, majd az ujjaim
elindulnak vissza a feneke irányába.
Elképesztően szép ez a lány. A haja már most is kissé kócos és az
ajkával egy tökéletes O betűt formáz.
– Máris benedvesedtél? – mormolom, majd lehúzom a nadrágom
cipzárját. Ez a hang kitölti a szobát, és rajta kívül csupán azt hallom,
ahogy Braelynn zihál.
Megmarkolom a farkam tövét és teljesen kiszabadítom a
nadrágból. Átmegyek az íróasztalom túloldalára, belemarkolok
Braelynn hajába a nyakszirt közelébe, hátrébb húzom, és úgy
helyezkedem el, hogy a szájába tudja venni a farkam.
Csakhogy ő először nem ezt teszi.
Ehelyett lenyalja a makkomról az előváladék csillogó cseppjét,
amitől a lábam ujjáig édes borzongás fut rajtam keresztül.
Csodálatos, vöröslő ajka csak ekkor fogadja maga közé a
férfiasságomat.
Nagyon óvatos. Egyértelműen azért aggódik, hogy elkenődhet a
rúzsa.
Ha nem élnék át éppen mennyei boldogságot amiatt, amiben
részesülök, most elvigyorodnék. Annak a rúzsnak nincs túl sok
esélye. Közben a lány nyelve elindul lefelé a farkamon, majd bekapja
forró szájába.
Ökölbe szorul a kezem, miközben a szopást bámulom. Két
gödröcske jelenik meg az arcán. Bár erősen fogom a haját, nincs
szüksége biztatásra. Nem sieti el a dolgot, hanem alaposan
megkóstol.
– Élvezed a helyzetet? – kérdezem, majd erősen tartva a fejét, a
makkomat mélyen nekinyomom a garatjának. Kis híján öklendezni
kezd, de még jobban befogadja a férfiasságomat. Nedvesen felcsillan
a szeme, amikor megpróbál érthetetlen választ adni.
Kibaszottul lenyűgöző!
– Remek – mondom, aztán még mélyebbre furakszom, hogy
szájba basszam. Minden döfésem mélyre hatol, mégpedig brutális
gyorsasággal. Az ajka megszorul a rudam körül, egy pillanatra
felemeli a két kezét, de aztán gyorsan újra le is teszi.
Meglátva, hogy könnybe lábadt a szeme, kihúzom a farkam,
mire Braelynn vesz egy mély lélegzetet. Ismét beljebb nyomulok. Bal
kezemmel a hajába markolok, a jobbom viszont rásimul a torkára és
enyhén megszorítja.
Még inkább beljebb gyömöszölöm a férfiasságomat, és
megérzem, hogy a makkom már a torkában van.
Ekkor nyel egyet, basszus, nyel egy nagyot… Bizsergés fut végig
a gerincemen, összehúzódnak a heréim, és kénytelen vagyok leállni.
Teljesen kihátrálok a szájából, elégedettséggel tölt el hangos
zihálása, és az, ahogy a sminkje elkenődött a szeme körül.
Ekkor kopognak.
Még sohasem éreztem ilyen irracionális haragot. Dacára annak,
hogy én rendeztem el így az egészet, mégiscsak elönt a pokoli düh.
A farkam gyorsan eltüntetem a nadrágomban, és a vékony ruhácskát
lehúzom a lány fenekére. Nem sokat takar el.
– Basszus, ne merj megmozdulni!
Megvárom, hogy Braelynn rám nézzen, aztán megkérdezem:
– Hallottad?
Piruló arca tűzvörös lett, amikor rádöbben, hogy társaságunk
lesz. Habozó tiltakozása azonban egyből elhalkul, amikor
odahajolok fölé, megcsókolom a vállát és a tenyerem rásimul a
nyakszirtjére.
– Azt hiszem, élvezni fogod – suttogom. – Légy jó kislány a
kedvemért!
Elkerekedik a szeme, biccent és megteszi, amit mondtam.
Egyszerűen megrészegít, hogy így uralkodhatok fölötte. Még több
kell ebből az érzésből. Az Összes cseppje.
– Gyere be! – kiáltom, mire Nate jön be hozzánk.
– Főnök… – Elakad a hangja és megtorpan, amikor a tekintete
rólam az asztalon elnyúlva fekvő, gyönyörű nőre siklik.
Oldalra hajtott fejjel várakozik.
– Na mi az? – kérdezem, mintha nem lenne itt semmi különös.
Leülök.
 12. FEJEZET

Braelynn

Hűvös levegő simítja meg meztelen bőröm. Az asztal még ennél is

hidegebb, ám mégis úgy érzem, mintha lángolnék.
Nyikorogva kinyílik az ajtó, magabiztos lépések zaját hallom, de
az érkező megtorpan. Szégyen, zavarodottság… nem tudom,
pontosan mitől lángol az arcom, ám az biztos, hogy tehetetlen
vagyok. Declan úgy fektetett fel ide, ahogy arra vágyott, és én nem
merek felkelni.
A pokolba! Talán még akkor sem tudnék megmozdulni, ha
akarnék.
Lebénult a testem és a tiltott gyönyör miatt lángol az összes
idegvégződésem. Nem érzek mást, csak azt, hogy kívánatos vagyok,
miközben szégyellem is magam.
Declan keze becsúszik a ruhám alá, miközben a két férfi leül.
Elég közel van hozzám ahhoz, hogy megérintsen, miközben a másik,
legalábbis a megreccsenő székének hangja alapján távolabb,
mögöttem ült le és nem előttem.
A ruhám vékony szövete csupán a fenekem egy részét takarja el.
A mellem és a testem többi része csak azért nem látszik, mert hason
fekszem. Ha megmozdulnék, a ruha lehullana. Már majdnem
becsukom a szemem, de aztán inkább rábámulok arra a férfira, aki
ebbe a helyzetbe hozott. Erő sugárzik belőle, meg elképesztő lazaság.
Megvan benne mindaz, ami ebben a pillanatban belőlem hiányzik.
Csak annak örülök, hogy nem látom a másik férfit. A tekintetem
Declanra tapad. Tovább simogat, és tulajdonképpen egészen laza
ahhoz képest, hogy valaki más is figyeli. Declan ujjai fel és le
mozognak a redőim között. Megérinti kényeztetésre vágyó, duzzadt
csiklómat, próbára tesz, aztán elindul vissza, lefelé. Újra meg újra.
– Jöjjek inkább vissza később? – kérdezi a pasi. Azt hiszem,
ismerős a hangja, de ebben nem vagyok egészen biztos. Vajon ő
tudja, hogy én ki vagyok? Mit gondolhat rólam? A fejemben éppen
felgyorsulnának a gondolatok, ám a rám törő gyönyör miatt
szertefoszlanák a kérdéseim.
Declan belém nyomja két ujját, lassú ütemben ki és be mozgatja
őket, majd újra kezelésbe veszi a csiklómat. Egyre fokozódik bennem
a gyönyör, és a testemet elönti a bizsergető sóvárgás. Csupán arra
vagyok képes, hogy erősebben megmarkoljam az asztal peremét és
becsukjam a szemem.
Egészen közel járok az orgazmushoz.
Világosan érzem. Olyan hatalmas bennem a feszültség, hogy
képtelen vagyok a szobában beszélgető férfiakra összpontosítani.
Egészen addig tökéletesen üres az elmém, míg Declan el nem húzza
a kezét. Sóvárogva ott maradok, miközben ő halkan felnevet. Mély a
hangja és a másik férfi is nevetni kezd, ám eléggé visszafogott
marad.
Ahogy semmivé foszlik a kielégülés, enyhe csalódottságot érzek.
A fal gyönyörű burkolatát bámulom. Nincs rajta sok látnivaló. A két
lábam között viszont ott van minden, amit érezni akarok.
– Megzavartalak? – kérdezi a pasi. Mély a hangja. Talán a
biztonságiak egyike lehet. Igen, azt hiszem, azért olyan ismerős a
hangja.
– Nem – feleli Declan. Olyan éles a hangja, hogy azt hiszem, a
másik férfi nem tévedett, és tényleg megzavart minket, ám ekkor
Declan így szól: – Folytasd.
– Hallottunk pár újdonságot a városban – kezdi a pasi, de
elbizonytalanodik. – Befutott néhány jelentés is.
 Declan hümmögve előrehajol. A tekintetem önkéntelenül is
megállapodik elegáns ingjén, aztán lecsukódik a szemem, mert az
érintése ismét isteni gyönyört okoz. Újra felizgat. Gyors
mozdulatokkal megint a csiklómat dörzsölgeti, mire én felnyögök,
bár szerettem volna csendben maradni. Jó lenne, ha ráharaphatnék
valamire.
– A mi területünkről vagy a többiekéről?
– A többiek egyeses szektoraiból.
Folytatják a beszélgetést, tanácskoznak, miközben én egyedül
Declant érzékelem. A kezét a combom között. A ruha alatt kissé
jobban szétfeszíti a lábam, miközben én tudom, nem szabad
megmozdulnom. Nagyon ügyes.
Imádom, amit csinál velem. Már jó ideje kíváncsi voltam arra,
mire lenne képes, és ő még a legmerészebb várakozásaimat is
felülmúlta, egy olyan kéjes fellángolással, melynek létezését még
csak nem is sejtettem.
Mintha lángra gyulladna a bőröm. Közben izgatott nedvességem
lefolyik a combomra. A csiklómban egyre csak fokozódik, növekszik
a nagy erejű várakozás.
Mozdulatlanná dermedek, csodáért esdeklek és kétségbeesetten
megpróbálok meg sem rezzenni. Ám a gyönyör éppen akkor önt el,
amikor a másik pasi beszél.
Az orgazmusom olyan, mint egy váratlan szökőár.
Összeszorítom a szám, megpróbálok csendben maradni. A
nyögésemet így is nehezen tudom leplezni. A két lábam
felemelkedik a padlóról. Ennyi is elég ahhoz, hogy a ruhácskám
leessen a földre.
Basszus! Ó, a fenébe! Most már semmi sem takar el. Vadul dobog
a szívem, miközben végigkorbácsol rajtam a gyönyör.
Egyből ráébredek arra, hogy mi történt. Újra rásimulok az
asztalra.
 Declan keze továbbra is ott van a lábam között. Lassan kihúzza
és határozottam ráteszi a derekamra. Nedves érintését megérezve
még jobban fellángol az arcom.
– Nem törődtél a parancsommal.
– Sajnálom – felelem lihegve.
Részeg mámort érzek. Mindent megengednék neki, amit tenni
akar. A pokolba is, azok után, amit az előbb csinált, még levegőt se
nagyon kapok.
Nem egyből válaszolt.
– Szerinted őszinte a megbánása?
Csak egy pillanattal később döbbenek rá, hogy nem hozzám
beszélt, hanem a másik férfihoz.
– Figyelembe véve, hogy milyen állapotban van, szerintem
őszinte a bocsánatkérése.
Declan jobban hozzám szorítja a kezét.
– Köszönd meg Nate-nek, hogy megúsztad az első büntetésedet,
cicuskám.
Nate? Ezek szerint mégsem ismerem a szobában lévő másik
alakot. Még szerencse, basszus!
– Köszönöm – motyogom. Olyan halkan beszélek, mintha
suttognék.
– Azt hiszem, jó kislány lesz belőle – mondja Declan, és az orra
hegyével végigsimítja a vállam. Nyitott szájjal nyom csókot meztelen
bőrömre, amitől vággyal teli remegés fut végig rajtam. – Sok tanulás
vár még rá.
– Ebben biztos vagyok – feleli a vendégünk, Nate.
Amikor befejezik a megbeszélést, megérzem Declan leheletét a
nyakamon és az arcomon. Közel van a feje az enyémhez. Lágy a
csókja.
Édes.
Kedves.
Egyáltalán nem olyan, ahogy az előbb viselkedett.
 – Ő az új játékszered? – kérdezi Nate. ,
Declan válaszképpen mormog valamit.
A szék reccsenése jelzi, hogy Nate felállt. Utána megcsikordul a
cipője talpa a keményfa parkettán. Érzem, hogy közelebb jön. Újabb
lépéseket hallok és megmozdul a levegő. Felgyorsul a szívverésem.
– Megérinthetem? – hallatszik a hangja a magasból Nem
kételkedem abban, hogy mindenemet láthatná, ha egy fél méterrel
közelebb merne lépni.
A Declan hangjából kicsengő féltékenység igencsak meglep. Ezt
hallva elönt a boldogság.
– Csak akkor, ha azt akarod, hogy levágjam a kibaszott kezedet.
Az én játékaimmal más nem játszhat.
Declan kihúzza az íróasztala egyik fiókját, és a következő
pillanatban valami puhát érzek a lábam között. Pontosan olyan lágy
mozdulatokkal tisztogat meg, ahogy az előbb megcsókolt.
Ki a fene ez az alak?
Egyszerűen nem tudom felfogni. Miközben megpróbálok
továbbra is mozdulatlanul feküdni, elhessegetem magamtól lázas
gondolataimat és Declant bámulom.
– Gyere!
Csak ennyit mond, de a két keze egyértelművé teszi, hogy mit
akar. Az ölébe vesz, én hozzábújok, óvatosan eltakarom magam és
elhelyezkedem a combján. Betakar egy fekete pléddel és erősen
magához ölel. Becsukom a szemem és a fejemet odanyomom a
nyaka tövéhez. Szúr ugyan a borostája, de még így is menedékre
lelek az ölelésében.
Nate krákog egyet. Egy pasit meg a vonatsíneket emlegeti.
Képtelen vagyok odafigyelni rá. Lenyűgöz, hogy mennyire puha ez a
takaró. Alattam Declan izmos teste. Miközben az emberével beszél, a
szavait kísérő mély remegés átjárja a testem. Tenyerével a karomat
simogatja.
– Biztos vagy abban, hogy ez a csaj nem titkos ügynök?
 Ezt meghallva elkerekedik a szemem és megremeg a testem.
Biztosra veszem, erre Declan is felfigyelt.
– Dehogyis titkos ügynök – inti le Declan Nate-et. – Átnéztem a
személyi aktáit. Csak egy cuki kiscica.
Lenéz rám.
– Ugye nem vagy ügynök?
Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
– Úgy érted, hogy zsaru? Nem vagyok zsaru.
Már attól is ideges leszek, hogy az eszébe juthatott ilyesmi. Most
azonban Declan lágy tekintettel néz rám.
– Mondd ki, hogy mi vagy!
– Tessék?
– Azt, hogy egészen pontosan mi vagy. Ne akard, hogy újra
megkérdezzem. Mi. Vagy. Te. Nekem?
– A kis ribancod, Declan.
Alig kapok levegőt azután, hogy ezt kimondtam.
– Így van! Csupán ennyi vagy, igaz? – A szemében a kedvesség
helyét átveszi a vágyakozás. Nate köhög, mire Declan szemébe
visszatér a ridegség. Dühös. – Menj ki, Nate!
A testem nem hajlandó megmoccanni, miközben a pasi kimegy.
Továbbra is Declant figyelem, bár ő nem viszonozza a pillantásom.
Egészen addig, míg be nem záródik az ajtó.
– Eléggé kiismerhetetlen vagy – mondja töprengve. – Élvezed, ha
mások is néznek?
Nem tudom, mit felelhetnék erre. Az előbb elélveztem az
íróasztalán, miközben a szobában egy másik férfi bámult.
– Az is elfogadható válasz, ha azt mondod, hogy nem tudod –
folytatja Declan. – Nate elég félelmetes lehet, és néha az a fontos,
hogy ki figyel.
Megrázom a fejem. Nem tudom. Nem tudom, örülnék-e annak,
ha valaki más is a szobában lenen, vagy csakis Declan kell nekem.
Meg az a tény, hogy vágyik rám.
 – Mit hallottál a beszélgetésünkből?
– Semmit.
Játékosan megsimogatja az alsó ajkam.
– Kimaradt az a rész is, amikor arról beszéltem, hogy te csupán
az én kis cuki cicám vagy?
– A cicák… – Megnyalom az ajkam, habozok, de összeszedem a
bátorságom, hogy folytatni tudjam. Megpróbálom felidézni
magamban mindazt, amit az ilyenfajta kapcsolatokról hallottam. –
Ilyenkor nem használunk egy biztonsági szót?
Declan kuncogását meghallva, a szégyentől ismét elpirulok.
– Biztonsági szót? – ismétli meg gyilkos vigyorral. Az
arckifejezése egyszerre elbűvölő és leereszkedő. – Szeretnél egy
biztonsági szót?
Csak bólintani tudok.
– Mi legyen az? – kérdezi, és én egyből tudom, melyik szót
fogom használni.
– Vörös.
Mélyen a szemembe néz, és én nem sejtem, mit is kereshet.
– Engedélyezem. Van még egy szabály. – Érzelemmentes hangon
folytatja, de a két karja továbbra is átölel.
– Többé nem szólíthatsz Declannak senki más füle hallatára,
A tenyere eléri a térdem, továbbmozdul felfelé a combomon,
majd megállapodik a két lábam között. Miközben rásimul forró
ágyékomra, felnyögök, mert megérinti a csiklómat. Becsukom a
szemem, ő meg a fülembe suttog:
– Érthetően fejeztem ki magam?
– Igen – felelem habozás nélkül. Megmozdul a tenyere, és a
tudtomra adja, milyen jó kis cicuskája vagyok. Máris
benedvesedtem. Mintha egy pillanatra sem hagyta volna abba az
izgatásomat.
– Idelent szólíthatsz Declannak, ha csak ketten vagyunk. Mások
füle hallatára viszont azt mondod, hogy „uram”.
 Bólintok, de aztán idegesen nyelek egy nagyot, mert nem tudom,
elég bátor leszek-e ahhoz, hogy kimondjam a következő feltételemet.
– Nem akarom, hogy bárki más is cicuskának vagy kisbabának
hívjon – nyögöm ki zavartan.
Megdermed a keze. Mélyen belenézek komor szemébe.
– Mindez csak a kettőnké legyen? – kérdezi. – Szóval akkor
élvezed, igaz?
– Így van.
Újra lángba borul az arcom.
Ez az igazság.
Tényleg élvezem.
– Na de akkor mit mondjak a többieknek arról, hogy te mi vagy,
kiscicám?
– Nem tudom – felelem lihegve.
– Mondhatnám, hogy az enyém vagy. – A szívem még sohasem
dobogott ilyen gyorsan és ilyen vadul. – Gondolod, hogy ez tetszene
neked?
– Azt hiszem… azt hiszem, el tudnám fogadni.
Halkan felmordul, felemel az öléből, és a plédet velem együtt
felfekteti az íróasztalra. Az egyik lábamról leesik a cipő, ám Declan
nem hagy időt arra, hogy felvegyem. Meztelenül, elnyúlva fekszem
így az asztalán. Declan keze egy gyors mozdulattal az ágyékához
mozdul, és néhány pillanattal később már belém is hatol. Megtölt, és
eléri, hogy a gyönyörtől felkiáltsak.
Basszus!
– Kicsikém – mondja, és hosszú, mély lökésekkel ostromolni
kezd. – Az enyém vagy.
 13. FEJEZET

Braelynn

Kimerült kábulatban telnek a napok.

Az életem során még sosem voltam ilyen kellemesen elgyötört.
Declan elkoptatott.
Teljes munkaidőben alkalmazott; a munkanapom elméletileg
délután hatkor kezdődik és majdnem hajnali háromig tart. Rengeteg
a dolgom a könyveléssel és a feljegyzésekkel, de közben
egyfolytában feszülten várakozom. Megrészegít a tudat, hogy
Declan cicuskája, a kis ribanca vagyok.
Az egyik pillanatban még az iratokat rendezem úgy, ahogy arra
utasított, ám a következőben már megérzem a nyakszirtemen a két
kezét és hosszú órákon át elveszhetek az érintésében. Használja a
testem, a magáévá tesz, ám utána úgy csókolgat, mintha az ajkam
érintése nélkül nem jutna levegőhöz.
Elhelyezkedem a heverőn, forróság önt el, és megint elfog a
nyugtalanság. Bár egyedül vagyok, nem tudom kiverni a fejemből az
elmúlt néhány nap emlékét. Nem is biztos, hogy ezt akarom.
Felidézem magamban az ujját a lábam között. Nate ott ült az
asztal túloldalán és nézett. Ez sokkal pikánsabb volt mindannál, amit
el tudtam volna képzelni, miután Scarlet elmagyarázta, hogy mire
használják a lenti szobákat.
Halványan elvigyorodom, és betakarózom egy pléddel. Ahogy
felhúzom a térdem, enyhe fájdalom hasít belém, mivel mostanra
csúnyán kidörzsölődtem.
 Biztosra veszem, pontosan tudom, mi ennyire mámorosító. Úgy
tűnik, Declan egyszerűen nem kaphat eleget belőlem.
Már azt hiszem, hogy kielégült, aztán megint elsötétedik a szeme
és újra feltesz az íróasztalára. Vagy odaállít előrehajolva a végébe.
Iszom egy kortyot a kamillateámból és még jobban bebugyolálom
magamat a pléddel. Megdörzsölöm a szemem, és csak most
eszmélek rá arra, hogy megint eltelt egy nap. Java részét alvással és
pár holmi kicsomagolásával töltöttem. Leginkább pihentem. A
háttérben halkan zümmög a tévé, ám fogalmam sincs, miről szól az
adás.
Semmi sem fontos, amikor Declanra gondolok. Semmi sem
lényeges, amikor ő jár a fejemben.
Még sohasem szexeltek úgy velem, ahogy ő. Ez a pasi kemény,
féltékeny és kielégíthetetlen. Mellette nem érzem törékenynek
magam. Korábban még sosem találkoztam ilyen vadsággal.
A lelkem egy része fél is tőle, ám ugyanakkor…
Azt hiszem, kezdek belezúgni Declan Crossba.
A gyomromban vihart kavart az ideges pillangók szárnyalása.
Egy korty teával nyugtatom meg őket. A középiskolai
tornateremben látott kétségbeesett fiú cseppet sem hasonlít arra a
férfira, aki lett belőle.
Ma már megvannak a maga titkai és a fivéreivel együtt fontos
ember. Sokan félnek tőlük, mégpedig jogosan, mert a Cross
fivérekkel senki sem baszakodhat.
Ezt jól tudom. Túlságosan is nyilvánvaló számomra az igazság.
Viszont mindennél jobban imádom azt, amit együtt csinálunk.
Odavagyok azért, amit velem tesz, és hogy ettől mit érzek. Sóvárgom
utána. Azt akarom, hogy ez a férfi kívánjon engem.
Kezdetben nagyon féltem a Klub pincéjétől, ám most már akkor
vagyok a legboldogabb, ha lent lehetek az irodában.
A mobilom rezegni kezd, és arrébb csúszik a kisasztalon.
 Declan: Abban a ruhában gyere, amit küldettem neked.

Elönti a meleg az arcom, bár itt nincs senki, aki kileshetné, hogy
üzenetet kaptam. A forróság hamarosan utat talál magának a két
lábam közé. Tiszta szerencse, hogy már amúgy is ülök. Amit iránta
érzek, az ugyanolyan elemi erejű, mint a rám vetett pillantása. Az
ajándékba kapott szexi fehérnemű tökéletesen mutatja perzselő
vágyait.
Ráharapok az alsó ajkamra és felidézem magamban a korábban
kiszállított csomagot. Egy vagyonba kerülhetett a benne lévő
vérvörös selyem- és csipkekombiné. Erős dobozban hozták, és ilyen
csomagolást csakis a legelegánsabb butikok használnak. A pult
mögött álló eladóhölgyek valószínűleg sosem pirulnak el. E
ruhakölteményt alighanem kézzel készítették.
Szóval azt akarja, hogy ezt a kombinét viseljem.
Mégpedig csakis őelőtte. Még nem telt el túl hosszú idő azóta,
hogy Declan megparancsolta, a Klubban csakis feketét viseljek, és
soha többé ne bújjak piros ruhába. Éppen emiatt még inkább bűnös
dolognak érzem ezt a színt. Tegnap virágokat is küldött az első
fizetésem csekkjével együtt. Elképesztő, hogy milyen sok pénzt
kapok tőle. Majdnem elájultam, amikor megláttam a csekkre írt
összeget.
Tízezer dollár!
Ha nem lett volna a kezemben az a nehéz váza, egészen biztosan
összeesek.
Könnyű lenne azzal áltatni magam, hogy akkor is nagyon jól
keresnék, ha felszolgálónő maradtam volna. Meggyőzhetném
magam arról, hogy emiatt megérdemlem ezt a fizetést. Az igazság
azonban ennél jóval nehezebben emészthető.
Ebben szerepet játszik ez a sok figyelmesség, az ajándékok, a
pénz és a kombiné is. Ezek miatt majdnem úgy érzem magam,
mintha kurva lennék. Hiszen a prostituáltak pontosan ezt csinálják.
Pénzt és ajándékokat kapnak a pasiktól, cserébe a szexért.
Serdülőkoromban azt gondoltam, ez egy olyan határvonal, amit
sosem lépek át!
Inkább dolgozom pocsék munkahelyeken, forró, fullasztó
konyhákban vagy pincérnőként elviselem a kiállhatatlan
vendégeket, mintsem hogy áruba bocsássam a testem azért, hogy
megélhessek.
Aztán felnőttem.
Én is rádöbbentem arra, hogy a szex… Mennyire fontos.
Idegenekkel leginkább azért nem fekszünk össze, mert kevésbé
biztonságos. A lényeg az, hogy olyan férfit válasszunk, akire
vágyunk. Ott vannak aztán még az érzelmek is.
Édes jó istenem, mennyire mocskos és zűrzavaros ez az egész!
Felnyögök és hátrahajtom a fejem. A kezembe temetve az arcom
beismerem az igazat.
Declan Cross kurvája vagyok.
Ez a nagy helyzet.
Csakhogy ezt az igazságot sosem fogom bevallani az anyámnak.
Most már nyilvánvaló az is, mire gondolt Scarlet, amikor az elején
szóba hozta a vörös ruhákat. Arról mesélt, hogy késő éjjel
patakokban folyik az alkohol és a férfiak olyan szemmel néznek rád,
mintha még soha semmire nem vágytak volna ennyire… Mindez
csábító is lehet.
Most már értem.
Nem létezik nagyobb csábítás annál, ahogy Declan felnéz rám,
amikor kinyitom az irodája ajtaját. Nincs izgalmasabb dolog, mint
csomagot kapni tőle. Mint felnyitni a dobozt, amiben gyönyörű és
drága ajándékok rejtőznek.
A férfiak senkinek sem adnának ilyesmit, ha nem gondolnák azt,
hogy mindez illik hozzá. Declan azt hiszi, méltó vagyok az
ajándékaira. Ráadásul ebben a lenyűgöző kombinéban akar látni.
Nem éri be annak tudatával, hogy megkaptam a csomagot, hanem a
testemen akarja megnézni magának a bizonyítékot. A kezével akarja
végigsimítani rajtam.
Scarlet éppen erről beszélt, ám én a csábítást egyfolytában érzem
és nem csak késő éjjel, amikor ott ömlik az alkohol. Egyfolytában e
bűvölet rabja vagyok, még akkor is, ha előtte csupán kamillateát
ittam.
Nem olyan ez, mintha ismeretleneket vinnék le a pincébe egy
gyors, részeg dugásra. Declan nem érné be annyival. Éppolyan
kevéssé, mint hogy ne akarná látni rajtam ezt a kombinét. Ráadásul
ez nekem sem lenne elég.
Fáradt testtel nyújtózkodom, kimegyek a konyhába és kiöblítem
a teáspoharam. Utána ráteszem a szárítóra. Ellenőrzőm, hogy be
van-e zárva az ajtó. Megnézem a mobilom, nem kaptam-e új
üzeneteket, és hogy működik-e a töltőm. Még jobban összehúzom a
függönyöket, ily módon kizárva azt, hogy bárki is beleshessen. Bár a
nap nagy részét alvással töltöttem, mégis úgy érzem, egy hétig is
tudnék aludni.
Végül visszamegyek a mobilomhoz és megválaszolom Declan
üzenetét.

Braelynn: Ez lesz rajtam, uram.

Bepötyögtem a szöveget és már éppen elküldeném, amikor

felfigyelek valamire. A tévében kimondták a Cross nevet. A
távkapcsoló beesett a heverő párnái mögé, de most kihalászom, és
erősen megnyomva a megfelelő gombot, hangosabbra veszem a
készüléket. A nagyobb hangerő dacára sem tudom felfogni, hogy
mégis miről beszél a hírolvasó.
A hangja nyugodt és kiegyensúlyozott, tökéletes a szürke blézere
és egyszerűen képtelenségnek tűnik, hogy a Cross fivérek egyikéről
beszélne, pedig éppen ezt teszi.
 Szóba hoz még egy Marcus nevű férfit is.
Döbbenet, hogy ez a család olyan dolgokba keveredett, amit még
a hírolvasó sem mondana ki hangosan.
Sötét ügyekbe.
Illegális dolgokba.
Olyan ügyletekbe, amelyek miatt az emberek éjszakánként még
egy zárral biztosítják be az ajtójukat. A Cross fiúk sosem tartottak a
nagyváros alvilágától, és ma már ők a mélység urai.
Ezt mindenki tudja, de senkinek nincs rá bizonyítéka. Beletelik
egy kis időbe, míg felfogom, miről beszél a bemondó. Korábban
számos megoldatlanul maradt ügyet a környéket rettegésben tartó
titokzatos sorozatgyilkossal hoztak összefüggésbe, ám a
bűncselekményekért ma már a Cross fivérek nevet viselő
bűnszövetkezetet gyanúsítják.
A félelemtől felgyorsul a szívverésem, hiába ittam olyan sok
kamillateát és a fáradtságom sem számít. Most már nem csupán a
Klub egyik alkalmazottja vagyok. Declan társaságában jó pár
beszélgetést hallottam…
Ismerem azt a városnegyedet, amiről a hírolvasó beszél Tudok
azokról a vasúti sínekről is.
Nate nemegyszer szóba hozta őket.
Megpróbálom elhessegetni a rossz gondolataimat, becsukom a
szemem és ekkor egyből az jut az eszembe, mit is éreztem, amikor
beburkolt a Declan legalsó fiókjában őrzött puha, fekete takaró.
Azzal szokott betakarni, miután lerendezett.
Alattam van az izmos teste, amikor erősen átölel és a hajamat
csókolgatja.
Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy semmit sem
hallottam.
Egy gombnyomás, és a tévé kikapcsolódik.
Csak annyit tudok, hogy az övé vagyok és semmit sem
hallottam. Ez a hazugság azonban jéggé fagyasztja az ereimben
keringő vért. Ez így helytelen. Ez is egy olyan vörös vonal, amiről
azt hittem, sosem lépem át: nem fogok szemet hunyni. Túlságosan
mély vízbe kerültem. Nem törődtem a kellemetlenségekkel, mert ez
volt az egyszerűbb. Nem akarok összetűzésbe kerülni Declannal.
Igazából senkivel sem.
De most akkor mégis mit tegyek? Az egy dolog, hogy valaki
játékszere, a kis ribanca vagyok. Egészen más a helyzet, ha az illető
egy gyilkos.
Megremegek, a tévé fekete képernyőjére pillantok, aztán meg a
lépcső felé. Szükség esetén egy szál bőrönddel a kezemben bármikor
le tudnék lépni. Kocsiba ülve kihajtanék a városból és egészen addig
mennék a sztrádán, míg az egyik lehajtót rokonszenvesnek nem
találom.
Ó, istenem, mit tehetnék?
Csináltassak úgy frizurát, és helyezkedjek el egy olyan helyen,
ahol korábban csak ritkán jártam? Még ha ezt is tenném, mennyi
időbe telne, hogy rám találjon? Emlékszem Nate kérdésére, és elfog a
rémület, amikor arra gondolok, hogy Declan bármi okból is titkos
ügynöknek vagy besúgónak tarthatna. Biztosra veszem, hogy a keze
messzire elér a város határain túlra is. Le merném fogadni, hogy
szerte a nagyvilágban sokan bólogatva hallgatnák a szavait. Éreznék
a hatalmát és a veszélyes energiáját.
Visszavánszorgok a hálószobába és felülök az ágyamra. Többet
kellene tudnom róla. Scarlet sokkal informáltabb. Előhozom az
üzeneteinket, és írok egy újat, de végül nem küldöm el. Beírok egyet.
Kitörlöm.
Megint írok.
Kitörlöm.
Úgy tűnik, mostanában elég sokszor teszek így. Talán csak arról
van szó, nem akarom fehéren feketén látni ezeket a kérdéseket.
Hátrahanyatlok, megremeg alattam az olcsó matrac, és a két
kezemmel eltakarom a szemem. Bárcsak ne láttam volna a híreket!
 Nem azért, mert félek vagy elkerülném a konfliktust. Hanem
azért, mert belezúgtam Declanba!
Máris!
Nekem, basszus, annyi!
 14. FEJEZET

Declan

Miután elmerül benne a farkam, a puncija a leggyönyörűbb vörös

árnyalatot ölti. Duzzadt és érzékeny. A jobb feneke meseszépen
kivörösödött ott, ahol megmarkoltam, miközben a magamévá
tettem.
Tökéletesen alkalmas a kikapcsolásomra. Kezdek túlságosan a
megszokás rabjává válni.
– Préseld ki magadból – suttogom, és két oldalról megmarkolom
a fenekét. Négykézláb áll az íróasztalomon, magas sarkúja félig
leesett róla és az arca meg a keble rásimul az asztallapra. Azzal
kezdtem a napot, hogy kielégítettem, a csiklóját szopogatva. Ekkor
felfedeztem, hogy a magom ott van még mélyen benne. Tegnap éjjel
nem sikerült elaludnom. Csakis arra vágytam, hogy belenyomjam a
farkam a puncijába. Azt hiszem, nem adhatok neki több
szabadnapot. Túlságosan is mohó vagyok ehhez. – Látni akarom,
ahogy lecsöpögök az édes kis puncidról – mondom neki, mire cuki
módon halkan felnyög, a hüvelye megfeszül és a meztelen combja
lassan benedvesedik.
Az elégedettségem nyilvánvaló abból, ahogy egy mély
hördüléssel hátradőlök a karosszékemben.
– Érted még egy háborút is kirobbantanék, ugye tudod? –
mondom dicséretképpen. A tekintetem a fenekéről boldogan
mosolygó arca felé villan. A válla fölött néz hátra rám.
A pirulása mindennél többet jelent számomra. Úgy tűnik,
igazából nincs is tisztában azzal, milyen hatással van rám.
 Napok óta ugyanez történik.
Azt gondoltam, ha elég sokszor megdugom, akkor már nem
találom ennyire izgalmasnak, ám ahogy telik az idő, egyre jobban
vágyom rá. Próbatételek elé állítom, eljátszadozom vele és addig
dugom, amíg az erőmből futja.
Mellbimbócsipeszek fekszenek az íróasztalomon. Az orgazmusa
pillanatában leszedtem őket a lányról és a kapcsok élénk rózsaszín
nyomokat hagytak maguk után a keblén. Ennél is fontosabb, hogy a
gyönyöre pillanatában az én nevemet harsogta. A csipeszek miatt
minden korábbinál nagyobbat élvezett.
Még a vibrátor sem okoz neki olyan nagy örömet, mint ezek a
csipeszek. Persze talán a kis szegélyezés is segített. Amikor felállok
és kihúzom az íróasztalom legfelső fiókját, hogy visszategyem a
csipeszeket, Braelynn is megmozdul. Felemeli a felsőtestét,
mégpedig azelőtt, hogy erre engedélyt adtam volna.
Ezért büntetést érdemel.
Nem csak addig kell engedelmeskednie, míg mindketten
elélvezünk. A fenébe is, ezt tudnia kellene.
Oda sem nézve, a helyükre dobom a csipeszeket és utána
összeszidom a lányt.
Én vagyok itt az úr.
– Megengedtem, hogy…? – kezdem, és már emelném is a kezem,
hogy egy nagyot csapjak a fenekére. A mozdulatom azonban
megdermed. Torkomra forr a szó, mert Braelynn megrémül tőlem. A
két kezét úgy emeli az arca elé, mintha azt hinné, hogy pofon
akarom vágni.
Ez meg mi a fene?
Minden széthullik.
Mintha ebben a pillanatban darabokra esne a világ.
Csakis így lehet leírni az előbbi gyors összerezzenését.
Hanyatt zuhan és kis híján leesik az íróasztalról. Kénytelen
vagyok megragadni a vállát, hogy ezt megakadályozzam.
Felhördülök és éppen csak vissza tudom tartani.
– Te meg mi a faszt csinálsz?
Braelynnből árad a nyugtalanság és minden izma megfeszül.
Nyel egy nagyot, és csak ezt követően néz fel rám.
Mi a fenét jelentsen ez az egész?
– Braelynn – mondom ki kedvesen a nevét, aztán arra utasítom,
hogy feküdjön újra hasra. A szívem vadul dobol a mellkasomban.
A lány bólint, igyekszik, ám a tekintetében rettegés tükröződik.
A pulzusom továbbra is a fülemben dübörög. Braelynn elnyúlik az
asztalon, és most a másik orcája simul az asztallaphoz.
Jó kislányként viselkedik.
Nem kapkodom. Felhúzom az öltönynadrágom cipzárját és
begombolom az ingem, miután gondosan megtisztítottam a lányt és
eltakarítottam a malacság nyomait.
Ő közben szótlan, csak néha sandít vissza rám. Kérdések
lángolnak a szemében.
Ó, édes kis cicuskám!
Hamarosan itt a kérdések ideje.
Egymás után felhajtom az ingujjamat és megkerülöm az
íróasztalt.
– Azt gondoltad, hogy meg foglak ütni – mondom, miközben az
ingemre összpontosítok.
Csupán a fejét fordítja felém.
– Én csak… – nem folytatja, s nyel egy nagyot.
– Így van. Ezt tetted. Vagy tagadod?
– Nem – suttogja.
A bőröm lassacskán érzéketlen lesz. Fáradt vagyok és pocsékul
érzem magam. Annak idején nagyon is jól ismertem ezt a két érzést.
Azt hittem, hogy Braelynn élvezi ezt. Az elmémben ekkor újra
felbukkan az a gondolat, amit eddig megpróbáltam elfojtani: lehet,
hogy valamilyen hátsó szándék vezérli.
– Mégis miért gondoltad ezt?
 – Nem tudom – mormogja, és továbbra sem hajlandó a
szemembe nézni. Le kell hajolnom, hogy megfoghassam az állát. A
másik kezemmel az asztalba kapaszkodom. Tágra nyílt, sötét szem
néz vissza rám, valamiért könyörög, de én nem tudom, hogy miért.
– Azért, ami az első éjszakán ért, amikor megütöttem azt a
seggfejet, mert megpróbált lefektetni téged?
– A nyakamon megfeszülnek az izmok. Kibaszottul nagy
hülyeséget csináltam. – Én nem…
– Nem miattad – mondja sietve, a szavamba vágva.
Amikor elengedem, visszafekszik oda, ahol lennie kell, én meg
tovább puhatolózom.
– Megütött valaki más?
Némán bólint, aztán szipogni kezd, mint aki mindjárt elbőgi
magát.
Nagyon nem tetszik nekem ez az egész. A testem megfeszül és
riasztó üzemmódba kapcsol.
– Úgy, mint mi? Mint, amikor azzal büntetlek meg, hogy…?
– Nem, nem így.
– Nem élvezed ezt a játékot? Abba akarod hagyni?
– Nem tudom, hogy miért… – vágja rá sietve. Iszonyúan
feldühít, hogy könnyek gyülekeznek a szeme sarkában. – Nem
tudom, hogy miért reagáltam így.
– Te most sírni fogsz?
Nem tudom, hogy mi késztetett arra, hogy ezt megkérdezzem.
Még szép, hogy sírni fog. Hiszen máris bőg.
Megvakarom a tarkóm, aztán beletúrok a hajamba, ő meg vadul
megrázza a fejét.
– Csak nagyon szégyellem magam – nyögi ki.
Az arca még inkább kivörösödik, miközben megpróbálja
visszatartani a könnyeit.
Eldöntöm, hogy mit csinálok. Határozott léptekkel odamegyek
hozzá és egyik karommal átölelem a derekát.
 – Gyere ide. Felkelhetsz. Gyere.
A karomba zárva az apró testet, odaviszem a fotelba. Pontosan
azt teszi, amit mindig is szokott. Rám csimpaszkodik, lehajtja a fejét,
így nem láthatom az arcát. Ehelyett azt teszem, amit lehet:
magamhoz ölelem.
Arra számítok, hogy elsírja magát, de nem teszi.
– Mondd el, mi történt – parancsolom halkan, mormogva.
Nehezemre esik türelmesnek lenni. Miközben ott ülünk, a haját
csókolgatom és a könyvespolcot bámulom. Jó pár olyan súlyos
dísztárgy fekszik ott, amelyekkel könnyedén be tudnám zúzni egy
férfi fejét.
– Férjhez mentem. Fiatalon. Tizennyolc évesen. Nagyon ostoba
voltam. Elváltunk.
Minden mondatot halkan, óvatosan ejt ki a száján.
Azt persze tudom, hogy volt férje. Úgy véltem, a házassága véget
ért, és már a múlté. Fel sem merült bennem, hogy a volt férje olyan
viselkedéssel fertőzte meg a cicuskámat, amit nem tudok irányítani.
– Bántott téged?
Ez nem is annyira kérdés, hanem inkább kijelentés.
Megmozdul az ölemben, kihúzza magát. Sötét szemében
felszáradtak a könnyek, kutatóan néz rám, de semmit sem láthat. Az
arcom érzelemmentes.
– Néhányszor – feleli suttogva.
– Hogy hívják? – kérdezem. Egészen pontosan tudni akarom, ki
volt az a férfi, aki oly módon emelt kezet rá, hogy emiatt félelem tölti
ki Braelynn szívét ahelyett, hogy csakis az irántam érzett sóvárgás
lakozna benne.
– Travisnek.
Biccentek és véget vetek a beszélgetésnek.
Orrommal hozzáérek, mélyen beszívom az illatát, hogy
megnyugodjak. Lassan, egyenletes ütemben szívom be a levegőt, és
rákényszeríteni a testem az ellazulásra. Végül ő is ernyedten simul
hozzám, mert a szívéről lehullott a vallomás hatalmas súlya.
– Élvezed azt, amit csinálunk? – suttogom a fülébe á kérdést,
mire ő azonnal válaszol:
– Igen.
Gyógyírt ken ezzel a sebeimre, ám ez kevés ahhoz, hogy
megnyugodjak.
Amikor egy csókot nyomok a feje búbjára, még jobban ellazul.
Nem vagyok biztos abban, hogy felfogta az összefüggéseket, ezért
egyszerűen elmagyarázom őket:
– Amikor fájdalmat okozok neked, attól a tízszeresére fokozódik
a gyönyöröd. Sosem bántanálak haragból, sosem tennék kárt
benned.
Továbbra is mereven nézek magam elé. A feje hozzásimul a
mellemhez. Mormogva jelzi, hogy megértett és meleg lehelete
megcsiklandozza a bőröm.
Bár ez azt a látszatot kelti, mintha rendeztük volna a helyzetet, a
valóság nem is állhatna távolabb ennél.
Határozottan rászólok:
– Kénytelen leszek megbüntetni téged, ha rosszul viselkedsz.
Érthetően fejeztem ki magam?
Enyhén megfeszül a teste, de gyorsan megválaszolja a kérdésem:
– Igen.
– Nem engedtem meg neked, hogy megmozdulj, de te mégis azt
tetted.
– Így van – feleli. Már nem annyira nyugtalan, jobban elfogad.
– Megengedem, hogy te magad válaszd ki a büntetésed –
mondom, mivel ezzel is szeretném enyhíteni a fájdalmát.
– Sajnálom – motyogja, miközben lesegítem az asztalról.
– Nincs mit sajnálnod. Meglehetősen élvezem azt, amikor
megbüntethetlek… – magyarázom, de ő a szavamba vág.
 – Nem, nem – mondja gyorsan, sietve rám pillant, majd egyből le
is süti a szemét. Ráharap az alsó ajkára, nehogy olyasmit mondjon
ki, amit nem lenne szabad. A figyelmemet az sem kerüli el, ahogy
idegesen összefonja maga előtt az ujjait. Egyszer sem néz rám,
amikor odavezetem a könyvespolcban elrejtett ajtóhoz.
A lejárat könnyedén kinyílik.
 15. FEJEZET

Braelynn

A kurva életbe!
Basszus, korbácsok és mindenféle kínzószerszámok lógnak az orrom
előtt!
A könyvespolc mögötti szobában olyan sok játék és kellék
rejtőzik, hogy nem is tudom, először hova nézzek. A fény megcsillan
a fémfogantyúkon és a matt fekete bőrből a bűn illata árad.
Elmerülök benne.
Itt legalább egytucatnyi korbács van. Basszus, egy egész tucatnyi!
Némelyik hosszabb, másokat vékonyabb bőrcsíkokból fonták, és
akadnak itt más anyagból készültek is. Felemelem a kezem,
megérintem őket, ám az összkép túlságosan megdöbbentő.
Borzongás fut végig a hátamon.
Az eszközök egy része eléggé félelmetes. Nem egyszerűen csak
hátborzongatók… de komolyan mondom, ránézésre ezek valódi,
kegyetlen fegyverek is lehetnének.
– Tetszik közülük valamelyik? – kérdezi Declan. Mély, bariton
hangját meghallva összerezzenek, hátrébb lépek és a mellemhez
szorítom a kezem.
Szembefordulok vele, miközben a szívem a torkomban dobog.
– Használtad már valamennyit?
Összeszűkül a szeme és a pillantása lesiklik a keblemre, mielőtt
válaszolna:
– Ezek vadonatújak.
 – Nem, vagyis… te már… – összeszedem magam. – Tudod,
hogyan kell használni őket?
– Igen.
A feszültség továbbra is itt vibrál közöttünk. Kellemetlen, mert a
hangulat egyáltalán nem olyan, mint amilyen lenni szokott.
Vagy talán csak én vagyok feszült.
Nem is tudom. Képtelen vagyok rendezni a gondolataimat.
Dacára annak, hogy sosem bántana, egy pillanatra azt hittem, meg
fog ütni. Declan persze soha… csakhogy Travis olyankor ütött meg,
amikor már feküdtem; mindig kivárta, hogy hanyatt dőljek. Nem
tudok megszabadulni a rossz érzéstől.
Ami történt, az túlságosan is hasonlít az emlékeimre.
– Tetszik közülük bármelyik is? – tudakolja Declan újra. Felnézek
rá és olyan jó lenne mindent elmondani neki, ám eszem ágában sincs
visszamenni a múltba. Inkább a különféle szexjátékokra
összpontosítok…
Már ha valóban lehetne ilyesminek hívni őket.
Karba teszem a kezem, hogy ne fázzak annyira és a tenyeremmel
végigsimítom meztelen bőrömet. Kicsit hideg van itt. Vagy esetleg
csak az idegeim szórakoznak velem.
– Némelyikük megrémít – ismerem be. Közvetlenül a szemem
előtt lóg egy szegecsekkel kivert öv. – Ez biztosan fájna.
– Nagyon is – bólogat Declan. – Viszont nem szúrja át a bőröd.
Mindig ilyen tárgyilagos? Mintha más lenne, mint eddig.
– Rám akarod adni?
Bólint.
– Rád fogom adni, és te kibaszottul élvezni fogod.
Még hevesebben zakatol a szívem. Arra gondolva, hogy ezt a
játékszert kipróbálja rajtam, kissé megszédülök. Megbízhatok benne.
Biztosra veszem, hogy jogos a bizalmam. A testem azonban nem
teljesen hisz nekem.
Szeretnék egyszerűen kisétálni innen.
 Valaki kopogtat.
Megmenekülök, ha mindjárt azt mondják, hogy kimehetek. Nem
megfelelő a hangulatom az ilyen játszadozáshoz. Nem tudok
megszabadulni Travis érintésének az emlékétől, és ebben a
pillanatban semmi ilyesmit nem akarok csinálni.
Basszus, azt hittem, hogy ezen már rég túljutottam! Minden
erőfeszítésemre szükség van ahhoz, nehogy elbőgjem magam.
Nagyot csalódtam önmagámban, szégyenkezem és kiakaszt, hogy
Travis ilyen csúnyán elbánt velem.
Azt szeretném, hogy ne legyen semmi bajom.
– Egy perc! – szól ki Declan. Utána viszont újra megajándékoz a
tekintetével. – Egy megbeszélésem van, ezért most várnod kell. Még
nem választottad ki a büntetésed, így, ha jól viselkedsz, akkor ezt
beszámítjuk annak.
Reménykedően cseng a hangja. Halványan elmosolyodik,
miközben a homlokomból hátrébb sepri a hajam. Olyan jó lenne
hozzábújni, élvezni az érintését, az erejét, a forróságát!
Csakhogy Declan túl gyorsan elhúzódik.
– Ülj le és maradj ott, ahová ültettelek. Az ilyesmit mentális
gúzsba kötésnek hívják.
Nagyot pislogok.
– Mentális? – kérdezem.
– Igen, mert a kötelékek pszichológiaiak. – Declan visszavezet az
íróasztalához és a padlóra mutat. Ezért letérdelek.
– Én csak… egyszerűen maradjak így?
– Igen.
– Meddig?
– Ameddig azt jónak látom.
Megnyugtat ez az úgynevezett büntetés. A pokolba is, azt
hiszem, éppen erre van szükségem. Arra, hogy leüljek egy pillanatra
és gondolkozzam. Hogy valamiképpen kitessékeljem ezeket a
gondolatokat a fejemből ahelyett, hogy hagynám őket fortyogni.
 Letérdelek és felnézek erre a lenyűgöző férfira. Úgy kócolja össze
a hajamat, mintha egy kutyát simogatna, és egy pillanatra sikerül
hozzátörleszkednem a kezéhez. Nem kéne ettől ennyire
megvigasztalódnom, de mégis ez történik.
Hiszen Declan az.
Ő markol bele a hajamba, húzza le oldalra a fejem, hogy mellém
guggolva a fülembe suttoghasson:
– Ugye az enyém vagy?
Nem fáj, ha megmarkol és úgy mozgat, mintha egy élettelen
baba lennék.
– Igen – suttogom.
Odahúz egy puha párnát és megparancsolja, hogy üljek rá. A
fekete bársonypárna legalább hatvan centiszer hatvanas. Egyszerű a
dolgom. Térdelek. Ülök. Csakhogy meztelen vagyok. Declan
elrendezi a combomon a kezem, és annyira felemeli a fejem, hogy
egyenesen magam elé bámuljak.
– Ne nézz le a földre! – parancsolja.
– Igenis, uram.
A tekintetem az íróasztal előtt heverő ruhámra siklik. Declan
nem adja rám és kísérletet sem tesz arra, hogy eltakarjon, amikor
kiszól az ajtón, hogy aki kint van, az most bejöhet.
Az arcom lángba borul a szégyentől, amikor az ajtó kinyílik és
valaki bejön. A férfi egy gyors pillantást vet rám.
Fogalmam sincs arról, hogy kicsoda.
Declan úgy biccent a szék felé, mintha én ott sem lennék.
– Ülj le!
– Tetszik a bútorzat – mondja a másik, és halkan felnevet. Declan
nem felel, ugyanakkor egy gyilkos pillantást vet a faszira.
A fickó leül Declannal szemben. Elkezdenek beszélgetni. A
kikötőt emlegetik, meg egy szállítmány érkezését.
Eszembe jut, mit mondtak a hírekben.
 Minden felkavaró szóbeszéd keresztülvillan az agyamon. Nem
tudom leállítani ezt a szörnyűséget, ám amikor sikerül végre,
gyorsan megbánom.
Nem kell hozzá hosszú idő, és az elmém visszatér a múltba, abba
az időszakba, amikor még Travis párja voltam.
Bárcsak valahogy ne kellene rá gondolnom! Ha esetleg el
tudnám felejteni mindazt, amit velem tett! Gyakran szántszándékkal
hozott zavarba. Ezek az emlékek eléggé felkavaróak, ráadásul most
meztelenül ülök egy párnán. Felforrósodik a bőröm és a szívem csak
úgy zakatol. Hangosan zihálok. Úgy tűnik azonban, sem Declan,
sem az a pasi nem veszi észre a nehéz helyzetem. Bárki legyen is az
illető, időről időre rám sandít.
– Mit gondolsz róla? – kérdezi Declan, és beletelik egy kis időbe,
míg rádöbbenek, hogy nem hozzám beszél. Mind a ketten várakozva
néznek le rám.
– Rossz fát tett a tűzre? – kérdezi a férfi.
– Egy kis büntetés, igen.
A fickó fészkelődik, majd elvigyorodik.
– Ha engem kérdezel, egészen jól bírja.
Gyűlölöm, ha így, a fülem hallatára beszélnek rólam. Más ez a
helyzet, mint a korábbi. Már éppen szólni akarok, és talán fel is
kelnék, ám ekkor Declan tenyere rásimul a tarkómra és ezt mondja:
– Nagyon jó kislány. Csupán megingott egy pillanatra az előbb.
Furcsa, hogy egyszerre önt el a megkönnyebbülés, a melegség,
de a harag is. Szóval megingottam? Csupán egy futó pillanatot
jelentek a számára? Nekem az éppenséggel sokkal több volt.
Elszorul a torkom, egymással ellentétes érzelmek csatáznak bennem.
– Ő az új kis háziállatod? – kérdezi az idegen.
– Enyém ez a lány. – Declan hangja szigorú, amikor elhúzza
tőlem a kezét. Imádom, hogy ennyire féltékeny rám, ám ez most
nem elég.
A beszélgetés folytatódik, de már nem figyelnek rám.
 Ismét Travis jut az eszembe, és ez már túl sok. Viharként
zúdulnak rám a régi érzelmeim, és nem akarnak békén hagyni. Úgy
érzem, csapdába kerültem ezen a párnán. Ugyanolyan fogoly
vagyok, mintha megkötözött volna, és ez cseppet sem tetszik. Alig
kapok levegőt.
Le kellett volna lépnem.
Nem kell ez nekem.
Képtelen vagyok rá.
– Ki akarok menni – mondom megzavarva a két férfit.
Declan kifejezéstelen arccal fordul felém.
– Ha ki akarsz menni, akkor ahhoz először meg kell mondanod,
hogy mi legyen a büntetésed.
Dühbe gurulok, ám közben könnybe lábad a szemem.
– Dögölj meg!
– Menj ki! – mondja olyan gyorsan, hogy attól megdöbbenek. De
hát nem is hozzám beszél, hanem a másik pasihoz. Az idegennek
tágra nyílik a szeme. – Húzzál ki a picsába!
 16. FEJEZET

Declan

Az ajtó sietve bezáródik Joshua után. Alig tudom visszafogni

magamat a dühtől, ahogy felkelek és odalépek a lányhoz. Már nem
térdel. A karjával eltakarja a keblét és a földön ülve elzárkózik
előlem.
– Kelj fel! – parancsolom.
– Ki akarok menni – vágja rá, és esze ágában sincs rám nézni.
– Nagy nyavalyát foglak kiengedni. Először vörösre verem a
pimasz feneked! – vicsorgóm összeszorított foggal. Lehajolok, hogy
megragadjam. Egész lényem remeg a vágyakozástól, hogy a
tiszteletlensége miatt megbüntessem. Csakhogy ő elhátrál előlem, és
a szavai olyan erővel csapnak le rám, amilyenre nem számíthattam:
– Te egy pszichopata vagy!
Úgy érzem, mintha pofon csapott volna. Óvatosan felkelek,
kihúzom magam és ráförmedek:
– Kelj fel!
Szinte vicsorgok. Miért akar ennyire felbőszíteni? Azt hiszi,
akkor nem fogom megbüntetni? Hogy nem leszek képes megint
olyan módon ellátni a baját, hogy attól ugyanúgy felizguljon, mint
korábban? Vagy esetleg, hogy nem akarom ezt tenni?
Elönt a forróság, miközben hátborzongató nyugalom száll meg.
Várok.
– Kelj most fel, Braelynn.
Olyan halkan beszélek, hogy a lány végre felnéz rám, és
elkerekedő szemmel hátrahőköl.
 Nem tudom, mi a fene üthetett bele. Valami nincs rendben a
fejével. Azt gondolta, hogy kesztyűs kézzel fogok bánni vele, csak
mert egy másik férfi bántotta? Hogy szemétkedhet és én elviselem?
A pokolba is, az én kis cicuskám talán veszekedni akar?
– Azonnal kelj fel! – szólok rá, és végre engedelmeskedik. –
Sokkal jobb.
– Én csak szeretnék elmenni – feleli, és megremeg a hangja.
– Menj oda az asztalhoz és mássz fel rá négykézláb! –
parancsolom. Nem törődöm a könyörgésével. Figyelmeztetően még
hozzáteszem: – Ne akard még jobban megnehezíteni a saját
dolgodat.
Ha most elmegy… nem hinném, hogy utána visszajönne.
Teljes bennem a zűrzavar.
Mi a fene történt?
Amikor nyel egyet, a nyakán megfeszülnek az inak. Két karja
még mindig eltakarja a keblét. Azt figyelem, ahogy tesz egy, majd
még egy lépést az asztal felé. Arrébb rakja a ruháját, aztán felhasal.
Pontosan úgy teszi szét a lábát, ahogyan azt szeretem.
Jó kislány.
Miért érzek ilyen megkönnyebbülést? Megteszem az első, majd a
második lépést. A lányt figyelem. Arad belőle az idegesség.
– Jólesik, ha szemétkedsz velem? – kérdezem.
– Nem – feleli azonnal, és elakad a hangja. Egy pillanat alatt
semmivé foszlik az elszántsága. Mindjárt újra bőgni fog.
– Akkor ez mégis mi a fene volt?
– Nem tudom – mormogja, és remegve kifújja a levegőt.
Elfordítja a fejét, hogy ne kelljen rám néznie.
– Nem. Nézni fogsz engem, és én nézni foglak téged.
Meghallva nyers hangú parancsom, felém fordul. A lány
látványától valami megváltozik a bensőmben. Ahogy így, hason
fekszik, lenyűgöz a kiszolgáltatottsága.
– Ilyen az én édes kis cicuskám. Magyarázd meg, miért tetted!
 Megremeg a válla, miközben próbál megnyugodni.
– Én választom ki, mi legyen a büntetésed. – Odahúzom a kezét
az asztal peremére, hogy meg tudjon kapaszkodni. – Ne vedd el a
kezed innen.
Ösztönösen rádöbbenek arra, hogy melyik eszközt fogom
használni. A Braelynn számára összeállított gyűjtemény még várhat.
Könnyedén kinyílik a legfelső fiók, amiből kiveszek egy fa iskolai
vonalzót.
Ez majd nyomot hagy maga után, talán hurkákat is.
– Valahányszor csak leülsz, emlékezni fogsz arra, te döntöttél
úgy, hogy már nem térdelsz tovább – magyarázom, majd becsukom
a fiókot és elhelyezkedem a lány mellett. Kis híján visszateszem a
vonalzót a helyére, de aztán az eszembe jut, hogy milyen csúnyán
beszélt velem.
„Dögölj meg!”
Egy gyors mozdulattal nagyot csapok a fenekére.
Kinyílik a szája, felemeli a felsőtestét és a sikolyában a döbbenet
keveredik a fájdalommal.
A két keze azonban pontosan ott marad, ahol lennie kell.
A vonalzó szinte izzik a kezemben. Bal tenyerem rásimul
Braelynn lapockájára és visszanyomom az asztalra.
A felbukkanó első könnycseppet rengeteg további követi.
Végigfolynak vöröslő arcán.
– Te fogsz számolni – figyelmeztetem.
– Egy – suttogja, és amikor ráharap az alsó ajkára, lenyel néhány
könnycseppet is.
Gyorsan ismét lecsapok. Az élénvörös csík kétujjnyira van az
előzőtől. A háta ugyan ívben megfeszül, de nem jajdul fel.
– Kettő.
A következő ütésem a combját éri.
– Három – nyöszörgi, és az asztal szélét markoló kezén
kifehérednek a bütykök.
 Megnyugtatóan megdörzsölöm a vörös foltokat, amitől
összerezzen, ám amikor megmarkolom a fenekét egy nyögés tör elő
a szájából. Élvezi a tőlem kapott gyönyört.
Pontosan ezt kell tenni akkor, ha valaki szenved. Ha
megsebesülsz, a sérüléseidet a bűnös gyönyör forrásaivá teszed.
Erre gondolok, amikor a következő ütést az első kettő helye közé
mérem. Gondosan ügyelek arra, hogy ne csapjak kétszer ugyanarra a
bőrfelületre.
Újabb csapás, majd még egy.
Braelynn mögé állok, erősen megmarkolom a vonalzót és fölé
hajolok. Amikor hozzásimulok a fenekéhez, már csak a nadrágom
szövete választ el tőle. A világ legszebb hangján tiltakozik.
Csókokkal borítom be a nyakát, nekidörzsölöm az ágyékom a
fenekének, és ennek pontosan az a hatása, amit szeretnék. A
fájdalom átalakul azzá az egyetlen dologgá, amit adni akarok ennek
a lánynak.
– Képzeld csak el, mit fogsz érezni… – suttogom bele a nyakába,
mielőtt aprókat harapnék a fülcimpájába. Ismét tiltakozik, hátrébb
húzódik, amikor elöntik a gyönyör hullámai. Megmarkolom az állát,
és arra kényszerítem, hogy rám nézzen, amikor befejezem az előbb
megkezdett mondatomat: – Amikor majd így teszlek a magamévá, és
minden döfésem közben pontosan ezt érzed.
A pulzusom vadul száguld, amikor elengedem, és a sötét
szempárban az elképzelhető összes érzelem ott kavarog. Braelynn
keble is pontosan úgy zihál, mint az én mellkasom.
– Kérlek, hagyd abba! – könyörög, amikor felemelem a kezem,
hogy nagyot csapjak a másik combjára is.
– Van még három, Braelynn.
Megkönyörülök rajta, és szünetet tartok. Állandóan elfelejtem,
hogy mindez újdonság a számára. Azt mondta ugyan, hogy erre
vágyik, de vajon tudja, mivel jár egy ilyen kapcsolat?
– Vagy talán szeretnél bocsánatot kérni?
 – Sajnálom, hogy nem maradtam a helyemen.
– Azért, mert pszichopatának neveztél! – Ingerült szavaimból
kiérződik, mennyire megbántott, és újra dühbe gurulok. Gyűlölöm
ezt az egészet.
– De hát nem engedtél el – feleli, és félig hátrafordulva rám néz.
Bármi legyen is az arcomra írva, Braelynn jól látja, és ettől kiül az
arcára az aggodalom.
– Nem használtad a biztonsági szót. Nem állítottad le az egészet,
pedig megtehetted volna. Basszus, még csak meg sem próbáltad! –
mormogom nyilvánvaló csalódottsággal.
Nagyot pislog, mintha csak most térne vissza hozzám onnan,
ahova elment. Mintha csak most jönne rá, mi a jelentősége annak,
amit tett.
– Sajnálom…
– Én sosem káromkodnék veled azért, hogy megbántsalak.
Semmi olyat nem tennék, aminek a kárát láthatnád. Nem okoznék
igazi fájdalmat.
– Sajnálom, tényleg. – Gyorsan bocsánatot kér, és egy pillanatig
úgy tűnik, mindjárt megfordul, hogy a szemembe nézhessen, hogy
így könyörögjön. A két keze azonban nem mozdul, és ez visszatartja.
Fogalma sincs arról, hányszor hívtak pszichopatának olyan
férfiak, akik néhány perccel később meghaltak. Az emlékezetem
mélyéből felidéződik a hangjuk.
Igazuk volt.
Braelynn-nek is igaza van.
Pszichopata vagyok.
Gyilkos. Pokolra fogok jutni, ha végül meggyilkolnak. Ott fogok
égni mindazért, amit elkövettem.
– Öltözz fel és takarodj!
Nem tudom, honnan tört rám ez az indulat, de egyszerűen
egyedül kell maradnom. Iszonyú erővel kavarog bennem egy érzés,
annak a felismerése, hogy ennyire a lány markában vagyok. Képes
rávenni arra, hogy ilyesmit érezzék. Egyszerűen nem bírok mellette
maradni.
– Menj!
– Declan, sajnálom – ismétli, és bár lassan feláll, nem nyúl a
ruhája után.
– Hazamehetsz, ma már nem kell bent maradnod – teszem
hozzá, és gyorsan arrébb lépek, mert a kezével megpróbál hozzáérni
a mellkasomhoz. Bedobom a vonalzót a fiókba és távolabb megyek.
– Öltözz fel!
– Könyörgök, Declan, sajnálom…
– Mi a fenét akarsz még? Hányszor ismételjem meg magam?
– Sajnálom – zokogja, de engedelmeskedik és belebújik a ruhába.
– Bármire hajlandó lennél azért, hogy maradhass, igaz?
Lehet, hogy hibát követnék el akkor, ha biztosra venném, nem ő
a rendőrség informátora.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire megbántalak – mondja,
miközben félresöpri a homloka elől sötét hajtincseit. Bizonytalanul
állva marad az asztal előtt. – Nem akartalak bántani.
– Ha te mondod… elhiszem.
Egy halk hang az elmémben arra figyelmeztet, hogy nem egy
pénzért vett eszkorttal, vagy egy frissen felszedett csajjal van
dolgom. Ez a nő simán lehet Scarlet ügynöktársa. Aki kihasznál.
Lefekszik velem, csakhogy a közelembe férkőzzön. Mindezek dacára
sem tudom visszatartani a számból előtörő szavakat.
– Hát akkor ne bánts! Én ugyanis soha nem akartalak téged
bántani.
Remegve kifújja a levegőt, megrázkódik a válla, bólint és felnéz
rám.
– Nem foglak bántani. ígérem – mondja halkan. Vágyakozással
teli pillantása elárulja, szeretné újrakezdeni, hogy magunk mögött
hagyhassuk ezt az összecsapást.
 Elég nehéz volt a mai nap, hiszen bevallotta a régi bántalmazó
kapcsolatát, majd utána vita robbant ki közöttünk. Korábban nyomát
sem éreztem ennek a furcsa, mostani feszültségnek.
Az íróasztalra pillantva arra gondolok, megparancsolom neki,
hogy harapjon rá a vonalzóra, és amikor hátulról a magamévá
teszem, pontosan azt adom mind a kettőnknek, amire szükségünk
van.
Ez minden, ami kellene nekünk ebben a pillanatban és utána
elmúlna a baj.
Eredetileg éppen ezt terveztem. Hátulról minden lökésem enyhe
fájdalmat okozna, még inkább édesebbé téve a gyönyört. Pontosan
erre van szüksége. Nekem is. A pillanat varázsa azonban
ugyanakkor foszlik szét, mint a józan eszemet elködösítő indulat,
mivel megszólal a mobilom.
Jase az. Egyértelmű, hogy új értesüléseket szerzett az
informátorokról.
– Declan?
Elsuttogott nevem óvatos kérdés a lány ajkán. Könnyben úszik az
arca és összezilálódott a haja. Imádnom kellene ezt a látványt,
amivel arra szólít fel, hogy hozzam rendbe a dolgokat, ám most csak
indulattal tölt el.
Mégis mi a faszt művelek én ezzel a nővel?
– Vedd fel a cipődet! – parancsolom, és ő gyorsan
engedelmeskedik. Feltételezem, azt reméli, hogy ezzel vége a
beszélgetésünknek. Hát nagyon nincs vége. – Ha még egyszer így
viselkedsz, bezárlak egy valódi ketrecbe.
Ezt hallva megtorpan, és némán rám mered.
– Megértettél? – nézek rá szigorúan.
Bólint és nyel egy nagyot.
– Igen – nyögi ki végül.
A telefon újra csörög, és most már felveszem.
– Egy pillanat! – szólok bele.
 Leengedem a mobilt a mellemhez és nézem, ahogy Braelynn
megigazítja a ruhája ujját. Csak akkor szólalok meg, amikor úgy
látom, hogy valamennyire megnyugodott.
Persze még így is nyilvánvaló, mennyire zaklatott.
– Ha eltitkolsz dolgokat előlem, akkor a sötétben maradok, és te
a végén önmagaddal szúrsz ki.
Már teljesen felöltözött. Könnyektől csillogó szemmel mered rám
és keresztbe teszi a karját a melle alatt. Az alsó ajka megremeg, és
tiszta őrület, hogy milyen gondolatok villannak keresztül rajtam.
Nem normálisak.
Egyszerűen felfoghatatlan, miért érzem úgy, hogy rá kell
csapnom a telefont a bátyámra, aztán meg magamhoz öleljem a
lányt, és addig szeressem, amíg végre már nem ilyen tekintettel néz
rám.
Ehelyett azt teszem, ami a legjobbnak tűnik. Amit már az első
pillanattól kezdve tennem kellett volna.
– Menj haza, Braelynn.
Már akkor ezt kellett volna tennie, amikor legelőször
figyelmeztettem. Nem lett volna szabad visszajönnie.
Nem szavakkal válaszol, csak biccent egyet, majd sietve távozik.
Amikor az ajtó becsukódik utána, megszólítom a bátyámat, ám
közben csakis az jár a fejemben, hogy a mai események után
Braelynn éppen ezt teszi.
Lehet, hogy többé nem jön vissza. Emiatt fájdalom hasít a
mellembe és egész éjszaka gyötör. Élettelennek és tompának érzem
magam. Még kora hajnalban is ezt érzem. Úgy maradok ébren, hogy
egész idő alatt nagyon is jól tudom: ha megvan a magához való esze,
akkor soha többé nem teszi be a lábát ebbe az irodába.
 17. FEJEZET

Braelynn

Tegnap éjjel Declan Cross miatt bőgtem.

Nem tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire. Nem csupán a pénz és a
gyönyör miatt. Pocsékul érzem magam, és minden alkalommal
bőgök, valahányszor az órára pillantok. A piros digitális kijelzőn
megváltozik a szám, és már négy órát mutat. Már csak két órám
marad, míg el kell indulnom vissza hozzá.
A gyomrom továbbra is görcsben.
Megdörzsölöm a szemem, hideg vízzel megmosom az arcom,
utána újra a szememet dörzsölöm.
Képtelen vagyok eldönteni, hogy mit tegyek. Kimerültnek és
betegnek érzem magam.
Két héttel ezelőtt kezdtem el dolgozni neki, ám úgy tűnik,
mintha egy egész emberöltő eltelt volna. Esküszöm, a szívem egy
része úgy érzi, mintha ismerné Declant, miközben ő nem tudja, ki
vagyok, és amúgy is mit tudhatok én róla valójában?
Csakhogy kényszeresen arra vágyom, hogy mellette lehessek.
Ma egész nap nem csináltam mást, csak azt a drága üveg bort
bámultam, amit reggel ideküldetett. Rá volt téve a csekkem is. Azt
gondolja talán, hogy éttől majd jobban érzem magam? Ami pedig
még fontosabb: csináljak talán úgy, mintha tegnap semmi sem
történt volna? Fogadjam el, hogy minden így van rendben?
Rázuhanok a heverőre, megint az órára pillantok, és szeretném
megállítani az időt. Csak annyira, hogy jobban érezhessem magam.
Egy picikével is beérném. Ahogy telnek a percek, egyre súlyosabban
nehezedik rám az idő.
Akkor is a heverőn kuporgok beburkolódzva egy plédbe, amikor
egy üzenetet kapok Amytől. Időtlen idők óta a barátnőm, és
majdhogynem a legjobb. Amióta Kaliforniába költözött, hogy
belevágjon egy jobb életbe, időnként megérdeklődi, hogy mi a
helyzet velem.
Teljesen lazán tudunk beszélgetni. Pontosan ott folytatjuk, ahol a
legutóbb abbahagytuk. Ez nagyon jó, mert az életemben időnként
drasztikus változásokra került sor. Például, amikor otthagytam
Travist. Amy ettől nem akadt ki; csupán arról akart
megbizonyosodni, hogy jól vagyok. Ő volt az első, akinek
elmeséltem, hogy megütött a férjem. Fiatalok voltunk és buták, csak
tizenkilenc évesek.
Sosem felejtem el, milyen magányosnak éreztem magam. Úgy
tűnt, senkivel sem lehetek őszinte. Amynek viszont mindig mindent
elmondhatok. Persze ő is ugyanezt teheti velem.

Amy: Milyen az új munkahelyed?

Eszem ágában sincs bevallani az igazat. Írok neki arról, hogy

minden rendben van, csak még nem sikerült teljesen
beilleszkednem, majd elküldöm az üzenetet. Az ajkamba harapok, és
úgy érzem, hogy évekkel visszamentem a múltba. Rejtőzködöm az
igazság elől és nem akarom senkinek sem elmondani, mi a bajom,
miközben mélyen belül legszívesebben üvöltenék.
Talán részegen kellene bemennem megköszönni Declannak a
kisasztalon álló italt és utána felmondani. A lelkem nagyobb része
pontosan ezt szeretné.
Csakhogy amikor ez keresztülvillan az agyamon, kopogtatnak.
Kibújok a pléd alól és odamegyek a kijárathoz. Kinézek a
kukucskálólyukon.
 Basszus!
Az ereimben megfagy a vér, és rám tör az idegesség.
– Braelynn – mondja hűvösen, és egyenesen belenéz a kis
nyílásba. – Nyisd ki az ajtót.
Libabőrös leszek, ahogy megpillantom kint, az ajtó előtt álló
Declant. Ügyetlenül a kilincs után nyúlok és beengedem.
Határozott és nyugodt a mozgása. Elképesztően nagynak tűnik
az apró előszobában.
Habozás nélkül jön be, mintha ez a hely is ugyanúgy az övé
lenne, mint a Klub. Annyira valószerűtlen, hogy itt látom, főleg a
múlt éjszaka után, hogy először nem is veszem észre a
papírzacskókat.
Az orrom alá dugja a kaját.
Az illata alapján valamilyen kínai étel. Körülnéz, és egyből
megtalálja a konyhát. Eltérően a megszokottól, csak egy kopott
farmer meg egy szürke Henley póló van rajta. Mondjuk, az sem
normális, hogy idejött.
Mire bezárom mögötte az ajtót, Declan már ki is nyitja a
konyhaszekrényeket, hogy tányérokat vegyen ki. Megnézi a
fiókokat, kést és villát szed elő, majd a konyhai pult tetején álló
tartóból kiveszi a szalvétákat és egy-egy kés-villa páros köré tekeri
őket.
Keresztbe fonom a karom vékony hálóingem fölött.
– Te meg mit művelsz? – kérdezem vakmerően. A fülem mögé
simítom a hajam, és ekkor belém villan, hogy borzasztóan nézek ki.
Nincs rajtam smink és a hajam kész szerencsétlenség.
– Megetetlek – válaszolja nyugodtan. Nézem, ahogy kiszedi az
ételt a tányérra. Jobb felé pillant, ahol elméletileg az étkezőnek
kellene lennie, ám nyomát sem látja az ebédlőasztalnak. Aztán balra
fordul, a nappali felé. Az apró szoba még mindig dugig van
dobozokkal.
– Hol szeretnél enni? – kérdezi lazán.
 Egy pillanatig csak nézem. Valamiért másnak, nyugodtabbnak és
jóval kiegyensúlyozottabbnak tűnik, csakhogy közben nem hajlandó
a szemembe nézni.
– Többnyire a heverőn szoktam – ismerem be. – Tudom, hogy az
ilyesmi nem túl elegáns, de evés közben szívesen szörfölök a
tévécsatornák között.
Bólint.
– Azért, mert egyedül vagy… – Hátrasandít rám. – Amikor eszel.
Meglep a hangjából áradó szomorúság.
– Igen.
Biccent, aztán a tányérokat meg az evőeszközöket átviszi a
nappaliba és leteszi a kisasztalra.
A bútor megreccsen, amikor leülök rá, Declan mellé. Hirtelen
annyira igénytelennek tűnik a heverő. Meglehetősen kínosan érzem
magam, hiszen Declan most megismeri az életem ezen oldalát is.
Nem mintha bármi kivetnivaló lenne abban, hogy a saját heverőmön
ülök. Odahúzódik mellém.
– Erre igazán nem volt szükség – mutatok a kajára. Közben
majdnem éhen halok és korgó hasam megcáfolja az állításomat. Egy
pillanat alatt mindent fel tudnék falni. Ehelyett bizonytalanul remeg
a kezemben a villa.
– Ó, dehogynem – vágja rá azonnal.
– Ide is szólhattál volna – vetem fel, miközben a profilját
bámulom. Jó volna, ha rám nézne.
– Attól féltem, hogy nem veszed fel – válaszolja. Mélyen beszívja
a levegőt, maga elé mered és elhallgat. Odakint egy kocsi dudál. Azt
hiszem, a zaj az utca túloldalán lévő jógastúdió parkolójából jön. –
Eléggé… elviselhetetlen tudok lenni – mondja egy perccel később. A
csendes szobában hallani lehet, ahogy nyel egyet. – Nagyon régóta
nem… és néha elfelejtem…
Úgy tűnik, komolyan átgondolja, hogy mit mondjon.
 – Azt szeretném, hogy legyél őszinte velem. Nagyon-nagyon
nyitott.
– Ezt meg hogy érted?
– Ha megkérdezem tőled, mi történt vagy miért érzel úgy ahogy,
akkor őszintén kell válaszolnod. – Megnyalja az alsó ajkát és mélyen
a szemembe néz. – Nem megy nekem a találgatás, Braelynn. Nem
akarok sérülést okozni neked. Jó lenne, ha mindent elmondanál.
Alig bírok megülni a fenekemen Declan mellett, ahogy így rám
mered. Mintha pontosan erre lenne szüksége, rám.
Ezért könyörög.
Mintha eltűnt volna a szobából a levegő. Csupán mi ketten
létezünk idebent.
Egyikünk sem eszik, egyikünk sem mozdul.
– Azt szeretném, hogy bocsáss meg és segíts abban, hogy jobban
tudjalak kezelni.
– Megbántad?
A kérdésemet meghallva megfeszül az álla. Lehet, hogy nem lett
volna szabad szóba hoznom ezt.
– Kibaszottul kikészít, ami tegnap történt, és egyre csak az jár a
fejemben, hol szúrtam el. Többé nem fogom megengedni, hogy egy
megbeszélés miatt megzavarjanak minket. Soha többé. Senki nem
háborgathat, míg meg nem győződtem arról, hogy jól vagy.
Kavarogni kezdenek körülöttem az érzelmek, Declan pedig
folytatja:
– Azt akarom, hogy alaposan beszéljük át mindazt, ami tegnap
történt, hogy megértsem a dolgokat. Szükségem van rád, Braelynn.
Tudnom kell, hogy mit bénáztam el, és bár azt hiszem, sejtem is a
lényeget, egyértelműen ki kell derülnie annak, hogy mi történt…
Többé nem ismétlődhet meg.
– És mi van akkor, ha én nem akarok erről beszélni? – kérdezem
suttogva.
Elkeseredve lecsapja a villáját a kisasztalra.
 – Én nem vagyok jó ember. Minden szóbeszéd, valamennyi
pletyka, amit valaha is hallottál… Nyugodtan tekintsd őket igaznak.
Még a legkibaszottabbakat is. A legszörnyűbbeket. Mindegyik igaz.
Na most, ha tisztában vagy ezzel, akkor szerinted képes vagyok én
könyörületesen viselkedni? – A nyakán megfeszülnek az izmok,
ahogy rám mered, sötét szemében mégis a vágy lángol. – Szerinted,
ha nem mondod meg nekem, hol a határ, tudni fogom, hogy meddig
mehetek el? – kérdezi feszült hangon, szinte suttogva. – Gondolod,
észreveszem, hogy bántalak?
A tekintetem az ajkáról visszasiklik fájdalmat tükröző szemére.
– Ha ugyanis azt hiszed, hogy tudni fogom, akkor jobb, ha
lelépsz, elmenekülsz innen messzire. Ha nem mondod el nekem, mit
szabad, akkor észre sem fogom venni, ahogy elpusztítalak.
Rengeteg mindenre rákérdezhetnék, ám engem csak egyvalami
érdekel.
– Te is mindent elmondasz nekem?
– Az attól függ, hogy mit kérdezel.
Az elmémben egyből felkavarodik az a sok kérdés, ami azóta
felmerült bennem, hogy első alkalommal megpillantottam volna
Declant az irodájában. Mielőtt azonban bármit is tudnék mondani, ő
megelőz.
– A volt férjed vert téged. Pánikba estél akkor, amikor
megpillantottál magad fölött?
Bólintok.
– Számít, hogy melyik oldalon?
– Tessék?
– Amikor megütött, mindig egy bizonyos oldalt vett célba?
Emiatt akadtál ki annyira? Tudnom kell, hogy mi akasztott ki téged
ilyen nagyon, mivel nagy örömmel fenekelem el a segged, ha nem
engedelmeskedsz. Te is szereted ezt?
– Igen. Imádom, amikor azt csinálod – vallom be szemlesütve.
 Elég szóba hozni az elfenekelést, és máris megkívánom Declant
meg amit csinálunk.
– Szóval… Tudod esetleg, hogy mivel akasztottalak ennyire ki?
Keresztülvágtáznak rajtam az emlékek, és egyből megtalálom a
választ.
– Amikor lefeküdtem, a volt férjem várt egy kicsit, aztán jobb kéz
felől odajött az ágyhoz.
Declan bólint.
– Gondolod, hogy ez volt a baj?
Majdnem újra rávágom, hogy nem tudom. Ehelyett végül ezt
válaszolom:
– Ha bármi is az eszembe jut, elmondom neked.
Elégedetten hümmög.
– Jó kislány vagy. Élvezed, ha a cicuskámnak és a kis
ribancomnak szólítalak?
– Igen – mondom gyorsan, lelkesen és a kezére teszem a
tenyerem. A hüvelykujjával megnyugtatóan megsimogat és a
tekintete egy pillanatra odavillan, ahol összeér a bőrünk.
Nem vár arra, hogy további kérdéseket tegyek fel, hanem ezt
mondja:
– Tegnap… nem érezted jól magad Joshua előtt? Vagy az a
testtartás akasztott ki? Egész pontosan mi nem tetszett? Mi miatt
akartál ott hagyni?
Nyelek egy hatalmasat és felidézem magamban a zavaromat.
– Nem tetszett, hogy meztelenül voltam ott előtte…
– Soha többé nem történik ilyesmi.
– Tudom, hogy már korábban is…
– Semmi szükség arra, hogy magyarázkodj. Szóval nem akarsz
más férfiak előtt meztelenkedni. Rendben. Imádom a tested,
szeretem, hogy az enyém vagy, ám arra semmi szükségem, hogy
másoknak mutogassalak. Többé nem teszem.
 Nagyot pislogva megpróbálom feldolgozni a szavait. Szereti,
hogy az övé vagyok. Azt mondta, hogy szereti.
– Na, és még mi a baj? Volt korábban is valami? Tudom, hogy
volt.
A tányér felé görnyedve várakozik. A villájával megkopogtatja a
kisasztalt. A tekintetével sürget.
– Néha alámerülök egy sötét helyre, és csak nehezen jutok ki
belőle.
– Mi vitt le oda?
– Nem tudom – felelem őszintén. Declan egy pillanatra elfordul.
Egyértelmű a csalódottsága, ám én nem akarom elveszíteni, ezért
úgy döntök, elmondom neki azt, amiről tudom, hogy igaz. – Csak
annyit akartam, hogy átölelj.
Elakad a hangom és kibuggyannak a könnyeim. Kiesik a villa a
kezemből, az arcom elé kapom a kezem mielőtt elsírnám magam és
így bújok el Declan elől.
Ő azonban ezt nem engedi meg. Azonnal magához húz és az
ölébe vesz.
– Szívesen magamhoz ölellek – suttogja bele a hajamba, és a
lehelete megcsiklandozza a nyakam és a vállam. Halkan babusgat,
megnyugtatóan körbe-körbe megdörzsöli a hátam, és ez elég a
zokogás legyőzéséhez. Egyetlen pillanat alatt megnyugszom, ahogy
átölel, magához szorít, miközben beszívhatom az illatát.
Elszáll a félelmem.
A következő pillanatban viszont elhúzódom tőle. A két
tenyeremmel eltolom magamtól, hogy kissé távolabbra kerüljön.
Már nyitnám a számat, hogy bocsánatot kérjek, köszönetet mondjak
vagy egyszerűen bármi mást, ám ő leállít, az ajkamra forrasztja a
szavakat és szertefutnak a gondolataim is attól, ahogy rám néz.
– Ha azt akarod, hogy magamhoz öleljelek, akkor mondd ki!
Képes vagyok rá. Szívesen átölellek.
 Bólintok, kimászom az öléből és visszaülök a helyemre. Olyan
erős érzelmek kavarognak bennem, hogy mindkét kezem remeg,
amikor a villa után nyúlok.
– Minden rendben? – kérdezem Declantól. Felfigyelek a
sebezhetőségére, és ettől majdnem darabokra hullok.
Bólint, aztán krákog egyet.
– Azt hiszem, igen. Mindaddig, amíg továbbra is az enyém
akarsz lenni.
Biccentek és pár szóval megnyugtatom. Úgy érzem, hogy a
szakadék szélén tántorgok. A lelkem egy része ösztönösen éppen
arra vágyik, amit Declantól kaphatok, miközben a másik felem
szeretne elmenekülni, hiszen nyilvánvaló, innen nincs visszaút.
– Nem eszünk? – kérdezem mormogva, és a villámmal piszkálni
kezdem a rizst.
– Tudnom kell, hogy mi volt a kiakadásod oka, Braelynn.
– Azt hiszem, ez volt az.
– Jól vagy?
Bólintok és minden erőmre szükség van ahhoz, hogy ne essek
össze, és be tudjam szívni a levegőt.
– Nagyon heves vagy, Declan.
– Mondtak már ennél rosszabbat is rám.
Alig bírom elviselni a csend hosszú pillanatát, miközben lassan
belekóstolunk az ételbe. Csakis az jár a fejemben, hogy meg akarom
csókolni, meg akarom érinteni. Mégsem teszem.
– Kérdéseid vannak? – néz rám. Alig evett valamit, csak
hátradőlve ül a heverőn.
Lenyelek egy falatnyi sült rizst.
– Utoljára mikor volt barátnőd?
Hangosan felkacag, és ettől semmivé foszlik a feszültség.
Ránézek, és a vigyorától elcsitul bennem a zűrzavar. Én is
elmosolyodom.
 – Soha. – Nézi, ahogy újra a számhoz emelem a villát. – Szerinted
te a barátnőm vagy?
Nem tudom, mit felelhetnék erre. Igazából az sem egyértelmű,
hogy milyen kapcsolatban vagyunk. Talán mi csak két törött
cserépdarabkát jelentünk, akik megpróbálnak eggyé válni, ám
ehelyett összevagdalják a másikat.
– Azt hiszem, az, hogy én mi vagyok és milyen a kettőnk
kapcsolata… elengedhetetlenné teszi, hogy kinyissam azt a
borosüveget – mondom, és veszek egy mély, megnyugtató
lélegzetet.
– Azt hiszem, szükségünk lenne… – bólogat Declan, és a
tekintete végigsiklik a testemen. Mohó pillantására felfigyelve
egyből elönt a forróság. A válla megfeszül, miközben így folytatja: –
Vetkőzz le. Nem akarom tönkretenni a ruhád.
Váratlanul felpattan, én pedig döbbenten és némán bámulom,
ahogy hosszú léptekkel kimegy a konyhába.
– Ne kényszeríts arra, hogy megismételjem magam –
figyelmeztet, mire én gyorsan kibújok a hálóingemből.
Hallom, ahogy a konyhában motoszkál, majd egy perccel később
visszajön hozzám a borral a kezében.
– Arra vágyom – mondja nyomatékosan, miközben leteszi a
borosüveget és mindent elrak a kisasztalról –, hogy
megrészegülhessek tőled.
Amikor rám parancsol, hogy feküdjek hanyatt, habozás nélkül
engedelmeskedem. Egy gyors mozdulattal kibújik a pólójából. Elemi
vágyakozás fog el megpillantva erőtől duzzadó, izmos testét.
Meztelen vagyok és remegve vágyom Declanra. Odaáll mellém,
kinyitja a borosüveget és nagyot villan a szeme.
– Legyél jó kiscica. Nyisd ki a szádat.
A vágy remegése fut át rajtam, amikor az egyik keze rásimul a
csípőmre. Egészen közel jár ahhoz, ahol lennie kellene.
 Engedelmeskedem, mire ő az ajkamhoz érinti a palack száját. Bor
ömlik belém, de Declan nem hagyja, hogy túl sokat igyák. Elhúzza
fölöttem az üveget, bor fröccsen a bőrömre, amibe jólesőn
beleborzongok. Declan egy pillantással később már ott térdel
előttem. A keze becsúszik a két combom közé, miközben lenyalja
rólam a bort.
A nyelve édes és forró a bőrömön.
Bejárja érzékeny testtájaimat, és addig nyalogat, míg el nem
tünteti az összes bort. Megkeményedik a mellbimbóm és a vágy
hulláma elönti a legérzékenyebb részeimet. Belemarkolok a hajába,
mire Declan cöcögni kezd.
– Na, na, ne rosszalkodjon a kislány. Viselkedj szépen – mondja
kedvesen. A szavait meghallva bólintok és megmarkolom a kisasztal
két peremét.
Declan orra eléri a köldököm, majd tovább siklik lefelé, és egy
csókot nyom közvetlenül a csiklóm fölé. Felizgat és rávesz arra, hogy
halk nyögésekkel tiltakozzam. Nyitott szájjal újabb csókokkal borít,
majd megint bort önt a hasamra. Kiissza a köldökömben felgyűlt
italt. Én is ihatok. Játszik a testemmel, a nyelvével körbenyalja a
mellbimbóimat, simogatja őket és aprókat harap beléjük.
Többször is belekortyolhatok az italba, ő meg a bor nélkül is
nyalja és falja a testem. Végül a két tenyere rásimul a combom belső
oldalára és széttárja. A csiklómat veszi birtokba, megnyalja és
beszippantja a szájába.
Már csak egész kicsi kellene ahhoz, hogy átlépjem a gyönyör
küszöbét, amikor betérdel a lábam közé és újra a puncimra szorítja a
száját. A nyelvével vesz kezelésbe. Egy pillanat és már majdnem
belezuhanok az orgazmusba.
Declan csak játszik velem.
Nyalogat, aprókat harap, és közben szétfeszíti a combomat.
Egyre fokozódik bennem a gyönyör és a hátam ívben megfeszül.
 Hagyom, hogy belezuhanjak a szakadékba. Érzem, ahogy
semmivé válik az elmúlt huszonnégy óra minden terhe.
Miközben kielégít a nyelvével, a nevét harsogom.
– Így a jó, kiscicám – mormogja.

A kimerültségtől mozdulni sem tudok az együttlétünk után.

Iszonyúan fárasztó volt Declan nélkül ez a hosszú nap, meg persze a
szex. Kialvatlan vagyok, és ez a kis bor éppen elég ahhoz, hogy akár
a kis asztal tetején el tudjak aludni. Bizony. Ilyen rohadtul fáradt
vagyok.
Declan magához ölel, mire én a két karomat a nyaka köré fonom.
Olyan szorosan hozzábújok, amennyire csak lehetséges. Átcipel a
heverőhöz, bebugyolál a plédbe és csókokat nyom a fejem búbjára.
Megemeli az állam és az ajkával megtalálja a számat; először
visszafogott a csókja, de aztán bevadul. Leigáz a szájával, én pedig
felnyögök a szilajsága miatt.
Amikor arrébb húzódik, eszembe jut, hogy valamikor réges-
régen mit gyóntam meg Amynek: én csupán azt kérem az élettől,
hogy olyan pasim legyen, aki jól megbasz és utána a karjában
babusgat. Declan pontosan ezt teszi. Becsukom a szemem és
megpróbálok nem belegondolni abba, hogy ez mit jelent.
Csakhogy megérzem, Declan engem figyel. Kinyitom a szemem.
– Mi az?
– Semmi – suttogja, majd a tarkóját megtámasztja a heverő
háttámláján. Mocorogva testhelyzetet vált, felül és megdörzsöli a
vállát.
– Izomlázad van? – Felkelek az öléből, mire Declan a
szemöldökét felvonva néz fel rám, ahogy odaállok elé. – Régen sokat
masszíroztam. Mutasd csak!
Gyanakvó pillantást vet rám, de aztán megfordul és kinyújtózva
felfekszik a heverőre. Ahogy így fekszik előttem, meglepetten
állapítom meg, milyen széles a válla. Elképesztően erőteljes a teste.
Összedörzsölöm a tenyerem, hogy felmelegedjen. Bárcsak lenne
nálam masszázsolaj! Annyira be vannak feszülve az izmai, hogy
szinte képtelenség ellazítani őket. Először a vállát veszem kezelésbe.
Mély, erőteljes nyomásokkal átdögönyözöm a mélyebben fekvő
szöveteket.
A jutalmam egy hangos nyögés. Hozzá tudnék szokni ehhez a
hanghoz.
– Kellemes, amit csinálok? – kérdezem, miközben Declan
becsukja a szemét. Válaszul csak hümmög.
Miközben az izmait dögönyözöm, érzem, milyen görcsös és
feszült az egész teste.
– Szóljál ám, hogyha fáj – mormogom. De nem vagyok egész
biztos abban, hogy meg is hallotta. Felnyög, majd egy perccel később
megint ugyanez a hang tör elő belőle.
– Te masszőr voltál? – kérdezi álomittasan, miközben kezelésbe
veszem a hátát.
– Igen, nagyjából egy évig… valamikor régen.
– Miért hagytad abba? – tudakolja, és ismét nyög egy nagyot.
– Travis nem akarta, hogy hozzáérjek más pasikhoz. – A
kellemetlen emlék miatt savanyú képet vágok. – Bejött a
munkahelyemre és hatalmas balhét csapott.
– A volt férjed elég problémás alaknak tűnik.
– Az is volt – válaszolom gondolkodás nélkül, mivel a vállára
összpontosítok. – Itt tényleg nagyon be van feszülve.
Elbizonytalanodom, mert nem akarok fájdalmat okozni neki, ám
az a csomó csak az erőből fog érteni.
– Ne hagyd abba.
Ahogy a két kezem ismét rásimul a hátára, Declan valósággal
beleolvad a heverőbe.
– Valamikor régen meghúzódott – magyarázza. – Elszakadt egy
szalag.
 – Hogy történt?
– Nagyjából tizenhét éves lehettem, amikor a fivéreimmel együtt
el kellett futnunk pár… nem is tudom… – magyarázza csukott
szemmel. – Nagyjából tíz vagy tizenkét alak elől. Túlerőben voltak.
– Menekültetek előlük?
Tenyeremmel ütögetem az izmait. Végigdolgozom a vonalakat,
miközben ellazulnak az érintésemtől.
– Meghiúsult egy üzletkötés. Csőbe húztak minket.
Egy időre abbahagyom Declan masszírozását, ahogy hallhatom,
miről is mesél.
– Fegyvert rántottak, mi viszont leléceltünk, és az épületek
mögött kerestünk menedéket. – Itt elhallgat, én meg ránehezedek a
hátára, majd tovább nyújtom az izmait. Csukva tartja a szemét,
emiatt annyira szelíd az arckifejezése, jóllehet attól, amit mesél,
hátborzongató. Bementünk egy sikátorba, amit egy kerítés zárt le. A
testvéreim átmásztak rajta, és éh is gyorsan odaértem, ám akkor
beakadt az ingem.
Hátranyúl és az ujját végighúzza egy halvány sebhelyen.
– Nagyon csúnyán felhasította a bőröm, ráadásul csapdába
kerültem. Használhatatlanná vált a vállam.
– Ott lógtál a kerítés tetején? A túloldalon a fivéreid, az üldözőid
meg mögötted?
– Nem, nem hagytak magamra. Felüvöltöttem, amikor
megsérültem.
– Na és? – kérdezem, és érzem, hogy holtsápadttá válok.
– Nálunk is volt pisztoly. Tűzharcba keveredtünk, és Jase-nek
meglőtték a vállát. Én meg ugye a kerítésen sérültem meg. Carter és
Daniel még hetekig sántítva, görnyedten mászkált a házban, mert
viccesen mepróbáltak úgy tenni, mintha ők is megnyomorodtak
volna.
Az emlék hatására halvány mosoly ül ki az arcára.
 Miközben a. hátát masszírozom, ügyelek arra, hogy egyenletesen
lélegezzek, és ne mutassam ki a döbbenetemet.
Tizenhét éves kamaszként belekeveredett egy lövöldözésbe. Meg
is halhatott volna. Na, ez az a pillanat, amikor rádöbbenek: Declan
tizenhét évesen már embert ölt. Amikor megismertem, már
elkövetett egy gyilkosságot.
Pedig csak gyerekek voltunk.
Kérdések törnének elő belőlem, de lenyelem mindet. Fáj, ami
Declannal történt. Miközben vigasztalóan ránk telepszik a csend, a
fájdalom, mindannyiunk miatt, nem szűnik.
A szenvedés legrosszabb tulajdonsága az, hogy sosem akar
elmúlni.
– Sajnálom – suttogom.
Declan nem felel.
Tovább masszírozom a vállát, de most már nem olyan erősen.
Amikor lenézek rá… ugyanúgy csukva van a szeme. Lassan és
egyenletesen lélegzik.
Declan elaludt a heverőmön.
Mélyen alszik.
Abbahagyom a masszírozást, olyan békesség árad belőle,
semmiképpen nem ébreszteném fel. Csakhogy így nem tudok
odafeküdni mellé, mert elfoglalja az egész hever őt.
Mégis mit csináljak most, miután elaludt? Azon kapom magam,
hogy mielőtt átgondolhatnám a helyzetet, elmegyek egy párnáért és
egy takaróért. Az előbb hallott története azonban még mindig ott
motoszkál a fejemben.
Hiszen nemrég azt is meggyónta nekem, hogy minden rémhír
igaz.
Declanban nagyon is kézzelfogható sötétség rejlik. Csakis erre
tudok gondolni, amikor elindulok az emeletre. A hálószobában
kinyitom az ágyneműs szekrényt és kiveszek egy párnát. Mivel
legfelül van egy doboz, ezért óvatos vagyok. Nem akarom, hogy
leessen és Declan felriadjon. Oldalra teszem a dobozt, és már
nyúlnék a takaróért, amikor az ajtóból meghallom a hangját.
– Valamivel elkábítottál?
Basszus! Önkéntelenül is felhördülök és a torkomhoz kapom a
kezem.
– Declan! Megijesztettél.
Ahogy ott áll háromméternyire tőlem a hálószobám küszöbén,
elsötétül a szeme, a pillantása gyanakvó, szinte már dühös.
– Válaszolj!
– Nem. – Úgy érzem, a szívem mindjárt kiugrik a helyéről. – Még
szép, hogy nem!
Vadul rám mered, és úgy néz a szemembe, mint aki egy
szavamat sem hiszi.
– Elaludtál. Neked hoztam volna ezeket – mutatom fel a párnát
és a takarót.
Téboly, hogy az ilyesmi egyáltalán az eszébe jut!
Ezt majdnem ki is mondom. Csakhogy ekkor belém villan,
nemrég pszichopatának neveztem, ezért inkább ráharapok a
nyelvemre.
Teljesen nyilvánvaló, hogy üldözési, mániában szenved, ám én
sosem kábítanám el.
– Soha nem tennék ilyet! – mondom, kihangsúlyozva a soha szót.
– Elaludtál, én meg feljöttem ezekért, hogy kényelmesebben
feküdhess. Nem akartalak felébreszteni.
Egy hosszú pillanatig nem mond semmit.
Bár némiképpen csitult a szívverésem, még mindig remegek a
félelemtől.
– Nem adtam be neked semmilyen szert, Declan.
Bólint, a tekintetével a szemem keresi, majd körbenéz a
szobában, mintha meg akarna találni valamit. Utána az arcára
szorítja a tenyerét.
 A kis hang a fejem mélyén üvölteni kezd: Mondjál már valamit!
Nem tudom, hogy velem veszekszik-e, vagy a parancsa Deaclannak
szól. Még egy pillanatig hallgatunk, majd a néma másodpercek
mintha egyre jobban eltávolítanának minket egymástól.
– Most hazamegyek. Jó éjszakát, Braelynn!
Bűntudat járja át a búcsúzkodást.
– Várj! – kiáltom zihálva. Kiesik a kezemből a párna és a takaró. –
Ne menj!
– Mennem kell.
– Kérlek, előtte csókolj meg. – Ráharapok a nyelvemre, mielőtt
magyarázkodni kezdhetnék. Az nem lenne helyénvaló. Megint
hülyén érzem magam. Nem akarom, hogy kettőnk között megint
olyan nagy feszültség legyen, mint korábban. – Legalább egy jó
éjszakát puszit adj. Rendben?
Bizonytalankodó szívem dobban egyet, majd Declan elindul
felém. Mind a két keze rásimul az arcomra és mohón, sóvárogva
megcsókol. Megdöbbentő. Az ajka ránehezedik a számra, a nyelve
belém csusszan, valósággal felfal és erőteljesen hozzám simul, míg
hátrálni kezdve a hátam el nem éri a falat.
Amikor arrébb húzza a száját, alig kapok levegőt.
– Jó éjszakát, Braelynn!
Sarkon fordul és én hallom, ahogy kimegy a házból. A nyomába
eredek, de bezáródik az ajtó. Kint beindul egy kocsi motorja, és mire
odaérek a küszöbhöz, már senki sem parkol a járda mellett.
Declan Cross olyan, mint egy brutális vihar: könyörtelen és
pusztító. Csakis ez jár a fejemben, amikor leülök a tornácon. Bárcsak
itt lenne még nálam az a párna, mert akkor hozzábújhatnék
valamihez!
Minden jobb lenne, mint egy olyan férfi sötét története, aki sosem
kapott esélyt a sorstól arra, hogy másutt éljen, nem abban a
pokolban, amibe beleszületett.
 18. FEJEZET

Declan

Amióta az eszemet tudom, még sosem sikerült nyugodtan aludni.

Elkerül az álom. A napok csak telnek, egyre kimerültebb vagyok és a
testem azért könyörög, hogy pihenjek. Csakhogy amikor ledőlök, az
agyam tovább kattog, s lejátssza előttem az életem összes olyan
pillanatát, ami elvezetett oda, ahol ma tart a családom.
Képes vagyok bevallani, hogy az elmúlt két év során, miközben
megpróbáltam viszonylag önállóan megállni a lábamon ebben az
üzletágban, erősen üldözési mániás lettem. Meg sem tudnám
mondani, milyen sokszor próbáltak meg becsapni. Az a nagy
helyzet, a fivéreimen kívül csak egyvalaki akad, akiben fenntartás
nélkül megbízom: Seth. Csakhogy manapság alig látom őt.
Szóval, amikor a véres munka eredményét bámulom, képtelen
vagyok elhinni, hogy ezt tettem.
Braelynn nem drogozott be. Egyszerűen elaludtam. Egy idegen
helyen, a legcsekélyebb védelmi intézkedés nélkül.
Ez legalább annyira vakmerő, mint hihetetlen.
Kopp, kopp, kopp.
Kissé még korán van ahhoz, hogy ez Braelynn legyen. Persze
lehet, hogy ő is éppen annyira szeretne látni engem, mint én őt.
Amikor megnéztem a kamerákat, meglepett, milyen csalódottság
fogott el, amikor kiderült, hogy ma nem jött be korábban.
– Gyere be! – kiáltom, miközben eltüntetem a képernyőről a
leletet, amit az orvos küldött. Átmegyek Travis Marks profiljára.
A szürke portréképen vigyorogva mered rám a faszi.
 Meg kell halnia.
Biztosra veszem, ami történt, az az ő hibája.
Problémát okoz a létezése.
– Főnök – mondja Nate üdvözlésképpen, miközben Jase is
megszólal:
– Beszélnünk kell.
Ezek ketten így egymás mellett eléggé félelmetes látványt
nyújtanak. A Nate állán forradás még vadabbá és zordabbá teszi a
megjelenését. A bátyám ugyan magasabb nála néhány centivel, ám
Nate akkora, mint egy kétajtós szekrény, így nem érződik a
különbség.
Két évvel ezelőtt Marcus a megállapodásunk részeként küldte át
hozzám az embereit. Akikre az én szabályaim vonatkoznak… azért,
hogy leléphessen. Nem árulta el nekem, mi miatt kell távoznia, csak
arra utalt, hogy rendbe kell hozni valamit, ami hosszú évekkel
ezelőtt ment tönkre.
– Kezdesz elpuhulni – mondja Jase. Elvigyorodik, és közelebb
húz egy széket az asztalomhoz, miközben Nate is leül.
Összevonom a szemöldököm.
– Miért is?
– Tegnap éjjel nyitva volt az ajtód. Egyszerűen besétáltam ide és
hűlt helyedet találtam – mondja szemmel látható büszkeséggel.
Amikor azonban döbbenten rámeredek, egyből elmúlik a jókedve.
– Kizárt dolog, hogy ne zártam volna kulcsra magam után.
Összeszűkül a szeme és meglepődik, amiért ilyen dühösen
válaszolok.
Nate köhögése enyhít a feszültségen.
– Ez… nem baj. Nem emiatt jöttünk.
Megfeszül a vállam és a számítógép képernyőjére sandítok.
Bárcsak itt lenne mellettem a fekete-fehér képen látható alak, hogy
keveset kiadhassak a bensőmben felgyűlő haragból! Megropogtatom
az ujjaimat, hátradőlök és megkérdezem:
 – Mi a helyzet?
– Jól vagy? – kérdezi Jase.
– Még valaki más is dolgozik nekik – mondja Nate.
A bátyámra pillantok, aki kérdő tekintettel néz rám, mielőtt
Nate-re összpontosítanék.
– Még egy besúgó?
Elönt a forróság.
– Nem. Még valaki… aki többet akar tudni rólunk.
– Ezt meg hogy érted?
Jase veszi át a szót:
– A zsaruk valaki másnak is leadják a drótot. Nem csak nekünk
és nem csak a szövetségi nyomozóknak.
Átveti a lábát a térde fölött.
– Valaki más is megvesztegeti a zsarukat rajtunk kívül.
Nate bólint.
Basszus!
Az ellenségeink száma napról napra növekszik.
– Holnap Carterrel megbeszéljük, mik a lehetőségeink. Hogy ki
viselkedik gyanúsan.
– Bizonyítékra van szükségünk – mondja Nate.
– Átnéztem a videókat az összes olyan pasiról, akivel Scarlet
együtt volt az elmúlt két évben.
– És?
– Az a csaj elég válogatós, de mindegyik pasi hajlandó az
együttműködésre.
Úgy tűnik, Jase átgondolja, hogy ez mit jelenthet. Scarlet olyan
pasikkal találkozgat, akikről többet akar megtudni, vagy lehet, hogy
azok egyike lesz az, akihez Scarlet eljuttatja az információkat?
Túl sok kérdés és nem elég válasz.
– Holnap hozni fogom a listát – bólintok.
Jase mindkét kezével a karfára csap.
– Akkor minden rendben.
 Nate és a bátyám is feláll. Megigazítják a nyakkendőjüket és
begombolják tengerészkék, illetve sötétszürke öltönyüket. Míg Nate
valószínűleg nem tudná elhitetni magáról, hogy úriembernek vagy
gazdag családban született, addig Jase az elbűvölő mosolyával
könnyen átverhetné a világot. Belőlem hiányzik ez az állítólagos
bűverő. Jase zsebre vágja a két kezét és látszólag ellazul, pedig
valójában feszült. Nem tudja eltitkolni az arcára kiülő aggodalmat.
– Minden más rendben van?
– Persze – felelem.
– Amúgy merre jártál tegnap éjjel?
– Aggódtál miattam? – kérdezek vissza viccesen. Savanyú
arckifejezése miatt egyből megbánom.
– Továbbra is a bátyád vagyok. – Elvigyorodik, Nate meg én
elnevetjük magunk. – Gyere haza vacsorázni szombaton… vagy
vasárnap.
– Mindenképpen.
– Jól van. – Jase lazán elmosolyodik, miközben megfordul, hogy
kimenjen. Viszonzom a mosolyát.
– Hé, Nate, várj egy pillanatot!
Jase tekintete rám villan, aztán Nate-re, mielőtt egy biccentéssel
kimenne. Az ajtó bezáródik, én pedig felteszem a kérdést:
– Mi történt Braelynn volt férjével?
– Nem is tudom, főnök… Mi történt vele?
– Úgy hallottam, hogy berúgott és elesett a vonatsíneken.
– Szörnyű dolog – mondja Nate. Sötét tekintetünk azonban sok
mindenről árulkodik.
– Az bizony – mormogom. – Milyen értelmetlen halál.
– Amúgy, mikor is történt?
Várakozóan rám néz.
– Jó lett volna, ha ma éjjel, de vegyük figyelembe a szokásait.
Csütörtök esténként gyakran kimozdul otthonról.
– Értem.
 A válaszát meghallva eltüntetem a képernyőről a fotót, és ezzel
mindörökre megszabadulok egy problémától.
– Ez minden, Főnök?
– Igen. Köszönöm, Nate.
Már indulna kifelé, amikor megint kopognak az irodám ajtaján.
Belenézek a kamerákba, s szaporábban kezd verni a szívem. Más
ez a forróság, olyan, amilyet szeretek. Az én kiscicám mégiscsak
korábban jött be.
– Amikor kimész, hagyd nyitva az ajtót a lánynak!
Nate sokatmondóan elmosolyodik.
– Persze!
Cseppet sem tetszik, ahogy Braelynn-nek döbbenten elkerekedik
a szeme, mert Nate nyitja ki előtte az ajtót.
– Braelynn – mondja a fickó köszönésképpen, mire a lány elpirul.
– Legyen szép az estéd!
Betartja a három lépés távolságot, profi módon, de barátságosan
viselkedik. A szemével a tekintetemet keresi, odabiccent, becsukja
maga után az ajtót és egyedül hagy idebent Braelynn-nel.
A lány láthatóan idegesen egy sötétbarna hajtincset a füle mögé
simít.
– Gyönyörű vagy ma este! – mondom. A hangom kedvesebb és
mélyebb annál, mint amire számítottam. Átitatják a fejemben
felbukkanó bűnös gondolatok.
Jó lenne belemarkolni a tökéletesen begöndörített tincsekbe és
egy brutális csókkal elkenni az ajkán a rúzst. Letépni a laza
csipkeblúzt, feljebb rángatni a szoknyáját és a falhoz szorítva
alaposan megbaszni. A szobában még úgyis csomó olyan bútor van,
amit még nem próbáltunk ki. Ezen a lehető leghamarabb változtatni
akarok. Azt szeretném, bárhova is nézek, ott Braelynn emlékei
bukkanjanak fel.
– Köszönöm! – suttogja. Rám néz. – Akarod, hogy…
 – Tudom, hogy tegnap este kissé túl gyorsan léptem le – vágok a
szavába. Hátrébb tolom a székem és megveregetem az ölem. – Gyere
ide!
Sietve engedelmeskedik és kilép a magas sarkú cipőjéből, mielőtt
beleülne az ölembe. Sötétbarna szemének pillantása végig a
tekintetem keresi, mintha valamit meg akarna találni bennem.
Mind a két kezével megkapaszkodik a vállamban és várakozó
arccal odafordul hozzám. A jobb kezem rásimul a csípőjére, a ballal
félresimítom az arca elől a hajat és áhítatosan bámulom vérvörös
ajkát.
– Gondjaim vannak az alvással, ezért amikor felébredtem… –
felemelem a tekintetem, hogy a szemébe nézve fejezhessem be a
mondatot – nyugtalan voltam.
– Sajnálom – suttogja.
– Te kérsz bocsánatot azért, mert én aludtam el és utána halálra
rémisztettelek? – kérdezem a fejemet csóválva. Annyira édes és
ártatlan! Megvan benne a belőlem hiányzó együttérzés és jószívűség.
Semmiképpen sem szeretném ezt bemocskolni.
Azt akarom, hogy olyan sokáig, amíg csak lehetséges, ilyen
maradjon.
– Sajnálom, hogy rosszul érzed magad.
– Nem a te hibád. Azt hiszem, mostanra már tudod, hogy
megvannak a magam problémái. Nem vagyok jó ember, de minden
tőlem telhetőt megteszek azért, hogy hozzád rendes legyek.
Ez a kedves, aranyszívű lány félénk pirulással jutalmazza meg a
vallomásomat.
– Most már jobban érzed magad?
Hátradőlök, az egyik kezemet Braelynn alá csúsztatom és
megigazítom, majd előveszem a farkam.
– Mindjárt jobban leszek.
Miközben mocorogva megpróbál kibújni a bugyijából,
elvigyorodom és megragadom a csipkés felsőrészt.
 Ez az édes lányka döbbenten felhördül, amikor letépem róla a
ruhát.
Előredőlök, egy csókkal elcsitítom, kilopom a szájából a levegőt
és a nyelvemmel masszírozni kezdem az övét. Már mind a két
kezem a szoknyája alatt jár. Az ujjaim elérik forró ágyékát,
eljátszanak vele, a csiklóját dörzsölgetik. Addig mozgatom őket fel
és le a redői között, míg Braelynn bele nem nyög a számba.
Az ujja a vállamba mélyed, és én nagyon élvezem, hogy ennyire
mohó az érintése.
Még összeér az ajkunk, amikor ezt mormolom:
– Máris benedvesedtél.
– Kellesz nekem – suttogja teljes komolysággal. Eddig nem is
tudtam, hogy pontosan erre vágyom.
Egyetlen gyors mozdulattal a megfelelő helyre húzom, és máris
felnyársalom a farkammal.
Rám omlik, a nevemet nyöszörgi és mind a két kezével erősen
magához ölel. Egyik karommal átfogom a vállát, a másikkal
megtámasztom a hátát, és így tartom egy helyben, miközben jól
megbaszom.
Hangosan, kéjesen nyöszörög, forró lélegzete végigsimítja a
hátam, és azzal próbálja meg elfojtani a hörgését, hogy a nyakam
tövében beleharap a vállamba.
Hideg izzadtság borítja be a bőröm, amit nagyon élvezek. Semmi
más nem számít, csak az, amit Braelynn fülébe mormogok: nagyobb
szükségem van rá, mint korábban bárkire vagy bármire.
Ahogy rajtam csimpaszkodik, a körme a bőrömbe mélyed. Már
közel a boldogsága. Ezt világosan érzem abból, ahogy a farkamat
szorongatja és az ölelésemben vergődik.
A nevemet hörgi, hátrahajtja a fejét és elsöpri a gyönyör. Az
ajkára szorítom a számat, és ezután a csókját élvezve én is átadom
magam az extázisnak.
 19. FEJEZET

Braelynn

A bevásárlóközpont zsúfolásig telt, amikor Scarlet és én

végigsétálunk a széles, csempével borított folyosón. Mindig is
imádtam az ilyen helyeket. Az embereket, az étkezőrészt, a boltokat
és az árleszállításokat.
Lüktet itt az élet.
Ez az egyik kedvenc bevásárlóközpontom. Nagy a belmagassága
és az emeleten végtelenül sok boltocskában vásárolhatunk vagy
nézelődhetünk.
– Itt is vagyunk – mondja Scarlet vigyorogva. – Biztos, hogy
készen állsz rá?
Kortyolok még egyet a lattémból és a papírpohár fölött
viszonzom a mosolyát.
– A pokolba is, de még mennyire!
Bemegyünk egy elképesztően tágas háztartási boltba. Ez is a
kedvenc helyeim közé tartozik. Mind a ketten elveszünk egy-egy
kocsit a bejáratnál. Végigmegyünk minden egyes soron, csomó
mindent kézbe veszünk, de aztán visszarakjuk a helyére.
Persze a bevásárlókocsim így sem marad üres.
Beleteszek egy adag új konyharuhát. Egy klassz
zuhanyzófüggönyt. Felszabadító érzés a saját képmásomra formálni
az otthonomat! Pontosan úgy dekorálhatom ki, ahogy az jólesik. Erre
csupán ebben a pillanatban döbbentem rá. Azelőtt még sohasem volt
saját lakásom. Igazából egyszer sem éltem egyedül.
 – Mit szólsz ehhez? – kérdezem Scarlettől, és felmutatok neki egy
feliratos lábtörlőt.
– Édes istenem! Annyira cuki – kiáltja. Az van ráírva, hogy
„Cipőt le, piát be!” – Tökéletesen illik hozzád. Vedd meg!
Boldogan mosolyogva berakom a kocsiba a lábtörlőt. Közben
még valami mást is érzek. Declan olyan jól fizet, hogy nem kell az
utolsó centig kiszámolnom a vásárlásaimat, és nincs szükségem
árkedvezményes kuponokra sem. Persze, azért így is van nálam egy.
Ebbe a boltba semmiképpen nem jönnék be kupon nélkül.
Lehet, hogy most éppen jól megy nekem, ám ennek ellenére
igyekszem takarékoskodni, ahol csak lehet.
Befordulunk az ágyneműs részlegbe, mire én boldogan
felsóhajtok.
– Annyira örülök, hogy ilyen jól érzed magad, Braelynn – szólal
meg Scarlet. Korábban már meséltem neki a gumis lepedőről. Azzal
a határozott szándékkal jöttünk ide, hogy egy lepedőt vegyünk.
Ehhez képest már két órája mászkálunk a bevásárlóközpontban és a
kocsim félig már meg is telt mindenfélével.
Annyira jó ez az érzés!
A lepedős sor pontosan úgy néz ki, amilyennek elképzeltem. A
legkülönfélébb anyagból készült lepedők sorakoznak itt egymás
mellett különböző színekben.
Besétálok közéjük és végighúzom rajtuk a kezem, miközben a
legtökéletesebbet keresem.
– Azt hiszem, veszek egy egész garnitúrát.
Az a gumis lepedő viszonylag kis dolog. Azt gondoltam, hogy
beérem vele. Kényelmesebben alszom tőle, és ennél nem vágytam
többre. Csakhogy a fizetésem már ott van a bankszámlámon, egy
részét le is kötöttem, ám még így is éppen elég pénzem maradt
ahhoz, hogy megvegyek egy teljes garnitúrát.
Lassan végigmegyünk a polcok között. Nem is egy olyat látok,
ami nagyon tetszik. Az egyiket lágy, tompa színekkel rajzolt
bazsarózsák absztrakt képe díszíti, a másik viszont törtfehér és
nagyon kellemes a tapintása.
– Mindegyiket alaposan meg akarom nézni, mielőtt választanék
– magyarázom Scarletnek, bár igazából ezeket a szavakat
önmagamhoz intézem, mert szeretném elkerülni, hogy mindenre
lecsapjak, ami akár kicsit is tetszik.
– Bemész ma dolgozni? – kérdezi.
– Igen – mormogom, és az ujjaimmal morzsolgatni kezdek egy
mintának kirakott flanel ágyneműt. Nagyon puha, de valószínűleg
túl meleg lenne. A flanellepedőket nem lehet egész évben használni,
inkább télen hasznosak.
Ráadásul ez eléggé drága, figyelmeztetem magam… de aztán az
eszembe jut valami.
Bármelyiket megvehetem, amelyik csak tetszik.
– Most már minden nap bemész dolgozni?
Scarlet odaad egy újabb ágyneműt, hogy megnézhessem.
Alaposan megvizsgálom. Nem kell sietnem, hiszen csak éjszakai
műszakba járok, és minden nap késő délután, hat órakor kezdek.
Odabiccentek a barátnőmnek, aki rám mosolyodik.
– Ezek szerint nagyon kedvel téged.
– Elképesztő az a pasi.
Ez a mondat magától szaladt ki a számon. Nem akartam vele
véleményt mondani Declanról, hiszen nem arról van szó, hogy ez jó-
e, avagy rossz, hanem arról, hogy ő tényleg ilyen.
– Valósággal lángol.
– Azt hiszem, a Klubban mindenki egyetértene veled – mormogja
Scarlet. – Az összes Cross fiú ugyanilyen. Komorak,
megátalkodottan makacsok… De mondd, Declan is egyfolytában
morcos?
Felidézem magamban, hogy kajával a kézben odajött hozzám a
lakásomra és megpróbált beszélgetni velem. Nem lehetett könnyű
neki.
 A Declanhoz hasonló férfiak esélyt sem kaptak arra, hogy
megtanulják, miként lehetne az érzelmeikről beszélni és hogyan kell
bocsánatot kérni.
A pokolba is!
Rengeteg ember életéből hiányzik az ilyesmi. Jól tudom
magamról, kizárólag az anyámnak köszönhetem, hogy én a
szerencsések közé tartozom. Na de az olyan pasik, mint Declan?
Ó, a fenébe!
Úgy nőttek fel, hogy az életben maradásukra kellett
összpontosítaniuk. Minden napjuk a túlélésért folytatott
küzdelemről szólt. Jól tudom, milyen nehéz lehetett neki odaülni
mellém és bevallani, mennyire sajnálja azt, hogy így elfajultak a
dolgok… hogy aztán másnap újra ugyanazt tegye.
– Komoly dolog az ilyesmi egy hozzá hasonló férfitól, de azt
hiszem, hogy igyekszik.
– Szóval akkor ti ketten tényleg összejöttetek?
Nem válaszolok. Leginkább azért, mert erre a kérdésre én sem
tudom a választ és nem szeretnék rákérdezni. El akarom kerülni,
hogy olyan választ kapjak, amitől kipukkadna a kellemes kis
buborékom.
Még jó pár további ágynemű-garnitúrát megnézünk.
Izgalommal tölt el, hogy vehetek egyet magamnak, ám közben…
valami más jár az eszemben.
Vajon hol alszik Declan? Hogy nézhet ki a hálószobája? A világos
vagy a sötétebb árnyalatú ágyneműt kedveli? Lehetséges, hogy a
széles, puha takarók a kedvencei vagy inkább a vastagok? Ezek
pontosan olyan egyszerű dolgok, amelyeket kívülállóként nem lehet
kitalálni egy adott személyről. Az kell hozzá, hogy elmenj a házába
és az ágyában aludj.
Tudom, hogy az irodájában ággyá lehet alakítani a könyvespolc
melletti kihúzható heverőt. Mellette meg ott van egy komplett
fürdőszoba. Declan gyakran alszik az irodájában. Az a helyiség
azonban mégsem az otthona.
Vajon milyen lehet a hely, ahol él?
– Na, most akkor nem válaszolsz?
– Tessék? – kapom fel a fejem. Scarlet csípőre tett kézzel áll
előttem. Bő, világos színű kardigán van rajta. Bár nem testhezálló ez
a ruhadarab, még így is egészen karcsúnak tűnik benne. Az
öltözékét fekete macskanadrág teszi teljessé. Lazának és nyugodtnak
tűnik.
Legalábbis az arckifejezésétől eltekintve.
– Azt kérdeztem, hogy ti ketten összejöttetek-e – mondja
sokatmondó vigyorral.
– Na igen… Mi ketten… Azt hiszem, komolyabb a kapcsolatunk
a puszta szexelésnél.
– Ezek szerint előfordulhat, hogy egy szép napon hazavisz
magával és vacsora közben bemutat a családjának?
Ettől a gondolattól görcsbe rándul a gyomrom.
– Megrémültél? – kérdezi Scarlet, amikor nem válaszolok.
Nem akarok olyasmiről beszélni, ami félelemmel tölt el. Az
ujjamat végighúzom egy különösen sűrű szövésű lepedőn.
Megnézem, mennyibe kerül. Elkerekedik a szemem. Ilyen sokat még
sosem fizettem ágyneműért.
– Mi a nagy helyzet, Braelynn? Ha nem akarsz mesélni róla,
akkor mutasd meg a telefonod!
– Nincsen benne semmi.
Elértünk a polcsor végébe, és most megfordulunk. Ott van
előttünk a folyosó teljes másik oldala. Ott is válogathatunk. Ezen a
végén drágák a lepedők, de egyre olcsóbbak lesznek, ahogy
továbbmegyek visszafelé.
Rózsaszínt?
Nem, talán mégsem.
 Bár ennek a lepedőnek gyönyörű, halvány színe van. Eléggé
csajos, ám én nem vagyok biztos abban, hogy szeretném, ha az első
saját lakásom túlságosan is… Gyerekes lenne. Márpedig a rózsaszín
ágynemű pontosan ezt a hatást keltené. Éppen ezért visszarakom a
helyére, és tovább válogatok. Nem szeretnék szatén ágyneműt venni.
Abban ugyanis úgy érezném, hogy mindjárt kicsúszok az ágyból.
– Nem küldött képeket a faszáról?
El sem tudom képzelni, hogy Declan milyen képet küldene
nekem… Vagy készítene rólam. Mindaz, amit együtt szoktunk
csinálni, nem igazán alkalmas a cukiskodó szelfizéshez. Nem
szívesen mutatnám meg a barátaimnak.
Scarlet elneveti magát.
– Na jó, szóval akkor nem küld képeket. Hadd lássam akkor az
üzeneteidet. Miket írogat neked az a pasi?
Feloldom a mobilom, megkeresem Declan nevét az üzenetek
listájában, majd a telefonom odaadom Scarletnek. Felgyorsul a
szívverésem. Régebben is csináltunk ilyesmit a barátnőimmel.
Odaadtuk egymásnak a mobilunkat, és kiveséztük a pasiktól kapott
üzeneteket. Most valahogy más a helyzet.
Declanról van szó, aki Scarletnek is a főnöke.
– Nem írt túl sokat – magyarázom, szinte már bocsánatkérően.
Ez persze nem igazi bocsánatkérés. Declan nem tartozik az olyan
pasik közé, akik feltárják a szívüket az üzeneteikben.
– A szerelem a részletekben rejlik – vágja rá Scarlet Egy gyors
mozdulattal félresöpri az arca elől a haját. – Te csak válogasd a
lepedőket, én meg addig megnézem az üzeneteket.
Szeretnék újra a vásárlásra összpontosítani, ám nem bírom
megállni, hogy a szemem sarkából Scarletet bámuljam. Az
arckifejezését figyelem. Tudni akarom, ha esetleg felfedez olyasmit a
Declantól kapott üzeneteimben, ami elkerülte az én figyelmemet.
Nem vagyok elfogulatlan vele.
 Gyakori, hogy az ember azt látja, amit látni akar. Velem egészen
biztosan ez a helyzet. A világunkban folyamatosan ott rejtőzködik a
félelem, és a mélyben megbújik a sötétség. Abban a pillanatban
azonban, hogy a képernyőn megpillantom Declan nevét, elönt a
forróság. Olyan nagyon szeretnék üzeneteket kapni tőle, hogy
előfordulhat, közben nem figyelek fel az előjelekre. Scarlet elolvassa
az üzeneteket, de nincs egyetlen szava sem, bár egy ponton
összeszűkül a szeme.
Leveszek egy újabb ágynemű-garnitúrát a polcról és becsukom a
szemem. Megpróbálom elképzelni, ahogy bebújok a frissen
megvetett ágyba. Ehelyett egészen más képek bukkannak fel a
fejemben.
Declan tornyosul az ágyam fölé.
Keresztbe fonja a karját a mellén és egy félmosollyal az arcán
bámulja az ágyneműt. Az én ágyamat! Talán oldalra húzná a paplant
és végigsimítaná a kezével a lepedőt? Miért pont ezt választottad,
kiscicám? – kérdezi.
Iszonyúan élvezem a hátamon végigfutó borzongást.
Kinyitom a szemem és Scarlet felé fordulok. Éppen mondani
akar valamit, amikor a mobil csörögni kezd.
– Bassza meg! – Scarlet holtsápadttá válik. – Ó, édes istenem!
Tényleg megrémült.
A csengőhang nem túl erős, de azért messzire hallatszik.
Kikapcsoltam a némítást, mert ma reggel ébresztőórának használtam
a mobilom. Scarlet sietve a kezembe nyomja.
– Semmi baj, tényleg semmi – mondom, és egy kényszeredett
nevetéssel megpróbálom enyhíteni a feszültséget. – Ismeretlen hívó.
Ne is törődjünk vele!
– Kibaszottul megrémültem – vallja be Scarlet, és én tudom, hogy
ez tényleg így van. Beletúr a hajába. Eltántorog a bevásárlókocsija
mellől és nekidől a polcnak. – Majdnem szívinfarktust kaptam.
Egy jó percbe is beletelik, mire magához tér.
 – Jól vagy? – kérdezem, mivel a barátnőm kezd kissé őrülten
viselkedni. Hiszen csak a telefon csörgött… nem egy pisztoly
dördült el, és nem is valamilyen megdöbbentőt láttunk a Klubban.
– Semmi bajom – bizonygatja Scarlet, és megpróbálja egy
mosollyal elvenni a dolog élét. – Az a faszi teljesen kiismerhetetlen
maradt. Miközben olvastam az üzeneteit, szinte a fejemben
hallottam a hangját.
Mielőtt bármit is reagálhanék a szavaira, a bevásárlókocsiját az
enyém mögé tolja, és így folytatja:
– Viszont neked is el kéne sajátítanod az erotikus csevegés
művészetét.
– Mi lenne, ha ehelyett inkább megnéznénk a többi lepedőt? –
kérdezem viccesen. Csak ennyire volt szükség ahhoz, hogy
visszatérjen a korábbi jókedvű és önfeledt hangulatunk. Már nem is
foglalkozom Declannal.
További tizenöt percet töltünk az ágyneműk között. Végül egy
krémszínűt vásárolok meg, mégpedig jobb minőségűt annál, mint
amilyet korábban valaha is vettem. Olyan az érintése, mint a puha
pamuté. Nem olyan csúszós, mint a szatén. Egyszerre tűnik
könnyűnek, de erősnek. Rohadtul kellemes lesz ezen aludni.
Ezenkívül veszek magamnak egy igencsak drága, új plédet is.
Simán odaillene egy drága hotel ágyába. Remekül megy az új
lepedőmhöz, csupán egy fél árnyalattal sötétebb a színe, és nagyon
kellemes az anyaga. Beszerzek néhány új párnahuzatot is.
– Elképesztően fényűző lesz a hálószobád – állapítja meg Scarlet.
Jól megnézi magának a lepedőket. – Eddig nem is gondoltam arra,
hogy új ágyneműre lesz szükségem.
Beletelik néhány percbe, amíg kiválasztja a neki tetszőt.
Elindulunk a pénztárak felé. Nagy a forgalom, várnunk kell egy
darabig. Ugyanahhoz a kasszához megyünk. Először én, aztán
Scarlet. Amikor visszafordulok a csaj felé, egyértelműnek tűnik,
hogy másutt jár az esze. Ráharap az alsó ajkára és a pénztár előtt
kitett magazinokat bámulja.
– Jól vagy?
Felragyog a tekintete és vörös ajka mosolyra húzódik.
– Te egy igazi barátnő vagy, Brae. Tényleg jól vagyok –
bizonygatja, és int a kezével.
Én következem a kasszánál. A pénztáros beolvassa a dolgaimat,
ám ekkor rezegni kezd a mobilom.
– Nem szeretném, hogy nagyon megijedj, de éppen hívnak a
telefonon – fordulok Scarlet felé és felmutatom a mobilom.
Scarlet elneveti magát.
– Semmi baj, vedd fel nyugodtan. Jól vagyok.
Arra számítok, hogy egy újabb ismeretlen szám hív vagy esetleg
valamilyen ügynök akar rám sózni valamit, ám ehelyett az
édesanyám nevét látom a képernyőn.
– Szia, mama! – mondom gyorsan. – Éppen a pénztárnál fizetek a
bevásárlóközpontban. Visszahívhatlak egy perc múlva?
– Braelynn – mondja olyan hangon, amitől megfagy az ereimben
a vér.
– Mama, minden rendben?
Scarlet azonnal rám néz, én pedig nem bírom elfordítani a
tekintetem, mert az anyám ezt feleli:
– Baj van, kicsim.
Összeszorul a gyomrom és majdnem megtántorodom.
Elfordulok a pénztárostól és Scarlettől.
– Mi történt, mama?
– El kell mondanom neked valamit – feleli remegő hangon. –
Olyan helyen vagy, ahol le tudsz ülni?
 20. FEJEZET

Declan

– Nem maradok sokáig – mondom Nate-nek, miközben belebújok az

öltönyömbe. Az órámra pillantok, és így folytatom: – Hagyd nyitva
az ajtót a lánynak. Rengeteg dokumentumot át kell néznie,
miközben rám vár.
– Biztosra veszem, a fivéreid örülnek neked, hogy láthatnak. Ha
bármi is felmerülne, csak szólj.
A pénztárcámat a farmernadrágom farzsebébe csúsztatom, és azt
mondom, hogy így lesz. A hazaút jó negyven percig tart, és ez az
egyik oka annak, hogy éjszakánként inkább itt maradok. Túlságosan
megterhelne, ha olyan hosszú időn át a gondolataimba merülve
egyedül ülnék az autóban. Ha most elindulok, még éppen időben
odaérek.
Önkéntelenül is elmosolyodom, amikor arra gondolok, hogy
együtt vacsorázhatok a családommal. A bátyámnak igaza volt. Az
utóbbi időben tényleg kihagytam az ilyesmit.
– Lehet, hogy útközben felhívom – mondtam töprengve. Nem
mintha arra lenne szükségem, hogy Nate átadja ezt az üzenetet. Az
én engedelmes cicuskám mindig válaszol, ha üzenetet küldök neki.
– Én mindenre odafigyelek itt, és majd átveszem Joshua dolgait
is – mondja Nate, biccent és összefonja maga előtt a karját. A mai
este során most először nézem meg alaposabban is magamnak.
Fodrásznál járt, megborotválkozott, és úgy tűnik, a cipője is új.
– Klassz az öltönyöd! – dicsérem meg, és odaintek a
mobilommal. Elmosolyodik, és már éppen mondana valamit, amikor
kopognak, és a kaotikus, ingerült zajt egy fájdalmas kiáltás követi:
– Declan!
Az ereimben megfagy a vér, ám mielőtt válaszolni tudnék,
Braelynn ront be a szobába. Az ajtóm nem volt kulcsra zárva. Nem
számítottam arra, hogy most találkozni fogunk. Még túl korán van a
munkakezdéshez, ráadásul Braelynn egy kopott farmert és bő,
borvörös pulóvert visel.
Ennél is felkavaróbb, hogy alig kap levegőt és holtsápadt.
– Te ölted meg Travist? – suttogja tágra nyílt szemmel, mielőtt
akár csak egyetlen kibaszott szót is ki tudnék nyögni.
A szemem sarkából látom, hogy Nate megmozdul. Braelynn és
én is kővé dermedve állunk. Feszültséggel teli a levegő, és minden
egyes múló másodperc azzal fenyeget, hogy megfulladok.
– Főnök… – próbál meg Nate megszólalni, hogy enyhítse a
feszültséget, de én rá sem nézek, miközben intek, hogy menjen ki.
Egy fél másodperccel tovább habozik a kelleténél, mire
erőteljesebben rászólok:
– Kifelé!
A tekintetem továbbra is az én kiscicámra tapad. Braelynn
engem bámul, és közben az egyikünk sem tud megmozdulni.
Nate némán távozik. Most már megfelelő a gyorsasága. Nagy
ívben kikerüli a lányt, és amikor az ajtó becsukódik, Braelynn újra
megszólal:
– Te voltál az… te tetted?
– Mit? Miről beszélsz?
Az ajtó hangos csattanással csukódik be.
Braelynn szeme könnybe lábad és vadul, tagadólag rázza a fejét.
Jól tudja, ki vagyok, és mire képes.
– Ne tegyél fel olyan kérdéseket, amelyeket nem tudok
megválaszolni. Kifejezetten ellenemre van az ilyen viselkedés.
Közelebb lépek hozzá, mire ő hátrálni kezd. Az iroda túl kicsi
ahhoz, hogy elmenekülhessen. Még egy lépés és háttal nekimegy az
ajtónak.
Halkabban beszélek hozzá és megpróbálom megnyugtatni,
miközben óvatosan közelebb megyek hozzá.
– Nem csípem az olyan pasikat, akik verik a nőket.
– De hát ez évekkel ezelőtt történt! – tiltakozik.
– Azt hiszed, hogy te voltál az utolsó áldozata? Az ilyenek sosem
változnak meg. Csupán várnak egy kicsit, aztán újra kimutatják a
foguk fehérjét.
Zihálva kifújja a levegőt, elsírja magát és a könnyei végigfutnak
az arcán. Kissé megroggyan a válla, és mindenhova nézne, csak rám
nem.
– Nem ezt akartam – vallom be. Szokatlan aggódás lesz úrrá
rajtam. – Mit akarsz, mit csináljak?
Egyből válaszol:
– Nem tudom.
– Szerintem viszont nagyon jó lenne, ha kitalálnál valamit, mert
azt hiszem, nem fog tetszeni neked a viselkedésem, ha valamivel
ebben a pillanatban nem kötöd le a figyelmemet.
Megreccsen a parketta a lábam alatt, ahogy megállok előtte. Az
arcomat csak pár centi választja el az övétől. Megragadom az állát,
így kényszerítem arra, hogy a szemembe nézzen.
Könyörög a tekintete, de én mégsem tudom, hogy mit akar.
– Nem tudom – nyöszörgi suttogva.
– Gyere ide – tárom szét a karom. Nem értem, hogy mit gyászol.
Az egykori szeretőjét vagy azt, hogy a mostani pasija egy gyilkos?
Nem számít, mert az ölelésemben keres vigasztalást. Magamhoz
szorítom, miközben a fejét belefúrja a mellkasomba. A haját
puszilgatom és azt mormogom, hogy nagyon jó, engedelmes
kislánynak tartom.
Megremeg a teste, mire ringatni kezdem, és ettől valamennyire
megnyugszik.
 – Megijedtél? – kérdezem, amikor már nem zihálva kapkodja a
levegőt.
– Nem tudom.
– Pedig előbb vagy utóbb tudnod kell valamit, kiscicám. – Kissé
eltolom magamtól, rákényszerítve ezzel arra, hogy felnézzen rám. –
Okosabb vagy te ennél.
– Inkább döbbenetet érzek, nem félelmet. – Lesüti a szemét, de
aztán újra rám néz, és őszintén folytatja: – De igen. Te megrémítesz.
A vallomását hallva alig kapok levegőt.
– Hiányozni fog neked az a pasi?
Az egyik tenyerem rásimul Braelynn arcára. Miközben válaszol,
apró kezét az enyémre teszi.
– Nem.
– Azt gondoltad, hogy életben kellett volna hagynom azok után,
hogy bántott téged?
A kérdésemet meghallva elengedi a kezem. Ez nagyon nem
tetszik.
– Nem ölhetsz meg mindenkit…
– De igen. És azt fogom tenni – vágom rá könyörtelenül. Mintha
csak pofán csaptam volna a lányt. Ez sem tetszik. Dühbe gurulok.
Nem lett volna szabad megtudnia, hogy az a faszi meghalt. A volt
férjének egyszerűen csak el kellett volna tűnnie. Mindörökre.
Ellentmondást nem tűrően így folytatom: – Ha egy férfi kezet emel
rád, az nem élhet oly sokáig, hogy ezt újra megtegye.
Nem sír, nem is tiltakozik. Úgy tűnik, már nem a félelem foglya,
amikor feldolgozza a szavaimat.
– Ha komolyan gondoljuk a kettőnk kapcsolatát, kiscicám, akkor
kénytelen leszel elfogadni számos rendkívül kényelmetlen tényt.
Nem fogok megváltozni, és te amúgy is tudtad, hogy ki vagyok. Ez
nyilvánvaló számomra. Szóval érts meg valamit. Ha te az enyém
vagy, akkor én a magam teljességében vagyok a tiéd. Nincs helye a
megalkuvásnak. Amúgy azt hiszem, ezt már megbeszéltük.
Braelynn, felfogtad, hogy én ki vagyok?
A kérdésemet meghallva csupán bólint, és a tekintetével
továbbra is a szemem keresi.
– Na és azt is tudod, hogy te ki vagy nekem?
– A kiscicád – suttogja.
– Az én dolgom, hogy vigyázzak rád, és ezt a feladatomat oly
módon végzem el, ahogy tudom. Érted?
A szeme még mindig vörös, de már nem sír.
– Igen – szipogja.
– Akkor vagy maradj itt, vagy menj innen. Ez az utolsó olyan
alkalom, hogy ezt megengedem neked. Ezt is érted?
Mégis mi a fenéért mondtam azt, hogy hajlandó lennék
elengedni? Bárcsak visszaszívhatnám ezt a kijelentésemet! Idegesen
bizsereg a nyakam, még Braelynn végre válaszol;
– Értem.
Picivel hátrébb húzódom, de nem akarok megfordulni. Teljesen
nyilvánvaló számomra, hogy attól félek, ha hátat fordítok neki,
Braelynn elmegy innen örökre.
– Nem foglak bántani és nem is veszlek üldözőbe, ha úgy
döntenél, hogy…
– Nem hagylak el. – Nyel egy hatalmasat, ökölbe szorul a két
keze, de aztán kinyitja őket. Ismét a szemembe néz. – Igen. Tudtam,
hogy ki vagy.
Elakad a hangja, kénytelen krákogni egyet.
– Egyszerűen összezavarodtál.
– Nem tudtam… – Megroggyan a válla, és nem fejezi be a
mondatot.
– Nem szeretném, ha a jövőben szóba hoznád az ilyesmit. Úgy,
ahogy most tetted. Kivéve, ha ez elkerülhetetlen
Biccent, de közben nem néz rám.
Csipog a mobilom. Üzenet jött a bátyámtól.
 Basszus!
A tekintetem ide-oda járt a mobilom és a nagyon elveszett
tekintetű Braelynn között. Megírom a fivéremnek, hogy ma este nem
tudok hazamenni. Kibaszottul képtelen lennék arra, hogy a most
történtek miatt emésszem magam.
Nem figyelek a bátyám befutó válaszára, mert Braelynn halk
kérdése igencsak meglep:
– Gyorsan meghalt?
– Számít ez?
Egyet pislog, mielőtt megcsóválná a fejét.
– Azt hiszem, hogy nem – suttogja, és elakad a hangja. Ismét úgy
érzem, semmi keresnivalója sincs ezen a helyen. Ő meg nemcsak azt
szívja magába, amit én elkövettem, de mindazt, amit nem fog itt
hagyni.
Átkozott legyek, ha mindezek után hagyom elmenni!
Hiszen adtam neki egy esélyt!
Eggyel többet annál, mit amennyit kellett volna.
Kilazítom a nyakkendőm, miután az egyfolytában csipogó és
rezgő mobilomat rádobom a karosszékbe.
– Vetkőzz le és feküdj fel az asztalra.
Braelynn felnéz rám, biccent és engedelmeskedik. A mozdulatai
lassúak, de határozottak.
A nyakkendőm lehullik a parkettára, miközben elmegy
mellettem. A vér valósággal dübörög a fülemben, miközben a
tenyerem rásimul Braelynn derekára.
Belenyomja magát az érintésembe és hátranéz a válla fölött. Sötét
szeme a pillantásomat keresi, és én alig várom, hogy végre
levetkőzzön és úgy nyúljon el, ahogy azt szeretem. Egyik karommal
átölelem a derekát, odahúzom magamhoz és vadul megcsókolom a
száját.
Mindkét kezével megmarkolja a vállam és még jobban hozzám
simul.
 Hála az égnek!
– Declan!
Most még csak suttogva mondja ki a nevem, de pár másodperc
múlva már hörögni fogja, sőt, üvölteni. Lerángatom róla a ruhát, és
Braelynn valósággal rám tapad.
Amikor végre mélyen elmerülök benne, hatalmasat nyögök:
– Az enyém vagy!
A két combjával bilincsbe zárja a derekam, fogva tart és
megcsókol.
Ő csókol meg engem!
Leigázza az ajkam, felfal, és pontosan úgy szeret, ahogyan azt
kell.
 21. FEJEZET

Braelynn

Sosem álmodoztam arról, hogy egyszer majd titkárnőként

dolgozzam. Declannak igazából csupán arra van szüksége, hogy
lemásoljak és beírjak számokat, meg iktassam a számlákat. Nem
igazán izgalmas ez a munka és az elvégzése közben nem kell túl
sokat gondolkozni. Időnként előfordul, hogy a számok nincsenek
rendben, így átküldöm őket egy ügyintéző e-mail-címére,
ellenőrzésre. Nem tudom egészen pontosan, hogy ki kapja meg az
ilyen üzeneteimet, ám bárki legyen is a másik oldalon, kivétel nélkül
minden egyes alkalommal azt válaszolja, hogy intézkedni fognak.
Ami engem illet, úgy vélem, semmi közöm a részletekhez.
Declan irodájának egyik sarkában ülök egy kényelmes bőrfotelban.
Bepötyögöm a számokat, mindennap elvégzem a munkámat és
közben arra várok, hogy…
Kellemesebb utasításokat kapjak.
Igazából felmerült bennem, hogy tényleg szükség van-e a
munkavégzésemre. Vagy talán Declan csak így akar lekötni,
miközben rá várok?
Általában képes vagyok rávenni magamat arra, hogy a számokra
és az adatokra összpontosítsak, ám ma este ez lehetetlen. Nem tudok
koncentrálni. Vadul dobog a szívem, ha arra gondolok, amit
elkövetett. Egy mély üreg tárult fel a belsőmben, és a semmi mintha
csak kezdene eluralkodni az egész testemben. Minden egyes
lélegzetvétel után dermesztő hideg árad a szakadékból, és attól
tartok, ez már mindörökre így marad.
 Miattam halt meg valaki.
Képtelenség lenne tagadni vagy semmibe venni ezt a tényt. Ha
nem meséltem volna Declannak Travisről, akkor Travis még mindig
élne. Borzongás fut végig a hátamon. Ezzel kapcsolatban nem
lehetnek kétségeim.
Miután Declan megtudta, mi történt, képtelen volt életben
hagyni az egykori férjemet. Annak a tudata, hogy minderre miattam
került sor, sajgó űrt hagy maga után a bensőmben.
Ez az üresség leginkább azért olyan könyörtelen és szinte
megrázó, mert… szomorúbbnak kellene lennem, vagy legalább
rémültnek. Miért nincs bennem megbánás és rettegés?
A szívem mélyéig döbbenettel kellene eltöltenie annak, hogy
Travis meghalt, és hogy a halálát én okoztam.
Mégsem vagyok szomorú.
Örülök, hogy már nincs többé.
Mélyen, nyugodtan belélegezve a levegőt elfogadom ezt a tényt.
Boldoggá tesz, hogy meghalt. Van bennem ugyan némi megbánás,
de nem olyan nagymértékű, hogy miatta esetleg rossz embernek
tekinteném magam.
Az édesanyám nem arra nevelt, hogy bosszút álljak másokon.
Ugyanakkor viszont azt akarta, hogy képes legyek kiállni
önmagamért, tanuljam meg, hogyan kényszerítsek távolságtartásra
másokat, és képes legyek gondoskodni a saját biztonságomról. A
megtorlás azonban sosem jutott szerephez az életünkben.
– A bosszú túl sok értékes energiádat felemészti, nena –
magyarázta az anyám. – Inkább a magad életét tedd jobbá. Ne a
másokét pocsékabbá.
Nem arról beszélt, hogy ne öljek meg másokat. A gyilkosság
ugyanis nem rosszabbá teszi valakinek az életét, hanem véget vet
neki.
Eltolom magamtól a laptopot, felkelek a heverőről, és elkezdek
fel és alá járkálni. A tekintetem folyton az iroda bezárt ajtajára téved,
mintha így rá tudnám venni Declant arra, hogy visszajöjjön.
Szünetet kell tartanom. Valamivel el kell terelni a figyelmem.
Declanra van szükségem.
Ő képes lenne elűzni ezt a rossz érzést. Tegnap éjjel éppen ezt
tette és most újra simán menne neki. Csupán erre van szükségem.
A kezemet tördelve körülnézek a szobában. A polcokon
klasszikus könyvek sorakoznak és úgy tűnik, hogy a különféle
díszítőelemek a világ minden részéről kerültek ide. Az összkép…
rendezett.
A berendezés drága, a szoba fényűző. Az összképen ugyan
halványan érződik Declan lenyomata, ám ő nem teljesen ilyen. Átfut
rajtam egy gondolat: vajon elolvasta mindezeket a könyveket, vagy
csak a gyűjtés élményét szereti?
A valójában Declanra jellemző dolgok úgy vannak elrejtve, hogy
senki se láthassa őket. Abban a titkos szobában, amit eltakar egy
álcázó könyvespolc. Lassan még két kört írok le a szobában, és
kétségbeesetten keresek bármit, amivel leköthetném magam,
miközben Declanra várok.
Bármi jó lenne!
Jól tudom, nem lenne szabad szaglásznom, de a titkos ajtó
pontosan ezért esdekel. Könyörög, hogy nyissam ki. Arról győzköd,
hogy Declan egyáltalán nem lesz mérges, ha megvizsgálom a bőr
játékszerek gyűjteményét.
Ahogy az óra ketyegését hallom, elenyészik az ellenállásom, és
az ajtót pontosan úgy nyitom ki, ahogy azt Declan is tette.
Rányomom a tenyerem az egyik falapra. Azonnal elém tárul az a sok
korbács és bőrszíj, melyeket korábban Declan mutatott nekem.
A fészkes fenébe!
Tűzbe borul a testem.
Ez a látvány akkor is félelmetes, ha csak egyedül vagyok itt.
Egyik játékszert sem merem megérinteni, ám a tekintetemmel
egymás után végigsimítom az összes korbácsot, játékot és
segédeszközt. Igencsak nagy ez a gyűjtemény, ami miatt a szívem a
torkomban dobog. Declan nem fog habozni, ha használni akarja
őket. Valószínűleg mindegyiket kipróbálja rajtam.
Nyelek egy nagyot. Némelyik korbács kifejezetten kegyetlennek
tűnik. Egyik-másikat fel sem ismerem, bár Declan azt állította,
pontosan tudja, hogyan kell használni őket. Az eddigi közös
élményeink miatt ezt el is hiszem neki. A combom között mélyül a
forróság, ahogy megbámulom a korbácsok hegyes végét. Declan
képes lenne gyönyörré változtatni a fájdalmat.
Hagyni fogom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Ebben a
pillanatban ez már teljesen nyilvánvaló a számomra.
Összeszedve a bátorságomat, leveszek egy vastag vibrátort a
falról. A kezemmel mérlegelem a súlyát. Hátrapillantok és
megkerülöm a polcot, hogy ellenőrizzem az ajtót. Továbbra sincs ott
senki. Még mindig egyedül vagyok. Visszarakom a helyére a
vibrátort, és hagyom, hogy a kíváncsiságom átvegye az irányítást.
Elkószálnak a gondolataim, miközben elképzelem, mire lehetne
használni a különféle eszközöket. Ekkor azonban felfigyelek
valamire! Magabiztos, nyugodt lépések közelednek a folyosón. A
mellbimbócsipeszek lehullanak a földre.
Basszus!
Felkapom őket, és ellenőrzőm, hogy minden visszakerült-e a
helyére, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó.
Basszus, basszus, basszus!
Valaki van Declannal!
Ez a hely éppen elég nagy ahhoz, hogy itt maradjak. Pont úgy
viselkedem, mint egy kukkoláson kapott kisgyerek. Éppen csak be
tudom zárni magamra az ajtót. A szívem vadul kalimpál.
Fény csak egy vékony repedésen át szivárog be ide. Kell pár
pillanat, hogy a szemem hozzászokjon a homályhoz. Az ajtó nem
záródott teljesen be, csupán annyira, hogy valószínűleg ne
vehessenek észre.
 Nem láthatom az ajtót, de hallom, ahogy becsukódik és arrébb
húznak egy széket.
Ó, édes istenem!
Miért bújtam el ide?
Hátrább lépek, ám ekkor a lapockám megérinti a falról lógó
korbácsokat. Kővé dermedek, mert csakis így tudom
megakadályozni, hogy valamit leverjek, és ezzel lebuktassam
magam. Az ajtó hajszálvékony résén át jól látom Declan asztala
mellett Nate-et. Háttal áll nekem. Remélem, nem fordul erre, és nem
veszi észre a nyitott ajtót. Ha ugyanis ezt tenné, akkor valószínűleg
rájönne, hogy idebent vagyok.
– Milyen volt a megbeszélés a fivéreiddel? – kérdezi Nate.
A szívem őrülten vágtázik. Biztosra veszem, kurvára nem lenne
szabad kihallgatnom a beszélgetésüket.
Basszus!
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megnyugodjak. Ökölbe
szorul a kezem és a szememet is szorosan becsukom.
– Nem volt sok újdonság – válaszolja Declan.
Nem tudom, mit kéne tennem. Lehet, hogy esetleg elő kéne
jönnöm, szólni, hogy itt vagyok vagy inkább maradjak elbújva? Úgy
érzem, túl késő, hogy bármit is csináljak.
Miközben azok ketten beszélgetnek, én csak némán
káromkodom magamban: basszus, a kurva életbe!
Declan keresztülsétál a szobán és megáll az íróasztala előtt. A
tekintete végigsiklik az üres heverőn az iroda sarkában, amin az
előbb még ültem. Utána a fürdőszoba felé néz. Nyitva van az ajtaja.
Tudom, hogy ez a helyzet.
Én hagytam nyitva.
– Tegnap késő éjjel hárman is meghaltak a találkozótok idején –
mondja Nate. – Talvery egykori emberei csaptak össze egymással.
Kaptam pár fülest arról, hogy…
 Kissé arrébb húzódom, hogy jobban láthassam Declan arcát. Az
előbb megmoccant, és egy darabig alig látom. Most már tökéletes a
kép.
Zakatol a szívem. Nem volna szabad itt lennem. Declan már nem
az íróasztalát bámulja, hanem felemeli a fejét és erre fordul.
Egyenesen rám néz. Fellángol a bőröm, alig kapok levegőt.
Még soha az életben nem álltam ilyen mozdulatlanul, miközben
a szívem valósággal majd kiugrik a helyéről. Valódi iszonyat sújt le
rám, egy olyan indulat, amit akkor kellett volna éreznem, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy megöltem Travist. Valamiért mégsem ez
történt. Declan ekkor visszafordul Nate felé, de nem inti csendre.
Na, most akkor észrevett?
– Robbantsátok fel azt a bárt az 5. sugárúton! – parancsolja
Declan.
Azt hiszem, ott van Talvery embereinek a törzshelye. Erről
elméletileg nem lenne szabad tudnom, mint ahogy semmit sem
hallhatnék a Declan irodájában elhangzottakból. Mostanra azonban
eléggé kiokosodtam.
– Patrick és Barrett álljon lesben egy háztömbnyire onnan –
folytatja Declan.
– Patrick nincs a városban – figyelmezteti Nate.
– Mi a helyzet Doriannal? Ha jól tudom, ő is ért a távcsöves
puskához, igaz?
Nate bólint, és bennem megdermed a vér.
Távcsöves puska? Le akarja lövetni őket?
– Jól van. Azok ketten rejtőzzenek el. Öljék meg a magasabb
rangú bandatagokat. Mást nem. Csakis a vezetőiket. – Declan az
ujjával megkocogtatja az asztalt; ezt ugyan nem látom, de hallom.
Mostanra már tudom, hogy ezt szokta csinálni, amikor gondolkozik.
– Tegyétek szóvá az utcákon, hogy Aria és Carter házassága
szövetségkötést jelentett. Mi a magunk részéről tiszteletben tartjuk a
megállapodást azokkal, akik nem árultak el minket. Gondoskodj
arról, tűnjön úgy, mintha úgy vélnénk, csak pár górénak kell fizetni
az elmúlt eseményekért. Azoknak, akik parancsot adtak rá. Velük
meg már leszámoltunk. Tegyük lehetővé, hogy a közkatonák
idejöjjenek hozzánk… és egymás torkának ugorhassanak.
– Igenis, Főnök – feleli Nate.
– Még dolgoznom kell. Mára ennyi.
Nate sietve kimegy. Az iroda ajtaja kinyílik és egy csattanással
bezáródik. A hüvelykujjammal végisimítom az arcomat és szeretném
belökni az ajtót, csakhogy nem tudom, mit is mondhatnék.
Persze nem kell túl sokáig várakoznom.
– Most már kijöhetsz – mondja Declan hűvös, színtelen hangon.
Egyből elönt a félelem.
– Declan, én… – nyöszörgök a nyíláson keresztül. Nem nyitom ki
az ajtót és nem állok elé.
A szavamba vág a paranccsal:
– Gyere ki végre, hogy láthassalak!
Lenyelem a torkomat elzáró, tüskés gombócot, és bár habozás
nélkül engedelmeskedem, mind a két kezem remeg.
– Nem állt szándékomban…
– Cseppet sem számít, hogy mi állt szándékodban. Csakis az a
lényeg, hogy itt voltál – mondja továbbra is hűvös nyugalommal.
Nincs a hangjában sem harag, sem csalódottság.
– Sajnálom.
– Tedd le azokat!
A tekintete végigsiklik a kezemen. Mostanra teljesen
megfeledkeztem arról, hogy még mindig ott van nálam a két
mellbimbócsipesz. Tűzforró lesz az arcom, miközben kinyitom az
ajtót. Érzem, hogy Declan tekintete a nyakszirtemre tapad és
feszülten figyeli minden mozdulatomat. Amikor kész vagyok,
visszamegyek hozzá. Megállok azon a helyen az íróasztala mellett,
amiről tudom, szereti, ha ott időzök.
 Összefonja a karját a széles mellkasán. A hüvelykujjával
végigsimítja az állát, miközben alaposan megnéz. Korábban, még
sosem éreztem ennyire kicsinek magam a közelében. Képtelen
vagyok megszólalni. Csak felnézek rá és várom, hogy mondjon
valamit.
– Mit hallottál?
– Semmit – mondom, és nyelek egy nagyot.
– Szóval mindent?
Felvonja a szemöldökét.
Bólintok.
– Mindent hallottam.
Arra számítok, hogy mérges lesz rám, ám ehelyett leül az
íróasztalához és nyugodt marad a tekintete.
– Tudod, hogy nem lett volna szabad. Mi legyen a büntetésed?
– Nem tudom.
Izzad a tenyerem és vadul vágtat a szívem.
Egy meglepően gyengéd mozdulattal félresimítja az arcom elől a
hajam.
– Ennél jobb válaszokat kell kapnom tőled, édes kislány. – A
tenyerébe zárja az állam, és sokkal erősebb hangsúllyal megismétli a
kérdést: – Mi legyen a büntetésed?
Kiszárad a szám. Képtelen vagyok bármilyen választ is kinyögni.
Azt akarom, hogy ő döntsön helyettem.
– Bármi, amit megfelelőnek tartasz.
– Még sosem volt alkalmam megrakni téged, miután elvertem a
segged – mondja szinte már töprengve. – Ha legközelebb itt vagy
bent, mégpedig úgy, hogy azt hiszed, az helytelen, akkor ne bújj el.
Érted?
– Igen.
– Azonnal gyere elő.
– Igen, uram!
 – Jó kislány. – A hangja balzsamosan megnyugtató. Becsukom a
szemem, miközben a hüvelykujjával megsimogatja az állam, majd
lejjebb is. – Jobban szeretem, ha jó kislányként viselkedsz, mert
akkor nem kell megbüntetnem téged.
Vadul dobog a szívem, megint nyelek egyet és suttogva
válaszolok:
– Tudom.
Amikor kinyitom a szemem, rám mered mogyoróbarna
tekintettel. Sötét vágyakozás kavarog benne. A szíjjal el fogja verni a
fenekem; tudom, hogy ez lesz.
Mély lélegzeteket véve felkészülök. Eszembe jut, hogy legutóbb,
amikor azzal a vonalzóval büntetett meg, arra gondoltam,
könyörögnöm kéne, hogy inkább a kezét használja. Elfojtom
magamban a rimánkodást, mert igenis jó kislány leszek!
Mindent megteszek, amit csak akar tőlem. Még úgy is, ha most a
teljes testfelületemen ideges borzongás fut végig. A fájdalom ugyan
kezdetben elég szörnyű, de egy napnál tovább semmiképpen sem
fog tartani.
– Vetkőzz le! – parancsolja, és mély hangja megremeg a
vágyakozástól.
Miközben kibújok a ruhámból, két adag könyvet is odarak az
íróasztalára. Továbbra is őt figyelem, mert fogalmam sincs, mi a
fenét csinál. Minden torony négy vagy öt kötetből áll. Úgy válogatja
őket, hogy egyforma legyen a magasságuk.
Az idegességtől görcsbe rándul a gyomrom. Nem bírom levenni
a szemem Declanról. A melltartóm a földre hullik, a hideg levegő
miatt libabőrös lesz a két karom, és Declan ekkor végre a kérdő
tekintetű szemembe néz.
– Nagyon hosszú volt az éjszakám, cicuskám, és még annál is
hosszabb a mai nap. – A tenyerével megütögeti az asztalt, és így
folytatja: – Mindjárt kezdődik egy megbeszélésem, ezért azt akarom,
hogy feküdj fel ide.
 Habozás nélkül mozgásba lendülök, hogy engedelmeskedjek.
Elönt a hála amiatt, nem kell bepucsítanom, hogy elverjen egy
bőrszíjjal vagy azzal a kibaszott favonalzóval. Declan azonban
megállít és megmarkolja az állam.
– Majd én egészen pontosan a helyedre teszlek – mondja, és
eközben a pillantása megtapad az ajkamon. Egy édes csókot lehel rá,
aztán aprókat harap az alsó ajkamba.
Úgy kell felfeküdnöm, hogy a talpam az asztal legszélén legyen.
A két széttett combom egészen közel van így a székéhez. Amikor
hanyatt dőlök, a két könyvtornyot odarakja a derekam két oldalára.
Hídként ráhelyezi a laptopját a hasam fölé. A szerkezet nem ér
hozzám, a súlya a két könyvtoronyra nehezedik. Declan leül, és úgy
állítja be a képernyőt, hogy jól láthassa.
A hideg levegő miatt hetykén ágaskodnak a mellbimbóim,
miközben teljesen lecsupaszítva fekszem Declan előtt. A
mennyezetet bámulom.
A leghalványabb elképzelésem sincs arról, mit tervez. Abban a
pillanatban azonban, ahogy a hüvelykujjával végigsimítja a
csiklómat, felnyögök, és a váratlan érintés miatt ívben megfeszül a
hátam.
Jutalmam egy érdes nevetés. Declan még jobban szétfeszíti a
combomat, és egészen pontosan úgy állít be, ahogy az előbb a
képernyőt is.
– Ha megmozdulsz, meglátják a lábadat. Éppen ezért ne
merészelj megmozdulni.
Teljesen elbizonytalanodva bámulom a mennyezetet. A szívem
majdnem kiugrik a helyéről.
– Csendben maradok – ígérem neki.
Ez lenne minden, amit kitalált?
– A megbeszélés alatt játszani akarok veled. Te csendben
maradsz. Mozdulatlan.
 Ráharapok az alsó ajkamra, így megakadályozva azt, hogy
kérdésekkel bombázzam.
A hüvelykujja ismét a csiklómra nehezedik. Hörögve beszívom a
levegőt, mert a gyönyör villámcsapása cikázik végig a testemen.
– Egyetlen hangot sem adsz ki a megbeszélés alatt! –figyelmeztet
Declan. – Meg sem moccanhatsz! Világos?
– Igen, Declan.
A testem megfeszül, az ajkam elkerekedik, mert a férfi játékos
keze nyomán a gyönyör újabb hulláma áramlik végig rajtam.
– Nem ilyen büntetésre számítottál, igaz? – kérdezi.
A fejem oldalra bicsaklik, miközben Declan könyörtelenül
dörzsölgeti a csiklómat. Alig tudok gondolkozni; minden
erőfeszítésemre szükség van ahhoz, hogy csendben és
mozdulatlanul maradjak.
– Nem tudom.
Halkan felnevet.
– Ó, dehogynem. Játszadozni fogok veled, te pedig elélvezel. Ne
gondold azt, hogy ez most valamilyen jutalom. Hajlandó vagyok
kételkedni a bűnösségedben, Braelynn. Önző módon pontosan úgy
fogok élvezkedni veled, ahogy akarok ahelyett, hogy megtagadnám
magamtól a gyönyört.
Bólintok, de közben rájövök, hogy a laptop miatt nem láthatja a
fejem, ezért ezt mondom:
– Igen, Declan.
Feláll, fölém tornyosul, lenéz rám, ezzel az uralma alá hajt és
alaposan felmér. Égő tekintete a szemembe fúródik.
– Légy jó kislány, és maradj csendben. Mindjárt kezdünk.
Csak önmagam ismétlem:
– Igen, Declan.
– Jó kislány – dicsér meg, mielőtt visszaül a székbe.
A billentyűzet kattogása arra figyelmeztet, hogy másutt
használja a kezét. Közben én sóvárgástól eltelve tehetetlenül
fekszem.
Hangok. Egyik beszélőt sem ismerem fel. Az egyik férfi az
alkohol értékesítéséről beszél, mire a másik kijavítja. Egy percen át a
szeszes italokról tárgyalnak, aztán témát váltanak. Declan végig
csendben marad, bár a karosszéke megreccsen, amikor áthelyezi a
testsúlyát. Mintha valamilyen üzleti megbeszélés fültanúja lennék,
ám igazából nem is figyelek.
Declan ujjai ugyanis a combom között mozognak. Végigsimítja
az előző játszadozástól már amúgy is nedves redőimet és néha
megáll, hogy egy picit a csiklómat izgassa. Két vaskos ujjával
becsusszan a bejáraton, ellenőrzi, hogy benedvesedtem-e, majd a
nedvességet rákeni a csiklóm duzzadó, Declan figyelméért esedező
bimbójára.
Tűzforró a testem és csak nagy nehezen tudok csendben
maradni.
A két combom megremeg, amikor felfigyelek a közeledő
orgazmus előjelére. Ökölbe szorul a kezem és vadul mozgatom a
fejem. Nem tudom, képes leszek-e dermedt nyugalomban tartani az
altestem.
Basszus!
Ne mozogj!
Könyörgök!
Amikor Declan ujjai ismét végigsimítják a redőimet, megcsúszik
az egyik lábam.
Basszus!
Éppen csak sikerült visszafogni magam. A combom mozdulatlan
maradt. Felgyorsul a szívverésem és tágra nyílik a szemem, mert
Declan keze megdermed.
A lélegzetemet visszafojtva várakozom, és egy pillanattal később
folytatja az izgatásomat. Jóval vadabbak a mozdulatai, és begörbíti a
hüvelyembe betolt ujjait. Erőteljesen dörzsöl odabent, ami miatt
egész közel kerülök a csúcshoz.
 Nagyon közel.
Olyan sok vágyakozás torlódott fel a két lábam között, hogy
amikor Declan a hüvelykujjával ismét végigsimítja a csiklómat,
egyszerűen szilánkokra hasadok. Mindkét tenyerem lángoló
arcomra szorítom, belezihálok a kezembe, és minden tőlem telhetőt
megteszek azért, hogy csendben maradjak. Declan nem áll le.
Folytatja, amit csinál, és még több kéjjel ajándékoz meg. Mélyen
felhördül, amikor ismét elélvezek az ujja körül.
Ezúttal nyöszörgök is egy kicsit.
Nem tudom visszafogni magam.
Ráharapok az alsó ajkamra, és csendben szidom magamat,
amikor az ujjak ismét megállnak.
Declan ezúttal a billentyűket nyomkodja.
– Azt akarod, hogy rád szóljak, maradj csendben?
A fejemet rázom.
– Nyugodtan megszólalhatsz. Levettem a hangot.
– Nem! Nem. Csendben maradok.
Hideg izzadság borítja a testem, miközben erőt gyűjtök, hogy
csendes és mozdulatlan maradhassak.
– Jó kislány.
Ahogy megdicsér és jó kislánynak nevez… Kezdek függővé
válni ettől.
Hátradől a székében, az ujja ismét fel és le mozog, ezúttal
finoman, és sikerül olyan gyorsan eljuttatnia az extázis kapujába,
hogy alig pár másodperc elteltével majdnem újra orgazmusom lesz.
Ekkor viszont kihúzódik belőlem.
Megvárja, hogy elmúljon a combom remegése, majd újrakezdi.
Eljuttat a gyönyör kapujába…
És megint leáll.
Újra felizgat.
Egyre csak telnek a percek. Tíz perc. Vagy talán tizenöt. Rohadtul
hosszú ideje cukkol, és újra meg újra abbahagyja, mielőtt
orgazmusom lehetne. Folyamatosan izgat, én meg alig kapok
levegőt, mivel ez az egész elképesztően kellemes. Az egyetlen biztos
pontot a vállárához simuló hűvös asztallap jelenti. Teljesen elnyel a
megmámorosító érzés.
Egyből kipattan a szemem, amikor meghallom, hogy Declan
lehúzza a cipzárját. Várom, hogy megbasszon, de ő továbbra is csak
játszadozik. Most már mind a két combom vadul remeg. Képtelen
lennék még többet kibírni.
Egy halk, tiltakozó nyögés szakad ki belőlem. Így könyörgök,
mire Declan teljesen leáll és elhúzza á kezét.
– Bocsánat, uraim, csak egy pillanat.
Leveszi rólam a laptopot.
Basszus, basszus!
Csendben maradok, amikor Declan úgy emel fel, mintha
súlytalan lennék. Hozzábújok, de csendben maradok. Arccal előre
rányom az asztalra, erősen átkarol aztán hátrahúz a széke felé.
– Kénytelenek leszünk sietni – mormogja a fülembe. Forró
lélegzete végigsimítja a vállamat, aztán egyetlen lökéssel tövig
nyomja belém vaskos férfiasságát. Olyan gyorsan történik ez az
egész, hogy szinte észre sem veszem, amíg ott nincs bennem.
Mélyen és keményen dug, miközben meglovagolom, és pontosan
úgy használ, mintha valóban az a kis ribanc lennék, akinek nevezett.
Teljesen elgyengül a testem, mire Declan belém élvez.
Átélek egy újabb orgazmust.
Ez legalább a negyedik azóta, hogy elkezdődött a megbeszélés!
– A kurva életbe, Braelynn! – mormogja. Leültet maga elé a
székre, felhúzza a nadrágja cipzárját és folytatja a megbeszélést.
Hála az égnek, hogy nem szövet borítja a széket, mivel érzem, hogy
folyik belőlem a forró nedvesség.
Kielégülve és elgyengülve leülök a földre és letörölgetem,
megtisztítom magamat, miközben továbbra is igyekszem csendben
maradni.
 Declan megveregeti az ölét. Hallom a zajt, ám amikor felemelem
a fejem, hogy a szemébe nézzek, nem viszonozza a pillantásomat.
Nyugodt, bár szigorú tekintettel bámulja a képernyőt. Ismét
megütögeti a combját és megnyom pár billentyűt. Feltételezem, hogy
újra kikapcsolta a mikrofont.
– Gyere ide! – parancsolja. – Akár négykézláb.
Ismét kattan a billentyűzet.
Engedelmeskedem. Négykézláb odamászom hozzá, mire most a
térdét paskolja meg. Oda hajtom a fejem, ő meg a hajamat simogatja.
Megnyugtató az érintése, birtokba vesz vele, ám nekem pontosan
erre van szükségem. Becsukom a szemem, Declan az arcomat
simogatja, és lassan sikerül összeszednem magam.
A csattanó hang miatt nagy nehezen kinyitom a szemem. Declan
lassan lehajol, hogy felvegye a leesett tollat. Felkapom, odaadom
neki, kiveszi a kezemből, az ujjával megérint, miközben mélyen a
szemembe néz.
– Arra van szükséged, hogy átöleljelek?
Döbbenten megrázom a fejem.
– Ha mégis úgy lenne, ugye elmondanád?
– Igen.
Boldog mosoly ragyog fel az ajkamon.
– Remek.
Amikor megcsókol, olyan melegség önt el, mint korábban még
soha.
– Ha szükséged van rám, szorítsd meg a lábam. – A combjára
eszi a tenyerem. – Világos?
Hátradől a székben, ismét bekapcsolódik a beszélgetésbe, de a
kezével folyamatosan simogatja a hajam és á jóleső melegség egy
pillanatra sem tűnik el belőlem.
 22. FEJEZET

Declan

Ez a nő már így is túl sokat látott és hallott. Az információ többsége

hamis, mivel csapdát állítottam neki, hátha mégis csak rendőrségi
besúgó. Le fog bukni, ha továbbadja a hamis értesüléseit. Akadt
azonban néhány dolog…
Például a tegnapi megbeszélés… nem lett volna szabad
hagynom, hogy azt is kihallgassa.
A családom két módon szokott reagálni az ilyen helyzetekre.
Egy gyors gyilkossággal vagy esküvővel. Minden fivérem olyan
nőt vett feleségül, akik olyan dolgokba keveredtek, amibe nem lett
volna szabad. Feleségként nem kényszeríthetik őket vallomás
megtételére. Ha Braelynn nem a rendőrség informátora, de mégis
olyan dolgokról hall, amikről nem lenne szabad, akkor csakis e
kétféle megoldási mód közül választhatunk.
Egész reggel azon nyugtalankodtam, hogy milyen
következményekkel járhat a közöttünk lévő megváltozott kapcsolat.
Halk hangok arról suttogtak a fejem rejtett zugában, hogy
hamarosan vége lesz ennek az egésznek.
A megoldás megvédené az én kiscicámat.
Nem kellene többé amiatt aggódnia, hogy milyen
megbeszéléseket hallgatott ki. Arra a megállapításra jutottam, hogy a
problémák Braelynn szorongásában gyökereznek. Az én
kötelességem kiiktatni őket.
Az idő nem nekünk dolgozik, de valamennyire azért segíteni
fog.
 Kopognak. A fejem az ajtó felé fordítom, majd a tőlem balra
elhelyezett képernyők irányába. Nem vettem észre, hogy Nate lejött
a lépcsőn.
– Gyere be! – kiáltok ki.
Sietve becsukja maga után az ajtót. Amúgy jól szabott öltönye
sokkal gyűröttebb annál, mint amilyennek korábban bármikor is
láttam.
– Mi a helyzet? – kérdezem, és közben rákattintok a
határidőnaplómra. Mára igazából alig van tennivalóm, és amit már
megbeszéltem, azt is el lehet tolni valamennyire. Nem vár rám
semmilyen sürgős teendő, ezért rohadtul nem értem, hogy Nate
miért vág ilyen képet. Ez az alak képtelen eltitkolni, ha valami miatt
be van stresszelve.
– Az előbb telefonált a bátyád.
– Mi miatt?
– Azt mondta, gyorsan meg akar beszélni néhány dolgot.
Parancsa van.
A viselkedésében van valami, ami cseppet sem tetszik. Mintha
ideges lenne.
– Hívd fel! – parancsolom, és hátradőlök a székben.
Nate azt teszi, amire utasítom. Régimódi mobilján hívja fel
Cartert. Miközben a készülék kicseng, a hüvelykujjammal
végigsimítom a borostám. Ha Carternak utasításai vannak, akkor
valami megváltozott.
– Főnök – mondja Nate köszönésképpen, amikor a bátyám
fogadja a hívást.
– Ott van az öcsém? – kérdezi Carter.
– Itt vagyok! – mondom jó hangosan. Nate a készüléket óvatosan
odateszi elém az asztalra és hátrébb lép. A két kezét összefonja maga
előtt.
– Declan – zendül most fel Jase hangja is. Az az érzésem, hogy
mindjárt alapos fejmosást fogok kapni.
 – Basszus! Ha most a vacsora miatt piszkáltok, szerintem
túlzásba viszitek a dolgot. – Halkan felnevetek, de a fivéreim némák
maradnak. – Majd a jövő héten elmegyek.
Jól ráharapok a nyelvemre, mielőtt hozzátehetném, hogy
Braelynnt is elhozom magammal. Nem biztos, hogy helyes lenne. A
helyzet már így is elég nehéz, és fogalmam sincs arról, hogy a
családom bevonása jobbá vagy rosszabbá tenné-e. Ugyanakkor azt
szeretném, hogy találkozzanak a lánnyal.
Carter szólal meg:
– Sikerült.
– Mi sikerült? – kérdezem. Rajtam kívül mindenki más tudja a
választ. Ezek szerint utoljára engem avattak be.
– Működött a csapda, amit a számokkal állítottál.
Az ereimben megdermed a vér, és amikor felemelem a fejem,
Nate még csak rám sem néz.
– Milyen számokról beszélsz? – kérdezem. Kizárt dolog, hogy a
könyvelésünkről lenne szó. Vadul tiltakozni szeretnék, kihúzni
magam, miközben Carter pontosan arról beszél, amitől annyira
félek.
– Ma reggel megkaptuk az átiratot. Értesítettük Nate-et, hiszen
lehet, hogy bejön az a lány. Braelynn-nek hívják, igaz?
Az elárultság érzése miatt mély fájdalom hasít a zsigereimbe.
Elködösödik előttem a világ, eltorzul a valóság és minden forogni
kezd.. Kigúnyol az élet. Kiröhög amiatt, hogy akárcsak egy percig is
hittem a lánynak.
Azt állította, hogy semmiképpen nem bántana.
A fejemben üvölteni kezdenek a kétkedő hangok, és azt
követelik, ismerjem be, hogy nekik volt igazuk.
Még szép, hogy tegnap éjjel itt maradt ahelyett, hogy lelépett
volna. Csakis azért maradt, mert a zsaruk besúgója.
– A szövetségi nyomozóknak dolgozik. Most már tudjuk.
Nate hangját meghallva összeszedem magam.
 Krákogok egyet, kihúzom magam és a vállam megfeszül,
miközben ezt mondom a fivéremnek:
– Küldjétek át mindent. Biztos akarok lenni abban, hogy ő a
besúgó.
– Declan – mondja Carter ingerülten. – Egyedül ő volt…
Nyersen vág a hangom, miközben zűrzavaros harag tombol a
bensőmben:
– Küldjétek át az anyagokat!
Nem akarom, hogy remegjen a kezem, ezért ökölbe szorítom
mind a kettőt. Kifehérednek a bütykeim.
– Declan, a vallomásban benne van az információ a vasúti
sínekről is – veszi át a szót Jase. Nyugodtnak tűnik, de egy kevés
együttérzés is van a hangjában. Jól tudom, ha itt lenne, megszorítaná
a karomat és még vállon is veregetne.
Azt mondaná, hogy minden rendben van, pedig nincs.
Cseppet sincs rendben ez az egész.
– A vonatsínek?
– Amikről beszéltünk – szól közbe Nate. Felemelem a fejem, és
észreveszem, hogy eddig engem nézett, ám most egyből lesüti a
szemét. Összeráncolt homlokkal bámulom, ahogy helyettem inkább
a cipőjére összpontosít.
Képtelen vagyok eltitkolni a dühöm.
– A besúgó azokat a számokat jelentette be, a melyeket te
megtévesztésül írtál be a főkönyvbe. A kamu adatok szerepelnek a
jelentésében.
– Egész biztosan ő az.
Hátrahanyatlok a székemben.
– Menj ki – suttogom, miközben egy új érzelem tör rám. Nem
szeretném bevallani magamnak, hogy mi ez. – Menj ki, Nate!
Felpillantok, hogy leuvöltsem a fejét, ám ekkor kiderült, hogy
már kiment. Csendben távozott. Amúgy okos ez a faszi, hiszen
éppen arra készültem, hogy hozzávágjam az összes kezem ügyébe
kerülő dolgot.
– Declan? Itt vagy még? – kérdezi Carter.
– Itt vagyok.
– Átmegyünk hozzád, rendben? Mindjárt ott leszünk.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de Carter szavait
meghallva valami szilánkokra hasad a bensőmben.
– Ez biztos? – kérdezem. Belém villan, hogy esetleg félreérti a
szavaimat, és azt hiszi, azt tudakolom, hogy valóban átjön-e. Ám
mielőtt rákérdezhetnék, a fivérem máris válaszol:
– Az a lány a besúgó, Declan. Le kell zárnunk az ügyet.
Le kell zárnunk az ügyet…
Megfagy bennem a vér. Gyorsan befejezem a hívást, mielőtt a
rám zúduló érzelmek miatt még jobban elgyengülhetnék.
 23. FEJEZET

Braelynn

Most már teljesen egyforma minden napom. Csábító altatódal az idő

múlása. Az egykor hátborzongatóan félelmetes vörös ajtó immár a
menedékhelyemre nyílik.
Besétálok, a kis táskám a hónom alatt szorongatom és a cipőm
sarka hangosan kopog. Pontosan úgy megyek be az irodába, ahogy
mindig is szoktam. Minden egyes lépés után új forróság izzik
bennem és a tompán sajgó, enyhe fájdalom a tegnapi eseményekre
emlékeztet.
Declan Cross kielégíthetetlen.
Ettől valami megváltozik bennem.
Ha más érzelmei nincsenek is, ez a férfi legalább vágyat .érez
irántam.
Iszonyúan sóvárgok ez után. Talán éppen ez az ilyenfajta
kapcsolatok titka. Megrészegít a vágy, hogy boldoggá tegyem, és
hagyjam, hogy ő ezt hasonlóképpen viszonozza. Nem tudhatom,
hogy egy Declanhoz hasonló férfi mellett mi mindent tartogat
számomra a sors, ám az teljesen nyilvánvaló, hogy képtelen beérni
azzal, amit tőlem kap, és én is ugyanezt érzem vele kapcsolatban.
Csakis a mának élünk.
Ezzel áltatom magam.
Mindenki más ugyanezt tenné.
Úgy tűnik, a vaslépcsőn még mindig visszhangot vetnek a
lépteim, miközben már egészen közel járok Declan ajtajához a
folyosó végén. Sosem felejtem el, mit éreztem az első alkalommal,
amikor le kellett jönnöm ide. Declannak elég volt egyszer a
szemembe néznie ahhoz, hogy rádöbbenjek: elképesztő a hatalma
fölöttem.
Kezdem azt hinni, hogy az erőviszonyok sosem fognak
megváltozni. Még ha közben össze is omlana körülöttünk az egész
világ, én akkor is ugyanezt érezném, amikor Declan a szemembe
néz.
Erre gondolva valósággal elsöpör a bizonytalanság. ,
Kétségbeesetten vágyom arra, hogy igaz legyen, ami után
sóvárgok. Ez nagyon veszélyes. Megmozgatom a vállam, hogy
eltűnjön belőle a feszültség, és a kilincs után nyúlok. Itt az ideje
adatokat bevinni a főkönyvbe, vagy felhasalni az íróasztalra, esetleg
Declan ölébe ülve csókolózni vele. Ma éjjel bármi megtörténhet, és
ettől kezdek izgalomba jönnni.
Csakhogy most nem tudom kinyitni az ajtót!
Újra lenyomom a kilincset.
Az ajtó kulcsra van zárva.
Furcsa. Három hete dolgozom itt, és eddig mindig nyitva volt.
Ráadásul Declan a múlt héten azt mondta, hogy kopogás nélkül
nyissak be.
Ökölbe szorítom a kezem és bizonytalanul bekopogok. Sajgás
hasít a mellembe, de nem törődök vele.
– Declan?! – kiáltom a nevét. Senki sem válaszol.
Egy pillanattal később előveszem a mobilomat a táskámból, és új
üzenetbe kezdek.

Braelynn: Itt állok az iroda előtt. Odabent vagy?

Az ajtó mellett nekitámaszkodom a falnak, jobbra nézek, aztán

meg balra sandítok. Aztán a telefonomat nyomkodom, hogy teljen
az idő.
 Néhány perc után, ahogy nem kaptam választ, úgy döntök, én
küldök üzenetet.

Braelynn: Senki sincs itt, hogy beengedjen. Menjek haza, vagy azt
akarod, hogy maradjak? Ha gondolod, odafent a bárban is
megvárhatlak.

Valami nagyon nincs rendben. Furcsán érzem magam, miközben

a néma folyosón várakozom. Nem tudom hová tenni ezt a szitut.
Nagyon nem tetszik az, amit érzek. Mintha valamilyen zajt
hallanék. Talán valaki közeledik. Egy cipő súrlódását a folyosó
kövén. A tarkómon feláll a szőr. Lehet persze, hogy Declan van ott,
de akkor miért nem válaszolt már nekem?
Elfog a félelem, amikor habozva előbbre lépek.
– Declan? – kérdezem suttogva.
Gyanús ez a csend.
Feljebb húzom a vállamon a táskám szíját és elindulok a
folyosón. Ismét meghallom a zaj visszhangjait. Majdnem olyan, mint
egy magas sarkú cipő koppanása.
A homlokomat ráncolva fülelek.
– Ki az ott? – kiáltom.
Arra számítok, hogy Mia vagy valamelyik felszolgáló válaszol.
Amikor befordulok a sarkon, a raktárszoba közelében
megpillantom őket, és ledermedek. Hátborzongató a látvány, és nem
akarok hinni a szememnek.
Scarlet.
És Nate. A kezét a nő szájára szorítja. Nekinyomja a falnak. A
vörös ruha szinte alig látszik a tengerészkék öltöny mellett. Pislogok,
ám ami ekkor történik, annak néhány pillanat alatt máris vége.
Scarlet látványa lebénít. Elkerekedik a szeme az iszonyattól,
aztán két kézzel lecsap Nate mancsára, amivel a torkát szorongatja.
Még inkább ledöbben, amikor észrevesz. A szeme sarkából
előbuggyanó könnyei elmossák a sminkjét.
A táskám a földre zuhan és az egész testem remeg.
A rám törő pánik miatt összeszorul a torkom. Az életben
maradás ösztöne azonban arra kényszerít, hogy megdermedjek.
Scarlet egyik cipőjének sarka a padlón kattan. Basszus! Alig ér le a
lába a földig.
Ez a faszi éppen megfojtja!
Csinálj valamit!
Egy hang ezt harsogja a fejemben, ám amikor végre képes lennék
tenni bármit is, már túl késő. Csupán egy pillanatnyi idő telik el.
Mire előbbre lépek és kirobban egy sikoly a számon, már vége az
egésznek.
– Sajnálom – suttogja Nate.
Egyetlen mozdulattal kitöri Scarlet nyakát. A reccsenés az
elmémig hatol, és közben azt látom, hogy a barátnőm elernyed, már
nem pislog a szeme és a két keze is oldalra hanyatlik.
Az előtörő sikoly jéggé dermeszt.
A szívem őrjöngve zakatol, amikor Nate megfordul és a
legcsekélyebb együttérzés nélkül rám mered. Tombol bennem az
adrenalin, sarkon fordulok, ám ekkor nekiütközöm egy kőkemény
mellkasnak.
Hátrahőkölök, megpróbálok elszaladni, de aztán felnézek.
Declan ragad meg hidegen és könyörtelenül. Megfordít,
magához szorít, egyik keze a számon, a másikkal meg lefogja a két
karomat.
– Megölte Scarletet! – próbálom sikítani, de nem bírom. – Declan!
Hallod?
Mintha csak némán tátognék, a testem lángol és az egész
lényemet átjárja az iszonyat, dacára annak, hogy Declan is itt van.
Az agyamban egy leállíthatatlan forgószél tombol.
Segíts Scarletnek!
 Csak erre tudok gondolni. Még akkor is, ha tudom, hogy már
halott. Könnyék bukkannak elő a szemem sarkából, miközben sajgón
fáj a torkom a jajveszékelésem miatt.
Declan arra kényszerít, hogy felnézzek rá. Könyörtelenül szorít,
és megdöbbenek, amikor megpillantom az arcát. Halálos düh
tombol a szemében, és ekkor jéggé dermed a világ.
Lassan, nagyon lassan leveszi a kezét a számról.
Ez nem jár megkönnyebbüléssel.
Továbbra is túl erősen szorít magához.
Mintha össze akarna roppantam. Alig kapok levegőt. Az agyam
közben őrjöngve felidézi, mi történt az előbb.
Scarlet halott.
A barátnőm. A szemem láttára… Nate kitörte a nyakát.
Hidegvérrel megölte!
– Declan… – Alig hallani, ahogy könyörögve kimondom a nevét.
Nem sikerül annyi levegőt beszívnom, hogy ereje legyen a
hangomnak. – Félek.
– Cicuskám – mondja, de a hangja kegyetlen. Eddig azt hittem,
már tudom, mit jelent a félelem, ám most az iszonyattól meghűl
bennem a vér. – Kibaszott jó okod van a rettegésre!

***

Declan és Braelynn története nem így és nem itt ér véget. A népszerű

szerző következő regényében, a Második esélyben kiderül, hogyan
folytatódnak a két fiatal megpróbáltatásai ebben a könyörtelen
világban. Még sötétebb, még erkölcstelenebb és vadabb vágta vár
ránk, mint eddig.
Lebilincselő a borzalmak világa.
A Cross fivérek története engem is rabul ejtett. Még többet fogok
írni róluk, ahogy folytatódnak félelmetes kalandjaik.
 Nagyon köszönöm, hogy elolvastad ezt a regényemet. Nagyon
sokat jelent számomra. Háziasszonyként rengeteget olvastam, majd
megpróbálkoztam az írással. Csodálatos dolog, hogy tetszenek
neked a történeteim. Remélem, te is annyira élvezed őket, mint én.