Szilveszteri mesék

2022
„A csók ereje“ © Kollár Betti, 2022
“Szilveszterkor nyárba borul Párizs” © M. Z. Chapelle, 2022
“Égből hulló versek (részlet)” © Sam Wilberry, 2022

Borítókép © Zucker-Kertész Lilla, 2022

Szerkesztette: Bodnár Alexandra, Monos Anett, Tira Nael
Tördelés és korrektúra: Zucker-Kertész Lilla

ISBN 978-615-01-7014-5

A kötetben szereplő műveket részleteiben vagy egészében a szerzők

engedélye nélkül megosztani TILOS.

Minden jog fenntartva!

A kötet ingyenes olvasásra készült, nem értékesíthető!
 Tartalomjegyzék

Kollár Betti: üzenet az olvasóknak

Kollár Betti: A csók ereje

M. Z. Chapelle: üzenet az olvasóknak
M. Z. Chapelle: Szilveszterkor nyárba borul Párizs
Sam Wilberry: üzenet az olvasóknak
Sam Wilberry: Égbol hulló versek
 Kollár Betti

Drága Olvasóim, A vonzás törvénye és Setty rajongók!

Bevallom őszintén, az utóbbi időben már nagyon hiányzott nekem

Sere és Rhett: a történetük, a kap-
csolatuk és a karaktereik. Ebben
a szilveszteri szösszenetben nem
csak a szerelmüket szerettem volna
elétek tárni, hanem megpróbáltam
kicsit visszahozni azokat az időket,
amikor még rendszerint oda-vissza
mondogattak egymásnak.
Kettejük kapcsolatának dinamikáját
eleinte ezek a vicces gúnyolódások
és beszólogatások alapozták meg,
de valójában már akkor is ott lapul-
tak másfajta érzelmek a háttérben.

Nosztalgikus, örömteli és izgalmas élmény volt megírni ez a novellát,

számomra mindig különleges élmény visszatérni A vonzás törvénye
világába.

Bízom benne, hogy az olvasása során nektek is megidézi a sorozat

első két könyvének hangulatát és szívből remélem, hogy boldogan
fogadjátok Sere és Rhett szilveszteri történetét.

Boldog új évet kívánok Nektek!

Betti
 Kollár Betti

A csók ereje
szerk.: Monos Anett

Arra ébredtem, hogy vacogok.

Feljebb húztam a takarómat, mire valami hideg és nyirkos pergett róla az
arcomba. Meglepetten nyitottam résnyire a szememet. A takarómat olvadó
hóréteg borította, ami cseppekben csordogált le oldalt a lepedőmre. Mi a…?
Az erkélyajtó felé kaptam a fejemet. Tárva-nyitva állt. Az odakintről
érkező minden egyes széllökés befújt egy újabb adag havat, ami nem csak
az ágyamat, hanem a padlómat is birtokba vette. Kipattantam az ágyból,
és mezítláb vágtam át a havon, hogy becsukjam az erkélyajtót. Már csak
egy lépésre voltam, amikor a talpam megcsúszott a nyirkos felületen és kis
híján pofára vágódtam. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom
a nagyitól kapott függönyben. Sikeresen bezártam az ajtót, miközben
értetlenül vizslattam a kilincset, amit még mindig szorongattam. Sosem
szoktam nyitva hagyni az erkélyajtót.
Nem úgy, mint a mosatlant a mosogatóban, a piszkos zoknikat az ágyam
végében, vagy a füzeteket a földön, ahol épp tanultam. A hajszálakat
rendszerint a fésűben felejtem egészen addig, míg össze nem gyűlik annyi,
hogy már használhatatlan. És szinte mindig hajtogatás nélkül rámolom be a
ruháimat a szekrénybe. Jó, persze, igyekszem fejlődni. Magam miatt és Rhett
miatt is. Mert tudom, hogy fontos neki a rend meg a tisztaság, én pedig nem
szeretném kellemetlen helyzetbe hozni (azt meg pláne nem szeretném, hogy
megundorodjon tőlem).
Meg hát, igaza is van. Néha túlságosan eluralkodik körülöttem a káosz és
abból sosem származik semmi jó.
Most, hogy belegondolok, az erkélyajtót is Rhett szokta esténként
becsukni szellőztetés után, amikor itt alszik.
Rhett.
A szívem nagyot dobbant, miközben a hókupacok között szlalomozva a
telefonom keresésére indultam. Félig a lepedőm alá gyűrődve találtam rá.
Még csak fél kilenc volt, Rhett-től pedig nem várt üzenet, ezért megnyitottam
a beszélgetésünket és küldtem neki egy szokásos jó reggelt üzit.
Az ágyam egy kevésbé nedves részén, a sarkamon térdelve vártam a
válaszát, miközben az ujjaim izgatottan doboltak a telefon oldalán. Nem
számít, mennyi ideje van együtt az ember valakivel. Ha szerelmes belé,
egyszerűen ugyanolyan izgatott minden egyes nap, mint a legelsőn.
Nem érkezett válasz, de Rhett nem is volt az a fajta, aki állandóan a
telefonján lóg. Már majdnem az ágyamra dobtam a telót, amikor eszembe
jutott, hogy az voltaképpen sípályává vált, ezért inkább magammal vittem a
fürdőszobába.
Szilveszter volt, ami két dolgot jelentett: egyrészt véget ért ez a nehéz,
kicsit talán túl tartalmas év, másrészt este buli várt Rhett és Ace lakásán.
Nagyi palacsintát sütött reggelire, és míg én egy nutellával megkentet
majszoltam, ő már a holnapi kaját készítette. Nagyi ugyanis január elsején
mindig Hoppin’ Johnt etetett velünk. Ez egyfajta babos, sertéshúsos rizses
egytálétel, amiben a babok szimbolizálják a pénzt. Szóval minél több bab
meg zöldség van benne, a hagyomány szerint annál nagyobb szerencse vár a
fogyasztójára az újévben. Vajon ez itt is szokás? Nem is meséltem Rhettnek,
hogy nálunk is van némi hagyományőrzés.
Sere üzenete: Hoppin’ John. Igen vagy nem?
Amint elküldtem az üzenetet, észrevettem, hogy már látta a reggelit,
de nem válaszolt. Elgondolkodva tunkoltam a palacsintámat egy újabb
adag juharszirupba, miközben a tekintetemet le sem vettem a telefonom
képernyőjéről.
– Mit szuggerálod úgy a mobilod, Rennie drágám? Talán kevés volt a
palacsinta, amit sütöttem és abban bízol, hogy majd azzá változik, ha elég
ideig bámulod?
Zavartan emeltem fel a fejemet.
– Hm, tessék?
Nagyi felém bökött a kezében tartott fakanállal.
– Már két perce farkasszemezel a telefonoddal.
– Ja, hogy az. – Tétován eresztettem le a kezemet és képernyőjével lefelé
fordítva az asztalra helyeztem a mobilt. – Rhett nem válaszol az üzeneteimre.
– Talán csak nem akarja az év utolsó napját a szemét roncsoló kék fény
társaságában tölteni – vélekedett nagyi.
– Rhettnek mindig be van kapcsolva rajta a szemvédő – dünnyögtem,
mert ez volt az igazság. Neki aztán a gépén meg a telóján is kék helyett
mindig sárga volt a képernyője.
Nem akartam olyan csaj lenni, aki állandóan a pasiján lóg, olyan, aki nem
ad neki teret, ezért nem hívtam fel és nem hagytam neki újabb üzenetet.
Tuti csak el van foglalva valamivel és majd válaszol egy kicsit később.
Az asztallapon rezgő telefonom hangja rángatott ki a gondolataim közül.
A szívem nagyot dobbant. Na, tessék! Máris üzent!
Izgatottan fordítottam meg a telefonomat, a képernyőn azonban nem
Rhett, hanem Ace nevét láttam. Torkomban dobogó szívvel olvastam el az
üzenetét.
Ace üzenete: Hé, képzeld, vicces dolog történt. Kérdeztem Rhettyt,
hogy a bulin kívül van-e valami más tervetek is mára. Furán nézett rám (a
szokásosnál is furábban), majd visszakérdezett, hogy ki az a Sere. Ez valami
perverz szerepjáték nálatok?
Kétszer is átfutottam a sorait. Pontok jelezték, hogy megint ír.
Ace üzenete: Azt kérdezi tőlem, ki az a Sere.
Csak magamat tudtam ismételni. Mi a…? Mielőtt válaszolhattam volna,
újabb üzenet futott be tőle.
Ace üzenete: Konkrétan itt bámul rám és azt kérdezi, hogy ki vagy.
Mozdulatlanul meredtem a telefonomra.
Sere üzenete: Nem lehet, hogy csak viccel?
Tudtam, hogy hülyeséget kérdeztem, mert Rhett aztán nem volt az a típus,
aki ilyesmivel viccelődött. De mégis mi mást mondhattam volna?
Ace üzenete: Rhetty vicces arca nem szokott ennyire komoly lenni… Azt
állítja, hogy a fejét sem ütötte be.
Ace üzenete: Történt köztetek valami?
Lázasan kutattam a gondolataim között, de semmi szokatlan nem rémlett.
Ethan előadásán voltunk a színházban, utána beültünk a srácokkal néhány
italra, majd Rhett hazakísért és egy hosszú, szenvedélyes csókkal kívánt jó
éjszakát a kapunk előtt. Az emlék hatására bizseregni kezdett a testem.
Sere üzenete: Nem tudok róla.
Ace üzenete: Akkor azt ajánlom, mielőbb derítsd ki, mert azt mondja,
fura üzeneteket kap egy ismeretlen számról, de én nagyon is tudom, az
kinek a száma.
Elkerekedett szemmel bámultam az üzenetét.
Ace üzenete: Spoiler alert. A tied.
Olyan hevesen löktem hátra a székemet, hogy majdnem felborult.
– Most mennem kell, nagyi – közöltem, majd a telefonomat szorongatva
Rhették lakása felé vettem az irányt.

*
 Ace nyitott ajtót. Az arcán ülő gondterhelt kifejezéstől összerándult a
gyomrom. Vállával és fejével az ajtónak támaszkodva nézett rám.
– Mégis milyen vicc ez? – nyögtem, aztán zavartan meglöktem a vállát. –
A te kezed van a dologban?
Ace arca megnyúlt és határozottan nemet intett a fejével.
– Ez még tőlem is övön aluli lenne. Hidd el, én sosem… – kezdte, de
akkor a válla felett megpillantottam Rhett-tet. Egy könyvet tartott a kezében,
miközben átvágott a nappalin. Aztán megtorpant.
– Ki jött?
Ace hosszan lehunyta a szemét, aztán odébb mozdult, hogy ne takarjon
ki Rhett elől.
A pulzusom azon nyomban megugrott. Rhett gyönyörű volt. Nap mint nap
szembesültem azzal, hogy mennyire imádom a göndör fürtjeit, a borostáját, a
hosszú lábait, a sötétkék hosszúujjúból éppen hogy kilátszó kulcscsontjának
vonalát. És azokat a viharos óceánra emlékeztető, szürkéskék szemeket. Azt
a lélegzetelállítóan szép szempárt, amivel most egyenesen engem nézett.
Azonban a tekintete nem lágyult el, ahogyan máskor. Nem mozdult felém.
Az a kutakodó tekintet kíváncsian siklott végig rajtam, amitől a testem
bizseregni kezdett.
Aztán lesajnálóan elfordította a fejét.
– Á, hagyjuk – temetkezett vissza a könyvébe. – Nem érdekel.
Mintha millió apró darabra szaggatták volna a szívemet.
– Rhett. – Utána akartam kiáltani, de csak egy halk suttogás hagyta el a
számat.
Ace megpördült és Rhett után lépett.
– Nem velem van! Úgy értem… – kereste a megfelelő szavakat
kétségbeesetten. – Sere nem hozzám jött, Rhetty.
Ó, tehát Rhett azt hitte, Ace egyik újabb kalandja vagyok. Azt sem
tudtam, sírjak vagy nevessek. Legszívesebben jól fejbe kólintottam volna
magamat, hogy felébredjek ebből a nevetségesen aggasztó álomból, de
Rhett fájdalmasan ismerős, hideg tekintete azt üzente, hogy ez a valóság.
Pontosan úgy nézett rám, mint azelőtt.
Ugyanúgy átnézett rajtam.

*
– Bocs, de ez úgy hangzik, mint egy török szappanopera. Mintha a Szerelem
van a levegőben 29. részében lennénk, és Serkan-Rhett épp most kapott amné-
ziát, elfelejtve a kedvesét.
Felvont szemöldökkel néztem Parisra.
– Bocs, csajszi, teljesen beszippantott a sorozat. A hajamat tépem,
miközben nézem, de nem bírom abbahagyni – húzta el a száját, de a szeme
jókedvűen csillogott. Igazából nem is csodáltam, hogy nem vett komolyan.
– Én is a hajamat tépem – sandítottam rá jelentőségteljesen.
– Ez tuti valami poén. Akarod, hogy megrugdossam a kis tigrist, hogy
beszéljen? – ajánlotta fel a sütőtökös lattéját szürcsölgetve.
– Ace nem hazudna ilyesmiről. Ez még április elsejei tréfának is pocsék.
Hívd fel nyugodtan Rhett-tet – dőltem hátra, és a kezemmel jeleztem, hogy
csak tessék. Derítse ki saját maga.
Paris tartotta a szemkontaktust, miközben a füléhez emelte a telefonját,
majd egy „Hello, Weath” köszöntéssel üdvözölte Rhett-tet. A hívás egészen
rövid volt. Rhett nem értette, miért zaklatja ma mindenki egy idegen csajjal,
Paris meg egyre jobban felidegesítette magát, hogy Rhett „mi a fenéért nem
hagyja abba ezt az ócska színjátékot”.
Végül Paris elképedt arckifejezéssel tette le a telefont.
– Ez nagyon fura. Nagyon kivan. Ace elvitte egy neurológiai vizsgálatra,
de semmit nem találtak. És nem érti, miért zaklatjuk ezzel. – Tétován
pillantott rám. – Azt is mondta, hogy reggel lerohanta egy csaj.
Elhúztam a számat.
– Meglehet, hogy megpróbáltam meggyőzni róla, hogy járunk, amit nem
vett túl jó néven – idéztem fel a lakásukon történteket. Mégsem fordulhattam
sarkon, miközben ott állt a srác, akibe szerelmes voltam, és aki nem volt
hajlandó emlékezni arra, hogy elméletileg ő is szerelmes belém.
– Nem hiszem, hogy az erőszak segítene az amnézián.
Grimaszba futott az arcom.
– Nem mintha a nyelvemet akartam volna bizonyíték gyanánt ledugni a
torkán – forgattam a szememet. – Csak észérvekkel próbálkoztam.
Paris gyanakodva húzta fel a szemöldökét, miközben világoskékre
lakkozott körmeivel a papír kávéspoharának oldalán dobolt.
– Felemlegettél egy csomó közös emléket, aztán mindegyik után odatetted:
„hát nem emlékszel”?
Lesütöttem a szememet.
– Nagyjából.
A fejét csóválta.
– Ez a sorozatokban sem szokott bejönni. A jelek szerint nem csak a kapcsolatotokat
felejtette el, hanem mindent. Onnan indultok, mint szeptember elején.
 Zavartan meredtem vissza rá.
– Miért beszélsz olyan lazán, mintha ez teljesen normális lenne?
– Mert hiába pánikolnék, az sem segítene. Inkább maradjunk józanok és
jöjjünk rá, mi lehet ennek a hátterében.
– Józanok, mi? – horkantottam fel, aztán leeresztettem a vállaimat. – Ez
annyira rám vall. Életemben először szerelmes lettem valakibe, de elfelejtett.
– Ne gyere nekem ezzel a szánalmas mártír dumával! – Paris megkocogtatta
előttem az asztalt, hogy ráfigyeljek. – Kell egy terv, oké? Egy stratégia.
– Teljesen tanácstalan vagyok, úgyhogy rád bízom magam – tártam szét a
kezeimet tehetetlenül.

Paris terve (amit egyébként szintén a sorozatokban látottak alapján épített

fel) abból állt, hogy emlékeztetni kell Rhett-tet. De nem úgy, ahogy én pró-
báltam korábban, hogy rázúdítottam egy csomó mindent, amitől aztán egy
őrült szociopatának könyvelt el… Hanem manipulatív, sunyi módon. Nem
az agyát kell emlékeztetnünk, hanem a szívét.
Este nyolckor összeszorult mellkassal és remegő kézzel simítottam le
az egyszerű, csíkos felsőmet. Ezt viseltem az első, igazi randik alkalmával,
mikor Rhett cukkinis-paradicsomos tésztát főzött nekem, utána pedig a
tetőteraszon együtt éltük át az év első hóesését. Az emlék hatására egyszerre
forrósodott át a nyakam és facsarodott össze a szívem. Úgy éreztem, egy
percig sem bírom tovább Rhett szelíd tekintete és gyengéd érintése nélkül.
Ebben a pillanatban a fél karomat odaadtam volna azért, hogy megnyugtató
ölelésbe húzzon és beszívhassam bőrének férfias, tiszta illatát.
Meginogtam. Reggel óta nem ettem és alig ittam. Még a kávézóban
sem sikerült leerőszakolnom egy teljes pohár tejeskávét. Az ajtófélfába
kapaszkodtam, de a térdem megroggyant és elveszítettem az egyensúlyomat.
Egy meleg kéz kulcsolódott a könyökömre és erősen megtartott.
Ahogy felpillantottam, a tekintetem összeakadt a világ legtávolságtartóbb
pillantásával, ami kevesebb, mint 24 órával ezelőtt még a legáthatóbb
tekintet volt.
Rhett a lakásuk nyitott ajtajában állt, előrehajolva fogta a könyökömet,
miközben az arcára kiült a kellemetlen felismerés.
– Te vagy az? – állított talpra, de máris elengedett. A bőröm szinte
üvöltött, annyira hiányzott, hogy tenyere ismét rám simuljon.
Próbáltam összeszedni magamat és sietve megigazítottam összekócolódott
hajamat. Mit is mondott Paris? Próbáljam valahogy emlékeztetni, milyenek
voltunk régen. Csak babalépésekben. Az elejétől.
Nagy levegőt vettem, miközben igyekeztem magamra erőltetni a lehető
leglazább arckifejezésemet. Paris azt mondta, úgy kell viselkednem, mint
mikor megismerkedtünk, hátha ez elindít Rhett elméjében egy emlékezés-
lavinát.
– Köszi. Nem volt szükséges, de azért köszi.
Dehogynem volt az! A félmásodperces érintésed legalább egy évvel meghosszabbította
az életemet.
– Pedig nagyon úgy tűnt, hogy épp megfejelni készülöd a küszöbömet
– fonta karba kezeit a mellkasa előtt, arcán gúnyos mosoly terült szét. Már
egy ideje nem láttam azt a mosolyt… Ezt az igazi cinizmussal teli, lenéző
mosolyt, amit újabban egy pajkos-gúnyos félére cserélt.
– Tekintve, hogy a küszöböd csak a talpaddal kénytelen érintkezni, hálás
lett volna egy szebb találkozásért – vágtam vissza zsigerből.
Fejét az ajtónak támasztotta és unottan viszonozta a pillantásomat.
– Csak azért jöttél, hogy megmondd, mi a legjobb a küszöbömnek, vagy
mást is szeretnél?
A kutakodó pillantásától felforrósodott az arcom és kiestem a szerepemből.
– Meghívtál… Akarom mondani, Ace meghívott a buliba – köszörültem
meg a torkomat.
– Hát persze – bólintott kurtán, majd kitárta előttem az ajtót és beengedett
a lakásba.
Az orromat azonnal megcsapta a fiúk otthonában gyakran érzett öblítőillat,
keveredve parfümök meg kölnik, valamint pizza illatával. A nappaliban és
a konyhában kisebb csoportokba tömörülve álldogáltak és beszélgettek az
emberek. Miután észrevettem a konyhapultnál Paris-t, azonnal csatlakoztam
hozzá.
– Hogy bírod? – karolta át a vállamat, miközben levált a társaságról, akikkel
eddig beszélgetett. Cam Ethannel Northtownban töltötte a téli szünetet,
Ray pedig a jelek szerint csak késett.
– Hát, durván nosztalgikus, hogy úgy bánik velem, mint a legelején –
fintorodtam el. – Mintha tényleg Ace-hez jöttem volna, nem pedig hozzá…
Ace-t persze csak emlegetni kellett, máris előkerült és a nappalin átvágva,
egyenesen felénk tartott.
– Ez egy rémálom – jelentette ki, miközben felnyitott egy energiaitalt,
aztán töltött egy pohár vizet. – Rhetty az imént közölte velem, hogy megjött
a csajom.
 Lerogyott az egyik pult melletti székre és bocsánatkérően pillantott rám.
– De a jó hír az, hogy féltékenynek tűnt – tette hozzá.
A szívem nagyot dobbant. Lehet, hogy mindent elölről kell kezdenünk, de
Rhettnek máris voltak érzései velem kapcsolatban.
– És mit feleltél? – érdeklődött Paris.
– Hogy nincs csajom – tárta szét a kezeit tehetetlenül Ace. – Hogy jelenleg
SENKI sem tetszik és SENKIVEL sem találkozgatok, úgyhogy ha arra a
szőke csajra célzott, ő csak egy haver.
Ace rendesen rosszul érezte magát, pedig semmiről nem tehetett.
Eszembe jutott, amikor a halloweeni utcabálon teljesen kétségbeesett Rhett
féltékenykedése miatt.
– Ez hiba volt, kis tigris – kortyolt bele a borába Paris, miközben
megrovóan nézett Ace-re a papírpohara felett.
Ace felvont szemöldökkel viszonozta a pillantását.
– Figyelj – eresztette le a poharat Paris, – az a lényeg, hogy az elejétől fogva
emlékeztessük Rhett-tet, hogy mi vezette Seréhez. Ennek a dolognak te is a
része voltál. Nem mentegetőzve – tette hozzá a nyomatékosítás kedvéért.
– Mi van? Amíg félrenéztem egy pillanatra, máris felcsaptál
pszichoterapeutának? – vágott pofát Ace.
Paris a szemét forgatta.
– Ahogy elnézem, a te stratégiáddal semmire sem mentek, szóval próbáld
csak meg az enyémet. – tanácsolta Paris egy szívélyes mosoly kíséretében.
– Nem fogok úgy tenni, mintha Sere a csajom lenne – jelentette ki
Ace ellentmondást nem tűrő hangon. Az arca meg sem rezdült. – Azzal
elárulnám Rhett-tet.
Paris lemondóan eresztette le a vállait.
– Jó, de valami hasznosat akkor is kéne csinálnod.
– Odaviszem neki ezt a pohár vizet – viszonozta Paris gúnyos mosolyát
Ace, de sietve kikaptam a kezéből a poharat.
– Majd én, oké? – mondtam, de közben a tekintetemmel már Rhett-tet
követtem, aki épp belépett a nappaliba.
Átszeltem a helyiséget, és még azelőtt lecsaptam rá, hogy beszélgetésbe
elegyedett volna Webbel.
– Hé! Hoztam neked vizet, mert Ace épp nem ér rá.
Rhett gyanakodva méregetett, majd átpillantott a vállam felett a barátjára,
aki még mindig a konyhapultnál vitatkozott Parisszel.
– Nem mérgeztem meg az italod – jegyeztem meg. – Ha el akarnálak tenni
láb alól, a paplanodra öntöttem volna.
Rhett tekintete meglepetten villant meg, de hamar palástolta az érzelmeit.
– Mit tudsz te a paplanomról?
 Zavartan köszörültem meg a torkomat, mert történetesen nagyon sokat
tudtam.
– Első ránézésre tisztaságmániásnak tűnsz.
– Te meg olyannak, aki minden reggel egy fél óráig keresi a telefonját,
mert sosem tudja, hova tette le este.
A szájához emelte a poharat, és úgy ivott, hogy közben le sem vette rólam
a szemét. Bizsergés cikázott végig a gerincemen.
Leengedte a poharat és várakozásteljesen nézett vissza rám.
– Szeretnél még valamit tőlem?
Annyira távolinak éreztem, miközben a hangjában mégis ott bujkált a
szokásos segítőkészség. Bár nem voltam neki túl szimpi, ha előálltam volna
valamivel, ami miatt szükségem lett volna rá, nem mondott volna nemet.
Elfordítottam a fejemet.
– Nem, köszi. – A válaszom alig volt több egy halk suttogásnál.
– Helyes – nyugtázta. Nem néztem oda, de tudtam, hogy magamra
hagyott. Eltűnt az illata és az a lehengerlő aura, ami az egész lényemet a
hatása alá vonta, ahányszor csak a közelemben volt.

Egész este nem volt szerencsém. Pedig Paris-szel meg Ace-szel igyekeztünk
mindent bevetni. Emlékeztetni próbáltuk Rhett-tet a közös pillanatainkra,
de nem reagált semmire. Sem a gólyabál keringőzenéjére, sem arra, mikor
Jackie-ről beszéltünk neki. Mikor rám talált a mosdójában, csak kipaterolt
onnan és mikor Ace előtúrta a mankóit, Rhett értetlenül pislogott rá, mond-
ván: együtt voltak, mikor megsérült a térde. Az emlékei nem tértek vissza
a halloweeni utcabál néhány lampionnal és egy létrával megidézésekor sem
(kifogásolta, hogy miért álljuk el az utat), sem akkor, amikor a Dark ’n’
Stormyt próbáltuk elhozni a lakásba úgy, hogy Bryan Adams Heaven feldol-
gozását bömböltettük, míg én egyedül ringtam a táncparketten. Konkrétan
keresztülnézett rajtam.
Kimerülten léptem Parishez és Ace-hez. Úgy éreztem, a szívem képtelen
elviselni még egy elutasítást.
– Oké, van egy újabb ötletünk. Kicsit kockázatos, de… – kezdte Paris, de
közbevágtam.
 – Hagyjuk, oké? – vettem egy mély levegőt, aztán egy pillanatra lehunytam
a szemem. – Azt hiszem, felmegyek a tetőteraszra. Szeretnék egy kicsit
egyedül lenni.
Persze, ez nem volt igaz. Nem egyedül akartam lenni, hanem Rhett-tel.
Mindegy, mivel álltam szemben, mikor Rhett magához ölelt, arcom a
mellkasának simult és ajkait a halántékomra szorította, semmi sem tűnt
olyan rossznak. Mert ha ő azt mondta, együtt megoldjuk, én tudtam, hogy
így is lesz. De most vele álltam szemben.
– De… – próbálkozott Ace is. Fáradtan, de hálásan rámosolyogtam.
– Köszi, srácok, hogy megpróbáltátok!
A tetőteraszon nem volt senki. Nem is csoda, hiszen odakint röpködtek
a mínuszok. Elfelejtettem kabátot hozni, pulcsiban és farmerben
voltam. Reszkettem, de szerettem volna egy kicsit kint maradni, hogy
összeszedhessem magamat. Lerogytam a garnitúrára és felhúztam a
lábaimat, karommal átkulcsolva őket, államat a térdemre támasztottam.
Nagyot sóhajtva hunytam le a szememet. Talán ez csak egy rossz álom.
Talán holnap, mikor felkelek, már minden rendben lesz...
De ha mégsem, akkor harcolni fogok. Elérem, hogy Rhett ismét belém
szeressen. Nincs az az isten, hogy feladjam! A szívem szinte rogyadozott,
ahogy megtelt a Rhett iránt érzett szerelmemmel és nem volt semmi ezen a
világon, aminek hagytam volna, hogy ezt elvegye tőlem.
Csak hát…
Annyira hiányzott.
Szorosabban fontam magam köré a karjaimat, miközben kigördült az első
könnycsepp a szememből.
– Jól vagy? – Az ismerős hang hallatán megugrott a szívem.
Az arcomhoz kaptam, hogy letöröljem a könnyeimet, de addigra Rhett
már előttem guggolt.
Mozdulatlanná dermedtem. Az arca közvetlen az enyém előtt volt. Tágra
nyílt szemekkel hagytam, hogy egy meleg polártakarót terítsen a hátamra.
Végig tartotta a szemkontaktust, de nem szólalt meg ismét. A szívem
zakatolt, az elmém kiürült, az orrom megtelt az illatával.
Aztán Rhett felemelte a kezét és hüvelykujjaival kétoldalt letörölte a
könnyeimet. Olyan volt, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy
legutoljára hozzám ért.
Ujjai megmozdultak az arcomon, most már simogatták a bőrömet.
– Nem tudom, mi van velem – mondta halkan, tekintetével az ujjai
útját követve. – Wild mondta odabent, hogy tíz perc múlva éjfél, úgyhogy
mindenki keresse meg azt, akit meg szeretne csókolni. Akivel az újévet
kezdeni szeretné.
 Halkan, hitetlenkedve nevette el magát, de aztán tekintete rátalált az
enyémre.
– Nem tudom, miért, de önkéntelenül is téged kezdtelek keresni.
A szívem most már hangosan püfölte belülről a mellkasomat és mielőbb
Rhett tudtára akarta adni, hogy én is vele szeretném kivárni az éjfélt.
– Ne… haragudj – szakadt ki belőlem egy bocsánatkérés. Az ajkaim
csendesen mozogtak, miközben a megfelelő szavakat kerestem.
Rhett rá nem jellemző módon, mintha türelmetlenül, sürgetően várta
volna a folytatást.
– Miért?
– Mert egész nap zaklattalak. Mert furán viselkedtem. – Beszéd közben
megakadtam, a hangom elcsuklott. Szinte hangtalanul tettem hozzá. – Mert
szeretlek.
– Tessék? – hajolt előrébb, könyökével megtámaszkodva a térdén. – Mi az
utolsó, amiért bocsánatot kérsz?
Egy hópehely landolt a hajában.
Itt volt a tetőteraszon, mint az első randinkon, és a levegőt szállingózó
hópelyhek milliói töltötték meg.
Rhett szürkéskék szeme az enyémbe olvadt. Valahol a távolban tűzijáték
robbant, de én csak Rhett-tet láttam magam előtt.
– Ezért – suttogtam, majd lehunytam a szemem és előrehajolva
felszámoltam a köztünk lévő távolságot. Ajkaim úgy simultak az övéire,
mintha csak oda lettek volna kitalálva.
Rhett egy másodpercre mozdulatlanná dermedt. Aztán a következő
pillanatban karjai körülölelték a derekamat, szája pedig átvette az irányítást.
Ismerős volt és puha, a csókja pedig édes és mohó. Az ajkunk szétnyílt, a
mozdulataink felgyorsultak, a csókunk egyre sürgetőbbé vált, mintha csak
próbáltuk volna pótolni az egynapnyi elvesztegetett időt. Sóhajtva ittam
magamba Rhett ízét és a csókjába sűrített érzéseit. A világ ismét a helyére
billent.
Mindketten szaporán vettük a levegőt, arcunk kipirosodott, leheletünk
meglátszott a hideg levegőben.
Rhett az enyémnek támasztotta a homlokát, orrunk kis híján összeért.
– Sose kérj bocsánatot azért, mert szeretsz, Sereny – suttogta gyengéden.
– Köszönöm, hogy emlékeztettél rá.
Újra levegőhöz jutottam. Ismét kigördült egy könnycsepp a szemem
sarkából.
– Te… Tényleg elfelejtetted?
– Sosem feledkeztem meg arról, mit érzek irántad. – Rhett ujjai ismét az
arcomat simogatták, amitől átforrósodott a bőröm. Megfogta a kezemet és
a mellkasára húzta. – Itt belül tudtam. Az első pillanattól fogva éreztem, hogy
te vagy az a lány, akit meg kell csókolnom éjfélkor.
– Azért, mert szilveszter éjjel így szokás? – szipogtam.
Rhett tekintete fogva tartotta az enyémet, miközben gyengéd csókot
nyomott a kézfejemre. Lassan megrázta a fejét.
– Nem számít, milyen nap van, Sere – felelte csendesen. – Azért, mert te
vagy az, akit az év minden egyes napján meg szeretnék csókolni.
M. Z. Chapelle

A következő rövid történet Párizsba kalauzol majd el bennün-

ket. Aki olvasta és szerette a Párizstól keletre regényem szereplő-
it, annak könnyű dolga lesz, mert (reményeim szerint) rögtön
jól eső nosztalgiával talál majd vissza Léóhoz és Thanhez.

Aki most ismerkedik meg

a fiúkkal, nos, bízom benne,
hogy elnyerik az ő szívét is,
és a „this is the beginning
of a beautiful friendship”
érzéssel ér majd az utolsó
lapokhoz.

Léo története Thaiföldön

kezdődött, ahonnan a megté-
pázott gyermekkor és néhány
sötét titok után kerül Párizs-
ba. Hogy miért kényszerül
ismét visszatérni az annyira rettegett Ampavába? És hogyan
ismerkedik meg Thannel? A regényből minden kiderül.

Második regényem, a Bangkok felett a csillagok is elérhető a bol-

tokban, és ha eddig nem volt hozzá szerencséd, akkor bízom
benne, ezután kedvet kapsz hozzá. Bangkok. Egyetem. Közös
szobában az ellenséggel. Kell ennél több?

A Facebookon és az Instán is megtalálhattok, illetve már a

TikTokon is aktív vagyok, miriamzchapelle néven keressetek
engem és a remekbe szabott videóimat az ázsiai pasik...aka-
rom mondani a könyveimről, és pusztán ismeretterjesztő céllal
készített egyéb tartalmaimról.
 M. Z. Chapelle

Szilveszterkor nyárba borul Párizs

szerk.: Bodnár Alexandra

Léo alig negyedórája érkezett meg a Le Marais egyik bisztrójába, ahol pör-
költ kávé aromája és friss pékárú illata kényeztette az érzékeit. A máskor
meghitt és családias enteriőrt most az égősorokon és csillogó ablakdíszeken
túl belengte a karácsony utáni pilledtséggel társuló gyermeki izgalom az év
vége miatt. Léo azonban mindezt egy cseppet sem tudta értékelni.
Azóta, hogy megtalálta Thant az egyik félreeső asztalnál, a hangulatához
sokkal jobban passzolt volna egy halotti tor. Than ugyanis nem egyedül
érkezett, megint vele tartott az izgága felettese.
Léo torkára fojtó érzés tapadt, amitől nem tudott szabadulni. Ezen
pedig nem segített, hogy karácsony után jártak két nappal, mindenki a
szilveszterre hangolódott, az egész város túlfűtött, ünnepi zsongásban égett,
és a kávézókból ki-be áramolva tarka fényfüzérek módjára hullámoztak az
emberek.
Lehámozta magáról a sálat, amit eddig a meglepettsége miatt elfelejtett
levenni, és gyorsan rendelt még egy pohár bort is a kávé mellé, amíg más
nem csap le az éppen szabadon ácsorgó felszolgálóra. Miután a pincér
eléjük rakta a rendelt italokat, Than megköszörülte a torkát, és lágy hangon
megszólalt:
− Nem érzed jól magad?
Ónixsötét szemében visszatükröződött az asztal közepén táncoló
gyertyaláng, kezét az asztal alatt Léóéra simította.
Léo elmosolyodott a thai szavak oda nem illően gyengéd és meleg tónusán,
amik élesen elütöttek a párizsi bisztróban hallható pattogós beszédtől és
élénk nevetgéléstől. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, egy másik hang
közbeszólt az asztal túloldaláról.
− Ha szabad megjegyeznem, ma nem festesz valami jól. Biztos az időjárás
az oka, megint front van.
Than visszahúzta a kezét, Léót kirázta a hideg a fontoskodó hanglejtéstől.
Nem beszéled a nyelvet, akkor mégis minek ütöd bele az orrod? – fortyogott magában,
és bosszúsan Dennisre nézett. Barna haja göndör tincsekben kunkorodott a
homlokára, tökéletes ívűre szedett szemöldöke enyhén megemelkedett a rá
mért súlyos tekintettől.
Léónak le kellett sütnie a szemét, nehogy még jobban kiüljön az arcára,
mennyire idegesítőnek találja Than új főnökét. Pedig örülnie kellene. A párja
végre talált egy viszonylag normális állást a sok béna meló után. Az egyik
párizsi galériában futottak össze ezzel a szépfiúval, és amikor kihallotta a
beszélgetésükből, hogy Than rendőrként dolgozott, nem volt rest leszólítani
és megkérdezni, lenne-e kedve biztonsági őrnek állni a helyen, mivel az
embere épp előző nap mondott fel. Léo azóta kismilliószor elátkozta az
ötletet, hogy megnézzék azt az egyébként felejthető és túlhype-olt kiállítást.
Már hazafelé baktattak, amikor elkezdett felengedni benne a feszültség.
Miért kellett Thannek annyira jóban lennie Dennisszel, hogy az állandóan
velük akarjon lógni?
Léo tehetetlenül megrázta a fejét. Eddig még sosem érzett féltékenységet.
Talán mert nem is volt olyan említésre méltó személy az életében, akiért
megérte volna így marcangolnia önmagát. Than persze észre sem vette
mindezt. És míg Ampavában megfontolt távolságtartással fordult mások
felé, úgy Párizsban egészen új oldalát villantotta meg. Most, hogy lekerült
róla a nyomás, ami otthon rendőrként a mindennapjai részévé vált, sokkal
kezdeményezőbb és barátságosabb lett mindenkivel. Csakhogy ez a naiv
emberszeretet néha kiakasztotta Léót.
Az ajtóra akasztott karácsonyi díszen finoman összekoccantak a csengők,
miután a lakásba érve kattant mögöttük a zár. Than Léóhoz fordult.
− Jobban vagy?
Az otthon illata óvón ölelte körbe őket, Léo izmai egy csapásra elernyedtek.
− Jobban, persze.
Than hümmögve fürkészte az arcát.
− Gondolkodtam. Talán ideje elmondanunk Dennisnek, hogy nem csak
lakótársak vagyunk. Nem ostoba, le fog esni neki a dolog.
Léo vitatkozni akart a mondandója második felével, de inkább visszafogta
magát.
− Ahogy szeretnéd, Than.
Felsandított, hogy megfejthesse a másik arckifejezését. Tudta, milyen ez.
Vagyis csak sejtette. Neki sosem kellett coming-outolni egyik munkahelyén
sem, már az egyetemen is mindenki számára világos volt, kikhez vonzódik.
Egyszerűen nem csinált belőle ügyet a környezete, de Than esete más.
Olyan helyen nőtt fel, ahol a tolerancia mellett még mindig sokakban benne
van az előítélet, ráadásul még csak nemrég tisztázta le a lelkében, mit érez
egy férfi iránt. Léo nem akart nyomást helyezni rá. Thannek nem kell a
legelső munkanapján beavatnia mindenkit a kapcsolatuk mibenlétébe, saját
magának kell éreznie, mikor jön el a megfelelő pillanat. De Léo már bánta
az előzékenységét. Ha tehetné, visszatekerné az időt, és az első percben
Dennis orra alá dörgölné, hogy ez a thai félisten bizony az övé. És nem,
egy cseppet sem gyerekes dacból vagy féltékenységből tenné, pusztán Than
érdekeit tartaná szem előtt.
A hosszúra nyúlt csendben Than megköszörülte a torkát.
− Tudom, itt mások az emberek. Valószínűleg egy percet sem problémázna
azon, ki meleg, és ki nem.
Léo közelebb húzódott és elmosolyodott. Még érezte a kinti hideg levegő
nyomát az arcán, belül mégis forróság öntötte el, ahogy csökkent köztük a
távolság. Hihetetlen, hogy Than még mindig ilyen hatással van rá!
− Ha gondolod, kezdheted majd ezzel az új évet. A felvállalással. Addigra
véglegesítik a szerződésed is.
Than bólintott, de mintha alig figyelne a szavaira. Megszabadította
magát a kabátjától, aztán Léóról is lesegítette az övét. Hosszú ujjai puhán
végigsimítottak Léo nyakán, aki beleborzongott az érintésbe.
− Ha nem emiatt voltál ma olyan kedvetlen, akkor azt hiszem, sejtem, mi
a gond.
Hoppá. Léo abban bízott, nem lesz ennyire átlátszó.
− Közeledik az év vége… − vakarta meg az állát Than. − Ez az, ami
nehezen érint, igaz?
Léo nyelt egyet. Még ha valójában nem is ez aggasztotta, tény, hogy minden
egyes nappal erőteljesebben tört rá a hiány. Az édesanyja születésnapja az
év utolsó napjára esett. Minden szilveszterkor ő volt az első, akit felhívott,
idén azonban nem tud majd kit tárcsázni. Nittha meghalt nyáron, az emléke
pedig napról-napra élénkebben támadt fel Léo lelkében, ahogy közeledett az
újév. Valóban gyakran elkalandozott a figyelme, de most mégsem ez zavarta.
Ám nem volt képe beismerni az igazságot. Mindig is ostobaságnak tartotta
a féltékenykedést, erre azon kapja magát, hogy Than mellett meglepő
gyakorisággal ragadja magával a zöld szemű szörny. Elég, ha a szívdöglesztő
mosolyú pasija kedvesen szól valakihez, ő máris karmokat meresztene az
illető felé. Márpedig Than a jólelkűség mintaképe volt. Ráadásul amióta
maguk mögött hagyták Thaiföldet és Párizsba költöztek, ez a jellemvonása
hatványozottabban kidomborodott: sokkal barátságosabban közeledett
akár vadidegenekhez is, mint amit az ember elvárt egy nyüzsgő európai
nagyvárosban. Léót nem foglalkoztatta a többi ember, csak a közeli barátok
társaságában engedte el magát igazán, de Than addig tartotta az ajtót a
boltban, amíg az utolsó öregasszony is mosolyogva elhagyta azt, és képes
volt időt szánni arra, hogy hazakísérje a túl sok csomagot cipelő bácsikát
az utcán. Legutóbb a buszon többeket felállított és kész ülésrendet szabott
meg az utasoknak, csakhogy le tudjon ülni két várandós nő, meg a velük
utazó gyerekcsapat.
Talán Dennis is ezt a fajta jómodort értette félre.
Léo akaratlanul is összeszorította a száját, ahogy felrémlett előtte a férfi
arca.
− Majd gondoskodom róla, hogy eltereljem a figyelmed – vonta magához
hirtelen Than, Léo fejében pedig elhalványultak a gondok, csak ő létezett.
Than megtestesített számára minden boldogságot, a múlt éles szilánkjait
elsimító napfény volt számára, aki mintha mindig is ott lett volna vele. Ha
kettesben maradtak, egyszerűen gyerekes dolognak tűnt minden gyanakvás.
Than ráérősen végigsimított Léo búzaszőke haján, majd ujjai a garbó
nyakánál állapodtak meg.
− Nem kell félned, nem fogok bánatomban kiugrani az ablakon – bökött
Léo a balkon felé. Az most úgy festett a ráaggatott színes égősortól, mint
egy mennyországba vezető átjáró.
Ám Léo tudta, hogy minden boldogság itt van vele, a kanapén ülve,
szorosan az oldalához simulva.
− Ajánlom is – mosolyodott el Than.
A puha ajkak meghitt könnyedséggel siklottak Léóéra. A csók a nyárba
repítette, a sós, párás levegőjű Ampavába, ahol a szíve egy részét hagyta.

Than tökéletes időérzékével ellentétben, ami sosem hagyta cserben, Léo

állandóan rohanvást hagyta el a Rue de Birague 16. alatti lakást, hogy a biz-
tos késés tudatával siessen a munkahelyére. Ezen a reggelen már másodjára
fordult vissza, mert bent felejtett valamit, mire Than hangja szűrődött ki a
fürdőből.
− Most meg a kulcsok?
Nyugodt hanglejtéséből ítélve meg sem lepődött, hogy Léo ismét feltűnt
az előszobában.
− A mobilom. Merde! Pedig az előbb itt volt a kezemben…
− Ott az enyém az étkezőben, csörgesd meg róla!
Léo kapkodva az asztalra nyúlt, és rutinosan feloldotta a képernyőzárat.
Rögtön tárcsázni akarta saját magát, ám a szeme megakadt valamin. Egy
üzenet jött Dennistől. Még az éjszaka írta, de Than eddig nem nyitotta meg.
Egyszerűen nem bírt ellenállni a kísértésnek, látnia kellett.
Semmi esélyem, igaz? – állt az SMS-ben.
Léo gyomra csomóba ugrott. Thanre sandított. A nyugalom szobra, mint
mindig.
− Öhm, jött valamid… − Mintha égetné a kezét, gyorsan ellökte magától
a telefont. A sajátját az előző napi újság alól halászta ki. Az év legmeghittebb
napjai, állt a címlapon. – Akkor én… indulok is.
Még megvárta, hogy Than kijöjjön a fürdőből. Fehér atlétája feszesen
simult izmos mellkasára. Léo némán követte a másik mozdulatait. Ahogy
a hosszú ujjak végigszántanak a nedves, sötétbarna hajtincseken. Ahogy
Than megnyalja az ajka szélét, miközben szeme a kávégépre villan. Ahogy
magához veszi a telefonját, és elolvassa az üzenetet.
Than sötétbarna szeme összeszűkült, tekintete elkomorult.
Léo várt. Magyarázatra, vagy egy bátorító csókra, maga sem tudta. Ám
ehelyett Than hátat fordított neki, és visszaballagott a fürdőbe.
− Jó munkát, hívlak majd délután – vetette oda búcsúzóul, aztán becsukta
maga után az ajtót.

A pánik eluralta Léo napját, semmire sem tudott kellően koncentrálni. Vajon
most is vele van? Nyilván, hiszen Dennis istenverte galériájában dolgozik, hol máshol
lenne?!
Nem utálhatott érte mást, csakis saját magát. Ő lökte az oroszlán
barlangjába.
− Ezt büntetni kéne – morgott valaki az asztala felett.
− Egyetértek – bólintott Léo, majd feleszmélve kérdőn a munkatársára
pillantott. – Miről is van szó?
Sophie hátravetette lófarokba fogott haját, és a kezében szorongatott
dossziéra bökött.
− Utálok december végén dolgozni. Kínzás az egész.
Léo vállat vont. Egyáltalán nem zavarta az ilyesmi. Eddig. Most
legszívesebben egész nap Than mellett lődörgött volna, hogy lássa, mit
csinál, és kivel.
− Ezek neked jöttek – tett az asztalára Sophie néhány borítékot.
Léo morogva bűvölte tovább a telefonját, tudomást sem vett róla. Mivel
tesz jót? Ha rákérdez, vagy hagyja, hogy Than bökje ki a dolgot? Semmi
esetre sem akart éket verni a kapcsolatukba azzal, hogy ok nélkül rendez
jelenetet.
Ekkor édes, női parfüm aromája kúszott az orrába. Felnézett, majd
hátrahőkölt. Sophie egészen az asztalára hajolt, sötét szemöldökét
összeráncolta.
− Mi történt? Beavathatnál. A barátod vagyok.
Léo megköszörülte a torkát.
− A kollégám.
− Ezt mondod az első munkanapunk óta. Szerintem szintet léphetnénk.
Léo megadva magát felnevetett. Kedvelte Sophie-t, és mindig megosztotta
vele az aktuális pasiügyeit, de Than esetében óvatosabban ment bele a
részletbe. Őt teljesen magának akarta, és igyekezett megválogatni, kit von
be a magánéletük dolgaiba. Tulajdonképpen még azt sem árulta el a lánynak,
hogy Than nem csak a szobát bérli az övé mellett, hanem egy ideje már a
szívének kulcsa is a férfi birtokában van.
− A lakótársamról van szó. – Léo lesütötte a szemét, és végigsimított
szőke haján. – Új munkahelye van, és a főnöke…
− Tudom, ki az! – kuncogott fel váratlanul Sophie.
Léo értetlenül meredt rá.
− Nem, nem te mesélted – válaszolta meg a lány a fel nem tett kérdést.
– Egészen véletlenül derült ki. Ismerem Dennist, és amikor pár hete
találkoztunk a galériában, láttalak kijönni titeket onnan. Nagyon helyes a
lakótársad, mikor akartad bemutatni?
− Ismered Dennist? – ismételte zsibbadt aggyal Léo.
Sophie bólintott.
− Volt pár közös óránk az egyetemen. Néha összefutunk.
Léónak millió kérdés ötlött az eszébe, de ezzel várnia kellett. Az
irodavezető épp most érkezett, ezért Sophie kínos mosolyt villantva felé,
könnyű léptekkel átsasszézott a saját íróasztalához, ahol tüntetőleg a fejébe
húzott egy Bonne année!1 feliratú flitteres tiarát.
Este azonban, vacsora után az otthonuk kanapéjára vackolva magát, Léo
továbbra sem talált a helyét. Még úgy sem, hogy Than ujjai kulcsolódtak az
övéi köré, és fejét a másik vállán nyugtatta.
Rá kellett jönnie, hogy amennyire szókimondó embernek tartotta eddig
magát, most annyira nem sikerül megfogalmaznia, mi is a problémája.
Elvégre Than nem csalta meg. Valószínűleg ilyesmi eszébe sem jutna. És
talán ezt az egész Dennis dolgot csak ő képzeli be. Az az SMS vonatkozhat
másra is, nem igaz?
1 Boldog új évet! (fr.)
 A kétely gyufalángja azonban továbbra is ott lobogott benne, és ahogy
elkalandozott gondolatban, egyre jobban úrrá lett rajta a gyilkos ösztön.
Than végigsimított Léo vállán, miközben a másik kezével átkapcsolta a
tévécsatornát.
Léo felsóhajtott.
Muszáj kitalálnia valamit, hogy ne menjen az agyára ez az egész. Végül is
megannyi remek fegyver állt készenlétben az eszköztárában ilyen esetekre.
Thant nem fogja elszeretni tőle egy ilyen jöttment suhanc, aki tudta, ki előtt
kell térdelni, hogy megnyerjen magának egy ilyen pozíciót. Még harminc
sincs, és már egy párizsi galériát vezet? Na, persze…
Than gyanakvón fürkészte az arcát oldalról.
− Min gondolkodsz?
− Semmin. Csak bambulom a tévét – vágta rá Léo.
Than kinyomta a készüléket, és mocorogva közelebb húzódott. A teste
melege jólesőn ölelte körbe Léót.
− Erősen kétlem. Máskor mindig rám szólsz, ha erre a műsorra kapcsolom,
most meg némán tűröd… Valami nincs rendben az irodában?
Léo az ajkába harapott, és Than szemébe nézett. Eszébe jutott az a néhány
napja lejátszódó beszélgetésük, amikor ugyanígy ültek a párnák között,
kitekintve a hóeséstől vacogó párizsi utcára, és azon morfondíroztak, milyen
különös a sors, hogy annyi év után megint összesodorta őket.
− Így kellett lennie – közölte akkor szent meggyőződéssel Than.
− Igen… de talán…
Than összeráncolta a homlokát.
− Talán mi?
− Ahogy összejöttünk – rázta a fejét Léo −, nem is tudom, hogy
mondjam… Sosem volt igazi randink.
− Átugrottuk azt a részt – bólintott Than. – Szóval ez bánt? Szeretnél
randizni velem?
Léo szégyenlősen vállat vont, Than azonban nem hagyta annyiban.
Összefonta kezét a tarkójánál, és huncutul elmosolyodott.
− Majd kitalálok valamit.
Most pedig itt tartottak. Semmi sem változott, azóta sem jutottak el
randevúkra, mindössze annyi történt, hogy berobbant az életükbe egy új
munka, azzal együtt pedig egy bájgúnár, aki nem hagy nekik nyugtot.
− Csak a szokásos – vont vállat Léo. – Már mindenki várja, hogy lemenjen
a holnap, és véget érjen ez az év. Jól jön majd pár nap pihenő.
Than nem nyaggatta tovább kérdésekkel. Elmerültek a bűnügyi sorozat
újabb epizódjában. A nyomozónak Thaiföldre kellett utaznia. Léo a
képernyőre tapadt, mintha ez segítene bármiben is. Azt kívánta, bár
odarepíthetné magukat Ampavába. Szokatlan gondolat volt, máskor alig
jutott eszébe a szülővárosa, most mégis erre lett volna szüksége. Kitisztult
égboltra és nyárra a lelkében.

Szilveszter napján az irodaház előtti tér kezdett megtelni emberekkel, a han-

gerő pedig óráról órára emelkedett. Az égből aláhulló sűrű pelyhek színes
confettiként csillogtak az ablakokból kiszűrődő fények aurája alatt. Olykor
sípolás, és vidám nevetgélés hallatszódott be Léóhoz. A munkatársai már
mindannyian nagyon várták, hogy hazamehessenek, de a beígért bónusz
miatt senkinek nem hagyta el panasz a száját.
Léót mindez nem tudta foglalkoztatni, az agya egészen máson járt.
Egyszerűen muszáj volt tudnia.
Amikor Sophie újra megjelent a színen, minden visszafogottságot
nélkülözve lerohanta a kérdéseivel.
− És ez a Dennis barátod… Milyen a zsánere? Randizik valakivel?
Mennyire kitartó?
A lány elsőre csak hallgatott, majd sokat sejtető félmosoly kíséretében, a
haját csavargatva megszólalt.
− Nincsen senkije, habár… épp tegnap említette, hogy tetszik neki valaki.
Tetszik. Neki. Valaki.
Léónak egy csapásra hányingere támadt. Mielőbb haza akart menni.
− Miért érdekel? – szúrta közbe Sophie, és egy szolid terpesszel elállta az
útját.
− Semmiért. Csak jó tudni, miféle ember a… lakótársam főnöke.
Sophie bólintott, bár lerítt róla, hogy egy szavát sem hiszi. Léo kipréselt
magából egy mosolyt, és egy gyors hátraarc után az asztalához sétált.
A munka viszont sehogy sem ment. Jártak a gondolatai, csak épp nem
a határidős beadványokon, meg a nyilvántartások év végi leadásán, hanem
azon, mit tett. Nyilván Sophie be fog számolni Dennisnek a faggatózásáról.
Ezzel pedig csak megerősíti, hogy van esélye Thannél. Megerősíti, hogy Léo
gyengének tartja magát. Na, azt már nem!
Képtelen volt türtőztetni magát. Olyan hévvel pattant fel, aminek hála
leverte az asztalára tornyozott borítékokat.
Sophie mindig derűs képe most megnyúlt, ahogy elkerekedett szemmel
követte Léo mozdulatait a szoba másik feléről.
 − Mit csinálsz?
− Elmegyek – mondta könnyedén Léo.
Sophie az órára bökött.
− Mit mondjak, ha rákérdeznek…?
Léo megvonta a vállát, és szó nélkül kioldalgott az irodából. Már a
metrónál járt, amikor eszébe jutott, hogy mégsem ronthat rá így Thanre.
Talán nem ártana szólnia, mielőtt odamegy érte a galériához.
Három csörgés után valaki belehallózott a készülékbe. Léo megtorpant,
mire egy férfi hátulról káromkodva nekiütközött.
− Léo, itt vagy? – Nincs kétség, ez bizony Dennis hangja.
Léo eltartotta magától a mobilt, és ellenőrizte, kit hívott. Teljesen
feleslegesen.
− Miért te veszed fel Than telefonját? – kérdezte élesen.
− Itt felejtette a személyzeti öltözőben.
− Ha visszajön, megmondanád neki, hogy kerestem? Oda mennék elé, és…
− Most akarsz idejönni?
Léónak nem tetszett a hangnem.
− Talán zavarok?
− Még nem végeztünk… épp valaminek a közepében vagyunk.
Léo hangosan kifújta a levegőt, remélte, a hangja nem kezd remegni az
indulattól, amint megszólal.
− Nos, akkor megvárom az előtérben.
− Mi? Than elvállalta az éjszakai műszakot.
Újabb tőrdöfés. Léo maga előtt látta Dennis önelégült vigyorát.
− De hiszen… − Nem bírt kinyögni egy értelmes mondatot sem. Szóval
a szilvesztert is külön töltik? Igazán remek.
− Ha most idejössz, akkor velem kell beérned.
Léo megfeszült, a levegő mintha kiszorult volna a tüdejéből. Nézte
elfehéredő ujjait, ahogy a telefont szorongatta. Majdnem földhöz csapta.
Persze, még menjen oda, hogy azt hallgassa az éjféli tűzijáték alatt, ahogy a másik
Thanről ömleng neki! Vagy még rosszabb, egyedül várakozzon, miközben
Dennis valami mondvacsinált ürüggyel az irodájába csábítja Thant.
− Köszönöm, már van programom estére – szűrte a fogai közt Léo, aztán
megszakította a hívást.
− Boldog új évet! – hangzott fel Seni, Léo gyerekkori barátjának vidám
hangja a telefonban. – Jókor hívlak, igaz? Mindig bajban vagyok, ha az idő-
eltolódást kell számolgatnom…
− Teljesen jókor hívsz. Ugyanis lehet, hogy pár óra múlva lecsuknak
gyilkosságért.
Seni felvihogott, amit elnyomott egy csapat szilveszteri rigmust kántáló
tizenéves, akik épp elhaladtak Léo mellett az utcán.
− Ajjaj, mit tett már megint az apád? – kérdezte nevetve Seni.
− Most a másik csinálta.
Léo elmesélte neki az elmúlt napok történéseit. Seni figyelmesen hallgatta,
ám egyetértő hallgatása lassan megváltozott.
− Nem hittem volna, hogy nagyobb szakértő leszek nálad a
párkapcsolatokat illetően, de azt kell mondjam, rémesen vak vagy, haver.
− Most mire gondolsz?
− Arra, hogy Than mindent feláldozott érted. Nem várhat el érte legalább
egy kis bizalmat? Biztos vagyok benne, hogy akárki is a főnöke, egy fikarcnyit
sem érdekli. Talán észre sem veszi, hogy a fickó hajt rá!
− Szóval szerinted is hajt rá?!
− Na jó. Letettem.
− Ne! Hallgatlak…
Seni nagyot sóhajtott.
− Thant nem a főnöke fogja elvenni tőled, hanem te üldözöd majd el, ha
most nekiállsz jelenetet rendezni. Dolgozik ma, és? Talán nem te vágtad a
fejéhez, hogy ideje lenne normális állást szereznie a sok szarság után?
− Csak az ő érdekében mondtam – mondta Léo, de kihallotta, mennyire
falsnak hangzanak a szavak. − Nem bírtam nézni, ahogy csicskáztatják a
vendéglátós menedzserek.
Seni hümmögött egy sort.
− Mindenesetre ideje felnőttként viselkedned ebben a kapcsolatban.
− Azaz?
− Mondjuk ne a haveroddal vitasd meg a lelkiállapotod, hanem inkább
vele. Bizonyára meglep majd, milyen remekül meg fogjátok tudni oldani ezt
a problémát.
Meglepni. Léónak rögtön támadt egy ötlete. Most nem fogja hagyni, hogy
Dennis vagy bárki eltántorítsa tőle.
Amikor meglátta Thant a galéria egyik félhomályos termének ajtajában, egy-
szerre kerítette hatalmába a bűntudat és a vágyakozás. Mégis mit gondolt, mit
csinál, amikor épp nem vele van?
Than ráérősen az órájára nézett, aztán rá. Meg sem lepődött azon, hogy
Léo beállított hozzá, valami különös érzelem mégis átsuhant az arcán. Talán
Dennis elkotyogta neki a telefonhívást, és most attól tart, jelenetet fog
rendezni.
Léo érezte, hogy kifut az arcából a vér. Than ellökte magát a faltól, és tett
néhány lépést felé.
− Miért vágsz ilyen képet? Baj van? Vagy még mindig nem akarod
elmondani?
Léo az ajkába harapott.
− Ne haragudj, Than. Az utóbbi időben annyira zavart, és mégsem bírtam
kinyögni… Azt hiszem, sosem volt senkim, aki ennyire fontos lett volna. És
most a rögeszmémmé vált, hogy elveszíthetlek.
Than sötétbarna szeme elkerekedett, aztán gyöngéd mosollyal az arcán
még közelebb lépett.
− Elveszíteni? Ha akarnál, sem tudnál soha. Te viszont késtél, szóval…
− Olyan kevés dolog van, ami állandó az életemben – folytatta rendületlenül
Léo, a hangja megremegett az elfojtott érzelmektől. – Az egyiket pedig
örökre elveszítettem. Az anyám nem élt velem, de az évet azzal zártam, hogy
vele beszéltem telefonon. Mindegy, milyen buliban ittam le magam, kinek
a panorámás lakásából figyeltem a Diadalív feletti tűzijátékot. És ahogy
közelített ez a nap, akármennyire is próbáltam elhitetni magammal, egy
cseppet sem voltam jól. Rettegtem, hogy nem találom majd azt a biztonsági
zónát, ami kellett, hogy bele tudjak vágni a következő évbe.
− És most is így érzed? Nem találod azt a zónát?
Than arcán lángcsóvákként kergetőztek az érzelmek. Aggodalom.
Sóvárgás. Félelem. Tiszta szeretet.
Léo nyelt egyet.
− Nem vettem észre, de tudod, már nincs is rá szükségem. Itt vagy nekem
te. Te vagy az én biztos pontom, Than Sangvit.
− Ezt jó tudni.
 Hevesen csókolta meg, így ha maradt is bármi kétely Léo lelkében, az egy
csapásra semmivé vált.
Odakint ebben a pillanatban felhangzott az első tűzijátékok robbanása.
Léo finoman eltolta magától Thant, majd újra megszólalt:
− Tényleg fogalmam sincs, miért voltam féltékeny…
− Féltékeny?
− Még csak le sem esett, mi? – A fejét ingatta. Tipikus Than. Aztán ahogy
körbesandított, hirtelen beugrott neki egy nemrég elhangzott mondat.
− Miért mondtad azt, hogy késtem? Honnan?
− Küldtem neked üzenetet az irodádba. Azt hittem, azért vagy itt…
− Nem tudtam róla.
Gondolatban visszaevickélt az irodába. Nem találta a helyét, és semmire
sem figyelt oda, nem csoda, ha átsiklott az üzeneteken… Ekkor bevillant
neki. A lesöpört borítékok. Volt ott valami Thantől?
Nem maradt ideje tovább gondolkodni. Than kézen fogta, és végigvezette
a folyosón. Az egyik helyiségbe benyitva Léóban döbbenetében bennrekedt
a lélegzet. A galéria többi részében uralkodó félhomályból kilépve, hirtelen
egy másik világban találta magát.
Vibráló színek tódultak a szeme elé, a falakra lógatott gyűrött vásznak
vörösben izzottak és sárgában ragyogtak, időnként pedig lilán karoltak
egymásba. Mintha táncoltak volna a háttérben szóló halk zene ritmusára. A
fényinstalláció a híres bangkoki művész, Korakrit Arunanondchai munkája
volt, ezt Léo rögtön felderítette, ahogy oldalra nézett és leolvasta a táblát. Az
egyik sarokban sűrű, zöld lombú fa magasodott. Leveleit finom derengésbe
vonta az alulról érkező LED-világítás. Minden nagyon élt, a hangok, az
árnyalatok, minden egy másik helyre emlékeztette.
Mély levegőt vett, várta, hogy megérzi majd a sós párát az orrában, de az
nem érkezett. Thanra mosolygott, aki magához vonta, és végigsimított a
kézfején.
− Isten hozott az első igazi randinkon, Léo.
A terem közepe felé intett. Pokróc a földre terítve, rajta pezsgő és karcsú
üvegpoharak.
Léo szíve nagyot dobbant a képtelenül romantikus gesztuson. Még mindig
nem találta a megfelelő szavakat. Tovább nézte a falra vetített installációt,
ahogy a szeme elé kúsztak az ismerős szimbólumok, majd egy buddhista-
templom sziluettje. Olyan volt, akár egy álom. Egy Thaiföldről szóló
napfényes álom.
− Nem hittem volna, hogy ennyire hiányzik – húzódott óvatos félmosolyra
Than telt ajka.
Léo megtörölte a szemét, nehogy árulkodón legördüljön egy könnycsepp,
majd megköszörülte a torkát.
− Én sem tudtam. Azt hiszem, jobban szeretem azt a helyet, mint eddig
sejtettem. Vagyis… minden szörnyűség ellenére, mégiscsak hozzám tartozik.
És hozzád. És ami te vagy, az fontos nekem.
Than ónixszeme felragyogott. A terem fényeiben valóban olyannak tűnt
az arca, amilyennek Léo nyáron látta. Mikor összefutottak az utcán annyi
év eltelte után. Amikor első látásra beleszeretett, pedig még azt sem tudta,
képes ilyesmire.
− Hogy tudtad ezt összehozni? – nézett körbe elképedve.
− Dennis segített – vágta rá Than, és mielőtt Léo közbevághatott volna,
folytatta: − Különös, mennyire nem találtad vele a hangot. Pedig ő sosem
akart neked rosszat. Mi tagadás, az elején majdnem kiléptem amiatt, mert
túlságosan is féltem, hogy beléd zúg.
Léo eltátotta a száját.
− Belém?
Than édesen felnevetett.
− Nem tűnt fel, milyen szemeket mereszt rád? Még a thai nyelv tanulásába
is belefogott, csak hogy bevágódjon. Amíg azt hitte, csak a lakótársam vagy,
úgy érezte, zöld az út előtte. Aztán persze beavattam, mi is a helyzet.
Az SMS. Than elkomorult tekintete, mielőtt bevonult a fürdőszobába.
Akkor vallott neki színt?
Léo a falba akarta verni a fejét, amiért ennyire kicsinyes és önző módon
nem látta, mi a helyzet.
− Hát ez… ennyire még sosem ismertem senkit félre.
Than elvigyorodott.
− Utáltad végig, igaz?
Léo kétségbeesetten megragadta a karját.
− El ne mondd neki!
Than úgy nevetett, hogy Léo sem bírta visszatartani a jókedvét a
látványától.
Amikor percek múltán sikerült felocsúdnia az új fejleményekből, Than
nagy komolyan megköszörülte a torkát, és hátrébb lépett tőle egyet.
− Akarsz fogadalmat tenni az új évre? Vagy van valami, amit szeretnél
kérni tőlem?
Léo az állát vakarta, aztán átszelte a köztük lévő távolságot, és megcsókolta
a másikat. Odaadón, elveszve az ízében. A nyelve utat tört Than puha ajkai
közé, és a forróság immár nem csak a galéria falain perzselt, hanem ott
robajlott a bensőjében is. Bizsergett a szája, ahogy egy pillanatra elszakadt
Thantől.
 − Szerinted – kezdte rekedtes hangon, elveszve a sötét szempárban −
elítélendő, ha már az első randin össze akarnék feküdni a pasimmal?
Than még szorosabban ölelte.
− Ugyan, dehogy. Thaiföldön vagyunk, ráadásul szilveszter van. Ilyenkor
bármi lehetséges.
 Sam Wilberry

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy itt vagy.

Alább egy részletet olvashatsz a
Szivárványálom Kiadó gondozásában
megjelent Égből hulló versek című
ifjúsági LMBTQ-regényemből, amely-
nek jelenleg a folytatásán dolgozom,
Elsüllyedt szavak címen.

Kívánom, hogy leld örömödet a vá-

lasztott részletben.

Boldog új évet kívánok, üdv:

Sam
 Sam Wilberry

Égbol hulló versek

(részlet)

szerk.: Tira Nael

„(…) az igazi tett a szabadulás

A múlttól is, meg a jövőtől.” – T. S. Eliot

Június utolsó napján beállított hozzám René. Anyu nyitott ajtót, és nagyon
mérges voltam rá, amiért nem figyelmeztetett. Pocsékul festettem. René
ugyanarra a szakkörre járt, mint én: drámára. És mielőtt ágynak döntött a
megfázás, a tanárunk által nyárra kiadott házi feladaton dolgoztunk, ami rö-
viden arról szólt, hogy a Rómeó és Júlia egyik jelenetéből kellett parafrázist
készíteni.
– Mit szólnál, ha minden nap hoznék egy verset, egészen addig, míg meg
nem gyógyulsz? – kérdezte, amikor belépett a szobámba, és becsukta az
ajtót. Egy sötét, keményborítású kötetet szorított a hóna alá.
– És mi lesz Shakespeare-rel?
– Megvár – vont vállat.
Letelepedett az ágyam szélére. A nap betűzött az ablakon, fénybe borította
az arca bal oldalát, a másik árnyékban maradt. Végül aztán felpattant, és
inkább az ablakpárkányon foglalt helyet. Behunyt szemmel hallgattam a
könyvlapok suhogását.
– Legalább elárulod, mi fog elhangzani?
– Legyen meglepetés – válaszolta titokzatosan.
A lábammal doboltam a matracon.
– Hát jó.
– Hát jó?
 Erre már nem feleltem. Kezdtem azt hinni, hogy felkapta a legelső kötetet,
amit otthon talált: túl sokáig lapozott, rám telepedett az unalom.
– „Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!” – vágott bele. Azonnal mosolyra
görbült a szám, ám hallgattam, nem akartam félbeszakítani. – „Lágy
ujjaiddal érints könyörülve s fénytől futó, éjimádó szemünkre boruljon a
felejtő éjszaka” – szavalta tovább.
Kinyitottam a szemem. Kíváncsi voltam rá. Arra, ahogyan kiejti a
szavakat. Szerettem megfigyelni másokat. Memorizálni az arcvonásokat, a
gesztusokat. René kissé túljátszotta az előadást. Ennek ellenére egész szépen
hangsúlyozott: mint aki pontosan érti, mit akar közölni a vers.
– „Ó, édes Álom! Hogyha akarod, törd meg dalom most s fogd le gyenge
pillám, vagy várd meg a záró áment (…)”
Elmosolyodtam. René nem nézett fel a könyvből, pedig szerettem volna,
hogy lássa az őszinte csodálkozást az arcomon. Amikor végzett, becsukta a
könyvet, és félretette.
– Nos?
– Nos?
– Hogy tetszett?
– Olyan volt, mint amikor Záhonyi tanár úr elszavalt egy verset. Már nem
emlékszem, mi volt a címe.
René elfordult, és kifelé bámult az ablakon. Záhonyi tanár úr az
informatikatanárunk, és egyik évben az osztály kedvéért elszavalt egy
témába vágó verset. De most nem is ez a lényeg.
– Nem hasonlíthatsz hozzá! – háborodott fel René.
Szerettük ugratni egymást, és tudtam, hogy nem veszi komolyan, mégis
némi csalódottságot véltem felfedezni a hangjában, így gyorsan hozzátettem:
– Megleptél. Az irodalomórákon miért nem így olvasod fel a kötelezőket?
– Nem szeretek muszájból csinálni dolgokat…
– Pedig az élet másról sem szól – vágtam rá.
René felnevetett.
– Sebő, te inkább ne próbáld megmondani, miről szól az élet.
Úgy hangzott, mint aki bírál.
– Ezt megjegyeztem.
Lepattant a párkányról, és mellettem termett.
– Jobban alszol már?
– Ja. Álmodok.
Erre nem mondott semmit.
– Beszéljünk valami másról. Például az előadásomról – célozgatott. – Mi
volt a legjobb és legrosszabb rész?
– Legjobb? A lassúság. Tökéletesen eltaláltad a vers ritmusát – feleltem
gondolkodás nélkül. – Viszont túlságosan artikuláltál. Magadnak szavalj, ne
a közönségnek.
– Hogy érted? – vonta fel a szemöldökét.
– Ne játszd meg magad, hogy lenyűgözd a hallgatóságod. Csak… hagyd,
hogy a vers téged varázsoljon el.
– Ebben van valami, Sebő, bármennyire is érdekesen gondolkozol.
Anyu bekopogott, és két pohár narancslevet hozott néhány mandulás
keksszel. René tekintete azonnal felcsillant, ahogy meglátta. Mindketten
megköszöntük, Anyu pedig hozzáfűzte, hogy csak késő este megy Apuért.
– Rendben – feleltem, majd Renéhez fordultam: – Meddig maradhatsz?
– Apám nyolcig engedett.
– Hazaviszlek, ha szeretnéd – ajánlotta Anyu Renének.
– Köszönöm, nem kell. Még előtte be kell ugranom a nagybátyámhoz.
Anyu megsimogatta a vállát, ezután magunkra hagyott. Az órára néztem:
öt harmincat mutatott.
– Hétkor indulok – mondta René, mintha a gondolataimban olvasna.
– Mit csináljunk addig?
– Folytassuk a lemezek és videókazetták feltérképezését.
René hihetetlenül szerette a régi filmeket és zenéket. Amikor először szóba
került Apu lemezgyűjteménye, megkérdeztük, rendezhetjük-e, ő pedig igent
mondott.
– Akkor irány a könyvtárszoba?
Az ajtó felé indult. Félúton hirtelen megtorpant, és visszafordult:
– Fel tudsz kelni? Meg sem kérdeztem.
– Azért még élek, köszi.
– Attól még előfordulhat, hogy nem tudsz felkelni – tárta szét a karját.
– Az még megy – mondtam. – És egyébként is, már jobban vagyok.
– Oké.
René́ kinyitotta a szobám ajtaját, és kilépett a folyosóra. A házunk
leginkább egy L betűre hasonlított, északi csücskén aprócska könyvtárral,
ahova jó ideje leginkább én húzódom el, feltérképezni a polcokon sorakozó
regényeket. Régen Apu is sok időt töltött itt, van egy komplett önéletrajz-
gyűjteménye, borítószín szerint csoportosítva, de mióta tolószékes, leginkább
a műhelyben tevékenykedik. Tíz éve már. René́ soha nem kérdezett
róla. Amikor legelőször járt nálunk, úgy két héttel ezelőtt, lefektettük a
szabályokat: ez az egyetlen dolog, amiről nem szerettem beszélni.

*
 René negyed nyolcig maradt. Talált egy videójátékot az egyik fiókban, amit
kölcsönkért, és egy társast, amivel játszani szeretett volna, mielőtt elindul.
Az órára mutattam, és megbeszéltük, hogy máskor bepótoljuk. A lelkére
kötöttem, hogy legközelebb a feladaton is dolgozunk.
– Látom, belezúgtál Shakespeare-be – cukkolt.
– Te pedig a halogatásba – mutattam rá, és helytelenítően csóváltam a
fejem. – Így sosem leszünk készen!
– Még rengeteg időnk van. Alig kezdődött el a nyári szünet.
– Gyorsabban elrepül, mint gondolnád…
– Sebő – mélyült el a hangja. Az ajtóban álltunk, René közelebb lépett
hozzám, és a vállamra helyezte a tenyerét. – Elhiszed, ha azt mondom,
megleszünk, akkor megleszünk?
Próbálta bevetni a meggyőző pillantását.
– Ha az átirat is szóismétlésektől fog hemzsegni, nem sokat nyerünk vele
– ugrattam.
– Ebben az esetben leszel a szinonimaszótáram?
Nevetnem kellett rajta. René néha végtelenül furcsa poénokat tudott
belengetni, mégis tetszett, ahogy hetykén megjegyezte. Félmosolyra húzta
az ajkát, és az ajtófélfának támaszkodott. Rozsdabarna haja a homlokába
hullt. Sárgászöld szemébe néztem: olyan volt, mint egy napfényben fürdő
mező. El lehetett veszni benne.
– Szóval? – nézett rám.
– Szóval?
– Jövő héten megváltjuk a világot?
– Mivel is? – kíváncsiskodtam.
– Csak a puszta létezésünkkel.
Felnevettem. René és a fura válaszai… Néha nem tudom, csipkelődik,
vagy valóban így gondolja. Egyáltalán: mit jelent megváltani a világot? Úgy
hiszem, erre a kérdésre egyáltalán nem létezik válasz.
Éjszaka különös álom ejtett foglyul. Egy mező szélén álltam, a közepén
egy dombot láttam, egyetlen fával. A távolból sötét viharfelhők úsztak
felém. Nem tudtam, miért, de fel kellett jutnom a domb tetejére, egy idegen
hang végig azt duruzsolta, ne adjam fel. Átvágtam a magasra nőtt füvön.
Amikor felértem, a fát figyeltem. Levelek helyett összegyűrt papírokat
láttam lógni az ágakon. Egy-egy lehullott, némelyik a kezem ügyébe került.
Versrészletek szerepeltek rajta René kézírásával. Rengeteg hullott rám, egy
idő után betemetett, alig kaptam levegőt, szorított és égett a tüdőm.
Arra ébredtem, hogy Anyu áll az ágyam fölött. Hideg vízzel átitatott
törlőkendőt simított a homlokomra, felültetett, párnát pakolt a hátam mögé.
Nehezen lélegeztem. Kitárta az ablakot, hogy bevágjon a friss levegő.
Sokáig ült mellettem. Emlékszem, a karjában aludtam el.

René nem jött el, amikorra ígérte. Írtam neki üzenetet, ő pedig megkért,
hogy halasszuk el egy kicsit. Két nappal később jelent meg, ugyanabban
az időpontban. Megint Anyu engedte be, három koppanás hangzott fel a
szobám ajtaján. Nyúzottnak tűnt. És volt valami furcsa vele kapcsolatban –
még ha nem is tudtam megfogalmazni, mi. Szóvá is tettem.
– Semmiség – felelte.
Állt a küszöbön, a lemenő nap fénye átszüremlett az áttetsző függönyön,
színt adott az arcának, egyébként sápadtnak tűnt. Meg akartam kérdezni, mi
baja. Ehelyett a következő hangzott el:
– Nem használsz naptejet?
René megrázta a vállát. A piros foltokat néztem a bőrén. A nap csókja.
– Mire gondolsz? – kérdeztem.
– A nagybátyám szerint társaságra lenne szükségem.
– Érdekes megállapítás.
– Elég sokat hallgatok.
– Miért?
– Fura dolgokra keresem a választ, Sebő. Mint például, hogy milyen lehet
meghalni.
Volt valami abban, ahogy kiejtette ezeket a szavakat: titokzatosan, mintha
magát a létezést próbálta volna megfejteni. Az életünk jelentőségét.
Rábámultam.
– Te komolyan ilyesmiken gondolkodsz?
– A költészet az oka, a versek túlságosan hatnak az érzelmeimre, elveszítem
fölöttük a kontrollt.
René és a kontroll – villant át rajtam. – Szeretném megtudni, mit akar
elrejteni a világ elől. Ismerni a lelkét.
Ahogy behúzta a háta mögött a szobám ajtaját, hirtelen feltűnt a kezében
tartott keményborítású kötet.
– Remélem, Shakespeare – jegyeztem meg.
Bólintott.
 – A halál tulajdonképpen csupán egy új élet előszobája – mondta, és ahogy
ledobta magát az ágyam szélére, sehová nem tudtam nézni, csak rá.
– Ezt gondolod? – kérdeztem.
– Ezt. Mintha valaki elküldene szerencsét próbálni, és később meg kellene
jelenned, hogy elújságold, mire jutottál.
– Tele vagy fura gondolatokkal, René.
– Te pedig ennél is furább válaszokkal, Sebő – nézett rám.
– Mire fel ez a halál téma?
– Mert félek tőle – vallotta be. – És amitől félek, azt meg kell értenem.
Néha fulladok a felismeréstől, hogy az egyetlen, ami elől nem futhatok el,
az az utolsó pillant…
– Ezért jöttél? Hogy erről beszéljünk? Ez meglehetősen depresszív téma.
– A Rómeó és Júlia parafrázis miatt jöttem, Sebő. És ez a téma remekül
illik ide, ugye, tudod?
– Talán.
– Gondolkodtál már azon, mi történik, ha nem úgy ér véget, ahogy?
– Szóval erről akarsz írni?
– Miért ne? Sikert aratnánk! És Somogyi biztosan nem hinné el, hogy az
én ötletem volt.
– Somogyi azóta fúj rád, mióta kijelentetted, hogy nem minden az ő
elképzelésein alapul.
– Mert így is van. Néhány tanár merészen hiszi, hogy mindent tud. Pedig
egy bizonyos szint fölött minden egyéni ízlés kérdése.
– És mégis hogyan szeretnéd előadni ezt a jelenetet? Mert nem tudok róla,
hogy valamelyikünk lány lenne.
– Jaj, Sebő, túlbonyolítod – szólt rám René, és felállt, hogy kinyissa a
szobám ablakát.
Percekkel ezelőtt még makulátlan volt az ég. Ahogy kinéztem, észrevettem
a viharfelhőket. Szerettem a nyári záport. Ahogy elmosta a port és
felfrissítette a levegőt. Gyakran azt képzeltem, megszabadítja a bűntől a
világot. De mivel az emberek újra és újra vétkeznek, így sokat kellene esnie
az esőnek.
– Ha adsz időt, kitalálom, hogyan legyen a jelenet.
– Hirtelen ennyire szorgalmas lettél?
– A jó ötletekről sosem mondok le.
René rám mosolygott, járt két kört a szobámban. Az íróasztalról felkapott
egy ceruzát, belefirkantott valamit a könyvtári kötetbe. Csúnyán pillantottam
rá.
– Egy üzenet – felelte a kimondatlan kérdésre.
– Üzenet?
 – Az élet titka sehol máshol nem rejlik, csupán benned – mondta.
– Ez úgy hangzott, mintha egy versből lenne. Apropó: mi ez a dolog veled
és a versekkel, René? – másztam le az ágyamról. René megállt az ablak előtt,
a párkányra támaszkodott, maga elé fektette a könyvet.
– Mert ő is szerette – suttogta, és abban a pillanatban tudni szerettem
volna, kire utalt. De csak annyit mondott: – Mennem kell.

Még elalvás előtt is René körül forogtak a gondolataim. Meg az ő történe-

tén, amit nem ismertem. A középiskolai barátság egyébként sem azt jelen-
ti, hogy a másikról mindent tudsz: legfeljebb jól kijöttök egymással, együtt
bandáztok, közösen utáltok másokat.
Renében az volt a jó, hogy lehetett vele hallgatni. Néha kellemesnek éreztem
a csöndet, máskor pedig olyannak, mintha egy lufit fújtak volna fel: egyre
nagyobbra és nagyobbra, szinte pukkanásig. Akkor éreztem a feszültséget
és a kimondatlan szavakat. Anyutól tudtam, hogy a kimondatlan szavak
megbetegíthetik az embert. Olyanok, mint egy seb, amit nem kezelünk,
elhanyagoljuk, emiatt meg elfertőződik. A lélekkel is ez történik, ha nem
ápoljuk rendesen. Szerettem volna tudni René titkát. Mert sejtettem, hogy
van valami a háttérben, amiről vélhetően senkinek nem beszél. Talán még a
szüleinek sem…
Másnap reggel ínycsiklandó illatokra ébredtem. A szombat palacsintázós
nap, ugrott be. Anyu odalent éppen eperlekvárt tett a pultra. Megkért, hogy
vegyem elő a fiókból az abroszt.
– Hogy aludtál?
– Jól – feleltem, és előhalásztam a virágos terítőt. Anyu szerette a vidám
dolgokat, talán túlságosan is. Origami-figurákat hajtogatott a polcok üresen
maradt részeire, a függönyre fából faragott virágokat csíptetett (Apu szereti
ilyesmivel elütni az időt), a nappaliban a falon azok a mozaikképek lógtak,
amelyeket én készítettem a suliban. Gyakran rátört anyura a díszítésmánia,
olyankor alig lehetett leállítani.
– Hogy haladtok a feladattal? – pillantott rám, miközben újabb palacsintát
tett a tálra. –Vegyél tányért magadnak, és ülj le.
Így tettem.
– Hát… még kiválasztás alatt áll a jelenet – árultam el, és haraptam egyet
a palacsintámból. Isteni íze volt, hümmögve pillantottam anyura. – Igazából
Renének már van ötlete.
– És? Mi tart vissza, hogy azt valósítsátok meg?
– A Rómeó és Júlia végét szeretné újraírni, majd előadni. Anyu, fiúk
vagyunk.
– Igen, fiúk vagytok – nevetett fel, és leült velem szemben. Egy pohár
narancslét helyezett a tányérom mellé; hálásan néztem rá. – Nem feltétlen
kell a szerelemről szólnia. Lehet egy erős barátság is, Sebő. A barátok
nagyon fontos szerepet töltenek be az életünkben, és a mostani időkben
kissé átértékelődött az egész… Talán rávilágíthatnátok, mennyire fontos az
önfeláldozás és a feltétel nélküli szeretet.
– Ez jó – bólintottam, és megrágtam a következő falatot. – Nagyon jó.
Kösz, anyu.
– Bármikor.
– Elmegyek bringázni.
– Hatra legyél itthon!
– Hatra – intettem, és felrohantam a szobámba átöltözni.

Néha azt éreztem, kétségbeejtően keveset láttam eddig a világból. Estén-

ként anyuval természetfilmeket néztünk, és olyankor mindig rácsodálkoz-
tam a földünk szépségére. Titokzatos helyekre, amelyekről korábban nem
tudtam. A tenger sokszínűségére, a benne lakó élőlényekre. A nyugalomra,
amit áraszt, még akkor is, ha viharos. Szerettem elképzelni, hogy egy hajón
vagyunk, fekszem a nyugágyon, körülöttünk pedig a háborítatlan víz. Én
pedig hallani akartam a viharok moraját, ahogy betöltik a mélységet. A bál-
nák énekét, a halak berregését, a korallzátonyok pattogását. Apu is velünk
volt – és tudott járni.
Az utóbbi gondolat zökkentett ki az elmélyülésből. Leszálltam a bicikliről,
és annak a fának támasztottam, ami alatt olyan sok fájdalmat megéltem a
gyerekkorom során. Anyu eleinte badarságnak tartotta, hogy ha szomorú
vagyok, a dombhoz menekülök. Később megértette. Hogy ha valami nagyon
fáj, képtelen vagyok szavakat kipréselni magamból. Egyszerűen nem megy.
Egy-két alkalommal követett, aztán felhagyott vele, hagyta, hogy egymagam
őrlődjek – amíg jólesik.
 Jártam egy kört, aztán leültem, a fatörzsnek támasztottam a hátam.
Előfordult, hogy annyira a természetre koncentráltam, hogy minden
zaj megszűnt a fejemben – ezúttal sem volt másképp. Elcsendesedtek a
gondolatok. Sokáig pihentem a fa alatt, azt hiszem, kissé el is szundíthattam,
amikor egy érintés tépett felszínre a kezdődő álomból.
– René?
– Sebő – ejtette ki a nevem, és letelepedett mellém. Egy almát dobált fel-le
a bal kezével, a jobbal egy jegyzetfüzetet szorított. A hóna alól kikandikált
a Shakespeare kötet.
– Hát te? – kérdeztem.
– Hát én? Édesanyádtól tudom, hogy itt vagy. Szerettem volna beszélni
veled.
– A jelenetről?
– A jelenetről.
Felém nyújtotta az almáját. Megráztam a fejem, ő pedig vállat vont, és
beleharapott. A nap pont az arcára és a hajára tűzött: a vörösbarna fürtök
kissé nedvesen simultak a homlokára, a bőrén vékony réteg izzadság fénylett.
A szeme… nos, a szeme az a mező volt, ahová bármikor átléptem volna,
hogy odaát kalandozzak. Eltöprengtem, hogy mennyire fura egy gondolat,
aztán arra jutottam, sosem láttam még olyan tiszta tekintetet, mint amilyen
Renének volt.
– Mi van? – kérdezte.
– Semmi.
– Nem szeretem a Rómeó és Júliát, mondtam már?
Erre felfigyeltem. Sőt, felálltam, René is követett, a fák között kezdtünk
bóklászni.
– Nem, nem mondtad – tértem vissza rá. – Szerintem gyönyörű történet.
– Mi a gyönyörű benne, Sebő?
– A szeretet megnyilvánulása – vágtam rá azonnal. – A hűség, az
önfeláldozás, és a bajtársiasság.
– Azt hiszem, enyhén rajongó vagy.
– Nem is! – bokszoltam René vállába. Úgy tett, mintha fájdalmat okoztam
volna neki. Aztán nevetett; én is nevettem.
– Számomra arról az igazságról szól, ami maga az élet – mondta. – A sors
kegyetlenségéről.
– Jaj, René! Néha annyira bonyolultan látod a világot…
– Nem is tudod, mennyire bonyolultan látom a világot – kacsintott rám,
és ledobta magát a fűbe. – Még annál is inkább.
– Még annál is inkább – ismételtem gúnyosan. – Apu azt mondja, soha
semmi sem biztos, de arra kell törekednünk, hogy kiélvezzük a nyugodt
perceket. Tehát ahogyan a világhoz viszonyulsz, a világ is úgy viszonyul
hozzád.
– Bolondság.
– Nem is.
– De, bolondság.
– Fejezd be.
– Te fejezd be! – förmedtem rá játékból, és lehuppantam mellé. René a
hajamba túrt. Behunytam a szemem, és próbáltam valamihez hasonlítani
azt, ahogy az ujjbegyei a fejbőrömhöz értek. Végtelenül puhák, állapítottam
meg, René pedig óvatosan érintett.
Egy darabig még sétáltunk, aztán megszólaltam:
– Hazaviszlek – mondtam, René pedig felpattant mögém a bringára. A
házukig egyetlen szót sem váltottunk. René elköszönt, és nem nézett vissza,
ahogy a verandán felsétált az ajtóig. Ahogy benyitott, hagyta, hogy magától
kattanjon a helyére. Pedig reménykedtem, hogy visszapillant. De nem, René
valamiért befordult – én meg tudni szerettem volna az okát.
Éjszaka egy korábbihoz hasonló álom kísértett. Fölmásztam egy dombra.
A fa alatt, ahol ültem, a fű kihalt volt, mintha felperzselték volna a területet.
Ahogy felnéztem a magasba, láttam, hogy az ágakon levelek helyett papírok
hajtanak ki. Süvített a szél, egy-egy lehullott a lábam elé. Verssorokat írtak
rá, a tinta elmosódott rajtuk. Ahogy elolvastam őket, mindet René hangján
hallottam. És az utolsó szó az volt: halál.

Másnap sorra vettem a hetvenes évekbeli számokat. Anyu nevetett rajtam,

néha bekapcsolódott. Szerettem.
Délután éppen a Drive-In Saturday-t hallgattam, amikor kopogtak a
szobám ajtaján. René nyitott be, becsukta a háta mögött az ajtót, rám nézett:
– David Bowie? – ívelt föl a szemöldöke.
Bólintottam. A refrénnél magasba emelte mindkét kezét, és hangtalanul
tátogta a szöveget, teljes átéléssel. Akaratlanul elmosolyodtam a jelenet
láttán. Csak ezután tűnt fel a szeme alatti halvány monokli.
Leállítottam a lemezlejátszót, ő pedig hirtelen összerezzent, és abbahagyta
a szereplést.
– Mi történt? – néztem rá, és tudtam, érti, mire célzok.
 – Semmiség – rántotta meg a vállát.
– Komolyan, René, mi történt?
Levetette magát az ágyam végébe, és az íróasztaltól néztem rá.
– Miért érdekel ennyire? – kérdezte.
– Csak úgy.
– Á, csak úgy.
– Ne gúnyolódj! – sziszegtem. – Inkább mondd el…
– Nem olyan könnyű, Sebő. Az őszinteség a világ legnehezebb dolgai
közé tartozik.
– Szóval azért jöttél, hogy ilyen rémesen bölcs mondatokat puffogtass a
hétvége közepén?
– Talán.
Kijelentésnek szánta, mégis kérdésnek hallottam. Kezdett felidegesíteni.
Felálltam, és tettem két kört a szobámban. Kissé rumlis volt aznap. Az
ágyon szanaszét hevertek a papírok. Próbáltam felépíteni a parafrázisunk
ívét, ugyanis René nem erőltette meg magát.
– Amolyan ébresztő – mutatott a sebre. Értetlenül néztem rá. – Tudni
akarod? Csúnyán beszéltem, és azt kaptam, ami jár érte.
René elfordította a fejét. Tudtam, hogy a vallomásának köze sincs az
igazsághoz. Valahogy éreztem a hangjából. Áradt belőle az irónia. Ezt szóvá
is tettem:
– Te sem gondolhatod így.
Nem felelt.
– Olyan keveset beszélsz magadról – vágtam a fejéhez. Erre már felém
fordult.
– És te többet beszélsz, Sebő? Ismered a világot?
Az utóbbi kérdés egyszer már elhangzott, pár hónapja. A dráma
szakkörön mindenki egy szép emléket kellett meséljen, Renének az egyik
osztálytársunk, Janka monológja nem jött be, és visszakérdezett: Ismered
egyáltalán a világot? Úgy tűnt, szállóige nála ez a kérdés, mintha káromkodás
helyett ezzel próbálna visszavágni: élesen és megrovó hangsúllyal.
– Talán nem annyira, mint te.
– Tele vagy talánokkal.
– Az élet egyébből sem áll, René.
– Szerinted hogyan viselkednének az emberek, ha nem tudnának érezni?
Váratlanul ért a kérdés, nem számítottam rá.
– Ezen még sosem gondolkodtam – ismertem el.
– Az érzelem kétélű fegyver. A sok szépség mellett, amit ad, kirobbantja
a világ legnagyobb háborúit. Életeket tesz tönkre. És tudod… ha nem így
lenne, talán – hangsúlyozta – ez a monokli sem lenne az arcomon.
 Elhalkult. Jobb kézfejét a térdére fektette, és a bal keze mutatóujjával apró
köröket rajzolt a tenyerébe. Egészen biztos voltam abban, hogy így próbálta
lenyugtatni magát.
– Sajnálom, René, nagyon sajnálom! Még akkor is, ha nem árulod el.
– Apám csinálta – tört ki belőle. – Mert azt mondtam neki, szerintem
anyuval miatta történet az, ami…
– Ó.
– Néhány cuccért mentem haza – újságolta. – Mert kijelentettem, hogy
amíg nem javul a helyzet, átköltözöm a nagybátyámhoz. Néhány utcával
távolabb lakik tőlünk… Nem egy nagy táv.
– Hát nem. Sajnálom.
– Nem kell. Nem rossz ember – jelentette ki. – Csak sosem találta a helyét;
anyu mindig ezt mondta. Mellettem se.
– Hogy érted?
– Amikor kisgyerek voltam, állítólag bejött a szobámba, a kiságy fölé
hajolt, és pislogott rám. Én ott kalimpáltam és csápoltam, de ő nem hajolt le,
nem vett az ölébe. Állítólag mindig néhány percig nézett, aztán megfordult,
kisétált a szobából, és magamra hagyott.
– Ez nem hangzik valami jól.
– Nem. Nem ismeri a világot, és sosem avat be, mi miatt búskomor.
Mintha rádobtak volna… egy köpenyt, amit nem lehet levetni, érted, ugye?
– Persze.
Észrevettem az ágyamon a Shakespeare-kötetet. Csodálkoztam, hogy
eddig nem tűnt fel. René az ölébe fektette.
– Inkább csináljuk ezt – bökött a keménytáblás könyvre. És onnantól
kezdve aznap délután nem is beszéltünk másról.

Másnap René monoklija valamivel jobban festett. Alapozót kent rá,

ám arra nem figyelt, hogy egyenletesen oszlassa el az arcán. Mosolyogva
pillantottam rá, amikor belépett a szobámba, és egy „Hoppá!” felkiáltással
almát hajított felém. Elkaptam, ő pedig megtapsolt.
– Reflex, Sebő. Reflex. Az egész élet másról sem szól.
– Hogy érted?
Letelepedett az ágyam végébe. A zsebéből előkapta a saját almáját,
beleharapott. Az idő borongósra váltott, óriási, vitorlás felhők úsztak a sötét
égen, némelyik olyan volt, mintha árbóca lenne. Csak ritkán vesszük észre
az ég „színdarabját”, de ha figyelmesen nézzük a mennyboltot, történeteket
láthatunk bele a felhőkbe. Hajlott hátú öregembereket, nyújtózkodó
őzgidákat, fehér habhegyeket, és lassan vánszorgó vitorlásokat… Ezen
tűnődtem, míg az ablakon bámultam kifelé. Közben René folytatta:
– Minden azon múlik, hogy a megfelelő pillanatban be tudjuk-e nyomni a
féket – vont vállat. – Legyen szó őszinte beszédről vagy bármi másról.
– Hogy jön ez ide?
– Azért kaptam a monoklit, mert nem tudtam csöndben maradni – jegyezte
meg. – Pedig általában hallgatok, ha kényes témát érintenek az emberek. De
apám esetében néha elveszítem a fejem…
– Ó.
– Pontosan. Nem tudok parancsolni magamnak. Tele vagyok sérelmekkel
– itt hirtelen elhallgatott, elmélyülten rágta az almáját. – Folytatjuk a
feladatot? – váltott témát.
Nyomasztani kezdett René viselkedése. Éreztem, hogy a felszín alatt
valami súlyos titok lapul: valami, amiről igazán kevés embernek beszélt. Az
is lehet, hogy senkinek.
– Persze – feleltem.
Felolvasta a részletet, amit kiválasztott. Utána átbeszéltük az elképzelését,
és itt-ott kiegészítettük az ötleteimmel. René ragaszkodott a pozitív
befejezéshez.
– Kissé túlromantizált lezárást eszeltél ki – jegyeztem meg. – És kétségkívül
zanzásított változata az eredetinek.
– Átirat, tehát belefér szerintem.
– Tetszik, bár az már más kérdés, hogy a közönség mit fog szólni hozzá…
– Ne a közönségen kattogj, Sebő. Hallgass a szívedre! Egyébként is te
mondtad, hogy ha valamit csinálunk, legyen szó versfelolvasásról vagy
bármilyen produkcióról, önmagunkat akarjuk lenyűgözni, ne a hallgatóságot.
Imponált, hogy emlékezett a szavaimra. Ahogy René mondta, abban volt
valami különleges, valami megfoghatatlan.
Rám nézett. A térdén dobolt ültében.
– Jól van – bólintottam.
A délután további részében öntapadós cetlikkel jelölgettük a kötetben
azokat a részeket, amelyeket át kell írni. Közben René arról mesélt,
mennyire szeretne egy olyan világban élni, ahol nincs ítélkezés. Ahol az
ember szabadon szerethet. Végig mosolygott, és én abban a pillanatban a
mosolya mögött többet láttam: kimondatlan szavakat.
Késő estig maradt, megnéztünk egy filmet, amelyben különösen nagy
szerepet kapott az autóval való száguldozás. Arról beszélgettünk, hogy a
vezetés milyen hatalmat ad az ember kezébe.
– Szeretem az utak és autópályák rendszerét – mesélte René. – Belegondolni
is nehéz, hány ember áll mögötte. Ha kimegyünk az útra, idegenekben kell
bíznunk, Sebő. Olyan bizalom ez, amit gyakran gondolkodás nélkül adunk
oda másoknak. Mert természetes. Ha megtanulok vezetni, biztosan betartok
minden szabályt. Ezzel fogom tisztelni azokat, akik rám is vigyáznak –
halkult el.
Megérintett a monológja, az arcán érzelmek suhantak át, ám egyiket sem
tudtam meghatározni. Egy csipetnyi bánat és beletörődés ült a tekintetében.
Meg akartam kérdezni tőle, mióta érez így. Helyette az ujjaimmal babráltam
az ölemben.
– És te? Te meg akarsz tanulni vezetni?
– Á, nem is tudom – vágtam rá csípőből. – Talán.
– Talán?
– Ha igazán meg akarnék tanulni vezetni, az csak azért lenne, hogy a
világűrig kocsikázzak, és egy Földhöz hasonló bolygót keressek. Ahol
minden jó.
– Ahol minden jó – ismételte René, majd elnevette magát. – Van benne
valami.
Elvigyorodtam.
– Ugye? Mindannyian egy olyan világra vágyunk.
– Így igaz. Ismerek egy helyet – váltott témát. – Menjünk éjjel!
– Éjjel?
– Még sosem lógtál ki?
– Nem.
– A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, Sebő. És ha így
teszünk – vont vállat –, hirtelen minden érdekesebbnek tűnik. Egy egyszerű
bolti vásárlás is képes titokzatossá válni – kacsintott.
– Az imént mondtad, hogy te betartod a szabályokat.
– Azért vannak kivételek. Ha nincs értelme, minek betartani?
Meg akartam kérdezni, hogy a barátait is így beszéli-e rá mindenre.
Keveset árult el magáról. Csak a drámakör kötött össze minket, az ottani
beszélgetések, amelyek többnyire a felszínt kapargatták, hiszen ott nem a
barátkozás a prioritás. Fekete a kedvenc színe és színes a lelke. Alapvetően
kedves, ha pedig rossz napja van, hallgatag. Jelenleg a nagybátyjánál lakik.
Az apjával konfliktusai vannak. Az édesanyjáról nem sokat árult el. Szereti
az irodalmat, de valamiért felkavarják a versek – mégis olvassa őket. Szöget
ütött a fejembe egy gondolat: valószínűleg egy múltbeli sérelem állt ennek a
hátterében. Ki akartam deríteni, mi.
– Hahó, Sebő, itt vagy?
Összerezzentem.
– Itt.
– Szóval?
– Szóval mi?
 – Éjjel?
– Éjjel.
Gondolkodás nélkül mondtam igent. Volt valami René kisugárzásában,
aminek nem lehetett ellenállni…
 A kötet szerzőinek elérhetőségei:

Kollár Betti:
Facebook: https://www.facebook.com/kollarbettiofficial
Instagram: https://www.instagram.com/kollarbettiofficial/
TikTok: https://www.tiktok.com/@kollarbettiwriter
moly.hu: https://moly.hu/alkotok/kollar-betti
Wattpad: https://www.wattpad.com/user/kollarbettiofficial

M. Z. Chapelle:
Facebook: https://www.facebook.com/MZChapelle
Instagram: https://www.instagram.com/m.z.chapelle/
TikTok: https://www.tiktok.com/@miriam.z.chapelle
moly.hu: https://moly.hu/alkotok/m-z-chapelle
Wattpad: https://www.wattpad.com/user/MZChapelle

Sam Wilberry
Facebook: https://www.facebook.com/samwilberry6
Instagram: https://www.instagram.com/samwilberryofficial/
TikTok: https://www.tiktok.com/@samwilberryofficial
moly.hu: https://moly.hu/alkotok/sam-wilberry