15.

Rendiség és politikai gondolkodás

Corpus, ordo, universitas
A középkorban a hatalom az uralkodó és az alattvalók szerződésén alapult. A főhűbéresek hűségesküt
tettek a királynak, viszonzásképpen a király maga is esküvel ígért jó kormányzatot és a szerződések
megtartását. A római magánjogban elfogadott elv volt, hogy „mindenkit érintő dolgokról csak
mindenki beleegyezésével lehet dönteni” (quod omnes tangit, ab omnibus approbetur). A római jog
XII. századi újjászületésével először a kánonjogászok használják ezt a maximát az egyházi zsinatokon,
majd II. Frigyes császár 1244-ben. Innen kezdve a gondolat megállíthatatlanul terjed és mindenki erre
hivatkozik abban a folyamatban, melynek során a kora középkori hűbéri, illetve patrimoniális államot
a rendi monarchia váltja fel. A rendiség Angliában, Spanyolországban és Franciaországban
jelentkezett a legkorábban vagy a legjellegzetesebb formában a királyi központosító törekvések
ellenpárjaként. Az uralkodó és a rendek törekvéseinek egyeztetése konszenzuson alapuló
„demokratikus” hatalommegosztáshoz vezetett. A Németrómai Birodalomban csak később alakult ki,
a lengyel és magyar rendi szervezet viszont nagyon hasonlított az angolra. Közép-Itáliában
ugyanebben az időben nem rendi államok, hanem városállamok jöttek létre, a rendiségnek csak
Északon (Savoya, Piemont, Friuli) és az Anjou, illetve aragón uralom alatt álló NápolySzicíliai
Királyságban volt szerepe. A Balkán-félszigeten és Oroszországban nem alakult ki rendi képviselet:
talán erre vezethető vissza, hogy itt még a legújabb korban is talajtalan maradt a demokratikus
gondolkodásmód, a demokrácia intézményei nem tudtak gyökeret ereszteni. A középkori társadalmat a
XI. század elején Adalbero laoni püspök három funkcionális csoportra osztotta: imádkozókra
(oratores), harcosokra (bellatores) és földművesekre (laboratores). Ez a felosztás feladataik, nem
jogaik alapján különítette el az embereket. A „rend” (ordo) jogi kifejezés olyan társadalmi csoportot
jelöl, melyhez a hierarchia azonos fokán álló, azonos jogokkal, kiváltságokkal rendelkező emberek
tartoznak, akik közös érdekeik érvényesítése érdekében közösen lépnek fel. Ebben az értelemben a
katolikus egyház volt a középkori társadalom első „rendje.” Az egyház a IV. századtól különleges
helyet foglalt el a késő antik és a középkori társadalomban. Az egyház „mesterséges család,” tagjai, a
klerikusok az egyházon belül azonos jogokkal rendelkeztek, miközben fokozatosan kiváltságokat –
„szabadságokat”, (libertates) – vívtak ki maguknak a világi hatalommal szemben. A XII. századra az
egyház egész Európát behálózó nemzetközi szervezetté vált. A klérus (ordo clericorum, ordo
ecclesiae) olyan hierarchikusan szervezett, autonóm érdekérvényesítő csoportot alkotott, hogy Sir
Richard Southern A nyugati társadalom és az egyház a középkorban című művében egyenesen azt
állapította meg, hogy a középkorban az egyházi társadalom volt a társadalom. Az egyház a lelki
hatalom (auctoritas spiritualis) jogaiért küzdött, vagyis azért, hogy függetlenítse magát a világi
kormányzattól (potestas regalis). Egyház és császárság harca nem obskúrus ideológiai viszály volt,
hanem olyan küzdelem, melyben a klérus jogi eszközökkel elérte individuális és kollektív
kiváltságainak biztosítását: 1. csak saját egyházi elöljáróiknak engedelmeskedtek és csak egyházi
bíróság ítélkezhetett a klerikusok felett (privilegium fori); 2., a klerikus személye és birtoka
kiváltságolt volt, adót nem fizettek (privilegum immunitatis). Az európai kereszténységet tehát nem a
császár (cezaropapizmus) vagy a pápa (teokrácia) irányította, hanem két különálló szervezet, a világi
és a lelki hatalom. A két hatalom korai szétválasztása Walter Ullmann szerint az európai demokrácia
kialakulásának feltétele. Ahol erre a szétválasztásra nem került sor (mint Bizáncban és
Oroszországban), ott demokratikus képviseleti intézmények sem alakultak ki. Az egyházat belülről is
demokratikus elvek irányították. A hierarchikus középkori társadalomban ez volt az egyetlen csoport,
melyben nemesek és nem nemesek egy és ugyanazon szabadságot élveztek (una eademque libertas).
Az egyházi vezetőket választották: a modern választás „kétharmados” elvét a Cluny bencés rend
dolgozta ki a XI. században az apátválasztás szabályozására. A „rendi mozgalom” az egyházon belül
is jelentkezett a XIV-XV. században, méghozzá a zsinati mozgalom formájában. A nagy
egyházszakadás idején Pierre d'Ailly francia bíboros, tanítványa, Jean Gerson, a párizsi egyetem
kancellárja, és a páduai Franciscus Zabarella kánonjogász kijelentette, hogy a zsinat az egyház
törvényes hatalmának letéteményese, a pápa felett áll, teljhatalommal rendelkezik (plenitudo
potestatis), és pápai összehívás nélkül is joga van összeülni. A zsinat dönti el, ki legyen a pápa és
megszabja, hogyan éljen pápai hatalmával. A konciliarizmus rövid életű volt és ez már előrevetítette,
mi vár a világi rendiségre. Míg a konstanzi zsinaton (1415-1418) még úgy tűnt, hogy egyedül a
konciliarizmus oldhatja meg az egyház válságát, a baseli zsinat (1431-1449) már a zsinati mozgalom
végét és a monarchikus pápai hatalom visszaállítását jelezte. Nicolaus Cusanus a közmegegyezéssel
érvelt, amikor azt vallotta, hogy a hívek egysége fölötte áll a pápának. V. Márton pápa megválasztása
után azonban átállt a pápapártiak oldalára. Az egyház egységének visszaállításával ugyanis a zsinati
mozgalom értelmét veszítette. Ugyanez következett be a keresztény királyságokban is a XVI.
században: a két évszázadig tartó rendi mozgalmak, és a tartományúri hatalom széthúzása után a király
állította helyre az egységet országában. A keresztény Európában nemcsak az egyház, hanem a városok
is fokozatosan autonóm közösségi jogokat vívtak ki maguknak a világi uralkodóval szemben. A
városon belül más jogok érvényesültek, de az egyes városok jogrendszerei is különböztek egymástól.
A klérus mellett a XII. századtól a városok is kiváltságolt communitast alkottak. A katonai szolgálattal
tartozó nemesség eközben örökletes nemességgé vált, melynek az uralkodók nemcsak birtokokat,
hanem immunitást is adományoztak (adómentesség, adóbeszedés, bíráskodás, pallosjog). A
nagyhűbéresekből tartományurak lettek, akik már csak ímmel-ámmal engedelmeskedtek a királynak,
sőt külön politikát folytattak. A tartományúri hatalom megerősödése és a királlyal való versengése
jellemzi a XIII-XV. századot. A nemesség rendként való fellépése e hatalmi harc legjelentősebb
eseménye, melyre országonként más-más körülmények között és más formában került sor.

Anglia és Franciaország
Az angol és francia rendiség történetét az előző fejezetekben mutattuk be. A százéves háború és a
rózsák háborúja a középkori hűbériség utolsó fázisa. E belháború- kat a királyság nagyhűbéresei
vezették, céljuk a főhatalom megszerzése volt. A rendi állam valójában „bárói” állam volt: a nagyurak
hatalmi küzdelme az állam megsemmisülésével fenyegetett. Ez a jelenség Magyarországon a Károly
Róbert uralkodását megelőző „kiskirály”-uralomtól Mohácsig tartott, amikor a bárók önös érdekeiket
előbbrevalónak tartották az ország fennmaradásánál. A XIV-XV. század során a királyi hatalom védői,
illetve bírálói a hatalom és az állam új elméletét alkották meg Angliában és Franciaországban, mely
már a kora újkori állam alapjait fektette le. A bárói belviszályokba belefásult, gazdaságilag kivérzett
országok a XV. században mindenekelőtt a nemzetet is jelképező erős királyt akartak a trónon látni:
Angliában VII. (Tudor) Henriket, Franciaországban pedig XI. Lajost. Angliában az erős királyi
hatalmat a XIV. században kezdték ki a rendek, fellázadva II. Edward (1307-1327) korrupt
kormányzása és III. Edward (1327-1377) francia háborúja ellen. A százéves háború és a „fekete halál”
megváltoztatta a termelési módot Angliában: a pestis megtizedelte a népességet, alig volt munkaerő,
így a földesurak bekerítették (enclosure) és birkalegelőkké alakították át termőföldjeiket. Anglia ekkor
vált az európai gyapjútermelés és kereskedelem központjává. A gazdasági felvirágzás a lordok
politikai kezdeményezőkészségét is megnövelte. II. Richárd (1377-1399) önkényuralmi szeszélyei
láttán az uralkodót egyszerűen lemondatták, és helyébe maguk közül választottak királyt Bolingbroke
(IV.) Henrik személyében. A király lemondatása (majd megölése) nem az angol rendiség csúcspontja,
hanem a főurak hatalmi politikájának kezdete volt, mely veszélyes precedenst teremtett. Ettől kezdve
mindenki szabadon magának követelhette a trónt, ha jogot formálhatott rá és elég erős volt ahhoz,
hogy követelésének érvényt szerezzen. A rózsák háborúja a XV. században már nem a rendek
küzdelme a királyi szuverenitás korlátozásának érdekében, hanem a nagyurak nyílt, nyers harca a
hatalomért. Az angol politikai gondolkodást a XIV-XV. században az arisztotelészi politikaelmélet
befolyásolta és a korporációk jogi és politikai szerepének elemzése, valamint a rivális joghatóságok –
mint például királyság és egyház – problémája alakította ki. Figyelemre méltó, hogy a politikai
elméletek királypártiak voltak, az uralkodói akarat hatáskörét tágították ki. A XV. század legnagyobb
angol „politológusa” egy gyakorló ügyvéd és bíró, Sir John Fortescue (1395-1477), aki 1442-től 1461-
ig királyi főbíró volt. Fortescue Lancaster VI. Henrik pártjára állt, amikor a York-házbeli IV. Edward
letette a királyt, és a királyi családdal együtt Franciaországba menekült, ahol a trónörökös nevelője
lett. A kis herceg számára írta De laudibus legum Angliae (Anglia törvényeinek dicsérete) című művét
1470 táján, mely csak VIII. Henrik alatt jelent meg. 1471-ben részt vett a Lancasterek restaurációs
kísérletében, ennek ellenére IV. Edward bevette a királyi tanácsba. Ugyanebben az évben írta
Difference between an Absolute and Limited Monarchy (Az abszolút és az alkotmányos monarchia
közötti különbség) című munkáját, melyet 1714-ben adtak ki először On the Laws and Governance of
England (Anglia kormányzása) címmel. Ebben elemzi a Lancaster- rezsim felépítését, megállapítja,
miért bukott el, és az alkotmányos monarchia mellett érvel. Fortescue elítéli a a zsarnokságot és
leszögezi, hogy a király nem lesz erősebb azáltal, ha alattvalóit elszegényíti. A francia uralkodó
keményen adóztatja népét: a franciák gyávák és tűrik ezt, viszont a bátor angolok már rég fellázadtak
volna a király ellen. A jogi érvelést is átszövik a nemzeti szempontok a százéves háború idején.
Fortescue legnagyobb újítása az, hogy az Ockham által ignorált íratlan szokásjog védelmére kelt. A
szokásjog mai napig az angol jog legnagyobb erőssége és legsajátosabb jellemzője. Az angol jogi és
nemzeti gondolkodás tehát egy időben jelenik meg és mindkettő a franciáktól való különbséget
hangsúlyozza. Ez abban is megnyilvánul, hogy miközben a francia világi jog sokat átvesz a római
jogból (ius civile), az angol jogászok csak a XVI. században kezdenek érdeklődni eziránt, de a római
jog gyakorlatilag alig hat az ekkorra már megszilárdult, szokásjogon alapuló angol joggyakorlatra.
Franciaországban Capet Hugó mint első az egyenlők között (primus inter pares) emeltetett a királyi
méltóságba, következésképp a XI-XII. században a királyi hatalom is – Angliával ellentétben –
rendkívül gyenge volt és csak kis területre, a Cape- tingek Párizs környéki magánbirtokaira
korlátozódott. Ügyes birtokpolitikájuknak, ügyvédeiknek és a Capeting királymisztika ideológiájának
hála a XIII. századtól a királyi hatalom megszilárdult, és a XIV-XV. századi súlyos
megpróbáltatásokból, amikor az uralkodó főhűbéresei és az apanázsbirtokos tartományurak az angol
hódítókkal szövetkeztek a százéves háborúban, végeredményben megerősödve került ki. A király egy
ideig látszólag a rendekkel együtt kormányzott, de a rendek szerepe mind jelentéktelenebbé vált és
egyre kevésbé befolyásolta vagy ellensúlyozta a királyság túlnyomó hatalmát. A francia politikai
gondolkodás és nemzettudat a XIV. században a pápasággal folytatott harc idején kristályosodott ki és
ezért eleve egyetemesebb, mint az elsősorban lokális érdekekkel foglalkozó, empirikus angol politikai
filozófia. A francia nemzeti eszme térhódítását és ambícióit Pierre Dubois írásai is bizonyítják. A
szerény normann ügyvéd 1306-ban írt a Szentföld visszafoglalásáról (De recuperatione Terre Sancte).
Ambiciózus pamfletjében kijelenti, hogy a keresztényeknek a francia király, IV. Fülöp vezetésével
kell a Szentföldet visszafoglalni a szaracénoktól. Ennek érdekében az európai uralkodók között békére
van szükség, valamint a pápaság világi hatalmának megszüntetésére: a pápa a francia király javára
mondjon le birtokairól, minek fejében évjáradékot kap. Dubois „franciává teszi” az univerzális
keresztény monarchia gondolatát, amikor kijelenti, hogy Európát és a Szentföldet a francia király
jogara alatt kell egyesíteni. IV. Fülöp tanácsadóit, a legistákat mindenki gyűlölte: a hatalomhoz
közelálló Gervais du Bus 1310-14 -ben írt szatirikus regénye, a Roman de Fauvel („A szamár
regénye”) éppoly kegyetlenül kigúnyolja őket, mint a polgári körökben keletkezett Roman de Renart
(„A róka regénye”). Az uralkodó mind több feladatot delegált a rendi gyűlésre: a legfontosabb a
hadiadó megszavazása volt, melyről addig a királyi tanács döntött. Ellentétben Angliával, az
adómegszavazás átengedése a rendi gyűlésnek a királyi akarattól függött, nem valamiféle „alulról jött”
követelés eredménye volt. 1309-ben a király megerősítette az 1303-as ordonnance-ot, 1313-ban pedig
a városok képviselőit is meghívta adómegajánlás céljából. A kormányzásból a polgári szakértők javára
kiszorított arisztokrácia Norman- diától Languedocig ligákba tömörült érdekeinek elismertetése
érdekében. Ezeket a mozgalmakat partikuláris jellegük miatt könnyű volt kijátszani egymás ellen.
Szép Fülöp halála után utóda, X. Lajos egyszerűen kiszolgáltatta a népharagnak a mindenható
minisztert, Marignyt, akit egy kirakatper után bitófára húztak. A liga követelései teljesültek: a helyi
privilégiumokat írásba foglalták, megerősítették és kiterjesztették. Az apanázsbirtokosok különutas
politikája a XIV-XV. századon végighúzódó százéves háborúban nyilvánul meg a legvilágosabban.
A Német-római Császárság
A birodalom területén 1250 óta a birodalmi curia tagjai, a választófejedelmek, bárók és tartományurak
rendelkeztek a legnagyobb hatalommal. A német rendiség mindazonáltal sokkal fejletlenebb volt, mint
az angol, a spanyol vagy a magyar. A választófejedelmek nem intézményes, képviseleti rendszer útján
küzdöttek a császári főhatalom ellen: az uralkodó és az arisztokrácia viszonyát még a XIV. században
is a Karoling-kori „megegyezés” (consensus) jellemezte. 1347-ben IV. Luxemburgi Károly foglalta el
a német trónt, aki aktív politikát folytatott, megszerezte Sziléziát is. Károly szívesebben volt cseh
király, mint német császár: nem vállalta magára a birodalom szerkezetének átalakítását, a
központosítást, hanem az 1356-ban kiadott, a bizánci császárok chrysobullosaira emlékeztető német
Aranybullában megelégedett a status quo szentesítésével amely a vesztfáliai békéig meghatározta a
birodalom működését. Az Aranybulla kimondta, hogy a császárt a választófejedelmek (Kurfürsten) – a
brandenburgi és a szász herceg, a cseh király, a rajnai palotagróf, a kölni, a trieri és a mainzi érsek –
választják egyszerű szótöbbséggel a Majnaparti Frankfurtban, azaz nem a primogenitúra elvén alapuló
dinasztikus rend érvényesül. A birodalmi törvényhozó szerv a rendi gyűlésnek is felfogható birodalmi
gyűlés (Reichstag), melyet a császár hív össze. Tagjai az egyház képviselői, a tartományurak, a
fejedelmek, a városok és a lovagok képviselői. Az Aranybulla törvényesítette a birodalom
széttagoltságát, engedélyezve a tartományok önálló gazdasági és politikai életét. A birodalom nem volt
egységes, a 300 kisebb állam laza szövetséget alkotott, a császárnak csupán jelképes szerepe volt. A
rendiség az egyes német államokon belül érvényesült: minden fejedelemségnek (Lander) megvolt a
maga rendi szerkezete és rendi gyűlése (Landtag).
A német tartományok: Ausztria
A Német-római Császárságban az igazi hatalom a tartományurak kezében volt. 1231-1232-ben a rájuk
is kiterjesztették az egyháziak privilégiumait: ez azt jelentette, hogy a tartományi fejedelmek
függetlenültek a császári hatalomtól: a császár nem szedhetett adót és vámot birtokaikon, nem
építehetett új városokat, bíráskodási és pénzkibocsátási jogát is a fejedelmekre ruházza (immunitas). A
tartományúri hatalom roppant összpontosítása – és ezzel párhuzamosan az „állam” eltűnése –
magyarázatot követelt: a német jogászok a XVIII. században kidolgozták a patrimo- niális állam
elméletét, miszerint a tartomány a fejedelem magánvagyona (patrimo- nium), amivel azt csinál, amit
akar; a XIX. századi német történészek pedig Otto Gierke munkássága nyomán a „patrimoniális
állam” elméletét kiterjesztették az egész császárságra, melyben minden egyes fejedelem, a császárt is
ideértve, mint „földbirtokos” jelenik meg, az „állam” pedig e földbirtokosok szabad egyesülése (freie
Einung). Georg von Below „felülről” bírálta Gierke elméletét, mondván hogy a tartományurak
hatalmukat nem „önmaguktól”, hanem a császártól nyerik, a bárók a császár „kreatúrái”: a császár és
az arisztokrácia kapcsolata nem szabad egyesülés, hanem alattvalói viszony (Untertanenverband).
Akárhogy is nézzük, a Német-római Császárság a XIII-XIV században „föderatív állam” lett: a német
tartományok (Bajorország, Szászország, Frankföld, Baden-Württenberg stb). önállósága 1945 után is
fennmaradt, ahogy ezt a Német Szövetségi Köztársaság elnevezése jól érzékeltette. A francia és a
német államfejlődés és állameszme közötti középkori eredetű alapvető eltérés ma is érezhető az
Európai Unióban: a franciák úgy félnek a „föderáció” kifejezéstől, mint ördög a tömjénfüsttől, mert ez
alatt az állam szuverenitásának feladását értik; a németek számára viszont egyedül a föderáció, a
szabad birtokosok szabad társulása (Gemeinwesen) hozhatja létre az államközösséget (Gemeinde),
ezért egyedül ez lehet minden „állam”, minden „unió” alapja. A tartományok államot alkottak az
„államban”, sőt ezek az államok idővel önállósulhattak is, mint ez Ausztria esetében történt. 1156-ban
Barbarossa Frigyes hercegség rangjára emelte Ausztriát, mely így különálló, a birodalomtól
úgyszólván független egység lett. „Jasomirgott” Henrik herceg tette fővárosává Bécset, fia, V. Lipót
pedig 1198-ban egyesítette Ausztriát és Stájerországot. Az utolsó Babenberg, Harcias Frigyes 1246-
ban a magyarok ellen vívott csatában halt meg, örökségét 1251- ben a cseh herceg, II. Premysl Ottokár
(1253-1278) nyerte el az osztrák rendek (Landherr) meghívására. A XIII. századtól kiépülő Habsburg
hatalom is a rendek támogatására épült: 1312-ben Szép Frigyes herceg uralkodói szerződésében
széleskörű kiváltságokban részesítette a rendi gyűlés (Landrecht) tagjait, az egyházi és világi
nagybirtokosokat.
Közép-európai királyságok: Csehország, Lengyelország, Magyarország
A cseh „politikai nemzet” fogalma a XII. századtól Szent Vencel kultuszában fejeződött ki, melyet
egyes kutatók rendi, mások királyi ideológiának tartanak. A rendi gyűlés a XIII. század során itt is,
mint a legtöbb európai királyságban, a királyi tanácsból (curia generalis) fejlődött ki. II. Premysl
Ottokár megerősítette a királyság intézményeit és háttérbe szorította a rendi gyűlések kezdeményeit,
melyek amúgy is fejletlenebbek voltak, mint Magyarországon. Ottokár 1278-ban a morvamezei
csatában vesztette életét az egyesült németmagyar sereggel vívott csatában. Utóda, Habsburg Rudolf
már a cseh oligarchia egyetértésével (de consensu baronum Bohe- miae) kormányzott, kialakult
egyfajta rendi dualizmus, melyet az 1310-1437-ig tartó Luxemburg-házi királyok igyekeztek
korlátozni: bár törvényeikben gondosan kiemelték a rendek „hozzájárulását”, a valóságban
megakadályozták a nemesség összefogását és rendszeres tanácskozását, a királyhű városokat és a
lovagi rendet viszont támogatták. A cseh nagybirtokos arisztokrácia erejét mutatja mindenesetre az a
tény, hogy megbuktatták Luxemburgi IV. Károly császár és cseh király (13461378) nagyszabású
törvénytervezetét, a Maiestas Carolinat. A XV. században kibontakozó vallási reformtörekvést, a
huszita mozgalmat, melyben a cseh nemzeteszme fejlődése kétségtelen szerepet játszott, a cseh
nemzeti egyház megalapítására vonatkozó kísérletnek szokás tartani. A legnagyobb cseh nemzeti
király, Podjebrád György (1458-1471) a magyar Mátyás király kortársa volt, és hozzá hasonlóan ő is
az erős központi hatalom megteremtését tűzte ki célul. Huszita érzelmei miatt a pápa kiátkozta, a cseh
királyságot előbb Mátyás, majd a lengyel Jagellók szerezték meg. A XIV. században a lengyel
királyok hatalmas területeket (Nagy- és Kis-Lengyel- ország, Galícia, Pomeránia, Kujávia stb.)
egyesítettek jogaruk alatt, újra egy politikai egységbe foglalva a Ferdeszájú Boleszláv halála után
(1138) territoriális államokra (ziemia) szétszakadt királyságot, ahol a Piast-házbeli hercegek uralma
alatt kialakultak az első rendi gyűlések (wiec). A XIII. századi széttagozódás során a német hódító
törekvésekkel szemben alakul ki az elsősorban a nemzeti nyelven alapuló lengyel nemzeti öntudat: a
lengyel nyelv védelméért Jakub Swinka gnieznói érsek vezetésével az egyház tette a legtöbbet.
Ugyanekkor a jól szervezett és céltudatos német lovagrend balti terjeszkedése ellen a lengyel királyság
felvette a harcot. A lengyel királyság és a lengyel rendiség virágkora 1306-tól 1572-ig tartott. A Piast-
házbeli Lokietek Ulászló (1306-1333) és különösen III. (Nagy) Kázmér (1333-1370) egyesítették a
királyságot, harcoltak a Német Lovagrenddel és a pogány litvánokkal, kiváltságokkal halmozták el a
városokat, Kázmér pedig 1364-ben megalapította a krakkói egyetemet. Ekkor már kettős rendi gyűlés
alakult ki Lengyelországban: a helyi, territoriális gyűlések mellett a nemesség (szlachta) országos
tanácskozásokra (sejm) is összeült. Kázmér halála után veje, a magyar király, Nagy Lajos foglalta el a
lengyel trónt, de nevében Erzsébet anyakirályné kormányzott. 1374-ben a kassai privilégiumlevélben
biztosította a nemesek, az egyháziak, a lovagok és a városok jogait. Lajos lányát, Hedviget 1385-ben a
pogány Jagelló Ulászlóhoz adta feleségül: Ulászló és népe keresztény hitre tért és ezzel, az önmagukat
immár a királyság képviselőinek (communitas regni) tartó rendek beleegyezésével megalakult a
lengyellitván állam. A sejm a lengyel parlamentarizmus kezdetét jelenti, adómegajánlási joga a XV.
század során vált jelentőssé. A Jagelló-ház kihalása után a szabad királyválasztási jog a rendekre szállt
vissza, de erős nemzeti király híján az ország századokra rendi anarchiába süllyedt, míg a XVIII.
században a három környező nagyhatalom, Oroszország, Poroszország és Ausztria fel nem darabolta
egymás között. A magyar rendiség szervezetét és jelentőségét tekintve egyenrangú az angol és aragón
rendiséggel. A rendi szervezkedés korán megindult és már a XIII. század elején kiváltságokat
biztosított magának a királyi hatalommal szemben: az 1222- ben kiadott Aranybulla a köznemesség
jogait rögzítette. A magyar rendi gyűlések Európa legrégebbi parlamentjei közé tartoznak. A nemesség
az ország képviseletében (communitas regni, status regni) lép fel, az „államot”, illetve az ország
közösségét jelképező korona (corona regni) nagyon korán megjelenik. A magyar nemesi öntudat a
hódításon alapszik: a nemesek a honfoglalás kori vezérek leszármazottainak (de genere) tekintik
magukat, földbirtokaikért ezért senkinek nem tartoznak hűséggel. A rendi ideológia szerves részét
képezte a krónikások által megalkotott történetszemlélet: már Anonymus és az V. István-kori geszta is
szerződésen alapuló szövetségnek (universitas) ábrázolja az ősmagyar törzsi szervezetet, a Kézai
Simon-féle hun-történet pedig végleges formába önti a nemesi egyenlőség (communitas), valamint a
király és a nemesség közötti szerződés elméletét. A nemesség jelentőségét mutatja, hogy az Európában
szokásos három renddel szemben Magyarországon csak két rend, a fő- és köznemesség rendje alakult
ki. A hűbériség Magyarországon sajátos formában (familiaritas) jött létre, a hűbérbirtok is a király
szolgálatáért jutalmul kapott birtok (honor) volt, melyet csak meghatározott időtartamra élvezhetett a
javadalmas. A magyar rendiség a XV. században élte virágkorát, amikor a köznemesi párt jelöltje, a
törökverő kormányzó fia, Hunyadi Mátyás (1458- 1490) szerezte meg a trónt és erős központi
hatalmat hozott létre. Fényes uralkodása után még nagyobbnak tűnt a hanyatlás: a központi hatalom
gyengülése, a rendi partiku- larizmus, a nemesi széthúzás megerősödése, mely nem tudta feltartóztatni
a török előrenyomulást és 1526-ban a középkori magyar állam bukásához vezetett.
Összegzés
A rendi monarchiát a XVI. század elején Európában az abszolút királyi monarchiák váltották fel. A
rendi gyűlés, a hatalom kényelmetlen, de nélkülözhetetlen partnere elvesztette jelentőségét: a király a
regálék (bányák, új ipari tevékenységek, felfedezések, kereskedelem, az Amerika felfedezése után
beözönlő arany) útján új jövedelmekhez jutott, hivatalnokai révén pedig szakszerűbben tudta irányítani
a kormányzat adminisztrációs menetét. Franciaországban 1439-ben szavaz meg utoljára adót a rendi
gyűlés; a languedoci rendek ugyan továbbra is összegyűlnek tárgyalni, de az adómegszavazásba nem
szólhatnak bele. A Német-római Birodalomban a Land- tage a XV. század végére a territoriális
fejedelmek eszköze lesz: 1505-ben a bajor rendek először üléseznek együtt, de ez a fejedelem érdeme
és azt szavazzák meg, amit ő akar. Angliában a parlament egészen a király befolyása alá kerül: 1435-
től az Alsóház szónokát (speaker) a király jelöli ki és a király fizeti. 1459-1483 között alig hívják
össze az országgyűlést, Fortescue nagy munkájában szinte meg sem említi. Mi a hanyatlás oka? Az
egyik legfőbb ok éppen a nemzeti egység kialakulatlansága: a király vagy a császár uralma alá tartozó
területek még nagyon különböznek egymástól szokásaikat és érdekeiket tekintve, az ország
egységesülésének folyamata még nem teljes. A teljesen más kívánalmakkal érkező küldöttek, akik
gyakran más nyelvet beszélnek és nem is értik egymást, egy idő után feleslegesnek tartják a költséges
utat az országos gyűlésre, ha érdekeiket jobban tudják érvényesíteni úgy, hogy közvetlenül a királyhoz
fordulnak. A rendi gyűlések az alattvalók szemében költségesek, az uralkodó számára veszélyesek. A
látványos, de eredménytelen rendi gyűléseket a királlyal való megegyezés új formája váltja fel. Az
egyes európai országok nemzeti egységét az abszolút monarchiák teremtik meg a XVII. század végére.
Ahol nem jött létre nemzeti abszolutizmus, mint Magyarországon és Lengyelországban, a rendi
partikularizmus és a rendi anarchia a XIX. századig késleltette a nemzeti állam, a nemzeti ipar és
nemzeti piac kialakulását.