Bízz újra!

- Trust Again
II összesen Újrakezdés
Mona Kasten
Könyvmolyképző (dec 2021)

Címke: erotikus, romantikus, regény

erotikusttt romantikusttt regényttt
Dawn már leszámolt a szerelemmel – Spencer nem hajlandó
feladni.
Amikor Dawn először találkozik Spencer Cosgrove-val, rögtön
tudja, hogy beütött nála a krach. Méghozzá alaposan. Spencer szexi,
sármos és vicces, pont az esete – és a fiú azonnal flörtölni is kezd
vele.
Csakhogy Dawn fogadalmat tett, hogy elkerüli a férfiakat. Túl
nagy fájdalmat érez, amiért rossz partnerben bízott meg, túl mély a
seb, amiért megcsalták. De Spencer nem adja fel. És amikor Dawn
rájön a srác szívszaggató titkára, világossá válik számára, hogy
esélye sincs felülkerekedni azon a káoszon, amivé Spencer miatt vált
az élete.
Kövesd az álmait!
MONA KASTEN

trust again
bízz újra!
A csajoknak, akik a legjobbat hozzák ki belőlem:
Bianca, Caro, Kim, Laura, Nadine,
Rebecca és Yvo
trust again lejátszási lista
Weaker Girl – Banks
War Of Hearts – Ruelle
Lay It All On Me – Rudimental (feat. Ed Sheeran)
Into You – Ariana Grande
Let Me Love You – Ariana Grande (feat. Lil Wayne)
What A Feeling – One Direction
Never Enough – One Direction
Bloodsport – Raleigh Ritchie
No Pressure – Justin Bieber (feat. Big Sean)
Only Love – Ben Howard
Rivers In Your Mouth – Ben Howard
Remnants – Jack Garratt
In The Shadow Of A Dream – James Morrison
To The Wonder – Aqualung (feat. Kina Grannis)
Everything Is Lost – Maggie Eckford
dRuNk – ZAYN
Show Me Love – Robin Schulz & J.U.D.G.E.
Close – Nick Jonas (feat. Tove Lo)
We Don’t Talk Anymore – Charlie Puth (feat. Selena Gomez)
Where’s My Love – SYML
 1. fejezet
Borzalmas ötlet volt, hogy a kávézóban akartam írni.
Kész katasztrófa.
Csak bámultam a pasira, aki előttem állt, és talán választ várt
arra, amit az imént mondott nekem. Fogalmam sincs, miből
gondolta, hogy értem, amit szövegel. Esetleg azt hitte, hogy
rendelkezem a szájról olvasás varázslatos képességével? A
fejhallgatómnak körülbelül akkora volt az átmérője, mint egy pizzáé,
és kb. öt kilót nyomott. Direkt azért költöttem rá kicsit többet a
kelleténél, hogy tényleg ne jöjjön át rajta semmi zaj, amikor munka
közben koncentrálnom kell.
Igazából pontosan ezért utálok nyilvános helyeken írni. Egyrészt
mert a hangzavart csak zajszűrős fejhallgatókkal lehet elviselni,
másrészt pedig mert állandóan különböző emberek szólítanak meg,
vagy kötnek belém. Most épp az első eset következett be.
A srác jóképű volt, az nem kérdés. Vörösesbarna haja volt, és
szép, barna szeme. Igazán helyesnek tűnt a farmerjében és a szűk
szabású ingében, ami feszült a vállán. És még ha úgy éreztem is,
hogy hízeleg nekem, meglehetősen kellemetlen érzés fogott el.
Lassan megemeltem a fejhallgató jobb oldali kagylóját.
– Tessék? – kérdeztem, és oldalra hajtottam a fejem, hogy jobban
értsem, amit mond. A bal fülemben még mindig Halsey szólt teljes
hangerőn.
A fickó félig behunyt szemmel nézett le rám.
– Péntekenként gyakran vagy itt – mondta, és felém bökött az
állával. – Párszor már kiszúrtalak.
Ez így is volt, még ha abszolút nem szabad akaratomból hoztam
is meg ezt a döntést. Ha rajtam múlt volna, a péntek délutánomat a
Woodshilli Egyetem kollégiumi szobájában töltöm. De sajnos a
szobán egy szexmániás lánnyal kellett osztoznom.
– Igen. Finom itt a kávé – morogtam. Attól, ahogy a pasi rám
nézett, kényelmetlenül éreztem magam. Mintha remélne valamit
tőlem, és azzal a lehetőséggel egyáltalán nem is számolna, hogy
esetleg nem kapja meg.
Ekkor ő is oldalra döntötte a fejét. Még szélesebben mosolygott.
 – Nem is iszol kávét. Legtöbbször forró csokit rendelsz. De
nemsokára melegebb lesz az idő. Kíváncsi vagyok, akkor mire fog
esni a választásod.
Nedves lett a tenyerem, és nagyot nyeltem. Lassan kezdett
ijesztővé válni számomra a pasi. Hiszen nem azok közé tartozom,
akik a Patriot kávézó hatalmas ablakai melletti helyekért ütik
egymást, hanem többnyire a felső szintjén ülök le, egészen hátul egy
sarokban, háttal a teremnek. Ez a hely a kis, kerek asztallal és a
kopott székkel szinte egy rejtekhely volt számomra. Soha nem
feltételeztem volna, hogy bárki is megfigyelne itt engem.
Hátborzongató volt.
Vajon már hosszabb ideje leskelődik utánam? Atyaég… vajon
még azt is meglátta, hogy min dolgozom?
– Szívesen kitalálnám. Elárulod? – folytatta a fickó, egy oktávval
mélyebb hangon.
Komolyan a mély hangjával és szexi pillantásával próbál
bevágódni nálam? Egy másik lánynál talán még működött is volna.
De én jó kilenc hónapja úgy kerülöm a férfiak társaságát, mint a
pestist.
– Nagyra értékelem az ajánlatodat – kezdtem, és oldalra
simítottam a frufrumat. Éppen abban az idegesítő növekedési
fázisban volt, amikor a vörös tincsek kis, hegyes nyilakként
bökdösték a szememet. – De nem hinném, hogy ez jó ötlet.
– Ugyan már – felelte azonnal, és a szomszéd asztaltól odahúzott
egy szabad széket az enyémhez. Fordítva ült le rá, és a támlájára
könyökölt. – Jó hallgatóság vagyok.
Mégis miből következtetett arra, hogy beszélgetni akarok vele?
Gyorsan a laptopom képernyőjére pillantottam. Külön figyeltem
arra, hogy a betűméretet kisebbre vegyem, és a kijelző fényerejét is
sötétre állítsam. Ennek ellenére bizsergett az ujjam, hogy egyszerűen
csak összecsukjam. A rajta álló szöveg nem tartozott idegenekre –
legalábbis most még nem.
Hirtelen mozdulattal Grover belém hatolt, mire én hangosan
felnyögtem. Az állatias hang hallatán, amit közben kiadott, szinte azonnal
végem volt.
Nem, ez legkevésbé sem tartozott erre a hátborzongató idegenre.
 – Milyen szakra jársz? – kérdezte a fickó, és a laptopomra
mutatott.
Látszólag véletlen mozdulattal lecsuktam a képernyőt, a vezeték
nélküli fejhallgatót a nyakamba toltam, és két kézzel óvatosan
megpróbáltam kihúzni alóla a hajamat. Aztán felvettem a táskámat a
földről, hogy elpakoljam Watsont – így neveztem el a hatalmas
laptopot, amikor körülbelül három évvel ezelőtt megvásároltam.
Óriási volt a kábé 19’’-os kijelzőjével, ami a súlyán is meglátszott.
A pasi gyengéden megfogta a karom.
– Hé, minden oké. Nem akartalak elijeszteni, már itt sem vagyok
– mondta ekkor szinte már félénk hangon. – Annyira kirekesztettnek
látszottál, és azt gondoltam…
Gyámoltalanul megvonta a vállát. Oké, már nem is volt annyira
félelmetes.
– Igazán kedvesnek tűnsz… – Lázasan törtem a fejem, hogy a
nevét már elárulta-e.
– Cooper – sietett a segítségemre.
– Cooper – ismételtem meg mosolyogva. – Tényleg, olyan kedves
srácnak tűnsz, de most indulnom kell. Még van egy kis dolgom, és
valahogy itt nem tudok koncentrálni.
Kiszabadítottam a karomat a fogásából, és a töltőkábelt eltettem a
laptoptáska elülső zsebébe.
– Megismételhetnénk valamikor. Ha már nem lesz ennyi dolgod –
javasolta Cooper.
Elfojtottam egy sóhajt, és felálltam.
– Engem most ez… nem érdekel. Sajnálom.
Cooper is felállt, és közben lassan, tetőtől talpig végigmért.
– Egyáltalán nem ilyennek gondoltalak.
Döbbenten pislogtam.
– Tessék?
– Csak úgy értem, hogy olyan benyomást keltesz, mint akinek
nincs kifogása egy kis szórakozás ellen. – A tekintete hirtelen már
nem barátságosnak, hanem meglehetősen megvetőnek tűnt. – De
nyilvánvaló, hogy totál prűd vagy. Kár.
Cooper eddig begyűjtött pluszpontjai villámgyorsan durván
mínuszba mentek át.
 – Mindent visszavonok, Cooper. Te egyáltalán nem vagy kedves
srác – jelentettem ki, és a fejemet csóválva összeszedtem a többi
holmimat. Végül a vállamra vettem a nehéz táskát.
– Vagy talán leszbikus vagy? Akkor rögtön az elején is szólhattál
volna!
Ez a pasi egészen hihetetlen volt.
– Nem mintha a szexuális orientációmnak bármilyen szerepe
lenne ebben. Pusztán az, hogy nem szeretnék találkozni veled, még
messze nem jelenti azt, hogy nem a pasik iránt érdeklődöm –
sziszegtem, és átfurakodtam mellette. – Vagy csak azért lennék prűd,
mert nem estem bele a mély hangod és a „már egy ideje figyellek
téged” szöveged csapdájába?
Gyorsabban, mint ahogy ezzel a táskával kellett volna, lesiettem a
lépcsőn, és kiviharzottam az ajtón.
Mélyet szippantottam a friss, februári levegőből. Még mindig elég
hideg volt, és mikor kifújtam, kis párafelhők jöttek a számból.
Előkotortam a kötött, khakiszínű gyapjúsapkámat a kabátom
zsebéből, és a fejemre húztam, hogy a fülemet védje a metsző
woodshilli széltől. Miután szinte az egész arcomat is bebugyoláltam
a sálammal, végigvettem fejben a lehetőségeimet.
A kollégiumba valószínűleg még nem mehetek vissza, mert a
lakótársamnak, Sawyernek megint férfi látogatója van, és már így is
túl sokszor voltam a tanúja a szexuális tevékenységeinek. Ő volt az
egyik oka annak, hogy ennyi pénzt áldoztam erre a drága
fejhallgatóra.
Mivel a kockázat túl nagy volt, hogy megint egy félmeztelen
fickóba botlom, aki épp a lakótársam lábai közé rejti a fejét, nem
mertem hazamenni.
A Patriot azonnali hatállyal lecsúszott az írásra alkalmas
helyszínek listájáról. Amíg ez az undorító alak ott van, engem hat
lóval se lehet visszavontatni oda.
Másik lehetőségként szóba jöhetne az egyetemi könyvtár. Ma
ugyan csak tíz órakor zár, de arra, amin most épp dolgozom, nem
kifejezetten alkalmas helyszín. Túl sok ember van ott, akik
jártukban-keltükben a képernyőre pillanthatnak.
 Betettem a kezem a zsebembe, és megéreztem, hogy van benne
egy hideg fémtárgy. Sötét gondolataim azonnal felderültek. Hát
persze!
Jó két hónappal ezelőtt Allie, a legjobb barátnőm új lakásba
költözött, ami alig negyedórányira volt a campustól. Rögtön a
beköltözésekor nekem adta a tartalék kulcsát. Egyrészt mert
hivatalosan én voltam a cicájának, Spidey-nak a nagynénje, és néha
meg kellett etetnem őt, ha Allie elutazott, másrészt mert tudta, mi az
ábra Sawyer élénk szerelmi életével kapcsolatban. Felajánlotta, hogy
ha a lakótársam megint kizár, akkor menjek át hozzá. Még nem
sokszor mertem élni az ajánlatával, de ma nem maradt más
választásom.
Azonnal elő is vettem a telefonomat a táskámból, és rácsörögtem.
Mivel nem értem el, írtam neki egy rövid üzenetet, és bejelentkeztem
hozzá.
Ha bárki másról lett volna szó, kellemetlen lett volna számomra,
hogy rá legyek utalva a segítségére, de Allie-vel más volt a helyzet.
Az előző szemeszterben ismertem meg őt, a tájékoztató előadások
legelső napján. Csak azért figyeltem fel rá, mert pontosan úgy nézett
ki, mint ahogyan én éreztem magam – totál kétségbeesettnek.
Gyorsan intettem neki, hogy jöjjön oda, abba a sorba, ahol ültem, és
onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.
Allie a barátjával, Kadennel egy nagyon szép környéken lakott. A
növényzetet ezen a napon még zúzmara borította, de biztos voltam
benne, hogy a következő hónapokban ragyogni fog a színektől. A
lakóház egy kis park közelében állt, ahonnan szép kilátás nyílt a
Mount Wilsonra és a környező völgyekre.
Egy évvel ezelőtt még feltettem volna rá a laptopomat, hogy soha
nem fogok szebb helyet találni, mint Portland. De ott most már
mindenhez olyan emlékek kötöttek, amiket örökre ki akartam törölni
az emlékezetemből, itt azonban eddig egész jól sikerült
megfeledkeznem róluk – és nem pusztán ennyi történt. Mostanra
számtalan új emléket is szereztem.
Kinyitottam a kaput, és felmentem a lépcsőn a második emeletre.
Már olyan sok időt töltöttem Allie-nél, hogy szinte jobban ismertem
a lakásukhoz, mint a saját kollégiumi szobámhoz vezető utat. A
bejárati ajtót mindig egy kicsit felfelé kell húzni és aztán erősen
nekitámaszkodni, hogy ki lehessen nyitni.
Alighogy beléptem az előszobába, már hallottam is Spidey
ismerős nyávogását.
– Hahó! – kiáltottam az előszobából. Letettem a táskámat, és
kigomboltam a kabátomat. Még mindig nem voltam biztos benne,
hogy van-e itt valaki, és óvatos léptekkel a nappali felé indultam.
Csend volt.
Egyedül Spidey halk dorombolását lehetett hallani, ahogy a
lábamhoz dörgölőzött. Óvatosan végigsimítottam vörös, csíkos
hátát. Máris boldog mosoly áradt szét az arcomon, és ismét a
vállamra vettem Watsont, hogy kényelembe helyezkedjek a
nappaliban, a kanapén.
De ami ezután történt, az rosszabb volt, mint bármilyen rémálom,
amit még a mai napra kitalálhattam volna.
Pénisz.
Ez volt az, amit először megpillantottam.
Egy meglehetősen nagy, és mint ahogy mellékesen észrevettem,
egyértelműen bevetésre kész pénisz jelent meg a szemem sarkában.
Felnéztem és Kadenre bámultam, aki mikor meglátott, tátott szájjal
viszonozta a pillantásomat. A másodpercek teltek, és én tényleg nem
akartam odanézni – de hát Kaden pucér volt. És a szemem valahogy
azt tette, amit csak akart. Azonnal szorosan össze is zártam.
Istenem, azt kívántam, bárcsak hirtelen köddé válhatnék.
– Kaden? – hallatszott a legjobb barátnőm hangja a hálószobából.
Valószínűleg ez volt a végszavam.
Sarkon fordultam, és közben természetesen megbotlottam
Spidey-ban, mert a szemem még mindig csukva volt, és olyan
gyorsan rohantam ki a lakásból, amilyen gyorsan csak tudtam.
Kaden még utánam kiáltott valamit, de én csak arra figyeltem, hogy
el tudjak menekülni. Lépteim visszhangoztak a lépcsőházban, a
bokacsizmám sarka kopogott a grániton, és ekkor hirtelen, teljes
erővel nekimentem valakinek.
Az ütközés nagyon meglepett, és heves fájdalom járta át az
arcom. Kissé hátratántorodtam, és összevissza csapkodtam a
levegőben, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. Végre! Meg tudtam
kapaszkodni a fickóban. De ő ahelyett, hogy megtartott volna, csak
nyöszörgött egyet, és pont ugyanolyan hevesen imbolygott, mint én.
Úgy döntött, magával ránt, ahelyett, hogy rám esett volna. Nagyon
kedves, gondoltam.
Mialatt megpróbáltam feltápászkodni, a képzeletbeli naptáramba
a mai naphoz egy vastag, piros x-et írtam be.
Aú! Valószínű eltört az orrom. Az orrom, a térdem és talán még
néhány bordám is.
– Ugyan már elég régóta vágyom arra, hogy rám vesd magad, de
sosem értettem ennyire szó szerint – hallatszott alólam, én pedig
visszatartottam a lélegzetem.
A nap rögtön két piros x-et is kapott. Hozzá még egy vastag,
fekete kört és egy emojit. Legjobban az a majom illene hozzá,
amelyik befogja a szemét.
Egyik kezemmel elsimítottam a vörös, kócos hajtincset a
homlokomról, hogy lássak valamit.
Sugárzó, sötétkék szempár pillantott rám.
Ez a szórakozott, csintalan szikrázás több volt már, mint ismerős.
Éppúgy, mint a bársonyos hang, szájának megránduló szeglete és a
fekete haj, ami legtöbbször teljesen összevissza állt.
Spencer.
A legjobb, egyúttal legrosszabb rémálmom kellős közepébe
rohantam bele. Az egyetlen pasi, akinek az utóbbi kilenc hónapban
sikerült az önszántamból elrendelt cölibátusomat néha
megkérdőjeleznie.
– Azt hiszem, eltört az orrom – nyögtem, és a frufrum egyik
tincsét elfújtam a szememből. Még ettől a kis fuvallattól is sajgott az
orrcsontom.
Egy kéz emelkedett a derekamról az arcomhoz, és óvatosan
végigtapogatta a szóban forgó testrészt. A bőröm bizseregni kezdett,
még a fájó lüktetésen át is.
– Nincs eltörve.
Szavainak határozottsága meghökkentett.
– Honnan tudod? – kérdeztem érdeklődve.
A másik kezét megint a derekamra tette, mintha pontosan oda
tartozna. Bizalmasan. Magabiztosan. És egyszerűen nem tudtam
felállni.
– Már volt eltörve az orrom – magyarázta Spencer, és oldalra
fordította a fejét, hogy megnézhessem az arcát profilból. – Látod?
Valóban. Egy nagyon kicsi puklit lehetett kivenni az orrcsontja
felső részén. A szemem azonban megint önállósította magát, és
inkább az álla határozott vonalán néztem végig a szájáig, és aztán
vissza, felfelé. A mellkasomban megmozdult valami, és végre
magamhoz tértem révületemből.
Óvatosan elrugaszkodtam a földről, és felálltam.
– Bocsánat! Nem akartam neked rontani.
Ő is felállt, és a mosoly még mindig ott bujkált a szája
szegletében. Amikor végre felegyenesedett, alkarját a hasa elé
tartotta, és enyhén meghajolt előttem.
– Megtiszteltetés volt számomra, Dawn.
Újra felegyenesedett, és lepillantott rám. Spencer magas volt –
sokkal magasabb, mint én, ami nem akkora mutatvány a
százötvennyolc centimhez képest.
– Ha majd legközelebb valakit a személyes pajzsodként akarsz
használni, hívj fel! Tudod a számomat.
Elmosolyodott, és felvillantotta egyenes, szabályos fogsorát.
Megint megmozdult valami a testemben, ezúttal egy árulkodó
bizsergés a hasamban.
Legyen átkozott Spencer Cosgrove.
Amikor először megpillantottam, mindössze két szó ugrott be: a
francba.
Mivel azt hittem, ő Kaden, aki Allie-vel akkoriban nem bánt
különösebben barátságosan, alaposan bemutatkoztam neki. Huncut
mosoly jelent meg az arcán, és akkor már hirtelen négy szó volt az,
ami a fejemben zakatolt: a jó büdös francba.
Allie sietve tisztázta a félreértést. Pedig szívesen lettem volna
még egy kicsit dühös rá. Csodás ürügyet jelentett volna számomra,
hogy a nyilvánvalót ne vegyem tudomásul. Méghozzá azt, hogy
Spencer nagyon vonzó.
Vonzóbb volt, mint ami a környezete számára egészséges.
Nem akartam szívdöglesztőnek találni, de ez tény volt, méghozzá
vitathatatlan tény. Akármennyire tiltakoztam is ellene.
 – Dawn? – faggatózott Spencer, és kicsit ráncolta a homlokát. –
Minden rendben? Annyira azért talán nem verted be a fejed a
kőkemény mellkasomba, ugye?
Egyértelmű volt, hogy viccel, méghozzá mindenen, amibe csak
belebotlik. Spencer nem különösebben erőteljes testalkatú. Ez
mindenesetre mit sem csökkent a vonzerején – éppen ellenkezőleg.
Egy atléta karcsú, izmos testfelépítésével rendelkezik, és tökéletes
alakja van. Nem túl testes, nem túl vékony. Pont a kettő között.
Egyszerűen… áhhh.
– Boldog vagyok, hogy a te erős tested volt az, amibe
belerohantam, és nem a fal – feleltem levegő után kapkodva, és
közben Watsont kerestem. Valószínűleg nagyot koppant az
összeütközésünkkor. Remélhetőleg a táska bélése megakadályozta a
legrosszabbat. Nem lett volna elég pénzem egy új laptopra.
– Épp Allie-nél voltál? – kérdezősködött tovább Spencer, és a
karja megjelent a szemem sarkában. Felemelte Watsont, és letörölt
pár koszfoltot a fekete laptoptáskáról.
A kérdése felébresztett bennem egy emlékképet. Elkerekedett
szemmel bámultam rá.
– Nem mehetsz most fel oda! – ráztam hevesen a fejem. A hajam
összekócolódott, egy tincs az ajkaim közé ragadt. Gyorsan kifújtam
onnan.
Spencer ismét a homlokát ráncolta.
– Kadennel megbeszéltünk egy találkozót egy projekt miatt.
Azt akartam mondani neki, hogy Kaden és Allie éppen
elfoglaltak, vagy valami hasonló kedves módon körülírni, hogy mi
történt, de ehelyett csak egyetlen szót tudtam kibökni.
– Pénisz.
Spencer döbbenten pislogott.
– Mi?
És mint amikor egy CD akad, ismét csak ugyanezt a szót nyögtem
ki, ezúttal ráadásul valamivel hangosabban.
– Pénisz.
A helyzet arra a játékra emlékeztetett, amiben az nyer, aki a
pénisz szót nyilvános helyen a leghangosabban mondja ki.
 – Szívesen megmutatom neked Cosgrove Juniort, de sokkal jobb
lenne kissé meghittebb körülmények között, nem gondolod? –
pillantott rám, aztán egykedvűen megvonta a vállát. – De hát jó, ha
úgy akarod, akkor akár itt is. Előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezett
volna. – Spencer lefelé nyúlt, és az övcsatján matatott.
Azonnal megragadtam a kezét, és elrántottam onnan.
– Nem a te péniszed, te idióta – sziszegtem. – Kaden meztelen
volt, amikor betoppantam a lakásba. Azt hiszem, nekik most épp
nincs idejük ránk.
Spencer szorosan összezárta az ajkait. A válla rázkódni kezdett.
– Nevess csak nyugodtan! – mondtam mogorván, és hirtelen
elengedtem a kezét.
Spencer hátrahajtotta a fejét, és hangosan felnevetett. Rekedten és
harsányan. A nevetése betöltötte az egész lépcsőházat, és kellemesen
libabőrös lett tőle a hátam.
Egy kicsit utáltam őt ezért.
Frusztráltan felsóhajtottam, és letettem a nehéz laptopot a földre.
– Nem az én napom a mai.
– Mégis mit kell csinálnod? – kérdezte Spencer, miután a nevetése
félmosollyá szelídült.
– Még dolgoznom kell egy kicsit, és fogalmam sincs, hogy hova
menjek – feleltem.
– Miért nem mész vissza a kollégiumba? – kérdezte, és fekete
kabátja cipzárjával játszott. Forgatta a kezében, egy kicsit fel-le
huzigálta. Spencer mindig ilyen. Nem tud nyugton maradni,
valószínűleg még akkor sem tudna, ha élet-halál kérdése lenne.
Ahhoz túl sok felgyülemlett energiája van. Mindennel játszadozik,
ami a keze ügyébe kerül. Amikor Allie-vel azért találkozunk, hogy
tanuljunk, és ő éppen Kadennél van, mindig az őrületbe kerget
minket, mert szakadatlanul dobol egy tollal a könyveken, vagy a
golyóstolla gombját nyomkodja megállás nélkül.
Eleinte még furcsállottam ezt. Egyrészt bosszantott, hogy milyen
őrülten vonzónak találom, másrészt mindig idegesített, hogy folyton
mozgásban van. De minél több időt töltöttünk együtt, annál jobban
hozzászoktam a hóbortjaihoz. Mostanra Spencer lett az egyik legjobb
barátom.
 Csak egy barát. Semmi több.
– Sawyer… elfoglalt. Ezért egy kávéházba mentem, de ott
valahogy nem tudtam koncentrálni, főként mert volt ott egy fura
pasas, aki meg akart hívni kávézni, és aztán idejöttem, mert azt
gondoltam, hogy Allie és Kaden nincs itt – kezdtem el rizsázni.
Spencer vihogott.
– Ne mondd, hogy Sawyert is aközben…
Hirtelen felemeltem a fejem.
– Nem, őt nem.
Szeme felcsillant, és világosan láttam rajta, hogy egy szavamat se
hiszi.
– Eljöhetsz hozzám.
Tiltakozni akartam, de ekkor eszembe jutott, hogy még sosem
jártam Spencernél. Közös volt a baráti körünk, és hétvégente sok időt
töltöttünk együtt, de a találkozásaink soha nem nála zajlottak. Hogy
őszinte legyek, kicsit kíváncsi is voltam, hogy miért nem hívott meg
minket soha magához.
Ennek ellenére nem tudtam vele menni. Valami mélyen
tiltakozott bennem az ellen, hogy kettesben maradjak vele. Nem túl
sűrűn fordult elő, de ha mégis erre került a sor, akkor nagyon össze
kellett szednem magam, hogy ne bámuljam olyan hosszasan. A
barátaink jelenlétében ez könnyebben ment.
– Nem tudom.
Közel hajolt hozzám.
– Miért nem? – kérdezte, és elgondolkodva nézett rám. Közel volt,
túlságosan is közel.
A szívem ugrott egyet, bár ezt nem lett volna szabad megtennie.
Senki közelében sem. Szigorúan megtiltottam neki. Aljas áruló.
Épphogy meggyógyítottam, erre ilyesmit tesz velem.
– Mert… – meg kellett köszörülnöm a torkom, olyan közel jött
hozzám. Természetesen az ösztöneim beindultak fűszeres illata és
karizmatikus kisugárzása hatására. De ennek egyáltalán nem volt
köze hozzám és a vágyaimhoz. Kell egy kis távolság, ha meg akarom
akadályozni, hogy ez a forróság a gyomrom környékéről felfelé
áradjon, és végül paprikavörössé tegye az arcomat. Vannak olyan
lányok, akiknek jól áll ez a pír. Úgy festenek, mintha épp most
érkeztek volna egy csodás sétáról. Rajtam azonban foltok jelennek
meg, melyek először a nyakamon terülnek szét, hogy végül teljes
összevisszaságban beborítsák az arcomat. Tehát pontosan az
ellentéteként mindannak, ami vonzó. Ezenkívül nem is akartam,
hogy éppen Spencer miatt piruljak el.
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, felegyenesedett, és
gyors mozdulattal felkapta a táskámat a földről.
– Hé! – kiáltottam, és felugrottam. A kabátom után nyúltam, és
beledugtam a kezem az ujjába. Mire megfordultam, Spencer már le
is ment a lépcsőn. – Add vissza Watsont!
A következő lépcsőfordulóban megállt, és felnézett rám.
– Watson? Mint John Watson?
Bólintottam, és menet közben a sálamat a nyakam köré tekertem,
miközben Spencer mély hangon felmordult.
– Bárcsak tudnád, mennyire szeretnélek most rögtön elhívni egy
randevúra! – sóhajtotta. Szinte naponta kért randit tőlem. Én pedig
minden alkalommal visszautasítottam.
Nem jártam randikra. Nem akartam randikra járni. És teljesen
mindegy, mire vágyik a testem – soha többé nem fogok egyetlen
pasival sem kapcsolatba kerülni.
– Tudod, hogy mi a válaszom – mondtam, és egy lépcsőfokkal
felette megálltam. Most a szemünk egy magasságba került.
Minden, amit csak láttam, kék volt. Kék, és az a mosoly.
– De azért mégis velem jössz, ugye?
– Hagysz nekem választási lehetőséget? – vágtam vissza.
A következő pillanatban sarkon fordult, és leugrándozott a többi
lépcsőfokon, Watsont túszként fogva tartva a hóna alatt.
Ennyit a válaszról.
 2. fejezet
Spencer egy rozsdavörös, ferdehátú Volvóval járt, aminek a színe
tökéletesen elütött a hajszínemtől. Vezetés közben a kormányon
dobolt, pedig a rádió ki volt kapcsolva, és ártalmatlan dolgokról
beszélgettünk. Az egyetemről, hogy milyen filmeket láttunk
legutóbb, a soron következő partiról az egyik diákszövetségi házban,
amire valójában el sem akartunk menni.
Spencernek mindig volt valami mesélnivalója. Kreatív iparágak
volt a fő szakja, és a minor szakját már kétszer is megváltoztatta,
mert nem tudott egyik mellett sem elköteleződni, és egyszerűen
minden érdekli.
Ebben a félévben a Szexualitás, nemi szerepek és szexuális kisebbségek
témakörre fókuszált, én pedig kifaggattam erről a szakról, mert
annak idején ez nekem is eléggé előkelő helyen állt a listámon. De
aztán végül felvettek irodalomra kreatív írás hangsúllyal – ez volt az
álomszakom. Mialatt beszélgettünk, el is szállt a feszélyezettségem,
hogy elmenjek hozzá. Amíg nem tett illetlen megjegyzéseket, addig
ugyanis eléggé jó barátnak számított, akinek a társaságában
mostanra már nagyon jól éreztem magam.
Nem telt el sok idő, és máris megérkeztünk egy szép környékre,
ami – csakúgy, mint szinte minden Woodshillben – a belváros
közelében helyezkedett el.
Spencer leparkolta az autót egy szabad helyre az út szélén.
Kiszálltam, és alaposabban szemügyre vettem a környéket. Még
talán annál is szebb volt, mint ahol Allie és Kaden lakott. Az utca
számtalan, katonás rendben egymás mellé épített sorházból ált,
melyeket zöld gyep és ápolt előkertek vettek körül.
– Szent szalmaszál! – motyogtam.
A sorházaknak zegzugos erkélyeik és tetőablakaik voltak, és úgy
festettek, mintha egy film díszletéből kerültek volna elő.
Valószínűleg új építésűek lehettek: frissen vakoltnak és
makulátlannak látszottak, és az illatuk is erre vallott. A környék
mégis remekül illett a többi woodshilli ház stílusához. Csak egy
hajszálnyival újabb, egy leheletnyivel szebb volt.
 Meglepetten néztem Spencerre, aki elkerülte a pillantásomat, és a
bejárat felé indult. Követtem, miközben megfigyeltem a fákat és a
szabályos rendben ültetett növényeket, melyek a hideg ellenére már
kezdtek virágba borulni.
Spencer határozottan haladt a keskeny, bokrok szegélyezte úton,
ami egy sötétzöld, tejüveg ablakos bejárati ajtóhoz vezetett. A válla
feszültnek látszott, miközben a kulcsot a zárba illesztette, és az
ajtónak dőlt. Félreállt, hogy be tudjak lépni.
– Ugye itt nem futunk össze senkivel, aki meztelen? – kérdeztem,
mikor bizonytalan léptekkel bementem a házba. Mióta
bekanyarodtunk az utcába, Spencer csendesnek tűnt. Túl
csendesnek, túl nyugodtnak. Már egyáltalán nem izgett-mozgott. Az
egyetlen, ami még a valódi Spencerre emlékeztetett, az az volt, hogy
Watsont még mindig túszként tartotta a hóna alatt.
– Nem, egyedül élek – mondta egy olyan mosoly kíséretében, ami
egyáltalán nem tűnt őszintének. – És csak akkor mászkálok
meztelenül, ha olyan hangulatban vagyok. – Illetlenül felhúzta a
szemöldökét, én pedig magamban fellélegeztem. Ez már jobban
emlékeztetett az igazi Spencerre.
Elvette a kabátomat, és felakasztotta a fogasra, mielőtt bevezetett
a folyosón a nappali felé.
Ó, hűha!
Szürke falak, sötét padló és krémszínű bútorok töltötték meg a
helyiséget. Egy mintás párnákkal díszített, hatalmas sarokkanapé
választotta el a nappalit a nyitott étkezőrésztől, ahol egy nagy,
rusztikus faasztal állt hat székkel. Balra fordultam, a sarok felé, és
szemügyre vettem a konyhát. Kínos hang hagyta el a számat.
Meglepetés, izgalom és még valami keveréke…
– Hogy tehetted ezt? – fordultam felé feldúltan.
Zsebre tett kézzel ácsorgott az étkezőben.
Hüvelykujjammal a vállam fölé mutattam.
– Tudod, hogy mennyire szeretek főzni, és képes voltál ezt
eltitkolni előlem?
Az új, beépített konyha minden hobbiszakács álma, és a szöges
ellentéte volt az ócska kollégiumi konyhának, amivel be kellett
érnem. Jobbra egy gáztűzhely állt, a polírozott munkalapon egy
vadiújnak tűnő késtartó feszített. Fölötte egy sínen fém
serpenyőlapátok és mindenféle egyéb kellékek lógtak.
A tűzhelyhez léptem, lendületesen megfordultam, és
megtámaszkodtam az újonnan megtalált szerelmem két oldalán.
– Hahó! – suttogtam, és pukedliztem. – Jó a kégli.
Kis mosoly jelent meg Spencer szája sarkában.
– Szex és New York?
Büszkén a mellkasomra szorítottam a kezem.
– Tehetséges tanítvány vagy, Cosgrove.
– Csak mert háromszor is meg kellett néznünk veletek a filmet,
Edwards – felelte, és odajött hozzám a konyhába. Mellettem a
késtartót tapogatta. Egyik kést húzta ki a másik után, egy darabig
nézegette, végigsimította a hüvelykujjával a nyelét, végül visszatolta
a helyére.
Bizsergett az ujjam, hogy visszatartsam ettől, de az, hogy
megérintsem Spencert, egyáltalán nem volt jó ötlet. Nem tetszett
nekem, ahogy a testem az övére reagált.
– Kérdezhetek valamit, Spence? – mondtam kis idő elteltével.
Csak egy morgásféle hangot adott.
– Hogyhogy nem voltunk még itt? Úgy értem, néha Scott
lakásába zsúfolódunk egy-egy hétvégén, miközben itt –
körbemutattam a kezemmel az egész alsó szinten – jókora hely van.
Ez a jelző ráadásul eléggé alábecsülte a lakást. Egyedül a nappali
háromszor akkora volt, mint a mi kollégiumi szobánk.
Megállt a keze, mielőtt hirtelen visszatolta az utolsó kést. Aztán
mély lélegzetet vett.
– A ház a szüleimé.
Ez nem magyarázott meg túl sok mindent.
– És? – faggatóztam tovább.
Az alsó ajkát rágcsálta.
– Elég sok pénzük van. Az, hogy diákként ilyen házban élek,
olyan benyomást kelt, mintha egy seggfej lennék.
– Azt hiszed, seggfejnek tartanánk, mert a szüleidnek van pénze?
– kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
Félrenézve a fejét csóválta.
 – Mindegy. Még el akartam menni futni. Ha kérsz, a hűtőben van
gyümölcslé, és mindjárt hozok neked vizet – mondta kapkodva, és
ellökte magát a munkalaptól. – Azt hiszem, valahol még Reese’s is
van a szekrényben. Azt szereted, ugye? – Kinyitotta az egyik felső
szekrényt a szemben lévő oldalon, és erősen koncentrálva átkutatta a
polcokat.
– Spencer, teljesen rendben van, hogy te…
– Legközelebb felkészülök. – Visszacsukta a szekrényajtót, és
megvakarta a tarkóját. – Watson a nappaliban van, az asztalon. Úgy
gondoltam, a kanapé kényelmesebb, mint az étkezőasztalnál lévő
székek. Érezd magad otthon!
Tekintete űzött volt, mindenhova nézett, csak a szemembe nem.
Aztán sarkon fordult, és kiviharzott a konyhából. Hallottam a lépteit
a felfelé vezető lépcsőn, aztán egy ajtó csapódását. Ledöbbenve
bámultam a hűlt helyét.
Csak akkor tértem magamhoz, amikor Spencer a futócuccaiban
visszajött a nappaliba. Úgy tett, mintha nem is lennék ott, lerakott
egy vizesüveget a dohányzóasztalra, és kifelé menet betette a
füldugót a fülébe.
Csak akkor mertem újra lélegzetet venni, amikor becsukódott a
lakásajtó.
Szemlátomást átléptem egy határt. Én, aki mindig ragaszkodom
hozzá, hogy egyértelmű határokat húzzak, és utálom, ha az emberek
a múltamban turkálnak, átléptem egy ilyen határt az egyik legjobb
barátomnál.
Micsoda egy pocsék nap!
Eltartott egy darabig, amíg megszoktam a puha párnákat és az új
környezetet. Ráadásul még mindig Spencer körül forogtak a
gondolataim, de megpróbáltam újra az írásra koncentrálni. Még
nagyon kellett néhány szó az aktuális kéziratomhoz, ha tartani
akartam magam a havi penzumhoz. Miután Watsont újraindítottam
alvó állapotából, és ismét feltettem a fejhallgatót, visszatértem a
történetemhez.

Grover szorosan megragadta a nyakam, pillantása meredten

fürkészte az arcomat, miközben lassan kihúzódott belőlem, majd újra
 belém hatolt. Forró leheletét a nyakamon éreztem, és levegő után
kapkodtam, amikor a nyelve a bőrömet becézte. Hozzásimultam, ami
állatias morgást váltott ki belőle.
Hátam a falnak csapódott, zihálva homorítottam. Grover
megőrjített. Ez nemcsak azért volt így, mert ő volt a főnököm, én meg a
titkárnője voltam, hanem leginkább azért, ahogyan megtalálta
lelkemhez a kulcsot. Sosem hittem volna, hogy valaki bemerészkedik
abba a szakadékba, amit a lelkem rejt. Sosem hittem volna, hogy valaki
így fel tudja szítani bennem a vágyat.
Grover pillantása forrón összekapcsolódott az enyémmel, rám és
belém égett. Nem tudtam máshová nézni. Minden lökéssel újra
meghódított, olyan magasra korbácsolta a vágyaimat, ahonnan már
nem is láthattam bele a szakadékba. Hevesebben döfködött, és
nemsokkal később a nevét kiáltottam az üres irodában.

Hátradőltem a kanapén, és megszemléltem az írásomat. Egy új

novella, amit nemsokára megjelentethetek.
Hihetetlenül boldoggá tett, hogy a kedvenc hobbimmal meg
tudtam teremteni a megélhetésemet. Vannak olyan diákok, akik
éhbérért robotolnak különféle cégeknél, mások meg elmennek
pincérkedni, vagy korrepetálnak, mint a legjobb barátnőm, Allie.
Én azonban írtam, méghozzá erotikus történeteket.
Ez valószínűleg nem az első dolog, amire az emberek tippelnek,
ha rám néznek. Alacsony vagyok, a szemem óriási és kerek, amiből
legtöbben arra következtetnek, hogy egy ártatlan őzike vagyok. Nem
pedig olyasvalaki, akinek az okoz örömet, hogy naphosszat részletes
szexjeleneteken törje a fejét.
Mindig is szerettem írni. Már a gimnáziumban is szabad folyást
engedtem a fantáziámnak, és szorgalmasan körmöltem a
jegyzetfüzeteimbe. Ez csak egy hobbi volt, a legkedvesebb, az
olvasás és a főzés mellett. Mivel ekkortájt zajlott az erotikus
irodalom nagy fellendülése, anonim részt vettem egy
erotikusnovella-pályázaton. Ugyan nem nyertem meg, de a
történetem bekerült a kiválasztottak közé, amiket a közönség
értékelt. A visszajelzések lenyűgözőek voltak. Még soha nem
mutattam meg senkinek a munkámat. De név nélkül az interneten
könnyebb volt, mert az a nyomás, hogy elítélnek, így elenyésző volt.
Miután kaptam egy csomó e-mailt, hogy írjak tovább, azonnal
elkezdtem a következő novellámon dolgozni, ami kétszer olyan
hosszú lett. A fórum olvasói teljesen beindultak a történetre, és
elkezdtek képeket és lehetséges szereplőlistákat küldözgetni a
megfilmesítéséhez.
Ezután egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Függővé váltam, a
délutánjaimat az apám számítógépe előtt töltöttem, és késő éjszakáig
írtam. Apa támogatta a hobbimat, enni- és innivalót hozott, ha újra
és újra hosszú órákra a képernyő előtt ragadtam. Soha nem árultam
el neki, hogy milyen műfajban írok – ami valószínűleg rendben is
volt így. Hiszen melyik apa szeretné azt hallani a lányától, hogy Hot
for You – Odavagyok érted címen ír történeteket, melyek nagyrészt a
szexről szólnak?
Ugyan online, mint D. Lily – ez a második keresztnevem –,
hírnévre tettem szert, a való életben senki nem tudott a titkomról.
Még Allie sem. És ez még egy ideig nyugodtan így is maradhat.
Szerettem a barátaimat. Jól beilleszkedtem Woodshillben, és
mindenhol megtaláltam a helyem – és ennek így is kell maradnia. Mi
lenne, ha más szemmel néznének rám? Mi lenne, ha kinevetnének?
Kigúnyolnának, úgy, mint ahogy azt Nate tette?
Mi lenne, ha elterjedne rólam, és onnantól kezdve csak buta
beszólásokkal találkoznék? Nem akartam az a lány lenni, aki
szextörténeteket ír, nem akartam, hogy perverznek tartsanak. Féltem
a következményektől.
Ha kiderülne a titkom, már nem is tudnám élvezni a
történeteimet – ebben biztos voltam. Most még megvolt bennük a
varázslat. Így teljes mértékben a szereplőimre tudtam koncentrálni.
Mint ahogyan most is. Az ujjaim épp a billentyűzet fölé értek.
Amíg Spencer le nem huppant mellém a kanapéra.
Felkiáltottam, és olyan hevesen összerándultam, hogy a
fejhallgató lecsúszott a fülemről.
– Megőrültél? – támadtam rá.
– Bocsánat, azt hittem, hogy hallasz engem – mondta Spencer, és
megvakarta az arcát.
Te jóságos ég!
 Pólója a mellkasára tapadt, és olyan izmokat tett láthatóvá,
amiknek az ő alkatával egyáltalán nem is kellene létezniük.
Kapkodva újra felnéztem, de ez is hibának bizonyult. A haja nedves
volt, és egy mozdulattal elsimította a homlokából. Arca kipirult,
bőrét vékony izzadságréteg vonta be, a mellkasa pedig gyorsabban
emelkedett és süllyedt, mint egyébként. Azt akartam, hogy az
átizzadt Spencer látványát és szagát undorítónak találjam, de az
agyamban bizonyos összeköttetések nem léptek működésbe. Főként,
miután az utóbbi órákat azzal töltöttem, hogy meztelen testekről
írtam.
– Milyen volt… a futás? – kérdeztem, és legszívesebben azonnal
felpofoztam volna magam. Milyen béna!
– Csodálatos volt. Piszkosul hideg van, de a táj meseszép. –
Vigyorogva előrehajolt, hogy elvegye a vizet, amit odakészített
nekem. Lecsavarta a kupakját, és az ajkához érintette a palackot. –
Nem is ittál semmit?
Megcsóváltam a fejem, és megdörzsöltem a szemem. Fekete
pontocskák jelentek meg előtte. Túl sokáig bámultam a képernyőt.
Ezután kifelé pillantottam. Spencer házának még egy kis kertje is
volt, ha jól láttam. A nap épp most ment le, és mindent kellemes
meleg fénnyel árasztott el.
Ismét felé fordultam.
– Valahogy megfeledkeztem az időről.
– Elmegyek zuhanyozni. Gyere te is nyugodtan, megmutatom,
hogy mennyivel szebb a fürdőszoba, mint a konyha.
Belebokszoltam a felkarjába.
– Köszönöm, nem.
Spencer felállt. Ajka még mindig kicsit nedves volt a víztől, a
mosolya meg olyan szemtelen, hogy azt be kellene tiltani.
– Egyszer majd önszántadból is el fogsz kísérni ebbe a
fürdőszobába, édes. Te is tudod, én is tudom, és a világ is tisztában
van vele az idők kezdete óta. – Kinyújtotta a karját, és a pillantásom
automatikusan az izmaira vándorolt, amiket megfeszített.
A torkom kiszáradt.
Minden erőmet össze kellett szednem, hogy újra a képernyőre
tudjak nézni.
 – Ha te mondod.
Ez ment Spencer és köztem. Minden barátságban van egy olyan
módszer, amivel el lehet érni, hogy a kapcsolat visszatérjen a
megszokott kerékvágásba. A beszólásai is ezt a célt szolgálták.
Akárcsak az én kötekedő válaszaim. Ezért aztán boldog voltam,
hogy az előző Spencer eltűnt, és visszatért a barátom.
– Dawn Edwards, valamikor meg fogom mutatni neked a
fürdőszobámat. – Olyan hangsúllyal ejtette ki ezeket a szavakat,
hogy egyértelmű volt, minek a szinonimája a fürdőszoba. Még
szélesebben mosolygott. – Amúgy itt is várakozhatsz egy kicsit,
aztán majd együtt eszünk. Akkor megmutathatom, milyen remekül
kezelem a sütőt, és milyen profin teszem be a pizzát.
Sietve eltűnődtem rajta, vajon ez is egy tisztességtelen dologra
vonatkozó kód volt-e, de mostanra már nagyon jól ismertem
Spencert. Ha pizzáról van szó, akkor nem ismer tréfát.
Hunyorogva megvizsgáltam a testére tapadó ruhát.
– Előbb menj zuhanyozni! Nem szeretem az izzadt pizzát.
Fölém hajolt, és megrázta magát, mint egy vizes kutya.
Sikítottam, és védekezésképpen magam fölé tartottam a kezem.
– Undorító vagy, Spencer!
Hangosan felnevetett, és eltávolodott tőlem.
– Nyitva hagyom az ajtót, ha mégis késztetést éreznél, hogy eleget
tegyél a meghívásomnak.
Amikor eltűnt az emeleten, utánabámultam. A flörtölő Spencer
ugyan gyakran összezavart és gyakran veszélyessé vált, mert túl
heves volt az egészséges mértékhez képest –, de sokkal jobban
kedveltem, mint a zárkózott Spencert, aki műmosolyt erőltetett
magára, kitérő válaszokat adott, vagy egyszerűen eltűnt.
 3. fejezet
A péniszvillantás óta időközben már eltelt két nap, és azóta
semmit sem hallottam Allie-ről – egy mindkét szemét befogó majom
és három kacsintó emojis üzeneten kívül. Nem volt bátorságom
válaszolni.
Elmaradt néhány előadás, és mert olyan sok korrepetálást tartott,
és olyan szoros volt az időbeosztása, már egy hét is eltelt, amióta
legutóbb találkoztunk. Tudtam, hogy nem halogathatom örökké, de
már pusztán attól a gondolattól, hogy a szemébe kell néznem, és
bocsánatot kell kérnem azért, hogy megbámultam a barátja péniszét,
lángba borult az arcom.
Mikor a lakótársam, Sawyer meghallotta az első, bátortalan
kopogtatást az ajtónkon, bekötötte Doc Martens bakancsát, és a
vállára vetette a hátizsákját. Világosszőke haja és a sok apró
tetoválás a karján igen veszélyes kombót jelentett – amitől
meglehetősen dögös volt.
– Akkor elmentem – vetette oda búcsúzóul.
– Mikor érsz vissza? – kérdeztem.
Sawyer legtöbbször félrevonult, amikor Allie átjött hozzám.
Kettejük ismeretsége nem kezdődött túl jól, főként azért, mert
Sawyer és Kaden közt volt valami, amikor Allie beköltözött a
sráchoz. Ez nem teremtett túl jó alapot egy barátsághoz. Bár az is
igaz, hogy köztem és Sawyer közt sem alakult ki szívből jövő
rokonszenv. Elég megközelíthetetlen és bonyolult személyiség volt.
Ha nem kötünk ki egymás mellett az egyik leparányibb kollégiumi
szobában, biztos vagyok benne, hogy sosem áll szóba velem.
– Estére visszajövök, szóval ne cipelj ide semmilyen fickót, Dawn!
Karját becsúsztatta a bőrdzsekije ujjába. Aztán kiszabadította a
haját a kabát gallérja alól.
– Csak vigyázz az ironizálással! Nehogy a campus legnagyobb
orgiájára gyere haza – mondtam ridegen, és összepakoltam a
dolgaimat.
– Akkor örömmel várom a későbbi találkozást – felelte még,
mielőtt kinyitotta az ajtót.
 Allie bátortalanul mosolygott, de én rögtön láttam a
mesterkéltséget az arcán. Sawyer egy pillanatra ránézett, anélkül,
hogy egy szót is szólt volna. A szobában egyre fagyosabb lett a
légkör. Aztán Sawyer elhaladt a barátnőm mellett, és elhagyta a
kollégiumot.
Mielőtt Allie bármit is mondhatott volna, odaugrottam hozzá, és
szorosan átöleltem. Közben az arcomat a pulóverébe fúrtam. Ez nem
volt különösebben nehéz, mert körülbelül olyan magas volt, mint
egy Victoria’s Secret modell.
– Nem akartam odanézni. Tényleg nem, Allie. De meztelen volt –
böktem ki.
Viszonozta az ölelésemet.
– Persze, tudom. Kaden azt mondja, úgy néztél ki, mint egy riadt
tyúk – nevetett.
Kibontakoztam az öleléséből.
– Ő pedig úgy nézett ki, mint egy szarvas, ami éjszaka egy autó
lámpájának a fénycsóvájában áll az út közepén. Egy felajzott péniszű
szarvas.
Összeszorította az ajkát, de láttam, hogy elfojtott egy mosolyt.
– Akkor a pénisztől eltekintve szinte teljesen egyformán néztetek
ki.
– Azt hittem, nem vagytok ott, csak ezért néztem be.
Allie kihámozta magát szürke kabátjából, és letette az íróasztalom
melletti ütött-kopott komódra.
– Tudod, hogy bármikor átjöhetsz hozzánk, amikor csak Sawyer
kizár. Az ajánlatomat komolyan gondoltam.
– Tudom – válaszoltam, és vizet töltöttem neki. Az odakészített
székre mutattam, és megkínáltam egy tál csokival meg chipsszel.
– Azt hiszem, Kaden éppannyira megijedt, mint te. Fátylat rá! Én
pedig azonnali hatállyal újra felhangosítom a telefonomat – jelentette
ki Allie.
Hevesen bólogattam.
– Ez zene füleimnek.
– Akkor legközelebb megint nálunk találkozhatnánk, és nem
kellene elűznöm Sawyert. – Allie az alsó ajkát rágcsálta.
 – Eláshatnátok végre a csatabárdot, és elölről kezdhetnétek –
javasoltam, és leültem vele szemben. Sawyer kölcsönadta a kis
összecsukható asztalát, amit íróasztalként használt. Az ugyanis, amit
apa külön nekem készített a szobámba, a rakodóasztalom lett,
mindenféle holmit tároltam rajta, és ezért teljesen tele is volt. Nem is
szólva Watsonról, ami óriási helyet foglalt el.
– Nem hiszem, hogy ő benne lenne. – Allie most már a körmét
rágcsálta.
– Miért nem? Megkérdezted tőle?
– Természetesen nem. De úgy tűnik, mintha…
– Ugyan, Allie! – csóváltam a fejem. – Hiszen neked nincs
semmilyen kifogásod Sawyer ellen, ugye?
– Azt a tényt leszámítva, hogy téged folyton kidob a közös
szobátokból, és lefeküdt a barátommal, tulajdonképpen nincs –
fintorgott.
– Ha nekem lenne egy pasim, akkor feltehetőleg én is kihajítanám
őt. Én sem szeretném, ha valaki szex közben megzavarna –
mondtam vállat vonva. – És előbb ismerte Kadent, mint te. Mióta
beköltöztél hozzá, nem történt köztük semmi.
A barátnőm morgott, szemlátomást még mindig nem győztem
meg teljesen.
– Már nem a gimiben vagyunk – jelentettem ki határozottan, és
egy tollat tettem a fülem mögé. – Ha legközelebb találkoztok,
beszélgess vele egy kicsit! Mostantól ez a szabály.
– Á, tényleg? – kérdezte Allie meglepett pillantással, én pedig
hevesen bólogattam.
– Igen, és ennek a törvénynek az összes paragrafusa azonnali
hatállyal életbe lép a birodalmamban – tártam szét a karom.
– Akkor természetesen meghajlok a királynő akarata előtt –
mondta a barátnőm, és egy kicsit lehajtotta a fejét.
– Példaértékű, köszönöm szépen. Mik is a terveitek Kadennel ma
estére?
Allie ábrándosan mosolygott. Annyira szerelmes volt, hogy az
már szinte undorító. Ugyanakkor annyira a szívembe zártam Allie-t
és Kadent, hogy igazából csak örülni tudtam nekik. Még az is
előfordulhat, hogy elmorzsoltam néhány könnycseppet, miután
végre összejöttek. Bár lehet, hogy ez csak a zúzódás miatti
fájdalomnak volt tulajdonítható, miután tiszta erőből nekimentem
Kadennek.
– Ma randizni fogunk. Vacsora, mozi, és én választhatok filmet.
– Ami nem különösebben kegyes ajánlat Kadentől, ha figyelembe
vesszük, hogy megegyezik az ízlésetek a filmek terén –
gondolkoztam el. – A te helyedben még azt is kialkudnám, hogy én
választhassak zenét az autóban.
– Tetszel nekem. Szerintem megtartalak.
Elmosolyodtam.
– Köszönöm, szintúgy.
Allie felhúzta a lábát a székre, majd törökülésben elhelyezkedett.
Egy pillanatig kifelé nézett, és közben elhomályosodott a tekintete.
– Egyébként hogy vagy? – kérdeztem óvatosan, és én is
törökülésbe ültem, amitől minden otthonosabbnak tűnt. Még a
túlzottan kicsi, műanyag összecsukható székek is.
– Tegnap beszéltem telefonon a szüleimmel. Valahogy… furcsa
volt.
Kapkodva vettem a levegőt.
– Hogyhogy nem szóltál? Elmentem volna hozzád!
Szomorúan mosolygott.
– Ezt nagyra értékelem, de ezúttal egyedül akartam megpróbálni.
Allie szülei meg voltak húzatva. Azokat a dolgokat, amiket a
múltban a lányukkal műveltek, még a legrosszabb ellenségemnek
sem kívánnám.
– Megint szemetek voltak? Rájuk állítsak valakit? – kérdeztem, és
odatoltam elé a chipsestálat. Ketchupízű volt, ami iszonyúan
undorító. De tudtam, hogy Allie teljesen rá van kattanva.
– Csak különös volt. Majdhogynem… Kedvesnek azért nem
mondanám, de valahogy mégis nyitottabbak voltak, mint máskor –
felelte a homlokát ráncolva. Felhúzta az egyik lábát, majd mindkét
karjával átkulcsolta. – Azt hiszem, először mindannyiunknak meg
kell tanulnunk, miként viselkedjünk ebben az új helyzetben. De jó
volt, hogy ezúttal semmilyen szemrehányást sem vágtak a fejemhez.
Apa még a tanulmányaim felől is érdeklődött, és anya csak hétszer
horkant fel.
 Elismerően bólintottam.
– Hűha! Micsoda előrelépés!
– Ugye? – Előrehajolt, és vett magának egy marék chipset.
Megszagolgatta, majd felderült az arca az örömtől.
Nincs is annál jobb, mint Allie-t nézni, miközben eszik.
A legfurcsább dolgoknak is annyira tud örülni, hogy azt hinné az
ember, mintha egy másik bolygóról érkezett volna, vagy ilyesmi.
Annyira cuki!
– Most, hogy beszéltünk a szüleimről, a te kedvenc témádat is
elővehetjük – mondta teli szájjal és sokatmondó pillantással.
Ugyan a szavakat nem teljesen tisztán ejtette, kapásból
megértettem, mire, vagy jobban mondva kire gondolt.
Nathaniel Duffy.
– Inkább ne.
– Dawn…
– Allie…
– Dawn!
Sóhajtottam.
– Oké. Eléggé… örülök, hogy nincs meg neki a számom.
– Igazából megkerülöd a kérdést.
– Nem is kérdeztél tőlem semmit – feleltem. Allie felhúzta az
egyik szemöldökét.
– De sugalltam, Dawn.
Morogtam. Nem akartam Nate-ről beszélni. Inkább az
egyetemről, Kadenről, Sawyer vadászösztönéről – még arról a
kávézóbeli arcátlan fickóról is szívesebben beszéltem volna. Bárkiről,
csak Nate-ről ne.
– Szép időnk van ma. Mondd csak, nem mentek megint túrázni?
Arra gondoltam…
– Mint jó barátnő az a feladatom, hogy beszéljek veled róla. A
beszélgetés fontos – vágott a szavamba Allie, és még több chipset
tömött a szájába.
– Na jó – sóhajtottam fel, és megdörzsöltem a mostanra már sajgó
homlokom. – Még egyszer megpróbált elérni. Még a számomat is
meg kellett változtatnom közben, hogy hagyja abba, de azóta
minden szuper.
 – Mit gondolsz, miért akar elérni téged?
Megvontam a vállam.
– Fogalmam sincs. Hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Hálaadás
óta nem is beszéltem vele, és legszívesebben nem is változtatnék
ezen.
Mielőtt Woodshillbe költöztem, azzal töltöttem a napjaimat, hogy
az elvesztett jövőmet sirattam. Mindazt, amit Nate-tel közösen
terveztünk, és ami már soha nem fog megvalósulni.
Hat. Átkozott. Év.
Elfecsérelve.
Világos, tizenhárom évesen még nem alapozhat arra az ember,
hogy megtalálta élete szerelmét, de Nate és az én esetemben… ez
másképp volt. A mi kapcsolatunk valami egészen különleges volt.
Olyan, amiről az ember a szerelmes regényekben olvas.
Egészen kicsi korunktól kezdve barátok voltunk. Mindent
megkapott tőlem: az első csókomat. A szalagavató bálomat. A
szüzességemet. A múltamat, a jövőmet, és mindazt, ami a kettő
között van.
A lányok köztudottan mindig happy endről ábrándoznak – én
megtaláltam az enyémet Nate-ben. Legalábbis azt hittem, amíg rajta
nem kaptam Rebecca Penningtonnal. A szomszédban lakó
tájépítésszel, akinek szemmel láthatóan több közös dolga is akadt
Nate-tel, mint hittem. A karcsú, zsiráfnyakú, álomtestű lány, aki
akkoriban épp Nate alatt hancúrozott az ágyban.
A mi ágyunkban, mellesleg.
– Lehet, hogy el kellene mondanod apádnak – javasolta Allie
halkan, mire nyomban megállt bennem az ütő.
– Semmiképpen! – Olyan hevesen csóváltam a fejem, hogy a
copfom a szemembe vágódott. Aú!
– Azt gondolja, jó viszonyban váltatok el – elmélkedett a
barátnőm, és a kézfejével megtörölte a száját. – Mi van, ha
egyszerűen megadja neki a számodat? Akkor teljesen felesleges volt
a számcsere és az azzal kapcsolatos kiadásaid.
– Úgy beszélsz, mintha te lennél a józan eszem – nyögtem, és
magamba roskadtam a széken. – Közben arra kellene bátorítanod,
hogy bújjak elő, mutatkozzak be dögös pasiknak, és azt kellene
javasolnod, hogy hagyjam magam ágyba vinni.
Allie szeme meglepetten elkerekedett.
– Hát ezt akarod?
– Természetesen nem – morogtam, és egyik karomat a szememre
tettem. A fenébe is, nem, ezt semmi esetre sem akarom.
– Ha esetleg mégis, ismerek valakit, aki minden bizonnyal önként
jelentkezne, hogy megszabadítsa a világot ettől a problémától.
Felemeltem a fejem.
– Az imént épp problémának tituláltad a szexuális életem?
– Nem, csak virágnyelven közöltem veled, hogy Spencer még
mindig odáig van érted.
Felnyögtem. Már megint itt tartunk.
– Tudom, hogy még nem állsz készen egy kapcsolatra vagy
valami hasonlóra, Dawn. És azt sem hiszem, hogy Spencernek ez a
célja.
– Nem akarok semmit tőle – morogtam. – És ez még nem a
végszükség esete, hogy az első adandó pasira rávessem magam, aki
az utamat keresztezi. Ha az apácák egész életükben lemondanak a
szexről, akkor valószínűleg én is ki fogom bírni egypár évig.
– Fogalmad sincs, mit hagysz ki – mosolygott Allie kétértelműen.
Elvettem egy darabka csokoládét, és hozzávágtam.
– Csak mert Kaden és te most… – Kaden pénisze ismét megjelent
a lelki szemeim előtt. Istenem, miért égett ennyire belém ez a kép? –
…olyan jól szórakoztok egymással, nem jogosít fel arra, hogy
szánakozz rajtam.
– De hát egyáltalán nem szánakozom rajtad! – Lehajolt, hogy
felkapja a földről a csokidarabot, majd a szájába vegye. – Csak a
legjobbat akarom neked.
– Ami mi lenne? – kérdeztem.
Szürkészöld szeme megcsillant.
– Dawn, egyszerűen remekül kellene érezned magad. Fütyülni
arra az átkozott szemétládára, és előrenézned. Azt akarod, hogy azt
tanácsoljam neked, hogy bújj valakivel ágyba? Akkor ezt ezennel
hivatalosan megteszem.
Csak felhorkantam, és a fejemet csóváltam.
 Allie arca elkomolyodott.
– Bújj ágyba valakivel, Dawn Edwards! Lehetőleg a közös
barátunkkal, Spencer Crosgrove-val. Vagy akár a férfinem egy másik
jeles példányával.
Vettem egy marékkal az undorító chipsből és betömtem a
számba, csak azért, hogy erre ne is kelljen válaszolnom.

Kora este segítettem Allie-nek, hogy felkészüljön a randevújára.

Smink dolgában ugyan ő volt a szakértő, de cserébe az én
szekrényemben tízszer annyi ruha állt, mint az övében. Állandó volt
köztünk a cserebere, mintha Allie lenne a sosem létezett nővérem.
Ezen a napon kölcsönadtam neki az egyik csillogós felsőmet, ami
nagyon szépen kiemelte a dekoltázsát, és aztán még a frizuráját is
elkészíthettem. Amikor elment, olyan sugárzóan mosolygott rám,
hogy egészen nehéz lett a szívem. Annyira örültem a
boldogságának. Ha valaki megérdemel egy halom boldogságot,
akkor az Allie.
Miután elpakoltam a tálakat, és visszatettem a helyére Sawyer
asztalát, felszerelkeztem a zuhanyzáshoz. Ugyan a nyugati campus
kollégiuma nagyon szép volt, mégis meglehetősen szűkös a közel
száz diák számára, akinek itt volt a búvóhelye. Az első emeleten
laktam egy olyan folyosón, ahol még hét további kollégiumi szoba
volt. Kettő közülük egyágyas volt, az összes többi kétágyas, mint
Sawyeré és az enyém. Mindent összevetve a nyugati campus
meglehetősen zegzugos volt. A mi emeletünkön lévő sok-sok
szobából csak akkor láttuk valamennyit, ha a szomszédos üvegajtón
át beléptünk a következő folyosóra. Mivel minden folyosónak volt
egy saját, közös fürdőszobája, tizennégy másik diákkal kellett
osztoznom a zuhanyzón. Mi sem egyszerűbb ennél.
Amikor odaértem a fürdőszobába, hála az égnek, egyik
zuhanykabin sem volt foglalt. A reggeli vagy késő esti órákban
jobban tettem, ha kihagytam a tusolást, míg négy és hat között
gyakran volt szerencsém.
A meleg víz csodásan kényeztette a bőrömet, de akármennyire
próbáltam is, nem tudtam elűzni a Nate-ről szóló gondolataimat.
Ú
Újra és újra azt hajtogattam magamban, hogy túl vagyok rajta. De
ami még most, alig egy évvel a szakításunk után is letaglózott, az az
volt, hogy mekkorát csalódtam benne. Erre a férfira rábíztam volna
az életemet, mindent megtettem volna érte. Nem tudom felfogni,
hogy mindazt, ami köztünk volt, hogy dobhatta el ilyen egyszerűen.
Hogy bánthatott meg ennyire, azok után, amin keresztülmentünk.
Amit együtt átéltünk.
Amikor Rebeccával rajtakaptam őket… Az volt életem
legnagyobb megaláztatása. Amikor pedig megtudtam, hogy már
hosszabb ideje tartott a dolog, az teljesen földhöz vágott. Valami
nagyon mélyen eltört bennem, és ezt nap mint nap éreztem: minden
egyes alkalommal, amikor egy pasi akár csak rám nézett, rögtön
görcsbe rándultam.
Dühödten samponoztam be a hajamat. Nem, nem fogok többet
ezen töprengeni! Épp elég időt vesztegettem el Nate-re. Nem
pazarolhatom az időmet negatív gondolatokra. Ahhoz túl értékes.
Lehet, hogy Allie-nek igaza van.
Lehet, hogy itt az ideje, hogy újra igent mondjak egy randevúra.
Vagy szexeljek. Hiszen ez nem jelenti rögtön azt, hogy komolyan
elköteleződjek egy pasi mellett, nem igaz? Ettől nem kellene
paráznom. Rám fér egy rövid kis affér csak úgy – minden érzelem és
kötöttség nélkül.
A gyümölcsös tusfürdőt szétdörzsöltem a két kezem között, és
bekentem vele a testemet. Körkörös mozdulatokkal végigsimítottam
a karomat, a hasamat és az enyhe domborulatot a combom belső
oldalán.
Allie-nek igaza volt – hiányzott a szex.
Nate-tel sokat szexeltünk. És jókat. Legalábbis miután
megtanultuk, hogyan működik is valójában. De a szakítás utáni első
hónapokban, ha csak a szexre gondoltam, egyből Nate és Rebecca
képe ugrott be, ahogy Nate a lány meztelen teste felett vonaglik,
hátán hosszú karmolásnyomokkal.
Csak nemrég óta vágytam újra testi közelségre. De az egyetlen
személy, aki ebben segíteni tudott nekem, az én magam voltam.
Méghozzá a kezemmel, úgy, mint ahogyan most is.
 Lassú mozdulatokkal végigsimítottam a testemen, és becsuktam a
szemem, miközben a meleg víz záporozott rám. A fantáziámban
nem a saját kezem volt az, ami a bőrömet érintette, hanem durva
férfikezek. Ujjak, amik pontosan tudták, mit tesznek, és megtalálták
a megfelelő pontokat, amitől libabőrös lettem. Idegen ajkak voltak
azok, melyek a nyakamat csókolták, és égő nyomot hagytak a
bőrömön. Oldalra döntöttem a fejem, hogy a forró száj számára
könnyebb hozzáférést nyújtsak.
– De hát mondtam, hogy megmutatom neked a fürdőszobámat –
suttogta Spencer szorosan a fülem mellett, és a hideg csempéhez
szorított.
Annyira megijedtem, hogy megcsúsztam a földön lévő habon. A
farokcsontomra huppantam, és fájdalommal teli nyögésem
visszhangzott a fülkében. Akadozott a lélegzetem, és kezemet a
mellkasomra szorítottam. A mellem gyorsan emelkedett és süllyedt,
és egy vágyakozásteli húzás utórezgéseit éreztem az altestemben.
Atyaég!
Mekkora egy csődtömeg vagyok!
 4. fejezet
Nem vagyok gyáva. Eddig sem voltam, és remélhetőleg ezután
sem leszek az soha.
Egyszer, amikor az uszodában ellopták a törülközőmet, nem
bújtam el, hanem meztelenül végigfutottam a zuhanyzóból az
öltözőbe.
Amikor egyszer tévedésből rossz terembe ültem be a moziban, és
egy animációs film helyett egy véres horrorfilmen kötöttem ki, két és
fél órán keresztül, a stáblistáig bent maradtam, bár még utána is
teljesen rosszul voltam.
És egyszer, amikor megkarcoltam a biciklimmel a mogorva, öreg
szomszédunk autóját, összeszedtem minden bátorságomat, és
becsengettem hozzá, hogy beismerjem a tettem. Remegtem, mint a
nyárfalevél, még este is, amikor apának elmeséltem a történteket. De
büszke voltam magamra, hogy szembenéztem a problémával, és
nem szaladtam el.
Nem vagyok gyáva.
Ez járt a fejemben, miközben Allie ajtaja előtt álltam, és arra
vártam, hogy megszólaljon a berregő.
Rendszerint beleállok a kellemetlen helyzetekbe, ahelyett, hogy
elmenekülnék előlük. Ezért most Kaden elé is oda fogok állni –
miközben titokban azért reménykedtem benne, hogy ezúttal lesz
rajta ruha. Arra valóban nem voltam felkészülve, hogy esetleg
megismétlődik a péniszvillantás.
Amikor meghallottam a berregőt, a vállammal benyomtam az
ajtót. Határozott léptekkel felmentem a lépcsőn. Allie már a
lakásajtóban várt rám. Átkaroltam, aztán kihámoztam magam a
kabátomból, és céltudatosan a nappaliba indultam.
Kaden a kanapén ült, a játékkonzolja kontrollerét tartotta a
kezében, pillantása a tévéképernyőre szegeződött. Amikor észrevett,
megnyomta a gombot, és a játék szereplői abbahagyták a rikácsolást.
Apró ráncok jelentek meg a szeme körül, és kicsivel később még a
szája sarkát is mosolyra húzta.
Oldalra döntötte a fejét, és rám vigyorgott.
– Szia, Dawn!
 – Te meg mit vigyorogsz így? – böktem ki, és éreztem, ahogy az
arcom lángba borul. – Láttalak meztelenül, nagyszerű. Nem ez volt
az első pénisz, ami a szemem elé került. És nagyra értékelném, ha
mostantól nem bámulnál rám folyton ilyen ostobán. Világos?
Még szélesebben vigyorgott, és hátradőlt, teljesen lazán, mintha
épp az imént nem a nemi szervéről beszéltem volna.
– Őszintén szólva egy kicsit féltem, hogy rám veted magad,
amennyire elkerekedett a szemed.
– Kaden! – Allie hangja halk figyelmeztetés volt, ugyanakkor
világosan kihallottam belőle a vidámságot is.
– Tényleg, Bubbles. Ha nem lettél volna itt, akkor Dawn
valószínűleg elevenen felfal.
– Annyira azért nem jó a tested, te kis beképzelt majom.
Kaden tetovált karjait a feje fölé emelte, és elégedett
arckifejezéssel nyújtózott ki.
– Ne húzd már Dawnt! – kiáltotta Allie a konyhából.
– Dawn itt van?
Ó, a francba!
Kinyílt a hálószoba ajtaja, és előbukkant a padlón ülő Spencer egy
műanyag bottal a kezében, aminek a végén egy gumiszalagon egy
játék egér lifegett.
Amikor meglátott, lassan mosolyra húzta a száját.
– Helló!
Vissza akartam köszönni neki, de semmi nem jött ki a torkomon.
A hangomnak nyoma veszett. Ehelyett olyan képek jelentek meg
lelki szemeim előtt, melyek filmszerűen újra és újra leperegtek
előttem.
Nem a saját kezem volt az, ami a bőrömet érintette, hanem durva
férfikezek. Ujjak, amik úgy játszottak a testemen, mint egy hangszeren;
kezek, amik pontosan tudták, mit tesznek.
Spencer kezét bámultam. A baljában szorosan fogta a műanyag
botot, a jobbjával Spidey-t simogatta. Most tűnt fel először, hogy
milyen nagyok a kezei. Hosszú ujjai voltak és széles csuklója –
tökéletesen alkalmas arra, hogy szorosan megragadjon vele egy nőt.
A keze lassan végigsimította Spidey bundáját, aztán az ujjaival
vakargatni kezdte a macska állát. Pillantásom felfelé vándorolt a
karján, a hanyagul feltűrt kockás ingén, a vállán, ami ma a
szokásosnál is kicsivel szélesebbnek tűnt, míg végül megállapodott a
kék szeménél. Valami megmozdult bennem, ami már hónapok óta
mélyen szunnyadt. Mennyország.
Spencer Cosgrove egy cicát simogatott, és én ettől beindultam.
Nem, nem, nem!
– Hogy megnőtt – köszörültem meg a torkom, és magamra
erőltettem egy mosolyt.
– Ugye? Időközben elég harapós is lett.
– De csak veled, Spence – jelentette ki mögöttem Allie.
Ez volt a végszavam.
– Hiszen Spidey egy nagyon intelligens állat.
Spencer felhorkant.
– Velem meg mer tenni olyan dolgokat, amiket veletek sosem
merne. Nem igaz, kis barátom? – Elengedte a botot, hogy két kezébe
foghassa a macska fejét.
A gyomrom megint ugrott egyet. Őszintén, miért van az, hogy
egy férfi látványától, aki egy aranyos, puha állatot simogat, ilyen
forróság árad szét az arcomon? Ez valami új fétis lehet?
Spidey kihasználta, hogy Spencer egy pillanatra nem figyelt.
Kibújt a fogásából, a játék egérre vetette magát, és harapdálni
kezdte. Mielőtt Spencer meg tudta volna fogni a botot, a cica máris
odarohant hozzám a nappaliba, maga után vonszolva a zsákmányát.
Mikor odaért hozzám, dorombolni kezdett, és elengedte a játék
egeret.
– Köszönöm, Spidey! – Lehajoltam, és megsimogattam puha
fejecskéjét. – Igazán figyelmes tőled.
– Nagyon rossz húzás. Fejezd be a nyomulást, öregem!
Nem tudtam Spencer szemébe nézni. Nem, hiszen a testem a
pillantására olyan kiszámíthatatlanul reagált.
Tehát még egyszer, utoljára megsimogattam Spidey-t, mielőtt
felegyenesedtem, és Allie mellé telepedtem, hogy elkezdhessük a
munkát.
A következő órákban teljes figyelmünkkel Sylvia Plath Tükör
című versének elemzésére koncentráltunk, és a költőnő
élettörténetére, amely a női mozgalom szimbóluma és tükörképe.
 Legalábbis megpróbáltuk. Mert szinte lehetetlen volt Spencert és
Kadent figyelmen kívül hagyni, akik egyszer csak birkózni kezdtek a
kanapén, és közben röfögésszerű hangokat adtak ki.
Viszont az este későbbi részében legalább késznek mutatkoztak
arra, hogy rendeljenek nekünk valamit vacsorára.
Evés közben kizárólag Allie-vel beszélgettem. Kölcsönösen
kipufogtuk magunkat, mert egy rakás beadandónk volt a különböző
kurzusainkra. Kaden egyszer csak elkezdte Allie nyakát
masszírozni, Spencer pedig az én székem mögé lépett, és megnézte,
min dolgozunk. Rendes körülmények között hátrahajtottam volna a
fejem, és elengedtem volna a fülem mellett a beszólásait. Tettem
volna egy ironikus megjegyzést, amivel mosolyt csaltam volna az
arcára. De ma semmi ilyesmire nem voltam képes. Csak arra, hogy
szálfaegyenesen üljek ott, és úgy tegyek, mintha teljesen elmerültem
volna a munkámban, miközben ő mögöttem állt, és kezét a
háttámlára nyomta. Ujjbegyével nagyon lágyan megérintette a
lapockámat, mire én önkéntelenül egy kicsivel még jobban
előrehajoltam a jegyzeteim fölé.
– Minden rendben? – motyogta olyan halkan, hogy csak én
hallhattam.
Gyorsan bólintottam, pedig valójában csóválnom kellett volna a
fejem. Többre nem voltam képes, miközben mindent megtettem,
hogy a béna gondolatokat elűzzem a fejemből, és minden erőmmel
elfojtsam a gyomrom liftezését.
Talán mégiscsak gyáva vagyok.
 5. fejezet
A hét hátralévő részét arra szántam, hogy összekapjam magam.
Egyszerűen úgy tettem, mintha nem történt volna semmi, és
normálisan viselkedtem. Az éber álmom a zuhany alatt? Elfelejtve.
Mintha meg sem történt volna. Már nem gondoltam rá, és az
agyamnak egy olyan régiójába száműztem, amin a nem létezik felirat
díszelgett. Ehelyett bejártam az előadásokra, Allie-vel az esszénk
végleges változatán dolgoztam, és a Hot for You-t írtam, mint a
megszállott, amint hazaértem. Ezért nem fogadtam el Allie
meghívását, hogy töltsem nála a péntek estét, és utána menjünk el
még bulizni. No meg azért, mert valószínűleg meghalnék, amint
megpillantanám Spencert.
Nem létezik.
Egyszerűen csak írni fogok. És olvasni. Vagy mindkettőt. Csak
hogy addig se gondoljak Spencerre.
Nem létezik!
Amikor ezen az estén visszaértem a kollégiumba, nagy volt a
nyüzsgés. Sok diák hazautazott hétvégére, látni akarták a
családjukat, vagy a távkapcsolatukat akarták ápolni.
A válltáskámmal, a bevásárlással és az új könyvekkel
megpakolva egy pillanatra megálltam a szobaajtónk előtt. Néhányat
kopogtam, hogy figyelmeztessem Sawyert. Aztán csukott szemmel
beléptem a helyiségbe.
– Háromra kinyitom a szemem. Ha van itt valaki, akin túl kevés a
ruha, az sürgősen öltözzön fel, elkerülendő a kellemetlen helyzetet –
mondtam hangosan és érthetően a szobában.
A válasz, amit kaptam, egy elfojtott zokogás volt.
Azonnal kinyitottam a szemem, és lepakoltam a vásárolt
holmikat a komódomra.
– Sawyer?
– Tűnj el! – hangzott a goromba válasz.
Az ablak mellett ült az ő térfelén. Világos, szétzilált haja
függönyként lógott az arca előtt, lábát felhúzta a mellkasához.
Rövidnadrágot viselt szakadt harisnyával és egy kivágott, fekete
topot, amire felvett egy vékony blúzt. Többnyire úgy öltözködött,
hogy legszívesebben alaposan bebugyoláltam volna, hogy meg ne
fázzon.
Odahúztam a másik széket is az ablakhoz, és leültem mellé.
– Mi történt?
– Közöd? – Pillantása továbbra is a padlóra meredt.
– Okés, tudom, hogy a lelkizés nem a te műfajod, de úgy tűnik,
mintha az elmúlt órákat bőgéssel töltötted volna. És Sawyer Dixon
nem bőg. Fogalmam sem volt róla, hogy vannak könnycsatornáid.
Sawyer felemelte a fejét, és kifejezéstelen arccal nézett rám. A
sminkje elkenődött, szürke csíkok folytak le az arcán.
– Kit öljek meg? Ismerek valakit, aki tartozik nekem egy
szívességgel – mondtam.
Felhorkant, amit, ha nem lettem volna ennyire képben, akár
nevetésnek is vélhettem volna.
– Néhány napja találkoztam egy sráccal.
– Mit tett az a disznó? – kérdeztem tettetett nyugalommal. A
gyomrom émelyegni kezdett.
– Én… mi együtt voltunk – kezdte, és megköszörülte a torkát.
Egyértelmű volt számomra, hogy nem kis erőfeszítésébe került,
hogy elmondja mindezt nekem.
– A nyakláncom beleakadt a hajamba, ezért levettem, és most…
most pedig eltűnt. – A pillantása hirtelen teljesen kiüresedett. A tűz
kialudt szürkéskék szemében, és egy pillanatra tényleg megijedtem.
– Másnap reggel már nem volt meg, a srác pedig azt állította, hogy
nem tudja, miről beszélek.
Legszívesebben rátettem volna a kezem a karjára, vagy
megsimogattam volna a hátát, de jól tudtam, miként reagált volna
egy ilyen érintésre.
– Fontos neked az a nyaklánc? – kérdeztem óvatosan, a
homlokom ráncolva. Megpróbáltam felidézni, láttam-e rajta valaha
ékszert, de nem jutott eszembe semmi.
Bólintott. Rövid, gyors biccentés volt, és megértettem, milyen
nehezére eshetett, hogy megbízzon bennem a magánéletét illetően.
– Az anyukámé volt. Egy medál és… – Nagyot nyelt, és kicsit
becsukta a szemét. Remegve fújta ki a levegőt a száján, és szinte el
sem hittem, hogy valóban a lakótársammal állok szemben.
 Sawyer egyébként soha nem mutatott ki semmilyen érzelmet, és
annyira zárkózott volt, hogy néha eltűnődtem rajta, vajon vannak-e
egyáltalán érzései. Ha ez a dolog ennyire megviselte, akkor biztos,
hogy ez a nyaklánc tényleg sokat jelent a számára. És ha ez így van,
akkor segíteni akarok neki. Csak mert nem állunk túl közel
egymáshoz, az még nem jelenti azt, hogy csak úgy képes lennék
végignézni, ahogy sír.
Finoman megfogtam a kezét.
– Többet nem is kell tudnom – mondtam tapintatosan, és a
hüvelykujjammal megsimogattam meztelen bőrét. Sawyer teljesen
átfagyott. – Mondd el, hol lakik a srác!
Újra rám nézett, két mély ránc jelent meg a homlokán.
– Nincs szükségem védelmezőre.
– Igen, igen, tudom. Erős vagy, független és egyszerűen
csodálatos, de néha nagy segítség lehet, ha kívülről kérünk
támogatást. – Határozottan viszonoztam a pillantását. – Vissza
akarom szerezni a nyakláncodat.
Egy ideig csak néztünk egymásra. Néma párbeszéd játszódott le
köztünk, amihez Sawyernak szemlátomást nem maradt elég ereje.
– És hogy gondoltad ezt… – Megállt, és a fejét csóválta. –
Mindegy, mit mondok, úgysem hagyod annyiban a dolgot, igaz?
Mosolyogva bólintottam, és felálltam, miközben átküldte a
telefonomra a címet. Gyorsan kipakoltam, amit vásároltam, és a
táskámat felvettem a vállamra. Mielőtt útnak indultam, felkaptam a
színes patchwork takarómat, amit a nagymamámtól kaptam, amikor
bekerültem az egyetemre, és ráterítettem Sawyer vállára.
Csak fintorgott, de végül hagyta.

Egyértelműen a diákszövetségi ház lesz az, ahol egy csomó

sportoló lakik. Hogy is gondolhattam, hogy Sawyer egy olyan
közönséges földi halandóval kavarna, aki ne tudna fél kézzel a
padlóra küldeni.
Már messziről látszott, hogy épp egy bulira készülnek. Megláttam
néhány srácot, akik pár söröshordót emeltek le egy teherautó
platójáról, majd a járdára állították őket. A házból már érkeztek is a
segítő kezek, hogy láncot alkotva becipeljék a sört.
Néhány hónappal ezelőtt már jártam itt. Akkor Allie-vel hagytuk,
hogy pár srác rábeszéljen minket, és elmentünk a bulijukra. Vagy az
Alfa-Béta-Akármi Testvériség háza volt ez, vagy egy másik
diákszövetségi ház. Halvány fogalmam sem volt róla, de
mindenesetre eléggé ismerősnek tűnt az épület homlokzata.
Hátrahajoltam, és elindultam a Tulajdonképpen Mindegy
Testvériség felé, elmentem a söröshordós srácok mellett, fel a
lépcsőn, a házba. Nem foglalkoztam a pasikkal, akik megbámultak,
és megpróbáltam minél magabiztosabb arcot vágni, hogy senki ne
szólítson meg, vagy kérdezze meg, hogy mi keresnivalóm van itt.
Azok a srácok, akik ebben a házban laktak, arról voltak hírhedtek,
hogy állandóan lányokat szedtek fel. Ma este én voltam az egyikük.
Fedett ügynökként, természetesen.
Vetettem egy pillantást a telefonomra.

Első emelet, balra a harmadik szoba.

Gyerekjáték.
Felmentem a lépcsőn, elmentem a kitüntetések és a végzettek
oklevelei mellett. A lépcsőfokok sötét, nyikorgó fából voltak, és a
felfelé vezető úton egyetlen fickóval találkoztam, akinek csak a lábát
láttam, miközben elmentünk egymás mellett.
Mikor felértem, követtem az útba igazítást, amit Sawyer elküldött
a telefonomra, és céltudatosan haladtam végig a folyosón, amíg az
előtt az ajtó előtt nem álltam, amelyik mögött a nyakláncot sejtettem.
A bőröm alatt bizsergést éreztem, átjárta a testemet az adrenalin, és
minden egyes porcikám tudatában volt, hogy épp valami tiltott
dolgot teszek.
Azonnal el is határoztam, hogy a következő novellámba bele
fogom írni. Úgy éreztem magam, mint egy igazi kém, amikor
megfogtam a hűvös kilincset. Szupertitkos küldetésen jártam,
rejtélyes körülmények között…
Épp csak láthatatlan nem voltam…
– Hé! – hallatszott egy mély hang a folyosón.
 A fenébe!
Lemerevedtem, és éreztem, ahogy a forróság felfelé árad a
nyakamon. Azonnali hatállyal megtiltottam a testemnek, hogy
elpiruljak. A lehető leglazább pillantásomat vettem fel, és egy –
legalábbis azt gondoltam – nagyon csábító mozdulattal beletúrtam a
hajamba. Közben meghúztam egy hajtincsemet, ami beleakadt a
táskám szíjába, és laza arckifejezésem grimasszá torzult.
– Helló! – feleltem.
Alaposan megnéztem a pasit, aki az ajtófélfának támaszkodott, és
karját összekulcsolta a széles mellkasa előtt. Pillantásom egy szép,
halványzöld szempárral találkozott, amit világos szempillák
kereteztek. Haja egy kicsit hosszabb volt és hullámos, a homlokába
hullott, és mintha kiszúrta volna, hogy figyelem, úgy rázta meg a
hajkoronáját, ahogy azt csak a vérbeli félhosszú hajú macsók tudják.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte.
– Találkozóm van… – Ó, a francba, Sawyer ugyan említette a
pasija nevét, de sehogy sem akart az eszembe jutni. – Ööö…
Ekkor a srác gyanakvóan kezdett méregetni.
Lázasan kerestem valamilyen becenevet.
– …azzal a cuki pasival, aki itt lakik. Múlt héten találkoztunk
Lambert professzor előadásán, összeütköztünk, a holmijaim a földre
estek, és szétszóródtak az előadóterem folyosóján. Pont, mint egy
filmben.
Megrándult a szája sarka, és egy lassú lépést tett felém.
Automatikusan hátráltam egy kicsit, a kezem lecsúszott a kilincsről,
és megállt a levegőben.
– Brix vagyok – mutatkozott be a pasi, és felém nyújtotta a kezét.
Valahol a gondolataim mélyén megszólalt egy vészcsengő,
miközben megfogtam a kinyújtott kezet. Ismertem valahonnan.
Ó, a csudába!
Ő volt az a fickó, aki Allie-t egypár hónappal ezelőtt annyira
leitatta, hogy a barátnőm az este végén az asztalon táncolt.
Csak remélni tudtam, hogy ő nem ismer fel.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy eláruld nekem a nevedet –
suttogta Brix.
Bingó! Fogalma sincs, hogy ki vagyok.
 – A nevem Chelsea – ejtettem ki a számon az első nevet, ami
hirtelen eszembe jutott.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Chelsea! – Brix félmosollyal rám
vigyorgott, majd végignézett rajtam, tetőtől talpig, majd vissza. Úgy
tűnt, mintha szabályosan beszkennelné a testemet, méghozzá annak
ellenére, hogy a vastag kabátomba burkolóztam.
– A cuki pasid – hangsúlyozta, és közben vidámság bujkált a
hangjában – épp nincs itt, és a szobáját szokásához híven bezárta. De
biztos vagyok benne, hogy örülne, ha később találkoznátok odalent.
Addig szívesen megkínállak egy itallal.
Nem maradt más választásom, mint hogy kövessem Brixet. A
konyhába vezetett, ahol egy műanyag pohárba bólét töltött nekem,
amit a hűtőszekrényből vett elő.
Ő egy sört bontott fel magának, azzal koccintott velem.
Aztán a társalgó közepén álló bőrkanapéhoz húzott. Kihámoztam
magam a kabátomból, amit rákötöttem a sálammal együtt a táskám
vállpántjára, és mindkettőt letettem a lábamhoz. Körülöttünk volt
már néhány srác, akik szemlátomást a közösséghez tartoztak. Egy
óriási hangfalat cipeltek be, és nem sokkal később már dübörgött is a
basszus az egész házban.
Ittam egy korty bólét, és elismerő hangot hallattam. Az italnak
olyan íze volt, mint a gyümölcsfagyinak egy kis vaníliabeütéssel.
– Finom, ugye? – kérdezte Brix mellettem, és az egyik karját a
háttámlára tette.
Lelkesen bólogattam.
– Mi van benne?
Kaján képet vágott.
– A nagymamám titkos receptje.
Nevettem, és ittam még egy kortyot. A fagyi volt a gyengém, és
ez most a küldetésem útjába állt – a bólénak olyan íze volt, mint egy
mennyei maracujás tejturmixnak. Igazából nem akartam kiüríteni a
poharat, de mintha magától megtörtént volna. Közben Brixet
próbáltam beszéltetni, hogy ne kelljen tovább hazudoznom, nehogy
lebukjak még a végén.
Az edzésekről mesélt – kosarazott –, én pedig jól kifaggattam.
Mire észbe kaptam, a buli már teljes gőzzel beindult, és a közösségi
ház is megtelt. Amikor Brix meglátta, hogy üres a poharam, felállt,
átküzdötte magát a tömegen a konyhába, hogy még egyszer
teletöltse.
Eljött az én időm.
Összeszedtem a holmimat, és felálltam.
Minden forgott körülöttem, és először meg kellett támaszkodnom
a kanapé háttámlájában, közben hunyorogva igyekeztem megállítani
a világot. Minél édesebb az alkohol, annál óvatosabbnak kell lenni
vele. Ez egy olyan szabály, amit nem először tapasztalhattam meg a
saját bőrömön.
A kanapé mögötti ideiglenes táncparketten átfurakodva a lépcső
felé tartottam. Még most is folyamatosan újabb és újabb emberek
érkeztek. A levegő fullasztó volt és állott, szaga a fűére
emlékeztetett.
Kitűnő.
Felmásztam a lépcsőfokokon, és erősen megkapaszkodtam a
korlátban. A lépcső szörnyen ingott alattam, minden erőmmel
összpontosítanom kellett, hogy ne veszítsem el a fejem. Amikor
felértem, szinte senki nem törődött a jelenlétemmel. Csak egy
párocska állt szorosan a fal mellett, és épp azon voltak, hogy
egymásnak essenek. Gyors léptekkel a bal oldali harmadik ajtóhoz
siettem, és lenyomtam a kilincset. Fürge mozdulatokkal átbújtam a
kis résen, és hangtalanul becsuktam magam mögött az ajtót.
Lélegzet-visszafojtva fordultam meg. Amikor végre levegőt
vettem, citrusos tisztítószer illata csapta meg az orrom.
Meg fogom ölni Sawyert.
Többszöri próbálkozás után a kezem megtalálta a
villanykapcsolót az ajtótól jobbra. Felkapcsoltam a lámpát, és
legszívesebben toporzékoltam volna a dühtől, vagy belerúgtam
volna valamibe.
Sawyer útbaigazításának köszönhetően a felső emelet
fürdőszobájában kötöttem ki.
Micsoda egy ostoba liba!
Épp a telefonomat bányásztam elő a táskámból, amikor hirtelen
kinyílt mögöttem az ajtó, és jókora erővel előretaszított.
Megfordultam. Brix állt ott, és szikrázó szemmel nézett rám.
 – Megtaláltad, amit kerestél? – kérdezte, és tettetett érdeklődéssel
nézett körül a fürdőszobában.
– Én…
– Nem Chelsea a neved, ugye? – kérdezte közönyösen, és olyan
erősen szorította az ajtót, hogy kilátszottak a csontjai.
– Nem – feleltem halkan, és közben lázasan törtem a fejem, hogy
ebből a slamasztikából hogyan tudok kikeveredni. A
gondolkodásom borzasztóan lelassult. Átkozott alkohol.
– Annyira elegem van belőle, hogy ti, nyomorult béták, folyton
kémkedtek utánam – sziszegte Brix összeszorított foggal.
Döbbenten pislogtam.
– Mi?
Megvetően horkant fel.
– Ne tettesd magad! A vécépapíros akció? Amikor megláttalak,
hogy itt állsz az ajtóban, azonnal tudtam, ki vagy. De hogy ennyire
arcátlan légy, és még egyszer belopózz ide, az mindennek a teteje.
– Egy barátnőm miatt vagyok itt – mondtam gyorsan, és
lefegyverezve feltartottam a kezem. – Itt felejtette a nyakláncát, és
vissza akartam vinni neki, mert fontos neki, úgy örökölte valakitől.
Tessék, ez a megalázó, szomorú és egyébként meglehetősen unalmas
sztori arról, miért tartózkodom a fürdőszobádban.
– Naná, ja, már világos. Én meg most jöttem le a falvédőről.
A következő másodpercben kiügyeskedte a kulcsot a zárból,
becsapta az ajtót és bezárta. Kívülről.
– Hé! – Odaugrottam az ajtóhoz, és a kilincset rángattam. – Brix!
Azonnal nyisd ki az ajtót!
Nevetése behallatszott.
– Csak a holttestemen keresztül, Chelsea. Elmehetsz, ha a bulinak
vége, és ha már nem találsz több szaglásznivalót.
Léptei eltávolodtak az ajtótól, majd a lépcsőházban
visszhangzottak.
Újra lenyomtam a kilincset, és erősen rángatni kezdtem. Zárva.
Ez az átkozott, diákszövetséges majom tényleg bezárt a
fürdőszobájába!
Nem hiszem el, hogy ez történt velem!
 Hisztérikus vihogás tört ki belőlem, de megpróbáltam nem
pánikolni. Ez nem segített volna kikeveredni ebből a helyzetből.
Körülnéztem a tágas fürdőszobában, és mindent alaposan
szemügyre vettem. Egy nagy kád állt a hátsó sarokban, számtalan
flakon tusfürdővel a szélén. Két mosdókagyló volt a másik oldalon.
Felettük pedig tükörajtós faliszekrények. Gyors léptekkel
odafutottam, és kinyitottam az ajtókat. A rengeteg óvszeren,
borotván, arcszeszen és néhány egyéb tisztálkodási szeren kívül
semmi használhatót nem találtam a szekrényekben. Titokban azt
reméltem, hogy lesz egy körömreszelő vagy hajcsat, amivel ki
tudom nyitni a zárat – ezt elég kicsi koromban megtanultam apa
műhelyében. Ráadásul a táskámban sem volt sajnos semmi
használható, a kulcsomat, a telefonomat és egy könyvet kivéve, amit
elfelejtettem kipakolni.
Az utolsó lehetséges menekülési útvonalam az ablakon át lehetett
volna, ami a fürdőkád és a vécé között volt. Odamentem, és
kinyitottam. Rögtön ezután kidugtam rajta a fejem, és körülnéztem.
Felkavarodott a gyomrom. Lent, jó nagy mélységben szemeteskukák
sorakoztak, előttük egy keskeny, aszfaltozott út, és csak aztán
következett a gyep. Ezt nem élném túl.
Nem. Ahhoz, hogy leugorjak, valóban nem volt elég vér a
pucámban. Frusztrált sóhaj kíséretében leültem a vécé tetejére, és a
halántékomat masszíroztam. Kezembe temettem az arcom, és
éreztem, milyen forró. Nyakig ültem a pácban, és halvány sejtelmem
sem volt, hogyan tudnék kikecmeregni ebből a helyzetből.
Végül elővettem a telefonomat a táskámból. Kaptam egy SMS-t.
Sawyertől.

Bocsi, jobbra a harmadik ajtó. Nem balra.

Legszívesebben a fürdőkád szélébe vertem volna a fejem, és

visszaírtam volna neki, hogy sajnos most már túl késő, köszönöm
szépen. Ehelyett azonban csak leverten meredtem a telefonomra,
ide-oda forgattam a kezemben, és a virágos tokon lévő repedést
simítgattam. Az éle belevágott a hüvelykujjamba, mire sziszegve
beszívtam a levegőt.
 Elhatároztam, hogy átlépem az árnyékomat, és felhívom Allie-t.
Sajnos nem maradt más választásom, hacsak nem akarok egész
éjszaka itt dekkolni.
Esetlenül kiválasztottam a gyorshívást, és a fülemhez emeltem a
telefont.
– Halló!
A háttérben jókora volt a hangzavar, még edénycsörömpölést is
lehetett hallani.
Megköszörültem a torkom.
– Szia, Allie! Szükségem van a segítségedre.
– Mi történt? – kérdezte azonnal.
– Én… pácban vagyok.
Élesen beszívta a levegőt.
– Ne hozd rám a frászt, Dawn!
– Nem olyan nagy a baj, esküszöm. Csak bezártak…
Felsikoltott.
– Tessék? Bezártak?
– Dawn az? – hallottam Spencer hangját a háttérben. Szorosan
összezártam a szemem.
– Csapdába került, Spence. Azt hiszem, hogy… – Allie
felháborodottan felhorkant, aztán elhalkult a hangja.
– Hol az ördögben vagy? – kiáltott Spencer a mikrofonba.
A mutató- és hüvelykujjamat az orrnyergemre szorítottam, és
összeszedtem magam. Spencer volt az utolsó személy, akit
megkértem volna rá, hogy kivigyen innen.
– Dawn, eléggé megijesztettél minket. Mondd már, hol vagy! –
sürgetett.
– Ne aggódjatok miattam! Minden okés. Abban az idióta
diákszövetségi házban vagyok, ahol Allie-vel az előző
szemeszterben buliztunk. Az egyik fickó azt hitte, hogy béta-
nemtommilyen kém vagyok, és…
Hangosan káromkodott.
– Maradj ott, ahol vagy! Azonnal odamegyek.
Zaj hallatszott a vonalban, aztán Spencer és Kaden hangját
hallottam a háttérben.
– Dawn, itt vagy még? – Allie szólt bele megint a telefonba.
 – Igen. El tud jönni valamelyikőtök? – kérdeztem halkan.
– Spencer máris veszi a kabátját. Én még gyorsan megkeresem a
táskámat, és…
– Ne! Nem kell, hogy otthagyj csapot-papot! Elég, ha egyikőtök
értem jön. Kérlek, ne csinálj belőle nagy ügyet! – mondtam gyorsan.
– De nem érzem jól magam, miközben te ezekkel a gyanús
alakokkal vagy egy házban – vallotta be Allie.
– Allie, komolyan! Ne aggódj miattam, itt ücsörgök egy vécétetőn,
és százszor nagyobb biztonságban vagyok, mint te voltál legutóbb.
Kérlek, ne hagyd miattam cserben a többieket! – könyörögtem neki.
Elég, ha Spencer előtt kerülök nevetséges helyzetbe. Allie ne oszlassa
fel miattam a saját buliját, csak mert béna titkosügynök vagyok.
Rövid szünetet tartott.
– Biztos vagy benne?
– Persze. Mondd meg Spencernek, hogy küldök neki egy
üzenetet, hogy melyik szobában ücsörgök!
Körülbelül még két percig tartott, amíg meggyőztem róla, hogy
nem vagyok életveszélyben.
Miután letettük, egyrészt megkönnyebbültem, másrészt viszont
ideges lettem, hogy Spencer úton van értem. Egész héten kerültem
őt, és nem tudok úgy a szemébe nézni, hogy ne a zuhany alatti
fantáziálás jutna az eszembe.
Hogy megnyugtassam magam, elővettem a könyvet a táskámból,
és elkezdtem olvasni az utolsó fejezetet. Csakhogy nem tudtam
rendesen koncentrálni. Minden, folyosóról beszűrődő zajra abban a
reményben ugrottam fel, hogy végre kiszabadítanak innen.
Időközben félni kezdtem: mi lesz, ha az az alak nemcsak bezárt ide,
hanem még annál is rosszabbat tervez velem.
Nem is figyeltem, mennyi idő telhetett el, mikor valaki hangosan
rángatni kezdte az ajtókilincset. Majdnem leestem a vécétetőről,
annyira megijedtem. Becsuktam a könyvet, és kapkodva
visszagyömöszöltem a táskámba.
– Dawn?
– Spence? – Az ajtóhoz siettem, és hozzányomtam a kezemet. A
szívem hevesen kezdett verni.
– Nincs itt kulcs – hallatszott fojtott hangja a túloldalról.
 A fenébe!
– Az a defektes Brix biztos magával vitte, amikor rám zárta az
ajtót.
– Meg fogom ölni azt a szarházit – hangzott a válasz.
A léptei ismét eltávolodtak. Homlokom nagy zajjal az ajtóhoz
csapódott. Legszívesebben még jó néhányszor nekivágtam volna a
fejem. Még öt perc sem telt el, amikor meghallottam, hogy valaki fut
a folyosón.
– Ha még ott állsz az ajtónál, akkor lépj egy kicsit oldalra –
mondta Spencer.
Teljesítettem a kérését. Egy röpke pillanat múlva az ajtó halkan
kattant egyet és kinyílt.
Spencer megjelent az ajtóban, és a megkönnyebbülés hulláma
árasztott el.
– Te vagy a legjobb. Nagyon-nagyon köszönöm – mondtam
hadarva. Ellenálltam a kísértésnek, hogy ösztönösen a nyakába
ugorjak.
– Azért majd mindenképpen meséld el, hogy kerültél ebbe a
helyzetbe – felelte mindössze. Az arcát enyhe pír borította, a
pillantása pedig dühös volt. Azon tűnődtem, vajon behúzott-e egyet
Brixnek, hogy megszerezze a kulcsot.
Pillantásom végigfutott a vállán, lefelé a karján, egészen a kezéig.
Nem a saját kezem volt az, ami a bőrömet érintette, hanem durva
férfikezek.
Nem! Azonnal bezártam ennek a doboznak a fedelét az
agyamban. Miután egész héten ennyire következetes voltam, és
megtiltottam magamnak az ilyen gondolatokat, nem fogok most
megtörni, csak azért, mert feltűrte az ingujját, és nem tudtam betelni
a karjának és a kezének a látványával.
Elkaptam róla a szemem.
– Valamit még meg kell szereznem – mondtam gyorsan, és
mindenhová néztem, csak az arcára nem. – Köszönöm szépen, hogy
kimenekítettél innen. De még van itt egy kis dolgom: megígértem
Sawyernek, hogy visszaszerzek neki valamit, amit itt felejtett.
– És most komolyan azt gondolod, hogy itt hagylak egyedül? –
felelte. – Szó sem lehet róla, Dawn.
 A lábamat néztem, és továbbra is kerültem a pillantását. Ennek
ellenére éreztem, hogy tett felém egy hosszú lépést. Oda se kellett
néznem, hogy tudjam. Egyszerűen éreztem. Az összes érzékszervem
rá koncentrált, és utáltam ezért a testemet. Átkozott ábrándozás,
nyomorult zuhanyzó, nyavalyás Spencer, a szép, nagy kezével és
ezzel a… Á!
– Sawyer itt vesztette el a nyakláncát. Fogalmam sincs, hogy
melyik szobában – mondtam hangosan, hogy a gondolataimat
túlharsogjam, és céltalanul fürkésztem az ajtókat. – De valahol itt
kell lennie.
– Jó. Segítek neked – mondta.
– Oké. Köszönöm. – Te jó ég, ennél kínosabb már aligha lehetne.
Anélkül, hogy megfordultam volna, kinyitottam a fürdőszobával
szemközti ajtót. Ez volt az a szoba, ahol Brix állt, és rajtakapott
engem. Beosontam az ajtón, és felkapcsoltam a lámpát. Spencer
követett a szobába, és hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót.
– Melyik idióta lop női ékszert? – kérdeztem, és körülnéztem a
rendetlen szobában. Izzadság és arcszesz szaga keveredett a
levegőben, és végignéztem a baseballjátékosok posztereit, amik
bekeretezve ki voltak téve a falra.
– Olyasvalaki, aki az egyetem mellett szeretne egy kis pluszpénzt
keresni, és elpasszolja a cuccot – felelte Spencer szorosan mögöttem.
Lehelete csiklandozta a nyakam, és áruló módon libabőrös lett a
karom. Azonnal előre akartam lépni egyet, de Spencer megragadta a
kezem, és gyors mozdulattal maga felé fordított.
– Miért kerülsz engem? – kérdezte.
Be kellett csuknom a szemem. Keze ránehezedett a karomra, a
teste velem szemben olyan melegséget sugárzott, hogy ellágyult a
térdem. Semmire sem voltam képes ellene, és tehetetlennek éreztem
magam.
– Mi történt veled, hm? – A hangja egy kicsit rekedt volt, és
különös dolgokat okozott a gyomromban. A keze lassan, egészen
lassan felfelé kúszott az alkaromon. Mint ahogy a képzeletemben,
most is elkezdett bizseregni a bőröm, és egyre forróbbá vált. Csak a
fejemet csóváltam. Miként lehetséges, hogy egyetlen érintése ennyire
felkavarjon? Talán azért, mert már hónapok óta vonzódom hozzá?
Vagy azért, mert annyira makacsul próbálkozott azzal, hogy
felszedjen? Azért, mert titkon vágytam a testi közelségre? Vagy
csupán az alkohol a hibás abban, hogy Spencer közelségétől ennyire
elgyengülök?
– Nézz rám, Dawn!
Lelki falaim inogtak, sőt úgy tűnt, érzek rajtuk néhány repedést
is, melyek lassan, de biztosan egyre szélesebbé váltak. Kicsit
kinyitottam a szemem, pedig tudtam, hogy ez különösen veszélyes
rám nézve.
Őrület. Ez az egész helyzet, ez a pillanat. Minden kész őrültség
volt, és teljesen szürreális.
Spencer olyan közel állt hozzám, hogy kiszáradt a torkom. Meg
tudtam volna számolni sűrű, fekete szempilláit. Vagy azt a néhány
szeplőt az orrán. Most, hogy tudtam, hogy már volt eltörve, furcsa
módon ezt is felismertem.
– Ferde az orrod – suttogtam. A hangom elveszett az elenyészően
kicsi helyiségben.
Szájának egyik sarka enyhén felemelkedett. Egyik hajtincsemet az
ujja köré tekerte.
– Gesztenyebarna a hajad.
– Azt hittem, tetszik neked – motyogtam, mintha nem lennék
észnél, és elbűvölten bámultam a tincsre, amit leengedett és újra
feltekert. Rendszerint szakadatlanul játszadozott golyóstollakkal
vagy egyéb tárgyakkal. Ma én voltam a keze ügyében.
– Nem csak az tetszik.
A pólója szegélyébe kapaszkodtam, hogy öntudatomnál
maradjak. Spencer halkan felsóhajtott. Még közelebb jött, annyira,
hogy az arcunk már csak egytenyérnyi távolságra volt egymástól.
– Dawn – úgy suttogta a nevemet, mintha kínok közt szenvedne,
amit csak én tudok orvosolni. – Ebben a pillanatban meglehetősen
nehezemre esik, hogy ne csókoljalak meg, ha így nézel rám.
Én is ugyanígy éreztem. A levegő köztünk egyre sűrűbbé vált,
amíg azt nem hittem, hogy nem tudok tovább lélegezni. Ha az
ajkaink nem találják meg sürgősen egymást, akkor összedől a világ.
A Föld egyszerűen megszűnik forogni. Holtan esek össze. Ezt nem
akartam, és úgy tűnt, Spencer is hasonlóképp érez. Ugyanabban a
pillanatban hajtotta le a fejét, amikor én lábujjhegyre álltam.
Száját az enyémre szorította, és én helyben elolvadtam. Az ajkai
kemények voltak és melegek, lágyak és óvatosak. Még erősebben
belemarkoltam a pólójába, és magamhoz húztam. A mellkasomban
forróság keletkezett, ami mindenfelé szétáradt.
Spencer halkan felnyögött, és átölelt. Az ajka rövid időre
eltávolodott az enyémtől, és levegő után kapkodott. A következő
pillanatban újra megcsókolt.
Bele tudtam volna halni, annyira jó érzés volt. Kinyitottam a
számat, és a nyelve megtalálta az enyémet. Felsóhajtottam, és
aztán… hirtelen eltolt magától.
Hitetlenkedve rám nézett, mindkét karját előrenyújtva.
– Hiszen te hülyét akarsz csinálni belőlem, Dawn!
– Tessék? – kérdeztem, még mindig teljesen a csodás csókja
hatása alatt.
Spencer váratlanul elengedte a vállam, és egy lépéssel
eltávolodott tőlem. Aztán remegő hangon felnevetett.
– Te részeg vagy. Részeg!
Mindkét kezével a hajába túrt, és a tarkóján összekulcsolta a
kezét.
– Annyira nem is, úgy értem, csak egy kis bólét ittam –
szabadkoztam halkan.
Szemlátomást valami rosszat mondtam, Spencer megfordult, és
pár lépést tett a szobában. Leengedte a karját és ökölbe szorította a
kezét.
– Spence…
– A francba! – teljes dühvel Brix szennyestartójába rúgott, ami
csörömpölve felborult.
Visszatartottam a lélegzetem, és a karomat magam köré
kulcsoltam, hogy ne remegjek. Még sosem láttam Spencert
dühöngeni.
Felém fordult, és egy ideig egyszerűen csak nézett engem. Láttam
a szemén, hogy nagyon lázasan jár az agya. Kinyitotta a száját, hogy
mondjon valamit, de aztán mégis meggondolta magát. Nagyot nyelt,
és a földre nézett.
 – Ne így!
Zúgott a fejem. Minden összezavarodott, iszonyú melegem volt,
és a fejem is sajogni kezdett. Az ujjammal megérintettem az ajkamat.
Mint az őrült, bizsergett. Aztán ökölbe szorítottam a kezem. Hogyan
is engedhettem meg, hogy ez megtörténjen?
– Sajnálom – suttogtam.
Láttam, ahogy Spencer válla megfeszül. Szemmel láthatóan ismét
valami rosszat mondtam.
– Egy átkozott Lapsus vagyok – morogtam.
Spencer úgy bámult rám, mintha elvesztettem volna a józan
eszem.
– Lapsus? – kérdezte bosszankodva.
– Latinul hibát jelent. Apa mondja ezt mindig. De inkább egyfajta
szitokszóként használja.
Ez egy kicsit ellágyította a pillantását.
– Azt hiszem, inkább olyan a hangzása, mintha egy kis állat neve
lenne. Hosszú, lógó fülekkel.
Halványan mosolyogtam, pedig a sírás kerülgetett. Úgy éreztem,
mintha Spencer több órán át állta volna a pillantásomat. Addig
néztük egymást, amíg én már nem bírtam tovább a csendet, és mégis
tettem felé egy újabb lépést.
– Sajnálom! – Nem tudtam, hogy mit kellene még mondanom,
hogy ne nézzen újra úgy rám, mint az előbb.
Lassan bólintott, vett egy mély lélegzetet, és aztán valami
megváltozott a tekintetében. Tudtam, hogy mi történik vele. Elrejti
az érzelmeit, elzárja a könnyedség álarca mögé. A szórakozott szikra
is visszatért a szemébe.
– Én is sajnálom, kis Lapsus. – Zavarodottan megvakarta a
tarkóját. – Azt is, hogy kiabáltam. Azt még egy kicsit jobban is
sajnálom, mint a felborított szennyestartót.
– Azt majd megoldjuk – motyogtam, és lehajoltam, hogy
visszapakoljam Brix ruháit a tartóba.
Spencer leguggolt velem szemben, és ő is szedegetni kezdte a
ruhákat.
– Valld be! Tetszett neked a kis dühkitörésem.
 Mosolyogtam, hálásan a próbálkozásáért, hogy oldja egy kicsit a
hangulatot – még ha ez csak a látszat volt is.
– Nagyon férfias volt.
– Ez azt jelenti, hogy még egy kicsit nőtt a szexepilem a
szemedben?
– Kicsit féltem, hogy eltöröd a lábad.
– Acélból van a lábam.
– Úgy, mint ahogy az orrod?
– Az orrom az egyetlen puha dolog a testemen. Nem csoda hát,
ha kicsit több figyelmet követel.
Olyan megkönnyebbülten nevettem fel, hogy szinte zokogásnak
hangzott. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Mi visszatértünk a
régi kerékvágásba. Minden jóra fog fordulni.
Ha elég sokáig hajtogatom magamnak, szinte már magam is
elhiszem.
Kezembe vettem Brix következő pólóját, és találtam alatta valami
aranyszínű dolgot a szőnyegen. Óvatosan odanyúltam.
– Nézd! – mondtam, és leengedtem a láncot ökölbe zárt
kezemből. – Nem hiszem el.
A medál megcsillant a lámpa fényében. Biztos voltam benne,
hogy még sosem láttam Sawyeren ezt az ékszert. Óvatosan
megfordítottam, és szemügyre vettem az aranyozott hátoldalát. Két
cirkalmas betű volt belegravírozva.
E. D. D mint Dixon?
– Ez Sawyeré?
Lassan bólintottam.
– Azt hiszem, igen. Azt mondta, van rajta egy medál. Tehát
teljesítettük a küldetésünket.
– Meglepően könnyen ment – mondta Spencer. – Szuper kémek
lennénk.
Felhorkantam.
– Tulajdonképpen a te lábad végezte el az egész melót.
Nem mosolygott, és a mozdulatai is figyelmetlennek tűntek,
miközben visszapakolta a ruhákat a szennyestartóba.
Felegyenesedett, és visszatolta a monstrumot az eredeti helyére.
 – Tűnjünk el innen minél gyorsabban! Nehogy Brixnek még
ostobább ötletei támadjanak.
Felém nyújtotta a kezét. Belekapaszkodtam és hagytam, hogy
felsegítsen. A gyomromban érzett fájdalmas húzás kíséretében
észrevettem, hogy most ő volt az, aki nem tudott a szemembe nézni.
 6. fejezet
Ez az egész Brix- és nyakláncügy úgy tűnt, Sawyert még
napokkal később is megviselte. Több időt töltött a kollégiumban, és
néha, amikor hazaértem, újra az ablakban ült, és meredten bámult
maga elé. A kísérleteimre, hogy felvidítsam, elutasítóan reagált, és
beszélgetni sem akart. Néhány nap múltán felhagytam a
próbálkozással, hogy szóra bírjam, és ehelyett néha csokoládét
tettem elé, amihez szintén hozzá sem nyúlt.
Már majdnem feladtam, amikor egyik délután hazajött, a
hátizsákját ledobta a sarokba, és karba tett kézzel elém állt. Kérdőn
néztem fel rá. Aztán hirtelen előrehajolt, és meghúzkodta a hajamat.
Szóhoz sem jutottam a döbbenettől, egyszerűen csak bámultam rá.
Majd váratlanul azt mondta:
– Szükségem van egy modellre az egyik fotókurzusomhoz. Van
hozzá kedved?
Így aztán egy padon találtam magam a campus közepén lévő
parkban, miközben Sawyer egy óriási tükörreflexes fényképezőgépet
tartott az orra előtt, és többször is felszólított, hogy nézzek dühösen.
Sawyer fotográfiát tanult, és az egyik kurzusára olyan portrékat
kellett készítenie, amik különböző érzelmeket tükröznek. Ezért
voltak a különös instrukciók, amiket már több mint egy órája
adogatott nekem.
– Úgy nézel ki, mintha lenne egy szöcske a szádban.
Elfintorodtam.
– Pfuj!
Készített egy újabb képet, és a kamera többször is kattant.
– Pontosan, pfuj. De ne olyan arcot vágj, mintha valami undorítót
ettél volna, hanem mintha teljesen felhúztad volna magad.
Kicsit leengedte a kamerát, és bemutatta, hogyan képzel el egy
mérges homlokráncolást, összehúzott szemmel.
– Így, látod?
Megpróbáltam, igazán. Hevesen akartam ráncolni a homlokom,
de nem ment. Ehelyett csak a hajam töve mozgott fel-le.
Sawyer felsóhajtott.
– Akkor ezt ugorjuk át! Most nézz úgy, mint egy őrült!
 Bandzsítottam és vágtam egy grimaszt. A kamera kattanásának
hangját elnyomta egy széllökés.
– Nem is rossz. Hagyd abba a bandzsítást, és nevess teljes
szívedből!
Teljesítettem a kérését, pedig közben a világ leghibbantabb
emberének éreztem magam. Mindig, amikor valaki elsétált
mellettünk, éreztem, ahogy a forróság felfelé kúszik a nyakamon.
– Most nézz úgy, mint aki erotikus dolgokról ábrándozik!
Felhúztam az egyik szemöldököm.
– Ez is a feladat része? Az erotikus ábrándozó tekintet?
–- Az érzelmek a projektem. Magam választhattam ki – felelte
Sawyer, és csinált pár képet arról, ahogy tátott szájjal ülök előtte.
Minden bizonnyal csodás felvételek. Talán át kéne még egyszer
gondolnom ezt az online profilkép dolgot.
A lakótársam letérdelt, és a kamerája számtalan gombja közül
eltekerte az egyiket.
– Kicsit csukd be a szádat! És most gondolj arra, mit tudom én,
hogy a kedvenc színészed meztelenül ugrándozik egy réten, vagy
ilyesmi.
– Harry Stylesra is gondolhatok? – kérdeztem reménykedve, és
magam elé képzeltem a kedvenc fiúbandatagomat. Még ha hullámos
haját időközben rövidre is vágatta, a pasinak egyszerűen jó stílusa
van, rocksztáros kisugárzással, amiben egyszerre van valami cuki is.
Vannak olyan lányok, akik nem találják különösen csinosnak, ha egy
fiú szűk farmert visel, de én semmi erotikusabbat nem tudtam
elképzelni annál, mint Harryt egy szűk, fekete csőfarmerben.
– Csodálatos, Dawn. Egész jó – mondta Sawyer. Tartott egy rövid
szünetet, hozzám lépett, és elővette a fésűjét a nadrágja hátsó
zsebéből, amit korábban már használt, hogy belője a hullámos
hajamat. Elválasztott egy részt felül, majd az arcomba fésülte,
amennyi a fésűbe fért.
Sawyer elégedetten méregetett, és ismét tett pár lépést hátrafelé.
– Most gondolj megint arra a nyálgépre a szűk nadrágjában!
A felháborodástól felforrósodott az arcom.
– Nyálgépnek merted nevezni Harry Stylest? – Fel akartam
ugrani, és meg akartam dobálni fűvel, mert semmilyen kemény
tárgy nem volt látótávolságban, de felemelte az egyik kezét, és
ellentmondást nem tűrő gesztussal azt mutatta, hogy maradjak ülve.
– Pontosan így! Igazán nagyszerűen csinálod.
Felugrottam, és széttárt tenyerem a lencse felé tartottam,
miközben Sawyer visszalépett a fűre. Tovább fényképezett engem,
és egyáltalán nem érdekelte, hogy hova lép közben. Mintha minden
teljesen mindegy lenne számára, amíg a tökéletes pillanatfelvételt
meg nem csinálja. Nagyszerű paparazzo válhatna belőle.
– Szuper jól csinálod, Dawn! Őrült és egyszerre dühös, azta! És
most megint vágj szöcskés képet! Szélesen mosolygott.
Tettem egy lépést előre, Sawyer hátrált, majd bekövetkezett az
elkerülhetetlen: megbotlott a saját lábában, és háttal a fűre esett.
Sajnos akkora lendülettel érkeztem, hogy majdnem ráestem. Esés
közben még épp oldalra tudtam fordulni – és arccal a puha, nedves
fűbe zuhantam.
Sawyer teljesen szétcsúszott. Azt hiszem, ez volt az első alkalom,
amikor nevetni hallottam.
Nyögtem a fájdalomtól, nagy nehezen megfordultam. A szám tele
volt fűszálakkal, és odaköptem őket, ahová valók voltak.
– Akkor a dühössel is megvolnánk – vihogott Sawyer.
Miután az utolsó fűszálat is kihalásztam a számból, oldalra
döntöttem a fejem. Sawyer mindkét kezével a hasát fogta.
– Már nagyon régóta nem nevettem ennyit.
– Klassz, hogy fűbe kellett harapnom ahhoz, hogy ennyire
felderülj.
Egy ideig vigyorogva feküdtünk egymás mellett, és az eget
bámultuk. Nem hittem volna, hogy egyszer ilyen gondtalannak
látom Sawyert. Hiszen három perce még nevetni sem hallottam
egyetlenegyszer sem.
A szemem sarkából láttam, ahogy a kezét automatikusan a
nyakában lógó medálra csúsztatta, majd az ujjai közé fogta. Annyira
szerettem volna megkérdezni, hogy mi a helyzet vele, és mi történt
az anyukájával, de tudtam, hogy ezzel túl messzire mennék. Erre a
pontra még messze nem jutott el a „lakótársak és talán egyszer
barátok leszünk”-kapcsolatunk.
 – Köszönöm, Dawn – motyogta váratlanul Sawyer, még mindig
mereven felfelé tekintve. Nem kellett megmagyaráznia nekem, hogy
miért is mond köszönetet.
– Nagyon szívesen.
Egy darabig hallgattunk. Végül Sawyer megtapogatta a széles
szalagot, amin a fényképezőgép lógott a nyakában, és megvizsgálta,
hogy nem sérült-e meg. Aztán megnyomott egy kis zöld
háromszöget, és a kipirult arcom megjelent a kijelzőn.
– Nézd csak meg, te kis tűzdémon! Ki gondolta volna, hogy ilyen
gonoszul tudsz nézni?
– Röhejesen festek – morogtam.
– Pontosan úgy nézel ki rajta, ahogy kell. Ne várd tőlem, hogy azt
mondjam neked, hogy szép vagy, és hogy ne beszélj többé ilyen
zöldségeket. Utálom azokat a lányokat, akik bókokra szomjaznak, és
nem gondolom, hogy erre szükséged van.
Végigkattintotta a többi képet is, miközben én magamban
feldolgoztam, hogy az imént épp bókolt nekem.

Grover és Chelsea története majdnem készen volt. Éppen csúnyán

veszekedtek, és most azon tűnődtem, hogyan békülhetnének ki. Azt
ígértem, hogy jövő héten e-mailen elküldöm a tesztolvasóimnak,
akiket az első íróversenyem fórumában ismertem meg, és már
mindketten visszajeleztek, hogy tudnak időt szakítani a szövegre.
Rendszerint nagyon szerettem egy történetnek az utolsó
jelenetein dolgozni. Az összes addig szőtt szál összeér, és egy
ponton találkozik, ahol a szereplőket saját útjukra engedhetem.
Miközben a való életben már nem hittem a happy endekben, a
kitalált történetekben viszont igazából mindig egész jól sikerült –
kivéve ma.
Nem tudtam, mi az oka, de valami nem stimmelt. Nem találtam a
megfelelő szavakat, és úgy éreztem, teljesen leblokkoltam. Írtam és
írtam, csak hogy aztán az egészet kitöröljem, és elölről kezdhessem.
Undorító érzés volt, amit eddig még nem is ismertem. Egyszerre
mérhetetlenül nagy nyomás nehezedett rám, hogy ne mondjak
csődöt ilyen kevéssel a vége előtt. D. Lily olvasói várták a folytatást,
amit feltétlenül meg akartam adni nekik.
Tépkedtem a hajam, állammal a kezemre támaszkodtam, és a
pislogó kurzort bámultam.
– Mit nyögdécselsz egész idő alatt? – hallottam meg hirtelen a
szoba másik végéből.
Összerándultam.
– Semmit. Csak nem haladok.
– Min is dolgozol?
– Egy esszén… Lambert professzor kurzusára. Elhatároztam,
hogy írásban adom be, és nem szóban adom elő.
Amikor felemeltem a fejem, Sawyer vizslató szemmel meredt
rám.
– Elég kétségbeesett lehetsz, ha egy esszé ennyire frusztrál téged.
– Hm – feleltem, és ismét a képernyőre bámultam.
– Néha, amikor a laptopod előtt ülsz, elpirulsz. Már többször is
feltűnt nekem.
Ismét ránéztem.
– Valóban?
Sawyer a székén ült az ablak előtt, a saját laptopjával az ölében.
Platinaszőke haja elterült a vállán, és kócos tincseivel játszott. A
gesztusai alapján úgy tűnt, mintha nem figyelne, de a pillantása
élénk volt és éber.
Az arcom felforrósodott.
A szeme szikrázott, mintha tudna valamit. Aztán lecsukta a
laptopját, és hirtelen felállt.
Azonnal megfeszültem.
– Ne merészelj közelebb jönni, Sawyer Dixon! – fenyegettem meg.
A mosolya alattomossá vált. Veszélyesen lassan átjött az én
térfelemre. Hirtelen tett egy lépést felém, és elvette tőlem a laptopot.
Sikítva felugrottam.
– Azonnal add vissza a laptopomat, te szörnyeteg! – kiáltottam.
– Egy lendülettel letépte a ruhát a testemről. A gombok zajt csapva
végiggurultak a hideg járólapon. Továbbtántorogtunk a fürdőszobába, és én
Grover övén matattam – olvasta fel hangosan.
Beleakasztottam a kezem szakadt pólójába, és rántottam egyet rajta.
 – Azonnal hagyd abba!
– Nem nyílt ki, én pedig frusztráltan felmordultam. Grover belenevetett
a nyakamba, és besegített. A kezem egyszerűen túlzottan remegett.
Gyorsabban vetkőztettük egymást, mint azelőtt bármikor, és szétdobáltuk a
ruháinkat a padlón – folytatta.
Az arcom lángolt. Amint elértem a laptopot, kirántottam a
kezéből. Levegő után kapkodva huppantam vissza az ágyra, és
lecsuktam Watsont. Aztán megdörzsöltem az arcom.
– Igazi seggfej vagy, Sawyer – mondtam feldúltan.
Leült a forgószékemre, és egyetértően bólintott.
– Tudom. De már nem bírtam tovább.
Összeráncoltam a homlokom.
– Mit?
– Mindig olyan hatalmas titkot csinálsz belőle, hogy mit írsz,
mindig azt mondod, hogy esszéken dolgozol, de őszintén, nem
ismerek egyetlen olyan elsőévest sem, akinek annyi fogalmazást kell
írnia, mint neked. Ráadásul a kijelződ fényerejét folyton olyan
alacsonyra állítod, a betűméretet pedig olyan kicsire, hogy az csak
még kíváncsibbá teszi az embert. Kreatív írást tanulsz. Gondoltam,
hogy regényeket vagy verseket, vagy valami ilyesmit írsz. Csak
tudni akartam, mit írsz. Ugyan fanfictionre tippeltem volna, de ez itt
– vigyorgott – minden képzeletemet felülmúlja. Ki gondolta volna,
hogy az ártatlannak kinéző lakótársam, aki teljesen görcsösnek
tűnik, és soha nem pasizik, pornót ír?
Nem tehettem mást, mint hogy tátott szájjal bámuljak rá. Hogy
pont Sawyer volt az első Woodshillben, aki megtudta a titkom, ez az
elképzelhető legrosszabb dolog volt, ami csak történhetett.
– Mesés. Kezdd csak! – mondtam kifejezéstelen hangon, és
intettem a kezemmel.
– Mit?
– Azt, hogy kinevetsz miatta.
Most Sawyer volt az, aki a homlokát ráncolta.
– Miért tenném?
Egyetlenegy alkalommal olvastam fel valakinek valamit abból,
amit írtam. Nate meghallgatta. Aztán hátrahajtotta a fejét, és
hahotázva nevetni kezdett. Amikor befejezte, megpaskolta a fejemet,
és megkérdezte, hogy ezt a butaságot tényleg meg akarom-e
jelentetni.
Ezután választottam magamnak álnevet. Annyira fájt elviselni
Nate nevetését és az ezzel együtt járó megvetést. Olyan nagyon,
hogy elhatároztam, soha senkinek nem fogok megmutatni semmit a
munkámból a közvetlen környezetemben.
Dühösen szikrázó szemmel néztem rá.
– Mert pontosan úgy van, ahogy mondod. Erotikus novellákat
írok, és online jelentetem meg őket. Haha. Nagyon vicces. A kicsi,
cuki Dawn, aki már hónapok óta nem szexelt, és lemond a randikról
is, erotikus történeteket ír. Rég hallottam ennél viccesebbet –
sziszegtem keserűen.
A pillantásában valami ellenszenvszerű jelent meg.
– Te jó ég! – motyogta. – Nem szeretnék a fejedben lenni. Szörnyű
hely lehet, ha ez folyik ott.
Erre nem tudtam mit válaszolni.
– Teljesen ütődött vagy. Őszintén szólva még inkább egész
menőnek is találom, hogy ilyesmit irkálsz. De ha azt gondolod, hogy
én, pont én ítéllek el ilyesmiért, akkor feleslegesen járatom a számat.
Azt hittem, rosszul hallok.
Sawyer elfordult tőlem, és visszament a szoba másik felébe.
Aztán felnyitotta a laptopját. Amikor mondani akartam valamit,
tüntetőleg füldugót tett a fülébe, és annyira felhangosította a zenét,
hogy még a szoba másik végében is hallottam.
 7. fejezet
A Woodshill Steakhouse volt apával a kedvenc találkozóhelyünk.
Ugyan kicsit hosszabb ideig tartott eljutni oda, mint egy belvárosi
étterembe, cserébe viszont sokkal szebb volt a vendéglő fekvése.
A kívülről szegényes és felújításra szoruló faház belül
felülmúlhatatlan volt. A tulajdonos sokat fáradozott, hogy mindent
rendbe hozzon. A berendezés a pult feletti agancsokkal, a durva
kidolgozású fapadokkal és a drótkötelekről mélyen lelógó
csillárokkal nagyon rusztikus és barátságos hangulatot árasztott. A
finom ételek mellett lenyűgöző kilátás nyílt a völgyre. Apával
havonta egyszer itt találkoztunk, én pedig rendszerint már hetekkel
korábban lefoglaltam egy asztalt a hatalmas ablak mellett. A
szigetelés ugyan nem volt különösebben jó, és a hideget még a
padon is lehetett érezni, viszont cserébe ráláthattunk a vízre és a
környező tájra. Míg az összes barátom szeretett túrázni, én órákig
képes lettem volna egyszerűen csak itt ülni, és a panorámát bámulni,
a steppelt takarókba bugyolálva, amiket a tulajdonos, Al mindig
idekészített.
Kicsivel azután, hogy beléptem az étterembe, észrevettem az
apámat. Már a törzsasztalunknál ült, és kifelé nézett az ablakon, a
vízre. Ma is egy sötétszürke overall volt rajta, és napbarnított karját
maga elé tette az asztalra. A feje kopaszra volt borotválva, de az
állán annál erősebb borosta nőtt, ami mostanra már nagyrészt őszbe
hajlott.
Önkéntelenül elmosolyodtam.
Apa és én nagyon közel állunk egymáshoz. A vér szerinti anyám
elhagyta apát és engem, még mielőtt kétéves lettem. Semmiféle
emlékem nem volt arról az időről, mikor hármasban éltünk, már arra
sem emlékeztem, hogy néz ki anya. Amikor kisebb voltam, néha-
néha küldött nekem képeslapokat Ázsiából, ahol élt, és ahol
bankárként dolgozott, de egyszer csak ez is abbamaradt –
valószínűleg azért, mert én nem tettem semmiféle közeledési
kísérletet.
Hazugság lenne azt állítani, hogy néha nem kívántam azt, hogy
legyen egy nő is az életemben, akihez szorosan kötődhetek, főleg
akkoriban, mikor a kamaszkorba léptem, és inkább meghaltam
volna, mint hogy apától kérdezzek a tampon előnyeiről és
hátrányairól. Mindennek ellenére soha semmiben nem szenvedtem
hiányt. Amikor a barátnőim az anyukájukkal vásárolni mentek vagy
wellnessezni, akkor én a házi feladataimmal beültem apa
műhelyébe, és figyeltem, ahogy ő és a kollégái dolgoznak. Amikor
kisebb voltam, mindig oda kellett figyelniük, hogy a szerszámokat
úgy helyezzék el, hogy ne érjem el őket. Az egyik kedvenc emlékem
kisiskolás koromból az a nap, amikor egy játékládát kaptam
ajándékba, ami telis-tele volt rózsaszín csavarhúzókkal.
Amikor megkérdeztem apát, hogy miért romlottak el köztük a
dolgok anyával, mindig azt mondta, néha előfordul, hogy két ember
egyszerűen nem illik egymáshoz, és akkor mindkettejük számára az
a legjobb döntés, ha szakítanak, mielőtt az egyikük vagy akár
mindkettőjük csúnya vagy halálos sebet ejt a másikon. És hogy
biztos benne, létezik valahol valaki, aki jobban illik hozzá, és aki
teljesen boldoggá tenné. A Nate-tel történtek óta pontosan tudtam,
mit értett az alatt, hogy „halálos sebet ejt”.
Gyors léptekkel odasiettem az ablak melletti helyünkhöz, és
ledobtam magam vele szemben a padra, ami veszélyesen nyekkent
egyet, de nem zavartattam magam.
– Helló, apa!
– Talán legközelebb egy kicsit nagyobb elánnal kéne
lehuppannod – felelte.
– De csak ha te viseled a károkat – mondtam, és levettem a sálam
a nyakamból.
Mély hangján felnevetett, és az asztal fölé hajolt, miután
levetkőztem.
– Hogy vagy, kicsim?
– Egész jól. Ezen a héten leadtam egy esszét, és modellt álltam a
lakótársamnak.
Apa öklével az asztalra csapott, akkorát, hogy a műnövény
agyagkaspója imbolyogni kezdett.
– Nem igaz! Hát ez meg hogy történt?
Odajött hozzánk egy pincér, és felvette a rendelésünket, aztán
elmeséltem apának, hogy kerültünk közelebb egymáshoz Sawyerrel.
Nem hagytam ki közben egyetlen részletet sem, azt sem, hogy
bezártak a diákszövetségi ház fürdőszobájába.
– Ha ez a srác a szemem elé kerül, attól koldul.
Apa bozontos szemöldökét erősen összehúzta, úgy, hogy alig
maradt hely a kettő közt, és szinte úgy tűnt, mintha össze lennének
nőve.
– Azt szívesen megnézném – mondtam, és megkevertem a
jegesteámat.
– De legalább most már jobban megértitek egymást, szóval mégis
származott valami jó is a dologból.
– Nos, olyan igazi barátok azért még mindig nem vagyunk –
motyogtam, az előző nap történtekre gondolva. Sawyer azóta
egyetlen szót sem váltott velem.
– Majd az is eljön, kicsim. Azok után, amit meséltél róla, nagyon
zárkózottnak tűnik. Vannak, akiknek több időre van szükségük,
hogy közel engedjenek magukhoz valakit.
Elsimítottam a frufrumat a homlokomból, és rosszkedvűen
néztem apára.
– Ezúttal hülyeséget csináltam, apa.
– Amennyiben? – kérdezte, és a könyökére támaszkodott a durva
asztalon.
– Rájött, hogy történeteket jelentetek meg. És én… ezt meg
akartam tartani magamnak.
– Valamikor úgyis az összes barátod meg fogja tudni, Dawny.
Legkésőbb, amikor a bestsellerlisták élére törsz.
Mosolyogtam. Apa tudta, hogy megjelennek az írásaim, bár a
lelkére kötöttem, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem
olvashatja el őket. Erre megkérdezte, hogy miért. Szó nélkül
megmutattam neki a Tame Me-Szelídíts meg! borítóját, amin egy férfi
meztelen teste volt látható, aki egy kalapot tartott a nemi szerve elé.
Apa nem kérdezősködött tovább.
– Tudom. De mostanáig egyszerűen élveztem, hogy egy teljesen
átlagos diáklány vagyok, akit nem gúnyolnak a furcsa hobbija miatt.
Hogy Sawyer kitalálta, nagyon feldühített, és elég csúnyán
reagáltam rá.
– Kérj tőle bocsánatot! – mondta apa egyszerűen.
 – Megteszem, ha újra beszél velem, és nem bújik el a laptopja
mögé.
Apa elismerően bólintott.
– És mi van a többi barátoddal? Minden oké köztetek?
Már bemutattam apát a baráti körömnek, és mindegyikük nagyon
is rendben találta őt. Spencer még egy szelfit is akart készíteni vele,
és motyogott valamit a „leendő apósáról”. Szerencsére Kaden
erőszakkal visszatartotta a fényképezkedéstől.
Hogy Spencer a diákszövetségi házban történt csókunk óta került,
és nem is láttam őt azóta, nem akartam apa orrára kötni. Én magam
sem tudtam, mit is gondoljak erről a helyzetről. Mert ha Spencer
szájára gondoltam, az ízére és a kezére a testemen, akkor… az nem
vezetett sehová. Hónapokon keresztül elfojtottam, hogy mennyire
vonzónak és szupernek találom őt. Most, hogy tudom, milyen érzés
a közelében lenni, liftezni kezd tőle a gyomrom. Kimelegszem, és
mindenem bizsereg, ami eléggé megijeszt. Nem akarom így érezni
magam, mert az csakis padlóra küldhet.
Inkább a Sawyer-ügyre koncentráltam, az egyetemre, a következő
projektemre… Egyszerűen minden jobbnak tűnt, mint hogy a
gyomromban érzett forróságon gondolkodjak.
– A barátaim jól vannak – feleltem kicsit később, és minden
meggyőző erőmet bevetettem, amim csak volt. Láttam, hogy apa
faggatózni akar, de gyorsan témát váltottam. – Jó, és most mesélj te!
Milyen volt a randid a múlt héten?
Apám gondterhelten kifújta a levegőt, és az előtte lévő üveg
címkéjét próbálta levakargatni.
– Kész katasztrófa.
Sóhajtottam. Apa már évek óta új partnert keresett. Mikor tizenöt
éves voltam, még én is megpróbáltam egyszer összeboronálni
valakivel. De az rettentő rosszul sült el. Feltehetőleg azért, mert
készítettem neki egy online randis profilt, és egy olyan fotót
töltöttem fel róla oda, ami több mint tízéves volt. Ezenkívül néhány
hobbit is kitaláltam, és írtam a nevében egy pár szóba jöhető
szinglinek.
Utána kaptam egy hónap szobafogságot.
– Mi történt már megint?
 – Annyi dolgom volt, hogy majdnem elfeledkeztem a
találkozóról, szóval munkaruhában mentem az étterembe, és… Nos,
el tudod képzelni, mekkora tetszést arattam vele.
Ó, jaj! Apa foltos overallja egy, a műhelyben töltött hosszú
munkanap után tényleg nem az az outfit, amit egy randira el tudok
képzelni. Arról nem is beszélve, hogy egész biztos fűrészporos is
volt, és biztosan érezni lehetett rajta a fa és az izzadság szagát.
– Apa, nem várhatod el, hogy jól menjen egy randi, ha piszkos
munkaruhában jelensz meg – mondtam lágyan.
Morgott, és megvakarta a borostáját.
– Valószínűleg igazad van.
– Legközelebb vegyél fel egy öltönyt, fújd be magad parfümmel,
és tedd rendbe a szakálladat! Ez máris elég lesz egy jó estéhez, hidd
el nekem.
Az apám nagyon jól tud kinézni, ha akar. Az életkorához képest
elég fitt. Ez a kemény fizikai munka miatt van így, amit nap mint
nap végez. Melegbarna szemével és a mély nevetőránccal a szája
sarkában hihetetlenül rokonszenves benyomást kelt. És biztos, hogy
nők százai élnek valahol a világban, akik boldogan horgonyoznának
le mellette. Csak meg kell találnunk őket. Mert ha abban nem is
hiszek, hogy nekem létezik második esély a nagy szerelemre, abban
egészen biztos vagyok, hogy az ő számára igen.
– Aközött kellett választanom, hogy elkésem, vagy hogy
munkaruhában jelenek meg – magyarázta apa különös logikáját.
Elfojtottam egy mosolyt.
– És te az overallt választottad.
– Előbb vagy utóbb úgyis látott volna benne. Felőlem akár a
műtősruhájában is eljöhetett volna a találkozónkra – mondta vállat
vonva.
Legszívesebben az asztalba vertem volna a fejemet, de ezt a
tervemet félbeszakította a pincér, aki elénk tette gőzölgő
tányérjainkat. Egy marhasteaket választottam, hozzá csőben sült
spenótgratint. Beszívtam a sajt illatát, és összefutott a nyál a
számban.
– Nos, mindenesetre Stacey-t nem fogom viszontlátni. – Apa
azonnal vagdosni kezdte a steakjét. – Jó étvágyat!
 Komótosan rágcsáltam a húst, és kifelé néztem az ablakon. Felhős
volt az ég, és úgy tűnt, esik is, ennek ellenére a kilátás a völgyre
megnyugtató hatással volt rám.
– Ne aggódj, apa! – mondtam az első falat után. – Meg fogjuk
találni számodra az igazit. Csak biztosan bujkál valahol. És ha Stacey
nem tartotta elég csinosnak az overallodat, akkor egy hülye liba.
Erre elmosolyodott. Egy ideig hallgatagon ettünk.
– Ha már itt tartunk, Nathaniel és Rebecca beköltözik a Maynard-
házba.
A villa megállt félúton a szám felé.
– Tessék?
Apa letörölte az ajkát egy szalvétával, aztán összehajtotta, és a
tányér széle alá tette. Úgy történt, mintha egy lassított felvételt
néznék.
– Még egyszer megnézette egy szakértővel, egy kicsit alkudozott,
és aztán lecsapott rá. Szuper ingatlan. Már magam is eltűnődtem
rajta, hogy mikor adják el végre.
Nagyon lassan visszatettem a villát a tányérra. Szívem a
torkomban dobogott. Fázni kezdtem, és megizzadt a tenyerem.
Szorítást éreztem a mellkasomban, és igyekeztem mélyeket
lélegezni. Újra kifelé néztem, azt akartam, hogy a természet elűzze
belőlem a keserű hidegséget, de ezúttal nem fejtette ki a hatását.
Nem tudott tenni ellene. Már soha semmi nem fog tudni tenni
ellene.
– Azt akartam, hogy tőlem tudd meg, Dawny, és ne csak akkor,
amikor legközelebb meglátogatsz, és mindenki erről fecseg.
Csak a fejemet csóváltam.
– Oké, köszönöm.
Apa az asztalon megfogta a kezem.
– Nyugodtan lehetsz dühös, kicsim. Vagy szomorú. Teljesen
rendben van.
Becsuktam a szemem, és bólintottam. Az összes erőmre
szükségem volt, hogy ne ragadjam meg a tányéromat, és ne hajítsam
el az étteremben. Valamit tönkre kell tennem. Kiengedni a dühömet,
mert különben felrobbanok.
 Nate tényleg volt olyan arcátlan, hogy megvegye a Maynard-
házat?!
Azt a házat, amiről tinédzserkorunkban mindig ábrándoztunk.
Azt a házat, aminek belógtunk a kertjébe, hogy a verandán át
benézzünk a nappalijába. A fehér homlokzatú házat a sötétzöld
tetőcserepekkel, a csinos ablakládákkal és a magas, stukkóval
díszített mennyezetével. Ami a közös álmunk volt egy olyan jövőről,
ami végleg elúszott.
Úgy szorítottam a jegesteás poharat, hogy a csontjaim
kilátszottak. Aztán ittam egy nagy kortyot, és újra apára néztem,
hamis, de remélhetőleg nagyon meggyőző mosollyal az ajkamon.
– Minden rendben, apa. Örülök Nate-nek. Tényleg – mondtam
lágy hangon.
Sosem vitt rá a lélek, hogy elmondjam neki a szakításunk valódi
okát. Apa eléggé önfejű tudott lenni, és nem volt sok barátja.
Duffyék több mint egy évtizede a szoros baráti köréhez tartoznak.
Csak ezért játszottam el, mintha Nate és én jó viszonyban váltunk
volna el, miközben ennek az ellenkezője volt igaz. Ezenkívül azt sem
akartam, hogy aggódjon miattam. Sok dolga volt, és nem akartam a
terhére lenni; annak az erős nőnek kellett tűnnöm, akivé nevelt.
Sok erőt kivett belőlem, hogy napközben úgy tegyek, mintha
minden rendben lenne, és a fájdalmamnak csak éjszaka engedtem
utat. De sikerült. Az egyetlen dolog, amiről apa tudott, az az volt,
hogy a szakítás rossz volt, csakúgy, mint szinte minden szakítás. De
elhitte nekem, amit beadtam neki, hogy egyszerűen túl fiatalok
voltunk egy ilyen komoly kapcsolathoz. Úgysem működött volna,
hogy együtt éljünk. Megpróbáltuk, de elbuktunk, és be akartuk
fejezni, mielőtt túl késő lesz, és valamelyikünk komoly sebet szerez.
Úgy, mint ahogyan vele és anyával történt.
Marhaság.
A közös délutánunk további részét zombi üzemmódban
töltöttem. Alig fogtam fel, miről is mesélt még apa nekem, és ugyan
a kérdéseire a lehető legvidámabban válaszoltam, de csak pár
szóban. Széles mosolyt ragasztottam az arcomra, amikor
elbúcsúztunk egymástól, és szorosan átöleltem őt. Még az ismerős
fűrészpor- és faillat sem tudott megvigasztalni.
 A hazafelé vezető úton úgy lépkedtem, mint akit elkábítottak, és
olyan lassan, mint egy csiga. Amikor esni kezdett, rövid időre
megálltam, és az arcom az ég felé tartottam. A kis hideg cseppek
tűszúrásokként érték a bőrömet, és hagytam, hogy elbódítsanak.
Több mint egy óra alatt értem a kollégiumba. Az elkenődött
sminkemben nemcsak úgy éreztem magam, mint egy zombi, hanem
feltehetőleg úgy is néztem ki. A lányok, akikkel összefutottam,
megbámultak, de ezt csak ködösen érzékeltem. Egyenesen a
szobámba mentem, semmit nem észleltem, senkit nem hallottam.
Valahogy eljutottam az ágyamig, és arccal lefelé belezuhantam.
Sawyer kérdezett tőlem valamit, de semmit nem akartam hallani, és
magyarázkodni sem volt kedvem, hogy mi az oka katasztrofális
állapotomnak. Inkább a fejemre húztam a takarót, és arccal a fal felé
fordultam.
Lassan felfogtam apa szavait. Minél mélyebben magamba
engedtem őket, annál több kárt okoztak. A testemet nehéznek
éreztem. A Nate-tel való szakításunk utáni mélységes bánat ismét
maga alá temetett.
Nate megvette a házunkat. Annak a lánynak, akivel hónapokon
keresztül megcsalt.
Mostanra már nem kéne, hogy ez ennyire felkavarjon, de mégis
megtörtént. Hogy is lehetne másképp a hat közös évünk után? Azok
után, hogy Nate ilyen mélyen megbántott? Amikor megláttam őt a
hálószobánkban, az alatta vonagló Rebeccával, az volt életem
legszörnyűbb pillanata. A fájdalom kettészakított, és megfosztott
minden bizalomtól, amire képes voltam. A fájdalom… leírhatatlan
volt. Teljesen letaglózott.
Az emlék megbénított, magzatpózba gömbölyödtem. Szorosan
összezártam a szemem, mert égett, és nem volt kedvem Nate miatt
bőgni. A Nathaniel Duffy számára fenntartott tartalékaim elfogytak.
Miatta költöztem Woodshillbe. Hogy elengedjem őt. Hogy új jövőt
építsek fel saját magam számára. És hogy egyetlen további könnyet
se ejtsek miatta.
Megvette a Maynard-házat.
Egyszerűen úgy folytatta tovább, mintha mi sem történt volna.
A kettőnk álmát élte valaki mással.
 Nem arról van szó, hogy még mindig szerettem Nate-et. Ezt elég
hosszú ideje nem tettem már. Sőt, meglepőnek találtam, milyen
gyorsan elapadt ez az érzés, miután rájöttem, milyen ember is
valójában. De ez nem jelenti azt, hogy ennek ellenére nem fájt, hogy
egyszerűen továbblépett, mintha soha nem is lettünk volna együtt.
De nem sírtam.
Egyszer csak észrevettem, hogy Sawyer beszél valakivel, majd
rögtön ezután közeledő lépteket hallottam.
– Dawn?
Megfordultam a takaró alatt, és fél szemmel kikémleltem alóla.
Allie guggolt az ágyam előtt. Egy kicsit a fal felé húzódtam, és
felemeltem a takarót, hogy oda tudjon feküdni mellém.
Engedelmeskedett a néma felszólításnak, és egy kicsivel később
mindketten a barlangomban lapultunk.
Egymásra néztünk, én pedig alig tudtam nyelni. Allie
szürkészöld szeme elsötétült, amikor meglátta maszatos arcomat.
Ennek ellenére nem kérdezősködött. Soha semmire nem
kényszerített. Ez volt az egyik oka, hogy annyira szerettem.
– Hoztam Reese’st – mondta helyette. Próbaképp felhúztam a
szám egyik sarkát, hogy lássam, vajon működik-e. Nem lehettem túl
meggyőző, mert Allie tovább ráncolta a homlokát.
– Nagyon rossz dolog történhetett, ha így reagálsz a Reese’sre.
– Nate megvette a házunkat – suttogtam. Volt egy hatalmas
gombóc a torkomban, ami megakadályozta, hogy hangosan
beszéljek. – Biztos nemsokára még egy máltai selyemkutyát is vesz
magának, és elnevezi Sütinek.
– Ez a szemét seggfej.
Akkorát bólintottam, hogy közben majdnem lefejeltem.
– Soha többé nem akarom úgy érezni magam, mint ahogyan
most. És ez csak egy legyengített verziója annak, amit a
szakításunkkor átéltem.
Megdörzsöltem a mellkasomat, mintha így elűzhetném onnan a
kellemetlen érzést. Allie felemelte az egyik kezét, és megsimogatta a
karomat. Nem volt sajnálat a szemében, hanem egyszerűen csak
megértés. Mintha pontosan tudta volna, miről beszélek.
 – Valószínűleg ezért akart felhívni téged Nate. Hogy ezt elmondja
neked.
Megvetően felhorkantam, és pár nyálcsepp Allie arcán kötött ki.
Összeszorította a szemét.
– Bocsánat!
– Semmi baj. Ezért vagyok itt.
Most már egy kicsit őszintébb volt a mosolyom. Bár még mindig
kissé halovány.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy megvette a mi házunkat.
– Erről soha nem meséltél nekem – mondta halkan a barátnőm.
Lenyeltem a nyomorult gombócot, és megköszörültem a torkom.
– Csak egy buta rajongás volt. Mindig a jövőről beszéltünk és
álmodoztunk. Én az írásból szerettem volna megélni, míg Nate a
mostohaanyja cégében küzdötte volna fel magát, és… Azon
töprengtünk, hova költözzünk. Ebben a házban évtizedek óta egy
férfi lakott, Ernest Maynard, és a városban mindenki az ő halálát
várta, hogy végre eladóvá váljon a ház.
– Ez igazán gonoszul hangzik – mondta Allie, én pedig hevesen
bólogattam.
– Az is volt. Mentségemre szóljon, hogy Ernest úgy nézett ki,
mintha kétszáz éves lenne.
– Szép kor.
Ismét bólintottam, és a takaró zizegett a hajamon.
– Valószínűleg csak százharminchat éves volt, vagy ilyesmi.
Mivel a környezetünkben mindenki a házról beszélt, Nate és én
szórakozásból egyszer odamentünk, és amikor megpróbáltunk
benézni, Ernest rajtakapott minket. Azzal fenyegetőzött, hogy
kihívja a rendőrséget.
– Ó, ne!
– Másnap Nate és én vittünk neki pralinét, hogy bocsánatot
kérjünk tőle. Beengedett minket, meghívott egy teára.
Allie mosolygott.
– És láttátok belülről a házat.
– Álomszerű volt. Tényleg, Allie. A legszebb ház, amit valaha
láttam. Mint egy képeskönyvben, csak sokkal szebb. Egy igazi
leányálom, romantikus, vidéki stílus és… egyszerűen tökéletes.
Ernest elmesélte, hogyan építette fel a házat az apjával, és teljesen
meghatódott. Pontosan tudta, mennyire reménykedett mindenki,
hogy hamarosan beadja a kulcsot, és… – Meg kellett köszörülnöm a
torkom, mert a hangom annyira rekedt volt. – Nate azt mondta neki,
hogy nem halhat meg addig, amíg ilyen fiatalok vagyunk, és nem
vehetünk részt az árverésen. Akkoriban tizenhat évesek voltunk.
– Már akkor arról ábrándoztatok, hogy beköltöztök a házba?
Megvontam a vállam.
– Mielőtt megismertük Ernestet, az egész csak egy ostobaság volt.
De utána… megváltoztak a dolgok.
– Mi történt Ernesttel?
Reszketve vettem levegőt, és a hüvelykujjamon rágcsáltam a bőrt.
– Fél évvel ezelőtt meghalt.
– Sajnálom.
– Én is. Nem voltak élő rokonai, ezért a ház a városra szállt, és
most nyilvános árverésre bocsátották.
Allie-nek erősen megrándult a szája sarka.
– És Nate megvette.
Bólintottam.
– Ó, drágám!
– Nézd másképp: az az ostoba gyökér lesz a következő, aki abban
a vacak házban megdöglik – hallatszott Sawyer hangja közvetlenül
mellőlünk.
Félrehajtottam a takarót. Lakótársam az összecsukható székét az
ágyam mellé húzta, és éppen a körmét lakkozta az
éjjeliszekrényemen.
– Ez nagy tapintatlanság, Sawyer – szidta meg Allie.
– Tapintatlanság, de igaz. Ezenkívül az ő oldalán állunk – mondta
Sawyer, és felém bólintott.
Allie felült, és bosszankodva pillantott hol Sawyerre, hol rám.
– Azt hiszem, most kedveljük egymást – magyaráztam, és
azonnal meghallottam, ahogy a lakótársam undorodó hangot adott
ki.
– A diákszövetségi házban történtek miatt? Tudja, hogy fogva
tartottak ott téged? – kérdezte Allie feldúltan.
– Hogy mit csináltak vele?
Á
 – Á, ehhez ennek semmi köze. Allie, Reese’st említettél?
Egy pillanatig tátva maradt a szája, aztán megrázta a fejét, és
felvette a táskáját a földről.
– Méghozzá nagyot.
Elégedett arckifejezéssel vette elő az óriási zacskót, és két kézzel
kinyitotta. Azonnal kikaptam belőle egy mogyoróvajas csokit, és
levettem a papírját. Allie Sawyer felé is odanyújtotta a tasakot, de ő
csak feltartotta bal kezének metálkékre lakkozott körmeit.
Gyorsan leszedtem a papír maradékát, átkúsztam az ágyon, és a
szája elé tartottam a kis pralinét.
– Mondd, hogy á!
Sawyer először döbbenten nézett, aztán bekapta az egész csokit,
amitől úgy nézett ki, mint egy hörcsög, ami a raktárkészletét gyűjti.
Nevettem, és ettől megtört a jég.
A péntek délutánt azzal töltöttük, hogy az egész csomagot
elfogyasztottuk, Allie mindent bevetett, hogy elterelje a figyelmemet
Nate-ről, Sawyer pedig még a körmömet is kilakkozta.
Tulajdonképpen nagyon jó volt, hogy így kényeztettek. Sajnos ennek
ellenére nem jött meg a jókedvem – a fájdalom, amit a ház miatt
éreztem, még mindig úgy tapadt hozzám, mint a nyúlós, ragacsos
kátrány.
Amikor Sawyer később visszavonult az ő térfelére, Allie
telefonált.
– Nem hiszem, hogy ma elmegyünk valahova. Szerintem Dawn
inkább itthon szeretne maradni.
Felhorkantam.
– Dawn nem akar itthon maradni. Dawn el akar menni valahova,
és elfelejteni, hogy ez a nap valaha is megtörtént – kiáltottam
hangosan.
– Igen, ez ő volt.
Allie eltakarta a telefont, és rám nézett oldalra döntött fejjel.
– Biztos vagy benne?
Hevesen bólogattam. Te jó ég, igen, nem akartam a kollégiumban
megsavanyodni, és gondolatban magam előtt látni a Maynard-házat.
Sürgősen friss levegőre volt szükségem, vagy még inkább egy
dübörgő zenéjű klub fullasztó levegőjére, ami elűzi az emlékeimet.
 8. fejezet
Feltartóztathatatlan voltam és lehengerlő, Nate pedig a házával
együtt elmehet a francba! Szép, hogy neki megvan a jövője – cserébe
nekem mesés jelenem van. És ez itt van, ezek közt a vadul táncoló
emberek közt, akiknek az arca felett színes fények villódznak, és
akik átadják magukat a vad dübörgés ritmusának.
Allie és Scott, a haverom pörögtek körülöttem, és gondoskodtak
róla, hogy megizzadjak – méghozzá igazán kellemes módon.
A cipőm sarka akkora volt, hogy a változatosság kedvéért
egyforma magasak voltunk a barátaimmal. Allie újra kisminkelt, és
begöndörítette a hajamat. Egy türkizkék ruhát viseltem, ami deréktól
lefelé bővült, és tánc közben szépen forgott a lábam körül.
Elfeledkeztem magamról a zene hatására, csukott szemmel
táncoltam, és olyan forgásokba hagytam belevezetni magam, hogy
elszédültem.
Allie és én egyenesen a Hillhouse-ba mentünk, ami az egyetlen
klub volt a campus közelében, ahol az igazolványokat csak
szúrópróbaszerűen ellenőrizték. Sawyernek más jellegű tervei
voltak, legalábbis ezt állította. Feltehetőleg először a mai délutánt
kellett feldolgoznia, amit velem és Allie-vel töltött.
Valamikor Monica és Ethan is csatlakoztak kis
tánccsoportunkhoz, és velünk egy ritmusra mozogtak. Élveztem a
basszus dübörgését a csontjaimban, és zabolátlan mozdulatokkal
engedtem ki magamból a Nate miatt érzett dühömet. A kedvem még
mindig nem volt a legjobb, de legalább a legkedvesebb barátaim
vettek körül.
– Ó, istenem! – hallottam meg Allie-t közvetlenül magam mellett,
mire kinyitottam a szemem és követtem a pillantását.
Monica és Ethan estek éppen hevesen egymásnak. De rendesen.
Úgy táncoltak, mintha két idegen lennének, akik egy egyéjszakás
kalandban reménykednek, és úgy néztek ki közben, mint a párzó
páviánok. Az egész műsor, a ringó csípő a pasi elülső felén, a
hátrahajtott fejek, a sikamlós csókok és… pfuj!
– Iszunk valamit? – kérdeztem Allie-t és Scottot, és mindketten
belém karoltak.
 Odamentünk az asztalunkhoz, ahova Scott barátja, Micah mellett
most már Kaden is befutott. Lehuppantam a padra, szemben Scott-
tal és Micah-val, és nagyot kortyoltam a kólámból. Az asztal végén
Kaden Allie-t rögtön a lába közé húzta, és hátrahajtotta a fejét.
Megcsókolták egymást, és Kaden suttogott valamit, aminek hatására
Allie arca rózsaszín árnyalatúra váltott. Velem ellentétben ő az olyan
lányok közé tartozott, akiknek ez az enyhe pír nagyon jól állt. Csak
ezután engedte el őt Kaden, és Allie leült a mellette levő helyre.
– Szia, te éjszakai pillangó! – fordult aztán felém Kaden, és a
könyökével az asztalra támaszkodott.
Felhúztam az egyik szemöldököm.
– Igen. Haha. Láttalak meztelenül. Nagy dolog.
Scott olyan hangot adott, ami engem egy haldokló disznóéra
emlékeztetett.
– Hogy mi történt?
– Ne csinálj ügyet belőle! Már engem is nevezett így – mondta
Allie a fejét csóválva. Ennek ellenére nem tudott nem vigyorogni.
– Hogyhogy láttad Kadent meztelenül? – makacskodott Scott.
– Ez engem is érdekelne – csatlakozott hozzá Micah is.
– Allie-ék lakásában akartam dolgozni. És akkor ő – a fejemmel
Kadenre mutattam – véletlenül nem volt felöltözve.
– Én is kaphatok egy kulcsot a lakásotokhoz, hogy ott dolgozzak?
– kérdezte Scott Allie-hez fordulva.
– A két pótkulcsunkat már sajnos odaadtuk Spence-nek és
Dawnnak. Bocsi, Scott! – felelte.
Erre Scott reménykedve felém fordult.
A fejem csóváltam.
– Attól tartok, nemet kell mondanom. Még ha a kölyökkutyás
nézésed nagyon hatásos is.
Ezen Scott duzzogni kezdett, mire Micah felállt, és felé nyújtotta a
kezét.
– Gyere!
Scott belecsapott a tenyerébe, és még egyszer visszafordult felénk.
– Nincs is szükségem arra a pótkulcsra, mint láthatjátok.
Elindultak a táncparkett felé, és kicsivel később már egy új dal
ritmusára mozogtak. Micah tényleg nagyon menő volt. Megvolt
benne az a hanyag elegancia, amit eddig csak nagyon kevés emberen
láttam. Ők ketten nagyszerű kontrasztot képeztek. Scott a szőke,
belőtt frizurájával, Micah a rövid, kócos hajával és a bronzbarna
bőrével.
Épp meg akartam osztani az irántuk érzett rajongásomat Allie-
vel, amikor az asztal másik oldaláról csókok hangjára lettem
figyelmes.
– Amint látom, épp jókor érkeztem – hallatszott Spencer hangja
hirtelen mellettem.
Felé fordítottam a fejem, és felnéztem rá. Miért kell mindig ezeket
a vacak ingeket hordania? És miért, miért, miért találom a kinézetét
minden egyes alkalommal újra és újra egész egyszerűen
lélegzetelállítónak?
A mellkasomban árulkodó repdesést éreztem.
Örültem, hogy látom. Ez egyszerűen pocsék volt. Még pocsékabb
lett, amikor a pillantásom az ajkán állapodott meg. Pokoli hőség
tombolt a gyomromban.
Aztán Spencer elmosolyodott. Mintha pontosan felfogta volna,
hogy mi megy végbe bennem. Közben pedig nem értett semmit.
Nem tudhatta, mennyire feldühített a tény, hogy a csókunkat
meg akartam ismételni. Nem tudott semmit a rajtam elhatalmasodó
félelemről, és arról, hogy a szívem majd’ kiugrott a helyéről, amikor
megpillantottam. Nem tetszett, ami bennem zajlott, egyáltalán nem
volt jó. Spencer nem volt jó számomra. Biztosan nem fogok
semmilyen érzelmet táplálni iránta, és nem fogom olyan közel
engedni magamhoz, hogy annyira megbánthasson, mint ahogy azt
Nate tette. Soha nem fogom hagyni, hogy egy pasi miatt újra
fájdalmat érezzek. Tehát Spencer a tudálékos vigyorát oda teheti,
ahová csak akarja.
Hirtelen felálltam.
– Megyek táncolni – mondtam hangosan, hogy Allie és Kaden
tudja, hova mentem.
Anélkül, hogy még egyszer Spencerre néztem volna, gyors
léptekkel a táncparkettre menekültem. A barátaim úgy tűnt,
mindannyian saját magukkal vannak elfoglalva, tehát kerestem
magamnak egy kis szabad helyet, és egyedül mozogtam.
 A Fifth Harmony egyik száma szólt, ami egyébként totál az
agyamra ment, de most éppen erre volt szükségem.
A ritmusra lejtettem, és levegőnek néztem a körülöttem lévő
embereket. Közömbös volt, hogy mi történik, mert itt voltam, a zene
simogatta a bőröm és elnémította a gondolataimat. Ez itt jobb volt,
mint az alkohol.
Egyszer csak kinyitottam a szemem, és megláttam egy srácot, aki
rám mosolygott. Kis távolságra állt tőlem, és éppúgy a ritmusra
ringatózott, mint én.
Ma minden mindegy volt.
Semmi érzelem, semmi gyász, semmi emlék.
Semmi félelem.
Csökkentettem a köztünk lévő távolságot, és a srác is ezt csinálta.
Önfeledten táncoltunk az ócska zenére. Klassz volt. Hagytam, hogy
elterelje a figyelmem, és megpörgessen, hagytam, hogy megérintsen,
egyszerűen csak azért, mert megtehettem. Hatalmam volt az
érzelmeim felett, és el tudtam dönteni, hogy mi történjen ezen az
estén. Nem volt bennem hely a fájdalom és a félelem, csak a
szórakozás és a könnyedség számára. Csak ez a sötét hajú és
meghatározhatatlan szemszínű idegen létezett, csak ez a dal és a
teljes összhangban végzett mozgásunk.
Amíg meg nem éreztem hirtelen valaki mást a hátam mögött.
Azonnal tudtam, ki táncol mellettem. A bőröm bizsergett, és a
szívem ismét különös módon kihagyott. Vetettem egy pillantást rá a
vállam felett, és ránéztem Spencerre. De ő nem engem, hanem a
srácot bámulta dühösen, akivel táncoltam.
A fiú azonnal mosolyogva elfordult tőlem. Nem tartott tíz
másodpercig sem, míg megtalálta a következő lányt. Dühösen
fordultam Spencer felé.
– Ez meg mi volt? – sziszegtem.
– Nem akarom végignézni, ahogy más srácokkal táncolsz. Inkább
hagyd, hogy én tereljem el a figyelmedet!
Egyik karjával átölelte a derekamat, mintha ezt csak így
egyszerűen megtehetné, mintha joga lenne hozzá, hogy így érintsen
meg.

É
 De nem volt. És soha nem is fogom feljogosítani erre, mert az csak
további fájdalmat jelentene.
– Hagyd abba! – mondtam.
– Az nem fog menni. – Végigsimította a hátam, és noha az
ellenkezőjét akartam, elolvadtam a kezében. A szájával egészen
közel jött a fülemhez. – Nem tudom abbahagyni, mert rólad van szó,
Dawn.
A zene, amit egészen mostanáig az egész testemben éreztem,
teljesen elhalkult a fülemben. Semmi mást nem hallottam már, csak
Spencert éreztem, a jelentőségteljes szavait. Minden az ő nevét
kiáltozta bennem. De nem ment. Egyszerűen nem ment. Az, hogy
bebocsátást adjak neki, azt jelentené, hogy meg kell bíznom benne.
És ez szóba sem jöhetett. Ha nem lett volna olyan biztos, hogy mi
következne ezután.
– Komolyan, Spencer! Engedj el! – mondtam összeszorított foggal,
és mindkét kezemmel erősen meglöktem a mellkasát.
Döbbenten nézett rám, és azonnal lefegyverezve felemelte a
kezét.
– Nem jöhetsz csak úgy ide, és féltékenykedhetsz csak azért, mert
megcsókoltuk egymást. Nem vagyunk együtt. Nem támaszthatsz
igényt rám. És ez soha nem is lesz így, mert nem engedem meg
neked. Kérlek, hagyj békén!
Néma csend.
Szó szerint. Az egész klubban csend lett egy pillanatra, mielőtt a
következő szám elkezdődött. A mi kis biztonságos buborékunk
kipukkadt az éles hangomtól, és többen is felénk fordították a fejüket
– köztük a barátaink is.
Spencer sötét szemével rám nézett, ajkát szétnyitotta,
szemöldökét kicsit felhúzta, fogát erősen összeszorította, és
pillantását a cipője orrára szegezte. Talán a földön keresett egy
lyukat, ahol elsüllyedhetne – vagy ahová engem belelökhetne.
Mielőtt félrenéztem volna, nagy léptekkel elhúzott a bár felé.

Spencer leitta magát. Távolról végignéztem, ahogy egyik italt

döntötte magába a másik után, de akkor sem hagyta abba, amikor
Kaden felállt, és megpróbálta visszafogni őt.
Borzasztóan éreztem magam.
A barátom volt.
Soha nem lett volna szabad ezeket a szavakat a fejéhez vágnom,
csak mert féltem az érzelmeimtől. Tudtam, hogy ezzel mindent
tönkretettem. Minket, a barátságunkat és szemmel láthatóan Spencer
alkoholtól való idegenkedését is.
Még soha nem láttam részegnek, és megállapítottam, hogy
szörnyűnek találom. Mindig, miután elfogyasztott egy italt, a
poharával hadonászott a levegőben, és azonnal követelte a
következőt. Közben azt is láttam, hogy vadidegen lányok mennek
oda hozzá, akik mellé állnak, és flörtölnek vele. Bele is ment, sőt
néhányukkal táncolt is, aztán visszatért a bárba.
– Ez olyan szörnyű – motyogta Monica. – Soha nem issza le
magát.
– Ezt nem akartam – ismételtem meg már harmadszor.
– Lehet, hogy nem kellett volna ilyen keményen bánnod vele –
mondta Monica, miközben Ethan a színesre melírozott hajával
játszadozott.
– Mindketten felnőttek. Nem okolhatod Dawnt a viselkedéséért –
felelte Ethan halkan, és megcsókolta a nyakát. – Huszonegy éves,
bébi. Ebben a korban előfordul, hogy az ember leissza magát, ha
pocsék estéje van.
– Igazad van – sóhajtott. – Bocsánat, Daw!
Halványan mosolyogtam. Neki volt igaza, nem Ethannek. És ezt
mindketten tudtuk.
A többiek egymás után elhagyták a klubot, mindenki
megkopogtatta a vállam, vagy megsimogatta a karom.
Nyilvánvalóan szánalmasan nézhettem ki. Jobb lett volna, ha
kiabálnak velem, vagy ha engem okolnak azért, hogy Spencer épp
félredobja az elveit.
– Nem a te hibád – mondta Allie.
Most először vágytam arra, hogy bárcsak velem lenne Sawyer. Az
őszintesége és a közvetlensége ebben a helyzetben nagyon jól jött
volna. Allie jót akart, de nem mondott igazat. Ez az egész
nyilvánvalóan az én hibám volt, és nem tudtam addig hazamenni,
amíg Spencer ebben az önpusztító állapotban volt.
Kaden visszatért az asztalunkhoz.
– Ne nézz ilyen elgyötörten, Dawn! Egyszerűen most csak egy kis
távolságra van szüksége.
Morogtam, és próbáltam valamiféle értelmet tulajdonítani a
szavainak. De nem sikerült. Spencer éppen a hetes számú lánnyal
beszélgetett. Mosolygott, és belekortyolt az italába, aztán felemelte
az egyik kezét, és rendelt valamit az új barátnőjének. A lány
rámosolygott, és a hajával játszott.
Vélhetően épp az ölébe akart ülni, amikor Spencer felemelkedett,
és elővette a telefonját a nadrágzsebéből. Fogadott egy hívást, és
közben a másik kezével befogta a fülét. Tett pár lépést oldalra,
eltávolodott a hetes számú lánytól, anélkül, hogy egy pillantást
vetett volna rá. A vállai összeroskadtak. Egy pillanatra attól féltem,
hogy oda fog hányni a pult közepére. Aztán visszacsúsztatta a
telefont a farmerje zsebébe, pár érmét dobott a bárpultra, és eltűnt az
embertömegben a kijárat felé.
Aggódva néztem Kadenre, de ő éppen nem látott semmi mást,
csak a barátnőjét, akinek épp a haját simította el az arcából. Allie
lehajolt hozzá, és valamit suttogott a fülébe, ami arra késztette őt,
hogy hevesen megcsókolja.
A francba!
Felkaptam a táskámat, futólag kimentettem magam, és
átverekedtem magam a tömegen, kifelé. A hideg éjszakai levegő
megcsapott, és még mindig esett, mintha dézsából öntötték volna.
Egyik kezemet a szemem fölé tartottam, és körülnéztem a
parkolóban.
Közben a partiőrület már lecsendesedett, és a Hillhouse előtt már
alig álltak autók. Csak néhányan mentek el mellettem. Spencer
rozsdavörös Volvója még a legsötétebb éjszakában is kitűnt a többi
autó közül. Csakúgy, mint a fény, amit épp felkapcsolt az autóban.
– A francba! – sziszegtem.
Teljesen be volt kattanva.
Nem sokat tétováztam, hanem odarohantam – ami a magas
sarkúmban, az esőben igazi kihívás volt. Néhányszor megbotlottam,
de még időben meg tudtam tartani magam, mielőtt ismeretséget
kötött volna az arcom az utcakövekkel. Már messziről hallottam,
ahogy Spencer káromkodik. A vezetőoldali ajtó tárva-nyitva volt.
Kipirult arccal ült a vezetőülésben, és megpróbálta a
slusszkulccsal beindítani az autót.
– Mi az ördögöt csinálsz te itt? – támadtam rá. – Teljesen
megőrültél?
Ismét káromkodott, és tovább hadonászott a kulccsal a levegőben.
Mindig elvétette a gyújtást, én pedig aligha lehettem volna hálásabb
ezért.
– Spencer, tényleg nem lenne már szabad vezetned. Ebben az
állapotban nem. – Egy kicsit előrehajoltam. – Kérlek, hagyd ezt abba!
Úgy tett, mintha ott se lennék.
– Aggódom miattad – próbáltam meg ismét, és óvatosan az autó
kulcsáért nyúltam.
Spencer a bal kezét előrenyújtotta, és elkapta a csuklómat.
– Tudod, hogy meglehetősen gyengéd érzelmeket táplálok
irántad – mondta anélkül, hogy rám nézett volna –, de ebben a
pillanatban nincs nagy kedvem a társaságodhoz, Dawn. – Félrelökte
a kezemet. – Tényleg nincs.
Olyan érzés volt, mintha pofon vágott volna, éreztem, ahogy
kiszárad a torkom. Spencer még egyszer megpróbálta bedugni a
kulcsot. Megint mellément.
– A francba!
– Hagyd, hogy vezessek!
– Tűnj el, Dawn! – motyogta szinte érthetetlenül.
– Kérlek!
– Ugyan már – morogta, de egyszerűen nem tudta összeszedni
magát. – A büdös fenébe! – A tenyerével erősen rácsapott a
kormányra, egyszer, kétszer, aztán ökölbe szorított kézzel még
egyszer. Nem mertem visszafogni őt.
Eltartott egy darabig, mire abbahagyta a kormány teljes erővel
történő ütlegelését. Aztán rátette a homlokát, mindkét kezével
szorosan átfogva a volánt.
– Idehozom Kadent – mondtam halkan.
 Keze megint a semmiből bukkant elő. Ezúttal engem kapott el a
ruhám szegélyénél. Valószínűleg észre sem vette.
– Nem! – Keze remegett a combomon, annyira feldúlt volt. –
Miért éppen ma?
Felemelte a fejét, a fejtámlához döntötte, és hagyta, hogy oldalra
billenjen, hogy sötét szemével rám nézhessen. Izzadságcseppek
jelentek meg a homlokán, és a keze még mindig remegett.
Ez nem Spencer volt. Az a Spencer, akit én ismertem, nem veszíti
el ennyire a fejét, nem issza le magát, és próbál meg azután autót
vezetni. Valami abszolút nem stimmelt, azt világosan láttam rajta. És
ez nem csak amiatt volt, ami köztünk történt. Ezt egyértelműen
éreztem.
– Mi történt? – suttogtam. Egyre csak azt éreztem, hogy zárjam a
karomba, és nyugtassam meg, hogy minden rendbe fog jönni.
– Haza kell mennem – krákogta, és üveges tekintettel nézett rám.
– Akkor hazaviszlek. Onnan gyalog is továbbmehetek.
Kicsit megrázta a fejét.
– Nem. Portlandbe. Portlandbe kell mennem – motyogott valamit,
amit nagy nehezen „vészhelyzetnek” lehetett érteni, és amitől én is
pánikba estem.
– Csússz át! Elviszlek Portlandbe.
Keserűen elhúzta a száját.
– Most tényleg képtelen vagyok a közeledben lenni, Dawn.
– Nem vezethetsz ittasan két és fél órát. Hagyd, hogy tegyek érted
valamit, Spencer! – könyörögtem, és megszorítottam a kezét, hogy
elfojtsam a remegését. – Kérlek, kérlek, csússz át!
Lenézett a kezünkre. Rövid gondolkodás után bólintott. Azonnal
elengedtem a kezét, ő pedig megpróbálta kioldani a biztonsági övet.
Három próbálkozás és egy újabb elmotyogott káromkodás után
áthajoltam rajta, és segítettem neki. Nagy nehezen átkecmergett a
középkonzol felett, és közben csúnyán beverte a fejét az utasoldali
ajtó feletti fogantyúba.
Még soha nem hallottam őt ennyit káromkodni.
Kiléptem a tűsarkúmból, mivel ezekkel a sarkakkal biztosan nem
fogok tudni biztonságosan vezetni, és a táskámmal együtt letettem a
cipőm Spencer elé. Aztán gyorsan bekötöttem őt, és a kulcscsomóról
leoldottam az ujjait.
– Portlandben majd mondanod kell, merre menjek. Meg tudod
csinálni? – kérdeztem, miközben beindítottam a motort. Morgott
valamit, amit beleegyezésnek vettem. – Semmi baj. Minden rendbe
fog jönni – motyogtam, mialatt az autó funkcióival ismerkedtem.
– Ez hazugság.
Ránéztem, de kerülte a pillantásomat, és kinézett az ablakon.
– Mindenki folyton ezt hajtogatja, én meg csak várok és várok, és
semmi. Vannak dolgok, amiket nem lehet meg nem történtté tenni.
Semmi sem jön rendbe. – Aztán még motyogott valamit, amit alig
értettem, szavai jelentése pedig egyáltalán nem állt össze bennem.
Nem tudtam, mi nyomasztja ennyire, és nem is voltam biztos afelől,
hogy tudok-e neki segíteni benne. Az egyetlen dolog, amit tehettem,
az volt, hogy biztonságban hazaviszem. Tehát az autót óvatosan
kikormányoztam a parkolón át a főútra. Majd tovább, az autópálya
felé, a Portlandbe vezető úton.
 9. fejezet
Az első háromnegyed órát végigaludta.
Aztán hánynia kellett, ezért félreálltam az út szélén. Ugyan nem
tudtam a haját tartani, úgy, mint ahogyan Allie tette velem, de
simogattam a hátát, és nyugtató szavakat suttogtam neki, amikről
reméltem, hogy valahogy eljutnak hozzá. Visszatámogattam az
autóhoz, és ezúttal sikerült egyedül is bekötnie magát.
Másfél órával később meg kellett állnom tankolni. Vettem egy
akciós, neonzöld flipflopot, egy nagy kávét, egy üveg vizet és egy
szendvicset Spencernek. Amikor visszaértem a kocsihoz, épp azon
ügyködött, hogy levegye a kabátját.
– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle lágy hangon, és a kávét
betuszkoltam a köztünk lévő pohártartóba.
– Vedd fel! – Mindössze ennyit mondott, és a fekete dzsekit az
ölembe dobta.
A pasinak még részegen is volt stílusa. A kabátomat a Hillhouse-
ban felejtettem, és csak egy vékony, kék ruha volt rajtam. Bár most
még hozzá jött a neonzöld flipflop, hogy vezetés közben ne csússzon
le a lábam a pedálról. A hőmérséklet nem sokkal lehetett fagypont
felett, valóban eléggé fáztam.
– Jó, de csak akkor, ha ezt itt beveszed – tartottam elé a
tenyeremben két aszpirint –, és megiszod a kávét.
A felé nyújtott tablettákról a másik kezemben lévő vízre
pillantott.
– Köszönöm.
Kinyitottam neki a palackot, és ő mindvégig rám nézett,
miközben ivott, és az ádámcsutkája fel-le ugrált. Letette a vizet, és
újra felém nyújtotta. Szorosan rácsavartam a kupakot, az italtartóban
lévő kávét kicseréltem az üveggel, és helyette a gőzölgő
papírpoharat tartottam Spencer felé. Mint ahogy megígértem neki,
felvettem a kabátját, és hagytam, hogy az illata körbeöleljen. Csak
ezután indultam el újra az autóval a pihenőhelyről.
Miután félig megitta a kávét, határozottan jobban lett. Ennek
ellenére tudni sem akart a szendvicsről, megkérte, hogy dugjam el
úgy, hogy ne érje el. Leginkább egy olyan helyre, ahonnan nem érzi
az illatát. Helyette inkább kivett a nadrágzsebéből egy rágót, és azt
rágcsálta. Kellemes mentaillat áradt szét az autóban.
A hangulat feszült volt köztünk. Koncentrálnom kellett, mert
egyrészt a lehető leggyorsabban akartam vezetni, másrészt épségben
meg akartam érkezni. Közben megpróbáltam Spencer gondolatait
elterelni, és Sawyer különös fotózásáról meséltem neki, meg apa
eredménytelen randipróbálkozásairól.
Rám figyelt, és úgy tűnt, nincs kifogása a fecsegésem ellen, de ő
nem szólalt meg. Egy szót se szólt, ami annyira szokatlan volt tőle,
hogy émelyegni kezdett a gyomrom.
A mobilom többször is megcsörrent. Biztosan Allie akarta tudni,
hogy mi történt. Nem törődtem vele. Egyszer csak Spencer kivette az
ő telefonját a nadrágja zsebéből, és valamit belepötyögött. Nem
sokkal ezután abbamaradtak a hívások.
Az utazás hátralévő részében hallgattunk. Valójában nagyon szép
lett volna az út a nemzeti parkon keresztül, ha nappal hajtunk át az
óriási fák között. Ráadásul az utazás körülményei és az, hogy a
szakadó esőben némán ültünk az autóban, az én hangulatomra is
rányomta a bélyegét.
Spencer rövid utasításokat adott nekem, hogy az Eastside felé
menjek. Ismertem az utat, bár én valamivel nyugatabbra,
Beavertonban nőttem fel. Alig telt el egy kis idő, máris
megérkeztünk Eastmorelandbe.
Egy gyönyörű sétány mentén haladtunk, széles kapuk és tágas
kocsifelhajtók mellett, melyek néha olyan hosszúak voltak, hogy a
hozzájuk tartozó házat nem is lehetett látni. Egyik ingatlan sem volt
összehasonlítható azzal a bungalóval, ahol én nőttem fel. Aki itt
lakik, az minden bizonnyal kőgazdag.
– Itt állj meg! – mondta Spencer váratlanul, és a karjával jobbra
mutatott az utca szélén. Teljesítettem az utasítását, de aztán
fogalmam sem volt, mit is kellene tennem. Spencer kinézett,
felpillantott a kocsibeállóra, ami elé leparkoltam az autót. A kezem
ragacsos volt a hosszú és koncentrált vezetéstől.
– Segítsek? – kérdeztem halkan.
Spencer önállóan kikötötte magát, és megcsóválta a fejét.
Kinyitotta az ajtót, és mély lélegzetet vett. Aztán felemelkedett, majd
azonnal visszahuppant az anyósülésre. Olyan erősen kapaszkodott
az ülés szélébe, hogy az ujjai egészen kifehéredtek.
Kihúztam a slusszkulcsot a gyújtásból, és sietve kiszálltam.
Gyorsan átmentem az autó másik oldalára, és átkaroltam Spencert.
– Nincs szükségem a segítségedre – mordult rám.
Tényleg, rám mordult.
A vállára csaptam, és erősebben fogtam meg a derekát.
– Beviszlek. Kész, passz.
– Parancsolgatsz – motyogta, amikor segítettem neki felállni.
Mély levegőt vett, és a karját végül a vállamra tette.
– Te pedig még mindig részeg vagy.
Becsuktam a lábammal az autó ajtaját, és majdnem fennakadtam
a flipflopomban.
– Igazából nem iszom – mondta Spencer, és a szabad kezével
megvakarta a homlokát. – Legfeljebb egy sört legfeljebb. – Észrevette
a szóismétlést, és rosszkedvűen elhúzta a száját.
– Tudom, Spence. Tudom – mondtam, miközben a kovácsoltvas
kapuhoz vezető járdán haladtunk.
– Pontosan az ilyenek miatt nem iszom. Pontosan emiatt…
A hangja elhalkult, és erősen összeszorította a fogát.
Istenem, mi történhetett itt?
Arra koncentráltam, hogy biztonságban a kapuhoz vezessem.
Segítettem neki kinyitni, miközben rám nehezedett, pedig próbálta
megtartani magát. A kapu nyikorgott, és beléptünk rajta.
Alig hittem a szememnek.
A legnagyobb ingatlan tárult fel előttem, amit valaha láttam. Ez a
ház gigantikus volt. Terrakottaszínű cserepek fedték a főbejárat
feletti, széles ablakos nyeregtetőt. A tető két oldalán két másik, a tető
síkjába süllyedő ablak volt. Az épület homlokzatát világos kő
borította, és az ablakkeretek harmonizáltak a tetőcserepekkel. Az
előkertet számtalan fa és bokor díszítette, melyek ugyan most még
kopárak voltak, de biztosan nemsokára virágba borulnak, és a gyep
is ápoltnak tűnt. Két elegáns, fekete autó parkolt a széles
kocsibeállón.
– Te jóságos ég! – szaladt ki a számon.
 A következő pillanatban tompa sikoly hallatszott a házból, és
lemerevedtem. Spencer keze görcsbe rándult a vállamon, és tovább
húzott engem.
Újabb velőtrázó sikoly. Egy lány volt az, aki sikoltozott, ebben
szinte biztos voltam.
– Spencer… – kezdtem, de egy pillantással hallgatásra bírt.
Nagyot nyeltem, és siettem, hogy az utolsó métereken a bejárati
ajtóhoz támogassam. Mikor odaértünk, levette a karját a vállamról,
és kihúzta magát. Vett még egy mély lélegzetet. Be. Ki. Lerázta a
kezét. És egyszerre teljesen nyugodtnak tűnt. A szája körüli keserű
vonás is eltűnt, sőt annak sem volt nyoma, hogy az előbb még a
segítségemre szorult.
Már a keze sem remegett. Meglepően koordinált mozgással
elfordította a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót.
Követtem a házba.
Ismét elakadt a lélegzetem.
Egy akkora előtérben álltunk, ami nagyobb volt, mint apa
nappalija és konyhája együttvéve. Márványpadló. Egy absztrakt
szobor állt egy hajlított lábú üvegasztal mellett, rajta egy óriási
csokor virág díszelgett egy vázában, ami a lámpák világos fényében
csillogott, és visszaverődött a fénye a krémszínű falakon.
Közvetlenül mellette két díszes korlátú lépcső vezetett a felső
szintre.
Cosgrove-ék nem csak kicsit voltak jómódúak.
Hanem szemlátomást kőgazdagok.
Alig mertem követni Spencert a házba a neonzöld papucsomban.
Nem igazán éreztem magamat méltónak arra, hogy rálépjek a drága
padlóburkolatra.
Hangos csattanás visszhangzott az előtér magas falai között, és
Spencer válla ismét megfeszült.
Porcelán csattant a földre, mire gyorsabban kezdtem venni a
levegőt. A jobb oldali lépcsőn mentünk fel, Spencer a korlátba
kapaszkodva kettesével vette a lépcsőfokokat. Gyors volt, és amikor
a folyosóra néző ajtók előtt rohanni kezdett, újra felhangzott az éles
sikoltás, ezúttal nagyon közelről. A folyosó végén megállt, és a válla
felett rám nézett.
 – Ide nem jöhetsz be – mondta határozott hangon.
Alig ismertem rá, ezzel az ellentmondást nem tűrő hangsúllyal,
ezzel a komolysággal a szemében.
– Itt megvárlak – akartam mondani neki, de ekkorra már be is
lépett az ajtón, és becsukta maga mögött.
Hangzavart hallottam. Egy férfi szemrehányó hangját. Spencert,
amint halkan válaszolt valamit. Majd egy nő szólt közbe csitító
hangon. Félbeszakította őket a következő sikoly, ami nyüszítésbe
csapott át, amikor Spencer mondott valamit. A hangja lágynak tűnt
és odaadónak, megnyugtatóan hatott rám, pedig háttal a falnak
dőltem, és nem is ugyanabban a szobában tartózkodtam. Szívet tépő
zokogás hangzott fel. A lány panaszos hangokat adott, amitől
borsódzott a hátam. Amikor Spencer mondott valamit, egy
pillanatra nyugalom telepedett a szobára. Aztán az egész kezdődött
elölről.
Kis idő múlva kinyílt az ajtó, és két idősebb ember lépett ki a
folyosóra, akik vélhetőleg Spencer szülei lehettek.
Az első dolog, ami feltűnt, az volt, hogy Spencer úgy nézett ki,
mint kettejük tökéletes keveréke. Arcformája az apjáé volt, szeme az
anyjáé.
Másodikként viszont az jutott eszembe, hogy én milyen szörnyen
festhetek. Mr. Cosgrove úgy méregetett, mintha hajléktalan lennék,
aki engedély nélkül betolakodott a házába.
Nekem mindegy. Ő viszont egy csíkos pizsamát viselt.
– Biztosan te vagy Dawn – mondta Spencer anyja. Felém nyújtotta
a kezét.
Megfogtam, és reméltem, hogy a tenyerem nem ragad.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Cosgrove – feleltem egy
bátorítónak szánt mosoly kíséretében.
A nyüszítés ismét felerősödött, és én összerándultam.
– Kérem, jöjjön le velem, Dawn! – mondta Mr. Cosgrove
váratlanul, és a kezét a lapockámra téve végigtolt a folyosón.
Azt kívántam, bárcsak velem lenne Spencer.
 Mrs. Cosgrove készített nekem egy csésze forró csokoládét, és
ezzel rögtön megtalálta az utat a szívemhez. Sajnos a csészényi
gőzölgő finomság sem segített, hogy elűzze azt a jelentőségteljes
csendet, amelyben az óriási állóóra ketyegése annyira
természetellenesnek tűnt számomra. Tiktak.
Pontosan úgy éreztem magam, mint ahogy Mr. Cosgrove rám
nézett. Mint egy betolakodó. Egy idegen test, amit a lehető
leggyorsabban el kell távolítani.
Azt kívántam, bárcsak az autóban vártam volna, ahelyett, hogy
betörtem ezeknek az embereknek a privát szférájába.
Tiktak.
– Gyönyörű a házuk, Mr. és Mrs. Cosgrove – mondtam, és a
kezemmel olyan mozdulatot tettem, amivel körbemutattam az egész
szalonon. Tűz égett a gázzal működő kandallóban, szép fényt
sugárzott, és ez kellemes hangulatot kölcsönzött a helyiségnek.
Amin ültem, az egy… Fogalmam sincs, mi a neve ezeknek a magas
székszerűségeknek, amiknek nincs karfája. Mindenesetre a fenekem
teljesen elsüllyedt benne, és azon tűnődtem, vajon hogyan tudok
majd felállni innen.
Vélhetően azonban emiatt egyáltalán nem kell aggódnom.
Végszükség esetén Mr. Cosgrove minden valószínűség szerint
személyesen fog a hónom alá nyúlni, és kihajítani a házából.
– Köszönöm szépen, ez nagyon figyelmes tőled, Dawn. – Mrs.
Cosgrove szívélyesen rám mosolygott. Tekintete továbbra is
gondterhelt volt.
– Honnan származik? – kérdezte hirtelen Mr. Cosgrove.
– Portlandben nőttem fel, uram.
– Pontosan hol?
– Beavertonban, uram.
Röfögő hangot adott, és hátradőlt a foteljában.
– És te is Woodshillben tanulsz? – kérdezte Spencer anyukája,
mire én megkönnyebbülten fordultam ismét felé.
– A második szemeszterben járok, irodalmat és kreatív írást
hallgatok. Az egyetem szuper, igazán jól…
Mr. Cosgrove ismét felhorkant.
– …érzem ott magam.
 Mrs. Cosgrove bátorítóan bólintott.
– Spencer nem volt különösebben lelkes, hogy nem vették fel
Portlandbe, de azóta csak jó dolgokat mesél.
– Igazán nagyon szép ott. Nemcsak a campus, hanem az oktatás
is remek színvonalú. Szinte csak olyan tanáraim vannak, akik
figyelembe veszik a diákok igényeit. Az előadások és
szemináriumok kínálata nagyon bőséges, és a specializációkat
magunk választhatjuk ki. Nekem nagyon tetszik az egyetem.
– Az nagyon jó. Ennek így is kell lennie – értett egyet velem Mrs.
Cosgrove.
– Önök mivel foglalkoznak, ha megkérdezhetem? – érdeklődtem
óvatosan.
– Válóperes ügyvédek vagyunk. Az irodánk közvetlenül a
szomszédban van.
Csúnyán félrenyeltem.
– Ó, Dawn! Minden rendben? – kérdezte Mrs. Cosgrove ijedten.
– Igen, köszönöm – böktem ki.
– És ön ma a fiamnál volt, amikor leitta magát? – kérdezte Mr.
Cosgrove egyszerre váratlanul.
Nem jutottam hozzá, hogy válaszoljak neki.
– Ugyan, Raymond – szidta meg a felesége.
– A viselkedése szégyen, Natalie!
– Ne mondj ilyet!
Mr. Cosgrove olyan hévvel állt fel, hogy a fotel felborult.
Visszatartottam a lélegzetem, és éreztem, ahogy megfeszül a vállam.
– Összevissza tanul haszontalanul mindent, nincs jövőképe,
részegen jön ide, nem lehet megbízni benne. És te túl vak vagy, hogy
ezt felismerd!
– Befejezted?
Tiktak.
Spencer állt az ajtóban, egyik kezét a fejére támasztva. Közömbös
ábrázattal nézett az apjára. Nem úgy tűnt, mintha ezt először
hallotta volna.
Az apja szó nélkül kiviharzott a helyiségből, és kicsit később
meghallottam, hogy valahol becsapódott egy ajtó.
 Spencer testtartása azonnal megváltozott. Hirtelen az egész
megjelenése fáradt, kimerült benyomást keltett.
– Olivia alszik – mondta.
– Az jó – felelte az anyja. – Itt szeretnétek maradni éjszakára?
Spencer egy röpke pillanatra rám nézett. Aztán megrázta a fejét,
és erősebben megszorította az ajtókeretet.
– Nem. De köszönöm, anya.
Mrs. Cosgrove felállt, és pár lépést tett a fia felé, hogy szorosan a
karjába zárja. Spencer a vállába fúrta az arcát, és a pillanat annyira
bensőséges volt, hogy félre kellett néznem.
Hallottam, ahogy Mrs. Cosgrove motyog valamit, nyugtató
szavakat, amik elvesztek Spencer hajában. Aztán azt mondta:
– Vezessetek óvatosan!
Felpillantottam. Spencer anyukája meleg tekintettel nézett rám, és
óvatosan mosolygott.
– Úgy lesz – felelte Spencer, és még egyszer, utoljára átölelte őt.
– Köszönöm a forró csokoládét – mondtam, mielőtt kiértünk
volna a folyosóra.
– Legközelebb remélhetőleg más körülmények közt találkozunk,
Dawn. – Mrs. Cosgrove futólag megérintette a karomat.
Miután becsukta mögöttünk az ajtót, Spencer és én hallgatásba
burkolózva az autóhoz mentünk. A flipflopom csoszogása volt az
egyetlen hang, ami betöltötte az éjszakát.
Spencer a kezembe nyomta a kulcsot, és beszálltam. Ő azonban
kint maradt, tett egy pár lépést a járdán, és megállt az egyik
elágazásnál a fák között, ahol előrehajolt, aztán kezével a térdére
támaszkodott. A tartása ellenére láttam, milyen erősen rázkódik a
teste.
A látvány összetörte a szívem.
Ő törte össze a szívem.

Leállítottam a motort, és végre rá mertem nézni Spencerre. Az

arca már nem volt piros. Ezt jó jelnek ítéltem. Nyugodtan és
egyenletesen lélegzett, de még álmában is gondterheltnek látszott.
Mintha egy egész tonnányi súly lenne a vállán, és lefelé húzná őt.
 – Engem nézel – mondta anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
Egyáltalán nem aludt. Ez az idióta két órát töltött azzal, hogy úgy
tegyen, mintha aludna, csak hogy ne kelljen beszélnie velem. Ebben
biztos voltam.
De nem tudtam rossz néven venni tőle.
– Mert olyan aranyosan nézel ki, mikor úgy teszel, mintha
aludnál – feleltem.
Kinyitotta a szemét, és viszonozta a pillantásomat.
– Itt vagyunk. – A háza felé bólintottam.
Nem mondott semmit, egyszerűen csak nézett.
– Bekísérjelek?
Elfintorodott.
– Ez nagyon különös.
– Hogyhogy?
– Igazából fordítva kellene lennie.
– Úgy érted, hogy te viszel haza engem, és te kérdezed meg
tőlem, hogy bekísérj-e?
Bólintott, és megdörzsölte a szemét. Az előbb még nedvesek
voltak a szempillái. Most már nem.
– Az emancipáció a varázsszó, Spence.
– Egyedül is betalálok. Vidd el az autót, majd holnap érte megyek
a kollégiumba!
– Oké, köszönöm.
Kicsatolta a biztonsági övet.
– Spence?
Morgott, és a pillantása az arcomról még lejjebb, a nyakamra
vándorolt.
– Akarsz beszélni róla? – kérdeztem megfontoltan.
– Nem.
Utolsó próbálkozás.
– Kicsoda Olivia?
Az arckifejezése megkeményedett, a pillantása hideggé és
áthatolhatatlanná vált.
– Nemmel válaszoltam a kérdésedre, Dawn. Ez azt jelenti, hogy
nem szeretnék veled erről beszélni.
– Sajnálom – suttogtam.
 Nagyot nyelt, ami hangosnak tűnt az autó belsejében. Az utca
mintha teljesen kihalt lett volna.
Már csak mi ketten voltunk. A gondja és a gyásza, amit
megpróbált elrejteni egy fal mögé, és az én hibáim, melyek túl nagy
távolságot teremtettek kettőnk között.
– Nem csak ezt sajnálom. Mindent, ami történt – folytattam egy
idő után. Mindaz, ami az utóbbi órákban felgyülemlett bennem,
most ki akart törni. Nem tehettem mást. Azok után semmiképp, amit
ma átéltünk. – A klubban sem úgy értettem. Úgy viselkedtem, mint
egy ostoba liba, és én…
A keze a számon kötött ki.
Zavartan pislogtam.
– Nem akarom ezt hallani, Dawn – mondta érdes hangon. Olyan
volt, mintha most ébredt volna. Talán mégsem csak úgy tett, mintha
aludna.
Valamit felelni akartam, és a számon levő keze után nyúlni, de ő a
másik kezével visszatartott, és közben a fejét rázta.
– Világossá tettem az álláspontomat, és te elég egyértelműen
közölted velem, hogy mi a véleményed róla. Nem kell, hogy
szépítsd az igazságot, csak azért, mert most hirtelen együttérzel
velem.
Mély levegőt vett, és még egyszer végigpillantott az arcomon.
Mintha minden rezdülést meg akart volna jegyezni,
tanulmányozta a szeplőimet, mintha azt fontolgatná, hogy
megszámolja őket.
Tiktak.
– Azt hiszem, egy kis távolságra van szükségem.
Levette a kezét a számról, ami úgy történt, mint egy lassított
felvétel.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, kiszállt az autóból,
hangosan becsapta az utasoldali ajtót, és felment a házhoz vezető
járdán.
 10 . f e j e z e t
Kedvenc színem a pink. Ez mindig is így volt, és még az sem
zavart, hogy teljesen elüt a hajszínemtől. Sőt, általában még tetszik is
ez a kontraszt.
Gyerekkoromban sokat játszottam autókkal, de mindig
rózsaszínre festettem őket, virágos matricákat ragasztottam rájuk, és
nevet is adtam nekik. Ezt most is pont így csináltam az egyetemi
holmijaimmal. Az összes jegyzetfüzetemre különböző színű fóliát
ragasztottam, a tolltartómban a rózsaszín minden elképzelhető
árnyalatában pompáztak a tollaim, sőt olyanok is voltak köztük,
amiket tündérek, csillámok vagy unikornisok díszítettek. Mindig
jókedvre derültem, amikor az írószereimhez nyúltam.
Megédesítették az egyetemi hétköznapjaimat.
A padszomszédom Az amerikai irodalom kezdetei 1865-ig című
előadáson éppen az említett tündéres golyóstollal szórakozott, és
elbűvölten nézte, ahogy a csillámpor az átlátszó tokban lefelé lebeg.
– Tiszta őrület – suttogta Isaac, és még egyszer megrázta a
golyóstollat. – Mint egy átkozott hógömb.
Mosolyogtam, és leírtam a prezentáció következő címszavait.
Az amerikai irodalom kezdetei 1865-ig egyértelműen a legnehezebb
tantárgyam volt. Ennek nem elsősorban a téma, hanem legfőképp
Walden professzor volt az oka. Szigorú volt, totál igazságtalan, és
azok közé a tanárok közé tartozott, akik csak akkor találnak örömet
a munkájukban, ha gyötörhetik a diákjaikat. A pasi tényleg rémesen
félelmetes volt. Nem volt szabad nagyon hátra ülni nála, mert ott
biztosan felszólított. De nagyon előre sem, mert akkor úgy tett,
mintha mindig közvetlenül hozzád beszélt volna. Isaackel az
előadóterem egyik középső sorának a szélén ültünk. Itt nyugalom
volt, csak ritkán fordult elő, hogy felszólított minket. Ez azonban
csak minimálisan enyhítette a Walden professzor iránt érzett
félelmünket.
– Mit gondolsz, átenged minket? – suttogtam, és igyekeztem még
jobban a jegyzetfüzetem fölé hajolni, hogy minél szorgalmasabbnak
tűnjek. Egyébként meg nagyon is az voltam. Éppen a
polgárháborúkról és azokról a problémákról jegyzeteltem, amik az
amerikai mint fogalom kapcsán felmerültek az irodalom
kialakulásakor.
– Fogalmam sincs, de remélem. Azt viszont nem szeretném, ha
közben annyira megszorongatna, mint Darrent – felelte Isaac, és
ismét megrázta a golyóstollamat.
Isaackel nagyon hasonlítottunk abban, hogy egyikünk sem
szeretett előadást tartani, ezért már rögtön a kurzus elején
összehaverkodtunk. Amikor néhány héttel ezelőtt Darren adott elő,
Walden professzor folyamatosan félbeszakította, és kerek perec
közölte vele, hogy a prezentációja nincs eléggé kidolgozva. Szinte
fájt végignézni, ahogy Darren – egy határozott, valójában
nagyhangú srác – megizzad, és hebegni-habogni kezd. Amikor
néhány diák azt kérte, hogy Darren hadd fejezze be az előadását,
Walden professzor mindannyiukat kizavarta az előadóteremből.
Időközben a terem eléggé kiürült, mert annyian adták le ezt a
szemináriumot.
Halálosan féltem ettől az embertől. Ezért Isaac és én is eléggé
feszültek voltunk, mert az előadás végén meg akartuk kérdezni tőle,
hogy prezentáció helyett beadhatunk-e egy házi dolgozatot.
– Direkt ezért csípted ki magad? – kérdezte halkan Isaac, és az
állával a hajamra mutatott.
Felemeltem a kezem, és végigsimítottam a fonott koszorún, amit
hajtűkkel erősítettem a fejemre. Tettem rá egy keskeny
virágindaszerűséget is, ami végighúzódott a fonaton. A frizura a
tavaszra emlékeztetett, pedig kint még mindig hideg volt.
– Hülyén hangzik, ha erre a kérdésre igennel válaszolok?
Azonnal megrázta a fejét.
– Ugyan, dehogy. Én is megtettem.
Fehér ingére mutatott és a nyakában lévő sötét alapon fehér
pöttyös csokornyakkendőre. A barna műanyag keretes
szemüvegéhez és a szándékosan kócos hajához nagyon jól illett.
Végigszenvedtük az előadás fennmaradó részét, és aztán arra
vártunk, hogy kiürüljön a terem, mielőtt előremerészkedtünk volna
Walden professzorhoz.
Hogy egy rémisztő ember volt, azt már a förtelmes
tweedöltönyén lehetett látni, ami alatt egy ugyanolyan zöldes-bézs
színösszeállítású, absztrakt mintás mellényt hordott. A gallérja alól
egy rozsdabarna nyakkendő csomója kandikált elő. A haja ősz volt,
majdnem fehér, és az arca alsó részéből a szakálla miatt szinte
semmi nem látszott. A szakállát szögletes formájúra nyírta – még
soha nem láttam ehhez foghatóan éles szélű szakállat –, és amikor
beszélt, mindig fel-le mozgott ott a szőr. Ráadásul soha nem lehetett
eldönteni, hogy mosolyog-e, vagy sem. Mindenesetre erős kétségeim
voltak afelől, hogy képes-e egyáltalán ilyesmire.
– Walden professzor – kezdte Isaac, és megköszörülte a torkát. –
Remélem, nem zavarjuk.
Nem nézett ránk, mert közben a pulton lévő jegyzeteit rendezte
egy kupacba. Tett egy olyan kézmozdulatot, amivel feltehetőleg arra
szólított fel minket, hogy folytassuk.
– Az ön kurzusán egy előadás megtartása a követelmény –
kezdtem. – Nagyon érdekes témát kaptunk, amiről azt gondoljuk,
hogy nagyszerűen ki lehetne írásban dolgozni, és ezért reméljük,
engedélyezi számunkra, hogy egy tízoldalas házi dolgozatot
nyújtsunk be szóbeli előadás helyett a követelmény teljesítéseként.
Walden professzor röviden felnézett, futólag végigmért, és a
papírkupacát egy mappába csúsztatta, amit egy gumiszalaggal zárt
le. Aztán bepakolta a jegyzeteit egy barna aktatáskába, aminek a
zárja halk kattanással csukódott be.
– Minek is jár ön egyetemre? – kérdezte hirtelen, és mereven rám
nézett. Az arca teljesen kifejezéstelen maradt. Vagy lehet, hogy
mégis megrezdült, de ez a tekintélyes szakálla miatt rejtve maradt
előttem.
Képtelen voltam válaszolni, mert olyan behatóan bámult rám.
Isaac nagy lélekjelenléttel sietett a segítségemre.
– Hogy tanuljak, hogy lehetőséget kapjak egy olyan karrierre,
melynek során önállóan dolgozhatok.
– Önt nem kérdeztem, még ha értékelem is, hogy olvasta a
Woodshilli Egyetem brosúráját – szakította félbe Walden professzor.
Isaac megmerevedett mellettem.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy megpaskoljam a karját.
– Szeretnék független lenni – kezdtem, és a szavaimat komolyan
is gondoltam. – Szeretnék minél több ismeretet megszerezni az
irodalomról, megérteni az írás művészetét és…
– Hol szeretne az egyetem után dolgozni? – vágott a szavamba
mély, átható hangján.
Miért tesz fel nekem egy kérdést, ha a válasz közben félbeszakít?
Mély levegőt vettem.
– Szívesen dolgoznék a könyvkiadói szektorban. – Azt az
álmomat, hogy egész nap kényelmes ruhában otthonról írhassak,
biztosan nem fogom az orrára kötni.
– És azt gondolja, a feladatokhoz való ilyetén hozzáállása
megkönnyíti majd önnek a munkába állást? – faggatott tovább, és
szürke szemével ott helyben a falhoz szegezett.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Tessék?
Walden professzor felvette a kabátját, és ráérősen begombolta.
– Azt hiszi, hogy végigcsinálhatja úgy a szakmai pályafutását,
hogy egyetlen alkalommal se kelljen emberek előtt beszélnie? Ha
nem tart előadást, akkor nem tudja teljesíteni ezt a kurzust. Ilyen
egyszerű ez.
Tetőtől talpig végigmért.
Világosan láttam, ahogy fintorgott, amikor a pillantása megakadt
a hajamban levő virágokon.
– Ha alaposabban átgondolom, úgyis a figyelmébe ajánlanám,
hogy váltson kurzust. A Tanulmányok női írókról az ön…
elképzeléseinek talán jobban megfelel. – Kezébe vette az
aktatáskáját. – Jó napot!
Tátva maradt a szám.
A mellettem lévő Isaac levegő után kapkodott.
Walden professzor magabiztos léptekkel áthaladt az
előadótermen. Utánabámultam. Fogalmam sincs, mennyi ideig
álltam ott. Csak amikor Isaac óvatosan megérintette a kezemet,
akkor tudatosult bennem, mennyire remegek teljes testemben.

Allie-vel megbeszéltem, hogy az előadás után együtt ebédelünk.

Néhány hetente megtanítottam neki egy-egy új receptet, mert
feltétlenül meg akart tanulni főzni. Többnyire a neten kutattunk
receptek után, elmentünk együtt bevásárolni, aztán idióta módon
táncoltunk a zenére a konyhában, miközben zöldségeket
vagdostunk, és beledobáltuk a hozzávalókat a fazekakba és
serpenyőkbe. Ezen a napon sajnos erre nem került sor.
Beviharzottam Allie lakásának ajtaján, egyenesen a nappaliba.
Legkevésbé sem érdekelt, hogy meztelen-e éppen valaki. Allie felé
pördültem, aki a nappali ajtajában ácsorgott.
– Ez a mocskos szemétláda! – kiáltottam levegő után kapkodva.
Valójában azt hittem, hogy az idevezető hosszas gyaloglás
megnyugtatott, vagy legalábbis a dühömet valamennyire enyhítette,
de erről egyáltalán nem volt szó.
– Walden professzor nemet mondott? – kérdezte együttérzően a
barátnőm.
Fel-le járkáltam a nappaliban. Teljesen ki voltam borulva.
– Hogy lehet valaki ennyire rosszindulatú?
Allie leült a kanapéra, közvetlenül a fotófal alá, amin néhány
közös képünk is volt.
– Mi történt?
Nem igazán tudtam értelmesen válaszolni – hogy is tudtam
volna, mikor ennyire felhúztam magam. A dühöm nem csitult.
Ebben a pillanatban legszívesebben tényleg odavágtam volna
valakihez valamit. Lehetőleg Walden professzor tweedöltönyéhez.
Vagy a szakállas, gonosz fejéhez.
– Ez a felfuvalkodott tweedmániás!
– Régebben jobban káromkodtál, Dawn – hallatszott Kaden
hangja mögülünk.
– Nyald ki, Kaden! – feleltem ugyanolyan hangosan, aztán ijedten
néztem Allie-re. – Nem úgy gondoltam, esküszöm.
Ő meg csak vigyorgott.
– Úristen, azt hiszem, még sosem akasztott ki egyetlen emberi
lény sem ennyire. Remegek a dühtől. Látod? – Allie felé nyújtottam
remegő kezemet.
Hallottam, ahogy Kaden dolgozószobájának ajtaja halkan
nyikorogva újra kinyílt.
– Bezárjam Spidey-t? A végén még megnyúzod, amilyen dühös
vagy.
 Összekulcsoltam a karomat a mellkasom előtt, hogy elnyomjam a
remegést.
– Szívesen megtanítanám Spidey-nak, hogy kell embert enni, és
aztán ráuszítanám Walden professzorra. Megtehetem?
Halk nevetés hallatszott a dolgozószobából, és megfordultam.
Kaden mögött, aki az ajtóban álldogált, Spencer ült az óriási
íróasztalnál. Az előtte levő két képernyő fénye erősen világított, ő
pedig háttal ült nekünk, és nem is fordult felénk. Már napok óta nem
láttam őt.
Azt hiszem, egy kis távolságra van szükségem.
Vasárnap délután elvitte az autóját, amikor még mélyen aludtam,
és az éjszaka fáradalmait pihentem ki. Sawyer átadta neki a kulcsát,
azután rögtön el is tűnt. Sawyer azonnal kérdésekkel kezdett
bombázni, hogy mi történt köztünk. Nem mentem bele, ehelyett
szakadatlanul azon törtem a fejem, hogy mi is történt valójában az
előző éjszaka. Meglehetősen aggódtam Spencer miatt. Maximálisan
próbáltam tiszteletben tartani a privát szféráját, de gondolatban újra
és újra végigvettem az eseményeket.
Mi történt a családjában? Miért tűnt úgy, hogy az apja ennyire
megveti őt? Mi zajlott abban a szobában? Még soha nem láttam őt
ennyire kiborulni, mint azon az éjszakán, és tudni akartam, mi
történt vele. Mellette akartam lenni. Újra a barátnője akartam lenni,
de féltem, hogy egyhamar nem kér belőlem. Azok után semmiképp,
amit a fejéhez vágtam.
Elfordítottam a tekintetemet a hátáról, és inkább a padlót
bámultam.
– Mit mondott Walden professzor, amitől ennyire a plafonon
vagy? – kérdezte Kaden.
Mély lélegzetet vettem, és remegő hangon elmeséltem neki.
– Micsoda? – szaladt ki Allie száján, és Kaden arca is elsötétült.
– Kőbunkó.
– Lehet, hogy tényleg váltanom kéne – gondolkodtam hangosan,
és lerogytam Allie mellé a kanapéra.
– Azt semmiképp sem teheted meg! Akkor ő nyer, és azt nem
akarjuk – mondta Allie, és összekulcsolta az ujjainkat.
 Felsóhajtva vállára hajtottam a fejemet. Legszívesebben elsírtam
volna magam, de már hónapok óta nem ejtettem egyetlen
könnycseppet sem. Ha legközelebb megteszem, akkor arra egészen
biztosan nem egy olyan idióta miatt kerül majd sor, mint Walden
professzor.
– Nem lenne baj, ha ma nem főznék? – kérdeztem, és felhúztam a
lábam.
– Persze hogy nem. Rendelhetünk is valamit, vagy elmehetünk
valahova enni, amit szeretnél.
– Pizzát szeretnék. És fagyit. És csokit. És Walden professzor
autóját bekenni borotvahabbal, és aztán megdobálni tojással.
Allie felnevetett.
– Ebben a sorrendben?
Bólintottam, miközben a fejem még a vállán nyugodott.
– Pontosan ebben a sorrendben.
– Akkor először is megelégednél a pizzával? – kérdezte Kaden.
Olyan hevesen bólogattam, hogy a virágok ugráltak a fejemen.
Egy órával később a földön ültem Allie lábánál, mert Kaden
állandóan balhézott velem, hogy összekenem a kanapét, és
kezemmel a dohányzóasztalon doboltam. Kaden négy tányérral
egyensúlyozott egyszerre, majd kettőt letett elém és Allie elé. Az
olvadt sajt látványára összefutott a nyál a számban.
– Spence, ne bujkálj tovább Dawn elől, told már ide a képed! –
kiáltotta Kaden.
Az arcom körülbelül olyan színűvé változott, mint a pizzaszósz.
– Köszönöm, Kaden!
– Kössetek végre békét! Kibírhatatlan ez az elmérgesedett helyzet
– felelte, és helyet foglalt.
Nem tudom, hogy mire is számítottam. Semmi esetre sem egy
mosolygó Spencerre, aki vidáman lépett be a nappaliba. Pontosan
úgy nézett ki, mint máskor. Jókedvű csillogással a szemében,
csintalan vonással a szája körül és egy tollal a kezében, amit
megállás nélkül kattogtatott. Egyszerűen csak… Spencer volt.
Azt a tényt leszámítva, hogy nem nézett a szemembe.
Leült közénk, és ettünk.
 Allie bekapcsolt egy sorozatot, amiben a szereplőket a skót
akcentusuk miatt alig értettem. Ehelyett folyton Spencerre kellett
néznem. Precíz aprólékossággal szedegette le a feltétet a pizzájáról,
betette őket a szájába, és csak a végén ette meg az üres szeletet.
Kadennel beszélgetett a túrázásról és valamilyen új reflektorról, amit
be akartak szerezni. Viccelődött, hülyéskedett, megnevettette Allie-t
és Kadent. Nem tudtam hova tenni ezt a Spencert azzal a Spencerrel,
aki a hétvégén még azt mondta nekem, hogy az életében már semmi
nem lesz újra jó.
Hogy csinálta ezt?
Miután befejeztük az evést, Spencer elkezdte leszedni az asztalt.
Összeszedte a tányérjainkat, és kivitte a konyhába. Allie a lábával
meglökte a hátam. Hátrahajtottam a fejem, és amikor ránéztem, a
konyha felé biccentett.
Nagyszerű. Még a barátaink is észrevették, hogy valami abszolút
nincs rendjén köztünk.
Nagyot sóhajtva felálltam, és összegyűjtöttem a piszkos
szalvétákat. Amikor beléptem a konyhába, Spencer épp lehajolt, és a
tányérokat pakolta el. Közben a szürke hosszú ujjú ingének a széle
felcsúszott, és előbukkant alóla napbarnított bőre. Elfogott a vágy,
hogy megérintsem. Majdnem ki is nyújtottam felé a kezem.
Szaggatottan kifújtam a levegőt, és lemerevedtem. Gépiesen
betette az utolsó tányért a mosogatógépbe, és felegyenesedett.
Kidobtam az összegyűrt szalvétákat, és háttal a munkalapnak
támaszkodtam.
– Mi van? – kérdezte, anélkül, hogy megfordult volna.
Hirtelen milyen hideggé vált a hangja! Mintha a jókedve elveszett
volna a konyhába vezető úton, és most egy vastag jégréteg borítaná
be.
– Azt hittem, esetleg akarsz beszélni – mondtam óvatosan, és
szemügyre vettem a vállát, a pillantásommal követve az inge
varrásának vonalait. Az anyag hozzásimult a testéhez, világosan ki
tudtam venni, ahogy a hátizmai kirajzolódnak alatta.
Mély lélegzetet vett.
– Nem akarok beszélni.
– Spencer, csak fel szeretném ajánlani neked…
 Megfordult.
– A fenébe is, Dawn, nem akarok beszélni veled! Mit nem értesz
ezen?
Belülről erősen ráharaptam az ajkamra, tettem felé egy nagy
lépést, és az ujjammal megböktem a mellét.
– Összeomlottál a szemem előtt, Spencer. Sírtál, a franc egye meg!
És csak mert nem akarok randizni veled, nem jelenti azt, hogy
közömbös vagy a számomra!
Félrelökte a kezemet, és elment mellettem. Épphogy sikerült
elkapnom, és erősen megfognom a karját. Spencer felmordult,
megfogta a kezem és körbefordított. A hátam közben nekivágódott a
hűtőszekrénynek, és ahogy nekicsapódtam, az összes levegő
elhagyta a tüdőmet. Spencer erősen magához húzott, és te jó ég,
keményebb volt, mint feltételeztem. Egyik kezével a karomat a fejem
fölé szegezte, a másik karja a hátamra simult. Egy pillanatig így
maradt előttem. Aztán végigsimított a gerincemen, egészen a
fenekemig. Ott széttárta az ujjait, és az altestemet erősen az övéhez
szorította. Hangosan kapkodtam levegőért.
– Az utolsó dolog, amire gondolok, amikor látlak, az a beszéd –
suttogta. Száját a fülemhez tartotta, és a lehelete csiklandozta a
hajamat. – Nem beszélni akarok veled, Dawn.
Az ajkait végighúzta az állkapcsom vonalán, mire visszatartottam
a lélegzetemet. A testemet hirtelen lávaszerű forróság járta át.
– Hanem akkor mit? – krákogtam.
Az ujjait összekulcsolta az enyémekkel, a kezünket a hűtőhöz
nyomta, egy kicsit hátradőlt, és rám nézett.
A pupillái kitágultak, az arcán enyhe pír jelent meg, és minden
alkalommal, mikor kifújta a levegőt, mellkasát az enyémhez nyomta.
– Nem hiszem, hogy hallani szeretnéd, hogy mi mindent
szeretnék művelni veled, édes.
De, azt akartam. Sőt, mindent nagyon részletgazdagon akartam
hallani, mert a testem éppen teljesen ki volt szolgáltatva neki.
Spencer annyira vonzó volt, hogy legszívesebben az összes ruhát
letéptem volna róla. Most, itt, figyelmen kívül hagyva azt a tényt,
hogy a barátaink a szomszéd szobában ülnek.

Ú
 – Mit akarsz, Spence? – suttogtam. Úgy hangzott, mintha az
imént három órát ugrálóköteleztem volna.
Az arcom felé közelített, amíg az orra hegye nagyon lágyan az
enyémet súrolta. Néhány lélegzet-visszafojtott másodperc telt el,
mialatt elvesztem a szemében.
– Azt akarom, hogy ne szánakozz többé rajtam, és bánj úgy
velem, mint egy férfival.
Keze a hátam alsó részén még mélyebbre csúszott, míg át nem
fogta a fenekemet, és erősen meg nem szorította.
Ziháltam.
– És ha nem akarod, hogy ezt csináljam mostantól minden egyes
alkalommal, ha ugyanabban a helyiségben tartózkodunk, akkor
sürgősen azt kell tenned, amit kértem tőled.
Eltávolodott tőlem, és tett egy lépést hátrafelé, kezét ökölbe
szorítva.
– Távolság, Dawn. Mindkettőnk kedvéért.
Ráérős léptekkel visszafelé haladt, és a kezét a nadrágzsebébe
dugta. Közben folyamatosan a szemembe nézett, mintha abban
reménykedne, hogy visszatartom.
De nem tehettem. Lehet, hogy sosem tudom megtenni.
Spencer megfordult, és elment. Én azonban nehezen kapkodva a
levegőt ott maradtam a hűtőszekrénynél, és az ajtóba kapaszkodtam,
mert attól féltem, hogy a lábam bármelyik pillanatban felmondja a
szolgálatot.
 11 . f e j e z e t
Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el azóta, mióta a barátaimtól
távol tartom magam. Jobban mondva a Spencerrel való potenciális
találkozástól. Meghívtam Allie-t a kollégiumba, de ritkán látogattam
meg a lakásukon. Mindenáron el akartam kerülni, hogy véletlenül
Spencerbe botoljak.
Igyekeztem nem túl sokat gondolni rá, és nem túl sokat törni a
fejem azon az éjszakán, amikor egy teljesen új, túlzottan is
sérülékeny oldalát ismertem meg. Nem akartam aggódni miatta, de
ezt nem nagyon sikerült megvalósítanom. És semmiféleképpen nem
akartam azon töprengeni, ami köztünk volt, és ami teljesen
félresiklott.
Megpróbáltam esténként az ágyban fekve nem emlékezni arra,
milyen érzés volt, mikor a keze hozzám ért. Kemény teste az
enyémre simult, lélegzete egyre gyorsult. Nem és nem. Spencer
Cosgrove-t végérvényesen száműztem a gondolataimból.
Legalábbis addig, míg a Spencer-megvonásom tizenkilencedik
napján majdnem szétrobbantam. Allie és én épp bolognai spagettit
főztünk, amikor Kaden hazaért – hála istennek kíséret nélkül.
– Nagyon finom az illata – mondta, amikor belépett a konyhába,
és megcsókolta Allie-t köszönésképpen.
– Tizenöt főnek is elég, amit főztünk, szóval te is kaphatsz egy
kicsit – mondta Allie mosolyogva.
– Igazán nagyvonalú dolog tőletek. Azonnal visszajövök.
Utánabámultam, amikor eltűnt a hálószobában.
– Menj, és kérdezd meg tőle!
– Hm? – meglepetten néztem fel Allie-re.
– Kérdezd meg, mi van Spencerrel.
Haboztam.
– Nem tudom, Allie…
– Én sem láttam már több, mint két hete. Kadennel csak nála
találkoznak, de nem itt. Lassan kezdek aggódni – mondta, és újra
abba az irányba bólintott, amerre Kaden elment.
Mély lélegzetet vettem. Aztán felálltam. A hálószoba ajtaja nyitva
volt, tehát bementem.
 Kaden félmeztelenül állt a szekrénye mellett.
Szerencsére volt rajta bokszeralsó.
– Lassan az az érzésem, hogy szándékosan csinálod – mondta,
amikor észrevette, hogy ott állok az ajtóban.
– Ne mondd el Allie-nek, különben bajban leszek! – mondtam a
lehető leglazábban, és az ajtófélfának támaszkodtam. – Kaden…
– Nem – szakított félbe azonnal.
– Mi? – kérdeztem zavarodottan.
– Nem, Dawn.
– Hiszen azt se tudod, mit akartam kérdezni.
– Annyi tésztát főzhetsz, amennyit csak akarsz – mondta Kaden
mérges arckifejezéssel. – De nem hagyom, hogy a legjobb barátomról
kifaggass.
Összeszorítottam az ajkamat, és a rózsaszín pöttyös zoknimat
bámultam. Csak néhány másodperc múlva szólaltam meg.
– Aggódom érte. Egyedül él abban az óriási házban. Azt hiszem,
nagyon sok mindent cipel magával. Csak azt akarom tudni, hogy
némi terhet átvehetnék-e tőle.
Csak most, amikor hangosan kimondtam, vált tudatossá
számomra, mennyire is aggódom valójában érte. A mellkasomban
valami fájdalmasan összerándult.
Spencer mindig mindenkivel elhitette, hogy jó a kedve.
Viccelődött, poénkodott, és ritkán engedett bepillantást abba, mi is
zajlik a lelkében. Azon tűnődtem, hogy a könnyedsége és az, hogy a
barátaiért mindent megtesz, vajon annak a számlájára írható, hogy
magányos, és egyedül érzi magát. Valóban annyira jól volt, mint
amit mindig mindenkivel el akart hitetni magáról?
Hallottam, hogy Kaden közelebb jön, és újra felnéztem. Felvett
egy szürke pulóvert, és összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Spencer megbirkózik mindennel.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem tovább.
Kaden a fejét csóválta. Az arckifejezése kemény maradt, de a
pillantása ellágyult. Fogalmam sincs, hogy csinálta ezt.
– Feleslegesen aggódsz miatta.
A fejemet csóváltam.
– Igazán?
 Sírt előttem és kis híján összeomlott, és még ha ezt nem is árulom
el Kadennek, ez teljesen kikészített. Még ebben a helyzetben sem
ejtett Spencer egyetlen szót sem magáról.
Egyetlenegyet sem. Ehelyett ellökött magától. Nem hittem el,
hogy valakire rápakolná a problémáit – teljesen mindegy, hogy az a
valaki felajánlja-e neki, vagy sem.
– Azt hiszem, Spencer nem az az ember, aki segítséget kérne –
mondtam halkan.
Kaden lassan bólintott.
– Ez igaz. De allergiás arra, ha valaki sajnálja.
– Én nem sajnálom őt! – mondtam feldúltan.
Kaden szája sarka megrándult.
A szemem forgattam.
– Jó, egy kicsit talán. De csak mert… Istenem, Kaden, te nem
találkoztál a családjával. Valami nincs rendben náluk otthon.
– Tudom.
– Hogy tudsz ebbe csak így egyszerűen beletörődni?
Megvonta a vállát.
– Segít neki, ha nem kell egész idő alatt azon gondolkodnia, hogy
milyen rossz dolgok történnek az életében. Én vagyok az utolsó, aki
bárkit ki akarna faggatni.
Az alsó ajkamat rágcsáltam. Értettem, mire gondol. Én is sok
mindent elfojtok. De ez mit sem változtatott azon, hogy fájt, hogy
szenvedni látom Spencert.
– Többet nem tudok, és nem akarok erről mondani, Dawn. Ne
törd ezen annyit a fejed! Meg fogja oldani, és tudja, hogy
mindannyian itt vagyunk neki, ha túl sok lesz számára ez az egész.
Kaden megszorította a karomat, miközben elment mellettem, és
magamra hagyott.

Spencer nem ment ki a fejemből. A mindennapjaimat kitöltöttem

munkával és házi feladatokkal, hogy eltereljem róla a figyelmemet,
de azt nem tudtam elkerülni, hogy a gondolataim ne térjenek vissza
újra és újra ahhoz az éjszakához. Teljesen mindegy, hogy mit
mondott Kaden, nem tudtam abbahagyni az aggódást. Az a
próbálkozás, hogy annyira beletemetkezzem a munkába, hogy ne
maradjon egyetlen szabad percem sem a töprengésre, kudarcba
fulladt, mivel ehelyett éjszaka ébren feküdtem, és arra a nagy házra
gondoltam, ahol Spencer élt, és a családjára, valamint azokra a
szavakra, amiket olyan keserűen motyogott.
Sajnos még mindig nem merészeltem a szeme elé kerülni.
Egyszerűen nem tudtam, hogy a jelenlétében miként viselkedjek.
Végül is az utolsó találkozásunkkor meglehetősen egyértelműen
nyilatkozott. Nem akart látni engem.
A következő napokban ezért teljes mértékben a Hot for You-ra
koncentráltam, és befejeztem rajta az utolsó simításokat, hogy végre
fel tudjam tölteni a megfelelő platformokra.
Az egyik tesztolvasó egy klassz borítót varázsolt Chelsea és
Grover számára. A borítón egy öltönyös srác állt, aki egy nőt karolt
át hátulról. A lány körmei a felirathoz illően rikítólilára voltak
lakkozva, és az arcuk felső része nem volt felismerhető, így az
olvasók a képzelőerejükre hagyatkozhattak. Pontosan úgy, mint
ahogyan a többi, épp a megjelenés előtt levő történet esetében is, ez
volt az új kedvenc borítóm.
Többször is találkoztam Isaackel, hogy dolgozzunk az
előadásunkon, amit Walden professzor órájára készítettünk. Kivert a
víz minket, amint csak az eszünkbe jutott, pedig Isaac folyamatosan
tartotta a lelket mindkettőnkben.
– Ne aggódj, túl leszünk rajta, meg fogjuk oldani! – mantrázta
fanatikusan, miközben levette a szemüvegét, mutatóujjával az
orrnyergét vakarta, majd a szemüvege lencséit az inge szélével
törölgette. Nem sokkal azután, hogy ismét feltette a szemüvegét,
kezdte is az egészet elölről. A mondatai eközben többé-kevésbé
érthetőek voltak.
A könyvtárban ültünk, és két teljes asztalt elfoglaltunk a
papírjainkkal. Órák óta a prezentációnk utolsó részeit csiszolgattuk.
Isaac szerencsére egész jól kiismerte magát a szoftverrel. Készített
néhány látványos táblázatot, hozzá egy idővonalat, amin mindent
meg tudott jeleníteni. Ha én próbálkoztam volna vele, akkor a
prezentáció valószínűleg nem nézett volna ki ilyen profin, hanem
sokkal inkább úgy, mint egy amatőré.
 Meg fogjuk mutatni ennek a hülye tanárnak, hogy mire vagyunk
képesek. Engem senki nem fog erről a kurzusról elzavarni. Ugyan
nem volt a kedvencem, de nem akartam gyengének látszani, és
menet közben feladni. Másnap oda fogok állni az előadóteremben a
hallgatóság elé, és a legjobb előadást fogom tartani, amit ez a
szemétláda valaha is átélt. Valószínűleg előtte hányni fogok, és a
lámpaláztól izzadságfoltok tarkítják majd a ruhámat, de rá sem
hederítettem. Ami számított, az csak az volt, hogy Isaac és én
mindent beleadtunk.
Míg a csoporttársam továbbra is az orra alatt motyogott, én pedig
az előadáson töprengtem, végignéztem a könyvtáron. A második
emeleten voltunk az olvasóteremnek egy olyan részén, ahonnan
akkor sem küldtek ki senkit, ha beszélgetett. A szemben lévő oldalon
számtalan polcon bölcsészettudományi szakirodalom kapott helyet.
Hangos vihogás szakított ki a révületemből, és Isaac is
abbahagyta a motyogást.
A szemben lévő oldalon, a polcok között két lányt láttam, akik a
hasukat fogták a nevetéstől. Olyan hangosak voltak, hogy igazából
már rég oda kellett volna jönnie valakinek, hogy figyelmeztesse őket.
Épp újra félre akartam nézni, amikor mellettük hirtelen még valaki
megjelent a látómezőmben.
Spencer.
Azonnal lenéztem a jegyzeteimre. A kék írás szétfolyt a szemem
előtt.
Dühös voltam rá. Annyira, annyira dühös! Magamra is. És az
egész világra, de főként rá, mert teljes mértékben uralta a
gondolataimat, totál mindegy, hogy mennyire védekeztem ellene.
Utáltam ezért. Főként, mert egyáltalán nem tudtam abbahagyni,
hogy aggódjak miatta. Mióta Kadennel beszéltem, egyáltalán nem
lett jobb – sőt, ellenkezőleg. Hiányoztak a nevetéssel teli estéink,
Spencer buta szóviccei, amiken titokban mosolyogtam, és
egyszerűen… minden. Az egész csomag.
Hogy ezekkel a lányokkal megláttam – ilyen vidáman és
gondtalanul –, az fájt.
Megint vihogtak, és most férfinevetés is keveredett a hangjukba.
Dühösen néztem fel a jegyzeteimből, és megláttam Spencert, aki az
egyik kezén könyvekkel egyensúlyozott, miközben a másikkal egy
újabbat tett a kupacra. Mondott valamit, és mindannyian nevettek.
Ezúttal hahotázva, én pedig megvetően felhorkantam. Talán egy
kicsit túl hangosan, mert mindenki azonnal felém fordult.
Spencer rám nézett.
A bőröm őrülten bizseregni kezdett.
Az ajkai pimasz mosolyra húzódtak.
Az arcom lángolt.
Olyan gyorsan hajtottam le a fejem, hogy a homlokom majdnem
beleütöttem az asztalba.
– Minden rendben, Dawn? – kérdezte Isaac.
Valamit motyogtam, és Isaac elég tapintatos volt, hogy ne
faggasson tovább.

Jegyzeteimet a kezemben tartva tettem néhány lépést a szobában,

miközben beszéltem. Pontosan azon a ponton, ahol a prezentációra
kellett mutatnom, felemeltem a karom. Ehhez színes jelöléseket
tettem a kártyáimra a megfelelő helyeken.
– Megőrjítesz – mondta hangosan Sawyer.
– Kölcsönadtam neked a fejhallgatómat, hogy békén hagyj –
feleltem. – A fenébe, elvesztettem a fonalat. Még egyszer, elölről.
– Kérlek, ne! – nyögte Sawyer, amikor visszamentem a kiindulási
pontra, és újra összerendeztem a kártyáimat.
– Félbeszakítottál, és elvesztettem a fonalat. Tehát még egyszer el
kell kezdenem elölről. Ez jó gyakorlás holnapra – mondtam, és
pillantásomat a párnára szegeztem, amit bebugyoláltam Sawyer
óriási kardigánjába, mert a mintája Walden professzor szörnyű
mellényére emlékeztetett.
– Teljesen megőrjítesz ezzel a vacakkal – mondta hangosan
Sawyer. Még mindig rajta volt a fejhallgatóm, és a saját hangját
valószínűleg alig hallotta.
– Engem még jobban meg fog őrjíteni, ha ezt nem tanulom meg
oda-vissza. – Mély levegőt szívtam, le, a hasi régióba, és kis,
gömbölyű gombócokként fújtam ki.
Sawyer úgy nézett rám, mint egy földönkívülire.
 – Te meg mi az ördögöt csinálsz?
Sóhajtottam. Sawyer levette a fejhallgatót.
– Légzőgyakorlatokat csinálok, mert ezek segítenek az idegesség
ellen, és erősebb lesz a hangom tőlük – magyaráztam.
Tátva maradt a szája. Felült az ágyon, és a kezét, amiben az
iPodját tartotta, a lábai között lelógatta.
– Öregem, te teljesen meg vagy húzatva! – A kardigános párnára
nézett, amit függőlegesen egy székre állítottam. – De tényleg.
– Köszönöm, Sawyer. Ez olyan kedves és segítőkész dolog tőled.
Azt hiszem, meg foglak említeni a következő
köszönetnyilvánításomban.
– El tudnád nevezni esetleg rólam a következő női szereplődet?
Mindig is szerettem volna főszerepet játszani egy erotikus
sorozatban, de valahogy túl kínos volt számomra. De egy könyvben
szívesen benne lennék – mondta, miközben megrándult a szája
sarka.
Mióta tudomást szerzett a titkomról, egyetlen szót sem
vesztegettünk rá. Az volt az érzésem, a következő válaszom meg
fogja pecsételni, hogy mostantól miként kezeljük ezt a témát.
Viszonoztam a pillantását.
– Oké, megbeszéltük.
Sawyer mosolygott. Aztán felállt, és a szekrényéhez ment, ami a
szoba hátsó részében állt. Kinyitotta az ajtaját, és lehajolt. Kicsit
később előhúzott egy üveg vodkát, amit diadalittasan a magasba
emelt.
– Tessék! Ez el fogja terelni a gondolataidat az előadásról.
Azonnal csóválni kezdtem a fejem.
– Köszönöm, nem.
– A vodka a legjobb barátod, ha el szeretnél lazulni. Gyere! –
mutatott az ágyára.
– Most nem tudok inni semmit, Sawyer.
Megköszörültem a torkom, és a pillantásomat újra a kártyáimra
szegeztem.
– Miért nem? Már többször is láttalak részegen.
Újra és újra elolvastam az első sort, pedig már álmomban is fel
tudtam volna mondani.
 – Egyszerűen most nem szeretnék alkoholt.
– Te hazudsz a legrosszabbul a világon. Tényleg.
Visszapakolta az üveget a szekrénybe, és tett rá néhány
ruhadarabot.
– Gyerünk, mondd már!
A homlokom ráncoltam.
– Mégis mit?
Tett egy türelmetlen kézmozdulatot.
– Hogy mi az absztinenciád valódi oka.
Döbbenten néztem rá.
– Látom a szemedben és a merev mozdulataidban. Tuti, hogy
ebben a pillanatban elég szívesen meginnál egy kortyot. De valami
visszatart tőle. És az nem ez az ostoba előadás.
Igaza volt. Nagyon szívesen lecsendesítettem volna a
gondolataimat és az izgatottságomat. De az előadás miatt tényleg
nem kellene innom. Ezenkívül hajlamos vagyok rá, hogy óriási
hülyeségeket műveljek, ha alkoholt fogyasztok. Magam előtt láttam,
hogyan csókoltam meg Spencert, és hogyan távolodott el utána
tőlem. Hiányzott nekem, és az alkohol olyan nagyszerű mentség lett
volna számomra, hogy felhívjam, és a lábai elé dobjam az
aggodalmaimat és a félelmeimet.
– Ó-ó! – mondta Sawyer. – Egy fickó miatt van.
Meglepetten felhúzta a szemöldökét.
– Ne nézz ilyen tudálékosan! – mondtam, és az arcára mutattam.
Erre elmosolyodott, és felugrott az ágyára.
– Ki gondolta volna? Az örökös diétán lévő lánynak végre pasija
van.
– Á, fogd már be a szád!
Kezével megveregette az ágyat, és a fejtámlához dőlt, ahol
megigazított egy párnát.
– Ugyan már, Dawn! Úgy érzem, mintha egy örökkévalóság óta
lemondanék a férfiakról, szükségem van egy kis kárpótlásra. – Ismét
megpaskolta tenyerével az ágyat, ezúttal határozottabban.
Idegesen felnyögtem, és átmentem a szoba másik felére, hogy
leüljek az ágya szélére.
– Tehát? – kérdezte.
 – Nincs semmi – feleltem automatikusan.
Csak a szemét forgatta.
– Alkoholista, és ezért mostantól semmihez nem nyúlhatsz?
– Mi? – kérdeztem megbotránkozva. – Nem!
– Van egy lánya és diszkréciót kell gyakorolnod?
– Ezt meg honnan szedted?
– A Lánybúcsúból. – Huncutul mosolygott, és közben annyira
hasonlított a vigyorgó macskára az Alice Csodaországban című
filmből, hogy kétségbeesetten felnevettem, és arcomat nyögve
beletemettem a kezembe.
– Nem kell mondanod nekem semmit, Dawn. De tudnod kell,
hogy nagyon jó vagyok benne, hogy meghallgassalak, és jó vagyok a
szar ügyekben is.
– A szar ügyekben? – Belemosolyogtam a tenyerembe, és végül
levettem az arcomról, hogy ránézhessek a lakótársamra.
Felhúzta az egyik vállát, és egy kicsit mélyebbre süppedt a
párnák közé, amíg szinte már feküdt.
– Hiszen tudod.
Hátammal a falnak támaszkodtam. Sawyer kicsit később
felemelte a lábát és kinyújtotta a combomra.
– Nem ihatok semmit, mert akkor előfordulhat, hogy súlyos
ostobaságot követek el, és felhívok valakit, aki jelenleg nem akarja,
hogy bármi köze legyen hozzám – mondtam lassan és megfontoltan.
– Oké – mondta Sawyer a szót elnyújtva. – Tehát ezért dekkolsz
itt hetek óta, és nézel ki úgy, mintha bármelyik pillanatban elsírnád
magad?
– Valami olyasmi. – Szárazon nyeltem. – Összevesztem egy
barátommal.
– És mit tett, hogy így elijesztett téged? – faggatózott tovább.
– Világossá tette számomra, hogy többet akar tőlem, mint amit
egyelőre én gondoltam. És akkor megtudtam, hogy van egy csomó
problémája, amikről nem akar semmit elmondani nekem, mert azt
gondolja, hogy akkor sajnálni fogom, közben iszonyúan aggódom
miatta… Valahogy kicsúsztak a dolgok a kezemből.
– Mindig a problémás fickók a legvonzóbbak – sóhajtott Sawyer,
teljesen figyelmen kívül hagyva a kétségbeesésemet, és
É
visszasüppedt a párnák közé. – És te is többet akarsz tőle?
Az utóbbi hónapokra gondoltam, az összes véletlen és megbeszélt
találkozásunkra Spencerrel, és az érintésére és a hangjára és a szép
kezére és… kinyitottam a szemem.
– Nem. Nem, nem akarok. Nem!
– Ez egy nemmel több volt a kelleténél.
Hevesen csóváltam a fejem.
– Nem akarok semmi Spencertől!
Hirtelen halálos csend lett a szobában.
Sawyer hahotázó nevetésben tört ki.
Újra az arcom elé tettem a kezem, és határozottan eltökéltem,
hogy soha többé nem veszem el onnan. Örökké ott marad az égő
arcomon. Már csak egy tubus pillanatragasztóra van szükségem,
hogy megpecsételjem a dolgot.
– Ugyan, Dawn! Nem rossz dolog az, ha egy olyan srác tetszik
neked, mint Spencer Cosgrove. Még ha a férfiak terén meglehetősen
megkérdőjelezhetőnek találom is az ízlésedet. – Sawyer a lábával a
combomba rúgott.
– Nem akarom – motyogtam. Lassan elvettem a kezem az arcom
elől. – Ha valakire rábízod magad, az mindig azt jelenti, hogy meg
fogsz sérülni. És olyan már épp elég történt velem.
Sawyer felhorkant.
– Mikor is történt a szakításod? Egy éve?
– Több mint egy éve.
– Talán itt az ideje, hogy egyszerűen csak kapcsold ki a fejed, és
kicsit leereszd a gőzt. Nem kell, hogy rögtön megint a nagy szerelem
legyen az. Hagyj inkább szabad folyást az ösztöneidnek!
– Az ösztöneimnek? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
– Biztos igazi vadmacska vagy az á…
Egy párnával ütlegeltem, mindaddig, míg a nevetéstől már alig
kapott levegőt.
Ezen az éjszakán rábíztam a titkomat Sawyerre, hogy mennyire
elbizonytalanít ez a helyzet Spencerrel. Elmeséltem az
aggodalmaimat és a félelmeimet, és másodpercről másodpercre
megkönnyebbültem. Jót tett, hogy beszélhetek valakivel, aki józanul
tudja megítélni a helyzetet. Miután befejeztem, egy ideig
hallgattunk.
– És ezért nem akarsz már többet a barátaidnál mutatkozni? –
kérdezte egyszer csak Sawyer.
Bólogattam.
– Ez abszolút nem fair. És elég butaság, mellesleg.
Nyugtalanul előre-hátra csúszkáltam a helyemen.
– Tudom. De az az érzésem Spencerrel kapcsolatban, hogy
egyszerűen többet akar tőlem, mint amennyit adhatok neki.
Kedvelem őt, ez a legrosszabb az egészben. Ha nem róla lenne szó,
akkor esetleg megfontolnám, de így? Nem vagyok rá képes.
Egyszerűen nem megy, érted?
– Különös módon igen, ugyan igazából mindig azt támogatom,
hogy kirúgjunk a hámból. – Sawyer elgondolkodva morgott. –
Tisztáznotok kell ezt, Dawn. Az nem lehet, hogy ő nem tudja kezelni
a helyzetet, mégis te vagy az, akinek távol kell magát tartania a
barátaitól – mondta Sawyer határozottan.
Felsóhajtottam.
– Valószínűleg igazad van.
– Ha azt mondod, még nem állsz készen arra, hogy ismét rábízd
magad valakire, akkor neki ezt el kell fogadnia, Dawn. Ne hagyd
magad semmire rákényszeríteni, csak mert neki már nincs türelme.
Ránéztem. Ott feküdt a párnák között, és a plafont bámulta, két
kezét a feje mögött összekulcsolva.
– Annyira rendes vagy, Sawyer.
– Igen, tudom.
– Gyakorolhatom tovább az előadásomat? – kérdeztem
reménykedve.
– Visszakapom a kardigánomat? – felelte.
– Ha felveszed, és úgy teszel, mint ha te lennél Walden
professzor, akkor nagyon szívesen.
Válasz helyett elvette a fejhallgatómat az éjjeliszekrényéről, és
feltette.
 12 . f e j e z e t
Ezen a reggelen a folyosónkon lakó legtöbb lány távol tartotta
magát a fürdőszobánktól. Reggel öt óra óta görnyedtem ugyanis a
vécékagyló felett, és mindent kiadtam magamból, amit előző este
megettem.
Borzasztó rosszul éreztem magam. Már sokszor előfordult, hogy
izgultam valami miatt, de a mai előadás mindent felülmúlt. Egész
testemben remegtem, és addig öklendeztem, míg már nem jött fel
semmi. A többiek valószínűleg azt hitték, hogy előző este leittam
magam a sárga földig.
A forró zuhany segített egy kicsit, hogy az idegeimet
megnyugtassam. Újra viszonylag frissnek éreztem magam, és nem
bűzlöttem a félelem okozta izzadságtól. Amikor visszatértem a
szobámba, Sawyer a homlokát ráncolva nézett rám.
– Elég pocsékul nézel ki, Dawn.
– Hát, köszönöm szépen – krákogtam, és leültem az
íróasztalomhoz. Kis időre lehajtottam a fejem a hűvös asztallapra.
Sawyer megkopogtatta a vállamat. Nehézkesen felé fordultam.
– Tessék! – mondta, és nyitott tenyerét felém nyújtotta. – Ezt
veszem be néha, ha rosszul vagyok. Ha tényleg minden kötél
szakad, dobj csak be belőle két-három darabot!
A kezében lévő kis, műanyag dobozt vizsgálgattam.
– Mi ez? – kérdeztem kétkedően, és elvettem tőle.
– Növényi cucc, a nővéremtől kaptam. Segít, hogy egy kicsit
lenyugodj – magyarázta.
– Ó! Köszönöm – mondtam bénán, és szemügyre vettem a
díszítetlen dobozkát. Kinyitottam, és megnéztem a kis zöld
kapszulákat.
– Reggelizni biztos nem akarsz semmit, ugye? – kérdezte Sawyer,
én pedig azonnal megráztam a fejem.
Pillanatnyilag úgy tűnt, valószínűleg soha többé egy falatot sem
tudok majd magamba tuszkolni. Becsuktam a dobozt, aztán eltettem
a hátizsákomba.
– Készülődj! Aztán még egyszer át tudod nézni a jegyzeteidet.
Egye fene, ezúttal még végig is hallgatom.
 Miközben ezt mondta, rosszkedvűen elhúzta a száját. Ennek
ellenére nagyra értékeltem, hogy fáradozik.
Kisminkeltem magam, és közben a légzőgyakorlataimat
csináltam. A rosszullét lassacskán elmúlt, miközben a hajam fontam.
Ma lejjebb választottam el a hajam, és egy olyan fonást készítettem,
ami egészen hátrahúzódik, és hátul egy kócos kontyban végződik.
Így nem fog zavarni a frufrum, amikor lopva a kártyáimra nézek, és
a prezentáció alatt sem lesz alkalmam, hogy a hajamat piszkáljam.
Isaackel a Campus Café előtt találkoztunk, ahol ő még vett
magának egy kávét. Isaac körülbelül úgy nézett ki, mint ahogyan én
éreztem magam. A szeme alatt kék karikák húzódtak, és a
csokornyakkendője is ferdén állt. Megigazítottam neki, amíg sorba
álltunk.
– Valahogy megoldjuk – mondtam magamra erőltetett
élénkséggel, és a gallérját igazgattam. – Oké, így már jól áll.
– Azt hiszem, meg fogok halni – mondta Isaac. – Velem nem is
volt olyan aljas, mint veled. Hogy csinálod? Teljesen nyugodtnak
látszol.
Pedig a nyugalom szöges ellentéte voltam. A kezem remegett és
izzadt, pontosan úgy, mint a hónaljam, ami miatt már egész biztosan
megjelentek az izzadságfoltok a felsőmön. Előadást tartani egész
egyszerűen borzasztó.
– Ma reggel mindent kiadtam magamból, és még mindig eléggé
izgulok – mondtam.
Az előttünk álló lány undorodó képet vágva fordult oda hozzánk,
majd tetőtől talpig megvetően végigmért.
– Lehet, hogy ezt nekem is ki kellene próbálnom – töprengett
hangosan Isaac.
Megpaskoltam a vállát.
– Nem. Megcsinálod te ezt enélkül is. Te vagy a legjobb
mindannyiunk közül, szuperintelligens vagy, és Walden
professzornak ma rendesen oda fogsz csapni.
Elértem a célom.
A csoporttársam rám mosolygott.
Megkaptuk az italunkat, és az előadóterem felé vezető úton
megittuk. A beszélgetésünk akadozott, mert az idegesség
elhatalmasodott rajtunk. Már alig voltam képes összefüggő
mondatokban beszélni, és attól féltem, hogy ez az előadás alatt is
folytatódni fog. A nyomás, amit saját magamnak okoztam, sokkal
nagyobb volt, mint amit Walden professzor helyezett rám.
Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy nincs szükségem arra,
hogy kurzust váltsak. Ide való vagyok, erre a kurzusra, és még ha
óriási erőfeszítésembe telik is, hogy átvészeljem, igenis jó előadást
fogok tartani.
Kicsivel azelőtt, hogy a terembe értünk, belenyúltam a
hátizsákomba, és elővettem a Sawyer tablettáit tartalmazó dobozt.
– Mi ez? – kérdezte Isaac.
– Egy növényi cucc, amit a lakótársam adott stressz ellen –
motyogtam, és levettem a tetejét. Elérkeztem arra a pontra, ahol már
minden eszköz megengedett. Fő, hogy segítsen abban, hogy ezt itt
kibírjam. Három zöld tablettát szórtam a tenyerembe, és egy kicsit
nézegettem őket. Aztán bedobtam a számba, és néhány korty vízzel
lenyeltem őket.
– Te is kérsz? Ugyan Sawyeré, de…
– Megleszek – mondta Isaac, és szkeptikusan nézegette a dobozt.
– Nekem itt a… kávém. Bár valószínűleg nem volt a legjobb ötlet
most még koffeint is magamhoz venni.
Még egyszer megveregettem a vállát.
– Meg fogjuk csinálni.
Nem túl lelkesen morgott valamit, aztán beléptünk az
előadóterembe. Kicsit korábban érkeztünk, hogy mindent
csatlakoztassunk és elő tudjunk készíteni, de annyira azért mégsem
korán, hogy a várakozás az izgatottságunkat az elviselhetetlenségig
fokozza.
Nem telt bele sok idő, a terem szép lassan benépesedett.
Amikor Walden professzor megérkezett, és beült közvetlenül
elénk az első sorba, barátságosan üdvözöltem, majd átadtam neki az
előadásunk vázlatát, amin mindent összefoglaltunk még egyszer
címszavakban.
– És? Jókedvűnek tűnt? – kérdezte Isaac, amikor mellé léptem.
Megvontam a vállam.
– Ezt sosem lehet tudni. A szakálla mindenféle érzést elrejt.
 – Ez igaz. Mindegy. Megcsináljuk.
Isaac felém nyújtotta az öklét, és én hozzáérintettem az enyémet.
Úgy tettünk, mintha az ökölbe szorított kezünk felrobbant volna,
aztán odamentünk a katedrához. Az egész testemet átjárta a
feszültség. Teljesen izgatott voltam, és kényszert éreztem arra, hogy
mozogjak. A kártyákat összetekertem a kezemben, a sarkaikat
tépkedtem. Legszívesebben futottam volna egy kört a háztömb
körül, hogy lenyugodjak.
Miután csend lett, Isaac bemutatott mindkettőnket. Tartott egy
rövid bevezetőt az amerikai romantikáról, és elmondta, milyen
reprezentatív szövegpéldákra támaszkodtunk. Walden professzor
már az első diánál olyan hangot adott, ami összezavarta Isaacet.
Dadogni kezdett, és eltartott egy ideig, mire folytatni tudta. Amikor
visszatalált a mondanivalójához, Walden professzor újra felhorkant.
Isaac megállt, és nagyot nyelt. A gallérját igazgatta, hogy meglazítsa
a csokornyakkendőjét.
Gyorsan átvettem tőle a dia utolsó részét, ami egy olyan
táblázathoz tartozott, ahol Isaac a korszak összes jelentős íróját
felsorolta a műveikkel együtt. Én pedig minden művet két rövid
mondatban foglaltam össze. Az előadások alatt rendszerint teljesen
görcsben voltam, és nem tudtam kifejezni magam, de ezen a napon
pontosan ennek az ellenkezője történt. Vadul gesztikuláltam, fel-le
járkáltam, és képtelen voltam abbahagyni a beszédet. Amikor a
következő diára kattintottam, tanárunk a figyelmet magára vonva
megköszörülte a torkát. Ránéztem.
Szigorúan összevonta bozontos szemöldökét és keresztbe tette a
lábát, amire a könyökével támaszkodott. A hüvelyk- és
mutatóujjával szögletes szakállát vakargatta. Rosszkedvű ábrázattal
elolvasta a címszavakat a diánkon, kicsit megrázta a fejét, és valamit
felírt a jegyzetfüzetébe.
– Van valami probléma, Walden professzor? – kérdeztem
hangosan. Úgy tűnt, mintha az összes jelenlévő visszatartotta volna
a lélegzetét, Isaacet kivéve, aki gurgulázó hangot adott, és a
könyökével oldalba bökött.
– A táblázatuk nem teljes – mondta a tanár közönyösen, és tovább
vakargatta a szakállát.
 – Ha ezzel arra utal, hogy Whitman és Hawthorne hiányzik,
akkor várja ki az előadásunk végét – mondtam barátságosan.
Valaki a hátsó sorokban visszafojtva nevetett.
Walden professzor egy olyan kézmozdulatot tett, mintha egy
idegesítő bogarat akarna elhessegetni.
– Folytassa!
Isaac minden bizonnyal nemsokára szívrohamot fog kapni. Az
arca máris rákvörös lett. Rekedt hangon folytatta, és bemutatta az
első szövegpéldát.
– Ez egy kifejezetten rosszul megválasztott részlet – szakította
félbe őt Walden professzor rövid idő után. – Azt hiszem, jobb lenne,
ha a következő példával folytatná.
Isaac kártyái a földre estek. Halkan szitkozódott, és egyszerre
hajoltunk le, hogy felvegyük őket.
– Köszönöm – motyogta, és elvette tőlem a kis stószot, amit
felszedtem.
– Semmi pro… – itt elakadt a szavam, mert oldalra borultam. A
vállammal Isaacnek dőltem, és ő is elveszítette az egyensúlyát. Ő
gyorsan összeszedte magát, felállt és belém karolt, hogy engem is
felhúzzon.
– Minden rendben? – suttogta, én pedig bólintottam.
Ez nyilvánvalóan nem volt jó döntés, mert a falak forogni
kezdtek, és színes foltok jelentek meg a szemem előtt. Majdnem fel is
nevettem, mert annyira felhőtlenül éreztem magam, és elég
viccesnek találtam a tarka színeket.
Walden professzor hirtelen kiszakított a szárnyalásomból.
– Azt hiszem, ezt itt befejeztük. Jöhet a következő csoport, és
kezdheti a prezentációját.
Szavai eljutottak hozzám, és a látómezőmben levő pontok
skarlátvörösre változtak.
– Mi?
A saját hangom csengett a fülemben, olyan hangosan tettem fel a
kérdést.
– Azt hiszem, elég egyértelmű voltam. Az, amit önök rendeztek
ott elöl, a legjobb példa arra, hogy milyen egy sikertelen előadás –
mondta Walden professzor. – Jöjjenek vissza nyugodtan jövőre!
Akkor talán készen állnak majd a kurzusomra.
Isaac és én csak bámultunk egymásra.
Nem kaptunk több esélyt, hogy folytathassuk. A következő
csoport felállt, és bocsánatkéréseket motyogva, együttérzésüket
kifejezve jöttek előre hozzánk.
Vérvörös fejjel szedtük össze a holminkat, aztán kimenekültünk a
teremből. Mikor kiértünk, először is a falnak kellett támaszkodnom
és mélyeket kellett lélegeznem.
– A francba! – motyogtam, és megdörzsöltem forró arcomat.
– Semmi baj – mondta Isaac.
– Nem, ez nagyon vacakul ment. Istenem, pedig annyira meg
akartam mutatni neki. És most teljesen tönkretettem az egészet. Úgy
sajnálom, Isaac!
– Nem kell, hogy bocsánatot kérj. Én ugyanolyan szétszórt
voltam, mindent leejtettem, és folyamatosan összevissza beszéltem.
Azt hiszem… – folytatta tovább, de én már csak fél füllel hallottam
őt.
A blúzom gallérján matattam, mert úgy éreztem, mintha
elszorítaná a torkomat. Isaac ezalatt arról beszélt, milyen
lehetőségeink maradtak még. Azonnal a tanulmányi osztályra akart
menni, és elindítani a kurzusváltás folyamatát. Én azonban alig
értettem meg belőle valamit. Ugyanis épp majdnem megfulladtam.
Mohón kapkodtam levegő után.
– Dawn?
Felnéztem Isaacre. Elém állt, és aggódva nézett rám. A szemem
sarkából láttam, hogy egyre többen mennek el mellettünk. A folyosó
mind jobban megtelt, és a levegő szemlátomást fogyott.
– Minden rendben?
Csak arra voltam képes, hogy a fejemet csóváljam. A szemem
előtti foltok egyre nagyobbra nőttek, míg végül már egyáltalán nem
láttam semmit, és összeestem.

A következő percekben a félálom és a teljes bódultság állapota

közt lebegtem. Felületesen érzékeltem, hogy valaki, aki szorosan
mellettem áll, nagyon gyorsan beszél – feltételeztem, Isaac volt az.
Bár közben a hangja olyan magas és ideges volt, hogy inkább egy
lányé lehetett.
– És mégis mire számítottál, Sawyer? – sziszegte valaki szorosan a
fülem mellett.
Valaki egy halk választ motyogott a kérdésre. Többször
pislogtam, hogy ne forogjon velem tovább a világ. Rájöttem, hogy
valaki sietős léptekkel kicipel a folyosóról.
– Azt hiszem, szívrohamot fogok kapni – kapkodott levegőért
Isaac.
– Te is bevehettél volna ebből a cuccból. Van még belőle, ha
akarsz.
– Nem fogsz Grantnek nyugtatót adni, Sawyer – sziszegte, aki vitt
engem.
Még ha úgy is éreztem, mintha a fejem vattával lenne tele,
kilencven százalékban biztos voltam benne, hogy Harry Styles az,
aki megmentett, és ő az, aki éppen kifelé cipel. Ez minden idők
legjobb napja.
Friss levegő tódult az orromba. Sóvárogva lélegeztem be.
Aztán az orromat a megmentőm nyakához szorítottam. Frissen
mosott ruha illatát éreztem, és egy kellemes arcszeszét. Bele akartam
bújni.
Aki vitt, hirtelen letett. Többször pislogtam, és kábán felfogtam,
hogy egy autóban vagyok. A fejem hátrahanyatlott, pontosan a
fejtámla mellé. Egy kéz azonnal megfogta a nyakamat és
megtartotta.
Kinyitottam nehéz, száraz szemhéjamat.
Nagyon különös álom volt ez.
Harry Styles helyett Spencer guggolt előttem, de ez sem volt
rossz. Az anyósülésnél kuporgott az autó mellett, és homlokát
ráncolva, elgondolkodva nézett rám.
– Szia! – mondtam. A nyelvem erősen a szájpadlásomhoz tapadt,
és a szó mintha lassítva jött volna ki a számon.
Spencer elnézett a vállam felett.
– Mennyit adtál neki?
 – Ugyanazt az adagot ajánlottam, amennyit én is mindig
beveszek.
– Hármat vett be – hallottam Isaac hangját.
– Hármat? Megőrültél? – sziszegte Spencer.
– Nem gondoltam rá, hogy ennyire kicsi.
Sawyer jelent meg a látómezőmben. Mindkét kezével a haja
végével játszadozott.
– Minden rendben, Dawn?
– Minden tökéletesss… – A nyelvem nem engedelmeskedett. Úgy
beszéltem, mint egy ötéves, aki elveszítette az összes fogát, és őrült
módon selypített.
– Azt hiszem, orvoshoz kéne vinnünk – krákogta Isaac. Sawyer
mellett állt, és az utasoldali ajtóba kapaszkodott. Szinte úgy tűnt,
mintha támasztéknak használná. Annyira viccesen nézett ki, hogy
vihognom kellett. Félő volt, hogy a fejem megint oldalra fog dőlni de
Spencer egyenesen tartotta. A hüvelykujjával simogatta a nyakamat
oldalt, mire a szédülés enyhült.
– A cucc teljesen növényi. Minden bizonnyal a dózis volt túl
nagy, csak ki kell aludnia magát – felelte a szobatársam.
Spencer hirtelen kifújta a levegőt.
– Épp minden erőmmel azon vagyok, hogy ne fojtsalak meg.
Sawyer felnevetett.
– Na persze. Te engem. Mert hiszen épp én bánok úgy vele, mint
egy leprással.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – morgott Spencer.
– Emberek, azt hiszem… – próbálkozott Isaac, hogy félbeszakítsa
őket. Sawyer dühös pillantást vetett rá, ami hallgatásra bírta.
Legalábbis így tűnt nekem. Kettős látásom lett. Egyre rosszabb volt,
minél többször pislogtam.
– Mindent elmesélt nekem, Spencer. Nem gondolom, hogy most
meg kellene játszanod magam, ha te vagy az oka annak, hogy…
A többit már nem értettem. Tényleg próbálkoztam, hogy ébren
maradjak, de a testemnek más tervei voltak. A fejtámlának
zuhantam, és elsüllyedtem a sötétségben.

Ó
 Óvatosan pislogtam. A szemhéjam nehéz volt, de mégis
kinyitottam.
Ismertem ezt a házat. A szürke falak és a hatalmas kanapé,
aminek a sarkában feküdtem összegömbölyödve, ismerősnek tűnt.
Minden forgott körülöttem.
– Hogy vagy?
Összerándulva Spencerre bámultam, aki mellettem ült. Arany
fény borította be, mintha isteni jelenség lenne, vagy ilyesmi, és egy
vizespalackot tartott felém. Kinyújtott kezére meredtem. Istenem, a
keze. A szép, nagy, erős keze.
– A kezed kész őrület.
Kinyújtottam az ujjaimat, és végighúztam a kézfején. Simogattam
meleg bőrét, és élveztem a heves bizsergést, ami közben átjárt.
– Neked van a legszebb kezed, amit valaha láttam. És már igazán
nagyon sok férfikezet láttam.
– Gyanítom, ez volt a kérdésemre adott válasz – motyogta, és
hátradőlt. A karját összekulcsolta a mellkasa előtt.
Ó! Meztelen alkarját felfaltam a szememmel. A fejemben
összevissza cikáztak a gondolatok.
– Néha azt kívánom, bár lehetnék a te Chelsea-d – mondtam
halkan. – Azt hiszem, egész csodás Grover lennél. Sőt, téged
képzeltelek oda, amikor a zuhanyzói jelenetet írtam.
Spencer szája sarka megrándult.
– Ugyan csak a felét értem, de oké.
– Lehet, hogy mégis hagynom kellett volna, hogy a múltkor
megmutasd a fürdőszobádat. Azóta semmi másra nem tudok
gondolni, mint rád, ahogy zuhanyzol. De én nem lehetek a te
Chelsea-d – mondtam határozottan, és a fejem csóváltam.
– Édes vagy – felelte szűkszavúan. Ajkai arra a megszokott, szép
mosolyra húzódtak.
Megmagyarázhatatlan volt számomra, hogy lehet ennyire
kemény arcvonások mellett ilyen lágy az arca. Ebben a pillanatban
egészen biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztam ilyen
szép pasival. A világ olyan egyértelműnek látszott számomra, mint
azelőtt még soha. Úgy tűnt, mintha megtaláltam volna a kulcsot az
élet értelméhez.
 Felemeltem a kezem, és megérintettem a szája szegletét. A
mosolya elhalványult, és én elolvadtam.
– Ne hagyd abba! – motyogtam, és felemeltem a másik kezem,
hogy az ajkait ismét széthúzzam.
Spencer megfogta a kezem, és lehúzta az arcáról. Aztán
megfogott a karomnál fogva, én pedig előrebukfenceztem, arccal
neki a mellkasának.
– Mi lenne, ha szunyókálnánk egy kicsit, hm? – Felemelte az
egyik kezét, és simogatta a hajam, aztán lefelé haladt a nyakamhoz.
Azonnal ellazultam, az arcommal szorosabban hozzásimultam,
átkaroltam a hasát a kezemmel, és a lábam összekulcsoltam az
övével. Halkan nevetett, és már csak a hangjától is libabőrös lettem.
– Sajnálom, Spence – motyogtam a mellkasához bújva.
– Mégis mit?
Nagyot nyeltem.
– Hogy olyan vagyok, amilyen.
Állát a fejemre támasztotta, és tovább simogatta a nyakam.
– Ezért egyáltalán nem kell bocsánatot kérned, édes. Soha.
Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy mély, egyenletes légzése
álomba ringasson.
 13 . f e j e z e t
Spencer aludt.
Ezúttal teljesen biztos voltam benne, hogy nem csak úgy tett. A
fejem minden egyes lélegzetvételekor lágyan felemelkedett, és mikor
kifújta a levegőt, lesüllyedt. Állandó ritmusban.
Az arca teljesen ellazult. Úgy nézett ki, mint Csipkerózsika férfi
változata. Eltekintve a kissé nyitott szájától.
Először engedtem meg magamnak, hogy pontosabban odanézzek
– úgy értem, hogy tényleg odanézzek.
A hajánál kezdtem, és a homlokán át haladtam lefelé. A
szemöldöke pontosan olyan sötét volt és sűrű, mint a haja, bár a bal
oldali kicsit elvékonyodott, cserébe kis ívben oldalra hajlott. Hosszú,
sötét szempillái voltak, egyértelműen anyai örökség. Ráadásul felfelé
is kunkorodtak. Ez igazán nem volt fair, ha figyelembe vesszük,
hogy az olyan emberek, mint én, szempillaspirál nélkül teljesen
élettelennek látszanak.
Spencer álla és állkapcsa enyhén borostás volt, egy-két napja
biztosan nem borotválkozott. Nem volt egyenletes a szakálla. Az
ujjam bizsergett, hogy megérintsem a borostáját és végigsimítsam az
állkapcsát, tovább lefelé a nyakán egészen odáig, ahol véget ért, és
már nem volt más, csak a selymes bőre. Az álla alatt a jobb oldalon
felfedeztem egy sebhelyet, ami nem úgy nézett ki, mintha egy esés
során szerezte volna, hanem inkább mintha valami megvágta volna.
Görbe volt, és sarló alakban húzódott a bőrén.
Tovább vándorolt a pillantásom a karjára, ami az enyémen volt.
Volt néhány apró anyajegye. Az alkarja izmain kilátszottak az erek,
és kanyargós sávként húzódtak a kézfejéig. Megmozdult, és
felerősödött a fogás, amivel engem tartott.
Fájdalmas húzás áradt szét a mellkasomban, és egyidejűleg a
gyomromban is izgatott verdesést éreztem.
Alig három és fél hét után a világ ismét egyensúlyban volt. És ez
annyira pocsék volt. Nem lett volna szabad ezt akarnom. És nem
lenne szabad, hogy ennyire jó érzés legyen Spencer karjában
feküdni.
 Spencer lélegzete megakadt egy másodpercre, és megmozdult.
Hátrahajtottam a fejem, hogy lássam az arcát. Lassan kinyitotta a
szemét, és lustán rám nézett. Aztán az ajka álmos mosolyra
húzódott.
– Bárcsak gyakrabban ébrednék fel így!
Egy lélegzetvételnyi idő alatt az imént még laza testtartásom
görcsös kapaszkodássá változott. Felültem, és a kanapé karfáját
szorítottam. Hirtelen nagyon fáztam, és szédülni kezdtem.
Spencer sóhajtva szintén felült.
– Azt is mondhatnám, hogy „nem úgy gondoltam”, de az
hazugság lenne.
Megköszörültem a torkom, és hátracsúsztam, amíg a hátam a
kanapé sarokrészének nem ütközött. Összezavarodva néztem körül.
Halvány sejtelmem sem volt, hogy kerültem ide.
– Ez itt most nem egy különös álom, ugye? – kérdeztem, és
megpróbáltam visszaemlékezni.
Spencer a dohányzóasztalon lévő vizesüvegért nyúlt. Ráérősen
kinyitotta, és felém nyújtotta.
– Igyál egy kicsit!
Össze voltam zavarodva, és egy pillanatig csak bámultam a
műanyag palackot. Aztán a víz után nyúltam, és ittam néhány
kortyot. Csak ekkor vettem észre, hogy mennyire ki volt száradva a
torkom. Egy kicsit elvettem a számról az üveget, hogy levegőhöz
jussak, aztán mohón ittam még pár kortyot.
– Lassan, csak nyugodtan – mondta, és felém nyújtotta a tenyerét.
Fanyalogva visszaadtam az üveget, és a kézfejemmel letöröltem a
számat. Lassacskán felébredtem. Ködös agyam egyre jobban
kitisztult. És hirtelen megrohantak az emlékek a délelőttömről.
Isaac. Az előadásunk. Walden professzor. Az egész ügy, amit
elmeséltem Spencernek.
– Ó, ne! – nyögtem, és visszasüppedtem. – Egy rakás
szerencsétlenség vagyok.
– Hülyeség. Hiszen csak nyugtatót vettél be, és kidobtak a
kurzusról.
Összeszorítottam a szemem, amikor az emlékek lejátszódtak a
fejemben, mint egy rossz horrorfilmben.
 – A rohadt életbe! Nem lett volna szabad bevennem azokat a
tablettákat.
Még mindig éreztem, hogy a kezem enyhén remeg.
– Sawyernek nem lett volna szabad soha ezt a cuccot odaadnia
neked.
Felhúztam a szemöldököm, és ránéztem.
– Egyáltalán honnan tudsz te erről? Úgy értem, hogyhogy ott
voltál?
– A szemben lévő teremben volt egy szemináriumom, és láttam,
ahogy Isaacra estél.
A szemem elkerekedett.
– Ráestem Isaacre?
Spencer lassan bólintott.
– Sawyer is ott volt. A szeminárium után haza akart vinni téged.
De aztán a lehető leggyorsabban kivittünk a folyosóról az autómba,
hogy Walden ne találjon még egy okot, hogy nem engedélyezett
szerek használata miatt feljelentsen.
Frusztráltan felnyögtem. A mai volt minden idők legrosszabb
napja.
– Valószínűleg ki fognak rúgni. Össze kéne pakolnom a
cuccaimat – motyogtam.
– Hagyd abba, ne beszélj ilyen ostobaságokat! – mondta Spencer,
és most ő is ivott egy kortyot. – Nem arról van szó, mint ha tettleg
bántalmaztad volna a tanárodat, vagy ilyesmi.
Nagyot nyeltem.
– Nem, de teljesen elszúrtam. Pedig életem legjobb előadását
akartam megtartani, és most… egy kurzust kihúzhatok a listámról. –
Ujjaimmal a halántékomat dörzsöltem. – Szegény Isaac! Ez az egész
az én hibám.
– Úgy nézett ki, mintha ideg-összeroppanása lenne. Sawyer neki
is felkínálta a nyugtaóját.
– Homályosan emlékszem rá. – Felsóhajtottam. – Ihatok még egy
kortyot?
Azonnal visszaadta a nyitott palackot. Megköszöntem, és
kortyoltam még néhányat. Lassan helyreállt a vérkeringésem.
 – Idehoztál – mondtam egy idő után, és ismét behatóan
szemügyre vettem Spencert. Megpróbáltam rájönni, mi állhat a
hirtelen jött gondoskodása mögött. Hiszen végül is az utóbbi
hetekben távol tartotta magát tőlem, és világosan megmutatta, hogy
mesésen elboldogul nélkülem is. – És megint beszélsz velem. Van
ennek valamilyen különösebb oka?
– Sawyer leteremtett – felelte könnyedén.
– Ó, igen? – továbbra is kételkedtem.
Az üveg után nyúlt, és egy húzásra kiürítette. Aztán visszazárta a
kupakot, és a palackot az asztalra tette.
– Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem tőled.
A szám kinyílt, aztán újra becsukódott. Erre igazán nem
számítottam.
– Igazi szemétládaként viselkedtem. A családommal kapcsolatos
dolgok eléggé összezavartak. Igazából, ami ezt a témát illeti, nagyon
zárkózott vagyok. – Elgondolkodva megvakarta az állát. – Nem
szívesen beszélek erről, érted? Nagyon rossz volt az időzítésed, és
én… úgy viselkedtem, mint egy idióta.
Ezt először is meg kellett emésztenem. Hagytam, hogy
leülepedjenek a dolgok, és a pöttyös zoknimat rángattam.
– Én is sajnálom. Soha nem akartam tolakodó lenni veled, Spence.
– Tudom. Egyszerűen csak ott akartál lenni nekem, úgy, mint… –
tartott egy rövid szünetet, és megköszörülte a torkát – mint ahogy az
barátok közt szokás. És én ezt nem hagytam neked, mert vannak
olyan dolgok, amiket inkább egyedül oldok meg.
Ekkor felnéztem.
– Ehhez minden jogod meg is van. Csak azt akartam, hogy tudd,
itt vagyok neked. Bármikor elfurikázlak valahova, vagy bármikor
meghallgatlak, ha sürgető szükségét érezd, hogy elmondj valakinek
valamit. – Amikor láttam, hogy mennyire ráncolja a homlokát,
lefegyverezve felemeltem a kezem. – De azt is megértem, ha nem
akarsz beszélni róla. A beszédnek úgyis túl nagy jelentőséget
tulajdonítanak. Lehetnénk egyszerűen újra… barátok, ha akarod.
Atyaég, ez volt minden bizonnyal a világ legbénább mondata.
Még soha nem fejeztem ki ennél ostobábban magam.
 – Soha nem szűntem meg a barátod lenni, Dawn – mondta halkan
Spencer.
– De nekem úgy tűnt – motyogtam.
– Tudom. Csak azt mondhatom, hogy sajnálom. És ezt szívből
gondolom.
Az arcom forró lett, amikor visszagondoltam arra, ahogyan a
hűtőszekrényhez szorított.
– Ha megint barátok akarunk lenni, akkor… nem tehetsz többé
ilyesmit.
Úgy tűnt, tudja, miről beszélek, én pedig sóhajtottam.
– Tudom. Néha egyszerűen képtelen vagyok fékezni magam, ha a
közelemben vagy.
Megvetően horkantam fel.
– Komolyan, Dawn. Ez nem én voltam, hanem az a szörny, ami
bennem él, és néha egyszerűen előtör. Akár akarom, akár nem –
folytatta.
– Az, hogy perverz dolgokat akarsz tenni velem, arra vezethető
vissza, hogy valójában te vagy Hulk? – kérdeztem.
Szélesen mosolygott.
– Pontosan ezt akartam ezzel mondani. De csak a Bosszúállókban,
mert abban kvázi megkapja a Fekete Özvegyet. – Rám nézett,
pillantása végigsiklott a hajamon.
Sejtettem, mi jön most.
– Egyébként a Fekete Özvegynek is vörös haja van. – Oldalra
döntötte a fejét, mosolya a szokásos volt, csak ezúttal némi
óvatosság vegyült bele.
– Akkor az idei halloweenre bizonyára meg is állapodtunk a
jelmezeinkben. Téged befestünk zöldre, én pedig felveszek egy
fekete overallt.
– Ezt nem lett volna szabad mondanod. Most októberig semmi
másra nem fogok tudni gondolni, mint rád, amint egy fekete,
testhezálló ruhában… – Félbeszakította a mondandóját, és az
állkapcsán megfeszültek az izmok. – Ez így rendben van? – kérdezte
váratlanul.
A szívem megkönnyebbülten ugrott egy kicsit, mert most szinte
minden újra normálisnak látszott.
 – Ha őszinte akarok lenni, a beszólásaid még egy egészen kicsit
hiányoztak is.
Egyre szélesebben mosolygott.
– Te is hiányoztál nekem.
A nap további részét azzal töltöttük, hogy megnéztük A hihetetlen
Hulkot, ázsiai ételt rendeltünk, és újra felélesztettük a barátságunkat.
Amikor kora este hazavitt, olyan volt, mintha soha nem is
veszekedtünk volna. Minden olyan volt, mint azelőtt, és úgy
éreztem, óriási betontömbök gördültek le a vállamról.
 14 . f e j e z e t
Idegesen tapogattam a hátizsákom spárgához hasonló pántjait,
miközben a tanulmányi osztály irodájának súlyos ajtaját kinyitottam.
Kezemet azonnal a telepakolt hátizsákra kulcsoltam, és egyenes
háttal leültem. A torkom száraz volt, a tenyerem nyirkos, és lassan
izzadni is kezdtem. Szörnyen izgatott voltam, és rettegtem a
tanulmányi osztály előadójával folytatott beszélgetéstől.
– Ms. Edwards – köszöntött barátságosan, és leült velem
szemben.
Nagyot nyeltem.
– Nézze, Mrs. … – körülnéztem a névtábláját keresve, de
megelőzött.
– Perkins – sietett a segítségemre.
– Mrs. Perkins. – Megpróbálkoztam egy mosollyal. – Ami Walden
professzor óráján történt, az egy baklövés volt, túl nagy volt rajtam a
stressz. Nagyon szívesen megismételném az előadást – ezt a
mondatot ma reggel a zuhanyzóban levő tükör előtt gyakoroltam,
egészen addig, míg az egyik, a folyosónkon lakó lány be nem jött, és
rajta nem kapott, ahogy a tükörképemhez beszélek.
– Ez dicséretes, Ms. Edwards. De sajnos a megbánás nem lesz a
segítségére ebben a helyzetben. Walden professzor félreérthetetlenül
kijelentette, hogy önnek nincs helye a kurzusán. Tudta, hogy
várólista van Az amerikai irodalom kezdetei 1865-ig című előadásra?
Az állkapcsom mintha összeragadt volna.
– Nem, ezt nem tudtam – ismertem be halkan. – Mit tehetek most,
hogy elég kreditet szerezhessek?
Mrs. Perkins feljebb tolta az orrnyergén a szemüvegét. Az
asztalán lévő képernyő felé fordult, és többször kattintott.
– Utánanézek, melyik kurzusokra lehet még átjelentkezni. –
Rövid szünetet tartott, és közben valószínűleg a kurzusok jegyzékére
kattintott, hogy leellenőrizze a résztvevők számát. – A Tanulmányok a
női írókról címűben vannak még szabad helyek.
– Nem. – A szót olyan gyorsan mondtam ki, hogy kész csoda volt,
hogy nem nyeltem félre. Mrs. Perkins megint felém fordult, és
megvetően nézett rám piros szemüvegkerete felett. – Azt csak a
következő félévben szeretném felvenni – magyaráztam. – Egy ilyen
izgalmas téma esetén nem szeretnék lemaradni a kurzus elejéről.
Épphogy sikerült megmentenem a helyzetet.
Az előadó további listákat kattintott végig.
– Van még két gyakorlatorientált kurzus. Íróműhely: a mesterség
elemei és Költészet: a szavak művészete.
Ha egy kurzuson a jelentkezési időszak után még vannak szabad
helyek, annak többnyire jó oka van. Akár a tanár, akár a túlzott
elvárások, vagy a téma. Minden tiltakozott bennem a költészet
kurzus ellen – ez már a gimnáziumban is az egyik olyan téma volt,
amit utáltam, és amiben minden tekintetben rossz eredményt értem
el. És hogy az íróműhelyben még voltak szabad helyek, annak is
biztos megvolt az oka. Tudatosan választottam olyan írókurzusokat,
amiknek a tantárgyleírásában egyértelműen jelölték, hogy be lehet
nyújtani írásbeli munkákat. Az íróműhelyben a kreatív
szóáradataimat biztosan meg kell osztanom az emberiséggel. A saját
munkáimat egy teli előadóterem előtt előadni számomra egy
sztriptízzel volt hasonlatos. Szörnyen féltem tőle, de ha csak e közül
a két kurzus közül választhatok, akkor aligha maradt számomra más
lehetőség.
– Az Íróműhely szuper alternatívának hangzik – mondtam, és
mosolyt erőltettem az arcomra.
– Nagyon jó! – mondta örömmel Mrs. Perkins, és néhány további
kattintás után meghallottam, ahogy a mögötte lévő nyomtató
működésbe lép. Hátragurult a székén, és röviddel ezután két
másolatot nyújtott felém. – Ez itt a helyszín és az időbeosztás. Van
még köztük egy olyan dokumentum is, amit, kérem, adjon át Gates
professzornak, amikor első alkalommal részt vesz a kurzuson.
Elvettem a papírokat, és ránéztem az órarendre. Levegő után
kapkodtam.
– Hiszen ez ma lesz.
Mrs. Perkins vetett egy pillantást az ajtó feletti órára.
– Ha siet, még éppen odaér.
 Rohantam, mint egy őrült, közben a hátizsákom a magasba
repült, csak hogy a következő lépésnél a sípcsontomhoz vágódjon. A
benne levő könyvek miatt ez nem volt túlzottan kellemes.
Említettem már, hogy milyen rövidek a lábaim, és ráadásul
kondícióm sincs? A legkedvesebb hobbijaim az írás, az olvasás és a
kanapén fekvés a barátaimmal, miközben filmeket nézünk. Igazi
kanapéhuszár vagyok – ráadásul többnyire még büszke is vagyok rá.
Ma azonban nem ez volt a helyzet.
Még rohanás közben gyorsan magam elé tartottam a lapot, és
észrevettem, hogy már túl messzire mentem. Csúszva álltam meg,
aztán sarkon fordulva visszafutottam. Teljesen kiizzadva érkeztem
meg a terembe. Kellett egy pillanat, hogy újra kapjak levegőt. Aztán
félénken bekopogtam a csukott ajtón. Mivel nem kaptam választ,
óvatosan benyitottam, és próbáltam minél kisebb feltűnéssel belépni
a terembe. Megfordultam.
Öt szempár meredt rám.
Fogalmam sem volt, ki látszott meglepettebbnek. Feltehetőleg én,
mert a kurzus résztvevői mindannyian az asztalukon álltak, ezért a
magasból néztek le rám. Az egyetlen, aki háttal nekem, a padlón állt,
az a fickó volt, akiről azt feltételeztem, hogy ő lehet Gates
professzor. Ahelyett, hogy megfordult volna, lehajolt, és fejjel lefelé,
a lábai közül nézett rám.
– Helló! – mondta. Közben a sálja rojtjai a szájába akadtak, ő
pedig egy hang kíséretében kiköpte őket. – Ki vagy te?
A helyzet annyira különös volt, hogy eszembe sem jutott, hogy
szégyellnem kéne magam, vagy habogva kellene válaszolnom.
– Dawn Edwards. Épp most jártam a tanulmányi osztályon, és
mától részt kell vennem az ön kurzusán.
Önkéntelenül oldalra hajtottam a fejem, hogy legalább félig-
meddig láthassam őt.
– Legalábbis, ha ön Gates professzor.
A férfi fújtatott egyet. Egy vámpírra emlékeztetett, aki felé
fokhagymagerezdeket nyújtanak, és többször pislogtam is, hogy
bizonyítsam magamnak, hogy éppen nem hallucinálok.
Gates professzor váratlanul felegyenesedett, és hozzám fordult.
– Gyerekek, mi az én nevem?
 Ránéztem az asztalokon álló diákokra, akik közül ketten is
hangosan fújták ki a levegőt.
– Nolan – mondták rögtön kórusban.
Gates professzor széttárta a karját.
– Szeretettel üdvözöllek az íróműhelyben.
Csak arra voltam képes, hogy rábámuljak. Ami először feltűnt, az
a félhosszú, szőke haja volt, amit rövid lófarokban kötött össze a
nyakán. Több tincs is kibomlott belőle, és különös mintájú, rojtos
sálja elektromosan feltöltötte őket, úgyhogy oldalt elálltak, és
maguktól mozogtak a legenyhébb légáramlat nélkül is. Úgy nézett
ki, mint egy férfi medúza. Viszont a réteges öltözködési stílust
részesítette előnyben, és több ruhát is felvett egymásra. Szürke
kabátja a térdhajlatáig ért, alatta zöld, bő kardigánt viselt.
Közvetlenül a testén egy sárga póló volt, amin cirkalmas betűkkel a
Virgin azaz szűz szó állt. Pillantásom mintha túl sokáig időzött volna
rajta, és alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam hangosan. Csak
ekkor néztem az arcára, és állapítottam meg meglepetten, hogy tanár
létére meglehetősen fiatal. Talán a húszas évei végén járt. Az
arcvonásai szabályosak voltak, szép szürke szeme körül
nevetőráncok táncoltak.
– Ne ácsorogj ott, válassz magadnak egy asztalt! – utasított Gates
professzor, és nagy mozdulattal a szabad asztalok felé mutatott.
Óvatosan teljesítettem a felszólítását, és aztán a többi diákot is
szemügyre vettem. Velem együtt hatan voltunk. A két lány közül az
egyik, akinek fekete bobfrizurája volt, bátorítóan rám mosolygott, a
másik a mellkasa előtt összekulcsolta a kezét, és a mennyezetre
bámult. Ketten a fiúk közül elég félénknek hatottak, és a cipőjük
orrára meredtek, a harmadik pedig a mobiljával játszadozott.
Kicsit még mindig légszomjam volt, miközben átmentem a terem
keskeny sorai közt, és a holmimat letettem a fekete hajú lány mellé.
Ügyetlenül felmásztam az asztalra.
Messze ez volt a legkülönösebb szeminárium, amin valaha részt
vettem. Ezt már most kijelenthetem, és még öt perce sem voltam
ebben a teremben.
– Ki szeretné elmesélni Dawnnak, hogy min dolgozunk épp? –
kérdezte körbe Gates professzor. – Blake, tedd félre a telefonodat,
vagy elveszem tőled, felhívom az anyukádat, és itt mindenki előtt
telefonszexelni fogok vele! – Gates felé nyújtotta a tenyerét. –
Méghozzá kihangosítva.
Blake elsápadt, és a telefonját lógó farmerje hátsó zsebébe tette.
– Bocsánat, Nolan.
– Üdvözöld anyukádat a nevemben, és meséld el Dawnnak, mi a
feladat, hogy továbbmehessünk – felelte a tanárunk, és türelmetlenül
csettintett az ujjával.
Blake-re néztem, és bátorítóan rámosolyogtam.
– Szóval, múlt héten Nolan cédulákat húzatott velünk,
mindegyiken egy-egy szerep állt, aminek szemszögéből kellett
írnunk egy rövid monológot. – Blake megköszörülte a torkát, és
lehajolt, hogy a füzetét felvegye az asztalról. – Ezeket a sorokat kell
most egymás után előadnunk, végül körbeadjuk a cédulákat, és
mindenki ráírja a tippjét, hogy melyik szereplőről van szó.
– Tehát: kor, nem és foglalkozás – egészítette ki a bobfrizurás
lány.
– Köszönöm, Everly! – mondta Gates professzor, aztán
összecsapta a tenyerét. – Tehát, ki akarja kezdeni?
Szívesen odafordultam volna Everlyhez, hogy megkérdezzem,
miért kell az asztalon állniuk, de nem volt hozzá bátorságom. Olyan
kevesen voltunk a kurzuson, hogy nem lehetett volna észrevétlenül
beszélgetni.
A Blake-től jobbra álló srác megköszörülte a torkát, széthajtotta a
cetlijét, és kérdőn nézett Gates professzorra.
Ő ismét tapsolt egyet, és szélesen mosolygott.
– Anya ma mogyoróvajas szendvicset csomagolt nekem – kezdte
a srác mély, teljesen normális hangon.
Úgy tűnt, a gyakorlat része, hogy csak szavak és mondatok
alapján kell felismerni, melyik szereplőről van szó.
– A szünetben Kyle-lal cseréltem. Ő tonhalat hozott, pedig azt
egyáltalán nem szereti. Én sem szeretem a tonhalat, de Kyle olyan
cuki. Ezért úgy tettem, mintha megenném. Közben igazából az
iskolatáskámba dobtam. Most a táskámnak halszaga van, és Molly
halacskának szólított. Ez nagy szemétség volt. De a tornaórán nekem
sikerült egy fellendülés a nyújtón, neki viszont nem. Kyle odanézett,
és integetett nekem. Most jobban érzem magam. – Egy kis
bólintással fejezte be, és mindenki visszafojtva nevetett. A mondatai
alapján egyértelműen egy nyolcéves iskoláslány benyomását
keltette.
– Nagyon szép, Jamie – dicsérte meg Gates professzor. – Most te
jössz, Everly.
A lány bólintott, és kinyitott egy csillogó jegyzetfüzetet, ami
azonnal a szemembe ötlött. Megköszörülte a torkát, aztán olvasni
kezdett:
– Fáradt vagyok, és nemcsak testileg, hanem legfőképp lelkileg.
Éjszaka csak forgolódom, és közben észreveszem, hogy milyen
hideg az ágy másik oldala. Álmodom, és el akarom mesélni neki, de
a feleségem már nincs ott. Az után a sok együtt töltött év után
elment, és nem tudom, hogy valaha túl leszek-e rajta. Mindenkinek
azt mondom, hogy jól vagyok, de ez nem igaz. Csak akkor vagyok
jól, ha nincs időm arra, hogy gondolkodjak. Olyan dolgokkal töltöm
az időmet, amik hirtelen egészen jelentéktelennek tűnnek. Ennek
ellenére rájuk vagyok utalva, mivel egyébként már semmi másra
nem tudnék gondolni, mint hogy arra a helyre kövessem őt, ahová
elment.
Azta! Ettől libabőrös lett a karom. Annyira egyszerű szavakat
használt, de mégis teljesen a bőröm alá hatoltak. Biztos voltam
benne, hogy az ő alakja egy özvegy lehet, de az életkorát nagyon
nehezen tudnám megsaccolni. A fogalmazásmódja alapján nem
nyugdíjas lehet, hanem inkább középkorú.
– Ez csodálatos volt, Everly – mondta Gates professzor ekkor, és
felszólította a következő diákot, hogy adja elő az övét.
Sorban végighallgattuk az összes monológot, és Gates professzor
parancsára visszaülhettünk a székünkre. Miután olyan sokáig álltam
az asztalon, az ülés szinte furcsának tűnt számomra. A szeminárium
további részét azzal töltöttük, hogy leírtuk a lapokra a tippjeinket, és
aztán megvitattuk őket. Az összes szöveget elemeztük, apró részeire
szedtük szét, és megvitattuk azokat a helyeket, amik kifejezetten az
életkorra, a nemre és a foglalkozásra utaltak. Ezalatt Gates
professzor az asztalán ült, és a lábát lógázta. Ha valaki úgy szólt
hozzá, hogy ő nem értett egyet vele, akkor addig vitatkozott, míg
elfogytak a vitapartnere érvei, vagy magának Gates-nek nem volt
már több mondanivalója, és belátóan bólintott. Érdekes óra volt, még
akkor is, ha arra a gondolatra a gyomrom is émelyegni kezdett, hogy
nemsokára én is az asztalon fogok állni, és elő fogom adni a házi
feladatomat.
Amikor a szeminárium véget ért, összepakoltam a holmimat, és
éppen követni akartam Everlyt és a többieket kifelé, mikor Gates
professzor magához hívott.
Everly a válla felett rám mosolygott, és néma szavakat formált a
szájával, amiket azonban nem értettem. Követte Jamie-t és a
többieket, aztán becsukta maga mögött az ajtót.
Óvatos léptekkel mentem vissza Gates professzor asztalához, aki
még mindig a piros tornacipős lábait lógázta.
– Tessék, Gates professzor!
– Nolan – javított ki, és az első sor egyik asztalára mutatott.
Röviden eltűnődtem rajta, hogy vajon azt várja-e, hogy felálljak rá.
De másképp döntöttem, és leültem a szélére, az övéhez hasonló
testtartásban, azt leszámítva, hogy én nem himbáltam olyan
felhőtlenül a lábam, mint ő.
– Hogy tetszett neked az óra? – kérdezte, és szürke szemében
hirtelen olyan komolyság jelent meg, ami szöges ellentétben állt a
megjelenésével.
– Klassznak találtam – mondtam gondolkodás nélkül.
– Melyik kurzusról jöttél ide? – faggatózott.
– Az amerikai irodalom kezdetei 1865-ig címűről.
Gates professzor rosszkedvűen elfintorodott.
– Miért, ha megkérdezhetem?
– Volt némi… nézeteltérés – kerültem ki a választ. Belül szidtam
magam ezért a homályos kifogásért.
– Figyelj ide, Dawn! Az én órámon nincs mellébeszélés. Ebben a
teremben mindenki elmondhatja, amit gondol, anélkül, hogy
elítélnénk érte. Megértetted? – A bólintásomra várt, mielőtt folytatta.
– Jó. Tehát még egyszer. Mi az oka, hogy kurzust váltottál?
Mély levegőt vettem, és mindent el akartam magyarázni neki, de
nem jött ki hang a torkomon. Egy óra után aligha tudtam véleményt
alkotni Gates professzorról, megbízni pedig még kevésbé tudtam
benne. Az egyetlen dolog, amit levettem róla, hogy egy kicsit őrült.
– Nézeteltérésünk volt a tanárommal – kezdtem végül.
Gates bátorítóan bólintott.
– Így már jobb. Mi volt az ellentmondás tárgya?
Többször is mély levegőt kellett vennem, mert azonnal abban a
helyzetben éreztem magam, melyben Walden professzor a földbe
döngölt. Abban a pillanatban ugyan rosszul érintett, de annak
egyáltalán nem voltam a tudatában, milyen mélyen belém vésődtek
a szavai. Mint egy horog, amit nem tudtam kivenni a testemből.
Hirtelen meglepően nehezemre esett, hogy erről beszéljek. Gates
professzor azonban türelmesen várt.
– Nagy nehézséget okoz számomra, ha sok ember előtt kell
beszélnem – magyaráztam megfontoltan.
– És Atticus megszorongatott. Értem – motyogta Gates, és
megvakarta az állát.
– Atticus? – kérdeztem döbbenten.
– Walden professzor.
Á, ez sok mindent megmagyaráz.
– Hát ez a név tökéletesen illik hozzá – csúszott ki a számon.
Azonnal észrevettem, hogy hibáztam, és az új tanáromra meredtem.
Ő csak mosolygott.
– Mint ahogyan már mondtam, ez a terem le van pecsételve.
Mindaz, amit itt tanulunk, és amiről itt beszélünk, az köztünk
marad. Már volt néhány olyan diákom, akik kurzust váltottak, és
hozzám kerültek. Először meg kellett tanulniuk, hogyan kezeljék ezt,
de nekem igazából mindig sikerül megszabadítani titeket a
félénkségtől. Ezt veled is meg fogjuk oldani.
Leugrott az asztalról, és mögé lépett, hogy átkutassa a szétszórt
papírjait és a rájuk pakolt könyveket.
– Mindig tiszteletben tartom a diákjaim kívánságait, Dawn. Ha
nem akarsz előadást tartani, akkor nem tartasz előadást. Ha írni van
kedved, akkor írni fogsz. Ha hirtelen késztetést érzel, hogy zöldre
fesd a hajad, és később nem tetszik, akkor a többieket is ráveszem,
hogy csinálják utánad. Hogy sikerülne-e meggyőzni a többieket
erről, azt nem tudom, de mindent megpróbálok.
 Fogott egy halom papírt, és az asztalt megkerülve visszajött
hozzám. Elvettem a cédulát, amit felém nyújtott.
– Ezek azok a feladatok, amikkel eddig foglalkoztunk. A jövő
hétig nagyon jó lenne, ha ezek közül egyet-kettőt megoldanál.
Elküldheted e-mailen is, ha kellemetlen számodra, hogy a többiek
előtt előadd. Hátul találsz még egy ábécébe rendezett szakirodalom-
listát. Ezek közül igaziból mindegyik megtalálható a könyvtárban.
Elfelejtettem valamit? – A homlokát ráncolta, és töprengve a
plafonra meredt. – Ha van valami problémád vagy esetleges
kérdésed, akkor ne habozz, keress bátran! Egyébként örülök minden
új arcnak a kurzusomon.
Felém nyújtotta a kezét, amit meglepetten ragadtam meg. A
másik kezével is átfogta. Aztán erősen megszorította.
– Nemsokára elfelejted a Walden professzoros ügyet. Hidd el
nekem!
– Köszönöm, Gates professzor – motyogtam.
– Nolan.
Elengedte a kezem, és lobogott utána a kabátja, ahogy visszament
az asztalához.
A pillantása olyan elmélyülten meredt az előtte lévő papírokra,
hogy úgy értékeltem, elengedett.
 15 . f e j e z e t
A feladatok, amiket Gates professzor adott nekem, annyira jók
voltak, hogy a következő héten rögtön ötöt el is végeztem.
Hangyaszorgalommal dolgoztam, és nem csak azért, mert jó
benyomást akartam tenni az új tanáromra. Tetszett, hogy mennyit
fejlődött a kreativitásom a feladatoknak köszönhetően.
Ezenkívül végre elérkezett a Hot for You megjelenésének napja.
Szerda este töltöttem fel a történetet, és már csütörtök délután
elérhető volt. Az első olvasóim már írtak is nekem Twitteren, és két
blogger is jelentkezett, hogy kérjenek az e-könyv-olvasójukra egy
digitális példányt, és ezeket készségesen rendelkezésükre is
bocsátottam. Soha nem mertem volna álmodni sem róla, hogy ilyen
sokan el fogják olvasni a történeteket, hiszen ezeket egyszerűen csak
szórakozásból írtam.
Sawyer megtartotta magának a titkomat. Néha tett kétértelmű
megjegyzéseket, amikor a laptopomnál ültem, de egyébként jól
kezelte a dolgot. Sőt, még valami bocsánatkérésfélét is motyogott,
amikor visszaadtam neki a tablettákat. Mindent összevetve örültem
neki, hogy most már több minden kötött minket össze, mint az, hogy
együtt laktunk. Az ezt követő héten azonban nem láttam őt túl
gyakran, mert túl sok dolgom akadt a megjelenés és Allie közelgő
születésnapja miatt.
Aznap mindannyian Monicánál és Ethannél találkoztunk, hogy
megtervezzük Allie meglepetéspartiját. Egy óriási bőrfotelben ültem,
és épp Monicának és Scottnak meséltem az új kurzusomról,
miközben a későn jövőkre vártunk.
– Arról már én is hallottam – mondta Scott, és hátra simította
szőke haját, bár már gondosan be volt zselézve.
– Én még nem – mondta Monica. – De érdekes tanítási stílusnak
tűnik, ha fel kell állnotok az asztalra, hogy előadjátok a munkáitokat.
– Olyan barátságos. És nyitott. És egyszerre teljesen őrült is, de
valahogy… – Tehetetlenül megvontam a vállam, mert nem tudtam
pontosan, hogyan is kellene jellemeznem Gates professzort. Olyan
színes és rendkívüli egyéniség volt, hogy igazán nehéz dolgom volt,
ha a barátaimnak jól le akartam írni őt.
 – Dögös? – kérdezte Scott reménykedve.
A homlokom ráncoltam.
– Ha gyengéd a réteges öltözködési stílus és a hosszú haj, akkor
igen.
– A hosszú hajjal szuper dolgokat lehet művelni. – Scott
ábrándosan felsóhajtott, és hátradőlt a kanapén.
– Hogy lehet az, hogy te minden beszédtémát valami mocskos
dologra váltasz? – kérdezte Monica szinte áhítattal.
– Hát, nagyon élénk a fantáziám. És a hosszú hajat szex közben
csodálatosan az ujjad köré lehet…
– Állj! – kiáltottam hangosan, és közben befogtam a fülem. – Ezt
egyáltalán nem akarom hallani, Scottie. Tényleg nem. Legközelebb
nem fogok tudni úgy a szemébe nézni, hogy ne piruljak el a hajam
tövéig.
Scott mondott valamit, amit nem értettem, mert még mindig
befogva tartottam a fülem. A szemét forgatta és mutogatott a
kezével, ami számomra olyasmit jelenthetett, hogy újra tiszta a
levegő.
– Ünneprontó – mondta. – Legközelebb legalább készíts róla egy
fotót, hogy fantáziálhassak róla.
– Nem hiszem, hogy Micah helyeselné ezt. – Monica rosszallóan
mosolygott, és a copfjával játszadozott. Egy kezemen meg sem
tudtam számolni, hányféle színben pompáztak a tincsei.
– Egy kis fantázia még nem ártott meg senkinek – mondta Scott
vállat vonva.
Ekkor meghallottam, hogy kinyílt mögöttem az ajtó, aztán újra
becsukódott. Megfordultam, és láttam, hogy Ethan érkezik Kadennel
és Spencerrel libasorban a nappaliba. Spencer mosolyogva telefonált,
és egy pillanatra felemelte a kezét, hogy intsen nekünk. Miközben
Scott tovább sorolta elragadtatva a hosszú haj előnyeit a férfiaknál,
én azt füleltem, kivel telefonál Spencer.
– Hát persze. Akkor ezt a Jeremyt legközelebb jobban górcső alá
veszem – mondta. Rövid szünet hallatszott, aztán rámosolygott a
cipője orrára. Elfordult, és tett pár lépést a szobában. – Nem foglak
kínos helyzetbe hozni, Livvy. Annyira észrevétlen vagyok, mint egy
ninja. Egyszerűen meg fogom kérdezni a számát, és azt fogom
mondani, hogy én találom édesnek.
A vonal másik végén valaki elkezdett felháborodottan
káromkodni.
Ezt még innen is lehetett hallani.
– Igen, igen, tudom. Most mennem kell, ma beszéljük meg Allie
meglepetésbuliját. Aha. Hát persze, hogy holnap megint telefonálok.
Rögtön azután, hogy végeztem. Én is téged. Üdvözöld anyát a
nevemben. Szia! – Letette, felénk fordult, és felderült az arca. A
Livvy valószínűleg az Olivia becézése volt. De a mosolyából és a
meleg tekintetéből ítélve most úgy tűnt, hogy minden rendben van.
Egész pontosan elég boldognak látszott.
Emiatt nagy kő esett le a szívemről. Váratlan megkönnyebbülés
fogott el.
– Hahó, emberek! – köszönt.
– Helló, kettes számú késő – felelte Scott.
– Úgy teszel, mintha órákat késtünk volna. Miről maradtunk le?
– Azt leszámítva, hogy Dawnnak van egy dögös tanára?
Semmiről. – Scott mosolyában valami ördögi jelent meg.
– Kaptál helyet Thornton professzor óráján? – kérdezte Spencer,
és azon mesterkedett, hogy a fotelem karfájára üljön.
Felálltam, és felajánlottam neki a helyemet. Elképedve pislogott.
Gyorsan leültem a fotel elé a padlóra, és hátradőltem.
– Ki az a Thornton professzor? – kérdezte Scott.
– Egy tanár, aki olyan vonzó, hogy néha kétségbe vonom a
szexuális orientációmat – mondta Spencer mögöttem. A fotel
nyikorgott a súlya alatt, amikor leült.
– Akkor te is készíts róla fotókat, azután rendezünk egy
szavazást, hogy ki a dögösebb, a te tanárod vagy Dawné – javasolta
Scott, és ránk mosolygott.
– Nem fogom Nolant csak azért lefotózni, hogy
megbámulhassátok – mondtam határozottan, és a fejemet ráztam.
Scott váratlanul rám mutatott az ujjával.
– Hohó!
A homlokom ráncoltam.
– Mi az?
 – A keresztnevén emlegeted. Istenem, ha ezt elmesélem Allie-nek!
– Semmit nem fogsz elmesélni Allie-nek. – Forróság áradt szét az
arcomon.
– Ki gondolta volna, hogy pont te fogsz egy tanárral kikezdeni. –
Scott tapintatlanul felhúzta a szemöldökét.
Ez tiszta bolond.
Spencer alatt megint nyikorgott a szék, amikor megmozdult,
hogy a lábát az én két oldalamon kinyújtsa a padlón.
– De hiszen mindannyian tudjuk, hogy Dawn senkivel nem kezd
semmit, és nekem tartogatja magát – jelentette ki hangosan, és a keze
hirtelen máris a vállamon volt. – Így is van, ugye, Dawn?
Erre csak bosszankodva tudtam forgatni a szemem.
– Ti meg vagytok húzatva. Mindannyian.
– És pontosan ezért vagyunk barátok – mondta Scott, és a kezét a
feje mögött összekulcsolta. – Jó, és akkor most esetleg elkezdhetnénk
Allie születésnapját tervezni. Kaden, az volt az üzenetedben, hogy
az ajándékot meg akarod beszélni velünk.
Kaden bólintott. Szemben ült a földön, sajnos Monicának és
Ethannek nem volt sok helye a kicsi, kétszobás lakásukban.
– Először is Dawnnal már hónapok óta agyalunk egy
meglepetésbulin. Másodszor pedig szerettem volna javaslatot tenni
nektek, ami az ajándékot illeti.
– Folytasd! – mondta Monica jóságos hangsúllyal, és elegánsan
intett a kezével, mintha a birodalma alattvalóihoz beszélne.
Kaden vigyorogva csóválta a fejét, és megvakarta oldalt rövidre
nyírt haját. Közben szinte úgy tűnt, mintha zavarban lenne.
– Tudjátok, hogy Allie-t nem nagyon érdeklik a drága holmik. És
mert én vagyok a legjobb ajándékozó a világon, tulajdonképpen meg
is van mindene, amire szüksége van. Azt gondoltam, egész kedves
ötlet lenne, ha például, mit tudom én, elmennénk együtt kirándulni,
vagy ilyesmi.
– Ha egy szupertúrát akarsz ajándékozni neki Amerika egyik
legmagasabb hegyére, akkor kiszállok – vetette közbe Monica, és
Ethan halkan felnevetett. – Komolyan mondom. Ti hárman –
felváltva nézett Kadenre, Ethanre és Spencerre – soha többé nem
fogtok felhajtani egyetlen hegyre sem.
 – Erről nem is volt szó, bébi. Hagyd, hadd mondja végig! –
motyogta Ethan, és összekulcsolta az ujjait az övével. Monica rögtön
megenyhült.
– Csak gondoltam, szólok.
– Allie már régóta ki akar menni a tengerpartra, de valahogy még
sosem jött össze – folytatta Kaden. Ránézett Spencerre, és felé
bólintott.
– Kaden és én néhány évvel ezelőtt egy kis nyaralóban voltunk a
tengerparton – mesélte Spencer, és én hátrahajtottam a fejem, hogy
ránézzek. Levette a kezét a vállamról, és a többiekre nézett, akik a
kanapén ültek. – Egy kicsit utánanéztem, és találtam egy házat, ami,
ha összedobjuk, nagyon kedvező áron kijönne. Azt gondoltuk, jó
lenne, ha a házat egy közeli hétvégére lefoglalnánk, és onnan
tennénk egy kirándulást.
– Ez igazán szuper ötlet – mondtam, és Spencer lenézett rám.
Huncutul mosolygott.
– Úgy gondolod?
Olyan hevesen bólogattam, amennyire csak lehetséges volt a
helyzetemben, hátradöntött fejjel.
– Az ötletemre a születésnapos legjobb barátnője az áldását adta –
jelentette be Spencer, és az öklét diadalittasan a magasba emelte.
– Én is úgy gondolom, hogy ez nagyon szuper ötlet – értett egyet
Scott.
– Mi is benne lennénk. Ugye, bébi? – kérdezte Monica, és Ethan
bólogatott.
– Kölcsönkérhetem a laptopodat? – kérdezte Kaden Ethanhez
fordulva. – Ha az úgy megfelel, rögtön le is foglalnám. Nehogy
otthon meglássa. És akkor nektek is meg tudnám mutatni a házat.
Olyan aranyos volt, ahogy Kaden megpróbált nem túl izgatottnak
tűnni. Ugyan igazán kemény fickó volt, egyszerűen mindent megtett
Allie-ért. Egészen nehéz lett a szívem.
– Persze, öregem. Rögtön idehozom – mondta Ethan, és rövid
időre eltűnt a hálószobában. Kicsit később visszatért a laptopjával, és
letette Kaden elé a dohányzóasztalra.
– Tessék, ez az. – Kaden Scott és Monica elé tolta a laptopot.
 – Hát ez csodaszép. Hűha! – mondta Monica, és Scott is
elismerően bólintott.
Ethan átment az asztal másik oldalára, és a képernyő fölé hajolt.
– Emberek, ez igazán szuper ötlet.
Kaden még mesélt a fekvéséről, a kilátásról és a ház
szobabeosztásáról, és amikor én kerültem sorra, hogy megnézzem a
laptopon, előremásztam a dohányzóasztalhoz, és nem csalódtam.
A ház valóban gyönyörű volt. Közvetlenül a tengerparton állt
Coos Bayen, és az ára a hétvégére kiszorítható volt, ha összedobjuk.
A négy szoba közül kettő a tengerre nézett. Éjszaka biztosan
könnyen el lehet aludni a tenger zúgására. Már el is képzeltem, hogy
a tengerre néző kilátás mellett írok, és rámosolyogtam Kadenre.
– Azt hiszem, ez minden idők legjobb ajándéka lesz – mondtam
euforikusan, és a laptopot visszatoltam Kadennek.
– Fogadok, hogy bőgni fog – felelte, és a laptopot önelégült
mosoly kíséretében vette el.
– Akárcsak én – helyeseltem.
– Akkor most lefoglalom.
Kaden javasolt nekünk néhány időpontot, és várt, míg dűlőre
jutottunk.
Eltartott egy ideig, de végül a közvetlenül Allie születésnapja
utáni hétvége mellett döntöttünk. Miközben Kaden szorgosan
gépelt, megterveztük a buli többi részletét.
– Kaden aligha tudja elintézni a bevásárlást és utána mindent
maguknál tárolni – mondta kicsit később Monica. – És attól tartok,
hogy a mi hűtőnk túl kicsi.
Én is bólintottam.
– Az enyém is.
– Én bevásárolok, és mindent magamnál raktározok – mondta
Spencer váratlanul.
– Tovább.
Kipipáltam ezt a pontot a listámon, és a bevásárlás mellé írtam
Spencer nevét.
– Ki tereli el a figyelmét? – kérdezte Scott.
– Természetesen Dawn, ki más? – Spencer úgy mondta ezt,
mintha ez eleve elrendelt lenne, és a vállam felett ránéztem.
Kacsintott. Még mindig előrehajolva ült a fotelben, kezét lazán a
lábai közt lógázva.
– Azt hiszem, meg tudom oldani – mondtam kicsit habozva, és
újra félrenéztem róla.
– Ezt pontosan meg kell tervezni. Semmilyen csinos ruhát nem
vehetsz fel. A legjobb, ha melegítőnadrágot veszel, és egy lazulós
estét rendeztek, vagy ilyesmi.
– Az feltűnően nem lenne feltűnő, főleg a születésnapja előtti este
– felelte Spencer.
Újra ránéztem, és bólintottam.
– Spence-nek igaza van. Elmehetnék vele egyszerűen vacsorázni,
vagy tarthatnánk egy szépítkezős estét arcmaszkokkal, manikűrrel
vagy ilyesmi – gondolkodtam hangosan.
– Igen – mondta Kaden, és az ujjával felém mutatott, anélkül,
hogy a képernyőről felnézett volna.
– Jó, akkor ezt is tisztáztuk. – Kipipáltam a következő pontot is a
listámon. – Ki hívja meg a többi vendéget, és kötelezi őket
hallgatásra? Scott?
Felnéztem a barátomra, ő pedig megemelte képzeletbeli kalapját.
– Magától értetődik.
– És Monica? Átvennéd a dekorációt?
– Nagyon szívesen.
– Én is szeretnék segíteni a dekorációban, de azt hiszem, nem fog
menni, ha el kell terelnem Allie figyelmét – mondtam letörten. – De
van néhány girlandom és fényfüzérem, amivel hozzá tudok járulni.
Kaden hevesen bólintott.
– Mindenképp. Az egész lakásnak úgy kell kinéznie, mintha egy
veszett bohóc ott tombolta volna ki magát. Gondolod, hogy lehet
kapni partikalapot macskaméretben is?
Felnevettem.
– Szívesen utánanézek online. Bár kétlem, hogy Spidey-t rá
lehetne venni, hogy a fejére tegyünk egy partikalapot.
Kaden megvonta a vállát.
– Ha kedvesen kérdezem, biztosan megfontolja.
– Az egyik srác Thornton professzor óráján egy partiszerviznél
dolgozik. Ők ugyan nem árulnak miniatűr partikalapokat, vagy
ilyesmi, de azt hiszem, hogy van náluk héliumos lufi és hasonló
dolgok – vetette közbe Spencer.
– Ez szuper ötlet! – mondtam izgatottan, és összecsaptam a
tenyerem. Pontosan tudtam, hogy Allie mennyire be van ezekre
indulva. – Csak nehogy pink lufik legyenek, mert azt nem szereti. A
legmenőbbek természetesen Spiderman- vagy Marvel-lufik
lennének, habár nem vagyok biztos benne, hogy van nekik belőle
húszas is. Szükség esetén ezüstszínű, az ugyanis jól illik a
dekorációhoz, ami még van nekem a kollégiumban. Ó! Vagy
vegyünk…
Spence hangosan felnevetett.
– Mi van?
Rám mosolygott.
– Ha tudtam volna, hogy ennyire be vagy indulva a lufikra, már
rég ajándékoztam volna neked egyet.
– Nincs menőbb dolog, mint a héliumos lufi, Spence.
Egy ideig csak néztünk egymásra, és körülöttem minden
elhomályosult. Már csak a csillogás volt ott a szemében, és az én
tekintetem a száján. A mosolya félmosoly volt, de őszinte – olyan,
amilyet nem kap az ember csak úgy bárkitől.
Hogy csinálta? Óriási terhet cipel magával – ezt ő maga mondta
nekem. És ennek ellenére idejött, és olyan benyomást keltett, mintha
ő lenne az egyik legboldogabb, legjókedvűbb ember a világon. Az a
fickó, aki most volt, annak szemernyi gondja sincs. De tudtam, hogy
a valóság teljesen más. Valamennyire csodálatra méltónak, de
ugyanakkor aggodalmat keltőnek is találtam, ahogy a barátaink előtt
viselkedett. Igaz, soha nem tűnt úgy, mintha megjátszaná magát.
Spencer nem hazudott, hiszen amikor örült és boldog volt, akkor azt
egyértelműen lehetett látni rajta, úgy, mint ahogy most is. Feltétlenül
meg akartam érteni, hogy mi zajlik benne.
Amikor újra felnéztem, a szeméből eltűnt a szikrázás, és valami
más váltotta fel. A torkom kiszáradt, és egy csomó alakult ki a
gyomrom tájékán.
Scott torokköszörülése szakított félbe minket, és sietve
visszatértem a listámhoz, hogy kipipáljam a következő pontokat.
 Hajam az arcomba hullt, és remélhetőleg eltakarta azt a
forróságot, ami elöntött.
 16 . f e j e z e t
– Blake, csinálj egy kézenállást! – Gates professzor széles
kézmozdulattal a falra mutatott.
– Attól tartok, nem tudok, Nolan – válaszolta a csoporttársam.
– Attól tartok, ennek ellenére mégis meg kell próbálnod – felelte
Nolan közönyösen. Ismét a falra mutatott. – Használhatod a falat
támasztéknak.
Blake nehézkesen felállt, és a falhoz lépett. Háromszor kellett
próbálkoznia, mire sikerült egy nem is szabályos, és nem
különösebben szép kézenállást összehoznia. Gates professzor csak
ezután bólintott, és engedte meg Blake-nek, hogy visszaüljön közénk
a körbe, a padlóra.
A kézenállás büntetés volt egy el nem végzett feladat miatt. Ez
volt a harmadik órám Nolannél, és lassan rájöttem, mi benne a
trükk, és egy kicsit jobban megértettem a tanáromat. Bár ez nem azt
jelentette, hogy már nem tartom őrültnek – ugyanis az volt.
Méghozzá tiszta őrült.
Ezen a napon megint a szürke, lobogó kabátját viselte és alatta
egy pólót, amin Justin Bieber arca díszelgett. Nem a dögös, tetovált,
Calvin Klein-modell huszonkét éves Justin Bieberé, hanem a kicsi,
tizenhat éves gombafrizurás Justin Bieberé.
Alatta a felirat: Justin Bieber is my boyfriend, vagyis Justin Bieber a
pasim. Önkéntelenül hangosan felnevettem, miután beléptem a
szemináriumba. Kezemet ijedten az arcom elé kaptam, de Nolan
mégis észrevette, és elégedettnek tűnt. Fogalmam sincs, mire ment ki
a játék.
Blake időközben újra helyet foglalt, és bűnbánóan nézett maga
elé. Szemlátomást hatásos volt a büntetés. Nolan úgy folytatta,
mintha mi sem történt volna.
Ezen az órán egy olyan gyakorlatot végeztünk, amit Nolan
irodalmi telefonnak nevezett. Meg kellett alkotnunk egy leíró
szöveget, körülbelül féloldalasat, és tovább kellett adnunk a bal
oldali szomszédunknak. Azt a szöveget, amit megkaptunk, át kellett
fogalmaznunk minél semmitmondóbbá, unalmasabbá. Ezt
mindegyik irománnyal meg kellett csinálnunk, egészen addig, míg
végül mindenki újra a sajátját tartotta a kezében. Aztán mindenkinek
fel kellett olvasnia az első és utolsó bekezdést, és ezt követően
elemezni, mi minden változott az átdolgozás során.
Mostanra kicsit felengedtem, és már fel mertem olvasni dolgokat.
Mivel kellemesen, körben ültünk a Nolan által hozott takarókon a
padlón, nem is esett nehezemre. Ezenkívül csak hatan voltunk – ez
egy átlátható létszám volt, és mostanra egész jól megértettük
egymást. Főként Everlyvel, a fekete bobfrizurás, kék szemű lánnyal
jöttem ki nagyon jól. Már el is határoztuk, hogy egyszer elmegyünk
együtt kávézni.
Az óra végén Nolan leült közénk a földre, kezét az ölébe ejtette.
– Mit tanultatok ezen az órán? – kérdezte körbe.
Nem tartott soká, és Jamie jelentkezett válaszra.
– Azt hiszem, azt, hogy a szövegeknek homogéneknek kell
lenniük. Amikor azt mondtad, hogy készítsünk egy leírást egy
szabadon választott tárgyról, akkor mindannyian úgy kezdtük, hogy
a mondatokat telezsúfoltuk jelzőkkel.
Nolan bólintva mosolygott.
– Nagyon jó. Még valaki?
– A melléknevek nem mindig rosszak, ennek ellenére arra kellene
használni őket, hogy az adott dologról alkotott benyomást
megerősítsék. Az utolsó bekezdések, amiket felolvastunk,
meglehetősen egyhangúak voltak és kevésbé kreatívak – mondtam
óvatosan, és éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem. Istenem, pedig
csak kimondtam egy gondolatot. A testemnek vissza kellene
kapcsolnia egy sebességgel.
– Pontosan! Nagyon jó, Dawn.
Nolan összecsapta a tenyerét, és kirázta a haját az arcából. Ismét
számtalan tincs szabadult el rövid copfjából.
Még egy ideig beszélgettünk a leírásokról, a személyek és tárgyak
közti különbségekről, és mire észbe kaptam, vége is volt a harmadik
szemináriumomnak az íróműhelyben.
– Dawn, szeretnék beszélni veled még egy percet – mondta
Nolan, amikor felálltunk és összehajtogattuk a takaróit. Azonnal
kivert a verejték, a szívem szabálytalanul dobogott. Tudtam, hogy ez
a férfi nem akar tőlem semmilyen gonosz dolgot, mégis egyszerre
járt át a forróság és a hideg, mikor előrerendelt. Még a
légzőgyakorlataim sem segítettek, amiket az előadásokra
gyakoroltam be.
Szép sorjában elhagyták a többiek a termet, én pedig a katedrához
mentem, a hátizsákom szíját szorosan markolva.
– Tessék, Gates professzor! – szólítottam meg, és magam is
hallottam, mennyire vékony és törékeny a hangom. Azonnal
megköszörültem a torkom.
– Nolan – javított ki gépiesen.
Közben megértettem, a többiek hogyan álltak át arra, hogy a
keresztnevén szólítsák őt. Felettébb idegesítő volt, hogy állandóan
kijavított.
– Á, szóval itt vannak – mondta, és elégedett arccal előkeresett
néhány cetlit az asztalán lévő zűrzavarból. – Átolvastam a
feladatokat, amiket elkészítettél.
Felfigyeltem és türelmesen kivártam, amíg szétválogatta a
kupacot, és rám nézett. Hátradőlt a székén, és egyik kezét a simára
borotvált állára tette.
– Ezek a szövegek – mondta, és ismét a magasba tartotta a
kupacot – igazán jók. Nagyon tehetséges vagy, Dawn.
A szám kinyílt, aztán újra becsukódott.
– Tessék? – krákogtam.
Nolan átlapozta, az egyik lapot hátratette, és átfutotta a
következő feladatot, amit e-mailen küldtem el neki.
– Nagyon szép, képszerű stílusban írsz. Főként az „Árulás”
témához írt fogalmazásod indított meg.
A szívverésem hangosan dübörgött a fülemben, és az volt az
érzésem, hogy le kell ülnöm. Leereszkedtem arra az asztalra,
amelyiken a legutóbbi beszélgetésünkkor is ültem.
– Ezt komolyan gondolja?
Nolan a lapokat letette az íróasztalára, és összekulcsolt karral
hátradőlt.
– Természetesen komolyan gondolom. Nagyszerű munkákat
adtál le, amik szerintem rendkívül dicséretre méltók. Tudod már,
mivel szeretnél foglalkozni, ha végzel?
 Még mindig túlzottan el voltam képedve ahhoz, hogy válaszoljak
erre a kérdésre, de főleg ahhoz, hogy egyáltalán megértsem, hogy
mire is gondol. Zavartan piszkáltam a körmömet.
– Nagyon szeretnék egyszerűen csak írni. Mindig, mindennap. És
ebből megélni – mondtam. Legelőször mondtam ezt ki hangosan.
Hanyagul megvontam a vállam. – De tudom, hogy ez sokak álma, és
szinte lehetetlen…
– Nem szabad többé ennyire lealacsonyítanod a saját vágyaidat –
szakított félbe finoman, de határozottan. – Tehát az írásból akarsz
megélni. Tudod már, mit szeretnél írni? Prózát? Ifjúsági könyveket?
Felnőtteknek szóló irodalmat?
Mivel aligha árulhatom el neki, hogy erotikus novellákat írok, egy
ideig halogattam a választ, és mint akit rajtakaptak, a cipőm orrát
nézegettem.
– Ha neked nem jelent problémát, szeretnék még többet olvasni
tőled, Dawn. Tettem néhány megjegyzést, amik talán a segítségedre
lesznek a következő feladatok megoldásában, hogy javíts a
stílusodon. Habár már így is nagyon elégedett voltam vele – mondta
Nolan, és visszaadta a papírhalmot. – Csak így tovább! – tette hozzá
még, majd a katedráján levő káosz rendbetételével kezdett
foglalkozni.
Teljesen elképedve csúsztam le az asztalról, és indultam el az
ajtóhoz. Még egyszer visszafordultam a tanáromhoz, de a
köszönömöt nem tudtam kibökni. A szívem ugyan még mindig
kalapált, de ezúttal azért, mert örömmel volt tele.

– Hiszen ez nagyszerű! – mondta Allie, és megfogta a kezem.

Erősen megszorította. – Tehát ebben az egész Walden professzoros
drámában mégis volt valami jó.
– Nagyon szívesen – hallatszott a szoba másik sarkából. Sawyer
épp azon volt, hogy belegyömöszölje a hátizsákjába a holmiját.
– Hogyhogy nagyon szívesen? – kérdeztem vidáman.
– Csak az én tablettáimnak köszönhető, hogy az íróműhelyben
kötöttél ki. Tehát közvetlenül az én érdemem. Úgy vélem, meg
kellene hívnod valamire.
 – Tiszta őrült vagy – feleltem, de mosolyogtam. Sawyer
viszonozta a mosolyomat, aztán felvette a bőrdzsekijét.
– Holnap estig úton vagyok. Tehát nyugodtan felcipelhetsz
valakit, és hangoskodhattok is.
– Talán meg is teszem. De tisztában vagy vele, hogy akkor
lemaradsz róla?
Sawyer gúnyosan felhúzta a szemöldökét.
– Ez arra ösztönöz, hogy korábban jöjjek haza a tervezettnél. Ezt
tudod, ugye?
A válaszomat már nem várta meg. Vállára vette a hátizsákját, és
eltűnt. Allie és én hitetlenkedve bámultunk utána.
Ezen az estén lesz Allie meglepetésbulija. Addig az én feladatom
lesz, hogy eltereljem a figyelmét. Kadennel megbeszéltük, hogy
amint minden elkészül, ő ír neki egy üzenetet, amiben arról lesz szó,
hogy a cicájuk, Spidey nincs jól, és azonnal haza kell mennie, hogy
elvigyék őt az állatorvoshoz. Nem túl kedves kifogás, de mégis
olyasmi, ami a lehető legtávolabb áll egy esetleges meglepetéstől.
– Még sosem kaptam tanártól ilyen dicséretet – mesélte Allie,
miközben kényelembe helyezte magát az ágyamon. Volt egy
időszak, amikor ketten feküdtünk ebben az ágyban, és órákig
beszélgettünk, mert nem tudott aludni a szerelmi bánata miatt.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű munkát végzel, és úgy
örülök, hogy ő pedig méltatja. Nagyon sok elismerést érdemelsz –
vélte olyan magától értetődően, hogy ledermedtem. Önkéntelenül is
azon tűnődtem, vajon akkor is így gondolkodna, ha tudná, milyen
típusú történetekkel keresem a zsebpénzem.
A következő órákat azzal töltöttük, hogy egy kis wellnesszel
kényeztettük magunkat. Különböző fonásokat készítettem neki,
néhány loknit varázsoltam a hajába, aztán túróból arcmaszkot
kevertünk ki. Utána kisminkeltük magunkat, és kipróbáltuk az új
termékeket, amiket Allie vásárolt magának. Közben megnéztünk pár
részt a Flashből. A színészt még a Glee-ből ismertem, és ehhez az
epizódhoz kapcsolódóan a sorozat zenéjét kapcsoltam be. Addig
táncoltunk és hülyéskedtünk, amíg ki nem izzadtunk. Egyszer csak
Allie kifulladva az ágyamra vetette magát.

É
 Épp, amikor arra készültem, hogy vidám számokat keresgéljek,
érkezett egy e-mail a postafiókomba. Átfutottam a tárgyat, és láttam,
hogy egy új recenzióról szól, amit a Hot for You-ról írtak. Az utóbbi
két héten rengeteg pozitív visszajelzés érkezett, és izgatottan
nyitottam meg az e-mailt.
Az eufóriám azonnal eltűnt, amikor a tárgyat elolvastam.

Olcsó, olcsóbb, D. Lily

Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy nem lenne szabad tovább

olvasnom, de nem tehettem mást. Szinte magától futottam végig a
következő sorokat, és tompa fájdalom áradt szét bennem.

Igazából nem szoktam recenziókat írni, de ennél a könyvnél nem

tehetek mást. Az emberiséget meg szeretném óvni egy téves
vásárlástól, és az írás rossz stílusa miatt ezt kötelességemnek érzem.
Elképesztő, hogy manapság minden jöttment háziasszonyocska azt
gondolja, hogy mocskos szájú irodalmat kell írnia. D. Lily stílusa
csapnivaló, a karakterei klisékre épülnek.
A szexjelenetek olcsók és szenvedély nélküliek, ráadásul
anatómiailag egyáltalán nem is lehetségesek. Hála istennek, hogy ez a
mocsok nem kerül nyomtatásba – legjobb esetben a kandallóba lehetne
felhasználni gyújtósnak.

– Édes? Minden rendben? – kérdezte Allie, és felült.

A számba haraptam, hogy ne kezdjek sortűzként káromkodni és
szitkozódni. Kellett vennem néhány mély levegőt, mire
összeszedtem magam.
– Persze. Minden szuper.
Barátnőm a homlokát ráncolta.
– De nem úgy nézel ki.
A mai Allie estéje volt. Arra kell most koncentrálnom. Nem
ezekre a negatív szavakra, amik foglyul akarnak ejteni. Atyaég,
mennyire fájt ilyesmit olvasni! Mindenekelőtt mert olyan sok
munkát fektettem bele. Talán jó is, hogy az estét a barátaimmal
fogom tölteni. Örömmel vártam a meglepetésbulit. A barátnőmet és
az ő estéjét.
– Csak véletlenül kitöröltem a lejátszási listámat – mondtam
kedvetlenül, és Watsonra mutattam.
– Vagy úgy. – Allie-t láthatólag nem sikerült teljesen
meggyőznöm, de nem faggatózott tovább, amiért nagyon hálás
voltam. Szerencsére a telefonja rezgése elterelte a figyelmét rólam.
Előkereste a táskájából, és megnyitotta az üzenetet. Nagyon rossz
volt látni, ahogy elsápad az arca. Kaden és Spencer arra köteleztek,
hogy mélyen hallgassak. Ha nem tartom be, mindkettőjüknek jövök
húsz dollárral. Biztosan nem fogok veszíteni.
– Azonnal haza kell mennem – mondta Allie felpattanva, közben
meg is botlott, mert még mindig a kijelzőre meredt.
– Mi történt? – kérdeztem, és azonnal a vállamra vettem a
táskámat, miközben ő átszaladt a szobán, és kapkodva belebújt a
Vans cipőjébe.
– Valami nincs rendben Spidey-val. Kaden azt mondja, nem eszik,
és összegömbölyödött a kanapé mögött, miután hányt. Ilyet máskor
sosem csinált – mondta idegesen, és piros foltok jelentek meg az
arcán. A szeme gyanúsan csillogott, amiért mindannyiunkat fel
tudtam volna pofozni. Hogy hihettük egy pillanatig is, hogy jó ötlet
Allie-t épp ezzel a kifogással visszacsalogatni a lakásba?
– Minden rendben lesz. A macskák néha szőrcsomót hánynak –
csitítgattam, és megnyugtatóan a karjára tettem a kezemet. – Ne
aggódj, Allie! Biztos vagyok benne, hogy semmi baj nincs Spidey-
val. Add ide a kulcsodat! Hazaviszlek.
Allie bólintott, és izgatottan rázta ki a világosbarna loknikat az
arcából.
Bárcsak megnyugtathatnám!
 17 . f e j e z e t
Gyorsabban értünk oda Allie és Kaden lakásához, mint ezelőtt
bármikor. A barátnőm már akkor kicsatolta az övét, mielőtt
rendesen leparkolhattam volna.
Allie a Kadennel tett rendszeres túráik miatt igazán sportos lett,
és előreszaladt, miközben én vele ellentétben csak nagyon lassan
haladtam. A lépcsőházban kettesével szedte a lépcsőfokokat, és már
akkor felért, mielőtt én még az utolsó előtti lépcsőfordulót
elhagytam volna. Hogy nekem is van hozzájuk kulcsom, azt
szemlátomást elfelejtette – a tenyerével többször a lakásajtóra
csapott. Épp akkor értem a folyosóra, mikor Kaden kinyitotta.
Spidey-t a kezében tartotta, és az állát vakargatta. A macskán
tényleg volt egy partikalap.
– Mi a… – szaladt ki Allie száján, de az emberek, akik a lakás
hátsó felében álltak, máris hangosan felkiáltottak:
– Meglepetés!
Nem olyan volt, mint a filmeken, és nem is teljesen egyszerre
mondták, de a célnak megfelelt. Allie könnyekben tört ki.
Odamentem hozzá, és hátulról átöleltem.
– Meglepetés! – mondtam én is, és szorosan átöleltem, miközben
ő megfogta a kezem, és a hasához szorította.
– Nem akartok esetleg bejönni? – kérdezte Kaden, és elégedetten
vigyorgott.
Allie elfojtott hangot adott, én lazítottam az ölelésemen, hogy be
tudjon menni. Azonnal körülvették a barátaink, és mindannyian
átölelték egymást. A sok ismerős arc között olyanok is voltak a
lakásban, akiket azelőtt még sosem láttam.
Monica nagyszerű munkát végzett. Az egész nappali
girlandokkal, lampionokkal és fényfüzérekkel volt feldíszítve. A
masszív étkezőasztal felett számtalan lufi lógott a plafonról, melyek
közül egy ezüstszínű húszas tűnt ki.
Zene töltötte meg a nappalit, és az étkezőasztalon pizzát és
partifalatkákat találtam, amitől azonnal összefutott a nyál a
számban. Szörnyen éhes voltam. Az izgalmak miatt még nem ettem
semmit, és épp az ételek felé vettem az irányt, amikor valaki hátulról
megfogta a vállam.
– Az egész meglepetésbuli Dawn ötlete volt – mondta Spencer, és
újra odahúzott Allie-hez, távol az ételektől. A szívem a pizzáért sírt,
és legszívesebben kinyújtottam volna a kezem egy drámai
gesztussal.
– Á, a te ötleted is volt és Kadené – feleltem, és viszonoztam Allie
sugárzó mosolyát.
– Köszönöm mindenkinek. Igazán nem kellett volna – mondta, és
hangosan belefújta az orrát egy papír zsebkendőbe. Kadenhez dőlve
állt, és mindkét karjával átölelte őt. Kaden lehajolt hozzá, és adott
egy puszit a homlokára.
– Dehogynem, nagyon is kellett volna. Várd csak ki, míg az
ajándékodat megkapod! – mondta halkan, és az ajkai Allie homlokán
mosolyra húzódtak.
Allie meghökkent.
– Azt hittem, a buli az ajándék.
– Ugyan, Bubbles! – Kaden rám nézett. – Hát nem cuki?
– De még mennyire! A legédesebb majdnem-születésnapos közel
s távol – értettem egyet vele, és még egyszer átöleltem a barátnőmet.
Aztán a fürdőszobába mentünk, hogy felfrissítsük egy kicsit Allie
sminkjét. Alapvetően vízálló sminkeket használt, mert tényleg
nagyon sírós volt, ennek ellenére még egyszer bepúdereztem az
arcát, és fültisztító pálcikával eltávolítottam a fekete árnyékot a
szeme alól.
– Nem hiszem el, hogy ezt mind a hátam mögött szerveztétek
meg – mondta, miután megnyugodott.
– Az arcod láttán ez bármit megért. Pedig majdnem kiböktem,
hogy mi az igazság, amikor elolvastad Kaden üzenetét – mondtam
bűnbánó ábrázattal.
– Spidey jól van, emiatt egyszerűen csak megkönnyebbültem. –
Sóhajtott. – De mivel érdemeltelek meg titeket? – A kérdést halkan
tette fel, de én mégis hallottam. Megsimogattam a haját.
– Te a világon minden jót megérdemelsz, Allie Harper. Ne
kérdőjelezd meg ezt! – A szeme ismét gyanúsan csillogott, és én
fenyegetően felemeltem az egyik ujjam. – Ne sírj már megint!
 Összeszorított ajkakkal bólintott, és felemelte a kezét, hogy
levegőt legyezzen maga felé. Néhány újabb perc után elhagytuk a
tágas fürdőszobát, és csatlakoztunk a többiekhez. A következő
órában még jobban megtelt a lakás; megérkezett még Allie és Kaden
néhány közös barátja, miközben én az ételekre vetettem magam.
Ugyan a buli szuper volt és jól éreztem magam, a gondolataim
még mindig a rossz kritika körül forogtak. Igaz, Gates professzor
megdicsérte a stílusomat, de a negatív hang sokkal hangosabbnak
tűnt a fejemben. Az agyam teljesen meghülyült, kizárólag a negatív
véleménybe kapaszkodott, ahelyett, hogy a tanároméra hallgattam
volna, aki tényleg értett ahhoz, amiről beszélt. Csakhogy a
gondolataimat nem tudtam kontrollálni. Újra és újra a „mocsok” szó
jutott az eszembe. Belefészkelte magát az agyamba, és elérte, hogy
mindent megkérdőjelezzek.
Pontosan ezért nem meséltem senkinek a titkomról. Mert féltem,
hogy ők is mocskosnak látják a munkámat, és nem olyasvalaminek,
ami örömet okoz.
– Pszt.
Felemeltem a fejem, és körülnéztem. Kicsit később Spencert
fedeztem fel szemben, Kaden dolgozószobájának az ajtajában.
Magához intett, mire felálltam. Amikor odaértem hozzá, megfogta a
karomat, és magához húzott. Ugyanezzel a mozdulattal becsukta
mögöttünk az ajtót.
– Ezt még alá kell írnod – mondta, és Kaden íróasztalára mutatott.
A rajta lévő két képernyő előtt egy szép képeslap is volt, a Coos Bayt
ábrázoló fotóval. Cirkalmas betűkkel rá volt írva, hogy Allie a
következő hétvégére tegye szabaddá magát, mert el akarunk menni
vele a tengerpartra.
– Nagyon szép a képeslap – mondtam, és kerestem egy tollat.
Spencer mellém lépett, és felém nyújtott egy ezüstszínű tollat,
amivel a többiek is aláírták.
– Ethan szerezte be, az anyukája ott lakik a közelben.
Aláírtam, és rajzoltam hozzá egy kis szívet. Aztán néhányszor
ráfújtam, és becsuktam a lapot, hogy beletegyem a mellette lévő
borítékba.

Í
 – Így. Kész. – Mosolyogva egyenesedtem fel. – Ez nagyon klassz
ötlet volt, Spence.
Visszamosolygott rám.
– Ugye? Jó csapat vagyunk.
Mielőtt tudtam volna válaszolni valamit, felemelte a kezét.
– Neked is van ám itt valami.
A homlokom ráncoltam.
– De nekem nincs is születésnapom.
– Tudom. Csak egy apróság, várj! – A szemben lévő falnál álló
szekrényhez fordult, aztán újra felém. – Csukd be a szemed!
Rosszkedvűen grimaszoltam.
– Különben nem kapod meg a meglepetésedet.
Egy sóhaj kíséretében teljesítettem a kívánságát, és becsuktam a
szemem. Hallottam, ahogy kinyitja a szekrényajtót. Kicsit
piszmogott, aztán halk kattanással becsukta, és visszajött hozzám.
– Nyisd ki a szemed! – mondta váratlanul, én pedig szót
fogadtam.
Spencer egy hatalmas lufit tartott az arca elé, amin a One
Direction tagjai látszottak. Egy pillanatra meg is ijedtem. Aztán
hangosan nevetnem kellett. Spencer kikandikált a lufi mellett, és a
félmosolytól kis gödrök keletkeztek az arcán.
– Azt gondoltam, nem fair, hogy csak Allie kap lufikat, az én
barátnőm meg üres kézzel megy haza – magyarázta, és felém
nyújtotta a lufit.
A kék zsinór után nyúltam, és lefelé pillantottam.
Ó, nem.
Nem, nem, nem.
Összeszorítottam a szemem, és a nyelvemre haraptam.
Nem fogom elsírni magam. Hónapokon át száraz maradt a
szemem, nem fogok most egy kedves gesztus miatt sírni. Kellett egy
perc, mire újra összeszedtem magam. Hirtelen kifújtam a levegőt, és
csak utána néztem fel újra Spencerre.
– Allie biztosan nagyon irigykedni fog. – Párszor megrántottam a
zsinórt, hogy a lufi fel-le ugráljon. – Köszönöm.
– Bármikor – felelte. A mosolya egy kicsit félrecsúszott, de semmi
egyéb nem látszott rajta. – Azt hiszem, vissza kellene mennünk a
nappaliba. Nehogy a többiek találgatni kezdjenek, hogy mit is
művelek itt veled.
Megint forróság áradt szét az arcomon, a szemem összeszűkült. Ő
csak nevetett, és az ajtóhoz ment.
– Csak ön után, hölgyem – mondta, és meghajolt.
– Miért? Hogy a fenekemet bámulhasd?
Felegyenesedett.
– Soha ne becsüld alá az édes popód hatalmát, Dawn.
Mielőtt belebokszolhattam volna, ő már ki is slisszolt a nappaliba.
Még hallottam, ahogy nevet, pedig már rég olyan emberekhez
csatlakozott, akiket nem is ismertem.

Scott egész idő alatt megpróbált rábeszélni, hogy igyak, de én

állhatatos maradtam. Láttam, hogy Spencer egy sört tart a kezében.
Csak félig ürítette ki, aztán letette, és vízre váltott. Most, hogy
végiggondoltam, feltűnt, hogy Spencer általában alig ivott valamit,
és ha mégis beleivott egy sörbe, sosem ürítette ki teljesen.
Újra eltűnődtem rajta, hogy mi köze lehet ennek a családjához, de
aztán azonnal el is hessegettem a gondolatot. Az utóbbi hetekben túl
sokat kínoztam ezzel az agyamat. Ezt sürgősen abba kell hagynom.
Legalább ezen az éjszakán. Allie-nek születésnapja van, erre kell
fókuszálnom.
Nem pedig Spencerre.
Többször is rajtakapott, ahogy őt figyelem. Először egy olyan
sráccal beszélgetett, akit nem ismertem. Aztán egy csapat lány
között állt, és mindannyiukat megnevettette.
Harmadszor Kadennel vitatott meg valamit, és közben
kigombolta az ingujját, hogy felgyűrje. Szép lassan csinálta, és csak
akkor vettem észre, hogy engem figyel, amikor elkészült, és ismét
ránéztem. Kicsit oldalra hajtotta a fejét, és megrándult a szája sarka,
amikor engem méregetett. Gyorsan szemügyre vettem a kólámat.
Egy perc sem telt el, és a szürke tornacipője megjelent a
látómezőmben, aztán Spencer lehuppant mellém a kanapéra.
– Egész este engem nézel – mondta halkan.
– Tényleg ezt tenném? – feleltem.
 – Eléggé biztos vagyok benne, igen.
– Az is lehetne, hogy azokat az embereket nézem, akikkel
beszélgetsz.
Meglökte a vállamat a vállával.
– Akkor az imént úgy néztél Kadenre, mint egy darab nyers
húsra, ami arra vár, hogy felfald.
Felhorkantam, és gyorsan ittam egy korty kólát, hogy erre ne
kelljen válaszolnom. Végignéztem a szobán, és végül Allie-n
állapodott meg a tekintetem. Épp ebben a pillanatban karolta át
Kaden nyakát és csókolta meg őt. Atyaég, én is annyira szeretnék
már újra megcsókolni valakit. És nem csak azt. Mennyi idő is telt el a
legutóbbi alkalom óta?
Visszahőköltem. Egy másodpercig tényleg végig kellett
gondolnom, mikor voltam utoljára együtt Nate-tel. Mindenesetre
egy örökkévalóság óta lemondtam a testi közelségről. Minden srácot
kikosaraztam, akik randit kértek tőlem. Begubóztam és
visszavonultam, mert annyira féltem tőle, hogy ismét közel engedjek
magamhoz egy pasit. De ebben a pillanatban először kívántam
komolyan, hogy megtörjem ezt a körforgást. Nem érzelmi síkon, azt
semmiképp. De testileg? Miért is ne?
– Most úgy nézel ki, mintha tényleg fontolóra vennéd, hogy
Kadent bevonszolod a legközelebbi szobába, és ott azt teszed vele,
amit Chelsea Groverrel tett a Hot for You nyolcadik fejezetében –
mondta Spencer szorosan mellettem, és én önkéntelenül a fejem
csóváltam, miközben azt figyeltem, ahogy a barátaink csókolóznak.
– Az íróasztalos jelenet a hetedik fejezetben van – motyogtam a
gondolataimba mélyedve.
Eltartott egy pillanatig, mire rájöttem, mit is mondtam épp.
Villámcsapásként ért, és ledermedtem. Egy örökkévalóságnak tűnt,
mire lassan felé fordultam.
– Dawn Lily Edwards… Tudtam – mondta, és győzelemittasan
mosolygott. – Eszméletlen jó detektív vagyok.
Nem lehet, hogy ez történik. Pont a mai napon. Tágra nyílt
szemmel bámultam Spencerre.
A mosolya kicsit elhalványult, amikor meglátta, mennyire
megijedtem.
 – Dawn, én…
Hirtelen felálltam. Gépies léptekkel átszeltem a nappalit, és a
konyhába masíroztam. A konyhapulthoz támaszkodtam, és többször
mély levegőt vettem. A mellkasom összeszűkült, olyan érzés volt,
mintha egy óriási ököl benyomná a felsőtestemet, és a tüdőmből
minden levegőt kipréselne.
– Amikor nálam voltunk, mondtál néhány olyan dolgot, amit
nem értettem – hallottam meg Spencer hangját a hátam mögül.
Felé fordultam.
Hirtelen újra kaptam levegőt, és utáltam érte a testemet, hogy
ilyen könnyen elvesztette a kontrollt.
– Nem volt jogod hozzá – nyögtem ki.
– Mihez nem volt jogom? A Chelsea és Grover nevekre rákeresni,
mert kíváncsi voltam? – Spencer tett egy lépést felém, és én
önkéntelenül hátráltam.
– Nem.
– Oké! – Csitítólag felemelte a kezét. – Csak azt akartam mondani
neked, hogy szupernek találom, amit csinálsz. Többet nem.
– Nem mondtad el senkinek, ugye? – kérdeztem pánikba esve, és
kezem a mellkasomra szorítottam. Nem is hallottam jól a szavait. A
szívem ugyanis majd kiugrott, ebben egészen biztos voltam.
Spencer a homlokát ráncolta, a pillantása elsötétült.
– Egyszerűen úgy teszek, mintha ez a kérdés nem is hangzott
volna el.
– Lehetne… lehetne, hogy ne beszéljünk erről? – kérdeztem.
– De hát miért ne? – faggatott tovább Spencer értetlenül.
– Mert ez a magánügyem. Nem akarom, hogy mindenki tudjon
róla, és aztán elítéljen miatta. – Összeszorítottam a fogam, és
kényszerítettem magam arra, hogy tartsam a számat. A mai estét
nem úgy terveztem, hogy lelki sztriptízt mutatok be Spencernek,
csak mert kitalálta, hogy mit művelek a szabadidőmben.
Ekkor mégis tett egy lassú lépést felém. Félre akartam nézni, de
nem tudtam. Volt valami a tekintetében, ami minden erővel
megakadályozta ezt.
– Úgy nézek ki, mintha elítélnélek? – kérdezte halkan, de mégis
nyomatékosan.
Ú
 – Nem, de… – A hangom feladta. Úgy éreztem, mintha teljesen
lemeztelenítettek volna, és szégyelltem magam. Ezekben a
novellákban többek közt a Spencerrel kapcsolatos fantáziálásokat is
megírtam, ő pedig elolvasta őket? Ez volt a legrosszabb és
legkínosabb dolog, ami valaha történt velem.
– Ha tudnád, mi minden járt a fejemben olvasás közben, nem
néznél így rám – mondta, és egy utolsó lépést tett felém. Hátra
kellett hajtanom a fejem, hogy rá tudjak nézni.
– Azt hiszem, ezt egyáltalán nem akarom tudni – böktem ki
tettetett önuralommal.
Ekkor a mosolyában megjelent valami megbotránkoztató.
– Én is azt hiszem. De ha hagynád, akkor az összes tisztességtelen
dolgot megtenném veled, amit Grover Chelsea-vel tett. Kezdve a
zuhanyzós jelenettel.
Lenyeltem a torkomban lévő gombócot.
– De hát az egészen a végén van.
– Mindig is szerettem hátulról felgöngyölíteni a dolgokat – vonta
meg lazán a vállát.
Egy pillanatig néztük egymást, és a légzésem lassan
megnyugodott.
– Ki ültette el benned azt az érzést, hogy szégyenkezned kellene
miatta? – kérdezte hirtelen Spencer.
– Mindenkinek vannak olyan dolgai, amikről nem szeret beszélni.
Ezt neked kellene a legjobban tudnod – feleltem keserűen.
Döbbenten pislogott.
– Aú!
Szorosan összezártam az ajkamat, mielőtt még valami olyat
mondtam volna, amit később megbánok.
– Oké, ezt valószínűleg megérdemeltem – motyogta, és
megvakarta a nyakát.
Egy ideig csak hallgattunk.
Miként érte el, hogy az egyik legnagyobb félelmemet egyetlen
mondattal kisöpörte a világból, és mindezt úgy tette, mintha olyan
magától értetődő lenne? Miért kell ennyire megnehezítenie, hogy
távol tartsam magam tőle?
 Egész este figyeltem őt, és szinte rá kellett ülnöm a kezemre, hogy
ne nyúljak utána, és ne érintsem meg. Ez egyszerűen egyre rosszabb
lett. Nemcsak a kíváncsiság és a vágy vezérelt, hogy lássam, mi van
a látszat mögött, hanem az a vonzalom is, ami egyre jobban perzselt,
és azzal fenyegetett, hogy lángra lobbant.
– Mindjárt felköszöntjük Allie-t – mondtam. A hangom idegenül
és hamisan csengett. Megfordultam, és kimentem a konyhából.
Elmenekültem a beszélgetés folytatása elől, ami mostanra
elkerülhetetlennek tűnt, elsősorban azonban az elől a vágyam elől,
hogy átkaroljam, és olyan szorosan kapaszkodjak belé, hogy
egyikünk se kapjon levegőt.

– Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat…

Allie helyben ugrott egyet, és fájdalmasan belekapaszkodott a
karomba. Ennek ellenére mosolyogtam. Az öröme ragadós volt, és
én szívesen örültem vele, amíg az összes többi dologról elterelte a
figyelmemet.
– …öt, négy, három, kettő, egy… Boldog szülinapot!
Üdvrivalgás és taps következett, miközben szorosan átöleltem a
legjobb barátnőmet. Ide-oda ringatóztunk, és adtam egy puszit az
arcára, mielőtt a többiek körbevették, és ők is igényt tartottak rá. Egy
csomó ideig eltartott, amíg mindenki sorra került a jókívánságaival
és az éneklésével. Csak ezután adta át Monica Allie-nek a Coos Bay-
es képeslapot borítékban. Várakozva néztünk rá, ahogy kinyitotta, és
végigolvasta a szöveget. A szemét kicsit tágabbra nyitotta, aztán
felemelte a fejét, és mindannyiunkra könnyes szemmel nézett.
– Elutazunk a tengerpartra?
– Igen – felelte Monica. – Rögtön a jövő hétvégén, ha jó neked,
és…
Allie sikítva ugrott Monica nyakába. Aztán egymás után átölelt
minket, míg végül Kadennél kötött ki, és ismét egy fél órának tűnt,
amíg megcsókolta őt. Csak ezután kezdett a többiek ajándékaival
foglalkozni, én pedig visszavonultam. Egyszerűen egy másodperccel
sem bírtam tovább Spencerrel egy helyiségben maradni.
 A félelem ismét itt volt, és kiváltotta belőlem a menekülési
ösztönt. Akartam őt, de nem lehetett az enyém. Hogy az egyik
legjobb barátom is volt, az csak tovább rontott a helyzeten. Tudtam,
hogy vannak olyan dolgok, amik nyomasztják, és én mindet ki is
akartam találni, de egyszerre attól is féltem, hogy mit eredményezne
ez.
Mi történne, ha… ha akkor még többet éreznék iránta? Az nem
fordulhat elő. Pusztán a gondolata annak, hogy megbízzak benne,
szörnyű félelmet váltott ki a testemben, szinte úgy éreztem magam,
mintha megkötöztek és összeroppantottak volna. Már most tudtam,
milyen érzés lesz, ha elszúrjuk a dolgot. Milyen érzés lesz, ha
Spencer annyira megbánt, ahogyan Nate is tette. Ezt még egyszer
nem élném túl.
Szükségem volt egy kis időre, hogy egyedül legyek. Felvettem a
kabátomat. Feltűnés nélkül elindultam kifelé a lakásból, a
lépcsőházba. Ha az emlékeim nem csalnak, akkor nyitva van a kijáró
a tetőre. Felmentem az emeleteken, és odafent nekitámaszkodtam a
súlyos ajtónak, ami a lakóház tetejére vezetett.
Mikor kiértem, mély levegőt vettem. Egy pillanatra becsuktam a
szemem, és átmentem a tető másik oldalára. Elég friss volt az idő, és
a sötét tetőrész a fémajtó felett függő lámpa sápadt fényében
csillogott. Tettem egy kört a teljes területen, és úgy döntöttem, hogy
a Mount Wilsonra nyíló kilátás a legszebb. Innen az egész parkot be
lehetett látni, ami körülvette a házakat, és a sötétben a hegy
körvonalait is ki lehetett venni.
Gondolataimba mélyedve helyet foglaltam a tető végén lévő
párkány szélén. Egészen halkan hallottam a lentről felszűrődő zenét.
Kimondhatatlanul fáztam. Mégsem tudtam rávenni magam, hogy
visszamenjek a buliba.
Egy idő után meghallottam a fémajtó nyikorgását. Nem is kellett
megfordulnom, hogy lássam, ki követett. A léptei lassan közeledtek,
míg a zajuk közvetlenül mögöttem meg nem állt.
– Kérlek, ne ugorj le!
– Nem terveztem – krákogtam. Itt fent olyan csend volt, amibe a
hangom nem illett bele.
 – Sajnálom, ha zaklattalak. Nem akartam – mondta Spencer
halkan.
Morogtam.
– Nem kell beszélgetnünk, ha nem akarod.
Ismét morogtam. Semmi másra nem voltam képes.
– Dawn?
– Hm?
– Fordulj meg, hogy a szemedbe nézhessek, és meggyőződhessek
róla, hogy tényleg minden rendben! – kérte olyan hangsúllyal,
amitől hideg futkosott a hátamon.
Levettem a lábam a párkányról, és óvatosan Spencer felé
fordultam. Ő visszatartotta a levegőt, aztán hangosan kifújta. Majd
tett egy határozott lépést felém, és leguggolt előttem. Sűrű, fekete
szempilláin át felnézett rám, és fogva tartott a pillantásával. Egy
végtelenül hosszú másodpercig így maradtunk.
– Hibát követtem el – motyogta végül.
Lassan végigfuttattam tekintetemet az arcán.
– Hogy érted ezt?
– Hónapokon keresztül kértelek, hogy randizz velem, mert azt
gondoltam, hogy így jól csinálok mindent. De nem kell, hogy igent
mondj, ha nem állsz készen. Nekem mindegy.
– Nem mondhatsz ilyet – krákogtam.
– De ez az igazság. Minden elképzelhető módon akarlak téged,
ami jó neked, Dawn – suttogta.
A fejemet csóváltam.
– Nem tudok, Spence.
A pillantása ellágyult.
– Hogyhogy nem?
Reszketve vettem levegőt. Közelebb jött, mire én legszívesebben
hátracsúsztam és lezuhantam volna. Ám ezzel egy időben az ölébe is
akartam csúszni. A karommal és a lábammal átkulcsolni, és soha
többé nem engedni el őt.
– Mert fájdalmat fogsz okozni nekem – suttogtam.
Most ő volt az, aki a fejét csóválta. Egészen lassan felemelte a
kezét, és letette mellém kétoldalt. Éreztem a combomon a keze
melegét. Bizsergett, mint az őrült, és valami felolvadt bennem.
 – Az, amit hónapok óta teszünk, ez az örökös huzavona, a
görcsös távolságtartás az, ami fáj.
Ez volt az igazság. Minden alkalommal, amikor láttuk egymást,
egyre nagyobb erőfeszítésembe került, hogy elfordítsam a
tekintetemet róla. Hogy ne nézzek rá túl hosszan. Hogy ne érintsem
meg. Hogy távol tartsam magam tőle, de annyira mégsem távol,
végül is barátok voltunk. Nagyon fárasztó volt.
– Nem tudok fájdalmat okozni neked. Egyáltalán nem tudok
fájdalmat okozni neked, mert nem hagyod, hogy hatalmam legyen
feletted. Emlékszel még? – suttogta, és keze a lábamról felfelé
vándorolt a derekamra. A kabátom alá tolta, és felfelé húzta az
oldalamon, míg el nem állt a lélegzetem.
Lassan bólintottam. Soha nem fogom engedni neki, hogy olyan
messzire merészkedjen, mint ahogy azt Nate tette.
– Azt tehetsz velem, amit akarsz – mondta halkan, és az ujjait
lassan végighúzta lefelé az oldalamon. És újra fel, amíg libabőrös
nem lett a testem. Aztán hirtelen szorosabban megfogott, és
előrehúzott, míg a magaslat szélére nem kerültem.
– A fő, hogy minél előbb tegyél valamit, mert lassan már nem
bírom tovább. – Összeszorította a fogát, és éreztem, volt még több
minden is, amit mondani akart. De visszatartotta, és rám hagyta a
választást, hogy miként végződjön ez az éjszaka.
Már nem kaptam levegőt, de ennek ezúttal semmi köze nem volt
a félelemhez. A vágy, hogy rávessem magam, túlságosan is
fékezhetetlenné vált. Sem őt, sem magamat nem tudtam becsapni.
És ezen az éjszakán – most az egyszer – el fogom venni, amit
akarok. Amit mi akarunk.
Előrehajoltam, és arcomat szorosan az övéhez nyomtam. A
gyomromban gyűlt a forróság, és minden irányba egyszerre áradt
szét. Spencer szeme kitágult, visszatartotta a levegőt. Egészen kicsire
csökkentettem a köztünk lévő távolságot, míg az ajkaim lassan az
övét nem súrolták, alig jobban, mint egy érintés fuvallata.
– Ittál? – suttogta.
Nem jutottam hozzá, hogy rendesen megrázzam a fejem –
Spencer áthidalta a köztünk lévő utolsó millimétereket, és
megcsókolt. Az ajka meleg volt és követelőző, ám egyszerre óvatos
is. A karja remegett az oldalamon, és a felsőtestemet átfogta a
kezével. Előrecsúsztam a párkány szélére, és a kezemmel
végigsimítottam a nyakán, hogy közelebb húzzam magamhoz.
Spencer mélyen felnyögött. Az alsó ajkát a fogaim közé húztam és
megharaptam, hogy ne uralkodjon tovább ennyire magán.
Többre nem is volt szükség.
Magához húzott, felkapott, és mindkét karjával átölelt. A
nyelvünk találkozott, és most én voltam az, aki felsóhajtott.
Spencer a kezével végigsimította a hátam, simogatta a nyakam,
mintha valami értékes dolog lenne, aztán a kezét a hajamba rejtette.
Szorosabban magához húzott, hogy a csókunk még mélyebb legyen.
Már csak ő létezett. Az ajka, a nyelve, a foga. Minden, ami ő volt, és
minden, ami én.
– Pontosan ilyennek kellett lennie az első csókunknak. –
Közvetlenül a számba mondta ezeket a szavakat, amin
elmosolyodtam. Atyaég, egyszerűen csodálatos érzés volt.
Egy kicsit eltávolodtam tőle.
– Éjszaka a csillagok alatt?
Csintalanul mosolygott.
– Ennyire nem volt részletekbe menő az elképzelésem, de ez itt
biztosan nagyon közel van hozzá.
A teljes visszafogottságom és félelmem elszállt, ehelyett a vágy
győzedelmeskedett. Először érintettem meg őt úgy, ahogy már
akkor is akartam, mikor először megláttam. A kezem végigsiklott a
vállán, ami keménynek és erősnek tűnt. Kissé megszorítottam, majd
továbbhúztam a mellkasához. Spencer megfogta a mellkasán lévő
kezem.
– Érezd csak! – mondta.
Szívverése a tenyeremben dübörgött, és bárgyú mosolyom még
szélesebb lett. Kész csoda, hogy a szám sarka még nem fájt.
– Mint egy kisegér – mondtam, és húztam egy vonalat végig a
mellén.
Veszélyes csillogás ült a szemében. A pupillái kitágultak, és
éreztem a leheletét az ajkamon.
Nem tudom, ezúttal ki kezdte el. Én már csak az ajkát éreztem az
enyémen, a testét és a nyögését, mikor kinyitottam az ajkam a nyelve
előtt. Míg az első csókunk túlzottan gyorsan ért véget, ezúttal
hagytunk magunknak időt.
Belefulladtam.
Összpontosítva és olyan behatóan csókolt, hogy soha többé nem
fogok tudni felállni, mert a térdem annyira ellágyult. Mindenhol
megérintett, ahol hozzám fért. A nyakamat simogatta, és beletúrt a
hajamba, így már nem lógott az arcomba. Ajkai az összes
gondolatomat kitörölték. Bennem már csak annak volt hely, amit
kiváltott belőlem, és lángoló hőség csapott fel a testemben.
Letaglózott, bizseregni kezdett tőle minden porcikám, és nem
tudtam eleget kapni belőle.
Egy örökkévalóság telt el, de nem hagytuk abba. Spencer lassan
és érzékien csókolt. Forró kezével megérintett, de egyszerre olyan
odaadással, amitől majdnem könnyek szöktek a szemembe. Még
soha nem kaptam ilyen intenzív csókot. Mélyen megrázott belül, és
kellett egy pillanat, hogy levegőhöz jussak, mert biztos voltam
benne, hogy Spencer még tovább merészkedett volna. Azt nem
éltem volna túl anélkül, hogy szívrohamot ne kapjak.
Megérintettem az arcát, és éreztem, hogy mennyire hideg a bőre.
Vizsgálgatva néztem rá. A szeme kéjesen elfátyolosodott, és a
lélegzete éppolyan kapkodó volt, mint az enyém.
– Mi az?
– Nincs rajtad kabát.
– A kabát túlértékelt.
– Nem fázol?
Még jobban az ölébe húzott.
– Most már nem.
– Spence.
– Tudom, mit akarsz mondani, Dawn. De engem hét lóval se lehet
levontatni erről a tetőről, ha utána minden olyan lesz, mint eddig
volt. Semmiképpen – mondta határozottan, és ajkát ismét a
nyakamhoz nyomta.
– El is mehetnénk innen valahova, ahol nem zavar senki. És ahol
egy kicsit melegebb van – javasoltam megjátszott lazasággal.
Ajkai a bőrömön időztek. Hirtelen eltávolodott tőlem, és
meghökkenve meredt rám.
 – A francba, igen.
Átfogott mindkét karjával, és felemelt, mintha alig lennék
nehezebb, mint Spidey.
– Kulcsolj át a lábaddal, édes!
Kipirult arccal teljesítettem a kérését, és összekulcsoltam a lábam
a háta mögött.
– Csodálatos. Így tudok haladni – mondta, és velem a karjában
átment a tetőn.
Eközben néztem boldog arckifejezését, és felemésztett a féktelen
vágy, hogy újra megcsókoljam. Fel akartam deríteni a száját, érezni
az ízét és kitalálni, mitől veszíti el az önuralmát. Azt akartam, hogy
nyögjön és sóhajtson miattam, és hogy fenntartsam azt a hihetetlen
érzést, amit kiváltott belőlem.
Már rég nem éreztem magam ennyire élettel telinek.
 18 . f e j e z e t
Az autóút Spencerhez egy örökkévalóságnak tűnt, pedig
valójában alig tíz percig tartott. Minden erőmmel vissza kellett
fognom magam, hogy a tetőn történteket meg ne kérdőjelezzem.
Mert azt nem akartam. Amikor követtem Spencert a házába, minden
olyannak tűnt, mint máskor. Ismerős. Szemlátomást ő is így érezte.
Levette a kabátját és a cipőjét, és mindkettőt letette a gardróbban.
Figyeltem minden mozdulatát, és közben teljesen elfeledkeztem róla,
hogy a saját kabátomat is le kéne venni. Csak akkor tudatosult
bennem, amikor várakozásteljesen felém nyújtotta a kezét, hogy úgy
álltam ott az előszobájában, mint egy idióta, és azt figyeltem, ahogy
ő levetkőzik, miközben én még mindig teljesen be voltam
bugyolálva.
Azonnal szöszmötölni kezdtem a cipzáramon. De a húzója
beleakadt a sálam rojtjába, mire halkan szitkozódtam. Aztán
megpróbáltam erőszakkal megrántani, amíg egy csúnya reccsenés
nem hallatszott.
Spencer hirtelen megfogta a kezem, és megszorította. A
gyomromban érzett forróság azonnal visszatért, és felkúszott a
torkomig, majd egészen az arcomig. Mi az ördögöt keresek én itt
tulajdonképpen?
– Dawn, nézz rám!
Kelletlenül felemeltem a fejem.
Spencer rám nézett sötétkék szemével, és a benne játszó csillogás
olyan ismerős volt, hogy a kezem automatikusan ellazult.
– Hahó! – mondta, és a szája sarka azonnal egy kicsit felfelé
húzódott.
– Hahó! – feleltem, és most még ostobábbnak éreztem magam.
– Segíthetek? – kérdezte, és a cipzárra mutatott.
Lassan bólintottam.
Egy lágy mosoly kíséretében lenézett, és elengedte a kezem. Pár
másodpercen belül kicipzározta a kabátot. Aztán kényelmesen
felfelé húzta a kezét a karomon, és újra a szemembe nézett,
miközben a ruhámat lehúzta a vállamról.
Ó. Szentséges. Ég.
 A torkom kiszáradt és a pulzusom a végtelenségig felgyorsult,
úgy, mint ahogy a tetőn is történt. A gyomrom környékén érzett
tűzgolyó is újra itt volt.
Spencer felakasztotta a kabátomat, miközben kibújtam a
cipőmből és utána követtem őt a nappaliba.
– Kérsz valamit inni? Van gyümölcslé és… azt hiszem, semmi
más – mondta, és elindult a nyitott konyha felé.
– A gyümölcslé jó lesz.
Spencer teletöltött két poharat, majd fejével a nappaliban lévő
kanapé felé intett. Beültem a sarokba, amit mostanra már a
törzshelyemnek tekintettem, ő pedig a másik felén foglalt helyet,
háttal az oldalsó karfának. Így ültünk egymással szemben, és néztük
egymást. Spencer a mutatóujjával újra és újra végigsimította a
pohara szélét, kétszer az óramutató járásának megfelelő irányba és
egyszer ellenkezőleg, aztán újra elölről. Én felfelé néztem, a hajára,
ami csupa kóc volt, mert a csókunk közben annyiszor beletúrtam az
ujjaimmal. Ez egy jel volt, amit én hagytam rajta, és gyorsan ismét a
poharára kellett néznem, hogy ne piruljak el már megint. Sajnos ez
sem igazán segített. Most már tudtam, milyen érzés, mikor keze a
testemet érinti, és semmi másra nem is tudtam gondolni, mint hogy
elvegyem tőle a poharat, és a kezét visszategyem meztelen bőrömre.
Ó, te jó ég, komolyan erre gondolok épp?
Görcsösen kerestem valamit, ami eltereli róla a figyelmemet. A
dohányzóasztalról elvettem a távirányítót, és bekapcsoltam a tévét.
Egy darabig kapcsolgattam a programok közt, és aztán
megállapodtam a Szex és New York egyik epizódjánál.
A kanapé lesüppedt Spencer alatt, amikor átcsusszant hozzám.
Felé fordítottam a fejem, és ránéztem. Egyre közelebb jött, míg a
karjaival a testem két oldalára nem támaszkodott, és fölém nem
tornyosult.
– Tudod, hogy alapvetően bármilyen elképzelhető dolgot
megnézek veled, Dawn – suttogta, és a pillantása az ajkamra tapadt.
– De ma – folytatta, és kivette a kezéből a távirányítót – ezt nagyon
szívesen kihagynám.
A hangja mély volt és érdes, és belém talált. Olyan közel volt
hozzám, hogy a hangszínét szabályosan éreztem a mellkasomban, és
közben egy görkorcsolyás elefántra lett volna szükség, hogy a
figyelmem elterelődjön róla.
Anélkül, hogy félrenézett volna rólam, Spencer kikapcsolta a
tévét, és visszatette a dohányzóasztalra a távirányítót. Még mielőtt a
teste melegét és közelségét hiányolhattam volna, megint ott volt
rajtam. Egyik kezét a hátam alá tolta, és egy erős rántással egy jó
darabon lefelé húzott. A fejem így a kanapé karfájára került, és
Spencer térde a lábaim közé nyomult.
– Így már sokkal jobb, nem igaz? – kérdezte halkan, és egy
mosoly jelent meg az ajkán.
– De. – Önkéntelenül felemeltem a kezem, és megérintettem a
szája sarkát. Istenem, olyan szép volt, hogy majdnem fel is nyögtem.
Elvette a kezem az arcáról, és ujjainkat összefonta egymással.
– Már hónapok óta meg akarlak csókolni, Dawn. És most, hogy
egyszer megengedted, már semmi másra nem tudok gondolni.
– Ma éjjel annyiszor megcsókolhatsz, ahányszor csak akarsz –
suttogtam, és megszorítottam a kezét.
– Reméltem, hogy ezt mondod – motyogta, és ajkát az enyémhez
érintette.
Viszonoztam a csókját, és nyelvem a szájába csúsztattam. Minden
elfogódottság eltűnt, beleértve a vékony választófalat, mely az
idevezető autóúton kialakult köztünk. Megint olyan volt, mint fent a
tetőn. Semmi más nem számított már, csak ő és én léteztünk.
Spencer másik kezével a csípőmet fogta. Szorosan tartott, és egyre
mélyebben csókolt. Bámulatos volt, hogy mi mindent közvetített
néhány mozdulattal. Először értékesnek éreztem magam, aztán
végtelenül elevennek, és most már egyszerűen csak vággyal telinek.
Az alsó ajkamat rágcsálta, és én halkan nyöszörögtem. A testem
teljesen önállósította magát, amikor így feküdt rajtam. Nem volt
elég. Az egyik lábam a hátára kulcsoltam, hogy még közelebb
húzzam magamhoz. Ugyanakkor a medencémet is az övéhez
szorítottam. Spencer a mellkasa mélyéről feltörő hangot adott ki.
Szabad kezemmel a hátát simogattam, az izmain végighúztam az
ujjaimat, végül a vállába karmoltam. A csókunk lázassá és forróvá
vált, és mindaz, ami az utóbbi hónapokban felgyülemlett köztünk,
egyszerre mint egy vad szörnyeteg szabadult ki. Bátran az inge
szegélye alá csúsztattam az ujjaimat. A bőre forró volt, és finom
tapintású az izmai felett. Spencer ismét nyersen felnyögött, és az a
szilárd meggyőződésem alakult ki, hogy még soha nem hallottam
ennél erotikusabb hangot.
Átfogta a lábamat, amit köré kulcsoltam. Ujjai belenyomódtak a
combomba, és már nem kaptam levegőt. A következő pillanatban
hozzám simult, és éreztem a keménységét a farmerem anyagán
keresztül.
Meg fogok halni. Itt és most, a karjaiban. Nagyon szép, boldog
halálom lesz.
Szájával forró sávot csókolt az államon át le, a nyakamra. Azután
a fülem mögé nyomta az ajkát, és közben éreztem a nyelvét a
bőrömön.
– Spence – ziháltam belékapaszkodva. Újra nekinyomtam magam
a medencéjének, hogy érezzem őt. Az ösztöneim átvették az
irányítást. Már nem uraltam a testemet – ebben a pillanatban ő uralt
engem teljes egészében.
– Nem tudom abbahagyni – suttogta a bőrömön, és egyre lejjebb
csókolgatta a testemet.
– Meg ne próbáld abbahagyni! Különben meggyepállak.
Méghozzá jó alaposan – nyögtem ki, elképedve azon, hogy mennyire
nehezen kapok levegőt.
– Nagyszerű fenyegetés – felelte még, mielőtt a felsőm anyagát
félrehúzta, hogy hozzáférjen a dekoltázsomhoz. – A fenébe is,
szeretem a tested.
A lélegzetem elakadt a szavai hallatán. Végre szabadon engedte a
másik kezem, és azonnal a hajába túrtam vele, hogy még közelebb
húzzam magamhoz. Spencer egy sor lángoló csókot lehelt a
dekoltázsomra. Kezével szorosan tartott – nagyon szorosan. Mintha
attól kellene visszafognia saját magát, hogy tiltott régiókra
csúsztassa.
De nem voltak tilalmak. Már nem.
Kezemet egy pillanatra a mellkasához nyomtam, hogy fel tudjak
ülni. Egy szempillantásnyira pánikkal telt meg a tekintete, de amikor
felemeltem a kezem, és az arcát simogattam, azonnal visszatért a
vágy. Aztán a kezemet a felsőm szegélye alá toltam, és miközben
mindvégig ránéztem, lehúztam magamról.
Mély lélegzetet vett.
– Te meg mit csinálsz?
Leengedtem a ruhadarabot a földre.
– Könnyebb hozzáférést teremtek neked?
Most a fogai közt fújta ki a levegőt.
– Azt látom. A fenébe is, látom.
Éhes tekintettel nézett le rám, egy pillanatig a melltartómat
bámulta, majd utána újra az arcomat.
– Egyszer meg fogsz ölni engem, Dawn Edwards.
– Te is engem. Legalább mindketten boldogan halunk meg. –
Fogalmam sem volt róla, hogy mit is teszünk, de nagyszerű érzés
volt.
– Magamutogató! – Spencer vigyorogva nézte a testemet.
Láttam, hogy az állkapcsán feszülten dolgoznak az izmok.
– Gyere ide, és ne bámulj így tovább!
– Akkor nem kellett volna levetkőznöd – felelte.
– Úgy festesz, mintha a szemed rögtön kiesne a fejedből. Mint egy
rajzfilmben.
– Lehet, hogy meg is teszi, ha sokáig nézlek. – Spencer a
felsőtestemet felfalta a szemével, és a tekintete még jobban elsötétült.
Megrázta a fejét. – A fenébe, Dawn!
Mindkét kezével meglökött egy kicsit, én pedig hátraestem.
Aztán rám vetette magát, bármiféle visszafogottság nélkül.
Spencer csókokkal borította a hasamat. Lágyan a húsomba
harapott, én pedig ziháltam. Őrült forróság járt át és rengette meg a
testemet. A csókoknak, ajkai lágy simogatásának és szívásainak
tökéletes keverékét alkalmazta, és amikor a lágyékomhoz ért, és
ujjaival egy darabig a farmerem derekába nyúlt, megremegtem.
Amikor észrevette, kezével felfelé haladt a testemen, amíg röviddel a
mellem alá nem ért. Simogatta a bordámat, a testem vonalát olyan
pontossággal rajzolta át, mintha évekig tanulmányozta volna.
Ugyanekkor a nyelve a köldököm körül körözött, és én
aláfordultam. Többet akartam, sokkal többet belőle.
 Kezemet a karja alá csúsztattam, és magam felé húztam. Követte
néma kérésemet, és szájával a felsőtestemen felfelé haladt. Amikor
az arcomhoz ért, államat az ujjai közé fogta, fejemet hátrahajtotta,
hogy eszméletlenre csókoljon. A nyelvünk találkozott, és én
belesóhajtottam a szájába. Testem az övének feszült, és hirtelen
megragadtam az inge gombjait. Megpróbáltam kigombolni az első
gombot, de nem sikerült, mert annyira remegett a kezem.
– Hagyd, majd én! – suttogta Spencer, és felült. Letérdelt a lábaim
közé, és mindkét kezét a gallérjához emelte. Velem ellentétben ő
egyáltalán nem remegett. Nyugodt, rendezett mozdulatokkal
gombolta ki egyik gombját a másik után, anélkül, hogy egy
pillanatra is levette volna rólam lángoló tekintetét.
Miután kigombolkozott, lassan az ingujjaival foglalkozott.
Tekintetem szabályosan rátapadt ügyes kezeire. Ez volt a
legvonzóbb dolog, amit valaha láttam. Magic Mike semmi nem volt
Spencerhez képest, aki lassan kihámozta magát az ingéből.
– Úgy nézel ki, mint akinek rögtön a kanapémra folyik a nyála –
gúnyolt ki, miután végre az utolsó gombot is kigombolta. Az
anyagcsíkok közt felsejlettek a hasizmai. Felültem.
– Fogd be a szád! – mondtam félszegen, és kezemet az inge alá
csúsztattam. Óvatosan lehúztam a válláról, és közben minden egyes
kis darabka bőrt végigsimítottam, amihez hozzáfértem. Az ing a
felsőm mellé került a padlóra. És akkor már csak ő létezett
számomra.
Spencer nagyon izmos volt. A bőre a hideg hónapok ellenére
napbarnított volt, és pontosan olyan bársonyosnak nézett ki, mint
amilyen érzés volt hozzáérni. Kidolgozott mellizmai voltak és
kemény hasa, ami a pillantásomtól erősen megfeszült. Követtem a
sötét szőrszálak vékony sávját, ami a farmerje derekában eltűnt, és
nagyot nyeltem.
Egyszerűen tökéletes volt. Ez a világ többi pasijával szemben
szinte már nem is volt fair.
Óvatosan megérintettem a mellkasát, kezem egy kis ideig arra a
helyre tettem, ahol a szíve dobogott. Spencer megragadott a
csípőmnél fogva, és az ölébe vett. Föléhajoltam, és végigcsókoltam a
nyakát egészen a kulcscsontjáig, és élveztem a hatást, amit az
érintésem gyakorolt a légzésére.
– Olyan régóta akarlak téged. – Egyik kezét a csípőm köré fonta,
másik a lapockáim közé siklott, közben testemet a forró mellkasához
nyomta.
Bőrt a bőrhöz. Mennyei.
– Nem akarom tönkretenni, ha… – elnémult.
Arcát két kezembe fogtam, és határozottan a szemébe néztem.
– Az, amit most teszünk, szerintem a tönkretétel szöges ellentéte.
– Hozzá hajoltam, és megcsókoltam a szája sarkát. – Ez itt csodálatos
érzés – suttogtam, és egy csókot nyomtam az állkapcsára. – Ez itt
szintén. – Ajkaimat az övére illesztettem, és élveztem a rá gyakorolt
nyomást, pedig én irányítottam a csókot.
Amikor ezután elhúzódtunk egymástól, a szeme szinte elsötétült
a vágytól. A maradék önuralma egy apró selyemszálon függött.
El akartam vágni.
Lassan előrehajoltam, és fülcimpáját a fogaim közé húztam.
– Akarlak téged, Spence.
Nem volt több kifogás. Egyik kezét a hajamba fúrta, magához
húzott és hosszan megcsókolt. Velem a karjában felállt, és mint előbb
a tetőn, lábamat a csípője köré kulcsoltam, hogy fenntartsam
magam. Csak akkor fejeztük be a csókunkat, amikor Spencer
nekiment egy állólámpának, ami nagy zajt csapva a földre borult, és
aztán még meg is botlott benne. Nevetve rejtettem az arcom a
nyakába, és simogattam a hátát.
Végigvitt a folyosón, fel a lépcsőn a felső szintre. A szívem majd’
kiugrott a helyéből, és valamennyi önuralmamra szükségem volt,
hogy ne izgassam a lépcsőn csókokkal és érintésekkel. Mindenesetre
az éjszaka elég rövid lenne, ha mindketten leesnénk egy emeletnyit,
és eltörnénk kezünket-lábunkat, ezért összeszedtem magam.
A hálószobájába érve levettem róla a lábam, és lecsúsztam a
testéről. A szobában körül sem néztem, teljes figyelmemmel
Spencerre koncentráltam.
Keze még mindig a derekamon volt, és vitathatatlan vágy látszott
a tekintetében. A jobb keze után nyúltam, és a hátamra tettem, a
melltartóm kapcsához.
 – Te tényleg azt tervezed, hogy megölsz – mondta.
– És még azt gondoltam, hogy ez boldoggá tenne téged – feleltem,
és kezemmel ismét végigsimítottam a hasizmait. Elképzelésem sem
volt róla, hogy Spencernek ilyen teste van. Hogy a bőröm ennyire
szikrázva reagáljon az övére, vagy hogy egyetlen érintése elég
legyen ahhoz, hogy a pulzusom az egekbe szökjön.
Kikapcsolta a melltartómat, száját a fülemhez csúsztatta.
– Fogalmad sincs, mennyire.
A következő másodpercben lehúzta a pántokat a vállamról. A
mellbimbóm azonnal felágaskodott, én pedig visszatartottam a
lélegzetemet. Keze megtalálta az útját a testemen, sőt úgy éreztem,
mintha meg is remegett volna, mielőtt a mellemre siklott.
Szaggatottan fújta ki a levegőt, és egy pillanatra megállt, mielőtt
elkezdett simogatni.
Elég buja a felsőtestem, főleg, mióta tablettát szedek, de
Spencernek nagy keze van, és a légzéséből ítélve tetszett neki, amit
megérintett. Az egyik mellbimbómat az ujjai közé fogta és lágyan
masszírozta. Levegő után kapkodtam, és kéjes borzongás futott át a
testemen. Szorosan belékapaszkodva becsuktam a szemem,
miközben ő folytatta gyengéd kínzását. Amikor kicsit később a
nyelvét megéreztem a nyakamon, már alig tudtam megállni a
lábamon.
Kábultan néztem körül, és néhány méterre tőlünk megláttam az
ágyát. Az elvakult vágytól ösztönözve átvezényeltem a szobán, míg
a térdhajlatával az ágyba nem ütközött. Lenyomtam a vállainál
fogva, ő teljesítette néma parancsomat, és leült az ágy szélére,
anélkül, hogy közben a mellemről levette volna a kezét. Veszélyes
mosollyal és kéjittas tekintettel nézett fel rám.
– Remélem, tudatában vagy, hogy soha többé nem fogom
elengedni őket.
– Egyetértek – mondtam rekedten, és viszonoztam a mosolyát.
Lassan leengedtem a kezem a farmeremre. Kigomboltam és
kicipzároztam, aztán kihámoztam magam a nadrágból.
Spencer továbbra is a szemembe nézett, és én eléggé
megkönnyebbültem, hogy nem vette alaposabban szemügyre a
lábamat. Sebhelyek voltak rajta, de ebben a pillanatban nem akartam
gondolni rájuk. Spencer azonban folyamatosan a szemembe nézett,
még akkor is, amikor az ujját a bugyimba akasztotta. Szinte olyan
benyomást keltett, mintha azt a pontot kereste volna, aminél
megállítom. De erre várhatott. Továbbcsúsztatta a kezét a ruhadarab
alá, és kényelmesen lefelé húzta. Lángokban álltam.
– Még mindig egy nemet várok – mondta nyersen, és kezét
hátulról a combom köré fonta.
– Meztelenül állok előtted, és te azt gondolod, hogy visszavonulót
fújok? – feleltem. Megérintettem a kezét és a vállát, mindenét érezni
akartam, és átvenni bőre forróságát.
– Tudnod kell, hogy megvan rá a lehetőséged, ha hirtelen
mégsem akarod, oké? – mondta. A foltokkal az arcán egyszerűen
csókolni valóan festett. – Bármikor visszavonulót fújhatsz, ha azt
szeretnéd. Bármikor…
Nem hagytam, hogy tovább beszéljen, hanem előrehajoltam, és
ajkamat az övére szorítottam. Közben az öve után tapogatóztam, és
kicsatoltam.
– Ez jó válasz – motyogta bele a számba. Felállt, és segítettem
neki, hogy levegye a farmerét. A földre csúszó ruha hangja izgatott
bizsergést váltott ki a testemből. Kezemet a fenekére tettem, és
magamhoz húztam. Beleremegett a testem a nevetésébe, ami annyira
ragadós volt, hogy nekem szintén mosolyognom kellett. Ó, egek,
miért van az, hogy mindez ennyire boldoggá tesz?
Spencer újra könnyedén felemelt, és az ágyra ereszkedtünk.
Átölelt, ujjai belemélyedtek a hátamba, és szorosan magához
szorított. A bokszeralsója vékony anyagán át éreztem az erekcióját és
hozzádörgölőztem. Torokhang hagyta el a száját.
– Ezt csináld még! – követelte nyersen.
Önkéntelenül újra hozzásimultam, pontosan megtaláltam a
megfelelő helyet, hogy a nyomást az alsótestemben megnöveljem.
Olyan jó érzés volt. Minden, ami ő volt.
Ajkunk intenzív csókban forrt össze. A fogunk egymáshoz
koccant, a nyelvünk egymással táncolt. Simogattam az egész testét,
kitapintottam az izmait és szorosan belékapaszkodtam.
Hozzásimultam, és elfogadtam mindent, amit adott. Csodálatos volt,
és mégsem elég.
 Lázasan lefelé nyúltam, és a bokszeralsója anyagán keresztül
megfogtam keménységét. Spencer sziszegve szívta be a levegőt, és
homlokát az enyémhez szorította. Kezemet fel-le húzogattam a
tagján, és közben Spencer kővé vált ábrázatát figyeltem. Lassan a
bokszeralsója dereka alá nyúltam, és letoltam róla. Hangosan kifújta
a levegőt, és legurult rólam, hogy teljesen levegye magáról az
alsónadrágját. Hátat fordított nekem, és kihúzta az éjjeliszekrénye
fiókját. Egy fólia halk zizegését hallottam, miközben a hátát
simogattam. Aztán újra nálam volt, és nem volt már több kérdés. A
súlya kellemesen belenyomott a puha matracba. Határozottan a
szemembe nézett, egyik kezével beletúrt a hajamba, és elsimította a
homlokomról.
– Minden oké? – suttogta.
Lágyan megcsókoltam.
– Több mint oké.
Még jobban kimelegedtem, amikor elmosolyodott.
Száguldott a pulzusom, miközben lefelé nyúltam, és átfogtam a
keménységét. Odavezettem középre, és egy kicsit jobban
hozzásimultam.
Anélkül, hogy elnézett volna rólam, Spencer belém hatolt. Az égő
vágy ellenére, ami a szemében látszott, egészen megfontoltan, szinte
óvatosan tette ezt. Nagy volt, és kellett egy pillanat, mire újra
kaptam levegőt. Olyan volt, mintha a testem minden rezdülését
olvasni tudta volna, és megértette volna, mert csak akkor mert
továbbhaladni, amikor újra vettem levegőt. Amikor egészen belém
hatolt, egy pillanatra teljesen elcsendesült. Szaggatottan fújta ki a
levegőt. Próbaképp mozgott egy kicsit, aztán halkan morgott. Arcát
a kulcscsontomba fúrta, a nyakam hajlatát nyalogatta, bőrömet a
fogai közé szívta. A sarkamat automatikusan a matracnak
támasztottam, és előretoltam a medencémet. A tagja eltalált egy
bizonyos pontot bennem, és hangosan ziháltam.
Mindenem bizsergett, és óriási energia gyülemlett fel bennem.
Annyira jó érzés volt. Annyira jó.
– Tudtam – suttogta Spencer váratlanul. Az egyik kezére
támaszkodva belenézett a szemembe. Kicsit kijjebb húzódott
belőlem, és nekem azonnal hiányzott az érzés, hogy betöltsön.
 – Mit? – suttogtam, és a hátát simogattam, amíg a lapockájához
nem értem. Erősen belenyomtam az ujjaim.
Spencer újra belém döfött, ezúttal erősebben. Felnyögtem, és
hátrahajtottam a fejem.
– Hogy fantasztikusak leszünk – hallottam meg a hangját. Egy
pillanatra a nyakamra szorította az ajkát. – Te és én.
Az, hogy ezt ilyen bizonyossággal hallottam tőle, megadta, ami
még hiányzott. Egyik lábamat köré kulcsoltam, és lehúztam
magamhoz a hajánál fogva. Nyögését az ajkammal fogtam fel, és a
következő lökéséhez simultam, és még mélyebbre húztam
magamba. Spencer kialakított egy egyenletes ritmust, és én abban az
ütemben mozogtam, amit ő diktált.
Kezemmel a hasát és a mellét simogattam, körmömet a karjába
mélyesztettem. Izmai megrándultak az érintésem alatt, és még
keményebben belém nyomult.
Ziháltam.
– Te jó ég, Spence!
Amikor a nevét nyögtem, a mozdulatai lázassá, a légzése
szabálytalanná vált. Hozzásimultam, és a nyakát csókoltam.
Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire vágytam erre. Ez csak
most tudatosult bennem. Olyan hévvel vágytam Spencerre, amitől
elakadt a lélegzetem. És ugyan bennem volt és szorosan tartott, de
még mindig nem volt elég.
Ujjaimat a hátába mélyesztettem, és ugyanebben a pillanatban a
vállamba harapott. Nyöszörögtem, és a kezem továbbcsúsztattam
lefelé, egészen a hátsójára. Kéjsóvár voltam és gátlástalan, de
ugyanakkor még soha nem éreztem ilyen jól magam. Valami
erőszakosságféle keletkezett bennem. Behajlítottam a hátam. A
mellem Spencer testéhez nyomódott, és mély nyögése betöltötte a
szobát. A ritmusa felgyorsult, és a következő csókja nedves volt, és
minden önuralomtól mentes. Azt érezni, ahogyan elveszítette a
kontrollt, felülmúlta minden elképzelésemet. Szorosan
belékapaszkodtam, miközben összehúzódtak körülötte az izmaim.
Minden feloldódott körülöttem, én magam is feloldódtam, és a világ
elhomályosodott a színek mámorában.
– Dawn. Dawn.
Ú
 Úgy ejtette ki a nevem, mint egy imát, de egyszerre úgy is
hangzott, mint egy szitokszó. Mélyen belém döfött, majd a nyögése
elhalkult a nyakamon. Szorosan tartottam, nagyon szorosan fogtam,
miközben elment. Még egyszer nekicsapódott a csípője az
enyémnek, aztán rám zuhant. Továbbra is átfogta a fejem, a hajamat
az ujja köré csavarta. Éreztem száguldó szívverését. Nem tudtam,
hol kezdődött az ő pulzusa és hol ért véget az enyém. Igazából már
semmit sem tudtam. Az agyamat teljesen belepte a köd.
– Hűha – suttogtam. Tovább simogattam Spencer meztelen hátát,
a nevünket az izzadt bőrére rajzoltam.
A könyökére támaszkodva felemelte a fejét. Az arca kipirult, a
szája megduzzadt. Még jobban nézett ki, mint előtte – ha ez
egyáltalán lehetséges volt.
– Ezt sokkal régebben meg kellett volna tennünk – mondta, és a
szája sarka mosolyra húzódott.
– Talán igazad van. Óvatosan megérintettem az alsó ajkát.
Amikor felnéztem, szeme kékje már újra elsötétült.
– Lehet, hogy egyszerűen el sem kellene mozdulnunk innen,
hogy többé ne fecséreljünk el ilyen sok időt – suttogta rekedten, és
enyhén megmozgatta a csípőjét.
A hang, amit kiadtam, a nevetés és a nyögés keveréke volt. Ugyan
semmit nem tettem volna szívesebben, mint hogy a lábam ismét
köré kulcsoljam, és magamhoz húzzam, lágyan meglöktem a
mellkasát.
– El innen!
– Rögtön visszajövök – mondta, és felállt. – Ne mozdulj egy
tapodtat sem! – De mégsem indult el. Ehelyett a meztelen testemen
nézett végig, amíg újra elöntött a forróság.
– Te jó ég! – motyogta.
Sietve magamra rántottam a takarót és beleburkolóztam. Spencer
még mindig rám meredt.
– Ha én lennék Jack és te Rose, akkor most lefestenélek. Pont így –
mondta, és felemelte a kezét, a mutatóujját és a hüvelykujját
összeillesztve. Az egyik szemét is becsukta hozzá. – De sajnos nem
vagyok olyan tehetséges az aktfestészetben. Évek óta nem rajzoltam
mást, csak képregényt, és még a végén valami meztelen szuperhősnő
lenne belőled.
– Menj, dobd ki az óvszert, Spence!
Újra leengedte a kezét, és nevetett. Olyan szívből jövő nevetés
volt, hogy kellemes borzongás futott végig tőle a karomon, és a
gyomromban pillangók verdestek. Ki gondolta volna, hogy ennyire
felszabadultan tudunk együtt lenni?
Sarkon fordult, és én szemügyre vettem a fenekét, amikor a
fürdőszobába ment. Kicsit később visszatért. Készségesen
beengedtem magam mellé a takaró alá. Aztán szorosan egymás
mellett feküdtünk. Meztelenül, izzadtan és élettel tele.
– Ma éjjel eléggé boldoggá tettél – mondta egyszer csak.
– Tudtam, hogy a vaginám még használható valamire.
Mosolygott.
– A vaginád nagyszerű, de valójában nem erre gondoltam.
Egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, hogy érezzem a teste
melegét.
– Tudom.
– Köszönöm. – Egy csókot nyomott a homlokomra. – Aludj jól,
bébi!
Ezekkel a szavakkal visszahozott a valóságba.
 19 . f e j e z e t
Kora reggel volt már, amikor lábujjhegyen elindultam lefelé, és
összeszedegettem a holmim. Remegett a kezem, amikor
visszavettem a felsőmet. Borzasztóan éreztem magam. A belső
szerveim mintha egy csomóba gabalyodtak volna össze, a tagjaim
ólomsúlyúak voltak, és olyan érzésem támadt, mintha nem is
hozzám tartoznának.
Az, amit Spencer és én megosztottunk egymással, gyönyörű volt.
Ez vitathatatlan.
Aludj jól, bébi!
Nevetséges, hogy három szó elég volt ahhoz, hogy egyenesen
visszarepítsen az időben. A fájdalom áthatolt a bőrömön, bentről
kifelé. Egy pillantás a combom belső oldalára elég volt, és a
hányinger heves hulláma fogott el. Idióta voltam, hogy azt hittem, a
múltamat valaha is magam mögött hagyhatom.
Aludj jól, bébi!
Miért? Miért pont ezt a három szót kellett kimondania, amivel
Nate is búcsúzott minden este, amikor aludni mentünk? Miért adott
egy puszit a homlokomra, és repített vissza ezzel a múltba?
Spencer aligha tudhatta, hogy mit váltott ki ezzel belőlem. Nem
tudhatta, de mégis teljesen kijózanított vele.
Spencer egy kapcsolatra vágyott, méghozzá egy komolyra.
Számomra azonban ez volt a legrosszabb dolog, amit csak el tudtam
képzelni. A karjaiban elaludni, nála tölteni az éjszakát – erre lelkileg
nem voltam képes. Olyan érzés volt, mintha többről lett volna szó. És
ezt a nyomást egyszerűen nem tudtam elviselni.
Valamit tettettem saját magam előtt is. Mert teljesen mindegy,
hogy milyen szép is volt ez az éjszaka, képtelen voltam komolyan
rábízni magam valakire.
Soha többé nem szeretnék kapcsolatban élni. A félelem, hogy
megsérülök, egyszerűen túl nagy volt. Erre nem álltam készen. Soha
többé nem akartam, hogy annyira meghódítsanak, hogy ne tudjak
többé egyedül létezni, és hatalmat adjak valakinek arra, hogy
tönkretegyen. Mert Nate pontosan ezt tette.
 Táskámat a konyhapulton találtam meg, aztán a gardróbba
mentem. Kapkodva belebújtam a cipőmbe, sálamat sietve a nyakam
köré tekertem, és felvettem a kabátomat, anélkül, hogy felhúztam
volna rajta a cipzárt. Gyors léptekkel a folyosóra kanyarodtam – és
menet közben lemerevedtem.
Spencer. Összekulcsolt karral a bejárati ajtó mellett támaszkodott.
Haja az alvástól összeborzolódott.
– Mi az ördögöt művelsz, Dawn?
Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Nyeltem és nyeltem,
de csak egyre nagyobb lett. Ökölbe szorítottam a kezem, újra és újra,
hogy ne essek szét. Sürgősen ki kell innen jutnom, mielőtt végleg
szétcsúszom.
– Sajnálom – mondtam határozottan, és tettem egy lépést az ajtó
felé.
Spencer elém lépett. Elállta az utam, és ezzel rákényszerített,
hogy ránézzek.
– Mit sajnálsz? – kérdezte nyugodtan.
Hideg veríték futott végig a nyakamon, és émelyegni kezdtem.
Körmömet a tenyerembe vájtam, hogy a fájdalom átjárjon.
Szükségem volt a szúrásra a bőrömön, arra kellett koncentrálnom –
nem arra, hogy égett a szemem.
– Azt sajnálod, hogy éppen ki akartál lopózni, nem sokkal azután,
hogy lefeküdtünk egymással? – folytatta Spencer, ezúttal tettetett
könnyed hangsúllyal. – Vagy talán azért, hogy éppen úgy viselkedsz
most velem, mintha nem lennék több, mint egy olcsó egyéjszakás
kaland?
A cipőm orrát bámultam. Szétfolyt a szemem előtt. Többször
pislogtam, de az égés egyre erősebbé vált.
– Kérlek, hagyd, hogy egyszerűen csak elmenjek! – nyögtem ki.
– Édes, nézz rám!
A fejem ráztam, és összeszorítottam a szemem. Még akkor sem
nyitottam ki, amikor az államat az ujjai közé fogta, és a fejemet
hátrahajtotta. Nem tudtam a szemébe nézni. Ehhez túlzottan
szégyelltem magam.
Ekkor megfogta az arcom, és erősen megtartott. Úgy éreztem,
hogy bármelyik pillanatban a földre zuhanhatok. A szemem égett,
mindenem fájt, és alig kaptam levegőt, mert azt a késztetést, hogy
könnyekben törjek ki, minden erőmmel elfojtottam.
– Dawn, én vagyok az. Beszélhetsz velem. Ha haza akarsz menni,
akkor csak szólnod kell, és elviszlek. Pontosan úgy, mint mindig.
Ami köztünk van, nem kell hogy ilyen legyen. Nem egy random
pasit szedtél fel és vittél haza, hanem engem.
Kezem az arcom elé tettem, és hangos zokogásban törtem ki.
Kész csődtömeg voltam.
Spencer minden további szó nélkül magához húzott. A
tiltakozásomat figyelmen kívül hagyva átölelt, és szorosan tartott.
Ugyan nem így akartam, de az ölelésében darabjaimra estem szét,
nem bírtam tovább tartani magam. Forró könnyek folytak végig az
arcomon, és a meztelen bőrére csorogtak.
Hónapok óta nem sírtam igazán. Most, hogy egyszer
nekikezdtem, nem tudtam abbahagyni. Csuklottam, és olyan
hangokat adtam ki, mintha gyógyíthatatlan csuklásban szenvednék.
Ráadásul az orrom is folyt, ami igazán nem volt szép látvány, főleg,
ha figyelembe vesszük, hogy Spencer átölelt, és nem viselt semmi
mást a bokszeralsóján kívül. Minden a mellkasára folyt. Ennek
ellenére továbbra is fogott, és a hátamat simogatta. A karjai nem
mozdultak, határozottan és állhatatosan ölelt át. Olyan volt, mintha
összetartaná, ami szétesett. Egyszer csak felemelt, és bevitt a
nappaliba. Letett a kanapéra, a sarkomba, és gyorsan eltűnt a
konyhában. Kicsit később egy csomó zsebkendővel és egy pohár
vízzel a kezében tért vissza.
– Ha ilyen sok folyadékot veszítesz, akkor innod kell valamit –
mondta, és újra leült mellém.
Elvettem tőle a dobozt, és megtöröltem a szemem, mielőtt
kifújtam az orrom. Te jó ég, ez a sírás sosem fog abbamaradni. Úgy
éreztem magam, mint egy törött vízcső.
Spencer felém nyújtotta a poharat, várt, míg ittam pár kortyot,
majd letette az asztalra. Utána felállt, a kanapé másik végéről hozott
egy gyapjútakarót, és gyorsan rám terítette. Attól meg csak még
jobban kellett sírnom, amiért ennyire kedves volt hozzám, pedig épp
rajtakapott, hogy ki akartam lopózni a lakásából. Pedig ezt végképp
nem akartam! Egyfolytában ömlöttek a könnyeim. Egy
örökkévalóságig tartott, míg félig-meddig megnyugodtam. A
szemem rettenetesen égett, úgy éreztem, mintha szétrepedne a
bőröm a rászáradt könnyektől, és a csuklás sem múlt el.
– Még mindig haza akarsz menni? – kérdezte Spencer kis idő
múlva. A takaró rojtjaival játszadozott, néhányat az ujjai között
csavargatott, amíg össze nem gabalyodtak egymással. Aztán újra
kibontotta őket, majd a következő sorral folytatta. Ez a rá jellemző
elfoglaltság átmenetileg elfeledtette velem, mekkora csődtömeg
vagyok. Felnéztem rá, és megcsóváltam a fejem. Óvatosan
mosolygott. Még mindig úgy tűnt, hogy aggódik, de egyszerre meg
is könnyebbült amiatt, hogy már nem akartam ellógni.
Néhány percig csak néztük egymást, és egyre inkább az az
érzésem támadt, hogy úgy viselkedem, mint egy őrült. Ez itt
Spencer. Az én Spencerem. Nem kell elmenekülnöm előle, csak mert
valami olyat mondott, amit Nate is mondhatott volna. Spencer nem
Nate.
Folyamatosan felajánlkoztam neki, hogy beszéljen velem a családi
problémáiról, én magam azonban úgy viselkedtem, mint egy
elmebeteg. Őszintének kell lennem.
Megérdemli az igazságot.
Nem olyasvalakire van szüksége, aki szó nélkül faképnél hagyja.
– Bébinek neveztél. – Orrhangon krákogtam, ami minden más
embert egész biztosan menekülésre késztetett volna.
De Spencer türelmesen nézett rám, és megvárta, amíg
összeszedem magam.
– Nate… Nate is mindig ugyanezt mondta nekem, és adott egy
puszit a homlokomra, mielőtt aludni mentünk.
Ekkor elsötétült a szeme.
– Édes…
– Tudom, hogy te nem Nate vagy. Jól tudom. De mégis… Ő
annyira megbántott, hogy darabokra tört a lelkem. Ezt nem csak úgy
mondom. Ez az igazság. – Egy újabb zsebkendő után nyúltam, és a
nedves orromhoz szorítottam.
– Még soha nem mesélted el nekem, mi történt pontosan köztetek
– mondta egy idő után.
– Még Allie sem ismeri az egész történetet.
 – Hogyhogy nem?
Vállat vontam.
– Mert nem egy szép történet. A múltat magam mögött akartam
hagyni, és nem akartam, hogy sajnálkozzanak rajtam.
Ekkor lassan bólintott, és a tekintete egy pillanatra elhomályosult.
Úgy festett, mint aki a saját emlékeibe merül. Aztán pislogott
néhányat, és újra rám nézett.
– Úgy nem igazán tudod magad mögött hagyni a múltadat, ha
mindent mélyen magadba temetsz – mondta, és tarkóját a karfához
döntötte, tekintetét a mennyezetre szegezve. – A múltnak ugyanis
megvan az a szokása, hogy nem enged el, amíg nem nézünk vele
szembe.
– Nagyon bölcs vagy, Spence.
A fejét oldalra hajtotta, hogy rám tudjon nézni.
– Ezzel tulajdonképpen arra akartalak ösztönözni, hogy beszélj
velem.
– Mindketten lúzerek vagyunk, ami az érzéseinket illeti.
– Azért van még remény.
A körmöm melletti bőrt tépkedtem, majd fejem a karfára tettem.
Ekkor ugyanabban a testtartásban ültünk egymással szemben.
Ebben a pillanatban már semmi nem állt közénk – sem az, amit
egymással tettünk, sem az a tény, hogy nekem komoly kötődési
problémáim voltak. Két barát voltunk, akik egy védett buborékban
tartózkodtak, ahol nincs ítélkezés. Egy védett, biztos helyen, ahol
minden lehetségesnek tűnik, és semmi nem tűnik megvetendőnek.
– Házasok voltunk. – Itt volt végre az a kétszónyi igazság, amit
eddig egyik barátommal sem osztottam meg Woodshillben.
Spencer sokáig hallgatott. Nem tudtam, hogy arra vár-e, hogy
tovább beszéljek, vagy csak fel kell dolgoznia a hallottakat.
– Fél évvel az érettségink után házasodtunk össze. Egy kis
ünnepséget tartottunk, ott volt az összes rokonunk és néhány barát.
Spencer ujjai ismét a takaró rojtjaihoz csúsztak, a közvetlen
közelembe. Szinte egy ajánlatnak tűnt.
– Egy házra spóroltunk, és rögtön az esküvő után elkezdtük a
családtervezést. Nate jó állást kapott a mostohaanyja cégében, tehát
megpróbáltuk… hogy teherbe essek. Akkoriban olyasmi, mint az
egyetem, egyáltalán nem szerepelt a terveimben. El tudod ezt
képzelni? – kérdeztem a fejem csóválva. – Akkoriban már az írásból
akartam megélni, fel akartam adni az állásomat apa műhelyében,
amint a novelláimmal elég pénzt keresek. Egy pár voltunk
tizenhárom éves korunk óta. Korán szerettünk volna
összeházasodni, gyereket vállalni és családot alapítani. Ez volt a mi
közös álmunk egészen fiatal korunk óta. Most már igazából nehezen
tudom elképzelni, de akkor nagyon boldog voltam. Minden úgy
alakult, ahogy mindig is szerettem volna. – A számat harapdáltam.
Hirtelen mozdulattal kitöröltem a könnyeket a szememből. – Egy
hétig nászúton voltunk, közvetlenül utána apával elutaztunk
kempingezni. Hetekig feszült voltam az esküvői előkészületek miatt,
azt követően meg beköltöztünk Nate-tel az első közös lakásunkba,
így alig volt rá időm, hogy apával együtt legyünk. Szóval az elejétől
a végéig ki akartam élvezni az utat. Sajnos a tervezett
visszaérkezésünk előtt három nappal elkezdett ömleni az eső, és
meg kellett szakítanunk a kirándulást. Apa hazavitt. Kora este volt,
és úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, arra még pontosan
emlékszem. Arra is, hogy addig integettem apának, amíg a furgonja
hátsó lámpái már egyáltalán nem látszottak az esőben. Bementem,
becipeltem a bőröndömet, és hirtelen hangos kiáltásokat hallottam a
hálószobánkból. Már a kezemben volt a mobilom, hogy a
segélyhívót tárcsázzam, de aztán a kiáltások nyögéssé változtak.
Emlékszem minden lépésre, amit a szobaajtó felé tettem. Most is
előttem van, ahogy az ajtót lassan megnyitom, és meglátom Nate-et
az ágyon. Egy másik nővel. Meztelenül. Ott… – pislogtam néhányat,
hogy elűzzem a képeket, melyek újra be akartak férkőzni a fejembe.
– …kettyintett vele. A szomszéd csajjal. A mi ágyunkban. Három
héttel az esküvőnk után. Miközben azon voltunk, hogy családot
alapítsunk.
– A büdös francba! – szaladt ki Spencer száján. Időközben
mindkét kezével a takarót szorongatta és az ujjai közt gyűrögette. A
csontjai egészen elfehéredtek.
– Nem vettek észre – folytattam halkan. A fájdalom legyőzött, a
mellkasomat kellett dörzsölnöm, hogy enyhítsem a nyomást. –
Néztem őket. El se tudtam mozdulni onnan, azt hiszem, nem is
pislogtam. Még hónapokkal később is úgy pergett le a jelenet a
szemem előtt, mint egy film. Nem hiszed el, milyen szörnyű volt. A
testem foglya voltam, mintha lebénultam volna, és végignéztem,
ahogy szexelnek. A lány… a lány olyan elviselhetetlenül hangos
volt, hogy Nate befogta a száját, amikor elment.
Spencer ismét káromkodott egy sort.
– Aztán hánynom kellett. A fürdőszobába mentem, és Nate ott
talált rám, ahogy a vécékagyló fölé hajolva öklendeztem. Meztelen
volt, és én nem tudtam abbahagyni a hányást – suttogtam. –
Elküldte Rebeccát, és áthúzta az ágyat. Visszamentem a szobánkba,
ő pedig ott ült. Annyira dühös voltam rá, Spence… Én… a dühtől
vakon ütlegelni kezdtem.
– Sokkal többet érdemel, mint egy alapos verést – morgott.
– Nem, nem érted. Annyira hevesen ütöttem, hogy felrepedt a
szája. Ha nem állít le, akkor én… – Összeszorítottam az ajkam, így
akadályoztam meg, hogy tovább beszéljek.
Spencer óvatosan kicsit előrenyújtotta a kezét, míg szinte már
majdnem az ölemhez ért. Megint figyelmen kívül hagytam néma
ajánlatát. Nem tudtam megérinteni.
– Nate elmondta nekem, hogy ez a dolog Rebeccával már több
hónapja tartott. Ismét hányingerem lett, mert mi… hiszen mi ennek
ellenére… – tehetetlenségről árulkodó kézmozdulatot tettem.
Spencer mély levegőt vett.
– Az első gondolatom az volt, hogy nem kaptam-e el valamilyen
nemi úton terjedő fertőzést. A második, hogy nem vagyok-e esetleg
máris terhes, annyira hányingerem volt. – Örömtelenül felnevettem.
– Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért tette, hiszen boldog
kapcsolatban éltünk, csak megvonta a vállát. Nem tudott mit
válaszolni. És ezzel vége volt. Hat év, egy házasság és egy
megtervezett élet. Minden tönkrement pár óra alatt. – Ismét könnyek
futottak végig az arcomon.
Még soha senkinek nem beszéltem erről. Természetesen Allie és
Scott tudott arról, hogy Nate megcsalt, és hogy sürgősen el kellett
tűnnöm Portlandből – de még senkinek nem meséltem el a teljes
igazságot. Hogy mit tett Nate. Hogy rajtakaptam. Hogy házasok
voltunk. Annyira fájt hangosan kimondani. Hogy valakit annyira
szerettem, hogy mindenemet nekiadtam, az első csókomtól kezdve a
szüzességemen át addig az ígéretig, hogy vele élem le az életemet, és
hogy mindez mégsem volt elég. Hogy szemlátomást lehetetlen
engem szeretni. Szégyelltem magam, fájt, és egyszerre dühös is
voltam amiatt, hogy szégyelltem magam és hogy fájt. De mégis
megkönnyebbültem, hogy most megnyíltam Spencernek. És
reméltem, hogy egy kicsit jobban megérti, miért vagyok olyan,
amilyen.
– Annyira sajnálom, hogy ezt tette veled, édes. – Feje még mindig
a kanapé karfáján volt. Felemelte a kezét, és ujjaival fogta fel a
könnyeimet. – Nehéz lehetett ezek után újra talpra állni.
Bólintottam.
– Azt hiszem, sokkos állapotban voltam. Nem éreztem semmit,
mégis olyan fájdalom járt át, hogy néha levegőt sem kaptam, és
mindenem összehúzódott legbelül. Én… nem tudtam többé abban a
lakásban maradni, kivettem inkább egy szállodai szobát. Apához
sem mehettem, amíg annyira magam alatt voltam.
– Remélem, apád lekevert egyet Nate-nek.
Ekkor felnyitottam a szemem.
– Nem. Apa nem tud semmit, és ennek így is kell maradnia.
Hirtelen felegyenesedett.
– Tessék?
– Apa úgy tudja, jó viszonyban váltunk el. Nem akartam, hogy
aggódjon miattam.
– Ezt nem mondod komolyan, Dawn! – csattant fel elképedve.
– Jobb így, hidd el nekem! Apa évek óta jó barátságot ápol
Duffyékkal. Ezt nem akartam azzal tönkretenni, hogy elmondom
neki, mekkora egy seggfej a veje.
Láttam rajta, hogy töri a fejét.
Ismét úgy tűnt, szüksége van némi időre, hogy megeméssze a
hallottakat.
– Neked… nem Duffy a vezetékneved – mondta egy idő után.
Lassan megráztam a fejem.
– Már nem. – Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy kimondjam
ezeket a szavakat, alig sikerült kinyögnöm őket. Hogy három
hónapig az ostoba Dawn Duffy nevet viseltem, az a múltam egy
olyan része, amiről sosem beszéltem.
– Oké – mondta mindössze Spencer, és a kezemet bámulta,
mintha gyűrűnyomokat keresne rajta.
– Érvényteleníttetni akartam a házasságot, de ez Oregonban csak
akkor lehetséges, ha az esküvő idején még nem voltál tizennyolc
éves, vagy egyéb nyomós okok állnak fenn, mint például
kényszerítés vagy esetleges rokonság. De egyik sem állt fenn –
folytattam halkan.
Spencer morgott.
– Ezt már máskor is hallottam.
– A szüleid? – kérdeztem.
Felnézett, és bólintott.
– Szeretnek a munkájukról beszélni. Így sok mindent magára
szed az ember.
Az alsó ajkamat harapdáltam. Nagy önuralomra volt szükségem,
hogy minderről beszéljek Spencerrel, de azt is éreztem, hogy
egyszerűen meg kell tennem. Így megérti, hogy nem szórakozásból
utasítottam el újra és újra.
– Amikor megismertelek… Négy hónap telt el a válásom után.
Újra felnézett, és nekem meg kellett köszörülnöm a torkom.
– Tudtam, hogy soha nem lennék képes még egyszer ennyire
megbízni valakiben. És akkor ott álltál te, a szuper frizuráddal,
ebben a hülye ingben, és olyan szemtelenül mosolyogtál rám… Ez
egyszerűen nem volt fair.
A szája sarka enyhén megrándult, de azért nem tudott
elmosolyodni. Nem csoda.
– Aznap, amikor rajtakaptam Nate-et, egy részemet elveszítettem,
amit már soha nem fogok visszakapni. Már nem hiszek a
szerelemben vagy a happy endben. Legalábbis ami engem illet.
Nekem volt már olyanom, érted? Nate és én, mi szerettük egymást.
Mégis ez történt. És most már nem bízom senkiben.
Spencer most egészen elkomolyodott.
– Ezért akartál elmenni.
Óvatosan a keze után nyúltam, és gyengéden simogattam a
kézfejét. A bal kezén volt egy anyajegy a mutató- és középső ujja
között. Megérintettem, és végül megfogtam a kezét.
– Sajnálom. Egyszerűen én… A szavaid annyira emlékeztettek
Nate-re, és az emlék úgy hatott rám, mint egy vödör jéghideg víz.
Spencer megfordította a kezét, és összekulcsolta az ujjainkat.
– Szereted még? – kérdezte halkan.
– Nem – mondtam nyomatékosan. Aztán erősen megráztam a
fejem, és közben Spencer szemébe néztem, hogy megértse. – De ez
az egész nem múlt el rajtam nyomtalanul. A válás utáni hónapok
voltak életem legnehezebb hónapjai. Már enni sem tudtam, mert
annyira tompa és érzéketlen voltam. Csak az írás tartott életben.
Amikor írtam, éreztem. Amikor nem, olyan voltam, mint egy zombi.
Kába voltam, nappal valahogy elfojtottam az érzelmeimet, de éjjel
izzadságban fürödve ébredtem, és nem kaptam levegőt.
– Te jó ég, beszélned kellett volna valakivel! – Megszorította a
kezem.
– Ugyan kivel? Nate-tel ugyanaz volt a baráti körünk.
Természetesen mindannyian látták, milyen pocsékul vagyok, és
kezdetben sajnáltak is. De egyszer csak észrevettem, hogy egyre
ritkábban jelentkeznek, helyette inkább Nate-tel és Rebeccával
lógnak. Akkor aztán teljesen begubóztam. Kinek kellenek az ilyen
barátok? Főként, hogy Nate legjobb haverja, Benji már régebb óta
tudott Nate félrelépéséről. – Hirtelen kifújtam a levegőt. – Három
hetet töltöttem a szállodában, mielőtt összeszedtem magam, és
hazamentem apához. Elmondtam neki, hogy Nate és én
szakítottunk. Először el se akarta hinni. Mikor elmagyaráztam neki,
hogy nem működött, hogy túl korán házasodtunk össze, és az
esküvőnk egy óriási hiba volt, akkor elhitte. Vele és anyával sem volt
annak idején másképp, ezt tudtam, és ezt kihasználtam.
Odaköltöztem hozzá, haza. Duffyékkal közösen kerestünk egy
válóperes ügyvédet. Csak körvonalakban emlékszem már arra, hogy
mi mindent kellett megbeszélnünk és aláírnunk. Egyszerűen csak
feltettem egy mosolyt, mindig ugyanazokat a szavakat
ismételgettem, és betanultam a történetemet… Nate buzgón
együttműködött. Neki természetesen nagyon kapóra jött, hogy a
válásunk valódi okát eltitkoljuk, és úgy teszünk, mintha a legjobb
barátok lennénk, akik egy ostoba hibát követtek el, és most azt
akarják, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt. A házasság
felbontása elég simán ment, sőt az egészet gyorsított eljárásban el
tudtuk intézni, mert nem voltak közös ingatlanjaink és…
gyermekünk sem. – Ezeket a szavakat egyszerűen ki kellett
mondanom. Kibuggyantak belőlem, nem tudtam visszatartani őket.
Spencer lágyan cirógatta a kezem.
– Nem voltál terhes?
Hangosan kifújtam a levegőt.
– Nem, nem voltam.
– Hogy tudtad ezt az egészet feldolgozni? – kérdezett tovább.
Szárazon nyeltem egyet, tekintetemet a kezünkre szegeztem.
– Sehogy. A válás utáni időszak szörnyű volt. Elvesztettem az
irányítást magam felett, az életem felett, a jövőm felett. Ugyan az
érettségim megvolt, de nem volt semmi jövőképem. Az életem
teljesen összezavarodott, és nem tudtam… – A szemem ismét
könnybe lábadt. – Nem tudtam, hogyan lesz valaha megint normális
az életem. – A szavak bent rekedtek a torkomban, és szabad kezem a
combomon maradt. Pont ott, ahol a ruhám alatt a hegek voltak,
amiket akkoriban okoztam saját magamnak. – Egy este
megsebeztem magam.
Spencer arca elkomorodott.
– Dawn…
– Csak egyszer – szakítottam félbe gyorsan. – Egyetlenegyszer
tettem csak meg. Én… nekem tudnom kellett, hogy én még én
vagyok.
Nem tudtam a szemébe nézni. Néha a saját tükörképemet sem
tudtam elviselni, amikor kijöttem a zuhany alól, és megláttam a
sebhelyeket a combomon.
– Dawn – suttogta Spencer ismét. Az összes létező érzelmét
beletette a nevem négy betűjébe, mire újra felnéztem.
– Iszonyúan szégyellem magam emiatt.
Tekintete elcsigázott volt, mintha azt kívánná, bárcsak velem
lehetett volna akkor, és visszatarthatott volna ettől a hibától.
– Ha most visszatekintek, akkor legszívesebben megráznám saját
magam. Mindig, amikor meglátom, mit tettem… Nagyon elhagytam
magam. Egyáltalán nem voltam erős – suttogtam.
 – Nincs miért szégyenkezned, Dawn. Csak ígérd meg, hogy
legközelebb, ha így érzed magad, beszélsz valakivel! Gyere át
hozzám, vagy beszélj Allie-vel! Ha szeretnéd, meg tudom adni a
terapeutám számát is.
Ezt a mondatot olyan mellékesen mondta, mintha nem lenne
benne semmi különös. Nagyot nyeltem. Spencer megadta nekem azt
az érzést, hogy nem kell szégyenkeznem. Mintha a reakcióm Nate
megcsalására és a válásra teljesen normális lenne.
– Soha nem tennék ilyesmit még egyszer. A vér látványa hirtelen
észhez térített. Hangsebességgel visszarepített a valóságba, és
ráeszméltem, hogy új életet kell kezdenem.
– És Woodshillbe jöttél.
Lassan bólintottam.
– Még három hónapig Portlandben maradtam, aztán
ideköltöztem. Ennyi időre volt szükségem, hogy összeszedjem
magam.
– Erős vagy, Dawn Edwards. Olyan erős! – Csodálat volt a
tekintetében, és én azon tűnődtem, vajon mivel érdemeltem ki ezt.
Az előttem ülő Spencer erősnek nevezett, pedig legkevésbé sem
éreztem magam annak.
Egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, és láttam, hogy libabőrös
lett a karja. Gyorsan kihámoztam magam a takaróból, amit rám
terített, és megosztottam vele. Ugyan még mindig volt némi távolság
köztünk, de a takaróval együtt olyan volt, mintha egy védelmező
buborék venne minket körül.
– Köszönöm! – Spencer szája sarka felhúzódott, de az aprócska
mozdulat nem érte el a szemét.
– Már nem tudok olyan sokat adni valakinek magamból –
mondtam halkan. Óvatosan választottam meg a szavaimat, de nem
akartam szépíteni az igazságot. – Még egyszer nem élném túl.
Spencer bólintott. Felemelte a kezét, az arcomra tette, és újra
letörölte a könnyeket a szemem alól. Őrület, hogy még nem
száradtam ki, és pusztultam el, mint egy növény.
– Akkora idióta vagyok – mondta hirtelen. – Annyira nyomultam
rád, közben pedig ez az utolsó dolog, amire szükséged van.
Valószínűleg halálfélelmet okoztam neked.
 – Nem vagy idióta, Spence. Ne mondj ilyet!
Felmordult.
– Ez annyira jellemző.
– Mi? – Már nem igazán tudtam őt követni.
– Én vagyok a tapintatlanság királya. Hogy bírtad ki velem
hónapokig, hogy be ne húzz egyet?
– Azt Kaden már megtette – tréfáltam. Túl jól emlékeztem
Spencer monoklijára és a kezemre is, ami megsérült, mert utána
Kadennek adtam egy pofont.
A baráti körünkben egyértelműen túl sok az agresszió.
– Annyira sajnálom, Dawn. Ha mindezt tudtam volna, soha nem
lettem volna… – Grimaszolt egyet, és megvakarta a homlokát. – Te
jó ég, olyan rossz vagyok az ilyesmiben.
– Én is.
Megrándult a szája sarka.
– Ez könnyebbé teszi.
– Szóval, mit akartál mondani? – emlékeztettem.
– Azt akartam mondani… – Nagyot nyelt, láttam, ahogy ugrott
egyet az ádámcsutkája. – Mielőtt megismertelek, egyáltalán nem
akartam, hogy barátnőm legyen. Csak olyan lányokkal jöttem össze,
akiknek nem voltak elvárásaik. De amikor téged megismertelek,
akkor… – Tehetetlenül vállat vont. – Akkor mindent jól akartam
csinálni. Udvarolni akartam neked, megküzdeni érted, mindent, ami
a randik nagykönyvében szerepel. Még soha nem jártam senkivel, és
egyáltalán nem tudom, mit kell tenni.
– Nem tudtam, hogy eddig még nem volt kapcsolatod –
mondtam óvatosan.
– Még nem volt olyan kapcsolatom, ami tovább tartott, mint egy
éjszaka.
– Te Casanova! – Egymás ugratásában jobbak voltunk, mint a
komoly dolgokban. Jobb is így.
– Többre nem volt sem időm, sem türelmem. Nálad kívántam
először azt, hogy másképp legyen. Közben pedig mindent úgy
kellett volna tennem, mint azelőtt.
– Valószínűleg azzal gyorsabban célt értél volna – feleltem.
 Kicsit ráncolta a homlokát, aztán újra szünet állt be, amíg a saját
gondolatainkat emésztgettük.
– Megbántad, amit ma éjjel tettünk? – kérdezte váratlanul.
Őrültségnek hangozhat, de egy pillanatra el is felejtkeztem róla,
hogy lefeküdtünk egymással. Ez valahogy a könnyeim és a súlyos
igazság között elveszett.
Most, hogy az arcára néztem, és felismertem a tanácstalanságot
sötétkék szemében, minden egyértelmű lett.
Mélyen magamban kutattam az őszinte válasz után.
– Semmi esetre sem – mondtam végül.
Spencer megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
– És én még azt gondoltam, igent fogsz mondani.
Mosolygott, és én is megpróbáltam utánacsinálni. Az arcom fájt.
Most már tudtam, miért kerültem olyan hosszú ideig a sírást.
– Soha nem jutna ilyesmi az eszembe.
Eltűrte a frufrumat a homlokomból, és megpróbálta a fülem mögé
simítani, de ahhoz túl rövid volt. A hajam azonnal visszahullott az
arcomba. Spencer koncentráltan megfigyelte a tincseimet, és egy
ránc jelent meg két sötét szemöldöke közt. Arckifejezése egyszerre
nagyon töprengő lett.
– Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy minden
olyan módon akarlak téged, amit megengedsz nekem, Dawn.
A torkom teljesen kiszáradt. Elállt a szavam a vallomásától. Épp
most tettem nyilvánvalóvá számára, mennyire elfuserált vagyok
valójában, ő pedig ezt mondta.
– Te vagy az egyik legjobb barátom. Nem akarom, hogy az, ami
ma éjjel történt, ezen bármit változtasson – folytatta.
Keze még mindig a hajammal játszott. Egy tincset morzsolgatott
az ujjai között. Hallottam, ahogy serceg a hajam.
– Ezt én sem akarom – suttogtam rekedten.
Leengedte a karját, és a tekintetét ismét az arcomra irányította.
– Jó – mondta töprengő ábrázattal. Lassan bólintott, de nem úgy
tűnt, mintha nekem szólna ez a gesztus.
– Jó – mondta még egyszer.
– Jó – mondtam ekkor én is. – Tehát még mindig barátok
vagyunk?
 – Minden vagyunk, amit csak akarsz.
Tessék?
Az arckifejezésem szemlátomást elárult, mert Spencer
felegyenesedett, és olyan komolyan nézett a szemembe, amire
egyáltalán nem számítottam tőle.
– Nem akarom, hogy túl sokat gondolkozz azon, hogy mi van
köztünk. Mert van valami, és ezt se te, se én nem tagadhatjuk –
mondta azzal a rá annyira jellemző egyértelműséggel. – Tudom,
hogy félsz, és azt is, milyen nehéz számodra, hogy ne törd a fejed a
jövőn. De azt hiszem, jobb lenne, ha nem tennéd, és helyette azt
csinálnád, amit én.
– Mi lenne a te módszered?
– Amikor a jövőn gondolkozom, akkor én is félni kezdek. Ki nem?
– A jövőtől való félelem a legijesztőbb, ami létezik – motyogtam.
Túl jól emlékeztem arra, hogy mennyire rám nehezedett a
bizonytalan jövőm súlya a válás után: alig kaptam levegőt.
– Ezért egyik napról a másikra élek. Minden reggel esélyt ad egy
új kezdethez. Ezt használom ki. Azt hiszem, nekünk is így kellene
tennünk.
– Tehát úgy akarsz tenni, mintha mi nem…?
– Megőrültél? Természetesen nem – felelte hevesen. – Amit ezzel
mondani szeretnék, az az, hogy ne töprengj rajta, ha túl nagy teher a
számodra. De akkor se törd rajta a fejed, ha még egyszer
megtörténik.
Ó-ó!
Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy a forróság átjárja az arcom.
– Mert felőlem megtörténhet – folytatta halkan. Ezúttal a tekintete
nem sajnálattal volt tele, hanem valami mással. Valamivel, ami
mélyebbre ment, tele ígérettel és az előző éjszaka emlékeivel.
Valamivel, ami élénk bizsergést váltott ki a gyomromban. Már ha az
összeomlásom után ez egyáltalán lehetséges.
Túl sokáig hallgatott. A közvetett ajánlata forrón és súlyosan
lebegett köztünk, és én azon törtem a fejem, ami ebben a mostani
helyzetben és a lüktető halántékommal feltehetőleg szörnyű
döntéshez vezetne. Spencer észrevette, és a kezét el akarta húzni az
arcomról.
 Nem hagytam neki, hanem ehelyett újra odaszorítottam. Nagyon
jó érzés volt. Ebbe akartam kapaszkodni.
– Köszönöm, hogy meghallgattál – suttogtam rekedten. – És azt
is, hogy megértesz.
Hüvelykujjával finoman simogatta az arccsontomat. Úgy éreztem,
mintha a könnyeim odaszáradt sóréteget képeztek volna rajta.
– Köszönöm, hogy rám bíztad a titkaidat! Nagyra értékelem.
Többre, mint gondolnád.
Még sokáig ültünk a kanapén, együtt a takaró alatt, köztünk
lebegett Spencer magabiztossága, az én bizonytalanságom és az ő
kimondatlan ajánlata.
 20 . f e j e z e t
Különös érzés volt hazamenni. Minden kavargott bennem.
Ráadásul hihetetlenül kimerültem, amit valószínűleg nemcsak a
Spencerrel való szexre, sokkal inkább a sírógörcsre vezethettem
vissza. Te jó ég, biztosan elhasználtam az elkövetkező öt évre szóló
könnykészleteimet! Vetettem egy pillantást a tükörbe. Megerősödött
a gyanúm: az arcom úgy néz ki, mint egy piros foltos lufi.
A zuhany alatt megpróbáltam kikapcsolni a gondolataimat.
Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam az elmúlt éjszakát. Addig
tusoltam, míg ki nem hűlt a víz. Aztán belebújtam a pizsamámba, és
végre összegyűjtöttem a bátorságom, hogy a kezembe vegyem a
telefonomat, és válaszoljak Allie öt SMS-ére, amiket éjszaka írt, hogy
hova tűntem, és miért nem szóltam neki. Síró szmájli.
Azt írtam, hogy tegnap olyan sokan vették körül, hogy nem
tudtam odaférkőzni hozzá. Elég vacak kifogás, de ahhoz túl fáradt
voltam, hogy valami kreatívabbat kitaláljak. Sürgősen be kellett
pótolnom a kimaradt alvást.
Apa mindig azt mondta, mikor kicsi voltam, hogy pár óra alvás
után mindig egész másképp néz ki a világ – és ez olyan tanács, ami
mindig segít. Tehát a takarómba bugyoláltam magam, úgy, mint egy
palacsinta, és becsuktam a szemem. Nem gondolkoztam, nem
éreztem semmit, csak egyszerűen átadtam magam a csendnek és
elnehezült tagjaimnak.
Akkor ébredtem fel, amikor Sawyer visszaért a kollégiumba.
Lerúgta a csizmáját a lábáról, és az hangosan nekivágódott a
komódnak. A tompa zaj felriasztott mély álmomból.
– Ó, bocsánat! Nem tudtam, hogy alszol – mondta, amikor
felültem, és mindkét kezemmel a szemem dörzsöltem.
– Semmi baj – feleltem, és nagyot ásítottam. – Mennyi az idő?
– Kicsivel múlt hét – válaszolta Sawyer, és lehámozta magáról a
bőrdzsekijét.
Körültekintően átgondoltam a helyzetemet. Átaludtam az egész
napot, kipihentebbnek éreztem magam, és a fejemet tisztábbnak,
mint akkor, amikor Spencer hazahozott.
 Csak ekkor nézett rám igazán Sawyer. Oldalra hajtotta a fejét, és
kicsit összeráncolta a homlokát, miközben vizsgálgatott.
– Te szexeltél – mondta hirtelen.
Lemerevedtem.
– Mi?
– Te szexeltél – ismételte meg, és a karját is összefonta a mellkasa
előtt.
– Hát ezt meg mi az ördögből következtetted ki? – feleltem
elhűlve.
Sawyer csak vigyorgott.
– Érzem a rezgéseket. És mivel még csak nem is tagadod, egészen
biztos vagyok benne. – Azzal felemelte a földről a hátizsákját, és
leült az ágyára. Aztán előásta a fényképezőgépét a hátizsákjából,
kivette belőle a memóriakártyát, amit kicsit később a laptopja
megfelelő résébe tolt.
– Legalább jó volt?
Nagyot nyeltem. Pont most kellett feltennie ezt a kérdést? Nem
akartam ezen agyalni. Mert ha megtettem…
Lelki szemeim előtt Spencer képe jelent meg. Ahogy a teste
megfeszült az enyémen, a keze, amivel a hajamba kapaszkodott…
– Istenem! – nyögtem fel, és arcomat a két kezembe temettem.
Visszazuhantam az ágyra.
– Ne csinálj ügyet belőle, Dawn! Az első alkalom egy hosszú
szünet után többnyire nem a legvarázslatosabb – mondta Sawyer.
Pulzusom az egekbe emelkedett, és magamban azon fáradoztam,
hogy ne lássam magam előtt Spencer meztelen, izzadsággal borított
testét – mindhiába. Azonnal elvettem a kezem az arcom elől, és
többször pislogtam, hogy elűzzem a képeket. Minél jobban
próbáltam, annál rosszabb lett. Beleégett a fejembe és a testembe.
– Nem volt rossz – motyogtam.
– Hm?
A mennyezetre meredtem, ahová egy színes világtérképet
ragasztottam, ami világított a sötétben.
– Azt mondtam, nem volt rossz.
Sawyer ágya nyikorgott, amikor felállt, és pár lépéssel átjött
hozzám. Lehuppant mellém, hátát a falnak támasztotta és
törökülésbe tette a lábát.
– Jó, akkor meséld már el!
– Ki mondta, hogy akarok beszélni róla? – kérdeztem, és
ránéztem.
Ugyanazt a ruhát viselte, mint előző nap: egy szakadt harisnyát
és egy oldalt bő kivágású, laza topot, ami közszemlére tette a
bordáin lévő tetoválást. Én lehet, hogy inkább úgy festettem volna
benne, mint egy szellem egy ütött-kopott hálóingben, de Sawyer
egyszerűen úgy nézett ki, mint egy rocksztár.
– Hiszen ez az előnye, ha az embernek van egy lakótársa, vagy
nem?
– Mi? Hogy az ember a másik szexuális életébe betekintést nyer?
– kérdeztem elképedve.
Sawyer röviden bólintott.
– Én is mindig mindenről beszámolok neked, amiket művelek.
– Amit inkább csak kényszerűségből hallgatok végig –
motyogtam alig hallhatóan. Ennek ellenére begyűjtöttem érte egy
ütést a sípcsontomra. – Aú!
– Ezt megérdemelted. Most már bökd ki, hogy kivel voltál!
Hallgattam, még mindig azon fáradozva, hogy elnyomjam a
forróságot a gyomrom környékén. Még nem álltam rá készen, hogy
beszéljek róla. Először saját magammal akartam tisztázni ezt a
dolgot.
Sajnos ez Sawyert a legkevésbé sem érdekelte.
– Az a srác volt, aki majdnem összeomlott, amikor félresikerült az
előadásotok? – kérdezte. – Mindig is gondoltam, hogy csak tetteti a
strébert, hogy közelebb kerüljön a lányok bugyijához.
– Isaac? Az ég szerelmére, nem!
Fürkészve nézett rám.
– Ne mondd, hogy Spencerrel csináltad!
Gyorsan megint a mennyezetre néztem.
Sawyer meglepett hangot hallatott.
– Komolyan? Azt hittem, nem az eseted. A közeledési kísérletei
inkább csak elriasztottak. – Nem úgy hangzott, mint egy
szemrehányás, hanem őszintén meglepettnek.
 – Igazából így is volt. De aztán… egyszerűen csak megtörtént.
Megcsókoltuk egymást, aztán valahogy már nem tudtuk abbahagyni
– ismertem be halkan.
– Akkor most tisztán szexuális kapcsolatotok van? – kérdezte
Sawyer csodálkozva. – Vagy még mindig többet akar?
Évek óta erotikus történeteket írok, és vastag, kidudorodó,
ágaskodó farkakat mutatok be részletes szexjelenetekben – ennek
ellenére a szexuális kapcsolat kifejezéstől a szégyen pírja jelenik meg
az arcomon. Mi lehet velem a baj?
– Az arckifejezésedből ítélve teljesen megfutamított téged.
– Nem, nem arról van szó – feleltem.
– Akkor miről? – A hangsúlya nem volt követelőző. Inkább csak
úgy tűnt, mintha meg akarná érteni, hogy mi játszódik le bennem.
Bármilyen okból is.
– Azt hiszem, azt javasolta nekem, hogy egy ártalmatlan –
megköszörültem a torkom –, egy ártalmatlan dologba kezdjünk. De
inkább közvetetten.
– Mit mondott pontosan?
– Olyasmit, hogy ne törjem rajta a fejem, ha még egyszer történik
köztünk valami. És hogy ne gondolkodjak a jövőn, ha az félelemmel
tölt el.
Lassan bólintott.
– De hát ez pontosan az, amit te akarsz, vagy nem?
Hasra fordultam, és államat a kezemre támasztottam.
– Azt tudom, hogy én nem akarok kapcsolatot. Ezt ő is tudja. De
mégis… Ez egyszerűen nem működhet így.
– Miért nem? – makacskodott.
Megvontam a vállam.
– Te hogy szoktad ezt csinálni?
Kételkedve fintorgott.
– Úgy értem, vannak kimondatlan szabályok vagy ilyesmi?
Lehetséges az, hogy egyszerűen… csak szexeltek egymással, anélkül,
hogy elvárnátok valamit viszonzásul?
Látszott az arcán, hogy megértette a kérdésemet.
– Ha egy pasi valamit vár a szexért viszonzásul, akkor semmi
esetre se feküdj le vele. – Egy kicsit lejjebb csúszott, és fejét a falhoz
támasztotta. – Csak mert egy laza történetbe kezdtek egymással, az
még messze nem jelenti azt, hogy elköteleznétek magatokat.
Számomra ez úgy hangzik, mintha Spencer egyszerűen élvezni
szeretné veled a pillanatot, mert tudja, hogy nem állsz készen többre.
Azt veszi el, amit megkaphat.
Minden olyan módon akarlak téged, amit megengedsz.
Valószínűleg igaza volt.
– Olyan hosszú ideig voltál kapcsolatban, hogy egyáltalán nem is
tudod, milyen lehetőségeid vannak, Dawn – mondta Sawyer, és
mosolygott. – A kötetlen afférok olyan sok jót tartogatnak. Például…
Aztán teljes részletességgel elmesélte, mit művelt az elmúlt
éjszaka. Szemlátomást megtörte a cölibátusát, és újra vadászatba
kezdett.
Az este további részében Sawyer ismét a laptopjának szentelte
magát, én pedig előbányásztam Watsont a táskájából. Valahogy meg
kellett szabadulnom a gondolataimtól, és az írás rendszerint segített
benne, hogy rendbe szedjem magam, ha már minden teljesen
összezavarodott.
Az előző napi rosszindulatú kritika miatt elkerültem, hogy
benézzek a fórumba, és a wifit is kikapcsoltam. Ehelyett
megnyitottam egy új dokumentumot, egy friss, üres oldalt, és
mindent legépeltem, ami az eszembe jutott. A gondolataimat, az
érzelmeimet és mindent, ami, mint egy vastag, kusza kábelrengeteg,
bennem kavargott. Gépeltem és gépeltem, zenét hallgattam a
fejhallgatómon, és mindent kiengedtem magamból. Csak több ezer
szó után hagytam abba.
Egy új történet született.
 21 . f e j e z e t
Nolan a haját kontyba fogta össze, és két tollal rögzítette, amiket
Blake tolltartójából lopott el.
– Így már sokkal jobb – mondta, és kirázta a kezét. – Szóval.
Elolvastam a feladataitokat, amiket küldtetek. Jamie, mivel te nem
adtál be semmit, hozol egy kör kávét mindannyiunknak. – Nolan
belenyúlt a farzsebébe, és elővette a pénztárcáját. – Ne aggódj, én
állom! Emberek, mondjátok el Jamie-nek, mit szeretnétek!
Blake és Everly azonnal felkiáltottak, hogy egy lattét szeretnének,
én pedig egy forró csokoládéval csatlakoztam hozzájuk. Mostanra
hozzászoktam ennek a kurzusnak a különös légköréhez. Sőt meg is
kedveltem. Még akkor is, ha kivert a veríték, amikor a többiek elé
állva elő kellett adnom valamit.
Jamie elvett pár érmét a tanárunktól, és egy grimasszal az arcán
elindult a Campus Caféba. Ezalatt Nolan elővette a kinyomtatott
írásainkat a mappájából.
– Míg közületek többen kiadóknál vagy a versenyszférában
szeretnének elhelyezkedni, tudom, hogy néhányan viszont arról
álmodoznak, hogy az írásból tudjanak megélni – kezdte, aztán
odajött a körbeállított asztalainkhoz.
Igen, a körbeállított asztalokhoz. Ezen a napon azt akarta, hogy
törökülésben üljünk fel az asztalokra.
– Ha tényleg ezt akarjátok, akkor meg kell tanulnotok, hogyan
kezeljétek a kritikát. Ma – adta vissza Blake-nek a feladatát –
szétszedtelek benneteket. Szó szerint. – Odaadta a következő lapot
Paige-nek, a harmadik lánynak a kurzuson.
Vízkék szeme elkerekedett a szövege melletti sok piros
megjegyzés láttán.
– A karrieretek nagy része abból fog állni, hogy megfelelően
reagáljatok a méltatlan kritikákra. – Visszaadta Everlynek a
fogalmazását.
Amint a lány meglátta az első sort, elhalványodott a mosolya,
majd egészen el is tűnt, ajka egy fehér vonallá préselődött össze.
Nagyot nyelt, és láttam, hogy a keze remegni kezdett.

É Á
 Én jól szórakoztam a feladat megoldásakor. Általában nagyon
szerettem, hogy Nolan arra ösztönzött minket, hogy olyan dolgokat
vessünk a papírra, amik igenis jelentenek valamit nekünk, és én
nagyon sok személyes dolgot beleírtam a szövegbe. A lapon lévő
piros vonalak és jelek sokkoltak, és pontosan úgy, mint a
rosszindulatú online kritikákat, eléggé bántónak éreztem őket.
Ennek ellenére alaposabban értelmezni kezdtem minden egyes
megjegyzést. A megfogalmazásaim nem voltak elég világosak, a
fejtegetéseim nem hihetőek, a hasonlataim rosszak.
Nyeltem egyet. Kemény volt. Kemény, és nem különösebben
jelentett segítséget, úgy láttam. Nolan mindent csak a személyes
ízlésével indokolt.
A homlokomat ráncoltam. Ám amikor végül az utolsó oldalra
lapoztam, és elolvastam az utolsó mondatot, megkönnyebbülten
lélegeztem fel.
Legközelebb kevesebb közbeékelt mondatot. Egyébként szép munka. Csak
így tovább!
Hülyét csinált belőlünk. Felhúztam a szemöldököm, és a katedra
felé pillantottam. Nolannek remegett a szája sarka. Szemlátomást
nagyon jól szórakozott rajta, hogy félelmet és ijedséget okozzon
nekünk.
Mellőlem halk szipogás hallatszott. Everlyhez fordulva láttam,
hogy könnyeket törölt ki a szeme sarkából.
– Hé – mondtam halkan, és karjára tettem a kezem. – Olvasd át az
utolsó bekezdést!
Többször pislogott, és újabb könny gördült végig az arcán, rá a
pirossal telefirkált lapra. Aztán lapozott. Az arcvonásai azonnal
felderültek. Rögtön ezután felnézett, és a tekintetével valósággal
leszúrta a tanárunkat.
– Mindenki elkészült? – kérdezte körbe Nolan, és összeütötte a
tenyerét.
Egyetértő dörmögés hallatszott kis körünkből.
– Ez igazán fáj, öregem – morgott Blake. A lábát lógázta, a
fogalmazását maga előtt tartva. – Pedig mindent beleadtam.
– Ez volt az értelme – felelte Nolan abban a pillanatban, amikor
Jamie visszajött az italokkal.
 Erre most mindannyiunknak szüksége is volt. Elvettem a
papírpoharat egy hálás mosoly kíséretében, és előrenéztem.
– Hogy éreztétek magatokat, amikor a hozzászólásokat
olvastátok? – tette fel a kérdést a tanárunk. Ellökte magát a
katedrától, és odajött hozzánk. Felült Everly asztalára.
– Azt hiszem, ez egyértelműen látszik rajtam – mondta Everly, és
kerülte Nolan tekintetét.
Ő egy pillanatra Everly vállára tette a kezét, és megölelte.
Baráti gesztus. Néha inkább úgy tűnt számomra, mintha nem is a
tanárunk lenne, hanem egy támogató barát.
– És te, Dawn? – kérdezte, és kicsit oldalra fordult, hogy rám
nézzen.
A szám azonnal kiszáradt, amikor minden tekintet rám irányult.
Idegesen játszadoztam a forró csokis poharam papírgallérjával, és
nyeltem néhányat.
– A legtöbb megjegyzéssel valahogy nem tudtam mit kezdeni.
Alapesetben elboldogulok a kritikáddal, és mindig megpróbálom
megfogadni.
Nolan rám mutatott az ujjával.
– Dawn megértette az elvet.
– Szuper lecke, Nolan – morgott Blake.
– Szándékosan nem írtam segítő megjegyzéseket a lap szélére.
Nem fogtok tudni minden olvasót meggyőzni a munkátokkal.
Néhányan még utálni is fogják a műveteket, teljesen mindegy,
mennyi munkát fektettetek bele. Azt akarom, hogy meg tudjátok
különböztetni az építő jellegű kritikát a személyes véleménytől.
Kritikát kapni soha nem könnyű. Főleg akkor, ha szívét-lelkét
beleteszi az ember a munkájába. A lényeg abban áll, hogy a durva
szavakból kihámozzuk a lényeget, és a többit ne vegyük túlzottan
magunkra. Nézzétek csak meg a kedvenc könyveitek recenzióit!
– Már megtettem – mondta Jamie. – Tök pocsékak. Mindent, amit
én jónak találtam, a kritikus ízekre szedett.
– Mit tanulhatunk ebből? – kérdezte Nolan.
– Nem tudom, öregem. Hogy még a kedvenc szerzőink is kapnak
negatív kritikát, és hogy nem tudunk mindenkinek a kedvére tenni?
– Blake töprengve nézett Nolanre.
 – Egész pontosan.
A múlt heti rosszindulatú recenzióra gondoltam. Hirtelen
egészen másképp tekintettem rá. Minden egyes szavát felidéztem, és
a mostani álláspontomból vettem szemügyre.
Nem tudok mindenki kedvére tenni. Ez emberileg egyáltalán nem
lehetséges. Ugyan fájt ezeket a szavakat olvasni, de nem is vittek
előbbre. Semmit sem tudtam kezdeni velük, mert egyáltalán nem
arra szolgáltak, hogy segítsenek nekem.
– Köszönöm, Nolan! – mondtam váratlanul.
Megragadta a kezem, és a magasba emelte.
– Megértette! Éljen Dawn, és az, hogy végre a nevemen szólított!
A csoporttársaim mosolyogtak, és a kávéspoharaikkal
koccintottak velem.
Ez a kurzus! Csodálatos volt.

Időközben Allie-ék konyhájában nagyobb készletet halmoztam fel

fűszerekből és hozzávalókból, mint a kollégiumban, ahonnan
valamilyen rejtélyes módon állandóan eltűnt minden.
Ma fajitát készítettünk guacamoléval, és desszertnek belül
folyékony csokoládészuflét. Nem különösebben összeillő párosítás,
de Allie mindenképp meg akarta tanulni, hogyan kell szuflét
készíteni, mert teljesen a rabjává vált. Óvatosan el akartam
magyarázni neki, hogy én több évig gyakoroltam, mire egy értelmes
szuflét össze tudtam hozni, de nem hagyta, hogy ez elbátortalanítsa.
Korán megtanultam főzni, mivel apa többnyire túl elfoglalt volt.
Reggeltől estig a műhelyben dolgozott. És ugyan a legszebb
emlékeim közül több is azzal kapcsolatos, hogy a műhely
munkapadjain ülünk, a lábunkat lógázzuk és pizzát tolunk
magunkba, egyszer csak megkértem apát, hogy mutassa meg,
hogyan kell használni a tűzhelyet. Akkoriban tíz- vagy tizenegy éves
lehettem. Mivel apának fogalma sem volt a főzésről, ezért együtt
tanultuk meg. Vettünk magunknak szakácskönyveket, amikben a
legegyszerűbb receptek voltak, és kipróbáltuk az összeset. Ami a
főzést illeti, tényleg gyakorlat teszi a mestert. A közös ételkészítés
lett a legkedvesebb szabadidős tevékenységünk. Aztán amikor egy
ideig újra nagyobb lett a stressz a műhelyben, mert apának el kellett
bocsátania két munkatársát, a főzés az én reszortom lett. Nem volt
túl sok felesleges pénzünk, ezért korán meg kellett tanulnom, hogy a
lehető legkevesebből kijöjjünk, de mégis okosan táplálkozzunk.
Ennek hála sok csoporttársammal szemben előnyre tettem szert.
Ugyan soha nem éltem igazán egyedül, de mégis jól be tudtam
osztani a rendelkezésemre álló pénzt, anélkül, hogy le kellene
mondanom bármiről.
– Hogy tudod ezt mind megjegyezni? Én már a felét elfelejtettem
– sóhajtott Allie, amikor megterítettük az asztalt.
– Egyszer csak megragad a fejedben. Legalábbis nálam így volt –
mondtam, és visszamentem a konyhába, hogy kikapcsoljam a sütőt.
A tortillákat időközben felmelegítettük, a töltelékhez a zöldség
már az asztalon állt. Egy salátalevél leesett a konyha padlójára, amit
Spidey a rózsaszín orrocskájával gyanakodva szimatolgatott.
Lehajoltam hozzá, és megsimogattam a fejét. Azonnal boldogan
dorombolni kezdett, én pedig elmosolyodtam.
Kicsit később visszatértem a nappaliba, és letettem a tortillás
tányérokat az asztalra. Allie mostanra már kiismerte Kaden
zenelejátszóját, és lejjebb vette a hangerőt. A mai zenénk Justin
Bieber legújabb albuma volt. Ezt csak azért mertük elindítani, mert
Kaden Spencerrel túrázni ment.
Leültem az étkezőasztalhoz, és amikor Allie csatlakozott hozzám,
és ránézett a feltálalt ételre, sugárzott az örömtől.
Az, hogy az evés ennyire boldoggá tette, egyrészt aranyos volt,
másrészt elég szomorú. Tudtam, hogy az anyja gyerekkorában
folyamatosan sulykolta belé, hogy ne egyen semmilyen
egészségtelen dolgot, és figyelt arra, hogy ne lépjen át egy bizonyos
kalóriamennyiséget. Mindig, mikor erre gondoltam, előlépett az
anyai ösztönöm, és késztetést éreztem, hogy Allie-t addig etessem,
hogy már csak gurulni legyen képes. Ezért a főzőrandijainkon is
mindig óriási adagokat készítettem.
– Anyukád jelentkezett még? – kérdeztem. Áttoltam Allie-nek a
guacamolés tálat, amit hálás biccentéssel vett el tőlem.
– Igen. Elmeséltem neki és apának a meglepetésbulit.
Megkérdezte tőlem, hogy négyéves vagyok-e, és azt mondta, hogy
egy pezsgős fogadást megfelelőbbnek talált volna, mielőtt gratulált
nekem. – A szemét forgatta.
– Amikor az anyukádról beszélünk, mindig kényszert érzek arra,
hogy szapulni kezdjem. De aztán eszembe jut, hogy ő mégiscsak az
anyukád, és hogy ez nem lenne helyénvaló – mondtam, és bőségesen
megkentem a tortillámat.
Allie csak megvonta a vállát.
– Ne fogd vissza magad!
– Jó, az anyád egy ostoba tyúk, és utálom, ahogy fölényeskedik
veled. Üljön kaktuszba!
Allie mosolyogva rázta a fejét.
– Mindent megadnék érte, hogy lássam, amint ezt az arcába
mondod. Azt hiszem, szétrobbanna a dühtől.
– Egyszer kipróbálhatnánk. Önszántamból fel is takarítanám
utána a padlót – dörzsöltem össze a tenyerem, és a lehető
legördögibb képet vágtam.
– Inkább ne! Tulajdonképpen a kapcsolatunk az utóbbi
hónapokban rengeteget javult. Még mindig nem normális anya-
lánya viszonyban vagyunk, de azt hiszem, az a hajó már nagyon rég
elment. – Allie tekintete egy pillanatra elsötétült. Aztán váratlanul
megrázta a fejét, és újra felnézett. – Akárhogy is. Köszönöm még
egyszer a szuper bulit. A legszebb szülinapom volt mind közül.
Mosolyogtam.
Múlt szombat óta Allie már biztosan vagy százszor mondott
nekem köszönetet. Biztosan a többieknek is. Hétközben
meglehetősen elfoglalt voltam, elbarikádoztam magam a szobámban
és írtam. Egyrészt, mert az új történetem nem hagyott nyugodni,
másrészt… mert elbújtam Spencer elől.
Spencer.
Akivel lefeküdtem. Biztos voltam benne, ha meglátom, azonnal
lángba borulok, vagy holtan esek össze. Valamelyik a kettő közül
biztosan.
– Alig hiszem el, hogy holnap már indulunk. Fogalmam sincs, mi
mindent pakoljak össze – folytatta Allie.
– Ne bonyolítsd túl! Vízhatlan ruhák, strapabíró cipő, esőkabát és
szép alsóneműk, arra az esetre, ha Kaden és te fél éjszaka azt
csinálnátok – mondtam.
– Úgy teszel, mintha nem tennénk mást, mint hogy éjjel-nappal
egymásnak esünk. – Allie feltekerte a tortilláját.
– Én mindenesetre pakoltam be füldugót. Szeretlek benneteket,
de hogy egész hétvégén három pár vegyen körül, attól elfog a
félelem és a reszketés.
– Micsoda hülyeség! Te és én egy szobában alszunk, Kaden pedig
Spencerrel. Aligha lesz szükséged rá, hogy használd azokat a
cuccokat – felelte Allie mérges ábrázattal, és beleharapott a tortillába.
Erre rögtön élvezettel grimaszolni kezdett.
Justin Bieber éppen az elkésett bocsánatkérésekről énekelt,
amikor kinyílt a lakásajtó. Halk nevetés szűrődött be a nappaliba, és
azonnal meghallottam, ki érkezett meg Kadennel.
Fenébe! Fenébe, fenébe, fenébe.
Kaden a háta mögött Spencerrel belépett a nappaliba. Mindketten
teljesen át voltak ázva.
– Hé! – mondta Kaden. – Elkezdett esni az eső, ezért úgy
gondoltuk, elhalasztjuk a túrát.
– Milyen kár! Az előbb még szép volt az idő – mondta Allie.
– Majd hétvégén bepótoljuk.
– Csak akkor jöhetsz velünk, ha nem vagy túl béna. Spence és én
diktáljuk ugyanis a tempót, és ha nem tudod tartani, akkor nem
leszünk tekintettel rád. Nincs olyan, hogy barátnőbónusz. Kérdezd
meg Monicát! – Aztán kis szünetet tartott, és lemerevedett. –
Melyikőtök kapcsolta be ezt a nyávogást?
– Ugyan, maradj már csendben! Hiszen szereted Justin Biebert.
– Bubbles, ha nem kapcsolod ki ezt a vackot, vérezni fog a fülem.
A civakodásuk alig jutott el hozzám. A pillantásom Spencerre
meredt, aki két kezével tűrte el nedves haját az arcából. Vízcseppek
folytak végig az arcán, a pólója rátapadt a testére, pont úgy, mint a
farmerje, és sürgető késztetést éreztem arra, hogy lenyaljam a
bőréről a vizet.
Ó, te jó ég!
Ez igazán nem volt fair. Nem akartam, hogy a húzás az
altestemben ennyire heves legyen, de nem tehettem ellene semmit.
Azonnal magam előtt láttam őt, szabályosan éreztem, ahogy lázas
csókjai égtek az ajkaimon. Összefutott a nyál a számban, és sajnos
ennek semmi köze nem volt a tortillához.
– Éhen halok – mondta. A levegőbe szimatolt, aztán élvezettel
felsóhajtott. – Megint főztetek?
– Dawn műve. Desszertnek szuflé van – mondta Allie büszkén.
– Dawn pontosan tudja, hogyan lehet a pasikat boldoggá tenni –
felelte Spencer, és rám vigyorgott.
Iszonyúan félrenyeltem.
– Hagytatok nekünk valamit? Akkor gyorsan átöltözünk, és
csatlakozunk hozzátok. – Kaden adott egy puszit Allie fejére, majd
várakozásteljesen rám nézett.
– Öregem, mindig kilószám készít ennivalót, mert pontosan tudja,
mennyire falánk vagy. – Spencer előrehajolt, és ujját a guacamoléba
dugta.
A fantáziáim máris feledésbe merültek.
– Ejnye! Ne merészeld beledugni az ujjadat az ételembe! –
Felháborodottan húztam el előle a tálat, hogy ne érje el.
Csak vigyorgott.
– Az ujjaimmal egy sor egyéb dolgot is művelhetek, ha szeretnéd!
– Azzal lenyalta őket. Lassan, és olyan mocskos arckifejezéssel, hogy
tátva maradt a szám.
Éreztem, ahogy a mellbimbóm megkeményedik a topom alatt. Az
arcom annyira lángolt, hogy a tortillát már be sem kellene tenni a
sütőbe – néhány másodperc a bőrömön elég lett volna, hogy
átforrósítsuk.
– A te hibád, Dawn, ha állandóan ilyen magas labdát adsz neki –
mondta Kaden, és hátba vágta Spencert. A hálószoba felé ráncigálta,
ahol remélhetőleg átöltöznek valami száraz ruhába.
Spencer a válla felett még vetett rám egy pillantást, és
meglehetősen elégedett mosoly áradt szét az ajkain. Boldog voltam,
amikor becsukódott mögöttük az ajtó. Csak ezután fújtam ki
hangosan a levegőt.
– Úgy teszel, mintha most először lett volna ilyen beszólása –
mondta Allie, és tovább küzdött a tortillájával.
– Sajnos sosem leszek ellene immunis – motyogtam, és ezzel
sokkal jobban kiteregettem a lapjaimat, mint ahogy szándékomban
állt.
Spencer teljesen normálisan viselkedett, pontosan úgy, mint
ahogy megígérte. Csakhogy mostanra már tudtam, milyen érzés, ha
a fenyegetéseit valóra váltja, és titokban azt kívántam, bárcsak még
egyszer megtenné.
 22 . f e j e z e t
A nyaraló közvetlenül a tengerparton állt. Fából épült, kétszintes
volt, és a széles ablaktáblákon át mindkét szintről a meredek
szirtfalakra nyílt kilátás. Az emeleten hosszú balkon húzódott végig
a homlokzaton, a bal oldalon egy kis kiszögelléssel, ami kinyúlt az
alatta lévő szint fölé. Alul terasz terült el, amin egy pad és egy
ülőgarnitúra állt nagy asztallal és néhány székkel.
A Coos Baybe vezető utat szinte végig tátott szájjal bámultam. Az
idő gyönyörű volt, sütött a nap és visszatükröződött a tengeren.
Woodshill ugyan nagyon szép volt a kis tavával és a völggyel, de a
tengerparttal nem lehetett egy lapon említeni. A víz óriási, tajtékos
hullámokban tört meg a meredek sziklafalakon, és a széles
tengerpart látványa egyáltalán nem olyan volt, mint a képeslapon,
amit Allie-nek ajándékoztunk. A levegő friss volt és tiszta, a szél az
arcunkba süvített, és minden lélegzetvétellel szabadabbnak és
kipihentebbnek éreztük magunkat. Pedig éppenhogy csak
negyedórája voltunk itt.
Allie-vel és Kadennel utaztam a Jeepjükben. Spencert Ethan és
Monica vitte magával a ferde hátú autójukban, Scott pedig később
jön utánunk Micah-val. Monicát már észre is vettem a hatalmas
nappaliban. Kezét a szeme fölé tartotta, hogy leárnyékolja a napot, és
hevesen integetett nekünk.
Amikor kiszálltunk, láttam, ahogy Allie feltűnés nélkül
megtörölte a szemét. Azonnal odamentem hozzá, és átkaroltam a
derekát.
– Annyira szép itt – mondta, és állát a fejemre támasztotta.
– Lélegzetelállítóan szép – értettem egyet vele. Együtt álltunk a
ház mellett, és nem tudtuk levenni a szemünket a Csendes-óceánról.
– Most már gyertek be végre, hogy beoszthassuk a szobákat! –
kiáltotta Monica a terasz felől.
Allie és én megfordultunk, és láttuk, ahogy barátnőnk egy
helyben ugrándozik. Színes tincsei közben vadul repkedtek
körülötte. A távolból hallottuk Ethan nyugtató szavait, én pedig
magamban mosolyogtam. Aztán Kadenhez léptem és a Jeepje
csomagtartójához, ami olyan nagy volt – mellesleg szólva –, hogy
akár egy rakás hullát is szállíthattak volna benne, majd elvettem a
bőröndömet. Mivel burjánzott rajta a virágminta, nem volt nehéz
megkülönböztetni a feketéktől.
Együtt ballagtunk a gyepen át, bár az én bőröndöm olykor-olykor
elakadt, így végül inkább kézben vittem a bejárathoz vezető út
további részében. Mikor odaértünk, Monica érzelgősen nyitotta ki
nekem az ajtót.
– Isten hozott benneteket Allie szülinapi házában! – tárta szét a
karját.
Ethan belépett mögötte a ház folyosójára.
– Helló, emberek!
– Vannak jó és rossz híreink – folytatta Monica, miközben
elmentünk mellettük a széles folyosón.
– Először a rosszakat – mondta Allie, és a homlokát ráncolta.
– Scott és Micah nem jön. Micah elkapott valamit, és lázasan
fekszik. Scott nem akarja egyedül hagyni. – Monica a karját Allie és
az én vállamra tette. – De a jó hír: eggyel több szobánk van!
– Hol van Spence? – kérdezte mögöttünk Kaden.
– Elemózsiáért ment a szupermarketbe, hogy ne haljunk ma éhen.
Gyertek be, tudni szeretném, melyik szobát választja Allie, hogy a
holmijainkat végre fel tudjuk vinni!
Monica Allie-t és engem enyhén hátba taszított, egyenesen a
felfelé vezető lépcső felé. Én épphogy csak be tudtam pillantani a
nappaliba és az étkezőbe, ami szinte az egész alsó szintet elfoglalta.
– Van egy szoba a földszinten, ahonnan sajnos nem olyan szép a
kilátás, mivel az ablaka oldalt van, és nem a vízre néz. Spence már
be is vitte oda a holmijait – mesélte Monica, miközben felmentünk a
lépcsőn. – Most, hogy Micah és Scott nem jön, azt találtuk ki, hogy
Spence és Dawn kaphatnának egy-egy külön szobát, hogy… Nos,
hiszen tudod. Hogy végül is egy kicsit romantikus legyen neked és
Kadennek.
Allie felém fordult, és kérdőn rám nézett.
– Nekem megfelel – mondtam mosolyogva. Elhatároztam, hogy
Scottnak és Micah-nak küldök egy csomó képet, ha már nem tudnak
itt lenni velünk.
Mikor felértünk, Monica bevezetett minket az első szobába.
 – Ez a szoba itt és a közvetlenül mellette levő az erkélyes. Nagyon
hasonlóak, csak ott két egyszemélyes ágy van, amiket össze kell
tolni.
– Nagyon szép – motyogta Allie, és a nagy ágy láttán
elmosolyodott.
– Szeretnéd ezt? – kérdezte Monica, és belekarolt Allie-be.
– Ha nektek is jó így, akkor nagyon szeretném. – Az ablakhoz
lépett, ami az erkélyre nézett. – Hűha! Azt hiszem, sosem tudok
eléggé betelni ezzel a kilátással.
– Akkor elmondom Ethannek, hogy hozza fel a dolgainkat.
Természetesen csak akkor, ha neked megfelel, hogy az ablakfülkés
szoba legyen a tiéd. – Monica kérdőn nézett rám, és én gyorsan
rábólintottam.
Örömmel összecsapta a tenyerét, és tánclépésben kiment a
szobából. Hallottam, ahogy a lépcsőn Ethannek kiabál.
– Jó, tehát mindenkinek megvan a vágyott szobája. Akkor
szemügyre veszem a birodalmamat – mondtam Allie-nek. – Utána
találkozunk odalent?
Mosolyogva bólintott. Aztán hanyatt dobta magát a hatalmas
ágyon, és úgy mozgatta a karját, mintha egy hóangyalt akarna
csinálni. Nevettem, és kiléptem szobából, hogy aztán a folyosón
Kadenbe ütközzek. Hüvelykujjammal a vállam fölött a faajtóra
mutattam.
– Az a te szobád.
– Szuper. – A bőröndöt az ajtóhoz húzta, és aztán még egyszer
visszafordult hozzám. – Köszönöm, hogy megengeded, hogy egy
szobában aludjak vele – mondta lassan.
Mosolyogtam.
– Cserébe jössz nekem eggyel.
– Megbeszéltük.
– Akkor a hazaúton megint Justin Biebert hallgatunk.
– Csak a holttestemen keresztül. – Ezekkel a szavakkal lépett be a
szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót, mielőtt bármit is
válaszolhattam volna.
Mosolyogva húztam magam mögött a bőröndöt, amíg oda nem
értem az utolsó szobaajtóhoz. Óvatosan beléptem a helyiségbe, és
megálltam az ajtóban.
Kész őrület!
Az ablakfülke kis részébe helyezték a dupla ágyat. A szoba ugyan
kisebb volt, mint a másik kettő, és nem volt erkélye sem, de ez
egyáltalán nem volt baj. Az ágyhoz léptem, és otthagytam a
bőröndöt. Az ágyfülkéből csodálatos kilátás nyílt a tengerpartra.
Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Szerencsére
magammal hoztam Watsont. Legszívesebben elbarikádoztam volna
itt magam a következő három napra, hogy írjak.
Kipakoltam a legszükségesebb holmikat, és kicsit rendbe hoztam
magam. Aztán felvettem egy pulóvert, és lementem, hogy a nappalit
és a konyhát alaposabban szemügyre vegyem. A lépcsővel szemben
volt egy kis fürdőszoba zuhanyzóval. A folyosó közvetlenül a
nappaliba vezetett. Itt minden nyitott volt és fényárban úszott.
Szemügyre vettem az antik bútorokat és a mintás, fejtámlás széket.
Innen is gyönyörű volt a kilátás. Mindegy is volt, hogy a parketta
minden lépésnél nyikorgott, és hogy a nappaliban kissé dohos szag
terjengett.
Még egy kicsit ismerkedtem a helyiséggel, és szemügyre vettem a
tévé melletti polcon lévő könyveket. Még néhány DVD is volt itt.
Aztán továbbhaladtam, és kinyitottam az ajtót, ami mögött a konyha
bújt meg.
Egy halk „ó” szaladt ki a számon.
Spencer visszaért a bevásárlásból, és épp a hűtőt pakolta tele
élelmiszerekkel. Mikor beléptem, kicsit megfordult, és huncutul rám
mosolygott.
– Hé! – mondta, és felhúzta a cipzáros pulóvere ujját.
– Helló! – feleltem, és azonnal amiatt kezdtem bosszankodni,
hogy milyen különösen csengett a hangom. Ez itt csak Spencer.
Minden rendben. Teljesen normálisan viselkedtünk.
Normálisan. Mintha köztünk valaha csak megközelítőleg is
normálisak lettek volna a dolgok.
– Éhes vagy? Vettem csokoládét. És almát. És még sok minden
mást, amit Monica felírt nekem, de azokat először el kell készíteni –
mondta gyorsan, és pont annyira tűnt izgatottnak a hangja, mint
ahogyan én éreztem magam.
 – A csokoládéra sosem mondok nemet. – Odaléptem hozzá, és
belepillantottam a bevásárlótáskába, amit éppen kipakolt. Majdnem
a tetején volt egy hatalmas csomag Reese’s.
– Ó, jackpot. Te vagy a legjobb.
Magamhoz ragadtam a tasakot, és felbontottam.
Rögtön ki is halásztam belőle egy mogyoróvajas sütikosárkát, és
lehámoztam róla a papírt. Leharaptam egy darabot, majd élvezettel
felsóhajtottam. A Reese’s isteni találmány, ez teljesen egyértelmű.
Hálásan Spencerre akartam pillantani, de ő úgy bámult rám, mintha
ráragadt volna valami az arcomra.
– Szép szobát kaptál? – kérdezte rekedten, és tovább pakolászott.
Bevettem a csoki másik felét a számba, kicsit rágcsáltam, és
segítettem neki elpakolni a cuccokat.
– Az enyém a tetőablakos szoba. Iszonyú menő az ágyfülkéjével –
mondtam.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog. – Elvette tőlem a paradicsomot,
amit felé nyújtottam. Az ujjaink egy pillanatra egymáshoz értek, és
én visszatartottam a lélegzetemet.
– Nem akartad volna az egyik fenti szobát? – kérdeztem, ezzel
próbálva feledtetni a reakciómat futólagos érintésére. Spencer
megvonta a vállát, és a zöldséget a helyére tette a fiókba.
– Nem.
– Hogyhogy nem? – kérdezősködtem tovább, és kivettem a
bevásárlószatyorból egy fej salátát. Úgy tűnik, Spencer meglehetősen
egészséges dolgokat vásárolt össze. Eltekintve a csokoládétól és a
mélyhűtött pizzától.
– Allie-nek születésnapja van, Monica rögtön beleszeretett az első
szobába, és te ezelőtt még sosem voltál a tengerparton. Ezért azt
gondoltam, átadom nektek az elsőbbséget.
Ezt úgy mondta, mintha nem lenne ebben semmi különös,
közben pedig az ellenkezője volt igaz. Komoly arckifejezéssel tette
be a fej salátát a többi zöldséghez a fiókba. Úgy tűnt, nem tetszett
neki, ahogy elrendezte, mert néhány élelmiszert kivett és átpakolta
őket. Az állkapcsában az izmok kis ideig megfeszültek.
– Kérlek, ne nézz így rám! – motyogta egy idő után, anélkül, hogy
félrepillantott volna a hűtőszekrény belsejéről.
 – Mégis hogyan?
Felemelte a fejét. Az arcomat fürkészte, majd az ajkaimon
állapodott meg a tekintete, mielőtt újra a szemembe nézett.
Összehúzta a szemöldökét.
– Mintha egy szent lennék. Ugyanis nem vagyok az.
– Hoztál nekem csokoládét, és gondoskodtál róla, hogy szép
szobát kapjak. Engem ez eléggé egy szentre emlékeztet – feleltem,
aztán felhúztam magam a munkalapra, és onnan lógattam a lábam.
Spencer eltette az utolsó dolgokat is a hűtőszekrénybe, majd nagy
zajjal becsapta az ajtaját. Összerezzentem, és tágra nyílt szemmel
néztem rá. Hátával nekidőlt az ajtónak, és becsukta a szemét, a fejét
hátradöntve. Vett néhány mély lélegzetet.
– Spence? – kérdeztem halkan. – Minden rendben?
Mindkét kezével megdörzsölte a homlokát. Épp le akartam
csúszni a munkalapról, amikor felém fordult, hamis mosollyal az
arcán.
– Minden oké. Csak nem aludtam eleget.
Olyan mellékzönge volt a hangjában, amire felfigyeltem.
– Megint otthon voltál? – suttogtam bátortalanul. Túl jól
emlékeztem arra, hogyan reagált a legutóbbi próbálkozásomra,
amikor a családjáról akartam beszélni vele.
Néhány másodpercig némán nézett rám. Aztán lassan bólintott.
Lecsúsztam a munkalapról, és odaléptem hozzá. Óvatosan a karja
után nyúltam, és a hüvelykujjammal simogattam a bőrét.
– Tényleg minden rendben? – suttogtam.
A fejét rázta. Aztán bólintott, mintha maga sem tudná erre a
kérdésre a választ. A szemében megjelent valami, ami sötétebb és
mélyebb volt, mint amit valaha láttam benne.
Gondolkozás nélkül átöleltem. Bármilyen kérdésről vagy
kíváncsiságról elfeledkeztem. Csak ezt a szomorú kifejezést akartam
a szeméből elűzni, ami nem tartozott oda. Eltartott egy pillanatig,
míg Spencer viszonozta az ölelésemet. Mindkét karját körém zárta.
Belém kapaszkodott, arcát a vállamba temette. Remegve szívta be a
levegőt, pedig próbált mély lélegzetet venni. Borzongás futott végig
rajta, és erősebben fogta meg a derekamat. Kiszorította a levegőt a
tüdőmből, de ez cseppet sem zavart. Egyes-egyedül az számított,
hogy ő jobban érezze magát.
– Köszönöm – motyogta a nyakam hajlatába. Szavai
csiklandozták a bőrömet.
A hátát simogattam egyenletes, nyugodt mozdulatokkal.
– Bárcsak többet tudnék tenni érted!
– Ez itt máris több, mint amit megérdemlek. – Olyan volt, mintha
szándékosan fogalmazna homályosan. Ennek ellenére felfogtam.
Épp meg akartam kérdezni tőle, mit ért pontosan ezalatt, amikor
hirtelen eltávolodott tőlem, és felegyenesedett. Kicsit később én is
meghallottam a közeledő lépteket. Spencer azonnal újra felöltötte
jókedvű ábrázatát.
Kaden jelent meg Allie-vel a konyhaajtóban.
– Van kedvetek a nemzeti parkba jönni? – kérdezte Kaden.
– Persze, öregem. Adj egy percet, és hozom a kabátomat! – felelte
Spencer, és hosszú, gyors léptekkel kisietett a konyhából.
Én pedig egyedül maradtam egy csomó kérdéssel és a
gyomromban érzett émelygéssel.

Számtalan virág vett körül minket a Shore Acres Nemzeti Park

botanikus kertjében. Kellemes, nehéz illat szállt a levegőben, és az
orromat csiklandozta. Akárhová néztünk, minden a legtarkább
színekben pompázott. Már egy órája sétáltunk a parkban. Allie
küzdött a térképpel, Kaden és Spencer azonban csak mosolyogtak
egyet rajta, és előrementek. Monica eközben azzal szórakoztatta
magát, hogy mindent lefotózott, míg Ethan az ő kézitáskáját fogta.
Én azonban szinte minden egyes növényt megérintettem a parkban,
mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy valami, ami ilyen szép,
valóban létezik.
– Dawn, mosolyogj! – kiáltotta Monica.
Felé fordultam, és a kamerába mosolyogtam.
Néhány kattintással később Monica előrement, és megpróbálta
rávenni Kadent és Spence-t, hogy egy szökőkút előtt pózoljanak
neki. Én eközben a mobilommal készítettem képeket, amiket
elküldtem Scottnak és Micah-nak, de Sawyernak is. Sawyer nem
sokkal később válaszolt is, és megkérdezte, hogy óvszert is
csomagoltam-e. A szemem forgattam, és visszatettem a telefont a
zsebembe.
– Dawn, állj oda Allie mellé! – kiáltotta Monica, és én a barátaim
felé fordultam, akik közben majdnem mindannyian a szökőkút előtt
pózoltak.
– Tedd végre el ezt a cuccot, és élvezd a látványt, Monica! –
Kaden grimaszolt, és összekulcsolta a kezét a tarkóján.
– Ha végre mosolyognál egy fotón, akkor esetleg.
Allie és Spencer közé álltam, és vigyorogtam Monica kísérletein,
aki rá akarta venni Kadent, hogy mosolyogjon a kamerába.
Értelmetlen vállalkozás volt. Senki nem tudta rábeszélni, hogy
pózoljon, még Allie sem. Ehelyett inkább a középső ujját emelte fel.
– Varázslatos, Kaden – motyogtam.
Spencer a vállamra tette a karját, Allie pedig a derekamra, és én
ugyanezt tettem velük.
Miközben a legjobb barátnőm továbbra is próbálkozott, hogy
lehúzza Kaden karját, felnéztem Spencerre. Szélesen mosolygott a
kamerába. Nem látszott rajta, hogy néhány órával ezelőtt még a
konyhában állt, és úgy festett, mintha az előző éjszaka lett volna
élete legrosszabb éjszakája.
Észrevette, hogy figyelem, és lehajtotta hozzám a fejét.
– Nézz a kamerába! Különben Monica sosem hagy békén –
mondta mosolyogva.
Meg akartam érteni, hogy mi zajlik benne. Tudtam, hogy azokat a
titkait mélyen magába zárja, amikről nem akarja, hogy valaha is
napvilágra kerüljenek. De ezt egyszerűen nem tudtam ennyiben
hagyni. Muszáj tudnom, hogy mi történt. Hogy lehet az, hogy az
egyik másodpercben annyira szomorúnak látszik, a következőben
pedig feltesz egy álarcot. A világ számára. A barátai számára.
Ekkor Spencer a száját szorosan a fülemhez tolta.
– Tényleg ne nézz már rám ennyire intenzíven, édes! Egyébként
Monica a kidudorodó farmeremet megőrzi a fotóján az
örökkévalóság számára.
– Á, szerintem szép bizonyíték lenne.
 Erre még szélesebben vigyorgott, és bennem elégedett melegség
áradt szét. Legalább egyvalamire képes voltam: meg tudtam őt
nevettetni.
Monica még egy kicsit matatott az állványán, és aztán Ethant is
hozzánk küldte. Megnyomta az automata kioldót, én pedig
felöltöttem a legszebb mosolyomat.
– Kaden, most már tedd végre le a középső ujjadat!
– Dehogy teszem.
– Kaden!
– Mit akarsz csinálni? Le akarod a kezem… – Nem tudta folytatni.
Allie eltávolodott tőlem, és két kézzel meglökte Kaden mellkasát. A
srác hátratántorodott, még belekapaszkodott Allie kabátjába, és
aztán mindketten hanyatt kötöttek ki a szökőkútban. Rengeteg víz
fröccsent ránk, én pedig felsikoltottam. A fél oldalam elázott,
éppúgy, mint a többieké.
– Ti teljesen megőrültetek! – kiáltotta Monica hangosan. – Ethan,
ne merészeld…
– Bocsi, bébi… – Aztán átkarolta őt, és könnyedén Allie-hez és
Kadenhez hajította a szökőkútba.
Amikor Monica felbukkant a vízből, fuldokolva köhögött.
– Meg foglak ölni, Ethan.
Gyorsan a barátja is beugrott a szökőkútba. Csak nevettem rajtuk.
Monica úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat,
az arca máris sötétpirossá vált. Én épp meg akartam fordulni, és
idehozni a kamerát, amikor Spencer megfogta a könyököm.
– Ugye mi sem akarunk ünneprontók lenni? – kérdezte, és
ördögien felcsillant a szeme.
– Ne is gondolj rá, Spence! – mondtam, és el akartam húzni a
karomat.
De Spencer váratlanul magához rántott, és átkarolt. Hirtelen
felemelt.
– Azonnal tegyél le! El foglak verni, meg foglak harapni,
karmolni…
– Csupa olyan fenyegetés, amiktől eléggé beindulok, Dawn –
mondta közönyösen, és velem a karjában besétált a többiekhez a
szökőkútba.
 Gyorsan a csípőjére kulcsoltam a lábam, hogy ne kelljen a vízben
állnom. Ezenkívül a vállába is belekapaszkodtam.
– Tegyél le!
– Megtenném, de agyonnyomsz – krákogta Spencer, mire rögtön
engedtem egy kicsit a szorításomon.
– Úgy értettem, a szökőkút előtt!
– Ne játszd meg magad! – mondta ekkor még Allie is. Éppen
Allie! Áruló.
– Csak egy pár cipőt hoztam, ti idióták!
Eszemben sem volt, hogy elengedjem Spencert. Ő volt a
mentőövem a rengeteg őrült közt.
– Ezért egyedül magadat okolhatod – mondta. Aztán hanyatt
vágódott.
Erre nem számítottam. A következő pillanatban mindketten a
vízben kötöttünk ki. A fejem ugyan a felszín felett maradt, de
deréktól lefelé teljesen belesüllyedtem a zöld trutymóba. Spencer
kicsit később bukkant fel, és kirázta csuromvizes haját.
Összeszorítottam a szemem, mert lefröcskölte az arcom.
– Te teljesen megbuggyantál!
Nevetett, és letörölte csöpögő arcát. Aztán mindkét tenyerével a
szökőkút vizére csapott, mint egy pancsoló kisgyerek. A szeme
jókedvűen szikrázott, amikor letöröltem az arcomról a vizet, és
közben mindent csak még rosszabbá tettem. Derült égből
villámcsapásként járt át a vágy, hogy megcsókoljam. Csak előre
kellett volna hajolnom, egy egészen kicsit. Többre nem is lett volna
szükség.
– Szerintem Dawn még nem elég vizes – hallatszott mögülünk
Monica hangja, és ez kiszakított az ábrándozásomból.
Egy újabb adag víz fröccsent rám hátulról. Szuper, most már a
felsőm is elázott.
– Nem hiszem, hogy ezt ennyiben hagyhatjuk, ugye, Dawn? –
kérdezte Spencer, és még szélesebben vigyorgott.
Ez olyan jellemző volt rá. Minden gond eltűnt a tekintetéből, és
megértettem, hogy nem álarc volt az, amit feltett. Legyen az bármi
is, ami nyomasztotta – az együtt töltött időnkben teljesen elterelődött
róla a figyelme. Ha ez volt az, amire szüksége van, akkor én mindent
meg fogok tenni, ami csak a hatalmamban áll, hogy segítsek neki.
Mert az ilyesmit megteszik egymás kedvéért a barátok, nem igaz? A
szökőkút peremére támaszkodtam, és felálltam.
– Semmiképpen. – Aztán felé nyújtottam a kezem, és
felsegítettem.
Kicsivel később egy heves vízi csata kellős közepében találtuk
magunkat, ami egy idő után annyira elfajult, hogy kidobtak, sőt ki is
tiltottak minket a botanikus kertből.
 23 . f e j e z e t
Az új történetemnek About Us-Rólunk volt a címe, mert nem jutott
eszembe semmi jobb. Időközben azonban megszoktam, sőt úgy
éreztem, hogy valahogy menő, mert olyan rövid és velős.
Spencer inspirált az About Us sztorijára. A projekt más volt, mint
a korábbi novelláim. Rendszerint mindent, amit írtam, magam
találtam ki. Ez a történet… különleges volt. Kevésbé szexi.
Mélyrehatóbb. Őszintébb. Az érzelmeimet tükrözte vissza, és szinte
olyan volt számomra, mint egy napló.
Mackenzie-ről szólt, aki irodalomszakos volt, és a legjobb
barátjáról, Tristanról, aki szabadúszó művészként dolgozott. A
történetük egy évtizedes időszakban játszódott, és ez alatt az idő
alatt a barátságuk újabb és újabb próbatételek elé került. Idővel
mindaz, ami köztük volt, megváltozott, de eltartott egy jó darabig,
mire Mackenzie át tudta magát adni annak a bizsergésnek, ami közte
és Tristan közt kialakult. Félt, a múltja határozta meg, és elfelejtette,
hogy milyen megbízni másokban. Amíg Tristan újra meg nem
tanította rá.
Sok mindent beleírtam önmagamból Mackenzie-be, a félelmeimet
és belső harcaimat. Tristan pedig Spencerre hasonlított oly
mértékben, ami szinte már kínos volt. Vidám volt és tapasztalatlan,
de áldozatkész és komoly is tudott lenni, ha a helyzet azt kívánta.
Jót tett, hogy a nyaralóban nem volt internetem. Rendszerint
elárulom az olvasóimnak a neten, hogy min dolgozom, de ezúttal
másképp történt. Ez talán azért alakult így, mert itt az elbeszélői
stílusom teljesen más volt, mint az eddigi munkáimban. Még nem
tudtam, hogy meg szeretném-e jelentetni a történetet, mert
Mackenzie-t és Tristant ameddig csak lehetett, meg akartam tartani
saját magamnak. Ilyet eddig még nem tapasztaltam.
Ezért csak akkor mertem elővenni Watsont, miután a többiek
visszavonultak a szobájukba. Egyszer csak a laptopom
felforrósodott, olyan régóta ültem már ott.
Hangos telefoncsengés szakított ki az írás folyamatából.
Felfigyeltem rá. Még egyszer felhangzott a fülsiketítő csengés, ami
egy nosztalgikus tárcsás telefonéra emlékeztetett. Letoltam Watsont
az ölemből, és letettem a dohányzóasztalra. Aztán körülnéztem és
füleltem, honnan jön a hang.
A komód mellett, ahová Ethan letette a holmiját, felvillant egy
okostelefon kijelzője. A kékes fény gyengén a falra vetült. Levettem
Ethan cuccait, és legszívesebben azonnal befogtam volna a fülem. A
mobil annyira hangosra volt állítva. Fogalmam sem volt, hogyan kell
kikapcsolni, ezért megnyomtam a kijelzőjét, viszont így véletlenül
felvettem a hívást.
– Halló! – hallatszott a telefonból.
– A francba! – sziszegtem, és a fülemhez tettem a készüléket. –
Ööö… Halló!
– Ki az? – kérdezte egy női hang, ami valahogy ismerősnek tűnt.
Hangos zörgést lehetett hallani a vonal másik végén.
A következő másodpercben kitépték a kezemből a telefont.
Majdnem szívrohamot kaptam, annyira megijedtem.
Spencer dühösen nézett rám, aztán mély levegőt vett, és a füléhez
emelte a telefont.
– Anya?
Mrs. Cosgrove, természetesen. Ezért tűnt olyan ismerősnek a
hangja.
– Odaugorjak?
Az anyja gyorsan beszélt és éles hangon, hallottam, pedig Spencer
egyre jobban eltávolodott tőlem, és a nappali ablaka felé ment.
– Oké. Hangosíts ki! Nem, tedd úgy, hogy ne tudja elérni! – A
hangja egyszerre szinte parancsolóvá vált. Úgy hangzott, mintha ezt
már számtalan alkalommal megtette volna. A háta szálfaegyenes
volt, a válla teljesen merev. Csak egy bokszeralsót viselt, és kócos,
fekete haja arra engedett következtetni, hogy már aludt.
– Nem, semmi baj. – Vetett rám egy pillantást hátrafordulva a
válla felett. Valami elgyötörtségszerű jelent meg a tekintetében.
Sietősen elfordult, és újra kifelé nézett. – Halló, kicsi Olive! – Most
egészen halkan beszélt. Szinte úgy, mintha egy félénk állathoz
szólna. Lágyan, mély hangon és melegen.
A telefonban megint robajt és zörgést lehetett hallani. Egy másik
hang is megszólalt, de nem értettem, mit mond. Csak éles zajok
szűrődtek ki.
 – Olivia, nyugodj meg! Nem kell mondanod semmit. Csak
nyugodtan.
Spencer hanghordozása határozottá vált. Még mindig feszült volt
az egész teste, és én nem tudtam, mit kellene tennem. Továbbra is a
komódnál ácsorogtam, teljesen tehetetlenül és haszontalanul. Tűnjek
el? Menjek oda hozzá? Legszívesebben azt tettem volna. Magamhoz
akartam szorítani őt, hogy eltüntessem a feszültséget a testéből.
– Már nem emlékszel? Hiszen tegnap elmeséltem, hogy ezen a
hétvégén elutazom. A barátaimmal Coos Baybe. Ma tettünk egy
kirándulást a nemzeti parkba, de a végén kidobtak minket.
Elmeséljem, hogy miért?
Ezúttal semmit nem hallottam a vonal másik végéről.
Tehát Spencer elkezdett mesélni. Beszámolt az odaútról, mikor
Monica és Ethan a hátsó ülésen csókolóztak, közben öklendező
hangokat hallatott. Leírta a házat, részletesen bemutatta, és arról is
beszélt, hogy melyik szobát választotta. Azután a kirándulásunk
került terítékre.
– Dawnt be akartam húzni a vízbe, de ő nem hagyta. – A válla
felett rám nézett, tekintete kifürkészhetetlen volt. – Nem, igazából
nem gyáva.
Ha tudná…
– Másrészt meg tudom érteni, miért nem akart belemenni a
szökőkútba. A víz tiszta zöld volt és undorító, a zuhany alatt kis
algák folytak a hajamból a lefolyóba. – Megrázkódott, és közben
gyengén ki tudtam venni Olivia hangját. Nem értettem, mit
mondott.
– Egyszer majd együtt is eljövünk, és akkor megmutatom neked a
szökőkutat. És a virágokat. Olyan tarka volt minden, hogy káprázott
a szemünk a rengeteg szín láttán.
Szünet következett, ami alatt Spencer türelmesen várt. Csak mély,
egyenletes légzését hallottam.
– Nem, apát otthon hagyjuk – nevetett, de nem tűnt őszintének. –
Anya küldött az előbb egy fotót a képről, amit az iskolában festettél.
Nagyon szuper lett.
A válla egyre jobban megfeszült, és én nem bírtam tovább.
Nagyon lassan mögé léptem az ablakhoz. Egy pillanatig haboztam,
de aztán hátulról a hasára fontam a karom. Nekinyomtam az arcom
a megfeszült hátizmainak, és mély lélegzetet vettem. Az illata
elárulta, hogy már aludt, és a botanikus kert maradványai is
érződtek rajta.
Először nem változott a testtartása, de kis idő múlva a szabad
kezét rátette összekulcsolt kezemre.
Ekkor már hallottam Olivia hangját a telefonon át. Lassan beszélt,
és közben szüneteket tartott. Hihetetlenül fiatalnak tűnt.
– Persze hogy felhívlak holnap is. De csak akkor, ha most
lefekszel, és nem bosszantod többet anyát.
Olivia úgy tűnt, megelégszik ezzel, mert kicsit később azt
motyogta Spencer:
– Jó éjt, kicsi Olive! – és letette.
Leengedte a karját. Egyikünk se mozdult. Csak egy végtelenül
hosszú pillanat múlva bontakozott ki az ölelésemből, és fordult
felém. A szeme sötét volt. Lágy hangjával teljesen ellentétben a
tekintete megkeményedett.
– Szeretnél egyedül lenni? – A hangom alig hallatszott.
Enyhén megrázta a fejét.
– Oké.
Tekintete a számra siklott, és még jobban elsötétült. Ösztönösen
lábujjhegyre álltam, kezem az arcára tettem, és a hüvelykujjammal
simogattam. Spencer a homlokomhoz döntötte az övét, és becsukta a
szemét.
Így maradtunk, míg a légzése ismét szabályossá nem vált.
Óvatosan előrehajoltam, és ajkamat a szája szegletére nyomtam.
Spencer átölelte a derekamat. Megcsókoltam a szája másik oldalát,
mielőtt ajkamat az övére tettem. Csak röviden, nagyon gyengéden.
Amikor el akartam távolodni tőle, halkan felmordult, és ujjait a
bőrömbe fúrta. Aztán magához húzott. A nyelvét határozottan a
számba tolta, és az érintésében semmi félénkség nem volt. Mindkét
kezével a vékony topom alá nyúlt, és felnyögött, amikor
megtapintotta a bőrömet.
Nyilvánvalóan nem akart sem egyedül lenni, sem beszélgetni:
csak ki akarta ereszteni a fáradt gőzt. És nekem ez megfelelt.
 Elhúzódtam tőle, és a keze után nyúltam. Előrementem a
szobájába. Mikor beléptem, hagytam, hogy elmenjen mellettem,
hogy aztán becsukjam magam mögött az ajtót. Levegő után
kapkodva hátammal nekitámaszkodtam. A szobában sötét volt.
Kellett egy rövid idő, míg hozzászoktam a homályhoz. Alig tudtam
kivenni magam előtt Spencer körvonalait, de másodpercről
másodpercre tisztult a kép. Anélkül, hogy tovább gondolkoztam
volna, levettem a felsőmet, és a rövidnadrágomat is mellédobtam a
földre.
Aztán már előttem állt, megragadta a kezem és a fejem fölé
tartotta. Hozzám simult, és a bőrömön éreztem izmos mellkasát. A
mellbimbóm azonnal megmerevedett. Ő morogva a nyakamhoz
érintette az ajkát. Ebben a pillanatban előrehajoltam, és
megcsókoltam a mellkasát. Fogammal a kulcscsontját cirógattam,
bőrét az ajkaim közé vettem. Olyan illata volt, mint aki frissen
zuhanyzott, tiszta volt és meleg.
Spencer elengedte a kezem, és ujjaival a hajamba túrt.
Lehajtottam a fejét, hogy még mélyebben meg tudjon csókolni.
Minden érintésében kétségbeesést éreztem. Éreztem, ami
végbemegy benne, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Minden
sürgető csókja elárulta nekem, hogy milyen a lelkiállapota. Mintha
lenne köztünk egy kötelék, én is éreztem a fájdalmát és az
aggodalmait.
Megérintettem a hasát, meghúztam a bokszeralsója derekát,
mielőtt becsúsztattam a kezem, és megfogtam az erekcióját.
Hirtelen eltávolodott tőlem. Mellkasa az enyémhez nyomódott,
lélegzete szaggatott volt.
– Dawn, ebben a pillanatban nem tudok tisztán gondolkodni. Ha
folytatod, akkor… – köhögött, amikor a kezemet fel-le húzogattam
rajta.
– Azt akarom, hogy megfeledkezz mindenről – suttogtam.
Gyötrődve felnyögött.
– Ez elég jól megy neked.
Egyik kezével az ajtónak támaszkodott. A következő érintésemre
előretolta a medencéjét.
Amikor folytattam, belenyögött a nyakamba.
Ő
 A következő pillanatban lehúztam a bokszeralsóját. Ő kilépett
belőle, és magához vont. Együtt botorkáltunk az ágyhoz. Spencer
elővette a pénztárcáját az éjjeliszekrényről, előhalászott belőle egy
óvszert, és máris nálam termett. Kicsit később a bugyim is a földre
került, ő pedig magára húzott.
– Magamon akarlak – suttogta.
Ebben a pillanatban bármit kérhetett volna, megadtam volna
neki. A tagját hozzám nyomta, és elakadt a lélegzetem. Akartam őt,
legalább annyira, mint amennyire szemlátomást neki is szüksége
volt rám. Lassan ereszkedtem le rá, apránként, mindvégig ránézve.
Még a sötétben is láttam, ahogy csillog a szeme. Spencer az egyik
karjával átölelt, a másikkal a mellemet fogta meg. Halkan
felnyüszítettem, és hozzányomtam a csípőmet. Simogatni, majd
masszírozni kezdte a mellemet. Ösztönösen reagáltam: kicsit
felültem, majd újra visszasüllyedtem. Olyan mélyen bennem volt –
alig kaptam levegőt.
Spencer keményen megszorította a derekamat, és segített, hogy
találjak egy ritmust. Minden mozdulattal előretolta a csípőjét,
mindaddig, míg hirtelen el nem talált egy egészen mennyei ponton.
– Ó, istenem! – Ajkaimat a vállára nyomtam, hogy semmiféle
hangot ne adjak.
Azonnal megragadta a hajam, és a fejemet gyengéd erőszakkal
hátrahúzta.
– Nem. Hallani akarlak – mondta, és a hangjából eltűnt minden
lágyság.
Parancsoló hangsúlya hallatán az izmaim összehúzódtak
körülötte.
Sziszegve vett levegőt.
– A fenébe is, Dawn!
Még mélyebben engedtem magamba. Ezúttal nem fogtam vissza
magam, hagytam, hogy egyértelműen meghallja, hogy mit tesz
velem.
Spencer az ujjait az oldalamba fúrta, és irányította a mozgásomat.
Teljesen átadtam magam neki, jobban magamba bocsátottam, mint
ezelőtt bármikor. Mélyen legbelül feszültséget éreztem, ami annyira
mindent elsöprő volt, hogy azt hittem, csillagokat látok. Alig kaptam
levegőt. Letaglóztak a Spencer által kiváltott érzések. Megcsípte a
mellbimbómat, és a medencéjét megint azon a különös módon tolta
előre, és én feloldódtam a levegőben.
Szorosan belékapaszkodtam, kezemmel a vállába karmoltam,
amikor bennem minden csillámló fényben ragyogott fel. Spencer
megremegett alattam, az arcát hozzám szorította, és a nevemet
zihálta.
Beletúrtam a hajába, másik kezemet a nyakára tettem, és éreztem
száguldó pulzusát. Teljesen kiélveztem a pillanatot, fogtam őt, és
mélyen magamba zártam. Ebben az érzésben nem volt semmi hamis.
Semmi nem volt, ami félelmet okozott volna. Ez itt Spencer volt. Az
én Spencerem.
Számat a hajára nyomtam. Aztán arcának mindkét oldalára, és
végül hátrahajtottam a fejét, hogy megcsókolhassam. Ez a csók lusta
volt és jóllakott. Mindenféle feszültség eltűnt Spencerből. A
kétségbeesés is. Legalábbis egyelőre.
Nem beszéltünk. Akkor sem, amikor hátrahanyatlott, és engem is
magával húzott. Akkor sem, amikor átölelt, és tartott engem. Akkor
sem, amikor újra megcsókoltuk egymást, és a lustaság kicsivel
később viharrá változott. Nem beszéltünk, amikor ismét egymásnak
estünk. Spencer a hasamra fordított, és hátulról közelített felém. Az
egyetlen zaj, amit a szobában hallani lehetett, a légzésünk volt, a
testünk ritmikus hangja és a nyögésem, amit ezúttal a párnájába
kellett fojtanom, mert különben felébresztettem volna az egész
házat.
Ezután is némán feküdtünk egymás mellett. Nem volt
kellemetlen a csend. Spencer mintákat rajzolt a hátamra, és a testem
körvonalait cirógatta. Mindeközben olyan érzés volt, mintha egy
portrét festene a bőrömre. Ujjait lágy ecsetként használta, mintha én
lettem volna a vászon, ami hála neki olyan színes volt, mint a
botanikus kert.
Még akkor sem mondtunk semmit, amikor az éjszaka közepén
felálltam és felöltöztem. Spencer felült, és még egyszer, utoljára
magára húzott. Játszott a hajtincseimmel, amiket röviddel azelőtt
még a keze köré tekert. Kinyitottam a számat, hogy mondjak
valamit, de Spencer csak megrázta a fejét, és lágyan megcsókolt.
Aztán eltűntem a szobájából, hogy átmenjek a sajátomba.

A hétvége hátralévő része villámgyorsan eltelt. Másnap sok

mindent csináltunk, de legfőképp rengeteget gyalogoltunk. A lábam
annyira fájt, hogy hazafelé az utolsó ötven méteren Allie-nek fel
kellett vennie a hátára, különben ott az utcán gömbölyödtem volna
össze, vagy kénytelen lettem volna hazáig kúszni.
Monica, Ethan és én felváltva főztünk. Allie és Kaden annyira
szerelmesnek tűntek, hogy már a látványtól rosszul lettem volna, ha
nem szeretem mindkettőjüket annyira. És Spencer… Spencer volt. A
dühe és a kétségbeesése mintha köddé vált volna. Ehelyett úgy
viselkedett, mint mindig. Viccelődött és megnevettette a többieket.
Lassan megtanultam elfogadni ezt, mert az volt az érzésem, hogy
így jobban érezte magát, mintha egész idő alatt azon törte volna a
fejét, mi történhetett náluk otthon.
Amikor a barátaink körében voltunk, nem változott köztünk
semmi. Legalábbis a többiekkel ezt hitette el. Hülyéskedtünk, és
minden erőnkkel próbáltuk figyelmen kívül hagyni azt a bizsergést,
ami köztünk volt. De amint a többiek visszavonultak, és egyedül
maradtunk egy szobában, akkor esélytelenek voltunk.
Az utolsó esténken leültem a nappaliban a kanapéra, és elővettem
Watsont, miután a többiek felmentek. Hallottam, ahogy Spencer a
szobájában telefonál, ezúttal egyértelműen boldogabban, mint előző
nap. Miután befejezte, halkan odajött hozzám.
Amikor megállt mögöttem, és karjával a vállam két oldala mellé
támaszkodott, gyorsan bezártam a dokumentumot.
– Micsoda titkolózás! – motyogta, és fölém hajolt.
A fejem hátrahajtottam, és felnéztem rá. A szeme szikrákat szórt,
és apró rovátkák keletkeztek a szája szeglete körül. Boldognak tűnt.
A szívem kihagyott egy dobbanást, amikor még közelebb jött, és a
száját óvatosan végighúzta az enyémen.
Az egyik kezemmel átöleltem a nyakát, hogy rendesen meg
tudjon csókolni, de ez nem úgy történt, mint ahogyan elképzeltem,
mert közben felnevetett, és a fogaival az enyémnek ütközött. Ez
ugyan nem volt igazán jó érzés, cserébe viszont a nevetése eléggé
boldoggá tett.
Az ajkait végighúzta az arcomon, majd lejjebb egészen az
állkapcsom vonaláig. Borzongás járta át a testemet.
Lecsuktam a laptopomat, és a mellettem levő szabad helyre
tettem.
– Spence?
– Hm? – Túlságosan lelfoglalta, hogy a nyakamat cirógassa.
– Van itt lent egy saját kis fürdőszobád.
Megtorpant. Aztán megéreztem a fogát a bőrömön.
– Szeretem, amikor mocskos dolgokat mondasz nekem.
– Ez csak egy ténymegállapítás volt.
– Én is a vizesblokkok térbeli elhelyezkedésével szeretem indítani
a beszélgetéseimet. Azonnal megtörik tőle a jég. Tényleg, mindig ezt
tesz…
A vállába bokszoltam, és felé fordultam.
– Hülye vagy.
Pimaszul mosolygott.
Aztán arcomat a két kezébe vette, és a legpiszkosabb csókot adta
nekem, amit valaha kaptam. Soha többé nem fogok tudni semmi
másra gondolni, mint a szájára az enyémen.
A következő másodpercben a kanapé másik oldalán termett, és
megrántotta a kezem. Mivel nem tudtam elég gyorsan felugrani,
sietve megfogott és felkapott. Ugyanekkor megpróbált
végigtapogatni, levetkőztetni és a fürdőszobába cipelni. A
vihogásomat a hajába fojtottam. Meglepő, micsoda
mozgáskoordinációja van. Mindössze egyszer botlott meg.
Csak a fürdőben tett le, és becsukta mögöttünk az ajtót. Ragyogó
pillantással ismét felém fordult. Egyre nehezebben vettem a levegőt,
amikor így nézett rám.
– Hát ez a zuhanyzó elég apró – mondtam szórakozottan.
Röviddel azelőtt álltam, hogy elveszítsem a kontrollt.
– Szeretem a kihívásokat – felelte mindössze. Aztán a kezét ismét
rám tette.
És a lázas csókok, a forró víz és a mérhetetlen vágy közepette azt
kívántam, bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat. Még akkor is, ha
tudtam, hogy én – pontosan úgy, mint előző nap – valamikor
egyedül hagyom majd az ágyában, hogy átmenjek a saját szobámba.
 24 . f e j e z e t
A kis beavertoni bungalónk volt mindig is az otthonom. Mióta az
eszemet tudom, a kis szürke, fehér gerendás ház volt a menedékem.
Ez megváltozott, miután a Nate-ügyet követően visszatértem. Persze
még mindig az otthonom volt, ez mindig is így marad. De mégis
más érzés volt. A rózsaszín falak láttán olyan érzésem támadt,
mintha kigúnyolnának. Pontosan úgy, mint a számtalan, Nate-tel
közös fotónk, amikkel tele voltak a falon lévő parafa tábláim. Mint
egy tornádó, úgy söpörtem végig a szobámon, és az összeset
letépkedtem. Minden, aminek Nate-hez volt köze, egy óriási
kupacban kötött ki, amit legszívesebben elégettem volna. Mivel az
apám előtt meg kellett őriznem a látszatot, az egészet a háta mögött
tüntettem el. Természetesen megértette, hogy egy kis távolságra van
szükségem a múltamtól és Nate-től – de azért egy lángoló máglya
még vetett volna fel kérdéseket.
Ezen a napon a woodshilli barátaimról tűztem fel képeket
mindkét táblára. Új kereteket készítettem, amiket mentazöldre
festettem, és csillogós pöttyöket ragasztottam rájuk. Kinyomtattam
hozzá a kirándulásunkon készült fotókat, majd feltettem őket a
frissen vásárolt pasztellszínű rajzszögekkel.
Elégedetten szemléltem meg a művemet. A barátaim és én is
meglehetősen boldognak látszottunk a képeken, és a hála hulláma
árasztott el. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan csatlakozhatok
egy csoporthoz.
A kirándulásunk teljes siker volt, még ha – Kadennek hála – azóta
izomlázam van is. Egy motivációs tréner veszett el benne –
méghozzá a kérlelhetetlen fajtából, aki rád kiabál, ha már nem bírod
tovább. Lehet azonban az is, hogy az izomlázamat más okozta: olyan
dolgok, amiket Spencer művelt velem. Míg napközben
fegyelmezetten tartottuk egymástól a távolságot, éjszakánként úgy
estünk egymásnak, mintha évekig le kellett volna mondanunk a
szexről. Eleinte kételkedtem benne, hogy egy olyasféle kapcsolat,
mint a barátság extrákkal, valóban működhet, de így volt. Méghozzá
jól működött. Jobban, mint jól. Spencer egyszerűen… eszméletlen
volt.
 – Nagyon szép – hallatszott apa hangja mögöttem, én pedig
lemerevedtem.
Valójában egyáltalán nem is tudhatta, hogy mire gondoltam épp.
Ennek ellenére úgy éreztem, mintha Spencer neve átlósan a
homlokomra lenne írva. Skarlátvörös színnel.
– Köszönöm! – krákogtam, és megköszörültem a torkom.
– Már rég nem kézműveskedtél – folytatta apa a képekre nézve.
Mosolygott.
– Így van. – Ezen nem is gondolkoztam sokat. Régebben mindent
magam készítettem. A válás után a kedvem teljesen elment a színes,
vidám holmiktól. Minden alkalommal, amikor ollót vagy papírt
vettem a kezembe, azok a köszönőkártyák jutottak eszembe, amiket
az esküvői ajándékainkhoz akartam készíteni.
Apa átölelte a vállamat, mintha mégiscsak olvasna a
gondolataimban, és együtt visszamentünk a nappaliba.
– Dawny, valamit el akartam még mondani neked. És remélem,
nem fogsz kiborulni miatta.
Felkaptam a fejem.
– Ó, istenem, mi történt? Apa, ne mondd azt, hogy beteg vagy!
– Tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy… –
Megköszörülte a torkát. – Megismerkedtem valakivel.
Megkönnyebbülten lélegeztem fel, és a könyökömmel oldalba
böktem.
– Apa, hiszen ez nagyszerű hír! Tudni akarok minden részletet!
Milyen volt az első randitok, mióta tart már, hogy hívják, és mikor
ismerhetem meg? – Ez az egész viharos sebességgel buggyant ki
belőlem.
Az általános vélekedéssel ellentétben én mindig is reménykedtem
benne, hogy egy nap kapok majd egy mostohaanyát. Ugyan apa és
én szuper csapat voltunk, de mégis úgy véltem, hogy a
háztartásunknak szüksége lenne egy kis női megerősítésre.
– Ez nagyon sok kérdés volt egyszerre. Gyere, ülj le! – mondta
apa, majd a nappaliban a kanapéra mutatott. Adott nekem egy
kortyot a saját készítésű limonádéjából, aztán leült mellém.
– Tehát, honnan ismeritek egymást? – kérdeztem. – És hogy
hívják?
 – Maureennek hívják. A műhelyben ismerkedtünk meg.
Elismerően füttyentettem. Apa rendszerint meglehetősen szigorú
szabályokhoz tartja magát, ami az ügyfeleivel való privát
kapcsolattartást illeti.
– Egy beépített szekrényre adott megbízást, és amikor nála
voltam a méreteket levenni, rögtön egy hullámhosszon voltunk.
Apa kissé elpirult.
Milyen cuki!
– És mióta tart már? – kérdeztem.
– Épp másfél hónapja. Csak akkor akartam mesélni róla, amikor
már biztos leszek benne, hogy komoly dologról van szó.
Szélesen mosolyogtam.
– Hű, apa! Annyira örülök neked! Most mesélj még Maureenről!
Mindent tudni akarok a legapróbb részletekig.
Apa ivott egy kortyot a poharából.
– Azt gondoltam, az lenne a legjobb, ha te magad faggatnád ki.
Mára megbeszéltem vele és a lányával, hogy elmegyünk vacsorázni.
– Mi? – kiáltottam fel. – Apa!
– Sajnálom – tette hozzá sietve. Visszatette a poharat az asztalra,
és bűnbánóan nézett rám. – Nem tudtam, hogyan mondjam el neked
telefonon, ezért mindig csak halogattam, aztán valahogy
elfelejtkeztem róla, most pedig… bármelyik pillanatban itt lehet.
– Az ég szerelmére, apa! Nem beszélhetsz meg úgy egy
találkozót, hogy ne szólnál előre. Nincs is rajtam rendes ruha, és
valószínűleg mindenem csillog a kézműveskedéstől – mondtam, és
végignéztem magamon.
És ez így is volt. Az elsőként a kezem ügyébe kerülő ruhadarabot
vettem ki a komódomból, ami még benne volt, és telis-tele voltam az
új parafa tábláim csillogós dolgairól leszóródó csillámokkal.
Mosónap volt. Ez azt jelenti, hogy leggings volt rajtam és egy
túlméretezett póló. A hajamat hanyagul copfba fontam, amiből egy
csomó tincs kibomlott. Ezenkívül smink sem volt rajtam, sőt izzadt is
voltam, mert klíma nélküli busszal jöttem, és az utazás alatt
mindvégig, mint egy kuglibábu, egyik embertől a másikig
dülöngéltem. Jó alapok, hogy megismerjem a leendő
mostohaanyámat.
 Mintegy végszóra meg is szólalt az ajtócsengő, én pedig
lemerevedtem. Tulajdonképpen azért jöttem Portlandbe, mert
elmaradtak a szemináriumaim, és azt hittem, hogy apa és én
tarthatunk egy közös pihenőnapot.
Apám felállt.
– Kérlek, legyél kedves hozzá! És a lányához is.
– Nem tudom elhinni, hogy nem szóltál előre. Nézd csak meg, mi
van rajtam – mondtam szemrehányóan, és a ruháimra mutattam.
– Csinos vagy, kicsim. Főként a csillámok az orrodon. – Ezekkel a
szavakkal a nappaliban hagyott, és az ajtóhoz sietett.
Ez jellemző apára. Nem ismeri fel a különbséget egy tündér és
egy troll között. Durva mozdulattal töröltem meg az arcom, és
őszintén reméltem, hogy ezáltal nem rontottam még tovább a
kinézetemen.
Hallottam, ahogy kinyílt az ajtó, röviddel utána női hangok
következtek. Felálltam, amikor rájöttem, hogy egyre közelebb érnek.
Apa belépett a nappaliba, mellette egy hihetetlenül csinos, fekete,
rövid hajú nő.
– Te biztosan Dawn vagy – mondta széles mosollyal, és odalépett
hozzám.
– És te biztosan az új anyukám – feleltem viccelődve, amit rögtön
ezután meg is bántam. Ha valaki nem érti a humoromat, még az is
lehet, hogy rossz néven veszi.
Szerencsére Maureen jót nevetett rajta. Rögtön ezután meg is
ölelt. Csak miután eltávolodtunk egymástól, láttam meg a lányát.
Egy pillanat.
– Everly?
Hihetetlenül hasonlított Maureenre. Fekete haja állig érő, tépett
bobfrizurára volt vágva, a szemöldöke vonala nagyon határozott
volt, és az arcszíne tündérszerű.
– Ó, hála istennek! Már teljesen frászban voltam – mondta, és
gyorsan keresztüljött a szobán. Ő is átölelt.
– Egy pillanat, ti ismeritek egymást? – kérdezte apa. Olyan
idegesnek tűnt, amilyennek már nagyon régóta nem láttam.
– Igen, együtt járunk egyetemre.
– Milyen kicsi a világ! – Maureen hol Everlyre, hol rám pillantott.
Á
 – Áldásom rátok – mondta Everly.
Amikor Maureen óvatosan rámosolygott az apukámra, és ő
megkönnyebbülten viszonozta, azonnal tudtam, hogy nem is lesz
nehéz dolgom, hogy megkedveljem őt.

Egy ázsiai büfében, wan-tanok és a tésztabundás kacsa között

mindent megtudtam Maureenről és Everlyről. Maureen úgy tűnt,
egy szakkönyvkiadónál dolgozik, és Everly a nyomdokaiba akar
lépni, miközben ő is, pontosan úgy, mint ahogy én, el tudta volna
képzelni, hogy az írás legyen a munkája.
A társalgás izgalmasan alakult, olyan érzés volt, mintha már jóval
régebb óta ismernénk egymást. Lassacskán apa is felengedett.
Számára biztosan teljesen szokatlan volt egynél több nővel elmenni
valahová, de igazán jól bírta a gyűrődést. Főleg, mert egyébként csak
a műhelye alkalmazottai vették körül.
– Azt hiszem, teljesen odavannak egymásért – suttogta Everly,
amikor apa és Maureen újra a büféhez járultak.
– Részemről rendben van. Apának már az örökkévalóság óta nem
volt barátnője. Néhány évvel ezelőtt próbáltam összehozni valakivel.
Egyáltalán nem volt jó ötlet.
Everly nevetett, és a haját a füle mögé tűrte.
– Igen, szintúgy. Örülnék, ha egy ideig együtt maradnának. Nem
furcsa, hogy örülünk a szüleinknek? – gondolkodott hangosan. – A
filmekben a legtöbb gyerek teljesen ellene van.
– Ez akkor van így, azt hiszem, ha korábban mindig mindkét
szülő jelen volt. Apa egész életemben egyedül volt, és annyira
szeretném, ha egy kis boldogságban lenne része.
– Pontosan így vagyok én is – mondta Everly. – Az hiszem, ezt
egész jól kifogtuk.
Viszonoztam a mosolyát, aztán visszanéztem apára és
Maureenre, akik még mindig a büfénél álltak sorba.
Végignéztem a fejük felett, és a tekintetem egy barna hajcsomónál
állapodott meg.
Önkéntelenül lemerevedtem. Minden megfagyott bennem, és a
szívem kihagyott egy másodpercre.
 – Dawn? Minden rendben?
Alig hallottam Everlyt. A pillantásom Rebeccára szegeződött.
Rebeccára, aki épp szívből nevetett.
Aztán megláttam Nate-et.
Olyan érzés volt, mintha gyomorszájon vágtak volna – fájdalmas,
heves és émelyítő. A levegő sípolva távozott belőlem, és a belégzés
hirtelen lehetetlenné vált.
A világ megállt, és olyan volt, mint egy évvel ezelőtt, amikor
rajtakaptam őket egymással. Pontosan úgy, mint ahogyan akkor,
most sem tudtam félrenézni.
Nate sugárzóan mosolygott, és közben egészen kicsi lett a szeme.
Olyan szerencséje volt, hogy nem kellett fogszabályzót hordania. A
fogai mindig is szépek voltak, egyenesek és fehérek, ami miatt alig
van rólunk abból az időszakból fotó, amikor tizennégy és tizenöt
évesek voltunk. Akkor ugyanis fogszabályzót viseltem, és mellette
állandóan rút kiskacsának éreztem magam.
Mintha megérezte volna, hogy nézem, a fejét felém fordította.
Arcára fagyott a mosoly.
Azt tettem, ami elsőként az eszembe jutott. Hirtelen az asztal alá
csúsztam. Közben bevertem a homlokom, és egy pillanatig csak
fekete foltokat láttam.
A francba!
A nagyon büdös francba!
– Te meg mit csinálsz ott? – sziszegte Everly.
Sokkos állapotban voltam. Nate meglátott.
Mi van, ha idejön?
Annyira fájt találkozni vele. Egy helyiségben lenni vele. Nem
kaptam levegőt. El akartam tűnni innen.
– Nem tudom, mi történt vele. Egyszerűen csak… – Everly
izgatottan beszélt apával.
A következő pillanatban apa négykézláb odamászott hozzám az
asztal alá. Tágra nyílt szemmel néztem rá. A látásom elhomályosult,
a homlokom lüktetett, mint az őrült.
– Dawny! – A kezem után nyúlt, és egy pillanatra megszorította. –
Hazamenjünk?
 Nagy nehezen bólintottam. Apa segítségével előmásztam az
asztal alól, és nem törődtem a környezetemmel.
Csak a lépéseimre koncentráltam, apa karjával a vállamon,
Everlyre és Maureenre, akik a holmimat nagy lélekjelenléttel
összeszedték, és szorosan a nyomunkban kimenekültek az
étteremből.
Kicsit később már az autóban ültünk, és hazafelé tartottunk.
Maureen és apa ártalmatlan témákról beszélgettek, Maureen egy új
projektről mesélt neki, amit ő vezetett.
Everly ezalatt szorgosan gépelt a mobiljába, és időnként
bekapcsolódott a beszélgetésbe. Egyikük sem éreztette velem, hogy
ostoba lennék, vagy hogy túlreagáltam.
Ez valahogy az egészet csak még rosszabbá tette.

Az ágyamban feküdtem, és a plafont bámultam. Épp kicsivel

nyolc óra előtt járt az idő, amikor visszaértünk a katasztrofális
vacsoránkról. Elnézést kértem Everlytől és Maureentől, majd
bemenekültem a szobámba. Már több mint negyedórája a telefonom
kijelzőjét bámultam. Spencer neve világított a szemembe, és ujjamat
folyamatosan a tárcsázógomb felett tartottam. Egyrészt nem akartam
beszélni vele, másrészt szükségem volt valamire, amitől ismét
önmagamnak érezhetem magam. A barátaim, és főként Spencer, ezt
mindig, újra és újra elérték.
Mély lélegzetet vettem, aztán tárcsáztam a számát. Egy ideig
kicsengett, és már le akartam tenni, amikor felvette.
– Hé! – mondta levegő után kapkodva.
– Zavarok? – kérdeztem azonnal.
– Nem, épp futni vagyok. Mi újság?
Becsuktam a szemem, és a lépteit füleltem az aszfalton. Egy rövid
széllökés hallatszott a telefonban, és én elképzeltem, ahogy Spencer
fut. Egyszerűen csak azért, hogy minden egyéb gondolatról
eltereljem a figyelmem.
– Semmi – mondtam egy kis csúszással.
Ekkor megállt.
– Mi történt? – kérdezte lágyan.
 – Azt hiszem, nem akarok beszélni róla. – A hangom rekedt volt,
és kimerültnek tűnt. Utáltam, amit Nate-nek a puszta látványa képes
volt kiváltani belőlem. Milyen hatalommal rendelkezett még mindig
felettem. Nem szerettem már – erről már szó sem volt –, mégis egy
teljesen véletlen találkozás vele és Rebeccával annak a szakadéknak
a szélére taszított, ahol jó hosszú ideig álltam.
– Oké, akkor beszéljünk valami másról! Elmeséljem neked, hogy
min dolgozom épp művészetórán? – kérdezte, és a hangjából
könnyedség hallatszott.
– Igen, kérlek!
– Tehát, éppen szobrokat készítünk. Ehhez először vázlatokat kell
rajzolnunk. Ezt először el kell fogadtatni, nekem szerencsém volt.
Milesnak annyira nem, ő ugyanis Kim Kardashian fenekét akarta
szoborként megformálni, és ettől a tanárunk nem lett túl lelkes,
szóval ő most teljesen le van maradva, mert mi, többiek, ma már
elkezdtük megformálni a modellt műanyag csövekkel és dróttal.
Mosolyogtam, és ismét kinyitottam a szemem.
– Igazán sajnálom Milest. A világnak feltétlenül szüksége lett
volna erre a szoborra.
Spencer halkan nevetett.
– Ezt Miles is így gondolta. Említettem, hogy egy életnagyságú
feneket akart készíteni? A méretarányos szónál a tanárnőnk elpirult,
és odasuhintott egyet a jegyzetfüzetével a tarkójára.
Ezen is nevetnem kellett.
– És milyen a te szobrod?
– Ez meglepetés. Megmutatom majd, ha elkészül.
– Ne mondd, hogy egy részlethű szobrot akarsz formálni az én
fenekemről!
– Ne csábíts rossz gondolatokra, édes! – Ismét süvített a szél a
telefonban. – Ó, a fenébe! Nagyon gáz lenne, ha most azt
mondanám, hogy a meztelen fenekedet látom a szemem előtt?
Ismét elmosolyodtam. Elfelejtettem az estét, egyszerűen mindent
elfelejtettem. Spencer elérte, hogy minden elhalványuljon, ami
boldogtalanná tesz.
– Az apám ma bemutatta az új barátnőjét.
– Á – mondta Spencer. – És?
 – Csodálatos nő. A vicces az, hogy a lányával, Everlyvel járok az
íróműhelybe.
– Micsoda véletlen!
Mély levegőt vettem.
– Ma iszonyú kínos helyzetbe hoztam magam, Spence.
Türelmesen várt, amíg folytattam. Ezt a tulajdonságát annyira
szerettem benne, hogy sosem tett fel kérdéseket. Időt adott nekem.
Mindig adott időt nekem.
– Elmentünk vacsorázni és… Rebecca és Nate ugyanabban az
étteremben voltak.
Sziszegve szívta be a levegőt.
– A francba!
– De még mennyire. Én valahogy rövidzárlatot kaptam, és az
asztal alá másztam.
Spencer megint káromkodott.
– Teljesen kínos helyzetbe hoztam apát – motyogtam, és a kezem
a szemem elé tartottam. A csillár éles fényétől égni kezdett a
szemem. Legalábbis azzal áltattam magam, hogy a lámpa a hibás.
– Ezt aligha hiszem. Az apád ismer téged, Dawn. Tudja, milyen
nehéz volt számodra a szakítás, még akkor is, ha úgy tettél, hogy
minden rendben van. – Spencer kicsit megállt. – Elmondhatom
neked az őszinte véleményemet?
– Azt szeretném, ha mindig őszinte lennél hozzám – feleltem
azonnal.
– Jó. Azt gondolom, hogy el kellene mondanod apádnak az
igazságot. Ami történt, az borzasztó. Olyan bensőséges a
kapcsolatod az apukáddal. Ha azt, ami az elmúlt évben ennyire
nyomasztott téged, megtartod magadnak, a jövőben mindig is
közétek fog állni. Ebben nem játszik szerepet, hogy ez milyen
hatással van az ő kapcsolatára Dursley-ékkal.
– Duffyék – javítottam ki habozva.
– Nekem aztán mindegy, hogy hívják annak a szarházinak a
szüleit.
Megint úgy kellett mosolyognom, mint egy hülyének.
– Valahogy édesnek találom, ha káromkodsz.
 – Ha ez a szemedben még fokozza az ellenállhatatlanságomat,
akkor mostantól mindig ezt fogom tenni. Tetszene neked, ha
hangosan azt kiáltanám, hogy seggfej?
Affektálva felnyögtem.
– Az iszonyú dögös lenne.
Olyan hangosan mondta ki a szót, hogy utána csengett a fülem.
– Na, milyen volt?
– Azt hittem, kint vagy a nyílt utcán.
– Kint is vagyok. Egy nő elájult, egy férfi majdnem elgázolt, és
ötmérföldes körzetben az összes kiskorúnak egy új szóval bővült a
szókincse. Ma éjjel a szüleik vasvillával és fáklyákkal fognak
felkeresni.
– Igazi hős vagy.
– Az ember megteszi, amit tud – felelte, és azt hiszem, egy
mosolyt is ki lehetett hallani a hangjából. – Mikor leszel újra itthon?
– Ma este vissza akartam menni.
– Találkozunk holnap? – kérdezte Spencer.
A szívem felgyorsult.
– Nagyon szívesen.
– Szuper.
– Szerintem is.
– Ha nem bánod, most tovább futnék. Az ájult nő épp leelőzött, és
ezt a szégyent nem viselem el egyetlen másodperccel sem tovább.
– Persze. Bocsánat, hogy ilyen sokáig feltartottalak.
– Ne beszélj hülyeséget, Dawn! Bármikor felhívhatsz, ha valami a
szívedet nyomja. Vagy akkor, ha éjszaka ébren forgolódsz, és
kedved támad egy ártalmatlan telefonszexre.
Hirtelen felültem.
– Spence!
– Csak úgy mondtam – mosolygott.
Ugyan nem láttam őt, de hallottam, és valahogy éreztem is. A
mellkasomban árulkodó melegség áradt szét, és a szívem különös
módon ugrott egyet.
– Akkor holnap, édes.
Nagyot nyeltem.
– Holnap.
 Miután letettük, a világ egyszeriben már nem is tűnt olyan
rossznak.
 25 . f e j e z e t
Kedves Dawn,

azt hiszem, rossz fájlt küldtél át a csatolmányban. A feladat helyett, amit adtam
nektek, egy szerelmes regény első fejezetét küldted el. Ezt bizonyára nem nekem
szántad, ugye? Természetesen ennek ellenére vetettem rá egy pillantást. Nagyon jó
érzéked van az életteli párbeszédekhez és a szereplők közti feszültség
érzékeltetéséhez. Szuper! Ha szeretnéd, szívesen adok még részletesebb értékelést is a
nyelvezetet és az elbeszélői perspektívát illetően. Egyébként pedig a helyes
mellékletnek is örülnék.

Szeretettel üdvözöl
Nolan

Nem. Nem, ez nem lehet igaz!

Villámgyorsan rákattintottam a kimenő e-mailjeimre, és
megnéztem azt az üzenetet, amit délelőtt küldtem Nolannek.
Valóban.
Valóban az About Us első három fejezetét küldtem el neki. A
tesztolvasóm meg Nolan házi feladatát kapta meg. Hogy történhetett
ez?
Ebben a másodpercben szívből reméltem, hogy eltalál egy villám.
Vagy elgázol egy száguldó autó. Vagy egyszerűen mindkettő
egyszerre. Homlokomat a pulthoz csaptam, és rögtön utána
káromkodni kezdtem, mert annyira fájt.
– Na már megint mi történt? – kérdezte Sawyer bosszankodva.
Ezen a napon meglátogattam őt az új munkahelyén, a Steakhouse-
ban. Sawyer kétszer is volt ott próbanapon, és végül megkapta az
állást. Most ő szolgálta fel a vendégeknek az italokat, és már
ötödször takarította le a pultot.
– Rossz csatolmányt küldtem el a tanáromnak – magyaráztam, és
visszavettem a poharamat.
– Pucér fotók voltak? – kérdezte Sawyer, és elkezdte fényesíteni a
pulton lévő egyik poharat.
Nem, nem pucér fotók voltak, viszont egy szexi jelenet, amelyben
Tristan és Mackenzie eléggé izgatóan táncoltak együtt. És Tristan
piszkos dolgokat suttogott a lány fülébe. Ugyan ezeket csak viccből
mondta, de mégis…

Nagyon jó érzéked van az életteli párbeszédekhez és a szereplők közti feszültség

érzékeltetéséhez. Szuper!

Szuper? Istenem, soha többé nem mutatkozom az íróműhelyben.

És soha többé nem teszem be a lábam az egyetemre. Iskolát váltok.
És elköltözöm. A legjobb, ha vissza Portlandbe, ahol Rebeccával és
Nate-tel mindennap össze fogok futni.
– Ááá! – Megint lehajtottam a fejem a pultra.
– Ugyan, ne ess túlzásba! – mondta Sawyer. – Mutasd már!
Mielőtt észbe kaptam volna, Sawyer felkapta Watsont, és maga
felé fordította. Rögtön vissza akartam rántani, de mindkét kezével
szorosan fogta a burkolatát.
Szélesen mosolygott.
– Oké, most már megértem a kétségbeesésedet. Habár… –
Végiggörgette a mintaoldalakat, és én hagytam neki.
Mostanra már feladtam, hogy feszélyezzem előtte magam.
Eddig hihetetlen klasszul kezelte, hogy erotikus történeteket írok.
Még el is olvasta két novellámat, és azt mondta, hogy az egyik
szereplőt olyan dögösnek találta, hogy egészen beindult tőle.
Teljesen más volt, mint amikor ilyet olvastam a neten a recenziókban
vagy az üzenetekben. A való életben először lángvörössé vált az
arcom, de titokban örültem neki. Ezenkívül lassan kezdtem Sawyert
igazán megkedvelni. Menő volt.
– Ebben nincs egyetlen szexjelenet sem, Dawn. Ne ess túlzásba! –
mondta ismét, és visszatolta hozzám Watsont a pulton.
– De szorosan egymáshoz bújva táncoltak. És Tristan piszkos
dolgokat mondott. Nolan tehát most már tudja, hogy én…
– Blablabla… – szakított félbe Sawyer, és olyan kézmozdulatot
tett, amitől elhallgattam. – Hagyd már abba! Ne beszéld már be
magadnak, hogy az, amit csinálsz, mocskos dolog! Ha még egyszer
ilyet mondasz, akkor nyers tojásokat rejtek az ágyadba, és titokban
lefényképezlek, amikor belefekszel.
Összeszorítottam az ajkam, hogy ne kelljen mosolyognom.
 – Oké. Bocsi.
Elismerően bólintott.
– Legközelebb majd egyszerűen jobban figyelsz, hogy kinek mit
küldesz át. Probléma megoldva… Illetve… A tanárod jó pasi?
– Ennek meg mi köze ehhez az egészhez?
Ekkor Sawyer felhúzta a szemöldökét.
– Még nagyon sokat kell tanulnod, Dawn. Komolyan, ilyen
kérdést te, mint szexuálisan aktív személy, tényleg nem tehetsz fel.
Letettem a pultra a poharamat.
– Szexuálisan aktív? Hány éves vagy te, hatvan?
Sawyer vigyorgott.
– Nem találkozol ezután Spencerrel? Kérdezd csak meg tőle, ő
hogy nevezné ezt!
Egy csapásra elpirultam.
– Sawyer! Csak együtt főzünk.
– Hmm. Főztök – vetett rám egy olyan pillantást, amitől még
forróbb lett az arcom.
– Szörnyű vagy!
Sawyer nevetett, aztán átment a pult másik oldalára, hogy
köszöntse az új vendégeket, akik épp ekkor érkeztek.

– Remélem, te meg a konyhád készen álltok! – mondtam

üdvözlésképpen, amikor Spencer délután kinyitotta nekem az ajtót.
Fehér pólót viselt, amitől a bőre még napbarnítottabbnak látszott,
és egy sötét farmert, ami tele volt fehér foltokkal, és elárulta, hogy az
imént még a szobrán dolgozott. Tetőtől talpig végigmért, majd
amikor meglátta a kezemben a számos telepakolt bevásárlótáskát,
széles mosoly terült szét az arcán.
– De még mennyire! – Oldalra lépett, én pedig elmentem mellette,
nyílegyenesen a konyhába, ahol lepakoltam a zacskókat a
munkalapra.
Aztán levetkőztem, és a holmimat a gardróbba vittem. Amikor
visszajöttem, Spencer már kezdte kipakolni a papírtáskákat.
– Mit készítünk?
– Spaghetti verdurát – mondtam, és mellé álltam.
 – Ez szexin hangzik.
Oldalról pillantottam rá.
– Mi az ördög szexi azon, hogy spaghetti verdura?
Röviden viszonozta a pillantásomat, aztán visszanézett a
bevásárlótáskába, és mosolygott.
– Az, ahogyan kimondod. Meglehetősen szexi.
Nem tudtam, mit is kellene válaszolnom erre, így csak
megráztam a fejem, és Spencerre bíztam a cukkinit és a padlizsánt.
Én pedig feltettem a vizet a tésztának, aztán nekiláttam a
vöröshagymának és a fokhagymának.
Amikor a vöröshagyma már a serpenyőben sült, Spencer válla
felett lopva odanéztem, vagyis inkább a jobb karja felett.
– A szeletek helyett tudnád kockákra vágni?
– Persze, semmi gond.
Melléléptem, és megnéztem az eddigi művét.
– És a padlizsánt egy kicsit vastagabbra.
Tisztelgett a késsel.
– Igenis.
Spencer nagyon segítőkész kukta volt. Elővette azokat az
eszközöket, amiket nem értem el, és sosem kellett őt kerülgetnem. A
szósz hozzávalóit egymás után tettem az edénybe. A zöldségeket
megpirítottam egy kicsit, aztán jött a paradicsom. A fűszerekre
ostoba módon nem gondoltam. A són és a borson kívül nem volt
semmije itthon.
– Igazából még egy csomó fűszert és friss zöldfűszert kellene
beletenni – motyogtam, és egy újabb csipet sót tettem a serpenyőbe.
– Figyelni fogok rá, hogy mostantól mindig legyenek friss
zöldfűszerek és fűszerek itthon. Arra az esetre, ha gyakrabban
átjössz, és hirtelen sürgető késztetést érzel, hogy a konyhámon
erőszakot tégy.
– Ez a tűzhely azért van itt, hogy főzzünk rajta. Minden más
pazarlás lenne.
Visszatettem a sót a konyhaszekrénybe. Lábujjhegyen
keresgéltem a kis tartók közt, amik még ott álltak. Felfedeztem egy
barnás tégelyt, amiben tabletták voltak. Mielőtt meg tudtam volna
fogni, Spencer két oldalról a karjába zárt. A kezével közben a
munkalapon támaszkodott.
– Segítségre van szükséged? – kérdezte szorosan mögülem, és én
éreztem a leheletét a nyakamon.
Visszaereszkedtem a sarkamra.
– Azt hiszem, egész jól elboldogulok, köszönöm.
A lehelete megint csiklandozott.
A karomon a pihék felborzolódtak, mintha minden porcikámat
áram járta volna át. Egyszerűen hihetetlen, mit tett velem a
közelsége. Csak a köztünk lévő távolságot kellett csökkentenie, és
máris kicsapódtak a biztosítékaim.
Még csak meg sem érintett.
– Spence! – mondtam levegő után kapkodva. Amikor ilyen közel
volt hozzám, és elvesztettem a hatalmam a testem felett, nem ment
másképp.
– Hm? – kérdezte, ezúttal a fülem közelében. Ajka a nyakamat
súrolta.
– A szósz – krákogtam.
– Igen? – Bőrömet a fogai közé húzta, és én sóhajtottam. Aztán a
fülem alatti részt becézgette.
Ó, egek!
– Hagyd abba!
– Hmm? – Csak morgott, és mégis éreztem a bőrömön, ahogy
nemet mondott.
– Hagyd ezt abba! Azért jöttem ide, hogy együtt főzzünk. Nem
azért, hogy eltereld a figyelmem.
Mosolya a nyakamat csiklandozta.
– De nagyon szívesen elterelem a figyelmedet.
– Micsoda önzetlenség!
Ekkor bólintott, és haja az arcomhoz ért.
– Ilyen vagyok én. Önzetlen és áldozatkész.
Felnevettem. Még mindig a karjai között tartott bekerítve. A
szeme sötét volt, felismertem a benne szikrázó vágyat.
– Ne nézz így rám! – suttogtam.
A szája sarka megrándult, de becsukta a szemét.
– Oké.
 Kezét a két oldalamon felfelé húzta, és hüvelykujjával
végigsimította a bordáimat, közvetlenül a mellem alatt. Előrehajolt,
és teljes hosszában nekem dőlt.
Szósz vagy Spencer, töprengtem lázasan. Spencer vagy szósz.
Amikor megéreztem a testét az enyémen, és minden egybeolvadt
bennem, a döntés egyáltalán nem esett nehezemre.
Lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam. Spencer az egyik kezét a
nyakamra fonta, és közelebb húzott magához. Nyelve a számba
csúszva az enyémhez ért. Heves borzongás futott végig rajtam, mire
ő sóhajomat az ajkaival fogta fel. Olyan volt, mintha minden
érzékemet a kezében tartotta volna. Azt tehetett velem, amit csak
akart – nem voltam képes rá, hogy védekezzem ellene.
És ugyan én voltam, aki a csókot kezdeményezte, viszont ő volt
az, aki átvette az irányítást.
Az egyik kezével szorosan megfogta a nyakam, másikat a
derekamra tette, és erősen tartott. Forróság járta át a testem, és
bizsergés futott végig rajtam tetőtől talpig.
Levegő után kapkodva kicsit eltávolodott tőlem, de még így is
nagyon közel maradt. Végigcsókolta az államat. Élveztem az
érintéseit, egészen addig, amíg meg nem éreztem valami égett
dolognak a gyanús szagát.
– Ó, a francba! – Eltávolodtam Spencertől, és a tűzhelyhez
siettem. Azonnal lekapcsoltam, és elhúztam róla a serpenyőt.
Megkevertem a szószt, és megvizsgáltam a katasztrófa mértékét.
Csak néhány helyen tapadt oda a zöldség a serpenyő aljára.
Kiöntöttem a használható szószt egy tálba, míg Spencer leszűrte a
tésztát. Én ugyan elkeseredtem, hogy tönkrement az étel, de Spencer
biztosított róla, hogy ne csináljak ebből problémát, és hogy biztosan
finomabb lett, mint a bolti lasagne, ami még a hűtőszekrényében
volt. Ezzel kicsit kiengesztelődtem.
Ezúttal az asztalnál fogyasztottuk el, ahelyett, hogy mint máskor,
a kanapén ettünk volna.
– Mennyei. Egyszerűen mennyei – mondta Spencer teli szájjal, és
a villájával rám mutatott. – Dawn Edwards, te egy átkozott istennő
vagy.
 Figyeltem őt, miközben evett, és a fejét csóválta. Biztos voltam
benne, hogy csak az én kedvemért mondta, és nem azért, mert az
odakozmált szósz annyira ízlett volna neki.
Az egyetemről beszélgettünk, és az előadásainkról. Spencer
elmesélte, hogy nyáron ismét el akar menni Kadennel pár napra
túrázni. Ezúttal igazi kempingezést terveztek, sátorban alvással.
Evés után együtt szedtük le az asztalt. Igazából a mosogatásban is
akartam segíteni, de Spencer még csak nem is engedett a mosogató
közelébe. Ehelyett a konyhaszigetnél álló egyik bárszékre mutatott,
és azt mondta:
– Aki főz, annak nem kell mosogatnia. Inkább beszélgess egy
kicsit még velem!
Nekem azonnal megtetszett ez a szabály, és meséltem neki a
Steakhouse-ról, hogy mennyire szeretem, és hogy most Sawyer ott
dolgozik. Elmeséltem neki, hogy délben a műszakja közben
beugrottam hozzá, és még a Nolannel történt kínos eseményről is
beszámoltam, még ha közben a kipirult arcomat el is kellett rejtenem
a kezembe, és Spencer annyira rázkódott a nevetéstől, hogy a
mosogatókefével összevizezte a pólóját.
Feltétlenül hallani akarta, hogy mit írt pontosan Nolan, és addig
nem hagyott békén, míg elő nem kotortam a táskámból a mobilomat,
hogy betöltsem az e-mailjét.
Amikor megnyitottam a levelezőprogramomat, kijelzett néhány
új üzenetet. Többek közt egy új recenziót, amit – amilyen kíváncsi
vagyok – gyorsan át akartam futni. Megnyitottam a mailt – és
azonnal megbántam, amikor elolvastam az első mondatot. Teljesen
felhúztam magam.
Legszívesebben azonnal kikapcsoltam volna a telefont,
félretettem volna, és elfelejtettem volna az undorító szavakat, amik
megjelentek a kijelzőjén. De nem tudtam levenni róla a szemem.
Szinte lemerevedtem.
– Mi történt? – kérdezte Spencer váratlanul. Csak homályosan
észleltem, hogy a mosogatóvíz csobogása abbamaradt. Mély
lélegzetet vettem, hogy a pulzusom lelassuljon, és elfojtsam az
émelyítő érzést, ami egyre jobban elhatalmasodott rajtam.
– Á, semmi. Minden oké.
 De Spencer előtt nem tudtam megjátszani magam. Határozott
léptekkel odajött hozzám.
Megvontam a vállam.
– Kaptam egy undorító recenziót. Semmi egyéb.
– Mit jelent az, hogy undorító? – Előrehajolt, egyik kezével a
bárszék karfájára támaszkodott, a másikkal pedig odahúzta
magához a telefont. Aztán elkezdte olvasni.
– Felér egy testi sértéssel – motyogta színtelen hangon. – Bugyuta…
szennyirodalom… el a kezekkel. – Spencer abbahagyta az olvasást, és a
kijelzőre meredt. Többször nyelt egymás után. Az egész teste
megfeszült.
– Spence? – kérdeztem halkan.
Spencer mély lélegzetet vett. Aztán felegyenesedett, és anélkül,
hogy egy szót szólt volna, kiment a konyhából.
– Spence? – kérdeztem újra.
Csak a válla felett vetett rám egy pillantást, és intett a kezével,
hogy kövessem.
Egyszerre két fokot véve szaladt fel a lépcsőn a felső szintre,
egyenesen a szobájába, ahol leült a forgószékére, és ezzel egyidőben
a számítógépét is bekapcsolta.
Fogalmam sem volt, mi történik. Tanácstalanul álltam meg az
ajtóban.
– Mit csinálunk itt? – Spencer magához intett, anélkül, hogy
felnézett volna.
– Gyere ide!
Lassan keresztülmentem a szobán. Amikor legutóbb itt jártam,
csak Spencerre tudtam figyelni, a berendezésre nem. Ez a helyiség is
úgy festett, mintha egy lakberendező itt tombolta volna ki magát.
Füstkék falak, olívaszínű függöny, sötét parketta, amin egy
homokszínű szőnyeg terült el.
Spencer ágykerete sötét fából készült. Számos párna tornyosult az
ormótlan fejrésznél, és egy szürkéskék, kockás takaró borította az
ágyat. Az ágykeret felett néhány fekete-fehér fotó lógott. Portlandi
felvételek voltak, ha jól láttam.
Mikor Spencerhez léptem, két kézzel a széke karfájára
támaszkodtam. Miközben elindult a számítógépe, tovább
nézelődtem, megfigyeltem a cetliket és a vázlatfüzeteket, amik
halomban álltak az íróasztal minden szabad felületén.
Egy róla és a családjáról készült fotó ötlött a szemembe. Először
láthattam Oliviát. Aranyos volt, és ugyan a kép már régebbi lehetett,
hisz még elég kicsi volt rajta – talán hét- vagy nyolcéves –, a
hasonlóság feltűnő volt közte és a bátyja közt. Ugyanolyan fekete
haja volt és mély gödröcskék az arcán, mint amilyenek Spencernek is
voltak, amikor nevetett.
Ezen a képen Spencer inkább úgy nézett ki, mint egy lázadó,
ingerült arckifejezésével, szakadt nadrágjában és túlméretezett
Johnny Cash-pólójában. Nyilvánvaló volt, hogy ebben a pillanatban
inkább valahol máshol szeretett volna lenni, és hogy a mellette álló
emberekkel abszolút semmit nem tudott kezdeni.
– D. Lily a humoros stílusával nemcsak azt éri el, hogy
megnevettessen, hanem minden alkalommal arra késztet, hogy az
egyik szereplőjét szeretném férjemnek – szakított ki Spencer a
gondolataimból.
– Mi…
– Ezzel a művel a szerző elérte, hogy egy olyan világba vezessen
el, ahol minden lehetséges – olvasta magabiztosan tovább. – Most
épp egy nehéz időszakon megyek keresztül, és a novellái, különösen
a Tame Me segítettek abban, hogy eltereljék a figyelmemet. Ezért
óriási köszönet illeti önt, D. Lily, amennyiben ez eljut önhöz.
Lassan kezdett derengeni, mit is tesz épp.
– Spence, hagyd abba! – suttogtam.
– Ms. Lily, hol tehetek szert egy olyan pasira, mint Grover?
Fizetnék érte önnek! – Spencer vigyorogva felém fordult. Az ölére
mutatott, és várakozásteljesen nézett rám. Mivel nem tettem semmit,
hogy a hívásának eleget tegyek, a csuklóm után nyúlt, és gyengéden
a lába közé húzott. Nem maradt más választásom, mint hogy az
ölébe üljek. Aztán újra a számítógépe felé fordult.
– Látod ezt? – kérdezte, és a mutatóujjával arra a mezőre
mutatott, ahol a történetek átlagos értékelései jelentek meg. Ezen a
felületen maximum 5 szívet lehetett szerezni. Én egy tisztességes
négyest kaptam, ha az összes értékelést vesszük.
 – Ezek az olvasók… Dawn, amit csinálsz, jelent nekik valamit.
Valami olyat adsz nekik, amibe bele tudnak kapaszkodni. Valamit,
ami a hétköznapjaikból kiszakítja és megerősíti őket. Megmutatod
nekik, hogy ők is lehetnek erősek és nagyszerűek.
Nagyot nyeltem. A szemem már megint égett, és lenéztem a
billentyűzetre.
– Akárki írta is ezt az undorító szemetet, nem szabad hagynod,
hogy lehúzzon téged – folytatta. Adott egy puszit a nyakamra. –
Olyan sokan vannak, akik csodálnak. És ez meglehetősen nagy
büszkeséggel tölt el.
Spencerre bámultam, kinyitottam a számat, hogy válaszoljak
neki. De nem jutottam szóhoz.
Csak arra voltam képes, hogy átkaroljam, és arcomat a nyakába
rejtsem.
 26 . f e j e z e t
Ezen az estén az egész társaság Allie-nél és Kadennél gyűlt össze.
Először megnéztük az új Bosszúállók-filmet DVD-n, pizzát
rendeltünk, aztán Mario Kart-bajnokságot rendeztünk. Az anyukája
elküldte Kadennek a régi Nintendo 64-ét, és én élveztem a
nosztalgiát, amit a játék kiváltott belőlem. Allie ellen még nyertem is,
pedig ő korábban már lejátszott néhány próbakört. A győzelmem
minden bizonyára a többéves gyakorlatomra volt visszavezethető,
amit apával és a barátaival folytattam. Akkoriban mindannyiukat
megvertem.
Mint kiderült, Spencer sokkal jobb volt abban, hogy úgy tegyen,
mintha nem változott volna meg köztünk semmi. Én azonban majd
felfaltam a szememmel, amikor úgy éreztem, hogy nem figyel rám
senki. Mióta olyan kedvesen gondoskodott rólam, csak rosszabb lett
a helyzet. Minél inkább megtiltottam magamnak, hogy akarjam őt,
annál erősebb lett a késztetés, hogy rávessem magam. Olyan volt,
mint egy diéta: minél makacsabbul ellenáll az ember az édességnek,
annál hevesebben kívánja.
Nem tudtam levenni róla a szemem, alig tudtam figyelni, ha
valaki beszélt hozzám. Túlzottan elbűvölt Spencer karja, ami
megfeszült, amikor a kontrollert nyomkodta, a nevetése, amikor egy
különösen ügyes előzési kísérletet indított. Az ujjaim bizseregtek,
annyira sürgető volt a vágy, hogy megérintsem őt. És amikor a
tekintetünk találkozott, Spencer úgy vigyorgott, mintha pontosan
tudná, mi zajlik bennem.
Nagyon hosszú este volt.
Amikor feloszlott a társaság, Spencer felajánlotta, hogy Scottot és
engem hazavisz autóval. Egy idő után abbahagytam, hogy
számoljam, hányszor találkozik a tekintetünk a visszapillantó
tükörben.
Amikor megálltunk Scottnál, kiszálltam vele, és egy öleléssel
elbúcsúztam tőle. Már-már túlzottan behatóan nézett rám, aztán
sietve Spencerre pillantott, aki még mindig a volánnál ült.
– Minden oké? – suttogta.
Bólintottam, pedig ez nem teljesen volt igaz.
 – Igen.
Felhúzta az egyik szemöldökét, és a tekintetében ott volt egy
kimondatlan kérdés. Én csak csóváltam a fejem.
– Ne tégy semmi olyat, amit később megbánsz! – mondta, mielőtt
még egyszer átölelt, aztán a lakásához szaladt.
A fene egye meg! Scottnak meglepően jó szimata van az olyan
dolgokhoz, amit az ember el akart előle rejteni. Ha észrevette,
hogyan szikrázik köztünk a levegő Spencerrel, akkor mostantól
óvatosabbnak kell lennem. Ez a dolog köztünk úgy volt jó, ahogy
volt. Működött. Ezen semmit nem akartam változtatni azáltal, hogy
világgá kürtölöm.
Amikor visszaszálltam az autóba, éreztem, hogy Spencer rám
néz.
– Minden oké? – kérdezte.
Ha ilyen rövid időn belül ketten is megkérdezték, akkor
valószínűleg elég rosszul nézhetek ki.
– Minden szuper – feleltem, és kinéztem az ablakon. Az út a
kollégiumig egy James Morrison-számnyi ideig tartott.
Az autó megállt, és én alig mertem Spencerre nézni.
– Köszönöm, hogy elhoztál – motyogtam, és kicsatoltam az övem.
Mielőtt az ujjaim megérintették volna az ajtónyitót, elkapta a
karomat. Mélyet lélegeztem és felnéztem. Vizsgálgatva pillantott
rám.
– Mi történt?
Csak nyelni tudtam egy nagyot.
– Egyszerűen csak fáradt vagyok.
A homlokát ráncolta.
– Marhaság – suttogta, és ugyanekkor elkezdte simogatni a
karomat. – Mi jár a fejedben?
Á, a csoda vigye! Miért kell ennyire átkozottul vonzónak lennie?
Mindig, mikor így nézett rám – sötét szemmel és kifürkészhetetlen
tekintettel –, valami fel-le táncolt a gyomromban.
– Mondd el, mi történt, hogy segíteni tudjak neked! – folytatta a
lágy körözést az ujjaival a karomon.
Lenéztem a kezére. Nem tudtam kimondani, amíg intenzív
tekintetét rám szegezte. Túl sok volt.
 – Tudnál segíteni nekem, ha… – krákogtam rekedten.
Írni róla? Nem probléma. De hangosan kimondani azt, hogy őt
akarom? Egyszerűen lehetetlen.
Bizonytalanul felemeltem a tekintetem, és ránéztem. Megértés
rajzolódott ki az arcán. A pillantása egészen meleggé vált, és a
homlokáról eltűntek a ráncok.
– Dawn! – Ez volt az egyetlen dolog, amit mondott. A nevemet,
egészen rekedten és halkan. Aztán magához húzott.
Valahogy az ölében kötöttem ki. Ugyan a lábamat közben
beütöttem a műszerfalba, de ennek nem volt jelentősége, mivel az
ajkát szorosan az enyémhez nyomta. Rá se hederítettem a
fájdalomra. Végre pontosan ott voltam, ahol egész este lenni
szerettem volna.
Kezemet a hajába rejtettem, nyögése átjárta minden porcikámat.
Keze a testemen vándorolt. Átfogta a fenekem, és belemélyesztette
az ujjait, hogy jobban magához húzzon. Ziháltam. A fejem mintha
kiürült volna, nem tudtam már gondolkozni. Az egyetlen, amire
képes voltam, hogy vele együtt mozogjak. Újra és újra az ölében
ringatóztam. Csodálatos nyomás alakult ki bennem.
Mostanra már tudtam, mi tetszik Spencernek, és kihasználtam.
Elakadt a lélegzete, amikor a fülcimpájába haraptam. Szorosabban
fogott, amikor ajkaimat a kulcscsontján húztam végig. Amikor
enyhén meghúztam a haját, a csókjai éhesebbek lettek, és az a mély
nyögés hagyta el az ajkait, ami engem még inkább beindított, és a
mozdulataimat még inkább felgyorsította.
A csókjaink olyan lázasak voltak, hogy tényleg elfelejtettem
lélegezni. Homlokomat a halántékának támasztottam, és levegő után
kapkodtam. Óvatosan felemeltem az ujjaim, és duzzadt ajkaira
tettem őket. A légzése pontosan olyan gyors volt, mint az enyém.
– Megőrjítesz – suttogtam.
Az ujjamba harapott.
– Jó, hogy van valamim őrült lányok számára.
Mosolyogtam.
– Szeretnél…
A pénisze vibrált.
Aztán éles hangon csörögni is kezdett.
 Bosszankodva néztem le. A farmerje anyagán át világított Spencer
mobilja.
Mielőtt félre tudtam volna nézni, máris az anyósülésen találtam
magam, ezúttal a fejemet vertem be az autó tetejébe. Spencer
káromkodott, és egy kicsit felemelte a csípőjét, hogy ki tudja venni a
telefonját a zsebéből.
Ismertem ezt az éles csengést. Néhány nappal ezelőtt hallottam a
nyaralóban. Ez egy olyan csengőhang volt, amit nem lehetett
figyelmen kívül hagyni, és ami nem jelentett semmi jót.
– Igen? – Még mindig akadozott a lélegzete. Spencer
összeszorította az ajkát, a tekintete nyugtalanná vált. – Mióta tart?
A keze után nyúltam, de mielőtt megérinthettem volna, elhúzta.
A szívem kihagyott egy pillanatra.
– Oké. Nem, nem probléma. Úton vagyok. – Kővé dermedt
ábrázattal tette le. Hirtelen halálos csend támadt az autóban. Spencer
a szabad kezével megfogta a kormányt, és hozzányomta a homlokát.
Nyugodt, mély lélegzetvételekre kényszerítette magát.
Mellette ülni és közben így látni őt azzal az érzéssel töltött el,
hogy teljesen tehetetlen vagyok. Fogalmam sem volt, mihez kellene
kezdenem, hogy levegyem a válláról ezt a szörnyű terhet.
Egyszerűen nem tudtam.
– Menj be! – mondta váratlanul. Újra kiegyenesedett, rutinosan
visszatette a telefonját a zsebébe, és beindította az autót.
– De…
– Menj be, Dawn!
Nem nézett rám, hanem az útra pillantott. Az arca egészen merev
volt és kifejezéstelen. Ugyan az orcája még mindig ki volt pirulva, de
már nem olyannak tűnt számomra, mint az a férfi, aki röviddel
ezelőtt még a csókjaival vette el az eszem.
– Spence…
– Csak arra kérlek, hogy menj, Dawn! – fordította hirtelen felém a
fejét, és dühödten meredt rám.
– Nem fogom engedni, hogy egyedül vezess – mondtam ellent
neki. Néhány túlzottan hosszú másodpercig makacsul bámultuk
egymást.
Végül Spencer kicsit összeszorította a szemét.
 – Na szép.
Olyan hévvel lépett a gázpedálra, hogy csikorogtak a kerekek.
Reflexszerűen belekapaszkodtam az ajtóba, hogy meg tudjam
tartani magam. Spencer mint egy őrült száguldott végig Woodshill
utcáin, én pedig buzgón azt kívántam, bárcsak gyorsabban
reagáltam volna, és elvettem volna tőle az átkozott autókulcsot.
Nem beszélt. Az egész út alatt. Többször megpróbáltam szóra
bírni, de egy idő után felhagytam vele. Azzal sem próbálkoztam
többé, hogy megérintsem. Egyszerűen csak ott voltam, némán és
mozdulatlanul. Ennél többet nem tehettem.
A több mint kétórás utat Spencer másfél óra alatt tette meg.
Örültem, hogy még életben voltunk, amikor behajtottunk a szülei
házának a kocsifelhajtójára.
A házhoz vezető úton egy pillantásra sem méltatott. Értettem,
hogy ez nem miattam van, hanem amiatt, ami ott bent vár rá. Ennek
ellenére fájdalmat okozott. A fájdalom csatlakozott a félelemhez,
amit miatta éreztem.
Mögötte lépkedtem, át az előtéren, el az absztrakt szobor, a drága
bútorok mellett, fel a felső szintre. Ezúttal nem lehetett sikoltozást
hallani, a házban meglepő nyugalom honolt. Késő este volt, és a
folyosó jól ki volt világítva. Mint a legutóbbi alkalommal is, Spencer
léptei határozottak és gyorsak voltak, annyira, hogy alig értem utol.
Mikor Olivia szobájához értünk, eltűnt az ajtóban, anélkül, hogy
akár csak rám nézett volna. Egyszerűen úgy tett, mintha nem is
léteznék.
Szinte lemerevedve álltam meg a folyosón. Dörmögő beszélgetés
szűrődött ki. Spencer anyjának a hangját mostanra már ismertem.
Az apjáét is ki tudtam venni. És volt még egy gyengébb, lassú hang,
biztosan Oliviáé.
Mint ahogy legutóbb, most is a falnak dőltem a szoba ajtaja
mellett. Hátammal nekitámaszkodva leereszkedtem, és a padlóra
csúsztam. Ott ültem és hallgattam a hangzavart, amit nem értettem.
Nem telt el sok idő, aztán Spencer szülei kijöttek a szobából. Mr.
Cosgrove fentről megszemlélt, keserű grimasszal az arcán.
– Helló, Dawn! – mondta Mrs. Cosgrove, és én félrenéztem a férje
merev ábrázatáról.
 Vele ellentétben ő nagyon melegen és nyitott tekintettel nézett
rám. Ugyan erős sminket viselt, mégis mély karikák látszottak a
szeme alatt.
– Le szeretnél jönni velem?
Szárazon nyeltem, és kényszeredetten mosolyogtam, mert legjobb
akarattal sem tudtam, hogy mit is keresek itt egyáltalán. Még soha
nem éreztem magam ennyire nemkívánatosnak.
– Ha önnek nem gond, akkor inkább itt maradnék – mondtam
halkan.
Hátamat annak a falnak döntve, ami mögött Spencer
tartózkodott, valahogy… nagyobb biztonságban éreztem magam, ha
ennek van bármi értelme. Mellette akartam lenni. Amilyen közel
csak engedte. Még ha ez azt is jelenti, hogy egy fal választ el minket.
– Természetesen. Szólj, ha valamire szükséged van! – mondta
még Mrs. Cosgrove. Aztán kézen fogta a férjét, és a folyosón át a
lépcső felé vezette.
Telt az idő. Hallottam Spencer hangját, és Olivia csendes
zokogását. Felhúztam a térdem, és átfogtam a karommal. Valamikor
Mrs. Cosgrove visszajött a folyosón, és hozott egy csésze forró
csokoládét. Hálásan rámosolyogtam, de közben az volt az érzésem,
hogy neki sokkal nagyobb szüksége volt a forró csokira, mint
nekem.
– Köszönöm, hogy elkísérted – mondta, és röviden megpaskolta a
vállam. – Biztosan nem ismeri be, de azt hiszem, jót tesz neki, ha van
valakije, akivel beszélhet erről.
Ezekkel a szavakkal otthagyott a folyosón ülve. A
tejszínhabréteget bámultam, és a fejem ráztam.
Bár tudná.
Spencer ugyan beszélt velem, de a családjáról sosem. Mindenről
beszéltünk, csak Oliviáról nem. Az utóbbi hetekben szigorúan
megtiltottam magamnak, hogy tovább faggassam őt. Volt egy
kimondatlan megállapodásunk, ami erre vonatkozott.
Kiittam a csokoládét, és hagytam, hogy belülről felmelegítsen. A
lábam elgémberedett, a fenekem fájt, mert már jó ideje ültem a
földön, de ez nem érdekelt. Csak az számított, hogy Spencernek ne
kelljen egyedül hazamennie. Még jól emlékeztem arra, mennyire
kikészült legutóbb, és még mindig éreztem a fájdalom utózöngéit,
amit kiváltott belőlem a látványa.
Késő éjjel nyílt ki Olivia szobájának az ajtaja. Spencer lába jelent
meg a látómezőmben. Felnéztem rá, bizonytalanul, hogy milyen a
hangulata. Van-e szüksége rám, vagy nincs.
– Még itt vagy – mondta halkan. A szeme sötét volt. Végtelenül
fáradtnak látszott. Ott, ahol máskor egy halvány mosoly bujkált,
most nem volt… semmi. Elgyötörtnek nézett ki. Mintha az összes
életenergiáját néhány óra alatt kiszipkázták volna belőle.
– Vártam rád – suttogtam, mert féltem, nehogy felébresszem
Oliviát.
Spencer kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám. Aztán anélkül,
hogy bármit is mondott volna, végigment a folyosón. Gyorsan
feltápászkodtam, hogy utánamenjek. Lement a lépcsőn, a szalonba,
hogy elbúcsúzzon a szüleitől. A hangulat közte és az apja közt
fagyos volt, és egyértelműen érződött a feszültség a levegőben, amit
az anyja megpróbált elsimítani. Látszott, hogy ebből a szempontból
mennyire hasonlít rá a fia. A barátaink közt is mindig ő az, aki a
feszültséget oldja, ha elfajul egy helyzet. Sok mindent felismertem
benne az anyjából.
Mrs. Cosgrove engem is a karjába zárt, amikor elbúcsúztunk.
Mindezt szinte bódulatban éltem át. Miután kiléptünk a ház ajtaján,
Spencer a karját a tarkója mögött összekulcsolta, és pár percig ott
maradt az út szélén állva. A szeme csukva volt, és mélyeket
lélegzett. Láttam, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed.
A visszafelé úton nem engedtem őt vezetni. Összekulcsolt kézzel
megálltam a vezetőoldali ajtó előtt. Azt hiszem, nem volt több ereje,
hogy dühös legyen rám – önszántából átadta nekem a kulcsot.
Pontosan úgy, mint az előző alkalommal, most is csukva tartotta a
szemét az út alatt. Nem tudtam, hogy alszik-e, vagy csak úgy tesz,
de nekem mindegy is volt. Az volt a fő, hogy egy kicsit békére lelt.
Lassan vezettem vissza Woodshillbe, két és fél órára volt
szükségem. Majdnem hajnali három óra volt, amikor Spencer
utcájába bekanyarodtam, és leparkoltam az autót. Épp fel akartam
ébreszteni, de ő már ki is csatolta az övét.
 – Megint elviheted az autót a kollégiumba – mondta. – Holnap
érte megyek. Vagy holnapután.
Kihúztam a kulcsot a gyújtásból, és megráztam a fejem.
– Nem foglak most egyedül hagyni.
Spencer szája kinyílt, aztán újra becsukódott. Megköszörülte a
torkát, és kerülte a pillantásomat.
– Jobban szeretném, ha hazamennél.
– Én pedig jobban szeretném, ha abbahagynád, hogy állandóan
elküldesz. – A középkonzol fölé hajoltam, és ezúttal nem hagytam
számára lehetőséget a kifogásokra. Az egyik kezem az arcára tettem,
és kényszerítettem, hogy rám nézzen. A tekintete űzött volt, és szinte
túlcsordultak benne az érzelmek, amiket állandóan elrejt.
– Nem lehet, hogy mindig csak adj, Spence. Itt vagyok, és nem
megyek sehova, amíg nem vagy jobban – mondtam halkan, de
határozottan.
Nagy nehezen nyelt egyet.
– Nincs szükségem rád.
– Barátok vagyunk. A barátok vigaszt nyújtanak egymásnak, ha
nincsenek jól.
– Nincs szükség rá, hogy kioktass engem a barátságról – tért
vissza erre a dühe.
Jó. Ez jobb, mint a lestrapált Spencer, aki el akar menekülni
előlem.
– Szemlátomást mégis, ha nem érted meg, hogy ebben az
állapotban nem foglak egyedül hagyni.
– Most nyugalmat szeretnék. Miért olyan nehéz ezt megérteni? –
felelte hűvösen.
– Miért vagy ilyen?
A homlokát ráncolta.
– Mert nem érdemlem meg a vigasztalásodat, Dawn.
– Miért mondod ezt folyton? – kérdeztem hitetlenül.
– Egyszerűen nem érted ezt meg.
– Nem. Tényleg nem értem. – Kinyitottam az autó ajtaját,
átmentem a kocsi másik oldalára, és elindultam a házához, anélkül,
hogy figyeltem volna rá, hogy követ-e engem. Kinyitottam az ajtót,
és beléptem a folyosóra. Odáig nem is jutottam, hogy levegyem a
kabátom, Spencer megragadott a vállamnál fogva, és megperdített.
– Menj el, Dawn! – mondta vészjósló hangon. Megragadta a
kezem, és visszatartott, hogy a kabátom kicipzározzam.
– Peched van. Maradok – morogtam.
– Ne legyél már ilyen csökönyös! – Egy izom megrándult az
állkapcsán.
– Csak akkor, ha nem viselkedsz többé úgy, mint egy durcás
kisfiú, aki nem fogadja el a segítséget.
– Nincs szükségem az átkozott segítségedre – üvöltötte.
Hevesen összerándultam. Spencer azonnal levette rólam a kezét.
Hátrament, amíg a hátával neki nem ütközött a komódnak a
folyosón. Vészesen imbolygott. Kezét az arca elé tartotta, és a válla
elkezdett remegni.
Most már mindegy volt nekem, hogy megpróbál-e ellökni
magától. Pár lépéssel mellette termettem, és megfogtam a kezét.
Szorosan megfogtam, és elhúztam az arcáról, hogy rám nézzen.
Mindent belesűrítettem a tekintetembe. Nem csak az együttérzést és
az aggodalmat, egyszerűen mindent. Reméltem, hogy megérti, hogy
megbízhat bennem. Hogy ott vagyok neki, és nem kell hogy ellökjön
magától.
– Kérlek, engedj be! – suttogtam.
Felismertem a pillanatot, amikor megadta magát. Valami szétesett
a tekintetében, ami a testtartásában is visszatükröződött.
Spencer Cosgrove, akire mindig lehet számítani, amikor az
embernek szüksége van rá, és kősziklaként áll a barátai mellett a
hullámtörésben; Spencer, akiről mindig mindenkire átragad az
életöröm, és mindig többet ad magából, mint amennyit kap,
összeomlott a karjaimban.
 27 . f e j e z e t
Hátammal az ágya fejrészének támaszkodtam, és tartottam őt.
Felsőtestével rajtam feküdt, egyik karját szorosan a derekamra
kulcsolva, fejét valahol a hasam és a könyökhajlatom közé fúrva. A
lábamat felhúztam, hogy a lehető legközelebb bújjak hozzá.
Megpróbáltam a testemmel úgy bebugyolálni, mint egy meleg
takaróval. Simogattam a vállát és a hátát. Egyszer csak motyogott
valamit, amit elnyelt a felsőtestem.
– Ha ezt nekem szántad, akkor egy kicsit hangosabban kellene
beszélned. De ha a könyökhajlatomnak akartad mondani, akkor jól
csináltad – motyogtam.
Kicsit elfordította a fejét.
– A könyökhajlatod jó hallgatóság – mondta rekedten.
– Ezt ne mondd a térdhajlatomnak, különben irigykedni fog.
A teste kis ideig rázkódott. Remélhetőleg azért, mert nevetett.
Minden más annyira fájt nekem. Ez olyasmi volt, amit ezen az estén
tanultam meg. A saját fájdalmunk nem hasonlítható össze azzal,
mint amit akkor érzünk, ha valakit szenvedni látunk, aki közel áll a
szívünkhöz. Az sokkal rosszabb.
– Régebben egy igazi seggfej voltam.
Ez aztán a gyors témaváltás. Simogattam a lapockái mentén, fel-
le, arra ösztönözve, hogy tovább beszéljen.
– Tizenöt évesen kezdődött. Elegem volt belőle, hogy én legyek a
mintafiú, rossz emberekkel lógtam, és elkezdtem füvezni.
– Tizenöt évesen? – szaladt ki a számon.
Spencer a hátára fordult, és felnézett rám. Fejét az ölembe tette.
Az arca foltos volt és kipirult, a tekintetét emlékek homályosították
el.
– Az apám utál. Ez mindig is így volt, akkor is, ha régebben nem
volt ennyire rossz a helyzet, mint most. Sosem voltam elég jó neki, és
ezt kiskorom óta éreztette is velem. Eléggé… – Tekintetét a takaróra
szegezte. Mintha így könnyebb lenne számára, hogy a múltjáról
beszéljen. – Eléggé fájt. Szükségem volt egy kis lazításra. Valamire,
ami a gondolataimat eltompítja.
Felemeltem a kezem, és a hajába túrtam. Erre becsukta a szemét.
 – Olivia akkor nyolcéves volt. Velem ellentétben apa őt
bálványozta. Mindig is ő volt a hercegnője. A születése óta őt
részesítette előnyben, és mindig mindent megadott neki, amit
szeretett volna. A családi találkozókon és a barátainak is mindig csak
róla áradozott, miközben rólam úgy beszélt, mintha szégyen lennék
az egész család számára. És én… utáltam a húgomat ezért. – Az
utolsó pár szót olyan gyorsan mondta ki, hogy alig értettem.
Szorosan összezárta a szemét, és egy ránc jelent meg a két
szemöldöke közt.
Tovább simogattam a fejét. A másik karom a hasán maradt.
– Egy csomó szarságot műveltem – folytatta. – Egy idő után már
nemcsak vettem a füvet, hanem árultam is. Nem a pénz miatt,
egyszerűen csak szerettem a vele járó izgalmat. Anya észrevette,
hogy valami nem stimmel, és ezért egyre makacsabbul próbált
bevonni a családi tevékenységekbe. Folyton azt akarta, hogy
csináljunk együtt valamit Oliviával, pedig nem igazán álltunk közel
egymáshoz. Nem tetszett neki, ahogy viselkedtem, és hogy anyát és
apát boldogtalanná tettem. Néha olyan érzésem volt, mintha
betolakodó lennék, amikor este hazaértem, és láttam őket, ahogy
együtt vacsoráznak az asztalnál. Nélkülem. Miközben ez a saját
döntésem volt. Úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett, hülye
kölyök.
– Mindenki csinál a serdülőkorában valamilyen hülyeséget,
Spence – mondtam nyugtatólag.
Spencer egy ideig hallgatott. Nem akartam siettetni, tehát
egyszerűen tovább simogattam a fejét, és vártam.
– Én vagyok a felelős azért, ami Oliviával történt, Dawn – mondta
végül Spencer.
Abbahagytam a simogatását.
– Mi történt?
Kinyitotta a szemét, és a benne látszó fájdalom a szívem közepébe
talált.
– Nekem kellett vigyáznom rá, mert a bébiszitter megbetegedett,
és a szüleim egy fontos rendezvényen vettek részt. Arra a napra én
is megbeszéltem egy találkozót, amit Olivia miatt le kellett
mondanom. Olyan mérges voltam. Lementünk a játszótérre, én meg
elszívtam egyet, hogy lenyugodjak. – A tekintete elhomályosult, és
átnézett rajtam. – Annyira idegesített Olivia. Egész idő alatt a
figyelmemet akarta kivívni, és azt akarta, hogy nézzem meg, ahogy
mászókázik. Ehelyett inkább a telefonomon játszottam. Amíg
hirtelen fel nem kiáltott.
Mély lélegzetet vettem, és Spencer pillantása újra rám
szegeződött.
– A filmeken az ilyen jelenetek mindig lassítva játszódnak le, de
Dawn, esküszöm, minden túl gyorsan történt. Ő felkiáltott, én
felpillantottam, és máris a földre zuhant. Hallottam, ahogy reccsen a
feje.
Kezemet a szám elé kaptam.
– Azt hittem, meghalt. A teste teljesen élettelen volt. És az a
reccsenés folyamatosan újrajátszódott a fejemben. A többire csak
hézagosan emlékszem. Már nem tudom, hogyan rohantam oda
hozzá, hirtelen előtte guggoltam, és a kezem tele volt vérrel. Aztán
ott volt a mentőautó. Bementünk a legközelebbi kórházba. A szüleim
odajöttek. Apa leütött.
Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Vakon nyúltam a
keze után, és ujjaimat az övéibe kulcsoltam. A bőre meglepően hideg
volt.
– Ez volt az első alkalom, hogy kezet emelt rám. Amikor látta,
hogy mennyire be vagyok lőve, újra megütött. Két kezével szorosan
megfogott, és kiabált velem. Védekezhettem volna, de nem tettem.
Bizonyára sokkos állapotban voltam. – A hangja egyre rekedtebb
lett, és megköszörülte a torkát. – Oliviát megműtötték, és
mesterséges kómába helyezték. Pontosan emlékszem rá, amikor első
alkalommal láthattam őt az operáció után. Apa nem akarta, hogy
bent legyek a szobában, tehát kint kellett várnom. Az ajtó tetején
lévő kis ablakon át néztem őt. Csak feküdt ott. Egy cső lógott ki a
szájából, kicsi karjaiba infúzió csöpögött. Összetörtnek tűnt,
sápadtnak és élettelennek. Miattam. – Eltakarta előlem a szemét a
szabad kezével.
Még erősebben szorítottam meg a kezét.
– Olyan volt, mintha egy vödör hideg vízzel nyakon öntöttek
volna. Egyszerre kitisztult a fejem. Úgy értem, úgy igazán. Oliviának
sok időre lesz szüksége, hogy rendbe jöjjön, és az sem volt biztos,
hogy milyen következményei lesznek ennek számára, de élt. Ez volt
az a pillanat, ami az életemben teljes pálfordulást hozott.
– Milyen volt az állapota a baleset után? – suttogtam.
Nagyot nyelt.
– Az volt a legnehezebb év, amit a családunknak valaha végig
kellett csinálnia. Olivia súlyos traumás agysérülést szenvedett, az
agya egy része károsodott. Az arca egyik oldala lebénult, és
afáziában szenvedett. Ez azt jelenti, hogy elvesztette azt a
képességét, hogy szóban kifejezze magát. A szüleim az ország
legdrágább orvosait bízták meg, hogy megkapja a megfelelő
logopédiai kezelést. Egy éven át egyetlen szót sem mondott ki, és
mindent elölről kellett megtanulnia. A beszédet, az írást, magukat a
motorikus készségeket. Nem értette az összefüggéseket. A frusztráló
az volt, hogy a fejében minden olyan volt, mint azelőtt. Akart velünk
közölni dolgokat, de nem tudott, mert a szája és a nyelve nem
engedelmeskedett neki.
Milyen rossz lehetett ez már! Egy olyan testben élni, ami nem azt
teszi, amit az ember akar.
– És te hogy viselted?
Szüksége volt egy kis időre, mire válaszolni tudott.
Szabálytalanul lélegzett, és láttam, hogy a megfelelő szavakat keresi.
– Pocsékul. Egyszerűen pocsékul. Én poszttraumás stresszben
szenvedtem, durva pánikrohamaim voltak és alvászavarom. Mindig,
amikor megpróbáltam elaludni, Olivia kiáltásait hallottam
magamban. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy
megakadályozhattam volna. Állandóan leizzadtam, és nem kaptam
levegőt. Anya gyógykezelésre küldött. Terápiára jártam, és
gyógyszereket kaptam a pánikrohamok ellen.
Eszembe jutott, hogy egyszer nekem is ajánlotta a terapeutáját. És
a barna tablettásdoboz is beugrott a fűszertartó szekrényében.
– És segített? – kérdeztem halkan.
– Mindenképpen. Újra tudtam aludni. El sem hiszed, milyen
ajándék az, ha már hónapok óta nem aludtál át egyetlen éjszakát
sem. Ezenkívül össze kellett szednem magam… a családom
kedvéért. Cserébe túlzottan sok mindent kellett jóvátennem. Végre
az a báty akartam lenni, akit Livvy megérdemel. Valaki, aki tartást
ad a családjának, ahelyett, hogy belülről rombolná szét.
– Spence – suttogtam. A keze után nyúltam, és elvettem a szeme
elől. Azt akartam, hogy rám nézzen, amikor a következő szavakat
mondom. – Nem fogom bagatellizálni vagy szépíteni a történteket.
Ahogy akkoriban viselkedtél, az nem volt helyénvaló, de nem a te
hibád, ami Oliviával történt.
Az arckifejezése megkeményedett, de nem hagytam, hogy
félbeszakítson. Addig nem, amíg be nem fejeztem.
– Ha nem füveztél volna, akkor odaértél volna, hogy elkapd? –
kérdeztem nyomatékosan.
Csak megvetően prüszkölt.
– Ha nem lett volna ott a telefonod, és nézted volna, ahogy
mászik, akkor idejében odaérsz, és elkaphattad volna?
– Nem érted. Még most, hat évvel később is megvannak a
korlátai, és mindenki szellemi fogyatékosnak tartja, mert nem tud
rendesen beszélni, és az arca lebénult. Nem érdemelte ezt meg,
Dawn. Jobb életet érdemelt. És az én hibám miatt nem élheti azt az
életet.
Két kezembe fogtam az arcát, és föléhajoltam, hogy ne tudjon
elmenekülni éles pillantásom elől.
– Ne ostorozd többé önmagadat!
– De hát én…
– Hacsak a szádra veszed a megérdemeltem szót, akkor
eszméletlenre foglak verni.
Elakadt a szava.
– Én ismerlek téged, Spencer Cosgrove. Ismerlek, és tudom, hogy
a családodat mindennél jobban szereted. Mindent megtennél értük.
Ez több mint elég.
– De az önfeláldozás nem hoz rendbe semmilyen elrontott életet –
felelte.
Ha ezt beszélte be magának az elmúlt hat évben, akkor biztosan
több időre lesz szükség, mint egy éjszaka, hogy meggyőzzem az
ellenkezőjéről. Simogattam az arcát a hüvelykujjammal, és
egyszerűen csak a szemébe néztem. Nehéz teher volt a vállán, és a
súlya lefelé húzta. De most már tudtam, hogy ettől a pillanattól
fogva megosztja velem. Erről gondoskodni fogok.
– A baleset után megváltozott a családoddal való kapcsolatod? –
kérdeztem óvatosan.
Spencer meglepetten pislogott a témaváltás hallatán. Egy kicsit
gondolkozott, és belehajolt az érintésembe.
– Igen – mondta kicsit később. – Százszázalékosan.
– Mennyiben?
– Akkoriban nem mozdultam Olivia mellől. Még akkor sem
tűntem el, amikor megpróbáltak kidobni. Egyszer kábelkötözővel
odabilincseltem magam az ágyához. Az apám úgy festett, mint aki
ismét el akar verni, de az ápolónőket ezután nem izgatta, hogy ott
vagyok, így éjjel-nappal Livvyvel maradtam. A jegyeim a béka
feneke alá kerültek, de ez nem igazán érdekelt. Azt hiszem, anya
csak ezért bocsátott meg nekem. Akkoriban, amikor a legrosszabb
volt a helyzet, kezdtem el festeni. Livvy terápiája arra ösztönzött,
hogy komolyan foglalkozzam a művészettel. Annyira elbűvölőnek
találtam, ahogyan Livvy a színek segítségével kommunikálni tudott.
Elkezdtünk a vázlatfüzetek segítségével beszélgetni. Ha valaki így
elveszíti a beszédkészségét, azzal türelmesnek kell lenni. Livvy
nagyon ingerlékennyé vált, és hangulatingadozásai is voltak. Ez még
ma is így van.
– Ezért utazol olyan gyakran haza?
Bólintott.
– Én vagyok az egyetlen biztos pontja. Ezért vették meg a szüleim
ezt a házat is. Amikor felvettek Woodshillbe, a lehető leggyorsabban
ide akartak jönni, de itt sokkal korlátozottabbak a kezelési
lehetőségek, mint Portlandben. A költözésem rontott Olivia
állapotán. Nagy változást jelentett mindannyiunk számára. Én is
csak azért vagyok itt, mert anya kényszerített rá, hogy egyetemre
járjak. Ha rajtam múlt volna, akkor Oliviával maradok. Főként az
apám miatt.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem óvatosan.
A pillantása elsötétült.
– Nem igazán tud bánni vele, és ennek megfelelően kezeli őt. Ha
dührohama van, rákiabál. Egyszerűen nincs türelme hozzá.
É
Fölényesen bánik vele, mintha teher lenne a számára. És ha hozzá
beszél, úgy szólítja meg, mintha kisbaba vagy óvodás volna.
Miközben ő minden szót ért, és a hanglejtés alapján is felismeri, ha
valaki lekezelően bánik vele. Néha ez túl sok lesz számára, és ezért
kap rohamot. Mióta nem élek otthon, még rosszabb lett a helyzet.
Mert már nem vagyok ott, hogy apa villámhárítója legyek.
A villámhárító szónál összerándultam. Önkéntelenül
elgondolkoztam rajta, vajon Spencernek a baleset után gyakran
kellett-e villámhárítóként helytállnia. Ez az elképzelés
felfoghatatlanul feldühített.
– De most már jobban van Olivia, ugye? – kérdeztem.
Lassan bólintott.
– Igen, most már jobban. Iskolába jár, és a gimnázium után
egyetemre szeretne menni. De nehéz lesz. Az afázia miatt gyakran
butának nézik, vagy gyerekként kezelik. Ez egész életében így
marad. Nem tud még ételt sem rendelni az étteremben, mert nem
meri kiejteni a szavakat, amik az étlapon állnak. De kezelést kap, és
küzd. Biztos vagyok benne, hogy eléri, amit elhatároz. És én segíteni
fogok neki benne.
Olyan bizakodás áradt belőle, amitől egy pillanatra elakadt a
szavam.
– Hogy csinálod ezt?
– Hm? – kérdőn nézett fel rám.
Szárazon nyeltem egyet, és az ujjaim hegyével egy vonalat
húztam végig a halántékán.
– Mindig olyan életvidám vagy és bizakodó, és azon tűnődöm,
hogy ez hogy sikerül neked.
– Hiszen már meséltem neked az életfilozófiámról. – Elhúzta a
szája sarkát, de ez nem egy vidám mosoly volt, hanem olyan, ami
legalább olyan nehéznek látszott, mint az a teher, amit magával
cipelt. – Minden nap egy új esélyt ad számomra, hogy újrakezdjem,
és jó ember legyek. Minden reggel egy újrakezdés. Ugyan nem
felejtem el, hogy mit tettem, de megpróbálok együtt élni vele, és
olyan ember lenni, aki mindent megérdemel. A családom szeretetét.
A barátaim idejét. – Megfogta a kezemet, és az ajkához emelte. – Egy
lány érintését, aki túl jó számomra.
 Fájdalmas húzás áradt szét bennem. Hogy mondhat ilyet? Hogy
tételezheti fel, hogy nem elég jó a családja számára vagy számomra,
mindamellett, amit megtesz értünk?
– Nem akarom, hogy ilyesmit mondj. – A hangom tompának tűnt,
és csak most vettem észre, hogy könnyek szöktek a szemembe.
Spencer felült, és ijedten nézett rám.
– Dawn…
– Amikor ideköltöztem, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen rövid
időn belül újra boldog lehetek. Nem vártam azt, hogy könnyes
szemmel nevessek. Vagy önfeledten táncoljak. Vagy hogy úgy
érezzem, élek. – Belebokszoltam. Nem különösebben hevesen, de
nyomatékosan, hogy ez a buta szamár megértse, amit mondok. – Te
vagy az egyik legerősebb ember, akit valaha ismertem. Tehát a
fenébe is, hagyd abba, nem beszélhetsz ilyeneket!
Riadt arckifejezése eltűnt, és melegebbé vált.
– Édes…
– Ha megint rossz színben tünteted fel magad, akkor befogom a
fülem. – A fenyegetést azonnal valóra is váltottam, és egy dallamot
dúdoltam.
Kinyitotta a száját, de én nem hallottam őt. A fogása lágy volt,
ugyanakkor határozott. Elhúzta a kezemet az arcomról.
– Ez Livvy egyik kedvenc dala – mondta.
– Fogalmam sincs, mit dúdoltam – feleltem halkan.
– Ha jól emlékszem, akkor ez a Highschool Musical első részének
egy dala.
– Ó!
Mosolygott. Valóban mosolygott. A szájával, a szemével és az
egész arcával.
– Te kis őrült – motyogta, és a mellkasához húzott.
Együtt süppedtünk a párnák közé, átkarolva egymást, Spencer
állával a fejemen.
Becsuktam a szemem, és mélyen beszippantottam ismerős illatát.
– Mesélj még Livvyről!
– Igazából pontosan olyan, mint az összes többi tizennégy éves.
Szereti a giccses filmeket, most épp a Tökéletes hang a kedvence.
Nagyon odavan a fiúbandákért, mint te, ezért is tudok az iPododon
szinte minden számot kívülről. A rehabilitációja alatt gyakran
énekeltem neki, hogy elnyomjam a zajokat, és arra kényszerített,
hogy a One Direction összes albumát kívülről megtanuljam. Olivia
eléggé szomorú volt, amikor Zayn kilépett, hogy a saját útját járja, de
a szólóalbumát is egész jónak találja, és továbbra is támogatni akarja.
Á, és azt a fura körömlakkot szereti, amelyiknél két réteget kell
felvinni, és amelyikből a második megrepedezik.
A mellkasához bújva nevettem.
Az egyik kezét a derekamra tette, és röviden átölelt.
– Ezen a héten már gyűjtöttem néhány ötletet a születésnapjára.
Felnéztem rá.
– Mikor lesz?
– Két hét múlva. Fogalmam sincs a tizenöt éves lányokról. A
tizenöt már valahogy soknak hangzik. A tizennéggyel együtt tudtam
élni, az még alapvetően a kislány kategóriába tartozik, de a tizenöt…
– Megrázta a fejét. – Nem tudom. Nemsokára felnőtt lesz. Egyszer
csak már a hülye bátyját látja majd bennem, aki az idegeire megy.
– Ezt nem tudom elképzelni, Spence. Milyen ajándékra gondoltál?
A szeme szórakozottan szikrázott.
– Legszívesebben koncertjegyeket vennék neki, de anya nem volt
olyan lelkes az ötlettől. Annak idején nekem is csak tizenhat éves
koromtól engedte meg.
– Bárcsak nekem is lehetett volna egy bátyám, aki koncertekre járt
volna velem!
– Velem is járhatsz koncertekre – mondta, én pedig
belemosolyogtam a pólójába.
– Csak Olivia nehogy féltékeny legyen.
– Egyszerűen kivárhatjuk, hogy betöltse a tizenhatot, és akkor
hármasban is mehetünk.
– Rendben, megegyeztünk.
A következő órában még sokat mesélt a húgáról, és minden
szavából sugárzott a határtalan szeretet, amit iránta érzett. A
mesélés percről percre könnyebben ment. És jót tett, hogy ott
lehettem neki. Hogy megismerjem a titkait. Hogy megértsem őt.
Egyszer csak, amikor a légzése nyugodtabbá vált, egyik kezével
megdörzsölte a szemét.
 – Fáradt vagyok.
Megsimogattam a hasát.
– Akkor aludj!
A fejét csóválta.
– Nem kellene, hogy egyedül vezess haza.
Hosszú szünet következett, ami alatt a szívverését hallgattam, és
befelé figyeltem. Nem volt ott semmi a melegségen kívül. Semmi
félelem. Semmi rettegés.
– Nálad szeretnék maradni – suttogtam.
Egy darabig nem mozdult. A mellkasa sem emelkedett és süllyedt
már. Aztán, mintha megértette volna, hogy mit mondtam, még
szorosabban átölelt, és arcát a hajamba fúrta.
 28 . f e j e z e t
A karjaink és lábaink alvás közben összegabalyodtak. Nem
tudtam pontosan megmondani, hogy a lenti lábak közül melyik volt
az övé, és melyik az enyém. Éjszaka valószínűleg levetkőztünk, mert
túl meleg volt, és most Spencer bőrét az enyémen éreztem. Karját
rám tette, keze azon a sávon nyugodott a bőrömön, ahol a pólóm
felcsúszott. Másik karját a fejem alatt nyújtotta ki. Lecsúsztattam a
kezem az alkarján, amíg el nem értem vékony, hosszú ujjaihoz.
Megsimogattam erős csuklóját, és végighúztam az ujjaim a tenyere
vonalain.
Erre felébredt. Éreztem, ahogy a teste feszessége megváltozott.
– Jól aludtam – motyogtam, és tovább játszottam az ujjaival.
Újrarajzoltam a kezén lévő rovátkákat, minden egyes barázdát.
– Irtó klassz az ágyam, nem igaz? – kérdezte érdes és álmos
hangon.
A hátamra fordultam, és felé fordítottam az arcom. Fáradtnak és
gyűröttnek látszott, de a fájdalom eltűnt a szeméből. Ujjaival a
hasamból kilátszó keskeny bőrsávot simogatta gyengéden. Elakadt a
lélegzetem.
Előrehajolt, majd egy pillanatra megtorpant, hogy elsuttogjon egy
köszönömöt, aztán az ajkai máris az enyémen voltak.
Ez a csók más volt. Több volt benne, mint puszta hála. Az ajkain
ott volt az összekötő kapocs, amit az elmúlt éjszaka és az eltelt
hónapok hoztak létre köztünk. Kinyitottam neki a számat, és amikor
a nyelve az enyémhez ért, Spencer valamit megérintett bennem,
amiről azt hittem, hogy elvesztettem.
Nagyon lassan még feljebb húzta a pólómat, a mellem aljáig.
Hüvelykujjával a mellem alsó részét simogatta, mire én levegőért
kapkodtam. Aztán oldalt, a derekam mentén húzta lefelé a kezét, a
bugyim szegélyéig. Keze egyre lejjebb csúszott, ezúttal a combomig.
Amikor meg akarta simogatni a belső oldalát, reflexszerűen
elkaptam a kezét.
– Ne!
Spencer rám gurult. A homlokomról eltűrte a hajam végét, és
áthatóan rám nézett. Meztelennek éreztem magam. Mintha a
legbelsőbb részeimbe látott volna.
– Tökéletes vagy, Dawn. – Lágyan megcsókolt. – Nem kell őket
eldugnod előlem. – Szája az arcomra vándorolt. – Én rád bíztam a
titkomat. – Megcsókolta a nyakam. A fülem. A fülem mögötti
pontot. A hajam tövét. – Most te következel.
A szívem teljesen összevissza vert. Olyan érzés volt, mintha egy
szakadék szélén állnék. Bumm. Bumm. Bumm.
– Kérlek, ne tegyél tönkre! – suttogtam.
Homlokát az enyémhez nyomta. Egy ideig ebben a pózban
maradtunk, éreztem kellemesen nehéz súlyát magamon, és a
melegségét, mely körülvett és beburkolt.
– Ezt nem tervezem.
Kezem a nyakára kulcsoltam, és magamhoz húztam őt. Spencer
torokhangja elhalt a csókunkban. Hozzásimultam, hogy még jobban
érezzem teste melegét. Aztán magamba akartam olvasztani a hőt,
kiélvezni, majd visszaadni neki. Annyival többet érdemelt, és én
megpróbáltam ezt a testemmel megmutatni. Minden mozdulattal,
minden érintéssel.
Fogai közé húzta az alsó ajkam. A harapása határozott volt, de
rögtön utána ott volt a nyelve, hogy a csípés fájdalmát enyhítse.
Tiszta mennyország! Csak egy Spencerhez fogható srác volt képes rá,
hogy ilyen elvetemülten, és egyszerre ilyen édesen csókoljon.
Kezem becsúsztattam a pólója alá, a gerincén felfelé haladva
simogattam. Lassan áthúztam a fején a pólóját. Az enyém is követte
kicsivel később, és végre a bőre forróságát az enyémen éreztem.
Az egyik lábammal átkulcsoltam, hogy még közelebb húzzam
magamhoz. A bokszeralsója anyaga elárulta, hogy kemény és forró,
és egy kicsivel lejjebb csúsztam, hogy azt a pontot dörzsöljem hozzá,
ahol a legjobban vágytam rá. Spencer nehezen vette a levegőt, forró
lélegzete súrolta a nyakamat.
Ajkaimmal a mellkasát becéztem, majd végigcsókoltam a nyakát
egy sávban. Spencer oldalra gurult, és engem is magával húzott,
közben a lábamat még mindig köré kulcsoltam. Egyet mordult, a
hang mélyen a mellkasából jött. Megőrültem ezért a hangért. Főleg
azért, mert a felsőtestünk ennyire közel volt egymáshoz, engem is
átjárt a zúgás.
 Kezét hátulról a bugyimba csúsztatta, és megragadta a fenekemet.
Fogalmam sincs, hogy csinálta, de ez a dominancia a
gyengédségével keveredve megadta nekem a végső lökést. Lefelé
húzta rólam a bugyimat, én pedig lerúgtam azt az ágyról. Aztán a
lábam belső oldalát kezdte simogatni, és rám nézett. Az ujjai
bizsergő sávot hagytak a bőrömön. Egyre feljebb csúsztatta a kezét, a
sebhelyeken át a combom belső oldalán, de az arckifejezése mit sem
változott. Pontosan ugyanolyan forrón nézett rám, mint előtte. Nem
torpant meg vagy időzött túl soká ott. Úgy kezelte, mint a testem
egy részét. Mint az én részemet.
Könyörtelenül folytatta felfelé az útját, amíg a keze a lábam közé
nem ért. Anélkül, hogy levette volna rólam a szemét, ujjait a
nedvességbe csúsztatta. Könyörtelen tekintete olyan kihívást
jelentett, aminek feltétlenül meg akartam felelni. Szikrázni kezdett a
szeme, és két ujjával belém hatolt. Lassan. Megfontoltan. Mintha
rajtam és bennem nyomot akarna hagyni. Miközben ezt már réges-
rég megtette.
Egy kicsit visszahúzta az ujját, és aztán újra előretolta. Kínzó
ritmust alakított ki, és megfigyelte minden reakciómat. Minden
nyöszörgés, minden levegő után kapkodás elárulta neki, mennyire
az őrületbe kerget. Amikor egy különösen mennyei pontot eltalált
bennem, és az izmaim összehúzódtak körülötte, mélyen felnyögött.
Én behajlítottam a hátam, és a kezéhez nyomtam magam. Remegés
járta át a testem.
– Engedd el magad, Dawn! – suttogta rekedten.
Ekkor a hüvelykujját is bevetette. Egy határozott érintés a
legérzékenyebb pontomon, egy további lökés az enyhén begörbített
ujjaival, és én szétestem a karjaiban. Lehetséges, hogy közben a
nevét nyögtem. Hangosan.
A combomat erősen tartotta, mely még mindig a derekán volt. A
hüvelykujja könyörtelenül folytatta a köröket, és a testem hosszasan
és hevesen megrázkódott. És bár épp elmentem, még messze nem
volt elég. Akartam őt. Szükségem volt rá.
– Spencer. – A hangom idegenül hangzott, mert olyan sok
minden volt benne egyszerre.

Ú
 Lassan és bensőségesen megcsókolt. Úgy tűnt, mintha elöntött
volna a tűz. Lefelé nyúltam, és lehúztam a vacak anyagot a
csípőjéről. Le vele! Messzire. A világ másik végére.
– A fenébe is, igen – motyogta a számba, és meztelen testét
hozzám nyomta.
– Óvszer – feleltem.
– Jó ötlet.
Szerettem, hogy ez volt köztünk: teljesen el tudtunk veszni a
vágyban, de még mindig mi voltunk. Őrültek, gátlástalanok, és
egyszerre lobbantunk lángra egymástól.
Kicsit később a térdével széttárta a lábaim. Felettem kuporgott, a
súlya belenyomott a puha matracba, és nem létezett más hely, ahol
szívesebben lettem volna. Alatta, erős karjai fogságában, a felettem
szikrázó szemével, amivel a tekintetemet kereste.
Rákulcsoltam a lábam. Kínzó lassúsággal hatolt belém, a szemét
le sem véve rólam.
Centiméterről centiméterre. A lábujjaim hegyéig éreztem őt,
testem minden egyes porcikájában.
– Átkozottul tökéletes vagy, Dawn Edwards – mondta nyersen.
– Szintúgy, Spencer Cosgrove.
Mosolyogva simította el a homlokomról a frufrumat, és
leereszkedett a könyökére. Megérintettem a szája sarkát. Annyira
szép volt.
Kicsúszott belőlem, és újra belém hatolt, mintha éppannyira ki
akarná élvezni ezt a pillanatot, mint én. Megismételte az ütemes
lökéseket, mire elképesztő forróság árasztott el.
Előrehajoltam, és megcsókoltam a mellkasát. Lenyaltam a vékony
izzadságréteget a nyakáról. Torokhangon felnyögött, és olyan
átkozottul szexi hangja volt, hogy az izmaim szorosan
összehúzódtak körülötte. Sziszegve vettem a levegőt, és mélyen
éreztem őt magamban, ahogy lüktet. Kezemmel a vállát simogattam,
a bicepszébe karmoltam, és magasra emeltem a medencémet, hogy
még többet kapjak belőle. Spencer azonnal reagált. Mélyebben belém
döfött, én pedig szorosan átkaroltam. Ajkai súrolták az enyémet,
behajlítottam a hátam. A testem teljesen önálló életre kelt, amikor
ennyire közel voltunk egymáshoz. Nyugtalanító lett volna annyira
kívánni valakit, mint ahogyan én őt, ha nem lett volna ennyire
nagyszerű érzés. Félelemkeltő, izgató, csodálatos volt – egyszerűen
minden.
Spencer volt a mindenem.
Mindkét kezemmel megfogtam az arcát, amikor a ritmusunk
lázassá vált, és elvesztettük a kontrollt. A tekintete elsötétült, az ajkai
megduzzadtak, arca kipirosodott. A feszültség tovább nőtt, egyre
tovább, amíg már nehezemre esett állni a pillantását. De azt akartam,
hogy rám nézzen. Hogy megértse, mit tesz velem. És azt kívántam,
fogja fel végre, hogy többet érdemel. Sokkal többet.
 29 . f e j e z e t
Már egy órája ültem a Woodshill Steakhouse pultjánál. Itt akartam
találkozni az apámmal, de már Sawyerrel a műszakja kezdetére
idejöttem, hogy beszélgessek vele, mialatt az étterem lassan megtelt.
Az About Us kéziratával jól haladtam, habár még nem állt össze a
vége. Időközben biztos lettem abban, hogy ez a projekt lesz az első
igazi regényem. Ennek a történetnek olyan sok rétege van, aminek a
mélyére lehet hatolni, és amit el akartam mesélni. Amiatt, hogy oly
sok mindent átvettem Spencerről és rólam, sokkal több időre volt
szükségem, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat. Megpróbáltam
ugyanazt a fajta bizalmat felépíteni Mackenzie és Tristan között,
mint ami Spencer és köztem megvolt, és ez valódi kihívást jelentett.
– Azt hiszem, ott jön az öregúr.
Megfordultam a bárszéken, és a bejárat felé néztem. Egy idősebb,
bottal járó úr lépett be az étterembe. Körülbelül nyolcvanéves
lehetett.
– Ezt mondod egy órája minden egyes férfira, aki belép – feleltem.
– Lassan már nem olyan vicces.
Sawyer csak megvonta a vállát, mosolygott, és tovább fényesítette
a poharait. Ugyan igyekezett, hogy ne lehessen észrevenni rajta, de
tudtam, hogy még nem igazán érezte jól magát ezen a helyen. Ő
olyan ember volt, aki az ideje legnagyobb részét a szabadban tölti.
Legszívesebben a fényképezőgépével csatangolt a környéken, és
lefényképezte, ami a lencséje elé került – a Steakhouse-beli munkát
csak kényszerből végezte.
Hogy pontosan mi volt a helyzet vele, azt nem mesélte el, de
tudtam, hogy szüksége van a pénzre. Ha meg tudom édesíteni a
munkaidejét azzal, hogy itt töltöm vele az időmet, és hagyom, hogy
bosszantson, akkor szívesen teszem. Ezenkívül már egyáltalán nem
esett a nehezemre, hogy a jelenlétében írjak.
– Szerintem ő lehet az, nem? – kérdezte Sawyer, én pedig a
szemem forgattam.
– Na persze, Sawyer!
– Kicsim!
 Megfordultam, és apára mosolyogtam, aki széttárt karokkal jött
felém. A szerelem szemlátomást jót tett neki. Megfiatalodott, farmert
viselt és egy gyapjúpulóvert, ami jól állt neki.
– Helló, apa! – mondtam, és átöleltem. Aztán megragadtam a
felkarját, és úgy néztem végig rajta tetőtől talpig. – Szuperül nézel ki.
– Megszívleltem a tanácsodat, és az overallt ma otthon hagytam.
Leüljünk? – Az ablakfrontnál lévő asztalok felé bólintott.
– Előtte még valakit be akartam mutatni neked – feleltem. – Apa,
ő itt Sawyer, a lakótársam. Sawyer, ő az apukám, Stanley.
– Á! Már sokat hallottam rólad. – Apa erősen megrázta Sawyer
kezét. – Jó, hogy végre egy arcot is tudok kötni a nevedhez.
Sawyer teljesen döbbenten bámult.
– Ó… öö, szintén.
Apa mosolygott, aztán az asztalhoz indult. Én éppen követni
akartam, amikor Sawyer elkapta a csuklómat.
– Mi van? – kérdeztem.
Kinyitotta a száját, aztán rögtön be is csukta. Nagyot nyelt.
– Te meséltél rólam az apádnak?
A homlokom ráncoltam.
– Persze. Minden barátomról mesélek neki.
Bosszankodva pislogott, és elengedte a csuklómat. Aztán
megkönnyebbülés áradt szét az arcvonásain.
– Ja, értem.
– Mégis mire gondoltál? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, és megfordult. Hirtelen eszembe jutott, vajon
vannak-e olyan barátai, akiknek ismeri a szüleit. Erről majd
mindenképp beszélnem kell még vele.
A következő órában apa és én megettük a steakünket, majd
elmesélte, mi újság a műhelyben. Maureen felől kérdezősködtem, ő
pedig mindent meg akart tudni Everlyről. Élveztem ezt a találkozót
apával, főleg, mert annyira boldog volt.
– Szeretnék beszélni veled még egyszer a múlt hétről – mondta
egyszer csak apa, mikor befejezte az evést, és megtörölte a száját a
szalvétájával.
– Hm? – Én épp a steakem utolsó darabját tüntettem el, és a
hetedik húsmennyországban lebegtem.
 – Nathanielről van szó, kicsim.
A hús hirtelen úgy tűnt, mintha egy marék lisztté vált volna.
Lenyeltem, és gyorsan ittam rá pár korty limonádét.
– Túlreagáltam, apa. Tényleg nem akartalak kínos helyzetbe
hozni, de…
– Mi? – A homlokát ráncolta, és a karjával az asztalra
támaszkodott. – Hiszen nem hoztál kínos helyzetbe. Teljesen érthető,
hogy kellemetlennek találod, ha az exférjedet egy másik nővel látod.
Az e-vel kezdődő szó hallatán összerezzentem. Ez a beszélgetés
réges-rég esedékes volt, ezt tudtam, de ez semmivel nem tette
könnyebbé.
– Apa, azt hiszem, nekem… nekem mondanom kell valamit.
Azonnal félretette az evőeszközeit, és aggódva rám nézett.
Nem szóltam egy szót sem. Nem terveztem, hogy ezt a
beszélgetést itt és most folytatom le, és fogalmam sem volt, miként
kezdjek bele.
– Megijesztesz, Dawny. Bökd csak ki! – mondta apa sürgetően.
– Az ok, ami miatt Nate és én elváltunk, nem az, hogy
elhidegültünk egymástól – kezdtem halkan.
– Hanem?
Megköszörültem a torkom.
– Nate… úgymond… megcsalt engem.
Apa kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Különböző érzelmeket
láttam végigfutni az arcán, legfőképp döbbenetet.
– Tessék?
Összeszedtem magam, és összekapartam minden bátorságomat,
amire szükségem lesz ehhez a beszélgetéshez.
– Rebeccával csalt meg – böktem ki.
A szívem száguldott, a tenyerem megizzadt.
– Mi? – mondta apa vészjóslóan halkan.
Átnyúltam az asztalon, és megfogtam a kezét. A bőre durvasága
ismerős volt már. Az otthonomra emlékeztetett.
– Hosszabb ideig tartott. Hónapokon keresztül. – Óriási
önuralmamba került, hogy végre rábízzam a titkomat, hogy mi is
történt akkor valójában.
 Apa szeme szikrákat szórt. Hirtelen felállt, és a combjával
meglökte az asztalt, mire a poharaink veszélyesen billegni kezdtek.
Átjött az asztal másik oldalára, és leült mellém a padra. Aztán a
karjába zárt.
– Annyira sajnálom, apa – suttogtam, és arcom a vállába fúrtam. –
Nem akartam, hogy aggódj. Csak ezért tettünk úgy, mintha minden
rendben lenne. Nate-et és Rebeccát az étteremben látni… ez
valahogy mindent újra előhozott. Sajnálom, hogy ilyen sokáig
hallgattam erről.
Nem mondott semmit, csak szorosan tartott. Ez az ölelés ugyan
egy évet késett, de mégis annyira jó érzés volt. Mintha szükségem
lett volna erre a pillanatra, hogy végre lezárhassam ezt az ügyet.
Könnyek törtek elő a szemem sarkából, és melegen folytak végig az
arcomon.
– Meg fogom ölni – mondta apa egy idő után.
Elengedett, és megtette az ideillő kézmozdulatot. Úgy tett, mintha
kiszorítaná belőle a levegőt.
– Alaposan elverem. Utána meg deresre húzom.
Erőtlenül felnevettem.
– Kérlek, ne! Nem akarom, hogy ez a dolog tönkretegye a
barátságodat Shermannel és Elenával.
A homlokán lévő ráncok még mélyebbé váltak, mint előtte.
– Ezért nem mondtad el nekem?
– Ismerlek, apa. Tudtam, hogyan fogsz reagálni, és nem akartam,
hogy a barátságotokat kockára tedd. Ezenkívül erős akartam lenni,
és nem akartam, hogy mások meglássák rajtam, mennyire megviselt
ez az egész. Végül is hamisítatlan Edwards volnék.
– Dawn, ezt sokkal korábban el kellett volna már mondanod
nekem – kezdte komoly hangon. – A lányom vagy. A családom. Ez
sokkal többet jelent nekem, mint holmi barátság.
Újabb könnyek égtek a szememben, de már meglehetősen elegem
volt a sírásból, így kipislogtam őket.
– Az egész tavalyi évemet azzal töltöttem, hogy kedves legyek
ehhez a kis szarházihoz, mert azt gondoltam, hogy egyszerűen
csak… Hogy ez a te döntésed volt, és újra barátok akartok lenni,
mint régebben. Előzékenyen és barátságosan viselkedtem vele, pedig
ezt tette veled – morgott az apám. Arcvonásait eltorzította a düh. –
Ha még egyszer az utamba kerül, semmiért nem vállalok garanciát.
– Nem akarom, hogy fájdalmat okozz neki, apa.
– Az, aki a lányommal ilyesmit tesz, a fájdalom bármilyen fajtáját
megérdemli – felelte szenvtelenül. Megropogtatta az ízületeit, és én
újra megfogtam érdes kezét.
– Nem – mondtam határozottan. – Azért akartam végre
elmondani neked, hogy tudj róla, és hogy végre le tudjam zárni ezt
az ügyet. Nem akarok még több drámát. Kérlek, ne!
Apa fürkészve nézett az arcomra.
– Számodra lehet, hogy ez már hónapokkal ezelőtti történet, de
számomra nem.
Sóhajtottam. Igaza volt. Az én hibám volt, hogy így alakult ez a
helyzet. Én zúdítottam rá ezt, és időt akartam adni neki, amire
szüksége is volt, hogy a dühe csillapodjon. De volt egy ötletem,
hogyan tudnánk felgyorsítani ezt a folyamatot.
A nap sütött, fénye csillogott a tavon. Madárcsicsergés
visszhangzott a völgyben, és távolról láttam itt-ott néhány csónakot
a vízen, amikből horgászbotok meredtek ki.
Apa és én kifizettük a számlánkat Sawyernál, akin láttam, hogy
aggódik. De amikor biztosítottam róla, hogy minden rendben, akkor
csak fintorgott, és hátravitte a terítékünket.
– És én mindig is csodálkoztam rajta, milyen jól át tudtad vészelni
a szakítást. Hogy milyen okosan kezeltétek a válást. Úgy érzem
magam, mint egy idióta – mondta apa.
Belékaroltam, és együtt sétáltunk a murvás úton, ami körülvette
az egész tavat.
– Tulajdonképpen tudnom kellett volna. Fel kellett volna
ismernem a tekintetedben, vagy ilyesmi. Egy anyának ez biztosan
sikerült volna – morogta apa.
Kis híján megálltam.
– Ez hülyeség, apa, és ezt te is tudod. Ne told rá a hiányzó női
intuíciódra!
– Még azt sem tudom, hogyan kell ezt leírni.
Félig mosolyogtam.
 – Túl vagyok rajta, apa. Ez után az egész után eléggé rosszul
voltam, mert megbíztam Nate-ben, ő pedig megalázott. Nemcsak
megcsalt, hanem… – Tehetetlenül megvontam a vállam. – Fogalmam
sem volt, hogy mit kellene tennem, a terveink nélkül, amiket együtt
kovácsoltam vele. Csak azt tudtam, hogy írni akarok. Onnantól
kezdve ez volt az egyetlen tervem. Semmi más.
– Lehet, hogy az én hibám volt. Nem lett volna szabad
megengednem, hogy ilyen korán belevessétek magatokat egy
házasságba.
Ekkor megálltam, és szorosabban megragadtam a karját.
– Nem okolhatod magad a nevelésemért!
– A szülők mindig szemrehányásokkal illetik magukat. Ez
Maureennel sincs másképp – felelte. A szája sarka egy kicsit felfelé
emelkedett.
– Akkor mindketten fejezzétek be! Everly és én is nagyszerű
példák vagyunk arra, hogy mindent helyesen csináltatok.
Természetesen hibázunk, de az biztosan nem a hiányzó vagy rossz
nevelésre vezethető vissza, hanem arra, hogy emberek vagyunk, no
meg arra a tényre, hogy még fel kell nőnünk.
Apa elgondolkodó ábrázattal bólintott, és folytattuk a sétánkat.
Élveztem a napsütést, arcomat az ég felé fordítottam.
– És most mik a terveid, Dawny?
Az a kérdés, amire korábban mindig nagyon részletes választ
adtam, és ami a válás után pánikrohamokat okozott nekem, most
szokatlan nyugalommal töltött el. Éppen válaszolni akartam, amikor
mögülünk léptek hangja vonta el a figyelmemet. Megfordultam, és…
A futó még legalább ötven méter távolságra volt tőlünk, de
azonnal felismertem.
Hiszen egyértelmű. Apa a terveimről kérdezett, és abban a
pillanatban felénk rohant Spencer – a szó szoros értelmében.
A futóruháját viselte, a ritmusa egyenletes volt és gyors.
Felemeltem a karom, amikor még körülbelül húsz méterre volt
tőlünk. Oldalra hajtotta a fejét, és leárnyékolta a szemét a nap ellen a
kezével. Amikor észrevett, elmosolyodott. A köztünk lévő utolsó
szakaszt rekordsebességgel tette meg. Mikor odaért hozzánk,
helyben topogott.
 – Mr. Edwards, örülök, hogy megismerhetem! – Kicsit meghajolt,
ami az ugrándozása közben igazán furcsán nézett ki, aztán hozzám
fordult. Azonnal elhalványult a mosolya, és megállt. – Mr. Edwards,
miért olyan piros Dawn szeme? – Közelebb lépett hozzám, és
megfogta a vállam. – Te sírtál? Mr. Edwards, miért sírt Dawn?
Levegő után kapkodott, le volt izzadva, de rá se rántottam. A
derekára kulcsoltam a karom, és magamhoz szorítottam. Aztán
lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a fülét.
– Végre elmondtam neki.
Spencer egy pillanatig habozott, aztán viszonozta az ölelésemet,
sőt egy kicsit fel is emelt közben. Az összes levegőt kiszorította a
tüdőmből.
– Annyira büszke vagyok rád.
Melegség járt át.
Aztán letett. Utána megrángatta az ujjával nedves pólóját, és
megszagolta.
– Sajnálom, nem voltam felkészülve a találkozóra a leendő
apósommal. Mr. Edwards, ön viszont remekül fest. Még akkor is, ha
az overallja azért hiányzik egy kicsit. Azt hiszem, az mindig igazi
mesterember-tekintélyt kölcsönöz a viselőjének. – Spencer
mosolygott, és barátságosan apa vállába bokszolt. Aztán újra
hozzám fordult. – Még hátravan néhány mérföld. Találkozunk
holnap Kadennél és Allie-nél?
Csak bólintani tudtam. Spencer egy pillanatig habozott, aztán
adott egy puszit a halántékomra, valahová a homlokom és a hajam
töve közé. Aztán gyorsan elkocogott. Még egyszer visszanézett a
válla felett, és felemelte a kezét. Lágyan visszaintegettem neki.
Hogy valaha hozzá fogok-e szokni a különböző arcaihoz? A vállát
hatalmas súly nyomja, és mégis képes arra, hogy az életet félvállról
vegye. Gondtalan, pedig annyi terhet cipel.
Ezt én is meg akarom tanulni. Az életet a múltam és a megcsalás
ellenére egy kicsit úgy venni, mint ahogy Spencer teszi.
– Felteszem, ez a bohóc szerepel a terveidben? – kérdezte apa.
Újra belékaroltam, és Spencer egyre távolodó alakját néztem.
– Már nem szövök terveket, apa. Úgy veszek minden napot,
ahogy jön.
 30 . f e j e z e t
– Valamit el kell mondanom nektek.
Allie és Scott felnézett.
A szobámban ültünk a padlón, és épp a következő vizsgánkra
magoltunk.
Az, hogy megnyíltam apa előtt, elindított bennem valamit. Olyan
érzés volt, mintha szorosan a felsőtestem köré fonódó zsinórok végre
meglazultak volna. Szabadabban tudtam lélegezni. Az a kellemetlen
érzés, ami minden alkalommal elfogott, amint Nate került szóba,
eltűnt. Tudtam, hogy apa most végre megértett engem. Az elmúlt
évben közénk állt ez az ügy. Ez mostanra megváltozott. Apa és én
tulajdonképpen mindent elmondtunk egymásnak. Most ismét belém
sulykolta, hogy nagyon fontos, főként a nagy dolgok esetében, hogy
továbbra is összefogjunk. Mostantól ehhez tartom magam.
Jelenleg azonban a barátaim következtek. Őrült nagy
erőfeszítésembe került, de úgy véltem, megérdemlik, hogy
megtudják az írói karrieremről szóló titkomat. Végül is Sawyer és
Spencer is tud róla. Nekik nem önszántamból meséltem el, de a
reakciójuk jobban sült el, mint ahogy azt valaha is kívánhattam
volna. Scott és Allie lesz az első, akikre magamtól bízom rá ezt a
titkomat.
– Nem mondhatsz csak úgy ilyet, és aztán hallgatagon meredsz a
távolba – mondta Scott. Várakozásteljesen nézett rám.
– Bocsánat!
Egészen kimelegedtem, a gyomrom is kavargott, mert annyira
izgatott voltam.
– A tekintetedből ítélve valami rossz dologról van szó – mondta
Allie, és közelebb ült hozzám. Rátette a kezét a combomra. –
Mindent elmondhatsz nekünk, Dawn. Ezt tudod, ugye?
Bólintottam.
– Természetesen tudom. De ez nem teszi könnyebbé. Én… én
egyáltalán nem is tudom, hogy kezdjem. A legjobb, ha megmutatom
nektek.
Magamhoz vettem Watsont, és felnyitottam. Elindítottam a
böngészőt, és a szemem sarkából észleltem, ahogy a többiek izgatott
pillantásokat váltanak.
– Ne mondd, hogy pornót forgattál! – találgatott Allie.
– Nem tudom, hogy az büszkévé tenne, vagy inkább elriasztana –
mondta Scott.
– Talán csak meztelen képek – töprengett hangosan Allie.
Ezek a tökfejek!
Beírtam a böngészőbe, hogy D. Lily, és egy kicsit vártam a
keresési eredményekre. A novelláim borítói jelentek meg, és úgy
fordítottam a laptopot, hogy a barátaim is láthassák.
– Könyveket akarsz ajánlani nekünk? – kérdezte Scott.
– Csak ha el akarjátok olvasni őket. Természetesen nem kell, ha
annyira nem érdekel titeket.
Allie egy kicsit közelebb húzta magához a laptopot, és tovább
görgetett lefelé. Feszült tekintettel futott át néhány fülszöveget.
D. Lily Oregonban született, és kamaszkora óta ír. Az irodalom volt az
első nagy szerelme, ezért csak ritkán lehet őt könyv nélkül látni. Gyengéi a
fiúbandák, a szexi szerelmes regények és a rántott ételek.
A barátnőm felnézett. Aztán vissza a képernyőre. Néhányat
kattintgatott ide-oda, aztán újra felnézett, majd ismét le.
– Te szereted a fiúbandákat.
– Ez így van.
– És a rántott ételeket – mondta Scott.
Bólintottam.
– És az egész könyvespolcod tele van szerelmes regényekkel. –
Allie az íróasztalom melletti polcra mutatott.
Ismét lassan bólintottam. A szívem a torkomban vert.
– Ez… te vagy! – Allie arcán sugárzó mosoly áradt szét. – Ó,
istenem, Dawn! – A nyakamba borult.
Oké. Ez nem is volt rossz.
– Ez annyira menő, tényleg, Dawn – mondta Scott. Az ölébe tette
Watsont, és hátával az ágyamnak támaszkodott. – Hiszen
mindegyiknek nagyon jók az értékelései.
Allie eltávolodott tőlem.
– Dawn Lily, ugye? Te jó ég, hogyhogy nem jöttem rá erre
korábban?
 – Még olyan is van köztük, ami két srácról szól! – Scott feltartotta
a laptopot, és megfordította, hogy Allie és én lássuk a Deep Within-
Mélyen belül borítóját.
– Ez volt az első férfi-férfi projektem. – Óvatosan mosolyogtam.
– Na látod! Állandóan meg akarod tiltani nekem, hogy a szexuális
életemről meséljek. Közben pedig egy írónő inspirációja vagyok,
Allie.
Önmagamat igazából nem nevezném így, ennek ellenére jólesett
Scott szájából hallani ezt.
– Mindegyiket el akarom olvasni. Minden egyes novellát. Azt se
tudom, melyikkel kezdjem – mondta Allie izgatottan. – Ez a borító
tetszik. És ott az is. És az is igazán szuper – mondta, és a Hot for You-
ra mutatott. – Már időtlen idők óta akartam venni egy e-book-
olvasót. Melyiket érdemes megvenni? Mindegyik modellen el tudom
olvasni őket, vagy egy bizonyos fajtát kell vennem? Melyikkel
kezdjem? Van egy sorrend, Dawn? Vagy egymástól függetlenül
olvashatom őket?
Allie-ből olyan gyorsan és izgatottan áradt a szó, hogy már az is
nehézséget okozott, hogy az összes kérdést megjegyezzem.
– Én… – A hangom még mindig rekedtnek tűnt. Megköszörültem
a torkom, de a gombóc továbbra sem tűnt el belőle.
– Dawn? – Scott hangja egészen ellágyult.
Ide-oda pillantottam a barátaim között, és végül a földre
meredtem, mert éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe.
Mielőtt Spencerre bíztam a titkomat, hónapokig nem sírtam. Azóta,
hogy nem zárkóztam el a többiek elől, igazi puhánnyá változtam,
állandóan folyt a nyomorult sós víz a szememből. Remélhetőleg
rövidesen elmúlik ez a tünetegyüttes.
– Annyira féltem erről mesélni nektek – böktem ki, és sűrűn
pislogtam. Tűnjön már el ez az átkozott égő érzés!
– De hát miért? – kérdezte Allie, és még egy kicsivel közelebb
húzódott hozzám. Arcát a vállamra hajtotta, és átkarolta a
derekamat.
– Mert… azt gondoltam, hogy esetleg szégyellni fogjátok
magatokat miattam. Annyira szeretek írni, és már az ilyen történetek
olvasásáért is olyan gyakran elítélik az embert, ezért pánikoltam
É
emiatt. Amikor ideköltöztem, tetszett, ahogy viselkedtek velem. És
nem akartam, hogy… – tehetetlenül megvontam a vállam –, hogy
más szemmel nézzetek rám.
Allie még szorosabban átölelt.
– Teljesen meg tudom érteni a félelmedet. Én is így éreztem,
mielőtt elmeséltem nektek az… Anderson-ügyet. De a te
aggodalmaid teljesen alaptalanok. Azt hiszem, mindkettőnk
nevében beszélhetek, ha azt mondom, eléggé menőnek találom,
hogy egy igazi írónő a barátunk.
Az első könnyek máris kiszabadultak a szemem sarkából. De
ezúttal nem azért, mert szomorú voltam, hanem a
megkönnyebbüléstől. Scott is odakúszott hozzánk, és ő is a vállamra
tette a kezét.
– Úgy van, ahogy Allie mondja.
Nevettem, és megfogtam Allie kezét, fejemet Scott vállára
hajtottam. Így maradtunk ülve, szorosan egymásba kapaszkodva,
amíg kényelmetlenné nem vált, és a könnyeim el nem apadtak.
Aztán Allie újra kezébe vette a laptopomat.
– Mesélted, hogy szívesen élnél az írásból, de azt közben
elhallgattad, hogy már régóta ezt teszed – mondta a fejét csóválva. –
Dawn, ez kész őrület.
– Van már némi bevételem belőle, de még messze nem elég, hogy
az egyetemet finanszírozzam. Apa nélkül pácban lennék.
– Miért írsz álnéven? – kérdezte Scott.
Még mindig a vállának dőltem, miközben a fejem simogatta.
– Nate nem akarta, hogy ilyen történetekhez adjam a nevem. –
Scott megmerevedett, és Allie is felpillantott a laptopról. – Igen,
tudom. De most már hálás vagyok érte, hogy van álnevem.
Valahogy szabadabbnak érzem magam a szövegeim
megfogalmazásában, és így még mindig megmarad az a
lehetőségem, hogy az igazi nevemen egy másik műfajban írhassak.
– Ez meggyőzően hangzik. Továbbra is magad adod ki a
műveket, vagy tervezed, hogy megkeresel egy ügynökséget vagy
egy kiadót? – kérdezte Scott.
Az az elképzelés, hogy valaha is egy kiadónál jelentetem meg az
írásaimat, teljesen utópisztikusnak tűnt számomra. De az utóbbi
időben mégis egyre gyakrabban eszembe jutott, hogy Maureennel
beszéljek erről. Ő végül is lektorként dolgozik. Ugyan
szakkönyvekkel foglalkozik, de kapcsolatai talán mégis vannak.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén.
– Nem kellene elbújnod. Erre egyáltalán nincs szükséged.
– Köszönöm, Scott.
– Nincs mit köszönnöd. Ha ezt tényleg profin szeretnéd csinálni,
és ezen a területen szeretnél karriert építeni, abban tudunk segíteni.
Kaden kiismeri magát a programozásban, a grafikai dizájnban meg
effélékben, készíthetnénk neked egy profi honlapot, én pedig
támogatlak a marketingben. És ha van kedved a kiadókhoz pályázni,
átolvashatom a jelentkezésedet.
Elképzeltem, hogy a könyvesboltokban látok olyan könyveket,
amiken rajta áll a nevem. Borzongás futott végig a tagjaimon, de
egyszerre a hányinger is elfogott. Kiszolgáltatottá és sérülékennyé is
tenne, ha a nevemet és az arcomat nyilvánosan megmutatnám a
neten. A legutóbbi rossz kritikánál, amit kaptam, Spencernek kellett
összeraknia.
– Azt hiszem, erre most még nem állok készen. Már az is óriási
erőfeszítésembe került, hogy nektek meséljek róla – feleltem
habozva.
– Ezt tökéletesen megértem. Csak fel akartam ajánlani. Tudnod
kell, hogy nem vagy egyedül! – Scott oldalba bökött.
Mély lélegzetet vettem. Újabb zsinórokat oldottam el. Alig
tudtam elhinni, hogy a barátaim ennyire szeretetteljesen fogadták a
bejelentésemet.
– Szóval, rendeltem magamnak egy e-book-olvasót – jelentette be
Allie ünnepélyesen. – Melyik novellával kezdjem?
Szélesen mosolyogtam. Első alkalommal ajánlottam a novellámat
szégyen és fenntartások nélkül.

Miután Scott és Allie elment, vásárolni indultam. Egy óriási

szatyorral a kezemben tértem vissza a kollégiumba, és elkezdtem
mindent szétteríteni a padlót. Közben Sawyer is hazaért, és feltette
az egyik bakelitlemezét, amitől hangos rockzene dübörgött a
Ő
szobánkban. Egyetértően hallgattunk. Ő a rozzant asztalánál ült, és
ruhahalmokról készült fotókat dolgozott fel (ha jól láttam),
miközben én a fél padlót beterítettem a kézműveskedéshez
szükséges holmikkal.
Egy scrapbookot fogok készíteni Oliviának.
Spencer húgának egy hét múlva lesz a születésnapja, és azok
után, amit mesélt nekem róla, mindenképpen szerettem volna
ajándékozni neki egy szívből jövő apróságot. Természetesen nem
fogom tudni tartani a versenyt Spencer iPodjával vagy a
dokkolóállomással, de erre egyáltalán nem is volt szükség.
Az egyetem fénymásoló szalonjában kinyomtattam néhány színes
képet Olivia kedvenc énekeseiről és együtteseiről, de néhányat
Spencerről is, melyek a Coos Bay-i kirándulásunkon készültek. Igaz,
az egyik fotón Kaden is rajta volt, amikor a botanikus kert
szökőkútjába huppant háttal, de pont ez tette a képet különlegessé.
Ethan, Allie és Monica ijedten meredtek Kadenre, miközben Spencer
egyedüliként a másik irányba fordult, és rám nézett. Szép fotó volt,
melynek láttán eléggé kimelegedtem.
Ezenkívül Olivia kedvenc portlandi helyeiről is nyomtattam
képeket, amikről Spencer számolt be nekem. Vettem színes kartont,
csillámot és filctollakat, ezekkel néhány fontos dalszöveget be fogok
írni a könyvbe. Ugyan csak apróság volt, de mégis reméltem, hogy
örülni fog neki, és nem találja majd túl giccsesnek.
Küldtem Spencernek egy üzenetet. Nem írunk egymásnak
gyakran SMS-t – ő olyan srác, aki csak egy szóban válaszol, és
jobban szeret telefonálni –, de miután nem láttuk egymást két napja,
most ezzel kell beérnie.
Lőttem egy képet a kellékeimről, és elküldtem neki egy smiley
kíséretében. Postafordultával meg is jött a válasza.

Betört hozzád valaki?

Elmosolyodtam.

Nem, kézműveskedek.
 A válasza egy fotó volt a kezéről, ami tele volt fehér foltokkal.
Biztos megint gipsszel dolgozott a szobrán, ami körül annyira
titkolózott. Ezt egy újabb kép követte, amin egy színesre fújt faasztal
előtt állt. Spencer pontosan a szobra elé lépett, és felülről készítette a
képet, széles mosollyal az arcán. Néhány gipszfolt az állán és az
arcán is díszelgett, a szoborból mindenesetre csak egy kis fehér
sarkot tudtam kivenni, ami oldalt, a feje mögött látszott.
Én is utánoztam, és készítettem magamról egy képet, pontosan a
scrapbook előtt, úgy, hogy csak egy apró sarka volt látható. Egy
szelfivel válaszolt egy olyan szobor előtt, mely egyértelműen egy
életnagyságú feneket ábrázolt. Még mindig mosolygott, mély
gödröcskéi az arcán olyan édesek voltak. Aztán egy olyan kép
következett, amin a szobor készítője a középső ujját mutatta. Ismét
nevettem.

Azt hittem, a fenékügyet megette a fene.

El kellene kerülnöd, hogy a fenék és az evés szavakat egy nekem küldött

SMS-ben említsd. Így rossz gondolatok jutnak az eszembe.

Rögtön válaszolni akartam, de máris jött a következő üzenet.

Hacsak nem éppen azt akarod, hogy rossz gondolatok jussanak az eszembe.

Tényleg azt akartam, hogy rossz gondolatok jussanak az eszébe.

Nincs értelme ezt vitatni. Épp válaszolni akartam neki, amikor
rezegni kezdett a telefonom. Azonnal felvettem.
– Tényleg rossz vagy, ami az SMS-írást illeti – ugrattam, és
rámosolyogtam a kézműves cuccaimra. Teljesen mindegy volt
nekem, mit gondol rólam Sawyer. Őszintén szólva minden mindegy
volt, amíg ez az érzés megmarad. Minden olyan könnyű volt,
mintha lebegnék.
– Dawn?
Már nem lebegtem. Inkább olyan voltam, mint egy kő, ami őrült
sebességgel zuhan a földre.
– Én vagyok az, Nate.
 31 . f e j e z e t
– Mit akarsz? – Egyik másodpercről a másikra teljesen üresnek
éreztem magam belül, és ez érződött is a hangomon.
– Veled beszélni? – fuldokolva felnevetett.
Ismertem ezt a nevetést. Ezt a nevetést évekig szerettem. Most
hányingert váltott ki belőlem.
– Hallani akartam a hangodat.
– Oké. Ez megtörtént. Szia!
– Ne tedd le! – Pánik hallatszott a hangjából, és én
összeszorítottam a szemem. – Kérlek. Ne tedd le!
Hallottam, ahogy szuszog a telefonban, és égető szükségét
éreztem, hogy a mobilomat a falhoz vágjam. Teljes erővel.
– Nekem… el kell mondanom valamit.
A fogam csikorgattam. Csak most vettem észre, hogy Sawyer
megmozdult, amikor mellém ült a padlóra.
– Minden oké? – suttogta.
A fejem ráztam. Ez volt az egyetlen, amire képes voltam.
– Hiányzol nekem, Dawn. Hiányzik, ami köztünk volt. Te voltál a
legjobb barátnőm, és szeretném, ha tudnád…
– Fogd be a szád!
– Óriási hibát követtem el. Ezt mostanra már tudom. És
szomorúnak találom, hogy ilyen hosszú idő után nem akarsz már az
életem része lenni. Hiszen annyira…
– Hagyd abba, Nate! – szakítottam félbe ismét rideg hangon.
Nem folytatta. Csend volt a vonalban. Remegtem. Hogy a dühtől
vagy valami mástól, azt nem tudtam pontosan megmondani. Az
ételt hirtelen nehéznek éreztem a gyomromban, és a végtagjaim
zsibbadtak. Olyan érzés volt, mintha pókok ezrei futkároznának a
meztelen bőrömön.
– De én szeretlek.
A pókok megálltak. A fülem zúgni kezdett.
– Mi? – krákogtam.
– Mindig szeretni foglak, Dawny – ismételte meg remegő hangon.
A légzése akadozott. – Amikor megláttalak az étteremben, mintha a
szemem elől lehullt volna egy lepel. Istenem, tudom, hogy teljesen
elszúrtam mindent, de egyszerűen el kell mondanom neked, hogy
soha többé nem csinálok ilyet. Megváltoztam. Vállalni fogom a
felelősséget a hibáimért, és… – Egy koppanás hallatszott, és Nate
hangosan káromkodott. – A francba! Egy pillanat.
Csak most tűnt fel, mennyire összeakadt a nyelve.
– Te ittál.
– Egy év telt el, mióta azokat a vacak papírokat aláírtuk, Dawny.
Az első év, ami alatt egy szót sem váltottam veled, mióta kicsik
voltunk, és te el sem hiszed, milyen borzasztóan fáj ez. – Megint
mintha megbotlott volna, és szüksége lett volna egy kis időre, hogy
tovább tudjon beszélni. – Gondolok rád. Mindennap. És úgy
hiányzol, a fenébe is. Néha azt hiszem…
– Ezt nem akarom hallani – böktem ki. A vonal másik végén
valami csörömpölt.
– De szükségem van rád, Dawn. Szükségem van rád az életemben.
Nélküled nem tudom megcsinálni. – A hangja elakadt, a háttérben
férfiak ordibáltak.
– Menj haza, Nate! Aludd ki a részegségedet! És töröld ki a
számomat! – Letettem. Aztán a telefont áthajítottam a szobán,
egyenesen neki a falnak.
Sawyer óvatosan megérintette a karom, de nem reagáltam rá.
Arra sem, amit mondott.
Már semmit nem hallottam, kábultan álltam fel, és a
fürdőszobába mentem, ahol beléptem az egyik zuhanyzóba, és
becsuktam magam mögött az ajtót.

Elfelejtettem.
Ma egy évvel ezelőtt írtam alá a válási papírokat, és egyszerűen
elfeledkeztem róla.
Fejemet a csempéhez szorítottam, és élveztem a hideget.
Reméltem, hogy a hideg víz észhez térít a kábultságomból, de
sajnos nem így történt.
Szükségem van rád.
Kezemet a combomra tettem, és rámeredtem az öt sebhelyre.
Végigsimítottam rajtuk, és emlékeztem rá, ahogy a vér a fürdőszoba
fehér padlójára csöpögött róluk. Megrémültem.
Szeretlek.
Ha valaki szeret valakit – szívből szeret –, akkor nem tesz olyat,
mint amit Nate tett. Sok időre volt szükségem ahhoz, hogy túljussak
ezen. Megtaláltam önmagam, és nem hagyom, hogy még egyszer
behálózzon. A hideg, ami a telefonhívása óta egyre jobban szétáradt
bennem, félelemmel töltött el. Nem akartam ezt.
Fejemet a csempéhez vertem, amíg csillagokat nem láttam, és a
szememet összeszorítottam.
Valójában mit is tettem épp? Ez nem egészséges. Nate hangjának
el kell tűnnie a fejemből.
Sürgősen el kell hogy terelje valami a figyelmem.

A sör volt az új legjobb barátom. Valójában egyáltalán nem

szerettem a cuccot, de Kadennek nem volt semmi más a hűtőjében,
és megállapítottam, hogy a keserű íz a negyedik üres üveg után
lassan alábbhagy.
Allie-nél és Kadennél ültünk, és a kívánságomra A nagy Őt
néztük. Miközben Kaden, Scott és én arról vitatkoztunk, hogy
melyik pasit találjuk okénak, és melyiket kibírhatatlannak, Allie
segített Monicának a fürdőszobában újrafesteni a haját. Spencer és
Ethan éppen visszajött a pizzákkal, amiket rendeltünk, és
szétpakolták a dohányzóasztalon.
– Ó, hűha, nem gondoltam volna, hogy Mitchell benn marad –
mondta Scott, és megpróbált Ethan mellett elnézni.
– Én sem. Ő egy seggfej – értettem egyet vele.
– Melyik is az még egyszer? – kérdezte Kaden, miközben felém
nyújtott egy újabb üveg sört.
– A szőke hajú.
– Húsz szőke pasi van ott, Scott.
Scott a szemét forgatta.
– A félhosszú szőke hajú, angyalarcú. A szörfoktató.
– Á. Ő! – Kaden segítségkérően nézett rám, én pedig a
mosolyomat az ötös számú üveg mögé rejtettem.
 Spencer lehuppant mellém a kanapéra. Elkerültem a pillantását,
és helyette a szőke szörfoktatót bámultam, aki épp megkapta a
rózsáját az elődöntőre.
– Az melyik? – kérdezte Kaden.
Scott felsóhajtott.
– Az a pasi, aki egész végig kantáros nadrágban mászkál. A
kertész – segítettem neki tovább.
– Á, aki nem visel semmit a kertésznadrágja alatt, és az egyik
pántja mindig lelóg? Amatőr.
Felemeltem a sörösüvegem Kaden felé, és koccintottunk. A sör
szuper. És ha van egy sörivó cimborád, az még annál is szuperebb.
– Nem is válaszoltál, Edwards – mondta hirtelen Spencer halkan,
közvetlenül a fülembe. A lehelete elérte érzékeny bőrömet, én pedig
megborzongtam.
Hogy nem írtam többet neki, az egyrészt azért történt, mert a
mobilom teljesen tönkrement, másrészt pedig azért, mert egyszerűen
nem akartam. Nate hívása teljes erőből a tények talajára rántott.
Éreztem magamon Spencer pillantását, de nem voltam képes
viszonozni. Tudtam, hogy bizseregni fogok. Mindenhol belül. És
nem akartam, hogy ez megtörténjen. Soha többé.
– A pasit én is úgy utálom, mint a pestisest – mondta Kaden
váratlanul, és ezzel megmentett egy választól.
– Én is – helyeseltem.
Az üvegeink megint összekoccantak.
– Hány sört ittak már meg? – kérdezte Spencer Scotthoz fordulva.
– Azt hiszem, hármat.
– Ötöt – javítottam ki. Egy kicsit büszke is voltam az új
képességemre, hogy mennyire bírom az alkoholt.
– Az ötödikre! – Megint koccintottunk egymással, és én
kuncogtam.
– Van valami apropója az italozásotoknak? – hallatszott Allie
hangja a fürdőszobából.
– Na de kérlek! – mondtam szárazon. Az alkohol minden gátlást,
ami még bennem volt, elmosott.
– Kaden és én annak az évfordulójára iszunk, hogy elvált nő
lettem. Egy évvel ezelőtt egy ügyvédi irodában ültem, és a papírokat
írtam alá.
Csend. Mindenre kiterjedő, hangos csend.
– Ugyan már, emberek! Ez jó ok az ünneplésre – mondtam
keserűen, és lehúztam a maradékot az üvegből. Most hirtelen a
sörnek pontosan olyan íze lett, mint ahogyan éreztem magam. Az
elfogódott csend a szobában arra késztetett, hogy sietve felálljak.
Megbotlottam, de Spencer elkapott. Kezét a csípőmre tette, és
szorosan tartott.
– A férfiak seggfejek, és a happy endek ostobáknak valók. Aki
mást állít, annak vagy fogalma sincs az életről, vagy még sosem
csalták meg – mondtam halkan, és eltávolodtam tőle. Aztán
kimentem a konyhába, hogy kidobjam az üres üveget. Letettem a
munkalapra, amire két kezemmel rátámaszkodtam, hogy
megtartsam az egyensúlyomat. Szédültem, de amíg a falak forogtak,
addig a fejemben nem volt helye semmi másnak. Nem kellett azon a
fájdalmon gondolkoznom, amit Nate telefonhívása okozott
számomra. Egyáltalán nem kellett gondolkodnom.
– Dawn?
Nem válaszoltam. Ehelyett a hűtőszekrényhez mentem, hogy
elővegyek egy újabb sört magamnak.
– Édes, nézz rám!
– Most épp nem vagyok olyan hangulatban, Spencer. – Kivettem
a sört, és kinyitottam. Aztán elmentem nyílegyenesen mellette,
vissza a nappaliba. A barátaim rám bámultak, mintha valami az
arcomra ragadt volna. Közben Allie és Monica is kijött a
fürdőszobából.
– Mi van? – sziszegtem rájuk.
Allie aggódva nézett rám.
– Soha nem mesélted el nekünk, hogy Nate-tel házasok voltatok.
Ó. Ó. A francba!
Hogy ne kelljen válaszolnom, ittam a sörömből, és ugyanakkor
felhúztam az egyik vállam. Egy csepp kifolyt a szám sarkából, és
hanyagul letöröltem a pólóm ujjával. – Na és? Nem nagy dolog.
– Dehogyisnem nagy dolog! – felelte Allie felháborodva. Odajött
hozzám, én pedig egyszerre visszahúzódtam.
 – Pontosan ezért nem meséltem el nektek. Nem akartam, hogy így
nézzetek rám – sziszegtem, és rájuk mutattam.
– A barátaid vagyunk, Dawn. Ez teljesen normális – felelte
Monica.
– Hagyd, Monica! – mondta Spencer halkan mögöttem. Egyik
kezét a derekamra tette. Dühösen fordultam felé.
– Ne érj hozzám!
Meglepetés csillant meg a szemében.
– Nem kell, hogy rajtam vezesd le a mérgedet, Dawn. Én nem
Nate vagyok.
– Talán még nem. De ez csak idő kérdése.
Az arca egészen merevvé vált. Aztán a homlokát ráncolta.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy azt hiszed, képes lennék arra,
hogy ilyesmit tegyek veled?
Megvontam a vállam, és elkerültem a pillantását. Éreztem, ahogy
a hangulat megváltozott.
– Egy seggfejet akarsz látni bennem, mert az most éppen megfelel
neked, és beleillik a nyakatekert felfogásodba – mondta veszélyesen
nyugodtan.
Dühösen néztem rá.
– Minden pasi seggfejjé tud válni. Néhányuknak csak egypár évre
van szükségük, hogy megmutassák a valódi arcukat.
– Tudod, hogy mit gondolok? – tett felém egy lépést, ami szinte
fenyegetőnek tűnt.
Dacosan felemeltem az állam, és felnéztem rá.
– Azt hiszem, Nate mindig is egy rohadék volt, te pedig túlzottan
elvakult, hogy ezt felismerd.
– Ez nem igaz – böktem ki.
Egy izom megrándult az állkapcsán.
– Azt az érzést ültette el benned, hogy szégyenkezned kell a
munkád miatt, és megcsalt, pedig házasok voltatok, Dawn. Nem
vehetsz egy kalap alá vele!
– Ki tudja, mire vagy képes, ha eleged van belőlem.
Spencer pillantása hideggé vált.
– Azt hiszem, ezt a beszélgetést nem itt kellene folytatnunk. És
nem most.
 – Jó. Azt gondolom, pontosan ez a legjobb időpont ehhez a
beszélgetéshez. Előbb vagy utóbb úgyis eljutottunk volna ide. – Nem
tudtam abbahagyni. Utáltam magam érte, de egyszerűen nem
tudtam abbahagyni.
Spencer nyögött, és mindkét kezével az arcát dörzsölte. Lassan
megrázta a fejét.
– Miért akarod ma annyira megnehezíteni, hogy szeresselek?
A szívem megállt. Reméltem, hogy rosszul hallok.
Kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta semmi. Még egy
krákogás sem. Az összes félelem ismét itt volt. Párosítva a Nate iránt
érzett dühömmel és a csomó alkohollal. Nem túl jó kombináció.
Valójában egyáltalán nem jó kombináció.
Szó nélkül a fürdőszobába rohantam, és elhánytam magam.
 32 . f e j e z e t
Kiszáradt szájjal és lüktető halántékkal ébredtem.
Nem otthon voltam, hanem Allie-ék hálószobájában. Az ágyuk
iszonyúan puha és selymes volt, és közvetlenül mellettem feküdt
Spidey a második párnán. A macska éber tekintettel nézett rám.
Felemeltem a kezem, hogy megsimogassam, de ekkor
felháborodottan mordult egyet, és leugrott az ágyról.
Ezt bizonyára megérdemeltem.
Óvatosan felültem, és megdörzsöltem a szemem. Emlékeimbe
idéztem a tegnapi napot.
Nate telefonhívása.
A fájdalom.
Az alkohol.
A kábulat.
A veszekedésem Spencerrel.
Az alsó ajkam remegett. A büdös francba, mekkora idióta
vagyok! Az elmúlt este végkifejlete a gondolataimban ködös
zűrzavarrá mosódott össze.
Sietősen átvetettem a lábam az ágy szélén, és néhány mély
lélegzetvétel után rászántam magam, hogy a nappaliba menjek. Allie
és Kaden a kanapén ült, és egy filmet nézett. Amikor meghallottak
engem, azonnal leállították.
– Jó reggelt! – mondtam óvatosan.
– Reggelt! – Kaden eléggé mérgesnek látszott.
– Jobban vagy? – kérdezte Allie. Felállt és odajött hozzám.
– Azt hiszem, hülyeséget csináltam.
– Nem olyan vészes, mint gondolod. Mindenki csinál részegen
ezt-azt. Emlékszel még, amikor brutál részegen elmentem veled
abba a diákszövetségi házba? Ha Kaden nem cipelt volna haza,
akkor vélhetően…
– Azt hiszem, ezt egyáltalán nem akarom hallani – szakította félbe
Kaden. Ő is felállt, és odajött hozzánk. A tekintete sötét volt.
– Amit Spence-nek tegnap a fejéhez vágtál, az abszolút nem volt
rendben, haver.
 Azon tűnődtem, hogy amiatt a tény miatt, hogy „havernak”
nevezett, még mindig az ivócimborájaként tekint-e rám.
– Már alig emlékszem rá, hogy miket mondtam – ismertem be, és
a körmömet rágcsáltam.
– Kitépted a kicseszett szívét, és összetiportad, mindannyiunk
előtt.
Nagyot nyeltem. Allie óvatosan megfogott a karomnál fogva, és
az étkezőasztalhoz húzott. Felkínált egy széket, és én lehuppantam
rá.
– Édes, mióta tart már ez köztetek Spencerrel? – kérdezte halkan.
– Egy ideje.
– Istenem, Bubbles, olyan vak vagy, mint a bányaló – mondta
Kaden, és Allie mögé állt. Elkezdte masszírozni a nyakát.
– Te tudtál róla? – kérdezte hitetlenkedve Kadentől.
– Spencer nem beszélt velem róla, ha arra célzol. De őszintén.
Annyira látszott rajta, hogy együtt van valakivel, és elégedett.
Allie lendületet vett, és teljes erővel belebokszolt a bicepszébe.
– Azonkívül a nyaralóban meglehetősen hangosak voltak – fűzte
hozzá szárazon, miközben a felkarját dörzsölte.
Az arcom még forróbb lett.
– Mióta van ennyi titkunk egymás előtt? – kérdezte Allie, ismét
hozzám fordulva.
– Sajnálom. – A hangom remegett, de isten őrizz, nem fogok már
megint sírni.
– Nem kell, hogy sajnáld, Dawn. Csak attól félek, hogy úgy érzed,
nem beszélhetsz velem bármiről. És ez nem lehet így! Végül is én
mindig minden aprósággal hozzád fordulok. – Átnyúlt az asztalon a
kezem után, és megfogta.
Talán tényleg itt volt az ideje, hogy minden titkomat rábízzam.
Tényeg mindent, kivétel nélkül. Allie volt a legjobb barátnőm.
Nem akartam, hogy sajnáljon. Bár nem volt semmi kivetnivaló
benne, csak azt bizonyította, hogy aggódik miattam. Hogy a szívén
viseli a sorsom. Még jól emlékeztem rá, ahogyan megnyílt Scott előtt
és előttem, és hogy milyen büszke voltam rá. Jót tett, hogy
segítettem neki, és hogy ott voltam számára. Az ilyesmi nem ritka az
igazi barátok között.
 Tehát hozzáfogtam, hogy mindent elmeséljek Kadennek és Allie-
nek. Meglepő módon ezúttal nem kellett sírnom. Allie azonban úgy
sírt, mint a zárporeső.
Egyértelműen könnyebb volt a novelláimról beszélni neki. És ez
muszáj, hogy jelentsen valamit. Néha meg kellett állnom, hogy
vegyek néhány mély lélegzetet, mert alig tudtam megformálni a
szavakat.
Kaden folyamatosan szitkozódott. Az irántam érzett dühét
mintha elfújták volna, cserébe Nate-et szidalmazta minden
elképzelhető módon.
Mindent elmeséltem nekik. Kivétel nélkül. Ugyan
sérülékenyebbnek éreztem magam, mint bármikor, mégis jó volt,
hogy megoszthattam minden titkomat.
– Tegnap este… egyszerűen már nem voltam beszámítható
állapotban. Nate hívása teljesen összezavart. Olyan érzés volt, mint
tavaly. Összeomlottam – fejeztem be.
Allie a ruhaujjával megtörölte a szemét.
– Ezt megértem. És biztos vagyok benne, hogy Spencer is megérti,
ha elmagyarázod neki.
– Én vagyok a legrosszabb barátnő a világon! – Nem tudtam
mindent felidézni, de mélyen belül tudtam, hogy elég nagy
hülyeséget csináltam.
– Ezt rendbe kell hoznod, Dawn. Ő olyan… – Kaden a megfelelő
szót kereste. – Azt hiszem, tegnap nem viselte ezt olyan jól. Olivia
születésnapja miatt már úgyis eléggé stresszes volt, és erre most
tényleg nem volt szüksége.
– Természetesen. – Ugyan még nem tudtam, hogyan, de rendbe
fogom hozni.

Csak a második csengésre nyitotta ki az ajtót. A haja vizes volt és

kócos, és a tusfürdője illata csiklandozta az orrom. Ugyan külsőre
frissnek és ébernek látszott, egyértelműen sötét karikák húzódtak a
szeme alatt.
Egy szót sem szólt, csak félreállt, és tartotta az ajtót. Ha
csodálkozott is a színes csomagolású ajándékon, amit a kezemben
tartottam, azt jól titkolta.
Spencer a konyhába ment, és elővett magának egy üveg vizet a
hűtőszekrényből. Félig felém fordult.
– Kérsz egy fájdalomcsillapítót?
Szégyenkezve ingattam a fejem. Már Allie-nél bevettem egyet,
aztán hazamentem, hogy elhozzam Olivia ajándékát, és hogy
lemossam a testemről a tegnapi nap undorító szagát.
Spencer bólintott, és kinyitotta a palackot. Aztán visszazárta. Ezt
az egészet még egypár alkalommal megismételte. Megfordította a
kezében a műanyag palackot, és a kék logót vizsgálgatta. Tekintete
sötét volt és komor, és hirtelen az a bocsánatkérés, amit elterveztem,
egyszerűen már nem tűnt elég jónak.
Tettem felé egy lépést, lassan, mert a pillantása olyan idegennek
és furcsának tűnt, hogy nem tudtam, miként viszonyuljak hozzá.
Óvatosan megérintettem a karját, mire összerándult. Ez teljesen
mellbevágó volt.
– Spencer, úgy viselkedtem, mint egy idióta. Kérlek, bocsáss meg!
– A szavaknak poshadt íze volt, és világosan láttam, hogy egyáltalán
nem jutottak el hozzá.
Elkerülte a tekintetemet, és helyette inkább továbbra is a palackon
levő feliratot nézte.
Ismét meg akartam érinteni a karját, de ezúttal lefogta a kezem, és
szorosan megragadta.
– Hagyd ezt, kérlek!
Mintha megégettem volna, elengedett, és újra elkerülte a
pillantásomat.
– Nem akartam fájdalmat okozni neked – suttogtam.
Felemelte a fejét, és a tekintetében levő harag teljesen
felkészületlenül ért.
– Ezt magad sem gondolhatod komolyan.
Szívem a torkomban vert.
– Micsoda?
Felnevetett. Hamisnak tűnt, teljesen, teljesen hamisnak.
– Nem akartál fájdalmat okozni… Dawn, hónapok óta naponta
kitéped a szívem.
 Mintha egy halom kő súlya húzta volna a gyomromat. Tágra nyílt
szemmel meredtem rá.
– Ne tégy úgy, mintha ez olyan nagy meglepetés lenne számodra
– mondta kifejezéstelen hangon. – Minden alkalommal, amikor
ellöksz magadtól. Minden alkalommal, amikor magadhoz engedsz,
és aztán mégis újra bezárkózol. Minden alkalommal, amikor olyan
boldog vagyok, hogy úgy érzem, felrobbanok, és aztán te megint
elmész. Minden átkozott nap megsértesz engem, Dawn. És én… – A
hangja krákogássá változott. – Én ezt nem bírom tovább.
Heves húzás áradt szét a mellkasomban.
A halántékom is újra lüktetni kezdett.
– Spence, részeg voltam. Mérges voltam, és Nate…
– Csak mert Nate úgy viselkedett veled, mint egy seggfej, az nem
hatalmaz fel arra, hogy engem is pontosan úgy kezelj – rázta a fejét.
– Ahhoz képest, hogy ennyire félsz attól, hogy megbántanak, te
egészen meglepően tehetséges vagy benne.
Forróság kúszott az arcomba, és égett a szemem.
– Sajnálom.
Bólintott, és lefelé pillantott. Felismertem, hogy nem léteznek
olyan szavak, melyek a viselkedésemet jóvá tudnák tenni.
– Készítettem… egy ajándékot Oliviának – mondtam végül, és
teljesen ostobának éreztem magam. Bizonyára ez volt a legkevésbé
megfelelő pillanat, amit erre kiválaszthattam.
Spencer szemügyre vette a kis csomagot, amit összekészítettem.
A scrapbook mellé tettem egy csokoládét és egy Barnes & Noble-
utalványt is az ajándékdobozba, mert Spencer elárulta, hogy Olivia
mennyire szeret olvasni. Spencer a masnit bámulta, és végül szó
nélkül elvette tőlem a csomagot.
– Szeretnék mutatni neked valamit – szólt váratlanul. Nagy
léptekkel átment a konyhán, majd a folyosón, aztán felment a felső
szintre.
Alig értem utol, olyan gyorsan eltűnt a szobájában. A szívem fájt.
A bizonytalanság, hogy vajon hova fog vezetni ez a beszélgetés – ez
a nap –, kikészített. Olyan érzés volt, mintha bármelyik pillanatban
újra a mélybe zuhanhatnék. Pedig ez a tegnapi nap után már
lehetetlennek tűnt.
 Követtem Spencert a szobájába, és láttam, ahogy megállt az
íróasztal előtt. A közepén állt a szobor.
Nem kaptam levegőt.
Egy nagy, masszív alak volt az, erős karral, széles vállal. És előtte
egy kisebb alak, törékenyebb végtagokkal. Úgy illeszkedtek
egymásba, mint két puzzle-darabka. A szobor ugyan még nem volt
lefestve, de mégis felismertem, hogy a két sziluett a hihetetlen
Hulkot és a Fekete Özvegyet ábrázolta.
Eszembe jutott az első veszekedésünk utáni beszélgetés. Azon a
napon, amikor bevettem Sawyer tablettáit, és ő hazavitt magához.
Az a nap, amikor azt mondta nekem, hogy a jelenlétemben úgy érzi
magát, mint egy szörny, ami túl sok gammasugárzásnak volt kitéve.
Nagyot nyeltem, és Spencerre néztem.
– Ezt neked készítettem. Igazából veled együtt akartam befesteni,
mert azt gondoltam, hogy az az éjszaka valamit megváltoztatott
köztünk – mondta.
A torkom kiszáradt. Természetesen megváltozott köztünk valami.
Egyszerűen minden megváltozott. Egy másodperccel sem bírom
tovább a köztünk levő távolságot, oda kell mennem hozzá, és
megmutatni neki, ha szavakkal már nem tudtam kifejezni. Közelebb
léptem hozzá, és átkaroltam a nyakát. Magamhoz húztam,
megfogtam a vállát, a nyakát, és szorosan tartottam. Nem viszonozta
az ölelést, ehelyett lemerevedett. Egy rövid pillanat múlva megfogta
a karomat, és eltolta magától.
– Légy rám dühös! Kiabálj velem! Mondd azt, hogy úgy
viselkedtem, mint egy ostoba liba, és veszekedj velem! De ne lökj el
magadtól! Kérlek! – mondtam levegő után kapkodva.
A fejét rázta.
– Nem vagyok dühös, Dawn. Egyszerűen csak azt hiszem, hogy
ez a bosszú a hibámért. Hogy annak a lánynak, akibe fülig szerelmes
vagyok, hánynia kell, amint bevallom neki az érzelmeimet.
Eloszlott a köd a fejemben.
Miért teszed ma olyan nehézzé, hogy szeresselek?
Azt mondta nekem, hogy szeret. Nem csak úgy veszekedtünk –
mindent kiteregetett előttem, és én rátapostam, mintha nem
jelentene semmit.
 – Spence…– krákogtam. Kerestem a szavakat, de nem volt
bennem semmi.
– Az az éjszaka… mindent jelentett számomra, Dawn. Rád bíztam
minden titkomat. Teljesen rendben van, ha nem tudod ezt
viszonozni nekem, tényleg rendjén van. Csak egyszerűen azt
hiszem, hogy ebben nem tudok már tovább részt venni.
– Nekem is jelentett valamit az az éjszaka – mondtam bénán.
Istenem, fel tudtam volna pofozni magam a szavaimért. Ez az
ostoba blokád bennem – a falak, amiket magam húztam fel saját
magam körül – megakadályozta, hogy még jobban megnyíljak előtte.
Pedig olyan kevés választott el tőle. Ez nem volt fair, hogy mindezt
Nate egyetlen telefonhívással tönkretette.
Hogy gondoskodott róla, hogy szétromboljam, ami Spencerrel
köztünk van.
– Talán igazad volt.
– Miben? – kérdeztem, habár tudtam, hogy a válasz nem fog
tetszeni.
Határozottan állta a pillantásomat.
– Hogy Nate tönkretett téged. Félredobott, de te fekve maradtál.
Egyáltalán nem akarsz előrenézni.
– Ez nem igaz! – jelentettem ki. Fájdalmas lüktetés járta át az
egész testem.
– Te kihasználsz engem, Dawn – felelte ugyanolyan hangosan.
Elfordult tőlem.
– Ezt a hülyeséget! – A hangom elcsuklott. A látásom
elhomályosult. – Te mondtad azt, hogy akarsz engem, mindegy,
hogyan. Hogy ez oké számodra.
Megvetően felhorkant.
– Tudom. Csakhogy aztán… – A hangja egészen rekedtté
változott, és a fejét csóválva nézett rám. – Nálam maradtál. Ez
mégiscsak jelent valamit, vagy nem?
Szárazon nyeltem.
– Igen. De…
Nem hagyta, hogy végigmondjam.
– Igen, de. Mindig valamilyen kifogás, hogy ne váljanak túl
komollyá a dolgok, és hogy újra távolságot tarthass tőlem. Ez
egyszerűen csak marhaság.
– Együtt döntöttük ezt el, Spence. Te és én. Ne tégy úgy, mintha
valami olyanra kényszerítettelek volna, amit te nem akartál!
Összerándult.
– Ne akard elhitetni velem, hogy ami köztünk van, az csak testi
vonzalom, Dawn. Mindketten tudjuk, hogy többről van szó. Főként
az óta az éjszaka óta. Csak túl gyáva vagy, hogy ezt beismerd.
– Ne nevezz többé gyávának! – mondtam feldúltan.
– De hát ez az igazság, vagy nem? Én akarlak téged, te akarsz
engem, lehetne ilyen egyszerű. Csakhogy ez egyszerűen nem
működik veled.
Most én voltam az, aki felhorkant.
– És mi van veled? Én vagyok a gyáva, hiszen te még azzal sem
mersz előállni, hogy mi is zajlik benned valójában! Ez talán sokkal
jobb lenne?
– Mert én legalább igyekszem – felelte hangosan. – Egyszerűen
nem adom fel, pedig a múltam abszolút el van cseszve. Előre nézek,
mindennap, bár ez az erőtartalékaimat felemészti. Az, amit te
csinálsz, az… – Félbehagyta, mintha észrevette volna, hogy arra
készül, hogy olyasmit mondjon, amit nem tud visszavonni. Spencer
az ujjaival az ajándékdobozt kopogtatta. – Be akartalak mutatni neki
– mondta nagyon halkan, alig hallhatóan. Mintha attól félne, hogy a
szavak kitágulnak, és felrobbantják mindazt, ami még megmaradt
köztünk. – Nem bízhatom Oliviát olyan valakire, aki nem marad
hosszú távon az életemben.
Hallottam, ahogy dübörög a vér a fülemben, egyre hangosabban.
– Mit akarsz mondani ezzel?
Felemelte a csomagot, és visszaadta nekem. Mintha villámcsapás
ért volna, úgy vettem el tőle.
– Esélyem sem volt, hogy bebizonyítsam, a szerelem másképp is
működhet. Ilyen messzire soha nem engedtél. És már nincs erőm,
hogy az ellenkezőjéről győzködjelek. Főleg úgy nem, ha nem is áll
szándékodban, hogy magad mögött hagyd a múltat.
Az ajkamba haraptam, és feladtam a próbálkozást, hogy elfojtsam
a könnyeimet.
– De én nem akarlak elveszíteni – mondtam elhaló hangon.
 – Azt hiszem, ez most már túl késő – felelte higgadtan.
Fene vigye az ajándékot! Leejtettem, és a kezembe fogtam a
pólóját. Meg kellett fognom őt, megérinteni, hogy ne csússzon ki a
kezemből örökre.
– Nem az. Nem túl késő – mondtam kétségbeesetten.
A fejét csóválta.
– Eleinte… te hajtogattad nekem állandóan, hogy nem tudod.
Most én nem tudom tovább csinálni. Érted ezt?
A torkom teljesen kiszáradt.
– Az, ami köztünk volt… Úgy volt jó, ahogy volt.
– De nekem már nem elég – suttogta. Nem próbált eltolni
magától, de nem is érintett meg. Csak lenézett rám, sötét,
gondterhelt pillantásával.
Kinyújtottam begörcsölt kezemet, és megfogtam az arcát. Meg
kellene, meg kell hogy értse, hogy többet jelent számomra, mint
pusztán egy eszközt a célhoz. Hogy igenis jelent valamit a
számomra.
– Spence… – suttogtam.
A tekintete ellágyult. És akkor megcsókoltam. Kétségbeesetten az
ajkára szorítottam az enyémet, és ebbe a csókba mindent beleadtam,
amit közölni akartam vele. Egy torokhangot adott ki, és viszonozta a
csókot. Elsöprő volt és heves. Kezemet a vizes hajába túrtam, és
közel húztam magamhoz, olyan közel, amennyire csak lehetséges.
Meg kell értenie. Egyszerűen meg kell.
Spencer megragadott engem és felemelt, én átkulcsoltam a
lábammal, mire a hátam a falnak csapódott. Egy pillanatra elakadt a
lélegzetem, de akkorra már ott is voltak a fogai, amelyek az alsó
ajkamat harapták, és mintha láva futott volna végig rajtam.
Megbélyegzett, a nyelve megtalálta az enyémet, és összeolvadtam a
testével. Kezét a felsőm alá csúsztatta, és érdes ujjainak ismerős
érintésére nyüszíteni kezdtem. A csókunknak olyan íze volt, mint a
könnyeimnek. Belemélyesztettem a körmeimet a vállába. Rekedten
felnyögött. Ajkaival a nyakamat becézte, és én oldalra döntöttem a
fejem. Húzott egy forró nyomot a kulcscsontomra, majd még feljebb,
amíg a fülcimpámba nem harapott.
– Olyan átkozottul szerelmes vagyok beléd – mondta rekedten.
 A szívem szinte kiugrott a mellkasomból.
De akkor hirtelen megszólalt Nate hangja a telefonom
hangszórójából, közvetlenül a fülemben.
Szeretlek. Szeretlek, Dawny.
Megmerevedtem. Semmit nem tudtam tenni ellene.
Spencer azonnal megállt. Eltávolodott tőlem, és a szemembe
nézett.
Mindaz, ami mostanáig megvolt köztünk, széttört, amikor a
pánikot felfedezte a szememben. Bennem is széttört valami. A törött
darabkák a lábainknál hevertek.
Spencer leengedett a földre. Elfordult tőlem.
– Spence…
– Menj el!
A hangja üresnek hangzott. Érzelem nélkülinek.
– Nem akartam…
Elvette az íróasztalról a szobrot, és áthajította a szobán. Néhány
centiméterrel mellettem a falon tört szét, én pedig hevesen
összerándultam.
Elborzadva bámultam rá.
Az arcát eltorzította a düh.
– Mi akart ez lenni, Dawn? Egy gyors menet búcsúzóul?
Zokogtam, és a kezemet a mellkasomra szorítottam, mert a szavai
olyan átkozottul fájtak. Már levegőt sem kaptam. Spencer felfogta,
hogy mit is tett.
A szeme elkerekedett, és tett felém egy lépést. Ezúttal én voltam
az, aki hátrált. Először csak egy lépést. Aztán még egyet. Egyre
tovább, amíg el nem értem a szobaajtóig, sarkon nem fordultam, és
olyan gyorsan ki nem rohantam a házából, amilyen gyorsan csak
tudtam.
 33 . f e j e z e t
Sokféle fájdalom létezik, és én az összeset éreztem.
Ugyan nem tartottam lehetségesnek, de így volt. Egyszerre dúlt
bennem mind, alig kaptam levegőt. Mintha a bőröm
összezsugorodott volna, és a testem túl kicsi lenne ahhoz, ami
tombolt bennem. A mellkasom szúrt és lüktetett, mint az őrült, és a
végtagjaimat használhatatlannak éreztem.
Szörnyű volt.
Az összes erőmre szükségem volt, hogy felszálljak a portlandi
buszra. Ez volt a legnehezebb út, amire valaha indultam. A percek
óráknak tűntek, amikor felülkerekedett rajtam ez a fájdalom. Ugyan
tökéletes klisének is hangozhat, de így volt. Az út a buszmegállótól
apa műhelyéig kétszer olyan hosszúnak érződött, mint egyébként, és
a végén rohantam, hogy gyorsabban odaérjek.
Levegő után kapkodtam, amikor a műhelybe értem. A zihálásom
szinte még a csiszológép hangját is túlszárnyalta, amivel apa kollégái
a fát munkálják meg.
Végigmentem a néhány kis szerszámoskocsi közt, egészen a
keskeny lépcsőig, ami a felső szintre vezetett. A fa csiszolása mellett
halk zenét is hallottam, ami a réges-régi rádióból szólt. Pánikszerű
lihegésem apa figyelmét is magára vonta. Felemelte a fejét, és arca
hamuszürkére változott, amikor megpillantott. Azonnal kikapcsolta
a csiszolót, és átjött a terem másik oldalára. Kérdezett tőlem valamit,
megfogta az arcomat, és minden oldalról behatóan szemügyre vett,
hogy lássa, megsérültem-e. Amikor nem látott semmilyen külső
sérülést, a karjába zárt. Arcomat elrejtettem az overalljába,
beszívtam az enyv és a fa ismerős illatát, és aztán feladtam.
Egyszerűen feladtam.

Teltek a napok. Úgy éreztem magam, mint egy robot. Úgy is

viselkedtem, mint egy robot, ugyanis nem tudtam többé sírni.
Szemlátomást nem maradt több könnyem. Vagy csak egész
egyszerűen egy érzelmek nélküli krumplivá mutálódtam. Talán
azonban – és ezt is egy lehetséges opciónak tartottam – Spencer
egyfajta vámpír volt, és az összes érzelmemet… kiszívta belőlem.
Bizonyára ez így is volt.
Ott tátongott egy átkozott lyuk a mellkasomban, és nem volt
semmi, amit tehettem volna ellene, mert azt semmi nem javíthatja
meg, amit Spencer és én egymással tettünk.
A hét közepén Maureen beugrott Everlyvel együtt. Volt náluk
egy óriási tál lasagne, amit együtt elfogyasztottunk. Egyre
szimpatikusabbnak találtam kettejüket, ugyanis nem tettek fel
kérdéseket. És mindezt annak ellenére, hogy teljes zombi
üzemmódban léteztem, és – néhány brummogó hangot leszámítva –
nem vettem részt a társalgásban. Everly a végén még odaadta az
íróműhely új házi feladatát is, és átadta nekem Nolan üdvözletét. A
lelkére kötötte, hogy odaadja nekem az új feladatot. Még egy fotót is
akart bizonyítékul Everlytől. Fura egy szerzet.
Még aznap este beléptem apa ősrégi számítógépébe, hogy
megírjam a fogalmazást. Egy olyan gyerekkori emlékünkről kellett
mesélnünk, ami különösen nagy hatással volt a felnőtté válásunkra.
Belevetettem magam a munkába, apa műhelyéről írtam, egy olyan
napról, amikor játszottam az egyik csiszológéppel, és közben
tönkretettem egy drága bútordarabot. Apa ahelyett, hogy kiabált
volna, kíméletesen bánt velem, és felvilágosított a műhelyben
előforduló veszélyekről. Ez az eset mélyen beivódott az emlékeimbe,
mert először el akartam titkolni, hogy én törtem össze a
szekrényajtót. Meglehetősen féltem apa haragjától, és azt hittem,
soha többet nem fog elvinni a munkahelyére. De közben mekkorát
tévedtem. Azonnal látta, hogy valami nem stimmel, leguggolt
hozzám, és elmagyarázta, hogy milyen veszélyes volt, amit
csináltam, és mi minden történhetett volna. Visszatekintve ez volt az
egyik olyan pillanat, ami megváltoztatta a kapcsolatunkat, és
megmutatta, hogy anya nélkül is jól megvagyunk. Hogy nincs
szükségünk senki másra, csak kettőnkre. Hogy a konfliktusokat
anélkül is meg lehet oldani, hogy hangos és csúnya legyen.
A fogalmazásom egyértelműen hosszabb lett az elvártnál. Késő
éjszakáig írtam, közben néhány órára még a szívem fájdalmáról is
megfeledkeztem. Azonnal azt kívántam, bárcsak elhoztam volna a
laptopomat Portlandbe, de olyan kapkodva indultam el, hogy egy
gondolatot sem vesztegettem a tönkrement telefonomra vagy akár
Watsonra.
Csütörtökön apa korábban jött haza, és egy óriási családi pizzát
hozott, amit együtt fogyasztottunk el, miközben megnéztük a
Blackhawks meccsét. Amikor megkínált egy sörrel, összerándultam.
Eszembe juttatta azt a bizonyos estét, amikor legutóbb sört ittam.
– Nem, köszönöm – motyogtam, és a tévére pillantottam, egy
csöpögő pizzaszelettel a kezemben.
– Esetleg elmondanád nekem, mi történt, kicsim? – kérdezte apa.
– Nem történt semmi. Egyszerűen csak egy kis szünetre van
szükségem.
Két egész mondat egymás után. Ennyit nem beszéltem a teljes
elmúlt héten. Az egyszótagú válaszok ideje, úgy tűnik, lejárt.
– Miből kell szünetet tartanod? – faggatózott tovább apa, akit a
hallgatásom valószínűleg megrémített.
Mély levegőt vettem, aztán kifújtam, nem voltam képes az
érzelmeimet szavakba önteni. Írásban sokkal jobban ki tudtam
fejezni, mi zajlik bennem, mint szóban.
– Óriási hülyeséget csináltam, apa – suttogtam. A sajtot
tapogattam, majd felhúztam, hogy a mutatóujjam köré tudjam
csavarni.
– Mindegy, mi az, meg fogjuk oldani. Úgy, mint ahogy mindig
mindent rendbe hozunk.
Éreztem magamon a pillantását, de nem voltam képes arra, hogy
ránézzek. Lehet, hogy akkor a robot üzemmódom elmúlna, és
megint elkezdenék sírni. Ezt nem akartam megkockáztatni.
– Hallod? Mindent meg fogunk oldani. Biztos vagyok benne,
hogy nem olyan rossz, mint ahogy most hiszed – folytatta apa.
Majdnem elnevettem magam.
Majdnem.
– Rosszabb, apa. Hidd el nekem! – krákogtam.
Felém fordult, ezt láttam a szemem sarkából.
– Aggódnom kellene? – kérdezte. A hangjából ijedség hallatszott.
Összeszedtem magam, és én is félig megfordultam, hogy
ránézzek.
 – Nem. Ez egy… személyes ügy. Valakit rémesen megsértettem,
és most együtt kell élnem a következményeivel.
Spencer soha többé nem akart viszontlátni. Ráadásul egy csapásra
az összes barátomat is elvesztettem. Allie együtt volt Kadennel – ő is
közéjük tartozott. Csakhogy engem ő mutatott be a társaságnak, a
többieket mindössze jó háromnegyed éve ismertem.
– Akkor kérj bocsánatot, Dawny! Ha egy Edwards hülyeséget
csinál, akkor kihúzza magát, és nem bújik be egy lyukba – mondta
váratlanul apa.
Lemerevedtem.
– Már bocsánatot kértem, és nem volt elég.
Felhorkant, és a sörösdobozát letette a dohányzóasztalra.
– Nem így neveltelek.
A pizzaszelet leesett az ölembe.
– Tessék?
Pillantása megkeményedett.
– Amikor Nathaniellel szakítottál, aggódtam érted, kicsim. Ugyan
megpróbáltad elhitetni velem, hogy minden rendben van,
észrevettem, hogy valami egyáltalán nem stimmel. Azt gondoltam,
amiatt van, mert egy válás sosem könnyű, és biztos voltam benne,
hogy nemsokára újra őszintén tudsz nevetni.
Gombóc képződött a torkomban, és úgy pislogtam, mint az őrült.
Viszlát, robot Dawn!
– Hónapokra volt szükség, meg arra, hogy egy másik városba
költözz, és új életet kezdj, hogy újra olyan boldog legyél, mint
azelőtt. Hogy újra nevetni tudj. És most idejössz hozzám feldagadt
szemmel és egy elcsépelt kifogással, pedig megegyeztünk, hogy
mostantól őszinték leszünk egymáshoz.
– Apa…
– Még nem fejeztem be – mondta megértően, de határozottan.
Kezével végigsimította borotvált halántékát, a szemöldökét
ráncolva.
– Ami veled történt, igazi szemétség volt, kiborított téged, de nem
teheted meg, hogy ezután minden egyes nehéz helyzetben, amibe
belekerülsz, egyszerűen bedobod a törülközőt. Az élet nem így
működik. És nem is fog így működni soha.
 Ismét becsuktam a számat.
– Mit gondolsz, milyen sorsunk lett volna, ha egyszerűen
feladom, amikor anyád elhagyott engem? – kérdezte nyomatékosan.
– Átkozottul nehéz volt. Természetesen mások szenvedtek amiatt a
döntés miatt, amit az anyád meghozott, de a mi kapcsolatunkat
szorosabbra fűzte. – Megérintette a karom, és óvatosan
megszorította. – Amit mondani akarok, kicsim, az az… Egyszerűen
nem adhatod fel. Húszéves vagy. Húsz. Követhetsz el hibákat, sőt el
is kell követned hibákat. Ezért vannak a húszas éveink. De nem
állhatsz meg egyszerűen a kellős közepében, és nem adhatod fel,
hogy továbbmenj. Mert garantálom neked: ha mindig így teszel,
akkor sosem fogsz igazán élni. Vagy csak akkor fogod elkezdeni,
amikor már túl késő lesz.
Felszívtam a szavait, minden egyes szavát, mint egy száraz
szivacs. Valami megváltozott bennem. És megértettem. Apránként
felfogtam, hogy eltékozlom az időmet.
A költözésem Woodshillbe eredetileg menekülés volt – de az az
élet, amit ott építettem fel magamnak, sokkal több volt ennél. Még
annál is több, mint amit valaha megálmodtam. Volt egy szuper
egyetemi helyem, ami olykor-olykor frusztrált, de ugyanakkor
tökéletesen boldoggá tett. A legjobb másodállásom volt, amit csak
kívánhattam magamnak, és mégis arra fecséreltem az elmúlt évet,
hogy elbújjak a laptopom mögött, és senkinek se meséljek erről a
csodálatos ajándékról – mert szégyelltem magam.
Micsoda őrültség ez? Szégyelltem magam valami miatt, ami
boldogabbá tesz, mint bármi más. Csak mert féltem, hogy az
emberek el fognak ítélni miatta. Közben az összes barátom örült
neki, amikor tudomást szereztek róla. Sőt – még büszkék is voltak
rám!
Csodálatos, őszinte, hűséges barátaim voltak, és… ott volt nekem
Spencer.
Spencer, aki mindig hitt bennem, és minden titkát rám bízta.
Spencer, aki mindennap egy új kezdetben reménykedett, és a vállát
nyomó teher ellenére az egyik legboldogabb ember volt, akivel
valaha találkoztam.

Á
 – Á, a fene egye meg! – motyogtam, és fejemet a kanapé
háttámlájához döntöttem. Elfeledkeztem a pizzaszeletről éppúgy,
mint a Blackhawksról. – Akkora idióta vagyok!
Apa morgott. Egyetértésnek hangzott.
– Meg fogod oldani, Dawny.
Annyira bizakodóan hangzott. Mintha szemernyit sem
kételkedne abban, hogy sikerülni fog.
Őszintén reméltem, hogy igaza lesz.
 34 . f e j e z e t
Péntek reggel Allie Portlandbe jött, és elhozta néhány holmimat.
Rögtön, ahogy kinyitottam az ajtót, átölelt, pedig még tele volt a
keze táskákkal.
– Meglehet, most épp átölellek, de haragszom rád – mondta, és
kiszorította a levegőt a tüdőmből.
– Oké – feleltem, és ugyanilyen erősen viszonoztam az ölelést.
– Nem léphetsz le egyszerűen Portlandbe úgy, hogy csak egy e-
mailt írsz nekem. Ki az, aki ilyesmit tesz? – A vállamnál fogva eltolt
magától, és kicsit megrázott.
– Tönkretettem a telefonomat – mondtam bűnbánóan.
– Tudom, megtaláltam a maradványait, és elhoztam. –
Meglengette az egyik táskát, amit magával hozott. – Annyira
aggódtam érted! És Sawyer is, még Kadent is felhívta.
A fenébe! A lakótársamnak is elfelejtettem írni. A listám azokról a
dolgokról, amiket még jóvá kell tennem, egyre hosszabb lett.
– Ó, ne!
– Megkérdezte, hogy nálunk vagy-e. Azt mondtam neki, hogy
néhány napot otthon szeretnél tölteni, és egy kis szünetre van
szükséged.
Sóhajtottam, és elvettem tőle Watsont, amit a másik vállára
akasztott fel.
– Köszönöm. Ez teljesen kiesett a fejemből.
Allie szürkészöld szeme behatóan fürkészte az arcomat, mintha a
lelkiállapotomra vonatkozó jeleket keresné rajta.
– Hogy vagy?
Felhúztam a vállam, és a második táskát is elvettem tőle, amibe a
holmimat pakolta. Aztán bevezettem őt a nappaliba. Írásmegvonási
tüneteim voltak, ezért kértem a telefonban Allie-t arra a szívességre,
hogy hozza el a laptopomat. Amúgy is el akart volna jönni, mivel
már egy hete itt kuksoltam és bujdokoltam. Habár a bujdokolásnak
ezzel most vége.
Apa szavai észhez térítettek.
Volt egy tervem.
 Allie leült a bőrkanapéra, és alaposabban szemügyre vette a
nappalit, miközben én a konyhában készítettem egy kávét. Még
kávétejszínünk is volt, mert Maureen nemrég hozott magával. Allie
imádta, ezért egy bőséges adagot töltöttem neki. Azután
csatlakoztam hozzá a kanapén. Hálás mosollyal vette el tőlem a
bögrét.
Összeszedtem minden bátorságomat.
– Hogy van Spencer?
Allie a kezével körbefogta a bögrét.
– Jól. Legalábbis ezt akarja elhitetni mindenkivel.
Ez nem volt nagy meglepetés. Nem tudtam pontosan, hogy ez
jókedvre derítsen, vagy inkább elszomorítson.
– Szerintem történt köztetek valami, ami miatt ide menekültél. –
Allie óvatosan faggatózott.
– Bocsánatot akartam kérni tőle. Erre kijelentette, hogy ahhoz már
túl késő. Megcsókoltam, ő meg bevallotta, hogy szerelmes belém, és
én… én teljesen begörcsöltem. Aztán nem akart többé látni. – Ez volt
a legrövidebb összefoglaló, amit össze tudtam hozni.
Barátnőm a karomra tette a kezét.
– Az a gondolat, hogy szeret téged, valóban ennyire ijesztő?
Szárazon nyeltem egyet.
– Aznap este, amikor Kadennel leittuk magunkat, Nate azt
mondta a telefonban, hogy szeret. Ez visszarepített az időben. És
ezeket a szavakat röviddel ezután Spencer szájából hallani, nem tűnt
valódinak. Ami nem amiatt van, hogy nem akarnám őt… – A fejemet
ráztam, és a kezemre pillantottam, amit az ölemben tartottam. –
Teljesen megőrülök érte, Allie.
– Azt látom.
– Nate egyszerűen lerohant. Én… én nem akartam begörcsölni.
– Ne érezd emiatt rosszul magad, Dawn! Százmérföldes
körzetben mindenki láthatja, hogy szerelmes vagy Spencerbe. Csak
felettébb jól vigyázol a szívedre, mert egyszer már összetört. Ez nem
jelent semmi rosszat, csak egy védekező mechanizmust, amit nagyon
logikusan meg lehet magyarázni – mondta Allie.
Visszatartottam a lélegzetem.
 Egy csapásra világossá vált számomra, hogy amit Allie mond, az
az igazság.
Fülig beleszerettem Spencerbe.
– Mióta kapcsolatban élsz, meglehetősen jó lettél az ilyesmiben –
feleltem egy idő után.
– Hiszen Kaden és az én történetem a legjobb példa erre. Néha a
dolgoknak egyszerűen több idő kell. Szerintem Spencer tud még egy
kicsit várni, ha komolyak a szándékai veled. Nate hívásáról ő sem
tudott, ugye? – A szája sarkát töprengve elhúzta.
A fejemet csóváltam.
– Nem. El akartam magyarázni neki, de elege lett belőlem és a
kibúvóimból. Reményt keltettem benne, és játszottam az érzéseivel,
hónapokig, hogy aztán csak úgy ejtsem. Meg tudom érteni, hogy
nem bírta tovább – motyogtam.
– Egyszerűen még nem ez volt a megfelelő időpont. Ebben nincs
egyáltalán semmi rossz – folytatta határozott hangon.
Én csak morogtam.
– Komolyan gondolom, Dawn. Ha Nate-et teljesen ki tudnád
törölni a gondolataidból, és a vele töltött idő meg sem történt volna,
akkor mi lenne?
Allie kérdésére csak egy válasz létezett, ezen nem kellett sokat
agyalnom.
– Ha nem lettek volna a Nate-tel töltött évek, nem félnék tőle,
hogy magamhoz engedjem Spencert. Azt hiszem… együtt lennénk.
– Látod? Hiszen ez is azt mutatja, hogy erre vágysz.
– De…
– Semmi de. Ha most nem itt lennénk, akkor Spencer karjaiban
feküdnél.
– Lehetőleg meztelenül – sóhajtottam fel.
Allie fintorogva befogta a fülét.
– Túl sok időt töltöttél Scott-tal. Tényleg nem akarom a legjobb
barátaimat egymással meztelenül elképzelni.
– Hogyhogy nem? Végül is én kénytelen voltam Kadent
meztelenül látni.
– De az valami más. Egyszerűen csak bejöttél.
– Mert azt hittem, nem vagytok ott.
 – De ott voltunk. De még mennyire ott voltunk! – A szemöldökét
fel-le húzogatta.
Lelki szemeim előtt megjelent Kaden pénisze.
– Ködösen emlékszem… – Kiráztam a fejemből az emléket, és
Allie hangosan felnevetett. Rám is átragasztotta. Napok óta először
sikerült összehoznom egy mosolyt.
Amikor megnyugodott, ivott egy nagy korty kávét.
– Tehát, mit csináljunk most?
Mély lélegzetet vettem.
– Lenne itt egy dolog, amit el kell intéznem.
– Mindegy, mi az, benne vagyok.
Ugyan egyedül is elmehettem volna, talán még jobb is lett volna,
de… boldog voltam, hogy a barátnőm velem volt. Olyan nagyon
boldog!

A Maynard-ház magasodott előttünk. Már két kört is tettünk a

háztömb körül, mert nehezebb volt, mint gondoltam, összeszedni a
bátorságomat, hogy tettekre váltsam a tervemet. Legszívesebben
hoztam volna tojást, és megdobáltam volna vele a homlokzatot, de
ez Ernesttel szemben nem lett volna fair. Még ha már nem is lehet
közöttünk. Biztosan lát engem éppen valahonnan.
– Sikerülni fog – motyogtam.
– Meg tudod csinálni.
Allie-hez fordultam, és hálásan rámosolyogtam.
– Bemenjek veled? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Azt hiszem, egyedül kell megtennem. De a tudat, hogy idekint
vársz, az nagyon sokat jelent nekem. Köszönöm.
– Tegyek még egy kört a háztömb körül?
Szemügyre vettem a zöld tetőcserepeket, rápillantottam a fehér
homlokzatra, és végül az erkélyen állapodott meg a pillantásom,
amin át a fény az előkertbe vetült.
– Nem. Készen állok.
– Várlak. Ha fél órán belül nem jössz vissza, akkor bemegyek –
mondta Allie.
 Elgondolkozva bólintottam, és végre kiszálltam. Halkan
becsuktam magam mögött Allie autójának az ajtaját, és kinyitottam a
kis fakaput, ami a telekre vezetett. Minden lépés nehéznek tűnt. Még
ha a testem összes porcikája tiltakozott is, és azt is parancsolta, hogy
forduljak meg, egyenes háttal és feltartott állal mentem fel az úton,
ami annak a háznak az ajtajához vezetett, amiről egykor azt
gondoltam, hogy a jövendőbeli otthonom lesz.
Duffy.
Nehéz szívvel nyomtam meg a csengőt. Nem tartott soká, míg
lépteket hallottam a folyosóról. A szívem úgy vert, mint az őrült. Az
ajtó kinyílt.
Nate barna szeme meglepetten kerekedett el.
– Szia! – mondtam remegő hangon.
– Helló! – válaszolta ugyanilyen bizonytalanul.
Istenem, milyen furcsa volt! Olyan elképesztően különös. És
valahogy kínos is.
– Mit csinálsz itt, Dawny? – kérdezte Nate a homlokát ráncolva.
Ez egy meglehetősen jó kérdés volt.
– Beszélnem kell veled.
Egy ideig nem is tudta levenni rólam a szemét.
Aztán lassan bólintott, és oldalra lépett. Bizonytalanul léptem át a
küszöböt. Magamon tartottam a kabátomat, és egyenesen a
nappaliba mentem.
A ház másképp volt berendezve, mint ahogy annak idején
terveztük. Nate ízlése szemlátomást megváltozott. A berendezés
színe szürke és fekete volt, elegáns hatást keltett, és kevésbé volt
otthonos. Egyértelműen látszott, hogy nem egyedül lakik itt, róla és
Rebeccáról készült fotók lógtak a falon.
A női ízlés meglátszott a kevés színes kiegészítőn is, melyek a
szögletes bútorok ridegségét tompították. És ha a Bath & Bodyworks
gyertyák és a képek a falon nem szolgáltak volna elég bizonyítékkal,
akkor megtette volna a polc, ami teljes egészében női filmekkel volt
tele. Pontosan úgy, mint a könyvespolc, amin nagyon sok szerelmes
regényt fedeztem fel – köztük a kedvenceimet is.
– Szép lett – ismertem el kicsit gyámoltalanul, és a szoba közepén
ácsorogtam.
 – Ülj már le! – mondta Nate, és hívogatóan a kanapéra mutatott.
Figyelmen kívül hagyva az invitálást inkább az étkezőasztalnál
álló egyik székre ültem le. Az kevésbé volt… bizalmas.
– Szeretnél inni valamit?
A fejem ráztam.
– Nem, köszönöm.
Másképp nézett ki. Felnőttesebbnek. Farmert viselt és inget,
aminek a legfelső gombja ki volt gombolva. Levágatta félhosszú,
szőke haját, és most rövidebb frizurát viselt. Irodaképes, állapítottam
meg. Az arca le volt borotválva, és ugyan korábban a borostája
nélkül mindig nagyon fiatalnak tűnt, az eltelt év meglátszott az
arcán, és markánsabbá tette. Bár az én szememben mindig az a fiú
marad, akivel együtt nőttem fel.
– A telefonhívásodról akarok beszélni veled, Nate – kezdtem.
Alig észrevehetően összerándult, és a kezére vetette a pillantását,
amit az asztalra tett.
– Hosszú időre volt szükségem, hogy túltegyem magam azon,
amit tettél velem. Nem hívhatsz fel egyszerűen csak úgy, és
mondhatsz ilyen dolgokat. Végeztünk egymással, már réges-rég.
Néhányszor kinyitotta a száját, mintha valamit mondani akarna,
aztán újra becsukta.
– Tudom. Sajnálom – nyögte ki végül.
– A berendezésből és a polcon lévő könyvekből ítélve Rebeccával
élsz együtt. Ha ez a helyzet, az csak még rosszabbá teszi a dolgot.
Egyszerűen nem hívhatsz fel részegen, és rohanhatsz le azzal, hogy
még mindig szeretsz, a fenébe is! – öntöttem tiszta vizet a pohárba. –
Hát semmit nem tanultál ebből az egészből?
– Ezt nem mondtam – vetette ellen.
Erre tátva maradt a szám.
– Nem tudom, hogy esetleg eszméletlenre ittad-e magad, és már
nem emlékszel, de elég világosan itt vannak a fülemben a szavaid.
Megrázta a fejét, és egyetlen hajtincse sem mozdult meg. Belőtte a
haját. Régebben soha nem tett ilyet. Furcsán nézett ki. Mintha kőbe
lenne vésve.
– Azt mondtam, hogy hiányzol, Dawn. Hogy már egy éve nem
beszéltünk egymással, és hogy mindig szeretni foglak, de…
 Összerándultam.
Nate látta, és egy pillanatra elnémult.
– Tudom, hogy hibát követtem el, talán ez volt életem legnagyobb
hibája, hogy ami köztünk volt, elszúrtam, ezt beismerem. De
megváltoztam. Mostantól vállalom a felelősséget a hibáimért. –
Hátradőlt, és megvakarta a nyakát. – Felhívtalak, mert azt akartam,
hogy tőlem tudd meg, és ne valamilyen szóbeszédből. Én… –
megköszörülte a torkát, és az arca rózsaszínű lett.
– Mi történt? – kérdeztem riadtan. Ugyan egy óriási szakadék
tátongott köztünk, de még mindig elég jól ismertem Nate-et ahhoz,
hogy tudjam, hogy az, amit mondani akar, eléggé fontos számára.
Istenem, remélhetőleg nem azt fogja mondani, hogy beteg, és már
csak néhány hónapja maradt. Kérlek, ne! Ismét az arcomra nézett, és
mély sajnálat látszott a tekintetében.
– Rebecca és én össze fogunk házasodni.
Vártam.
És vártam.
A fájdalom elmaradt. Ehelyett a megkönnyebbülés hulláma járt
át. Egy esküvő alapvetően jobb, mint egy halálos betegség.
– Mondj már valamit! – motyogta Nate. Az asztal felett a kezem
után nyúlt, és én nem voltam elég gyors, hogy elhúzzam. Finoman
megfogta az ujjaimat. Nem járt át semmilyen bizsergés. Nem
éreztem… egyáltalán semmit. Semmi neheztelés, semmi gyász, és a
szikrákból sem maradt semmi, amik korábban köztünk cikáztak.
– Szívből gratulálok, Nate! – feleltem halkan, és a kezemet
bámultam, ami szinte teljesen eltűnt az övében.
Mindig hihetetlenül vonzónak és szépnek találtam a kezét. Most
egyszerűen csak… kezek voltak. Nagy, ormótlan mancsok, melyek
meglepően mozdulatlanok voltak. Teljesen ellentétben azokkal a
kezekkel, amik után én vágyakoztam. Azok után a kezek után, amik
soha nem tudtak megállni, és gyakran össze voltak kenve
valamilyen festékspray-vel vagy ragasztóval.
– Nincs is több mondanivalód? – kérdezte hitetlenkedve.
A fejemet ingatva néztem újra az arcába.
– Mégis mire számítottál?
A szeme elkerekedett.
 – Azt hittem… azok után, ami volt, esetleg… – Szavai elvesztek
az óriási nappaliban.
Felhorkantam.
– Esetleg mi? A földhöz vágjam magam, és mint egy durcás
gyerek, ordítsak?
– Kiabálhatsz velem, Dawny. Mindent megtehetsz, amit csak
akarsz, ha ez azt jelenti, hogy újra az életem része leszel – mondta
Nate felhevülten. A kijelentése nyomatékosításaként erősen
megszorította az ujjaimat.
– De én nem akarok az életed része lenni.
– Dawny, kérlek! – könyörgött.
– Azért jöttem ma ide, hogy közöljem veled, végérvényesen le
akarom zárni, ami köztünk volt. Nem hívhatsz fel többé, Nate,
érted? Felépítettem az életem Woodshillben, és nem akarom, hogy
az új életemet olyan emlékek tegyék tönkre, amikhez csak fájdalom
társul.
Megfontoltan válogattam meg a szavaimat, de a szemében mégis
gyász lobbant fel.
– Egyszerűen nem tudom úgy elképzelni az életemet, hogy te
nem vagy a része. Együtt nőttünk fel, Dawny. Nem szeretnélek
örökre elveszíteni, mert mindig lesz egy hely számodra a szívemben.
Csak ezért hívtalak fel. Mert azt akartam… Azt gondoltam, esetleg
lehetnénk…
– Barátok? – kérdeztem, és szomorúan mosolyogtam. – Soha nem
tudnék ismét barátkozni veled.
– Egyszerűen kitöröltél az életedből, anélkül, hogy
egyetlenegyszer is visszapillantottál volna! – Szinte úgy hangzott,
mint egy szemrehányás.
– Eléggé megkönnyítetted ezt számomra. Mégis mit vártál? Hogy
azok után, ami történt, még a barátnőd lehetek? Hogy végignézzem
az új életedet? – Egy mozdulattal az egész házra mutattam. Még
mindig jelentett számomra valamit, végül is olyan gyerekkori
emlékekhez kötődött, amik mélyen gyökeret vertek bennem. De arra
az elképzelésre, hogy ott kelljen élnem, valami hevesen tiltakozott
bennem.
– Sajnálom – ismételte meg.
 Már annyiszor hallottam tőle ezt a szót.
– Elfogadom a bocsánatkérésedet.
Viszonoztam a keze szorítását. Egyszer. Aztán elengedtem.
Pontosan a legjobb pillanatban, mert valaki lejött a lépcsőn. A fa
lépcsőfokok hangosan nyikorogtak.
– Ki az? – hallatszott Rebecca hangja a folyosóról.
Azt hiszem, először hallottam a hangját – eltekintve attól az
estétől, amikor a kéjtől nyögve és kiáltozva találtam rá a
hálószobánkban.
Kicsivel ezután megjelent a nappali ajtajában, és megdermedt,
amikor megpillantott az étkezőasztalnál. Az arca hamuszürkévé
vált. Sokk tükröződött az arckifejezésében. A szám tátva maradt.
Végignéztem rajta, az egészen egyértelműen gömbölyödő pocakján.
Rebecca vagy magába tömött egy egész pulykát, vagy dupla adag
jókívánságra lesz szükség.
Nate megköszörülte a torkát.
– Ez volt a második dolog, amit el akartam mondani neked.
Ezért mondta, hogy felelni fog a hibáiért. Ez volt az oka az
elhamarkodott esküvőnek, a házvásárlásnak és a kétségbeesett
telefonhívásnak. Komolyan gondolta, amikor fogadkozott, hogy
vállalja a felelősséget.
Szinte megsajnáltam Nate-et. Bár ez Rebecca ábrázata láttán egyre
inkább nehezemre esett. Nem tudtam megfeleltetni ezt a gyönyörű,
várandós lányt azzal a szemétládával, aki egy foglalt pasival
kettyintette szét az agyát az én szobámban.
– Sok boldogságot mindkettőtöknek! – mondtam, és ugyan a
szavakat furcsa volt kimondani, de őszintén gondoltam őket. Aztán
lassan felálltam, viszonoztam Rebecca bólintását, és kimentem a
nappaliból a folyosóra.
– Dawn, várj! – Nate szorosan mögöttem volt, de nem hallgattam
a kiáltásaira.
Amilyen gyorsan csak tudtam, kiszaladtam a házból. El a
növények és bokrok mellett, gyors léptekkel Allie autójához. Már
láttam a barátnőmet, és elfogott a megkönnyebbülés. Ekkor lépteket
hallottam magam mögött. Valaki elkapta a karomat.
– Dawn, kérlek, hallgass meg! – kérlelt nyomatékosan. – Ne…
 Megfordultam.
– Nem!
Döbbenten pislogott.
Mély levegőt vettem.
– Hat évet töltöttem el veled az életemből, csak hogy eldobj, mint
egy szemetet. Az azóta eltelt egy évben sikerült túljutnom rajta.
Lezártam, ami kettőnk közt volt. És azt gondolom, hogy Rebecca és a
még meg nem született gyermeked kedvéért neked is ezt kellene
tenned.
Nem engedett el.
Csak a szorítása szilárdult meg, mintha görcsösen ragaszkodna
ahhoz, amit még mindig remélt tőlünk.
– Hagyd, hogy elmenjek, Nate!
A fejét rázta.
– De…
– Azt mondta, hogy hagyd őt elmenni, seggfej – hallatszott
hirtelen Allie hangja mögülem. Mellém lépett, és Nate azonnal
elengedett.
– Ki ez? – kérdezte tőlem halkan, anélkül, hogy Allie-ről levette
volna a szemét.
– Allie vagyok. Örülök, hogy végre megismertelek.
A következő másodpercben az öklét felfelé rántotta, és egy ütést
mért Nate állkapcsára. Ő pedig felnyüszített, és az állát fogta.
Hangosan káromkodott.
Tátott szájjal néztem Allie-re. Erősen összeszorította a fogát, és
gyorsan kirázta a kezét.
– Akkor készen vagy? – kérdezte.
Némán bólintottam. Allie belém karolt, és együtt mentünk az
autójához. El attól a háztól, mely egykor a jövőmet jelentette –
akárcsak az a férfi, aki a járdán állt, és fájdalmas hangokat hallatott.
Még vetettem rá egy pillantást a vállam felett. Amikor a tekintetünk
összetalálkozott, a búcsú véglegessé vált.
 35 . f e j e z e t
Még aznap visszamentem Allie-vel Woodshillbe. Megálltunk egy
Best Buynál, ahol vettem magamnak egy új telefont. Egy új számot is
vettem mellé, arra az esetre, ha Nate nem venné komolyan a
kérésemet, és azonnal küldtem is Sawyernek egy üzenetet, hogy
visszatértem a száműzetésből. Csak egy feltartott középső ujj
emojival válaszolt. Szemlátomást minden olyan volt, mint régen.
– Tulajdonképpen miért nincs gipszben a kezed? – kérdeztem
Allie-t, amikor megálltunk a kollégium előtt.
Alaposan szemügyre vettem a kezét. Még csak be sem kékült.
Amikor Kadent megvertem, a kezem körülbelül a duplájára dagadt
fel, és annyira sajgott, hogy még a levegővétel is fájt.
– Kaden tartott nekem korrepetálást a fitneszközpontban. Egy
bokszzsákkal – mondta Allie vidáman, és a kezét ökölbe szorította.
– Ezt én is meg szeretném tanulni. Akkor meg tudom védeni
magam, és legközelebb nem töröm el a kezem.
– Meg tudom tanítani neked – mondta, miközben kivettük a
táskáimat a csomagtartóból, majd elindultunk a kollégiumba.
Mikor a szobámhoz értünk, az ajtó már akkor kinyílt, még mielőtt
a kilincshez nyúlhattam volna. Egy szőke loboncból álló forgószél
majdnem felborított. Az ölelés csak egy másodpercig tartott, aztán
Sawyer eltávolodott tőlem. Még mielőtt rájöttem volna, hogy történt,
megpöckölte a homlokomat.
A fenébe, ez fájt. Az egész homlokom sajgott.
– Ilyet soha többé ne csinálj, te hülye ribanc! – Egy pillanatig
szikrázó szemekkel nézett rám, aztán megfordult, és visszament a
szobánkba.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy egészen elszédültem.
– Micsoda szívélyes fogadtatás! – motyogtam.
– Ha valami másra számítottál, akkor rossz szobában laksz –
felelte Sawyer.
Ebben bizonyára igaza volt. Ennek ellenére ezt a kollégiumi
helyet semmiért nem cserélném el a világon.
– Sajnálom, hogy nem jelentkeztem. Elfelejtettem – mondtam, és
menet közben lerúgtam a cipőmet.
 A szoba hozzám tartozó fele pontosan ugyanolyan színes és
kaotikus volt, mint múlt héten, amikor elmenekültem. Azt
leszámítva, hogy egy kartonhenger volt az ágyamon, amire
határozottan nem emlékeztem.
– Mi ez? – kérdeztem Sawyertől, aki leült ahhoz az asztalhoz,
amin a laptopja állt.
– Nézz csak bele!
Allie követett az ágyamhoz, és leült a patchwork takarómra.
Kezembe vettem a kartonhengert, és levettem róla a műanyag
fedelet. Aztán fejjel lefelé tartottam, hogy ki tudjam húzni a képet,
ami benne volt. Kicsúszott, és Allie elvette tőlem a kartondobozt,
hogy meg tudjam nézni. Megfogtam a kép két szélét, és hagytam,
hogy letekeredjen.
Az egyik kép volt az, amit Sawyer a fotóprojektje részeként
készített rólam. Azon a padon ültem, ahol a délelőtt nagy részét
töltöttük.
A háttérben a campus füves területei és fái enyhén elmosódtak. A
rózsaszín blúzom a kép többi részével szuper kontrasztot képezett.
És az arcom… Hűha! Egyáltalán nem is vettem észre, hogy Sawyer a
szünetekben is kattintgatott. Ezen a képen szívből nevettem. Biztos
az egyik furcsa instrukció miatt történt. Remekül elkapta a
pillanatot.
– De szép ez a kép! – lelkesedett Allie.
Feltekintettem, és Sawyerre bámultam.
– Eredetileg az volt a feladat, hogy különböző érzelmekről
készítsünk közeli felvételeket. A kép voltaképpen nem illett a
fotósorozatba, de túl szépnek találtam, hogy egyszerűen csak
kitöröljem – magyarázta Sawyer, anélkül, hogy a képernyőről levette
volna a szemét.
– Köszönöm! – suttogtam. Annyira meghatódtam, hogy alig jött
ki hang a torkomon.
– Többféle célra is használhatod. Például szerzői portrénak vagy
ilyesminek. Ha esetleg végre lenne merszed, hogy megmutasd az
arcod az interneten – folytatta a lakótársam.
Bólintottam, és újra szemügyre vettem a képet.
– Fogom is.
 – Tényleg? – kérdezte Allie és Sawyer egyszerre.
Az ujjam hegyével körberajzoltam az arcom körvonalait.
– Azt hiszem, eleget bujkáltam.
– Szerintem is – mondta Sawyer, és lecsukta a laptopját.
– Á, és még mielőtt azt gondolod, hogy teljesen önzetlenül
nyomtattam ki neked, tudnod kell, hogy a tanárnőm meglehetősen
lelkes volt a fotósorozat láttán.
– Hiszen ez szuper – mondtam, még mindig túlzottan
meghatottan a képtől.
– Annyira lelkes, hogy a képeket kiállítottuk.
Felkaptam a fejem.
– Tessék?
Huncutul mosolygott.
– Egyszeri lehetőség volt, csak a legjobbakat állítják ki. És mivel
nem voltál elérhető, beleegyeztem.
– Ezért hívtad fel Kadent? – kérdezte Allie.
Sawyer vállat vont.
– Hol vannak a képek? – kérdeztem nyugtalanul.
– Á, csak a nyugati szárnyban, azon a folyosón, ahol a
szemináriumaimat tartják. Ott nem jár annyi ember, ne aggódj!
– Miért nézel ki úgy, mint egy macska, aki engedély nélkül
megivott egy egész doboz tejet? – faggatózott Allie.
Ilyen hasonlatot is csak ő tudott megfogalmazni.
– Nem kérdeztétek meg, mekkora a kép.
Ez volt az egyetlen dolog, amit mondott. Felugrottam, elkaptam
Allie-t, és magammal húztam.

Az arcom óriási volt.

A közeli felvételek egy egész falat díszítettek, padlótól
mennyezetig. A fél folyosót az én arcom borította. Az a kép, amit
Sawyer kinyomtatott nekem, egy valódi portré volt, amin a
felsőtestem legalább még valamennyire látható volt. Ezeknél a
képeknél azonban nem ez volt a helyzet. A legkevésbé sem.
Holdvilág arcomat egy moziplakát méretében nyomtatták ki.
Dühösen, grimaszolva, csukott szemmel boldogan, bandzsítva, és
még egy olyan kép is volt, amin kinyújtott kézzel felugrottam.
Hitetlenkedve bámultam a fotókat, és mechanikus léptekkel az
első képhez mentem, amin élvezkedő arcot vágtam, és úgy néztem
ki, mintha a világ legfinomabb csokoládéja lenne a számban. A
képen lévő Dawn legalább ötször olyan nagy volt, mint én. Egy kis
kártyát tettek ki a szélére.
Erotikus-álmodozó, fotó: Sawyer Dixon
– Megölöm – motyogtam, és éreztem, ahogy a szívem egyre
jobban száguldani kezd. Kellemetlen morgás indult meg a
gyomromból felfelé, és a kezem remegni kezdett.
– Segítek eltemetni a holttestét – értett egyet velem Allie, bár nem
kerülte el a figyelmemet, hogy megrándult a szája sarka.
– Dawn!
Sarkon fordultam.
Nem, nem, nem, a fenébe!
Nolan jött felém a folyosón. Ma egy olyan pólót viselt, amin a
Who run the world? Girls! – Ki irányítja a világot? Naná, hogy a lányok!
felirat állt, és olyan gyorsan jött, hogy a lobogó kabátja úgy úszott
mögötte a levegőben, mint egy szuperhős köpenye. Amikor odaért
hozzám, leesett a két toll, ami összetartotta a haját, és egyszerre
hajoltunk le, hogy felvegyük őket.
– Köszönöm! – mondta, és a haját rögtön újra kontyba kezdte
csavarni. – Szép fotók – mondta a fal felé bólintva.
Megilletődve lépkedtem egyik lábamról a másikra.
– Ööö… köszönöm.
– Szuper fotósorozat – tette még hozzá.
Elfojtottam a késztetést, hogy grimaszolni kezdjek.
– Mindegy is, ami miatt igazából idejöttem: a házi feladatod
nagyszerűen sikerült.
– Tényleg? – kérdeztem elképedve.
Röviden bólintott.
– Sírtam. Nem gyakran teszem, de ezúttal nem tudtam elfojtani.
Még fel akartam ajánlani, hogy elolvasom a regényed következő
fejezetét. Ha visszajelzésre van szükséged, akkor szívesen átnézem.
Természetesen csak akkor, ha akarod.
 Nagyot nyeltem. Hogy véletlenül elküldtem neki az About Us első
fejezetét, arról teljesen meg is feledkeztem.
– Nem muszáj! Csak annyira fellelkesültem Tristan és Mackenzie
történetén, hogy szívesen megtudnám, hogyan folytatódik. Simán el
tudom képzelni, hogy ezzel a projekttel találsz egy kiadót, vagy
legalább egy ügynökséget. Tehát ha visszajelzésre van szükséged,
akkor gyere bátran hozzám! – Még egyszer biccentett egyet felém és
Allie felé, aztán folytatta az útját a folyosón.
– Köszönöm, Nolan! – kiáltottam még utána.
Csak felemelte a kezét, és integetett.
– Ez a tanárod? – kérdezte Allie.
Odafordultam hozzá.
– Menő, ugye?
Allie a kezével legyezte magát.
– Úgy néz ki, mint Chris Hemsworth. Csak őrült verzióban. Hogy
titkolhattad el ezt előlem?
Kicsit eltöprengtem.
– Eddig fel se tűnt.
Allie a fejét csóválta, én pedig belékaroltam.
Ekkor ismét a fotókra esett a pillantásom. Felsóhajtottam.
– Mit fogsz tenni?
Megvontam a vállam.
– Azt hiszem, semmit. Nem akarom tönkretenni Sawyernek ezt a
lehetőséget.
– Tényleg megkedvelted őt, ugye? – kérdezte Allie meglepetten.
Gondolkodás nélkül rábólintottam.
– Menő. Sőt, ő volt az első, aki tudott a novelláimról. Megbízhatsz
benne, akkor is, ha néha úgy viselkedik, mint egy szörnyeteg.
– Oké. Akkor mostantól kedves leszek vele.
Mosolyogtam.
– Az nagyon klassz lenne.
 36 . f e j e z e t
A vasárnapot ágyban töltöttem, és a színes világtérképet
bámultam a plafonon. A fejem lüktetett, az egész testemet nehéznek
és elviselhetetlennek éreztem. A szívem fájdalma megterhelő volt.
Teljesen mindegy, mennyire igyekezett is Allie elterelni a
figyelmemet, egyszerűen nem működött. Idővel megértette, milyen
komoly volt a veszekedés köztünk Spencerrel. És észrevette, hogy
időre és távolságra van szükségem. Egyszerűen túl friss volt ez az
egész. Még mindig hallottam a szavakat, amiket Spencer és én
egymás fejéhez vágtunk. Ráadásul minden egyes alkalommal,
amikor a szememet becsuktam, magam előtt láttam dühtől eltorzult
arcát, és hallottam, ahogy a szobor széttörik a falon. Szörnyű volt.
Hétfőn ismét bementem az előadásokra, mert elegem lett abból a
nyomorult állapotból, hogy nem éreztem semmit, vagy hogy túl sok
mindent éreztem. Az üresség és az elviselhetetlen fájdalom közti
egyensúly hiánya kikészített. Tehát a munkába temetkeztem, és
tanultam. A délutánokat a könyvtárban töltöttem, esténként pedig
leültem Watsonnal az íróasztalom mellé, és írtam. Nem aludtam jól.
Mindig, amikor becsuktam a szememet, Spencert láttam magam
előtt, vagy a szavai visszhangoztak a fülemben. És ha ez megtörtént,
akkor a kezem újra remegni kezdett, és a fájdalom a testemben
elviselhetetlenné vált.
Sawyernek elmeséltem szomorú szerelmi életem rövidített
változatát, és közben nem hagytam ki azt a tényt sem, hogy házas
voltam, és Nate megcsalása volt annak az oka, hogy hónapokig
küzdöttem az ellen, hogy Spencert közelebb engedjem magamhoz.
Innentől kezdve nem veszített szem elől. Az éjszakáit sem töltötte
már máshol, hanem mindvégig velem maradt. Még A nagy Ő
döntőjét is megnézte velem, és fogadást kötöttünk, hogy ki fog
nyerni. Én győztem – ez volt a hetem csúcspontja. Sawyer jött nekem
egy steakkel a Steakhouse-ban. Ha ő nyert volna, akkor a következő
fotóprojektjében kellett volna helytállnom. Tehát duplán örültem.
Allie és Scott megértette, hogy visszahúzódtam. A közös
előadásainkon láttuk egymást, és szerdánként elmentünk együtt
kávézni. Elég tapintatosak voltak ahhoz, hogy nem hozták szóba
Spencert, és ezért eszméletlenül hálás voltam nekik.
Az ebédszüneteket Sawyerrel töltöttem a nyugati szárny
stúdiójában, ahol a fotográfiaszakosok meg tudták szerkeszteni a
képeiket. Itt nem állt fenn annak a veszélye, hogy a barátaimba, és
velük együtt Spencerbe botlok.
Plakátméretű arcom péntek délutántól már nem díszelgett a
folyosón, mert akkor már a következő fotósorozatot állították ki.
Ezúttal férfiak hátsója volt a téma. Együtt álltunk meg az első kép
előtt a limonádénkat szürcsölve, amit az egyik standon vettünk a
campus területén.
– Látod? Ehhez képest az én fotóim még ártatlanok – mondta
Sawyer, és a következő kiállított képre mutatott.
– Talán hálásnak kéne lennem, amiért nem meztelenül
fényképeztél le? – feleltem vidáman, és a szívószálamat rágcsáltam.
Bólintott.
– Szerintem igen. Bár szép tested van. A melled tökéletes, Dawn.
Ha tehát kedved támad hozzá, hogy aktfotókat készítsünk, csak
szólj!
A fejemet ráztam.
– Talán majd máskor.
– Egyszer kell még aktfotókat is készítenem.
A fejét oldalra döntötte, és még jobban oldalra döntötte, amíg
szinte fejjel lefelé nem nézte a fekete-fehér feneket.
– Ez lesz az egyik kurzusod?
Egyetértően morgott.
– Elég nehéz olyan valakit találni, aki fizetség nélkül is alkalmas
erre. Azok, akik ingyen elvállalják, többnyire perverzek, és van
valamilyen különös fétisük.
Ittam egy kortyot a limonádémból.
– A fotográfiaszakosoknak nincs könnyű dolga.
– Hé! – Oldalba bökött a könyökével, én pedig kilöttyintettem az
italomat. Mérges pillantásomat Sawyer már nem észlelte, mert
folytatta az útját a folyosón.
– Csak arra gondoltam… – kezdtem, miközben utolértem. – Hogy
hozzáfértek mindenféle új eszközhöz, és a stúdiót is használhatjátok.
Ez olyan menő.
Jobbra kanyarodtunk, aztán balra, ahhoz a stúdióhoz, ahol
Sawyer a következő projektjén fog dolgozni. Még fogalmam sem
volt, miről van szó, eléggé titkolózott ezt illetően.
– Tudom. Mi…
Belerohantam, mert az ajtóban hirtelen megtorpant.
– Sawyer? – kérdeztem, és kinyújtottam a nyakam, hogy
átnézhessek a válla felett.
– Neked itt semmi keresnivalód – fújtatta, és tett egy nagy lépést
előre.
Sziszegve vettem lélegzetet.
Spencer ült az egyik számítógépnél egy srác mellett, akit nem
ismertem. Amikor észrevett, egy kicsit elkerekedett a szeme.
Felállt, anélkül hogy Sawyerre nézett volna, és tett egy lépést
felém.
– Dawn…
De még mielőtt egy kicsit is tovább jöhetett volna, egyszer csak
egy hangos placcs.
Spencer pislogott néhányat, aztán végignézett magán. Kék inge
limonádéban fürdött. A haja is csöpögött.
– Tartsd magad távol tőle, különben kiheréllek, Cosgrove!
Sawyer az ujjával határozottan mellkason bökte.
Spencer nagyot nyelt. Aztán felemelte a kezét, és megtörölte
nedves arcát. A következő pillanatban átnyargalt a termen, és elment
mellettem, anélkül, hogy egy további pillantásra is méltatott volna.
Valamivel később Sawyert és engem kidobtak a stúdióból.

Az ezt követő hétvégén éjjel-nappal írtam. Sawyer dolgozott,

ezért ezen a héten először egyedül maradtam. Nagyra értékeltem,
hogy ennyire odafigyel rám, de az is jólesett, hogy megint volt egy
kis időm magamra. Ugyan az érzéseim és a gondolataim
túlcsordulással fenyegettek, mióta láttam Spencert a stúdióban.
Addig írtam az About Ust, míg a csuklóm is megfájdult. Mindent
beledolgoztam a történetbe. Mackenzie azt érezte, amit én is
éreztem, és ez fájt, de egyszerre megkönnyebbülést is hozott.
 Arról írtam, hogy az exbarátjával hogyan zárták le a dolgaikat, és
végre készen állt arra, hogy adjon egy esélyt Tristannak. Miként
értette meg, hogy az érzelmei minden másnál mélyebbek voltak.
Hogy már egyáltalán nem érdekli, hogy az exe mit csinál, és hogy
milyen kevéssé látja magát abban az életben, amit korábban mindig
a jövőjeként képzelt el. Írtam arról, miként teltek a hetei Tristan
nélkül, és hiába próbálkozott, hogy munkával és tanulással terelje el
a figyelmét.
És ekkor történt valami, ami még soha nem fordult elő velem.
Leblokkoltam.
Vasárnap reggel volt, és az ujjaim hirtelen abbahagyták a
gépelést. Ott, ahol rendes körülmények között a lelkem mélyéből
szavak pezsegtek fel, hirtelen nem volt már semmi.
Semmi.
Tristan és Mackenzie súlyosan megbántották egymást, és
életükben először nem beszéltek. Szerették egymást, mégis
lehetetlen volt, hogy kibéküljenek. Mindegy, hogy mivel
próbálkoztam, nem tudtam újra összehozni őket. Minden mondat,
amit leírtam, szörnyen hamisnak érződött. Ahhoz a néhány szóhoz,
amit általában pár perc alatt megírtam volna, egy egész napra
szükségem volt. Órákig ültem a következő fejezet felett, és végül
minden mondatot kitöröltem, amit fáradságos munkával
összekapartam. Egyszer csak olyan frusztrált lettem, hogy hangosan
lecsuktam Watsont. Felálltam, és összevissza sürögtem-forogtam a
konyhában.
Ez lett belőle, hogy megpróbáltam Spencer és az én történetemet
papírra vetni. Ugyan az én szereplőimnek mindig happy enddel ért
véget a meséje, ezt ezúttal nem sikerült megvalósítanom.
Nem fogom elfogadni, hogy a szívfájdalmam a munkámat
hátrányosan befolyásolja. Egyszerűen nem fogom megengedni.
Gyors elhatározással újra magamhoz vettem Watsont, és
megnyitottam egy új dokumentumot.
Nem volt szükségem az About Usra. Ugyan közel állt hozzám a
történet, de nem voltam ráutalva, hogy befejezzem. Hiszen még azt
sem tudtam, hogy egyáltalán meg akarom-e jelentetni.
 Szerencsére volt még egy sor egyéb ötletem, amik csak arra
vártak, hogy végre leírjam őket. Akkor most beérem a Breathing Fire
– Tűzben égve történetével. Ez a történet Bradyről és Holdenről szól.
Holden tűzoltó volt – és ez épp elég ok arra, hogy végre elkezdjem
ezt a történetet, vagy nem? Az interneten képeket kerestem szexi
tűzoltókról, akiknek inspirálniuk kellett volna. Elővettem a
jegyzetfüzetet, ahová a tartalom vázlatát felírtam. Aztán elkezdtem
megírni az első fejezetet.
De már néhány mondat után világossá vált számomra, hogy nem
fogok olyan könnyen megszabadulni az About Ustról.
Az a nyúlós érzés, ami már reggel óta tartott, nem múlt el.
Továbbra is rám telepedett, amíg már egyetlen szót sem tudtam
kihúzni magamból. A fészkes fenébe!
Tristan és Mackenzie nem hagyott nyugodni.
A történet rám ragadt, horoggal, pillanatragasztóval és
mindennel, ami tapadt.
Ők ketten megérdemelnek egy happy endet. Nem hagyhattam
csak úgy félbe a történetüket, anélkül, hogy mindent megpróbálnék.
És biztosra vettem, hogy amíg ez nem sikerül, addig nem fogok
tudni semmi újba belekezdeni.
Frusztráltan becsuktam a böngészőt, és nehéz szívvel
elbúcsúztam a félmeztelen tűzoltóktól. Ehelyett megnyitottam a
levelezőmet, és elkezdtem írni egy e-mailt.

Kedves Nolan!

Mit lehet tenni, ha leblokkoltál?

Éppen az About Us lezárásánál tartok, és nem tudom, hogyan tovább.
A fejem teljesen üres. Azt hiszem, elhagyott a múzsa. Van esetleg valamilyen
ötleted?
Üdvözlettel
Dawn

Elküldtem az e-mailt, és újra megnyitottam a dokumentumot.

Aztán elolvastam, és átdolgoztam az első fejezetet. Még mindig
óriási bizsergést éreztem a hasamban, miközben olvastam. Ez a
történet valami egészen különleges, azt éreztem. Amikor az ötödik
fejezethez értem, villogott a levelezőprogramom.
 Kedves Dawn!

Töröld ki a szókincsedből a múzsa szót – ez a fogalom egy ezoterikusok által

kitalált konstrukció, ami csak arra szolgál, hogy elcsüggesszen.
Ami a leblokkolást illeti: figyeld meg a történetet egy másik szemszögből! Menj
végig újra a cselekményen az elejétől kezdve, és nézz utána, hogy esetleg nem tértek-e
a szereplők rossz útra! Néha kis beavatkozásokkal is nagy változásokat lehet elérni,
ami segítheti a cselekményt.

Üdvözlettel
Nolan

Ui.: Ha a két szereplő a végén nem talál egymásra, az is teljesen rendben van.
Vannak olyan szerelmes regények is, melyek lezárása keserédes, sőt olyanok is,
melyek nyitottak maradnak.

Elolvastam az e-mailt. Kétszer. Háromszor. Újra és újra, amíg a

szavakat álmomban is fel tudtam volna mondani. Aztán az About
Ust is elolvastam a huszonhatodik fejezet végéig – addig a pontig,
ahonnan nem tudtam folytatni.
Természetesen megváltoztathatnék bizonyos dolgokat. Méghozzá
egy csomót. Mackenzie korábban is megbízhatott volna Tristanban.
Már a hetedik fejezetben is hazamehettek volna együtt. Tristan
korábban is világossá tehette volna a valódi szándékait, ahelyett,
hogy féligazságok és viccek álarca mögé bújik. Úgy volt, ahogy
Nolan megírta: néhány kisebb beavatkozás elég lett volna, hogy
megkaphassák a boldog befejezést. Egy kézirat esetén nem nagy
ráfordítás.
De nem lett volna valódi.
Ez Spencer és az én történetem volt. Tele volt hibával és
következetlenséggel. Valódi volt – valódibb, mint bármi, amit ezelőtt
írtam, vagy akár megéltem. És nem fogom elfogadni, hogy nem
kaptunk huszonhetedik fejezetet.
Spencerrel a huszonhetediket, huszonnyolcadikat,
huszonkilencediket is akartam, és még annál is többet. Mert
iszonyúan szerelmes voltam belé.
Dühös voltam és megbántódott, de biztos voltam benne, hogy ő
ugyanígy érzi magát. A veszekedés hevében vágta a fejemhez azokat
a szavakat, mert azt hitte, hogy csak arra akarom használni, hogy
szórakozzak vele, és egy kötetlen, futó kalandnak tartom. Ez ugyan
nem indokol mindent, de meg tudom érteni. De ha nem akarjuk
elszúrni az esélyünket a happy endre, akkor egyikünknek meg kell
tennie egy lépést a helyes irányba. A mostani helyzet semmiképp
sem fog működni.
Még egyszer elolvastam a huszonhatodik fejezetet. Aztán írni
kezdtem.

27 . f e j e z e t

Spencer!

Mindazt, amit Mackenzie Tristan iránt érez, én irántad érzem. Ezt, és még sokkal
többet. Tudom, hogy nagyon rossz vagyok abban, hogy ezt nyíltan megmutassam
neked, de… itt van. Feketén-fehéren.
A hibáimat nem tudom visszacsinálni – még ha nagyon szeretném is. De azt
megtehetem, amit te mutattál nekem: mindennap újrakezdem, hogy az a valaki
legyek, aki méltó annak a férfinak a szerelmére, aki egyszerűen tökéletes a számomra.

Szeretettel
Dawn

Ezután kinyomtattam a kéziratot. Felhívtam Allie-t, és együtt

elmentünk Spencer házához. Ott letettem a kék masnis csomagot a
lábtörlőre.
És vártam.
 37 . f e j e z e t
Kilenc órát vártam.
Hajnali három órakor csörgött a telefonom, és felriadtam. Mikor
megpróbáltam a mobilomért nyúlni, beütöttem a kezem az
éjjeliszekrénybe. Szitkozódva húztam végig a kezem a kijelzőn, és
vettem fel a hívást.
– Halló! – krákogtam.
Egy pillanatig csend volt.
– Tristan egy seggfej.
Egy csapásra teljesen éber lettem.
– Egyáltalán nem érdemelte meg Mackenzie-t. Azok után, ahogy
bánt vele, a lánynak keresnie kellene valaki mást, aki jobb hozzá –
folytatta Spencer.
Hallottam a papír zörgését, és megköszörültem a torkom. A
szívem őrült módon vert.
– Ezt Mackenzie egyáltalán nem akarja.
Megint papírzörgés. Úgy hallatszott, mintha lapozna a
kéziratban. Ő is megköszörülte a torkát.
– Dawn… Ez egy nagyszerű könyv. Tényleg. Olvasás közben
mindent éreztem, amit Mackenzie is.
Motyogva köszöntem meg.
– Nekem… nekem kétszer is el kellett olvasnom, hogy mindent
megértsek. Főként azokat a dolgokat, amik a sorok közt vannak –
folytatta halkan. A papírjai zörögtek.
– És? – A szívem a torkomban dobogott.
– Végre… megértettem. Néha egy kicsit lassú vagyok.
– A lassúság nem rossz. Én is lassú vagyok – mondtam gyorsan.
– Oké! – Újra megköszörülte a torkát. – Van még néhány dolog,
ami feltűnt nekem.
Egy kicsit jobban felegyenesedtem.
– Hallgatom.
– Hogy Tristan ennyire sok nőt szed fel, az nem tetszik nekem.
Úgy vélem, már évek óta bolondul Kenzie után, de ugyanakkor úgy
viselkedik, mint egy szoknyapecér. Ez az érzéseit néhány ponton
hiteltelenné teszi.
 – Emlékszem rá, hogy nekem is mondta valaki, hogy csak olyan
kapcsolatai voltak, amik egy éjszakára szóltak – motyogtam.
– Tíz nőt elkoptatni egy hét alatt egyszerűen nem reális, édes.
Még akkor is, ha Tristan őrületesen vonzó és álomteste van.
Becsuktam a szemem, és magam előtt láttam a mosolyát, ami
arrogáns volt, de egyszerre imádni való is. Húzás áradt szét a
mellkasomban.
– Ezenkívül azt is simán el tudom képzelni, hogy ez esetleg
abbamaradt, miután Tristan megismerte őt – folytatta halkan.
Nagyon nyeltem.
– Gondolod?
Egyetértően morgott.
– Határozottan.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert Mackenzie valami egészen különleges számára.
A torkom kiszáradt.
– És Tristan is az ő számára.
Erre hallgatás volt a válasz. Hallottam nyugodt légzését a
telefonban, és hirtelen azt kívántam, bárcsak nálam lenne. Vagy én
nála.
– Nem tudtam, hogy érezted magad közben, Dawn – mondta egy
idő után rekedten.
– Miközben?
– Minden közben. Úgy értem, természetesen hallottam, amikor
azt mondtad nekem, hogy nem vagy rá képes, de csak most értettem
meg igazán. Mackenzie gondolatait annyira… reálisan ábrázoltad.
Legszívesebben felpofoztam volna magam, mert túl vak és
tapintatlan voltam, hogy megértsem, hogy mi játszódik le benned.
Soha nem akartam tolakodó lenni, vagy megbántani téged.
A takaróm sarkával játszadoztam.
– Tudom.
– Csak még egyszer el akartam mondani neked.
A csendtől ideges lettem, és megpróbáltam a telefonhívás kezdeti
könnyedségét visszahozni.
– Kevesebb nő Tristannak, feljegyeztem. Mi még?
A vonal másik végén ismét papírzörgés hallatszott.
 – Szóval… Az első szexjelenet nem tetszik.
Ekkor felültem.
– Tessék? A szexjeleneteim jók!
– Nem is azt mondom, hogy rosszak. Csak úgy ábrázolod, mintha
Tristan vakon rávetette volna magát Mackenzie-re. Közben ő is
legalább pontosan annyira be volt indulva – mondta szárazon
Spencer.
– Hülyeség. Mackenzie nem volt annyira beindulva, mint Tristan.
– De még mennyire, hogy be volt. Ugyanúgy majd szétrobbant,
mint a pasi.
Prüszköltem.
Sawyer felnyögött, és párnáját a fejére szorította.
– Azt hiszem, ezen végigmehetnél még egyszer – mondta
komolyan Spencer.
– Egyetértek. Mi minden van még a listádon?
Akadozva kifújta a levegőt.
– Huszadik fejezet. Tristan szerelmi vallomása teljesen rossz
időpontban történik.
– Hiszen ezért is reagál rá Kenzie olyan hülyén.
– Szerintem a reakciója igazából megfelelő, csak Tristannak jó
lenne korábban megtudnia, miért is olyan nehéz ez a számára. Az az
elképzelés, hogy Tristan szereti őt, mégsem lehet olyan szörnyű a
számára, nem igaz?
Enyhén elmosolyodtam.
– Nem, egyáltalán nem. Csak teljesen kész volt Donovan
telefonhívása miatt.
– Tényleg elment hozzá, és elmondta neki ezeket a dolgokat? –
kérdezte fojtott hangon.
Nate arca jelent meg előttem. A fájdalom, ami fellángolt rajta,
amikor megértette, hogy a búcsúm végleges.
– Igen, tényleg. És boldog, hogy megtette. Ezzel lezárta, ami
köztük volt.
Spencer akadozva fújta ki a levegőt.
– Az jó.
– Mondjak neked valamit?
– Hm?
 – Donovan nemsokára megnősül és apa lesz.
Spencer káromkodott.
– Mi?
– Igen. Most abban a házban lakik, amit magának és Kenzie-nek
vett. Együtt a menyasszonyával és a még meg nem született
gyerekével.
– Mekkora idióta! Soha nem lett volna szabad megcsalnia őt.
– Ha nem tette volna, akkor Tristan és Kenzie soha nem lettek
volna barátok.
– Azt hiszem, ők ketten előbb vagy utóbb egymásba botlottak
volna.
– Hogyhogy?
– Mert a sors jól osztja a lapokat, és úgyis gondoskodott volna
róla, hogy ők ketten egymásra találjanak. És mert Tristan addig
úgysem nyugodott volna, amíg meg nem találja őt.
Halkan nevettem.
– A nevetésed a kedvenc hangom – mondta váratlanul. – Ez
hiányzott nekem.
A szívem hevesen kezdett verni. Az volt az érzésem, mintha egy
teljes szambacsoport dobolt volna a mellkasomban.
– Mi a következő pont a listádon?
– Dawn, sajnálom. Mindazt, amit a fejedhez vágtam. Hogy
feladtam, ami köztünk van, és hogy gyávának neveztelek. Nem vagy
gyáva. Épp az ellenkezője vagy.
Szorosabban megmarkoltam a telefont.
– Komolyan gondolod?
– Természetesen, édes. – A hangja most lágy volt és meleg. Mint a
takaróm. – Dühös voltam, és frusztrált. Folyton az volt az érzésem,
hogy csak egy másodpercre vagy az enyém, és minden pillanatot
élveznem kell veled, mert úgyis megint elmész. Pedig ez nem is állt
szándékodban. Hogy azok után, amit átéltél, egyáltalán szóba álltál
velem, pedig annyira féltél a kapcsolatunktól, hihetetlenül bátor
dolog volt tőled. Ezt most már megértem, és… annyira sajnálom!
– Én is. Mindent – suttogtam. Hátradőltem a párnáimra, és a
takarót felhúztam az államig.

É
 – És mi van a huszonhetedik fejezettel? – suttogta Spencer egy idő
után.
Sóhajtottam.
– Az még nem készült el.
– Nem hagyhatsz csak úgy kétségek közt, Dawn. Szükségem van
a következő fejezetre.
– Nem tudom továb bírni, ha nem tudom, hogy folytatódik. Már
annyira kétségbeestem, hogy Nolantől kértem segítséget – mondta.
Spencer nevetett, és most megértettem, hogy mit ért az alatt, hogy
a kedvenc hangja. Velem sem volt ez másképp.
– És? Mit mond a mester? – kérdezte.
– Nolan azt mondja, ha már végképp nem megy, akkor el kell
szakadnom attól a gondolattól, hogy kettejüknek kikényszerítsem a
boldog befejezést.
Hirtelen csend lett a vonal másik végén. Mintha nem vett volna
levegőt.
– Spence? – kérdeztem. Már azt hittem, letette.
– Én akarok egy huszonhetedik fejezetet, Dawn.
– Én is akarok. Csak nem tudom, hogyan – mondtam óvatosan.
Felhorkant.
– Tristan és Mackenzie összetartoznak. Te is tudod, én is tudom,
és a világ számára is világos már az idők kezdete óta.
A színes világtérkép összefolyt a szemem előtt. Pislogtam, mint
az őrült.
Pontosan ezeket a szavakat egyszer már mondta nekem egy
teljesen más összefüggésben. Akkor még túlzottan a múltamba
voltam ragadva. De most már nyitva állt a szívem. Feléje, az új
bizalom felé, afelé, amit kiváltott belőlem.
– Kérdezd meg még egyszer! – suttogtam.
– Hm? – mondta Spencer.
– Kérdezd meg még egyszer! – ismételtem.
– Sajnos nem tudlak követni, édes.
Megköszörültem a torkom, hogy a gombóc, amit éreztem,
eltűnjön.
– Még órákig beszélhetünk a hibáinkról. Vagy átugorhatjuk ezt,
és helyette mostantól mindent jól csinálunk. – Az alsó ajkamat
rágcsáltam. – Tehát kérj tőlem még egyszer randevút, hogy végre
megadhassam neked a helyes választ.
Mély levegőt vett.
– Randizz velem!
Felnevettem.
– Ez nem kérdés volt.
– A francba, tényleg. – Ismét mély levegőt vett. – Dawn Lily
Edwards, részesítenél abban a megtiszteltetésben, hogy randizol
velem?
Összeszedtem magam, hogy végre megadjam neki azt a választ,
amit már sokkal korábban megérdemelt volna.
– Igen. Igen, igen, igen!
 38 . f e j e z e t
– Csinálj úgy, mint egy hal – mondta Allie, és elővette a szájfényt.
– Miért, hogy csinál egy hal? Így? – kérdeztem, és nagyra
nyitottam a számat. Aztán bugyborékoló hangot adtam ki.
– Így sokkal jobban tetszel nekem. – Rám mosolygott, megfogta
az állam, és hátrahajtotta a fejem.
– Mégis hogy? – kérdeztem, habár úgy hittem, már ismerem a
választ.
– Boldogan – hangzott Allie egyszerű válasza.
Mosolyogtam. Magamnak is sokkal jobban tetszettem így.
– Most legyél egy kicsit együttműködőbb! – szólított fel, és a
szájfénnyel legyezett az arcom körül.
Csücsörítettem, és úgy is maradtam, miközben rózsaszínre
festette a számat.
Ma lesz az első randevúm. Az első, igazi randevúm Spencerrel.
Meghaltam az izgalomtól.
Legutóbb Spencert a fotóstúdióban láttam.
A mai napig csak telefonáltunk és üzeneteket írtunk egymásnak.
– Még mindig nem mondta el, hova mentek?
A fejem csóváltam.
Fogalmam sem volt, hova fog vinni Spencer, mert semmi szín
alatt nem akarta elárulni. Meglepetésnek kell lennie, ami csak
fokozta az izgatottságomat, és a ruhaválasztást sem feltétlen
könnyítette meg. Egy csipkés felsőből és egy lágy esésű, térdig érő
szoknyából álló kétrészes mellett döntöttem, és reméltem, hogy
ezzel nem fogok teljesen mellé.
– Kaden! – kiáltottam hirtelen, és Allie összerándult.
– Legközelebb figyelmeztess! – motyogta, és a szájfényt a
neszesszerébe tette.
– Mi van? – kérdezte Kaden, és bedugta a fejét a fürdőszobába.
– Valóban nincs ötleted…
Eltűnt, anélkül, hogy végigmondhattam volna. Frusztráltan
felnyögtem.
– Nem fogod tudni megpuhítani. Ez még nekem se sikerül, ha
valamit a fejébe vesz – mondta Allie. Még egyszer alaposan
szemügyre vett. – Csodaszép vagy.
Felálltam a fürdőkád széléről, és megnéztem magam a tükörben.
A hajamat koszorúba fontam, mert tudtam, hogy Spencer így szereti.
Széthúztam a fonatot, hogy kicsit lazábban álljon. Allie kisminkelt,
és melegbarna tónusú festéket kent a szemhéjamra. A szempillámat
alaposan kifestette, és rózsaszín szájfényt vitt fel.
– Úgy nézek ki, mintha lenne ma egy randim – mondtam, és
kézfejemet az arcomra tettem. Melegem lett.
– Olyan édesek vagytok – mondta Allie, miközben a nappaliba
mentünk.
Ott felvettem a cipőmet, a jégkék magas sarkú szandálomat,
aminek vékony pántja a bokámon húzódott. Szerettem ezt a cipőt, és
még soha nem volt alkalmam, hogy felvegyem. Az első randimra
Spencerrel pontosan megfelelőnek tűnt.
– Én is szeretnék veled randira menni, Kaden. – Allie odalépett
hozzá a konyhában, és hátulról átölelte.
– Bármit, amit csak szeretnél, Bubbles. – Egyik kezét Allie karjára
tette. – Igaz, én azt is szeretem, ha itthon töltjük az időt. A randik
sokszor olyan erőltetettek. Annyira keretek közé vagy szorítva, és…
– Észrevette elkerekedett szemem, és megállt. – De a randik
lehetnek… egészen, ööö, szuperek is.
Kételkedve néztem rá.
– Köszönöm, Kaden.
Ebben a pillanatban csengettek. Felriadtam, végignéztem
magamon, és még egyszer összeszorítottam az ajkamat, hogy a
szájfényem biztosan ne kenődjön el.
Kaden kényelmesen lépkedett az ajtóhoz.
– Úgy nézel ki, mint akit gyomorszájon vágtak, Dawn. Nézz már
barátságosabban!
Legfőbb vágyam egy olyan tárgy volt, amit a fejéhez tudtam
volna vágni. Sajnos eltűnt a folyosón, és ajtót nyitott. Aztán
elismerően füttyentett.
– Te aztán kicsípted magad, öregem!
Spencer válaszát nem értettem.
– Úgy érzem magam, mintha a lányomnak lenne az első randija –
mondta Allie. A kezével legyezte magát, ami biztos jele annak, hogy
bármelyik pillanatban elkezdhet sírni.
– Ó, ne, Dawn! Mit tettél? – kérdezte Kaden riadtan.
Spencerrel libasorban jöttek a nappaliba. Mindenesetre már nem
is tudtam figyelni többet rájuk.
Spencer öltönyt viselt. Fekete volt, klasszikus és finom anyagú. A
zakó alatt egy fehér ing volt rajta, amit végig begombolt, és azt a
vágyat keltette bennem, hogy ott helyben letépjem róla. Mivel nem
volt rajta nyakkendő, így valószínűleg meg is tudtam volna tenni.
Fekete haját is belőtte. Nem túlzottan, csak egy kicsit kócosra.
Legszívesebben rávetettem volna magam. De ezúttal lassan
akartunk haladni.
És a helyes sorrend biztos nem az, hogy már az első randi előtt
szexeljünk.
Ami igazából kár.
Kiszáradt a torkom. Még jobban, amikor Spencer lassú léptekkel
felém közelített. Mosoly bujkált a szája szegletében, és én
természetes módon viszonoztam.
– Szia! – mondta, és lehajolt hozzám. Adott egy puszit az
arcomra, és a fülem felett elidőzött egy pillanatra. – Csodálatosan
nézel ki, Dawn.
Borzongás futott végig a testemen, és a gyomromban izgatott
verdesést éreztem.
– Köszönöm, szintúgy.
Felegyenesedett, és felém nyújtotta a karját.
– Készen állsz az indulásra?
Bólintottam, és még gyorsan Allie-hez és Kadenhez fordultam.
– Menjetek, még mielőtt elkezd rendesen bőgni! – mondta Kaden.
Allie belebokszolt a hasába, ő pedig röffentett egyet.
– Nem is bőgök – felelte, és közben gyanúsan pislogott. – Csak
örülök.
– Én is – mondtam, és belekaroltam Spencerbe. Együtt mentünk
az ajtóhoz. Még egyszer visszanéztem a vállam felett, és
rámosolyogtam Allie-re.
 Spencer a kedvenc olasz éttermünkbe vitt, a Cassanosba. Ott
kapható a legfinomabb tészta és pizza egész Woodshillben. A
kívülről puritán homlokzata miatt az épület jelentéktelennek tűnt,
ám ezt a szép belső kialakítás ellensúlyozta. Az olasz
nevezetességekről készült fekete-fehér fotók és a tulajdonos privát
képei miatt nagyon intim és szeretetteljes hangulatot árasztott. Ezen
a napon egy zongorista élő zenét játszott. A zongora hangjai
betöltötték az éttermet, ehhez társult a frissen készített étel mennyei
illata.
Spencer összekulcsolta az ujjainkat, és az asztalok mellett
elvezetett a konyha felé. Már majdnem megálltam és megkérdeztem
tőle, hogy mit tervez, de megbíztam benne. Tehát hagytam, hogy a
csapóajtókon át hátrafelé húzzon.
A Cassanos konyhájában serény munka folyt. Elég korán jöttünk,
még csak késő délután volt, és biztosra vettem, hogy esténként itt
csúcsszezon van. Az óriási gáztűzhelyen néhány serpenyőben szósz
rotyogott, és szemben, az óriási acélpolcok közti résen át láttam
valakit, aki a pizzatésztát pörgette a levegőben.
Egyik szakács sem csodálkozott azon, hogy csak úgy egyszerűen
besétáltunk. Sőt, a legtöbbjük barátságosan köszönt Spencernek és
nekem. Célirányos léptekkel vezetett át a konyhán, fazekak és
serpenyők között, míg meg nem érkeztünk hátra.
– Á, itt vagytok végre! – A férfi, aki az imént még a nyers
pizzatésztát pörgette, széttárt karokkal jött felénk. Lisztes volt a
keze, fehér, foltos kötényt és csillagos fejkendőt viselt. Az arca
napbarnított volt, tele kis rovátkákkal és ráncokkal, a szakálla ősz.
– Dawn, ő Antonio Cassano, övé az étterem. Ma megmutatja
nekünk, hogyan kell olasz pizzát készíteni.
Antonio kezet nyújtott Spencernek, és magához húzta, fél
karjával átölelte, miközben a hátát is megkopogtatta. Aztán enyhén
meghajolt előttem.
– Helló, Dawn, örülök, hogy megismerhetlek! Szólíts Tonynak! –
Enyhe akcentusa szép dallamot kölcsönzött a hangjának.
– Én is örülök – mondtam, még mindig teljesen elképedve.
– Tehát, barátaim! – Tony összeütötte a tenyerét, aztán a
munkalaphoz lépett. Onnan elvett két fehér, tiszta kötényt, és felénk
nyújtotta őket. – Túl csinosnak tűntök a piszkos munkához, ami ránk
vár. – Kétértelműen felhúzta a szemöldökét, és Spencer huncutul
mosolygott.
Azonnal rájöttem, miért értik meg egymást ők ketten annyira jól.
Spencer megelőzött engem, és elvette Tonytól a kötényeket. A
felső pántját áthúzta a fejemen, arra figyelve, hogy ne érintse meg
vele a frizurámat. Aztán megkerült engem, és a hátamon kötött egy
masnit. Az ujjai megérintették azt a meztelen bőrsávot, ami a
csipkefelsőm és a szoknyám közt kilátszott, és én visszatartottam a
lélegzetem.
Meglepően soká tartott, mire rám kötötte a kötényt. Aztán levette
a saját zakóját, felgyűrte az ingujját – most már nem csak a sütő
melege volt az, amitől az arcom lángolt –, és a saját kötényét lazán
megkötötte a derekán.
Tony elkísért minket a kézmosóhoz, ahol le kellett tennünk az
ékszereinket, és alaposan kezet kellett mosnunk. Azután pedig
visszamentünk a munkahelyéhez.
– Tehát – kezdte Tony. – Ma meg fogom mutatni nektek, hogyan
kell feldobni a pizzatésztát. – Két óriási deszkát tolt az acélfelületre,
amin tésztagolyók voltak. – Először vegyetek egy marék lisztet a
kezetekbe, hogy a tészta ne ragadjon az ujjaitokra.
Követtük az utasítását. Tony ezalatt átment a másik oldalunkra,
és felhangosította a rádiót, ami az acélpolc oldalán lógott. Ekkor
olasz zene hangzott fel a konyhában, és a kisegítők, akik zöldséget
szeleteltek, üdvrivalgásban törtek ki.
Spencer felé bandzsítottam. A tésztát gondosan bekente liszttel,
és az ujjait végigcsúsztatta rajta. Melegem lett.
– Ha ezzel végeztetek, akkor a tésztát lapítsátok ki a kezetekkel,
amíg körülbelül egy centiméter vastag nem lesz – mondta Tony.
Megint Spencerre bandzsítottam. Óvatosan megnyomta a tésztát,
miközben nem kilapította, hanem… tapogatta. Mintha a golyó nem
is tészta volna, hanem valakinek a melle. Felhúztam az egyik
szemöldököm, és felnéztem az arcára. Becsukta a szemét, és
meglehetősen élveteg kifejezés jelent meg az arcán. Elfojtottam egy
nevetést.
 Valami csattant, és Spencer hirtelen kiszakadt a transzból. Tony
egy nedves törülközővel a fenekére csapott.
– Ha nem veszed komolyan, akkor kint vársz, amíg Dawn és én el
nem készülünk – fenyegetőzött a szakács.
Spencer bűntudatosan összeszorította az ajkát, és bólintott.
Amikor Tony félrenézett, Spencer rám kacsintott. Még soha nem
láttam olyan srácot, aki tud kacsintani, és közben nem néz ki úgy,
mint egy komplett idióta, de Spencer képes volt rá. Még ennél is
többre! – A kacsintása elképesztően vonzó volt.
– Ne nézz így rám! – motyogta.
Én csak mosolyogtam.
Féltem ettől a randitól. Aggódtam, hogy minden megváltozott
köztünk. Hogy görcsösek leszünk, vagy hogy a veszekedésünk még
mindig közénk fog állni. De tévedtem. Minden olyan volt, mint
máskor. Vagy talán még sokkal jobb is.
Ez a randi nagyszerű volt.
– Honnan ismered Tonyt? – kérdeztem, miközben tovább
gyúrtam a tésztát.
– Régebben a szüleimnek dolgozott. Ő volt a szakácsunk – felelte
Spence. Fájdalmas mosoly jelent meg az ajkán, majd el is tűnt. –
Ötévesen ő volt a legjobb barátom. Ideköltözött, mielőtt… –
Megköszörülte a torkát. – A baleset előtt. Sőt még a seggfej
korszakom előtt.
– Akkoriban közel álltatok egymáshoz?
– Apa nem lelkesedett különösebben érte, de igen. Tony jó srác, és
sokat tanultam tőle. Miután elköltözött, iszonyúan dühös voltam, és
a dolgok kicsúsztak a kezemből.
– Ne rontsd el azzal a randidat, hogy ilyen hülyeségeket mesélsz!
– hallatszott Tony hangja mögöttünk. Újra átnézett a vállam felett. –
Nagyon szép. – Aztán Spencerre nézett. – Egy kicsit vastag, de ezzel
is tudunk dolgozni. – A tésztám után nyúlt, és a szélét a hüvelyk- és
mutatóujja közé fogta. – Most nyújtsátok ki a szeletet, és a tésztát
körülbelül a szélétől ekkora távolságra nyomjátok össze, egyszer a
teljes kör körül.
Követtük az utasításait.

É
 – És mi a helyzet veled? Neked még sok kapcsolatod van a
gyerekkori barátaiddal? – kérdezte Spencer.
Azonnal megráztam a fejem.
– Még egész jól megértjük egymást Luke-kal. Neki semmi köze
Nate-hez és a közös baráti körünkhöz, ő apa egyik kollégájának a fia.
Régebben gyakran ettünk együtt a műhelyben, és minden
elképzelhető dologról beszélgettünk. Egyébként mindenkivel
megszakítottam a kapcsolatot.
Oldalról rám pillantott.
– Jobb így – erősítettem meg neki mosolyogva. – Itt sokkal
boldogabb vagyok, mint valaha voltam Portlandben. Mert az
lehetek, aki akarok. És az az érzésem, hogy akkoriban soha nem
voltak olyan barátaim, mint itt. Például Allie és én mindent
elmondunk egymásnak, ilyen a korábbi barátaimmal sosem volt.
Velük minden inkább felszínesnek tűnt.
Bólintott.
– Velem is így volt. A magániskolában a különféle emberek
igazából soha nem érdeklődtek irántam. Ott mindig ment az
összehasonlítás, kinek vannak gazdagabb, menőbb szülei. Olivia
balesete óta senkivel nem volt kapcsolatom. Különcnek tartottak a
terápia miatt, a gyógyszerek miatt, és mert inkább Livvyvel
maradtam, mint hogy partikra járjak.
Meglepő volt, hogy mennyire könnyen tudott erről beszélni
velem. Ott, ahol egyébként mindig akadályok álltak, már nem volt
semmi. Úgy beszéltünk egymással a múltunkról, mintha pontosan
az is lenne.
Elmúlt. Egy lezárt korszak, ami ugyan hatással volt ránk, de már
nincs felettünk hatalma. Mert a mi kezünkben volt az irányítás, hogy
merre haladjanak a dolgok.
– Dobhatnánk most már végre, Tony? – kérdezte Spencer kicsit
később.
A derék szakács szemügyre vette a pizzáinkat, amik lassan
felvették a megfelelő formát, csinált néhány fogást, hogy a szélüket
kijavítsa, és végül bólintott.
– Most az öklötöket tegyétek a tészta alá, körülbelül így – mondta,
és megmutatta a mozdulatot az ő pizzáján. – A másik kezeteket is
szorítsátok ökölbe, pontosan így, aztán toljátok be a másik mellé!
Nagyon jó, Dawn. – Energikusan bólintott. – Most a kezeteket kicsit
húzzátok el egymástól!
– De akkor még vékonyabb lesz a tészta – mondtam.
– Az egyáltalán nem baj – felelte Tony. – Most a bal öklödet
fordítsd magad felé, a másikat pedig a testedtől elfelé, hogy a tészta
a nyújtás közben forogjon. Nagyon jó, Spencer!
Spencernek már megvolt a forgása, miközben én csak néhány
ügyetlen mozdulatot tudtam kivitelezni. Amikor Spencer tésztája
leesett, diadalittas hangot adtam ki.
– Ha a pizzáitoknak megvan a megfelelő átmérője, akkor az
öklötöket mozgassátok hátrafelé! A másikat pedig előre. Ha kicsit
hátrafelé helyezitek át a mozgást, a tészta gyorsabban forog.
Megpróbáltam, de leesett a tésztám.
– Ez kissé túl erős volt, Dawn. Nehogy a pizza rögtön a csinos
arcodra ragadjon – mondta Tony.
Spencer nevetett.
Ugyan megpróbálta elfojtani, de a karja olyan közel volt az
enyémhez, hogy éreztem, ahogy remeg. Sarkammal a lábára léptem.
Sziszegve szívta be a levegőt.
A következő percekben megpróbáltuk rendesen kivitelezni a
forgatást. Nehezebb volt, mint amilyennek látszott.
Lisztes lett az arcom, és biztos voltam benne, hogy a kötény se
nagyon védi a ruhámat. Egy negyedóra múltán sikerült a pörgetés.
A tészta forgott az öklömön, én pedig sikítottam.
– Nagyon szép, Dawn! Most feldobhatod. De figyelj oda, hogy
óvatosan fogd meg az öklöddel, nehogy elszakadjon – mondta Tony.
Megpróbáltam, és tényleg el tudtam kapni.
– Ez olyan hihetetlenül szexi – motyogta Spencer.
Újra feldobtam a pizzát, ezúttal egy kicsit magasabbra. Elkaptam
az öklömmel, és szélesen elmosolyodtam.
– Szuper vagyok!
Spencer a pizzáját leejtette a deszkára, és egyszerűen csak bámult
engem. Pillantása a számra kúszott, aztán vissza a szememhez. Meg
akarlak csókolni, olvastam ki a tekintetéből.
 – A te tésztádra rögtön rá is tehetjük a feltéteket – mondta nekem
Tony, és én elnéztem Spencerről. Rögtön ezután Tony szemügyre
vette Spencer pizzatésztáját, és fintorgott. – A tiéden lehetne még
egy kicsit dolgozni.
Miután betettük a pizzákat a sütőbe, kihámoztuk magunkat a
kötényünkből, és megmostuk a kezünket és a karunkat. Spencer és
én segítettünk egymásnak a liszt maradékát eltávolítani az
arcunkról, miközben minden alkalmat kihasználtam, hogy
megérintsem a szája sarkát, és végigsimítsam az állát.
Spencer visszavette a zakóját, majd átvezetett a fél éttermen, míg
a zongoristához nem értünk. A zongora előtti széles részen magához
húzott. Én egy kicsit megbotlottam, és döbbenten néztem fel rá.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
Megfogta a kezem, hüvelykujjával simogatta a bőrömet,
miközben másik karját a csípőmre kulcsolta. Próbaképpen előre-
hátra hintáztatott minket.
– Táncolok – hangzott rövid válasza.
– Ez a randikézikönyvben volt benne? – kérdeztem
szórakozottan.
A fejét rázta, és szorosan magához húzott, amíg a fülem az
állkapcsához nem ért.
– Nem. De mindig is ezt akartam csinálni veled.
Aztán megmozdult. A zongorista olyan dallamot játszott, ami
mintha ismerős lett volna, de nem tudtam beazonosítani.
A fejemet hátrahajtottam, és Spencer szeme elsötétült, amikor a
pillantásunk találkozott.
– Szörnyen viselkedtem, Dawn.
A fejem ráztam.
– Ez itt az első randink. Ami ezelőtt történt, már nem fontos.
Spencer a meztelen bőrömet cirógatta, amit a kétrészesem
szabadon hagyott. Ujjai a ruhám alá csúszva a derekamat
simogatták. Szétfolytam a karjában.
– Csak azt akartam még egyszer elmondani neked, hogy
sajnálom.
– Én is. Akkor lezárhatjuk a dolgot? – kérdeztem.
 – Még messze vagyunk bármilyen lezárástól, Dawn Edwards –
felelte halkan, és előrehajolt, amíg az ajkunk pár milliméternyi
távolságra volt egymástól. A szánk futólag súrolta egymást. Mint
egy ígéret. – Ez még csak a kezdet.

Miután Tony a pizzáinkat dobozokba csomagolva kihozta,

Spencer fizetett, és elhagytuk az éttermet. Azt hittem, hogy enni is
ott fogunk, de a terv bizonyára valami más volt.
Mikor a kocsijába beszálltunk, Spencer a vezetőülésben felém
fordult.
– Dawn, szeretném bemutatni neked a húgomat.
A szemem elkerekedett.
– Tudom, hogy ez az első igazi találkozónk, és semmi esetre sem
akarlak siettetni vagy ilyesmi, de… Olivia fontos része az életemnek,
és igazából már régóta terveztem, hogy bemutatlak titeket
egymásnak. Tudom, hogy én…
Rávetettem magam. Szó szerint.
Két másodpercen belül az ölébe ugrottam, és karomat a nyaka
köré kulcsoltam.
Ő is átkarolt mindkét kezével, és szorosan tartott.
– Nem tudom, mit jelentsen ez, de tetszik.
Az arcomat beléfúrtam. Mélyen beszívtam ismerős, kellemes
illatát. Könnyek szöktek a szemembe, és ez az érzés a mellkasomban
egyre jobban szétáradt.
– Édes? – A hátamat simogatta. – Minden rendben?
Azonnal lazítottam az ölelésemen, és egy kicsit hátradőltem, hogy
ránézhessek.
– Biztos vagy benne?
A pillantása lágyabbá vált. Felemelte az egyik kezét, és kisimított
egy tincset a homlokomból. Aztán lassan bólintott.
– Tudom, hogy ő mennyire fontos neked. Ha másképp gondolod,
akkor az is oké.
– Azt hiszem, Livvy megölne, ha nem vinnélek el hozzá végre.
Már nagyon vár – felelte vidáman.
– Mi?
 Bólintott.
– Odaadtam neki az ajándékodat, miután telefonáltunk, de arra
kértem, hogy addig ne nyissa ki, míg el nem viszlek hozzá téged.
A vállára csaptam.
– De hát nem dughatsz egy ajándékot az orra alá, és tilthatod meg
neki, hogy kinyissa.
– Nem teljesen gondoltam végig a dolgot, ez igaz.
– Akkor siessünk! – Megpróbáltam kimászni az öléből, de ő
elkapott a csípőmnél fogva.
– Még egy dolog – mondta.
– Mi az?
Kezét a nyakamra tette, és magához húzott. Az ajkai érintésére
vártam, de ő továbbra is csak nézett rám, mintha az engedélyemre
várna.
Felszámoltam a köztünk lévő távolságot, és számat lágyan az
övére tettem. Óvatosan végighúztam a nyelvem az alsó ajkán, és
rágcsálni kezdtem. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amit én
felfogtam a számmal. Nyelve a számba csúszott, és megtalálta az
enyémet. Istenem, mennyire hiányzott nekem!
Olyan érzés volt, mint egy első csók, egy második csók, egy
huszonhetedik csók. Tele volt odaadással, érzelmekkel, és olyan íze
volt, mint egy újrakezdésnek. Mint valami egészen nagy dolognak.
Mint nekünk.

Ez alkalommal az ingatlan óriási homlokzata már egyáltalán nem

tűnt számomra félelmetesnek. Ez valószínűleg amiatt volt, hogy
ezen a napon léptem be oda először úgy, hogy nem vészhelyzetről
volt szó.
Amikor az ajtó előtt álltunk, Spencer megszorította a kezem. A
másik kezében a pizzásdobozokat tartotta, amiket a Cassanosból
hoztunk magunkkal.
A nehéz ajtó kinyílt, és Spencer anyukája barátságosan ránk
mosolygott.
– Dawn, de jó újra látni téged!
Átölelt. Aztán a fiához fordult.
 – Helló, nagyfiú!
Spencer szorosan átölelte az anyját.
– Livvy már vár. Ma nem beszélt semmi másról, csak rólad,
Dawn. – A válla felett rám mosolygott, és átment az óriási előtéren,
ahhoz a helyiséghez, ahol néhány hónappal ezelőtt éjszaka leültünk.
Ekkor lassan izzadni kezdtem. Megálltam, és segélykérően
felnéztem Spencerre.
– Mi van, ha förtelmesnek talál? – suttogtam.
A szája sarka megremegett.
– Nem fog.
– Honnan tudod? Úgy értem… Nézz már rám! Abszolút nem
vagyok menő egy tizenöt éves szemével.
– Dehogynem.
– Te nem vagy tizenöt éves, tehát egyáltalán nem tudod
megítélni.
Kezemet az ajkához emelte.
– Bízz bennem!
Nagyot nyeltem, és bólintottam. Aztán továbbmentem a
szalonba, még egyszer bólintottam Mrs. Cosgrove-nak, és beléptem
a helyiségbe szorosan Spencer mögött.
– Végre!
Olivia az előkelő fotelben ült, amiből legutóbb alig tudtam
kiszállni. Felállt, és felénk jött.
Sötét hajával, sűrű szemöldökével és széles ajkával, amely most
mosolyra húzódott, mintha Spencer szakasztott mása lett volna. És
magas volt. Ennek a tinédzsernek szinte semmi köze nem volt ahhoz
a kislányhoz, akit legutóbb a Spencer íróasztalán levő képen láttam.
Szempillaspirált viselt, szájfényt, a haját félig feltűzte. A farmerje
szűk volt, és a pólóján volt egy nagy, csillogó szív, amin a
#LoveIsLove felirat állt.
Azonnal megkedveltem.
– Szia! – mondta, amikor odaértem hozzá. Gyorsan átölelt, de
aztán újra elengedett. – Olivia vagyok.
– Örülök, hogy végre megismerhetlek – mondtam, közben ez a
közhely egyáltalán nem fejezte ki azt, amit épp éreztem. – Dawn
vagyok.
Ő
 – Tudom. Ő sokat… – Szünetet tartott, és a mosolya kicsit
félrecsúszott. Mély levegőt vett, és lesütötte a szemét. Egy idő után
újra felnézett. Az arca elpirult, és eltartott még egy ideig, mire
folytatta.
– Ő sokat beszél. Rólad.
– Csak jó dolgokat mesélek, édes. – Spencer először letette a
pizzásdobozt az antik asztalra, aztán hevesen átölelte a húgát.
Azonnal védekezni kezdett, és ideges arckifejezéssel a hajába túrt,
miután Spencer elengedte.
– Látod? – kiáltotta Spencer. – Pontosan erre gondoltam, amikor a
születésnapjáról beszéltem. Alighogy tizenöt éves lett, máris
elviselhetetlennek talál.
– Én is tiltakoznék, ha tönkretennéd a frizurámat – feleltem, és
feltérképeztem a rombolás mértékét. – Mutasd!
Olivia felém tartotta a fejét, én meg megigazítottam a hajtűt, ami
félig kicsúszott. Közben szemembe ötlött a feje bal oldalán levő
széles sebhely. Világosan lehetett látni, mert a széles csík mentén
nem nőtt haj, de Olivia olyan ügyesen készítette el a frizuráját, hogy
ez alig tűnt fel.
– Úgy, és most ismét minden rendben – mondtam.
– Köszönöm! – felelte, és újra mosolygott. Csak közelről tűnt fel,
hogy a szája jobb sarkát egy kicsit feljebb tudja húzni, mint a balt. Az
arca teljes bal oldala merev maradt.
– Jó, és most végre… ööö… most végre… – Mély lélegzetet vett,
és újra a megfelelő szavakat kereste. Pár másodpercig kis szünetet
tartott. – Kibonthatom.
– Miattam akár már korábban is megtehetted volna – feleltem. –
De azt hiszem, hogy Spencer akart csinálni egy kis drámát.
– Azt szeret csinálni. – Felvette a földről az ajándékot, és a fotel
felé bólintott.
Leültem mellé, a jobb oldalán lévő másik fotelbe.
Olivia felemelte a csomagot, és enyhén megrázta. Aztán olyan
hirtelen tépte fel a masnit, hogy nevetnem kellett. Pontosan
ugyanúgy nézett ki közben, mint én, amikor ajándékot bontok. Soha
nem volt elég türelmem, hogy hagyjak magamnak időt, egyszerűen
csak nekiesem.
Ó
 – Ó, de menő! Köszönöm – mondta Olivia, és feltartotta a Barnes
& Noble-utalványt, hogy Spencer is láthassa. Még mindig ott állt,
ahol hagytam őt, és karba tett kézzel nézte végig a húgát, ahogy
kinyitja az ajándékot.
Olivia épp azon volt, hogy a csokoládét kibontsa, és egy darabot a
szájába vegyen. Rögtön ezután felém nyújtotta a dobozt.
Vettem belőle.
– Köszönöm!
Olivia kivette a scrapbookot a dobozból.
– Hűha! – suttogta. Kinyitotta az első oldalon, és megnézte a
képeket, amiket beleragasztottam. Spencer odajött hozzánk a szoba
másik feléből, és a húga fotelje mögé állt, könyökével a háttámlára
nehézkedve.
Olivia lassan végiglapozta a könyvet. Annál az oldalnál, ahol a
One Direction Through The Darkjának dalszövege volt, mosolyognia
kellett, és óvatosan végighúzta az ujjait a szavakon. A következő
oldalon a baráti körünkről készült képek voltak, amiket Coosban
készítettünk.
– Itt van a, ööö? – mondta Olivia, és a fejét hátrahajtotta, hogy
ránézzen Spencerre.
– A szökőkút, igen. Még én sem láttam egyáltalán a fotókat –
felelte, és egy kicsit előrehajolt.
– Édes – mondta Olivia, és az ujjával egy kört rajzolt Spencer és
az én arcom köré.
– Hát persze hogy édesek vagyunk – felelte Spencer.
A szám sarka remegett.
– Nem lehetsz ennyire… – kezdte Olivia. A szája egy pillanatra
tátva maradt. – Ennyire nagyon…
– Beképzelt? – Spencer a háttámlán át mosolygott le rá. – Ha
Dawnról és rólam van szó, eszem ágában sincs szerénykedni. Hiszen
ezt mostanra már tudnod kéne, Livvy.
Olivia mosolygott. Szívmelengető volt és egyszerre elbűvölő,
ahogy ők ketten egymással kommunikáltak. Olvastam, hogy az
afáziásokkal szemben nem szabad bizonytalanul fellépni, és
támogatni kell őket, hogy kitalálják a szavakat, ahelyett, hogy
kérdéseket tennénk fel nekik, amik csak összezavarják őket.
 – Tényleg sokat beszél rólad. Ez… néha idegesítő – mondta Olivia
felém fordulva, aztán újra a scrapbookra nézett. Továbblapozott. –
Ez milyen… szám? – kérdezte.
Oldalra döntöttem a fejem, és megnéztem a sorokat, amikre
mutatott. Aztán levegő után kapkodtam.
– Ne mondd, hogy nem ismered!
A fejét csóválta, és több tincs is kibomlott a frizurájából.
Hitetlenkedve bámultam rá. Komolyan fel voltam háborodva.
– Nekem azt mondták, hogy a világ összes tinifilmjét ismered. De
ha nem láttad a Los Angeles-i tündérmesét, akkor… akkor ez egy igazi
műveltségi hiányosság. Ha tudtam volna, akkor ehelyett a
gyűjteményes dobozt ajándékoztam volna neked.
Spencer a nevetését köhécseléssel palástolta.
Vádlóan mutattam rá az ujjammal.
– A te feladatod, hogy megmutasd neki a klasszikusokat, Spence!
– Soha nem állítottam, hogy jó lennék ebben a munkakörben –
felelte. A mosolya széles volt, meleg és őszinte. A szeme ragyogott,
és éreztem, mennyire boldog.
– Az állás, ööö. – Olivia megköszörülte a torkát. – Az állás a tiéd
lehet. Kirúgom Spence-et. – Hol egyikünkre, hol másikunkra
pillantott. – Azonkívül mostantól gyakrabban leszel itt. Ugye?
Még mindig elvesztem Spencer mosolyában. A boldogsága
átragadt rám, és minden eszeveszetten bizsergett bennem.
Aztán ránéztem a húgára, arra a lányra, aki mindent jelent annak
a férfinak, akit szeretek.
– Nem tudok elképzelni ennél semmi jobbat.
 epilógus
Három hónappal később

Már messziről láttam Isaacet, aki a tömegen verekedte keresztül

magát. Lábujjhegyre álltam, és felemeltem a kezem, hogy odahívjam
hozzánk. Észrevett, és mosolygott.
– Helló, emberek! – köszönt Allie-nek, Kadennek, Scottnak és
Everlynek, akik velem ültek az asztalnál.
Ezen az estén megkaptuk a kedvenc helyünket a Hillhouse-ban, a
beszélgetősarokban.
– Szia! – öleltem át Isaacet. – Jó, hogy el tudtál jönni.
– Egy ilyen rejtélyes meghívást nem tudtam visszautasítani –
felelte, és leült velem szemben. – Mit is ünneplünk?
– Azt nem akarja elmondani, amíg a többiek meg nem érkeznek –
mondta Allie.
Everly és én az asztal felett egymásra mosolyogtunk. Ő már
tudta, hogy mi az apropója a találkozásunknak. Az utóbbi
hónapokban még közelebb kerültünk egymáshoz, és mostanra jó
barátok lettünk. Amiatt, hogy apa és Maureen elválaszthatatlanok
lettek, a nyári szünetben elég sok időt töltöttünk együtt.
– Mosolyog és hallgat – mondta Scott, és a sörébe kortyolt. – Órák
óta.
Everly vetett egy pillantást az órára.
– Csak fél órája vagyunk itt, Scott.
Egy vaku fényére rezzentem össze. Megfordultam, és megláttam
Sawyert, ahogy néhány méterre tőlünk állt, és az arca elé tartotta
óriási tükörreflexes fényképezőgépét.
– Ne nézz a kamerába, Dawn! – mondta hangosan, hogy
túlkiabálja a dübörgő zenét. – Hiszen most már ismered a dörgést.
A szemem forgattam.
– Partivendégnek hívtalak meg, nem fotósnak szerződtettelek,
Sawyer.
– Ahova én megyek, oda Frank is jön. – Nem engedte le a
kamerát.
 Miután az elmúlt héten időközben már nyolcadik alkalommal
kellett Sawyer kamerája előtt pózolnom, ideje volt elnevezni a
készüléket.
A lakótársam odaballagott hozzánk, és megállt Isaac mellett.
– Csusszanj odébb, kocka!
Isaac felhúzta az egyik szemöldökét.
Sawyer a szempilláját rebegtette, és nekiajándékozta ritka
mosolyainak egyikét.
– Légyszi!
Isaac fülig pirulva beadta a derekát, és közelebb csúszott a padon
Allie-hez.
Sawyer leült mellé, és letette Franket az asztalra.
– Szóval, mi a parti apropója?
Körülnézett, és közben próbálta elkerülni, hogy Allie és Kaden
felé pillantson. Ezt a dolgot sürgősen tisztázni kell köztük.
Mindannyian a szűk baráti körömbe tartoztak, és sajnáltam, hogy
még mindig nem beszéltek igazából egymással, csak azért, mert
régebben történt valami Kaden és Sawyer között.
– Ó, a fenébe! – mondta Kaden váratlanul, és a homlokát ráncolta.
– Ennek nincs ki mind a négy kereke.
– Édes!
Összerezzentem, és abba az irányba fordultam, ahonnan Spencer
kiáltását meghallottam.
A barátomnak csakugyan nem volt ki mind a négy kereke. És én
épp ezért szerettem.
Őt egyáltalán nem is lehetett látni. Ugyanis egy óriási csokor lufit
vitt maga előtt, amik héliummal voltak megtöltve. Hogy hány darab
volt, azt nem is lehetett pontosan megmondani. Néhányon betűk
voltak, amiknek valószínűleg összeolvasva ki kellett volna adniuk a
nevemet, egy másikon azonban az állt, hogy Gratulálok!
– Úristen, csak azt ne mondd, hogy terhes vagy! – nyögte Sawyer.
Hirtelen felé fordultam.
– Az ég szerelmére, dehogy!
– Mostanra már annyiszor kaptalak rajta benneteket együtt, hogy
nem csodálkoznék rajta.
Éreztem, ahogy forróság árasztja el az arcom.
 – Akkor most már tudod, hogy én hogy éreztem magam folyton.
– De ugye nem fogtok most összeköltözni? Igazán nincs kedvem
egy idegennel megosztani a szobát – morgott.
Bátorítóan mosolyogtam rá.
– Ne aggódj, ilyen gyorsan nem szabadulsz meg tőlem!
Spencer libasorban Monicával és Ethannal jött oda hozzánk, és
először meg kellett szabadulnia a lufiktól, mielőtt lehajolt hozzám, és
megcsókolt. Átkaroltam a nyakát, és közelebb húztam magamhoz.
Annak a gondolata, hogy tényleg hozzám tartozik, még mindig
lenyűgözött, és minden alkalmat kihasználtam, hogy megmutassam
neki, mennyire szerelmes vagyok belé. Még akkor is, ha ez a csók,
ami egyre hevesebbé vált, nem volt teljesen önzetlen. Nyelvem a
szájába csúszott, és ő azt a hangot adta ki, ami mélyen a mellkasából
tört elő, és amitől minden alkalommal borzongás futott végig a
testemen. Csak amikor Scott megköszörülte a torkát, akkor
távolodtam el tőle.
– Ez az enyém? – kérdeztem levegő után kapkodva.
– Azt gondoltam, ha már ünnepelünk, akkor ünnepeljünk
rendesen. És a lufi hozzátartozik. – Kacsintott, és leült mellém.
Ethan Monicát az asztal végén az ölébe vonta.
– Szóval, megtudjuk most már, hogy mit ünneplünk? Mármint
csak úgy, érdekességképpen. Tudjátok, hogy apropó nélkül is lehet
bulit tartani. – Átkarolta a barátnőjét.
– Gyerünk, édes! Mondd el nekik, mondd el nekik, mondd el
nekik – követelte Spencer, és az asztal alatt rátette a kezét a pucér
combomra.
Megköszörültem a torkom, és végignéztem mindenkin. Isaac
elővett egy kulcsot, és Allie poharát kocogtatta meg vele, mintha egy
tósztot jelentene be.
– Nem készültem beszéddel, vagy ilyesmi – mondtam feltartott
kézzel. Éreztem, ahogy az arcom egyre melegebb lesz, ami nem csak
amiatt volt, mert eléggé izgultam. Spencer ujjai a combom belső
oldalát simogatták, és erősen összeszorítottam a térdem. – Mint
tudjátok, tavaly sok novellát jelentettem meg álnéven.
Egyetértő moraj hallatszott mindenhonnan. Időközben mindenki
tudomást szerzett a másodállásomról. Még Kaden is elolvasta az
egyik novellámat. Választása a Hot for You-ra esett. Jelen is voltam,
mikor elolvasta, és megfigyeltem közben. Allie-vel még fotókat is
készítettünk bizonyítékként, mire elbújt a dolgozószobájában.
Amikor újra kijött, az arca elég piros volt.
– Az elmúlt hónapokban az első regényemen dolgoztam. Sawyer
is meg tudja erősíteni, hogy mint egy zombi, éjjel-nappal írtam –
mondtam, és közben a lakótársam felé bólintottam.
– A zombi elég jó jellemzés. Az ágyán ült, néha az íróasztalánál is,
nem zuhanyzott, sötét karikák húzódtak a szeme alatt, és közben
úgy nézett ki, mint egy őrült. Néha bőgött is írás közben, néha meg
úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elmegy.
Isaac pipacsvörös lett, elvette a poharat, ami igazából Allie-é volt,
és ivott belőle egy nagy kortyot. Nem is hiszem, hogy észrevette.
– Köszönöm, Sawyer, hogy ilyen érzékletesen lefestetted az
állapotomat – feleltem.
Keserédesen mosolygott, és tett felém egy kézmozdulatot, hogy
mondjam tovább.
– Mindenesetre a tesztolvasóimmal – Spencer felé bólintottam, aki
enyhén meghajolt – meglehetősen intenzíven dolgoztam együtt ezen
a regényen. Everlyék és a tanárom, Nolan is átolvasta az írásom, és
megjegyzéseket is tettek, hogy mivel lehetne a cselekményt még
jobbá tenni.
– A Thor-fickó? – kérdezte Monica, hol Allie-re, hol rám nézve.
Bólintottunk, ő pedig elragadtatva felsóhajtott.
– Nolan véleménye szerint találhatok egy kiadót a regénynek.
Tehát… – Segítségkérően Everlyre néztem.
Előrehajolt, és karjával az asztalra támaszkodott.
– Anyukám jelenleg egy szakkönyvkiadónál dolgozik, de
korábban egy szépirodalmi kiadónál tevékenykedett, és még nagyon
jó a kapcsolata az egykori kollégáival. Így aztán szerzett egy
kontaktot Dawnnak.
A többiek ismét rám néztek. Beleharaptam az alsó ajkamba.
Spencer a vállával meglökte az enyémet, mintegy egyértelmű
felszólításként, hogy végre bökjem ki, mi az újság.
– Első regényem, az About Us jövőre megjelenik a Triangle
Publishingnél. Az igazi nevem alatt – jelentettem be, és kézfejemet
az arcomra szorítottam.
Egy másodpercig csend volt.
Aztán kitört a káosz.
Allie hangosan rikácsolt, és olyan erővel pattant fel, hogy majd’
felbillentette az asztalt. Monica és Ethan kérdéseket zúdított rám,
miközben Kaden belecsapott Spencer tenyerébe, és szintén felállt.
Ethan hirtelen felemelt, és körbeforgatott. Sawyer ülve maradt, és
Frank lencséin át követte az eseményeket.
– Szívből gratulálok, drágám! – kiáltotta Scott.
Egyikük a másikuk után ölelt meg.
Monica és Isaac rögtön tudni akarta, hogy miről szól a regény.
Scott és Everly a marketinget tervezgette, amire szükségem lesz,
Allie és Kaden pedig világgá kürtölte, hogy milyen büszkék rám. A
barátaim kérdésekkel bombáztak, miközben Sawyer mindent
rögzített a kamerával.
Hirtelen Spencer a kezét a hátamra tette. Azonnal megérzem, ha ő
érint meg. Bizsergés futott végig a hátamon, egészen a lábujjam
hegyéig.
– Bocsássatok meg, kérlek, egy pillanatra! – mondta, és a
táncparkett irányába tolt.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Szeretem ezt a számot, önző vagyok, és három és fél percig azt
akarom, hogy az enyém legyél.
Spencer a táncparkett szélére vezetett, aztán szorosan magához
húzott.
Ez volt az egyik dolog, ami az utóbbi hónapokban szakadatlanul
csináltam: táncoltam. Spencer nem túlzott, mikor azt mondta, hogy
már csak a táncparkettre szeretne menni velem. A másik dolog, amit
megállás nélkül csináltunk, az… na igen. Mondjuk úgy, Spencer
naponta végtelenül sok új inspirációt adott az új D. Lily-
történetekhez.
– Olyan iszonyú büszke vagyok rád – suttogta a fülembe,
miközben a keze a testemen vándorolt. Megfordított, és hátulról
hozzám simult. Átadtam magam a mozdulatainak, és fejemet a
vállára hajtottam.
– Én pedig rád – feleltem.
 Arcát a nyakamba fúrta. Spencernek még meg kell tanulnia,
hogyan kezelje a bókokat. Még mindig voltak olyan napok, amikor
lehúzta a múlt súlya, és hibásnak érezte magát azért, ami Oliviával
történt. De ezt most már meg fogjuk oldani.
Napról napra, hiszen minden nap egy új kezdet.
 köszönetnyilvánítás
A Bízz újra! egy roppant zsúfolt szemeszter idején született.
Akkoriban sok olyan napom volt, amikor azt sem tudtam,
hányadika van, de még azt sem, hogy a hét melyik napja. Köszönet
illeti a férjemet, Christiant, aki minden téren támogatott – főként ami
az uzsonnákat illeti.
Írás közben sok kétség merült fel bennem, és sokat aggódtam,
hogy az, amit csinálok, egyáltalán jó-e – de a tesztolvasóm, Yvonna
folyamatosan biztatott és bátorságot öntött belém. Köszönöm, Yvo,
hogy a kritikusom és a barátnőm vagy.
Köszönet illeti Bianca Iosivonit is, aki a Spencer Cosgrove-
rajongói klub első elnöke, mert annyira odavan ezért a szereplőért,
és arra ösztönzött, hogy még többet hozzak ki belőle. Ezenkívül
köszönöm Kim Nina Ockernek a vicceit és a kedvességét, Laura
Kneidlnek az okos tanácsait és Carolin Wahlnak, hogy érzelmileg
támogatott.
Lányok, nem tudom, hogyan tudtam eddig nélkületek könyvet
írni.
Végtelenül hálás vagyok az ügynökeimnek, Kristina Langenbuch
Gereznek és Gesa Weißnak, akikhez mindig fordulhatok, és akik
egyszerűen csodálatos munkát végeznek.
És aztán még vannak egy csomóan, akik fáradhatatlanul
dolgoznak azon, hogy a könyveim megtalálják az utat az
olvasókhoz, ezért hatalmas köszönet mindenkinek a LYX Kiadónál.
Fantasztikus könyveket készítetek, és ezt nemcsak szerzőként,
hanem hűséges olvasótokként is mondom.
Különösen hálás vagyok Spencer és Dawn legnagyobb
rajongójának: mesteri lektoromnak, Stephanie Bubley-nak.
Köszönöm, hogy hiszel a történeteimben. Olyan nagy öröm veled
együtt dolgozni rajtuk.
És hatalmas ölelés a barátaimnak és a családomnak. Köszönöm a
fáradhatatlan támogatásotokat, és hogy büszkék vagytok rám. (De
kérlek, hagyjátok abba, hogy az egykori irodalomtanáromnak
hencegjetek velem, ez olyan végtelenül kínos.)
 Végül, de nem utolsósorban az összes csodálatos olvasómnak és a
bloggereknek: tisztelem és nagyra becsülöm a munkátokat, és örülök
minden egyes képnek, tweetnek és üzenetnek, amiket tőletek kapok.
Köszönöm, hogy esélyt adtatok ennek a sorozatnak – találkozunk a
3. kötetben!
 a szerzőről
Mona Kasten 1992-ben született Hamburgban, könyvtár- és
információmenedzsmentet tanult az egyetemen, mielőtt teljes
egészében az írásnak szentelte magát. A férjével és a
macskáikkal, valamint végtelenül sok könyv társaságában él
Alsó-Szászországban, Németország északnyugati részén. Szereti
a koffeint annak minden formájában, a hosszú erdei sétákat, és
azokat a napokat, amikor csak az írással foglalkozhat.
 Tartalom
1.fejezet
2.fejezet
3.fejezet
4.fejezet
5.fejezet
6.fejezet
7.fejezet
8.fejezet
9.fejezet
10 . f e j e z e t
11 . f e j e z e t
12 . f e j e z e t
13 . f e j e z e t
14 . f e j e z e t
15 . f e j e z e t
16 . f e j e z e t
17 . f e j e z e t
18 . f e j e z e t
19 . f e j e z e t
20 . f e j e z e t
21 . f e j e z e t
22 . f e j e z e t
23 . f e j e z e t
24 . f e j e z e t
25 . f e j e z e t
26 . f e j e z e t
27 . f e j e z e t
28 . f e j e z e t
29 . f e j e z e t
30 . f e j e z e t
31 . f e j e z e t
32 . f e j e z e t
33 . f e j e z e t
34 . f e j e z e t
35 . f e j e z e t
36 . f e j e z e t
37 . f e j e z e t
38 . f e j e z e t
epilógus
köszönetnyilvánítás
aszerzőről