Történetek férjes nőkről

Cristina Campos
Athenaeum (2024 márc)

Címke: regény, házasság

Őszinte regény házasságról, barátságról, vágyról és szerelemről.

Férjek, szeretők és barátok jönnek-mennek, de az igaz szerelem
örökre megmarad.
Gabriela szereti a férjét, ám érthetetlen módon mégis egy másik
férfira vágyik, akinek karjában szenvedélyre talál. Silvia és Cósima,
akikkel egy női magazin szerkesztőségében dolgozik, ugyancsak
titkokat rejtegetnek a férjük elől.
A Történetek házas nőkről erőteljes regény, amely a női intimitás
mélységeit tárja fel, és olyan asszonyok hétköznapi valóságáról
mesél, akik a saját életük csapdájába estek.
Cristina Campos

Történetek
férjes nőkről
 Meztelen vagyok. A szeretőm mellkasán pihentetem a fejem.
Annak a férfinak a mellkasán, akit szeretek. Lábam az övébe fonom,
s ő biztonságot árasztó, erős kezével a hajamat simogatja.
Ma ő volt az, aki szépen, lassan kényeztetett engem. Máskor én
teszem vele ugyanezt. De szinte mindig mindkettőnknek jó.
Sűrű csend borul ránk. Sűrű, mély csend. Mindketten tudjuk,
hogy ennek a történetnek vége. Ez a tiltott szerelem, amelyet egy éve
űzünk, a végéhez közeleg. Felfokozott év volt. Élettel teli. Szexszel
teli. Szerelemmel teli. Gyengédséggel teli. S mindenekfelett egyfajta
tudatlan állapotban voltunk. Háromszázhatvanöt nap hosszú idő.
Túl sok napon át szerettük egymást titokban.
Folytathatnánk így, ahogy most vagyunk. Hogy én megcsalom a
férjem, Pablo pedig a feleségét. Ő ezt szeretné. Pablo képes rá, hogy
két nőt szeressen egyszerre, de én nem. Én nem vagyok képes
egyszerre két férfit szeretni. Talán, mert sosem tudtam
különválasztani a szexet a szerelemtől, a szexet az érzelmektől.
– Miért szenvedsz ennyire, Gabriela? Csak azért, mert nem
élhetsz velem? – Pablo vár néhány másodpercet, mielőtt folytatná. –
Biztos, hogy fel akarod dúlni a családodat miattam? Azt akarod,
hogy én is feldúljam a sajátomat?
Csöndben hallgatom, mert nem igazán tudom, mit is akarok.
– Te szereted a férjed. Én jól megvagyok a feleségemmel.
Tudom, azért nem mondja azt, hogy „szeretem a feleségemet”,
nehogy megbántson. Tudom. Valahányszor a feleségéről beszél,
elhal a lelkem egy darabkája. Azt hiszem, Pablo nem érzi, milyen
drámai hatással bír minden egyes szava az életemre.
– Azt akarod, hogy havi két héten át ne láthasd a fiad? Hogy két
hetet töltsön az apjával, és két hetet énvelem? És hogy te neveld az
én lányaimat? Tényleg ezt akarod?
Nem válaszolok a kérdéseire. Pablo tudja, mennyire fáj nekem az
egész, és csak simogatja a hajam.
– Gabi, ráadásul, ha megteszem, amit kérsz tőlem, akkor is csak
az leszek, aki már így is vagyok neked.
Elismétlem magamban a mondatát: „Akkor is csak az leszek, aki
már így is vagyok neked”.
 – Egy éven belül nem kívánsz már engem, és semmi sem lesz a
régi.
Hallom, amit mond, de én elképzelhetetlennek tartom, hogy
valaha is lelohadjon az őiránta – Pablo, a szeretőm iránt – érzett
vágyam. Mert olyan nagyon kívánom őt… Olyan nagyon…
Negyvenöt évesen nem értem, hogyan is tölthetnek el efféle intenzív
érzések. Magam sem értem a vágyam erejét; mert nem emlékszem,
hogy valaha is éreztem volna hasonlót. Vagy talán mégis. Talán a
férjem iránt is hasonlóképp éreztem, csak már nagyon régen. Túl
régen. Nem is emlékszem, vajon tizenkilenc vagy húsz éve vagyunk-
e házasok, mert az életem egy olyan férfihoz kötődik, akit a
társamként, a fiam apjaként, a barátomként, a legjobb barátomként
szeretek. Egy olyan férfihoz, akit mélységesen szeretek, de akibe
nem vagyok szerelmes. Akit már nem kívánok.
Néha, magányomban, erre a mély érzelemre gondolok, amelyre
újból rátaláltam, és nem találok jobb szót rá az újjászületésnél. Talán
feléledés. Vagy feltámadás.
Olykor, ha egyedül vagyok, halkan ismételgetem a rövid szót: V-
Á-GY.
Mert a vágy véget vetett a nyugodt életemnek. A kellemes, békés
életemnek a férjem mellett. A vágy megtörte az érzelmi
stabilitásomat. A vágy elárult engem. Gyakran elgondolkodom,
vajon miért. Miért is tettem meg? És nagyon egyszerű választ adok
önmagamnak: kalandvágyból. Igen, úrrá lett rajtam a kalandvágy.
Húsz év házasság után. Mialatt minden csupa derű és stabilitás volt.
Szórakoztató játéknak indult az egész; átadtam a testem, és
meggyőztem magam, hogy csakis a testem adom át. De nem kellett
több egy hónapnál, a lelkem is beleadtam.
– Gabi, tényleg fel akarod bontani miattam a házasságod? –
kérdezi újból.
Mindig késlekedem kicsit a válasszal, ha egyenes kérdéseket
szegez nekem.
– Nem tudom. Nem tudom, mit feleljek neked. Mindenesetre nem
bírok tovább így élni. Nem bírok. Én nem ilyen vagyok. Pedig az
első naptól fogva próbálkozom, amióta csak beléptem ebbe a
padlásszobába. Néha… – várok néhány másodpercet, mielőtt
folytatnám –; néha arra gondolok, hogy sosem lett volna szabad
belépnem ide.
Tudom, hogy Pablót bántják a szavaim. Mert annak ellenére,
hogy a szeretője vagyok, és nem a felesége, Pablo szeret engem.
A küszöbre pillantok, és felidézem az első napot, amikor
átléptem. Amikor beléptem a dolgozószobájába. A bagolyvárába.
Ahol mindennap ír. A könyvekkel és jazzlemezekkel teli
padlásszobába. Ahol meghúzzuk magunkat. Ahol titokban szeretjük
egymást. Ahol én megcsalom a férjemet, ő meg a feleségét.
Leállíthattam volna a dolgot, de nem akartam. Én okoztam az
érzelmi szökőárat, amely feldúlja az életem.
– Nézz rám, Pablo – kérem tőle.
Vékony nő vagyok. Minden nő ilyen volt a családomban. És most
is ilyen. De három kilót fogytam, amióta őt megismertem. A legtöbb
nő számára ez jelentéktelen változás, az én testemnek azonban sok.
– Gyönyörű vagy – feleli őszintén.
Merthogy ő mindig gyönyörűnek lát.
Csütörtökönként, a hét azon napján, amelyet együtt töltünk,
mindig imádott nőnek érzem magam. Olyannak, akiért rajonganak.
Engem jobban imád, mint a feleségét. Sokkal jobban. Szereti a
feleségét. Nagyon is szereti őt. Úgy érzem, őszinte, amikor ezt
mondja. Nem kellene annak lennie, de hiszek neki, mert értem a
szavait. Én is hasonló szeretetet érzek a férjem iránt. Akivel húsz éve
együtt taposom az élet göröngyös útját.
– Gyönyörű vagy – ismétli.
Hálásan mosolygok, és felé fordítom a tekintetemet. Szemügyre
veszem: cserzett bőrén már megmutatkoznak az idő nyomai.
Introvertált személyisége ellenére érdekes, karizmatikus férfi. Pablo
félénk; olyan félénk, akár a férjem. Szeretem a félénk férfiakat. Apám
is az volt. Olykor igyekszem elhatárolódni az érzésektől, amelyek
elködösítik az életemet, és gondolatban mindkettejüket egyszerre
figyelem: a férjemet és a szeretőmet. Hasonlítanak egymásra – a
férjem és a szeretőm hasonlít egymásra. Inkább a jellemüket,
semmint a külsejüket illetően. Néha azonosnak érzem őket.
Csakhogy az egyiküket kívánom, a másikukat pedig nem.
 Pablo arcára csúsztatom a kezem. Megsimogatom a szakállát,
amely egyre erősebben őszül; nem szereti borotválni, és folyton
játszadozom vele, ha szeretkezünk. Ötvenöt éves, és néha – bár tíz
évvel fiatalabb vagyok nála – elbizonytalanodom, és arra gondolok,
hogy akár egy harmincassal is együtt lehetne. Egy nálam fiatalabb
nővel, akinek még bársonyos a bőre és feszes a melle. Egy nálam
szabadabb nővel.
Érett nő vagyok, aki elfogadta a testén az idő múlását. Igaz, néha
szomorúan nézem, hogy kis melleim némiképp megereszkedtek.
Látom az apró ráncokat is a szemem körül.
Szerintem Pablo egy nálam fiatalabb nővel is lehetne, mert Pablo
– amellett, hogy elbűvölő fickó – híres író. Nagyon híres. És itt lép a
képbe a hatalom erotikája. Bejárja a világot a regényeivel, és a média
képviselői versengenek egymással, hogy interjút készíthessenek
vele. Már nem könyvesboltokban tartják a bemutatóit; néhány éve a
kiadója úgy döntött, hogy a Círculo de Bellas Artesben és a
barcelonai Centre de Cultura Contemporàniában rendezik meg.
Amikor a Madridi Könyvfesztiválon dedikál, kordonokat állítanak
fel, hogy olvasótábora ne árassza el a Retiro Park sétányát. És bizony
igaz, hogy néhány huszonéves – és sok harmincas – nő nyomul rá,
különösen a regényei megjelenése utáni napokban. Hát persze hogy
létezik a hatalom erotikája. A hírnév erotikája. És ő tudja ezt. Okos
fickó. Nagyon okos. Pablót azonban jobban érdekli az elme, mint a
test, és tudom, hogy szerelmes az elmémbe. Kiegészíti őt. Stimulálja.
Gálánsan bánik velem, amikor elolvasom a kéziratait, szavakat,
mellékneveket, határozókat és vesszőket változtatok benne. Teljes
jeleneteket kihúzok, vagy összemosom a karaktereket. Miután
beleírok a munkájába, rendre szájon csókol, és köszönetet mond.
Pablo mindig megadja nekem azt a biztonságot, amit én még az
ölelések közepette, meztelenül, a mellkasán fekve sem érzek.
„Egész életemben veled akarok lenni, Gabi. Az egész hátralévő
életünkben.”
Ezeket a szavakat súgta néhány hónappal ezelőtt, miközben
belém hatolt. Mire azt feleltem, hogy én többre vágyom; én minden
éjjel mellette szeretnék aludni.
De erre már nem válaszolt.
 Elréved a tekintetem a padlásszobában.
– Pablo, otthon érzik, hogy valami nincs rendben körülöttem –
mondom neki. – Nem tudom, meddig bírom még… – teszem hozzá,
és elcsuklik a hangom, mert nehezemre esik kiejteni a főnevet,
amelynek taszít a dallama, majd mégis folytatom – …ezt a
hazugságot.
A tekintetét fürkészem. Olyan választ várok, amiről tudom, hogy
úgysem kapom meg, hiszen már megbeszéltük. Mindig is őszinte
volt velem. Mindig. És amíg a válaszra várok, amelyet úgysem
kapok meg, könnybe lábad a szemem.
Tudom, hogy a könnyeim lefegyverzik. Mindig lefegyverzik a
könnyeim, mert Pablo szeret engem. Imád. És nem bírja nézni, ha
szenvedek.
– Gabi, hagyd abba – kérlel, enyhén tekintélyt parancsoló hangon.
Nyersen megcsókolja az ajkam. – Hagyd abba, Gabi, hagyd abba!
Kérlek!
Átölel, mert nem bírja, ha sírok. Nem bírja elviselni.
– Annyit gondolkodtam már rajta… – mondom szelíden. – Nem
tudom, vajon mi, nők, kettős életre vagyunk-e kitalálva.
Ő nem válaszol, s én folytatom:
– Olyan nyugodtnak látlak… Némely napokon a feleségeddel
vagy, más napokon pedig velem. Én erre nem vagyok képes. Nekem
ez nem megy. Csütörtökönként veled vagyok, a hét többi részét
pedig a férjemmel töltöm. Nem megy. Egy éve próbálkozom vele.
De nincs meg bennem ez a képesség. Már nincs. Talán vannak olyan
nők, akik képesek rá, bár én még egy ilyet sem ismertem…
Szerintem ez afféle férfias dolog.
Felülök az ágyon, és felveszem a padlóról a fekete
csipkebugyimat. Amilyet csak a kedvéért vásárolok. Felhúzom. Egy
órán belül mindkettőnknek a családunkkal kell majd vacsoráznunk.
– Meddig? – kérdezem tőle, s közben ismét ránézek. – Meddig,
Pablo?
Pablo nem felel.
Egy könnycsepp gördül le az arcomon.
Pablo magához húz. Lecsókolja a könnycseppet, s közben lassan a
hajamba túr.
 – Várj, Gabi. Nem akarom, hogy így menj el.
Most a halántékomra teszi a kezét. Az arcomat simogatja. Ujjait a
számra csúsztatja, és az ajkamat simogatja. Az ajkamon a bőrt.
Finoman megcsókol.
– Meddig várjak, Pablo? Válaszolj, kérlek.
És Pablo azt feleli, amit már korábban is válaszolt:
– Ameddig csak akarsz.
Ismét megcsókol, lágyan. A nyelvemet keresi. Kissé eltávolodom
tőle. Rám néz. Az ajkamhoz közeledik. Elhúzom a számat. De a vágy
visszatér. Mert a vágy mindig elárulja a testemet. Az eszemet. Nem
egészen húsz perc telt el azóta, hogy szeretkeztünk. Belém élvezett,
még érzem magamban a spermáját, mégis úrrá lesz rajtam a vágy. És
Pablo tudja ezt. És lassan újból játszadozni kezd a nyelvemmel.
– Pablo, hagyd abba – suttogom, pedig nem akarom, hogy
tényleg így tegyen.
De Pablo engedelmeskedik. Pár centire eltávolodik a szememtől.
Elveszünk egymás tekintetében, és Pablo megérzi a vágyamat. Ismét
közeledik felém. Az ajkamhoz. Én pedig lehunyom a szememet, és
elengedem magam. Csináljon velem, amit csak akar…
Megsimogatja vékony lapockacsontomat, a vállamat, aztán keze
lassan leereszkedik a mellemre. Ott megpihen. Ujjbegyeivel köröket
rajzol a két mellem közé, majd lassan összezárja őket, és a
mellbimbóim felé közelít. Eljátszadozik az egyikkel. Aztán a
másikkal. Lehunyva tartom a szemem; tudom, hogy figyeli, amint
megmerevednek a mellbimbóim. Tudom, hogy a szeretője
szépségében gyönyörködik. Ezekkel a szavakkal jellemzett az egyik
írásában. Times New Roman betűtípussal, dőlt betűvel. Különálló
mondatok álltak ott, egyik a másik után. Csak önálló szavak
sorakoztak egymás után. Alakításra váró gondolatok, amelyeket
velem együtt óhajtott olvasgatni. A legutóbbiakat az agyamba
véstem. Olyan szavakat, amelyeket előbb-utóbb kiadásra szán:
„Imádom a meztelen szeretőmet bámulni. Nézni, amint a kezem
alatt remeg a teste. Amint vergődik. Nézni, amint széttárja a lábát, és
arra kér, hogy hatoljak belé”.
Pablo most a mellbimbóimhoz közelít az ajkával. Finoman
megnyalja az egyiket, majd a másikat. Elszórakozik velük.
Megcsipkedi őket. A testem lassan ívbe hajlik. Utat enged neki.
Érzem, amint keze végigsiklik a sziluettemen. A hasamon. A
köldökömön. A combomon. Megsimogatja a lábam, az ágyékom.
Megborzongok, mert tudom, hogy ez már az előjáték. Nedves
vagyok. Érzem, amint lassan méz szivárog belőlem. Pablo már tudja,
már érzi, milyen izgatott vagyok. Azt akarja, hogy megkérjem, tegye
meg; várakozik. Arra vár, hogy egy finom kis mozdulattal résnyire
nyissam a lábam, és utat engedjek neki. Megteszem, amit vár.
Széttárom a lábamat, és akkor a bugyimba csúsztatja a kezét,
megsimogatja a szeméremdombomat, majd ujjaival belém hatol.
Egészen lassan kúsznak belém az ujjai, lassan mozgatja őket, ki és
be. Pablo mindig nagylelkű a szexben. Szereti látni, hogy érzem őt.
Először mindig én megyek el, csak azután következik ő. Ráérősen
játszadozik a kezével, s közben figyeli, amint felizgulok. Ujjai újra és
újra belém hatolnak, majd elhagyják a testem. Érzem, amint
fokozatosan szétárad testemben az élvezet. És tovább játszik; várja,
hogy még egy kicsit jobban széttárjam a lábamat. És én szét is tárom.
Engedem, hogy testem azon apró kis darabját simogassa, a
gyújtópontot. Ahol minden gyönyör koncentrálódik. Mutatóujjával
finoman megnyomja, én pedig tompán felnyögök. Most egy kicsit
már erősebben nyomja, s köröz rajta az ujjával. Hiába van csukva a
szemem, tudom, hogy figyel. Érzem, hogy gyorsabban ver a szívem.
Még egy percig játszik velem. Vagy talán két-három percig is. Ha az
ember szeret, elveszíti az időérzékét. Nyugtázza engedelmes
sóhajaimat. Érzem, hogy már egészen közel járok a csúcshoz, és
akkor erőteljesen megsimogatja világom ama kis darabkáját, amely
sóvárogva várja a felszabadítást.
– Nézz rám, Gabi.
Ismerem a játékait.
– Folytasd, Pablo. Kérlek – suttogom anélkül, hogy kinyitnám a
szemem.
– Nézz rám, Gabi – utasít halkan.
– Fejezd már be, kérlek – könyörgöm halkan.
– Nyisd ki a szemed, Gabriela. Nyisd ki.
Parancsoló hangon mondja, és a teljes nevemen szólít, amit csak
szeretkezés közben tesz, vagy, ha még többet kérek tőle.
Máskülönben Gabinak hív, úgy, ahogy az életben járok-kelek, és
ahogy mindazok szólítanak, akik kedvelnek.
Pablo mindig megnyeri a csatákat. Mert irányítja a testem. A
szexusom. A vágyam. De nem óhajtom elhagyni ezt az édes
bizonytalanságot, amitől megfeledkezem a világról. Pablo, miután
látja, hogy nem engedelmeskedem neki, lefogja a kezem, és
megtagadja tőlem azt, amire vágyom.
Most már csak egy választásom maradt: hogy engedelmeskedjem
neki. Izgatottan, másodpercekre a robbanástól, kinyitom a szemem,
és ő a szemembe mélyeszti a tekintetét. Keze elhagyja a
szeméremtestem, s most a hajamba túr. A halántékomat simogatja.
Tudja, hogy abban a pillanatban, a gyönyörnek azon a fokán bármit
kérhet tőlem, amit csak akar, és én meg is tenném. Mert már rég
átadtam magam neki.
Megcsókol és a nyelvemmel játszik; különféle érzésekkel árasztja
el a testem, s várja, hogy szellemem lassan elröpítsen arra a helyre,
ahová vágyom. De tudja, hogy egyedül nem megy, és szükségem
van rá, hogy még egy kicsit simogasson. Csak még egy kicsit. És
akkor egyfajta határon táncolok, ahol az élvezet egybemosódik a
sóvárgással. El akarok menni, de Pablo tovább játszik, tovább
várakoztat. Megnyalja a mellbimbóimat, megcsipkedi őket, én meg
csak sóhajtozom az édes várakozásban.
– Hadd menjek már el. Kérlek – esengek.
Türelmetlenül felé fordulok, oldalvást mellé kerülök, és
összefonom a lábamat az övével. A bugyim súrolja a bőrét, és a nemi
szerve felé csúsztatom a kezem, hiszen én is jól ismerem az ő testét.
Ismerem a szeretőm testét. Pablo testét. Nagyon is jól ismerem.
Érzem a merevedését, és simogatom. Néhány másodpercig hagyja,
hogy csináljam, de aztán finoman megfogja a kezem, és eltolja.
– Csak te, Gabi. De várj. Ne siess – mondja egészen halkan.
Sóhajtok, mert nem bírom tovább. Ő tudja ezt, s keze lassan ismét
lefelé kúszik a testemen. Átfut a mellemen, a hasamon, az
ágyékomon, a szeméremdombomon. A bugyimba nyúl, és ismét ott
a keze. Felsóhajtok, s ő az ujjaival belém hatol, miközben megnyomja
azt a pontot, ahol minden élvezet összpontosul. Akaratlanul is
mélyen felnyögök. Újból felsóhajtok. Már egészen közel vagyok, és
É
Pablo tudja ezt. Megnyomja az ujjaival. Felnyögök. És egy
másodperccel azelőtt, hogy robbannék, megtorpan.
– Pablo – könyörgök neki, és kinyitom a szemem.
De nem folytatja. A bugyimon keresztül simogatja a
szeméremdombom.
– Pablo, kérlek – könyörgök neki, mert a testem nem bírja tovább.
Úgy érzem, nem bírja tovább.
– Olyan szép vagy, Gabi… – Félresimítja a hajam, hogy feltárja az
egész arcom. – Olyan szép… Nem akarlak elveszíteni.
Megindítanak a szavai, mert tudom, hogy őszinték. Hallgatom őt,
és sokkal jobban szeretem, mint gondolná. A testem szabadulásért
eseng. Fájdalommal és szorongással vegyes gyönyörűség árad szét
bennem. És arra gondolok – bár nem mondom ki, csak gondolatban
beszélek hozzá –: „Ma nem megy, Pablo. Ma nem bírok játszani.
Vigyél már fel a csúcsra. Simogass, kérlek, és röpíts el”. Mert
összetört a lelkem. Mert akaratom ellenére nem láthatom többé.
Nem kívánhatom többé. Véget kell vetnem ennek a kettős életnek,
amivel nem tudok megbirkózni.
– Folytasd – könyörgök, és a szájához közelítek.
Megcsókol, miközben visszacsúsztatja kezét a bugyimba, és csak
a szeméremszőrzetemet simogatja. Én pedig csukott szemmel
megfogom a kezét, és ismét bekísérem a mélységeimbe. Lassan
mozgatja a kezét, ki és be, adagolja az élvezetet.
– Visszajössz? – kérdi gyengéden.
Majd váratlanul – de nem az édes kínzás miatt, amivel az élvezet
megtagadása jár; nem, nem azért, hanem a szorongás miatt, a
félelem miatt, hogy nem jövök vissza; attól való félelmemben, hogy
soha többé nem láthatom őt, mert nem vagyok képes tovább hűtlen
nőként élni; a döntésem miatt, amit csakis én akarok, és amit Pablo
nem ért, csakis ezért – sírva fakadok.
Szégyenkezve nyitom ki a szemem, úgy érzem magam, mint egy
kislány, és látom, hogy Pablót zavarba ejtik a könnyeim. És
megölelem. Szorosan ölelem, mert nem akarom azt mondani neki,
hogy nem jövök vissza. Remegek; a befejezetlen gyönyör és lelkem
fájdalma közepette borzongok.
 – Gabi, bocsáss meg. Ne sírj, kérlek. Nem ezt akartam… Jövök
már – mondja halkan, ijedten és őszintén.
Kezét szemérmem azon apró része felé csúsztatja, ahol az élvezet
összpontosul, s amely csak őrá vár. Ami őt illeti meg. Nyomja az
ujjával, erős mozdulatokkal köröket rajzol rá. És a férfit ölelve, akit
olyannyira kívánok, könnyekben úszva, testem másodpercek
leforgása alatt felszabadul végre. A tíz másodpercnyi, örökkévaló
élvezetben felrobbanok és felszabadulok, miközben Pablo átkarolja a
derekam, és meggyőző erővel a fülembe súgja: „Szeretlek”.
✻
Mély levegőt veszek a lakásom ajtaja előtt. Belenéztem a liftben a
tükörbe, és szinte nem is látszik, hogy sírtam. Törékenynek,
levertnek, kimerültnek érzem magam. Bedugom a kulcsot a zárba.
Elfordítom. Belépek.
Már hallom is, amint a fiam a fürdőkádban játszik; playmobil
csónakjával csapkodja a vizet, közben motorcsónakhangot imitál.
Leveszem a kabátomat. A bejárati ajtó melletti fogasra akasztom.
Felsóhajtok. Végigsétálok az előszobán.
Szeretnék nem ott lenni azokban a pillanatokban, mert az egész
életem rám nehezedik. A férjemet és a fiamat is tehernek érzem.
Vagy talán mégis. Mégiscsak ott szeretnék lenni, a lakásomban, de
egyedül. Meztelenül bebújni az ágyba, a paplan alá, a mellemhez
húzni és átölelni a térdem. Be akarok gubózni, összegömbölyödve.
Egymagam.
A fiam meghallja a lépteimet.
– Mama? – a behajtott fürdőszobaajtó túloldaláról hallom
önfeledt, boldog hangját. – Megjött a mama!
Kezem az ajtóra támasztom. Betolom.
Germán, a férjem, a fürdőkád szélén ül, felgyűrt ingujjal, elegáns
nadrágban, és a gyerekkel játszik.
– Mama!
Mindig boldogan néz rám. Mi ez a végtelen szeretet, amit a
gyerekek az anyjuk iránt éreznek? Olyan megindító… Öt órácskára
elmegyek, és amikor visszatérek, ez az óriásbébi, aki alig három éve
bújt ki a méhemből, rám mosolyog, és olyan túláradó boldogsággal
néz rám, mintha hónapok óta nem látott volna.
 – Fürdesz velem?
Gyakran csináljuk ezt; beszállunk a fürdőkádba, a férjem pedig
leül a kád szélére, s amíg én besamponozom a fiunk haját, a férjem
gyengéden dörzsöli a hátam a szivaccsal. Bár egy ideje már nem
került rá sor.
– Ma nem, bogaram.
A fiam könyörgő tekintettel néz rám.
– Na, mama… Kérlek…!
És nem mondhatok nemet, mert tartozom neki. Még őtőle is
eltávolodtam.
– Na jó, rendben. Levetkőzöm, és jövök.
Elnézem életem két férfi szereplőjét, akik folytonosan igénylik a
társaságomat. Germán is némán arra kér, hogy vetkőzzek le és lépjek
be a fürdőkádba.
– Jól vagy? – kérdi.
Szomorúság párolog belőlem. Hónapok óta szomorúságot
párologtatok. Húsz év házasság és együttélés; hogy nem vette
észre…? Tudja, hogy egy ideje nem vagyok rendben, hiába állítom
az ellenkezőjét. Tudja, hogy valami nincs rendben velem. Száraz,
hideg, távolságtartó vagyok: ezzel a három jelzővel jellemez, ha
nagy ritkán szóba elegyedünk egymással. „Egyedül érzem magam,
Gabi”, mondta néhány hónapja.
Kérdésére a szokásos válasszal felelek.
– Igen, Germán, jól vagyok. Kicsit fáradt vagyok, ez minden.
– Na, gyerünk – sürget kedvesen.
És fáj a gyengédsége, mert nem érdemlem meg, és a bűntudat,
ami hónapok óta gyötör, megbénít. Néha jobban szeretném, ha a
férjem kiabálna velem, jó hangosan. De Germán soha nem emeli fel a
hangját.
És nem kérdez többet. Azt hiszem, nem is akar többet tudni.
Nyugtalanul, a normalitás látszatát keltve (holott közel sem
érzem magam úgy) haladok végig az előszobán, a hálószobánk felé.
Belépek. Belenézek a falitükörbe, amely a kis íróasztal felett lóg a
falon. Becsapott a lift fénye. Látom, hogy kicsit bedagadt a szemem.
Próbálok nem Pablóra gondolni. De nem megy.
– Mama!
 – Jövök már, édesem.
Leveszem a cipőm. „Tűnj a fejemből, Pablo. Tűnj már el! Kérlek,
tűnj el az életemből!” Elképzelem, amint a feleségével és a lányaival
vacsorázik, békésen, mintha mi sem történt volna, és ez fáj nekem.
„Lépj már ki a fejemből! Tűnj el!”
Kigombolom a blúzom. Leveszem. Melltartó, farmer. És a fekete
csipkebugyi, amit csak neki veszek fel.
– Mama!
Lehunyom a szemem. Sóhajtok. Megmasszírozom a mellkasom,
és próbálok megnyugodni, bár tudom, hogy úgysem sikerül.
Kikapok egy törülközőt a szekrényből, és magam köré csavarom.
Kimegyek az előszobába. Belépek a fürdőbe.
A fiam rám mosolyog. Leveszem a törülközőt, és ott állok előttük,
meztelenül. Germán némán figyeli a csupasz testem. Nem esik jól,
ahogy néz. Olyan érzésem van, mintha tudná, hogy egy másik férfi
simogatja.
– Na, mama, gyere már!
És a fürdőkádhoz sétálok. Belépek, és egy ideig csak állok a
kádban. Érzem a forró vizet a lábamon, de ez, ahelyett, hogy
megnyugtatna, szorongást kelt bennem. Sötét gondolat fut át az
agyamon, és a gondolat lassan testet ölt, miközben még mindig
érzem Pablo spermáját magamban. És közben látom, amint a fiam
felnéz, rám mosolyog, és arra kér, hogy üljek be mellé.
El akarok menekülni. Olyannyira zaklatott vagyok, hogy ez
eszembe sem jutott: szeretkezés után mindig letusolok Pablo
padlásterében. Mindig. De ma nem volt rá időm.
A fiam felém nyújtja a kis kezét.
Érzem, amint Pablo spermája kifelé csordogál belőlem.
Ki akarok menni. El akarok menekülni. Az ajtó felé nézek.
Gyengének érzem magam, remeg a lábam. Próbálom
összeszorítani a nemi szervem. Talán csak a vízgőz miatt érzem
magam ilyen gyengének. Nem akarok beülni a gyerek mellé.
– Na, gyere már, mama… – kérlel a kisfiam, és közben édesen néz
rám.
Én pedig mocskosnak, nagyon mocskosnak érzem magam, de
beülök a fiam mellé, miközben a férjem gyengédem simogatni kezdi
a hátam.
 1
Férjek és feleségek
Egy évvel azelőtt, hogy Gabriela a szeretője karjába omlott volna,
derűsen és boldogan hever az ágyban, és alvó férjét figyeli.
Már húsz éve vannak együtt; húsz éve szeretik egymást, bár már
nem szerelemmel. Húsz éve elfogadják egymást. Húsz éve
ostromolják egymást apró-cseprő mindennapos vitáikkal, amelyek
már többször is a szakítás határára sodorták őket, de ők ketten még
mindig együtt vannak. Küzdenek a kapcsolatukért, a családjukért.
Germán mérnök; mizantróp, hallgatag mérnök. Gabriela ezzel a
két jelzővel illeti őt, amikor egyszer két kebelbéli barátnőjével –
Silviával és Cósimával – ebédel, és nagy hahotázás közepette
kitárgyalják a férjeiket. Mizantróp, embergyűlölő, de nem mizogin,
vagyis nem nőgyűlölő, pontosítja a két fogalmat. S ha már a
kifejezéseket taglaljuk, amelyekkel Gabriela a férjét jellemzi, a
második, hallgatag jelzőt a Spanyol Nyelv Királyi Akadémiai Szótára
értelmezésében alkalmazza, miszerint férje „csöndes, szűkszavú
ember, akinek terhes a sok beszéd”.
A mérnök szakmát is fontos kiemelni, mert ha nem ez lett volna
Germán foglalkozása, életük útja nem keresztezi egymást. Abban az
időben – a kilencvenes évek végén – Gabriela húszas éveiben járó,
frissen diplomázott újságíró volt; Germán pedig fiatal mérnök,
egyike az öt Fulbright-ösztöndíjas spanyol állampolgárnak, akivel
interjút kellett készítenie. Az ösztöndíjat az Egyesült Államok
Oktatási Hivatala szponzorálta, a Spanyol Kulturális
Minisztériummal karöltve. A Fulbrightot kitűnő egyetemi
diplomával, két év munkatapasztalattal és felsőfokú szó- és írásbeli
angol nyelvtudással lehetett megpályázni. Igen jelentős anyagi
támogatással járt, és lehetővé tette Germán számára, hogy a
tekintélyes bostoni University College tengermérnöki
mesterképzésén vegyen részt. Gabriela a Raval negyed egyik helyi
lapja számára készítette az interjút, ahol a szakmai gyakorlatát
végezte, és azon a napon – immár közel húsz éve – vette kezdetét a
románcuk. Gabriela és Germán románca. A házasságuk története.
✻
 Szombat reggel van. A gyerek Gabriela anyjánál alszik, s csak
késő délután mennek érte, vagyis kettesben vannak. Ez nem gyakran
fordul elő. Gabriela tudja, hogy ha Germán felébred, szeretkezni
akar majd. Mizantróp, de nem mizogin.
Gabriela meghatónak találja, hogy az eltelt húsz év ellenére férje
továbbra is szépnek látja őt, s még mindig ugyanúgy kívánja, mint
az első napon, sőt, talán még jobban. Néha azon töpreng, vajon
hogyan lehetséges, hogy ilyen töretlen Germán rajongása.
– Mit nézel? – kérdezte Gabriela nem sokkal korábban, amikor
egyszer rajtakapta, hogy némán figyeli őt, amint kilép a zuhany alól.
– A feleségemet.
Gabrielát megindítja férje nemes természete. Hiszen ő az,
Gabriela, aki számtalanszor elutasítja a férjét; azzal a kifogással,
hogy a gyerek meghallhatja őket, vagy hogy nehéz napja volt.
Menstruációs fájdalmakra is hivatkozik olykor, amelyek akár egy
hétig is eltarthatnak. Ilyenkor nem hazudik, mert tényleg ez a
helyzet. Viszont ezen a szombaton nincs otthon a fiuk, és nem is
menstruál, szóval nem lehet semmiféle mentsége.
Gabriela halkan felkel, nehogy felébressze Germánt; kibújik a
paplan alól, s csak egy spagettipántos, bokáig érő hálóinget visel,
amilyenekben egész évben alszik. Szereti érezni a hideget, amikor
ágyba bújik, és átöleli ezt a nemes férfiút, élete párját.
Elveszi a fotelről Germán egyik régi kasmírpulóverét, amelynek
ujját kiégette a Camel cigaretta, amit a férje huszonöt éve szív.
Germán folyton kiégeti a pulóvereit. Gabriela vásárolja őket; ha
Germánon múlna, egész életében kiégetett ujjú pulóverekben járna,
és ez mit sem számítana neki. Komolyan. Tengermérnök a
barcelonai tartományi önkormányzat tengerészeti osztályán. A
Tengerészeti Mérnöki Kar docense, és az észak-amerikai ASCE
Naval Engineering nevű társaság társtulajdonosa. Semmit sem
változtatna a helyzetén, ha kiégett ujjú kasmírpulóverekben
mászkálna. Gabriela mindenesetre elteszi az XXL-es méretű,
kiégetett ujjú pulóvereket, és ráveszi őket a hosszú pamut
hálóingére.
Mielőtt kilépne a hálószobából, a digitális órára pillant. 7.05 van.
Úgy számolja, van egy órája önmagára. Talán kettő is.
 Tegnap este sokáig fent voltak. Gabriela asztalt foglalt a Ca La
Mariona étteremben, amely azon kevés helyek egyike Barcelona
központjában, ahol még hagyományos katalán ételeket szolgálnak
fel. Ők a trinxat de la Cerdanyát1 és az escudella amb carn d’ollát2
kedvelik; a japán konyha vagy a városszerte egyre szaporodó thai-
vietnami fúziós konyhák nem jönnek be nekik.
Induláshoz készülődtek. Gabriela zuhanyozott, Germán pedig –
mivel nem rajongott az esti programokért – bedobta az adu ászt:
– A Rövidre vágva megy ma a tévében.
– Tényleg? – felelte nosztalgikus hangon Gabriela. – Mintha csak
tegnap láttuk volna…
A Robert Altman rendezte, Raymond Carver történeteit
feldolgozó amerikai film különleges jelentőséggel bírt az életükben.
Rendkívül nagy jelentőséggel.
Miközben csobogott testére a víz, Gabriela felidézte azt az estét,
1998-ban, amikor együtt látták a filmet, a bostoni Somerville
Theatre-ben, Massachusettsben. Az a húsz évvel korábbi este
fordulópontot jelentett az életükben.
✻
Az Elm Streeten sétáltak a Somerville Avenue irányában, vissza
az egyetemi campusra, ahol laktak. Négy hete voltak együtt a
csendes, keleti parti amerikai városban, ahol Germánra két kemény
év várt, diákvízummal, a mérnöki mesterképzésen; Gabrielának
pedig még három napja volt, mielőtt vissza kellett repülnie
Barcelonába.
Mindennemű konkrét terv nélkül tért volna vissza
Spanyolországba. Huszonöt évesen belevágott az újságírói
álláskeresés szédületes forgatagába. Az írás volt az erőssége,
nyilvánosság előtt azonban nem szeretett szerepelni, ezért kizárta a
rádió és a televízió lehetőségét. Valamennyi írott sajtóorgánumhoz
elküldte az önéletrajzát. A madridi és barcelonai lapokkal kezdte, de
miután egyiktől sem kapott választ, folytatta a sort a többi
negyvennyolc spanyol megyével. A katalán kisvárosok apró
szerkesztőségeibe, sőt, a hőn szeretett Formenterája helyi újságjába is
megküldte a CV-jét. A kis szerkesztőségekből kedves leveleket
kapott, amelyekben tájékoztatták, hogy jelenleg nincs üres pozíció,
de megőrzik az elérhetőségét; a nagyobbaktól pedig egyelőre nem
kapott választ. Ahogy persze később sem.
Öt egyetemi éve alatt mindig a Passeig de Gràcián lévő Zarában
dolgozott a karácsonyt megelőző időszakban, és remekül kijött
Zairával, a menedzserrel. Ha egyetlen újságtól sem kap választ,
gondolta, oda még mindig visszatérhet.
Szabadbölcsész-újságíró diplomájával a zsebében Gabrielát nem
dobta fel különösebben az a kilátás, hogy pulóvereket hajtogasson és
ügyfeleket szolgáljon ki, de nem is érezte úgy, hogy leesne a korona
a fejéről, ha netán mégis így alakulna a helyzet.
A moziból kifelé jövet Germán átkarolta a vállát; a férfi némán,
gondolataiba merülve sétált, Gabriela pedig dicsérte Carver
történeteinek szórakoztató filmadaptációját. Ő ragaszkodott hozzá,
hogy nézzék meg. Valójában az egész hónapot Gabriela szervezte
meg: a vermonti autós utat, a hétvégét Cape Codban, a hajóutat a
Mystic Riveren… És ő volt az is, aki társasági életet élt Germán
helyett. Kapcsolatot teremtett a mesterszakosokkal és a Boston
College több száz diákjával.
Germán Bostonban nem Germán volt, hanem csak Gabriela’s
boyfriend. Ez kellemetlen volt Gabrielának, Germánt azonban
hidegen hagyta.
– Az a baj, hogy meg sem szólalsz, Germán. Honnan is tudnák a
neved?
– Tudod, semmi szükségét nem érzem, hogy beszélgessek, Gabi.
Ráadásul az a két srác, aki tudja a nevem, Yirmennek szólít.
Erre mindketten jót nevettek azon, milyen antitalentumok is az
amerikaiak, ha idegen nyelvekről van szó.
– Nem tudom, Germán, de az emberek általában beszélnek.
Szerelmem… Én néhány nap múlva visszamegyek Spanyolországba,
te meg egész évben velük fogsz tanulni. Mindennap bezárkózol
majd a szobádba, hogy matematikai számításokat végezz és az
elektromos gitárodon prüntyögj?
Merthogy Germánnak valójában két barátnője volt, és egész
életében ki is tartott mellettük. Az egyik Gabriela volt, a másik pedig
egy Fender Bullet Mustang márkájú elektromos gitár.
 – Miért is ne? Elvégre ezért jöttem – felelte higgadtan az előző
héten, miközben egy arpeggiót gyakorolt a húrokon. – A
gitárprüntyögést pedig kihagyhattad volna.
– Azért talán a hatszázezer bostoni közt akad majd valaki, akivel
szimpatizálsz.
– De hát nem arról van szó, hogy utálom őket, Gabi, ne ferdíts.
Csak most éppen – most nem is tudom… – mondta anélkül, hogy
ránézett volna Gabrielára, s közben ujjai a gitáron táncoltak. – Látom
őket a fordítva felvett Red Sox-sapkájukban, amint sertésbordát
zabálnak és sört vedelnek, és mit mondjak, nem sok közös vonást
érzek magamban velük, hiába mérnökök ők is. – Eltartott pár
másodpercig, mire hozzátette: – De ettől azért még nem utálom őket.
S való igaz, hogy nem sok köze volt azokhoz a srácokhoz. Nem
sok köze volt az őket kísérő nőkhöz sem; Gabriela mindenesetre
egyfajta kaméleon volt, aki bárhol jól tudta érezni magát. Akkor még
nem tudta, de később ő lett a férje kapcsolattartója a való világgal.
Persze csakis, ha nem a munkahelyi környezetével kapcsolatos
eseményekről volt szó, mert a munkahelyén Germán más ember
volt.
A kétéves mesterképzés végén Gabriela kiutazott Germán
diplomamunkájának védésére, amelynek témája az északi-tengeri és
a Mexikói-öbölbeli olajmezők voltak. Gabriela helyette is olyan
ideges volt, hogy előző éjjel forgolódott az ágyában, míg Germán –
miután jót szeretkeztek – úgy bealudt, mintha másnap semmi sem
forgott volna kockán.
Germán már csak ilyen volt. Gabriela élete leghosszabb
éjszakájaként emlékezett vissza rá, Germán pedig kitörölte az
emlékezetéből. Germán 9,7-es, Gabriela 5-ös értékelést kapott.
A szakdolgozatvédést a Bostoni Egyetem dékánja és egy ötfős,
hatvanas éveikben járó tengermérnökökből álló zsűri értékelte. A
közönség soraiban – Gabriela körülbelül kétszáz főre becsülte a
jelenlévők számát, ami a kar ovális előadótermének teljes
befogadóképességét jelentette – ott ült az összes mesterszakos
hallgató, valamint jelen voltak a nagy amerikai tengerészeti cégek
küldöttei is, utóbbiak azon szándéktól vezérelve, hogy frissen
végzett, penge elméket toborozzanak. Képviseltette magát a WSP
New Yorkból, az Arup Seattle-ből, valamint a bostoni székhelyű
ASCE Naval Engineering, amelynek évekkel később Germán lett az
egyik többségi társtulajdonosa.
Gabriela az amfiteátrumszerűen kialakított, padokkal és tölgyfa
karosszékekkel berendezett terem egyik hátsó sorában foglalt helyet.
Úgy zakatolt a pulzusa, mintha csak neki, és nem Germánnak
kellene a nyilvánosság előtt beszélnie. Amikor Germán felállt, hogy
megkezdje az értekezését, Gabrielának nagy erőfeszítésébe került,
hogy ne takarja el a szemét. Germán azonban negyvenöt percen
keresztül magabiztosan, higgadtan és kifogástalan angolsággal
védte a diplomamunkáját. Ráadásul előadása során megnevettette a
dékánt, a zsűrit, a cégek képviselőit és a hallgatókat is. Mindenkit
lehengerelt, és kitüntetéssel, valamint négy állásajánlattal a zsebében
távozott. Az ASCE Naval Engineering ajánlata volt a legelőnyösebb.
A legfélénkebb srác, akivel Gabriela valaha találkozott, akit abban a
pillanatban szeretett – sőt a diplomamunka-védés után még százszor
jobban, mint egy nappal korábban –, munkakörnyezetben és
számokkal körülvéve ékesszóló, magabiztos kommunikátorként tűnt
fel.
Gabriela mindig is értetlenül állt férje ellentmondásos természete
előtt.
A diplomamunka megvédése azonban még messze volt attól a
délutántól, amikor kart karba öltve sétálgattak a Somerville Avenue-
n.
Elérkeztek a Charlestown Bridge-hez, amely átszeli a folyót, és
egészen az egyetemig visz, s azon haladtak tovább, miközben
Gabriela lelkesen dicsérte Carver történeteinek filmadaptációját.
Germán mindig is élvezte a szenvedélyes, extrovertált nő
társaságát, aki olyannyira különbözött tőle, és akibe harmincévesen
fülig szerelmes volt. Három közös napjuk volt még hátra, és máris
érezte a hiányát. A nélküle töltendő napok közelgő ürességét. Még
csak egy éve ismerték egymást, de úgy szerette, mint még soha,
egyetlen nőt sem.
Korábban egy Gina nevű lánnyal járt, az elenyésző számú
nőnemű hallgatók egyikével az egyetemen. Okos lány volt. Okosabb
nála. Gyorsabb volt a fejszámolásban. Másodéves korukban
kezdődött a dolog, és addig maradtak együtt, amíg Germán a
Fulbright-ösztöndíj elnyerése után, az interjú során meg nem ismerte
Gabrielát, azután pedig szakított a másikkal. Gabriela miatt hagyta
el az exét, ez világos volt, ám – amint azt egyszer megvallotta
Gabinak – előbb-utóbb amúgy is elhagyta volna Ginát, mert „túl
vastag volt a bokája”.
Gabriela jót nevetett a történeten.
– De hát ezért nem hagy el valakit az ember, Germán.
– Hát, én igen. Nem is tudom… Nem szeretem a vaskos bokákat.
Gabriela nevetett, és azt gondolta: „Férfiak…”.
Tovább sétáltak a hídon. Germán Gabrielára szegezte a tekintetét,
aki most gondtalanul belefeledkezett Boston látványába.
– Mit nézel ennyire? – kérdezte Gabriela, amikor visszafordult
Germán felé.
Germán várt néhány másodpercet, és a szerelmes férfi
tekintetével így felelt:
– Téged.
Gabriela kissé félénken elmosolyodott, mert ez a zárkózott férfi,
aki olyannyira különbözött mindazon férfiaktól, akikkel addig dolga
volt, őszintének tűnt. Mellette valóban olyan nőnek érezte magát,
akit szeretnek. Sosem kételkedett Germánban, és ez azután, a
majdani házas éveik alatt is így maradt.
Gabriela háromszor volt szerelmes, mielőtt találkozott volna
Germánnal. Mindig hosszú távú kapcsolatai voltak. Volt egy első
szerelme, még a középiskolában; egy második, akire nem szívesen
emlékezett, mert összetörte a szívét, majd egy nagyon édes szerelmi
történet következett az életében, az egyetemen, egy rendkívül
szórakoztató, százkilós hipszter sráccal, aminek azért lett vége, mert
a fiú Madridba költözött, hogy forgatókönyvírást tanuljon az
ECAM-on. A szerelem pedig elillant. A három történet egyike sem
volt annyira valódi, mint amely Germán és őközte bontakozott ki.
Germán megtorpant, magához húzta Gabrielát, és megcsókolta;
úgy, mintha akkor csókolná őt utoljára.
– Jól vagy? – kérdezte Gabriela, amikor elváltak, és megsimogatta
Germán arcát.
Germán nem válaszolt.
 – Mi van veled, Germán?
A kérdés, amelyet a férfi fel akart tenni a barátnőjének, olyan
érzelmi terhet rótt rá, amely túl súlyosnak bizonyult egy hozzá
hasonló tudós elme számára, aki minden apró részletet kidolgoz az
életében. A Gabriela iránti szerelem ugyanis nem szerepelt a tervei
között. Azt a két évet egyedül szándékozott eltölteni Bostonban. A
nő nélkül, aki azonban váratlanul keresztezte az útját.
– Nem akarom, hogy elmenj – mondta nyugtalanul, s a folyó felé
fordította a tekintetét. – Nem akarom, hogy visszarepülj
Barcelonába.
Gabriela gyengéden elmosolyodott.
– Én sem akarok hazamenni, de lejár a vízumom, és nem
szeretném, ha értem jönnének a rendőrök.
Szájon csókolta Germánt.
– A mossos3mellett biztonságban érzem magam, de az amerikai
zsarukkal hadilábon állok. Rájuk nézek, és… ördög tudja, miért, de
félelmet keltenek bennem, nagyon megijesztenek.
– Hozzám jössz feleségül? – vágott a szavába Germán.
Gabriela elsápadt. Nem válaszolt. Érezte, hogy felgyorsul a
pulzusa.
Huszonöt évesen mindenre gondolt, csak házasságra nem. Ez volt
az utolsó dolog, ami megfordult a fejében; a Germánnal együtt
töltött egy év azonban elegendő volt, hogy tudja, barátja nem viccel.
S a kérdés határozottnak tűnt.
Gabriela mondani akart valamit, de nem jöttek szavak a szájára.
Egy sem. Nem gondolt ilyesmire, holott két év az Atlanti-óceán két,
külön partján valóban túl hosszú idő egy fiatal pár számára. Úgy
volt, hogy karácsonykor találkoznak újra. Meg nyáron. És persze
Gabriela bármikor meglátogathatta volna, ha olyan állást kap, hogy
a fizetéséből képes fedezni a drága repülőjegyet Amerikába.
Huszonöt évesen férjhez menni…?
Fiatal volt még ahhoz, hogy örökre elkötelezze magát.
Germán le sem vette róla a szemét, és válaszra várt. Ami nem jött.
Germán néhány napja, pontosabban két hete érlelte már magában a
gondolatot. És miután körbeérdeklődött, arra jutott, hogy nincs más
törvényes módja annak, hogy Gabriela az Egyesült Államokban
maradjon, csak a házasság, mert akkor rá is kiterjed az ő
diákvízuma.
Germán Gabrielára függesztett tekintettel, nyugtalanul
várakozott, majd néhány másodpercnyi hallgatást követően a lány
elmosolyodott, s halkan és bizonytalanul igent mondott.
Két héttel később pedig, az amerikai alkotmányra felesküdve,
örök hűséget fogadtak egymásnak a bostoni Park Square Building
Office-ban.
Ám ennek a rögtönzött, gyönyörű frigynek és a bostoni hídon tett
sétának immár majd’ húsz éve. Gabriela most a zuhany alatt idézi fel
a múltat, a barcelonai lakásukban. Nosztalgiával emlékszik vissza rá,
mintha tegnap lett volna… És igen, azt kérte a férjétől, hogy mondja
le a foglalást az étteremben. Fél órával később a televízió elé ültek,
hogy megnézzék Raymond Carver történeteinek filmadaptációját.
Gabrielának sikerült némán kiosonnia a házastársi hálószobából.
Germán nyugodtan alszik tovább. Mindig sokkal tovább alszik, mint
ő. Finoman becsukja az ajtót, és elindul az előszobában a konyha
felé.
Jól érzi magát a bőrében ilyenkor, hajnali magányában. Ezekben a
napokban már érzi a telet a házban, még akkor is, amikor a nappalit
elárasztja a napfény. November 4. vagy 5. van? Még azt is izgatottan
várja, hogy beindítsa a kazánt. Maga mögött akarja tudni azt a
hosszú nyarat, amely 2018-ban kijutott nekik.
A reggeli rituálé szerint felkapcsolja a lámpát a konyhapulton,
megtölti a vízforralót, és készít magának egy csésze fehér teát.
Megfogja a csészét, és várja, hogy felmelegedjék a keze, miközben a
konyhaablakból Barcelona azon kis darabját nézi, amelyet a
sajátjának érez. Egyedülálló, gyönyörű kilátás, a város sziluettjével
és a Földközi-tengerrel a távolban. Ez a látvány csak az övé.
Gabrieláé és a két férfié az életében: a férjéé és a fiáé.
Negyvennégy évesen szerencsésnek érzi magát, hogy ott élhet,
ahol él. Mély boldogsággal tölti el az édes, magányos teázás; a
teásbögre, amely felmelegíti a kezét, és amelyet minden reggel az
ajkához emel, miközben a tengert nézi. Ami az apró örömöket illeti,
Gabriela egyszerű nő.
Kimegy a konyhából, és elindul a nappaliba.
 A reggelek másik apró öröme, hogy hideg lába alatt a kör alakú,
négy méter átmérőjű, kobaltkék gyapjúszőnyeget érzi, amely a
nappali padlóját takarja. A szőnyegen ovális forma, levendulakék
kanapé áll, amelyet úgy helyeztek el, hogy ráessenek a napsugarak.
Földig érő, zöld bársonyfüggönyök egészítik ki a képet. Gabriela
kedveli a fehér falak, a levendulakék, a kobaltkék és a mélyzöld
kontrasztját. Reggelente teával a kezében, felhúzott térddel
odakucorodik a kanapéra. Szereti nézegetni a lakást, a gyönyörű
otthont, amelyet oly sok szeretettel és munkával alakított ki.
Amelyet egy életre tervezett.
Gabriela és Germán tíz éve vette a lakást. Százhúsz
négyzetméteres tetőtér a Paseo del Bornon, a Ribera negyedben.
Huszonöt perc sétára a tengertől. Amint átvették a kulcsokat,
kidöntötték a válaszfalakat, lebontották az álmennyezetet, és
gyönyörű, rózsaszín virágmotívumokkal festett gerendákat fedeztek
fel az egész lakásban. Arra jutottak, hogy a nappaliban lévőket
lecsupaszítják, a hálószobákban azonban megtartják a festett mintát.
A gerendákat elválasztó boltozatokon megtörő napfény csodálatos
látványt nyújt. Ráadásul a gerendák színe változik; néha
mézszínűek, máskor mahagóni árnyalatokban játszanak.
Gabriela fázik. Időbe telik, mire a radiátorok felmelegítik a lakást,
ezért beburkolózik az óriási, fehér gyapjú-kasmír keverék takaróba,
amely ott hever rendetlenül a kanapén. „Gabi, nem értem, miért
olyan nehéz lefekvés előtt összehajtogatni. Igazán nem értem”,
ismételgeti a férje nap mint nap.
Ebben az otthonban minden fordítva van, mint általában máshol.
Gabriela a káosz, a rendetlenség, a fegyelmezetlenség. Germán a
rend, a koherencia, a fegyelem.
Gabriela a teáját kortyolgatja, s körbetekint a könyvespolcon,
amely tele van a könyveivel, bekeretezett rajzokkal, fotókkal.
Az utóbbi időben szeme gyakorta megpihen az esküvői
fotójukon. A képen Germán premier plánban arcon csókolja
Gabrielát. Mögöttük elmosódottan látszik a bostoni Public Garden
zöldje. Gabriela mosolyog, és fiatal. Nagyon fiatal. És nagyon
szerelmes. Mikor is készült az a fotó…? Már nem emlékszik, hogy
vajon tizennyolc, tizenkilenc vagy húsz évvel ezelőtt. Életének egy
É
olyan pillanatát idézi fel, amely nosztalgiát ébreszt benne. Életének
egy boldog pillanatát, amely – valamilyen érthetetlen okból –
elszomorítja.
Napok óta késztetést érez, hogy kivegye a keretből a képet és
beragassza a polcon fekvő fotóalbumba. Ugyan miért kell neki
minden reggel szembesülnie azzal a fiatal, világos bőrű, sötét,
vállára omló hajú fiatal nővel? Aki előtt ott állt az egész élet, ezernyi
nyitott lehetőséggel, amelyek közül ő egybe kapaszkodott bele.
Olyan távol érzi magát tőle, testileg és lelkileg egyaránt…
Hiányoznak neki a saját gondolatai. Mert Gabriela boldog nő, akinek
csodálatos élete van. Nyugodt élete. Biztonságos, kiegyensúlyozott
élete.
Megissza a teát, majd fogja a MacBookját, az ölébe veszi, kinyitja,
és ujjbegyét végigcsúsztatja a trackpaden, a Safarit keresve. A La
Femme, az ország legnagyobb példányszámú női magazinjának
weboldala a kezdőlapja. Gabriela közel húsz éve dolgozik itt
újságíróként, és 2014 óta heti rovata van a lapnál.
Minden héten – akár jön az ihlet, akár nem – egy egész oldalt meg
kell töltenie. Minden héten beveti a képzeletét, hogy produkálni
tudjon háromezer-ötszáz karaktert. Néha túláradó a képzelete.
Máskor kaotikusak, rendezetlenek a gondolatai. Olykor erőteljesek.
Néha pedig minden sivár.
Meglepődik a rovata sikerén. Talán részben a címnek is
köszönhető: Történetek férjes nőkről. Ki ne szeretne betekinteni a házas
asszonyok titkos világába…?
A rovat címe nem Gabriela ötlete volt, ő valami költőibbet
szeretett volna. Sylvia Plath, Emily Dickinson, Gabriela Mistral
valamelyik gyönyörű versének címét javasolta. Például a kedvencét,
A szerelem hallgat címűt. Ő így akarta elnevezni rovatát, de Eugenia,
a főnöke határozottan megtagadta az óhaját.
– Egyszerű címre van szükséged, ami magával ragadja az
olvasókat, Gabriela. Te gyönyörű, ám baljós verseket javasolsz.
– Baljós…? – kérdezte Gabriela.
Eugenia – amellett, hogy a La Femme főszerkesztője, és annak
ellenére, hogy húsz év van közöttük – jó barátnője is egyben.
Kettejük kapcsolata 1996-ra nyúlik vissza, amikor is Eugenia a
kommunikációpszichológia mellékszakirányon tanított, újságírás
szakon, és Gabriela volt a kedvenc tanítványa. Aznap, amikor
Gabriela végzett, öleléssel búcsúztak egymástól. „Bármiben
számíthatsz rám – mondta Eugenia –, de azért repkedj még egy
keveset, mielőtt megrekednél ebben a városban. Barcelona néha túl
kicsinek bizonyul.”
Gabriela azon a napon még nem gondolta, milyen nehéz is lesz
külső segítség nélkül újságírói állást találnia. Miután belátta az
önéletrajz-küldözgetés hiábavalóságát, írt egy e-mailt Eugeniának
Bostonból, és mint „fiatal, tapasztalatlan, de lelkes tudósító”,
felajánlotta szolgálatait, ha netán bármilyen esemény vagy interjú
kapcsán hasznát venné a keleti parton. És Eugenia szaván fogta. Hat
hónappal később a New York-i Cervantes Intézetbe küldte, hogy
tudósítson egy irodalmi fesztiválról, amelyen néhány latin-amerikai
írónő is részt vett, s Gabriela interjút készített velük. Egy hónappal
később elküldte őt a providence-i Brown Egyetemre, hogy
interjúvoljon meg egy spanyol származású építésznőt, akit aztán egy
biológusnő követett, Delaware-ben. A két év alatt, amit Gabriela
Bostonban töltött, összesen tíz interjút készített olyan érdekes,
spanyolajkú nőkkel, akik az Egyesült Államokban telepedtek le.
Ennyi elég volt Eugeniának, hogy meggyőződjön az ifjú újságírónő
munkabírásáról, lelkesedéséről és szenvedélyéről.
Amikor 2000-ben visszatért Spanyolországba, Eugenia megbízta
őt a La Femme kulturális rovatának szerkesztésével, majd
negyvenéves korában rábírta, hogy írjon végre saját szövegeket, és
legyen rovatvezető.
– Miről szólnak majd a történeteid? – faggatta Eugenia, amikor
Gabriela felkereste, hogy beszéljenek arról a jövőbeli rovatról.
– Rólunk. Negyven feletti nőkről. Dolgozó, elkötelezett nőkről.
Szerelemről, szenvedélyről, vágyról vagy épp annak hiányáról. A
férjeinktől. Olyan férfiakról, akik nem a férjeink. – Gabriela itt
elhallgatott, és elmosolyodott, mielőtt hozzátette volna: – A
szeretőinkről, akik nincsenek, és akikre vágynánk. – Felhúzta a
vállát; nehéz volt címet találnia a rovatának. – Nem tudom, Eugenia.
Hozzám hasonló nőkről szólnak majd. Történetek férjes nőkről.
 – Ez az – Eugenia az asztalra csapott. – Megvan! Megvan a
rovatod címe: Történetek férjes nőkről. Hagyd a holt költőnőket
békében nyugodni.
– Hogyan? Ez olyan szájbarágós, Eugenia. Nekem nem tetszik.
Még egy percig vitatkoztak, de mivel a viták mindig hatalmi
harcok, Eugenia pedig – mint főnöke és barátnője – könnyedén fölé
kerekedett, így hát Gabriela végül beadta a derekát. Ennek ellenére
már az első megjelenés után kénytelen volt elismerni, hogy a cím
telitalálat volt. Bevált. Város- és országszerte nők százai, sőt a
végtelen világhálónak köszönhetően latin-amerikai asszonyhadak is
hétről hétre szomjúhozva várták Gabriela rovatát a La Femme-ban.
Eugenia a cím mellett barátságos hangvételt javasolt neki.
Egyszerű, hétköznapi történetekre van szükség, hangsúlyozta.
– Mindenkinek elege van az országban uralkodó politikai
feszültségből, Katalónia függetlenségének kérdéséből és a svájci
bankokból – jelentette ki.
Gabriela a cikk elolvasása előtt megérintette a radiátort. Teljesen
átfagyott a teste. Megdörzsölte a kezét. Igazság szerint a szöveg
minden egyes szavát kívülről tudta, de tartott a La Femme
szerkesztője, Consuelo Garza – szerkesztőségbeli ellenlábasa –
módosításaitól. Gabriela sosem értett egyet kolléganője
változtatásaival, de a csapatmunka kompromisszumokat kívánt, és
Gabriela alaposan megtanulta ezt sok éves újságírói tapasztalata
során, a La Femme szerkesztőségében.
Azon a héten A mama barátja címen írt cikket. A történet egy
hűtlen nő körül forgott, aki elhagyta a férjét, miután úgy érezte,
házastársa nem becsüli meg eléggé. Klasszikus eset. Azokban a
helyzetekben, amikor a nők bontják fel a házasságukat. A nő, aki
elhagyja a férjét a főnökéért. Ismét a hatalom erotikája. Hát nem
volna etikusabb magatartás elmondani az igazat annak az embernek,
akivel húsz éve együtt él az ember? Elmondani neki, hogy szereted,
hogy nagyon szereted, de beleszerettél egy másik férfiba. De nem
teszed meg; inkább azt hazudod neki, hogy „te nem becsültél meg
eléggé”. Aztán elhagyod, és nem egészen egy hónap múlva a fiad
hazaér egy hosszú hétvégéről, és „a mama barátjáról” beszél… és
akkor bizony összetöri az apja szívét.
 Gabriela ekkor felfigyelt A mama barátja című cikket kísérő finom
illusztrációra, amelyet kollégája és barátnője, Silvia készített. A
könnyed vonalak csinos, törékeny, anyaszült meztelen nőt
ábrázoltak két, felöltözött férfi, a férje és a szeretője között. Nagyon
ütős volt.
Silvia és Gabriela jól megértette egymást. Tökéletes táncot
lejtettek a betűk, a vonalak, a szavak, a fotók és az illusztrációk
világában. Gabriela kezébe vette a Nokiáját, és SMS-t küldött
barátnőjének:

Silvia, drágám, gyönyörű az illusztráció! Nagyon tetszik…

Jössz holnap vacsorázni? Cósima már itt van. Eugenia
együtt szeretne látni bennünket, mindhármunkat… Valami
fontosat akar mondani.
Majd ismét a laptopra nézett, és elolvasta cikkének első mondatát.
– Gabi!
Férje hangja beszűrődött a nappali terébe, és Gabi csodálkozva
nézett a polcon álló órára. Mi az, hogy Gabi? De hiszen még csak 7:45
van… Hogyhogy ilyen korán felébredt?
A fűtés, jutott eszébe. A kazán nagyon furcsa hangokat adott ki.
Ez lehetett az oka…
Gabriela úgy gondolta, ha nem válaszol, Germán talán
visszaalszik. Azt kívánta, bárcsak visszaaludna a férje.
– Gabi! – ismételte meg a férfi még mindig kedvesen, bár immár
hangosabban.
Gabriela felsóhajtott, és lecsukta a laptopját. Lassan
feltápászkodott.
Micsoda tehetetlenség. Micsoda tehetetlenség. Micsoda
tehetetlenség. Nem mondhatott megint nemet.
– Megyek mááár…! – felelte kedvesen.
✻
– Szeretlek – súgta oda Germán, miután a szeretkezést követően
arcon csókolta.
– Gyakrabban kellene csinálnunk – állapította meg őszintén
Gabriela, fejét a férje mellén nyugtatva.
– Igen, persze. Egy hónapja is ezt mondtad.
 Gabriela nevetett a férje megjegyzésén, miközben magára húzta a
paplant, s meztelenül a férjéhez bújt.
– Gondolod, hogy most képes leszek rá? – kérdezte azzal a
könnyedséggel, ami a beszédét s a tetteit egyaránt jellemezte, sőt,
amivel egyszerre több mindenre is képes volt gondolni.
– Mire?
– Ugyan mire, Germán? Hogy megírjak egy regényt!
– Most szeretkeztünk, Gabi. Nem gondoltam volna, hogy három
másodperccel később neked már a regény jár a fejedben.
Germán rágyújtott egy Camelre, mielőtt folytatta volna; ő mindig
is azon a véleményen volt, hogy a felesége előbb beszél, csak utána
gondolkozik.
– Egy regény nem egyoldalas cikk. Napi sok-sok órára a gép elé
kényszeríti az embert. Gabi, neked szuper életed van. Naponta
eljársz úszni, a barátnőiddel ebédelsz, elég jól keresel, és akkor írsz,
amikor csak akarsz…
Gabriela felült, és bosszúsan nézett rá.
– Hogyhogy akkor írok, amikor csak akarok? Én mindennap írok!
Olykor megfordult a fejében, hogy a férje vajon komolyan veszi-e
az ő hivatását. Neki nem kellett tengeri kitermelőlétesítményeket
terveznie, csak meg kellett írnia a heti rovatát, és interjúkat kellett
készítenie; ez volt a munkája, még ha ez a társadalom számára
teljességgel nélkülözhető dolog volt is.
– Hogy mondhatsz ilyet, Germán? Szóval szerinted én akkor írok,
amikor épp kedvem szottyan hozzá?
– Te is érted, hogy gondolom – felelte Germán mindennemű rossz
szándék nélkül.
– Nem. Nem értem.
Germán mondani akart valamit, de a felesége nem hagyta.
– Igen, jó életem van. Ahogy neked is. Egyikünknek sem kell a
bányában güriznie, ez igaz. De én mindennap írok, Germán. Napi
hét órát. Egyedül, teljesen egyedül. És nem könnyű egész nap
egyedül lenni. A gondolataimmal küzdeni.
– Hát, én örülnék, ha ezt kellene tennem – szakította félbe
Germán.
 Gabriela nem válaszolt azonnal, mert tudta, hogy a férje boldog
volna, ha egyedül tölthetné a napjait s távmunkában dolgozhatna.
Repesne az örömtől. Ha senkihez sem kellene szólnia.
– Hát, nekem ez nem olyan könnyű. Néha azon kapom magam,
hogy a szereplőimmel társalgok, és azt hiszem, megőrültem – pár
pillanatra elgondolkodott. – És egy percre sem engedhetem el
magam. Ami szintén nem olyan egyszerű. És igen: elmegyek úszni,
miután bevittem a gyereket az óvodába; úszom harminc percet,
megreggelizem, de háromnegyed tízkor már az íróasztalomnál ülök;
háromkor megebédelek, háromnegyed ötig írok, aztán…
– Lassíts, Gabi, lassíts – szakította félbe Germán. – Pontosan
tudod, mire gondoltam. Egyébként pedig nem értelek; ha már most
terhesnek érzed az egyedüllétet, akkor miért akarsz még nagyobb
magányt magadra vállalni? Néha olyan ellentmondásos vagy; hát
nem ajánlottak kétszer is fix állást a szerkesztőségben? De te mind a
kétszer nemet mondtál.
Gabriela kikelt az ágyból, úgy tett, mintha megsértődött volna, és
elindult a zuhany felé. Néhány bátorító, lelkesítő, ösztönző szóra
vágyott. Hogy kiűzzék belőle azt a bizonytalanságot, amit a DNS-
ében hordozott. „Gondolod, hogy képes leszek rá?” – ez inkább
egyfajta rosszul megfogalmazott költői kérdés volt. Azt szerette
volna hallani, hogy „Hát persze hogy képes leszel rá!”. Germán
azonban racionális gondolkodású mérnökember volt. Ugyan mire
számított? A regényírás nem könnyű feladat, és ezt a férje is tudta. A
háromszáz oldalas diplomamunka megírása is fárasztó volt számára.
Germán nem is szívesen emlékszik vissza arra az időszakra.
Gabriela visszafordult a fürdőszobaajtóból.
– Germán…
Germán ránézett a feleségére, és Gabriela édes rosszmájúsággal
kilőtte a nyilát:
– Az elkövetkező negyedévben mondj le a kefélésről.
✻
Barcelonától ötszázhat kilométerre, épp abban a pillanatban,
amikor Gabriela zuhanyozni indul, kebelbarátnője, Silvia gyors
léptekkel, felmálházva igyekszik előre a Madrid-Puerta de Atocha
állomás 2-es számú peronján egy három hónapos babával, aki
vigasztalhatatlanul sír az afrikai kendőbe bugyolálva, az anyja
hasán; lázadó természetű, tízéves lánya pedig kézen fogva halad
mellette. Silvián hátizsák – benne pelenkával, törlőkendővel, egy
textilpelenkával, ruhákkal, cipőkkel, könyvekkel, ceruzákkal és
játékokkal.
– Édesem, ne sírj már… Leülünk, és mindjárt megetetlek – biztatja
halkan a babáját. – Te meg gyere tempósabban, nyuszikám, nehogy
lekéssük a vonatot! – mondja a nagyobbik gyerekének.
Silvia elhalad a néma vagon mellett, amelyben akkor utazott
sokat, amikor még csak Salva barátnője volt, nem pedig a felesége és
a gyerekei anyja. Kisbabája sírása csak úgy harsog a peronon,
miközben a hangosbemondóból elhangzik az utolsó figyelmeztetés.
– Jövök már, angyalom, jövök már… – Megsimogatja a baba fejét,
aki tátott szájjal, bőgve könyörög az anyja melléért. A tejért.
Kézen fogva feltuszkolja lányát a vonatra, és a sírás abban a
pillanatban szétárad a hatos kocsiban. Érzi magán az utasok
tekintetét. Egyesek együttéreznek vele. Mások elképzelik a Madridot
Barcelonától elválasztó ötszázhat kilométeres utat a fülsiketítő,
kétségbeesett sírás kíséretében, és legszívesebben menekülőre
fognák.
Kedve volna hangosan felkiáltani: „Nyugalom, nem ez az én
kocsim, én a hetesben ülök. Hadd emlékeztesselek benneteket, hogy
ti is ugyanígy bőgtetek az anyátok mellén”. És ha tehetné, még azt is
hozzátenné, hogy „barmok”.
Ezt gondolja, ugyanakkor megérti őket. Akkor fedezte fel a
csendes fülke szépségét, amikor még egyedülálló madridi volt, és a
hosszú hétvégeken Salvához utazott, aki pedig katalán. A sok,
Madrid és Barcelona közötti utazás egyikén, a jegyességük idején,
egyszer neki is egy anya és a hasfájós babája mellett kellett ülnie.
Attól a naptól fogva a csendes fülkéket kereste.
Megérti őket, persze hogy megérti őket.
– Jövök már, kicsikém, jövök. Kérlek, ne sírj…
Silvia belép a hetes kocsiba, és nyomában gyereksírás tölti be a
teret. Ismét magán érzi a többi utas tekintetét. Érthető, igen. Most azt
mondaná hangosan: „Amint a fejős tehén, akivé váltam, előveszi a

É
tőgyét, a borjú elhallgat”. És a végére most is odabiggyesztene egy
„barmok”-at.
Silvia efféle megváltozott állapotban van az anyaság miatt.
Egyszerre szereti és gyűlöli ezt az őrült állapotot.
A 14A ülés az övé. Megtalálja. Lánya az ablak mellett ül, Silvia
pedig megpróbálja lecibálni válláról a hátizsákja jobb vállpántját.
Túlságosan szorosra állította a pántot. A baba hisztérikusan sír.
– Jövök már, édesem, jövök már… Ne sírj… Az a baj, hogy a
hangod a fülembe hatol, és elhatalmasodik rajtam. Tudom, hogy
nem érted, amit mondok, de ha sírsz, minden nehezebben megy. Ne
sírj, kicsikém. Ne sírj…
Tudja, mi történik ilyenkor: az oxitocin, a noradrenalin a ludas.
Olyan hatalmas a hormonbomba, hogy az volna a furcsa, ha nem
érezné másképp magát. Mert a babája sírása stresszeli őt.
Pontosabban szorongással tölti el. Fél órája pelenkázta át, Silvia apja
A3-asának hátsó ülésén. Vagyis tiszta a pelus. Vagy talán mégsem; a
baba emésztése túlontúl gyors. Silvia újból megsimogatja a kis
buksiját.
– Jövök, drágaságom, jövök már…
De nem bírja levenni azt a rohadt hátizsákot a válláról.
„Nem fog belehalni, ha még két percig várnia kell, nyugi”,
mondta Salva egyik éjjel, hajnali négykor, amikor az első gyerek
megszületett, és egyre csak sírt. Amint a férje szájából meghallotta
azt, hogy „nyugi”, egyszeriben úgy érezte, mintha megszállta volna
egy démon, és szitkozódni kezdett. „Abszolút nyugodt vagyok,
Salva! TÖKÉLETESEN NYUGODT VAGYOK!”
És ez a megjegyzés, amit Salva félálomban, minden rosszindulat
nélkül ejtett el, vezetett a pár történetének első nagy vitájához. Az
elsőhöz. Silvia túlreagálta a dolgot, és minden haragját a férjére
zúdította. Kijött a sodrából, bizonyára az alváshiány miatt. Biztos az
alváshiány miatt, mivel az éjjel csak harminc percet tudott aludni
egyhuzamban, immár sokadjára. Reggel aztán bocsánatot kért.
Miután a férje elment edzeni, elkezdett szörfölni a neten, hogy
megértse, mi is zajlik le benne minden alkalommal, valahányszor a
babája felsír. A férjében pedig feleannyi feszültséget sem okozott a
dolog. Nem is értette, hogyan képes Salva aludni, amikor a baba sír.
 Elolvasta az Országos Gyermeknevelési Intézet tanulmányát,
amelyet hatszáz anya részvételével készítettek a világ minden
tájáról: izraeli, argentin, kenyai, japán és belga anyákat vontak be a
programba. Mind hasonlóképpen reagáltak, amikor meghallották a
babájuk sírását; mindannyian ugyanazon agyi mechanizmusokat
mutatták, függetlenül származásuktól és kulturális hátterüktől.
Valamennyien oxitocint, szeretethormont, illetve egy másik,
noradrenalin néven ismert hormont termeltek, amely utóbbi az
idegrendszerünk funkcióival és a stresszel kapcsolatos. Elküldte a
honlapot Salvának, hogy ő is nyugodt körülmények között elolvassa.
Az üzenetet egy „sajnálom”-mal és egy „szeretlek”-kel zárta.
Salva felületesen átfutotta a cikket.
– Jövök már, babám, jövök már! Kérlek, ne sírj tovább… Ha a
papa itt volna, minden könnyebb lenne. De a papa Barcelonában
van. Ne sírj már, kérlek…
Túl szorosra húzták a hátizsák pántját. Édesanyja ragaszkodott
hozzá, hogy teletömjék spanyol nyelvű gyerekkönyvvel, ha
véletlenül nem találnának ilyeneket Barcelonában. Ez is újabb
vitához vezetett.
„Anya, kérlek, ne nézd már az Intereconomíát4, komolyan
mondom!”
Összekaptak, és Silvia tudatlannak nevezte az anyját. Aztán
bocsánatot kért tőle. Az anyaság és a felborult hormonok közepette
gyakorlatilag az egész napját bocsánatkéréssel töltötte. Pillanatokon
belül változott benne a szeretet és a gyűlölet aránya.
Hogy Silviának ne fájjon a háta, anyja rövidebbre állította a
hátizsák pántjait, s közben persze megeresztett néhány megjegyzést.
– De kislányom, kaptál tőlünk egy Maclaren babakocsit. Ha
legközelebb jössz, fogod a kocsit, és mindent felakasztasz rá ahelyett,
hogy ezt a fekete motyót cipelnéd. Úgy nézel ki, mint valami
cigányasszony. És különben is, a végén még kiesik a gyerek ebből az
afrikai rongyból…
Silvia az anyjára nézett. Imádta őt, néha azonban ki nem állhatta a
stílusát.
– Anya, tudatában vagy, milyen szavakat használsz?
Cigányasszony, afrikai rongy… Nem mondom, szép kis
megjegyzéseket puffogtatsz…
Silvia és az anyja kapcsolata már csak ilyen volt. Szerették
egymást, összevesztek, majd kibékültek, azután kezdték elölről.
Szeretet-veszekedés-kibékülés. Mindig ugyanoda lyukadtak ki…
Silviának sikerül leverekednie magáról a hátizsák egyik pántját. A
baba kinyitja a száját, és szívni kezdi a hordozókendőt. Mohón
szopja az anyagot, aztán csalódottan felsír.
– Segíthetek? – kérdezi mögötte egy édes női hang.
Silvia megfordul, és megpillant egy szép, sőt gyönyörű, rövid,
szőke hajú, mandulavágású, zöld szemű nőt.
– Igen. Megköszönném. Ha segítenél levenni rólam a hátizsá…
A nő előzékenyen megkérdezi:
– Felrakjam?
– Nem, köszönöm, ki kellene vennem belőle ezt-azt. Nagyon
köszönöm – mondja Silvia, és végre kényelembe helyezi magát a
babával.
– Ha bármire szükséged van, itt ülök, mögöttetek.
Silvia mosolyogva bólint, s közben kiveszi a babát a
hordozókendőből.
– Jövök már, angyalom. Jövök. Ne sírj már.
Hosszú ujjú, dekoltált fekete pólót visel, és az anyasággal járó
állandó hőhullámok most is kerülgetik. Azon a napon kezdődtek,
amikor tudomást szerzett a terhességéről, és nagyon reméli, hogy a
szoptatás befejeztével megszabadul tőlük. Előveszi a póló alól
hatalmas mellét; csak nézi gigantikus méretű, repedezett, kitágult
cicijét. Obszcén látványt nyújt. Nem is érzi a magáénak. Benyúl a
dekoltázsába, és kikapcsolja a melltartóját. Eltávolítja az átnevesedett
melltartóbetéteket, amelyeket azért használ, nehogy átázzon a
pólója, és mindenekelőtt, nehogy avas tejszagot árasszon magából.
Jó nedvesek lettek; jobb, ha kidobja őket, és újakat tesz be.
– Nem… Ez nem lehet igaz… – mondja Silvia rémülten.
Ráébred, hogy a madridi hálószobája éjjeliszekrényén hagyta a
melltartóbetétes csomagot, pedig most valóban nagy szüksége volna
rá. A melle nem képes szabályozni a tejtermelést, ezért nem járhat-
kelhet nélküle. Szinte látja maga előtt, ahogy tetőtől talpig átázik, és
bűzlik az avas tejszagtól.
 Eszébe jut a mellszívó, amit Gabrielától kapott. Ott lapul a
hátizsákjában. A hátizsák is Gabrielától származik; ő javasolta neki,
hogy felejtse el a pelenkázótáskát, és milyen igaza volt! Silvia nem
tudja megfelelően használni a mellszívót. Nem is tudja elképzelni,
hogy a tölcsért a mellbimbójára helyezze az összes utas előtt, és
addig pumpáljon, amíg a tartály meg nem telik tejjel. Szép kis
előadás volna. Az AVE vécéjét pedig, két gyerekkel, inkább hagyjuk.
Már látja is magát fejőstehénként, aki egész úton csak tejet termel.
– Drágám, vedd ki a melltartóbetéteket. Vigyázz, mert ennyi van
nálam összesen – kéri a lányát. – Ne hagyd el, jó? Hajtsd le az
asztalkát és tedd rá.
Pár nappal azelőtt, hogy visszatért volna Madridba, berepedezett
a mellbimbója. A baba nem kapta be elég jól a bimbóudvart, és ez
irritációt okozott. Fáj. Nagyon fáj. A nagyobbik lányával is így volt.
El is mesélte Cósimának, a másik jó barátnőjének Barcelonában.
Amilyen nagylelkű Cósima, a terhesség harmincötödik hetében
ajándékozott neki egy „Terhesség és szoptatás” elnevezésű Weleda-
kosarat, amely a babakrémeken kívül két további terméket
tartalmazott. Az egyiket az édesanyának szánták, édesmandula-olaj
volt, amelyet hüvelyi és gátmasszázshoz ajánlották, szülés előtt. „Az
édesmandula-olajat naponta érdemes használni a terhesség utolsó
hónapjaiban, hogy a gát területe és a hüvelyfalak rugalmasabbá
váljanak, és elkerülhető legyen a gátmetszés”, olvasta Silvia a
használati utasításban.
Így kezdte el Salva vaginális masszázsban részesíteni Silviát.
– A mutató- és a középső ujjal kell csinálni, Salva. Dugd be a
mutató- és a középső ujjad.
– A hüvelyedbe? – kérdezte a férje, amikor először csinálták.
– Igen, persze, hogy a hüvelyembe! Mégis hová máshová?
Salva bedugta ujjait a felesége hüvelyébe. Hónapok óta nem is
dugott oda semmi mást.
– Így jó lesz. Most pedig húzd lejjebb az ujjaid, Salva.
Salva komoly ábrázattal engedelmeskedett.
– Még lejjebb. Aztán oldalsó irányban haladj velük. De ne befelé,
Salva! Te befelé csúsztatod az ujjaid. Ne befelé csináld, jó? Nézz rám!
Ide nézz, Salva!
 Salva – némiképp megviselten – a feleségére nézett.
– Ne befelé csináld! Most mondtam, hogy oldalsó irányba
csúsztasd az ujjaid, és lefelé.
Salva tovább próbálkozott.
– A fenébe, Salva, figyelj már, ez azért nem olyan nehéz…! Nem,
nem így, hanem ujjbeggyel… Nem. Te nem ujjbeggyel csinálod,
hanem körömmel.
– Hogy érted, hogy körömmel?
– Ujjbeggyel. Ujjbeggyel csináld. Lapítsd le az ujjaid… Na, most
jó. Igen, így jó lesz. Nagyon jó, szerelmem. Folytasd csak. Tökéletes,
szerelmem. Tökéletes. Előbb az egyik, aztán a másik irányban.
Nagyszerű. Salva, ne siess… Lassabban, ha lehet. Jobbról balra.
Nagyon jó. Nagyon jó! Most pedig, Salva, a hüvelykujjaddal, ami a
vaginámon kívül van…
Salva kihúzta a kezét, és ránézett a hüvelykujjára.
– De ne vedd ki, a fenébe, Salva! Ne vedd ki! Egyszerre csináld!
Salva visszadugta. Mármint az ujjait. Ahogy az előbb említettük,
semmi mást nem dugott be oda, már hónapok óta.
– A mutatóujj és a középső ujj bent van. Nagyszerű. Nagyon jól
csinálod, szerelmem. Mutató- és középső ujj bent. A
gyógytornászom azt mondta, hogy úgy kell mozgatni a
hüvelykujjad, mintha cigarettát sodornál.
– Ezt nem értem, Silvia.
– Kívül kell masszírozni, Salva.
– Micsodán kívül?
– Hát a vaginámon kívül, Salva! Mégis mi máson kívül?!
És Salva elsápadt, mert egy kicsit nyomasztotta ez az egész.
– De hát én… nem dohányzom, Silvia… – Gyöngyözni kezdett a
homloka. – A teniszezők nem dohányoznak.
Merthogy Salva teniszező volt. Pontosabban teniszedző.
Két héttel később egy rozsdamentes acél olló hatolt be Silvia
hüvelyébe, és egycentiméteres vágást ejtett a bőrén és az ánusza
musculus puborectalisán. Majd, mivel a nőgyógyász balkezes volt,
bal felé vágta át a maradék három centit, ferde vonalban.
Természetesen mindennek köze nem volt azokhoz a borzalmas,
édesmandula-olajjal végzett gátmasszázsokhoz, amelyekben
kedvese részesítette. Salva is ott volt a szülésnél – elkötelezetten,
szerető szívvel szenvedett együtt a feleségével. A gátmetszést –
amolyan spanyol módra – felettébb önkényes módon hajtották
végre. Szombat délután hét óra volt, egy magánkórházban. Ugyan
mit törődött a nőgyógyász a WHO irányelveivel, amikor a felesége
odahaza igyekezett szórakoztatni a vendégeket, és már neki is rég
otthon kellett volna lennie.
Spanyolországban a gátmetszések aránya eléri a nyolcvan
százalékot. Németországban ez az arány tíz százalék. De hát mit
tehetünk… A németeknél nem süt úgy a nap.
A második termék a kosárban egy mellbimbóbalzsam volt. Nem
sokat használ, Silvia mindenesetre kenegeti vele a mellét. Ezenkívül
vásárolt néhány szilikon mellbimbóvédőt, aminek könnyítenie
kellene a helyzeten. De a babának nem tetszik a szilikon; Silvia
mégis próbálkozik vele, mert a nyál égeti a bőrét.
– Jövök már, kicsim. Jövök már.
Silvia felteszi a mellbimbóvédőt, majd odahúzza a melléhez a
babát, aki kétségbeesetten rátapad, és ugyanolyan kétségbeesetten
szívni is kezdi a tejet. De aztán észreveszi a szilikont, és újból
csalódottan és hisztérikusan felsír. Silvia gyorsan leveszi a
mellbimbóvédőt, és a mellére veszi a babáját, aki immár
határozottan ráfog a mellbimbóra, s huszonöt percnyi kétségbeesett
ordítás után végre ellazul, és rendesen szopik. Anyja édes kebléből
táplálkozik.
Silvia – még ha égő mellel is – felsóhajt. Nem számít. Fáj, de a
baba lehiggadt. Megsimogatja gyermeke pofikáját. Kikészíti, de
imádja. Olyan nagyon imádja…
Amint elindul a vonat, érzi a finom zötyögést..
Fejét az ülésen nyugtatja, s közben az ablakon keresztül nézi a
szemerkélő madridi esőt. Ez az ő drága városa, ide húz a szíve.
Máris arra gondol, mikor jön legközelebb.
Rajong Barcelonáért. Imádja a tengert, a Földközi-tengert, amely
átkarolja a várost. Nagyon szereti Salvát és a barátnőit, az ő
elválaszthatatlan Gabrieláját és a különc Cósimát. De mindenkije –
gyerek- és kamaszkori barátai, unokatestvérei – Madridban lakik.
 Azzal is tisztában van, hogy könnyebb volna számára az anyaság,
ha ott élne. Az anyja odaadóan gondozná a gyerekeket. Persze ez
kétélű kard, pontosan tudja. Mégis jobb volna úgy. Ő legalábbis
kiegyensúlyozottabb és kipihentebb lenne. Barcelonában ott az
anyósa (szerető, odaadó anyós), de ez mégsem ugyanaz. Egy anya
nem olyan, mint egy anyós. De nem ám.
Silvia a babájára néz. Órahosszat tudná legeltetni rajta a szemét.
Ha békés, végtelen gyengédséget ébreszt benne, és ezt a tudtára is
adja. Salva mindig jót nevet, amikor hallja, hogy azt mondja a
babájának: „Szeretlek.” Olykor, ha aludni látja, könnybe lábad a
szeme.
„Belőlem fakadt, Salva. Csak nézem, és arra gondolok: »Hogyan
lehetséges, hogy egy ilyen parányi lény fejlődött ki bennem?«. Igazi
csoda; bár természetesnek vesszük, de akkor is egy csoda!” Azután
letörli a könnyeit, és nevetve mentegetőzik: „Biztos csak a
hormonok…”.
Lánya unja már az ücsörgést. Nem bír nyugton maradni.
Hiperaktív, akár az apja. Elkéri anyja iPhone-ját, hogy megnézze a
Jégvarázs című Disney-filmet, aminek újabban a megszállottja. Silvia
kicipzározza a hátizsákot, és előveszi a mobilt. SMS-e érkezett.
Tudja, hogy Gabrielától jött, csak ő írogat még mindig SMS-eket.

Silvia, drágám, gyönyörű az illusztráció! Nagyon tetszik…

Jössz holnap vacsorázni? Cósima már itt van. Eugenia
együtt szeretne látni bennünket, mindhármunkat… Valami
fontosat akar mondani.
Az ő jó barátnője, Gabriela folyton hálálkodik a munkájáért,
gondolja Silvia gyakorta, holott szerinte éppen hogy ő tartozik
hálával Gabrielának. Silvia huszonhét évesen érkezett Barcelonába, s
egyetlen köteléke a várossal vőlegénye, Salva és annak barátai
voltak.
A sors véletlenül hozta össze őket néhány évvel később, egy
képzőművészeti vásáron, ahol grafikákat és fotókat állítottak ki.
Évente megrendezik a Poblenou negyedben; Silvia is szerepelt
néhány festménnyel és fotóval, és Gabriela felszabadultan sétálgatott
a műalkotások között.
 Felfigyelt Silvia nőiességtől lüktető, erős érzelmi töltéssel teli
rajzaira. A ceruza- és tusrajzok, valamint akvarellek női sziluetteket
ábrázoltak. Ezenfelül a női világot bemutató, a szépség szigorú
kánonjait kerülő, zsánerképszerű fotókat is kiállított, amelyek mély
benyomást keltettek Gabrielában. Egyenesen beleszeretett egy
fekete-fehér fotóba, amely meztelen, várandós nőt ábrázolt, aki egy
hintaszékben ülve az ablakpárkányra támasztja kinyújtott lábát.
Szóba elegyedtek egymással. Beszélgettek a szakmájukról.
Kölcsönösen rokonszenvesnek találták a másikat, és névjegykártyát
cseréltek.
Egy évvel később Gabriela felhívta Silviát, mert a La Femme
szerkesztőségében szabadúszó fotósokat kerestek, kifejezetten nőket.
Silvia jól emlékezett rá, így nyugodtan azt felelte: „Igen, persze,
nagyon szívesen dolgoznék a magazinnak”. Aztán letette a kagylót,
és ugrálni kezdett örömében, amikor kilépett a kis boltból, amelyet a
Raval negyedben más grafikusokkal és fotósokkal nyitott, de amely
vállalkozás nem bizonyult túl nyereségesnek számukra.
Hasonlítanak egymásra. Az igazi jó barátnők hasonlítanak
egymásra. Gyakorta megfordul ez a madridi Silvia fejében, ha
kedves katalán barátnőjére gondol.
Harminc perc telt el azóta, hogy a vonat kigördült a Madrid-
Puerta de Atocha állomásról. Silvia érzi, hogy a vonat lassít, és
megragadja az alkalmat, hogy áthelyezze a babát a másik mellére. A
változással elégedetlen baba felsír.
– Itt vagyok már, te, jaj, de nehéz veled…
Megszólal egy női hang a hangosbemondóban:
– Madrid-Puerta de Atocha felől Barcelona-Sants állomásig
közlekedő vonat. Következő állomás: Guadalajara-Yebes.
Düh.
Harag.
Ezt érzi Silvia, amikor meghallja a bejelentést a
hangosbemondóból.
Haragosan bámul ki a kihalt guadalajara-yebesi megállóra.
Behunyja a szemét, és megrázza a fejét. Legszívesebben megölné
Salvát. Meg akarja ölni a férjét.
 – Mi a baj, anya? – kérdezi a lánya, aki felfigyelt ingerült
gesztusára.
– Semmi, édesem.
És a kislány elfogadja a választ.
Vajon fájdalmat vagy csalódottságot érez? Csalódottságot. Mielőtt
elindult volna Madridba, megkérte Salvát, hogy a közvetlen, a
Santsról az Atochára, illetve az Atocháról a Santsra közlekedő AVÉ-
ra váltson jegyet, ami pontosan két óra harminc perces utat jelent.
Ráadásul, amilyen szórakozott a férje, Silvia a hűtőszekrényen lévő
táblára is felírta: „KÖZVETLEN AVE, ÁTSZÁLLÁS NÉLKÜL”.
Kétszer alá is húzta.
Nem ő vette meg a jegyet, mert a hitelkártyáján elmosódott a
CVV-azonosító. Csakis ezért nem ő vette meg, és ezt most már
nagyon bánja.
Dühös. Nagyon dühös. Egy teljes hétre egyedül hagyta a férjét.
Salva boldog volt, még ha hiányoztak is neki. Repesett az örömtől.
Silvia nem látott még olyan férfit, aki ne örült volna annak, ha
felesége és gyerekei egy hétre magára hagyják. Biztos van ilyen, de
akkor mutassák be neki, gondolta. Nem kért sokat Salvától.
Épphogy nagyon keveset kért tőle.
Magára vállalta a gyerekeket. Elvárná, hogy azt a keveset, amit
kér tőle, jól csinálja. Nem olyan nehéz megvenni egy közvetlen
vonatjegyet Madridból Barcelonába, ami sehol sem áll meg. Nem
bizony. Nem lehet igaz, hogy a vonat Guadalajara-Yebesben is
megáll.
– Hívd fel a papát – utasítja Silvia a lányát, aki belefeledkezve
nézi a Jégvarázst. – Várj egy kicsit. Épp most van az a rész, amikor
Elza…
– Hívd fel a papát – ismétli parancsoló hangon.
Silvia felsóhajt. Hallja, amint nyílnak az ajtók. Guadalajara-
Yebesben. Senki sem száll fel szombat reggel Guadalajara-Yebesben.
És nem is száll le senki szombat reggel Guadalajara-Yebesben.
Valójában soha, senki sem száll se fel, se le azon a pusztaságon, a
semmi közepén. Ugyan kinek jutott eszébe odaépíteni azt a
szellemállomást, a senkiföldjére? Nem is tudja, vajon a férjével vagy
azzal a politikussal szeretne-e inkább végezni, aki úgy döntött, hogy
húszmillió eurót költ egy olyan állomásra, ahol senki nem száll se
fel, se le.
Guadalajara-Yebesből az következik, hogy a vonat Calatayudot,
Zaragoza-Deliciast, Camp de Tarragonát, és talán Llei-da-Pirineust is
érinti majd. Könyörgöm, csak Lleida-Pirineus felé ne tegyen kitérőt,
gondolja Silvia. Öt óra bolyongás Katalónia-szerte egy hiperaktív
kislánnyal és egy a mellén csüngő, pár hónapos babával.
Tudja, hogy Salva még alszik, és sejti, hogy nem fogja felvenni.
Este a barátaival találkozott , és Silvia valahogy érzi, hogy bizonyára
több gin-tonikot ivott a kelleténél.
Legnagyobb meglepetésére Salva felveszi a telefont. Mert Salva
azért aggódik a feleségéért és a gyerekeiért. Nagyon is. Csak az a
helyzet, hogy egy kicsit tehetetlen típus.
– Guadalajara-Yebesben vagyok. Ez most komoly, Salva? De
tényleg… Világosan megkértelek, hogy a két és fél órás vonatot
válaszd ki – veti a férje szemére Silva, viszonylag halkan, hiszen az
AVE-n ül – máskülönben kiabálna.
Salva a másnaposság és az álomkór közepette nem igazán érti, mi
a baj, de azért bocsánatot kér. Emlékszik, hogy a mobiltelefonjáról
vette a jegyeket. Pontosan emlékszik rá, hogy az odaútnál gondosan
rögzítette a Barcelona-Sants és Madrid-Puerta de Atocha közötti,
közvetlen vonatjáratot. Megállók és átszállások nélkül. És bizony
igaz, a visszaútnál már nem figyelt annyira. De azért megesküdne
rá, hogy azt is hasonlóképp állította be.
– A gyerek a mellemen lóg. Négy órát, ha aludtam. Ebből olyan
hármat egyhuzamban. Salva, figyelj, semmibe sem került volna jól
csinálni – mondja Silvia sértett hangon.
– Sajnálom, Silvia. Tényleg nem értem – válaszolja Salva
szédelegve, és közben érzi saját gin-tonikos leheletét. Már a nyelve
hegyén van, hogy „Én meg csak másfél órát aludtam”, végül
azonban felülkerekedik benne a józan ész a paplan alatt fekve, és
hallgat.
– Ötször ismételtem el, Salva, ötször. És felírtam a hűtőre… Nézd
meg, kérlek, megáll-e a vonat Lleida-Pirineusban.
Silvia vár, a senkiföldjét bámulja, s közben a babája a két, már
kibújt fogával ráharap a mellbimbójába.
 – Ne harapdáld a mellbimbómat, kiscicám. Fájdalmat okozol.
– Nem érti, mit mondasz, anyu. Még nem beszél – szakítja félbe a
lánya.
– Nem. Ott elméletileg nem áll meg – mondja Salva az ágyból. És
ez így csak másfél óra különbség, Silvia.
Abban a pillanatban, amikor meghallja, hogy „ez így csak másfél
óra különbség”, Silvia valóban meg tudná ölni a férjét. Ahogyan
akkor is így volt, amikor azt mondta neki, hogy „Nyugi”. Felsóhajt, s
a Katalóniába való visszaútjára gondol, amelyet éppen két
gyermekével tesz meg az AVE-n utazva, és a puszta gondolattól is
elmegy az életkedve. A baba abbahagyta a szopást. Silvia a mellére
pillant. Nemcsak hogy kirepedezett a mellbimbója, de legalább két
centiméter hosszúra meg is nyúlt. Kellemetlen érzés fogja el a
látványtól. Fáj a bal melle, de a védőnő azt mondta, begyulladhat, ha
nem szoptat mindkét melléből, a bal és a jobb oldaliból egyaránt.
Még ha fáj is.
– Átadom egy kicsit a lányodnak – mondja Salvának, majd átadja
a kislánynak a telefont. – Hol vannak a melltartóbetétek, édesem?
Lánya felhúzza a vállát, és értetlen képet vág.
Silvia felsóhajt. A babának egy kicsit még szopnia kellene a bal
melléből, mert eléggé tele van. Megsimogatja az arcát.
– Na, szopizz még egy kicsit, babám. Csak még egy picikét…
De a baba jóllakottan lehunyja a szemét. Silvia letörli egy
textilpelenkával a tejet az álláról.
– Ha nem rólad volna szó… – suttogja neki, és a saját vállának
támasztja a baba fejét, hogy megveregesse a hátát. – Hol vannak a
melltartóbetétek? – kérdezi újból a lányától, majd a kisfiához szól: –
Böfikézz, angyalom. Nem szeretnék megint hasfájást…
Rosszalló pillantást lövell a lánya felé, aki érti a tekintetét, közben
azonban felszabadultan cseveg apjával az iPhone-on. Silvia
körbenéz, miközben a baba hátát masszírozza.
– Gyerünk, bogaram. Böfikézz szépen. – Kiegyenesedik, és az
átkozott melltartóbetéteket keresi. Úgy érzi, máris fejőstehénszaga
van. – Kislányom, kérlek, gondold át, hova tetted őket – mondja,
miközben a baba hátát paskolja. – Gyerünk, babám, böfizz szépen!
 – Elnézést – szólal meg mögötte a gyönyörű, rövid hajú,
mandulaszemű nő.
Silvia hátrafordul. A szépséges nő felveszi az ülések közül a
padlóról a nedves melltartóbetéteket, feláll, és átadja azokat
Silviának.
– Nagyon köszönöm – mondja Silvia.
Ekkor egy kamionos böfögése rengeti meg a vagont. Merthogy a
baba ugyanúgy böfög, mint az apja.
Hányás kíséri a böfögést, és meleg, fehéres massza folyik szét.
Mindenütt. A baba gyakorlatilag mindent lehányt. Silvia nem tudja,
nevessen-e vagy sírjon. De inkább a sírás kerülgeti. Érzi, amint a
forró, tejes massza lecsorog a nyakán, befolyik a pólója alá, majd
végig a hátán, egészen a nadrágjáig.
– Elnézést – szól Silvia kimerülten a mögötte ülő gyönyörű
nőhöz. – Megtennéd, hogy…?
A szépséges nő felül, még mielőtt Silvia befejezné a mondatot, és
átveszi a babát.
– Abril vagyok.
És Silvia – úgy, ahogy van, a hátán csorgó hányással, mellén a
kifordult bimbóvédővel, kialvatlanul – Abrilra pillant, és a szíve
akaratlanul is hevesen kalapálni kezd.
Milyen gyönyörű ez a nő… Milyen gyönyörű.
És miközben Silvia bemutatkozik, ismét megtagadja magától azt,
amit egész életében megtagadott: valami csodálatos, finom s
érthetetlen vonzalmat a női nem iránt.
✻
Silvia most sem tudja eldönteni, vajon megbántották-e vagy
csalódott. Immár Barcelonában, a Gràcia-negyedben van, odahaza.
Éppen takarít, mert a takarítás megnyugtatja; ilyenkor mindenről
megfeledkezik, és csak a pulton végzett karmozdulatokra
koncentrál; most is a zöld Scotch-Brite szivaccsal dolgozik. Hogy ne
érezze magát megbántva. Vagy csalódottan.
Nemcsak Guadalajara-Yebes miatt.
Megérkeztek Barcelonába. Salva a Sants állomáson várta őket.
Mert Salva jó ember, szereti őt és a gyerekeket. Ezzel semmi gond,
csak épp nem felel meg Silvia elvárásainak. Taxival mentek a saját
kerületükbe. Silvia farkaséhesen érkezett haza, és egyenesen a
hűtőhöz ment, ám az kongott az ürességtől.
– Menjünk le együtt vásárolni. Dél van, bőven van még idő –
jegyezte meg Salva, amint észrevette felesége borús arckifejezését a
hűtő előtt.
A lakást is sokkal koszosabban találta, mint szerette volna. Ő
Madridban, Salva egyedül, Barcelonában. Mégis mit vártál, Silvia?
Így hát másnap itt suvickol a Scotch-Brite-jával, kezén rózsaszín
latexkesztyűvel. Senki nem kérte tőle, hogy takarítson ki, ez az ő
saját választása. Afféle öröklött dolog: úgy takarít, mint az anyja,
kényszeresen.
Salva még alszik. A baba szintúgy, az apja mellett. Silvia reggel
hatkor megetette, úgyhogy most tízig kibírja. Lánya most is a
Jégvarázst nézi a tévében, a nappaliban. Megszólal a konyhapulton
heverő iPhone csengőhangja. „Anya”, villan fel a kijelzőn.
Megnyomja a zöld gombot, füléhez emeli a telefont, bal vállára
szorítja a fejével, és tovább vakarja a tűzhelyet.
– Igen, anya. Szerencsésen megérkeztünk. Nem hívtalak, mert
semmire sincs időm…
Silvia letérdel, kinyitja a mosogató alatti szekrényt, beteszi a
Scotch-Brite-ot, és kiveszi a kerek, rozsdamentes acél
súrolókorongot, ami hatékonyabb a tűzhely takarításához. Nem
fordít túlzott figyelmet anyja szavaira. Csak kapar, csiszatol.
Salva felébredt. Silvia onnan tudja, hogy a másik fülével hallja,
amint a vécében csobog a vizelete. Csrrr… csrr… csrr…
Miért nem csukja be az ajtót?
Ülve is pisálhatna, legalább reggel, mert félálomban előszeretettel
csöpögtet a kagyló peremére. Az a kifogása, hogy azért nem talál
bele, mert kétfelé pisil, ami állítólag őt magát is meglepi. Azt
mondja, néha ferdén vizel, és ezt nem képes szabályozni. Több mint
négyezer napos együttélés után Salva ellazítja a záróizmait.
– Baszd meg, Salva…
– Mi a baj, lányom? – kérdezi anyja a telefonban.
– Semmi, anya. Hallgatlak.
Az anyja pedig csak mondja a magáét, hogy mindenképp
olvasson spanyolul a lányának. Silvia hallja, amint Salva lehúzza a
vécét, majd elindul az előszobában, és belép a konyhába. Derűsen jó
reggelt kíván, és arcon csókolja a feleségét.
– Anyád az? – kérdi suttogva.
Silvia némán bólint, miközben túl vehemens mozdulatokkal
súrolja a tűzhelyet; nehogy Salva – akinek nyolc éve a felesége – ne
vegye észre, hogy takarít. Csakhogy ő igenis észreveszi ezt, Silvia.
Sőt, Salva a Puntodebreak magazinban olvasta, hogy Rafa Nadalnak
kényszerbetegsége van, és gyanús, hogy a tisztaságmániádat illetően
te is valami hasonlóban szenvedsz. Ettől még persze odavan a
makulátlan lakásukért. Persze azt sem bánná, ha kevésbé volna
tiszta. Ez a te ügyed, Silvia, csakis a tiéd.
Amilyen egyszerű típus, Salva kinyitja a konyhaszekrényt, kivesz
egy poharat, megereszti a vizet, megtölti a poharat, megissza a vizet,
aztán a mosogatóban hagyja a poharat.
Salva – amilyen nyers fickó, aki soha, egyetlen alkalmat se
hagyna ki – Silvia közelségét kihasználva széthúzza felesége
köntösét, becsúsztatja kezét a puha pamutnadrágjába, aztán a
bugyijába, és megszorítja a szeméremdombját. Ajkát felesége fülére
tapasztja (a szabad fülére; a másikkal Silviának még mindig a
spanyol nyelv fontosságáról kell hallgatnia), és belesúgja:
– Nagyon hiányoztál… Egy gyors menet, hm? A zuhany alatt
várlak.
✻
Silvia hetente három-négyszer szeretkezik. A karantén véget ért,
kiszedték a gátmetszés varratait, felhelyeztek neki egy spirált, és újra
kezdődhetett a szex. Hetente háromszor-négyszer; attól függően,
hogy anyósa hétfőn és szerdán megy-e a kislányért az iskolába vagy
csak hétfőn.
Tudja, hogy valóságos csodálatot vált ki – úgy madridi, mint
barcelonai – férjezett barátnői körében, ugyanis egyikük statisztikája
sem haladja meg a havi egy közösülést. Silvia nem kérkedik azzal a
heti néggyel. A barátnők megbeszélik egymás közt, ki hányszor
szeretkezik hetente, és ő őszintén, ám túlzott lelkesedés nélkül
elárulja a számot.
– Hetente négyszer?! – kérdezte döbbenten az egyik madridi
barátnője.
 – Miért, ti nem…? – fordult Silvia a madridi nőkhöz. – Milyen
szerencsések vagytok… Salva egész nap a nyomomban jár.
Szegénynek szüksége van rá. Azt mondja, ki kell eresztenie,
különben feszült.
Silvia bepakolta és elindította a mosogatógépet, így Salva
kénytelen volt egyedül zuhanyozni. Mert Silvia nem szereti a víz
alatt csinálni. Pontosabban ő sehol sem szereti csinálni, de a zuhany
alatt még kevésbé. Most tehát ott ül a fürdőszobában (konkrétan a
mosdón), és hagyja, hogy Salva belé hatoljon. Vagy öt perce tart a
dolog. Gyors menet lesz, azt ígérte. Tudja, hogy körülbelül egy perc
múlva Salva kilép belőle, aztán arra kéri, hogy forduljon meg, mire ő
áthajol a mosdón, a férje – ezúttal hátulról – ismét beléhatol, és akkor
Salva elmegy végre, miközben a tükörben nézi magát. Salva szereti
így befejezni; ilyenkor nagyon férfiasnak érzi magát. Silvia
kiszámolta, mennyi időre van szüksége a férjének az elsüléshez.
Retesz betolva. A nappaliban Elza dalol, a Jégvarázsból. A baba a
szomszéd szobában alszik; máskülönben Silvia örömsikolyt
szimulálna. Hétfőn és szerdán, amikor a gyerek az anyósnál van,
mindig sikerül elérnie, hogy Salva szűk hét perc alatt végezzen; ma
azonban, úgy tűnik, tűrnie kell még, így egyik kezét leveszi a
mosdóról, és pusztán a bal kezével tartja meg ügyesen az 56 kilós
testét. A férje még mindig nem fordította meg.
Silvia Salva tarkóját simogatja, aki ki-be döngeti dagadt
hímtagját.
Ki-be.
Ki-be.
Ki-be.
Mint egy csődör meg a kancája.
Körülbelül harminc másodperc van még a hátraarcig. A kanca
nem hibázhat. Tartania kell a tempót.
Négy.
Három.
Kettő.
Egy.
Fordul.
 Silvia lehunyja a szemét. Nem bírja nézni magát ebben a
pozitúrában, a tükör előtt, ezzel a döngölőgéppel a háta mögött. Azt
sem szereti, hogy a mellei összevissza csapkodnak. A szoptatós
mellei, ráadásul. A kanca tudja, hogy figyelik, ezért sebtében el is
kezdi az előadást.
Szép lassan kinyitja a száját, és (a gyerekek miatt) egészen halkan
felnyög a gyönyörtől, amit persze nem tapasztal. Salva férfinak érzi
magát. Silvia felnyög, kissé magasabb hangon. Közben Elzát
hallgatja (a Jégvarázsból).
Salva büszkén a fülébe súg:
– Csitt… Nyögdécselj csak bátran, szerelmem, de ne sikíts.
Meghallják a gyerekek…
Tényleg azt hiszed, te barom, hogy a feleséged örömében
nyögdécsel?
Salvával amúgy semmi gond. Silvia röstelli, hogy magában
baromnak nevezi. Csak hát…
Öregem, elég két szót beírnod bármelyik internetes keresőbe: „női
orgazmus”, és lesz mit olvasnod! 46 billió találatot kapsz, 46 billiót,
„b”-vel. De ne aggódj, már az első bejegyzésben mindent
megtalálsz… A libidót és a szoptatást hagyjuk későbbre; majd, ha
újjászületsz egy következő életben…
„Fejezd már be, Salva. Fejezd be, kérlek, már több mint tíz perce
csinálod. A gyors menet az gyors menet”, fortyog magában Silvia.
Sosem merné hangosan kimondani. Szegény Salva, szegény férj,
imádja csinálni… „Eressz már ki, szívem. Gyerünk.” Erre gondol,
miközben kinyújtott karral a csempének támaszkodik, de ügyel rá,
hogy a tükörhöz ne érjen, mert aztán pucolhatja.
Nyögés (Silvia).
Ostrom.
Nyögés (Silvia).
Ostrom.
– Annyira fel vagyok izgulva, Salva… – hazudja suttogva.
Salva az előbb még csak fel volt töltve, most azonban ő maga
Zeusz, a világegyetem istensége. Barom. Helyesbítsünk: balga.
Kemény, frissen borotvált mellkas, akárcsak a többi teniszedző
kollégájáé. Most, mint egy fékevesztett állat, megrohamozza
kancáját. Gyorsít a tempón. Hallja, amint csípője a kancája farán
csattog. Csitt-csatt-csitt-csatt.
Nyögés (Silvia).
Ostrom.
Nyögés (Silvia).
Ostrom.
Ránéz Silviára.
A balga azt hiszi, hogy a felesége éppen feljut a csúcsra.
És megint, de most még erősebben, még nagyobb buzgalommal.
Ostrom. Nyögés. Ostrom. Nyögés.
A bölcs kanca lehunyt szemmel résnyire nyitja száját, és úgy tesz
– mondhatni, több mint nyolc év mesteri szimuláció után –, mintha
végre eljutna az orgazmusig.
De semmi. Még most sem.
A barom tovább ostromolja.
A kanca ekkor arra gondol (mert a kanca gondolkozik, még
ilyenkor is): „Tegnap bulizni ment a tennis barcelonás társaival.
Kimerült. A »gyors menet« becsapás volt.”
Ostrom.
Nyögés (Silvia).
Ostrom.
Nyögés (Silvia).
Nyögés? De hát elméletileg már elmentél, Silvia. Több mint egy
perce orgazmust színleltél. Minek nyögdécselsz itt, szívem? Minek
nyögdécselsz? Ó, értem már, hát persze. Hogy is nem jutott
eszembe: a férjed azt hiszi, többszörös orgazmusod van. Hah… Több
is, egymás után.
– De van ilyen? – kérdezte Gabriela.
– Mármint mi? – kérdezett vissza Silvia.
– Olyan, akinek többszörös orgazmusa van.
– Én egy ilyen nőt sem ismerek. És te?
– Mmmmm…
– Mi az? – kérdezte Silvia Gabrielától.
– Csak arra gondoltam, hogy miközben Salva ott nyomakodik
mögötted, miért nem kéred meg, hogy simogasson közben? Vagy
miért nem simogatod te magadat?
 Gabriela sosem szerette a „maszturbálás” szót, ami a latin manu
turbare kifejezésből ered, és annyit tesz, hogy „kézzel bolygatni”. A
rómaiak nem tudtak volna szebb szót kitalálni egy ilyen gyönyörű
tettre?
– Hogy én? Én simogassam magam? – kérdezte Silvia.
– Hát, vagy ő. Jobb, ha ő csinálja. De amilyen elragadtatott, nem
igazán tartom képesnek rá, hogy két dologra figyeljen egyszerre.
– Jaj, ne, micsoda szégyen lenne…
– Ugyan miért? Nézd csak meg őt. Nem úgy tűnik, mintha
túlságosan szégyellné magát. Ott áll letolt pizsamagyatyában; mint a
pingvin, a zabolátlan ló és a párzó nyúl keveréke.
– Gabi, én nem nagyon szeretek ilyesmiről beszélni…
– Figyelj, Silvia. Ezt a simogatás-dolgot csak Gräfenberg miatt
mondom.
– Hogy micsoda…?
– Gräfenberg… Tudod, az a fickó, aki megtalálta a G-pontot.
Silvia vállat vont.
– Mi a helyzet a G-ponttal?
– Hát, nem tudom, te hogy vagy vele, de én harminc éve keresem,
mindhiába. Nem találom. Vagyis még sosem bukkantam rá.
Most Gabriela volt az, aki megvonta a vállát.
– És te?
– Én, mi, Gabi?
– Te felfedezted már?
– Én? – kérdezett vissza Silvia. – Ugyan mit is fedezhetnék fel én,
ugyan mit?
Nyögés.
Ostrom.
Nyögés.
Ostrom.
– Na, figyelj, Silvia. Én újságíró vagyok, tájékozódtam. Ez a
bizonyos Gräfenberg egy múlt századi német nőgyógyász volt. A
pasi állítólag rátalált erre a bizonyos pontra, a vagina elülső falán,
három-öt centiméternyire a bejárattól. Persze milyen vagina elülső
falán talált rá, kérdem én. – Silvia nem mindig értette Gabrielát. Nem
felelt. – Furcsa, nem?
 – Micsoda, Gabi?
– Micsoda, micsoda… Hát az, hogy egy férfi, és nem pedig egy nő
hitette el az egész emberiséggel, hogy ez a kibaszott pont létezik,
amit azóta is nők milliói keresnek megtébolyodva.
Gabriela Silvia válaszára várt. Silvia sokkal egyszerűbb lélek volt,
mint a barátnője; ő nem gondolkodott annyit. Nem válaszolt, s Gabi
folytatta:
– De miért épp ő…? Lássuk csak. Hogy találhatta meg a G-pontot
ez a Gräfenberg? Hogyan végezhette a kísérletet? Vajon sorra
megkérdezte a pácienseitől: „Már megbocsásson. Tudom, hogy ön
egy gombás fertőzés, egy hólyaghurut miatt keresett fel vagy épp
rutinvizsgálatra jött, de tudja… Megengedi, hogy egy kicsit
bedugjam az ujjaimat, hátha sikerül felizgatnom magát?” Mert hát
ugyebár… A farkát csak nem dugta be az összes betegébe…
– Hogy neked milyen elképesztő dolgokon jár az eszed, Gabi…
Ostrom.
Nyögés.
Ostrom.
– Silvia, csak még valami, aztán befejezem…
– Tyű, de fárasztó vagy ma, Gabi. Mondom, én nem szívesen
beszélgetek ezekről a dolgokról.
– Silvia, lemaradsz az élet egyik szórakoztató oldaláról. Egy
egészen szórakoztató oldaláról. És amúgy nem kellene beszélned
Salvával? A pasi imád téged. Biztos vagyok benne, hogy minden tőle
telhetőt megtenne. Jó, hogy lehülyézzük szegényt, de te…? Hol vagy
te a nyögésekkel meg ostromokkal teli előadásban?
– Ugyan mit számít. Csak tíz perc naponta. Széttárom a lábam, ő
meg kiereszt, aztán örül, mint majom a farkának.
Utolsó előtti ostrom.
Szegény Salva, ha képes volna olvasni kancája gondolataiban…
Aki a sok nyögdécselés közepette azt gondolja: „Gyerünk már. A
fenébe, Salva… Fejezd már be, a picsába is”.
✻
Aznap, vasárnap, amikor Silvia éppen színlel, Gabriela pedig a
férjével és a fiával sétálgat a Barcelonetán, Eugenia, a La Femme
magazin igazgatója három, rózsaszín orchideát ültet át kis
üvegvázákba a nappalijában, s közben Formenterára gondol.
Kevesebb, mint egy éve van hátra, hogy letelepedjék a szigeten s
ott töltse élete hátralévő részét; negyven év újságírói munka után
ugyanis nyugdíjba vonul.
„Nyugdíjba vonul”, spanyolul jubilación, amely a latin iubilare,
„öröm” szóból ered.
Öröm volna…?
Nem, számára ez semmiképp sem jelent örömet; ha kimondja,
„nyugdíjba megyek”, mély szomorúság tölti el. Öregasszonynak érzi
magát tőle, holott nem az; hatvanöt évesen nem érzi még öregnek
magát. Pusztán szakít a rutinnal, ami egész addigi életét
végigkísérte, és új életet kezd.
Eugenia tudja, hogy még öt évig folytathatná az általa alapított,
mára az ország egyik legnagyobb példányszámúvá növekedett női
folyóirata, a La Femme igazgatását. Kísértést is érez rá, és senki sem
állna az útjába. Ráadásul biztos benne, hogy a kiadói csoport
igazgatója, amelyhez a magazin tartozik – és aki nemcsak a főnöke,
hanem jó barátja is –, könyörögni fog majd neki, hogy maradjon még
néhány évet.
De nem.
A kocka el van vetve.
Az ő saját döntése volt. Amellett, hogy órákat adott az Újságírás
tanszéken, az elmúlt negyven évben elegánsan megmászta a kiadói
csoport piramisát. Előbb szabadúszó újságíró munkatársként
tevékenykedett, majd kitartó munkája nyomán szerkesztő lett belőle.
Öt éven belül szerkesztőből főszerkesztővé lépett elő, majd néhány
évvel később, 1997-ben felkérték egy új projekt vezetésére a
csoporton belül, ami egy új női magazin, a La Femme igazgatói
posztját jelentette. A magazint azért hozták létre, hogy felvegye a
versenyt más lapokkal – olyanokkal, mint a Cosmopolitan, a Vogue, az
Elle vagy a Woman. Egyszóval a spanyol piacot vezető női
magazinokkal. Elfogadta az ajánlatot. Eugenia minden lépésben
részt vett; kezdve a magazin nevével, amely végül rengeteg fejtörés,
valamint férje, a francia Emmanuel anyanyelve iránti elfogultsága,
illetve munkatársai – köztük Gabriela, Silvia és Cósima, regényünk
főszereplői – jelentős segítségének eredményeként született meg.
Eugenia büszkén tekint vissza munkásságára. De akkor is vége.
Igen. Eltökélte. Ez lesz az utolsó éve a szerkesztőség élén. Nem
kapaszkodhat tovább az édes hatalomba. Az édes tekintélybe,
amelyre újságíróként szert tett. Az a méltányos magatartás, ha utat
enged az új nemzedékeknek, amit saját generációjának számos tagja
figyelmen kívül hagy.
Ő pedig szépen visszavonul Formenterára. Emmanuellel, a
férjével – akivel negyven éve házasok – néhány évvel ezelőtt vettek
egy vidéki házat a szigeten, Sant Francesc település közelében, egy
kis földterülettel, kétszáz olajfával. Eugenia azon töpreng, vajon
mihez kezdenek ők majd ott kettesben. Igaz, hogy májustól
októberig nem érzik majd a magányt. Ő barátságos nő, Formentera
pedig gyönyörű sziget. Lányaik június végétől szeptember elejéig
rájuk hagyják majd az unokákat. A meleg hónapokban pedig el-
ellátogatnak hozzájuk a barátok, akik egész életükben a társaságukat
jelentették. Azok a barátok, akik – velük együtt – minden évben
testileg-lelkileg kivetkőznek magukból a világ ama csodálatos kis
szegletében, Formenterán. Professzorok, írók és újságírók, az ő
barátai, valamint a férje baráti körébe tartozó orvosok. És persze
Gabriela, Silvia és Cósima is meglátogatja majd, akik eddig is
minden évben eljöttek hozzájuk.
Vagyis, ha belegondol, a magány, amire vágyik, valójában négy
hónapra korlátozódik, amikor is el lesz zárva a világ zajától. Amikor
csak ő, Emmanuel, a tenger, a nap és a kétszáz olajfa létezik.
Eugenia elképzeli hátralévő életét ott, azon a tizenkilenc
kilométer hosszú kis szigeten. Mindent eltervezett, mert szereti előre
eltervezni a dolgokat. De a sors – és ezt Eugenia is tudja – olykor
bizony szeszélyes. A sors nem ismer szabályokat. És bizony röviddel
azelőtt, hogy letelepedne a szigeten, élete váratlan fordulatot vesz.
Száznyolcvan fokos fordulatot, ami arra készteti, hogy minden
tervét megváltoztassa. Még nem tudja; hatvanöt évesen épp nyugodt
szívvel sétál át a barcelonai repülőtér csarnokán, és várja, hogy
felszállhasson a szigetre tartó járatra, azonban fél órával a beszállás
előtt meghallja a nevét. Méghozzá egy férfi szájából. Ismerős
férfihang. Egy olyan férfié, akit csak néhány órán át szeretett. A férfit
Eukennek hívják. Baszk. Egy idős, kedves baszk fotóriporter.
 2
Barátnők
Eugenia kényelmesen sétál a meleg fényben, amely elárasztja
Barceloneta tengerparti sétányát. Megigazítja kasmírsálját és
Burberry tengerészkabátja gallérját, hogy megóvja nyakát a tengeri
széltől. Karjáról szövettáska lóg; kikandikál belőle a három orchidea,
amelyeket aznap reggel ültetett át. Foglalt egy asztalt négy főre a Ca
La Nuri étterem teraszán, és épp oda tart.
Néhány méterre az étteremtől megpillantja három ifjú barátnőjét.
Megáll, és szemügyre veszi őket. Gabriela szenvedélyesen magyaráz
valamit, Silvia és Cósima pedig nevet. Tovább figyeli őket anélkül,
hogy közeledne feléjük. Meghatódik, mert arra gondol, hogy ha
majd nyugdíjba megy, nagyon fognak hiányozni neki. Nagyon. És
abban a pillanatban Gabriela a sétány felé fordítja tekintetét, és látja,
amint Eugenia őket figyeli. Int neki, hogy jöjjön közelebb. Eugenia
derűsen elindul feléjük. Szeretettel megpuszilják egymást.
– Nagyon felkeltetted a kíváncsiságunkat – szólal meg Gabriela
vidáman.
Eugenia elmosolyodik, de nem válaszol a burkolt kérdésre.
– Otthon már nem férnek el – mondja, és átadja nekik az
orchideákat.
Mindhárman megdicsérik a gyönyörű virágokat, és máris azon
gondolkoznak, vajon lakásuk mely szegletében helyezhetnék el őket.
Észreveszik, hogy barátnőjük nyugtalan, és csöndben
várakoznak, miközben Eugenia bort tölt a poharába, Gabriela és
Cósima poharát pedig újratölti. Silvia alkoholmentes San Miguelt
iszik; amióta szoptat, egy csepp alkoholt sem ivott.
– Kedveseim, azért akartam ma veletek vacsorázni, mert
szeretném, ha mindenki más előtt megtudnátok, amit mondani
készülök. – Mély levegőt vesz, mintha nehezére esne kiejteni a
szavakat. – Nyugdíjba vonulok.
Hosszabb csend támad, amit aztán Gabriela tör meg.
– Hogyhogy? És miért? – kérdezi lassan, hitetlenkedve.
– De hát te nélkülözhetetlen vagy a szerkesztőségben. Már hogy
mennél nyugdíjba? – kérdezi zavartan Silvia.
 – Senki sem nélkülözhetetlen, Silvia. Két napon belül megtalálják
majd az utódomat – feleli Eugenia nyugodtan.
– De hát általad született a magazin, Eugenia. Minden egyes
olvasót az arcod verítékével sikerült megnyerned. Tényleg abba
akarod hagyni? – kérdezi Cósima, az unokahúga.
Eugenia bólint.
– Utat engedek az új generációknak. Elegáns módon kell távozni.
– Eugenia vár néhány másodpercet, majd magabiztosan folytatja. –
Tudom, hogy van egy nálam lelkesebb és erősebb fiatal nő, aki
továbbvinné a projektet. – Eugenia rövid szünetet tart, miközben
Gabriela, Silvia és Cósima le sem veszi a szemét arról a nőről, akit
mindhárman olyannyira csodálnak, és akinek döntése előtt most
értetlenül állnak. – Azért is hívtalak vacsorázni benneteket, mert a
szívemen viselem a sorsotokat. Ha az új főszerkesztő – bárki legyen
is az – átveszi a vezetést, én igyekszem meggyőzni majd, hogy ti
hárman hadd maradjatok, de szabadúszó munkatársak vagytok, és ő
szabadon választhatja meg a csapatát. Ez a cégcsoport szabályzata.
Eugenia tudta, hogy Gabrielának nem volna gond másik lapot
találni, amely szívesen szerződtetné; gyakorlatilag a
Spanyolországban megjelenő harminc női magazin bármelyike
kapva kapna utána. Rovatának sikere miatt nem valószínű, hogy a
La Femme lemondana róla, de a munka világa kiszámíthatatlan.
Silviának már nehezebb dolga lenne, mert Gabrielának folyamatosan
vannak megkeresései, neki azonban nincsenek.
Megjelenik a pincér. Úgy döntenek, hogy a fehérbor mellé
grillezett tintahalkockákat, palamósi garnélarákot, párolt kagylót és
Szent Jakab-kagylót fogyasztanak.
– Gabi – szólal meg Eugenia feddő hangon. – Felajánlották neked,
hogy írj egy regényt. A múlt héten találkoztam a szépirodalmi
szerkesztőkkel – csalódottan pillant Gabira. – Még nem válaszoltál
nekik. Csak be kellene szállnod a liftbe, fel kellene menned négy
emeletet, és azt mondanod, hogy „igen”. – Eugenia pár
másodpercnyi hallgatás után hozzáteszi: – Természetesen jól elvagy
a rovatoddal, a heti cikkeiddel, és interjúkat is készítesz; de még ha a
magazin új főszerkesztője számít is majd rád… – Eugenia ezen a
ponton Gabrielára szegezi a tekintetét. – Csak egy lépés, Gabi. Csak
egy lépés, amely erőfeszítést, időt és még egy kicsit több magányt
igényel, mint amiben már így is részed van. És ami elől menekülsz.
A tehetséged megvan hozzá.
Gabriela nem válaszol. Halvány mosolyra húzza a száját, és arra
gondol – ami gyakorta megfordul a fejében –, hogy Eugenia jobban
bízik benne, mint ő saját magában.
Eugenia ekkor Silvia felé fordul, és rögvest megpillantja az arcán
ülő bizonytalanságot. Silvia már látja is magát a Raval negyedben,
ahol újra igyekszik majd eladni a fotóit és a rajzait annak a néhány
vásárlónak, aki betéved a kis boltba. Silviának szüksége van arra a
havi ezerkétszáz euróra, amit a magazinnál keres, mert Salva
fizetéséből éppenhogy csak kijönnének. És nem akarja feladni azt a
két évet a babájával. Egyszeriben bevillan agyába egy beszélgetés,
amelyet Salvával folytatott aznap, amikor a lánya négy hónapos lett.
– Már hogy hagyhatnám a négy hónapos kisbabámat egy
bölcsődében? – vetette Salva szemére, amikor férje ezzel az ötlettel
rukkolt elő, miközben a jövőbeli munkalehetőségeiről beszélgettek.
Megsimogatta a kisbaba arcát. – Hogy is hagyhatnám ott mindenféle
ismeretlen nővel? Még a neve is borzasztó: bölcsőde. Erre a babára
én vigyázok, és a saját mellemen akarom ringatni. – Még egy
könnycsepp is legördült az arcán.
– Però per què plores, Silvia?5 – kérdezte Salva az anyanyelvén;
azon a nyelven, amelyen a legbensőségesebb pillanatokban szólt a
feleségéhez.
– A hormonok miatt, gondolom. Nem olvastad, amit átküldtem
neked? – Silvia alaposan végiggondolta a dolgot. – Ugyan mit számít
két év az én pályafutásomban? Ha két évig nem fotózom, és nem
rajzolok? Amikor rajtam kívül senkit sem érdekel az egész… Ugyan
mit jelent két év bármelyik nő életrajzában?
Közben persze kételkedett is a saját szavaiban, és öntudatlanul is
az EFMAD-ban, a Madridi Fotográfiai Iskolában végzett
osztálytársaihoz hasonlította magát. Anyák ők is, de már nagy
kiadók tervezőrészlegében vagy reklámcégek kreatív csapatában
dolgoznak. Olyan fizetéssel, amilyenről ő még csak nem is
álmodhatott.
Silvia bizonytalanul beledugta a nyelvét a fehérboros poharába.
 – Ideje kilépned a fényre, Silvia. Hinned magadban. Igaz, hogy
ebben az országban nem értékelik kellőképp a művészetet.
Néhányan elszállt árakon vásárolnak festményeket, a többiek pedig
megelégednek az IKEA-ban kapható képekkel. Mégis van egy rés a
kettő között – jelenti ki határozottan Eugenia. – És ebbe kell
beletalálni. – Néhány másodperc után pedig így folytatta: – Tudom,
hogy belemerültél az anyaságba. Nem könnyű egyszerre alkotni és
nevelni. De nem is lehetetlen, Silvia. Ha akarod, megtalálod a
módját.
Silvia csak bámult maga elé, és bólintott.
Eugenia ezután unokahúgára, Cósimára összpontosított, aki
kamaszkora óta sokkal többet beszélgetett vele, mint a saját anyjával.
Cósima Eugenia nővérének önfejű lánya volt. Egyértelmű volt a
helyzet: mindketten a dolce far niente elől menekültek, amely
nemzedékek óta sújtotta arisztokrata családjukat, a Sentmenatokat.
Könnyű volt azonban visszazuhanni abba a hedonista életmódba,
amelyben a család összes nőtagja felnőtt, és Eugenia pontosan tudta
ezt.
– Cósima, azt akarják, hogy térj vissza hozzájuk. Anyád
folyamatosan ezzel traktál. Én ugyanakkor úgy gondolom – és
kérlek, ez maradjon kettőnk közt –, hogy jobb, ha távol tartod magad
a gyökereidtől. Fogadd el a családod szeretetét, de ne kérj a
pénzükből, mert az kétélű kard. A pénz lustává tesz, és ezt te is
tudod.
Eugenia kemény volt, és kritikus szellemű. Felettébb kritikus
szellemű. Gabriela, Silvia és Cósima azonban tisztában volt vele,
hogy mindig fején találja a szöget, s bölcsek és megfontolandók a
tanácsai.
– Mindhármatokból hiányzik valami, aminek talán van némi
negatív mellékzöngéje – szögezi le a La Femme főszerkesztője, s
közben egyenként végignéz rajtuk. – Ami azonban szükséges, sőt
elengedhetetlen ahhoz, hogy előrejussatok az életben. – Vár néhány
másodpercet, mielőtt befejezné a gondolatot: – Hiányzik belőletek az
ambíció.
✻
 Gabriela a számítógép előtt ül, de nem ír. A képernyő egy perce
elsötétült. A lakás galériáján van, a saját szobájában, ahol reggelente
írni szokott. Az előző napi vacsorán jár az esze, és próbálja
feldolgozni a hírt, amit Eugenia előző este közölt velük.
Azon a megjegyzésen is töpreng, miszerint nincs benne ambíció.
„Valóban hiányozna belőlem az ambíció?”
Nem tudja, mit feleljen önmagának. Jól érzi magát így, hogy
cikkeket írogat. Nem dédelget nagy célokat, ez igaz.
Az ambíció elég pejoratív főnév, gondolja. A kapzsisághoz és a
hiúsághoz szokták kötni. Különös. Persze Eugenia nem erre a fajta
ambícióra gondolt.
„Hiányzik belőlem az ambíció? Talán igen”, válaszolja meg
ezúttal a kérdést Gabriela. Talán csak azért nem írja meg a regényt,
mert nincsenek ambíciói. Ugyan minek? Ha egyszer jól érzi magát,
és így is eleget keres.
– Na, gyerünk dolgozni! – szólítja fel magát hangosan. – Ez így
nem járja. Ne agyalj tovább az ambíción, ami állítólag hiányzik
belőled, és fogj neki a cikknek, amit holnap le kell adnod, de még
csak el sem kezdted.
Hát ilyen egyedül dolgozni; ilyen egy szabadúszó élete. Rá kell
kényszerítenie magát, hogy a gondolataira összpontosítson, mert
senki sem felügyeli az embert.
A kiadó várja a válaszát, és Eugeniának igaza van: nem túl
elegáns dolog ilyen sokáig halogatni a visszajelzést. Zavarában
olykor kerüli az irodalmi szerkesztőnőket a büfében.
Egy megsárgult lapra téved a tekintete, amely a galéria ablaka
mellett díszeleg a falon. Húsz éve kapta ő és tíz diáktársa a
kreatívírás-tanárnőtől, a bostoni Writers Studióban. Kolumbiai-
észak-amerikai származású nő volt, Jimena Wright. Gabriela azóta
őrzi talizmánként a papírt, amely túlélte az éveket, és
gyurmaragasztóval tapasztotta a galéria falára. A lapon a klasszikus
cselekményszerkezet vázlatos ábrája látható: felvezetés,
bonyodalom, végkifejlet, közöttük pedig a Jimena Wright által
narratív fordulópontoknak nevezett csomópontok is fel vannak
tüntetve. E szerint a séma szerint bármilyen szöveg – legyen az
regény, újságcikk, a The Washington Post riportja, filmforgatókönyv,
Gabriela heti rovata vagy (bátorkodott kimondani a kolumbiai
tanárnő) akár Bill Clinton előző heti választási beszéde a
Capitoliumban – ezt a hármas szerkezetet követi: felvezetés,
bonyodalom és végkifejlet.
Gabriela tehát ezt a szerkezetet követte a La Femme heti rovatának
írásakor. Először bemutatta a szereplőket, majd következett a
konfliktus, az első fordulópont, a második fordulópont és a
megoldás. Ha ügyes volt, a tetőpont előtt még egy antiklimaxot is
beiktatott, de ez nem volt könnyű, és nem is mindig sikerült neki.

EGY REGÉNY ALAPSTRUKTÚRÁJA

felvezetés bonyodalom végkifejlet
bemutatás konfliktus megoldás
fordulópont fordulópont antiklimax tetőpont
Ellipszis: retorikai, irodalmi alakzat. Szavak kihagyása.
Érzelem, emóció: az érzelmeket előrevetítő mechanizmusokkal
bontakoztatjuk ki.
180 000 szó = 350 oldal napi 2 oldal: 175 nap
Gabriela a lapra néz. Hangosan felolvassa saját kezű jegyzeteit:
„180 000 szó = kb. 350 oldal; napi 2 oldal: 175 nap”, majd felsóhajt.
Az ellipszis és az érzelem szavakat is leírta.
Nem is az ambícióról van szó, gondolja; egyszerűen csak
képtelennek érzi magát arra, hogy egy száznyolcvanezer szóból álló
történetet írjon. Hiányzik az önbizalma, és azon töpreng, vajon
hogyan írhatna bármi olyasmiről, amit nem élt át személyesen, és
amit érdemes volna elmesélni. Gabrielának jelenleg semmilyen
mondanivalója nincs. Semmi, ami segítségére lehetne abban, hogy
megtöltsön háromszázötven oldalt. Háromszázötven oldalt,
száznyolcvanezer szóval. Semmi.
Eddig úgy gondolta, a sors kezébe helyezheti a kérdést. Most
minden attól függ, hogy aki majd Eugenia helyébe lép, akar-e tovább
dolgozni vele. Tudja, hogy nem volna nehéz másik lapot találnia,
amelyik szívesen fogadná őt, de a szabadúszók sosem
feledkezhetnek meg a státuszukról. És lehet, hogy egész életükben
csak különböző ajtókon kopogtatnak. Ami őt illeti, tisztában van
vele, hogy neki kinyílnának azok a bizonyos ajtók, negyvennégy
évesen azonban már nemigen volt ínyére kopogtatni.
Ő a szabadúszó újságíró életét választotta. Évekkel azelőtt
Eugenia felajánlotta neki a La Femme szerkesztői posztját, s így ő is
azok közé tartozhatna, akik naponta a Passeig de Gràcia gigantikus,
csupa üveg épületében töltik napjaikat. Egyike lehetne annak a
háromszáznegyvenöt embernek, akik nap mint nap áthaladnak a
beléptetőkapun, majd belépnek a liftbe, amely az irodákba és az
íróasztalukhoz röpíti őket. Jó beosztást is ajánlott neki Eugenia, tíztől
hétig, és magasabb fizetést, mint amit szabadúszóként megkeresett.
Gabriela azonban bonyolult személyiség, és elutasította az ajánlatot,
hiába vetett volna véget a magányának, amely oly súlyosan
nehezedett rá. Megköszönte Eugeniának az ajánlatot és a belé vetett
bizalmat, de elmondta, hogy őbenne nincs meg a korporatív szellem,
és a szabadsága mindennél többet ér.
A számítógép reggel 7:39-et jelez. Tíz perc múlva kezdetét veszi
derűs életének napi rutinja, amelyet húsz éve folytat. Felébreszti a
fiát és a férjét. Együtt reggeliznek. Az idősebb Germán tejeskávét, az
ifjabb Germán kakaót, ő pedig egy második bögre fehér teát iszik.
Olívaolajat csepegtetnek a pagès kenyérre, amelyet Gabriela
mindennap a Santa Caterina piac 14-es bódéjában található
pékségben vásárol meg. Ezután az idősebb Germán az irodába, az
ifjabb Germán az óvodába, Gabriela pedig úszni megy, majd
hazatér. Az ő hangulatos kis galérialakásába, írni. Az ő kedves, saját
szobájába.
Abban a pillanatban még nem tudja, hogy regénye első
fejezetének vége felé közeledik, és hogy aznap reggel, miután kisfiát
beadta az óvodába, váratlan fordulatot vesz az élete, amely
kizökkenti abból a békés, kiegyensúlyozott, boldog, rendezett,
fordulatoktól mentes világból, amelyben túl régóta éldegél.
 3
Szeretők
A Londoni Könyvvásár a világ egyik legnagyobb irodalmi piaca.
Évente egyszer találkoznak ott az európai, amerikai és ázsiai kiadók,
ügynökségek, illetve az öt kontinens sajtójának irányvonalait
meghatározó egyéb szereplők. E három nap során regények
százainak, sőt ezreinek jogait adják-veszik, amely regényeket
többnyire magányos személyek írtak, akik a dolgozószobájuk
magányában várják a vásárról érkező jó híreket.
Csodával határos, ha egy mű kiemelkedik az ENSZ Nevelésügyi,
Tudományos és Kulturális Szervezete (az UNESCO) szerint a
világban évente megjelenő 2,2 millió könyv közül.
2008-ban egy százhúsz oldalas, Az argentin nő című kisregény –
egy mindaddig ismeretlen spanyol szerző, Pablo Hausmann tollából
– megugrotta a lécet. Némileg bizarr magyarázata van annak, vajon
hogyan lehetséges, hogy a szóban forgó kisregény – amelyet egy
kicsi, független kiadó adott ki néhány éve – jogait harmincöt
országban is sikerült eladni.
A Londoni Könyvvásár minden évben kiválaszt egy országot a
négy kontinensről, hogy annak irodalmát népszerűsítsék a világon;
ez az ország lesz a díszvendég. A vásár az egyes országok
irodalmának és kiadói tevékenységének kirakatául szolgál. 1971-es
kezdete óta – amikor is jelentéktelen esemény volt, amelyet az
Oxford Streeti Berners Hotel termeiben, gyakorlatilag visszhang
nélkül rendeztek meg – Spanyolország sosem volt még
„kiválasztott”; az esemény harminchatodik évében, 2008-ban
azonban megtört a jég.
A kiadók országszerte hatalmas örömmel fogadták a hírt; a nagy
kiadók kétszer annyi könyvet dobtak a piacra; a függetlenek először
láttak lehetőséget rá, hogy végre ők is felvonultassák nem kevésbé
értékes kincseiket, amelyek egyébként ritkán akadtak terjesztőre; az
irodalmi ügynökségek pedig felszólították íróikat, hogy pörgessék
fel az ujjaikat meg az elméjüket, s gyorsan rukkoljanak elő újabb
történetekkel.
Mindenki a spanyol irodalmat éltette.
 2008 áprilisában, három napon át összesen tízezer újságíró
érkezett a vásárra, hogy tudósítson az eseményről. Egyikük egy a
harmincas éveiben járó újságírónő volt a La Femme nevű magazintól,
Gabriela Salinas, aki kifogástalanul és sokkal jobban beszélt angolul,
mint Consuelo Garza, a magazin szövegszerkesztője és
irodalomkritikusa, akinek egyébként tudósítania kellett volna az
eseményről. Consuelo Garza, a kiváló minősítésű diplomával, ám
csupán alapfokú nyelvvizsgával rendelkező spanyol filológus ezt
sosem bocsátotta meg neki. Még most, tíz év múltán is haragszik rá.
Gabriela az angol fővárosba meghívott tíz szerencsés spanyol,
valamint számos feltörekvő európai írónővel készített interjúkat. Ő
lépett be utolsónak a Sloane Square 4. szám alatt megrendezett
megnyitóünnepségre, a Chelsea és a Belgravia arisztokratikus
negyedei között elhelyezkedő, a Londoni Cervantes Intézetnek
otthont adó Elvirano épület dísztermébe. Nem szerette az ilyen
típusú eseményeket, amelyek megelőzték a tényleges munkát,
Eugenia azonban a lelkére kötötte, hogy minden hasonlón vegyen
részt, a könyvvásár mindhárom napján. Amilyen extrovertált
személyiség volt, maga sem értette, kulturális témákkal foglalkozó
újságíróként miért érzi kényelmetlenül magát szakmai körökben.
Bárhol könnyedén kezdeményezett beszélgetést idegenekkel,
munkakörnyezetben azonban leblokkolt. Ezeken a fogadásokon,
amelyeken hemzsegtek az ismerősök és az ismeretlenek, feszélyezve
érezte magát, nem volt képes önmaga lenni, s elhagyta a
biztonságérzete. Ráadásul fiatalabb is volt a többi újságírónál, akivel
együtt dolgozott, és ez csak tovább fokozta a bizonytalanságát. Úgy
érezte, mondvacsinált beszédtémákat kellene keresnie a társalgások
mesterséges meghosszabbítására. Tény és való, az sem segített rajta,
hogy egyedül érkezett a Londoni Könyvvásárra.
Ezért – hogy ne érkezzen az elsők közt a nyitóceremóniára –,
inkább meghúzta magát a szállodaszobájában, és befejezte az egyik
írónő történelmi regényét, akivel másnap interjút kellett készítenie.
A könyv Szép Heléna, a görög mitológia híres szereplője körül
forgott, akit a történelem első hűtlen nőjének és a trójai háború
kiváltó okának tekintenek. Évekkel később Gabriela lát majd egy
lenyűgöző, mámorító színházi adaptációt, a Heléna bőrébe bújó
Carmen Machi lehengerlő monológját, Egy szajha ítélete címmel.
Az ötszáz vendég már ült, amikor Gabriela belépett. A
Könyvvásár igazgatója, egy Jonathan Burthenshaw nevű ösztövér,
rövidlátó fickó tartotta az üdvözlőbeszédet. Mellette várakozott
Pablo Hausmann, akit nem irodalmi pályafutása, s nem is első, Az
argentin nő című regényének akkori ötszázas eladási példányszáma
miatt választottak ki hazánk több ezer írója közül, hanem ugyanazon
okból kifolyólag, mint Gabrielát: magas szintű angol nyelvtudása
miatt. Pablo Hausmann neves spanyol műfordító volt, gyakorlatilag
kétnyelvű, mivel a barcelonai Colegio Americanóban töltötte egész
gyermek- és serdülőkorát.
Pablo beszédét előre egyeztették a kulturális miniszter asszonnyal
és tanácsadói csapatával, habár egyikük sem makogott angolul
(faramuci jelenség ez Spanyolországban, gondolta Gabriela, amikor
megtudta, hiszen tőle „B” szintű nyelvvizsgapapírt követeltek,
amikor a Zarában pulóvereket hajtogatott). Így hát a spanyol
politikai színtér szereplői kiadták az utasítást Pablo Hausmann
fordítónak, mely állami szervezeteknek és személyeknek kell majd
hálát rebegnie a beszédében; ettől eltekintve azonban szabad kezet
adtak neki, hogy úgy folytassa a beszédét, ahogyan jónak látja.
Gabriela az utolsó sorban foglalt helyet, és Hausmannt hallgatta,
anélkül, hogy különösebben odafigyelt volna a szavaira. Nem
ismerte őt, és nem is látta soha; mindenesetre művelt, intelligens
fickónak találta, aki különös humorérzékkel volt megáldva. Ennek
ellenére rövid beszéde alatt nemigen figyelt rá, egészen a legvégéig.
Nem is azért, amit akkor mondott, hanem ahogyan mondta.
Hausmann a Londoni Könyvvásár igazgatójához fordult, a szemébe
nézett, és alázatos, érzékeny, mélyen hálás hangon így szólt:
– Thank you, Mr. Burthenshaw. Thank you, England, for embracing our
literature. We will be eternally grateful.6
És Gabriela – maga sem igazán tudta, miért – meghatódott. Ez a
néhány keresetlen szó megindította. Őt bizonyára jobban, mint a
többi jelenlévőt. Szerette az intelligens, alázatos, humoros férfiakat.
Elég volt tizenöt percig hallgatnia, hogy ráébredjen, a fickó épp az
esete.
 ✻
Miközben Pablo kezet fogott Burthenshaw-val, Gabriela felállt,
felvette sötétkék kardigánját és fukszia kasmírkendőjét, és már épp
távozni készült az eseményről, amikor megpillantotta José Pizarrót,
a Londonban megtelepedett cáceresi séfet, amint felbukkant a
Cervantes Intézet dísztermének egyik rejtett kis ajtajában. José
Pizarro akkoriban már igen népszerű séf volt Angliában, miután
sokat szerepelt a BBC kulináris műsoraiban, ezért őt bízták meg a
nyitóceremónia cateringjének lebonyolításával. Gabriela nem azért
maradt ott, mert felismerte a cáceresi szakácsot, hanem mert
nyomában feltűnt a pincérek sora, jabugói sonkával és idiazábali
sajttal megpakolt tálcákkal, valamint fehér-, rozé- és vörösboros
üvegekkel. Még ha nem is hozta a formáját az ilyesféle
eseményeken, bolond azért nem volt. Ismét levette a kardigánját,
fogott egy kistányért, szedett magának néhány tapast, majd egyedül
visszaült ugyanarra a székre, ahonnan a köszöntőbeszédet hallgatta,
hogy kényelmesen ízlelgesse a jabugói sonkát. Közben a vendégeket
figyelte, és megpróbálta beazonosítani a spanyol írónőket, akikkel
másnap interjút kellett készítenie. Meg is találta őket; ott voltak
egytől egyig, az ügynökeik és a kiadóik gyűrűjében. Azonnal
felismerte Helena Echevarríát, a Szép Helénáról szóló könyv
szerzőjét.
Miután elfogyasztotta a sonkát, ismét felöltözött, hogy elinduljon.
Ám előbb szemrevételezte a helyet, hogy emlékezetébe vésse a
spanyol állam által bérelt Elvirano épület részleteit, ha netán
valamikor úgy döntene, hogy felhasználja a helyszínt egy írásában.
És abban a pillanatban, amikor úgy tűnt, az irodalmi koktél nem
hoz már több gyümölcsöt számára, kezdetét vette egy kifinomult,
felfoghatatlan szerelmi történet két idegen között. Egy fiatal
újságírónő és egy ismeretlen író között.
Gabriela Salinas és Pablo Hausmann között.
Gabriela és Pablo között.
Gabriela utoljára körbepásztázta a termet a tekintetével. Jobbról
balra lefotózta az agyában, és középen áthaladt rajta.
És akkor, az angol épület kellős közepén, egyszer csak megérezte
Pablo tekintetét, amely egyenesen őrá szegeződött. Gabriela szíve
érthetetlen módon hevesen zakatolni kezdett; az idő megállt egy
pillanatra, aztán Pablo elfordította a pillantását.
Másnap reggel Gabriela az Earls Court vásárközpontba indult,
ahol száz négyzetméteres standot állítottak fel a spanyol irodalom
számára, s ahol Eugenia lefoglalt egy helyet az interjúk készítéséhez.
Helena Echevarría már ott ült, és várta őt, Gabriela pedig kissé
elbizonytalanodott, amikor az írónőt megpillantotta. Attól félt, nem
ér fel a feladathoz.
Talán mégis Consuelo Garzának kellett volna idejönnie, és nem
neki, gondolta. Az a könyvmoly biztos érdekesebb kérdéseket tudna
megfogalmazni, futott át az agyán. Gabriela alaposan felkészült az
interjúra; természetesen elolvasta az ötszáz oldalas regényt, és teljes
bekezdéseket húzott alá magának, hogy pontosan kérdezgethessen.
Helena kezet fogott vele anélkül, hogy felállt volna.
– Nagyon köszönöm, hogy interjút készít velem, kisasszony –
mondta kedvesen.
Gabriela úgy érezte, megtiszteltetés interjút készítenie azzal a
rendkívül intelligens nővel, aki hetvenhét évesen ilyen briliáns
aggyal büszkélkedhet. Az írónő bevallotta neki, mi volt a
mozgatórugó, ami arra késztette, hogy a görög mitológia elátkozott
szereplőjéről írjon. Szép Helénáról mindaddig csak férfiak írtak, ő
pedig igazságot akart szolgáltatni annak a nőnek, akit a „tiszteletre
méltó” férfiak folyton csak szidalmaztak, amiért elhagyta a férjét
azért a férfiért, akit szeretett, ráadásul neki rótták fel a Trója és
Spárta közötti háborút is.
– Nem ártana megvizsgálni, ki írja a történelmet, kisasszony –
jegyezte meg az írónő.
Gabrielát – a regényen túl – lenyűgözte a szerző munkabírása.
Temérdek történelmi és mitológiai esszét kellett elolvasnia különféle
korokból, hogy hiteles dokumentumokra alapozhassa a tényeket. Tíz
évet töltött megszállott kutatással, mielőtt a világ elé tárta volna saját
verzióját az eseményekről.
– Tíz évet..? – ismételte Gabriela elhaló hangon.
– Igen. Mindennek megvan a maga ára.
Helena Echevarría az interjú végén mosolygott, és megköszönte
Gabrielának, hogy elolvasta a regényt, merthogy „az újságíróknak ez
már általában nem fér bele az idejébe”. Miután az írónő megpaskolta
a térdét, és azt mondta, „remek interjú volt”, a túlérzékeny
Gabrielának óhatatlanul könnybe lábadt a szeme.
✻
Eugenia megkérte Déborah Díazt, a La Femme irodavezetőjét,
hogy keressen egy fotóst Londonban, aki az eseményen részt vevő
írónőket lefényképezi. Közös fotót szeretett volna róluk a heti
címlapra.
Csakhogy – Gabriela ismerte a helyzetet – a magazinokban és a
különféle rendezvényeken, filmekben dolgozó szakemberek
egyszerűen túl elfoglaltak, és folyton-folyvást a szűk költségvetés
miatt sopánkodnak. Órákig kotlanak az Excel táblázatokon, és a
költségvetésoszlopokat szerkesztik; ezért Gabi – segítő szándéktól
vezérelve – úgy döntött, Déborah megkerülésével felhívja Silviát, a
madridi grafikust és fotóst. Silvia volt az, akinek a fotóiba olyannyira
beleszeretett a poblenoui művészeti vásáron, amikor egy évvel
azelőtt megismerkedtek, és akivel az első találkozást követően fel is
vette a kapcsolatot.
Másodpercek alatt hangolódtak egymásra, miközben megittak
egy kávét a Ramblán. Miután Gabriela bement a boltba a már
bekeretezett fotóért, Silvia ragaszkodott hozzá, hogy ő hívja meg egy
kávéra. Milyen gyorsan ki is teregetjük az életünket, mi, nők…
Beszélgettek a szakmájukról, arról, hogy ilyen tekintetben
mindketten pengeélen táncolnak, és szót ejtettek Silvia barcelonai
magányáról. Elpanaszolta, hogy olykor nehezére esik kapcsolatot
teremtenie a némiképp visszafogottabb északi karakterekkel. A
férjeikről is társalogtak, Germánról és Salváról.
– Ha tudok, segítek, Silvia – mondta búcsúzáskor Gabriela. – A
szerkesztőségben szoktak szabadúszó fotósokat alkalmazni. Látjuk
még egymást.
Gabriela szavatartó nő volt, s bár eltartott egy ideig, mire újból
jelentkezett, felhívta Silviát.
– Egy alkalomról volna szó, Silvia, csak egy napról. Ugyan fel
akarják venni a kapcsolatot egy londoni fotóssal, de ha szeretnéd,
megpróbálom. Összesen háromszáz eurót fizetnének érte, és persze
a repülőutat sem térítik meg, de ha esetleg…
 – Megyek! Megyek én… Hogy ne mennék! – felelte Silvia
lelkesen. – Nem érdekel az sem, ha ki kell fizetnem a
repülőjegyemet.
– Biztos?
– Remek lehetőség, ki nem hagynám!
– Ha nem tudjuk megoldani egy nap alatt, és nincs hol
megszállnod Londonban, nekem lesz hotelszobám. – Gabriela olykor
túlságosan is készséges volt.
Rövid csend telepedett kettejük közé.
– Köszönöm szépen, Gabriela. Tudod, mondok én neked valamit,
újdonsült barátnőm: az élet egy nagy újjászületés. Előbb-utóbb
minden új életre kel!
Gabriela némileg nyugtalan volt a madridi fotós kapcsán, ezért
sebtében megmutatta Silvia portfólióját Eugeniának, akinek
tetszettek a munkák, és elfogadta a javaslatot. Így aztán Silvia
megvette a repülőjegyet, és ő is Londonba utazott.
Úgy döntött, hogy az emblematikus, színpompás Camden Lock
híd alatt állva készíti majd a fotókat. Gabriela kissé meghökkent a
helyszín hallatán, amelyet madridi barátnője választott. Ő úgy
gondolta, elég lesz néhány egyszerű fotó a vásártér betontömbjei
között, ahol az interjúk is készültek; Silviának azonban ez volt az
első lehetősége, és nem érte be akármilyen fotókkal. Mivel
gyakorlatilag egy eurót sem keresett az egészen, legalább valamiféle
áttörésre, hatáskeltésre törekedett; hogy megragadja a pillanat
szépségét és tökéletességét, amikor is tíz spanyol értelmiségi nőt kell
megörökítenie, akikről azelőtt még csak nem is hallott. Már a
bemutatkozás előtt alaposan végigfürkészte mindegyikük arcát.
Kigondolta a tökéletes kompozíciót, megnézte az időjárás-jelentést,
hogy azt is figyelembe vegye, hogyan esik a fény a camdeni
városrészre áprilisban. Egész héten ezzel foglalkozott, s közben a 70-
200-as és a 400 f2.8-as zoom alkalmazása között viaskodott magában.
Elég lesz a 200-as, gondolta, így hát ennél a megoldásnál maradt,
meg a Canon EOS 1Ds Mark III-asnál.
Csakhogy Déborah Díaz kifakadt.
– Camdenbe elrángatni őket azt jelenti, hogy fel kell hívni az
írónőket vagy az ügynökeiket, hogy pontos útmutatást adjunk
nekik, hogyan jutnak oda! – Az Excelébe pillantott. – Mindegyiknek
e-mailt kell küldeni, vagy egytől egyig fel kell hívni őket! És akkor
még felmerül a kérdés, hogy vajon mi fedezzük-e az utat, kifizetjük-
e a taxit… Túl sok a munkám, Gabriela, és túl szűk a költségvetés.
Mondd azt a fotós barátnődnek, hogy reggel tízre mindenkit
odarendelek a szálloda halljába, rendben? Ha pedig el akarjátok
vinni őket Camdenbe, vagy akárhová, akkor majd te meg a kis
madridi barátnőd elviszitek őket anélkül, hogy a magazinnak ez
egyetlen centtel is többe kerülne, mint ami a költségvetésbe belefér.
Szóval Gabriela és Silvia negyed tízkor ott állt a Georgian House
Hotel halljában, a St. George’s Drive-on, és a tíz írónőt várta.
– Megbolygattam a dolgokat, mi…? – kérdezte Silvia.
– Csak egy kicsit – felelte nevetve Gabriela. – Fizessük felesben a
taxit?
– Hányat kellene hívnunk?
– Négyet…?
Silviának nem volt pénze négy taxira.
– Majd én fizetem.
Tizenöt perccel később már a Camden Town bohém, festői
környezetében találták magukat.
Silvia az egész csapatot a Camden Bridge-re vezényelte, a sárga,
égszínkék és narancssárga házak elé, amelyek oly jellegzetesek a
környéken.
– Én lemegyek az utcára. Te pedig, kérlek, állítsd be őket úgy,
ahogy majd mondom – adta ki Silvia az instrukciót Gabrielának.
Silvia körülbelül tizenöt méterre állt a hídtól. Megtalálta a kívánt
keretet, és mutogatva jelezte Gabrielának, hogyan állítsa be az
írónőket. A fényt a kézi fotométerrel figyelte. Nagyobbra állította a
blendét, hogy a háttér kissé elmosódott legyen. Jelzett Gabrielának,
hogy az írónők álljanak mind készenlétben. Aztán intett neki, hogy ő
pedig álljon ki a képből, és exponált.
Harminc képet készített.
A legelső lett a legjobb.
Két nappal később a fotó a magazin címlapján ékeskedett. Az első
oldalon egy cikk szerepelt, Gabriela aláírásával, és a főcímmel,
amelyet órákba telt „megtalálnia”. Végül Pablo Hausmann a
Cervantes Intézetben elhangzott beszédének zárószavaiból merített
ihletet. Gabriela ellopta az író utolsó mondatát, kissé átformálta, és
úgy alakította, hogy az megállja a helyét egy női magazinban. Így
került hát ki a nyomdából a La Femme 2008 április havának második
száma, rajta a tíz írónő tökéletes fotójával a Camden Lock Bridge-en,
a kép alatt öt szóval:
„London felkarolta a női irodalmat”.
✻
A könyvvásár utolsó estéjén Gabriela és Silvia felkerekedett, hogy
belevessék magukat a londoni éjszakába.
Egy dekadens, szinte teljesen kihalt klubban kezdtek sörözni,
ahol egy nosztalgikus hangulatú, ötven pluszos DJ Sex Pistols- és
Ramones-számokat játszott. Két, harmincas írrel távoztak onnan, és
végül mindannyian az emblematikus londoni Ministry of Sound
diszkóban táncoltak. Már késő éjszaka volt, amikor Gabriela Iggy
Poptól a Candyt kérte, és Silviával csábosan, részegen, kéjesen
tekeregtek, a két, türelmes ír madár pedig a boldog végkifejletről
álmodozott, ami aztán elmaradt. Szerencsétlen flótások.
Milyen vidám is az élet ebben a korban… Milyen szórakoztató…
Mennyire hiányzik is majd ez az évek során…
Hajnali ötkor elindultak a Ministry of Soundból; anélkül, hogy
elbúcsúztak volna az írektől, futottak a taxihoz, amely a Gaunt Street
103. szám alatt, a szórakozóhely előtt várakozott. Elköltötték azt a
negyven eurót, ami Silviának a fotózásért kifizetett díjból maradt.
Megérkeztek a Premier Inn Gatwick Hotel nevű betonmonstrumba.
Gabriela levette a nadrágját, és meglehetősen részegen, bugyiban
befeküdt az ágyba, miközben Silvia átöltözött, mert két órával
később indult a gépe. Már épp kiosont volna a szobából,
lábujjhegyen, amikor szeme megpihent katalán barátnőjén, aki egy
perc alatt kidőlt.
Jobb kezével kisimított egy tincset Gabriela arcából, és a füle
mögé dugta. Megcirógatta az arcát. És ismét előbújt belőle az a
csodálatos, finom gyengeség, amit a szép nők iránt érzett, s amit
mindig megtagadott magától. Tudta, hogy Gabriela alszik, s – talán
azért is, mert túl sok alkohol keringett a vérében – mielőtt kiment
volna a szobából, ajkát Gabriela ajkához érintette, és gyengéden
megcsókolta.
✻
Silvia a legolcsóbb járatot választotta, ami reggel fél nyolckor
indult, a Luton repülőtérről. Gabriela pedig délután ötkor indult, a
Heathrow-ról.
Gabriela szerette a repülőtereket; azt az érzést, hogy milyen kicsi
is a világ; hogy az ember a bolygó bármely pontjára elmenekülhet, és
másvalaki lehet.
Amikor Gabriela a beszállókapuhoz ért, az utasok már sorban
álltak a British Airways pultja előtt. A várakozáshoz leült, elővette
hátizsákjából a regényt, amit épp olvasott, és beletemetkezett.
Váratlanul valamiféle energiaáramlatot érzett, amely szinte
megütötte. Felnézett, és látta, amint Pablo Hausmann őt figyeli az
utasok sorából. Szíve vad kalapálásba kezdett. Aztán megint a férfi
fordította el róla a tekintetét.
Gabriela utolsóként szállt be a gépbe.
Megpróbált nem ránézni a férfira, de valamiféle tudatalatti
kényszer legyőzte az erőfeszítését.
És tekintetük egy másodpercre ismét találkozott.
Két óra húsz perc múlva szálltak le Barcelonában, és
kézipoggyászukkal átsétáltak az El Prat repülőtér B terminálján;
Pablo ment elöl, Gabriela alig három méterre mögötte haladt, és a
férfi minden egyes lépését figyelte. Nagyon magas volt. A férje,
Germán 1,88 volt; Pablo 1,90 felett lehetett. Gabriela szerette a magas
férfiakat.
Kimentek az érkezési csarnokba, és mindketten meglátták a
párjukat. A sors iróniája, hogy Pablo felesége és Gabriela férje egy
méterre álltak egymástól. Germánnál ott volt a Fender, fekete
tokban, mert azt nem volt hajlandó a Volvóban hagyni. Kevésbé
sajnálta volna, ha ellopják a Volvóját, mint ha a gitárjának kel lába.
Gabriela odament a férjéhez, és megölelte. Germán a felesége
vállára tette a karját, és szájon csókolta őt, míg tőlük két méterre egy
nő argentin akcentussal azt mondta:
– Hiányoztál, apuskám.
 Az argentin nő kézen fogta Pablót, és elindultak a terminál
kijárata felé. Gabriela és Germán a sarkukban volt, és ugyanabba az
irányba tartott, a parkolóba, a kocsiért. Gabrielának volt még egy kis
ideje végigmustrálni Pablo feleségét. Csinos argentin nő volt,
vékony, talán néhány évvel idősebb nála, de nem sokkal, maximum
néggyel-öttel. Édes gyengédség áradt belőle. Úgy gondolta, van
kettejük közt némi fizikai hasonlóság, még a hajviseletükben is,
mintha csak változatai lennének ugyanannak a női prototípusnak.
Mindez – azon elmélet mentén, amely szerint mi, nők, több
beszélgetést is képesek vagyunk egyidejűleg folytatni és hallgatni –
aközben történt, hogy Germán megpróbálta rávenni Gabit, tartson
vele egy blues jam sessionre aznap este, a Jazz Sí Clubba. Ezért is volt
nála a gitárja.
– Kimerítő három nap áll mögöttem, Germán… Haza akarok
menni.
– Csak egy órácska az egész… Hát jó, ha nincs hozzá kedved,
megértem.
– De te menj csak el.
– Nem, egyedül nem megyek.
Gabriela tudta, hogy Germán nélküle úgysem menne el. Amúgy
sosem figyelt rá azokon a jam sessionökön, amelyekre eljártak; mégis
szüksége volt rá, hogy ott üljön egy bárszéken, egy pohár
fehérborral a kezében, a bárpultnak dőlve. Tisztában volt az ilyen
rögtönzött kis zenei találkozások adta örömmel, amelyekre Germán
olyan odaadóan készült, és tudta, hogy azon a héten – mivel egyedül
volt – sokat gyakorolhatott rá.
– A jamekre nem megy el felkészületlenül az ember – mondogatta
Germán.
Gabriela végül beadta a derekát annak ellenére, hogy alig négy
órát aludt az éjjel, és hogy már érezte a menstruációs fájdalmakat,
amelyek hónapról hónapra olyannyira megviselték. Germán hálásan
arcon csókolta, ő pedig átkarolta férje derekát.
Látta, amint Pablo és az argentin nő beszáll egy autóba, és közben
azon gondolkodott, hogy – talán a testmagasságuk, talán a
félénkségük miatt – Pablo és Germán is ugyanannak a férfimintának
a két változata.
 Gabriela aztán három hónapig nem hallott Pablo felől. Majd egy
forró júliusi délelőtt épp valami jó kis tengerparti olvasmányt
keresett magának.
Belépett a La Centralba a calle Elisabetsen; képes volt órákat
eltölteni abban a gyönyörű könyvesboltban, Barcelona
központjában. Sorra olvasta el a figyelmét felkeltő könyvek hátsó
borítóját és első oldalát, amíg bele nem botlott Az argentin nőbe,
Pablo Hausmann regényébe. A könyv reklámszalagján ez állt: „Egy
csodálatos regény, amely óriási diadalt aratott a Londoni
Könyvvásáron”.
A kezében tartotta a könyvet. A fülön ott volt a szerző kis fotója,
az életrajza kíséretében. Gabriela kissé izgatottan, torkában dobogó
szívvel, megvásárolta a regényt
Így követte el történetünk főszereplője az első hűtlenségét.
Megvett egy kisregényt, egy hangulatos könyvesboltban, a Raval
negyedben.
De ha összeszámoljuk szívének két korábbi heves zakatolását,
akkor ez már a harmadik hűtlensége volt.
✻
– Mit olvasol?
Gabriela letette Pablo könyvét, amit a kezében tartott, és kissé
zavartan nézett Germánra, mintha valami helytelen dolgot művelne.
– Egy kisregényt. Csak úgy, unaloműzőnek.
– És jó?
– Hm, olyan átlagos.
Már csak néhány oldal volt hátra a könyvből, és ő teljesen
belefeledkezett. A regény egy félénk, tizenhat éves fiú kalandjait
örökítette meg, aki beleszeretett egy nála kétszer idősebb argentin
pornószínésznőbe; gyönyörű, végtelenül finom könyv volt, félúton a
fejlődésregény és a road movie műfaja között. Pablo Hausmann-nak
alig százhúsz oldalon sikerült megnevettetnie és megríkatnia őt, sőt
a végén legszívesebben megölelte volna a fiatal főszereplőt, és azt
mondta volna neki: „Na, gyere, gyere csak a karomba, hiszen ez a
szex-dolog nem is olyan egyszerű… De én most megtanítalak rá”.
A főszereplő egy Pablóhoz fizikailag igen hasonlatos, de nála
húsz évvel fiatalabb fiú volt. Egyértelműen az alteregója, gondolta
Gabriela.
– Ha majd elolvastad, nekem is add oda – kérte Germán.
Gabriela bólintott, és folytatta az olvasást, miközben arra gondolt,
milyen furcsa is volna Germánt látni, amint annak a férfinak a
regényét olvassa, akit néhány másodpercre megkívánt.
Mindenesetre tudta, hogy Germán legfeljebb, ha a második oldalig
jutna a könyvben; Bostonban ugyan mindketten behódoltak Paul
Auster műveinek, de azóta sem találkozott az irodalmi ízlésük.
Germán a sci-fit szerette, meg valamennyire a krimiket, és abban az
évben felfedezett egy mérnökből lett írót, egy kissé baljós stílusú
francia fickót, akit Michel Houellebecqnek hívtak.
– Nem akarok Formenterára menni.
– Hát persze, Germán. Mert te soha, sehová nem akarsz menni.
Ha rajtad múlna, egész nyáron ki sem mozdulnánk Barcelonából.
A Silviával átbulizott londoni duhaj éjszakán fogant meg a
gondolat. Salva szüleinek volt egy háza a szigeten, amit
szeptemberben el akartak adni, mert szükségük volt a pénzre. Silvia
pedig felajánlotta új barátnőjének, hogy Germánnal együtt töltsön
náluk néhány napot augusztusban.
– Abban maradtunk, hogy Cerdanyában bérelünk egy házat –
erősködött Germán.
– De ott hideg van. Cerdanyában nyáron hideg van, én pedig a
meleget, a tengert és a strandolást szeretem.
Germán bebújt az ágyba, és lekapcsolta a villanyt az
éjjeliszekrényen.
– Gabi – mondta még –, menj egyedül. Én maradok.
Germán lehunyta a szemét, és jó alvókájának köszönhetően
pillanatok alatt álomba merült.
Gabriela figyelmen kívül hagyta férje negatív hozzáállását, és
visszatért Pablo regényének utolsó három oldalához. Eljutott az
utolsó bekezdéshez. Az utolsó mondathoz. Az utolsó szóhoz.
Becsukta a könyvet, és magához szorította. Szerelmes lett a
főszereplőbe. Megsimogatta a borítót. Mindig is nehezére esett
elbúcsúzni az elolvasott regények szereplőitől. Pablo Hausmann
alteregójától pedig még inkább.
Gabriela aznap éjjel férjével az oldalán és Pablóval a keblén aludt.
 ✻
Aztán végre beköszöntött 2008. augusztus elseje. Végre indultak
Formenterára.
Gabriela boldogan szállt le a kompról Germánnal. Silvia és Salva
egy narancssárga Méhari dzsip előtt várta őket. A férjek még nem
ismerték egymást, pedig a nőket idővel egyre szorosabb barátság
fűzte egymáshoz. A camdeni fotózás és a londoni klubokban töltött
féktelen éjszaka óta Gabriela és Silvia egyfajta tandemet alkotott. Ezt
Eugenia is elősegítette; együtt küldte őket az összes interjúra, és
április óta temérdek nőt kerestek fel, különböző művészeti ágak
képviselőit: zeneszerzőket, rendezőket, festőket, színészeket… És
mielőtt Formenterára indultak volna, a calle Nou de la Ramblán lévő
Orvosok Határok Nélkül Központban egy nőgyógyászról, Marina
Vegáról is riportot készítettek, aki nemrég érkezett Etiópiából, az
örökbe fogadott kislányával.
Mindketten gyors női szkennelésnek vetették alá a másikuk férjét.
Salva fehér pólót viselt, és narancssárga-zöld mintás strandkendő
volt a derekára kötve. Gumipapucs egészítette ki kényelmes
öltözékét.
Germán nem hazudtolta meg magát: feketébe öltözött. Koptatott
fekete póló, sötét farmer, fekete zokni és szürke márkajeles fekete
New Balance cipő volt rajta. Az a típus volt, aki mindig sötét
holmikban jár – napsütésben, esőben és hóban. Utazzék bár
Formenterára vagy épp Finnországba. Fekete póló. Harmincnyolc
fok árnyékban.
– Szent isten, Germán – csapta össze a kezét Gabriela, amikor
férje kilépett a hálószobából néhány perccel az előtt, hogy a kikötőbe
indultak volna –, vegyél már fel valami más színű pólót, mert ebben
megsülsz! És inkább sortot, nem…?
– Gabi, szállj le rólam.
Rátértek a tizenkilenc kilométeres szigetet átszelő egyetlen főútra.
A hátsó ülésen Gabriela Germán kezét fogta, s közben barátnőjével,
az anyósülésen helyet foglaló Silviával társalgott.
Öt perc múlva lekanyarodtak egy olajfák szegélyezte kis földútra,
és Gabriela megpillantott a távolban egy apró, fehér foltot: egy
tipikus kis, Baleár-szigeteki házat, ahol egy hetet óhajtottak eltölteni.
A kis ház és a csodás természeti szépségű hely szinte
megrészegítette Gabrielát.
Bevitték a bőröndöket, kivették belőlük a fürdőruhájukat, majd
visszaültek a kocsiba, és megcélozták a Ses Illetest.
– Gabi, olyan helyre menjünk, ahol van valami kis chiringuito7.
Nehogy a Szaharában kössünk ki; tudod, hogy utálok a parton
fetrengeni – közölte Germán a feleségével, miközben belebújt a
fürdőnadrágjába.
– Jól van.
Gabi csókot nyomott a férje szájára.
Elindultak.
Salva szeretett mindent eltervezni; az a fajta fickó volt, aki mindig
előre megszervezte a dolgokat.
Tíztől egyig strandolás a Ses Illetesen.
Kettőkor paella a Cap de Barbaria étteremben.
Hétkor látogatás a La Mola-i világítótoronyhoz.
Este pedig egy kis dancing a Blue Barban.
Így tervezte el Salva az egész hetet a vendégekkel: strand, paella,
dancing; strand, paella, dancing; strand, paella, dancing.
Amit általában mindenki csinál, ha Formenterán van.
Az első délelőttre az északi part strandjait, a Ses Illetes
természetvédelmi területét javasolta.
– Ott nincs semmiféle szolgáltatás, de tetszeni fog – közölte Salva
Gabrielával.
Germán finoman felvonta a szemöldökét. Tíz éve volt együtt
Gabrielával. Ismerték már egymás minden egyes arcrándulását.
– Mégis mit tegyek, szerelmem? Mondtam neki, de mindent
olyan aprólékosan eltervezett… Nincs ínyemre ellentmondani neki.
Ha van paradicsom valahol a világon, gondolta Gabriela, amint
megérezte talpa alatt a puha, fehér homokot,és feltárult szeme előtt a
kristálytiszta tenger, hát akkor ez az…
Formentera strandjain meztelenül van az ember, így ők is
levetkőztek. Germán kivételével. Ő nem vette le az előző nyári, kissé
meglazult derekú, sötétkék Decathlon fürdőnadrágját. Germán a
strand kedvéért sem változtatott az öltözködési stílusán, ezért ide is
a New Balance cipőjében és fekete zokniban érkezett. Utálta a
papucsot, és nem szeretett himbálózó farokkal strandolni.
Bementek a tengerbe. Germán jött ki elsőnek; Salva követte, mert
a krónikus fülgyulladása miatt nem merte túlfeszíteni a húrt.
– Fasza kis strand, mi? – kérdezte Salva Germántól.
– Igen. Nem rossz – felelte Germán szárazon, és valami kis
árnyékfoltot keresett magának, de sehol sem talált ilyesmit.
A lányok feltették az úszószemüvegüket, és úsztak egy laza fél
órát. Aztán leeresztették a nyakukba a szemüveget, és erősen
gesztikulálva indultak kifelé a vízből. Egyszerre cseverésztek
mindenről és semmiről. A parttól három méterre megtorpantak, és
addig beszéltek és beszéltek, míg a vízben kiázott bőrük egy kis
pihenésért nem kiáltott.
Így töltöttek ott négy, csodálatos napot. Igaz, hogy Germán
meglehetősen passzív volt, és még a szokásosnál is kevesebbet
beszélt. Salva azonban nyájasan és barátságosan viselkedett, sokszor
készített paellát, és megállás nélkül szőtte a terveket, csak hogy
vendégei kedvére tegyen. A két barátnő pedig csak beszélt, beszélt;
mindegy volt nekik, hol, mikor, hogyan és miről, csak
fecseghessenek.
A negyedik napon azonban a hőmérséklet elérte a harminckilenc
fokot, és Germánnál – bár mindaddig elég jól színlelt a felesége
kedvéért – betelt a pohár. Miért is hagyta meggyőzni magát? Ő nem
akarta ezt az utat. És, ha jobban belegondolt, soha nem is mondott rá
igent. Egyszer csak talált két kompjegyet a hálószobában, az
éjjeliszekrényen.
Azon a negyedik reggelen, háromnegyed nyolckor Germán
verítékben úszva ébredt. Szomjúság gyötörte. Kiosont a
hálószobából, próbált nem zajongani, majd a konyhában töltött
magának egy pohár csapvizet, és a kerti pergola felé vette az irányt.
Beült a hatalmas, rózsaszín murvafürt árnyékába, amelynek
évszázados törzse és levelei egy szőlőtőkébe gabalyodtak. Elnézte a
tájat. Tagadhatatlanul szép volt. Ugyanez a hely, ez a vad szépségű
vidék, decemberben – alig tízezer lakossal, tízfokos hőmérséklettel és
lenyűgöző, több mint óránként száz kilométeres széllökéseivel –
bizonyára elnyerte volna a tetszését. Azokban a pillanatokban
azonban, miközben letörölte homlokáról a verejtéket, és a hátralévő
négy napra gondolt, csakis menekülni vágyott.
Gabriela is megjelent pántos pamut hálóingében, az ölébe ült, és
szájon csókolta.
– Elmegyünk innen végre? – könyörgött neki Germán. – Kérlek,
Gabi…
– De hát van még négy éjszakánk, Germán…
– Egyszerűen nem bírom ezt a kibaszott meleget. Én elmegyek, de
te maradj csak – mondta őszintén. – Majd azt mondjuk, valami
váratlan munkahelyi esemény hazaszólít… Tényleg, örülök, ha te
még maradsz – folytatta szeretettel, anélkül, hogy felemelte volna a
hangját vagy megpróbálta volna maga mellé állítani Gabit, mert
tudta, hogy az úgysem sikerülne. – Gabi… egyszerűen csak tele van
a tököm ezzel a meleggel meg a strandolással; a fülemen jön ki a sok
paella, és mit ne mondjak, a kurva dancingolástól is herótot kapok.
Gabrielából kitört a nevetés, mert felidézte, amint férje előző este
a Blue Barban a pultot támasztotta a gin-tonikjával a kezében,
miközben ő érzéki táncot lejtett neki a homokban a Café de Floréra, DJ
Rockittól.
– Na, Germán, ugyan… táncolj már velem egy kicsit… erre a
számra egyszerűen nem lehet nem táncolni – unszolta kedvesen.
Gabriela igazi kaméleon volt. Ugyanígy élvezte az elmúlt
hónapban a keményrock-koncertet is a Razzmatazzban. Germán
azonban közel sem volt ilyen.
– Nincs kedved elmenni Espalmadorra? – kérdezte a férjétől.
Előző nap az erős szél miatt Salva megjósolta, hogy alacsony lesz
a dagály, és elmagyarázta Silviának és Gabrielának, hogy
átsétálhatnának egy másik kis szigetre, amit Espalmadornak hívnak.
Salva a négy égtájról értekezett: a keleti szélről, amikor is a nyugati
parti strandokon kellemesebb a fürdőzés; a tramontanáról, az északi
szélről és a garbíról. Meg akarta lobogtatni hajózási tudományát,
amit Germán nevetségesnek, ráadásul tévesnek tartott, de
nyilvánvalóan hallgatott.
Germánnak nem volt ideje válaszolni felesége kérdésére.
– Jó reggelt! – köszönt rájuk vidáman Salva az ajtóból.
 Germán és Gabriela felé fordult. Térdig érő, testhez feszülő
atlétanadrágban parádézott, amely kihangsúlyozta a golyóit.
Nevetségesen festett, túlságosan is mesterkélt volt. De ő tökéletesnek
érezte a külsejét. Nem lett volna elég egy póló meg egy rövidgatya,
ami nem hívja fel a figyelmet a pakkra, barátom?
– Megyek futni! – közölte Salva. – Igényli a testem. Nem baj,
ugye?
– Nem, Salva, dehogy. Ugyan miért volna baj…? Merre mész? –
kérdezte Gabriela.
– Bejárom a félmaraton útvonalát, amit idén a szigeten rendeznek.
Így készülök rá. Ma Sant Ferrantól La Savináig megyek – válaszolta
büszkén Salva.
– Ó, de klassz. Szép kis útvonal – felelte mosolyogva Gabriela,
még mindig a férje ölében ülve.
– Fogalmad sincs, hol van Sant Ferran vagy La Savina – vágta rá
Germán.
Gabriela tudta, hogy Germán bántani akarja, mert semmi
tájékozódási képessége nem volt, ráadásul az utcaneveket és a
házszámokat is képtelen volt megjegyezni. Csak azért kérdezte meg,
hogy valamiről beszélgessen Salvával, semmi másért. Figyelmen
kívül hagyta férje megjegyzését.
– Mikor lesz a félmaraton?
– Októberben. Idén rendezik meg először. Huszonegy kilométer.
A La Mola-i világítótoronytól indul, és a kikötőig tart. – Salva
Germánra nézett, aki udvariasan elmosolyodott, anélkül, hogy
túlzott érdeklődést mutatott volna az esemény iránt.
Germánnak annyiból állt a sport, hogy hazulról elsétált a
munkahelyére meg vissza. Arra végképp nem számított, amivel a
naiv Salva ezután előrukkolt.
– Figyelj, Germán! Nagyon klassz út! Tényleg szuper. És
viszonylag egyszerű terep. Most, hogy belegondolok, odabent van a
bátyám futógatyája. Ő kicsit alacsonyabb nálad, de jó lesz az rád.
Nem jössz?
Gabriela váratlanul hangosan felnevetett. Nem tehetett róla. Nem
bírta visszafogni magát. Képtelen volt rá. Elképzelte a kétballábas
férjét, aki soha életében nem sportolt, amint feszülős gatyában,
beszorított golyókkal a Méharik között cikázik… Nem, nem bírta
visszafojtani a nevetést.
Salva furcsán nézett felesége új barátnőjére. Nem értette, mi olyan
szórakoztató az ajánlatában. Ennek ellenére tovább unszolta
Germánt.
– Na, kihozzam? – Gabriela erre még jobban kacagott, sőt már a
könnyei is potyogtak.
Germán tökéletesen tudta, miért nevet a felesége, de Salva nem.
Egy kicsit lassú felfogású volt.
Germán Gabrielára nézett.
Gabi látta a férje arcát. Elkomorodott. Túlságosan is.
Jól ismerte, ezért megpróbálta elfojtani a nevetését.
– Figyelj már, itt van a szekrényben! Nem sietek, megvárlak –
kérlelte makacsul Salva
És Gabrielából – pedig már végre sikerült visszafognia magát –
ismét kitört a röhögés.
– Min nevetsz? – kérdezte Germán nyersen.
Salva – aki naiv volt ugyan, de hülye nem – megérezte, hogy
valami gond van kettejük közt, és úgy döntött, inkább hagyja a
témát.
– Hát, akkor én mentem is. Ha kedvet kapsz, a nadrág az
előszobaszekrényben van – azzal útnak indult.
Gabriela megpróbálta abbahagyni a nevetését, de sehogy sem
sikerült.
– Min nevetsz? – erősködött Germán.
– Semmin, Germán. Csak tetszett a jelenet – felelte kedvesen
Gabriela.
– De miért nevetsz? – kötötte az ebet a karóhoz Germán
komolyan, és Gabira szegezte a tekintetét.
– Te is tudod, miért nevetek. Csak elképzeltem, amint abban a
cuccban futsz.
De nem csak arról volt szó, hogy Gabriela kinevette őt, hiszen
más helyzetben maga Germán is poénra vette volna a dolgot. Bár
csak egy kicsit. Germán ritkán volt képes nevetni önmagán. Most
azonban minden összejött. Nem akaródzott tovább maradni azon a
helyen, azzal a párral, amelynek tagjai fikarcnyit sem érdekelték, s
mindez az elviselhetetlen hőséggel megfejelve túl sok volt már neki.
Nem akart tovább Formenterán maradni.
Gabriela megpróbálta abbahagyni a nevetést, de minduntalan
megjelent előtte a harisnyába gyömöszölt Germán képe, és képtelen
volt leállni. Amúgy is hajlamos volt az ok nélküli nevetőrohamokra.
És akkor Germán egy parányit agresszíven meglökte, mintegy
kényszerítve rá, hogy kikászálódjék az öléből.
– Ostoba vagy, Gabi – vágta a képébe.
Gabriela egyszeriben elhallgatott.
Hát persze.
Ez jól ment Germánnak. Egy pillanat alatt lefegyverezte, anélkül,
hogy felemelte volna a hangját. Komor hangon elejtett egy bántó
megjegyzést. Volt már hasonló epizód az életükben; pillanatok alatt
megbántotta őt, ha akarta.
Gabriela a férjére nézett.
– Minek neveztél?
Germán nem nézett rá.
– Ne sértegess, Germán – folytatta keményen. – Ne merészelj még
egyszer megsérteni!
✻
A hátralévő négy éjszaka kellemetlenül telt Formenterán.
Rendkívül kellemetlenül. Gabriela azt mondta Germánnak, hogy
menjen haza, ha akar, de mivel Germánt bántotta, hogy ostobának
nevezte a feleségét, úgy döntött, marad, mert tudta, hogy Gabriela
igazából ezt szeretné.
– Most már mindegy, Gabi. Maradok.
– Nem kell. Menj csak.
– Maradok.
– Menj haza, Germán.
De ő maradt. Ennek ellenére azonban némán űzte tovább a kis
játékát. Az érthetetlen, manipulatív csönd leple alatt.
Salva semmit sem vett észre. Silvia azonban felfigyelt a pár tagjai
között feszülő negatív energiára, és érezte az ellenséges légkört. S
habár Gabriela letagadta, Silvia mintha hallotta volna, hogy Germán
ostobának nevezte őt.
 – Megengeded, hogy elvigyem a feleséged a tengerhez? –
kérdezte Silvia Germánt, aki a tornácon üldögélt az Egy sziget
lehetőségébe temetkezve, amely a baljós stílusú francia író egyik
regénye volt, akiért olyannyira rajongott.
Germán felnézett a könyvből, halványan elmosolyodott, és szó
nélkül biccentett. Jó modorú férfi volt; ráadásul a felesége szabadon
azt tehetett, amit csak akart. Ezt mindketten tudták.
– Te is gyere, ha akarsz – ajánlotta fel Silvia őszintén, bár biztos
volt a negatív válaszban.
– Jól jön most egy kis magány – válaszolta Germán kedvesen,
mielőtt visszabújt volna Houellebecq könyvébe.
Gabriela még csak rá sem nézett. El sem köszönt tőle. Beszállt
barátnője Méharijába, és hagyta, hadd vigye, ahová csak kedve
tartja. Mindegy volt neki. Silvia, aki nem akart egy „mi történt?”-tel
ajtóstul rontani a házba, másra terelte a szót.
– Tegnap este befejeztem Pablo Hausmann regényét. Borzasztóan
tetszett.
Silvia néhány órával Gabiék barcelonai indulása előtt felhívta a
barátnőjét, és megkérte, hogy hozzon neki valami olvasnivalót
Formenterára, Gabriela pedig gondolkodás nélkül berakta Az
argentin nőt a bőröndbe. Mi sem volt kedvesebb számára, mint
megosztani barátnőivel az irodalmi élményeit. Miközben Silvia az
írót éltette, Gabrielának a forró sziget látványába veszett a tekintete,
amely őt magával ragadta, a férjét viszont megőrjítette.
Megbántottan összekulcsolta kezét a szélben, és megpróbálta
kiverni a fejéből Germán ellenséges magatartását, a nehéz
természetét. Eltelt néhány másodperc, mielőtt válaszolt volna.
– Találkoztam vele – mondta Gabriela anélkül, hogy túlzott
jelentőséget tulajdonított volna a dolognak, és nem is nézett Silviára.
– Kivel?
– Az íróval.
– Pablo Hausmann-nal?
Gabriela bólintott, és közben copfba fogta szélfútta haját.
– Pontosabban nem is találkoztunk. A Londoni Könyvvásáron.
Két nappal azelőtt, hogy megérkeztél volna, belefutottam a
megnyitón.
 – Hogyhogy „belefutottál”?
– Csak úgy belefutottam, és ő rám nézett – folytatta Gabi
monoton hangon, és továbbra sem nézett Silviára.
– Hogy érted azt, hogy rád nézett?
Gabriela vállat volt.
– Hát… – kezdte habozva. – Rám nézett.
– Rád nézett – hangsúlyozta Silvia. – De hogyan?
Gabriela várt néhány másodpercet, mielőtt válaszolt volna, és
felidézte azt a pár pillanatot, amikor Pablo Hausmann a Londoni
Cervantes Intézetben rászegezte a tekintetét.
– Nem is tudom. Rám nézett. És én is ránéztem… Egymásra
néztünk.
– Jaj, Gabi – bosszankodott Silvia. – Volnál olyan kedves egy
kicsit világosabban beszélni?
– De nem tudok ennél többet mondani. Csak összenéztünk, és
kész. Összeakadt a tekintetünk. Vonzó fickó… Tetszett.
– Mi tetszett benne?
– Tetszett, amikor hallgattam, és… azt hiszem, az is tetszett,
ahogy rám nézett. Tetszett, hogy a sok száz nő közül, aki ott
tolongott a Cervantesben, éppen engem szúrt ki – folytatta Gabriela.
– Na, és… történt valami?
– Nem. Semmi. Csak néztük egymást – nyomatékosította a
tényeket Gabriela.
– Egyetlen szó sem hangzott el?
– Nem. Egyetlenegy sem
– Pablo Hausmann, ennek a gyönyörű regénynek az írója, rád
nézett.
Gabriela bólintott, majd – talán férje bántó szavai miatt –
barátnőjére pillantott, és kissé indulatosan így felelt:
– Igen. Sőt, nemcsak tetszett, ahogy rám nézett, hanem
kifejezetten lenyűgözött.
Amint tudatára ébredt szavai súlyának, elvörösödött, és kezét az
arcához kapta. Néhány másodpercig körkörösen masszírozta a
halántékát, majd felsóhajtott.
Egy barátnő tudja, mikor kell hallgatnia, és Silvia most hallgatott.
Gabrielának egy kis időre volt szüksége, hogy elmúljon a rossz
szájíz, amit a férje reggeli beszólása keltett.
Silvia Salvára gondolt, miközben lekanyarodott az útról Sant
Francesc felé. Salva derűs, társaságkedvelő fickó volt; kissé egyszerű,
könnyed; szerette a munkáját, a sportot, a teniszütőjét, a kocsiját, a
barátait és a feleségét. Utolsó pont: Andre Agassi életrajzán kívül
más könyvet nem olvasott egész életében, a hálószobában tanúsított
hiányos képességeit pedig már bemutattuk.
De nem.
Ő sosem szeretett volna bele egy olyan introvertált férfiba, mint
Germán. Akinek bizonyára háromszor olyan magas az IQ-ja, mint az
ő férjének, és valószínűleg háromszor többet is keres. De akkor sem
szeretett volna bele egy olyan férfiba, mint Germán. Egész biztos,
hogy nem.
A Portossalere sugárúton leparkoltak, odamentek az
újságosbódéhoz, ahol egy morcos, öreg formenterai asszony fogadta
őket, és megvették a La Femme-ot. Azon a szombaton jelent meg az
interjú, amit az Orvosok Határok Nélkül munkatársával, Marina
Vegával készítettek.
Tizenöt perccel később Silvia ismét leparkolt, ezúttal egy békés,
fehér homokos strand közelében, a Ses Salines természetvédelmi
terület mellett.
Fogták a fonott kosarukat, benne vízzel, gyümölccsel és a La
Femme-mal, s elindultak a parton. Még csak délelőtt tíz óra volt.
Egyedül voltak; figyelmen kívül hagyták a veszélyes tengeri
áramlatokra figyelmeztető táblákat, és átkeltek Espalmador apró
szigetére, majd – Salva előrejelzésében bízva – elsétáltak Racó de
S’Alga strandjára.
A fonott kosarat a homokon hagyták, levetették magukról a
színes kendőt, és kifeküdtek a napra. A bikinitől is megszabadultak.
Silvia úgy rohant be a kristálytiszta tengerbe, akár egy kislány,
Gabriela pedig csak állt ott néhány másodpercig, anyaszült
meztelenül. Lehunyta a szemét, és kizárólag a testét simogató
napfényre koncentrált. Először az arcán érezte a sugarakat, majd a
hasán, a szeméremdombján, végül a lábszárán. Élvezet. Ez a sziget
békességgel töltötte el. Az élet iránti vággyal.
 Néhány másodpercig nyugodtan lélegzett, kinyitotta a szemét, és
hagyta, hogy a táj szelleme átjárja a lelkét. Lassan elindult a
homokban. Lenézett a tenger hullámaira, és játszadozott velük,
mielőtt bement volna a vízbe. Amikor a karját is ellepte a víz,
kiúszott a mélyebb részre. Tizenöt percig úszott, megállás nélkül.
Gondolkodás nélkül. Csak a légzését hallgatta. Megpróbálta kiűzni a
fejéből azt a kellemetlen érzést, a férje bántó szavait, s azt a megalázó
pillanatot, amikor Germán meglökte őt.
Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés.
Amikor visszazökkent a jelenbe, megállt, és kinézett a partra. Elég
messze volt, úgy ötszáz méterre becsülte a távolságot. Talán túl
messzire úszott. Nem félt a tengertől, gyerekkorában Tarragona
összes strandján megfordultak az anyjával, aki felhúzta az
uszonyokat, majd pedig bement a vízbe; néha olyan messzire, hogy
Gabriela és a mostohaapja már nem is látták őt. Ötéves korában már
Gabriela is megkapta az első pár úszóuszonyát, s édesanyja
megtanította rá, hogyan érezze magát biztonságban a tengerben. A
part felé nézett, és felsejlett előtte Silvia alakja, amint magasba emelt,
keresztbe tett kézzel idegesen integet neki, mintha vissza akarná
hívni őt. Felnevetett. Talán valóban túl messzire úszott ki.
Gyorsúszással haladt visszafelé, s közben a kíséretében ficánkoló
halakat nézte. Nagyon sok szalpa úszott a közelében, és látott egy
magányos barrakudát, meg vörös tengeri csillagokat is.
A parttól ötven méterre megállt, jelzett Silviának, hogy jól van, és
hogy heveredjen le nyugodtan; ő pedig csak gyönyörködött az
Édenben.
Hogyan lehetséges, hogy Germánt nem ragadta meg ez a
paradicsomi miliő?
Ismét a férje körül keringtek a gondolatai. Germán rendre
megnyerte azt a néhány érvelős csatát, amelyet megvívtak
egymással. Soha nem emelte fel a hangját, de pontosan tudta, mikor
vessen rá egy-egy megvető pillantást vagy vágjon hozzá két bántó
szót, hogy elhallgattassa. Gabriela tudta, hogy csakis akkor
viselkedik így, amikor megbántva vagy megalázva érzi magát,
ahogy az aznap reggeli abszurd epizód esetében is történt. Gabinak
nem állt szándékában bántani őt, de Germán képtelen volt nevetni
saját magán. Túl komoly fickó volt.
Továbbra is a tengerben lebegve, felidézte a pillanatot, amikor
Germán először viselkedett vele ellenségesen; mert az afféle bántó
szavakat sosem felejti el az ember. Megbocsátja, de nem felejti el
őket. És most, mezítelenül a formenterai tengerben, először kezdett
el töprengeni mindezen. Most érezte először igazán a saját bőrén,
milyen bántó is tud lenni Germán.
Bostonban, egy évvel a házasságkötésük után az egyik
mesterszakos mérnök házibulit rendezett a Charles folyó partján.
Zsidó fiú volt, Simon Tannenbaumnak hívták
Hatalmas buli volt. Voltak vagy százan. Budweiser. Zene.
Fiatalok. Germán a mesterszakos diáktársai körében ült, és valami
tengermérnöki témáról értekeztek, ami Gabrielát egyáltalán nem
érdekelte, ezért odament a táncolni DJ mellé, a többi
mérnökfeleséggel meg a zsidó házigazda barátaival. Simon valami
abszurd megjegyzést tett Gabrielának, ami megnevettette Vonzó fiú
volt, egyáltalán nem az a szépfiú típus; magas volt és vékony, kicsit
hasonlított Frank Zappára.
Amikor felidézte a helyzetet, Gabriela furcsamód nem emlékezett
már, min is nevetett akkor annyira. Arra az undorító megjegyzésre
ellenben, amit később a férje eleresztett, annál inkább.
Simonnak volt egy gyönyörű barátnője, aki New Yorkban élt,
szintén zsidó lány. Sabine-nak hívták. Gyakran meglátogatta Simont,
azon a hétvégén azonban nem volt jelen, mert az unokaöccse bar
micvájára volt hivatalos. Simon és Sabine különleges, érdekes pár
volt, egyszer együtt is vacsoráztak négyesben. Büszkén felvállalták
progresszív zsidó hitüket, ugyanakkor képesek voltak öniróniával
szemlélni a sok szabályt, amely meghatározta az életüket. S való
igaz, hogy Simon kissé lazább volt a buliban a barátnője nélkül, mint
máskor. Szórakoztató srác volt. A DJ betette a Bobby Brown Goes
Downt Zappától, Simon pedig, aki értette a célzást, hangosan
énekelte a dalt, és jól szórakozott saját magán. Kissé részegen,
vidáman énekelt Gabrielának. Talán egy kicsit túl közel hajolt hozzá.
Gabriela pedig nevetett rajta meg a dalon, aminek elég pikáns a
szövege…
 Simon átkarolta a vállát, és közelebb húzta magához, Gabriela
pedig vette a lapot. Átkarolta a fiú derekát, és táncoltak. Huszonhat
évesen. Ahogy az ember huszonhat évesen viselkedik. Amilyen egy
huszonhat éves nő, ha jól érzi magát – táncol, nevet, iszik,
ismerkedik a világgal…
Germán odanézett. Figyelte, amint a felesége a zsidó fiúval
kokettál. Két perc negyvenkilenc másodpercig bámulta őket,
ameddig a szám tart. Aztán Zappa befejezte. Gabriela Germán felé
fordult, és valamit kiérzett a tekintetéből. Levette a kezét Simon
derekáról, és odament a férjéhez.
Germán gyanúsan komor ábrázattal nézett rá.
Gabriela naivan elmosolyodott, és kinyújtotta felé a kezét, hogy
táncolni hívja.
Germánt? Táncolni? Gabriela, már majdnem két éve tart a
kapcsolatod ezzel a sráccal. Germán már tizenöt Budweiser után
van, de még akkor sem táncol, ha maga Ritchie Blackmore játszik
neki gitárszólót.
Gabriela Germán vállára tette a kezét, aki kibontakozott alóla, és
felállt. Ránézett Gabira, és anélkül, hogy felemelte volna a hangját,
odaszúrt neki egyet:
– Te aztán szereted kelletni magad.
Gabriela úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna;
ez volt az első alkalom, hogy Germán ilyen ellenségesen viselkedett.
Amióta együtt voltak, Gabi sosem látta még ilyennek. Soha.
Egyszeriben kijózanodott a bódult állapotból, amelybe a sok
Budweiser miatt került. Germán csak ennyit mondott. Egyetlen
mondattal kivégezte. „Te aztán szereted kelletni magad.” Ezen a
napon ráébredt, mire képes Germán.
Férje hátat fordított neki, és elindult. Gabriela kábultan a
nyomába eredt, de aztán megállt, és mély levegőt vett. Nem, nem fut
utána, gondolta. Egy éve volt mellette az Egyesült Államokban, és a
mérnökhallgatókon meg az írótanfolyamon részt vevő társain kívül
– akikkel szintén nem volt túl szoros a kapcsolata – nem voltak
barátai. Gabriela őmiatta szüneteltette a karrierjét. Ráadásul, kár lett
volna tagadnia, hiányzott neki a barcelonai élete; sétálni a
biztonságos, emberekkel teli utcákon; ücsörögni az
évfolyamtársaival a Gràcia negyed terein. Hiányzott neki a Földközi-
tenger; a spontán bulizós éjszakák a Raval negyedben; a sok táncolás
a KGB-ben… Mindezt feladta Germán miatt. Igaz, azért maradt itt,
mert ő is így akarta, s mert nem volt B terv a tarsolyában. Germán
nyilvánvalóan semmire sem kényszerítette őt, de már fojtogatta az
észak-amerikai társadalom magánya. És az a bő év, amióta ott
tartózkodott, kicsit sok volt neki.
Nem volt helyénvaló, hogy Germán így felkapja a vizet. Csak
azért, mert táncolt? Mert három másodpercig bolondozott? A
feleséged huszonhat éves, Germán, és mindketten ismeritek Simon
barátnőjét, a héber istennőt.
Gabriela nézte, amint Germán lenyomja a bejárati ajtó kilincsét,
majd hátra sem nézve távozik. Ismét kísértésbe esett, hogy kövesse,
de miután becsukódott mögötte az ajtó, mégsem tette. Mély levegőt
vett, megfordult, és a rögtönzött táncparkettre nézett, ahol
mérnökök, barátok és barátnők táncoltak. Senki nem vett észre
semmit. Először is azért, mert senki sem értett spanyolul, másodszor
pedig azért, mert Germán sosem emelte fel a hangját, ha mérges volt.
Ráadásul már este kilenc is elmúlt, és ilyenkor az amerikai bulikban
már mindenkinek alkohol csörgedezett az ereiben.
Gabriela megmasszírozta a mellkasát, hogy megszabaduljon a
férje undorító sértésétől. Közben a füvön pihenő, jéggel és alkoholos
italokkal teli hűtőládához lépett, kivett magának még egy sört, és jól
meghúzta. Simont kereste. Hogy táncoljanak. Csak azért, hogy
táncoljanak. Vagy bolondozzanak még egy kicsit. Huszonhat évesek
voltak.
Késő éjszakába nyúlóan ropták. A DJ úgy koronázta meg az estét,
hogy bekeverte a Candyt, Iggy Poptól. Mintha nem volna holnap, az
utolsó számra minden vendég önfeledten táncolt. Simon ismét
derékon ragadta Gabrielát. Magabiztosan szájon csókolta.
– Stay with me tonight, beautiful Spanish woman.8
Gabriela mosolygott. Megsimogatta az arcát. Igen, élete egy
másik pillanatában talán vele töltötte volna az éjszakát. Intelligens,
magas fiú volt, és meg tudta nevettetni őt. Alkohol nélkül
meglehetősen introvertáltnak tűnt. Nem annyira, mint Germán, de
azért az volt.
 – We are married, Simon9 – felelte Gabriela kedvesen.
– You more than me10 – felelte Simon, s rászegezte a tekintetét.
Később az ajtóig kísérte őt. Újabb csókot lopott, és Gabriela
ezúttal sem utasította vissza. Hagyta, hogy játsszon a nyelvével
néhány másodpercig, egy kicsit tovább a kelleténél. Huszonhat éves
volt.
Hazudott.
Természetesen hazudott Germánnak, miközben levetkőzött és
mellé bújt az ágyba a kollégiumi szobában.
– Sajnálom, Gabi – mentegetőzött Germán őszintén. – Sajnálom,
amit mondtam. Csak felhúzott, hogy Simon ott fogdosott.
– A fenébe is, Germán, már majdnem két éve veled vagyok.
Hétezer kilométerre az otthonomtól. Rád várok, miattad húzom-
halogatom a karrierem. Mit vétettem? Mondd, mit vétettem?
Táncoltam? Nevettem? Ittam?
Germán még egyszer bocsánatot kért. Gabriela meztelen lábát
Germánéba fonta.
– Akár van menyasszonya, akár nincs, Simon szívesen lefeküdt
volna veled ma éjjel – jelentette ki a férfi meggyőződéssel.
Gabriela megcirógatta a férje arcát, és még egy kicsit hazudott.
– Ugyan már! – felelte. – Egyszerűen csak nagyon szeretsz, és azt
hiszed, hogy mások szebbnek látnak, mint amilyen valójában
vagyok. És még ha így is volna – de ismétlem, nem ez a helyzet –,
hidd el, én akkor sem feküdtem volna le vele, mert – itt szájon
csókolta Germánt – téged szeretlek.
Néhány másodpercig a szemébe nézett, majd még nagyobb
nyomatékot adott a szavainak.
– Ne kételkedj bennem. Sose. – Ismét megcsókolta. – Szeretlek,
Germán.
– Én még jobban szeretlek téged, Gabi – válaszolta Germán
őszintén. – Engem sosem fogsz látni így táncolni valakivel.
– Hát, táncolni biztos nem – felelte Gabi nevetve.
Részegen szeretkezni ebben az állapotban, kis erőbefektetéssel,
huszonhat évesen, egyszerűen csodálatos volt. Gabriela férje ajkára
tapasztotta a száját, és halkan megkérdezte:
 – Megkefélsz…? – Majd várt egy pillanatot, és folytatta. –
Kérlek…
✻
Gabriela fél óra múlva fáradtan és nyugodtan tért vissza a partra.
Hajából a homokba csavarta a vizet. Silvia a napon süttette magát.
Gabriela lefeküdt mellé, és a hasára fektette a fejét. Barátnője
megcirógatta a haját.
– Most már jobb?
Gabi bólintott.
– Néha rémesen nyomaszt Germán természete – mondta pár
másodperc múlva.
Gabriela mindig őszinte volt a barátnőivel. Ugyan minek
hazudozni, gondolta. Ha kellett, kiteregette a szennyest.
Elmagyarázta Silviának, hogy talán önző volt, amiért megtervezte
ezt a hetet Formenterán, hiszen tudta, hogy Germán nem bírja a
tengerpartot és gyűlöli a forróságot. Azért is önzőnek is érezte
magát, mert tudta, hogy Germán egyáltalán nem bánta volna, ha
nélküle indul erre az útra.
Germán boldogan maradt egyedül; elvolt a munkájával, a
könyveivel, a Fenderrel meg a kütyükkel, amiket a Fnacban vásárolt.
Boldog lett volna így. De Gabriela gyertyatartónak érezte volna
magát, illetve nem látta tisztán a helyzetet. Elmondta Silviának, hogy
még két hét szabadságuk van, és a hegyekbe készülnek, kettesben.
Valami elszigetelt kis kuckóra gondoltak, kétezer méter magasan, a
Sierra del Cadíban, vagy egy kis szállodára Puigcerdàban. Még nem
tudták pontosan. Germán imádta a hegyeket, az erdei sétákat, a
természet csendjét.
– Minél feljebb van a hely, és minél kevesebb az ember, annál
jobb; csak ő meg én… Nem értem, hogy nem un rám. Egyszerűen
nem értem.
Silvia megint beletúrt barátnője hajába.
– Ugyan miért unna rád? Szórakoztató nő vagy. Én sem
unatkozom veled, pedig hosszú órákat töltünk együtt.
Aztán hallgattak. Nem volt szükség szavakra. Gabrielának
egyáltalán nem tett jót az a női hajlam, hogy olykor összevissza
beszélünk. Kivette a La Femme-ot a fonott kosárból.
 – Olvastad már?
– Nem. Meg akartalak várni vele.
– Na lássuk, ezúttal mit műveltek Consuelo Garza karmai.
– Üldözési mániád van vele kapcsolatban – jegyezte meg Silvia. –
Pedig nem rossz ember.
– Nem mondtam, hogy rossz ember. Csak épp maradjon a
nyelvtani hibák kijavításánál… Megváltoztatja a mondataim
értelmét a stiláris javításaival. Ráadásul megszállottja a
felkiáltójeleknek, pedig tudja, hogy utálom őket. A pontokat
vesszőkre változtatja, márpedig a pont nem azonos a vesszővel.
Nem bizony… Idióta.
Gabriela bátran alkalmazta az „idióta” szót, mivel azt a Spanyol
Királyi Akadémia szótára is tartalmazza.
Silvia nevetett. Pontok vagy vesszők, neki egyre ment. Gabriela
folytatta.
– Ne nevess, mert a te fotóidhoz nem nyúl senki. Elvégzed rajtuk
az utómunkálatokat, és pontosan úgy jelennek meg, ahogy
szeretnéd. Képzeld el, ha csak úgy növelnék a színek telítettségét,
vagy épp levágnák a keretet.
– Megölném, aki ilyet tenne.
– Na, látod! – Gabriela grimaszolt. – Bele kell bújnunk a másik
bőrébe, hogy megértsük az ő álláspontját.
Nem beszéltek többet Consuelo Garzáról, Gabriela pedig
fellapozta a magazint az Orvosok Határok Nélkül munkatársával
készített interjúnál. Marina Vega kislányával, egy gyönyörű etióp
kisbabával a karjában mosolygott a kamerába.
Mindketten csodálattal bámulták az elhivatott orvost. Ő biztos
nem sütteti a hasát a Baleár-szigeteken.
– Itt vannak ezek a bátor nők, akik valóban értékes dolgokat
tesznek a világért… – Gabriela csüggedt ábrázattal elhallgatott, majd
folytatta. – És itt vagyok én, aki azon nyavalygok, vajon
Formenterára vagy Puigcerdàba menjek-e nyaralni. – Felsóhajtott, és
a tenger felé fordult. – Ha belegondolok, micsoda kispolgári nő lett
belőlem, legszívesebben leokádnám magam.
– Gabi, túl kemény vagy önmagadhoz – jegyezte meg Silvia.
Kivette a magazint barátnője kezéből, és berakta a kosárba. – Gyere –
fordult Gabihoz –, mutatok valamit.
Felkeltek, és meztelenül, csendben sétáltak a káprázatos, fehér
homokos tengerparton, amíg egy hatalmas iszaplagúnához nem
értek. Begázoltak a lagúnába, bekenték magukat a fekete
espalmadori iszappal, és ismét az egyfelől egyszerű, másfelől
bonyolult ellenkező nemről társalogtak.
✻
Amikor 2008-ban visszatértek Formenterától, változások
történtek a La Femme-nál.
Tíz évvel az első szám megjelenése után a magazin immár népes
női olvasóközönségnek örvendett. Ezen nők óhajára, a kiadói
csoport elnökének jóváhagyásával ötvenről hatvanra növelték az
oldalszámot.
Az olvasók több történetet, több szöveget igényeltek, amit
Gabriela mindig is szorgalmazott. Többórás interjúkat készített
rendkívül érdekes nőkkel, azonban két, mindössze tízezer
karakterből álló hasábba kellett tömörítenie a gondolatait, aminek
következtében mindig hiányérzete maradt a „fűzőbe szorított”
szöveg láttán.
A magazin sikerén felbuzdulva a nagy kozmetikai márkák – mint
az Estée Lauder, a Shiseido vagy a Lancôme – reklámfelület
óhajtottak vásárolni: negyed, fél vagy egész oldalakon szerették
volna népszerűsíteni legújabb termékeiket. Továbbá olyan márkák,
mint a spanyol Loewe, a francia Hermès vagy az olasz Ferragamo
felajánlották, hogy felöltöztetik az interjúalanyokat. Ekkor lépett
színre Cósima de Sentmenat y Alós, Eugenia unokahúga, egy
huszonhét éves profi stylist. Ő felelt az interjúalanyok öltöztetéséért.
És ő lesz regényünk harmadik főszereplője.
Szeptember első hétfőjén, a Paseo de Gràcián lévő épület
harmadik emeletén Cósimát meglepetésszerűen bemutatták
Gabrielának és Silviának.
A dupla női szkennelés tizedmásodpercek alatt lefutott. Gabriela
rokonszenvesnek találta a lányt. Mert másféle nő volt, a kezdetektől
fogva. Kifinomult modora, nyúlánk alakja, macskaszeme, rendkívüli
pontossága és merész öltözködési stílusa – Gatsby sapka, orosz
nyakú blúz, magas derekú szoknya – azonnal elárulta arisztokrata
származását. Annyi átlagos ember volt a világon, hogy ha valaki egy
kicsit is kilógott a sorból, Gabriela rögvest mellé telepedett, és
csöndben hallgatta. És ritkán csalódott. Kíváncsi volt Cósima
történetére.
Silviának azonban terhére volt. Idegesítette a sznob nő, akinek
azok voltak az első szavai, hogy „ça va”11. Továbbá a protekció az
mégiscsak protekció. Gabriela és Silvia, a „kétkezi munkások”, saját
erejükből vívták ki helyüket a magazinnál. Cósima belépése a
csapatba pedig nem volt éppen korrektnek nevezhető húzás.
Eugenia tudta, hogy Cósimát nem fogadják majd szívesen. Az ő
extravagáns unokahúgának sosem volt jó a belépője, ugyanakkor
csodálatos nő volt, a rosszindulat szikrája nélkül. Mindenekelőtt
pedig veleszületett tehetséggel ahhoz, hogy önmagát vagy bárki
mást maga körül felöltöztessen.
Márpedig ahhoz, hogy valaki stylistként dolgozzon a La Femme-
nál, ez volt a legfontosabb szempont. A munka azonban nem az ő
műfaja, és ezt Eugenia tudta. Rajta kívül családja egyetlen nőtagja
sem dolgozott. Nem anyagi okok bírták rá, hogy munkába álljon.
Felvetette őket a pénz, több évszázados címerrel bíró arisztokrata
családból származtak. Cósima de Sentmenat y Alós milliomos volt.
Milliárdos. Csakhogy a dolce far niente, amelyben a letűnt
nemzedékek oly szívesen dagonyáztak, már kiment a divatból, és a
modern nők immár nem azzal töltötték az idejüket, hogy a férjüket
várják, aki majd az utódokat nemzi. Akármennyire arisztokraták
voltak is. A hétvége eljövetelére várakozva pedig végtelen
hosszúnak tűntek a napok.
Cósima botrányos diák volt. A gimnázium első évében kicsapták
a Francia Líceumból, miután egy nagyobb adag cracket találtak a
tolltartójában. Két évvel később pedig az Abat Olivából is kirúgták,
mert fejjel lefelé állította az imaterem keresztjét. A barcelonai felső
tízezer hasonszőrű renitens tagjaihoz hasonlóan ő is a Liceo Borjában
végezte, ahol meg lehetett vásárolni a vizsgákat. Sikeresen
leérettségizett, de az egyetemi előkészítő évfolyamon már nem vett
részt, és az egy év vakációzás közepette az anyja felfigyelt rá, hogy
lánya örömét leli az öltözködésben, így beíratta a nagy presztízsnek
örvendő párizsi L’Institut Marangoniba. És ott, távol a családjától,
Cósima végre megtalálta a helyét. Kreatív volt, szorgalmas, szabad
és boldog.
Ennek ellenére nem az haute couture-órák, de nem is a szabás-
varrás vagy a divattörténet tette őt stylisttá. Igaz, hogy a L’Institut
Marangoniban megtanulta a technikai fortélyokat, jobb rálátása lett a
divat világára, és természetesen biztonságosabban mozgott ebben a
közegben. Cósima azonban birtokában volt valaminek, amit
semmilyen iskolában vagy művészeti ágban nem lehet tanulással
megszerezni, és ez nem más, mint a tehetség. Cósimának
veleszületett tehetsége volt a női test széppé varázslásához. Nem
számított a felöltöztetendő nő alakja, magassága vagy testsúlya.
Ötéves korától maga választotta meg a ruháit, és az anyja
szoknyájába kapaszkodva makacsul válogatott a holmik közt a
divatos gyerekboltokban, a Passeig de Gràcián. Alig hatévesen pedig
könyörgött az anyjának, hogy ő is hadd szálljon fel a párizsi gyorsra,
hadd kóboroljon a Galeries Lafayette-ben, valamint a Champs-
Elysées és az Avenue Montaigne ruhaboltjaiban. És az anyja mindig
engedett a kérésének.
Első ruháját három hónappal a tizennyolcadik születésnapja előtt
tervezte. A Passeig de Gràcián sétált, és felfigyelt egy meseszép,
finom, zöld selyembe burkolt próbababára a Santa Eulalia
szabóműhely kirakatában. Belépett, és az anyag eredete iránt
érdeklődött. Megtudta, hogy a kínai Jangce folyó deltájától délre
készítették. Az arisztokraták nem kérdeznek árakat. Tizenöt métert
vett belőle. A Santa Eulalia szabóműhelyben varrónőket is a
rendelkezésére bocsátottak, hogy elkészítsék neki a kívánt modellt.
Fizetett, és azt mondta, egy hét múlva visszamegy. Az 1990-es évek
végén Spanyolországban megszaporodtak a szabásmintával ellátott
divatlapok. Megvette a Laborest, a Burdát és a Patronest, majd egy
hétig oly nagy szenvedéllyel és elhivatottsággal merült el bennük,
amelyet tizenöt évig tartó, kisiklott iskolai tanulmányai során
egyszer sem érzett.
Visszatért a szabóságba egy mintával, amelyet a varrónők még a
méretére igazítottak, és egy hét alatt elkészítettek neki egy
kifinomult, egyszerű, pántos zöld selyemruhát, amely karcsú
alakjára simult. Cósima felvette a ruhát, hozzá egy tízcentis sarkú
cipőt, és csodálatos, elegáns és érzéki összhatást keltett. Büszkén
nézett a tükörbe, és elgyönyörködött abban, amit ő maga álmodott
meg, és a saját két keze munkáját is dicsérte. Meglepetést akart
okozni a szüleinek és a testvéreinek, ezért senkinek sem mutatta
meg a ruhát. A felavatás napján háromszáz vendég némult el
Cósima páratlan szépsége és természetes eleganciája láttán, amint a
lány lesétált benne a családja tulajdonában lévő középkori, lleidai
Massalcoreig-kastély lépcsőjén..
Boldogan mosolygott, amikor látta, hogy minden szempár őrá
szegeződik. Szinte síri csend támadt. Cósima gyönyörű volt. Lassan
levonult a lépcsősoron, és végigjáratta tekintetét a jelenlévőkön.
Életében először érezte úgy, hogy valamit jól csinált. Végre. Mert az
iskolai évei alatt tanárai mást sem szajkóztak, mint hogy persze, neki
úgysem kell tennie semmit, mivel remekül eléldegél majd a szülei
pénzéből. Kérték, hogy legalább ne zavarja az órákat. De ő továbbra
is csak zavarta a tanítást.
Így aztán a nagyjelenetét követően az összes barátnője
megrohamozta, hogy varrjon nekik (és tekintettel arra, hogy elsőben,
másodikban és harmadikban is osztályt ismételt, valamint
figyelembe véve, hogy három iskolába is járt, nem szűkölködött a
barátnőkben). A nővérei segítséget kértek tőle esküvői ruhájuk
kiválasztásához. Eugeniát is felöltöztette a lányai esküvőjére… És
mindezt még húszéves kora előtt. Varázslatos módon kombinálta a
színeket; a fuksziát pirossal, a sárgát zölddel, a földszíneket lilával
társította. Csodákat tett a női testekkel.
Cósima, Silvia és Gabriela első munkája az Itziar Castro
színésznővel készített riport volt, aki Neil LaBute Fat pig (spanyolra
A kövér nőnek fordították) című sikerdarabjának főszerepét játszotta.
Itziar 101 kilós volt. Igazi kihívás a stylistnak. Cósima elkérte a
színésznő telefonszámát Déborah Díaztól, aki vonakodva adta meg
neki. Cósimának ugyanis különféle bemutatótermekből kellett
összeszednie a ruhadarabokat, majd a Meridiana sugárútra vitte
őket, egy bérelhető forgatási helyszínre, ahol aztán az interjú és a
fotók is készültek. Cósima ragaszkodott hozzá, hogy előzetesen
beszéljen a művésznővel, de kizárólag azért kapta meg a számát,
mert tudjuk, kinek volt a rokona.
 A rózsaszín selyemruha kihangsúlyozta a színésznő szépségét és
teltségét, amit Silvia erőteljes fotója teljes egészében megragadott.
Gabriela, Silvia és Cósima barátsága ezen az első fotózáson
kezdődött. Gabriela és Silvia megfigyelte, hogyan öltözteti fel
Cósima a Meridiana sugárúti helyszínen a színésznőt. Csak
bámulták, amint elegáns kezével, elképesztő természetességgel
megfogja Itziar gigantikus melleit, és az álomszép, halványrózsaszín
kelmébe helyezi őket. Hogy a színésznő ne érezze magát
kényelmetlenül, Cósima őszinte szavakkal dicsérte dús kebleit, s
irigylésre méltónak nevezte őket a saját deszka melleihez képest.
– Milyen igazságtalan is volt velem a sors – mondta neki. – A
barátom hozzám sem ér. Soha.
Mire a színésznő jóízűen felnevetett.
– Ne nevess, Itziar, mert szerintem, ha olyan mellem volna, mint
neked, gyakrabban fogdosna!
A színésznő pedig újabb gurgulázó kacajjal nyugtázta az
extravagáns arisztokrata lány megjegyzését, aki felöltöztette, és
valóban őszinte volt hozzá, amikor elpanaszolta, hogy jövendőbelije
teljes érdektelenséget mutat a teste iránt.
A hahotázásra Silvia előkapta a Canonját. Rátette az objektívet.
Egy 100 milliméteres mellett döntött. Megállás nélkül nyomta.
Folyamatosan fényképezett. Mert neki ilyen volt a fotózás. A
fényképezés alapvetően a fényről szól, de akkor ez nem számított.
Nem is a fény, nem is a kompozíció. Nem is a fókusztávolság. Ő
egyszerűen csak a személy lelkét kereste, akiről portrékat készít. És
Silvia elkapta a kövér nő boldog lelkét, aki a saját hústömegének
foglya volt.
A fotózástól kezdve Gabriela és Silvia meghajolt Cósima előtt, s
elkezdte szeretni őt és különös extravaganciáját.
✻
– Együtt vagytok valakivel? – kérdezte Cósima katalánul, miután
ivott egy pohár vizet, és gyors pillantást vetett Silviára. – Jaj,
bocsánat, Silvia, mindig elfelejtem, hogy madridi vagy.
– Nyugi, Cósima, mindent értek. Azt kérdezted, hogy van-e
párunk, igaz? Kérlek, beszéljetek csak katalánul egymás közt.
Mindenki spanyolra vált a jelenlétemben, de így sosem tanulom meg
a nyelvet.
– Az nem is kifejezés, hogy az én katalántudásom pocsék…
Következő a helyzet: apám andalúz volt, anyám pedig a Néppárt
egyik üzletasszonya – szólalt meg Gabriela. – Emellett apácákhoz
jártam iskolába. Nagyjából egy katalánóránk volt havonta. Szóval
jobb, ha Cósimával gyakorolsz…
És így is lett; Gabriela a barcelonai konyhanyelvet beszélte, és
kétmondatonként spanyolra váltott; Cósima a lleidai dialektust
használta, Silvia pedig irodalmi spanyol nyelven kommunikált
velük. Gond nélkül, egyre erősödő barátságuk első pillanatától
fogva.
Milyen szép kapcsolat alakult is ki e három nő között! Milyen
szép. Akkor még nem tudták, de később életre szóló barátság köti
majd össze őket.
Éhesen léptek ki a fotózás helyszínéről, elmentek hát Manolo
bárjába, és ettek egy kilenceurós menüt. A bárban még mindig
Manolo szolgált fel, és nem valami kínai.
– Én két éve férjhez mentem – mondta Silvia mosolyogva. És
hát… – Gabrielára nézett, és előrukkolt a nagy hírrel – …lassan
babát tervezünk.
Gabriela kedvesen mosolygott a barátnőjére.
– Nem is mondtál semmit erről – simogatta meg szeretettel Silvia
hátát.
Silvia kissé szégyenlősen és boldogan bólintott.
– Csak hát… Az a helyzet, hogy amíg Salva szülei el nem adják a
formenterai házat… hát… addig nem vágunk bele.
Gabriela nemigen értette a dolog logikáját. Silvia tovább
magyarázott.
– Ha sikerül eladniuk a házat, felosztják a pénzt Salva és a bátyja
között, és mi is megkapjuk az előleget a lakásra. A szüleim is
beletesznek valamennyit, és az már elég lesz egy nagyobb előlegre,
hogy kevesebb legyen a havi törlesztőrészlet – Silvia mosolygott. –
És akkor majd a babával is megpróbálkozunk. Úgy számoljuk, hogy
mindez körülbelül hat hónap múlva történik meg.
 Gabriela az ajkába harapott, és nem tett semmiféle megjegyzést.
Miközben egyáltalán nem értette Silviát. Hogyan lehet valamit ilyen
pontosan eltervezni? És még egy ilyen férjet, aki mindent szó nélkül
elfogad! Bár, a Formenterán töltött hét után jobban belegondolva, az
egész terv Salva fejében születhetett. Vagy talán ketten együtt
szövögették. Tervek. Bezzeg Gabriela sosem tervezett előre. Az
esküvőjét a legkevésbé. Két nap volt hátra a hazaútjáig, és az esküvő
nélkül talán egészen másképp alakul az élete. Úgy gondolta, hogy ő
és az ő drága madridi barátnője lényegüket tekintve egyformák, de
minden másban gyökeresen különböznek egymástól. Jól
kiegészítették egymást. Silvia szeretett tervezgetni; pontosan tudta,
melyik hétvégét hol töltik, egészen karácsonyig, és hogy mikor
utazik haza imádott Madridjába. Alapos volt, módszeres, lényegre
törő és nagyon világos gondolkodású. Gabriela ellenben kaotikus
volt és szervezetlen, s bár ezt nem szerette a férje szájából hallani:
borzasztó rendetlen.
– Szóval van egy házatok Formenterán? – kérdezte Cósima.
Silvia bólintott.
– Eugenia épp ott keres házat. Nem is szólt róla?
– Nahát, Silvia – mondta Gabriela komoly ábrázattal. – Akkor
talán már holnap elkezdhettek kefélni.
Cósima felnevetett.
– Tudod, Cósima, ő már csak ilyen. Ez Gabriela – jegyezte meg
nevetve Silvia. – Jobb, ha mielőbb hozzászoksz. Borzalmas dolgokat
mond… Jobb, ha előre figyelmeztetlek. Azt hozza fel a mentségére,
hogy sosem voltak mellette a szülei, és a testvérével meg az
unokatestvérével nőtt fel… Aztán csak eregeti a szörnyű
megjegyzéseit.
Gabriela hangosan felnevetett, mert volt valami igazság madridi
barátnője gúnyos kis összefoglalójában. Volt egy három évvel
idősebb bátyja és egy szintén pár évvel idősebb unokatestvére, aki
ugyanazon a lakótelepen élt, ahol ők, a Les Corts negyedben, ahol
felnőtt. A szülők sosem voltak otthon. Így hát gyakorlatilag teljes
gyerekkorát, serdülőkorát és fiatalságát – egészen a bostoni útig –
azzal a két vadbarommal töltötte, akik folyton a nőkről alkotott
véleményükkel traktálták. A bátyja meg az unokatesója mindent
kibeszélt, és Gabriela folyton a közelükben volt. Serdülő- majd a
fiatalkorában az volt a benyomása, hogy bátyja és unokabátyja
egymásnak dicsekszik, és verseng a nők számát illetően, akikkel
lefeküdtek. Állandóan ez volt a műsor. Vagy szinte állandóan. És
annyi éven át – miközben a fiúk intim élményeit hallgatta – soha,
egyetlenegyszer sem hallotta, hogy bármelyikük is azt mondta
volna: „Szeretkeztem egy gyönyörű nővel”. Ilyesmire nem volt
példa. Még csak maga a „szeretkeztem” szó sem hangzott el soha.
Az ment, hogy „megdugtam egy csajt, a dudái…”, és a mondat
befejezése a szóban forgó lány mellméretétől függött; Gabriela
folyamatosan ezt hallgatta. Számára a „kefélni” szó nemcsak a
közösülésre vonatkozott, hanem az egyik legtermészetesebb kötőszó
lett a világon. A másik visszatérő téma a megfektetett nők
mellmérete volt, aminek a két fiú szintén a megszállottja volt.
– Halljátok, micsoda mániákus érdeklődés van bennetek a cicik
iránt! – vetette oda nekik Gabriela egy nap, amikor épp kilépett a
zuhany alól, és egy törülközőt csavart maga köré. – De miért? Az
csak zsír. Több vagy kevesebb bőr alatti zsír, mindenféle erekkel
körbevéve.
Beszéd közben felvette a bugyiját, majd ártatlanul ledobta
magáról a törülközőt, és ott állt fedetlen mellel.
Az unokatestvérének persze rátapadt a szeme a félmeztelen
testre.
– Levennéd a szemed a húgom melléről? Ő az unokahúgod, te
barom!
Gabriela sokat tanult a férfiak világáról attól a kettőtől. És
világosan körvonalazódott előtte, egészen világosan, hogy ő bizony
más típusú férfira vágyik. Olyanra, aki semmiben sem hasonlít
ahhoz a két extrovertált férfihoz a családjában, akiket amúgy
imádott, és jókat hahotázott a trágárságaikon. Ugyanakkor igencsak
elszomorította a gondolat, hogy egy nap valaki őróla is úgy
beszélhet majd, mint azok ketten. Ezért minden kapcsolatában a
másik végletbe esett, legutolsó társát, Germánt is beleértve, aki
nemes lelkű, nagyon jó, introvertált ember volt, akit imádott, és
akiről tudta, hogy soha, de soha nem fog róla ilyen csúnyán beszélni.
Bár, ha követjük az események fonalát, meglátjuk, hogy Gabriela
csak addig esett a másik végletbe, amíg ki nem kötött élete utolsó
szerelménél; annál az írónál, akit csodált; Pablo Hausmann-nál.
Pablónál.
✻
Manolo kihozta a három nőnek az első fogást.
– És te? Házas vagy? – kérdezte Silvia Cósimától.
– Jövőre megyek férjhez – válaszolta Cósima nem túl lelkesen.
Elmesélte, hogy egy nagy családi házban lesz az esküvő,
Lleidában. Diszkréten kezelik a témát. Az arisztokraták sosem
dicsekednek azzal, amijük van, sosem kérkednek; ezt meghagyják a
közép- és felső osztálybeli polgároknak. Az arisztokraták viselhetnek
olyan holmit, ami több mint ezerötszáz euróba kerül, mégsem lesz
márkajelzés egyetlen ruhájukon sem. Ők maguk, illetve egymás közt
tudják csak, mennyibe került az öltözékük. És bizony nem ugyanúgy
fest Gabriela blúza, amelyet a Passeig de Gràcián vett a Zarában,
mint a gyönyörű, homokszínű Carolina Herrera selyemblúz,
amelyben Cósima pompázott, egy szakadt, ötszázkilencven eurós
Loewe farmerrel; hiába ült Cósima is fémszéken, a Meridiana
sugárút egyik kopott kis bárjában. Nem. A kettő nem ugyanaz.
De felülemelkedik mindezen. Nem árulja el új barátnőinek, hogy
a családja tulajdonában álló, lleidai Massalcoreig-kastélyban lesz az
esküvője, és hogy ötezer hektár földje van, ahol majd tíz sátrat
állítanak fel. A kastély a családi házuk. A ház, ahol Cósima
gyermekkora, serdülőkora és ifjúkora összes nyarát töltötte, a négy
nővérével együtt. A négy nővérével, akik kamasz- és ifjúkorukban
beavatták egymást a titkaikba, és a fiúkról csacsogtak, akiket
olyannyira szerettek, akikkel a hálószobájukban szeretkeztek. Ők
nem úgy „keféltek”, mint Gabriela bátyja és unokatestvére. Ők
„szeretkeztek”. Jöttek-mentek a szerelmek, sok szívfájdalom és sírás-
rívás közepette.
Cósima nem magyarázta el két új munkatársának, hogy négyszáz
vendég lesz jelen az esküvőjén, és abból a négyszáz vendégből, aki
Spanyolország többi részéből és az összes európai arisztokrata
házból odarepül majd, pontosan háromszázötven a terhére lesz.
Teljesen elég volna neki a húsz barátnője a különböző iskolákból,
amelyekbe járt, illetve a leendő férje sem igényelné a barcelonai polo
clubos húsz barátjánál több ember jelenlétét. Azonban a
menyasszonyi ruháját leszámítva – amelyet Cósima a Santa Eulalia
szabóműhely varrónőjével együtt készített – mindent az anyja
intézett az esküvővel kapcsolatban, amelyre néhány hónap múlva
kerül sor.
Az anyja és az anyósa.
Bár hihetetlennek tűnik, de még a vőlegényével, Bosco de la
Loma-Osorióval való első találkozását is az anyja tervezte meg.
Legkisebb leánya, Cósima és leendő férje megismerkedését.
A két anyóstárs szinte tökéletes tervet készített gyermekeik
számára.
– Machiavellisztikus terv, de miért? – kérdezte Eugenia a
nővérétől.
– Mert Cósima ügyetlen a szerelemben – indokolta az anya. – Ha
nem segítek neki, akkor élete végéig petrezselymet árulhat.
Talán túlzott testmagassága, netán fiús testalkata és extravagáns
öltözködési stílusa, vagy esetleg sajátos egyénisége miatt Cósima de
Sentmenat nem volt szerencsés a szerelemben; hiába származott
előkelő családból s volt jószívű, szórakoztató, becsületes nő. Leendő
férjével sem lett szerencséje, de ezt akkor még nem tudhatta. Sem ő,
sem az anyja. Anyja a javát akarta, Cósimát mégis bosszantotta,
hogy olyannyira beleavatkozik az életébe.
Cósima huszonhét éves volt ekkor, két évvel fiatalabb leendő
férjénél. Senkinek nem volt tudomása a fiatalember korábbi
barátnőiről, ami furcsa volt. A fiú édesanyja, Cayetana Jiménez de la
Loma-Osorio, Cósima leendő anyósa arra hivatkozott, hogy Bosco,
az ő kisfia teljesen magába és a szobraiba temetkezik. Ennek
szentelte ugyanis a napjait, egy régi, műteremmé alakított badalonai
hajógyárban, ahol a képzőművészek szilikon- és gipszformák,
vasdarabok, farönkök, bronz-, agyag- és alabástromtömbök között
léteztek. A fiú az anyós elmondása szerint a szobrai megszállottja
volt. Csak alkotott és alkotott, megállás nélkül. Különböző
kiállításokra készítette a szobrokat, ahol azonban csak a legközelebbi
rokonai költöttek hatalmas összegeket a munkáira.
Cósimának ellenben volt már barátja. Egyszerű srác a katalán
polgárság köreiből, és Cósima fülig szerelmes volt belé. Csakhogy a
fiúnak jobban tetszett a lleidai kastély, mint a barátnője. Másfél évig
voltak együtt, de Cósima extravaganciái egy idő után terhesnek
bizonyultak számára. Cósima gátlástalanul, feltűnő holmikban
táncolt a bárpulton. Előszeretettel énekelt a házibulikban. Néhány
pohár bor után Baudelaire-verseket szavalt. Imádott esőben
csókolózni. Cósima elhatározta, hogy meglepetéspartit szervez a
barátja születésnapjára az Aribau utcai karaokebárban. Két hónapig
egy afroamerikai énektanárnővel készült, hogy előadja Barbra
Streisand Woman in Love című számát. Cósima gondosan
megválasztott öltözékben készült énekelni a barátjának. A szett
borvörös Gatsby sapkából, bokáig érő fekete ruhából,
farmerdzsekiből és bőrcsizmából állt. A lány gyönyörű volt benne,
de tény, hogy szokatlan látványt nyújtott. A polgárfiú hallgatta a
barátnőjét, amint a Woman in Love-ot énekli, s közben szexisen
vonaglik, szeme sarkából azonban az egyetemi barátait figyelte, akik
kiakadtak a látványon, és a fiú kínosan érezte magát.
– De hát mit rontottam el, szerelmem?! Mit csináltam rosszul?! –
kérdezte szegény Cósima, és levette a sapkáját; merthogy az sem
nagyon tetszett a fiúnak. Bőgve ment mögötte az Aribau utcán.
– Nevetségessé teszel a haverjaim előtt! Fura csaj vagy! Nagyon
fura! Hagyjuk ezt abba, Cósima. Szeretnék egy normális barátnőt;
egy normális nőt, aki nem énekel, nem táncol, és nem művel furcsa
dolgokat. Te csodabogár vagy. Másfajta férfira van szükséged.
Sajnálom, Cósima.
Mert azért nem volt jó érzés a polgárfiúnak, hogy sírni látja őt.
– Ég veled, Cósima. Nem rólad van szó, hanem énrólam. Talán az
a baj, hogy túl átlagos vagyok hozzád képest.
– Ugyan már, szerelmem… – válaszolta Cósima. – Miket
beszélsz? Te vagy a mindenem!
– Ég veled, Cósima. Szia.
És akkor Cósimán erőt vett a kiábrándultság. A szomorúság. A
magány. És az unalom.
Franciaországba küldték hát tanulni, mert attól féltek, hogy ha
Spanyolországban marad, összeomlik. Elsorvad.
Az arisztokraták megengedhetik maguknak az extravaganciát
anélkül, hogy ezért ítélkeznének felettük – persze, amennyiben
továbbra is arisztokrata körökben mozognak. Cósima ezt sosem
értette. Ő ugyanúgy beszélt a barátja sarrià-sant gervasi
társasházában dolgozó galíciai portásával, mint akármelyik lorddal,
aki a lleidai kastélyba látogatott el.
– De hát miért beszélgetsz te a portással? – kérdezte tőle
bosszúsan a polgárfiú – Az ember nem társalog a portással.
Cósima nem válaszolt, mert nem értette a kérdést. Két hónap alatt
többet tudott meg a portásról, mint barátja a húsz év alatt, amióta ott
élt.
A történet tehát véget ért. Párizsban Cósimának volt egy-két
kisebb flörtje, de nagyjából ennyi. Ami kár, mert Cósima
szenvedélyesen szeretett, nagyon hűséges volt és felettébb liberális
(még ha ellentmondásosnak tűnnek is e tulajdonságok). Cósima még
azt a röpke csókot sem fogadta volna el, amelyet Gabriela Simon
Tannenbaumtól kapott, Bostonban. Ő szaladt volna Germán után.
Őrülten ropta a diszkóban, de csak hedonizmusból, élvezetből, és
nem csábítási szándékkal. Magának táncolt.
Sem a polgárfiú, sem a párizsiak, sem a leendő férje nem ért fel
ahhoz a szerelmi lángoláshoz, ami jellemezte. Mindent felkínált. Az
egész lényét átadta. Energikus és egészséges volt a szerelemben.
Nem ítélkezett a férfiak felett, akik megfordultak az életében, és nem
próbálta megváltoztatni őket. Hiába volt stylist, sosem vett volna
pulóvert a férjének, mint Gabriela. Ha a férfi nem törődött azzal,
hogy kiégetett ujjú pulóverben járjon, ugyan, hogy jött volna ő
ahhoz, hogy megváltoztassa az öltözködési módját? Nem tette ezt a
polgárfiúval, aki szánalmasan kérkedett a kis lovakkal a Ralph
Lauren pólóin, sem a párizsiakkal, sem a leendő férjével. Elfogadta
őket olyannak, amilyenek.
Így hát Bosco de la Loma-Osoriót is olyannak fogadta el, amilyen
volt: renyhe, puhány, vérszegény lénynek, aki Eduardo Chillida
reinkarnációjának vélte magát, miközben nem volt több holmi
középszerű művésznél, aki a kiterjedt családi kapcsolatrendszerének
köszönhetően férkőzhetett be a kiállításokra.
Cósima ennek ellenére rendületlenül hitt benne. Dicshimnuszokat
zengett róla. Magasztalta az alabástrom-, vas- és agyagtömböket,
amelyek a férje keze alól kerültek ki, mert valóban hitt bennük. Mert
a szerelem nem ismer határokat. Gyakran képes eltorzítani a
szeretett férfi képét, mint Cósima esetében is. Ehhez társult még az a
tény, hogy Cósima még így is, hogy a 21. században élt, csak egy
hercegnő volt, aki hitt a tündérmesékben. A hercegnő azonban nem
számolt azzal, hogy az ő angyali külsejű, lagymatag arisztokratája,
akit az anyja választott számára, valójában sötét alak, tele perverz
vágyakkal, amelyeket soha nem állt szándékában megosztani
Cósimával. Pedig ő, amilyen odaadó érzelmekkel viszonyult
Boscóhoz, talán bele is ment volna a játékokba.
Mert bizony a hűséges és a liberális jelzők nem zárják ki egymást.
Belépett volna az ő furcsa világába, ha a férje beengedi. Miért is
ne? Mindketten arisztokrataszármazékok voltak, öt generációra
visszamenően. Az arisztokrácia túlkapásai az osztályrendszer
megszületése óta ismertek voltak. Az erkölcs az arisztokraták
szemében az ösztönök elfojtását, az élet megtagadását jelentette, és
ez a zsidó-keresztény erkölcs természetesen mindig is félelmen
alapult. Az arisztokraták pontosan tudták, hogy az erkölcs egyfajta
mondvacsinált dolog; a polgárság és a köznép kordában tartásának
módja, amelyet csak és kizárólag azért alkottak meg, hogy etikai
korlátokat szabjanak a csordának, amelynek ők, ketten nem
képezték részét.
Nem bizony. Cósima és Bosco nem tartozott a tömeghez.
Így tehát Cósima, bár némi aggodalommal figyelte az
arisztokraták szélsőséges megnyilvánulásait, nem ítélkezett felettük.
Bosco pedig gyakorolta őket egytől egyig, méghozzá elég intenzíven.
✻
Gabriela, Silvia és Cósima rövid időn belül vidám triót alkotott.
Főnökasszonyuk, Eugenia is örült ennek, mert olykor nem túl
egyszerű a munkacsoportok felállítása.
Cósima rögvest el is mondta Eugeniának, hogy Silvia apósáék
árulják a házukat Formenterán. Eugenia és Emmanuel még azon a
héten a szigetre repült. Négy másik házat is megnéztek – kettőt Cap
de Barbariában, kettőt pedig Sant Ferran de Ses Roquesben –, Silvia
pedig kinyitotta nekik az apósáék házának ajtaját.
Eugenia beleszeretett az egyszerű, olajfákkal övezett kis házba,
amely tizenöt percre volt a Sant Francesc-templom előtti tértől.
Ráadásul nem volt a képben sem ingatlanügynök, sem ügyintéző,
sem közvetítő. Miután leszálltak Barcelonában, húszezer euró
foglalót tettek le készpénzben Silvia apósáéknak. Egy hónappal
később pedig Eugenia és Emmanuel aláírta az utolsó otthonuknak
szánt ház adásvételi szerződését.
✻
Gabriela sápadtan érkezett a szerkesztőségbe, fémes, menzesz
előtti kismedencei görcsökkel, amelyek havonta egy héten át szinte
megbénították, amióta csak tizennégy évesen megjött az első
menstruációja. Fémes. Igen, fémes görcsökkel. Úgy érezte, mintha
szögeket vernének a méhébe és az alhasába. Többnyire így
jellemezte fájdalmait a nőgyógyászoknak, akiknél megfordult.
– A fájdalom normális dolog, ha menstruálsz, lányom.
Nagyanyádnak is szörnyű fájdalmai voltak, és nekem is. Most meg
rajtad a sor.
Fájdalomtól sebzetten hagyták el a tekintélyes katalán
nőgyógyászati klinikát, és Gabriela kibökte, ami a nőgyógyásznál
nem jött a szájára. Az orvosnő – finoman és szinte csak úgy
mellékesen, miután Gabriela aprólékos részletekbe menően ecsetelte
neki gyötrelmeit és kínszenvedését, méhe borzalmait; ráadásul olyan
jelzőkkel is erősítette a leírását, mint „szúró”, „maró”, „mély”,
„fémes”, „megsemmisítő” – gyógyszeres kezelést javasolt.
– A 21. században járunk. Már harminc éve, hogy Neil Armstrong
leszállt a Holdra – jegyezte meg, és csüggedten felsóhajtott. – Az
nem lehet, hogy erre még semmiféle megoldást nem találtak, és
egész életemben egy hétig Ibuprofennel, Nolotillal és Enantyummal
kell tömnöm magam. Biztos van valami más bajom is. Ez nem lehet
egyszerű menstruációs probléma.
Anyja megsimogatta az arcát. Menstruációs fájdalom volt. Nem
tudott egyebet tenni, mint hogy meghallgatta a lányát, és igyekezett
megnyugtatni őt. Amikor ötvenkét éves lett – barátnőivel
ellentétben, akik sajnálták, hogy leállt a vérzésük –, rendkívül
boldog volt, hogy végre beköszöntött a menopauza, és abbamaradt a
menstruációja. Végre elmúltak a fájdalmai. Ő is szenvedett a
rengeteg gyógyszertől, és gyűlölte őket. Igen, igaza volt a lányának,
egyáltalán nem esett túlzásba, amikor beszámolt fájdalmairól a
nőgyógyásznak.
Gabriela fájdalomtól sújtva lépett hát be a La Femme
szerkesztőségébe. Visszafogott udvariassággal üdvözölte Déborah
Díazt és Consuelo Garzát, és egyenesen a vízautomatához ment.
Fogott egy műanyag poharat, teletöltötte, és bevette a hatszáz
milligrammos Ibuprofent, mielőtt belépett volna a kis, üvegfalakkal
körülvett szobába, ahol Eugenia, Silvia és Cósima már várta őt.
Elnézést kért az ötperces késésért. Eugenia és Silvia sejtette, hogy
menstruációs fájdalmak gyötrik, de nem szólt semmit. Eugenia
átnyújtotta nekik a jövő heti interjújavaslatokat. Az első egy színházi
rendezőnővel készül majd, akinek a Mérida Fesztiválon bemutatták
Euripidész Médeiájából készült adaptációját, és a Teatre Nacional de
Catalunyában is repertoárra tűzték a darabot; az év egyik
legnagyobb produkciója volt, amely a Kulturális Minisztérium
támogatásával, a Centro Dramático Nacionallal koprodukcióban
jöhetett létre.
Második interjúalanynak Eugenia – aki szívesen szólaltatott meg
feltörekvő rendezőnőket, akik még nem részesültek semmiféle
támogatásban – Pía Szifron színésznőt és színházi rendezőt javasolta,
aki egy másik argentin színésszel adta elő Bergman Jelenetek egy
házasságból című filmforgatókönyvének adaptációját egy kis, ravali
kávéházban. A darab a kritika és a közönség tetszését egyaránt
elnyerte, holott csak szájról szájra terjedt a híre.
Eugenia a Teatre Nacionalba nem óhajtotta elkísérni őket, a kis
kávézó-színházba azonban igen. Különös illúziót keltett benne a kis
produkció, mivel Emmanuellel, a férjével 1974-ben jelen voltak
Bergman filmjének franciaországi premierjén. S azóta már
harmincnégy év telt el.
Tudták, hogy a Franco-rendszer cenzúrája kivág majd bizonyos
jeleneteket, ők azonban átlépték a francia határt, hogy fityiszt
mutassanak a cenzúrázóapparátusnak. Megtették hát a Citroën GS-
sel azt a 192 kilométert, amely elválasztja Barcelonát Perpignantól.
Borzasztó nagy hatást tett rájuk a pár intim világát ábrázoló,
pusztító erejű portré. A svéd rendező aprólékosan bemutatta egy
házasság felbomlásának folyamatát. Fájt nekik. Merthogy a Jelenetek
egy házasságból fájdalmas film. Eugenia és Emmanuel akkoriban
szerelmes, fiatal pár volt, és szomorúan távoztak az emblematikus
Castellet moziból.
– Ha valóban ez vár ránk, jobb lett volna, ha el sem jövünk, nem
igaz? – kérdezte Eugenia a férjétől, és szeretettel átkarolta a derekát.
Megbeszélték a filmet. Ígéretet tettek, hogy soha nem csalják meg
egymást. Hogy sosem titkolnak el semmit egymás elől. Hogy ha
kopni kezd a kapcsolatuk, figyelmeztetik egymást. Hogy mindig
őszinték lesznek egymással. Hogy sosem lesz „harmadik”. Velük
nem történhet meg ugyanaz, mint Marianne-nal és Johannal, a film
főszereplőivel.
– Ha feltűnik egy másik nő az életedben, Emmanuel, akkor
elmondod, igaz? – Majd franciául is megismételte: – Emmanuel, si une
femme entre dans ta vie, tu me le dira, n’est-ce pas?
És a férje őszinte szerelemmel nézett rá. Szerelmük teljében
elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy egy másik nő megtörje
az imádott Eugeniája iránt táplált érzelmeit.
– Mon amour, cela ne m’arrivera pas.12
Naivak és vakok voltak a jövőt illetően, s őszinteséget és örök
szerelmet ígértek egymásnak. És Emmanuel – habár óriásit tévedett
– megismételte:
– Szerelmem, ez soha nem történhet meg velem.
✻
A Teatre Nacional díszlete szinte építészeti remekmű volt, amely
a csaknem ezer nézőhöz hasonlóan őket is lenyűgözte, miközben
Euripidész klasszikusának feldolgozására vártak. Kialudtak a
fények, és tíz másodpercen át egy dob átható hangja töltötte be a
teret. A Médeiát alakító főszereplőnő mezítláb jelent meg a színen.
Némán, a dob ritmusára lépegetett előre, fedetlen vállal; gyönyörű,
bokáig érő, vászonból és selyemből készült görög tunikában, amely
letisztult menyasszonyi ruhának tűnt. Cósimának a lélegzete is
elakadt. Sosem látott még ilyen egyszerű, mégis gyönyörű holmit
női testen. Gondolatban lefényképezte az összeállítást.
Gabriela és Cósima meghatottan várta, hogy a csodálatos díszlet
közepette a színésznő pompás ruhájában életet adjon Médeiának.
Elszavalta első sorait, majd belekezdett egy végtelennek tűnő, két és
fél órán át tartó sületlenségbe.
– Micsoda fárasztó baromság, édes istenem… Micsoda baromság
– fakadt ki Cósima tíz perc múltán, s fejét hátraszegte a bársonyos
üléstámlán.
Arisztokrata lévén lehunyta a szemét, ellazította a szájizmait, s
nem zavartatta magát: elaludt. Magatartása talán szintén azzal
hozható összefüggésbe, hogy a burzsoázia sok-sok évvel ezelőtt
magára vállalta az egész erkölcsi cirkuszt. Ő ezt mindenesetre nem
vette be, és nem tartozott a csordához. A csorda tagjai pedig, ahogy
tudták, elviselték az álmosító előadást, s közben lopva a karórájukra
pillantgattak.
„Rendezőnő kérem, tudja meg végre, hogy nem a színésznőnek
kellene sírnia. Nem neki kellene emésztenie magát. Hanem nekünk.
Igen, nekünk, nézőknek kellene elérzékenyülnünk. Márpedig ön
bizony nem könnyítette meg a dolgunkat. Ha tehetnénk, fognánk
magunkat, és távoznánk a színházból. Jól kicseszett velünk, drága
barátnőm. Maga aztán alaposan kicseszett velünk.”
Valami ilyesmit gondolt Gabriela, miközben az alvó Cósimára
pillantott. Mert ő sajnos nem született arisztokratának.
Cósima pontosan két órával később ébredt: amikor a közönség
tapsolni kezdett.
– Lenyűgöző volt – mosolygott Gabriela a rendezőnő és a
főszereplő képébe, amikor előadás után az előtérben fogadták őket.
Cósima – aki nem eregetett felesleges bókokat – csak mosolyt
erőltetett az arcára, és bólintott.
Már a Gran Vián jártak, és próbáltak taxit fogni, amikor Cósima
elmesélte, hogy egészen kicsi kora óta operába járt a szüleivel és a
nővéreivel, mert páholyuk volt a barcelonai Liceóban.
– Na, ott aztán őszinte a közönség – magyarázta Cósima. – Vagy
megtapsolják, vagy éljenzik, vagy kifütyülik a produkciót.
– Kifütyülik? Komolyan? A Liceóban? – kérdezte Gabriela
elképedve.
– Bizony ám, és a Párizsi Operában még kegyetlenebbek. De ez
így korrekt, nem? A fütyülés csúnya dolog, talán egy kicsit túlzás.
De ha nem tetszik a darab, akkor mi a fenének tapsolsz? A végén
felállsz, és távozol. Tapsolás nélkül. Jogunkban áll nem tapsolni.
Ráadásul még szívességet is teszel a rendezőnek, nem igaz? –
kérdezte Cósima mosolyogva. – Mert azzal aztán nem segítesz, ha
azt mondod – itt szándékosan eltorzította a hangját, s Gabrielát
utánozta –: „Lenyűgöző volt. Komolyan, csodás előadás volt”.
– Na, de mégis mit csináljak? Mondjam a szemébe az igazat?
Elég langyos kis interjú kerekedett belőle. A következő hétfői
értekezleten Eugenia olvasás után feltekintett pártfogoltjára.
– Ennyire rossz volt?
Gabriela felhúzta a szemöldökét, de nem válaszolt.
– Na, ne vicceljünk. Ezt így nem lehet lehozni – jelentette ki a
főnökasszony. Legalább emeld ki a feminizmust meg a nők
felhatalmazását.
Felhatalmazás. Hatalom. Vajon nincs szebb szó velünk
kapcsolatban? Ha már az egyenjogúságról beszélünk, amire
olyannyira vágyunk. A hatalom egyet jelent a dominanciával.
Eugenia látta, hogy Gabriela ujjai nem mozdulnak.
– Gabi, írj! – hajtotta Eugenia –, mert egy órán belül nyomdába
kell küldenünk a szöveget.
– Nem tetszik az a kifejezés, hogy „társadalmi szerepvállalás”. Én
ezt nem írom le, Eugenia.
– Írd csak le.
– Keressünk valami szebbet.
– Nincs rá idő. Írd le.
Gabriela felsóhajtott. A főnök szava parancs. Készenlétben állt
előtte a MacBook Pro. Kinyitotta a dokumentumot, és a
billentyűzetre helyezte a kezét.
– Én csak egy aprócska nő vagyok, akár egy porszem – jegyezte
meg hangosan, hogy Eugenia is hallja. Ha ő lenne a La Femme
főszerkesztője, gondolta, biztos nem szentelne két teljes oldalt annak
a tehetségtelen színházi rendezőnőnek. Ha mégannyira nő is az
illető. – Eugenia… Ha már igazságtalanul ennyi pénzt bezsebel az
államtól azért, mert megrendezett egy művet, amit még csak nem is
ő írt, akkor mi legalább ne csináljunk neki ingyen reklámot, a
fenébe…
– Ne fárassz, Gabi, írj.
 A beosztott végül engedelmeskedett, s miközben ujjai a
„társadalmi szerepvállalás”-t gépelték, ismét arra gondolt, micsoda
parányi kis nő is ő.
✻
Gabriela a kis, ravali kávézó-színház első sorában ült Eugeniával,
Cósimával és Silviával, két perccel a Jelenetek egy házasságból című
Bergman-film színpadi adaptációjának kezdete előtt.
Természetesen szkeptikus volt. Ez a helyzet, ha színházba megy
az ember, és az előző alkalommal rosszul érezte magát. Kell egy kis
idő, mire „visszatér”. Legalábbis ez történik a átlagemberrel. Ha
nem kulturális újságíró, akinek hivatalból hetente kétszer-háromszor
is színházba kell mennie. Gyakorlatilag csupasz volt a színpadtér:
fekete falak, két fonott szék és egy bevetetlen franciaágy. Kialudtak a
fények. Az argentin színésznő és a partnere színre lépett. És
mindössze tíz perc alatt megtörtént az a csoda, amit a színház
varázsának nevezünk. Gabriela Píának érezte magát. Magáénak
érezte a színésznő minden egyes szavát, amelyet színpadi
partneréhez intézett.
– Ne bontsuk fel a házasságunkat. Hadd beszéljek a szeretőddel,
hogy megismerjük egymást. Mesélj róla, kérlek. Sokkal rosszabb, ha
egy körvonalazatlan alakot képzelünk magunk elé… Mutass egy
fotót róla.
– Te akartad – válaszolt a férj.
Pía arcán legördült egy könnycsepp, amint a fiatal szerető fotóját
megpillantotta. S közben – a színészi teljesítmény bűvöletében –
Gabriela szeme is könnybe lábadt.
Micsoda szívet tépő utazásban volt részük alig két óra alatt…! Pía
Szifron nagylelkűen mindenét odaadta a közönségnek; minden
egyes kimondott mondatából igazság áradt. Mind a kilencven
nézővel egyetemben ők is ovációval fogadták az argentin pár
produkcióját, akit háromszor is visszatapsolt a közönség. Ebben az
esetben őszinte volt az ováció, és olyasmi történt, ami a Nacional
majd, ezer nézőjével nem fordulhatott volna elő: a kávézó-színház
közönsége egy emberként felállt tapsolni.
Két nappal később találkoztak Píával a kávézó-színház kis
bárjában, mert Gabriela szerint az a legjobb, ha a beszélgetések az
interjúalanyok munkakörnyezetében zajlanak. Déborah Díaz egy
sötét, barátságtalan helyszínre irányította volna őket, a Meridiana
sugárúton, amit azonban Silvia és ő egyaránt lelketlennek talált. Mi
sem kellemetlenebb egy fotós számára, mint egy fehér vászon előtt
deríteni. Déborah boldogan kihúzta az Excelből a háromszáz eurós
tételt, amennyibe az a lyuk került volna.
Az előadás végén Cósima azt mondta Píának, hogy különböző
bemutatótermekből hoz majd ruhákat a fotózásra.
– Nem mehetnék veled ruhát választani? – kérdezte Pía.
– Dehogynem. Boldog volnék, ha elkísérnél.
Így hát Pía és Cósima a következő két napon végigjárta a
barcelonai bemutatótermeket, s közben őszintén társalogtak az élet
dolgairól. Cósima leendő férjétől, Bosco de la Loma-Osorioról
mesélt, Pía pedig író férjéről.
Cósima álomszépen felöltöztette Píát. Bokáig érő, homokszín
vászonszoknyát és fehér blúzt adott rá, amelyen három gombot
szabadon hagyott, ami alól kivillant a gyönyörű dekoltázsa.
Csuklóján egy arany Rolex ékeskedett.
– Az a baj, Pía, hogy ezeket csak kölcsönadták. Mindent vissza
kell vinnem.
– Tudod, a hozzám hasonló színésznőknek nemigen „dől a lé”…
Nekem sosem lesz ilyen órám. Add ide, tündérem, hadd
simogassam meg egy kicsit…
Aztán megint jót nevettek, Silvia pedig gyorsan előkapta a
kameráját. És kattintgatni kezdett.
A fotózás végeztével Cósima és Silvia tovább csevegett, Gabriela
pedig elkészítette az interjút Píával.
Az argentin színésznő elmondta, hogy bár épp most töltötte be a
harminchatodik életévét, immár harminc éve a színpadon létezik. És
nem túlzott. Hatévesen kezdte a szakmát Mar del Platában – ott
éltek anyjával és a húgával –, a kerületi iskolában. Aztán a Buenos
Aires-i színiiskolában tanult, majd Spanyolországba utazott, mert
két unokanővére néhány évvel korábban idetelepült. Gondolta, ő is
szerencsét próbál, és beleszeretett egy katalánba. Gabriela és Pía
vagy egy órán át beszélgetett; szimpatizáltak egymással.
 – Köszönöm, Pía, ebből az anyagból már szépen tudok dolgozni –
mondta neki Gabriela, amikor befejezték. – Borzasztóan tetszett az
előadás. És annak is szívből örülök, hogy megismerhettelek.
– Én is örülök, Gabriela. Én is örülök a találkozásnak –
Mosolygott. – Tudod… A húgomra emlékeztetsz. Három évvel
fiatalabb nálam. Van bennetek valami közös, nem is tudom,
micsoda. Ő is olyan kedves és nyitott, mint te.
– Köszönöm, Pía – felelte Gabriela mosolyogva. – Őszintén.
– Figyelj csak – ajánlotta Pía, miközben kinyitotta a táskáját –,
megadom a mobilszámomat és az e-mailemet, hátha volna még
valamilyen kérdésed. Boldogan állok rendelkezésedre!
Gabrielánál jellemző módon nem volt ott a mobiltelefonja.
Pía kivett a táskájából egy neszesszert, két tollat meg egy könyvet,
miközben valami papírt keresett, hogy felírhassa rá az elérhetőségét.
Gabriela a regény borítójára pillantott, amelyet Pía letett a székre.
– Mit olvasol? – kérdezte.
– A férjem legújabb regényét. – Pía fogta a könyvet, és átnyújtotta
neki, mielőtt tovább kutatott volna a táskájában valami cetli után,
hogy felírhassa az e-mail-címét. – A múlt héten jelent meg. Eddig
nem engedte, hogy elolvassam. Azt mondja, kritikusabb vagyok,
mint a kiadója.
Gabriela megfordította a könyvet, hogy átfussa a szinopszist a
hátlapon, és egyszer csak megpillantotta Pablo Hausmann fotóját.
Érezte, hogy kihagy a szíve. Már egy év telt el a Londoni
Könyvvásár óta. Hogyan is emlékezhetett volna Píára? Csak néhány
pillanatig látta, hátulról, az El Prat repülőtéren; csak a hangját
hallotta, ahogy erős argentin akcentussal beszélt.
– Tudod, mit, tartsd meg! Nem találok semmiféle papírt. Tartsd
meg a regényt, és az első oldalra felírom az elérhetőségemet. Már
csak az utolsó fejezet van hátra, és otthon van még tíz példányunk.
– Jaj, szó sem lehet róla… – felelte Gabriela kissé zavartan. – Már
hogy is tartanám meg a regényt… Várj csak, mindjárt megnézem a
hátizsákomat…
– Ugyan, ne viccelj már! Ráadásul jó kis regény. Nagy majom a
férjem – mondta mosolyogva Pía, a szerelmes nő tekintetével. –
Tipikus, félénk katalán… Nem valami beszédes típus… De írni, azt
tud. Ha van időd elolvasni, tetszeni fog.
Pía fogta a férje regényét, kinyitotta az első oldalon, és jól
olvasható betűkkel beleírta az e-mail-címét.
Gabriela hallgatott. Nyugodtan elmondhatta volna neki, hogy
olvasta Pablo előző regényét, és hogy Londonban hallotta is őt. De –
maga sem tudta, miért – mégsem tette.
– Aztán kerekíts rólam valami szép kis riportot, Gabriela – kérte
még Pía, és a szemébe nézett. – Sok minden múlik ezen az interjún.
S másnap, otthon, a gyönyörű, őszinte interjú átírása és
szerkesztése közben Gabriela kezébe vette a könyvet, és Pablo fotóját
nézegette a könyv hátlapján. A tekintetében bujkáló félénkséget
fürkészte, s közben eszébe jutott, milyen magabiztosan beszélt a
Londoni Könyvvásáron, ötszáz vendég előtt. Tetszett neki Pablo.
Tetszett neki ez az ismeretlen férfi. Arra gondolt, milyen furcsa is az
emberi elme. Vagy talán csak a női elme. Hogyan tetszhetett neki
egy idegen, akivel soha életében egyetlen szót sem váltott? És persze
nem csak Pablo fizikai megjelenése jött be neki. Hanem volt itt
valami más is, amit nem volt képes megfogalmazni magában. Mert
sok jóképű férfi van, de az nem elég. A fizikai szépség önmagában
nem elegendő. Gabriela ráadásul soha nem a fizikai adottságai miatt
figyelt fel egy-egy férfira.
Ismét azon tanakodott, vajon milyen mintákat is követünk a
párválasztásaink során; ezért is hasonlította össze Germánt Pablóval.
Ismét ugyanazt a férfitípust látta bennük. Nem akart rá gondolni, de
a tudatalattija elárulta, és apja jelent meg a gondolataiban. Ő is
visszafogott ember volt, aki sztoikus nyugalommal védte mindazok
jogait, akik az ügyvédi irodájában felkeresték, és képes volt elsöprő
érvekkel meggyőzni az esküdteket, miközben, ha a feleségéről vagy
a gyerekeiről volt szó, nemigen tudott kommunikálni vagy kifejezni
az érzelmeit.
Gabriela arra gondolt, hogy talán van valami abban az
elképzelésben, hogy a férfiak és nők egyaránt mindig ugyanazt a
partnertípust keresik. Ugyanazt az embertípust.
Walter Korman, Gabriela pszichoanalitikusa azt állította, hogy
rendre olyan emberekbe szeretünk bele, akik azokra emlékeztetnek,
Í
akiket gyermekkorunkban szerettünk. Így a nők olyan férfiakba
szeretnek bele, akik lelki értelemben leginkább hasonlítanak az
apjukra. Freud ezt „az örök visszatérés”-nek13 nevezte.
Az interjú megjelenése után nem írt Píának, de remélte, hogy a
cikk elnyerte a tetszését, s – mindenekelőtt – hogy segítségére lesz
színészi pályáján.
Gabriela kezébe vette Pablo regényét, és leheveredett a hatalmas
franciaágyra; az óriási, kétszer kétméteres matracra, amely negyven
centiméter magas MDF platformon feküdt. Az emelvényt az
egyetlen asztalos készítette el, akinek még műhelye volt a Born
negyedben. A gigantikus ágy újabb vita tárgyát képezte Gabi és
Germán között, mert a férje nem értette, miért nem alhatnak egy
hétköznapi matracon. Egy jó kis Pikolin Normablockon, hajtogatta
Germán. Mire Gabriela azt válaszolta, hogy ő nem szereti a
hagyományos bútorokat, és éjjeliszekrényt sem akar. Ő észak-
amerikai típusú, King Size ágyról álmodott, amilyeneket a Bostoni
Egyetem melletti shopping mallban árultak.
Végül Gabriela nyerte meg az ágycsatát, mert Germán Bostonba
repült, munkaügyben, és mire visszatért, ott találta felállítva az
emelvényt. A dobogót a matraccal, amelyet hatalmas, háromméteres,
skandináv típusú paplan és fehér kasmírtakaró borított.
Gabriela oldalán pontosan harmincöt könyv pihent, tollak,
jegyzetfüzetek, pasztellszín szövegkiemelők, valamint az Encants
Vellsen, a bolhapiacon vásárolt, 1950-es évekbeli lámpa
társaságában, amelynek kissé érintkezéshibás volt a dugója. Germán
oldalán puritán módon pusztán egy fekete Vinçon lámpa állt.
– Gabi, igazán szörnyű vagy! – mondta bosszúsan Germán,
amikor Bostonból hazatérve meglátta a hálószobában az XXL-es
ágyat. De nem volt olyan helyzet, amit Gabriela meg ne oldott volna;
ezúttal rögvest szeretkezést kezdeményezett az új, gigantikus
matracon.
Gabriela átrendezte a párnákat, és befészkelte magát közéjük.
Fellapozta Hausmann regényét, és elolvasta az első oldalt. Aztán a
másodikat. Majd a harmadikat. És három órán keresztül le sem tette,
amíg a végére nem ért. Végül becsukta, és még egy kicsit pihentette
a mellén a regényt. Az ablak felé fordította tekintetét, és a férfi
főszereplőre gondolt, akitől a háromórányi intenzív olvasás után
elbúcsúzott. Meghatotta, hogy a főhős – bizonyára ismét Pablo
alteregója – képtelen volt kifejezni érzelmeit a szeretett nő iránt.
Gabriela jókat nevetett magában hódító kalandjain, és mindenekelőtt
a magányos, szentimentális zsebhokizásokon. Merthogy a férfiak is
szenvedhetnek a szerelemtől, állította a főszereplő. Gabriela pedig a
fiktív irodalmon gondolkozott. Az alteregókon, a kitalált
szereplőkön, akiket az írók megalkotnak, és akik hozzájuk
hasonlóan éreznek, gondolkodnak és viselkednek.
„Mennyi van belőled ebben a regényben, Pablo? Mennyire szól ez
rólad?”
Az irodalom és az autofikció bűvöletében Gabriela azt kívánta,
bárcsak ő volna a szeretett nő, akinek kebelén a regény utolsó
oldalán Pablo feje megpihen.
 4
Eszeveszett mesék
Silvia szinte azonnal teherbe esett, miután megvásárolták a
hangulatos, hatvanöt négyzetméteres lakást a Gràcia negyedben.
Cósima látványos esküvőjére pedig 2009 áprilisában került sor.
Silvia és Gabriela is hivatalos volt rá. Egyikük csillagászati díjazás
ellenében, amelynek kifizetéséhez Cósima ragaszkodott; másikuk a
fotós asszisztenseként, de csak azért, mert Silvia könyörgött neki –
Gabriela ugyanis nemigen rajongott az esküvői szertartásokért és a
lagzikért.
Az esküvő reggelén Gabriela kinyitotta a Volvo csomagtartóját a
kis sétálóutca végében, ahol Silvia lakott. A fotós hét hónapos
terhesen, egy háromkilós állvánnyal a hátán, egy analóg Leica M6-
ossal a nyakában, két, hatalmas hátizsákjában a Canonnal és a
digitális Nikon D90-essel, valamint négy objektívvel és húsz
filmtekerccsel jött le a lakásából.
– Lleidába megyünk, édesem, és nem Kenyába – mondta neki
Gabriela, miközben átvette Silviától a fotós felszerelést.
– A Leicát is elhoztam… Igen. Nem is tudom, talán nem kellett
volna, de imádom a fekete-fehér fotókat… Játszani a folyadékkal,
előhívni a filmet; ráadásul Cósima szabad kezet adott. Azt kérte,
alkossak valami egyedit, és bátran éljem ki magam – mondta Silvia,
majd kis grimasszal hozzátette: – Pontosabban azt mondta, bármit
tehetek, csak az anyósát ne fotózgassam; ezt többször is
kihangsúlyozta.
Jót nevettek. Már kíváncsiak voltak arra az anyósra.
Silvia mindent ellenőrzött a csomagtartóban.
– Hát… Talán mégsem kellett volna mindent elhoznom. A két
teleobjektív nagy helyet foglal. De majd meglátod, milyen szépek
lesznek a képek. Ha nem veszik észre az emberek, hogy épp
lekapom őket, lazábbak. Akkor nem fogják vissza magukat…
Négyszáz vendég.
Gabriela lecsukta a csomagtartót.
– Te a Nikonnal fotózol majd – folytatta Silvia.
 – Silvia, de hát én csak egy választható kurzust végeztem az
Autónoma Egyetemen. Kattintgatni még tudok, de… itt meg is áll a
tudományom.
– Bízz bennem – mondta neki Silvia. – Csak tedd, amit mondok,
és kész.
Beszálltak a kocsiba. Mielőtt elindultak volna, Gabriela
szemügyre vette barátnője domború hasát.
– Megengeded, hogy megnézzem?
Silvia felhúzta a pulóverét, és feltárta a pocakját.
– Milyen szép…
Gabriela megsimogatta Silvia hasát.
– Na, és te?
– Én még nem.
Gabriela elfordította a kulcsot, és a CD-s rádióban megszólalt egy
elektromos gitár hangja.
– Tekerd feljebb, Silvia, mert Germán sosem engedi.
Silvia feltekerte a hangerőt.
– Még… Még jobban! – kérte Gabriela, és jobbra forgatta a
kormányt.
Silvia engedelmeskedett.
Silvia a maximumra tekerte a hangerőt, és szórakozottan figyelte
az ő drága barátnőjét, akivel olyan jól érezte magát. Gabriela
elindult, és egész úton Alanis Morissette Jagged Little Pill című
albumát hallgatták. Aztán egyszer csak megérkeztek Cósimáék
„családi házába”, Segrià járásba, Lleida tartományba.
Odaértek hát a középkori kastély elé, amelyet több száz, virágzó
őszibarackfa vett körbe. Szóhoz sem jutottak, amikor kiszálltak a
Volvóból; elámultak a táj szépsége és nyugalma láttán. Olyan volt az
a hely, mintha elvarázsolták volna.
Silvia kivette az állványt a csomagtartóból, és a vállára kapta,
Gabriela pedig fogta a két hátizsákot, és elindultak.
Cósimát egyedül találták a hálószobájában, a fésülködőasztal
előtt ült. Az egész helyiséget beragyogta a nap. A kastély eredeti,
kicsi ablakait kétszer kétméteresekre cserélték. Hosszú és széles,
vastag, természetes kelméből készült függönyök keretezték őket,
amelyek a padlót söpörték.
 Cósima csodálatos, egyszerű esküvői ruhát készített magának,
amely fehér selyemtüllel bélelt, drapírozott, hátul V kivágású
csipkefelsőből, valamint magas derekú, lenvásznat, selymet és
viszkózt tartalmazó, kevert anyagból készült, törtfehér színű
szoknyából állt. Egészen finom volt a sminkje, a haját pedig lazán
kiengedve viselte. Egyszerűen szép volt. Úgy festett, mint egy
szűzleány, gyönyörű volt és tiszta.
– Milyen csinos vagy! – kiáltott fel Gabriela és Silvia egyszerre,
őszintén.
Cósima hálásan mosolygott.
– De miért vagy egyedül? – kérdezte Gabriela.
– Ez a szoba tizenöt perce még tele volt emberekkel. Itt volt a
négy nővérem, az anyám és Eugenia. Megkértem őket, hagyjanak
magamra egy félórácskára, mielőtt a vendégek megérkeznek…
Amúgy minden rendben, csak egy kis nyugalomra volt szükségem.
– Akkor mi megyünk is – mondta Silvia.
– Nem, nem, maradjatok, kérlek. Így legalább biztos, hogy más
nem fog benyitni.
Cósima pár lépést tett az ágy felé, és hanyatt vetette magát a
matracon.
– Gabi, si us plau, passa el pestell de la porta.14
Gabriela odament az ajtóhoz, és bezárta. Silvia pedig némán beült
az ablak melletti hintaszékbe, és a hasát simogatta.
Néhány másodpercig csöndben maradtak.
– Te a világ legszebb helyen élsz – mondta Gabriela, miközben
felült az ablakpárkányra.
Cósima várt néhány másodpercet a válasszal.
– Igen, én a legszebb helyen lakom az egész világon, de úgy, mint
egy pókhálóba akadt rovar – felelte végül anélkül, hogy rájuk nézett
volna, és a karjával eltakarta a szemét. – Csak abban reménykedem,
hogy a férfi, akit férjül választottam, kimenekít innen.
✻
Két órával később a férfi, akit Cósima férjül választott – egy
bágyatag, vérszegény, vörös, hipszter szakállú, igénytelen
megjelenésű kisember –, az oltár előtt várta őt, amelyet gondosan
egy magnóliafa alatt helyeztek el. Puritán, földszínű lenvászon terítő
fedte, s levendulából és vadvirágokból álló virágdíszek borították.
Erre támaszkodott a leendő férj, Bosco de la Loma-Osorio, és
nyugodtan beszélgetett egy fiatal pappal, miközben hüvelyk- és
mutatóujjával épp elhessegetett egy legyet a milánói Berluti
műhelyben méretre készített, háromrészes olasz öltönyéről.
Előtte fonott székek álltak, félkör alakban elhelyezve, hogy mind
a négyszáz vendég helyet foglalhasson a fehér vászonsátrak
árnyékában.
Gabriela és Silvia némán, diszkréten figyelte az eseményeket egy
másik magnóliafa alól, ahonnan fotóztak.
Gabriela úgy gondolta, hogy minden esküvő, amelyen addig
részt vett, egy kalap alá vehető volt; de ez most egyetlen másikhoz
sem hasonlított. Esküvő egy elvarázsolt kastélyban. Úgy érezte,
legszívesebben mindörökké ott maradna. Nem óhajtott kilépni a
békességből, a nyugalomból, amelyet azok a kiváltságos emberi
lények élveztek, akik oly távol álltak a külvilág valóságától. Milyen
könnyű is volna örökké ott élni!
Egy csellóművész és egy virtuóz hegedűművész egyfajta
„párbajt” vívott a vendégek szórakoztatására és megnevettetésére,
miközben a menyasszonyra vártak. A barackfák között tucatnyi
kislány szaladgált virágfüzérrel a hajában, gyönyörű fehér,
gumírozott felsőrészes ruhában. A merészebb gyerekek
megpróbáltak felmászni a magnóliafára. Még a szertartást
lebonyolító fiatal pap is elbűvölő, ékesszóló fiatalember benyomását
keltette.
S végül a menyasszony is megérkezett, egyszerű ruhában és egy
egészen finom, fehér Cartier gyémánttiarával a fején, amelyet atyai
nagyanyjától örökölt. Kezében friss százszorszépek, amelyeket ő
maga szedett aznap reggel. A csellista két lába közé helyezte a
hangszert, nyakát a vállára támasztotta, és Cósima a Turandot Nessun
dormájának ütemére, édesapja karján elindult leendő férje felé.
Boldogság csillogott a szemében.
Silvia pedig készenlétben állt a Canonjával és egy 240
milliméteres teleobjektívvel. Igyekezett elkapni barátnője, Cósima
lelkét, Gabriela pedig a Nikonnal „játszadozott”.
Cósimát és Boscót férjnek és feleségnek nyilvánították.
 Azután jött a szokásos „és most megcsókolhatod a
menyasszonyt”, meg a taps. Silvia pedig a magnóliafa árnyékában
lefotózta Cósimát a visszafogott menyegzői csók után.
Cósima megfordult, és végigjáratta tekintetét a vendégeken.
Silvia ötször kattintott egymás után, miközben Cósima haját lágy
szellő fújdogálta. A menyasszony a füle mögé simított egy
rakoncátlan tincset, és gyengéden mosolygott a férjére. Silvia ismét
megnyomta a Canon gombját. Elkapta Cósimát, amint balra néz,
boldogan mosolygó anyjára és nővéreire.
Silvia még háromszor kattintott.
És akkor jött az utolsó kattintás.
Ami mindent megváltoztatott.
A pillanat, amely váratlan fordulatot hozott a történet és a frigy
tekintetében. Amely rányomta bélyegét a napra, amely a nagykönyv
szerint Cósima életének legboldogabb napja lett volna: az esküvője
napja.
A menyasszony visszanézett a jobb oldali fonott székekre, ahol az
anyósa és az apósa ült. Az anyós, Cayetana Jiménez de la Loma-
Osorio, aki diadalmasan mosolygott. És Cósima, abban a
pillanatban, amint meglátta őt, úgy érezte, legszívesebben ott,
menten meghalna.
Silvia életében először egy megtört női lelket örökített meg.
Barátnője, Cósima megtört lelkét.
Messzebbre helyezte magától a gépet, hogy megnézze az
elkészített fényképet. Cósima arca teljesen megváltozott: az addigi
fotókról sugárzó édes derű egyszeriben szertefoszlott, s olyasmi
lépett a helyébe, amit Silvia képtelen volt megfejteni; a fájdalom, a
düh, a csalódottság, a megaláztatás és az indulat valamiféle keveréke
látszott rajta. Senki más nem vette észre, csak Silvia. Ő volt hát az
első, aki felfigyelt mindarra, ami később bekövetkezett. Ami pedig
nem volt akármi. „Mit láttál, Cósima?”, kérdezte magában Silvia.
„Mit láttál? Mi van veled? Mi történt?”
Silvia némán előresétált néhány métert. A menyasszony és a
vőlegény ismét a pap felé fordult, aki immár befejezte a szertartást.
Silvia próbálta kideríteni, vajon mit látott barátnője a vőlegény
családjának fenntartott, jobb oldali fonott székek körül. És majd
megállt a szíve, amikor ráébredt a menyasszony fájdalmának okára.
Az ördögi játékra. A harag okára, amit az újdonsült feleség anyósa
iránt érzett.
Señora Cayetana Jiménez de la Loma-Osorio, ön, a vőlegény,
Bosco de la Loma-Osorio y Jiménez anyja, Cósima de Sentmenat y
Alós anyósa: bármennyire is szép még most is így, ötvenegynéhány
évesen; akármennyi arisztokrata vér csörgedezik is az ereiben, nem
kellett volna fehérbe öltöznie. De nem ám, señora Cayetana Jiménez
de la Loma-Osorio. Nem kellett volna azt a fehér francia csipke
mídert viselnie, amelyet elefántcsontszín tüllből készült berakások
ékesítenek. A francia varrónőknek nem kellett volna apró, kézzel
hímzett, fehér virágokkal dekorálniuk az öltözékét, és nem lett volna
szabad megvarrniuk azt a gyönyörű, makulátlan, hófehér szoknyát
sem. Arra a dekoltázsra sem lett volna szükség, de nem ám, drága
anyós. Nem lett volna szabad szebbnek mutatkoznia a
menyasszonynál; nála csábítóbbnak és merészebbnek. Merthogy
most bizony az. És ezt ön is tudja. Valakinek fel kellett volna
világosítania önt, hogy nem illik fehérbe öltözni egy esküvőre. E
jelentéktelen kis részlet – Cósima, a menye kivételével –, úgy tűnik,
mindenkinek elkerülte a figyelmét. A gesztus azonban szemmel
láthatóan meghozta gyümölcsét, és sikerült elérnie, amit akart: ártani
és fájdalmat okozni neki, megalázni őt.
– Elérte hát, amit akart. De inkább tegeződjünk, Cayetana –
mondta neki dr. Walter Korman, a pszichoanalitikusa, fürkész
tekintettel. – Világosan értésére adtad a menyednek, hogy ki az úr a
háznál, miután szájon merte csókolni a fiadat. Mert hát, ugye, ez az
első alkalom, Cayetana, amikor azt látod, hogy a fiad egy nő ajkát
csókolja, amely nem a tiéd. Tudtad, hogy fájni fog. Hiszen azóta
csókolgatod a kisfiad ajkát, amióta csak kibújt a méhedből.
Csókoltad a pofikáját, az orrát, a csücsöri száját. Ringattad őt, és a
melleden altattad éjszakánként… Mindig is olyannyira szeretted őt,
és továbbra is olyannyira szereted, hiszen ezt a kis gerlét te szülted.
Te nevelted fel. Megalkottad, saját képedre és hasonlatosságodra. Ő
az egyetlen, amid van. Az egyetlen, amid maradt. Hiszen az a
bútordarab, akihez harminc éve feleségül mentél, és aki most is
elkísért, már rég nem vesz észre téged. Elviselhetetlen gondolat,
hogy elrabolják tőled az egyetlen férfit, aki még hozzád tartozik; az
egyetlent, aki még mindig szeret.
És hiába tudtad be az esküvőt a protokoll részének, még akkor is,
ha tudtad, mennyire fáj majd neked az a csók…
A pszichoanalitikus várt egy másodpercet, hogy szemügyre
vegye páciense dühös arcát. Mély levegőt vett, mielőtt folytatta
volna. Mert a pszichológusok, a pszichiáterek és a
pszichoanalitikusok is emberek. Emberek, akik ellenérzéseket
táplálnak egyes betegekkel szemben. Nem minden beteg van
ínyükre. És – ritkán bár, de – előfordul, hogy meg akarnak
szabadulni tőlük. És ettől a hárpiától bizony meg akart szabadulni a
pszichoanalitikusa. Úgyhogy ekképp folytatta:
– Hát, igen, Cayetana. Bár nem akarod beismerni, a hamis jóság
glóriájával, amelyet a fejed köré vonsz, és közönségesen és nyersen
szólva – ami, ugye, tőletek, arisztokratáktól oly távol áll – rosszabb
vagy az ótvarnál. Nem, kedvesem, még nem fejeztem be. Ne kelj
még fel a díványról. Ha több mint ötven évig senki sem vágta a
képedbe, hát akkor én most a szemedbe köpöm az igazságot, hiszen
azért fizetsz, nem igaz? Habár elég egyszerű a kórkép, és bármely
elsőéves pszichológia-tankönyvben megtalálod. A fiú szerelmes az
anyába. Több ezer oldalt írtak már róla. Az egyik legősibb klisé,
amely visszatérő témája a pszichoanalízis-konferenciáknak. Igen,
Cayetana, igen, tudom, hogy tudod, hogy miről beszélek. Minden
férfi, amint elhagyja az anyja méhét, feltétlen szeretetet érez iránta.
De te, kedvesem, a fiad irántad érzett szeretetét felhasználtad arra,
hogy a legvégső határokat feszegesd. Mindentől óvtad a kisfiadat, a
te kis Boscódat. Elfojtottál minden lehetőséget, hogy apa és fia
közeledhessen egymáshoz. Míg más, egészséges fiúgyerekek ötéves
koruk tájt elkezdenek azonosulni az apjukkal, te minden hasonlót
személyes sértésnek és árulásnak éreztél, és ezt az értésére is adtad,
aminek következtében ő rendre elszomorodott, és visszabújt hozzád.
Akár egy védtelen kis állat. Befejezésül ki kell mondanom, hogy
beteges, torz és birtoklásra törekvő kapcsolat fűz a fiadhoz, sőt,
merem állítani, már-már vérfertőző jellegű a dolog. És ennek az
egész történetnek kétségkívül van egy szívszorító, szomorú vetülete
is, Cayetana: kasztrálni fogod a fiad minden egyes kísérletét, ha más
nő felé akar nyitni.
✻
Ecstasy. Nem volt más módja annak, hogy Cósima leküzdje
szomorúságát. Az egyik felettébb őrült barátnője (a Liceo Borjából)
kinyitotta barátnője száját a mosdóban, és egy halvány rózsaszín
tablettát helyezett a nyelvére, amely 180 milligramm metilén-dioxi-
metamfetamint tartalmazott.
– Nyeld csak le, Cósima – utasította María, és a kezébe nyomott
egy pohár pezsgőt. – Az ember nem bőg a saját esküvőjén.
Gabriela és Silvia (a nagy pocakjával) közben az ajtót támasztotta,
nehogy bárki is belépjen a fürdőszobába. Nem értették a helyzetet.
Több mint hét órával a szertartás fotózása után Cósima eltűnt, ők
pedig elindultak, hogy megkeressék. Silvia kimerült volt; túl nagy
volt már a hasa, és a bokája is bedagadt. Már besötétedett, s az inget
és nyakkendőt viselő, fekete szemüveges DJ – a vőlegény egyik
nemesi származású barátja – alaposan feltüzelte a kétszáz vendéget,
aki ott maradt a buliban.
Aztán a gimnáziumi barátnő, aki már meglehetősen be volt tépve,
Gabrielát és Silviát is ecstasyval kínálta. Úgy beanyagozott, hogy
észre sem vette Silvia pocakját.
Gabriela és Silvia udvariasan visszautasította.
– Az a picsa – mondta Cósima halkan, és közben szipogott. – Jól
odatette magát… Feltűnő, szexi, és sokkal csinosabb nálam… Az a
picsa – ismételgette. – Tiszta sápkóros vagyok mellette. Láttátok a
dekoltázsát annak a picsának?
Aztán megint elbőgte magát.
– Neeem, nevezd csak a nevén! – hajtogatta a volt osztálytársnő. –
Nevezd csak a nevén, Cósima! Mondd csak ki, bátran! Akármekkora
arisztokrata vagy! Ismersz te keményebb szavakat is! Együtt
tanultuk meg őket! Gyerünk, mondd csak ki, bátran! Hadd halljuk
mi is, a fotós barátnőid meg én! Foglald szavakba, amit érzel,
kisanyám, attól majd felszabadulsz!
Silvia és Gabriela némán dőlt az ajtónak. Egy éve ismerték
egymást. Jól kijöttek egymással, de olyan nagyon bizalmas
viszonyban azért nem voltak.
 – Az a picsa – ismételgette továbbra is halkan és tehetetlenül
Cósima, a maga jóságos lényével, szipogva. – Biztos tesz majd
valamit, hogy ne repülhessünk el Szenegálba. Mert, képzeljétek,
Szenegálba készülünk nászútra…
– Ez az! Pontosan ez kellene most nekem! Egy szenegáli, aki jól
meghág! – mondta fennhangon a gimis barátnő –, mert ezek az
arisztokrata fazonok, akikkel összeültettél, nem igazán jönnek be
nekem… Cósima, ezek nem jönnek be nekem. Az egyik
bemutatkozott, és még egy kötőjel is van a vezetéknevében. Nekem,
akit María García Gonzáleznek hívnak… Ó, anyám…
Úúúúúúúúúh… Azért elég menő volna, ha elvenne egy ilyen
kötőjeles vezetéknevű figura! Na, ne bőgj már, Cósima! Ne bőgj már,
mert belefolyik a szempillaspirál a puncidba!
De semmi. Még a szenegáli utalás sem csalt mosolyt Cósima
arcára.
Csak bőgött tovább. Az ecstasy még mindig nem ütött be nála. És
továbbra is azt ismételgette, hogy „az a picsa”.
– Na, ide figyelj, akkor kimondom helyetted én! Elég volt. Tele
van a faszom – közölte García González. – Az anyósod nem
szimplán egy „picsa”, édesem, hanem egy utolsó kurva! Egy anyós
nem öltözhet fehérbe, és kész! Ilyet nem csinál az ember!
García González szórakoztató grimaszt vágott, majd folytatta:
– Csak azt nem tudom, drága barátnőm, mit csináljunk, hogy jól
érezd magad a maradék – García González a karórájára nézett – öt
órában, ami még a buliból hátravan.
Silvia – aki tíz percig ki sem nyitotta a száját – ekkor váratlanul,
kissé bátortalanul felemelte a kezét, és így szólt:
– Nekem volna egy ötletem…
Gabriela – egyszerre kérdő és kíváncsi tekintettel – Silvia felé
fordult. Cósima is kérdő tekintettel nézett Silviára.
– Mert a fotós barátnőid aztán egy csíkot sem szippantottak, mi?
✻
Common People („átlagos emberek”, „egyszerű emberek”, ahogy
tetszik, a nyelvi árnyalatoktól függően), a brit Pulp együttes dala. A
szám a Different Class című albumon szerepel, Jarvis Cocker
szerezte 1995-ben, a BBC-toplisták élére került, illetve a kilencvenes
évek végének egyik klasszikusává vált a londoni diszkókban. A
lemezt 101 album, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvbe is
beválasztották, azon albumok közé, amelyeket egy nemzetközi
kritikusgárda referenciaértékűnek vélt.
A Common People a menyasszony kedvenc dala. Továbbá Cósima
olykor részegen kaparássza az ukuleléjét, és közben szexin, nagyon
szexin énekli a szám katalán verzióját, a La gent normalt a Manel
együttestől, ami egyáltalán nem is rossz feldolgozás.
De térjünk vissza a Pulphoz.
Egy menyasszonynak az esküvője napján engedelmeskedni
szokás, és Cósima, aki már kezdte érezni ereiben az ecstasyt,
megkérte Arturót – az esküvői DJ-t, Bosco legjobb barátját –, hogy
amikor majd jelt ad neki a táncparkett közepéről, mind a tizenkét
hangszóróból a kedvenc dala harsogjon.
Cósima vidáman felszólította mind a kétszáz vendéget, hogy
alkosson kört körülötte. Azt akarta, hogy elég messzire kerüljenek
tőle, és kedvére táncolhasson egyedül. Csak ő maga.
– Ha van valami, amit minden nőnek ki kellene próbálnia, még ha
csak egyetlenegyszer is életében, az egy adag ecstasy. Az egyik
legkellemesebb és legcsodálatosabb érzés, amiről mindazok a
szerencsések beszámoltak, akiknek már részük volt benne – szögezte
le García González, majd Silvia ajkához hajolt, és így folytatta: –
Nem okoz kellemetlen utazást vagy furcsa hallucinációkat. Az
érzékelés százszorosan felerősödik. A test és az elme tökéletesen
felszabadul… Megvadul tőle az ember. – García González
megcirógatta Silvia arcát, és felfokozott libidóval a füléhez dugta a
száját, majd alig hallhatóan belesúgta: – A másik ember intimitását is
a magadénak érzed. A rendszeres fogyasztók – GG ezen a ponton
szájon csókolta a fotóst – szerelemdrognak nevezik. – Vak volt; még
mindig nem vette észre Silvia hasát.
A szer hatása akkor éri el a tetőfokát, amikor hetvenöt perce van a
szervezetben. Cósima épp a hetvennegyedik percnél tartott.
Felemelte a karját. Ökölbe szorított kézzel felfelé meresztette a
mutatóujját. DJ Arturo vette az adást, és benyomta a Pulpot.
Cósima lehunyta a szemét. Mutatóujja még mindig a magasba
emelkedett.
 Ide-oda himbálta a fejét. A vállát. A csípőjét. Egyedül nézett
szembe a vendégekkel, nemzetközi magániskolák egykori diákjaival,
akik ától cettig kívülről tudták a szöveget. A dal voltaképp róluk
szólt. Megbolondultak tőle. Cósimával együtt ugráltak és énekeltek,
frenetikus hangulatban, anélkül, hogy közeledtek volna hozzá, pont,
ahogyan kérte. Cósima egyedül, boldogan, gátlástalanul ropta a
középkori kastély táncparkettjén.
Cósima sok-sok kötelező klasszikusbalett-órán részt vett. Jó
mozgása volt.
A Pulp dobosa eszeveszetten pörgette a dobverőket. Cósima
lassan a vállára csúsztatta a kezét, és levetette a kis, fehér tüllkendőt,
amely oly szolid, szűzies külsőt kölcsönzött neki. Végre-valahára,
hosszú hónapok után, az anyja meg az anyósa irányítása alatt álló
kislányból előtört az istennő. Az istennő, akit Cósima és minden nő
magában hordoz.
És az istennő, akár egy vad prérifarkas, a refrén közeledtével
kinyitotta a szemét, s – anélkül, hogy abbahagyta volna a táncot –
énekelni kezdett.
Tökéletesen tudta, hol a férje. Leengedte a karját, majd kitárta
felé, és csábítóan csalogatni kezdte maga felé.
Egy menyasszonynak engedelmeskednek az esküvőjén.
A férj szót fogadott hát, és odalépett istennőjéhez. Cósima pedig
csak táncolt tovább, majd a férfi nyaka köré fonta a karját, ajkát
Boscóéhoz közelítette, és megcsókolta; hagyta, hogy nyelvük a zene
ritmusára vágtázzon, euforikusan, eksztatikusan, szerelmesen.
Ecstasyval a vérében, mind a kétszáz vendég előtt.
Nagyon hangos volt a zene. Cósima kigombolta Bosco ingét. A
vendégek üvöltöttek. A pár szenvedélyesen, vadul csókolózott. És
akkor Cósima a férje füléhez bújt, és kétéves kapcsolatuk során
először kérte tőle:
– Bosco… Szeretkezz velem. Itt és most, mindenki előtt.
Bosco hitetlenkedve ránézett. Cósima megcsókolta, és tovább
unszolta. Bosco benyúlt a szoknyája alá; a vendégek kiabáltak,
sikoltoztak. Bosco izgatottan simogatta a bugyiján át. A vendégek
pedig tovább őrjöngtek. Cósima megállás nélkül csókolta a férjét,
majd egy szintén lenvászon abrosszal borított asztalhoz húzta őt,
amely tele volt félig üres pezsgőspoharakkal. Cósima poharastul
lerántotta a terítőt, és felült az asztalra. Bosco követte a játékot. Már
érezte az erekcióját. Az istennő-menyasszony felhúzta az egyik
térdét, az asztalra tenyerelt, és kilátszott a bugyija. A vendégek
üvöltöttek. Bosco mindenki szeme láttára a felesége nemi szervét
simogatta, a fehér bugyin keresztül. Az ötven pluszos felnőttek, akik
a székükön ültek – köztük az anyós, Cayetana Jiménez de la Loma-
Osorio, fehér Dior-ruhájában – felfigyeltek az őrjöngésre, amit a
körben álló fiatalok csaptak, és kíváncsian felálltak.
És ebben a pillanatban Gabriela és Silvia – akik pocakostul, fotós
felszereléssel a hátukon és állvánnyal a kezükben lesben álltak – az
előzetesen kifundált terv szerint akcióba léptek. Gabriela ezüsttálcát
tartott a kezében, rajta tízpohárnyi Château Lafite Rothschild,
intenzív színű vörösborral, melynek palackja kilencszázötvenhét
eurót kóstált. Mindketten Cayetana nyomába eredtek, aki a
táncparkett felé haladt. Cayetana megpillantotta a menyét felhúzott
szoknyával, valamint a fiát, amint szinte a lány testébe bújik – az
arisztokrácia, ugyebár, megengedheti magának az efféle
túlkapásokat –, és szörnyű indulat hullámzott végig benne a beleitől
kezdve egészen a torkáig. Majd szétpukkadt dühében.
Gabriela és Silvia hagyta, hadd figyelje a párt. Hadd szenvedjen
egy kicsit. És amikor már épp be akart lépni a parkettre, hogy gátat
vessen az ő kis gerlicéje féktelen tombolásának, Silvia Gabrielára
nézett, Gabriela bólintott, Silvia a padlóra dobta a fotóállványt, és
úgy tett, mintha megbotlana benne, majd meglökte a barátnőjét,
Gabriela pedig – kissé szorongva bár, ezt be kell vallanunk – mind a
tíz pohár vörösbort az ocsmány, fehér Dior ruhára borította.
✻
És megérkezett Silvia kislánya, a friss édesanya pedig az első év
során rendkívül értékes társaságra és cinkostársra lelt Gabrielában és
Cósimában. Silvia sosem gondolta volna, hogy ennyire hiányozni
fog neki az anyja; valójában nem is hiányzott neki mindaddig, amíg
síró kislányát a karjába nem vette. A három barátnő minden
pénteken együtt ebédelt Silviáéknál, és addig maradtak, amíg Salva
haza nem ért. Gabriela és Cósima megtiltotta neki, hogy bármit is
csináljon. Gabriela, aki nemigen remekelt a konyhában, a babával
játszott; Cósima pedig, aki a makrobiotikus étrend híve volt,
zöldségeket készített, quinoával, hajdinalisztből gyúrt spagettivel és
kölesfasírttal.
Abban az évben csupa szép dolog történt velük. A közös munka
mellett Gabriela meggyőzte barátnőit, hogy iratkozzanak be a
tengerre néző barcelonetai sportkomplexumba.
Hetente kétszer jártak le; Cósima és Silvia csoportos órákon vett
részt a belső termekben; Gabriela szívesebben úszott a szabadtéri
medencében, a Földközi-tengerrel szemben. Amikor végeztek, a
szaunában folytatták azt, amit állandóan csináltak: fecsegtek.
– Zaira?! – kiáltotta mosolyogva Gabriela, amint egyik délután
belépett az öltözőbe.
Zaira, aki korábban a főnöke volt a Paseo de Gràcián lévő
Zarában, szintén szélesen mosolygott, amikor Gabit meglátta.
Odalépett hozzá, és félmeztelenül megölelte őt; amolyan nőies
módon, amikor a kezek csak megérintik, de nem lapogatják meg a
másik hátát.
– Gabi, ezer éve…! – mondta neki Zaira, aki nagyon örült a
viszontlátásnak.
Elmondta, hogy még mindig a Zarában van, és büszkén közölte,
hogy előléptették részlegvezetővé. Gabriela bemutatta őt Silviának
és Cósimának, majd mind a négyen a szaunában kötöttek ki, és
beszélgettek. Sokat beszélgettek… Milyen gyorsan is
összemelegedünk mi, nők…
✻
És eljött a szenegáli út. Cósima már korábban is sejtette, hogy
anyósa bojkottálni fogja a nászutat. És így is lett. Ha nem is
közvetlenül ő, hanem a fia, Bosco. Cayetana egész életében
túlságosan féltette az ő kis gerlicéjét, és elhitette vele, hogy
bármilyen apróság veszélybe sodorhatja. Vigyázz, nehogy eless
nekem, Bosquito! Ne szaladj! Ne egyél olyan gyorsan! Le fogsz
onnan esni, Bosco! Vigyázz! Látod? Most vérzel; na, ugye
megmondtam! Maradj is a mama mellett, el ne mozdulj mellőlem,
fiam! Soha, hallod? Soha! Szenvedést okozol nekem, Bosco! Miattad
szenvedek. Ne távolodj el tőlem… És így telt életük minden egyes
napja, amióta csak Bosco elkezdett kúszni-mászni. S szép lassan,
miközben Cayetana erős gyökereket eresztett a fia testében, a
szárnyait is meg-megnyirbálta. Óhatatlanul is megnyomorította őt, s
képzelt beteget nevelt belőle.
Vagyis a kis gerle, akihez Cósima feleségül ment, amellett, hogy
szobrokat faragott, bágyatag, lagymatag és vérszegény volt, még
hipochondriában is szenvedett. Ez utóbbi következtében bemesélte
magának, hogy az afrikai országba való beutazáshoz szükséges
sárgaláz elleni oltás számtalan mellékhatást okozhat, és az indulás
dátumának közeledtével bepánikolt, majd közölte, hogy ő ugyan
nem ül repülőre.
Cósima írásos beszámolót kért a Drasanes Nemzetközi
Egészségügyi Központon belüli Trópusi Betegségek Részlegétől,
ahol meghatározták a vakcina lehetséges enyhe mellékhatásait.
Együtt olvasták el a tájékoztatót. Ami még mindig nem győzte meg
Boscót.
Cósima végső elkeseredésében a gyomrán keresztül próbálta
rábeszélni Boscót az útra; elvitte őt a Villarroel utcai Saramba
étterembe, ahol megkóstolták Szenegál nemzeti ételét, a
thieboudienne-t – ízletes, friss halat hibiszkuszvirággal és rizzsel –,
miközben Cósima felvázolta férjének a különféle csodákat, amelyek
az afrikai kontinensen várnának rájuk. Ez az utolsó érv végül
meggyőzte Boscót, és feladta az ellenállást.
Miközben a Hospital Clínic rendelőjében Cósima megkapta a
védőoltást, az ápolónő azt tanácsolta nekik, hogy malária ellen is
oltassák be magukat. Sárgaláz és malária? Bosco elsápadt.
Megígérte, hogy másnap visszatér, amikor azonban megérkezett
impozáns otthonába – egy 20. század eleji kis palotába a Pearson
sugárút felső részén (a ház Cósima apjának nászajándéka volt) –,
hasogató migrénnel ágynak esett.
Egy hónappal az utazás előtt Cósima szóba hozta a barátnőinek a
férjét. Cósima nem törődött azzal, hogy odavész a pénz, amit a
repülőjegyért kifizettek; őt Bosco passzív hozzáállása bántotta.
Az a fajta passzivitás, amely a házasságuk addigi hónapjaira
rányomta a bélyegét.
– A férjeddel kapcsolatos gondjaidat nem oldhatjuk meg, de te
nem maradhatsz le arról a gépről, kisanyám. Menj csak el egyedül.
É
 – Én, egyedül? Nem. Nem akarok egyedül menni – rájuk nézett. –
Egyikőtök eljön velem. Odaadom valamelyikőtöknek Bosco
repülőjegyét.
Gabriela Silviára nézett, aki lopva megtapogatta tejjel teli,
kemény melleit, és nemigen figyelt a beszélgetésre.
– Egy óra múlva szoptatnom kell. Mennem kell.
– Várj egy percet, Silvia – mondta Gabriela. – Nem azt mondtad,
hogy a jövő hónapban leállsz a szoptatással? Hát akkor ez most épp
kapóra jönne. Veszünk még egy repülőjegyet, és hárman utazunk.
Majdnem kilenc hónapja a melleden csüng az a baba… Menj már,
Silvia, tíz napig magunk lehetnénk, csak mi, hárman…!
És így is lett. Egy hónappal később hármasban Szenegálba
repültek.
S miután bekötötték a biztonsági övüket, és egy szenegáli istennő
sötétkék kiskosztümben és fehér blúzban épp kinyújtotta a két
karját, hogy a vészkijáratokat jelezze, Cósima is kitárta mindkét
karját a barátnői felé, és gyengéd mosollyal azt mondta nekik:
– Milyen szerencsés is vagyok, hogy megismertelek benneteket.
Komolyan. Köszönöm, nagyon köszönöm…
✻
Silvia elválasztási időszaka mellett sem mehetünk el szó nélkül. E
tekintetben Salva valóban megérdemli, hogy piedesztálra állítsuk.
Szegény Salva. Három napon át szünet nélkül sírt a baba a
karjában, miközben a felesége Szenegálban sétálgatott. Salva alig
aludt valamit.
– Szerinted ez az elválasztás legjobb módja, Silvia?
– Igen, Salva. Ezt mondja a gyerekorvos. Jobb határozottan
megszakítani a dolgot. Máskülönben a baba érzi a szagomat, a
mellem közelségét. És esze ágában sem lesz elfogadni a
cumisüveget. Szenegálba utazom. Mire visszajövök, hozzászokik a
tápszerhez. Meglátod, minden rendben lesz, szerelmem, ne aggódj.
Majd Silvia megcsókolta Salvát, és felszállt a repülőre.
A baba az első három napot vigasztalhatatlanul végigsírta; egyre
csak tátotta a száját, és az anyja mellbimbóját kereste az apja
karjában. A kétségbeesett apa pedig csak kínálgatta neki a
cumisüveget, de semmi; a gyereknek nem tetszett a szilikon
É
mellbimbó. És a baba csak sírt és sírt és sírt… Kilenc hónapot töltött
az anyaméhben. Kilenc hónapig szopott az anyamellből.
A baba csak visított és üvöltött, ahogy csak a torkán kifért. Ezt
hívják túlélési ösztönnek. „Anyu!!! Hol az anyám?! Nem tudok
beszélni! Anyu, gyere már, kérlek! Éhes vagyok! Gyere már vissza!
Nem hallasz, anyu?! Gyere vissza! Gyere már, anyu!! Éhes vagyok!
Gyere vissza, könyörgöm!! Gyere vissza, kérlek! Csak egy kicsikét!
Csak egy kicsit hadd szopjak a melledből! Én még csak sírni tudok.
Dúl bennem a túlélési ösztön. Hol vagy már, anyu?! Most meg már a
halántékom is fáj a sok üvöltéstől. De még hangosabban sírok, hátha
meghallod! Hol vagy már? Nagyon szeretlek, anyu… És éhes
vagyok… Gyere már, mama. Kérlek… Gyere haza… Annyira
szeretlek…”
Salva pedig fáradtan, tehetetlenül gügyögött neki, könnyes
szemmel, és egyre csak próbálta a szájába dugni a cumit. De a
kislány az anyja mellére vágyott.
– Menja, amor meu. Menja, si us plau. El papa no pot més. Estem
cansats tu i jo. La mama tornarà aviat. Menja, filla meva. Menja, si us
plau.15
Szegény Salva. Három napig sír a babája, megállás nélkül, a
karjában, miközben a felesége Szenegálban sétafikált. Alig alszik.
„Hát nem hallasz, anyu? Tényleg, nem hallasz? Éhes vagyok…
Add ide a melled, kérlek, hadd igyak belőle. Éhes vagyok. Nagyon
éhes. Még ha csak egy kicsit is… Könyörgöm, anyu! Gyere már!
Gyere vissza! Hol vagy? Éhes vagyok…”
És miután három napig nem evett, halálosan kimerült, és
felmérte, hogy hiába várja a melleket, amelyek mindaddig táplálták.
Kitátotta hát a száját, és megengedte az apjának, hogy beledugja a
szilikoncumit. Először szopott tápszert életében, és amint látta, hogy
a fehér folyadék szintje apad az üvegben, Salva – aki soha életében
nem sírt még –, elbőgte magát.
✻
Háromezer kilométerre onnan, az első három szenegáli éjszakán
Silvia vissza akart térni a kis gràciai lakásába, mert olyannyira
hiányzott neki a férje és a kislánya, hogy az már szinte fájt.
 – Nem lehet, hogy a gyerekorvos tévedett? – kérdezte a mellette
heverő Gabrielát, Saint Louis város egyik kis szállodájában.
Meg kellett ismételnie, hogy ugyan, dehogy, a gyerekorvos tudja,
mit beszél. Eduard Estivill gyermekorvos (akit néhányan gurunak,
mások szadistának tartottak) lelkes követőjeként hitt benne, hogy az
elválasztást úgy kell kezelni, mint az alvást: határozottan,
észszerűen. Silvia a második gyermekével már nem tett hasonló
szörnyűséget; megfogadta, hogy soha többé nem vetemedik ekkora
gazságra.
Az első két napon Silvia a szenegáli szoptató anyákat bámulta,
akiknek az ő kislányánál jóval nagyobb babák csüngtek a mellén.
Zsúfolt ország volt, tele gyerekkel, egy nő átlagosan öt gyerekkel
mászkált. Ahányszor csak gyereket látott Dakar nyüzsgő utcáin,
felsóhajtott, s ilyenkor Gabriela átkarolta a vállát, és arcon csókolta.
– Ugyan már, te kis bolond, élvezd a kikapcsolódást.
Este visszatértek a Dakar Little Guest House-ba, a kis hotelbe,
ahol megszálltak, és amelyet egy kedves, sokgyermekes szenegáli
család üzemeltetett; Silvia azonban úgy érezte, mintha kiszakították
volna a szívét, s szomorúan begubózott.
Gabriela pedig szinte vonaglott a fájdalomtól, és brutális módon
vérzett, amint a teste kilökte magából a meg nem termékenyített
petesejteket. Érezte azt a fémes menstruációs fájdalmat, amely
havonta öt napra ellehetetlenítette az életét. Letérdelt az ibuprofenes
doboz elé, majd befeküdt az ágyba.
– Tornem?16 Haza szeretnétek menni? – kérdezte Cósima, akit
bűntudat gyötört, amiért odarángatta őket.
– Én egy kicsit bedrogozom magam, aztán majd elmúlik –
mondta Gabriela fájdalmas fintorral, és hozzátette: – Azt kérem,
hadd legyek férfi a következő életemben.
Silvia igyekezett visszafojtani a könnyeit.
– Sajnálom… De annyira hiányzik…! Holnap már jobban leszek.
Gabriela megsimogatta Silvia kezét, Cósima pedig a haját
cirógatta.
Csöndben maradtak. Silvia maga elé képzelte Salvát, és úgy
gondolta, biztos borzalmasan nehezen viseli a helyzetet. Cósima el
sem tudta képzelni Boscót egy újszülöttel a karjában. Gabrielának
azonban sikerült vizualizálnia Germánt kisbabával az ölében, és ez
óriási gyengédséget ébresztett benne…
Másnap pedig, amikor a kislány megszívta a cumisüveget –
mintha anya és lánya mentálisan összekapcsolódott volna –, Silvia is
átadta magát az izgalmas afrikai vidék szépségeinek.
Szenegál gyönyörű és biztonságos ország volt. Tetszett nekik az
emberek kedves, kiegyensúlyozott tempója, a falvaik és az
életstílusuk, amely a három európai nő szemében olykor
felfoghatatlannak tűnt. Behódoltak a végtelennek tűnő táj
szépségének; kenuval leereszkedtek a Saloum-folyón; megfürödtek a
Rózsaszín-tóban; heverésztek a hatalmas majomkenyérfák
árnyékában. Utolsó este a Le Lagon nevű étteremben vacsoráztak, a
hullámzó Atlanti-óceán partján, s a szellő a hajukat borzolta. Sötét
volt; hallották, amint a hullámok a homokot nyaldossák. Hallgattak;
mindhármuknak az óceánba veszett a tekintete.
– Tudod, mit, Gabi? – jegyezte meg Cósima pár másodperc
múlva, anélkül, hogy barátnőjére nézett volna. Nyugodt volt a
hangja, hátradőlt a székében. – Azt hiszem, itt tudnék… Azt hiszem,
képes volnék itt élni életem hátralévő részében; jó távol a kastélytól.
Több ezer kilométerre a pókhálómtól.
✻
A gyapot a mályvafélék családjába tartozó növény. A
gyapotlevelek szív alakúak, és ötkaréjúak; virágzáskor kis, sárga
virágok jelennek meg rajtuk, amelyek termése tizenöt-húsz magot
tartalmaz, hosszú, fehér gubacsba csomagolva. Ősszel, amikor ezek
a magok kitörnek, megkezdődik a betakarítás. A Szenegálban évente
előállított tizenhétezer tonna gyapotot a textilipar dolgozza fel, és
több ezer gyár forgalmazza. Közülük némelyek termékeiből olyan
áruk készülnek, amelyek végül a Passeig de Gràcián lévő Zarában,
illetve a Christian Dior rue Saint-Honorén található butikjában
kötnek ki.
A Barcelonába tartó járat éjjel háromnegyed tizenkettőkor indult
vissza. Cósima reggel hat óra tizenegy perckor kelt, amikor is a
müezzin Dakar központi mecsetje minaretjének tetejéről az iszlám
kötelező napi öt imájának egyikére hívta a híveket.
 Ezen az utolsó napon meg akart látogatni egy Dakartól távoli
gyapotmezőt, míg két barátnője a szálloda közelében óhajtott
maradni, hogy pihenjenek még egy kicsit, mielőtt hazautaznak. Az
egyik még mindig az átkozott menzeszét nyögte; a másik lelki
szemei előtt pedig már a közeljövő álmatlan éjszakái lebegtek.
Cósima halkan felöltözött, miközben az ablakon át beszűrődött az
imára szólító „Allah akbar”.
Paradox módon mindhárman úgy vélték, a kántálás balzsam
füleiknek. Mintha a naponta ötször felzengő monoton hang, amely
az egész várost áthatotta, valamiféle biztonságérzetet adott volna
nekik, egyfajta védelmet, bárhová mentek is.
Cósima taxit kért a szálloda recepcióján. Az egész napi
szolgáltatásért jóval magasabb tarifát kínált a sofőrnek, mint
amennyit a szenegáliak fizettek. Elhagyták a nyüzsgő fővárost, és
több mint három órán keresztül hajtottak délkelet felé. A taxiban
egyedül ülve, a magányos tájakon suhanva Cósimának megfordult a
fejében, hogy talán túl merész lépésre szánta el magát. Tudta, hogy a
gép háromnegyed tizenkettőkor felszáll a Blaise Diagne nemzetközi
repülőtérről, vele vagy nélküle; nem érhetett vissza fél tizenegynél
később. Tizenhárom órája volt. Azt mondogatta magának, hogy már
úgyis a taxiban ül. Jobb, ha a sorsra bízza magát, gondolta.
Rápillantott a kezében tartott névjegykártyára. Elolvasta a szövegét.

CHEIKH DIAKATE
ARTISANAT LOCAL. TEXTILE SENEGALAIS
+221 567 324 129 USUI-CASAMANCE
Néhány nappal azelőtt, hogy Szenegálba repültek volna, még
Barcelonában, Cósima, Gabriela és Silvia egy Colors nevű afrikai
üzletbe botlott a Sant Pere més Baix utcában, és be is tért a boltba. A
tulajdonos, egy Keita nevű szenegáli férfi rögvest a segítségükre
sietett. Rendkívül rokonszenvesnek találták, úgyhogy Cósima, aki
igen nagylelkű volt – nagylelkű milliárdos, mert nyomorult lelkű
milliárdosok is akadnak ám –, jó sok mindent vásárolt tőle: egy
kézműves bőrszandált; négy pár, rózsaszín viasszal bélelt ovális
fülbevalót, amelyet Beninben készítettek – ezeket a nővéreinek
szánta –, illetve egy gyönyörű, százszázalékos organikus
pamutkelmét, amelyet természetes színezékkel festettek. Az anyag
Keita testvérének műhelyében készült, a szenegáli Casamance
régióban. A Colors tulajdonosa ragaszkodott hozzá, hogy keressék
fel a fivérét. A férfi fogott egy tollat, és felírta a címet egy
névjegykártyára, amelyet Cósima most a kezében tartott.
Így hát Cósima megérkezett a Casamance gyapottermő vidékre.
Kiszállt a taxiból, becsukta maga mögött az ajtót, és azonnal arcul
csapta a hőség, az az iszonyatos hőség. Ismeretlen érzés kerítette
hatalmába, amely pillanatok alatt megrészegítette.
A hely annak tűnt fel előtte, mint egy havas táj Afrika közepén,
ahol mindent pamuthó borít. Törött pamutvirágok hevertek
szétszórva mindenütt. Semmi egyéb.
Aztán megpillantott egy nagy faépületet, csúcsos tetővel.
Megfigyelte a gyapotszedőnőket, akik cseverészve gyűjtötték be a
növényt, gyönyörű, élénk színű – narancssárga, piros, zöld és lila –
kelmékben, hozzájuk illő kendővel a fejükön, s vállukon átvetett
fehér zsákkal – abba szedték a gyapotot.
Cósimát boldogság töltötte el, amiért megtette az utat; ott volt,
ahol lenni akart. A világnak azon a messzi pontján, távol mindentől.
És mindenkitől. Kevés olyan szeglete van a Földnek, amelyet a
Lonely Planet fel ne térképezett volna már. De ez a Casamance
térségbeli szenegáli gyapotmező pont ilyen volt.
Cósima háromezer-háromszáznyolcvanhárom kilométerre volt a
pókhálójától. Senki sem tudta, hol van. Senki sem találna rá, ha egy
őrült pillanatában úgy határozna, ott marad.
– Cheikh Diakate? – kérdezte a gyapotszedőnőket, akik ártatlan
gyermeki vihogás közepette már eleve róla beszéltek volof nyelven.
A nők gyakorlatilag egyszerre nyújtották ki karjukat a faépület
felé. Cósima elindult arrafelé. Az ajtó nyitva állt, és ő bedugta a fejét.
Odabent tíz nő válogatta és fonta a gyapotot, további öt pedig régi,
fa szövőszékeken szőtt. Egyikük egy kis irodaféleség felé mutatott,
és amint Cósima arra fordította a tekintetét, egy ébenfa isten lépett ki
az ajtón. Fiatal férfi volt, huszonhét-huszonnyolc éves lehetett, nem
több; nagyon magas, vagy két méter tíz centi. Rövid ujjú, fehér
lenvászon inget és hosszú, homokszínű, bő szárú nadrágot viselt.
 Cósima elpirult, anélkül, hogy sejtette volna az okát; ő, aki sosem
pirul el semmiért. Cheikh kedves mosollyal nyújtotta a kezét, és
franciául bemutatkozott. A bátyja már értesítette Cósima
érkezéséről. Kissé kábán bár, de a vendég is bemutatkozott, szintén
franciául. Cheikh meg akarta mutatni neki a gyapotföldeket, s
Cósima félszegen követte a férfit. Vagy fél órát kószáltak a vihorászó
szenegáli gyapotszedőnők között, akik nem gyakran láttak fehér
nőket. Cheikh sorra bemutatta őket: többnyire nővérei,
unokatestvérei és nagynénjei voltak.
Beültek egy majomkenyérfa alá, ahova Cheikh alkalmazottai már
előkészítettek egy kis asztalt, két székkel. Finom csirkét tálaltak fel
nekik, hibiszkuszvirággal és rizzsel.
– Bismillahir rahmanir raheem – mondta el az asztali áldást Cósima.
Cheikh meglepődve hallotta az európai nő szájából az imát,
amelyet a szenegáliak evés előtt rendre elrebegnek: „Az irgalmas
Allah nevében”.
– Bismillahir rahmanir raheem – ismételte a férfi, s egyenesen
Cósima szemébe nézett.
Ő állta a tekintetét.
Ebéd utáni a gyapotról és a termőföldekről beszélgettek; ezt
követően az élet dolgairól, közben végig mosolyogtak s
különbözőségükben is megértették egymást. Amikor már csak négy
óra volt hátra a járat indulásáig, Cósima búcsúzkodni kezdett.
– Merci, Cheikh. Merci pour tout – mondta, majd megköszönte a
vendéglátást, és kinyitotta a taxi ajtaját.
– Tu es une belle femme.17
Cósima hálás, kissé félénk mosollyal nyugtázta Cheikh szavait,
mert kedvére való volt, hogy tetszik az afrikai férfinak.
– Tu es mariée?18 – kérdezte a férfi.
Cósimát felkészületlenül érte a családi állapotára vonatkozó
kérdés; néhány másodpercig még állta a férfi tekintetét, majd
szemével követni kezdte a sivatagi levegőt pettyező hópelyheket.
Majd ismét Cheikhre nézett, és hazudott egy nagyot:
– Non, je ne suis pas mariée.19
✻
 Ezután a három barátnő visszatért Barcelonába, és folytatta a
közös pénteki étkezéseket, a sportos délutánokat és a hosszú
beszélgetéseket. Az egyik közös ebéd alkalmával – Silviáéknál – a
házigazda mosolyogva Gabrielához fordult.
– Van egy kis meglepetésem számodra, Gabi – mondta neki,
miután a húsvéti nagyhetet követően visszatért Madridból.
Gabriela, akinek kacarászva lovacskázott az ölében Silvia
tizenegy hónapos kislánya, várakozó tekintettel nézett a barátnőjére.
Silvia egy kis rádióhoz lépett, és bekapcsolta a Radio Nacional de
España állomást, amit az hortalezai lakásában szokott hallgatni.
Határozott, öblös férfihang töltötte be a teret, és üdvözölte a Libros de
Arena című rádióműsor hallgatóságát, amelyben a spanyol
könyvesboltok irodalmi újdonságairól volt szó. Vagy egy percig
hallgatták. Gabriela felvonta a vállát.
– Nem ismered fel? – kérdezte Silvia.
Gabriela megrázta a fejét.
– London, kétezernyolc – mondta Silvia mosolyogva. – Pablo.
Gabriela nem egészen értette a dolgot, mert időközben már meg
is feledkezett róla. Két év telt el a három londoni összenézés óta, és a
Pía-féle interjú és regényátadás is egy éve történt.
– Pablo Hausmann. Minden pénteken tizenegytől tizenkettőig, a
Radio 5-ön.
Ettől kezdve Pablo Hausmann mély, határozott hangja belengte
Gabriela életét. Hetente egyszer meghallgatta őt, és a három év alatt,
ameddig az adás tartott, egyetlenegy alkalmat sem mulasztott el.
Pablo a hallgatók figyelmébe ajánlotta a könyvet, amelyet a
következő héten elemezni készült, Gabriela pedig a program
végeztével rituálészerűen elsétált az Elisabets utcai könyvesboltba,
és megvásárolta a szóban forgó kötetet.
Azokban az években annyit olvasott, mint soha azelőtt.
Pablo az utolsó adásban, szerény fickó lévén, egy nagy íróhoz
folyamodott. Öblös hangján – amibe Gabriela beleszerelmesedett –
felolvasott egy részletet a mester, Arturo Pérez-Reverte Levél egy ifjú
íróhoz című művéből.
Ezt követően Pablo megköszönte a hallgatók figyelmét, és „az
örökké való viszontlátásig” búcsúmondattal elköszönt.
 Gabriela kikapcsolta a rádiót, és kinézett az ablakon. Hangosan
megszólalt, tekintete a horizontba veszett, a tengeren túlra.
– Mennyire szeretnélek megismerni, Pablo… Mennyire…
 5
Sebek20
Az endometrium az a nyálkahártya, amely a méhet belülről
kibéleli. Feladata, hogy a menstruációs ciklus alatt megvastagodjék,
s ezáltal lehetővé tegye az embrió helyes beágyazódását. A
méhnyálkahártya erekből és mirigyekből áll, amelyek huszonnyolc
naponként elpusztulnak és újratermelődnek.
Az endometriózis az a betegség, amely a méhen kívüli
méhnyálkahártya kialakulását okozza. Nyálkahártya képződhet
bárhol a hasüregben, a petevezetékekben, a petefészkekben vagy a
hüvelyben. Sőt, a nyálkahártya egészen furcsa helyeken is
elhelyezkedhet – a belekben, a köldökben, sőt még a tüdőben is. A
nyálkahártya-felhalmozódás cisztákat okozhat.
Az endometriózis olyan betegség, amelyet a 21. században
továbbra is rejtélyesnek vélnek. Egyetlen orvosi kezelés sem tudta
még eddig teljesen megszüntetni. Többnyire fogamzásgátló tablettát,
medroxiprogeszteront vagy sebészeti kezelést alkalmaznak a
pusztító erejű fájdalom csökkentésére. A korlátozott hatékonyságú
kezelések ráadásul óhatatlanul a termékenységet is befolyásolják.
Az endometriózis a világ női népességének mintegy hat
százalékát érinti. Körülbelül százhetven millió nő szenved ebben a
betegségben. Akiket érint, azok számára kínszenvedés a menstruáció
minden egyes napja. A százhetven millió ilyen nő egyike Gabriela,
történetünk főszereplője.
✻
– Megleszel? – kérdezte Germán, majd arcon csókolta.
Reggel hét óra volt. Nagyon jól festett az öltönyében; egy
tengermérnöki és tengerészeti ipari kongresszusra indult, amelyet A
Coruñában tartottak.
Gabriela könnyes szemmel bólintott. Germán megsimogatta a
haját.
– Mi a baj, Gabi? – kérdezte feleségét, s közben a füle mögé
simított egy tincset, és a takaró alatt megkereste a kezét.
Gabi vállat vont.
 Előző nap végre nevet adtak a betegségének, amely a fémes,
pusztító menstruációs fájdalmait okozta. Sem a dédnagyanyját, sem
a nagyanyját, sem az anyját nem diagnosztizálták, és egészen
harminchat éves koráig őt sem.
Gabriela nem tudta pontosan, miért is sír. Nem aludt jól. Több
mint húsz éve együtt élt a hasogató fájdalommal havonta hét napon
át, és tudta, hogy termékeny évei során mindvégig el kell majd
viselnie ezt. Nem volt rá gyógymód. A fájdalom megszüntetésének
egyetlen módja a méheltávolítás, méhének kimetszése lett volna. A
nőgyógyász a laparoszkópos beavatkozásról is tájékoztatta. A műtét
során apró vágásokat végeznek, hogy a méhen kívüli nyálkahártyát
eltávolítsák; akár lézerrel, akár elektrosebészeti kimetszéssel, egy
drótgyűrű segítségével, amelyet elektromos árammal
felmelegítenek, és eltávolítják a szövetet. „Bár nem mindig, de az
esetek hetven százalékában csökken a fájdalom”, közölte a
nőgyógyásza.
Germán öt perccel későbbre beszélte meg a találkozót az
üzlettársával a Via Laietanán.
– Biztos nem akarod, hogy maradjak? – kérdezte Germán, újból
megsimogatva felesége haját, és őszintén azt mondta: – Szívesen
maradok, Gabi. Tényleg.
Gabriela a nemes férfira nézett, aki mindig mellette állt, amikor
szüksége volt rá. Az efféle pillanatokban levetkezte zárkózottságát,
és átadta magát Gabinak.
– Előadást kell tartanod, Germán. Már hogy maradnál itthon
velem?
A férfi gyengéden szájon csókolta a feleségét, felállt, és habozva
az ajtó felé indult.
– Germán – szólt utána Gabriela, mire a férje megfordult. –
Nagyon csinos vagy.
– Hívlak, ha megérkeztem – mosolygott. – Aztán, ha visszajöttem,
beleadunk apait-anyait.
✻
A nőgyógyász azt javasolta, hogy ha szülők szeretnének lenni,
vágjanak bele minél előbb. Merthogy:
 – Harminc után a női termékenység hanyatlani kezd – mondta.
Majd Gabrielára nézett, és hozzátette: – És valószínű, hogy neked
még kicsit nehezebben is megy majd az átlagosnál. – Aztán Germán
felé fordult, és helyesbített: – Vagyis nektek.
Szigorúan belegondolva, Germán és Gabriela sosem használt
óvszert. Még legelőször sem, amikor szinte öntudatlanul, részegen
szeretkeztek a Collserola-hegyen, maguk előtt Barcelona
sziluettjével, Germán Golf GTI-jének hátsó ülésén; a fiú hagyta, hogy
Gabi lovagoljon rajta, és benne ment el. Két nappal később
Gabrielának megjött a menstruációja, vagyis nem volt ok
aggodalomra; mindenesetre vettek egy doboz Durexet, hogy ne
kockáztassanak. Germánt kevésbé zavarta az óvszer, mint Gabit, s
miután Gabriela az utolsó óvszert is kivette a GTI kesztyűtartójából,
gondolták, megpróbálkoznak a megszakításos közösüléssel.
A közel tizennégy év alatt, amióta együtt voltak, sosem volt
ijedség, egyszer sem késett Gabi menstruációja, s egyetlen nem
kívánt terhesség sem jött közbe. Germán azonban a csúcshoz
közeledvén nem mindig volt olyan fegyelmezett, mint amilyennek
hitte magát. Azokban az években néhány spermium bizony
besurrant Gabriela testébe, és anélkül, hogy tudták volna, mind
benyelték őket azok a barna ciszták, amelyek belülről borították.
Így hát Gabriela és Germán azonnal belevágott a dologba, amint
Germán hazatért Galiciából. Három évig próbálták összehozni a
várva-várt gyereket. Gabriela betöltötte a harminchetet, a
harmincnyolchat, majd a harminckilencet, és azzal a kizárólagos
céllal szeretkezett, hogy megfoganjon méhében a gyermek, akit
végül már csak ő akart.
✻
Gabriela kétségbeesésében úgy döntött, aláveti magát a műtétnek,
hogy eltávolítsák testéből a szaporítórendszerét benépesítő cisztákat.
– Cabré doktor? – kérdezte a hordágyon fekve, sápadtan,
jéghideg testtel, zöld nejlonköpenyben, ami alig takarta a nemi
szervét.
A sebész Gabrielára nézett. Korábban mindössze kétszer járt nála
a nő; az orvos összedolgozott a Dexeus Klinikán rendelő nőgyógyász
kollégával.
 – Hogy hívnak? – kérdezte Gabriela, most először letegezve őt.
– Luis vagyok – válaszolta az orvos kedvesen, és Gabi szemébe
nézett. – A nevem Luis, Gabriela.
Amint meghallotta, hogy a sebész a nevén szólítja, könnybe
lábadt a szeme. Meghatotta a dolog, mert mindaddig a pillanatig
úgy vélte, hogy ő is csak egy névtelen nő lesz a fagyos műtőben, ám
amint belenézett a jóságos szemébe az ismeretlen férfinak, aki arra
készült, hogy felszabdalja a testét, tudta, hogy nem így van.
És úgy, ahogy volt, halálra fagyva, legördült egy könnycsepp az
arcán.
Luis, vagyis dr. Cabré mellett ott volt egy aneszteziológus meg
két ápoló, akiket sosem látott azelőtt.
– Sajnálom – mentegetőzött zavartan.
Luis kinyújtotta a kezét, és megcirógatta páciense csuklóját. Nem
ez volt az első eset, hogy egy betegénél eltört a mécses.
– Minden rendben lesz, Gabriela, bízz bennem – mondta neki
oltalmazó hangon, és meleg, csodálatos mosollyal a szemébe nézett.
– El tudnád magyarázni, mit teszel velem? – kérdezte Gabi. –
Akkor rád figyelek, és nem idegeskedem. És hát… író vagyok.
Vagyis író azért nem, de újságíró; kíváncsi vagyok, és talán majd
feldolgozhatom a témát valamelyik cikkemben.
Így hát az orvos elkezdte magyarázni, miből is áll a
laparoszkópiás beavatkozás. Az általános érzéstelenítés kezdett
szétáradni Gabriela vérében, s miközben az orvost hallgatta, elaludt.
A sebész a köldök alatt egy trokárral átszúrta az alhasi bőrt.
Szöveteket és ereket választott el, és százhuszonhárom
milliméternyire behatolt. Majd sebészeti műszerekkel elválasztotta a
hasfalat a zsigerektől. A trokáron át egy műanyag csövet illesztettek
Gabi testébe. Az asszisztensére nézett, bólintott, majd ez utóbbi
szén-dioxidot pumpált Gabriela hasába. A has kitágult. Még két
bemetszés a hason. Még két trokár. A sebész bevezetett egy vékony
csövet milliméteres fénnyel, majd a laparoszkópot, egy kamerát,
amely képeket küldött a monitorra. Megjelentek a sérült szervek és a
szaporítórendszert behálózó ciszták. Acélfogó, tű és egy elektróda
került Gabi testébe. Az orvos negyven percen át metszette ki a
főhősünk petevezetékeit és petefészkeit borító cisztákat.
 ✻
Germán egész héten otthonról dolgozott. Gabriela hasán a három
sebet – egyet a szeméremdombja felett, a másik kettőt pedig a
köldöke közelében – hetvenkét órán át kötés fedte. Két hét alatt
kellett beforrnia a sebeknek. Gabi annyira aggódott, hogy képtelen
volt maga eltávolítani a kötéseket; Germánnak kellett megtennie
helyette, miközben a felesége az ágyban feküdt. A napi jódos vattás
kezeléseket is Germán végezte; Gabriela elsápadt, amikor meglátta
fehér bőrén a varratokat meg a sárga jódos oldatot. A negyedik
napon megpróbálta egyedül, a fürdőszobában. Érezte, hogy lezuhan
a vérnyomása. Megszédült. Háttal a falnak támaszkodott, majd
lecsúszott guggolásba. Aztán elnyúlt a padlón. Hívta a férjét.
Germán zaklatottan berontott.
– De hát Gabi, megcsinálom én! Ezért vagyok itthon – mondta
kissé bosszúsan, és felsegítette a feleségét a padlóról.
Az ötödik napon levetkőztette Gabit, és segített neki
lezuhanyozni; a haját is besamponozta. Már öt napja nem
mosakodott.
– Mesélj valamit, Germán – kérte aznap este, még vizes hajjal,
miközben a spanyol televízió híradóját nézték.
A férfi – a tévé előtt vacsorázó spanyolok túlnyomó többségéhez
hasonlóan – hitetlenkedve hallgatta a korrupciós botrányokról szóló
híreket. Micsoda egy ország!
– Miről meséljek?
– Nem tudom. A munkádról. Bármiről. Csak hogy
megfeledkezzem az endometriózisról.
Germán – aki a szeme sarkából továbbra is a tévét figyelte –
hümmögött, amit Gabriela gond nélkül lefordított. Amilyen
szűkszavú volt, most sem igen volt ínyére a beszéd. Gabriela ekkor
bevetette a szegény, lábadozó beteg trükkjét, és halkan így folytatta:
– Csak mondj valamit…
– Hm… Hát… Emlékszel, meséltem, hogy olajfúró tornyot
fejlesztünk Simonnal? Hibrid, kilencvenezer köbméteres kapacitású
lesz.
Gabrielából már majdnem kitört a rá jellemző, hatalmas kacaj.
Nem erre számított; mindenesetre visszafogta magát.
 – Igen, rémlik valami – felelte.
– A Shell érdeklődik iránta, és az ügyvédek már dolgoznak rajta.
Ha jól leszel, a jövő héten Bostonba repülök. – Gabi vállára tette a
kezét.
– Hát ez remek hír, Germán! Már vagy öt éve dolgozol ezen a
projekten.
– Elkísérhetnél. Nagyon örülnék neki.
– Nem lehet – felelte Gabi kedvesen. – Megígértem Eugeniának,
hogy két hét múlva munkába állok. Nem eshetek ki ennyi időre.
Germán ismét a televízióra nézett, ahol ezúttal egy andorrai bank
homlokzatát mutatták, majd Edward Snowden képe jelent meg
premier plánban. Gabriela tudta, hogy Germán rajong a fiatal
amerikai mérnökért, így hát a mély beszélgetés után hagyta a férjét,
hadd nézze csak a televíziót. Aztán vége lett a híradónak. Ettek,
majd megnéztek egy romantikus amerikai vígjátékot, amelyeket
Gabriela olyannyira kedvelt, de ez most nem győzte meg igazán.
Utána pedig lefeküdtek.
Gabriela már egy hete hálóingben volt és Germán egyik régi
kardigánjában. A férfi egy öreg, Deep Purple-ös pólót viselt, sötétkék
pizsamanadrággal.
– Simon és Sabine válik – mondta a szobába lépve.
– Hogyan? – kérdezte Gabriela.
– Simon és Sa…
– Hallottam, amit mondtál, Germán… De hát… ezzel kellett volna
kezdened… Jössz itt nekem a tízezer köbméteres kapacitással és…
– Kilencvenezer.
– Ez komoly? És mióta tudod?
– A múlt héten mondta.
– És hogyhogy nem említetted?
– Kiment a fejemből.
– Na de Germán, hogy mehetett ki ilyesmi a fejedből?! Több mint
tizenöt éve a barátaink… Ha elfelejtetted volna, három éve nálunk
szálltak meg, a gyerekeikkel együtt… Hogy mehetett ki a fejedből?
Germán elvette a könyvét az éjjeliszekrényéről, vállat vont, és
magára húzta a paplant.
– És hogy tudtad meg?
 – Simon elmondta.
– Mit mondott?
– Hát, hogy válnak.
– Na de hogy mondta el?
Germán a feleségére nézett; tudta, hogy a Simonnal folytatott
kurta párbeszéd minden egyes szavát ki akarja elemezni.
– Hát, egyszerűen, Gabi. Azt mondta: „válunk”.
– Volnál olyan kedves válaszolni a kérdésemre?
Germánt szemmel láthatóan fárasztotta a téma, és felvonta a
szemöldökét.
– Skype-on közölte velem. Hogyan máshogy tette volna? Ő a
bostoni irodájában tartózkodott, én pedig az enyémben. Mint
mindig, Gabi.
– Na és…? – kérdezte Gabriela.
– Mit „na és”? Mire vagy kíváncsi? – csattant fel bosszúsan
Germán.
– Hogy milyen szavakat használt. Hogy adta elő?
– Nem tudom pontosan… Valami olyasmit mondott, hogy: „We
are separating in the near future”21. De lehet, hogy a divorce22 igét
használta, már nem tudom.
– Azt a… Germán, ez elég durva, nem?
A férfi nekiállt olvasni.
– Na és… te mit mondtál?
Germán lecsúsztatta a könyvet az ölébe, és halkan felsóhajtott.
– Hát azt, hogy „sajnálom”.
– És ennyi. – Gabriela utánozta Germánt: – „I’m sorry, man”23. És
kész.
– Igen, pontosan ezt mondtam – válaszolta Germán kissé nyersen.
– Azt is hozzátettem, hogy man.
– Ő a barátod. Elég jó barátod, és elég régóta. És te csak annyit
mondtál neki, hogy „sajnálom”, és kész. Semmi többet.
Germán bólintott.
– Igen… Ja, még azt is hozzátette, hogy „Shit happens”24.
– Értem. „Shit happens” – ismételte Gabriela. – És eszedbe sem
jutott megkérdezni, hogy miért.
 – Hű, de fárasztó vagy, Gabi. Nem, nem kérdeztem meg. Csak
annyit mondtam neki, hogy sajnálom.
– Ha elmondta… akkor beszélni akart róla.
– Én meg azt mondom, hogy ha beszélni akart volna róla, akkor
beszélt volna róla.
– És azt nem tudod, hogy ki a ludas…?
– Nem tudom, Gabi. Fogalmam sincs róla – tette még hozzá
Germán kissé bosszúsan.
Gabriela a saját éjjeliszekrénye felé fordult, ahol harmincöt könyv
hevert rendezetlenül, pontosabban széthányva, és Pablo Hausmann
regénye után nyúlt, amelyet éppen olvasott. Kinyitotta ott, ahol
legutóbb félbehagyta. Az első sor után azonban abbahagyta az
olvasást. Ismét a férjéhez fordult, majd hangosan lezárta a vitát:
– Komolyan, Germán… – Itt tartott egy kis szünetet, majd
hozzátette: – Komolyan, ez a férfibarátság… fel nem fogom.
✻
Egy hete maradt még az otthoni pihenésre. Meglátogatták a volt
évfolyamtársai, az édesanyja, valamint drága barátnői, Cósima és
Silvia, akik mindig tartogattak egy-két szórakoztató történetet a
tarsolyukban.
Cósima kiterített Gabriela ágyán egy hatalmas, kétszer
kétméteres, okkersárga textíliát, rajta finom geometrikus formákkal.
– Kétszázat készítünk belőle a nyárra. Az első darab a tiéd.
– Ez gyönyörű, Cósima – válaszolta hálásan Gabriela, miközben
az anyagot simogatta.
Cósima, amióta Szenegálból hazatért – azon túl, hogy folytatta
munkáját a La Femme stylistjaként –, kis vállalkozásba fogott. Ki
gondolta volna? Egy arisztokrata, akinek mindene megvan,
összefogott egy kis szenegáli műhellyel. Ő tervezte meg a mintákat,
szegélyeket, geometriai formákat, válogatta össze a festékeket;
színeket alkotott, és vázlatokat készített. Textiltervek sokaságát
sorakoztatta fel egy kapcsos mappában. És háromhavonta –
mappájával a hóna alatt, tele új ötletekkel – kirepült az ő imádott
Casamance-ába.
Egymás után jöttek a barátok és családtagok, hogy Cósima de
Sentmenat tervei szerint készített, az ő nevével fémjelzett afrikai
textíliákat vásároljanak a kis ravali boltban, a Sant Pere més Baixon.
Az első kollekcióját követő nyáron a La Femme-mal azonos kiadói
csoportba tartozó Interiores magazin interjút készített vele, majd egy
évvel később a tekintélyes AD Architectural Digest magazin egy teljes
oldalt szentelt neki, „Afrikai textíliák a design bűvöletében” címmel,
amelyben bemutatták új takaró- és párnahuzatterveit. A textíliákat,
amelyeken végre kedvére kiélhette kreatív hajlamát, természet iránti
szeretetét és tiszteletét, tehetségét és kifinomult érzékenységét.
A kelmék bal oldalára hímezték a szintén általa tervezett kis
márkafeliratot, amely a következőt hirdette: Ma belle Maison Africaine
by Cósima de Sentmenat.
Cósima pontosan tudta, hogy ha María García González néven
jegyezte volna a termékeit, sosem kapott volna interjúfelkérést az
AD-től. Vagy talán mégis, ki tudja, de akkor tizenötször többet
kellett volna küzdenie érte. Cósima arisztokrata származású volt,
kiváltságos lény, de mindenekelőtt nagylelkű ember. Igen nagylelkű
volt azzal a harminc szenegáli alkalmazottal is, akik egy eldugott kis
szövőműhelyben dolgoztak neki, Casamance-ban. Cósima évente
négyszer Afrikába repült hát, ahol az a magas, mély tekintetű,
borostyánszemű férfi várt rá…
Férjéről, Boscóról mindig keveset beszélt; megemlítette, hogy
kiállítás nyílik a legújabb szobraiból, de még nem tűzték ki a
megnyitó konkrét dátumát. Az esküvő óta most állítják majd ki
először minden alkotását egy helyen.
Mindhárom barátnő befeküdt az ágyba, hogy fotókat nézegessen
Silvia laptopján, ahogy máskor is.
Germán korábban ért haza a munkából, kinyitotta a
hálószobaajtót, és ott találta őket az ágyban. Akármilyen mániákus
volt is, ezzel nem törődött; nem érdekelte, hogy a felesége barátnői
ott heverésznek a franciaágyon. Furcsa figura volt.
– Hahóóó – üdvözölte őket Germán kedvesen, jól elnyújtva az
utolsó magánhangzót.
Aztán sarkon fordult, és kiment a nappaliba a gitárjával. A
barátnők pedig tovább nézegették a képeket.
– A férjed nem éppen szószátyár.
 A fényképeket válogatták, miközben Silvia boldogan számolt be a
barcelonetai edzésekről: napi fél órát futottak Zairával.
Silviának nehéz volt visszaszereznie a terhesség előtti alakját.
Majdnem egy évbe telt, mire visszanyerte a versenysúlyát, és félt a
hízástól, ezért Zaira azt javasolta, járjanak el együtt futni. Így aztán
mindketten egyfajta különös függőségbe kerültek. Ami nélkül a
running kínszenvedés…
– Jövőre talán lefutjuk Formenterán a félmaratont. Az huszonegy
kilométer. Egy egész évünk van edzeni. Nem tudom, vajon képesnek
érzem-e rá magam… De Zaira szerint meg tudom csinálni.
Hát persze, Silvia. Szerelemből egy nő bármire képes. Bármire.
Szerelemből, Silvia, bizony te is lefutod azt a félmaratont.
Nem avatta be két kebelbarátnőjét a titkába, mert szégyellte
bevallani, hogy érzelmileg is vonzódik ahhoz a nőhöz, aki évekkel
ezelőtt a Passeig de Gràcián levő Zarában pulóvereket hajtogatott
Gabrielával.
Ezek voltak egy tiltott szerelmi történet első, bátortalan lépései.
Egy férjes, heteroszexuális nő egy másik nő iránt érzett szerelme.
Silvia és Zaira szerelmi históriájának kezdete.
✻
Végre begyógyultak a sebek Gabriela hasán, és ő
visszazökkenhetett életének békés kerékvágásába a férje, a munkája
és a barátnői mellett.
Ismét eljárt a Teatre Lliurébe, a Beckettbe, a Nacionalba, a
Romeába és a Goyába. Olykor megfordult a Llantiolban és egy
aprócska kis színházban, a calle Bailénen. Bemutatókra volt
hivatalos a Verdiben, a Renoirban, a Colosseumban és a Gran Víán, a
Filmaxban. A Palau de la Músicába és a Razzmatazzba is gyakorta
ellátogatott. És rendezők, írók, színésznők, festők és zeneszerzők
százaival készített interjút.
Az ezt követő évben, az előadások között Gabriela gyakran
szeretkezett Germánnal, és azt kívánta, bárcsak méhe befogadná
férje spermáját, amely megtermékenyítené a petesejtjét, és ő végre
anya lehetne.
Január, február, március, április, május, június, július, augusztus,
szeptember, október, november, december, január…
 Gabriela hónapról hónapra ránézett vérfoltos bugyijára, és
óhatatlanul meddő nőnek érezte magát. Lakatlan nőnek. Kopárnak
és sterilnek.
Babára vágyott.
– Teljesen kimerítettél, Gabi – mondta neki Germán egy este,
miután azon a héten már kilencedszerre szeretkeztek. Naponta
egyszer, hétvégén pedig napi kétszer. Majd, félszeg típus lévén,
szárazon hozzátette: – És te még csak el sem mentél.
– Nem számít – felelte Gabi, a falnak támasztott lábakkal.
Azért tartotta így a lábát, mert a sok ezer internetes cikk közül –
amelyekben azt taglalták, hogyan lehet elősegíteni a sperma
beágyazódását – az egyikben ezt olvasta.
– Pontosabban mostanában soha nem mész el – tette hozzá
Germán.
– Nem számít, Germán, de tényleg – erősködött Gabi, és
megfogta férje kezét.
– Értem. Nekem viszont számít.
Gabriela leengedte a lábát a falról, odabújt Germánhoz, és a
mellére hajtotta a fejét. Átkarolta a férjét. Gabriela már betöltötte a
negyvenet. Termékenységi görbéje egyre lejjebb hajlott. A
végtelenségig bújta a sok száz weboldalt, amelyek arról szóltak,
hogyan érhetjük el a hőn óhajtott anyaságot, és kérdezni akart
valamit Germántól, amiről tudta, hogy nem lesz majd ínyére.
Többször is nekirugaszkodott már, de aztán mégsem merte feltenni
a kérdést. Lábát Germán csupasz lábába fonta.
– Ha most sem sikerül – mondta Gabriela, majd várt néhány
pillanatot, mielőtt folytatta volna –, miért nem próbálkozunk meg a
mesterséges megtermékenyítéssel?
Germán nem válaszolt.
Ez a verzió bizonyára nem szerepelt a tervei közt. De nem ám.
Hogy a Dexeus Klinika steril andrológiai laboratóriumának kis
helyiségében maszturbáljon. Hogy szégyenkezve átadja a nővérnek
az átlátszó üvegcsét az opálos spermájával, amely azután egy
andrológus kezébe kerül. Hogy az andrológus mikroszkópon
keresztül elemezze a spermáját, s kiválassza a legmozgékonyabb
spermiumokat, az elhalt, mozdulatlan vagy lomha spermiumokat
pedig likvidálja a teljes állományból… Hát nem, ez bizony nem
szerepelt a tervei között. Ahogyan az sem, hogy egy órával később a
felesége széttárja a lábát, és egy nőgyógyász egy kanülön keresztül
bejuttassa az alkalmas spermát felesége előzetesen stimulált méhébe.
Nem. Mindebből semmi sem szerepelt a tervei között.
És aztán mégis…
– Köszönöm, Germán – mondta neki őszintén Gabriela, miután
már ott hevert az ágyon, megtermékenyítve. – Köszönöm,
szerelmem. Köszönöm szépen.
Germán egy zöld bőrkanapén ült, és mosolyogva, némán
bólintott. Közel két évtizede együtt voltak már. Ismerték egymás
hallgatását, gesztusait, tekintetét… Germán kényelmetlenül érezte
magát. Nagyon kényelmetlenül.
✻
– De miért épp „béta”? – kérdezte Gabriela a nőgyógyásztól.
Letelt az egyórás nyugalmi állapot, amióta a kanül segítségével
bejuttatták Gabriela petesejtjébe a spermát. Most már hazamehettek
várakozni. Az embrióra. Amit az orvosi szakzsargonban – amint a
tájékoztatóban olvasta – spanyolul betaespera, vagyis „bétavárás”
néven ismernek.
Gabriela már felvette a kabátját. Germán kilépett az ajtón.
– De mi az a béta? – kérdezte makacsul Gabriela.
– Gabi – szólt rá Germán erélyesen, és a szemébe nézett. –
Menjünk.
A nőgyógyász, akire aznap még további öt, megtermékenyítés
utáni páciens várt, némán megköszönte Germánnak, hogy kikíséri a
feleségét a rendelőből.
– Figyelj, Germán, ne beszélj így velem, és főleg ne mások előtt! –
csattant fel Gabriela, miután elhagyták a Dexeus Klinikát.
– Gabi, kérlek.
– „Menjünk” – utánozta gúnyos hangon a férjét. – Ne merészelj
még egyszer így beszélni velem!
– Az a helyzet, hogy néha nagyon fárasztó tudsz lenni. Csak tedd,
amit mondanak, és kész. – Germán várt egy pillanatot, mielőtt rátért
a kérdésre. – A „béta” a „béta-HCG-hormon” előtagja, amit a
terhességi tesztek is kimutatnak. Ezt neked is tudnod kellene.
 Gabriela legszívesebben lepuffantotta volna a férjét egy
vadászpuskával, de mivel ilyesmi nem állt rendelkezésére, pusztán
gyilkos pillantást vetett rá. Mert Germánnak mindig, mindent tudnia
kellett. Mindig és mindent.
– Pimasz vagy.
Némán elsétáltak a Sabino de Aranán lévő taxiállomáshoz, és
beszálltak az egyik kocsiba. Nem szóltak egymáshoz. Úgy értek a
Paseo del Bornon levő házuk elé, hogy meg sem szólaltak. Gabriela
köszönés nélkül szállt ki a taxiból. Germán ment tovább a Pla de
Palaúba, hogy a barcelonai Hajó- és Tengerészeti Mérnöki Karon
megtartsa második óráját hajóépítés-elméletből.
Gabriela belépett a lakásba, levette a cipőjét meg a kabátját, majd
bement a hálószobába. Kibújt a farmerjéből, ledobta a blúzát meg a
melltartóját, és bugyira vetkőzött. Befeküdt az ágyba, és magára
húzta fehér kasmírtakaróját. Oldalán fekve térdét a mellkasához
húzta, és – miközben férje a Tengerészeti Mérnöki Kar
előadótermében épp egy kereskedelmi hajót rajzolt a táblára, ötven
hallgató előtt – Gabriela szörnyen magányosnak érezte magát, és
belemerült a bétavárásba.
✻
A progeszteron a petefészek és a méhlepény által termelt hormon,
amely felkészíti a méhet a terhességre. Angol neologizmus, amelyet
a pro, „elő”, a gestational, „terhességi” és a sterone, „szteroidhormon”
tagok alkotnak. Gabriela – miután bekapott kettőt a szóban forgó
hormonból – megnézte a szó jelentését a Spanyol Királyi Akadémia
szótárában.
Az apjától örökölte. Mármint nem a szótárt, hanem a szavak
eredete iránti kíváncsiságot.
Közben normális életet kellett élnie, ám semmi megerőltetőt nem
volt szabad csinálnia. Súlyt sem emelhetett. A nőgyógyász nem
tanácsolta, hogy olyan sportot űzzön, ami megerőlteti az ízületeit.
Bár ez a veszély nem fenyegette Gabrielát. Mégis úgy vélte, hogy
talán az úszás – pedig hát ő úgy úszott mellen, mint egy megfáradt
sellő – szintén jelenthet némi kockázatot a babára nézve. Amúgy
nem volt benne kockázat. Csak hát a nők, ha asszisztált reprodukciós
programban vesznek részt, végtelenül paranoiássá válnak.
Ú
 Úgy gondolta, hogy a baba (Gabriela nem embrióra vagy
magzatra gondolt, hanem egy kicsiny emberi lényre, aki a hasában
növekszik) kicsusszanhat belőle a Club Natació Barceloneta klóros
vízében.
Így hát az egyetlen mozgást a tengerparti séták jelentették
számára.
A tizenöt nap alatt kellemes sétákat tett Cósimával, Silviával és
Zairával. Silvia és Zaira az első öt percben velük tartott, majd vad
vágtába kezdett a somorrostrói strand hullámtörő gátja felé.
– Milyen szerencsések is vagyunk, hogy itt, Barcelonában
élhetünk – jegyezte meg Gabriela, miközben a Földközi-tengert
bámulta. Átkarolta Cósima derekát, Cósima pedig barátnője vállára
tette a kezét. – És milyen szerencsés is vagyok én, hogy ti vagytok
nekem.
✻
– Talán jobb volna, ha megpróbálkoznátok az in vitro
megtermékenyítéssel. Nem tartom jó ötletnek megismételni az
inszeminációt – tanácsolta Gabrielának a kedves arcú nőgyógyász a
második sikertelen inszeminációs kísérlet után, az
ultrahangvizsgálat közben.
Egyre szaporodtak körülöttük a nőgyógyászok a Dexeus
Klinikán. A kedves arcú doktornő vezette a csapatot, amely
Gabrielával foglalkozott. Gabi a vizsgálóágyon feküdt, és
csüggedten kereste halott babáját a monitoron.
Germán azon a héten Bostonba repült; egy nappal azelőtt, hogy
Gabrielának megint véres lett a bugyija.
– Ez hatékonyabb módszer, Gabriela. Az in vitro módszerrel a nők
hatvan százaléka teherbe esik. – Az ultrahangkészülék feje Gabi
hasán csúszkált. – De ha ezt választod, akkor újabb
hormonkezelésen kell átesned, a petefészkek ismételt stimulálására.
A nőgyógyász fogott egy eldobható papírkendőt, és letörölte a
gélt Gabi hasáról. Gabriela lehúzta a pólóját, és leszállt az ágyról.
Megrázta a doktornő kezét, és megköszönte – szárazon annyit
mondott, „köszönöm” –, majd kisétált a klinika kapuján.
Taxival ment a Verdi moziba; sajtótájékoztatón kellett részt
vennie, amelyet déli tizenkettőkor tartottak, négy fiatal rendezőnő –
a Pompeu Fabra audiovizuális szakának végzős hallgatói –
vizsgafilmje apropóján.
Üdvözölte az ismerős újságírókat. Megvárta, amíg belépnek a
moziterembe, majd leült egy kőpadra az épület előtt, és nem ment be
megnézni a filmet. Most képtelen volt belemerülni egy olyan
történetbe, amely nem róla szólt.
✻
Egy hónappal később elkezdődtek a szubkután injekciók. A
hormonkezelések. A petesejtek túltermelése. A tüszők ellenőrzése. A
leszívás. A szedálás. A petesejtek kinyerése. Germán maszturbációja.
A spermiumok osztályozása. Végül Gabriela petesejtjeit
mesterségesen és méhen kívül megtermékenyítették Germán
spermiumaival.
És eljött a szinte megható pillanat, amikor Gabriela becsukta a
szemét, a hüvelyébe vezették a kanült, és embriókat helyeztek el a
méhében.
Aztán a tizenöt nap várakozás alatt folyamatosan írt, hogy ne
gondolkodjon; csak írt, írt és írt.
Az első embrióbeültetés nem sikerült.
Jött a második.
És Gabriela óriási illúziót táplált a tekintetben, hogy ezúttal
sikerülni fog.
Aztán megint piros lett a bugyija. Folytak a könnyei. Germán
ölelgette. És megint csak kiírta magából a fájdalmát.
Majd újabb két hónap várakozást követően ismét lehunyta a
szemét. Érezte a kanült magában. Harmadszor is beleültették az
embriókat. Ismét illúziókat táplált. És újból véres lett a bugyija.
Folytak a könnyei. Germán megölelgette.
És kiírta magából az újabb fájdalmat.
Majd következett a negyedik embrióbeültetés. Vérrel, könnyel,
öleléssel és írással.
És Gabriela egyre kevésbé bírta elviselni a fájdalmat. Nem bírta
tovább a fájdalmat. Megtört lélekkel járt-kelt, sírva írt; mert az írók is
sírnak, ha írnak.
És az ő drága barátnője, Silvia is osztozott a könnyeiben, és
minden egyes elhalt embriót megsiratott Gabival együtt, mintha
csak ő hordozta volna a méhében.
– Gabi…
– Tessék, Silvia.
– Mi lenne, ha belém ültetnék?
– Micsodát?
– Hát az embriót.
– Hogyan?
– A te petesejtedet, amit Germán spermiuma megtermékenyített.
Lehet, hogy arról van szó, hogy kiújultak azok a ciszták, amelyek
benyelik az embriót… Hát akkor itt vagyok én, nekem nincsenek
cisztáim.
Gabriela pedig a barátnőjére nézett, és halvány mosoly jelent meg
az arcán.
– Nem, Silvia. Az Egyesült Államokban meg lehet csinálni az
ilyesmit, de Spanyolországban még nem állunk ezen a szinten.
Gabi megölelte barátnőjét, az ő drága, naiv barátnőjét; mert
Gabriela a barátságuk ezen a fokán már tudta, hogy Silvia valóban
megtenné, amit mond. Hát persze, hogy megtette volna. Annyira
hitt a barátságukban…
– Még egyszer próbáljuk meg, Germán. Csak még egy.
Megígérem, hogy ez lesz az utolsó. Kérlek.
És következett az ötödik számú embriótranszfer. Vér. Könnyek.
Egy üres ölelés. És sok leírt szó.
Gabriela az ötödik sikertelen beültetést követően megtört szívű
nő lett. Összeroppant.
És az elkövetkező hónapokban ez a csalódott nő lépten-nyomon
pocakos nőkbe botlott.
Minden egyes sarkon. Minden egyes utcában. Minden egyes
buszmegállóban volt egy boldog nő, akiben baba növekedett. Még a
munkahelyén is ezzel kellett szembesülnie; irigységgel vegyes
dühvel figyelte, amint Consuelo Garza hasa hétfőről hétfőre egyre
nagyobb lesz; és összerezzent, amikor egyszer azon kapta Silviát (aki
nem tudta, hogy Gabi épp látja), hogy Consuelo hasát simogatja.
Aztán a sors – amely olykor elég kegyetlen – úgy hozta, hogy egy
vasárnap, elég korán, amint egymaga sétálgatott a Mar Bella
partszakaszon, belefutott Píába meg az ő gömbölyű hasába. Az
argentin nő némán, kézen fogva haladt Pablóval, az íróval, akivel
Gabriela a Londoni Cervantes Intézetben szemezett. Sem Pía, sem
Pablo nem ismerte fel őt. Gabriela lesütötte a szemét, és tekintetével
a homokba meredt. Fekete napszemüveget viselt, amely eltakarta
bedagadt szemét. De ezúttal nem kalapált vadul a szíve.
✻
– Tudod, Germán, néha azt kívánom, bárcsak már ötvenéves
lennék, és vége lenne ennek az egésznek. Addig még kilenc évem
van hátra, de nem hagyhatom abba a próbálkozást. Mert anya
akarok lenni. Ez az, amire a világon a legjobban vágyom.
Megbeszélték, hogy Gabriela magányos, tengerparti, lelkét
megnyugtató sétája után a Base Nàutica vízi sportközpont
éttermében találkoznak, és ott reggeliznek közösen.
– Ez a seb sosem fog behegedni – jegyezte meg, és ismét a
tengerre szegezte a tekintetét. – Soha. Az a fájó seb, hogy sosem
tarthattam babát a karomban. Egy babát, akit szerethetnék, és akiről
életem végéig gondoskodhatnék.
Germán már olyan sokszor végighallgatta ezt, hogy nem is
válaszolt. Csak hallgatta a feleségét, de nem tudta, mit feleljen neki
vagy mit is tehetne.
Néha Gabriela már-már megszállottnak érezte magát, amiért egy
lehetetlen vágyat kerget. Ismét Germánra nézett, és azt mondta:
– Őszintén szólva úgy gondolom, hogy ez valamiféle állati ösztön
lehet.
Tudta, hogy a férjének elege van már az egészből, mert túl régóta
tartott. Persze hogy ő is szeretett volna apa lenni; de ha egyszer nem
lehet az, gondolta, az élet akkor is megy tovább.
Germán ugyanúgy szerette Gabrielát. Pont ugyanannyira fogja
szeretni a jövőben is. Az a sok csúnya szó, amelyekkel Gabriela
önmagát illette – meddő nő, üres nő, lakatlan nő, steril nő,
csődtömeg – csakis őbelőle fakadt. Germán olyannak szerette,
amilyen, gyerekkel vagy anélkül.
– Csak még egyszer, Germán. Kérlek.
– Gabi, elég volt – mondta Germán szelíden. – Nem bírjuk még
egyszer végigcsinálni ezt a tortúrát. Elég volt, Gabi. Gyerek nélkül is
boldogok lehetünk.
 Gabi bólintott, s tekintete a tengerbe veszett.
Germán ott ült előtte. Ismerte már a felesége hallgatását, a ködös
tekintetét. Felállt, és odaült mellé. A combja alá nyúlt, az ölébe
húzta, és szorosan átölelte.
Talán így van, gondolta. Talán ideje véget vetni ennek a
sóvárgásnak. Talán ideje újra egymásra találniuk, s egy párként, egy
csapatként létezniük. Ahogyan azelőtt mindig is voltak. Mert
paradox módon azokban az években, amikor szülőkké akartak válni
– azzal ellentétben, amire egy ilyen helyzetben számítana az ember
–, Gabriela és Germán eltávolodott egymástól. Fokozatosan
elidegenedtek egymástól. Gabriela gyakran ellenségesnek érezte
Germánt. Germán pedig ridegnek és száraznak érezte Gabit.
Germán tudta, hogy ennek a nőnek, akivel oly régóta együtt járta
az életet, most nagyobb szüksége van rá, mint valaha. Gabriela férje
ölében ült, érezte az ölelését, vállára hajtotta a fejét, és tekintete ismét
a Földközi-tengerre révedt. Germán pedig a fülébe súgta:
– Szeretlek, Gabi. Nagyon szeretlek.
 6
Sebhely
Rubik Ernő, magyar építész és szobrász, aki komolyan
érdeklődött a geometria iránt, 1974-ben megalkotott egy
háromdimenziós fejtörőt, amelyet világszerte Rubik-kocka néven
ismernek. A kocka hat klasszikus színe a fehér, a narancssárga, a
piros, a zöld, a kék és a sárga. Egy tengelymechanizmus teszi
lehetővé az egyes oldalak elforgatását, amely által a színek
összekeverednek. Arra kell törekedni, hogy minden oldalon azonos
színű négyzetek kerüljenek egymás mellé. A Rubik-kocka minden
oldala öt egész hét tized centiméter hosszú. Nyolc csúcsa és tizenkét
éle van, és negyvenháromtrillió-kétszázötvenkétbilliárd-hárombillió-
kétszázhetvennégymilliárd-négyszáznyolcvankilencmillió-
nyolcszázötvenhatezer permutációt tesz lehetővé. A becslések
szerint 2014-ig a magyar feltaláló játékából több mint négyszázmillió
darabot adtak el világszerte.
Arra, hogy vajon miért tudta Germán tízévesen mindössze tíz
perc alatt megoldani a feladványt, s miért kellett Bosco de la Loma-
Osoriónak ugyanilyen idős korában lekapargatnia a kockáról a
matricákat, mivel anélkül egyszer sem sikerült kiraknia azt, a
tudomány pillanatnyi állása szerint a többszörösintelligencia-elmélet
a magyarázat.
Ahhoz, hogy valaki tízévesen tíz perc alatt kirakja a Rubik-
kockát, igen fejlett logikai-matematikai intelligenciaszinttel kell
rendelkezni.
Salva, Silvia férje egy percig próbálkozott vele, majd – miután
úgy látta, hogy ennek semmi értelme – inkább felkapta a teniszütőt.
Cósima lassan, de biztosan kirak két oldalt.
Silvia egyet.
Gabrielának még soha, egyetlenegy oldalt sem sikerült kiraknia.
A Rubik-kocka Bosco de la Loma-Osorio sebeit szimbolizálja. A
sebhelyet. A sérülést. A traumát. A forradást.
Első Rubik-kockáját tizedik születésnapjára kapta az apjától,
Leopoldo de la Loma-Osoriótól, aki féltékeny volt a fiára, amiért
elrabolta tőle a feleségét. Az apa három percig tekergette a kockát,
majd kiadta az utasítást Boscónak:
– Ha kiraktad, hozd majd ide szépen. Nem kell sietned, fiam.
Csak kezdd el az egyik oldallal, és mindenekelőtt ne szólj róla
anyádnak. Ez a mi kettőnk titka.
A fiú őszintén vágyott rá, hogy apja kedvében járjon, ugyanakkor
a legkisebb logikai-matematikai intelligenciával sem
büszkélkedhetett; ezért hónapokon át próbálkozott a fejtörővel, de
tapodtat sem haladt előre. Hogy végre eredményt mutathasson fel
nemzőatyjának, egy naiv trükkel lekaparta a kockáról a zöld
matricákat, és felragasztotta őket az egyik oldalra. Majd az apjához
rohant, és biztos volt benne, hogy beveszi a trükköt. Apja azonban
keresztüllátott rajta.
– Menj a szobádba, fiam.
Másnap vett neki egy másik Rubik-kockát, és újból összekeverte
rajta a színeket.
– Ha kiraktad, hozd majd ide szépen. Nem kell sietned, fiam.
Csak kezdd el az egyik oldallal, és mindenekelőtt ne szólj róla
anyádnak. Ez a mi kettőnk titka.
Ugyanazok a szavak, ugyanaz a kihívás, ugyanaz a frusztráció a
gyerekben.
Bosco de la Loma-Osorio soha, egyetlen oldalt sem volt képes
kirakni a kockán. Éjszakákon át próbálkozott, takaró alatt,
zseblámpával, és egyre csak tekergette a játékot. Fáradhatatlanul, de
csak és kizárólag azért, hogy az apja megdicsérje. Erre azonban
sohasem került sor. Amikor betöltötte a tizenötöt, egy részeg
éjszakán dühösen egymás után hússzor nekivágta a kockát Leopoldo
új Jaguarja első ablakának. Nem sikerült betörnie az üveget, de épp
elég ronda nyomokat hagyott rajta, hogy jól felbosszantsa az apját,
aki persze sosem tudta meg, hogy a fia követte el a gaztettet.
Walter Korman pszichoanalitikus szerint egy alkotó mindazt
belesűríti a művébe, amit elnyomott magában. S egy-egy alkotás
kizárólag a művész érzelmi állapotának közvetlen vetülete.

Hommage à Rubik
Bosco de la Loma-Osorio
 Acélszobor fémmaggal
5,7 × 5,7 cm
Kreisler Contemporary Art Gallery, Barcelona
Cósima elolvasta a kis táblát a százhúsz acélkocka mellett,
amelyek mérete megegyezett a magyar feltaláló tervezte eredeti
kockáéval. Oldalanként öt egész hét tized centiméter hosszúak
voltak, és az ország legrangosabb kortárs kiállítóterme, a Raval
negyedbeli Pintor Fortuny utcában található Kreisler középső falát
borították.
Cósima tudta, hogy férje kemény két évet fektetett ebbe az
alkotásba. A kockánkénti kétezer euró kissé túlzásnak tűnt számára,
de bízott férje műkereskedőjében, aki határozottan megszabta az
árat.
– Úgy gondolod…? Kétezer eurót kérjünk ezekért? – kérdezte
Bosco vörös szakállát vakarászva, annak tudatában, hogy
szilikonformával és oldószeres vágóeszközzel hozta össze a munkát.
– Ne nevezd így őket, öregem. Ne mondd azt rájuk, hogy „ezek”.
A te alkotásaid remekművek! Én, mint műkereskedő, a kétezer euró
húsz százalékát viszem. Kreisler, a galériatulajdonos negyven
százalékot kap. – Megveregette Bosco hátát. – Gondolj csak bele,
Delaloma, mi marad neked? Nyolcszáz euró kockánként? Nekem
nem tűnik olyan soknak.
A kisember bólintott.
– Ennél lejjebb nem mehetünk, Delaloma – mondta kissé tréfás
hangon a műkereskedő.
Dörzsölt fickó volt, és ügyfele barátainak vásárlóereje
ismeretében nem habozott megháromszorozni az árat.
Cósima körbenézett a galériában. Nyolcvan négyzetméternyi
intenzív, tiszta, szinte elsöprő erejű fehérséget látott. A világítás egy
Barcelonában élő skandináv építész munkája volt, aki igyekezett
megtalálni az egyensúlyt az épület ablakain beáramló természetes
fény és a helyiség mesterséges megvilágítása között, amelyet a
boltíves mennyezet fehér gerendáin és síneken elhelyezett fehér LED
spotlámpák biztosítottak.
Cósima körbejárta a termet, megsimogatott minden egyes kockát,
minden poliédert. Azután kiment a galériából, és leült a Pintor
Fortunyon egy padra, hogy férje és a műkereskedő véglegesíthesse
az esti vernisszázs részleteit.
A padon felidézte az ő kisemberét, amint előző este
alsónadrágban próbálta a fürdőszobatükör előtt a beszédét, amelyet
aznap este a megnyitón tervezett előadni.
– Absztrakt szobor. A szobrászat mint a tudatalatti felszabadítása.
Mint a felszabadított fájdalom. Mint a begyógyult seb. A behegedt
seb – szavalta, és bizonytalanul mustrálta önmagát a tükörben.
Megtorpant, megköszörülte a torkát, és újrakezdte.
Cósima szerelmesen hallgatta az ágyból.
– A szobrászat mint a tudatalatti felszabadítása… Hm… Én nem
az acélt vagy a vasat munkálom meg. Én vagyok a magam szobra.
Rátaposhatok. Leköphetem. Én…
– Ezt komolyan gondolod? Azt, hogy leköpöd magad, talán nem
kellene mondani…
– Cósima, ne mondj véleményt anélkül, hogy értenéd a dolgot –
vetette oda a kisember, miközben továbbra is a tükörben szemlélte
magát.
Cósima szót fogadott neki; nem szakította többször félbe, és az
ágy támlájának támaszkodva, némán hallgatta, amint Bosco
elismételte a beszédét. A férfi ismét megköszörülte a torkát.
– Absztrakt szobor… A szobrászat mint a tudatalatti
felszabadítása. A heg, amit leköpök. – Csettintett a nyelvével. – Most
felidegesítettél. Az én dolgom, hogy rátaposok-e vagy leköpöm. Én
döntöm el, a fenébe is! Csak rám tartozik!
Ismét csettintett a nyelvével, és becsukta a fürdőszobaajtót.
Cósima felsóhajtott. Tiszta szívből remélte, hogy jól sikerül majd
a kiállítás, hogy Bosco eladja a szobrait, és hogy a kritikusok
dicshimnuszokat zengenek majd róla, ahogyan ő is tette, nap mint
nap. A háromszáz pamutszálból szőtt fehér, szenegáli takaróba
burkolózott, amely a franciaágyat borította.
Mert a finom, lélektani női hűtlenség az apró részletekben rejlik.
A finom, lélektani női hűtlenség megbújhat egy regényben, amit a
feleséged egyszer elolvasott, és amely évek óta rejtőzködik az
éjjeliszekrényen rendetlen összevisszaságban heverő kötetek között.
 A finom, lélektani női hűtlenség megbújhat egy új futócipőben,
amit a feleséged a Paseo de Gràcián, a Zara közelében lévő Nike
üzletben vásárolt magának.
Illetve a finom, lélektani női hűtlenség ebben az esetben a Cósima
félmeztelen testét borító, háromszáz fehér szálból szőtt takaróban
húzza meg magát, amely egy szenegáli falucskában, egy kis
szövőszéken készült.
✻
Tíz csepp jód pöttyözte be Silvia térdén a vérző sebet. Zaira jobb
kézzel nyomta a kis, sárga üveget, baljával pedig egy vattakoronggal
felitatta a jódot, hogy ne folyjon végig Silvia lábán.
– A láb a testsúly háromszorosával csapódik a talajnak. A cipő
tompítóereje a testsúlyodtól függően alakul – világosította fel Zaira,
miközben a sebet tisztogatta. Pocsék a cipőd, ezért estél el. Menj el a
Nike boltba, a Passeig de Gràcián. Ott majd rendesen kiszolgálnak.
– Megfogadom a tanácsodat – felelte mosolyogva Silvia.
– Fáj? – kérdezte Zaira.
Silvia megrázta a fejét.
Zaira visszacsavarta a jódosüveg kupakját, felállt, és betette a
szekrényébe. Levetette a törölközőt, és ott állt teljesen meztelenül.
Feltárult a hatalmas tetoválás, amely rendkívül nőies csípője ívét
ékesítette. A rajz fekete virágokkal tarkított indát ábrázolt, amely a
nő bordái mentén felfelé szaladt, majd visszahajlott, egészen Zaira
szeméremdombjáig.
Zaira kivette a gumit a copfjából, s hosszú, egyenes szálú, fekete
haja a hátára omlott. Eltakarta a mellét és a tetoválás egy részét.
– Eljössz ma este Cósima férjének kiállításmegnyitójára? –
kérdezte Silvia a kis padon ülve.
Zaira bólintott, miközben mellé ült, és elővette a testápolóját.
– Egyedül megyek – folytatta Silvia. – És te?
– Én Abrillal – felelte Zaira anélkül, hogy ránézett volna, s közben
kinyitotta a testápolót.
– Ő kicsoda?
Zaira Silvia szemébe nézett, majd három másodperc várakozás
után így felelt:
– A barátnőm.
 Zaira állta Silvia tekintetét.
Állta, mert egy leszbikus nő tudja, ha egy másik nő érez valamit
iránta. Tudja. Hát persze, hogy tudja. Még akkor is, ha az a másik,
heteroszexuális nő imádja a férjét meg a kislányát. Még ezekkel a
kellemetlenségekkel együtt is tudja. Tudja, hogy elég volna az
ajkához érnie valamely meghitt helyen, ahol senki sem látja őket, s
eljátszadoznia lassan a nyelvével, miközben lassan becsúsztatná
kezét a bugyijába, és megkapná őt. Zaira tudja, hogy Silvia
bátortalan volna – talán kicsit meg is ijedne –, de nem utasítaná el.
Mert egykor ő is átesett ugyanezen. Zaira tudja, hogyan válthatná ki
Silviából azt a gyönyört, amit az ő drágalátos férjével egész
házasságuk alatt soha nem érzett. De nem akarja megtenni. Vagy
talán még nem. Nem akar közel kerülni Silviához, mert tudja, hogy a
szex hatalmas erővel bír. Hatalmas erővel. És egy olyan
heteroszexuális nőt, aki soha, semmit sem érzett a férje mellett, egy
ilyen változás megőrjíthet. Teljesen megőrjítheti.
✻
– Vernissage és finissage – mondta Gabriela mosolyogva, franciás
akcentussal. – Cósima megkért, hogy legyünk ott nyolc körül.
Öt hónap telt el a vízi sportközpont bárjában történt ölelés óta.
– De nekem is muszáj mennem…? – kérdezte Germán kávéfőzés
közben, mielőtt munkába indult volna.
– Istenem, Germán – felelte Gabi. – Soha, sehová sem jössz el
velem! Fél óra az egész. Érted megyek az egyetemre, fogunk egy
taxit, tiszteletünket tesszük, aztán hazajövünk…
– Ugyan már, ismerlek, mint a rossz pénzt! Az lesz a vége, hogy
Silviával meg a teniszedzővel vacsorázunk valahol, aztán meg jön
majd nekem azzal a nyavalyás dancinggel.
– Nem így lesz, de tényleg! Odaköszönünk Cósimának és
Eugeniának, az egekig dicsérjük a szobrokat, aztán irány haza.
Germán megitta a kávéját, és felvette a dzsekijét.
– Vigyázz magadra.
– Várj még – felelte Gabriela, és odalépett hozzá.
Germán pontosan tudta, mire készül a felesége. Mint – a ki tudja,
hány együtt töltött év alatt – szinte minden reggel, Gabi most is
letérdelt elé, és felhajtotta a nadrágszárát.
 Germán számára nem okozott gondot, hogy hosszú volt a
nadrágja, és egy cseppet sem törődött vele. Sokszor, ha sietnie
kellett, Gabi fejéhez vágta, milyen fárasztó. Vagy húszezerszer
sütötte már rá, hogy fárasztó alak. Már Bostonban is mondogatta,
amikor Gabi elkezdte visszahajtogatni a farmerek szárát; aztán
rájött, hogy hasztalan újra meg újra ugyanazt ismételgetnie; így hát
egy idő után már csak nézte, amint a reggeli rituálé részeként
felesége megigazítja a nadrágszárát, s közben felkészült a másik
visszatérő mondatára.
– Egyszerűen nem értem, hogy lehet ilyen buggyos nadrágszárral
közlekedni. – Felállt. – Kényszeres vagyok. Nem tehetek róla.
Majd odasimult a férjéhez, a szájába dugta a nyelvét, s közben
megsimogatta a nadrágon keresztül.
Majdnem egy éve nem szeretkeztek már, ami túl hosszú idő volt.
Germán türelmesen viselte, tiszteletben tartotta, hogy felesége
némán gyászolja meddőségét. Az életében tátongó űrt. Remélte,
hogy mindez hamarosan enyhül majd, s elhalványul a fájdalom
imádott felesége lelkében.
Gabriela érezte, hogy férje egy pillanat alatt megkeményedik.
– Ilyen gyorsan…? – kérdezte nevetve.
– Mit akarsz… Hetente tízszer csináltuk, most meg soha… Mikor
is volt utoljára…? Már nem is emlékszem – tette hozzá, s szinte
megsajnálta önmagát.
– Hát, talán ma este a vernissage meg a dancing után, ha még lesz
erőd…
– Gabi, ne idegesíts fel ezzel a dancinggel! – felelte, majd gyengéd
naivitással így folytatta:
– Figyelj… Ha szeretnéd, beszólok az irodába, és azt mondom,
hogy…
– Ugyan, gyerünk már, nyomás! – válaszolta édesen Gabi, és
nevetve kikísérte férjét az ajtón.
✻
Bosco előadta az absztrakt szobrászatról, a konceptuális
művészetről, a sebekről és a forradásokról megfogalmazott
gondolatait. Azt kihagyta, hogy leköpi a saját munkáját – de nem
azért, mert a felesége figyelmeztette, hanem mert a műkereskedő
néhány órával a vernisszázs kezdete előtt, az utolsó próba-beszéd
után kihúzatta Boscóval ezt a részt.
Amikor a végén felhangzott az éljenző taps, Cósima elragadtatva
nézett arra az ötvenkét jelenlévőre, akinek hivatalos meghívót
küldtek. Nagyon büszke volt rá, hogy Bosco de la Loma-Osorio, a
szobrász kisember felesége lehet. Anyósára nézett, aki mosolyogva
felé bólintott, s ő viszonozta a gesztust. Az esküvő óta enyhült a
feszültség közöttük. Immár öt év telt el. Már kiismerték egymást.
Látta, amint Eugenia és a férje, Emmanuel tapsol. Mind a négy
nővére ott volt, férjestül. Silvia végül úgy döntött, Salvával megy. A
terem másik végében Zairát is megpillantotta Abril oldalán. Keita is
ott volt meg a felesége, egy kedves, engedelmes szenegáli asszony. A
Bonanovából is eljöttek a barátnők, a párjukkal egyetemben. Látta
Consuelo Garzát a férjével. És Píát Pablóval. Mind félkörben, a baljós
tekintetű kisember körül csoportosultak, aki fejét lehajtva,
mosolyogva fogadta az elismerést Rubik-kockái előtt.
Germánnak és Gabinak azonban nyoma sem volt.
✻
Gabriela a csuklóján lévő analóg órára pillantott. Germánnak több
mint tíz perce ott kellett volna már lennie a Tengerészeti Mérnöki
Kar aulájában, a Pla de Palauban. Diákok – főleg fiúk – jöttek-
mentek körülötte, miután lelkes beszélgetések közepette kijöttek az
órákról. Aztán egyedül maradt a csarnokban. A kis, neoklasszicista
épület mindig is valamiféle rejtett ékszerdoboznak tűnt Barcelona
központjában. Szeptember volt, s este fél hétkor még mindig fény
árasztotta el a teret az üvegmennyezeten át. A csarnok közepén egy
18. századi hajó négy méter hosszú makettje állt, amely mellett
reggelente elhaladtak a diákok és a tanárok. A paloták lépcsősoraira
emlékeztető lépcső vezette fel a leendő mérnököket és a
professzorokat – köztük Gabi férjét – az előadótermekbe. Gabriela
várakozás közben arra gondolt, milyen jó is lett volna egy ilyen szép
épületben tanulni, a Barcelonai Autonóm Egyetem gigantikus
betontömbje helyett. Leült a bejáratnál lévő padra. Tudta, hogy
lemaradnak Bosco nyitóbeszédéről. Pedig szívesen meghallgatta
volna. Igazság szerint sosem látta még a nagy művet, amelyről
Cósima ódákat zengett, és már kíváncsi volt rá.
 Ekkor meghallotta két diáklány hangját, akik lefelé jöttek a
lépcsőn, és felpillantott. Germán is ott volt mellettük. Mindhárman
nevettek. Gabriela felállt. Egy túlságosan is nőies és közvetlen
„viszlát, prof!”-fal búcsúztak a férjétől, majd távoztak.
Germán elindult felé.
– Bocsáss meg… De a lányoknak kérdéseik voltak, és elhúzódott a
dolog.
– „Viszlát, prof” – ismételte Gabriela gúnyos hangon.
Germán felhúzta a szemöldökét.
– Csak nem vagy féltékeny? – kérdezte hitetlenkedve.
Nem akart hinni a fülének, hiszen a házasságuk évei alatt
Gabriela sosem kételkedett benne, egyetlenegyszer sem. Soha.
Furcsa volt tehát, hogy Gabrielának piszkálja a csőrét az a két,
cserfes diáklány, akiknek – ugyan minek is tagadnánk – kedvére
való volt a fiatal tanár.
– Na, gyere, menjünk, mert elkésünk.
– Te féltékeny vagy – erősítette meg büszkén Germán; hízelgett a
hiúságának, hogy a felesége úgy gondolja, más nőknek is tetszhet. –
És még valami, Gabi… Én elmegyek veled a kiállításra… De
emlékeztetlek rá, mit ígértél ma reggel…
– Igen, te fárasztó alak, nem felejtettem el!
✻
– Ha megfogom a kezed, ne engedd el, oké? – kérte tőle Gabi,
amikor beléptek a Kreisler Galériába.
Germán értetlen kis gesztust tett felé, mintha azt kérdezte volna:
„Mi van…?”
Germán nem szerette megfogni Gabi kezét. Még az övét sem.
Gina, a vastag bokájú egyetemista barátnője kezét sem fogta meg
soha. Nem mintha bármi gondja lett volna a párjával, csak ez volt a
helyzet, és kész. Elég zárkózott volt a magánéletben, a nyilvánosság
előtt pedig még inkább. Gabriela azonban – ha az alkalom úgy
kívánta – olykor mégis megfogta a férje kezét. Mint aznap, a vízi
sportközpontban történt ölelés után, amikor a barcelonetai parton
sétáltak. Akkor – a borzalmas körülményekre való tekintettel –
Germán a szokásosnál többet tűrt el, így kéz a kézben sétált a
feleségével. Többnyire ugyanis egy egészen furcsa mozdulattal
nyugtázta Gabriela kézfogását: szinte ortopéd módon behajlította a
könyökét, majd elengedte a nő kezét.
Nem volt igazán kedves és figyelmes típus. Sosem emlékezett
például Gabi születésnapjára. Sant Jordi napján ugyan mindig vett
neki rózsát, de csak azért, mert Barcelonában április 23-án lehetetlen
nem megvenni egyet a városban keringő hat és fél millió szál rózsa
közül. Lehetetlen. Látni kell, hogy valaki megértse, és bizony
csodálatos látvány. A február 14., a március 27. vagy a július 7. is
efféle dátum volt. Igazság szerint Gabriela nemigen törődött az
ilyesmivel. Habár a Paseo del Born-i tetőtéri lakásban időről időre
elhangzott az a mondat, hogy „Germán, te csak akkor vagy kedves,
ha kefélni akarsz”. Merthogy valóban így volt. Csak, hogy az olvasó
képben legyen, öt év együttlétet követően, illetve a teherbeesési
kísérletek és az asszisztált reprodukciós folyamat megkezdése előtt
bármely péntek este a következőképp festett a helyzet:
Gabriela hálóingben és mezítláb egy romantikus vígjátékot néz a
kanapén összegömbölyödve. Germán egy fotelben a mobiltelefonján
vagy a laptopján netezik, szintén a televízió előtt ülve. A
megállapodás szerint pénteken rajta a sor, hogy filmet válasszon. Őt
a romantikus vígjátékok hidegen hagyják. Épp befejezett valami, ki
tudja, milyen munkát, amiről be is számolt Gabrielának; leteszi a
mobiltelefont vagy a laptopot a kanapé előtti alacsony
dohányzóasztalra, majd feláll a fotelből, és beül a kanapé végébe,
ahol Gabriela hever, és épp Jennifer Anistonnal vagy inkább Jennifer
Garnerrel azonosul. Germán megfogja Gabriela lábát, a saját lábára
teszi, kezét felesége bokájára helyezi, és egy-két másodpercig
simogatja. Ekkor Gabriela – anélkül, hogy levenné a szemét a tévéről
– rádörrent a férjére:
– Germán, most nincs kedvem kefélni.
Mert már tizenöt éve házasok. A férje minden egyes mozdulatát
ismeri.
– Figyelj, Gabi, én csak simogatlak.
– Igen, persze – feleli Gabriela, továbbra is a televízióra tapadva.
Germán abbahagyja a simogatást, visszafordul a tévé felé, és vár
pár másodpercet. Jennifer közben hozza a formáját a plazmatévén.
Germán a feleségére néz.
 – Ne csinálj semmit. Nézd tovább a filmet. A többit bízd csak rám.
– Germán, ne most… – mondja Gabi kedvesen.
– De Gabi, napok óta nem voltunk már együtt.
– Ugyan már, Germán, a múlt héten is együtt voltunk.
– Hát az elég sok nap… Gabi – folytatja Germán szelíden és
gyengéden –, mondom, hogy neked semmit sem kell csinálnod.
Nézd csak tovább a tévét.
– Hogy te milyen fárasztó vagy, Germán.
– De mondom, hogy semmit sem kell tenned. Nézd csak a
filmedet.
Mire Gabriela a szemébe néz, és azt mondja neki:
– De tényleg nem csinálok semmit.
És máris érzi, amint Germán keze felfelé kapaszkodik a lábán,
aztán mindenfélét csinálnak Jennifer szeme láttára, többek közt
szeretkeznek.
✻
Gabriela és anyja egyszer beszélgetett ezekről a nem túl kedves
férfiakról, amilyeneket párnak választottak. Az anya – öreg róka, aki
már mindent látott az életben – így szólt a lányához:
– Tudod, lányom, minél pompásabb és drágább gyűrűt kapsz,
annál brutálisabb módon fognak megcsalni. Vagyis az, hogy Germán
nem emlékszik a születésnapodra, vagy hogy nem olyan
mézesmázos, szerintem kifejezetten jó jel.
Ezért is lepte meg Germánt olyannyira Gabriela kérése, és ezért is
vetett rá kérdő tekintetet aznap délután, amikor beléptek a Kreisler
Galériába.
– Igazán nem nagy kérés – erősködött. – Ne engedd el a kezem,
ha megfogom – könyörgött Gabi a tekintetével is –, kérlek.
Beléptek hát a Kreisler Galériába, és mintha Gabriela előre látta
volna, mi fog történni, rögvest belefutottak Consuelo Garzába, aki
ismét terhes volt, és a férje oldalán feszített. Germán öntudatlanul
megérezte azokat a pillanatokat, amelyek érzelmileg mélyen
érintették a feleségét, mint akkor is, amikor betették a lábukat a
Kreisler Galériába. Hiába nem volt túl ragaszkodó típus, és nem
ügyelt feltétlenül a részletekre, gyors felfogású, intelligens ember
volt. Amint megpillantotta felesége ádáz ellenségének domború
hasát, és még mielőtt Gabriela megfogta volna a kezét, ő átkarolta a
vállát, majd gyengéden megcsókolta a feje búbját.
Gabriela ujjait férje ujjaiba kulcsolta, majd megállás nélkül
elhaladtak a boldog család mellett. Mennyire jóleső érzés is volt
Gabinak vonulni az ő egy nyolcvanhét magas embere mellett,
amikor Garza férje alig súrolta az egy hatvanat.
Megpillantották Silviát Salva oldalán, az Hommage à Rubik című
szoborcsoport előtt.
Salva és Germán magasröptű társalgásba fogott:
– Hogy vagy, öregem?
– Remekül, és te?
– Sok a meló.
– Na és? Megvettétek már az Audit, vagy még a Volvóval jártok?
Silvia kihasználta a férjek elmélyült beszélgetését; közelebb
húzódott Gabihoz, és a fülébe súgta:
– Pablo és Pía ott áll az ajtóban.
Gabriela az ajtó felé fordította a tekintetét. És igen. Ott volt Pablo
Hausmann. És őt nézte. Nagyot dobbant a szíve.
Állták egymás tekintetét, és szavak nélkül szóltak egymáshoz.
„Engem nézel, Pablo?”
„Igen, téged nézlek, Gabriela.”
Valami egészen megmagyarázhatatlan, mágneses vonzerő alakult
ki közöttük. Pía vidáman társalgott egy nővel. Gabriela pedig érezte,
hogy szíve vad zakatolásba kezd, amint Pablóra néz. Úgy tíz méterre
lehettek egymástól. És csak dobogott és dobogott a szíve. Aztán,
mint mindig, most is Pablo fordította el róla a tekintetét.
És abban a pillanatban Cósima hátulról lecsapott Gabira.
– Már azt hittem, el sem jöttök! – kiáltotta, majd megpuszilták
egymást. Kézen fogta, és így szólt Germánhoz: – Elrabolom néhány
percre; a nővéreim rajonganak a cikkeiért, és szeretnék megismerni.
Milyen kedvesek is voltak Cósima nővérei… Dicséretekkel
árasztották el a La Femme-ban vezetett heti rovatát.
Azután Eugenia és Emmanuel is megjelent, Gabriela pedig intett
Germánnak, hogy menjen közelebb. Remekül elvoltak négyesben,
amikor a megnyitó végeztével együtt vacsoráztak az Hotel Alma El
Jardín nevű éttermében, a calle Mallorcán.
 ✻
Gabriela félmeztelenül feküdt az ágyon, és érezte, amint a férje a
szeméremdombját simogatja. Kinyitotta a szemét.
– Ne haragudj, Germán. Nem tudok koncentrálni. Fogalmam
sincs, mi van velem – suttogta szinte maga előtt is szégyenkezve és
csalódottan.
A férje már öt-tíz perce, talán régebb óta simogatta a testét.
Gabriela nem akarta megbántani, de érezte, hogy reménytelen a
helyzet, és összezárta a lábát.
– Ez most nekem nehéz, Germán… Bocsáss meg.
Látta férje arcán a gyötrelmet. Egy éve nem engedte, hogy
közeledjen hozzá. Az első három hónapban még próbálkozott, de
Gabriela képtelen volt elfelejteni az öt, halott magzatát. A tőle
telhető legnagyobb gyengédséggel bár, de eltolta Germánt magától.
Megsimogatta az arcát.
– Hatolj belém – mondta kedvesen.
– Gabi, nem. Ezen már túl vagyunk. Azt szeretném, ha
mindkettőnknek jó volna.
– Ugyan, gyere már – kérlelte gyengéden. – Ne kéresd magad…
– Nem, Gabi. Nem teszem meg. Azt akarom, hogy kettőnkre
gondolj. Azt akarom, hogy magadra gondolj, és ne a…
Gabriela tudta, mit kér tőle a férje. Nem kellett befejeznie a
mondatot. Germán azt akarta, hogy felesége az élvezetre gondoljon,
és ne a fogantatásra; nem akarta magát továbbra is spermatermelő
gépnek érezni, ahogyan ezt egyszer már ki is jelentette. Ezért Gabi a
szavába vágott:
– Magamra fogok gondolni. Megígérem.
Germán a feleségére nézett. Nem volt biztos benne, hogy őszinte.
Gabriela – amint látta, hogy tétovázik – huncut tekintettel nézett
rá. Hüvelykujját átdugta fekete bugyija gumipántjain, majd
lecsúsztatta a lábán, végül kibújt belőle. Érezte, hogy a férje nem
viccel, ezért felhúzta a térdét, rátette a kezét, és lassan széttárta a
lábát.
A tesztoszteron már csak tesztoszteron. Germánnak merevedése
volt. Azonban – büszke ember lévén – visszafogta magát. Már
nemcsak arról volt szó, hogy a felesége többet gondolt a spermájára,
mint őrá, hanem méltóság kérdése is volt a dolog. Egy éve
könyörgött szexért, amit megtagadtak tőle. Nem volt tisztességes
Gabitól, hogy csak ő döntse el, mikor és hogyan csinálják.
– Na de, Germán… Nézz magadra, szerelmem – mondta
szeretettel, és megsimogatta férje merev nemi szervét. Hiszen csőre
vagy töltve…
– Lassan egy éve – felelte Germán –, de azt szeretném, ha te is
élveznéd. Ne énvelem törődj, hanem magaddal.
– Ígérem, odafigyelek magamra, komolyan… Semmi másra nem
gondolok… – Gabriela várt néhány másodpercet, majd megfogta
férje halántékát, és a fülébe súgta: – Hatolj belém, kérlek…
És egy év magányos, mélyen szentimentális önkielégítései után
Germán végre a feleségére helyezkedett.
– Csak szép lassan – mondta neki halkan Gabriela, és a hátát
simogatta.
Tökéletesen bezárta a testét. Férje engedelmeskedett neki, s
óvatosan, ahogy Gabi kérte, beléhatolt, de szorosnak, szűknek és
kicsinek érezte a feleségét.
– Csak szép lassan – ismételte Gabriela, s kissé fájt neki, amint
férje merev hímtagja szinte feltörte belülről.
Germán folytatta. Annyira hiányzott már neki, hogy benne
legyen… Az ő drága kis felesége nőies, finom testében. Leginkább,
lelke legmélyén azonban arra vágyott, amire kérte is Gabit, hogy
tanuljon meg újból érezni, s újból kívánja őt; erre még annál is
jobban vágyott, mint hogy újból beléhatoljon és újból eljusson benne
a csúcsra. Arra vágyott, hogy Gabi ugyanúgy kívánja őt, mint ahogy
azelőtt oly sok éven át kívánta.
Gabriela érezte Germán erekcióját a teste mélyében. Germán
szájon csókolta, és lassan játszadozott a nyelvével, miközben
finoman ki-be csúszkált benne. Gabriela lehunyta a szemét, és
hagyta Germánt szabadon mozogni.
„Ugyan, Gabi, érezz már. Zárd le magadban a sebet. Zárd már le.
Engedd, hogy behegedjen”, mondogatta magában, és kereste a
semmit a sötétben. Megnyugvást, békességet keresett a
tudattalanjában. „Nem vagyok rá képes. Nem vagyok rá képes. De
igen, képes vagy rá. Gyerünk, Gabi. Érezz”, ismételgette a belső
hangja. „Már hogy ne izgulhatnál fel újra… Sikerülni fog. Nem,
nem, sehogyan sem megy…”
Érezte, amint Germán ki-be csúszkál benne, most már kicsit
izgatottabban és gyorsabban. Érezte a nyakában a lihegését.
„Nem fog sikerülni.”
„De igen, sikerülni fog.”
Pszichológia az egész. Az egész.
Gabriela lehunyva tartotta a szemét.
És eltartott egy ideig. Eltartott. De megtörtént. Hát persze hogy
megtörtént.
Gabriela lassan, komótosan és kellemesen kezdte elfelejteni, ki is
ő valójában. Megfeledkezett az évekig húzódó, tartós fájdalomról.
Hamvába holt vágyáról. Arról a megtört, üreges hasú nőről, aki
üveges szemmel létezett. Öt, elhalt magzatáról. A sebéről.
Testét kezdte átjárni a gyönyör. Átjárta az ujjait. A tenyerét. A
karját, a lábfejét. A talpát. A lábszárát. S végül a nemi szervébe is
befurakodott, és méz fakadt benne. Felnyögött, és amint Germán
meghallotta felesége halk nyüszítését, egyből tudta, hogy végre újra
érez. Gabriela hagyta, hadd csinálja. Hagyta, hogy vezesse őt, mert
tudta, hogy ismeri az intim szféráit. Finoman irányította. Aztán
Gabriela Germán csípőjére tette a kezét, megcsókolta az ajkát, és
elhúzódott tőle.
– Hadd legyek én felül – súgta.
Germán engedelmeskedett neki. Megfordult, Gabriela pedig
összezárt lábbal ráfeküdt. Néhány centiméterrel hátrébb húzódott,
és rámosolygott.
Germán már tudta, mit fog tenni.
– Máris – suttogta Gabriela.
Gabriela feljebb húzta a testét Germán hasán, nemi szerve férje
mellkasát súrolta, majd a szájához ért. Széttárta a lábát. Térdei férje
arcának két oldalán nyugodtak. Két kezét a falnak támasztotta.
Germán a derekát fogta, Gabriela pedig széttárt lábbal
kidomborította a medencéjét, s nemi szervét Germán szájára
csúsztatta. Férje a szeméremtestét nyalogatta. Hagyta, hogy Gabriela
fel-alá mozogjon, és maga irányítsa a mozdulatait. Fel és le. Fel és le.
Fel és le. Egy perc. Kettő. Gabriela már nagyon nedves volt. Ekkor
még szélesebbre tárta a szemérmét, és lejjebb engedte a medencéjét.
És Germán nyelve végre Gabriela testének azon kis részét
nyalogatta, ahol az élvezet összpontosul. És végre elárasztotta az a
meleg, erős kéjérzet, amely mindig megváltoztatta a tudatállapotát,
és egész testében szétáradt az élvezet. Két perc, három. És teste apró
része, amelyet most olyannyira felajzottak, egész lényét
megremegtette és megborzongatta. Vonaglott, felsóhajtott, majd
csukott szemmel felnyögött. Közeledett ahhoz a láthatatlan
csúcshoz, ahol már lehetetlen megállni. S anélkül, hogy kinyitotta
volna a szemét, hátravetette a fejét. Kezét leengedte, hatalmasra tárta
nemi szervét, majd belesüllyedt a férje szájába.
És végre, akár egy vad nőstény farkas, amely időtlen idők óta
vágyik a kéjre, Gabriela ezer darabra tört, és hosszan elélvezett.
✻
„Szegényke, szegényke, szegényke”, mondogatta magában
Gabriela, a férjére utalva, miközben elhúzódott Germán szájától, s
teste még mindig a gyönyörű, leírhatatlan érzés hevében égett.
Lemászott Germánról, s közben saját magán nevetett.
Lássuk csak… Furcsa dolgokat teszünk mi, emberek, hogy
felébresszük az érzéseinket. Legalábbis kívülről nézve furcsákat.
Pontosabban Gabriela akkor így gondolta.
Kezével megcirógatva tisztogatta le férje ajkát és állát. Szegényke,
szegényke, szegényke… Mindene csupa méz volt, amely belőle
áradt.
Még hogy méz. Még hogy méz… Már hogy is volna méz, amikor
csak egy fura ízű, kesernyés folyadék. Gabriela nem rajongott a
csókolózásért, de most megérdemelte a férje. „Igen, most szépen
lenyalogatom mindenütt. Szegényke, szegényke…” És Germán
száját falta, miközben a nemi szervük összeolvadt. Férje megragadta
a csípőjét, és erősen magához húzta a medencéjét.
Átkarolta Gabit. Magához szorította felesége meztelen, izgatott
testét, amely annyira hiányzott már neki. És Germán, főhősünk élete
szerelme, társa, legjobb barátja, azt mondta neki: – Szeretlek –, majd
halk sóhajt hallatott, és mint egy állat, felesége lényének legmélyére
hatolva, elment.

É
 És Gabriela sebe – nemcsak az, amelyik a hasán volt, hanem az is,
amelyik a lelkében tátongott – végre begyógyult.
✻
Silvia hitetlenkedéssel vegyes ámulattal meredt a férjére, miután
elolvasta a kis szobor címét, amelyet a kezében tartott. Salva
ajándéka volt, a negyvenedik születésnapjára.

Hommage à Rubik 3
Bosco de la Loma-Osorio
Acélszobor fémmaggal
5,7 × 5,7 cm
Kreisler Contemporary Art Gallery, Barcelona
– Boldog születésnapot, szerelmem – mondta Salva; meg akarta
csókolni a feleségét, s közben büszkén figyelte Silvia döbbent
tekintetét, miután kibontotta az ajándékot.
Salva büszke volt, amiért végre eltalálta, mivel lepje meg a
feleségét. Silvia arckifejezése mindent elárult. Salva titokban
összejátszott Cósimával.
– Na? Mit szólsz?
Silvia továbbra is némán állt ott, kezében a kisember kockájával.
– Na? Erre nem számítottál, mi? – kérdezgette boldogan Salva.
– Te meghülyültél?
Salva azt hitte, nem jól hall.
– Tessék?
– Te hülye vagy.
Most Salva hallgatott el.
– Ara sí que estic flipant.25 – A konfliktusos pillanatokban Salva
mindig az anyanyelvét használta.
– Komolyan azt akarod mondani, hogy kétezer eurót fizettél
ezért?
– Silvia, egyszerűen nem értelek. Nem értem.
– Mit nem értesz?
– De hát annyira tetszett… Az egekig dicsérted ennek a fickónak
a szobrait, nem emlékszel? Hogy a műben rejlő mélység, meg az
absztrakt szobrászat, meg a lázadó művészet…
 – Joder, tronco.26 – A tronco pedig Silvia madridi argójának részét
képezte, ami szintén a konfliktusos pillanatokban bukott ki belőle. –
Igen, persze, ilyeneket mondtam… Mert ott állt előttem Cósima.
Ugyan mi mást mondhattam volna? Hogy egy nagy
szélhámosságnak tartom az egészet? – Silvia fintorogva nézte a
kockát. Az utolsó dolog, ami eszembe jutott volna, hogy kapok egyet
tőled ajándékba… Ez nagyon durva…
– Qué fort.27 Ez tényleg durva – mondta Salva, és a homlokára
csapott. Majd felnézett Silviára. – Hát, akkor add vissza.
– Én?
– Igen, te. A te barátnőd.
– Hát éppen ezért nem adhatom vissza! Add vissza te. Én nem
merem.
Némán egymásra bámultak. Silvia – a Rubik-kockával a kezében
– a fejét csóválta.
– Salva, nem vet fel bennünket a pénz.
– Tudom.
– Hát akkor meg…? Hogy jutott eszedbe kétezer eurót fizetni
ezért a szarért? Hogy is juthatott eszedbe?
– A fenébe is, Silvia, mert szeretlek! Nem tudom. Úgy lelkesedtél
az absztrakt szobrászatért… Pedig mondtam én, hogy ez csak egy
kibaszott vasdarab. – Salva a szobrot nézte, s közben enyhén jobbról
balra ringatta a fejét. – Örömet akartam szerezni. Tudod, hogy elég
béna vagyok az ajándékozásban, és mivel én egyáltalán nem értek a
művészethez… Mit tudom én… Elhittem, amit mondasz, és azt
gondoltam, hogy ez a fickó valami nagymenő.
– Kétezer euró – ismételte Silvia hitetlenkedve. – De én akkor sem
merem visszaadni.
Salva és Silvia a Rubik-kockára meredt.
– Kellene keresni neki egy helyet…
Salva vállat vont. Csalódottan bámulta a fémkockát.
– Nem tudom. Legfeljebb ajtótámasztéknak tudom elképzelni –
javasolta Salva, hogy mentse a helyzetet. – Legalább mostantól nem
csapódnak nyaranta az ajtók.
Silvia a nappali könyvespolcára, az objektívek és a fotós témájú
könyvek közé helyezte a kockát.
É
 – És akkor, amit a művészet felértékelődéséről mondtatok… –
puhatolózott Salva. – Akkor az is csak kamu volt, igaz…?
Silvia nagyon szerette őt. Nagyon szerette a férjét. Habár rossz
szerető volt, de remek ember; odaadó, sportos, alacsony, de jó testű,
pont az ő esete. És hűséges. A végsőkig hűséges. Az ő embere. De
milyen egyszerű lélek volt… Milyen egyszerű. És néha milyen
ostoba…
✻
Cósima pedig egy gyűrűt kapott a Passeig de Gràcia 94. szám
alatti Rabat ékszerüzletből, melyet Bosco Salva kétezer eurójából
meg még néhány eladott szobor árából fizetett. Rendkívül finom
darab volt, huszonnégy karátos aranyból készült, és kilenc drágakő
ékesítette: öt smaragd és négy gyémánt. Elegáns, ízléses gyűrű. Mert
hát az arisztokratáknak van ízlése, velük születik. Cósima
kinyújtotta a kezét, és a gyűrűsujját szemlélte. Férjére emelte hálás,
szerelmes tekintetét a hálószobában, és szájon csókolta őt.
– Gyönyörű – mondta őszintén.
Leengedte a hálóinge egyik pántját, majd a másikat is, és a zöld
selyem a testét simogatva lecsúszott a földre. Cósima ott állt
mezítelenül a férje előtt. A kisember előtt, aki – fényévekre a nő
várakozásaitól – csupán egy félénk mosolyt erőltetett az arcára.
– Nehéz napjaim voltak. Túl sok volt a munka – mondta neki
Bosco, és megsimogatta az arcát.
Nem állt szándékában megbántani a feleségét; mindenesetre hátat
fordított neki, és leheveredett az ágyra.
Cósima azonban nem értette férje szavainak nyilvánvaló
mögöttes tartalmát. Meztelenül, mint egy macska, négykézlábra
helyezkedett az ágyon, és elindult Bosco felé, majd szinte maga alá
temette a kisember testét. Cósima a fülébe súgta:
– Van egy kis ekim.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az időellipszisben, amely a
vadmacskát az esküvője napjától elválasztotta, Cósima és Bosco csak
és kizárólag tudatmódosító szerek hatása alatt szexelt. Legyen az
alkohol, marihuána vagy ecstasy. Ez volt a férje elvárása. És mivel
Cósima valóban szerette őt, sosem ellenkezett.
 – Cósima, nem téphetünk többet, kezdünk túlzásba esni. Már
csak az alkotáshoz szeretnék cuccozni, hogy jobban elmélyüljek a
művészetben, a szobrászatban. Hagyjuk most ezt, kérlek. Nagyon
kimerült vagyok. Érts meg, légy szíves.
Bosco hátat fordított Cósimának, lekapcsolta a lámpát az
éjjeliszekrényén, és a fejére húzta a paplant. Így aztán, ujján egy
értékes, huszonnégy karátos gyűrűvel, Cartier táskájában két
ecstasytablettával, Cósima szexuális élete mindörökre véget ért
Boscóval.
✻
Bosco de la Loma-Osorio voltaképp sajnálatra szorult. A szó,
amely meghatározta, földhöz szegezte és fogva tartotta őt, nem más,
mint a birtoklás. Szegény, Ödipusz-komplexusos fiú volt, akit
érzelmileg bántalmazott az apja, és egész életében megszállottan
oltalmazott, s közben finoman manipulált az anyja, mely utóbbinak
végül sikerült is kiölnie belőle a férfit. Amikor pedig végre
leválhatott volna az anyjáról, beleszaladt egy esküvőbe, amelyet
valójában a háta közepére se kívánt. Most Cósima birtokolta őt; most
ő volt az, aki túlságosan féltette és feltétel nélkül szerette, ahogy
annak idején az anyja. Tudatalattijában Bosco kizárólag egyfajta
tulajdonos- vagy gazdaváltásként értelmezte a házasságát.
Boscót rémes álmok gyötörték; meztelenül, petyhüdt hímtaggal
hevert az ágyban a két nő, Cósima és Cayetana, az anya és a feleség
között. Ők pedig tetőtől talpig felöltözve feküdtek mellette. Anyja
fogta a jobb kezét, Cósima pedig a balt. Megpróbált felkelni és
kimenekülni az ágyból anélkül, hogy a nők észrevennék. Azt
remélte, álmában sikerülhet. Némán kalimpált a lábával, vágyott a
menekülésre, de rádöbbent, hogy lábát a hitvesi ágyhoz kötözték. A
nők pedig gyengéden kézen fogták, hogy megnyugtassák, és újra
maguk mellé fektették őt.
Fuldoklott. Bosco de la Loma-Osorio úgy érezte, alig kap levegőt
a felesége mellett.
✻
– Honnan meríti az ihletet, Mr. Auster?
Paul Auster egy-két másodperc várakozás után így válaszolt:
 – A sebeimből – Majd kis szünet után hozzátette, szintén angolul:
– A lelke mélyén minden regényíró sérült ember. Olyan emberek
vagyunk, akik számára ez a világ nem elegendő, és valamiféle
kényszert érzünk rá, hogy más világokat is felépítsünk.
A mellette helyet foglaló író és műfordító, Pablo Hausmann
tolmácsolta spanyolul az író szavait.
Austertől és Hausmanntól öt méterre, a Centre de Cultura
Contemporània de Barcelona (CCCB) aulájának első sorában ott ült
Gabriela Salinas újságírónő, s percenként kétszázas pulzussal
hallgatta a két férfit.
Nem számított rá, hogy ott találja Pablót, Paul Auster oldalán.
Sőt, neki ott sem kellett volna lennie az amerikai író legújabb
regénye, a Sunset Park bemutatóján, mivel a La Femme-ban csak női
művészeket interjúvoltak, férfiakat nem. De ugyan melyik író ne
volna kíváncsi egy nagy mester szavaira?
Eugenia szerezte a jegyeket.
Gabriela egy órával a bemutató előtt érkezett. Az elsők közt lépett
be a CCCB-be. Akárcsak a színházban – és Gabriela ebben bizony
járatos volt –, mindig az első sorban a legjobb.
Most is ott ült hát; majd kiugrott a szíve, és közben próbálta
megfejteni, vajon miféle érzéseket kelt benne ez az író, akivel már
több mint hat éve találkozott először, a Londoni Könyvvásáron. Egy
egész óra állt rendelkezésére, hogy öt méterről figyelje, vadul
kalapáló szívvel.
Egy negyvenegy éves nő nem érezhet úgy egy férfi iránt, ahogyan
ő; egy olyan ember iránt, akit egyáltalán nem ismer. Akit íróként
csodál, de semmi több. Az efféle érzés inkább a huszonévesekre
jellemző, és nem egy Gabrielához hasonló, érett nőre. Gabriela tudta
ezt, de képtelen volt uralkodni az érzésein. Egyszerűen nem ment
neki. Nem értette a vágyat, amit az a férfi ébresztett benne. Nem
értette, hogyan tarthat oly régóta ez a vágy, anélkül, hogy egyetlen
szót is váltottak volna.
Gabriela nyugtalanul keresztbe tette a lábát, és felsóhajtott.
– Jól vagy? – tudakolta Eugenia halkan, s miután Gabriela
bólintott, hozzátette: – Milyen jó, hogy Pablo a moderátor – folytatta.
– Ő biztos jól csinálja majd.
 – Ismered? – kérdezte Gabi halkan, s kissé zaklatottan.
– Mi adjuk ki a következő regényét.
Gabriela nem válaszolt.
Azzal, ahogy a kiadók elcsábítják egymástól a (sikeres) írókat,
szintén meg lehetne tölteni egy regényt. A nagy kiadók épületeiben
egyetlen író sem fog veled szembejönni a folyosón; ott nincsenek
olyan írók, akik odabent dolgoznak; csak szerkesztők vannak,
szerzői jogi szakemberek, sajtósok, marketingesek, borítótervezők,
korrektorok, kereskedők, titkárnők, biztonsági őrök, büfések,
takarítónők… Sok-sok ember. A Passeig de Gràcián lévő épületben
konkrétan háromszáznegyvenöt ember dolgozik. De egyetlen író
sincs köztük. Ők bezárkóznak az otthonukba, és a saját elméjükkel
társalognak. Egész álló nap mély magányukban verik a klaviatúrát.
Az írók kétszer, háromszor, négyszer is végigmennek a szövegen;
egy regény megírása egy-két vagy akár öt évig is eltarthat, az egyes
írók igényességétől függően, mert tökéletes mondat nem létezik. De
nem, a kiadók közelében nincsenek írók.
Ennek ellenére Gabriela fejében már az járt, hogy ő és Pablo
ugyanannál a cégnél dolgozik. Belegondolt, hogy négy lift
közlekedik a tízemeletes épületben. Annak az esélye, hogy Gabriela
ugyanabba a liftbe lépjen be, mint Pablo, abban a heti négy órában,
amelyet a La Femme irodájában tölt, egészen minimális volt,
gyakorlatilag a nullával egyenlő. Azokban a pillanatokban mégis ez
a gondolat cikázott a fejében.
Gabriela az előadás előrehaladtával szép lassan megnyugodott.
Pablo nem látta őt. Gabriela a szemét figyelte, a mosolyát, mély
hangját, túlzott gesztikulációját. A jó előadó álcája mögött
megsejtette a férfi félénk természetét. Felmérte hanyag ruházatát.
Elmosolyodott, amikor látta, hogy neki is túl hosszú a nadrágszára.
„Hogy te milyen jóképű vagy, Pablo…”
Majd véget ért Paul Auster bemutatása; utolsó szavait tapsvihar
kísérte. Maga volt a megtestesült mítosz. Auster közvetlen volt és
kedves.
S Pablo végül megpillantotta Gabrielát, alig ötméternyire.
Gabriela abban a pillanatban épp Paul Austerre nézett, de érezte
magán Pablo tekintetét, és felé fordult.
 „Te most engem nézel, Pablo?”
„Én most téged nézlek, Gabriela”, felelte Pablo a tekintetével.
„Bizony nézlek. Mert én magam sem értem, mi ez az egész veled. Az
a típusú nő vagy, aki tetszik nekem. Márpedig nem olyan könnyű
ilyet találni. Legalábbis az én koromban nem.”
Mindezt egyetlen, két másodpercig tartó szemezés közben
közölték egymással, s mint mindig, most is Pablo fordította el a
tekintetét.
Csakhogy egyetlen, két másodperces szemezés két idegen között,
akik kívánják egymást, egy kész örökkévalóság. És ez az örökkévaló
tekintet egészen addig tartott, amíg Gabriela haza nem ért, a Bornra.
Tudta, hogy fél órán belül a férje is hazatér a munkából. Vagy talán
még előbb.
Nem… A férje nem szerette volna tudni, mire készül, de a titkos
intimitása csak és kizárólag rá tartozott. Egyedül őrá.
Belépett a fürdőszobába, becsukta az ajtót, és felkapcsolta a
villanyt. A szokásos kis sarokba ment, ahonnan jól látta magát a
tükörben. Nekidőlt a falnak, kigombolta a blúzát, kicsatolta az övét,
kigombolta a farmerját, lehúzta a cipzárját, miközben azt
mondogatta magának, hogy nem történt semmi. Hogy az, hogy egy
másik férfira gondol, miközben simogatja magát, még nem számít
hűtlenségnek. Behunyta a szemét, és lassan becsúsztatta a kezét a
bugyijába. Elképzelte, hogy az ő keze valójában Pablo keze, hogy ő
simogatja a nemi szervét. És lehunyt szemmel tovább simogatta
magát. Egy nő egyedül alig egy perc alatt eljuthat az orgazmusig.
Attól függ, mit akar. Nem. Most nem volt elég egy perc. El akarta
nyújtani.
A mellét simogatta, és arra gondolt, hogy Pablo csinálja ezt vele.
A mellbimbóit birizgálta. Majd keze ismét levándorolt a
szeméremtestére. Mutató- és középső ujja Pablo volt, amint
beléhatol. Elképzelte, hogy beszél hozzá, miközben szeretkezik vele.
Elképzelte, hogy kis, deres szakállát simogatja, amelyet alig pár órája
testközelből látott.
– Milyen jóképű vagy, Pablo – mondta suttogva, mintegy neki, a
fülébe, mintha a férfi benne lenne.
 Hallotta a saját hangját, amint abban a képzeletbeli világban
beszél, és felizgult. És csak szorította világának azt a kis darabkáját, s
mivel a képzelet olyan vagy még erősebb, mint a szex, Pablo
nevének kiejtése közben ujjaival egyre gyorsabb körökben simogatta
magát, majd egyszer csak elolvadt.
✻
Egy héttel később Gabriela ugyanabban a fürdőszobában van, és
a mosdószekrény peremén ül, a márványon. Néhány másodpercig a
tenyerét bámulja, majd jobb kezének mutatóujját a bal keze
kisujjának nyomja.
Vár.
Gondolkozik.
Szórakozott. Szétszórt.
Szeszélyes.
Csupa olyan jelző, amivel a férje illette, ha vitatkoztak valamin.
Gabriela már nem is emlékezett, hányszor hagyta otthon a kulcsát.
Hányszor kellett átvennie Germántól, az irodájában. „Nem értem,
Gabi, már megint? Gondolkozz, mielőtt bezárod magad után az
ajtót. Katasztrófa vagy.” De nem válaszolt, mert ő sem nagyon
értette magát. Egyszerűen van, aki ilyennek születik, aztán az évek
folyamán javulhat a helyzet, de attól még olyan, amilyennek
született: szétszórt.
– Katasztrófa vagy – ismétli majd Germán –, katasztrófa.
– Katasztrófa vagyok. Szórakozott, szétszórt, szeszélyes… A
picsába az sz-ekkel, Germán! Lássuk csak a t betűs jelzőket:
tökéletes, tiszta, tüchtig… Jaj, még egyet találtam a
tüchtigségedhez…Totálisan fárasztó…
– Türelmes, ami szintén t-vel kezdődik; mert én bizony nagyon
türelmes vagyok veled. És hagyd abba, Gabi, mert a végén össze
fogunk veszni.
– Igen, tudom, talán jobb lesz, ha Silviával töltöm a napot. Hogy
miért, Germán? Mert már előre tudom a választ. Hogy ma szombat
van? És hétágra süt a nap? Lemenjünk a partra? Ne? Hát akkor nem.
– Zűrös hetem volt.
– Képzelem. Jó. Hát akkor ennyi. Maradj csak. Zárkózz csak be.
Egyedül.
 Nem egyedül, Gabriela. Nem egyedül. A regényeivel, a Fenderrel
és Alexával, akivel mellesleg többet beszél, mint veled.
– Gabi…
Ott áll az ajtóban, hátizsákjában a strandkendővel és a naptejjel.
– Mi az?
– Vigyél magaddal kulcsot.
Csakhogy ezen a napon Germán Bostonban volt, Gabriela pedig
egyedül, széttárt tenyérrel ül a mosdó márványperemén.
Gondolkozik.
Mély levegőt vesz.
Koncentrál.
Ismét a nyitott tenyerére néz, s mutatóujját még mindig bal
kisujján tartja. Hangosan, egyesével számol az ujjain.
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz,
tizenegy… – És így tovább, egészen harminckettőig; aztán
megtorpan, és hangosan szidalmazza magát, ahogyan máskor is
szokta: – De hát hogy számolsz te?
Kis ugrással lehuppan a mosdószekrényről, és a hálószoba felé
veszi az irányt. A saját oldalán leveszi az éjjeliszekrényről a
nélkülözhetetlen menstruációs naptárát. Oda minden be van írva.
Fellapozza március ötödikénél. Elolvassa a saját kézírását:

Mint egy kivert kutya

Beckett terem, 20:00 óra
Szívszorító, mesterien megírt darab; egy fiatal szerzőnő műve,
amelyben személyes élményét örökítette meg. Terhessége nyolcadik
hónapjában veszítette el a gyermekét. Ez aztán írás a javából,
gondolta. Ez aztán a kitárulkozás. Ez aztán a tehetség.
Gabriela emlékszik, hogy az előadás végeztével beszélnie kellett a
főszereplő színésznővel. Emlékszik rá, hogy kiment a mosdóba, mert
megérezte azt az éles, szúró fájdalmat a hasában; már tudta, hogy
véres a bugyija, és sosem volt nála betét. Merthogy ő szórakozott és
szétszórt.
– Biztos, hogy aznap jött meg? – kérdezi saját magától.
Bizony, igen, mert emlékszik rá, hogy kissé megilletődötten kért
egy betétet a színésznőtől.
 Jobb mutatóujját a március 5-i napnál tartja a naplójában.
– Egy, kettő, három, négy, öt… – folytatja a bölcsészlány a
számolást, egészen negyvenkettőig. – Negyvenkét nap? Az nem
lehet – mondja ki Gabriela hangosan.
De igen, Gabriela: negyvenkét napja nem jött meg a
menstruációd. Negyvenkét napja.
Felgyorsul a pulzusa.
Az ágyon ül. Elkezdi masszírozni a mellkasát. Mély levegőt vesz,
és lassan, egészen lassan a hasára helyezi nyitott tenyerét. Előbb
simogatni kezdi, majd nagyon finoman, nagyon lassan átöleli saját
hasát.
✻
Két terhességi teszt a Paseo del Born utcai gyógyszertárból. Két
terhességi teszt a Marquès de l’Argentera utcai gyógyszertárból. Két
terhességi teszt a Carrer dels Sombrerers utcaiból. Biztos csak
képzelődik, mégis, minden alkalommal látni véli a környékbeli
gyógyszerészek szánakozó tekintetét, amint belép, és terhességi
tesztet kér.
Három óra múlva kell majd odaérnie Silviához, hogy kiválasszák
Gabriela heti rovatához a fényképeket. Még végig kellett mennie
Gràcián, hogy ott is keressen egy gyógyszertárat; a Gran de Gràcián
több is volt, és ott még egyetlen gyógyszerész sem ismerte őt.
Egyelőre nem akart szólni Silviának. Megveszi a Predictort,
gondolta, beteszi egy műanyag zacskóba, aztán a hátizsákjába. És
lakatot tesz a szájára. Tudta továbbá, hogy a harmadik trimeszterig,
egészen a tizenkettedik hétig az első gyermekükkel terhes anyák
húsz százaléka elveszíti a babáját. „Vajon hány hetes terhes
vagyok?”, töpreng.
„Még el sem végezted a terhességi tesztet. Lehet, hogy nem is
vagy terhes. Csak késik a menstruációd.” Mindezen magában
töpreng. „Nem mondhatsz semmit. Még Silviának sem. Még
Cósimának sem. Az anyádnak sem.”
Senkinek sem. Tudja, hogy Germán aznap este felhívja Bostonból.
Egyelőre őt sem szándékozik beavatni a dologba.
Gabriela átsétál a Jardinets de Gràcián, rátér a Gran de Gràciára,
majd belép a gyógyszertárba, megveszi a Predictort, és beteszi a
hátizsákjába.
„Tartsd a szád, Gabi. Hallgass. Hallgass. Hallgass. A férjed is
mindig mondja, hogy túl sokat beszélsz. Egy szót se.”
Odaér Silviáékhoz, és becsönget. Silvia ajtót nyit, megölelik,
megpuszilják egymást, majd odasétálnak a számítógéphez. Silvia
furcsának és túl hallgatagnak találja a barátnőjét. Hiszen Gabriela
folyton beszél. „Hallgass.”
– Mi van veled? – kérdezi Silvia.
– Semmi.
– Semmi?
– Nem, nincs semmi.
– Biztos?
– Igen, persze.
– Kicsit furcsa vagy.
Gabriela vár egy kicsit. Barátnője szemébe néz. „Maradj
csöndben.” „Nem bírok, nem bírok.” Gabriela mindig, mindent
elmondott a barátnőinek. Így volt ez fiatalkorában, és most, érett
nőként is hasonlóképp van. Egészen komoly, de legalább olyan
bizonytalan hangon bukik ki belőle:
– Azt hiszem, terhes vagyok.
Silvia felsikolt. Egészen magas hangon. Hosszú sikoly tör fel a
madridi barátnő torkából, amely betölti az egész lakást. Ráveti
magát Gabira, megöleli, majd újból felsikolt. Összevissza csókolja
Gabriela arcát. Nem csókolja szájon, mert azt nem illik, de
legszívesebben azt is megtenné.
– Várj, Silvia, még nem tudom biztosan. Még nem csináltam
tesztet.
– Ja, nem…? – kérdezi hitetlenkedve Silvia. – Gyere, hadd lássam
a melleidet.
Silvia felhúzza Gabi pólóját. Szemügyre veszi barátnője melleit.
Nem nyúl hozzájuk, mert azt nem illik, pedig lenne hozzá kedve.
– Bizony megduzzadtak. Nem érzed?
– Úgy látod?
– Igen.
– A hátizsákomban van a Predictor.
 Silvia a kezébe nyom egy kis műanyag poharat, egy tízes
kiszerelésű IKEA-s gyerekcsomagból, aztán Gabriela kimegy a
mosdóba. Letolja a nadrágját, majd a bugyiját, és idegesen belepisil a
pohárkába. Belehelyezi a két tesztpálcát. Nagy sóhajtás kíséretében
hagyja el a fürdőszobát, majd belép a nappaliba, és leül a kanapéra,
Silvia mellé. Leteszi a poharat az asztalra.
Várakoznak. Mindketten abban a reménykednek, hogy a humán
korion-gonadotropin hormon hamarosan két, halvány rózsaszín csík
formájában megmutatkozik a tesztcsíkokon.
– Na, és ha álpozitív eredményt kapok…? – kérdezi tétován
Gabriela, és Silviára néz. – Te mit tudsz erről?
– Álpozitív eredmény…?
– Igen, állítólag van ilyen.
– Hát, én azt mondom, hogy két Predictor nem hazudik, nem
igaz? Ilyesmiről még sosem hallottam.
– A kismillió alkalom közül, amikor megcsináltam, egyszer azt
olvastam, hogy ha ciszták vannak a petefészekben, akkor az ember
téves pozitív eredményt kaphat. Márpedig nekem vannak cisztáim.
Vagy álnegatív eredményről volt szó…? Már nem is emlékszem.
Gabriela a pohárra néz. Hüvelykujja körmét a tenyerébe vájja,
hogy fizikai fájdalmat okozzon magának. Inkább ezt választja a lelki
gyötrelem helyett. Egyre erősebben kaparja a tenyerét.
– Letelt az öt perc.
Silvia bólint.
– Megnézed te? – kérdezi Gabriela idegesen a barátnőjét.
Szinte véresre kaparta már a tenyerét.
Silvia a Predictor fölé hajol, és élő szemtanúja lehet a csodának.
Mert ez kétségtelenül maga volt a csoda. Drága barátnője minden
egyes vetélését a saját abortuszaként élte meg; oly sokszor sírt már
vele együtt. Minden esetben szorosan megölelte és tiszta szívből
vigasztalta őt. És igen, még a méhét is felkínálta volna neki. Hogy az
ördögbe ne tette volna! Silvia könnyes szemmel néz Gabrielára, még
szorosabban öleli meg, mint eddig bármikor, és hangosabban üvölt,
mint azt valaha is tette.
– Négy rózsaszín csík van!!!
✻
 Az El Prat repülőtér 1-es termináljának automata ajtaja kinyílt, és
Germán egy gurulós kézipoggyásszal kilépett rajta. Gabriela elébe
szaladt, Germán pedig nem értette felesége euforikus hangulatát.
Merthogy Gabi nem akarta telefonon elmondani neki, inkább
kivárta, hogy személyesen adhassa tudtára a nagy hírt.
Most azonban eljött az idő, és még mielőtt megcsókolta volna
férjét, elmondta neki.
És ott, a barcelonai repülőtér forgalmas, 1-es nemzetközi
terminálján, Germán, aki épp betöltötte a negyvenhatot, s egyre több
ősz hajszál tarkította a fejét, a felesége tekintetét kereste. És az a
félénk ember, aki mindig olyan szenvtelennek tűnt, mintha semmi
sem tudná megbolygatni a lelkét, őszintén meghatódott.
✻
A 150-600 S F2.8 típusú objektív a fotóriporterek által
leggyakrabban használt modell szerte a világon; a cserélhető
objektíves digitális fényképezőgépek kiegészítője. Fókuszálási
sebessége is gyors, ráadásul halk eszköz. Ez az objektív egy IKEA-
polcon pihent Silviáék lakásában, az Hommage à Rubik 3 szobor
mellett.
Cósima szemügyre vette a Rubikot. Arra gondolt, megmondja
Silviának, hogy tegye alapzatra az acélkockát, mert úgy
hangsúlyosabb lesz. Ehelyett azonban óvatosan megfogta az
objektívet, és megcsodálta.
Jogosan merülhet fel a kérdés, vajon a három barátnő miért
mindig Silvia kis lakásában találkozott, nem pedig Cósimáék nagy
házában vagy Gabrieláék tágas tetőterében. A kérdés
megválaszolásához ismerni kell Barcelonát. Cósima a város északi
részén élt; Gabriela közel a tengerhez; a Gràcia negyed pedig éppen
középen van. Így hát mindig ez volt a találkozási pont. Hárman
együtt választották ki a fotókat. Cósima és Silvia gyakran
vitatkozott, mert Cósima a riportalanyok külső megjelenésében,
Silvia pedig az arckifejezésükben kereste a tökéletességet. Gabriela
inkább nem mondott véleményt; egy alkalommal ugyanis megtette,
és alaposan lehurrogták. Azután meghallgatták Gabrielát, aki
felolvasta az interjúkat vagy a férjes nőkről szóló új történeteit.
Hagyta, hogy elmondják a véleményüket, és többnyire megfogadta a
tanácsaikat. Majd két óra tájt Cósima – újabban afrikai fűszerektől
színes – makrobiotikus ételei kerültek terítékre, és a barátnők
remekül társalogtak és szórakoztak. Boldogok voltak hármasban. A
három barátnő szinte nővérként létezett együtt.
Ezúttal is ott ültek hát, hárman; Gabriela nyolc hónapos
terheshassal a kanapén hevert; Silvia mellette ült, kezét barátnője
hasának jobb oldalán nyugtatta, és érezte a kis Germán baba
rúgásait, aki mindig jókat ficánkolt, miután Gabriela belakott.
Cósima pedig az objektívvel a kezében így szólt:
– Milyen messziről tudok fotót készíteni ezzel az objektívvel?
– Valamivel kevesebb, mint kétszáz méterről – válaszolta Silvia.
– Mit csináltok ma este? – kérdezte Cósima.
– Én tévét nézek a férjemmel.
– Semmi különöset – felelt Silvia.
Cósima rájuk nézett, és anélkül, hogy bővebben kifejtette volna,
közölte velük:
– Szükségem van rátok.
Körülbelül hat órával később narancssárga lámpák villantak fel a
calle Berlín és a Nicaragua utca sarkán. Ott parkolt egy Volvo. Benne
három, rendkívül elszánt nővel.
Gabriela a nagy hasával a volánnál ült.
Silvia a Nikonjával meg a 150-600 S F2.8 típusú objektívvel az
anyósülésen.
Cósima szalmakalapot viselt meg egy nagy, kerek, sötét
napszemüveget, amit a dakari repülőtéren vásárolt magának, a duty
freeben.
– Nem értem. Nem értem, hogy vettél rá minket erre – mondta
Gabriela, aki semmi vicceset nem talált a dologban.
– Hallgass – felelte Cósima idegesen. – No trigarà a arribar.
– Azt mondja, hogy mindjárt itt lesz – fordította Gabriela, nehogy
Silvia bármilyen részletről lemaradjon.
– Ugye emlékszel, hogy néz ki Bosco?
– Alacsonyka. Elég alacsony.
– Na jó… Annyira azért nem alacsony – felelte Cósima kissé
sértődötten.
 – Bocsánat. De azért nálad alacsonyabb, ugye? – válaszolta erre
Silvia sarokba szorítva, ahonnan megpróbált kitörni: – Olyan kis
formás, vörös, rövid szakállal…
Gabriela közbeszólt:
– Azért elég durva, amit csinálunk. Nektek, arisztokratáknak
felettébb furcsa dolgaitok vannak. A férjed után kémkedünk. És molt
fort això que estem fent.28
– Jaj, Gabi, hallgass már! Felidegesítesz.
– Ez egy kicsit tényleg vad, Cósima. Nem is tudom – mondta
Silvia.
A barátnők elhallgattak. A rejtekhelyükön várták, hogy Bosco de
la Loma-Osorio megjelenjen a calle Berlínen.
– Betegyek valami zenét? – kérdezte Gabriela.
– Ne, mert az eltereli a figyelmünket.
Gabrielának egyáltalán nem tetszett, amit épp műveltek. Ő
képtelen lett volna ilyesmire a férjével szemben. Kémkedni utána?
Igaz, nehéz úgy ítélkezni, hogy nem bújunk bele a másik bőrébe, de
akkor is kételkedett abban, hogy ő képes volna ilyesmire; bár ki
tudja, ha azon kellene keresztülmennie, mint a barátnőjének…
Cósima kitárulkozott előttük Silviánál. Előadta, milyen vérszegény
szexuális életet él már öt éve a férjével. Bosco nem bánt vele rosszul,
épp ellenkezőleg: figyelmes volt, szeretetteljes, gyönyörű
ajándékokkal halmozta el a születésnapján – a finom ékszerektől
kezdve a hófehér orchideákig; rendkívül korrekt volt a rokonaival,
és Cósima családi eseményein is zokszó nélkül részt vett, az
unokahúgok elsőáldozásaitól kezdve a sógorok születésnapi
összejövetelein át a karácsonyi vacsorákig. Néhány csóktól
eltekintve azonban, amit Bosco a homlokára nyomott, a férje hozzá
sem ért.
– Mai?
– Mai.
– Soha? – fordította Silvia, aki lassan letehette volna a „B” szintű
nyelvvizsgát katalánból.
– Soha. A férjem soha nem nyúl hozzám… Most már… elég
régóta. – Keserűen rájuk mosolygott, majd zavartan lesütötte a
szemét. – Azelőtt egy kis borral vagy egy kis kokóval… De most már
semmi. Nem, soha nem ér hozzám. Kerül engem.
Cósima ragaszkodott a párterápiához. Vagy, mondogatta a
férjének, forduljon orvoshoz ő, egyedül, ha úgy jobban tetszik neki.
Azt javasolta, keressen fel egy szexuálpszichológust, hogy megtudja,
mi az oka, hogy egyáltalán nem kívánja a feleségét.
Bosco merevedési zavarokra hivatkozott.
Cósima azonban hónapok óta gyanította, hogy van egy másik nő
Bosco életében. A férfi hétfő esténként beült a Jaguarjába, hogy –
amint Cósimának elmondta – elmenjen a badalonai hajógyárba, és
bezárkózzon a szobrászműhelybe, alkotni. Azt állította, hogy az
éjszakai munka rendkívül produktív; olyankor csönd van,
magyarázta, és nincs ott az a húsz művész, akikkel osztozik a
hajógyáron, vagyis sokkal jobban tud koncentrálni. Amint
Cósimának elmagyarázta, ilyenkor fizikai határok nélküli alakzatok
kerülnek ki a keze alól; hogy kapcsolatba lép a tudatalattijával, és ki
tudja, hány históriát adott még elő, amelyeket Cósima természetesen
egytől egyig bekajált.
Egy hétfőn éjjel azonban, hajnali kettőkor, miután hazafelé tartott
a gimnáziumi volt osztálytársnői társaságában elköltött
alkoholmámoros vacsoráról, Cósima spontán megjelent a badalonai
hajógyárban, részegen, és őrült mód szeretkezni akart a férjével,
azonban senkit sem talált a műhelyben. Ravasz volt, mert nem szólt
neki semmit, és a következő hétfőn, amikor Bosco ismételten
előadta, hogy ihletre van szüksége, Cósimát már várta egy taxi a
házukra merőleges sikátorban. Mert nemcsak a nap, a hétfő, hanem
az óra is mindig ugyanaz volt: este fél kilenc.
Milyen egyszerűek is a férfiak. Már hogy is ne buknátok le? Ha
egyszer mindenütt nyomokat hagytok magatok után. Mert mi, nők,
ha ilyesmire vetemedünk, legalább ravaszok vagyunk, sokkal
ügyesebbek nálatok. Csak az a kár, hogy mi nem tudjuk
különválasztani a szexet a szerelemtől; hogy nem tudjuk elválasztani
a szexet az érzelmektől. Milyen kár, hogy ilyen alacsony a
tesztoszteronszintünk… Milyen kár.
De hogy visszatérjünk a tárgyra: a következő hétfőn Bosco este fél
kilenckor kocsiba szállt. Cósima sebesen leszaladt a merőleges kis
utcába, ahol már várta a taxi. Feltépte az ajtót, és beugrott a kocsiba.
Az ajtó becsapódott utána.
– Kövesse azt a kocsit! – szólította fel a taxist.
De a sofőr csak ekkor ocsúdott fel..
– Atyaég, majd szívinfarktust kaptam… Hogy mit óhajt,
asszonyom?
– Induljon már, ember! Gyerünk! Elveszítjük szem elől! Kövesse
azt a kocsit!
– De melyiket?
– A Jaguart!
– Nem látok semmiféle Jaguart – válaszolta a sofőr hadarva.
– A bordó színűt, ott, maga előtt!
– Bordó színűt…?
– Vagy gránátvöröset! Azt, ott!
A taxis felvonta a szemöldökét, és gázt adott. Furcsák ezek a
gazdagok, gondolta.
És bizony a bordó Jaguar nem sorolt be a dalti körforgalomba, a
badalonai hajógyár irányába. Rátért a Pearson sugárútra, és egészen
a Diagonalig, a Numanciáig és a calle Berlínig folytatta az útját.
Pontosan odáig, ahol Gabriela, Cósima és Silvia épp most lesben állt.
– Ott van! Kattints! – kiáltotta Cósima, amint megpillantotta a
férjét a calle Berlínen.
Silvia kitartotta a kamerát az ablakon, és tízszer megnyomta az
exponálógombot.
Bosco a calle Berlínen haladt, majd megállt egy kapunál, beütötte
a kapukódot, és pár másodpercen belül máris odabent volt.
– Kapd le, kapd le, kapd már le!!! – kiáltozott Cósima, mint egy
őrült.
Silvia tovább fotózott. Miután szem elől tévesztették Boscót, Silvia
behúzta a kamerát az autóba, és megnézték a fényképeket. Igen,
Cósima férje volt az. De ezt már azelőtt tudták, hogy lekapták volna.
– Na, és most?
– Fogalmam sincs. Bizonyítékom van rá, hogy hazudik.
– Dehát ezt már eddig is tudtad.
– És miből gondolod, hogy megcsal? – kérdezte Silvia.
– Nyilvánvaló, nem igaz? Ugyan mi mást tenne?
 A másik kettő nem válaszolt, mert semmi sem jutott eszükbe,
hogy vajon mit mást is csinálhatott Bosco este kilenckor egy
lakásban, a calle Berlínen.
– Várjuk meg, hogy kijöjjön, hátha nem egyedül lesz. És akkor
újra lekapod.
– Ha szeretője van, nem fog vele sétafikálni a városban.
Gabriela várt néhány másodpercet, mielőtt megszólalt.
– Így vagy úgy, akkor sem helyes, amit csinálsz. Beszélj vele.
Szembesítsd a helyzettel. És ha valaki mással van… hát akkor küldd
el a pokolba. Vagy ne. Tudom is én…
– Hogy te milyen kemény vagy, Gabi. Szerelmes vagyok a
férjembe.
– Igazad van. Ne haragudj.
Cósima kivette az iPhone-ját a táskájából, és üzent a férjének:

Szia, Bosco!
Szerinted mikor érsz haza?
– Most már azért betehetek valami zenét, nem? – kérdezte
Gabriela, továbbra is a ház kapuját nézve.
Cósima némán bólintott.
Gabinak nem volt sem iPodja, sem Bluetooth-kapcsolata, hogy a
mobiljáról kapcsoljon be zenét; semmilyen ilyesmi eszköze nem volt,
amelyeket a 21. században már mindenki birtokolt. Ő továbbra is
CD-ket hallgatott, amelyek rendetlen összevisszaságban hevertek,
felcserélt tokokban, a kesztyűtartóban meg a Volvo bal és jobb oldali
ajtajában. Volt már néhány veszekedésük a kocsiban uralkodó káosz
miatt. Regényünk ezen pontján az olvasó már nyilván el tudja
képzelni, hogy ki veszekedett kivel. Gabi felnyitotta a Deep Purple-
tokot; benne Aimee Mann amerikai énekesnő CD-jét találta.
Néhány másodperccel később felcsendült a hangszórókból a Save
Me.
Csöndben hallgatták; várták Bosco válaszát az iPhone-on.
Lehetetlen fájdalmas sebek nélkül megkomponálni egy ilyen
egyszerű, gyönyörű, egyben mély dalt. Ki az az ember, akitől meg
kellene menteni téged, Aimee? Ki ez freak, ez a Pán Péter? Behegedt
már a sebed? Meggyógyultál?
 Gabriela az ülés támlájának támasztotta a fejét, és gondolatban
egyik kedvenc dalát énekelte, miközben eszébe jutott egy fiatalkori
szívfájdalma. Egy szívfájdalom, amely összetörte a lelkét. Milyen
szörnyű is volt. Milyen szörnyű…
Silvia kinézett az ablakon, kompozíciós kereteket keresve, Cósima
pedig a kaput fürkészte, s közben fájdalom szivárgott a szeméből és
bőre minden pórusából.
Bosco válaszolt.

Kicsit késni fogok.

Arturo is idejött a hajógyárba.
Próbál rábeszélni, hogy igyunk meg valamit Badalonában.
Nem bánod, ha elhúzódik egy kicsit?
Szeretlek.
Cósima felolvasta barátnőinek az üzenetet. Sebzett szívvel
válaszolt.

Semmi gond. Holnap találkozunk.

Szeretlek. XXX
– De talán épp Arturóval van, te pedig itt parázol. Hívd fel. Hívd
fel Arturót – javasolta Silvia. – Vagy García Gonzálezt. Együtt
vannak még?
– Felhívhatom Maríát, igen. De nem akarom, hogy ez kitudódjon.
Barcelona nem olyan, mint Madrid, Silvia, Barcelona nem Madrid.
Mi itt vagyunk, a Diagonal fölött meg a Diagonal alatt lakók, és az
lesz a vége, hogy az egész város megtudja.
Gabriela nevetett a város régimódi felosztásán, amit Cósima
frappánsan összefoglalt nekik.
– Én ezt az egészet egyáltalán nem találom viccesnek, Gabi –
csattant fel Cósima Gabi nevetését hallva.
– Bocsáss meg. Csak a Diagonal feletti-alatti felosztást találtam
mókásnak.
Mindhárman a kapura szegezték a tekintetüket. Eltelt tizenöt
perc, és nem történt semmi.
– Barátnéim, én lassan itt hagylak benneteket. A babám és én
kimerültek vagyunk – közölte Gabriela a hasát simogatva.
É
 – Én egész éjjel itt maradok. Majd azt mondom Boscónak, hogy
nálad aludtam. Jó, Gabi?
Gabriela bólintott. Arcon csókolta mindkettőjüket, és arra az
esetre, ha a további kémkedéshez szükség volna a kocsira, ott hagyta
a Volvót.
– Beszélj Boscóval, Cósima.
Cósima nem válaszolt.
Gabriela kinyitotta az ajtót. Mielőtt kiszállt volna, még így szólt:
– Nagyon szeretlek benneteket. Mindkettőtöket.
✻
Lefotóztak két, hetvenes szomszédot, akik este fél tizenegykor
beléptek a kapun. Egy kamaszt, aki tizenegy óra tájt ment be. Abban
a semmitmondó épületben látszólag normális emberek éltek, éppoly
átlagosak, amilyen maga az épület is volt.
Még mindig a Volvóban, Silvia Cósima kezébe adta a Nikont, a
150-600 S F2.8 típusú objektívvel.
– Neked csak kattintanod kell. De biztos, hogy itt akarsz
maradni? Éjfél van. Menj haza, Cósima.
Cósima megrázta a fejét. Eltökélt volt.
– Gabinak igaza van – erősködött Silvia. – Ha Bosco valaki mással
van, kétlem, hogy vele együtt jönne ki ezen a kapun. Ennek semmi
értelme. Na, gyere… Menjünk haza.
– Nem, Silvia. Nem mozdulok innen. Le akarom fotózni, ha kijön.
És az összes létező szomszédot is lefotózom, akit csak tudok.
Silvia végigsimított barátnője haján, és féltő csókot nyomott az
arcára. Átérezte a multimilliomos Cósima gyötrelmét. Nagyon
sajnálta őt.
✻
„Hogy megbonyolítjuk az életünket, mi, emberek. Vagy talán
inkább, hogy megbonyolítjuk az életünket mi, nők”, gondolta
Gabriela hazafelé, a taxiban.
Ő még azt is meg tudná érteni, gondolta, ha Germán, majd húsz
év házasság után egyszer megkívánna egy másik nőt. És ő nem
kívánta-e már évek óta azt az írót?
Arra gondolt, hogy ha ő hűtlenséget gyanítana Germán részéről,
bizony rákérdezne a dologra. Mindenféle drámázás nélkül. Sírás
É
nélkül. És a legkevésbé sem úgy, hogy kémkedne utána és
lefényképezné.
És persze fájna neki, ha rájönne, hogy mással is lefekszik, nagyon
fájna. De hát ugyan mit tehetne, folytatta a gondolatfolyamot.
Bizonyára szétmennének. Vagy talán mégsem. Ez attól függene, mit
érezne a másik nő iránt. A vágy mértékétől függene, amit Germán a
nő iránt érez.
– Te melyiket választanád, Silvia, hogy szeressenek vagy hogy
kívánjanak? – kérdezte barátnőjétől néhány nap múlva Gabriela.
– Mindkettőt egyszerre.
– De képzeld el, hogy csak az egyik lehetőséget választhatod.
Akkor melyik mellett döntenél? Hogy szeressenek vagy hogy
kívánjanak?
Gabriela talán inkább önmagának, semmint Silviának tette fel a
kérdést. Barátnője egy „fogalmam sincs, mit feleljek”-szerű gesztust
tett. Silvia irigylésre méltóan egyszerű gondolkodású nő volt.
– Képzeld el, hogy a férjed szeret téged, de nem vágyik a testedre.
Ez történik most Cósimával, igaz? A férje szereti, de nem kívánja őt.
Ezért nem szeretkezik vele. – A másik bólintott, de semmit sem
fűzött hozzá a dologhoz. – Lássuk csak, Silvia… Képzeld el, hogy
Salva szeret téged, de nem kíván, és sosem szeretkezik veled. Mit
szólnál?
– Igazság szerint boldog volnék. Boldog volnék. Nem hazudok.
Ezen a héten már négyszer csináltuk.
Gabriela felnevetett.
Inkább bele sem gondolt, ő mióta nem szeretkezett már
Germánnal. A férjét ugyan nem zavarta volna a hasa, de Gabriela
nem tudta magát elképzelni, ahogy nagy hassal szexel. És olykor, ha
észrevette, hogy Germán levert, odament hozzá, és megsimogatta a
nemi szervét.
– Na, mit választanál: hogy szeressenek vagy hogy kívánjanak,
Silvia? Csak egy opció van.
– Hát, akkor én azt választanám, hogy szeressenek.
– Én pedig azt, hogy kívánjanak.
✻
 Bosco hajnali háromkor hagyta el a Berlín utcai épületet,
pontosan úgy, ahogyan belépett oda. Egyedül.
Cósima idegesen kidugta a kamerát a Volvo ablakán, és egymás
után tízszer kattintott.
A férfi már távolodott. Cósima kezét az ajtókilincsre tette, majd
kinyitotta, indulni készült, de Bosco abban a pillanatban megfordult,
mintha odafentről meghallotta volna valakinek a hívó szavát, és
felnézett. Mosolygott. Cósima az épület előtti virágzó szilvafától
nem látta, kitől búcsúzik Bosco. Hacsak ki nem száll a kocsiból,
sehogy nem láthatta. Azt viszont így is ki tudta venni, ahogy Bosco a
szerelmes férfi mosolyával, elegáns kézmozdulattal felfelé int.
Négy órával később meghallotta a városban keringő sok száz
feketerigó egyikének énekét. Hajnalodott. Elaludt a Volvóban.
„Mi a fenét csinálsz, Cósima?”, kérdezte magától, amikor
kinyitotta a szemét.
„Igen, elég őrült dolgot művelsz. Gabrielának igaza van: egy
normális nő nem csinál ilyesmit.”
„De hát én nem csinálok semmi rosszat”, viaskodott önmagával.
Az iPhone-jára nézett: reggel 7:04 volt.
Belenézett a visszapillantó tükörbe. Karikás és csipás volt a
szeme. Megtörölte a szemét, és megfésülködött; száraznak,
ragacsosnak és piszkosnak érezte a száját. Kinézett az utcára.
Minden zárva volt.
Fogta az objektívet, elrejtette az anyósülés alá, és kiszállt a
kocsiból.
Ha a szeretett nő épp abban a pillanatban lép ki a házból, peche
lett volna. Kedd volt. A calle Berlín 69. szám – az épület, ahol Bosco
előző éjjel hat órát töltött – előtt volt egy lepukkant bár, abból a
fajtából, amit az utóbbi időben a kínai közösség vett át. Ez volt az
egyetlen bár az utcában, amelyik már nyitva volt. Cósima belépett.
Egy savanyú képű kínai nő főzött neki egy kávét; Cósima letett
másfél eurót a pultra, majd visszament a kocsihoz. Aztán
megtorpant, mert meggondolta magát; átment az utcán, és a 69.
szám felé vette az irányt. Megállt a kapu előtt: nagy, nyolcvanas
évekbeli, oldallépcsős ház volt, régi lifttel. A kaputelefon melletti
táblán két lakást tüntettek fel emeletenként; kilenc emelet volt,
vagyis összesen tizennyolc lakás volt a házban. Arra a csaknem
száznyolcvan fokos fordulatra gondolt, amelyet Bosco tett, amikor
visszafordult, hogy búcsút intsen a titokzatos idegennek. Három
métert ment, és ugyanolyan nyakmozdulatot tett, mint előző este a
férje. Az első és a második emeletet kizárta. Talán a harmadik volt.
Felsóhajtott.
Visszaszállt a kocsiba. Elővette a kamerát meg az objektívet az
anyósülés alól, és várt.
Egész délelőtt ott maradt.
Körülbelül kétszáz fényképet készített több mint harminc lakóról,
aki kilépett a kapun. Egyik sem volt méltó a férjéhez. Egy ötvenes
éveiben járó nő, rosszul festett hajjal meg egy tizenéves kamasszal,
akit már előző este is lekapott. Közönséges nő volt. Ő volna Bosco
szeretője? De hát nem volt értelme, hiszen a kamasz nem sokkal
őutána lépett be a kapun.
Négy fiatal lányt is lefotózott, akik mosolyogva jöttek ki együtt;
amolyan hippis stílusban nyomták, bakancsban, gitárral, Decathlon
hátizsákkal. Talán közülük volna valamelyik…? Valószerűtlennek
tűnt. Ez nem Bosco stílusa volt.
Egy kigyúrt homoszexuális pár. Talán, gondolta. Bár igazság
szerint nemigen tudta elképzelni az ő kisemberét, amint az a két,
testes férfi análisan beléhatol. Vagy talán mégis.
És még egy rakás jelentéktelen lakót lefényképezett, akiknek
egész biztosan semmi köze nem volt a történethez.
Délután egy óra körül WhatsApp-üzenetet váltott Boscóval,
miközben a kínai nő felszolgált neki egy sült rizst. Azt írta, délután
hat felé megy haza Gabrielától.
Fél hatkor összesítést végzett: vagy az ötvenes nő, vagy a hippi
lányok, vagy a melegek.
Elfordította a kulcsot, és a visszapillantó tükörben megnézte,
jönnek-e mögötte az utcában. Még egy utolsó pillantást vetett az
épületre. És abban a pillanatban egy, a negyvenes évei végén járó
férfi, aki éppoly elegáns volt, mint a férje, vagy talán még elegánsabb
– akinek Cósima szerint köze nem lehetett ahhoz a jelentéktelen
környékhez –, megállt a calle Berlín 69. számú épület előtt, és
megnyomta a kaputelefonon a negyedik emelet gombját.
 ✻
A következő héten Bosco ismét az éjszakai inspirációra
hivatkozott, és elindult a hajógyárba. Felállt az étkezőasztal mellől,
homlokon csókolta a feleségét, visszament a hálószobába, majd
belépett a fürdőszobába, becsukta az ajtót, és fogat mosott.
Cósima követte a férjét.
Hallotta, amint az elektromos fogkefe a férje ínyén dolgozik.
„Kit fogsz megcsókolni, Bosco? A feleséged vagyok, miért nem
engem csókolsz meg?” – tette fel magában szomorú szívvel a költői
kérdést. Kétségbeesetten leült az ágyra. Kissé kigombolta a blúzát, és
szélesebbre húzta a dekoltázsát. Térd alá érő ceruzaszoknyát viselt.
Keresztbe tette a lábát. „A szégyenlős nő pozitúrája”, gondolta.
Jobbnak látta, ha kicsit merészebbnek mutatkozik, így hát
szétnyitotta a lábát. Szélesre tárta, hogy Bosco, ha belép, meglássa a
bugyiját. „Hát, ez nem túl elegáns”, gondolta. Újból keresztbe vetette
a lábát. Majd összezárta. Döntésképtelen volt.
A kisember kijött a fürdőszobából. Cósima épp abban a
pillanatban tárta szét, majd csukta össze a lábát, gyors
egymásutánban, és zavarba jött.
– Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezte tőle Bosco.
Cósima, arcán csábos macskatekintettel felállt, és odalépett a
férjéhez. Átölelte.
– Tudom, hogy szeretsz, Bosco… De mit tegyek, hogy kívánj is?
– Cósima, kérlek! – ellenkezett Bosco erőtlenül, anélkül, hogy
felemelte volna a hangját vagy kibontakozott volna felesége
öleléséből. – Nem tartod tiszteletben, hogy mire van szükségem.
Sokszor beszéltünk már erről. Sajnálom. Dr. Korman azt mondja,
hogy meggyógyulok, de türelmesnek kell lenni. Jól haladunk a
pszichoanalízissel. Meg fogok gyógyulni. Kérlek, tartsd tiszteletben
a kérésemet.
Aztán – miután a pszichoanalitikusára hivatkozott – fogta magát,
elhagyta a hálószobát, és garázs felé vette az irányt, hogy kiálljon a
metálbordó Jaguarjával.
Gabriela Volvója alig tíz méterre parkolt a háztól. Cósima
dühösen a férje kocsija után eredt. Pearson sugárút, Pedralbes,
Diagonal, Numancia, Berlín.
 A Jaguar beállt a Nicaragua utcai parkolóba. Cósima leparkolt a
sarkon, és kipattant a Volvóból. Feltette a nagy, kerek, szenegáli
napszemüvegét, és félig inkognitóban belépett a szemközti bárba,
ahol a kínai nő még rosszabb hangulatban volt, mint a múltkor. Késő
volt. Biccentett neki. Kért egy vodkát, és meredten bámulta a kaput.
Cósima fogta a vodkát, és lehúzta. Fizetett. Bosco közben a calle
Berlín 69.-hez sétált. Cósima elhagyta a bárt, és elrejtőzött egy
Renault 5-ös mögé. Bosco beütötte a kapukódot. A kapu kinyílt.
Cósima szíve hevesen kalapált. A kapu félig üvegezett ajtaja
bezárult. Odarohant, és a ház homlokzatához lapult. Gyorsan
körbenézett. Látta Bosco hátát, amint beszáll a liftbe. Cósima a kapu
üvegéhez nyomta az arcát, és figyelte, melyik emeleten áll meg a lift.
Az ötödiken. Idegesen felsóhajtott. Már volt egy nyoma. „Bármit is
csinál, azt az ötödiken csinálja.” Kimerülten a falnak dőlt. Vajon
mennyi adrenalint termelhetett alig fél óra alatt? Vajon mekkora
feszültség dúlt benne? Teljesen magán kívül volt az idegtől.
Tizenöt percig a falnak dőlve várta, hogy valamelyik lakó
beengedje. A hallgatag kamasz, akit az előző héten is láttak, kulccsal
kinyitotta a kaput. Cósima odalépett hozzá.
– Elnézést, de nem hallják a csöngetést. Az ötödikre mennék –
közölte Cósima.
Az volt, aminek látszott: csak egy ártalmatlan fiú. Semmi
fenyegető nem volt benne.
– Parancsoljon – mondta lovagiasan a kamasz, és előreengedte.
A kamasz követte. Cósima, aki nem igazán tudta, mitévő legyen,
megállt a postaládáknál.
– Asszonyom – szólt ki a kamasz a liftből.
„Mi az, hogy »asszonyom«? Seggfej. Harmincöt éves vagyok.” De
ezt csak gondolta, nem mondta ki.
– Igen? – kérdezte Cósima.
– Lifttel jön?
– Á, nem, mert szédülök. Pontosabban klausztrofóbiám van.
Inkább gyalog mennék fel.
A kamasz becsukta hát a liftajtót, és eltűnt a képből.
Cósima – magán kívül – a postaládákat nézegette. Megtalálta az
ötödikhez tartozókat. Elolvasta, mi áll rajtuk:
 5. emelet 1. ajtó: Conchita Fernández
5. emelet 2. ajtó: N. Mihajlova
Feljegyezte a neveket a zsebnaptárába. Gyorsan gondolkodott,
szinte kiszállt önmagából.
A Mihajlova név egyértelműen orosznak hangzott; az egyetlen
dolog, ami arról az országról eszébe jutott – a Bolsojtól és a
balerináktól eltekintve –, az ereiben csörgedező vodka volt. „Mi
mást ismersz még, ami orosz?” Két másodperccel később eszébe
jutott, hogy egyszer elkísérte az apját a Liceóba, hogy meghallgassák
az orosz Rimszkij-Korszakov operáját. Rendkívül izgatott volt,
miközben mindezen asszociációk az agyába tódultak, ott, a
postaládák előtt. Semmi nem jutott eszébe, ami a férjét
Oroszországhoz köthette volna. Újból elolvasta a nevet: „N.
Mihajlova”.
N, mint Núria, Natalia, Natividad… Vagy esetleg valami
oroszosabb név, mondjuk Ninoshka…?
„Gyerünk, Cósima.” Felsóhajtott. „Menj fel Ninoshka
Mihajlovához, és vond kérdőre.”
A nőt? Micsoda mániája ez a nőknek, hogy folyton a másik nőt
hibáztatják. Tévednek. Bizony. Őt, a férfit kell hibáztatni. És odament
a lifthez. Érezte, hogy remeg a lába.
Megnyomta a hívógombot. Hevesen zakatolt a szíve. Borzasztóan
szorongott. Arcát a tenyerébe temette. Sóhajtott. Azon gondolkodott,
mit fog tenni. Beszáll a liftbe. Felmegy az ötödikre. Becsönget.
Megvárja, amíg N. Mihajlova ajtót nyit, és… Mit és?
– Jó napot, itt van Bosco?
Ha jobban belegondol, N. Mihajlova kinézhet a kukucskálón,
mielőtt ajtót nyitna. Ami teljesen logikus reakció volna, ha egyszer
valaki este kilenckor, előzetes bejelentkezés nélkül becsönget hozzá.
Ha meglát, szól Boscónak. Bosco is belenéz a kukucskálóba, és
nem nyitnak ajtót. Te persze dönthetsz úgy, hogy nem tágítasz. És
addig nyomod a csengőt, amíg ki nem nyitják. És ha nem nyitják ki,
valamelyik szomszéd kijön panaszkodni, Cósima; bár az is
előfordulhat, hogy a rendőrök is megjelennek. Egy kis méltóság,
kisanyám. Egy kis méltóság.
 Talán előbb fel kellene szólnia a kaputelefonon. Idegesen,
hisztérikusan, magán kívül kiment a kaputelefonhoz. Lábával
közben megtartotta az ajtót, hátha meggondolja magát. Az ötödik
emelet, második ajtó gombjához emelte a kezét, mutatóujját a
gombra helyezte, és azon gondolkodott, mit is kérdezzen. „Ott van
Bosco?” Megköszörülte a torkát. Mielőtt megnyomta volna a
gombot, hangosan elgyakorolta:
– Ott van Bosco?
N. Mihajlova vagy hazudni fog, vagy megkérdezi, hogy ki keresi.
„A felesége”, mondaná Cósima.
És akkor N. Mihajlova azt mondaná, hogy ott nincs semmiféle
Bosco. Ne hazudj nekem, N. Mihajlova, mert már napok óta
kémkedem utána. Nem. Nem vagyok pszichopata, csak egy
szerelmes, megbántott és minden bizonnyal megcsalt feleség.
Cósima mindezt el akarta mondani N. Mihajlovának, miközben
próbálta összeszedni a bátorságát, hogy megnyomja a kis gombot.
És mi van, ha mégsem N. Mihajlova az? Mi van, ha Conchita
Fernández Bosco szeretője? Conchita Fernández afféle levedlett
revüsztár nevének tűnt számára. Nem, ő nem lehet az, gondolta.
Bosco a stílusos úrinőket kedveli. Na jó, édesem… Láttam én már
karón varjút… A színésznő, Loles León talán nem büszkélkedett
azzal, hogy egy éjszakát együtt töltött Jeremy Ironsszal? Á, tényleg?
Tényleg. De nem keféltek. Kik? Loles és Jeremy. Nem keféltek? Nem.
De hogyhogy? Hát, mert Loles megbotlott egy lépcsőfokban a
lakásban, és eltörte a bokáját. Azta, micsoda pech…
Hát akkor…? Conchita Fernández?
Cósima szíve erősen dobolt. Majd kiugrott a helyéből. Majd
szétvetette az indulat. Hisztérikus állapotban volt. Majd
megpukkadt mérgében.
Tehetetlenül felüvöltött, mert sem Fernándezhez, sem
Mihajlovához nem bírt becsöngetni. Amilyen hangosan csak tudta,
becsapta maga mögött a kaput, és visszaindult a Volvóhoz.
✻
Gabriela gigantikus kebleit nézegeti a tükörben, a Catalunya
téren lévő El Corte Inglés hetedik emeletének nőifehérnemű-
osztályán, a próbafülkében. Szinte mindent az El Corte Inglésben
vásárol. Az ötvenes éveikben járó eladók mindig barátságosak.
Gabriela szereti a barátságos embereket. Semmiben nem
hasonlítanak a Women’secret eladónőihez, akik többnyire tanult,
választékos modorú fiatal nők, és csak átmenetileg dolgoznak ott.
Az El Corte Inglés eladónői ezer éve vannak már ott. Már ismerik őt.
Továbbra is a melleit bámulja; nem akar hinni a szemének,
akkorák. Hatalmasak. A várakozás éveiben valahányszor terhes nőt
látott, gyönyörűnek találta. A termékenység istennőinek tekintette
őket, akik életet teremtenek. Ezt teszik az istenek is, nem igaz?
Teremtenek. És ezt a dolgot magától értetődőként kezeljük. Pedig
őrületes, ha belegondolunk, hogy egy emberi lény fejlődik
bennünk…
„Ez most már örökké maradhatna így”, gondolja Gabriela, és le
sem bírja venni a szemét a melleiről.
De tudod, Gabriela: szoptatni fogsz, és a gravitációs erő lehúzza
majd a melledet. Élvezd ki ezeket a ciciket, amelyeket – meg merem
kockáztatni – akár obszcénnek is nevezhetünk. És mutogasd őket.
Nincs abban semmi rossz!
– Hozom a százhúszasat – mondta neki az eladónő.
Gabriela elmosolyodik magában: a kilencvenestől eljutott a
százhúszasig…
– Köszönöm. Majd magamon is hagynám – mondja, és közben
kinyújtja a kezét, hogy elvegye a melltartót az eladónőtől.
Kilép az El Corte Inglésből, spagettipántos, testhezálló, fekete
ruhájában, amely kellőképpen kihangsúlyozza gyönyörű, nyolc
hónapos hasát s pompás kebleit. Végigmegy a Portal de l’Àngelen,
egészen a Catedral térig. Céltalanul, vidáman, kiegyensúlyozottan és
boldogan sétál. Nagyon boldogan.
És tőle tíz méterre… Ott van Pablo.
Pablo Hausmann, az író, akit olyannyira csodál, és akit oly régóta
nem látott már, s aki – valami megfoghatatlan módon – mindig
megremegteti a szívét.
Ahogy ezen a napon is.
Ez most komoly? De tényleg, Gabi, terhesen is felpörög a
pulzusod?
Pablo mellett ott a kislánya, rolleren.
 „Talán fel sem ismer húsz kiló plusszal”, gondolja Gabriela.
Pablo ránéz. És bizony felismeri.
Három másodpercig állják egymás tekintetét.
Szépnek találsz, Pablo? Vagy egy fókát látsz bennem? Mert ma,
Gabi, ma a százhúszas melltartóban billegsz itt, de emlékeztetlek rá,
hogy két héttel ezelőtt az ágyban fetrengtél, erős fájdalmakkal és
párnával a lábad között, hogy az a kis ér a popsidban ne
dörzsölődjék semmihez… És hogy ne kelljen kimondanod az undok
szót, hogy aranyered van, tehetetlen rozmárnak nevezted magad.
Kövérnek érezted magad, fel voltál puffadva, kimerült voltál…
És most Pablo, a lánya, Gabriela és Gabriela hasában a baba
keresztezi egymás útját. És abból a néhány pillanatig tartó nézésből
Gabi tudja, hogy a férfi nem holmi fókának, hanem gyönyörű,
várandós nőnek látja őt. És azt is tudja, hogy ez nem csupán a
képzelete szüleménye, hanem puszta ténymegállapítás. Tudja, hogy
Pablo – érthetetlen módon – még ebben az állapotában is kívánja őt.
Egy méterre vannak egymástól. Pablo lánya öt centire halad el
mellette a rollerrel. Pablo egy méterre áll tőle, és Gabrielának
megremeg a lelke. És szerencséd van, Gabriela, hogy Pablo nem
látja, mit érzel, mert biztos megijedne tőle.
✻
– Jaj, babám, szállj már le. Kérlek. Miért nem mész lejjebb? A
szülésznő azt mondja, hogy nem vagy elég lent, túl magasan fekszel
– mondta Gabriela babájának, terhessége harminckilencedik
hetében, és a hasát simogatta. – Tudod, mi a baj? Hogy anyának már
túl sok heg van a hasán. És ha ma éjjel nem szállsz le, akkor még
egyet vágnak a hasamon.
Miközben beszélt, már meg is bánta a szavait.
– Jól van, na, édesem, azért nincs semmi baj. Ha egyszer nem
akarsz leszállni, akkor nem szállsz le, és kész. Legfeljebb felvágják a
hasamat. Annak a fárasztó apádnak úgy is tetszeni fogok.
A „fárasztó” jelzőt azért tette hozzá, mert épp veszekedtek
Germánnal. Egy hülyeségen kaptak össze, mint mindig. Gabriela,
aki elég nemtörődöm volt, mindig lerúgta a cipőjét, amikor bejött az
utcáról, és ott is hagyta, ahol levetette. Aznap épp az előszoba
közepén; Germán pedig megbotlott benne, és egy kicsit nekiütközött
a falnak. És akkor jött a megrovás.
– Megtennéd, hogy beteszed a cipődet a szekrénybe? És a
ruháidat is elvihetnéd a székről. Mióta is vannak ott? Amit már nem
veszel fel, szépen kiviszed a szennyeskosárba.
– Hogy te milyen fárasztó vagy ezzel a szék-dologgal, Germán.
Ugyan mit zavar ez téged?
– Figyelj, Gabi, semmi kedvem vitatkozni.
Germán lemondón felsóhajtott. Kétségbe ejtette, hogy a felesége
körüli káosz a terhesség hónapjaiban megtízszereződött.
Gabriela pedig tovább társalgott a babájával:
– Hát, jól van, kicsim. Ha nem akarsz leszállni, ne szállj le. Csak
szüless meg szépen. Csakis ez számít.
Mert Gabriela természetes szülést szeretett volna. A babájával
együtt meg akart dolgozni az eredményért. Vele akart nyomni és
tolni. Érezni akarta, amint a babája belülről marcangolja, kitágítja a
szülőcsatornáját, s a vagináján keresztül kipréseli lila kis testét.
Érezni akarta azt a fájdalmat, amelyről más anyák meséltek.
Mindenki el akarja kerülni, de ő egész életében endometriózisos
fájdalomtól szenvedett, és annál rosszabbat bizony el sem tudott
képzelni. Hozzászokott már. És annyi videót megnézett a YouTube-
on az otthonszülésről, amikor az anyák maguk szedik ki a babát a
méhükből, hogy ő is szívesen kipróbálta volna; Germán azonban
mereven elzárkózott előle – „a nem azt jelenti, hogy nem, Gabi” –;
márpedig, ha az ember férje nem támogatja ezt a megoldást, akkor
nem teheti meg. Lehetetlen. Mindegy, mennyire erősködik.
Ráadásul a nőgyógyász is egyetértett Germánnal: negyven év
feletti nő, veszélyeztetett terhesség, kockázatos szülés. És amikor
közölték vele, hogy nem tágul eléggé, el kellett felejtenie a „szép”
szülést.
– Nem várhatnánk meg a negyvenedik hetet?
De Germán erre is határozott nemmel válaszolt.
– Gabi, nagyon sok erőfeszítésünkbe került, hogy idáig
eljutottunk. Ha a nőgyógyász azt mondja, hogy a harminckilencedik
héten kell megszülnöd a babát, akkor a harminckilencedik héten
szülöd meg, és pont. Már elég nagy, három kiló. Hallgass az orvosra.
Most a babára gondolj, és ne magadra.
Így hát Gabriela nem kötötte tovább az ebet a karóhoz. És persze
benne is volt egy kis félelem. De akkor is úgy érezte, hogy ha
Germán egy kicsit jobban támogatná, akkor várhattak volna még.
Hiába próbálta tágítani magát a harmincnyolcadik héten. Nem
akart császármetszést – nem a heg, hanem a szülés utáni hosszú
lábadozás miatt. A várandósság csaknem kilenc hónapja alatt
gyakorlatilag mindennap elment úszni. Olyan jól érezte magát a víz
alatt a babájával, súlytalannak, könnyednek… Azt olvasta, hogy az
utolsó hetekben az úszás a tágulást is elősegítheti. Mások viszont azt
mondták, úszás közben fennáll a veszélye annak, hogy elfolyik a
magzatvíz… Mivel sosem lehet tudni, mi igaz és mi nem mindabból,
amit az interneten olvas az ember, ő inkább az úszás mellett döntött.
Csak úszott, úszott és úszott… De semmi. A szülésznő bedugta az
ujjait a hüvelyébe, és megrázta a fejét. Sem a baba nem szállt le, sem
ő nem tágult ki. Így hát a harminckilencedik héten, reggel hétkor
Gabriela bepakolt négy pizsamát – amelyeket Silviától kapott – a
fekete hátizsákjába; a barackszínű szenegáli babahordozót is berakta,
amit Cósima ajándékozott neki arra a napra, amikor majd kijönnek a
kórházból, és közben hallotta, amint a férje az előszobából szól
hozzá:
– Felhívom anyámat, hogy indulunk.
– Ne, Germán, ne hívd még.
– De miért ne?
– Mert ne. Majd felhívjuk, ha már a karomban van a baba. Inkább
holnap jöjjenek. Felhívjuk anyádat, utána pedig az enyémet. De
addig ne.
– Jó, de anyám nagyon szeretne ott lenni, amikor szülsz…
– Az enyém is.
– Nos, az a szokás, hogy…
– Hogy micsoda? – vágott közbe Gabriela grimaszolva. – Nehogy
a szokásokkal gyere itt nekem! – mondta.
– A család általában a váróban tartózkodik, amíg az anya vajúdik.
És közösen várakoznak. Amikor a húgom szült, mindannyian ott
voltunk.
É
 – Én nem voltam ott – válaszolta Gabriela komolyan. Tudta, hogy
most olyan vita következik, amelyet az elmúlt hónapban igyekezett
elkerülni. – Emlékszel, hogy én nem voltam ott? Tiszteletben
tartottam azt, amit bizonyára egyikőtök sem vett figyelembe, a
húgod pedig nem mondott ki.
– Ugyan, miket beszélsz, Gabi.
– Ez rendkívül intim pillanat egy nő életében. Nem tudom,
honnan fakad ez a rögeszme, hogy mások kisajátítsák. Hogy
belerondítsanak.
– Ugyan, miket beszélsz – ismételte Germán. – Hogy kisajátítsák
és belerondítsanak? A húgom szerette volna, ha az anyám ott van
mellette. Ragaszkodott hozzá, hogy anyám jelen legyen. És engem is
személyesen megkért, hogy legyek ott. És te is ott lehettél volna, de
hajlamos vagy azt hinni, hogy minden nő hasonlóképpen
gondolkodik, mint te.
Gabriela tíz pelenkát tett a hátizsákba.
– Nos, egyedül szeretnék lenni, veled. A férjemmel. Csak veled,
senki mással. Mit tudom én, Germán… biztos fura nő vagyok. De
kérlek, tartsd tiszteletben a kérésem – mondta, és becipzározta a
hátizsákot.
– Azt hiszem, ez az anyaság-dolog egy kicsit az agyadra ment. –
Germán kilépett az előszobába.
– Most egy kicsit messzire mentél. Ne mondd azt, hogy az
agyamra ment az anyaság… Figyelj, Germán, valószínűleg egy
húszcentis vágást ejtenek a hasamon… És belekezdett egy
monológba: – Mert bármennyi oxitocint fecskendeznek is belém, már
sejtem, hogy magamtól nem tudom megcsinálni. De megpróbálom…
És ha nem tudok hüvelyi úton szülni, akkor belém dugnak egy
intravénás csövet. És megböknek a hátamon. És felvágják a hasamat.
Vagy húszcentis vágást ejtenek rajta. Remélhetőleg kisebbet. Öt
szövetet vágnak át, fentről lefelé. A bőrömet, a bőr alatti zsírszövetet,
az izombőnyét és a fali hashártyát. Olyasvalamit művelnek a
szikével a méhemben, amit nem is igazán értek. – Kis szünetet
tartott, és közben nézte, amint Germán némán beteszi a fogkefét a
piperetáskába. – Várj, még nem fejeztem be. Amikor kiveszik a
babát, lezárják a bemetszést, összetűznek. Igen, kapcsokkal: olyan
kicsi, vékony fémdarabkákkal, aminek a végei belevájódnak a
papírba, hogy összetartsák, de az organikus szöveteket is így erősítik
össze… Germán – szólította a férjét.
– Tessék – válaszolt a férfi kedvetlenül.
– Tényleg olyan nagy kérés, hogy kettesben legyünk, amíg a
karomban nem tartom a babát?
Germán szúrós tekintettel nézett rá. A feleségének néha sikerült
kihoznia a sodrából. „Kicsit azért meghibbantál, valld be”, válaszolta
volna szíve szerint, de ez nem az a nap volt, amikor illett volna vitát
provokálni.
Germán édesanyja valóban nagyon szeretett volna ott lenni a
szülésnél; többször is kérte a fiát, hogy feltétlenül hívja fel, ha eljön
az idő. És egy jó fiú igyekszik az anyja kedvében járni. Gabinak
persze minden joga megvolt hozzá, hogy kedve szerint döntsön. De
a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy itt meg kellene említeni a
„távol levő hölgyet”, Gabriela anyját és Gabi gyermekkori magányát
is. De ez nem az a pillanat volt, amikor Freuddal, Junggal vagy
bármely másik, az emberi pszichét, a gyermekkort és az ehhez
hasonló témákat tanulmányozó úriemberrel kell előhozakodni..
Ennek nem most volt itt az ideje, hiszen Gabrielát két óra múlva
várták a műtőben.
– Germán, egyedül akarok lenni. A fiammal. Meg veled. És senki
mással – ismételte Gabi, hogy lezárja a vitát.
Germán keményen nézett rá.
– Csak egyetlen dolgot szeretnék még hozzátenni, hogy a mai
naptól fogva ez világos legyen számodra, Gabi. Ő az én fiam is… Ezt
sose felejtsd el.
Gabrielának könnybe lábadt a szeme, hátizsákját a bal vállára
tette, és elindult az előszobában, az ajtó felé. Germán követte, és
megfogta Gabriela hátizsákjának pántját, hogy átvegye tőle.
Gabi megfordult. Komolyan a férje szemébe nézett, és keményen
odabökte:
– Egyedül is menni fog.
✻
És megérkezett a baba, és amint a nőgyógyász megjósolta, húsz
centiméteres bemetszést ejtettek Gabriela hasán. A vágást tíz
kapoccsal erősítették össze. De a végtelen szeretet mindent kibír.
Miközben Gabriela hasát műtötték, édesanyja és anyósa már ott
rejtőzködött a kórház várótermében. Gabriela megneszelte a dolgot.
Hiszen a két leendő nagymama már a terhessége elején
összeszövetkezett.
„A lányom nagyon jó ember, csak hát van egy természete… De
hát mit csináljunk. Az édesapja, nyugodjék békében, ugyanilyen
volt.”
Gabriela apósa és mostohaapja (a továbbiakban a köpenyes férfi)
azonban tiszteletben tartotta az akaratát, és – egymástól függetlenül
– úgy döntöttek, hogy békén hagyják. Nagyjából ugyanúgy festett a
helyzet mindkét családban. Az anya és az anyós
feltartóztathatatlanul indult unokájuk köszöntésére; „Ugyan hová
gondol ez a lány?”, morfondíroztak magukban.
Öt perccel azután, hogy Gabrielát betolták a Dexeus Klinika 207-
es szobájába, mellén a nyüszítő újszülöttel, belépett az anyja és az
anyósa. A legcsekélyebb színlelés nélkül. Tudomást sem vettek arról,
amire Gabi vagy százszor kérte mindkettejüket. Gabriela Germánra
nézett, és halvány mosolyra húzta a száját.
Férje felhúzta a vállát, mintha azt akarta volna kifejezni:
„Lehetetlen egyszerre küzdeni az anyád meg az anyám ellen”. Pedig
mindkettejüknek küldött egy-egy WhatsApp-üzenetet, amikor
Gabrielát előkészítették a műtétre.

Most megyünk a kórházba.

Gabi szeretné, ha csak holnap jönnétek.
Germán persze tudta, hogy fittyet fognak hányni rá.
De most már mindegy volt. Gabriela megpillantotta könnyes
szemű anyját és anyósát, és meghatódott.
– Megengeded, hogy a kezembe vegyem, Gabi? – kérdezte anyósa
elérzékenyülve.
– Hát persze.
Gabi anyósa karjába adta a babát, mire az elpityeredett, az anyósa
pedig halkan így szólt:
– Jaj, kicsikém, mennyit kellett várnunk rád. El sem hiszed,
milyen nagyon vártunk már. – Majd a fiára nézett. – Pontosan olyan,
mint te, Germán. Mint két tojás. Még így is, hogy ilyen kis
csúnyácska és soványka…
Második nap megjelent Germán húga, aki rengeteget fotózott az
iPhone-jával.
Délután megérkezett a „két tulok”.
– Azta, mennyi haja van, mi? – jegyezte meg Gabi unokabátyja,
amint a kiságyban fekvő babára nézett. – Olyan, mint egy kismajom.
Gabriela nevetett… Szerette ezt a két családtagját. Nevetett, és
közben Germánra nézett, aki tekintetével majdnem megölte felesége
unokabátyját.
– Micsoda baromarcok, Gabi. Micsoda barmok, mintha nem lenne
ki a négy kerekük…
– Akkor már nem beszélünk egy kicsit a húgodról is? Elhűltem,
amikor két centire a gyerek arcától odadugta az iPhone-ját.
– Megszokott dolog: általában le szokták fotózni az újszülötteket
– mondta Germán, és bosszús pillantást vetett a feleségére.
– Nem, Germán, egyáltalán nem normális dolog kétszáz fotót
készíteni egy újszülöttről. Hányat is csinált? Tudod, mekkora
sugárzást jelent ez?
– Ugyan, Gabi, ne kezdd már megint.
– Ha lehet, ne tegye ki az Instagramra. – Valamit észrevehetett a
férje arcán, mert azon nyomban hozzátette: – Ja, hogy már ki is tette,
igaz?
És, nesze neki, babája élete első napját már hashtagekkel
tűzködték teli:

#imádomazunokaöcsémet#unokaöcs#család#love#szeretet
#family#nephews#nagybácsik#tesók#nagybácsi#nagynéni
#gyerekek#niece#kids#cukinéni#instagood#nagyszülők#h
appy
Anyósa visszaadta neki a babát, Gabi pedig a mellére vette, és
úgy nézett rá, ahogy az anyák néznek a babájukra: szerelmetesen.
Ujjbegyeivel megsimogatta a kicsi arcát.
Hogyan is fakadhatott ilyen gyorsan, ilyen pillanatok alatt az a
feltétel nélküli szerelem? Melyek azok az agyi elváltozások, amelyek
az anyaság ösztönös érzését okozzák? Mi az a szürkeállomány,
amely a tudósok szerint ilyenkor az anya agyában csökken, az
apáéban azonban nem? S amely javítja az újszülött iránti empátiát
szabályozó idegi kapcsolatokat? Milyen kémiai szubsztanciák
áradnak szét a női agyban, hogy az anya ilyen nagyon képes
szeretni? Hogy ilyen nagyon képes szeretni egy kismajmot –
nevezzük csimpánznak –, akit még csak nem is ismer.
✻
A csimpánz pedig az első naptól fogva az anyja mellébe
csimpaszkodott, és egész évben el sem engedte.
– Szerintem azt hiszi, hogy még mindig odabent van – jegyezte
meg Germán fia életének harmadik hetében, miközben épp
nyakkendőt kötött. – Biztos nem tudja, hogy már kibújt. Talán észre
sem vette.
Gabrielára nézett, aki félmeztelenül, bugyiban hevert az ágyon, és
a baba arcát simogatta, miközben az a mellbimbóját szopta.
– Vagy talán azt hiszi, hogy a tested meghosszabbítása –
dünnyögte. – Az is lehet.
– Milyen furcsa dolgokat is gondol az apád – mondta Gabriela, és
megcsókolta babája arcát.
A férje furcsa elméleteitől fényévekre ő a maga részéről úgy vélte,
elképesztően terhes dolog, ha egy lény a nap huszonnégy órájában
rajta csüng az emberen. Mert abban a pillanatban, amint a baba
észrevette, hogy Gabi levált róla, üvölteni kezdett. Gabriela a hátán
aludt; gyakorlatilag egész éjjel egy háromkilós teherrel a hasán.
Amikor elaludt, ott hagyta maga mellett, de ritkán fordult elő, hogy
a baba két óránál tovább bírta anélkül, hogy újra rá ne csatlakozott
volna.
A saját anyja és az anyósa jött a tanácsaival; hogy a gyereket
hozzá kell szoktatni az egyedülléthez, és hagyni kell sírni; de
Gabrielának mindez az egyik fülén be, a másikon ki.
Gabriela és Germán babájuk életének első három, csodálatos hetét
alvás nélkül töltötték, csapatmunka keretében – mert Germán
valóban mindent beleadott. Mivel azonban a baba csakis Gabrielával
óhajtott időzni, Germán a pelenkázáson kívül nem sokat tehetett az
ügyért. Mindenesetre bevásárolt, megfőzött, kitakarított, és a
komplett otthoni logisztikát ő irányította.
 Germán az iPhone-jára pillantott. Látta, hogy el fog késni az
irodából.
– Kivagyok – jegyezte meg, miközben a zakóját vette. – Nem
tudom, hogy tudok majd dolgozni alvás nélkül. Talán jobban
megvisel ez az egész, mint gondoltam. Negyvenhét éves vagyok…
Szóval… ebben a pillanatban… nem tudom, hogy fogom bírni.
– Egyre többet alszik majd, a gyerekorvos is elmagyarázta –
biztatta Gabriela.
– Gondolod? Mert nekem az a benyomásom, hogy egyre
kevesebbet alszik – felelte Germán, és becsúsztatta a tárcáját a zakója
zsebébe.
– Hát… Ilyenkor még sokat fáj a kis hasa… – mondta Gabriela, és
gyengéden rámosolygott a férjére. – Gyere – kérte. – Gyere, ülj
mellém egy picit.
Germán odament, és leült.
– Az éjszakát én intézem – ígérte, és finoman megérintette a férje
arcát. – Ne aggódj. Mert úgysem tehetsz túl sokat… Megoldom én.
Igyekszem úgy csinálni, hogy ne ébredj fel; bár amilyen hangosan
bömböl, nem biztos, hogy mindig sikerülni fog. De megpróbálom.
Te csak dolgozz, én pedig ellátom a babát. – Germán nem tiltakozott.
Gabriela pedig folytatta: – Nem fogok dolgozni. Egy évig, két évig…
– Mi az, hogy két évig? Gabi, nem hagyhatsz ki két évet!
– Ugyan már. Szabadúszó vagyok, megtehetem. Senkit nem
érdekel, ha nem lesz rovatom.
– Ne mondd ezt. Több mint kétszázezer nő várja a vasárnapi
rovatodat.
– Jól van, na és…? – Majd kissé sértett hangon hozzátette: – Már
találtak is egy másik újságírót az interjúkhoz, Consuelo valami kis
barátnőjét.
– Logikus, hogy kerestek valakit, aki helyettesít. Nekem is ezt
kellett tennem, amikor az alkalmazottam elment szülni. Ebből ne
csinálj ügyet.
– Tudom. Nem kellene, de akkor is böki a csőröm. Elég nagy
hülyeség. A te mérnök kolléganőid legalább kapnak fizetést. A
törvények szerint alkalmaztad őket. Én viszont egyéni vállalkozó
vagyok – Gabriela vállat vont. – Remélem, nem felejtenek el. Nem is
tudom… Ha harmincéves lennék, talán jobban törődnék a
karrieremmel. De végül is én már felépítettem a karrieremet…
Legalábbis azt hiszem. Mert azért nem vagyok benne egészen biztos,
hogy Eugenia szó nélkül visszavesz majd, ha bejelentem, hogy
visszatérnék.
– Két év túl sok, Gabi – ismételte Germán.
Gabriela mutatóujját a baba szájába dugta, hogy leválassza, és
áttegye a másik mellére. A baba rögtön nyafogni kezdett.
Elhelyezkedett az ágyban, fejét a támlának döntötte, és áthelyezte
a babát a másik mellére. Germán szó nélkül két párnát csúsztatott
Gabi hóna alá.
– Ne aggódj. Ezt a részét megoldom én. Mert azért
mindenképpen szükségünk van egy teljes fizetésre.
– És ha valaki besegítene? – kérdezte Germán.
– Nem – jelentette ki Gabi kategorikusan.
Ha valakit kisgyerekkora óta nénikék és bébiszitterek neveltek,
általában kétféleképpen viselkedik: vagy megismétli a mintát, vagy a
másik végletbe esik. Gabriela a másik végletbe esett.
– Nem is tudom, miért kérdeztem. – Germán a homlokát ráncolta.
– Gabi, a jövő hónapban nyolc hétre Bostonba megyek. Nyolc hétre –
hangsúlyozta, noha a felesége már tudta ezt. – Tényleg nyolc hétig
egyedül akarsz lenni a babával?
– Elleszek vele egyedül.
– Ha én nyolc hétig egyedül maradnék vele… Nagyon szeretem,
de azt hiszem, kivetném magam az erkélyről. – Gabriela felnevetett,
Germán pedig így folytatta: – Nem szeretném, ha egyedül maradnál,
nem tetszik az ötlet. Be kell vásárolni, be kell indítani a mosógépet…
Bármikor történhet veletek valami…
– Még van két hét az indulásodig. Nyugi.
„Makacs. Nagyon makacs”, gondolta. Kár is volt erőlködni.
Germán ismét az iPhone-jára pillantott. Máris elkésett. Megpuszilta
a feleségét, aztán a babáját, majd az ajtó felé indult.
– Germán… – Germán megfordult. – Szeretlek.
✻
Aztán eltelt a két hét; az anya és babája egyre jobban megismerték
egymást, nagy volt a szeretet, Germán pedig szorongott, hogy két
hónapra magukra kell hagynia őket.
– Menj csak nyugodtan – ismételte Gabriela, majd, a babával a
karjában, szájon csókolta az ajtóban álló férjét.
– Hívd anyádat. Anyámat. A húgomat. A barátnőidet. Bárkit,
Gabi, de könyörgöm, ha segítségre van szükséged, szólj valakinek!
– Hát persze hogy így lesz, Germán. Nem vagyok hülye.
– Amint leszállt a gép, hívlak. – Megcsókolta a babát, és Gabit is,
újra. – Ha bármi van, szólj anyámnak, rendben? – makacskodott
Germán.
– Jól van, te, fárasztó alak. Mmm…
– Mi az? – kérdezte Germán.
– Még valami…? – kérdezett vissza Gabi.
Milyen nehezére is esett a férjének kiejteni azt a szót a száján…
– Szerintem elfelejtettél valamit…
Germán ismét szájon csókolta feleségét, megsimogatta az arcát, és
csak kimondta:
– Szeretlek.
✻
Anya és babája elég jól átvészelték azt a nyolc hetet. Gabriela
akkor aludt, amikor a baba. A baba hajnali háromkor ébredt.
Szopott. Ötig aludt. Aztán megint szopott. Ilyentájt nehezen aludt
vissza, ezért Gabriela a mellére vette, úgy sétálgatott vele. Arccal
lefelé tartva a babát. Aztán a vállára támasztotta a kis fejét. Majd
oldalt fordította. Gabriela minden lehetséges pozitúrát kipróbált.
Hozzászokott, hogy hajnali ötkor bekapcsolja a rádiót. Megvárta,
hogy Basté beköszönjön az El món a RAC1 című műsorban.
Valójában jóleső érzéssel töltötte el, amikor minden reggel
pontban hatkor meghallotta a bemondó hangját. Úgy érezte, nincs
egyedül. Új nap kezdődött. A baba fél hét körül, néha hétkor
visszaaludt. De néha nem aludt vissza. Ilyenkor Gabriela betett egy
kis zenét a számítógépébe, úgy ringatta.
– Aludj szépen, kicsikém. Aludj el, kérlek. Nagyon kimerült
vagyok.
Kicsit elkeserítő dolog hajnali négy-öt órától kezdve egy nyafogó
babát tartani az embernek a karjában. Gabriela, aki mindent
megpróbált, talált egy kissé szokatlan módot az elaltatására:
hozzászoktatta a zenéhez. Az átlagosnál kicsit hangosabb zenéhez.
Nagyon furcsa volt, de működött. Ha egy anya hajnali négy óta a
sötétben hánykolódik éber babájával, mindent megtesz, hogy
elaltassa.
Összeállított egy listát a Spotifyon, „Babám dalai” címmel. Az
első szám egy gyönyörű dal volt Sílvia Pérez Cruztól, Iglesias
címmel. Úgy találta, hogy a baba a második napon már felismerte a
dalt, mert elaludt rá. Néha ismételt lejátszás funkcióra állította a
programot. Gabriela a dalszövegen töprengett, miközben a babáját
ringatta. Csak egy szerelmes nő képes ilyen szép dalt komponálni.
Ki az a férfi, aki téged ölel, Sílvia? Kevés férfi ölel igazán jól… Vajon
ki az? A baba pedig szépen elaludt az anyján, az énekesnő hangjára.
Aztán Gabriela lefektette az ágyra, és ő is elaludt mellette.
Remekül megoldotta azt a két hónapot, eltekintve a saját
étkezésétől. Mert vannak olyan típusú anyák, akik a gyerekük
kedvéért megfeledkeznek önmagukról. Gabriela aludt vagy
szoptatott. És mivel annyira nyúzott volt, hogy nem volt ereje
vásárolni meg főzni, azon kapta magát, hogy diót, mandulát,
sárgarépát, uborkát, avokádót, paradicsomos kenyeret, sajtot és
rántottát vacsorázik. Egészen addig, amíg barátnői, Silvia és Cósima
be nem dobták az ötletet, hogy ideje visszaállítani a heti közös
étkezés hagyományát.
Amikor meglátták a barátnőjüket, rögtön megfeddték, és vasban
gazdag étrendet „írtak fel neki”, nehogy aztán megint vérszegény
legyen, amire amúgy is hajlamos volt.
Bevezették hát a keddi összejöveteleket. Minden kedden
találkoztak. S ahogy annak idején Silviánál, az ételt most is a
vendégek hozták, a lakást pedig az újdonsült, lestrapált „fejőstehén”
biztosította.
Aznap, kedden, amikor megszólalt a kaputelefon, Silvia már ott
volt Gabrielánál. Gabi átadta a babát a barátnőjének, és felállt, hogy
ajtót nyisson.
– Kíváncsi vagyok, mit mesél – jegyezte meg aggódva, és Silvia
felvonta a szemöldökét.
Cósima már a Dexeus Klinikán beszámolt nekik a két lehetséges
opcióról a calle Berlín 69-es szám kapcsán. Conchita Fernández
versus N. Mihajlova.
Cósima bedagadt szemekkel érkezett, mivel nem aludta ki magát,
és szinte egész éjjel sírt.
– Què et passa, Cósima?29 – kérdezte megszeppenve Gabriela.
És Cósima néma szelleme lassan besétált. Gabriela becsukta
mögötte az ajtót.
– Cósima, mi van veled? – kérdezte Silvia is, amint
megpillantotta.
Cósima még mindig hallgatott. Leült a kanapéra. Gabriela és
Silvia mellé telepedett.
– Mi a baj?
– Kurvázik – bukott ki Cósimából, miközben arcizma sem
rándult.
– Hogy mi?
– A férjem kurvázni jár.
Csend.
Te milyen arcot vágsz, ha a barátnőd bejelenti, hogy a férje
kurvázni jár? Nehéz helyzet. Az ember azt sem tudja, mit feleljen.
Nem tudod, tompítsd-e a dolgot vagy inkább együttérző légy.
Gabriela, aki egy másik barátnőjével egyszer már átesett ezen, afelé
hajlott, hogy elvegye a dolog élét. Silvia az azonnali válás mellett
voksolt. Vagyis ott voltak, ketten, de fogalmuk sem volt, mit is
tegyenek vagy mit is mondjanak. Elnémultak. És sajnálták a
barátnőjüket.
– El tudod ezt képzelni, Gabi? Velem nem kefél, de egy kurvával
igen.
Gabriela átölelte Cósimát. Igazság szerint Gabriela és Silvia
színlelt, mert azért már korábban is voltak sejtéseik ezzel
kapcsolatban. Amikor Cósima a klinikán beszámolt nekik az A
opcióról, Conchita Fernándezről, és a B opcióról, N. Mihajlováról,
Gabriela már gyanút fogott. Nem úgy Silvia.
Amikor Cósima elhagyta a klinikát, Gabriela elállt az elméletével.
– Gondolod? – kérdezte Silvia.
– Nem tudom. Az N. Mihajlova úgy hangzik, mint egy orosz
prostituált neve, nem?
 – Ha Bosco valami undorító, vén szivar volna… De hát Bosco, bár
elég alacsony, jóképű, és rengeteg a pénze. Valami csajt biztos
találna a Tinderen. Úgy értem, nem szorul rá, hogy fizessen a
szexért.
Gabriela vállat vont.
– Az unokatesóm szerint a Tinder tele van egyedülálló
ragadozókkal, akik férjet keresnek maguknak. Az első randin azt
mondják, ők csak szexet akarnak, aztán másnap már azzal jönnek,
hogy »milyen jól érzem magam veled«. Hogy »te milyen jó fej vagy«.
Hogy »menjünk vacsorázni«. Egyszerűbb fizetni. Megdugni a nőt,
aztán irány haza. Bonyodalmak nélkül.
– Ezt mondta az unokatesód? Komolyan?
Gabriela elfintorodott, aztán így folytatta:
– Feleségül vett egy kedves pedralbesi lányt, van három, tündéri
gyereke, de ő azért eljár kurvázni.
– A fenébe is. Hát, ez elég szarul hangzik. Remélem, hogy Salva
nem…
– Ez az N. Mihajlova nem tetszik nekem – jelentette ki Gabriela.
Aztán ők ketten tovább társalogtak a klinikán; Gabriela a mellén a
gyerekkel, és a prostitúció sötét, a nők számára gyakorta érthetetlen
bugyrain morfondíroztak.
Cósima kibontakozott Gabriela öleléséből. Silvia a hátát
simogatta.
– De hogy jöttél rá? – kérdezte Silvia.
– Egy hónapig ettem a sült rizst egy kínai nő bárjában, a calle
berlíni tömbház előtt. És vártam. Csak vártam. És néztem az
embereket, amint ki-be járnak. Aztán egy magas, nagyon fehér bőrű,
hosszú, szőke hajú lány lépett be a kapun. És percekkel később
Bosco is ott termett – mondta Cósima, és felsóhajtott. – És miután
majdnem két hete ugyanannál az asztalnál ettem a bárban, ahová
rajtam kívül gyakorlatilag egy lélek sem járt, beszélgetésbe
elegyedtem a kínai nővel. És megkérdeztem tőle.
– Mit kérdeztél meg tőle?
– Nos, rámutattam a lányra, amikor kilépett az épületből, és
megkérdeztem: „Ki ez a lány?” Mire ő azt felelte: „Kulva”. –
Gabriela felröhögött. – A fenébe, Gabi. Nekem ez egyáltalán nem
vicces!
– Bocsánat, bocsánat… – Gabriela abbahagyta a nevetést. – Csak
ahogy a kínai nőt utánoztad…
– Weboldala is van.
– A kínai nőnek?
– Istenem, Silvia, te meghülyültél, vagy mi?! A kurvának!
A 21. században a luxusprostituáltaknak – Barcelonában és a
nyugati világ többi részén –, ha nem is mindegyiknek, de majdnem
mindegyiknek, van egy tisztességes weboldala. Egyedül vagy
csoportosan hirdetik magukat.
– Komolyan?
Cósima bólintott, és fogta Gabriela MacBookját.
– Mi a jelszavad?
– 12345.
– Gabi, a francba, egy kicsit megerőltethetnéd az agyadat.
Belépett a Safariba. Beütötte a „www.russiangirlsbarcelona.com”
címet, és megnyílt egy weboldal, ahol egy márványfehér bőrű női
test volt látható, nekik háttal. A nő visszanézett a kamerába; szexi
fehér alsóneműt és szintén fehér, combközépig érő neccharisnyát
viselt. Jobb vállán egy kis, cirill betűs tetoválás díszelgett. Haja a
hátára omlott. A fényképtől jobbra, fekete alapon fehér betűkkel a
következő szöveg állt:

BEMUTATKOZÁS
Hello, Natasa vagyok. Édes, orosz lány. Ha egy kis
remegésre vágysz, megsimogathatod a hajlataimat és a
természetes melleimet. A szép, hosszú lábamat is.
Énbennem boldogságra lelsz. Az élvezeten kívül mindenről
meg fogsz feledkezni.
Gabriela ismét átkarolta a barátnőjét. Milyen megalázó ez az
egész, gondolta. Tovább böngészték a weboldalt.

SZEMÉLYES ADATOK
ÉLETKOR: 29 év
MÉRETEK: 90-60-90 (természetes mell)
Á
 MAGASSÁG: 174 cm
HAJSZÍN: szőke
SZEMSZÍN: zöld
NEMZETISÉG: spanyol-orosz
NYELVEK: spanyol, katalán, angol orosz, ukrán
REFERENCIÁK: klikkelj ide

SZOLGÁLTATÁSOK
SAJÁT LAKÁS: igen
LAKÁS/ÓRA: igen
HOTEL: igen
ÜGYFÉL LAKCÍME: igen
UTAZÁS: igen
ÉJSZAKAI PROGRAM: igen
Silvia és Gabriela együttéreztek barátnőjükkel, és tovább
fürkészték a webet.

SPECIÁLIS SZOLGÁLTATÁSOK

Nyelves csók. Masszázs. Orális szex gumi nélkül. Erotikus

játékok. Erotikus fantáziák. Ejakuláció arcra. Sztriptíz.
Tantra. Aranyeső. Jelmezek, fétisek. Plusz egy lány. Plusz
egy fiú. Szolgáltatás pároknak. Leszbikus szex. BDSM. GFE.
Silvia ujjával az utolsó két betűszóra bökött.
– Ezek mit jelentenek?
– Ugyan mit számít, hogy mit jelentenek? – kérdezett vissza
Cósima megalázottan.
– Semmit, bocsáss meg, ne haragudj…
Egy nappal korábban még neki sem volt fogalma a két betűszó
jelentéséről, amelyeket a magukat neten hirdető prostituáltak
többsége a „speciális szolgáltatások” címszó alatt tüntetett fel. Utána
kellett néznie a Wikipédián.
– A BDSM az angol bondage & discipline (B&D), domination &
submission (D&S), sadism and masochism (S&M) szavakból képzett
rövidítés, vagyis a „kötözés-fegyelmezés”, a „dominancia-
alávetettség” és a „szadizmus-mazochizmus” gyűjtőneve.
 Gabriela és Silvia hallgattak, sápadtabban, mint amilyenek addig
voltak.
– A GFE pedig a girlfriend experience rövidítése – folytatta Cósima.
– A prostituáltak barátnőként viselkednek, ölelkeznek, beszélgetnek,
együtt étkeznek az ügyféllel.
Gabriela borzasztóan sajnálta a barátnőjét, magához húzta őt,
Cósima pedig a vállára hajtotta a fejét.
Ő belehalna, ha megtudná, hogy Germán fizet a szexért.
Silvia Cósima térdét simogatta, s közben egy dolgon járt az agya
Gabrieláéval. Mindketten úgy vélték, hogy jobb egy alkalmi
kapcsolat, valami egyéjszakás kaland, mint egy ilyen prostituált.
A GFE alatt egy másik rubrikában fel volt tüntetve Natasa
telefonszáma, 24-es betűmérettel, alatta pedig az árak.

ÁRAK
300 €/h
2000 €/teljes éjszaka
Saját lakásom van.
Nálam maradhatsz éjszakára.
– Kétezer euró egy teljes éjszakára – mondta Cósima, majd a férje
hangját imitálva folytatta: – „Ma a műhelyben éjszakázom, olyan jól
megy a munka.” – Aztán saját magát utánozta: – „Hát persze,
szerelmem, maradj csak.” – Felsóhajtott. – Idióta vagyok.
Ezután rákattintott a honlap bal oldalán található térképre, amely
a calle Berlínre mutatott, csak néhány méterre a 69-es számtól.
A prostituáltak nyilvánvalóan nem adják meg a pontos címüket.
De hogy megkönnyítsék az ügyfelek dolgát, megjelölik székhelyük
hozzávetőleges elhelyezkedését.
– És most mi lesz, Cósima? Mit akarsz csinálni? – tért a tárgyra
Silvia.
Cósima várt egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.
– Egy becsapott, megcsalt, alulértékelt, elkeseredett nő csak egy
dologra vágyik – kezdte, szomorú mosolyt erőltetve az arcára. –
Bosszúra. Bosszút akarok állni, és kész.
✻
 Gabriela épp arra készült, hogy kipakoljon; Silviával bevásároltak
a Santa Caterina piacon lévő csemegeüzletben. Silvia – miután
elbúcsúztak Cósimától – ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őt a
piacra és feltöltsék az üres hűtőjét.
– Azért a pénzes emberek néha rendesen elvetik a sulykot, mi?
Nagyon szeretem Cósimát, de az átkozott bosszúhadjárata során
lehet, hogy egy orosz egykori katona keze alatt végezzük.
– És kíváncsi vagyok, Eugenia vajon mit szól majd a dologhoz…
Cósima elmagyarázta nekik, mire készül, és hogy számít az
együttműködésükre.
Falfehéren hallgatták, amint felvázolta a tervét, amit még a válás
megindítása előtt tervezett véghezvinni. Prostitúcióról szóló riportot
szándékozott lehozatni a La Femme-ban, egy valós érintett, Natasa
Mihajlova közreműködésével. Az igazi életéről. Hasonló riportot,
mint amilyeneket együtt hoztak tető alá az elmúlt években
színésznőkről, zeneszerzőkről, színházi rendezőkről.
– Miért is ne szólaltatnánk meg egy prostituáltat? Gabriela
készítené az interjút, én felöltöztetem, te pedig lefotózod, Silvia.
Semmi olyat nem csinálnánk, amit korábban ne tettünk volna.
– De gondolod, hogy belemenne?
– Kifizetem neki, amit kér. Pontosabban, mennyit is fizet neki
Bosco….? Kétezer eurót egy éjszakáért? Hát én adok neki
háromezret, ha néhány órát ránk szán. Szerinted ellenére volna?
Gabriela és Silvia zavartan nézett rá.
– Háromezer eurót fizetnél neki?
– Valami előnye csak van annak, ami vagyok, nem? – Majd pár
másodperc múlva kifejtette, hogy mire is utalt: – Szegény gazdag
lány vagyok.
✻
Miután Gabi elpakolta az élelmiszereket – Silvia ragaszkodott
hozzá, hogy kitakarítsa a hűtőt és felsúrolja az egész konyhát –, a két
barátnő teát főzött. Bevitték a nappaliba, ahol a baba békésen
szunyókált a padlón, az afrikai kelmén.
– Napközben alszik – mondta Gabriela, majd vállat vont, és leült
a baba mellé, a szőnyegre. – Nagyon köszönöm a segítséget a
konyhában, igazán… Színek szerint rendezed a zöldségeket, Silvia?
– kérdezte mosolyogva. – Germánnak téged kellett volna feleségül
vennie.
– Hát, ami azt illeti, tényleg nem vagy egy konyhatündér…
Germánnak azért egy kicsit igaza van.
– És te hogy vagy? – kérdezte Gabriela Silviától. – Az izgalmak
meg a babázás közepette nem is meséltél semmit.
– Jól. Minden rendben.
– Salva?
– Ő is jól van. Remekül. Megszerezte a mérkőzésvezetői oklevelet,
és nagyon boldog vele. A gyerek pedig imádja az ovit.
Silvia a csészéje mögé bújt, és kortyolt egyet a teából.
– Formenterára készülök.
– Á, tényleg?
Silvia bólintott.
– Igen, a félmaratonra, amiről már meséltem nektek. Nem tudom,
sikerül-e lefutnom a huszonegy kilométert; az három-négy óra futást
jelent, megállás nélkül. – Silvia kis grimaszt vágott.
– Hármasban mentek?
– Nem, csak Zaira meg én. Salva nem tud jönni. Felkérték
mérkőzésvezetőnek a Godóba.
Silvia elhallgatott, és állta Gabriela tekintetét. Gabinak kicsit
furcsa érzése támadt. De mivel alig aludt valamit, betudta a
kimerültségnek.
– Silvia… Szeretnél mondani valamit? – Vállat vont. –
Lemaradtam valamiről…?
– Nem. Nincs semmi mondanivalóm – hazudta. – Csak kíváncsi
vagyok, képes leszek-e végül befutni a célba.
Épp abban a pillanatban felébredt a baba, és az anyja mellét
követelte. Gabriela felvette, kiszabadította a mellét, és hagyta, hogy a
kisfia még egy kicsit jobban kiszipolyozza őt.
Silvia pedig akaratlanul is barátnője meztelen mellét nézte, mint
már oly sokszor máskor is. De most valahogy másképpen nézett rá.
Mintha készült volna valamire. Valamire, amiről még ő maga sem
tudta, vajon lesz-e hozzá elég bátorsága.
✻
– Tessék.
 – Szia… – mondta Cósima, s a fülére szorította a mobiltelefont.
– Szia. Hogy vagy? – Kedvesen csengett a hangja, némi szláv
akcentussal.
– Köszönöm, jól… ömmm… szóval…az interneten találtam a
számod, és… szóval… leszbikusokat is vállalsz, ugye? – kérdezte
Cósima, leplezetlen idegességgel.
– Igen, leszbikusokat is vállalok – felelte az orosz nő.
– Hát, ennek örülök – Cósimának remegett a hangja. – És… mikor
érnél rá?
– Ma délután, ha jó neked, hatkor ráérek.
Cósimának vadul zakatolt a szíve. „Hatkor? Máris? Ma? Jobb
volna átgondolni, hogy csináljam… De nem (győzködte magát), jobb
lesz mielőbb belevágni. Máskülönben egész éjjel le sem hunyom a
szemem.”
– Oké, persze. Hol?
– Attól függ, mennyit szánsz a dologra. Mehetünk szállodába, ott
óránként lehet fizetni.
– Megnéztem, merrefelé vagy. Közel lakom a calle Berlínhez,
nálad is lehetnénk.
– Nálam nem lehet – felelte Natasa fagyosan. – Még nem ismerjük
egymást. Menjünk szállodába.
– Mondd meg, hova menjek.
– Menjünk a Casita Amarillába. Ismer a tulaj, jó árat ad. Keresd
meg az interneten. Megtalálod. Akkor hatkor?
– Rendben, hatkor.
– Még nem mondtad meg a neved – jegyezte meg Natasa.
Cósimát váratlanul érte a kérdés. Nem árulhatta el a valódi nevét.
Mi van, ha Bosco mesélt róla? Nem valószínű. De azért inkább nem
mondta meg.
– Ömmm. A nevem… Gabriela.
És Natasa – aki kurva volt, de hülye nem – rájött, hogy hazudik,
de profihoz méltó módon tovább játszott.
– Akkor hát hatkor, Gabriela. A Casita Amarilla tízes számú
szobájában.
Cósima hisztérikusan kinyomta az iPhone-ját, és azon töprengett,
vajon a lány bevette-e a hazugságot, vagy átlátott a szitán.
 Ha valaki akkor válaszolhatott volna Cósimának, elmagyarázza
neki, hogy a prostituált, akivel néhány órán belül találkoznia kellett,
olyan nő, aki a testéből él. Hogy – bár édes a hangja – kemény, éles
eszű, ravasz némber.
Felettébb ravasz.
És – veled ellentétben, Cósima – közel sem naiv teremtés.
Mert amíg te kislánykorodban a gumírozott derekú
ruhácskáidban futkorásztál a gyönyörű parkban, amelyet a családi
kastélyod barackfái narancsos árnyalatokkal tarkítottak, és
bújócskázás közben apád elől szaladtál, addig ő, Natasa, a te
korodban – öt- vagy talán hatévesen – a mostohatestvérétől örökölt,
térdig érő, vörös anorákban a szekrénybe menekült, és
smaragdszemeivel (amelyeket hamarosan te is látni fogsz) csak leste,
amint vodkásüvegek repkednek a levegőben, majd a falhoz
csapódnak, és ripityára törnek a fagyos putriban, ahol éldegélt. Csak
kerülgette a palackokat, amelyeket alkoholista mostohaapja eszelős
anyjához vagdosott. Kedves Cósima! Natasa, a prostituált, akivel a
férjed lefekszik, bizony egyáltalán nem hülye.
Így hát az a mosolygós kislány, aki a barackfák között szaladgált,
meg a kis orosz fruska, aki a vodkásüvegeket kerülgette, néhány
órán belül találkozni készült egymással.
✻
– Hogy mondhattad neki, hogy Gabriela a neved? Ets tonta o què?
30
– Csak azért hívlak, hogy megadjam a címet, ahol találkozunk, ha
ne adj’ isten, történne velem valami.
– Ne áruld el neki, hogy ki vagy, mert a végén még tényleg
történik veled valami! – felelte nyugtalanul Gabriela.
– Ő prostituált, nem pedig gyilkos.
– Nehogy eláruld, hogy Bosco felesége vagy, érted? El ne mondd
neki… Lehet, hogy nem gyilkos, de azt hiheti, hogy valami
elvetemült feleség vagy, és fejbe vág egy lámpával. Jaj, Cósima, én
nem is tudom… Szörnyű ez az egész. Ne menj oda.
– Most le kell tennem. Ha nyolcig nem kereslek, hívj fel!
– És ha nem veszed fel?
– Felveszem.
 – Jó, de ha mégsem?
– Hát akkor… Mmm… Akkor hívd a rendőrséget.
– Basszus, Cósima…
– Most megyek, Gabi…
– Figyelj rám – hadarta még Gabriela –, dobj be négy pólót, és
költözz hozzám. Germán még három hétig távol van. Jól elleszünk…
Na, jó…? És akkor elfelejted ezt az egész rémséget. Gyere, kérlek!
– Nem, Gabi, ezt végig kell csinálnom – jelentette ki Cósima
határozottan.
– Mi az, hogy „végig”, Cósima, meddig? Csak, mert Bosco
lefeküdt egy prostituálttal? Nem ő az első, és nem is az utolsó a
világtörténelemben… Ennyi az egész.
– Calle Padua, 83, Casita Amarilla. Hatra megyek – tette még
hozzá Cósima, és letette.
Gabriela a kanapéra dobta a Nokiát, a babát áttette a másik
mellére, majd fogta a MacBook Próját, és beütötte: „Casita Amarilla
hotel árak Barcelona”. Pillanatokon belül megnyílt a weboldal.
Az első szavak angolul voltak, nagybetűvel: „LOVE ROOMS”.
Majd alatta az állt, hogy „Egész évben nyitva”. „Megbízhatóság.
Diszkréció.” A szöveg alatt pedig a foglalható szobák fotóit lehetett
megtekinteni.
Az első képen egy franciaágy volt látható, összehajtogatott fekete
takaróval, rajta rózsaszirmokkal. Az ágyon két, fehér törülköző, szív
alakban elhelyezve. Olyan közönséges volt az egész, hogy Gabit
elfogta az undor. Sötét fejtámla, amelyből két, olcsó lámpa állt ki –
„legalább nem ékelheti őket Cósima koponyájába” –, nagyon gagyi
az egész.
Gabriela pedig, miközben a silány Love Hotel fotóit nézegette,
megsajnálta milliárdos barátnőjét. Megsajnálta ezt a szegény gazdag
lányt, aki az egyik legjobb barátnője volt. Mélységesen megsajnálta
őt.
✻
Cósima verítékezve, túlzott mennyiségű adrenalinnal az ereiben
szorongatta a Casita Amarilla 10-es számú szobájának ajtógombját.
Mély levegőt vett, elfordította a gombot, és majd kiugrott a szíve,
amikor belépett. Halványvörös fények fogadták. A prostituált az
ágyon ült, és az iPhone-ja képernyőjét simítgatta. Hosszú, egyenes
szőke haja a hátára omlott. Fekete, pántos, csipkebetétes felsőt viselt.
Sötétkék farmer és fekete, tűsarkú Martinelli cipő volt rajta. Szép
volt. Nagyon szép. Felnézett, és elmosolyodott.
– Szia.
– Szia, Natasa – mondta Cósima remegő hangon, amint ott találta
magát a gyönyörű, vékony szláv nő előtt.
Már az első ezredmásodpercben megérezte, hogy a prostituált,
akivel a férje rendszeresen lefekszik, igazi nő, s nem holmi védtelen,
fiatal kis szajha, amire Cósima számított.
A másik fél pedig – mivel immár tíz éve gyakorolta a mesterségét
Barcelonában – az előtte álló nő határozatlan és bizonytalan
gesztusaiból rögtön rájött, hogy nem sokszor fizethetett hasonló
szolgáltatásokért. Sőt, talán ez az első ilyen alkalom.
Cósima kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy borítékot
négyszázhetvenöt euróval, amiben az óradíj és a szobaár is benne
foglaltatott. Átnyújtotta Natasának.
– Számold meg nyugodtan – mondta idegesen.
Az orosz nő megszámolta a pénzt.
Pár másodpercig némán álltak egymással szemben.
Cósima idegesen lesütötte a szemét.
A prostituált odalépett hozzá, s kezét Cósima szoknyájára
csúsztatta. A szeméremdombjára.
Cósima ijedten és sután hátralépett.
A prostituált értetlenül nézett rá.
– Bocsáss meg – szabadkozott Cósima.
– Mit szeretnél? – kérdezte a prostituált.
Cósima hallgatott; nem tudta, mit feleljen.
– Láthatnálak meztelenül? – kérdezte bizonytalanul.
Natasa szó nélkül engedelmeskedett neki.
Gépiesen kilépett a Martinelli cipőből, kicsatolta az övét, és
kigombolta a farmerját. Levette. Fehér csipkebugyit viselt,
csipkeszegéllyel. Szexiset. Cósima – mint stylist – tudta, hogy drága.
Csinos, nagyon hosszú lába volt és hófehér bőre. Fájdalmat érzett,
amikor arra gondolt, hogy a férje ezt a bőrt simogatja. Natasa levette
a felsőjét, és felfedte a bugyijához illő, szép, fehér csipke melltartóját,
amely apró melleit takarta.
Már épp arra készült, hogy kikapcsolja a melltartóját.
Cósima remegett.
– Ne – mondta neki Cósima. – Szükségtelen. Maradj bugyiban és
melltartóban. Csak nézni akarlak. – Várt néhány másodpercet. –
Megfordulnál?
A prostituált hátat fordított neki. A jobb vállán ott volt a cirill
betűs tetoválás, amit már a honlapon is látott. Szemügyre vette a
betűket: „варенька”.
– Mit jelent a tetoválásod? – kérdezte remegő hangon.
Natasa nem válaszolt azonnal. Oroszul ejtette ki a szót.
Cósimához fordult, és finoman elmosolyodott.
– Hazudni akartam neked, de… tíz év alatt te vagy az első nő, aki
egyedül hívott magához. Párok szoktak hívni, de egyedülálló nők
soha… És ha megkérdezik, mit jelent a tetkóm, azt mondom nekik,
hogy „szabadság”, „szerelem”, „szex”. Pedig nem: варенька az
anyám neve. Úgy kell ejteni, hogy Várenyka – Natasa egy pillanatra
elhallgatott. – Miért remegsz?
– Nem remegek – Cósima a saját kezét szorongatta.
– Amióta csak beléptél az ajtón, remegsz.
– Most már nyugodtan felöltözhetsz.
Natasa – aki már semmin sem lepődött meg – fogta a farmerját, és
felvette. Cósima leült a kanapéra, s továbbra is a kezét tördelte.
Natasa közben belebújt a Martinelli cipőbe, és felvette csipkefelsőt is.
– Ideülnél mellém? – kérdezte Cósima.
Natasa engedelmeskedett.
Ezt úgy hívják, hogy hatalom.
Fizetsz.
Engedelmeskednek neked.
– Figyelj… én… – Cósima összekulcsolta a kezét. – Szóval… én
újságíró vagyok, és…
– Nem érdekel a dolog – szakította félbe Natasa immár ellenséges
arckifejezéssel.
– Kifizettem neked egy órát. Van még negyven percem. De már
csak öt percet kérek. Ha pedig nem akarsz meghallgatni, add vissza
a pénzt, és elmegyek.
Kurva volt, de hülye nem.
Natasa csöndben hallgatta, anélkül, hogy lesütötte volna a
szemét.
– Interjút szeretnék készíteni az újság számára, amelyiknek
dolgozom.
– Mondtam már, hogy nem érdekel.
– Megfizetem.
–…
– Van pénzem.
–…
– Gondold át, mennyit kérnél érte.
–…
– Hoznék egy fotóst meg egy stylistot.
– Nem akarok fotókat.
– Szükségem lesz fotókra.
Natasa megrázta a fejét.
– Ruhában, hátulról. Elég, ha a tetoválásod látszik. Maximum
három-négy órát töltenénk együtt. Mennyi pénzt kérnél érte?
Natasa gondolkozott egy kicsit:
– Amennyit egy egész napra kérek: kétezer eurót.
– Fontos volna, hogy nálad készüljön az interjú.
– Akkor az a duplája lesz.
– Rendben. Kereslek a héten, hogy tisztázzuk a részleteket.
A prostituált bólintott. Az arisztokrata pedig felállt, hátat fordított
a prostituáltnak, és készen állt rá, hogy elhagyja a szobát.
– Bocsi, még valami – szólt utána a szláv nő.
Cósima megfordult.
– Csak azt nem értem, miért nem kérdezted meg azonnal. Miért
kellett levetkőznöm előtted?
Cósima kihívó tekintettel nézett rá; azzal a fájdalommal, amit egy
megcsalt nő érez; mert abban a pillanatban nem a prostituáltat látta
benne, aki lefekszik a férjével, hanem a gyönyörű nőt, aki elrabolta
tőle a férjét. Dühösen kifakadt hát:
– Csak tudni akartam, mit éreznek a férfiak, amikor ezt teszik.
Hogy érzik magukat, ha egy nő, akinek nem áll módjában se tenni,
se mondani semmit, engedelmeskedik nekik.. Hogy milyen érzés
hatalommal bírni.
A prostituált megérezte az ellenséges felhangot Cósima
szavaiban. Megsejtette, hogy meg akarja alázni őt, de nem tudta, mit
feleljen, mert erre nem számított. Nem értette, mire megy ki a játék.
– Sosem félsz attól, amit csinálsz? – folytatta Cósima élesen,
mintegy kegyelemdöfésként.
Minden a hangnemen múlik. Cósima lehetett volna kissé
megértőbb, empatikusabb, kíméletesebb. Beszélhetett volna
másképp. Ő azonban elutasító volt; megszégyenítő hangot ütött
meg. Mert ha meztelen vagy egy felöltözött idegen előtt, az ijesztő.
Egy zárt helyiségben, négy fal között, akárhogy is nézzük, ijesztő.
Nagyon is ijesztő.
– Nem félsz? – provokálta Cósima.
Natasából ekkor előbújt a szláv istennő, aki ott lapult benne,
egyenesen – egy kicsit sem meghunyászkodva – az arisztokrata nő
szemébe nézett, és így felelt:
– Akármi is a valódi neved… tőled egyáltalán nem félek.
✻

Hány férfival fekszel le egy nap?

Mennyit kérsz egy alkalomért?
Mennyit keresel egy hónapban?
Minden, amit megkeresel, a tiéd, vagy van egy stricid?
Cósima felolvasta az utolsó mondatot, amelyet épp lejegyzett a
négyzethálós spirálnoteszébe. Gabriela szoptatott, Silvia pedig nézte,
ahogy Cósima leírja a kérdéseket, amelyeket fel akart tenni
Natasának.
Gabriela nem lett volna elég bátor ilyen közvetlen kérdéseket
feltenni. Valójában az utolsó dolog, amit újságíróként egy
prostituálttól megkérdezett volna, az volt, hogy mennyit keres és
hány férfival fekszik le naponta. De mivel tiszteletben tartotta
barátnője megsebzett lelkét, úgy vélte, ezúttal Cósimának kell
kézben tartania a gyeplőt. Miközben Cósima jegyzetelt, Silvia egy
fazékban olívaolajon csicseriborsót, egy negyed tyúkot, káposztát,
sárgarépát, félbevágott burgonyát, egy gerezd fokhagymát
kevergetett. Az első madridi cocidójára készült, miután elkérte
anyjától a receptet.
– Kicsit kutakodnunk kell, mielőtt elkészítjük az interjút, nem
igaz? Nem is tudom. Mondjuk, az orosz maffiáról; azokról az
emberekről, akik idehozzák őket.
– Cósima, biztos vagy te ebben? – kérdezte Silvia, miután
belekóstolt a készülő cocidóba.
– Hogy kerültél ide? Egyedül érkeztél? Meglátogattad a
családodat tavaly karácsonykor? – fogalmazta meg a kérdéseket
Gabriela.
Cósima Gabrielára nézett, és egy „ennek a kérdésnek ugyan mi
értelme”-szerű grimaszt vágott.
– Írd csak le.
„Hazautaztál Oroszországba tavaly karácsonykor? Kivel
ünnepelted a karácsonyt? Édesanyáddal? Édesapáddal? Ők tudják,
hogy prostitúciót folytatsz?” És ezen a ponton – attól függően, mit
válaszol – meg kell forgatni benne a tőrt.
– Hogy érted ezt?
– A gyerekkora felől kell kérdezni. – Gabriela elgondolkodott. –
Bár nehezen képzelem el, hogy őszintén megnyílna nekünk.
– Pénzért megteszi – vágta rá Cósima.
– Pénzért megengedi, hogy közzétedd az interjút, Cósima. De azt
mond, amit akar. Viszont azt rögtön észreveszem, hogy őszinte-e
vagy sem.
– Az az igazság, hogy engem fikarcnyit sem érdekel az élete –
válaszolta Cósima.
– Lehet, de engem igen – válaszolta finoman Gabriela. – Tudom,
hogy neked ez az egész csak a bosszúról szól; hogy Bosco orra alá
akarod dörgölni az interjút, de ez így nekem akkor sem tetszik…
Nem is tudom… Ő is csak egy olyan nő, mint mi, akinek van múltja,
vannak sebei és forradásai. Szerintem egyetlen nő sem saját
jókedvéből áll prostituáltnak. Nem tudom. Én őt semmilyen módon
nem szeretném bántani. Éppen ellenkezőleg.
Cósima lesütötte a szemét. Mert a lelke mélyén ő igenis bántani
akarta azt a nőt; persze nem fizikailag, hanem lelkileg. Számításai
szerint ugyanis Natasa már jó ideje szexelhetett a férjével. Amióta
csak Bosco hablatyolni kezdett neki az éjszakai ihletről. Két éve…?
Gyűlölte azt a kurvát. Gyűlölte.
A Natasával készítendő interjú kapcsán Gabriela elkezdett
olvasgatni a barcelonai prostitúcióról. Az általa megbízhatónak
tartott, 2016-os források szerint a Mobile World Congress idején
Spanyolország egész területéről Barcelonába áramlottak a
prostituáltak, hogy kielégítsék a keresletet a nemzetközi
rendezvényen, minthogy a résztvevők hetven százaléka férfi volt;
konkrétan száztízezer ember, csupa felső vezető, akinek a havi
keresete meghaladja a négyezer eurót. Több mint harmincezer
prostituált tárta szét a lábát ez alatt a három nap alatt Barcelonában.
Ugyan melyik távközlési vezető ne óhajtott volna részt venni efféle
eseményen? Négy megbeszélés, napsütés, paella, tenger, kurvák. Ez
nem szerepelt az újságban, csak Gabriela gondolta hozzá. Viszont
szó szerint kimásolta a La Vanguardiában megjelent cikk utolsó
mondatát, amely egy anonim felső vezető szavait idézte: „Az MWC
idején a fizetett szex már-már egyfajta társadalmi rituálénak számít”.
Gabriela két szoptatás között három órát töltött olvasással,
miközben Cósima és a férje prostituáltja a Casita Amarillában éppen
megismerkedett egymással. A végén úgy gondolta, elképesztő az
egész. Beütötte a Google-ba a „prostituáltak Barcelona” szavakat, és
5,66 millió bejegyzést dobott fel a rendszer. Gabrielának eszébe jutott
az utazás Germánnal Amszterdamba, ahol a prostituáltak buján
mutogatták magukat fehérneműben, a város szívében, a piros
lámpás negyedben, az utcára néző kirakatokban. Azt olvasta, hogy
Hollandiában a legális prostitúcióból (mert ott a szexmunkások több
mint húsz éve adót fizetnek, és társadalombiztosítási ellátásban
részesülnek) származó bevétel meghaladja az évi két és fél milliárd
eurót, ami eléri az ország nemzeti össztermékének négytized
százalékát. Spanyolországban a becslések szerint a prostitúció
körülbelül tizennyolc milliárd eurót hoz évente.
„Ami nagyon sok pénz”, gondolta Gabriela. „Ennyire nagy
szüksége volna a férfiaknak a szexre? Komolyan?” A Gabrielához
hasonló nők kollektív képzeletében a „kurvapecér” elvetemült
hatvanas, aki szivarral a szájában, lehúzott sliccel kószál a Camp
Nou kopár telkein, és megkörnyékezi a fuksziaszín miniszoknyás
nőket, akik jövőbeli klienseiknek szórják a bókjaikat. Az utolsó
dolog, ami egy Gabrielához hasonló nőnek megfordul a fejében, az,
hogy egy Armani öltönyös felső vezető vagy épp egy Bosco-féle,
jóképű kis ficsúr fizet a szexért. A furcsa, nyomorúságos
tranzakcióra gondolt.
Vajon az megfordul-e a szexért fizető férfiak fejében, hogy ezek a
nők miért is árulják a testüket? Vajon számít-e nekik, hogy miért
teszik ezt, amikor belehatolnak a testükbe? Nem kellene-e némi
együttérzést tanúsítaniuk irántuk? Talán azt hiszik, hogy
bármelyikük is élvezetből teszi ezt? Feltehetően egyetlen prostituált
sincs az egész világon, aki élvezetből űzné az ipart.
Gabriela – aki mindig túl sokat kombinált – azon töprengett,
vajon lehetséges-e, hogy a fájdalom ösztönzi a kurvapecéreket.
Mármint a nők fájdalma.
Azonnal el is vetette ezt az opciót; nem, ez lehetetlen, gondolta.
„Nem gondolkodnak. Egészen egyszerűen nem gondolkodnak,
amikor bedugják a falloszukat a vaginába. Kizárt, hogy bármin is
gondolkodnának. Ha tisztában volnának mindazon pusztító
pszichés következményekkel, amelyeket ezeknek a nőknek el kell
szenvednie, nem csinálnák az egészet. Mert ha mindebbe
belegondolnának, és tovább folytatnák, az a felebaráti szeretet és
empátia olyasfajta hiányát jelezné, amitől a férfiak meggyűlölnék
magukat. Megundorodnának a saját lényüktől.”
De hát akkor mi a helyzet ezekkel a férfiakkal? Vajon mi hajtja
őket? Túlteng bennük a tesztoszteron? A férfihormon, amely férfivá
teszi a férfit, egyúttal aláássa az empátiás készségét…?
– Ezek közül a nők közül sokat bántalmaztak gyermekkorában,
Cósima. Az a kérdés, miként jutnak el mindettől odáig, hogy áruba
bocsássák a testüket…
Cósima Gabrielára nézett, és vállat vont.
– Kicsit szégyellném magam az efféle kérdések feltételekor. Nem
tudom, mire is törekszünk valójában… Esetleg megpróbálunk
valami mást is kihozni belőle azon felül, hogy megbüntetjük a
férjedet?
Gabriela közel tíz éve volt kulturális újságíró, és a legkülönfélébb
nőkkel készített már interjút. Ezeknek a nőknek az élete ritkán
okozott meglepetést számára. A riportalanyok több mint fele olyan
közép- vagy felső osztálybeli családból származott, amely
megengedhette magának, hogy leányuk a zeneakadémián, valamely
képzőművészeti iskolában, színiakadémián tanuljon vagy épp az
UCLA-ra vagy a New York-i Filmakadémiára járjon mesterképzésre.
Ezeknek a nőknek nemigen voltak sebeik; vagy, ha voltak is,
Gabriela sem igen ránthatta le róluk a leplet. Itt merül fel az újságírói
tehetség kérdése. Talán nem volt elég jó a szakmájában. Gabriela
rendszerint olyan mondatokat írt le, mint:
„Az első Szuper 8-as fényképezőgépemet az elsőáldozásomra
kaptam.”
„Gyerekkoromban anyám az ölébe ültetett a Prado Múzeumban.”
„Amikor kislány voltam, Apám minden este Josep Plától olvasott
fel nekünk valamit.”
Néhányan – talán a legőszintébbek vagy talán legnagylelkűbbek –
magányos gyermekkorukról, szüleik traumatikus válásáról
beszéltek; sőt olyan is akadt, aki bátran bevallotta, hogy valamelyik
színházi rendező visszaélt a pozíciójával vele szemben. És
természetesen született tehetségeket is mikrofonvégre kapott,
akiknek azért mindig megvolt a mindennapi betevője. De egyik
történet sem volt a smaragdszín szemű orosz lányéhoz hasonlatos,
akivel most interjút szándékoztak készíteni. Gabriela sosem
találkozott még olyan szívszorító történettel, mint amilyen Natasa
Mihajlováé volt.
✻
– Máris meg akarom csinálni azt az interjút – jelentette ki Cósima.
Hármasban sétáltak át a parque de la Ciutadellán, a tenger felé
haladtak. Gabriela hordozókendőben vitte a kisbabáját.
– Máris, máris, de mikor? – kérdezte Silvia.
– Mielőtt Szenegálba repülök. Három hét múlva indulok.
Két órája fejezték be az ebédet. Cósima elsírta magát evés közben.
Egyes pillanatokban bátornak és euforikusnak tűnt, aztán hirtelen
felzokogott bánatában. Gabriela azt javasolta, sétáljanak el a
tengerhez, mert az mindig megnyugtatja az embert.
– Ha ezen a héten kerítünk sort rá, Eugenia a jövő heti számban
már le is hozza az írást. Már felhívtam az ügyvédemet, hogy Bosco
egyben kapja meg a pakkot: a válókeresetet meg ribancáról szóló
cikket.
Csöndben maradtak, hátha attól megnyugszik Cósima lelke, és
enyhül a fájdalma. Gabriela előrenézett; körülbelül harminc méterre
egy férfi közeledett feléjük.
– Pablo!! – szólalt meg Gabriela. – Pablo felénk tart!
– Kicsoda? – kérdezte Cósima.
Gabriela érezte, hogy Pablo rászegezi a tekintetét. Lesütötte a
szemét.
– Milyen Pablo? – faggatózott Cósima, mert hát Silvia már
pontosan tudta, kiről is van szó.
– Az író, Pablo Hausmann.
– Pía férje?
Gabriela bólintott, majd felpillantott, és ismét konstatálta, hogy
hevesen zakatol a szíve annak ellenére, hogy hordozókendőben épp
rajta csüngött a kisfia.
– Beszélnétek egy kicsit? – kérdezte Gabriela.
– Mégis miről? – kérdezte csodálkozva Silvia.
– Nem tudom, bármiről.
Pablo már tizenöt méteren belül volt.
– Öt órája megállás nélkül beszélünk; megtennétek a szívességet,
hogy mondtok még valamit?
Pablo tíz méterre volt.
– Milyen magas, nem? A fotókon alacsonyabbnak tűnik – jegyezte
meg Silvia.
Csend.
– Mondjatok már valamit, az istenért, bármit…
– De mégis mit mondjunk?
– Nem tudom, Silvia. Nem akarom, hogy némán haladjunk el
mellette. Mesélj valamit Madridról, mit tudom én… a medvéről meg
az eperfáról. Valamit csak tudsz róla mondani, nem? Ha egyszer
olyan nagyra tartjátok egy medve szobrát, amint épp felmászik az
eperfára, Madrid kellős közepén…
– Hát nem.
– I tu, Cósima, no tens res més a dir?31
– Jo tot el que havia de dir ja ho he dit.32
 Pablo már csak öt méterre volt.
– Most megkukultatok? Mondanátok valamit, kérlek?
Pablo öt méterre volt.
Csend.
Pablo négy méterre volt.
Csend.
Pablo három méterre volt.
Csend.
Pablo és Gabriela egy röpke másodpercig félénken egymásra
nézett.
Pablo egy méterre volt.
Csend.
Pablo már csak húsz centiméterre volt Gabrielától.
Csend.
Pablo elment.
– Mind a ketten tiszta hülyék vagytok. Egész nap beszélgettünk;
sőt, szóhoz sem jutottam, amióta csak megérkeztetek hozzám. És
éppen most nem tudtatok mondani semmit?!
Silviából kitört a nevetés. Cósima hallgatott; képtelen volt kilépni
a saját kis világából.
– Most biztos furcsa szerzeteknek tart bennünket, vagy arra
gondol, hogy róla beszéltünk, és elhallgattunk, amikor megjelent.
– Ugyan már! Ne röhögtess… Szerinted a pasik ennyit agyalnak?
– kételkedett Silvia.
– Elvált Píától? – kérdezte Cósima.
Gabriela megrázta a fejét.
– Nem szép dolog ez az egész. És lleig,33 Gabi. Szingli férfiak ezrei
vannak, akik mellett nem cseszi szét az ember egy férjes nő életét.
Mellesleg emlékeztetnélek rá, hogy te is férjnél vagy, ráadásul épp
egy csecsemő lóg a melleden.
– De hát nem is ismerem, Cósima; ne kelts bűntudatot bennem –
válaszolta kissé nyugtalanul Gabi. – Csak nem értem, mi történik
velem, ha meglátom… Elfog valamiféle vágy, amin nem vagyok
képes úrrá lenni.
– Ugyan már… Gondolod, hogy csak téged bámul?
 Ebben a pillanatban Gabriela – Cósima megjegyzése hallatán –
naivnak érezte magát, hiszen csaknem húsz év házasság alatt soha,
semmit sem érzett egyetlen férfi iránt sem a férjén kívül. Kizárólag
ez iránt az idegen férfi iránt érezte ezt a kellemes dolgot, akivel
viszont soha életében egyetlen szót sem váltott még. Nem is
válaszolt Cósimának.
✻
Megérkeztek a Barcelonetára; Zaira a parton várta őket.
A békés Földközi-tenger sötétkékes-zöldes színekben játszott.
Mint a városi tengerek. A narancssárga-rózsaszín-sápadtkék színben
fürdő égboltot bárányfelhők tarkították. Lágy szellő fújdogált.
Kedd délután volt. Kevés ember tartózkodott a parton; néhány
vitorlás tűnt fel a távolban.
A barátnők levették a cipőjüket.
Cósima segített Gabrielának kikötni a kendőt, mire a baba
kinyitotta a szemét.
– Szia, kicsim – köszönt neki szelíden az anyja.
A barátnői körülvették, és derűsen nézték a kisfiút. Mennyi
békesség is árad egy kisbaba mosolyából…
– Milyen szép a mosolyod, kiskrapek – mondta neki az anyja, és
arcon csókolta.
És a baba ismét elmosolyodott, amint az anyja ajka a bőrét
súrolta. És Gabriela arcához emelte a pici kezét, és azt is
megcsókolta.
Majd felhúzta a szoknyáját, letérdelt a partra, és ölébe ültette a
babát, hogy levetkőztesse és megnedvesítse a kis lábát a tengerben.
– Ez itt a tenger, kiskrapek. Most látod először a tengert…
És az édesanya, az ő kedves barátnői gyűrűjében feltárta babája
előtt a Földközi-tengert, amely élete során jóban-rosszban ringatja
majd.
Ezután leterítettek egy háromszor háromméteres szenegáli
kendőt a homokba, majd hanyatt feküdtek rajta, és az eget bámulták.
A sirályok a felhők közt cikáztak, s a hullámok halk susogással
sepregették a partot.
A baba – anyja hasán, a farmerdzsekije alatt – ismét álomba
szenderült. Gabriela is elaludt, kimerítő napja volt.
 Zaira megszorította Silvia kezét. Silvia habozott. Kérdezni akart
valamit Cósimától, amit Zairával terveltek ki előző héten. Silvia
ellenállt. Zaira ismét megszorította a kezét.
– Cósima – kezdett bele Silvia kissé nyugtalanul a mondandójába.
– Mondd csak.
– Salva és én nem állunk túl jól anyagilag – Silviának nehezére
esett folytatni. – Nagyon kellemetlen ez nekem, de… szóval esetleg
visszaadhatnám neked azt a Rubik-szobrot?
Cósima néhány másodpercig hallgatott. Azután felemelte a bal
kezét, és lehúzta ujjáról a rendkívül finom, huszonnégy karátos
aranygyűrűt, amelyben kilenc drágakő ékeskedett, s amelyet
Boscótól kapott, két nappal a kiállítást követően. Átnyújtotta
Silviának.
– Háromszor annyit ér.
– Nem, ezt nem fogadhatom el…
– Vedd csak el. Vedd el, vagy a tengerbe hajítom.
Silvia gyorsan elvette a gyűrűt.
– De Cósima… biztos vagy benne? – Ez volt a legszebb gyűrű,
amit Silvia valaha látott. – De tényleg…?
– Igen, persze. Húzd fel az ujjadra. Különben még elhagyod.
Silvia kinyújtotta a kezét, de elég vastagok voltak az ujjai; nem
ment rá a gyűrű.
– Megőrzöd nekem, Zaira? Neked finomabb ujjaid vannak.
Zaira felemelte a kezét, Silvia pedig rámosolygott a nőre, akit
titkon szeretett.
Megfogta Zaira kezét, és szép lassan, amilyen gyengéden csak
tudta, felhúzta az ékszert barátnője gyűrűsujjára.
✻
Mej Ling Csang egy pohár tejeskávét szolgált fel Gabriela
anyjának, aki épp a babakocsiban békésen szunyókáló
kisunokájában gyönyörködött.
Gabriela tíz perccel korábban szoptatta meg a babát, Cósima
pedig bemutatta neki a vacak kis bár kínai tulajdonosát. A hely
immár egyfajta főhadiszállássá vált.
A Natasa hadművelet főhadiszállásává.
 – Elvileg most két órát aludni fog. De anya, ha sír, kérlek, azonnal
hívj!
– Jól van már, Gabikám. Elboldogulok egy babával, nyugalom.
Rólad meg a bátyádról is én gondoskodtam.
Gabi erre felvonta a szemöldökét. „Ez most nem a legmegfelelőbb
pillanat, Gabi. Nem ez a megfelelő pillanat.”
Silvia a hátára vette a hátizsákot, a kamerákat pedig a vállára
akasztotta. Gabriela felkapta az állványt. Cosima a bőröndöt
vonszolta, benne a ruhával, amibe Bosco kurváját akarta öltöztetni.
– Ne nevezd már folyton Bosco kurvájának, Cósima. Natasának
hívják – jegyezte meg Gabriela szelíd hangon. – Fogalma sincs róla,
milyen fájdalmat okoz neked.
– Emlékeztetlek benneteket, hogy egy pillanatra sem szabad
elfelejtenetek: engem Gabrielának hívnak – mondta Cósima, és
mindenekelőtt Silviára nézett. – És hogy Gabriela pedig María. Azt,
hogy Cósima, egyszerűen felejtsétek el.
Mert ha Bosco valamilyen okból kifolyólag említette már neki a
felesége nevét, az orosz nő azon nyomban leleplezi őt.
Spanyolországban ugyanis nagyon kevés Cósima volt. Édesapja, a
klasszikus zene szerelmese választotta neki ezt a nevet, Cósima
Wagner zongoraművész és zeneszerző tiszteletére, aki azonban
leginkább Liszt Ferenc törvénytelen lányaként és Richard Wagner
német zeneszerző nagy szerelmeként vált ismertté.
Újból meg kellett győznie Natasát, amikor felhívta, hogy
konkretizálják az interjú részleteit. Az az utolsó mondat a Casita
Amarillában mérgező volt. De a pénz az mégiscsak pénz, és
Cósimának módjában állt négyezer eurót ajánlani neki. Natasa kurva
volt, de hülye nem. Nem akart tovább játszadozni, és kerek perec
közölte vele, hogy őt ugyan nem csapja be, és tudja, hogy nem ez az
igazi neve.
– Most, hogy már nem vagy az ügyfelem, megmondod végre,
hogy hívnak?
Cósima a tőle telhető legnagyobb nyugalommal válaszolt:
– Gabrielának, ebben nem hazudtam neked – bizonygatta
hidegvérrel.
Cósima tehát Gabrielának a María nevet adta.
 – Silvia, kérlek, ne nyisd ki a szád. Csak csináld a képeket, de ne
beszélj. És ha valamiért mégis meg kell szólítanod Gabrielát, ne
felejtsd el, hogy ő María.
– Ki sem nyitom a számat, Cósima. Nyugi.
Átkeltek a zebrán, és a calle Berlín 69-es szám felé vették az
irányt. Cósima az ajkát harapdálta, és önkéntelenül tördelte a kezét,
miközben körbepillantott. Sosem látták még ennyire idegesnek.
Gabriela megsimogatta a hátát.
– Még visszafordulhatunk.
Cósima megrázta a fejét.
– És vajon nem furcsállja majd, hogy ketten kérdezitek és
öltöztetitek egyszerre?
– Nem hinném. Egy kurvával nemigen készítenek interjút.
– Natasával – korrigálta finoman Gabriela.
Natasa az ajtóban várta őket. Cósima ment előre, és fagyosan
üdvözölte az orosz nőt.
– Ő Silvia, a fotós.
Silvia kedvesen köszönt neki, és kezet fogott vele.
– Ő pedig María, szintén újságíró.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Natasa – mondta
Gabriela.
Natasa udvariasan elmosolyodott, majd betessékelte őket, és
becsukta mögöttük az ajtót.
– Hol szeretnétek elkészíteni az interjút? – kérdezte Natasa.
– Nézzük meg a fényeket – válaszolta Silvia. – Merre van a
nappali?
– Legyen a dolgozószobádban – vágott közbe Cósima bántó
hangon. – Ahol az ügyfeleiddel szexelsz.
Gabriela szigorú pillantást lövellt Cósimára; úgy látta, nem bír
uralkodni magán; olyannak tűnt, mint aki menten felrobban. Ilyen
feszült hangulatban képtelenség interjúzni, gondolta.
– Kezdjük talán a fotókkal, Natasa, ha egyetértesz vele – szólt
közbe Gabriela. Előveszed a ruhákat, Gabriela?
– Milyen ruhákat? – kérdezte Natasa. Eddig szó sem volt
semmiféle ruháról.
 – A La Femme különféle márkákkal dolgozik együtt, és fizetnek a
kiadónak azért, hogy az ő ruháikba öltöztessük az interjúalanyokat –
válaszolta Cosima.
– Erről nem volt szó.
– Csinos leszel, ne aggódj. Tetszeni fog.
Natasa bevezette őket a hálószobájába, ahol a vörös szín
dominált. Vörös, rojtos gyapjúszőnyeg borította a falat.
Mályvaszínű, baldachinos franciaágy. Egy antik kis fésülködőasztal,
tele kis üvegekkel, púderesdobozokkal, tükröcskékkel, kefékkel,
szempillaspirálokkal és vörös rúzsokkal – Yves Saint Laurent Rouge,
Scarlet Red, Desire…
A szobában volt egy kis ablak, amely a belső udvarra nyílt, és
átszellőztette a szobát, ahová alig szivárgott be a fény. Valami fügés
illat terjengett a levegőben. Egyszerre volt fullasztó és hangulatos.
– Itt szeretnél átöltözni, vagy…?
– Inkább a fürdőszobában.
Natasa Cósima és a bőrönd kíséretében elhagyta a szobát.
Gabriela Cósimára nézett. „Viselkedj.”
Néhány perccel később kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és megjelent a
gyönyörű Natasa fehér Dior ruhában; pontosan abban, amelyet
Cayetana Jiménez de la Loma-Osorio, Cósima anyósa viselt, az
esküvőjük napján. Csak most nem volt rajta borfolt.
– Csinos, igaz? – kérdezte Cósima, síri hangon.
„Hogy te mennyire örömödet leled abban, hogy kínozd magad,
Cósima”, futott át Gabriela fején a gondolat, miközben ránézett.
Az orosz nő meseszép volt: vékony, magas; bőre, mint a
márvány, a haja egyenes, szőke. És ugyan ki ne volna még szebb egy
több mint százezer eurós, hófehér Dior ruhában?
Silvia bólintott; szinte nem akart hinni a szemének ilyen szépség
láttán.
Elképesztően feszült perceket éltek át…
– Natasa, mit szólnál, ha a hálószobában készítenénk el a fotókat,
majd a nappaliban kerítenénk sort az interjúra? – kérdezte Gabriela,
igyekezvén úrrá lenni a helyzeten.
Natasa bólintott.

É
 – Én készen állok – mondta Silvia, a Nikonnal a kezében. –
Megmutatom majd az összes képet, amit készítek, ne aggódj. A
hátadra és a profilodra lesz szükségem. Esetleg leülnél a
fésülködőasztal elé…? A székre, nekem háttal.
Natasa – a továbbra is pattanásig feszült légkörben – helyet
foglalt.
Gabriela Cósimára nézett, és olyan érzése volt, mintha a barátnője
ott sem volna; sütött róla a megalázottság és a megbántottság. Gabi a
tekintetével azt kérdezte tőle: „De ha egyszer te akartál
belekeveredni ebbe a rémes helyzetbe… Mégis, mire számítottál? A
férjednek jó ízlése van és annyi a pénze, mint a pelyva. Gondoltad,
hogy majd a Barça kihalt telkein keres magának ribancot?”
– Kezdhetjük? – kérdezte Silvia a kamera mögül.
Cósima mozdulatlanul ült az ágyon. Gabriela egy pillanatra
ránézett, és ismét kezébe vette az irányítást. Odalépett a már ülő
Natasához, letérdelt elé, és megigazította a ruháját.
– Milyen csinos vagy…! – mondta őszintén.
Natasa kis mosolyra húzta a száját, mert soha életében nem volt
még ilyen csinos. Ő is valóban gyönyörűnek látta magát. Gabriela –
Silvia utasításait és Cósima parancsát („a tetoválásnak látszania
kell”) – követve beállította őt, majd kilépett a képből, és hagyta, hogy
Silvia végezze a munkáját. Vagy tizenöt-húsz fotót készített.
Büszkén megmutatta őket Natasának.
Az első fotón felsejlett vékony teste, a sziluettje, a haja. És főleg, a
tetoválása. Ügyfelei felismerték volna, mert a tetoválás jól látszott a
kliensek egyik kedvenc pozitúrája, az úgynevezett coitus a tergo,
közönségesen kutyapóz közben. Amikor is hátulról történik a
behatolás. A legtöbben ráadásul – főleg, mivel a feleségükkel nem
tehették – análisan akarták. Valamennyi pénzes kliens felismeri majd
a tetkóját, gondolták.
– Silvia… Silviának hívnak, igaz?
Silvia bólintott.
– Ezt a fotót betehetitek, habár profilból látszom rajta. De tetszik.
– Rendben – felelte mosolyogva Silvia. – De ugye nem bánod, ha
csinálunk még néhányat? Leengednéd a vállad, kérlek? – kérte
Natasától az újabb sorozat előtt.
 – Megtarthatom valamelyiket? El tudnád majd küldeni őket e-
mailben? – kérdezte Silviától. – Sosem készítettek még rólam ilyen
gyönyörű fotókat.
– Hát persze.
A nappaliban várták, miközben levette a Diort; már nem készült
több fotó, és vissza is kellett vinniük a ruhát az interjú végeztével.
– Jól vagy? – kérdezték Cósimától.
A fantom bólintott.
– Hagyjuk abba?
– Ne.
– Biztos?
– De te tedd fel a kérdéseket – kérte Cósima Gabrielától. – Én
képtelennek érzem rá magam.
✻
– Egy Kosztroma nevű faluban születtem, Közép-
Oroszországban, a Volga folyó közelében.
– Mikor jöttél Spanyolországba?
– Tíz éve.
– És hogy utaztál ide?
– Repülőgéppel.
Gabriela várt; mintha a tekintetével arra kérné, mondjon egy
kicsit többet. Várt. Várni is tudni kell.
– A bátyám, pontosabban a mostohatestvérem egyik barátjának
volt itt egy kontaktja. Egy orosz fickó, aki Barcelonában élt.
Lányokat kerestek a Riviérába. Ismertétek a Riviérát?
Ki ne ismerte volna a Riviérát? Európa egyik legnagyobb
bordélyháza volt, Barcelona központjától huszonöt kilométerre.
– Kifizette nekem a repülőutat, valamint adott körülbelül
négyszázötvenezer rubelt – amit aztán vissza kellett neki adnom – a
papírokért; ez nagyjából háromezer euró. És a szokásos történet: az
ember idejön húszévesen, és azt hiszi, felszolgáló lesz; aztán szépen
elveszik az útlevelét, és…
Gabriela mindent diktafonra vett, és a tőle telhető
legkedvesebben nézett Natasa szemébe. Milyen nehéz is lehet
beszélni minderről, gondolta, négyezer euró ide vagy oda.
– És a mostohatestvéred tudott erről?
 – Igen, tudott róla – felelte Natasa kemény tekintettel.
– És az anyád meg az apád?
– Anyám meghalt, apámat pedig nem is ismertem.
Gabriela mindig várt egy kicsit a válaszok és az újabb kérdések
között, hátha Natasa hozzá akar tenni még valamit. Látszólag nem
érezte magát kényelmetlenül, de elég szűkszavú volt.
– Gabriela – kezdte Gabi, Cósimára mutatva – elmondta, hogy
édesanyád neve van a hátadra tetoválva.
Natasa bólintott.
– Hatéves voltam, amikor meghalt. Nem nagyon emlékszem már
rá.
Gabriela tekintetével körbepásztázott a nappalin, és látott egy
fényképet egy hozzá nagyon hasonló nőről, ölében egy zöld szemű,
vörös anorákot viselő kislánnyal.
– Ő az? – mutatott a fényképre.
Natasa bólintott.
– Hogyan halt meg? – kérdezte Gabriela tapintatosan.
Natasa nem válaszolt azonnal. A kezére bámult, majd ismét
Gabrielára nézett.
– Megölte a mostohaapám. – Gabrielát mellbe vágta ez a válasz.
Várt. Várni is tudni kell. – Már túl vagyok rajta; huszonhárom éve
történt – mondta közönyösen Natasa. Ismét Gabrielára nézett. – Az
itteni férfiaktól kevésbé félek, mint attól, akivel együtt éltem, mielőtt
Barcelonába jöttem volna.
Gabriela ismét várt néhány másodpercet.
– És vannak még családtagjaid Oroszországban?
– Egy nővérem, akivel nemigen tartom a kapcsolatot.
Gabriela úgy érezte, a világ legmagányosabb nője ül vele
szemben. Egy hideg, magányos nő.
Elmagyarázta nekik, hogy a Riviéra 2009-es bezárása után négy
másik orosz nővel együtt egy cornellài lakásba költöztették,
ugyanannak az orosznak az utasítására, akinek továbbra is tartoztak.
– Nem sokkal ezután kábítószer-kereskedelemért – de nem
embercsempészetért – börtönbe zárták. Két hónapig maradtunk még
abban a lakásban, aztán még két másikban laktunk, most pedig itt
élek, egy másik orosz nővel. Aki a barátnőm. Szintén prostituált.
Most már önállóan dolgozom.
– Te gyönyörű nő vagy, Natasa. Négy nyelven beszélsz az
oroszon kívül…
Natasa – kissé bosszúsan – megértette a kérdést.
– Többször is dolgoztam már hoszteszként, de napi nyolcvan
euró nem elég a megélhetéshez, és most már megválogathatom az
ügyfeleimet.
Gabriela inkább nem kérdőjelezte meg, hogy ennyiből ki lehet-e
jönni vagy sem; helyette az utolsó szavaiba kapaszkodott.
– Te válogatod meg őket?
– Sok a hűtlen férj, aki szeret repetázni – felelte Natasa kis
mosollyal. – Velem nincs gond. És mindig visszajönnek hozzám.
Cósima szelleme egyszer csak feltámadt, és azon nyomban lőtt is
egyet.
– És ezt nem tartod rossz dolognak?
„Én kérdezek”, sugallta Gabriela tekintete, miközben Cósimára
nézett.
Még egy órát töltöttek vele. A mostohaapja és mostohatestvérei
erőszaktevéseiről nem mesélt. Azokról nem számolt be. Két, jól
fizető kliensét említette, akik közül az egyik gyakran nála tölti az
éjszakát. Az orosz és az ukrán maffiáról is beszélt kicsit, ahonnan
sikeresen levált, amikor az orosz férfi börtönbe került. Kifejtette,
hogy a legtöbb férfi, akivel dolga van, hétköznapi ember, és csak
kielégülést keres nála, anélkül, hogy bántani akarná őt. Persze
mindig akadnak szarházi alakok, de idővel megtanulta kiszűrni
őket. És csak beszélgettek és beszélgettek, amíg Gabriela úgy nem
érezte, hogy elegendő információt gyűjtött, amivel már kitöltheti a
La Femme két oldalát.
– Befejezésül feltennék még egy kérdést, Natasa – mondta
Gabriela naiv mosollyal. – Elég buta kis kérdés; de tudod, én azok
közé a romantikus lelkek közé tartozom, akik imádják a Micsoda nő!-
t. Láttad a filmet?
Natasa most először mosolyodott el őszintén.
– Persze – felelte.
– Előfordulhat ilyesmi valaha?
 – Azt hiszem, nincs olyan prostituált, aki ne erről álmodna –
tovább mosolygott. – De velem még nem történt meg. És még soha,
semmit sem éreztem, senki iránt. Megvonta a vállát, és Gabriela
mérget vett volna rá, hogy egy szerelmes nő tekintetével fejezte be
az interjút: – De van egy kliensem… akiről néha azt hiszem, szeret
engem. – Várt egy pillanatot. Egy hajtincset a füle mögé igazított, és
mintha szégyellné, amit mondani készül, kibökte: – És azért
gondolom ezt… mert ő mindig eljuttat a csúcsra.
✻
Natasa adott egy névjegykártyát Silviának az e-mail-címével,
hogy elküldhesse a képeket neki, majd búcsúzóul kezet fogott vele.
Cósima átnyújtotta neki a borítékot a négyezer euróval.
– Örülök, hogy találkoztunk, Natasa – mondta Gabriela,
miközben ő is kezet fogott vele. Odalépett hozzá, és adott neki két
puszit; elvégre két, hosszú órán keresztül egymás szemébe néztek. –
Őszintén mondom.
Natasa megköszönte, és bólintott.
Elindultak az előszobában, és Natasa kinyitotta az ajtót.
Először Gabriela lépett ki, majd Cósima, végül Silvia. És ekkor
Silvia rádöbbent, hogy a Dior ruhát odabent hagyták.
– A ruha, Cósima! – mondta.
Három pár pupilla tágult ki egyszerre. Csőlátás. Három,
mozdulatlanná meredt test a liftajtóban, mindhárom háttal, az orosz
nő tekintete pedig lőfegyverként szegeződött rájuk.
– Hogy szólítottad?
Hallgattak, Natasa azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
– Bocsáss meg, de hogy szólítottad a barátnődet?
Néma csend.
– Hazudtatok. Becsaptatok engem!
Gabriela fordult meg először, szégyenkezve. Silvia úgy érezte,
menten megnyílik alatta a föld. Nem mert megfordulni. Cósima
azonban megfordult, és kihívó tekintettel nézett Natasára, aki így
szólt:
– Visszaadhatnám a négyezer eurót, de nem teszem. Eszem
ágában sincs! – Az orosz nő legszívesebben felöklelte volna Cósimát
a tekintetével. – Még a Riviérában ismertem meg a férjed; jóval
azelőtt, hogy összeházasodtatok volna. Számolj csak. Pontosan tíz
éve, és még mindig velem van!
Az orosz nő várt egy kicsit, mielőtt megadta volna Cósimának a
kegyelemdöfést. Olyasmit mondott neki, amit az olvasó már nyilván
sejt, és amiről Natasa úgy vélte, jóval pusztítóbb lesz Cósima
számára, mint maga a megcsalás ténye. Rászegezte szikrázó,
smaragdzöld szemét, és bevégezte a mondandóját:
– Találd ki, ki az a férfi, aki eljuttat a csúcsra.
Natasa provokáló tekintettel meredt Cósimára, majd négyezer
euróval a zsebében és egy százezer eurós Dior ruhával a
fürdőszobában, illetve minden méreggel, ami addigra felgyülemlett
benne, becsapta az ajtót az orruk előtt.
 7
Apró kis hazugságok
Cósima soha többé nem tért vissza a Pearson sugárúti kis
palotába.
Aznap éjjel Gabrielánál aludt, és küldött egy e-mailt Boscónak,
amelyben válást indítványozott.
Sejtette, hogy Natasa időközben felhívta a férjét.
Bosco csupa hazugságot hordott össze, amit Cósima el sem akart
olvasni.
Négy héten belül aláírták a válási papírokat, majd egy héttel
később Szenegálba repült, a casamance-i szövőműhelybe. Egy
hónapig készült ott maradni. Érezte, hogy jót tesz majd neki a
változás – harminc nap a gyapotföldek és a majomkenyérfák között,
a napsütésben és a lágy szellőben. Mintákat festegetett a színes
anyagokra, egyszerű és kedves emberek között.
Afrika megnyugtatta a lelkét.
Barcelonába való visszatérésének napján Cósima
beszállókártyájával a kezében ült a dakari nemzetközi repülőtér 1-es
terminálján, és bemondták a beszállást.
De ő nem állt fel a padról.
Csak nézte, amint az utasok felsorakoznak, átadják
beszállókártyájukat a légiutas-kísérőknek, majd beszállnak a gépbe.
Többször is hallotta a nevét a repülőtér hangosbemondóján
keresztül, de meg sem moccant. Nézte, amint felszáll a gép.
Mert úgy döntött, végre, büszkén, s csak ő, egyedül, hogy
szétszakítja az életét beszövő pókhálót.
Elhagyta a repülőteret, és visszatért, hogy okker-, citrom- és
narancssárga árnyalatokat kevergessen egy szép kis casamance-i falu
textilműhelyében.
Egyszerű emberek közt.
S ahogy a Pulp énekli, normális emberek közt.
✻
Kéthavi egyedüllét után Gabriela felettébb hálás volt, hogy
Germán végre visszatér. Nyolc gyönyörű, intenzív, magányos hetet
töltött a babával a mellén. A kanapén ült, a baba a vállán pihentette a
fejét, és a Late Motiv szórakoztató nyitómonológját nézte a
televízióban, amikor meghallotta, hogy fordul a kulcs a zárban.
– Megjött a papa! – súgta boldogan a baba fülébe.
És a papa be is lépett, szintén boldogan. És átölelte őket.
– Mennyire hiányoztatok…
Csókokkal halmozta el a feleségét. Karjába vette a kisfiát,
megsimogatta, és óvatosan megcsókolta őt is. Micsoda igaz szeretet
is volt, micsoda őszinte szeretet, amit Germán a kisfia iránt érzett!
Gabriela sosem gondolta volna, hogy a férje ilyen forró imádattal
viseltetik majd a baba iránt, s hogy ilyen odaadóan szenteli majd
neki minden szabad percét. Néha úgy tűnt, mintha nem is ugyanaz a
férfi lett volna.
Ismét hárman aludtak egy ágyban, kisebb-nagyobb
megszakításokkal. Milyen csodálatos is volt ez az élet…
Elkezdődtek a meghitt közös fürdések a babával, s miközben
Gabriela gyermeke apró testét szappanozta, Germán a falnak
támaszkodott a sarokban, és ő is beszappanozta a felesége hátát. És a
nyakát. Meg a mellét. Aztán elengedte a szivacsot, mert erekciója
támadt, és simogatni kezdte Gabi mellbimbóit.
– Germán – mondta Gabi szelíden –, itt a baba…
– De hát észre sem veszi…
Gabriela hagyta, hogy férje a mellét simogassa, és felnevetett,
amikor észrevette Germán merevedését.
– De hát ez hogy lehet? Hiszen itt van velünk a baba!
– Hát úgy, hogy tetszik a feleségem – mondta Germán, majd
arcon csókolta Gabit.
És keveset aludtak. Germán pedig sokat dolgozott.
Mert hiába hagyta Gabriela aludni a férjét, Germánnak folyton
rossz volt a lelkiismerete, ezért ő is felébredt, hogy segítsen Gabinak.
Germán nem panaszkodott, de voltak napok, amikor Gabriela
észrevette, hogy morcos. Alváshiánya van, gondolta. Folyton
panaszkodott a felesége rendetlen természete meg a körülötte
uralkodó káosz miatt, és bizony joggal. Gabi már csak ilyen volt;
azelőtt is, a baba mellett pedig még inkább.
– Germán, veszek egy nagy matracot, beteszem a babaszobába, és
én majd ott alszom vele. Úgy jobban kipihenheted magad.
 – Az már nagyon fura lenne, Gabi. Inkább vegyünk neki egy
bölcsőt.
Gabriela rá sem hederített; vett egy kétszemélyes matracot, és
berakta a gyerekszobába. Makacs nő volt. Nagyon makacs.
Egy héten keresztül ingázott éjjelente a hálószoba és a
gyerekszoba között; négyszer ment oda-vissza. Akár egy zombi, ide-
oda bolyongott. Egy hét múlva – tejjel teli melleivel együtt –
beköltözött a babához.
– Nincs abban semmi rossz, hogy a gyerekszobában alszom…
Rosszul érzem magam, hogy éjjelente háromszor felkelsz, és úgy
mész dolgozni. Ráadásul nekem is kimegy az álom a szememből a
sok ingázástól.
Ettől kezdve javult a helyzet. Germán öt, hat, olykor akár hét órát
is aludt egyhuzamban, és normális állapotban ment dolgozni.
Gabrielának és a babának voltak jobb és rosszabb napjai.
Általánosságban el lehetett mondhatni, hogy a baba első éve szép
volt. Csodálatos, de – mint minden pár esetében – az ő életük is tele
volt apró, képtelen párkapcsolati bosszúságokkal.
Amint Jimena Wright, a bostoni Writers Studio kreatívírás-
professzora mondta, a boldogság nem szül cselekményt; konfliktus
nélkül nincs történet – úgyhogy térjünk is rá a konfliktusra.
Igazság szerint a baba életének első háromszázhatvanöt napjából
Gabriela mindössze kettőre emlékszik. Két nagyon rossz napra.
Jimena azt is elmagyarázta, hogy minden nézőpont kérdése. És – az
igazság kedvéért – a másik felet is meg kellene kérdeznünk, vajon
neki hány rossz napja volt, mi most azonban csak Gabriela
nézőpontját vesszünk figyelembe. Mivel ő a főhősünk.
Annak az első viszálykodós napnak Gabriela az Iglesias címet
adná.
A másodiknak azt, hogy Ne szakíts félbe, ha beszélek.
Az első, Iglesias elnevezésű napon – amelynek címét Sílvia Pérez
Cruz egyik dala ihlette, amit Gabi olyannyira szeretett – a baba már
hat hónapos volt; és amikor az ember arra gondol, hogy annak a
szakasznak végre vége, hogy a baba már nem fog kétóránként
felébredni, valami érthetetlen okból kifolyólag a gyerek
visszazökkent a régi kerékvágásba.
 Hajnali 3:37. A baba felsír. Gabriela – anélkül, hogy kinyitná a
szemét – oldalsó fekvésben odadugja neki a mellét, és azt hiszi,
tovább alhat; de nem. Néhány percig ebben a helyzetben marad,
majd berakja a párnát a háta mögé, és a karjába teszi a babát. A baba
kinyitja a száját, és rátapad a mellbimbóra. Húsz percig szopik
mindkét mellből. Azután Gabi a vállára veszi, és finoman
megpaskolja a hátát. És ringatja. És sétálgat vele a lakásban. De a
baba egyre csak feszeng. Összevissza tekereg. Gabi minden addigi és
új pozitúrával próbálkozik. De csak nem alszik vissza. Az órára néz.
4.40. Sétálgat. 5.20.
– Nahát, kisbabám… Aludj el, kérlek.
Gabriela bekapcsolja a rádiót.
6.00: El món a RAC1. Basté. Katalónia függetlenségének stratégiai
terve. Népszavazás.
7.00: Megszólal Germán ébresztője.
– Menjünk be a papához – mondja Gabi, miközben a kisfiú hátát
simogatja.
Gabriela, karjában a gyermekkel, befekszik az ágyba, a férje
mellé.
– Hallottál bennünket?
Germán megrázza a fejét.
– Na jó, egy kicsit. De visszaaludtam.
– Szerintem újból megváltoztak az alvási szokásai – mondja
Gabriela.
Germán némán felkel.
– Minden rendben lesz. Majd meglátod – folytatja Gabriela.
Fontos ez a nap Germánnak, mert ma mutatnak be egy új
projektet, amelyben negyven mérnök vesz részt, a világ minden
tájáról.
Germán lezuhanyozik. Felöltözik. A baba nyugodt.
– Drukkolok. – Gabriela szájon csókolja a férjét.
Germán reggeli nélkül, komoly ábrázattal, kissé nyugtalanul
távozik.
Gabriela kinyitja a MacBookját. Megnyitja a Spotifyt, és
megkeresi a „Babám dalai” elnevezésű mappát. Az érintőpad
segítségével kiválasztja az Iglesias című dalt, és egy kis hangerőt ad
rá. Jó, igaz… Az átlagosnál egy kicsit hangosabbra állítja. De ez
akkor is mindig beválik: felhangosítja a zenét, a baba elalszik, azután
meg lehalkítja, hogy a kisfia teljes nyugalomban pihenhessen.
A kicsi szereti, ha az anyja énekel, miközben ringatja, és ilyenkor
mindketten zenét hallgatnak. Gabriela kinéz az ablakon, s halkan
dúdolja a szöveget a baba fülébe. A kicsi becsukja a szemét, és
megnyugszik – annak ellenére, hogy a zene elég hangos. Elalszik.
Gabrielának ilyenkor várnia kell még néhány másodpercet, hogy
lehalkítsa a zenét. Ha nem így csinálja, a baba észreveszi, és felébred.
Ő pedig halkan dudorássza tovább a szép dalt, amelyben az
énekesnő Ella Fitzgerald és Henry Mancini előtt tiszteleg.
– Moon River, wider than a mile… I am crossing you in style some
day…
– TE MEGŐRÜLTÉL!!
Gabriela tőrdöfést érez a szívében, amikor a férje egyszer csak
túlkiabálja a dalt, és őrültnek nevezi őt.
– Tessék? – kérdezi Gabi, és Germánra néz.
Férje a számítógéphez lép, és leállítja a zenét.
– Te megőrültél, Gabi? Egy csecsemő nem hallgathat ilyen hangos
zenét!
A baba felébred, és érthető módon sírva fakad.
Öt órájába telt, mire visszaaltatta. Öt órájába.
Gabriela szinte sokkos állapotba kerül.
– Mégis, hogy gondoltad ezt, Germán?! Hogy gondoltad?
– Jaj, Gabi, nehogy elkezdd. Itthon hagytam a tárcámat. Késésben
vagyok – mondja ő, és a hálószoba felé indul. – Inkább segíts
megkeresni.
Gabriela nem akar hinni a fülének.
– Tudod mit? – mondja, és közben szinte felökleli férjét a
tekintetével. – Tessék! Fogd a fiadat! – Germán kezébe adja a babát. –
Majd te elaltatod, mert én hajnali három óta próbálkozom vele.
Felhívod szépen azokat a fontos mérnökembereket, akikkel együtt
dolgozol, és megmondod nekik, hogy csak holnap kezdtek. Hogy
ma nem fog menni. Mert el kell altatnod a fiadat – Elindul az
előszobában. – Vagy tudod, mit? Inkább mondd azt nekik, hogy
tegyétek át a jövő hétre! Hogy a feleséged hónapok óta nem alszik,
és szüksége volna néhány nap pihenésre. Majd mesélsz nekik a
megbékélésről, a feminizmusról… És mi is volt az a kifejezés…?
Ömm… Ja, igen, emlékszem már: „társadalmi szerepvállalás”!
Beszélj nekik a nők társadalmi szerepvállalásáról! Én pedig most
elmegyek zuhanyozni.
Germán – a babával a karjában – felsóhajt, és hallgat.
Azt hiszi, a felesége visszafordul. Ő a projektben részt vevő
mérnökcsapat egyetlen nélkülözhetetlen tagja, és ezt Gabi is
pontosan tudja. Ilyen az, ha az ember főnök; mindig jelen kell lennie,
és még az apai teendőkre való hivatkozással sem maradhat távol.
Csakhogy Gabrielában úgy felment a pumpa, hogy nem fordul
vissza. Bemegy a fürdőszobába, és magára csukja az ajtót. Germán a
babával a karjában a fürdőszobaajtóhoz sétál. Ismeri a feleségét.
Tudja, hogy úgyis kijön.
– Gabi! Sietek.
Gabriela kinyitja az ajtót, és parázsló gyűlölettel a tekintetében
mered rá.
– Ha még egyszer sértegetni mersz vagy őrültnek nevezel,
esküszöm, hogy elmegyek! Fogom a babát, és elmegyek – Majd
átveszi Germántól a kisfiát.
– Várnak rám. Segíts már megkeresni a tárcámat.
Nem. Ebben viszont már nyilvánvalóan nem segít neki,
Germánnak, aki soha nem felejt ott sehol semmit. Gabriela a síró
babával a vállán visszamegy a nappaliba.
Germán pedig – mintha mi sem történt volna – nekilát, hogy
felkutassa a tárcáját. Keresi a hálószobában, felmegy a galériára.
Aztán visszamegy a nappaliba.
– Segítenél, kérlek?
Gabriela körbenéz a szobában, és rögtön meglátja; ott van egy
széken, az asztal alatt. A kezébe veszi. Aztán vár, és végignézi,
ahogy a férje felhajtogatja a terítőket, kinyitogatja a fiókokat.
– Germán – szól oda neki. Körülbelül öt méterre áll tőle.
Felemeli a karját, és dühtől tajtékozva a képébe hajítja a
pénztárcát, ami Germán arcához repül, de ő még épp időben
odakap, így nem találja el. A tárca a földre esik, Germán pedig
bosszúsan nézi, mielőtt letérdelne, hogy felvegye.
 Gabriela hátat fordít neki a babával, aki kétségbeesetten bömböl a
vállán.
– Gabi, nézz rám!
– Hagyj békén.
– Nézz rám, Gabi, kérlek.
Gabriela megfordul.
– Képzeld csak el ugyanezt, fordítva. Hogy amit az imént tettél,
amikor az arcomhoz akartad vágni a pénztárcámat, én teszem
teveled. Hogy én hajítom neked a tárcádat.
Mérgesen néznek egymásra.
– Minek neveznéd ezt a magatartást? – kérdezi keményen
Germán. – Minek neveznéd?
Egymásra néznek. Talán, mert olyan fáradt. Talán, mert hajnal óta
már öt órája virraszt. Talán a férje iránt érzett haragból. Talán, mert
túl agresszív volt. Mindezért, együtt, Gabrielának könnybe lábad a
szeme.
Germán nem várja meg a válaszát.
Az ajtó felé veszi az irányt, és bár a baba miatt nem csapja be az
ajtót, amilyen bosszús, legszívesebben megtenné.
✻
Felül lehet emelkedni egy efféle pillanaton? Gabi és Germán –
húsz év házasság után egy kisfiúval, akit mindketten imádtak –
túltették magukat rajta.
De hogyan? Ezt a kérdést Gabriela teszi fel magának, mert
nemigen emlékszik már a dologra, ha jobban belegondol.
Két feszült nap. Jött a hétvége. A baba egyre csak sírt.
– Fogd meg, Germán. Valamit ennem kell.
És miközben Gabriela eszik, Germánt figyeli, amint a babával a
térdén az apró kis kezével játszik, és a férjéből sugárzó szeretet
végtelen gyengédséget ébreszt benne. És persze hogy nem akarta
otthagyni. Hiszen végre megkapta, amiről mindig is álmodott, és
most boldog… Csúnya szavak záporoztak mindkét részről. Olyanok,
amelyek az alváshiány következtében törnek fel az emberből.
Aztán még egy-két nap, és visszatértek a normális kerékvágásba.
És a normalitás még egy éven át tartott. Még egy gyönyörű,
csodálatos éven át.
 Germán unszolására felvettek egy Luisa nevű kedves, tenyeres-
talpas hondurasi lányt, aki délelőttönként négy órát töltött náluk,
mert Germán nem bírta már nézni a felesége körül uralkodó káoszt.
Luisa megváltoztatta Gabriela életét: olyan könnyű lett minden!
Apróságokról volt szó – békésen lefürödhetett, csöndben
megreggelizhetett, nyugodtan trécselhetett a barátnőivel telefonon…
És persze Germán is megnyugodhatott, mert a lakásban tisztaság és
rend uralkodott.
✻
Mielőtt rátérnénk a pár közötti második viszályra, vessünk egy
pillantást egy szép jelenetre a hondurasi és a katalán nő életében.
Luisa és Gabriela életében.
Gabi, miután Luisa második munkanapján négy órán keresztül
mást sem hallott, mint hogy „Gabriela asszony így, Gabriela asszony
úgy”, maga mellé ültette a lányt. Az ölébe adta a babát.
– Figyelj, Luisa.
– Parancsoljon, asszonyom.
– Szeretném, ha jól éreznéd magad Germánnal és énvelem.
– Értem, asszonyom. Én igazán jól érzem magam. –
Elmosolyodott. – Maga más, mint a többi asszonyom volt.
– Nem tudom, mit akarsz ezzel mondani, Luisa.
– Hogy magával olyan könnyű…
– Luisa, ne magázz engem. És ne szólíts „asszonyom”-nak.
Kérlek. Hívhatsz Gabrielának. Vagy Gabinak. Amelyik jobban
tetszik.
– Rendben, asszonyom.
– Na, figyelj…
– Igen, asszonyom?
Két napba telt, mire végre Gabinak szólította. Jó kis csapat lettek.
– Luisa, nem láttad azt a könyvet, amit éppen olvasok? Csak úgy
ukmukfukk felteszed őket a polcra, aztán nem találom őket –
morgott Gabriela, a házban lévő több száz könyv között kutakodva.
Mert Luisa, ha látott egy könyvet, feltette a polcra.
Majd – miután Gabriela kissé bosszús hangot ütött meg a
hondurasi lánnyal szemben a könyvek miatt – Luisa kis kuncogás
közepette levette a könyvet a polc végéből, és így válaszolt.
É
 – Itt van, asszonyom. – És átnyújtotta Gabinak a könyvet.
Gabriela nevetett, és magához szorította Pablo Hausmann író és
műfordító legújabb regényét.
✻
Második viszálykodás Gabriela és Germán életében, a baba
születése óta. Címe: Ne szakíts félbe, ha beszélek.
Soha nem jártak sehová – se vacsorázni, se moziba, se színházba,
se máshová. A baba és a szoptatás miatt még kevésbé. Sehová.
Ráadásul jól érezték magukat odahaza. Továbbra is együtt néztek
filmeket. Germán finomakat főzött. Játszottak a babával. És keveset
vagy szinte egyáltalán nem szeretkeztek. Főleg Gabi miatt volt ez
így, hiszen a libidó és a szoptatás taszítja egymást, és ő nagyon
fáradt volt.
Egy este hivatalosak voltak egy vacsorára, hogy elbúcsúztassák
Germán csapatának egy mérnökét, aki családostul az ASCE bostoni
központjába készült költözni. Germánnak – akármilyen jó barátja
volt is a szóban forgó mérnök – szokás szerint nemigen fűlött a foga
a dologhoz, de azért elmentek. Luisa vigyázott a babára, aki
időközben már cumiból is hajlandó volt elfogyasztani Gabriela
lefagyasztott tejét.
A mérnök a háromszintes poblenoui loftjába szervezte a vacsorát,
a hozzá legközelebb állókat hívta meg. Még öt pár volt ott, köztük
Gina, Germán exe. A vaskos bokájú lány az egyetemről a szintén
mérnök férjével érkezett; mindketten a munkacsoportba tartoztak.
Gabrielának az volt az érzése, hogy Gina feszeng a társaságában.
Elvégre Germán őmiatta hagyta el Ginát, és mi, nők, még évek
múltán sem felejtjük el az ilyesmit.
Kellemes este volt. Jót vacsoráztak. Jó borokat ittak, és sokat
nevettek. Germán – szűkszavú típus lévén – szinte meg sem szólalt,
csak hallgatta a többieket. Aztán egyszer csak megtáltosodott.
Belefogott egy szórakoztató anekdotába, amely akkor esett meg
velük, amikor mindketten a Bostoni Egyetemen tartózkodtak, és egy
Red Sox-baseballmeccsel volt kapcsolatos. Amikor Germán beszélt –
mivel keveset beszélt, ráadásul ő volt a főnök –, mindenki hallgatta.
A főnökre szokás odafigyelni. Mi több, vicces is volt, és
megnevettette a mérnököket és a feleségeiket. Gina is nevetett. És
Gabriela, aki szintén jelen volt azon a meccsen, egyszer csak
félbeszakította a férjét azzal a szándékkal, hogy jobban árnyaljon egy
kis részt a sztoriból.
– Ne szakíts félbe, ha beszélek – fordult felé Germán komoly
arccal.
Ebben a pillanatban Gabriela legszívesebben elsüllyedt volna.
Ráadásul összeakadt a tekintete a szemben ülő Ginával. Germán úgy
folytatta, mintha mi sem történt volna, és a végén mindenkit
megnevettetett.
Nyilvánvalóan Gabriela ki sem nyitotta a száját a hátralévő egy
órában.
Csak akkor fakadt ki, amikor beszálltak a taxiba, és becsukták az
ajtót.
– Mégis, hogy a francba képzelted ezt, Germán?!
– Jaj, Gabi…
– Jaj, Gabi?! – ismételte a férje szavait, majd gúnyosan felidézte,
amit a vacsora alatt mondott: – „Ne szakíts félbe, ha beszélek”?!
Hogy a francba képzelted ezt?!
A taxis – aki ugyan hallgatott, mint a kuka – figyelmesen
kagylózott.
– Idióta vagy, Germán. Egy igazi idióta.
– Ne sértegess!
– Hogy ne sértegesselek?! Hát akkor ne alázz meg engem!
Merthogy megaláztál!
– Talán nem kellene félbeszakítanod, ha beszélek. Mert ez sajnos
elég jellemző rád.
És ez igaz volt. Azon ritka alkalmakkor is, amikor egyikük vagy
másikuk szüleinél voltak. A „Gabi, megőrjítesz, ne szakíts már félbe”
mondat ilyenkor is sokszor elhangzott, de hát családi körben nincs
harag.
– Ha nem volna a baba, Germán, akkor most, azonnal kiszállnék
ebből a taxiból, és az életben nem látnál többet. – Gabriela valóban
ennyire megbántottnak és megalázottnak érezte magát… – „Ne
szakíts félbe, ha beszélek”?! Mégis, hogy képzelted ezt?! Még a
kollégáid barátnői is lesütötték a szemüket! Ginával az élen.
– Ugyan, ne túlozz már.
 – Nem túlzok, lesütötték a szemüket! Tudod, mi a helyzet,
Germán? Te vagy a nagyfőnök, és megszoktad, hogy mindenki
odafigyel rád, és jó pofát vág bármire, amit mondasz. Nem is sejted,
hogy ez mennyire igaz… De tudod, mi van? Az van, hogy én nem
vagyok sem a projektmenedzsered, sem az elemződ, sem a
titkárnőd, sem a kis zseni exed! Én a feleséged vagyok, és akkor
szakítalak félbe, amikor csak akarlak! Különösen, ha az anekdota
mindkettőnket érint… Hogy merészelted ezt…?!
Germán kinézett az ablakon. Nem akarta kinyitni a száját. Ő a
maga részéről már lezárta a vitát. És ezt Gabriela pontosan tudta.
Egészen hazáig hallgattak. Kifizették a taxisofőrt, és kiszálltak a
kocsiból. Némán kinyitották az ajtót, és szó nélkül felmentek a lifttel.
Majd beléptek a lakásba. Hazaküldték Luisát.
– Sajnálom, Gabi – mondta Germán őszintén. – Bocsáss meg.
Gabriela nem válaszolt.
Bement a baba szobájába. Becsukta az ajtót.
Holnap új nap virrad, gondolta.
És ha ez elhúzódik…?
Igen, ez most elhúzódik… Hallgatag hétvége következett.
Gitárpengetéses-babázós hétvége.
– Szeretnéd, hogy kimenjünk a strandra?
– Silviával találkozom.
És Gabriela a lehető legkésőbb ért haza szombat este, a már alvó
babával.
– Voltam a halasnál. Szeretnéd, hogy…?
– Nem vagyok éhes.
Vasárnap pedig Gabriela az anyjánál ebédelt, a babával,
kiengedte a gőzt, és este tizenegykor tért vissza, amikor Germán már
a hálószobában volt. És Gabriela nem is köszönt neki. Germán
felkelt.
– Mi újság?
– Minden rendben.
Majd bement a gyerekszobába, és ott aludt, a kicsivel.
És eljött a hétfő. És Germán dolgozni ment.
Gabriela meg a baba pedig kettesben indultak sétálni a parque de
la Ciutadellába. Egy órát Silviával töltött, és Gabi elmesélte
barátnőjének a helyzetet. Silvia csitítgatta. Este pedig a mama és a
baba a finom, meleg vízben játszott a kádban.
Germán hazaért a munkából, és bedugta a fejét az ajtón.
– Szabad…?
Ezt sosem kérdezte meg, mert mindig bejöhetett. Gabriela nem
válaszolt. Germán belépett, leült a fürdőkád sarkára, arcon csókolta
a feleségét, megsimogatta a hátát, és őszintén a fülébe súgta:
– Bocsáss meg.
És aznap este szeretkeztek. És Gabriela volt felül; lehunyta a
szemét, kezével magához nyúlt, saját magát simogatta, így jutott el a
csúcsra. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a férje nézi.
– Szeretlek, Gabi. Imádlak.
Mire ő férje ajkához hajolt, és gyengéden megcsókolta, de nem
volt képes válaszolni neki, mert néha úgy gondolta, már nem szereti
olyan nagyon.
✻
Szép, békés év következett; figyelték, amint a baba cseperedik.
Vasárnaponként Germán gyakorta élvezte a magányt; odahaza a
számítógép-monitort bámulta, a könyveit bújta vagy épp az
arpeggióit gyakorolta; Gabriela pedig Silviával és a rakoncátlan
kislányával időzött. Hagyták egymást levegőhöz jutni. Germán
megbújt a barlangjában, Gabriela pedig a barátnőivel múlatta az
időt.
Néha Gabriela ment fel a Gràcia tereire. Máskor Silvia ment le a
Born negyedbe. Silvia iPhone-jával fotókat készítettek, és elküldték
őket Cósimának. Cósima a maga részéről szintén fotókat küldött
nekik, magáról meg a borzasztóan jóképű és borzasztóan magas új
szenegáli barátjáról.
Gabriela megpróbált újból írogatni abban a négy órában, amikor
Luisa náluk volt, de a baba folyton az anyjához kívánkozott. Luisa
néhány órára elvitte a parkba, de amint hazaértek, a baba anyja
dolgozószobája felé rohant, és a galéria csukott ajtaja előtt
szólongatta őt: „Mama! Mama!”. És az anyjának végül mindig
megesett rajta a szíve, és beengedte.
Vagyis az intenzív, önként választott anyaság időszakában
semmit sem írt. Az írás hosszú órákat, egyedüllétet és koncentrációt
igényel. Felütni a Macet egy órácskára, aztán lecsukni… Majd újra
kinyitni és lecsukni… Nem. Így nem működik.
Majd végül, amikor a baba kétéves lett, és mert Gabrielának már
szüksége volt rá (nem a babájának; Gabi ugyanis nem vette be ezt a
mesét, hogy a kicsiknek ilyenkor már gyerektársaságra van
szüksége), keresett egy óvodát, ahová napi öt órára beadhatta a
kisfiát.
Nem volt hajlandó olyan óvodába beíratni, ahol nincs
beszoktatás. Olyat keresett, ahol az anya addig maradhat a
gyermekével, amíg a kicsi készen nem áll arra, hogy ott maradjon az
idegen környezetben. Gabi talált is egy kis Waldorf óvodát a Born
negyedben, ahol volt egy apró kert növényekkel, földdel és sárral,
valamint egy borostyánnal befuttatott fallal, amely az intézményt
védte. Tíz gyerek volt ott, mind különböző nemzetiségűek. Az ő fia
volt az egyetlen katalán. Angolul beszéltek. Kedves, duci finn nő
volt az igazgató; melle, mint két kanna. Egy hónap beszoktatás után
Gabi megpillantotta, amint fia a finn nő pazar kebleire támasztja a
fejét; ekkor adott egy puszit gyermeke arcára, majd – kissé könnyes
szemmel – távozott.
– Hogy te milyen sznob vagy, Gabi. Micsoda kis sznob vagy! –
közölte vele Zaira, és átkarolta a derekát.
– Inkább szerencsésnek érzem magam. Kiváltságosnak,
komolyan…
Zairának nem volt gyereke, de úgy viszonyult az unokahúgához,
mintha saját méhének gyümölcse volna. Azért tette, hogy segítsen a
nővérének, akinek a hatályos spanyol törvények értelmében négy
hónappal a kisbabája születését követően, zöld sapkában és
kötényben vissza kellett térnie a Mercabarnába, hogy napi nyolc
órában félig fagyasztott gyümölcsöt és zöldséget válogasson.
Háromórányi alvás után.
Svédországban a szülési szabadság tizenhat hónap.
Németországban tizennégy hónap.
Dániában tizenkét hónap.
Norvégiában tíz hónap.
Spanyolországban – még leírni is fájdalmas – négy hónap.
✻
 Gabriela boldogan sétált az utcán. Boldog volt. Nőnek érezte
magát. Igen, végre nőnek is, és nem csak anyának, miután otthagyta
az oviban a kisfiát. Élete legszebb és legnagylelkűbb cselekedete
volt, hogy két évig a babájához kötötte magát. De most már elég
volt. Két év. Most már érezte, hogy nőnek is kell lennie, nem csak
anyának.
Felsóhajtott, és magában mosolygott, miközben felfelé haladt a
Paseo del Born macskakövein. Abban a napszakban még nem volt
túl nagy a tömeg.
Felhívta Eugeniát, hogy szívesen újraindítaná a rovatát a La
Femme-ben. Úgy döntött, felhagy kulturális újságírói
tevékenységével, nem készít több interjút azokkal az érdekes nőkkel,
akik Barcelonában futottak be zenei, táncos, filmes vagy épp
színházi karriert. Ez ugyan kevesebb havi bevételt jelentett számára,
de Germán kettejük helyett is keresett. Kicsit szomorú volt, hogy
nem lehet többé a csapat tagja. A magányra gondolt, amely most
majd rászakad. Eszébe jutott Silvia, aki ismét terhes volt; hogy
mennyit is nevettek a közös munka során. Lehet, hogy tévedett, de
valahogy elveszítette a lelkesedését a kulturális újságírás iránt. Ismét
a Teatre Nacionalba, a Lliuréba, a Liceóba, a CCCB-be járni… Nem.
Úgy vélte, őszinte lelkesedés nélkül nem volna sportszerű folytatnia.
Utat kellett engednie másoknak. Már negyvennégy éves volt. Sikerre
szomjas, harmincas éveikben járó újságírónők törtek fel mindenfelől;
ő már elérte mindezt. Ki tudja, gondolta. Talán ideje volna
belevágnia az első regényébe. Felszabadultan és szórakozottan sétált
a Paseo del Bornon az első napon, amikor újra nőnek érezte magát.
És akkor megjelent a férfi. Pontosabban ismét megjelent. Az író, akit
olyannyira csodált, és akit egyáltalán nem ismert; és akire mégis,
érthetetlen és megmagyarázhatatlan, képtelen módon vágyott.
Megpillantotta, és abban a pillanatban érezte, hogy felpörög a
pulzusa.
Ott volt, három méterre tőle. Pablo egy motorkerékpár előtt állt,
amely a macskaköves úton, sok másik motor mellett parkolt.
Észrevette őt, és állták egymás tekintetét. Gabriela nem vette le róla
a szemét. A férfi azonban igen, majd felvette a bukósisakját, felült a
motorra, és elhajtott.
 „Mit keresel te a Born környékén? Mit keresel itt, Pablo?”
Ha valaki válaszol neki akkor, elmondhatta volna, hogy Pablo és
Pía is vett egy lakást a Born negyedben, és két lányukkal nem
egészen háromszáz méterre költöztek tőlük, a Ribera utca 18-as
szám alá.
Kedd. Reggel 9.10. Gabriela újból meglátja Pablót a motorja előtt,
és a férfi ránéz. Gabrielának hevesen kalapál a szíve. Pablo felveszi a
sisakját, és elhajt.
Szerda. Reggel 9.10. Gabriela arrafelé néz, ahol Pablo addig a
motorjával parkolt. De most nincs ott. Merre vagy? Merthogy keresi
őt a tekintetével. És a harmadik napon is. Hátrapillant a Café del
Born felé, és Pablo odabentről figyeli őt, a bárpult mellől, egy csésze
kávéval és újsággal a kezében. Mellette üres bárszék.
– Arra kérsz, hogy menjek be…? – kérdezi tőle Gabriela a
tekintetével.
Pablo ismét az újságba mélyed.
3. nap. Pablo bámulja őt. Gabrielának felpörög a szíve.
4. nap. Bámulás. Szívdobogás.
5. nap. Bámulás. Szívdobogás.
6. nap. Bámulás. Szívdobogás.
7. nap. Bámulás. Szívdobogás.
8. nap. Bámulás. Szívdobogás.
9. nap. Bámulás. Szívdobogás.
10. nap. „Hol vagy? Hol vagy, Pablo? Megszoktam már, hogy
lássalak… Igen, tudom, hogy úgysem történik semmi… De akkor is,
olyan szép veled ez az egész… Annyi élettel tölt el… Kívánatos
nőnek érzem magam…”
Aztán egy hónapig nem látja. Rákeres az interneten. Az új
regényét reklámozzák. Tovább követi, és meghallgatja a vele készült
interjúkat a YouTube-on. Felnagyít egy fotót. Fekete inget visel rajta.
Komoly a tekintete. Minden fotón ilyen komoly képet vág. Kezét a
laptophoz közelíti, s ujjbegyeivel a képernyőt simogatja.
– Milyen jóképű vagy – mondja hangosan, miközben másik kezét
lassan a farmerjába csúsztatja… A bugyijába.
40. nap. Tudja, hogy visszatért. Az interneten minden fent van.
Meleg van. Gabriela csinosan felöltözik; vékony pántos, hátul
kivágott, barna pamutruhát vesz, amely alól kilátszik a melltartója (ő
tudja ezt), és kifesti a szemét. Elviszi a fiát az óvodába. Felsétál a
Born sétányon. Megpillantja őt. Pablo mindig sötét ruhákban jár;
aznap piszkoskék pólót visel, kezében fekete sisak. „Nekem öltöztél
így ki?”
„Milyen jóképű vagy, Pablo”, mondja a tekintetével. „Milyen
jóképű…”
Elhaladnak egymás mellett, szemeznek.
Pablo a motorjához lép. Gabriela tudja, hogy a férfi a mezítelen
hátát és a bőrével érintkező fekete melltartót nézi. Kevesebb mint
egy méterre áll tőle, és hallja, amint kikapcsolja a sisakot. Izgatott
lesz. Gabriela érthetetlen módon izgalomba jön. Mert képzeletében
Pablo ujjai immár nem is a bukósisakot kapcsolják ki, hanem az ő
melltartóját, és érzi, amint egekbe szökik a libidója. Érzi, hogy
nedves lesz. Igen… Szinte egy másodperc alatt felizgatta az a hang.
Így működik ennek a nőnek az elméje…
És így telt el néhány hónap, egymást bámulva, szívdobogás
közepette. Azon hónapok, amelyek alatt Gabriela szervezete
elkezdte kiválasztani a szerelemhormonokat. Beindult a szerelem
kémiája: dopamin, adrenalin, endorfin, szerotonin…
Azon töprengett, vajon a véletlen műve, a sors iróniája-e, hogy
minden reggel belefut Pablóba. Vajon a szerencsén múlik-e, valami
esetleges dologról van-e szó. Vagy nem. Talán nem. Talán – amint
azt Carl Gustav Jung svájci pszichológus és író kifejtette – nincsenek
véletlenek, hanem a lelkek, a testek, az emberek és az események
szinkronban vannak egymással, és amit a sors akaratának vélünk, az
valahonnan mélyről fakad. Egészen mélyről.
✻
– Miért nem fogod magad és köszönsz egész egyszerűen oda
neki? – kérdezte Silvia, miközben a Mar Bella partszakaszon
sétáltak.
– Egyszerűen nem merem… Akkor talán megereszt egy olyan
kérdést, hogy „Ismerjük egymást?”
– Nem hinném.
– Hát jó. Képzeljük el, hogy belépek a bárba, ahol reggelizik, és
odaülök mellé. És aztán? Miről beszéljek?
 – Hát, nem is tudom. Bármiről.
– Csakhogy én nem tudok „bármiről” beszélni.
– De hát másokkal is beszélgetsz.
– Csak azokkal, akiket ismerek.
Gabriela elképzelte, hogy félénken odaül Pablo mellé, és fogalma
sincs, mit mondjon neki.
– Az életben is léteznie kellene ellipszisnek.
– Na, tessék. Én puskáztam az egyetemi előkészítőn. Mi is az…?
– Egy retorikai alakzat, amely egyes szavak kihagyását jelenti.
Egy szövegbe nem írunk bele felesleges szavakat, mert nem kell
túlmagyarázni a dolgokat.
– Hogy neked milyen furcsa dolgokon jár az eszed…
– Vagy, mint a filmekben. A lány egy-két filmkockán keresztül a
fiút nézi, majd vágás, aztán már jön is a csókjelenet.
– Az életben nincsenek ellipszisek, barátnőm… Szóval muszáj
lesz beszélnetek.
– Amúgy pedig… Gondolod, hogy ő beszélgetni akar…? Ördög
tudja, hány éve bámul; szerinted beszélgetni szeretne?
– Miért, mit szeretne?
– Hát kefélni!
Felnevettek.
– És te mit akarsz?
Gabriela félszegen elmosolyodott, és kissé bizonytalanul így
folytatta:
– Én szeretkezni akarok vele.
✻
Mej Ling Csang fogott egy rongyot, és törölgetni kezdte a
bárpultot, miközben szemét meredten a hármas asztalra szegezte.
Éberen figyelt. A prostituált és babával a mellén egy lány – aki
szintén ismerősnek tűnt –, laptopon fényképeket nézegetett.
– Válaszd ki, amelyik a legjobban tetszik, és azt hozzuk le –
mondta Gabriela Natasának. Gabriela nem bírta kiverni a fejéből a
szívszorító történetet. Mielőtt felhívta volna Natasát, elolvasta az
interjút, amit több mint egy éve készítettek vele.
Ő valóban mélyen együttérzett Natasával. Gyakorlatilag hat
hónapot töltött egy kétoldalas szöveg megformálásával. Az író
ismeri a szavak meggyőzőerejét. Megvan a képessége, hogy
érzelmileg manipulálja az olvasót, hogy érzéseket váltson ki belőle.
Hat hónap igen sok idő két oldal megírásához és átírásához. Ez volt
az egyetlen munka, amit a babázáson kívül végzett. Minden áldott
nap újra meg újra elolvasta a sorait. Újra meg újra felépítette és
lebontotta a mondatokat. Jelzőket illesztett be, majd kivette őket. A
vesszőket pontokra cserélte. Szinonimákat keresett. Egyre-másra
alakítgatta a szöveget, hat hónapon át.
Natasa előzetes jóváhagyása nélkül soha nem tette volna közzé
ezt a felettébb megmunkált szöveget. Felhívta. „Az igazi Gabriela
vagyok”, mondta neki. Natasa már majdnem letette. „Csak el akarok
küldeni neked egy szöveget, kérlek, olvasd át.” És elküldte. És
bizony Natasát olyannyira megindította a saját, szívszorító története,
hogy nem volt képes nemet mondani Gabinak.
És természetesen a szöveg őt is „felhatalmazta társadalmi
szerepvállalásra”.
Így hát ott volt Natasa, Gabriela, a babája és Mej Ling, aki nem
bírta levenni róluk a szemét.
Natasa egy gyönyörű fotót választott, amelyen hátulról volt
látható. Tetoválását félig eltakarta szőke haja, és a méregdrága Dior
ruhát viselte. Két héttel később az interjú egészen egyszerű címmel
jelent meg, amely nem volt más, mint a főhősnő neve: „Natasa”.
 8
A nemes férj
Filmin, Movistar, Netflix, ATRESplayer, HBO és Amazon Prime.
Germánnak és Gabrielának mind megvolt.
Tíz percig nézegették a kínálatot. Nem tudtak választani. Germán
a felesége bokáját simogatta.
– Germán, most nincs kedvem – mondta Gabriela tapintatosan.
– Gabi – felelte Germán gyengéden –, az a helyzet, hogy sosincs
kedved.
– Ez normális dolog… Nem is tudom, a barátnőimnek sincs
kedve hozzá. De tényleg… Egyszerűen kimerítő a babával lenni. –
Gabriela várt egy kicsit, mert érezte, hogy Germán kezd belefáradni
a kifogásaiba. – Te azt hiszed, ez csak velünk van így, de hidd el,
másoknál sem különb a helyzet. – Bántó szándék nélkül hozzátette: –
Csak hát mivel te senkivel sem kommunikálsz…
– Hogy te milyen fárasztó vagy, mindig ezzel jössz, hogy én nem
beszélek senkivel… – Germán rosszkedvűen Gabriela kezébe
nyomta a távirányítót. Gabi már a beszélgetés elején látta rajta, hogy
elég mogorva. – Megyek aludni.
Germán félretolta a felesége lábát, és ott hagyta őt egyedül, a
kanapén.
Gabriela felsóhajtott. Rossz érzése volt. Persze hogy rossz érzése
volt. Már hónapok óta nem szeretkeztek, de nemcsak arról volt szó,
hogy nem volt hozzá kedve, hanem már vágyat sem érzett. Imádta a
férjét, szerette őt, de nem kívánta. Már nem. És maga sem tudta,
vajon miért.
Olykor, amikor Gabriela a férjes barátnőivel társalgott – nemcsak
Silviával és Cósimával, hanem a régi iskolai és egyetemi társaival, az
anyjával, a sógornőivel (a tulkok feleségeivel) –, a férjek nemes
természete járt a fejében. Hogy milyen nemes magatartást is
tanúsítanak az asszonyaik teste iránti vágyakozás tekintetében.
Kívánják őket, függetlenül attól, mennyi ideje vannak már együtt.
Nem számít, hogy asszonyaik teste időközben megöregedett.
Ebben rejlik a férjek nemes természete.
 Legyenek bár öt, tíz, tizenöt vagy húsz éve házasok. Akár
harminc éve, mint Gabriela édesanyja meg a köpenyes férfi. Gabriela
meghatódott, valahányszor a köpenyes férfi karácsonykor megölelte
az édesanyját, és szájon csókolta őt. Hogy hetvenkét évesen is
játszott vele. Olyankor tudta, hogy a köpenyes férfi aznap este
szeretkezni akar majd az anyjával, aki pedig kitér előle.
Milyen szép dolog is a férjek nemes természete.
Gabriela szerette volna azt hinni, hogy általánosít. Talán erről volt
szó. Hogy ez csak az ő családjukban élő nőkkel fordult elő. Csak az ő
hatalmas női baráti körében. Talán. Remélte, hogy így van.
Ugyanakkor lépten-nyomon azt hallotta, hogy a férjek
könyörögnek a feleségük testéért. És hogy a nők pedig igyekeznek
kisiklani a férjük teste elől.
Gabriela kikapcsolta a tévét. Felállt. Végigment az előszobán, a
hálószoba felé. Germán a galérián volt, Gabriela életterében. A saját
szobájában. Ahol reggelente írogatott. Ahol örök rendetlenség
honolt.
Germán soha nem ment be oda. Éppen beszedte a száraz ruhát a
szárítókötélről, amely a ház belső udvara fölé volt kifüggesztve. Ezt
a feladatot Luisa vagy Gabi szokta elvégezni. Gabriela úgy gondolta,
azért teszi, hogy elterelje a gondolatait.
Gabriela odalépett hozzá, és hátulról átölelte.
– Ne haragudj – mondta Gabi kedvesen, és megcsókolta a hátát.
– Nem haragszom – felelte Germán. – Csak tudod, Gabi, időnként
azért – még ha havonta egyszer is – kedvem volna szeretkezni a
feleségemmel.
Gabriela szájon csókolta Germánt, aztán még egyszer és még
egyszer. És még egyszer.
Becsukta a szemét, miközben gyengéd csókokat szórt a férjére, és
erőltette a vágyat, mert tudta, hogy ha erőlteti, akkor előbb-utóbb
megjön. Gabriela pedig, miközben a vágyát erőltette, hirtelen egy
másik férfit látott maga előtt. Érthetetlen módon azt képzelte, hogy
egy másik férfit csókol. Azt hitte, azt a férfit csókolja, aki reggelente
őt bámulja, amitől ő igazán nőnek érzi magát. Arra gondolt, hogy
Pablót halmozza el gyengéd csókjaival, és nem Germánt.
 Germán merev nemi szervét simogatta, miközben azt képzelte,
hogy Pablót simogatja. Kézen fogta Germánt, az ágyhoz vezette, és
lefektette őt. Levette a hálóinge egyik pántját, majd a másikat. A
holmi a padlóra hullt, és ő ott maradt, meztelenül. Látta, hogy
Germán nézi. Lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy Pablo figyeli a
mezítelen testét, és ettől izgalomba jött. Nagyon izgatott lett.
Széttárta a lábát, és ráült Germán testére. Majd – miközben
mindvégig Pablo járt az eszében – a férje testébe olvadt.
És férje teste és képzeletbeli szeretője őrült vággyal öntötte el
Gabrielát.
Pozitúrát váltott; olyan volt, akár egy bagzó macska.
Felülről, alulról, oldalról… Méz fakadt belőle, amint a férje
beléhatolt. És olyan erősen érzett mindent… És olyan valóságos volt
az egész…
Csak játszott és játszott és játszott, lehunyt szemmel, s miközben
Germán a hátát átölelve belé hatolt, Gabriela megfogta a kezét, és
Pablo kezét képzelve Germáné helyébe, a nemi szervéhez vezette
ujjait.
Pablo keze simogatta s körözött rajta. Pablo izgatta azon parányi
testrészét, amely a gyönyör gyújtópontja. És Gabriela, akinek csupa
vágy volt a teste, egy heves sóhaj közepette, Pablóval, és csakis
Pablóval a gondolataiban, egyszer csak feloldódott.
✻
– Azta, Gabi… Mi történt veled? – kérdezte Germán a maga
komoly modorában, miután mindketten befejezték. – Ahhoz képest,
hogy nem volt hozzá kedved… Még a nyelved is bedugtad a
számba, pedig te sosem adsz nyelves csókot. Mi történt?
– Nem tudom – felelte nevetve Gabi. – De jó volt? – kérdezte kissé
kábán.
A fenébe is, a férje nem hülye. Végig ezt hajtogatjuk a regényben;
talán megérzett valamit.
– Persze hogy jó volt. Lenyűgözött. Csak azt nem értem, hogy ha
ilyen bődületesen jó neked, akkor miért csak havonta egyszer akarod
csinálni.
Gabriela megint felnevetett.
 – Most meg min nevetsz, te lökött? – Germán szeretettel szájon
csókolta feleségét.
– Nem tudom… – válaszolta mosolyogva.
– Szeretlek – mondta Germán, majd meztelenül, meglehetősen
emelkedett hangulatban, talpig férfiként elindult a fürdőszoba felé.
Gabriela pedig az alsó ajkába harapott, felvette a földre hullott
takarót, betakarta vele meztelen testét, és huncutul mosolygott.
Lehunyta a szemét, és élete első hármasa után álomba merült.
✻
Cósima mindkét tenyerét kitárta, s összeérintette hüvelykujjai
ujjbegyeit.
Gabriela és Silvia némán, hitetlenkedve nézte barátnőjük kezét.
Ismét hármasban voltak, a Dos Palillosban, az Elisabets utcában.
– El sem hiszem – mondta Silvia.
– Esküszöm – válaszolta Cósima.
Gabriela és Silvia ismét barátnőjük tenyerére bámult.
– Mégis mekkora? Harminc centi?
– Hát, nem is tudom. Nem mértem le, de valahogy akörül.
– Però això quan està relaxat34 – árnyalta a dolgot Cósima
Gabrielának.
– Va, home, va!35
– Nyugalmi állapotban…? – fordított Silvia saját magának,
hitetlenkedve.
– Esküszöm… – Cósima úgy érezte, nem hisznek neki. – De hát
miért nem hisztek nekem? Nektek aztán sosem hazudnék, ismeritek
az egész nyomoromat… Ha egyszer Szenegálban ez az átlagos
méret. Ne higgyétek, hogy csak a férjemé ekkora.
Mert bizony Cósima újból férjhez ment.
Némaság. Ismét a kezére néztek.
– Atyavilág, ez nagyon durva… – jegyezte meg Silvia.
– Na jó, be kell vallanom, hogy amikor először megláttam, én is
megijedtem – Cósima grimaszolt. – Ez az igazság. Képtelennek
éreztem rá magam. És egészen komolyan és kétségbeesetten azt
mondtam neki: „Les femmes espagnoles ne son pas habituées à cette
talle”36.
Gabrielából kitört a nevetés.
 – Na de amellett, hogy már megint elmélyültünk egy olyan
témában, amilyeneken imádtok csámcsogni… még egy bejelenteni
valóm van számotokra, édeseim.
És – még mielőtt kimondta volna – olyan széles mosolyra húzta a
száját, hogy Gabriela rögtön megsejtette, mit akar mondani a
barátnője. Cósima a hasára tette a kezét, és lenézett rá.
Gabriela felsikoltott, és megölelte Cósimát. Gabrielát ez a
terhesség legalább annyira lázba hozta, mint a sajátja. Átölelte a
barátnőjét.
És – mivel Gabriela olyannyira kedveli az ellipszist – van belőle
egy jókora itt a regényünkben, ahol nem fejtegetjük annak az egy
évnek a napjait és hónapjait, amely nagyon, de nagyon fájdalmas
volt Cósima számára. A barátnők ebben az időszakban is gyakorta e-
maileket váltottak egymással, és Gabriela rendre így fejezte be a saját
leveleit:

Minden elmúlik, barátnőm. Minden elmúlik.

Ölellek a távolból. Szeretlek.
Mindörökké a barátnőd:
Gabi.
Így Cosima fájdalma apránként enyhült, és szép lassan már nem
holmi összetört, elárult nőnek érezte magát, hanem újra teljes nő lett
belőle.
– De még nagyon az elején járok.
Silvia is felsikoltott (mert neki mindig egy kicsit később esett le a
tantusz), majd mindhárman átölelték egymást.
– Hány hetes?
– Hat. A jövő héten visszarepülök Szenegálba, de itt szeretnék
szülni. Cheikh is velem jön. És hát… – Cósima a barátnői szemébe
nézett, és egy gyönyörű mosoly kíséretében így folytatta: – Nagyon
szeretném, de csak, ha ti is, ha ott lennétek velem a szülésnél.
Ennek hallatán a szerető barátnők könnyekre fakadtak. Mert
imádták egymást. És ez természetesen életük végéig így is marad.
 9
Vágy
Gabriela egyedül sétál a Born sétányon hazafelé. Ugyanazt az utat
járja be, mint mindennap, amikor elviszi a fiát az óvodába, csak épp
hajnali két óra huszonöt perckor még sötétség van; csupán az utcai
lámpák narancsos fénye világítja meg a kihalt utcát. Magában nevet,
amint eszébe jut Cósima tenyere.
Még nem tudja, de alig harminc másodpercen belül megváltozik
az élete. Az ő békés, derűs, kiegyensúlyozott világa, amelyben húsz
éve létezik, felborul. Harminc másodpercen belül. Váratlan,
száznyolcvan fokos fordulatot vesznek a mindennapjai. A kulcsszó:
vágy. Hosszú idő után újra elhatalmasodik rajta.
Nem tudja, hogy Pablo mindjárt ott parkol le a motorjával, ahol
minden reggel szokott. Nem tudja, hogy újra összefutnak, csakhogy
ezúttal éjszaka. Járókelők nélkül. Mindenki nélkül. Csak ők, ketten.
Húsz másodperc múlva.
Gabriela meghallja a motorzúgást, és hátrafordul. Pulzusa
felgyorsul, mert felismeri Pablo motorját. A szíve kihagy egyet, majd
szinte megfájdul, akkorát dobban.
Pablo tőle tíz méterre leparkol, majd leveszi a sisakját. Egyelőre
nem látja őt.
Ugyanaz az utca, de most sötét és kihalt.
Pablo leszáll a motorról, végre megpillantja őt, és egymásra
néznek.
Gabinak fáj a szíve. Érzi, amint sok ezer vegyi anyag áramlik szét
a testében. Gabriela megfordulhatna és eloldaloghatna, hogy ne
kelljen elhaladnia mellette; ehelyett azonban egyenesen felé halad,
megállás nélkül; és Pablo a Londoni Könyvvásáron történt első
találkozás óta most először nem fordítja el róla a tekintetét.
Ezúttal Gabriela az, aki feladja, és lesüti a szemét; szíve azonban
továbbra is hevesen zakatol.
Amikor két méter távolságba kerül tőle, ismét felpillant, de csak
hogy ellenőrizze, vajon még mindig nézi-e őt.
„Egy férfi nem néz így egy nőre, ha nem kívánja őt, Pablo…
Köszönj rám”, mondja gondolatban.
 Már csak alig egy méterre vannak egymástól. Gabriela félénken
újból a földre bámul, és tovább sétál, majd elhalad mellette. Immár
maga mögött hagyta – még mindig sajog a szíve –, aztán egyszer
csak megtorpan, és a másodperc töredéke alatt azt mondja magában:
„Fordulj meg. Fordulj már meg, mert elmegy. Talán már itt sincs”.
Mély levegőt vesz, és lassan megfordul. És igen. Hát persze hogy
ott találja. Pablo mozdulatlanul nézi őt, egyetlen karnyújtásnyira.
Gabriela nem mer közeledni hozzá. Pablo azonban elindul felé.
Igen. Gabriela felé sétál…
Odaér hozzá, majd – a felesleges szavakat mellőzve – beletúr a
hajába, ajkát Gabriela ajkára tapasztja, és tíz év félénk szemezgetés
után végre megcsókolja.
És Pablo félénk nyelve bebocsáttatást kér. Gabriela pedig
szétnyitja az ajkát, és beengedi. Lehunyja a szemét. Érzi a lelkét; a
sok, évek alatt felgyülemlett, elfojtott vágyat, amely végigfut a
testén. Pablo forró nyelve lassan játszadozik az övével. És Gabriela
érzi, amint átsiklik rajta a gyönyör; lefelé áramlik, a melle irányában,
majd a hasához, végül a nemi szervéhez ér. Kimegy a vér a lábából.
Érzi Pablo nyálát. Pablo illatát. És a nyelvét, amely tovább játszik a
szájában.
Elárasztja a vágy és a gyönyör. Egyetlen csóktól…
Végül Pablo elhúzódik tőle, és egy tincset a füle mögé simít,
miközben a szemébe néz.
– Szia, Gabriela – mondja suttogva.
Gabi elmosolyodik. Tudja a nevét…
– Szia, Pablo. – Megsimogatja az arcát.
Pablo újból megcsókolja. Néhány másodpercig nézik egymást.
– Az utolsó dolog, amihez most kedvem van, az, hogy… itt
hagyjalak… – mondja Pablo halkan. – De négy óra múlva fel kell
ülnöm az AVE-ra, hogy Madridba menjek. Péntekig maradok.
Esküszöm, hogy veled maradnék egész éjjel. Ma viszont nem
tehetem.
Csak így… Mintha ezer éve ismernék egymást.
Gabriela bólint, s közben belülről olvadozik; csupa vágy a teste.
– Van egy kis stúdiólakásom a Barcelonetán. Mindennap ott
dolgozom. Pénteken ott leszek.
 – Rendben – feleli Gabi bizonytalanul.
– Fel tudod írni valahová a címet…?
– Megjegyzem. Mondd.
– Carrer dels Pescadors 25, tetőtér 1.
– Rendben.
– Péntek délelőtt vagy délután… Nyolcig ott leszek.
Gabriela bólint, de nem válaszol.
És Pablo ismét a hajába túr, majd lassan megcsókolja. Nyelve még
egy másodpercig cirógatja Gabi szájüregét, majd a férfi így
könyörög:
– Gyere el, Gabriela… Kérlek.
✻
Aznap este Gabriela vágytól részegen ért haza. Kinyitotta az ajtót,
felakasztotta a kabátját, és az előszobán keresztül bement a
hálószoba felé. A fia és a férje összebújva aludt. Mély levegőt vett, és
befeküdt melléjük az ágyba, tele dopaminnal, adrenalinnal,
oxitocinnal és szerotoninnal. És nyilvánvalóan nem jött álom a
szemére.
✻
Fekete Chanel szempillaspirál, mert az El Corte Inglésben azt
mondta az eladónő, hogy az dúsítja a pillát. Onnan mozgólépcsőn
felment a hetedik emeleti fehérneműrészlegre, mert ha egy nő
életében először hűtlenségre készül, csak nem állhat oda a szeretője
elé egy testszínű, organikus pamut melltartóban. Hosszas keresgélés
után egy gyönyörű, cérnával hímzett fekete csipkebugyival
egészítette ki a szettet. Elegáns volt, mégis szexi. Hozzá illő fekete
melltartót választott. Még soha nem volt szép fehérneműje. Már alig
várta, hogy felvehesse.
Kissé nyugtalanul távozott az El Corte Inglésből. Csütörtök volt,
másnap péntek, akkor pedig húsz év hűség után először készült
lefeküdni egy férfival, aki nem a férje. Feszengett. Ideges volt.
Eufóriát érzett. Szorongott. Boldogság töltötte el. Szédelgett.
Ugyanakkor vágyat érzett. Erős vágyat. Hiszen a lényeg a
várakozásban rejlik. Már egy nappal korábban folyton nedves volt.
Egyre csak sóhajtozott.
 Félmeztelenül feküdt a szépségszalonban, és teljes kezelésnek
vetette alá magát: arctisztítás, szemöldökszedés, láb- és bikinivonal-
gyanta.
– Loli, a császármetszés helyére ne tegyél gyantát, mert attól
félek.
– Tuudoom – felelte a kedves kozmetikus, aki tizennyolc éves
kora óta szépítette a testét.
És miközben Loli keze a combján pihent, hogy eltávolítsa a forró
gyantát a combhajlatából, megfogadta, hogy nem lesz több ilyen
alkalom. Csak ez az egy.
✻
– Eugenia, kérdezhetek valamit?
A Tengerészeti Múzeum kertjében található Norai Raval étterem
teraszán ültek kettesben, és várták a napi menü első fogását.
Elmentek megnézni egy kiállítást a Santa Mònica Művészeti
Központban.
– Hallgatlak.
– Mióta vagy házas?
– Tyű… Hát ez meg hogy jön ide?
– Csak kíváncsi vagyok – felelte Gabriela.
– Nos… Amint huszonnégy évesen befejeztem az egyetemet,
rögtön férjhez mentem, most pedig hatvannégy éves vagyok…
– Akkor negyven éve – vonta le a következtetést Gabriela.
Eugenia bólintott. Egy egész élet óta.
– És… Ez alatt a negyven év alatt… – tapogatózott Gabi óvatosan
–, soha nem kívántál meg másik férfit?
– Na de Gabriela!
– Ne válaszolj, ha nem szeretnél.
Eugenia a barátnője volt, de azért a főnöke is.
– Negyven éve Emmanuelen kívül nem voltam más férfival.
– Nem ezt kérdezem tőled.
Eugenia halványan elmosolyodott, majd néhány másodperc
múlva így válaszolt:
– Egyszer. A házasságom negyven éve alatt egyszer keresztezte
egy férfi az életemet, de nem történt semmi.
Gabriela várt. Eugenia azonban nem folytatta.
 – Miért teszel fel ilyen kérdéseket, Gabi?
– Először meséld már el, ugyan… Kérlek.
– Nincs mit elmesélnem. Megismertem egy fotóriportert, aki az
Europa Pressnél dolgozott; pontosabban még most is ott dolgozik. –
Eugenia elmosolyodott, majd folytatta: – És történhetett volna
valami. De én nem akartam.
– Hol találkoztatok?
– San Sebastiánban. Ott találkoztam vele, amikor körülbelül annyi
idős lehettem, mint most te. Negyvenegynéhány. A filmfesztiválról
kellett tudósítanom, és… A María Cristina szállodában találkoztunk.
– És mi történt? – faggatózott tovább Gabriela.
Eugenia egy másik generációhoz tartozott, és mindent
harapófogóval kellett kihúzni belőle.
– Semmi. Nem történt semmi – Megrázta a fejét. – Mert én nem
akartam. Már megvoltak a lányok, és ez nem fért bele. Nem akartam,
és kész.
– Még egy csók sem csattant el?
– Nem – válaszolta Eugenia magabiztosságot színlelve, de rögvest
helyesbített: – De igen.
Gabriela elmosolyodott.
– Egyszer azért csókolóztunk. De csak egyszer… Azt hiszem, ezt
még soha, senkinek nem mondtam el… Igaz, nem is kérdezte még
soha, senki.
– És, ennyi…? – Majd, kissé halkabban, tovább kérdezősködött: –
Csak egy csók volt az egész?
– Nem akartam ennél többet.
Eugenia magában mosolygott.
– Na, mi volt még…? Ugyan. Meséld már el…
– Néha képeslapokat küld a szerkesztőségbe. Járja a világot… És
minden évben felhív december huszonötödikén, hogy boldog
karácsonyt kívánjon.
– Tényleg..? – kérdezte Gabriela szinte meghatottan. – Húsz év
után is?
Eugenia bólintott, és mosolygott, mert tudta, hogy fiatal
barátnője, Gabriela, rajong az efféle szerelmi történetekért.
Természeténél fogva romantikus alkat volt.
 Mert mi volt ez, ha nem egy szerelmi történet? Egy olyan,
amelyik néhány szóra korlátozódott, képeslapokon, és egy-egy
kétperces beszélgetésre a karácsonyi családi ebéd előtt.
Mert Eugenia és Euken – így hívták ugyanis a fotóriportert –
egyforma izgalommal várta azt az évi két percet, az összes
karácsonyi ajándék legszebbikét.
– Gabi – szólalt meg Eugenia. – Van valakid?
Mert Eugenia megsejtett valamit.
– Én is csókolóztam egy férfival. Akárcsak te. De csak egy csók
volt.
Gabriela elmesélte neki a Pablóhoz fűződő szerelmi históriáját, a
legelejétől kezdve. A bátortalan szemezgetéseket a Londoni
Cervantes Intézetben. A CCCB-ben. A Kreisler Galériában. És az
elmúlt két hónap intenzív reggeli összenézéseit a Paseo del Bornon.
Beszámolt az iránta érzett mély csodálatáról.
– Csókolóztatok. És csodálatos volt. De most hagyd abba.
Hallgass rám, Gabriela, hagyd ennyiben. Ne menj el holnap.
– A mindenit, Eugenia. Erre aztán nem számítottam.
– Miért, mire számítottál? – Gabriela válasz nélkül vállat vont. –
Ne menj oda – nyomatékosította a véleményét Eugenia. A
viszonyok, amelyekről hallottam, mind szívszorítók. Nehéz kettős
életet élni, és nekünk még inkább, mint nekik… – Kis szünet után
magabiztosan folytatta. – Mert egyre többet akarsz majd.
– Csak egy alkalom lesz.
– Nem egy alkalom lesz. Keresni fogjátok egymást.
– Egy alkalom lesz, Eugenia.
Eugenia arckifejezése egy másodperc alatt megváltozott, és
Gabriela némi szomorúságot olvasott ki belőle; várta, hogy
megszólaljon.
– Elmesélem neked a történetemet, az igazit. Hogy eltántorítsalak
a tervedtől. Ilyen egyszerűen. Pedig nem szívesen idézem fel a
múltat.
– Eugenia, nem muszáj, ha… – szólt közbe gyorsan Gabriela.
– Emmanuel, a férjem helyettem is megtette azt a lépést. Sok éven
át egy másik nővel kellett osztoznom rajta. Egy férjes asszonnyal,
egy kislány édesanyjával. Tökéletesen egyenlő volt a felállás. De a nő
– Elvirának hívták – egy év együttlét után megszállottá vált. Nos…
Most, hogy már nem haragszom rá, inkább úgy fogalmaznék, hogy
beleszeretett a férjembe. Mélyen beleszeretett. Elhagyta a férjét, és
feltett szándéka volt, hogy új életet kezdjen Emmanuellel, a lányával
meg az én lányaimmal. Emmanuel azonban inkább igyekezett minél
tovább húzni a kettős játékot. Halogatta az egészet, ővele és énvelem
is. – Gabriela zavartan hallgatta Eugeniát, de nem akart közbeszólni.
– Más idők voltak azok, Gabi.
A pincér kihozta a második fogást.
– A szerető, Elvira, amikor látta, hogy Emmanuel nem teszi meg a
szükséges lépéseket, írt nekem egy levelet, és alaposan kitálalt.
– Hogy mi…? – kérdezte Gabriela hitetlenkedve.
Eugenia bólintott, és így folytatta:
– Beszámolt a közös utazásokról Spanyolország-szerte. Pontos
dátumokkal. Az orvosi konferenciákról, amelyekre rendre elkísérte a
férjemet, miközben én a lányokra vigyáztam. Elmesélte, milyen
időpontokban randevúztak a szállodákban. És hogy elhiggyem,
hogy mindez valóban igaz… – Eugenia kis szünetet tartott, mert fájt
neki, amit el akart mondani. – Szóval, hogy semmi kétségem ne
legyen afelől, hogy lefekszik a férjemmel, még azt is pontosította,
hogy aznap, amikor a kisebbik lányom leesett a csúszdáról, és eltörte
a karját, a férjem nem a Bellvitge Kórházban dolgozott, hanem vele
mulatta az időt. – Eugeniának elkomorult a tekintete. – Vagyis vele
hetyegett az ágyban.
– Eugenia… annyira sajnálom… – motyogta Gabriela.
Mert hiába telt el közel húsz év a történet óta, érezte, hogy
barátnőjének – főnökének, mentorának – még mindig ott a szilánk a
szívében.
– Kitettem. Azt mondtam neki, hagyja el a házat; kényszerítettem
rá, hogy távozzon. És Emmanuel odaköltözött a nőhöz, de nem
működött. A lányaim nem könnyítették meg a dolgát. Ahogyan
Elvira lánya sem. Egy évvel később véget ért a kapcsolat. Paradox
módon a nő vetett véget neki. Ne kérdezd, mi történt, mert nem
tudom. És én újra kitártam előtte az otthonom ajtaját. A közös
otthonunk ajtaját.
Gabriela zaklatottan nézett Eugeniára.
 – Ne nézz így rám. Más szelek fújtak – ismételte. – Mi, nők
lenyeltük a békát. Túl sokat is. Ott volt a család. A lányaim. Annyira
fájt volna mindezt örökre feladnom… Ő bocsánatot kért, én
visszafogadtam, és megvettük a házat Formenterán… Hát ez a
helyzet.
Eugenia belekortyolt a borába.
– Na és a fotóriporter? – kérdezte Gabi.
– Eukent… egy évvel később ismertem meg.
– Hogy mi…? – kérdezte hitetlenkedve Gabriela. – És te beérted
egy csókkal?!
Eugenia mosolyogva bólintott.
– Remélem, legalább nyelves csók volt – tette hozzá.
– Igen, nyelves csók volt – felelte Eugenia.
Nevettek.
– Gabriela, hallgass rám – mondta Eugenia, majd egészen lassan
így folytatta: – Nem létezik olyan, hogy „csak egyszer”. Ha csak
arról van szó, hogy életedben egyszer valaki mással is le akarsz
lefeküdni a férjeden kívül, akkor válassz akárkit. De ne Pablót.
Ismerem őt, és ismerlek téged is. Jobban fogtok tetszeni egymásnak,
mint gondolnád. – Eugenia felszegte a fejét, és a harmincegynéhány
éves pincérre bökött az állával, aki felszolgálta nekik a bort. – Feküdj
le ezzel a fiúval, például. Kedvesnek tűnik, és húsz évvel fiatalabb
Pablónál. Egy éjszakára jobban jársz vele, mint Pablóval.
Gabriela nevetett.
– Ez a srác csak egy negyvenes spinét látna bennem.
– Ugyan már! Én mondom neked, hogy simán felcsíphetnéd. És
ha nem őt, akkor a másikat. Az öt pincér közül valamelyik az öledbe
hullna. Egyéjszakás kalandok tekintetében a férfiak nem túl
válogatósak.
– De én nem akarok akárkivel lefeküdni, Eugenia. Pablóval akarok
lefeküdni, és csakis ővele. Ez nem szex. – Megvonta a vállát. – Ez
valami más, amit nem tudnék szavakba önteni.
– Gabi… Germán remek pasi. Ne csináld.
Férje nevének hallatán Gabriela lelombozódott. Nem akart rá
gondolni. A Pablóval töltött órákat külön akarta választani a férjétől.
Szerette őt. Még szép, hogy szerette. Nagyon. Nagyon is. Gabriela –
nem túl magabiztosan – ismét vállat vont, majd hozzátette:
– Húsz év házasság… Ez meg csak egyetlen nap lesz.
Ezzel mindent elmondtak. Eugenia kifejtette a véleményét.
Kihozták a desszertet, és a továbbiakban Cósima szüléséről
beszélgettek, aki – anyja és Eugenia akaratával szembemenve – úgy
döntött, hogy az őszibarackfákkal övezett lleidai kastély valamelyik
kis zugában szüli meg a gyermekét ahelyett, hogy befeküdne egy
higiénikus barcelonai kórházba. Nem óhajtott kikötve, beakasztott
lábakkal, érzéstelenítéssel, nővérekkel és nőgyógyászokkal
körülvéve szülni. Eugenia és Gabriela is hivatalos volt Cósima
kislányának születésére.
A „na, és a regényed…?” kérdés is elhangzott.
– Tudod, alkotni és gyarapítani nem könnyű egyszerre… Ezt a
mondatot még tőled hallottam.
– A fiad hároméves lesz jövőre, Gabi. Most már nyugodtan
elkezdheted.
Távoztak az étteremből. Együtt, kissé spiccesen, egymásba
karolva, trécselve sétáltak a városban. Az ő gyönyörű
Barcelonájukban. Eugenia már jó ideje nem sétált a Ramblason – a
barcelonaiak ezt a sétányt inkább meghagyják a turistáknak –, és
Barcelona valóban csodálatos volt a szemükben.
Öleléssel és egy „Ne menj oda, Gabriela” jó tanáccsal váltak el
egymástól; Gabriela válasza pedig úgy hangzott, hogy „Csak
egyetlen alkalom lesz”.
✻
Gabriela kilépett a zuhany alól, és miközben száradt, meztelen
testét bámulta a fürdőszobatükörben. Silvia – aki nemrég érkezett
hozzá – némi nyugtalanságot észlelt katalán barátnőjén.
– Mi van veled? – kérdezte.
Gabriela felsóhajtott.
– Hogyan jelenjek meg ezekkel az üres, lógó zacskókkal Pablónál?
– kérdezte letörten, és feljebb emelte a melleit.
– Ugyan miket beszélsz, Gabi? Nagyon csinos vagy.
– Ez nem igaz.
– De igen – mondta Silvia a fürdőszobaajtóból.
 Gabriela a tizenöt centiméteres heget nézte, a császármetszés
nyomát. Aztán a laparoszkópos beavatkozás három hegére tévedt a
tekintete. Összesen négy sebhely volt a testén.
– És ezek a hegek is borzalmasak. Mit csináljak velük?
– Figyelj, Gabi, most már aztán elég – igyekezett kedvesen
leállítani őt Silvia. – Elég volt. Ilyen hozzáállással jobb is, ha itthon
maradsz.
Merthogy Gabrielában – alig egy órával azelőtt, hogy Pablo
padlástéri lakásába indult volna – minden vélt és valós
bizonytalanság felmerült. A korához képest csinosnak érezte magát,
de ott voltak a kis ráncok a szeme körül; puha volt a bőre, de már
közel sem feszes; megereszkedtek a mellei, és ott éktelenkedtek
testén azok az átkozott hegek.
– Gabi – ismételte. – Így inkább ne menj sehová.
Gabriela – bár továbbra is ott motoszkált benne a bizonytalanság
– felvette új, fekete csipkebugyiját.
Silvia elővette Gabriela MacBookját, és rákeresett a Google-on
Pablo Hausmannra.
– Na, lássuk csak, gyere ide egy percre.
Gabriela leült az ágyra.
– Bekapcsolnád a melltartómat? – kérte Silviát.
– Közelítsük meg fokozatosan a vágy titokzatos tárgyát – mondta
Silvia gúnyosan, miközben bekapcsolta Gabi melltartóját.
Több száz fotó volt fent Pablo Hausmannról a neten. Silvia
teketóriázás nélkül kiválasztotta a szerinte legkevésbé előnyös képet,
és kinagyította a képernyőn.
– Objektíven nézve bizonyára nagyon jó író, meg minden, amit
akarsz, de amúgy átlagos fickó. Csak az a helyzet, hogy te
idealizálod… Nem értem, miért van benned ennyi bizonytalanság.
Amilyen csinos vagy.
– Én nagyon jóképűnek látom.
– De hát tele van ősz hajszállal…
Silvia rákeresett a Wikipédián, és megnézte a születési dátumát.
1964.
– Idősebb Germánnál?
 Gabriela bólintott, miközben ismét belenézett a tükörbe, hogy
szemrevételezze magát az új fehérneműjében. Felsóhajtott. Úgy
vélte, hogy a fekete melltartó és a szép csipkebugyi némiképp
javított a helyzeten.
✻
Germán szerette nézni Gabrielát, amikor esténként vetkőzött.
Amikor kiszállt a zuhany alól.
Gabriela olykor rajtakapta, hogy figyeli. Némán.
– Mit nézel?
– A feleségemet – hangzott rendre a szerelmes tekintetű férfi
válasza.
Germán mindig szép szavakkal szólt hozzá. Mindig. A
megereszkedett melle, a striái és a négy heg ellenére. Annak ellenére,
hogy testén már meglátszott az idő múlása. Mindennek ellenére.
Mindig voltak hozzá szép szavai.
„Csak egy alkalom lesz”, ígérgette Gabi saját magának. „Csak
egyetlenegyszer érezni szeretném egy másik férfi simogatását a
bőrömön.”
A gyönyör, a szex, az orgazmus nem számított neki. Pontosabban
mindez másodlagos jelentőséggel bírt. Csak érezni akarta egy másik
férfi kezét a hajában, a nyakán, a hátán… „Csak egy forró ölelésre
vágyom egy férfitól, aki kíván engem, és aki nem a férjem.
Egyetlenegyszer.”
✻
Gabriela a szokásosnál kicsit elegánsabban indult el otthonról;
magas derekú sötétkék farmert, új fehér blúzt és lapos cipőt viselt,
illetve kifestette a szempilláját, valamint a szemhéját is kihúzta
fekete tussal. A hátizsák helyett ezúttal szép, barna bőrtáskát vitt
magával.
A Born sétánytól a Pescadors utcáig nagyjából másfél
kilométernyi séta volt az út a tenger irányában. Továbbra is
szédelgett és vágyakozott, és egyszer csak egy terecskére ért, kis
barokk templommal, amelyet korábban nem ismert. Sant Miquel del
Port volt a neve.
Az analóg karórájára pillantott: délelőtt tizenegy óra volt. Pablo
azt mondta neki, hogy menjen akár délelőtt, akár délután. Talán
kicsit túl korán volt még.
A Pescadors utca a térről nyílt.
Elindult a kis utcán, és a csökkenő házszámokat nézte: negyvenöt,
huszonöt, öt.
„Menj haza”, gondolta a kapu előtt.
Felnézett az épületre. A homlokzatot helyreállították. Bele volt
vésve az építés dátuma: 1910. A számokat nézte a kaputelefonon.
„Menj haza.”
Megnyomta a gombot.
Sípolást hallott.
Gabriela betolta a kaput, és belépett a kapualjba.
✻
Remegett, amikor Pablo ajtót nyitott. Mármint belülről remegett.
Pablo nem vette észre. Vagy talán mégis.
– Szia, Gabriela – mondta finom mosollyal.
– Szia, Pablo.
Kis padlástér volt, csupa fény, s mindenütt könyvek és lemezek
hevertek. Lemezek mindenütt. A polcon, a padlón. Az egyik ablak a
tengerre nézett.
– Milyen szép itt…
Pablo odalépett hozzá, és gyengéden szájon csókolta. Gabriela
elmosolyodott. Kissé bizonytalannak érezte Pablót.
– Örülök, hogy eljöttél.
Pablo is elegáns is volt; legalábbis elegánsabb, mint általában.
Frissen vasalt fekete inget és sötétszürke Dockers nadrágot viselt.
Csend támadt; egyszerre szép és szokatlan. Egymás szemébe
néztek. Nem tudták, mit is mondjanak egymásnak. Pablo újra
megcsókolta Gabrielát, majd pár centiméterrel odébb húzódott, és
újból csak nézte őt. Ezután Gabriela közeledett Pablo ajkához, a férfi
pedig a nyelvét simogatta a saját nyelvével. És Gabriela két
másodpercen belül érezte, hogy nedvessé vált.
Pablo kigombolta a blúzát. Levette róla. A melltartóját rajta
hagyta.
Gabriela is kigombolta Pablo ingét, és levette róla, hogy semmi ne
fedje a férfi csupasz mellkasát. Közelebb hajolt hozzá, tetszett neki a
férfi illata. Nagyon tetszett.
 Pablo lassan cirógatta Gabi hátát. A tarkóját.
Hiába volt még rajta a melltartó meg a farmer, Gabriela máris
anyaszült meztelennek érezte magát.
Évtizedek óta először érezte magát meztelennek egy férfi előtt,
aki nem a férje volt. És Pablo megsimogatta a mellét a melltartóján
keresztül, mire Gabriela elbizonytalanodott. Eléggé… Sőt nagyon…
Talán nem is akarta, hogy Pablo meztelenül lássa őt. Elhúzódott a
csókolózás elől.
– Pablo… Én elég ideges vagyok.
– Én is – válaszolta Pablo őszintén, mielőtt újra megcsókolta
volna.
– Pablo… A testem… – Gabriela lesütötte a szemét. – A testem
már nem az, ami volt. Én már negyven…
– Gyönyörű nő vagy – fojtotta belé a szót Pablo.
És ennyi elég volt.
Pablo egy pillanatra sem hagyta, hogy elbizonytalanodjék
magában, mert bizony a szavak meggyőző erejűek. És nekünk,
nőknek szükségünk van rájuk. S talán nekik is, férfiaknak…
És most igen… Most végre szeretkezhetett azzal a férfival, akire
olyannyira vágyott. Oly régóta. Pablo levette a melltartóját. Nézte a
kis mellbimbóit, és megnyalta az egyiket. Gabriela beleborzongott a
gyönyörbe. Aztán a másikat is megnyaldosta.
Pablo a mellét simogatta; nem törődött a formájával. Legalábbis
ezt éreztette Gabrielával. És Pablo nézte, amint Gabriela mellbimbói
neki meredeznek. Csak neki. Az ágyhoz vezette. Kikapcsolta Gabi
övét, kigombolta a farmerját, lehúzta a cipzárt, és becsúsztatta kezét
a bugyija alá. Néhány másodpercre bedugta az ujjait, és megérezte
Gabi vágyakozását. Majd Gabrielára nézett. Jóleső érzés volt
számára, hogy Gabi várja őt.
Az ágyra fektette. Kigombolta a nadrágját, levette, és mellé
feküdt. Gabriela érezte az erekcióját, s megsimogatta az
alsónadrágon keresztül. Pablo is várt már rá.
Újabb összeolvadó tekintet. Újabb csók. Táncoló nyelvek.
Pablo megsimogatta Gabriela combját. A lágyékát. Szép lassan.
Aztán a bugyiján keresztül játszott vele, majd újra becsúsztatta a
kezét, és simogatta őt. Egyre fokozódott a merevedése, s Pablo is
csupa vágy volt. Gabi fölé emelkedett, és az alsóneműjükön
keresztül játszottak egymással. Majd Pablo levette Gabi bugyiját, és a
saját alsóját is. Gabriela lehunyta a szemét. Szép és különös érzés
volt egy másik férfi nemi szervét érezni magán. Engedte, hogy Pablo
irányítson. És Pablo – minden további teketóriázás nélkül – vadul
beléhatolt.
Gabriela zavartan kinyitotta a szemét, mert nem számított rá,
hogy Pablo ilyen gyorsan, ilyen nyersen magáévá teszi. Fájdalommal
vegyes lelki gyönyört érzett, amiért átadja magát, amiért birtokolják
a testét. Átölelte Pablo hátát, és simogatta, miközben érezte, hogy a
férfi mozog benne. Pablo szinte átváltozott. Azzá az állattá vált,
amelyet minden férfi magában hordoz. Egy tesztoszteronnal
feltöltött állat lett, amely ki-be hatolt Gabi testébe. Újra meg újra, ki
és be. Egy percig…? Kettőig…?
Majd váratlanul, egy mély, heves sóhaj kíséretében elment.
Csend.
Furcsa csend támadt.
Gabriela kinyitotta a szemét. Érezte magán Pablo – immár
mozdulatlan – testének súlyát. Továbbra is csend honolt. Gabinak
erősen kalapált a szíve. És Pablónak is. Gabi némán, mozdulatlanul
feküdt a nyolcvanöt kilós súly alatt.
– Bocsáss meg, Gabriela. Bocsáss meg.
– Semmi baj.
– Hát ez katasztrófa… Micsoda szégyen. Micsoda szégyen… Tíz
évet várni egy ilyen szar kefélésre… Tíz év, ezért a ssszarért…! –
nyomatékosította véleményét Pablo. – Bocsáss meg.
Talán az őszinte, egyben szégyenkező hangja tette. Talán az
elmúlt két nap következménye volt, amikor is Gabi kábán kószált,
fejében egyetlen gondolattal. Esetleg amiatt volt, ahogy Pablo
megnyomta az sz-hangot. De az is lehet, hogy Gabriela egyszerűen
ilyen volt; mindenesetre, amikor Pablo harmadszorra is kimondta
azt, hogy „szar”, feltört belőle a szokásos nevetése.
– Ne haragudj, bocsáss meg – mentegetőzött ezúttal Gabi, és
igyekezett elfojtani a nevetését.
– Semmi baj, nevess csak. Nevess nyugodtan – Pablo kiszállt
belőle, és mellé feküdt… De nem nézett rá.
 – Semmi baj, Pablo. De tényleg – mondta, majd Pablóhoz simult,
és átkarolta a derekát. És tovább nevetett. Persze próbálta elfojtani.
– Tíz év egy ilyen sszarért! – ismételte Pablo.
Majd újabb hahotázás következett.
– Mondom, hogy semmi baj, Pablo, de komolyan – mondta Gabi,
és megcsókolta Pablo ajkát. – Nem számít.
És Gabriela tovább nevetett. Aztán megint jött az „egy ilyen
sszarért”.
Csakhogy Pablo sejtette ezt, és már előre félt tőle. Míg ugyanis
Gabriela a szalonban szépítkezett, Pablo Madridban járt-kelt, és attól
rettegett, hogy amint megérinti Gabit, elmegy. Már attól, hogy
megsimogatja.
Hallgatnia kellett volna Fèlixre, szerkesztőjére, egyben jó
barátjára, aki azt mondta neki:
– Fes-te una palla abans.37
– Què dius, capullo.38
– Pablo – erősködött Fèlix. – Hallgass rám… Verd ki előtte.
Az ember hallgat a barátaira, a francba is. Megfogadja a
tanácsaikat.
Gabriela nem bírta abbahagyni a nevetést. Megpróbálta, de nem
sikerült neki. Nem Pablón nevetett. Természetesen nem őrajta. Azon
nevetett, ahogy Pablo ostorozta magát a bekövetkezett „katasztrófa”
miatt.
– Nem érdekel, Pablo. Ugyanúgy tetszel… Ha tudnád, milyen
ideges voltam az elmúlt két napban… Ma szinte semmit sem
aludtam. És azt hiszem, én sem tudtam volna… eljutni a végére.
– Egy másodperc, és újrakezdem, jó…? – dobta be Pablo az
ötletet, nem túl magabiztosan. Mert ötvennégy év az mégiscsak
ötvennégy év.
Igazság szerint az elmúlt két nap felgyülemlett feszültsége után
ez a nevetés volt a balzsam, amire Gabrielának szüksége volt. Végre
megnyugodott, és komfortosan érezte magát ezzel az idegennel,
élete legrövidebb közösülése után.
– Gyönyörű vagy, amikor nevetsz – mondta Pablo, s közben a
haját simogatta. – Még ha rajtam nevetsz is.

É
 És a nevetés fokozatosan visszaszorult, amint Pablo keze
végigsiklott a derekán.
Lassan lefelé vándorolt teste domborzatán; a mellette heverő
gyönyörű, ismeretlen, meztelen nő szemérme felé. Mutató- és
középső ujjával behatolt a még mindig nedves Gabrielába. Gabi
lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a férfi néhány másodpercig
simogassa és izgassa őt. Hogy Gabinak okozzon örömet. Csakhogy
ezúttal az intimitás olyan mélységeibe hatoltak, ahol Gabi képtelen
volt teljesen elengedni magát. Az intimitás eme szférájában
Germánnal már otthonosan mozgott. Férje úgy ismerte a testét, mint
a sajátját. Mindig kielégítette Gabit, mielőtt ő maga befejezte volna.
Vagy azután. De mindig. És miközben Germán simogatta őt, kitört
belőle a gátlástalan nőstényfarkas, aki testét-lelkét átadta az
eksztázisnak. Neki. Szemérmetlenül, szégyenérzet nélkül.
Most azonban képtelen volt átadni magát a férfinak, akire
olyannyira vágyott, de akit alig ismert. Legalábbis nem az első
napon. A közös szex nem ugyanaz, mint az egymás utáni.
Gabriela kinyitotta a szemét, és Pablo szavak nélkül is megértette
őt. Kihúzta belőle az ujjait, és átkarolta a derekát. Magához ölelte.
S valójában Gabriela csak erre vágyott. Hogy – akár meztelenül,
akár ruhában – Pablo karjában legyen.
A kefélés, a szeretkezés, az orgazmus mind-mind csak
másodlagos volt.
Arcuk alig néhány milliméternyire volt egymástól. Szemérmük is
összedörgölőzött. Némán, intenzíven néztek egymás szemébe,
összeölelkezve.
– Olyan jóképű vagy, Pablo… – mondta Gabi őszintén, és
végigsimított a férfi arcán.
Amint ezt meghallotta, e három, önkéntelenül odavetett szó
hallatán, amelyek már évek óta nem hagyták el a felesége száját,
Pablo kezdett beleszeretni Gabrielába.
– Eljössz máskor is? – kérdezte, majd gyengéden megcsókolta
Gabit.
Mert a „katasztrófa” után elbizonytalanodott Pablo attól tartott,
netán elveszíti őt. Mert ő – Gabrielával ellentétben – nem csupán egy
alkalomban gondolkozott; hát persze hogy nem. Ennyi sok év
szemezés, egyetlen alkalomért? Így hát könyörgőre fogta a dolgot:
– Gyere vissza. Jövő pénteken. Kérlek, Gabriela…
✻
Gabriela az ajtó előtt állva mély levegőt vett, mielőtt bedugta a
kulcsot a zárba.
– Mama!
Germán és a fia legótornyot épített, és a kisfiú odarohant az
anyjához, hogy megölelje. Gabi a karjába kapta, és összevissza
csókolgatta. Milyen szépek is azok az első gyermekévek, amikor a
kicsiknek a nap minden órában szüksége van az anyjukra…
– Mi lesz belőle?
– Repülőtér… Papa holnap elmegy.
– Milyen napod volt, Gabi? – kérdezte Germán.
– Egész jó. Bepakoltál már?
– Nem, még nem… Kész a vacsora.
Leültek vacsorázni. Nyolckor, mint mindig. A kisfiú csak turkálta
a tányérján az ételt.
– Egyél – mondta Germán a fiának.
– Nem.
– Enned kell.
– Nem vagyok éhes.
– Fiam, ha nem…
– Jaj már, Germán – szakította félbe Gabi. – Ha egyszer nem éhes,
akkor ne egyen…
– Tegnap sem vacsorázott.
– Na és akkor mi van… A nyugati társadalmakban amúgy is
túltápláltak a gyerekek.
– Ezt olvastad a tegnapi La Vanguardiában?
– Germán… Teszünk egy kis bébiételt a cumisüvegbe, és kész.
– Igen, de a gyereknek muszáj normálisan ennie. Most van
növekedési szakaszban…
A kisfiú felállt a székről. Germán felkapta, és visszaültette a
helyére.
– Ne állj fel az asztaltól. A papa azt szeretné, ha leülnél szépen.
– Miért nem első személyben szólsz hozzá?
 Germán bosszúsan nézett fel.
A kisfiú néhány másodpercig ült, aztán újra felpattant, és
elrohant. Visszament a legótoronyhoz. Germán felállt, hogy
visszahozza az asztalhoz.
– Papa… Nem vagyok éhes. – Most már el is pityeredett.
– Germán, kérlek. Hagyd már békén.
– Nem állhatsz fel az asztaltól. A gyerekeknek meg kell tanulniuk
a fenekükön maradni.
– De nem vagyok éhes.
– Hagyd békén, Germán, kérlek… Vacsorázzunk kettesben.
Gabrielát zavarta Germán megszállottsága, ha a közös
étkezésekről volt szó.
– Engedd meg, hogy gyakoroljam az apai szerepemet.
Germán megfogta a gyereket, és leültette a székre, a sült csirke és
a zöldbab elé.
Mint oly sokszor, most is megszólalt Germán mobilja. A férfi
bement a hálószobába, mert a telefonja töltőn volt, az
éjjeliszekrényen.
Gabriela gyorsan megfogta a fia étellel teli tányérját, és öt
zöldbabot Germán tányérjára tett át, ötöt pedig a sajátjára. Aztán két
darab csirkét felszúrt a villájára, és bekapta. Arcon csókolta a kisfiát,
és mutatóujját az ajkához emelte.
– Aztán nehogy kikotyogd nekem… Jól ismerlek már.
A gyerek persze kikotyogta, és cirkusz lett belőle.
✻
Miközben a következő pénteket várta, hogy viszontlássa a
szeretőjét, Gabriela az első alkalomra gondolt, amikor Germánnal
lefeküdt; amit időközben teljesen el is felejtett. Húsz éve már… Mert
nem is a Golfban történt először. Korábban is megpróbálták már.
Szép volt, de nem sikerült jól. Akkor még mindketten a szüleikkel
laktak, és egyszer éltek a lehetőséggel, amikor Germán szülei
vacsorázni mentek. Sötét volt, és Germán kamaszkori
hálószobájában kerítettek sort a dologra, a Pink Floyd- és Iron
Maiden-plakátokkal kitapétázott falak között. Gabrielának eszébe
jutott, milyen gyengéden is vetkőztette le őt Germán, és hogyan
simogatták egymást, állva. Germán volt az első, aki a szemérmére
É
merte csúsztatni a kezét, a bugyiján keresztül. És Gabi is
hasonlóképp járt el. Kigombolta Germán nadrágját, és az alsóján
keresztül simogatta őt, bár nem észlelt merevedést… Tovább
simogatta, de nem történt semmi. Germán gyengéden megfogta a
kezét, és eltolta magáról, majd az ágyra fektette őt, ahol Gabi újból
simogatni kezdte Germán nemi szervét. Miután azonban továbbra
sem érzett erekciót, kissé tanácstalanul elhúzta a kezét. Germán
játszott vele, gyengéden, szeretettel; az arcát, a száját csókolgatta…
Mindaddig, amíg Gabriela el nem élvezett.
Utána csöndben maradtak.
– És te?
– Nem számít.
Majd tovább hallgattak.
– Nem tetszem neked, Germán? – kérdezte Gabi gyengéden.
– Már hogyne tetszenél – mondta Germán, majd átölelte, és szinte
megbújt az ölelésében. – Nagyon is tetszel nekem, Gabi.
Azután jött a golfos történet, és szép lassan kiismerték egymást,
míg ki nem alakult közöttük egy kellemes, kiegyensúlyozott
szexuális kapcsolat.
Lehet, hogy Gabrielának sosem volt dolga csődörökkel. Vagy
talán nem azok voltak az esetei. Vagy talán az első néhány
alkalommal mindannyian bizonytalanok vagyunk. Talán először
senkinek sem könnyű. „Vagy lehet, hogy valamit rosszul csinálsz,
Gabi; merthogy nem csak abból áll a dolog, hogy szétnyitod a lábad,
és hagyod, hogy csinálják”, tett szemrehányást önmagának,
miközben felfelé tartott a liftben, Pablo stúdiólakása felé.
A második pénteken a férfi tárt ajtóval várta. Elmosolyodott,
amikor megpillantotta.
– Nem hittem volna, hogy eljössz.
Gabi finoman szájon csókolta Pablót, és igyekezett
biztonságérzetet sugallni neki, ami olyannyira hiányzott a férfiból.
– Már hogyne jöttem volna, amikor egyfolytában rád gondolok,
Pablo – válaszolta őszintén.
Beléptek a stúdiólakásba, és Pablo becsukta az ajtót.
– Mondhatok valamit? – kérdezte Gabi suttogva, és újból
megcsókolta.
 – Hát persze.
– Tudod, mihez kezdtem ezekben az években a röpke
pillantásaiddal?
Pablo megrázta a fejét.
– Mindjárt megmutatom.
Gabriela kézen fogta Pablót, behúzta a fürdőszobába, és becsukta
maguk mögött az ajtót. Ajkát Pablo füléhez érintette, és szinte
suttogva azt mondta neki:
– Saját magamat simogattam, és közben rád gondoltam.
Pablo elmosolyodott.
– Nem értem – válaszolta zavartan.
Mert Pablót sok szép szóval halmozták már el – a felesége, a
korábbi barátnői, egy öt évvel korábbi, futó kalandnak számító
szeretője, és persze mindazon nők, akik a világ különböző
könyvvásárain ostromolták őt –, de azt, amire Gabriela célzott, még
soha nem mondta neki senki.
– Ugyan már, dehogynem érted – suttogott tovább Gabriela. –
Mindjárt megmutatom.
Már érezte is a férfi erekcióját, és a nadrágján keresztül
megsimogatta. Rávezette Pablót, hogy háttal a fürdőszobaajtónak
támaszkodjék, és megcsókolta; majd megfordult, és háttal Pablo
mellkasához simult. Az volt a szándéka, hogy lássák magukat a
tükörben.
Gabi elmosolyodott. Mennyire vágyott rá egész héten… Számolta
a napokat, az órákat és a perceket, amíg újra láthatta őt. Pablo a
haját, a tarkóját csókolgatta. Gabriela érezte a leheletét a fülében.
Megfogta Pablo kezét, és belevezette a ceruzaszoknyája alá, amit
csak az ő kedvéért vásárolt. Gabriela behúzta Pablo kezét a bugyija
alá. Lehunyta a szemét, és betolta Pablo ujjait a szemérmébe.
Megmutatta neki, hogyan csinálta. Hogyan simogatta magát egész
évben, miközben folyamatosan őrá gondolt.
Pablo ujjai ki-be jártak. Szépen, lassan.
Gabriela kinyitotta a szemét, és egymásra néztek. Újabb mosoly.
– Most csináld tovább, egyedül.
Elengedte a férfi kezét, és újból lehunyta a szemét.

É É
 És Pablo az ujjbegyeivel játszott, ki-be járatta őket. Ki és be. És
amikor érezte, hogy Gabriela nedves, lassan körözni kezdett, és
felkúszott az olyannyira kívánt, ismeretlen női gyönyör forrásához.
Gabi halkan felnyögött, miközben Pablo tovább játszott, lassan, és
eljuttatta őt a határig. De aztán várt, és visszadugta belé az ujjait.
Nézte a tükörben, és közben megborzongott. Nézte, amint a
gyönyörben fürdőzik. Amint remeg a teste. Az ő merevedése is
felszabadításért könyörgött. De Pablo csak játszott, játszott és
játszott. És Gabriela érezte, hogy elgyengül a lába; felemelte a jobb
kezét, és simogatni kezdte Pablo tarkóját, miközben ő halkan
nyögdécselt és sóhajtozott. Gabriela már egészen közel járt a
csúcshoz, és teljesen belesimult Pablo mellkasába. Sóhajtott. Pablo
felgyorsította az ujjmozgását. Elérkezett a csúcspontra. Egy
másodperc hiányzott. Vagy kettő.
De Pablo megtagadta tőle az orgazmust, és leállt.
Gabriela kinyitotta a szemét; túlságosan izgatott volt. A tükörben
Pablóra nézett, és szinte suttogva azt mondta neki:
– Pablo, még nem fejeztem be.
– Tudom – felelte Pablo, és újból megcsókolta a nyakát.
Gabriela csodálkozva nézett rá.
– De ezt nem teheted velem…
– Dehogynem. – Pablo a tükörben nézte Gabit.
Gabi ösztönösen lesütötte a szemét.
Pablo a füléhez hajolt:
– Hunyd le a szemed. Kezdjük elölről.
Gabriela engedelmeskedett, és szinte félénken felsóhajtott. Érezte,
amint szeretője ujjai ismét beléhatolnak, és szétárad testében az
élvezet. Szíve ismét hevesen zakatolt, s Pablo ujjbegyei újabb óvatos
köröket írtak le a klitorisza körül. És megint érezte, hogy közel jár a
csúcshoz, egészen közel, és Pablo ismét lassított…
– Nézz rám – lehelte a fülébe.
Gabriela engedelmeskedett, s Pablo fürkész tekintetével találta
szemközt magát. Lesütötte a szemét. Nehéz volt állni a férfi
tekintetét abban a félig öntudatlan állapotban. Pablo ujjai folytatták a
körözést, egészen lassan, közvetlenül azon kis testrésze körül, amely
a lelkét is éltette.
 Teljesen rádőlt Pablóra, gyengének érezte a lábát, és egy
másodperccel a csúcspont előtt felnyögött.
És Pablo megint abbahagyta. Ezúttal is megtorpant.
Gabriela zavartan kinyitotta a szemét.
– De hát hová sietsz? – kérdezte Pablo. – Én a múltkor túl gyorsan
mentem el… Csak szép lassan…
Pablo a fülébe suttogott.
– Hová sietsz, Gabi?
És abban a pillanatban minden megváltozott. Nem az volt a
lényeg, hogyan kezdi újra simogatni őt. Nem is az édes kínzásról
szólt, amit az élvezet játékos megtagadása jelentett. Nem. Arról volt
szó, hogy Pablo úgy szólítja őt, ahogyan születése napjától fogva
csakis azok szólították, akik a legjobban szerették – a családtagjai, a
férje, a barátai és a barátnői: Gabinak.
– Szólíthatlak Gabinak? – kérdezte Pablo, mintha olvasott volna a
gondolataiban.
Gabriela bólintott, egyúttal úgy érezte, hogy már a második
napon, amit ezzel az idegennel tölt, kezd kialakulni közöttük valami
nem várt intimitás. Észrevétlen kezdett beleszeretni a férfiba. Nem
vallotta volna be a barátnőinek; még önmagának sem. Az elme, a
szív, a női lélek oly kiszámíthatatlan. Olyan bőkezű. Vagy épp olyan
sebezhető.
Pablóhoz fordult, s vágyakozva megcsókolta őt, miközben
elkezdte hevesen gombolni az ingét. Pablo elmosolyodott, amint
látta, ez a tüzes nő mennyire szeretne eljutni az orgazmusig, amit
pedig ő megtagadott tőle… Nem, a felesége már nem így követelte.
Gabriela levette róla az inget. Majd kicsatolta az övét, és kigombolta
a nadrágját. Lehúzta a cipzárját. Pablo közben hátranyúlt, hogy
kinyissa a kilincset.
– Beléd akarok olvadni – mondta Gabriela, miközben egyre
csókolta Pablót. – Szeretkezni akarok veled…
Lefeküdtek az ágyra. Ezúttal Gabriela húzta le Pablóról a
nadrágját és az alsóneműjét. Azután ő is levette a bugyiját – de a
szoknyáját nem –, kigombolta a blúzát, majd melltartóban ráült a
férfira. Köré fonta a lábát, és – miután már háromszor járt az
orgazmus küszöbén –, lassan, óriási élvezettel beleült Pablo ölébe.
É Ú
 És lovagolt rajta. Úgy lovagolt, mint a nőstényfarkas, és érezte,
hogy Pablo élvezi a dolgot. A tekintetét kereste, ezúttal azonban
Pablo hunyta le a szemét.
– Nézz rám, Pablo…
A férfi a szemébe nézett. A tekintetükkel is egymásba hatoltak.
Pablo levette Gabiról a melltartót, és csipkedni kezdte a
mellbimbóit. Gabriela felnyögött, ismét a csúcshoz közeledvén.
Pablo füléhez hajolt, s közben a legnagyobb mélységeiben érezte a
szeretőjét. Majd odasúgta:
– Szólj, és akkor együtt fejezzük be.
✻
– Van itthon valamilyen teád…? – Gabriela a blúzát gombolta, és
az ágyon ült.
– Nem. Sosem iszom teát. Leszaladjak venni? – kérdezte Pablo,
miközben felvette a farmerját.
– Egy pohár víz is jó lesz.
Némán a konyhasarokhoz mentek. „Most nem jönne rosszul egy
ellipszis”, gondolta Gabriela; úgy érezte, a csend betöltése rémálom.
Pablo Gabriela vállára tette a karját, és megcsókolta a haját. Gabi a
számítógépre nézett.
– Újabb regényt írsz?
– Igen – felelte Pablo. – Pontosabban már az átnézésnél tartok.
– Minden regényedet olvastam.
Pablo alázatosan bólintott. Majd töltött egy pohár vizet Gabinak.
– Nagyon tetszett mind. – Úgy érezte, most valami túlságosan is
sablonos dolgot mondott. – Persze, gondolom, belefáradtál már,
hogy folyton ilyeneket hallasz… – tette hozzá bizonytalanul.
– Nem. Hálás vagyok érte – válaszolta őszintén Pablo.
– És te olvastad valamelyik cikkemet? Amiket a La Femme-ba
írtam, a rovatomba?
Pablo nem válaszolt azonnal.
– A Píával készült interjút olvastam.
– Igen, sejtettem, hogy azt olvastad – mondta Gabi. – Annak is jó
sok éve már… Mást nem?
Pablo kissé kényelmetlenül érezte magát, de aztán őszintén
válaszolt.
 – Nem, Gabriela – felelte –, sajnálom. De megígérem, mától
kezdve az összeset elolvasom.
Gabriela elmosolyodott, miközben igyekezett leplezni
csalódottságát. Mert ez azt jelentette, hogy csak fizikailag tetszik
neki. Persze neki is tetszett Pablo külseje – sőt, odáig volt érte –, de ő
akkor is sokkal többet tudott róla, mivel az első, a második és a
harmadik regényét is olvasta (és újraolvasta).
Tudta, hogy a fikcióban mindazon kérdések megfogalmazódnak,
amelyek az írókat, a szobrászokat, a festőket és a filmrendezőket
foglalkoztatják. Egyszóval mindaz, ami egy adott alkotóban
megfogan. És a Pablo regényeinek férfialakjaiból áradó érzékenység,
gyengédség, szomorúság és humorérzék folytán jobban megismerte
őt. Második regényéből megsejtette az apjához fűződő néma
köteléket, és az anyjával való szép, egészséges kapcsolatát.
Megérezte, hogy barátai számíthatnak rá. És hogy talán van egy
testvére is. Különös, de idővel valamennyi megérzése beigazolódott.
Mert az alteregók – az írók, alkotók másik énje –, azok a kitalált
szereplők, akikkel a szerzők azonosulnak, igenis léteznek. Valójában
nem is csak az alteregóit ismerte meg. A YouTube-on közzétett
interjúkból megtudta, hogyan tartja a kezét. Még az is kiderült
számára, hogy kényelmetlenül érzi magát, ha egy-egy interjú túl
hosszúra nyúlik. És bizonyos helyzetekben, bizonyos személyek
előtt és bizonyos kérdések hallatán kissé nagyképűen viselkedett. De
Gabrielának még ez a finom gőg is tetszett benne.
– Akkor hát, Pablo… Ha egyetlen cikkemet és interjúmat sem
olvastad – kérdezte, és vállat vont –, megkérdezhetném, mi tetszik
bennem?
Pablo odalépett hozzá; milyen bonyolultak is olykor a nők.
Milyen bonyolultak. Az ajkához lépett, megcsókolta, és így válaszolt:
– Minden, Gabi. A teljes mivoltodban tetszel.
✻
– Szólj Silviának, hogy hozza a Leicát! De csak a Leicát; nem kell
három kamerával és negyven objektívvel felszerelkeznie, ahogy
szokott – mondta Cósima nyugodt hangon Gabinak a telefonban.
– Milyen gyakoriak a fájások? – kérdezte Gabriela.
– Még ritkák. Nyugalom. Nem kell rohanni.
 – Hogyhogy nem kell rohanni?! De hát Lleidában vagy, Cósima…
Már hogy ne rohannánk?! A fiamat anyáméknál hagyom, és
indulunk. Szeretlek, drágám!
Gabriela letette a telefont, felébresztette a fiát, megreggeliztette,
majd elvitte az anyjához, és elment Silviáért a Volvóval. Silvia már
ott várta a Gran de Gràcia és a Goya sarkán, a Leicával, a Canonnal,
egy állvánnyal és három objektívvel, majd beugrott az autóba.
Gabriela felnevetett, amikor meglátta.
– Elég a Leica, Silvia!
– Én ugyan mindent hozok.
Majd – miután két órán át bőgették a zenét a kocsiban –
megérkeztek a lleidai kastélyba. Végigsétáltak a barackfák között.
Majd egyszer csak megpillantották Cósimát a nagy hasával, az
anyja, a négy nővére, Eugenia, egy szülésznő, és a nagyon magas,
csinos, afrikai hercegre emlékeztető férfi körében. Egy fehér, földig
érő vászonterítővel letakart, ovális asztal körül ültek. Házi, cukros
limonádét ittak, és felszabadultan csevegtek. Cósima női törzse.
Amelynek tagjai elől elmenekült, de akiket azért mélységesen
szeretett.
– Gabriela, Silvia! – kiáltott fel Cósima, miközben felállt a szürke
pilateslabdáról, amin szülés közben ült.
Merthogy már szült. Egy természetes szülés átlagosan hat–tíz
óráig tart. Ebből a kitolási szakasz pedig átlag negyvenöt percig.
Silvia. Első lánya szülésének időtartama: egy óra nyolc perc.
Vaginális gátmetszés. A nőgyógyász bevarrta a négy centiméter
hosszú vágást, amelyet tíz perccel a baba világra jötte előtt ejtett
rajta. Fájdalommentes szülés volt. Utána azonban szörnyű
fájdalmakat kellett elviselnie; még a varratok is elfertőződtek.
Gabriela. A szülés időtartama: harminc perc. A nőgyógyász
bevarrta a lézeres technológiával égetett tizenöt centis vágást a
szeméremdombja felett. Nem érzett fájdalmat. Ellenben számára is
hosszú és fájdalmas volt a szülés utáni időszak.
Összeölelkeztek. Cósima anyját; főnökasszonyukat, Eugeniát,
valamint barátnőjük nővéreit is megölelték. Mert bizony óriási
ajándék az élettől, ha egy barátnőnk megengedi, hogy abban a
gyönyörű pillanatban mi is jelen legyünk – az több mint ajándék, és
csak néhány szerencsés kiválasztottnak adatik meg.
És a baba igen nagy fájdalmak közepette jött a világra. Kilenc és
fél óra vajúdást követően.
Szépen leereszkedett a szülőcsatornán, utat tört magának, és
egészségesen, sírva bújt ki Cósimából; lassan, fokozatosan, anélkül,
hogy édesanyja hüvelyét berepesztette volna. Cheikh, a szenegáli
férj hátulról ölelte asszonyát, Cósima pedig a földön térdelt, és
belekapaszkodott. Cósima fogta meg a baba kis fejét, amint
kicsúszott belőle. A szülésznő némán várakozott. Alig avatkozott be,
mert szükségtelen volt. Kibújt hát a fekete kislány, s vele együtt a
szeretet. A feltétel nélküli szeretet, amely abban a pillanatban
elárasztja a szülőanyát, amint megpillantja az életet, amely belőle
fakadt, és karjába veszi gyermekét.
Majd megkérte a szülésznőt, hogy hívja be a törzset.
És a női törzs tagjai felsorakoztak, hogy tiszteletüket tegyék
Selma előtt.
Selma Mbaye de Sentmenat előtt.
✻
„A mama barátja”, „A férjek nemes természete”, „A távoli
hölgy”, „Natasa”, „Egy vastag bokájú nő”, „Candy” és a többi…
Pablo elolvasta Gabriela összes írását. Elvégezte a házi feladatot.
– Gabi – szólt hozzá Pablo. – Valóban tehetséges vagy. És ezt
most nem azért mondom, hogy… lefeküdj velem… mert, hát ugye…
már itt vagy… – Pablo szájon csókolta őt, és így folytatta:
– Jól írsz, nagyon jól. És azt hiszem, most még jobban tetszel, mint
a múlt héten. És hát, ennyi éven át… Miért nem próbálkozol meg a
regényírással?
Gabriela elmosolyodott. Már megint ezzel jön valaki…
Aznap délután kicsit többet szeretkeztek, mint legutóbb. Pablo
szép lassan izgatta fel, és közben figyelte őt. Gabi pedig megpróbálta
simogatni Pablót.
– Nem, Gabi. Előbb te…
Pablo a mellbimbóit nyalogatta, ő pedig némán felnyögött. A férfi
a kis gyönyörforrását simogatta. Nézte, amint egyre izgatottabb lesz.
Amint őérte remeg.
 – Szeretkezz velem – rebegte Gabriela.
– Jövök már…
És Pablo még egy kicsit játszott vele, amikor pedig úgy érezte,
hogy Gabi közel jár a csúcshoz, de még mielőtt elélvezett volna,
szerelmesen – igen, szerelmesen és állatiasan – beléhatolt.
✻
– Lezuhanyozhatok? – kérdezte Gabriela.
– Persze.
Gabriela belépett a zuhany alá, és Pablo – bár eredetileg nem
tervezte, de túl régen zuhanyozott már a feleségével – vele tartott.
Gabriela beszappanozta előbb a saját, majd a szeretője testét. És
máris újra megkívánta…
Kijöttek a zuhany alól. A lakásban csak egy törülköző volt.
Megosztoztak rajta.
✻
– Gabi – szólalt meg Pablo, immár farmerban. – Elolvasnád a
regényem kéziratát?
– Igen… Hát persze – vágta rá Gabi, és Pablóra nézett. –
Megtiszteltetés lenne.
És ezt őszinte mosoly kíséretében mondta, mert valóban csodálta
őt. Mélyen csodálta.
– Itt van, kinyomtatva.
Pablo az ablak előtti asztalhoz lépett, elvette, és a kezébe adta.
Este hét óra volt.
– Ma itt alszom. Pontosabban egész hétvégén – folytatta Pablo. –
Az újraolvasási szakaszban bezárkózom. Máskülönben nem megy.
– Á, értem – válaszolta Gabriela anélkül, hogy kihallotta volna
Pablo szavainak mögöttes tartalmát.
Némán egymásra néztek. Ha Pablo utolsó mondatának volt is
mögöttes tartalma, akkor azt a tekintetével mondta el. Gabriela
azonban nem volt egészen biztos a dologban, mert a mögöttes
tartalmak és a tekintetek olykor csalókák.
– Hát, most… én is egyedül vagyok – vetette oda Gabriela. –
Valójában két hónapig. – Amint ezt kiejtette a száján, arra gondolt,
hogy netán félreértelmezte Pablo szavait, és gyorsan hozzátette: –
Vagyis lesz időm elolvasni a szöveget. Két nap alatt meg is leszek
vele… Akkor hazaviszem a kéziratot.
Pablo nem válaszolt.
– Igazából nem tudom, mit szeretnél mondani, Pablo – bökte ki
Gabriela tétován.
– Azt szeretném, ha itt maradnál éjszakára.
✻
Luisa átvitte a kisfiát az anyjához.
– De nem baj, anya? Nem lesz túl sok két éjszaka?
– Szó sincs róla, Gabi. Örülök, hogy az unokámmal lehetek. Nem
is értem, miért nem hozod át gyakrabban. Ha szeretnéd, akár hétfőig
is maradhat, majd én elviszem az oviba.
– Majd még kitalálom. Talán így lesz. És köszönöm, anya.
Jelentkezem. És ha bármi van, kérlek, azonnal hívj!
– Hát persze, kislányom.
Mert a távol levő hölgyből remek, gyengéd nagyi lett. Boldogan
töltött bármennyi időt az unokájával, és tökéletesen odaadó
nagymama volt.
✻
Gabi hétfő reggelig maradt.
Micsoda gyönyörű három nap volt ez Gabriela életében… A
tetőtéri lakásban rejtőzködött egy férfival, aki nem a férje volt.
– Felolvashatnád nekem hangosan a szöveget. Általában
magamnak olvasom fel.
Így azon a péntek estén Gabriela nyolcvan oldalt olvasott fel
hangosan, a szeretője ágyában. Pablo pedig az íróasztalnál ült; időről
időre megkérte Gabit, álljon meg, és ilyenkor jegyzetelt a
számítógépén.
– Folytasd.
És Gabriela folytatta. A párbeszédeket együtt olvasták fel.
Megálltak. Gabriela újabb adagot olvasott fel. Pablo javított a
szövegen. Gabriela továbbá egy piros tollal megjelölte az apró
hibákat; mert mindig akadnak hibák, még ha századszor olvasunk is
át egy szöveget.
Első este japán ételt rendeltek; egy pakisztáni férfi hozta ki, Glovo
ételhordós hátizsákban.
 Aztán újra szeretkeztek. Pablo fáradtan, meztelenül Gabi mellére
hajtotta a fejét, és átkarolta a derekát. Gabi pedig a haját simogatta,
amíg el nem aludt. A számítógép előtti asztalon lévő lámpa fénye
kissé megvilágította a padlásteret, s Gabriela arra gondolt, hogy
húsz év óta először néz alvó férfit, aki nem a férje. Kiszolgáltatott
állapotban. Az ernyedtség, a kikapcsolt érzékek állapotában. Furcsán
érezte magát. Olyan érzése támadt, mintha megsértette volna a
másik intimitását. Elfordította róla a tekintetét. Nem tudott elaludni
a meleg lámpafényben. Meztelenül felállt, és a dolgozóasztal felé
sétált. Mielőtt lekapcsolta volna a villanyt, a polc felé fordult, ahol
könyvek százai pihentek. A világirodalom klasszikusai hevertek ott
rendetlen összevisszaságban: Cortázar Sántaiskolája, Dosztojevszkij
Bűn és bűnhődése, Victor Hugo Nyomorultakja, Tolsztoj Anna
Kareninája, a Shakespeare-összes, Virginia Woolf, a Don Quijote…
Az első gondolat, ami Gabriela agyán átsuhant, az volt, hogy ő
nem is olvasta azokat a klasszikusokat. Csupán Cortázart ismerte
ezek közül; lenyűgözőnek találta, hogyan bánik a nyelvvel, amelyet
szinte szentként tisztelt. De csak néha olvasott belőle, és mindig csak
egy kicsit. A Sántaiskolát sem fejezte be.
Már hogy is lehetne belőle író? Nem vallhatná be, hogy nem
olvasta a Bűn és bűnhődést… Színpadon látott ugyan Shakespeare-
darabokat, de csak az iskolai kötelezőket olvasta tőle. Hogy is
lehetne író, ha még a Don Quijotét sem olvasta? Az Anna Karenina
húsz filmadaptációjából négyet látott, de Tolsztoj stílusát túlságosan
leíró jellegűnek találta, ezért inkább nem ásta bele magát. Ráadásul
nem tűnt hitelesnek számára, hogy Anna Karenina szerelemből
képes volt elhagyni a fiát. Nem hitte el a történetet. De az ember
akkor sem lehet író, ha nem olvasott Tolsztojt.
Henry Millert, Anaïs Nint, Aramburut, Javier Cercast és Maruja
Torrest olvasta. Őket igen. Végigcsúsztatta a kezét még néhány
köteten, míg egyszer csak rá nem akadt Houellebecqre. Ez mosolyra
késztette.
Pablo felé fordult, aki békésen aludt. Lekapcsolta a villanyt az
asztalon, visszatért a kanapéágyra, odafeküdt mellé, megsimogatta
az arcát, szájon csókolta, majd még egy órányi virrasztás után őt is
végre elnyomta az álom.
 ✻
Arra ébredt, hogy az első reggeli fénysugarakban Pablo keze a
meztelen sziluettjét simogatja. Mert ezúttal Pablo volt az, aki nézte,
ahogy alszik… Húsz éve aludt a felesége mellett, és csakis a felesége
mellett. Furcsa, egyúttal gyönyörű élmény volt.
Gabriela érezte a nyakán Pablo leheletét. Mentolos fogkrémillata
volt.
– Én nem mostam fogat.
– Nem számít… Majd nem hagylak megfordulni.
És simogatni kezdte őt… Aztán ismét szeretkeztek.
✻
– A jövő hónapban ötvenöt éves leszek – mondta Pablo, miután
beleharapott a vajas croissant-ba, amit Gabriela a kevés
hagyományos pékség egyikében vásárolt, amelyekből a Barcelonetán
maradt még néhány. – De nem érzem – mondta. – Mármint az
ötvenöt évet.
– Én sem a negyvenötöt – felelte Gabriela. – Pedig lépten-nyomon
erre emlékeztetnek: „Elnézést, asszonyom…”; máskülönben észre
sem venném.
Befejezték a reggelit. Gabriela leült a kanapéágyra, amelyet Pablo
már rendbe szedett, miközben ő elment, hogy megmártsa a kezét a
tengerben és reggelit vegyen. A kézirat nyolcvanadik oldalára
lapozott, és újból olvasni kezdett.
– Várj. Ezt olvasd újra, kérlek.
És Gabriela újraolvasta a szóban forgó részt.
– Várj.
Pablo jegyzetelt.
– Folytasd.
És Pablo írt, Gabriela pedig olvasott. És újra felolvasott egyes
részeket. És csak olvasott. Pablo pedig csak írt. És Gabi újra
felolvasta, amit kellett. Pablo pedig javítgatott. És szeretkeztek is.
– Benevezek az Európai Irodalmi Díjra.
Gabriela kissé csodálkozva nézett rá.
– Ezzel a regénnyel? – Ismét a kéziratra pillantott, amit a kezében
tartott.
Pablo bólintott.
É
 – És bízol az ítélőképességemben?
Gabriela ugyanis apró módosításokat javasolt, főleg a női
karakterek tekintetében, amelyeket az író rendre piedesztálra emelt.
– Hasznos tanácsokat adsz, Gabi.
Majd mohón megcsókolta Gabit, és szeretkeztek. Aztán tovább
olvastak, és tovább írtak. És tovább javítgattak. És tovább
szeretkeztek… Mert Gabriela Pablóval sosem kefélt, csakis
szeretkezett.
✻
– Milyen volt Madridban? – kérdezte tőle Germán a számítógép
képernyőjén keresztül.
Gabriela és kisfia a Skype előtt ült, a szőnyegen.
– Szórakoztató. Madrid mindig szórakoztató.
Mert Gabriela ezt a hazugságot adta be a férjének. Hogy is
igazolhatta volna másképp, hogy az egész hétvégét távol töltötte az
otthonától – amit azelőtt soha nem tett –, és életében először
otthagyta a fiát az anyjánál? Összejátszott Silviával. Kitalálták, hogy
Gabriela beadja Germánnak, Silvia a hétvégén Madridba megy
néhány barátnőjéhez, és Gabi elkíséri őt. Hogy csinálnak egy csajos
hétvégét. Nem csúszhatott hiba a számításba. És nem is csúszott.
– Papa, nézd!
A kisfiú mutatott neki egy távirányítós autót; a nagymamája vette
neki egy kínai bazárban, és két óra múlva már nem működött.
– Majd megjavítod nekem a csavarhúzóval?
– Persze, drágám.
– És mi a helyzet a munkával, Germán?
– Minden rendben.
– És a lakás, amit kibéreltek neked?
– Nagyon tetszene. A folyóparton van… – Kedvesen nézett a
feleségére. – Kicsit magányos vagyok – folytatta mosolyogva.
– Nézd, papa! – kiáltotta a kisfiú, és megmutatta neki az
összeszerelt legóvárat.
– Nagyon klassz lett! Most rombold le, és építs egy repülőteret.
Még néhány percig beszéltek.
– Holnapután hívlak benneteket… Hiányoztok, Gabi. Szeretlek.
– Én is téged.
 ✻
Hat hét volt hátra Germán érkezéséig. Gabriela nem tudta,
Pablónak milyen megállapodása volt Píával, és nem is kérdezte meg
tőle; péntekenként mindenesetre nála töltötte az éjszakát. Persze
tudta – mert mi, nők, szeretünk nyomozni –, hogy Píának
országszerte színházi fellépései vannak. Pablo futólag megemlítette,
hogy anyósa Argentínából Spanyolországba repült, hogy náluk
töltsön néhány hónapot. Majd fáradtan, mégis tapintatosan közölte,
hogy egy anyóst – aki tízezer-négyszázötvenkilenc kilométerre lakik,
amennyi elválasztja Barcelonát Buenos Airestől, és aki szeretne kicsit
együtt lenni az unokáival, akiket már két éve nem látott – nem lehet
szállodában elhelyezni.
Következő pénteken hajnali egykor befejezték a kéziratolvasást.
– Most át kellene vezetnem a módosításokat, Gabi.
– Már itt sem vagyok. – Ne… Nem akarom, hogy elmenj. Aludj
csak nyugodtan.
Együtt kinyitották a kanapét, tiszta lepedőt húztak rá.
– Biztos…?
– Igen, azt szeretném, ha maradnál. – Magához húzta Gabit, és
szájon csókolta.
Azután leült az íróasztalához, és nekilátott az írásnak. Gabriela
kiment a fürdőszobába. Hozott magával egy neszesszert –
arclemosóval, tonikkal, fogkefével, fogkrémmel. Gyönyörű, új,
karcsúsított, vékony pántos, bokáig érő, zöld selyem hálóinget vett
fel, amelyet előző héten vásárolt a Women’secretben. Inkább
meseszép estélyi ruhának tűnt, semmint hálóingnek. Gabi kijött a
fürdőszobából.
Pablo abbahagyta az írást, és ránézett. Ő szokás szerint farmert és
sötét inget viselt.
– Hű, de csinos vagy.
Gabriela elmosolyodott, és befeküdt az ágyba. Oldalra fordult, s
tenyerét az arca alá dugta. Pablo csak nézte.
– Írj, Pablo.
Pablo visszafordult az asztalhoz, és folytatta a munkát.
Gabriela három percen át le sem vette róla a szemét. A szeretőjét
figyelte, amint neki háttal gépel. Úgy érezte magát, mintha
belecsöppent volna egy történetbe, amely valójában nem róla szól.
Hogyan is támadhattak efféle intenzív érzései ilyen rövid idő alatt?
Hogyan? Nem értette a vágya erejét. Nem emlékezett rá, hogy
korábban valaha is érzett volna ilyesmit.
Pablo megérezte Gabi tekintetét. Megsejtette a gondolatait.
Abbahagyta az írást, és felé fordult.
– Mit nézel, Gabi?
– Téged.
Pablo odament hozzá, és leült az ágyra. Megérintette Gabi arcát, s
a selymen keresztül végigsimított a sziluettjén. Megcsókolta.
– Ha így nézel rám, újra szeretkezni fogok veled, márpedig
nekem most írnom kell.
Gabriela szinte beléhatolt a tekintetével. Ennyi elég volt, hogy
Pablónak újból erekciója legyen. A selymen át megsimogatta Gabi
szeméremtestét, majd másodpercekkel később már szeretkeztek is.
✻
Gabriela reggel fél hétkor arra ébredt, hogy az első fénysugarak
beszűrődnek az ablakon, és megpillantotta Pablót, amint neki háttal,
még mindig ruhában, mezítláb gépel.
Javítgatta a regényét. Márpedig ez a folyamat egy
örökkévalóságig is eltarthat.
Gabi felkelt, és még álomittasan elindult felé. Átkarolta a vállát, s
megcsókolta az arcát. Pablo megfordult, és az ölébe ültette Gabit.
– Jól aludtál?
– Nagyon jól… Te le sem feküdtél?
Pablo megrázta a fejét.
– Ma leadod?
– Még várok egy kicsit… Még egyszer átolvasom.
– Még egyszer?
Hányszor olvassa el egy író a regényét, mielőtt elküldené a
szerkesztőnek? Ötször, hatszor, hétszer, nyolcszor vagy akár hússzor
is.
Gabriela megértette ezt, hiszen mindig lehet javítani a
mondatokon. Összerakjuk és lebontjuk őket; jelzőkkel és
szinonimákkal, vagy épp kicsinyítő képzőkkel fűszerezzük őket;
vesszők helyett pontokkal lassítjuk a szöveget. Vagy épp rövid
mondatokkal felpörgetjük.
Ő maga is hússzor elolvasta az írásait, mielőtt elküldte volna őket
a szerkesztőségbe.
– Ha szeretnéd, boldogan felolvasom újra. De… mennyi ideig
tartott maga az írás?
– Két évig.
– Akkor két hét alatt már nem lesz jobb… Küldd el. – Gabriela
szájon csókolta Pablót. – Nagyszerű regényt írtál.
Minden alkotó, akibe csak egy parányi intelligencia szorult –
márpedig annak Pablo bőven birtokában volt –, bizonytalan a
munkája minőségében. Nagyon is. Még ha ki tudja, hány példányt
adtak is el az előző regényéből. Még ha le is fordították a korábbi
könyvét számos nyelvre. Még ha dicshimnuszok övezik is. Még ha a
kritika és az olvasók egyaránt dicsérik is.
Ráadásul egy korábbi regény sikere teherként nehezedik az íróra,
hiszen a felmagasztalt regény talán jobb volt, mint az, amelyen két
éve dolgozik. S talán valóban így is van.
Gabriela tudta, hogy Pablo már elvégezte mindazon
módosításokat, amelyeket Fèlix, a szerkesztője javasolt.
Természetesen mindent megbeszéltek. Ahogy a legtöbb író elvégzi
ezt a feladatot a szerkesztőjével. Mert először hajlamosak vagyunk
azt gondolni, hogy amit írtunk, az jó. Aztán visszaülünk az
íróasztalhoz. Eltöprengünk, és bizony-bizony. Lehet, hogy a
szerkesztőnek igaza van. Elgondolkodunk. És átírogatjuk… és akkor
lép a képbe saját igényességünk. Mert érezzük, hogy jobban is meg
lehet írni azokat a mondatokat.
És így hát a javítási szakasz bizony egy örökkévalóságig is
eltarthat…
– Küldd el. Továbbra is úgy vélem – ahogy a múlt héten már
mondtam –, hogy túlértékeled a női nemet.
– Nekem tetszenek a nők – mondta Pablo kedvesen.
– Na, látod, ez a kijelentésed például nem tetszett. Egyáltalán nem
– tette hozzá Gabriela évődve.
Pablo felnevetett. Pedig semmi rossz nem volt abban a
kijelentésben.
Már tudta, hogyan kell lezárnia a párbeszédet.
– Nekem te tetszel, Gabriela. Csak te, és senki más
✻
– Gabi…
– Tessék, Silvia.
– Nem csak egy napról volt szó?
– Hát, igen. Csak még addig, amíg Germán haza nem jön.
 10
Fehér comb, fekete harisnya
Az El Corte Inglés hetedik emeletén, a fehérneműrészlegen két
harisnya hevert a pulton. Két combfix. Egy fehér és egy fekete.
Gabriela végigsimította kezét a fehéren. Nem tudta, miért, de a
nejlon tapintásától Natasa jutott eszébe. A feketét választotta.
Leheletvékony volt, felül kis, hímzett fekete virágokkal.
Elmosolyodott. Sosem volt még rajta ilyen szexi harisnya.
De az ötvenöt éves Pablo megérdemelte.
Gabriela, aki mindent megosztott a barátnőivel, azt is elmesélte
Silviának, milyen ajándékkal készül Pablo születésnapjára. Jókat
nevettek, miközben Gabi készülődött.
– Milyen jó, hogy vagy nekem, Silvia. Milyen színessé is teszed az
életem – szólt Gabi madridi barátnőjéhez.
Mindenben cinkosok voltak, és most is együtt készülődtek. Silvia
elhozta a tízcentis tűsarkúját Gabinak, hogy felvegye a fekete
csipkeharisnyához, amelyet fekete bugyi és fekete melltartó
egészített ki. S mindez egy testhezálló, „kis fekete” alatt bújt meg.
Szexi volt. Nagyon.
Kiválasztottak egy dalt a sok ezer közül. Meghallgatták a You Can
Leave Your Hat Ont, Joe Cockertől – ami adta magát –, és Mala
Rodríguez számát, A szex és Lucíából. Hangosan nevettek, amikor
újra megnézték Jamie Lee Curtis fehérneműs táncát, amelyet Arnold
Schwarzeneggernek lejt az Igaz hazugságokban. Ezernyi szám közül –
miközben könnyesre nevették magukat az érzéki mozdulatok
próbálgatása közepette – végül az ezerszer eltáncolt és ezerszer
elénekelt Candyt választották, Iggy Poptól.
A Candyre szinte bármit meg lehetett csinálni. Erre csókolta meg a
zsidó srácot Bostonban; erre táncolt Silviával a Ministry of Sound
színpadán; erre lötyögött babával a vállán a borni lakásban, erre
füvezett Cósimával, a Pearsonon lévő kis palotában, miközben
Iggyvel együtt énekelték a számot. Vagy épp – miért is ne? –
negyvenöt évesen az első sztriptízét is eltáncolhatta a Candyre,
persze ügyelve rá, nehogy a méltósága csorbát szenvedjen.
✻
 – Ülj le a kanapéra – utasította Gabriela Pablót, amint belépett a
tetőtéri lakásba, és mielőtt még észrevette volna, hogy Pablo már ki
is nyitotta az ágyat. Jobb is…
– Mi az ördög, Gabi… – bukott ki Pablo száján, miközben
végignézett rajta.
Szeretője tíz centivel magasabb volt. Szexi volt, nagyon szexi. És
nemcsak a magassága miatt, hanem mert a szemét, a szempilláját és
az ajkát is kisminkelte. Agresszívebbnek tűnt. Csábítóbbnak.
Szexibbnek, mint addig bármikor, amióta együtt voltak.
– Boldog születésnapot, Pablo – mondta, és szájon csókolta a
férfit.
Gabriela behúzta a függönyöket, és felkapcsolta a halovány fényű
asztali lámpát.
– De hát mit csinálsz? – kérdezte Pablo zavartan.
Gabriela kivette a laptopját a hátizsákjából, bedugta a
hangszórókat, megkereste a Candyt, és mielőtt megnyomta volna a
play gombot, megfordult. A férfi csak bámulta, és nem igazán értette,
mi történik körülötte.
– Negyvenöt éves nő vagyok – mondta, miután újból megcsókolta
Pablót. – Most csinálni fogok valamit… És közben igyekszem
megőrizni a méltóságomat. Úgyhogy kérlek, próbálj meg jó képet
vágni hozzá…
Megcsókolta Pablót, és az ágyra lökte.
Pablo felnevetett. Mert már sejtette, mi következik, és bizony
sosem volt még része ilyesmiben.
„Ne nevess”, kérte Gabi a tekintetével, egyszerre derűs és
könyörgő arckifejezéssel. „Kérlek…”
Majd elindította a felvételt, és a legnagyobb fokozatra állította a
hangerőt. A zene betöltötte a padlásteret. Levette a kabátját. Előtűnt
a testhezálló, fekete ruha, a vékony pántokkal. Lassan mozogni
kezdett a dalra. Hüvelykujját beleakasztotta a ruha pántjaiba, és
lassan lehúzta a melléig, majd a derekáig, a csípőjéig, a combjáig.
Majd a ruha a földre hullt.
Fehér combján felvillant a fekete harisnya.
Pablo szégyenlősen felnevetett, mire Gabi megfogta a ruhát, és az
arcába dobta.
 – Ne idegesíts… Egy hete készülök rá!
És Pablo ekkor komolyan ráemelte a tekintetét. Csak nézte a
szeretőjét. Nézte az előtte álló félmeztelen istennőt, aki neki tekerte-
csavarta a testét. És belement a játékba. Még szép, hogy belement…
Gabriela hátat fordított neki. Az ezerszer eltáncolt dal… Minden
egyes akkordját ismerte. Felhangzott a dobszó. Megcsavarta a
derekát, és a válla felett Pablóra nézett. Kezét a combjára tette,
behajlította a térdét, és terpeszben leguggolt, majd letérdelt. Tűsarkú
cipőben. Azután lassan felállt. Megismételte a mozdulatsort, ezúttal
oldalra fordulva.
Profilból provokálta Pablót. Térde ismét a padlót érintette.
Pablo egyre izgatottabb lett.
Nagyon hangos volt a zene. Gabriela szembefordult vele, és tőle
egy méterre a szemébe fúrta a tekintetét. Behajlította a lábát, és
közben le sem vette róla a szemét. Majd felegyenesedett.
A szám a csúcspontjához közeledett. Keményen pörgött a dob,
Gabriela pedig a harisnyájára csúsztatta a kezét. Térdét szélesre
tárta, majd visszaereszkedett a földre. Miközben felállt, a szemérmét
simogatta. A hasát. A mellét. A nyakát. A haját…
Szeretőjére mosolygott, és odalépett hozzá. Kicsatolta az övét.
Egy nadrággomb. Még egy… és még egy. Szájon csókolta Pablót, s
miközben a merev hímtagját simogatta, a fülébe súgta:
– Boldog születésnapot, Pablo…
A férfi visszatartotta a levegőt, és gyönyörködve nézte, amint
Gabriela lassan, odaadó tekintettel, kinyújtott nyelvvel leereszkedik
a nemi szervéhez.
✻
– Azok után, amit az imént tettem, nem mondhatsz nemet –
szólalt meg Gabriela mosolyogva, miközben belebújt a
balerinacipőjébe. Soha többé nem állt szándékában tűsarkú cipőt
venni. Micsoda tortúra…
Együtt lezuhanyoztak, és Pablo végigcsókolta Gabriela testét a
vízsugár alatt. Amilyen kevéssé volt kedves a feleségéhez, maga is
meglepődött rajta, milyen sokat képes adni ennek a nőnek.
– Mégis mit akarsz csinálni? – kérdezte kissé feszengve Pablo.
 – Még egy meglepetéssel készültem, de az egészen gyors lesz…
És senki sem fog meglátni, Pablo…
A férfi kényszeredett grimaszt vágott. Együtt kimenni az utcára…
Ilyen még nem volt. És nem is szerepelt a tervei közt.
– Na, gyere… – Gabriela elfordította a gombot. – Te csak kövess.
Én megyek elöl, és akkor senki sem mondhatja, hogy együtt voltunk.
Pablo – kissé kényszeredetten – követte Gabit. Bezárta a lakást, és
Gabi hívta a liftet.
– Egy pillanat… – szólalt meg Gabriela.
Letérdelt.
– Mit csinálsz? – kérdezte Pablo, aki kissé zavarban volt.
Gabriela felnézett, s közben visszahajtotta a férfi nadrágszárát.
– Csak egy fárasztó nő mániája…
A lifthez vezette Pablót.
A férfi követte őt az utcára, ám fogalma sem volt, vajon hová
tartanak. Gabi ment elöl, Pablo pedig három méterrel mögötte
haladt. Gabriela megtette a tizenöt métert, amely Pablo házának
kapuját a San Miquel del Port plébániától elválasztotta. A templom
üresen kongott, mert az efféle plébániák hétköznap szinte teljesen
kihaltak; legfeljebb, ha néhány magányos idős ember lézeng bennük.
– Mit keresünk itt, Gabi?
Gabriela kézen fogta Pablót, és az első padsorhoz vezette.
– Csak egy perc az egész. Ülj le. Nincs itt senki.
Pablo most már borzasztó kényelmetlenül érezte magát, de
engedelmeskedett. Gabi pedig kedvesen az ölébe ült, és átkarolta a
vállát.
– Gabriela…
– De hát a kutya sem lát – mondta mézédes hangon. – Gyors
leszek, és csak egyvalamit kérek tőled, rendben?
– Rendben.
– Kezdem… – mondta Gabi, és megköszörülte a torkát. Egy picit
szégyellte magát, ugyanakkor izgalmasnak találta a helyzetet. – Én,
Gabriela…
Várt egy kicsit.
– Én, Gabriela Salinas Aguilar, neked adom magam, Pablo
Hausmann – Kis szünetet tartott. – Mi is a második vezetékneved?
 – Puig – válaszolta Pablo szorongva. – Menjünk már, kérlek…
– Máris vége, máris vége… – ígérgetett Gabi. – Na, ne légy már
ilyen feszült!
Pablo, az ismert író ugyanis paranoiás volt.
Gabriela ismét megköszörülte a torkát, majd – Pablo ajkához
egészen közel – odasúgta neki:
– Én, Gabriela Salinas Aguilar, neked adom magam, Pablo
Hausmann Puig… mint szerető, és csakis, mint szerető… – Egészen
közel hajolt Pablo ajkához, és nagyon halkan hozzátette: – Amíg a
halál el nem választ.
Gabriela végigsimított Pablo arcán, és megcsókolta a férfit.
– Tudom, hogy valamiféle szokatlan és szörnyű szégyent érzel.
Furcsamód szégyenkezel a szeretőd miatt. Ráadásul most jön a
legrosszabb… El kell ismételned, amit mondtam. Csak épp fordítva.
Ebben a pillanatban egy hetvenegynehány éves pap lépett az
oltárhoz. Nem szólt egy szót sem, de csodálkozva pillantotta meg az
első sorban a férfit, ölében az érett nővel. A pap intelligens ember
volt, és sejtette, hogy nem házasok. Boldogan konstatálta, hogy a
templomába – ahol lassan ötven éve szolgált –, végre betért valaki,
aki hatvan év alatti..
– Bon dia, pare – mondta Gabriela hangosabban.
A pap hálásan fogadta a köszönést, és elmosolyodott.
– Dicsértessék. Isten áldjon benneteket.
– Megáldott minket!
– Ugyan már, Gabi, kérlek…
– Na jó, most akkor adok még egy szerelmes csókot, és
indulhatunk. – Gabriela a papra nézett, és így szólt: – Atyám! – Jó
hangosan beszélt, hogy még kényelmetlenebb helyzetbe hozza
Pablót. – Megcsókolnám a barátomat, ha nem bánja…
– Csak nyugodtan, lányom. Csókold meg, ahányszor csak akarod.
Pablo pedig némán és feszengve viszonozta Gabi csókját.
– Egy kis humor, Pablo – mondta, mielőtt a fülébe súgta volna: –
Ezt megúsztad… De tudom, hogy egy nap te fogod kérni ezt tőlem.
 11
Az élet megy tovább
Gabriela felsóhajtott, miközben utoljára körbenézett a
nappalijában. Minden makulátlan volt. Összepakolt: a legókat és a
playmobilokat betette a dobozokba, a cipőket a cipőtartóba, a
hálószobában leszedte a ruhákat a fotelről, a piszkos edényeket
berakta a mosogatógépbe. Sokat segített volna, ha a fia még ébren
van, de éjjel tizenegy óra volt, amikor Germán kulcsa fordult a
zárban. Miért is volt olyan ideges…?
A férje semmit sem fog észrevenni. Nyolc hete elment, most
pedig hazatért, és minden visszazökkent a régi kerékvágásba.
Csak épp a felesége számára semmi sem volt már ugyanolyan.
Közölte Pablóval, hogy Germán visszatér, így péntekenként már
nem fog tudni nála aludni, hanem este hétkor haza kell majd
mennie. Az elmúlt nyolc hét során egy szót sem ejtettek a
házastársaikról. Miért is tették volna? Amikor ott voltak az ő kis
oázisukban, a padlástérben, boldogan. És kettejükön kívül semmi
másra nem gondoltak.
Germán kinyitotta az ajtót. Gabriela elmosolyodott, és odalépett
hozzá.
Germán átkarolta, és szeretetteljesen megcsókolta a feleségét.
– Miért késtetek?
– A francia légiforgalmi irányítók…
Germán újra megcsókolta.
– Éhes vagy? Készítsek valami vacsorát?
– Ettem egy hamburgert a McDonald’sban. A gyerek?
– Alszik. Meg akart várni, de végül elnyomta az álom.
– Bemegyek hozzá.
– Ne ébreszd fel.
– Nem fogom, ne aggódj.
Germán kinyitotta a fia szobájának ajtaját, és ránézett. Micsoda
gyengéd szeretetet érzett iránta… Húsz másodpercig maradt bent
nála, s meghatottan gyönyörködött szakasztott másában. Szerelmes
volt a kisfiába.
– Mekkorát nőtt, Gabi!
 Kinyitotta az ajtót, és mindketten elindultak a hálószoba felé.
Bostonról beszélgettek. Gabi beszámolt a gyerek fejlődéséről.
Germán újból szájon csókolta.
– Lezuhanyozom.
Gabriela nyugtalanul az ágyra dőlt, és figyelte Germánt, amint
vetkőzik. Miért tűnt olyan furcsának…? Talán, mert két hónapig egy
másik férfi meztelen testét figyelte.
– Van egy hírem számodra. – Germán meg sem fordult, úgy
folytatta: – Felajánlották, hogy szeptembertől tartsak egy kurzust a
Bostoni Egyetemen. A tengerészeti projektmenedzsment
mesterszakon.
– Á, tényleg?
– Egész tanévben. Szeptembertől júniusig. – Germán megnyitotta
a zuhanyt, és Gabrielára nézett. – Mindhárman kimehetnénk.
Gabriela nem válaszolt.
– Te bárhonnan írogathatsz, és a gyereknek is csodás lenne.
– Azt a mindenit, Germán… Hát, erre nem számítottam.
– Nem kell most, rögtön eldöntenünk.
Belépett a fürdőszobába, de – mint mindig – nyitva hagyta maga
mögött az ajtót. Amíg Germán a víz alatt állt, Gabriela próbált
egyenletesen lélegezni. Amikor a férfi elkészült, kijött és
megtörölközött. Felvett egy pizsamanadrágot és egy pólót, azután
befeküdt az ágyba, a felesége mellé. Még egy darabig Bostonról
beszélt, de nagyon kimerült volt. Megsimogatta Gabriela kezét,
aztán egy percen belül elaludt.
Gabriela megkönnyebbülten felsóhajtott.
Hálát adott az égnek, hogy a férje nem akart szeretkezni vele.
Mert ő képtelen lett volna rá. Öt órával azután, hogy felkelt Pablo
ágyából, nem lett volna rá képes.
✻
Csöndes hétvége következett. A parque de la Ciutadellában lévő
tónál voltak a gyerekkel. Vasárnap elmentek Germán szüleihez. A
hétfő is eltelt. Aztán a kedd meg a szerda. Csütörtök este megnéztek
egy filmet. Gabrielán volt a sor, de átengedte a választási lehetőséget
Germánnak, és – szokása szerint – hálóingben leheveredett a
kanapéra. Nyugalom volt addig a pillanatig, amelynek eljövetelétől
olyannyira tartott Gabi. Amikor a férj szeretkezni akart a feleségével.
Germán a bokájára tette a kezét, és elég volt az érintése, hogy
Gabi befeszüljön. Germán néhány másodpercig gyengéden
simogatta.
– Fáradt vagyok.
Germán folytatta. Gabi tudta, hogy nem fogja annyiban hagyni.
– Nincs most kedvem, Germán. Hagyd abba – mondta, s közben
igyekezett kedves lenni.
– Na, gyere már, Gabi… – kérlelte Germán, mint máskor is
szokta.
– Germán, most nincs hozzá kedvem… – ismételte Gabriela, s
közben érezte, hogy férje keze a szemérme felé araszol.
Azután hangnemet váltott; mert mindig, minden a hangnemtől
függ, és Gabi egyenesen Germán szemébe nézett, majd szárazon
közölte vele:
– Hagyd abba, Germán. Ha egyszer nem akarok kefélni, ne
kényszeríts rá.
Germán levette a kezét a felesége testéről.
– Tessék…? – kérdezte döbbenten.
– Nincs hozzá kedvem, és kész – kötötte az ebet a karóhoz
Gabriela, immár kissé gyengédebb hangon.
– Hogy „ne kényszerítselek”? – ismételte Germán Gabi szavait, s
közben felállt. – Mi ütött beléd?
Húsz év házasság alatt sosem hallott még ilyen ellenséges
mondatot Gabi szájából. Még hogy „kényszerítené” őt…? Mintha
tőrt döftek volna a szívébe. Igaz, Gabi nem mutatott hajlandóságot.
Germán azonban boldog lett volna, ha egyszer a felesége is
kezdeményez, de végül is felvállalta a kapcsolatuk ezen részét, és
elég volt annyit mondania, hogy „neked semmit sem kell csinálnod,
majd én”. De még hogy „kényszerítené” Gabrielát…? Germán húsz
év alatt soha, semmire sem kényszerítette őt. Soha. És soha nem is
tett volna ilyet. Ezúttal ő, Germán nézett keményen Gabi szemébe,
és azt mondta neki:
– Ne aggódj, Gabi. Többé nem nyúlok hozzád.
 Majd felállt, és elindult a hálószoba felé. Gabriela gyötrődve
lehunyta a szemét, és nem tudta, mitévő legyen.
✻
A hétvégén felmentek Cerdanyába a Volvóval, mert az
összetűzéstől függetlenül már hónapokkal korábban lefoglaltak egy
eldugott kis szállodát a Cadí-hegyek között. Alig szóltak egymáshoz.
Az egészről mit sem tudó kisfiú néha megtörte a csendet.
Mindkettejüket kézen fogta, és hármasban sétáltak. Jól esett nekik a
természetben barangolni. Abban a pillanatban, amikor a gyerek
elengedte a kezüket, Gabriela Germánhoz lépett, és megfogta a
kezét. Tudta, hogy nem fogja elengedni.
– Bocsáss meg.
Germán nem válaszolt.
– Kérlek – erősködött Gabriela.
– Egy kicsit elvetetted a sulykot, Gabi… Tudod, hogy soha,
semmire sem kényszerítettelek.
– Tudom – felelte Gabi őszintén. – Bocsáss meg.
Felemelte a kezét, hogy körülfogja a férje nyakát, Germán pedig
átölelte a derekát. A gyerek kavicsokat dobált a folyóba; nagyon
élvezte a természetet. Mintha kicserélték volna most, hogy nem az
aszfaltot koptatta.
– Talán gyakrabban kellene feljárnunk ide – jegyezte meg Gabi.
– Hát, bizony. Én imádok itt lenni, tudod jól.
Amint visszaértek Barcelonába, Gabriela szeretkezett vele. Nem
volt hozzá kedve, de megtette, mert szerette őt. Nagyon szerette a
férjét.
✻
– Mi a baj, Gabi? – kérdezte Pablo a következő pénteken abban a
pillanatban, amint Gabriela belépett a lakásba.
Ő nyugtalanul nézett Pablóra. Az íróasztalnak dőlt.
– Mi a baj? – kérdezte újból Pablo.
Gabriela elfordította a tekintetét. Bizonytalannak és
összezavarodottnak érezte magát.
– Lefeküdtem Germánnal.
Nehezére esett kiejteni a szavakat, szégyenkezve mondta ki őket.
 Gabrielát valamiféle teljességgel képtelen, logikátlan érzés
kerítette hatalmába; mindenesetre úgy érezte, mintha megcsalta
volna a szeretőjét. Mintha azzal, hogy lefeküdt Germánnal,
hűtlenséget követett volna el Pablóval szemben, nem pedig fordítva.
Némelyik nő ilyen bonyolult lélek.
– Nem éreztem semmit… Pablo, tényleg.
És nem hazudott. Mert egy nő tud úgy szeretkezni a férjével,
hogy közben semmit sem érez. Csakis őérte tette. Gabriela éppúgy
széttárta a lábát, mint Silvia. Miközben Germán benne mozgott, arra
gondolt, megjátssza az orgazmust, de erre képtelen volt. Egyszer
sem tudott felnyögni. Pedig sok olyan nő van, aki színlel, és egy
életen át képes becsapni önmagát és a férjét is. És aztán vannak
olyanok, akik nem képesek ilyesmire.
– Gabi, nem kell beszámolnod róla.
– Tudom.
Leült a székre Pablo íróasztalánál, és lehajtotta a fejét, miközben
jobb keze hüvelykujját a bal tenyeréhez nyomkodta. Majd ismét
Pablóra nézett.
– Te lefekszel Píával?
Pablo nem válaszolt. Feszengett.
– Biztos, hogy beszélni akarsz erről, Gabi? – kérdezte gyengéden.
– Igen – erősködött Gabi, és Pablo szemébe nézett.
Pablo néhány másodpercig várt a válasszal.
– Nem kezdeményezek.
– Értem… Germán viszont kezdeményez.
– Ha én volnék a férjed, én is kezdeményeznék.
Gabriela elmosolyodott. Egyszerre akarta is meg nem is ezt a
beszélgetést.
– És Pía kezdeményez?
– Néha.
Állták egymás tekintetét.
– Mikor szeretkeztetek utoljára?
Pablo nem számított efféle keresztkérdésre. Újabb néhány
másodpercig hallgatott.
– Gabi, én nem szeretnék erről beszélni. Hagyjuk a témát.
– Mikor? – erősködött Gabriela.
 – Hagyjuk ezt, Gabi.
– Mikor, Pablo? – faggatózott egyre rámenősebben. – Mikor
szeretkeztél utoljára a feleségeddel?
Pablo a férfi a szemébe nézett, s bár nem volt ínyére, az igazat
felelte:
– Tegnap.
És ez a „tegnap” Gabriela zsigereibe hatolt. A lelke közepébe.
Szúró fájdalmat érzett a mellkasában. De még ez sem volt elég neki.
– Elélveztél?
Pablo arca furcsán megrándult; Gabriela nem látott még tőle
efféle gesztust. Nyers volt. Ellenszenves. Nem válaszolt.
– Elmentél, Pablo?
Pablo Gabi szemébe nézett; le akarta már zárni a beszélgetést. És
le is zárta.
– Igen, Gabriela, elmentem.
Gabriela szeme könnybe lábadt.
Pablo odalépett hozzá, és a karjába zárta.
– Gabi, felnőtt emberek vagyunk… Most mi a baj? – súgta a
fülébe.
Szorosan ölelte Gabrielát, és közben arra gondolt, hogy milyen
törékenyek is a nők a szerelemben.
Olyasvalamire is gondolt, amit nem óhajtott megosztani Gabival,
mert nem lett volna szép tőle, hiszen önző érzésről volt szó. Arra
gondolt ugyanis, hogy a lelke mélyén örül neki, hogy Gabi semmit
sem érzett, miközben a férjével szeretkezett.
Gabriela arcán legördült egy könnycsepp, s ajkát Pablóéra
tapasztotta; majd szeretkeztek, és Pablo megadta neki mindazt, amit
a férjének nem sikerült.
✻
És eltelt hat hónap, miközben Gabriela – amennyire csak képes
volt rá – igyekezett kezelni a helyzetet. Úszott. Sokat úszott. Órákon
át csak írt, hogy ne kelljen gondolkodnia. Ez mentette meg. Hogy
kiírta magából a fájdalmát. Hogy újra- meg újraolvasta a fájdalmát.
Hazugsága betonbiztos lábakon állt, és tudta, hogy Germán nem fog
rájönni. A találkákat péntekről csütörtökre tették, Germán ugyanis
péntekenként hamarabb eljött a munkahelyéről, hogy ő mehessen a
gyerekért az óvodába, majd hármasban egyenesen Cerdanya felé
vették az irányt. Csütörtökönként pedig Gabi – ahelyett, hogy a
Natació Clubba ment volna, ahogyan Germán hitte – Pablo tetőtéri
lakásában kötött ki. Vizes, samponszagú hajjal ért haza; a hazugság
nem ismer határokat. Csütörtökönként nem hívták egymást, és e-
mailt sem váltottak. Ez volt a megállapodás. Kizárt, hogy Germán
valaha is rájött volna. Azonban az első néhány hónap euforikus
hangulatát egyre inkább felváltotta a szorongás, amely Gabriela
lelkét napról napra jobban betöltötte, miközben élete két férfija, a
férje és a szeretője között őrlődött. – Folyamatosan érezte, hogy
szeretik. Kétfelől is. Mégis szorongott. És ezt a férje és a szeretője is
megérezte.
Az előbbi – a férje – tanácstalan volt a felesége pórusaiból
szivárgó szomorúság láttán.
– Nem veszünk valamit Cerdanyában? – vetette fel az ötletet
Germán, miközben átkarolta Gabi vállát.
– Vehetünk…
Germán a felesége felé fordult, és némán figyelte őt, miközben
Gabi tekintete beleveszett a havas hegyek látványába.
– Valami baj van, Gabi?
– Nem. Miért?
– Mert tavaly nem az lett volna a válaszod, hogy „Vehetünk.”
– Ha azt mondom, hogy jó, vegyünk itt egy házat, nem tetszik.
Ha pedig nemet mondok, az sem tetszik.
– Húsz éve vagyok melletted – felelte Germán szelíden, ám
meggyőződéssel. – És furcsának talállak… Furcsa vagy… Nem is
tudom… – Kis szünet után így folytatta: – Apróságokról van szó,
Gabi. Amiket azelőtt sosem csináltál… Rendet raksz a CD-k közt a
kesztyűtartóban; elteszed a cipőidet; nem hagyod a szennyest a
fotelben; nem szólsz bele, ha rábírom a gyereket, hogy egye meg,
ami a tányérján van; némán bolyongsz a házban. Még csak nem is
kell rád szólnom, hogy túl hangosan bőgeted a zenét. Szinte nem is
hallgatsz már zenét, Gabi… Mintha arra törekednél, hogy sose
haragudjak semmiért.
– Ugyan, miket beszélsz, Germán.
 Germán nem felelt Gabriela „Ugyan miket beszélsz, Germán”
válaszára, mert olyasmire gondolt, amit nehezére esett szavakba
önteni, mivel kissé szégyenlős volt az efféle dolgok tekintetében.
Továbbra is átkarolta a felesége vállát, de nem nézett a szemébe, és
kibukott belőle:
– Nem is tudom, Gabi… Amikor szeretkezünk, mintha ott sem
volnál. Nem vagy jelen… És nem érsz a végére… Már sosem.
Az utóbbi – a szeretője – is észlelte Gabriela szomorúságát.
Intelligens ember lévén tökéletesen értette, mi történik vele. Ő
azonban – még ha tudta is, hogy szenved – nem akarta elveszíteni.
Mert szerette őt. Hát persze hogy szerette. És a szex… Még szép,
hiszen nincs szebb egy szerelmes nő odaadásánál. Nincs szebb egy
szerelmes nő orgazmusánál.
Egy fülig szerelmes nő orgazmusánál.
✻
Egy szokásos csütörtökön Gabriela meztelenül feküdt a
kanapéágyon. Pablo megcsókolta a négy sebhelyet a hasán. Először a
császármetszés helyét, majd a három laparoszkópos heget, a köldöke
körül. Megkérdezte, mik azok, és Gabi ekkor említette először
Pablónak az endometriózisát.
– Rémesek. Tudom. – Eltakarta a hegeket, mintha Pablo nem vette
volna észre őket már a legelső napon.
Természetesen látta, de egyáltalán nem zavarta.
Eltolta Gabi kezét, és újból megcsókolta a sebhelyeit.
– Egyáltalán nem rémesek, Gabi. Ezek az asszonyom hegei.
– Én nem vagyok az asszonyod – felelte Gabi komolyan, talán
kissé megbántva.
– De igen, Gabriela. Te az asszonyom vagy. – Az ajkához
közelített, megcsókolta, és így folytatta: – Te vagy az a nő, aki a
legboldogabbá tesz. Itt, ma és most. Többet beszélgetek veled, mint
bárki mással. Sokkal többet, mint… – Elhallgatott, mert tudta, hogy
Gabriela nem szeretné Pía nevét hallani. – Szeretlek, Gabriela. Hidd
el.
Gabriela pedig Pablo hajába túrt, és azt szerette volna mondani
neki, hogy ő akar lenni az egyetlen. Az egyetlen asszonya. De nem
tette. Nem mondta ki.
 ✻
Miután egy író befejez egy regényt, általában hónapokig egy sort
sem ír. Mert az írás kimerítő. Kimeríti az elmét. Kiüríti. Ám az író
nem önmagáért, hanem másokért üríti ki. És ez a „kiürítés” terhes
lehet. Az írás strapás dolog.
– Hajnali hatkor ládákat pakolni a Mercabarnában, mint Zaira
nővére, na, az a strapás meló, Gabi.
– Igazad van, Silvia. Márpedig, amikor igazad van, akkor
végérvényesen igazad van.
Ráadásul az írónak nehéz elengednie a szereplőit, mert
megszereti őket. Kedve szerint formálja meg, és saját személyiséggel,
valamint meghatározott fizikai adottságokkal ruházza fel őket.
Életük egy, két, három, négy vagy öt évén át kíséri őket. Az író
egyfajta skizofréniában, két világ – a saját és a szereplői világa –
között létezik. És ha ő nem hiszi el a saját maga által megalkotott
történetet, ha nem éli meg, ha nem leli örömét vagy épp nem sír
rajta, ha nem érzi át alteregója örömét-bánatát, akkor bizony az
olvasót sem lesz képes meggyőzni. Ezért is oly nehéz eltemetni egy-
egy karaktert. Megölni. Megölni azt a világot, amely immár már
nem az íróé, hanem az olvasóé, és nekilátni, hogy felépítsen egy
újabbat.
Pablo mindezzel tisztában volt, és tudta, hogy egy, sőt talán két
évig is képtelen lesz írni. Miután e-mailben elküldte a kész regényt,
üresnek érezte magát. Nem volt többé kézirat, amit át kellett olvasni
vagy újra kellett írni.
Egy bakelit után kutatott a sok száz között, amelyek rendetlen
összevisszaságban hevertek a padlón. Végre megtalálta John
Coltrane egyik lemezét. Gabriela kevés jazzt hallgatott, vagyis szinte
semennyit, mert olyan nehezen befogadható a dallama, amely
olykor „szétesik” a kevésbé edzett fülek számára. És Gabi nehezen
hangolódott rá. Pablóval azonban ez is sikerült neki.
Nobody Else But Me, Stan Getztől. It Could Happen To You, Miles
Davistől. The One I Love Belongs to Somebody Else, a Bill Charlap
Triótól. Aztán Nina Simone Feeling Good című dalára szeretkeztek.
✻
És eljött egy újabb csütörtök.
 Gabriela dalokat játszott le a végtelen Spotify-listáiról a Macjén; a
Lousiana i els camps de cotót, az El far del Sudot és a Compta amb mit;
majd elővette a „Kamaszkorom dalai” elnevezésű lejátszási listát, és
szólt a Pixies, a Jane says, Lou Reed és a Mother a Pink Floydtól. És
miközben ez utóbbit hallgatták, Pablo Gabriela mezítelen mellére
hajtotta a fejét, és átölelte a derekát. Anélkül, hogy tudta volna,
miért, Gabi az elmúlt hónapok során először érezte sebezhetőnek
Pablót, és gyengéden megsimogatta a haját. És mivel a férfiak – vagy
talán csak a Gabriela életében szereplő férfiak – oly keveset beszéltek
az érzéseikről, megsejtett valamit. És a Mother című dal vége felé,
amely szó zsinórban ismétlődik, megkérdezte:
– Hol él az édesanyád?
– Meghalt.
Gabriela mentegetőzni kezdett.
– Bocsáss meg, Pablo, hogy megkérdeztem. Sajnálom.
– Már tizenöt éve történt.
Egy szóval sem mondott többet. És ennyiben maradtak; Pablo
élete első asszonyára emlékezett, Gabriela pedig egy kicsit még
jobban szerette őt.
✻
És eljött egy újabb csütörtök.
Szeretkezés után Gabi felvette a bugyiját és Pablo ingét, majd
elkezdett táncolni egy őrült dalra, a Mitad y mitad címűre, Kase O.
rappertől, s érzékien és szórakoztatóan utánozni kezdte Najwát.
– Pablo, ugyan, táncolj már velem…!
Nem, Gabriela, Pablo nem táncol. Viszont szerelmesen néz rád.
Egy székről, mezítláb, farmerben, és ing nélkül, merthogy az rajtad
van. Szerelmesen bámulja azt a rengeteg energiát, ami szeretkezés
után majd szétveti a tested.
– Van egy barátom, akinek szintén van szeretője. Majd
megkérdezem tőle, az övé is táncol-e kefélés után.
Mind a ketten hahotázni kezdenek.
– Hé, te hülye… Én nem kefélek veled, csakis szeretkezem!
Mire Pablo megfogta a kezét, az ölébe ültette, és mohón szájon
csókolta.
– Gabi, én teveled csak szeretkezem.
 ✻
És az újabb csütörtök is eljött.
Pablo elővett egy gitárt a lakás egyetlen szekrényéből. Gabriela
mosolyogva figyelte, hogyan támasztja a combjára. Épp úgy, mint a
férje.
– Hát ez a gitár…?
– Négy arpeggiót tudok játszani. – Pablo elmosolyodott.
Pont, mint a férje. Mindketten „négy arpeggiót” mondtak, de
valójában többet tudtak négy arpeggiónál.
– És miért rejtegeted a szekrényben?
– Mert már évek óta arra készülök, hogy veszek egy állványt, de
folyton elfelejtem. Aztán elkezdek írni, és nem veszem elő, amíg be
nem fejezek egy újabb regényt; mivel azonban azóta sem vettem
meg azt az állványt, a gitár két éve a szekrényben porosodik.
Gabrielának eszébe jutott, hogy egyszer elkísérte Germánt egy
gitárszaküzletbe, hogy új pengetőket vásároljanak. Rákövetkező
csütörtök reggel elment hát a boltba, hogy vegyen egy gitárállványt.
Pablo a kanapé mellé állította az állványt, amely mindörökre ott is
maradt.
✻
És jött az újabb csütörtök…
– Ma nem lehet… Megvan a menstruációm.
– Engem nem zavar, hogy menstruálsz.
– Már hogyne zavarna? Fogalmad sincs, hogy menstruálok.
És Pablo már gombolta is ki a blúzát, és a mellét simogatta…
És megtörtént.
– Pablo, ne nézz magadra. Ne nézz magadra, kérlek.
Gabriela nevetve berántotta Pablót a zuhany alá, és a víz alatt
csókolgatta. És csak nevetett a szeretője meztelen, véres teste láttán.
✻
Aztán ismét csütörtök lett.
Gabriela déli tizenkettőkor érkezett a padlástérbe, és Pablo
izgatottan megcsókolta, amint belépett az ajtón.
– Vetkőzz le.
– Tessék?
– Vetkőzz le, Gabi.
É
 – És te?
– Én nem. Tedd, amit mondok.
– De Pablo, ilyen rivaldafényben? – Napfényben úszott az egész
lakás.
– Igen, látni akarlak.
És Pablo ott ült a dolgozóasztala mellett, a széken, fekete pólóban,
szürke Docker nadrágban, velúr bokacsizmában.
Gabriela pedig kissé félénken és bizonytalanul toporgott a szoba
közepén. Nem értette a helyzetet.
– Vetkőzz le.
– De Pablo…
– Vetkőzz le, Gabi.
Gabriela érezte, hogy nedves. Pusztán Pablo szavaitól izgalomba
jött.
És gombolni kezdte a blúzát. Levette a nadrágját. Aztán ott állt
bugyiban és melltartóban, és nem tudta, mitévő legyen. Pablót nézte,
aki ruhában volt, és majdnem beléhatolt a tekintetével.
– Vedd le a melltartódat.
– Pablo…
– Vedd le.
És a parancs után végre megértette, hogy az engedelmesség és az
alávetettség felizgatja. Ezernyi érzés ostromolta a testét Pablo hangja
hallatán.
Azután levette a melltartóját, és reflexszerűen keresztbe tette a
karját a mellén.
– Ne takard el magad… Feküdj le a kanapéra.
– De gyere te is… Pablo, gyere ide, mellém.
– Feküdj le.
Gabi még jobban felizgult.
És lefeküdt.
– Hunyd le a szemed.
Gabi engedelmeskedett.
– Simogasd a mellbimbóidat.
Csönd. Gabi tudta, hogy Pablo nézi. Még izgatottabb lett.
– Húzd fel a térded.
 Gabi engedelmeskedett, és egyre jobban izgatta a tudat, hogy
meztelenül hever egy felöltözött férfi előtt. Akit szeretett. Akit
jobban kívánt, mint valaha bárkit is. Akinek engedelmeskedett
volna, bármit kér tőle.
– Tárd szét a lábad.
S Gabriela sóhajtva széttárta a lábát. Meztelenül feküdt Pablo
előtt.
– Nyúlj be a bugyidba.
Gabi engedelmeskedett.
– Játssz magaddal, Gabi. Látni akarom, hogyan játszol. Egyedül.
– Gyere.
– Nem. Nézni akarlak.
És Gabi beszállt a játékba. És játszott. Az ujjaival. A mézzel. A
maga kis gyönyörforrásával. Csukott szemmel játszott, amíg abba a
szinte eszméletlen állapotba nem került.
– Most állj meg, Gabi.
De ő nem akart engedelmeskedni.
– Állj le.
És engedelmeskedett.
Kinyitotta a szemét, tekintetével azt üzente Pablónak, hogy
robbanni szeretne.
– Gyere, Pablo… Mit tegyek még…? Gyere… mindent megteszek,
amit csak akarsz.
És Pablo a szemébe hatolt a tekintetével. Izgatottan. Érezte, hogy
merev.
És Gabriela tovább vonaglott, és tovább simogatta magát.
– Ne érj magadhoz, Gabi.
Gabi engedelmeskedett.
– Gyere, Pablo, kérlek.
– Nem.
– Nem bírom tovább.
– De igen… Tűrj még.
Gabriela pedig lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
– Simogasd a melled.
És Gabi lehunyt szemmel izgatta a mellbimbóit, miközben Pablo
rászegezte a tekintetét. És vonaglott. És remegett. Csak neki.
É
 És pusztán a mellbimbói simogatásával eljutott a csúcspont előtti
állapotba. Ösztönösen összezárta a térdét.
– Nyisd szét a térded. Látni akarlak.
És Gabriela engedelmeskedett.
– Vedd le a bugyidat.
– Szégyellem… Gyere ide…
– Vedd le.
Gabi csukott szemmel mindkét hüvelykujját a bugyija
gumipántjába akasztotta, és szép lassan lehúzta magáról az
alsóneműt.
Aztán kinyitotta a szemét, és látta, hogy Pablo figyeli. A szavak, a
szex, a szerelem meggyőző ereje… Most már teljesen meztelenül
hevert, Pablo kényére-kedvére. Bármit megtett volna, amit a férfi kér
tőle.
– Fejezd be.
És Gabi érezte, amint a vágy végigfut a testén.
Lehunyta a szemét.
Majd lassan a hasára csúsztatta a kezét, és a tetőtől talpig
felöltözött Pablo előtt simogatta a szemérmét. Halk sóhajok és
nyögések között eljutott az örökkévalónak tűnő gyönyör tíz
másodperces állapotába, majd ezer darabra tört.
✻
És beköszöntött az újabb csütörtök.
Pablo Gabi hasán fejezte be, majd kimerülten mellé heveredett, és
gyengéden megcsókolta a vállát.
– Szeretlek, Gabi.
Gabi válasz helyett az ujjbegyeivel játszott szerelme spermájával a
testén, s szépen szétterítette a derekán, a köldöke fölött, a mellén,
miközben a fehér folyadékba sűrített életre gondolt; arra az életre,
amely a hasában kialakulhatna… Elegendő volna egy abból a tizenöt
millió spermiumból, amely most a hasán pihent, hogy életet
teremtsen benne. Hogy megfoganjon a baba, amit – tudta – sosem
kaphat meg tőle. Milyen gyönyörű volna Pablo gyerekével a
méhében. Milyen szép.
Majd arra gondolt, hogy ha Pablo olvasna a gondolataiban,
elszaladna.
 Pablo szeme Gabriela kezére tévedt, amely a spermájával játszott
a bőrén, és halkan, rendkívül gyengéden megkérdezte:
– Mit csinálsz, te kis bolond?
Semmi rossz szándék nem volt abban a mondatban.
– Ne nevezz bolondnak – válaszolta Gabriela kissé szokatlan
hangon.
– Most meg mi a baj…? – Pablo nem értette a helyzetet.
– Ne haragudj – felelte gyorsan Gabi, s kitörölte fejéből az őrült
nő, az őrülten szerelmes nő gondolatait, és szájon csókolta Pablót. –
Már megint kedvem szottyant szeretkezni veled. – És nem hazudott.
Pablo derűsen felvonta a szemöldökét.
– Szerintem megfeledkezel róla, hogy egy ötvenöt éves hapsival
vagy…
Mindketten jót nevettek.
✻
Aztán megint csütörtök lett.
– Vettem neked valamit – közölte Gabriela, és a hátizsákjába
nyúlt.
– Á, tényleg?
– Illetve… nem is tudom. Egy kicsit kínos nekem… Nem tudom,
a mi korunkban illik-e az ilyen.
– Mutasd.
– Hát, szerintem nem tetszene… Talán inkább hagyjuk.
– Megtennéd a szívességet, hogy kiveszed, ami a hátizsákodban
van?
– Jó, de ne nevess.
Kissé zavartan elővett egy pár bilincset és egy fekete selyemsálat
a táskájából, majd mosolyogva Pablóra nézett. A férfi szájon
csókolta, és elvette tőle a kendőt…
✻
És így tovább, jó sok csütörtök következett még.
Szerették egymást. Játszadoztak. Zenét hallgattak, finom ételeket
ettek.
Aludtak.
Örökkévaló csütörtökök, amikor a testükkel játszottak, immár
benne a korban; de úgy, ahogy korábban még sosem tették. Sem
Gabi, sem Pablo.
✻
Abban a hét órában, amit hetente egyszer együtt töltöttek a
padlástérben, Gabriela és Pablo között lassan kialakult egyfajta rutin.
Délben érkeztek, szeretkeztek, meséltek egymásnak életükről, és
zenét hallgattak. Idővel Gabriela felolvasta a La Femme-rovatbeli
cikkeit. Pablo mindig szép szavakkal illette az írásait. Apróbb
módosításokat javasolt, amelyeket Gabriela elfogadott, vagy épp
ellenük érvelt. Megvárták a pakisztáni futárt a sárga Glovo ételhordó
hátizsákkal. Ettek, majd Gabriela leheveredett a kanapéra, és
elszenderedett, miközben Pablo Paul Auster új regényét fordította.
Mert a két férfi között őrlődve, akik őt szerették, Gabi nem aludt
jól. A hét folyamán némiképp sikerült elfojtania a gondolatait – a fia
társaságába, az írásba, az úszásba és az ő drága barátnőihez
menekült.
De az álomvilág irányíthatatlan, és hajnali kettőkor rendre furcsa
álmokra riadt. Álmában Pablo a hálószobájukban aludt, s Germán az
ajtóból figyelte. Vagy azon kapta magát, hogy ő civakodik
Germánnal Pablo padlásszobájában. Aztán egyik éjjel volt egy
gyönyörű álma, amikor hárman ölelték egymást.
Az álom a vágyak, de a gyötrelem álcája is egyben… Gabriela
kimerült volt, és abban az oázisban, amelyet Pablo megteremtett
neki, mindent elfelejtett. Mindahhoz a feszültséghez, amely a férje
megcsalása miatt felgyülemlett benne, hozzáadódott a szeretője
iránti sóvár vágyakozás. Aztán a padlástérben mindez szertefoszlott.
A padlástérben nem kellett hazudnia. Ott nem kellett Pablo után
vágyakoznia. Mert akkor és ott együtt voltak.
Ott, a padláson, békésen aludt.
Sokszor arra ébredt, hogy Pablo némán figyeli őt. Aztán újból
szeretkeztek, együtt lezuhanyoztak, majd mindketten távoztak, hogy
folytassák az életüket.
✻
Ugyan hogyan is bírta volna elviselni ezt a helyzetet, ha nem
oszthatta volna meg a gondolatait egy jó barátnővel?
– Nem eszel, Gabi. Nagyon vékony vagy – mondta neki Silvia,
egy padon, a Villa de Gràcia téren, miközben a gyerekeik labdáztak,
krétával rajzoltak és a kismotorral köröztek.
– Nem vagyok éhes.
– Nem tűnsz valami boldognak. – Megsimogatta Gabi hátát. –
Vess véget ennek; nem volna jobb…?
– Egyszerűen képtelen vagyok rá. Szerinted nem próbáltam meg?
Egész héten arra várok, hogy láthassam végre… Nem bírom
abbahagyni. Nem megy. Ellenkezne az akaratommal.
– Beleszerettél a szeretődbe, Gabi. Ez itt a gond… De akkor is
meg lehet állítani – mondta Silvia. – Ezt az egészet, Pablóval, hidd el,
meg lehet állítani.
– Nekem nem megy.
– Gabi… – mondta Silvia –, elmondok neked valamit, csak hogy
értsd, miért mondom, hogy igenis meg lehet állítani. És előre is
bocsánatot kérek, mert te mindent elmondtál nekem… én pedig
neked semmit. Se neked, se másnak.
Gabriela kíváncsian nézett Silviára.
– Mit nem mondtál el?
Silvia mély levegőt vett.
– Meg kell értened. A szüleim a Néppártra szavaznak.
Erre mindketten elmosolyodtak, és Silvia így folytatta:
– Szóval… – nagyon nehézére esett kimondani – …én is
megcsaltam Salvát.
– Hogy mi…?
Silvia bólintott.
– Egy nővel.
– Tessék? – Gabriela mosolygott. – Komolyan…?
Silvia ismét bólintott.
– Ismerem?
– Persze, hogy ismered.
– Zairával?
– Igen.
– Tudtam! Esküszöm, hogy tudtam!! Folyton csak futottál, csak
futottál…
Silvia nevetett.
– Ezért is iratkoztam ki a sportcentrumból… És hagytam fel a
tengerparti futással.
 Aztán Silvia elmesélte Gabinak a szerelmi történetét.
Az egész Formenterán történt, ahová Zaira és Silvia a félmaraton
miatt utazott. A verseny a sziget legkeletibb pontján kezdődik,
százhúsz méterrel a tengerszint felett. A La Mola világítótoronynál
sütik el a rajtpisztolyt, a cél pedig huszonegy kilométerrel odébb, La
Savina kikötőnél van.
Silvia tizennyolc kilométer után fel akarta adni a versenyt. Együtt
edzettek Barcelonában, ekkora távot azonban sosem tettek meg.
Zaira megráncigálta.
– Gyerünk, Silvia. Menni fog.
– Nem fog menni, Zaira. Folytasd egyedül.
– Nélküled nem folytatom. Gyerünk, menni fog!
Zaira magával rángatta Silviát. Silvia a huszadik kilométernél
ismét képtelennek érezte rá magát, hogy folytassa. Egyszerűen nem
bírta tovább. A futás is egyfajta mentális kihívás, akár az úszás.
– Nem bírom, Zaira. Komolyan.
– Ugyan, Silvia, már csak ezer méter! Nem hagyhatom, hogy most
feladd.
– De ha egyszer nem bírom tovább…
Zaira odaállt elé, kezével beletúrt Silvia hajába, és szájon csókolta.
Egyszer. Aztán még egyszer…
Silvia behunyta a szemét, hogy Zaira folytassa, Zaira azonban
nem folytatta.
– Majd folytatom. De most gyerünk – parancsolta.
Maga után rángatta Silviát, és ő szerelemből folytatta. Mert
szerelemből bármire képes az ember. Bár ereje már nem volt. A lába
önállóan haladt tovább. Zaira folyamatosan mellette maradt. Egy
méterrel a vége előtt Zaira kézen fogta, és együtt lépték át a
célvonalat.
Silvia kimerülten és meghatottan visszatekintett; egyszerre sírt és
nevetett. Boldogan átölelte Zairát, és büszke volt rá, hogy
megcsinálta.
A többi háromezer résztvevővel együtt ebédeltek, akik a világ
minden tájáról érkeztek a kikötőbe. Felemelő volt egy nap alatt
megismerni annyi embert, akiket összekötött a közös szenvedély,
ami azonban teljesen értelmezhetetlen mindazok számára, akiket
sosem kapott el ez a futás iránti láz. Eugenia a rendelkezésükre
bocsátotta a kis házat az olajfák közt, amely korábban Silvia
apósáéké volt. Már hogy is ne bocsátotta volna a rendelkezésükre…
Előbb Zaira zuhanyozott le, azután Silvia. Bugyiban jött ki, és
Zairát is bugyiban találta, azzal a felettébb érzéki, tekergő
tetoválással a testén.
– Nem tudom, hogy kezdjem… – mondta félénken Silvia.
– Én igen.
Majd ajkát gyengéden Silvia ajkához érintette. Játszadozott a
nyelvével. Lassan nyaldosni kezdte a mellét, és szép szavakat súgott
a fülébe… Úgy játszott vele, ahogy egy nő játszik a saját testével. Egy
nő, aki önmaga, egy másik nő testében. Benyúlt Silvia bugyijába, és
játszani kezdett vele, bár érezte Silvián a feszültséget. Mert Silvia
nem volt leszbikus.
Zaira azonban tudta, hogyan izgassa fel a férjes asszony testének
minden apró zugát. Nem sietett. Megfogta a kezét, és az ágyhoz
vezette, miközben folyamatosan csókolta. Azt is tudta, hogy Silvia
először képtelen lesz megérinteni őt. Sok alkalomnak kell még addig
eltelnie. Milyen szép is a szűz nő teste… Mert a másik nő számára ő
szűz volt. Olyan érzéseket váltott ki belőle, amilyenekre egy férfi
képtelen lett volna. Zaira a finom ujjaival játszott, és nézte, amint
Silvia megborzong. Megnyalta az egyik mellét, azután a másikat;
közben a szemérmét simogatta, de nem hatolt bele az ujjaival.
Megnyalta a köldökét, a hasát, aztán megint a mellét, a hónalját.
Szép lassan leereszkedett nyelvével a szemérméhez. Silvia befeszült.
Nem szerette az orális szexet. Soha, senkivel sem csinálta még. A
férjének sem engedte, soha.
– Zaira, ott ne…
– De, ott igen… – mondta gyengéden, de határozottan Zaira.
Silvia kicsit összehúzta a lábát, de Zaira tudta, hogyan nyugtassa
meg őt. Ismét szájon csókolta.
– Jó lesz… Csak egy kicsit… Aztán, ha szeretnéd, abbahagyom.
Hunyd le a szemed. Kérlek.
Silvia engedelmeskedett Zairának, aki lassan ismét leereszkedett
a szűz nő szemérméhez. Öt másodpercbe telt, hogy megőrjítse. Öt
másodpercbe.
 ✻
– Milyen szép – mondta Gabriela, miután Silvia befejezte –,
milyen szép történet.
– Sokat gondolok rá. Azt hittem, nem tudom megfékezni… de
aztán mégis megfékeztem – válaszolta Silvia. – Pontosabban nem
egészen így történt. Igazából csak akkor vetettem véget neki, amikor
megtudtam, hogy ismét hogy terhes vagyok.
– És ha nem estél volna teherbe, még mindig együtt volnátok?
Silvia várt néhány másodpercet, majd vállat vont.
– Nem tudom… Nem tudom, Gabi… Nem tudom.
– Szoktam látni Zairát az uszodában – mondta Gabriela.
– Tudom. De sosem kérdezlek felőle. Ő kérdezett valaha valamit
énrólam?
– Nem.
Silvia csalódottnak tűnt.
– Szívesen találkoznék vele.
– És Salva tudja?
Silvia bólintott.
– El kellett mondanom neki! Egyszerűen nem bírtam tovább…
– És…? Nagyon mérges lett, ugye?
Silvia elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Nem fogod elhinni.
– Mi történt?
– Hát, miután körülbelül tíz másodpercig sokkos állapotban volt,
megkérdezte, hogy készítettem-e fotókat.
– Hogy mi?! – kérdezte Gabriela nevetve. – Ez hihetetlen!
– Esküszöm. – Silvia ezt követően a férje hangját utánozta: – Hosti,
que fort, no?39 Aztán némán fel-alá járkált a nappaliban. Majd rám
nézett, és megkérdezte: „Legalább csináltál képeket?”
Mindketten hangosan nevettek.
– És képzeld, azt javasolta, hogy próbáljuk ki hármasban!
Újra felkacagtak.
Silvia tovább mesélte a férjével folytatott szürreális párbeszédet.
– És mondd csak, Salva, ha egy férfival kavartam volna, akkor
most mérges lennél? Vagy akkor is ilyen… könnyedén
megbocsátottál volna?
 – Nem, nem. Ha egy férfival lettél volna, más volna a helyzet. Azt
nem bocsátottam volna meg. Szó sincs róla.
– De hát… nem értem. Nem mindegy a nem…?
– Egyáltalán nem mindegy a nem.
– Hát, én ezt nem értem, Salva.
– Hát akkor nem érted, kisanyám. Ha nem akarod megérteni,
akkor ne értsd meg.
– Nem, Salva. Tényleg nem értem.
– Hát én nem tudom. Akkor ez biztos valami katalán dolog…
Tudja az ördög. Tényleg nagyon mások vagyunk; nem véletlenül
szajkózzák ezt folyton a politikusok. Madridban talán másképp
vannak a dolgok, de Katalóniában igenis sokat számít a nem.
És Salva végigment az előszobán, teniszütőjét a sportcipőjéhez
ütögette, és katalánul is ezt ismételgette magában. „És clar que
importa el gènere. Com no ha d’importar el gènere?”40
✻
Milyen jó is volt Gabrielának kikapcsolódni egy kicsit, és
megfeledkezni a két férfiról az életében. Lecserélni őket a barátnők
gyógyító hatású, őszinte nevetésére; akikkel olyannyira szerették
egymást, és akikkel jóban-rosszban összetartottak.
De a legszebb ebben a szerelmi történetben, hogy Silvia soha
többé nem színlelt orgazmust. Mert amikor az ő drágalátos férje
hátulról döngette a fürdőszobában, Silvia a szemérmére csúsztatta a
kezét, és simogatni kezdte az ő kis gyönyörforrását, s közben Zairára
és csakis Zairára gondolt.
✻
Gabriela visszafogottan, de elegánsan öltözött fel az Európai
Irodalmi Díj díjkiosztó gálájára. Fehér, természetes selyemblúzt és
magas derekú, földbarna szoknyát viselt, amely utóbbi Cósima
ajándéka volt.
Germán nyakkendőt és zakót öltött; a férfiak mindig
elegánsabbak nyakkendőben és zakóban. A férje az összes irodalmi
díjátadó vacsorára elkísérte őt.
Gabriela feszült volt, ideges, mert tudta, hogy Pablo is ott lesz.
Hatalmas teremben került sor a rendezvényre, több mint háromszáz
vendéggel. Talán nem is látják majd egymást, gondolta. Gabriela és
Germán – mint minden évben – most is más újságírókkal egy
asztalnál, Eugenia és Emmanuel mellett foglalt helyet.
Gabriela Germán mellett haladt, aki fesztelenül beszélgetett
Emmanuellel. Úgy kereste Pablót a tekintetével, hogy közben nem
akarta megtalálni, de mindössze tíz másodpercbe telt kiszúrnia őt, és
még egybe, hogy találkozzon a tekintetük.
Píát nem látta. Előző héten nem merte megkérdezni, hogy vele
lesz-e. De ő sem említette, hogy Germánnal megy. Egyikük sem
hozta fel a témát.
Gabriela észrevette, hogy Pablónak Germánra siklik a szeme, és –
mintha csak valami hatodik érzék vezérelte volna – Germán épp
abban a pillanatban megcsókolta a haját.
– Te vagy a legelegánsabb nő az egész társaságban.
Gabriela rámosolygott, mielőtt a férje szájon csókolta volna, amit
máskor kizárólag négyszemközt tett meg, mások előtt soha. Olyan
érzése támadt, mintha a férje ki akarta volna jelölni a territóriumát,
hogy mindenki számára világossá tegye, Gabi az ő felesége.
Gabriela ismét rámosolygott, és közben odaértek az asztalukhoz.
Elfoglalták a helyüket. Öt perccel később a pincérek kihozták az
első fogást.
Germán Gabriela széke mögé fonta a karját, és Gabi észrevette,
hogy Pablo a szeme sarkából figyeli őket. Némán arra szorítkozott,
hogy az asztalnál zajló beszélgetésre koncentráljon. Amilyen feszült
volt Gabi a férje és a szeretője együttes jelenlétében, Germán ezúttal
megnyugodhatott: kizárt dolog volt, hogy a felesége akár egyszer is
félbeszakítsa.
Kihozták a második fogást: bélszínt Idiazábal sajttal és
szarvasgombával, tejszínes burgonyakrémmel. Bizonyára a
pattanásig feszült idegszálai okozták, de amit belevágott a bélszínbe,
Gabriela lefröcskölte a blúzát, és ez kiváló ürügyet szolgáltatott arra,
hogy felállhasson az asztaltól. Úgy érezte, muszáj egy kicsit
elhagynia a termet, mert megviselte a helyzet.
Kifelé menet nem nézett Pablo asztala felé. Egyenesen a szálloda
halljába tartott, majd onnan rákanyarodott a mosdókhoz vezető
folyosóra. Nem volt bent senki, ami megkönnyebbüléssel töltötte el.
Kezét a pultra helyezte, majd belenézett a tükörbe, és felsóhajtott.
Lassan beszívta a levegőt, majd újból kifújta. Próbált megnyugodni.
Nem törődött a folttal a blúzán; nem élvezte a vacsorát. Épp
ellenkezőleg. Csak arra várt, hogy végre kihirdessék azt az átkozott
eredményt, és hazamehessen.
Hallotta, hogy nyílik a mosdó ajtaja, és amint hátranézett,
Pablóval találta szemben magát.
– Mit keresel itt…? – kérdezte riadtan.
Pablo kézen fogta, és behúzta az egyik mellékhelyiségbe. Szinte
betuszkolta. Becsukta az ajtót, és bereteszelte.
– Mit csinálsz?! – suttogta idegesen Gabi.
Pablo hevesen megcsókolta, de ő szabadulni akart az öleléséből.
– Pablo, hagyd abba! – parancsolta félhangosan.
– Nem bírlak a férjeddel együtt látni – jelentette ki a férfi.
– Menj ki innen, kérlek – súgta Gabi rettegve; attól félt, hogy
megjelenik valaki.
Pablo erélyesen megragadta a derekát, és kényszerítette, hogy
megforduljon.
– Pablo… Mit csinálsz…?!
Már érezte is a kezét a szoknyája alatt, a bugyijában. Pablo az
ujjaival beléhatolt, miközben a másik karjával lefegyverezte.
– Pablo… Mit csinálsz…?! Hagyd abba, kérlek… – könyörgött
Gabi, és próbálta megfékezni a férfit.
Pablo Gabi fülébe súgta:
– Azt akarom, hogy élvezz, Gabi. Élvezz el nekem!
– Miket beszélsz, Pablo…?!
– Hunyd le a szemed.
Gabi meg akart fordulni, de Pablo erősen tartotta, a szabad
kezével pedig szeretője nedves szemérmében barangolt. Ki-be jártak
az ujjai. Gabriela felsóhajtott, és igyekezett elfojtani a gyönyört,
amelyet akkor és ott nem lett volna szabad éreznie.
– Felejtsd el, hol vagyunk; senki sem fogja megtudni. Tedd, amit
mondok. Csukd be a szemed.
– Pablo…
– Csukd be a szemed.
Pablo uralkodott rajta. Gabriela bármit megtett volna, amit kért
tőle. Engedelmeskedett hát. Lehunyta a szemét, és belement abba a
perverz játékba, egyetlen falnyira a férjétől.
Hátát Pablo mellkasának támasztotta. Érezte az ujjait. Megállás
nélkül körözött benne. Elgyengült a lába. Enyhén megrogyott a
térde. Pablo a derekánál fogva tartotta. Úgy ismerte már Gabriela
testét, akár a sajátját.
– Élvezz…! – súgta parancsolón a fülébe.
Pablo ujjai felpörögtek a csiklóján, és Gabriela az irrealitás azon
dimenziójába lépett, ahol már azt sem tudta, kicsoda és hol van.
Hallotta, amint Pablo ismét a fülébe parancsolja, hogy engedje
felszabadítani magát.
– Élvezz el, Gabi.
És Gabriela hagyta, hogy teste a szeretője mellkasára zuhanjon, és
amilyen hangtalanul csak tudott, elélvezett.
✻
A lelkileg megsemmisült Gabriela betolta a terem ajtaját, és
elindult az asztalukhoz, igyekezvén kisiklani a vendégek tekintete
alól, és Germánt figyelte, aki vidáman társalgott Emmanuellel és
Eugeniával. Odaült hozzájuk. Az előtte lévő bélszínre nézett, és
hányingere támadt.
– Jól vagy? – kérdezte Germán, amikor meglátta a sápadt arcát.
– Igen, jól vagyok.
– Épp azt meséltem Emmanuelnek és Eugeniának, hogy talán
veszünk egy házat Cerdanyában.
Gabriela – lelkesedést színlelve – bólintott.
Eugenia ismerte őt, és tudta, hogy nincs jól. A tekintetével
faggatta. Hónapok óta érzékelte már, hogy sokkal hallgatagabb,
mint azelőtt. Az asztalra nézett, ahol Pablo ült, és meglátta az üres
székét. Majd a terem bejárati ajtajára pillantott, és a férfi épp akkor
lépett be rajta. Figyelte, amint az asztalához sétál és leül a
szerkesztője mellé. Eugenia ismét Gabrielára nézett, aki állta a
tekintetét. Szavak nélkül is mindent elmondtak egymásnak.
Ő figyelmeztette. Többször is. Megmondta, hogy nincs olyan,
hogy „csak egyszer”.
✻
– Tudom, nem volt szép dolog. Egy idióta férfi hatalomfitogtatása
volt. Sajnálom, Gabi. Bocsáss meg – kérte Pablo a következő
csütörtökön.
Gabriela elfogadta a bocsánatkérést, mert érezte, hogy ő is
bűnrészes. Méghozzá nem is kicsit. Izgatta a helyzet a hotel
toalettjében, de voltaképpen nem tettek mást, mint kinevették és
megalázták a férjét a háta mögött. És emiatt gyűlölte magát.
– Felhívhatlak majd? – kérdezte tőle Pablo. – December közepéig
nem láthatjuk egymást. Valamelyik hétvégén hazajövök, de akkor
otthon kell lennem.
Az irodalmi díj népszerűsítése egy hónapos spanyolországi
körutazással és még egy hónapnyi latin-amerikai szerepléssel járt.
Interjúkat kellett adnia az országos és regionális televízióknak és
rádióknak, folyóiratoknak, újságoknak, közösségi platformoknak,
könyvesboltoknak, kulturális központoknak, valamint
dedikálásokon és könyvvásárokon kellett részt vennie.
– Örülnék, ha felhívhatnálak valamikor – erősködött Pablo.
– Jobb szeretném, ha inkább nem tennéd – felelte Gabriela.
– És e-mailt írhatok?
Gabriela megrázta a fejét.
Úgy gondolta, az a hatvan nap, amíg nem láthatja Pablót, egy
örökkévalóság lesz számára. De úgy érezte, hogy a hívásokkal, e-
mailekkel, folytonos várakozással és a telefon figyelésével járó
cirkuszt nem bírja vállalni.
– De miért nem?
Gabi vállat vont.
– Nem bírom tovább. – Gabriela gombócot érzett a torkában.
Elnehezedett a levegő. Mert Pablo tudta, hogy ezek a szavak
előbb-utóbb elhangzanak majd. Homokba dugta a fejét. Pedig már
hónapok óta számított erre a pillanatra. Csöndben maradt, hogy ne
törje meg a szerelmi történetet, amely őt is megrészegítette.
– Pablo, nem akarok többé a szeretőd lenni… – Egy pillanatra
lesütötte a szemét. – Az asszonyod akarok lenni. Nem az a sebhelyes
csaj, aki hetente egyszer idejön szeretkezni veled. Nem akarok a
csütörtöki nő lenni… A te asszonyod akarok lenni… Az igazi.
Pablo nem tudta, mit feleljen; nyilvánvalóan kényelmetlenül
érezte magát, és Gabriela nem várta meg a kifogásokat, mert tudta,
hogy ezután majd azok következnek. Azért mondta ki mindezt, mert
őszintén így érezte. Majd elhagyta száját a szó, amelyet talán soha
nem lett volna szabad kimondania:
– Szeretlek.
Pablo látta szeretője fátyolos tekintetét, és megölelte őt, mert ő is
hasonlóképp érzett.
– Én is szeretlek, Gabi. De… mégis, mit kérsz tőlem…? Tényleg
fel akarod dúlni miattam a családodat? És azt szeretnéd, hogy én is
ugyanezt tegyem? – Kereste a megfelelő szavakat, és el akarta őt
tántorítani őt az értelmetlen lépésektől. – Gabi – mondta, és
elengedte –, nézz rám.
Gabriela ránézett.
– Nem volna jó vége – érvelt Pablo. – A hétköznapokban nem
ugyanaz a fickó vagyok, mint akinek most látsz. Kifejezetten szótlan
vagyok. Néha elég mogorva. Van két lányom, akiket imádok, de
időnként az idegeimre mennek, és olyankor kiabálok velük. – Majd
kissé halkabban, de őszintén hozzátette: – Nem is vagyok túl kedves
Píához… Nem az vagyok, akinek gondolsz… Neked önmagam
legjobb verzióját nyújtom. – Pablo Gabrielára szegezte a tekintetét, és
várt. – Biztosan azt szeretnéd, hogy együtt új életet kezdjünk? Te.
Én. A te fiad. Az én lányaim… Intelligens nő vagy. Nem volna jó. És,
Gabi… Ez pedig afféle férfidolog… Egy év… ugyan, még hogy egy
év, két hónap együttélés után nem kívánnál többé… De én, Gabi, én
folyamatosan kívánnálak. De te engem nem. Ezt biztosan tudom.
Pablo az ölébe ültette Gabit, és folytatta:
– Nem adhatom meg neked, amit kérsz tőlem. Nem szeretném
megadni… Ez a történet… Nem is tudom, nem találom rá a
megfelelő szavakat… Intenzív, felemelő… Imádok itt lenni veled.
Imádok, Gabi. És ez örökké így maradhatna.
Gabriela továbbra is hallgatott, Pablo pedig egyre szorosabban
ölelte.
– Két hónapig nem látjuk egymást. De szeretnélek felhívni.
Kérlek. Felhívhatlak?
– Nem.
✻
Az első hónap örökkévalónak tűnt, s Gabi úgy érezte, nem kerek
a világ. Képzeletben huzigálta át a napokat, amelyek december 20-
áig hátra voltak. Aznap tért vissza Pablo.
A második hónapban csökkent a szorongása, hogy nem láthatja
őt. Csütörtökönként ismét eljárt úszni. Péntekenként továbbra is
felutaztak Cerdanyába. Germán nem tudta rávenni, hogy házat
vásároljanak, de Puigcerdàban minden héten kibéreltek egy
hangulatos kis nyaralót, és hétfőig ott is maradtak.
Ott töltötték a teljes hétvégét, hétfőn reggel hatkor felkeltek,
megreggeliztek a sötét hegyek közt, majd három órával később
kitették a gyereket a barcelonai óvodában, aztán Gabriela otthon
kiszállt a csomagokkal, Germán pedig egyenesen az irodába ment.
Gabriela számára megkönnyebbülést hozott, hogy nem kell
hazudnia Germánnak.
Hétfőtől péntekig pedig folytatták a napi rutint.
✻
Egy reggel kisfiával kézen fogva sétált a Paseo del Bornon,
amikor egy női hang a nevén szólította.
– Gabriela…!
Pía mosolygott rá. Vele volt a két lánya, egy tinédzser és egy
négy-öt éves forma kislány.
Pía argentin volt, ami a kedvesség szinonimája. Barcelonában
tizennyolcezer argentin él. Gabriela mindig is közel érezte magához
az argentin világot. Pszichológusán, Walter Kormanon kívül a
barcelonai központban a kiadó hatszáz alkalmazottjából heten
argentinok voltak: három, nagyon szórakoztató borítótervező,
három munkatárs, aki a közösségi oldalakon dolgozott, valamint a
sajtófőnök. Nagyon szimpatikus volt mind. Talán „számkivetett”
státuszuk miatt voltak ilyen barátságosak. Leo Messi ugyan nem
nevezhető szimpatikusnak, neki viszont mindent megbocsátunk… A
sok argentin felszolgáló többnyire három évig várakozik a
papírokra…
Gabriela talán épp ezt a nyitott lelkületet találta oly ellentétesnek
a katalán természettel. Nem szép dolog általánosítani, de Gabriela
ezt tette, és az általa ismert argentinok kedvesek, barátságosak és
közvetlenek voltak.
Mint Pía. A szeretője felesége.
Megölelték egymást. Gabrielának majd kiugrott a szíve.
 – Szervusz, Pía… Ezer éve… – mondta, és igyekezett normalitást
színlelni, bár érezte, hogy elpirul.
– Hogy vagy? Nagyon örülök, hogy látlak!
– Jól, remekül…
– Errefelé laktok? – kérdezte Pía, és a kisfiúra nézett. – Hát ez az
aranyos kisfiú?
– A fiam… Igen, már évek óta itt élünk.
– Mi is! Tavaly vettünk itt egy lakást. Imádom ezt a környéket.
Milyen furcsa, hogy eddig nem találkoztunk! – A lányokhoz fordult.
– Köszönjetek Gabrielának. Egyszer interjút készített a mamával.
A kislányok kedvesen köszöntek, aztán a nagyobbik az anyjához
fordult, hogy megsürgesse, nehogy elkéssenek az iskolából.
– Minden héten olvasom a rovatodat. Imádom, ahogy írsz. A
férjem is olvassa! Valamikor találkozzunk, vagy gyere el a
színházba! Bármikor szívesen hagyok neked jegyet a pénztárban.
Megvan még az e-mail-címem? Emlékszem, Pablo könyvébe írtam…
Megvan még?
– Igen, megvan… – válaszolta Gabi szorongva.
– Írj rám, és félretetetek két jegyet a nevedre. Nagyon
szórakoztató ez a darab. Tetszeni fog!
– Köszönöm, persze!
Pía eltávolodott a Paseo del Bornon; kézen fogva vezette a cserfes
kislányt, a tinédzser pedig a mobilját nyomkodta.
Gabriela szörnyen érezte magát, fizikailag is rosszul lett. Mély
levegőt vett. A fia kérdezett valamit a közlekedési táblákról.
Mennyire örült volna, ha az a nő egy csótány; egy ellenszenves,
arrogáns, csúnya, keserű nő… De nem az volt, hanem csinos,
szórakoztató nő, ráadásul csodálatos színész. És a két lánya is
gyönyörű.
Másnap a fia fél órával később érkezett az óvodába. És Gabriela
nem írt Píának.
✻
Van egy kis falu Cerdanyában, Prullans, ahol minden évben,
december elejétől betlehemes játékokat rendeznek. Gabriela
rajongott a kis előadásokért, amelyek során bibliai játékokat
mutattak be a jelmezes helyiek, lovak, kecskék, szamarak és
szalmabálák forgatagában. A kisfiukkal együtt elmentek oda. Előző
este erősen havazott, és olyan érzésük támadt, mintha egy mesébe
csöppentek volna. Jól érezték magukat. Aztán hazafelé menet
Germán megcsúszott a jeges utcán, és elesett.
Gabriela viccesnek találta a dolgot, mert elég látványos
mozdulatsor volt, és kitört belőle a nevetés.
– Ne nevess, Gabi, a francba, megütöttem magam…
Gabriela letérdelt mellé; immár komolyabban vette a dolgot.
– Úgy érzem, eltört valamim.
– Komolyan? Gyere, kapaszkodj belém.
– A mindenit, itt elesni, és nem a hegyekben, azért ehhez is
tehetség kell – jegyezte meg Germán, hogy egy kicsit elvegye a dolog
élét.
A Volvóval elmentek a cerdanyai kórházba. Gabi utált éjszaka, a
havas hegyek közt vezetni; habár a hókotrók folyamatosan
dolgoztak, folyton félt. Ráadásul mindig Germán vezetett. A kisfiú
kissé ijedten kuporgott a hátsó ülésen.
– Nincs semmi baj a papával. Ne izgulj.
Ínszalagszakadás. Tíz nap pihenést javasoltak.
Barcelonában elvégeztek egy újabb MRI-vizsgálatot, és úgy
döntöttek, megműtik. Négy hétig le sem tehette a jobb lábát a földre,
és mankóval közlekedett a barcelonai lakásban, savanyú ábrázattal,
gyulladáscsökkentőkkel teletömve. Gabriela nővérkedett, ahogy
annak idején Germán is mindvégig kitartott mellette az
endometriózis műtét után. Segített neki járni, felöltözni és beülni a
fürdőkádba.
Miután két hete gyakorolták ezt az életformát – s közben alig
mozdultak ki otthonról – egyik este a televízió előtt vacsoráztak.
Germán felkelt, és mankóval, ócska pizsamában kitotyogott az
előszobába. Gabriela nézte, amint távolodik. Minden egyes lépését
figyelte, és idősebbnek látta őt. Akaratlanul is előrevetítette az
öregember képét, akiről majd gondoskodnia kell.
✻
– Gabi, választ kell adnom a Bostoni Egyetemnek és a cégnek is.
– Menj el.
 – Nem „menj”, hanem „menjünk” – mondta Germán. – Nem
megyek el egy évre nélkületek.
– Nem egy évről van szó, hanem tíz hónapról, és karácsonyra már
itt is leszel. Vagy mi is kimehetünk hozzád. Aztán húsvétkor
hazajössz te. Végül is csak nyolc hónapot kellene egyedül töltened.
– Nem, Gabi. Egyedül nem megyek. A fiammal és veled akarok
lenni.
– Nem igazán tudom elképzelni magam ennyi ideig Bostonban.
Annyira megszoktam már itt… Ott egész nap egyedül érezném
magam. Nem tudom, Germán…
– De hát te magad javasoltad, többször is – érvelt Germán, kissé
furcsállva Gabi viselkedését. – Azt mondtad, milyen jó volna a
gyereknek. Meg hogy te bárhonnan írogathatsz. Nem igazán tudok
eligazodni rajtad.
Gabrielát mindig csábította a gondolat, hogy külföldön éljenek.
És – Germán munkájának köszönhetően – meg is lett volna rá a
lehetőségük, minthogy Bostonon kívül a cégnek Hamburgban egy,
Kínában pedig két leányvállalata is volt. Kínába boldogan kiment
volna. Egy évre, kettőre. Germánnak azonban nem igazán fűlt hozzá
a foga.
– Én arra gondoltam, amikor a gyerek már általános iskolás lesz.
Most még nagyon kicsi.
Hazudott, és tisztában volt vele. Gabriela tökéletesen tudta, hogy
nem mond igazat.
– Hát, akkor nemet mondok.
– Már hogy mondanál nemet, Germán? Mondj igent. – Ezt már
reflexből tette hozzá; mert Gabriela alapvetően nem tartotta önzőnek
magát, de lassan kezdett azzá válni. Nagyon önző lett. Már-már
képes lett volna megfékezni a férje karrierjét. A fia jövőjét…
„Miért? Miért mondasz nemet? A szeretőd miatt? Tényleg? A
csütörtöki kefélésekért?”
„Ez nem csak kefélés.”
„Vagy talán mégis. Vagy mégis csupán az.”
✻
December 20. Pablo leszállt Barcelonában. Hatvan napja nem
látta. Gabi egész előző héten a karácsonyi bevásárlással és a 26-i,
Szent István-napi vacsora előkészületeivel foglalatoskodott, amelyre
Germán hívott magukhoz vendégeket. 20-án gyomrában ismét a
korábbi szorongással ébredt.
Kinyitotta a MacBookját. Ránézett az e-mail-fiókjára: e-mailek a
La Femme olvasóitól. Pablótól semmi. Tiszteletben tartotta Gabriela
akaratát. „Ne hívj. Ne írj, míg vissza nem jössz.” Paradox módon azt
kívánta, bárcsak Pablo ne tartotta volna tiszteletben a kívánságát.
December 21-én sem kapott e-mailt. Gabriela nyitva hagyta a
laptopot, a postafiókkal. Semmi. Írt egy kicsit, aztán elment úszni.
Csak, hogy ne kelljen gondolkodnia. Eltelt a 22-e. Aztán a 23-a is.
Miért nem írsz?
December 24-én Gabriela anyjánál ünnepelték a szentestét; az
anyja férjével, a nagybácsikkal, a tulkokkal, azok feleségeivel és a hat
gyerekkel. A karácsonyesték mindig jól teltek. Sokat nevettek, zenét
hallgattak, táncoltak. Gabriela egész jól színlelt.
– Valami nincs rendben veled, Gabi. Az anyád vagyok. Majd
elmondod nekem, igaz? – súgta az anyja a fülébe, miután Germántól
már elbúcsúzott.
Egy anya mégiscsak egy anya.
Karácsonyi ebéd Germán szüleinél, a húga, annak férje és az
unokahúga társaságában. Picar el tió.41 Éneklés: Fum, fum, fum és El
noi de la mare.
28., 29., 30. Pablo csak nem írt.
Szilveszter Puigcerdàban.
Gabriela elment a kis, falusi internetkávézóba azzal az ürüggyel,
hogy elolvassa a La Femme- rovatot.
– Olvasd csak el a leveleidet a mobilomon, Gabi.
– Nem, inkább bemegyek; akkor már a pékséget is útba ejtem, és
veszek valami reggelit.
A Nokiának bizony megvannak a maga apró hátrányai…
Vagy épp előnyei. Attól függ, honnan nézzük. Gabi leült a
számítógép elé a kávézóban. Az üres postafiókjával találta szemben
magát. Január 2., 3. És 4. Pablo továbbra sem írt.
Visszamentek Barcelonába, hogy megnézzék a háromkirályok
felvonulását a városban. Január 5. Gabrielának görcs volt a
gyomrában. Szorongott. Folyamatosan szorongott. Egyfolytában
szorongott. Korábban sosem szorongott semmin. Egészen addig a
szó jelentését sem ismerte.
– Hagyd a francba, Gabi – mondta neki Silvia. – Vess már véget
ennek a históriának. Nem látod, milyen állapotban vagy?
Mert a szerelem drog. Olyan drog, amely természetes úton
amfetaminok kiválasztására készteti a szervezetet. Testünk ilyenkor
dopamint, endorfinokat, adrenalint és oxitocint termel. És ha a
szerelem elmúlik, a kémiai folyamatok is leállnak. Ebben az esetben
Gabriela – a nő, aki szeretett, a szerelmes asszony – olyasmit érzett,
mint egy drogfüggő, akinek elvonási tünetei vannak. Szorongott,
étvágytalan volt, kínlódott, és folyton sírhatnékja támadt.
– Nem akarom, hogy vége legyen, Silvia. Látnom kell őt. Nem
vagyok képes abbahagyni. De akkor sem írok neki. Ha vége lesz, az
azért lesz majd, mert ő úgy dönt. Én nem bírom ezt meglépni.
– Csakhogy nem tűnsz boldognak, drágám. Nem tűnsz
boldognak.
✻

2018. január 7. hétfő

09.15 (20 perccel ezelőtt)
Feladó: pablohausmann@gmail.com
Címzett: gabrielasalinas@lafemme.com
Tárgy:
Szia, Gabi!
Csütörtökön várlak.
Gyere. Kérlek.
Pablo
Nem válaszolt. Sem kedden, sem szerdán. Bizonytalanságban
akarta tartani, amiben ő is volt, két hónapon át. Szerdán alig aludt
valamit. Elérkezett a csütörtök. Felvette a csinos fehérneműjét. Fehér
blúzba és sötétkék Levi’s farmerbe öltözött; homokszínű,
háromnegyedes kabátot vett fel. Bevitte a fiát az óvodába, és
hazament. Germán még betegállományban volt, de már egyedül járt,
mankóval. Gabi azt hazudta, hogy Silviával ebédel, és nyolc körül ér
haza, mint minden csütörtökön, uszoda után. Egyig várt, hadd
türelmetlenkedjen Pablo. Elsétált Barcelonetába, elhaladt a plébánia
mellett, és megérkezett a Carrer dels Pescadorsba. Már érezte, amint
a vágy végigfut a testén. Az már előbb jelentkezik. A féktelen
libidó…
Pablo a lakás ajtajában várta. Úgy néztek egymásra, ahogyan még
soha. Gabriela kiolvasta szeretője tekintetéből a vágyat.
Szavak nélkül értek egymáshoz, és hevesen csókolózni kezdtek.
Nem bírták abbahagyni. Pablo becsukta mögötte az ajtót.
Hozzásimult. Erős kezével a hajába túrt. Levette a kabátját, amely a
padlóra hullt. Mindkettejükben feltámadt a vágy, hogy eggyé
váljanak. Hogy egymás részei legyenek. Pablo kigombolta Gabi
blúzát, de nem vette le, és elhúzta a melltartóját. Nyalogatni kezdte a
mellét. Gabriela felsóhajtott; érezte, hogy a szeretője arra vágyik,
birtokba vegye őt.
– Hiányoztál – mondta a férfi őszintén.
Gabi nem válaszolt. Pablót éppoly kétségbeesettnek érezte, mint
önmagát. Pablo kigombolta Gabi Levi’sét. Letérdelt, hogy lábát
kibújtassa a balerinacipőből. Lehúzta róla a farmert, aztán a bugyit.
Gabriela lehunyta a szemét, miközben a férfi a combhajlatát
csókolhatta és nyalogatta, mielőtt kikötött volna a szemérmén.
Vágyakozástelin felsóhajtott, és a férfi hajába túrt, miközben érezte,
hogy Pablo nyelve sebesen pörög, fel-alá. Egy perc, talán kevesebb.
Túl sok időt töltött nélküle. Annyira izgatott volt…
– Pablo, hagyd abba… Még nem akarom befejezni – mondta
gyengéden.
Gabriela lenézett. Jó érzés volt látnia, amint Pablo ott térdepel
előtte. Megsimogatta a haját. Mennyire hiányzott neki…
– Gyere – parancsolta.
– Megvárlak.
– Gyere.
– De meg akarlak várni – makacskodott Gabriela élvezettel.
Pablo azonban vágyakozva simogatta a fenekét, és nyelvét a
szemérmébe süllyesztette. Gabi túl régóta kívánta már a szeretője
testét… Felsikoltott.
Pablo felállt, miközben ő még mindig remegett, zihált és
sóhajtozott. Gabi a hosszú várakozás erős vágyakozásával nézett rá.
Megtörölte Pablo száját a kezével, s közben kicsatolta a férfi övét.
É
 – Süllyedj belém, Pablo… Érezni akarlak magamban.
Pablo megcsókolta, és az íróasztalához vonszolta, miközben
levetkőztette; levette a blúzát, majd a melltartóját.
Megragadta a derekánál, és megfordította, majd az asztalra
döntötte.
Pablo a szeretője meztelen hátát nézte. Gabriela meztelen testét. A
csupasz fenekét.
Finoman simogatta a derekát, a hátát. Szerette volna, ha az övé.
Csak az övé… És miközben ezek a gondolatok dübörögtek az
elméjében, derékon kapta Gabit, és hevesen beléhatolt. Amilyen
mélyen csak tudott.
Gabriela – a fájdalommal vegyes élvezet közepette – felnyögött.
Lehunyta a szemét. Pablo lökésekben érkezett belé, s uralt minden
egyes mozdulatot. Keményen meghágta, újra meg újra. Aztán
fékezett. Majd szép lassan újra ráerősített. Megint fékezett. Gabriela
élvezte, hogy átadhatja magát a férfinak, akit olyannyira kívánt.
Hogy imádott nőnek érezheti magát. Olyan nőnek, akit nagyon
imádnak.
Vajon mennyi ideje ostromolta már Pablo? Ha az ember szeret,
elveszíti az időérzékét…
És Pablo folytatta. Egyre csak folytatta. Sokáig. Túl sokáig.
Gabriela immár fájdalmat érzett a testében. Szemérme és ágyéka
minden egyes könyörtelen lökésnél az asztalhoz dörzsölődött. De
hagyta, hogy a rendkívül izgatott Pablo folytassa. Mert teljes
odaadással szerette őt.
Gabriela az asztalon hevert, háttal Pablónak, és anélkül, hogy
kinyitotta volna a szemét, a nonverbális kommunikációra
hagyatkozott, abban a reményben, hogy szeretője megérti őt. A
gondolataival beszélt hozzá. „Pablo, fejezd be, kérlek… Fájdalmat
okozol. Fejezd be.”
És mindez valóban eljutott Pablóhoz. Mert két test között – ha
ismerik és szeretik egymást – szavak nélkül is kialakul a megértés.
Pablo törékenynek érezte őt. Testben és lélekben is törékenynek
érezte a szeretőjét. Sebezhetőnek. Érezte, hogy átadja magát neki.
Teljes egészében.
 Bal karjával Gabriela tarkójához nyúlt, majd egy utolsó, brutális
lökés és egy mély sóhaj közepette végre beléélvezett.
Pablo kiszállt Gabriela testéből, és felhúzta az asztalról. Miután
Gabi megfordult, ismét a pupilláiba merült; kezét a hajába temette,
és szinte a szájába lehelte:
– Ne hagyj el, Gabriela. Könyörgöm, ne hagyj el.
 12
Kihagyás
Gabriela ismét felkereste Walter Kormant, a pszichológusát,
akinél már hosszú évek óta nem járt.
Amellett, hogy Korman nemzetközileg elismert pszichoanalitikus
volt, önsegítő könyveket írt, amelyeket úgy vettek, mint a cukrot.
Hatvanöt éves volt, harmincöt éve praktizált. Lendületes fickó volt,
az biztos.
– A tűzzel játszottál, Gabriela, és megégetted magad. A vágy
álnok gazember. Hagyd abba. Ez a legbölcsebb tanács, amit adhatok.
Gabrielának az első találkozásuktól fogva tetszett az orvos, mert
közvetlen volt, és nem köntörfalazott. Nem számolt fel tizenöt
alkalmat, mielőtt választ adott volna.
– Egyszerűen nem bírom abbahagyni, Walter. És nem is akarom
abbahagyni. Csak arra kérlek, segíts, hogy ne szenvedjek.
Tegeződtek. Az évek során így alakult.
– Megpróbálhatom, de nem vagyok csodatevő. – Azt nem
mondta, hogy nem fog működni a dolog, mert ha valaki a klinikai
pszichológia és a kognitív idegtudomány doktora, többnyire nem
ostoba ember. A lehetőség – még ha távolinak tűnt is – ott lebegett.
Gabriela és Walter a szerelemről, a vágyról, az örök visszatérés
törvényéről beszélgetett. A férfitípusról, amelyhez Gabi mindig is
vonzódott. Az introvertált férfiakról, akik élete során körülvették.
Akik némaságuk ellenére éreztették vele, hogy szeretik. Minden nő
életének első férfiját, az apát is szóba hozták. Beszéltek az űrről, a
nélküle töltött napok ürességéről, amelyet a halálával maga mögött
hagyott, akikor Gabi mindössze tizenhat éves volt. A fájdalomról,
hogy soha többé nem láthatta őt. A hipotetikus válás kérdését is
felvetették. És Gabriela elsírta magát a pszichoanalitikus előtt.
Mindent kisírt magából… Beszélgettek Germán elképzelt hiányáról;
arról, milyenek volnának a mindennapok nélküle. Megvitatták, hogy
Germán egyfajta menedéket jelent neki. Ő volt az oltalmazó férfi, aki
a maga hallgatag módján mindörökké szeretné őt. Pablót is szóba
hozták; a minták – a vágy, a szenvedély, a házastársi megszokás, az
idealizált szerető – ismétlődését taglalták.
 – Mit keresel Pablóban?
– Nem tudom.
– De igen, tudod, Gabriela; csakhogy amit akarsz, azt sosem
kaphatod meg tőle. Többször is megmondta neked. Márpedig, ha
egy férfi azt mondja, hogy nem, az bizony nemet jelent.
Gabi erre megint elsírta magát. Túl sokat sírt.
És elkezdte ismét ugyanazt a témát taglalni.
Walter pedig megint hallgatta, ahogy Gabi újra ugyanarról
beszél…
Walter végül igazat adott Pablónak, és megismételte annak azt a
mondatát, miszerint „az leszek, aki már így is vagyok neked”.
S ismét Freudnál és az örök visszatérés elméleténél kötöttek ki.
✻
Kihagyás avagy irodalmi ellipszis.
Április. Ötvenhat kiló. A fia. Mindig a fia az első. Germán. Pablo.
Walter. Sírás Walternél. Séta a virágzó barackfák közt a barátnőkkel.
Írás. Úszás.
Május. Ötvenöt kiló. Írás. Írás. Írás. A fia. Germán. Pablo. Sírás
Walternél. Úszás. Hegyek. Barátnők. Sok nevetés a barátnőkkel.
Kiabálás Germánnal, hátha ő hagyja el. Visszatérés a csend világába.
Szeretkezés Pablóval.
Június. Ötvennégy kiló. A fia. Germán. Pablo. Walter. Írás. Úszás.
Hétvége a barátnőkkel Formenterán. Silvia, Cósima és Selma. Írás.
Írás. Írás. Úszás. Nincs kedvem szeretkezni, Germán. Szeretkezés
Pablóval. Walter.
Július. Ötvenkét kiló. Silvia és Cósima, „nem is tudom, mihez
kezdenék nélkületek”. „Sajnálom azokat a nőket, akiknek nincsenek
barátnőik.” „Szeretném mindkettőtöknek elmondani, mennyire
szeretlek benneteket, és milyen nagy szükségem van rátok.” Silvia
ölelése. Hagyd abba, Gabi. Hagyd abba egyszer s mindenkorra.
Augusztus 1. Negyvenkilenc kiló és nyolcszáz gramm. Germán.
Pablo. Walter. Írás. Úszás. Sírás.
✻
– Hol voltál? – kérdezte Germán támadóan, amikor Gabriela
belépett a hálószobába. Becsukta maga mögött az ajtót.
– Az uszodában.
 – Korábban végeztem ma, és eléd mentem. De nem voltál ott.
Gabriela érezte, hogy felpörög a szíve.
– Korábban eljöttem.
– És akkor miért vizes a hajad?
Egyre hevesebben vert a szíve.
– Jaj, nem tudom, Germán… Mert össze volt fogva.
– Látom rajtad, hogy ideges vagy, Gabi.
– Ugyan már. – Gabriela bement a fürdőszobába, levetkőzött, az
ajtó mögül előkapta a hálóingét, és felvette. Zaklatottan jött ki.
– Gabi, teljesen hülyének nézel?
– Miket beszélsz? Mi bajod van…?
– Neked mi bajod van?
Gabriela nem válaszolt, és értetlen arckifejezést erőltetett magára.
– Nézz a szemembe, és úgy mondd, hogy minden rendben.
– Germán… Minden rendben.
– Ismételd meg. De most ne fordítsd el a tekinteted.
– Mi ütött beléd, Germán? – Gabriela férje szemébe nézett.
Majd belépett a galériaszobájába, és kinyitotta a MacBookját,
hogy lefoglalja magát valamivel, merthogy remegett a keze.
Átfutotta az e-mailjeit, mert most már tudta, hogy Germán
nyomozásba kezdett. Megfordult. Germán meredten nézte az
ajtóból.
És anélkül, hogy levette volna róla a szemét, kinyitotta a komód
felső fiókját a hálószobában, ahol Gabriela a fehérneműjét tartotta.
Belenyúlt, és kihúzta a fekete csipkeharisnyát. Azt, amit a fehér
combjára húzott.
– Hát ez meg? – Germán nem emelte fel a hangját. – Kinek veszed
fel?
Gabriela ereiben megfagyott a vér.
Germán pedig – aki immár hónapok óta tudta, hogy valami nem
stimmel a feleségével – agresszíven az arcába vágta a harisnyát.
✻
„Ha elég sokat ismételgetsz egy hazugságot, igazsággá válik.” Ezt
a mondatot Joseph Goebbelsnek, Adolf Hitler
propagandaminiszterének tulajdonítják. És ezt ismételgette Gabriela
anyja Gabrielának, miután Germán az arcába vágta a harisnyát.
É
 – Összepakolsz, felszállsz a gépre, és irány Boston. És befejezed
ezt az egészet.
– Nem akarok elmenni, anya. Nem akarok.
– Egy kicsit már késő, Gabi. Összepakolsz, és elmész. És nem
mondasz el semmit, hallottad? Nem érdekel, mit mond az a
pszichoanalitikus, akihez jársz. Nem mondhatsz el semmit. Tiszta
lappal indulsz Bostonban, és pont. – Gabriela üveges szemmel
hallgatta az anyját, a jó öreg kanapén ülve. – De mégis, hogy jött rá,
lányom?
– Luisának az az ötlete támadt, hogy kitakarítja a
szekrényfiókokat. Mindent kipakolt, és Germán megpillantotta azt
az átkozott harisnyát, amit vettem…
– Nagyon kérlek, most az egyszer hallgass rám, Gabriela. Egész
életedben fittyet hánytál a szavamra.
– Azért nem ment olyan rosszul a sorom, anya…
Az anyja pedig lassan megismételte a mondatot:
– Ha elég sokat ismételgetsz egy hazugságot, igazsággá válik.
✻
Gabriela este feszülten folyatta arcára a vizet a zuhany alatt.
Felsóhajtott, kinyitotta a szemét, elzárta a csapot, és a törülközőért
nyúlt, de az nem lógott a fogason. Furcsállotta a dolgot. Kilépett, és
Germánnal találta szemközt magát, aki az ajtóban állt, kezében a
törülközővel, és rászegezte a tekintetét. Megijedt. Nem hallotta
bejönni.
– Elmondod végre? – kérdezte Germán.
Már megint faggatózott. Ráadásul úgy, hogy ő meztelen volt. Úgy
akarta vallatóra fogni, hogy semmi sem volt rajta. Ez volt a
szándéka. Tudta, hogy Gabriela így törékenyebbnek érzi magát.
– Ideadnád a törülközőt, Germán? Fázom – válaszolta Gabriela,
és eltakarta a mellét. De nem indult el Germán felé, aki a válaszra
várt. – Megmondtam, hogy nincs mit elmesélnem, csak képzelődsz.
– Hazudsz. Van valakid. Csak azt nem értem, miért tagadod.
– Csak kitalálod az egészet. Azért vettem azt a harisnyát, hogy
majd neked felvegyem.
Germán megvetően mosolygott.
– Na, és hol vetted?
 – Az El Corte Inglésben, a Catalunya téren. Már tegnap is
mondtam.
– És mikor?
– Ezt is mondtam tegnap: két hónapja. Meg akartalak lepni vele.
– Egyedül vetted?
– Silviával, ketten voltunk. Már elmondtam. Felhívhatod, ha
akarod.
Germán megcsóválta a fejét. Tisztában volt a két nő szoros
barátságával. Tudta, hogy minden körülmények között falaznának
egymásnak.
– Jól felépítetted az egészet. Amúgy a harisnya volt az utolsó
csepp a pohárban. Kérlek, ne nézz hülyének, és vallj színt végre.
– Ideadnád a törülközőmet? Fázom – ismételte Gabi. – Nincs
senkim. Hagyd már abba, Germán. Add ide a törülközőt.
– Hazudsz. És nem hagyom abba. Előttünk az egész éjszaka.
Tudom, hogy hazudsz.
Gabriela teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát meztelenül,
jéggé fagyva, de – bár elhaló hangon, azért mégis – válaszolt:
– Germán, ez az egész csupán a te paranoiád.
Germán továbbra sem emelte fel a hangját, ám folytatta:
– Hazudsz, Gabi… Nem sokat aludtam az éjjel. Volt időm
gondolkodni. Mióta tart ez a dolog? Mióta vagy együtt azzal a másik
pasival? Tegnap eszembe jutott, amikor azt mondtad, hogy „ne
kényszerítselek”. Már akkor is félrekeféltél, igaz?
Gabrielának majd kiugrott a szíve a helyéből, majd elindult
Germán felé, és megpróbálta kivenni a törülközőt a kezéből. Nem
bírta tovább a meztelenséget. Germán hagyta, hogy a törülközőre
tegye a kezét, de azt nem engedte, hogy elvegye.
– Több, mint egy éve együtt vagy ezzel az alakkal. – Továbbra is
normális hangon beszélt.
Amit mondott, nem kérdés volt, hanem kijelentés. Gabriela
megérezte az alkoholszagot a leheletében, amin meglepődött, mert
Germán sosem ivott.
– Te ittál? – kérdezte.
Germán állta a tekintetét.
– És legalább élvezel, amikor megbasz?
 Gabriela úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Mert
sejtette, mi következik ezután. Ez még csak a kezdet volt. Érezte,
hogy könnybe lábad a szeme.
– Vele élvezel, mi? – Germán megvetően nézett a feleségére. –
Tudod, Gabi, ahogy így elnézlek, csupaszon, azzal a sok sebhellyel a
testeden, nem is értem, hogy tetszhetsz bárkinek is.
Gabriela megsemmisült. Tudta, hogy felébresztette az alvó
szörnyeteget.
– Furcsa, mert ha belegondolok, hogy valaki ott nyáladzik rajtad,
és beléd élvez, elfog az undor. Hányingerem támad, ha elképzellek
valaki mással. – Felesége arcába hajolt, és egészen halkan hozzátette:
– Elokádom magam.
Gabriela megtört. Anyaszült meztelenül sírva fakadt.
– Na, mesélj – mondta Germán, szemernyi részvét nélkül.
– Hagyd már abba!! Nincs miről mesélnem, Germán – mondta
Gabi, és a szeme elé kapta a két kezét.
– Hazudj csak tovább, ha akarsz. De legyen benned annyi
méltóság, hogy legalább nem bőgöd el magad.
– HAGYD ABBA! – kiáltotta. – HAGYD MÁR ABBA!
– Ne kiabálj itt, mint valami tébolyult! – Majd az arcába lökte a
törülközőt, és kilépett a fürdőszobából.
✻
Augusztus 1-jétől 14-ig csend volt, amit csak Germán ellenséges
utasításai szakítottak meg. Gabriela pedig némán engedelmeskedett.
Tiltakozás nélkül. Igyekeztek megvédeni a kisfiút, aki semmit sem
vett észre; legalábbis ők úgy vélték. Felváltva foglalkoztak vele.
Amikor Germán a nappaliban, a szőnyegen játszott a kisfiúval, és
playmobilt szereltek össze a legókkal, Gabriela megpróbált közelebb
férkőzni a férjéhez, ő azonban ilyenkor kézen fogta a fiát, és legóstul
meg playmobilostul bevitte a hálószobába.
– Gyere te is, mama!
– Elkészítem a vacsorát, és megyek. – Gabi mosolyogva ült a
szőnyegen. Kimerült volt.
Még egyszer találkozott Pablóval. Ez volt az egyetlen alkalom,
amikor már nem szeretkeztek. Gabriela átölelte, és a mellére hajtotta
a fejét.
 – Örökké várni foglak – mondta Pablo, és megcsókolta. – Amikor
visszajössz Bostonból, én akkor is itt leszek. Minden csütörtökön.
Várok rád.
✻
Aznap este Gabriela azt mondta Germánnak, menjen nélküle
Bostonba. Hogy menjen egyedül.
– Ne gyere, ha nem akarsz, Gabi. De a gyerek velem jön –
válaszolta a férje. – Hétvégente bármikor kijöhetsz. Vagy ha nem,
akkor majd karácsonykor találkozunk. – Gabriela jobban gyűlölte,
mint valaha. – És ha esetleg megfordult volna a fejedben… akkor
előre szólok, hogy a bíró úgyis nekem ítélné a felügyelet jogát, amíg
meg nem oldódik a helyzet. A gyerek velem jön Bostonba, aztán
majd a bíró dönt.
A tekintetükkel gyilkolták egymást. Gyűlölet lakozott a
szívükben.
Még két kellemetlen beszélgetésük volt.
Az egyik hajnali 3:45-kor történt. Germán nem ment haza aznap
este. Gabriela elaludt a gyerek mellett, amikor a férje berontott a
gyerekszobába, és a karjánál fogva felcibálta Gabit.
– Hagyd abba, mert felébreszted…
De Germán kirángatta a szobából, és bevonszolta a hálószobába.
– Hagyj békén, Germán. Álmos vagyok.
Férje alkoholtól és dohánytól bűzlött. Becsukta az ajtót, és –
továbbra is normális hangon – megkérdezte tőle:
– Valld be, Gabriela, kérlek… Vessünk már véget ennek az
egésznek!
– Nincs mit bevallanom.
– Valld be. Jobb lesz, ha elmondod, Gabi. Nem értem, miért
hazudsz még mindig.
– Nem hazudok.
– Mitől félsz? Miért nem mondod el?!
– Mert nincs mit elmondanom. Álmos vagyok, Germán. Kérlek,
hagyj aludni.
– Nem, nem hagylak aludni! Egész éjszaka van időnk! Mondd el
az igazat, és utána alhatsz.
– Csak képzelődsz.
 – Mondd el.
– Könyörgöm, hagyd abba.
– Hazudsz.
– Hagyd abba. Álmos vagyok. Hagyj aludni.
– Hazudsz.
– Germán, nincs semmi… Le akarok feküdni.
Gabriela fél óráig bírta, aztán kétségbeesetten sikoltozni kezdett,
és sírva fakadt.
– Ne sikítozz, te idióta!
✻
És Germán még egy alkalommal volt erőszakos; ismét faggatózni
kezdett a fürdőszobában, az ajtónak dőlve, hogy Gabi ne tudjon
kijutni. Gabriela tagadott. Ha elég sokat ismételgetsz egy
hazugságot, igazsággá válik.
– Miért hazudsz még mindig?
– Mert nincs semmi mondanivalóm – válaszolta Gabi kimerülten.
– Miért nem vagy képes bevallani az egészet?
– Soha, semmi közöm nem volt senkihez. Az a rohadt harisnya;
bárcsak ne vettem volna meg…
– Kezdjük elölről.
– Germán, elég volt! Nem válaszolok több kérdésedre.
– Hol vetted a harisnyát?
– Az El Corte Inglésben – ismételte Gabi elkeseredetten.
– És mit csinált veled, amikor ebben voltál? Mit csinált veled
ebben a kurvaharisnyában?
Újabb tőrdöfés Gabriela szívébe. Előbújt a szörnyeteg, alkohollal
és nikotinnal a vérében. Egyszer s mindenkorra le akarta győzni és
meg akarta törni őt. Rá akarta bírni, hogy ott, helyben valljon színt.
– Mit csinált veled, amikor abban a harisnyában voltál? – kérdezte
újból. – Biztos letérdeltél a földre, hogy jól seggbe kúrjon…
– Ez borzasztó kellemetlen, Germán.
– Seggbe szokott kúrni? Neki megengeded?
Gabriela, ott és akkor – maga sem tudta, hogyan – úgy érezte,
hogy mindennek van határa, és nem hagyja magát. Germán szemébe
nézett, és gondolatban kommunikált vele. Nonverbális
kommunikációt alkalmazott. Azt kívánta, bárcsak Germán kiolvasná
a tekintetéből, amit gondol. „Nem, a szeretőm nem dug seggbe. De
mindig annyira kívántam, hogy bármikor hagytam volna neki.”
Húsz év alatt tökéletesen kiismerték egymás gesztusait.
– Ez most komoly, Gabi…? Ki akarsz hívni a tekinteteddel? –
Germán várt néhány másodpercet, majd folytatta: – Na, és véreztél?
– Milyen kínos ez, Germán. Milyen kínos.
Vajon melyik pillanatban gondolta úgy, hogy megnyerheti a
csatát? Melyik pillanatban…?
Gabi kimerülten a kilincsre tette a kezét. Germán erőszakkal
megakadályozta, hogy kinyissa.
– Na, kezdjük csak újra. Hol vetted a harisnyát?
– Az El Corte Inglésben. Sokszor elmondtam már.
– Kivel?
– Silviával.
A rendőrségi kihallgatásokon is mindig ugyanazt kérdezik,
sokszor egymás után. Százszor felteszik ugyanazt a kérdést. A
kihallgatott személy mindig ugyanazt válaszolja; úgy, ahogy
felkészült rá. De amikor nem számít rá – miután ugyanazt már
százszor elismételte –, jön a százegyedik kérdés, amely kizökkenti a
kerékvágásból. És Germán is így játszott. Egyszerű kérdés volt:
– És miért mostad ki, ha még sosem volt rajtad?
Gabriela nem tudott mit válaszolni.
– Ha nekem vetted, és még sosem volt rajtad, akkor miért mostad
ki?
– Engedj ki.
– Miért mostad ki?
– Engedj ki.
Gabriela ismét megpróbálta lenyomni a kilincset. Germán
továbbra sem engedte.
– Miért mostad ki, ha egyszer új, és velem akartad felavatni?
– Nem tudom. Biztos Luisa mosta ki.
– Hazudsz.
– Engedj ki.
– Hazudsz.
– Engedj ki.
– Hol vetted a kurvaharisnyádat?
 – Hagyd abba.
– Miért mostad ki, ha egyszer nekem vetted?
– Engedj ki – mondta Gabi mérgesen, de nem kiabált. – Germán,
engedj ki a fürdőszobából. Fuldoklom.
– Kezdjük újra. Miért mostad ki, ha egyszer sosem vetted fel?
Gabi nem bírta tovább a vallatást, de nem akart kiabálni, mert
gyűlölte, ha Germán őrültnek nevezi. Felemelte az öklét, és ütlegelni
kezdte a férje mellkasát, amilyen erősen csak bírta. Germán nem
fogta le, nem ért hozzá. Gabriela megpróbálta odébb tuszkolni az
ajtóból. Ismét ütlegelni kezdte, most még erősebben. Germánnak
azonban egyáltalán nem állt szándékában ellökni magától Gabit, és
felesége minden egyes öklelésére újra meg újra feltette a kérdéseit,
anélkül, hogy felemelte volna a hangját… Arra várt, hogy megtörjön
végre.
– Na, mesélj. Miért mostad ki a harisnyát, ha sosem volt még
rajtad? Hol vetted? Miért mostad ki? Kivel vetted?
Gabriela hiába ütögette tovább. Már hogy is rúghatott volna
labdába Germánnal szemben, ismerve a férje fizikai erejét? Sehogyan
sem. Csak akkor mehetett ki onnan, amikor Germán úgy akarta.
Germán ekkor átkarolta a vállát. Magához húzta, a füléhez hajolt,
és egészen halkan így szólt:
– Ma nem kiabálsz, Gabriela. De tudod, mi van? Az őrültek ütnek
is.
✻
A hét hátralévő részében nem volt több vallatás. És soha többé
nem is került sor ilyesmire. Germán megértette, hogy úgysem tudja
szóra bírni a feleségét, aki egyszerre volt gyenge és erős. Még egy
hét csend és ellenségeskedés volt hátra, mielőtt felszálltak volna a
gépre.
– Menj csak te, Germán. Hagyj itt bennünket, kérlek. Nem akarok
Bostonba menni.
– Én elmegyek; még szép, hogy elmegyek. De a fiammal együtt.
Bármikor meglátogathatsz bennünket.
Germán nyilvánvalóan tudta, hogy a felesége úgysem válna el a
fiától.

É
 És elérkezett az augusztus 14. Germán és Gabriela némán
becsomagolt. Gabi robotpilóta üzemmódba helyezte magát. A régi
álma, hogy külföldön éljen, most rémálommá vált. Nem akart felülni
a gépre. Behúzták a függönyöket, bezárták a szobák ajtaját. Elzárták
a víz- és a gázcsapokat. Görcsölt a gyomra, miközben a fia boldogan
ugrándozott, és élete első repülőútjára készült, minden mást
figyelmen kívül hagyva. Ez az egyetlen dolog, amit jól csináltak.
Megóvták a gyereket, nehogy bármit is érzékeljen az egészből, és
úgy hitték, sikerült is.
A taxi kitette őket az El Prat repülőtér 1-es terminálján.
Feladták a bőröndöket, és áthaladtak az útlevél-ellenőrzésen.
Másfél óra volt hátra a beszállásig. Bementek egy játékboltba, és
Germán vett a fiának egy 2×2-es Rubik-kockát, amelyet három és öt
év közötti gyerekeknek gyártottak. Leültek egy padra a tranzitban, a
kisfiú ült középen. Germán összekeverte a színeket. A gyerek az apja
génjeit örökölte. Ide-oda tekergette, jó sokszor; aztán megoldotta a
feladatot, és mosolyogva átnyújtotta a kockát az apjának.
– Nagyon ügyes vagy, édesem. Anyád egyetlen oldalt sem képes
kirakni.
Gabriela viszonozta férje pillantását. Kimerült tekintettel nézett
rá. Tudta, hogy Bostonban egy évig ez vár majd rá. Agresszív,
burkolt jelentésű mondatok, bántó megjegyzések, közvetlen vagy
közvetett sértések. Nem válaszolt. Germán ismét összekeverte a
színeket, és visszaadta a kockát a fiának.
– Elmegyek a mosdóba – mondta Gabriela.
Felállt, és elindult a csarnokban. Öt perc volt hátra a beszállókapu
megnyitásáig. Belépett a mosdóba, odament a csapokhoz, és
belenézett a tükörbe. Soványnak, gyűröttnek és sápadtnak látta
magát. Alig aludt valamit az utóbbi időben. Kinyitotta a csapot. Kis
tálat formált a kezével, és megmosta az arcát. Ismét a tükörbe nézett.
Tudta, hogy a férje – még ha le is áll a faggatózással – addig nem
nyugszik, amíg ki nem húzza belőle az igazat. Nagyon büszke volt.
Gondolatban beszélt hozzá: „Ne kényszerítsd ki belőlem. Úgy van,
ahogy sejted. Ne akard hallani. Mert fájni fog. Nagyon fog fájni, bár
nálam jobban senki sem szenvedett. Nem akarom elmondani; nem
bírnám elviselni a szégyent, miközben bevallom. Nem teszem meg.
Nem tudom megtenni.”
Gabriela nem akart felszállni a gépre. Nem akart. Ha nem lett
volna ott a fia, soha nem ült volna fel rá.
Soha.
És akkor Walter Korman tanácsára gondolt: „Az igazság előbb-
utóbb úgyis kiderül. Mondd el neki, kérj tőle bocsánatot, és
megkönnyebbülsz. Ha szeret, megbocsát. De nem lesz könnyű,
Gabriela. Ami egy hűtlenség után következik, az sosem könnyű.”
Aztán az is eszébe jutott, amit az édesanyja szajkózott: „Ha elég
sokat ismételgetsz egy hazugságot, igazsággá válik.”
„Nem akarok felszállni a repülőre. Nem akarok”, mondogatta
magában.
Majd visszament az előcsarnokba, és középen megtorpant. Ott
állt a barcelonai repülőtér 1-es termináljának hatalmas, fényárban
úszó előcsarnokában. A férjére és a kisfiára nézett, aki még mindig a
Rubik-kockával játszott. Azután a reptéri kijárathoz vezető
mozgólépcső felé fordította a tekintetét.
Germán figyelte. Látta, hogy a mozgólépcsőt nézi. Azt is látta,
hogy Gabriela az előbb feléjük fordította a tekintetét. Férj és a feleség
tekintete találkozott.
Gyűlölték egymást.
Germán kézen fogta a kisfiát, és mondott neki valamit. A gyerek
bólintott. Felálltak. A kicsi nem látta az anyját. Apa és fia hátat
fordított neki, és elindult a csarnokon keresztül, a beszállókapu felé.
Gabriela mozdulatlanul nézte, amint távolodnak. Nem eredt a
nyomukba. Germán egyszer sem fordult meg. Majd Gabriela szem
elől tévesztette őket, és akkor a lelke ezer darabra tört.
Nem volt többé anya.
Nem volt többé feleség.
Csak egy szerető volt, aki a mozgólépcső felé sétált. A repülőtér
kijárata felé.
Csütörtök volt.
✻
– És a mama…?

Ő
 – Ő majd egy másik géppel jön – mondta Germán a gyereknek,
miközben elfoglalták a Bostonba tartó American Airways-járat első
üléseit.
– De én azt akarom, hogy ő is velünk jöjjön… – válaszolta
nyugodtan a kisfiú.
– Én is. De jön majd, csak nem most.
– De én azt akarom, hogy most jöjjön, papa.
– Egy kicsit később jön. Be kell csatolni a biztonsági övet.
– Én nem csatolom be az övet, ha a mama nem jön velünk. Hol a
mama?
– Mondtam már, hogy majd utánunk jön.
– Azt akarom, hogy velünk jöjjön. Most.
És ezt még sokszor elismételte, akárcsak az apja a maga válaszát.
A kisfiú hangja megremegett, s majdnem elsírta magát.
– Azt akarom, hogy ma jöjjön, papa. Azt akarom, hogy ma jöjjön!
– kiabálta kétségbeesetten, és a kiabálása lassan sírásba csapott át.
– Ne sírj, angyalom. Kérlek. Ne sírj. A mama majd utánunk jön.
– De én azt akarom, hogy most jöjjön! Hol van a mama?! Papa,
hol a mama?! Hol a mami?! Papa, hol a mami?! – kiabálta, és
kétségbeesetten nézegetett körbe-körbe.
– Be kell csatolni az övet.
– Nem!
– A papa azt kéri tőled, hogy csatold be az övedet.
Germánnak ekkor eszébe jutott, mennyire utálja Gabriela, ha
harmadik személyben beszél a gyerekhez, ezért – immár ő is üveges
tekintettel – korrigálta magát:
– Arra kérlek, hogy csatold be az öved.
– Nem! Ha a mama nem jön, akkor nem. Kérlek, papa… Menjünk,
és keressük meg a mamát. Talán eltévedt. Kérlek, papa…! Szépen
kérlek, ahogy azt szereted. Biztos eltévedt. Kérlek, papa! A mama
eltévedt.
A gyerekből állatias sírás tört fel. Teljesen kikelt magából.
Hisztérikusan ordított.
– A mamát akarom! A mamit akarom!
Germán nem tudta, hogyan nyugtassa meg. Gabriela szokta
megnyugtatni a gyereket.
 – Minden rendben, uram? – kérdezte az egyik stewardess.
– Igen. Minden rendben.
– Azt akarom, hogy jöjjön már a mama! Papa, kérlek… Kérlek
szépen, keressük meg a mamát! Kérlek szépen! Keressük meg! –
kérlelte az apját a kisfiú, és belecsimpaszkodott a kezébe.
Megpróbálta elrángatni az ülésről, hogy megkeressék az anyját.
– Majd utánunk jön. A mama később jön. Nyugodj meg, édesem.
Nyugodj meg.
És Germánnak – aki hosszú évek óta nem sírt már – könnybe
lábadt a szeme.
– Kérlek, angyalom, engedd meg, hogy a papa becsatolja az öved.
– Mama… Hol van a mama? Nem akarok Bostonba menni veled.
Nem akarok Bostonba menni veled! Itt akarok maradni a mamával!
A mama azért nem jön, mert nem beszélsz vele. Mert sosem akarod,
hogy ő is velünk játsszon. Ezért nem jön. Nem akarok veled
Bostonba menni. Itt akarok maradni a mamával!! Nem akarok veled
lenni, papa!! Hol van már a mama?!
A kisfiú felpattant a helyéről, és elszaladt a folyosón, a kijárat felé.
Germán tehetetlenül utánaindult.
A kisfiú a gép ajtajához rohant. Egy stewardess felkapta.
– A mamát keresem. A mamával akarok menni! Kérlek! A mama
is jöjjön! Nem akarok a papával menni! – kiabálta a stewardess
karjában.
És közben sírt.
Patakzott a könnye, és kétségbeesve nézte a gép ajtaját.
És akkor végre megjelent az anyja.
Megjelent Gabriela, szinte kitépte a fiát a stewardess kezéből, és a
karjába zárta a gyermeket. Olyan szorosan ölelte, ahogy csak bírta.
Gyűlölte magát, amiért megfordult a fejében, hogy elhagyja őt.
Elfojtotta a könnyeit, ahogy Germán megkövetelte. Nem akart
őrültnek tűnni. Pedig talán az volt. Igen. Őrült volt.
– Bocsáss meg, édesem! Bocsáss meg a mamának! Bocsáss meg! –
Erősen ölelte a fiát, és egyre csak csókolgatta. Folyamatosan
csókolta, és ezerszer is bocsánatot kért tőle.
Germán keményen nézett a feleségére. A nő üveges tekintete a
bocsánatát kérte, a bocsánatáért esedezett. „Így nem éljük túl ezt az
Í
egészet, Germán. Így nem fog menni”, mondta a pillantásával.
A kisfiú az anyja vállára hajtotta a fejét. Egyre csitult a sírása.
– Hol voltál, mama?
– Bocsáss meg, angyalom! Bocsáss meg!
Figyelmen kívül hagyjuk, hogy az egész gép – a stewardesseket, a
másodpilótát és a kapitányt is beleértve – néma csendben figyelte a
családi jelenetet, amelyet senki sem értett.
– Bocsáss meg, tündérem! Bocsáss meg! Szeretlek. Nagyon
szeretlek – ismételgette Gabriela, s szüntelenül csókolgatta a
gyereket.
Odaértek a helyükre. A kisfia egyre csak ölelte, kézzel-lábbal
kapaszkodott bele.
– Drágám, nem megyek sehová. Soha. Soha többé nem megyek el
mellőled.
– Veled akarok lenni, mama.
– Mindig velem leszel. Mindig. De most szépen a helyedre kell
ülnöd. Különben a repülőgép nem tud felszállni.
A kisfiú engedelmeskedett, miközben Germán levette Gabriela
válláról a hátizsákot. A gyerek az ablak mellé ült. Gabi mellé
telepedett, anélkül, hogy elengedte volna a kisfiú kezét. Erősebben
fogta, mint valaha, hogy ne tudjon elmenni. Germán a folyosó
mellett foglalt helyet. Gabriela a kisfiát csókolgatta, és közben
kinézett az ablakon. Hogy is fordulhatott meg a fejében, akár egy
másodpercre is, hogy elhagyja őt? Hogyan? Megint gyűlölte magát.
Őrült volt. Teljesen megőrült.
Öt percen belül már hallották is a hajtóművek zúgását; a gép
végigszáguldott a kifutópályán, s a kerekek felemelkedtek a talajról.
Gabriela Barcelona egyre távolodó sziluettjét nézte. Némán,
félelemmel a szívében felsóhajtott. Anélkül, hogy ránézett volna a
férjére, kezét az övére tette. Germán nem húzta el. Gabriela
szégyenkezve próbálta összeszedni magát. Mélységesen szégyellte
magát.
– Igen, Germán, volt valakim.
Germán nem nézett rá. Nem is válaszolt. Elhúzta a kezét.
– Meg tudsz bocsátani?
Germán nem felelt.
– Kérlek.
Gabriela tudta, hogy Germán úgysem válaszol.
– Nem most rögtön… Majd egyszer. Amikor úgy érzed.
 13
Hátralévő életem első napja
Simon a bostoni Logan repülőtér érkezési csarnokában várta őket.
Sok év telt el azóta, hogy Gabriela utoljára látta. Összeölelkeztek.
Germán és ő afféle férfias, hátpaskolós öleléssel üdvözölték egymást.
Ők ketten heti szinten tartották a kapcsolatot. Simon vendégszerető
mosollyal üdvözölte barátait.
A kisfiú tíz óra repülés után hiperaktív volt; olykor
elszenderedett útközben, de túl sok volt már neki az ülés. Elhagyták
a terminált. Simon egy aránytalanul nagy, fekete terepjáróval elvitte
őket az új otthonukba. A házat Gabi választotta. Mert mindennek
utánanézett az elmúlt hónapokban, amikor kétségbeesetten azon
tanakodott, mit kezdjen az életével. Arra törekedett, hogy ha netán
elválnának, és Germán egyedül utazna, a történtek ellenére jól
érezze magát. Nagyon jól. Ezért megkereste a legszebb házat a
legszebb, legcsaládiasabb és legbarátságosabb környéken, ahol csupa
fiatal, egyetemista diák, valamint oktató lakott. A férje boldogság-
csomagjába – amelyet Gabriela készített össze – egy másik nő is
beletartozott. Egy nála jobb, tisztességesebb, hűségesebb, fiatalabb,
okosabb, feszesebb mellű, rendszeretőbb, kevésbé kaotikus nő,
sebhelyek nélkül. Olyan, aki normál hangerőn hallgat zenét, és nem
hagyja a ruháit a kanapén, a cipőit pedig szerteszét. Aki ugyanúgy
szereti Germánt, ahogy ő szerette egykoron a férjét. Ötvenéves
férjének talán még egy lánya is lehetne, gondolta, akit őtőle nem
kaphatott meg. Gabriela mindezt együttesen kívánta Germánnak.
A Charlestown negyedre esett a választása, amely egy kicsit a
Bornra is emlékeztette. Nem kellett mindenhová kocsival menni,
mint általában az észak-amerikai városokban.
Az is igaz, hogy egyik nap, amikor Barcelonában keresgélt a
neten, és elképzelte a férjét, amint egymaga vásárol a helyi grocery
store-ban, könnybe lábadt a szeme, és valamiféle mély bánat kerítette
hatalmába.
Ódon, ám elegánsan felújított kis 19. század eleji házat választott,
az Oak Street 14. szám alatt, egészen közel a hatalmas bostoni
könyvtárhoz, amelyhez Gabrielát csodálatos emlékek fűzték a
házassága korai napjaiból. Amíg Germán a mesterképzésen vett
részt, ő sokat időzött az óriási belmagasságú neoreneszánsz térben,
amely tizenötmillió könyvnek adott otthont. Római bazilikához
hasonlatos olvasóterme volt, amelyet félgömb alakú kupola
koronázott. Külső homlokzata pedig a Fehér Házéra emlékeztette
Gabrielát. Spanyolországban nem létezett ilyen hely; Gabriela
legalábbis nem ismert hasonlót.
Megérkeztek az Oak Street 14-hez, és kiszálltak a kocsiból.
– Ez az új otthonunk, bogaram – mondta Gabriela a fiának.
Simon segített nekik bevinni a bőröndöket. Mielőtt magukra
hagyta volna őket, angolul szólt Gabrielához:
– Szerveztem egy kis grillezést, amolyan welcome partyt.
Lefogadom, hogy a férjed egy szót sem szólt róla…
Gabriela megrázta a fejét, s közben Germánra nézett.
– Kiment a fejemből.
Nyilvánvalóan nem volt kedve a welcome partyhoz. Simon
azonban ragaszkodott hozzá, mert be akarta mutatni nekik az új
feleségét; szerette volna, ha látják a gyerekeket és a régi barátokat.
– Ismerem a férjedet… – Simon átkarolta Germán vállát. –
Tudom, kifogásokat keresel majd, hogy miért nem akarsz eljönni, de
azért remélem, hogy holnap ott leszel, és… egy jó tanács: ne hagyd,
hogy a feleséged egyedül érezze magát. – A férfi elindult az ajtó felé,
de mielőtt elköszönt volna, még odabökte: – A feleséged még
mindig nagyon csinos.
Germán kis mosolyt erőltetett az arcára.
Kipakolták a bőröndöket. Játszottak a kertben. Egy virágzó
magnóliafa némi árnyékot vetett a gyepre, és apró, lilás-rózsaszínes
virágok tarkállottak a fűben, amelyeket nem tudtak beazonosítani.
Gabriela és a fia meglocsolta a növényeket, labdázott, legót épített.
Aztán eljött a délután, és egy folyóparti étteremben vacsoráztak. A
kisfiú boldogan és izgatottan szemlélődött új környezetében. Férj és
feleség csöndben volt. Elmentek a grocery store-ba, majd hazatértek,
és a kisfiú azonnal elaludt a szobájában.
Gabriela belépett a hálószobába; Germán hanyatt feküdt, és egy
új regényt olvasott. A felesége belépett a fürdőszobába, szorongva
levetkőzött, s mély szomorúság töltötte el. Arra gondolt, hogy
amióta úgy tizenöt órája bevallotta az igazat Germánnak, egy
pillanatra sem maradtak még kettesben. Mindig ott volt a kisfiú.
Gabriela lezuhanyozott, felvette a hálóingét, és visszatért a
hálószobába.
Germán folytatta az olvasást.
Gabi leült az ágy szélére.
– Germán, nem akarsz beszélgetni? – kérdezte szégyenlősen és
szelíden.
– Nem.
– Biztos nem? – kérdezte újból, finom kitartással.
– Megmondtam, hogy nem, Gabi.
Germán becsukta a regényt, letette az éjjeliszekrényre, lekapcsolta
a villanyt, betakarózott, és az oldalára fordult, Gabinak háttal.
Néma csend honolt.
Gabriela is lekapcsolta a villanyt, és ő is – Germánnak háttal – az
oldalára fordult. Felhúzta a térdét, és bár megpróbálta visszafojtani a
könnyeit, nem sikerült neki.
Önző könnyeket ejtett, mert egy utópisztikus világban megölelte
volna a barátját, legjobb barátját, a férjét, és elmondta volna neki,
hogy szomorú, és mélyen szerelmes egy másik férfiba, akitől immár
egy óceán választotta el, és elviselhetetlennek tűnt számára a
gondolat, hogy soha többé nem láthatja viszont. A gondolatra, hogy
a szeretője nem tarthatja többé a karjában, meghasadt a szíve. S hogy
fejben biztosan vágni fogja majd a centit, amíg újra láthatja Pablót.
Vagy talán mégsem.
Egy utópisztikus világban talán elmondta volna a férjének, hogy
idővel el fogja felejteni Pablót, és újból szeretni fogja őt. Akár
kívánhatja is majd. Mindezen abszurd gondolatok kavarogtak a
fejében, hátralévő élete első éjszakáján.
✻
Gabriela megsejtette, hogy Germán semmit sem akar tudni
szeretőjéről. Fordított esetben – ha Germánnak lett volna szeretője –
Gabriela mindent tudni akart volna. A keresztnevét. A vezetéknevét.
A korát. „Fiatalabb nálam?” A hajszínét. „Van róla fényképed?” A
szeme színét. Hogy férjnél van-e. Hogy van-e gyereke. „Fiai vagy
lányai vannak?” A foglalkozását. Hogy finom-e a bőre…
 – Hogy te milyen kis finom vagy, Gabi – mondogatta neki
Germán sokszor, miközben simogatta őt, amikor szeretkeztek…
Nem fért bele a regénybe, de ezt mondogatta neki.
„Ő is ilyen kis finom? És ugyanolyan vékony a bokája, mint az
enyém? Élvez, ha szeretkezel vele? Mikor találkoztok? Szereted?
Szerelmes vagy belé?” Gabriela mindent tudni akart volna. Abszolút
mindent.
De Germán semmit sem akart tudni.
Abszolút semmit.
És a semmi az bizony semmi.
✻
Elmentek a grillpartira, és ott voltak Gabriela és Germán régi
barátai. A spanyol pár is, akik búcsúvacsoráján még Barcelonában
vettek részt, a „Ne szakíts félbe, ha beszélek”-féle, kínos estén. És
minden sokkal könnyebben ment, mint ahogy Gabriela és Germán
elképzelte. Kialakították a békés kis rutinjukat. Ellenségeskedés
nélkül. A fiú elkezdett óvodába járni. Germán heti húsz órát tanított
az egyetemen, munkaideje további részét pedig az ASCE irodájában
töltötte, egy harmincfős mérnökcsapattal. Gabriela minden délelőtt
elment a könyvtárba, hogy megírja heti rovatát a La Femme-ba, és
minden reggel, miután beadta gyermekét az óvodába, elment az
egyetem olimpiai uszodájába, és harminc percet úszott. Jót tett neki.
Gabriela kezdte megszokni az új mindennapjait.
A fia. Írás. Úszás, a férje hallgatása.
És így telt egyik nap a másik után. Még egy nap. És még egy. És
szép lassan beleolvadt egy új, derűs életbe. Egy csendes életformába.
Sok hallgatással. Hármasban.
Gabriela egyre nagyobb örömmel olvasta a könyvtárban a
névtelen olvasók e-mailjeit, akik az írásait méltatták. Napközben
kissé egyedül érezte magát, így kapkodás nélkül olvasta őket.
Hetente írtak egymásnak Silviával. Hétvégenként a folyóparton
sétáltak. Eljártak fiuk kis barátainak számtalan születésnapi zsúrjára.
Két-három is volt havonta. Germánnak ez maga volt a pokol.
Gabriela viszont szerette, úgyhogy egy idő után egyedül járt ezekre
a gyerekkel.
 Két hónapi bostoni tartózkodás után egy napon a könyvtárban
megpillantotta régi kedves barátnője, Eugenia e-mailjét a
postaládájában. Lelkesen klikkelt rá.

Feladó: eugeniadesentmenat@gmail.com
Címzett: gabrielasalinas@gmail.com

Drága Gabriela!
Hogy vagy? Szívből remélem, hogy lecsillapodott a lelked.
Hónapok óta készülök írni neked, s most végre sort kerítek
rá. Bhutánból, a Himalája hegyvonulatai közül jelentkezem,
egy internetkávézóból, amelyet egy sokgyerekes
fiatalember üzemeltet; a gyerekek itt rohangásznak
körülöttem, boldogan.
Hogy mit keresek itt? Hát, én is ezt kérdem magamtól.
Mert a nyugdíjas éveimben felmerülő ezernyi lehetőség
közül én csupán egyet vettem fontolóra, csak
egyetlenegyet: hogy életem utolsó tíz vagy húsz évét
Emmanuellel töltsem, Formenterán. Hogy – emberi
számítás szerint – az ápolónője legyek. Emmanuel a jövő
hónapban lesz hetvenöt éves. Bizony. Inkább az
ápolónőjének készültem már, semmint a feleségének.
Tudtam, hogy – legtöbb férjes barátnőmhöz hasonlóan – én
is felvállalom majd ezt a szerepet.
Ám a sors – amely oly kifürkészhetetlen – összehozott a
repülőtéren a fotóriporterrel. Emlékszel a történetre, amit
elmeséltem? Biztos vagyok benne, hogy igen. Ismerlek, és
szereted az ilyesmit.
Hát itt vagyok. Én, aki soha életemben nem utazgattam,
hatvanhat éves koromban utazgatni kezdtem.
És boldog vagyok. Boldogabb, mint valaha.
Emmanuel pedig Formenterán rekedt, az olajfái közt. És fáj
a háta. Tudja, hogy egy másik férfival vagyok itt. Öregek
vagyunk. Az öregség egyetlen előnye, hogy már nem kell
hazudoznunk egymásnak. Nincs vesztenivalónk.
 Májustól októberig ott leszek a szigeten vele, a lányaimmal
és az unokáimmal. Az év többi részében pedig szeretett
fotóriporteremmel, Eukennel utazgatok majd.
Újra úgy szeretek és kívánok valakit, ahogy már rég nem
tettem.
Mondok neked valamit… Mert tudom, hogy szereted
ezeket a dolgokat.
Régóta nem szeretkeztem már… Vagy tizenöt éve, talán
még régebben. Nem emlékszem. Nos, el kell mondanom,
hogy tizenöt év után egyáltalán nem ment rosszul…
Gabriela ezen a ponton abbahagyta az olvasást, és meghatottan
ült a néma bostoni könyvtárban, egyetemi hallgatók százaival
körülvéve. Folytatta az olvasást.

Van egy velem egykorú, egyedülálló német nő, aki ott

időzik Formenterán. Tiszta hippi, kék szemű, haját fehér
copfban hordja. Áthívtam, hogy találkozzon Emmanuellel.
Én hívtam oda, el tudod képzelni?! Tudom, hogy jól
kijönnek majd egymással. Jó érzés tudni, hogy a férjemnek
van társasága.
Elmesélek néhány dolgot, amelyekről tudom, hogy
megnevettet majd.
Amikor bogarat tettem a fülébe, hogy talán lehetne köztük
valami a német nővel, az a bolond azt mondta, hogy neki
már nem áll fel. Hogy nekünk megereszkedik a mellünk,
nekik meg a heréik. Igen, úgy tűnik, nekik a tojásaik
zuhannak meg.
Gabriela jót nevetett magában, és tovább olvasott.

És tudod, mit csináltam? Ez is tetszeni fog. Elmentem a

Sant Francesc gyógyszertárba, vettem neki Viagrát, és
mielőtt távoztam, ott hagytam az éjjeliszekrénye fiókjában.
Az ötlet nem az enyém volt. Illetve nem egészen.
Micsoda alakok a férfiak is!
Euken néha bezárkózik a fürdőszobába egy fekete
neszeszerrel, amin van egy kis lakat, és folyton zárva tartja.
 Egyik nap nem figyelt oda. Belekukkantottam, és
megpillantottam az apró, kék drazsékat: Viagra volt. Nem
tudja, hogy tudom…
Óriási gyengédséget ébreszt bennem, amikor látom, hogy
fekete neszesszerével a hóna alatt bezárkózik a
fürdőszobába. Én is az édesmandula-olajammal járok-
kelek, amit ő ken fel nekem szeretkezés előtt… Tudod,
Gabi, az én koromban már beköszönt a hüvelyszárazság…
Majd meglátod, bizony, a hajdanvolt méz…
Gabriela megint jót mulatott magában. Milyen szép is közel
érezni magunkhoz a barátnőinket, még ha távol vannak is. Milyen
szép is tőlünk, hogy ennyire kitárulkozunk egymás előtt… Folytatta
az olvasást.

Hát, kedves barátnőm, már látom Eukent, odakint vár, a

kávézó előtt. Sétálunk egyet a hegyekben.
Remélem, jól vagy, és a te nemes szívű mizantrópod
megbocsátott neked. Minden elmúlik. Meglásd, minden
visszazökken a rendes kerékvágásába.
És ugye tudod, hogy Formenterán mindig van hely
számodra…
Még két apróság…
Sosem gondoltam volna, hogy Consuelo Garza lép majd a
helyembe. Remélem, nem tör túl sok borsot az orrod alá;
feltételezem, a távolság most kapóra jön.
És még egy utolsó dolog. Rovatvezetőből avanzsálj íróvá…
Mindig azt mondogattad, hogy nincs miről mesélned. Paul
Auster azt mondta, az írók mind sérült emberek. Most már
neked is megvan a sebed.
Légy bátor, kitárulkozó, és meséld el!

Örök barátnőd:
Eugenia

U.i.: És még mielőtt megkérdeznéd… Igen, engedélyezem,

hogy ellopd a sztorimat, és megírd a Történetek férjes nőkről
 rovatodban. Csak változtasd meg a nevemet!
És Gabi persze el is lopta a sztorit. Két héttel később – mivel
tudta, hogy Eugenia a Himaláján is olvassa majd – megírta utolsó
cikkét a La Femme-ba, egy gyönyörű történetet az időskori
szerelemről, Viagra, mon amour címmel.
✻
És igen. Gabriela ezúttal hallgatott régi barátnőjére. Belátta, hogy
talán valóban ideje belevágni az első regényébe és felcsapni írónak.
✻
– Germán.
– Mondd.
– Elkezdem írni a regényemet.
– Örülök neki – felelte a férje őszintén.
– És még valamit mondanom kell. – Germán felnézett rá. –
Otthagyom a La Femme-ot. Nem vagyok képes egyszerre regényt írni
és hetente újabb meg újabb történeteket kitalálni. Megpróbáltam, de
nem megy.
– Megértem.
– Hát, igen. De… akkor megszűnik a bevételi forrásom. A spórolt
pénzem úgy hat hónapra elegendő. Talán valamivel tovább is kitart.
De tudod, hogy nem költök sokat… Ám ez mindegy is… – tette
hozzá Gabriela, és vállat vont.
– Mi a baj, Gabi? – kérdezte Germán, mert nem egészen értette a
helyzetet.
– Talán szükségem lesz egy kis pénzre…
– Persze. Mennyire van szükséged?
– Most még semennyire… Még nincs rá szükségem. Talán majd
hat hónap múlva.
– Persze… Akkor, ha majd szükséged lesz rá, szólsz, és kész.
– Rendben.
Gabriela megfogta Germán kezét, és hálásan mosolygott.
– Köszönöm, Germán.
A férfi is kis mosolyra húzta a száját, majd elhúzta a kezét, és
ismét belemerült a regényébe. Gabriela szívesen megcsókolta volna.
Kedve lett volna megölelni. Talán szeretkezni is vele. Germán
azonban már nem keresett fizikai kontaktust vele.
 Egyáltalán.
Semmilyet.
A következő napon Gabriela bankszámláján megjelent
negyvenezer euró.
Ilyen volt Germán.
✻
Másnap Gabriela elkezdte írni az első regényét.
Egy életrajzot. Pszichológiailag feltérképezte a karaktereket.
Téma. A boldogság nem téma.
Konfliktus. Konfliktus nélkül nincs történet.
Emóció. Az érzelmeket egyfajta megelőlegező mechanizmussal
adagoljuk. Előrevetítjük a dolgokat.
Szerkezet. Mintha egy épületről volna szó. A szerkezet mindig
elsődleges. Háromfelvonásos építmény. Nézzük meg az első
felvonást. Tetőpont a második felvonásban. Megoldás a
harmadikban. Klimax, fokozás. Antiklimax. Lefelé a létrán.
A karakterek pszichológiai térképének böngészése. A fájdalom
megjelenítése. Kitárulkozás. A lelki nyomor ábrázolása. A sikerek
említése. Téboly. Barátnők. Mások életének ellopása. A szereplők
eljuttatása oda, hogy felismerjék tetteik végső következményeit.
Jussanak el a végletekig. Olyan tartományokba, ahová ő talán sosem
jutna el. Vagy talán mégis. Mert a valóság felülmúlhatja a fikciót.
Névváltoztatás. Utcanevek megváltoztatása. Városnevek
megváltoztatása.
A maguktól értődő dolgok kihagyása. Ellipszis. Regényünk
költészete az ellipszisben rejlik.
Az olvasó untatása bizony neveletlenség. Ne legyünk unalmasak.
Legalábbis erre törekedjünk.
Egészen világosan lássuk magunk előtt a befejezést, még mielőtt
egyetlen betűt is lenyomnánk a billentyűzeten. Miután immár
mindezen fogalmak világosak voltak Gabriela számára, megírta
regényének első mondatát.
És ezzel kezdetét vette főhősünk napi rutinja.
✻
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
Í Ú
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
Í Ú
 A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
A fia. Írás. Úszás. A férje hallgatása.
Rendetlen. Hanyag. Szórakozott.
Makacs. Nagyon makacs.
Olykor ambiciózus, de mindenekelőtt szívós. Nagyon, de nagyon
szívós.
✻
Elrepült az év. Igaz, az írás monotonitása az első hónapban
nyomasztotta Gabrielát. De aztán felfedezte, hogy az írás gyógyít,
hogy felszabadítja a tudatmódosító emlékeket. És fokozatosan
megfeledkezett Pablóról. Nagyon lassan.
Az írás lett a menedéke.
Egy idő után már nem járt el a könyvtárba, mert ott folyton
elkalandozott a figyelme.
Berendezte „a saját szobáját”, amely a kertre nézett. Órákat töltött
odabent. Magányából kovácsolta az ő boldog kis világát.
Gabriela úgy vélte, hogy az írás furcsa dolog. Sokáig menekült
előle, s nehezére esett elkezdeni. Eleinte nem „érezte” a szereplőit,
nem szerette őket, és nem hitte el a történetet, amelyet mesélt. De
folytatta. Hónapokon és hónapokon át. Aztán egy idő után már picit
jobban kedvelte a főhősét. Neveket keresett a főszereplőjének. Az
alteregójának. Olyanokat, amelyek valamelyest hasonlítottak az
övére: Marina, Camila, Cristina. Végül a Cristina mellett döntött. Ő
is kapott egy becenevet, amellyel az életben járhatott-kelhetett –
Gabi, Cris… Egyre jobban kedvelte főhősét. És kedve szerint
formálhatta. És folytatta, és folytatta. Majd a regény vége felé járva
eljött a pont, amikor szívesen belebújt volna főhőse bőrébe. Gabriela
át akart változni az alteregójává. Benne akart maradni az alteregója
életében. Gabriela Cristina szeretett volna lenni. Boldogan élt volna
az ő világában; abban az univerzumban, amelyet ő teremtett
számára. Olykor szívesebben időzött volna a fiktív univerzumában,
mint a sajátjában. Szívesebben élte volna meg alteregója érzéseit,
mint amit ő érzett a mindennapok során. És azután eljutott a
megszállottság stádiumába, amikor már összeolvadt számára a
fikció és a valóság. Ilyenkor az alteregójaként járta a világot. És
olvasta, és újraolvasta, amit írt; és csak írta meg átírta a történetet,
hogy ne kelljen magára hagynia az alteregóját. Hogy ne kelljen
kiszállnia a képzeletbeli történetéből, és ne kelljen visszatérnie a saját
életébe. Mert a fikció óriási hatalommal bír. Hatalmas, és
megszállottá tesz.
Gabriela csak írta, majd átírta a történetét. Csak írta és átírta. Írta
és átírta. Mert a megszállottságon felül van még egy gond. Az, hogy
tökéletes mondat nem létezik. És így tovább, az örökkévalóságig…
✻
Véget ért Germán kurzusa az egyetemen. A fia négyévesen úgy
beszélt angolul, mint az anyanyelvén. Abban az évben Gabriela
elkezdett vele katalánul is beszélni. Bedobta a maga nem túl fényes
katalántudását; úgy gondolta, ha nem teszi, akkor a gyerek sosem
tanulja meg ezt a nyelvet.
– Germán, maradjunk még – mondta férjének egyik este, amikor
már mindketten az ágyban feküdtek.
– Maradnál? – kérdezte Germán, és a regényéből Gabira fordította
a tekintetét.
– Igen. Boldog vagyok itt. – És nem hazudott.
– Az egyetemen felajánlották a következő évet is; ha szeretném,
maradhatok. A cégnél pedig teljesen odalennének.
– Akkor maradjunk – ismételte Gabi kis mosollyal az arcán.
Gabriela ugyanis félt visszatérni. Nagyon félt. Rettegett a
csütörtököktől.
Megsimogatta Germán kezét.
– Megengeded, hogy szeretkezzem veled? – kérdezte, és édes
mosollyal nézett férjére. – Kérlek.
Egy egész éve nem szeretkeztek. Igen, egy pár kibír egy évet
anélkül, hogy szeretkezne. Germán megbocsátott neki, de nem
felejtette el, ami történt. Némelyik este Gabriela megpróbált
közeledni hozzá.
– Ne érj hozzám, Gabi – válaszolta ilyenkor mélyen szomorú
tekintettel, ugyanakkor minden bántó szándék nélkül.
Nem volt benne bántó szándék, azonban még mindig nyílt seb
tátongott a lelkében. Sebzett állat volt, aki tudta, hogy ha a felesége
megsimogatná, ő engedne a csábításnak, de nem akarta ezt. Nem
akarta, hogy Gabi felizgassa. A tesztoszteron az mégiscsak
tesztoszteron, és máris érezte az erekcióját. Így hát megfordult, és
lekapcsolta a villanyt az éjjeliszekrényen. Kitért Gabi elől.
Mert – anélkül, hogy ennek teljesen tudatában lett volna –
Germán büntetni akarta a feleségét. Anélkül, hogy ellenséges lett
volna. A hallgatásával büntette őt; mindenekelőtt azonban a fizikai
érintkezés teljes megvonásával. Mert Germán nagyon jól ismerte a
feleségét; mindenkinél jobban. Nagyon régóta a barátja is volt, a
legjobb barátja, az élete párja. Gabrielának nem hiányzott a
szeretkezés, hónapokig elvolt szex nélkül. De egy-egy ölelésre –
havonta, negyedévente, félévente – azért szüksége lett volna. Egy
puszi sem volt, soha, mielőtt Germán munkába indult. Aztán az
egész napot egyedül töltötte, a barátnői nélkül, akik olyan nagyon
hiányoztak neki. Germán nem volt ellenséges, csak épp távolságtartó
és hallgatag lett.
– Szeretkezni akarok veled, Germán – ismételte Gabi gyengéden,
és arcon csókolta a férjét. Állhatatosan megismételte: – Kérlek.
Germán felesége könyörgése hallatán merevedést érzett, és
megfordult. Felhúzta Gabriela hálóingét, szétnyitotta a lábát, fölé
hajolt, kivette alsójából merev hímtagját, és nyers erővel beléhatolt.
– Ne így, Germán. Kérlek… Ne így – mondta Gabriela kissé
zavartan.
Ha egy nő egy éve nem szeretkezett, összerándul a teste. Hüvelye
egy-két centiméterrel szűkebb lesz.
Germán továbbra is arra készült, hogy meghágja.
– Lassíts, Germán, lassíts…!
Germán ismét nekilátott a bestiális szexnek.
– Lassíts, Germán, kérlek! Fáj!
És Germán leállt.
A visszafogott, határozott, sztoikus férfi megtört. Sírva fakadt.
Nem bírta tovább elfojtani a könnyeit. A dühből fakadó könnyeket.
A harag könnyeit.
A zaklatottságból és szerelemből fakadó könnyeket.
– Bocsáss meg, Gabi – mondta bűnbánóan. – De ne tedd ezt velem
még egyszer, kérlek. Soha többet. Soha többé ne csináld ezt velem. –
Majd néhány másodperc múlva Germán még egyszer megismételte:
– Soha többé.
Gabriela minden egyes szóban érezte a kétségbeesés hangját.
Férje sebzett, mélyen sebzett hangját. Átkarolta a derekát.
– Szeretlek, Germán. Nagyon szeretlek. Felejtsd már el, kérlek.
Felejtsd már el.
Germán pedig olyan volt, akár a vert sereg. Szörnyetegnek érezte
magát; kiszállt felesége testéből, és háromszázhuszonhárom nap
után, ami alatt egyszer sem ölelte meg Gabit, arcát felesége
mellkasára fektette, és bár még mindig tátongó sebekkel, de olyan
szorosan, szeretettelin ölelte át a Gabrielát, ahogy csak bírta.
✻
Egy hónappal később, június 20-án hármasban visszarepültek
Barcelonába, a nyári szünetre. Gabriela nagyon vágyott már arra,
hogy hazatérjen borni lakásukba. Elhúzta a zöld bársonyfüggönyt a
nappaliban, hogy elárassza a fény a szobát, és csak nézte, amint a
mézszínű – eukaliptuszból, tölgyből vagy talán fenyőfából faragott –
gerendák megmártóznak a napfényben. Akárcsak az ovális szőnyeg,
a lenvászon huzatú kanapé meg a könyvei. Az élete. Az otthona.
Felsóhajtott, és rámosolygott a férjére.
– Milyen jó visszatérni…
Germán bólintott.
– Mama, éhes vagyok – szólalt meg a kisfiú.
– Leszaladok a piacra.
– Én meg kipakolok – válaszolta Germán.
– Velem jössz, vagy itt maradsz a papával?
– Maradok a papával.
Germán elindult a hálószoba felé, izgatott kisfiával a nyomában, s
húzta maga mögött a bőröndöt; Gabriela pedig csak a lakás
látványában gyönyörködött. Elérzékenyült. Milyen szép is volt. Már
az ajtógombon volt a keze, amikor meghallotta Germán hangját:
– Gabi!
Gabriela megfordult, és látta, hogy Germán rászegezi a tekintetét.
Egy pillantás elegendő volt, hogy mindent elmondjanak egymásnak.
– Igen…?
– Nagyon éhes… Siess haza.
 Gabriela pedig úgy tett, mintha nem értette volna férje szavainak
mögöttes tartalmát, pedig nagyon is jól értette. Germán azt akarta
mondani: „Nehogy felhívd vagy megkeresd”. Gabi röpke mosollyal
válaszolt.
– Csak veszek egy kis kenyeret meg croissant-t, és már itt is
vagyok. Meg magunknak olívaolajat és valami felvágottat a piacon.
– Rendben.
Gyengéd pillantást vetett a férjére, hogy megnyugtassa. Azt
mondta neki a tekintetével: „Senkit sem hívok fel, Germán. A lelki
gyötrelem után, amit éreztem, és ami immár elhalványult; miután
lassan visszanyertem azt a rengeteg energiát, amit elraboltak tőlem;
mindazok után, amin keresztülmentem – nem, Germán, szerelmem,
nyugodj meg, nem hívom fel”.
– Nagyon boldog vagyok itthon – folytatta Gabriela.
– Én is.
– Minden nyáron hazajövünk majd, ugye? Mert szükségem van…
Germán odalépett hozzá, és csókba fojtotta Gabi szavait.
– Hát persze hogy hazajövünk. És karácsonykor is, ha szeretnéd.
Germánnak is hiányzott a barcelonai élet. A szülei, a húga, a
kávézás a lepukkant kis bárokban meg a bóklászás a Fnacban.
Gabriela kettesével szedte a lépcsőfokokat, annyira szerette volna
már látni szeretett városát; felvágottat venni a Santa Caterina piacon;
kivárni a sorát a 14-es standnál, és katalánul beszélni a pékségben,
ahol mindig is vásárolt… Mennyire utálta a gigantikus bostoni
shopping mallt… Látni akarta az emberekkel teli utcákat, tereket,
teraszokat…
– Barátnőm, itt vagyok.
Három másodpercbe sem telt, hogy felhívja Silviát, miután
kilépett a kapun.
✻
Még aznap délután találkoztak a gyerekekkel; kismotorostul,
krétával és labdával felszerelkezve, a parque de la Ciutadellában.
Gabriela a parkban lévő kis teraszról figyelte, amint Silvia
megérkezik a gyerekeivel, és ismét nagyon meghatódott. Felállt, és
megölelte:
– Borzasztóan hiányoztál.
 – Te is nekem – felelte Silvia mosolyogva.
Mesélni kezdték egymásnak az életüket, miközben a gyerekek
harminc másodpercenként félbeszakították őket. És persze hogy
előkerült a téma…
– Na és, ha összefuttok?
– Nem futunk össze. Tudom. Érzem.
– És ha mégis? Kétszáz méterre laktok egymástól.
Gabriela nem válaszolt azonnal.
– Tudod, nem szeretek Pablóról beszélni, Silvia. – Volt egy kis
szomorúság a szemében. – Most jól vagyok… És ha belegondolok,
szóval… Pablo mindig őszinte volt velem, ezt nem lehet tőle
elvitatni. Ugyanakkor önző is volt, mert nem állt szándékában
változtatni miattam az életén. Egyszerre akart mindent – a feleségét
és a lányait, meg engem. De most már hagyjuk a témát, jó?
És a barátnők pontosan érezték és tudták, hogy mikor lehet
kíváncsiskodni, és mikor nem.
– Na jó, akkor mesélek én…
– Hát persze, égek a vágytól, hogy halljam! – válaszolta Gabriela
mosolyogva.
Silvia kis mosolyra húzta a száját.
– Találkoztam Zairával.
– Tényleg?? – Gabriela kis szünet után így folytatta: – És miért
nem mondtad el Skype-on?
– Mert inkább személyesen akartam megosztani veled.
Gabriela arckifejezése megváltozott, mert imádta boldognak
tudni a barátnőit. Legalább annyira, mint amennyire önmagát.
– Na, mesélj, mondj el mindent, Silvia! Szépen, részletesen…
A gyerekek folyton közbeszóltak. Valami édességgel kellett
betömni a szájukat, hogy elhallgassanak, nagyon sok cukorral.
Legyen az jégkrém, csokis keksz vagy bármi más. Jégkrémet vettek.
A legnagyobbat.
– Na, hadd halljam… – szólalt meg Gabriela mosolyogva.
– Túl sokat gondolsz erről az egészről.
– Nem baj, akkor is mesélj… És kezdd már el, mert mindjárt
elfogy a jégkrém!
✻
 Nem. Silvia és Zaira nem véletlenül találkozott. Silvia megkereste
őt. Január 8-án, a meglehetősen sűrű – gyerekekkel, nagyszülőkkel,
testvérekkel, sógorokkal, sógornőkkel, az anyjával, ajándékokkal,
karácsonyfával, turrónnal, szőlőevéssel42, háromkirályokkal, meg a
vízkereszti roscónnal43 (merthogy közben már január hatodika lett),
újra az anyjával meg az anyósával megfejelt – karácsonyi ünnepek
után Silvia elment a Club Natacióba, a Barcelonetára.
Az ünnepek alatt egyik éjjel ugyanis Zairával álmodott. Azt
álmodta, hogy szeretkeznek; tél van, és kettesben időznek
Formenterán.
Január 8-án elvitte a gyerekeket az iskolába… Aztán egy hirtelen
támadt ötlettől vezérelve elindult, hogy megkeresse Zairát.
Évek óta nem látta már. Követte az Instagramon, a Facebookon és
a Twitteren; csak, mert nem volt több közösségi oldal, de ha lett
volna, mindenhol bekövette volna.
Megvárta, hogy kilépjen a klubból. Silvia kifestette a szemét,
mélyen dekoltált fekete pólót vett fel, és a La Perla márkájú
melltartójában két mérettel nagyobbnak nézett ki a melle. Mindezt
őérte… Silvia negyven percig várakozott az egyik tengerparti
kőpadon, amikor végre megpillantotta Zairát. Mély levegőt vett,
aztán ráköszönt.
– Szia.
Eltartott egy ideig, mire Zaira válaszolt.
– Mit keresel itt? – kérdezte komolyan.
– Nem tudom. – Silvia vállat vont. Zaira kissé kihívó tekintettel
nézett rá.
– Hát, ha te sem tudod…
Silvia pár lépést tett felé, és várta, hogy lassan kibukjanak belőle a
szavak. Mert valóban nem igazán tudta, mit keres ott. Vagyis talán
mégis. Mindenesetre egy csődtömegnek érezte magát.
– Tudod… A napokban eszembe jutottál – kezdte bizonytalanul.
– Mit akarsz tőlem, Silvia?
– Nem tudom – ismételte.
Zaira hallgatott.
– A Zarába mész?
Zaira némán bólintott.
 – Elkísérhetlek?
Zaira furcsa gesztust tett, miközben a paseo Juan de Borbón felé
vette az irányt. Silvia életében semmi sem változott. De Zairáéban
igen. A Silviával való kalandja után szakított a barátnőjével, és
nemrég megismerkedett egy másik nővel, akivel még a kapcsolatuk
elején tartottak.
– Miért jöttél ide?
– Mert látni akartalak… Hiányzol.
Zaira némán gyalogolt tovább.
– És én, hiányzom neked? – bátorkodott megkérdezni Silvia.
– Már nem. – Silvia lesütötte a szemét. – Nem értem, mit keresel
itt… Szakítottam miattad a barátnőmmel… Aztán terhes lettél. –
Fikarcnyi szemrehányás sem volt a szavaiban; pusztán közölte a
tényeket, múlt időben.
– Én nem akartam… De mondtam is neked… Nem akartam
teherbe esni. Komolyan… Csak nem voltam képes elvetetni, nem
bírtam… Vannak olyan nők, akik nem képesek rá, és én is közéjük
tartozom.
– Figyelj – szakította félbe Zaira –, ezt már mind elmondtad.
Egyszer már elmagyaráztad, és én akkor azt mondtam neked, hogy
még ha el is mész abortuszra, akkor sem merted volna megtenni a
döntő lépést.
Silvia nem válaszolt.
– Mit akarsz tőlem, Silvia?
– Újra veled lenni… Senki iránt nem érzek semmit, amióta
elváltunk egymástól.
Újabb csend következett.
– Egész életedben be fogod csapni magad – mondta keményen
Zaira. – Képes voltál már egyáltalán megfogalmazni a dolgot? Nem
azért, hogy én halljam, hanem magadnak, önmagadban.
Silvia nem válaszolt azonnal.
– Nem tudom, miért nem megy… Nem vagyok rá képes – Silvia
lesütötte a szemét, majd ismét Zairára nézett.
– Mondd ki, Silvia.
Silvia nem válaszolt. Mert nem volt könnyű felvállalnia.
Bevallania önmagának. Az anyjának, az apjának, a nénikéinek, a
nagyanyjának, a testvéreinek, a madridi barátnőinek, akikkel ezer
éve jóban volt.
– Mondd ki, Silvia: „Leszbikus vagyok”. Nem olyan nehéz.
– Nagyon szeretnék még egyszer veled lenni. – Silvia pusztán
ennyit mondott.
Zaira gyengéden rámosolygott.
– Nem – felelte. – Tetszik az a lány, akit nemrég megismertem.
Nekem is fájna, ha ő ezt tenné a volt párjával.
Zaira Silviára nézett. Közel hajolt hozzá, és szájon csókolta. Sok
mindent elmondtak egymásnak, szavak nélkül, azokban a
másodpercekben, mielőtt Zaira otthagyta volna őt; ezúttal örökre.
✻
– És ez minden, Gabi.
Gabriela néhány másodpercig hallgatott, mert arra gondolt,
mekkora árat kellene fizetnie érte, ha újból magán érezné Pablo
ajkát. Akár egyetlen másodpercig is.
– Ez minden – ismételte Silvia, és vállat vont.
– Ez éppen elég sok.
✻
Megérkezett Formenterára. Cósima is hazarepült Szenegálból,
hogy ott találkozzon velük. Eugenia meghívta őket az otthonába.
Egyedül jöttek. Gyerekek nélkül. Férjek nélkül.
Emmanuel Barcelonában tartózkodott, és – félig-meddig Eugenia
ösztönzésére – kihasználta az időt, hogy letudjon számos orvosi
vizsgálatot; járt szemészeten, ortopédián, urológián… Mindezt azért,
hogy a négy nő zavartalanul együtt lehessen.
Milyen jó is, ha az embernek vannak barátnői. Akik törődnek
vele.
Reggel kilenckor érkeztek, komppal. Cósima már ott várta őket a
narancssárga Méharival. És Gabriela – aki mindig is túlságosan
meghatódik mindenen – átölelte barátnőjét, könnybe lábadt a szeme,
és nem bánta, hogy Cósima nevet rajta. Együtt indultak Eugeniához.
Ledobták a bőröndöt, felkapták a bikinit, visszapattantak a
Méhariba, és irány a Ses Illetes strandja. Amint odaértek,
levetkőztek, és hagyták, hogy a víz és a nap átölelje a testüket azon a
gyönyörű szigeten, amely sosem változik. Majd néhány percre
leheveredtek a homokba, és hallgattak.
– Annyira szeretlek benneteket – törte meg a csendet Gabriela.
Cósima megfogta a kezét, Silvia pedig a hasára tette a fejét.
– Nem is tudom – folytatta Gabriela. – Ez valami olyasmi lehet,
mint a boldogság.
✻
Július utolsó hete kőbe vésett dátum volt, amelyet minden évben
négyesben töltöttek Eugeniánál. Mert hát a férjek, a szeretők és a
gyerekek jönnek-mennek, de a barátnők, az igaz barátnők örökre
megmaradnak.
Eugénia támaszai voltak a gyászban, miután Emmanuel meghalt,
majd öt évvel később is, amikor Euken is távozott az élők sorából.
Egészen addig mellette voltak, míg évekkel később az ő drága, öreg
barátnőjük örökre csatlakozott a két férfihoz.
 14
Szerelem
A szerelem mint irodalmi nyersanyag…
Az írók gyakran nyúlnak saját szerelmi kapcsolataikhoz, s teszik
azokat történeteik mozgatórugójává. A regényben való megjelenés
sorrendjében:
Az első film, amit Gabriela és Germán együtt látott a moziban,
Raymond Carver történetei alapján készült, és apró, hétköznapi
történeteket mutat be, tele szerelemmel és szívfájdalommal. Ugyan
miről is írt volna Baudelaire – a költő, akit Cósima idézett a polgári
származású barátjának –, ha nem töltötte volna be a szívét a másik
nem iránti hatalmas szerelem és odaadás?
És a Siri Hustvedt írónő, valamint férje, Paul Auster közötti
gyönyörű tükörjátékról se feledkezzünk meg.
Persze az írók a szerelem tagadásáról is sokat írnak. A szeretet
hiányáról. Miről is írt volna Michel Houellebecq, ha nem lett volna –
ahogyan ő definiálja önmagát – mindig is simogatásra éhes gyerek,
és nem átkozta volna meg a sors egy őrült, gyalázatos anyával, aki
magára hagyta, mert mindig a szeretőit helyezte előtérbe?
A Candy sem létezne Betsy Mickelsen nélkül.
És így tovább, a végtelenségig. A régi íróktól az újakig. Így van ez
a kezdőkkel. A jó tollforgatókkal. A bestsellerírókkal. A szavak
varázslóival. Intimistákkal. Azokkal, akiknek a mestermű megírása a
céljuk. A mélyre ásókkal. Vagy az olyanokkal, akik – mint Pablo
vagy akár Gabriela, a nem túl távoli jövőben – a szórakoztatásra
törekednek.
A szerelem természetesen remek irodalmi nyersanyag.
Pablo a szerelme iránti érzéseit utolsó, igen nagyra becsült
regényében dolgozta fel.
✻
Nem sokkal azelőtt, hogy Gabriela betöltötte az ötvenet, Pablo
ismét publikált.
Első regénye, Az argentin nő a felesége iránti szerelméről szólt.
Utolsó szerelmes regényében pedig a szeretője, Gabriela iránt táplált
érzéseit öntötte szavakba.
 Természetesen megváltoztatta a neveket és a város utcáit, de a
könyv az ő kettejük szerelmi történetét elevenítette meg, ott, a
padlástéri lakásban. Gabriela minden oldalon magára ismert.
Minden egyes szóban. Minden jelzőben. Pablo ebben a regényben
vallotta meg az iránta érzett szerelmét. Hogy milyen mélyen imádta
őt. Hogy minden igaz volt, ami történt. Hogy mennyire hiányzik
neki. És hogy mindig várni fog rá.
Az egész mű a titkos szerelem tisztaságának kérdése körül
forgott. A mindennapok unalmától elrugaszkodott érzelmeket
taglalta. A házastársi megszokásból való menekülésről szólt.
Pablo megidézte benne szeretője szépségét.
Megidézte a lelkét, a testét, a száját, a leheletét, a szemérmét.
Megidézte a csütörtöki heves, felemelő, olykor vad, máskor
kiegyensúlyozott, azonban mindig feltétlenül odaadó szexet.
Megidézte egyetlen szeretője, Gabriela iránti örök hűségét.
✻
Gabriela papíron olvasott. Szerette a lapok érintését, lapozgatni a
könyveket, aláhúzogatni bennük bizonyos részeket. Mindig
megjelölte a szép kifejezéseket, jelzőket, amelyeket aztán a La Femme
hasábjain ő is felhasznált. A könyvek margójára is előszeretettel
jegyzetelgetett. Szerette beilleszteni a könyvjelzőt, majd maga mellé
tenni a kötetet, és azzal együtt elaludni. Ha befejezett egy-egy
történetet, amelyben elmerült, magához ölelte a könyvet, így
búcsúzott tőle.
Ezúttal azonban nem tudott papíron olvasni, mert attól tartott,
hogy Germán netán elolvassa Pablo regényének címét: A szeretőm
sebhelyei.
Miután befejezte a regényt, magához ölelte Kindle márkájú e-
könyv-olvasóját. Bezárkózott a bostoni ház fürdőszobájába, abba a
kis sarokba, ahol néha – nagyon ritkán, mert nem engedte meg
magának – még simogatta a testét, s közben őrá gondolt.
Másnap – miután öt éven át egyetlen szót sem váltottak – e-mailt
írt neki. Átolvasta, sőt már rá is helyezte a kurzort a küldés gombra,
de végül nem nyomta meg. Kitörölte a levelet. Becsukta a
számítógépet, kiment a hálószobából a kertbe, ahol Germán és a fia
egy nagyon bonyolult legót szerelt épp össze, és odaült melléjük.
 A fia immár nyolcéves kisember volt, az apja szakasztott mása.
Egyre jobban hasonlított rá fizikai és lelki tulajdonságaiban is.
Gabi megcsókolta a fiát, és átölelte a derekát.
– Jaj, mama, de fárasztó vagy ezzel a sok ölelgetéssel.
Már egy éve az apja volt a gyerek mindene, és Gabriela
természetesen szabad utat engedett a rajongásának.
– Hű, de csúnyát mondtál most a mamának. Öleld csak meg
gyorsan!
– De ha egyszer fárasztó! – Aztán folytatta a legózást, és rá se
hederített az anyjára.
– Akkor te ölelj meg, Germán.
Germán, aki jól ismerte a feleségét, észrevette, hogy valami nincs
rendben vele; odahajolt hát hozzá, és átölelte. Gabriela a szíve
szerint mondott volna neki valamit, végül azonban mégsem tette: „A
gyerekek a tükörképeink”. Ehelyett azt mondta a férje karjában:
– Nagyon szeretlek, Germán.
– Én is téged, Gabi. – A szemébe nézett. – Minden rendben?
– Igen. Minden a legnagyobb rendben – felelte Gabriela gyönyörű
mosollyal.
Germán szájon csókolta feleségét, majd tovább legózott a fiával.
Gabriela tovább figyelte élete két férfiját, akik – a maguk
távolságtartó módján – mélységesen szerették őt. Ő pedig mindig,
mindig az ölelésükért rimánkodott.
✻
Hosszú, fekete tógába öltözött fia – kétszáz társával együtt – a
levegőbe dobta a sapkáját, így búcsúzott a bostoni International
High Schooltól. Néhány hónapon belül New Yorkba készült, hogy
építészetet tanuljon a Columbia Egyetemen.
Amint Gabriela boldog fiát nézte, ahogy átöleli a szintén tógába
öltözött, japán származású amerikai barátnőjét, s közben a kalapjuk
a földre hullt, átkarolta Germán derekát.
– Szép munkát végeztünk – mondta a férjének.
Germán Gabi vállára tette a kezét, és magához húzta, majd
megcsókolja a feje búbját.
– Igen. Nagyon szép munkát végeztünk.
✻
 2038 szeptemberében, reggel fél nyolckor Germán, aki éppen
betöltötte a hetvenedik évét, erős mellkasi fájdalomra ébredt.
Légszomj gyötörte, és úgy érezte, menten leszakad a karja. Gabriela
békésen aludt mellette a régi, pántos pamut hálóingében, a semmi
közepén, ezerhatszáz méter magasban, a Sierra del Cadí hófödte
hegyei közt.
Alig egy éve tértek vissza Spanyolországba.
– Gabi…
Gabriela kinyitotta a szemét.
– Hívj mentőt.
– Mi a baj?
– Hívd a mentőt.
Gabriela ijedten felkapta a telefont az éjjeliszekrényről, és felhívta
a puigcerdài kórházat.
– Mi van veled, Germán? Mi a baj? Eltart egy ideig, mire ideér a
mentő. Minden csupa hó. Huszonöt perc, talán valamivel kevesebb.
Itt vagyunk a semmi közepén… Látod? Mondtam én, hogy
maradjunk Barcelonában. Öregek vagyunk már ahhoz, hogy
egyedül legyünk itt, fent, a hegyekben!
– Gabi, gyere ide – kérte Germán komolyan az ágyból.
Gabriela odalépett hozzá.
– Feküdj ide, mellém.
Gabriela remegve mellé feküdt.
– Nyugodj meg, szerelmem. Ne beszélj.
Germán a felesége mellére hajtotta a fejét. Annak a nőnek a
mellére, akit olyannyira szeretett. Akit a mellette töltött évek minden
egyes napján olyannyira szeretett. Nem kapott levegőt.
– Ölelj át, Gabi, kérlek.
Gabi rémülten átkarolta a férje vállát.
– Lélegezz, szerelmem. Ne beszélj.
– Még… Szoríts jobban.
Gabriela sírva fakadt.
– Nagyon szerettelek. Nagyon, Gabi… Sajnálom, hogy nem
voltam olyan ragaszkodó, mint amit vártál volna tőlem.
– Ne beszélj, szerelmem. Lélegezz, kérlek.
 – Sajnálom a hallgatásaimat. Az összeset. Nem tudtam jobban
csinálni… Köszönöm a veled töltött éveket. Köszönöm, szerelmem.
Az életem más lett volna nélküled.
– Pihenj, Germán… Húsz perc múlva itt a mentő.
Gabriela egyre csak sírt. Csak sírt, és sírt. Nem bírta elfojtani a
könnyeit; a búcsú és a veszteség fellege már ott lebegett felettük.
– Nagyon boldog voltam melletted. Ne sírj.
Gabi hasztalan próbálta visszafogni magát.
– Ölelj szorosabban. Nem akarok elmenni, Gabi. Nem akarok
elmenni… Csak ölelj. Ne sírj.
– Lélegezz, kérlek, Germán. Ne beszélj.
Szorosan ölelték egymást. Úgy, ahogyan negyven év házasság
alatt egyszer sem.
Germán a felesége kebelén keresett menedéket. Majd lehunyta a
szemét, és mielőtt még a mentő odaért volna, halálát lelte az átkozott
hegyekben.
 15
Az örökkévalóság meg egy nap
Egy évvel Germán halála után, egy hétfői napon, délelőtt tíz
órakor Gabriela egyedül ült lenvászon huzatú kanapéján, és ismét
Isabel Allende Kísértetház című könyvét olvasta, amikor felhívta a
szerkesztője.
Majd’ hatvanöt évesen, négy sikeres regény megírása után
meghívták a Londoni Könyvvásárra, hogy húsz másik íróval
egyetemben képviselje hazája irodalmát. Harminc év után ugyanis
ismét Spanyolország volt a jeles esemény díszvendége. Ismét a
spanyol irodalom került a figyelem és az ünneplés középpontjába.
Gabriela nem fogadta feltétlen lelkesedéssel a hírt. Ha mindez
huszonöt éves korában történik vele, öröme bizonyára nem ismert
volna határokat; immár azonban a hatvanas éveit taposó hölgy volt,
aki keményen megdolgozott azért, hogy idáig eljusson. Az elmúlt
húsz évben hétfőtől péntekig minden áldott nap nyolc órán keresztül
írt.
✻
Egyedül szállt le a Heathrow repülőtéren. Sofőr várta, táblával,
amelyen ott virított a neve. Egyenesen a Georgian House Hotelbe
vitte, a St. George’s Drive-ra. Ugyanabba a szállodába, ahol harminc
évvel azelőtt, fiatal újságíróként bizonytalanul reszketett az
íróóriások előtt, akikkel interjút kellett készítenie. Immár ő volt az
író, akit meginterjúvoltak. Már előre teherként nehezedett rá a hét
súlya, amelyet az angol fővárosban kell majd töltenie. Aznap este
egyedül készült elmenni a nyitóünnepségre, amelyet ezúttal is a
Cervantes Intézetben rendeztek meg. Elsőként óhajtott távozni
onnan. Nem sokat változott az elmúlt évek során. Sosem rajongott
igazán az efféle eseményekért, ennyi idősen pedig még kevésbé. Kis
bőrönd volt nála meg egy táska, egy könyvvel és az irataival.
Belépett a szálloda halljába. A régi, György-stílusú enteriőr fogadta –
bársonyfotelek és karosszékek, a teret kristálycsillárok világították
meg.
Bejelentkezett a recepción, és a liftek felé indult, amikor egy
idősebb férfi lépett be az ajtón. Magas volt és elegáns, tömött, ősz
szálakkal teli szakállal. Inget és sötétkék gyapjúpulóvert viselt,
valamint barna kordbársony nadrágot, tökéletes nadrágszárral. Ő is
kisbőröndöt húzott maga után.
A férfi ránézett.
Gabrielának pár másodpercbe telt, mire felismerte.
És a magas, elegáns férfi elindult felé. Ott álltak némán, szemtől
szemben, és nem tudták, mit is mondjanak egymásnak.
Szinte meg voltak rémülve.
Mindketten.
– Szervusz, Gabi – szólalt meg végül Pablo kedvesen.
Gabriela finoman elmosolyodott. Mit keres ott Pablo?
Gabi higgadtan kimondta a nevét, és megsimogatta az arcát. A kis
szakállát, amit sosem szeretett borotválni.
– Tudtam, hogy itt leszel – mondta Pablo.
– Én nem tudtam, hogy jössz – válaszolta Gabi őszintén. – Még
mindig ugyanaz a szórakozott nőszemély volt. Kicsit hanyag. –
Igazán örülök, hogy látlak, Pablo. Hogy vagy?
– Jól.
Ismét elhallgattak, miközben le sem vették egymásról a szemüket.
Gabriela Pablo – immár ráncokkal barázdált – arcát fürkészte.
– Olvastam a regényeidet – folytatta a férfi kissé félénken.
– Igazán? Mind a négyet? – kérdezte Gabi meglepetten.
– Nagyon tetszettek.
– Köszönöm – válaszolta.
– És… Az interjút is láttam, amit a Dosnak adtál.
– Melyiket, Pablo? – Mosolygott.
Annyi interjút készítettek már vele, hogy nem emlékezett,
melyikre utalhat.
– Hát… Azt hiszem, az összes interjút láttam, amit az elmúlt évek
során készítettek veled… De most arra az interjúra gondolok,
amelyiket az első regényed megjelenése után, a Página 2-ben hoztak
le.
A szóban forgó interjú jó ideje készült már; az volt az első,
amelyre A feleségem szeretője megjelenése után sor került; ezt a címet
választotta ugyanis a könyvének, amelyben a tőle telhető
legnagyobb őszinteséggel és fájdalommal írt arról az intenzív,
szerelemmel, gyönyörrel és persze szenvedéssel teli évről.
Gabriela nem válaszolt. Nem igazán értette, miért kanyarodik
vissza Pablo a múlthoz. Amely oly távolinak tűnt már számára…
– Rólam írtál…? – kérdezte a férfi bizonytalanul.
– Hát persze hogy rólad írtam, Pablo… Említettem a könyveidet,
a zenéidet, a padlásteredet, a sebhelyeimet… Ugyan ki másról írtam
volna?
– Küldtem neked egy e-mailt, Gabi.
– Tudom.
Mert Pablo – miután elolvasta a regényt – írt neki egy gyönyörű
e-mailt; egy szerelmes levelet, amelyben tudtára adta, hogy folyton
csak rá gondol, s hogy olykor reggelente – hiába választja el őket
ötezer-nyolcszázhatvanegy kilométer –, amikor a Café del Bornban
reggelizik, reménykedve bámul kifelé az ablakon, hátha megpillantja
őt… És, miután Gabi visszatér Barcelonába, esetleg szép lassan újból
megpróbálhatnák a dolgot… Gabriela könnyekig meghatódott a
levél olvastán, mégsem állt szándékában válaszolni rá. Békésen
éldegélt Bostonban a férjével és a kamasz fiával. Távolinak érezte
már azt a heves, egyben pusztító erejű érzelmet, amely egykor ahhoz
a férfihoz kötötte.
– Pablo, sajnálom, hogy nem válaszoltam neked. De borzasztóan
meggyötört az egész… Nagyon szerettelek.
Pablót meghatotta ez a fajta női őszinteség, amelyben nem volt
semminemű szégyenérzet. Vajon miért is oly nehéz a hozzá hasonló
férfiaknak szavakba önteni, amit éreznek…?
Pablo úgy nézett rá, mintha akkor látta volna először. Gabriela
hatvanöt évesen is csinos nő volt; vékony alakjával, elegánsan, a
szokásos fehér blúzában, a magas derekú nadrágjában s a hosszú,
bokáig érő kabátban. Persze voltak apró ráncok az arcán, de Pablo
azokat is gyönyörűnek találta. Hetvenöt évesen öregnek érezte
magát mellette; az a tíz év különbség ennyi idős korban már sokat
számít. És – még annak tudatában is, hogy elbukhat – bátor akart
lenni.
– Gabi… Arra gondoltam…
Pablo megtorpant. Nehezen jöttek szájára a szavak.
 – Mire gondoltál, Pablo? – kérdezett vissza Gabriela szelíden.
Mire a férfi – aki már Barcelonában begyakorolta a
mondanivalóját – lassan és bizonytalanul válaszolt arra a mondatra,
amelyet Gabriela annak idején, abban a kis barcelonai templomban
intézett hozzá, az ölében ülve.
– Arra gondoltam, hogy ha szeretnéd, de csakis, ha szeretnéd…
Nem úgy, mint a szeretőm, hanem mint a nőm, az egyetlen nőm, a
feleségem… Együtt lehetnénk egészségben-betegségben… életünk
hátralévő napjaiban… amíg a halál el nem választ.
Gabriela néhány másodpercig könnyes szemmel hallgatott, s
közben le sem vette Pablóról a tekintetét. Elképzelte az öregembert,
akiről gondoskodnia kellene, majd kissé elmosolyodott, a mellére
hajtotta a fejét, és megölelte.
Átkarolta élete második szerelmét… És az örök visszatérést.
 Idézett filmek
Férjek és feleségek. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte:
Woody Allen. Főszereplők: Woody Allen, Mia Farrow, Judy Davis és
Sydney Pollack. Jack Rollins & Charles H. Joffe Productions. TriStar
Pictures, 1992.
Rövidre vágva. Raymond Carver elbeszéléseinek felhasználásával
a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Robert Altman.
Főszereplők: Madeleine Stowe, Julianne Moore, Jennifer Jason Leigh,
Tim Robbins, Frances McDormand, Bruce Davison, Matthew
Modine, Anne Archer, Chris Penn, Fred Ward, Lily Tomlin, Tom
Waits, Peter Gallagher, Andie MacDowell, Lori Singer, Jack
Lemmon, Lyle Lovett, Robert Downey Jr. Spelling Films, Fine Line
Features, Avenue Pictures, 1993.
Jelenetek egy házasságból. A forgatókönyvet írta és a filmet
rendezte: Ingmar Bergman. Sorozat, később játékfilm. Főszereplők:
Liv Ullmann és Erland Josephson. Cinematograph AB, 1973–1974.
Eszeveszett mesék. Germán Servidio közreműködésével a
forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Damián Szifron.
Főszereplők: Ricardo Darín, Óscar Martínez, Leonardo Sbaraglia,
Érica Rivas, Rita Cortese, Julieta Zylberberg és Darío Grandinetti.
K&S Films. El Deseo. Koprodukciós partnerek: Televisión Federal
(Telefe), Corner Producciones, Big Bang Media (Big Bang), 2014.
Végzet. Josephine Hart regénye alapján a forgatókönyvet David
Hare írta. Rendezte: Louis Malle. Főszereplők: Jeremy Irons és
Juliette Binoche. Nouvelles Éditions de Films (NEF). Skreba Films.
StudioCanal (Le Studio Canal Plus), 1992.
Café de Flore. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Jean-Marc
Vallée. Főszereplők: Vanessa Paradis, Kevin Parent, Hélène Florent
és Evelyne Brochu. Item 7. Monkey Pack Films. Crazy Films, 2011.
Micsoda nő! A forgatókönyvet J. F. Lawton írta. Rendezte: Garry
Marshall. Főszereplők: Julia Roberts és Richard Gere. Touchstone
Pictures. Silver Screen Partners IV, 1990.
Apró kis hazugságok. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte:
Guillaume Canet. Főszereplők: François Cluzet, Marion Cotillard,
Benoît Magimel, Gilles Lellouche, Jean Dujardin, Laurent Lafitte,
Valérie Bonneton és Pascale Arbillot. Trésor Films. Koprodukciós
partnerek: EuropaCorp, Caneo Films, M6 Films, 2010.
Hátralévő életed első napja. A forgatókönyvet írta és a filmet
rendezte: Rémi Bezançon. Főszereplők: Jacques Gamblin, Zabou
Breitman, Déborah François, Marc-André Grondin és Pio Marmaï.
Mandarin Films (Mandarin Cinéma). Koprodukciós partnerek:
StudioCanal és France 2 Cinéma, 2008.
Szerelem. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Michael
Haneke. Főszereplők: Jean-Louis Trintignant, Emmanuelle Riva és
Isabelle Huppert. Les Films du Losange. X-Filme Creative Pool.
Wega Film. Koprodukciós partnerek: France 3 Cinéma, ARD Degeto
Film, Bayerischer Rundfunk (BR), Westdeutscher Rundfunk (WDR),
2012.
Az örökkévalóság meg egy nap. Tonino Guerra és Petros Markaris
közreműködésével a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte:
Theodoros Angelopoulos. Főszereplők: Bruno Ganz, Isabelle
Renauld és Fabrizio Bentivoglio. Paradis Films. Intermédias. La Sept
Cinéma. Koprodukciós partnerek: Canal+, Classic, Istituto Luce,
Theo Angelopoulos Films, Greek Film Center, ERT1, Westdeutscher
Rundfunk (WDR), ARTE (WDR). Az Eurimages támogatásával,
1998.
 Idézett dalok
Bobby Brown goes down. Szerző és előadó: Frank Zappa. 1979 ℗
Zappa Family Trust.
Candy. Szerző és előadó: Iggy Pop. 1990 ℗ Virgin Records
America Inc.
Woman in love. Előadó: Barbra Streisand. ℗ 1980 CBS Inc.
Stigwood Music Inc. (Unichappell Music, Admin.)
Jagged Little Pill. Szerző és előadó: Alanis Morissette ℗ 1995
Maverick Recording Company, Reprise Records, Warner Music
Group Company.
Common People. ℗ 1995 Island Records. Előadó: Pulp.
La gent normal. ℗ 2008 Discmedi Blau. Előadó: Manel.
Iglesias. ℗ 2012 Universal Music Spain S. L. Előadó: Sílvia Pérez
Cruz.
You Can Leave Your Hat On. ℗ 1986 Capitol Records, inc. Előadó:
Joe Cocker.
Yo marco el minuto. ℗ 2000 Booouncing Bricks S. L. Előadó: La
Mala Rodríguez. A szex és Lucía című film betétdala.
Nobody Else But Me. ℗ 1994 Polygram Records, Inc. Előadó: Stan
Getz.
It Could Happen To You. ℗ 1979 Prestige Records. Előadó: Miles
Davis.
The One I Love Belongs to Somebody Else. ℗ 2017 Impulse!
(Universal Music France). Előadó: Bill Charlap Trio.
Feeling Good. ℗ 1965 Phillips Records – Vendor: Mercury Record
Corporation. Előadó: Nina Simone.
Louisiana i els camps de cotó. ℗ 2012 DiscMedi Blau. Előadó: Els
Amics de les Arts.
El far del Sud. ℗ 1998, Música global Discográfica. Előadó: Sopa
de cabra.
Compta amb mi. ℗2014 DiscMedi Blau. Előadó: Txarango.
Jane says. ℗ 1987 Triple X Records. Előadó: Jane’s Addiction.
Mother. ℗1979 Pink Floyd Music Ltd. Előadó: Pink Floyd.
Mitad y mitad. ℗ 2016 Rap Solo. Előadó: Kase O.
 Köszönetnyilvánítás
A filmrajongók talán már kitalálták, hogy legtöbb fejezetcímem
egyben filmcím is. Olyan filmek címei, amelyek elkísértek az írás
során, és amelyeknek köszönettel tartozom. A következő filmekről
van szó: Hátralévő életed első napja, Rémi Bezançontól; Apró kis
hazugságok, Guillaume Canet-től; Férjek és feleségek, Woody Allentől;
Eszeveszett mesék, Damián Szifrontól; Végzet,44 Louis Malle-tól,
valamint Café de Flore, Jean-Marc Vallée-től.
Ez már a második könyvem, úgyhogy elébe megyek a dolgoknak.
Amikor az első regényemet írtam, tudtam, hogy Valldemosából nem
látni a tengerre; elég sok megrovásban részesültem emiatt. Tudom,
hogy Dakarból nem lehet néhány óra alatt eljutni Casamance-ba. És
ha már szóba hoztam az első regényemet, álmomban sem
gondoltam volna, hogy idáig eljutok!
Szeretnék köszönetet mondani családom női tagjainak és a
barátnőimnek, hiszen regényeimben az ő életükből merítek ihletet.
Különösképp szeretném kiemelni Clara Tarrerót és Chiara Arroyót,
akik egészen közelről követik mindazt, amit írok.
Köszönettel tartozom ifjúkori barátnőimnek, akik jelen voltak a
lányom születésénél. Sandra Santafé, Rosa Benguerel és Ana Carulla:
köszönöm, hogy a szóban forgó nap varázslatos ereje húsz év után
iderepített bennünket.
Olga Queralt, köszönöm, hogy egy kis darabkát kaphattam
belőled.
Christian Martí és Cristina Montserrat mérnököknek köszönöm,
hogy helyreigazították Germán karakterét.
Marc Mormeneo és Natalia Cedrés fotósoknak köszönöm, hogy
helyreigazították Silvia karakterét.
Hálával tartozom Ana Segarrának is, Cósima ruháiért. Luisa
Fuentesnek, amiért megosztotta velem az arisztokrácia titkait. Leticia
Usinnek köszönhetem Argentínát, Marta Torellónak pedig
Puigcerdàt. Walter Risónak Walter Korman alakjáért tartozom
köszönettel. Bocsássatok meg, Pali Amilibia és Òscar Gallego, amiért
elloptam a párbeszédeteket. Arturo Rossi, hálás vagyok a grafikai
tervezésedért.
 Itziar Castro, te csodálatos színésznő, író és drága asszony,
köszönöm, hogy írhattam rólad.
Eva Baeza, bölcs forgatókönyvíró, tőled loptam azt, hogy „a
boldogság nem téma”.
Óscar Albert, köszönöm, hogy mindenkinek a barátja voltál;
Josep Rocafort, az esküvőd nagyon boldoggá tett minket.
Thomas Schneider, danke für die Ewige Wiederkehr.
Apa, köszönöm az írásomban rejlő genetikai örökséget.
Utolsó előtti köszönetnyilvánításom barátomat, az én legjobb
barátomat, egyben férjemet és drága szeretőmet, Jaume Balaguerót
illeti.
Végül a legutolsó és legőszintébb köszönetek nektek szól –
mindazoknak, akik most olvastok engem. Teljes szívemből
köszönöm, hogy engem választottatok és hogy eljutottatok idáig…
 Jegyzetek
1 Katalán kelkáposztás étel.
2 Katalán „húsos fazék”.
3 Mossos d’Esquadra: a katalán rendőrség.
4 Jobboldali érzületű spanyol televíziós hálózat.
5 De hát miért sírsz, Silvia? (katalán)
6 Köszönjük, Mr. Burthenshaw. Köszönjük, Anglia, hogy
felkaroltad az irodalmunkat. Örökké hálásak leszünk.
7 Tengerparti bár.
8 Maradj velem ma éjjel, te gyönyörű spanyol nő.
9 Házasok vagyunk, Simon.
10 Te inkább, mint én.
11 Hogy s mint? (francia)
12 Szerelmem, ez soha nem történhet meg velem.
13 Az „örök visszatérés” filozófiai gondolatát Nietzsche
vetette fel, s Sigmund Freud A halálösztön és az életösztönök című
művében beépítette pszichoanalízis-elméletébe. (A szerző.)
14 Gabi, kérlek, fordítsd rá a zárat az ajtóra. (katalán)
15 Egyél, életem. Egyél, kérlek. A papa nem bírja tovább.
Mind a ketten fáradtak vagyunk. A mama nemsokára hazajön.
Egyél, kislányom. Egyél, kérlek. (katalán)
16 Visszamenjünk? (katalán)
17 Szép nő vagy. (francia)
18 Férjnél vagy? (francia)
19 Nem, nem vagyok férjnél. (francia)
20 A fejezet eredeti címe: Heridas („Sebek”). Utalás Louis
Malle Damage, magyarul Végzet című filmjének spanyol címére.
21 Hamarosan különválunk. (angol)
22 Elválik. (angol)
23 Sajnálom, ember. (angol)
24 Szar ügy. (angol)
25 Hát, most tényleg nem jutok szóhoz. (katalán)
26 Basszus, te tulok. A tronco szó szerinti jelentése: fatörzs,
farönk. (spanyol)
27 Durva (erős). (katalán)
 28 Nagyon durva, amit teszünk. (katalán)
29 Mi van veled, Cósima? (katalán)
30 Megbolondultál? (katalán)
31 És neked, Cósima, nincs semmi mondanivalód? (katalán)
32 Már mindent elmondtam, amit akartam. (katalán)
33 Csúnya dolog. (katalán)
34 De ez csak nyugalmi állapotban. (katalán)
35 Ugyan, menj már! (katalán)
36 A spanyol nők nincsenek hozzászokva ehhez a mérethez.
(francia)
37 Verd ki magadnak előtte. (katalán)
38 Mit nem mondasz, te farok. (katalán)
39 Azta, hát ez durva… (katalán)
40 Még szép, hogy számít a nem. Már hogy ne számítana?
(katalán)
41 Katalán karácsonyi szokás; a gyerekek egy farönkből
készült bábut szurkálnak, hogy ajándékot „tojjon” nekik.
42 A turrón jellegzetes spanyol karácsonyi édesség.
Spanyolországban szilveszter éjjelén a tizenkét óraütésre
tizenkét szőlőszemet fogyasztanak el.
43 Hagyományos kalács vízkeresztkor.
44 A film spanyol címe Heridas („Sebek”). Az ide vonatkozó
magyar fejezetcím erre utal.
 Tartalom

1. Férjek és feleségek
2. Barátnők
3. Szeretők
4. Eszeveszett mesék
5. Sebek
6. Sebhely
7. Apró kis hazugságok
8. A nemes férj
9. Vágy
10. Fehér comb, fekete harisnya
11. Az élet megy tovább
12. Kihagyás
13. Hátralévő életem első napja
14. Szerelem
15. Az örökkévalóság meg egy nap
Idézett filmek
Idézett dalok
Köszönetnyilvánítás