Louise-t egy másik nőért hagyta el a férje, Andrew, és most végig kell

néznie, ahogy a férfi új családot alapít. Az a bizonyos másik nő most a

felesége – de Louise nem hagyja, hogy az új feleség, Caz elbitorolja azt
a férfit és azt az életet, ami egykor az övé volt.
Miközben a bosszúszomjas Louise mind mélyebbre ás Caz múltjában, a
két nő kényszeredetten udvarias viszonya elmérgesedik. Azonban
elkeseredett küzdelmük közepette egyre több minden derül ki arról a
férfiról is, akihez mindketten hozzámentek.
És amikor Andrew-t meggyilkolják egy családi összejövetelen, mind az
új, mind a régi feleség ott áll a holttest felett.
Azt mondják, mindig a feleség a tettes. De melyik?
 Fordította
Tavasz Marianna
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Tess Stimson: One in Three
Published by AVON
A Division of HarperCollinsPublishers Ltd
1 London Bridge Street, London SE1 9GF

Copyright © Tess J. Stimson, 2020

Hungarian translation © Tavasz Marianna, 2021

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs
rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy
módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos
továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2022

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrakiado.hu
www.moobius.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Bús Natália
Tördelte Garamvölgyi Gábor
A borítót Tóth Gábor tervezte
ISBN 978 963 582 250 8
 Barbinak,
gonosz-klassz mostohámnak

Ki gondolta volna, hogy kétszer is ilyen szerencsém lehet?

 1. FEJEZET

A JELEN

A vére beborít mindkettőnket. Élénk színű artériás vér. A ruhámat

teljesen átáztatta. Érzem a számban és az orromban; belélegzem,
megízlelem. Sós és fémes, mintha egy rozsdás fémkorlátot nyaltam
volna meg.
Feltápászkodom, kisimítom hajamat az arcomból. A halálos
küzdelem után mindketten zihálunk, levegő után kapkodunk. Három
méterre van tőlem, megpróbál felülni, a bal karja ernyedten lóg
mellette.
A kés egy csillogó, rubinvörös tócsa közepén hever közöttünk. Egy
pillanatra sem veszem le a szemem róla. A tekintete a késre siklik,
aztán vissza rám.
A telefonom nincs a kezem ügyében, az ajtónál lévő táskámban
van. Egyébként se lenne értelme hívni a mentőket. Már meghalt. Senki
nem élhet túl ekkora vérveszteséget.
Kintről kiabálás hallatszik. Rohanó léptek zaja. A parti ház
távolabb fekszik a hoteltől, de a víz viszi a hangot. Valaki meghallotta
a sikoltást. Jön a segítség.
Látom, hogy ő is rájött erre. Kificamodott karját óvatosan felfogva
a nyitott teraszajtó felé fordul, mérlegelve az esélyeit. Csak egy emelet
magas, odalenn puha homok, de közeleg a dagály, ami elvágja a
töltésen lévő utat, és most nincs olyan állapotban, hogy felmásszon a
veszélyes sziklalépcsőn. Kifut az időből; a hangok már az ajtó
túloldalán vannak.
Rám néz, kissé megvonja a vállát, néha nyersz, néha veszítesz,
aztán újra nekidől a kanapénak, és lehunyja a szemét.
Felerősödik a kinti lárma. Az ajtó megremeg, aztán hirtelen
kivágódik. Két férfi nyomul be a szobába, mögöttük egy csomó
falfehér arc. Látom a rettenetét a szemükben, amikor megpillantják a
véres jelenetet. Valamelyik férfi megfordul, és becsukja az ajtót, de egy
mobil vakuja még az előtt felvillan.
Most már talán mindenki hisz nekem.
 CELIA MAY ROBERTS
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 1. RÉSZE

Dátum: 2020. 07. 25.

Időtartam: 41 perc
Helyszín: Burgh Island Hotel

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall Rendőr-főkapitányság

nyomozói

RENDŐRSÉG: Ezt a kihallgatást rögzítjük.

A nevem John Garrett felügyelő, én vezetem a Kiemelt Ügyek
Osztályának nyomozását Andrew Page meggyilkolásának ügyében,
amely a mai nap folyamán történt a Burgh Island Hotelben. 2020.
július huszonötödiké van, szombat, az órám szerint délután 15.40. Mi a
teljes neve?

CR: Celia May Roberts.

RENDŐRSÉG: Köszönöm. És megmondaná a születési idejét?

CR: Nem értem, miért fontos ez most.

RENDŐRSÉG: Csak rögzítenünk kell, Mrs. Roberts.

CR: 1952. február 14.

RENDŐRSÉG: Köszönöm…

CR: Van még valami, amit tudni szeretnének rólam? A cipőm méretét
esetleg? Hogy milyen jegyben születtem? Nem én öltem meg a
vejemet. Ahelyett, hogy rám pazarolják az idejüket, inkább…
RENDŐRSÉG: Mrs. Roberts, nem szeretnék udvariatlan lenni, és
félbeszakítani, de nagyon fontos, hogy ez a bevezető rész meglegyen,
úgyhogy elnézést, de közbeszólok.

CR: [kivehetetlen]

RENDŐRSÉG: Bizonyára nagyon felkavaró ez most önnek. Szeretne egy

csésze teát, mielőtt folytatjuk?

CR: Nem, köszönöm, [csend] Nagyon sajnálom. Én sem akartam

udvariatlan lenni. Csak… mi mind nagyon szerettük Andrew-t. Képtelen
vagyok elhinni…

RENDŐRSÉG: Nincs semmi baj, Mrs. Roberts. Bármikor megállhatunk.

CR: Azt hiszem, jobb lesz, ha minél előbb túl leszek rajta, hogy aztán
megint a lányommal és az unokáimmal lehessek.

RENDŐRSÉG: Rendben. Jelen van még…

RENDŐRSÉG: Anna Perry őrmester.

RENDŐRSÉG: Mrs. Roberts, tudom, hogy ez most nagyon nehéz, de el

tudná mondani, hogy…

CR: Caroline ölte meg.

RENDŐRSÉG: A jelenlegi feleségre gondol, Mrs. Caroline Page-re?

CR: Igen.

RENDŐRSÉG: Szemtanúja volt a…

CR: Láttam, hogy az a nő áll közvetlenül mellette, véres kézzel.

Mindenhol vér volt.
Le kellene tartóztatniuk…

RENDŐRSÉG: Volt még ott valaki más is?

CR: A lányom, de…

RENDŐRSÉG: A lánya, Louise Page? Mr. Page volt felesége?

CR: Igen.

RENDŐRSÉG: Mit csinált, amikor ön megérkezett?

CR: A padlón ült, Andrew-val. A feje az ölében volt.

RENDŐRSÉG: Csak hogy pontosítsuk a dolgokat, Mrs. Roberts. Ön

valójában nem látta Caroline Page-et, amint leszúrja a férjét. És senki
más nem volt a helyszínen, csak az ön lánya és Mrs. Page? Nem látott
senkit ki- vagy bemenni a parti házba?

CR: Volt odakinn néhány alkalmazott, és nem engedtek be senkit.

Persze egy csomó ember odacsődült, velem együtt. Mindannyian
hallottuk a sikoltást – szinte az egész szigeten hallani lehetett. Min is
ott volt, és a fiam, Luké…

RENDŐRSÉG: De voltaképpen senki nem volt odabent a parti házban,

csak a két nő?

CR: Már mondtam, Caroline…

RENDŐRSÉG: Kérem, beszéljünk csak arról, amit tényleg látott, Mrs.

Roberts. [csend] Talán beszélhetnénk először arról, miért is voltak ott
mindannyian a Burgh Island Hotelben?

CR: [csend] A férjem és én az aranylakodalmunkat ünnepeltük.

RENDŐRSÉG: Gratulálunk.

CR: Köszönöm.

RENDŐRSÉG: Szóval szerveztek egy családi összej övetelt?

CR: Igen, múlt nyár óta tervezgetjük.

RENDŐRSÉG: És kinek az ötlete volt, hogy meghívják a volt vejüket?

CR: Andrew a családunk tagja. Kétség sem fért hozzá, hogy meghívjuk.

RENDŐRSÉG: Az új feleségét is meghívták? Hogyan érintette ez a

lányukat?

CR: Már négy éve elváltak. Nem ez volt az első alkalom, hogy a válás
óta együtt vettek részt valamilyen eseményen. Néhány héttel ezelőtt
együtt vacsoráztunk, az iskolai színdarab után. Louise sokkal erősebb,
mint amilyennek tűnik.

RENDŐRSÉG: A menye szerint – Min, ugye? – ő és a maguk fia, Luke

könyörögtek, hogy ne hívják meg Mr. Page-et és a feleségét.

CR: Louise azt mondta nekem, hogy ő nem bánja.

RENDŐRSÉG: Mrs. Roberts, itt most nem csak arról volt szó, hogy
összefutottak az iskolai színdarabon, igaz? Egy egész hétvége egy
szigeten, egy családi összejövetelen, azzal a nővel, aki – már bocsánat
– elszerette a férjét. Az érzelmek igencsak felfűtöttek lehettek, nem?

CR: Már mondtam maguknak, Louise akarta, hogy Caroline is jöjjön.

RENDŐRSÉG: És ezért kellett a múlt hónapban kihívni a rendőrséget

egy kettejük közötti veszekedés miatt?

CR: Louise azt mondta, hogy el akarja ásni a csatabárdot, a gyerekek

kedvéért.

RENDŐRSÉG: Nem gondolja, hogy valami más ok húzódik meg

amögött, hogy a lánya azt akarta, hogy a volt férje és az új felesége is
ott legyenek?

CR: Mint például?

RENDŐRSÉG: Pontosan ezt próbáljuk kideríteni, Mrs. Roberts. [csend]
Önnek volt valami egyéb indoka arra, hogy meghívja Caroline Page-et
és a férjét?

CR: [kivehetetlen]

RENDŐRSÉG: Mrs. Roberts?

CR: Az ég szerelmére! Utólag már könnyű bölcsnek lenni, nem,

felügyelő?
HÉT HÉTTEL AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTT
 2. FEJEZET

LOUISE

A családból mindenki kap hivatalos meghívót az anyám partijára.

Vastag papír, kalligrafikus írás, térhatású betűk, kész műalkotás. Bella
kitette a fő helyre, a konyhai kandallópárkányra, nekitámasztotta annak
az agyagkutyának, amit az apjának készített apák napjára abban az
évben, amikor ötéves lett. Andrew akkor bevitte a munkahelyére a
kutyát, mindenkinek dicsekedett vele, meg volt róla győződve, hogy a
lánya egy művész, kiemelkedően tehetséges. Aztán hét év múlva,
amikor elment, még csak nem is vitte magával.
A dombornyomásos írás mindenhová követ a szobában, mint Mona
Lisa szemei. Megpróbálok nem tudomást venni róla, miközben
kipakolom a mosogatógépet, gyakorlott ritmusban nyitogatom-
csukogatom a szekrényeket, megnyugvást találok a bögrék precíz
elrendezésében, a tálak szabályos sorában, a kések, villák és kanalak
katonás rendjében, amelyek mindegyike a maga rekeszében hever.
Minden a helyén van.
Kivéve engem.
Bagpuss1 a lábam körül sündörög, türelmetlenül várja a reggelijét.
Öntök egy kis száraz macskaeledelt a tálkájába –mostanában csak ezt
tudja megenni szeretetteljesen megvakarom a füle tövét.
– Tessék, Bags. Ne egyél túl mohón!
A macska köszvényes mozdulattal hajol az ételhez. Pont olyan öreg
és petyhüdt, mint az a rózsaszín-fehér csíkos macska abban a
bábsorozatban, akiről a nevét kapta. Teletöltöm a vizesedényét,
készítek magamnak egy csésze teát, és kimegyek. A levegő friss a
tegnapi, nagyon várt eső után, de már most érezhető, hogy egy újabb,
júniusban szokatlanul fülledt, meleg napra virradtunk. Belekuporodom
a fonott, kaptár formájú székbe, ami az almafán lóg, egyik lábam
magam alá húzom, a másikkal lököm magam. Bella és Tolly születése

1
Angol televíziós bábfilmsorozat egy bozontos, öreg macskáról. (a ford.)
előtt gyűlöltem a reggeleket, de manapság már értékelem ezt a becses
félórányi nyugalmat, mielőtt mindenki felébred. Hátradőlök, és
lehunyom a szemem. Ez az egyedüli időszak, amikor valóban magam
lehetek.
A meghívó jobban felkavart, mint azt be merem vallani magamnak.
Az anyám küldött egyet Andrew-nak és Caz-nek is, bár én
könyörögtem neki, hogy ne tegye; hazai földön, a családom szeme előtt
kell velük szembenéznem.
Négy évvel ezelőtt valahogy átvészeltem az esküvőjük napját, nagy
elánnal elkezdtem kisúrolni a konyhaszekrényeket, közben pedig
elképzeltem őket, ahogy éppen az esküjüket mondják; sikáltam a
fürdőszoba padlóját, és közben magam előtt láttam, ahogy felvágják a
tortát; erőlködtem az életlen fűnyíróval a tizenöt centis fűben, és
közben ott volt a lelki szemeim előtt, ahogy friss házasként a
táncparketten ellejtik az első táncot. Nagyon nehéz volt elfogadni
kettejüket, hogy együtt vannak az iskolai színdarabokon és
sportrendezvényeken. A saját védelmem érdekében kénytelen voltam
egy kemény védőburkot húzni magam köré. De ez most más.
Talán mindez azért van, mert a szüleim aranylakodalmáról van szó,
olyan mérföldkőről az életben, amiről én is álmodoztam korábban,
hogy Andrew-val együtt fogok idáig elérni. Talán azért, mert az anyám
az utolsó védőbástya köztem és Caz között, és ezzel a meghívóval most
végül ez is leomlik. Vagy egész egyszerűen csak több alvásra van
szükségem. Éjjel kettőig fenn voltam, és javítottam a tanítványaim év
végi dolgozatait. Sokkal hamarabb végezhettem volna velük, ha
átsiklom a félreütések és nyelvtani hibák fölött, de – bár jó mélyre
zuhantam a Fleet Street heti rovatának magasságaiból – azért még
tartom a színvonalat.
A nap feltűnik a horizonton, egy aranyszínű fénypászma vetül az
arcomra. Andrew-nak igaza volt – fut át az agyamon –, majd kinyitom
a szemem, és végigfuttatom a tekintetem a lankákon. A kezdeti
kétségeim ellenére, végül tényleg megszerettem itt.
Látom magam előtt, ahogy Andrew ott áll az alacsony kőkerítés
mellett azon a napon, amikor először megnéztük a házat, tizenhét évvel
ezelőtt. Széttárt karral, az arcán boldog örömmel, élénken festi le,
milyen életünk lesz itt. Itt békében és boldogságban felnőhet a
kislányunk, belekaphat a szél a hajába, és mezítláb futkoshat a fűben.
Olyan nehezen hagytam el Londont akkoriban; nem a Daily Postban
futó rovatom miatt, azt bárhonnan tudtam volna írni, hanem azért, mert
a város éltetett, úgy éreztem, hogy össze vagyok kötve vele, hogy a
világ csak egy karnyújtásnyira van. Gyűlöltem még a gondolatát is
annak, hogy ezt fel kell adnom, és egy omladozó, pénznyelő házban
kell élnem a semmi közepén, de Andrew annyira szerette volna, és
abban az időben bármit megtettem volna, amit csak akart. Soha nem
merült volna fel bennem, hogy a végén itt találom magam, nélküle.
A telefonom elkezd csörögni a köntösöm zsebében, amitől
összerezzenek. Előhúzom, simítok rajta egyet jobb felé, és a sógornőm
arca tűnik fel a képernyőn.
– Most mész lefeküdni, vagy most keltél fel? – kérdem, miközben
kikászálódom a kasszerű ülőkéből, és bemegyek a konyhába.
– Épp most fejeztem be egy dupla műszakot a kórházban – feleli
Min. – Pár perccel ezelőtt értem haza.
Olyan frissnek tűnik, mint aki most tért vissza volna a Hawaii-
szigetekről, egy kétheti nyaralás után. Negyvenhét éves, csak négy
évvel idősebb, mint én, de az apró FaceTime-fotó alapján akár az anyja
is lehetnék. Seszínű hajam sürgősen festék után kiált, fakókék szemem
karikás.
– Csendes volt az éjszaka? – érdeklődöm, miközben leteszem a
telefonomat a konyhapultra.
– Egy csomó kocsi karambolozott az M23-ason. Borzalmas – feleli
Min, szinte élvezettel. A kép fel-le ugrál, ahogy beviszi a telefont a
dolgozószobába, leteszi, aztán a képernyő felé lóbál egy borítékot.
– Találd ki, hogy mit találtam a lábtörlőn?
Imádom Mint. Humoros, okos, és nagyon boldoggá teszi a
testvéremet, Luke-ot. De vannak korlátái, és tudom, hogy most mire
megy ki a játék.
– Mielőtt megkérdeznéd, igen, Andrew és Caz is meg van hívva –
közlöm, és beledobok még egy teafiltert az üres bögrébe. – Anya azt
szeretné, hogy az egész család együtt legyen a nagy napon. És tudod,
mennyire imádja Kitet.
– Nos, Kitet megértem, de minek hívta meg Celia azt a nőt?
– Mert Andrew nem jönne el nélküle.
Min ingerültnek tűnik.
 – Abban a nőben lehetne annyi jóérzés, hogy nem dugja oda a
képét – mondja. – Őszintén mondom, el sem hiszem, hogy Andrew
nem elég tökös ahhoz, hogy egyedül jöjjön.
– Kimondhatod a nevét. Ő nem Voldemort.
– Lou, minek teszed ki magad mindennek? Nem kell a mártírt
játszanod! Állj a sarkadra, és mondj határozottan nemet Celiának!
Nem harapok a csalira. Az anyámnak soha senki nem mond nemet,
beleértve Mint is.
De persze ettől még nagyon is értékelem Min segítőkészségét.
Talán nem is éltem volna túl azokat a szörnyű hónapokat, miután
Andrew elment, ha nem lett volna Min. Egyértelműen nem lettem
volna rá képes egy megsebzett tizenkét évessel és egy újszülöttel. Min
négy fia közül a legkisebb még pelenkás volt abban az időben, de
mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. Elvitte Bellát az
iskolába azokon a reggeleken, amikor egészen egyszerűen képtelen
voltam kikelni az ágyból, figyelt arra, hogy egyek, és segített a
szívszorító válás intézésében: keresett egy jó ügyvédet, segített
bedobozolni Andrew cuccait, segített újra visszaállni a munkába.
Türelmesen meghallgatott, miközben potyogtak a könnyeim a
borospohárba, próbálván megérteni mindazt, ami történt. És amikor
már úgy tűnt, hogy belefulladok a kétségbeesésbe, Min precízen
adagolta a kitartó szeretetet, ami ahhoz kellett, hogy újra elkezdjek élni.
Amit nehezen tudott elfogadni, az a vágyam volt, hogy végre
magam mögött tudjam a múltat, és megbocsássak Andrew-nak. Kitartó
ellenségessége Andrew iránt legalább olyan kimerítő volt, mint az a
határozottság, amivel az anyám nem volt hajlandó elfogadni, hogy
Andrew soha nem jön már vissza.
Andrew összetörte a szívem, de ennek már négy éve. Ha nem
engedem el a keserűséget, akkor felemészt. Ő még most is Bella és
Tolly apja, a gyerekek pedig szeretik.
Akármit is gondol Min, én sem mártír, sem balek nem vagyok.
Megtanultam, hogyan viseljem el Caz mérgező jelenlétét az életemben.
Mi mást tehetnék? Az a nő hozzáment a gyerekeim apjához. A fiuk az
ő féltestvérük. A maga nyakatekert módján – akár tetszik nekem, akár
nem – az én családom az ő családja is.
 – Kérlek, Min, hagyd ezt! – mondom fáradtan. – Ez is csak egy
hétvége az életemből. Szerintem mindannyian átvészeljük anélkül,
hogy megölnénk egymást.
– Addig még majdnem hét hét van hátra – mondja Min, szélsebesen
taktikát váltva. – Van egy szuper diétám, imádni fogod. Paleo vegyítve
a Weight Watchers módszerével, csak úgy olvadnak majd le rólad a
kilók, szinte észre sem veszed. Majd kölcsönadom valamelyik ruhámat,
de túl magas vagy, hogy…
Lépéseket hallok odafentről, úgyhogy becsukom a konyhaajtót,
hogy senki se hallja.
– Min, én nem próbálok versenyezni Cazzel. Az a hajó már elment.
Huszonkilenc éves, és úgy néz ki, mint egy szupermodell, míg az én
melleim a köldökömig érnek, és még a fülcimpáim is ráncosak.
Agyondiétázhatnám magam, akkor se néznék ki úgy, mint ő –
sóhajtom. – Méltányolom a szándékaidat, de még ha egy átalakító show
részese lennék is, mi értelme lenne? Hogyan segítene az bárkin is, ha
szétrobbantanám Kit családját?
– De újra összehozná a saját családodat.
– Nem, nem hozná.
Min grimasza betölti a képernyőt.
– Túl kedves vagy.
Rápillantok a párkányon lévő meghívóra. Andrew és én egyezséget
kötöttünk, és ha már itt tartunk, ebben nem szerepel semmiféle
meghívó a szüleim aranylakodalmára, semmi olyasmi, ami a közeli
hozzátartozóimra vonatkozna. Most ezt az egyezséget megszegte, bár
mondtam neki, hogy az ilyesmi nem marad következmények nélkül.
– Min, igazából én… – mondom, miközben írással lefelé fordítom
a meghívót – nem vagyok annyira kedves.
 3. FEJEZET

CAZ

Angie már ott ül a szokásos sarokban a Chelsea Potter bárjában, amikor

megérkezem. A hely teli van, az emberek az utcán is ácsorognak, és jó
pár percbe beletelik, míg a könyökömmel utat török magamnak hozzá.
– Jobb lenne egy dupla – közlöm vele komoran, amikor a kezembe
nyom egy gin-tonikot.
Felvonja az egyik piercinges szemöldökét, miközben én felhajtom
az italt.
– Kemény napod volt?
– Kemény hetem, és még csak csütörtök van. – Leülök a székre,
amit nekem foglalt, és kiteszem a bárpultra a telefonom, arra az esetre,
ha Andy hívna. – El sem fogod hinni. Tina Murdoch lesz a Univest-
kapcsolatom.
Angie füttyent egyet.
– Csak viccelsz! Hogy a fenébe sikerült neki?
– A karrierje szárnyal, mióta otthagyott bennünket, és elkezdett a
Univestnek dolgozni. – Intek a pincérnek, hogy adjon még egy italt,
kisimítom hosszú, szőke hajam az arcomból, hátul összefogom, és egy
ezüst csattal feltűzöm. – Azt nem értem, hogy mehetett ebbe bele
Patrick, miután az a nő szaboltált minket a Tetrotek hirdetési
kampányban, azt hinné az ember, hogy még az épület százméteres
körzetébe sem engedi.
Angie kinyúl egy tál pisztácia felé.
– De ha Patrick is benne van, akkor ennyi. Gondolod, hogy tudsz a
nővel együtt dolgozni?
– Hát, eddig nem nagyon. Lesöpört az asztalról mindent, amit én
vittem, és a hátam mögött már panaszkodott is Patricknek. Ragaszkodik
ahhoz, hogy hozzon egy külsős PR-konzultánst. Kicsit már abban
bízom, hogy Patrick levesz a kampányról, és valaki másnak adja.
– Ne hülyéskedj!
 – Nem hülyéskedek. – Mogorván bámulok az italomra. –Nem
hagyom, hogy Tina nyerjen, de ha ez így megy tovább, egyikünket
hullazsákban fogják elvinni.
Tina Murdoch, számomra ő a bête noire2. A legutóbb, amikor
együtt dolgoztunk, majdnem kirúgatott. Az az ironikus a dologban,
hogy ő segített hozzá a nagy áttöréshez a reklámiparban, mert
beajánlott egy nagyívű kampányba, amikor még csak elsőéves voltam a
Whitefishnél. Mentoromként tekintett magára, és nagy hűhót csapott
azzal, hogy támogatja a „nőtestvéreket”, és segíti a fiatal lányokat
feljebb jutni a ranglétrán. Aztán bemutatott Andynek egy RSPCA3
jótékonysági esten, amelyiknek a Whitefish készítette a kampányát –
bár Andy nem emlékezett erre az első találkozásra. Amikor ő és én
hivatalosan is egy pár lettünk, a Tinával való kapcsolatom lejtmenetbe
váltott.
Gyanítom, hogy ő maga is szemet vetett Andyre, de bármi is csípte
a szemét, azóta is megvan az ellenérzése velem szemben.
Még soha nem csináltam a Univestnek rövid marketing bemutatót,
és főleg nem prezentáltam ilyesmit, de most Tina ragaszkodik egy írott
promóciós tervhez, hogy vegyem bele a platform részleteit,
területenként és médiánként kér egy teljes büdzsé-bontást, és mindezt a
hónap végére. Teljesen lehetetlen, és ezt ő is tudja. Nolan, a kreatív
igazgatónk azzal fenyegetőzik, hogy felmond, és a többi kreatív is már
közel jár a lázadáshoz. Bár – ahogy arra Andy szárazon rámutatott
tegnap este, amikor befejeztem a panaszáradatot –, azok mindig lázadni
akarnak.
Angie az enyémhez koccintja a poharát.
– Bassza meg! Majdnem péntek van.
– Ja. Bassza meg!
Feltör egy újabb pisztáciát, és visszadobja a héját a tálba.
– Benn leszel a városban a hétvégén? Egy szuper csapat zenél a
Borderline-ban szombat este.
Fintorgok egyet.
– Nem lehet. Brightonban leszünk.
– Francba, már meginti

2
Francia, jelentése szörnyeteg, rémisztó alak. (a ford.)
3
Royal Society for the Prevention of Cruelty to Animals, azaz Brit Királyi Állatvédő Társaság,
amely 1824-ben alakult az állatokkal szembeni kegyetlenkedés ellen. (a ford.)
 – A miénk a hétvége a gyerekekkel.
– Nem tudnának ők feljönni ide? A tesóm lehetne a bébiszitter
éjszakára.
– Louise nem engedné. – Átnyúlok a pulton a pisztáciás tálkáért. –
Szerinte túl kicsik még ahhoz, hogy idevonatozzanak egyedül.
Nevetséges. Bella tizenhat éves. Az ő korában én stoppal utaztam
Krétára. – Felsóhajtok. – És különben is, arra is alig van elég hely,
hogy megforduljon az ember, nemhogy három gyereket elhelyezni.
Kitnek osztoznia kellene Tollyval a szobán, Bella pedig kiszorulna a
kanapéra, és szanaszét hagyná a holmiját. Brightonban legalább van
saját szobájuk.
– Jesszusom! Fogalmam sincs, hogy bírod ezt!
– Nincs választásom. Ők Andy gyerekei.
Angie értetlenül bámul rám, szépen szedett szemöldöke szinte
teljesen eltűnik türkizszínű csíkokkal festett fekete hajában. Nagy
barátnők vagyunk, mióta Dagenhamben együtt jártuk az általános
iskolát, és jobban ismer engem bárki másnál, beleértve Andyt is. Az
egyetemi éveink alatt eltávolodtunk egymástól, amikor én Bristolban
voltam, ő meg divattervezést tanult a St. Martinsban, de mióta
visszajöttünk Londonba, szinte össze vagyunk nőve. Nem is lehetnénk
ennél különbözőbbek. Én ambiciózus vagyok és elszánt, míg Angie
soha nem lát előrébb a következő pohár italnál. Neki a manikűr azt
jelenti, hogy egy Stanley-késsel nekiesik a körmeinek. De ismerte az
anyámat a baleset előtt, tudja, honnan jöttem és hogy mit kellett azért
tennem, hogy idáig eljussak. Andyt és Kitet leszámítva ő jelenti nekem
a családot.
Angie tudja, hogy soha nem terveztem gyereket, hármat meg főleg
nem. De Louise felrakta a szemellenzőt, amikor felcsináltatta magát, és
jött Tolly. És hát majdnem be is jött neki.
– Nem kellett volna az ördögöt a falra festeni – nyögök fel, amikor
felvillan a mobilom. – A gonosz Nyugati Boszorkány újra jelentkezik.
– Mi a fenét akar?
– Isten tudja. – A hangom könnyed, de már érzem az ismerős
gyomorgörcsöt. – Még túl korai a szokásos nyavalygásához. Biztosan
már túl korán elkezdett piálni.
– Ne vedd fel, Caz! Hagyd, hogy bekapcsoljon a hangposta!
 Kísértésbe esem, de aztán elkap a szokásos lelkiismeret-furdalás.
Ha egyszer jelen van a másik nő, akkor az mindig ott van. Nem számít,
hogy Louise mennyire esztelen, és hogy ő volt az oka annak, hogy
Andy véget vetett a házasságuknak, nem én, valahogy mindig adósa
maradok.
– Csak állandóan hívogatni fog. Jobb, ha hagyom, hogy kibeszélje
magából. Figyelnél a táskámra? – Feltápászkodom a bárszékről, és a
helyiség túlsó végébe indulok, a mellékhelyiségek mellé, ahol egy
kicsit csendesebb.
– Helló, Louise.
– Már harmadszorra hívlak – közli Louise éles hangon. –Legyen
nálad mindig a telefon, bármi történhet.
A mellkasomban erősödik a szorítás. Csak lélegezz, mondom
magamnak.
– Be volt kapcsolva a telefonom…
– Már mindegy. Nincs időm arra tanítgatni, hogyan legyél jó anya.
Biztos vagyok benne, hogy elfelejtetted, de szombaton lesz Bella
iskolai színdarabja. Kért, hogy hívjalak fel, hogy biztos legyen benne,
Andy is eljön.
A fenébe. Teljesen kiment a fejemből.
– Persze hogy nem felejtettük el – hazudom. – Már nagyon várjuk!
– Hétkor van. Sokkal korábban kell jönnötök, ha jó helyet akartok.
– Rendben. Jóval előbb ott leszünk.
– Min és én azt tervezzük, hogy a Coal Shedbe megyünk utána,
ünnepelni – teszi még hozzá Louise. – Különleges alkalom, mivel ez az
első nagy szerepe.
Tiszta leégés. A Coal Shed az egyik legdrágább étterem
Brightonban. Louise állandóan gyötri Andyt, hogy adjon több
gyerektartást, bár ő maga is teljes munkaidőben dolgozik. Úgy néz ki,
azt hiszi, lopjuk a pénzt. Az egyedüli oka annak, hogy képesek
vagyunk fenntartani két házat, az azért van, mert nekem már megvolt
Fulhamben a lakásom, jóval azelőtt, hogy Andyvel találkoztam. Most
már nem engedhetnénk meg magunknak. És a brightoni házon óriási
jelzálog van. Andy jó fizetést kap, mint az INN koraesti híradójának
bemondója, de nincs annyi pénze, mint ahogy azt Louise gondolja.
Végül is neki csak beszélő pénztárcák vagyunk, A ház fenntartása, a
gyerektartás és a magániskola díja majdnem kétharmadát teszik ki
annak, amit Andy keres.
Hirtelen eszembe villan, hogy most különben is ez Andy hétvégéje
a gyerekekkel. Semmit nem szeretek jobban, mint egy hétvégét,
egyedül Andyvel és Kittel, de a férjem tényleg kiakadna, és engem
hibáztatna.
– Bocs, de ez a mi hétvégénk, Louise – mondom udvariasan. –
Andy már megtervezte, hogy elvisszük őket vacsorázni.
– Nos, meg tudja változtatni, nem?
– Már két hete nem látta őket – mutatok rá. – Szeretne egy kis időt
tölteni velük.
– Mit érdekel az téged? Még csak nem is a te gyerekeid! –Idáit fel
Louise, és elpárolog minden eddigi, látszólagos igyekezete, hogy
civilizált maradjon. – Bella az én lányom! Nekem kell elvinnem
vacsorázni ezen a számára fontos estén! Ha te nem lennél, akkor a két
szülőjével lehetne!
– Louise, kérlek!
– Felhívom Andrew-t. Már elsőnek őt kellett volna hívnom. Nem is
tudom, mit gondoltam. A cirkuszigazgatót kellett volna hívnom, nem a
majmát.
– Tedd azt! – csattanok fel, aztán kinyomom a telefont.
A gyomrom kavarog, és a torkomban érzem a savat. Épp elég
megbirkóznom Tinával a munkahelyemen, de őt legalább távol tudom
tartani a hálószobámtól. Ám Andy volt felesége elől nincs menekvés.
Már több mint négy éve, hogy szakítottak, de Louise semmi jelét
nem adja annak, hogy továbblépne. Sőt, csak egyre rosszabb a helyzet.
A leskelődés, az állandó manipulálás, és az, ahogy ellenem hangolja
Bellát és Tollyt, ahogy állandóan lelkiismeret-furdalást ébreszt
Andyben – csak csettintenie kell az ujjával, és ő már lohol is. Aztán ott
vannak a telefonhívások. Néha zokog a telefon másik végén, és
könyörög, hogy engedjem őt „visszamenni hozzá”; máskor meg vádol
mindenfélével, míg a végén én vagyok az, aki leteszi a telefont.
Nagyon fifikás, és akkor hív, amikor tudja, hogy Andy dolgozik, vagy
munkaügyben távol van. Tudja, hogy nem mondhatok semmit
Andynek, különben féltékeny boszorkánynak tűnök.
És ami a legrosszabb, az az, hogy szemtől szembe nagyon kedves
velem. A minap Andy még meg is jegyezte, milyen jól kijövünk. Azok
után, amit vele, velünk művelt ez a nő, még mindig fogalma sincs arról,
milyen is valójában az exe.
Legnagyobb meglepetésemre, összefolyik minden a szemem előtt.
Annyira belefáradtam az állandó harcba, a pénzről és a gyerekekről
szóló csatározásokba! Ha tudtam volna, hogy ez lesz, kétszer is
meggondoltam volna, mielőtt belemegyek, hogy összekötöm az
életemet Andyvel.
Nem, nem igaz. A tűzön is átmennék a férjemért. Louise egy
boszorkány, de nem fogom hagyni, hogy kikészítsen. Csak fáradt
vagyok, ennyi az egész.
Felveszem a táskámat a bárszékről, kihalászom belőle a tárcámat,
és a bárpultra teszem a pénzt.
– Nagyon sajnálom, Angie. Mennem kell. Louise hadiösvényre
lépett, és én teljesen elfeledkeztem arról, hogy holnap lesz Bella
fellépése. Ma este kell dolgoznom a holnap helyett, különben sohase
készülök el hétfőre.
– Nem gond – vonja meg a vállát Angie. – Megértem.
Találkozzunk a jövő héten is, oké?
Puszit nyomok az arcára.
– Csúcs vagy!
– Tudom – vigyorodik el. – Mit szólsz ahhoz a cuki lányhoz, zöld
ruhában, ott az ablaknál? Azóta szemez velem, mióta beléptem. Csak
szívességet teszel.
Küld egy csókot, én pedig átpréselem magam a tömegen, és
kimegyek a járdáig. De alig teszek meg tíz lépést, megint csörög a
telefonom.
– Andy, nagyon sajnálom – sóhajtom. – Nem kellett volna
letennem a telefont. Csak olyan nagy zaj volt a kocsmában, és azt
hittem könnyebb, ha…
– Hol a pokolban vagy?
– A metróállomás felé tartok. Fél órán belül hazaérek, és…
– Neked kellett volna elhoznod Kitet ötkor – mondja Andy
szúrósan.
Megtorpanok az utca kellős közepén.
– De azt mondtad, hogy majd te elhozod.
– Én azt mondtam, hogy megpróbálom – csattan fel. – Abban
egyeztünk meg, hogy te hozod el, hacsak nem szólok neked, nem
emlékszel? És hagytam neked hangüzenetet is, hogy nem tudok menni
érte. Nem szoktad megnézni az üzeneteidet?
– Ó, istenem, úgy sajnálom…
– Az előbb hívott fel a bébiszitter, pont egy interjú felvételének a
kellős közepén. Most csinálhatjuk elölről az egészet. Greta azt állítja,
emlékeztetett téged ma reggel, hogy időben el kell hozni Kitet, hogy ő
el tudjon menni az esti tanfolyamára.
– Most is vele van?
– Már megkértem Lilyt, hogy menjen át, és hozza el. Otthon tartja
az ikrekkel, míg haza nem érsz.
A világ legrosszabb anyukájának érzem magam, miközben leintek
egy taxit.
– Nagyon sajnálom, Andy. Meg kellett volna néznem a telefonom.
De tényleg azt hittem, hogy te majd…
– Nem tőlem kell bocsánatot kérned. Greta azt mondja, nem tud
tovább vigyázni Kitre, ha nem visszük el időben. – Hallom, hogy valaki
a nevét kiáltja a háttérben. – Nézd, most mennem kell, újra kell csinálni
az interjút. Neked kell elrendezned a dolgot Grétával. És ha ő nem
vállalja Kitet tovább, neked kell találnod valakit a helyére.
Bemászom a taxi hátuljába, megadom a sofőrnek a címünket, aztán
bámulok kifelé az ablakon, miközben a King’s Roadon haladunk. Andy
nem mondta, hogy ez soha nem történt volna meg Louise-zal, még
akkor sem, ha ilyen zűrzavaros hete van, de nem is kellett. Mindketten
tudjuk, hogy valójában ezt gondolta.
 4. FEJEZET

LOUISE

– Szóltál apának a holnap miatt, ugye? – kérdezi Bella.

Leteszem Tolly elé a tányér spagettit, és leveszem Bella sajtos
pirítósát a grillről. Míg meg nem kapom a pénzem, vagy ezt esszük,
vagy sült babot.
– Mondtam már, drágám, apád valami sztorin dolgozik egész nap,
nincs benn, a telefonja meg azonnal hangpostára kapcsol, de üzentem
neki, és üzenetet is hagytam a titkárnőjén keresztül.
Bella lehuppan az egyik konyhaszékre, pulcsijának hosszú ujja
belelóg a tányérjába, miközben gyanakodva vizsgálgatja a vacsoráját.
Nem kárhoztathatom érte, hogy ilyen óvatos: a sajtnak nem kellene
ilyen sárgának lennie.
– Van Worcestershire szósz itthon?
Odanyújtom neki az üveget.
– Akkor hívd fel Cazt, és mondd meg neki, hogy emlékeztesse ő
apát – teszi hozzá, és jól megöntözi a pirítóst a szósszal. – Különben el
fogja felejteni.
– Beszéltem vele tegnap, és emlékeztettem. Édesem, apád nem
fogja elfelejteni.
– És mondta, hogy jönnek?
– Megígérte, hogy ott lesznek.
Bella keményen néz rám.
– De kedves voltál vele anyu, ugye?
Kissé habozok. Udvarias vagyok Andrew feleségével, ha muszáj,
de Andrew és én mindig magunk szoktuk átbeszélni a gyerekek
hétvégéjét. Az, hogy magamtól felhívjam Cazt, és megkérjem, tegyen
róla, hogy a lányom apja ne feledkezzen meg az iskolai színdarabról,
sötét érzéseket ébresztett bennem, olyanokat, amelyekről azt hittem,
hogy már rég magam mögött hagytam. Lehet, hogy nem voltam
annyira udvarias vele, amennyire kellett volna.
– Hát persze – felelem.
 – Nem hívnád fel Cazt újra, anyu? Csak hogy biztos legyen a
dolog.
– De, persze. – Leveszem a pulton heverő telefonom a töltőről.
– Ügyelj rá, hogy Tolly megegye a virslit is, ne csak a tésztát.
Mindjárt jövök.
Kimegyek a házból, végigsétálok a zöldségeskerten, ott már
biztosan nem hall meg senki. Aztán fel-alá járkálok a babok között, a
mobillal a kezemben. Minden alkalommal, amikor felhívom Cazt, az
egy-egy újabb vereségnek tűnik; a saját családi életem fokozatos
feladásának. Ha együttműködésre kérem, azzal elismerem a gyerekeim
neveléséhez való jogát.
De Bellának szüksége van arra, hogy az apja ott legyen az iskolai
színdarabon. A válásunk a lehető legrosszabbkor jött számára, amikor
még éppen, hogy csak belépett a serdülőkorba; minden egyes, a
férfiakkal való kapcsolatára rányomja majd a bélyegét az Andrew-val
kapcsolatos minta. Nem akarom, hogy figyelemre éhesen nőjön fel,
mert az apja elhagyta.
A körmeim félig belevájnak a tenyerembe. Az a nő még csak nem
is ismerte a lányomat az első tizenkét évében. Szétrombolta a fiam
családját, mielőtt az még az első szavait kimondhatta volna. Most pedig
jogosan tart rájuk igényt, elbitorolja gyorsan tovatűnő gyerekkoruk
felét. Azt már elfogadtam, hogy az a nő elvette tőlem a férjemet, de a
gondolat, hogy a gyerekeimet is nevelje, mélyen a lelkembe hasít.
Felhívom a számot, de a legnagyobb megkönnyebbülésemre
azonnal hangpostára kapcsol, én pedig leteszem, nem hagyok üzenetet.
Még mindig háborgók azon, hogy Caz fogja vele megünnepelni Bella
nagy eseményét, és próbálom emlékeztetni magam arra, hogy ez most
nem rólam szól. Andrew ott lesz Bellának, és igazából csak ez számít.
Amikor visszamegyek a házba, Bella már felment, otthagyva az
érintetlen sajtos pirítóst az asztalon. Tolly a földön mászik, próbálja
megetetni a virslit Bagsszal.
– Hagyd őt békén! – szidom le, megmentve ezzel a macskát, aztán
felteszem őt a hátsó bejárat melletti, régi macskaszőrös kanapéra. –
Beteg lesz, ha megeszi.
– Én leszek beteg, ha megeszem – közli.
– Az hot dog, és nem virsli. Szereted a hot dogot.
– Nem, nem szeretem. Olyan, mint egy fütyi.
 – Bartholomew!
Tolly felkuncog, a szája elé kapja kövérkés kezét, amelyen még
bőven ott a babaháj. Barna szeme huncutul mosolyog.
Próbálok komoly arcot vágni, de lehetetlen. Tolly feltápászkodik,
és hirtelen rám veti magát, együtt zuhanunk le a kanapéra, nevetve,
miközben Bagpuss elugrik az utunkból. Kicsi fiam az ölembe
kucorodik, én pedig simogatni kezdem rozsdabarna, kócos haját, és
teljesen elönt az iránta való szeretet. Tolly, az én váratlanul érkezett,
csodálatos, őszi kisbabám felbukkant az életemben, mielőtt még
negyven éves lettem volna.
Soha nem gondoltam volna, hogy lesz még egy gyerekem az után a
rengeteg probléma után, ami az első terhességemmel járt. Bella
fogantatása előtt két vetélésem is volt, és aztán elfolyt a magzatvizem a
harmincötödik héten. Hetven óra folyamatos összehúzódás,
gyógyszerek és „nyomjon” buzdítások, lihegés, mély levegő, „na még
egyet” után végül bevittek a műtőbe, és sürgősségi császármetszést
végeztek el rajtam, amit már két nappal korábban meg kellett volna
tenniük. Bella teljesen jól volt, egy egészséges, kétezernyolcszáz
grammos csecsemő; az azonnali vizsgálat szerint még az intenzívre sem
kellett mennie. De én rengeteg vért veszítettem, és a sok erőlködés
teljesen kimerített. Ne legyen több gyereke, figyelmeztetett a szülész.
Nem mintha lett volna rá esély, hogy lesz még.
A karomban volt egy egészséges, csodálatos kislány, és ha elfogott
is a szomorúság a meg nem születő gyermekeim miatt, csak bele kellett
néznem a lányom gyönyörű kék szemébe, és azonnal elfogott a hála
azért, amim volt.
És aztán, öt évvel ezelőtt, nem jött meg a vérzésem. Először nem is
nagyon törődtem vele; a Post éppen egy nagy átalakuláson ment
keresztül – ezalatt elbocsátásokat kell érteni, mint az összes
hagyományos újság, amelyik megpróbálta felvenni a versenyt online
társaival. Nekem pedig emiatt, és minden egyéb miatt, ami éppen az
életemben történt, az egekben volt a stresszhormon-szintem. De aztán
kimaradt egy újabb menzeszem, és hirtelen nem bírtam elviselni a tojás
szagát. Az alakom egyik napról a másikra megváltozott, dús idomaim
lettek. Csodás mentőkötelet dobott az élet, pontosan akkor, amikor már
úgy hittem, megfulladok.
 Az elejétől tudtam, hogy a sikeres terhesség esélye nagyon kicsi. A
korom, a korábbi terhességem lefolyása ellene szólt, és aztán a tizedik
héten pecsételő vérzésem lett. A nőgyógyászom ragaszkodott hozzá,
hogy hagyjam abba a munkát, és pihenjek, amennyit csak tudok. Elég
kockázatos volt otthagyni a Postot, még néhány hónapra is, mert olyan
kevés üresedés volt, és a kiéhezett szabadúszó fiatalok hajlandóak
voltak feleannyiért és pluszjuttatások nélkül is elvállni a munkát, de
nem haboztam. Csak a kisbabám számított. És valahogy sikeresen
kihordtam Tollyt. Elérkezett a második, aztán a harmadik trimeszter.
Minden csodásnak tűnt. A baba egészségesnek látszott, minden
vizsgálat és teszt eredménye rendben volt. Elérkezett a harmincötödik
hét, aztán a harminchatodik, harminchetedik.
A harmincnyolcadikban éppen Bellát vittem a suliba, amikor
összeestem a játszótér kellős közepén. Ha nem lett volna ott egy
lélekjelenlétét megőrző másik szülő, egy orvos, aki felismerte a
preeklampszia jeleit, én is és Tolly is bizonyára meghaltunk volna.
Nem sok mindenre emlékszem a következő tíz napból. Halvány
emlékem van arról, ahogy a mentő szirénázva és villogva berobogott
velem a kórházba, és arról, hogy Andrew holtsápadt arccal rohan a
folyosón, miközben engem betolnak a műtőbe, és úgy szorítja a kezem,
hogy azt hittem, eltörnek az ujjaim. Tolly császármetszéssel érkezett,
biztonságban, de az orvosok küzdöttek azzal, hogy engem
stabilizáljanak, mivel a vérnyomásom az egekben volt, és a
véralvadással is komoly gondjaim voltak. Volt egy olyan pillanat,
amikor azt mondták az orvosok a szüleimnek és Andrewnak, hogy
elkezdtek leállni a szerveim, és készüljenek fel a legrosszabbra. Még
Bellát is behozták, hogy elbúcsúzhasson. Fogalmam sincs, hogy milyen
érzés lehetett ez neki, egy tizenkét éves gyereknek, akinek szembe kell
néznie az anyja elvesztésének lehetőségével.
Az első dolog, amit megláttam, amikor magamhoz tértem, az
Andrew arca volt. Mélyen aludt a mellettem lévő karosszékben, a feje
alá gyűrve dzsekije, és akkor is úgy szorongatta a kezem, mint aki soha
nem akarja elengedni. Fáradtnak és sápadtnak látszott, tíz évvel
öregebbnek, mint amikor utoljára láttam.
Ahogy megmozdultam, kinyitotta a szemét.
– Louise?
 Ha valaha is lett volna kétségem afelől, hogy szeret engem, az
abban a pillanatban elpárolgott. Korábban csak kétszer láttam sírni: az
édesanyja halálakor és a lányunk születésekor.
– Ne beszélj! – mondta aggodalommalt telt hangon. Felugrott, és
töltött nekem egy pohár vizet az ágyam melletti kancsóból, aztán a
számhoz emelte. – Intubálniuk kellett. Érezni fogod a nyomát a
torkodban egy ideig.
– A baba…
– Jól van. Otthon van Minnel. Ő vigyázott rá, míg én itt voltam
veled. – Leült mellém az ágyra, újra megfogta a kezem, vigyázva az
infúziós csőre, ami kilógott belőle. – Azt hittem, hogy elveszítelek –
mondta gombóccal a torkában. – Ó, istenem, Lou, ne tedd ezt velem
többé! Nem tudnám elviselni, ha elveszítenélek! Annyira szeretlek!
A szoba hirtelen megtelt orvosokkal, akik a monitorokat és a rajta
lévő értékeket, meg az infúziós zacskókat nézegették, mindenfélét
állítottak rajtuk, az iPodjaikon matattak, és összeráncolták a
homlokukat nagy igyekezetükben. Én hátrahanyatlottam a párnára,
miközben ott sürgölődtek körülöttem. Fáradtan mosolyogtam,
miközben Andy megcsókolta az ujjaim belső felét. A fiunk jól van. A
gyerekeknek nem kell anya nélkül felnőniük. Túlélte a családunk, és
erősebbek leszünk, mint valaha, amiatt, amin együtt keresztülmentünk.
Minden rendben lesz.
Aztán egy héttel később Andrew elhagyott.
 5. FEJEZET

CAZ

A jobb sarkam nagyot csattan, ahogy kilépek a liftből a Sloane Square-

en. Előrebukom, a két kezem mint a cséphadaró, próbálom megtartani
az egyensúlyomat.
– A fene egye meg!
Az ingázók áradata könyörtelen. Sántítva jobbra indulok, még
mielőtt elsodornának, aztán egyik kezemmel megkapaszkodom a
falban, és felemelem a lábam, hogy megnézzem, mi van a cipőm
sarkával. Kész, vége. Még ha lenne is egy gyorscipész a közelben – ami
persze nincs –, és ha lenne időm megvárni – ami persze nincs –, a sarok
javíthatatlan; nem csak elengedett a ragasztó, hanem teljesen
kettéhasadt. Menthetetlen. Ez volt a kényelmes M&S nagyi-cipőm,
amiben járni tudok. Most a nap további részében kénytelen leszek
egyensúlyozni a tízcentis tűsarkúmban, amit a munkahelyemen tartok,
arra az esetre, ha este elmennénk valahova Andyvel.
Visszadobom a táskámat a vállamra, és végigbicegek a King’s
Roadon. Még meg sem ittam az első kávémat, és a napom már
romokban. Először a meghívás, ami úgy díszelgett ma reggel a
lábtörlőn, mint valami hatalmas, dombornyomásos szardarab, most
meg ez. Az az átkozott Celia Roberts. Bizonyára megátkozta ezt a
meghívót valami vuduátokkal, amihez csirketollat és szűzlányok vérét
is felhasználta.
AJ idegesen vár a recepción. Hozzám igazítja a lépteit, miközben
áthúzom a belépőkártyámat a krómzáron, és a liftek felé veszem az
irányt.
– Merre voltál?
Dühösen rácsapok a lift gombjára.
– Jesszus! Még nyolc óra sincs! Tűz van valahol?
– Patrick próbálja tartani a frontot. Majd meglátod, ha odaérsz a
konferenciaterembe.
– AJ, semmi kedvem a viccekhez.
 – Tina Murdoch van itt.
Rámeredek.
– Csak hülyéskedsz! Csak a jövő héten lesz a klienssel a
megbeszélés.
– Tina előrehozta. – Lebámul a cipőmre. – Mi történt veled?
– Nem olvasod a Vogue-ot? A felemás sarok lesz a nagy divat a
következő szezonban. El sem hiszed, milyen összeköttetések kellettek
ahhoz, hogy ezt megszerezzem!
– Komolyan?
Nagyon szeretem AJ-t, de azt hiszem, nem az eszéért. De ma reggel
különösen zavarodottnak tűnik, és hirtelen észreveszem, hogy a szeme
gyanúsan vörös.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Jól – vágja rá gyorsan.
– AJ?!
– Wayne és én veszekedtünk. Nem nagy ügy. Csak egy kis
szerelemesek közti civódás. Gyerünk, jobb, ha megyünk. Patrick vár.
Odafenn az iroda olyan elhagyatott, mint a Mary Celeste4. Már
mindenki ott van az üvegfalú konferenciateremben, az átrium
túloldalán. Patrick észrevesz, miközben az asztalomnál lecserélem a
cipőmet, és int, hogy csatlakozzam hozzájuk. Utálom a nyílt terű
irodákat.
AJ a kezembe nyom egy aktát, és besietünk a konferenciaterembe.
Amikor Patrick bevett ebbe a kampányba, fel sem merült bennem, hogy
valaha Tinának fogok dolgozni. Hét évvel ezelőtt, amikor még a
Whitefishnek dolgozott, majdnem elkaszálta a karrieremet. Az
asszisztense voltam a Tetrotek-kampányban. Az egyik legnagyobb
ügyfelünk volt, és egy új, bevezető kampányon dolgoztunk nekik már
hónapok óta. Két nappal azelőtt, hogy leadtuk volna nekik, az egyik
rivális reklámügynökség, a JMVD előrukkolt egy bevezető
kampánnyal, ami szinte szóról-szóra megegyezett a mienkkel.
Feltételezték, hogy mi plagizáltunk, a Tetrotek átment a JMVD-hez, és
a Whitefish vizsgálatot indított, hogy megtalálja, ki szivárogtatott.

4
A Mary Celeste amerikai kereskedelmi vitorláshajó volt, amelyet 1872. december 4-én
találtak meg elhagyatva az Azori-szigetektől keletre. A kísértethajón senkit sem találtak, a
legénysége nyomtalanul eltűnt. (a ford.)
 Engem kétszer is láttak ebédelni a JMVD üzleti igazgatójával az
előző hónapban; Tina személyesen kért meg, hogy menjek el,
következésképpen nem lehetett visszautasítani. Szándékosan csapdát
állított, hogy visszavágjon, mert rájött, mi a helyzet velem és Andyvel.
Patrick azzal fenyegetett meg, hogy kirúg, és nagyon sok időmbe telt,
hogy visszaszerezzem a becsületemet és az ő megbecsülését.
– Oké, Caz – mondja Patrick, amikor leülök. – Talán kezdhetnéd
egy általános áttekintővel, hogy hogyan állunk a kampánnyal.
– Hát, még nagyon az elején – húzom az időt. Még a kreatív
csapattal sem tudtam beszélni. Nolan Casey-re, a kreatív igazgatónkra
pillantok segítségképpen, de ő kitartóan a másik irányba néz. –
Mihelyst tisztában vagyunk vele, hogy a Univest mit is akar…
– De te vagy az értékesítési vezető – búgja Tina. – Nem a te dolgod
megmondani, hogy én mit is akarok?
Ebből elegem van.
– Ahogy azt te is tudod, a Univest kitűzött maga elé néhány új célt
nemrégiben – közlöm éles hangon. – Az a kizsákmányoló üzem
Indiában nagyon nagy nyilvánosságot kapott. Aztán ott volt az a
botrány a parabénmentes samponnal, és az organikus öblítő
visszahívása…
– Az még azelőtt volt, hogy engem kineveztek volna
marketingvezetőnek – közli Tina haragosan.
– Nektek most vissza kellene állítanotok a renométokat – vágok
vissza. Amikor megkapták a munkát, a JMVD-nek az volt az elve,
hogy figyelmen kívül hagyják ezeket a katasztrofális dolgokat, és a
márka minőségére fókuszálnak, de szerintem nem volt igazuk. –
Szerintem most arra van szükség, hogy igenis vegyük figyelembe, hogy
az elefánt benn van a porcelánboltban, kérjünk bocsánatot, és lépjünk
tovább.
– Bocsánatot kérni?
Patrick felemeli a kezét, hogy lecsitítsa Tinát.
– Hallgassuk meg először Cazt.
AJ oldalba bök, én pedig kinyitom az aktát, amit a kezembe
nyomott, kiterítek egy csomó színes grafikont és kördiagramot a bükkfa
konferenciaasztalra. Fogalmam sincs, hogy mit is mutatnak be, mert
nem volt rá lehetőségem, hogy átnézzem őket, de senki nem pillant
rájuk; soha nem teszik.
 – Nem ti vagytok az első cég, aki ilyen szar helyzetbe került. De
minél jobban semmibe veszitek a problémát, annál nagyobb lesz. –
Megkocogtatom a grafikont, mintha abban minden benne lenne. –
Miután a Barclay bocsánatot kért az ügyfeleitől, amiért szerepet vállalt
a Libor kamatláb-manipulálási botrányban, a probléma semmissé lett.
A Toyota, a Goldman Sachs, még a Facebook is testületileg bocsánatot
kért, hogy aztán sikeres legyen a márkaépítésük, és hamar meg is lett az
eredménye.
– Ezzel nem értek egyet! – csattan fel Tina. – Ha bocsánatot
kérünk, azzal csak azt érjük el, hogy felhívjuk a figyelmet a dologra. A
márkánk szuperbrand, kiemelkedő és elismert. Az erősségeire kell
összpontosítanunk, és hagynunk kell, hogy a nyugtalanság elüljön.
Hogyan kerülhetett ez a nő az ország egyik legnagyobb nemzetközi
marketingosztályának az élére? Akkor sem ismerne fel egy trendet, ha
az beleharapna a petyhüdt, másokat fedező seggébe.
– Már nincs olyan, hogy szuperbrand – mondom határozott hangon.
– Kihalnak a vevőink, és a következő generáció már nem hűséges
semmilyen márkához sem. A közösségi média mindent megváltoztatott.
Vége annak a korszaknak, amikor a médián keresztül csupán egy
témára lehetett összpontosítani. A márkáknak napi 24 órán keresztül
párbeszédet kell folytatniuk a vevőikkel a hét minden napján, megállás
nélkül, hogy elérjék azt, hogy hűségesek maradjanak hozzájuk. És
minden kapcsolat alapja az őszinteség.
Állom Tina tekintetét, szinte arra biztatom, hogy mondjon nekem
ellent. Mindketten tudjuk, hogy nem a hirdetésekről beszélek.
– Pont ezért szerettem volna, hogy Caz vigye ezt a projektet – szól
közbe Patrick. – Te és én, mi már más generáció vagyunk, Tina. Úgy
kell gondolkodnunk, ahogy ezek a srácok teszik.
Tina elvörösödik, és ahogy látom, AJ majdnem belefullad a
karamelles frappéjába. A következő másfél órát azzal töltjük, hogy
körbe-körbe járunk, de Tina áll vesztésre, és tisztában is van vele. Az,
hogy felmerült, Tina nem jártas a következő generáció megértésében,
kiváló húzás volt Patrick részéről. Nem véletlen, hogy ő a főigazgató,
bár – ötvenévesen – ritka őskövület ebben az iparágban. Ismeri az
embereket, és ez az egész erről szól.
De csak pirruszi győzelmet arattam. Lehet, hogy ezt a csatát
megnyertem, de továbbra is Tinával kell dolgoznom. Minden lépésemet
árgus szemekkel figyeli majd a projekt során, és foggal-körömmel fog
küzdeni. Az életem következő hat hónapja egy rémálom lesz. Már a
puszta gondolatától is megfájdul a fejem.
Patrick elkíséri Tinát a liftig, én pedig előkeresek egy paracetamolt
a fiókomból, és csak úgy, szárazon lenyelem, aztán kimegyek a
mosdóba, és bezárkózom egy fülkébe. Imádom a munkámat; nagyon
keményen megdolgoztam azért, hogy eljussak idáig. Öt évvel ezelőtt
kezdtem, szinte semmit se tudva a hirdetési szakmáról. Az első három
évemet a PR-osztályon töltöttem. Figyeltem, és rengeteget tanultam;
napi tizenhat órát dolgoztam a hét minden napján, és az ügynökségnél
töltött első két évben nem is vettem ki szabadságot. Az ügyfelek
kiszolgálása nagyon megerőltető; az ügynökség vezetői több bevétel
akarnak; a kreatívok több időt, gyors elfogadásokat és minimális
változtatásokat; az ügyfelek mindent tegnapra kérnek. A Tetrotek-
fiaskó ellenére Patrick nekem adta a cég legfontosabb ügyfeleit. Nem
hagyom, hogy Tina szabotálja mindazt, amit eddig nagy nehézségek
árán elértem.
Kinyitom a fülke ajtaját, és látom, hogy Tina ott áll, nekidőlve a
mosdókagylóknak, és rám vár.
– Mit akarsz? – kérdem hűvösen.
– Azt akarom, hogy szállj ki a projektből.
Megnyitom a csapot.
– Az nem fog menni. Hallottad, mit mondott Patrick. Ő engem
akar.
Átnyúl rajtam, és elzárja a csapot.
– Lehet, hogy Patrickot az ujjad köré csavartad, de engem ne nézz
hülyének – közli. – Vetesd le magad a projektről, különben megbánod.
Nekidőlök a mosdókagylónak, miközben ő bevágja az ajtót maga
után. A szívem kalapál a mellkasomban. Megpróbálom lecsendesíteni a
légzésemet úgy, ahogy a terapeutám tanította, próbálok megnyugodni.
Nem hagyhatom, hogy tönkretegyen. Tudom, mit csinálok, és jól
végzem a munkámat. Megbirkózom ezzel.
Végül megnyugszik a szívverésem. Felegyenesedem, és kisimítom
a hajam az arcomból. AJ odakinn vár, amikor kilépek, és gondolatban
felírom magamnak, hogy szakítsak időt a jövő héten arra, hogy
kiderítsem, mi van vele. Ő a leghűségesebb ember, akivel valaha
találkoztam, és megérdemel egy kis kedvességet. Ki van zárva, hogy
túlélném a harcot Tina Murdochkal, ha nincs a hátam mögött AJ.
– Nos – mondja, miközben az asztalomhoz sietek – van terved?
Mindig van tervem.
 ANGIE LARK
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 1. RÉSZE

Dátum: 2020. 07. 28.

Időtartam: 41 perc
Helyszín: Kingsbridge-i Rendőrőrs

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall Rendőr-főkapitányság

nyomozói
(folytatás)

RENDŐRSÉG: Maga Caroline Page legjobb barátnője, Ms. Lark?

AL: Együtt jártunk az általános iskolába, azóta ismerem. Én mondom

maguknak, nem hazudna ilyesmiben.

RENDŐRSÉG: Mikor volt a veszekedés pontosan?

AL: Nem tudom. Három héttel ezelőtt? Talán négy. [csend] Biztosan
van róla felvétel; Caz bejelentette.

RENDŐRSÉG: És addig…

AL: Nem mintha bárki tett volna valamit is. Caz figyelmeztette
magukat, hogy Louise mire képes, de senki nem vette őt komolyan.

RENDŐRSÉG: Mi minden ilyen bejelentést komolyan veszünk, Ms. Lark.

De a múlt havi, kettejük közötti veszekedésig nem volt semmi gond?

AL: [felnevet] Ugye csak viccel?

RENDŐRSÉG: Nem, Ms. Lark, nem viccelek. Nem gondolom, hogy egy
gyilkosságon lehetne nevetni.
AL: Nézze, Caz nem egy angyal. Ő saját maga is ezt mondaná.
Gyakorlatilag Andy még házas volt, amikor ők összejöttek. Úgyhogy
gondolhatja, hogy Louise nem rajongott nagyon Cazért. De az a nő úgy
viselkedett, mint valami boszorkány, végig a válóper alatt. Nem
hagyta, hogy a gyerekek találkozzanak Cazzel majdnem egy évig. Nem
volt képes elengedni Andyt. Pedig ha valaminek vége, akkor vége,
nem?

RENDŐRSÉG: Nos, hogyan jellemezné a két nő közötti kapcsolatot?

AL: Szar, röviden ennyi.

RENDŐRSÉG: Kifejtené?

AL: Minden, ami Cazről azokban az iratokban van, na hát az nem igaz.
Nem hiszem el, hogy
Louise most képes eljátszani a gyászoló özvegyet, amikor ő ölte meg!

RENDŐRSÉG: Ha maradhatnánk a tényéknél, Ms. Lark, ne kezdjünk

találgatásokba…

AL: Láttam Louise-t akcióban. Szemtől szemben olyan kedves és józan

gondolkodású, ugye? Az év anyukája. De én mondom magának, az
álarc alatt egy kibaszott pszichopata.

RENDŐRSÉG: Hogy érti ezt?

AL: Nos, kezdjük azzal, hogy régebben hívogatta Cazt, mindegy volt,
hogy éjjel van, vagy nappal, üvöltözött vele, és bőgött neki a
telefonba. Caz kemény lány, de az évek alatt ez kikészítette; bárkit
kikészített volna.

RENDŐRSÉG: Maga fültanúja volt ezeknek a hívásoknak?

AL: Igen, néha én is ott voltam. De Louise nagyon okos. Soha nem
akkor hívta, amikor Andy is ott volt a közelben.
RENDŐRSÉG: Hallotta, mik hangzottak el kettejük között?

AL: Nem volt rá szükség. A legjobb barátnőm mindig elsírta magát,

pedig nem az a sírós típus. Louise mindig lesben állt. Nem hagyta
békén Cazt. Felbukkant a házánál, a munkahelyén, aztán meg azt
állította, hogy Caz zaklatta őt.

RENDŐRSÉG: Igen…

AL: Van előélete.

RENDŐRSÉG: Kinek?

AL: Louise-nak.

RENDŐRSÉG: Igen?

AL: Már korábban is elkapták zaklatásért. Caz szerint volt egy pasas,
aki távoltartási végzést kért ellene.

RENDŐRSÉG: Ez mikor volt?

AL: Nem tudok részleteket. Nézze, nincs maguknak számitógépük, vagy

mi? Utána tudnak nézni!

RENDŐRSÉG: Ms. Lark, jóL van? Kissé zaklatottnak tűnik. Szeretné, ha

egy kis szünetet tartanánk?

AL: Bocsánat, csak…[csend] Tudom, Caz a barátnőm, meg minden, és

én… ő olyan… egyáltalán nem drámakirálynő. Már hónapok óta
mondogatom neki, hogy jelentse fel Louise-t, de nem akarja, azt
mondta, hogy az csak rontana a helyzeten. De az a nő gyűlölte
Cazt…[csend] Elnézést.

RENDŐRSÉG: Tarthatunk szünetet, ha szeretné.

AL: Nem… Köszönöm, jól vagyok.

RENDŐRSÉG: Roy, hozna Ms. Larknak egy csésze teát? Csak a felvétel
kedvéért, Steve Roy őrmester elhagyta a szobát.

AL: Mondtam Caznek, hogy ne menjen el arra az átkozott partira …

Tudtam, hogy valami szörnyűség fog történni.

RENDŐRSÉG: Miért?

AL: Egyre csak halmozódtak a dolgok. Amióta…

RENDŐRSÉG (rangidős): Steve Roy őrmester visszatért a helyiségbe.

RENDŐRSÉG: Tessék. Vigyázzon, forró!

AL: Köszönöm. Csak… Senki nem hitt Caznek, és tessék, mi történt.

Louise szavahihető, de én mondom, van egy másik énje; őszintén, én
meg vagyok győződve róla, hogy megtébolyodott. Úgy értem, ott van
az az ügy a macskával, aztán az a zűrzavar, amit az iskolai darabbal
kapcsolatban okozott. Ki csinál ilyesmit?
HAT HÉTTEL AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTT
 6. FEJEZET

MIN

Luke ott hever összegömbölyödve a kanapén, amikor szombat reggel

lejövök az alsó szintre, egy-egy kisfiú van a két karjában.
Mindhármójukat beborítja a csokis gabonapehely, az üres doboz ott
hever a földön, ékes bizonyítékául táplálékdús reggelijüknek.
Hasonlatosan a cipész cipőjéhez, az orvos esetében az ő gyerekét
táplálják a legegészségtelenebbül a világon.
– El sem hiszem, hogy így elaludtam! – kiáltok fel. – Miért nem
ébresztettetek fel?
A férjem nyújtogatja a nyakát, mert nem látja tőlem a tévét.
– Dupla műszakot húztál le. Szükséged volt az alvásra.
– Anyu! Útban vagy!
– Mit néztek? – érdeklődöm, és a képernyőre pillantok.
– A Stranger Thingset – feleli a hétéves Sidney.
– Luke! Nem túl rémisztő ez nekik?
– Szeretjük a rémisztő dolgokat – válaszolja Archie, és még jobban
az apja karjába fúrja magát.
Felveszem a gabonapelyhes dobozt, elhúzom a függönyt, nem
törődve a fiúk tiltakozásával, amikor az alvilági homály elkezd
oszladozni.
– Hol vannak az ikrek?
Luke végül beadja a derekát, megállítja a filmet.
– Még nincs ebédidő. Mit gondolsz, hol lehetnek?
Domnak és Jacknek nem okozott gondot, ha hajnali ötkor keltek fel
vagy délig aludtak. Tinédzserek. A bennem élő szadista nagy örömmel
ébresztette fel őket, ha iskolába kellett menni, sokszor egy kis hideg víz
segítségével, miután majdnem egy évtizedig kegyetlenül ki kellett
kelnem az ágyból miattuk még hajnalhasadta előtt.
– Megígértem, hogy ma reggel átmegyek anyádhoz, és segítek neki
a parti előkészületeiben. Figyelsz rá, hogy az ikrek idejében odaérjenek
a fociedzésre?
 – Minek kell neki segítség? Az csak hetek múlva lesz.
– Meghívta Andrew-t és azt a nőt is! – mondom haragosan. –
Valakinek beszélnie kell a fejével!
– Ó, szóval nem igazán segíteni mész! Inkább beleavatkozni.
Sidney felkapja a tévé távirányítóját.
– Apu! Nyomd meg a lejátszást!
– Anyád és én beszélgetünk – mondja Luke, és odébb teszi a
távirányítót, hogy Sidney ne érje el. – Min, igazából anyának kell
eldöntenie, kit akar meghívni. A helyedben én nem folynék bele ebbe.
– Tudom, hogy te nem – mondom dühösen.
Luke Roberts a megtestesült jófiú. Imádja a családját, keményen
dolgozik – hogy mit csinál, arra igazából soha nem sikerült rájönnöm,
valami kiismerhetetlen IT dolgot, azt hiszem –, mindig vesz virágot a
születésnapomra, a házassági évfordulónkra, és néha csak úgy is.
Harminc éve szeretem őt teljes szívemből, amióta besétált a dupla
bioszórára, elbotlott a hátizsákomban, és szó szerint a lábaim előtt
hevert. De bosszantóan semleges tud lenni mindennel kapcsolatban.
Semmi nem zavarja. Soha nem áll egyik oldalra sem, soha nem
nyilvánít véleményt, ami nem baj, de nem lehetünk mindig Svájc,
amikor a világot lerohanhatják a nácik.
Persze nem azt állítom, hogy Celia Roberts náci volna. De el tudná
vezetni a Gestapót fél kézzel is. Isten tudja, persze nagyon erősnek
kellett lennie, hogy túlélje azt, ami a családjával történt; nem sok nő
tudna talpon maradni egy olyan tragédia után, mint ő. Persze ez nem
mentség arra, hogy mindent kinyírjon, és megússza. Ennek a
képtelenségnek Andrew-val véget kell vetnie. Már négy éve történt.
Nem egészséges állandóan hamis reményeket ébreszteni Louban.
Louise állítja, hogy túl van már Andrew-n, de igazából nincsen,
egyáltalán nincs. Még csak nem is randizott azóta, mióta a férje
elhagyta. Mi mindannyian jól tudjuk, milyen intenzív tud lenni Lou, és
attól félek, Celia elindít valamit ezzel a partival, aminek nem lesz jó
vége.
Otthagyom a fiúkat, nézzék csak a disztópikus műsort, megetetem
a kutyát, aztán átmegyek Celiához és Brianhez. Ugyanabban a csodás,
régi kőházban élnek Steyning szélén már negyven éve; Luke és Lou is
ott nőttek fel. Celia nagyon szerencsés, hogy mindkét gyereke ilyen
közel lakik hozzá –amit az anyám, aki egyedül él odafenn Yorkshire-
ben, mindig az orrom alá dörgöl.
Amikor odaérek, az anyósom egy virágágyás mellett térdel az
előkertben. Leteszi az ültetőkanalat, és feláll, amikor meglát.
– Min, de jó, hogy látlak! – kiált fel, és odanyújtja egy puszira az
arcát. – Megbeszéltük, hogy jössz?
– Szerintem gondolhattad – mondom szárazon.
– Kérsz limonádét, édesem? Ma reggel csináltam, friss. Kiülhetünk
a teraszra hátúira, hogy élvezzük a napsütést.
Követem, és hátramegyünk a ház oldala mellett. Brian barátságosan
int felém, de nem jön oda. Az évtizedek során tökélyre fejlesztette,
ahogy bele tud olvadni a háttérbe, és – akár a fia – már évek óta nem
mondta el semmiről sem a véleményét.
Celia önt egy pohár friss limonádét mindkettőnknek, aztán
letelepszünk két fonott székbe a verandán, mintha csak a Downton
Abbey egyik jelenetében lennénk. Kicsordulnak a könnyeim, ahogy a
savanykás limonádé eléri a torkom, de jólesik, főleg egy ilyen meleg
napon.
– Új paradicsomágyásod van – mondom, mivel hirtelen meglátom a
pázsit végében a sötét, agyagos, négyszögletesen kiásott földhalmot,
amelyet régi vasúti talpfák támasztanak. – Milyen csodás! Már régóta
szerettél volna magaságyást. Mikor csináltad?
– Andrew átjött a múlt hétvégén, ő készítette – mondja Celia.
– Andrew?
Celia belekortyol a limonádéba.
– Ne légy meglepve. Nagyon ügyesen barkácsol.
Nem erre gondoltam, és Celia ezt nagyon jól tudja.
– Igen, de miért? Mit keresett itt?
– Gyakran átjön, amikor erre jár. Ő és Brian szeretnek beülni a
White Horse-ba néhány sörre vasárnap délután. Megígérte néhány hete,
hogy rendbe teszi a virágágyásokat, amikor Briannek kiújult az isiásza.
Érzem, hogy egyre inkább elönt a felháborodás.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit… furcsa?
– Miért? Nagyon jártas a ház körüli munkákban. Egymaga
megcsinálta az egészet két nap alatt.
Celia szándékosan nem érti. Szeretem az anyósomat, de néha
rettenetesen idegesítő tud lenni.
 – Őszintén nem értelek, Celia! – kiáltok fel. – Hogyan tudsz még
csak beszélni is vele, azok után, amit az az ember Louval művelt?
Bárki azt hihetné, hogy az ő pártján állsz!
– Min, édesem, nagyon kedves tőled, hogy ennyire törődsz Louise-
zal – mondja határozottan –, de nem hinném, hogy ez a hozzáállás
segít. Andrew most is része a családnak. Nem szűntünk meg szeretni
azért, mert ő már nem szereti Louise-t. Nagyon kedves Brianhez és
hozzám. És ő Tolly meg Bella apja.
Képtelen vagyok ezt elviselni. Képtelen. Andrew olyan jóképű és
elbűvölő tud lenni, hogy mindenki bedől neki, még Celia is, mindazok
után, amit művelt. Ha Celia tudná, milyen is valójában, többé nem
akarná, hogy ő és Lou újra összekerüljenek. Inkább leszúrná a kerti
vasvillával, és elásná az átkozott virágágyásába.
– Ez nem igazságos! – mondom dühösen. – Andrew nem dobhatja
el Louise-t, és tarthat meg téged! Kellene, hogy legyen valami…
szégyenérzete! Hogy legyenek következményék! Nem döntheted romba
valakinek az életét, hogy aztán úgy folytass mindent, mintha semmi
sem történt volna!
Celia leteszi a poharát, a kezébe veszi az én forró kezeimet, és
hirtelen elhomályosodik minden előttem. Olyan ő nekem, mint az
anyukám: fél életemben ismertem őt, tinédzserkorom óta, és sokkal
több időt töltöttem vele, mint a saját anyámmal, akinek hűvös,
távolságtartó természete annyira más, mint az enyém, ami miatt teljesen
összeférhetetlenek vagyunk. Kívülről Celia egy összeszedett, magán
mindig uralkodó, tipikus angol hölgynek tűnhet, de én már elég hosszú
ideje ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, milyen vadul szenvedélyes tud
lenni azokkal az emberekkel és dolgokkal kapcsolatosan, amikkel
törődik. Tudom, hogy mindent megtenne Luke-ért, Louise-ért vagy
értem, ez a gond. Nem is érzi, hogy ezzel mindent csak elront.
– Min – mondja –, mindig is értékeltem, hogy olyan szeretettel
vagy Louise iránt. Tényleg. De Andrew nem az ördög megtestesülése.
Nem azt mondom, hogy amit tett, az helyes volt, de…
– Nos, ebben legalább egyetértünk!
Keményen néz rám.
– Nem gondolod, édesem, hogy talán te foglalkozol ezzel túl sokat?
Hirtelen elnémulok. Nem akarom, hogy Celiának fura ötletei
támadjanak; végül is a fiához mentem feleségül.
 – Csak ez a parti – sóhajtom. – Nem elég, hogy azt a nőt kell
kerülgetni olyan alkalmakkor, mint például Bella előadása, de még meg
is hívod egy ilyen különleges, családi alkalomra, mint az évfordulótok
– ez olyan, mintha áldásodat adnád az egészre. Ezt azért belátod, nem?
Ugye? – teszem még hozzá nyomatékosan.
Elengedi a kezemet, és újra felemeli a limonádét.
– Sokkal több legyet lehet megfogni mézzel, mint ecettel, édesem.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy nem kell aggódnod – mondja nyugodtan. –Mindent
kézben tartok.
Felismerem Celia arckifejezését; szoktam látni a négy fiam arcán
is., amikor valami rosszban sántikálnak.
– Celia – mondom gyanakvóan, épp amikor megszólal a telefonja.
– Mire készülsz?
 7. FEJEZET

LOUISE

Kitartóan nyomom a dudát, és újra rápillantok az órámra, bár tudom,

hogy el fogunk késni. Tolly hátul nagyon élvezi, tapsikol a kezével.
– Megint, anyu, megint!
Kikapcsolom a biztonsági övét, kinyitom a kocsiajtót, kihajolok, és
a ház felé kiáltok:
– Bella! Mennünk kell!
– Jövök már! – kiabálja vissza.
De még újabb öt percbe telik, mire végre felbukkan. Egy rongyos
farmer van rajta, amin több a lyuk, mint az anyag, és egy hosszú ujjú
fekete póló, amit korábban még sohasem láttam, rajta egy felirat:
„Péntek a második kedvenc P betűs szavam.” Az apja szívrohamot
kapna, ha meglátná, de már nincs idő, hogy visszaküldjem átöltözni.
– Huszonnyolc fok van – mondom, és próbálom visszafogni
magam, miközben Bella leveti magát az anyósülésre. – Nincs meleged?
– Nincs! – csattan fel.
Előhúz egy gyapjúsapkát a hátizsákjából, betűri alá a haját, amíg
már csak néhány fürt lóg ki elöl. Vastag szemfesték van a szeme alá
kenve, a mély karikákra. Úgy néz ki, mint aki sminkben aludt valahol
egy híd alatt. Bölcsen nem mondok semmit, bár majdnem megszakad a
szívem így látni a gyönyörű lányomat, aki mindent megtesz azért, hogy
elrejtse, milyen szép.
A legjobb barátnője, Taylor pontosan ugyanígy tesz, ők ketten
állandóan feketében járnak, olyan androgünnek öltözve, amennyire
csak lehet. Olyanok, mintha statiszták lennének egy disztópia
forgatásán. De úgy vélem, ez még mindig jobb, mint a miniszoknya és
a kivillanó has. Úgyis csak átmeneti, emlékeztetem magam, és némán
felsóhajtok. Ki fogja nőni.
Beindítom a kocsit, a motor hörög egyet a szokásos módon, és
reszelős hangon, vonakodva beindul. De aztán hirtelen leáll. Újra
próbálom, de csak baljóslatúan hörög, és megáll. Harmadszorra már be
sem indul.
– Anyu! – kiált fel Bella. – El fogunk késni!
– Már elkéstünk – felelem dühösen. – Nem én készülődtem húsz
percig.
– Ott kell lennem tízre! Most van a ruhapróba, nem kezdhetik
nélkülem!
Elengedem a fülem mellett, tudván milyen ideges. Fél éjszakán át
fenn volt, gyakorolta a szövegét, és reggel, öt perccel az után, hogy
megette a pirítóst, kihányta. Ugyanez volt, amikor tavaly nyáron
vizsgázott.
– Tudom, édesem – mondom. – Nem direkt csinálom.
– Ez a kocsi már ezer éve ilyen hangokat ad ki magából! Már rég
meg kellett volna csináltatnod!
– Nincs pénzem megcsináltatni, Bella.
– De apu ad neked pénzt, nem?
– Ez nem a te dolgod – mondom kedvesen.
– De igen, ha a kocsink lerobban!
Lassan elfogy a türelmem.
– Bella, kérlek, ne beszélj így velem! – Újra kiszállok a kocsiból. –
Ez nem a világ vége. Felhívjuk a sulit, és megmondjuk nekik, hogy egy
kicsit késel. Az ilyesmi különben sem szokott pontosan elkezdődni.
Felhívom Greet, és megkérem, hogy vigyen el – teszem még hozzá,
majd hátranyúlok, és kikapcsolom Tollyt az ülésből. – Tíz percen belül
itt lesz.
– Túl idős vagyok már hozzá, hogy Greenek hívjam – motyogja
Bella, és elrohan a ház felé.
Hirtelen képek ugranak be Bella gyerekkorából. Egy rózsás arcú,
mosolygó angyalka selypíti, hogy Grelia – amit aztán hamarosan
átcseréltünk Gree-re –, mert a Celia nagyit nem tudta kimondani.
Fájdalmas a kontraszt a mostani tüskés, sértődött tinédzserrel, aki
előttem megy. Sokkal jobban megbecsültem volna azokat a
gyerekéveket, ha tudom, milyen hamar elrepülnek.
– Szép – sóhajtok fel, és beterelem Tollyt az előszobába, majd a
gyorshívón tárcsázom az anyámat. – Ellehetsz a nagyival… Szia, anya!
– teszem még hozzá, amikor az anyám felveszi. – Van egy kisebb
vészhelyzet. Megtennél nekem egy óriási szívességet? Nem indul a
kocsi, és Bellának oda kellene érnie a suliba a ruhapróbájára, már most
késésben vagyunk. Teljesen ki van borulva. Arra gondoltam…
– Persze – feleli az anyám.
Bella a lépcső aljáról bámul rám.
– Nem vagyok kiborulva!
Elcsendesítem egy kézmozdulattal.
– Köszi anya, az életünket mented meg!
Bella feltrappol az emeletre, és ezer százalék, hogy azonnal küld a
barátnőjének egy üzenetet, és részletesen elmeséli, hogy az imént
micsoda borzalmas sérelem érte. Kinyitom a hátsó ajtót, hogy Tolly
kimehessen játszani, és szeretetteljesen figyelem a konyhaablakon
keresztül, miközben a telefont beszorítom a vállam és a fejem közé,
majd forró vizet engedek a mosatlan edényekre.
– Apádat is magammal viszem – szól a fülemben. – Megnézheti a
kocsidat, míg elviszem Bellát az iskolába.
– Biztos, hogy apa nem bánná?
– Persze, hogy nem. Csak a rózsákról szedegeti le az elszáradt
virágokat. – Hallom, hogy anya odakiált neki, és parancsokat oszt,
hogy készülődjön. – Andrew neked adhatta volna a Range Rovert, és
helyette elvihette volna a Hondát – teszi még hozzá szemrehányóan.
Még elgondolni is borzasztó, hogy azzal az életveszélyes járművel
hozod-viszed a gyerekeket.
– Nem életveszélyes – jegyzem meg halkan, mert már tudom, hová
akar kilyukadni. – Csak egy kicsit öreg. Ha apa újra rendbe tudja hozni,
biztos vagyok benne, hogy még egy darabig elvagyunk vele.
Odakinn Tolly boldogan rugdos egy labdát ide-oda a füvön. Őt
egyáltalán nem zavarja, ha magában kell játszania. Sokkal világosabb a
haja Belláénál. Tolly a napfény, az árnyékhoz képest. Odaintek a
fiamnak, és büszkeség tölt el, ahogy elvigyorodik, és visszaint.
– Nicky olyan büszke volt, amikor megvette az első autóját –
mondja az anyám hirtelen. – Egész nyáron keményen dolgozott, hogy
összegyűjtse rá a pénzt. Kinn volt a kocsifeljárón minden szabad
percében, mosta, csiszolta, sokat vacakolt vele. Senkinek nem engedte
meg, hogy vezesse, még az apádnak sem. Az összes pénzét, amit
fűnyírással és gyümölcsszedéssel keresett azon a nyáron, azt mind arra
az autóra költötte.
 Elhallgat, de tudom, hogy nem szabad félbeszakítani. Csak
kiborítaná, ha figyelmeztetném rá, hogy én nem vagyok Nicky, hogy a
villám nem csap bele kétszer ugyanoda. És ki vagyok én, hogy
megmondjam, hogyan kellene éreznie, mit kellene gondolnia? Én
sosem vesztettem el a gyermekemet.
– Látnod kellett volna! – nevet fel anyám. – Nem semmi látvány
volt! Az egyik ajtaja barna volt, az összes többi zöld, de a bátyád olyan
büszke volt rá, az ember azt hihette volna, hogy egy Ferrari. Két
bolyhos dobókocka lógott a visszapillantó tükörről. Nem volt hajlandó
levenni onnan, úgy vélte, nagyon viccesek. Azt mondta, retró.
Tolly most a hasán fekszik, valamit piszkálgat a fűben,
rozsdabarna, göndör fürtjeit okkerre festik a napsugarak. Nézem, és
még csak elképzelni sem tudom a világot nélküle.
Majdnem tizenhárom éves voltam, amikor Nicky meghalt.
Bohókás, melegszívű, legyőzhetetlen bátyuskám életét egy pillanat alatt
kioltotta egy részeg sofőr. Az a rengeteg energia, szeretet és potenciál
egy pillanat alatt végérvényesen eltűnt. Csak tizennyolc éves volt.
Előtte nem sokkal vették fel az Imperialba, fizika szakra, és életében
először akkor lett igazán szerelmes. Az iskolai rögbi- és a krikettcsapat
kapitánya volt, gyűlölte a gombát, és imádott fával dolgozni; tudta
Sting minden dalának a szövegét, ami valaha lemezen megjelent. Az
idegesítő kishúga voltam, nem is kellett volna, hogy törődjön velem, de
valahogy mindig volt ideje rám.
Tudom, hogy ha valaki tragikusan fiatalon hal meg, csak a jó
tulajdonságaira emlékszik mindenki, nem a hibáira. De Nicky tényleg
az az ember volt, aki fényt vitt mindenhová magával. Nem volt rossz
oldala, nem volt semmi becstelen benne. Csak a jót látta az
emberekben, és ezt is tükrözte vissza rájuk.
A halála örökre megváltoztatta a családunkat. Luke elveszítette az
öccsét, és egyben a legjobb barátját. Csak tizenhat hónap volt kettejük
között; Luke-nak ez olyan volt, mintha elvesztette volna az egyik felét.
Úgy vélem, annak, hogy elvette Mint, az első szerelmét, amikor még
csak huszonegy évesek voltak, nagy részben az volt az oka, hogy nem
volt képes egyedül létezni. Én elveszítettem a védelmezőmet, azt a
személyt, akire leginkább felnéztem a világon. És a szüleim – ők
elveszítették a gyermeküket.
 A temetés a tizenharmadik születésnapomon volt, de aznap ez
senkinek sem jutott eszébe, csak jóval később. Beleértve engem is.
Aznap véget ért a gyerekkorom. Az első menzeszem a virrasztás kellős
közepén jött meg, emlékszem, csak ültem otthon a fürdőszobában, és
bámultam a saját véremet a bugyimon, és fogalmam sem volt, hogy mit
tegyek. Úgy éreztem, hogy az egész testem gyászol. Anya a
menopauzával küszködött akkoriban, és nem gondolt arra, hogy
egészségügyi betétet szerezzen be nekem, így kénytelen voltam egy
mosdókesztyűt tenni a lábaim közé. A menzeszem évekig minden
hónapban a legbrutálisabb, véres módon emlékeztetett a bátyám
elvesztésére.
Anya olyan valakivé vált, akinek nem lehetett nemet mondani. Ha
karácsonykor, születésnapokon, anyák napján maga mellett akarta tudni
a család maradékát, azt a csonkát – főleg anyák napjakor mi mentünk.
Luke-nak és nekem soha nem volt lehetőségünk megtervezni a saját
családunk nyaralási szokásait. Nicky elvesztése hullámokat vetett,
átformálta mindannyiunk életét, még azokét a gyerekekét is, akik még
meg sem születtek akkor, amikor ő meghalt.
– Vissza is hozzam Bellát a próba után? – kérdi anya.
– Nem, ne vesződj vele! Majd megkérem az egyik anyukát, hogy
hozza haza utána. Biztos vagyok benne, hogy Taylor anyja szívesen
megteszi. De azért koszi, anya.
– Szívesen, Louise. Különben sem volt semmi fontos dolgunk.
Csend telepszik ránk, egy fél élet gyásza.
– Apád már itt is van a kocsival – mondja az anyám, és a
szomorkás hangulat már tova is szállt, olyan gyorsan, ahogy jött. –
Mindjárt ott vagyunk. Szegény Bella már biztosan nagyon ideges.
– Még egyszer köszi, anya.
– Vegyél fel valami szépet ma este – teszi még hozzá az anyám. –
Talán azt a világoskék ruhát, amit Andrew régen úgy szeretett.
– Az túl elegáns egy iskolai színdarabhoz.
– Ó, hát Andrew nem mondta? Utána a Coal Shedbe megyünk
vacsorázni. Ő fizeti. Nemsokára ott vagyunk, édesem.
Döbbenten meredek a telefonra. Hát ezt honnan vette? Caz biztosan
a plafonon van.
Minnek igaza volt, fut hirtelen át az agyamon. Az anyám tényleg
tervez valamit.
 8. FEJEZET

CAZ

– Mibe mentél bele?

Andy kinyitja a hűtőszekrényajtót, kivesz egy Lucozade-et, és
egyszerre kiissza a felét. Nem teszek megjegyzést arra, hogy egy
nyolckilométeres futás után nem tanácsos letaglózni a szervezetet egy
olyan itallal, amiben iszonyatos mennyiségű cukor és koffein van. Nem
igazán vagyok olyan helyzetben, hogy siránkozzam egy hirdetési
kampány hatékonysága miatt, ami annyira átmosta az agyát, hogy meg
van arról győződve, hogy a Lucozade egészséges, mert az anyukája ezt
szokta neki adni, amikor beteg volt.
– Ne aggódj! – mondja könnyedén. – Celia már felhívta az
éttermet. Szerencsénk van, valaki az utolsó pillanatban lemondta az
asztalfoglalását, úgyhogy mindannyiunkat le tudnak ültetni. Átkozott
szerencse, szombat este.
Lecsapom a laptopom fedelét.
– Andy, úgy emlékszem, azt mondtad, hogy ez családi ünnepség
lesz.
– Ez a család. – A haja, ami őszebb már, mint amikor először
találkoztunk, nedves csomókban az égnek mered, de a modern technika
csodájának köszönhetően drága mikroszálas inge és rövidnadrágja
csontszáraz. – Min és Luke nem tudnak eljönni, mert le kell fektetniük
a kisebb fiúkat, úgyhogy csak Celia lesz ott, és Brian.
– Meg Louise.
– Nyilvánvalóan.
Kit berohan a konyhába, ami szerencsére megakadályoz abban,
hogy olyat mondjak, amit később megbánnék. A kezében egy üres
Frubes joghurtos pohár. A tartalmának legalább harmada szét van
kenődve az arcán és a pizsamafelsőjén.
– Még mindig éhes vagyok, anyu. Kaphatok még egyet?
– Már kettőt megettél – közlöm vele.
 Ragadós pizsamájában odamászik az ölembe, és olyan hosszú
szempillákat rebegtet rám, amelyeket bármelyik lány megirigylene.
– Na, anyu! Még egyet! Aztán hagylak nyugodtan dolgozni.
Andy megbillenti a Lucozade-es üveget felém.
– Megmondtam. A zsarolóknak soha semmi nem elég.
Hirtelen megrohannak az érzelmek, szorosan megámhoz ölelem
Kitet, nem érdekel, hogy a joghurttól foltos lesz a pólóm. Lehet, hogy a
fiam nem volt benne az élettervemben, de most itt van, és minden
egyes porcikáját imádom.
– Nincs több Frubes, kölyök. És nincs több zsarolás sem. Kész
vagyok a munkával.
Beugrom a zuhany alá – mondja Andy, letaposva az edzőcipője
sarkát, hogy levegye, aztán otthagyja a konyha kellős közepén. Ez
egyike a kevésbé megnyerő szokásainak. – Aztán jobb, ha megyünk, ha
ki akarjuk kerülni a csúcsforgalmat.
Brighton felé végig a vacsora jár az eszemben. Saját magam
számára is kissé meglepő módon vártam, hogy csak hármasban legyünk
Bellával. Néha nagyon bosszantó tud lenni, kekec, tüskés és csak
magával törődő, de valahogy mégis sebezhető, magányos, ami megérint
bennem valamit. Egyke vagyok, és egyetlen szülő nevelt fel; nagyon is
jól tudom, milyen az, amikor magányosnak és elszigeteltnek érzed
magad. Bellának talán több is jutott a családból, mint amennyire
legtöbbször vágyik, de az összes, elutasító figyelem ellenére, amit
kiprovokál, senki sem látja őt igazán. Csak egy problémát látnak
benne, amit meg kell oldani. Nem aranyos, mint Tolly és Kit, és nem
csillogó és magabiztos, mint a többi, fényes hajú pompomlány abban a
kiváltságos magániskolában, ahová jár. Ellöki magától az embereket, és
nagyon megnehezíti azt, hogy szeressék. Bizonyos szempontból a saját
maga ellensége. Ebben is hasonlítunk.
Az első néhány évben, miután Andy és én összejöttünk, Bella nem
nagyon vidította fel a napjaimat. Jesszus, nem semmi volt! Igazából
egyszer még azon is rajtakaptam, hogy beleköp a kávémba. Engem
hibáztatott, amiért a szülei szakítottak, és Andy soha nem fogja
elmondani neki az igazat arról, mit tett Louise. De az elmúlt néhány
hónapban megváltoztak köztünk a dolgok. Bella olyan, mint egy
kismacska. Ha nem veszek róla tudomást, és úgy teszek, mintha többé
már nem érdekelne, hogy odabújik-e az ölembe, vagy sem, akkor
biztos, hogy odajön hozzám.
Soha nem tudtam a kisgyerekekkel bánni; teljes szívemből
szeretem Kitet, de egy egész napot eltölteni egy kilencvencentis
zsarnokkal, aki azt hiszi, hogy a szellentés mókás dolog, az nekem
pokoli. De a tinédzsereket megértem. Úgy érzékelik a világot, mintha
kívülállók lennének, mintha senki nem venné őket komolyan; óriási a
dühük és a frusztrációjuk, valamint a vágyuk, hogy kiemelkedjenek,
ugyanakkor kétségbeesetten próbálnak beilleszkedni – hát igen, ez
ismerős dolog.
Összerezzenek, amikor Andy átnyúl, és a combomra teszi a kezét.
– Van valami baj? – kérdezi. – Olyan csendes vagy.
– Minden rendben – felelem. – Csak fáradt vagyok. Munka, csak a
szokásos.
Andy visszateszi a kezét a kormányra.
– Nem mondhattam nemet Celiának – sóhajt fel. – Majdnem
hetvenéves. Ki tudja, hány ilyen családi összejövetelen tud még ott
lenni?
Celia olyan erős, mint egy bivaly. Még most is minden reggel fut,
és évek óta részt vesz az ötven év felettiek számára rendezett kemény
West Sussex tízezres sárfutásán, és minden évben az első tíz
százalékban végez. Láttam már, hogy úgy lapátol trágyát a rózsáira,
mintha képes lenne egész nap ezt csinálni. Mindannyiunkat túl fog élni.
– Tudod jól, milyen sokat jelent neki a család – teszi még hozzá
Andy, amikor nem szólok semmit. – Mostanában már egészen jól
kijöttök Louise-zal, nem? És különben is, jót tesz a gyerekeknek, ha
együtt látnak bennünket, igaz?
– Majd látnak együtt a színdarab alatt.
– De az nem ugyanaz. És már egy ideje nem találkoztál Celiával
meg Briannel. Jó lenne újra egy kis időt velük tölteni.
A férjem intelligens ember. Hihetetlenül jól informált. Egyedüli
gyermeke egy BBC rádiómérnöknek és egy könyvtárosnak, váratlan
kései gyerek, az anyja negyvennégy éves volt a születésekor, az apja
meg már jócskán a hatvanas éveiben járt. A Wold Service híradót
hallgatva nőtt fel, és a Beano gyerekmagazinnal párhuzamosan olvasta
a Times magazint. Azalatt a húsz év alatt, amióta riporter az INN-nél,
rengeteg mindenről tudósított, a szeptember 11-i támadástól kezdve a
szudáni polgárháborúig; készített már interjút elnökökkel, pápákkal,
számtalan politikussal, és több celebbel, mint amennyit az ember meg
tudna számolni. Meg tudja mondani minden ország fővárosát, azt, hogy
mennyi eső esik éves szinten ott, mennyi a GDP-je (mind a 195
országét, ha belevesszük a Vatikánt és Palesztinát is). Öt nyelven
beszél, köztük arabul és fárszi nyelven, és még jelelni is tud. De néha
rendkívül ostoba tud lenni.
Celia Roberts megvet engem, és ha őszinte akarok lenni, a
helyében én is ezt tenném. Rajong Andyért; úgy érzi, hogy az elveszett
fiát pótolja valamiképpen. Nem akarja hibáztatni sem őt sem azt az
őrült lányát a válás miatt; sokkal könnyebb rám tolni, hogy én voltam
az ármánykodó, aki szétszakította a családot, szerinte minden az én
hibám.
A néhány alkalommal, amikor találkoztunk, nem is bajlódott azzal,
hogy leplezze, mi is a véleménye rólam. Ha ő lenne Andy anyja, akkor
felvennék egy képzeletbeli védőpajzsot, és lenyelném az egészet. De ő
a volt anyósa! Andy és Louise elváltak! Semmi oka nincs annak, hogy
találkozzam vele, főleg nem annak, hogy úgy bánjon velem, mint a
szarral, amit levakar a cipője sarkáról.
Most elengedem ezt az egészet, nem akarok Kit előtt veszekedni,
de ha majd odaérünk a házba Brightonba, kidolgozom a dühömet azzal,
hogy kiszellőztetek, és újra húzom az ágyakat. Andy a dolgozószobába
megy. Tudom, hogy felhívja majd Louise-t. Érzem rajta a sunyiságot.
Ügy terveztem, hogy egy egyszerű, fekete, szűk farmert húzok ma
este, és egy ezüstös, nyakban megkötős felsőt, amit Andy nagyon
szeret, de hirtelen meggondolom magam. Úgy fogok oda besétálni,
hogy egy skarlátvörös betű fog virítani a hátam közepén.5 Az a másik
nő, a diadalittas feleség. Tapasztalatból tudom, hogy ez milyen; a hűvös
tekintetek, ahogy a párbeszédek elhalnak, amikor elhaladok a beszélők
mellett, aztán újra felélednek, amikor már nem hallom. Louise népszerű
szülő; ismeri a legtöbb anyukát, néhány évvel ezelőtt benne volt a
szülői munkaközösségben, valameddig még az iskolai újságot is
szerkesztette. Gyűlölve lenni eléggé fárasztó. Itt soha nem fogok

5
Utalás Nathatniel Hawthorne A skarlát betű című regényére. A rendkívüli komor hangvételű
regény egy házasságtörés története, amelyben az erkölcs és az álszentség keveredik a mardosó
bűntudattal és a bosszúvággyal. (a ford.)
barátokat szerezni, de arra semmi szükség, hogy az amúgy is
megtépázott hírnevem még jobban csorbát szenvedjen.
Keresgélek a ruháim között, majd előhúzok egy rózsaszínű
gyapjúszövet Chanel-kosztümöt, amit elég borsos áron vettem egy
fotósorozat után, amit a Vogue-nak csináltunk tavaly. Kicsit kimért, és
Jackie O-s, nem igazán én vagyok, de tudtam, hogy egyszer majd jól
jön ilyen alkalomra. Nagyon ironikus: amíg nem találkoztam Andyvel,
soha nem érdekelt, hogy kinek mi a véleménye arról, mit viselek.
Magamnak öltöztem. Az anyámtól örököltem hetyke melleimet és jó
lábaimat, és szerettem megmutatni őket. De amióta házasok vagyunk,
nagyon tudatos vagyok abban, hogy ne viseljek túl kihívó ruhát. Nem
akarok úgy kinézni Andy karján, mint valami kurva.
A férjem elfintorodik, amikor csatlakozom hozzájuk a nappaliban,
ahol Kit és ő kényelmesen befészkelték magukat a kanapéra, és
elkezdték nézni a Nyúl Pétert, már vagy milliomodik alkalommal.
– Egy kicsit túlzó egy iskolai színdarabhoz, nem?
Végignézek magamon.
– Nem tetszik?
– Nem a kedvencem – feleli Andy határozatlanul.
– Olyan furcsán nézel ki – ért vele egyet Kit. – Mint egy öreg
mami.
– Pont ez volt a célom – felelem dühösen. Kikapcsolom a tévét,
semmibe véve Kit tiltakozását. – Gyertek már! Mennünk kell! Louise
azt mondta, korán oda kell érnünk, ha jó helyet akarunk találni.
– Várj! Nem felejtettél el valamit? – kérdi Andy. Vár egy
pillanatot, aztán elvigyorodik. – Biztos vagyok benne, hogy találunk
neked valahol egy gyöngysort…
Hozzávágok egy párnát.
– Ne nevess! Ez mind a te hibád!
Kivédi a párnát, és elkapja a karomat.
– Ne hagyd, hogy Celia felidegesítsen – mondja hirtelen komolyra
váltva. Az ölébe húz, és megszorítja a csípőmet. – Caz, vegyél fel, amit
csak akarsz. Nem kell senki kedvében járnod.
– Könnyű mondani.
– Mióta nem szarod le, hogy mit gondolnak mások?
Igaza van. Celia Roberts és az álszent anya-maffia soha nem fog
kedvelni engem. Minek görgessem hegynek felfelé a sziklát?
 Felszaladok, és átveszem a szűk farmert és a megkötés felsőt, meg
egy pár magas sarkút. Andy tekintete felderül, amikor újra lemegyek.
– Ez már sokkal jobb – közli.
– Gyere akkor, te, főnyeremény férjecském! – mondom, és
felkapom a táskám.
A Bella iskolája előtti parkoló meglepően teli van, amikor
megérkezünk. Louise nem viccelt, gondolom, miközben Andy rója a
köröket, hogy helyet találjon. Még nincs fél hét, és tényleg úgy tűnik,
mintha odabenn már csak állóhely lenne.
De ahogy kinyitjuk az auditóriumba nyíló ajtót, hirtelen
emberáradattal találjuk szemközt magunkat. Mindenki kifelé tart.
Meglepődve elkapom Andy tekintetét. Lehet, hogy volt egy matiné is.
Bárcsak tudtam volna! Jobb lett volna a korábbi színdarabra jönni,
akkor Kitnek nem kellene olyan későn vacsoráznia.
– Elnézést – állítok meg egy virágos ruhás nőt, aki valahogy
ismerősnek tűnik. – Volt egy korábbi előadás?
– Nos, négykor volt, ha erre gondol.
– Nem tudtam, hogy két előadás lesz.
Úgy néz rám, mintha megőrültem volna.
– Nem lesz.
– De hétkor…
– Négykor kezdődött – mondja kurtán, aztán sarkon fordul, hogy
csatlakozzon a csevegő szülők hadához, akik a teremből tódulnak
kifelé.
Odafordulok Andyhez, és nem tudom, mit mondjak.
– Ugye csak viccelsz! Lekéstük?
– Louise azt mondta nekem, hogy hétkor kezdődik!
– Biztosan eltévesztetted! Jesszusom, Caz! Miért nem írtad fel?
– Nem tévesztettem el! Szándékosan rossz időpontot mondott
nekem!
Kit megböki a kezem.
– Vége van? Mehetünk vacsorázni?
– Persze, hogy nem mondott szándékosan rossz időpontot! –
csattant fel Andy. – Nem egy átkozott, bosszúszomjas hárpia!
Nyilvánvalóan te nem emlékeztél jól!
 Úgy tesz, mint aki meghagyja azt a lehetőséget, hogy véletlenül
hibáztam, de látom az arckifejezésén, hogy azt hiszi, akarattal
szabotáltam Bella előadását.
Pontosan úgy, ahogy arra Louise is számított.
 9. FEJEZET

LOUISE

– Nagyon kiszámítják – motyogom, és nyújtogatom a nyakam, hogy

hátra nézzek –, majdnem négy óra. A darab egy perc múlva kezdődik.
– Andrew biztosan itt lesz – közli az anyám magabiztosan.
– Nos, akkor ott fognak állni hátul. Tömve van a terem.
Anya Tolly vállára teszi a kezét, miközben a gyerek feltérdel az
ülésen kettőnk között.
– Ne ficánkolj már, Tolly! Kellett volna foglalnunk nekik helyet,
Louise. Volt három szabad közvetlenül mellettünk.
Min áthajol rajtam, és anyának címzi a mondandóját.
– Nem, Celia, nem kellett volna foglalnunk nekik helyet! így is gáz,
hogy Lounak azzal a nővel kell egy asztalnál ülnie vacsorakor. Nagyon
sajnálom, hogy mi nem tudunk menni – fordul hozzám, aztán újra
visszadől. – Most, hogy Dóm és Jack tizenöt éves, nem bánom, ha
rájuk kell hagynom néhány órára a kicsiket, de egész estére még nem.
Megölnék egymást, vagy porig égetnék a házat.
– Semmi gond – suttogom.
– De igenis van – sziszeg vissza Min. – Őszintén mondom Lou,
nem hagyhatod, hogy ilyesmit csináljon veled!
Azt kívánom, bárcsak Min ismerte volna az anyámat Nicky halála
előtt. Nem arról van szó, hogy anya boldog lett volna – persze az volt,
azon a módon, ahogy az emberek általában, amikor nem ismerik fel a
boldogságot, és nem értékelik, egészen addig, amíg el nem tűnik.
Amikor a gyerekeid egészségesek és biztonságban vannak, amikor jó a
házasságod, és van tető a fejed felett, étel az asztalodon, akkor könnyen
elkeseredik az ember, ha egy adag fotó, amit a nyaralásodon készítettél,
homályosan érkezik meg az előhívásból, vagy amikor a vadonatúj
konyhapultod lecsorbul. Anya természetesen aggódott Nicky miatt,
Luke miatt és miattam, úgy, ahogy minden anya félti a gyerekét;
mindig figyelmeztetett bennünket, ha biciklizni mentünk, hogy húzzuk
fel a védősisakot, és hogy soha ne fogadjunk el édességet idegenektől,
elvárta, hogy telefonáljunk, ha később érünk haza. De ugyanolyan
módon, egyfajta boldog elhanyagolással nevelt bennünket, ahogy őt is a
szülei. Szabadságot hagyott nekünk, hogy tanulhassunk a saját
hibáinkból, hogy fára másszunk, és eltörjük a csuklónkat, hogy ne
engedjük bekenni magunkat napolajjal, és aztán leégjünk.
De Nicky halála teljesen megváltoztatta. Ugyan nem óvott minket a
széltől is, bár az lett volna a természetes reakció. Ehelyett közelebb
húzott bennünket magához, egyre közelebb; belefolyt életünk minden
részébe, úgy, ahogy korábban sosem tette; és olyan vadul védelmezte a
területét, mint valami anyatigris.
Amikor Luke kérvényét, hogy fizika szakon tanulhasson,
elutasította az Imperial Főiskola, méghozzá úgy, hogy be sem hívták
felvételizni, anya a következő nap felautózott Londonba, berontott
Luke bizonyítványával a felvételi irodába, és addig szónokolt nekik,
míg bele nem egyeztek, hogy meghallgatják. Luke pokolian szégyellte
magát, de anya nem törődött vele. A szégyen nem tartozott többé a
szótárába, és nem is érezte soha többet. Csak azzal törődött, hogy mi
megkapjuk mindazt, amiről ő úgy gondolta, hogy megérdemeljük,
közbenjárt az érdekünkben olyan dolgokban, amiben mi nem tudtunk
volna vagy nem lett volna bátorságunk kiállni saját magunkért.
Ezért van az, hogy még most sem hajlandó elfogadni, hogy Andrew
elveszett. Meg fogja vívni helyettünk a harcainkat, akár akarjuk, akár
nem. Már túl sokat látott, túl sok mindenen keresztülment, csak az
maradt számára, hogy a családjáért mindent megtegyen. Ezt pedig nem
vehetem el tőle.
Apa teljesen másképp gyászolt. Nicky halála előtt ő és anya együtt
neveltek bennünket, de azután mindent ráhagyott anyára. Odapillantok
rá, ahogy a régimódi fényképezőgéppel babrál. Még most is ugyanazt
használja, amivel a mi iskolai fellépéseinken fényképezett, és
összerezzenek, amikor kipróbálja a vakut, ami egy a hirosimaival
egyenértékű villanás nyomát hagyja mindenki retináján, aki
háromméteres körzetben tartózkodik. A másik oldalán Luke éppen az
új iPhone-ját emeli fel, majd lenyomja a felvétel gombot, közben
megnézni, hogy rendben van-e a fényerő. Mint két tojás, csak éppen a
technológia más. Túlélték Nicky halálát, ahogy én is, méghozzá úgy,
hogy beleolvadtak a háttérbe, anyát hagyva a rivaldafényben, a
gyászával együtt.
 A fények elhalványulnak, hirtelen csend lesz, csak a
programfüzetek surrogása hallatszik, és néhány félénk köhintés. Mrs.
St. George, az igazgatónő lép a színpadra, és elmondja a szokásos
frázisokat arról, milyen keményen dolgozott mindenki, és hogy a szülői
munkaközösség mennyit segített, de nem igazán tudok odafigyelni.
Bella teljesen le lesz sújtva, ha az apja nem jön el. Amikor az
igazgatónő arra kér mindenkit, hogy kapcsolják ki a telefonokat, és az
emberek elkezdenek kotorászni a táskáikban, még egyszer hátranézek a
közönségre, próbálom megtalálni Andrew-t. Ha itt van, bizonyára ott
áll hátul.
Aztán felgördül a függöny, Antonio lép színre Shakespeare-i
barátaival. Gyorsan elmormolok egy imát, hogy Bellának ne legyen
lámpaláza, és ne felejtse el a szövegét, aztán izgatottan várom a
belépőjét. A ma reggeli, ruhapróbára való kaotikus érkezése miatt az
idegei biztosan megtépázódtak. Délután leejtette a szemceruzáját,
amikor sminkelt, és erre sírva fakadt.
De mihelyt kilép a színpadra, és magabiztosan belekezd a
monológjába, tudom, hogy minden rendben lesz. Olyan sokat
gyakorolta velem a szerepet, hogy én is fel tudnám mondani, akár
visszafelé is, és azon kapom magam, hogy együtt mormolom vele a
szöveget: „egy élő lány akaratát így lebéklyózza egy halott apa
végakarata”.6
Az anyám oldalba bök, és én befogom a szám.
Két és fél órával később könnyben úszik a szemem, amikor talpra
ugrom, a nézőközönség többi tagjával együtt, és állva tapsolunk,
éljenzünk, míg a tenyerem el nem kezd zsibbadni, a torkom meg fájni.
A darab alatt teljesen megfeledkeztem róla, hogy Portia a lányom.
Gyönyörű, kedves, intelligens, éles elméjű: Shakespeare
legrokonszenvesebb hősnője. Ez csak egy iskolai színdarab, voltak
benne elfelejtett sorok, motyogások, gyenge alakítások – Antonióba
kevesebb érzelem szorult, mint egy széklábba –, de Bella abszolút
meglepetés volt, és ha mindezt az anyjaként mondom, az azért van,
mert olyan más volt, mint egyébként. Soha nem láttam még ennyire
ragyogónak és káprázatosnak, mint most a színpadon. A mogorva,
magába forduló lány, akivel együtt élek, sehol sem volt. Helyette ott

6
William Shakespeare: A velencei kalmár (ford. Vas István)
állt egy magabiztos, ragyogó nő. Nem, inkább egy drámakirálynő.
Mintha most látnám a lányomat először.
– Hát nem volt csodálatos? – kiált fel Min, miközben csatlakozunk
az őrjöngő tömeghez, amely a kijárat felé hömpölyög.
– De igen – válaszolom, és közben próbálom megkeresni Andrew-
t. Nem létezik, hogy kihagyta. Bella rendkívüli volt. – Nem láttad
Andrew-t valahol?
– Ott van! – kiált fel Tolly, és elkezd rángatni. – Apu!
Próbálom szorosan fogni a fiam kezét, miközben ő átfurakszik a
tömegen, közben rengetegszer bocsánatot kérek, ahogy lábakra lépek és
vállakba ütközöm. – Tolly, várj!
Még mindig nem látom Andrew-t, de Tolly igen. Amikor odaérünk
az előcsarnokba vezető dupla ajtóhoz, a szereplők kiözönlenek az egyik
oldalfolyosóra, ami a színpad mögé vezet. Még rajtuk van a jelmez, és
sikoltozva, nevetgélve üdvözlik büszke szüleiket. Bella is felénk rohan,
kéz a kézben a barátnőjével, Taylorral, és fülig ér a szája. Egy hirtelen
mozdulattal felkapja Tollyt, és körben forog vele, diadalittasan.
– Láttatok? – kiabál. – Láttatok?
– Nem is tudtunk volna nem látni – mosolygok. – Csodás voltál,
édesem. Abszolút csodás. Megmondtam, hogy az leszel. És te is,
Taylor. Imádtam a Bassaniódat. Kiváló volt.
– Köszönöm, Mrs. Page – feleli Taylor. – Ó, ott van anyu! Majd
találkozunk, Bel!
Bella képtelen elrejteni a lelkesedését, és én imádom érte.
– A második felvonás első jelenetében kicsit összekevertem
valamit, de szerintem senki nem vette észre.
– El sem hiszem, hogy az te voltál ott fenn – mondom őszintén. –
Hihetetlen voltál, Bella. Teljesen lenyűgöztél bennünket. A következő
az Oscar-díj lesz.
– Hol van apa? – kérdi, és elnéz mellettem meg Celia mellett. Min
és Luke próbál meg utat törni a tömegen át hozzánk.
– Én látom! – kiált fel Tolly, és odamutat az egyik irányba.
Andrew és Caz ott áll a bejáratnál az előcsarnokban, és Taylor
anyjával beszélget. Biztosan ott álltak hátul a teremben egész végig.
Nem lehetett valami kényelmes abban a nevetséges tűsarkúban, amit
Caz visel. Úgy néz ki, mint aki egy éjszakai klubba készült, nem pedig
egy iskolai darabra.
 A szívem megdobban, amikor Andrew felém fordul. Egy pillanatra
megint huszonnégy éves vagyok, belépek az INN tévéstúdióval
szemközti bárba, és ott szembetalálkozom a legszebb férfival, akit
valaha láttam. Most is, mint ahogy akkor, mintha a körülöttünk lévő
emberek eltűnnének, csak ketten vagyunk a helyiségben. Amikor
találkoztunk, Andrew a harmincas éveinek az elején járt, magas, fekete
hajú férfi volt, és sokkal elegánsabban öltözött, mint a kortársai. Akkor
is egy szürke öltöny volt rajta. Hamarosan megtudtam, hogy riporter, és
hogy ezt hordja a felvételek idején, de akkor a nyakkendője meg volt
lazítva, a zakóját lazán, egy ujjal a vállára vetette. Megnézett, miközben
én hagytam, hogy a nehéz ajtó becsapódjon mögöttem, és elismerést
meg érdeklődést láttam borostyánszínű oroszlánszemében, miközben a
szája mosolyra húzódott. A vérem azonnal dobolni kezdett a fülemben,
és a gyomromban ezernyi pillangó kezdett táncolni. Most is érzem
őket. Szerintem a halálom napján is fogom.
Andrew lágyan Caz hátára teszi a kezét, és valamit súg a fülébe, és
ugyanolyan fájdalom hasít belém, mint azon a napon, amikor elhagyott,
bár azt hittem, hogy a lángok már lecsillapodtak bennem.
Bella leteszi az öccsét, Tolly pedig a lábak erdején át az apja felé
furakszik.
– Elkéstetek! – kiáltja. – Lekéstétek az egészet!
Hirtelen csend telepszik ránk. Rápillantok Andrew-ra, és azt
várom, hogy elmondja, csak nem láttuk őket, ott voltak hátul, de ő
tehetetlenül vállat von.
– Nem jól tudtuk az időpontot. Nagyon sajnálom – teszi még
hozzá, amikor Bella arca megvonaglik a színpadi smink alatt. – Hallom
mindenki azt meséli, milyen csodálatos voltál. Az előadás sztárja…
Bella meg sem várja, hogy az apja befejezze. Egy szörnyű zokogás
kíséretében sarkon fordul, és visszarohan a terembe.
Andrew utána akar menni, de Min az útját állja.
– Azt hiszem, már elég kárt okoztál – közli hűvösen.
– Hogy téveszthetted el az időpontot, Andrew? – kiáltok fel vadul.
– Legalább háromszor mondtam Caznek, hogy négykor kezdődik!
– Hét órát mondtál – tiltakozik Caz.
– Ne légy nevetséges! – csattan fel az anyám. – Az iskolai
színdarabok mindig délután vannak, hogy a kistestvérek is
eljöhessenek, és megnézhessék, anélkül, hogy sokáig fennmaradnának.
Tavaly is itt voltál, Caroline. Tudnod kellene.
Andrew a feleségére bámul.
– Nyilvánvaló, hogy Caz tévedett. Megyek és bocsánatot kérek
Bellától. Biztos vagyok benne, hogy megérti.
– Nem tévedtem – mondja határozottan Caz. – Furcsálltam is kicsit,
de Louise bizonygatta, hogy idén este lesz az előadás. Ezért mondtam
neked, hogy fél tízre foglald az asztalt.
Andrew habozik, és látom a szemében a hirtelen feltörő
kételkedést. Csak nem hiheti azt, hogy ilyen kicsinyes és alattomos
vagyok?
De tudom a választ. Már korábban is előfordult, hogy farkast
kiáltottam, és íme, most, hogy a farkas itt van az ajtóm előtt – a
családom szívében –, senki nem hisz nekem.
 10. FEJEZET

CAZ

Az asztal végében ülök, és a salátámat piszkálom. Úgy kellene éreznem

magam, mint aki tisztázódott a vád alól, de – bár Louise volt a hibás,
nem én – valahogy mégis azt érzem, mintha én lennék a gonosz.
Andy negyven percet töltött azzal, hogy lecsendesítse Bellát, és
rávegye, hogy jöjjön el vacsorázni, de tőlem nem kért elnézést. Ehelyett
az étterem felé a kocsiban azt mondta, hogy Louise-nak és nekem
legközelebb „jobban kellene kommunikálnunk egymással”, és aztán
később nem volt hajlandó beszélni a dologról. Még azután is, hogy
megdönthetetlen bizonyítékot adtam neki arról, hogy Louise
megpróbált szándékosan keresztbe tenni, akkor is kifogásokat keresett,
hogy megvédje őt.
Nem is értem, hogy várhattam mást. Az elmúlt négy évben Louise
teljesen az ujja köré csavarta őt. Csak csettintenie kell, és a férjem már
lohol is.
Nem csak a volt feleséggel kell osztoznom rajta. Része a Roberts
családnak tizenhét éve, és ezen a válás sem változtatott. Amikor nem a
mi hétvégénk van soron a gyerekekkel, Andy még akkor is gyakran
átmegy hozzájuk, megjavítani valamit, visszatenni egy kilazult polcot a
nappaliban, vagy elmegy Briannel inni egyet. Az ég szerelmére, néhány
héttel ezelőtt egy egész hétvégét azzal töltött, hogy új
paradicsomágyást készített! De ha tiltakozni merek, akkor egy esztelen,
féltékeny tehén vagyok.
Tudom, hogy egy kapcsolat kötelékei nagyon bonyolultak tudnak
lenni, még akkor is, ha két ember többé már nem él együtt. Megértem,
hogy ha gyerekek is vannak a képben, akkor mindkét szülőnek jelen
kell lennie az életükben, és ezzel soha nem is volt semmi gondom. De
csak azért, mert én Andy második felesége vagyok, az még nem
jelentheti azt, hogy nekem kell lenni mindig a második helyen.
Hirtelen valami felbolydul az étterem másik oldalán, én pedig arra
fordítom a fejem. A virágos ruhás nő lép be Bella iskolájából, a
lányával, Taylorral és a családja többi tagjával, majd mindannyian
vadul integetnek Louise-nak. A szívem összeszorul. Nagyszerű. Louise
rajongói. Pont erre van szükségem.
A nő odarohan az asztalunkhoz, Louise és Andy pedig felugranak,
hogy összeölelkezhessenek és gratuláljanak egymásnak. Mindketten
büszkén ölelik át Bella vállát, én meg csak ülök ott, senki nem vesz
rólam tudomást, miközben mindenki hármójukról készít fotókat a
telefonjával. Aztán Andrew Bellát és Taylort öleli át, akin
egyértelműen látszik, hogy mennyire lenyűgözte a férjem. Aztán az
egész nonszensz kezdődik élőről. Virágos Ruha férje Bella
teljesítményét magasztalja, Oscar-díjról és színművészeti iskoláról
hadovái, és mindannyian sütkéreznek a túláradó szeretetben amiből
engem szándékosan teljesen kihagytak.
Az egyetlen valaki, aki ugyanúgy kellemetlenül érzi magát, az
Bella. Leszegi a fejét, bedugja a két kezét fekete felsőjének az ujjába,
és látszik rajta, legszívesebben azt kívánná, hogy nyelje el a föld.
Teljesen más, ha valaki egy másik ember bőrébe bújik a színpadon,
mint az, ha a rivaldafényben áll a való életben. Azt hihetné az ember,
hogy erre Louise és Andy már régen rájött.
Hátratolom a székem, és odamegyek hozzá, hogy kimenekítsem.
– Bella, nem vinnétek ki Taylorral a fiúkat öt percre, hogy egy kis
friss levegőt szívhassanak? – javaslom.
Nem kell kétszer mondani neki. Amikor mindannyian
nekiindulnak, én csak állok ott az asztalnál, mint valami bolond, és arra
várok, hogy valaki végre észrevegyen.
– Rebecca, Hugo, még nem találkoztatok Caroline-nal –mondja
végre Celia gyilkos mosollyal. – Ő Andrew második felesége.
Az én férjem nem mormon és nem is muszlim. Nem tartozik olyan
vallási csoporthoz, ahol a poligámia megengedett. Andy elvált,
egyedülálló volt, amikor ketten összekötöttük az életünket. Én a
felesége vagyok, világosan és egyértelműen, és nem szükséges
hozzátenni bármiféle jelzőt.
Rebecca hűvösen rám mosolyog, de a szeme hűvös marad, és
látom, ahogy megböki a férjét, aki kezet akar velem fogni, de aztán a
karja engedelmesen lehull az oldala mellé.
Amikor végre mindenki eltűnik, visszaülök az asztalhoz. Bella
behozza a fiúkat, és egyik oldalamra leül Kit, a másikra pedig Tolly;
Celia tett róla, hogy ne egy felnőtt mellé kerüljek, így senkivel nem
tudok beszélgetni egész este. Amikor Brian áthajol az unokáján,
megpróbálván beszélgetni arról, lesz-e eső, Celia félbeszakítja, tovább
már nem próbálkozik.
Általában nem engedek az önsajnálatnak, és egyértelműen nem
vártam, hogy én leszek a középpontban Bella napján, de a vacsora egy
vagyonba kerül – amit én fizetek valójában, mivel Louise lenyeli Andy
minden rendelkezésre álló pénzét –, és közben mindannyian úgy
viselkednek velem, mintha a lábtörlőjük lennék.
Aztán mintha csoda történne, az este hirtelen jóra fordul.
Amikor indulunk, Bella lemarad a szüleitől, és egy esetlen
köszönetet rebeg, sötét haja az arcába hull.
– Tudom, hogy anya néha… hát tudod – teszi még hozzá, és
esetlenül elkezdi babrálni az órája szíját. Az ismeretségi körömben ő az
egyetlen tizenhat éves, aki ilyen régimódi órát hord. – Biztos vagyok
benne, hogy nem akarattal mondott rossz időpontot.
Az egész nyomorult, kudarcos este megérte emiatt.
– Én is biztos vagyok benne – hazudom. – Félreértés volt, ennyi az
egész.
Bella vállat von.
– Ja.
– Gyere már, Bella! – kiált oda neki Louise élesen. – Mennünk
kell! Az öcsédnek le kell feküdnie!
Megdöbbenek. Ez most a mi hétvégénk a gyerekekkel. Andyhez
fordulok.
– Nem jön velünk Bella és Tolly?
Nem állja a tekintetemet, úgy válaszol.
– Louise úgy gondolta, hogy most vele kellene hazamenniük, mivel
Bella annyira kiakadt, hogy lekéstük a színdarabot. Majd a jövő
hétvégén eljönnek.
– De lefoglaltam holnapra a szabadulószobát! – tiltakozom. – Ki
van fizetve. Már túl késő lemondani.
– Nagyon sajnálom, de most az nem fog menni. Talán ha Bellának
nem lett volna ilyen fárasztó estéje – mondja Louise fanyarul.
Szó szerint túl dühös vagyok ahhoz, hogy megszólaljak.
Kiviharzom az autóhoz, nem várom meg Andyt és Kitet. Andy
megivott néhány pohár bort, ami azt jelenti, hogy én fogok vezetni,
úgyhogy mereven bámulok ki a szélvédőn, és figyelem, ahogy a volt
feleségének és családjának búcsúpuszit ad. Közben Kit a karjában
alszik. Nem csak a pénzpazarlástól vagyok dühös. Már torkig vagyok
azzal, ahogy Andy hagyja, hogy az a nő irányítsa az életünket. Miért
nem tud neki soha ellentmondani?
– Egy kicsit barátságtalan voltál ma este – jegyzi meg Andy,
miközben bekapcsolja Kitet a gyerekülésbe, és ő is beszáll.
– Én?
– Psszt! Felébreszted Kitet!
– Mikor voltam barátságtalan? – kérdezem dühödt suttogással.
– Alig beszéltél valakivel egész este. És amikor Becky és Hugo
Conway odajött, hogy gratuláljon Bellának, félbeszakítottad őket. – A
biztonsági övéért nyúl. – Tudom, hogy te és Bella nem nagyon jöttök ki
egymással, de ez most az ő nagy napja volt. Egy kicsit jobban
megerőltethetted volna magad.
Annyira mérges vagyok, hogy majdnem nekitolatok egy
lámpaoszlopnak.
– Majdnem hétszáz fontot költöttünk egy vacsorára, ahol az
egyedüli, aki beszélgetett velem, az egy négyéves gyerek volt! – vágok
vissza. – És azért szakítottam félbe Conway-éket, mert Bella
rettenetesen kínosan érezte magát. Gyűlöli, ha a figyelem
középpontjában van…
– Ne légy nevetséges. Mindenki dicsérte, hogy milyen zseniális
volt!
– A színpadon, igen. Ott el tud rejtőzni a mögött a karakter mögött,
akit játszik. És nem igaz, hogy nem jövünk ki egymással. Ő volt az
egyetlen, aki vette a fáradságot, és megköszönte a vacsorát.
– Kár, hogy nem értünk oda időben az előadására – motyogja
Andy.
– Ha azt hiszed, hogy elmegyek Celia átkozott partijára azok
után…
– Én megyek – csattan fel Andy. – Te azt csinálsz, amit akarsz.
Az út további részét csendben tesszük meg. Angie évekkel ezelőtt
figyelmeztetett, amikor Andy és én először elköteleztük magunkat,
hogy nem csak őhozzá megyek, de én nem vettem komolyan a
barátnőmet. Természetesen tudtam, hogy vele együtt a gyerekei is az
életem részévé válnak, de az soha nem jutott volna eszembe, hogy a
volt feleségével és annak egész családjával fel kell vennem a harcot.
Senki nem szeret bele akarattal egy nős emberbe. Öt évvel ezelőtt,
amikor Andy belecsúszott egy pirosba, és beleütközött a Fiat unom
oldalába, nem figyeltem fel a jegygyűrűjére a bal kezén, miközben a
biztosítási papírokat töltögettük. Csak azt gondoltam, igen, ez egy szép
kihívás lesz. Persze, hogy tetszett nekem; őrülten jóképű volt, vak
lettem volna, ha nem veszem észre. De sose tartoztam azok közé a nők
közé, akik úgy érzik, hatalmuk van, ha szeretők, és naivan úgy
képzelik, hogy valamiféle mágikus, érzéki erővel bírnak, és felette
állnak annak az unalmas, feleségnek nevezett lénynek, aki bevásárol és
iskolába hordja a gyerekeket.
De azt is tudtam, amikor másnap felhívott és elhívott egy italra,
hogy „bocsánatot kérjen a kellemetlenségekért”, hogy a meghívás
egyáltalán nem ártatlan.
A házasságának már vége volt, de ezt akkor még nem tudtam, így
elmentem. És mire kijöttünk a bárból a Covent Gardennél, már félig
beleszerettem. Korábban már hallottam azt a kifejezést, hogy valaki „a
felhők felett jár”, de akkor történt meg először, hogy meg is értettem,
mit jelent. Úgy éreztem, mintha tíz centivel a föld felett lebegnék,
pillekönnyűen a boldogságtól. Akkor még fogalmam sem volt, hogy
mibe mászom bele.
A második feleség. A második legjobb. Egyszerű másodhegedűs.
A terhességem Kittel nem volt különleges, bár Andy mindent
megtett, hogy izgatottnak tűnjék, mivel ő már ezt egyszer végigcsinálta.
Az esküvőnk a Kensington és Chelsea Anyakönyvi Hivatalban remek
volt, ízléses, elegáns, de nem az a hatalmas templomi ceremónia,
amiről kislányként álmodtam, mivel azt Louise kapta. Soha nem
mentünk el Velencébe vagy Dél-Afrikába, vagy megnézni az északi
fényt, mert Andy már volt azokon a helyeken Louise-zal. Hűtlen volt
hozzám: megszegte az összes ígéretét, amit egymásnak tettünk, amikor
ő és Louise újra lefeküdtek egymással, de mivel én voltam a szerető,
mivel ő Louise-é volt még azelőtt, hogy az enyém lett volna, elviseltem
a dolgot, és visszaszereztem őt.
Nem miattam szakítottak annak idején, mégis valahogy mindig úgy
éreztem, hogy az én hibám volt. Így belenyugodtam a második
szerepébe, ahelyett, hogy én lettem volna az első; a bűntudatba és a
megalkuvásokba, a rosszindulatú megjegyzésekbe és a nyílt
ellenségeskedésekbe. Lenyeltem, és felvettem egy műmosolyt,
elfogadva, hogy ez az ára annak, hogy szeretem. Mindig úgy
gondoltam, hogy ha hagyok neki időt, Louise majd továbblép, folytatja
az életét, és akkor Andy teljesen, kétségtelenül az enyém lesz.
De egész mostanáig nem vettem észre, hogy nem csak Louise az,
aki beleragadt a múltba. Andy az, aki nem képes továbblépni.
Felhajtok a kocsifeljáróra a házunk előtt, és figyelem, ahogy a
férjem kiszáll a kocsiból, és azóta az este óta a Covent Gardennél most
először nem a levegőben lebegek pár centire, hanem igenis két lábban
szilárdan a földön járok.
 WILHEMINA JANE POLLOCK
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 2. RÉSZE

Dátum: 2020. 07. 25.

Időtartam: 34 perc
Helyszín: Kingsbridge-i Rendőrőrs

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall

Rendőr-főkapitányság nyomozói
(folytatás)

A bemutatkozások megtörténtek. A kihallgatás folytatása.

RENDŐRSÉG: Elnézést a félbeszakításért, dr. Pollock. Van már valaki,

aki hoz önnek teát?

WP: Kérem, szólítson Minnek. Nem, köszönöm, nem kérek. Nézze,

sokáig tart még? A férjemre hagytam a négy fiamat, és tényleg vissza
kell mennem.

RENDŐRSÉG: Igyekszem gyors lenni. Eléggé kevesen vagyunk itt. Nem

fogom tovább itt tartani, mint ahogy…

[telefoncsörgés]

WP: A fenébe! Bocsánat. A férjem az. Úgy emlékeztem, hogy

lenémítottam.

RENDŐRSÉG: Fel kell vennie?

WP: Nem, minden rendben.

RENDŐRSÉG: Dr. Pollock – Min a sógornője Mr Page-dzsel való

kapcsolatáról beszéltünk. Hogy jellemezné, békés volt a válásuk?
WP: Természetesen nem! [csend] Elnézést, nem akartam elragadtatni
magam. De ha az emberek békésen el tudnák rendezni a dolgaikat,
nem válnának el, nem igaz?

RENDŐRSÉG: Tehát nem jöttek ki jól?

WP: Nem, nem, most már jól megvannak.

A francba! Úgy értem jól megvoltak, [csend] Bocsánat, egyszerűen
képtelen vagyok elhinni, hogy Andrew nincs többé. Nem én voltam a
legnagyobb rajongója, de nem ezt érdemelte.

RENDŐRSÉG: Tartsunk egy rövid szünetet?

WP: Nem, jól vagyok.

RENDŐRSÉG: Tehát mondhatjuk, hogy a válás után közvetlenül elég

nehéz volt, de mostanra már jól kijött egymással Mr. és Mrs. Page?

WP: Túlságosan is.

RENDŐRSÉG: Hogy érti ezt?

WP: [csend] Nem számít.

RENDŐRSÉG: Dr. Pollock, egy gyilkossági ügyben nyomozunk. Minden

számít.

WP: Csak…[csend] Ó, tudják, hogy van ez. Andrew a kisujja köré

csavarta Lout. Állandóan azt mondogatta neki, hogy tovább kell lépnie,
de… [csend]

RENDŐRSÉG: Tehát a sógornője még mindig szerette Mr. Page-et?

WP: Egy szempillantás alatt visszafogadta volna.

RENDŐRSÉG: És maga látott erre esélyt? Hogy újra összejönnek?

WP: Nem tudom. De Andrew eléggé vegyes jelzéseket küldött.

RENDŐRSÉG: Hogy érti ezt?

WP: Nézzék, ő… nem is tudom. De eléggé szigorú volt vele. [csend] Lou
nagyon a szívére tudja venni a dolgokat. Főleg azok után, ami még
Oxfordban történt a tanárával… Nos, erről biztosan tudnak.

RENDŐRSÉG: Vajon Mrs. Page úgy vélhette, hogy kibékülhet Mr. Page-
dzsel?

WP: Mindannyian tudtuk, hogy a válás óriási hiba volt. Andrew is ezt
mondta.

RENDŐRSÉG: Ezt mondta magának?

WP: Nem ezekkel a szavakkal. De azt mondta, bárcsak visszamehetne

az időben, és másképp csinálhatna bizonyos dolgokat.

RENDŐRSÉG: És maga ezt úgy értelmezte, hogy Mr. Page megbánta a

válást?

WP: Nyilvánvalóan ezt jelentette.

RENDŐRSÉG: Mondott még mást is?

WP: Csak annyit, hogy a hétvégén elrendezi az átkozott kavarodást.

RENDŐRSÉG: Miféle kavarodást?

WP: Fogalmam sincs. Csak ezt mondta. „Az átkozott kavarodást." Ezek
az ő szavai.

RENDŐRSÉG: És maga szerint mire gondolhatott?

WP: Már mondtam maguknak, hogy nem tudom.

RENDŐRSÉG: És hol zajlott ez a beszélgetés ön és Mr. Page között?

WP: Miután tegnap este visszajött a tengerpartról, [csend] Istenem! Ez
volt az utolsó alkalom, hogy beszéltem vele!

RENDŐRSÉG: Milyennek tűnt?

WP: Nem is tudom. Egy kicsit zaklatottnak. Gondolom, hallották, mi

történt a vacsoránál.

RENDŐRSÉG: Hallhatnánk öntől, dr. Pollock?

WP: Először minden rendben volt. Louise-nak jókedve volt, bár nem
értem, hogyan nem fojtotta meg Cazt… bocsánat. Csak egy
szófordulat. Na mindegy. Szóval a vacsora végén Caz mondott valami
butaságot, és mindenkit kiakasztott vele, Lou pedig kiment. Andrew
utánament, és a parton nagyon összevesztek. Mindannyian hallottuk
őket.

RENDŐRSÉG: Mrs. Page ezt nem említette.

WP: Nos, biztosan nem volt komoly. Nem akarom felfújni. Később
láttam Andrew-t, és azt állította, hogy elrendeztek mindent.

RENDŐRSÉG: Nem tudja, miért veszekedtek?

WP: Nem. [csend] Hogy őszinte legyek, ahogy a dolgok alakultak az

elmúlt hetekben, csak azon vagyok meglepve, hogy nem korábban halt
meg valaki.
ÖT HÉTTEL AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTT
 11. FEJEZET

LOUISE

Amikor megérkezek a Veneziába, Chris már ott vár rám a tengerre néző
asztalnál, és nyomkodja az iPadjét. Előtte ott gyöngyözik egy nagy
pohár fehérbor. A feje tetejére tolja óriási napszemüvegét, miközben
utat török feléje, és elhessenti a bocsánatkérésemet.
– Örülök, hogy késtél, édesem! – mondja vidáman, miközben
lehajolok és arcon csókolom. – Legalább meg tudtam válaszolni az e-
mailjeimet. Egyébként ez már a második pohár borom, ha utol szeretnél
érni.
– Nem, hacsak nem szeretnéd, hogy letartóztassanak a hazafelé
vezető úton.
– Hívj egy Ubert! Minek a gyerekek nélküli hétvége, ha nem
használod ki az előnyeit?
Leülök, kinyújtom a két lábam, és a napfény felé fordítom az
arcom. A Venezia tényleg az egyik legjobb étterem Brightonban,
tökéletes helyen van a part felett, és csodás kilátás nyílik innen a vízre.
Gyakrabban kellene idejönnöm.
Egy csomó mindent gyakrabban kellene csinálnom.
Egy pincér hoz nekem egy pohár jeges vizet, aztán rendelünk: én
fehérborban készült kagylót kérek, Chris – aki bosszantóan ugyanolyan
karcsú, ugyanúgy harmincnyolcas méretű ruhát hord, mint amikor még
együtt jártunk a suliba-, ő pedig fekete szarvasgombás raviolit. De
tudom, hogy nem nagyon boldog tőle; a lánya, Alyssa, aki Bella
osztályába jár, az apja erős csontjait örökölte, majdnem nyolcvanhárom
kiló, és személyes sértésnek veszi az anyja szupermodell alakját.
– Hallom, volt egy előadás utáni showműsor is – mondja Chris,
miközben a pincér egy kosár kenyeret tesz le közénk. – Kár, hogy nem
voltam ott.
Egy magvas zsömléért nyúlok.
 – Bella alig volt hajlandó szóba állni velem egész héten. Mintha az
én hibám lenne, hogy az apja három órával később bukkant fel az
előadáson.
De sokkal jobban meg vagyok bántva Bella hűvös viselkedése
miatt, mint ahogy azt mutatom. Tudom, hogy gyűlölve lenni sokszor
része a szülőségnek, de néhány hónappal ezelőttig Bella és én közel
álltunk egymáshoz. Manapság meg szerencsésnek érezhetem magam,
ha egyáltalán észrevesz. Fogalmam sincs, miért kezdett eltávolodni
tőlem, de az egész egybeesik azzal, hogy kezd egy kicsit jobban
közeledni Caz-hez. Az a nő valahogy ellenem hangolja a lányomat.
Ebben az egész nyomorult estében az az egyetlen jó dolog, hogy a
vacsoránál, néhány órán keresztül Andrew és én közösen
büszkélkedhettünk a lányunkkal.
Ez egyike azoknak a dolgoknak, amiket soha senki nem mond el a
válásról. A pénztelenség, a gyerekfelügyeleti viták, a fájdalom, amikor
a férjedet egy másik nő oldalán látod; ezekre számítasz. De olyan sok
apró, keserű veszteség van még ezeken kívül. Bella egy nagyon várt
kisbaba volt; egy szerelem élő beteljesülése, aki jár, viccelődik,
cigánykerekezik, és egyetemre megy. A közös szülőség öröme olyasmi
volt, amit természetesnek vettem egészen addig, amíg el nem ragadták
tőlem. Persze most is mindketten büszkék vagyunk Bellára, szeretjük,
de ez most már olyasmi, amit külön-külön kell megtennünk. Tudom,
hogy Andrew is pont ugyanúgy gyűlöli ezt, mint én.
Chris bekap egy villányi raviolit.
– Itt vagy a jövő héten? – kérdi. – Van két jegyem Wimbledonba.
Alyssát akartam elhívni, mivel Jeff dolgozik, de ő azt fogja hinni, hogy
én már megint a testmozgással piszkálom.
– Bárcsak el tudnék menni! De próbálok valami szabadúszó
munkát találni a nyárra. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne
dolgozzak.
– Azt hittem, hogy a tanításnak az az előnye, hogy nyáron nem kell
dolgozni.
– Óraadó vagyok. Nyáron nem keresek semmit, hacsak nem kapok
valami plusz korrepetálást, ami szinte a lehetetlenséggel egyenlő az én
tantárgyamban – sóhajtom. – Tudom, hogy spórolnom kellett volna,
hogy kihúzzuk, de egész egyszerűen nem tudok félretenni semmit sem
a fizetésemből.
 – Nem tudsz visszamenni a Posthoz? Biztosan hasznodat vennék,
amilyen előéleted van.
– Ez nem olyan könnyű. A legtöbb kapcsolatom már nincs ott. A
Post megszabadult egy csomó munkatárstól, és szabadúszókkal
helyettesítette őket. – Beledobok egy kagylóhéjat a tányérom melletti
tálba, és lenyalom az ujjaimat. – Más lenne a helyzet, ha Londonban
élnék, de ha az ember nincs szem előtt, senkinek nem jut az eszébe.
Vannak ötleteim, de nehéz megbízást kapni, ha nem vagy ott, és a
szerkesztők nem ismernek. Tolly születése óta nem vagyok benn
ezekben a körökben. Négy év nagyon hosszú idő ebben a szakmában.
– És akkor mit fogsz csinálni? – kérdi Chris.
– Kellene találnom valamit, amivel keresek annyit, hogy a farkast
távol tartsam az ajtónktól. Néhány magazin nyárra alkalmaz
kisegítőket, és az egyik anyuka a szülői munkaközösségben felajánlott
valami PR-munkát a sulinak.
– De hiszen gyűlölöd a PR-t!
– Hát, igen. De a koldusok nem válogatnak. Manapság sokkal több
pénz van a PR-ban, mint az újságírásban.
– És csak úgy tudsz váltani?
– Már csináltam ilyet korábban is. Eléggé hasonló munka. Csak
félre kell tenni az elfogultságodat azzal a márkával kapcsolatosan, amit
éppen promotálsz.
– Akkor nekilátok puhatolózni – mondja Chris elgondolkodva. –
Talán tudok neked találni valamit.
Ragaszkodik hozzá, hogy ő fizeti a számlát, amikor az megérkezik,
és bár megalázó, de hagyom. Harminc éve barátnők vagyunk, és ezalatt
a szerencsénk, ami az anyagiakat illeti, többször vadul megfordult. A
barátságunk sokkal többről szól, mint a pénz. De akkor is pocsék érzés,
hogy nem tudom kifizetni rendesen a saját részem. Negyvenhárom éves
vagyok, és már több mint két évtizede dolgozom. Képesnek kellene
lennem arra, hogy fizessek magam után.
Két kövér esőcsepp landol a hitelkártya-bizonylaton, amit Chris a
pincérnek nyújt át. Mindannyian felpillantunk, éppen akkor, amikor a
nap hirtelen eltűnik egy jó nagy adag, hatalmas felhőgomoly mögött.
– A wimbledoni hét – sóhajt fel Chris. – Jobb, ha megyünk.
Bármelyik pillanatban leszakadhat az ég.
 Alig mondja ki a szavakat, az eső elkezd kopogni a parti sétányon,
majd néhány pillanattal később tényleg ömleni kezd az eső. Gyorsan
megöleljük egymást, Chris beugrik az Uber-taxijába, én meg loholok a
saját kocsimhoz, szalmaszatyromat tartva a fejem fölé esernyőként.
Pont annyira hatékony, mint amilyennek hangzik, és mire lehuppanok a
vezetőülésbe, már bőrig áztam.
Vizes táskámat az anyósülésre dobom, és kissé kirázogatom a
ruhám hajtásait. Közben a visszapillantó tükörbe nézek, és összerándul
az arcom, amikor meglátom magam. A szemfestékem elfolyt, a hajam
pedig nedvesen tapad a koponyámhoz. Nem mintha számítana; senkivel
nem fogok otthon találkozni csak Bagpusszal.
A hétvége hátralévő része ásítva nyújtózik előttem, az üres órákat
nehezen tudom majd megtölteni. Ez is olyasmi, amit senki nem mesél
el az embernek a válásról: a puszta magányt. Mielőtt gyerekeim
születtek volna, élveztem a saját társaságomat, és gyakran előfordult,
hogy egy egész hétvégét boldogan töltöttem el egyedül, egy könyvet
olvasva, vagy egy sztori nyomába eredve. De aztán hozzáigazítottam az
életemet Bellához és Tollyhoz, és most a hiányuk fizikális fájdalmat
okoz.
Belehajtok a szombati forgalomba, amikor a városközpont felé
veszem az irányt. Bella rám írt, hogy adjam be a laptopját az apja
házába ma reggel; iskola után beugrik hozzájuk Taylor egy sulis
projekt miatt, és ő otthon hagyta a gépét.
Bár az ablaktörlőket a legnagyobb sebességre kapcsolom, alig
bírnak el a szakadó esővel. Felnézek az alacsonyan lógó felhőkre,
amikor meg kell állnom egy kereszteződésben, és idegesen rágom a
szám szélét. Tavaly télen elkezdett csepegni a konyhám feletti tető rész,
és bár a testvérem átmenetileg javított rajta valamit, hogy kibírja addig,
míg nem lesz pénzem arra, hogy megcsináltassam rendesen, az ilyen
zuhé komolyan próbára teszi. Tavasszal meg kellett volna javíttatnom,
de többezer fontra rúgott volna az egész. Ennyi pénzem egész
egyszerűen nincs.
Végre megindul a sor. Felemelem a lábam a fékről, és ekkor –
ahogy ez lenni szokott – leáll a motor. Egy nagy sóhaj kíséretében
lekapcsolom a motort, majd újra próbálkozom. De abszolút semmi nem
történik. Teljesen eltorlaszolom a forgalmat, ki kell hívnom az
autómentőt. Isten tudja, mennyibe fog ez kerülni.
 A mögöttem álló SUV vezetője újra dudálni kezd, én pedig
kinyitom a kocsiajtót, és dühösen kilépek a zuhogó esőbe.
– Lerobbantam! – mondom neki kiabálva. – Nem tud kikerülni?
A SUV vezetője is kiszáll az autójából.
– Kell segítség?
– Andrew!
Int a többi autónak, hogy kerüljenek ki bennünket, aztán felnyitja a
motorháztetőt.
– Nézzük, hogy be tudom-e indítani újra!
De még Andrew varázstudománya sem tudja életre kelteni a kocsi
motorját. Lecsukja a motorháztetőt, és kitörli a szeméből az esőt. –
Kormányozd el oda! – mondja, és egy keskeny sávra mutat az út
szélén. – Majd én tolom.
Szerencsére a Honda nagyon könnyű. Nem kell nagy erőfeszítés,
hogy elgurítsa a többi kocsi útjából.
– Köszönöm – mondom, miközben kiszállok, és lezárom az autót. –
Próbálok valakit szerezni, aki megnézi. Mielőtt elfelejtem, odaadom
Bella számítógépét. Nem tudnál elvinni a buszmegállóig?
– Ne hülyéskedj! Teljesen át vagy ázva! Gyere el hozzám, és
szárítkozz meg!
Habozok. Már többször elvittem a gyereket Andrew és Caz
brightoni házához, de még soha nem voltam benn, és nem is nagyon
akarok. De tényleg bőrig áztam, és nem tudok kitalálni semmi
elfogadható okot, miért ne fogadhatnám el Andrew ajánlatát.
– Gyere már! – sürget Andrew. – Van egy haverom, Tom, nem
messze innen van egy autószervize. Majd felhívom, és megmondom
neki, hogy vontassa el, és nézze meg, hogy mit tud a kocsival csinálni.
Tartozik nekem egy szívességgel.
– Hát, ha így gondolod – felelem.
– Persze, hogy így gondolom – válaszolja ő.
 12. FEJEZET

CAZ

Ruganyos léptekkel jövök el a virágüzletből, a karomban egy halom

Casablanca liliommal. Kinyitom az esernyőmet, miközben a kocsimhoz
lépdelek az esőben. Tudom, hogy a virágok kicsit extravagánsak, de
nem tudtam nekik ellenállni, amikor megpillantottam őket hazafelé az
italboltból.
Nagyon jó kis hétvége volt. Elvittük mindhárom gyereket a
legutolsó Pixar-filmre tegnap este, aztán elmentünk pizzát enni, Bella
ledobta magáról az emó-álcát, és úgy ugratta az öccseit, mint egy
átlagos tinédzser. Normális időben kelt fel reggel, és még azt is
felajánlotta, hogy eljön velem a szombat reggeli termelői piacra, pedig
az apja nem is noszogatta erre. Nem volt különösebben beszédes, de hát
soha nem az. Kedvelem, hogy csak akkor beszél, ha van is valami
mondanivalója. És amikor a paradicsomot lemérő nő a lányomnak
nézte, nem javította ki. Éreztem, hogy nagy haladást értem el vele.
Csak türelmesnek kellett lennem.
A bal karomba téve a csokrot kinyitom az Audim, és óvatosan az
anyósülés közepére helyezem. Mire hazaérek, Andy is otthon lesz a
hallal és a sült krumplival, és már nagyon várom a családi estét, de egy
kicsit azt kívánom, bárcsak Bella ne hívta volna át Taylort. Az a lány
nincs jó hatással Bellára, bár úgy tűnik, hogy csak én látom ezt így.
– Megjöttem! – kiáltom éneklő hangon, miközben bemegyek a
konyhába. – Hol vagytok?
– Idebenn – szól ki Andy a nappaliból.
Beleteszem a liliomokat a mosogatóba, és keresek egy vázát.
– Volt még foltos tőkehal, vagy sima tőkehalat hoztál?
Andy nem felel, én pedig átlépdelek a nappaliba, kezemben a
vázával. A kanapémon, a férjem mellett, teljesen otthon érezve magát
ott terpeszkedik Louise.
– Louise kocsija lerobbant, mikor idetartott Bella számítógépével –
közli Andy kissé maflán. – Én pont mögötte jöttem, amikor bedöglött.
Még csak be sem indult a motor. Tom elvontatta a szervizbe. Szegény
Louise bőrig ázott, úgyhogy hazahoztam, hogy megszárítkozzon.
– Milyen szerencsés nő – sziszegem összeszorított fogakkal.
– Hát nem? – mondja Louise.
Egy pillanatig sem hiszem el, hogy ez pusztán véletlen egybeesés.
Valószínűleg órákat várt az egyik mellékutcában Andyre, mielőtt
megrendezte a kis „lerobbanását”. A legszívesebben beleütnék abba az
ostoba, önelégült képébe.
– Itt maradhatnál vacsorára – mondja neki Andy. A karja mintegy
véletlenül a kanapé hátán hever, az a nő pedig felmosolyog rám a
férjem laza ölelésének biztonságából. – Elég halat és krumplit hoztam,
hogy jusson mindenkinek. A fiúk úgysem eszik meg a részüket.
– Andy – mondom határozottan. – Beszélhetnénk négyszemközt?
Kimegyek a konyhába, egész testemben remegek a dühtől.
Hogyhogy nem látja, mit művel ez a nő? Megtorpedózta az elmúlt
hétvégét, és most megint itt van, belerondít a családi együttlét kellős
közepébe.
Andy behúzza maga mögött az ajtót.
– Nézd, tudom, hogy nem a legszerencsésebb helyzet, de mi mást
tehettem volna?
– Ó, nem is tudom! Hagyhattad volna, hogy felhívja az autómentőt,
mint minden más ember?
– Caz, nem fogom hagyni, hogy a gyerekeim anyja ott maradjon
nehéz helyzetben, az ömlő esőben az út szélén! – csattan fel. – Két
percre voltunk innen. Csak megvacsorázunk, és már itt sincs. Ugyan
már, mi bajunk lesz?
Ha most jelenetet rendezek, azzal Louise kezére játszom. A múlt
héten hibát követtem el, ő került ki győztesen, illatos rózsákat
szagolgatva, míg én valami sokkal büdösebbel kellett, hogy beérjem.
– Rendben – felelem. – Megehetjük a halat és a sült krumplit, míg
Tom megnézi a kocsit, és ha nem tudja ma megcsinálni, hívunk neki
egy Ubert.
– Igazából már odaígértem neki a Range Rovert.
– Andy! Az a kocsi nekem kell a jövő héten, hogy el tudjam hozni
Kit szobájába a komódot! Mennyi időre adtad kölcsön neki?
Látszik, milyen kényelmetlenül érzi magát.
 – A Honda már az utolsókat rúgja. Mi lesz, ha megint lerobban,
amikor Bella és Tolly is a kocsiban van? – A hangja védekező
hangnemre vált. – Itt van nekünk az Audi. Néha hetekig itt áll a Range
Rover, és amikor itt vagyunk, még akkor is alig használjuk. Az
állomásra gyalog is el lehet menni, és különben is, alig lehet parkolni
azzal az átkozott kocsival. Sokkal kevesebb gond lesz nélküle.
Ez nem a kocsikról szól. Andy így hagyja manipulálni magát Celia
és Louise által, ez az, ami megőrjít engem. Amikor a Robers-nőkről
van szó, akkor annyi gerince marad, mint amennyi egy medúzának van.
– Nekiadtad a kocsit? – szegezem neki a kérdést, és képtelen
vagyok elrejteni a dühömet. – Nem gondolod, hogy először velem
kellett volna megbeszélned ezt a dolgot? Ez mindkettőnkre tartozik!
Közösen kellett volna erről döntenünk!
– A Range Rover már megvolt, mielőtt téged megismertelek –
feleli Andy kissé emelt hangon. – Úgy vélem, csak az én dolgom, hogy
Louise-nak adom-e, vagy sem.
– Az Audi pedig az enyém volt. De ez nem jelenti azt, hogy az
állatmentőknek adományozhatnám anélkül, hogy veled egyeztetnék.
Egymásra bámulunk. A Louise miatti házi vitáink már évek óta fel-
fel lángoltak. Időszakosan megalkuszunk, néhány hónap béke és csend
következik; de aztán Louise újra bedob közénk egy kézigránátot, pénzt
követel Bella fogszabályzójára, vagy átírja a nyári terveinket, amikor
már a repülőjegyeket is kifizettük, és így újra ott vagyunk, ahonnan
elindultunk.
Nyílik a konyhaajtó.
– Bocs, hogy zavarok – mondja Louise, de egyáltalán nem úgy néz
ki, mint aki tényleg sajnálja.
– Nem zavarsz – feleli Andy. – Éppen ki akarjuk tenni a halat és
krumplit a tányérokra. Caz, előkeresnéd az ecetet és a Worcestershire
szószt?
– Bocs, de mégsem tudok maradni vacsorára – mondja Louise. –
Éppen most kaptam egy meglehetősen nyugtalanító üzenetet Gavintől,
attól a gazdától, akié a velem szemben lévő terület. Azt állítja, hogy a
konyhám előtti tornác fölött beomlófélben van a tető az eső miatt. Ezt
nem hagyhatom – a pasas úgyis csak ürügyet keres, hogy
ellehetetlenítse a házat.
– Ellehetetlenítse? – kiált fel Andy. – Mi a fenének?
 – Azt akarja, hogy adjam el a fenti területet valami ingatlanosnak,
hogy azok be tudjanak járni az ő földjére, hogy ott építkezzenek. Nem
mentem bele, és nem túl boldog emiatt. Nézzétek, jobb, ha megyek.
Tudjátok, milyen rozoga az a tornác, néhány gerenda már teljesen el
van korhadva. Vissza kell mennem, és megnéznem, mi a helyzet.
– Veled megyek – közli Andy.
– Ó, arra semmi szükség…
Andy a kezembe nyomja a meleg műanyagzacskót a hallal és a
krumplival.
– Ne ellenkezz, Louise! Nem hagyom, hogy egyedül bajlódj ezzel,
főleg nem, hogy egy bosszúálló gazdával is hadakoznod kelljen. Ha
mást nem, egy ponyvát oda kell teríteni a tornác fölé, amíg nem
szerzünk valakit, aki megjavítja. Caz, vigyáznál a gyerekekre egy vagy
két órán át?
– Mi lesz a vacsorával? – tiltakozom, miközben megyek utánuk az
előszobába.
Andy úgy néz rám, mint akinek elment az esze.
– Majd megeszem, ha hazajöttem.
Bella és Taylor már a bejárati ajtónál vár, a fejükön egyforma
fekete micisapka, a vállukon átvetve a hátizsák.
– Te is elmész? – kérdem. – Mi lesz a hallal és sült krumplival?
– Nem vagyok éhes – feleli Bella.
Tolly lefelé csörtet a lépcsőn.
– Várjatok meg!
Louise összeborzolja a fia haját.
– Vissza akarsz jönni anyával, édesem? Bevackolunk a kanapén, és
nézzük a Cocát. Mit szólsz hozzá? Vagy inkább itt maradnál Cazzel?
Biztos vagyok benne, hogy ő is kitalál majd neked valamit.
Tolly az anyja lábához törleszkedik. Négy éves; ez nem valódi
versengés.
– Veled akarok lenni, anya.
– Bella, azt hittem, hogy el akarsz jönni velem holnap reggel arra a
klassz antik bolhapiacra. – Igyekszem úgy mondani, hogy ne lehessen
kihallani a hangomból a könyörgést. – Van néhány szuper steampunk
ékszerük. Tetszeni fog.
Bella vállat von, és csak tekergeti az ujján a gyűrűt körbe-körbe.
Nem tudom, mit mondhatott neki Louise, míg odabenn voltak a
szobában, de egyértelműen olyat, amitől visszahúzódott a kagylóhéjába
megint.
Andy természetes meghittséggel nyitja ki Louise előtt a kocsi
ajtaját, ami megforgatja a szívemben a kést.
– Majd küldök SMS-t, Caz, elmondom, mi történt. Itthon vagyok
egy óra múlva, maximum kettő.
Figyelem, ahogy Louise beszáll az én autómba, az én férjemmel, és
úgy érzem, mint akit kiraboltak. Hogyan tudja ez a nő mindezt elérni?
Andytől még három óra múlva sem kapok üzenetet, amikor végre
ágyba tudom dugni Kitet.
Belehajítom az el nem fogyasztott halat és krumplit a szemetesbe.
Gyűlölöm a bizonytalanságot, amitől felkavarodik a gyomrom. Tudom,
hogy a Louise iránti érzéseim nem túl racionálisak, de azt is tudom,
mennyire ketté volt szakadva Andy, amikor kettőnk között ide-oda
hajlott egy évig, mire végre elhagyta őt. Most már házasok vagyunk,
van egy közös fiunk, de hogyan lehetnék biztos abban, hogy nem megy
újra vissza hozzá?
Tízig várok, elhatározva, hogy nem leszek féltékeny és nyomulós,
de a végén már nem bírom tovább, és ráírok. Húsz percig nem is
válaszol. Ekkor újra írok neki, és aztán végül, tizenegykor beadom a
derekam, és felhívom.
Nem veszi fel.
 13. FEJEZET

LOUISE

Már nem voltam Andrew-val és a gyerekekkel így együtt több mint

négy éve. Furcsának kellene tűnnie, de valahogy kellemes és ismerős
érzés. Átpillantok a vállam felett: Bella és Taylor elmerültek a
telefonjaikban, Tolly pedig szundikál a gyerekülés támlájának dőlve, a
szemhéja már szinte teljesen csukva.
– Nem kellett volna hazahoznod – mondom, miközben Andrew a
keskeny úton próbál navigálni Petworth felé. Az eső még jobban esik,
és nagyon örülök, hogy ő vezet, nem én. – Hívhattam volna egy taxit.
– Megmondtam, megtarthatod ezt az autót – közli Andrew. –
Úgysem használjuk soha. Már az elején ezt kellett volna elvinned a
Honda helyett. Mi a legtöbbször Londonban vagyunk, és csak áll a ház
előtt. És a gyerekek különben is sokkal több időt töltenek veled. Nem is
értem, miért nem gondoltunk erre akkor.
Minnek eszébe jutott. Az ügyvédemnek is eszébe jutott. És isten a
tanúm, az anyám is egyértelművé tette a véleményét a dologgal
kapcsolatban. De sajnos, a válás olyan, hogy ha az ügyvédek is
belekeverednek, még a legértelmesebb emberek is képesek
megmakacsolni magukat, és tíz kört futnak olyan dolgok miatt, amit ő
maguk sem akarnak igazán. Andrew nem szerette a Range Rovert.
Mindig is az volt a véleménye, hogy kezelhetetlen, és engem állandóan
kioktatott, milyen sokat fogyaszt. Csak azért harcolt velem miatta, mert
a válásnak abban a szakaszában még egy teáskanálon is összevesztünk.
Nem hibáztathatom csak Andrew-t azért, amiért ilyen
közhelyszerűen ellenségeskedő pokol lett a válásunk. Bánkódtam,
fájdalommal voltam teli, és az életem teljesen kifordult. Én is csúnya
eszközökkel küzdöttem. És csak még jobban megnehezítettem az életét,
amikor a gyerekek kerültek sorra. Nem vagyok büszke rá, de a Bella és
Tolly feletti felügyeleti jog lett a fegyver a kezemben, ahogy a pénz az
övében. Mindkettőnkre rossz fényt vet a dolog.
 Andrew ráfordul a nyomvályús utunkra, magasra fröccsentve a
vizet, ami szegény Hondát elnyelte volna. Még mielőtt odaérnénk a
házhoz, látom, hogy a tornác milyen siralmas állapotban van. Az egyik
tartóoszlop vészesen kifelé dől a súlyos tető nyomása alatt, ami úgy néz
ki, mintha valami idegen lénnyel lenne terhes. Imádkozom, hogy csak a
tornác legyen veszélyben, ne az egész konyha.
Andrew kiugrik az ömlő esőbe.
– Bella, vidd be az öcsédet! – kiáltja, felnyalábolva álmos fiunkat a
gyerekülésből, majd átadva a nővérének, aki megpróbálja megóvni az
özönvíztől, amennyire csak tudja, miközben ő és Taylor a ház felé
botorkálnak.
– Louise, van a melléképületben valamid, amivel meg tudnánk
támogatni azt a tornácoszlopot?
– Nincs semmi, ami elég erős lenne! – kiáltok vissza, de én is alig
hallom magam a szakadó esőben. – Talán az egyik ugratóbak?
Hátrarohanunk a telek végére, el a zöldségeskert mellett, aztán a
mellett a terület mellett, ami valaha egy kis legelő volt, mielőtt még
megvettük volna a házat. Máris az alsóneműmig át vagyok ázva, és bár
nincs hideg, annyira vacogok, hogy összekoccannak a fogaim. A
legelőn csípőig ér a gaz, de még ott van néhány bak és rúd. Nagy
nehezen kihúzunk egyet a mindent fogva tartó növények közül, majd
lesöpörjük róla a sarat és a gilisztákat. Az esőtől nagyon csúszós, de
valahogy sikerül kettőnknek végigcipelni a ház körül, aztán be a
tornácra.
Nagyon furcsa, de egyben teljesen természetes együtt
munkálkodni, mintha az elmúlt öt év meg sem történt volna. Nem
csoda, hogy Caz annyira küzd, hogy megakadályozzon egy ilyen
helyzetet. Valami zsigeri ösztön bizonyára figyelmeztette, hogy a
meghittség vonzása, az a szerelem, ami az ő beavatkozása előtt több,
mint egy évtizedig tartott, az sokkal halálosabb, mint amilyen egy
szenvedély valaha lenni tud. Főleg, hogy nem a szerelem halála
szakított bennünket szét, hanem az ő mesterkedése és fortélyai.
Mire beérünk a házba, olyan szánalmasan és sárosan nézünk ki,
hogy mindketten nevetésben törünk ki.
– Azt hiszem, hagytál odafönn egy vagy két pulóvert –mondom, és
kicsavarom a hajam a kőlapokra. – Várj, megnézem, mielőtt felmész a
padlásra, és megnézed a tetőt!
 Nem is kell keresnem. Pontosan tudom, hol vannak Andrew ruhái.
Amikor négy éve azon a szörnyű estén elment, alig egy héttel azután,
hogy Tolly megszületett, csak azokat vitte el, amelyek illettek a városi,
kifinomult életéhez azzal a szőke bombázóval a karján. A drága
farmereket, kasmírpulóvereket, dizájner sportcuccokat: azokat a
dolgokat, amelyek szép fokozatosan jelentek meg a ruhatárában a
megelőző tizenkét hónapban. Már nem kelletek neki az Arán kötött
kabátok, amik a velem töltött életének voltak a részei.
Most beletúrok a ruhásszekrényem hátuljába, előveszek egy
farmernadrágot és egy kockás inget a legfelső polcról. Egy pillanatra
megállok, és végigsimítom a puha flanelt. Énem egy része tudta, hogy
egy napon visszajön ezekért.
Amikor a lépcsőfordulóba érek, Andrew lép ki a padlásajtó mögül,
port és vakolatot söpörve le a kezéről.
– Ugyanaz a rész – mondja, arra a régi csöpögésre utalva, amire a
mérnök is felhívta a figyelmünket tizenhat évvel ezelőtt. – De ez
alkalommal valami komolyabb kell, nem lesz elég egy kis javítgatás. A
cserepek odavannak. A pala annyira tönkrement, hogy az első érintésre
szétmorzsolódik. Az egészet ki kell cserélni. – Beletúr nedves hajába
egy olyan ismerős mozdulattal, amitől összeszorul a szívem. –
Elmozdítottam az átázott szigetelést, ami csak többletsúlyt adott a
plafonnak, és ez most nem nagyon tesz jót. Szorítsunk, hogy kitartson,
míg kimehetünk, és megoldhatjuk az egészet.
Átnyújtom neki a száraz ruháit.
– Nem akarsz egy forró zuhanyt? Teljesen elkékült a szád széle.
– Jólesne – vallja be. – Na és te?
– Ez most felhívás keringőre? – kezdek vele ékelődni, nem
gondolván végig a dolgot.
Abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyják a számat, a fülem
hegyéig elvörösödöm, teljesen zavarba jövök. Elveszítettem a jogot
arra, hogy ilyeneket mondjak a férjemnek, amikor elvett egy másik nőt.
De felnevet, látszik, hogy valóban mókásnak találja, és ezzel az az
idegenekre jellemző merev udvariaskodás, ami annyira jellemző volt az
elmúlt négy évünkre, hirtelen szertefoszlik.
– Ne aggódj, az erényed biztonságban van – vigyorodom el. –
Utánad megyek majd zuhanyozni. Csak dobd le a nedves ruháidat a
fürdőszoba ajtaja elé, és majd beteszem a szárítóba. És ne használd el
az összes melegvizet.
Néhány perccel később Andrew ledobja átázott farmerét és ingét a
lépcsőfordulóba. Én felszedem őket, lemegyek a földszintre, és
kihajtom a nappali recsegő ajtaját. A három gyerek összegömbölyödve
hever a kanapén, a tévé előtt. Még csak fel sem pillantanak. Hagyom
őket, megállok egy pillanatra, hogy belehallgassak a fentről, a
fürdőszobából leszűrődő csobogásba. Tudom, hogy ez most nem igazi.
Csak egy kis nosztalgikus utazás a múltba, ennyi az egész. De a férjem
ebben a pillanatban odafenn van, a gyerekeim a szomszéd szobában.
Már az idejét sem tudom, milyen régen nem éreztem ilyet, hogy a
világomban minden rendben van.
A konyhában kinyitom a szárító ajtaját, és automatikusan
megnézem a zsebeket, mielőtt bedobnék bármit is. Hirtelen megállok,
amikor megtalálom Andrew telefonját a zsebében. Egyelőre nincs nem
fogadott hívása, de már vagy két órája eljöttünk; nem tart már soká, és
Caz újra lábhoz hívja Andrew-t.
Lenémítom a telefont, és becsúsztatom néhány konyhai törlőruha
alá. Csak egy kicsit tovább itt akarom tartani Andrew-t, azt akarom,
hogy megint egy család legyünk, ha csak néhány órára is. Nagyon jót
tesz Bellának és Tollynak, ha egy kis időt az apjukkal tölthetnek,
anélkül, hogy az a nő itt lábatlankodna.
Miután előszedtem egy adag házi húsos rakott krumplit a
mélyhűtőből – ez Andrew kedvence –, beteszem a mikroba, hogy
felolvadjon. Néhány perccel később nevetést hallok a szomszéd
szobából. Tolly sikoltozik, ahogy csiklandozzák, mellette Andy mély,
lusta nevetése hangzik fel, és ritka öröm; Bella is fel-felnevet. Két éve
nem láttam ilyen jókedvűnek.
Egy kicsivel később Andrew mezítláb belépdel a konyhába,
nyomában a kipirult, ziháló gyerekhaddal; úgy járnak a nyomában,
mintha varázsfuvolát fújna.
– Hé, Lou, Taylor azt mondja, azon gondolkodik, hogy újságíró
lesz – mondja, és a tinédzser lány felé bólint. – Talán adhatnál neki
néhány tippet.
– Persze – felelem felpillantva, miközben öt személyre terítek az
asztalon. – A napilapok vagy a magazinok érdekelnek, Taylor?
A lány furcsán tekerget egy hatalmas ezüstgyűrűt az egyik ujján.
 – Ne vegye sértésnek, Mrs. Page, de engem inkább a tévé érdekel.
– Nem hibáztatlak érte – sóhajtok fel. – Az újság ma már
veszélyeztetett műfaj. Ha van jövője az újságírásnak, akkor az online
lesz. De ha a tévén gondolkodsz, akkor inkább Andrew-val kell
beszélned.
– Apu, miért nem vezeted körül az INN-ben? – javasolja Bella. –
Feljöhetne, és nálunk lakhatna Londonban, te pedig bevihetnéd az
irodába, hogy találkozzon mindenkivel.
– Ó, istenem, de klassz lenne! – kiált fel Taylor.
– Nemsokára kezdődik a nyári szünet, nem? – kérdi Andrew.
Észrevesz egy üveg Pinot Grigiót a hűtőben, és a konyhafiókban
dugóhúzó után kotorászik. – Gyere fel Londonba, és tölts el egy napot a
stúdióban, Taylor! Nézd meg, hogyan rakunk össze egy programot
elejétől végéig. Mit szólsz?
– Ez komoly?
– Még az is lehet, hogy találok valakit, aki épp egy sztori
nyomában jár, és el tud vinni téged terepre, ha nincs túl sok munka
odabenn.
– Hát az csodás lenne!
A konyhai asztalnál szervírozom a vacsorát ötünknek. Andrew úgy
vonzza a gyerekeket, mint mágnes a vasreszeléket. Tollynak be nem áll
a szája, míg Bella hónapok óta először eszi meg az összes ételt a
tányérjáról. Kedvenc régi pulcsijában és kifakult farmerjában Andrew
olyan fiatalnak és lazának tűnik, amilyennek nem láttam már évek óta.
– Hát ez finom volt! – közli, majd hátratolja a székét, és ölébe veszi
Tollyt. – Senki nem csinál olyan finom húsos rakott krumplit, mint te.
– Köszönöm – mosolygok.
– Azt hiszem, hogy fel kellene hívnom Cazt. Már tíz is elmúlt,
Nem tudja, hová lettem.
– Igen, szerintem is – értek vele egyet.
A szívem kihagy egyet.
– De lehet, hogy már alszik – teszi hozzá Andrew. – Nem hívott
eddig, így tuti, hogy nem aggódik. Nem is tudom, hová tettem a
telefonomat…
– Van egy kis rebarbarás pite a hűtőben – mondom.
Felnyög.
– Meghalok. Hogy mondhatnék nemet a rebarbarás pitére?
 Felállok az asztaltól, kinyitom a hűtőt, ám ekkor hirtelen hatalmas
robaj hallatszik. Egy pillanatra azt hiszem, hogy ez a kinti vihar.
– A plafon! – kiált fel hirtelen Andrew.
Felugrik az asztaltól, Tollyval a karjában, és az ajtó felé löki a két
lányt. Én is feléjük vetem magam, öten ott állunk az ajtóban, és
hitetlenkedve nézzük, ahogy a plafon végül megadja magát, majd
megbámult csövek és szilánkosra tört fadarabok zuhannak le fentről. A
levegőt fullasztó vakolatpor tölti be. Andrew – kissé késve – az
előszobába terel bennünket, és bevágja a konyhaajtót maga mögött.
Rettegve hallgatjuk mindannyian a zajt, ami a világ vége hangjának
tűnik.
Végül minden elcsendesedik.
– Várjatok itt! – figyelmezteti Andrew a gyerekeket, és leteszi
Tollyt.
Ketten nagy bátran bekukkantunk a konyhaajtón. Az egész plafon
leszakadt, maga alá temetve a fél konyhát. Üvegszilánkok,
porceláncserepek, valamint fadarabok borítják az egész padlót. A
mennyezet még a fal egyik darabját is magával rántotta, az eső befolyik
a résen. Úgy néz ki, mintha egy rakétavetővel lőttek volna a házunkba.
Andrew átölel, miközben döbbenten a romokat nézzük.
– Minden rendben lesz – mondja.
Nem tehetek róla, kitör belőlem a sírás. Nem is az anyagiak, vagy a
szomszéd gazda fenyegetése miatt; ez a konyha volt a konyhánk
tizenhat éven keresztül. A falon, amelyiken most folyik a víz, és
eltüntet mindent, ott vannak a ceruzával húzott vonalak, amelyek a
gyerekeink növekedését jelezték. Tolly azokon a konyhaköveken tette
meg az első lépéseit, amelyeket most elborít a törmelék.
Andrew magához húz, pont akkor, amikor felemelem könnyáztatta
arcomat. Egy pillanatra egymásba fonódik a tekintetünk. Lehajol
hozzám, megcsókol, és a testem minden idegszála hirtelen felragyog,
visszaemlékezvén a szenvedélyre. Összetartozunk. Mindig is
összetartoztunk.
Kezem a mellkasához szorítom. Ó, milyen ismerős a flanel
érintése!
– Maradj! – kérlelem.
 14. FEJEZET

CAZ

Egész éjszaka nem jött haza. Egész éjjel egyetlen üzenetet sem küldött,
nem is hívott. Már szinte azt is szívesebben venném, ha balesete lett
volna hazafelé, minthogy elképzelem, mit is csinálhat azzal a nővel.
Nem veszett ki belőlem az irónia: valószínűleg így érezhetett
Louise is, amikor tudta, hogy Andrew velem van. Ide-oda hánykolódok
a félig üres ágyban, és elemészt a szörnyű féltékenység. Épp elég rossz
volt akkor, amikor Andrew négy évvel ezelőtt visszament hozzá,
miután Louise terhes lett Tollyval. De akkoriban, Andy ígéretei
ellenére, tisztában voltam vele, hogy nem teljesen az enyém. Akkor
még volt bennem valamiféle bűntudat, az érzés, hogy megérdemlem a
bizonytalanságot, a gyötrelmet amiatt, hogy nem lehetek biztos benne,
visszatér-e hozzám.
De ez most ezerszer rosszabb. Most már a felesége vagyok. Van
egy fiunk. Hogyan teheti ezt velem?
Hát úgy, ahogy azt vele is tette, gondolom.
– Menj át! – közli velem Angie, amikor éjfélkor felhívom, mert
képtelen vagyok aludni. Szombat éjjel van; valahol bulizik, alig hallom,
mit mond a háttérből hallatszó dübörgő zenétől. – Nem egy szomorú,
elhanyagolt feleségecske vagy, aki terhesen sürgölődik a konyhában
mezítláb. Menj át, és tedd helyére a nőt!
– Nem lehet. Itt van Kit.
– Tedd be a kocsi hátuljába! Végigalussza az egészet.
– Nem fogom hazarángatni Andyt, mint valami átkozott halaskofa
– mondom dühösen. – Nem adom meg neki ezt az elégtételt.
– Akkor tetess fel új zárat. Én megtenném.
Könnyen mondja. Angie igazából soha nem kedvelte Andyt, bár
nem szólt rá egy rossz szót sem, amióta összeházasodtunk. De gyűlölte
azokat a hónapokat, amikor Andy Louise és köztem vacillált;
megvetette a férfit, aki nem elégedett meg azzal, hogy egy nőt
boldogtalanná tett, egy másikkal is megtette. Azok a hónapok voltak
életem legrosszabbjai, amikor arra vártam, hogy Andy döntsön végre
kettőnk között. Úgy éreztem, mintha csíkokban hántanák le rólam az
élő bőrt. Amikor végül cserbenhagyta Louise-t, megbántottan, keserűen
és dühösen, esküdözött, hogy örökre véget vetett a vele való
kapcsolatnak.
Ellentétben azzal, amit ő gondol, nem én voltam az, aki keresztbe
tett a házassági megállapodásuknak, az Andy volt. Azt akarta, hogy
Louise szenvedjen. Ő volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy abban a
pillanatban összeházasodjunk, hogy kimondták a válást. Én vártam
volna, hogy egy kicsit letisztuljanak a dolgok a két házasság között, de
ő nem engedett. Már akkor tudtam, hogy ez nem az irántam való
szerelemről szól, hanem arról, hogy megbüntesse Louise-t. Annyira
gyűlölte őt, hogy nem maradt semmi másnak helye benne.
De a gyűlölet kimerítő tud lenni, és túl sok energiát vesz el. A saját
érdekében mindenkinek kell találnia valamilyen civilizált módot arra,
hogyan viselkedik a másikkal. Most már nagyon nehéz elhinni, de én
valójában rettenetesen megkönnyebbültem, amikor Andy nem beszélt
úgy többé Louise-ról, hogy „az a ribanc”, és ismét szóba állt vele,
amikor Louise eljött hozzánk a gyerekekért vasárnap esténként. Egy
rövid ideig úgy hittem, hogy egyfajta modern patchwork-család
leszünk, és képesek leszünk tovább folytatni a saját életünket.
De gondolhattam volna: Andy nem képes arra, hogy szívélyes
kapcsolata legyen Louise-zal. Számára vagy minden van, vagy semmi.
A szerelem és a gyűlölet az érem két oldala. Louise mindig is képes
volt rettenetesen idegesíteni Andyt, és úgy tűnik, én bármit is teszek,
ezen nem tudok változtatni. És tessék, most itt vagyunk, Louise
rángatja a zsinórokat, Andy pedig minden egyes alkalommal rohan át a
házába, ha csak egy égőt kell is kicserélni. Louise négy éve csak várja a
lehetőséget, várja a megfelelő pillanatot, és tessék, itt van.
Felbámulok a mennyezetre, a gyomrom összeugrik az idegességtől.
Nem tudom az életemet elképzelni Andy nélkül. Ha visszamegy hozzá,
fogalmam sincs, hogyan szedegetném össze a darabjaimat.
Valószínűleg elaludhattam, összerándulva ébredek, mikor már süt a
nap. Hirtelen felülök, kalapál a szívem, valami zajt hallok odalenn. Egy
pillanatig azt hiszem, hogy betörtek hozzánk, de aztán meghallom
Andy hangját.
 A kezdeti megkönnyebbülésem, hogy hazajött, azonnal elillan; a
legszívesebben kiugranék az ágyból, és lerohannék hozzá,
nekiszegezném a kérdést, hogy hol volt ennyi ideig. De kényszerítem
magam, hogy visszafeküdjek, és mélyeket lélegezzek, míg le nem
nyugszom. Nem lehetek kétségek között. Visszajött, ami azt jelenti,
hogy nincs vége. És Bella meg Tolly hangját is hallom; biztosan nem
hozta volna ide őket, ha vissza akarna menni Louise-hoz!
A szívverésem lelassul. Talán túlreagálom a dolgokat. A nap
fényében bősz féltékenységem teljesen irracionálisnak tűnik. Tényleg
ömlött az eső egész éjjel; olyan vad vihar volt, hogy még fákat is
kidöntött. Louise a nagy semmi kellős közepén lakik. A térerő sem
valami jó, ezért nem telefonált, és nem akarta megkockáztatni
visszafelé a vezetést, mivel mindenhol ágak zuhantak az utakra, de nem
tudott felhívni. Lehet, hogy elmosta az eső az utat. Vagy…
– Ébren vagy? – suttogja Andy, és bedugja a fejét az ajtón.
Valamiféle üdvözlésfélét erőltetek az arcomra, és felkelek. De
megfontolt, kigondolt kérdésem, hogy hol volt egész éjjel, ráfagy az
ajkamra, amikor megpillantom förtelmes, flanel favágó ingét és
farmerját.
– Mi a fene van rajtad?
Végignéz magán.
– Teljesen átáztak a ruháim az esőben. Betettük őket a szárítóba, de
elment az áram, úgyhogy ezeket a régi göncöket kellett felvennem,
amelyek még Louise-nál maradtak.
Képtelen vagyok elviselni a látványukat. Nagyon szomorú
emlékeket hoznak vissza.
– Hozok neked valami normálisat, amit felvehetsz – mondom, és
kinyitom a ruhásszekrényt. – Nem nézhetsz úgy ki…
– Jó ez! – feleli türelmetlenül. – Nézd, nagyon sajnálom, hogy nem
hívtalak tegnap este, és nem szóltam, hogy ott maradok. Szörnyű
éjszaka volt. Az egész átkozott konyhaplafon leszakadt, és a telefonom
ott hever valahol a romok alatt. Hála istennek, egyikünk sem sérült
meg!
Bárcsak Louise-ra szakadt volna! így a gonosz Keleti
Boszorkányból nem maradt volna más, csak a piros cipellője.
– Aggódtam érted – mondom, de nem fordulok meg.
 – Tudom. Sajnálom. Ahogy mondtam, elment az áram, és nem
tudtalak felhívni a vonalas telefonon sem. De tudtad, hol vagyok, így
reméltem, hogy nem aggódsz.
Pontosan amiatt aggódtam rettenetesen, hogy tudtam, hol van.
– Tudtál valamennyit aludni?
– Bevackoltam magam Tolly mellé néhány órára, de igazából nem.
Teljesen kivagyok.
Hozzáfordulok, és kutatom az arckifejezését, próbálok rájönni,
hogy hazudik-e. Andy kitűnő színész: képes aggódást kifejezni, ha
akar, vagy cinikus lenni, ha a sztori, amiről tudósít, éppen úgy kívánja.
Még négy év együttlét után sem tudhatom soha biztosan, hogy az étel,
amit főztem, tényleg ízlik neki, vagy csak udvariaskodik.
Valami itt nem stimmel. Túl rezzenéstelen a tekintete. Az
arckifejezése valahogy ismerős…
Hát persze. Régebben akkor szokott ilyet vágni, amikor visszament
Louise-hoz, miután velem töltötte az éjszakát.
Már nincs lehetőségem feldolgozni ezt az információt, hogy a
férjem épp most hazudott nekem, és hatalmas rést ütött a
házasságunkon. Még mielőtt válaszolhatnék, a dologért felelős nő tűnik
fel a hálószobám ajtajában, mint valami pokolbéli látomás.
– Bocs, hogy zavarlak – mondja Louise –, de meg tudnád mondani,
hol tartod az ágyneműt?
 CHRISTINA MURDOCH
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 1. RÉSZE
Dátum: 2020. 08. 01.
Időtartam: 27 perc
Helyszín: Kingsbridge-i Rendőrőrs

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall Rendőr-főkapitányság

nyomozói
(folytatás)

RENDŐRSÉG: Tehát mennyi ideje ismeri Louise Page-et, Ms. Murdoch?

CM: Istenem, nem tudom! Harminc éve?

RENDŐRSÉG: És azt állítja, hogy a munkalehetőség a maga ötlete volt,

nem az övé?

CM: Hogy őszinte legyek, nem hittem, hogy továbbra is érdekli, amikor
megtudta a részleteket.

RENDŐRSÉG: De mégis érdekelte?

CM: Kellett neki a pénz.

RENDŐRSÉG: Mikor folyt le önök között a párbeszéd?

CM: Pontosan nem emlékszem, [csend] Tatán négy vagy öt héttel

ezelőtt együtt ebédeltünk.
Louise említette, hogy nyáron nem kap fizetést, és próbál valami
szabadúszó munkát szerezni, hogy átvergődjön a nyáron, én meg
mondtam neki, lehet, hogy tudok segíteni. És kábé egy héttel később
felhívott.

RENDŐRSÉG: Tehát ő erősködött?

CM: Nem, ahogy már mondtam, én csak… nézzék, nem mindegy?
Ennek semmi köze ahhoz, ami Andrew-val történt. Nem Louise volt az,
aki orvul keresztbe tett Caznek; pont ellenkezőleg.

RENDŐRSÉG: De ő költözött be Mrs. Page házába, ugye? Maga szerint

ez nem furcsa?

CM: Az Andrew ötlete volt, nem az övé. A konyha plafonja leomlott a

viharban, és Louise nem tudott hova menni. A szülei háza nem elég
nagy, és nem engedheti meg magának, hogy hotelbe menjen.

RENDŐRSÉG: De feltételezem, hogy Mr. Page már megengedhette

volna, nem?

CM: Nem tudom. Gondolom.

RENDŐRSÉG: De ehelyett ő azt ajánlotta a volt feleségének és a

gyerekeinek, hogy maradjanak az ő házában?

CM: Louise ezt mondta.

RENDŐRSÉG: És mit gondol, miért tette?

CM: Fogalmam sincs.

RENDŐRSÉG: Caroline Page nem volt túl boldog ettől, ugye?

CM: Nem hinném, hogy nagyon fel volt dobva tőle. De ő és Andrew
általában Londonban vannak. Louise csak kölcsönvette azt a házat
néhány hétre. Nem akartak együtt élni, mint a mormonok.

RENDŐRSÉG: Tehát az volt a terv, hogy Mr. és Mrs. Page visszatérnek

Londonba a fiukkal, míg Louise Page ott marad a gyerekekkel a
brightoni házban, amig a konyhát rendbe nem hozzák?

CM: Igen.
RENDŐRSÉG: De nagyjából egy héttel később hirtelen kiköltözött.
Tudja, hogy miért történt ez?

CM: Louise és Caz csúnyán összevesztek.

RENDŐRSÉG: Ez volt az a veszekedés, ami miatt kihívták a

rendőrséget?

CM: Nem, az később történt.

RENDŐRSÉG: És tudja, hogy ez a korábbi veszekedés mi miatt volt?

CM: Nem nagyon, [csend] Nézze, nem túl kellemes nekem helyette
beszélni. Kérdezzék meg tőle magától!

RENDŐRSÉG: Meg fogjuk tenni. Mondhatjuk akkor Mrs. Murdoch,

hogy…

CM: Ms.

RENDŐRSÉG: Bocsánat, Ms. Murdoch. Tehát mondhatjuk azt, hogy

Louise és Caroline Page nem igazán jöttek ki jól egymással, főleg nem
az utóbbi néhány hónapban?

CM: Igen.

RENDŐRSÉG: És maga mégis úgy gondolta, hogy jó ötlet alkalmazni

Louise Page-et? Hiszen egyértelmű, hogy csak olajat öntött a tűzre egy
olyan helyzetben, ami amúgy is robbanásveszélyes volt?

CM: Nekem semmi közöm Andrew halálához.

RENDŐRSÉG: Bizonyos ön ebben, Ms. Murdoch?

NÉGY HÉTTEL AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTT
 15. FEJEZET

LOUISE

Furcsa és nyugtalanító abban a házban lenni, ami Andrew és Caz

otthona. Rengeteg olyan dolog van, amit felismerek, megszokott
dolgok, amik között éltem, több mint egy évtizedig, mielőtt Andrew
magával nem vitte őket a válás után; a szíriai szőnyeg, amit együtt
vettünk, egy festmény, amit az egyik haverja készített a hatéves
Belláról Andrew születésnapjára, egy pár bronz szobor, ami még az
anyjáé volt.
De most minden olyan más. Andrew az ágy másik oldalán alszik; a
könyvei és az olvasószemüvege, meg egy ódivatú vekkeróra most az
ágy jobb oldali éjjeliszekrényén van, nem a balon. Caz egyértelműen
rendmániás; nincsenek a hűtőszekrényajtón se mágnesek, se post-it
cédulák, amikkel akkoriban teli volt, amikor mi éltünk együtt, és
tisztaságtól ragyogó konyhája pultjain minden eszköz tiszta és
fertőtlenített. Andy ettől biztosan megőrül; akkoriban gyűlölte, ha a
mindennap használt kávéfőzőt eltettem, vagy betettem a halom
újságpapírját a fiókba. Szereti, ha minden kéznél van, ha körülveszik a
család mindennapi életének tárgyai. Vagy legalábbis szerette.
Számos kedvenc könyvemet megtalálom a polcon a nappaliban.
Bemegyek Kit szobájába, és beteszem őket a bőröndöm aljába. Nem
tudom rávenni magam, hogy Andrew és Caz hálószobájában aludjak,
úgyhogy Kithez vackolom be magam, bár a lábam lelóg az ágyról.
Ráteszek egy pulcsit a könyvekre, és lecsukom a bőröndöt. Andrew
nem olvas szépirodalmat, nem fognak hiányozni neki.
Mióta ő és Caz összeházasodtak, mindig nagyon ügyeltem rá,
nehogy elképzeljem az életüket együtt. Nem akartam a kapcsolatuknak
energiát és értelmet adni. De most ez elkerülhetetlen. Körbemászkálok
a házban, míg Bella és Tolly iskolában vannak, és a házasságuk
hétköznapi, családias környezetével gyötröm magam. Mindenhol ott
vannak a fényképeik kettejükről vagy Kitről. Azt nem tudom, hogy
valóban boldogok-e együtt, vagy ez az egész egy színjáték.
 – Nekem boldogtalannal tűnik – közli Min határozottan, miközben
visszateszi a síparadicsomban készült fotót az előszobái kisasztalra. –
Nézd meg a szemét! – teszi még hozzá. – Ordít róla, hogy Andrew
utálja minden percét.
Utálja a hideget.
– Mikor házasok voltunk, mindig határozottan visszautasította,
hogy síelni menjünk – mondom kedvetlenül. – De érte megtette.
Min már el is indult a lépcsőn. Követem Caz és Andrew
hálószobájába, és figyelem, hogy belöki Caz hatalmas
gardróbszobájának az ajtaját, és szégyentelenül kutat a ruhák között.
– Jesszus! Még soha nem láttam ennyi cipőt! Nem csoda, hogy
Andrew állandóan panaszkodik, hogy nincsen pénzük.
– Várj, amíg meglátod a pulóvereit! – Sorban kihúzom a fiókokat.
– Nézd meg, szín szerint vannak csoportosítva. És egy csomó kasmír.
Nincs többé olcsó M&S-ből származó pulcsi, ezek aztán igazi…
– Louise, mit művelsz ebben a házban? – vág közbe hirtelen Min. –
Ez egy baromság! Már mondtam neked, adok pénzt, menj egy
szállodába!
– Nem kell a pénzed.
– Oké, akkor terheld meg a hitelkártyádat! Rabolj ki egy bankot, ha
kell! De itt nem maradhatsz tovább! Ez nem egészséges!
Tudtam, hogy Minnek nem fog tetszeni ez az egész.
– De hát Andrew és Caz nincsenek itt! – mutatok rá. – A ház
legtöbbször üres!
– És mit fogsz csinálni, ha eljön az ő hétvégéjük a gyerekekkel?
Kidobósdit játszotok majd?
– Bella majd elviszi Tollyt vonattal Londonba, így Andrew-nak és
Caznek nem kell addig lejönniük Brightonba, míg a konyhát be nem
fejezik. Mi hárman addig maradunk itt, amíg csak szükséges.
Érzem, hogy hullámokban árad belőle felém az ítélkezés. El tudom
képzelni, hogyan festhet ez az egész kívülről, de nem így van. Ez most
csak egy logisztikai probléma gyakorlatias megoldása, ennyi az egész.
– És meddig fog ez az egész tartani? – kérdi Min, miközben
megyünk lefelé a lépcsőn. – Már egy hete itt vagy, és amikor
átmentem, hogy elhozzam a leveleidet, láttam, hogy a konyhádban még
mindig háborús állapotok uralkodnak.
 – Rondább, mint amilyen valójában. A szaki azt mondja, hogy egy
vagy két héten belül megcsinálja.
– Szakiidő szerint? – Min arcvonásai meglágyulnak. – Nézd,
megértem. Ha Luke-ról lenne szó, én is biztosan kapargatni akarnám a
sebeket. Nem tudod elviselni, hogy lásd az életüket együtt, de azt sem,
hogy ne lásd. De ez nem használ, Lou. Mi értelme feltépni a régi
sebeket? Inkább nagyobb távolságot kellene tartanod tőlük, semmint
kevesebbet.
Igaza van. A vihar éjszakája óta nem tudok semmi másra gondolni,
csak Andrew-ra. Azt hittem, hogy a vele kapcsolatos fájdalmamat már
magam mögött hagytam, de a múlt szombat óta úgy érzem, mintha
ugyanott lennék, mint a kezdet kezdetén.
Min túlságosan is jól ismer engem.
– Ez nem a pénzről szól, ugye? – mondja, de már tudja a választ. –
Megengednéd magadnak, hogy néhány éjszakát egy motelben tölts. Mi
a helyzet valójában?
Nem tudok a szemébe nézni.
– Ó, édes istenem! Te lefeküdtél vele!
– Nem, csak egy csók volt – vágom rá gyorsan. – Csak a pillanat
heve, ennyi az egész. Túl sok volt a nosztalgia és a vörösbor. Nem fog
még egyszer előfordulni – teszem még hozzá inkább magamnak,
mintsem Minnek. – Nem mondhatod el senkinek! Esküdj meg, Min!
Egy szót sem, még anyának sem! Főleg neki nem!
– Jesszus, Lou! Mit képzeltél?
Nem tudok neki válaszolni. Már visszajátszottam magamnak azt a
csókot az elmúlt napokban, elemeztem minden lehető szemszögből.
Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Andrew volt a
kezdeményező, viszont én tettem a kezem a mellkasára, és én mondtam
azt, hogy maradjon. Talán én nyitottam ajtót mindennek. Talán azt
hitte, hogy én akarom, hogy megcsókoljon. Valami történt kettőnk
között azon az estén, és mindketten éreztük ezt. Persze utána erről nem
beszéltünk. Mindketten úgy tettünk, mintha nem is történt volna meg.
Nem is lennék ember, ha nem éreznék egy kis elégtételt amiatt,
hogy kissé ráborítottam az asztalt arra a nőre, aki ellopta tőlem a
férjemet. De nem érzem magam olyan jól, mint ahogy gondoltam.
Andrew már felépítette az életét Cazzel, családot alapított vele. Ha
közéjük állnék, elszakítanám őket egymástól, akkor nem lennék én sem
jobb, mint Caz. Az elmúlt négy évemet azzal töltöttem, hogy
megpróbáltam túljutni Andrew-n. Nem tehetem ki magam megint
annak a tortúrának és boldogtalanságnak, mint azokban a hónapokban,
amikor Andrew ingadozott kettőnk között.
Miután Min elmegy, odaülök a konyhaasztalhoz, és hosszú ideig
csak bámulok a nagy semmibe, azon elmélkedve, miket is mondott.
Több lehetőségem is lett volna, ahelyett, hogy beköltözöm Andrew és
Caz házába. Összehúzhattuk volna magunkat a szüleimnél; kibírhattam
volna a felújítással járó port, maradhattunk volna a házban, és
rendelhettünk volna kaját néhány hétig. De tudtam, hogy ha idejövünk,
az kiborítja majd Cazt, és ezzel éket verek kettejük közé.
Hirtelen elszégyellem magam. Úgy viselkedtem, mint egy
rosszindulatú tinédzser. Én már nem vagyok olyan. Nem csinálok
olyasféle dolgokat. Megváltoztam Roger Lewison óta. Most már anya
vagyok, elismert újságíró. Egyetemi tanár. Mihelyst a konyha félig
használható lesz, ki kell innen költöznöm.
Hátrafésülöm a hajam, és kiverem a fejemből Rogert, majd
átnézem a postám, amit Min hagyott a pulton. Észreveszek egy
hivatalosnak tűnő levelet, ami a Sussexi Egyetemről érkezett, úgyhogy
leteszem a többit, hogy ezt kinyithassam. Általában nem szokták
kiküldeni ilyen korán az új szerződéseket. Talán megváltoztatták az
órarendemet.
Kihajtogatom a levelet, és gyorsan átfutom, aztán újra elolvasom,
ezúttal sokkal lassabban, egyre dühösebben, Pontosan tudom, ki áll e
mögött.
Nos, ha azt képzelni az a nő, hogy ezzel elijeszt, akkor hamarosan
meglátja, hogy pont az ellenkezőjét érte el vele. Két ember kell ehhez a
játékhoz.
Talán mégsem változtam meg annyira.
 16. FEJEZET

CAZ

Az lehetne hinni, hogy attól a gondolattól nem tudok aludni éjjelente,

hogy egy másik nő alszik a férjem ágyában, de igazából attól áll fel a
szőr a hátamon, hogy Louise a házamban van. Elképzelem, ahogy a
ruháim között turkál, kinyitogatja a fiókokat és a szekrényeket, ráköp a
fényképeimre, miközben beledugja az orrát a dolgaimba. Persze Andy
nevetségesnek tartja ezt az egészet.
– Soha nem tenne ilyet – közölte megbántva, amikor tiltakoztam az
ellen, hogy odaköltözzön. Mintha csak már attól bolond lennék, hogy
felmerül bennem ez a gondolat.
Az évek során egy csomó mindent lenyeltem, de Andrew most
átlépett egy határt. Meghívni Louise-t az otthonunkba, az ég
szerelmére! Angie-nek igaza van: egy ilyen férfit bármelyik másik nő
kidobott volna.
Pittyent a telefonom, hogy e-mailem érkezett, ami kizökkentett
keserű gondolataimból. Kinyitom a levelet, és felkiáltok
csalódottságomban.
– AJ! Hívd össze a Vine-on dolgozó kreatívokat azonnal!
AJ megpördül a székével.
– Mi a baj?
Feléje fordítom a számítógép képernyőjét.
– Nézd meg ezt!
– Nekem úgy tűnik, hogy rendben van – mondja AJ.
– Nézd meg jobban!
Odaugrik, és átpillant a vállam fölött, aztán zavarodottan néz rám.
– Azt mondtad, hogy valami újat akarsz. Mantiba nagyon menő
manapság, mindenki ezt a pasit kéri fel. Vagy csajt. Ja, a gender-
kérdést nagyon lazán kezelik…
– Nem a modellel van bajom, AJ – mondom szűkszavúan. – Nézd
meg, mi van rajtuk!
 – Nem tetszenek a pizsamák? A Vine valami lazát akart, amit
minden nap lehet hordani…
– Kék-fehér csíkos pizsamákat? – vágok közbe. – Nem
emlékeztetnek ezek valamire?
– Nem igazán – feleli AJ.
– Hát talán megúsznánk, ha nem lenne ott a csillag alakú Vine lógó
a bal felső zseben.
Leesik neki.
– Jézusom! – kiált fel AJ.
– Na, látod! – fordítom magam felé a monitort.
– Pont úgy néz ki, mint…
– Nem hinném, hogy a holokauszttal menő lenne viccelni –
mondom. – Nem lenne nyerő letesztelni! Menj, és rúgd seggbe a
kreatívokat, hogy oldják meg a dolgot, oké? Mielőtt a Daily Mail
keresztre feszít bennünket.
Döbbenetemre AJ szemét elfutja a könny.
– Nagyon sajnálom – mondja. – Cserben hagytalak. Mindez az én
hibám…
– A francba, AJ! Ne vedd magadra! – Odakucorodom az
asztalához, és átölelem a vállát. Szörnyen érzem magam, hogy
megríkattam. – Ugyan már! Még időben elkaptuk. Minden rendben
lesz! Nem kell pánikolni.
– Wayne és én szakítottunk – mondja hirtelen. – De nem baj. Már
egy ideje a levegőben lógott.
Pocsék barát vagyok. Már korábban észre kellett volna vennem,
hogy valami nem stimmel. AJ mindig is egy kicsit törékenyebb volt az
átlagnál. A művészeti suli második évében brutálisan megverte néhány
homofób állat, és egy évre ki is maradt. És ami a legrosszabb volt az
egészben, hogy az akkori barátja végig ott volt, valójában még
csatlakozott is a többihez. Azóta AJ nagyon nehezen bízik meg
bárkiben is, és nagyon hosszú ideig tartott, hogy újra kockára tegye a
szívét.
– Ó, AJ! – mondom gyengéden. – Úgy sajnálom! Azt hittem, hogy
ez hosszú távra szól.
Könnybe lábad a szeme.
– Én is.
Megcsörren a telefonja, és felveszi.
 – Majd később beszélünk! – mondom némán, ő pedig felemeli a
hüvelykujját.
Szükségem van egy kis levegőre. Nem cigiztem a főiskola óta, de
az elmúlt néhány napban visszaszoktam a Marlboro Redsre, de Kit
miatt megfogadtam, hogy csak munkaidőben szívom. Felkapom a
táskámat, és lemegyek a félemeletről, kivágom az üvegajtót, ami az
utcára néző teraszra vezet.
Meggyújtok egy cigit, és mélyen beszívom a megnyugtató nikotint
és a rákkeltő anyagokat. AJ csúnyán benézte a Vine-projektet, de
nekem észre kellett volna vennem ezt a ballépést, és úgy is lett volna,
ha Louise nem foglalja el az összes helyet a mentális hard drive-omon.
Még mindig nem tudom, mi is történt valójában azon az éjszakán,
amikor Andy ott maradt nála. Mardos a bizonytalanság. Learathatom
minden szerető jutalmát: egyértelműen tudom, hogy a férfi, akit
szeretek, egy hazug.
Már régen ott kellett volna hagynom Andyt, még azelőtt, hogy
összeházasodtunk volna; abban a pillanatban, amikor először rájöttem,
hogy hazudik nekem. Tisztában vagyok vele. Csak egyetlen oka van,
hogy nem tettem meg, és ez a legősibb és legbénább ok. Szeretem őt.
Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy valaki rájöjjön, miért zúgtam
bele egy nálam majdnem húsz évvel idősebb férfiba. Apakomplexus.
Igen, bevallom, de hát kinek nincsen valamilyen lelki zavara?
Tizenegy éves voltam, amikor az apám meghalt. Lemezproducer
volt, éppen az egyik zenekarával utazott, amikor a kisbusz lesodródott
az útról. A vezető énekes és a basszusgitáros túlélte, és új bandát
alapított, de az apám és a zenekar többi tagja mind meghaltak. Aztán
már csak az anyám és én maradtunk, nem volt testvérem, aki egy kicsit
átvehette volna a terheket, csak mi ketten. Anyu soha nem ment újra
férjhez, még csak nem is randizott soha többé. Ha egy balfasz vagyok,
akkor ez emiatt van.
De itt van Kit, és tartozom neki azzal, hogy összetartom a családját.
Ha Andy és Louise kefélt egyet nosztalgiából, az még nem jelenti azt,
hogy a mi kapcsolatunknak vége. Túl tudom tenni magam rajta. Ha
csak egyszer történt meg. Ha nem történik meg újra.
Remeg a cigaretta a kezemben. A színlelt bátorságom ellenére
rettenetesen gyötör még a gondolat is, ha kettejüket elképzelem. Hogy
volt képes egyáltalán megérinteni azt a nőt, azok után, amit vele
művelt? Én voltam az, aki összekanalazta Andyt, majd segített újra
felépülnie. Lehet, hogy most elfeledkezik erről, de én tudom, mennyire
megsebezte őt Louise.
Épp eloltom a cigarettát, amikor egy fekete taxi jelenik meg
odalenn az utcán. Tina Murdoch száll ki belőle, felpillant az épületre,
én meg hátraugrom, nehogy meglásson. Jesszus! Más se hiányzott!
Patrick a liftnél várakozik, én pedig elindulok, miközben Tina jön
felfelé az üvegfalú lifttel, mint az Operaház fantomjában. Patrick
előrelép egyet, amikor Tina kiszáll, felé nyújtja a kezét, de Tina inkább
a két levegőpuszit választja, Patrick pedig kecsesen visszalép.
– Örülök, hogy megint látlak, Tina.
– Én is örülök neked. Szia, Caz! Gondoltam, eljövök személyesen,
hogy bemutassam az új PR-felelősömet – int egy nő felé, aki mögötte
téblábol. – Bizonyára szívélyesen fogadjátok.
Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.
– Örülök, hogy megint látlak, Louise – mondja Patrick, és melegen
átöleli. – Már régen találkoztunk.
– Ismeritek egymást? – nyögöm.
Louise hűvösen mosolyog.
– Néhány évvel ezelőtt találkoztunk, amikor a Postnak írtam
Patrickről egy cikket.
– Sokkal jobb színben tüntettetek fel, mint azt megérdemeltem –
teszi hozzá Patrick.
A körmeim olyan mélyen a tenyerembe vájnak, hogy biztos vagyok
benne, vérzik a kezem.
– Nem is tudtam, hogy PR-munkát is végzel, Louise.
A mosolya nem halványul, de a tekintete kemény, mint a gránit.
– A legtöbb újságíró ért a PR-hoz – közli. – Volt egy kis
szabadidőm, és Chris – bocs, elfelejtettem, hogy ti Tinának hívjátok itt
– kicsit szorult helyzetben volt, így felajánlottam, hogy kisegítem. Már
régóta ismerjük egymást – teszi még hozzá, és láthatóan nagyon élvezi
a beszélgetés minden egyes percét. – Valójában iskolatársak voltunk.
Valószínűleg nem tudtad ezt, amikor bemutatott téged a férjemnek
azon az állatvédő egyesületi adománygyűjtő esten.
Rosszul vagyok. Persze, hogy nem tudtam, hogy Louise ismeri
Tina Murdochot. Andy néha szokta emlegetni Louise legjobb
barátnőjét, „Christ”, de én soha nem találkoztam vele, és soha meg nem
fordult a fejemben, ki is lehet ő. Nem csoda, hogy Tina ki akart rúgatni
engem: elszerettem a legjobb barátnője férjét. Valószínűleg
mindenekelőtt magát okolta azért, hogy bemutatott bennünket
egymásnak. Kibulizta most ezt az állást neki, csakhogy velem
kicsesszen. Sokkal nagyobb szarban vagyok, mint azt képzeltem.
– Louise lesz az összekötőm a Univest kampány során –mondja
Tina, és felnyársal a tekintetével. Megadok neki minden felhatalmazást,
szabadon dönthet a projektben mindenről, amiről úgy érzi, hogy
szükséges.
Patrick bólint.
– Szerintem nagyon hasznos dolog, ha lesz a házban valaki, aki
felügyeli a PR-stratégiádat, és így előnyt kovácsolhat a velünk való
reklám-együttműködés során – közli. – Nem csinálunk gyakran ilyet,
de eléggé kis cég vagyunk ahhoz, hogy az egész működhessen, és már
korábban is ment a dolog. Bocs, de mennem kell – fordul még Louise
felé. – Konferenciahívásom lesz New Yorkkal, de később még
találkozunk. Tina, van egy kevés időd, hogy néhány szót váltsunk
négyszemközt?
Tina még egy utolsó, gonosz pillantást vet rám, aztán faképnél
hagy bennünket. Louise egyáltalán nem vesz tudomást rólam, úgy
lépdel ki a teraszra, mintha övé lenne ez a hely. Beletelik egy kis időbe,
amíg összeszedem magam, aztán kiviharzom utána, és nem is látok a
dühtől.
– Mi a francot keresel itt?
– Milyen szép a kilátás! – mondja, és a korlátra hajol. –Csodás
helye a városnak, klassz innen dolgozni. Már nagyon várom…
– Hagyd a dumát! Minek vagy itt?
– Te kezdted! – sziszegi, már nem színészkedve.
Hirtelen ráébredek, hogy emberek bámulnak az üvegablakokon
keresztül, és lehalkítom a hangom.
– Miről beszélsz?
– Nagyon is jól tudod. A Sussexi Egyetem kapott egy névtelen
bejelentést az előéletemről, és úgy döntöttek, hogy többé már nincsen
rám szükségük. – Megkeményedik a hangja. – Gyerekeim vannak,
akiket etetni kell, vagy erre nem gondoltál? Tetőt kell biztosítanom a
fejük fölé…
– Tetőt a fejetek fölé? Hiszen az én kibaszott házamban éltek!
 – Hamarosan már az én házam lesz – mondja hidegen. –És ott
fogok élni a férjemmel.
Elsétál, nekem meg földbe gyökerezik a lábam. Mindig is tudtam,
hogy gyűlöl, de azt nem, hogy ennyire. Felmerül bennem, hogy nem
őrült-e egy kicsit. Elvégre egyszer már be volt zárva a pszichiátriára,
mert megtámadta a volt fiúja feleségét; ezért van priusza. Már nagyon
régen történt, de honnan tudhatom, hogy nem csinál megint valami
őrültséget?
Még jobban összeszorul a gyomrom. Andy, az egyetlen személy,
akivel erről beszélhetnék, akinek engem kellene támogatnia, a
probléma része. Még soha nem éreztem ilyen magányosnak magam.
 17. FEJEZET

MIN

Most a doktor bőrébe bújok néhány percre. Már láttam betegeket

dekompenzálni korábban is. Gyakorlatilag mindegyiknek ugyanazok a
tünetei: egy olyan rendszer funkcionális hanyatlása, amely korábban
működött egyfajta allosztatikus kiegyenlítés segítségével – ami Louise
esetében a tanácsadás, a kognitív viselkedési terápia és az idő
múlásának kombinációja volt. Ezek a terápiák együtt kordában tartották
a zsigeri, veszteségtől való félelmét, amit először a bátyja traumatikus
halála váltott ki, aztán az egészet csak erősítette az, ami Roger
Lewisonnal történt Oxfordban – ami így évekig nem tört elő belőle. De
azt hiszem, hogy a körülmények szerencsétlen összjátékának hatására
ezek a védekezőmechanizmusok riasztóan és gyorsan hatástalanokká
válnak. Vagyis – laikus megfogalmazásában – gyanítom, hogy Lou egy
újabb idegösszeomlás felé tart.
Tartottam ettől már akkor, amikor Andrew elhagyta őt négy évvel
ezelőtt, ezért azóta is figyelemmel kísérem. Ha így visszanézek,
akkoriban az, hogy egy újszülöttet kell ellátnia, pont az ellentétes
hatással járt, megvédte őt, mert túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy
egyáltalán bármi máson járjon az esze; igazából ahhoz is túlságosan le
volt terhelve, hogy gondolkodjon. De most a múlt utolérte, és én sokkal
jobban aggódom, mint azt be merem vallani.
Megnézem a telefonomon, hogy mennyi az idő, és közben azt
kívánom, bárcsak a pincér ne az étterem kellős közepére ültetett volna;
teljesen irracionális, de nem szeretem, ha az emberek eljárnak a hátam
mögött. Andrew késik. Máris megbántam az egészet, de én aggódom
Lou miatt – ahogy azt Celiának is elmondtam. Egyébként semmi más
nem bírhatna rá arra, hogy az ördöggel vacsorázzam, akármilyen jó is
az étel.
Louise meg tudja magyarázni a cselekedeteit, amikor csak akarja,
és kétség sem férhet hozzá, hogy Andrew nője provokálta őt. De a
barátjaként mondom, és nem mint orvos, hogy az nem normális, hogy
beköltözik a volt férje házába, akármi is rá az oka. És az sem normális,
hogy ott vállal állást, ahol az új feleség dolgozik.
Mögöttem halk mozgolódás támad, körülnézek, és látom, hogy
Andrew sietősen jön az asztalomhoz, tudomást sem véve a rá vetett
rejtett pillantásokról. Jó néhány vendég felismerte őt.
– Elnézést a késésért – mentegetőzik. – Az az átkozott Circle Lane.
– A széke hátára teszi a kezét, de nem ül le. –Utálsz az étterem közepén
ülni, nem? – kérdi. – Nézzük, nem tudok-e szerezni egy másik asztalt.
– Ó, nem szükséges…
– Elnézést! – mondja Andrew, és udvariasan int egy pincér felé. –
Nem bánná, ha átülnénk oda az egyik bokszba, ott távolabb?
– Parancsoljanak, uram!
– Nem kellett volna – mormolom, miközben gyorsan odavezetnek
az étterem egyik eldugottabb sarkába.
– Ha nem kérsz, nem is kapod meg – mosolyog Andrew.
Rettenetesen jóképű. Jól néz ki a tévében is, de az életben valahogy
erős a jelenléte, van egyfajta karizmája, de ez az egész hazug. Valahogy
benne van abban, ahogy ránéz az emberre, mintha csak téged látna,
téged, teljes egészében. Emlékeztetnem kell magamat arra, ki is ő
valójában.
– Mit csinálsz Londonban? – kérdi Andy, és nem veszi le a szemét
rólam, miközben a pincér kihajtogatja neki a szalvétát, és az ölébe
helyezi. – A munkád miatt, vagy kivettél egy szabadnapot?
Az utóbbit kissé kételkedő hangon mondja. Nagy nehezen
megtöröm a szemkontaktust, és iszom egy nagy korty vizet.
– Nem csevegni hívtalak! – csattanok fel. – Tudom, mi történt a
múltkor éjjel Louval. Azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek,
Andrew, tartsd magad távol tőle. Nem viccelek. Mindketten a tűzzel
játszotok, és nem hagyom, hogy újból megégesse magát.
A legnagyobb meglepetésemre hátradől, és felnevet.
– Ezt imádom benned, Min. Egyenes vagy, és őszinte, mint mindig.
– Úgy gondolod, hogy ez vicces7.
– Persze, hogy nem – feleli Andrew, és hirtelen komollyá válik az
arca. – Csak egy csók volt, Min. Nem terveztük előre, és egyértelműen
nem jelentett semmit.
– Szerinted Lou úgy gondolja, hogy nem jelentett semmit?
 A pincér visszatér az asztalhoz, és mindkettőnknek átnyújt egy-egy
étlapot. Andrew még csak rá se pillant a sajátjára, csak leteszi a vastag
vászonabroszra.
– Nem jól fejeztem ki magam. Persze, hogy jelentett valamit, de
nem fogom Louise-t visszarángatni a zűrzavarba. Már éppen elég
mindennek tettem ki korábban. Nem kellett volna megtörténnie.
Nagyon sajnálom.
– A sajnálkozás még nem teszi meg nem történtté. Az ígéretedet
szeretném hallani, hogy nem fog megtörténni még egyszer.
– Nem csak rajtam múlik, Min – feleli Andrew. – Két emberen,
nagyon is jól tudod.
Mindketten összerezzenünk, amikor hirtelen egy tányér eltörik az
étterem túlsó felében. Az egész helyiség váratlanul elnémul, ahogy
mindenki a fiatal pincérnőt kezdi bámulni, aki a kiborult étel és a
porcelándarabok közepén áll, és látszik rajta, hogy mindjárt sírva fakad.
De még mielőtt bárki is reagálni tudna, Andrew kiugrik a bokszból, és
odamegy hozzá, hogy segítsen.
– Hát nem bosszantó, ha ilyesmi történik? – kérdi, majd felkap egy
szalvétát a legközelebbi asztalról, és beleteszi a legnagyobb
cserépdarabokat. – De legalább nem élőben ment. Maga már túl fiatal
hozzá, nem emlékezhet arra, hogy ledöntöttem egy egész sornyi,
nagyon értékes kristálypoharat a kisasztalon Highgrove-ban…
Csak mondja és mondja, miközben egy csomó éttermi dolgozó
nagy nehezen észbekap, és odasiet, hogy megnyugtassa azokat a
vendégeket, akiknek az ebédje a földön hever. Pillanatokon belül
mindent feltakarítanak, visszaáll a rend, Andrew pedig visszatér az
asztalunkhoz.
– Ez kedves volt tőled – mondom kelletlenül. – Azt hiszem, hogy
megmentetted annak a szegény lánynak az állását.
– Ahhoz nagyon sötét jelleműnek kell lenni, hogy valaki igazán
gonosz legyen – közli Andrew szárazon. – És – ezzel Celia is
kétségtelenül egyetértene – nekem csak rejtett gyengeségeim vannak.
Felsóhajtok.
– Nem hiszem, hogy gonosz lennél. Csak átkozottul önző vagy.
– Na, ez már haladás. – Felemeli a kezét, hogy felhívja magára a
pincér figyelmét. – Engedélyezünk magunknak egy pohár pezsgőt, dr.
Pollock?
 – Nem szoktam ebédidőben inni…
– Ó, Min! Engedd el egy kicsit magad! Nem fogom senkinek
elárulni!
Habozok.
– Na, jó. Legyen!
Teljesen kiborít, mennyire kedvelni akarom őt megint. Ez az az
ember, aki elárulta a legjobb barátnődet – mondogatom magamnak. Az
a férfi, aki veled is flörtölt, mikor a kellős közepén volt egy másik nővel
való viszonynak.
Senkinek nem beszéltem arról az estéről, amikor Andrew hazavitt
tőlük, mert túl sokat ittam az egyik lánybulin Louise-zal. Akkor mi
ketten ott ültünk a házam előtt egy jó darabig, és ő megpróbált
megcsókolni, és én hagytam, elég sokáig ahhoz, hogy ne lehessen úgy
tenni, mintha nem is akartam volna az egészet.
Andrew áthajol az asztal fölött.
– Min, én komolyan gondoltam, amit mondtam. Nem akarom
bántani Lout, már így is eléggé megsebeztem. Őszintén mondom, nem
volt szándékos az a csók.
– A pokolba vezető út is…
– Hiányzik nekem – közli egyszerűen.
A halálos nemi vonzerő és a sebezhető kisfiú keveréke teszi őt
olyan ellenállhatatlanná. Egy gyerek egójával és bájával rendelkezik.
Őrlődöm, a legszívesebben vigasztalóan átölelném, ugyanakkor orrba is
vágnám.
– Elhagytad – emlékeztetem kurtán. – Amikor kisétáltál,
eljátszottad a jogodat arra, hogy hiányozhasson neked.
Visszajön a pincér a pezsgőnkkel, és egy tál sós szójababbal, és
leteszi kettőnk közé az asztalra. Mindketten Cobb-salátát rendelünk, és
csak azután folytatjuk a beszélgetést, hogy a férfi elmegy. Andrew
kivesz egy babot, aztán újra leteszi.
– Elfelejtettem, milyen is volt az, amikor Lou és én egy pár voltunk
– mondja. – Akkor éjjel, amikor a tetőt próbáltuk rögzíteni, az a helyzet
visszahozta az emlékeket. Nem könnyű hátat fordítani tizenöt együtt
töltött évnek. Cazzel ez nincs meg.
Keményen nézek rá.
– Andrew, ha azt akarod mondani, amire gondolok, azonnal hagyd
abba! Viszonyt kezdtél azzal a nővel, és elhagytad a családodat miatta.
Most már a feleséged, jóban-rosszban. Ott van Kit. Ki mint veti
ágyát…
– És mi van akkor, ha én nem abban az ágyban akarok feküdni?
– Emberek életével játszadozol – mondom. – Louise élete épphogy
csak újra visszatért a normális kerékvágásba, miután teljesen
szétrobbantottad. Ne rántsd megint vissza, Andrew, csak azért, mert
megteheted! Tartsd magad távol tőle! Ez nem fair senkivel szemben.
– Nemcsak ő hiányzik nekem – folytatja Andrew, mintha semmit
sem hallott volna abból, amit mondtam. – Mindegyikőtök. Amikor
megkaptam a meghívót Celia partijára, újra minden előjött. Több mint
egy évtizedig ti voltatok a családom. – Édesen, félszegen rám
mosolyog. – Nem hibáztathatsz azért, mert néha ezt visszavágyom!
Átkozott Celia, gondolom kétségbeesetten. Az őrült ötlet, hogy
emlékeztesse Andrew-t arra, mit is dobott el magától, úgy tűnik,
működik. Ebben az esetben isten óvjon mindannyiunkat.
 18. FEJEZET

LOUISE

Mihelyst felszállok a vonatra, már tudom, hogy hibát követtem el.

Tegnap este órákat töltöttem azzal, hogy eldöntsem, mit vegyek fel; az
egyetemen viselhettem farmert, és amikor szabadúszóként végzem a
munkámat, gyakran még a pizsamámat sem veszem le, úgyhogy évek
óta nem kellett normálisan felöltöznöm a munkához. Biztos akartam
lenni abban, hogy megfelelően csinos az öltözékem egy londoni
reklámügynökséghez. Végül a nyertes egy fekete kosztüm lett, ami még
a Postnál töltött korai időmből származik, és még éppen jó rám, és egy
pár magas sarkú cipő. De a vonaton a legtöbb nő nadrágot visel – nem
szoknyát – papucscipővel vagy balerinacipővel, könnyű vászonszövet
inget vagy megkötős blúzt, és minden erőfeszítés nélkül hozzák a
szokásos üzleti lezser kinézetet. Az én ruhám legalább két évtizeddel
elmarad az aktuális divattól.
A Brightonból való ingázás is gyilkos. Meleg van, a szerelvény
túlzsúfolt és tömött, nem találok ülőhelyet. A szűk folyosón állok,
távolabb a tömött fülkéktől, együtt vagy fél tucat másik ingázóval,
nekidőlve a vécé oldalának, hogy megtartsam az egyensúlyomat.
Érzem, ahogy csorog le az izzadság a melleim között és a hátamon.
Amikor Chris javasolta ezt a munkát a Whitefishnél, néhány nappal
a múltkori közös ebédünk után, kerek perec visszautasítottam még csak
azt is, hogy elgondolkozzam rajta. Mondtam neki, hogy inkább az
utcán kéregetek, mint hogy Cazzel dolgozzam.
– Alig fogsz vele találkozni – bizonygatta. – Maximum heti
egyszer kellene feljönnöd Londonba; egyébként dolgozhatnál otthonról,
illetve leginkább a docklandi irodámban lennél, nem a Whitefishnél.
Persze kapcsolatban kellene maradnod az ottani csapattal, de
használhatnád Caz asszisztensét, AJ-t afféle mindenesnek.
Azzal, hogy sokkal több pénzt ajánlott nekem, mint amennyit az
elmúlt években kerestem, lehetőségem nyílt volna arra, hogy egy kicsit
alávágjak Caznek ott, ahol úgy vélte, biztonságban van. Mégis
visszautasítottam, mert nem akartam olajat önteni a tűzre, és minden
fronton háborút kezdeni azzal a nővel.
De aztán Caz kirúgatott. A sussexi média tanszék vezetőjétől
érkezett levél udvarias volt ugyan, de határozott: nem említettem a
priuszomat, így nincs más választásuk, fel kell bontaniuk a szerződést
velem a következő tanévre.
A tanulóink biztonságának érdekében… rettenetesen sajnáljuk, de
nem kockáztathatunk, a jelen körülmények között nem. A jogi
osztályunk… tudja, hogy van ez.
Öt perccel azután, hogy kinyitottam a borítékot, fogtam a
telefonom, és felhívtam Christ. Itt az ideje, hogy Caz megtanulja, a
tetteinek vannak következményei.
Bár most, hogy megyek be a Whitefishez, hirtelen kétségeim
támadnak azzal kapcsolatban, hogy így, tankkal indulok neki a
csatának. Igaz, hogy provokált, de most olyan terepen vagyok, ahol a
legkomfortosabban érzi magát: megvan a hazai pálya előnye, és biztos
vagyok benne, hogy nem fog habozni, és használja is.
De nekem ott a meglepetés ereje. Szinte előre sajnálom őt, amikor
majd meglátom az arcát, ahogy kilépek a liftből; szó szerint le fog esni
az álla. Még emlékszem, milyen volt, amikor a Post szerkesztője
behozta az egyik régi főiskolai riválisomat, hogy ő szerkessze azokat a
szombati oldalakat, amelyekhez az én rovatom is tartozott. Úgy
éreztem, abban a világban támadtak meg, amit mindig is a saját
királyságomnak tekintettem. Ez olyan lesz, mintha Caz rémálma vált
volna valóra. Nemcsak hogy a saját térfelén támadom meg, de arra is
ráébred majd, hogy az új főnöke ebben a projektben az én legjobb
barátnőm, és ami még rosszabb, Patricket is ismerem. Szinte látom
magam előtt, ahogy a darabkák a helyükre kerülnek a fejében, és rájön,
mi volt az oka valójában, hogy „Tina” megpróbálta őt kirúgatni. Chris
mindig is szörnyen érezte magát amiatt, hogy bemutatta Cazt Andrew-
nak azon a jótékonysági esten, de ahogy azt annak idején is mondtam,
nem az ő hibája, hogy a férjem otthagyott Caz miatt.
Az együttérzésem nagyon rövid életű. Chris pokollá teszi majd Caz
életét a következő néhány hónapban; talán így kétszer is meggondolja,
szándékosan keresztbetesz-e nekem a jövőben. De egy percig sem
hitegetem magam azzal, hogy ez az egész könnyű menet lesz. Lehet,
hogy most egy pillanatra hátrányba került, de ez a csillogó, menő világ
az olyan lányoké, mint ő is, nem pedig az olyan középkorú nőké, mint
én vagyok. Csak rá kell nézni a szűk farmerjére és Superga
tornacipőjére; mellette én úgy érzem magam, mintha a kilencvenes
évekből maradtam volna itt, túl vagyok öltözve, és egyáltalán nem
vagyok képben.
– Ne aggódj! – mondja Chris, miközben szerzünk egy taxit, hogy
visszavigyen az irodájába a Shardon. – Jól megleszel. Ezt a munkát fél
kézzel is megcsinálnád.
Most, hogy már nagyjából tudom, mit is kell majd csinálnom,
ráébredek, hogy magát a munkát is nagyon fogom élvezni. A
promóciós írások nem is állnak nagyon távol attól, amit újságíróként
csináltam, amikor a napilap tulajdonosának politikai irányultságát
kellett érzékeltetni. AJ egyértelműen Caz embere, de azt hiszem, tudom
majd kezelni. És ha nagyon meg akarja bonyolítani az életem, Chrisnek
elég ráhatása van ahhoz, hogy Patrick áttegye egy másik projektbe.
– Nem a munka miatt aggódom – mondom Chrisnek. –Inkább
amiatt, hogy nem kötök-e ki egy hullazsákban. Biztos, hogy megpróbál
fagyállót tenni a kávémba.
Felnevet.
– Ne aggódj! Járnak a munkához Starbucks kuponok is.
Csak a Brightonba hazafelé tartó vonatúton hagyom – persze
megint egy őrülten zsúfolt, ingázókkal teli szerelvény jött hogy a
gondolataim elkalandozzanak, vajon Andrew hogyan látja mindezt.
Nem akarom, hogy azt higgye, bosszúszomjas őrültté lettem, aki
először beköltözik Caz házába, most meg a munkahelyén kezd el
dolgozni. Nagyon nehéz lenne megvédenem magam: nincs semmi
bizonyítékom arra, hogy Caz adta a tippet a Sussexi Egyetemnek, hogy
rúgjanak ki, és ha őt vádolom, azzal csak rontok a helyzeten.
Minnek igaza van, jövök rá hirtelen: azonnal ki kell költöznöm Caz
és Andrew házából, akár kész van a konyhám, akár nincs. Ha így
teszek, elveszem az élét annak, hogy most együtt dolgozom Chrisszel,
Caz egyik legfontosabb ügyfelével. És Andrew tartozik nekem azzal,
hogy hisz bennem. Én sem adtam ki őt, és nem árultam el Caznek
semmit arról, mi történt a vihar éjszakáján, pedig megtehettem volna.
Magától értetődik, hogy soha nem próbálom megzsarolni Andyt
érzelmileg, én nem vagyok olyan.
Remélem, hogy ő is tudja, a lojalitás kétirányú dolog.
 19. FEJEZET

CAZ

Figyelem, ahogy Andy Louise vállára csúsztatja a kezét, miközben a

kanapén ülnek, és magához húzza. Louise felnevet, kicsit fészkelődik a
karjaiban, hátra hajtja a fejét, hogy felnézzen rá, ő pedig megcsókolja,
és a füle mögé simítja egy hajtincsét olyan gyengéd gesztussal, amitől
összefacsarodik a szívem. Felismerem barna szemében a szikrát, és
látom, ahogy borostyánszínű tekintete meglágyul a szerelemtől.
A hallgatódzók soha nem hallanak semmi jót magukról. És
ugyanez vonatkozik azokra is, akik az árnyékból leselkednek. Abba
kellene hagynom, hogy kínzóm magam, de képtelen vagyok másfelé
nézni.
Miközben nézem, Louise lerúgja a szandálját, és kényelmesen
felteszi csupasz lábát Andy ölébe, miközben a csészéjéért nyúl. Valamit
mond, amit nem hallok, aztán felnevet. Tíz évvel fiatalabbnak tűnik,
mint amilyennek valaha láttam. Ekkor Andy a kezébe veszi Louise
egyik lábát, és elkezdi masszírozni, miközben Louise kortyolgatja a
teáját, de egy kis idő múlva Andy keze felcsúszik Louise vádlijára.
Aztán megáll a mozdulattal, elveszi a teát, Louise pedig a nyaka köré
fonja a karjait, és magához húzza. Andy újra megcsókolja, aztán
hirtelen a kamera felé fordul, és int Bellának, hogy hagyja abba, nevet,
és mondja is, hogy kapcsolja ki a telefon kameráját, aztán a képernyő
elsötétül.
Már vagy tucatszor megnéztem a felvételt, amióta megtaláltam
Andy Facebook-oldalán tegnap. Szinte soha nem nézem meg ezt az
oldalt – Andy a férjem, és nem kell, hogy én a közösségi médiában a
„barátja” legyek –, de aztán kaptam egy értesítést, hogy Louise
megjelölt engem az egyik posztban, és hülye módon rákattintottam.
Nem kellett volna elfogadnom az évekkel ezelőtti jelölését sem, amikor
még „civilizált” volt a kapcsolatunk. Most már letiltottam, de a baj már
megtörtént. Nem tehetek úgy, mint aki nem látta a videót.
 A felvételt körülbelül öt évvel ezelőtt készítette Bella. Egy szelfivel
indít, amelyben arra kér a kamerába beszélve, hogy „találkozzam a
családjával”. Lehet, hogy ez valamiféle iskolai projekt volt. Körülbelül
tíz éves lehet, de nem számoltam ki, és nem is agyaltam azon, miért is
akarhatta Louise, hogy lássam ezt a felvételt, egészen addig, amíg
másodjára is meg nem néztem. És akkor szinte gyomorszájon vágott.
Van egy rövidke pillanat, amikor Louise a teáért nyúl, de akkor
egyértelműen látszik, hogy már kis pocakja van, és terhes.
Mindig is tudtam, hogy Andy megcsalt Louise-zal. Amikor
találkoztunk, azt mondta, hogy jogilag különváltak, de a válás kerekei
lassan őrölnek, és – bár tudtam, hogy ez egy közhely, pontosan olyan,
amilyet a házas férfiak mondani szoktak – hittem neki. Volt egy saját
lakása Londonban, amit nem érintett női kéz, és nemcsak a
hétköznapok éjjeleit töltöttük együtt, hanem a legtöbb hétvégét is.
Egyszer még Barbadosra is elrepültünk egy hétre. Akkor még nem
tudtam, hogy Louise hozzá van szokva ahhoz, hogy Andy napokra
vagy hetekre elutazik, és így tökéletes magyarázata van arra, miért van
távol.
Néhány héttel a barbadosi nyaralás után együtt láttam őket –
egészen véletlenül – a Paddington állomáson. Korábban soha nem
találkoztam Louise Page-dzsel, de azonnal felismertem őt a Daily Post-
béli képéről, ahol volt egy rovata, amit mindig kíváncsian olvastam,
egészen addig, míg bele nem szerettem a férjébe. Alacsonyabb volt,
mint azt gondoltam, és csinosabb, mint a kis fotón. És legalább
öthónapos terhes.
Persze akkor és ott szakítanom kellett volna Andyvel. De olyan
kétségbeesett és bűnbánó volt. Azt mondta, hogy csak egyéjszakás
nosztalgia volt, túl sok bor, és inkább csak megszokásból feküdtek le,
nem vágyakozásból. Akkor még állítólag nem volt bennem biztos, meg
volt róla győződve, hogy majd találok valaki korombélit, valakit, aki
jobban hozzám való, akivel kevesebb gond van. Megesküdött, hogy
csak egyszer történt meg a dolog, és hogy megegyeztek Louise-zal,
hogy csak egy botlás volt az egész, de aztán a húszhetes ultrahangon
kiderült, hogy van valami árnyék a pici szívén, ami Down-szindrómára
utalhat, és a szülészorvosa amniocentézisre küldte egy szakértőhöz
Londonba. (A teszt szerencsére negatívnak bizonyult). Éppen oda vitte
Louise-t, amikor megláttam őket az állomáson. Más kapcsolat nem volt
többé közöttük. De a gyerekéért meg kellett tennie ezt.
És megint hittem neki. Hagytam, hogy meggyőzzön arról, hogy jó
ember, aki hibát követett el, és aki most megtesz mindent, amit tud,
hogy feltakarítsa maga után a szemetet. Igazából még jobban szerettem
azért, mert nem hagyta magára Louise-t. Hiszen abból, ahogy egy férfi
az elődöddel viselkedik, nagyon jól le lehet szűrni, hogyan fog veled is
bánni.
És ami a legfontosabb volt: éppen akkor jöttem rá, hogy én magam
is terhes vagyok. Nem tudtam elviselni a gondolatát annak, hogy
egyedülálló anyaként neveljem fel a gyermekemet, ugyanakkor
elvetetni annak a férfinak a gyerekét, akit mindennél jobban szerettem,
szóba sem jöhetett. Mindenki hibázhat egyszer, nem? Megesküdött,
hogy engem szeret, és csak ez számított.
De ez a videó mindent megváltoztat. Tolly nem egy nosztalgikus,
egyéjszakás kaland során fogant. Egyértelműen volt kapcsolat Andrew
és Louise között, miközben mi együtt voltunk. Újra lejátszom a
felvételt, és kimerevítem ott, ahol Andy Louise füle mögé simítja a
hajtincset. Szerette őt. Látom az arcán, világos, mint a nap. Talán soha
nem is szűnt meg szeretni. Vajon engem is szeretett, miközben Louise
lábát masszírozta a kanapén? Vagy csak egy kis szórakozás voltam
neki, akivel szexelhetett, és gondtalan, gyerekmentes örömökhöz
juthatott? A munkában Louise egyenlő volt vele, de én felnéztem rá,
szinte imádattal. Mennyire hízeleghetett ez az egojának! Istenem,
milyen idióta voltam! Intelligens, sikeres, ambiciózus nő vagyok, és
mégis beleestem ebbe az ősi csapdába. Soha nem hagyta volna el
Louise-t, ha az nem lép félre. Nem engem választott. Louise hibája
lökte a karjaimba.
Lecsapom a számítógép tetejét, amikor hallom, hogy nyílik a
bejárati ajtó. Semmi értelme sajnálnom magam. Már akkor is tudtam,
hogy Andy hazug, amikor hozzámentem. A kérdés az: most, hogy már
tudom, hogy az egész kapcsolatunk egy hazugságra épül, mit fogok
tenni? Megadom Louise-nak azt, amit az elejétől fogva akart, és
elhagyom Andyt? Vagy megbékélek azzal a gondolattal, hogy életem
hátralévő részét egy olyan emberrel töltöm, akiben soha nem bízhatok
meg teljesen?
 Valahogy felveszek egy semleges, hétköznapi arckifejezést, amikor
Bella és a barátnője, Taylor bejönnek a nappaliba.
– Hé! – mosolygok rájuk. – Jó volt a film?
Bella vállat von.
– Elment.
– Ettetek valamit? Vagy akarjátok, hogy keressek nektek valamit
ebédre?
– Elmentünk a Pretbe – közli Taylor. – De azért köszi, Mrs. Page.
– Jaj, ne, hívj Caznek! Különben ősöregnek érzem magam.
Azok ketten félszegen téblábolnak a nappaliban, jelentőségteljes
pillantásokat vetnek egymásra. Egyértelmű, hogy kérdezni akarnak
valamit, én pedig visszafogom magam, hogy ne adjam oda a
pénztárcámban lévő maradék pénzt nekik. Se Andy, se Louise nem
adnak Bellának normális zsebpénzt, és azt sem hagyják, hogy
szombatonként dolgozzon, ami azt jelenti, hogy állandóan
kuncsorognia kell, ha szeretne egy kávét vagy akarna venni egy pólót.
Tizenhat éves, ez számára megalázó. Kísértésbe esek, hogy a banki
applikáción keresztül beállítsak egy automatikus átutalást, csak nem
akarom átlépni a határokat.
Taylor böködi a barátnőjét.
– Gyerünk, kérdezd meg!
A táskámért nyúlok.
– Mennyi kell?
– Nem erről van szó – mondja Bella gyorsan.
Idegesen forgatja az ezüstgyűrűt az ujján. Ő és Taylor egyforma
gyűrűt viselnek, akár ikrek is lehetnének, mindketten tépett fekete
farmert és nagy méretű fekete pulcsit viselnek, csak éppen Bella
fiatalabbnak néz ki a koránál, Taylor pedig inkább huszonegynek tűnik.
– Nyögjétek ki! – mondom. – Mit szeretnétek?
Bella az ajtó felé sandít.
– Itthon van apu?
– Elment a múzeumba a fiúkkal. Sokáig nem jönnek vissza. –
Felállok, és felkapom a dzsekimet a szék hátáról. – Oké, elviszlek
benneteket. Elmegyünk a Halvas cukrászdába, egy kis
boldogsághormonnal való töltekezésre. És ott elmondhatjátok, mi is a
helyzet, és miért nem akarjátok elmondani apádnak – vigyorgom.
 Kétszer is ellenőrzőm a bejárati ajtót, és magam elé engedem a
lányokat az utcán. A lakás a North End Roadtól északra van, az egyik
olyan apró mellékutcában, amelyek átszövik Fulhamet, és amelyek
telis-tele vannak parkoló kocsikkal mindkét oldalon. Ez volt az egyik fő
oka annak, hogy nem hoztuk fel Andy autóját Londonba. A közvetlen
szomszédunk, egy kedves, a hetvenes éveiben járó hölgy épp kinyitja
az ajtaját, hogy kitegye a szemetet, amikor elhaladunk a kapuja előtt, én
pedig a lányok után kiáltok, hogy várjanak kicsit, majd megállok, és
kihozom helyette a szemeteszsákot az utcára.
– Csak nem buli volt önnél, Mrs. Mahoney? – mosolygok rá, ahogy
a zsákban összecsörrennek az üvegek.
– Ó, ne bolondozzon már, Caz! – nevet fel a hölgy. – Ezek Ernie
befőttes üvegei. Tudja, hogy milyen.
– Ó, igen, tudom – válaszolom.
Ernie és Elsie Mahoney voltak az elsők, akikkel találkoztam,
amikor nyolc évvel ezelőtt megvettem a lakást. Akkoriban még eléggé
veszélyes volt ez a kerület, az én lakásomat is háromszor törték fel az
első évben, mire beláttam, hogy muszáj felszereltetnem egy biztonsági
zárat és egy riasztót. De azóta, hogy az emberek egyre kijjebb
költöznek Chelsea-ből és Belgraviából, meg persze az orosz oligarchák
és a pénzük beáramlása miatt, egyre inkább a középosztály vette át a
terepet. A lányoknak és nekem legalább kétszer le kellett lépnünk az
úttestre, hogy kikerüljük a házalapokat készítő építkezéseket, pedig
még csak az utca végén jártunk. Kész csoda, hogy a sorházak még
állnak. Az olyan munkásosztálybeli emberek, mint Mahoney-ék is, akik
már negyven éve itt laknak, kisebbségbe kerültek.
Átverekedjük magunkat az embereken, akik a Fulham Roadon
tolonganak, és beállunk a sorba a Halvasnál, ahol aztán Bella meglep
engem azzal, hogy egy hatalmas adag túrótortát kér. Általában csak
csipeget, mint a madárka, de Taylor egy nagy szelet citromtortát
rendelt, és valószínűleg utánozni akarja a barátnőjét.
– Oké. Na, ki vele! – szegezem nekik, mikor leülünk. – Mi a
helyzet?
– Úgyis nemet fogsz mondani – közli Bella.
Feltépek egy zacskó édesítőt, és hozzáöntöm a cappuccinómhoz.
 – Addig nem fogjátok megtudni, míg meg nem kérdezitek. Először
is, törvénytelen? Mert nem fogok nektek füvet szerezni, azzal ne is
gyertek!
– Semmi köze a dolognak a drogokhoz! – kiált fel Bella döbbenten.
– És miért nem akarjátok, hogy apád tudjon róla?
– Mert nem egyezne bele. És anya, hát ő totálba kiakadna.
– De én nem?
– Te sokkal klasszabb vagy, mint a legtöbb gyerek szülei – mondja
Bella. – Igazából jó laza vagy.
– És feltételezem, hogy ezt pozitívumnak szántad – mondom
közömbösen, de belül örvendezem a bók miatt. – Meg kell, hogy
mondjam, egyre kíváncsibbá tesztek. Kell hozzá egy felnőtt engedélye,
akármi is az? Azt akarjátok, hogy aláírjak valamit?
– Nincs szüksége senki engedélyére – mondja Taylor. –Most már
nem, tizenhat éves.
– Mindenféleképpen meg fogom csinálni – mondja Bella
eltökélten. – Nem állíthatsz meg. Csak éppen… – Taylorra néz, aztán
vissza rám. – Valahogy szeretném, ha ott lennél. A biztonság kedvéért.
Ha nem bánod.
Belekortyolok a cappuccinóba, és rettenetesen kíváncsi vagyok.
Még emlékszem rá, milyen tinédzsernek lenni: Ha Bella eldöntötte a
dolgot, akármi is az, biztosan talál módot arra, hogy véghez vigye, akár
belemegyek, hogy segítek, akár nem. És egy felnőtt jelenléte nagy
támasz, ha valami balul sül el.
Fogalmam sincs, mit tervez, de azon az alapon, hogy jobb, ha a
közelben van egy felnőtt, inkább elmegyek vele, mintsem magára
hagyjam.
Főleg, mivel nagyon úgy hangzik, mint ami tényleg ki fogja
borítani Louise-t.
 PATRICK SIMON THATCHER
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 1. RÉSZE

Dátum: 2020. 07. 28.

Időtartam: 27 perc
Helyszín: Whitefish Reklámügynökség

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall Rendőr-főkapitányság

nyomozói
(folytatás)

RENDŐRSÉG: Tehát ön együtt dolgozott mindkét nővel?

PT: Igen. Caz már a Whitefishnél volt, amikor körülbelül öt évvel

ezelőtt találkoztam Louise-zal. Interjút készített velem az egyik
cikkéhez. Aztán Tina behozta a céghez, hogy segítsen a Univest projekt
PR-munkájában.

RENDŐRSÉG: Tudta ön, hogy mi köti össze a két nőt?

PT: Nos, azt tudtam, hogy Caz hozzáment Louise volt férjéhez, igen.

RENDŐRSÉG: Tudta, hogy Andrew Page elhagyta az első feleségét

Caroline Page-ért?

PT: Caroline… Ja, Cazre gondol. Igen.

RENDŐRSÉG: De nem gondolta, hogy problémát okozhat, ha Louise

Page ugyanabban az irodában dolgozik?

PT. Louise nem olyan. Nagyon értelmes nő. Igazából rendkívül okos.

RENDŐRSÉG: Na és mi a helyzet Caroline Page-dzsel?

PT: Nézzék, az a válás már évekkel ezelőtt történt. Amennyire én
tudom, már mindenki túltette magát rajta.

RENDŐRSÉG: Caroline Page nyolc éve dolgozik magának, ugye?

PT: Igen.

RENDŐRSÉG: Le tudná Írni, milyen ember ő?

PT: Milyen ember?

RENDŐRSÉG: Megbízható? Kedvelik a többiek?

PT: Nagyon jól végzi a munkáját. Végigviszi, amit kell. Ez nem teszi
mindig népszerűvé az embert.

RENDŐRSÉG: Hirtelen haragú?

PT: Nem bírja a hülyéket. De azokat én sem.

RENDŐRSÉG: Úgy értesültem, hogy néhány héttel ezelőtt szóbeli

figyelmeztetésben részesítette. Mi volt ennek az oka?

PT: Volt egy kis összetűzésünk a munka során. Vállalnia kellett a

felelősséget. De nem emiatt történt a figyelmeztetés. Jelenetet
rendezett az egyik ügyfél előtt. Ilyesmi mellett nem lehet csak úgy
elmenni, attól tartok.

RENDŐRSÉG: Perry, tudja, mikor…

PT: Körülbelül két héttel ezelőtt, uram.

RENDŐRSÉG: Köszönöm. Ha jól tudom, Caroline Page Louise Page-et

hibáztatta az esetért, amire utalt, ugye, Mr. Thatcher.

PT: Igen.

RENDŐRSÉG: És volt ebben igazság?

PT: Ahogy már azt említettem, Louise nem volt ilyen.

RENDŐRSÉG: Tehát ön úgy véli, hogy Caroline Page csak igy állította be
a dolgot?

PT: Szerintem Caz elkövetett egy hibát, ennyi az egész.

RENDŐRSÉG: Mennyire ismeri jól Louise Page-et?

PT: [csend] Nem találkozom vele túlságosan gyakran. Talán ha hetente

bejön az irodába. Az idő többi részében otthonról dolgozik.

RENDŐRSÉG: Találkozott vele bármikor társaságban, a munkán kívül?

PT: Nem.

RENDŐRSÉG: Mr. Thatcher, tudta, hogy priusza van?

PT: [csend] Nem. [csend] Nem, nem tudtam.

RENDŐRSÉG: Nem közölte önnel, amikor alkalmazta?

PT: Gyakorlatilag nem nekem dolgozott, hanem Tina Murdochnak.

RENDŐRSÉG: Azt akarja mondani, hogy…

PT: Várjon! Biztosan nem tévednek? Louise-ról beszélnek, nem Cazről?

RENDŐRSÉG: Igen, uram.

PT: Nem nagyon tudom elhinni. Ez nem vallana rá. Priusza?

RENDŐRSÉG: Elitélték, mert megszegte a távoltartási végzést egy

Roger Lewison nevű férfival szemben, hamis vádakkal illette őt, és
mert akadályozta az igazságszolgáltatást.

PT: Nem mondják komolyan!

RENDŐRSÉG: Mr. Thatcher, ha tudomása lett volna erről az
információról, akkor is nyugodt szivvel hagyta volna, hogy Louise és
Caroline Page ugyanazon a projekten dolgozzon?
 20. FEJEZET

LOUISE

Várok vasárnapig, amikor Bella és Tolly Londonban lesznek az

apjukkal, és csak akkor fogok majd nekiállni összecsomagolni a
holminkat Andrew és Caz házában. Otthon nálunk csak félig van kész a
konyha, ami azt jelenti, hogy egy darabig még nem lesz valami könnyű;
Tolly nem fogja bánni, de Bella nem lesz túl boldog. Nagyon szeret itt
lenni az apjánál, a városközpontban; könnyű kis sétába telik neki
találkoznia a barátaival, és mivel olyan közel van az iskolához, egy fél
órával tovább alhat. Kisebb viharra számítok, amikor megtudja majd,
hogy hazamegyünk.
Éppen egy halom telefontöltő-zsinórt gyömöszölök be egy
műanyag szatyorba, amikor – legnagyobb megdöbbenésemre – nyílik a
bejárati ajtó.
– Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul jöttünk – mondja Andrew
bocsánatkérően. – Tudom, hogy csak ma estére vártad őket vissza.
Akartam előtte telefonálni, de Tolly…
– Anya! – kiabál Tolly, majd átfurakszik az apja mellett, és a
karomba veti magát. – Megjöttünk! Meglepődtél? Megleptünk? – A
karjával a nyakamba csimpaszkodik. – Nem akartam, hogy tovább
hiányozzunk neked – közli, és csak picit remeg a hangja.
Csak négyéves, ebben a korban már egyetlen éjszaka is egy
örökkévalóságnak tűnik az anyja nélkül. A legtöbbször az apjával és
Cazzel tölti a hétvégéket teljes lelki nyugalomban, de néha nagyon
honvágya van, Andrew pedig eléggé érzékeny ahhoz, hogy
kezdeményezzen, amiért nagyon hálás vagyok.
– Nagyon köszönöm, hogy ilyen korán hazajöttetek –mondom, és
szorosan magamhoz ölelem. – Alig aludtam valamit, bár tudtam, hogy
jól érzitek magatokat apuval.
– Megyek, és megkeresem Bagpusst – közli, hirtelen kirántva
magát a szorításomból. Hirtelen mindent rendben lévőnek lát. Bárcsak
ilyen könnyű lenne az anyaság. – Szerintem neki is hiányoztam.
 Bagpuss! De jó, hogy Tolly emlékeztetett rá! Tudtam, hogy
valamiről megfeledkeztem.
Bella majdnem összeütközik az öccsével, mikor kirohan a
szobából.
– Miért vannak a csomagjaink az előszobában? – szegezi nekem a
kérdést. – Mi folyik itt?
– Apu és Caz nagyon kedvesek voltak, hogy itt maradhattunk
náluk, de már éppen elég ideig a terhükre voltunk – mondom
határozottan. – Hazamegyünk. Egy kicsit olyan lesz, mintha
kempingeznénk, míg a konyha el nem készül, de…
– Én nem akarok hazamenni! – szakít félbe Bella. – Én szeretek itt
lenni! Maradhatok, apu? Jól megleszek egyedül, ígérem! És közelebb
van a sulihoz, mehetek busszal…
– Tizenhat éves vagy! – csattanok fel. – Nem maradhatsz itt
egyedül!
– Bocs, Bell – vonja meg a vállát Andrew. – Ebben az anyáddal
értek egyet.
– Bella – vetem közbe hirtelen. – Mi az a szádban?
Egy pillanatra idegesnek tűnik, de aztán felszegi az állát.
– Piercinget tetettem a nyelvembe – mondja.
Elborzadva tekintek rá.
– Mit csináltál?
– Ez az én testem – közli Bella dacosan. A hatást kissé lerontja,
hogy a szájában lévő piercing miatt kissé selypít. – Azt csinálok vele,
amit akarok!
– De még gyerek vagy! – kiált fel Andrew. Látszik, hogy ő is
ugyanannyira el van borzadva, mint én.
Bella ránk bámul, szorosan összeszorítja az ajkait, mintha csak ki
akarnánk tépni a piercinget a szájából. Andrew arckifejezését látva,
szerintem megfordult a fejében. Mikor lett a mi kis édes babánkból ez a
mogorva, vad idegen?
– Biztosan tegnap csináltatta – mondja Andrew tehetetlenül. –
Nagyon sajnálom, Lou. Fogalmam sem volt róla, hogy ezt tervezi.
– Valójában nem szökött ki sehova – hangzik fel Andrew mögött. –
Én vittem el.
Caz lép be a konyhába, és ledobja nevetségesen drága Prada
táskáját a pultra, mintha csak a Sainsburyben vásárolt tucatáru lenne.
 – Az ég szerelmére! – mondja Andy haragosan. – Miért vitted el a
lányomat, hogy piercinget tetessen a nyelvébe?
– Tizenhat éves. Nem törvénytelen. Egyébként is megcsináltatta
volna, ezért úgy gondoltam, jobb lesz, ha inkább megbizonyosodom
arról, hogy valami normális helyre megy, ahol tiszták a tűk – vonja
meg a vállát Caz. – Ez nem olyan, mint a tetoválás, nem örökre szól.
Bármikor kiveheti.
– Nem Caz hibája – mondja Bella tántoríthatatlanul. – Igaza van,
úgyis megcsináltattam volna.
Látom, milyen cinkos pillantást vetnek egymásra. Régebben Bella
megvetette Cazt, de most hirtelen ezek ketten a legjobb barátokká
váltak, és én vagyok az, aki kiszorult a pálya szélére.
– Nem volt jogod hozzá! – ripakodik Andy Cazre. – Ő az én
gyerekem. Amíg az én házamban lakik, az én felelősségem.
Érzékelem, hogy hirtelen milyen feszültség támad kettejük között,
de nem csak a nyelvpiercing miatt. Tudom, hogyan viselkedik Andrew,
amikor védekezik. Caz hibát követ el: Andrew nem szereti, ha nincsen
igaza, és megtalálja a módját, hogyan hibáztassa őt. Ha engem
kérdeznek, szerintem Caz látta a videót, amit Bella posztolt ki az apja
oldalára a múlt héten. Nem volt semmi szándéka vele – a klip
valószínűleg felugrott a Facebookon az „Emlékek” között, ő meg
rábökött a megosztásra, és továbbította az apjának – bár el kell
ismernem, hogy az én szándékaim már nem voltak olyan tiszták,
amikor megláttam, és betaggeltem Cazt. Lehet, hogy bemeséli
magának, hogy Andrew soha nem szeretett engem valójában, de ez
nem így van, és ez a videó be is bizonyítja. Minden, ami elromlott
kettőnk közt, az visszavezethető oda, hogy ez a nőszemély megjelent az
életünkben, és megérdemli, hogy emlékeztessék erre újra meg újra.
Tolly hirtelen berobban a konyhába, mindannyiunkat megijesztve.
– Bagpuss hányt! – kiáltja, a szeme hatalmasra tágult az
izgatottságtól. – Minden ott van apu ágyán!
– A takarómon? – kiált fel Caz. – Az perui vikunyaszőr!
A fiam hirtelen ledermed, nem tudja, mi a helyzet.
– Nincs semmi baj! – mondom gyorsan. – Nem a te hibád! Caz
nem téged hibáztat! Köszönjük, hogy elmondtad.
– Anya, tonhalat adtál neki? – vádol engem Bella.
Habozok.
 – Csak egy kicsit. Imádja kinyalni a dobozt.
– Anya! Tudod jól, hogy rosszul van tőle!
– Szerintem pont ezért adta neki – motyogja Caz.
Andrew felsóhajt.
– Bella, kérlek, menj, és intézd el! Vidd magaddal Kitet és Tollyt
is, hogy segítsenek.
Bella már éppen tiltakozna, de valami az apja arckifejezésében azt
üzeni neki, hogy ez most nem a legjobb időpont. Teátrálisan felsóhajt,
felkap egy guriga konyhai törlőt a pultról, és kiviharzik a konyhából,
fel az emeletre, nyomában a fiúkkal.
– Nézzétek, majd rendbe hozatom a takarót – mondom nem olyan
bűnbánóan. – Elviszem a tisztítóba, vagy valami. Biztos vagyok benne,
hogy nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek tűnik. Vagy szerzek
egy újat…
– A vikunyát nem lehet tisztítani – közli Caz szárazon. – Ráadásul
pótolhatatlan. Akkor vettem, amikor a Machu Picchun jártam.
Egyébként mi a fenét keres az a macska a házamban? Tudjátok, hogy
allergiás vagyok rá! Megmondtam neked, hogy ne hozd ide!
Külön megkérdeztem Andrew-t, nem baj-e, ha Bagpusst is hozom,
és ő azt felelte, hogy nyugodtan hozhatom. Ezek szerint ez az
információ nem jutott tovább. Találkozik a tekintetünk Andrew-val, és
értem a néma könyörgését, hogy ne mártsam be.
– Nagyon sajnálom! – dőlök bele a saját kardomba. – Nem tudtam,
mit csináljak vele. Olyan öreg, és nem lenne el az anyám kutyájával,
Min fiai pedig olyan féktelenek…
Caz félbeszakít.
– Mindegy. Már megtörtént. Úgy vélem, nem számít, hiszen úgyis
mentek.
Egy pillanattal később Andrew is csatlakozik hozzá.
– Nézd, Louise, nem mintha nem segítettünk volna boldogan. Csak
éppen szükség van egy kis távolságra, hogy tovább léphessünk. –
Köhint egyet, és kínosan egyik lábáról a másikra áll. – Úgy vélem, nem
volt igazán jó ötlet, hogy a Whitefishnél vállaltál munkát. Próbálom
civilizált mederben tartani a dolgokat, de te eléggé kínos helyzetbe
hoztad Cazt. Nem tudja igazán jól végezni a munkáját, ha ilyen a
viszony kettőtök között. – Cazre néz, aztán újra rám, egyértelműen
próbál visszaemlékezni a forgatókönyvre, amit Caz adott neki. –
Mindannyiunknak egy kis távolságra van szüksége. Hogy ne borzoljuk
a kedélyeket. Én… ööö… megadom neked az ezermesterünk
telefonszámát, így nem kell engem hívnod. Bella pedig már elég idős
ahhoz, hogy elhozza hozzánk Tollyt hétvégén, nem kell neked is
jönnöd.
Az arcom ég a megalázottságtól. Ahogy ő lefesti, én kétségbeesett
vagyok és rászoruló, az orrom nekiszorítom az ablaküvegnek, hogy az
életükbe bámulhassak. Egy szomorú, nem szeretett exfeleség, aki nem
tud továbblépni. Miért van az, hogy – függetlenül attól, milyen sikeres
vagy csinos egy nő – ha egy férfi elhagyja, akkor az alapján az
elutasítás alapján határozzák meg, a szánakozás tárgya lesz, mert egy
gyenge férfi nem képes felhúzva tartani a cipzárját.
Annyi méltóságot erőltetek magamra, amennyire csak képes
vagyok.
– Attól tartok, nem hagyhatom cserben Christ, Andrew. Most már
nem, hogy elvállaltam a munkát. – Hűvösen mosolygok Cazre. – Biztos
vagyok benne, hogy mi ketten valahogy majd csak elboldogulunk a
munkában.
– Én is biztos vagyok benne – feleli Caz. – Most, hogy már értjük
egymást.
HÁROM HÉTTEL AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTT
 21. FEJEZET

CAZ

Ha meglátogatom az anyámat, az csak kétféleképpen alakulhat. Vannak

azok a napok, amikor alig várja, hogy láthasson, izgatottan felugrik a
székből, amikor belépek, és bombázni kezd a kérdéseivel, még mielőtt
le tudnám venni a kabátomat, és megoszthatnám vele az összes
pletykát, ami az utcánkat érintette az utolsó látogatásom óta. Ezek azok
a napok, amikor a legrosszabb állapotban van. Ilyenkor azt hiszi, hogy
még mindig 2006 van, és én tizenöt éves vagyok. Megkérdezi, mi volt a
suliban, és azzal a fiúval ugrat, aki matekórán ül mellettem. Fogalma
sincsen, ki Andy, vagy, hogy az unokája, Kit egyáltalán létezik. Ha
megpróbálom emlékeztetni rá, kiborul, és összezavarodik. Már
megtanultam, egyszerűbb, ha elfogadom az ő valóságát, mert abban
legalább boldognak érzi magát.
Aztán ott vannak azok a napok, amikor pontosan tudja, hogy ki
vagyok. Ilyenkor nem is hajlandó üdvözölni engem, elfordítja a fejét,
amikor lehajolok, hogy megpusziljam. Nem is tudom, melyik a
rosszabb: a keserédes, a baleset előtti kitalált világa, vagy a jelen
kíméletlen valósága, ahol az önsajnálat és a sértődött harag börtönébe
van bezárva.
Ma az utóbbi a helyzet. Amikor belépek, az ablaknál ül, és
kedvetlenül bámulja a parkolót. Még csak tudomást sem vesz rólam.
Egy kerekesszékben ül, bár tökéletesen tud járni. A baleset hatással volt
az egyensúlyérzékére, de különben teljesen jól mozog. Az otthonban
lévő gondozók a kedvében járnak ezzel, mert így az ő életük is
könnyebb.
– Szia, anyu! – mondom, és ledobom a táskám a kisasztalra. – Mi
újság, jól vagy ma?
Nem is várok választ, és nem is lep meg vele. Az anyámnak kevés
barátja van, de nem a társaság vagy a barátság hiányzik neki, hanem az,
hogy valakivel veszekedhessen. Ha le se szarják, amit gondolsz, akkor
nem is lehet őket megsebezni. Az anyám azért vesz semmibe, mert én
vagyok az egyetlen, aki egyáltalán tudomást vesz róla.
Odamegyek a teakonyhához a szoba sarkába, és alágyújtok a
teafőzőnek, bár tudom jól, elvből nem lesz hajlandó meginni semmit,
amit én készítek.
– Kérsz teát, anyu? – kérdem, és kiveszek két bögrét, nem is várva
a válaszra. – És ez alkalommal csokis sütit hoztam, ahogy kérted.
Ez végre válaszra bírja.
– Nem szeretem a csokoládét – jelenti ki, de nem is fordul hátra.
– A múltkor, amikor sima kekszet hoztam, azt mondtad, hogy
csokisat szeretnél.
– Tejcsokisat hoztál. Én étcsokisat kértem.
– Sajnálom – felelem higgadtan. – Legközelebb étcsokisat hozok.
Készítek két csésze gyenge teát, pontosan úgy, ahogy szereti, és az
egyiket leteszem mellé az asztalra, aztán elfordítom a kerekesszéket az
ablaktól.
– Hát ez meg micsoda? – csattan fel, mikor belenéz a csészébe,
miközben én leülök. – Nézd meg a színét! Olyan gyenge, mint a
lepkefing.
– Csinálhatok másikat…
– Ne fáradj! Úgysem maradsz elég ideig hozzá, hogy megigyam.
– Szeretnéd, hogy tovább maradjak?
Az anyám szúrós tekintettel néz rám. A játékunk ki nem mondott
szabálya szerint ő nem ismerheti be, szeretné, hogy maradjak, de ha
nemet mond, akkor nem panaszkodhat, amikor vége a szokásos egyórás
látogatásnak. A szeme összeszűkül, amikor erre ráébred. Az első
menetet én nyertem.
Belekortyolok a teámba, közben állhatatosan bámulom a csészém
karimája felett.
– Andy volt felesége most kapott munkát a Whitefishnél –
mondom, tudván, mennyire élvezi majd a balszerencsémet. – Valójában
az én projektemben dolgozik.
Anyám arca kárörvendően felvidul.
– Ó, fogadok, hogy így bent van a macska a galambok közt!
– Ne is említsd nekem a macskát – motyogom, és még mindig
fájdalom tölt el, ha a perui takaróra gondolok. – Kiderült, hogy a
főnököm az új projektben Louise legjobb barátnője. Megpróbált
kirúgatni évekkel ezelőtt, amikor Andy és én először összejöttünk.
Csak idő kérdése, mikor próbálkozik meg vele újra.
– Ki mint veti ágyát – mondja az anyám, nyilvánvaló
elégedettséggel.
– Igen, gondoltam, hogy örülni fogsz.
– Nős emberekkel kezdeni nem becsületes játék, Carol. Mondtam
neked, amikor találkoztál vele.
Elhatározásom ellenére kezdek dühös lenni.
– Ne hívj Carolnak!
– Miért ne? Ez a neved!
– Már nem! – csattanok fel.
Andy Caroline-ba szeretett bele, egy chelsea-i lányba, a gyöngy
fülbevalójával és a Hunter-bakancsos lábával. Fogalma sincs, honnan
jöttem, és hogy mit kellett tennem, hogy eljussak oda, ahol vagyok.
Louise-zal ellentétben kiérdemeltem a helyemet a legjobb asztalnál. Két
munkahelyem is volt, hogy befejezhessem az egyetemet, és nem csak
üzleti managementet és marketinget tanultam; tanulmányoztam a
magabiztos, odaillő diákokat magam körül, ahogy beszéltek, ettek és
viselkedtek. Megtanultam, hogy asztalkendőt mondjak szalvéta helyett,
mosdót vécé helyett; mint egy modern Eliza Doolittle, megtanultam a
hanglejtést, és úgy beszéltem, mintha márványgolyók lennének a
számban. Mire lediplomáztam, Carol halott volt, eltemettem mélyre a
csipkefüggönyök és a királyi családot ábrázoló dísztányérok alá. És ez
így is marad.
Anyu az egyik megvetett tejcsokis kekszért nyúl, én meg úgy
teszek, mint aki nem veszi észre.
– Nehéz a férjedet otthon tartani – jegyzi meg. – Pont mint az apád.
Mindegyik elhagy a végén.
– Apu nem hagyott el. Ő meghalt, anyu.
Felhorkan.
– Csak mondd ezt magadnak, ha így jobban érzed magad!
Belül felsóhajtok. Amikor az anyám magánál van, néha akkor is
bele-belecsusszan abba a párhuzamos világba, elfelejt részleteket, és
összezavarodik. Gyakran köti az ebet a karóhoz, hogy az apám elhagyta
egy másik nőért. Valószínűleg ez sokkal jobb számára, mint a valóság;
ha életben lenne, akkor még legalább lenne esély arra, hogy
visszatérjen.
 – Andy nem fog engem elhagyni, anyu – mondom neki. – Csak
lelkiismeret-furdalása van a gyerekei miatt, ennyi az egész.
Gúnyosan elmosolyodik.
– Akkor nem aggódsz amiatt, hogy visszamegy hozzájuk, ugye?
Vaktában lövöldözik, de betalált.
– Nem – felelem kurtán.
– Azt hiszed, hogy le tudod győzni azt a nőt, ugye?
– Ez nem arról szól, hogy legyőz…
– Tényleg nem? Nekem úgy tűnik, mindig erről van szó.
Az anyám néha nagyon gonosz tud lenni, de nem hülye.
– Egy párbaj kellős közepén vagy – jelenti ki hirtelen, a tekintete
szinte lyukat éget belém. – Ez egy halálos párbaj. Ne bánj vele kesztyűs
kézzel, Carol. Te ronts rá. Andy most a tiéd. Emlékeztetned kell erre
azt a nőt.
Megborzongok. Egy halálos párbaj. Persze ez ostobaság. Az
anyám megint az őrült fázis felé tart, felismerem a jeleket. De azért a
megjegyzései elbátortalanítanak. Mindig van egy átmeneti, homályos
periódus az anyámnál a tiszta és a fantáziában töltött időszaka között.
Ilyenkor mintha valami hatodik érzéke lenne. Teljesen belefeledkeztem
a Louise-zal való dolgokba, és szinte minden mást kizártam már hetek
óta. Az a nő beette magát az életembe, bepofátlankodott a házamba és a
munkahelyemre, de én voltam az, aki hagyta, hogy a fejembe is
beférkőzzön.
Mindannyian úgy teszünk, mintha az anyámnak „balesete” lett
volna, de az az igazság, hogy négy évvel azután, hogy elveszítette az
apámat, megpróbálta megölni magát. Emlékszem rá még kislány
koromból: gyönyörű volt, eszes és mókás, afféle módon, hogy az
embernek az orrán jön ki a tej a nevetéstől. Amikor az apám meghalt,
olyan volt, mintha az anyám is meghalt volna vele együtt. Nem is
vettem észre hogy visszatartottam a lélegzetem, és vártam, hogy valami
ilyesféle szörnyűség történjen egészen addig a napig, amikor – nem
sokkal a tizenötödik születésnapom után hazaérve az iskolából – ott
nem találtam lógva a korláton az előszobában.
Nem voltam elég erős ahhoz, hogy levágjam. Ehelyett
kitámasztottam a lábát egy konyhaszékkel, hogy csökkenjen a súly,
hívtam a segélyhívót, és közben próbáltam meglazítani a nyakkendőt –
apám nyakkendőjét – a nyakán. Lila volt az arca, a szeme bevérzett és
kidülledt, a nyelve pedig kilógott kék ajkai közül. Fogalmam sem volt,
hogy még életben van-e, egészen addig, míg a mentősök le nem vágták,
és el nem kezdték újraéleszteni.
Négy hónapig a kórházban volt, az első héten kómában feküdt az
intenzíven, aztán pedig a pszichiátriai osztályon. Engem gondozásba
vettek; a befogadó család elég normális volt, de nem igazán érdekelte
őket más, csak a pénz, amit azért kaptak, hogy befogadtak. Végül anyut
kiengedték, engem pedig hazaengedtek hozzá. A gyerekvédelem persze
rajtunk tartotta a szemét, de fizikailag teljesen jól volt.
Antidepresszánsokat írtak fel neki, és néhány hónapig hetente egyszer
pszichiáterhez járt; ha nem is tűnt minden normálisnak, nem is volt
rosszabb, mint több ezer más, diszfunkcionális, sérült családban.
Az emlékezetkihagyások úgy egy évvel később kezdődtek. Először
nem is tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget; elfelejtett apró
részleteket, olyan eseményekről beszélt jelen időben, amik sok évvel
korábban történtek, meg ilyesmi. Túlságosan el voltam foglalva a saját
életemmel, hogy igazán felfigyeljek rá. De aztán hazajöttem Bristolból
az egyetem első félévének végén, és anyu azt hitte, hogy még mindig
az érettségire tanulok. Az orvosok többhétnyi vizsgálat után sem
jutottak közelebb a diagnózishoz, de azt gyanították, hogy az agya
sérülhetett az öngyilkossági kísérlet során. Akárhogy is, nem élhetett
egyedül, így eladtam a házat, és találtam neki egy olyan intézményt,
ahol gondozták, és amit ő is el tudott viselni. Tizennyolc évesen
magamra maradtam.
Anyu hirtelen megragadja a kezem, a körmei belevájnak a
bőrömbe.
– Látom benned – mondja. – Látom, milyen is vagy.
Próbálok elhúzódni, de erősebb, mint amilyennek látszik.
– Mit látsz, anyu? – kérdezem fáradtan.
– Magamat – válaszolja. – Látom magamat.
 22. FEJEZET

LOUISE

Tisztában vagyok vele, Caz megtorolja majd, hogy az útjába álltam, és

hamarosan megteszi a következő lépést. De igazán meglepett, hogy
Andrew az, aki az ütést kivitelezi.
– Visszarángatsz a bíróságra? – kiáltok fel, amikor megkapom a
levelet az ügyvédjétől, és felhívom a munkahelyén. – Jól tudod, hogy
alig boldogulunk anyagilag!
Háromszor annyit keresel a Whitefishnél, mint amennyit az
egyetemen – közli Andy hűvösen. – Szakértői szerződésed van, többet
viszel haza, mint Caz. Úgy igazságos, ha megint csak a fenntartási
költséget és a gyerektartást álljuk.
– Nem kell a bíróság elé citálnod! Meg tudjuk beszélni, és valami
egyezségre…
– Caz nagyon ki van akadva – förmed rám Andrew. – Ha
ragaszkodsz ahhoz, hogy így üldözd, nem reklamálhatsz, hogy vannak
a dolognak következményei.
Hát, már nem babra megy a játék. Andrew kockáztat, és így próbál
elkapni. Nem mintha szándékomban állna csőbe húzni, és elmondani
Caznek, mi is történt valójában a vihar éjszakáján; nem tudom
bizonyítani, és különben is, Andy kiváló hazudozó. De bízik a
jóérzésemben, hogy nem akarok bajt okozni kettejük között, ám van
egy határ, mennyi büntetést vagyok hajlandó elviselni.
Ha megcsinálom ezt a munkát a Whitefishnél, a saját
feltételeimmel teszem. Ha elrejtőzöm Chris irodájában, ha felmegyek
Londonba, akkor nem fogom tudni legyőzni Cazt a saját pályáján.
– Akarsz egy irodát a Whitefishben? – kiált fel Chris, amikor
megkérem, hogy rendezze ezt el nekem. – Én azt hittem, hogy nem
akarsz Caz közelében lenni!
– Tartsd a közeledben a barátaidat, de az ellenségeidet még
közelebb – motyogom. – Szemmel akarom tartani, és megbizonyosodni
afelől, hogy nem szúr el semmit a projektedben, csak azért, hogy
engem hátba támadjon.
Nem kapok egy egész irodát, de kapok egy íróasztalt a nyílt terű
félemeleten, ott, ahol a dolgok történnek. Újságíró vagyok, az a
feladatom, hogy a szalagcímek mögé lássak. Hamar rájövök, hogy Caz
nagyon okos, és kétségkívül szerfelett jól végzi a munkáját,
nagyszerűen kezeli az ügyfeleket, de csapnivaló vezető. Könnyen
megbánt embereket, autokratikus és basáskodó, a kreatívok nem is
szeretnek vele dolgozni. AJ az, aki mindenhová követi, és feltakarít
utána, elsimítja a hullámokat, és beveti minden kedvességét, hogy
elérje, minden utasítás végre legyen hajtva időben. Nélküle Caz
elveszne. Ezt még felhasználhatom, gondolom óvatosan. Ha valamikor
szükség lenne rá.
De tényleg nem akarom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Már
elegem van ebből a szemet szemért, fogat fogért hülyeségből. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy a bíróságra menjek; csak több ezer
fontom bánná, és pont egy kicsivel többet keresek, mintsem hogy
ingyenes jogsegélyért folyamodhatnék. Ha Andrew nem hátrál meg,
még nagyobb adósságba verem magam. Azért vállaltam el ezt a munkát
a Whitefishnél, hogy Caz kétszer is meggondolja, hogy a
megélhetésemmel szórakozzon. Ehelyett megint emelte a tétet. Kezdek
kíváncsi lenni, hová vezet ez az egész.
Elhozom a gyerekeket az iskolából, közben teljesen csüggedtnek és
levertnek érzem magam. Tolly a szokásos vidám önmaga, de Bella még
csak nem is szól hozzám, amikor beszáll a kocsiba. Még mindig duzzog
a miatt az átkozott nyelvpiercing miatt. Andrew volt az, aki
ráparancsolt, hogy szedje ki, de engem hibáztat érte. Ezen a héten még
a szokásosnál is mogorvább és zárkózottabb, ha ezt egyáltalán még
lehet fokozni.
Amikor hazaérünk, odaállok a felhajtóra, majd megvárom, hogy
Bella kiszálljon, és kinyissa a garázsajtót.
– Miért nincs elektromos ajtónyitónk? – zsörtölődik, ahogy minden
alkalommal teszi, amikor megkérem erre a feladatra.
– Ugyanazért, amiért tegnap – mondom türelmesen. – És
ugyanazért, mint holnap.
Tolly előrehajol a gyerekülésben, nekifeszülve az övnek.
– Majd én! Majd én! Majd én!
 – Édesem, még nem éred el a kilincset!
Bella vonakodva odaslattyog a garázshoz, elviselhetetlen
lassúsággal kinyitja, én pedig érzem, ahogy egyre nő bennem a
feszültség, mert csak áll ott középen, elállva az utat, még megnéz
valamit a mobilján. Amikor végre megmozdul, leejti az egyik, kék
színű bluetooth fülhallgatóját – ami Andrew nevetségesen nagylelkű
ajándéka volt –, majd minden sietség nélkül felveszi, miközben én
dobolok a kormányon, és alig tudom visszafogni magam, hogy rá ne
kiáltsak.
Végül elmegy az útból, így be tudok parkolni. Kisegítem Tollyt a
kocsiból, és körbemegyek. A munkások még mindig dolgoznak a
tornácon, az állványzat miatt nem tudunk elölről bemenni, így csak a
hátsó ajtón tudunk közlekedni. Be kell hogy ismerjem, Gary Donahue
nagyon jó munkát végez. A ház eleje már nem dől részegen előre, most
először azóta, mióta megvettük.
– Ezt a felhajtón találtam – közli Bella, udvariatlanul felém dob
valamit, miközben belép mellettem az előtérbe.
Egy fülbevaló. Valami kék színű ékkő, talán topáz vagy akvamarin.
– Kié ez? – kérdezem, közben leteszem a táskám a konyhapultra.
– Cazé. A múltkor viselte. El tudod tenni valahová, míg vissza
tudom neki adni? Én csak elveszíteném.
– Hogy került ez a felhajtónkra?
Bella vállat von, és visszateszi a fülhallgatókat a fülébe.
– Talán kiesett apu autójából. Ne hívjatok vacsorázni, nem vagyok
éhes – teszi még hozzá felfelé mentében.
– Bella…
Egy sóhaj kíséretében az ablakpárkányon lévő szappantartóba
teszem a fülbevalót, bár kísértésbe esem, hogy inkább a szemétbe
hajítsam, aztán a macskaeledelért nyúlok a mosogató alá. Hamar meg
kell csinálnom a gyerekeknek a vacsorát, mert megígértem, hogy
átmegyek az anyámhoz, és segítek neki és Minnek az összejövetel
szervezésében, ami alig három hét múlva lesz. A gondolatra is
összeszorul a szívem. Bárcsak ne hívta volna meg anya Andrew-t és
Cazt! Kellemes családi összejövetelnek kellene lennie, ehelyett majd
Cazzel és a szánalmas játékaival kell foglalkoznom. Úgy tűnik,
mostanában képtelen vagyok megszabadulni tőle.
 Odakinn grillezek néhány hamburgerpogácsát, majd Tollyét
beviszem neki a nappaliba. Általában nem engedem meg nekik, hogy a
tévé előtt egyenek, és úgy reagál a dologra, mintha átnyújtottam volna
neki Disneyland kulcsait. Bella vacsoráját letakarom, és otthagyom az
asztalon, ha mégis meggondolná magát, míg nem vagyok itthon.
Felmegyek a szobájához, és bedugom a fejem az ajtón,
megmondani neki, hogy elmegyek. Összegömbölyödve hever az ágyán,
a fal felé fordulva, és egy vastag gyapjútakaróval takaródzik, bár július
van, és odakinn 29 fok van.
– Bella – szólítom mag halkan. – Ébren vagy?
Nem felel, de a lélegzéséből tudom, hogy nem alszik.
– Átugrom Greehez – mondom neki. – Hívj fel, ha kell valami.
Még sötétedés előtt itthon leszek.
Bella meg se mozdul. Odahajolok hozzá, megigazítom a takarót,
közben elfacsarodik a szívem. Bármennyire is elviselhetetlen ez a
tinédzsermentalitás, akkor is az én gyermekem, akinek most maszatos
az arca a szétkenődött festéktől, vékony alakja elveszik a takaró és a
párnák alatt, és most alig tűnik idősebbnek, mint Tolly.
Amikor elfordulok, az éjjeliszekrényen lévő telefonja felvillan.
Taylor üzent, és képtelen vagyok megállni, hogy el ne olvassam.

Vedd fel, teljesen kivagyok.

Hirtelen elönt az anyai aggódás. Mit akarhat ez a lány, ami ennyire
sürgős?
De még mielőtt tovább gondolnám, a saját telefonom is csilingel
egyet. Luke-tól jött üzenet. Nem tudod, mi van apával?
Gondolatban elraktározom Taylor üzenetét, aztán visszaírok a
testvéremnek, miközben lemegyek a lépcsőn. Valami baj van? Anya
nem mondott semmit.

Anya szerint furcsa lett.

Felsóhajtok magamban. Úton vagyok hozzájuk. Majd beszámolok
mindenről.

👍
 Milyen jellemző anyára, gondolom mérgesen, miközben a kocsihoz
lépdelek. Ha apa tényleg beteg lenne, akkor elmondta volna. De
ehelyett drámát csinál azzal, hogy Luke-kal beszélt, hiszen tudja jól,
hogy a testvérem első dolga az lesz, hogy felhív engem telefonon. Luke
valahogy soha nem megy bele anyám kicsinyes játékaiba, amit én
sosem tudtam igazán megtenni. Luke apára ütött: csendes és
félrevonuló, általában elkerüli anya radarját, és elég gyakran feltűnik –
szó szerint és átvitt értelemben is hogy aztán a továbbiakban békén
hagyják a saját dolgaival. Észrevettem, hogy ugyanez a vezérelve
Minnel kapcsolatban is.
Beengedem magam a szüleim házába.
– Anya? – kiáltok. – Itt vagy?
Apa baktat be a konyhába, hogy üdvözöljön, a kezében egy
összegyűrt Telegraph.
– Szia, babukám! – mondja meglepődve. – Nem dolgozol?
– Ma otthonról dolgozom, apa – felelem, és arcon csókolom. – Jól
vagy? Anya azt mondta, hogy furcsa vagy.
– Furcsa vagyok? így nevezte? – horkan föl az apám. – Inkább azt
akarta mondani, hogy nem hagytam, hogy idehozzon egy zenekart az
összejövetelre.
Alaposan végigmérem. Ugyanúgy néz ki, mint mindig: magas és
vékony, égimeszelő, mint egy tinédzser, a füle körül rendetlen fehér
pillékkel, az orrára pedig mindig oda van biggyesztve egy keret nélküli
szemüveg, amelynek lencséi félhold alakúak. Több mint egy évtizeddel
idősebb anyánál, de egyfajta fiatalos huncutság lengi körül, amit még
Nicky elvesztése sem tudott lerombolni. Mindig is úgy gondoltam
apámra, mint aki kortalan, de az az igazság, hogy nyolcvan lesz jövő
áprilisban. Könnyedén viseli az éveit, de a nyolcvan, az bármilyen
mértékkel mérve is idősnek számít.
– Hallottam ám, Brian! – közli anya, aki a hátsó ajtón keresztül
érkezik. A füvet nyírta, és a cipője teli van fűdarabokkal. Fogalmam
sincs, honnan van erre energiája ebben a melegben. A szüleimnek egy
ódivatú, tologatós fűnyírója van, nem az a benzinnel működő fajta, ami
egy csomó munkától megkímélné őket.
– Szia, Louise! Jól áll rajtad ez a ruha. Előnyödre vált, hogy
felszedtél néhány kilót.
– Köszi, anya – felelem, és nem kapom be a csalit.
 Kinyúl, hogy megigazítsa apa haját.
– Őszintén, Brian, nézd meg, hogy nézel ki! Mintha háttal
keresztülhúztak volna egy sövényen.
– Elaludtam a fotelben – közli apu csendesen.
– A délután közepén?
– Churchill is esküdött a délutáni szunyókálásra – mondja apám
nyugodtan, miközben összehajtja az újságot, majd visszamegy a
dolgozószobába.
– Churchill egy országot vezetett, és meg kellett neki nyerni egy
háborút – szól utána anya, miután az apám már eltűnt. – Ha már itt
vagy, Louise, segíthetnél nekem a sárgarépákkal – teszi még hozzá,
átnyújtva a hámozókést. – Luke és Min később lerohannak bennünket a
fiúkkal, úgyhogy jól jönne a segítség.
Kihúzom a zöldséges rekeszt, és kiveszem a sárgarépákat.
– Luke azt mondta, szerinted apa kicsit furcsa lett – mondom.
– Hát, már nem lesz fiatalabb. Mosd meg hideg vízben a
sárgarépákat, Louise!
– De jól van?
– Mostanában kissé feledékeny, ennyi az egész. Elforralta a vizet a
főtt tojás alatt a múltkor, és állandóan eteti a macskát. Tegnap négyszer
reggelizett – úgy hiszi, karácsony van.
A legszívesebben megmondanám neki, szóljon, ha szeretné, hogy
átjöjjek, csak mondania kell; nincs szükség az ilyen játszmákra. De
anya nem olyan. Soha nem kért közvetlenül segítséget, még Nicky
halála után sem. Megtalálja a gyenge pontunkat, és felhasználja arra,
hogy azt tegyük, amit ő akar, anélkül, hogy a kisujját is megmozdítaná.
Átnyújtok neki egy meghámozott sárgarépát, ő pedig fürgén
felszeleteli, aztán a vágódeszkáról belekotorja a serpenyőbe.
– Min mondta, hogy hazaköltöztél a hétvégén – jegyzi meg. –
Tudod, hogy nem kezelted jól a helyzetet, ugye?
Megdermedek a félig meghámozott sárgarépával a kezemben.
– Mit nem kezeltem jól?
– Értem én, hogy miért akartál beköltözni Caz házába –mondja. –
Biztos vagyok benne, hogy kiborítottad vele. De óvatosnak kell lenned.
Jó okot adtál neki, hogy panaszkodjon Andrew-nak, és ez nem volt
valami bölcs dolog.
 – Andrew ötlete volt – tiltakozom. – Azt hiszed, én akartam ott
lakni a házukban?
Leteszi a kést, és áthatóan rám néz.
– Persze, hogy te.
– Nem, én…
– Louise, beszéltem Gary Donahue-val.
Ettől elhallgatok.
– Ő azt állítja, hogy a konyha közel sem volt olyan rossz
állapotban, mint ahogy kinézett. Az első nap megjavította a
mennyezetet és befoltozta a lyukat a falban. A ház tökéletesen lakható
volt már két héttel ezelőtt is. Állítólag beszélt veled, és neked is
elmondta mindezt. – Visszafordul a sárgarépákhoz, és folytatja a
szeletelést. – Nem egészséges, amit csinálsz. Egy kicsit el kell
távolodnod Andrew-tól.
Az anyám művészi szintre emelte a passzív agresszivitást.
Általában nem veszek róla tudomást, ahogy az alattomos megjegyzést
sem a ruhámról, de ez a felháborító igazságtalanság még nekem is sok.
– Te hívtad meg őt a házassági évfordulótokra – mondom a
lényegre térve. – Bár kértelek rá, hogy ne tedd. És mi a helyzet azzal a
vacsorával, Bella előadása után? Nekem nem állt szándékomban
szétcseszni, míg te be nem avatkoztál!
– Az unokámért tettem – Mondja. – Azt hittem, jó lesz neki, ha
mindkét szülője ott van életének egy ilyen fontos estéjén.
– Úgy is volt. De…
– Kedvelem Andrew-t, de – akármit is gondolsz erről –nem akarom
és nem is igénylem, hogy ti ketten újra összejöjjetek – közli. – Ha te ezt
akarod, megteszek bármit, amivel segíthetek, de az egyetlen dolog, ami
igazán érdekel, hogy te boldog vagy-e. – Elhallgat. – Szeretném, ha
boldog lennél, Louise.
Szeret engem, azt tudom. Amióta elveszítettük Nickyt, mindent
arra tett fel, hogy Luke és én boldogok legyünk. De rajong Andrew-ért;
mindent megtenne azért, hogy mi újra együtt legyünk. Úgy tekint a
válásunkra, mintha az az ő személyes kudarca lenne.
– Anya, már rég túltettem magam Andrew-n – mondom nyugodtan.
– Nem fogunk újra összejönni, ebbe én beletörődtem. Ő Bella és Tolly
apja, és ennyi.
 – Nem akarok ítélkezni fölötted, Louise – mondja, miközben
leöblíti a kezét. – Nem bánom, ha hazudsz nekem, de ne hazudj
magadnak.
Nem arról van szó, hogy hazudnék. De ha az ember elégszer
ismételget magának valamit, akkor lassan saját maga is elkezd hinni
benne.
KÉT HÉTTEL AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTT
 23. FEJEZET

CAZ

AJ már vár az asztalnál, amikor odaérek a mexikói kocsmába, egy kétes

kinézetű, pici napernyővel díszített koktél áll előtte, tetején
koktélcseresznyékkel. Amikor AJ hivatalosan is Coming outolt a négy
évvel ezelőtti karácsonyi partin, körülbelül nulla számú ember volt
meglepődve.
– Bocs, hogy késtem – mentegetőzöm, és becsusszanok a bokszba,
szembe vele. – Elhúzódott a megbeszélésem Nolannal. Mi a fenét
iszol?
– Sex in the woods. Olyan, mint a Sex on the…
– Mindegy. Nem is akarom tudni. – Odafordulok a pincérnőhöz. –
Nem olyat kérek, mint ő, hanem egy vodka-martinit, jég nélkül, két
olívabogyóval.
– Olyan édes vagy, hogy megteszed ezt! – mondja AJ, idegesen
kevergetve a koktélját az esernyővel. – Az anyám majd’ meghal, hogy
találkozzon veled. ígérem, nem marad sokáig. Ebéd után el kell érnie a
vonatot vissza, Crawley-ba.
A pincérnő hozza az italomat. Lehúzom az olívabogyókat a
műanyag pálcáról, és belefacsarom őket az italba.
– Semmi gond. Várom, hogy találkozhassak vele.
Nem vagyok az a fajta, akit az emberek szívesen hazavisznek
bemutatni, de gyanítom, hogy AJ-nek nincs sok olyan barátja, akit
nyugodtan bemutathatna az anyjának. Hogy őszinte legyek, nem
hinném, hogy egyáltalán sok barátja lenne. A Whitefish az élete.
Mindig ő az első az irodában, és az utolsó, aki elmegy, ami
valószínűleg az egyik oka annak, hogy a kapcsolatai nem tartanak
sokáig. Az iskola befejezése után azonnal nálunk kezdett, a postázóban,
és valahogy sikerült magát feltornásznia a hirdetési csoportba a
kitartásával és elszántságával. Az, hogy most ideiglenesen kinevezték
az asszisztensemmé, nagy lehetőség számára a kibontakozáshoz. Ha jó
munkát végez, akkor véglegesítik.
 Abban a pillanatban felismerem Mrs. Jamest, hogy belép az
étterembe. Pontosan úgy néz ki, mint AJ, ugyanazt a rózsaszín
körömlakkot hordja, mint a fia.
– Maga biztosan Caz! – kiált fel, és átölel, miközben én próbálok
esetlenül felállni. – AJ állandóan magáról mesél! Nem is mondtad,
hogy ilyen csinos – teszi még hozzá, és vet a fiára egy huncut pillantást.
– Már értem, miért túlórázol állandóan.
– Nagyon örülök, hogy találkozunk, Mrs. James…
– Kérem, hívjon Anne-nek, ahogy mindenki.
Letelepszik a bokszba AJ mellé.
– Na, és keményen dolgozik az én kisfiam? – kérdi. – A topon van?
– Nem boldogulnék nélküle – felelem őszintén.
Megszorítja a fia karját.
– Egy lány sokkal rosszabb lenne. A fiam csodálatos szakács –
teszi még hozzá. – Saját maga tanulta ki. Igazából muszáj volt neki, én
még egy tojást se nagyon tudok megfőzni.
Egy pillanatra elfog a gyanú, hogy szegény pára a jövendőbeli
menyét vizsgáztatja bennem, de ekkor rám kacsint, és én rájövök, hogy
csak ugrat.
Hallgatom, ahogy ő és AJ évődnek abban az ismerős, kellemes
hangnemben, ahogy más családok is szoktak, bár sajnos az enyém soha
nem tette. Még az anyám balesete előtt sem volt ilyen kapcsolat kettőnk
között. Később, ha nem volt részeg, akkor a kanapén hevert
összekuporodva, és sírt. Mindig is túlságosan szégyelltem őt ahhoz,
hogy Angie-n kívül bárkit is hazavigyek, így nem is fogadtam el soha
senki meghívását, hogy látogassak el hozzájuk, mert nem tudtam volna
viszonozni. Angie anyja Spanyolországba költözött a második férjével,
és az apjára hagyta Angie-t, így őhozzá se mentünk soha. Ha van
valami, amit mindig is irigyeltem Louise-tól, az az anyjával való
kapcsolata volt.
AJ édesanyja kierőszakolja az ígéretemet, hogy meglátogatom őt
Crawley-ban, aztán elindul, hogy elérje a vonatot. Ekkor megcsörren a
telefonom. Patrick üzen: Azonnal gyere vissza az irodába!
– A francba! – mondom. – Patrick visszahív az irodába. Kérlek,
kifizetnéd a számlát? Majd később elrendezzük. Ott találkozunk, oké,
AJ?
 Az étterem csak öt percre van az irodától. Visszaindulok, a
gyomrom remeg. Valami nagyon rossz érzés fog el. Fogalmam sincs,
hogy mi történt, de nem vall Patrickre, hogy ilyen nyers. Remélem
nincsen semmi baj a Univesttel. Louise csak az alkalomra vár, hogy
elharapja a torkomat. Talán nem kellett volna feltüzelnem Andyt a
gyerektartással kapcsolatban, de az a nő túlságosan messzire ment.
Egész egyszerűen túl sok volt nekem látni őt, ahogy pár lépésre ül az
íróasztalomtól. Amióta Celia meghívott a házassági évfordulós partira,
Louise vérre szomjazik. Mindegy, hogy mit csinálok, egyre csak támad.
Muszáj megtalálnom a módját, hogy véget vessek ennek, egyszer s
mindenkorra.
Abban a pillanatban, hogy kilépek a liftből, meglátom Louise-t
Francóval, az egyik ügyfelemmel, az iroda túlsó végében beszélgetnek.
Louise felpillant, összenézünk, aztán Franco is megfordul, meglát, és
zord tekintetet vet rám. Pár pillanattal később Patrick lép ki az
irodájából, és int, hogy csatlakozzam hozzájuk a konferenciateremben.
Nem tűnik túl boldognak.
– Mi a fene folyik itt? – kérdem, csak úgy magamban. Senki nem
néz a szemembe. Valami rossz fog történni, érzem.
Senki nem vesz tudomást rólam, amikor belépek a
konferenciaterembe. Olyan távol ülök le Louise-tól, amilyen távol csak
lehet, a gyomrom remeg az idegességtől. Fogalmam sincs, hogy most
mi következik, de semmi jóra nem számíthatok.
A kreatív igazgató, Nolan Casey, és Finn Redford, a művészeti
igazgató is csatlakozik hozzánk, és nagyon bizalmatlannak tűnnek.
Egyértelműen nekik sincsen fogalmuk arról, mi van. Meglátom AJ-t,
amint éppen átszeli az irodát az asztalához tartva, és intek neki, hogy
jöjjön ő is, de Patrick az orra előtt becsukja az ajtót.
Patrick hűvös tekintettel néz rám. Felnyitja az üvegasztalon heverő
laptopját, és szó nélkül felém fordítja.
Hitetlenül meredek a képernyőre.
– Mi a franc ez?
– Tudod, hogy ez mit jelent? – szegezi nekem a kérdést hirtelen
Franco. Egy kis izom ugrál az állkapcsánál. – Már jönnek a reakciók a
Twitteren. Felkérünk egy kríziskezelő céget, de ez egy vagyonba fog
kerülni nekünk. Évekbe, hogy újraépítsük a márkát.
– Nem értem! – kiáltok fel. – Ennek soha nem…
 – Attól tartok, el kell vinnünk innen a megbízást, Patrick – szakít
félbe Franco. – Még ha én maradnék is itt, a tanács nem engedélyezné
ezek után.
– Franco, rettenetesen sajnálom – mondja Patrick. – Természetesen
mindent megteszünk, amit csak tudunk, hogy az átvétel
problémamentes legyen. – A tekintete akár a kő, amikor rám néz. –
Tudni akarom, hogy a pokolba fordulhatott ez elő. Valakinek jóvá
kellett hagynia ezt a változtatást, végig kellett vinnie.
Újra a számítógép képernyőjén lévő képre nézek. Egyáltalán nem
hibáztatom Francót, amiért faképnél hagy bennünket. Ennek irtózatos
következményei lesznek. Az összes többi ügyfelünk elkezd majd
aggódni; ha ezt nem kezeljük profi módon, az tönkreteheti az
ügynökséget.
– Patrick, fogalmam sincs, hogy ki tehette ezt – mondom
tehetetlenül. – Ezt kivettük. Soha nem mehetett volna át.
– Hogy érted azt, hogy kivettétek? – szól közbe Louise.
– Louise, nem akarok udvariatlan lenni, de ehhez a projekthez
semmi közöd! – mondom feszülten. – Hogy őszinte legyek, fogalmam
sincs, hogy mit keresel itt.
– Ahogy azt már Patricknek és Francónak is mondtam –szól
Louise, és le sem veszi rólam a szemét –, ott voltam az irodában,
amikor a változtatási kérelem elhangzott. Hallottam, hogy ki hagyta
jóvá. Te voltál.
 NOLAN CASEY
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 1. RÉSZE
Dátum: 2020. 07. 28.
Időtartam: 32 perc
Helyszín: Whitefish Reklámügynökség, King’s Road, London

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall Rendőr-főkapitányság

nyomozói
(folytatás)

RENDŐRSÉG: Tehát a változtatási kérelem nem öntől, a kreatív

igazgatótól származott?

NC: Nem, természetesen nem. AJ mondta, hogy vegyük ki, így én

beszéltem a csapattal, és kukába dobattam.

RENDŐRSÉG: De mégis kiment?

NC: Fogalmam sincs, hogy hogyan. Beszéltem Bette-tel, és ő azt

mondta, eltüntették. Ő volt a fő kreatív a Vine-projektben. Ő látta, úgy
értem, amikor Caz felhívta rá a figyelmet, mindannyian
egyetértettünk. Az a sárga lógó azon a csíkos pizsamán? Mi… nos,
láthatja, mi történt.

RENDŐRSÉG: Tehát a kampányt hivatalosan is ejtették?

NC: Igen. Egy teljesen más megközelítésből indultunk neki újra. Ez Finn
ötlete volt. Ő azt akarta…

RENDŐRSÉG: Bocsánat, hogy félbeszakítom, Mr. Casey. Csak biztos

akarok lenni benne. Hogyan kerülhetett ki a sajtóhoz, ha egyszer
visszavonták?
NC: Nem „került ki" a sajtóhoz. Nézzék, van egy folyamat.
Próbalevonatok, elfogadtatás; le kell foglalni a hirdetés helyét, meg
ilyesmi. Ez nem olyan, hogy lenyomja az ember a küld gombot, és azon
kapod magad, hogy a hirdetés ott van minden 44-es busz oldalán.

RENDŐRSÉG: Akkor mi történt?

NC: Nos, valakinek keresztül kellett vinnie a változtatási kérelmet.

RENDŐRSÉG: Kinek lehetett jogosultsága ezt megtenni

NC: Csak Caznek és Patricknek. De Patrick nyilvánvalóan nem tette

meg, és Caz állitja, hogy ő sem, szóval…

RENDŐRSÉG: És ön hisz neki?

NC: [kivehetetlen]

RENDŐRSÉG: A felvétel kedvéért: Mr. Casey megvonta a vállát.

NC: Caz azt állitja, hogy nem tette meg. Ő olyan… nos, megvádolta
Louise-t azzal, hogy valójában ő tette.

RENDŐRSÉG: És miért gondolhatta igy?

NC: Nos, nem igazán jönnek ki egymással.

RENDŐRSÉG: Mr. Taylor szerint a két nőnek szívélyes volt a kapcsolata.

NC: [kivehetetlen]

RENDŐRSÉG: Bocsánat, mit mondott?

NC: Patrick azt látja, amit látni akar.

RENDŐRSÉG: És maga nem ért vele egyet?

NC: Furcsa volt ez az egész dolog. Az első nap, amikor megérkezett,
Louise és Caz odakinn vitatkoztak a teraszon. Mindenki látta őket.

RENDŐRSÉG: Lehetséges, hogy Caz hibát követett el, és mégiscsak ő

hagyta jóvá a változtatást?

NC: [csend] Feltételezem.

RENDŐRSÉG: De nem igy gondolja?

NC: Caz nem követ el ilyesféle hibákat. Néha nehéz vele együtt
dolgozni, de hihetetlenül összeszedett. Ő és Louise között egyfajta
véres viszály volt. Caz elkezdte vádolni Louise-t és Tinát azzal, hogy
összeesküdtek ellene. Totálisan kiakadt.

RENDŐRSÉG: Hogy érti azt, hogy kiakadt?

NC: Elkezdett kiabálni és üvöltözni Louise-zal, azzal vádolva őt, hogy

megjátszotta, hogy ő Caz, és helyette kiadta az utasítást a
változtatásra. Teljesen kiborult; az egész iroda hallotta őket. Aztán
Patrick kiment, és mondta nekik, hogy menjenek haza.

RENDŐRSÉG: Mr. Taylor Cazt hibáztatta?

NC: Az egész egy PR-rémálom volt, az elejétől fogva. A Vine-nak

nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie, mi elveszítettük őket mint
ügyfelünket, és több másik kliens is azzal fenyegetőzött, hogy otthagy
bennünket. A Whitefish egy kis ügynökség, nem engedhetünk meg
magunknak ilyesféle balhét. Patrick őrülten dühös volt Cazre.
Majdnem kirúgta, csak éppen senki sem tudta bizonyítani, hogy
tényleg ő a felelős.

RENDŐRSÉG: Mikor történt ez?

NC: Néhány héttel ezelőtt. Talán kettő?

RENDŐRSÉG: Várjon, Perry, tudna… köszönöm. Akkor az körülbelül tíz
nappal lehetett a Page-ház előtti incidens előtt? Amikor kihívták a
rendőrséget?

NC: Igen, talán. Igen.

RENDŐRSÉG: Feltételezhetően ez volt az oka a veszekedésnek?

NC: Caz házánál?

RENDŐRSÉG: Igen.

NC: Ó, az nem a Vine-kampány miatt volt. Az valami sokkal rosszabb

miatt történt.
 24. FEJEZET

LOUISE

Minden egyes kilométerrel, amit a vonat megtesz velem vissza

Pulboroughba, és amivel egyre távolabb leszek, úgy érzem magam
egyre nagyobb biztonságban. Soha nem kellett volna elvállalnom azt a
munkát a Whitefishnél. Min figyelmeztetett, de nem hallgattam rá.
Nem amiatt aggódott, hogy mi tesz Caz; amiatt, hogy az egész milyen
hatással lesz rám. És igaza volt: a Cazzel való adok-kapok valami
olyan sötétséget szabadított fel bennem, amiről azt hittem, hogy már
évek óta eltűnt belőlem. Hagytam, hogy beszippantson ez a vendetta,
bosszúra szomjaztam minden egyes alkalommal, amikor lesújtott rám,
amikor inkább felül kellett volna emelkednem rajta. De még most sem
késő. A rossz viszonyt nem tudom semmissé tenni, de holnap felhívom
Christ, és megmondom neki, hogy nem tudok tovább a Whitefishnél
dolgozni. Valószínűleg ez azt fogja jelenteni, hogy össze kell egy kicsit
húznom a nadrágszíjat, amíg nem találok valami szabadúszó munkát,
de az még mindig jobb, mint ez az állandó háborúskodás.
Még én is meglepődtem, milyen vadul tört ki Caz ma délután. Még
soha nem láttam senkit ilyen dühösnek. Mindig is tudtam, mire képes,
de ez volt az első alkalom, hogy láttam elveszíteni az önkontrollját
nyilvánosan. És Patrick megdöbbent reakciójából ítélve ez lehetett az
első alkalom neki is.
Patrick legalább nem gondolja azt, hogy képes lennék kockára
tenni több száz ember megélhetését egy ostoba vita miatt a volt férjem
új feleségével. Nagyon nem lenne jó, ha megváltozna rólam a pozitív
véleménye, főleg most, hogy referenciára lesz szükségem.
Amikor végül hazaérek, elmúlt hét óra. Anya felhozta a gyerekeket
az iskolából helyettem, aztán itthon hagyta őket, Bella pedig vigyázott
Tollyra. Lerúgom a magas sarkú cipőmet, és bemegyek a nappaliba.
Tolly mélyen alszik a kanapén, a mellette lévő tányéron pizzamorzsák,
ebből tudom, hogy legalább vacsoráztak. Gyengéden felébresztem, és
az ölembe húzom.
 – Már egy órája az ágyban kellene lenned – suttogom.
– Azt mondtad, fennmaradhatok addig, míg haza nem érsz –
motyogja.
Felsóhajtok.
– Tényleg. Oké, felkelni! – mondom még. – Bella megetette
Bagpusst?
Megdörzsöli a szemét, túl álmos ahhoz, hogy válaszoljon.
Leteszem, és előszedem a doboz macskaeledelt az alsó szinten lévő
vécéből, ahová átmenetileg tettem. Telitöltöm a macska tányérját. Már
alig várom, hogy befejezzék a munkálatokat a konyhában, és végre ne
úgy éljünk, mint az ágyrajárók.
– Láttad Bagpusst? – kérdem Tollyt, amikor a macska nem jelenik
meg. Bármennyire is ízületi gyulladásos, általában meg szokott jelenni
a semmiből, amikor meghallja, ahogy a szárazkaja csörögve belehull a
tányérjába.
Tolly már ébren van, elkezd körbemászni a nappaliban, benéz a
kanapé alá, meg az ajtók mögé, közben hívogatja a macskát.
– Jobb, ha megnézed, nem zártátok-e be véletlenül a hálószobába,
vagy ilyesmi – mondom, amikor Bagpuss még mindig nem jelenik
meg. – A múltkor is az egész éjjelt a szárítószekrényben töltötte…
Fentről jövő vérfagyasztó sikoly szakít félbe.
– Anyaaaaaaa!
Anyai lelki szemeim előtt törött végtagok és kibicsaklott bokák
jelennek meg. Felrohanok a lépcsőn, a szívem zakatol, közben Bella
már lefelé lohol, magához szorítva a macskát.
Félelem költözik a hangomba.
– Megsérültél?
– Bagpuss!
A szerencsétlen macska alig lélegzik. A szemei fennakadtak, majd
hirtelen vonaglani kezd, aztán a teste megmerevedik Bella karjaiban.
Fogalmam sincs, mi baja lehet, vagy hogyan segítsek rajta.
– El kell vinnünk az állatorvoshoz! – mondom sürgetően. – Be a
kocsiba, gyorsan, mindketten!
Nem kell még egyszer mondanom. Az állatorvos csak néhány
kilométerre van, Pulborough külvárosi részén; nyolcig nyitva vannak,
és ha sietünk, kevesebb, mint tíz percen belül ott lehetünk. Bemászunk
a kocsiba, Bella az anyósülésre, a macskával a karjában. Akkor veszem
észre, hogy mezítláb vagyok, amikor leteszem a lábam, de akkor már a
főúton vagyunk.
– Anya, menj gyorsabban! – kiáltja Bella, miközben én olyan
gyorsan vezetek a girbegurba úton, amennyire csak merek.
– Megteszem, amit tudok – mondom tehetetlenül. – De az nem
segít Bagpusson, ha nekimegyünk egy szemből jövő traktornak.
– Mi a baja? – szipogja Tolly.
– Nem tudom, édesem. Eléggé idős már. Talán valami rohama van,
vagy agyvérzés érte.
– Ez nem agyvérzés – közli Bella sírós hangon. – Megmérgezték.
Pont úgy néz ki, mint azok a patkányok a pajtában, miután apu kitette
azt a mérget.
Bagpuss aprókat zihál, és ráébredek, hogy nincs sok időnk. Hirtelen
elkezd hányni, Bella pedig meglepő nyugalommal előszedi azt a régi
törölközőt, amit hátul tartunk arra az esetre, ha kiömlik valami, és
feltörli, közben pedig megnyugtatóan mormol a macskának.
Megpillantok valami zöldet a törölközőben, amikor Bella
megtörölgeti a macska száját, és elszorul a szívem. Valószínűleg
nadragulyát vagy más mérgező növényt ehetett. Már nem olyan jó a
látása, mint régen, és a szaglása sem az igazi. Egyértelműen ki van téve
annak a veszélynek, hogy tévedésből valami mérgezőt eszik. Nem
szabadott volna kiengednem. Szegény édes ki Bagpuss. Megszakad
mindannyiunk szíve, ha valami történik vele. Bella még kisbaba volt,
amikor hazahoztuk; most elveszíteni, ilyen módon, nagyon szörnyű
lenne.
Csikorgó kerekekkel állok meg az állatorvosi rendelő előtt, Bella
pedig egyenesen berohan Bagpuss-szal, míg én kicsatolom Tollyt, és
kisegítem a kocsiból. Tamzin Kennedy évek óta az állatorvosunk;
kiscica kora óta ismeri Bagpusst. Látszik rajta, fáj neki, hogy így látja.
– Mióta eszméletlen? – kérdi, közben gyengéden átveszi a macskát
Bellától, és leteszi a vizsgálóasztalra.
– Úgy tizenöt-húsz perce értem haza a munkából – mondom. –
Bella így találta néhány perccel később az emeleti fürdőszobában.
– Ilyen zöld izét hányt – mondja Bella könnyek között. Átnyújtja
Tamzinnek a hányással teli régi törölközőt, én pedig le vagyok
nyűgözve, milyen okos volt, hogy behozta. – Furcsa szaga van.
Édeskés.
 Tamzin megszagolja.
– Fagyálló – mondja gyászosan. – Bármikor felismerem.
– Fagyálló?
– Nem csak arra használják, hogy a motor ne fagyjon be – mondja
Tamzin, és feltép egy steril csomag tűt és fecskendőt. A hidraulikus
fékekben is ez van. A macskák általában akkor kerülnek vele
kapcsolatba, amikor az kifolyik a motorból az útra. Először édeskés az
íze, de mire a pocsék íz kiérződik, túl késő. És nem kell belőle sok,
hogy nagyon megbetegítse őket.
– Meg fog halni? – kérdi Tolly, és a szeme tágra nyílik a
félelemtől.
– Nem, ha tudok rajta segíteni, édesem. Jamie! – kiált fel Tamzin, a
fiatal állatorvosi asszisztenst hívva, aki a rendelő végében van. – Hozz
egy kis vodkát az utca végében lévő italboltból, de gyorsan! Minél
drágább, annál jobb. Vegyél ki egy kis pénzt a kasszából. Fuss!
– Vodkát? – kiáltok fel.
– Ez egy trükk, amit még akkor tanultam, amikor Ausztráliában
dolgoztam. Ha tiszta alkohol kerül a vérébe, akkor az metabolizálódik,
és nem a fagyálló. Jelenleg a vodka a legtisztább alkohol, amit ebben a
pillanatban beszerezhetünk.
– Nem lesz tőle rosszul? – kérdi Bella aggódva.
– Talán másnapos lesz, de ennyi az egész – mondja Tamzin. –
Amíg a szervezete metabolizálja a vodkát, addig a fagyállónak van
ideje, hogy kevésbé mérgező formában távozzon belőle. Ezzel kicsit
tehermentesítjük a veséit és a máját.
Összezavarodva ráncolom a homlokomat.
– Nem értem, hogyan kerülhetett kapcsolatba a fagyállóval. Én
mindig a garázsban parkolok, így még ha eresztett is a kocsi, Bagpuss
akkor sem nyalhatott fel semmit az úttestről.
– Lehet, hogy valami olyasmi történt, amire nem is gondolnánk –
mondja Tamzin, és gyengéden megsimogatja Bagpuss fejét. – Egy
csomó hógömbben is ezt használják. Lehet, hogy egy eltört valahol, ő
pedig felnyalhatta – nemhiába van a macskáknak kilenc életük.
Szükségük van rá.
– Vagy valaki készakarva csinálta – veti közbe Bella.
– Ki tenne ilyet? – tiltakozom.
Tamzin felsóhajt.
 – Mindig olvas az ember ilyesmiről. Rengeteg beteges ember van.
– Biztosan az az őrült gazda – mondja Bella. – Az, amelyik azt
akarja, hogy add el neki a fenti volt legelőt. Ez rá vallana.
Megjelenik Jamie zihálva.
– A legtisztább orosz vodka – mondja, és lóbálja az üveget. – Ennyi
elég lesz?
– Reméljük – feleli Tamzin.
Mindannyian aggodalommal telve az asztal köré gyűlünk,
miközben Tamzin felhígítja a vodkát, és összerak egy infúziót
Bagpussnak. A macska hirtelen kinyitja a szemét, és tiszta tekintettel
néz ránk. Látom a szemében a kimerültséget és a fájdalmat, és hirtelen
lelkiismeret-furdalás önt el, hogy az övé elé helyeztük a saját
érzéseinket. – Tisztességes ez vele szemben? – suttogom Tamzinnek.
– Adtam neki egy kis fájdalomcsillapítót – feleli. – Ígérem, nem
hagyom szenvedni.
Tolly lehajtja a fejét Bagpuss mellé az asztalra, és gyengéden
simogatja a fülénél, a szívem pedig összeszorul a kíntól. – Most már
jobban lesz?
– Attól tartok, egyelőre csak várni tudunk – mondja az állatorvos,
és megborzolja Tolly fürtjeit. – Mindannyian megtettétek, amit
tudtatok. Külön dicséret neked, Bella, azért, hogy behoztad a
törölközőt. Leteszteljük a vérét, de szinte teljesen biztos vagyok benne,
hogy ez etilénglikol-mérgezés, vagyis fagyálló.
Össze kell szednem magam, hogy ne fakadjak sírva, miközben
nézem a gyerekeimet, ahogy óvón körbeölelik szeretett macskájukat.
Tudom, Tamzin minden igyekezete ellenére is nagyon kicsi az esélye
annak, hogy túléli.
Nem tudom felfogni, hogyan okozhat valaki akarattal ennyi
szenvedést egy ártatlan állatnak. De ha egy őrült szándékosan mérgezi
is fagyállóval a macskákat, mi a fenének veszi a fáradságot, és jön ki
ennyire a település szélére? Egy távoli dűlőút végében lakunk; az
egyetlen személy a környékünkön Gavin, a szemközti gazda, és még
róla sem feltételezem, hogy olyan gonosz lenne, hogy megölje a
macskánkat. Semmi értelme az egésznek.
És ekkor hirtelen eszembe jut a topáz színű fülbevaló otthon a
szappantartóban.
 ELISE MAHONEY
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 1. RÉSZE

Dátum: 2020. 07. 29.

Időtartam: 36 perc
Helyszín: Felden Road 17., London SW3

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall Rendőr-főkapitányság

nyomozói
(folytatás)

RENDŐRSÉG: Szóval maga két házzal Mr. és Mrs. Page mellett lakik,
ugye?

EM: Kellett volna mondanom valamit előtte? Kellene, nem? Csak…

nem akarok senkit se bajba keverni.

RENDŐRSÉG: Ne aggódjon, Mrs. Mahoney. minden rendben. Mi…

EM: Ez az egész olyan szörnyű. El sem hittük, amikor láttuk a

híradóban. Olyan aranyos ember volt, mindig megállt, hogy köszönjön,
ha összefutottunk az utcán. Az emberek manapság már nem nagyon
csinálnak ilyet. Legalábbis Londonban nem. Mindenki annyira rohan.
De Mr. Page mindig megállt egy kicsit beszélgetni.

RENDŐRSÉG: Mrs. Mahoney, nem tudhatta előre, hogy mi fog

történni.

EM: A felesége tette? Mindig a feleség vagy a férj a tettes, nem?

RENDŐRSÉG: Talán kezdhetnénk azzal, hogy…

EM: Azok a szegény gyerekek, igy elveszíteni az apjukat! Ez olyan

szomorú!
RENDŐRSÉG: Mrs. Mahoney, ha rátérhetnénk a július tizedike
éjszakáján történt eseményekre. Otthon volt a férjével?

EM: Július tizedikén?

RENDŐRSÉG: A veszekedés éjszakáján.

EM: Ó, nagyon sajnálom! Szörnyű a memóriám, ha dátumokról van

szó. De nagyon jó vagyok a számokban. Ha kérdez tőlem egy
telefonszámot, én megmondom. Ernie azt szokta mondani, olyan
vagyok, mint valami sétáló telefonkönyv. Sose kell megnéznünk azon a
Google-izén, csak azt kérdi: Elise, tudod a fogorvos telefonszámát?
Én pedig már mondom is. De…

RENDŐRSÉG: Bocsánat, hogy félbeszakítom, Mrs. Mahoney. Csak

tisztázni szerettem volna. Ön az egyik rendőrtisztnek azt mondta
telefonon, hogy aznap este otthon volt a férjével, és szemtanúja volt a
Caroline Page és Louise Page közötti vitának.

EM: Tudom, hogy nem számít, de úgy véltem, tudniuk kell, amikor
hallottam, hogy mi történt Mr. Page-dzsel.

RENDŐRSÉG: Nem, nagyon örülünk, hogy felhívott bennünket: ez segít

minket abban, hogy képet kapjunk arról, mi is történt a gyilkosságot
megelőző néhány napban. Vissza tud emlékezni, mennyi volt az idő,
amikor hallotta
a kiabálást?

EM: Nos, éppen kikapcsoltuk a tévét, különben nem hallottuk volna.

Régebben fenn szoktunk maradni a tízórás híradóig, amíg át nem
tették. Akkor szoktuk beállítani az óráinkat, a híradókor. Alastair
Burnettel és Sandy Gallel. Maguk még bizonyára túl fiatalok ahhoz,
hogy emlékezzenek rájuk.

RENDŐRSÉG: Sajnálom.

EM: És Trevor McDonalddal. Kedveltük őt. Nagyon művelt ember volt.

RENDŐRSÉG: Tehát a tízórás hírek után volt? Körülbelül tíz
harminckor?

EM: Ó, nem, már mondtam, többé nem nézzük, mert eltették onnan.
Van híradó fél tizenegykor, kilenckor, tizenegykor. Összevissza. Híradó
valamikor, csak így hívjuk. Próbáltuk a BBC híradóját, de az túl sok
nekünk, az a sok szörnyűség, mielőtt elmegy az ember lefeküdni.
Ernie-nek rémálmai voltak tőle. Így már nem csináljuk.

RENDŐRSÉG: Micsodát?

EM: Nem nézzük a híradót.

RENDŐRSÉG: Értem. Nagyon sajnálom, nem értettem.

EM: Ó, igen, bocsánat, Ernie szokta mondani, hogy maradjak.

Általában felmegyünk, tudja, elmegyünk lefeküdni úgy tizenegy felé.
Nem tudok elaludni, ha hamarabb fekszem le.

RENDŐRSÉG: És ekkor hallotta a kiabálást?

EM: Főleg az a másik nő volt, Mr. Page előző felesége. Louise, azt
hiszem. Már láttam őt itt néhányszor korábban, kitette a gyerekeket.
Zengett az egész ház tőle. De aztán Mrs. Page, a fiatalabb, ő is mérges
lett, érthető módon, és elkezdett visszakiabálni. Azok ketten nagy
vehemenciával estek egymásnak. Nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Ernie
azt mondta, hogy az új feleség egyedül van, át kellene mennünk, de
tudja nem akartunk beleavatkozni. És aztán az a másik elkezdte
sorolgatni azokat a szörnyűségeket, fenyegetőzni kezdett.

RENDŐRSÉG: Miféle fenyegetésekről van szó?

EM: [csend] Igazából eléggé borzalmas volt.

RENDŐRSÉG: Elhiszem, hogy ez nehéz, Mrs. Mahoney, de bármi, amit

el tud nekünk mondani, nagy segítségünkre lehet.
EM: Nos, kimentünk, tudja, csak, hogy lássuk, nem tudunk-e valamit
tenni. És láttuk Mrs. Page-et, Louise Page-et, amint kivesz valamit a
kocsiból…

EM: Nem, be volt csavarva egy olyan fekete kukászacskóba. A nő

odadugta, egyenesen Mrs. Page arcába. Azt mondta, lássuk, hogy
érzed majd magad, ha valaki olyasvalakiről van szó, akit szeretsz.

RENDŐRSÉG: „Lássuk, hogy érzed majd magad, ha valaki olyasvalakiről

van szó, akit szeretsz? Ezt mondta?

EM: Valami ilyesmit, ez volt az értelme. És akkor a fiatal Mrs. Page

visszarohant a házba, majd nem sokkal később megérkezett a
rendőrség.

RENDŐRSÉG: Kihallgattuk Caroline Page-et, de ő nem említett

semmiféle fenyegetést.

EM: Nagyon zaklatott volt. Talán nem emlékezett rá pontosan. De

nekem megmaradt. Ilyen szörnyűséget mondani! Ernie és én
elveszítettük a fiunkat tizennégy évvel ezelőtt egy motorbalesetben.
Senkinek sem kívánom, még a legnagyobb ellenségemnek sem, hogy
elveszítsen valakit, akit szeret.

RENDŐRSÉG: Részvétem.

EM: Köszönöm.

RENDŐRSÉG: [csend] Tehát ön fenyegetésnek vette, amit Louise Page

mondott.

EM: Nos, akkor nem hittem, hogy tényleg csinált bármit is. De aztán
szegény Mr. Page-et meggyilkolták, és ekkor azt gondoltam, tényleg
igy lett. Az a kedves lány elveszített valakit, akit szeretett, nem?
 25. FEJEZET

CAZ

A bejárati ajtónak vetem a hátam, mintha csak bármelyik pillanatban

betörhetne. Még éppen időben csaptam be; még egy pillanat, és Louise
benn lett volna a házban.
Elönt a pánik, ahogy a biztonsági lánccal ügyetlenkedem, furcsa
bizsergést érzek a gerincem mentén. Nem lennék meglepve, ha szó
szerint hátba döfött volna. Még soha nem láttam ilyennek. Mintha
teljesen megőrült volna. Tudom az előéletét, tisztában vagyok vele,
mire képes, de egészen eddig a pillanatig soha nem fogtam fel teljesen.
Felcsapódik a levélbedobó nyílása, és látom, ahogy az ujjai
tapogatódznak a levegőben.
– Te gyilkos kurva! – üvölti Louise. – Gyere ki, és nézz a
szemembe!
A farzsebemben lévő telefonért nyúlok. A rendőrség bármelyik
pillanatban itt lehet, de rettegek, hogy még előttük bejut a házba.
Louise természetesen tudja, hogy Andy nincs itthon, mostanában övé a
késő esti híradó, és nincs vége az élő adásnak egészen tizenegyig.
– Menj haza, Louise! – mondom remegve. – Hozzá sem nyúltam a
macskádhoz! Nem is voltam még a közelében sem!
– Hazug szuka!
– Hívtam a rendőrséget! – kiáltom. – Menj haza, különben
letartóztatnak!
– Nem érdekel! – üvölti. – Te kerülsz börtönbe, ha megtudják, mit
tettél!
Hirtelen Kit jelenik meg a lépcső tetején, a szemét dörzsölve.
– Anyu, mi ez a kiabálás?
– Pszt, minden rendben! – mondom neki, és megpróbálok magamra
erőltetni egy halvány mosolyt. – Kicsim, menj vissza az ágyba! Csak
néhány buta ember az utcán. Anya is mindjárt felmegy, és betakargat.
– Kaphatok egy pohár vizet?
– Majd viszek fel neked. Most menj!
 Hirtelen elhallgat a dörömbölés. Berohanok a nappaliba,
kikukucskálok a függöny mögül, és megpróbálom meglesni, mit
csinálhat éppen. De nem lehet a ház mögé látni; ezek a sorházak
egymásnak háttal állnak. Nem tudom megakadályozni, hogy benzint
locsoljon szanaszét, vagy át ne gyömöszöljön valamit a levélnyíláson.
Visszarohanok a lépcsőhöz, és leülök néhány fokra a legalsótól.
Vigyázok a fiamra. Lássuk, hogy érzed majd magad, ha valaki
olyasvalakiről van szó, akit szeretsz? Mi van, ha megpróbálja bántani
Kitet? Elég őrült ahhoz, hogy megtegye.
A kezemet a számra szorítom, hogy Kit ne hallja meg a sírásom. Ez
életem legszörnyűbb napja. Patricktől kaptam egy utolsó
figyelmeztetést, függőben van a Vine-összeomlás miatti vizsgálat, és
most ez is. Hogy gondolhatja Louise komolyan, hogy én öltem meg a
macskáját, csak hogy bosszút álljak rajta? Tudom, hogy gyűlöl, de mit
gondol rólam, milyen ember vagyok?
A ház hátborzongatóan csendes. Megfeszülök, azt várom, mikor
törik be egy ablak, Louise mikor próbál meg így bejutni. Mennyi időbe
telik a rendőrségnek ideérni? Úgy tűnik, mintha órákkal ezelőtt hívtam
volna őket. Louise kiabálása biztosan felverte az egész környéket.
Valószínűleg más is hívta a rendőrséget, nem csak én. Most már nem
tarthat sokáig, hogy megérkezzenek.
Megszólal a bejárati csengő, és majd’ kiugrik a szívem a helyéről.
– Itt a rendőrség! – hangzik fel egy férfihang. – Minden rendben
van odabenn?
Átkutatják a környéket, amikor elmesélem nekik, mi történt. Louise
autója eltűnt, és ha nem lenne ott az üres szemeteszsák a felhajtó
végében, még én is azt hinném, hogy csak képzeltem az egészet.
Biztosan tudom, hogy a két rendőr is ezt gondolja. Mindkettő férfi,
az egyik a harmincas éveinek a közepén jár, és lefogadom, azt hiszi,
hogy hisztérikus vagyok. De most is magam előtt látom, ahogy Louise
az arcomba dugja a döglött macskát, aminek zacskóból kilógó feje
hátborzongatóan himbálózott ide-oda. Most is hallom az émelyítő
huppanást, ahogy lezuhant a küszöbre, amikor nekem hajította. Újra
epét érzek a torkomban, ahogy rágondolok. Az orromban érzem a halál
szagát, és nagyokat kell nyelnem, nehogy elkezdjek öklendezni.
Leírják a szavaimat, de még ha hisznek is nekem, semmit sem
tehetnek. Nem is igazán vártam mást, bár legalább a megjelenésükkel
elriasztották Louise-t. És az esetnek írásos nyoma lesz. Ha továbbra is
így folytatja, beperelhetem zaklatásért. Nem teszik hozzá, de leolvasom
az arcukról: Bár semmi értelme.
Még mindig remegek, amikor Andy hazaér majdnem éjfélkor, pont
akkor, amikor a rendőrség menni készült.
– Mi a fene történt? – kiált fel, megdöbbenve a két rendőrtől. –
Minden rendben van? Kit jól van?
– Bejelentést kaptunk zaklatás miatt – közli az idősebbik rendőr
kimérten. – A felesége nagyon ideges volt. Azt állítja, hogy a volt
felesége felbukkant az ajtó előtt egy döglött macskával.
Legnagyobb döbbenetemre Andy felnevet.
– Ezért vannak itt? Azt hittem, valami szörnyűség történt!
– Andy! – Nem is figyel rám, a fejem fölött beszél a rendőrökkel.
– Nagyon sajnálom. Ez az egész egy félreértés. Már beszéltem a
feleségemmel. A család macskája épp most döglött meg, és ő nagyon
kiborult. Idehozta, hogy én is el tudjak tőle búcsúzni. Attól tartok, Caz
nem jó irányból közelítette meg a dolgot, és kissé túlreagálta.
– A volt feleségeddel! – csattanok fel, még mielőtt meggondolnám.
Látom, hogy a rendőr és Andy jelentőségteljes pillantást váltanak
egymással. Nem emelik égnek a szemüket, de majdnem.
– Maguk nem voltak itt! – tiltakozom. – Teljesen megőrült,
megfenyegetett…
Az idősebbik rendőr arckifejezése megváltozik.
– Hogy érti azt, hogy megfenyegette, asszonyom?
– Azt mondta „Lássuk, hogy érzed majd magad, ha valaki
olyasvalakiről van szó, akit szeretsz!” Az, ahogy mondta, Andy, mintha
komolyan gondolta volna. Megfagyott a vér az ereimben. És aztán
hozzám vágta a döglött macskát. Szörnyű volt!
– Ki volt borulva – mondja Andy röviden.
– Majdnem száz kilométert autózott az éjszaka kellős közepén egy
döglött macskával az anyósülésen! – kiáltok fel. – Andy, ez nem
normális viselkedés, függetlenül attól, mennyire van valaki kiborulva.
Egy órán keresztül lármázott és dühöngött az utcán, mintha teljesen
elborult volna az agya!
– Nézzék, nagyon sajnáljuk, hogy raboltuk az idejüket –mondja
Andy mereven a két férfinak. – Ez az egész egyértelműen egy családi
civódás, és nem kellett volna magukat idehívni. Elnézésüket kérem.
 – Arra semmi szükség – mondja az idősebbik rendőr. –Jobb félni,
mint megijedni.
Visszamennek a kocsijukhoz, és hallom, ahogy nevetnek.
Szerintem nem is fogják iktatni a bejelentést. Louise már megint meg
fogja úszni.
– Mi a fene ütött beléd, hívod a rendőrséget? – esik nekem Andy,
mihelyst a bejárati ajtó becsukódik mögöttünk. – Majdnem annyira
szerette azt a macskát, mint a gyerekek. És én is, ha már erről
beszélünk. Azt akarta, hogy én is elbúcsúzhassak tőle, te meg ráhívod a
rendőrséget!
– Te nem voltál itt! – sziszegem dühösen. – Úgy verte az ajtót, mint
valami őrült! Tényleg megijesztett, Andy!
Önt magának egy ujjnyi skót whiskyt a nappali bárszekrényében
lévő üvegből.
– Nagyon felfújod ezt az egészet. Mit képzeltél, mit tesz majd?
Bántja Kitet? Vagy engem!
Ha így nézzük a dolgot, tényleg nevetséges. De én láttam Louise
arcát, amikor felém hajította azt a macskát. Még azt is el tudnám
képzelni róla, hogy megüt valakit, vagy hogy nekem esik.
– Ezzel már mindketten nagyon messzire mentetek –mondja Andy
nyersen. – Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy rábeszélj arra,
hogy megint bíróság elé citáljuk. Holnap reggel felhívom az ügyvédet,
és megmondom neki, hogy vonja vissza az egészet. Lou egy kicsit
elvetette a sulykot, amikor elvállalta azt a munkát a Whitefishnél, és ezt
meg is mondtam neki, de azzal vádolni őt, hogy megtámadott téged egy
döglött macskával, és kihívni a rendőrséget! – A tekintete kőkemény és
engesztelhetetlen. – Neked és Louise-nak el kell ásnotok a csatabárdot,
és lehetőség szerint nem egymás hátában.
– Andy…
– Elég legyen, Caz! Hosszú napom volt. Tényleg nem akarom
hallani!
Leveti magát a kanapéra, nekitámasztja a fejét a párnáknak és
lehunyja a szemét, jelezve, hogy részéről befejezettnek tekinti ezt a
beszélgetést. Semmi értelme megpróbálni megértetni vele a dolgot.
Tisztában van vele, hogy mire képes Louise, de egész egyszerűen nem
hajlandó beismerni.
 Hirtelen hűvös, erős düh önt el. Andy olyan gyenge. Mindig is azt
hittem, hogy erős személyiség, de ahogy most ránézek, rájövök, hogy
nem más, mint egy ügyes kaméleon, aki mindig a szemlélőhöz
alkalmazkodik, és aki tökéletesen alkalmas arra, hogy a sekélyes
televízió médiuma legyen. Mindenkinek a kedvében jár, de az egész
egy nagy hazugság.
Hogyan élhettem én ezzel az emberrel több mint négy éven
keresztül? Engem kellene támogatnia Louise-zal szemben, és ehelyett
nem hajlandó egyik oldalra sem állni, mert még mindig azt akarja, hogy
Louise szeresse őt, függetlenül attól, hogy ő szereti-e Louise-t. Hirtelen
olyan jelentéktelennek és kétdimenziósnak tűnik, nem többnek, mint
valami semmiségnek, ami a Louise és köztem lévő viszályból ered.
Igaza volt az anyámnak, Andy most teljesen mellékes. Akár tetszik
nekünk, akár nem, Louise és én be vagyunk zárva egy halálos
küzdelembe, és összeköt bennünket valami, ami sokkal mélyebb, mint
az Andyhez fűződő viszonyunk. Egy vérre menő küzdelem, ahogy az
anyám nevezte. Kezdem azt hinni, hogy igaza van.
 26. FEJEZET

LOUISE

Újságíró vagyok. Az a munkám, hogy megtaláljak embereket. Kinézek

az esőpöttyözte szélvédőn, az utca túloldalára. A legtöbb embert nem
nehéz felkutatni, ha elkezdünk mélyebbre ásni. Manapság szinte
lehetetlen, hogy valaki ne hagyjon virtuális nyomokat maga után,
hacsak nem tesz komoly erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a
hálózaton kívülre kerüljön. A közösségi média, a nyilvános adatok:
minden ott van egy kattintásra. És amit nem talál az ember online,
annak általában utána tud járni néhány telefonhívással. Soha nem
közvetlenül a sajtófelelőst keresem meg – azok mindig túl
bizalmatlanok –hanem ha a valódi kapuőrökkel beszélünk, az
adminisztrátorokkal és titkárnőkkel, meg a telefonközpontosokkal,
megdöbbentő, meddig tud eljuttatni bennünket a jómodor. Néha egy
kicsit csavarni kell az igazságon, főleg elhallgatással; az emberek
feltételezésekbe bocsátkoznak, én pedig nem javítom ki őket. De még
csak nem is kell kegyes hazugságokhoz folyamodnom, amikor meg
akarom találni Caz anyját. Az igazgató az idősek otthonában, ahol a nő
van, minden információt megad, amire szükségem van, és még csak azt
sem kérdi meg, ki vagyok.
Felveszem a táskám az anyósülésről, és kiszállok a kocsiból.
Elegem volt abból, hogy csak üldögéljek, arra várva, hogy hol fog Caz
a legközelebb lecsapni. Ha már korábban is a megfelelő ellencsapással
éltem volna, Bagpuss talán még mindig élne.
A macska megölése egy féltékeny nő bosszúja. Az, hogy elvitte a
lányomat, hogy piercinget tetessen a nyelvébe, hogy kirúgatott, ezek
mind rosszindulatú és kellemetlen dolgok voltak, de olyasmik, amiket a
legtöbb nő esetleg megtett volna, ha eléggé provokálják. De amit Caz
Bagpuss-szal tett, az pszichopatára jellemző dolog. Rettegek, mi lesz a
következő lépése a gyerekek ellen, vagy ellenem. Pontosan tudnom
kell, mivel állok szemben. Nem várok cáfolhatatlan bizonyítékot, de
már régóta vagyok riporter. Tudom, hogy rejlik valami Caz életében, és
rá akarok jönni.
Az ijeszt meg leginkább, hogy Caz milyen nagy hatással van
Bellára. Azt hittem, hogy a Bagsszal történtek után már semmit nem
akar tőle, de egész egyszerűen nem akarja elhinni, hogy Caznek köze
volt a macska halálához. Talán nem jól álltam a dologhoz, hogy
azonnal felrohantam Londonba a múlt héten, hogy szembenézzek
Cazzel, de túl dühös voltam ahhoz, hogy logikusan tudjak gondolkodni.
– Persze hogy ő volt! – mondtam emelt hangon, amikor Bella
megvádolt azzal, hogy kettőnk közül én vagyok az őrült.
– Ki más tette volna?
– Bárki lehetett! – tiltakozott Bella. – Az az őrült farmer, gyerekek,
isten tudja! Caz nem valami átkozott pszichopata! Soha nem tenne
ilyesmit!
Levágom a topáz fülbevalót kettőnk közé a konyhapultra.
– Te találtad ezt a garázsnál a felhajtón! – csattanok föl. –Akkor
mondd meg, hogy került ez oda, hiszen Caz nem járt nálunk sose!
– Már mondtam! Az a hülye fülbevaló biztosan kiesett a kocsiból!
– kiáltotta Bella. – Ő vezette azt a kocsit az elmúlt négy évben,
emlékszel?
Miután Andrew elhagyott, az egyetlen dolog, ami életben tartott a
gyász és nyomorúság hosszú, sötét éjszakáin az annak a tudata volt,
hogy enyém a legjobb belőle, hogy Caz ellophatta a férjemet, de soha
nem tudta elvenni az anyaságomat, a gyerekeimet tőlem. És most, hogy
hallgatom a lányomat, aki nem az én oldalamra áll, sokkal jobban fáj,
mint bármi Nicky halála óta.
Egyre erősödik az eső, miközben bezárom a kocsit, és átsétálok az
úton az ápolási intézet felé. Elsőre könnyű azt feltételezni, hogy
Caznek sok a pénze, azzal a hamvasrózsa arcával és tökéletes
akcentusával. De mindig tudtam, hogy van valami titka: manapság még
a királyi ház fiataljai is felvesznek egyfajta hangszalag-zárhangot.
Andrew egyértelműen bevette ezt. Szörnyen sznob: egy
munkásosztálybeli fiú egy manchesteri lakótelepről, aki feltört, de soha
nem hitt igazán a sikerében; mindig is imádta a flancos nőket. A
családom vagyona elfogyott, mire én megszülettem, de a szüleimnek
még mindig megvan a régi ezüst szervírozó tál mutatóba, és társasági
alkalmakkor Andrew ki szokta használni a tényt, hogy a keresztapám
egy báró. Nem kis összegbe mernék fogadni, hogy fogalma sincs arról,
a jelenlegi anyósa egy önkormányzati idősek otthonában él
Dagenhamben.
Belököm az előcsarnokba vezető ajtót, és azonnal elborít az
intézményesített szag: a filctoll és a főtt káposzta illata. Hétvége van, és
senki nincs az olcsó Formica pult mögött, amit félig kiivott
kávéscsészék borítanak, mintha csak hirtelen, a műszak közepén
mindenki elhagyta volna ezt a helyet. Áthajolok a pulton, csengőfélét
keresek, hogy hívjak valakit. A hatalmas számítógép a pult túlsó
felében áll, valószínűleg még a múlt századból való, és egy halom
betegkarton hever szanaszét a másik oldalon. Az egész helyről ordít az
elhanyagoltság és a pénzhiány, és még épp csak beléptem. Isten tudja,
hogy az épület többi része milyen lehet, ha ez, amivel először találkozik
a látogató, ilyen.
Hirtelen felbukkan egy nő az előcsarnok túlsó végében lévő kis
irodából, és majonézt törölget a szájáról. Garnélarákos szendvics lehet,
látom egy kis darabját odatapadva világoskék pulcsijának az elejéhez.
– Ruth Clarke-hoz jöttem – mondom.
– Barát vagy családtag?
Habozom.
– Személyes ügyben – térek ki a válasz elől.
– 243-as szoba – közli a nő, és már most látszik, hogy unja. –
Második emelet. A lépcsőn kell mennie, nem működik a lift.
A lépcsőház vizelettől és cigarettától bűzlik, és az olcsó,
összekaristolt, narancssárga linóleum biztosan nem volt kicserélve,
mióta a házat felhúzták a hatvanas években. Mi a fenét művel Caz,
hogy volt képes elásni az anyját egy ilyen helyen! Neki és Andrew-nak
van elég pénze, hogy ennél jobbat nyújtsanak neki. E mögött van
valami, itt valami bűzlik.
A 243-as szoba ajtaja tárva, mint mindegyik másiké is, amelyik
mellett elhaladtam. A bentlakók mosdatását és katétercseréjét bárki
láthatja, aki éppen elhalad az ajtó előtt. Egyet kopogok Ruth Clarke
ajtaján, mielőtt belépnék, de az ablaknál, kerekesszékben ülő nő még
csak fel sem pillant.
– Mrs. Clarke? – szólítom meg. – Nem bánja, ha bejövök?
Egy pillanatra úgy tűnik, mintha nem is hallott volna engem. Aztán
átpillant csontos válla fölött, és hirtelen meglátom, hogyan fog kinézni
Caz harminc év múlva. Az öregasszonynak Cazéhez hasonló finom
vonásai és magas arccsontja van, amelyet kreppszerű szürke bőr borít a
napfény hiánya miatt. Ugyanolyan mélyen ülő kék szeme van, mint a
lányának, bár a haja töredezett, és egy nem túl előnyös kontyba van
fogva a tarkóján. De még mindig szép a maga módján.
– Kicsoda maga? – csattan fel.
– A lánya férje volt korábban a férjem – mondom nyíltan.
A tekintete hirtelen megkeményedik. Néhányszor bólint magában,
aztán hirtelen elfordítja a kerekesszéket az ablaktól.
– Mit akar tőlem?
– Szeretnék beszélni magával, ha tudna rám szánni néhány percet.
– Nem nagyon megyek sehová sem – feleli fanyarul.
Körbepillantok a szobán, aztán leülök az egyetlen székre, szemben
vele. Sehol nincsenek családi fotók: nincs kép arról, ahogy Ruth a
kezében tartaná Cazt kisbabaként, vagy Rudiról az esküvője napján. Az
egész szoba olyas steril és sivár, mintha csak ma reggel költözött volna
be, bár tudom, hogy több mint hét évvel ezelőtt került ide. Nem kell
képzett pszichológusnak lennem ahhoz, hogy tudjam, nem vall jó
kapcsolatra, ha valaki egy ilyen szeretet nélküli cellában hagyja
megrothadni az anyját.
– Mit akar tudni? – kérdi Ruth.
– Mindent – felelem.
 27. FEJEZET

CAZ

Andy áthajol a konyhapulton, hogy megpuszilja Kitet, közben lefogja a

nyakkendőjét, nehogy belelógjon a gabonapelyhébe. Próbálom nem
észrevenni, hogy néhány héttel ezelőtt még megkerülte volna a pultot,
és megcsókolt volna engem is.
– Ne feledd, hogy a gyerekek itt lesznek a hétvégén –mondja, és
felegyenesedik. – Takarítsd el azt a sok szemetet Bella szobájából.
Nem használhatod az ágyát lerakóként.
Szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy egy héttel ezelőtt még az
a szoba volt a dolgozószobám. De most, hogy a gyerekek feljönnek
Londonba a hétvégére, Andy úgy határozott, hogy Bellának kell egy
saját hely, hogy akár a barátai is nálunk alhassanak.
Nem minden rossz. Azzal, hogy átadtam Bellának az irodámat,
nagyon sok piros pontot szereztem nála, amitől Louise a plafonra fog
mászni.
– Erről jut eszembe – szól még vissza Andy, miközben kinyitja a
bejárati ajtót. – A jövő héten péntek reggel megyünk le Devonba, nem
szombaton, úgyhogy ki kell venned egy szabadnapot. Celia péntek
estére családi vacsorára hívott bennünket a hotelbe, de jó lenne még
délelőtt odaérni, hogy ne kelljen sietni.
Végigrohanok Andy után a folyosón.
– Mégis megyünk az összejövetelre? – kérdem hitetlenkedve. Azok
után, amit Louise tett?
– Persze, hogy megyünk – közli röviden. – Semmi nem változott.
Nem fogom tönkretenni Celia nagy napját, mert Louise összezördült
veled.
– Összezördült?
– Caz, fogalmam sincs, hogy mi folyik kettőtök között, de meg kell
oldanod. Ez a hétvége jó lehetőség lesz mindkettőtöknek, hogy
magatok mögött hagyjátok a múltat, és kibéküljetek. – Belepillant az
előszobatükörbe, és kiegyenesíti a nyakkendőjét. – Mennem kell,
különben elkésem a reggeli megbeszélésről. Majd később hívlak!
– Megjelent a házunknál egy döglött macskával! – kiáltok fel, és
megragadom a karját. – Még az egy kilométeres körzetébe sem
engedem a fiamat!
Lerázza a kezemet.
– Én elmegyek az összejövetelre, és Kit is velem jön. Te meg
eldöntheted, hogy maradni akarsz-e, itthon duzzogva. –
Megkeményedik az arca. – És ne feledd, ő az én fiam is!
– Andy…
De már elment. Visszamegyek a házba, egész testemben reszketek.
Rosszul érzem magam, kissé szédülök. Fogalmam sincs, mi történik
velünk. Andy még soha nem beszélt velem így, mint az imént, olyan
elutasítóan, mintha egyáltalán nem is számítanék. Még soha nem nézett
így rám, soha nem tűnt ilyen távolinak és elérhetetlennek. Az évek
során, amelyeket együtt töltöttünk, mindig megvolt kettőnk között a tűz
és a szenvedély, még akkor is, amikor veszekedtünk. De az elmúlt
néhány hétben, amióta a rendőrség kijött, olyan tartózkodó, hűvös, és
kiszámítottan dühös, szinte precíz az utálatában. Az jár a fejemben,
vajon ilyen volt-e Louise-zal is a házasságuk utolsó napjaiban.
Négy évvel ezelőtt, amikor Andy végre elhagyta őt, úgy
gondoltam, hogy legyőztem Louise-t. De a győzelmem pirruszi volt
már az elején is. Andy nem miattam hagyta el Louise-t. Egy hibának
volt köszönhető. Felbukkant a küszöbömön, izzott a dühtől és
boldogtalan volt. Nem azért jött, mert úgy érezte, nem tud nélkülem
élni, hanem azért, mert felfedezte, hogy Louise megcsalta.
Ez rákos daganatként zabálta a kapcsolatunkat. Lassan nőtt, de
mindig is ott volt. Nem úgy választott engem. Soha nem engem választ.
Lerogyok a legalsó lépcsőfokra, ugyanarra, amelyiken a múlt héten
ültem, hogy megvédjem a fiunkat a volt felesége őrületétől, és a
kezembe temetem az arcom. A legtöbb pár úgy kezdi a kapcsolatát,
hogy egy intim burokban vannak ketten, de Andynek és nekem ezt az
értékes, pótolhatatlan időszakot tönkretette az, hogy állandóan
harcolnunk kellett Louise-zal. Valahogy túléltük, sikerült csendesebb
vizekre eveznünk. Louise soha nem tűnt el, szálka maradt a
szememben. Andy és én gyakran veszekedtünk miatta, de soha nem
vert még így éket közénk, mint most. Egy hónappal ezelőtt nem
gondoltam volna, hogy idáig juthatunk, hogy annyira eltávolodunk
egymástól, mint még sosem. Valaminek a szélén egyensúlyozunk,
ahonnan nem vagyok benne biztos, hogy van visszatérés.
Valahogy összeszedem magam, és készen állok, hogy elinduljak a
munkába. Beviszem Kitet az óvodában, és elindulok a metró felé,
közben veszek egy lattét elvitelre, és próbálom kicsit kiszellőztetni a
fejemet, hogy az előttem levő napra tudjak koncentrálni. Patricknek
sikerült leállítani az ügyfeleket a Vine-fiaskó után, de nagyon jól
tudom, van mit jóvá tennem. Nem engedhetek meg magamnak egyetlen
apró hibát sem.
Miközben megyek a lépcsőn a peron felé a Parsons Green-en,
pittyen egyet a telefonom. Jött egy üzenet AJ-től, hogy Patrick azonnal
látni akar.
Ellépek az emberáradat fősodrából, leteszem a kávémat a földre a
két lábam közé, hogy vissza tudjak írni. Mondta, hogy miért?

Nem. De Sheila is ott lesz.

A francba! Csak egyetlen egy oka lehet annak, miért akarhatja

Patrick, hogy valaki ott üljön a találkozón a HR-től. Le akarja szúrni
AJ-t, és fedezi a hátát, nehogy AJ előhúzhassa a homofób-kártyát, ha
hirtelen elfajulnának a dolgok. Semmi pánik. Ott vagyok, amilyen
gyorsan csak tudok. írj, hogy mi a helyzet.
Remélem Patrick nem akarja levenni AJ-t a Univest-kampányról,
mert akkor teljesen védtelen lennék Tina Murdoch-kal szemben. De
megbüntetett mindenkit, aki benne volt a Vine-balhéban, levett
bennünket a presztízs-projektekről, és visszavágta az utazási
hozzájárulásokat. AJ csak az én helyettesem. A Vine-ig jó úton haladt a
kinevezés felé, de Patrick bármikor visszadobhatja a többi személyi
asszisztens közé.
Próbálok utat törni magamnak a tömegben, és közben nem kiönteni
a lattémat, miközben az emberek sokasága összezárul mögöttem. AJ
több mint a jobbkezem: ő az én szemem és fülem a Whitefishnél. Kicsit
idegbajos, és néha bolond, de nagyon hűséges, szorgalmas, és ami
nagyon ritka az emberek között: mindig tudja, ki mit tudhat, és mikor
kell tartania a száját. Ha elveszíteném a Univest-kampányban, az azt
jelentené, hogy sebezhetővé válnék, és nem lenne, aki elvégezne egy
csomó munkát. Jóformán az egyetlen ember az életemben, akiben
teljesen megbízom. Sok szempontból jobban bízhatok benne, mint
Andy-ben.
Átszállok az Earl’s Courtnál. Felvillan a mobilom, és egy csomó e-
mail érkezik egyszerre, amikor felérek a felszín közelébe. Gyorsan
átfutom őket, miközben végigsétálok a peronon. Négy üzenet jött
Tinától, néhány továbbított üzenet Patricktől és Sheilától – baljós jel –,
és egy Nolantől, plusz még egy emlékeztető Andytől, hogy hozzam el
Bellát és Tollyt holnap az állomásról. És még nincs fél kilenc.
Hirtelen megtorpanok a peron kellős közepén. Louise teljesen
szétcseszte a kapcsolataimat a magánéletemben és a munkámban
egyaránt, de csak egyetlen dolog van, amivel kapcsolatban tényleg
tehetek valamit.
Rendbe akarom hozni a dolgokat Andyvel. Fáradt lesz, amikor ma
este hazaérkezik, és mivel ez sokkal könnyebb, mint annak a mélyére
ásni, hogy mi történik kettőnk között, elfedjük a repedéseket, és úgy
teszünk, mintha semmi sem történt volna. Isten a tudója, hogy Andy
nem tökéletes; nárcisztikus és sekélyes tud lenni, nevetségesen gyenge
Louise-zal kapcsolatban, és következetesen nyers velem. De ő Kit apja.
És, mint a kislány a mondókában, amikor jó, akkor nagyon-nagyon jó,
még akkor is, amikor rettenetesen rossz. Nem vagyok hajlandó
elismerni a vereséget. Tudom, hogy képes leszek ugyanoda
visszajuttatni a kapcsolatunkat, amilyen az elején volt, ha túljutok ezen
az egyenetlen ösvényen. Nem akarok még egy hetet úgy tölteni, mint
ezt a legutóbbit, és egy kőarcú idegennel aludni egy ágyban, aki már
azelőtt hátat fordít nekem, hogy bebújnék a paplan alá. Magunk mögött
akarom hagyni ezt az egészet, még akkor is, ha ezért bocsánatot kell
kérnem Louise-tól. Azt hiszem, le kell ezt nyelnem.
Visszadobom a telefonom a táskámba, majd visszatérek az ingázók
áradatába, és lesietek a lépcsőn a Piccadilly-vonal felé. Ha most
beugróm az INN-hez, akkor még el tudom csípni Andyt, mielőtt a
tízórás megbeszélése elkezdődik.
Fél órával később besétálok az INN előcsarnokába. Az elmúlt négy
év alatt csak egyetlen egyszer jártam itt, volt valami kellemetlen
hírverés körülöttem az újságokban, amikor a férjem elhagyta Louise-t,
akit kedveltek Andy munkatársai, de ennyi elég is volt nekem a
rosszindulatukból. A csarnok világos és szellős, több hektárnyi króm és
üveg. Láthatatlan zsinórokon hatalmas fotók függnek az óriási
belmagasságú csarnok mennyezetéről a legfontosabb bemondókról,
köztük Andyről is. Olyan, mint az ENSZ-nél a zászlók. Talán abba
kellene hagynom a rejtőzködést, és egy kicsit hangsúlyosabbá kellene
tennem a jelenlétemet. Nem kell azért bocsánatot kérnem, hogy Andy
felesége vagyok. Nem viselkedhetek többé úgy, mintha ezt tenném.
– Andrew Page-et keresem – mondom határozottan a lánynak a pult
mögött. – A felesége vagyok.
A számítógépe felé fordul.
– Egy pillanat, Mrs. Page, megmondom neki, hogy itt van.
Elkezd búgni a telefonom, és rápillantok a kijelzőre. AJ hív. A
fenébe! Biztosan vége a megbeszélésének Patrickkel, de most nem
tudok beszélni vele. Kinyomom a hívást, de egy kicsit lelkiismeret-
furdalásom van. Az egyik oka annak, hogy Andy és én veszekszünk
mostanában, az az, hogy én túl sok időt és energiát ölök a munkába,
ahelyett, hogy ővele foglalkoznék. Muszáj lesz a házasságomat az
előtérbe helyezni, ha meg akarom menteni.
– Mrs. Page? Attól tartok, Mr. Page nem veszi fel a telefonját.
Szeretné, hogy a titkárnőjéhez kapcsoljam?
– Köszönöm, az jó lenne.
Egy telefonra mutat, ami a pulton áll, és én felveszem a kagylót.
– Helló, Jessica – kezdem. – Ott van Andy?
– Ma nem jött be – mondja a titkárnő, és mintha meglepettnek
tűnne.
Hírolvasóként nem példátlan, de azért elég ritka, hogy
terepszemlézni menjen. Lehet, hogy egy távolabbi helyről tudósít, vagy
valami nagyobb interjút készít.
– Tudja, mikor jön vissza?
– Várja magát? – kérdezi Jessica.
– Nem, csak erre jártam. Valami sztorin dolgozik?
– Én nem tudok róla.
Szándékosan kitérő választ ad. Feláll a szőr a tarkómon.
– Tudja, mikor jön vissza? – érdeklődöm.
– Valójában egész nap nincsen benn – mondja vonakodva. – Kivett
egy napot. Ma Declan helyettesíti.
Egy pillanatra úgy érzem, mintha valamit összekevertem volna. De
aztán eszembe jut, milyen éles hangon közölte velem ma reggel, hogy
el fog késni a reggeli megbeszélésről.
 28. FEJEZET

MIN

Leveszem a kórházi köpenyt, aztán veszek egy Snickers szeletet az

automatából, amikor kifelé megyek a parkolóba. Az éjszakai műszak
soha nem leányálom, de legalább néha tud az ember pár órát
szunyókálni az ügyeleti szobában. Vagy az is előfordul, hogy
tömegbaleset van, vagy vegyianyag-robbanás, és akkor az adrenalin az
egekbe szökik, és el is feledkezel arról, hogy nem aludtál huszonnégy
órája. De az elmúlt éjszaka a legrosszabb volt az összes közül:
elapadhatatlanul érkeztek a kisebb ficamok, rejtélyes kiütések, amelyek
lefoglaltak, de igazából a háziorvos is el tudta volna őket látni.
Napközben is éppen elég hipochonder van, de van egy csapat aggódó,
akik semmit sem szeretnek jobban, mint valami sürgős bajt prezentálni
hajnali négykor, meggyőződve arról, hogy ebolásak. Néha nem is
bánnám, ha azok lennének.
Bekattintom a biztonsági övét, és bekapcsolom a Rádió 4-et.
Majdnem dél van. Ha szerencsém van, tudok néhány órát aludni,
mielőtt el kell mennem Archie-ért és Sidney-ért az iskolába, de nem
nagyon van értelme. Túl ideges vagyok Louise miatt ahhoz, hogy el
tudjak aludni.
Hirtelen ötlettől vezérelve kioldom az övét, és felkapom az
anyósülésről a táskámat. Amire most szükségem van, az egy kis séta és
egy kis friss levegő. Csak néhány percembe telik, hogy átmenjek a
Royal Sussextől a tengerpartra, ami meglepően csendes, bár nyár
közepe van. Amikor odaérek a sétányhoz, rájövök, miért: kellemetlenül
hideg szél fúj a tenger felől, és a napsütés ellenére inkább októberben
érzi magát az ember, mint júliusban, ami nem egy rossz dolog, mert ki
kell egy kicsit szellőztetni a fejem, hogy gondolkodni tudjak.
Kavicsok görögnek és csikorognak a talpam alatt, ahogy lemegyek
a partra. Fogalmam sincs, mit tegyek Louval. Aggódtam, amikor
beköltözött Andrew házába, és elvállalta azt a munkát a felesége
ügynökségénél, de ez az egész ügy Bagpuss-szal már más lapra
tartozik. Ez egy másfajta őrület. Azt kívánom, bárcsak ne lennék vele
tisztában. Sürgősségi orvosként már találkoztam Münchausen-
szindrómával az évek során. Ez az egyik legnehezebben
diagnosztizálható mentális betegség, részben amiatt, mert az emberek
tettetik vagy eltúlozzák a tüneteiket, ám főleg azért, mert először
minden mást ki kell zárni. És még rosszabb a helyzet, ha a páciens
valaki mást betegít meg, általában a gondjukra bízott kisgyereket, vagy
néha egy idősebb rokont. Természetesen szörnyű az egész, de általában
nem egy konkrét haszon miatt csinálják, mint például a pénz;
együttérzést akarnak, és különleges odafigyelést. Az ebben a
betegségben szenvedők nem gonoszak; ők mentálisan betegek.
Lehet, hogy egy kicsit túlzok, amikor egy macskát veszek bele a
diagnózisba, de Lou most minden együttérzést és figyelmet megkap,
ami csak lehetséges, főleg Andrew-tól. És nem ez lenne az első
alkalom, hogy erre a sötét ösvényre lép.
A hullámok majdnem elérik a lábam, amitől hátraugrom, majd
megfordulok, és a kavicsok zörgése közepette tovább sétálok a parton,
nekifeszítve a vállaim a kellemetlenül csípős szélnek. Kétségbeesetten
próbálom nem hinni, hogy Louise képes lenne arra a szörnyűségre,
hogy megmérgezi a saját macskáját, alig tudok erre gondolni, de
rettenetesen félek, hogy pontosan ezt tette. A múltkor sem akarta
egyikünk sem elhinni, amikor az az ügy volt Roger Lewisonnal, azt
hittük, hogy csak a felesége fújta fel a dolgot, aztán mégis kiderült,
hogy igaz. Ha csak egy halvány esély van arra, hogy újra megtörténik,
az biztos, hogy jobb most szólni, mielőtt irányíthatatlanná válnának a
dolgok, nem? A múlt héten szegény Bagpuss, de mi van, ha – ne adj
Isten – Tolly vagy Bella lesz soron?
Nem. Soha nem bántaná azokat a gyerekeket. Lou a barátom, és
szeretem őt. Ha most bekapcsolom a vészcsengőt, valami olyasmit
indíthatok el, amit már lehetetlen lesz megállítani. És az is lehet, hogy
egyáltalán nincs igazam ebben. Talán csak egy féltékeny farmer volt,
aki megölte Bagpusst, ahogy azt Bella is mondta. Vagy Andrew-nak az
a bosszúszomjas nője. Beszélnem kell Louval, kicsit belelátni a fejébe,
mielőtt bármit mondok vagy teszek.
Hirtelen elhatározással visszaindulok a sétányra. Nagyobb
bizodalmam lehetne Louban. Ha ő azt mondja, hogy az a nő mérgezte
meg Bagpusst, akkor bíznom kellene benne, hogy így is volt.
Mindannyiunknak bíznia kellene benne. Celiának abba kell hagynia a
kis játékait azzal az átkozott meghívóval az összejövetelre, és
nyilvánvalóvá tenni, hogy egyöntetűen Lou mellett állunk.
Amikor odaérek a Parade-re, eltűnik a nap. Meggyorsítom a
lépteim, hogy visszaérjek a kórház parkolójába, de az első kövér
esőcseppek már szétloccsannak a járdán. Ekkor hirtelen észreveszem
Andrew-t és Bellát. Harminc méterre lehetnek előttem, a Ginger
Dogból jöttek ki. Milyen furcsa. Péntek van, Bellának iskolában
kellene lennie, nem pedig ebédelnie az apjával egy brightoni
kocsmában. Bella egyenruhában van, így egyértelműen nincs
iskolaszünet. Elég távol vagyok tőlük, és mindketten a hátukat fordítják
felém, így egyikük sem vesz észre. Andrew aggódva öleli át a lányát,
magához húzza, és megsimogatja a haját.
Valami van a jelenetben, amitől úgy érzem, hogy itt nincsen
minden rendben. Nem mernék megesküdni rá, de van egy halovány
kellemetlen érzésem, amikor eltűnnek a sarkon. Valami történik ezzel a
családdal, valami veszélyes és romboló. Az ösztönöm azt súgja, hogy
kifutunk az időből, hogy megállítsuk.
EGY HÉTTEL AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTT
 29. FEJEZET

LOUISE

A bankszámlámról hiányzik pénz. Nem hibáztam, és nem számoltam el

magam abban, hogy mennyit költöttem benzinre és kajára az elmúlt
hónapban. A múlt csütörtökön háromszáz fontot vett le valaki róla a
hitelkártyám terhére, és mivel a kártya biztonságban ott hever a
tárcámban, az egyedüli valaki, aki tehette, az Bella.
Nem ez az első alkalom, hogy „kölcsönvett” pénzt tőlem. Általában
csak öt vagy tíz fontot csent el hébe-hóba, hogy vegyen magának egy
kávét a Starbucksban, ha elment a barátaival, vagy ha vett egy új –
természetesen – fekete pólót a Primarkban. De soha nem csinált ilyet
korábban. Hitelkeret-túllépésem lett, kaptam figyelmeztető értesítést a
bankomtól; de kevésbé aggódom azon a hiányon, amit a pénzügyi
helyzetemnek okozott, mint azon, vajon mire kellett neki ez az pénz. A
banki applikáción átnézem az elmúlt időszak tranzakcióit, közben
elemészt az aggodalom. Drogok? Az magyarázatot adna a
hangulatingadozásaira. Tizenhat éves; úgy vélem, elkerülhetetlen, hogy
meg ne próbálja valamikor. De háromszáz font? Az rengeteg fű.
Felpillantok, ahogy a tesóm, Luke bedugja fejét az ajtón.
– Jössz? – kérdi. – Az ebéd az asztalon.
– Bocs. Jövök már!
Gyorsan átpörgetem a maradék tranzakciót. Nincs több
megmagyarázhatatlan pénzfelvétel, ez is valami, remélem. Tudom,
hogy a szülők mindig az utolsók, akik megtudják az ilyesmit, de
tényleg nem láttam Bellát bedrogozva. Fanatikus abban, hogy „éljünk
tisztán”, még paracetamolt se hajlandó bevenni, ha fáj a feje. Jó nagy
gondban voltunk, amikor néhány évvel ezelőtt kapnia kellett egy
tetanuszinjekciót. De ha nem drogokra, akkor mire kellett a pénz?
– Louise! – kiabál anya.
Besietek a szüleim étkezőjébe, épp amikor apa behozza a
konyhából a vasárnapi sültet olyan büszkén, mintha ő maga vadászta
volna le az állatot lándzsával. Anya helyet csinál az asztal közepén, és
apa leteszi a tálat.
– Kezdjem én az imát? – kérdezi az apám szónokiasan, ahogy
máskor is.
Tökéletes szeleteket vág a rózsaszín, sült disznóhúsból, miközben
anya körbeadja a gőzölgő tálat a kelbimbókkal. Luke és Min legkisebb
fiai, Sidney és Archie a hányást mímelik, míg Min át nem nyúl az
asztal felett, és rávág a kezükre a villája hátuljával.
– Igaz, hogy elpusztult a macskátok? – kérdi hirtelen az ötéves
Archie.
– Persze, hogy igaz – feleli Sidney megvetően, hét évének minden
fensőbbségével. Hatásosan lehalkítja a hangját. –Megmérgezték.
Archie megrángatja a ruhaujjamat.
– Tényleg megmérgezték, Lula?
Sose szerettem, ha „Louise néninek” szólítanak. Az olyan, mintha
egy Eduárd-korabeli vénlány lennék.
– Attól tartok, hogy igen, Archie. Valami olyat evett, amit nem
szabadott volna.
Archie a tányérját bámulja. Min rálapátolta a megvetett
zöldségeket, míg a fiú nem nézett oda.
– A kelbimbó miatt volt? – kérdi Archie kedvetlenül.
Ebéd után apu elvonul a nappaliba, hogy elolvassa az újságot, Luke
pedig kiviszi a fiúkat, hogy egy kicsit rugdossák a labdát. Min és én
kitessékeljük anyát a konyhából, hogy elvégezzük a mosogatást, de
ahelyett, hogy feltenné a lábát, amire buzdítottuk, az anyám kimegy
dolgozni egy kicsit a kertbe. Öt percnél nem tud tovább egy helyben
ülni, ahogy a nap se tud nyugaton felkelni.
Nézzük, ahogy elsétál az ablak előtt a kertészkedő háncskosarával a
karján, és megindul az új paradicsomágyás felé.
– Tudod, hogy Andrew készítette neki? – szólal meg Min.
Pontosan tudom, hová akar ez vezetni.
– Min, kérlek, ne kezd!
De olyan, mintha egy elszabadult gyorsvonatot próbálnék
megállítani.
– Ez nem tesz jót senkinek – közli. – Beszélned kell Celiával, hogy
térjen észhez. Ha te mondod, esetleg meggondolja magát. – Nagy
erővel sikálni kezdi a serpenyőt, sokkal nagyobbal, mint ami szükséges
lenne. – Neked és Andynek tényleg távolságot kellene tartanotok. Az
életetek túlságosan is össze van gubancolódva manapság. Biztos
vagyok benne, hogy Celia a legjobb szándékkal hívta meg őt a partira,
de változnak az idők, és ezt még neki is fel kell ismernie.
– Nem vagyok biztos a szándékait illetően – mormolom.
– Belenyúlt az átkozott méhkasba ezzel a meghívással –mondja
Min dühösen. – Ez az egész képtelen helyzet ezzel kezdődött.
– Nem vitatkozom.
Leteszi a serpenyőt a szárítóra, és hozzám fordul, mosogatószeres
kezéről csöpög a habos víz a padlóra.
– Lou, aggódom érted! Ez a szörnyű eset Bagpuss-szal…
– Min, tudod, hogy nagyra tartom a tanácsaidat – szakítom félbe.
Felsóhajt.
– Igen, de soha nem fogadod meg őket.
Tudom, hogy jót akar. Akárhogy is aggódik miattam, azt puszta
szeretetből teszi. És a többiektől eltérően – az anyámat is beleértve –
neki nincsenek hátsó szándékai. Bárcsak bízhatnék benne, és
elmondhatnám neki, amit megtudtam, amikor meglátogattam Caz
anyját! De ha beismerem, hogy nyomoztam az öreg hölgy után, és
elmentem meglátogatni, azzal csak megerősíteném Min gyanúját, hogy
megszállott vagyok. Tudom, hogy már Bagpuss is gondolkodóba
ejtette. Nem hibáztatom érte: megvan az előéletem, én is ezt tenném a
helyében.
– Min, édesem! – szól az anyám, aki bejött a hátsó ajtón, hangjától
mindketten összerezzenünk. – Kimennél egy kicsit a fiúkhoz? Én majd
segítek Louise-nak befejezni a rendrakást.
Min felismeri a felszólítást: kérdésnek hangozhat, de voltaképpen
parancs. Némán formálja az ajkaival:
– Beszélj vele! – Aztán eltűnik odakinn.
Anya leteszi a kosár paradicsomot a pultra, felhúzza a
gumikesztyűt, és elkezd kotorászni a mosogatószeres lében.
– Teljesen helytelenül kezeled Andrew-t, Louise – közli nyersen,
közben elöblít egy üvegtálat a csap alatt. – Már korábban is mondtam
neked. Odarohanni Londonba, mint valami őrült…
– Igen, tudom – felelem haragosan. – Nem kellett volna, de ki
voltam akadva.
 – Gyengéden figyelmeztetni kellene, hogy mit adott fel, amikor
elsétált tőletek, nem pedig bunkósbottal nekiesni –mondja anyám. – Jól
tudod, milyen sokat jelent neki a család. Nemcsak téged hagyott
cserben, amikor elment, hanem mindannyiunkat, és ezt azóta is bánja.
Közben eltörölgetem a tányérokat. Nem akarom ezt a beszélgetést,
de ha egyszer nekifogott, lehetetlen leállítani az anyámat. De egy
dologban igaza van: a család mindig is nagyon fontos volt Andrew-nak.
A szülei nagyon fiatalon meghaltak, amikor ő még csak a húszas
éveiben járt, és egyke gyerek. Amíg össze nem házasodtunk, nem volt
rokona, akivel beszélgethetett volna, csak egy távoli unokatestvére
Salfordban, ahol felnőtt. Neki pontosan ugyanannyira szüksége volt az
én nagy családomra, mint amennyire nekünk szükségünk volt őrá, hogy
betöltse a Nicky halálával támadt űrt.
– Anya, ő nem bánta meg, hogy elhagyott engem – sóhajtok fel. –
Megpróbálhatott volna visszajönni, de négy év alatt soha nem mutatta a
leghalványabb jelét sem.
– Szeret téged, Louise. Igen, talán úgy hiszi, hogy azt a másikat is
szereti – teszi hozzá türelmetlenül, megelőzve a tiltakozásomat. –
Kétség sem fér hozzá, hogy szereti Kitet. De a házasság több mint
szerelem, és idővel ezt te is látni fogod. Andrewnak valami nagyobb
részévé kell válnia. – Átnyújtja nekem a hústálat, hogy töröljem el. –
Ez az, amiért az emberek annyira szeretik a tévében. Az ilyen
embereknek szükségük van a közönségre, hogy tömegesen rajongjanak
értük. Úgy kell, hogy érezzék, tartoznak valahova. Próbálok neked
segíteni, Louise, de nem teszed könnyűvé.
– Segíteni, miben?
– Hogy megkapd, amit akarsz. – Felém fordul, a két keze a
mosogatóban. – Andrew-t. Még mindig őt akarod, nem?
Egy rövidke pillanatig bolond szívem reménykedni kezd. A
fejemben egy végtelenített jelenet ismétlődik egy romantikus
komédiából: Andrew és én együtt ébredünk az ágyban, nevetünk a
gyerekekkel a reggelizőasztalnál, kéz a kézben andalgunk a parton, a
szél a hajunkba kap, miközben sirályok röpködnek a fejünk felett.
Megfájdul a fejem.
– Ez már nem lehetséges, anya.
– Dehogyisnem. – A szószos tál után nyúl, és a kukába üríti az
alján összegyűlt maradékot. – Csak egy ürügyre van szüksége, hogy
visszajöjjön. De neked abba kell hagynod, hogy utána koslatsz. Neki
kell eljönnie hozzád.
– Én nem koslatok…
– Beköltözni a házába? – vág közbe az anyám. – Munkát vállalni
ott, ahol a felesége dolgozik?
Elpirulok.
– Már mondtam Chrisnek, hogy otthagyom a Univestet és a
Whitefisht. Megpróbálok én lenni a felnőtt ebben az egészben.
– Na és a macska?
– A rendőrség nem fog semmit sem tenni. Azt mondják, semmit
sem lehet bizonyítani, így…
– Caz nem mérgezte meg a macskádat, te is jól tudod –mondja
anya.
– Tudom, hogy nehéz elhinni, de…
– Louise Roberts, hazudhatsz a rendőrségnek, hazudhatsz Andrew-
nak, még magadnak is. De még csak ne is gondolj arra, hogy valaha
hazudhatsz nekem!
Kihagy egy ütést a szívem. Megköszörülöm a torkom.
– Az már régen volt, anya.
– Nem vagyok vak, Louise. Látom, hogy mi történik. A múltkor is
figyelmeztettelek, de nem hallgattál rám. – Visszafordul a
mosogatóhoz, és szó szerint mossa kezeit. – Meg fogod ezt bánni. Ha
hibát követsz el Andrew-val, ahogy Roger Lewisonnal tetted, akkor
pontosan ugyanúgy fog végződni.
Nem igazságos, hogy ezt az arcomba vágja. Csak tizenkilenc éves
voltam, fiatal és szerelmes, életemben először. Ki nem követ el hibákat
ilyenkor?
Roger Lewison a tanárom volt Oxfordban. Ő is házas volt, amit
elfelejtett megemlíteni nekem. Két hónapja volt viszonyunk, amikor a
felesége rájött, és kényszerítette Rogert, hogy bevallja az igazat. Roger
azt mondta nekem, hogy a felesége megfenyegette, hogyha nem vet
véget a kapcsolatunknak, akkor elmondja az egyetemnek; ezzel
elveszítené a munkáját, és lehet, hogy engem is eltanácsolnának. De én
annyira szerelmes voltam belé, hogy egyszerűen nem voltam képes
elfogadni, hogy mindennek vége. Azt gondoltam, ha meg tudnám
értetni a feleségével, mennyire szeretjük egymást, akkor nem akar majd
kettőnk közé állni. Úgy okoskodtam, hogy elengedi, ha rájön, hogy
úgyis reménytelen. Egyetlen nő sem akarja, hogy a férfi könyörületből
maradjon vele. Természetesen mindez nagyon szomorú számára, de
Rogert és engem egymásnak teremtett a sors. Lelki társak vagyunk.
Szóval próbáltam beszélni vele, elmagyarázni, de nem adott rá
lehetőséget. Letette a telefont, amikor hívtam, nem volt hajlandó
beszélni velem. Küldtem neki egy vagy két kézzel írott levelet, de
azokat is semmibe vette. Elkezdtem őgyelegni az irodája körül –
pszichológiatanár volt egy másik fakultáson – de nem volt hajlandó
szóba állni velem, és végül kiadta a portásnak, hogy ne engedjen be
többé.
Végül nem hagyott más választást. Beszélni akartam vele.
Rogernek esti órája volt minden szerdán, így tudtam úgy időzíteni,
hogy ne legyen otthon. Jennifer nyitott ajtót; nem várta, hogy
felbukkanok az ajtajában, én pedig kihasználtam a meglepetés erejét, és
addig beszéltem, míg be nem engedett. Éppen vacsorát készített. Egy
ódivatú fehér-kék csíkos kötényt viselt, és az arca lisztes volt. És a jobb
kezében egy hámozókést tartott.
A látvány lehetett az oka, hogy megpillantottam őt a kötényben, és
ez a családi életre emlékeztetett. Ez a nő Roger felesége, éppen vacsorát
főz neki, várja, hogy hazajöjjön. Az emlékeim arról az estéről eléggé
zavarosak, elmosódott, ijesztő, erőszakos képek. Emlékszem, hogy rám
veti magát, aztán egy hirtelen, éles fájdalomra a hasam bal oldalán.
Jennifer azt mondta a rendőrségnek, hogy kikaptam a kést a kezéből, és
akarattal hasba szúrtam magam. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy ő
volt az, aki megtámadott engem, de az ő szava állt az enyémmel
szemben, és ő neves professzor volt az egyik oxfordi fakultáson, én
pedig egy megszállott egyetemista, aki kikezdett a férjével, és
erőszakkal benyomult az otthonába. Jennifer Lewison távoltartó
végzést kért ellenem; szerencsés voltam, hogy nem rúgtak ki az
egyetemről.
Sokévnyi tanácsadásba tellett, hogy tényleg beismerjem, mi is
történt valójában. A terapeuta rámutatott, hogy én Roger együttérzését
szerettem volna, azt, hogy bajban lévő fiatal lányként tekintsen rám,
hogy aztán a megmentésemre siethessen. A terapeuta szerint
zavarodott, fülig szerelmes tinédzser agyam szó szerint saját magát
állította be áldozatként, Jennifert pedig agresszornak véltem, ezt hittem
róla. Amennyire én tudtam, minden úgy volt, ahogy mondtam; valóban
azt hittem, hogy Jennifer támadott meg engem.
De mindez majdnem huszonöt évvel ezelőtt volt. Most
negyvenhárom éves vagyok, sikeres újságíró, feleség és anya. Tudom,
mi a különbség a fantázia és a valóság között. És nem kitalálom a
dolgokat.
– Nem én mérgeztem meg Bagpusst – mondom határozottan. – Caz
az, aki hazudik. És be is tudom bizonyítani.
Nem fogom elmondani anyának, hogy utánajártam Caz anyjának,
pontosan ugyanabból az okból nem, amiért Minnek sem mondtam el,
de szeretném, ha megértené, milyen veszélyes is az a nő.
– Mindenben hazudott, anya – mondom nyomatékosan. – Hogy ki
ő, hogy honnan jött. És nem ez a legrosszabb. Fogalmad sincs, hogy ki
is ő valójában. Nem az, aminek látszik.
Anya keményen néz rám.
– És ki ő? – kérdi.
 JENNIFER DAVITT
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 1. RÉSZE

Dátum: 2020. 07. 28.

Időtartam: 31 perc
Helyszín: Livingstone College, Oxford

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall Rendőr-főkapitányság

nyomozói
(folytatás)

RENDŐRSÉG: Tehát ön és Mr. Lewison elváltak?

JD: Ő Lewison professzor. És igen.

RENDŐRSÉG: Megkérdezhetem, hogy miért?

JD: Ez fontos most?

RENDŐRSÉG: Pontosan ezt próbáljuk meg megállapítani, Mrs. Lewison

– vagy Lewison professzor?

JD: Igazából doktor. És visszavettem a lánykori nevemet a válás után.

Davitt.

RENDŐRSÉG: Dr. Davitt, a volt férje szexuális viszonyt folytatott az

egyik diákjával, Miss Robertsszel valamikor 1995 novemberében.
Helye ez az állítás?

JD: Gyakorlatilag nem volt a diákja, hanem a férjem volt az egyetemi

tanácsadója. De igen Dugtak.

RENDŐRSÉG: És tudja, hogy mennyi ideig… hogy meddig tartott a

kapcsolatuk?
JD: Nem nevezném kapcsolatnak. Talán háromszor vagy négyszer
történt meg.

RENDŐRSÉG: Ön tudott róla?

JD: Addig nem, amíg Roger nem próbált vele szakítani.

RENDŐRSÉG: És azt tudja, hogy ezt miért tette?

JD: Gondolom, már unta. A hűség nem az erőssége. Az biztos, hogy

nem azért volt, mert én rájöttem, bár, gondolom, ezt mondta a
barátnőjének.

RENDŐRSÉG: A férje valamikor 1996 januárjában szakított Miss

Robertsszel?

JD: Igen.

RENDŐRSÉG: És azután mi történt?

JD: A lány felhívott. Elmondta, hogy viszonyuk van, azt állította, hogy
szerelmesek egymásba, és könyörgött nekem, idézem: „Hagyja
elmenni." Roger azt mondta neki, hogy én megfenyegettem,
elmondom az egyetemnek, leleplezem, ha nem jön vissza hozzám,
[csend] A volt férjem nem túl egyenes ember.

RENDŐRSÉG: Ekkor szerzett tudomást a viszonyról?

JD: Már korábban is gyanítottam, hogy Roger nem hűséges hozzám, de

ez volt az első alkalom, hogy biztos voltam benne.

RENDŐRSÉG: És mit tett?

JD: Mondtam Rogernek, hogy véget kell vetnie a viszonyának,

különben elhagyom. Nagyon megalázó helyzetbe hozott. Az a lány az
egyik diákja volt.
RENDŐRSÉG: És szakítottak?

JD: Azt állította, hogy próbálta, de a lány nem hallgatott rá. Állandóan
hívogatta a házat, bár az első alkalom után nem beszéltem vele. Akkor
elkezdett leveleket küldözgetni. Több oldalas leveleket, több tucatot.
Naponta biztosan irt kettőt vagy hármat is.

RENDŐRSÉG: Megtartotta őket?

JD: Nem, természetesen nem.

RENDŐRSÉG: Mit irt a levelekben?

JD: A szokásos dolgokat, [csend] Hogy ő és Roger lelki társak, hogy

egymásnak lettek teremtve, ilyen szappanoperába illő dolgokat. Még
az egyetemi irodámban is megjelent, és a portásnak fel kellett
szólítania, hogy menjen el.

RENDŐRSÉG: Értesítette a rendőrséget?

JD: Akkor még nem tett semmi törvénytelent. Egyértelműen

megszállottja volt a férjemnek, de nem hinném, hogy bárkire is
veszélyt jelentett volna. Úgy gondoltam, hogy majd szép lassan
elmúlik. [csend] Mondják meg, hányszor mentek el egy bárba, vagy az
edzőterembe, mert bele voltak esve egy lányba, aki odajárt? Vagy
hányszor léptek be egy klubba, aminek a tagja volt, csak, hogy
felcsípjék?

RENDŐRSÉG: [nevetés] Két hónapig tanultam salsázni, csak mert a

feleségem volt a tanárnő.

JD: Mindannyian csináltunk már ilyet. Nagyon keskeny a határ a

normális viselkedés – nevezzük igy, amikor valaki őrülten szerelmes –
és a között, amikor egy bűnöző becserkészi a prédáját. Nem akartam
hívni a rendőrséget egy tizenkilenc éves lány miatt, aki előtt ott állt
még az egész élet, és akinek megszakadt a szíve egy olyan férfi miatt,
aki még akkor sem látta volna az igazságot, ha jól orrba verik.
RENDŐRSÉG: Tehát az első alkalom, hogy személyesen találkozott
Louise Robertsszel akkor történt, amikor ő a maguk házához ment
1996. február 4-én este?

JD: Igen.

RENDŐRSÉG: El tudná mondani, hogy mi történt?

JD: Biztos vagyok benne, hogy látták a rendőrségi jelentést.

RENDŐRSÉG: A vallomásaik eltérnek egymástól, mint ahogy azt ön is

tudja. Jobban szeretnénk közvetlenül öntől hallani.

JD: Éppen a vacsorafőzés kellős közepén jártam. Rogernek késő estig

órája volt, de amikor kinyitottam az ajtót, azonnal tudtam, hogy ki áll
előttem.

RENDŐRSÉG: Beengedte?

JD: Nagyon meglepődtem. Csak bejött, és én nem állítottam meg.

RENDŐRSÉG: Beszélgettek?

JD: Nem igazán. Mondott valamit arról, hogy engedjem el a férjemet,

ugyanazt, amit a levelekben is irt. Aztán kiragadta a kést a kezemből…

RENDŐRSÉG: A kezében kés volt?

JD: Éppen készítettem a vacsorát. Almákat szeltem az édes-savanyú

mártáshoz… Istenem, mire nem emlékszik az ember!

RENDŐRSÉG: És mit tett, miután Louise Roberts megragadta a kést?

JD: Minden olyan gyorsan történt. Megragadta, és hason szúrta magát.

Úgy értem valóban magába döfte a kést, nem csak felületi sérülést
okozva. Minden csupa vér lett.

RENDŐRSÉG: És ekkor mit tett?

JD: Nos, egy pillanatig teljesen ledöbbentem, aztán lekaptam a
kötényemet, és megpróbáltam elállítani a vérzést, aztán hívtam a 999-
et.

RENDŐRSÉG: Akkor Louise Roberts azt állította, ön volt az, aki

megszúrta.

JD: Ha így tudják, azt is tudniuk kell, hogy az ő verziója az

eseményekről nem állta ki a próbát, és én később kértem ellene
távoltartási végzést, amit meg is kaptam. Ha jól emlékszem, el is
töltött egy kis időt egy bentlakásos intézményben.

RENDŐRSÉG: Tehát ő hazudott?

JD: Ez nem ilyen egyszerű. Biztosan tudják, az emlékezet eléggé

megbízhatatlan dolog, nyomozó. Az emberek azt hiszik, hogy az
emlékek pontosan ugyanúgy raktározódnak el az agyunkban, mint
ahogy a dolgok a számítógépben Ha egyszer rögzítésre kerültek, az
adatok biztonságban elraktározódnak a tényleges előhívásig. A tények
nem változnak. De az az igazság, hogy minden egyes alkalommal,
amikor visszaemlékszünk valamire, újraalkotjuk azt a bizonyos
eseményt, újra összerakjuk olyan részletekből, amelyeket az agy
különböző részeiből kaptunk. És elnyomjuk azokat az emlékeket,
amelyek fájdalmasak, vagy károsak az önbecsülésünkre. Az emlékeink
újraformálják magukat, hogy adaptálódjanak az új szituációkhoz,
amelyekkel szembe kell néznünk. Az emlékezet flexibilis.

RENDŐRSÉG: Nem vagyok benne biztos, hogy jól értem.

JD: Leegyszerűsítve, Louise Roberts szavahihető volt, mert ő hitt

mindabban, amit elmondott. Ő úgy emlékezett, hogy pontosan úgy
történt minden. Higgyen nekem, még a hazugságvizsgálaton is átment.

RENDŐRSÉG: Azt akarja mondani, hogy nem tudta, mi az igazság és mi

a kitaláció?

JD: Voltaképpen igen.

RENDŐRSÉG: Ön pszichológus, ugye? Úgy vélte, hogy Louise Roberts
őrült?

JD: Úgy véltem, hogy szerelmes. Ami egyfajta őrület, nem gondolják?
ÖT NAPPAL AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTT
 30. FEJEZET

CAZ

Tudom, hogy csak egy kétségbeesett kísérlet, de ha nem kérdem meg,

soha nem fogom magamnak megbocsátani. Patrick nagyon ravasz
vezető, egyik szeme mindig a bevételen van, de rendes ember. Ha itt
lettem volna a múlt pénteken, ahelyett, hogy Andyt üldözöm, talán
kiállhattam volna AJ-ért, és megakadályozhattam volna a dolgot.
– Ha bárki is hibáztatható a Vine miatt, akkor az én vagyok –
közlöm, mielőtt még leülnék. – Kérlek, Patrick! Én vagyok a
projektfelelős. Engem küldj el, ha már valakit ki kell rúgnod!
Legnagyobb megdöbbenésemre hirtelen összeszorul a torkom.
Patrick hosszasan néz rám, aztán szótlanul belenyúl a fiókjába, és
előhúz egy csomag papírzsebkendőt. Kiveszek egyet, és belefújom az
orrom, próbálom visszatartani a könnyeimet. Gyűlölöm, ha egy nő sír a
munkahelyén. Hallom az anyám gúnyos hangját, ami mindig
megszólalt, amikor gyerekként elkezdett remegni a szám széle: Úgy
van, bőgjél csak! Gondolod, hogy ez visszahozza az apádat?
– Őszintén sajnálom AJ-t – mondja Patrick, miközben én
gombóccá gyűröm a zsebkendőt, és mereven bámulok az ölembe. –
Nem könnyen hoztam meg ezt a döntést. De te is tudod, hogy már így
is túl sokáig volt itt. Már többször is tartottad a hátad miatta. Jelen
pillanatban eléggé fontos, hogy anyagilag a felszínen maradjunk;
nagyon sok üzlettől estünk el a Vine miatt. AJ nem tett bele eleget, nem
hozott eredményeket. Holtteher, amit már nem tudunk magunkkal
cipelni tovább.
Patrick téved. AJ igenis nagyon sokat dolgozott, csak éppen nem
abban, ami igazán számít. Ebben én vagyok a hibás, az én szemetem
helyrehozására fecsérelte az idejét. Tudom, hogy nem vagyok nagyon
népszerű a kreatívok körében; nincs türelmem arra, hogy édes
szavakkal próbáljam meg rávenni őket arra, hogy végezzék el azt a
munkát, amiért a fizetésüket kapják. AJ csodálatosan ért hozzá, hogy
boldoggá tegye a dizájncsapatot, de a hivatali játszmázásban soha nem
volt jó. Nem hagyhatom, hogy helyettem vigye el a balhét. Soha nem
fog saját magáért kiállni: ő egy labradorkölyök a felnőtt rottweilerek
világában.
Patrick, nekem tényleg szükségem van AJ-re a Univest-
kampányban! – könyörgöm. – Kell a munkája, amivel támogat. Nem
veszíthetem el. És tudom, hogy Tina is kedveli őt. Átszervezhetjük a
munkákat, hogy csak a Univesten dolgozzon…
– Ez a Univest kérése – közli Patrick.
Hirtelen leesik a tantusz. A Univest az egyenlő Tinával, ő pedig
Louise-zal.
Abbahagyom a küzdelmet érte, látom már, hogy a csata elveszett.
Patrick soha nem kockáztatná, hogy kiborítsa Tinát. Az a két nő
szorosabban össze van nőve, mintha pillanatragasztóval lennének
egymáshoz erősítve. Úgy érzem magam, mintha kihúzták volna a
lábam alól a talajt. AJ egész karrierem alatt itt volt a Whitefishnél. El
sem tudom képzelni itt a munkát nélküle. Úgy érzem, soha nem
gyűlöltem még jobban Louise-t, mint ebben a pillanatban.
Kijövök Patrick irodájából, és bemenekülők a mosdóba,
bezárkózom az egyik fülkébe, hogy nyugodtan kisírhassam magam. Ez
nem csak AJ elvesztéséről szól. Mindenről. Patrick már nem bízik
bennem, különben tájékoztatott volna AJ kirúgásáról a múlt héten.
Most a saját munkám forog kockán, és már abban sem vagyok biztos,
akarok-e még itt dolgozni. És ott van Andy. Még most sem tudom, hol
volt az elmúlt pénteken. Amikor hazaért, és én megkérdeztem, hogy
ment a „munka”, mélyen a szemembe nézett, és belehazudott az
arcomba arról, hogy ott kellett maradnia a stúdióban egész nap. De
lenyomoztam a mobilját. Már tudom, hogy Brightonban töltötte az
egész napot. Vele.
Andy kiakadna, ha tudná, hogy feltelepítettem egy nyomkövető
spyware-t a telefonjára, de nem vagyok bolond. Kutyából nem lesz
szalonna.
Hirtelen összerezzenek, mert felbúg a telefonom. Veszek egy mély
lélegzetet, megköszörülöm a torkom, hogy ne hallatszon a hangomon a
sírás, aztán hitetlenkedve felnevetek, amikor meglátom a hívó nevét a
kijelzőn. Ennek a nőnek aztán van bőr a képén. Ha Louise itt lenne az
orrom előtt, ledugnám a telefont a torkán, míg meg nem fullad bele.
 Másodpercekkel később egy bejövő üzenet rezegteti meg a
telefonom: Hol van Andrew?
De nem veszek róla tudomást. Aztán egy második üzenet érkezik:
A sürgősségin vagyok Bellával. Andy nincs a munkahelyén, és nem
veszi fel a telefonját.
Ettől hirtelen kizökkenek. A sürgősségin? Szeretem azt a kölyköt,
bár nem mindig könnyű őt szeretni. Gépelni kezdek: Jól van? Mi
történt?

A folyton változó három szürke kis pontra bámulok, várom a

választ. De hirtelen eltűnnek a pontok, és Louise nem válaszol semmit.
Újra küldöm az üzenetet, és amikor megint nem felel, felhívom.
Azonnal hangpostára kapcsol a telefonja. Próbálom felhívni Andyt, de
ő sem veszi fel.
Egyre jobban aggódni kezdek. Küldök egy üzenetet Louise-nak:
Melyik sürgősségi? Bella jól van?
De semmi. Ha ez megint az egyik beteges játéka…
Louise-nak sok hibája van, de az biztos, hogy nem találna ki egy, a
gyerekével kapcsolatos sürgős vészhelyzetet, csakhogy engem
idegesítsen. Valószínűbb, hogy kikapcsolta a telefonját a kórházban.
Istenem, ha bármi történt Bellával, az összetöri Andy szívét! És az én
szívemet is. Nem tudok csak úgy itt ülni, és várni, hogy Louise
visszahívjon.
Le kell oda mennem. Biztosan a Royal Sussex Kórház az
Brightonban, az van a legközelebb Bella iskolájához.
Kijövök a fülkéből, és gyorsan megigazítom a sminkemet. Nem
törődöm azzal sem, hogy szóljak valakinek, hogy elmegyek. Őszintén,
az sem érdekel, ha Patrick kirúg. AJ nélkül én sem maradok a
Whitefishnél, egy nappal se tovább, mint szükséges. Van elég
tapasztalatom abban, hogyan találjak állást egy másik, nagyobb
reklámcégnél. Talán még AJ-nek is sikerül intéznem valamit, és
magammal viszem.
Újra próbálom elérni Louise-t, majd Andyt a Victoria
pályaudvarról Brightonba tartó vonaton. Andy titkárnője elmondja,
hogy a férjem ma megint nem dolgozik, és most még az sem érdekel,
hogy hol lehet. Legalább az egyértelmű, hogy nem Louise-zal van,
különben Louise nem vette volna a fáradságot, hogy felhívjon. A
férjem telefonja ki van kapcsolva, úgyhogy a nyomkövetővel se tudok a
nyomára bukkanni. A vonatablak hűvösének hajtom a fejem, és
lehunyom a szemem. Annyira belefáradtam a hazugságokba! Már nem
is tudom, miért küzdők.
Louise még egy óra múlva sem válaszolt az üzenetemre. Hívok egy
Ubert az állomásra, hogy elvigyen a kórházba. Berohanok a
sürgősségire, kétségbeesetten próbálok valami információhoz jutni. A
recepciós fáradtan rám mosolyog, látszik rajta, hogy hozzá van szokva
a kétségbeesett rokonok kérdéseihez, és szó nélkül a számítógép felé
fordul, mikor megadom neki Bella nevét. Higgadtan gépel a
klaviatúrán, miközben én elfehéredő ujjakkal szorítom a pult szélét.
– Jól van? – kérdezem.
– Attól tartok, nem adhatok információt – mondja a nő mély
együttérzéssel. – Maga családtag?
– Nos, igen. Az apja felesége vagyok.
Az arckifejezése hűvösebb lesz.
– Tehát akkor nem igazán családtag, ugye?
Alig tudom visszafogni magam, hogy ne verjem orrba ezt a nőt.
– Ő a lányom – mondom röviden.
– Kérem, hogy foglaljon helyet, valaki mindjárt jön, és tájékoztatja.
Le sem veszem a szemem a recepció melletti dupla üvegajtóról.
Kísértésbe esem, hogy odaszaladjak, és saját magam keressem meg
Bellát, de elfojtom az aggódásomat és a csalódottságomat,
visszamegyek a váróterembe. Odasétálok az automatához, és
benyomom a megfelelő gombokat egy erős kávéhoz. Most jövök rá,
hogy egész nap nem ettem semmit, és veszek még egy csomag kekszet
is.
Amikor benyúlok az automatába, hogy kivegyem, hirtelen
megpillantom Bellát, aki a bal oldalamon futó folyosó egy kis
beszögellésében van egy ágyon. A fején kötés, de egyenesen ül, és a
telefonját görgeti. Amennyire meg tudom állapítani, egyedül van.
Otthagyom a kávémat és a kekszet, és odarohanok.
– Bella! – kiáltok fel. – Jól vagy? Mi történt? Betegre aggódtam
magam!
Meglepetten néz fel.
– Mit keresel itt?
 – Édesanyád írt egy üzenetet. Próbálta elérni édesapádat. –
Körbepillantok. – Hol van?
– Elment a kocsiért. A doki azt mondta, hogy hazamehetünk, de
egy darabig ne sétáljak sokat, és kilométerekre innen parkoltunk le.
Odaülök az ágy mellé egy kemény műanyag székre.
– Mi történt?
– Semmi különös. Fejen talált a labda métázás közben. De ne
aggódj, nem én játszottam – teszi hozzá Bella, felvillantva száraz
humorát. – Szünetem volt, és nem volt kedvem tanulni, így odaültem
nézni. Csak nem volt szerencsém, ennyi az egész.
– Kiütöttek?
– Aha. Tudod, tényleg igaz, hogy az ember csillagokat lát.
Hánytam is, úgyhogy a suli kihívta a mentőket. És felhívta anyut. –
Vág egy fintort. – Teljesen kiakadt. Mindenkit felhívott. Sajnálom,
hogy a semmiért kellett ilyen messzire jönnöd.
– Ő az anyukád. Az a dolga, hogy kiakadjon. És én nem a semmiért
jöttem. Azért jöttem, hogy lássam, jól vagy-e. –Megszorítom a kezét. –
Ugyanez történt velem, amikor főiskolás voltam. Csak az egy
krikettlabda volt. Néhány napig fájni fog a fejed, de ne aggódj, jól
leszel.
– Kivéve, ha anyu nem őrjít meg előtte.
– Sikerült elérnie édesapádat? – kérdem, és igyekszem, hogy lazán
hangozzék.
– Nem hiszem. Dolgozik, nem? Soha nem veszi fel, ha éppen
interjút készít, meg ilyesmi.
Egy ápoló érkezik, és elhúz egy függönyt, majd Bellára mosolyog.
– Nem bánod, ha gyorsan megmérem a vérnyomásodat, mielőtt
elmentek?
Felcsatol egy mandzsettát a felkarjára, de kissé felgyűri a ruhája
ujját, amikor megnézi a pulzusát. Bella gyorsan visszahúzza, de nem
elég gyorsan. Alig tudom fegyelmezni az arckifejezésem, nehogy
meglássa rajtam a döbbenetet.
– Oké, minden rendben – Mondja az ápoló, és leveszi a
mandzsettát. – Ne állítsd meg többé a labdát a fejeddel, oké?
Bella alig észrevehetően bólint. Amikor a férfi elmegy, a karjáért
nyúlok, de elrántja.
– Bella – mondom lágyan. – Mi történt?
 – Semmi – mormolja.
Egy hosszú pillanatig habozok, de aztán felhúzom a szoknyámat,
elég magasra, hogy láthassa a combom tövét.
– Ez nem semmi – mondom.
Csak bámulja az összevissza, sápadt hegeket a lábamon. Majdnem
teljesen láthatatlanok mostanra, de tudom, hogy ott vannak. Mindig is
tudtam, hogy ott vannak.
Már évek teltek el, hogy vagdostam magam, de most is erős a
késztetés. Még mindig emlékszem arra a különleges érzésre, ahogy
csípett, mielőtt elkezdett vérezni, aztán arra, ahogy hirtelen elszállt a
testemből az összes elfojtott félelem, düh és fájdalom, minden érzés,
amit képtelen voltam kifejezni. Most, hogy így visszanézek, nem
emlékszem egyetlen egy napra sem a gyerekkoromból, amikor ne
lettem volna szomorú. Csak feküdtem a hálószobám padlóján, sokszor
alig tudtam levegőt venni, olyan dühös voltam, olyan nyomorultul
éreztem magam, hogy a legszívesebben órák hosszat csak sírtam volna,
gyűlöltem magam olyasmiért, ami fölött nem volt hatalmam, ami nem
az én hibám volt. Depressziós voltam, de akkor úgy véltem, hogy nem
stimmel velem valami. Csak úgy tudtam megbirkózni a fájdalommal,
hogy érzelmileg lezártam, minden érzésemet elnyomtam, és érzéketlen
lettem.
De fiatal lány voltam, és mindegy volt, mennyire éreztem halottnak
magam belülről, a sóvárgás az életért olyan volt, mint a víz, ami
átpréseli magát a csupasz sziklán is. Minden ellenére kétségbeesetten
érezni akartam újra. Volt egy olyan időszak, amikor a vagdosás volt az
egyetlen módja annak, hogy érezzem, élek. Amikor vágtam magam,
legalább éreztem valamit.
Amikor az anyám rájött, megütött, és üvöltött. Akkor elkezdtem a
bordáim fölött, és az oldalam vagdosni, hogy jobban el tudjam rejteni.
Képtelen voltam leállni vele. Azt hittem, hogy nekem annak a lánynak
kell lennem, aki majd megöli magát, úgyhogy nem érdekeltek a
forradások. Nem hittem, hogy lesz jövőm.
Angie volt az egyetlen, aki tudta, kivéve persze az anyámat. Ő tette
ezt veled, mondta keserűen. Nem hagyod, hogy ő győzzön, ugye?
Tudtam, hogy igaza van, de nem számított. A dühöm végül csak
akkor irányult valaki másra, amikor az anyám megpróbálta felakasztani
magát. Nem volt joga elvenni a saját életét. Tudta, mi történik a bezárt
hálószobám ajtaja mögött, és nem tett semmit, hogy segítsen. Miért
választhatná a könnyebb utat, amikor én voltam az, aki szenvedett?
A főiskolán kértem segítséget, és az jó is volt. Időbe telt, és sokszor
éreztem úgy, hogy egy lépést tettem előre, de kettőt hátraléptem. Nem
kötöttem barátságokat és intim kapcsolatba sem bonyolódtam.
Kitéptem az anyám az életemből, és végül már nem akartam bántani
magam. És akkor rátaláltam Andyre, és életemben először
megtapasztaltam, milyen boldognak lenni.
Csak éppen most azon morfondírozom, nem ez a régi öngyűlölet
volt-e az oka annak, hogy beleszerettem egy olyan emberbe, aki
mindig, de mindig azt éreztette velem, hogy csak a második legjobb
lehetek. Csak ennyit érdemeltem?
Bármi is vitte rá Bellát erre, nem tudom elviselni, hogy ilyen
fájdalmat hordozzon. A düh, amiről úgy gondoltam, hogy már régen
megszelídíttettem, újra fellángolt, de ez alkalommal más volt a célpont.
– Nem fogom megkérdezni, hogy miért tetted – mondom neki. –
De valakivel beszélned kell erről.
– Nem – közli ijedten. – Nem mondhatod el senkinek!
– Bella!
– Kérlek, Caz! Elküldenek egy pszichiáterhez. Nem csinálom
többé, ígérem! Próbálom.
Bárkinél jobban tudom, milyen nehéz az, amiről Bella beszél. Még
ha sikerült is kontrollálni a vagdosást, az még nem jelenti azt, hogy az
ember abbahagyja az önmarcangolást. Olyan sokféle módja vannak
annak, hogy szándékosan ártsunk magunknak. Ital. Drogok.
Mérgező kapcsolatok.
De azzal is tisztában vagyok, hogy Bellának szüksége van valakire,
aki meghallgatja. Jelen pillanatban mindkét szülője mással van
elfoglalva. Én voltam abban a helyzetben, amiben most ő van.
Szüksége van valakire, akiben bízhat, és arra, hogy ne más mondja meg
neki, mit tegyen.
– A legközelebb, ha úgy érzed, hogy vagdosnod kell magadat, hívj
fel! – mondom, és a kezembe fogom a két kezét, hogy kénytelen legyen
rám nézni. – Akár éjjel, akár nappal. Hívj fel, oké?
– Oké.
 Szorosan átölelem. Nem tudom, hogy mi – vagy ki – miatt bántja
magát ez a csodaszép, intelligens, különös gyerek, de rá fogok jönni. És
aztán leállítom, bármibe is kerül.
 31. FEJEZET

LOUISE

Épp el akarom hozni a kocsit a kórházi parkolóból, amikor Min felhív.

– Most nem tudok beszélni – mondom, miközben a telefont
beszorítom a vállam és a nyakam közé, közben pedig a kulcsom után
kotorászom a táskámban. – Most engedik el Bellát, mindjárt
hazaviszem.
– Mit mondott az orvos?
– Minden vizsgálat eredménye jó. Nincs duzzanat vagy vérzés a
fejében, hála Istennek!
– Hála Istennek! – ismétli meg Min is.
Egy pillanatra mindketten elhallgatunk, mert Nicky-re emlékezünk.
A testvérem először jól volt a balesete után, egy kicsit össze volt törve,
biztosan volt néhány törött bordája, rengeteg horzsolása, és egy
meglehetősen ronda vágás a homlokán, ahol beleverte a fejét a
szélvédőbe, de az orvos biztosította az anyámat, hogy semmi olyasmi
nincs, amit az idő ne tudna begyógyítani.
Csak persze Nickynek nem volt ideje. A patológus végül
megállapította, hogy úgynevezett másodütközési szindrómája volt, ami
azt jelenti, hogy az agy hirtelen, katasztrofális gyorsasággal
megduzzad, miután a beteg elszenved egy második agyrázkódást is,
még azelőtt, hogy az első tünetei kiütközhetnének rajta. Csak a
vizsgálatok után derült ki, hogy három héttel korábban Nickyt a földre
vitték az egyik rögbimeccsen. Olyan kis sérülés volt, hogy azonnal
felugrott, és folytatta a játékot; nem is említette, amikor hazajött. De az
a játék közben szerzett sérülés olyan sebezhetővé tette az agyát, hogy
az azt követő autóbaleset elindított egy sor metabolikus folyamatot a
fejében, ami aztán végzetesnek bizonyult, ahogy az a zárójelentésben is
szerepel.
Most nem érdekel, hogy mit mond az orvos, nem vagyok hajlandó
Bellát szem elől téveszteni.
 – Nézd – mondja Min –, hagylak is. Csak valamiről beszélni
akartam veled. Vissza tudnál hívni, ha hazaértetek?
– Persze. Valami baj van?
– Nem, semmi. Várhat a dolog.
Megígérem, hogy később felhívom, aztán visszagurulok a
sürgősségi elé, és írok Bellának egy üzenetet, hogy ott várom. Néhány
perc múlva kibukkan a lányom a forró júliusi napsütésbe, a feje kötésbe
bugyolálva. Hagyom a motort járni, kiszállok, és átmegyek a másik
oldalra, hogy besegítsem az anyósülésbe.
De Caz megelőz.
Most először találkozunk azóta, hogy elautóztam Londonba, és
kivertem a balhét náluk Bagpuss miatt. Erősen ökölbe szorítom a
kezem, alig bírom türtőztetni magam, hogy ne kaparjam ki a szemét.
– Mit keresel itt?
Bella közénk veti magát.
– Azért jött, hogy megnézze, jól vagyok-e. Kedves volt tőle – teszi
még hozzá határozottan.
– Megkaptam az üzenetedet, Louise – mondja nekem Caz.
– Aggódtam, amikor aztán nem vetted fel. Lejöttem, hogy
megbizonyosodjam róla, Bella jól van.
– Milyen figyelmes tőled! – felelem epésen. – De erre semmi
szükség nem volt. Minden rendben.
– De én ezt nyilván nem tudtam, mivel nem válaszoltál.
Tudatában vagyok, hogy Bella ott áll mellettem, érzem, ahogy
megfeszül a válla. Soha nem fogja megtudni, milyen óriási
erőfeszítésembe kerül, hogy civilizált maradjak ezzel a nővel.
– Sajnos a kórházban nem lehet telefonálni – közlöm egy fanyar
mosoly kíséretében. – Ki kellett kapcsolnom. Sajnálom, hogy hiába
jöttél.
– Mi van apuval? – kérdi Cazt Bella. – Ő is idejön?
Caz habozik a válasszal.
– Dolgozik. Attól függ, hogy mikor végez.
Könnyed a hangja, megtévesztően köznapi, de én kihallom belőle
azt a beletörődő felhangot, a kétkedés, a félelem és a tagadás hármasát.
Nagyon kifinomult: csak egy olyan nő képes észrevenni, aki
gondolkodott már azon, vajon hol és kivel lehet a férje.
 – Nem dolgozik – mondok ellent gyorsan. – Ma reggel felhívtam az
INN-t. Azt mondták, kivette a mai napot.
– Terepmunkán van.
– A titkárnője szerint nem. Jessica mindig tudja, hol van Andy.
Külön hangsúlyozta, hogy elhalasztotta a forgatást, amit ma délutánra
terveztek, mert személyes ügyeket kell intéznie. Neked nem mondta?
– Nem tartom rövid pórázon – közli Caz röviden.
Elmosolyodom.
– Lehet, hogy jobban tennéd.
Visszamosolyog, a tekintete jéghideg.
– Nekem soha nem volt rá szükségem.
Bella hirtelen beszáll a kocsiba.
– Nem kellene ennyit járatnod a motort, anyu – mondja, és
becsatolja a biztonsági övét. – Nagyon rosszat teszel vele a
környezetnek.
Úton hazafelé a kórházból, rövid időre megállok az anyámnál,
hogy felvegyük Tollyt, de nem maradunk, és nem beszélgetünk,
ahogyan egyébként tennénk. Amellett, hogy izgatott vagyok, hogy
Bella minél hamarabb hazakerüljön, még mindig dühös vagyok
anyámra a tegnapi veszekedésünk miatt. Gyorsan túlteszem magam
rajta, de Roger emlegetése övön aluli volt. A Jennifer Lewisonnal
történt összetűzés egyértelműen nem volt életem fénypontja, de ez az
egész már nagyon régen történt. Cazzel a helyzet egészen más. Nem
csak kitalálom, hogy az a nő mit művel a családommal. Miért nem akar
senki hinni nekem?
Bella megeszik egy nagy tányér paradicsomlevest vacsorára,
minden panaszkodás nélkül, úgyhogy egy kicsit csökken az
aggodalmam. Felküldöm a szobájába pihenni, megfürdetem Tollyt, őt
is lefektetem, aztán öntök magamnak egy nagy pohár olcsó, a Tescóban
vett bort, és kisétálok a házból. A késő délutáni napfény hosszú
árnyakat vet. Belekucorodom a fonott karosszékbe a kert végében, és
dédelgetem a borospoharamat. Szeretem ezt a házat, ez az otthonom, és
a gyerekek csak ezt az egyetlen otthont ismerik. De őszintén, fogalmam
sincs, még meddig engedhetjük meg magunknak azt, hogy itt éljünk.
Katasztrofális az anyagi helyzetünk, még így is, hogy a Whitefishnek
dolgozom; anélkül végképp nagy bajban lennénk. Nem akarom
beismerni, de ennek a Cazzel való nevetséges vendettának a nagy része
az én hibám. Nem kellett volna bosszúhadjáratba kezdenem. De a mai
napig nem tudom, hogy mi indította el ezt az egészet. Négy évig
visszafogott hidegháború dúlt közöttünk, és egyikünk sem nyúlt a
nukleáris bomba indítógombja után. Mi juttatott el minket idáig?
Mezítláb beletúrok a száraz fűbe, előre-hátra hintáztatom a széket,
miközben a rózsaszínű égbolt indigószínre vált. Nem tudok elnyomni
egy apró szimpátiaérzést Caz iránt. Andy csak azért kötött ki az ő
karjaiban, mert én elüldöztem. Ha nem csesztem volna el, soha nem
hagyott volna el. Talán annak a magja, ami most történik, akkor lett
elejtve, amikor Caz rájött, hogy soha nem kaphatja meg azt a
biztonságot, hogy Andy első választottja legyen.
A borom kissé megmelegedett, de azért megiszom. Amit Andrew-
val tettem, az nem volt rosszabb annál, mint amit ő tett velem. Csak az
volt a különbség, hogy ő nem tudott megbocsátani nekem érte.
A legbanálisabb módon jöttem rá, hogy megcsal. Az öltönye
zsebében hagyta a telefonját, a második telefonját, amikor vasárnap
reggel elment kocogni, én pedig megtaláltam, amikor csörgött. Nem
vagyok hülye, azonnal tudtam, miről van szó, és hogy ez az egész mit
jelent. Andrew-nak mindig a legújabb, legmodernebb csilivili
technológia kellett, de ez a telefon, ez a második, titkos telefon egy
olcsó, feltöltős készülék volt, egyetlen telefonszámmal a
névjegyzékben. De ha ez nem lett volna elég, a galériában lévő fotók
elárulták volna.
Bármennyire szerettem volna szembesíteni a dologgal abban a
pillanatban, amikor hazaért a futásból, üvölteni vele és sírni, lecserélni
a zárakat, valami ősi ösztöntől vezérelve úgy döntöttem, hogy a
hosszabbik utat választom. Ez a Caz, akárki volt is, ez a rózsaszín
pufidzsekis szőke cicababa, akit magához ölelt, és aki a szűk farmerben
feszített a szélükén, az nem a felesége volt. Nekem ott volt adunak
Bella, a több mint egy évtizedes házasság, a kettőnk összefonódott
élete, a barátok és a család. Én voltam az, akit még mindig szeretett,
ebben biztos voltam.
Valahogy összeszedtem magam, és nem szóltam semmit. Most,
hogy visszatekintek erre, nem is tudom, hogy voltam képes így tenni;
azt hiszem, egy kicsit az őrületbe kergetett. Hónapokig vártam és
imádkoztam, hogy a viszony lángja kihunyjon, és közben kitartottam.
Ha Andrew „kislisszant”, hogy munkaügyben telefonáljon, úgy tettem,
mintha nem tudnám, hogy a szeretőjét hívja. Hagytam, hogy azt
higgye, megússza, amikor hat napra eltűnt, hogy „Glasgow-ba” menjen
kiküldetésre, hogy aztán napbarnítottan térjen haza. Hagytam, hogy
szerelmeskedjen velem minden héten, ahogy mindig is tette, és
megpróbáltam nem megkérdezni magamtól, vajon ugyanezt teszi-e vele
is.
Nem hagyott el. De nem is lett vége a viszonynak. És a több
hónapos várakozásba majdnem belehaltam. Nem tudtam aludni, alig
ettem. Úgy éreztem, mintha felfalna belülről valami. Sebezhetővé
váltam, kétségbeesetté, alig voltam eszemnél. És elkövettem egy hibát.
Összerezzenek, ahogy meghallom, hogy egy kocsi kereke csikordul
meg a kavicson. Megpördülök a székkel, és látom, hogy Andrew
kászálódik ki egy taxiból a felhajtón, majdnem olyan ez az egész,
ahogy az emlékeimben él. Tudja, mi történt Nickyvel, valószínűleg
legalább annyira aggódhatott Bella miatt, mint én.
Benyúl a kocsiba egy ütött-kopott sporttáskáért. Felismerem,
mindig ezzel ment minden útjára. Újra belebújok a szandálomba,
otthagyom lengeni a széket, és sietve elindulok a ház mellett.
A taxi távolodó lámpáinak vöröses fénye megvilágítja Andrew
arcát, ahogy ott áll a felhajtó közepén, az arckifejezése fáradt és
legyőzött. Amikor odaérek hozzá, leejti a táskát a lábunkhoz, és úgy
kapaszkodik belém, mint egy fuldokló.
Idegesen hátrahőkölök, és kutatva nézek az arcába.
– Mi van, Andrew? Történt valami?
– Oh, Lou – mondja alig érthetően. – Olyan átkozott bolond
voltam!
 32. FEJEZET

CAZ

Már az állomásra tartok, hogy onnan vonattal Londonba menjek,

amikor Andy végre válaszol a tengernyi üzenetre, amit küldtem: Ütőn
vagyok.
Csak bámulom a kijelzőt, többre várok, de csak ennyi. Nem
szükséges, gépelem vissza. Bella jól van. Egy óra múlva visszaérek
Londonba.
De nem ír vissza semmit. Az Uber-sofőr megáll az állomás előtt,
már éppen fizetni akarok, és kiszállni, amikor megérkezik egy másik
üzenet, ezúttal Lilytől, a fulhami szomszédunktól. Andy hozzá vitte
éjszakára Kitet, Lily azért írt, hogy megtudakolja, holnap is elhozza-e
Kitet az óvodából. Mi az ördögnek nem vitte el Andy a fiunkat
magával? Nem mintha számítana, hogy Kit hiányzik-e egy napot az
oviból, vagy sem.
Semmi értelme visszamenni Londonba, ha Andy már nincs ott.
Előrehajolok a két ülés között, és megkérem a sofőrt, hogy vigyen haza
inkább. Ideges vagyok, és dühös.
Jobban kellene aggódnom amiatt, hogy Andy mire készül, de
képtelen vagyok kiverni a fejemből azokat a csúnya hegeket Bella
karján. Tisztában vagyok vele, hogy manapság szinte egyfajta rítussá
vált a vagdosás néhány elit magániskolában, de mi lehet az, ami erre
készteti ezt a kedves, okos, különleges lányt, hogy ilyen szörnyűséget
műveljen magával? Imádkozom istenhez, hogy ami velem megtörtént,
ne történhessen vele…
Nem. Nem! Andy soha nem tenne ilyet!
Belépek az üres házba, reszketek, mintha valaki éppen átlépett
volna a síromon. Megígértem Bellának, hogy nem szólok senkinek
semmit, de mi van, ha ez az egész fokozódik? A legtöbb lány, aki
vagdossa magát, nem öngyilkos hajlamú. Csak menekülést keresnek
olyan érzelmek elől, amiket nem tudnak kezelni, elfutnak az érzés elől,
hogy ők haszontalanok, megszöknek az önutálat elől; a vagdosás
megkönnyebbülést hoz nekik az intenzív érzelmi fájdalomtól. De mi a
helyzet azzal a néhánnyal, aki igenis öngyilkos hajlamú? Nem tudnék
élni azzal a tudattal, ha Bella valami szörnyűséget tenne magával,
tudván, hogy megelőzhettem volna.
És nem csak arról van szó, hogy vagdossa magát. Ez a lány
betegnek tűnik. Sápadt és elkínzott, az elmúlt hetekben sokat fogyott.
Valami kiszívja belőle az életet, és arra készteti, hogy bántsa magát.
Frusztráltan és rémülten kinyitok egy üveg bort, amit a szinte
teljesen üres hűtőben találtam, és öntök magamnak egy nagy pohárral,
majd idegesen fel-alá járkálok az üres házban. Őszintén úgy hiszem,
hogy Bella nagy bajban van, és nem tudom, mit tegyek. Huszonkilenc
éves vagyok, fogalmám sincs, hogyan kell kezelni egy dühös
tinédzsert, aki nem tud megbirkózni a szülei válásával, a társai
piszkálódásával és még isten tudja, mivel. Az, hogy én magam is sérült
gyerek voltam, még nem tesz szakértővé a témában.
Hirtelen ráébredek, hogy el kell mondanom Andynek, hogy Bella
mit csinál magával. Ez az egyetlen felelősségteljes lépés, amit tehetek.
Bella egy darabig gyűlölni fog érte, és nem is hibáztathatom ezért, de a
végén meg fogja érteni, miért kellett ezt tennem. A barátja szeretnék
lenni, de a kötelességem az, hogy az egyik szülője is legyek.
A fenébe is, hol a pokolban van Andy? Azt mondta, hogy már
órákkal ezelőtt elindult. Mostanra már itt kellene lennie.
Megnézem a nyomkövető applikációt a telefonomon, és nem
jelenik meg azonnal az Andy helyét jelző pötty: a Viktória
pályaudvarról Brightonba tartó vonaton van, nem messze Crawley-tól,
kevesebb mint félórányira innen. Már majdnem hat óra van, úgyhogy
valószínűleg ide tart, hogy ledobja a táskáját, és aztán Louise-hoz indul,
hogy megnézze Bellát. Lenyelek egy nagy korty bort. Nem mintha
kellene neki indok, hogy láthassa Louise-t.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve bemegyek a dolgozószobába, és
belépek Andy e-mail fiókjába, gyorsan végigpörgetem a leveleket.
Majdnem az összes a munkájával kapcsolatos, van még néhány
jótékonyságra való buzdítás, és egy-két e-mail a CNN szerkesztőjétől,
aki próbálja győzködni, hogy menjen át hozzájuk. Semmi olyasmi, ami
aggodalomra adhatna okot. De Andy nem hülye. Amikor
találkozgattunk Louise háta mögött, vett egy feltöltős telefont, arra az
esetre, ha a felesége véletlenül kutakodna az iPhone-jában. Több esze is
van annál, mintsem inkrimináló virtuális leveleket hagyjon maga után.
Megnézem a keresési előzményeket, de még mindig nem vagyok
biztos benne, hogy mit is keresek. Semmi mást nem találok, csak
híroldalakat, és néhány ártalmatlan oldalt horgászatról és szabadtéri
sportokról. Megállok az egyik weboldalnál, amit nem ismerek fel, és
gyorsan odébb kattintok, amikor feljön egy chatszoba, teli
kiskorúakkal. Andy egy olyan sztorin dolgozott, ami a kiskorúakkal
kapcsolatos szexkereskedelemmel foglalkozott, de ezek nem olyan
képek, amik szeretném, ha beleégnének a retinámba. Tovább görgetek,
egészen az elmúlt három hét előzményein, de semmi sincs, ami csak
kicsit is kínos lenne. Akkor meg miért szállt meg hirtelen ez a
nyugtalanság?
Azok a tinédzser chatszobák. De ez csak a munkájához kellett.
Andy nem olyan, mint az apám. Ami velem megtörtént, nem történt
meg Bellával. Ismerem a jeleket. Észrevettem volna.
Egy elkeseredett sóhajjal kikapcsolom Andy gépét, és helyet
csinálok a saját laptopomnak. Elég volt. Az őrületbe kergetem magam.
A következő közel fél órában a munkát használom menekülésre a
fejemben tomboló aggódásvihar elől. Megválaszolom az e-maileket, és
elfogadok néhány esedékes dolgot, ami a jóváhagyásomra vár.
Számos ügyfél már hallott a futótűzként terjedő hírről, hogy AJ
elmegy, és idegesen kérdezgetik, hogy ki veszi át őket innentől. AJ
mindig is nagyon jól intézte a dolgaikat, szem előtt tartotta az
igényeiket és elvárásaikat. Tudom, hogy a Univest nagyon fontos
Patricknek, de hogy miért hagyta, hogy Tina Murdoch diktáljon neki,
és ellehetetlenítsen bennünket, az rejtély előttem.
Megkordul a gyomrom, és rájövök, hogy ma még semmit sem
ettem. Kimegyek a konyhába, előkotrok egy kis száraz makarónit meg
egy konzervparadicsomot a szekrényből, de miközben összeütöm a
paradicsomos spagettit, figyelem, merre halad az Andyt jelző kis piros
pötty. Pont akkor érkezik meg Brightonba, amikor elkezd forrni a víz,
de ahelyett, hogy hazafelé tartana, a villogó helyzetjelző Petworth felé
fordul.
Elnyomom magamban a feltoluló dühöt. Fogott egy taxit, hogy
elinduljon Louise-hoz, ahelyett, hogy ide jött volna először. Tudja jól,
hogy Bella sérülése nem komoly. Legalább annyit megtehetett volna,
hogy benéz, mielőtt a másik családjához rohan.

Dühösen írok neki egy üzenetet: Mikor érsz haza?

A három pötty megint feltűnik. Pár percig is eltart, mire megjön az

üzenet, ami azt jelenti, hogy végiggondolta a választ, többször is
kitörölte, és újraírta, mielőtt megérkezett volna ez: Késik a vonat.
Valami biztonsági dolog. Csak későn érek haza. Ne várj ébren!
A víz sziszeg, ahogy kifut, lekapom a tűzhelyről, és szitkozódom,
amikor megégetem az ujjaimat a forró nyéllel. Hazudik. De miért? Már
itt van, egy taxiban tart Louise háza felé, miért nem akarja elmondani?
A gondolataim úgy repkednek, ahogy egy bezárt kismadár verődik
mindig az ablaknak. Nem akarja, hogy tudjam, már úton van, hogy
lássa Louise-t, mert akkor várnék rá, arra számítva, hogy hamarosan
megérkezik. És egyértelmű, hogy hosszabb ideig akar maradni, mint
amennyi ahhoz kell, hogy megnézze, hogy van a lánya.
Mielőtt még alkalmam lenne kigondolni, mit is válaszoljak, újra
jelez a telefonom. Felkapom, mert azt hiszem, hogy Andy az, de az
üzenet AJ-től jött: Ne haragudj, hogy cserben hagytalak.
Ne légy bolond – írom vissza. – Ígérem, megoldjuk a dolgot!
Nem válaszol. Felhívom, néhányszor kicseng, aztán hangpostára
kapcsol. Kinyomom, és újrahívom. Harmadszorra végre felveszi.
– AJ, hol vagy? – kérdem aggódva. – Vissza tudok menni
Londonba, ha szükséged van rám…
– Nem, minden Oké – feleli. – Jól vagyok.
Nagyon távolinak tűnik a hangja, és erősen a fülemhez kell
nyomnom a készüléket, hogy halljam, mit mond.
– Nem úgy hangzott – mondom nyugtalanul.
– Nagyon jó főnök voltál, Caz, és jó barát.
Hirtelen bekúszik a rettegés a gyomromba.
– AJ, hol vagy most? – kérdem újra.
– Tényleg jól vagyok. Elleszel nélkülem.
Nem arról beszél, hogy elkerült a Whitefishtől. Ez valami
szörnyűbb dolog. Már korábban is láttam kétségbeesést: tudóm, hogyan
néz ki, hogyan hangzik, és most pontosan ezt hallom.
 – Tudom, most úgy érzed, hogy vége a világnak, de a dolgok
jobbra fordulnak majd – mondom nyomatékosan. –Mindannyian
szeretünk, AJ. Van fény az alagút végén, még ha most nem is látod.
Hosszú csönd.
– Nagyon fog hiányozni ez a hely – mondja végül. – Ez volt az
életem.
Ez a hely. Hirtelen rájövök, hol is van. Óraütést hallok a háttérben,
és a szél elviszi a szavai végét. A Whitefish épületének a tetején lévő
teraszon van.
Kirohanok az előszobába, felkapom a vonalas telefont, és merev
ujjakkal tárcsázom a 999-et, miközben folyamatosan szóval tartom AJ-
t.
– Tudom, hogy most reménytelennek gondolod, de már voltam ott,
ahol te most vagy, AJ, és tényleg van remény –mondom. – Mindig van
remény.
– Számomra nem – feleli AJ, de hallok egy kis habozást a
hangjában.
A mellkasomhoz szorítom a telefonom, miközben elmondom a
vészhívásokat fogadó diszpécsernek, hogy küldjön valakit a Whitefish
épületéhez Londonba, amilyen gyorsan csak lehet, aztán újra a
fülemhez szorítom a mobilom. Csak mondom és mondom, fogalmam
sincs, van-e értelme annak, ami kijön a számon, de hallom AJ légzését,
így tudom, hogy még ott van a vonal túlsó végén.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire meghallom a szirénák
hangját, aztán néhány perccel később hangokat hallok a háttérben.
Bizonyára megérkeztek a mentősök. Végre kicsit enyhül a
gyomromban a nyomás, most ébredek rá, mennyire meg voltam
rémülve. Az elmúlt néhány hét alatt AJ elveszítette Wayne-t, és aztán a
munkáját, ami a világot jelentette számára. Fogalmam sincs, mennyire
járt közel ahhoz, hogy valami helyrehozhatatlant tegyen, de ha megtette
volna, csak egy ember lenne, akit hibáztatni lehetne érte. Istenem, hogy
gyűlölöm ezt a személyt!
– Mennem kell – mondja AJ. – Majd később felhívlak.
Lerogyok a konyhai székre, és a tenyerem párnás részét a
szememhez nyomom. Egész testemben reszketek. Először Bella, aztán
most AJ. Ez eddigi életem legrosszabb napja, amire vissza tudok
emlékezni, és mindennel egyedül kellett megbirkóznom. Bárcsak itt
lenne Andy, és mondaná, hogy minden rendben lesz, de, Louise-nak
hála, nincs kihez fordulnom. Lelki szemeim előtt állandóan felötlik AJ,
ahogy ott áll a terasz szélén, bámul lefelé az utcára, és próbálja
összeszedni a bátorságát az ugráshoz. Nyelek egy nagyot, próbálom
visszatartani a hányást.
Újra üzenek Andynek, de nem is vagyok meglepve azon, hogy nem
válaszol. Keserűség járja át minden porcikámat. Louise azt hiszi,
győzött, visszavette, ami az övé, és lerombolta az életemet, mint egy
buldózer. Nos, remélem, kiélvezi ma este. Remélem, akkor is úgy érzi,
hogy megérte, ha megtapasztalja a következményeket.
Nem akartam nehézbombázóval támadni, de nem hagyott más
esélyt.
Maradt még egy aduászom.
 RUTH CLARKE
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 1. RÉSZE

Dátum: 2020. 07. 27.

Időtartam: 24 perc
Helyszín: Star Farm Idősotthon, Parsloes sugárút, Dagenham

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall Rendőr-főkapitányság

nyomozói
(folytatás)

RC: Az édesapja nem halt meg.

RENDŐRSÉG: De Mrs. Page azt mondta, hogy…

RC: Mindig ezt mondja. Könnyebb, mint beismerni, hogy faképnél

hagyta őt. A lányom nem szereti az igazságot; mindig úgy alakítja az
igazságot, hogy az neki jó legyen.
Amennyire én tudom, Ted Clarke él és virul, egy másik szerencsétlen
nő életét keseríti éppen. Legutoljára azt hallottam, hogy valahol
Dorkingban.

RENDŐRSÉG: Írja le, Rich. Beszélnünk kell vele

RENDŐRSÉG: Igen, uram!

RC: És mit akarnak tőlem?

RENDŐRSÉG: Mikor látta utoljára a lányát, Mrs Clarke?

RC: Nem tudom. Talán néhány héttel ezelőtt. Jön, amikor jön. Mi
vagyok én, az anyja?

RENDŐRSÉG: Uram, biztos benne, hogy … [kivehetetlen]

RENDŐRSÉG: Rich, az orvos azt mondta, hogy jó állapotban van,
kikérdezhetjük.

RC: Csak ugratom, fiam. Öreg vagyok, de nem szenilis.

RENDŐRSÉG: Amikor legutoljára látta a lányát, Mrs. Clarke, milyennek

tűnt?

RC: Nem a jó kekszet hozta.

RENDŐRSÉG: Beszéltek egyáltalán a férjéről?

RC: Nem mondta, hogy azt tervezi, beleállit a nyakába egy kést, ha erre
gondol.

RENDŐRSÉG: Úgy véli, hogy a lánya ölte meg Mr Page-et?

RC: Maguk igen?

RENDŐRSÉG: [csend] Akkor másképpen kérdezem. Amikor itt járt,

utalt arra bármilyen módon, hogy gondjaik lennének?

RC: Egy hazughoz ment hozzá. Rókából nem lesz szalonna.

RENDŐRSÉG: Úgy érti, kutyából?

RENDŐRSÉG: Csak viccelt, Rich. Azt akarja mondani, hogy Andrew

Page-nek viszonya volt?

RC: Honnan tudhatnám? Soha nem találkoztam vele. A lányom nem

hívott meg az esküvőre.
Hogy bánhat így valaki az anyjával? Megpróbált megölni, aztán
bedugott ide, hogy itt rohadjak meg. Ha nem voltam bolond, amikor
idejöttem, most biztosan az lennék.

RENDŐRSÉG: Hogy érti azt, hogy megpróbálta megölni? Kicsoda?

RC: A kedves kislányom, az! Mit gondolt, kicsoda?

RENDŐRSÉG: Uram… [kivehetetlen]

RC: Tudom, mi áll a papírjaimban. Soha nem akartam kinyírni magam.

Nem is próbált meg levágni, amikor a szomszéd ránk talált, éppen meg
akart ölni. De Carol nagyon meggyőző tud lenni, ha akar. Fogalmuk
sincs, hogy mire képes.

RENDŐRSÉG: Carol? Úgy érti a lánya, Caroline Page?

RC: Megváltoztatta a nevét, amikor elköltözött otthonról. De ha

lehámozzuk róla a csilivili ruhát és a flancos akcentust, ő még most is
Carol.

RENDŐRSÉG: Bocsánat, de azt akarja mondani, hogy a lánya meg

akarta önt ölni?

RC: Nem kell hogy higgyenek nekem.

RENDŐRSÉG: Van erre bármiféle bizonyítéka?

RC: Gondolják, hogy itt ülnék, ha lenne?

RENDŐRSÉG: Uram, én…[kivehetetlen]

RC: Maguk jöttek ide hozzám, emlékszik? Azt hiszik, nem vagyok
szavahihető? Mindenki a saját igazságát szajkózza, fiam. Úgy vétik,
bárki is a tényeket mondja?
RENDŐRSÉG: Köszönjük, Mrs. Clarke, nagyon sokat segített. Ha még
bármi másra szükségünk tesz, valaki felveszi önnel a kapcsolatot. Rich,
kikapcsolhatja már a …

RC: A felesége eljött megtátogatni a múlt héten.

RENDŐRSÉG: [csend] Bocsánat, Mrs. Ctarke. Mit mondott?

RC: Louise Page itt volt.

RENDŐRSÉG: Mit akart?

RC: Ugyanazt, mint maguk. Carolról akart többet tudni. Csak az a

különbség, hogy ő komolyan is vette, amit mondtam.
 33. FEJEZET

LOUISE

A taxi eltűnik az utca végében, Andrew pedig felkapja a táskáját, és a

házat megkerülve követ a félig befejezett konyhába. Már éppen fel
akarok tenni egy kis vizet a teához, de aztán meggondolom magam, és
előveszek egy üveg 18 éves The Glenlivet whiskyt az étkezőben lévő
tálalóból. Öntök egy jó ujjnyit a borostyánszínű folyadékból egy
kristálypohárba, és odaviszem Andrew-nak. Utoljára öt évvel ezelőtt
nyúltam ehhez az üveghez és a kristálypoharakhoz, akkor
karácsonykor, miután elhagyott minket.
Andrew egy hajtásra megissza az italát, és elém tartja az üres
poharat. Visszamegyek a tálalóhoz, hogy újratöltsek, és egyre inkább
elfog az aggodalom. Még soha nem láttam őt ennyire letörtnek.
Általában nem iszom hétközben, de van egy olyan érzésem, hogy
ma este szükségem lesz rá. Öntök magamnak egy nagy pohár fehérbort,
és átviszem a két poharat a nappaliba.
– Mi történt? – kérdem, és leteszem Andrew italát az előtte lévő
kisasztalra. – Mit értettél még odakinn azalatt, hogy bolond voltál?
Tenyerébe temeti az arcát.
– Ó, istenem! Nem is tudom, hol kezdjem!
– Próbáld meg az elején.
Leülök mellé, de hosszú ideig nem szól semmit. A válla némán
mozog, és ekkor döbbenek rá, hogy sír. Egy kezemen meg tudom
számolni, hányszor láttam őt korábban sírni. Alig tudom türtőztetni
magam, hogy át ne öleljem, de úgy érzem, nincs hozzá jogom.
– Andrew, akármi is az, megoldjuk – mondom.
– Lou, nem hiszem, hogy megoldható.
Mit követhetett el, ami ilyen szörnyű? Valamit a munkájával
kapcsolatban? Végiggondolok néhány lehetőséget, azon töprengek, mi
kergethette ilyen kétségbeesésbe. Már korábban is követett el hibákat,
leadott egy anyagot anélkül, hogy utánajárt volna a tényeknek, olyan
telefonhívást intézett, ami őrá és a többiekre nézve is kockázatos, de
ösztönösen érzem, hogy ez valami személyes ügy. A híradósok nagyon
közel kerülnek egymáshoz, amikor elutaznak valahová, a producerek és
riporterek közös szobában szállnak meg a hotelekben, napokig együtt
utaznak. Az adrenalin és az alkohol veszélyes kombináció tud lenni.
Most éljük a #MeeToo időszakát. Lehet, hogy átlépte azt a képzeletbeli
határt? Valaki zaklatással vádolja, vagy esetleg nemi erőszakkal?
Lépéseket hallok a lépcsőn, és Bella jelenik meg az ajtóban.
Megtorpan a meglepetéstől, amikor meglátja az apját.
– Hát te mit csinálsz itt?
– Hallom háborúban jártál – feleli Andrew, és felkel, hogy átölelje
a lányát. Csak én látom a kétségbeesett gyötrelmet a mosolya mögött. –
Jó nagy pukli lett a fejeden. Mi lett a labdával?
– Haha. – Bella bedugja két kezét szürke, hosszú ujjú pólója ujjába,
és most veszem csak észre, hogy látható a bordája és a kulcscsontja a
vékony anyag alatt. Olyan sovány lett.
– Jól vagy, apu? – kérdi Bella. – Olyan furcsán nézel ki.
Andrew szörnyen néz ki: vörös a szeme, elkínzott és sápadt a bőre
a nyári napbarnítottság alatt. Megjátssza magát Bella előtt, de remeg a
keze, amikor újra a pohár után nyúl, és bármennyire jó színész, nem
tudom, meddig tudja ezt eljátszani.
– A lányom az ügyeleten töltötte a napot – mondja. – Egy napon
majd megérted, hogy ez milyen érzés.
– Menj vissza! – mondom Bellának. – Pihenned kellene.
– Felmenjek, betakarjalak? – kérdi Andrew.
Bella rémültnek tűnik.
– Tizenhat éves – mondom gyengéden. – Nem kell betakargatni.
Menj csak fel, Bella! Apu majd jó éjszakát kíván később, mielőtt
elmegy.
Bella visszamegy a szobájába, én meg töltök magamnak egy újabb
pohár italt, tele aggodalommal, mi történhetett Andrew-val. A
feszültség, ami Bella balesete után szétáradt bennem, lassan tovaszáll,
egyre fáradtabbnak és érzelmileg kimerültnek érzem magam. A mai
nap oly sok boldogtalan emléket hozott fel. Nem várhatom meg, míg
Bella elalszik, így csak ülök az ágya szélén, és figyelem, ahogy
lélegzik.
– Úgy tűnik, jól van – jegyzi meg Andrew, amikor visszamegyek
hozzá.
 – Rettenetesen sovány. Nem is vettem észre, amíg ma meg nem
láttam a kórházi ágyon. Az elmúlt néhány hónapban nagyon sokat
fogyott. Gondolod, hogy aggódnunk kellene?
– A kórházi ágyon mindenki betegnek tűnik.
– Manapság olyan sokat olvasni mindenféle evési
rendellenességről…
– Nekem úgy tűnik, jól van – mondja Andrew mogorván. – Mindig
is sovány volt, jól tudod. De ha aggódsz, vidd el egy szakemberhez.
– Nem szeretnék ötleteket adni neki.
Felsóhajt.
– Akkor ne tedd!
Visszahuppan a kanapéra, és kedvetlenül bámul a poharába. Várok,
hogy végre elmondja, mi nyomasztja, de bele van feledkezve a sötét
gondolataiba. A telefonja pittyen néhányszor a bejövő üzenetektől –
valószínűleg Caz küldte őket –, de nem törődik velük.
– Andrew – kezdem puhatolózva. – Kérsz…
Hirtelen felnéz.
– Ne csináljuk ezt – mondja, és kihallom a hangjából a
kétségbeesést. – Nem tölthetnénk el együtt egy kellemes estét csak
azzal, hogy nézünk valami marhaságot a tévében, és nem beszélünk
semmiről sem?
– Ha ezt akarod. Kérsz valamit enni? Összedobhatok…
– Én nem kérek – feleli. – Te éhes vagy?
– Nem. Ettem korábban a gyerekekkel.
Nem említi Cazt, én meg nem kérdezem. Az idegességem ellenére
érzek némi elégedettséget amiatt, hogy most hozzám fordult, és nem
Cazhez. Lehet, hogy jelenleg ő a felesége, még szeretheti is Andrew-t,
de az én kötelékem Andrew-val sokkal mélyebb, régebbi és sokkal
igazibb. Bármi is történt, bármit is tett, én mellette állok, és ő tudja ezt,
különben nem lenne itt.
Olyan átkozott bolond voltam, mondta. Most először reménykedek
abban, hogy ez úgy folytatódik: mert elhagytalak.
A távirányítóért nyúl, bekapcsolja a tévét, majd megállapodik egy
rémisztő skandináv thrilleren, amit én már korábban láttam, és
harmadszorra is újratölti a poharát. Én is öntök magamnak. Jó, hogy
nem kocsival jött, így taxival megy majd haza.
 Összepréselődve ülök vele a kanapén, nagyon is tudatában vagyok
a hőnek, ami a testéből árad felém, és a bőréből jövő édeskés
whiskyillatnak. A kanapé még ugyanaz, amit tizenhét évvel ezelőtt
vettünk, amikor terhes voltam Bellával, festett vászonhuzata már
annyira megkopott és teli van foltokkal és filcnyomokkal, annyira
kiszívta a nap, hogy szinte lehetetlen kivenni az eredeti mintát. Már
évekkel ezelőtt ki kellett volna dobnom, de ezen a kanapén szoptattam
a gyerekeimet, egyikük nagy valószínűséggel itt is fogant, így nem
voltam képes megválni tőle. A rugók már szinte teljesen megadták
magukat, és ha nem lenne benne két erős fémdoboz, ami a párnákat
tartja, már régen a földre lógna a fenekünk. Így is a közepére gurulunk,
mintha egy olcsó matrac lenne. Andrew átkarol, egyenesen tart
bennünket, ahogy régen is tette. Olyan érzés, mintha sosem ment volna
el.
– Miért vagy ilyen jó hozzám? – mormolja a hajamba. –Azok után,
amit veled tettem. Nem érdemlem meg.
Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak vagy ezerszer az
elmúlt években. A szívnek nem lehet parancsolni.
– Nem, tényleg nem – értek vele egyet, és próbálok nem tudomást
venni a hirtelen támadt lüktetésről az ágyékomban.
– Olyan szép jövő állt előttünk, és sikerült jól elszúrnunk – mondja
kissé elmosódott hangon. – Hogyan jutottunk el idáig?
– Andrew…
De elhallgattat egy csókkal.
Túlságosan ledöbbenek ahhoz, hogy bármit is reagálhassak. De a
testem sokkal jobban tudja, mire van szükségem, és a szívem
emlékezete túlságosan is élő ahhoz, hogy egy pillanatnál tovább
habozzak. Négy évnyi elfojtott vágyakozás van a csókban, amit
viszonzok, négy évnyi várakozás, akarás, fájdalom és sóvárgás. A
testem minden egyes porcikája életre kel, és ráébredek, hogy
voltaképpen szunnyadtam, hibernált állapotban éltem attól a naptól
kezdve, hogy ő elment.
Hirtelen Andrew elhúzódik. Átölelem magam, és már várom a
magyarázkodó mentegetőzést: Túl sok whisky, későre jár, soha nem lett
volna szabad megtörténnie. De csak azért állt meg, hogy a Vénusz
légycsapója mintázatú párnát odébb tegye, aztán kinyújtja felém a
karját.
 Én pedig elfogadom.
Elfogadom, és hagyom, hogy felvezessen az emeletre, bár tisztában
vagyok vele, hogy amit most tenni készülünk, az több szempontból sem
helyes. Elfogadom, mert megittam egy egész üveg bort; mert késő van,
és ő hozzám jött; mert belefáradtam abba, ahogy érzek, hogy úgy
tegyek, mintha mindent magam mögött hagytam volna, és
továbbléptem volna.
Megfogom a kezét, és követem a hálószobánkba, és hagyom, hogy
levetkőztessen, mert szeretem őt, és mert a szívemben és az elmémben
ő még mindig a férjem, mindig is a férjem volt, függetlenül attól, hogy
mi történt azóta.
Idegenek vagyunk, mégis ismerjük a másik minden rezdülését.
Olyan könnyedén jön minden, mint ahogy régen, de most csak fokozza
az élményt az, hogy újra felfedezzük egymás minden egyes
négyzetcentiméterét. Már el is felejtettem, mennyire szeretem a szexet,
hogy mire képes a testem az örömért.
Utána egymás karjaiban heverünk, fejem a mellkasán nyugszik.
Andrew azonnal elaludt, ahogy annak idején is. Hallgatom a
szívverését, gyengéden nekinyomom a tenyeremet a bőrének. Oly
sokáig álmodoztam erről a pillanatról. És most, hogy itt van, alig tudom
befogadni.
Kiszabadítom magam az öleléséből, anélkül, hogy felébreszteném,
felkönyökölök, és figyelem, ahogy alszik. Nem tudom, miért tért vissza
hozzám ennyi idő után, de nem kérdőjelezem meg. Ez az, amit akartam,
mióta csak elment; hogy észbe kapjon, rájöjjön, milyen bolond volt, és
újra velem legyen. Nem ezekkel a szavakkal mondta, de hát nem
fecséreltük az időnket beszédre. Egyértelmű, mit akart. Itt van. És csak
ez számít.
De akkor mi ez a furcsa érzés?
Nem a szex miatt. Az mind testileg, mind érzelmileg jó volt.
Mégis, valahogy furcsán üresnek érzem magam, ahogy az ember
karácsony másnapján érzi magát a hosszú várakozás és a sok izgalom
elmúltával. Bármilyen csodálatos is volt, nem tudta semlegesíteni a
sokévnyi szenvedés súlyát. Azt soha semmi nem tudja eltörölni.
Bárcsak hagyhatnám aludni, de nem kockáztathatom, hogy Tolly
beszédelegjen hajnali ötkor, és az ágyban találja az apját. Ezt nagyon
óvatosan kell elmondani a gyerekeknek, ha már kitaláltuk, hogyan
költözzön vissza Andrew. Tudom, hogy Bella milyen közel került
Cazhez. Nem akarom még jobban elidegeníteni. Ehhez kell egy kis
ravaszság.
Megbököm Andrew-t, és rámosolygok, amikor kinyitja a szemét.
– Sajnálom, de fel kell hogy ébresszelek, a gyerekek nem
találhatnak itt.
Az órájára pillant, és hirtelen felül.
– A francba! Már ennyi az idő?
– A vendégszoba készen van. Ott alhatsz…
– Vissza kell mennem Cazhez. Nem tudja, hol a fenében lehetek.
Némán nézem, ahogy felrángatja a nadrágját, és a padlón heverő
ruhacsomóban keresni kezdi a zokniját. A táska miatt – amivel
megérkezett – feltételeztem, hogy már elmondta Caznek, hogy elhagyja
őt. Hirtelen rossz érzés fog el. Biztosan azért megy haza, hogy most
mondja el neki a hírt. Nem fog még egyszer cserben hagyni.
Megtalálja a zoknijait, és leül mellém, hogy felhúzza őket. A fülem
mögé simít egy hajtincset, és mélyen a szemembe néz.
– Hihetetlen vagy! – mormolja. – El sem tudom mondani, mennyire
nagy szükségem volt erre.
Egy darabig emésztem ezt. Persze a szex teljesen mást jelent a
férfiaknak. Ők ezzel kommunikálnak. Ezzel mutatják ki a szerelmüket.
Nem szükséges, hogy ténylegesen kimondják.
– Mit fogsz mondani Caznek? – kérdem puhatolózva.
– Tudja, hogy átjöttem, hogy megnézzem Bellát. Azt fogom neki
mondani, hogy túl sokat ittam, és aludtam néhány órát a kanapén. Nem
fog neki tetszeni, de majd valahogy elsimítom.
Elsimítani a dolgokat? Az ember nem simítja el a dolgokat, ha
elhagyja a feleségét. Akkor tesz ilyet, ha nem akarja, hogy rajtakapják.
Hirtelen fagyos hidegség ereszkedik a gyomromra.
– Andrew – mondom lassan. – Andrew, amikor azt mondtad, hogy
bolond voltál, pontosan mire céloztál?
NÉGY NAPPAL AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTT
 34. FEJEZET

CAZ

Fel-alá járkálok a sötét házban, várom, hogy Andy hazaérjen. Túl

izgatott vagyok ahhoz, hogy aludni tudjak, vagy, hogy elvonjam a
figyelmemet a tévével. Elérkezik az éjfél, el is múlik, de a helyét jelző
pont állhatatosan Louise házában villog. Órák óta nem mozdul.
Elképzelem Andyt, amint a telefonjára pillant, amikor megérkezik egy
üzenetem, aztán nem is foglalkozik vele, még csak el sem olvassa, vagy
az is lehet, hogy megmutatja Louise-nak, és ők ketten rajtam nevetnek,
miközben én szánalmasan arra várok, hogy hazaérjen. Vagy az is lehet,
a telefonja érintetlenül az egyik konyhaszék hátán lógó zakója zsebében
hever, vagy simán oda van dobva a fürdőszoba padlójára.
Nagy csalódottságomban áthajítom a telefont a szoba túlsó végébe,
és zokogva rogyok le a kanapéra. Soha nem szűnt meg szeretni azt a
nőt; mindig is éreztem. Anyámnak igaza volt: az ember nem építhet
házat futóhomokra. Andrew gyenge. Igazából ez az oka annak is, hogy
mi összekerültünk.
A történet, amiben Andy hisz, és amelyet már olyan sokszor
elmondtam – és annyiszor újra mondtam, hogy már lassan én is hiszek
benne –, az, hogy véletlenül találkoztunk. Egy koccanás a Clerkenwell
Road és a Hatton Garden sarkán: szó szerint véletlenül futottunk
egymásba. Andy mindig azt mondja, amikor elmeséli az egészet, hogy
élete legboldogabb balesete volt. Nem emlékszik rá, hogy mi már
korábban is találkoztunk, futólag, hat héttel korábban, amikor Tina
bemutatott bennünket egymásnak egy állatvédő jótékonysági aukción.
Alig váltottunk három szót, de nekem ennyi is elég volt. Nem volt
nehéz utánajárni Andy napirendjének, és jókor lenni a legjobb helyen:
minden este ő vezette az INN tévében az esti híradót, és mindig
ugyanazon az útvonalon járt munkába. Nekem csak meg kellett
ragadnom a lehetőséget.
De nem kényszerítettem rá, hogy viszonyunk legyen. Nem lehet
ellopni valakinek a férjét; nem egy rúzs, amit az ember zsebre vág, ha
az eladó nem néz oda. Ha Andy házassága boldog lett volna, akkor
csak kicseréltük volna a betétlapjainkat, és ezzel vége is lett volna a
dolognak. Nem hívott volna fel másnap, és főleg nem hívott volna meg
egy italra. Nem hajolt volna át az asztalon, nem simította volna a
hajamat a fülem mögé, és nem mondta volna, hogy milyen csinos
vagyok.
Andy megvezetett – erre gondolok dühödten. Elhitette velem, hogy
fülig szerelmes belém, bátorított, ő jött hozzám, amikor kiderült, hogy
Louise megcsalja. Nem kellett volna, de jött. Elvett feleségül. Nem
gondolhatja most meg magát. Ez nem az óvoda. Itt nincs „add vissza a
játékomat”.
Valószínűleg elszenderedhettem a kanapén, mert nem hallom,
amikor megérkezik, és összerezzenek, amikor megérinti a vállamat.
– Miért itt alszol? – suttogja.
Nagy nehezen felkászálódom.
– Mennyi az idő?
– Majdnem három. Bocs, hogy ilyen későn jöttem. – Lerúgja a
cipőjét, és lehuppan a kanapéra mellém. – Nem érzékeltem az időt.
Louise és én ittunk néhányat, miután Bella elment aludni. Igazából
kicsit többet, mint néhányat. Holnap biztosan másnapos lesz. – Ásít
egyet. – Rám vártál?
– Nem vetted fel a telefont – mondom szemrehányóan. –És nem is
válaszoltál az üzeneteimre.
Hirtelen felpattan, odalép az italszekrényhez, hogy öntsön magának
egy whiskyt.
– Mondtam neked, hogy ne várj meg – mondja háttal nekem. – A
vonat késett, mert…
– Biztonsági okokból. Igen, olvastam.
Szinte hallom, ahogy a fogaskerekek csikorognak a fejében,
miközben megpróbálja kitalálni, mit tudhatok, mekkora bajban lehet.
Bizonyára rájött, milyen könnyű lenne ellenőrizni a sztoriját.
– Nem tudom, minek fújod fel így ezt az egészet! – szólal meg
végül, és a szoba másik felében lévő fotelba ül, hogy távol legyen
tőlem. – Tudtad jól, hol vagyok.
– Hajnali háromig?
– Most már mindig üzenetet kell küldenem, valahányszor elmegyek
a vécére?
 Abból látszik, mennyire kellemetlen ez a beszélgetés számára,
hogy – a rá annyira nem jellemző módon – durván beszél.
– Nem lett volna rossz tudni, hogy biztonságban megérkeztél
Brightonba – csattanok fel. – Mivel biztonsági okokról meséltél.
– Nézd, mi ez az egész? – kérdi ingerülten. – Hosszú napom volt a
munkában, betegre aggódtam magam a lányom miatt, és késő van.
Nincs rá szükségem, hogy amikor végre hazaérek, keresztkérdésekkel
fogadjanak.
Belefáradtam a verbális csatákba és a hazugságokba.
– Nem volt semmiféle biztonsági ok miatti késés – mondom
hűvösen. – A vonatod nem késett. Miért nem mondod meg inkább,
hogy mi ez az egész?
Nyitja a száját, hogy visszavágjon, de aztán látom, hogy
meggondolja magát. Kiissza az italát.
– A gyerekeimmel töltöttem az estét – mondja dacosan. –
Aggódtam Bella miatt, oké? Csak nem akartam veszekedni veled
emiatt. Mindig olyan átkozottul nagy drámát csinálsz belőle, bármikor
átmegyek Louise-hoz. – Egyre agresszívabb a hangja. – Nem kellene
hazudnom, ha te nem nehezítenél meg mindent olyan iszonyatosan.
– Ez a hajó már elment – közlöm tömören. – Nagyon egyértelműen
elmondtad, hogy mi a Louise-zal kapcsolatos álláspontod. Csak csettint
egyet, és te már rohansz is.
– Louise a gyerekeim anyja – mondja hűvösen. – Tetszik vagy sem,
az életem része. Nagyon jól tudtad, amikor hozzám jöttél. – Már az
arckifejezése is ellenséges. – Neki sokkal több oka lenne rád
haragudni, mint neked rá, de ő nem nyavalyog nekem ennyit.
– Szent Louise – mondom keserűen. – Azon gondolkodom, vajon
akkor miért hagytad el.
– Hát igen. Nem te vagy az egyetlen.
Hirtelen csend telepszik közénk. Lelkileg egyre távolabbról
bámuljuk egymást, és vagy képtelenek vagyunk, vagy nem is akarjuk
áthidalni ezt a távolságot.
– Sajnálom – mormogja Andy. – Nem így értettem.
Tudom, hogy el kellene engednem. Késő van, és mindketten
fáradtak vagyunk. Az ilyesfajta beszélgetést nem hajnali háromkor
kellene megejteni, de képtelen vagyok rá, hogy ne piszkáljam a sebet. –
Hol voltál ma, Andy?
 – Jól tudod, hogy hol voltam! – csattan fel Andy. – Most mondtam!
– Úgy értem ma, amikor dolgoznod kellett volna.
Hirtelen elhallgat.
– Benn voltam.
– Nem, nem voltál. És nem voltál benn pénteken sem…
– Kémkedsz utánam?
– Kellene?
– Jesszusom, Caz! Nagyon jól tudod, hogy nem Louise-zal voltam,
különben nem kellett volna lerohannom Londonból, amikor
megtudtam, hogy a lányunk kórházba került.
– És akkor kivel voltál? – szegezem neki a kérdést. – A titkárnőd
azt mondta, hogy személyes ügyek miatt kivettél egy napot. Mennyire
volt a dolog személyes, Andy?
Lecsapja a poharát az üvegasztalra.
– Nem hagynád abba? – kiabálja. – Valami nagyon kényes témában
nyomozok, nem számolok be Jessicának mindenről, amit csinálok! –
Beletúr a hajába, látszik, hogy próbálja féken tartani az indulatait.
Amikor újra megszólal, sokkal nyugodtabb. – Nézd, néhány forrásom
nagyon fél, oké? Néhanapján nem hivatalosan találkozom velük, és úgy
beszélünk. Nem hagyhatnánk ezt abba? Nem találkozgatok senkivel,
sem Louise-zal, sem senki mással, az életemre esküszöm!
Hinni akarok neki. Gyűlölöm őt azért, amilyen nővé tett, olyanná,
akit mindig megvetettem, féltékennyé és bizalmatlanná, aki kutakodik a
zsebekben és ellenőrzi az e-maileket. Teljesen össze vagyok zavarodva.
Minden csupa homály, nem tudom többé, mi igaz és mi nem. Talán
csak paranoiás vagyok, gondolom kétségbeesetten. Hagytam, hogy
Louise beegye magát a gondolataimba. Újra végig kell ezt gondolnom,
amikor kevésbé leszek fáradt. Most teljesen ki vagyok merülve, hogy
hadakozzak.
– Felmegyek lefeküdni – mondom, és nem várom meg, hogy
kövessen.
Gyorsan levetkőzöm, és bebújok az ágyba, de túlságosan izgatott
vagyok ahhoz, hogy el tudjak aludni. Nem sokkal később nyílik az ajtó,
és hallom, ahogy Andy levetkőzik a sötétben. Mozdulatlanul fekszem,
merev vagyok nyomorúságomban. Érzem, ahogy a matrac besüpped
Andy súlya alatt. A testemnek szorítja az övét, és a keze súlyosan
átöleli a derekamat.
 – Nagyon sajnálom – suttogja a hajamba, és felkönyököl a szabad
kezére. – Nem akartam veszekedni veled. Nem gondoltam komolyan,
amit mondtam. Csak a pia beszélt belőlem.
Még mindig rettenetesen mérges vagyok rá, és – bár próbálom a
dühömet fenntartani – mégis felgyorsul a pulzusom, a fülemben érzem
a dobolást, ahogy forró teste az enyémhez simul.
Végigfuttatja a kezét a csípőmön, a hangja mély és elbűvölő.
– Igazad van, nem kellett volna hazudnom neked. Tudom,
mennyire ki vagy borulva Louise miatt. Nem próbálok kifogásokat
keresni… nem volt igazam, ne haragudj. – Forró lélegzetét érzem a
nyakamon. – Kiborult ma este, ezért maradtam ott. Már el is
felejtettem, milyen rögeszmés tud lenni. Úgy tűnik, meg van róla
győződve, hogy te mérgezted meg Bagpusst. Kezdem azt hinni, hogy
tényleg olyan instabil, ahogy azt te mondtad. Ki tudja, milyen
őrültséggel jön elő legközelebb. – Az ujjai a lábam közötti nedvességbe
csúsznak, és nem állítom le. – Egy fantáziavilágban él. Azt hiszi, hogy
mi megint összekerülünk a jövő…
Hirtelen elhúzódom tőle. Lefeküdt vele. Harminc másodperccel
ezelőttig még nem voltam benne biztos, de túlságosan is jól ismerem
Andyt, tudom, hogy működik csavaros észjárása. Ez a kis szónoklat
megteremti az alapot a védekezéséhez, ha valaha el kellene árulnia,
hogy lefeküdt vele. Az a nő őrült. Nézd csak meg azokat az
őrültségeket, amiket rólad mondott. Egyértelmű, hogy téveszméi
vannak. Egyetlen szavát sem lehet elhinni.
Próbaképpen a vállamra teszi a kezét, de amikor újra elrántom
magam, színpadiasan felsóhajt, és hátrébb gurul tőlem.
– Gyorsan lezuhanyzom – mondja. – Mindjárt jövök.
A számhoz emelem ökölbe szorított kezem. Sós könnyek folynak le
az ujjaimon, szorosan lehunyom a szemem, és nagy erőfeszítéssel
visszafojtom a sírást. Angie-nek igaza volt. Az anyámnak is igaza volt.
Mindenkinek, aki kételkedett és pesszimista volt, mindenkinek, aki azt
mondta, hogy kutyából nem lesz szalonna, igaza volt. Mit is vártam?
Miféle ember az, aki otthagyja az újszülött fiát, amikor az még csak
egyhetes, függetlenül attól, hogy mit tett az anyja?
Az a fajta férfi, aki megcsalja a másikat, aki átver, amikor elhiteti
veled, hogy képes szeretni mást is önmagán kívül. Andy egy alattomos,
körmönfont szemétláda, de az én szemétládám. Nem áll szándékomban
lemondani róla. Szeretem vagy gyűlölöm, nem számít. Ugyanannak az
éremnek a két oldala.
 35. FEJEZET

LOUISE

Szeretlek, mondta Andrew. Mindig is szerettelek, mondta.

Grimaszolok a fürdőszobai tükörben, és elkezdem utánozni
Andrew hangját:
Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál. Szuper volt! Nagyon jól
éreztem magam.
Belépve a zuhany alá, a leghidegebbre állítom a vízsugarat, és
belemártom az arcom a jéghideg zubogásba. Iszonyúan dühös vagyok
magamra. Hogy eshettem bele megint ebbe a marhaságba? Egyszer
átvernek, hát, te szegény. De ha még egyszer átvernek, az már a te
hibád. Andrew tanácsért jött hozzám, egy másik nővel való viszonya
miatt. Ez volt az, ami miatt azt mondta, hogy bolond volt, nem pedig
azért, mert megbánta volna, hogy elhagyott.
Elismerésem. Nem semmi egyszerre két feleséget megcsalni.
A hideg zuhany nem nagyon hűti le a dühömet, de legalább jót tesz
a másnaposságomnak. Vadul megtörlöm a hajamat a törülközővel,
aztán visszamegyek a hálóba, felöltözni. Biztos vagyok benne, hogy
Andrew nem azért jött ide, hogy lefeküdjön velem, ez csak egy kis
bonusz volt. Nem igazán kellett beédesgetnie az ágyba. Ha elképzelem,
ahogy hazafelé tartva a feleségéhez, önelégülten hátradől a taxiban,
újabb trófeát hozzáadva a listájához, a legszívesebben kinyírnám.
Legutóbb, amikor elhagyott, hogy visszamenjen Cazhez, összetörte
a szívemet. Most próbálom megvizsgálni az érzéseimet, puhatolózva,
ahogy az ember egy fájó testrésszel teszi. Teljesen össze kellene
törnöm, hogy újra elárult, mégis, inkább furcsa módon üresnek,
semlegesnek érzem magam. És persze dühösnek. Talán csalódottnak is,
de olyan módon, ahogy egy szülő érezhet a gyereke miatt, aki csalódást
okozott neki, nem pedig úgy, ahogy egy szerető érez, amikor
kegyetlenül átverik. El sem hiszem, de nem érdekel, hogy mit csinál
Andrew, és kivel. Talán… talán már túlvagyok rajta.
 A felismerés nagyon üdítő. Csodálatosan könnyűnek érzem a
lábaimat, miközben lemegyek, hogy elkészítsem Toly-ly reggelijét.
Talán az elmúlt éjszaka csak egy botlás volt. Még egyszer kellett az
arculcsapás, hogy végre ráébredjek, már régóta nem szeretem Andrew-
t. Csak éppen nem tudtam, egészen eddig. Talán ezt hívják az emberek
lezárásnak.
Legnagyobb meglepetésemre Bellát már felöltözve találom,
nekidől a félig kész konyhaszekrénynek, és egy tálból Tolly Coco Pops
müzlijét eszi.
– Hogyhogy felkeltél?
– Suli – feleli, mintha valami együgyűvel beszélne.
Próbálom jobban megnézni a hatalmas lila zúzódást, ami az éjjel
még jobban kivirágzott.
– Nem fáj a fejed?
Odébb lép, hogy ne érjem el, a müzlis tál még mindig a kezében.
– Neked kéne hogy fájjon a fejed azután a sok ital után –közli. –
Mikor ment el apu?
– Későn – felelem kurtán. – Édesem, ma itthon maradhatnál. Senki
nem tenne szemrehányást.
– Jól vagyok.
Látszólag jól van, legalábbis úgy vélem. Figyelem, ahogy
kanalazza a csokis tejet. Igazából már hónapok óta nem láttam ilyen jó
étvággyal enni. Lehet, hogy túlreagáltam a dolgot a súlya és a
hangulata miatt. Tinédzser. Várható, hogy ingadozó a kedélye.
Hirtelen eszembe ötlik, hogy nem beszéltem vele a pénzről, amit
levett a számlámról. Akkor akartam beszélni róla, amikor hazajött a
hétvégéről az apjával, de nagyon késő volt, amikor Andy hazahozta a
gyerekeket vasárnap, és aztán persze ott volt a tegnapi dráma az
ügyelettel. Majd ma este beszélek vele erről, ha lesz rá időnk. Akármi
is a magyarázat, meg kell értenie, hogy így nem csenhet el pénzt. Még
ha meg is engedhetnénk magunknak – ami nem így van –, akkor is
helytelen, és ő tudja ezt. Azt hittem, jobb munkát végeztem a
neveléssel.
Most az egyszer korán elindulunk otthonról, mivel nem kellett
Bellát kirángatni az ágyból. Ahelyett, hogy végigszáguldanék az úton,
ahogy szoktam, most tudok normális tempóban haladni, bőven a
sebességhatár alatt. Pont ezért nagyon meglepődöm, amikor egy
rendőrautó jelenik meg mögöttem egy furgon mögül, villogó
lámpákkal. Az első pillanatban azt hiszem, hogy csak el akar menni
mellettem, de aztán a sziréna röviden felharsan, és döbbenten látom,
hogy engem akar megállítani.
Bella felnéz a telefonjáról.
– Mi történik?
– Nem tudom – felelem. – Nem mentem gyorsan. Lehet, hogy nem
ég a féklámpa?
Képtelen vagyon nyugodt maradni, ahogy a rendőr közeledik, bár
nem tettem semmi rosszat. Ez olyan, mint amikor az ember a zöld
folyosón megy át a repülőtéren: sose tudja igazán, hogy mosolyogjon a
vámtisztre, vagy bámuljon egyenesen maga elé, és ne létesítsen
szemkontaktust.
A rendőr olyan idősnek néz ki, mint Bella. Letekerem az ablakot.
– Segíthetek, biztos úr?
– Ez az ön autója, asszonyom?
– Igen, természetesen.
– Ön is van bejegyezve?
Habozok.
– Igazából nem vagyok benne biztos. Ez a volt férjem kocsija, és
nem tudom, hogy átíratta-e már. De biztosítva vagyok, vezethetem –
teszem még hozzá gyorsan. – Minden jogszerű.
– Kérem, szálljon ki a kocsiból, asszonyom!
– Felhívhatom a férjem, ő megmondhatja…
– Kérem, szálljon ki a kocsiból!
Kapkodva elkezdem keresgélni az ajtónyitót, és véletlenül bezárom
magam. Bella felsóhajt, és lenyomja a központi konzolon a
nyitógombot.
– Mi a gond? – kérdem, és követem a rendőrt a kocsi hátuljához. –
A hátsó fényszórók, vagy ilyesmi?
– Ivott, asszonyom?
– Tessék?
– Míg figyeltem önt, kétszer is átment a szemközti sávba, és…
– Csak egy sáv van. Szinte lehetetlen, hogy az ember ne érintse a
szemközti sávot.
– Nyomós okom van feltételezni, hogy ön alkoholt fogyasztott –
közli a rendőr nyájasan. – Beleegyezik a szondáztatásba? Igen?
 – Alkoholt? – kiáltok fel. – Reggel nyolc óra van!
– Figyelmeztetnem kell önt, hogy büntetést von maga után, ha nem
hajlandó megfújni a szondát…
Baljóslatúan a rádiója felé nyúl, én pedig gyorsan visszakozom.
– Igen, persze, beleegyezem. Természetesen nem ittam! Még
reggelizni sem reggeliztem!
Bella kinyitja az ajtót, és kiszáll.
– Anyu, mi a helyzet?
– Szállj vissza a kocsiba, Bella!
– Anyu…
– Szállj vissza!
– Kérem, jöjjön a rendőrautóhoz – mondja a rendőr. – Kérem, üljön
le ide, előre!
Zakatoló szívvel beszállok a kocsiba. Korábban még soha nem
voltam rendőrautóban, még soha nem állítottak meg. Zavarban vagyok,
és megszégyenültnek érzem magam. Mintha valami bűnöző lennék.
Szerencsére az út szélén vagyunk, és nem valószínű, hogy bárki, aki
ismer engem, megláthatna. Nevetséges ez az egész. El nem tudom
képzelni, minek állítottak meg reggel nyolckor egy gyerekes anyukát,
aki suliba viszi a srácait. Valami hülye kvóta lehet a dologban, amit a
hónap vége előtt teljesíteniük kell.
A fiatal rendőr előszed egy szondát, és a bennem lakozó
törvénytisztelő állampolgár már csücsöríti is az ajkait, hogy tökéletes
legyen a kivitelezés. Csinálom, amit a rendőr mond, miközben ő
szilárdan tartja a műszert elém, én pedig belefújok, míg az el nem kezd
csipogni. Mindketten esetlenül várakozunk, hogy a készülék analizálja
a mintát, amit az előbb adtam. Egyértelműen negatív lesz. Reggel
semmi mást nem ittam, csak két bögre Tetley teát.
A szonda újra sípol egyet, és a rendőr leolvassa az eredményt.
Rezzenetlen az arckifejezése.
– Asszonyom, nem ment át. 42 – mondja. – A megengedett határ
35. Ezért letartóztatom ittas vezetés gyanújával…
– Az lehetetlen! – szakítom félbe. – Itt valami tévedés van.
Megpróbálhatom újra? Esküszöm, hogy ma reggel nem ittam semmi
mást, csak egy csésze teát!
– Majd az őrsön megismételhetjük a tesztet.
 – De nem érti? – bizonygatom. – Tényleg nem ittam semmit, még
csak köhögés elleni szirupot sem! Bizonyára téved, vagy…
– Ivott tegnap este, asszonyom?
Hirtelen elfog a rosszullét, mert eszembe jut az az üveg ital, amit
Andrew-val kivégeztünk.
– Igen, de az nyolc órával ezelőtt volt – mondom alig hallhatóan. –
Nem vagyok részeg.
– Az alkohol sokkal tovább marad a véráramban, mint azt
gondolják – mondja. – Most elviszem a brightoni rendőrőrsre.
Megkérem, hogy a gyerekeit is hozza. Ha lenne valaki, aki elviszi őket
az őrsről, az jó lenne.
– A gyerekeknek nem kell velünk jönnie. Az anyám ide tud jönni,
és el tudja őket vinni. Csak tíz percre lakik, és…
– Attól tartok, azonnal az őrsre kell jönnie, asszonyom. Az
édesanyja elviheti onnan őket.
Még életemben nem voltam ennyire megszégyenülve, mint most,
ahogy figyelem a rendőrt, ahogy odasétál a kocsihoz, és megkéri a
gyerekeket, hogy kísérjék el az anyjukat a rendőrségre. Tolly szeme
majd’ kiugrik a helyéről, az arca pirospozsgás az izgatottságtól,
miközben a rendőr átteszi a gyerekülést a rendőrautó hátsó ülésére, és
becsatolja, de Bella még csak rám se néz, miközben szó nélkül
bemászik a járőrkocsi hátsó ülésére.
Nem hibáztatom a rendőrt. Csak a munkáját végzi; igazából most,
hogy az egész eljárásnak vége, még egy kicsit fel is enged, és
kedélyesen beszélget Tollyval, aki egy csomó kérdést zúdít rá.
Ráébredek, hogy a fiam mindenkinek elmeséli majd, hogy egy
rendőrautóban ült. A tanárainak. Az apjának. Nem fogom tudni
eltitkolni.
Bella előrehajol a két ülés között.
– Miért várt ránk?
– Kérem, kisasszony, üljön vissza!
De Bella tudomást sem vesz a kérésről.
– Tudja, elég furcsa, hogy ott parkolt, azon a helyen. Ez az út
sehová sem vezet, csak a Barlow farmra. Senki nem jár arra, csak mi.
Egyáltalán miért volt ott?
Hirtelen megértem, hova akar a lányom kilyukadni.
– Maga várt rám?
 Látszik, hogy a rendőr kényelmetlenül érzi magát.
– Igen, asszonyom, kapott információ alapján cselekedtünk.
– Biztos az az átkozott gazda volt, aki el akarja adni a földjét
azoknak az ingatlanfejlesztőknek! – kiált fel Bella. – Fogadni mernék,
hogy ő volt az, mert nem engedted, hogy átvezessék az útjukat a
legelőnk alján! Ez a szarság rá vallana!
– Vigyázz a nyelvedre – mondom erőtlenül.
– Ő lesz az! – mondja Bella morcosán. – Tudom, hogy ő volt az.
Nem a farmer lesz, hanem Caz. Azért csinálta, mert Andrew nálam
maradt tegnap éjszaka; biztosan elmondta annak a nőnek, hogy ittunk
néhány pohárral. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy Andrew azt
nem mondta el, mi történt kettőnk között, de hát már úgyis háborúban
állunk. Azonnal tudnom kellett volna, amikor megállított bennünket a
rendőrautó.
Megérkezünk a rendőrségre, én pedig követem az engem
letartóztató rendőrt az épület hátsó részébe, egy szobába, Bellát pedig a
recepción hagyom az ügyeletessel. Kavarog a gyomrom. Lehet, hogy
Caz súgott a rendőröknek, de csak azért sikerülhetett a terve, mert én
nem mentem át a teszten. Én vagyok az, aki elrontottam. A testvérem
meghalt, mert egy középkorú, középosztálybeli idióta úgy vélte, hogy
egyet még nyugodtan megihat, mielőtt kocsiba ül. Nemcsak arról van
szó, hogy ezután hogyan nézzek a gyerekek, Andrew, vagy az anyám
szemébe. Azt sem tudom, hogyan tudok majd újra tükörbe nézni.
Kábultan várom, hogy a rendőr ellenőrizze a szondát, aztán
megkér, hogy fújjam meg újra, kétszer, hogy pontosan tudja leolvasni.
Nem is kell mondaniuk, hogy mekkora bajban vagyok. Hogyan fogom
suliba vinni a gyerekeket, ha bevonják a jogosítványomat? Hogyan
fogok munkába járni?
– Átment – közli a rendőr váratlanul. – Épphogy csak, de átment. A
legalsó értéke 34 volt. Ez alkalommal nem teszünk feljelentést,
asszonyom.
Szájtátva nézek rá.
– Átmentem?
– A jelenlegi értéke a határérték alatt van. Bár… – teszi még hozzá
olyan szigorúan, amennyire fiatal kora és veleszületett kedvessége ezt
lehetővé teszi –, melegen ajánlanám, hogy a jövőben ne vezessen egy
kemény esti ivászat után. Ha alkohol befolyása alatt vezet, annak
nagyon súlyos következményei lehetnek, még akkor is, ha határérték
alatt van.
– Ó, köszönöm! – hebegem. – Nagyon köszönöm!
– Nem szükséges megköszönnie. Nagyon szerencsés volt ez
alkalommal, Mrs. Page.
Nem tartóztatnak le. Nem voltam ittas, nem voltam felelőssé
tehető.
– Nagyon sajnálom! – Alig tudom kipréselni a szavakat. –
Sejtelmem sem volt arról, hogy a határ fölött lehetek. Esküszöm, hogy
nem fog újra megtörténni!
– Szabadon távozhat. Kéri, hogy visszavigyük a kocsijához?
Nem tudnám elviselni a szégyent, hogy úgy visznek vissza. Inkább
sétálok.
– Nem, köszönöm. Felhívom az anyámat, és megkérdezem, el tud-e
jönni értünk. – Körülnézek a recepción, ahol Bellát és Tollyt hagytam.
– Nem tudja, hol vannak a gyerekeim?
– Az apjuk elvitte őket néhány perccel ezelőtt – mondja az
ügyeletes tiszt. – Minden rendben, asszonyom, igazolta magát. Ha siet,
még itt találja őket.
Andrew éppen beteszi Tolly ülését Caz Audijának hátsó ülésére,
küzd azzal, hogy sikerüljön rögzítenie az övvel.
– Mi folyik itt? – kérdem.
Andrew-nak végül sikerül bekattintania a csatot, és felegyenesedik.
– Bella üzent, és kérte, hogy vigyem el az iskolába – közli. – Nem
tudta, mennyi ideig leszel bent.
Caz áthajol erre az oldalra.
– Hogy lehettél ilyen felelőtlen? – kérdi tőlem az ablakon keresztül.
– Mi lett volna, ha történik velük valami, amíg te részegen ülsz a volán
mögött?
– Nem voltam részeg! – csattanok fel. Behajolok a kocsiba.
– Bella, Tolly, szálljatok ki! Elrendeztem, minden rendben. Gyere,
Bella! – teszem még hozzá, amikor a lányom nem mozdul. – Mennünk
kell, el fogsz késni, mint mindig.
– Nincs autód, anyu! – mormolja Bella.
– Majd mi elvisszük őket az iskolába! – közli Andrew. –Később
mindent megbeszélünk.
 Már éppen tiltakozni akarok, de Bella néma könyörgéssel néz rám,
és ráébredek, mennyire szeretné, hogy ne rendezzek most jelenetet.
– Oké – felelem vonakodva. – Vidd te őket. Majd értük megyek
délután.
– Majd én elhozom őket! – förmed rám Caz.
– Nézd, miért nem pihensz néhány napot? – teszi még hozzá
Andrew. – Szedd össze magad egy kicsit. A gyerekek itt maradhatnak
Brightonban Cazzel. Amúgy is ki akartuk venni a pénteket, az anyád
partija miatt, így nem gond. Akkor majd újra beszélünk.
– Szedjem össze magam? – ismétlem meg. – Mit akarsz ezzel
mondani?
Nem néz a szemembe.
– Talán jobb lenne, ha Tolly és Bella egy kis időt velünk töltene.
Csak amíg rendbe jössz. Tudom, hogy mostanában eléggé összejöttek a
dolgok, és ez így már kicsit sok neked.
– Nem szeretnénk, ha visszaesnél – teszi még hozzá Caz
szemétkedve. – Nehogy úgy elragadtasd magad, mint Roger Lewison
esetében. Hallom, az elég szörnyű volt.
Hirtelen úgy érzem, mintha minden levegő kipréselődne a
tüdőmből. A gyerekeimet akarja. Ez az utolsó kártya, amit kijátszik.
Ezért dobott fel a rendőrségen; egy ittas vezetés óriási előnyt jelentene
velem szemben, ha Andrew a gyerekek kizárólagos felügyeleti jogáért
folyamodna. Ez a boszorkány el akarja tőlem venni a gyerekeimet.
– Apu, mennünk kell a suliba! – nógatja Andrew-t Bella. –Már így
is késésben vagyok!
Andrew nem is mer rám nézni, miközben beszáll a kocsiba.
Figyelem, ahogy elhajt, közben remegek az idegességtől. Hogy
mondhatta el neki Rogert? Az magánjellegű, személyes információ
volt! Még az is nagy erőfeszítésembe került, hogy őneki elmondjam.
Csak azért történt, mert teljesen őszinte akartam lenni vele, mielőtt
összeházasodunk. Hányszor kell még csalódást okoznia nekem, mielőtt
elég bölcs leszek, hogy előre lássam? Alig néhány órával ezelőtt az
ágyamban volt ez az ember, és azt mondta, hogy mindig is szeretett. A
múltam legintimebb dolgait felhasználva azt akarja sugallni, hogy
olyan instabil vagyok, hogy a gyerekeim nincsenek biztonságban
mellettem. Még soha nem gyűlöltem ennyire Andrew-t, mint most.
 Előkeresem a fényképezőgép-applikációt a telefonomon, és ahhoz
görgetek, amit keresek. A titkaim napfényre kerültek. Most itt az ideje,
hogy Cazé is nyilvánosságra kerüljön.
 36. FEJEZET

CAZ

Alig tudom elviselni, hogy egy levegőt szívok Andyvel, miközben

elvisszük a gyerekeket a rendőrségről az iskolába. Az éjszaka folyamán
a fájdalmam és a csalódottságom valami engesztelhetetlen, hideg
haraggá keményedett. Fogalmam sincs, hogyan tovább. Már a
gondolattól is, hogy meg kell osztanom vele az ágyam, elkezd viszketni
a bőröm. De arra a gondolatra, hogy nélküle élem az életem, egy
tátongó fekete lyuk nyílik a lelkemben. Gyűlölöm magam érte, de még
mindig szeretem őt. Hogy tudnék összeegyeztetni két ilyen merőben
ellentétes dolgot? Hogyan harcolhatnék érte, amikor az volt az első
gondolatom, hogy kidobom az utcára, és bereteszelem az ajtót?
Talán, ha kiállt volna értem ebben a Louise-zal való hadakozásban,
ami néhány hete kezdődött, akkor nem csúsztak volna ki a dolgok a
kezem közül. Az a nő csak táplálja Andy gyengeségét. A felét se
merészelné megtenni azoknak a dolgoknak, amiket megtett, ha Andy
határozottan mellettem állna, ahelyett, hogy mindkettőnk kedvére
akarna tenni. Olyan erős az elkeseredésem, hogy szinte tapintani
tudom. Soha nem fogok tudni megszabadulni Louise-tól. Andy nem fog
küzdeni értem, bármi is lesz. Eddig még egyáltalán nem harcolt értem.
Andy ragaszkodik ahhoz, hogy bekísérje Bellát az iskolába, én
pedig figyelem, ahogy megállnak a kapu előtt, és beszélgetnek.
Mindketten feszültnek tűnnek. Valami van Andyvel, amiről nem tudok,
valami más is, nemcsak ez a nosztalgikus dugás tegnap éjjel Louise-zal.
Ha tegnap nem vele volt azalatt, míg dolgoznia kellett volna, akkor hol
a pokolban mászkált? Nem veszem be azt a marhaságot a névtelen
forrásról. Andy valamit tervez.
– Bella azt mondja, hogy az a rendőr már várt Louise-ra – közli
hirtelen Andy, alig, hogy beszáll a kocsiba. – Bella úgy véli, az a
farmer adta a tippet a rendőröknek, aki őrről Louise-ra, de nem biztos.
Te nem tudsz erről semmit, ugye?
 Nem szólok semmit, miközben Andy visszamegy a főútra. Amikor
tegnap hazajött, be volt rúgva, és bevallása szerint Louise még rosszabb
állapotban volt. Én csak állampolgári kötelességemet teljesítettem,
amikor bejelentettem egy részeg sofőrt. Egy anya, aki így furikázza a
gyerekeit az iskolába; csak egyike azoknak a nem is keveseknek az
országban, aki nekiáll bort inni este hatkor, és csak issza és issza, és
nem is gondol bele, hogy esetleg még másnap reggel is részeg lehet. De
tudhattam volna, hogy Louise kibújik a következmények alól. Ez a nő
valahogy mindig megússza. Akár le is lőhetne valakit az Oxford Street
kellős közepén, Andy akkor is a kiváló lőtudásáért dicsérné.
– Most sikerült megúsznia – mondom. – De nem teheted meg, hogy
nem veszel róla tudomást, Andy. Valamit csinálnod kell vele!
Ingerülten felsóhajt.
– Ugyan már, Caz! A határérték alatt volt!
– Ez alkalommal – mondom. – A gyerekek is ott voltak vele a
kocsiban. Mi lett volna, ha balesetet okoz? Nincsenek mellette
biztonságban.
Oldalról kezd méregetni.
– Tényleg úgy gondolod, hogy teljes időben el tudnád látni Bellát
és Tollyt? – kérdi kétkedve. Még egy gyerekkel is gondjaink vannak,
nem ám hárommal. Nem vagy az a kimondottan anyatípus.
– Azt hiszed, hogy nem bírnék el velük?
– Azt hiszem, hogy nem nagyon akarnál – mondja kurtán.
Annak, hogy én mit akarok, nem sok köze van az egészhez. De ha
elvenném tőle a gyerekeit, azzal egyúttal elvenném a jogos indokot is
tőle, hogy az életünk része legyen, így kihúznánk a szőnyeget alóla.
Persze meglennének a láthatási időpontjai, hacsak be nem tudnánk
bizonyítani, hogy elmebeteg, amire van esély. De ha a gyerekek velünk
élnek, a labda a mi térfelünkön lesz. A mi szabályaink szerint kell majd
játszania, ha látni akarja őket. Andy nem fog odarohanni egy
csettintésre vagy telefonhívásra. Miénk lesz a hatalom.
A telefonom pittyen egyet. Louise küldött üzenetet. Képfájl.
Kinyitom, és jeges borzongás fut végig a hátamon, amikor meglátom a
kopott feliratot: Star Farm Idősotthon.
Tudja.
Leejtem a telefonom a kocsi padlójára. Zakatol a szívem. Louise
tud az anyámról. Meglátogatta őt. Hogy a csudába találta meg? Az
egyetlen, aki tud arról, hogy Ruth létezik, az Angie, és ő soha senkinek
nem szólna egy szót sem. Mire jött rá Louise? És mit fog az
információval kezdeni?
Remeg a kezem, amikor lenyúlok a telefonért. Az anyám egy
szenilis öreg nő; senki nem fogja komolyan venni az őrült képzelgéseit.
De mit fog Andy szólni, ha megtudja, hogy az anyám nem egy csodás
viktoriánus házban lakik egy komornyikkal Chelsea szívében, ahogy
azt állítottam, hanem egy essexi idősotthonban? Önként soha nem
cserélte volna le azt a presztízst és minőséget, amit Louise nyújtott
neki, egy Dagenhamből származó Caroléra. Ő úgy tudja, hogy az apám
halott, és az anyám egy gazdag remete, akitől elszakadtam. Ha rájön,
hogy én sem vagyok jobb, mint ő, az tökéletes indok lehetne, hogy
visszabújjon Louise pedigrés karjaiba.
– Jól vagy? – kérdi Andrew, és leparkol a házunk melletti kis
utcában. – Olyan csendes vagy.
Gyors döntést hozok. A gyerekek feletti küzdelem Louise-zal
várhat. Először az anyámmal kell dűlőre jutnom.
– Mégis visszamegyek Londonba – mondom hirtelen. –Mondd meg
Louise-nak, hogy a gyerekek egyelőre nála maradhatnak. Biztosan jól
ellesznek.
Andy jól láthatóan megkönnyebbül.
– Szerintem ez jó ötlet.
Alig beszélünk a Victoria pályaudvarra tartó vonaton. Amikor
beérünk Londonba, Andy egyenesen a taxiállomás felé veszi az irányt,
hogy bemenjen dolgozni, én meg metróval hazaindulok. Ma nem
megyek be az ügynökséghez, az sem biztos, hogy van még ott
munkám. Belépek az üres lakásba, teljesen kiüresedettnek és betegnek
érzem magam. Átlépek a levélhalom fölött, ami a földön hever a
lábtörlőn. Semmi kedvem felszedni. Egyenesen az emeletre megyek,
levetkőzöm, átmegyek a fürdőszobába, megnyitom a zuhanyt, belépek,
és olyan meleg víz alá állok, amit csak elbír a bőröm. Ahogy egyre
nagyobb a gőz körülöttem, lehunyom a szemem és a forró cseppek alá
tartom az arcom. Louise, Andy, AJ, Whitefish, az anyám… Csak
szeretném ezt mind lemosni.
A forró víz a maradék energiát is kiszívja belőlem. Alig aludtam az
elmúlt két napban, és nem emlékszem, hogy mikor ettem rendesen
utoljára. Vágyom arra, hogy bebújjak az ágyba, és kizárjam a
külvilágot, de több tucat e-mail vár megválaszolásra, és ezek közül
legalább négy Patricktől érkezett. Ami még ennél is fontosabb, meg
kell tudnom, mi van AJ-vel. Biztos akarok lenni abban, hogy jól van.
És még ott az anyám. Egy pillanatra sem lazíthatok.
Kilépek a zuhany alól, tapogatok a törölköző után, és kissé
megbotlom a gőzzel teli fürdőben. A sípcsontom hozzáér a kis
kukához, én meg felkiáltok, ahogy az felborul, szanaszét terítve a
használt papírzsebkendőket, fogselymet, vattapamacsokat a padlón.
Némán szitkozódom, aztán összeszedem a szemetet, és visszateszem a
kukába.
Aztán hirtelen megállok.
Csak bámulom a két kék csíkot a kezemben lévő terhességi teszten.
A szívem összefacsarodik, amikor rájövök, mit jelent, hogy mit tett
Andy. A takarítónk rendszeresen kiüríti a kukát, vagyis – mivel a
terhességi teszt nem az enyém – csak egyvalakié lehet, azé a nőé, aki az
elmúlt két hétben rajtam kívül megfordult itt.
Belláé.
HÁROM NAPPAL AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTT
 37. FEJEZET

LOUISE

Miközben Tollyt öltöztetem, hallom, hogy Bella öklendezik a

fürdőszobában. Otthagyom a fiamat félig felöltözve, kimegyek a
folyosóra, és bekopogok a fürdőszobaajtón.
– Jól vagy, édesem?
Öblít a vécé. Nem sokkal később nyílik az ajtó. Bella sápadtnak
tűnik, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek.
– Bocs. Halas tacót ettem a suliban tegnap. Nem volt valami jó
ötlet.
– Nem gondolod, hogy a hétfői agyrázkódásodtól lehet?
– Az is lehet.
– Nem akarsz ma itthon maradni? – kérdem aggódva. Habozik.
– Kémiából záródolgozatot írunk.
– Mrs. Welsh engedi, hogy később írd meg, nem?
– Talán igen.
– Bújj vissza az ágyba, én meg felhívom az iskolát. Ha elvittem
Tollyt az oviba, visszajövök, és kikúrállak.
Visszacsoszog a szobájába, én meg utánamegyek. Nem lepődöm
meg azon, hogy izzad: még a nyár közepén is szürke melegítő és bő,
szürke póló van rajta. A legnagyobb meglepetésemre engedi, hogy
megsimogassam a takaróját és betakargassam, úgy, ahogy akkor
csináltam, mikor még kicsi volt.
– Hamar hazaérek – mondom, és egy könnyű puszit nyomok izzadt
homlokára.
– Anyu?
Megfordulok az ajtóban, és ledöbbent, mennyire esendőnek tűnik.
Smink nélkül, így, hogy a haja laza lófarokban van, és nem hull az
arcába, alig tűnik többnek, mint tizenkettő.
– Mi van, édesem?
 – Ne haragudj a tegnapi miatt – mormolja, és fel sem néz, egy
nagy, ezüst gyűrűvel játszadozik, ami a középső ujján van. Ismerősnek
tűnik, de nem tudok visszaemlékezni, hol láttam már korábban.
– Hogy írtam Caznek. Nem akartalak feldühíteni.
Visszamegyek a szobába, és leülök az ágya szélére.
– Nem dühítettél fel, Bella. Biztos szörnyű lehetett azt látni, hogy
az anyádat beviszik a rendőrségre. Sajnálom, hogy kitettelek
mindennek.
– Szuper voltál! – közli a lányom váratlanul. – Én biztosan
kiakadtam volna, ha letartóztatnak, de te teljesen nyugodt maradtál.
– Tényleg?
– Hinnem kellett volna neked – mondja. – Tudom, hogy soha nem
vezetnél ittasan. Főleg nem – tudod – azután, ami Nicky bácsival
történt.
A testvérem jóval azelőtt meghalt, hogy Bella megszületett volna,
de ugyanúgy része a családunknak, mint az anyám vagy Tolly.
– Eszméletlenül hülye voltam! – sóhajtok fel. – Tudnom kellett
volna, hogy az előző este miatt a határérték felett vagyok.
Elviselhetetlen a gondolat, hogy mi történhetett volna veletek a
kocsiban.
– Nem tudhattad – mondja nagylelkűen.
Kissé habozom. Nem akarom szétrombolni ezt a kellemes
pillanatot közöttünk, de tisztában vagyok azzal, hogy soha nem lesz
ennél jobb alkalom, hogy beszéljek vele, mint most, hogy ilyen
megértő és befogadó.
– Bella, már meg akartam tőled kérdezni – mondom halkan. –
Levett valaki háromszáz fontot a bankszámlámról néhány nappal
ezelőtt. Te voltál? Ha nem, akkor ki kell derítenem, ki volt, és
beszélnem kell a bankkal.
Megmerevedik. Egy pillanatig úgy hiszem, hogy ezt most
elszúrtam, de szép lassan kifújja a levegőt, és így szól:
– Kérlek, ne kelljen elmondanom, mire kellett! És nem, nem drogra
vagy valami törvénytelenre.
Sikerül visszanyelnem az ezernyi kérdést, ami kikívánkozik
belőlem, miközben Bella nekiesik a körmeinek, amelyek már amúgy is
tövig vannak rágva.
 – Mindig azt mondtad nekem, hogy segíteni kell, ha valaki bajban
van – nyögi ki végül.
– Ez nagyon sok pénz, Bella. Tényleg nem mondhatod el, mire
kellett?
Meginog. Látom rajta, hogy mérlegeli, mit tegyen, én meg
visszatartom a lélegzetemet, némán drukkolok, hogy bízzon bennem.
De még mielőtt bármit is mondhatna, Tolly ront be a szobába,
követelve a reggelijét, és én látom, ahogy Bella visszavonul magába, és
a pillanat elszáll.
Összeszorul a gyomrom az idegességtől, miközben elkészülök
Tollyval, hogy induljunk az óvodába. Bella szerint nem drogról van
szó, de olyan sokat fogyott mostanában, és olyan sápadt. Nem ez az
egyetlen alkalom az elmúlt hetekben, hogy beteg. Valami komolyan
aggasztja a gyerekemet, és meg kell találnom a módját, hogy
segíthessek neki – amit nem tudok megtenni, ha nincs információm.
Miután visszaérek az oviból, készítek Bellának egy gyömbérteát, ami
majd megnyugtatja a gyomrát, és felviszem neki. Nem akarok
nyomulni, de nem látok más módot. Ha mérges lesz rám, hát legyen. A
barátja akarok lenni, de sokkal fontosabb, hogy az anyja legyek.
Bella ébren van, zenét hallgat. Amikor belépek, kiveszi az egyik
fehér fülhallgatót, és halkan hallom a zene lüktetését. Az egyik szörnyű
német elektronikus zenét játszó banda az, akiket annyira szeret.
– Tudom, hogy mit akarsz mondani – sóhajtja. – Tolly életére
esküszöm, hogy nem drogozom!
Fürkészőn nézek az arcába. Talán butaság, de anyai ösztönöm azt
súgja, hogy igazat mond. Lehet, hogy vannak titkai előttem, de hiszek
neki, amikor azt mondja, hogy az nem a drog.
Csinál egy kis helyet, hogy leüljek mellé, én meg leteszem az
éjjeliszekrényre a gőzölgő gyömbérteát.
– Tehát, mire kellett a pénz? – kérdem gyengéden. – Ha nem
drogra, akkor mire?
– Kérlek, anyu! Ne kérdezd!
Feldúltan elhallgatok.
– Azt mondtad, hogy semmi törvénytelen.
– Esküszöm. És már vége. Úgy értem, már nem számít. És ígérem,
hogy visszafizetem.
 – Nem a pénzről van szó. – Nagyon óvatosan válogatom meg a
szavaimat. – Bella, aggódom miattad. Van valami, amit elmondhatsz?
Nem fogok kiabálni, nem leszek mérges, ígérem. És nem mondom el
apádnak, ha ez aggaszt.
Figyelem, ahogy húzogatja az ezüstgyűrűt a középső ujján, fel-le,
fel-le. Le sem vette, mióta megkapta. Olyan, mintha…
Hát persze! Most a homlokomra csaphatnék. Hogy nem láttam ezt
korábban? Csak egy dolog van, amitől fogy az ember, és
hangulatingadozásai vannak, egyszer fent van az egekben, egyszer meg
teljesen a padlón: a szerelem, a világ legősibb drogja.
Már emlékszem, hol láttam ezt a gyűrűt. Vagy inkább arra, kin.
– Bella – mondom gyengéden. – Randizol valakivel?
Bólint.
– Taylor – mondom. – Ez az egész erről szól?
Nagyot nyel, és újra bólint, a szívem pedig majd’ megszakad érte.
– Ó, Bell! – sóhajtom. – Miért nem mondtad el?
– Akartam – tör ki belőle. – De Taylor megígértette velem, hogy
nem teszem. A szülei nagyon szigorúak, teljesen kiakadnának. És… hát
nagyon bonyolult ez az egész.
Mennyi ideje cipelheti ezt a titkot? Annyira el voltam foglalva
magammal, hogy nem figyeltem arra, mi történik az ő életében. Hogy
nem vettem észre?
– Azt hitted, nem fogom megérteni? – kérdezem.
Vállat von, ideges ujjakkal babrálja a takarót.
– Bella, azt szeretsz, akit vagy amit akarsz, amíg az boldoggá tesz
téged – mondom komolyan. – Akár egy jegesmedvét is hazahozhatsz,
azt is szívesen látjuk az asztalunknál. – Elhallgatok. – Nos, az asztalnál
talán nem. Amennyire én tudom, a jegesmedvék nem túl illedelmesek.
De ha beleszeretsz egyikükbe, majd kitaláljuk, mi legyen. Talán valami
hűvös helyen fogunk piknikezni.
– Anyu… – mondja, de közben nevet.
– Taylor tudja, hogy mit érzel?
Lehajtja a fejét.
– De ő nem így érez?
– Nem erről van szó. Valaki mással találkozgatott. De már nem. De
úgy érzi, hogy még túl korai. Egy kis időt akar. De jól van ez így – teszi
még hozzá gyorsan. – Inkább legyünk barátok, mint hogy semmi ne
legyen köztünk.
– Emiatt voltál olyan zaklatott mostanában?
– Leginkább. De nem csak emiatt. – Felnéz rám, aztán gyorsan
elkapja a tekintetét. – Caz miatt.
– Nem kell aggódnod…
– Kedvelem őt! – szakít félbe, amitől megnémulok. – Szeretem a
hétvégéket, amikor ott vagyok! Nem akarom, hogy ő meg apu
szakítsanak! Nem szeretem, amikor csak apu van ott! Azt szeretném,
hogy a dolgok úgy maradjanak, ahogy vannak.
Beletelik egy kis időbe, míg ezt megemésztem.
– Ami az apád és Caz között történik, annak semmi köze nincs
hozzám.
Bella felhúzza hosszú lábait, átfogja a két kezével, és ráhajtja fejét
a térdeire.
– Ez nem igaz, anyu.
– Hogy érted ezt?
– Tudom, mi történt közted és apu között a múltkor éjjel mondja, és
boldogtalanul összekulcsolja az ujjait. – Ez nem fair, anyu. Azzal
vádolod Cazt, hogy ellopta tőled aput, és szétrombolta a családunkat,
de ez nem igaz. – Hirtelen mélyen a szemembe néz, a tekintete
természetellenesen fényes. – Tudok Tollyról. Tudom, hogy az én apám
nem az ő apja.
Megbillen velem a szoba. Az állam leesik. Szó szerint
megnémultam, még levegőt se tudok venni.
Andrew megesküdött, hogy soha nem mondja el senkinek; ez volt
az egyezségünk. Megtartja a titkomat, soha nem mond semmit se
Bellának, se Tollynak, se senki másnak, főleg nem Caznek, én pedig
cserébe beleegyezem a válásba, elfogadom az alamizsnát, amit az
anyagiak terén ajánlott.
– Anyu! – szólal meg ismét Bella. – Minden rendben. Értem. Apu
találkozott Cazzel, megcsalt téged. Nem okollak.
Én okolom magam.
Tenyerembe rejtem az arcom, a sírás kerülget. Próbáltam
elmenekülni ez elől a pillanat elől, az igazság elől, már majdnem öt
éve. Az emlékezet eléggé bonyolult dolog. Nemcsak visszaemlékszik a
múltra, hanem át is alakítja azt, olyanná alkotja, amilyennek szerettük
volna, hogy legyen. A kellemetlen valóságot el lehet temetni az elménk
mélyére, az ábrándokból emelt fal mögé, és egy idő múlva már el is
felejtjük, hogy az igazság egyáltalán ott rejtezik. Aztán – amikor a
legkevésbé számítunk rá – megreped a fal, és kénytelenek vagyunk
szembenézni az igazsággal, ami csak sokkal erősebbé és félelmetesebbé
vált hosszú fogsága során.
– Szeretted őt? – kérdi Bella csendesen. – Tolly édesapját?
Nem nézek a szemébe. Fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá a
válaszhoz. Amikor Tolly apjával találkoztam, előtte nemrégen jöttem
rá, hogy Andrew-nak viszonya van, és vissza akartam vágni neki, hogy
egyenlítsek. Bosszú volt, a legszokványosabb bosszú. És kellett a
bizonyíték, hogy még szerethet valaki, hogy még kívánhat valaki.
Vágytam arra, hogy valaki úgy nézzen rám, ahogy Andrew többé már
nem teszi.
De a viszony ennél sokkal több volt. A találkozásunk első napjától
fogva valami olyasmiben volt részünk, amiben Andrew-val sosem;
egyfajta kapocs, amitől azt éreztem, hogy megtaláltam az énem másik
felét, amiről addig nem is tudtam, hogy elveszítettem. Mégis, alig
ismertem őt. Még csak barátok sem voltunk. Most sem igazán tudom,
lehetett-e ez igaz szerelem?
Egy rövid ideig egyértelműen a megszállottja voltam. Csak őrá
tudtam gondolni. Akárhányszor belépett a szobába, elkezdett remegni a
gyomrom. Kerestem az alkalmat, hogy összefuthassunk, bár az előző
nap találkoztunk; túl sokszor telefonáltam neki, túl sok üzenetet
hagytam. Megijedtem saját magamtól. Az érzéseim intenzitása
túlságosan is emlékeztetett a Rogerrel való kapcsolatomra. Egy nap
még a házához is elmentem, mert attól féltem, hogy hazudott nekem, és
mégis házas. Láttam az idős édesanyját a konyhaablakon keresztül, ő is
megpillantott engem, persze nem tudta, ki vagyok. Intett, ahogy azok
az emberek teszik, akiknek rémlik, hogy ismerik a másikat, és hirtelen
elképzeltem, hogyan nézne rám, ha rájönne, hogy titokban követem a
fiát. Mert azt tettem. Abban a pillanatban megértettem, mit csinálok.
Elfutottam. Szó szerint és átvitt értelemben is. Szakítottam vele, és
minden energiámat arra fordítottam, hogy megjavítsam a
házasságomat. Andrew az, akit valóban szeretek, mondogattam
magamnak. Ő az, akivel megosztom az élelem, akivel közös a múltunk
és a családunk. Több ezer pillanaton osztozunk, az egészen aprótól a
jelentősebbekig, amelyek között van olyan, ami megváltoztatta az
életünket, vagy nagyon drámai volt: egy gyerek születése, egy szülő
elvesztése, egy vasárnapi ebéd, egy macska megetetése. Ez volt az
életem, ez volt a valóság, nem pedig egy romantikus, regényes
„kapcsolat” egy olyan férfival, akinek még a teljes nevét sem tudtam.
És ekkor megtörtént a hihetetlen, a csoda: Tolly. Meggyőztem
magam, hogy Andrew gyermeke kell hogy legyen. Minden más
elképzelhetetlen volt.
– Ismerem őt? – kérdi Bella. – Tolly apukáját.
Megcsóválom a fejemet. Ez legalább igaz.
– Hogyan… hogyan jöttél rá?
– Volt bioszból egy projektünk a vércsoportunkról, és Mrs.
Lockwood azt mondta, tudjunk meg dolgokat a családunkról. Te
Londonban voltál, úgyhogy belenéztem az irodádban lévő iratokba. –
Pirulva felnéz. – Nem kutakodtam. Nem tudtam, hogy ez magánjellegű.
Megtaláltam azt a tesztet, amit Tolly születése után készítettek, amikor
olyan beteg lettél, és úgy hitték, hogy valami Rhesus-antitest okozza.
El kellett volna égetnem azokat a papírokat. Vagy legalábbis
elzárnom őket.
– A te vércsoportod A, apué 0, mint az enyém – mondja Bella. –
Tollyé pedig B, ami azt jelenti, hogy nem lehet apu fia. Ő is így jött rá,
nem?
Könnyes szemmel bólintok. A lányom soha nem fog ezért nekem
megbocsátani. Hogyan is tehetné? Én magam sem bocsátók meg
magamnak. Ez az egyik oka annak, hogy a Caz iránti gyűlöletem olyan
keserű és könyörtelen. Nemcsak elvette tőlem Andrew-t, de
elpusztította a jobbik énemet is. Soha nem csaltam volna meg a
férjemet, ha ő nem lett volna. Magamat se csaltam volna meg.
Senkinek nem beszéltem Tollyról, még az anyámnak sem, bár úgy
gondolom, hogy ő sejti. Ahogy Tolly egyre idősebb lesz, egyre inkább
kezd a biológiai apjára hasonlítani. A mélyen elásott titkok mindig
megtalálják az utat a felszínre.
– Nagyon sajnálom – mondom alig érthetően, tudván, milyen
hamisnak hangzik. – El tudom képzelni, milyen dühös lehetsz most. De
kérlek, ne szólj róla Tollynak! Az apád az egyetlen apuka, akit
valaha…
 – Soha nem tennék ilyet – veti közbe Bella éles hangon. –Szeretem
őt. Ő a kisöcsém.
– Ha az apáddal és Cazzel szeretnél élni, nem fogok tiltakozni
ellene – mondom zordan.
Bella megcsavarja az ujján az ezüstgyűrűt.
– Gree mondott valamit valamelyik hétvégén – mondja, és az ölébe
bámul. – Amikor Nicky bácsiról beszélgettünk. Azt mondta, hogy a
szeretet olyan, mint a víz: ha valami elállja az útját, talál egy másikat. –
Sokáig hallgat, én pedig késztetést érzek, hogy megtörjem a csendet. –
Úgy gondolom, hogy te is valahogy így érezhették amikor apu
találkozott Cazzel – mondja végül. – Valahová fordulnod kellett, hogy
szeretetet kapj, és ott volt Tolly édesapja.
Csak bámulom bölcs, különleges lányomat, és ellentétes érzések
rohannak meg. Megkönnyebbülés, büszkeség, szégyen, megbánás. Ő
sokkal jobban viselkedett ebben a helyzetben, mint bármelyik
szánalmas felnőtt.
– Caz nem ellenség – mondja Bella gyengéden. – Kérlek, anyu!
Lehetne, hogy nem gyűlölöd őt tovább?
Bólintok.
– Igen – felelem. – Abbahagyom.
 BRIAN ROBERTS
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 1. RÉSZE

Dátum: 2020. 07. 25.

Időtartam: 31 perc
Helyszín: Kingsbridge-i Rendőrőrs

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall Rendőr-főkapitányság

nyomozói
(folytatás)

RENDŐRSÉG: Tehát azt mondja, hogy Mrs. Page – a lánya, Louise Page
– akarta, hogy a másik Mrs. Page ott legyen?

BR: Nem mondanám.

RENDŐRSÉG: Elnézést, Mr. Roberts, de éppen most mondta, hogy a

lánya felhívta a feleségét két nappal ezelőtt, és azt mondta neki, azt
akarja, hogy a volt férje és a felesége ott legyenek az összejövetelen.

BR: Igen.

RENDŐRSÉG: És most azt mondja, hogy nem tette?

BR: Nem, megtette.

RENDŐRSÉG: Ott volt ön, amikor a lánya telefonált?

BR: Igen. Celia azt mondta, Lou szerint oké a dolog.

RENDŐRSÉG: Ami azt jelenti, hogy akarta, hogy Andrew és Caroline

Page ott legyenek?

BR: Úgy van. [csend] De először nem volt túl boldog.

RENDŐRSÉG: Hogy érti azt, hogy először?

BR: Amikor Celia meghívta őket, még nem örült neki.

RENDŐRSÉG: Az még valamikor júniusban volt? [csend] Lenne olyan

kedves hangosan kimondani, a felvétel kedvéért, ahelyett, hogy bólint,
Mr. Roberts?

BR: Elnézést. Igen.

RENDŐRSÉG: Kifejtené ezt egy kicsit bővebben?

BR: Nos, Lou nem volt túl boldog.

RENDŐRSÉG: Ezt már mondta, Mr. Roberts. [csend] Ki tudná ezt

fejteni? Mondott valamit, vagy tett valamit, amiből arra
következtetett, hogy nem volt túl boldog?

BR: Lou nem az a fajta, aki felkavarná az állóvizet.

RENDŐRSÉG: Megbeszélte ezt önnel?

BR: Ismerem a lányomat.

RENDŐRSÉG: Rendben. A felesége és Andrew Page jó viszonyt ápoltak,

így van?

BR: Igen.

RENDŐRSÉG: És ez bántotta az ön lányát?

BR: Ezt tőle kell megkérdeznie.

RENDŐRSÉG: Na és ön? Hogy jött ki ön a korábbi vejével?

BR: Lou nem tökéletes, de jó lány. Andrew-nak nem kellene

idegeskednie miatta.
RENDŐRSÉG: Úgy érti Caroline Page-dzsel kapcsolatosan?

BR: Igen.

RENDŐRSÉG: Mit gondol, miért hívta meg a felesége Caroline Page-et

is?

BR: Ezt Celiától kellene megkérdeznie.

RENDŐRSÉG: Csakhogy világos legyen. A lánya nem volt túl boldog,

amikor először meghallotta, hogy a felesége meghívta Andrew Page-
et, és a második feleségét is, de elfogadta, így van?

BR: Igen.

RENDŐRSÉG: De aztán ő és Mrs. Page összerúgták a port. Kihívták a

rendőrséget egy veszekedéshez, ami Andrew és Caroline Page
lakásánál történt két héttel ezelőtt, igaz?

BR: Kérdezzék erről őket.

RENDŐRSÉG: Oda akarok kilyukadni, Mr. Roberts, hogy a lánya és

Caroline közötti civilizált kapcsolat nagyon megromlott az utóbbi
hetekben.

BR: Igen.

RENDŐRSÉG: Mégis azt állítja, hogy a lányuk ezután felhívta a

feleségét, és azt mondta, hogy szeretné, ha a volt férje és az új
felesége eljönnének az összejövetelre?

BR: Celia ezt állította.

RENDŐRSÉG: Nem volt meglepve?

BR: [csend] Celia általában megkapja, amit akar.

RENDŐRSÉG: Érdekes, ez igazi pálfordulás. Tud valami olyasmiről, ami
miatt a lánya megváltoztatta a véleményét?

BR: Nem tudok.

RENDŐRSÉG: Gondolja, lehetséges, hogy valami különleges okból

szerette volna, ha Andrew Page ott van az összejövetelen?

BR: Nem tudnám megmondani.

RENDŐRSÉG: Akarhatta azt, hogy egyedül jöjjön?

BR: Miért akarta volna?

RENDŐRSÉG: Nos, pontosan erre szeretnénk rájönni, [csend] Az a

helyzet, Mr. Roberts, hogy kevesebb, mint negyvennyolc órával
azután, hogy a felesége fogadta azt a meglehetősen furcsa
telefonhívást, Andrew Page halott volt.
 38. FEJEZET

CAZ

Ha valaki nem ismeri az anyámat, azt hihetné, hogy ráfér egy kis
boldogság, mivel oda van szegezve egy kerekesszékhez, és egy
nyomorúságos, szürke börtönben tengeti az életét, ami nyirkos keksztől
és csalódottságtól bűzlik. Nem látogatja se a családja, se a barátok,
kivéve engem, és azt mindketten tudjuk, hogy én nem aranyozom be a
napjait. Nem hibáztatom azért, hogy ott próbál örömöt szerezni, ahol
csak tud, és kiönti az összes epét a legnagyobb ellenségemnek puszta
rosszindulatból és unalomból. De ez nem akadályoz meg engem abban,
hogy kipukkasszam a kis fantáziaszülte bosszúbuborékját.
– Senki sem fogja elhinni – mondom szinte szeretettel. –Azt
mondasz nekik, akit csak akarsz. Minél szörnyűbb, annál bolondabbnak
tűnsz.
Fekete szeme éles, mint a kés.
– Igen? Akkor minek rohantál ide lélekszakadva?
– Mert mókásnak talállak. Mondd csak – teszem még hozzá olyan
hangon, mintha csak könnyeden csevegnénk – hogy ment Louise-zal a
dolog?
– Na, a lényegre tértünk! – mondja élvezettel.
– Nagyon kétségbeesett lehetett, ha hozzád jött.
– Te lehetsz nagyon kétségbeesett, ha hozzám jöttél.
Leülök, szemben a kerekesszékével, miközben mindketten
újragondolunk mindent, egymást felmérve. Nem áltatom magam azzal,
hogy az anyám szeret engem, bár talán töpörödött szíve mélyén
pislákol valami szeretetféle. De ismer valaki, és állandóan
meglepődöm, hogy ez mennyire számít. Nincs színlelés kettőnk
kapcsolatában, nincs semmi szégyen. Ö már látta bennem a
legrosszabbat, és én is benne.
– Ugyan már! – mondom egy perc elteltével. – Mondd el! Tudom,
hogy te is akarod. Mit gondolsz róla?
 – Persze nem olyan csinos, mint te… és nem is olyan okos. –
Elhallgat, latolgat. – Nem, okos. Okosabb, mint te. De nem olyan
ravasz.
– Köszönöm.
– Nem bók volt.
– De igen.
– Látom, miért olyan jó újságíró. Úgy alakítja a dolgokat, hogy az
ember akarjon vele beszélgetni. Kedveltem őt.
Hűvösen mosolygok.
– Te nem kedvelsz senkit.
– Tetszett nekem. – Kicsit közelebb tolja a kerekesszéket. Olyan,
mint egy cápa, aki vért szimatol a vízben. – Visszament a feleségéhez,
mi?
Semmi értelme hazudni, neki semmiképpen.
– Nem számít – vonom meg a vállam. – Visszajött hozzám.
– Persze! – gúnyolódik. – Szegény Carol! Még mindig szereted,
ugye? Bár ő sosem szeretett téged.
Akaratom ellenére összerándulok, mert ez betalált. Szeretem őt,
gyűlölöm őt, szeretem őt, gyűlölöm őt. Soha nem fogok megbocsátani
Andynek azért, mert elérte, hogy én sokkal jobban szeressem őt, mint ő
engem. Ő egy horgony, ami lenn tart a mélyben. A nárcizmusa, a
szükségletei, a gyerekei, a volt felesége… az egész eddigi élete. Az én
életem sokkal egyszerűbb, sokkal tisztább lehetne nélküle.
– Ez az, amiért idejöttél? – kérdi az anyám. – Vagy van más is?
Van valami rosszabb?
– Van rosszabb – ismerem be.
Kárörvendő pillantása a székhez szögez, mint tű a pillangót az
üvegbura alatt.
– Nyögd már ki, te lány! Mi az igazi oka annak, hogy meglátogattál
egy szegény, szenilis vénasszonyt?
Mindketten tudjuk, hogy nem szenilis. Volt egy időszak az
öngyilkossági kísérlete után, amikor úgy döntött, hogy visszavonul egy
olyan világba, ami elviselhetőbbnek tűnt számára, amikor a depresszió
és a gyógyszerek bezárták egy félhomályos börtönbe, ahol nem lehetett
őt elérni. Nekem kedvezett, hogy ott tartottam őt. Caroline fényes, új
világát nem kellett hogy összesározza gonosz, túlgyógyszerezett
anyám. Úgyhogy beszámíthatatlannak nyilváníttattam, és egy
magánotthonba küldtem. Ott volt, míg nem találkoztam Andyvel, és el
nem fogyott a pénzem. Most az állam biztosít tetőt az anyám feje fölé,
és ételt az asztalára. És senki nem törődik annyira vele, hogy
kellemetlen kérdéseket tegyen fel, mint például azt, hogy miért kell itt
lennie.
Természetes, hogy gyűlöl engem. Én tehetek arról, hogy a világ
úgy hiszi, megőrült. De azok után, hogy engedte azt, ami velem történt,
ez a legkevesebb, amit megérdemel.
Hirtelen megváltozik az arckifejezése. Mintha valami sátáni
hatodik érzéke lenne ahhoz, hogy meglelje a lélek legsötétebb bugyrait.
– Olyan, mint az apád, ugye? – kérdi hirtelen.
Vágyom arra, hogy azt hihessem, más oka van annak, hogy Bella
vagdossa magát, és a terhességi tesztnek a fürdőszobánk szemetesében.
Az agyam huszonnégy órája próbál küzdeni, mint egy csapdába esett
nyúl, akár a saját lábamat is lerágnám, csakhogy szabaduljak az
igazságtól.
A kezemet bámulom.
– Nem olyan, mint apa.
– Ne hazudj nekem! – Szálkás, őszes haja az arcába hull, amikor
másfelé néz, miközben bizonygatja a szörnyű hasonlóságot. – Meg
kellett volna állítanom – mormolja. – Tudtam. Azt hazudtam
magamnak, hogy nem, de tudtam. Hallottam, amikor óvatosan kikelt az
ágyból. Tudtam, hová megy, hogy mit csinál. – Mély levegőt vesz. –
De nem törődtem vele, mert így otthon maradt. Amíg aztán túl idős
nem lettél, és akkor elhagyott bennünket.
– Apa meghalt – mondom. – Nem hagyott el. Meghalt.
Hirtelen előrelöki a kerekesszéket, megragadja a kezem, és erősen
szorítja az ujjaimat.
– Elég volt! – kiáltja durván. – Már nem vagy gyerek, Carol! Az
apád elhagyott. Elvihetett volna magával tégedet, nem ellenkeztem
volna. Alkoholista voltam, lányom. Elvihetett volna, és én egy ujjamat
se mozdítottam volna, hogy megállítsam. De te túl idős lettél neki. Túl
idős az ízlésének. – Visszarántom a kezem, ő pedig rémisztő hangon
felnevet. – Ez volt az egyetlen jó dolog, amit valaha is tett veled.
Sikerre vitted az életedet. Leráztad a cipődről a sarat, és egyre előrébb
haladtál a világban. Ő még arra sem érdemes, hogy a talpadat
megnyalja. Soha nem is volt.
 Az apám szeretett engem. Szeretett, még azelőtt, hogy elég idős
nem lettem hozzá, hogy megértsem, az apák legtöbbje nem ilyen
módon szereti a kislányát. A mi titkunk – suttogta a fülembe, miközben
olyan helyeken simogatott, amit nem lett volna szabad megérintenie. –
Nem mondhatjuk el senkinek, még anyunak sem, különben elrontják.
Elvinnének tőlem, mert nem értenék, mennyire szeretlek.
Nem tudom, hány éves lehettem, amikor először megerőszakolt.
Talán hét? Nyolc? A gyerekkorom java része csak az elmém által
elnyomott képekből áll, amit nehezen idézek fel. Nagy vihar volt aznap
éjjel, erre emlékszem, a villámok bevilágították a szobám, mint egy
horrorfilmben. Arra ébredtem, hogy az apám az ágyamban van, rajtam,
a szuszt is kinyomva belőlem. Nem állítottam meg, mert azt hittem,
hogy az apukám tökéletes, talán így kellett lennie, hogy fájdalommal
jár. Olyan tekintettel nézett a szemembe, amelyet korábban sose láttam,
és aztán elmosolyodott. Már olyan felnőtt lány vagy – mondta. –
Annyira szeretlek!
Soha nem szóltam erről senkinek. Az apukám soha nem bántana
engem, mondogattam magamnak. Szeret engem. Biztosan az én hibám.
Néha elkaptam az anyám pillantását reggeli közben, ő pedig félrenézett,
és öntött magának egy másik vodkát.
Aztán, egy hónappal a tizenegyedik születésnapom előtt megjött a
vérzésem. Egy héttel később arra jöttem haza az iskolából, hogy az
apám elment.
Itt hagyott.
Apa soha nem…
Itt hagyott téged.
A bennem lévő tízéves kisgyerek befogja a fülét a két kezével.
Könnyebb azt hinni, hogy meghalt, mint hogy elhagyott engem. Ha
elhagyott, akkor nem szerethetett. És akármennyire betegesnek is
hangzik, hinnem kell, hogy szeretett, hogy az egész szörnyűség
elviselhetőbb legyen.
Az anyám előreveti magát. Egy pillanatra – ahogy őrült arcát
közelebb tolja az enyémhez – látom, hogy a szeme félelemmel teli,
látom azt a nőt, aki volt, az anyát, aki lehetett volna.
– Le kell állítanod! – mondja vadul. – Tedd meg, amire én képtelen
voltam. Állítsd meg őt!
 Semmi értelme tovább tettetni. Okkal jöttem ide hozzá, mert ő az
egyedüli személy, akinek ki tudom önteni sebzett szívemet.
– Ha elmegyek a rendőrségre, Bella életét is tönkreteszem –
felelem. – Kiteszem őt egy részletekbe menő vizsgálatnak. A
tárgyalásnak. Ki tudja, mit okoz ez neki…
– Ne a rendőrséghez menj. Állítsd le te magad!
Hirtelen csend támad. Ő már látta bennem a legrosszabbat, és én is
benne.
– Carol, tudod, mit kell tenned – közli az anyám ravaszul.
– Pontosan tudod. Te erősebb vagy, mint én voltam. – A keze
remeg, ahogy szorongatja a szék karfáját, és a szája sarkában
megjelenik egy aprócska nyálcsepp. – Meg kell tenned azt, amit én nem
tudtam!
Nekem is megfordult ez már a fejemben. Csak úgy hipotetikusan.
A gondolat el is szállt, olyan gyorsan, ahogyan jött. Majdnem olyan
gyorsan.
– Nem tudom megtenni! – mondom élesen.
– De igen, képes vagy rá. Benned van. Megvan benned, ami kell
hozzá. Jég van a szíved helyén. – Szomorúan felnevet. – Én már csak
tudom. – Előre-hátra gurul a székével a linóleumon, a gumikerekek
nyikorognak, a végén már a legszívesebben felsikoltanék. – Hallottam a
macskáról – teszi még hozzá, a tekintete hirtelen felfénylik a
vidámságtól. – Megmérgezték fagyállóval. Louise úgy hiszi, te voltál.
Nem nézek a szemébe.
– Az a macska öreg volt.
– Nekünk is volt egy macskánk – mondja az anyám kaján
vigyorral. – Lepisilte az új kabátodat, emlékszel? Nem lehetett belőle
kiszedni a szagot, pedig háromszor is kimostam. – Előre-hátra, előre-
hátra. Krr, krr. – Egy héttel később ott találtam a macskát a hátsó
udvarban, merev volt, mint a vas. Hab volt a szája szélén. Úgy nézett
ki, hogy valaki megmérgezte.
– Most nem egy macskáról beszélünk – mondom. – Ő a férjem.
Nem tudom…
– Most csak ketten vagyunk – sziszegi indulatosan. – Előttem nem
kell megjátszanod magad. Meg tudod csinálni. Mentsd meg a lányt. És
egyszer s mindenkorra megszabadítod attól a férfitól.
 Csak bámulok az anyámra. Ő a lelkem képmása, amit elrejtve
tartok, és ami egyre gonoszabbá válik, és egyre torzabbá a bűneim
miatt, miközben fiatal bőröm puha és tiszta marad. Azért jöttem ide,
hogy szembenézzek a nyers igazsággal, hogy ki is vagyok valójában,
mélyen a kifényesített máz alatt. Itt bevallhatom magamnak, amit
sehová máshová nem vihetek. Szeretem őt, gyűlölöm őt, szeretem őt,
gyűlölöm őt. Ha nem lehet az enyém, akkor másé sem.
Nem érdemli meg, hogy éljen. Azok után, amit Bellával tett. És
azok után, amit velem tett.
Felveszem az anyám takaróját, ami leesett a padlóra, és elrendezem
a térdén. Visszatolom a kedvenc helyére, az ablak elé, lenyomom a
fékeket, és egy kicsit felhúzom a tolóablakot, csak néhány centire, hogy
beengedjek egy kis friss levegőt az áporodott szobába. Azon a napon,
amikor az anyám megpróbálta megölni magát, korábban értem haza az
iskolából, mint ahogy azt a rendőrségnek mondtam. Épp előtte rúghatta
ki a széket maga alól. Egy egész percig álltam az előszobában,
figyeltem, ahogy küzd, és rángatózik, mint egy marionettbábu.
Összepisilte magát, miközben a köntös övét markolászta a nyaka körül;
még most is emlékszem arra, ahogy a vizelete csattogott a kövezeten.
Vártam, és ő látta, hogy várok.
Lehajolok, és egy lágy csókot nyomok a homlokára.
– Örülök, hogy levágtalak – mondom. – A halál megváltás lett
volna számodra.
KÉT NAPPAL AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTT
 39. FEJEZET

LOUISE

Beállok a Burgh Island Hotel bejáratánál a kapu elé, és elkezdem

keresni azt a kis papírt a kocsi műszerfalának rekeszeiben, amire
felírtam a fémkapu biztonsági kódját. Bella egy türelmes sóhajjal
megkeresi, majd átnyújtja, én meg kihajolok az ablakon, hogy beüssem
a számokat.
– Bevitetnéd a csomagokat, míg én felébresztem Tollyt? –kérdem,
miközben a kapu kinyílik. – És ne hagyd, hogy húzzák őket a földön!
Úgy tűnik, nemrég esett.
Miután leparkoltam a kocsit, kiszállok, és kinyújtóztatom fájó
hátamat, miközben Bella kinyitja a csomagtartót. A házunktól a devoni
tengerpartig négy óra az út, de nincs közvetlen vonat, így nem volt más
választásom, mint kocsival jönni. A vízre nézek, ami a szigetet és a
szárazföldet elválasztja, és mélyen beszívom a hűvös, sós levegőt. A
tenger csillog a késő délutáni napfényben, sirályok vijjognak felettünk,
néhányuk lecsap valamire a vízen. London és a Whitefish nagyon
távolinak tűnik. Olyan jó elszabadulni mindentől! Boldog vagyok, hogy
egy nappal korábban jöttünk a többieknél; már muszáj volt megnyomni
a rését gombot, és kissé összeszedni magamat, hogy alkalmas, jó
társaság legyek egy partihoz.
Miközben álmos fiamat próbálom kiszedni a kocsiülésből, egy férfi
kezd el integetni a parkoló másik végéből, és erős ír akcentussal így
kiált:
– A Page-partyra jöttek?
– Mr. Connelly?
– Mindenki csak Ryannek hív – mondja az ír férfi, odajön, és
kiveszi Bella kezéből a csomagokat. Nyár közepe van, mégis
gumicsizmát, kordbársony nadrágot és vastag, kötött, bojtos sapkát
visel.
– Nemsokára jön a dagály, úgyhogy átviszem magukat a tengerjáró
traktorral.
 Tolly szeme felcsillan, amikor meglátja a homokon álló traktort.
Úgy néz ki, mintha egy BBC történelmi sorozatból került volna ide;
egy fémlépcső vezet fel a tetővel borított, magasított platóra, amely a
hatalmas traktorkerekeken nyugszik. Kitépi magát a karomból, és
felrohan a lépcsőn, majd kihajol a korláton, hogy jobban lásson.
– Átmegyünk a vízen! – kiáltja. – Anya! Anya! Átmegyünk a
tengeren! A víz alatt is megyünk majd? – kérdi Ryantől, aki beült a
kormány mögé.
– Ne légy buta! – sóhajt fel Bella. – Ez nem egy tengeralattjáró!
Szemrehányó tekintetet vetek rá, ő meg a szemét forgatja, de átöleli
a kisöccsét, és megmutatja a hotelt, miközben házigazdánk átvisz
bennünket a homokon. A víz sekély, de dagálykor a sziget teljesen el
van vágva, és látom, hogy a felszín alatt veszélyes örvények vannak.
Az út nem több öt percnél, aztán amikor elérjük a szigetet, Ryan
lesegít bennünket a fémlépcsőkön, aztán felvezet bennünket a meredek
ösvényen a szállodához.
– Az ott a Pilchard Inn – mutat lefelé, az aprócska öböl ölelésében
álló kis kocsmára. – Ott kísért Tom Crocker szelleme. Ő volt a vezetője
egy csapat kegyetlen kalóznak a tizennegyedik században. – Lehajol
Tollyhoz, akinek a szeme máris hatalmasra kerekedett. – Crocker és az
emberei évekig fosztogatták a hajókat, mire elkapták őket. – A
mögöttünk lévő hegy tetejére mutat, és a hangja színpadiasan lehalkul.
– A sziget legmagasabb pontjára hurcolták, miközben rugdalt és
üvöltözött, ahol aztán felakasztották. Azt mondják, a szeme mindenkit
lát, és fáradhatatlan szelleme a halálának az évfordulóján mindig
megjelenik. Az emberek látták őt, ahogy a Pilchard Inn ajtajában áll, és
arra vár, hogy az emberei visszatérjenek.
– Ó, szuper! – mormolja Bella. – Tolly tuti, hogy egész éjjel le sem
hunyja a szemét!
– Biztonságban van, fiatalember! – vigyorodik el Ryan, majd
felegyenesedik, és megborzolja Tolly haját. – Az öreg ToEm
évfordulója csak augusztusban lesz. Nem fog megjelenni, amíg itt
vagy.
Kissé megkönnyebbülök, amikor Ryan otthagy bennünket a
recepción. Elég kedvesnek tűnik, de nincs szükség arra, hogy
bolondságokkal tömje Tolly fejét. Egy alkalmazott felviszi a
csomagjainkat a szobáinkba, én pedig a srácokhoz fordulok.
 – Arra gondoltam, mi lenne, ha meginnánk egy csésze teát, mielőtt
bármibe fognánk – javaslom. – Kértek valamit?
– Fagyit! – kiáltja Tolly.
Bella elmosolyodik.
– A fagyi mindent megold.
Ő megy elöl. Bemasírozunk a látványos art deco pálmaházba,
amelynek magas, kupolás a teteje, és letelepszünk a kék színű, kagylóra
emlékeztető fotelekbe, ahonnan csodás kilátás nyílik a tengerre.
Jelentőségteljes pillantással néz rám, amikor a pincér odajön az
étlappal, és én alig tudok nem mosolyogni. A férfi nagyon hosszú orrú
cipőt visel, valamint egy fuksziarózsaszín, hímzett mellényt, a feje
teteje pedig teljesen kopaszon fénylik, míg a tarkóján hosszú
csimbókokban lóg a haja, egészen a válláig. Úgy néz ki, mint egy
statiszta a Rocky Horror Picture Show-ból.
Felveszi a rendelésünket – nekem egy teát kis szendvicsekkel, a két
gyereknek meg fagyit –, aztán elandalog.
– Szerintem az itteni személyzet nem sokat járhat át a szárazföldre
– jegyzi meg Bella szárazon.
– Pszt! – dorgálom meg, de közben próbálom visszatartani a
nevetést.
Amikor végeztünk, elmegyünk, hogy körbesétáljuk a szigetet, ami
nagyobb, mint amire emlékeztem. A hosszú séta és a friss levegő
megtette a hatását, jól elfáradunk, így a lenti étteremben elfogyasztott
könnyű vacsora után leteszem Tollyt aludni a franciaágyra, amin
osztozik velem, Bella pedig kimegy a teraszra, hogy megnézze a
naplementét.
– Már értem, hogy Gree miért akarta itt tartani ezt a partit – mondja
a korlátra hajolva, miközben lebámul a fövenyre, amin nemrégiben
idejöttünk a traktoron, és amit már majdnem teljesen ellepett a dagály.
– Klassz lehet idejönni nászúira. Olyan, mintha a világ többi része nem
is létezne.
– Jó érzés, ugye?
– Beszéltél vele? – kérdi. – Tudod, apuról és Cazről.
Megszorítom a kezét.
– Ne aggódj! Mondtam neki, hogy nem bánom, ha eljönnek.
Anya valószínűleg azt hiszi, hogy odavagyok ördögi tervéért, mert
vissza akarom szerezni Andrew-t, de az az igazság, hogy az elmúlt
néhány napban alig gondoltam rá. Úgy érzem, mintha most ébredtem
volna fel, most szabadultam volna ki egy lázas megszállottság
szorításából. Nem is hiszem el, hogy hagytam magam belerángatni egy
szappanoperába illő melodrámába, amiről pedig már azt hittem, hogy
évekkel korábban magam mögött hagytam. Ez az egész harc Cazzel
hirtelen nevetségesen szánalmasnak tűnik.
Bellának igaza volt: Caz nem az ellenség. Soha nem is volt az. Ég
az arcom, valahányszor arra az őrült kirohanásra gondolok szegény
Bagsszal az oldalamon, Londonban. Persze, hogy nem Caz mérgezte
meg! Róla sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy szociopata.
A macska csak szerencsétlenül járt. Valószínűleg messzebbre kóborolt
a háztól, mint gondoltam, és az egyik közeli farmon találhatott
fagyállót. A Cazzel való ostoba vetélkedés paranoiássá tett. Nem
viselkedett valami tisztességes módon négy évvel ezelőtt, hogy egy nős
emberrel kezdett, de én mindenki másnál jobban tudom, hogy az ember
nem tudja irányítani, hogy kibe szeret bele. Ha bárkit hibáztatni lehet
itt, az Andrew. Ő az, aki ünnepélyesen ígéretet tett nekem.
– Megyek, megnézem Tollyt – mondom Bellának. – Mindjárt
visszajövök.
Visszamegyek a hálószobába, és elmosolyodom, amikor meglátom,
hogy Tolly elterpeszkedve fekszik az ágyon, széttárja a két kezét és a
két lábát, olyan, mint valami nagy X betű. Feljebb húzom rajta a
takarót, ő pedig átfordul a másik oldalára, anélkül, hogy felébredne.
Ebben a pillanatban, ahogy az arcélét látom, hirtelen újra szíven üt,
mennyire hasonlít az apjára. A kiköpött mása. Ugyanolyan az orruk, a
szájuk és az álluk.
Soha nem mondtam el Patricknek, hogy Tolly az ő fia. Senki nem
tudja az igazságot, még Andy sem. Persze azzal tisztában van, hogy
Tollynak nem ő a biológiai apja, de fogalma sincs, hogy ki is az
valójában, és mindig is úgy viselkedett Tollyval, mintha a sajátja lenne.
Talán egy napon, ha megfelelő lesz az idő, elmondom Patricknek, de
addig nem, míg Tolly elég idős nem lesz ahhoz, hogy megértse.
Ironikus módon Caz volt az, akin keresztül Patrick és én
megismerkedtünk; talán a karmakor bezárulása volt, amikor Chris
Murdoch bemutatta Andrew-t Caznek. Miután megtaláltam a másik
telefonját, és ráébredtem titkos viszonyukra, kétségbeesetten próbáltam
megtudni mindent a férjem életében lévő másik nőről. Részben azért,
hogy hátha valami szörnyűségre bukkanok a múltjában, valami
erkölcsileg elítélendőre, egy gyengeségre, amivel alááshatnám abbéli
törekvését, hogy ellopja tőlem a férjemet; de azért is, mert volt bennem
egyfajta zsigeri, mazochista vágy, hogy megtudjam, ki is ő valójában,
és milyen. Mindent tudni akartam, a cipőméretétől egészen a kedvenc
étterméig. Olyan volt, mint amikor az ember egy sebet vakar; bár tudja,
hogy fájni fog, mégsem tud vele leállni. Úgyhogy nyomon követtem a
Whitefishig, és aztán, mint a Daily Post újságírója, felhasználtam
Patricket kontaktszemélynek, aki tudtán kívül informált róla. De a
kettőnk kapcsolata hamarosan sokkal személyesebbé változott.
Azon a napon jöttem rá, mennyire mélyen benne vagyok az
egészben, amikor ott álltam a háza előtt, és az anyja integetett nekem.
Patrick megpróbált rábírni, hogy gondoljam újra a dolgot, amikor
szakítottam vele, de amikor erre nem voltam hajlandó, akkor ő is
belenyugodott. A rá következő néhány évben összefutottunk munka
kapcsán. Mindig barátságos volt és szívélyes, de soha nem akart
továbbmenni ennél. Ha érezte is ugyanazt, mint én, hogy van valami
befejezetlen ügyünk egymással, soha nem adta ennek jelét. Végig
semlegesen viselkedett velem azalatt a rövid idő alatt, míg a
Whitefishnek dolgoztam a Univest-kampányon, bár amikor a múlt
héten elmondtam neki, hogy elmegyek, őszintének tűnt a sajnálkozása.
– Hiányozni fogsz – mondta. – Jó volt, hogy a közelemben voltál.
Kapcsolatban kellene maradnom vele, cikázik át most a fejemen,
miközben csókot lehelek Tolly arcára, és visszamegyek a teraszra, ahol
Bella az egyik kényelmetlen vasszéken ücsörög, és a telefonjával
babrál. Ha úgy döntök, hogy tisztázni akarom Tolly ügyét, akkor sokkal
jobb, ha én és Patrick barátok vagyunk.
Bella felpillant, amikor kilépek.
– Anyu, Taylor is eljöhet a partira szombaton?
– Nem fog nagyon unatkozni? – kérdem meglepetten.
– Kérlek, anyu!
– Ha tényleg el akar jönni, biztos vagyok benne, hogy Gree nem
bánná. – Hirtelen valami eszembe jut. – Igazából miért nem hívod le
már holnap, ahelyett, hogy szombaton jönne? Min néni és Luke bácsi is
elhozzák a fiúkat reggel, így kissé kevés lány lesz itt.
– Na és mi lesz Gree holnap esti ünnepi vacsorájával? Nem családi
esemény lesz?
 – Biztos nem gond, ha eggyel többen leszünk.
Bólint, de nem olyan lelkes, mint ahogy vártam. Egyértelmű, hogy
valami jár az eszében. Leteszi a telefonját a kisasztalra, és bedugja a két
kezét a szokásos fekete pólója hosszú ujjába, ahogy mostanában szokta.
Azonnal felfigyelek erre, szinte soha nem engedi ki a kezéből azt a
telefont, és ez most azt jelenti, hogy szeretne nekem mondani valamit.
– Anya – kezdi, de aztán beleharap az alsó ajkába.
Várok. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy meggondolta, magát, bármi
is a titka, de aztán hirtelen kibukik belőle:
– Anya, mi a véleményed az abortuszról?
Őszintén megdöbbenek. Az összes kérdés közül, amire
számítottam, ez volt a legkevésbé várt. Összerándul a gyomrom, és
minden erőfeszítésemre szükségem van, hogy a döbbenet ne üljön ki az
arcomra. Édes istenem, ne mondd, hogy a tizenhat éves lányom terhes!
– Miért kérdezed? – érdeklődöm, és magam sem tudom, hogyan, de
sikerül úgy kimondanom, hogy a hangszínem nem változik.
– Az iskolai vitaórára kell – mormolja, de nem néz a szemembe. –
Érveket és ellenérveket kell felsorakoztatnunk. Szerinted ez
gyilkosság?
– Hát, ez egy nagyon komplikált dolog – próbálok mellébeszélni,
és a gondolataim szélsebesen keringenek. Hogyan függ ez össze azzal,
amit Taylorról mondott? Vajon Bella a fiúkat is szereti? Ezért mondta
azt, hogy eléggé bonyolult minden Taylor-ral? – Tudod, hogy nekem
mindent elmondhatsz, Bella! – mondom szilárdan. – Én melletted
vagyok, nem számít, hogy…
– Nem vagyok terhes, anyu!
Észrevettem volna, ha a saját lányom terhes, nem? De annyira
megszállottja lettem a Cazzel való csatározásnak, lehet, hogy ez
elfedett mindent. Ó, istenem, Bella mostanában gyakran volt rosszul!
Azok a sötét karikák a szeme alatt, a testsúlycsökkenés… Ugyanez
történt velem, amikor vele voltam terhes, egészen addig tartott, mint a
reggeli rosszulléteim. De képtelen vagyok elhinni, hogy ne mondaná el
nekem. Tudom, hogy vannak kettőnk közt súrlódások, de biztosan nem
titkolná el előlem!
– Rendben – felelem.
Bella az ölébe teszi összekulcsolt kezét, a teste pattanásig feszült.
Egyértelműen vár még valamit tőlem.
 – Ezért kellett a pénz? – nógatom gyengéden. – Egy abortuszra?
– Szerinted az rossz dolog?
– Szerintem az abortuszt nem szabad könnyedén venni –mondom
óvatosan, és tisztában vagyok vele, hogy tojáshéjon járok. – De úgy
gondolom, hogy adott körülmények között helyes döntés mind a
babának, mind az anyának.
Egy könnycsepp landol a kézfején, nekem meg összefacsarodik a
szívem. Még ő maga is csak egy gyerek. Odakuporodom mellé.
– Bella, édesem, beszélj! Nem fogok ítélkezni. Segíteni akarok! Az
anyád vagyok, és szeretlek, akármi is történt.
– Taylor szerint azok, akik abortuszra mennek, a pokolra jutnak –
mondja boldogtalanul. – A szülei katolikusok, és nagyon szigorúak…
– Senki nem kerül a pokolba! – kiáltok fel dühösen. – Bella, lehet,
hogy a katolikusok szigorúak, de a megbocsátásban is hisznek. El sem
hiszem, hogy Taylor képes volt ezzel az ostobasággal traktálni! Persze,
hogy nem kerülsz a pokolra!
– Nem én, anyu! – Felemeli könnyáztatta arcát. – Taylor volt
terhes, nem én.
Gyűlölöm magam érte, de nem tudom elnyomni a feltörő, önző
megkönnyebbülést. Természetesen nagyon sajnálom a barátnőjét, de
nekem a lányom az első.
– Ó, Bell! Nagyon sajnálom! Szegény Taylor!
– Nem mondod el senkinek, ugye?
– Persze, hogy nem! – Kissé habozok. – Gondolom, nem mondta el
a szüleinek.
– Már mondtam neked, rettenetesen szigorúak. Soha nem
bocsátanának meg neki.
– Ez egy nagyon nagy titok ahhoz, hogy elrejtsük, édesem.
Meglepődnél, ha tudnád, hogy egy anya miket meg nem bocsát…
– Nem! Nem mondhatsz el semmit!
– Jól van, rendben. Nem fogok visszaélni a bizalmaddal –sóhajtom,
és szomorúbb vagyok még annál is, mint ahogy azt képzeltem, ha arra
gondolok, hogy egy ilyen fiatal lány az édesanyja nélkül megy át egy
ilyen traumatikus dolgon, mint az abortusz. – És mi van a baba apjával?
Hol volt végig ezalatt?
 – Nem tudom. Azt sem tudom, ki az. Taylor csak annyit mondott,
hogy nős ember. Azt hiszem, az apja egyik barátja lehet, már csak ezért
sem mondhatja el a szüleinek.
Reméltem, hogy a döbbenet nem ül ki az arcomra. Taylor még csak
tizenhét éves. Egy viszony egy nála kétszer idősebb, nős férfival, egy
titkos abortusz – ez nem egy olyan gyereknek való, aki még iskolába
jár. És nem számít, hogy Taylor mennyire tűnik felnőttnek, ő jogilag és
morálisan még csak egy gyerek. Miféle férfi képes teherbe ejteni egy
sebezhető tinédzsert? Bellának igaza van: nem csoda, hogy a lány fél a
szüleitől.
Ha az én lányomat keverte volna bajba az a férfi, én biztosan
megölném.
AZ ÖSSZEJÖVETEL ELŐTTI NAP
 40. FEJEZET

MIN

Úgy érzem magam, mintha macskákat próbálnék összeterelni.

Alighogy az egyik fiút megmosdattam, és elkészült, a másik máris
összekeni az új ingét, mert cigánykerekezett az előszobában.
– Luke, figyelni tudnál addig Archie-ra, míg megnézem az ikreket?
– lihegem, és leteszem a legkisebb fiamat a hotelszoba sarkába, majd
kiveszem izzadt kezéből a hotelekben megszokott kis cipőfényesítő
ajándéktégelyt.
– Archie, most maradj itt a széken, és ne mozdulj, míg vissza nem
jövök!
Hirtelen jajongás hangzik fel a fürdőszobában.
– Anyuuu! Beleesett az egész vécépapír!
– Sidney! Ne merészeld kihalászni!
– Anyuuu! Az egész kezem pisis!
Luké úgy tartja fel az egyik kezét, mint egy rendőr.
– Megvan, Min.
– Sidney tiszta pisi! – kiabálja Archie, majd felugrik, és kirohan a
folyosóra, hogy megkeresse a testvéreit. – Fúj!
Kinyitom a magammal hozott „elsősegélydobozt”. Tizenöt év
anyaság – négy fiúgyerekkel – megtanított arra, hogy mindig vigyek
magunkkal pótruhát, egy kis gint és nagyon sok nedves törlőkendőt.
Megtalálom Sidney másik pólóját, és odaviszem Luke-nak, akinek
sikerült levetkőztetnie a fiunkat derékig meztelenre a fürdőszobában.
Nagyon kedves Celiától, hogy mindannyiunkat meghívott a hétvégére
egy ötcsillagos hotelbe, de nekem az elkövetkező negyvennyolc órában
egy perc nyugtom se lesz, mert végig az értékes art deco
műalkotásokért fogok aggódni, amelyek nem hétköznapi használati
tárgyak; meg amiatt is, hogy a gyerekeim ne essenek le a szikláról, és
ne fulladjanak a tengerbe. Minden szempontból sokkal pihentetőbb is
lehetne a dolog, ha ez csak felnőtteknek szóló összejövetel lenne.
 Végül sikerül a négy fiút rendbe szedni, indulásra készen, bár
abban nem vagyok teljesen biztos, hogy Dóm Whitesnake-pólója
megfelelő esti viselet itt, de ahhoz képest a feliratos, kapucnis pólóhoz
képest, amin egy majdnem káromkodás felirat díszeleg, ez már haladás.
Én egy sötétkék koktélruhát húzok veszek fel, ami jótékonyan eltakar,
majd bemegyek a fürdőszobába, és rendbe teszem a hajamat, ami
teljesen begöndörödött a nedves levegőben.
– Iszunk egyet gyorsan, mielőtt lemegyünk? – kérdi Luké, bedugva
a fejét az ajtónyílásba.
– És ki figyel majd a gyerekekre?
– Megvesztegettem Domot és Jacket, hogy figyeljenek a másik
kettőre öt percig. Mindkettő kapott egy tízest, és én majd szemet
hunyok egy-egy sör felett később.
– Ebben az esetben nekem duplát adj!
Luke átnyújt nekem egy gyöngyöző falú, nagy poharat dupla gin-
tonikkal, amit addig a háta mögött rejtegetett. – Reméltem, hogy ezt
mondod.
Laza kontyba kötöm a hajam, még egyet igazítok a sminkemen,
aztán csatlakozom Luke-hoz az erkélyen. A szellő kicsit hűvösebb,
mint vártam, és hálás vagyok, amikor a férjem átölel. Mi ketten úgy
bámuljuk a tengert, mint Kate és Leo a Titanic orrában. Látom, ahogy a
hullámok megtörnek a láthatatlan sziklákon a sziget és a szárazföld
között, és önkéntelenül is megborzongok. Az jut eszembe, hogy régen
hány hajó ütközött neki ezeknek a halálos szikláknak, és hány
szerencsétlen tengerész vesztette életét ezekben az alattomos
áramlatokban, és a gondolattól megszédülök, mintha csak kihajoltam
volna egy magas szirtről.
– Várod a hétvégét? – kérdi Luke, és gyengéden belecsókol a
nyakamba.
Felsóhajtok.
– Azt várom, hogy minden baj nélkül magunk mögött tudhassuk.
Luke bátorítóan megszorítja a kezem. Nekitámasztom a fejem a
mellkasának, és azt remélem, hogy a rossz előérzetem nem válik
valóra. Lou kiköltözött Andrew házából, és már nem dolgozik a
felesége munkahelyén. Mindkét lépés nagyon is helyénvaló.
Amennyire én tudom, azóta nem találkoztak kettesben, úgyhogy az a
szerencsétlen csók nem fog megismétlődni, de akkor is, egyiküknek
sincs semmi szüksége arra, hogy együtt legyenek egy szigeten egy
ilyen hétvégén, mint ez. Már vagy századszorra kívánom, bárcsak ne
kevert volna Celia bele mindannyiunkat ebbe a zűrzavarba. Luke
szerint Lou tegnap felhívta az anyját, és azt állította, hogy ő akarta,
hogy Andrew és az a nő eljöjjenek. Nem szeretnék semmi rosszindulatú
szándékot feltételezni abban, hogy olyan hirtelen megváltoztak az
érzései, de hát nagyon nehéz nem így tenni. Egy héttel ezelőtt még
azzal vádolta meg azt a nőt, hogy megmérgezte a macskáját, most meg
azt szeretné, hogy eljöjjön az anyja évfordulójára?
– Hagyd abba az idegeskedést – suttogja Luke. – Látod, nyitott
könyv vagy előttem.
– Nem tehetek róla – felelem kedvetlenül. – Valami rossz fog
történni. A csontjaimban érzem.
– Hagyd abba, te kis jósnő! Minden rendben lesz!
Már éppen nyitni akarom a számat, hogy vitába szálljak vele, de
ekkor észreveszem, hogy Andrew és a felesége felfelé tartanak a parti
házból a szálloda felé. Pár pillanattal később Tolly és Kit rohan le
feléjük a lejtőn, a pázsiton. Mindkettő egy-egy olcsó, műanyag
szélkerékkel hadonászik.
– Lou nagyon jól néz ki – mondja meglepetten Luke, amikor a
testvére megjelenik a teraszon, hogy üdvözölje őket. – Csinált valamit a
hajával?
– Szereztem neki időpontot Stephenhez szerdára – felelem, és én is
alaposan megnézem. Igaza van: Stephen legalább tizenöt centit levágott
a hajából, és kicsi melírt is tett bele. Nagyon jól áll neki a bubifrizura.
Azt a pompás piros ruhát viseli, amire én beszéltem rá. Most azt
kívánom, bárcsak ne tettem volna. Még innen fentről is látom,
mennyire elkerekedik Andrew szeme, amikor megpillantja, és a
felesége arcából ítélve ő is nagyon meglepődött.
– Gyerünk! – mondja Luke. – Jobb, ha megyünk, mielőtt a srácok
zűrt csinálnának. Egy tízes csak ennyi nyugalmat és csendet tudott
nekünk biztosítani.
Összegyűjtünk mindenkit, és lecsattogunk a Palm Court bárba, ahol
már várnak ránk. Azzal vagyok elfoglalva, hogy megpróbáljam
valahogy kiimádkozni Dóm és Jack kezéből a telefont, mielőtt még a
nagyanyjuk rájuk szólna, így az első pillanatban nem is veszem észre,
hogy Bella és a barátnője ott ülnek csendben a zongora mellett,
belemerülve a beszélgetésbe.
Amikor meglátom őket, hirtelen minden sokkoló, szörnyű értelmet
nyer.
 41. FEJEZET

CAZ

– Ide tudnád adni a mandzsettagombjaimat? – kérdi Andy, és az

ingujjával babrál.
Odanyújtom neki.
– Gondolom, ott lesz az egész család.
– Persze. – Megköti a nyakkendőjét a tükörben. – De ez nem okoz
majd gondot, ugye?
– Nekem nem.
Hagyom, hogy befejezze az öltözködést, én pedig kimegyek a
teraszra, rátámaszkodom a korlátra, és kibámulok az előttem lévő
hatalmas, üres tengerpartra. Lágy szellő kap a hajamba, miközben a
dagály hullámai ostromolják a lent álló sziklákat, engem pedig
megnyugtat a mézszínű köveknek csapódó hullámok morajlása. A
Roberts család többi tagja fenn kapott szobát a szállodában, de valami
oknál fogva Celia kettőnket ide, ebbe a különálló parti házba szállásolt,
ami egyszerűen lélegzetelállító. Ez a teljesen különálló parti ház a
Burgh-sziget szikláira épült, és innen csodás panoráma nyílik a
tengerre. Én sem választhattam volna jobb helyszínt a céljaimnak.
Hogy Ridley Scott A/zenjének híres mondatára utaljak: A tengerparton
senki nem hallja, ha sikítasz.
Végül Andy is megjelenik a balkonon, jól néz ki, igazán elegáns a
fekete nyakkendőjével. Az igazi szörnyetegek nem mocskos, forradásos
különcök, hosszú hajjal és beesett szemekkel, akik sötét sikátorokban
és sarkokon ólálkodnak, hanem kellemes, családos emberek, akik
közöttünk élnek, jóképűek és sármosak, olyanok, akiről senki nem
gyanítaná, kik ők valójában.
– Készen vagy? – kérdi.
Elmosolyodom.
– Már alig várom.
 De majdnem összerándulok, amikor megfogja csupasz karomat. A
keze érintése a bőrömön hányingert kelt bennem. Csak még néhány
óra, mondom magamnak. Néhány óra, és vége lesz.
Furcsa módon nem is emlékszem mikor hoztam meg a döntést.
Nem voltak kétségeim, sem morális dilemmám. Egy teherautó robog a
gyereked felé, te pedig gondolkodás nélkül a kettő közé veted magad.
Feléd dobnak egy üveget, te pedig elhajolsz. Semmi gondolkodás,
semmi mérlegelés. Közbelép a túlélési ösztön, akár akarod, akár nem.
Állítsd le te magad! – mondta az anyám. Énem egy része, aki Kit
édesanyja és Andy felesége, visszahőköl a borzalomtól, amit meg kell
tennem, de énem másik része, a sötétebbik, az őszintébb csak felismeri,
ami elkerülhetetlen: igen, természetesen. Az én történetem itt fog véget
érni. Nem állítottam meg az apámat, de megállítom Andyt.
Felsétálunk a sziklaösvényen a szállodához, és pedig valahogy
furcsán súlytalannak érzem magam, mintha valahonnan távolról
figyelném magamat. Ott megy Caz, hosszú, szürke selyemruhájában,
kart karba öltve jóképű férjével, akin fekete nyakkendő van, és arany
mandzsettagombok. Itt jön édes kicsi fiuk, feléjük szalad a fűben,
rozsdabarna hajú féltestvére lohol a nyomában, és ők ketten boldogan
hadonásznak a műanyag szélforgóikkal. Nézd csak, Caz lehajol, és
megdicséri a fia játékát. Nézd, a férje lehajol, és felnyalábolja mindkét
gyereket, egyik karjában az egyik, másikban a másik. Körbeforog
velük, aztán leteszi őket a fűre, nevetve, dülöngélve. A tökéletes, a
fényképeken jól mutató, modern mozaikcsalád.
Mostohatestvér, javítom ki magamat gondolatban. Fogalmam sincs,
ki is Tolly igazi apja, de az biztos, hogy nem Andy.
– Anyu! – kiált oda Kit, és felém szúr a szélforgóval. –Nézd, mit
kaptam Greetől!
– Milyen klassz! Jól érzed magad Tollyval?
– Hagyja, hogy a mini drónjával játsszam! – kiált fel a fiam
izgatottan. – A kezeddel tudod irányítani, úgy repül! És azt is mondta,
hogy a robotbabájával is játszhatok később! Anyu, én is kaphatok egy
olyat?
– Majd meglátjuk! – mondom semmitmondóan.
– Velem aludhat ma éjjel Kit a szobámban? – kérdezi Tolly.
Rámosolygok a kisfiúra, és megsimogatom sűrű fürtjeit.
Micsoda csodás haja van! Vajon az apjától örökölte?
 – Persze, ha anyukád nem bánja.
Louise a Palm Court ajtajában áll, és gondtalan mosolyt erőltet
magára Andy kedvéért. Látszik, hogy nagy erőfeszítéseket tett azért,
hogy jól nézzen ki ezen a hétvégén. Fodrásznál volt, bubifrizurát
vágtak neki, amitől szőke haja sokkal dúsabbnak tűnik, és évekkel
megfiatalítja. Min Roberts keze lehet mind a frizurában, mint a csodás
skarlátvörös ruhában, amit visel. Louise általában nem hord színeset. A
kedvenc ruhaszíne a szürke és a semleges, barnás árnyalatok, amit
Celia bizonyára „csontszínnek” vagy „ekrünek” hívna, de a világ
igazából bézsnek ismer. Oldalról lopva rápillantok Andyre, és látom,
hogy a szeme majd’ kiugrik a helyéről.
Louise kilép a teraszra, amikor odaérünk. Andy hozzálép, hogy
arcon csókolja, de Louise valami miatt úgy tesz, mintha nem venné
észre, és kitér előle.
Összeszűkül a szemem. Mit tudhat ez a nő, aki hozzáment a
férjemhez több mint egy évtizeddel ezelőtt? Van róla fogalma, mit
művel a lányukkal? Szerintem nem, az nem lehetséges. Egyetlen nő
sem hagyná, hogy ilyesmi történjen a gyerekével, de persze a saját
keserű tapasztalatomból tudom, hogy ez nem igaz.
– Berendezkedtetek a parti házban? – kérdi tőlem Louise,
miközben figyeljük, ahogy a két fiú kergeti egymást a füvön. – Nagyon
kedves kis lak. Tudom, hogy fel kell sétálni a hotelhez, de megéri, nem
gondolod?
Nem fogom beismerni Louise-nak, de igazából szerintem még soha
nem voltam ilyen gyönyörű helyen. A szobánkban található prospektus
szerint Agatha Christie két regénye színhelyéül is a Burgh Island Hotelt
választotta.
– Úgy kell ejteni, hogy Bear Island7, kedvesem – mondta nekem
csípősen Celia, amikor felhívtam, hogy jövünk.)
Amikor a könyveket megfilmesítették, ezen a helyszínen forgattak,
emlékszem, amikor Hercule Poirot átkelt a földnyelven apálykor a
traktorral. A romantikus kép megmaradt a fejemben, de soha nem
gondoltam volna, hogy valaha is eljutok ide. Néha elfeledkezem róla,
milyen messze is jutottam az elmúlt tíz évben.
– Hol van Bella? – kérdi Andy, és csettint az ujjával, hogy
odahívjon egy pincért a teraszra. Általában gyűlölöm, amikor így
7
Bear kiejtése bea®, jelentése medve. (a ford.)
viselkedik, de ma este nem igazán számít. – Ő is csatlakozik hozzánk,
ugye?
– Lement az öbölbe a kis barátnője elé, akit a traktorhoz – jegyzi
meg Louise.
– Azt hittem, hogy ez a ma este csak a családé – mondja Andy
ingerülten.
Louise megvonja a vállát.
– Bella szeretett volna egy kis támogatást. Kit és Tolly ott vannak
egymásnak, és nagyon unalmas lenne neki egyedül, így anya azt
mondta, hogy ma este eljöhet a barátnője is.
Andy állkapcsa megfeszül.
– Melyik barátnője?
Louise figyelmét leköti a pincér, aki diszkréten a könyökénél áll, és
arra vár, hogy felvegye a rendelést.
– Bentre kérjük az italokat – közli arisztokratikus határozottsággal.
– Az anyám nem szeret kinn üldögélni nyáron.
Követjük a szállodába. Amikor belépünk, alig tudok visszatartani
egy sóhajt, teljesen lenyűgöz a fejünk feletti magas art deco üvegkupola
rendkívüli szépsége.
– Hát igen, nem csodálatos? – nevet fel Louise, mintha a
lélegzetelállító csoda csak az ő érdeme lenne.
Nevetés és csevegés zaja hallatszik a recepció felől. Nem sokkal
később Celia és Brian Roberts lép be a Palm Courtba, mögöttük Bella
és Taylor. Érzem, ahogy Andy megmerevedik mellettem. Celia
jelenlététől valahogy mindig nyugtalan lesz. Azt hiszem, attól fél, hogy
a volt anyósa átlát a mandzsettagombjain és a kézzel készült cipőin,
meg a kérkedő középosztálybeli mázon, és látja mögötte a
munkásosztálybéli kisfiút.
– Andrew, kedvesem, úgy örülök, hogy látlak! – üdvözli őt Celia,
engem pedig teljesen figyelmen kívül hagy, miközben arcon csókolja
Andyt. Nagyon jól áll neked ez a napbarnítottság! Min és Luke
készülődnek odafenn a gyerekekkel, mindjárt lejönnek a vacsorához.
Talán pezsgőt? – mondja a pincérnek, meg sem várva a többiek
véleményét. – Egy üveg Krugot, legyen szíves. Hat pohárral.
Tetőtől talpig halvány aranyba öltözött, és egy leheletfinom
sifonsálat kanyarított a nyaka köré, ami hátul lelóg. Ahhoz képest, hogy
majdnem hetvenéves, jó formában van, vékony, a karja izmos a napi
kerti munkától. Úgy néz ki, mint egy Oscar-díj szobor, és körülbelül
olyan barátságos és szívélyes is.
– Hét pezsgőspoharat kérünk – javítja ki Louise. – Hát nem
csodásan néz ki Caz ebben a ruhában, Celia? Armani?
Celia átható tekintete tetőtől talpig végigmér.
– Nagyon ötletes. A turkáló-elegancia manapság nagyon divatos.
Elmosolyodom. Nem számít. Celia nem számít. Szabadon
szárnyalok mindegyik felett, mint egy madár, az egész Roberts klán
felett, az összes titkukkal és cinkos mosolyukkal, meg az
elmondhatatlan felsőbbrendűségi érzésükkel. Mondhatnak, amit
akarnak, gondolhatnak, amit csak akarnak. Néhány óra múlva vége lesz
az uralmuknak.
Andy hirtelen félrehúz.
– Mit keres itt ez a lány? – sziszegi, Taylorra utalva. – Hát nem
csak a család lesz itt ma este?
– Hiszen Louise már mondta – felelem, és kiszabadítom magam a
szorításából. – Unalmas lenne Bellának, ha nem lenne itt valaki a
korosztályából.
Mintha mondani akarna valamit, de közben megérkezik Min és
Luke a négy fiúval, én pedig megmenekülök. A pincér kihozza a
pezsgőt, talán túlságosan is gyorsan megiszom az enyémet. Nincsenek
aggályaim azzal kapcsolatosan, amire készülök, de fizikailag is
szükségem lesz bátorságra. A szándék és a tett közötti szakadék nagyon
is jelentős. Nem szeretném, ha most hagynának cserben az idegeim.
Ironikus módon Louise most nem küld társasági értelemben
Szibériába, az asztal túlsó végébe a gyerekekhez, valószínűleg azért,
hogy kicsit javítson a Bellával való viszonyán, ami azt jelenti, hogy van
lehetőségem udvarias beszélgetést folytatni a felnőttekkel, ahelyett,
hogy magamra maradnék a saját gondolataimmal. Talán ez is pont jó
így. Minél kevesebbet agyai ok ma este, annál jobb.
Nem én vagyok az egyetlen, aki izgatott. Andy különösen ideges,
lopva Louise-ra pillantgat, amikor azt hiszi, hogy én nem látom. Bella
és Taylor alig esznek valamit, csak lökdösik az ételt a tányéron.
Kíváncsi lennék vajon Bella bizalmába avatta-e a barátnőjét.
Észreveszem, hogy Louise is aggodalmasan figyeli őket. Többet tud,
mint amennyit bevall. Hogyan állhat csak ott, nem csinálva semmit? Ő
Bella anyja!
 Neki kellene megóvnia a lányát! Ha tudja, hogy mit művelt Andy,
és nem tesz semmit, akkor megérdemli, hogy ugyanúgy a pokol tüzén
égjen, mint Andy maga.
Úgy tűnik, hogy a vacsorának sosem lesz vége, és nagyon
megkönnyebbülök, amikor mégis befejeződik. A hat fiú tolongva
eltűnik az emeleten, de legnagyobb meglepetésemre Bella és Taylor
úgy dönt, hogy velünk, felnőttekkel marad kávézni. Átmegyünk a Palm
Court bárjába, és letelepszünk a székekre, ahonnan jó kilátás nyílik a
tengerre. Az ég koromsötét bársonyán fénylenek a csillagok, és a
telihold súlyosan függ felettünk az őt körülvevő halvány pászmákkal.
Celia utasítására a pincér otthagyja a kávét és a csészéket az asztalon, a
két lány pedig segít kiosztani őket.
– Rendeljünk még egy üveg Krugot? – kérdi Celia, és megszorítja
Brian kezét. – Tudom, hogy nem jó keverni a kávét és a pezsgőt, de
most évfordulót ünneplünk.
– Miért ne? – feleli Brian kedélyesen.
– Én is kaphatok egy kicsit? – kérdi Bella.
Louise összerezzen, a gondolatai messze jártak.
– Persze, ha kérsz – feleli oda se figyelve.
Nem tudom, hogy a sok bor teszi-e, vagy az, hogy semmi másra
nem tudok gondolni, csak arra, amit meg kell tennem, és hogy miért. A
szavak kibuknak az ajkamon, mielőtt még meggondolhatnám őket.
– Nem ihatsz terhesen – közlöm Bellával meggondolatlanul.
A legszívesebben visszaszívnám a szavaimat, de már túl késő.
Mindenki Bella felé fordul, a szemük elkerekedik a döbbenettől. Még
Celia is megnémul.
– Nem vagyok terhes! – kiált fel Bella. Én nem! – ismétli, ahogy a
szörnyű csend ránk telepszik.
– Persze, hogy nem! – kiáltja Louise is dühösen. – Sajnálom, Bella
– teszi még hozzá, és hátralöki a székét. – Próbáltam megértő lenni,
tényleg, de ez az utolsó csepp a pohárban. Nem tudok egy levegőt
szívni ezzel a nővel. Vagy a velejéig gonosz, vagy bolond. Nem
akarom elrontani az estédet, anya, de ki kell szellőztetnem a fejem.
Viszlát reggel!
Bella rám bámul, holtsápadtan, és remeg a dühtől és az árulástól.
Egy pillanatra azt hiszem, hogy mond még valamit, de csak megfogja
Taylor kezét, és mindketten szó nélkül távoznak. Felkeveredik a
gyomrom, amikor mindenki követi őket. Én csak Bellának akartam
segíteni. Ezt soha nem fogja nekem megbocsátani.
De a megbocsátás most nem is fontos. Egyedül az számít, hogy
megmentsem Bellát a szörnyeteg apjától.
Visszaosonok az étterembe, odamegyek az asztalunkhoz, ami még
mindig teli van a mosatlan tányérjainkkal és poharainkkal. Senki nem
veszi észre, amikor becsúsztatom a táskámba azt a steak kést, amit
Louise használt, és ami tele van az ujjlenyomataival.
 LOUISE PAGE
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 1. RÉSZE

Dátum: 2020. 07. 25.

Időtartam: 51 perc
Helyszín: Kingsbridge-i Rendőrőrs

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall Rendőr-főkapitányság

nyomozói
(folytatás)

RENDŐRSÉG: Tehát ekkor látta élve utoljára a férjét? Á múlt éjjel, a

tengerparton?

LP: Igen.

RENDŐRSÉG: Mikor volt ez pontosan?

LP: Nem tudom. Este tizenegykor?

RENDŐRSÉG: Nem találkozott vele a reggelinél

LP: Nem. Nem találkoztam vele, míg le nem mentem a parti házba… és
ott nem találtam… [hangos sírás]

RENDŐRSÉG: Fogadja őszinte részvétünket, Mrs Page. Hozhatunk

magának valamit? Fájdalmai vannak?

RENDŐRSÉG: Az orvos már megnézte a karját, uram. Azt mondta, hogy

Mrs. Page kihallgatható állapotban van.
LP: Kérem, nem csinálhatnánk ezt később? A gyerekeimmel kell
lennem. Épp most veszítették el az apjukat… [hangos sírás]
RENDŐRSÉG: Nagyon sajnálom, Mrs. Page. Olyan gyorsan végzünk,
amennyire lehetséges, de most kell beszélnünk önnel, amig még jól
emlékszik mindenre.

LP: Soha nem leszek képes elfelejteni.

RENDŐRSÉG: Nagyon sajnáljuk, de csak tisztázni akarjuk a dolgokat.

Mr. Page egyáltalán nem jött fel a szállodába?

LP: Egyiküket sem láttam egész reggel.

RENDŐRSÉG: „Egyiküket sem". Ezen Andrew és Caroline Page-et érti?

LP: Igen.

RENDŐRSÉG: És meglepődött, hogy nem látta őket?

LP: A múlt este után nem. Andrew gyakran megy reggelente futni, és
feltételeztem, hogy Caz nem akart senkivel sem találkozni, [csend]
Mindenki nagyon kiakadt azon, amit mondott.

RENDŐRSÉG: A lányára tett megjegyzése miatt?

LP: Igen.

RENDŐRSÉG: Mr. Page-et is felbosszantotta a felesége megjegyzése?

LP: Nem tudom.

RENDŐRSÉG: Nem vitatták meg, amikor nem sokkal később beszéltek?

LP: Nem.

RENDŐRSÉG: Akkor miről beszélgettek?

LP: Igazából semmiről, [csend] Csak a másnapi összejövetelről. Az

anyám felkérte, hogy mondjon néhány szót, és ő bele akart szőni
néhány anekdotát a beszédébe.
RENDŐRSÉG: Az anyja a maga volt férjét kérte meg arra, hogy
mondjon beszédet, ahelyett, hogy a testvérét kérte volna fel? Ez nem
volt furcsa magának?

LP: Nem. Luke nagyon szégyenlős, és Andrew hozzá van szokva ahhoz,
hogy a nyilvánosság előtt beszéljen. És ő nagyon közel van – volt – az
anyámhoz. Ó, istenem! [hangos sírás] Elnézést. Jól vagyok.

RENDŐRSÉG: Lesétált ön és Mr. Page tegnap este a partra?

LP: Nem, én hagytam el először a szállodát. Egy kicsit ki akartam

szellőztetni a fejem. Andrew csak öt vagy tiz perccel később
csatlakozott hozzám.
RENDŐRSÉG: És mi történt akkor, amikor ön visszatért a szállodába?
Akkor együtt voltak?

LP: Én jöttem vissza először. Meg akartam nézni, hogy Tolly lefeküdt-e
már. Szóval én a szállodában vagyok elszállásolva, Andy pedig a parti
házban, igy különböző irányokba indultunk.

RENDŐRSÉG: Látott valakit, miközben a szálloda felé tartott?

LP: Nem. Már mindenki lefeküdt.

RENDŐRSÉG: Mrs. Page is?

LP: Nem tudom. Nem láttam őt.

RENDŐRSÉG: És miért ment le ma reggel a parti házba?

LP: [csend]

RENDŐRSÉG: Mrs. Page?

LP: Beszélnem kellett Andrew-val.

RENDŐRSÉG: Miről?
LP: [csend] A lányunkról. Azt hittem, hogy Caz lenn van a parton, és igy
tudok Andrew-val nyugodtan beszélni.

RENDŐRSÉG: Bevallja, hogy egyedül akart maradni a volt férjével?

LP: Nem titok, hogy Caz és én nem jövünk ki túl jól. A dolgok… [csend]
csak úgy gondoltam, hogy jobb lenne, ha nem lenne ott. Lementem a
parti házba… [hangos sírás] Sajnálom. Képtelen vagyok rá.

RENDŐRSÉG: Nincs semmi baj. Tudjuk, hogy ez eléggé felzaklatja, Mrs.

Page, de pontosan el kell mondani, mi történt ezután.
LP: [hangos sírás]

RENDŐRSÉG: Kér papirzsebkendőt?

LP: Igen, köszönöm. Sajnálom, [csend] Csak állandóan magam előtt

látom, ahogy ott fekszik.

RENDŐRSÉG: Amikor odaért a parti házba, kopogott?

LP: Nem. Akartam, de kiabálást hallottam bentről, és rájöttem, hogy

Caz mégis ott van, így megtorpantam.

RENDŐRSÉG: Emelt hangokat hallott? Meg tudja mondani, kiét?

LP: Andrew-ét és Cazét.

RENDŐRSÉG: Biztos ebben? Mr. Page életben volt, amikor először

odaért a parti házhoz?

LP: Igen.

RENDŐRSÉG: Ki tudta venni, hogy miről beszéltek?

LP: Nem igazán. Úgy értem, dühösek voltak. Csak bizonyos részeit
hallottam. Főleg Cazt. „Hogy tehetted?" Meg ilyesmit.

RENDŐRSÉG: Van valami elképzelése, hogy mit érthetett ezalatt?

LP: Nem.

RENDŐRSÉG: És mit tett?

LP: Nem akartam belekeveredni, így visszaindultam a szállodába. Már

félúton jártam, amikor sikolyt hallottam.

RENDŐRSÉG: Férfiét vagy nőét?

LP: Nőinek hangzott, de lehet, hogy Andrew volt az. Nem tudom, még
sohasem hallottam férfit sikoltani ezelőtt. Szörnyű volt. Először
teljesen ledermedtem. Ezután hallottam egy másik sikolyt is, és
bementem…

RENDŐRSÉG: Nyitva volt az ajtó?

LP: Nyitva kellett hogy legyen. Futottam, és láttam… láttam… [hangos

sírás]

RENDŐRSÉG: Csak nyugodtan, Mrs. Page.

LP: Nagyon sajnálom, [csend] Andrew a földön feküdt, Caz pedig egy
kést tartott a kezében, és föléje hajolt. Mindent vér borított. És aztán
Caz rám támadt.

RENDŐRSÉG: Megtámadta magát?

LP: Igyekeztem odaférkőzni Andrew-hoz, hogy megnézzem jól van-e,

és valószínűleg elcsúsztam a… a vérén, ekkor sérülhetett meg a karom.
Megpróbáltam elvenni a kést Caztől, sikoltoztam. Minden olyan
gyorsan történt.

RENDŐRSÉG: Látta, hogy Mrs. Page leszúrja a férjét?

LP: Andrew már a földön hevert, amikor odaértem. Ha én

…[kivehetetlen] , talán akkor, [hangos sírás]
RENDŐRSÉG: Volt még ott valaki más is?

LP: Nem.

RENDŐRSÉG: És nem látott senkit belépni a parti házba, vagy eljönni

onnan?

LP: Nem. Ő ölte meg! Kérdezzék meg őt! Gyerünk!

RENDŐRSÉG: Az a helyzet, Mrs. Page, hogy ő pontosan ugyanezt

mondja, csak egy nagyon fontos különbséggel. Ő azt állítja, hogy maga
volt az, aki megölte Mr. Page-et.
 42. FEJEZET

LOUISE

Az árulja el, ahogy a kávét készíti. Nem kérdi meg, hogyan kéri, csak
megcsinálja, egy kis tejszínnel és két cukorral, pontosan ahogy Andy
szereti, amit nem tudhat, csak ha már sokszor készítette neki, mint
ahogy az ember csak a vele közeli kapcsolatban lévőknek szokta.
Nézem, és amikor átnyújtja neki a csészét, abban a pillanatban
értem meg, immár semmi kétségem sincsen: Bella igazat mondott,
amikor azt állította, hogy Taylor van bajban, és nem ő. És az apa, a
ragadozó, házas apa, aki bajba kevert egy tizenhét éves diáklányt, az
Andrew.
Erre gondolt, amikor eljött hozzám, és azt mondta, hogy bolond
volt. Ővele volt viszonya: a tinédzser lánya legjobb barátnőjével.
Szinte hálás vagyok, amikor Caz tapintatlansága megtöri a
bénultságomat, amit a sokk okozott. Megragadva az ürügyet, eljövök a
szállodából, és felrohanok a sziklafal tetejére, nem is tudom igazán,
hová tartok. Hálás vagyok a teliholdnak, hogy megvilágítja az ösvényt,
így megtalálom az utat a kisebb sziklák között, és szinte ösztönösen
ereszkedem le a lagúnához. Van valami ősi abban, ahogy a sötétben a
hullámok megtörnek a tengerparti sziklákon, érződik a sós íz a
levegőben. Ott állok az üres parton, hagyom, hogy ez a hang teljesen
átjárjon, elvigye a haragom legjavát, és a megkönnyebbülés olyan
heves, hogy szinte érzéki.
Most, hogy már tudom, nem is értem, hogyan nem vettem észre
korábban. Túlságosan nyilvánvaló volt azokból a titkos, lelkiismeret-
furdalásos pillantásokból, amelyekkel Taylort bombázta egész este. Rá
volt írva a kislány sápadt, epekedő arcára, amikor Andrew-ra nézett. De
az is egyértelmű, hogy Bellának fogalma sincs arról, mi folyik kettejük
között, és istenemre mondom, nagyon remélem, hogy ez így is marad.
A kettős árulás összetörné a szívét.
Andrew mindig a nőket szerette: a nőket, nem pedig a lányokat.
Soha nem volt képes nemet mondani egy csinos arcra. De Taylor még
csak tinédzser! Harminc évvel fiatalabb, mint ő! Tudom, hogy Andrew
nárcisztikus, de ez mégiscsak túl fiatal, még neki is! Lehet, hogy a
kapcsolatuk legális, de morálisan és erkölcsileg ez elfogadhatatlan,
bármelyik szülő számára, akit ismerek.
Nem hallom, amikor Andrew mögém lép. Összerezzenek, amikor
megfordulok, és látom, hogy ott áll néhány lépésre tőlem. Egy hosszú
pillanatig csak bámulunk egymásra némán. Az arckifejezésemből
azonnal megérti, hogy tudom. Nem élhetsz valakivel együtt majdnem
másfél évtizedet anélkül, hogy ne olvasnál az arcából, és most a múlt
utolért.
Félelem, bűntudat és esélylatolgatás fut át Andrew arcán, de
hirtelen ráébredek, hogy Caz botlása óta rajta sem láttam meglepődést.
És sokkot sem. Andrew már tudhatott Taylor terhességéről. A
szemétláda. Tudta, és ahelyett, hogy felelősséget vállalt volna, és
segített volna Taylornak a döntésben, vagy legalább kifizette volna a
szegény lány abortuszát, magára hagyta a döntéssel. Most is csak az
érdekli, hogy ne derüljön ki. Úgy érzem, hogy még soha nem
gyűlöltem őt ennyire, mint ebben a pillanatban.
– Tűnj el előlem! – mondom, a hangom kemény és hajthatatlan.
– Lou, hadd magyarázzam meg!
– Semmit sem tudsz megmagyarázni – sziszegem –, semmit, ami
erre mentség lehetne.
Nem is értem, hogyan találhattam őt vonzónak valaha is. Semmi
nincsen benne, semmi, ami értékes lehetne. Azok a pozitívumok,
amelyek tökéletes hírolvasóvá teszik, egyben elfedik azt, hogy milyen
rettenetes személyiség is valójában.
– Idióta voltam, tudom! – könyörög Andrew. – Tudod, Lou, nem
voltál ott. Nem terveztem előre. Ha visszacsinálhatnám, esküszöm az
élő istenre, hogy megtenném! Ez volt életem legnagyobb botlása. – Az
arckifejezésemből valószínűleg látja, hogy ez a mea culpa-csel nem
nagyon működik, így hirtelen taktikát vált, és a hangja vádaskodásba
csap át.
– Nézd, mindannyian követünk el hibákat. Te is hagytad, hogy úgy
gondoljam, én vagyok Tolly apja, amikor…
– Taylor csak tizenhét éves! – szakítom félbe dühösen. –Még csak
gyerek!
 – Tudta, hogy mit csinál – feleli, és hirtelen dacos gúny kúszik a
hangjába. – Nem ez volt neki az első alkalom, elhiheted.
Tajtékzom a dühtől. Arcul csapom, olyan erősen, hogy még a
sötétben is látom a kezem vörös lenyomatát.
– Ne merészeld! – kiáltom. – Te tetted ezt! Taylor annyi idős, mint
a lányod! Ez nem viszony, ez erőszak! Mit éreznél, ha az egyik barátod
ugyanezt csinálta volna Bellával?
Hirtelen visszahőköl.
– Ne légy gusztustalan.
– Hallod magad? – kérdem hitetlenkedve. – Hogy tehetted ezt,
Andrew? Még iskolába jár! Hogyan gondolhattad azt valaha is, hogy ez
így rendben van?
Végül csak van benne annyi illendőség, hogy kellemetlenül érezze
magát.
– Nézd, csak néhányszor történt meg – mormolja. – Állandóan
körülöttem lődörgött, és meresztgette rám a szemét. Megkért, hogy
mutassam meg neki a stúdiót, de aztán hamar kiderült, mit is akar
valójában. Ő is akarta, nagyon is. – Megdörzsöli az arcát, mintha
nagyon megsérült volna.
– A francba, Louise, eltörted az orromat! Nem mehetek hétfőn
ilyen arccal dolgozni…
Esküszöm az élő istenre, ha a sziklatetőn lennénk, és nem a parton,
biztos, hogy lelökném a mélybe.
– Teherbe ejtetted azt a lányt! – sziszegem dühösen. – Aztán
magára hagytad, birkózzon meg vele, ahogy tud! Bella fizette ki az
abortuszt, tudtad? A tizenhat éves lányodnak kellett megszerveznie,
hogy abortálják a féltestvérét! El tudod képzelni, mit fog érezni, ha
valaha rájön erre?
– Nem fog, hacsak te el nem mondod neki! – feleli Andrew
barátságtalanul. – A probléma megoldva, nem? Az a lány majd elfelejti.
Megmondtam neki, hogy vége. Hogy őszinte legyek, nem tudom, mit
akar itt ezen a hétvégén. Jobb lesz, ha eszébe sem jut, hogy elmondja
Caznek – mondja aljasul. – Most, hogy már megszabadult tőle, az én
szavam áll az övével szemben.
Döbbenten bámulok rá. Ez az ember nem érez se szégyent, se
megbánást. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha sajnálni fogom
Cazt, de most ezt teszem, hogy ehhez az érzéketlen szemétládához
ment hozzá.
– Taylor még gyerek! – mondom keserűen. – Nem gondolhatod,
hogy örökre megtartja a titkot. És nem vagyok benne biztos, hogy
egyáltalán meg kellene tartania.
– Nézd, Lou! Igazad van – mondja Andrew immár nyájas hangon.
– De nem kell féltékenynek lenned. Őszintén mondom, nem jelentett
semmit. Csak ostoba szórakozás volt. – Lép egyet felém, és
megpróbálja összeszedni minden vonzerejét. – Te vagy az egyetlen nő,
aki valaha érdekelt…
– Állj! – szakítom félbe, és felfordul a gyomrom. – Állj le! Nem
akarom hallani! Tartsd magad távol Taylortól, különben velem gyűlik
meg a bajod!
Otthagyom a parton, és olyan zsigeri megvetés árad szét bennem,
hogy érzem a savas keserűséget a torkomban. Mocskosnak érzem
magam, csak mert kapcsolat fűz hozzá, a legszívesebben hazamennék,
és tisztára dörzsölném magam. És én még lefeküdtem ezzel a férfival
néhány nappal ezelőtt! Én is hozzájárultam ehhez az egészhez oly sok
éven át. Ezzel én is részesévé váltam ennek a borzalmas történetnek.
A lábam laza köveket érint, megcsúszom, kifordul a bokám a
helyéről, ahogy megbotlom. Eltart egy kis ideig, mire visszanyerem az
egyensúlyom, és hirtelen meglátom az anyám, aki az egyik szikla
mögött rejtőzik.
– Anya! Megijesztettél! – kiáltok fel. – Mit csinálsz itt lenn?
– Aggódtam érted – feleli. – Csodás aranyszínű sálja mögötte lebeg
a szellőben. – Eltűntél. Min mondta, hogy szerinte lejöttél a partra,
úgyhogy lejöttem megnézni, minden rendben van-e. Ez az ösvény
veszélyes lehet, főleg este.
Az anyám arckifejezéséből nem lehet kiolvasni semmit, de a
tekintetében van valami, amitől megtorpanok. A hang jól terjed a víz
felett. Vajon mit hallhatott?
– Mióta vagy itt? – kérdem.
– Elég ideje – feleli.
 CAROLINE PAGE
A RÖGZÍTETT KIHALLGATÁS 1. RÉSZE

Dátum: 2020. 07. 25.

Időtartam: 48 perc
Helyszín: Kingsbridge-i Rendőrőrs

A kihallgatást végzik a Devon és Cornwall Rendőr-főkapitányság

nyomozói
(folytatás)

RENDŐRSÉG: Mrs. Page, biztosan készen áll arra hogy folytassuk?

CP: Igen, jól vagyok.

RENDŐRSÉG: Nincsenek fájdalmai…

CP: Ahogy mondtam, jól vagyok. Folytathatnánk?

RENDŐRSÉG: Azt mondta, hogy elment úszni. Meg tudja ezt valaki
erősíteni?

CP: Nem tudom. Eléggé korán volt még. Nem beszéltem senkivel, de
lehet, hogy valaki látott a szállodából.

CP: Nem néztem.

RENDŐRSÉG: Mégis, körülbelül hány óra lehetett?

CP: Nem tudom. Gondolom, nyolc körül. Andy még aludt, amikor
eljöttem.

RENDŐRSÉG: És mennyi ideig úszott?

CP: Talán húsz percet. De utána még ott maradtam a lagúnában egy
darabig, [csend] Andy és én veszekedtünk tegnap este valamin, amit
tegnap a vacsoránál mondtam. Hülyeség volt…

RENDŐRSÉG: Ez az lenne, hogy maga szerint a mostohalánya, Bella

terhes?

CP: [csend] Igen.

RENDŐRSÉG: Miért gondolta ezt? [csend] Mrs. Page?

CP: Csak egy buta félreértés volt.

RENDŐRSÉG: Emiatt veszekedtek?

CP: Részben.

RENDŐRSÉG: Ez még a szállodában történt, vagy akkor, amikor már

visszaértek a szobájukba?

CP: A szobánkban. De az később volt, amikor Andy már visszaért a

partról.

RENDŐRSÉG: Miért ment a férje a partra?

CP: Louise után ment. Louise rettenetesen dühös volt azért, amit
mondtam, kiviharzott a szállodából, Andy pedig utána ment, hogy
lecsillapítsa. De aztán hallottam őket kiabálni egymással a parton,
amikor mentem vissza a parti házba…

RENDŐRSÉG: Hallotta őket kiabálni? Vitatkoztak?

CP: Nagyon úgy hangzott.

RENDŐRSÉG: És tudja, hogy mi miatt vitatkoztak?

CP: Nem. Túl messze voltak, nem hallottam.

RENDŐRSÉG: Tehát egyedül ment vissza a parti házba?

CP: Igen. Kit fenn aludt a szállodában Louise fiával. Lefeküdtem, de

még nem aludtam, amikor Andy megérkezett.

CP: Körülbelül fél órával utána, éjfél körül.

RENDŐRSÉG: És azt mondja, hogy akkor maguk is veszekedtek? Mi

miatt?

CP: Főleg Louise miatt.

RENDŐRSÉG: Miért veszekedtek Louise miatt?

CP: [kivehetetlen]

RENDŐRSÉG: Kérem, Mrs. Page! A felvétel miatt.

CP: Bocsánat. Azt mondtam neki, hogy óvatosabbnak kellene lennie.

Louise teljesen Andy megszállottja, soha nem volt képes elfogadni,
hogy kettejük között vége mindennek [csend] Nézzék, nem várom,
hogy nekem higgyenek. Másoknak sem kell. Louise-nak van priusza,
azt is megnézhetik.

RENDŐRSÉG: Megfenyegette a férjét Louise Page valaha? Már

amennyire ön tudja?

CP: Nem, ahhoz túl okos. De…

RENDŐRSÉG: Kérem, Mrs. Page, ragaszkodjon a tényékhez.

CP: Végül Andy azt mondta, hogy a kanapén fog aludni, [csend] Ekkor
beszéltem vele utoljára.

RENDŐRSÉG: Tudom, hogy ez felzaklatja önt, de el tudná mondani, mi

történt, amikor visszatért a parti házba ma reggel, az úszás után?
CP: Kiabálást hallottam, mikor a lagúnától visszafelé sétáltam. Egy
kicsit megálltam, hogy megpróbáljam kitalálni, honnan jön, de aztán
rájöttem, hogy a parti ház felől…

RENDŐRSÉG: Biztos benne?

CP: Nem jöhetett máshonnan. Láthatják, mennyire elszigetelt. Így

elkezdtem futni, aztán egy sikoltást hallottam. Nagyon borzasztó volt.
Tudtam, hogy valami szörnyűség történik. Amikor odaértem, az ajtó
tárva-nyitva állt, és láttam, hogy Louise ott áll, Andy meg a földön
hever, és minden csupa vér.

RENDŐRSÉG: Életben volt akkor a férje?

CP: Nem tudom. Megpróbáltam odaférni hozzá, de nekem támadt a

késsel…

RENDŐRSÉG: Mrs. Page kést tartott a kezében?

CP: Igen. Megpróbáltam elvenni tőle, de aztán mind a ketten

megcsúsztunk és elestünk, és nekem megsérült a kezem. Kiabált és
sikoltozott, mind a ketten meg akartuk szerezni a kést. Ekkor valaki
berohant a szobába, az egyik mindenes, gondolom, és Louise
elengedett.

RENDŐRSÉG: Látott bárki mást? Aki belépett a parti házba, vagy

elment onnan?

CP: Nem.

RENDŐRSÉG: Mrs. Page, tudatában van ön annak, hogy Louise Page

azt állítja, hogy ön volt az, aki megölte Andrew Page-et? Ő azt mondja,
hogy ő hallott kiabálást, és ő találta meg önt, kezében a késsel.

CP: Nos, ez jellemző rá, nem? De miért öltem volna meg?

RENDŐRSÉG: Nagyon nyugodtnak tűnik, Mrs. Page, már bocsánat,
hogy ezt mondom.

CP: Mert tudtam, hogy végül valami ilyesmi fog történni, [csend]
Louise mindig azt mondta, hogy ha Andy nem lehet az övé, akkor másé
sem. Úgy tűnik komolyan is gondolta, nem?
AZ ÖSSZEJÖVETEL NAPJA
 43. FEJEZET

CAZ

A kanapé mellett állok, és nézem az alvó Andyt. Az emberek mindig

védtelennek és ártatlannak tűnnek, amikor alszanak, amikor lanyhul a
bennük rejlő őr figyelme, de most csak egy hazug embert látok. Olyan
sokszor elárult engem, és olyan sokféle módon. Mindig csak második
lehettem Louise mögött. Második feleség, második esély. Mindig. De
nem ez az oka annak, amiért ezt teszem. Megelégedtem a helyemmel
Andy életében, békét kötöttem a dologgal, amikor hozzámentem. Ez az
igazságszolgáltatásról szól. Arról, amit már évekkel ezelőtt meg kellett
volna tennem, egy másik időpontban, egy másik helyen, egy másik
férfival.
Az anyám nem volt elég erős hozzá, hogy megtegye, amit nekem
meg kell, de én az vagyok. A múlt éjjel kellett volna véghez vinnem, de
a zűrzavar, amit az ostoba megjegyzésem okozott, eltérített a tervemtől.
Még megmaradt bennem egy kis ösztönös önvédelem: ha börtönbe kell
mennem, akkor megyek, de nem ez az első opció. Akárhogyan is
történik, gyanúsított leszek; a rendőrség mindig az élettársat gyanúsítja
meg először. De ebben az esetben ketten vagyunk. Semmi mást nem
kell tennem, csak észszerű kételyt kell ébresztenem. Az volt az eredeti
szándékom, hogy ezt úgy érem el, hogy este egy darabig kicsit
alakoskodom, amikor senki nem tudja pontosan, hol is van a másik, de
a nagy megdöbbenés miatt, amit sikerült elérnem, ezt nem tudtam
megtenni. Így Andy nyert még tizenkét órát az életből, amit nem is
érdemelt meg.
Amikor tegnap este végre hazajött, még csak nem is beszélt velem.
A megvetése sokkal zavarba ejtőbb, mint az a vita, ami
kibontakozhatott volna kettőnk között. Azt fogom mondani a
rendőrségnek, hogy veszekedtünk. Sokkal hihetőbbnek hangzik majd.
Nagyon könnyű lenne megölni most, hogy alszik, de kell hogy
lássanak ma reggel, hogy alibit biztosíthassak magamnak, hogy legyen
egy olyan idősáv, amikor Andy egyedül van. Úgyhogy nem felejtek el
lemenni a partra. Egy skarlátvörös vászontunikát húzok a piros bikini
fölé, aztán felsétálok az ösvényen a szállodához. Egyébként nem
váltanék néhány udvarias mondatot a két középkorú fickóval, akik
teniszmérkőzést játszanak éppen, de ezen a reggelen eltérek a
megszokottól, és megjegyzést teszek a csodálatos időre, és sok
szerencsét kívánok nekik. Két unott pincér székeket igazgat a teraszon:
ők egy széles mosolyt kapnak tőlem. Érzem, hogy követnek a
tekintetükkel, ahogy lemegyek a lagúnához vezető falépcsőkön.
Az aprócska tengerpart meglepően zsúfolt kora reggel, már számos
úszó van benn a tengerben. Levetkőzöm, és begyalogolok a lagúnába,
lebukom, és addig maradok a víz alatt, míg el nem kezd égni a tüdőm.
Bár július van, a víz hideg. Adrenalinlöket fut át rajtam. Többé már
nem vagyok áldozat. Végül újra a kezembe vettem az életem
irányítását, és ez jó érzés.
Amikor kijövök a hullámok közül, egy velem egykorú nő jön lefelé
a falépcsőkön egy olyan piros bikiniben, ami hasonlít az enyémre. Ez
váratlan szerencse: egy szőke, piros bikiniben pont olyan, mint a másik.
Egy újabb jele annak, hogy az istenek az én oldalamon vannak. Várok,
míg a nő kiúszik a lagúnában lebegő stégre, és letelepszik a napra,
aztán betuszkolom nedves hajam a jellegtelen baseballsapka alá, és
felhúzok egy semleges farmerruhát, amit a táskámból vettem elő, ami
elrejti a feltűnő piros bikinit. Észszerű kétely. Csak ennyire van
szükségem.
Amikor a parti házhoz vezető lépcsőkön lépdelek, észreveszem
Celia Robertset, aki fürgén távolodik a hoteltől. Farmert és pólót visel,
ami túl fiatalosnak kellene hogy tűnjön rajta, de nem így van. A tegnap
esti sifonsál divatosan van megkötve a nyakán. Ahogy a lépcsősor
végére érek, gyorsan félreugrom, hogy ne lásson meg, ő pedig eltűnik a
terasz oldalában, anélkül, hogy észrevenné.
Átfut az agyamon, hogy odamegyek hozzá, és elmondom, mit tett
Andy Bellával. Ösztönösen érzem, hogy ő olyasvalaki, aki tudná,
minek kellene most történnie, és eléggé könyörtelen is lenne, hogy
megtegye. Kedveli Andyt, szereti őt, mégis a gyerekei és az unokái
iránti óvó szeretet sokkal alapvetőbb és erősebb. Talán ha elveszítesz
egy gyereket, az olyan módon változtat meg, amire nem is gondolsz.
De elhessegetem a gondolatot. Talán nem is hinne nekem, és nem
kockáztathatom meg, hogy riadót fújjon. Várok, míg biztos nem
lehetek abban, hogy nem jön vissza, ekkor gyorsan visszaindulok a
parti házba. Andy még mindig a kanapén horkol, próbálja kialudni a fél
üveg whiskyt, amit benyakalt tegnap. Bemegyek a fürdőszobába, és
visszaveszem a piros ruhát, amiben már láttak – Gondoskodtam róla,
hogy így legyen, majd veszek egy mély lélegzetet, és próbálok
egyenletesen lélegezni, miközben előveszem a táskámból Louise steak-
vágó kését. Ez az. Itt az idő.
Most, hogy karnyújtásnyira van a pillanat, furcsán nyugodtnak
érzem magam, és tiszta a fejem. A döntést meghoztam, az ítélet
kimondatott. Már semmi mást nem kell tennem, csak végrehajtani.
Az alibim távolról sem sziklaszilád, az oda-visszaút időzítése a
lagúnához nem túl pontos, de remélem, hogy Louise ujjlenyomatai ott
lesznek a gyilkos késen, és ez elég lesz ahhoz, hogy kicsit
elhomályosítson mindent. Nem akarom őt bemártani. Tényleg nem. De
ő és én össze vagyunk ebben kötve, akár tud róla, akár nem. A lányát
védem. Mindkettőnknek van indítéka; mindkettőnknek vannak
eszközeink és van lehetőségünk. Ha nem tudják majd megmondani,
melyikünk követte el, akkor mindkettőnket el kell hogy engedjenek.
Észszerű kétely. Csak ennyire van szükségem.
Visszamegyek az alvó férjemhez, és nézegetem a nyakát,
elképzelem, ahogy a kés belehasít a puha bőrbe, ahogy a fényes, vörös
artériás vér sugárban spriccel ki, és elszívja az életet belőle. Nem lehet
olyan nehéz megtalálni a nyaki verőeret. Nem vagyok orvos, de egy
elsősegély-tanfolyamon, amit a Whitefishnél szerveztek egy vagy két
évvel ezelőtt, megtanultam, hol tudom megnézni a pulzust.
Feltételezhetően ott kell belevágni is.
Egy kicsit szorosabban fogom a kést. Olyan közel vagyok, hogy
érzem a whisky áporodott bűzét a leheletén. Most tökéletes az időzítés.
És Andy megérdemli. Nem gondolkodtam a macskán, és Bagpuss élete
sokkal többet ért, mint az övé. Most. Csapj le most!
Remeg a kezem. Erősen kifújom a levegőt. Nem tudom megtenni.
Az isten verje meg, képtelen vagyok megtenni!
Hirtelen elfog a düh, teljes erővel lecsap rám, olyan érzés, mint a
szüléskor az összehúzódások. Kiesik a kezemből a kés, nagyot koppan
a kisasztalon, én meg kimenekülök a teraszra. Átkozom magam a
gyengeségem miatt. Cserben hagytam Bellát. Nem vagyok jobb, mint
az anyám. A düh tovább eszi magát befelé a testembe, és annyira
összeszorítja a mellkasomat, hogy alig kapok levegőt. Meg kell
ragadnom a korlátot, nehogy kiugor jak rajta. Teljes valómmal
gyűlölöm Andyt, de még mindig erősebb a szerelem.
Fogalmam sincs, mennyi ideje állhatok itt: egy perce vagy húsz.
Hirtelen visszahoz a jelenbe egy ajtócsapódás, aminek a zaját a szél
idehozza. Aztán jön egy szörnyű, halk, reszelő, halálos sóhaj.
Megfordulok. Andy a szoba közepén áll, háttal nekem. Miközben
nézem, hátra tántorodik, és a nyakát markolássza, mint valami B-
kategóriás horrorfilmben az áldozatok. Megdöbbentő vörös, lüktető vér
folyik az ujjai között. Látom a fegyvert, amit évezredekkel ezelőtt
ejtettem le, groteszk játékkésként áll ki a nyakából.
És ekkor megpillantom Bellát.
A feje marionettbábuként fordul felém, ahogy ott állok lefagyva a
rémülettől a teraszon. Üres tekintettel bámul rám, katatón állapotban
van a sokk miatt, miközben Andy térdre rogy kettőnk között,
bugyborékoló hangot hallatva fulladozik a saját vérében. Bellára
bámulok, döbbenten, aztán Andy-hez futok. A fény lassan kialszik a
szemében.
– Istenem, Bella, mi történt?
Rám néz. Aztán felsikolt, magas, természetellenes hangon, amitől
végigfut a hideg a gerincem mentén. Olyan, mintha valami belülről
kifelé égetne. Gyorsabban mozogva, mint azt feltételeztem volna
magamról, felugróm, megragadom Bellát a karjánál fogva, és
kényszerítem, hogy hátráljon az ajtó felé, el a padlón haldokló apja
látványától.
Bella nem akarta ezt tenni. Biztosan hirtelen elöntötte a düh, és a
kés meg ott volt. Pont ott, ahol hagytam. Bella megtette azt, amit én
nem tudtam. Amit én akartam. Nem hagyom, hogy bárki más életét
romba döntse ez a szörnyeteg.
– Menj! – Mondom élesen, és az ajtó felé tuszkolom Bellát. Vér
van a rövidnadrágján és a bikinifelsőjén; a saját véres kéznyomom ott
van elkenve a csupasz karjain. – Menj vissza a partra! – mondom neki.
– Ússz egyet a tengerben! Meg kell szabadulnod a… tisztának kell
lenned!
Üveges tekintettel néz rám. Fogalmam sincs, hogy megértett-e.
 – Bella, te nem jártál itt! – mondom neki sürgetően. – Ezt majd én
elintézem! Baleset volt, nem a te hibád. Menj úszni a tengerbe, aztán
eredj vissza a szállodába, megértetted? Te nem jártál itt!
Végre elkezd lefelé botladozni a homokban. Bevágom az ajtót, és
visszarohanok a nappaliba. Öklendezem, ahogy Andy teste fölé
hajolok, de most nem engedhetem meg magamnak, hogy feltörjenek az
érzelmeim; ő itt most nem az a férfi, akit valaha szerettem, nem a fiam
apja, hanem egy probléma, amit meg kell oldani, egy válság, amit
kezelni kell. Kihúzom a kést a nyakából, és beletörlöm a nyelét a
ruhámba, hogy leszedjem róla Bella ujjlenyomatait. Valaki
meghallhatta a sikolyát. Nemsokára megszólal a vészcsengő. Talán
perceim vannak, vagy még annyi sem, hogy eltüntessem minden
nyomát.
De erre sincsen időm.
Elakad a lélegzetem az erőteljes ütéstől, amit a két lapockám közé
kapok. Előrezuhanok Andy teste felé, és védekezésül ösztönösen a
fejem elé kapom a kezem. Még megpillantom Louise arcát, amelyet
eltorzít a düh, de nincs lehetőségem arra, hogy megmagyarázzam. Újra
felém lódítja a lámpát, én pedig felsikoltok fájdalmamban, ahogy a
súlyos márvány a felkaromnak ütődik. Hirtelen kénytelen vagyok
védekezni a számtalan ádáz ütés ellen, és halálos küzdelembe
bocsátkozunk. Neki ott a meglepetés előnye; győzelemre áll. Igazából
úgy érzem, lehet, hogy meg is öl.
Újra felemeli a lámpát, hogy lesújtson, de ahogy lekushadok,
Louise hirtelen elcsúszik Andy vérén. Kiesik a kezéből a lámpa, ahogy
elveszíti a talajt a lába alól, és nagyot zuhan a hátára.
Hátracsúszom, távolabb tőle, mielőtt még újra összeszedné az
erejét. Éles fájdalom hasít a vállamba, ahogy felhúzom magam a falnak
támaszkodva, lihegve, a karom használhatatlanul lóg az oldalamon.
A kés kettőnk között hever a földön. Megpróbálom rávetni magam,
de Louise-nak ugyanez az ötlete támad ugyanabban a pillanatban, és
kiüti a kezemből. A kés elbucskázik kettőnktől, és egy csillogó
rubinvörös vértócsában landol Andy teste mellett.
A lélegzetem csak reszelő, fájdalmas lihegés. Azt hiszem, Louise
eltörhette néhány bordámat is. Kiabálást hallok odakintről, és futó
lábak távoli dobogását. A víz viszi a hangot; Bella sikoltása
vérfagyasztó volt.
 Louise is hallja a hangokat. A sarkaira ereszkedik, és kisimítja a
szeméből a haját a csuklója belső felével, amitől skarlátvörös csíkok
lesznek az arcán. Mindkettőnkön ott van Andy vére.
A part felé pillantok, közben imádkozom, hogy Bella elérje a
szállodát, anélkül, hogy észrevennék, és hogy tud majd tiszta fejjel
gondolkodni. Majdnem elájulok a vállamat hasogató fájdalomtól, de
kényszerítem magam, hogy összpontosítsak. Most csak egyetlen módja
van annak, hogy megmentsük Bellát. De ahhoz, hogy ezt megtegyük,
bíznunk kell egymásban. Ha nem tudják majd megmondani, melyikünk
követte el, akkor mindkettőnket el kell hogy engedjék.
– Louise – szólalok meg hirtelen. – Nincs sok időnk.
ÖT HÓNAPPAL KÉSŐBB
 44. FEJEZET

LOUISE

Kétszer is elolvasom az e-mailt, aztán lecsukom a laptopomat, és

kimegyek a konyhába. Pontosan ezt vártam, de azért nem könnyű látni
leírva, feketén-fehéren.
Öntök magamnak egy pohár fehérbort, kissé nekidőlök a magas
konyhaablak párkányának, és figyelem a lenti nyüzsgő utcát. Azok,
akik az utolsó pillanatra hagyták a karácsonyi bevásárlást, ott
tolonganak az esőtől nedves járdákon, cipelik a nehéz szatyrokat.
Hallom, ahogy az egyik közeli boltban Slade-től a Merry Christmas
szól. Boldog vagyok, hogy ismét Londonban lehetek, minden dolgok
központjában. Olyan, mintha sohasem mentem volna el innen.
Andrew öt hónappal ezelőtti halála óta képtelen voltam elviselni a
gondolatot, hogy ott maradjak Sussexben. A házunk túl sok emléket
őrzött közös életünkről, arról a sok mindenről, ami annyira elromlott.
És egyébként is, Andy anyagi támogatása nélkül sokkal jobb bevételre
volt szükségem, nem volt elég az, amit szabadúszó tanárként kerestem.
Azzal, hogy visszaköltöztem Londonba, elvállalhattam egy teljes
munkaidős szerkesztői állást a Daily Sketchnél. De még nem voltam
képes eladni a házat, úgyhogy feltettem az Airbnb-re, ami sokkal
nagyobb bevételt hoz, mint azt képzeltem, és kibéreltem egy aprócska,
két hálószobás lakást a Primrose Hill lepukkantabb részén. Bella nem
akarta otthagyni a barátait és az iskoláját, most, hogy csak egy éve van
hátra az egyetemig, úgyhogy úgy döntött, hétközben a szüleimmel fog
lakni, a hétvégére meg feljön Londonba. Nem, mintha Tolly és én
ilyenkor sokat látnánk őt; túlságosan lefoglalja az, hogy kihasználja az
előnyöket, amit a város egy tinédzsernek nyújthat. De megérdemli,
azok után, amin átment.
Hirtelen leteszem a borospoharat, visszamegyek a
számítógépemhez, és újra kinyitom az e-mailt: Re: Rendőrségi
nyomozás 47130060126. Sajnálattal közöljük, hogy…
 Hirtelen elhomályosodnak a szavak a szemem előtt. A Királyi
Ügyészségen az ügyet vizsgáló jogász… a nehéz döntést, miszerint nem
viszik az ügyet bíróságra. Az ön szava áll a másikéval szemben… nincs
harmadik fél által megerősített változat az esetről… az ügy nyitva
marad…
Megússza. Caz megússza a gyilkosságot.
Hazudott. Akkor is tudtam, és most is tudom. Nem a lányom ölte
meg az apját, akármennyire is kétségbe volt esve. Nem mintha nem
tartanám képesnek egy ilyen tettre; mindenkinél jobban tudom, milyen
kicsi a különbség a normalitás és az őrület között. Szélsőséges esetben
mindannyiunkat elragadhat annyira a hév, hogy olyasmit teszünk,
amiről nem is gondoltuk volna, hogy a lényünk része. De azt is tudom,
hogy Bella soha nem tudna hazudni nekem, ilyesmiben nem. Nem öt
hónapig, és nem nekem. Tudnám.
Csak éppen hazudott nekem arról, hol volt azon a szörnyű reggelen
– gondolom nyugtalanul. Nem a lagúnában úszott, ahogy azt mondta.
Láttam, amikor eljött a parti házból, néhány pillanattal azelőtt, hogy én
odaértem.
Bella csak traumatikus állapotban volt. Valószínűleg kitörölte azt a
rémképet az elméjéből. Semmi értelme megemlíteni bárkinek is. Végül
is Caz a bűnös.
Bella sohasem volt hajlandó beszélni senkivel sem arról, mi történt
azon a napon, és a tanácsadó javaslatára, akit felkértünk arra, hogy
segítsen neki feldolgozni az apja brutális meggyilkolását, én sem
erőltettem a dolgot. Nem tudom, mit látott a parti házban, de biztosan
meglátott engem, rajtam az apja vérével, és látta azt is, amikor elvisz a
rendőrautó. Természetesen nyomot hagyott ez benne, de már
gyógyulófélben van. Jó terapeutája van, aki nagyon kedves, és Bella
már majdnem visszatért régi önmagához. Majdnem.
Belekortyolok a borba. A vér fémes szagát még most, hónapokkal
később is érzem az orromban. Most is látom magam előtt Caz
tekintetében azt a messianisztikus szenvedélyt, amikor kifőzte azt a
nevetséges sztorit, hogy mentse a bőrét, megvádolva Andrew-t azzal a
borzasztó gonoszsággal.
– Csak egyetlen módja volt annak, hogy megakadályozzuk, hogy
Andrew Bella nyomába vesse magát – Közölte lázasan azokban az
utolsó pillanatokban, mielőtt beözönlöttek volna az ajtón. – Egymást
kell vádolnunk. Nem tudják majd bizonyítani, melyikünk követte el, de
annyira el lesznek foglalva azzal, hogy ezzel próbálkoznak, hogy Bellát
még csak nem is vizsgálják meg közelebbről.
Odalenn az utcán a karácsonyi fények villódznak a sötétben. Egy
télapóruhás fiatalember hátramegy az egyik kis átjáróba egy bolt mögé,
lehúzza hosszú, fehér szakállát, és elkezd kotorászni a zsebében, hogy
rágyújthasson. Elfordulok az ablaktól. Senki sem az, akinek látszik.
Az ismerős gondolat mardos, miközben öntök magamnak egy
második pohárral. Bárcsak ne engedtem volna, hogy a gyerekek a
szüleimnél töltsék a hétvégét! Még most sem tudom, miért hazudik Caz
ilyen borzalmas dolgot Belláról, hacsak azért nem, mert a hazudozás
már a természetévé vált, és már nem is tudja, hogyan kell igazat
mondani. Miért nem vádol valamiféle betolakodót? Miért kell neki azt
állítani, hogy Bella volt?
Leteszem az üres poharat a konyhapultra, és elkezdem őrülten
dörgölni a már tiszta pultot. Ki tudhatja, miért hazudik Caz, gondolom
keserűen; talán már annyira gyötrik a téveszmék, hogy saját maga is
elhiszi, amiket mond. De ő gyilkolta meg Andrew-t. Olyan biztos, mint
az, hogy megmérgezte a macskámat. Szó szerint rajtakaptam, Andrew
vére ott száradt a kezén! Kétségem sincsen afelől, hogy ő tette. Biztos.
És nekem köszönhetően megúszta. Én voltam az, aki beszennyezte a
bűntett helyszínét; az ujjlenyomataim és a DNS-em ott voltak
mindenhol. Hogyan tudna egy esküdtbíróság dönteni abban, melyikünk
keze sújtott le? Ha nem állítanánk ilyen elkeseredetten, amit állítunk,
akár azt is hihetnék, hogy ketten közösen követtük el.
Egy pillanatig eszembe jut, mit tennék, ha Bella tényleg bűnös
lenne. Természetesen az első ösztönös reakcióm biztosan az lenne,
hogy próbálom védeni a lányom, de hosszú távon tényleg az lenne a
legjobb, ha fedezném őt? Egész életünkre tönkretenném a morális
hátterünket. A tetteinknek, akár véletlenek, akár nem, vannak
következményei. Még ha hinnék is Caznek, nem hinném, hogy képes
lennék elfogadni a tervet, hogy Bella megmentése érdekében vádoljuk
meg egymást, bár az alapján, ahogy a rendőrséggel mennek a dolgok,
úgy tűnik, hogy a húzás beválna. De könnyű tisztességesnek lenni
elméletben. Egyikünk sem tudja igazán, hogy mit is tennénk, amíg a
gyakorlatban be nem bizonyosodik.
Az anyámnak természetesen nincsenek ilyen aggályai.
 – Hát persze, hogy fedezned kell – mondta élénken, amikor
bevallottam neki, mit mondott Caz. – Az anyja vagy. Egy anya mindent
megtesz, hogy megóvja a gyerekét. Az erkölcs itt nem játszik szerepet.
Ő az abszolút szikla, az anyám. Ő maga is gyászolja Andrew-t,
nagyon jól tudom, de most az egyedüli gondja Bella és Tolly. Bár
semmi része nincs benne, de a gyerekek mindketten sokkal jobban
vannak, mint ahogy remélni mertem. Én vagyok az, aki látszólag nem
tud napirendre térni Andrew halála fölött. Megvetem azért, amit
Taylorral tett, de soha nem öltem volna meg, megfosztva a gyerekeket
az apjuktól. Senki nem érdemli meg, hogy úgy haljon meg, ahogy ő,
megfulladva a saját vérében.
Talán ha a rendőrség képes lett volna bebizonyítani., hogy Caz
tette, ha tudnám – minden kétség nélkül –, hogy Bellának semmi köze
hozzá…
Felegyenesedek, és csalódottan beledobom a mosogatórongyot a
mosogatóba. Akármikor belekergetem magam ebbe az őrült
nyúlüregbe, megadom Caznek, amit akart. Elmondta nekem azt a
nevetséges történetet, hogy ott keringjen az agyamban, és én hagyom
neki.
Hála istennek soha többé nem kell látnom azt a nőt. New Yorkba
költözött Kittel, mihelyst a rendőrségtől visszakapta az útlevelét. Egy
nagyon menő reklámügynökségnél dolgozik, azt mondta Patrick.
Kétség sem fér hozzá, hogy sokra viszi majd. Minél távolabb van
tőlem, annál jobb.
Felszedem Tolly játékait a nappali padlójáról, és visszaviszem őket
a szobájába. A kétkedés és rettegés örvényei szép lassan elsimulnak,
ahogy mostanában mindig megtörténik, amikor Patrickre gondolok. Ő
és Tolly jó barátok lettek azalatt a három hónap alatt, mióta én és
Patrick újra elkezdtünk találkozgatni. Ha számolgatta is Tolly
születésnapját, nem szólt semmit, de olyan jól mennek a dolgok
köztünk, hogy azt hiszem, hamarosan el fogom neki mondani az
igazságot. Tollynak szüksége van egy apára, és Patricknek egy fiúra,
még ha egyelőre nem is tudja.
Bella is jól kijön vele. Azt hittem, hogy majd ellenséges lesz azzal
kapcsolatban, hogy újra randizni kezdek, főleg, hogy ilyen kis idő telt
el az apja halála óta, de legnagyobb meglepetésemre inkább bátorított.
 – Már négy éve szakítottatok, anya – mondta, amikor
megpendítettem a dolgot. – Már éppen ideje, hogy találkozgass valaki
mással.
Szépen beteszem Tolly Star Wars-mintás sportcipőjét a szekrénye
aljába, és megpróbálom becsukni, de valami nem engedi. Letérdelek, és
előhúzom egy kis sporttáska vászonszíját. Még Bella kérte kölcsön a
táskát az anyámtól, amikor a múltkor itt volt. Biztosan teli van piszkos
ruhával. Figyelmeztetnem kell, hogy vigye majd vissza az anyámnak a
jövő hétvégén.
Kinyitom a szennyestartót az előtérben, és leszórom a táska
tartalmát a földre. Kibukik belőle egy piszkos farmer, az a hosszú ujjú
póló, amit Bella elhagyott két héttel ezelőtt, és amelyet annyira keresett
mindenki, egy fél tucat piszkos póló és páratlan zokni. És egyetlenegy
ruha sem fekete. Végre elmúlt az az időszaka, hála istennek, és a
Taylorral való barátsága is. Azt hiszem, találkozott valakivel, bár nem
szólt róla semmit. Rengeteg üzenetet kap egy Alice nevű lánytól.
Sokkal kevésbé intenzív ez a kapcsolat, mint a Taylorral való, és sokkal
veszélytelenebb is. Remélem, hogy lassan készen áll arra, hogy
hazahozza a lányt bemutatni.
Mindent behajigálok a mosógépbe, és jól kirázom a táskát, hogy
nem maradt-e benne valami. Egy összegyűrt farmersort esik ki a
padlóra. Nedves a szaga, mintha csak vizesen tették volna bele.
Leellenőrzöm a zsebeket, érzem a sós víz illatát, majd ezt is a gépbe
dobom. Valószínűleg már nyár óta benne volt a táskában. Andrew
halála óta senki nem járt közülünk a tengerparton. Ez majd egy olyan
démon lesz, amivel szembe kell néznünk, de még nem most.
Hirtelen elakad a lélegzetem, amikor összehajtogatom az üres
táskát. A cipzárba egy halványarany színű sifonsál van beleakadva.
Bizonyára elfeledve ott hevert az anyám vászontáskájában, a sorttal
együtt.
Kicsit megsimítom a finom anyagot. Az anyám sifonsálja. Azon a
gyűlöletes reggelen viselte a szállodában. Még emlékszem, hogy Bella
ugratta a reggelinél: Egész hétvégén hordani fogod ezt a sálat, Gree?
Csak egy aranylakodalma van az embernek – felelte az anyám
nevetve. – Ki kell hozni belőle a legtöbbet.
De a sifonanyag közepén, elhalványodva ugyan, de nem lehetett
nem észrevenni: ott volt a férjem kifakult, rozsdabarna vére.
 45. FEJEZET

CELIA

Azt hiszem, abban mindannyian egyetérthetünk: ha van olyan ember,

aki megérdemelte, hogy meggyilkolják, az Andrew Page.
Rengeteg olyan nő volt az életében, akinek volt indítéka: Louise,
Caroline, Bella, Taylor, még Min is; bármelyikük megtehette. A
tinédzser lányok nagyon érzelmesek tudnak lenni, nagyon
szenvedélyesek. Rengeteg hormon dolgozik bennük, és érzelmek,
amelyekkel nem tudnak mit kezdeni. Louise ezt bárki másnál jobban
tudja. És az az egész kalamajka Roger Lewisonnal, amikor tizenkilenc
éves volt. Aznap este megszúrta önmagát a fickó házában, de akár a
férfi felesége is elkövethette volna. Vagy maga Roger.
Louise most azt mondaná, hogy soha nem lenne képes
meggyilkolni a gyermekei apját, de láttam a szemét az Andrew
meggyilkolása előtti estén, amikor visszafelé tartott a tengerpartról.
Önmagának hazudhat, de nekem nem. Én az anyja vagyok. Okkal ment
le a parti házba aznap reggel. Csak a szerencsén múlott, hogy én értem
oda előbb.
Nem azért öltem meg Andrew-t, hogy megbüntessem, bár
egyértelmű, hogy megérdemelte volna. Azért tettem, hogy
megmentsem a lányomat és az unokámat saját maguktól. Bármelyik
anya ezt tette volna. És nekem már volt életem, csak annak vége lett,
amikor Nicky meghalt. Most már csak számolom a napokat, egészen
addig, míg véget nem ér.
Egy gyerek elvesztése olyan mértékben megváltoztat, amiről nem
is képzelted volna, hogy lehetséges. Az a személy, akit ismertél, örökre
eltűnik. Mindig van egy árnyék, ami eltakarja a világot, még akkor is,
ha kényszerítenek arra, hogy benne élj. Amíg magam is át nem éltem,
el sem tudtam képzelni, milyen erős lehet ez a fájdalom. Ez minden
szülő legnagyobb rémálma. De a legnagyobb félelmed, hogy
elveszítesz egy gyereket, csak ennyi: egy félelem. A te félelmed az én
történetem.
 Innen, ahol én vagyok, minden másmilyennek tűnik. Még a szaga
is más. Benned nem található olyan rész, amelyiket össze lehetne
kapcsolni ezzel az érzéssel. És ez jó dolog, higgy nekem. Ez nem
olyasmi, amit szeretnél, hogy meglegyen benned. Akkor nem akarnál
semmit ettől a világtól. Olyan vagyok, mint egy rab egy ketrecben; és
még csak el sem jöhetsz meglátogatni.
Tudom, milyen eltemetni egy gyermeket. Tudom, milyen az,
amikor ki kell választanod a ruhát, amelyet majd a gyermeked
temetésén fogsz viselni. Tudom, milyen érzés, amikor úgy kell
kényszeríteni magadat, hogy levegőt szívj a tüdődbe, csak azért, hogy
lélegezz. És az, hogy élned kell tovább, amikor pedig már nincs miért
élned. Tudom, milyen beletenni a gyermeked összes holmiját egy
dobozba; milyen az, amikor virágot viszel a sírjára. Képtelen vagyok
elfelejteni a frissen kiásott föld illatát. Tudni, milyen az, amikor az
egész világ szánakozik rajtad, ugyanakkor örül, hogy nincs a
helyedben.
A gyász kiüresít és összetör, és amikor a darabjaid újra összeállnak,
csak egy torz, idomtalan valami leszel, korábbi önmagadra nem is
hasonlító lény, mégis valahogy erősebb. Úgy érzed, képes vagy
bármire, hogy megóvd azokat, akiket szeretsz.
Nem vagyok hajlandó elveszíteni sem Louise-t, sem Bellát. Lehet,
hogy gyászolják Andrew-t, de majd túljutnak rajta. Az emberi lényeket
úgy tervezték, hogy feldolgozzák a veszteséget, és meggyógyuljanak.
Kivéve, ha ez a veszteség egy gyerek. Ezt nem tudjuk túlélni.
Andrew aludt, amikor aznap leértem a parti házba. A kés ott volt
kéznél, a mellette levő asztalon; nem kellett azt használnom, amit
magammal hoztam. Nem halt meg azonnal: valahogy feltápászkodott,
amikor eljöttem onnan, de szerintem megérdemelt egy kis fájdalmat,
hogy egy pillanatig érezze, mielőtt meghal. Nem vettem észre, hogy
Caz már visszaért, csak később, mert azt hittem, hogy még a lagúnában
van. De nem láthatta, hogy végigosontam az ösvényen a partig.
Bizonyára csak másodperceken múlt, hogy nem találkoztam Bellával,
amikor ő a másik irányból jött. Nagyon sajnálom, hogy ki kellett
tennem ennek: hogy látnia kellett az apja utolsó, véres pillanatait. De
sokkal rosszabb is lehetett volna. A barátnője, Taylor nem sokkal
korábban mondta el Bellának, hogy az apja valójában az ő babájának is
az apja. Ki tudja, mi történhetett volna, ha Bella találta volna meg azt a
kést.
Nem tudom, hogy meglátott-e, amikor eljöttem a parti házból. Soha
nem mondta, de azt se mondta senkinek, hogy ő ott volt azon a
reggelen. Nem tudom, gyanítja-e, hogy én voltam, vagy Cazre
gyanakszik, esetleg az anyjára, de ha igen, nem fogja elmondani.
Végül is, a nők a Roberts családban mindig is jól tudtak titkot
tartani.
Vége
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Rendkívül szerencsés vagyok, hogy két szerkesztőnek is köszönetét

mondhatok azért, hogy ez a könyv sokkal jobb lett, mint ahogy azt én
egyedül létre tudtam volna hozni: Rachel Faulkner-Willcocksnak, aki
egészen addig dolgozott a kézirattal, míg meg nem érkezett csodaszép
kislánya, kicsit korábban, mint ahogy várták, és Tilda McDonaldnek,
aki tökéletesen felvette a fonalat, és eljuttatta a könyvet a célba.
Nagyon boldog vagyok, hogy mindkettőjükkel dolgozhattam.
Köszönettel tartozom még Rebecca Ritchie-nek, aki – ehhez kétség
sem fér – a világ legjobb ügynöke. Köszönöm, hogy fogtad a kezem,
lecsendesítetted a rettegésemet, és hittel és szenvedéllyel pártfogoltál az
írás során.
Köszönöm Sabah Khannak, briliáns és kitartó publicistámnak, és
Helénának [ez a vezetékneve] az olvasószerkesztésért. Sasszemed
megakadályozott néhány gyötrelmes baklövést.
Mindenkinek köszönetét mondok az Avonnál és a Harper-
Collinsnál, a színfalak mögötti fáradhatatlan támogatásukért, a nem
annyira látványos, de nehéz rakodásért, ami ténylegesen az olvasók
kezébe juttatja a könyveket.
Köszönettel tartozom Georgie Stewartnak, aki fénysebességgel
olvasta el a kéziratot, hogy leellenőrizze, mindent jól írtam-e, ami a
hirdetési szakmához tartozik a könyvemben, és a Wikipédiának,
ahonnan néhány technikai részletnek tudtam utánanézni. Ha mégis
melléfogtam valamiben, az csakis az én hibám.
Köszönöm a NetGallery olvasóinak, valamint számos bloggernek
és könyvszerető embernek, akik értékelést írnak a regényeimről, és jó
széllel indítják őket útnak a nagyvilágba. Nagyon sokat jelent, tényleg.
És köszönet minden olvasónak szerte a világban, minden
vásárlónak és eladónak, könyvek kölcsönadóinak. Ők biztosítják, hogy
minden jó történet, minden jól elmesélt sztori megtalálja az
olvasóközönségét. Magasra tették a lécet, ahogy az helyes is.
Végül, de nem utolsósorban köszönök mindent a családomnak,
Eriknek, Henrynek, Mattnek és Lilynek, hogy az élet nevű
hullámvasúton olyan szorosan tartották ezt a bizonytalan, nárcisztikus
írót, és soha nem engedték el.