Már csak egy maradt

Riley Sager
Lettero (2023 dec)

Címke: krimi, pszicho-thriller, horror, regény

„TIZENHÉT ÉVES VOLT, SZINTE GYEREK, KISHÚGÁT KÖTÉLLEL

GYILKOLTA MEG.” Így kezdődik az a gyerekvers, amelyről ma már
sokan nem tudják, honnan származik. De 1929-ben a Hope család
kegyetlen lemészárlása sokkolta Amerikát. A rendőrség azóta sem
jött rá, ki követte el. Az egyetlen túlélő Lenora volt, a család
kamaszlánya. Ám mindig is tagadta, hogy ő tette volna. Az elmúlt 50
év alatt senkinek se volt hajlandó beszélni a tragédiáról, és ki sem
lépett az elátkozott, düledező villából.

„APJA TESTÉT KÉSSEL SZURKÁLTA SZÉT, ELVETTE ANYJA

BOLDOG ÉLETÉT.” Lenora mostanra már idős, tolószékes asszony. A
legutóbbi agyvérzése óta megnémult, és csupán egy írógép
segítségével képes kommunikálni. Amikor új ápolónő érkezik hozzá,
az egyik éjjel váratlanul lekopogja az írógépen, hogy mindent el
szeretne mondani. És ahogy egyre több részlet kiderül a véres
tragédiáról, az ápolónő elbizonytalanodik: vajon mennyire veszélyes
Lenora, ez a látszólag törékeny, idős asszony?
RILEY SAGER

MÁR CSAK
EGY MARADT
A családomnak
 Megint az írógépnél vagyunk, Lenora a kerekesszékében, én pedig
mellette állok, és bal kezét a billentyűk fölé helyezem. Egy friss lap van
befűzve a gépbe, a tegnap estit már kivettem. Ott fekszik a többi oldal
tetején, beszélgetéseink mementójaként.

mindent el akarok mondani neked

olyan dolgokat is amiket soha senkinek nem mondtam el
igen arról az éjszakáról
mert bízom benned

De én nem bízom Lenorában. Nem teljesen.

Amennyire kevés cselekvésre képes, annál több mindennel vádolják, és én
továbbra is őrlődöm az érzéseim között. Egyszerre akarom védelmezni az
ártatlanságát, és az arcába üvölteni, hogy bűnös.
De ha el akarja mondani, mi történt, hajlandó vagyok meghallgatni.
Bár az a gyanúm, hogy a legtöbb dologban hazudni fog.
Vagy, ami még rosszabb, beavat a teljes, félelmetes igazságba. Lenora bal
kezének ujjai dobolni kezdenek a billentyűkön.
Érzem rajta, hogy türelmetlen. Beszélni akar. Mély levegőt veszek,
bólintok, és segítek neki leírni az első mondatot.

Amire a legjobban emlékszem

Amire a legjobban emlékszem – és ami még mindig kísért a

rémálmaimban –, azok a percek, amikor már majdnem vége volt.
Emlékszem a szél zúgására, ahogy a teraszra léptem. Üvöltve
gyűjtötte erejét az óceán habjai felett, hogy átszáguldva a parti
sziklákon egyenesen belém csapódjon. Akkora ereje volt, hogy
megtántorodtam tőle, mintha egy láthatatlan, de rendíthetetlen erő
lökdösne vissza a kastély felé.
Bárhová szívesebben mentem volna, mint oda.
Halk nyögéssel visszanyertem az egyensúlyomat, és elindultam a
csúszós teraszon. Az eső vigasztalhatatlanul szakadt, és az
esőcseppek olyan hidegek voltak, mintha ezernyi tűvel szurkálták
volna a testemet. Viszont segített föleszmélni a bódult állapotból,
amibe kerültem. Az érzékszerveim kiélesedtek, és kezdtem felfogni
a dolgokat.
A vérvörös hálóingemet.
A kezemet, ami meleg a ragadós vértől.
A kést, amit még mindig a markomban szorítottam. Ez is véres
volt, de a hideg eső lassan tisztára mosta.
Továbbnyomultam előre, a nekem feszülő széllel dacolva, minden
egyes pengeéles esőcsepp úgy vágott belém, hogy zihálva
kapkodtam tőle a levegőt. Előttem az óceán a viharral versenyt
őrjöngött, hullámai megvadulva csapódtak szüntelen a szikláknak,
jó húsz méter mélyen alattam. Csak a teraszt körbeölelő zömök
márványkorlát választott el a lenti őrület sötét szakadékától.
Amikor elértem a korlátot, fojtott kiáltás tört ki belőlem.
Tébolyult volt, és furcsa. Félig nevetés, félig zokogás.
Az életem, amit néhány órával ezelőtt még gondtalanul éltem,
örökre eltűnt.
Ahogy a szüleim is.
És mégis, abban a pillanatban, a terasz korlátjának támaszkodva,
a késsel a kezemben, a durva széllökések ütéseit állva, miközben
véráztatta testemet verte a fagyos eső, nem éreztem mást, csak
megkönnyebbülést. Tudtam, hogy hamarosan vége lesz mindennek.
Visszafordultam a kastély felé. Az összes szoba ablakából ömlött
a fény. A gyertyák jutottak róla eszembe, amelyek nyolc hónappal
korábban az emeletes születésnapi tortámat díszítették. Nagyon
szépen nézett ki kivilágítva. Elegánsan. Bődület mennyiségű pénz,
ami a makulátlanul tiszta üvegek mögött csillogott.
De én tudtam, hogy a látszat néha csal.
És hogy még egy börtöncella is szépnek tűnhet, ha megfelelő
módon világítják be.
Odabent a testvérem sikoltozott. A zsigerig hatoló rémület hangja
úgy hasított az éjszakába, mint egy sziréna. Ilyet csak akkor hall az
ember, amikor valami egészen szörnyű történik.
Mint most.
Lenéztem a késre, amit még mindig szorítottam, de már tisztán,
szinte ártatlanul csillogott. Tudtam, hogy újra használhatnám. Egy
utolsó vágás. Egy utolsó szúrás.
 Nem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. Ehelyett inkább
átdobtam a kést a korláton, és néztem, ahogy eltűnik a messze
alattam dühöngő hullámokban.
Miközben a testvérem tovább sikoltozott, lesétáltam a teraszról,
és a garázsba mentem, hogy hozzak egy kötelet.
Ennyire emlékszem… és erről álmodtam, amikor
felébresztettelek. Átjárt a rémület, mert olyan valóságosnak tűnt,
mintha minden újra megismétlődne.
De te nem erre vagy a legkíváncsibb, ugye?
Tudni akarod, hogy valóban olyan gonosz vagyok-e, mint ahogy
mindenki mondja.
A válaszom az, hogy nem. És az, hogy igen.
 EGY
Az ügynökség a Main Streeten fekszik, egy szépségszalon és egy
üresen ásító kirakat között, ami így utólag visszagondolva szinte
prófétai sejtetés. Amikor az első állásinterjúra érkeztem, még volt itt
egy utazási iroda, az üveg mögött plakátok hirdették a szabadságot,
a menekülést a megszokottból, az örökös napsütést egy távoli tájon.
Utolsó látogatásomkor, amikor közölték velem, hogy
felfüggesztettek, a kirakat üres és sötét. Most, hat hónappal később,
aerobikstúdió nyílt a helyén, de fogalmam sincs, ez vajon mit
jelezhet előre.
Odabent Mr. Gurlain vár rám egy íróasztal mögött, a mögöttem
becsukódó ajtó hangja természetellenesen hangosan visszhangzik az
egyébként üres térben.
– Helló, Kit – köszön Mr. Gurlain, és sokkal barátságosabbnak
tűnik, mint a legutóbbi látogatásomkor. – Jó újra látni magát.
– Részemről az öröm – hazudom.
Soha nem éreztem jól magam Mr. Gurlain közelében. Vékony,
magas, és egy kicsit sólyomszerű, akár temetkezési vállalkozónak is
elmehetne. Illik is hozzá, tekintve hogy általában ez a következő
állomás az ügynökség gondjaira bízottak többségének. A Gurlain
Otthonápolási Ügynökség a hosszú távú elköteleződéssel járó,
huszonnégy órás betegfelügyeletet vállaló idősgondozásra és
betegápolásra specializálódott. Itt, Maine-ben ez az egyetlen ilyen
ügynökség. Az iroda falain poszterekről mosolyognak le a
barátságos ápolónők, még akkor is, ha hozzám hasonlóan az
ügynökség munkatársainak többsége jogilag nem mondhatja
magáénak ezt a címet.
– Most már ápolónő – mondta Mr. Gurlain azon a sorsdöntő első
látogatáson. – Nem csak gondozó. Szakképzett ápolónő.
Az ápolónők aktuális névsora a Mr. Gurlain íróasztala mögötti
hirdetőtáblán volt kifüggesztve, gondosan vezetve, hogy kik állnak
rendelkezésre, és ki van éppen beteghez kiosztva. Valaha az én
nevem is szerepelt köztük, de mindig az elérhetetlenek között,
mindig kiosztva valaki mellé, akire vigyázhattam. Büszke voltam
erre. Amikor megkérdezték, hogy mivel foglalkozom, igyekeztem
Mr. Gurlain hangsúlyát a lehető legjobban utánozni, és azt
válaszoltam:
– Ápolónő vagyok.
Olyan tiszteletre méltónak hangzott. Az emberek csodálattól
kitáguló szemmel néztek rám, miután ezt elárultam nekik, és ettől
úgy éreztem, végre megtaláltam az életcélomat. Nem voltam buta,
de nem is tartoztam a jó tanulók közé, végigcsináltam a középiskolát
becsülettel, aztán az érettségi után sokáig küszködtem, hogy mit
kezdjek az életemmel.
– Jól bánsz az emberekkel – mondta anyám, miután kirúgtak egy
gépírói állásból. – Talán az ápolói szakmát is kipróbálhatnád.
Ápolónőnek lenni azonban képzettséget igényelt.
Ezért olyan helyet kerestem, ahol ezt annyira nem veszik
komolyan, és e nélkül is el tudok helyezkedni.
Egészen addig, amíg el nem követtem azt, amit. És most itt
vagyok, és szorongok.
– Hogy van, Kit? – kérdezi Mr. Gurlain. – Remélem, kipihenten és
felfrissülten. Semmi sem tesz jobbat a léleknek, mint élvezni a
pihenést.
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan válaszoljak erre.
Érezzem magam jól, miközben hat hónappal ezelőtt fizetés nélkül
felfüggesztettek? Pihentetőnek kellett volna lennie, hogy kénytelen
voltam visszaköltözni a gyerekkori hálószobámba, és lábujjhegyen
járkálni a dühtől némán forrongó apám körül, akiből sütött miattam
a csalódottság, és meg sem próbálta titkolni? Élvezzem, hogy az
ügynökség, az állami egészségügyi és humánszolgáltatási
minisztérium, valamint a rendőrség is vizsgálatot folytat ellenem? A
válasz természetesen az, hogy nem. Mindegyikre.
Ahelyett, hogy mindezt bevallanám Mr. Gurlainnek, egyszerűen
csak annyit felelek:
– Igen.
– Csodálatos. Most, hogy már minden kellemetlenség mögöttünk
van, itt az ideje az újrakezdésnek.
Felháborodom. Kellemetlenség. Mintha az egész csak egy kis
félreértés lenne. Az igazság az, hogy az elmúlt tizenkét évet az
ügynökségnél töltöttem. Jó voltam abban, amit csináltam.
Elhivatottan és lelkiismeretesen ápoltam mindenkit és mindent.
Testet és lelket. Törődtem a munkámmal. Mégis, amint valami
rosszul sült el, Mr. Gurlain azonnal úgy kezdett el intézkedni,
mintha közönséges bűnöző lettem volna. Bár tisztáztak minden
vétkem alól, és újra dolgozhattam, az egész ügy keserűvé tett.
Leginkább Mr. Gurlainnel szemben.
Nem terveztem, hogy visszajövök az ügynökséghez. De minden
álláskeresésem teljes kudarcot vallott. Több tucat jelentkezést adtam
be olyan pozíciókra, amelyeket nem is akartam elnyerni, mégis
teljesen összetörtem, amikor nem hívtak be interjúkra. Se
árufeltöltőnek a szupermarketbe. Se pénztárosnak a drogériába. De
még húspogácsát sütni se abba az új McDonald’sba, ahol játszótér is
van, az autópálya mellett. Jelenleg a Gurlain Otthonápolási
Ügynökség az egyetlen lehetőségem. És bár utálom Mr. Gurlaint, a
munkanélküliséget még jobban.
– Lenne új megbízása a számomra? – kérdezem, és igyekszem
minél gyorsabban átesni az egészen.
– Igen – válaszol Mr. Gurlain. – A beteg sok éve sorozatos
agyvérzést szenvedett el, és állandó ápolásra szorul. Volt egy
ápolója, de ő meglehetősen hirtelen távozott a pozícióból.
– Állandó ápolás. Ez azt jelenti…
– Hogy együtt kell élnie vele, igen.
Bólintok, hogy elrejtsem a meglepetésemet. Azt hittem, Mr.
Gurlain olyan munkát ad elsőre, amit még az ügynökség is olykor
kedvezményes áron kínál a helyieknek. Kilenctől ötig, egy-egy
napokra küld ki idős emberek magányát enyhíteni. De ez igazi
megbízásnak tűnik.
– A szállás és ellátás természetesen biztosított – folytatja Mr.
Gurlain. – De önnek a nap huszonnégy órájában készenlétben kell
állnia. Minden szabadidőigényt, amire szüksége van, önnek és az
ápoltnak kell egyeztetnie. Érdekli a dolog?
Persze hogy érdekel. De száz különböző kérdés tart vissza attól,
hogy azonnal igent mondjak.
– Mikor kezdődne a munka?

É
 – Azonnal. És ami azt illeti, ha a teljesítménye kielégítő lesz, nem
látom okát, hogy miért ne maradhatna ott addig, amíg már nem lesz
önre szükség.
Más szóval amíg a beteg meg nem hal.
Az otthoni ápolói munka kegyetlen valósága, hogy a munka
mindig ideiglenes.
– Hol lenne helyileg? – kérdezem, és őszintén remélem, hogy az
állam valamelyik távoli részén van; minél messzebb, annál jobb.
– A városon kívül – mondja Mr. Gurlain, és ezzel a három szóval
szertefoszlatja a reményeimet. Ám egy lélegzetvételnyi idővel
később újraélednek, amikor hozzáteszi: – A Sziklákon.
A Sziklák.
Csak a nevetségesen gazdag emberek élnek ott, hatalmas
házakban, az óceánra néző, sziklás part tetején. Az ölemben ökölbe
szorul a kezem, körmeim a tenyerembe vájódnak. Ez váratlanul ért.
Egy esély, hogy elcserélhetem a koszos farmot, ahol felnőttem, egy
házra a Sziklákon? Túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. Ami
biztosan így is van. Senki sem mond fel egy ilyen munkát, hacsak
nincs valami probléma.
– Miért mondott fel az előző ápolónő?
– Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy a megfelelő
helyettesítő személy megtalálása gondot jelentett.
– A beteg… – itt szünetet tartok, mert nem tudom kimondani,
hogy nehéz eset, pedig ezt a kifejezést szeretném a legszívesebben
használni – speciális ellátásra szorul?
– Nem hiszem, hogy az állapota különösebb gondot okozna,
bármennyire is kényes a helyzet – válaszolja Mr. Gurlain. – A
probléma, őszintén szólva, a beteg hírneve.
Mocorogni kezdek a székemben.
– Ki a beteg?
– Lenora Hope.
Évek óta nem hallottam ezt a nevet. Legalább egy évtizede. Talán
megvan kettő is. Most, hogy hallom, meglepődve pillantok fel az
ölemből. Valójában több mint meglepődve. Meg vagyok döbbenve.
Olyan érzés, amit emlékeim szerint még nem biztos, hogy
tapasztaltam. Most mégis ott van, egyfajta szorongó sokk, ami úgy
verdes a bordáim között, mint egy kalitkába zárt madár.
– Az a Lenora Hope?
– Igen – bólint Mr. Gurlain egy rosszalló szipogás kíséretében,
mintha sértő lenne a gondolat is, hogy szó lehetne bárki másról.
– Fogalmam sem volt róla, hogy még életben van.
Fiatalabb koromban abban sem voltam biztos, hogy Lenora Hope
valóban létezik. Azt hittem, hogy csak egy mítosz, amit a gyerekek
találtak ki, hogy legyen kivel ijesztgetniük egymást. A
gyerekkoromban hallott rigmus visszakapaszkodik a gondolataim
közé.

Tizenhét éves volt, szinte gyerek, Kishúgát kötéllel gyilkolta meg.

Néhány idősebb lány megesküdött, hogy ha lekapcsolom az

összes villanyt, odaállok a tükör elé, és elmondom ezt a rigmust,
akkor maga Lenora jelenik meg a tükörben. És ha ez megtörténik,
akkor jól vigyázzak, mert azt jelenti, hogy a családom lesz a
következő áldozat. Soha nem hittem benne. Tudtam, hogy ezer ilyen
kitaláció kering, vegyük például Bloody Maryt, ami azt jelentette,
hogy Lenora Hope sem volt valódi.
Tizenéves koromban tudtam meg az igazságot. Lenora Hope
nemcsak hogy létezett, de helybéli volt, és kiváltságos életet élt egy
kastélyban. Egészen addig, amíg egy este be nem kattant.

Apja testét késsel szurkálta szét, Elvette anyja boldog életét.

– Nagyon is él – feleli Mr. Gurlain.

– Istenem, már biztosan nagyon öreg.
– Hetvenegy éves.
Ez lehetetlennek tűnik. Mindig azt feltételeztem, hogy a
gyilkosságok egy másik évszázadban történtek. Az abroncsos
szoknyák, gázlámpák és lovas kocsik korában. De ha Mr. Gurlainnek
igaza van, akkor mindent összevetve ez azt jelenti, hogy a Hope
család lemészárlása nem is olyan régen történt.
 Gyorsan számolni kezdek magamban, és arra a következtetésre
jutok, hogy a gyilkosságok 1929-ben történtek. Alig ötvennégy évvel
ezelőtt. Ahogy a dátum a helyére kerül, a rím utolsó sorai is
megérkeznek.

Nem én tettem! – vallja Lenora Hope, De életben ő van, családja halott.

Ami a jelek szerint még mindig így van. A hírhedt Lenora Hope
él, bár állandó gondozásra szorul. Az én gondozásomra, ha akarom
a megbízást. De nem akarom.
– Nincs semmi más elérhető? Nincs más új beteg?
– Attól tartok, nincs – rázza a fejét Mr. Gurlain.
– És a többi ápolónő közül senki sem elérhető?
– Mindenki foglalt. – Mr. Gurlain összeszorítja az ujjait. – Van
valami problémája a megbízással?
Igen, van problémám. Sőt ami azt illeti, több is, kezdve azzal a
ténnyel, hogy Mr. Gurlain nyilvánvalóan még mindig azt hiszi, hogy
bűnös vagyok, de további bizonyítékok nélkül nincs jogi alapja arra,
hogy kirúgjon. Mivel a felfüggesztés nem űzött el, ezt most azzal
próbálja meg elérni, hogy a város saját Lizzie Bordenjének1
gondozásával bíz meg.
– Nos, én nem… – keresem a megfelelő szavakat. – Figyelembe
véve, amit tett, nem hiszem, hogy szívesen gondoskodnék
olyasvalakiről, mint Lenora Hope.
– Soha nem ítélték el semmilyen bűncselekményért – ellenkezik
Mr. Gurlain. – Mivel soha nem bizonyították be a bűnösségét, így
nincs más választásunk, mint hogy elhiggyük, hogy ártatlan. Azt
hittem, ha valaki, ezt ön pontosan érteni fogja. A szomszédos
aerobikstúdióval közös fal mögül tompán áthallatszik a zene. A
Physical Olivia Newton-Johntól. Nem az aerobikról szól, bár
fogadok, hogy a szakadt pólóban és lábmelegítőben edző
háziasszonyokat ez nem érdekli. Nekik csak az illúzió számít, hogy
ha elég pénzt fizetnek az órákra, akkor sikerrel veszik fel a harcot a
középkorral járó pluszkilókkal szemben. Ezt a luxust én nem
engedhetem meg magamnak.

É
 – Tudja, hogy megy ez, Kit – teszi hozzá Mr. Gurlain. – Én
kiosztom a feladatokat, az ápolónők pedig teljesítik őket. Ha ez nem
tetszik, akkor azt javaslom, hogy végleg váljunk el egymástól.
Én lennék a legboldogabb. De tudom, hogy munkára van
szükségem. Bármilyen munkára.
El kell kezdenem újra annyit keresni, hogy félre tudjak tenni,
mert a megtakarításaim szinte a nullára apadtak.
Legfőképpen pedig el kell távolodnom apámtól, aki hat hónapja
alig szól hozzám. Olyan tisztán emlékszem az utolsó, hozzám vágott
mondatára, mely végighasított a szoba levegőjén, akár egy éles
penge, mintha tegnap történt volna. A konyhaasztalnál ült, a reggeli
újságot olvasta, a reggelije érintetlenül hevert előtte. Lecsapta az
újságot maga elé, és a címlapon hatalmas betűkkel virító főcímre
mutatott.
Lebegő érzés lett úrrá rajtam, ahogy bámultam rá. Mintha nem is
velem történne ez az egész, hanem valakivel, aki egy rossz
tévéfilmben próbál eljátszani engem. A cikkben az iskolai évkönyvbe
készült fényképem szerepelt. Nem sikerült jól, ezek a fotók sosem
előnyösek. Próbáltam természetesen mosolyogni a gimnázium
tornatermében felállított kék háttér előtt, amely az újság hasábjain
piszkosszürkének tűnt. A képen a borzas hajam pontosan ugyanúgy
nézett ki, mint aznap reggel. A sokktól lezsibbadva az első
gondolatom az volt, hogy el kellene mennem végre fodrászhoz.
– Amit mondanak, az nem igaz, Kit-Kat – szólt apám, mintha
megpróbált volna megnyugtatni.
De a szavai ellentmondtak lesújtott arckifejezésének. Tudtam,
hogy nem miattam mondja, hanem saját maga miatt. Próbálta
meggyőzni magát, hogy amit olvas, az nem lehet igaz.
Apám a szemétbe dobta az újságot, és egyetlen szó nélkül
elhagyta a konyhát. Azóta nem sokat beszélt velem. A fél év alatt
közénk feszült, hosszú és fojtogató csendre gondolok, amikor
megszólalok:
– Rendben. Elvállalom a megbízást.
Győzködöm magam, hogy nem is lesz olyan rossz. A munka csak
ideiglenes. Legfeljebb néhány hónap. Csak addig, amíg össze nem
gyűjtök elég pénzt, hogy új helyre költözzek. Valami jobb helyre.
Messze innen.
– Csodálatos – nyugtázza Mr. Gurlain a lelkesedés legkisebb jele
nélkül. – A lehető leghamarabb jelentkeznie kell a szolgálatra.
Útbaigazítást kapok Lenora Hope házához, és egy telefonszámot,
hogy hívjam fel, ha nem találom meg. Aztán Mr. Gurlain bólint,
jelezve, hogy az ügy el van intézve. Távozáskor vetek egy pillantást
az íróasztala mögötti hirdetőtáblára. Jelenleg három ápolónőnek
nincs megbízása. Tehát vannak még szabadok. Az ok, amiért Mr.
Gurlain hazudott erről, teljesen nyilvánvaló.
Még mindig büntet, amiért megszegtem a protokollt, és
besároztam az ügynökség jó hírnevét.
De ahogy kilépek az ajtón a csípős októberi levegőbe, eszembe jut
egy másik ok, amiért ezt a feladatot én kaptam. Megdermedek a
gondolattól, és nem a hideg idő miatt.
Mr. Gurlain azért választott engem, mert Lenora Hope az
egyetlen beteg, akit senki nem fog számon kérni rajtam – még a
rendőrség sem –, ha megölném.
 KETTŐ
Kevesebb mint egy óra alatt összeszedem a holmimat. Hamar
megtanultam, hogy egy ápolónőnek teljesen fölösleges mindent
magával cipelnie. Egy orvosi táska, egy bőrönd és egy doboz. Ennél
többre nincs szükség.
Az orvosi táska tele van a szakmámhoz szükséges dolgokkal.
Lázmérő, vérnyomásmérő, sztetoszkóp. A szüleimtől kaptam a
fekete bőrtáskát, amikor Mr. Gurlain először alkalmazott. Tizenkét
évvel később még mindig ezt használom, bár a cipzár olykor
beragad, és a bőr a sarkoknál megrepedt.
A kisbőröndömet a neszesszerem és néhány egyszerű ruha tölti
ki. Unalmas nadrágok és néhány kardigán, amelyek legalább tíz éve
kimentek a divatból. Már rég felhagytam azzal, hogy stílusos legyek.
A kényelem és a takarékosság többet ér.
A doboz tele van könyvekkel. A legtöbbjük ponyva. Egykor az
anyámé voltak, és a borítók gyűröttségén látszik, hogy egy
könyvmoly olvasta őket buzgón.
– Soha nem vagy egyedül, ha van egy könyv a közeledben –
szokta volt mondani. – Soha, de soha.
Bár értékelem a romantikát gondolatban, azt is tudom, hogy
hazugság. Hat hónapja könyvek vesznek körül, és még soha nem
éreztem magam ennyire egyedül.
Miután mindent összepakoltam, kikukkantok az előszobába,
hogy meggyőződjek róla, szabad az út a konyhából nyíló hátsó
ajtóhoz. Apám hazajött ebédelni, ami néha elő szokott fordulni, ha
olyan helyre megy ki dolgozni reggel, ami a közelben van. De már a
nappaliban majszolja a szendvicsét, mélyre süppedve a fotelágyba.
Az elmúlt hat hónapban a kerülgetés magasiskoláját jártuk ki, és
az egymás elől bujkálás nagymestereivé váltunk. Egész hetek teltek
el úgy, hogy hiába laktunk egy házban, nem is láttuk egymást. Én
többnyire a szobámban maradtam, a konyhába csak akkor
merészkedtem, amikor biztos voltam benne, hogy apám dolgozik,
alszik, vagy a barátnőjével van, akiről nem szabadna tudnom. Nem
mutatott be minket egymásnak. Csak azért tudok a létezéséről, mert
múlt héten hallottam őket beszélgetni a nappaliban, és meglepett a
női hang a házban, ami nem az enyém. Másnap este apám úgy
surrant el otthonról, mint egy tilosban járó kiskamasz, aki vagy
túlságosan félt bevallani, hogy újra randizni kezdett, vagy
túlságosan szégyellt engem ahhoz, hogy megkockáztassa, amint
összefutok az új barátnőjével.
Most én vagyok az, aki kioson. Lábujjhegyen teszek meg minden
lépést, pedig kétszer is fordulnom kell a kocsimhoz és vissza,
egyszer a bőröndért és az orvosi táskáért, egyszer pedig a
könyvekkel teli dobozért. Mikor a második körrel végzek, Kennyt a
Ford Escortomnak támaszkodva találom. Nyilván meglátott, ahogy a
bőröndöt pakoltam, és kijött a szomszédos házból, hogy
kíváncsiskodjon. A kezemben lévő dobozt bámulva megkérdezi:
– Elköltözöl?
– Egyelőre igen – mondom. – Talán örökre. Új megbízást kaptam.
– Azt hittem, kirúgtak.
– Felfüggesztettek. Most ért véget.
– Ó. – Kenny elgondolkozva ráncolta a homlokát. Ez ritkán fordul
elő nála. Általában kanos, kiéhezett pillantással fal fel, amikor
meglát. – Egy gyors menet, mielőtt elmész?
Na, ez az a Kenny, akit megismertem, mióta májusban először
feküdtünk le egymással. Hozzám hasonlóan ő is a szüleivel él. Csak
húszéves. Ő az én piszkos kis titkom. Vagy, ami még valószínűbb,
én vagyok az övé.
Egy délután kezdődött, amikor mindketten egyszerre
lustálkodtunk szomszédos telkeink udvarán, én egy Sidney Sheldon-
kötetbe merültem, Kenny pedig egy jointba. Titokban méregettük
egymást, és már jó néhányszor összenéztünk a kerítés felett, mielőtt
megszólított:
– Ma nem dolgozol?
– Nem – válaszoltam. – Te?
– Nem.
Aztán, mivel unatkoztam és magányos voltam, így folytattam:
– Kérsz egy sört?
Kenny azt mondta, hogy persze. Úgyhogy inni kezdtünk. És
beszélgetni. Végül a kanapén kötöttünk ki, vadul smárolva.
 – Akarsz dugni? – kérdezte Kenny.
Egy hónap telt el a felfüggesztésem óta, tele voltam önsajnálattal.
Végignéztem rajta. Nem nézett ki rosszul. Különösen a karja tetszett,
melyen duzzadtak az erek, izmos és napbarnított volt. Sokkal
rosszabb is lehetett volna – ahogy volt is már rá példa.
– Aha – mondtam egy vállrándítással. – Miért ne?
Amikor vége lett, megfogadtam, hogy soha többé nem teszem
meg. Tizenegy éves voltam, amikor Kenny megszületett, az isten
szerelmére. Emlékszem, ahogy a szülei hazahozták a kórházból,
anyám gügyögött neki, apám pedig egy borítéknyi pénzt csúsztatott
az apja izzadt tenyerébe.
De amikor Kenny két nappal az első szex után megjelent a hátsó
ajtóban, és úgy nézett rám, mint egy kóbor kutya, aki maradékot
kunyerál, beengedtem, és szó nélkül a hálószobámba vezettem.
Így volt ez hetente egyszer, kétszer, néha háromszor is. Én is
tisztában vagyok a helyzettel. Ebben nem volt semmi romantika. Az
esetek többségében gyakorlatilag egymáshoz sem szóltunk. És bár
bűntudatom van miatta, azt is tudom, hogy az olvasáson kívül
kellett valami, amivel átvészelhettem a hosszú, magányos napokat.
– Az apám bent van – mondom Kennynek. – És az új betegem
vár.
Nem árulom el neki, hogy ki az új beteg. Félek, hogy mit
gondolna rólam, amiért elvállaltam.
– Persze, értem – bólogat Kenny, és nem is próbálja leplezni a
csalódottságát. – Hát akkor szia, meg minden.
Figyelem, miközben megteszi a rövid utat a házukig. Amikor
anélkül, hogy még egy pillantást küldene felém, bemegy a házba, a
szívembe nyilall valami furcsa érzés. Nem éppen szomorúság, de
valami, ami nagyon közel áll hozzá. Lehet, hogy csak szex volt, és
lehet, hogy csak Kenny volt, de legalább volt valami és volt valaki.
Mostantól nincs semmi és senki.
Beteszem a dobozt és a bőröndöt a csomagtartóba, mielőtt
utoljára belépek a házba. Apámat a nappaliban találom, a déli
híreket nézi, mert anyám is mindig ezt csinálta. Tehát családi szokás,
és Pat McDeere számára a régi szokások nehezen halnak ki. A
tévében éppen Reagan elnök beszédéből vetítenek egy rövid
részletet, a gazdaságról mond nagy dolgokat, miközben „Csak
mondj nemet”2 Nancy szemérmesen áll mellette. Apám, aki párttól
függetlenül minden politikust utál, gúnyosan felhorkant.
– Lószart, Ronnie – motyogja, a szája tele szendviccsel. – Próbálj
meg egyszer valami olyat csinálni, ami segít is a hozzám hasonló
srácoknak.
Az ajtóban állok, és megköszörülöm a torkomat.
– Apa, elmegyek.
– Ó.
A szó mögött nyoma sincs meglepetésnek. Ha valami, akkor az
apám inkább megkönnyebbültnek tűnik.
– Visszatérek a munkámhoz – teszem hozzá annak ellenére, hogy
nem kérdezősködik a részletekről. – Az új betegem agyvérzést
kapott. Kint él a Sziklákon.
Abban a reményben fűztem hozzá, hátha lenyűgözi – vagy
legalábbis érdeklődést vált ki belőle – a gondolat, hogy gazdag
emberek rám bíznak valakit, mert megbíznak bennem. Ha így is van,
nem mutatja ki.
– Oké – mondja.
Tudom, hogy az egyetlen biztos módja annak, hogy apám teljes
figyelmét magam felé fordítsam, az lenne, ha elárulnám neki az új
betegem nevét. De elfog az érzés, ami Kennyvel kapcsolatban is
megjelent. Inkább nem árulom el. Ha megtudja, hogy Lenora Hope-
ot fogom ápolni, csak arra lesz jó, hogy apám még kevesebbre
tartson. Már ha ez egyáltalán lehetséges.
– Szükséged van valamire, mielőtt elmegyek? – kérdezem inkább.
Apám újabb falatot harap a szendvicséből, és megrázza a fejét. A
fájdalom, amit odakint éreztem, újabb rúgással tér vissza. Ezúttal
keményebben. Olyan erősen, hogy esküszöm, érzem, ahogy a
szívem egy darabja letörik, és most a gyomrom mélyére zuhan.
– Megpróbálok kéthetente bejelentkezni.
– Nem muszáj – mondja apám. Több szó nem esik.
Egy pillanatra még megtorpanok az ajtóban – várok,
reménykedem, némán könyörgök, hogy tegyen hozzá még valamit.
Bármit. Viszontlátásra. Örülök, hogy végre egyedül maradhatok. Húzz
már a picsába.
Bármi jobban esne, mint ez a közöttünk feszülő ellenséges csend,
amitől semminek érzem magam.
Rosszabbnak, mint a semmi. Láthatatlannak.
Annak érzem magam.
Kilépek az ajtón, én sem veszem a fáradságot, hogy elköszönjek.
Épp eléggé fáj ez a csend. Ha még a köszönésem sem viszonozná,
azt nem bírnám elviselni.
 HÁROM
Szól a zene a kocsimban, miközben a sziklás parthoz simuló úton
haladok, egyre magasabbra és magasabbra kanyarogva. A Ford
egyre hangosabban veszi alattam a levegőt, és az Atlanti-óceán
háborgó vizének hullámai szép lassan fehér foltokká olvadnak,
ahogy messze lent a homokos partra csapódnak. Már a Sziklákon
járok, ahol minden négyzetcentiméter a pénzről árulkodik, és a
ritkán elszórt villák úgy kapaszkodnak a sziklaszirtekbe, mint ahogy
a zsiványok tanyái bújhattak el barlangok és borostyánfüggöny
mögött.
A lakosság igen kis része engedheti csak meg magának, hogy a
Sziklákon lakjon. Ezen a magasságon már ritkás a levegő, nem jut
mindenkinek – és ez mindig is így lesz. Itt lakik a város krémje,
minden és mindenki fölött, mintha maga a Jóisten helyezte volna
őket oda.
Mégis itt vagy, Kit-Kat – mondta volna anyám. – Úton az egyik ilyen
házba, ahol vár a munka.
Nem értek vele egyet. Ahová én tartok, az még egy ilyen
környezetben sem vonzó úti cél.
Hope’s End.3
Egészen a mai napig egyszerűen csak a Hope-házként hallottam
emlegetni, általában fojtott hangon és olyan hangsúllyal, amelyet
tragikus események ismertetéséhez szokás használni. Teljesen
érthető. A Hope’s End megdöbbentően apokaliptikus név egy ehhez
hasonló birtok számára. Különösen ha figyelembe vesszük, mi
történt ott.
Az én ismereteim a történtekkel kapcsolatban gyakorlatilag az
ismert hatsoros rigmussal kimerülnek. Azt tudom, hogy Winston
Hope szállítmányozással szerzett vagyont, és a birtokát Észak-Maine
sziklás partvidékén építtette, nem pedig Bar Harborban vagy
Newportban, mert itt az óceánra nyíló zavartalan kilátást nyújtó
telkek között még válogathatott is. Tudom, hogy Winstonnak volt
egy felesége, Evangeline, és két lánya, Lenora és Virginia.
 Azt is tudom, hogy egy régmúlt októberi éjszakán hármukat
meggyilkolták, a család negyedik tagját pedig azzal vádolták, hogy ő
követte el a hármas gyilkosságot. Méghozzá tizenhét éves lányként.
Nem csoda, hogy sokáig éltem abban a hitben, hogy a rigmus, amit
először az általános iskola mögötti bozótos játszótéren hallottam,
puszta kitaláció, morbid versike. Az egész túl gótikusnak tűnt
ahhoz, hogy igaz legyen.
Pedig megtörtént. Immáron városi legenda.
Az a fajta dolog, amiről a gyerekek pizsamapartikon suttognak,
és amiről a felnőttek egyáltalán nem szeretnek suttogni.
Már csak egy maradt közülük, Lenora, aki azt állította, hogy semmi
köze nem volt a történtekhez. A nyomozóknak azt mondta, hogy a
gyilkosságok idején aludt, és csak akkor szerzett tudomást róla,
amikor felébredt, lement a földszintre, és felfedezte a családja többi
tagját holtan.
Amit nem tudott megmondani a rendőrségnek, hogy ha nem ő,
akkor ki tehette.
Vagy hogyan. Vagy miért.
Lenora azt sem tudta megmagyarázni, vajon őt miért nem
szemelte ki magának a gyilkos, és főleg ez volt az oka annak, hogy a
rendőrség őt tette meg első számú gyanúsítottnak, bár ezt senki sem
tudta bizonyítani. A háztartásban dolgozó összes alkalmazott aznap
épp kimenőt kapott, ezért nem állt rendelkezésre szemtanú. De
mivel nem volt olyan bizonyíték, amely őt fizikailag összekapcsolta
volna a bűncselekményekkel, Lenorát soha nem vádolták meg.
Persze elég csak felidézni a szájhagyomány útján az iskolában
terjedő rigmust, hogy lássuk, hogyan vélekedett minderről a
közvélemény. A rigmus utolsó sora – De életben ő van, családja halott –
nem hagy kétséget afelől, hogy ő tehet mindenről.
Nem vagyok meglepve. Olyan, hogy az ártatlanság vélelme, nem
létezik.
Ezt tapasztalatból tudom.
Amikor a város ítéletet hozott Lenora Hope felett, a lány elbújt a
családi házban, és soha többé nem mutatkozott. Persze ez nem
akadályozta meg az embereket abban, hogy megpróbálják
becserkészni. Amikor középiskolás voltam, gyakori volt, hogy
fiúbandák kihívták egymást, és az volt a feladat, hogy beosonjanak a
birtokra, és bekukucskáljanak az ablakokon, hogy megpillantsák
Lenorát. Amennyire én tudom, egyiküknek sem sikerült, amiért
Miss Hope-nak kijár némi tisztelet, legalábbis az én olvasatomban.
Olyan képesség ez, aminek néha hasznát tudnám venni.
Előttem az út még magasabbra kapaszkodik, az öreg Ford egyre
jobban erőlködik, amikor hirtelen egy téglafalat pillantok meg a
napfényben. Elég magas ahhoz, hogy eltakarjon mindent, ami
mögötte van, és elég öreg ahhoz, hogy az út, mintegy tiszteletből,
körbekanyarodjon körülötte.
Követem a kanyart, lassan vezetek, amíg meg nem látom a falra
festett szavakat. A graffiti – neonkék színű csíkok az impozáns vörös
téglán – azt súgja, jó helyen járok.

ROHADJ MEG A POKOLBAN LENORA HOPE

Némán meredek a szavakra, és azon gondolkodom, okos dolog-e
folytatni az utamat, vagy inkább hajtsak el, amilyen gyorsan csak
tudok. Persze tudom a választ. Az, amit nem engedhetek meg
magamnak.
Így hát továbbmegyek, közelebb hajtok a díszes kapuhoz, amely
mellett egy rés tátong a falon. Vandalizmus. A másik oldalon a
felhajtó egy smaragdzöld pázsiton keresztül szeli át a Hope-ház felé
vezető utat.
Amikor bepillantok, csodálkozom, hogyan nevezhette ezt bárki
valaha is így.
Ez nem egy ház. Ez egy kastély.
Olyasmi, amit utoljára élőben akkor láttam, amikor a szüleim
elvittek egy kirándulásra Bar Harborba, tizennégy éves koromban.
Emlékszem, hogy az apám egész nap a szemét gazdagokat szidta,
akiknek volt pofájuk olyan palotaszerű házakat építeni. Isten tudja,
mit mondana Hope’s Endről, amely mögött elbújhatnak azok az
amúgy kétségkívül impozáns kúriák abban a sznob városban. Ez
nagyobb. Grandiózusabb. Ez bármelyik ostoba főműsoridős
valóságshow-ban vagy szappanoperában is megállná a helyét,
amiket anyám nézett.
 A három emelet magas és látszólag óceánjáró hajó méretű kastély
falai vörös téglából épültek. A kétszárnyú bejárati ajtók és az
ablakok körül márványdíszítés, amely csak arra szolgál, hogy
megmutassa, mennyi pénze volt egykor a Hope családnak.
Rengeteg, a díszesre faragott ívek és görbék mennyiségéből ítélve. A
harmadik emelet ablakai körül is megtartották a márványt, de azok
körbeveszik a tetőteraszt és a tetőt, amelynek tetején tucatnyi
keskeny kémény áll, úgy néznek ki, mint gyertyák egy születésnapi
torta tetején.
A kapunál egy kisebb kaputelefon-rendszer fogad. Lehúzom az
ablakot, és nyújtóznom kell, hogy megnyomjam. Harminc
másodperc telik el, mire életre kel, majd egy női hang szólal meg:
– Igen.
Ez nem kérdés. Sőt olyan szintű türelmetlenség süt a
hangszóróból, hogy alig fér bele ebbe a négy betűbe.
– Üdv. Kit McDeere vagyok. – Szünetet tartok, hogy a hang
forrása is bemutatkozhasson. De nem teszi, ami arra késztet, hogy
hozzáfűzzem: – A Gurlain Otthonápolási Ügynökségtől vagyok. Én
vagyok az új ápo…
– Jöjjön fel a házba – szakít félbe a nő ezzel a szűkszavú
mondattal, mielőtt a kaputelefon elhallgat.
A kocsi előtt a kapu nyílni kezd, és olyan idegesen rázkódik,
mintha megijedt volna a jelenlétemtől. Nyikorgó hanggal, lassan
tárul ki előttem, és elgondolkodom, vajon milyen gyakran fogad
vendégeket Hope’s End. Feltételezem, nem sokszor, mert a kapu
zörögve megáll, pedig még csak félig nyílt ki. Előregurulok az
autóval, próbálom felmérni, van-e elég hely az áthaladáshoz. Nincs.
Már ha mindkét oldalsó tükröt meg akarom tartani, amit nagyon is
szeretnék. A jelenlegi költségvetésembe nem fér bele egy autójavítás.
Éppen kiszállnék a kocsiból, hogy magam toljam be a kaput,
amikor egy férfihang kiált a távolból:
– Megint beragadt?
A hang forrása közelebb jön, és egy talicskát tol, amely tele van
lehullott levelekkel. Jóképű, veszem észre. A harmincas évei
közepén jár. Nagyon jól néz ki, amennyire meg tudom ítélni az
alkatát a flaneling és a koszos farmer alatt.
 Jól karbantartott borostája van, bár a haja egy kicsit túl hosszúra
nőtt, így a tarkójánál enyhén göndörödik. Más körülmények között
felkeltené az érdeklődésemet. Teljesen más körülmények között. De
az autójavításhoz hasonlóan jelenleg a romantikus összefonódások
sem jöhetnek nálam szóba. És nem, Kenny nem számított annak.
– Nem tudom, hogy ez megintnek számít-e – felelem a nyitott
ablakon keresztül –, de most biztosan beragadt.
– Nagyon is annak számít – válaszolja a férfi, és szeretetre
méltóan görbülő mosolyt villant. – Ez vagy a tizedik eset. Folyton
elfelejtem hozzátenni a száz másik dolog listájához, amit még el kell
itt végeznem. Maga az új nővér?
– Ápolónő – javítom ki.
Szükséges korrekció. A hozzám hasonló ápolónők speciális
képzésben részesülnek – a Maine állam által előírt 180 órában.
Életfunkciók ellenőrzése, gyógyszerek adagolása, fizikoterápia.
De mindezt elmagyarázni egy idegennek több időt vesz igénybe,
mint amennyit megér.
– Akkor nyissuk ki ezt a kaput, hogy kezdhessen. – A férfi előhúz
egy pár munkakesztyűt a farmerje hátsó zsebéből. Felveszi, és
folytatja. – A biztonság az első. A saját bőrömön tapasztaltam meg,
hogy ez a hely harapós tud lenni.
Megrántja a kaput, ami olyan szörnyű nyikorgó hangot ad ki,
hogy ha egy, az én gondjaimra bízott betegtől származott volna, azt
hinném, komoly fájdalmai vannak.
– Itt dolgozik teljes munkaidőben? – kérdezem, kissé fölemelve a
hangomat, hogy a kapu panaszkodása mellett is hallható legyek.
– Igen – válaszolja a férfi. – Már nem vagyunk túl sokan, bár
valamikor régen ez a hely hemzsegett az alkalmazottaktól. Volt itt
kertész, parkgondozó és ezermester, valamint egy sereg
részmunkaidős segédmunkás. Most én vagyok mindegyikük egy
személyben.
– Szeret itt dolgozni?
A férfi egy utolsó lökéssel biztatja a kaput, ami enged az
akaratunknak, és teljesen kitárul. Felém fordulva kijavít:
– Azt akarja kérdezni, hogy félek-e itt dolgozni?

Á
 Igen, erre gondoltam. Ártatlan kérdésnek szántam. Természetes,
gondolom, figyelembe véve, hogy mi történt itt. Utólag mégis
újraértékelem, hogy ezt akár hihetetlenül durvának is lehetett volna
venni.
– Én csak…
– Semmi baj – nyugtat a férfi. – Kíváncsi. Tudom, mit beszélnek
erről a helyről az emberek.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem.
– Helyes feltételezés. – A férfi leveszi az egyik kesztyűjét, és
bemutatkozásra nyújtja a kezét. – Egyébként Carter vagyok.
Kezet rázok vele.
– Kit McDeere. Tegeződjünk.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Kit. Biztos vagyok benne, hogy
még találkozunk.
Egy pillanatra megállok mellette, mielőtt elhajtanék.
– Köszönöm, hogy segítettél a kapuval. Nem is tudom, mit
csináltam volna, ha nem jössz.
– Szerintem valahogy megoldottad volna. – Carter a fejét
kíváncsian félrebillentve végigmér. – Kimondottan leleményesnek
tűnsz.
Régen az voltam. Most már nem. A leleményes embereket nem
függesztik fel a munkahelyükről, de ha mégis, találnak újat, és nem
laknak még harmincegy évesen is otthon. Mindezek dacára
biccentéssel fogadom a bókot.
– Még valami – lép Carter a nyitott autóablakhoz, és behajol, hogy
szemtől szemben legyünk. – Felejtsd el, amit Lenora Hope-ról és az
itt történtekről hallottál. Fogalmuk sincs, miről beszélnek. Miss
Hope teljesen ártatlan.
Bár megnyugtatónak szánta, Carter szavai csak még inkább
kiemelik a helyzet szürreális igazságát. Igen, tudtam, hogy mivel jár
a munka, amikor elhagytam Mr. Gurlain irodáját. De egészen
mostanáig el voltam foglalva a pakolással, apám makacs
hallgatásával, és azzal, hogy megtaláljam az ide vezető utat. Most
azonban, hogy itt vagyok, mellbe vág a valóság.
Egy olyan nőről fogok gondoskodni, aki lemészárolta a családját.
 Állítólag lemészárolta, emlékeztetem magam. Lenorát soha nem
ítélték el semmilyen bűncselekményért. De ki más lehetett volna
Lenorán kívül? Senki más nem volt a házban, nem volt más
gyanúsított, akit figyelembe lehetett volna venni, senki más nem
maradt életben.
A rím utolsó sora visszhangzik a gondolataimban.

De életben ő van, családja halott.

Borzongás fut végig a gerincemen, amikor magam mögött

hagyom Cartert. Tekintetem az előttem magasodó, lenyűgöző
építményre szegeződik. De ahogy közelebb érek, a hely fényűző
pompája ködként oszlik el, kezdem észrevenni az elhanyagoltság
nyilvánvaló jeleit.
Ahogy a közelébe érek, azonnal látom, hogy Hope’s End
gyakorlatilag teljesen lepusztult.
A második emelet egyik ablakából hiányoznak az ablaküvegek,
és a tátongó lyukat egyszerűen bedeszkázták. Néhány ajtó és ablak
körül komoly mennyiségben törtek le a márványdarabok. A tetőről
több zsindely is hiányzik, ami olyan ütött-kopott külsőt kölcsönöz
neki, hogy őszintén szólva elönt a megkönnyebbülés. Pontosan úgy
néz ki a hely, mint amilyennek én érzem magam. Összetörtnek és
reménytelennek.
A felhajtó a ház előtt egy kisebb körforgalomban végződik,
melyből egy garázssorhoz vezet az út. Míg áthajtok a körforgalmon,
megszámolom a garázsajtókat.
Öt.
A város krémje így él.
A ház bejáratánál leparkolok, kiszállok a kocsiból, és felsietek a
három lépcsőfokon a hatalmas, kétszárnyú ajtóhoz. Mielőtt
bekopoghatnék, az ajtó kinyílik, és egy nő áll előttem. Hirtelen
felbukkanása megrémít. Vagy talán csak a megjelenése az, ami
megdöbbentő. Fehér haja a vállát súrolja. Fekete ruhája szorosan
feszül karcsú alakjára. Álla alatt csipkegallér, amely hasonlít a
nagyanyám által horgolt terítőkre. Sápadt bőr. Kék szempár. Merész
cseresznyepiros rúzs. Az egész olyan drámai és szigorú, hogy nem
tudom pontosan meghatározni a nő korát. Ha tippelnem kellene,
hetvenet mondanék, habár tíz évet simán tévedhetek plusz-mínusz.
Szemüveg lóg egy láncon a nyakában, melyet most a szeméhez
emel, és egy lélegzetvételnyi időre rám néz – egy pillanat alatt
felmért és kiértékelt.
– Miss McDeere – szól végül. – Üdvözlöm.
– Köszönöm – mondom, bár a nő hangjában szó szerint semmi
barátságos nincs.
Egyértelmű, hogy ő ugyanaz a személy, akivel a kaputelefonon
keresztül beszéltem. Ez a kifejezéstelen hang félreismerhetetlen.
– Mrs. Baker vagyok, a házvezetőnő.
A nő megáll, hogy szemügyre vegye, mit viselek, és úgy tűnik,
hiányosnak találja a kabátomat. Kék gyapjúból van, és túl sok helyen
van kibolyhosodva ahhoz, hogy menthető legyen. Vagy talán Mrs.
Baker nyilvánvaló ellenszenve arra vonatkozik, ami a kabát alatt
van. Fehér blúz. Szürke szoknya. Fekete, lapos cipő, amit utoljára
anyám temetésén viseltem. Ha így van, nem tehetek róla. Ezek a
legszebb ruháim.
Pillanatnyi tétovázás után Mrs. Baker hozzáteszi:
– Jöjjön be.
Én is tétovázom, billegek a sarkamon az ajtó előtt. Az ajtónyílás
az, ami megtorpanásra késztetett. Majdnem olyan széles, mint
amilyen magas, és a mindenütt jelen lévő márványdíszítéssel
körülvéve olyan, mint egy nagyra tátott száj. Miközben végignézek
rajta, eszembe jutnak Carter szavai.
„Ez a hely harapós tud lenni.”
Hirtelen hazavágyom. Teljesen meglepő, tekintve hogy anyám
halála óta nem érzem azt a házat az otthonomnak. Pedig valaha
boldog hely volt, tele vidám emlékekkel. Havas karácsonyok,
születésnapi torták és anyám a buta virágos kötényében, amint
vasárnap reggelente bundás kenyeret sütött. Hope’s Endnek is
vannak boldog emlékei? Vagy mind eltűntek azon a szörnyű
éjszakán? Csak a bánat maradt meg?
– Bejön, kedvesem? – kérdezi Mrs. Baker egy türelmetlen
torokköszörülés után.
 Egy részemnek esze ágában sincs. Az egész hely – a mérete, a
hivalkodó stílusa és különösen a híre – arra késztet, hogy
megforduljak, és hazamenjek. De aztán apámra gondolok, a
hálószobámra, a bankszámlámon megbúvó szerény összegre.
Mindez nem fog változni, hacsak nem teszek valamit. Ha elmegyek
– amit kétségbeesetten szeretnék –, ugyanabba a bizonytalanságba
ragadok, amelyben az elmúlt hat hónapban éltem. De ha itt
dolgozom, akár csak néhány hétig is, az mindent megváltoztathat.
Ezt szem előtt tartva mély lélegzetet veszek, átlépek az ajtón, és
hagyom, hogy Hope’s End egészben elnyeljen.
 NÉGY
A Hope’s End belseje jobb állapotban volt, mint a külseje, de
épphogy. Az ajtón belépve hatalmas előcsarnok fogad,
márványcsempe, bársonyfüggönyök, szőnyegek. A berendezés
kimerül a cserepes pálmákban és a csicsás faszékekben, bennük
poros brokát díszpárnák. A boltíves mennyezetet olajfestékkel
festett, pufók rózsaszín felhőkkel teli égbolt díszíti. Az egész
egyszerre tűnik díszesnek és kopottnak, mintha idebent megállt
volna az idő. Mintha egy négycsillagos szálloda előcsarnokába
érkeztem volna, amelyet évtizedekkel ezelőtt hirtelen elhagytak.
Balra egy hosszú folyosó indul el a magas ablakok és az egyetlen
nyitott ajtó mellett, egy széles, jelenleg zárva lévő dupla ajtóhoz
vezet. Ezután élesen jobbra fordul, és eltűnik a sarok mögött. Jobbra
egy másik folyosó fekszik, amely egyenes utat kínál egy napsütötte
szobába.
A figyelmem azonban leginkább arra összpontosul, ami előttem
van. Egy vörös szőnyeggel borított lépcsőház, közvetlenül a bejárati
ajtóval szemben, egy tucat lépcsőfok indul felfelé, mielőtt kettéválik,
mint egy madár kitárt szárnyai. Aztán, megtartva a szimmetriát,
egymás felé fordul, és felível a második emeletre. Középen, ahol
elválik, a lépcsőfokok fölött ólomüveg ablak magasodik, amelyen
keresztül a napfény csíkjai szivárványos árnyalatot kölcsönözve
színezik a szőnyeget.
– Ez a főlépcső – mondja Mrs. Baker. – A házzal együtt épült
1913-ban. A hely azóta nagyon keveset változott. Mr. Hope ügyelt
arra, hogy olyan stílust válasszon, amely időtálló.
Továbbhalad, a cipősarka metronómként kattog a márványlapon.
Utánaindulok.
– A holmiját később is behozhatja – szól Mrs. Baker. – Úgy
gondoltam, jó lenne előbb a nappaliban beszélgetni. Vidám,
napsütéses kis szoba.
Hiszem, ha látom. Eddig, ha megfeszülök, sem találok még egy
vidámságot sugalló kilincset sem Hope’s Endben. A komorság és a
végzet mintha minden sarokba beköltözött volna, mint a pókhálók.
Még a levegőben is van valami hideg, sós, megfoghatatlan valami,
amitől kiráz a hideg.
Tudom, hogy csak a képzeletem játszik velem. Három ember halt
meg a falak között. Borzalmas módon, ha hinni lehet a legendának.
A tudat önmagában alkalmas összezavarni az ember érzékeit.
Szinte tökéletesen időzítve pont most haladunk el egy
bekeretezett olajfestmény mellett, amely egy rózsaszín szaténruhás
tinilányt ábrázol.
– Miss Hope – közli Mrs. Baker, és arra sem veszi a fáradságot,
hogy a portréra pillantson, miközben elrobog mellette. – Az apja
rendelte a születésnapja alkalmából.
Mrs. Bakerrel ellentétben rám olyan hatással van a festmény,
hogy földbe gyökerezik tőle a lábam. A képen Lenora egy fehér
díványon ül, mögötte rózsaszín csíkos tapéta, a válla fölött pedig egy
aranyozott keretbe foglalt tükör. Lenora kissé esetlenül támaszkodik
a dívány karfájának. Keze az ölé-ben pihen, de az ujjai szinte
kifehéredve fonódnak egymásba. Olyan feszültség árad belőle, amit
a festő minden akarata ellenére sem tudott leplezni a sutára instruált
laza pózzal.
Sápadt bőr, finom vonások. A fiatal Lenora orra fitos volt, telt
ajka és zöld szeme majdnem olyan fényes, mint a főlépcső feletti
ólomüveg. Egyenesen a festőre néz, tekintetéből a pajkosság szikrája
sugárzik, mintha tudná, mit fognak róla mondani az emberek
évtizedek múlva.
Mrs. Baker öt lépéssel előttem megfordul, és türelmetlen
pillantást vet rám.
– A nappali erre van, Miss McDeere.
Továbbmegyek, de előtte muszáj még egy pillantást vetnem
Lenora portréjára. A keret mellett másik három, azonos alakú és
méretű festmény lóg sorban, fekete selyem mögé rejtve. Az anyagot
nem egyszerűen a festményekre terítették, hanem kifeszítették, és
egyenesen a keretbe vert szögek tartják a helyén. Ám hiába az
erőfeszítés, nem tudták teljesen elrejteni a portrékat. Halványan
átderengenek a fekete selyem mögül, homályosan és elmosódva.
Mint a szellemek.
Winston, Evangeline és Virginia Hope.
 Lenora az egyetlen, aki még mindig ki van állítva, mert már csak
ő maradt.
Utolérem Mrs. Bakert, és gyors léptekkel követem. Elhaladunk jó
néhány szoba mellett, amelyek ajtajai zárva vannak, jelezve, hogy
tilos a belépés. Akárhányszor elmegyek egy ilyen ajtó előtt, újra meg
újra kiráz a hideg.
A nappali legalább világosabb, mint a ház többi része, bár azért
vidámnak nem nevezném. A bútorok ugyanolyan dohos
antikvitások, mint amilyeneket mindenhol látni Hope’s Endben.
Bársony, hímzés és rojt. A szoba túlsó végében egy zongora sötétlik,
a fedele lehajtva, mint egy koporsó.
A szoba fülledt hangulatát a két fal mentén a padlótól a
mennyezetig érő ablakok sora enyhíti. Az egyik ablaksor a gyepre
néz, amelyen keresztül látom Cartert a távolban, visszatért a levelek
gereblyézéséhez. A másik ablaksor egy üres teraszra nyílik. A terasz
szélén egy alacsony, derékmagasságig sem érő márványkorlát fut
végig. A korláton túl nem látok semmit, mert szó szerint nincs
semmi, amit láthatnék. Csak a végtelen, égszínkék égbolt, amitől úgy
tűnik, mintha a kastély szó szerint a levegőben lebegne.
Mrs. Baker engedi, hogy még néhány másodpercig
bámészkodjam, mielőtt egy burgundi bársonydívány felé int.
– Foglaljon helyet.
Leereszkedem a háromszemélyes dívány szélére, mintha attól
félnék, hogy összeroskad alattam. Ami amúgy akár elő is
fordulhatna. Hope’s Endben minden olyan réginek és drágának
tűnik, hogy feltételezem, pótolhatatlan, ha bármi tönkremegy. Mrs.
Bakerben a jelek szerint ez a gondolat fel sem merül, mert nagy
lendülettel veti bele magát az enyémmel szemben álló
bársonyfotelbe.
– Nos, Miss McDeere, meséljen egy kicsit magáról.
Mielőtt megszólalhatnék, valaki más robban be a szobába, hangos
csattanással és csörömpöléssel. Egy fiatal nő, aki egyik kezében
fémvödröt tart, a másikkal pedig egy porszívót húz maga után.
Megdermed, amikor meglát minket, így az agyamnak is jut néhány
másodperc, hogy felfogja a látványt, ami a szemem elé tárul. Húsz
év körüli lehet, és a fekete-fehér filmekből jól ismert, hivatalos
szobalány-egyenruhát visel. Fekete, térdig érő ruha. Ropogósra
keményített gallér tűhegyes csúcsokkal. Fehér kötény, szinte leugrik
róla egy maszatos lenyomat, ahova feltehetően a kezét törölgette.
Rikító vörösre festett hajában két neonkék csík is van, amelyek az
arca két oldalán úgy lógnak, mint a polip csápjai. Hasonló kék
árnyalat húzódik végig a szemhéján. A rúzsa olyan rózsaszínű, mint
a rágógumi.
– Hoppá, bocsánat! – mondja, és kétszer is felém fordul.
Szemlátomást meglepte egy idegen jelenléte Hope’s Endben.
Gyanítom, ez nem gyakran fordul elő. – Azt hittem, üres a szoba.
Megfordul, hogy távozzon, ettől újra csörögni kezd valami.
Eltelik pár pillanat, mire rájövök, hogy a hang forrása a féltucatnyi
műanyag karkötő, ami mindkét csuklóját díszíti.
– Az én hibám, Jessica – feleli Mrs. Baker. – Szólnom kellett volna,
hogy ma délután szükségem lesz a szobára. Ő itt Miss McDeere,
Miss Hope új ápolónője.
– Helló – köszönök egy kis integetés kíséretében. A lány
visszainteget, karkötői csattognak.
– Üdv a fedélzeten.
– Éppen azon voltunk, hogy jobban megismerkedjünk – mondja
Mrs. Baker. – Talán az előcsarnokban folytathatná a takarítást.
Eléggé elhanyagoltnak tűnik.
– De tegnap pont ott takarítottam.
– Azt akarja mondani, hogy én láttam volna rosszul? – kérdezi
Mrs. Baker olyan szorosra zárt ajakkal mosolyogva, hogy a fintor
már-már a gonoszság határát súrolja.
A lány megrázza a fejét, ettől mozgásba lendülnek a karika
fülbevalói is.
– Nem, Mrs. Baker.
A fiatal szobalány pukedlizik egyet, amiből süt a cinizmus, de
úgy tűnik, Mrs. Baker őszintének érzi. Aztán távozik, de mielőtt
kivonszolja a vödröt, a porszívót és a zörgő ékszereket a nappaliból,
még egy kíváncsi pillantást küld felém.
– Kérem, bocsássa meg Jessica viselkedését – mondja Mrs. Baker.
– Olyan nehéz manapság jó segítséget találni.
– Ó – ez minden, amit válaszul mondani tudok.
 Azt hinné az ember, hogy én is egyike lennék az említett
segítségnek.
És Mrs. Baker is.
Felteszi a szemüvegét, és megigazítja az orrnyergén, mielőtt rám
nézne a vastag lencsén keresztül.
– Nos, Miss McDeere…
– Hívjon Kitnek.
– Kit – mondja, és úgy röpíti le a nevemet a nyelvéről, mintha
rossz íze lenne. – Gondolom, ez valami rövidítés.
– Igen. Kittredge.
– Kicsit flancos keresztnévnek.
Értem, mire gondol. A magamfajták számára.
– Ez volt az anyai nagyanyám leánykori neve.
Mrs. Bakerből kijön egy hang. Nem egészen egy hmmm, de közelít
hozzá.
– És a szülei? Honnan valósiak?
– Innen – mondom.
– Ennél pontosabban kell fogalmaznia.
Újfent értem, mire céloz. Hogy is származhatnának innen. Itt a
kiváltságosok vannak. A Sziklákhoz tapadó kastélyokban
pénzeszsákok élnek, amelyek közé valaha a Hope család is tartozott.
Lejjebb meg ott van mindenki más.
– A városból – felelem. Mrs. Baker bólint.
– Az apám ezermester, az anyám pedig könyvtáros volt –
mondom önként, mintha azt próbálnám Mrs. Bakernek
bebizonyítani, hogy az én családom éppúgy megérdemli a
tiszteletet, mint a Hope-ok és a hozzájuk hasonlók.
– Érdekes – mondja Mrs. Baker olyan hangon, ami egyértelművé
teszi, hogy minden másnak tartja, csak nem érdekesnek. – Sok
tapasztalata van ápolónőként?
– Igen. – De közben az egész testem megfeszül, mert nem
tudhatom, mennyi mindent tud rólam. – Mit mesélt rólam Mr.
Gurlain?
– Keveset. Bárcsak azt mondhatnám, hogy jó szívvel ajánlották,
de ez hazugság lenne. Szinte semmit sem mondtak magáról.
 Mély levegőt veszek. Ez azt jelenti, hogy nekem kell mindent
megmagyaráznom, ha rákérdeznek.
Kérem, ne kérdezzen rá, szuggerálom.
– Tizenkét éve dolgozom a Gurlain Otthonápolási Ügynökségnél
– kezdem.
– Az meglehetősen hosszú idő. – Mrs. Baker állja a tekintetem, az
arckifejezése kifürkészhetetlen. – Gondolom, sokat megtanult ez
alatt a tizenkét év alatt.
– Igen, valóban.
Elkezdem sorolni, mi mindenhez értek, kezdve az alapvető
dolgoktól – könnyebb ételek elkészítése, takarítás és a rend tartása,
lepedőcsere az ágyban fekvő beteg alatt – a profiig: fürdetés
szivaccsal, katéterek behelyezése, vérvétel és inzulin beadása,
lapockák és fenék ellenőrzése a felfekvés miatt.
– Maga gyakorlatilag profi ápolónő – szakít félbe Mrs. Baker,
amikor úgy tűnik, szerinte túl sokáig fecsegtem. – Sok tapasztalata
van stroke-áldozatok ápolásában?
– Ápoltam néhányat – bólintok, miközben Mrs. Plankersre
gondolok, és arra, hogy kevesebb mint két hónapig gondoskodtam
róla, mielőtt szegény férjének elfogyott a pénze, és nem tudta tovább
fizetni az ügynökség szolgáltatásait.
Mrs. Plankerst egy államilag finanszírozott otthonba helyezték,
engem pedig másik beteghez osztottak be.
– Miss Hope állapota nagyobb figyelmet igényelhet, mint amihez
ön szokott – folytatja Mrs. Baker. – Egy húszéves korában kapott
gyermekbénulás annyira legyengítette a lábát, hogy azóta nem tud
járni. Az elmúlt húsz évben több agyvérzés érte. Emiatt nem tud
beszélni, és testének jobb oldala lebénult. A fejét és a nyakát tudja
mozgatni, de néha nehézséget okoz irányítani. Valójában csak a bal
karját tudja korlátozottan használni.
Önkéntelenül behajlítom a saját bal karomat, mert képtelen
vagyok elképzelni, hogy csak ezt az egyetlen testrészemet tudjam
irányítani. Most már legalább világos, Lenora miért nem hagyta el
Hope’s Endet.
Mert fizikailag képtelen volt rá.
– Ezért ment el az előző ápoló?
 – Mary? – kérdez vissza Mrs. Baker kicsit zavartan. Ez az első
őszinte érzelem, amit látok rajta. – Nem, nagyon is jól végezte a
munkáját. Több mint egy évet volt nálunk. Miss Hope imádta őt.
– Akkor miért ment el ilyen hirtelen?
– Bárcsak tudnám. Nem mondta el senkinek, hogy miért megy el,
hová megy, vagy egyáltalán, hogy elmegy. Egyszerűen csak elment.
Méghozzá az éjszaka közepén. Szegény Miss Hope-ot egész éjjel
felügyelet nélkül hagyták, és ezalatt akár valami szörnyűség is
történhetett volna. Ahogy azt ön is jól tudja, tekintve, hogy mi
történt a legutóbbi gondozottjával.
A lélegzetem elakad a mellkasomban.
Tudja.
Persze hogy tudja.
Mrs. Baker szúrós tekintete alatt csak annyi tud kibukni belőlem:
– Meg tudom magyarázni.
– Akkor legyen kedves.
Szégyenkezve lesütöm a szememet. Leleplezettnek érzem
magam. Annyira meztelennek, hogy elkezdem lesimítgatni a
szoknyámat a lábamra, és megpróbálok annyit takarni magamból,
amennyit az anyag enged.
– Nekem volt egy… – A hangom megtörik, pedig már vagy egy
tucatszor elmondtam ezt a történetet, ugyanannyi szkeptikus
embernek. Zsaruknak. Állami dolgozóknak. Mr. Gurlainnek. – …
volt egy páciensem. Nagyon beteg volt. Gyomorrák. Mire megtudta,
már túl késő volt. Már mindenhová… átterjedt. A műtét szóba sem
jöhetett. A kemoterápia csak egy ideig hatott. Nem volt mit tenni,
csak biztosítani, amennyi kényelmet ebben az állapotban lehetett, és
várni, amíg eljön a vég. De a fájdalom, nos, gyötrelmes volt számára.
Továbbra is az ölemet bámulom, a kezemet, ahogyan idegesen a
szoknyámat simítgatja. De a beszédem felbátorodik. Gyorsabban és
szabadabban fogalmazok, mint bármelyik kihallgatószobában,
ahová mennem kellett a rendőrőrsön. Azt hiszem, ezt Hope’s End
teszi velem. Ennek a helynek nem ismeretlen fogalom a halál.
– Az orvosa fentanilt írt fel – folytatom. – Hogy alkalmanként és
csak akkor vegye be, amikor szükséges. Egyik este szükség volt rá.
Soha nem láttam még senkit ekkora fájdalomban élni.
 Fájdalomban? Nem fejezi ki. Mert nem tudott elmúlni.
Állandósult. Felemésztette őt. És amikor a szemébe néztem, nem
láttam mást, csak színtiszta kínt. Ezért adtam neki egy adag
fentanilt, és figyeltem, hogyan reagál. Úgy tűnt, hogy segít, ezért
lefeküdtem aludni.
Megállok, mint mindig, amikor a történetnek ehhez a pontjához
érek. Mindig kell egy pillanat, mielőtt belemerülnék a kudarcom
részletezésébe.
– Másnap reggel a szokásosnál korábban ébredtem – folytatom, és
eszembe jut az ablakom előtti sötétszürke égbolt, amelyről még
mindig nem tűnt el teljesen az éjszaka. A homályt rossz ómennek
éreztem. Egyetlen pillantást vetettem rá, és tudtam, hogy valami
nincs rendben. – Lementem, hogy megnézzem a beteget, és olyan
állapotban találtam, amikor már nem reagált semmire. Azonnal
hívtam a 911-et, ami ilyenkor a szokásos protokoll.
Azt a részt kihagyom, hogy már tudtam, teljes időpocsékolás ide
mentőt hívni. Felismerem a halált, ha látom.
– Amíg a mentősökre vártam, megláttam a fentanilt tartalmazó
üveget. A szabályzat szerint minden gyógyszert egy zárt dobozban
tartunk az ágyunk alatt. Így csak az ápoló férhet hozzá. Talán fáradt
voltam. Vagy megrázott, hogy mekkora fájdalmai voltak. Bármi is
volt az oka, elfelejtettem magammal vinni az üveget.
Összeszorítom a szemem, és próbálom nem elképzelni, ahogy az
üveg az oldalán fekszik az éjjeli lámpának támasztva. De mégis
megteszem. Látom az egészet. Az üveget. A kupakot néhány centire
tőlem. A magányos tablettát, ami megmaradt. Kis kör alakú, a
kéknek egy olyan világos árnyalatában játszik, amit mindig is túl
vidámnak tartottam valami ennyire veszélyes dologhoz.
– Az éjszaka folyamán egyetlen kivétellel mindet lenyelte –
mondom. – Meghalt, miközben én aludtam. A helyszínen halottnak
nyilvánították, és elvitték. A halottkém később azt mondta, hogy a
fentanil túladagolása okozta szívmegállásban halt meg.
– Gondolja, hogy szándékos volt? – kérdezi Mrs. Baker.
Kinyitom a szemem, és látom, hogy az arckifejezése kissé
megenyhült. Nem annyira, hogy összetéveszthető legyen az
együttérzéssel. Az nem Mrs. Baker stílusa. Ehelyett amit az asszony
szemében látok, az valami sokkal összetettebb: megértés.
– Igen. Azt hiszem, pontosan tudta, mit csinál.
– Az emberek mégis magát hibáztatták.
– Így volt – mondom. – Az üveget elérhető közelségben hagyni
gondatlanság volt. Ezzel nem fogok vitatkozni. Soha nem is
vitatkoztam. De mindenki a legrosszabbra gondolt. Fizetés nélkül
felfüggesztettek. Volt egy hivatalos vizsgálat. A rendőrséget is
bevonták. Meglehetősen nagy volt a felhajtás ahhoz, hogy a helyi
újságok is megírják.
Megállok, és látom magam előtt apámat, ahogy az újságból rám
emeli könnyekkel teli, hatalmas, kék szemét.
Amit mondanak, az nem igaz, Kit-Kat.
– Soha nem vádoltak meg semmilyen bűncselekménnyel –
folytatom. – Balesetnek minősítették, a felfüggesztésem végül
megszűnt, és most újra dolgozom. De tudom, hogy a legtöbb ember
a legrosszabbra gondol. Azt gyanítják, hogy szándékosan hagytam
kint azokat a tablettákat. Vagy hogy még segítettem is neki bevenni
őket.
– És így volt?
Megdöbbenve és sértődötten bámulok Mrs. Bakerre.
– Miféle kérdés ez?
– Őszinte – mondja. – Ami őszinte választ érdemel, nem
gondolja?
Mrs. Baker nyugodtan ül, mint a türelem megtestesítője. A
testtartása tökéletes. Gerincének egyenes íve meg sem érinti a poros
fotel bársony háttámláját. Én pont az ellenkezője vagyok:
görnyedten bújok a háttámlához, a karom magam előtt keresztben,
mintha összezúzna a kérdésének súlya.
– Elhinné, ha azt mondanám, hogy nem?
– Igen – mondja Mrs. Baker.
– A legtöbb ember nem.
– Mi, akik Hope’s Endben dolgozunk, nem olyanok vagyunk,
mint a legtöbb ember. – Mrs. Baker az ablakok sora és a rajtuk túl
nyúló teraszkorlát felé fordul. Azon túl pedig… nincs semmi.
Pusztán a szakadék, felette az ég, alatta pedig a szinte mindig
háborgó víz. – Mi itt hajlandóak vagyunk a szörnyű tettekkel vádolt
fiatal nőknek az ártatlanság vélelmének jogát megadni.
Meglepődve egyenesedem fel. Mrs. Baker nemtörődöm
viselkedéséből arra következtettem, hogy Hope’s End tragikus
múltjáról beszélni tilos.
– Ne tegyünk úgy, mintha nem tudná, mi történt itt, kedvesem –
mondja. – Tudja. Mint ahogy azt is tudja, hogy mindenki Miss Hope-
ot tartja felelősnek.
– És az?
Ezúttal még magamat is megleptem. Általában nem vagyok ilyen
merész. Ismét azt gyanítom, hogy ez a ház a hibás. Ez veti fel
bennem a merész kérdéseket.
Mrs. Baker szája mosolyra húzódik, nehéz megállapítani, milyen
érzelem váltotta ki.
– Elhinné, ha azt mondanám, hogy nem?
Körülnézek a szobában, szemügyre veszem a kényes bútorokat,
az ablaksorokat, a pázsitot, a teraszt és a végtelen égboltot.
– Ha már itt vagyok, kénytelen vagyok neki megadni az
ártatlanság vélelméhez való jogot.
Úgy tűnik, ez a helyes válasz. Vagy legalábbis elfogadható.
Mert Mrs. Baker feláll, és azt mondja:
– Most megmutatom a ház többi részét. Utána pedig bemutatom
Miss Hope-ot.
Ezzel hivatalossá vált. Én vagyok Lenora Hope új ápolónője. Nem
számít, hogy hazudtam Mrs. Bakernek.
Nem csak az előző betegemről.
De Lenora Hope-ról is, akiről a véleményem nem változott.
Még mindig úgy gondolom, hogy ő egy gyilkos. De azt is tudom,
hogy nem számít, mit gondolok. Ő a betegem. Az a dolgom, hogy
gondoskodjam róla. Ha nem végzem a munkámat, nem kapok
fizetést. Ez ilyen egyszerű.
Elhagyjuk a nappalit, és visszamegyünk a folyosón, a ház szíve
felé. Amikor a portrékhoz érünk, még egy pillantást vetek az
egyetlen kiállított képre. Lenora olajfestékkel festett szeme mintha
követne minket, ahogy elhaladunk előtte.
 ÖT
A költségvetési megszorítások arra kényszerítenek bennünket,
hogy csak egy kis létszámú háztartási személyzetet tartsunk –
mondja Mrs. Baker, amikor visszatérünk az előcsarnokba. – A külső
munkákat Carter végzi, akivel, ha jól tudom, már találkozott.
Megmerevedem, és elfog az idegesség. Honnan tudja?
– Találkoztam, igen – mondom.
Mrs. Baker elkísér a ház másik végébe vezető előszobába.
– Bent a házban dolgozik Jessica, aki takarít, és Archibald, aki főz.
– És maga mit csinál?
Újabb merész kérdés. Ezúttal nem lehet félreérteni Mrs. Baker
reakcióját. Határozottan elégedetlen.
– Én vagyok a házvezetőnő – mondja dacosan, hogy a keble csak
úgy ring a heves érzelmektől. – Én tartom a házat a lehető legjobb
állapotban a nagyon korlátozott körülmények között. Minden
döntést én hozok. Minden döntésem végleges. Mivel Miss Hope
képtelen a birtok gondnokaként szolgálni, én vállaltam magamra ezt
a terhet. Ezt csinálom.
– Mióta dolgozik Miss Hope-nak?
– Évtizedek óta. 1928-ban érkeztem, azért alkalmaztak, hogy Miss
Hope-ot és a húgát tanítsam arra, hogyan kell viselkednie egy fiatal
nőnek. Magam is csak tizenkilenc éves voltam, és egy-két évig
akartam maradni. Ez a terv persze megváltozott. Amikor a
személyzetet leépítették az… incidens után, egy időre Európába
mentem. Amikor a vőlegényem meghalt, úgy döntöttem, hogy
visszatérek Hope’s Endbe, és Miss Hope gondozásának szentelem az
életem.
Én nem így döntöttem volna. Másrészt nekem sosem volt
vőlegényem. Vagy akár barátom hosszabb ideig. A munka nem
engedi meg.
„Mondj fel, amíg még jól nézel ki – mondta egyszer az egyik
kolléganőm a Gurlainnél. – Különben soha nem fogsz férfit szerezni.”
Most azon tűnődöm, hogy talán már túl késő. Talán az a sorsom,
hogy olyan legyek, mint Mrs. Baker – egy fekete ruhás nő, fehér
hajjal, minden színtől megfosztva.
– Ha sosem házasodott meg, miért hívják Mrs. Bakernek?
– Mert ezt a címet kapja egy vezető házvezetőnő, kedvesem,
függetlenül attól, házas-e vagy sem. Ez tiszteletet parancsol.
A folyosón magas ablakok és egy nyitott ajtó mellett haladunk el,
hogy egy jelenleg zárt dupla ajtóhoz vezessen. A nyitott ajtó mellett
elhaladva egy étkezőt látok, amely kivilágítatlan ugyan, de a
teraszra vezető két franciaajtóból árad be a fény. Közöttük egy díszes
kandalló van, akkora, hogy akár a kocsimat is be tudnám parkolni
oda. Egy pár csillár lóg egy két tucat embernek elegendő hosszú
asztal két vége fölött.
– Hope’s Endnek harminchat szobája van – mondja Mrs. Baker,
amikor a folyosó végén lévő zárt kétszárnyú ajtóhoz érünk. –
Magának csak hárommal kell foglalkoznia. Miss Hope szállásával, a
saját szállásával és ezzel itt.
Követem Mrs. Bakert, ahogy jobbra kanyarodik, be a sarkon, egy
étteremnek is elég nagy konyhába. Több sütő és tűzhely is van
benne, és egy téglaburkolatú kandalló, amelynek belsejében apró
lángok pattognak. Porcelánedényekkel teli polcok sorakoznak a
falakon, és kovácsoltvas állványokon rézedények tucatjai lógnak a
mennyezetről. A helyiség közepén egy masszív fapult áll.
Évtizedekkel ezelőtt valószínűleg szakácsok és felszolgálók
serege szaladgált a szomszédos étkezőbe és vissza. Most már csak
egy van – egy tekintélyes hasú férfi kockás nadrágban és fehér
szakácskabátban. Hetven év körüli lehet, a feje kopasz, az orra kissé
görbe, de a mosolya széles.
– Archibald, ő itt Miss Hope új ápolónője – mondja Mrs. Baker.
– Kit, ő Archibald.
Felnéz a pultról, ahol éppen tésztát gyúr a házi kenyérhez.
– Isten hozott, Kit. Hívj Archie-nak.
– Miss Hope minden ételét Archibald készíti el, így magára ebben
a minőségében nem lesz szükség – magyarázza Mrs. Baker. – A
személyzet többi tagjának is ő főz. Természetesen szabadon
elkészítheti a saját ételeit, de nem tanácsolnám, hogy ezt tegye.
Archibald a legjobb szakács Maine partvidékén.
 Rájöttem, hogy az életem pillanatok leforgása alatt megváltozott.
Ma reggel ugyanabban az ágyban ébredtem, amiben tízéves korom
óta fekszem. Ma este egy olyan kastélyban fogok elaludni, ahol profi
szakács főz rám. És van szobalány. És egy terasz, ahonnan
madártávlatból látni az óceánt.
Mintha csak csendben vissza akart volna téríteni a földre, Mrs.
Baker továbbindul, és a konyha sarkába rejtett lépcsőhöz vezet. Ezek
a lépcsők a főlépcső ellentétei, meredekek, keskenyek és sötétek.
Nyilvánvalóan a szolgálóknak szánták. Akik közé én is tartozom.
Ezt nem felejthetem el.
– Archibaldnak és Jessicának a harmadik emeleten van szobája –
mondja Mrs. Baker, és a hangja visszhangzik a szűk lépcsőházban,
miközben felfelé halad. – A maga szállása a második emeleten lesz,
Miss Hope szobája mellett.
– Az emeleten van a szobája? – kérdezem meglepődve. – Ha
mozgásképtelen, nem kellene a földszinten lennie, hogy könnyebben
lehessen mozgatni?
– Miss Hope nem bánja, biztosíthatom.
– Van a házban lift?
– Természetesen nincsen.
– Akkor hogyan vigyem ki?
Mrs. Baker a lépcső felénél megáll. Olyan hirtelen, hogy majdnem
beleütközöm. Hogy elkerüljem az ütközést, leugrom egy
lépcsőfokot, ami lehetővé teszi, hogy Mrs. Baker fölém tornyosuljon,
miközben azt mondja:
– Miss Hope nem megy ki.
– Soha?
– Soha. – Mrs. Baker ismét mozgásba lendül, gyorsan megteszi a
rozoga lépcső maradék részét. – Miss Hope évtizedek óta nem járt
ezen a házon kívül.
– Mi van, ha orvoshoz kell mennie?
– Akkor kijön hozzá az orvos – mondja Mrs. Baker.
– De mi van akkor, ha kórházba kell vinni?
– Az soha nem fog megtörténni.
– De mi van, ha…
 Vészhelyzet van. Ezt próbálom mondani. Nem tudom kimondani
a szavakat, mert Mrs. Baker ismét megáll.
– Miss Hope ebben a házban született, és itt fog meghalni –
mondja. – És amíg ez be nem következik, bent fog maradni a házban.
Ez az ő kívánsága, és az én feladatom, hogy ezt végrehajtsam. Ha
ezzel nem ért egyet, akkor most azonnal távozhat. Érthetően
fogalmaztam?
Lesütöm a szemem, teljes tudatában annak, hogy kevesebb mint
öt perc munkavégzés után ilyen közel vagyok ahhoz, hogy
kirúgjanak. Az egyetlen dolog, ami megóvhat attól, hogy kénytelen
legyek visszatérni a régi hálószobámba és újra belefeszülni apám
hallgatásába, az az, ha most helyesen felelek.
– Igen – mondom. – Elnézést kérek, hogy megkérdőjeleztem Miss
Hope kívánságát.
– Rendben. – Mrs. Baker vörös ajka mosolyra húzódik, olyan
keskenyre, mint egy borotvapenge által ejtett seb. – Folytassuk.
Egy hosszú folyosón indulunk el. A földszinti folyosókhoz
hasonlóan ez is a kastély egyik oldalától a másikig tart, középen a
főlépcső tetejével. Ellentétben azokkal a széles, megvilágított
folyosókkal, ez itt olyan keskeny, mint egy alagút, és olyan
homályos is. A szőnyeg vörös. A tapéta pávakék damaszt. Mindkét
oldalon tucatnyi ajtó sorakozik, mindegyik zárva.
A folyosón haladva furcsa érzés kerít a hatalmába. Nem szédülés.
Annyira nem erős.
Instabilitás. Ezt érzem.
Mintha most gurítottam volna le valami nagyon erős italt.
Megérintem a falat, hogy meg tudjak támaszkodni, a tenyerem
végigsimít a kék tapétán. Nyomasztó. A szín túl sötét, a nyomat
pedig túl virágos egy ilyen szűk térhez. A sok díszes, szétnyíló és
egymásba fonódó szirom egy elvadult kert benyomását kelti, mely
átveszi a ház felett az uralmat. Elrántom a kezemet a falról a
gondolatra, és a hirtelen mozdulattól a másik irányba tántorgok.
– A házat érzi – mondja Mrs. Baker anélkül, hogy hátranézne.
– Kissé az óceán felé dől. Az első emeleten ez nem nagyon látszik.
Csak a felsőbb szinteken lehet érezni.
– Miért ferde?
 – Mert szikla, kedvesem. A talaj itt a csúcson az idők során
elmozdult, ahogy a szikla erodálódott.
Amit Mrs. Baker nem mond el, de ami a ferde padlót elnézve
teljesen világos, az az, hogy Hope’s End vele együtt erodálódott. Egy
napon – talán hamarosan, talán egy évszázad múlva – mind a szikla,
mind a kastély az óceánba csúszik.
– Ez nem aggasztó?
– Ó, ezt mindannyian megszoktuk – mondja Mrs. Baker. – Csak
időbe telik. Mintha az óceánon járna az ember.
Nem tudhatom. A vitorlázási tapasztalatom egy bálnalesre
specializálódott hajókázásra korlátozódik, még hatodik osztályos
koromban, az iskolai kiránduláson. Most elképzelhetetlennek tűnik,
hogy valaha is megszokjam. Amikor Mrs. Baker megáll az egyik
szorosan zárt ajtó előtt balra, megkönnyebbülten támaszkodom a
falnak.
– Ez a maga szállása – mondja, és elfordítja a kilincset, de nem
nyitja ki az ajtót. Az magától is megteszi, nyikorogva nyílik, hála a
ház dőlési szögének. – Miután átöltözött, bemutatom Miss Hope-
nak.
– Átöltözöm? – Ellököm magam a faltól, hogy kiegyenesedjek. –
Mibe?
– Az egyenruhájába, természetesen.
Mrs. Baker ellép az ajtótól, így én is bekukkanthatok. A szoba
kicsi, de rendezett. Vajsárga falak, egy komód, egy olvasószék, egy
nagy könyvespolc, szerencsére tele könyvekkel. Még az óceánra is
nyílik kilátás, amitől más körülmények között megdobbanna a
szívem. De az én figyelmemet az ágy köti le, jobban mondva a fehér
nővérruha, ami rajta fekszik, olyan szépen összehajtogatva, mintha
szalvéta lenne egy puccos étteremben.
– Ha nem áll jól, hívok egy varrónőt, aki képes lesz magára szabni
az egyenruhát – mondja Mrs. Baker.
Úgy vizslatom a ruhát, mintha időzített bomba lenne.
– Komolyan azt akarja, hogy ezt viseljem?
– Nem, kedvesem – mondja Mrs. Baker. – Megkövetelem, hogy
viselje.
– De én nem vagyok hivatalos ápolónő.
 – Itt az.
Tudhattam volna, hogy ez lesz. Hiszen láttam Jessicát a
nevetséges cselédruhában és Archie-t szakácsnak öltöztetve.
– Tudom, hogy butaságnak tartja – mondja Mrs. Baker. – A maga
előtt szolgáló ápolónők is így voltak vele. De mi itt a régi
szokásokhoz tartjuk magunkat. És ezekhez a szokásokhoz szigorú
öltözködési szabályok tartoznak. Miss Hope ehhez van szokva. Ha
most eltérnénk tőle, az valószínűleg összezavarná és felzaklatná.
Ez az utolsó rész az, ami miatt beismerem a vereséget. Bár nem
érdekel a régi szokások betartása, nem tudok azzal vitatkozni, hogy
az ellenkezésem felzaklathatja a beteget. Nincs más választásom,
mint beletörődni, és viselni az egyenruhát.
Mrs. Baker a folyosón vár, miközben becsukom az ajtót, és
leveszem a kabátomat, a szoknyámat és a blúzomat. Felveszem az
egyenruhát, ami nem teljesen illik rám. A csípőjénél laza, a
mellrésznél éppen jó, a vállnál pedig szűk, így egyszerre túl szoros
és nem elég szoros. Mire végzek a fehér kalap fejemre tűzésével, már
egyenesen nevetségesnek érzem magam.
A szomszédos fürdőszobában ellenőrzöm, hogy nézek ki. Nem
is… rossz igazából. Nem is rossz.
A divatjamúlt gönceimet erre lecserélve most inkább látszom
kórházi nővérkének, mint valaha. Hónapok óta először érzem
magam újra alkalmasnak a szakmához. Üdítő érzés.
Mrs. Bakernek is elnyeri a tetszését. Amikor kilépek a szobából, a
szeméhez emeli a szemüvegét, és azt mondja:
– Igen, így már sokkal jobb.
Aztán megint elindul a folyosón, a szomszédos ajtóhoz. Lenora
Hope szobája.
Beszívom a levegőt, amikor Mrs. Baker kinyitja az ajtót, és úgy
érzem, hogy meg kell erősítenem magam lélekben. Bár nem tudom,
miért is. Nem mintha életszerű lenne, hogy Lenora Hope odabent
késsel és kötéllel a kezében vár. Mégis ez az egyetlen dolog, ami a
szemem előtt lebeg, amikor Mrs. Baker int, hogy lépjek be.
Újabb mély lélegzetvétel után megteszem.
Az első dolog, ami feltűnik a szobában, az a tapéta. Rózsaszín
csíkos. Pontosan olyan, mint a lenti portrén. A fehér dívány is ott
van, a szövete az idők során beszürkült, de egyértelműen ugyanaz,
mint amin Lenora pózolt. A mögötte lévő falon a portrén
megpillantott aranyozott szélű tükör látható. Amikor belenézek, és
meglátom az egyenruhás tükörképemet, kicsit úgy érzem magam,
mint Alice, miután átment a tükrön. Csodaország helyett azonban
Lenora Hope portréjában kötöttem ki, és most a kereten kívülről
bámulom magam.
A következő dolog, ami megragadja a tekintetemet, az a magas
ablakok sora. Az Atlanti-óceánra néznek, a kilátás rajtuk még
lenyűgözőbb, mint a nappali szobában. Két kék ér egymáshoz, az
egyik felhőkkel tarkított, a másik fehér hullámokkal. Innen az is jól
látszik, milyen közel van a ház a sziklaperemhez. Tulajdonképpen
pont a szikla szélén áll. A sziklakorláton túl nincs föld. Csak egy
zuhanás, egyenesen az óceánba.
A ház enyhe dőlése miatt a kilátás különösen szédítőnek tűnik.
Újabb bizonytalansági roham tör rám, és egy pillanatig attól félek,
hogy mindjárt eldőlök.
De aztán végre észreveszem a szoba egyik sarkában, az
ablakokkal szemben parkoló kerekesszéket. Régimódi, fűzfából és
fából készült, elöl két nagy kerékkel, hátul pedig egy kicsivel, mint
egy tricikli. Az a fajta kerekesszék, amit évtizedek óta nem
használnak.
Egy nő ül benne, némán és mozdulatlanul, a feje előredőlve,
mintha aludna.
Lenora Hope.
A szédülés egy pillanat alatt elmúlik. Lenora jelenléte túlságosan
megbabonáz ahhoz, hogy érzékeljem a ferde padlót. Vagy a kilátást
az ablakon. Vagy akár a mögöttem álló Mrs. Baker jelenlétét. Csak
Lenorára tudok koncentrálni, aki abban a régimódi kerekesszékben
ül, és olyan világos napfény fürdeti, hogy sápadtnak, szinte
áttetszőnek tűnik.
A hírhedt Lenora Hope, aki önmaga szellemévé vált.
Tényleg olyan, mintha minden, amihez hozzáér, ki lenne fakulva.
A köntöse kopottas szürke, akárcsak a papucs a lábán. A köntös
alatti hálóing valószínűleg fehér volt valamikor, de a túl sok mosás
miatt ugyanolyan szürkés árnyalatú lett, mint a bőre. A szürkeség
kiterjed hosszú és egyenes hajára is, amely a válla alá omlik.
Csak amikor Lenora felemeli a fejét, akkor látok egy kis színt. A
tekintete.
A szeme zöldje majdnem olyan fényes, mint a földszinti portrén.
De ami a festményen lenyűgöző, az élőben egyenesen megdöbbentő,
különösen így, hogy ennyi szürke veszi körül. Mint a lézersugár.
Szinte éget.
És ez a lángoló zöld vonz. Azon kapom magam, hogy egyre csak
nézni akarok ebbe a megdöbbentően ragyogó szempárba, hogy
felismerem-e benne önmagam egy darabját. Ha nem, az talán azt
jelenti, hogy nem is vagyok olyan rossz, mint ahogy az emberek
gondolják.
Még az apám is.
Teszek egy imbolygó lépést Lenora felé, és a dőlés visszatér,
ezúttal még erőteljesebben. De lehet, hogy nem is a ferde padló
okozza. Talán egyszerűen annyi, hogy egy szobában vagyok Lenora
Hope-pal – ez a felismerés legalább annyira szürreális, mint
amennyire meglepő. A rigmus visszakúszik a gondolataimba.

Tizenhét éves volt, szinte gyerek,

Vajon meg kellene-e ijednem?
Kishúgát kötéllel gyilkolta meg.
Mert meg vagyok.
Apja testét késsel szurkálta szét,
Még akkor is, ha nincs okom félni.
Elvette anyja boldog életét.

Ez nem az a Lenora Hope, akiről az a szörnyű rímek szólnak.

Még csak nem is az a Lenora a lenti portréról – a fiatal és érett, aki
talán éppen abban a pillanatban tervezi a családja meggyilkolását.
Ez a Lenora öreg, elszáradt, elszürkült. A Dorian Gray arcképe című
középiskolai olvasmányomra gondolok. Ez most olyan, mintha a
könyv ellentéte lenne – a festmény a folyosón napról napra frissebb
lesz, ahogy Lenora megnyomorított teste vezekel a bűneiért. Teszek
felé még néhány lépést, már nem zavar a billegő ház.
 – Üdvözlöm, Lenora – mondom.
– Miss Hope – szólal meg Mrs. Baker az ajtóból. – A
személyzetnek tilos a keresztnevén szólítania a ház úrnőjét.
– Bocsánat – mondom. – Üdvözlöm, Miss Hope.
Lenora nem mozdul, mintha tudomásul sem venné a
jelenlétemet. Közvetlenül a kerekesszék elé térdelek, remélve, hogy
jobban megnézhetem a megdöbbentően zöld szemét. A testem
megfeszül, felkészülve arra, hogy bármilyen felismerés csillanjon
meg benne. Lenoráról. Magamról.
De Lenora nem működik együtt. Elbámul mellettem, ki az
ablakon, tekintete az alattam kavargó óceánra szegeződik.
– Kit vagyok – mondom. – Kit McDeere. Lenora tekintete hirtelen
az enyémbe fúródik. Állom a pillantását.
Mert valami váratlant veszek benne észre.
Lenora szemében kíváncsiság csillog. Mintha ismerne engem.
Mintha mindent tudna rólam. Hogy csapdába estem. És
megvádoltak. És kiközösítettek. Lenora Hope szemébe nézni olyan
érzés, mintha belenéznék abba az aranyozott keretes tükörbe, és a
saját tükörképemet látnám visszanézni.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mondom. – Mostantól
én fogok vigyázni önre. Szeretné?
Lenora Hope bólint. Aztán mosolyogni kezd.

Mielőtt folytatnánk, egy dolgot tisztáznom kell. Ne próbálj meg

segíteni nekem ezt megírni. Tudom, mit akarok mondani. Te csak
azért vagy itt, hogy helyettesítsd a kezemet, amit nem tudok
használni. Te csak tedd, amire szükségem van, akkor, amikor
szükségem van rá.
Megértetted? Jól van.
Másodszor, nem azért írom ezt, hogy sajnálj.
Nem akarom, és nincs is szükségem a szánalmadra. És nem is
azért teszem, hogy bebizonyítsam az ártatlanságomat. Ezt másoknak
kell eldönteniük, ha és amennyiben valaha is be tudom fejezni.
Azért írom meg, mert amikor meghalok, ami bármelyik nap
bekövetkezhet, azt akarom, hogy legyen egy feljegyzés a tényekről.
Ez az igazság… egyszerre jó és rossz.
É
 És az igazság az, hogy az egész a portré napján kezdődött. A vég
kezdete, bár akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz a vége. Ez nyolc
hónappal a gyilkosságok előtt történt. Ami éveknek tűnik, amikor az
ember olyan fiatal, mint én akkor.
Ez volt a születésnapom is. Az utolsó születésnapom, amit ebben
a házban ünnepeltem.
Abban az évben apám úgy döntött, hogy mindenkiről készíttet
egy portrét a születésnapján. Tőle ennyi telt, amikor ajándékról volt
szó. Elfogadom, hogy neki és anyámnak ez az ötlet díjnyertesnek
tűnt, de a testvérem és én utáltuk.
Egyetlen korunkbeli lány sem akart portrét ajándékba, különösen
akkor nem, ha ez azt jelentette, hogy ki kellett öltözni, és órákon át
mozdulatlanul ülni. A legjobb dolog az egészben a művész volt. Egy
nagyon jóképű férfi.
Peter volt a neve. Peter Ward.
Mivel apám megbízta, hogy a család minden tagjáról fessen
portrét, ez volt a negyedik alkalom, hogy Hope’s Endben járt.
Addigra már fülig beleszerettem. Felvettem a legjobb ruhámat –
egy rózsaszín szaténruhát –, és igyekeztem a lehető legcsinosabban
kinézni. Nagyon szerettem volna felkelteni a figyelmét.
Sajnos a testvérem is így érzett, és állandóan ott lebzselt körülötte,
pedig Miss Baker már akkor is szemmel tartotta a férfit. Mivel a
portré a hálószobámban készült, aggódott, nehogy valami illetlen
dolog történjen, ha Peter és én egyedül maradunk. Az ilyen
viselkedés jellemző volt Miss Bakerre, akit egy évvel korábban azért
vettek fel, hogy etikettre és beszédkészségre tanítson minket. Én
azonban tudtam, hogy mi is ő valójában. Egy nevelőnő olyan
lányoknak, akiknek nincs szükségük nevelőnőre.
Ültem a díványon, és próbáltam nem mozogni. Miss Baker
mereven állt a sarokban, arcán a levakarhatatlan rosszalló
arckifejezéssel. A testvérem azonban Peter mögött a szobában
téblábolt, állandóan a vásznat figyelte, és közben olyanokat
mondott, hogy:
„Ó, ez egészen csodálatos. Tökéletes a hasonlóság!”
Minden alkalommal, amikor ezt tette, nem tudtam megállni, és
felnevettem, emiatt Peter többször is megdorgált.
 – Legyen kedves nyugton maradni – mondta olyan halálosan
komoly hangon, hogy csak még jobban kellett nevetnem.
A pózolás nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam nem
mosolyogni, bár a mosolyom így is, úgy is feltűnt a befejezett képen,
hiába próbáltam titkolni.
A testvéremnek igaza volt. Peter tökéletesen örökített meg.
– De annyira unatkozom – mondtam, miközben a festés jócskán
belenyúlt a délutánba. – Nem olvashatnék legalább egy könyvet,
amíg te festesz?
– Megtehetnéd, de akkor nem láthatnám a szemed – mondta
Peter. – Pedig olyan szép szemed van.
Na, ez volt az a születésnapi ajándék, amire minden korombeli
lány vágyott. Soha senki nem nevezte még a testem bármelyik részét
szépnek, és mivel ezt Petertől hallottam először, az egész testem
beleremegett az érzésbe.
Hirtelen azon kezdtem el gondolkodni, vajon Peter lefestett-e
valaha is bárkit meztelenül. Valakit, aki érettebb és fejlettebb nálam,
valakit, aki nem szégyellte a testét. Kíváncsi voltam, milyen érzés
lenne kicsúszni a rózsaszín ruhámból, hátradőlni a díványon,
miközben Peter a meztelen alakomat bámulja. Vajon akkor is
szépnek tartana? Vajon feltámadna-e benne a vágy, hogy maga
mögött hagyja a festőállványát, odajöjjön hozzám a díványra,
megérintse a bőrömet, megsimogassa a hajamat?
Elpirultam, még magamat is megdöbbentett saját gondolataim
vadsága. Miss Bakerre néztem, aki sötét tekintettel méregetett,
mintha pontosan tudta volna, milyen gondolatok járnak a fejemben.
És úgy tűnik, a testvérem is megsejtette. Egészen közel lépett
Peterhez, de annyira, hogy a mellkasával szinte a hátához simult.
A kezét a férfi vállára tette, és ott is hagyta, miközben azt nyögte
a fülébe:
– Peter, te tényleg a legtehetségesebb ember vagy, akivel valaha
találkoztam.
A szoba hirtelen forrónak tűnt, és abban a pillanatban minden
vágyam az volt, hogy távol legyek mindannyiuktól. Csak arra
vágytam, hogy kint legyek, a szabadban, a szikla szélén, miközben a
hűvös szél kócolja a hajamat.
 – Mindjárt végzünk? – kérdeztem.
– Még egy-két óra – mondta Peter.
– Legyen türelemmel – tette hozzá Miss Baker.
De már nem maradt türelmem. Gyűlöltem őt. Gyűlöltem a
testvéremet. Gyűlöltem apámat, amiért Petert ebbe a házba hozta.
Abban a pillanatban az egyetlen családtag, akit nem vetettem meg,
az anyám volt.
Őt sajnáltam.
Képtelen voltam egy pillanattal is tovább nyugton ülni,
leugrottam a díványról, és az ajtó felé indultam.
– Még nem végeztem – kiáltott utánam Peter.
– Én viszont igen – szóltam vissza a vállam felett.
Lerohantam a hátsó lépcsőn, és a konyhába siettem, ahol a
szakácsok és a szobalányok a születésnapi vacsorámat készítették
elő. A dühöm engem is meglepett. Tudtam, hogy a testvérem nem
igazán érdeklődik Peter iránt, és hogy Peter sem érdeklődik irántam.
Őszintén szólva én sem érdeklődtem iránta. De annyira vágytam
arra, hogy valaki észrevegyen, meglásson és megértsen. Továbbá
elegem volt abból, hogy a Hope’s Endben legyek. A név tökéletesen
illett rá, mert úgy éreztem, mintha a világ végén lennénk, annak még
a reményétől is elzárva, hogy valaha is szabadulok innen.
Apám a Hope’s Endet a saját maga előtti tisztelgés jeléül építtette.
Természetesen ezt soha be nem vallotta volna. A legtöbb öntelt
ember sajátos tulajdonsága, hogy megpróbálja elrejteni az
önhittségét. Apám ezt úgy tette, hogy azt állította, a Hope’s Endet
szeretett feleségének és a kislányának építtette, akinek éppen akkor
adott életet.
Nem igaz.
Azért építtette, mert meg akarta mutatni mindenkinek, hogy
milyen gazdag.
És be is jött neki. Működött. Mert elég volt egy pillantást vetni a
kastélyra, és mindenki azonnal arra gondolt: „Ez csakis egy nagyon
gazdag ember otthona lehet.”
Gazdagok voltunk. Boldogok? Nem annyira. És a ház, bár
kétségkívül pazar volt, éppen ezt tükrözte. Rideg hely volt.
Barátságtalan. Tudom, hogy te is érzed. Nem lelhetsz sok örömet
abban, hogy itt kell élned.
Nekem minden vágyam az volt, hogy találkozzam emberekkel,
elmenjek új helyekre, megtapasztaljam azokat a dolgokat,
amelyekről csak könyvekben olvastam. 1929-ben volt, és a világ
valahol a gyors autókról, a jazzről, áttáncolt éjszakákról és
fürdőkádban felszolgált ginről szólt. Én mindebből semmit sem
tapasztaltam. És hogyan is válhatnék nagy íróvá anélkül, hogy
lennének tapasztalataim, amelyekről írhatnék?
Néha Hope’s End annyira börtönnek tűnt, hogy azt hittem,
sikítani fogok, ha még egy percet a falai között kell töltenem.
Amikor így éreztem, az egyetlen gyógymód az volt, hogy gyorsan
kimentem.
Imádtam a területet, az óceánt és az eget. Mindig sikerült
megnyugtatniuk, és pontosan ezt történt aznap is. A teraszon állva
mélyen beszívtam a sós levegőt, és éreztem, ahogy a hűvös szél az
arcomat simogatja. A korlátnak támaszkodtam, és felbámultam a
ház délkeleti sarkán körbefutó magas ablakokra. Anyám
hálószobája, amely külön volt apám hálószobájától. Ők ketten már
régóta nem osztoztak egy ágyon.
A függönyök be voltak húzva. Ekkor már csak ritkán hagyta el a
hálószobáját.
Megborzongtam a szorosan összezárt függönyök láttán. El nem
tudtam képzelni, hogyan viselném, ha mindennap, egész nap a
szobámban kellene maradnom, és soha nem tudnám elhagyni azt.
Számomra ez a halálnál is rosszabb sorsnak tűnt.
És most itt vagyok, és pontosan ezt a forgatókönyvet élem meg.
Kiderült, hogy igazam volt.
Mert mondok egy érdekes tényt Hope’s Endről: az összes
hálószoba ajtaja csak kívülről zárható, és a kinyitásukhoz egyedi
kulcsra van szükség. Amikor a testvérem és én fiatalabbak voltunk,
az apám egyik kedvenc játéka az volt, hogy bezárt minket a
hálószobánkba. Aki a legtovább bírta könyörgés nélkül, hogy
engedje ki, az díjat kapott. Általában egy kis pénzt vagy egy finom
desszertet, de volt, hogy arany karkötőt. A győztes azt is eldönthette,
hogy a vesztesnek meddig kell a szobájában maradnia.
 A testvérem minden egyes alkalommal győzött.
Őt sosem zavarta a játék, de engem az őrületbe kergetett.
Én nem bírtam ki néhány óránál tovább, mert úgy éreztem, a
falak lassan közeledni kezdenek, és örökre csapdába ejtenek, ha nem
jutok ki.
És mert mindig én voltam az első, aki könyörögni kezdett
apánknak, hogy nyissa ki az ajtót, így addig kellett a szobámban
maradnom, amilyen hosszan a győztes kigondolta.
Egyszer úgy támadt kedve, hogy további tizenkét órán át nem
jöhetek ki. Az egész éjszakát sikoltozva és az ajtón dörömbölve
töltöttem, követeltem, hogy engedjenek ki. Amikor ez nem használt,
megpróbáltam betörni az ajtót úgy, hogy teljes erőből nekivágtam
magam. Az ajtó soha nem mozdult. És mert vesztettem, ők ketten
nem engedtek ki. Reggelig bezárva maradtam.
Ilyen érzés ebben a házban, ebben a szobában, ebben a testben
lenni. Mintha apám játéka folytatódna, be lennék zárva, és az ajtó
túloldalán nincs senki, akinek ott a kezében a kulcs, ami
kiszabadíthatna.
 HAT
A Lenorával szomszédos szobáink egybe is nyithatóak, amit csak
azután fedezek fel, hogy felhoztam a holmimat a szobámba. Az első
dolog, amit kipakolok, a fémdoboz, amit a gyógyszerek tárolására
használok. Ugyanaz, ami miatt felfüggesztettek, és a rendőrség
nyomozást indított ellenem, miután nem használtam. Most üres,
becsúsztatom az ágy alá, és eldugom a kulcsot az éjjeliszekrény
fiókjába.
Következnek a ruháim. Kinyitom az egyik ajtót, amelyről azt
hiszem, hogy a szekrényé lehet, de egyenesen Lenora szobájába
nézek. Mrs. Baker még mindig ott van, és éppen egy fejhallgatót húz
Lenora fülére. Ezek egy téglányi walkmanhez vannak
csatlakoztatva, amely Lenora ölében pihen.
– Á, Kit – mondja Mrs. Baker, miközben megnyomja a lejátszás
gombot. – Nézzük át Miss Hope napirendjét.
Kíváncsiságtól hajtva újra belépek Lenora szobájába. Furcsa ez a
látvány – egy hetvenes éveiben járó nő, aki egy olyan
kerekesszékben görnyed, amelyet valószínűleg a negyvenes évek óta
nem gyártanak már, és közben a nyolcvanas évek legújabb
technológiáját élvezi.
– Mit hallgat?
– Egy könyv van felmondva a kazettára – mondja Mrs. Baker. –
Jessica vállalja, hogy hangosan felolvas egy könyvet, felveszi, majd
odaadja Miss Hope-nak, hogy hallgassa meg.
– Ez nagyon kedves tőle.
– Ha maga mondja.
Mrs. Baker az ablak alatti komódhoz lép. Odabent tucatnyi
kazetta van műanyag tokokban. A címkékre piros filctollal írták fel a
címet, többet közülük felismerek. Tövismadarak. A barlangi medve
klánja. Jackie Collins több könyvét.
A közelünkben Lenora elégedetten hallgatja az egyik kazettát.
Mint egy gyerek, akinek most adták át a kedvenc játékát. Így marad,
miközben Mrs. Baker gyorstalpaló tanfolyamot tart nekem arról,
hogyan kell gondoskodni róla. Először is átvesszük Lenora
gyógyszereit, amelyekből rengeteg van. Aszpirin, vízhajtó,
véralvadásgátló, sztatinok, izomgörcsök elleni tabletta, egy másik a
csontritkulás megelőzésére. Mindegyik ott van Lenora
éjjeliszekrényén. Hat kis narancssárga üvegcse sorakozik egy
ezüsttálcán.
Kinyitom az egyes üvegeket, megismerkedem a tabletták
formájával, méretével és színével. A tálcán egy mozsár is van. A
jelenléte jelzi, hogy össze kell neki törnöm a tablettákat.
– Miss Hope ételébe keverem őket, ugye?
– Hármat a reggelivel, hármat a vacsorával – mondja Mrs. Baker.
– Az üvegeken pontosan fel van minden tüntetve.
Alaposan áttanulmányozom az üvegek feliratait, miközben Mrs.
Baker a napirenddel folytatja: elmondja, hogy mindennap két órát
kell töltenem – egyet reggel, egyet este – azzal, hogy gyengéden
átmozgatom Lenora karját és lábát, mert ez javít a keringésén.
Minden reggel és este meg kell mosnom a fogát, meg kell fésülnöm a
haját, és át kell öltöztetnem az alvóruhájából a nappali ruhájába,
majd vissza. Meg kell etetnem. És meg kell fürdetnem. És ki kell
segítenem a vécére, már amikor képes rá, vagy kicserélni a felnőtt
pelenkáját, ha nem sikerülne.
Úgy beszélgetünk, mintha Lenora nem lenne velünk a szobában,
pedig ott ül, némán és mozdulatlanul a kerekesszékében. Időnként
felé pillantok, próbálom felmérni, mennyire van tisztában azzal, mi
történik körülötte. Az idő felében úgy tűnik, nem vesz tudomást a
jelenlétünkről, elégedetten bámul ki az ablakon, és hallgatja a
magnóra vett könyvet. A másik felében azonban éles koncentrációt
érzek az irányából. Mintha minden mozdulatomat nyomon követné.
Egyszer Lenora tekintete elhagyja az ablakot, és felém vándorol.
Csak egy titkolni vágyott oldalra sandítás erejéig, mint aki nem
szeretné, hogy észrevegyem. Amikor mégis megteszem, tekintete
azonnal visszapattan az ablakra.
– És mit csinál Miss Hope, ami esetleg szórakoztatni tudja?
– Szórakozás? – Mrs. Baker úgy ejti ki a száján, mintha még sosem
hallotta volna ezt a szót. – Miss Hope nem szórakozik. Ő pihen.
– Egész nap?
 Végignézek a szobán, ami nagyobb, mint az enyém, de mégis
ugyanolyan fülledt. Az ablakok szorosan zárva vannak, felmerül
bennem a kérdés, hogy vajon mikor nyitották ki őket utoljára. A
csípős óceáni szellő csodákra lenne képes. De mégsincs
betegszobaszag idebent. Amitől őszintén megkönnyebbülök. Túl sok
időt töltöttem már izzadság-, test- és bomlástermékszagú, ragacsos
szobákban.
Ami a bútorokat illeti, nos, azzal nem sokat lehet kezdeni. A
komódon és a kifakult díványon kívül van egy szekrény a szemközti
fal mellett, egy íróasztal a sarokban, egy fotel, amely illik a
díványhoz és egy Tiffany-lámpával díszített asztalka. Fodros és
kislányos, ami arra enged következtetni, hogy ez volt Lenora
gyerekkori hálószobája, és évtizedek óta változatlan maradt. Akár
furcsa is lehetne a gondolat, hogy valaki ugyanabban a szobában
alszik, amiben gyerekkorában is, ha nem a saját gyerekszobámból
érkeztem volna ide.
Az egyetlen dolog, amit beengedtek a modern korból, az ágy
melletti Hoyer-emelő, amely megkönnyíti a kerekesszékbe és a
kerekesszékből való be- és kiszállást. Sokszor használtam már
hasonlót, bár ez egy korai modellnek tűnik. Az U alakú alap, a
szögletes tartóoszlop és a hidraulikus szivattyú nem olyan modern,
mint más változatokon.
Maga az ágy tele van párnákkal, amelyeken egy ember alakú
bemélyedés látható. Beleborzongok a gondolatba, milyen lehet egész
nap egy helyben ott feküdni, miközben nincs semmi dolga az
embernek.
– Biztos van valami, amit szeret csinálni – mondom, és
tekintetemmel a televíziót keresem valahol a szobában.
A többi betegem többsége szerette, ha bekapcsolva volt a tévé,
még ha nem is nézték igazán. Már a hangjától úgy érezték, mintha
társaságban lennének. Tévé helyett egy írógépet pillantok meg az
íróasztalon. Régi típus, egyértelműen a hatvanas évekből származó
relikvia, de működőképes állapotban, amint azt a kocsiba csúsztatott
papírlap is bizonyítja.
– Ez Miss Hope írógépe?
Mrs. Baker futó pillantást vet az íróasztal felé.
 – Fiatalkorában író akart lenni. Amikor Mary rájött erre a tényre,
vett egy írógépet azzal a szándékkal, hogy megtanítja Miss Hope-ot
a használatára.
– És sikerült neki?
– Nem – mondja Mrs. Baker. – De az évek során kitaláltunk egy
módszert, amivel közölni tudja az igényeit. A bal keze
kocogtatásával tud igennel vagy nemmel válaszolni a kérdésekre.
Egyszer a nemet, kétszer az igent. Nem tökéletes, de eddig jól bevált.
Meghajlítom a bal kezemet, mert nem tudom elképzelni, milyen
lehet kizárólag ezen keresztül kommunikálni. Ismét egy pillantást
vetek Lenora felé, aki megint engem figyel. Ezúttal nem próbálja
elrejteni. Pislogás nélkül bámul rám.
– Ami Miss Hope gondozását illeti – mondja Mrs. Baker,
hangsúlyozva a szót, hogy egyértelművé tegye, minden más témát
komolytalannak tart –, a vacsorát hétkor szolgálják fel. Bár
természetesen szívesen látjuk magát a konyhában, miután megetette
Miss Hope-ot, a legtöbb ápolónő egyszerűbbnek találta, ha itt eszik
vele együtt. Vacsora után következik a második keringésjavító
terápia, majd Miss Hope fürdése.
Kinyit egy ajtót a szekrény egyik oldalán. Odabent a fürdőszoba
van, csillogó fehér csempével, a törölközőtartó alatt sziszegő
radiátorral, egy másik Hoyer-emelővel a karmos lábú kád mellett, és
egy mosdókagylóval, amely elég magas ahhoz, hogy Lenora
kerekesszéke is elférjen benne.
– Miss Hope-ot pontban kilenckor kell lefektetni. Ha az éjszaka
folyamán segítségre van szüksége, Miss Hope ezzel a hívógombbal
hívja magát.
Mrs. Baker odamegy a Lenora ágyának bal oldalán lévő
éjjeliszekrényhez, és felvesz egy műanyag négyzetet, amely egy
távirányítóra hasonlít. A kidudorodó, piros kört Mrs. Baker a
hüvelykujjával nyomja meg. Hangos zúgás tör fel a szobám
irányából. Kísérője egy villogó vörös fény, amelyet a nyitott ajtón
keresztül látok, az éjjeliszekrényemen lévő műanyag állványról
világít.
– Van kérdés? – kérdezi.
– Ha eszembe jutna valami, meg fogom kérdezni.
 – Ebben a legkevésbé sem kételkedem – mondja Mrs. Baker, a
hangja száraz, mint a bogáncs. – Ezúton hivatalosan is a maga
gondjaira bízom Miss Hope-ot. Legyen jó szolgálatára.
A szavak nulla lelkesedéssel hangzanak el, mintha Mrs. Baker
kételkedne abban, hogy ez meg fog valósulni. Aztán megfordul, és
fekete szoknyája hangos suhogásának kíséretében elhagyja a szobát.
Egy pillanatra az ajtó mellett maradok, kissé meginogva. Bár
szeretném azt hinni, hogy a kastély dőlése a hibás, tudom a valódi
okot.
Egyedül maradtam Lenora Hope-pal.
A pulzusom váratlanul felgyorsul. Miután láttam önmagamból
azt a darabot Lenora szemében, nem gondoltam volna, hogy ennyire
ideges leszek. De mintha még a szoba hangulata is megváltozott
volna, hogy csak ketten vagyunk. A levegőben van valami
feszültség, amit valószínűleg Mrs. Baker jelenléte tompított. Most,
hogy ő nincs itt, érzem, ahogy ez a feszültség belém ivódik, és rossz
érzés kerít a hatalmába.
Ijesztő érzés. Meglepően ijesztő.
Évekkel ezelőtt, amikor még nagyon fiatal voltam, és apám még
beszélt velem, az udvaron voltunk, és egy méh szállt a karomra.
Mielőtt felsikíthattam vagy elfutottam volna, apám megragadott a
vállamnál fogva, és a helyemen tartott.
– Soha ne mutass félelmet, Kit-Kat – suttogta. – Megérzik, ha
félsz, és akkor szúrnak meg.
Mozdulatlan maradtam, és bátorságot tettettem, miközben a méh
felmászott a karomon, át a nyakamon, egészen az arcomra. Aztán
elrepült, és esze ágában sem volt megszúrni.
Az utána érzett felszabadult érzést próbálom most felidézni,
amikor Lenora felé közelítek, kissé meghajolva, hogy
ellensúlyozzam a ferdén dőlő padlót. Megnézem az ölében lévő
walkmant. A benne lévő kazetta már nem forog, isten tudja, mikor
ért a végére. Óvatosan leveszem a fülhallgatót a füléről, és a
komódra teszem. Lenora bosszús pillantással jelzi, hogy nem tetszik
neki, amit csinálok.
– Ne haragudjon – mondom. – Most, hogy már csak mi ketten
vagyunk, úgy gondoltam, beszélnünk… beszélnem kéne.
Bemutatkozom, hogy kicsit jobban megismerhessen.
Leülök a díványra, és Lenora felé fordulok, akinek a tekintete
elkalandozik egy kicsit, mielőtt a zöld szempár ismét rám
szegeződik. Amellett, hogy idegesítően fényes, a szeme finoman
kifejező. Ez annak a mellékterméke, hogy nem tud beszélni. Lenora
szemének kell elvégeznie minden munkát. Most éppen óvatosság és
egy kis határozatlanság pislákol benne. Mintha nem igazán tudná,
mit gondoljon rólam.
Üdv a klubban, Lenora. Én ugyanígy.
– Szóval, Miss Hope…
Megállok, utálom, ahogyan ez hangzik. Túl hivatalos, bármit is
mond Mrs. Baker. Különben is, mindig is úgy találtam, hogy a
keresztnevén szólítani valakit kevésbé ijesztő. Valószínűleg ezért
nem osztotta meg velem Mrs. Baker a sajátját. Ez egy hatalmi lépés
volt. Mivel Miss Hope meglehetősen ijesztő a formaságok nélkül is,
ezért úgy döntök, hogy a keresztnevét fogom használni, amikor Mrs.
Baker nincs a közelünkben.
– Szóval, Lenora – kezdem újra. – Ahogy már korábban is
mondtam, a nevem Kit. És azért vagyok itt, hogy segítsek bármiben,
amire szüksége van.
Vagyis mindenben.
Egy újabb ijesztő felismerés.
Az összes korábbi betegem tudott magától enni vagy segítséggel
járni. És mindegyikük tudott beszélni, tudatta velem, hogy mire van
szüksége és mikor. Lenora csak a bal karját tudja használni, és
fogalmam sincs, hogy ez túlmutat-e azon, hogy képes megnyomni
egy piros gombot.
– Kezdjük azzal, hogy kipróbáljuk a kommunikációs rendszert,
amiről Mrs. Baker mesélt – mondom. – Meg tudja nekem mutatni,
ugye?
Lenora bal kezének ujjait befelé görbíti, laza ökölbe szorítja.
Aztán az ujjperceit a kerekesszék karfájára ejti egyszer, kétszer. Ez
egy igen.
– Fantasztikus – mondom. – Most lássuk, milyen formában van.
Hozom az orvosi táskámat, és gyorsan elvégzem az ilyenkor
szokásos rutinvizsgálatokat. A vérnyomása kissé magas, de nem
aggasztóan, a pulzusa normális a korához és az állapotához képest.
Amikor megvizsgálom a reflexeit, Lenora minden végtagja reagál
valamilyen módon. Normális visszajelzés érkezik mind a jobb
karjánál – a paralízis nem jelenti azt, hogy a test nem tud reagálni –,
mind a térdénél, amely a gyermekbénulás miatt túlságosan
legyengült ahhoz, hogy használni lehessen. Ami a bal karját illeti, az
pontosan úgy reagál, ahogyan egy balkezes, hetven év körüli ember
karjának kell.
Az egyetlen dolog, ami felkeltette a figyelmemet, és kisebb
aggodalomra adhatna okot, egy halvány zúzódás Lenora alkarjának
belső oldalán. Kis méretű – csak egy sárga szegélyű lila folt –, és úgy
tűnik, rendesen gyógyul.
– Mi történt itt? – kérdezem. – Beleütközött valamibe? Lenora
kétszer kopogtat. Újabb igen.
– Fáj?
Ezúttal egyetlen koppintás. Nem.
– Jelezze, ha igen. Most pedig lássuk, mire képes még ez a kar.
Megszorítom Lenora bal kezét. Hideg és vértelen.
Gyakorlatilag áttetsző. A papírszerű bőr alatt jól látszik az ott futó
erek útvonala.
– Legyen kedves megmozgatni a kedvemért. Lenora ujjai a
kezemre tekerednek.
– Jó. Most szorítsa ökölbe. Olyan erősen, ahogy csak tudja.
A körmei a tenyerembe vájódnak, miközben a keze ökölbe szorul,
jóval szorosabbra, mint amilyen erővel a karfára koppintott.
– Nem rossz – mondom. – Lássuk, mennyit bír el ez a kéz.
Felkapok egy gyógyszeres üveget az éjjeliszekrényen lévő
tálcáról, és Lenora nyitott tenyerébe helyezem. Ujjai összezáródnak
az üveg körül, és stabilan tartja a markában.
– Nagyon jó – mondom, miközben visszateszem a tablettás
üveget a tálcára.
Miközben körülnézek a szobában, hogy olyan tárgyat keressek,
amivel erősíteni tudunk, kiszúrok egy hógömböt a komód tetején.
Nagyjából akkora, mint egy teniszlabda, és szemlátomást régi darab.
A gömb tényleg üvegből van, nem műanyagból, és a belsejében egy
kézzel festett párizsi jelenet látható egy aprócska Eiffel-toronnyal,
amely a kupola tetejéig nyúl. Megrázom a hógömböt. Minden
folyadék, ami valaha benne volt, már rég eltűnt, és a benne lévő
aranypelyhek úgy hullanak alá szárazon, mint az újrahasznosított
konfetti.
Lenora bal kezébe teszem a hógömböt. Bár kicsi, mégis nehéz, és
a keze megremeg a súlya alatt. Egy hang hagyja el a torkát. Apró,
elkínzott hörgés, amitől azonnal elveszem a hógömböt, és Lenora
keze visszahull a karfára. Ráncolja a homlokát, és látszik rajta, hogy
bántja, amiért kudarcot vallott.
– Semmi baj. Megtett mindent. – Visszateszem a hógömböt a
komódra, a mozdulattól újra felélednek odabent az aranyló
csillámok. Visszatérek Lenora mellé, megfogom a kezét. A bőre alatt
enyhén lüktetnek az erek. – Járt már valaha Párizsban?
Lenora laza ökölbe szorítja a kezét, és egyetlen, szomorú
koppanás érkezik a tenyerembe.
– Én sem – mondom. – A hógömb ajándék volt valakitől, aki járt
ott?
Ezúttal két koppanás.
– A szülei?
Újabb két koppanás.
– Hiányoznak?
Lenora elgondolkodik rajta. Nem sokáig. Épp csak annyira, hogy
észrevegyem a szünetet. Aztán kétszer megkocogtatja a tenyeremet.
– És a húga? – kérdezem. – Ő is hiányzik?
Ezúttal egyetlen koppintás érkezik. Olyan erősen, hogy
megérzem a helyét.
Nem.
Egy nyugtalanító válasz, amelyet egy még nyugtalanítóbb
gondolat kísért – Lenora ezt a kezet használta, amikor megölte a
húgát.

Kötéllel gyilkolta meg.

És az apját.

Késsel szurkálta szét.

 És az anyját.

Elvette boldog életét.

A tudat, hogy a kéz, amit fogok, ilyen szörnyű tettekre volt képes,
arra késztet, hogy kiejtsem a kezemből, és észreveszem, hogy
gyorsabban veszem a levegőt. Lenora keze az ölébe pottyan, és
emiatt éles, részben meglepett, részben sértett pillantást küld felém.
De hamarosan az arckifejezése megváltozik. A bizonyosság ül ki rá,
de mintha ez egyben szórakoztatná is.
Tudja, mire gondoltam.
Mert nem én vagyok az első ápolónő, aki ilyesmire gondol.
Mások is eljutottak erre a felismerésre. Néhányan talán azonnal
utána el is ejtették a kezét, mint egy forró krumplit. Még Mary is.
Hozzám hasonlóan valószínűleg ők is eljutottak attól a gondolattól,
hogy Lenora megölte a családját, a kérdésig, hogy miért. Végül is ez
a nagy rejtély. Kell, hogy legyen valami oka. Senki sem mészárolja le
az egész családját indíték nélkül.
Vagyis senki, aki épeszű ember.
Lenorára nézek, és azon tűnődöm, vajon a csend és
mozdulatlanság alatt nem őrület kavarog-e. Nem úgy tűnik, főleg,
amikor visszanéz rám. Komoly intelligencia sugárzik a zöld szem
mögött, miközben rólam az íróasztalnál lévő írógépre vezeti a
tekintetét. És a tekintete sürgető. Szinte mintha mondani akarna
nekem valamit.
– Ezt akarja használni? – kérdezem. Lenora kétszer kopogtat.
– Mary megmutatta, hogyan kell?
Újabb két kopogás. Hangsúlyos kopogások, amelyek
visszhangoznak a szobában. Még így is vannak kétségeim.
Lehetetlennek tűnik, hogy valaki Lenora állapotában képes legyen
használni, még segítséggel is. Engem kirúgtak a gépíróképzésről.
Tudom, milyen nehéz azokkal a gépekkel dolgozni még annak is, aki
mindkét kezét tudja használni.
Mégis az íróasztalhoz tolom Lenorát, és a bal kezét a
billentyűzetre helyezem. Most, hogy egyedül vagyunk az írógépnél,
valami megváltozott rajta. A kisugárzása éberebb lett, ujjai
végigsiklanak a billentyűkön, mintha gondosan mérlegelné,
melyiket nyomja meg először. Az egyiket kiválasztja, és a
mutatóujjával teljes erőből lenyomja. A gépből kiemelkedik az egyik
billentyű, és hangos csattanással csapódik a papírra.
Lenora sugárzik. Élvezi a helyzetet.
Miután lenyomott még kilenc billentyűt, köztük a szóközt,
elégedetten kifújja a levegőt.
Mivel ő maga nem tudja megcsinálni, odanyúlok, hogy kilazítsam
a papírt, és a kocsit visszahúzzam a kiindulási helyzetbe. A
mozdulat hatására az oldal egy sorral feljebb kerül, így láthatom,
hogy mit gépelt be.

helló kit

Bár ideges vagyok, mégis elmosolyodom.

– Helló.
Lenora az írógép felé biccenti a fejét. Ez annak a jele, hogy
folytatni akarja.
– Nem esik nehezére? – kérdezem.
Bal keze ismét végigjárja a billentyűket, mielőtt megnyomna egy
betűt. A gépelése nem gyors. Gyanítom, hogy átlagosan egy szót ír
percenként, ami nem sokkal rosszabb, mint én a gépírás terén.
Velem ellentétben ő kitartó, és nagyon koncentráltan dolgozik.
Miközben vadászik és csipeget, a szemöldöke összeráncolódik, és a
nyelve hegyét kidugja a szája sarkából. Hamarosan újabb hét szót
gépelt be, mindegyiket a szóköz billentyű leütése szakítja meg.

a testem halott de az elmém él

Lenora várakozóan bámul rám, idegesen harapdálja az alsó ajkát,

próbálja felmérni a reakciómat. Olyan tiszta az arckifejezése. Az
érzései annyira nyilvánvalóak, hogy egy kamaszra emlékeztet.
Valakire, aki olyan fiatal még, hogy nem tudja, hogyan kell kevésbé
sebezhetőnek lenni.
 Az jutott eszembe, hogy Lenora sok mindenben még mindig
olyan lehet, mint egy tinédzser. Évtizedek óta ebben a házban, ebben
a szobában él, fiatalkorának tárgyai veszik körül. Tizenhét éves kora
óta semmi sem változott az életében. Család, barátok vagy akár csak
egy környezetváltozás nélkül, ami az érettség felé lökné, Lenora
lelkileg talán még mindig egy kamasz.
Ami azt jelenti, van rá esély, hogy az érzelmi állapota most is
pontosan olyan, mint a családja meggyilkolásának éjszakáján. A rím
újra beugrik a gondolataim közé, mintha rajtam gúnyolódna.

Tizenhét éves volt, szinte gyerek

Idegenkedve húzom el a kezemet az írógépről, mintha attól

tartanék, hogy Lenora mindjárt kinyújtaná a kezét, és megragad. Ő
persze észreveszi, és bólint, hogy igazítsam meg a papírt, jöhet a
következő sor. Gyors mozdulattal megteszem, ügyelve arra, hogy
közben még véletlenül se érjek hozzá. Válaszul Lenora három apró,
de sokatmondó szót gépel.

nem kell félned

Újabb bólintás tőle. Újabb gyors mozdulat, papír a helyén, Lenora

újabb sort gépelhet.

nem tudlak bántani

Ha az volt a cél, hogy megnyugtasson, akkor Lenora csúfos

kudarcot vallott.
Nem foglak bántani.
Na, ez megnyugtatott volna.
Amit Lenora ehelyett beírt, azzal éppen az ellenkezőjét érte el. Bár
a tudlak a nyilvánvaló fizikai korlátjai miatt került bele, fontos
különbség, hogy nem a hajlandóságot zárja ki. Ami csak egyet
jelenthet.
Hogy Lenora bántana engem, ha tudna.
 HÉT
Csendben vacsorázunk, amit az elmúlt hat hónapban már
megszoktam. Lenorával szemben ülök, ügyelve arra, hogy a
térdeink ne érjenek össze. Mióta elhagytuk az írógépet, a fizikai
kontaktust a lehető legkevesebbre csökkentettem.
A tányérjaink azon a fatálcán fekszenek, amelyet Lenora
kerekesszékéhez erősítettem. Sült csirke és vajban sült sárgarépa
nekem, sütőtökpüré porrá zúzott gyógyszerekkel fűszerezve
Lenorának. Mivel sosem tudom eldönteni, ki az éhesebb, én vagy ő,
úgy döntök, hogy felváltva eszünk. Egy falatot Lenora, egyet én,
amíg mindkét tányérról el nem fogy az étel.
Vacsora után desszert. Én csokoládétortát kapok. Lenora
pudingot.
A desszert után Lenora esti keringésjavító gyakorlatai
következnek. Ezt a legszívesebben kihagynám, mert azt jelenti, hogy
kénytelen vagyok hozzáérni. Az este hátralévő részében tehát
Lenora és én kényelmetlenül közel leszünk egymáshoz.
A Hoyer-emelőt használom, hogy kiszedjem a kerekesszékből és
az ágyra helyezzem. Ehhez be kell csúsztatni alá a hevedert, fel kell
emelni a kerekesszékből, mozgásba hozni az egész szerkezetet,
miközben ő úgy lóg, mint egy gyerek a hintán, le kell engedni az
ágyra, majd kihúzni alóla a hevedert. Ez elméletben könnyebb, mint
a gyakorlatban, legfőképpen azért, mert Lenora nehezebb, mint
amilyennek látszik. Meglepő a robusztus erő, ami a madárszerű
testében rejtőzik.
Amint az ágyon fekszik, fölemelem a jobb lábát, aztán óvatosan
behajlítom, és a térdét a mellkasához nyomom. Mindeközben Lenora
a plafont bámulja, látszólag unottan. Arra gondolok, élete során
hányszor – és hány különböző ápolónő segítségével – kellett már a
gyakorlatokat végigcsinálnia. Valószínűleg ezerszer. Reggel egy óra,
este egy óra, minden egyes nap. Amikor a bal lábához lépek, Lenora
oldalra hajtja a fejét, mintha megpróbálna elnézni mellettem az
ablakig.
 Bár már sötét van, és nem sok mindent lehet látni, megértem,
hogy miért. Jobb, mint a plafont bámulni. Legalább van valami
változatosság odakint, akár még a sötétben is. A telihold olyan
alacsonyan ül a horizonton, mintha az óceán felszínén ringatózna.
Ujjnyi vékony felhők sodródnak előtte. A távolban egy hajó cirkál az
éjszakában, fényei úgy ragyognak, mint a csillagok.
Lenorára pillantok, és vágyakozást veszek észre a tekintetében.
Átérzem. Egész életemben úgy éreztem, hogy a világ elmegy
mellettem. 1952-ben születtem, és a tizenéves korom vége egybeesett
a hatvanas évek végével. Középiskolás éveim után egy büfében
dolgoztam, és figyeltem, ahogy néhány barátom San Franciscóba
menekült, vagy északra, Kanadába, hogy ne tudják neki kézbesíteni
a behívót, vagy elment Woodstockba, hogy onnan beszíva, feltöltve
és szétesve térjen vissza. Az egyik esti műszakom alatt történt a
holdra szállás, úgyhogy a történelem akkor íródott, miközben én a
napi ajánlatot egyensúlyoztam kék tálcákon.
Anyám nyugtatgatott, hogy ne aggódjak. Hogy az olvasással
egész világokat fedezhetünk fel anélkül, hogy valaha is elhagynánk
az otthonunkat. Apám viszont arra figyelmeztetett, hogy kezdjek el
hozzászokni a gondolathoz.
– Nekünk ez jutott a sorstól, Kit-Kat – mondta. – A hozzánk
hasonló emberek robotolnak, és ennyi. Erről a mindent irányító
gazdag gazemberek gondoskodnak.
Hittem neki. Azt hiszem, részben ezért lettem ápolónő, mert
olyan szinten képes vagyok mások szükségleteit az enyémek elé
helyezni, hogy még csak nem is álmodoztam egy nagyobb életről.
– Én sem járok ki túl sokat – mondom Lenorának. – Gyakorlatilag
az elmúlt tizenkét évem ugyanúgy telt.
Amikor meghallom magamat, megrémülök. Tizenkét év hosszú
idő. Nem olyan hosszú, mint Lenora sorsa, de azért lesújtó a
gondolat. Csak a szobák és a betegek változtak. Próbálom felidézni
az összeset, és meglepődöm, amikor nem sikerül. Milyen furcsa,
hogy ennyi időt töltesz valakivel egy helyen, és csak idő kérdése,
mire mindent elfelejtesz róla. Róluk. Ezt a monotóniának
tulajdonítom. Az emberek és a helyek mások voltak, de a munka
ugyanaz. Napról napra, hétről hétre, évről évre, nem csoda, ha
minden elmosódott. Rájöttem, hogy valószínűleg Lenorához
hasonlóan nekem is teljesen kiestek a hetvenes évek. Az összes
mérföldkő, amelyek mások életét meghatározták, úgy ment el
mellettem, mint egy száguldó autó. Soha nem mentem diszkóba.
Nem láttam a Cápa című filmet szélesvásznon, a tévében kaptam el
véletlenül. Átvészeltem mindkét benzinválságot anélkül, hogy
valaha is sorban álltam volna a tankolásért. A Watergate és minden
politikai felfordulás, ami utána következett, csak a háttérzaj volt,
miközben én etettem a betegeket, adagoltam nekik a tablettákat és
szivaccsal mosdattam sorvadozó testüket.
Rövid fájdalom hasít az oldalamba. Mintha egy kés fúródna a
bordáim közé. A vágyakozás érzése, döbbenek rá. Egy olyan élet
után, ami sosem volt az enyém – és valószínűleg soha nem is lesz
már.
– Érzett már hasonlót, Lenora? – kérdezem. – Hogy odakint egy új
élet várna, amit élhetnénk, de mégsem tesszük?
Lenora kétszer megkocogtatja a matracot.
– Gondoltam.
Hamarosan végeztünk a gyakorlatokkal, és jön a következő
feladat, a fürdés. A fürdőszobában kezdem megtölteni a kádat,
mielőtt Lenorát betolom mellé. Amikor megtelt, Lenora bal keze
után nyúlok, de nem tudom rávenni magam, hogy megfogjam.
Képtelen vagyok megszokni az érintését, ideges leszek még a
gondolatától is.
Magamban átkozva Mr. Gurlaint, erőt veszek magamon,
megfogom Lenora kezét, és belemártom a vízbe.
– Forró?
Lenora megüti a kád szélét. Nem.
– Biztos benne? – kérdezem, de csak hogy húzzam az időt, mert
nehezemre esik rávenni magam arra, ami most következik: le kell
vetkőztessem őt.
Kettőt koppant, ez igent jelent, nincs értelme húzni tovább az
időt. Lenora Hope és én hamarosan intim közelségbe kerülünk.
Pályám kezdetén még elfordítottam a szemem, amikor
levetkőztettem egy beteget. Az irántuk való tiszteletből, igen, de
azért is, mert nem akartam látni, hogy mit tartogat számomra a jövő.
A ráncokat, májfoltokat és megereszkedett melleket. Most már
megbékéltem vele. El fog jönni a nap, amikor én is így fogok kinézni.
És mindenki más is. Már ha szerencsések. Vagy pont fordítva? Ennyi
év után sem mindig tudom eldönteni.
Az, hogy a betegeimet meztelenül látom, egyszerűen a munka
része. És ugyanez a helyzet a testnedvekkel. Az elmúlt tizenkét
évben a legtöbbel találkoztam. Vérrel és vizelettel. Hányással és
takonnyal. És szarral. Sokkal és sokszor.
A Hoyer-emelőt használom, hogy Lenorát be tudjam juttatni a
kádba. A feladatot nagyban megnehezíti a szűk fürdőszoba, a
rosszul illeszkedő egyenruhám és az a makacs vágy, hogy minél
kevesebb fizikai kontaktus legyen közöttünk. Ez túl sok minden
együtt, úgyhogy ügyetlenkedni kezdek, míg véletlenül Lenora
könyökét a kád széléhez ütöm. Ő bosszúsan rám villantja rosszalló
tekintetét.
– Bocsánat – mondom.
Lenora felsóhajt, és most először érzem rajta, hogy frusztrálja,
amiért nem tud beszélni. Az érzés kölcsönös. Annyi mindent
szeretnék kérdezni tőle. Annyi mindent szeretnék tudni. Mert nem
hiszem, hogy így tovább tudnám folytatni. Ideges vagyok a
jelenlétében. Félek még megérinteni is, pedig nagyjából ezért vagyok
itt – hogy megtegyem mindazt, amire Lenora jobb karja és lába nem
képes.
– Beszélnünk kell – mondom. – Úgy értem, nekem kell mondanom
valamit.
Szünetet tartok, mintha Lenora válaszolhatna. Ehelyett a köztünk
beálló csend betölti a fürdőszobát, mint a forró víz gőze, amitől
mintha nyomasztóan kicsire összemenne a szoba.
– Igaza van. Félek. Megpróbálok nem félni. De nagyon nehéz.
Talán könnyebb lenne, ha tudnám, miért…
Elharapom a mondatot, mielőtt befejezhetném. Miért ölte meg a
családja többi tagját. Lenora úgyis tudja, mire gondolok. Érzem rajta,
miközben sampont nyomok a kezembe, és elkezdem habosítani a
haját.
– Lehet, hogy megérteném.
 A kezemmel szemellenzőt formálok a homloka felett, miközben
lassan vizet engedek Lenora fejére, vigyázva, nehogy a szappanos
víz a szemébe kerüljön. Anyám ugyanezt csinálta, amikor kislány
voltam. Én is viszonoztam a szívességet, amikor évekkel később
nekem kellett megfürdetnem őt. Ez az aktus mindig is valami szent
dolognak tűnt számomra. Mint egy keresztelés. Most, ebben a
fülledt, csendes fürdőszobában olyan hangulatom lesz tőle, mint a
gyóntatófülkében.
Apám utolsó, nekem szánt gondolata is ez volt, mielőtt levegőnek
kezdett nézni. Menjek el a paphoz. Gyónjam meg a bűneimet.
Akkor nem tettem. De most megpróbálom.
– Tudja, rájöttem, hogy nagyon hasonlítunk egymásra, Lenora.
– Újabb adag vizet csorgatok a fejére, és hagyom, hogy
lecsorogjon a haján, mintha ettől mindketten feloldozást
nyerhetnénk. – Mindketten szeretjük a könyveket. Évek óta nem
jártunk sehol. És pontosan tudom, min megy keresztül.
Szünetet tartok, mert nem vagyok benne biztos, hogy folytassam-
e. Vagy hogy egyáltalán akarom-e folytatni. De aztán Lenora egy
oldalpillantást vet felém, és látom, hogy ugyanolyan kíváncsi rám,
mint én őrá.
– De ami a leginkább közös bennünk – mondom végül –, hogy
rólam is mindenki azt hiszi, megöltem az anyámat.
 NYOLC
Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan ingyen is gondoskodtam
volna anyámról, a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy a Gurlain
Otthonápolási Ügynökségen keresztül alkalmazzanak. Anyám
fejéből pattant ki az ötlet. Végtelenül büszke asszony volt. Kathleen
McDeere kedvéért senki ne kezdjen jótékonykodni! Még akkor se, ha
gyomorrák falja őt fel sejtről sejtre, akkor sem, amikor már mindenki
számára nyilvánvaló, hogy túl késő bármit is tenni – ő ragaszkodott
a fizetett ápoláshoz.
Így hát otthagytam a beteget, akit gondoztam, egy krónikus
ízületi gyulladással küzdő, nyolcvanéves férfit, és visszaköltöztem
gyermekkorom hálószobájába. Eleinte furcsa volt, hogy a saját
anyámat úgy kezelem, mintha az egyik páciensem lenne. Az összes
korábbi betegem annyira öregnek tűnt. Ő nem volt az.
Nem mintha fiatal lett volna. Anyám harmincnégy éves volt,
amikor megszült engem, apám pedig harminckilenc. Mindig is
benne volt a levegőben, hogy eljön majd a nap, amikor nekem kell
gondoskodni róluk. Csak azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar el
fog jönni.
Vagy ennyire kegyetlen módon.
Ez olyasmi volt, amire nem lehetett felkészülni, függetlenül attól,
hány más beteget ápoltam már. Minden más, amikor a saját
anyádról van szó. Sokkal nagyobb a tét. És sokkal jobban fáj. De az
általam érzett fájdalmat össze sem lehetett hasonlítani azokkal,
melyeken anyám keresztülment. Betegsége első néhány hetét
gyakorlatilag önkívületben töltötte, mint aki nem hajlandó tudomást
venni arról, hogy a teste ennyire elárulta őt. Aztán jött a fájdalom,
ami olyan erős volt, hogy magzatpózba kuporodva feküdt az ágyon,
és rázta a néma zokogás.
Sürgettem az orvosát, hogy írjon már fel neki fentanilt, bár ő még
várni akart.
– Még várjunk néhány hetet – mondta.
– De óriási fájdalmai vannak – mondtam. Kiírta a receptet.
Két héttel később anyám meghalt fentaniltúladagolásban.
 Egy avatatlan szem számára tragikus balesetnek tűnhetett volna.
Egy beteg nő, akit a fájdalom az őrületbe kergetett, és több
gyógyszert vett be, mint kellett volna. Egy gyakorlott szem számára
azonban ennél sokkal rosszabb történt. A rák előrehaladott állapota
miatt azt lehetett állítani, hogy anyám nem volt beszámítható
állapotban. Ami azt jelentette, hogy nekem mint az ápolójának az
volt a feladatom, hogy az ő nevében és az ő érdekében hozzam meg
a döntéseket. Mivel egy túladagolási potenciáljáról ismert
gyógyszert hagytam elérési távolságban, azzal is lehetett volna
érvelni, hogy gondatlanul ápoltam, és ezért felelős voltam a
haláláért.
Mr. Gurlain is nyilvánvalóan ezt gondolta, miután bevallottam
neki, hogy elfelejtettem betenni a tablettás üveget az ágyam alatti
zárható dobozba. Ezt persze nekem nem mondta el. De
haladéktalanul kapcsolatba lépett az állami egészségügyi és
humánszolgáltatási minisztériummal, amelyik aztán felvette a
kapcsolatot a helyi rendőrséggel.
Egy nappal anyám temetése után egy nyomozó jött a házhoz.
Richard Vick. Mivel apámmal barátok voltak annak idején,
valamennyire ismertem őt. A nagypapák szoktak úgy kinézni a
romkomokban, mint ő. Kerek arc, fehér haj. Barátságos mosoly.
Kedves tekintet.
– Szia, Kit – mondta. – Őszinte részvétem a veszteséged miatt.
Zavartan néztem rá, pedig akkor már tudnom kellett volna, hogy
miért van ott.
– Segíthetek valamiben, Mr. Vick?
– Mostantól Vick nyomozó, ha nem bánod. – Közben egy
félmosolyra húzta a száját, mintha bocsánatot kérne a formaságok
miatt. – Apád itt van?
Nem volt. Apám, aki sztoikus nyugalommal viselte a gyászt,
aznap is a szokásos módon ment dolgozni, hogy megjavítsa az öreg
Mrs. Mayweather házában a zörgő csöveket. Ezt elmondtam Vick
nyomozónak, de udvariasan hozzátettem, „persze megmondom
neki, hogy beugrottál”.
– Tulajdonképpen hozzád jöttem.
– Ó – szélesebbre nyitottam az ajtót, és intettem, hogy jöjjön be.
 Vick nyomozó megigazította a nyakkendőjét, megköszörülte a
torkát, és azt mondta:
– Azt hiszem… jobb lenne, ha bemennénk a rendőrségre.
– Ügyvédre szükségem lesz?
Azt mondta, hogy nem, természetesen nem, ez csak egy kötetlen
beszélgetés lesz a történtekről. Nem voltam gyanúsított, mert nem
volt mit gyanúsítani. Persze mindebből egy szó sem volt igaz, mint
ezt később megtudtam. Akkor gyanútlanul követtem Vick nyomozót
az őrsre, ott bekísértek egy kihallgatószobába, ahol egy magnó volt,
amit abban a pillanatban bekapcsolt, amint leültünk.
– Legyen szíves elárulni a nevét – mondta.
– Tudod a nevem.
– A jegyzőkönyvhöz kell.
Bámultam a magnót, néztem, ahogy a tekercsek egyre csak
forognak. Ekkor tudatosult bennem, hogy bajban vagyok.
– Kit McDeere.
– És mivel foglalkozik, Kit?
– Ápolónő vagyok a Gurlain Otthonápolási Ügynökségnél.
– Mióta csinálja ezt?
– Tizenkét éve.
– Ez hosszú idő – mondta Vick nyomozó. – Feltételezem,
mostanra már a szakma szakértője lett.
Megvontam a vállam.
– Gondolom.
Vick nyomozó kinyitott maga előtt egy mappát, amelyben az
anyám haláláról szóló jelentés hevert.
– Itt az áll, hogy az édesanyja vényköteles fájdalomcsillapítók
túladagolásában halt meg, és hogy ön mint szerződéssel alkalmazott
ápolónője volt az, aki megtalálta a holttestét.
– Így van.
– Mit érzett, amikor rájött, hogy az édesanyja meghalt?
Visszagondoltam arra a reggelre. Ahogy szokatlanul korán
ébredtem, ahogy megpillantottam a szürke égboltot, és már ennyiből
tudtam, hogy anyám elment. Mielőtt átmentem volna a folyosón a
szobájába, felébreszthettem volna apámat, aki már régóta a kanapén
aludt, hogy anyámnak több helye maradjon az ágyban. Bemehettünk
volna együtt is, megkímélve engem attól a tehertől, hogy egyedül
legyek, amikor holtan találom. Ehelyett maradtam egyedül,
bekukkantottam a hálószobájába, és anyámat a párnára hajtott fejjel,
lehunyt szemmel, a kezét a mellkasán összekulcsolva találtam.
Végre békében volt.
– Szomorú voltam – mondtam. – És megkönnyebbültem.
Vick nyomozó felvonta a szemöldökét. A szeme már nem volt
kedves. Ehelyett gyanakvást sugárzott.
– Megkönnyebbült?
– Mert már nem szenvedett.
– Gondolom, ez ilyenkor egy természetes reakció.
– Az – válaszoltam, jóval több éllel a hangomban, mint ami a
körülményekhez képest helyénvaló lett volna.
– A munkaadója, Mr. Gurlain azt mondta nekem, hogy az a
szokásos eljárás, hogy minden tablettát elzár, mielőtt ön elalszik,
hogy a betegek ne férhessenek hozzá. Igaz ez?
Bólintottam.
– Hangosan kell válaszolnia, Kit – mondta Vick nyomozó, a
magnó felé biccentve.
– Igen – mondtam.
– De Gurlain azt is mondta, hogy neki bevallotta, ezt nem tette
meg azokkal a pirulákkal, amelyeket az anyja túladagolt.
– Nem vallottam be semmit – mondtam, mert meghökkentett a
szóhasználat.
– Szóval elzárta a tablettákat?
– Nem – mondtam. – Elöl hagytam őket. De nem vallottam be.
Ettől bűnösnek tűnök. Egyszerűen csak elmondtam Mr. Gurlainnek,
hogy elöl hagytam őket.
– Hagyott már valaha is elöl így gyógyszert?
– Nem.
– Soha?
– Soha.
– Szóval ez volt az első alkalom, hogy elfelejtette elzárni a
tablettákat, ahogyan azt kell?
– Igen – sóhajtottam, mert a frusztrációm egyre nőtt.
 Ismét a magnóra néztem, és azon tűnődtem, vajon hogyan
hangzik majd a sóhaj, ha visszahallgatják. Türelmetlenül?
Bűnbánóan?
– Szándékosan hagyta kint őket? – kérdezte Vick nyomozó.
– Nem. Véletlen volt.
– Ezt nehezen hiszem el, Kit.
– Ettől még így van.
– Az elmúlt tizenkét évben, amióta ápolónőként dolgozik,
egyszer sem hagyott elöl gyógyszert a beteg közelében. Amikor
egyszer mégis előfordult, a beteg történetesen túladagolja magát. De
nem akármilyen beteg. A saját édesanyja, akinek olyan nagy
fájdalmai voltak, hogy könyörgött az orvosának, hogy írja fel azokat
a gyógyszereket. És amikor meghalt, bevallja, hogy
megkönnyebbült. Ez nekem nem tűnik balesetnek, Kit.
A magnót figyeltem, a tekercsek csak forogtak és forogtak.
– Szeretnék egy ügyvédet – szóltam.
Ezután minden dőlni kezdett, mint a dominó. Hivatalos
rendőrségi nyomozás indult, Mr. Gurlain felfüggesztett, és
kirendeltek egy védőügyvédet, aki elmondta, hogy a legjobb esetben
gondatlanságból elkövetett emberöléssel, rosszabb esetben
szándékos emberöléssel fognak vádolni. Azt javasolta, hogy
fogadjam el a vádalkut, bármit is ajánlanak. Az utolsó dominó – az
utolsó csepp a pohárban apám számára – az volt, amikor a
nyomozás a helyi újság címlapjára került.

A rendőrség gyanúja szerint a saját lánya tette lehetővé az anya halálos

túladagolását

Végül azonban nem lehetett bizonyítani, hogy szándékosan

hagytam ott azokat a tablettákat, vagy hogy én vettem volna rá
anyámat, hogy bevegye. Nincs kétségem afelől, hogy a bizonyíték
hiánya volt az egyetlen oka annak, hogy ma szabadon sétálhatok.
Tudom, hogy Vick nyomozó szerint én vagyok a felelős. Mindenki
így gondolja.
– Beleértve az apámat is – fejezem be a hosszú és szomorú
történetemet Lenorának, ami közben kiemeltem a kádból,
letörölgettem, tiszta hálóingbe öltöztettem, pelenkát adtam rá, ágyba
tettem, és betakargattam. – Lehet, hogy soha többé nem áll szóba
velem. Ezért vagyok most itt, és nem ott.
Összeszedem a gyógyszereit az éjjeliszekrényről, és bedobom az
üvegeket a dobozba, ami aztán visszakerül az ágyam alá. Bár kizárt,
hogy Lenora elérje őket az éjjeliszekrényen, nem lehetek túl óvatos.
Azok után, ami anyámmal történt.
Visszatérve Lenora szobájába, a piros hívógombot a bal keze
mellé helyezem, hogy könnyen tudja használni.
– Itt leszek a szomszédban, ha szüksége lenne rám – mondom,
ahogy ezt mondtam anyámnak is minden este.
Lenora felnéz rám, zöld szemét aggodalom homályosítja el.
Összeszorul a gyomrom, ahogy rájövök, mit jelent.
Ő is azt hiszi, hogy bűnös vagyok.
Hát akkor azt hiszem, ezzel egy-egy lett az állás köztünk.

A születésnapi vacsorám elviselhetetlen volt. Végtelenül

boldogtalan, minden erőfeszítés ellenére. Volt báránysült,
póréhagymaleves és rozmaringos vajban sült újburgonya.
A vacsorán csak én, Miss Baker, az apám, a testvérem és egy
különleges vendég vett részt, aki az ő kérésére érkezett – Peter. Bár
anyámnak is volt teríték, ő leküldte a cselédjét, hogy értesítsen
minket, túl gyengének érzi magát ahhoz, hogy lejöjjön csatlakozni a
vacsorához.
A konyhai személyzet egy hatalmas, háromszintes, rózsaszín
cukormázas tortát tolt be, égő gyertyákkal. Megpróbáltam lelkesnek
tűnni, miközben elfújtam őket. De mivel borzalmas volt a hangulat,
nem igazán sikerült.
Nem mintha bárki észrevette volna. A testvérem azzal volt
elfoglalva, hogy flörtöljön Peterrel, apámat pedig túlságosan
lefoglalta, hogy a legújabb szobalányt, Sallyt bámulja. Ha ahhoz lett
volna kedvem, simán belemarkolhattam volna a tortába, a szigorú
Miss Bakeren kívül senki észre sem vette volna.
Vacsora után felmentem, hogy meglátogassam anyámat.
Természetesen az ágyban feküdt. Olyan szánalmasnak tűnt, hogy
nehéz volt elképzelnem, valaha milyen szép volt.
 – A legszebb lány Bostonban – apám szeretett ezzel dicsekedni
még kislány koromban, amikor a szüleim legalább megpróbáltak
úgy tenni, mintha még mindig szeretnék egymást.
Tudom, hogy igazat mondott. Fiatalkorában anyám elképesztően
szép volt. Az sem ártott, hogy New England egyik leggazdagabb
családjából származott. Ez a tény, a jó megjelenésével együtt,
ellenállhatatlanná tette őt apám számára, aki ízig-vérig újgazdag
volt. A féktelen ambíciókkal rendelkező férfi Evangeline Stauntonra
vetett szemet.
Nem számított, hogy anyámat egész Boston a szájára vette
addigra, arról suttogtak, hogy összejött az egyik szolgával, és a
kitagadás szélére sodorta magát. Az apám ettől csak még
erélyesebben üldözte őt a szerelmével.
Anyám természetesen élvezte a figyelmet. Nemegyszer hallottam,
hogy úgy jellemezték, mint egy napfényben kivirágzó rózsát. Apám
napfénye vakítóan ragyoghatott, mert heteken belül
összeházasodtak. Anyám rögtön ezután teherbe esett, apám pedig
felépíttette Hope’s Endet.
Évekkel később, amikor apám figyelme lankadni kezdett, anyám
– mint minden virág, amelyet eltávolítottak a fényről – hervadni
kezdett, és végleg elsorvadt. Nem volt benne semmi a hajdani
rózsából a születésnapom estéjén. Sápadt volt, fonnyadt, a rózsából
nem maradt más, csak a tüskés szár.
– Szervusz, drágám – így szólított, mert ezt a megnevezést csak
nekem tartogatta.
A testvéremnek és nekem külön-külön volt egy ilyen megszólítás.
A testvérem volt a kedves. Én voltam a drága. Bár azon az estén
anyám úgy mormogta az orra alá, hogy nem tudtam eldönteni,
vajon hozzám szólt-e, vagy a folyadékkal teli barna palackhoz,
amely a mellette lévő párnán hevert.
Laudanum.
Az ő csodaszere ez az ópiumkivonat volt, bár amennyire meg
tudtam állapítani, semmit sem használt.
– Boldog születésnapod volt?
Mivel a kérdés biztossá tette, hogy valóban hozzám beszél,
hazudtam neki, és azt mondtam, hogy igen.
 – Bárcsak Bostonban ünnepelhettünk volna – mondta.
Boston egy másik világ volt, melyet évente egyszer élvezhettünk.
Bostonban minden megvolt, ami ezen a helyen nem. Éttermek és
üzletek, színházak és mozik. Először ott kóstoltam pezsgőt,
hajókáztunk, és még Mickey egérrel is találkoztam. Alig vártam,
hogy visszatérjünk.
– Talán a következő születésnapomon – mondtam reménykedve.
Anyám álmosan bólintott, és azt mondta:
– Van egy ajándékom a számodra. Csak egy kis apróság apádtól
és tőlem.
A komódon egy kis doboz állt, rózsaszín papírba csomagolva,
kék szalaggal átkötve. A belseje egy kis hógömböt rejtett, benne a
miniatűr Eiffel-torony.
– Rázd meg – kérte anyám, én megráztam, és az apró
aranycsillámok kavarogni kezdtek a gömb belsejében. – Annyira
szerettelek volna elvinni titeket Párizsba. Ígérd meg, hogy egy nap
elmész oda.
Szorosan megmarkoltam a hógömböt, és bólintottam.
– Menj el Párizsba, legyél szerelmes, aztán írj róla. Tudom, hogy
mennyire szeretsz írni. Írd le minden gondolatodat, reményedet és
álmodat. Ígérd meg nekem, hogy megteszed, drágám. Ígérd meg,
hogy nem maradsz itt.
– Megígérem – mondtam.
Ekkor anyám sírni kezdett. Zokogva a laudanum után nyúlt, és az
üvegcsét az ajkához emelte. Abban a pillanatban léptem ki a szobája
ajtaján, mikor az első kortyot lenyelte.
 KILENC
Nem lepődöm meg azon sem, hogy a szobámban nincs tévé.
Eleget láttam már Hope’s Endből ahhoz, hogy tudjam, a hely
gyakorlatilag a múltban él, a konyhában felfedezett antik asztali
fadobozos telefontól kezdve a fürdőszobámban lévő, régmúltat
idéző vécéig, amit természetesen csak úgy lehet öblíteni, ha
belekapaszkodunk a húzózsinórjába. Bár azt nem bánom, hogy nincs
tévé – amúgy sem néztem soha sokat –, annak örülök, hogy rengeteg
könyvet hoztam magammal.
Leteszem a dobozukat a padlóra, kinyitom, és azon
gondolkodom, hogy lesz-e energiám megpróbálni felpakolni őket a
már amúgy is zsúfolt könyvespolcra. Mivel az egész napot Lenora
gondozásával és cipelésével töltöttem, miközben az agyam közben
tudat alatt a ferde ház dőlésszögét egyensúlyozta ki, egyszerre sajog
mindenem és érzem magam végtelenül fáradtnak. Ápolónőnek lenni
kemény munka. Olyan izmokat mozgat meg, amelyekről nem is
tudod, hogy léteznek, amíg az első, betegeddel töltött napot el nem
töltöd.
Vagy talán az anyámról való beszámoló volt az, ami kimerített.
Ami egyáltalán nem meglepő. A történtek felidézése még nagyobb
súlyt rak a rossz emlékekre, és ettől olyan érzésem támad, mintha
még mindig tartana a nyomozás. Annyira nyomaszt, hogy
egyáltalán nem érzek erőt magamban kipakolni a könyveket és a
bőröndömet, helyette legszívesebben az ágyba rogynék, és nem
akarok felébredni, amíg a nap ki nem bukkan az óceán felett a
horizonton. De aztán hangos kopogást hallok a hálószobám ajtaján.
Mrs. Baker, feltételezem, készen áll arra, hogy vagy kritizáljon, vagy
megdorgáljon, vagy tájékoztasson arról, hogy lenne még néhány
feladatom.
De helyette Jessicát találom a folyosón. Levette az egyenruháját,
egy kényelmes kantáros nadrágra és egy túlméretezett Madonna-
pólóra cserélte. Az ékszerek persze maradtak, vidáman csilingelnek,
amikor egy kedves intéssel köszönt.
– Szia – mondja. – Kit vagy, ugye?

É
 – Igen. És te vagy Jessica.
– Jessie. Csak Mrs. Baker hív Jessicának. – Az egyik karkötőjét
kezdi babrálni. – Mindegy is, szóval csak hivatalosan is üdvözölni
akartalak a Hope’s Endben. A név egyébként tökéletesen illik hozzá.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
Mosolyt erőltetek magamra, bár a vicc inkább riasztó, mint
szórakoztató. Aznap már sokadszorra merül fel bennem a kérdés,
hogy pontosan mibe is keveredtem megint.
– Sikerült berendezkedni? – kérdezi Jessie.
– Alakul. – Az ágyamon fekvő bőröndre és a padlón heverő,
könyvekkel teli dobozra mutatok. – Még nem volt alkalmam
kipakolni. Lenora, Miss Hope, nagyon lefoglalt ma.
– Ja, miattam nem szükséges tartanod magad ehhez az egész Miss
Hope-színjátékhoz. Ez csak Mrs. Bakernek fontos. – Jessie a háta
mögé teszi a kezét, és lábujjhegyre áll. – Mivel mondtad, hogy
elfáradtál, gondolom, most nincs kedved körbejárni velem a házat.
– Mrs. Baker már körbevezetett.
– Az a hivatalos vezetés volt. Ez pedig nem hivatalos – mondja
Jessie. – A gyilkosságot bemutató. Engem Mary vitt körbe, első este,
ahogy megérkeztem. Azt mondta, nem árt tudni, mi minden történt
azon az éjszakán. Ki hol halt meg. Ilyesmik.
– Ez nagyon kedves tőled, de talán inkább ma nem – mondom,
mert még a gondolatot is visszataszítónak érzem. Épp elég
nyomasztó a tudat, hogy mi történt. Nincs szükségem a véres
részletekre. – Reméltem, hogy sikerül majd elkerülnöm azokat a
helyeket.
Jessie megvonja a vállát.
– Érthető. De hogyan akarod elkerülni őket, ha nem tudod, hol
vannak?
Támadhatatlan érvelés. Mivel semmit nem tudok a részletekről, a
Hope család egyik tagját akár ebben a szobában is meggyilkolhatták.
De nem ez az egyetlen dolog, ami miatt úgy döntök, mégis
elfogadom Jessie ajánlatát. Hanem mert apámat és Lenorát is ide
számolva az elmúlt években csak olyan emberekkel töltöttem időt,
akik nem tudnak – vagy nem akarnak – válaszolgatni, hogy már
egészen el is felejtettem, milyen jó érzés beszélgetni valakivel. Pláne
ha az illető hatvan év alatti.
– Rendben – mondom. – Mutasd meg a helyeket. És akkor tudni
fogom, hogy melyik szobákba nem fogok soha többé belépni.
– Az lehetetlen – mondja Jessie huncut vigyorral. – Az egyik nem
szoba.
Elindul a folyosón a főlépcső irányába. Követem, és igyekszem
csendben maradni, bár Jessie csörgő ékszerei úgy hasítanak az esti
csendbe, mintha egy egyszemélyes szélcsengő lenne. Elhaladunk
Lenora szobája mellett. A szomszédos szoba zárt ajtaja mögül zene
szűrődik ki. Valami régi jazz, és kell néhány pillanat, mire
felismerem.
– Let’s Misbehave.4
Jessie az ajkához emeli az ujját, és némán formázza felém a
szavakat:
– Mrs. Baker.
Lelassítom a lépteimet, és lábujjhegyen tipegek tovább. Még Jessie
is elcsendesedik, és kinyújtott karral sétál, hogy ne csattogjanak a
karkötői. Így is marad, amíg fel nem érünk a főlépcső tetejére. Én az
egyik oldalon megyek lefelé, Jessie a másikat használja.
– Hogy tetszik itt? – kérdezi, amikor újra találkozunk középen.
– Nagyon sok mindent fel kell dolgozni.
– Abszolút – mondja Jessie. – De idővel nem lesz olyan rossz.
Találkoztál már Carterrel?
– Amikor megérkeztem.
– Egészen káprázatos férfi, nem?
– Nem rossz – bólintok, pedig teljesen egyetértek.
Az ólomüveg ablak árnyékában állunk, a színeit felfalta a kinti
sötétség. Közvetlenül a lábunk alatt egy kiterjedt, a szőnyeg színénél
két árnyalattal sötétebb vörös folt foglalja el a lépcsőfok nagy részét.
Korábban azt hittem, hogy a festett üvegen át beáramló fény okozza.
De most, hogy rajta állok, látom, hogy mi is az.
Egy vérfolt.
És hatalmas.
 Ugrom egy nagyot, és az egyik alacsonyabb lépcsőfokra érkezem,
ahol egy másik, kisebb foltot látok. Ugrok tovább az alatta lévő
lépcsőfokra, azon is van. A következő az előszoba padlója, és amint
visszanyerem az egyensúlyom, felbámulok Jessie-re, és nekiesem.
– Figyelmeztethettél volna.
– Hogy kihagyjam ezt a produkciót? Nincs az az isten.
Lejön utánam a maradék lépcsőfokokon, és ahogy kísérem a
tekintetemmel, egyre több vérfoltot veszek észre a vörös szőnyegen,
sőt még egy mintázat is kirajzolódik előttem. Olyan, mintha egy
erősen vérző ember próbált volna feljönni a főlépcsőn, mielőtt az
egyik lépcsőfokon végleg megállították volna.
– Evangeline Hope – mondja Jessie, mert pontosan tudja, mire
gondolok. – Feltételezhetően az előcsarnokban szúrták meg,
megpróbált felmenekülni a lépcsőn, és a lépcsőfeljárón újra
megszúrták, ahol elvérzett.
Megborzongok, és elfordulok a vérfoltoktól, inkább a nagy
bejárati ajtóra nézek, amely kifelé vezet.
– Miért nem arra próbált meg elmenekülni?
– Senki sem tudja – mondja Jessie. – Sok minden homályba vész
azzal az éjszakával kapcsolatban.
Elindul a jobb oldali folyosón, amely a nappali szobánál
végződik. De nem jutunk el odáig. Félúton, közvetlenül Lenora
portréja után Jessie megáll a folyosó egyik zárt ajtaja előtt. Kinyitja,
és megnyom egy kapcsolót rögtön az ajtó mellett. Fény árasztja el a
szobát, a zöld üvegből készült, díszes mennyezeti lámpán kívül a
falakon elhelyezett, hozzá illő lámpatestekből is árad.
– A biliárdterem – jelenti be akkora lelkesedéssel, amely általában
azokra az idegenvezetőkre jellemző, akik nagyon-nagyon szeretik a
munkájukat. – Itt érte utol Winston Hope-ot a végzete.
Az első gondolatom az, hogy igen, pontosan olyan szoba, ahol
egy olyan embernek, mint amilyennek Mr. Hope-ot képzeltem, meg
kell halnia. Már a berendezés is brutális. Különböző antik
lőfegyverek lógnak a falakon, valamint olyan állatok feje, amelyeket
valószínűleg ezekkel öltek meg. Egy oroszlán. Egy medve. Több
szarvas. A kandalló előtt egy pár egyforma bőrfotel áll a kiterített
zebrabőr szőnyegen. Az egyik falon ott van az állvány a dákóknak,
bár biliárdasztal nem látható. Az egyetlen jele, hogy valaha is volt itt
olyan, egy négyszögletes folt a szoba közepén, a padlón szemmel
látható, hogy állhattak a lábai.
– Mi történt a biliárdasztallal?
– Winston Hope ráborulva halt meg – mondja Jessie. – Mivel a
torkát elvágták, gondolom, túl véres lett ahhoz, hogy megmentsék.
Megdöbbenve fordulok felé.
– A legenda szerint leszúrták.
– Ó, az is volt – mondja Jessie. – Először az oldalába döfték a kést,
mielőtt elvágták a torkát. Gondolom, ez túl bonyolult volt ahhoz,
hogy rímekbe szedjék.
– Honnan tudsz ennyi mindent erről az egészről?
– Leginkább Marytől – mondja Jessie. – Ő eléggé képben van,
hogy mi történt azon az éjszakán. Teljesen a gyilkosságok
megszállottja. Szerintem ezért vállalta el a munkát, vágod?
Nem vágom. Apám házán kívül ez az utolsó hely, ahol lenni
szeretnék.
– Te miért vállaltál itt munkát? – kérdezem. Jessie
ékszercsörgéssel kísérve megvonja a vállát.
– Ez a hely legalább olyan jónak tűnt, mint bármelyik másik.
Valahol el kell helyezkedni, nem igaz? A munka az munka, a pénz
pedig pénz.
Na, e mögé az eszmefuttatás mögé én is oda tudok állni. Soha
nem gondoltam volna, hogy ápolónő leszek, ahogyan Jessie sem
gondolta volna, hogy egy olyan kastélyt fog takarítani, ahol
gyilkosság történt. De jobb, mint a semmi, amiben az elmúlt fél
évben részem volt.
Mivel a biliárdteremben már nincs mit felfedezni, kimegyünk.
Jessie lekapcsolja a villanyt, és becsukja az ajtót, mielőtt átvisz a
szemközti ajtóhoz.
– És itt mi van?
– Meglepetés – mondja Jessie, miközben felkapcsolja a lámpát, és
a fény a könyvtárszobát tárja fel előttem.
Végignézek a padlótól a mennyezetig futó polcokon, a
bőrkanapén és a márványkandalló mellé tolt, két összeillő
karosszéken. A kandallópárkányon három virág- és csavarodó kék
inda mintás kínai porcelánváza áll. Mögöttük a tapétán egy téglalap
alakú, a környezeténél sötétebb foltot veszek észre.
– Itt valaha egy festmény volt?
– Igen – mondja Jessie. – Egy eredeti Winslow Homer, Archie
szerint. Mrs. Baker kénytelen volt eladni évekkel ezelőtt.
A kandallóhoz lépek, hogy jobban megnézzem a vázákat. Az
indák között apró kolibrik vannak elrejtve, szemük helyén
rubinkövek. Minden elefántcsont virág közepén egy-egy aranyszínű
kör van.
– Miért nem adta el ezeket is?
– Szerintem ezek lennének az utolsó dolgok, amiket valaha
eladna – mondja Jessie. – Meg amúgy illegális is lenne. Nem vagyok
benne biztos, de csak van rá valami törvény, ami a halottak eladását
tiltja.
Ellépek a kandallópárkánytól, és nem is értem, hogy nem jöttem
rá előbb. Ezek nem vázák. Ezek urnák. És bennük van Winston,
Evangeline és Virginia Hope földi maradványa.
– Bele akarsz nézni? – kérdezi Jessie.
– Eszem ágában sincs. Te igen? Jessie elfintorodik.
– Szó sem lehet róla. Bőven elég, hogy hetente egyszer le kell
porolnom őket.
– Meglep, hogy nem eltemetve vannak inkább.
– Gondolom, egyszerűbb volt elhamvasztani őket – mondja Jessie.
– Sokkal előkelőbb. És így legalább távol tudták tartani a
bámészkodókat. Addigra Lenora valószínűleg már tudta, hogy
mindenki szerint ő tette.
Gyakorlatilag az ajtóig hátráltunk közben, öntudatlanul
eltávolodtunk az urnáktól. A közelségük nyugtalanít. Nem azzal van
bajom, ami az urnák belsejében van. Csak por és hamu, három
ember földi maradványa. Engem az zavar, ahogyan meghaltak ezek
az emberek.
Tragikusan. Erőszakosan.
Túl vagyunk a lépcsőfokokon és a biliárdasztal helyén, kezdem
magam felkészíteni, hogy jön a közvetkező helyszín, amit Jessie
mindjárt felfed előttem. Hogy minél előbb túl legyek rajta, gyorsan
kilépek a könyvtárból, Jessie-vel a nyomomban. Visszatérünk a
folyosóra, és megállunk a portrék alatt. Három lefátyolozva, egy
szabadon. Bár a folyosón félhomály van, Lenora zöld szeme még
mindig úgy csillog a vászonról, mintha belülről lenne megvilágítva.
– Te mit gondolsz, miért tette? – kérdezem.
– Szerintem lehet, hogy nem is ő volt – mondja Jessie vállat
vonva. – Van egy olyan érzésem, hogy maga Winston Hope volt az.
A gyilkosságok 1929. október 29-én éjjel történtek. A fekete kedden.
A tőzsde összeomlott, egy csomó gazdag fickó milliókat veszített, és
elkezdődött a nagy gazdasági világválság. Ezért van az, hogy Maine-
en kívül nem sokan tudják, mi történt itt. A fekete kedd virított a
címlapokon. Az emberek túlságosan tartottak attól, hogy
elszegényednek, senkit nem érdekelt Winston Hope és a lemészárolt
családja.
Nem hibáztatom őket. Hétköznapi emberként megértem, hogy ez
minden más gondot háttérbe tud szorítani.
– Szerintem Winston Hope tudta, hogy mindent el fog veszíteni –
folytatja Jessie. – Ahelyett, hogy úgy élt volna, mint mi, többiek –
ami, lássuk be, totál szívás –, úgy döntött, véget vet a dolgoknak.
Megölte a feleségét, aztán Virginiát, aztán… – Az ujjaival úgy tesz,
mintha egy kést húzna el a torka előtt. – Egy klasszikus gyilkosság-
öngyilkosság kombó.
– De mi van a szúrt sebbel az oldalán? – kérdezem, mielőtt a még
ennél is kézenfekvőbb kérdéseket teszem fel. – És miért hagyta volna
életben Lenorát? Aki miért nem mondta el az igazat a rendőrségnek?
– És mi történt a késsel? – folytatja a kérdéssort Jessie. – Winston
torkát elvágták, Evangeline-t pedig többször megszúrták, mégsem
találták meg a gyilkos fegyvert.
– Ami azt jelenti, Lenora kellett hogy legyen a gyilkos. Ő ölte meg
őket, mert egyedül neki volt lehetősége eldobni a kést.
– A legtöbb ember legalábbis ezt gondolja. – Jessie félrehajtja a
fejét, és úgy tanulmányozza a portrét, mintha művészettörténész
lenne. – Ezen a festményen tényleg úgy néz ki, mint aki képes lenne
a gyilkosságra, nem igaz?
– Akkor miért nem tartóztatták le, és miért nem állították bíróság
elé?
 – Nem volt elég bizonyíték – mondja Jessie. – Ujjlenyomatokat
kerestek, de olyan sok volt minden családtagtól és a személyzettől,
hogy lehetetlen volt megállapítani, ki a felelős. Mivel a gyilkos
fegyver hiányzott, nem lehetett bizonyítani, hogy Lenora volt a
tettes.
– De azt sem, hogy ártatlan – mondom, és azonnal érzem a kettős
mérce súlyát.
A bizonyítékok hiánya az egyetlen ok, amiért nem tartóztattak le
és nem állítottak bíróság elé.
– Igaz. Aztán ott van az a feltételezés, hogy talán azért hazudott,
mert valakit fedezni akart. Mondjuk őt.
Jessie rámutat a portré jobb alsó sarkában lévő aláírásra.
Odahajolok, és elolvasom a fehér festékkel odafirkált nevet.
– Peter Ward?
– A művész. Ez is egyike Mary vad ötleteinek. Tele van
elméletekkel. Egy másik szerint Hope’s End kísértetjárta ház. Azt
állítja, hogy látta Virginia Hope szellemét a második emeleten
bolyongani.
Eszembe jut a hideg, amit akkor éreztem, amikor először jártam
ezen a folyosón. Határozottan nem huzat volt. Túl hideg,
természetellenes. Bár nem hiszek a szellemekben, megértem, hogy
Mary miért gondolta, Hope’s Endben kísértenek.
– Ezért ment el?
– Igen – bólint Jessie. – Azt hiszem, megijedt. Hope’s End nem
egy normális ház. Itt sötétség van. Érzem. Mary is érezte. És azt
hiszem, nem bírta tovább.
Miközben visszamegyünk a folyosón, Jessie állandóan
hátrapillant a válla fölött, mintha valami vagy valaki ólálkodna
mögöttünk. A főlépcsőhöz érve nem tudom megállni, bármennyire
is iszonyodom, muszáj újabb pillantást vetnem a szőnyegen lévő
vérfoltokra. De továbbmegyünk a ház másik oldalára, és megállunk
a kétszárnyú ajtó előtt, mielőtt a folyosó jobbra, a konyha felé
fordulna.
– A bálterem – mondja Jessie ünnepélyesen, mielőtt kinyitná az
ajtót. – Ahol Virginia Hope halt meg.
 Felkapcsolja a világítást, amely a falakon lévő nagy tükrök között
elhelyezett lámpatestekből és három, a mennyezetről lelógó
csillárból áll. Hatalmasak, mindegyikben több mint három tucat izzó
van. A fele kiégett. A többi zümmög és pislákol, ami ideges
hangulatot kölcsönöz a szobának.
Jessie fesztelenül besétál a terembe, de én nem mozdulok a
parkettával borított táncparkett széléről, mert nem tudhatom, hol
találták meg Virginia Hope holttestét egykor.
– Ne aggódj – olvas a gondolataimban Jessie. – Virginia ott fent
halt meg.
A bálterem középső csillárjára mutat. Kicsit alacsonyabban lóg,
mint a többi, és kissé mintha ferde is lenne. Mintha Virginia testének
súlya kiszakította volna a mennyezetből.
– Szóval a rigmus nem hazudott ezzel kapcsolatban.
– De nem ám – mondja Jessie. – Felakasztotta a testvérét egy
kötéllel.
Néhány óvatos lépést teszek a szoba közepe felé, hogy
közelebbről megnézzem a csillárt. Bár elég alacsony ahhoz, hogy
esetleg egy székre állva elérjem egy kötéllel, nem tudom elképzelni,
hogy egy tizenhét éves lány ezt megtegye, és aztán elég magasra
húzza fel a testvére testét ahhoz, hogy felakassza. Valószínűtlennek
tűnik, sőt szinte lehetetlennek.
Másrészt viszont egyik gyilkosságnak sincs értelme, és maguknak
a helyszíneknek sem. Három haláleset három különböző helyen az
első emeleten. Ha Winston Hope volt a tettes, akkor vajon először
Virginiát akasztotta fel, majd miután a felesége tetten érte, őt
leszúrta a főlépcsőnél, mielőtt a biliárdszobába ment volna, hogy
öngyilkos legyen? Vagy először őt ölte meg Lenora, vagy valaki más,
és Evangeline találta meg a holttestét, futott a lépcsőhöz a férje
vérével beborítva, és a lépcső-feljárón futott össze a gyilkossal?
Anélkül, hogy tudnánk, ki halt meg először, lehetetlen megmondani.
És egyik sem magyarázza meg szegény Virginia sorsát vagy az
eltűnt kést.
– Vajon miért akasztották fel Virginiát, amikor a többieket késsel
ölték meg? Nem értem – merengek.
 – Se te, se senki más – mondja Jessie. – Mondjuk bármikor
megkérdezhetjük.
– Megtehetnénk. De Lenora nem tud válaszolni. Még ha tudna is,
akkor sem árulná el.
– Én Virginiára gondoltam. – Jessie idegesen csavargatja az egyik
karkötőjét a csuklóján. – Mi van, ha Marynek igaza volt, és Virginia
tényleg itt kísért? Ha így van, kapcsolatba léphetnénk a szellemével,
és megkérdezhetnénk, mi történt.
– Bárcsak lenne egy Ouija-táblán5.
Ezt viccnek szánom. Először is, nem hiszem, hogy Hope’s Endben
kísértetek járnának. Másodszor pedig azt sem hiszem, hogy az
Ouija-táblák kapcsolatba léphetnek a halottakkal. De amint
kimondom, Jessie szeme felcsillan.
– Megyek, hozom az enyémet. Várj itt. Mindjárt jövök.
Jessie elszalad, és egyedül hagy a bálteremben, az összes
tükörképemmel, melyek a falakon sorakozó tükrökből néznek vissza
rám. Szédítő látni önmagamat ennyi különböző szögből. Virginia
Hope jut eszembe, amint a csillárról lóg. Szörnyű módja a halálnak.
Még rosszabbá teszi az a tény, hogy ha nyitva lett volna a szeme, egy
tucatnyi tükörben látta volna, ahogy a testéből lassan kiszorul az
élet.
Szívből remélem, hogy csukva volt.
Fölöttem a csillár egyik izzója egyre hangosabban zümmög és
világít, mielőtt hátborzongató pukkanással elsötétülne. Bár biztos
vagyok benne, hogy a régi vezetékek tehetnek róla, és egy olyan
izzó, amelyet valószínűleg 1929 óta nem cseréltek ki, jelnek veszem,
hogy elhagyjam a báltermet.
De amint kilépni készülök, Jessie fut be, kezében egy ütött-kopott
Ouija-táblával. A tetején egy fából készült planchette ül, amely Jessie
mozdulataitól úgy csúszik a táblán, mintha láthatatlan kezek
mozgatnák.
– Nem vagyunk már egy kicsit öregek ehhez? – próbálok hárítani.
– Beszélj a magad nevében. – Jessie a bálterem közepére helyezi a
táblát. – Én fiatal vagyok és ostoba. Legalábbis Mrs. Baker szerint.
Most pedig gyere te is, különben mindenkinek elmondom, hogy
gyáva nyúl vagy.
Odalépek mellé, bár szívesen lemondanék az élményről. Nehéz
lehet ilyen fiatalként ebben a nagy, öreg házban élni és dolgozni.
Gyanítom, hogy ez az egész túra azért volt, mert magányosnak
érezte magát, és új barátot akart szerezni. Ami egyáltalán nincs
ellenemre. Az én baráti köröm gombostűfej méretűre zsugorodott,
amikor anyám meghalt. A temetése után pedig egyáltalán nem
maradt senkim.
Rátesszük az ujjainkat a planchette-re, és Jessie fennhangon
megkérdezi:
– Van jelen eltávozott lélek?
– Ez butaság – mondom.
– Csitt. – Jessie a planchette-et bámulja. – Érzek valamit.
– Nem, nem érzel.
– Azt mondtam, csitt. Te nem érzed?
Először nem. De hamarosan a planchette elkezd csúszni a tábla
bal felső sarkába nyomtatott szó felé.

IGEN

Jessie izgalmában kapkodni kezdi a levegőt. Bosszúsan forgatom

a szemem. Nyilvánvalóan ő löködte a szóhoz a kis
pöcköt.
– Szellem, van valami, amit közölni akarsz velünk? – folytatja
Jessie.
A planchette ismét mozogni kezd, lassan körözve újra a fölött a
szó fölött.

IGEN

Tovább köröz, pedig az én ujjhegyeim alig érintik a planchette-et.

Ami azt jelenti, hogy nyilván Jessie műve az egész.
– Szellem – mondja –, kérlek, azonosítsd magad.
A planchette lassan a tábla közepére csúszik, ahová a két sor
betűt nyomták rá ívesen. Egyáltalán nem vagyok meglepve, amikor
a második sor vége felé áll meg.

Ezután a közvetlenül felette lévő betűre csúszik.

A planchette ezután visszasiklik a második sorba, nem is kérdés,

melyik betű következik.

– Ne csinálj már úgy, mintha nem te mozgatnád – suttogom.

– Pedig nem én csinálom – suttogja vissza Jessie. Felteszi az üres
szobának a kérdést:
– Szellem, te vagy Virginia Hope?
A planchette ismét a tábla bal felső sarkába csúszik. Ezúttal
gyorsabban. Határozottan ijesztő gyorsasággal.

IGEN

Jessie a tábla felett rám néz. Meglepetés van a szemében – és egy

csipetnyi félelem.
– Ez nem én voltam – mondja.
Pedig nem lehetett más. Én biztosan nem voltam. Olyan
könnyedén tartom az ujjamat a planchette-en, hogy szinte nem is
érzem. De amikor lenézek, látom, hogy Jessie ujjhegyei is alig érnek
hozzá. A planchette mégis mozog, ide-oda csúszik az igen szó alatt,
mintha alá akarná húzni.
Jessie felszisszen, és a közvetlenül felettünk lévő csillárra néz,
mintha Virginia Hope még mindig ott lógna.
– Virginia, a nővéred ölt meg téged?
A planchette átrepül a tábla másik oldalára, egyenesen a jobb
felső sarokban lévő szóra.

NEM
 A planchette úgy rángatózik a szó fölött, mintha valaki leszúrta
volna. Aztán hirtelen lerepül a tábláról, és végigcsúszik a padlón.
Elrántom a kezem az Ouija-táblától, miközben Jessie döbbenten
felkiált.
– Mi a fene történt? – kérdezi.
– Ez nem vicces.
– De nem én voltam! Alig értem hozzá! Muszáj volt…
Jessie szája elkerekedik, mintha valami megijesztette volna a
hátam mögött. Megfordulok, a mögöttem lévő tükörbe bámulok, és
arra számítok, hogy – nos, nem is tudom pontosan, mire számítok.
De csak a saját, ijedt arckifejezésemet látom visszatükröződni, Jessie
arcára széles vigyor ül, amit úgy próbál rejteni, hogy a kezét a szája
elé kapja.
– Ez gáz – mondom.
– Ne haragudj – mondja Jessie, most már nyíltan nevetve. – De
látnod kellett volna az arcodat. Totál bevetted.
Felállok, és lesöpröm a port az egyenruhám szoknyájáról.
– Szóval amit arról mondtál, hogy Mary szerint ez a hely
kísértetjárta…
– Totál kamu – vallja be Jessie, miközben leengedi az Ouija-táblát,
és felveszi a földről a planchette-et. – Csak vicceltem.
– Akkor miért ment el Mary valójában?
– Nem tudom. – Jessie lekapcsolja a villanyt, és kisétál a
bálteremből. Követem, és szorosan becsukom magam mögött az
ajtót. – Egy nap egyszerűen… eltűnt.
– Nem álltatok közel egymáshoz?
– Azt hittem, jóban vagyunk – mondja Jessie. – Legalábbis elég
közel ahhoz, hogy elmondja, ha el akar menni.
– És senki más nem tudja, miért ment el?
– Nem.
– Nem aggódsz miatta?
– Egy kicsit – mondja Jessie. – De Mary okos. És általában szuper
felelősségteljes. Tudom, hogy jó ok nélkül nem ment volna el így.
– Gondolod, hogy Lenorának köze van hozzá?
– Mármint hogy Mary félt volna tőle? – Jessie megrázza a fejét.
 – Szó sem lehet róla. Imádta Lenorát. Szerintem családi
vészhelyzet vagy ilyesmi miatt ment el. A szülei a szomszéd
megyében élnek. Valószínűleg az egyikük megbetegedett, és neki
azonnal el kellett mennie. Biztos vagyok benne, hogy ha lesz rá
lehetősége, majd felkeres, és elmondja, mi történt.
Remélem, hogy ez igaz. De személyes tapasztalatból tudom, hogy
ez nem így működik. Amikor elhagytam egy beteget, hogy az
anyámat ápoljam, gondoskodni kellett a helyettesítésemről. Nem
tűntem el csak úgy az éjszaka közepén.
– Vissza kellene mennem a szobámba – mondja Jessie egy apró
ásítással. – Ma el kell kezdenem felvenni az új könyvet Lenora
számára. Csipkedísz, Shirley Conran tollából.
– Olvastam – mondom. – Jó kis könyv. Pikáns történet.
– Csodás. Lenora szereti, ha pikáns.
Jó éjszakát kívánok neki, és megállok a hatalmas, üres
konyhában. Próbálom megbecsülni a méretét, szerintem simán
nagyobb, mint apám egész háza. Ettől anyám teljesen le lett volna
nyűgözve. Apám már nem annyira, de ő majdnem annyira utálja a
gazdagokat, mint a politikusokat.
Megérintem a telefont, amely olyan régi, hogy akár egy
múzeumban is ki lehetne állítani. De még mindig működik.
Felemelem a kagylót, és hallom a tárcsahang egyenletes
zümmögését. Gyorsan tárcsázom apám számát, és azzal győzködöm
magam, mégiscsak tudnia kell, hol vagyok. A konyha ugyancsak
ódon órája szerint épphogy elmúlt tíz óra, így feltételezem, hogy
még ébren van. Három csörgés után felveszi.
– Halló?
Nem mondok semmit. Ahogy meghallom a hangját, elszáll a
késztetés, hogy megszólaljak. A háttérben egy nőt hallok beszélni.
Lehet, hogy a tévé. Vagy az új barátnője, akinek megengedte, hogy
ott maradjon éjszakára, most, hogy nem vagyok ott.
– Halló? – mondja újra. – Ki az?
Leteszem a telefont, és elhátrálok a készüléktől, mert aggódom,
mi van, ha tudja, hogy én voltam, és most megpróbál visszahívni. De
ez lehetetlen. Nem tudja, hol vagyok, és nem tudja Hope’s End

É
telefonszámát sem. És mivel nem akart beszélni velem, amíg vele
éltem, nem látom okát, hogy most, hogy elmentem, miért tenné meg.
Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, miközben felfelé
megyek az emeletre, az az, hogy most már legalább apám is tudja,
milyen érzés, amikor nem jön válasz a kérdésére.
 TÍZ
Pont úgy, mint amikor Mrs. Baker először vezetett be, a
hálószobám ajtaja látszólag magától kinyílik. A kilincs érintése elég
hozzá, és jellegzetes nyikorgással feltárul.
Odabent a szoba vörös fényben úszik. A lüktető fény beborítja a
falakat, és rémálomszerűvé festi a szobát. Minden egyes villanással
egyidejűleg kitartó zümmögés hallatszik.
Lenora hívógombja. Szüksége van rám.
Azonnal a szobája felé indulok, megbotlom a padló közepén álló
könyvekkel teli dobozban. Az oldalak éle összevagdossa a bokámat,
ahogy elhaladok a kiborult könyvek között.
A közös ajtóhoz. Lenora szobájába.
Az ágyához, ahol a bal kezét a hívógomb köré szorítva fekszik.
A szeme tágra nyílt, és vad tekintettel mered maga elé.
– Mi a baj? – kérdezem, mert annyira megijedek, hogy eszembe
sem jut: nem tud válaszolni.
Akármi történhetett. Újabb agyvérzés. Szívroham. Infarktus,
nátha, közelgő halál.
Amikor meglát, Lenora keze meglazul a hívógomb körül.
Felsóhajt, szinte gyermeki megkönnyebbüléssel, és olyan zavarba
jön, hogy azt hiszem, azonnal megértem, mi történt.
– Rémálma volt?
Lenora, aki még mindig a hívógombot szorongatja, kétszer is
megkocogtatja vele az ágytakarót.
– Lidércnyomás – mondom ösztönösen, és eszembe jut, hogy
anyám is mindig ezt mondta ilyenkor. Amikor annyira rosszat
álmodtam, hogy hiába ébredtem fel, az érzés velem maradt. És
amitől féltem újra becsukni a szemem. – Akarja, hogy itt maradjak,
amíg újra elalszik?
Két koppantás.
Amikor kicsi voltam, és rémálmom volt, anyám bebújt az
ágyamba, és átölelt, és most én is ezt teszem Lenorával. Annyira meg
van ijedve – látom rajta a rémületet –, hogy rossz érzés lenne, ha
nem tenném.
 – A rémálom nem bánt, csak az agyunk hiszi azt, hogy halloween
van – duruzsolom neki. Ezt is anyámtól idézem. – Semmi csoki, csak
csalás.
Lenora bal keze megtalálja a jobb kezemet, és megszorítja. A
gesztustól, annak ellenére, hogy gyengéd, sőt már-már
kétségbeesett, megdöbbenek. Lenora Hope, akivel a szülők az
engedetlen gyerekeiket rémisztgetik, a nő, akinek bűnös tetteit a
gyerekek a játszótéren skandálják, megfogta a kezem.
Egy részem szabadulni akar az érintésétől. Egy másik részem ezt
elképzelhetetlennek tartja. Nem számít, mit tett a múltban – ami,
leszögezném, nagyon-nagyon rossz dolog volt –, Lenora ettől még
mindig emberi lény, aki megérdemli, hogy úgy is bánjanak vele.
Ha egyáltalán megtette mindazt, amivel vádolják. Most ugyanaz
a gondolat jut eszembe, mint a bálteremben: egy tizenhét éves lány
képes lenne egyáltalán három embert így megölni? Ezek kemény
fizikai bűncselekmények voltak. Elvágni az apja torkát. Megkéselni
az anyját. Hurkot kötni a húga nyakára, és a halálba emelni.
Fizikailag képtelen lennék rá, és ezért nehéz elhinnem, hogy valaki,
aki feleannyi idős, mint én, meg tudta tenni.
Talán Jessie elmélete igaz, és Winston Hope vagy valaki más volt
az. Ha így van, Lenora szörnyű árat fizetett. Nem, soha nem került
börtönbe. De több évtizede már, hogy fogságba esett.
A saját otthonában.
A gyerekkori hálószobájában.
Egy olyan testben, amely nem hajlandó működni.
Ellenben ha mégis igaz, amit mindenki mond, akkor ez azt jelenti,
hogy jelenleg egy gyilkossal összeölelkezve fekszem. Akinek a
gondozásáért és fizikai jólétéért én vagyok a felelős. Nem tudom,
melyik forgatókönyv a rosszabb. És abban sem vagyok biztos, hogy
képes leszek-e itt maradni mellette anélkül, hogy tudnám a teljes
igazságot. Lehet, hogy Mary is pontosan emiatt távozott
figyelmeztetés nélkül. Nem tudta tovább elviselni a nem tudás
terhét.
– Lenora – suttogom. – Tényleg megtette?
Elengedi a kezemet, én pedig visszatartom a lélegzetemet,
felkészülve arra, hogy hamarosan felhangzik a választ jelentő
koppanás. De legnagyobb meglepetésemre Lenora nem kopogtat.
Ehelyett biccent egyet a szoba másik felén álló írógép felé.
– Gépelni akar?
Lenora kétszer megkocogtatja a kezemet.
– Most rögtön?
Újabb két kopogtatás. Ezúttal sürgetőbb.
Mivel egyszerűbbnek tűnik az írógépet Lenorához vinni, mint
fordítva, átcipelem a szobán a nehéz gépet, és hangos puffanással
leteszem a matrac szélére. Aztán visszamászom az ágyba, és Lenorát
magamhoz támasztom, hogy könnyen hozzáférjen a billentyűzethez.
– Kezdheti – mondom, miközben a bal kezét a billentyűkre
helyezem.
Lenora elgondolkodva összevonja a szemöldökét. Aztán három
szót gépel, mielőtt bólintással jelzi, hogy jöhet a következő sor.

nem foglak bántani

A pulzusom felgyorsul, ahogy elolvasom a mondatot.

– Ezt nagyra értékelem – mondom, mert fogalmam sincs, mi mást
mondhatnék.
Honnan tudta Lenora, hogy ezt akarom hallani? Az én
érzelmeimet is olyan könnyen le tudja rólam olvasni, mint én az
övét?
Lenora folytatja a gépelést.

gondolom hallottad a rólam szóló rigmust

– A rigmust? – kérdezem, mert meglep, hogy tud a létezéséről.

Biztosan szörnyű érzés lehet, hogy az életéről és a családja haláláról
egy ilyen gyerekes mondóka kering, amit mindenki ismer. –
Hallottam. Nagyon… kegyetlen.

én szórakoztatónak találom

A válasz megint meglep.

– Tényleg?
 életben tartani egy mondókát egy magamfajta öregasszonyról

– De igaz?

megtudhatod

Gyötör a kíváncsiság. És mellette csontig kúszó félelem és egy

egészséges adag bizonytalanság is.
– Hogyan?

mindent el akarok mondani neked

– Minden? Ez mit jelent?

olyan dolgokat is amiket soha senkinek nem mondtam el

– A gyilkosságokról? – kérdezem, és rádöbbenek, hogy hallom a

saját szívverésemet, mert úgy dübörög, mint egy dob.

igen arról az éjszakáról

Lenorára nézek. A szoba halvány fénye valahogy még

világosabbá teszi a zöld szemét. Most vadul csillog. Smaragdként,
mintha belső tűz táplálná, túszként tart fogva a pillantása.
Istenem, komolyan mondja.
– Miért én? Miért most?

mert bízom benned

– Biztos benne?
Lenora keze lecsúszik az írógépről, és a matracra esik. A
testbeszéde kristálytiszta. Biztos benne.
– Majd meggondolom – mondom, miközben visszaviszem az
írógépet az íróasztalhoz.
Mire visszatérek az ágyhoz, Lenora már alszik. Elég csak a
légzését meghallgatnom – mélyen és egyenletesen szuszog.
Lekapcsolom a lámpát, és a hívógombot a bal keze mellé helyezem,
mielőtt lábujjhegyen elosonok az ágya mellől.
Visszatérve a szobámba az első dolgom kibújni a
nővéregyenruhából. Olyan érzés levenni, mintha egy páncéltól
szabadulnék meg. Szabadabbnak érzem magam, de egyben furcsán
sebezhetőnek is. Eltűnt a céltudatosság, amit akkor éreztem, amikor
először felvettem. Most újra a céltalan, lecsúszott vállú önmagammá
vedlettem vissza.
Miután felvettem a hálóinget és a bolyhos zoknit, a szívemhez
szorítom a kezem. Még mindig őrülten verdes. Ezúttal pontosan
tudom, miért.
Több évtizedes hallgatás után Lenora Hope mindent el akar
mondani.
És nekem el kell döntenem, hogy akarom-e hallani.
A válasz egyrészt természetesen igen. Ez a ház a gyilkos múlttal,
az elmét befolyásoló dőlésszöggel és a filmszerű szürkeséggel már
így is túl sok, amit képes vagyok befogadni.
Gyanítom, könnyebb lenne, ha tudnám, mi történt azon az
éjszakán – és hogy mi volt benne Lenora szerepe. Elvégre én vagyok
az, aki a legtöbb időt fogja vele eltölteni. Én vagyok az, akinek a
mindennapjai csak róla szólnak, én etetem, én fürdetem, én
öltöztetem, én tartom életben. Mindenkinek jobb lenne, ha
tisztáznánk, mi történt, mert az erőm nagy részét nem vinné el az
állandó gyanakvás és félelem.
Másfelől viszont az, hogy nem tudom pontosan, mi történt,
egyben azt a reménysugarat is életben tartja, hogy Lenora akár
ártatlan is lehet. Ha bevallja nekem, hogy megölte a családját, akkor
ez a remény eltűnik.
Még mindig mérlegelem a lehetőségeimet, miközben nekilátok a
kipakolásnak, kezdve a könyvekkel, amelyeket ott hagytam a szoba
közepén, amikor Jessie megjelent az ajtóban. Felkapok néhányat, és a
könyvespolchoz viszem őket, amely már annyira tele van zsúfolva
könyvekkel, hogy nem marad hely a sajátjaimnak. Kiveszek közülük
egyet – Tű a szénakazalban Ken Follett-től –, és kinyitom. A borító
belsejében golyóstollal írt üzenet áll.
 Ez a könyv Mary Milton tulajdona

Ugyanezek a szavak szerepelnek a következő könyvben, amit a

kezembe veszek, John Irving Garp szerint a világ című regényének
egy megkopott példányában. Bár furcsának tűnik, hogy Mary ennyi
könyvet hátrahagyott, de meg is értem. A könyveket nem könnyű
mozgatni – és talán Mary úgy gondolta, hogy aki a helyére lép, az
élvezni fogja őket.
A dolgok akkor kezdenek értelmetlenné válni, amikor
megpróbálom kipakolni a ruháimat. A komód legfelső fiókja tele van
makulátlan ápolónői egyenruhákkal, amelyek pontosan olyanok,
mint az enyémek. Bár azt teljesen megértem, hogy Mary ezeket miért
nem vitte magával, de az összes többi fiók is tele van. De nem
egyenruhával, hanem a sajátjaival. Nadrágok, blúzok és
fehérneműk. Maryé, mert néhány címkére rá van hímezve a
monogram.

MM

A ruhák között turkálva találok egy Jordache farmert, egy

rózsaszín Lacoste pólót, sőt egy csíkos blúzt is, amin még rajta van
az árcédula. Sears. Tizenkét dollár. Mindegyik újnak és jó
állapotúnak tűnik – sokkal szebbek, mint a saját ruháim.
A szekrényben egy gyapjúkabát lóg, gondosan fogasra akasztva.
Alatta csizma. És egy üres kartondoboz, rajta egyetlen szó
szövegkiemelővel írva: Könyvek.
A doboz mellett a vékony porrétegnek köszönhetően pontosan
látszik, hogy korábban valami keskeny, téglalap alakú dolog volt. De
arról fogalmam sincs, mi lehetett az. Valószínűleg egy másik doboz.
Ez viszont eltűnt.
A szekrény polcán egy orvosi táska van, hasonló alakú és méretű,
mint az, amelyet a szüleimtől kaptam. Kinyitom, és belekukkantok.
Pedáns rendben sorakoznak benne a gyógyszerek, gyakorlatilag
ugyanazok, mint amilyenek az én táskámban is vannak. Ennek így a
világon semmi értelme. Ha családi vészhelyzet lett volna, ahogy
Jessie gyanítja, Mary a nagy rohanás közepette is biztosan rászánt
volna pár percet arra, hogy felkapja az orvosi táskáját, és legalább
néhány ruháját magával vigye.
Ehelyett szinte mindent hátrahagyott.
Feladom a kipakolással való próbálkozást. Késő van, fáradt
vagyok, és nincs hova tenni a saját holmimat. Ahogy lekapcsolom a
villanyt, és bemászom az ágyba, két gondolat csap le rám gyors
egymásutánban – egy tény és egy kérdés.
A tény: Mary sietve távozott. A kérdés: Mi űzte el?

Miután a hógömböt bevittem a szobámba, leosontam a lépcsőn

abban a reményben, hogy titokban belakmározhatom a maradék
szülinapi tortámból. De sehol nem találtam a süteményt. A
konyhában csak Berniece Mayhew volt, aki nem túl lelkesen
mosogatott ezen a késői órán.
– Boldog születésnapot, Miss Hope – motyogta, amikor meglátott,
de a hanglejtése alapján a boldogat nem gondolta komolyan.
A folyosón lefelé menet észrevettem, hogy a biliárdszoba ajtaja
nyitva volt. Talán a cselédek közül játszottak néhányan, amit néha
megtettek, ha ki tudták cselezni az apámat. Általában hagyták, hogy
csatlakozzam, Miss Baker legnagyobb aggodalmára.
– A hölgyeknek nem illik biliárdozniuk – mondta egyszer.
– Szerencsére nem vagyok hölgy – vágtam vissza.
Megálltam az ajtóban, és bekukkantottam a szobába. Jól
gondoltam, valóban volt bent egy cseléd. Nem láttam, hogy ki az,
mert arccal lefelé a biliárdasztalnak dőlt, a szoknyája a derekáig
felhúzva.
Mögötte apám állt, a nadrágja a bokájáig letolva, az arca
bíborvörösre változott, amikor határozott mozdulattal behatolt a
lányba.
A meglepődéstől felkiáltottam. Elég hangosan ahhoz, hogy
meghallják. Apám az ajtó felé nézett, pont meglátott, mielőtt
elszaladtam. De már késő volt. Lebuktam. De csak futottam, végig a
folyosón, el a családom frissen festett portréi előtt. Az arcok úgy
meredtek utánam, mintha én lennék az, aki valami rosszat tett.
Átrohantam a ház túlsó oldalára, és besurrantam a bálterembe.
Ott lerogytam a padlóra, és próbáltam elcsendesíteni az elmémben
kergetőző, egyre vadabb és gonoszabb gondolatokat. Azon pörgött
az agyam, vajon hány másik szolgával kefélt már az apám, hány
különböző szobában. Tudni akartam, melyik lehetett ez a nő, és
hogy élvezte-e, vagy apám kényszerítette rá magát. Belém hasított,
hogy vajon mi van, ha Peter pontosan ugyanezt akarja most csinálni
a testvéremmel. És nem győztem elnyomni magamban a kérdést,
vajon engem akarna-e valaha is valaki ilyen módon.
Apám hamarosan megjelent az ajtóban, az alakja hosszú árnyékot
vetett a bálterem padlójára. Egy pillanatig azt hittem, azért jött, hogy
bevallja a vétkeit, bocsánatot kérjen, és megígérje, hogy mindent
megtesz, amit csak tud, hogy jóvátegye a félrelépéseket. Azt
gondoltam, ha megtenné, talán anyámnak is lenne újra elég ereje
ahhoz, hogy elhagyja a hálószobáját. Talán velünk sem bánnának
úgy, mintha rabok lennénk. Talán újra lehetne egy kis boldogság
ebben az istenverte házban.
Ehelyett apám csatlakozott hozzám a padlón, és letörölte a
könnyeket, amelyek az arcomon kezdtek lecsordulni. Rájöttem, hogy
hónapok óta ez volt az első alkalom, hogy megérintett.
– Csss, drágám – mondta. – Nem érdemes ezen felhúzni
magunkat.
– Ki volt az? – kérdeztem.
– Nem számít.
Nekem igen. Akkor már tudtam a pletykákról, hogy apám szereti
elcsábítani a cselédeket. Berniece annyit suttogott róla, hogy nem
tudtam nem meghallani. De tudni akartam, ki volt az, és hogy miért
tette ezt az apám.
– Hát már nem szereted anyát? – kérdeztem, miközben
igyekeztem visszafojtani a könnyeimet.
– De igen – mondta apám. – Csak az egész nagyon bonyolult. Te
szereted őt?
– Természetesen.
– Akkor jobb, ha nem beszélsz neki erről. Belehalna. És ezt nem
akarod, ugye?
– Nem, uram – válaszoltam lesütött szemmel, mert a látványát
sem bírtam elviselni.

Ú
 Úgy vakargatta az állam, mintha kisbaba lennék. Vagy, ami még
rosszabb, mint egy kutya.
– Ez az én jó kislányom.
Amikor apám felállt, és kiment a bálteremből, majdnem
utánakiáltottam, hogy bárcsak ő lenne az, aki meghalna. Végül is
megérdemelné. De nem tettem. Meggátolt, amit belém nevelt: hogy
mindig, minden körülmények között úgy kell viselkednem, mint egy
jó kislány. Ő elvárta, hogy én az legyek.
Csak a helyzet az, hogy nem voltam jó kislány. Egyáltalán nem.
De erre magadtól is hamarosan rá fogsz jönni.
 TIZENEGY
Nem jön álom a szememre könnyen.
Igaz, az első néhány éjszakán sosem alszom jól, ha új beteg mellé
kerülök. Szokatlan a szoba. Szokatlan az ágy, némelyik
kényelmesebb, de a többség inkább nem. Szokatlan a ház, mások az
éjszakai neszek. Hope’s End éjszakai neszei között az óceán és a szél
az uralkodó – kellemetlen duett, amely ébren tart. A hullámok
alacsonyan és egyenletesen csapódnak a sziklába, olyan ritmusban,
ami megnyugtató lenne, ha nem lenne a szél, amely szabálytalan
széllökésekben csapkodja a házat. Minden egyes fuvallat megzörgeti
az ablakokat és megremegteti a falakat, amelyek megállás nélkül
nyikorogva és nyögdösve emlékeztetnek arra, hogy hol vagyok.
Egy kastély, amely az óceán szélén tántorog.
Benne egy nő, akiről a legtöbben azt feltételezik, hogy
meggyilkolta a családját.
És ez a nő ma éjszaka felajánlotta, hogy mindent elmond nekem.
A duett ugyanabban a ritmusban folytatódik. Lenorára gondolok,
akit elaltatnak a hullámok, majd felriaszt a szél. Minden egyes
alkalommal, amikor lecsap az épületre, megragadom a matrac szélét,
mert úgy érzem, a ház dőlni kezd az óceán felé. Aztán a szél mintha
csendesedne, a gondolataim lelassulnak, az álom közeleg, de újra
lecsapnak a hullámok, és az egész folyamat kezdődik elölről.
Ez történik újra meg újra, mígnem egy másik zajt nem hallok. Ez
nem a szél.
És nem is a hullámok.
Olyan hangja van, mint egy végtelenül halkan nyikorgó
padlódeszkának.
Felülök, és tekintetemmel végigpásztázom a szobát, keresek
valamit – de hogy mit, azt magam sem tudom. Betolakodót?
Betörőt? A kastély elkezdte menthetetlen csúszását az Atlanti-
óceánba? Semmit nem látok. Én vagyok az egyetlen ember a
szobában, úgyhogy arra a következtetésre jutok, hogy a szélbe
nyikordult bele Hope’s End, ahogy szokott, csak ezt a hangot eddig
még nem hallottam.
 Kikászálódom az ágyból, kinyitom a szobám ajtaját, és
kikukucskálok a folyosóra. Most éppen üres. Mivel tudom, simán
előfordulhat, hogy valaki pont elment az ajtóm előtt, csak már nem
látom, merre jár, kilépek, és feszülten figyelem, nem hallok-e
távolodó lépteket vagy ajtócsukódást.
– Halló? – kérdezem fojtott hangon. – Van itt valaki? Senki sem
válaszol.
Egyetlen hang sem hallatszik.
Amíg vissza nem térek a hálószobámba.
Amikor a nyikorgás folytatódik, azonnal rájövök, hogy honnan
jön.
Lenora szobájából.
A szobáinkat összekötő ajtóra szorítom a fülemet, és hallgatózom.
Semmi mozgás. Csak az éjszakai csend, és egy vékony
holdfénysugár, ami átcsúszik hozzám Lenora szobájából az ajtó és a
padló közötti résen.
Újra meghallom a nyikorgást.
Ezúttal kinyitom az ajtót, és bekukkantok.
Nincs ott senki más. Egyedül Lenora, pontosan úgy, ahogy
hagytam az ágyban, hanyatt fekve, a keze az oldalán, a bal a
hívógomb mellett. Légzésének halk, lassú tempója is mutatja, hogy
mélyen alszik.
Hogy mi okozta a nyikorgást, arról fogalmam sincs. Biztosan nem
Lenora volt az.
Becsukom a közös ajtót, és visszabújok az ágyba, ahol a hullámok
és a szél újra versenyre kelnek a figyelmemért. Amikor végre
elalszom, rémálmom lesz.
Lidércnyomás.
Kislány vagyok újra, az általános iskolai játszótér
fémcsúszdájának tetején. Amit sosem szerettem, mert télen túl hideg
volt, nyáron pedig perzselően forró. Körülöttem egy csapat gyerek –
akiket nem látok, csak hallok – idegesítően monoton hangon kántál.

Tizenhét éves volt, szinte gyerek

 Bár csúsznom kellene, mégsem haladok. Ugyan be nem ragadok,
de csak nagyon lassan csúszom lefelé, miközben a kántálás
folytatódik.

Kishúgát kötéllel gyilkolta meg

A csúszda alján anyám áll, de nem fiatalkoromból, hanem úgy

néz ki, mint élete utolsó napjaiban. Egy tántorgó bőr- és
csontkupac, púderkék hálóingben.

Apja testét késsel szurkálta szét

Anyám valamit mondani akar, de én nem hallom, mit.

Valahányszor kinyitja a száját, szavak helyett csak az írógép
billentyűinek kattogását hallom.

Elvette anyja boldog életét

Mégis tudom, mit mond, mintha a szavak egy üres lapra

lennének gépelve.

Kérlek, Kit-Kat. Kérlek.

Csak egyet fogok bevenni. Ígérem.
 TIZENKETTŐ
Tévedtem a napfelkeltével kapcsolatban. Reggel nem kikukucskál
a horizonton.
Hanem rezzenéstelen tekintettel bámulni kezd.
Felülök, és hunyorogva nézem az ablakon át beáramló sárgás-
narancsos fényt. Miközben ezt teszem, valami furcsát veszek észre.
Az ágyon minden – a matrac, a takarók, a tetején én – egymásba
gabalyodva az ágy lábánál ébred. A ház dőlése miatt mindannyian
lejjebb csúsztunk néhány centivel az éjszaka folyamán. Ez legalább
megmagyarázza, miért csúsztam olyan lassan a csúszdán az
álmomban.
Megbillenek, amikor felkelek az ágyból, mintha a padló
dőlésszöge az éjszaka folyamán néhány fokkal megnőtt volna. Ami
akár még igaz lehet, honnan is tudhatnám. A zuhanyzóban
észreveszem, hogy a víz a kád egyik oldalán kissé magasabb, mint a
másikon, ahogy a lefolyó felé rohan. Ugyanez történik a
mosdókagylóban is, amikor fogat mosok. Miközben nézem, ahogy a
víz lecsorog a lefolyóba, azon tűnődöm, vajon Mary ezért ment-e el.
Nem volt képes egy perccel sem többet eltölteni ebben a ferde
hajlamú házban.
Miután felöltözöm Mary egyik kiselejtezett egyenruhájába, a
szobáinkat összekötő ajtóhoz megyek, hogy megnézzem Lenorát.
Megállok, mielőtt kinyitnám, mert eszembe jutnak az éjszaka hallott
nyikorgások. Egyszerűen nincs rá más magyarázatom, mint hogy
valaki mászkált a szobában.
Pedig nem volt bent senki. Csak Lenora.
Kinyitom az ajtót, és bekukkantok, Lenora még mindig alszik,
ugyanabban a helyzetben, mint amikor utoljára láttam. Persze hogy
ugyanabban. A bal karján kívül semmit sem tud mozgatni segítség
nélkül. A gondolat, ami éjszaka felmerült bennem, hogy esetleg ő
mozog, nevetséges – és paranoid.
Vigyázva, hogy ne ébresszem fel, csendben becsukom a közös
ajtót, mielőtt kisurranok a szobámból, és lemegyek a földszintre.
Félúton a személyzeti lépcsőn lefelé észreveszek egy repedést a
falon. Szinte biztos vagyok benne, hogy tegnap este még nem volt
ott. Körülbelül két méter hosszú, és olyan szaggatott, mint egy
villámcsapás, lehetetlen eltéveszteni. Most vagy az van, hogy hiába
mentem el mellette számtalanul tegnap, mégsem vettem észre, vagy
egyetlen éjszaka alatt keletkezett.
A tegnap esti szélre gondolok, és arra, ahogyan az egész házat
megrázta. Az agyam pörög, és azon tűnődöm, vajon ez okozta-e a
repedést. És hogy vajon van-e még több ilyen repedés Hope’s
Endben. És hogy ha néhány széllökés ennyire meglátszik, vajon
mekkora károkat okozhat egy igazi vihar. A gondolat hatására
lesietek a maradék lépcsőn, alig várom, hogy szilárd talajon álljak.
Már amennyire szilárdnak nevezhető az a talaj, amit az óceán szép
lassan felemészt.
A konyhában Archie-t a tűzhelynél találom, és úgy néz ki, mintha
már órák óta főzne, pedig alig múlt hét óra. Palacsintatorony
magasodik a pulton egy tálcán, egy tányérnyi szalonnával és egy
kosár frissen sült áfonyás muffinnal.
– Örülök, hogy nem csak én szeretek korán kelni – mondom.
– Kedd van – mondja Archie. – A szállítás napja. Keddenként a
hajnal a heti friss élelmiszer érkezéséről szól. – A pulton sorakozó
finomságokra mutat. – Egyébként bátran szolgáld ki magad. Van
friss kávé is.
A kávéfőző felé veszem az irányt, és töltök magamnak egy
bögrényit. Már az illata is felélénkít.
A bögrét a pulthoz viszem, és a kávé felét három nagy kortyban
lehajtom.
Archie észreveszi, és rákérdez:
– Durva éjszaka volt?
– Nem aludtam jól.
– Nem lep meg. Új hely, meg minden. Valószínűleg az sem
segített, hogy tegnap este kegyetlen szél fújt. – A tűzhelynél Archie
kiméri a zabpelyhet egy kartondobozból, és beledobja egy fazék
forró vízbe. – Mondjuk a szél minden éjjel jelentkezik az óceán felől,
lévén fent vagyunk egy sziklaszirten, ahol semmi sem véd meg
minket. De a tegnap este más volt, mint a többi.
 Ez nem magyarázza meg a másik éjszakai neszt. Tudom, hogy a
szélnek milyen hangja van. A szél nem szokott lépkedni a szobában.
Újra Maryre gondolok. Vajon ő is hallotta őket? Lehet, hogy ez az
oka annak, hogy ilyen hirtelen távozott?
– Miss Hope előző ápolója említette valaha, hogy hallott dolgokat,
vagy hogy alvászavarai voltak?
– Mary? Nem emlékszem rá.
A pulton lévő muffinért nyúlok, és elkezdem lehámozni róla a
papírt.
– Milyen jól ismerte őt?
– Azt hiszem, meglehetősen jól. Kedves lány volt. Úgy tűnt,
remekül kijött Miss Hope-pal – mondja Archie, és ezzel bebizonyítja,
hogy Jessie tévedett azt illetően, hogy csak Mrs. Baker ragaszkodik a
formális megszólításhoz Lenorát illetően. – Bár nem gondolom, hogy
helyes, ahogy Mary lelépett. Valahol persze megértem, ez a hely
nem való mindenkinek. De akkor sem lehet csak úgy elmenni az
éjszaka közepén.
– Nem volt semmi jele annak, hogy valami baja lenne?
– Én nem láttam rajta.
– Szóval nem volt semmi gondja Miss Hope-pal?
– Nem hinném.
– És Mary sosem említette, hogy feszült lesz a közvetlen
közelében?
Archie, aki eddig a tűzhelyen fortyogó zabkását kavargatta, most
felém fordul.
– Te feszült vagy Miss Hope közelében?
– Nem – vágom rá, de érzem, hogy túl gyorsan és túl
határozottan.
Zavaromban beleharapok a muffinba. Annyira finom, hogy már
most tudom, meg fogok belőle enni egy másodikat, és talán egy
harmadikat elteszek, hogy később is nassolhassak belőle.
– Finom, ugye? – kérdezi Archie. – Lisztbe mártom az áfonyát.
Megakadályozza, hogy lesüllyedjen az aljára.
– Hol tanultál meg így főzni?
– Itt – mondja, és visszafordul a fazékhoz. – Gyakorlatilag ebben a
konyhában nőttem fel. Tizennégy évesen kezdtem mosogatóként.
Tizennyolc éves koromra már én voltam a sous chef.
– Mióta dolgozol itt?
– Közel hatvan éve.
A kezemben a szám felé utazó muffin megáll félúton.
– Szóval 1929-ben is itt voltál?
– Igen. Csak én és Mrs. Baker maradtunk a régi szép időkből.
– Itt voltál azon az éjszakán is, amikor…
– Nem – mondja Archie, szintén túl gyorsan és határozottan. –
Aznap éjjel egyik alkalmazott sem volt itt. Beleértve Mrs. Bakert is. Ő
pont aznap mondott fel.
Ez érdekes információ. Különösen mivel Mrs. Baker tegnap úgy
fogalmazott, hogy a gyilkosságok után hagyta el Hope’s Endet.
Újabb falatot harapok a muffinból, leginkább azért, hogy ne
látszódjon rajtam, ahogy a gondolataim ezerrel pörögnek.
– Biztosan szeretsz itt dolgozni – mondom, miután lenyeltem a
falatot. – Vagy Miss Hope különösen kedvel téged. Hallottam, hogy
a személyzet nagy részét elbocsátották.
– Szeretek, igen. A többiek rögtön utána kiléptek…
Archie hagyja, hogy a mondat további része kimondatlanul
maradjon. Nem mintha ki kellene mondani. Értem a lényeget. A
személyzet nagy része inkább felmondott, mint hogy egy gyilkosnak
dolgozzon tovább.
– Sajnálom, hogy felhoztam – mondom. – Csak meglepődtem,
hogy ilyen hosszú ideje ismered Miss Hope-ot.
– Gyerekkorunk óta – Archie hangja visszanyeri szokásos
melegségét.
Elönt a megkönnyebbülés. A férfi, aki az ételeimet készíti, az
utolsó ember, akit fel akarok húzni.
– Gyerekkoromban Miss Hope és én meglehetősen közel álltunk
egymáshoz – folytatja.
– Még mindig közel álltok egymáshoz?
– Nem annyira, mint régen – mondja Archie, miközben széles
háta megmerevedik, és a fazekat kavargató keze is megáll. – A
dolgok megváltoztak.
Amit nem mond ki, de ami egyértelműen ott van a sorok között,
az az, hogy gyakorlatilag egy dolog változott meg, de az nagyon.
Nevezetesen, hogy a Hope család többi tagját meggyilkolták.
– Ha gondolod, gyere fel bármikor, és látogasd meg – mondom.
– Szerintem magányos.
– Ezért vagy itt te – mondja Archie, a hangja ismét távolságtartó
és rideg, miközben zabpelyhet kanalaz a tálba, amely egy fából
készült tálcán áll. Leteszi a tálcát elém, és hozzáteszi: – Miss Hope
reggelije. Vidd fel neki, mielőtt kihűl.
Értem a célzást, amit nyomatékosít, hogy Archie azonnal a
tűzhely felé fordul, háttal nekem. Ma már nem esik több szó köztünk
Lenoráról. Az is lehet, hogy soha többé.
– Köszönöm a reggelit – mondom, mielőtt a tálcára teszem a
kávémat és egy újabb muffint, aztán elindulok felfelé a személyzeti
lépcsőn.
Félúton találkozom Mrs. Bakerrel, aki épp lefelé tart. Ugyanúgy
van felöltözve, mint tegnap: fekete ruha, sápadt bőr, vörös ajak, a
szemüvegét a szeme elé emeli, hogy szemügyre vegye a
megjelenésemet.
– Jó reggelt, Kit. Remélem, kellemes volt az első éjszakája nálunk.
– Az volt – hazudok. – Köszönöm, hogy megkérdezte.
Tekintetem a falon cikázó repedésre siklik, vajon Mrs. Baker
észrevette-e már. Biztosan észrevette. Nagyon is feltűnő. Mégis úgy
tesz, mintha semmi sem történt volna.
– És meg van elégedve a szobájával?
– Nagyon. Bár lenne egy kérdésem Mary holmijaival
kapcsolatban.
– Holmik? – kérdez vissza Mrs. Baker, mint egy általános iskolai
tanárnő. – Meg kell tanulnia pontosabban fogalmazni, kedvesem.
– A személyes dolgai. Mindent ott hagyott a szobában.
– Mi mindent?
– A könyveit, a ruháit, még az orvosi táskáját is – mondom.
Miközben beszélek, egy gondolat fészkeli be magát a fejembe. –
Elképzelhető, hogy azt tervezi, visszajön?
Gondolhattam volna erre hamarabb is. Hiszen csak így van
értelme annak, hogy miért hagyott hátra mindent. Lehet, hogy
Marynek tényleg nagyon gyorsan el kellett mennie innen – a
családjával történt valami, vagy egyéb sürgető dolog –, de amint
csak tud, azonnal vissza fog térni.
– Ha Mary vissza is térne, nem fogadnánk szívesen – mondja Mrs.
Baker. – Nem lehet rá mentsége, hogy Miss Hope-ot így magára
hagyta.
Kicsit megkönnyebbülten engedem ki a levegőt. Ez azt jelenti,
hogy az állásom nincs veszélyben.
– De azért lehet, hogy a holmijaiért visszajön még, nem?
– Már egy hete, hogy elment innen – mondja Mrs. Baker. – Ha
akart volna belőle bármit, már eljött volna érte.
– És akkor én mit csináljak vele?
– Egyelőre legyen kedves összepakolni mindent, és maradjon a
szobájában, ha nem bánja – mondja Mrs. Baker, de az a helyzet, hogy
nagyon is bánom. Ez szó szerint egy kastély, tucatnyi üres szobával.
Biztosan lenne máshol is hely, ahol mindent tárolhatnának. – Majd
később eldöntöm, hogy mihez kezdjek vele.
Úgy tesz, mintha ezzel el is lenne intézve a dolog, pedig
valójában nem. Folytatja az útját lefelé, úgyhogy nincs más
választásom, mint utánakiáltani.
– Igazából lenne még egy kérdésem.
Megállok, és várom, hogy ő is megálljon, amit nyilvánvaló
vonakodással végül meg is tesz, miután még három lépést tett.
– Ott járt Miss Hope szobájában tegnap késő este?
– Most, hogy maga itt van, nincs okom belépni Miss Hope
szobájába.
– Tehát a válasz nem – mondom.
– Igen, kedvesem. Határozott nem.
– Azt hittem… – lepillantok zavartan a tálcára, és elakadok. – Azt
hittem, hallom, hogy valaki járkál odabent tegnap este.
– Járkál? – Mrs. Baker akkor sem nézhetne rám több
hitetlenkedéssel a tekintetében, ha azt mondanám, földönkívüliek
vagy maga a Mikulás járt Lenoránál. – Ez nevetséges.
– De hallottam, hogy nyikorognak a padlódeszkák.
– És megpróbálta megfejteni az okát?
– Igen, bekukucskáltam. Nem láttam senkit.
 – Akkor talán csak a képzelete játszott magával – mondja. – Vagy
a szél. Néha, amikor éppen úgy csapkodja a házat, mindenféle zajt
hallani.
– Jár még valaki rendszeresen Miss Hope szobájában?
Mondjuk Archie? Vagy Jessie?
– Az egyetlen személy, akinek Miss Hope szobájában tartózkodni
szabad, az maga – mondja Mrs. Baker. – Úgyhogy azt javaslom,
térjen oda vissza, mielőtt felébred.
– Igen, Mrs. Baker – mondom, és erős késztetést érzek arra, hogy
ugyanúgy pukedlizzek egyet, mint tegnap Jessie. Valószínűleg meg
is tenném, ha nem lenne a tálca a kezemben. – Elnézést a zavarásért.
Belépek Lenora szobájába, és ébren találom. A reggeli fény olyan
erősen süt rá, hogy zavarba ejtően angyali ragyogást kölcsönöz neki.
Ahelyett, hogy hunyorítana, mint én, Lenora mintha gyönyörködne
a fényben. Hátrahajtott fejjel, kissé nyitott szájjal, amelyből egy halk
sóhaj szökik ki.
A napfényfolt lassan átvonul Lenora ágyán, miközben ülő
helyzetbe emelem őt, és megetetem zabpehellyel, amelybe a reggeli
piruláit is belezúztam. Mire tisztába teszem, átöltöztetem, és
végigcsinálom vele a keringési gyakorlatokat, a napfény már
lecsúszik a matracról, és egy takaros téglalapot rajzol oda. Lenora a
kerekesszékéből szemléli, miközben ellenőrzöm az életfunkcióit, és
meggyőződöm róla, hogy az alkarján lévő zúzódás tovább gyógyul.
Amikor ennek vége, tekintete az írógépre siklik.
Emlékszik a tegnap éjszakára.
Egy részem azt hitte, hogy elfelejtette.
Egy még nagyobb részem azt kívánja, bárcsak így lett volna.
Mert bármit is akar mondani, még mindig nem döntöttem el,
hogy tudni akarom-e.
Lenora azonban már döntött. Az írógépről rám veti a tekintetét,
és félig aggódó, félig reménykedő pillantást vet rám. Egyik a másik
nélkül valószínűleg nem tudott volna meggyőzni. De a kettő
kombinációja rádöbbent, hogy ennek semmi köze ahhoz, amit én
akarok.
Lenora ezt akarja.
És most gépelni akar.
 Még mindig fogalmam sincs, miért most. Képtelen vagyok bármi
okot elképzelni, amiért ilyen sokáig várt azzal, hogy beszéljen arról
az éjszakáról. Ha ártatlan lenne, már évtizedekkel ezelőtt elmondta
volna a történetét.
Hacsak nem azt gondolta, hogy senki sem hinne neki.
Tegnap Mrs. Baker úgy fogalmazott, hogy Hope’s Endben a
megvádoltaknak jár az ártatlanság vélelmének joga. Ez nem
mindenhol igaz. Gyakorlatilag sehol sincs így. Meglehet, hogy
Lenora évekkel ezelőtt megpróbálta elmondani a történetét, de senki
sem hitt neki. Vagy ami még rosszabb, senki sem hallgatta meg.
Talán azt hiszi, hogy én meg fogom hallgatni. És hogy elhiszem,
hogy ártatlan.
Mert ő is ugyanezt gondolja rólam.
Végül is ez a gondolat – hogy Lenora beszélgetési vágya nem a
közös bűnösségből, hanem esetleg a közös ártatlanságból fakad – az,
amiért az íróasztalhoz tolom, ahol a tegnap esti lap ott fekszik az
írógép mellett. Én ugyan nem emlékszem rá, hogy kivettem volna a
gépből, de nem lehetett más. Őrülten pörög az agyam, próbálom
felidézni a tegnap esti eseményeket.
Lenora felajánlotta, hogy mindent elmond nekem. Aztán
megtaláltam Mary összes cuccát a szobámban. A szél, a hullámok és
a nyikorgó padlódeszka.
Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább meg vagyok
győződve arról, hogy azt az oldalt az írógépben hagytam az éjszaka.
– Lenora, volt itt valaki tegnap este?
Egy koppanással nemet válaszol a kerekesszék karfájára.
– Biztos benne? Két koppanás.
Lenorát bámulom. Ő a legnagyobb jámborsággal néz vissza. Ha
hazudik is – és nem látom okát, hogy miért hazudna –, jól titkolja. És
bár majdnem biztos vagyok benne, hogy nem én mozdítottam el azt
a lapot, azzal is tisztában vagyok, hogy valaki más is megtehette,
amíg Lenora aludt. Például Mrs. Baker, aki besurrant, hogy
szaglásszon. Vagy Jessie, aki reggel jó korán bejött, hogy rendet
rakjon.
– Nem számít – mondom, mert tényleg nem számít.
 Ami számít, az az, hogy Lenora készen áll arra, hogy elmondjon
mindent. És az én feladatom az, hogy segítsek neki ebben.
Egy íróasztalfiókban találok egy nagy csomag papírt, és egy új
oldalt helyezek be az írógépbe. Ezután Lenora bal kezét a
billentyűkre helyezem, és azon tűnődöm, vajon ez valami csodálatos
dolog kezdete, vagy valami olyasmié, amit nagyon meg fogok bánni.
Vagy hogy lesz-e belőle egyáltalán valami.
Lenora ujjai megrándulnak a billentyűk tetején, szinte mintha
képtelen lenne tovább mozdulatlanul tartani őket.
Belélegzem, kilélegzem, bólintok. Akkor kezdjük.
 TIZENHÁROM
Amire a legjobban emlékszem – és ami még mindig kísért a
rémálmaimban –, azok a percek, amikor már majdnem vége volt.

Ezt írta le először Lenora, órákkal ezelőtt, amikor a nap még

magasan az Atlanti-óceán fölött járt. Meglepett a tökéletesen
szerkesztett mondat. Eddig csak töredékeket gépelt, figyelmen kívül
hagyva a nagybetűk és a központozás szabályait. Eltartott néhány
zavart másodpercig, mire rájöttem, azt akarja, hogy nyomjam meg a
Shift billentyűt, miközben ő az első nagy A-t gépeli. Még hosszabb
időbe telt, mire ráéreztünk a közös ritmusra. De végül sikerült.
És ott is maradtunk, még akkor is, amikor a nap már eltűnt az
égről, és az alkonyat homálya elkezdte feketére festeni az óceánt.
Lenora a jó karjával kicsit meglöki az enyémet, ez a jele annak, hogy
meg kell nyomnom a Shift billentyűt. Amikor az írógép csilingel,
megnyomom a visszaugrató gombot, és a kocsit visszavezetem az új
sorba. Még gépel egy keveset, és bólint, ez a jele annak, hogy ismét
ugratnom kell, mert új bekezdés következik.
Magunkra zártuk az ajtót, hogy senki ne zavarjon minket. Lenora
ragaszkodott hozzá, bár nem tudom, miért. Archie-n kívül, aki
felhozta az ebédet, és ezt egy rövid kopogással jelezte az ajtón, nem
hallottam senkit még csak mozogni sem a második emeleten. És bár
kicsit olyan, mintha Lenora csak egy megtűrt vendég lenne a saját
birtokán, lehet, hogy csak azért érzek így, mert össze vagyunk zárva.
Az ápolónője vagyok, de a jelek szerint titkárnő is egyben.
Minden oldal után megmasszírozom Lenora bal kezét, és
megkérem, hogy szívjon egy korty vizet a szívószálon keresztül,
aztán megkérdezem, hogy szeretné-e folytatni. A válasz mindig két
buzgó kopogtatás az írógépen. A lelkesedése minden kétséget
eloszlat, buzgón gépel. Ritkán tart szünetet, hogy átgondolja, mit fog
írni. A történet egyszerűen rázuhan a lapra, mintha Lenora már
évekkel ezelőtt megírta volna az egészet a fejében, és csak most
engedné szabadjára.
Hogy mi ez a történet, még mindig nem tudom. A Lenora
jelzéseire való reagálás, az ugrató gomb folyamatos nyomogatása,
valamint az oldalak kivétele és behelyezése között nem sok
lehetőségem volt megnézni, hogy mit ír.
Lenora meglöki a karomat, én pedig megnyomom a Shift
billentyűt. Még két ugratást és két bólintást követően végül a
billentyűkre fekteti a kezét – ez annak a jele, hogy egy újabb fejezet
befejeződött.
Kiveszem az oldalt az írógépből, és arccal lefelé a másik tizenhat
oldalra helyezem, amit ma már legépeltünk. Megdöbbentően sok.
Mégis, bármennyire fáradt Lenora, ennek semmi jelét nem mutatja.
Várakozó pillantást vet rám, mintha csak arra várna, hogy új lapot
helyezzek az írógépbe.
– Mára már eleget dolgoztunk – mondom. Legalábbis én.
Lenorával ellentétben én kimerült vagyok. Egész nap mellette
görnyedtem, és ettől az egész testem fájdalmasan bemerevedett.
Amikor fölegyenesedem, minden ízületem megkönnyebbülten
reccsen egyet. – Mindjárt vacsoraidő van.
Az este további része menetrend szerint zajlik. Vacsora és
tabletták. Desszert. Keringési gyakorlatok, majd fürdés, aztán
lefekvés. Lenora az egészet a gondolataiba merülve tölti. Feltehetően
magában fogalmazza, amit holnap tervez megírni.
Jól ismerem ezt az érzést. Amikor a rólam szóló cikk megjelent az
újságban, felhívtam a riportert, és követeltem, hogy hallgassa meg az
én verziómat is. A riporter szenvtelen arckifejezéssel hallgatta,
miközben elmondtam neki, hogy anyám halála öngyilkosság volt,
hogy a tablettákat csak véletlenül hagytam a keze ügyében, és hogy
soha nem tennék olyat, amivel árthatnék neki.
– Vick nyomozó mást mond – mondta a riporter, mintha a
rendőrség szava evangélium lenne, én pedig csak egy hazug lennék,
aki megpróbálja tisztára mosni, amit nem lehet.
Ez hat hónappal ezelőtt volt, és néha még mindig elkap a
késztetés, hogy a város minden háztetőjéről üvöltsem hangosan,
hogy ártatlan vagyok. El sem tudom képzelni, Lenora mit érezhet. Ő
már ötvennégy éve ezt éli. Nem csoda, hogy nem akarja abbahagyni
a gépelést.
Miután lefektettem, és a hívógombot a keze mellé tettem,
megkérdezem:
 – Akarja, hogy itt maradjak, amíg elalszik? Lenora kétszer
megkocogtatja az ágytakarót. Bólintok.
– Akkor maradok.
Lehunyja a szemét, én pedig összeszedem a gépelt oldalakat, és a
díványra viszem őket. Ahogy Lenora légzése álomba mélyül,
elkezdem olvasni, amit gépelt. Annak ellenére, hogy egész nap csak
részleteket láttam belőle, meglepődöm az írása minőségén. Azt
feltételeztem, hogy a próza szaggatott és gyenge lesz – félmondatok
sorozata, amely nem különbözik azoktól a gépelt válaszoktól,
amelyeket nekem adott. De Lenora tehetséges mesélő. Az írása
világos és sallangmentes, miközben megőrzi jellegzetes stílusát. Már
az első sorokkal felkeltette az érdeklődésemet, és nem is engedi.
Mikor azonban a végéhez közeledem, a tehetsége felett érzett
meglepetés helyét a sokk érzése veszi át.
Most már tudom, mi történt a késsel, amellyel megölték Winstont
és Evangeline Hope-ot.
Lenora bedobta az óceánba.
Ettől a cselekedettől – plusz a ténytől, hogy a hálóinge csuromvér
volt – még bűnösebbnek tűnik, mint valaha.
Az sem segít, hogy egyszerre vallja magát jónak és gonosznak.
Nos, ennek egy része nyilván az otthoni életének tudható be, ami
minden volt, csak nem boldog. Egy függő anya. Egy szoknyapecér
apa. Egy testvér, akivel, úgy tűnt, semmi közös nincs bennük. Nem
csoda, hogy Lenora menekülésre és egy ellenkező nemű fiatal ember
figyelmére vágyott. Ezt az érzést túl jól ismerem, még most,
harmincévesen is. Végül is ezért kezdtem el lefeküdni Kennyvel. De
Lenora olyan fiatal volt, olyan tapasztalatlan. Amikor az ember
ebben a korban van, tele tomboló érzelmekkel és, igen, vágyakkal,
nagyon is lehetséges, hogy Lenora ezeket a természetes érzéseket
gonosznak vagy még rosszabbnak érezte.
Mindez azonban nem magyarázza a véres hálóinget.
Vagy hogy megszabadult a fegyvertől, amely megölte a szüleit.
És hogy miért fogott kötelet, amikor a húga sikolyai
végighasítottak az éjszakán.
És nem tudok ettől a három gondolattól szabadulni, miközben
elolvasom az utolsó három mondatot, amit Lenora ma írt.
 Csak a helyzet az hogy nem voltam jó kislány
Egyáltalán nem
De erre magadtól is hamarosan rá fogsz jönni

Leengedem a lapokat, és az ágyra nézek, ahol Lenora mélyen

alszik. Ahogy figyelem őt, nyugtalanság kúszik a lelkembe.
Eddig azt feltételeztem, hogy azért akarja elmondani a történetét,
hogy végre tisztázza a nevét. És hogy azért választott engem, hogy
segítsek, mert rokon lelket látott bennem. Az egyik tévesen
megvádolt nő elmondja a történetét a másiknak, együtt dolgozunk
az ártatlansága kinyilvánításán.
Most attól tartok, hogy ennek éppen az ellenkezője történik.
Lenora nem azért választott engem, mert ártatlannak tart.
Azért tette, mert azt hiszi, hogy bűnös vagyok.
És amit ma leírtunk, az nem arra irányul, hogy tisztázzuk a nevét.
Ez egy beismerő vallomás.
 TIZENNÉGY
Beteszem a lapokat az ágyam alatti zárható dobozba, közben
győzködöm magam, hogy nem azért, mert el akarom dugni őket,
pedig pontosan ezt teszem. Eldugom őket Lenora ide-oda guruló
gyógyszeres üvegcséi alá, mert nem akarom, hogy bárki más
megtalálja őket. De nem a Lenora iránt érzett aggodalom vezet,
amikor bezárom a dobozt, és visszacsúsztatom az ágy alá.
Egyszerűen attól tartok, hogy ha Lenora Hope részleges vallomása a
birtokomban van, én is bűnrészes leszek.
Tettestárs.
Éppen a doboz kulcsát rakom el az éjjeliszekrény fiókjába, amikor
furcsa zajok verik fel a csendet kintről. Olyan, mintha fentről
jönnének.
Reccsenés, csikorgás és csattogás hallatszik a teraszról.
Az ablakhoz sietek, és nagy nehezen, de megpróbálok
kikukucskálni. Odakint már vaksötét van, és a hálószobában világító
fények csupán saját nyugtalan, fáradt arcomat tükrözik vissza az
ablaküvegre.
Az jut eszembe, hogy bármit is hallottam az előbb, az
összefügghet a Lenora szobájából tegnap este hallott zajokkal, ezért
úgy döntök, hogy utánajárok. Kiszaladok a szobámból, és a
szolgálati lépcsőn a konyhába megyek. Onnan az ebédlőn keresztül
ki a teraszra. Amint kilépek, valami összeroppan a lábam alatt.
A tetőről nemrégiben lehullott pala.
Legalább egy tisztázódott a rejtélyes zajok közül.
Még egy tucat zsindely hever a teraszon, több közülük számtalan
apró darabra tört, néhány azonban csodával határos módon épen
maradt. Átlépek rajtuk, és kikerülve őket a terasz korlátjához
megyek. Az óceán felől fagyos szél fúj egyenletes, sós illatú
fuvallatokban. Behunyom a szemem, és előredőlök, élvezem a hűvös
érintést a bőrömön. Jólesik ez után a hosszú és fülledt nap után,
amiben ma a szobába zárva részem volt. Lenora nem is tudja, miről
marad le.
 A terasz a kastély egész hosszában végighúzódik, és mindkét
oldalon négy rövid lépcsőben végződik. A bal oldali lépcső egy üres
medencét körülvevő, járólapos teraszra vezet le. A jobb oldali
lépcsőfokok egy pázsitra vezetnek. A túloldalán egy egyemeletes
kőkunyhó áll, amely olyan elegáns a maga régimódi stílusában,
hogy kimondottan furcsa itt látni: mintha egy mesekönyvből került
volna ide. A boltíves ajtó melletti ablakból meleg fény szűrődik ki.
Fölöttem és mögöttem, a kastély épületében egy másik ablakban
is fény gyullad ki. A sötéten áthasító fény ferde téglalapot fest a
teraszra. Ezen a téglalapon belül valami fémes csillan meg a törött
zsindelyek szilánkjai között.
Felveszem, és a fény felé tartom. Első pillantásra olyan, mint egy
hosszúkás gyűrűvé hajlított gemkapocs. De sokkal vastagabb annál.
És masszívabb is. Kell némi erő hozzá, hogy tovább hajlítsam.
Mindkét vége egymás felé görbült, az egyik jobban, mint a másik,
ami arra enged következtetni, hogy valamiféle kampó volt, ami vagy
letört, vagy levált valamiről. Talán emiatt potyogtak le a cserepek is
a tetőről.
Visszafordulok a kivilágított ablak felé, és az egy emelettel feljebb
lévő tetőt fürkészem. A nyakamat nyújtogatva próbálom kitalálni,
hol fekszik a saját szobámhoz képest. Úgy tűnik, két ajtóval lejjebb.
Lenora szobájának másik oldalán.
Mrs. Baker.
Néhány lépést hátrálok, hogy jobban beláthassak a szobájába.
Ilyen távolságból is ki tudom venni a fodros függönyöket, látok egy
részletet a lila virágos tapétából és egy, a mennyezeten végighúzódó
árnyékot.
Aztán hirtelen valami más ragadja meg a tekintetem. A
kivilágított ablak jobb oldalán, Lenora szobájában.
Ott, az elsötétített ablakkeret mögött egy szürke folt mozog.
Szaporábban kezdek lélegezni, miközben nézem, ahogy a folt
elhalad az ablak előtt, és eltűnik. Nem tudom kivenni, mi az. A
szoba koromsötét, és csak pár pillanatig láttam. De abban egészen
biztos vagyok, hogy valaki járkál Lenora hálószobájában.
Továbbhátrálok, a szememet az ablakra szegezem, és abban
reménykedem, hogy megpillantom, bárki is legyen az. Annyira
Lenora szobájára koncentrálok, hogy már nem figyelek a teraszon
heverő zsindelyekre. Megbotlom az egyikben, és hátrafelé
nekicsapódom a korlátnak, ami a hátamba fúródik, és kibillent az
egyensúlyomból.
A csavarodott fém kirepül az ujjaim közül, miközben
kapaszkodót próbálok keresni az ujjaimmal.
A karom a semmiben csapkod.
A szívem dübörög.
A vállam és a fejem a korláton túlra hajlik, a messze lent
csapkodó hullámok fölé. Egy másodpercig úgy érzem, mintha a
szakadék a hátamnál felfelé nyúlna, mintha megpróbálna átrántani a
peremen, és a mélybe rántani.
Sikerül oldalra dőlnöm, aztán még egy kicsit tovább, amíg a
hasam a korlátnak nem nyomódik, és egyenesen az alattam húzódó
sziklafalra meredek. Ötven méterrel lejjebb az Atlanti-óceán
hullámai a szikla tövét ostromolják dühösen. Egy keskeny,
sziklákkal tarkított homokcsík húzódik a szikla és a víz között,
fehéren izzik a holdfényben. Gyönyörűnek találnám, ha nem épp
egyetlen rossz mozdulat választana el attól, hogy belezuhanjak.
Jobbra tőlem lépések suhogását hallom a harmatos pázsiton.
Carter hangja hasít keresztül az éjszakán.
– Mary?
Megfordulok, és látom, hogy már félúton van a gyepen, egyre
közelebb ér hozzám.
Megáll, amikor észreveszi, hogy én vagyok az.
– Elnézést. – Zavartan elhallgat, mintha szó szerint szellemet
látna. – Jól vagy?
– Azt hiszem, igen – lihegem, mert még mindig az imént
történtek hatása alatt vagyok.
Carter nem áll meg, egyre közelebb jön, eléri a pázsit végét, és
átugorja a lépcsőfokokat, egyenesen a teraszra.
– Egy pillanatra azt hittem, át fogsz zuhanni a korláton.
– Én is.
A lábam remeg, mint a kocsonya, amikor ellépek a korlát mellől.
Ugyanaz az érzés, mint amikor a Hope’s End második emeletén
billentem ki az egyensúlyomból. Ami érthető, tekintve hogy a terasz
valószínűleg szintén az óceán felé dől. A gondolat arra késztet, hogy
még egy ingatag lépést tegyek hátrafelé.
Carter odasiet mellém, és belém karol.
– Talán üljünk le pár percre.
– Jól vagyok – mondom. – Tényleg.
– Nem úgy nézel ki.
Ahelyett, hogy visszasegítene a kastélyba, Carter inkább levezet a
lépcsőn, és a pázsiton át a kőházhoz vezet. A nyitott ajtó aranyló
fényt áraszt a fűre.
– Itt laksz? – kérdezem.
– Itt, igen. Szerény hajlék, de ez az otthonom.
– Miért nem a főépületben?
– Mert én vagyok a gondnok, és ez a gondnok háza – mondja
Carter. – Különben is, szebb, mint az a lepusztuló kastély. Van
hangulata.
Amikor bevezet, látom, mire gondol ezalatt. Bár nem nagy, a
kunyhó tagadhatatlanul bájos. Egyetlen szoba van benne, amely két
részre van osztva, konyhára és hálószobára. Egy kis, elzárt
fürdőszoba is van a sarokban. Határozottan rusztikus hangulatot
áraszt. A mennyezeten gerendák futnak végig, és az ólomüveg
ablakok az óceánra néznek. A kanapén és a szépen megvetett ágyon
elhelyezett díszpárnák üde színfoltot jelentenek, míg az őshonos
tengeri madarakat ábrázoló nyomatok kimondottan jól néznek ki a
falakon.
Carter leültet egy fából készült étkezőasztalhoz, amely csak két
embernek elég nagy. A székem a konyhapulton álló tévével szemben
áll, amely a baseball-világbajnokság első mérkőzését közvetíti. Az
Orioles a Phillies ellen. Carter leveszi a hangerőt, mielőtt kinyit egy
közeli szekrényt.
– Háttérzajként van bekapcsolva – mondja. – Akkor fog érdekelni,
amikor a Red Sox is bekerül. Ami soha nem fog bekövetkezni.
A szekrényből elővesz két kristálypoharat, amelyekbe ujjnyi
whiskyt tölt. Az egyik poharat az előttem lévő asztalra teszi. A
másikat a pultnak támaszkodva tartja a kezében.
– Igyál – mondja. – Ez kisimítja az idegeidet.
– Nem hiszem, hogy Mrs. Baker helyeselné.
 – Mrs. Baker valószínűleg túl van már a harmadik pohár
Chardonnay-n is, most iszogatja a negyediket.
– Ó. – Meglepődve bámulok a poharamba. Soha nem gondoltam
volna, hogy Mrs. Bakernek alkoholproblémái vannak. Olyan…
komoly nőnek tűnik. Elgondolkodtat, hogy vajon azelőtt is ilyen
volt-e, mielőtt Hope’s Endbe érkezett, vagy a hely kergette a hosszú
évek alatt az ivásba. – Nem is tudtam.
– Persze hogy nem. Csak most érkeztél. De adj elég időt, és
minden titkunkat meg fogod ismerni.
Engedélyezek magamnak egy apró kortyot a whiskyből.
Carternek igaza van. A borostyánszínű ital azonnal megnyugtat.
– Van még valami, amit tudnom kellene Mrs. Bakerről?
Carter ellöki magát a pulttól, az asztalhoz lép, megfordítja az
üresen maradt széket, és úgy ül le rá, hogy karját a háttámlán
összefonva átkarolhassa. Egyrészt, mert házon belül vagyunk,
másrészt, mert megvilágítja a fény, olyan dolgokat veszek észre
rajta, amelyek korábban elkerülték a figyelmemet. Mint például az
apró sebhelyet az állán, amely alig látszik a szakálla alól. Vagy hogy
minden bizonnyal most jött ki a zuhany alól. A sampon és a szappan
illata érződik a bőrén.
– Mint például? – kérdezi.
– A keresztnevét, kezdetnek.
– Nem tudom. Fogalmam sincs. Mit gondolsz?
– Morticia – mondom. – Vagy Szörnyella.
Carter, aki éppen most kortyol a whiskybe, felhorkanva nevet.
– Talán Archie tudja, hiszen ő is olyan régóta van itt, mint ő.
– Szerinted ők egy pár? – kérdezem.
– Kétlem. Amennyire én tudom, alig beszélnek egymással.
– Akkor mit gondolsz, miért maradtak itt ilyen sokáig? Archie azt
mondta, hogy majdnem hatvan éve van itt, és Mrs. Baker ugyan
elment, de végül is visszajött. Feltételezem, hogy mindketten bárhol
kaphattak volna munkát.
– Szerintem a helyzet ennél bonyolultabb – mondja Carter. –
Ismerték Lenorát a gyilkosságok előtt. És az igazság az, hogy
nélkülük esélye sem lett volna semmire. Azt hiszem, ezt ők is tudják,
ami talán megmagyarázza, miért vannak itt ilyen régóta.
É
 – És te mióta vagy itt?
– Á, elkezdtek érdekelni az én kis titkaim is – mondja Carter olyan
mosollyal, amit akár kacérnak is lehetne nevezni, de nyilván csak
udvarias akar lenni.
Már nagyon régóta nem flörtölt velem senki. Kenny például
biztosan nem. Kihagyta a flörtölést, és rögtön a lényegre tért. Sajnos
működött így is.
– Azt mondtad, előbb-utóbb úgyis kiderül – mondom, hogy
magam is megpróbálkozzam egy erőtlen kis flörtöléssel. A whiskyre
fogom a kísérletet. – Akár el is mondhatnád, ha már itt vagyunk.
– Az én titkom az, hogy nem vagyok gondnok. Legalábbis nem
voltam, amíg el nem vállaltam ezt a munkát.
– Mi voltál?
– Csapos. – Carter felemeli a poharát, kortyol egyet. – Olyan,
mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna, pedig csak egy év telt el.
Az egyik törzsvendégem volt itt az egykori gondnok. Amikor
nyugdíjba ment, felvetette, hogy legyek én a helyettese. Be is
ajánlott.
– Ez elég nagy ugrásnak tűnik, csaposból gondnoknak menni.
– Ó, az volt. Szerintem felmérte, hogy megbízható vagyok, ami,
lássuk be, szükséges egy olyan helyen, mint Hope’s End. Mrs. Baker
is így gondolhatta, mert most itt vagyok.
A tévéből tompa morajlás szűrődik ki. Az apró képernyőn valaki
a Philliesből nagyokat ugrik örömében, miután hazafutást csinált.
Carter a tévéhez nyúl, és kikapcsolja.
– És őszintén, szeretsz itt lenni? – kérdezem. Carter széttárja a
karját.
– Van saját lakásom, kilátással az óceánra. Ezt nem sokan
mondhatják el magukról. Persze a munka egy kicsit sok így egyedül,
de Hope’s Endbe nem jár túl sok látogató, úgyhogy nem kell senkit
sem lenyűgözni. Miért ne szeretnék?
– Hm, mondjuk vegyük azt a tényt, hogy három embert
gyilkoltak meg itt. És hogy még mindig ott vannak a vérfoltok a
szőnyegen.
– Látom, beavattak téged is.
– Jessie körbevezetett tegnap este – mondom egy biccentéssel.
 – Kérlek, mondd, hogy te nem tervezel elszökni az éj leple alatt,
mint Mary tette.
– Mennyire ismered őt?
– Eléggé ahhoz, hogy azt higgyem, te vagy ő – mondja Carter.
Lenézek az egyenruhámra, amelyet egykor Mary viselt. Az, hogy
beleférek, azt jelenti, hogy körülbelül egyforma méretűek és
magasságúak vagyunk. Nem csoda, hogy Carter összetévesztett vele
a sötétben.
– Furcsa lehetett azt gondolni, hogy hirtelen visszajött.
– Nem annyira furcsa, mint ahogy elment – mondja Carter. –
Semmi értesítés vagy figyelmeztetés… Egyik reggelre Mary
egyszerűen eltűnt. Mindenkit meglepett. Azt hittem, jól érzi magát
itt.
– Jessie is azt mondta, hogy meglepődött.
– Ő és Mary nagyon közel álltak egymáshoz. Én viszont többnyire
magam vagyok. Ne érts félre. Mary és én barátok voltunk. De az
igazság az, hogy nem sokat láttam őt. Én itt élek. Ő a kastélyban
lakott, és az ideje nagy részét Lenorával töltötte. Szóval nem igazán
lógtunk együtt. Legtöbbször a teraszon beszélgettünk esténként.
Valahányszor megláttam az egyenruháját, kijöttem, és köszöntem
neki.
– Gondolod, hogy Lenorának köze volt ahhoz, amiért elment?
– kérdezem. – Hogy Mary… nem is tudom, valamiért megijedt
tőle?
– Úgy hangzik, mintha bűnösnek tartanád Lenorát – mondja
Carter.
Belebámulok az italomba, és a borostyánszínű folyadék tetején
imbolygó tükörképemet vizslatom. Pont ugyanilyen ingatagnak
érzem magam. Az elmúlt két napban annyiszor megváltozott a
véleményem Lenoráról, hogy már nem is tudom, mit érzek.
– Úgy hangzik, mintha te azt gondolnád, hogy nem az. Szóval,
mit gondolsz, ki tette? Winston Hope vagy a festő?
– Egyik sem – mondja Carter. – Szerintem Ricardo Mayhew volt
az.
Zavartan nézek fel a whiskyből.
– Hogy ki?
Ő
 – Az akkori gondnok. Ő és a felesége ebben a kunyhóban éltek,
amikor a gyilkosságok történtek. A nő nem volt itt. Konyhai
kisegítőként dolgozott, és a többi cseléddel együtt aznap
szabadnapot kapott. Elment a városba, és megnézett egy filmet.
Ricardo azonban itt maradt.
– A rendőrség tudott erről?
– Tudott – mondja Carter. – 1929-ben széles körben elterjedt a
gyanú, hogy a háztartási személyzet nem minden tagja volt távol
azon az éjszakán.
– Te honnan tudod ezt?
– Az elődömtől. Amíg én voltam a csapos, töltöttem neki az
italokat, ő pedig mesélt nekem erről a helyről. Ez volt a másik ok,
amiért elvállaltam az állást. Már annyit hallottam a Hope’s Endről,
hogy a saját bőrömön akartam megtapasztalni.
– Szóval ez a gondnok…
– Ricardo – szúrja közbe Carter. Bólintok.
– Igen. Ricardo. Itt maradt aznap éjjel, és… mit csinált?
– Senki sem tudja.
– A rendőrség nem hallgatta ki a gyilkosságok után?
– Nem volt kit. Ricardo Mayhew eltűnt. Az után az éjszaka után
soha többé nem látták.
Carter a pohara fölött rám néz, mintha várná a reakciómat. Amit
meg is kap, szó szerint tátva marad a szám a meglepetéstől.
– És a felesége…
– Berniece.
A név felkavarja az emlékeimet. Lenora említette őt futólag.
Berniece volt a konyhalány, aki foghegyről boldog születésnapot
kívánt neki.
– Ő sem látta többé?
– Nem.
– És fogalma sem volt, hová ment vagy mi történt vele?
– Nem – mondja Carter. – Bár ő még mindig itt lakik a közelben.
A legtöbben azt mondják, azért nem hagyta el a várost, mert várja,
hogy a férje visszatérjen. De valószínűbb, hogy szegény nőnek nincs
hová mennie.
 – Szóval azt hiszed, hogy Ricardo Mayhew megölte a Hope
család többi tagját, majd elmenekült?
– Én így gondolom. Hacsak nem Lenora ölte meg őket, ez az
egyetlen dolog, aminek értelme van.
– De miért akarná a gondnok megölni Winston Hope-ot és a
családját?
– Nem tudom – mondja Carter. – Miért akarná Lenora?
Jogos észrevétel. Még mindig próbálom megérteni. De hát Carter
nem azzal töltötte az egész napot, hogy segített neki gépelni. Nem
olvasott a véres hálóingről. Vagy arról, hogy Lenora beledobott egy
kést az óceánba. Vagy hogy elhagyta a teraszt, és kötélért ment, amit
később, gondolom, a húga nyaka köré tekert.
És bár mindezt el akarom mondani neki, mégsem teszem.
Helytelennek tűnik, hogy bármit is megemlítsek, amíg nem ismerem
meg a teljes történetet. Csak akkor fogom elárulni a részleteket. Azt
hiszem, Lenora végül is ezt akarja – hogy én legyek az a hang, ami
neki nincs. Még akkor is, ha amit mondok, az az ő régóta halogatott
vallomása.
– Ha igazad van, és ez egy nagyon nagy „ha”, akkor sincs
értelme. Miért nem mondott Lenora semmit? Ha Ricardo ölte meg a
szüleit és a húgát, miért nem mondta el a rendőrségnek?
Vagy nekem, ami azt illeti. Eddig egyszer sem írta le a Ricardo
Mayhew nevet. Ha azt hitte, hogy ő tette, miért nem ezt írta le
először? Ehelyett akkor kezdte, amikor – hogy az ő
megfogalmazásával éljek – már majdnem vége volt.
– Talán nem tudta – javasolja Carter.
De Lenora tudta, hogy a szülei meghaltak. Ő mondta nekem.
Meghaltak, a hálóinge véres volt, és a kést a terasz korlátján átdobta,
annak ellenére, hogy tudta, két brutális bűntény bizonyítéka. Miért
tette volna, ha nem ő használta?
Megiszom az italom, a gondolataim úgy pörögnek, mint a kiürült
pohárban csúszkáló jégkockák. De ebben az összevissza csúszkáló
mentális káoszban egy új elmélet formálódik.
Amit nem megoszthatok meg Carterrel. Még nem.
– Mennem kell – mondom, és hirtelen felállok. – Köszönöm az
italt.
 Carter zavartan nézi, ahogy gyorsan búcsút intek, és távozom.
Magam mögött hagyom a kunyhót, és átvágok a harmatos gyepen.
A teraszon figyelek, nehogy megint rálépjek a zsindelyekre, és
amilyen messzire csak lehet, elkerülöm a korlátot. Csak amikor
Lenora ablaka előtt megyek el, kockáztatok meg egy pillantást
felfelé. Bár a szobája még mindig sötét, és az ablakon semmi sem
látszik, nem tudom megállni, hogy ne őt lássam magam előtt, ahogy
ébren fekszik az ágyon, és megszállottan ismételgeti magában a sort
abból a rigmusból, amit általános iskolás korom óta ismerek.

Nem én tettem! – vallja Lenora Hope

Talán a hat sorból ez az egyetlen igaz.

De gyanítom, hogy több van a történetben, mint amit Lenora
hajlandó elárulni.
A házba érve gyorsan felmegyek a szolgálati lépcsőn. A második
emeleten inogni kezdek, a kastély dőlését a whisky csak fokozza.
Egy helyett mintha négyet ittam volna, ami megmagyarázza, miért
nyitok be szemtelenül Lenora szobájába.
Felkapcsolom az éjjeliszekrényen álló lámpát, és felriasztom őt.
Vagy talán Lenora csak úgy tesz, mintha megijedt volna. Nem
tudok szabadulni az érzéstől, hogy ébren volt – és tudta, hogy jövök.
Mielőtt megláthatta volna, hogy én vagyok az, aki beront a
szobájába, a bal keze egy centit sem mozdult, hogy ijedtében
megnyomja a hívógombot. Aztán ott volt az a kíváncsi tekintet a
szemében. Míg az arca többi része valóban, mintha megdöbbent, sőt
kérdő lenne, addig a tekintetében elégedettség csillog.
– Szeretném, ha mesélne nekem Ricardo Mayhew-ról – mondom.

Tíz percig sírtam a bálteremben, mielőtt végigrohantam volna a

házon, Archie-t keresve. Ő biztosan tudná, mit mondjon, hogy
jobban érezzem magam. Mindig tudta. De Archie mostanában ritkán
mutatkozott. Ma is csak akkor pillantottam meg, amikor vacsora
előtt átmentem a konyhán, és akkor sem mertem hozzászólni. A
testvéremnek és nekem tilos volt érintkezni a személyzettel, és
fordítva, bár ez engem nem akadályozott meg abban, hogy Archie-
val a legjobb barátok legyünk.
Mivel nem találtam Archie-t, kimentem a teraszra. Bár naptár
szerint eljött a tavasz, a tél nem úgy tűnt, hogy véget akarna érni, és
az éjszakai levegő dermesztően hideg volt. De nem bántam.
Örültem, hogy bárhol máshol lehetek, csak nem abban a szörnyű,
szörnyű házban.
Felmásztam a korlátra. Ez is egy olyan dolog volt, amire azt
mondták, hogy soha ne tegyem, de én mégis megtettem, főleg azért,
mert a korlát olyan alacsony volt. Ha apám nem akarta volna, hogy
felmásszak rá, akkor magasabbra kellett volna tennie. Ott ültem,
bizonytalanul billegve, és bámultam az alattam kavargó óceánt. A
holdfény szikrázott a hullámokon, olyan gyönyörű volt, csak egy
pillanatra, de megfordult a fejemben, hogy leugrom a korlátról, és
csatlakozom hozzá.
Még ez is vonzóbbnak tűnt, mint tovább élni Hope’s Endben.
Fiatal voltam, tele vágyakkal. Szerettem volna szerelmes lenni.
Feszített a kalandvágy. Az élet. De ezek közül semmi nem várt
rám itt, ezen a helyen, ahol anyám kábultra gyógyszerezte magát,
apám nyíltan dugta a cselédeket, és a testvérem úgy tett, mintha
semmi baj nem lenne. Hát így fogom eltölteni életem hátralévő
részét?
Mert ha igen, akkor inkább most véget is vetek neki.
Mielőtt tovább erősíthettem volna magamban a gondolatot, egy
hang szólalt meg a hátam mögül.
– Óvatosan. Ha a halálba zuhan, nem marad itt semmi, amiben
gyönyörködni lehetne.
Megpördültem, és közben majdnem elvesztettem az
egyensúlyomat.
Megrémültem, hogy tényleg le fogok esni. Egy másodperccel
korábban még arra gondoltam, hogy véget vetek az egésznek. De
már semmit sem akartam jobban, mint élni – már csak azért is, hogy
megdorgálhassam az ismeretlent, amiért kémkedett utánam.
Mikor lemásztam a korlátról, a hang forrása a kastély oldalán
húzódó árnyékból kúszott elő. Tudtam, hogy ki az, mert hallottam,
hogy Berniece említette őt a konyhában, és hallottam, ahogy a
szobalányok arról beszéltek, milyen jóképű.
Valóban jóképű volt. Csak egy munkásnadrágot és egy
pamutpólót viselt, de valami ősi erő áradt belőle. Ahelyett, hogy
pomádéval hátrasimította volna a haját, mint a legtöbb férfi abban az
időben, hagyta, hogy vad és zabolátlan szénakazallá nőjön. Úgy
bámult rám, hogy egy prédára leső farkas jutott önkéntelenül is az
eszembe róla. Az ajkán mosoly játszott, mintha minden zavart
gondolatomat hallotta volna, ami aznap délután átsuhant a fejemen.
– Ugye nem akart igazából leugrani? – kérdezte.
Őt néztem, pedig nem akartam bámulni, mert tudtam, hogy azt
hinné, érdemesnek tartom arra, hogy bámuljam, ami nagyon is így
volt.
– Nekem nem kell magyarázkodnom. Főleg nem olyasvalakinek,
mint te.
– Igaza van – mondta. – Nem kell. De kíváncsi vagyok, hogy
valaki, aki olyan életet él, mint maga, miért kockáztatná akár a halált
is azzal, hogy felmászik egy ilyen korlátra.
Visszafordultam az óceán felé.
– Semmit sem tudsz az életemről.
– Csupa fül vagyok. – Csatlakozott hozzám a korlátnál, és olyan
átható pillantással nézett, mintha alig várta volna, hogy hallja, mit
mondok. – Mondja el, mi a baj.
– Minden.
Halkan füttyentett.
– Ez elég komolyan hangzik.
– Talán szórakoztatnak a problémáim? – kérdeztem.
– Egyáltalán nem, Miss Hope. De bizonyára nem lehet minden
ennyire szörnyű.
– De, ez a ház az – mondtam. – Egyszerűen borzalmas.
Megfordult, és felnézett a csillogó kastélyra.
– Nekem elég szépnek tűnik.
– Biztosíthatlak, hogy nem az – válaszoltam. – Őszintén szólva,
ölni tudnék azért, hogy elhagyjam ezt a helyet.
Közelebb lépett, amíg csak centikre nem voltunk egymástól.
Olyan közel, hogy éreztem a bőréről áradó hőt, amitől viszont finom
hideg kezdett futkosni a hátamon.
– Még nem mutatkoztunk be rendesen egymásnak – mondta, és
kinyújtotta a kezét. – Ricky vagyok.
 TIZENÖT
Ricky

Lenora olyan erővel gépeli be a nevet, hogy a betűk sebeket

ejtenek a lapon, mintha bélyegzővassal égették volna rájuk. Most
dacosan és ingerülten bámul rám. A szeme, amely összeszűkült,
mint egy gonosz rajzfilmfiguráé, mintha azt kérdezné, hogy
elégedett vagyok-e.
Nem vagyok, annak ellenére, hogy a fejezetet épp most gépelte le,
az éjszaka közepén, és minden kérdésemre választ kopogott, mielőtt
a gépelés elkezdődött volna. Az első, amit rögtön azután tettem fel,
hogy berontottam a szobájába, az volt:
– Ismerte őt, Lenora?
Igenlő kopogással válaszolt az ágytakarón.
– Tudja, mi történt vele?
Ezúttal egyetlen koppanás. Nem.
– Ricardo tette?
Carternek igaza volt. Hacsak nem Lenora volt a tettes, ez volt az
egyetlen magyarázat, aminek értelme volt. Ricardo itt volt aznap
este. Aztán eltűnt – valószínűleg miután megölte Winstont és
Evangeline Hope-ot.
És azt hiszem, Lenora vagy tudta ezt, vagy sejtette.
Lenora elfordul tőlem, és a szoba másik végében az írógépet nézi.
Már meglehetősen jól ismerem ezt a tekintetet ahhoz, hogy az
íróasztalhoz vonuljak, egy friss papírlapot tegyek az írógépbe, és az
ágyhoz vigyem.
Lenora ezután gépelni kezd, a billentyűk leütésének hangja elég
hangos ahhoz, hogy visszhangozzon a hálószobája éjszakai
csendjében.

még nem mondhatom el

– Miért nem?

mert sorban kell haladnom

 Megismétlem a kérdésemet:
– Miért?
Bólint, jelzi, hogy nyomjam meg az írógép visszaugrató gombját.

hogy mindenki megértse mi történt

Újabb bólintás.

és hogyan

Egy harmadik bólintás.

és miért

– Vagy egyszerűen csak leírhatná, hogy ki tette – mondom

reménykedve. – És majd később segíthet megérteni.
Lenora ajkán halvány mosoly tűnik fel. Rájöttem, hogy élvezi ezt
az egészet. Hogy apránként, szinte csiklandozóan mondja el a
történetét. Hogy feszültségben tarthat.
A billentyűkre fekteti a kezét. Általában ez a jele annak, hogy egy
fejezetnek vége. Ebben az esetben azonban azt jelenti, hogy új lapot
akar. Engedelmeskedem, elhozok néhány üres papírlapot az
íróasztalról, és az egyiket az írógépbe tekerem.
Egy új fejezet kezdődik.
Lenora és én a következő két órát gépeléssel töltjük. Ahogy
elmúlik éjfél, a szoba hangulata finoman kezd megváltozni.
Hidegebb lett. Nem egyszerre. Lassan. A hideg úgy kúszott be,
ahogyan a tél szokott a ragyogó ősz után. Mire Lenora elkezdi
gépelni a harmadik oldalt, én már reszketek a hidegtől.
Még ennél is rosszabb az érzés, amit az írása felénél kezdek
érezni: hogy nem vagyunk egyedül, még akkor sem, ha senki más
nincs velünk a szobában. Tudom, mert ellenőrizni kezdtem,
tekintetem a csukott ajtóra és a félhomályban maradt sarkokra
tévedt, ahová az éjjeli lámpa fénye nem jutott el.
Senki más nincs itt. Csak mi.
 Mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valaki más is van a
közelben, és figyel minket. Miközben Lenora arról gépel, hogyan
találkozott egy jóképű idegennel a teraszon, a gondolataim arra
terelődnek, amit Jessie mondott nekem, amikor bejártuk a kastélyt.
Mary azt állította, hogy látta Virginia Hope szellemét a második
emeleten bolyongani.
Hogy félt ettől a helytől.
Ezért menekült el.
Hope’s End nem egy normális ház. Itt sötétség van. Érzem. Mary is
érezte.
Bár Jessie azért mondta ezt, hogy megalapozza a hangulatot a
bálterembe tervezett ugratáshoz, most mégis azon tűnődöm, van-e
valami igazság mögötte. Tapasztalatom szerint a legtöbb
hazugságban van legalább egy kis igazságmag.
Mert én is érzem a sötétséget.
És egyáltalán nem tetszik az érzés.
Lenora ekkor meglöki a kezemet, kizökkent a gondolataimból,
jelzi, hogy meg kell nyomnom a Shift billentyűt. Megteszem, és azt
kérdezem:
– Maga is érzi? Mintha valaki más is lenne itt?
Nemet kopog, és folytatja a gépelést, miközben én továbbra is
magunkon érzem a minket figyelő, láthatatlan szempár tekintetét, és
az alattomosan kúszó hideget, amely egyre erősebbé és erősebbé
vált, amíg az utolsó szó be nem ágyazódott a lapra.
Ricky.
A szoba melegebb lesz, amint Lenora leírja. A hideg, amit eddig
éreztem, egy pillanat alatt eltűnik, ahogy az az érzés is, hogy valaki
más is itt van, rejtőzködik és figyel. Most már csak Lenora figyel, aki
továbbra is engem bámul, és szavak nélkül kérdezi, hogy elég-e,
amit az imént beírt.
– Egyelőre igen – mondom, miközben visszateszem az írógépet az
íróasztalra, a lap még mindig a gépbe szorulva hajladozik, miközben
viszem.
Továbbra sem tudom a felét sem annak, hogy mi történt a szülei
meggyilkolása előtt, alatt és után, de Lenorának nem kell ma este
mindent begépelnie. Amit leírt, az elég lélegzetelállító volt ahhoz,
hogy több kulcsfontosságú tényre következtessek.
Például most már azt hiszem, tudom, miért szabadult meg
Lenora a gyilkos fegyvertől. Ugyanazért, amiért olyan keveset
mondott a rendőrségnek arról az éjszakáról.
Megpróbált megvédeni valakit.
Az is világosnak tűnik, hogy miért tette ezt.
Nyolc hónappal a gyilkosságok előtt Lenora beleszeretett Ricardo
Mayhew-ba.
 TIZENHAT
A saját, torkomra forrt sikolyom ébreszt fel. Nagyokat nyelve
erőlködöm, nehogy kiszakadjon belőlem a sötét hálószoba
csendjébe. Aztán felülök, és egy kicsit megrázom magam,
megpróbálom kirázni a testemből az újabb rémálom képeit. Ez is
egyike volt a nagyon durváknak, majdnem sikolyra késztetett.
Megint az anyámról álmodtam. Az alvó alakom fölött állt.
Addig tömte a tablettákat a számba, amíg fuldokolni nem
kezdtem.
A rémálom olyan életszerű volt, hogy a mutatóujjamat a számba
dugva keresem a tablettákat, amelyek nyilván nem lehetnek ott.
Ekkor hallom meg. Nyikorgás.
Ugyanaz a hang, amit múlt éjjel is hallottam, és ugyanonnan jön.
Lenora szobájából.
A második nyikorgás hangja ránt ki az ágyból. Az iménti
rémálom képei szempillantás alatt szétfoszlanak, ahogy a szobáink
közötti ajtóhoz lépkedek. Most már csak egy dolog érdekel:
felfedezni, hogy mi a fene okozza ezeket a hangokat.
Az ajtóban állva lenézek a lábamra. Az ajtó alól érkező vékony
holdfénycsík végigfut a padlón, centire a lábujjaimtól.
Egy árnyék csatlakozik hozzá.
Elhomályosítja a holdfényt, amint az ajtó túloldala előtt elhalad.
Zihálva lenyomom a kilincset, és kivágom az ajtót.
Lenora szobájában nincs senki más. Csak ő, háttal fekszik az
ágyában, és mélyen alszik.
Arra a szürke foltra gondolok, amelyet korábban az ablakánál
láttam, és amelyről az azt követő események során egy pillanatra
megfeledkeztem. Majdnem átbuktam a terasz korlátján. A hosszú
beszélgetés Carterrel. Egy még hosszabb beszélgetés Lenorával az
írógép segítségével. De most már biztos vagyok benne, hogy valaki
mozgott ebben a szobában, akkor is és most is.
Közelebb megyek az ágyhoz, és letérdelek Lenora mellé, hogy
megnézzem, tényleg alszik-e, és nem csak úgy tesz, mint amikor
órákkal korábban berontottam a szobába. Meglengetem a kezem az
arca előtt, de nem váltok ki belőle semmilyen reakciót. Nem rándul
meg, semmi jele annak, hogy észrevette volna, mit csinálok. Aztán
megérintem a bal csuklóját, hogy ellenőrizzem a pulzusát. Lassú,
egyenletes.
– Lenora? – suttogom. – Maga volt az?
Természetesen nem válaszol. Nem tud. Ahogy járni sem tud. Még
ha tudna is, Lenora hetvenegy éves. Kizárt, hogy elég gyors lenne
ahhoz, hogy beugorjon az ágyba, amint kinyitom az ajtót. Egy
feleannyi idős ember sem lenne képes erre.
Mivel nem Lenora volt az, és senki más nincs a szobában,
győzködni kezdem magam, hogy csak a képzeletem járatta a
bolondját velem. Késő éjszaka van, ki vagyok merülve, és simán
lehet, hogy az épület dőlésszöge is tehet arról, hogy össze vagyok
zavarodva. De a zajok akkor is valódiak voltak. Ahogy az árnyék az
ajtóban és a homály az ablaknál is.
Nem csak képzeltem őket.
Hallottam és láttam, és tudom, kell hogy legyen rájuk valami
logikus magyarázat.
Reggelre minden értelmet nyer.
Ezt is anyám mondogatta nekem, amikor úgy éreztem,
agyonnyom a kamaszkor minden fájdalma. „Aludj egy jót. Reggelre
minden értelmet nyer.” Általában igaza volt. Még ha a dolgok nem
is mindig tisztultak le teljesen, reggelre gyakran jobban éreztem
magam.
Ezúttal azonban a tanácsa teljesen haszontalan.
Továbbra sem találok a történtekben semmiféle logikát, amikor
néhány órával később arra ébredek, hogy a felkelő nap sugarai a zárt
szemhéjamat bökdödik, és a matrac már megint lejjebb csúszott.
Kimerülten kászálódom ki az ágyból, és nekilátok a reggeli
rutinomnak.
Zuhanyzás a megdőlt kádban.
Fogat mosok a ferde mosdókagyló fölött.
Belebújok valaki olyan egyenruhájába, aki elmenekült erről a
helyről. Mielőtt lemegyek a lépcsőn, benézek Lenorához, de
megállok az ajtóban, mielőtt kinyitom. Mint egy gyanakvó szerető.
Vagy egy bizalmatlan apa. Próbálom tetten érni. Hogy mit, arról
fogalmam sincs. Amikor éppen nem gépelünk, többnyire csak
megfigyel, amit most is tesz, mert ébren van, és kérdő pillantást küld
felém az ágyról.
Az első dolgom ellenőrizni az íróasztalt.
Az írógép pontosan ott van, ahová éjszaka tettem.
A kocsiban lévő lap azonban ott fekszik mellette, gépelt oldallal
felfelé, mintha valaki olvasta volna.
A tegnapi nappal ellentétben most biztos vagyok benne, hogy a
papírt az írógépben hagytam. Emlékszem, hogy láttam lobogni,
amikor visszavittem az írógépet az íróasztalhoz.
Lenora felé fordulok.
– Valaki járt itt az éjszaka folyamán. Igazam van, ugye?
Megint biccent egyet, de ez egyike azoknak a tétova
bólintásoknak, amelyeket még mindig tanulom értelmezni. Ezúttal is
tudom, hogy az írógépet az ágyhoz kell vinnem. Miután megteszem,
a kezét a billentyűkre helyezem, és hagyom, hogy válaszoljon.

nem aludtál jól

Nehezen tudom értelmezni, milyen hangulatú az írás. Az

írásjelek nélkül úgy tűnik, mintha kijelentés lenne, vagyis Lenora
tudja, hogy nem aludtam jól. Kérdőjellel – ami azért hiányzik, mert
ahhoz le kellene nyomnom a Shift billentyűt – ártatlanabbá válna.
Egy egyszerű kérdéssé, amit valószínűleg a szemem alatt húzódó
sötét karikáknak köszönhetek.
Lenora rám néz, és választ vár. Az arckifejezése – egyszerre
várakozó és zavarodott – azt sugallja, hogy ez utóbbiról van szó.
– Nem bizony – mondom.
Újra elkezdi mozgatni a kezét a billentyűzeten, végül egy ismerős
szót gépel be.

egy lidércnyomás

Ezúttal Lenora kíváncsian ívelt szemöldökéből tudom, hogy ez

egy kérdés. Bólintok és mosolygok.
– Igen. De előtte sem tudtam nyugodtan aludni. Újabb gépelés.
 a szél

A gépelés folytatódik.

furcsa hangokat ad ki

Hátralépek egyet, és Lenorára nézek.

– Honnan tudja, hogy zajokat hallottam?
Mert ő okozta őket.
A gondolat úgy nyomul az agyamba, mint egy fúrófej.
Hirtelenül, idegesítő és nem kívánt módon.
Ez nevetséges.
Nem, valaki más volt.
És Lenora hazudik nekem. Valószínűleg nem először.
Az jutott eszembe, hogy az eddig leírtak nagy része ha nem is
hazugság, de legalábbis az igazság elferdítése lehet. Úgy alakítja a
történetet, ahogy neki a legjobban megfelel. Én magam is ezt tettem,
amikor Mrs. Bakerrel beszéltem az érkezésem után. Mondhattam
volna, hogy az anyám túladagolta a tablettákat. Ehelyett azt
mondtam neki, hogy csak egy beteg volt. Nem hazugság, de nem is a
teljes igazság. Messze nem az. Gyanítom, hogy Lenora is ezt teszi.
És kezdek belefáradni.
– Tudom, hogy valaki járt itt tegnap este – mondom. – Most pedig
mondja meg, ki volt az, vagy nincs több gépelés. És a történetet sem
folytathatja.
Lenora tanulmányoz, próbálja eldönteni, hogy blöffölök-e. Sok
szerencsét hozzá. Még én sem tudom eldönteni, mennyire gondolom
komolyan. Bár gyanítom, hogy én is ugyanolyan lelkesen várom a
teljes történetet, mint ő, hogy megírja, mégis van bennem
bizonytalanság. Ismétlem, lehet, hogy nem a teljes igazságot mondja.
De ha mégis, lehet, hogy nem is akarom tudni.
Úgy tűnik, határozottabbnak tűnök, mint amilyennek érzem
magam, mert Lenora újra gépelni kezd.

valaki volt itt

 Kiélvezem a pillanatot. Tudtam, hogy nem csak a képzeletem
játszott velem!
– De nem csak tegnap este, ugye? Azelőtt is.

sok éjszaka

Mintha riasztó szólalna meg valahol a fejemben.

– Ki az? Ki volt a szobájában?
Lenora még mindig tétovázik, és újra végigmér engem. Aztán
egyértelmű vonakodással folytatja a gépelést. Egy teljes percig tart,
amíg nyolc billentyűt lenyom. Amikor végzett, kitépem a lapot az
írógépből. A hófehér papíron egyetlen szó, fekete, mint a sötét
éjszaka.

virginia
 TIZENHÉT
A konyhai telefonból idegesítő zene szól, miközben várom, hogy
Mr. Gurlain méltóztasson felvenni. Már elég régóta várakoztat, az
egyik géphangú kommersz zenét egy másik, még idegborzolóbb
váltotta fel. Időről időre lopva körülnézek az üres konyhában,
reménykedem, hogy senki sem lép be, amíg itt vagyok. Nem akarom
megmagyarázni, miért hagytam egyedül Lenorát a kerekesszékében,
amíg telefonálok. Kiváltképp nem akarok beszélni a hívás
apropójáról. Elmondani Mr. Gurlainnek is éppen elég nehéz lesz.
Amikor végre fogadja a hívást, idegesnek tűnik. Feltételezem,
hogy a mostani sürgős hívásom a legutóbbit juttatja eszébe, amikor
amiatt kérettem mihamarabb a telefonhoz, hogy bejelentsem neki,
holtan találtam az anyámat.
– Valami baj van? – kérdezi.
– Nem. Vagyis de, igen. – Visszatartom a levegőt, aztán kifújom. –
Azért hívom, hogy új megbízást kérjek.
– Alig három napja, hogy új megbízást kapott – mondja Mr.
Gurlain.
– Másikat szeretnék – és udvariasan hozzáteszem: – ha lenne
olyan kedves.
– Még csak néhány nap telt el, Kit.
– Tudom. Én csak…
A hangom elakad. Fogalmam sincs, mit mondjak. Hogy félek?
Nem félek. A félelem bizonyossággal jár. Tudod, hogy mitől félsz.
Én az ellenkezőjét érzem. Bizonytalan vagyok, és ideges. És ki
hibáztatna érte? Egy ferde kastélyban vagyok, ahol három embert
meggyilkoltak. Vérfoltok vannak a nagy lépcsőn és a bálteremben,
ahol egy halott lány lógott a csillárról. Egy halott lány, aki, úgy
tűnik, éjjelente a páciensem hálószobájában mászkál.
Nem hiszek a szellemekben. Egyáltalán nem hiszem, hogy amit
hallottam, az Virginia Hope szelleme volt.
De valami nincs rendben Hope’s Endben. Nyilvánvalóan. És nem
kizárt, hogy ez ijesztette meg Maryt is annyira, hogy az éjszaka
közepén olyan gyorsan távozzon innen, hogy semmit sem vitt
magával. Nem akarok itt maradni, és kivárni, vajon én is eljutok-e
erre a szintre. Inkább elmegyek most, fényes nappal, és magammal
viszem minden holmimat.
– Nem szeretek itt lenni. Mondtam már, nem érzem jól magam
ebben a házban.
– És én is mondtam, hogy nem volt más választás – feleli Mr.
Gurlain.
– De vannak más ápolónők is. Láttam a nevüket a beosztási
táblán. Nem tudna egyet ideküldeni, engem pedig máshova tenni?
Nem kell azonnal. Várhatok egy-két hetet, amíg egy másik megbízás
szabaddá válik.
Ez utóbbi kis túlzás. Valószínűleg nincs annyi pénzem, hogy
néhány hetet megengedhessek magamnak munka nélkül. De ezt Mr.
Gurlainnek nem kell tudnia. Csak el kell helyeznie engem valahova
máshova.
– Ezt már megbeszéltük, Kit. Én kiajánlom…
– …a megbízásokat, mire az ápolónők mennek, és teszik a
dolgukat. Igen, tudom. Tudom. Csak reméltem, esetleg fontolóra
veszi, hogy most az egyszer kivételt tesz.
– Nem tehetem – mondja Mr. Gurlain anélkül, hogy egy pillanatig
is gondolkodna rajta. – Megszakíthatja a jelenlegi megbízását, de ha
megteszi, az azt jelenti, hogy végleg kilép az ügynökségtől. Egyszer
már részesült különleges elbírálásban. A legtöbb másik ügynökség
hat hónappal ezelőtt kirúgta volna magát. Maga dönt. Megszokja
vagy megszökik.
Nincs más választásom, mint megszokni. Igen, felmondhatnék ott
helyben, vagy mint Mary, elszökhetnék az éjszaka közepén, de az
egyetlen ember, akinek ezzel gondot akasztanék a nyakába, az én
magam lennék. Szinte semmi pénzem nincs, és kilátásom sincs
másik munkára. Még abban sem vagyok biztos, hogy van házam,
ahová visszatérhetnék.
Egy szó, mint száz, ide vagyok kényszerítve.
– Értem – mondom, és gyorsan beszélek, hogy Mr. Gurlain ne
hallja ki a hangomból, hogy a sírás szélén állok. – Elnézést a
zavarásért.
 Beletörődve a sorsomba leteszem a telefont, és körülnézek ennek
a hatalmas kastélynak a hatalmas, üres konyhájában.
Hogy a fenébe kerültem ide?
Arra gondolok, hogy az életem vajon hogyan alakulhatott volna
másképp – és mikor ment minden ennyire félre. Akkor, amikor
anyám megbetegedett? Vagy már azelőtt? Amikor kirúgtak a gépírói
állásból, és úgy döntöttem, hogy ápolónő leszek? Vagy amikor az
iskolában unatkozva rájöttem, hogy sosem fogom sokra vinni, és
úgy döntöttem, nem próbálkozom tovább? Talán már akkor
elindultam ezen az úton, amikor először hallottam a Lenoráról szóló
éneket.

Tizenhét éves volt, szinte gyerek…

Egy áfonyás muffin maradt a reggeliből a pulton. Felkapom, és

harapok belőle, miközben kisétálok a teraszra. Odakint derűs az idő
– tökéletes ahhoz, hogy kitisztítsam a gondolataimat. A Mr.
Gurlainnel folytatott beszélgetésem után szükség is van rá. A nap, a
szél és a sós levegő együttesen megnyugtatnak, és újra elkezdek
racionálisan gondolkodni.
Most, hogy világossá vált, itt ragadtam, arra kell koncentrálnom,
hogyan szabadulhatok ki ebből a helyzetből.
A válasz nyilvánvaló: egyszerűen végeznem kell a munkámat.
Gyűjteni a fizetésemet, félretenni annyit, hogy minél előbb minél
messzebbre juthassak innen, és ott majd újrakezdhetek mindent.
És azt is jelenti, hogy be kell tartanom a fenyegetést, amivel
próbáltam kiszedni Lenorából, hogy ki járkált a szobájában.
Nincs több gépelés. Nincs több történet.
Azzal győzködöm magam, hogy valószínűleg úgyis hazugság az
egész. Ha Lenora nem tud őszinte lenni velem azzal kapcsolatban,
hogy ki lopakodott a szobájában, akkor biztosan nem fogja
elmondani az igazat arról az éjszakáról sem, amikor a családját
meggyilkolták. Mindezek után becsapottnak érzem magam, nem
beszélve arról, mekkora hülye vagyok, amiért valaha is bíztam
benne, hogy őszinte lesz.

Ú
 Úgy döntök, kiderítem, mi okozta a zajokat Lenora szobájában.
Kell, hogy legyen rá logikus magyarázat. Ugyanez a helyzet az
árnyékkal, ami az ajtó mellett csúszott el, és a folttal, amit az
ablakban láttam.
Mivel Archie, Mrs. Baker és még Lenora is a szélre utalt, ez a
legvalószínűbb magyarázat. Ők jobban ismerik Hope’s Endet, mint
én. Hasonlóképpen, a homály az ablaknál lehetett a holdfény is,
ahogy valami trükkös módon az üvegre vetült. Ami az árnyékot
illeti, okozhatta a hold elé kúszó felhő, amely egy pillanatra eltakarta
a fényét. Egy nagy madár is megtehette ugyanezt. Tekintettel a ház
szomorú állapotára, még valószínűbb, hogy egy meglazult redőny
volt az ok.
Megfordulok a kastély hátsó része felé, amelynek három,
formabontó emelete fölém magasodik. Vigyázva, hogy ne veszítsem
el az egyensúlyomat, a korlátnak támaszkodom, és az épület külsejét
fürkészem. Lenora ablakai körül semmi szokatlant nem látok.
Legalábbis szélben lengő redőny vagy a tetővonalról lecsüngő ferde
csatornacső nincsen.
Van viszont rengeteg madár. Sirályok kavarognak a fejem felett,
mielőtt lebuknának a vízhez, az apály után elöl maradt figyelmetlen
rákok után kutatva a homokban. Megfordulok, és lenézek a víz és a
szikla töve közötti homoksávra. A hullámok most nyugodtan
simulnak a parthoz, csak a sziklák körül habosodik egy kicsit jobban
a kavargó víz.
Előrehajolok, és amikor közelebbről megnézem, rájövök, hogy
tévedtem.
Azok nem sziklák, amelyek a nedves homokból emelkednek ki.
Valami egészen más.
Egy kéz.
Egy láb. Egy fej.
És a homok alatt ott púposodik a holttest, amelyhez tartoznak.
Még mielőtt kiszakadna belőlem a sikoltás, már szörnyű
bizonyossággal tudom azt is, hogy Mary Milton holttestét látom.
 TIZENNYOLC
A nappali szobában vagyok, bár a nap nem süt. Odakint az
égboltot sötét felhők tarkítják, amelyek nem sokkal azután kezdtek
gyülekezni, hogy megtaláltam Mary holttestét. Minden szürkévé és
nyomasztóvá válik tőle, mintha a gyülekező vihar egyre nyomulna a
házhoz, és megpróbálna utat törni magának befelé. És ha ez nem
lenne elég, a szobában csatlakozik hozzám az utolsó ember, akit
most látni akarok ebben a homályban.
Vick nyomozó.
Ugyanabban a poros bársonyfotelben ül, mint amelyet Mrs. Baker
foglalt el aznap, amikor megérkeztem. Zilált a külseje, nem örül,
hogy itt kell lennie. Vagy hogy velem kell lennie. Az érzés kölcsönös.
A jelenlétében feszült leszek. Nem tehetek róla, rögzült reakció.
Ennek eredményeképpen pedig csak úgy kavarognak bennem az
érzések – hitetlenkedés, szomorúság és csontig hatoló nyugtalanság,
hogy Vick nyomozó esetleg mégsem azért jött, hogy Maryről
kérdezzen, hanem hogy végre letartóztasson.
– Nos, Kit – mondja –, talán mondanom sem kell, mennyire
meglep, hogy itt talállak.
Idegesen megrántom az egyenruhám szegélyét, és próbálom egy
centivel közelebb húzni a térdemhez. Fázom, hála a hidegrázásnak,
ami akkor tört rám, amikor rádöbbentem, hogy Mary Milton
holttestét nézem. Én is tudom, ez a sokk hatása, és csak fokozza a
tény, hogy azzal az emberrel kell beszélnem, aki ismeretségünkre
való tekintettel most újra tegez, de ha a helyzet úgy kívánja, és
börtönbe akar juttatni, magázásba vált át.
– Meglepődtél, hogy Hope’s Endben vagyok? – kérdezem. – Vagy
meglep, hogy még mindig dolgozhatok, miután gyilkossággal
vádoltál meg?
A nyomozó felsóhajt.
– Nem kell azonnal ellenségeskedni, Kit. Csak próbálom
megfejteni, mi történt.
– Emlékeim szerint semmi ilyen irányú késztetés nem volt
benned, mikor a legutóbb beszélgettünk.
 – Ebbe most ne menjünk bele – mondja Vick nyomozó. –
Betudom annak, hogy érthető módon felzaklatott állapotban vagy.
Abban vagyok. Még pislogni is alig merek, mert attól félek, hogy
Mary homokból előbukkanó holttestének képét látom behunyt
szemhéjam mögött. És csak fokozza a rossz érzést az a felismerés,
hogy már tegnap este kiszúrtam a holttestet, miután majdnem
átbuktam a terasz korlátján.
Lenéztem, és sötét tárgyakat láttam a homokban. Azt hittem,
hogy kövek, de most már tudom, hogy Mary volt. És nem tudok
nem arra gondolni, hogy milyen régóta lehet ott – és ha akkor
gyorsabban kapcsolok, legalább néhány órával kevesebbet kellett
volna ebben a megalázó helyzetben lennie. A tudat, hogy
elmulasztottam erre rájönni, szomorúvá tesz és bűntudattal tölt el,
levegőt is alig kapok.
De nem hagyom, hogy Vick nyomozó bármit is lásson ebből.
Inkább kirohanok ebből a szobából, és soha többé nem jövök
vissza, mielőtt ez megtörténne.
– Inkább essünk túl mihamarabb a kérdéseken – mondom.
– Mi a munkaköröd itt, Hope’s Endben?
Bár az egyenruhám és a múltam nem hagyhat kétséget felőle,
mégis válaszolok.
– Ápolónő vagyok.
– És kinek kell a gondját viselned?
Habozom, nem akarom elmondani neki, mert tudom, milyen
reakciót váltana ki belőle. Vick nyomozó talán még megjegyzést is
tesz, mennyire érdekes fordulat, hogy egy gyilkos gondoskodik egy
gyilkosról.
– Lenora Hope-ét – mondom végül.
A nyomozó, becsületére legyen mondva, nem vigyorog. De
észreveszem, hogy a szemöldöke a magasba szalad, ami jelzi, hogy
meglepte a válasz.
– Mióta gondozod őt?
– Ez a harmadik napom.
A nyomozó szemöldöke ismét felemelkedik:
– Meglehetősen eseménydús első hét egy új munkahelyen.

É
 És ha tudná a többit, gondolom magamban, ez csak hab a tortán,
figyelembe véve minden mást, amit Hope’s Endbe érkezésem óta
tapasztaltam.
– Te láttad meg először a holttestet, igaz?
Gyorsan bólintok, és ismét megpróbálom nem elképzelni, ahogy
Mary testét homok borítja, ami több mint egy hete rakódik rá. Lehet,
hogy néhány nap múlva már teljesen betemette volna. Jó, hogy
meglett, mielőtt túl késő lett volna, még akkor is, ha közben a szívem
legmélyén azt kívánom, bárcsak ne én lettem volna az, aki
megtalálja.
– Vezess végig a történteken – mondta Vick nyomozó.
Megteszem, gyorsan elmesélem, hogy a teraszon voltam,
észrevettem a sirályokat, átnéztem a szikla peremén, és megláttam
Maryt.
– Egyáltalán miért voltál ott?
Ha őszintén válaszolnék, akkor furcsa zajokról és Lenora
szobájában mozgó lényekről kellene beszélnem. Kizárt, hogy
elmondjam neki. Ehelyett egy nem teljesen őszinte választ adok.
– Csak kimentem egy kis friss levegőt szívni.
Kinézek az óceánra néző ablaksoron. Odakint pár zsaru bóklászik
a teraszon. Az egyikük ide-oda járkál, tekintetét a földre szegezve. A
másik a korláton át a lenti vizet bámulja, pedig Mary holttestét már
több mint két órája megtalálták. A szikla meredeksége miatt a
rendőröknek csónakra volt szükségük, hogy elérjék.
– Mit keresnek?
– Bármit, ami alapján megtudhatjuk, mi történt – mondja Vick
nyomozó.
– De Mary lezuhant, ugye?
Továbbra is a terasz korlátját figyelem, és arra gondolok, hogy
tegnap este én is majdnem átbuktam rajta. Annak a pillanatnak a
nyers pánikja még mindig frissen él az emlékezetemben. Először a
meglepődés, aztán a semmibe markolás kapaszkodó után, majd a
tiszta félelem. Elképzelem, hogy ugyanez történik Maryvel is.
Kisétál. Megcsúszik. Félelmetes zuhanás. Összerezzenek a
gondolattól. Szegény, szegény lány.
 – Ez az egyik lehetőség a sok közül – mondja Vick nyomozó
olyan nemtörődöm módon, mintha csak ezt az egy lehetőséget
venné figyelembe.
Tanulmányozom az arcát, amely olyan kifejezéstelen, hogy akár
maszk is lehetne. Láttam már rajta ezt a tekintetet. Tudom, hogy azt
jelenti, már döntött.
– Azt hiszed, leugrott – mondom.
Ennek több értelme van, mint a véletlen lezuhanásnak, annak
ellenére, hogy nemrég majdnem én is leestem. A terasz a maga
alacsony korlátjával, amely ilyen magasan áll a sziklán, gyakorlatilag
öngyilkosságra lett kitalálva. Semmi sem akadályozza meg, hogy
bárki levesse magát a mélybe.
Normális körülmények között szomorúan sajnálkoznék egy olyan
nő sorsa felett, akit felkavarodott érzelmei arra késztettek, hogy
öngyilkos legyen. De most csak az anyámra tudok koncentrálni, egy
másik nőre, aki öngyilkosságot követett el, és arra, hogy Vick
nyomozó nem volt hajlandó elhinni, hogy egyedül cselekedett, saját
elhatározásból.
– Egyelőre nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni – válaszolja
ugyanabban az őrjítő hangnemben.
– Bezzeg akkor nem okozott gondot, amikor felettem kellett
ítélkezned.
Ezek a feltételezések végül bekerültek a helyi újságba és majdnem
börtönbe kerültem. Emiatt tűnt el mellőlem az a néhány barátom, aki
még volt, a saját apám pedig a legrosszabbat feltételezte rólam. A
düh olyan erővel tört fel bennem, hogy attól tartottam, nem fogok
tudni neki ellenállni, felpattanok a bársonykanapéról, és nekiesem a
szoba másik végében ülő nyomozónak. Csak a színtiszta akaraterő
tartott a helyemen. Képtelen vagyok szemkontaktust teremteni, attól
félek, hogy ha csak ránézek, megint felforr bennem minden érzés –
és akkor már nem leszek képes uralkodni rajta.
Biztosan megérzi a dühömet, mert Vick nyomozó azzal próbál
megnyugtatni, hogy kiegészíti:
– Ez több mint feltételezés, oké? Miss Milton egyenruhájának
egyik zsebében találtak egy cetlit, ami arra utal, hogy öngyilkosságot
akart elkövetni.
 Nem kérdezem meg, hogy mit írt. Túlságosan lefoglal a gondolat,
hogy mennyire más lenne most az életem, ha anyám búcsúlevelet
hagyott volna hátra. Gyanítom, hogy nagyon, mivel úgy tűnik, hogy
Vick nyomozónak ehhez csak egy levélre van szüksége.
– Tudod, hogy Mary Milton miért akart öngyilkos lenni? –
kérdezi.
– Nem tudom. Sosem találkoztam vele. Már elment, mielőtt
ideértem volna.
Összerezzenek, ahogy kimondom. Az elment több jelentéssel bír.
A halott az egyik. Az eltűnt egy másik. Ahogy az eltávozott is, bár
mint kiderült, ez Maryre nem vonatkozik. Egész idő alatt itt volt.
Vick nyomozó más taktikával próbálkozik.
– Gondolod, hogy szeretett Hope’s Endben dolgozni?
– Abból, amit mások mondtak nekem, azt hiszem, igen –
mondom.
– Te szeretsz itt dolgozni?
A kérdés váratlanul ér, mocorogni kezdek a helyemen.
– Csak most érkeztem.
– Ez nem válasz a kérdésre. Szeretsz itt lenni vagy nem?
– Szeretek itt lenni – mondom, és egy szűkre szabott mosolyt
villantok, hogy ne tűnjön hazugságnak.
Teljesen fölösleges, mint ez azonnal kiderül.
– Nem ezt mondtad a munkaadódnak – mondja Vick nyomozó.
– Mikor beszéltél Mr. Gurlainnel?
– Úgy negyedórával ezelőtt. Mielőtt veled leültünk volna, meg
akartam győződni arról, hogy valóban ugyanaz a Kit McDeere vagy,
akinek gondoltalak. Amikor Gurlainnel beszéltem, azt mondta, hogy
nemrég felhívtad őt.
A dühöm visszatér. Mielőtt még betette volna a lábát ebbe a
szobába, Vick nyomozó tudta, hogy a Hope’s Endnél dolgozom,
hogy mióta vagyok itt, és hogy mi a munkám. Azt is tudja, hogy
néhány perccel azelőtt, hogy megtaláltam Mary holttestét, új
megbízást kértem Mr. Gurlaintől. Ez az egész kihallgatás olyan,
mintha csapda lenne, hogy bebizonyítsa, megbízhatatlan vagyok.
Amibe gyönyörűen belesétáltam.

É
 És ki is sétálnék belőle, ha tehetném. De ott van Mary, akire
tekintettel kell lennem. Bár én nem ismertem őt, úgy tűnik, hogy
Hope’s Endben mindenki kedvelte. Ez önmagában elég ahhoz, hogy
maradjak, és szembenézzek Vick nyomozó kérdéseivel. Aztán ott
van az a tény, hogy Mary egy kolléganőm volt, ápolónő. Tartozom
neki annyival, hogy megpróbáljak segíteni értelmet adni a korai
halálának. De mindez nem jelenti azt, hogy kímélnem kellene Vick
nyomozót.
– Mi lenne, ha olyanokat kérdeznél tőlem, amelyekre még nem
tudod a választ? – kérdezem.
– Nem értem, miért hazudtad azt, hogy szeretsz itt dolgozni,
hogy tetszik itt.
– Mert meg akarom tartani a munkámat.
– Annak ellenére, hogy Gurlain szerint azt kérted, helyezzen el
máshova?
– Meg kell tartanom a munkámat – mondom olyan erősen
összeszorított fogakkal, hogy belesajdul az állkapcsom. – Hála
neked, ez az egyetlen lehetőségem.
Vick nyomozó szája tátva marad, mintha mondani akarna
valamit, de úgy érzi, nem tud. A szavak hiányában csak tűnődni
tudok azon, hogy mi lenne az. A bocsánatkérés valószínűtlennek
tűnik.
– Azt mondtad Gurlainnek, hogy nem érzed itt jól magad –
mondja végül. – Miért?
– Három embert gyilkoltak meg ebben a házban, nyomozó. Te jól
érzed magad a falai között?
– Igen. De én már hozzászoktam a bűnügyi helyszínekhez.
Gondolod, hogy Mary kényelmetlenül érezte magát itt?
– Őszintén szólva fogalmam sincs.
– Ugyanaz a munkád, mint neki volt. Biztosan tudsz némi
betekintést nyújtani abba, milyen érzés Lenora Hope-ot ápolni.
Milyen beteg?
– Átlagos – mondom.
– Bármi gond? – próbál nyomást gyakorolni rám.
– Csak a szokásos, növekvő fájdalmak, amelyek minden betegnél
előfordulnak.
 Ráadásként Lenora mocskos hírneve, a rejtélyes éjszakai zajok és
a tény, amitől még mindig kiráz a hideg, hogy állítása szerint a
halott húga éjszakánként a hálószobájában bolyong. De ezekről jobb,
ha nem beszélünk. Vick nyomozó előszeretettel köt bele mindenbe,
amit mondok, csak hogy ne kelljen hinnie a szavamnak. Nem
akarom őt elkényeztetni ezekkel a gondolatokkal, még akkor sem, ha
most leplezetlenül csalódottnak tűnik. Szerintem a válaszom
pontosan az, amire számított.
– Nem szokott aggasztani, hogy Lenora Hope akár el is
követhette azt a három gyilkosságot, amit az előbb említettél? –
kérdezi most Vick nyomozó.
– Nem félek attól, hogy esetleg engem is meg talál ölni, ha ezt
szeretted volna megtudni.
A nyomozó összeszorítja az ajkát. Meglepően kecses gesztus egy
olyan arcon, amely a korral egyre durvábbá válik.
– Nem is gondoltam erre – mondja. – De ha már felhoztad a
témát, gondolod, hogy Mary aggódott emiatt?
– Talán, de kétlem. Lenora ártatlan – mondom, visszhangozva
azt, amit Carter mondott nekem, amikor megérkeztem.
– Gondolod, hogy Marynek gondjai voltak Lenorával? Vagy ami
azt illeti, az itteni élet és munka bármely más aspektusával?
Én is gondolkodtam már ezen, különösen akkor, amikor még azt
hittem, hogy Mary hirtelen fogta magát, és lelépett az éjszaka
közepén. Bár már tudom, hogy nem ez történt, még mindig
foglalkoztat a dolog. Lehetséges, hogy valami Hope’s Enddel
kapcsolatban – a története, a furcsaságai, a beazonosíthatatlan zajok
– késztette Maryt arra, hogy leugorjon a teraszról? Vagy talán annak
a személynek a története és furcsaságai, akit gondozott? Csak egy
emberre tudok gondolni, aki esetleg tudna némi felvilágosítást adni.
– Nem vagyok benne biztos – mondom. – De ismerek valakit, aki
tudhatja.
– Ki az?
Végre olyan választ tudok adni Vick nyomozónak, amire tudom,
hogy nem számít.
– Lenora Hope.
 TIZENKILENC
Mutatom az utat, és felvezetem Vick nyomozót a főlépcsőn.
– Vigyázz a vérfoltokra – mondom szárazon, miközben
lépkedünk felfelé.
Én kikerülöm őket. Vick nyomozó átmegy rajtuk, és nem szakítja
meg a lépteit. Csalódás. Reméltem, hogy ugyanúgy reagál, mint én,
amikor először észrevettem őket.
A lépcső tetején azonban megkapom az elmaradt reakciót. A
lépcsőfokra lépve a nyomozó azonnal a falhoz nyúl, és azt mondja:
– Hűha.
– A kastély megdőlt – mondom neki, mintha évek óta itt élnék
már, nem csak három napja.
– Ez biztonságos? – kérdezi.
– Valószínűleg nem.
– Én mondom, akkor még nem volt ilyen, amikor legutóbb itt
jártam.
Megállok a folyosó közepén.
– Hogy érted ezt?
– Régebben itt dolgoztam. – Vick nyomozó leveszi a kezét a falról,
aztán gyorsan meggondolja magát, és visszatámaszkodik a kék
damasztra. – Csak egy nyáron át, plusz néhány hétvégén tavasszal
és ősszel. Mr. Hope a városból vett fel fiúkat, ha nagy volt a
forgalom.
– Mikor volt ez?
– 1929-ben – mondja a nyomozó. – Nem lehet elfelejteni a
gyilkosságok miatt.
– Szóval ismered Lenorát?
– Csak távolról.
Újra elindulok a folyosón, a vállam fölött beszélgetek a még
mindig ingatag Vick nyomozóval.
– Ezért lettél nyomozó?
– Mert egy nyáron át olyan helyen dolgoztam, ahol háromszoros
gyilkosság történt? – Kuncog, mintha képtelenségnek tartaná az
ötletet. – Ennél többről volt szó, erről biztosíthatlak. A nyomozói
munka hivatás. A vérünkben van, hogy megtaláljuk azokat az
embereket, akik rossz dolgokat tesznek, és megfizettessük velük.
Hiába megyek előtte, tudom, hogy a nyomozó szavai mint kilőtt
nyilak üldöznek. Érzem, ahogy a tekintete égeti a tarkómat.
Kétségtelenül azt hiszi, hogy én is egy vagyok azok közül, aki
rosszat tett, de sikerült elmenekülnie.
Egyelőre.
Balra fordulok Lenora szobájába, aki a kerekesszékében ül, ölében
a walkman, fején a fülhallgató. Hirtelen érkezésem egy idegennel az
oldalamon megriasztja. Bal keze az ölébe terített takaróhoz csapódik,
és zöld szeme elkerekedik.
A nap nagy részét Archie-val vagy Mrs. Bakerrel töltötte, míg én
lent vártam a nappali szobában. És bár nem vagyok benne biztos,
hogy melyikük mondta el Lenorának, mi történt Maryvel, az biztos,
hogy tudja. Amint a meglepettség elillan, a szeme csillog a bánattól.
Odakint a viharfelhők egyre sötétebbek és fenyegetőbbek lettek,
és a hálószobát olyan sötétségbe borítják, amely ugyan fojtogató, de
illik a hangulathoz.
– Lenora – mondom, miközben odamegyek mellé. – Ő itt Vick
nyomozó. Szeretne feltenni néhány kérdést Maryvel kapcsolatban.
Rendben van ez így?
Lenora bizonytalanul bámul rá. Olyan tétovának tűnik, hogy
szinte várom a nemleges választ. Meglepődöm, amikor néhány
másodpercnyi töprengés után kétszer is megkocogtatja az ölét.
– Két kopogás azt jelenti, hogy igen – magyarázom Vick
nyomozónak. – Egy jelenti a nemet.
A nyomozó bólint, és úgy közelít Lenora felé, ahogy én is tettem,
mikor először találkoztam vele: félelemmel vegyes borzongással.
Abból, ahogy a nappali szobában beszélt, gyanítom, hogy a
nyomozó szerint Lenora bűnösségéhez kétség nem fér. Mégis, a
ferde padlótól bizonytalanná vált lábával letérdel mellé, a
kerekesszékhez, és azt mondja:
– Üdvözlöm, Lenora. Sajnálom, ami Maryvel történt.
Hallottam, hogy közel álltak egymáshoz.
Ahelyett, hogy választ kopogna, Lenora inkább lassan,
szomorúan bólint.
 – Szóval kedvelte őt?
Lenora visszatér a kopogáshoz, és két gyors kopogással felel.
– És Mary is kedvelte magát? Újabb két kopogás.
– Milyen ápolónő volt? – Vick nyomozó megrázza a fejét. –
Elnézést. Elfelejtettem, hogy nem tud válaszolni.
– Tud. – Lenorához fordulok. – Van kedve leírni a válaszait?
Mielőtt a válaszát lekopoghatná, az íróasztalhoz tolom Lenorát, és
beillesztek egy új papírlapot az írógépbe. Bal kezét a billentyűkre
helyezem, és Vick nyomozóhoz fordulok.
– Nem tud nagyon gyorsan gépelni, ezért próbálj meg olyan
dolgokat kérdezni tőle, amelyekre csak rövid válaszokat kell adni.
– Ööö, persze. – A nyomozó bizonytalanul dörzsöli össze a kezét.
Csak feltételezhetem, hogy ez az első alkalom, hogy írógépíren
keresztül kérdez ki valakit. – Lenora, mikor látta utoljára Maryt?
Lenora zavartan pislog.
– Azt akarja, hogy írja le a válaszát – mondom, finoman meglökve
őt.
Ahelyett, hogy gépelne, Lenora úgy bámulja az írógépet, mintha
soha nem is látott volna ilyet. Felemeli a kezét, bizonytalanul
lebegteti a billentyűk fölött, mielőtt visszaengedné. Az érkezés ereje
elég erősen eltalálja az egyik billentyűt ahhoz, hogy egyetlen,
halvány betűt csapjon az üres lapra.

– Segítségre van szüksége? – kérdezem tőle. Vick nyomozó

türelmetlenül kérdezi:
– Valami baj van?
– Nem tudom.
Lenorára nézek. Általában olyan kifejező az arca, most azonban
frusztrálóan üres lett. Rájöttem, hogy ez talán túl sok lehet neki.
Mary halála. A nyomozó jelenléte. A rá váró kérdések.
Letérdelek mellé, a kezemet az övére teszem, és azt mondom:
– Túlságosan feldúlt Mary miatt ahhoz, hogy gépeljen?
A tenyerem alatt Lenora ökölbe szorítja a kezét, és egyszer
megkopogtatja a billentyűzetet.
 – Akkor miért nem csinálja?
– Tud egyáltalán gépelni? – kérdezi Vick nyomozó.
Lenora nem adja jelét, hogy hajlandó lenne együttműködni.
Odakint egy széllökés csapódik a kastélyba, amitől az egész szoba
– beleértve minket is – megremeg. Esőcseppek kezdik el verni az
ablakokat, miközben a szél üvölt.
A vihar megérkezett.
Ezzel együtt engem újra rázni kezd a hideg. Amit csak én érzek.
Belső remegés, amit egyetlen felismerés vált ki.
Lenora csak színlel.
Vick nyomozó letérdel a kerekesszék másik oldalára. Bosszús
pillantást vet rám, és megkérdezi Lenorát:
– Csak hogy tisztázzuk, Miss McDeere hazudik arról, hogy tud
gépelni?
Ezúttal Lenora felemeli a kezét, és kétszer megérinti az írógépet.
A gyomrom összeszorul.
– Nem igaz, tud gépelni – mondom. – Esküszöm.
Kétségbeesett pillantást küldök Lenora felé, mintha máshogy is
meg tudná erősíteni, amit az imént mondtam, azon kívül, hogy
ténylegesen megnyomja az egyik írógépbillentyűt. De nem tesz
semmit. És nem is fog. Valami olyan okból, amelyet nem értek.
A vihar már teljes erővel tombol. A víz lezúdul az ablaküvegen,
hullámzó mintákat vet a hálószoba padlójára.
Nézem őket, dühös vagyok Lenorára, amiért hazugnak állít be,
azon tűnődöm, miért teszi ezt, és próbálom kitalálni, hogyan
bizonyíthatnám be, hogy igazam van. Ekkor jut eszembe.
– Ma reggel gépeltünk – mondom. – Mielőtt rátaláltam Maryre.
Az oldal itt van az asztalon.
Átkutatom az íróasztalt a papírlap után, amelyről tudom, hogy
még az írógépben volt, amikor lementem, hogy felhívjam Mr.
Gurlaint. Még a szavakra is emlékszem, ami rá volt írva – Lenora azt
mondta, hogy a halott húga szokott a szobájában járni.
De a lap nincs az asztalon. És sehol sem találom.
– De hiszen itt volt – mondom, miközben az írógépen és egy
lámpán kívül semmi mást nem látok az íróasztalon.
 – Nem volt egy oldal sem az írógépben – mondja Vick nyomozó,
és úgy tesz, mintha segítőkész szeretne lenni, de leginkább
önelégültnek tűnik. – Biztos, hogy nem csak képzelődtél?
– Biztos vagyok benne.
Elkezdem kinyitni az íróasztalfiókokat, keresem a lapot, amelyen
Virginia neve állt. Egyiken sincs rajta. És a padlón sincs. Lenorára
nézek, és azt mondom:
– Tudja, hogy itt volt.
A bal keze mozdulatlanul és látszólag hasznavehetetlenül hever
az írógép billentyűin.
– Mondja meg neki, hogy nem hazudok, Lenora – mondom, de a
hangom veszélyesen hasonlít a könyörgéshez. – Kérem.
Vick nyomozó feláll, megragad a csuklómnál fogva, és dühöngve
kirángat a folyosóra.
– Ez számodra valami játszma, Kit? Azért, mert egy szót sem
hittem el abból, amit az anyádról mondtál, úgy döntöttél, hogy
játszadozol velem?
– Nem játszadozom veled – mondom. – Lenora tud gépelni. Az
egész tegnapi napot azzal töltöttük. Elmesélte, mi történt azon az
éjszakán, amikor a családját meggyilkolták. Azt hiszem, azt tervezi,
hogy vagy bevallja, vagy elmondja, ki tette valójában.
– Ez őrültség, Kit. Az a nő alig tud ülve maradni. Komolyan azt
várod tőlem, hogy elhiggyem, Lenora Hope az istenverte
élettörténetét gépeli?
– De ez az igazság!
– Persze – fröcsögi Vick nyomozó gúnyosan az arcomba. –
Hagyjál már ezzel. Miért pont most? Ennyi év után miért döntött
úgy, hogy pont neked mondja el, mi történt azon az éjszakán?
– Nem tudom. De igenis elmondott nekem dolgokat. – Őrülten
pörög az agyam a megfelelő szavak után kutatva, annyira
kétségbeesetten szeretnék valamit mondani, amit Vick nyomozó
elhisz nekem. – A gyilkosságokat megelőző hónapokról. A
családjáról. Azt mondta, hogy a testvére szelleme járt a szobájában.
– Ugye nem hiszed ezt el?
– Nem – mondom, mert nem hiszem. Nem igazán. Legalábbis
még nem. – De azt hiszem, valami nincs rendben ezzel a hellyel.
Nagyon… nincs rendben.
Vick nyomozó hátrál egy lépést, közben engem bámul, és a dühe
valami másik érzésben oldódik fel. Valamiben, ami leginkább
szánalomnak tűnik.
– Befejeztük a beszélgetést, Kit – mondja, miközben egy
névjegykártyát húz elő a zsebéből, és a kezembe nyomja. – Hívj fel,
ha valaha is kedved támad az igazat mondani.
Elsétál a folyosón a főlépcső felé.
Visszamegyek Lenora szobájába. Mikor látom, hogy még mindig
ott ül az íróasztal mellett, de immár teljesen gépelésre hangolva,
elborul az agyam, és megszegem a Gurlain Otthonápolási
Ügynökség alkalmazottjaira vonatkozó egyik főszabályt, miszerint
nem káromkodunk a betegekkel.
– Mi a fasz volt ez?
Lenora, aki egy szent türelmét árasztja magából, biccent, hogy
csatlakozzam hozzá. Aztán két szót gépel.

nagyon sajnálom

– Az a minimum. Szavahihetetlen hazugnak állított be a nyomozó

előtt.

kénytelen voltam

– Miért?

titokban kell tartanunk

– Azt, hogy tud gépelni, titokban kell tartanunk? – kérdezem. – Ki

előtt?

mindenki előtt

Mondjuk ezt jó lett volna ezt tisztázni, mielőtt felhívom Vick

nyomozót a szobájába. Most, hogy már tudom – és most, hogy
végérvényesen elszúrtam az esélyét annak, hogy valaha is elhiggyen
nekem bármit is –, kénytelen vagyok feltenni ugyanazokat a
kérdéseket, amelyeket szerintem ő is feltett volna.
– Mondta Mary, hogy elmegy?
Lenora egyszer rákoppint a billentyűzetre.
– Amikor utoljára látta, hogy viselkedett?
Lenora gépelni kezd, majd megáll, hogy átgondolja a dolgot, és
újra kezdi. Az eredmény egy szörnyszülött szó.

furideges

Tanulmányozom a leírt szót, ami meglehetősen pontos

összefoglalása a saját jelenlegi állapotomnak.
– Most melyik? Furcsa vagy ideges?

mindkettő – gépeli Lenora.

– Már egy ideje így viselkedett?

Lenora kétszer koppint a billentyűzetre. Igen.
– Említette Mary valaha, hogy furcsa zajokat hallott éjszaka? Még
kétszer megkocogtatja a billentyűzetet. Újabb igen.
Eszembe jutott, amit Jessie mondott nekem az első éjszakámon.
Azt hiszem, megijedt. Hope’s End nem egy normális ház. Itt sötétség
van. Érzem. Mary is érezte.
Bár Jessie azt állította, csak viccelt, most már kezdem azt hinni,
hogy ez nem vicc volt. Nem teljesen.
– Azt tudja, hogy rájött-e valaha, hogy milyen zajok voltak? –
kérdezem.
Ahelyett, hogy kopogtatna, Lenora inkább begépeli a válaszát.

nem

– És ettől lett furcsa és ideges? Lenora még két szót leír.

és félt
 A szívem kihagy egy ütemet a mellkasomban. Tehát igaz. Talán
Jessie tudta, mert Mary elmondta neki, vagy talán csak tudat alatt
sejtette, hogy valami nincs rendben. Akárhogy is, ez nem változtat a
tényen, hogy valami Hope’s Endben megijesztette Mary Miltont.
– Mitől félt, Lenora?
Figyelem, ahogy Lenora keze a billentyűzeten csúszkál, nagyon
hasonlít Jessie Ouija-táblájának planchette-jéhez. Tizenhárom
billentyű és egy szóköz megnyomásával később meglátom a választ,
amire számítottam.

a testvéremtől

A testvérem tudta, hogy szerelmes vagyok, mert a testvérek

megérzik valahogy ezeket a dolgokat. Még azok is, akik soha nem
jönnek ki egymással, ami kettőnk esetében biztosan így volt.
– Ki az? – kérdezte azon ritka alkalmak egyikén, amikor
kivételesen ugyanakkor tartózkodtunk ugyanabban a szobában.
Általában sikerült elkerülnünk egymást. De aznap este
mindketten a könyvtárban foglaltuk el magunkat.
– Fogalmam sincs, kire gondolsz – válaszoltam, miközben a
kandalló mellett ültem, és anyám egyik romantikus regényét
olvastam, amit normális körülmények között nem találtam volna
méltónak hozzám.
Én magam is komoly irodalmi műveket akartam írni, ezért
olvasni is kizárólag ilyet voltam hajlandó. De minden megváltozott,
amikor beleszerettem Rickybe.
Mert ez szerelem volt.
Szerelem első látásra, hogy még közhelyesebb legyek. Az én
esetemben azonban igaz. Abban a pillanatban, amint megláttam
Rickyt, tudtam, hogy szerelmes vagyok belé. Lehetetlen volt nem így
érezni. Nemcsak hogy ő volt a legjóképűbb férfi, akit valaha láttam,
de úgy megértett engem, ahogy senki más. Láttam abból, ahogy rám
nézett. Ő nem egy gazdag ember elkényeztetett lányát látta, aki
megelégszik a flörtöléssel és a csinos ruhákban való flangálással.
Látott egy fiatal, intelligens nőt, tele reményekkel, álmokkal,
ambíciókkal.
 Látta azt a személyt, akivé én magam akartam válni.
– Annyira más vagy, mint a családod többi tagja – mondta nekem
az első este, miután egy órát beszélgettünk a teraszon.
– Remélem, jó értelemben – feleltem.
– A lehető legjobban.
Hagytam, hogy megcsókoljon. Az első csókom. Csodálatosabb
volt, mint amiről valaha is álmodni mertem. Amikor az ajka az
enyémhez ért, olyan érzés volt, mintha az egész létezésem
felrobbanna.
Fényesen, szikrázva és fehér izzással, mint egy tűzijáték.
Kifulladva és elpirulva elhúzódtam tőle. Egy pillanatra azt
hittem, el fogok ájulni. Szédülten dőltem a terasz korlátjának.
Valószínűleg el is estem volna, ha Ricky nem vesz a karjaiba. Azt
suttogta:
– Mikor láthatlak újra?
– Holnap este – suttogtam vissza, mintha én lennék Júlia, és ő az
én Rómeóm, akivel az erkélyemen találkozunk. – Ugyanitt.
Két hét telt el azóta, és mi minden este egymással voltunk. A
teraszon találkoztunk, és onnan mentünk valahova, ahol nem
találhatott ránk senki. Amikor együtt voltunk, a világ elolvadt, és
minden színtiszta boldogsággá változott. Amikor külön voltunk,
csak rá gondoltam, csak róla álmodtam, csak vele törődtem.
A második este, amikor találkoztunk, ismét csókolóztunk, ezúttal
féktelenül. A kunyhónál voltunk, félig árnyékba burkolózva, és
meséltünk egymásnak az álmainkról és a csalódásainkról. Azt
mondtam Rickynek, hogy el akarok szökni Párizsba, bohémként
élni, megtapasztalni mindent, aztán könyvet írni róla.
Ricky elmesélte, milyen nehéz időkön és mennyi balszerencsén
van túl, hogyan jutott el ide dolgozni.
– A családom kurvára szegény – mondta, egy olyan kifejezést
használva, ami egyszerre sokkolt és izgatott a durvaságával. –
Anyám meghalt, amikor megszült engem. Apám egy aljas
alkoholista, aki inkább ver, mint hogy dolgozzon. Hamar
megtanultam, hogy az iskola haszontalan. A pénz minden egyes
alkalommal legyőzi a tudást. Mivel ügyes vagyok, ide jöttem.
Sóhajtott, és felnézett az égre.
 – Ennél többet akarok, azt elhiheted. Agyonnyomja az embert, ha
nem élheti azt az életet, amit magának szánna… Végtelenül
nyomasztó.
Megpróbáltam enyhíteni ezen a súlyon az egyetlen módon, ami
tudtam, hogy hat: hagytam, hogy Ricky átkarolja a derekam, közel
húzzon magához, és olyan szenvedélyesen csókoljon, ahogy csak
akar.
Még mindig csókolóztunk, amikor meghallottam a füvön surrogó
lépteket. Berniece volt az, aki hazafelé tartott a munkából. Kitéptem
magam Ricky öleléséből, és elmenekültem, mielőtt rajtakaphatott
volna. De ez a veszélyes helyzet sem változtatott semmin. Tudtam,
hogy amit Ricky és én teszünk, az rossz, de nem érdekelt. Vágytam a
tűzijátékra, amit a csókjai robbantottak fel bennem. Szükségem volt
rájuk.
Minden egyes találkozással egyre merészebbek lettünk.
Csókolózás, érintés, egymás testének felfedezése. A harmadik
éjszakán, amikor Ricky keze a mellemre vándorolt, hagytam, hogy
ott maradjon. A negyedik éjszakán a kezemet a nadrágjába
csúsztattam, és megragadtam a férfiasságát. A mocskos részletektől
megkíméllek, de ez így ment egészen addig, amíg pontosan egy
héttel a találkozásunk éjszakája után megengedtem Rickynek, hogy
elvegye a szüzességemet.
Amikor vége lett, a karjaiban feküdtem, és azt suttogtam:
– Szeretlek.
Ricky elmosolyodott, és azt mondta:
– Én is szeretlek.
Abban a pillanatban nővé váltam. Gyanítom, hogy ez volt az a
változás, amit a testvérem meglátott rajtam azon az éjszakán a
könyvtárban.
– Nyilvánvalóan bolondulsz valakiért – mondta. – És azt is
tudom, hogy ki az.
Felnéztem a könyvemből, zsibbadtan az aggodalomtól. Berniece
meglátott minket? Tudja? És most elmondja mindenkinek?
– Mit hallottál?
– Semmit – mondta ő. – De nyilvánvaló, hogy szerelmes vagy
Archibaldba.
 Minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam a kitörő
nevetést. Elöntött a megkönnyebbülés. Olyan sok akadálya lett volna
annak, hogy Archie és én együtt legyünk, kezdve rögtön azzal a
ténnyel, hogy inkább éreztem őt a testvéremnek, mint a sajátomat.
– Nem Archie az – mondtam.
– Ne mondd, hogy még mindig fáklyát hordozol Peterért. Az
teljesen reménytelen. Ő nem érdeklődik irántad.
– Se irántad.
– Majd meggondolja magát – mondta. – Biztos vagyok benne.
Aztán összeházasodunk, és itt töltjük hátralévő napjainkat.
– Hope’s Endben?
A testvérem széttárta a karját, mintha át akarná ölelni az egész
házat.
– Hát persze. Soha nem fogom elhagyni ezt a helyet.
– De a falakon túl ott az egész világ, amiből még semmit nem
láttál – mondtam. – Én például annyi mindent szándékozom
felfedezni belőle, amennyit csak lehet.
– A titkos barátoddal? – kérdezte mosolyogva, bár egy olyan
pillantással együtt, amelyet már sokszor láttam, de csak ritkán
vettem észre, mennyire gonosz is tud lenni. A mosolyában nem volt
semmi derű, semmi melegség. Olyan hideg és számító volt, mint a
lány, akinek az arcán elterült. – Mondd csak el nyugodtan most,
hogy ki az. Tudod, hogy úgyis rájövök.
Végül is igaza lett.
Mert tényleg rájött, és nem sokkal utána bekövetkezett a tragédia.
De legalább a kívánsága is teljesült. Ennyi évvel később még
mindig itt van, és a folyosókat járja. És soha nem fog elmenni.
Amíg Hope’s End áll, a testvérem is a falai között marad.
 HÚSZ
Hope’s End harmadik emelete meglepett. Bár minden ugyanúgy
néz ki, mint egy emelettel lejjebb, kivéve a középen lévő főlépcső
tetejét, mégis teljesen más érzés. Itt fent a kastély dőlése sokkal
nyilvánvalóbb. Már látni is lehet, nem csak érezni. Amikor a
szolgálati lépcső tetejéről lenézek az alattunk levő mélységbe, olyan
érzés, mintha egy hajó rakterében lennénk.
Nem csoda, hogy Carter a kunyhót választja. Fogalmam sincs,
hogy Jessie és Archie hogy tudnak itt fent élni. Kissé kábultan
indulok el a folyosón. A padlódeszkák reszketnek a lábam alatt,
miközben felülről a tetőre csapódó zuhogó eső hangja hallatszik.
Előttem egy nyitott ajtóból fény és zene árad ki.
Jessie szobája, gondolom.
Kétlem, hogy Archie szeretné a Talking Headset.
És igazam is van. Amikor bekukkantok, látom, hogy ül a padlón,
és egy halom polaroidot válogat.
– Hé – szólítom meg. – Hogy bírod?
Értelmetlen kérdés. Mindenki számára nyilvánvaló, akinek van
szeme, hogy Jessie egyáltalán nincs jól. Felnéz a fotókról, és látom a
szemén, hogy nemrég hagyta abba a sírást.
– Szarul – mondja.
Belépek a szobába, és megdöbbenek, mennyire más, mint az
enyém. Bár az alakja és a mérete majdnem azonos, Jessie-nek sikerült
belaknia. A falakat zenekarok poszterei borítják, a legtöbbről még
sosem hallottam. Az egyik lámpaernyőre selyemsálat dobott, ami
tompa vörös fényt kölcsönöz a szobának. Az ajtó közelében a
mennyezet normál magasságú. A szoba másik oldalán drámaian lejt
a tetőablakok felé, amelyek közül az egyik nyitva van, és beengedi a
zuhogó eső hangját, ami nagyszerűen illik Jessie könnyeihez.
– Nem tudom elhinni, hogy Mary nincs többé – mondja, és
felemeli az egyik polaroidot.
Csatlakozom hozzá a földön, és kiveszem a kezéből a fényképet.
Őt és Maryt ábrázolja a teraszon, a szél a hajukat borzolja. Ez az első
alkalom, hogy látom Maryt – a szikla tövében fekve, homok alá
temetve nem számít –, és megdöbbenek azon, milyen fiatal volt. A
húszas éveiben járt, ahogy elnézem. És annyira ismerősnek tűnik,
hogy összeszorul a szívem. Ragyogó mosoly, vagány frizura. Már
értem, miért kedvelte őt mindenki. Azt hiszem, én is megszerettem
volna.
– Tudtam, hogy nem mehetett el csak úgy – mondja Jessie. –
Anélkül nem, hogy elköszönt volna, vagy elmondta volna, hová
megy.
– Eleve miért gondoltad, hogy elment?
– Mert Mrs. Baker ezt mondta nekünk.
– És vajon ő miért gondolta ezt?
– Gondolom, mert így nézett ki a dolog – mondja Jessie. –
Tudhattam volna, hogy nem szabad elhinnem. Az ilyen távozás
egyszerűen nem illett Maryhez. Ahogy az öngyilkosság sem. Nem
érdekel, mit mond az a nyomozó. Mary nem ölte meg magát.
– Néha az emberek olyan dolgokat tesznek, amire nem
számíthatsz – mondom, és az anyámra gondolok, meg arra, ahogyan
ő véget vetett a dolgoknak. Semmi búcsú. Semmi üzenet. Semmi
lezárás. Hiányzik, de dühös is vagyok rá, amiért így hagyott itt
engem és az apámat, hogy ketten próbáljuk meg összerakni a
kirakós darabkáit. Amit, mint kiderült, mi nem tudtunk megtenni. –
Talán volt valami baj, amiről senki sem tudott.
– Mint például?
Például hogy Virginia Hope szelleme gyötörte. De nem akarok
rögtön ezzel kezdeni. A legjobb, ha könnyedén megyünk bele a
témába. Már ha ez egyáltalán lehetséges.
– Hogyan viselkedett Mary, amikor utoljára láttad?
Jessie szippant egyet, és a kézfejével megtörli az arcát, a csíkos
szempillaspirált az arcára kenve.
– Pont úgy beszélsz, mint az a nyomozó.
– Mit mondtál neki?
– Hogy Mary olyan volt, mint szokott. – Jessie felvesz egy másik
polaroidot, és bámulja, miközben halkan hozzáteszi: – Még ha ez
nem is volt teljesen igaz.
– Valami nem volt rendben?
 Bólint, ledobja a fotót a padlóra, felvesz egy másikat, és
megmutatja nekem. Mary van rajta a második emeleti folyosón, az
egyenruhája fehérje – talán ugyanaz, amit most én viselek – éles
kontrasztot alkot a sötét környezettel.
– Miért nem mondtad el a nyomozónak?
– Nem tudom – mondja Jessie vállat vonva. – Azt hiszem,
próbáltam megvédeni Maryt.
Ezt a belső késztetést nagyon is jól értem. Még a halála után is
úgy éreztem, hogy meg kell védenem anyámat. Ezért vetettem fel a
nyomozás elején, hogy fogalma sem volt arról, hány tablettát szabad
beszednie. Hogy a túladagolása véletlen volt, bár mindenki tudta,
hogy nem volt az. Végül rájöttem, hogy ahelyett, hogy őt védtem
volna, inkább abba a gondolatba kapaszkodtam, hogy nem
hagyhatta el apámat és engem úgy, ahogyan tette. Nem tehette
önszántából.
– Jelenleg a legjobb módja annak, hogy segítsünk Marynek, ha
kiderítjük, mi történt pontosan.
– Leesett – mondja Jessie. – Ez az egyetlen magyarázat.
Ez a hang nagyon ismerős. Apám is így beszélt az elején.
Bizonytalan bizakodás.
Amit mondanak, az nem igaz, Kit-Kat.
– De lehet, hogy nem. Főleg ha Mary furcsán vagy idegesen
viselkedett – mondom, tudatosan használva a két szót, amit Lenora
egybegyömöszölt.
Jessie elnéz mellettem a falra, ahonnan egy Eurythmics-poszter
néz vissza rá.
– Miért érdekel téged ennyire, hogy mi történt? Még csak nem is
ismerted Maryt.
Nem, valóban nem. De én vagyok az, aki megtalálta. Én vagyok
az, aki lenézett, meglátta a holttestét, és olyan hangosan sikított,
hogy a hang a ház leghátsó zugában is visszhangzott. Én vagyok az,
aki most attól tart, hogy a homokkal borított testét fogom látni a
rémálmaimban ma éjszaka.
De nem ez az egyetlen dolog, ami aggaszt. A legfőbb az – és ez
olyan erős, hogy talán aludni sem fogok tudni ma éjjel –, hogy ami
Maryvel történt, az velem is megtörténhet-e, és ez egyszerre teljesen
paranoid, mégis teljesen racionális gondolat. Ugyanaz a munkánk,
ugyanaz a hálószobánk, sőt még az egyenruhánk is ugyanaz. Ha
valami ezzel a munkával kapcsolatban vezetett Mary halálához,
nagyon szeretném elkerülni, nehogy hasonló sorsra jussak.
– Említette Mary valaha, hogy furcsa zajokat hall éjszaka?
Lenora szobájából? Vagy látott dolgokat?
– Nem – mondja Jessie. – Mert te?
Nem válaszolok, ami önmagában is válasz. Néha az, hogy nem
mondok nemet, igent jelent.
– A múltkor azt mondtad, hogy Mary fél ettől a helytől.
– Csak vicc volt – mondja Jessie.
– Legalábbis szerinted. – Újra szünetet tartok. – De azt hiszem,
lehetett benne valami igazság.
Jessie ugyan fejrázással kezd válaszolni, de hamarosan irányt
változtat, és tétova bólogatásba torkollik. Egyre jobban
elbizonytalanodik, és kiegészíti a mozdulatot:
– Talán. Már nem is tudom.
– Mondta Mary valaha is, hogy félt?
– Igen, de nyilván viccből. Mindketten állandóan ezzel
viccelődtünk. Olyan hülyeségekkel, mint „Most láttam Virginiát a
folyosón. Üdvözletét küldi”. Ilyen hülyeségek, hogy feldobjuk a
hangulatot. Isten tudja, ennek a helynek szüksége van rá. De aztán
Mary abbahagyta a hülyéskedést.
A kíváncsiságtól előredőlök, úgy kérdezem.
– Mikor volt ez?
– Néhány héttel ezelőtt. Viccelődtem Virginiáról vagy Winston
Hope-ról, mire Mary megrázta a fejét, és azt mondta: „Ne mondj
ilyeneket.” Nagyon komolyan kezdte venni a dolgokat. Mintha
tényleg félt volna.
– Virginiától? – kérdezem, és arra gondolok, amit Lenora írt.
Hogy Virginia a szobájában volt. Hogy Mary félt tőle.
– Talán. – Jessie visszafordítja a tekintetét a padlón heverő
polaroidokra. Mindegyik felfordítva van, egy tucat kép Maryről,
amelyeket Jessie úgy csúsztat körbe, mintha tarot-kártyát olvasna. –
Tudom, hogy úgy hangzik, mintha Mary minden szartól megijedt
volna, de nem volt ilyen. Nem volt. Nem hiszem, hogy hitt volna a
szellemekben. De…
– De mi? – kérdezem, mert nem szeretném, hogy most hallgasson
el.
– Úgy tűnt, valami megijesztette – mondja Jessie. – Nem tudom,
mi. Talán tényleg látta Virginia Hope szellemét. Vagy talán csak nem
akart többé viccelődni vele. Valószínűleg azért, mert sok időt töltött
Lenorával.
– Ez a munka része – mondom. – A folyamatos gondoskodás.
– De ezt úgy értsd, hogy tényleg rengeteg időt voltak együtt. Talán
emiatt gondolta, hogy nem illik ilyenekkel viccelődni, vagy ilyesmi.
– Említett Mary valaha egy Ricardo Mayhew nevű fickót? Jessie
összeráncolta a homlokát.
– Kit?
– Régebben itt dolgozott – mondom. – Carter mesélt róla.
– Soha nem hallottam a fickóról – mondja Jessie. – Ha Mary tudta
is, hogy ki az, soha nem említette nekem. És nem tudom, miért ne
mondta volna el. Minden mást elmondott erről a helyről.
Valószínűleg többet tudott a Hope család gyilkosságairól, mint bárki
más, kivéve Lenorát.
Az egyik polaroid a kupacban felkeltette a figyelmemet. Lenora
szobájában készült, Lenora és Mary látható rajta az íróasztalnál.
Lenora a kerekesszékében ül, az írógép fölé görnyedve. Mary
mögötte áll, közel hajol hozzá. A látvány olyan ismerős, hogy már
szinte fáj.
Felveszem, és megmutatom Jessie-nek.
– Ez mikor készült?
– Néhány héttel ezelőtt. – Jessie kikapja az ujjaim közül a
fényképet, és egy kupacba rendezi a többi közé. – Mindig gépeltek.
– Tudod, hogy mit?
– Mary sosem mondta el nekem – mondja Jessie, miközben feláll,
és átmegy a szobán a komódjához, ahol a legfelső fiókba dobja a
polaroidokat. – Először azt hittem, ez valamiféle fizikoterápia.
Tudod, Lenora motoros képességeinek fejlesztése. De állandóan ezt
csinálták. Néha még azután is, hogy Lenorát már rég le kellett volna
fektetni.
 Egy magnóhoz lép, amely a komódon áll a Csipkedísz című könyv
keményfedeles példánya mellett. A gerincén könyvtári matrica virít.
Kihúz egy kazettát a magnóból, és átadja nekem.
– Ezt Lenorának csináltam. Az új könyv első része. Talán ez majd
eltereli a figyelmét mindenről.
– Köszönöm. – Zsebre vágom a kazettát, és az ajtó felé indulok.
Mielőtt távoznék, visszafordulok Jessie-hez, és megkérdezem: –
Tudott még valaki a gépelésről?
– Nem hiszem – mondja Jessie. – Én is csak azért tudtam meg,
mert egy este rájuk nyitottam. Gondoltam, jó kép lenne, ezért az
ajtóban megálltam, és lefényképeztem őket, mielőtt észrevették
volna, hogy ott vagyok. Mary eléggé kiakadt ettől. Megesketett,
hogy nem mondom el senkinek. Valószínűleg nem is kellett volna
elmondanom.
De örülök, hogy megtette.
Mert most már tudom, hogy Mary miért tudott olyan sok
mindent a Hope családról és arról, hogy mi történt azon az éjszakán.
Lenora mondta el neki.

Látom, hogyan nézel rám. Jobb megfigyelő vagyok, mint azt az

emberek gondolnák. És most már azt is látom, hogy sejted, nem fog
tetszeni, ahova vezet ez az egész.
Nem fog.
De megígértem, hogy mindent elmondok neked, úgyhogy ezt is
kapod. A legmélyebb, legsötétebb titkaimat. Olyan dolgokat, amiket
még soha senkinek nem mondtam el.
Csak neked, Mary. Csak neked.
 HUSZONEGY
Lenora bal kezének ujjai szokatlan mozdulatlansággal fekszenek
az írógép tetején. Normális körülmények között billentyűről
billentyűre csúsznának, lassan, de biztosan szavakat írnának az üres
oldalra, amit én fűztem be neki.
A mostani körülményekre sok mindent lehet mondani, a normális
azonban nincsen köztük.
Most, hogy a rendőrség elment, a házra mintha fekete
selyemfátyol borult volna. A hely csendes, a hangulat komor. Hope’s
End egyik lakója eltávozott közülünk, és bár én soha nem ismertem
Mary Miltont, mégis átérzem a veszteséget. Sok mindenben
hasonlítottunk egymásra. Jobban, mint azt valaha is gondoltam
volna.
Ezért toltam Lenorát vacsora után az írógéphez, ahelyett, hogy a
keringési gyakorlatokat csináltam volna vele végig. Ez
szabálysértésnek számít, és Mrs. Baker biztosan nem helyeselné.
Lenora mellett állok, és az egyenruhámra gyorsan felkapott szürke
kardigán ellenére is dideregve átölelem magam. Bár a vihar
elvonult, nyirkos hideget hagyott maga után, ami beszivárog az
ablakokon keresztül, és a szobában olyan érzés fogja el az embert,
mintha egy szellemhajó utasa lenne.
Ami tökéletesen illik a hangulathoz, többek között azért is, mert
az írógép mellett az asztalon ott van az a lap, amelyre Lenora
korábban gépelt. Két szón akad meg a szemem.

a testvérem

– Miért hazudott nekem arról, hogy Mary félt a húgától?

Lenora felnéz rám, zöld szemében aggodalom villog. Aztán
gépelni kezd.

nem hazugság volt

– A húga meghalt, Lenora – mondom, és összébb húzom magam

előtt a kardigánomat. – És szellemek nem léteznek. Úgyhogy jobban
meg kell magát erőltetnie, ha el akarja előlem titkolni, hogy Maryvel
sok időt töltöttek gépeléssel.
Lenora nem tudja leplezni a meglepettségét. Megpróbálja, de
kifejező arca elárulja. Az ajka ferdén elhúzódik, és a jobb szeme
megrándul, mintha keményen dolgozna azon, hogy ne kerekedjen
el.
– Neki is elmesélte, hogy mi történt, ugye?
Lenora kétszer megkocogtatja az írógépet. Ezzel együtt elönt a
csalódottság csípős érzése is, hiszen ezek szerint nem én voltam az
egyetlen ember, akiben eléggé megbízik ahhoz, hogy elmondja. Azt
hittem, különleges vagyok, és hogy Lenora emiatt választott engem.
Most viszont fogalmam sincs, miért avat be engem is.
– Miért nem mondta el nekem? Vagy Vick nyomozónak? Lenora
lassan halad a gépeléssel.

titokban kellett maradnia

– Ezt ki akarta így? Maga vagy Mary?

mary

– És kinek az ötlete volt, hogy elkezdjék gépelni a történetet?

Ahelyett, hogy jelezné, nyomjam meg a visszaugrató gombot,
Lenora másodszor is beírja Mary nevét, az első mellé.

marymary

Nem vagyok meglepve, hiszen Jessie korábban már elmondta

nekem, hogy Mary megszállottja volt a Hope család lemészárlása
történetének. Azt mondta, talán ez lehetett az oka annak, hogy Mary
elvállalta Lenora gondozását. Ha ez igaz, akkor logikus, hogy
szerette volna hallani Lenora verzióját a történtekről.
– Ezért vette meg az írógépet, ugye? – kérdezem. – Azt akarta,
hogy mindent leírjon neki.
Erre újabb két kopogás a válasz Lenora részéről.
– Maga is szerette volna?
 Lenora elgondolkodik egy pillanatra, és az arca már az általam is
jól ismert, elgondolkodó kifejezésre vált. Amikor gépel, a válasza
ugyanolyan zagyva, mint amilyennek a gondolatait képzelem. Újabb
bizonyíték arra, hogy amit velem gépelt, azt már korábban megírta.
A második vázlat, hogy úgy mondjam.

nem először nem akartam beszélni a történtekről mert az emlékek

elszomorítanak, de tetszett az ötlet, hogy újra írjak, ezért mondtam
igent neki

– És mennyit dolgoztak rajta?

hetek

Bár egészen biztos vagyok benne, hogy már tudom a választ,

mégis megkérdezem:
– Szóval amit velem gépelt le, azt Maryvel legépelték már?
Lenora kétszer koppint, mielőtt további információkat gépel be.

és többet

– Mennyivel többet? Magáról és Rickyről?

Lenora tovább gépel. Hét billentyűt nyom le lassan és
megfontoltan, egyértelművé téve ezzel a válasza fontosságát.

mindent

– És mikor fejezte be a történetet?

Lenorának nem kell gondolkodnia a válaszon.

azon az éjszakán amikor elment

Hirtelen bukfencezik egyet a gyomrom. Mary mindent tudott

arról, hogy mi történt a gyilkosságok éjszakáján – azt is, hogy ki
tette, hogyan tette, miért tette. És azon a napon, amikor mindezt
megtudta…
Leugrott.
 Erre kellene gondolnom, mivel Vick nyomozó szerint ez történt.
Mégis rosszul érzem magam. Mintha hazugság lenne. Ehelyett egy
másik szó cikázik az agyamban.
Meghalt.
Ez a brutális igazság.
És ez nem lehet véletlen.
– Mondta Mary valaha is, hogy miért kell titokban tartani? Lenora
ahelyett, hogy kopogtatna, gépel.

igen

Ezután még két szót fűz a sorhoz.

mert megijedt

Újra az írógép melletti lapra pillantok, amelyre Lenora ugyanezt a

választ gépelte egy másik kérdésre. Ahogy ezt teszem, egy új
gondolat jut eszembe. Valami, amire már korábban is gondolnom
kellett volna, csak valószínűleg túlságosan meg voltam ijedve ahhoz,
hogy belegondoljak. De most már nem lehet elkerülni.
– Lenora, maga tényleg azt hitte, hogy Mary csak úgy elment? Az
arcát tanulmányozom – az összes érzelme ott jelenik meg.
Még azok is, amelyeket megpróbál elrejteni. Ezúttal azonban meg
sem próbálja leplezni az érzéseit. Szomorúság borítja el a vonásait,
miközben egyszer megkocogtatja az írógépet.
Nem.
– Azt gondolta, hogy leugrott?
Újabb koppintás. Egy, ami azonnal felpörgeti a pulzusomat.
– Akkor… – A félelemtől hirtelen kiszáradt szám alig tudja
kinyögni a szavakat. – Gondolja, hogy ami Maryvel történt, annak
köszönhető, amit maga mondott neki?
Lenora két kopogása megerősíti a legrosszabb félelmemet.
Szerinte Maryt meggyilkolták.
Ebben a szörnyű felismerésben egy másik, kisebb gondolat is ott
kavarog. Amit az írógép melletti oldalakra vetett újabb gyors
pillantás vált ki belőlem.
 – Mit csinált Mary azokkal az oldalakkal, amelyeket maguk
ketten gépeltek le?
Lenora válaszul összezavarodott tekintettel néz rám.
– Ő segített magának megírni az egész történetet. – Azokra az
oldalakra gondolok, amelyeket ketten gépeltünk, és amelyek most
Lenora gyógyszeres üvegcséivel együtt az ágyam alatti zárható
dobozban lapulnak. Ha Mary és Lenora hetekig gépeltek, miért nem
láttam ennek semmi nyomát? Az íróasztal fiókjaiban minden papír
üres, és sehol máshol nem láttam nyomát gépelt oldalaknak, sem
Lenora szobájában, sem az enyémben. – Az egy vastag köteg papír
lehetett. Mit csinált velük Mary?
Lenora válasza – elrejtette őket – nem segít rajtam.
– Tudja, hogy hol?
A válasza egy kicsit világosabbá teszi a helyzetet.

a szobájában

Rossz érzés futkos végig a gerincemen.

Ami egykor Mary szobája volt, az most az én szobám – és az
igazság a gyilkosságokról mindvégig ott rejtőzött.
Az igazság, ami miatt lehet, hogy Maryt meggyilkolták.
Az este hátralévő része kínzó lassúsággal telik el. Megfürdetem,
felöltöztetem, és az ágyba emelem Lenorát, miközben végig azt
mondogatom magamnak, hogy tévedhetünk. Talán Mary tényleg
leugrott. Talán a kétségbeesés olyan mély forrásai törtek fel benne,
amelyeket már nem tudott irányítani. Talán ez csak egy újabb
szomorú fejezete Hope’s End tragikus történetének.
Vagy talán azért ölték meg, mert ismerte ezt a történetet. Miután
magára hagyom Lenorát a hívógombbal a keze mellett, átmegyek a
szobámba, és alaposan átkutatom. Mivel Mary összes holmija itt
van, kézenfekvő, hogy bármit is gépeltek Lenorával, annak is itt kell
lennie. Hogy hol, arról fogalmam sincs. De elhatároztam, hogy
kiderítem.
A komóddal kezdem, kiveszem Mary ruháit, amíg minden fiók ki
nem ürül. Nincs ott semmi.
 Ezután következik az ágy, mind alatta, mind a matracok között.
Az egyetlen érdekes tárgy ott az én kulcsra zárt dobozom. Kinyitom
az éjjeliszekrényemben elrejtett kulccsal, és ellenőrzöm a tartalmát.
Egy köteg gépelt lap és hat üveg tabletta.
Ezután átvizsgálom a könyvespolcot, arra gondolva, hogy a lapok
a Mary által hátrahagyott könyvek között lehetnek, és ellenőrzöm a
fürdőszobát is, hátha találok valahol lehetséges rejtekhelyet. Egyik
sem vezetett eredményre.
Utoljára a szekrényt nézem át, mivel azt már alaposan
átvizsgáltam aznap este, amikor megérkeztem. Mindazonáltal
átnézem Mary orvosi táskáját, átkutatom a kabátja zsebeit, és
megnézem a padlón lévő dobozt, amelyben valaha könyvek voltak,
de most nincs benne semmi.
Felállok, megtörlöm a kezem az egyenruhám kötényében, és a
doboz melletti tiszta padlót bámulom. Az egyenruhámmal
ellentétben az teljesen pormentes, mintha valami egészen a
közelmúltig ott hevert volna. Már az első este észrevettem, de nem
sokat törődtem vele. Most azonban nem tehetek róla, de
elgondolkodom, mi lehetett ott – és mikor távolították el.
Közelebbről megvizsgálom. A pormentes terület téglalap alakú,
ami egy második dobozra utalna, ha nem lennének lekerekített
sarkai.
Ez azt jelenti, hogy valami másnak kellett lennie. Mondjuk egy
bőrönd.
Mary ápolónő volt. Tudta, mi a helyzet. Csak a gyógyszeres
doboz és egy bőrönd kell.
Az adrenalin lüktet az ereimben, miközben elkapom a
bőröndömet, és a szekrényhez viszem. Idegesen kapkodva a levegőt
a tiszta folt fölé helyezem.
Olyan, mint az egyenruha – nem pontosan illeszkedik, de
meglehetősen közel áll hozzá.
Ahogy kiemelem a bőröndöt a szekrényből, észreveszek valamit,
ami az adrenalinszintemet a zümmögésből az üvöltésig fokozza.
A fogantyú mindkét végén egy-egy fémgyűrű található, amely
magához a bőröndhöz rögzíti őket. Mindegyik gyűrű körülbelül
ugyanolyan alakú és méretű, mint a teraszon talált hajlított
fémdarab.
Hirtelen forogni kezd velem a szoba, mintha Hope’s End
feltartóztathatatlanul az óceánba billenne. De persze semmi nem
mozdul, csak én kezdtem el szédülni, mert áramütésként ér a
felismerés, hogy Mary magával vitt egy bőröndöt, amikor elment.
Abban a bőröndben lehetett a gépelt igazság Lenoráról és a
családja halálának éjszakájáról.
Most, akárcsak Mary, ez is eltűnt.
Kitántorgok a folyosóra, és lemegyek a szolgálati lépcsőn.
Észreveszem, hogy a lépcsőházban lévő repedés egyre nagyobb.
Most már a fal teljes magasságában húzódik, és egy második, kisebb
repedés ágazik ki belőle. A szemközti falon egy másik repedés is
keletkezett. Ha így haladunk, hamarosan az egész ház tele lesz
velük. Megborzongok.
A konyhában egyenesen a telefonhoz megyek, és tárcsázom a
Vick nyomozó által adott kártyán szereplő számot. A telefon hatszor
csörög, mire egy bágyadt hangon felveszi.
– Igen?
– Kit McDeere vagyok.
– Kit. – Zizegés hallatszik, ahogy a nyomozó kétségkívül megnézi
az éjjeliszekrényén lévő órát. Én ugyanezt teszem a konyhai órával.
Még nem ütötte el az éjfélt. – Tudod, mennyi az idő?
– Igen – mondom tompán, hogy egyértelművé tegyem, nem
érdekel. – De, gondoltam, érdekelhet a tény, hogy Mary Milton nem
egyszerűen leugrott.
– Mert mit gondolsz, mi történt vele? – kérdezi Vick nyomozó egy
zavart szünet után.
Várok kicsit, megpróbálom összeszedni a gondolataimat. El sem
hiszem, hogy ezt gondolom, nem visz rá a lélek, hogy hangosan
kimondjam. Mégis megteszem, és a szó kényszeredetten zúdul ki
belőlem.
– Lelökték.
 HUSZONKETTŐ
Felteszem a kérdést, amit már most tudok, hogy meg fogom
bánni – mondja Vick nyomozó. – Miért gondolod, hogy valaki
lelökte Mary Miltont?
– Volt egy bőrönd a szobájában.
– És?
– Most már nincs.
– És?
– Mary magával vitte. Vick nyomozó felsóhajt.
– Pontosan egy perced van, hogy megmagyarázd.
Egy másodpercet sem vesztegetek arra, hogy megpróbáljam
elhitetni vele a hihetetlen dolgokat. Még egy nála kevésbé
szkeptikus embert sem sikerülne elsőre. De megteszek minden tőlem
telhetőt, mesélek neki a szekrényben lévő csupasz foltról, arról, hogy
szerintem egy, a hálószobából nemrég kivitt bőrönd miatt történt, és
hogy miért gyanítom, hogy Mary a bőrönddel együtt hagyta el a
házat a halála éjszakáján.
– Ha öngyilkos akart lenni, miért vitt magával egy bőröndöt?
– Fogalmam sincs – mondja Vick nyomozó.
– Mert nem azt tervezte, hogy elmegy innen – mondom. – Ezért
van még mindig itt minden, ami az övé volt. Marynek feltett
szándéka volt visszajönni.
– Gondolom, arról is van elméleted, hogy mi volt ebben az
állítólagos bőröndben.
– Az igazság a Hope család meggyilkolásáról.
Az ágyrugók hirtelen nyikorgása elárulja, hogy a nyomozó épp
most ült fel. Végre a magaménak tudhatom az osztatlan figyelmét.
– Azt hiszem, Mary azzal a szándékkal szegődött ide, hogy
kiderítse, mi történt valójában azon az éjszakán – mondom. – És ez
sikerült is. Mert Lenora mindent elmondott neki.
– Hadd találjam ki – mondja fáradt hangon Vick nyomozó. –
Legépelte neki.
– Igen.
– Kit, ezt már…
 Gyorsan közbevágok, mielőtt újra esélye lenne hazugnak nevezni.
– Tudom, hogy azt hiszed, csak kitalálom, de Lenora tud gépelni.
Van egy kötegnyi oldalam, amit meg tudok mutatni neked. Mindet
Lenora gépelte. És ha ez se lenne elég, hogy elhidd, fényképes
bizonyítékom is van rá. Jessie-nek van egy fényképe Maryről és
Lenoráról, amint együtt gépelnek. Titokban csinálták. Mary
segítségével Lenora mindent leírt, ami a családja meggyilkolásának
éjszakáján történt. Amikor befejezték, azt hiszem, Mary azt tervezte,
hogy nyilvánosságra hozza. Fogta, amit Lenora gépelt, betette a
bőröndjébe, és elment. De valaki Hope’s Endben tudta, hogy mit
tervezett, és megállította, mielőtt ezt megtehette volna.
– Azzal, hogy a halálba taszította?
– Igen.
– Miért tenne ilyet bárki?
– Mert nem akarta, hogy kiderüljön az igazság.
Hallgat. Vagy éppen azon gondolkozik, amit mondtam, vagy
készül rám csapni a telefont. Kiderül, hogy az előbbi, bár a hangjából
ítélve az utóbbi is benne van még a pakliban.
– Ez az egész nagyon kusza, Kit.
– Nem hazudok – mondom.
– Nem mondtam, hogy hazudsz. Szerintem őszintén azt hiszed,
hogy ez történt.
– De te nem. – A halántékom fájdalmasan lüktetni kezd. A fejem
készül szétrobbanni, amit kétségtelenül az alváshiány és a rengeteg
frusztráció okoz. – Melyik részét nem hiszed el?
– Az egészet – válaszolja Vick nyomozó. – Először is, tudod,
milyen nehéz valakit átdobni egy korláton?
– De nem ezen – mondom, és eszembe jut, hogy elég volt
nekidőlnöm, hogy kibillentsen az egyensúlyomból, és attól féljek,
mindjárt átzuhanok rajta. – Nagyon alacsony.
– Tudomásul vettem. De azt is mondtad, hogy Mary mindent,
amit ő és Lenora gépeltek, ebbe a bőröndbe tett. Mit gondolsz, hová
akarta elvinni?
– Valószínűleg hozzád. – Csak vakon találgatok, de az ösztöneim
ezt súgják. Tegyük fel, Lenora épp most mondott el mindent a város
leghírhedtebb bűntényéről. Eddig nem is gondolkoztam el azon,
hogy mit fogok tenni, amikor Lenora befejezi nekem is a történtek
elmesélését. De az ösztöneim azt súgják, hogy azonnal a
rendőrséghez fordulnék. – Mary tudta az igazat arról az éjszakáról.
– Ez az első bukfenc a sok közül az elméletedben – mondja Vick
nyomozó. – Mary halálának időpontja hajnali kettő körül volt.
Tényleg azt hiszed, hogy ilyen későn indult el a rendőrségre?
A konyhaablak felé nézek. Odakint épp elég a holdfény ahhoz,
hogy kivehessem a terasz hosszában futó korlátot. Elképzelem,
ahogy Mary ott, hasonló fényben fürdik, átbukik a korláton, és
eltűnik a szemem elől.
– Honnan tudod, hogy mikor halt meg?
– Mert apály volt – mondja Vick. – Mary hétfő este tűnt el. Az
apály aznap nem sokkal hajnali kettő után volt. Ha lett volna ott víz,
a holttestét az óceánba sodorta volna. Ehelyett Mary a fedetlen
partnak csapódott, és a becsapódáskor meghalt. Amikor jött a
dagály, betemette a homok.
Ez egy újabb képet vetít lelki szemeim elé Maryről. Behunyom a
szemem, és elfordulok a konyhaablaktól.
– De a holmijai közül hiányzik egy bőrönd – mondom.
– Meglehet – mondja Vick nyomozó. – De Mary halála és a te
érkezésed között eltelt egy hét. Ez idő alatt bárki elvihette a
szobából. Miért vagy biztos benne, hogy Marynél volt?
– Megtaláltam az egyik darabját a teraszon.
– Tényleg?
Vick nyomozó hangja egy pillanat alatt változik elutasítóból
érdeklődővé. Megengedek magamnak egy mosolyt, bár ő nem
láthatja. Úgy érzem, mintha háborút vívnék. Ez pedig most a diadal
egy apró pillanata.
– Egy fémhorog, amely a fogantyút a bőröndhöz rögzíti.
Meghajlott és a földön feküdt, ami arra enged következtetni, hogy a
fogantyú akkor tört el, amikor valaki kitépte a bőröndöt Mary
kezéből.
– Most már kezdünk eljutni valahová – mondja Vick nyomozó.
– Még mindig megvan?
A mosoly lehervad az arcomról.
– Elvesztettem.
 Vick nyomozó nem kérdezi, hogyan, és én sem adom meg önként
ezt az információt. Ha elmondom neki, hogy akkor ejtettem ki a
kezemből, amikor majdnem leestem a teraszról, csak még inkább
meggyőződik arról, hogy ami Maryvel történt, nem gyilkosság volt.
Nem mintha szüksége lenne megerősítésre, ahhoz túl nagy az egója
amúgy is.
– Tudtam – mondja. – Meg akartam adni neked az esélyt, hogy
bebizonyítsd, hihetek neked. Tényleg szerettem volna. De most már
elég legyen ebből a baromságból.
– Ez nem baromság.
– Tudom, hogy mire megy ki ez az egész, Kit. Pontosan ugyanaz
a játszma, amit ma délután is előadtál. Fogod azt, ami Maryvel
történt, és kiforgatod, hogy enyhítsd a saját bűntudatodat.
– Az én bűntudatomat? Még mindig azt hiszed, hogy csak
kitalálom az egészet?
– Nem hibáztatlak – folytatja Vick nyomozó, mintha meg sem
hallotta volna, amit mondtam. – Nem is hiszem, hogy tudatában
vagy annak, hogy ezt csinálod. De nyilvánvaló, hogy mi történik. Az
édesanyád kioltotta a saját életét. Hogy ebben mekkora szerepet
játszottál, az még mindig vita tárgya.
– Nem vita tárgya. Baleset volt.
– Szóval mindent megteszel, hogy szavahihetőnek tűnj előttem –
fejezi be Vick nyomozó.
Sikítani akarok. És sírni.
És letépni a telefont a falról, és a konyha padlójához csapni. De a
józan ész megállít, és erősebbnek bizonyul, mint a frusztráció, amit
érzek. Ha teret engedek a hisztériának, Vick nyomozót soha semmi
nem fogja meggyőzni az ellenkezőjéről. Márpedig ő előszeretettel
győződik meg olyan dolgokról velem kapcsolatban, amelyeknek
semmi alapja nincs.
– Én csak annyit mondok, hogy szerintem a nőt meggyilkolták –
mondom. – Nem kellene komolyan venned? Nem kellene legalább
kivizsgálnod a feltételezést?
Vick nyomozó felsóhajt.
– Már kivizsgáltam. Miután beszéltem veled és mindenki mással
abban a házban, arra a következtetésre jutottam, hogy Mary Milton
öngyilkos lett.
– Hogy lehetsz ilyen biztos benne?
– A halottkém előzetes megállapításai szerint a sérülései
összhangban vannak a magasból való lezuhanással. Nem voltak
védekezésből származó sérülések, amik valószínűleg akkor lettek
volna, ha az általad javasolt módon támadták volna meg. A
rendőrökkel átkutattam a területet, a partot, még a teraszt is, nyoma
sem volt a bőröndnek. Semmi olyat nem találtak, ami arra utalna,
hogy dulakodás vagy gyilkosság történt volna. Valójában egyáltalán
nem találtak semmit.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem az történt.
– Sajnálom – mondja Vick nyomozó. – Nem az vagyok, akinek
gondolsz.
Zavartan szorítom a fülemhez kagylót.
– Hogy mondod?
– Mary búcsúlevele. Ez állt benne: „Sajnálom. Nem az vagyok,
akinek gondolsz.” Szépen összehajtogatva találtuk az egyenruhája
zsebében. A papírt erős vízkár érte, de még olvasható volt. Most
pedig mondj egy okot, amiért ne tegyem le a kagylót most azonnal.
– Nem Lenora ölte meg a családját – mondom, inkább
kétségbeesésemben, mint bármi mástól vezérelve. Nincsen tervem.
De remélem, hogy egy ilyen bomba ledobása újra felkelti Vick
nyomozó figyelmét. – Legalábbis szerintem nem ő tette. Még nem
tartunk itt a történetben.
– Kik?
– Én és Lenora. Mondtam, hogy együtt gépeljük a történetét,
ahogyan Maryvel is csinálták. De azt már tudom, hogy volt itt egy
munkás. Ricardo Mayhew.
– Tudom – mondja Vick nyomozó. – Régebben ott dolgoztam,
emlékszel?
– Azt is tudtad, hogy Lenora szerelmes volt belé? És hogy nem
lehet kizárni, hogy ő az, aki megölte Lenora szüleit és a testvérét?
Biztos vagyok benne, hogy Lenora tudta, hogy ő tette, és fedezte őt.
Most azt hiszem, tiszta vizet akar önteni a pohárba, talán abban a
reményben, hogy elkapják a férfit, habár a gyilkosságok éjszakáján
eltűnt.
 Amikor végre lehetőséget adok Vick nyomozónak, hogy
megszólaljon, a hangja az intrika és az óvatosság között ingadozik.
– Biztos vagy benne?
– Neked hozzáférésed van a rendőrségi jelentéshez arról az
éjszakáról. Nézd meg, és észre fogod te is venni. Azt is látni fogod,
hogy egy csomó megválaszolatlan kérdés maradt nyitva azzal az
éjszakával kapcsolatban. Marynek megvoltak rá a válaszok. Most
pedig halott. Ez nem véletlen. Az pedig kurvára biztos, hogy nem
lett öngyilkos.
Leteszem, mielőtt Vick nyomozó újabb lyukat üthetne az
elméletembe, azt mondaná, hogy tévedek, majd önelégülten
előhúzna egy másik bizonyítékot, hogy bizonyítsa. Tudom, hogy jó
nyomon járok.
És ettől átjár a jeges rémület.
Mivel Lenora nekem is elmeséli a történetét, lehet, hogy én leszek
a következő.
Mégsem ez a legijesztőbb része az egésznek. Ami igazán
hátborzongató, és amit még Stephen King is megirigyelhetne, az a
fordulat, hogy Maryt nem egy véletlenszerű idegen ölte meg. Pedig
ez a gondolat engem valamiért megnyugtatna. De nem, bárki is lökte
le őt a teraszról, tudta, mire készül.
Mind ismerték őt.
Ami azt jelenti, hogy valószínűleg valaki olyan tette, aki Hope’s
Endben él.
Rajtam és Lenorán kívül csak négy ember jöhet szóba: Mrs. Baker,
Archie, Carter és Jessie.
Hogy miért érezte bármelyikük is, hogy meg kell ölnie Maryt a
kéziratok miatt, fel nem foghatom.
Újra a telefon után nyúlok, éget a vágy, hogy visszahívjam Vick
nyomozót. Hallania kell, hogy mire jutottam, még ha kétséges is,
hogy hinni fog nekem.
Ahogy eddig sem tette. Semmit nem hitt el.
Éppen tárcsázni akarok, amikor zajt hallok magam mögött.
Lépések. A sötét ebédlőből a konyha felé tartanak. Megfordulok, és
látom, hogy Carter megáll az ajtóban. Ártatlan tekintettel felemeli
mind a két kezét:
 – Nem akartalak megijeszteni.
Pedig pontosan ezt tette. A szívem olyan hangosan dobog, hogy
attól félek, ő is hallja. Hiszen éppen az imént tudatosult bennem:
Carter egyike annak a négy embernek, aki lelökhette Maryt a
teraszról.
Kissé meginog, ahogy belép a konyhába. Iszogatott. Látja rajtam,
hogy nem érdemes titkolnia, úgyhogy azt dörmögi:
– Ez egy nagyon szar nap volt.
A kezemet még mindig a telefonon tartom, megdermedve.
– Így van.
– Kint voltam a teraszon, és hallottam, hogy valaki telefonál.
Gondoltam, bejövök, és utánanézek.
– Mennyit hallottál?
– Egy részét.
– Egy részét vagy az egészet?
– Éppen eleget – mondja Carter. – És azt is tudom, hogy miért
lettél a jelenlétemben ennyire ideges. Jól is teszed. De nem én vagyok
az embered. Én tudtam, hogy Mary mit csinál.
– Hallgatlak.
– Segíteni próbált nekem. – Carter keresztülvág a konyhán, egyre
közelebb jön. Elég közel ahhoz, hogy érezzem a whisky szagát a
leheletén. – És azt hiszem, az én hibám, hogy meghalt.
– Pontosan egy perced van arra, hogy elmondd, mit értesz ezalatt
– mondom, és én is tudom, hogy ez egészen úgy hangzott, mintha
Vick nyomozó mondta volna.
– De nem itt – mondja Carter.
– De igen, itt.
Nem fogok egyedül sétálgatni egy gyilkossal. Már amennyiben
Carter az. Bár a szavaiból úgy tűnik, mintha vallomást akarna tenni,
a testbeszéde mást mond. Görnyedt és csoszog, mintha a légynek
sem tudna ártani. De a látszat csalóka lehet.
– Van valami, amit látnod kell – mondja, majd hozzáteszi: – És itt
nem tudom megmutatni neked. Úgyhogy csak öt percig kell bíznod
bennem.
– Azt mondtad, Mary segíteni akart neked?

É
 – Igen, így volt – mondja Carter. – És most én akarok neki segíteni
azzal, hogy kiderítem, mi történt valójában. Mert ő nem ugrott le. Én
tudom, és a telefonhívásodból ítélve te is tudod.
A tény, hogy hisz nekem, az egyetlen ok, amiért követem Cartert
a házához. De még így is hagyok kettőnk között néhány lépés
távolságot, és folyamatosan a kezét figyelem. Mikor odaérünk a
kunyhójába, az ajtó mellett maradok, ha esetleg menekülnöm
kellene. De Carter mozgása minden, csak nem fenyegető. Miután
elpakolja a majdnem üres whiskysüveget az asztalról, tölt magának
egy csésze feketekávét, hogy kijózanodjon.
– Kérsz? – kérdezi.
– Kávét vagy whiskyt?
– Válassz.
– Inkább megnézném, mi az, amit annyira meg akartál mutatni
nekem – mondom.
– Egy perc. – Carter leül a kétszemélyes asztalához, és kortyol
egyet a kávéjából. – Először is be kell vallanom valamit. Hazudtam
arról, hogy miért vállaltam itt munkát.
Fél lépéssel közelebb araszolok az ajtó felé.
– Ha azt akarod, hogy bízzam benned, ahhoz nem ezzel kellene
kezdened.
– Jogos – mondja Carter. – De fontos, hogy ezt tudd. Nos,
emlékszel arra a törzsvendégre, akiről meséltem? Az, aki régebben
itt dolgozott, és aki hívott, hogy vegyem át a helyét?
– Igen – mondom. – És feltételezem, hogy volt neve is.
– Anthony – válaszolja Carter. – Bár mindenki Tonynak hívta.
Nos, Tony többet tett annál, mint hogy azt javasolta, hogy itt
dolgozzam. Ragaszkodott hozzá.
– Miért?
– Évtizedekig dolgozott itt. Ismerte az összes zugot és rést. Egy
nap a garázs feletti szobákban szaglászott. Néhány szolgáló lakott
ott.
– Azt hittem, hogy a házban vagy ebben a kunyhóban laktak –
mondom.
– Fénykorában Hope’s Endben nyüzsögtek a szolgálók. Volt
köztük egy autószerelő, akinek egyetlen feladata az volt, hogy
Winston Hope Packard-gyűjteményét gondozza. Öt darab volt
belőle. Archie mesélte, hogy Mrs. Baker az évek során kénytelen volt
eladni őket, hogy ki tudja fizetni a hely fenntartásának költségeit.
Furcsa belegondolni, hogy Hope’s End egykor milyen népes volt.
Minden szoba tele volt, még a garázs fölöttiek is. Egy kis falu egy
szélfútta szikla tetején, és mindannyian azért voltak itt, hogy egy
szokatlanul gazdag családot szolgáljanak.
– A gyilkosságok után a garázs feletti helyiségeket raktárnak
használták – mondja Carter egy újabb korty kávé után. –
Bedobozolva az összes cucc a húszas évekből, sőt még korábbról is.
Tél volt, és nem sok tennivaló akadt a környéken, ezért Tony úgy
döntött, hasznossá teszi magát, és megszabadul attól, ami azokban a
dobozokban volt. A legtöbbjük szemét volt. Molyrágta ruhák, repedt
tányérok, olyan emberek dolgai, akik régen itt dolgoztak.
Gyakorlatilag minden, amit akkor hagytak maguk után az emberek,
amikor elmentek innen.
Carter visszavonul a kunyhó hálószobájába, és elővesz a matrac
alatti rejtekhelyéről egy borítékot. Amikor az asztalhoz viszi,
csatlakozom hozzá, óvatosságomat felülírja a kíváncsiság.
– Az egyik dobozban Tony ezt találta.
Kivesz valami laposat a borítékból, és arccal lefelé felém
csúsztatja. A formájából és a szépia színéből meg tudom állapítani,
hogy ez egy fotográfia. Régi, ahogy a hátuljára firkált dátum is
mutatja.

1929. szeptember

Felveszem, megfordítom, és látom, hogy Lenora ifjúkori képe.

Mostanra már nem okoz gondot felismerni őt. Még ha így is
lenne, a dívány, amelyen Lenora ül és a mögötte lévő tapéta elárulja.
Ez az ő hálószobája, mindenestül. Az előszobában lévő portré
fényképes rekonstrukciója.
Az egyetlen különbség a kettő között a ruha – a képen látható
Lenora ruhája szatén helyett pamutból készült – és a testhelyzet.
A festményről eltűnt a tanult póz. Ehelyett Lenora a dívány
háttámlájának támaszkodik, úgy, ahogy egy előkelő kisasszony soha
nem tenné, és a kezét gömbölyödő hasa fölött nyugtatja.
Elzsibbadok a döbbenettől.
– Nem – mondom. – Az nem lehet. De a fénykép nem hazudik.
Egy hónappal a családja lemészárlása előtt Lenora Hope terhes
volt.
Baleset volt, Mary. Vagy ostobaság.
Vagy valószínűleg egy kicsit mindkettő.
Ricky és én túlságosan bele voltunk bolondulva egymásba – és
igen, csordultig teltünk a kéjvágytól – ahhoz, hogy a
következményekre gondoljunk. Nem mintha tudtam volna, mit
kockáztatok. Senki sem gondolt arra, hogy beavasson a méhek és a
beporzás tudományába. Azt a keveset, amit a szexről tudtam, a
testvérem által előszeretettel hallgatott lemezekről szedtem össze. A
csínytevésről és romantikáról szóló dalok, amelyek ártalmatlan
szórakozásnak tüntették fel az egészet.
És hihetetlenül jó volt. Ricky olyan örömöt okozott nekem, amiről
nem gondoltam volna, hogy fizikailag lehetséges. Amikor valaki
ennyire jól érzi magát, nehéz odafigyelni arra, hogy minden rosszul
is elsülhet.
Utólag visszagondolva, azt hiszem, elkerülhetetlen volt, hogy
terhes legyek. Egyébként a korlátozott ismereteim ellenére azonnal
meg tudtam állapítani. A reggeli rosszullétek, a csillapíthatatlan
étvágyam és az elmaradt menstruációm miatt azonnal tudtam, hogy
terhes vagyok. Amit nem tudtam, az az volt, hogy mit tegyek.
Hetekig vártam, mielőtt elmondtam volna Rickynek, mert féltem,
hogy rosszul fog reagálni a hírre. Sok olyan könyvet olvastam,
amelyben a helyzetemben lévő nőkkel rosszul bántak azok a férfiak,
akiknek köszönhették az állapotot. Féltem, hogy én is egyike leszek
ezeknek a megrontott sorsú karaktereknek. Hogy Ricky nem fog
hinni nekem, vagy ami még rosszabb, elmenekül, és magamra hagy
szörnyű helyzetemben. Megkönnyebbülésemre és meglepetésemre,
el volt ragadtatva.
– Szóval örülsz neki? – kérdeztem, miután elmondtam.
– Apa leszek – mondta. – Nagyon boldog vagyok!
De mindketten tudtuk, hogy sok okból kifolyólag kényes
helyzetben vagyunk. Ricky azt mondta, hogy időre van szüksége a
tervezéshez, és én is így gondoltam.
Váratlan örömünk így lett a legnagyobb titkunk. Egy olyan, amit
meglepően könnyű megtartani. Eleinte senki sem foglalkozott
velem, így többnyire észrevétlenül maradt, amikor elkezdtem hízni.
Igen, hallottam anyám szobalányának szitkozódását, amikor
megkértem, hogy engedjen ki a ruhámból egy-két centit. És persze
én is észrevettem, hogy a szolgálólányok elfojtják elítélő
kuncogásukat, amikor második adagot kértem a vacsoránál. Nem
bántam, hogy mindenki azt hitte, egyszerűen meghíztam. Ez azt
jelentette, hogy senki sem sejti az igazságot.
Az az öt hónap volt a legboldogabb, amit valaha is átéltem.
Életemben először nem éreztem magam egyedül. Mindig volt
mellettem valaki, egy állandó társam, a hasamban.
Hatalmas – bár titkos – büszkeséggel töltött el a tudat, hogy egy
újabb élet készülődik bennem, akit én fogok a világra hozni. Hol volt
már az a lány, aki a születésnapján azt fontolgatta, hogy a mélybe
veti magát a teraszról? Most már céltudatos nő voltam. A gondolat,
hogy gyermeket szülök, és Rickyvel együtt nevelem fel,
reménytelivé varázsolta az addig kilátástalan jövőt.
Egy szeptember eleji este felcsempésztem Rickyt a szobámba,
hogy megbeszéljük, mit tegyünk. Kedd volt, és a ház nagyrészt üres.
Miss Baker szabadnapot kapott a többi szolgálóval együtt, ami
minden második kedden szokás volt, a testvérem pedig elment
valahova a barátaival. Apám is Bostonban volt egy sürgős ügy miatt.
A londoni tőzsde nemrég omlott össze, és egyre félőbb volt, hogy itt
is ugyanez fog történni.
Mivel tudtam, hogy anyám nem fogja elhagyni a szobáját – és
akkor is tele lenne laudanummal –, úgy éreztem, nincs akadálya,
hogy felvigyem Rickyt az emeletre, és megosszam vele az ágyamat,
mintha rendes pár lennénk.
Aznap este szeretkeztünk. Először gyengéden, a gyerekre
gondolva, aki a méhemben növekedett. De a vágy hamarosan átvette
az irányítást, ahogy mindig is, és Ricky olyan kemény volt velem
közben, amiről nem tudtam eldönteni, hogy akarom-e, vagy hogy
élvezem-e egyáltalán.
 Utána, ahogy elégedetten feküdtünk egymás mellett,
elképzeltem, hogy az életünk pontosan olyan lesz ezentúl, mint azon
az éjszakán. Csak én, Ricky és a baba, együtt egy kis házikóban,
valahol messze Hope’s Endtől.
– Bárcsak másképp lennének a dolgok, és nem kellene így
titkolóznunk – mondta Ricky, miközben a karjában tartott. – Bárcsak
jobb ember lennék.
Aggódva néztem rá.
– Hogy érted ezt? Csodálatos vagy.
– Aligha – mondta Ricky egy elutasító szipogással. – Jobbat
érdemelsz annál, mint amit én kínálok. Te és a gyermekünk olyan
férfit érdemeltek, aki megfelelően tud gondoskodni rólatok.
Hónapok óta spórolok, és még mindig alig van pénzem, amit ezalatt
össze tudtam kaparni.
Megpróbált kicsúszni az ágyból, de én belekapaszkodtam, és
megakadályoztam, hogy elmenjen.
– Ha a pénz miatt aggódsz, ne tedd. A családomnak rengeteg van.
– Egy fillért sem vagyok hajlandó elfogadni az apádtól – mondta
Ricky.
Én sem az apámra gondoltam, akiről kezdtem sejteni, hogy nincs
is annyi pénze, mint amennyit állított. Nemrégiben, amikor
elhaladtam az irodája előtt, kihallgattam egy heves
telefonbeszélgetést közte és a cég pénzügyeit intéző férfi között.
– Hogy érti, hogy a pénz már nincs meg? – kiabálta bele a
telefonba. – Mi történt vele?
Én magamra és a testvéremre gondoltam, akik a nagyszüleim
által hátrahagyott jelentős vagyont örökölnénk. Ők nem szerették
apámat, és nem is bíztak benne, így amikor meghaltak, semmit sem
hagytak egyetlen lányukra, mert féltek, hogy a szüleim
elpazarolnák. Ehelyett minden pénzüket felosztották köztünk,
unokák között, és egy olyan letétbe helyezték, amelyhez egyikünk
sem férhetett hozzá, amíg be nem töltöttük a tizennyolcadik
életévünket.
– A saját pénzemről beszélek – mondtam. – Vagyis arról, ami
hamarosan az enyém lesz.
 Persze azért voltak kétségeim. A fő ok, amiért még nem mondtam
el a családomnak, hogy terhes vagyok, az az volt, hogy féltem,
kitagadnak, ha megtudják. Ez tűnt a legvalószínűbbnek, figyelembe
véve Ricky státuszát és pénzügyi helyzetét. Ha hozzávesszük azt a
tényt, hogy a gyermekünk házasságon kívül fogant, borítékolható
volt a csalódásból és haragból fakadó büntetés. Ha nem lett volna a
pénz, azt sem bántam volna, ha kitagadnak. Gyűlöltem Hope’s
Endet, és ha többé semmi közöm sem lett volna hozzá, nem
hullattam volna egy könnycseppet sem érte. Az a szerény kunyhó,
ahol Ricky élt, elég lett volna hármunk számára.
Úgy tűnt, Ricky teljesen ledöbbent a gondolattól, hogy olyan
pénzzel gazdálkodjon, amiért nem dolgozott meg.
– Miféle ember lennék, ha hagynám, hogy te fizesd a közös
életünket?
– Olyan férfi, akit szeretek – mondtam.
Végül csak kiszabadította magát az ölelésemből, és a nadrágja
után nyúlt.
– Hogy lehet szeretni egy olyan embert, akinek semmi
büszkesége? Mert ez lenne belőlem. Én nem vagyok rászorulva senki
jótékonykodására.
Megbántottan néztem, ahogy Ricky felhúzza a nadrágját, és
járkálni kezdett a szobában, kezét az üres zsebeibe dugva.
– Nem akartalak felzaklatni – mondtam.
– Hát pedig sikerült.
– Akkor felejtsd el a pénzemet. Majd kitalálunk valamit, még ha
néha nehéz is lesz.
Ricky egy pillanatra megállt, de csak annyi időre, hogy
végignézzen rajtam.
– Nehéz? Te nem ismered ennek a szónak a jelentését.
Dolgoztál már valaha egy napot is az életedben?
– Soha nem volt rá szükségem – vallottam be.
– És ez a te problémád – mondta Ricky. – Te és a családod csak
ültök egész nap, és hagyjátok, hogy mások végezzék az igazi
munkát. Ha hirtelen mindenki eltűnne mellőletek, lefogadom, hogy
egyikőtök sem élné túl egy napig sem.
 Soha nem láttam még dühösnek, és az egyetlen reakcióm az volt,
hogy sírni kezdtem. Próbáltam visszatartani a könnyeket, de azok
így is, úgy is végigfolytak az arcomon.
Ricky hangja megenyhült, amint meglátta őket. Közelebb húzott
magához, és azt mondta:
– Hé! Erre semmi szükség. Majd kitalálok valamit. Csak egy kicsit
több időbe telik. Te csak ne aggódj semmi miatt.
Mivel Ricky azt mondta, hogy ne aggódjak, nem aggódtam. Hiba
volt, Mary.
Mert volt miért aggódni.
De egy pillanatig se hidd, hogy ez egy fiatal lány története, akit
egy érzéketlen férfi kihasznál és eldob. Ennél többről van szó.
Hope’s Endben szinte mindenkinek szerepe volt abban, ami történt –
és a legtöbben drágán megfizettek érte.
Beleértve engem is. Leginkább engem.
 HUSZONHÁROM
A fénykép az asztalon marad, Lenora a szépián keresztül mered a
múltból a jelenbe. Percek teltek el azóta, hogy először megláttam, de
a döbbenet olyan mértékű, hogy nem jutok szóhoz.
Lenora terhes volt.
És bár még nem árulta el, biztos vagyok benne, hogy Ricardo
Mayhew volt az apa. Azt viszont nem értem, hogy mi köze van
ennek Maryhez. Vagy, ami azt illeti, Carterhez.
– Miért ragaszkodott Tony barátod ahhoz, hogy itt dolgozz? –
kérdezem. – E miatt a kép miatt?
Carter bólint. Az elmúlt percekben kijózanodott, valószínűleg a
kávé és a gyónás kombinációjától. Bár amit bevallott, az messze nem
az, amire számítottam.
– Azért kezdtem el itt dolgozni, mert meg kellett tudnom.
– Mit kellett megtudnod?
– Hogy Lenora Hope unokája vagyok-e.
– Még mindig nem értem – mondom.
– 1929 karácsonyának reggelén egy csecsemőt hagytak az
episzkopális egyház6 templomának bejárati ajtajánál – mondja
Carter. – A csecsemő teljesen átfagyott, alig élt. Mivel karácsony volt,
a pap, aki megtalálta, a szokásosnál korábban érkezett a templomba.
Ha csak néhány perccel később megy, a baba meghalt volna. Ezért
nevezte az egyház karácsonyi csodának.
– Az a baba – mondom. – Ő volt…
Carter, akárcsak én, nem tudja megállni, hogy ne nézze Lenora
képét.
– Az apám, igen. Egy fiatal pár fogadta örökbe a templomban,
amelyiknek nem lehetett gyereke. A nagyszüleim. Apám soha nem
próbálta meg kideríteni, kik voltak a vér szerinti szülei, leginkább
azért, mert fogalma sem volt, hol kezdjen el keresgélni. Különben is,
szó szerint magára hagyták. Miért is próbálnál megkeresni valakit,
aki nem akart téged? Így az igazi nagyszüleim kilétét továbbra is
homály fedte. Egészen addig, amíg Tony meg nem találta ezt a
fényképet.
 – Miért gondolta, hogy a nagymamád Lenora?
– A dátum miatt – mondja Carter, és megkocogtatja a fényképet. –
Szerinted hányadik hónapja lehet a terhességnek?
Újra a képre pillantok.
– Hat?
– Én is ezt gondoltam. Ami azt jelenti, hogy a kilencedik
hónapban lett volna…
– Karácsony körül – mondom.
– Pontosan.
Carter nem megy bele a részletekbe, és nincs is rá szükség. Mivel
Lenorának nincs Hope’s Endben élő gyermeke – és még csak nem is
említik –, feltételezhető, hogy a baba vagy meghalt szülés közben,
vagy örökbe adták.
– És szerinted Ricardo Mayhew az apa – mondom.
– Mary is ezt gondolta – mondja Carter, megerősítve azt, amit
már tudtam: hogy Lenora mindent elmondott Marynek.
És hogy Mary legalább egy részét megosztotta Carterrel.
A szája elé emeli a kávéscsészéjét, és kiissza az utolsó kortyot is.
– És ennek így értelme is van. Valójában csak ennek az egynek
van, emiatt ölhette meg Ricardo Lenora családjának többi tagját.
Házas ember volt, akit viszonyon kaptak Winston Hope idősebbik
lányával. Vagy nem hagyták jóvá a kapcsolatot, és akkor indulatból
ölte meg őket, vagy azt követelték, hogy tegye Lenorát tisztességes
asszonnyá, és azért ölte meg őket, hogy ez elől elmeneküljön.
– És ezért kímélte meg Lenora életét – teszem hozzá. – Mert ő
terhes volt a gyermekével.
És gyanítom, hogy Lenora ezért fedezte őt mindvégig.
– Na szóval ezért kezdtem el itt dolgozni – mondja Carter. –
Tudom, hogy hülyén hangzik, de úgy gondoltam, hogy ha látom
Lenorát, ha szemtől szemben találkozunk, akkor tudni fogom.
– Ez egyáltalán nem hülyeség – mondom, és eszembe jut, milyen
érzés volt meglátni saját magam Lenora tekintetében. Azóta is
gyakran elfog a késztetés, hogy újra elmerüljek benne. – Gondolom,
nem jutottál előbbre, amikor találkoztál vele.
– Nem igazán. Nem láttam semmi hasonlóságot. De ez még nem
jelenti azt, hogy nem vagyunk rokonok.
 Végül helyet foglalok az asztal másik oldalán. Vagy annyira
megbízom Carterben, hogy karnyújtásnyira maradok tőle, vagy
Lenora terhességének híre miatt minden óvatosságot a szélnek
eresztettem. Nem vagyok benne biztos, hogy melyik történt.
– Gondoltál már arra, hogy megkérdezed Mrs. Bakert?
– Körülbelül két másodpercig, igen – mondja Carter. – De nem
igazán szívesen beszél a múltról. Ahogy Archie sem.
Ebben igaza van. Annak ellenére, hogy mindketten itt voltak
1929-ben, egyikük sem tűnik olyan típusnak, aki szívesen
beszélgetne bármiről, ami abban az időben történt.
– Szóval inkább Maryt kerested meg.
– Addig nem, amíg meg nem tudtam, mire készülnek Lenorával.
A gépelés, meg minden. – Carter szünetet tart. Elég hosszan ahhoz,
hogy azt higgyem, arra vár, hogy bevalljam, én is ugyanezt csinálom
Lenorával. Hagyom, hadd várjon tovább. Lehet, hogy elkezdtem
megbízni benne, de a bizalmam vékony, mint a friss jég. – Amikor
rájöttem, hogy mindkettőnknek ugyanaz a célja, bevontam őt is.
Most már értem, miért feltételezi Carter, hogy az ő hibája, amiért
Mary meghalt. Azt hiszi, hogy túl sokat tudott. Ahogy Lenora is.
Még mindig hallom a fülemben a válaszát, amikor megkérdeztem
tőle, hogy szerinte Mary azért halt-e meg, amit ő elmondott neki. Az
a két szörnyű kopogás.
– Vannak módjai annak, amivel meg lehet állapítani, hogy
rokonok vagyunk-e valakivel – mondja Carter. – Vérvizsgálat.
Mostanában állandóan használják őket az apasági ügyek
rendezésére. Arra gondoltam, hogy ha ezt meg tudják csinálni,
akkor nyilván az sem okozhat gondot, hogy megállapítsák, kik a
nagyszüleim.
– Itt jött Mary a képbe – mondom.
Carter bólint, mielőtt beavatna a részletekbe. Kapcsolatba lépett
egy laborral, amelyik el tudja végezni a vizsgálatokat. Mindössze két
vérmintára volt szüksége: egy tőle, egy pedig Lenorától. Két héttel
ezelőtt elment a laborba, és levették a saját vérét, hogy elemezzék.
– Meggyőztem Maryt, hogy segítsen nekem a többiben.
Beleegyezett, hogy mintát vesz Lenora véréből, hogy elvihessem a
laborba. Ezután már csak arra kellett várnunk, hogy kiderüljön,
egyezik-e a vér. Aznap este kellett volna megtörténnie, amikor
Mary…
Carter nem tudja rávenni magát, hogy kimondja a többit. Mary
halálának éjszakája.
– Azt mondta, hogy közvetlenül lefektetés előtt vesz majd
Lenorától mintát – mondja. – Úgy terveztem, hogy itt a hűtőben
tárolom, és reggel az első dolgom lesz elvinni a laborba. Amikor
Mary nem jött el, azt hittem, meggondolta magát, vagy nem tudta
megcsinálni. Aztán amikor úgy tűnt, hogy elszökött Hope’s Endből,
kezdtem aggódni, hogy talán a kérésem miatt ment el. Mintha túl
sokat kértem volna tőle, vagy kellemetlen helyzetbe hoztam volna.
Biztos vagyok benne, hogy mindkettőre igen a válasz. Ez nagy
kérés egy ápolónőtől – még egy olyan profi, képzett ápolónőtől is,
mint Mary. De ő teljesítette a kérést. A véraláfutás, amit Lenora
alkarján találtam, pontosan az a fajta, ami egy vérvétel után
keletkezhet, különösen egy idős betegnél, aki olyan véralvadásgátlót
szed, mint amilyet ő kap.
Ez azt is jelenti: talán nem csak Lenora írása volt Mary
bőröndjében. A vérmintája is benne lehetett ott, és amikor ezt
elmondom Carternek, csak még rosszabbul érzi magát, mint eddig.
– Tehát az én hibám volt.
– Nem te lökted le Maryt – mondom, és tőlem ennél többet nem
várhat, hiszen ezzel a mondattal feloldoztam őt a gyanú alól.
Carterben teljesen megbízom.
– Nem, de veszélyes helyzetbe hoztam.
– Amiről nem tudtad, hogy veszélyes.
Carter belenéz az üres kávéscsészéjébe, mintha azt remélné,
mágikus módon újratöltődött, de ezúttal whiskyvel.
– Pedig tudhattam volna. Megkértem Maryt, hogy segítsen
bebizonyítani, Lenora Hope rokona vagyok. Vannak, akik ölni
tudnának azért, hogy ez ne történjen meg.
– Miért?
– Mert ha tényleg Lenora unokája vagyok, lehet, hogy mindent én
örökölök, amikor ő meghal – mondja Carter. – Hope’s End. A házat,
a földet és minden pénzt, ami megmaradt neki.
 – Most ki kapná meg? – kérdezem. – Tudsz róla, hogy Lenora
készített végrendeletet?
– Nem. De ha mégis, akkor, gondolom, mindent a között a két
ember között osztana el, akik a legrégebb óta ismerik őt.
Mrs. Baker és Archie. Amikor Carterrel utoljára pontosan ezen a
helyen ültünk, hangosan elgondolkodtam, hogy miért maradtak itt
pont ők ketten. Most már azt hiszem, tudom, miért – mert ők öröklik
Hope’s Endet, amikor Lenora meghal.
– Tehát az egyikük megölte Maryt – mondom. – Vagy talán
együtt tették.
Carter szája sarka megrándul, mintha mondani akarna valamit,
amiről tudja, hogy nem kellene.
– Mit nem mondasz el nekem? – kérdezem.
– Van még egy ok, amiért azt hiszem, hogy az én hibám. – Carter
elhallgat, nyilvánvalóan tétovázik. – Nyitva hagytam a kaput.
– Mikor?
– Azon a hétfőn. Aznap reggel kinyitva találtam. Gondolom,
beragadt, és nem záródott be rendesen, miután a fickó, aki az
élelmiszert szállítja, elment. Mivel feltételeztem, hogy másnap reggel
én leszek az első, aki elmegy innen, nem vettem a fáradságot, hogy
rendesen becsukjam.
– Szóval azon az éjszakán, amikor Mary meghalt, a bejárati kapu
végig nyitva volt?
– Igen – mondja Carter nagyot sóhajtva. – Bárki bejöhetett rajta.
Elbizonytalanodom. Egy pillanatra megszédít, amikor rájövök,
hogy a gyanúsítottak listája, amely nemrég kettőre szűkült,
mostanra már mindenkire kiterjedt. Csak amikor elmúlik a szédülés,
akkor tudom megkérdezni:
– Ki tudta még, hogy miben mesterkedtek Maryvel?
– Tony – mondja Carter. – Megkértem, hogy ne mondja el
senkinek, de ez nem garancia arra, hogy nem is tette.
– Azt nem tudod, hogy Mary elmondta-e valakinek? – kérdezem,
kifejezetten Jessie-re gondolva, aki annak ellenére, hogy a
legközelebbi kapcsolatban áll Maryvel, úgy tűnik, sok mindenről
nem tud.
 Hacsak nem színjáték az egész. A tény, hogy egyáltalán fontolóra
veszem, egyszerre kelt bennem bűntudatot és paranoiát.
– Nem vagyok benne biztos – mondja Carter.
– Mi van Vick nyomozóval? Elmondtál neki bármit is erről?
– Majdnem – vallja be Carter, mielőtt végül is a whiskysüvegért
nyúlna, amivel az elmúlt öt percben megállás nélkül szemezett. A
maradékot a bögréjébe tölti, és felém nyújtja, hogy megkínáljon az
első korty kávéízű whiskyvel. – Nem akartam őrültnek tűnni.
– Nem, ezt megteszem én helyetted. – Elveszem a bögrét,
kortyolok egyet, és grimaszolok. Az íze borzalmas, de arra jó, amire
kell. – Éppen ezért azt hiszem, egyelőre jobb is, ha csendben
maradsz. Még ha el is mondanánk neki, kétlem, hogy hinne nekünk.
Főleg nekem nem.
– Akkor mit tegyünk?
Nagyon jó kérdés. Nem is tudok rá válaszolni. A legjobb módja
annak, hogy Vick nyomozót meggyőzzük, hihet a szavunknak, ha
bizonyítékot mutatunk neki arról, hogy igazunk van. Akkor
lehetetlen lesz figyelmen kívül hagynia minket. Jelenleg az egyetlen
dolog, ami eszembe jut, hogy egyenesen a forráshoz kell fordulnunk.
– Megkérdezzük Lenorát – mondom Carternek. – És rávesszük,
hogy… – egy kintről jövő zaj szakít félbe.
Egy nagy, fülsiketítő, mélyből felszakadó hang, amely megrázza a
kunyhót és mindent, ami benne van, beleértve engem és Cartert is.
Összekapaszkodunk a zörgő asztallal, és számoljuk, hogy egy, két,
három másodpercig tart. Mire véget ér, Carter kávéscsészéje
összetörik a padlón, és én lelkileg ugyanezt élem meg.
– Ez földrengés volt? – kérdezem. Carter elengedi az asztalt.
– Hát… asszem, igen.
Mindketten bizonytalan lábakkal állunk fel az asztal mellől, és
elindulunk kifelé, hogy utánajárjunk a történteknek. A teraszon Mrs.
Baker, Jessie és Archie ugyanezt teszik. Mind az öten egyszerre
jövünk rá, hogy mi történt – a terasz és a kunyhó közötti szikla egy
része leszakadt, és egy cakkos félkört hagyott maga után, amitől úgy
néz ki, mintha valami kiharapott volna a gyepből egy darabot.
Carter és én teszünk néhány óvatos lépést felé, mindketten
teszteljük a talajt, attól félve, hogy az egész pázsit leszakad a lábunk
alatt. Ami nagyon is megtörténhet. Amikor odaérünk a perem
széléhez, megállunk, és lekukucskálunk. Messze alattunk a lezuhant
földdarabokat már nyaldossák a mohó hullámok.
– Ejnye – mondja Carter. – Ez nem túl jó.
 HUSZONNÉGY
Ez zsinórban a második nap, amikor kihagyom Lenora esti,
keringést segítő gyakorlatait, és egyenesen az írógéphez viszem.
Még akkor is, ha tudom, hogy ez már a határán van a
kötelességszegésnek, nem tehetek róla, túl türelmetlen vagyok.
Egy normális éjszakán – nem mintha Hope’s Endben bármelyik
éjszakát normálisnak lehetne nevezni – felráztam volna Lenorát,
miután elhagytam Carter házát, az ágyhoz vittem volna az írógépet,
és követeltem volna az igazságot a babáról. De az előző éjszaka még
a szokásosnál is abnormálisabb volt.
Miután a kunyhó előtti szikla részben leomlott, Carter bölcsen
úgy döntött, inkább beköltözik a főépületbe, amíg a károkat fel nem
mérik. Nem mintha itt biztonságosabb lenne. Miközben segítettem
Carternek néhány holmiját a harmadik emeleti üres hálószobába
vinni, észrevettem egy új repedést a szolgálati lépcsőnél és egy törött
csempét a konyha padlóján. Rossz előjelek.
Jessie odasimult hozzám, miközben a lépcsőház falait vizsgáltam,
és a fülembe súgta:
– Mit csináltatok Carterrel?
– Csak beszélgetünk – mondtam. Rám kacsintott.
– Hát persze. Értem. Mi mást.
– De tényleg.
– Megtudtál még valamit Maryről?
Megálltam a lépcsőn, és néhány pillanatig tanulmányoztam az
arcát. Rózsaszín hálóingbe öltözve, smink és ékszerek nélkül teljesen
idegennek tűnt. És gyakorlatilag az is volt.
– Nem – mondtam, mielőtt folytattam volna.
Meg akartam bízni Jessie-ben. Tényleg akartam. A Hope’s
Endben tartózkodók közül úgy tűnt, neki volt a legkevesebb oka
Mary halálát akarni, és a legvalószínűbbnek, hogy a szövetségesem
lesz. De mivel Cartert már kizártam a gyanúsítottak közül, nem
kockáztathattam, hogy merő nagylelkűségből mással is megtegyem
ugyanezt. Még akkor sem, ha Jessie-ről van szó. Bár általában nem
vagyok gyanakvó ember, ebben az esetben kénytelen voltam.
Kétlem, hogy Mary is gyanakvó típus lett volna, és elég csak
belegondolni, mi történt vele.
Carter bizonyára ugyanerre gondolt, amikor az ajtómhoz lépett,
miközben a harmadik emeleti ideiglenes szobájába tartott.
– Jól vagy? – kérdezte szinte suttogva.
– Igen – válaszoltam, bár tudtam, hogy valójában mit kérdez. Ha
eltekintünk attól a lehetséges, de valószínűtlen forgatókönyvtől,
hogy valaki a városból besurrant a nyitott kapun, és megölte Maryt,
akkor az a helyzet, hogy a házban lakók közül valaki gyilkos. – Nem
lesz semmi bajom.
De nem voltam jól.
Az éjszaka nagy részét ébren töltöttem, Lenorán és Carteren járt
az eszem, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Marynek
azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott mindkettőjükről. Innen
pedig egyenesen következik a kérdés:
Vajon most már én is túl sokat tudok? A válasz, amit magamnak
adtam – egy határozott igen –, újabb kérdéseket vetett fel. Mekkora
veszélyben voltam? Fel kellene kelnem, és elmennem az éjszaka
közepén, ahogy mindenki azt hitte, Mary tette?
Ilyen gondolatokkal a fejemben kisebbfajta csoda, hogy
egyáltalán sikerült elaludnom. Amikor arra ébredtem, hogy a
napfelkelte sugarai böködik a szememet, és a matrac lejjebb csúszott
az ágykereten, rájöttem, hogy éjszaka nem hallottam semmilyen
rejtélyes hangot Lenora szobájából. Vagy átaludtam őket, vagy bárki
– bármi? – is okozza őket, úgy döntött, hogy nyugton marad az éjjel.
Elfojtok egy ásítást, miközben Lenorát beigazítom a gépelési
pozícióba. Amikor készen áll, letérdelek mellé, és azt mondom:
– Lenora, azt hiszem, beszélnünk kellene a babáról. Úgy tesz,
mintha nem lepné meg, hogy tudom.
Pedig dehogynem.
Az arca, amely olyan kifejező, mint egy némafilmsztáré, nem
tudja elrejteni a mélységes döbbenetet. Különösen igaz ez a szemére,
amely kitágul, miközben kissé elhomályosul. Kimondatlanul is
válasz a legnagyobb kérdésemre: Lehet, hogy Carter tévedett Lenora
terhességével kapcsolatban? Igen, az a fénykép róla 1929-ben nagyon
meggyőző, de nem igazol semmit.
É
 – Tudom, hogy terhes volt – mondom. – És Mary is tudta, ugye?
Lenora bal keze felemelkedik, és kétszer leesik az írógépre.
Ez egy igen.
– Mi történt a babával?
Lenora hosszú, szomorú sóhajtást enged ki. Aztán egyetlen szót
gépel.

elment

– Elment?
Furcsa, hogy egy ilyen rövid szó mennyi lehetőséget rejt
magában. Lenora elvetélhetett. Vagy a baba halva született. Vagy
röviddel azután hagyta el ezt a világot, hogy megszületett. Vagy
összecsomagolták, és otthagyták a templom lépcsőjén karácsony
reggel. Ez az egyetlen szó – elment – jelenthet valami boldogabbat is.
A gyermek megszületett, felnőtt, elhagyta Hope’s Endet, és most
saját családja van. Bár Lenora reakciójából ítélve nem hiszem, hogy
ez történt.
– Meghalt a baba? – kérdezem.
Lenorán látom, hogy nem akar többet gépelni. A kezét az ölébe
fekteti, a használható balt a haszontalan jobbon, és úgy bámulja,
mintha nem hallotta volna, amit kérdezek.
– Ki volt az apa? – kérdezem, mert tudni akarom. – Ricky volt az?
Lenora semmit nem reagál. Tudomást sem vesz a kérdésről.
Tudomást sem vesz az én jelenlétemről. Anélkül, hogy egy szót is
szólt volna, világossá tette az üzenetet – nem akar beszélni róla.
Nem hibáztatom. Terhes volt. A baba már nincs meg.
Valószínűleg azt hiszi, hogy nincs mit mondani.
Csakhogy van.
És Lenora legalább egy másik személynek – Marynek – is
elmondta.
Tekintettel arra, hogy vele mi történt, hálásnak kellene lennem,
hogy Lenora nekem nem hajlandó elmondani a történteket. Talán ez
a másik oka a hallgatásának. Nem akar még nagyobb veszélybe
sodorni, mint amilyenben már most is vagyok.
 Ismét a távozáson gondolkodom. Csak percekbe telne, hogy
összepakoljam a bőröndömet és a dobozomat, felkapjam az orvosi
táskámat, és hátranézés nélkül elsétáljak a Hope’s Endből. De nem
tudom rávenni magam, hogy megtegyem. Még ha nem is mondtak
el mindent, amit tudok, az elég ahhoz, hogy itt maradjak. A többit is
meg kell fejtenem.
A Hope család legyilkolása. Lenora terhessége. Mary halála.
Mindezek a titkok, hazugságok, múltbeli és jelen idejű bűnök
bonyolult csomóba fonódnak össze. Biztos vagyok benne, hogy ha
sikerül kibogoznom, kiderül az igazság. Carterről és Maryről, igen,
de leginkább Lenoráról. Ő az a személy, akit a legjobban meg kell
értenem.
Így hát maradok, hagyom, hogy a reggel lassan és csendben
teljen. Bármelyik másik betegnél könnyű házimunkával,
ebédfőzéssel vagy akár tévézéssel foglaltam volna el magam. Hope’s
Endben egyik lehetőség sem áll rendelkezésemre. Így hát egy
Danielle Steel-regényt olvasva ücsörgök a díványon, miközben
Lenora a kerekesszékében ülve bámul ki az ablakon.
Anyám utolsó napjaira emlékeztet, amikor már túl törékeny volt,
és minden akkora fájdalmat okozott neki, hogy nem tudtuk őt
levinni a nappaliban lévő kanapéra. Televízió és annak megnyugtató
háttérzaja nélküli szobában ragadtunk, ahol a csend kezdett olyan
sűrűvé válni, hogy már-már elviselhetetlen volt.
A mai nap azért ennyire nem rossz, de ahhoz elég, hogy nagyra
értékeljem azt a néhány pillanatot, amikor hang és tevékenység vesz
körül. Megérkezik az ebéd. Megetetem Lenorát. Még a
fürdőszobában is segítek neki, mert ez is több és más, mint ülni és
gondolkodni. Míg én fölösleges fecsegés kíséretében végzem a
feladatokat, Lenora semmire semmit nem reagál.
Nincs kopogás.
Természetesen nincs gépelés sem.
Azzá vált, akinek gondoltam, milyen lesz, mielőtt megérkeztem.
Néma, mozdulatlan, rezzenéstelen arccal, gyakorlatilag élőhalott.
Azon tűnődöm, vajon ilyen lehetett-e az összes többi ápolónő
mellett, mielőtt Mary betoppant az életébe egy írógéppel. Ha igen,
vajon Lenora megbánta, hogy beavatta őt a történetébe? Vajon a
történtek után ugyanígy érez irántam, és úgy döntött, hogy
mostantól ez lesz a dolgok rendje?
És ez az ő döntése. Egy délután nem sok, annyi sem kéne az
írógép mellett, és pontot tehetnénk a történet végére. Mégis úgy
dönt, hogy elviselhetetlen csendben töltjük ezt a hosszú, sivár napot.
Kiolvasom a könyvemet. Lenora kibámul az ablakon. A nap
szürkületbe vált, ami éjszakává sötétedik.
Végül Archie érkezik, tálcán a vacsorával. Lazac és
édesburgonya, ez utóbbi sütve nekem, Lenorának püréként. Mellé
nekem frissen sült zsemle jár, Lenora tálcáján pedig egy csokis
turmix áll.
– Úgy gondoltam, Miss Hope-ra ráférne egy kis kedvcsináló –
magyarázza Archie. – Kislány korában imádta őket.
Ez a gesztus annyira figyelmes, hogy egy pillanatra el is felejtem,
Archie is egyike azoknak, akik megölhették Maryt. Nem számít,
hogy Archie olyan fenyegetően néz ki, mint egy plüssmaci. Itt volt,
amikor 1929-ben Lenora családját meggyilkolták, és itt volt, amikor
Mary lezuhant a szikláról.
Ugyanakkor ez teszi őt tökéletes információforrássá mindkét
éjszakáról. A kihívás az, hogy megállapítsuk, Archie barát vagy
ellenség, gyanúsított vagy potenciálisan megbízható forrás. Egyelőre
úgy döntök, hogy a legjobb, ha mindkettőnek tekintem.
– Nem kellett volna ennyit fáradoznod – mondom, és kiveszem a
kezéből az ételt.
Mivel Lenora ételtálcáját még nem erősítettem a kerekesszékéhez,
a komódra teszem a hógömbje és a Jessie-től tegnap kapott kazetta
mellé.
– Nem gond – mondja Archie. – Különben is, látni akartam, hogy
Miss Hope hogy van.
Lenorára pillantok, aki úgy tesz, mintha egyikünk sem lenne vele
a szobában.
– Nem túl jól.
– Azt hiszem, ez mindannyiunkra igaz – mondja Archie. –
Szegény Mary. Ha tudtam volna, hogy valami ennyire bántja őt,
megpróbáltam volna segíteni rajta valamilyen módon. És akkor a
szikla is csak úgy beleszakad az óceánba. Nem járnak vidám idők
Hope’s End felett.
Vajon volt-e itt valaha olyan időszak, ami vidám volt? Abból,
amit Lenora írt, arra következtetek, hogy a hely kezdettől fogva
halálra volt ítélve.
– A múltkor azt mondtad, hogy te és Lenora régen közel álltatok
egymáshoz.
– Így volt – bólint Archie. – Közel álltunk.
– Mennyire álltatok közel egymáshoz?
– A legjobb barátok voltunk, azt hiszem. Bár ez inkább a
közelségből fakadt, mint bármi másból. Nagyjából egyidősek
voltunk egy olyan helyen, ahol nem sok korunkbeli gyerek
rohangált.
– És mi van Virginiával? Vele is közel álltatok egymáshoz?
– Nem. Nem mondhatnám, hogy közel álltunk egymáshoz.
A válasza, amely üdítően gyors és őszintének tűnő, arra késztet,
hogy folytassam a beszélgetést. Lehet, hogy kockázatos – és lehet,
hogy végül meg fogom bánni –, de ha Archie jelenleg beszédes
kedvében van, nem fogom megállítani.
Tudom, hogy Lenora figyel, még ha úgy is tesz, mintha nem
hallana minket. Előveszem a walkmant, beteszem Jessie legújabb
kazettára felolvasott könyvét, és Lenora fülére teszem a fejhallgatót.
Magát a walkmant a mozdulatlan jobb keze és a kerekesszék oldala
közé szorítom, hogy ne tudjon lecsúszni az öléből.
– Az új könyv Jessie-től – magyarázom Lenorának. – Szeretné
meghallgatni, amíg én Archie-val beszélgetek? Utána
megvacsorázunk.
Mivel tudom, hogy nem fog válaszolni, megnyomom a lejátszást,
és visszafordulok Archie-hoz, aki rám néz:
– Miről kell még beszélnünk?
Tétovázom, próbálom kitalálni, hogyan fogalmazzam meg a
kérdésemet.
Miután arra a következtetésre jutok, hogy nincs jó módja feltenni
egy ehhez hasonló kérdést, kibököm úgy, ahogy van:
– Lenora kisbabát várt?
 – Kisbabát? – Archie olyan értetlenül bámul rám, mintha azt
kérdeztem volna, hogy két feje van-e vagy egy házi orrszarvúja. –
Honnan vetted ezt az ötletet?
– Lenora tett rá egy futó utalást – mondom, és az íróasztalon álló
írógép felé biccentek.
Úgy gondolom, nem baj, ha Archie-nak jelzem, hogy Lenora tudja
használni. Lehet, hogy már amúgy is tudja.
– Mit csináltatok ti ketten azon a valamin?
– Csak ismerkedünk a segítségével – mondom, a lehető
legegyszerűbb formában adva elő az igazságot. – Szeretem
megismerni azokat az embereket, akik a gondjaimra vannak bízva.
Archie szkeptikusan néz rám.
– És azt mondta, hogy gyereke született?
– Ilyesmire utalt.
– Biztosan félreértetted őt.
– Tehát Lenora sosem volt terhes? – kérdezem.
– Soha.
Úgy tűnik, Archie befejezettnek tekinti a beszélgetést, mert
elindul az ajtó felé, hogy távozzon. Még egy utolsó kérdést intézek
visszavonuló alakjához, remélve, hogy ha nem is őszinte választ, de
legalább egy öntudatlan reakciót kapok.
– Amikor közel álltatok egymáshoz, említette valaha Ricardo
Mayhew nevét?
Archie félelmetes termete megáll az ajtóban.
– Nem – mondja.
– Régebben itt dolgozott.
– Tudom – mondja Archie. – De Miss Hope soha nem említette őt.
Ez a válasz.
Újra elindul, és mereven kisétál a folyosóra. De ott megáll,
megfordul, és csak ekkor néz újra a szemembe, kemény tekintete
néma figyelmeztetés.
– A helyedben én nem töltenék túl sok időt az írógép
társaságában – mondja. – A múlt a múlté. Senkinek sem tesz jót, ha
elkezdik felásni.
– A baba most rúgott.
– Ne már, nem hiszem.
Í
 – Így volt, esküszöm – mondta Archie, kezét még mindig
kerekedő hasamra szorítva.
Eltoltam magamtól.
– Szerintem azt nekem is érezni kellett volna.
Ez egy újabb kedd este volt, a háztartás többi tagja szélnek
eresztve, a családom pedig ki tudja, merre. Archie gyakran töltötte
ezeket a szabad éjszakákat a szobámban, nevettünk, beszélgettünk
és álmodoztunk a jövőről. Ez volt a közös rituálénk, amit szinte attól
a naptól kezdve csináltunk, hogy ő elkezdett dolgozni Hope’s
Endben.
De szeptemberre a rituálénk már ritkaságszámba ment. Tudtam,
hogy az én hibám. Elhanyagoltam őt, mióta találkoztam Rickyvel,
így a döntésem, hogy elmondom neki a terhességemet, kísérlet volt,
hogy újra bevonjam az életembe.
Örült nekem, de aggódott is. Amikor elmondtam neki a jövőre
vonatkozó terveimet, úgy tett, mintha lelkesedne érte, de a
homlokán egyre mélyültek az aggodalom ráncai.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? – kérdezte. –
Olyasvalakivel, mint ő?
– Miért ne lennék biztos benne?
Archie hozzám dőlt a díványon, a vállunk összeért.
– Pontosan tudod, miért.
– Ez egy kényes helyzet – mondtam. – De van egy tervünk.
Még nem volt, de ezt nem árulhattam el Archie-nak. Tudtam,
hogy csak még jobban aggódna. Mindig is a védelmezőmnek
tekintette magát. Még akkor is, amikor fiatalabbak voltunk, ő pedig
egy otthonról meglógott kölyök, akinek szánalomból munkát adtak
a konyhán. Azt hiszem, ez vonzott minket egymáshoz. Két
magányos lélek, akiknek szükségük volt valakire, akiről
gondoskodhatnak.
– Bárcsak szóltál volna, hogy beleszerettél – mondta.
– Miért?
– Mert én megpróbáltalak volna észhez téríteni.
– Ne csinálj úgy, mintha csak én lennék kényes helyzetben –
mondtam. – Tudom, hogy mire készülsz.
 – Az nem ugyanaz – mondta Archie, és valóban nem volt az. Ha
valaki még nálam is botrányosabb helyzetben volt, az ő.
– Tudtam, mire vállalkozom, amikor először találkoztam vele –
mondtam, pedig valójában fogalmam sem volt róla, hogy milyen
mélyen és gyorsan fogok beleszeretni Rickybe.
– Ez egy dolog. A gyerekvállalás egy másik – Archie a
fényképezőgépe után nyúlt, amit nemrég vásárolt.
Ez borasztó drága volt akkoriban, és tudtam, hogy nem könnyen
engedhette meg magának. Ahhoz, hogy meg tudja venni, hónapokig
keményen spórolnia kellett.
– Ismerek valakit, aki tud segíteni, ha úgy döntesz, hogy nem
akarod megtartani. Egy orvost.
– Honnan ismersz te ilyeneket?
– Az egyik szobalánytól. Hozzá ment, amikor teherbe esett. Nem
tarthatta meg, mert az apa…
Archie nem fejezte be a mondatot. Az igazságot, amit amúgy is
tudtunk mindketten.
– Az apám volt – mondtam. – Tudom.
Hallottam, hogy Berniece erről beszélt a konyhában az egyik
reggel, amikor azt hitte, hogy a Nagyságos és Magasságos Hope
család tagjai közül senki sincs a közelben.
Így hívott minket. A Nagyságos és Magasságos Hope család, amit
mindig egy gúnyos horkantás kísért. Elmondta, hogy az egyik
szobalányt apám tönkretette, kényszerítette, hogy megszabaduljon a
gyerektől, majd kirúgta Hope’s Endből.
Ez az előző évben történt, és a kompromittáló helyzet alapján,
amelyben a születésnapomon rajtakaptam, apám nem tanulta meg a
leckét. Tudtam, hogy ez volt az egyik oka annak, hogy anyám nem
osztotta meg az ágyát apámmal. Addigra már alig beszéltek,
nemhogy találkoztak volna.
Elszomorított, mennyire nyomorult életet élnek egymás mellett.
A testvérem azonban úgy tett, mintha semmi baj nem lenne.
Tudtam, hogy színlel, mert lehetetlen volt nem érezni a ki nem
mondott feszültséget, amely az egész kastélyban úgy feszült
keresztül, mint egy drótkötél.
 – Nem akarom úgy végezni, mint a szüleim – mondtam. –
Mindent meg fogok tenni érte. Szeretem őt, Arch. Tényleg szeretem.
– Hát, bárcsak ne tennéd.
Archie szavai nem estek rosszul. Tudtam, nem azért mondta,
hogy kegyetlen legyen. Ő egyszerűen csak ilyen volt. Szelíd lelke
volt, és úgy mondta el a dolgokat, ahogy ő látta, ellentétben az
összes többi emberrel, aki Hope’s Endben élt.
– Ha másképp alakultak volna a dolgok, tudod, hogy téged
választottalak volna – mondtam.
– Tudom – válaszolta. – De így alakultak. Velem is és vele is. Az
olyan emberek, mint mi, és az olyanok, mint te és a családod, nem
keveredhetünk. A társadalom nem engedi. Minél tovább hagyod,
hogy ez a dolog folytatódjon, annál rosszabb lesz, ha
elkerülhetetlenül véget ér.
Felültem, mert elfogott a szorongás.
– Nem lesz vége.
Archie megadóan felemelte a kezét.
– Legyen igazad. De bármi történjék is, jó vagy rossz, tudd, hogy
én itt leszek veled egész idő alatt.
– Köszönöm – mondtam.
Felemelte a kamerát, amitől egy sóhajtás szakadt ki belőlem.
Egyáltalán nem vágytam rá, hogy ebben a pillanatban és ilyen
állapotban lefényképezzenek. Bár Ricky minden alkalommal, amikor
meglátott, azt mondta, hogy gyönyörű vagyok, én nem éreztem
magam szépnek. A terhességem hatodik hónapjában puffadtnak és
nyugtalannak éreztem magam. Még Archie-nak sem tudtam
megfelelő pózt felvenni, bár úgy tűnt, nem bánja.
– Tökéletes – mondta, miközben a dudorodó hasamat
simogattam.
A zár kattant, és Archie újra csatlakozott hozzám a díványon. A
fejemet a vállának támasztottam, ahogy az elmúlt években már
számtalanszor megtettem. Olyan nagy volt, olyan szilárd. Tudtam,
hogy mindig ott lesz mellettem, bármi történjék is.
– Csak hogy tisztázzuk – tette hozzá Archie a semmiből. – Ha ő
vagy bárki más bántani mer téged, vagy boldogtalanná tesz,
gondolkozás nélkül megölöm.
 HUSZONÖT
Egy perccel Archie távozása után Carter toppan be Lenora
szobájába, hogy ellenőrizzen minket. Jobb kifejezés híján azt
mondanám, úgy néz ki, mint akit gyötör az alvás hiánya.
– Gondolom, a harmadik emelet nem bánt veled kesztyűs kézzel
– mondom.
Hatalmas ásítással válaszol.
– Hogy bírja itt ki bármelyikőtök is? Egész éjjel úgy éreztem
magam, mintha egy olyan ágyban kellene aludnom, aminek a két
hátsó lábát lefűrészelték.
– Most akkor is biztonságosabb, mint a kunyhó. Hogy néz ki a
gyep?
– Mintha egy nagy lyuk lenne beleharapva – feleli Carter.
– Történt már ilyesmi korábban? Megrázza a fejét.
– Amióta én itt vagyok, nem.
– Akkor miért pont most történik ez? – kóstolgatom.
– Nagyon jó kérdés. Erre nem tudok válaszolni. Egyébként én
inkább amiatt aggódom, vajon megismétlődik-e.
Az éjszakába burkolózó ablak felé nézek, és hálás vagyok, hogy
nem látom a terasz szélét és az óceán hullámait, amelyek a szikla alja
felé száguldanak. Mégis azon tűnődöm, vajon a múlt éjszaka után a
kastély még jobban elmozdult-e – és mennyit tud még dőlni, mielőtt
teljesen felborulna.
Míg én az ablakot nézem, Carter Lenorát figyeli.
– Megtudtál bármi újat?
Ellenőrzöm, hogy Lenora még mindig a walkmanjét hallgatja-e,
mielőtt behúzom Cartert a szobámba.
– Megerősítette, hogy terhes volt – mondom.
– Mi történt a babával?
– Nem tudom. Ezután abbahagyta a gépelést. Világossá tette,
hogy nem akar erről beszélni.
– Gondolod, hogy a baba megszületett? – kérdezi, pedig tudom,
hogy valójában arra kíváncsi, hogy a kisbaba az apja volt-e.
 Tanulmányozom a vonásait, próbálom felfedezni a hasonlóságot
is Lenorával. De semmi. Carter szeme meleg mogyoróbarna. Távol
áll Lenora megdöbbentő zöldjétől. Mégsem tudom kizárni a
lehetőséget. Fogalmunk sincs, Ricardo Mayhew hogy nézett ki, azon
kívül, hogy Lenora hihetetlenül jóképűnek írta le. Mondjuk ezt
Carter örökölte, már amennyiben tényleg ő az unokája.
– Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy a baba elment, ami
bármit jelenthet. Még Archie-t is megkérdeztem…
– Megbízol benne?
– Nem – felelem. – Mert hazudott. Azt mondta, hogy Lenora soha
nem volt terhes.
– Lehet, hogy nem tudta.
– Valószínűbb, hogy nem akarja, hogy bárki más megtudja.
Maryt is beleértve.
Carter összerezzen, és látom, hogy ugyanazt látja maga előtt, amit
én. Mary a teraszon, bőrönddel a kezében, Archie pedig feléje rohan,
kétszer akkora, mint ő.
– Nem kellett volna megkérdezned róla – mondja. – Most még
jobban aggódom, hogy azt gondolja, túl sokat tudsz.
Én is. De más miatt aggódom, mint Carter. Az én félelmem alapja,
hogy hiába csinálunk mi bármit is, semmin sem fog változtatni. A
múlt a múlté, mondta Archie. Senkinek sem tesz jót, ha elkezdik felásni.
Többet ártok, mint használok, ha arra kényszerítem Lenorát, hogy
beszéljen a gyermekről, aki már nincs mellette, és arról az éjszakáról,
amikor a családját lemészárolták? Vajon Mary családjának és
barátainak jobb lesz, ha megtudják, hogy a halál oka gyilkosság volt,
nem pedig öngyilkosság? Talán Vick nyomozónak igaza volt,
tényleg hátsó szándék vezérel. Hogy nem Lenora, Mary vagy akár
Carter az, aki miatt aggódom.
Hanem én magam.
És mi lesz, ha nem tudok bizonyítani semmit?
– Nem gondolja – mondom. – Mert nem tudok semmit. Csak
elméleteink vannak, nem tényeink.
– És most mi lesz?
– Nem tudom. Talán Lenora hamarosan újra gépelni akar majd.
 A közös ajtón keresztül visszamegyek Lenora szobájába, mert
tudom, hogy nem lenne jó, ha valaki meglátna minket a szobámban
Carterrel, ahogy elmélyülten beszélgetünk. Még mindig a fülemben
cseng Jessie tegnap esti hangja. Tele kétértelmű célzásokkal. Mintha
gyanakodna – vagy féltékeny lenne. Ki tudja, hogyan reagálna
Archie, vagy, isten ments, Mrs. Baker, ha így látnának minket együtt.
– Szólj, ha így lenne. – Carter az előszoba felé veszi az irányt, az
ajtóban megáll, hogy még egyszer megnézze Lenorát, hátha most
felfedezi a hasonlóságot, ami nincs is ott. – És légy óvatos. Én
jelenleg nem bízom senkiben, csak benned.
Mire elmegy, már tizenöt perccel elmúlt a vacsoraidő.
Visszasietek a szobámba, az ágy alatti dobozból kiveszem a
megfelelő mennyiségű tablettát, amit a vacsorájához kell kevernem.
A lapok, amelyeket Lenora és én gépeltünk, az ide-oda guruló
üvegcsék alatt maradnak. Nem tudom, hogy fog-e még kerülni
közéjük új oldal – és azt sem, hogy ettől jobb vagy rosszabb lesz a
helyzet.
Lenora pontosan úgy van, ahogy hagytam. Kerekesszék. Ablak.
Fülhallgató a fülén. Az egyetlen dolog, ami megváltozott, az a
walkman. A benne lévő kazetta már nem forog.
Amikor leemelem a fejhallgatót a füléről, nem jön belőle hang.
– Kikapcsolt? – kérdezem Lenorát.
Bal kezével kétszer megkocogtatja a kerekesszék karfáját, ahol
azóta fekszik, hogy bekapcsoltam a walkmant. A walkman is
pontosan oda van beszorítva, ahol hagytam, a jobb keze és a
karosszék oldala között. Még ha Lenora valamikor meg is
mozdította volna a bal kezét, kizárt, hogy átnyúlt volna, és
kikapcsolta volna a walkmant anélkül, hogy a készülék meg ne
mozdult volna.
– Hogy állhatott meg?
Lenora üres pillantást vet rám, ami a vállrándítást helyettesíti.
Felveszem a walkmant, és megvizsgálom. Az első gondolatom az
volt, hogy automatikusan kikapcsol, amikor a kazetta egyik oldalán
elfogyott a szalag. Mivel úgy gondolom, hogy ez esetben a kazettát
meg kell fordítani, kiveszem a készülékből. De mindkét tekercs
körül rengeteg szalag van még, ami arra utal, hogy csak a felét
játszotta le.
Mivel a másik lehetséges magyarázat a megállásra az, hogy
lemerült, visszacsúsztatom a kazettát a walkmanbe, és megnyomom
a lejátszás gombot. Jessie tompa, de összetéveszthetetlen hangja
felcsendül a kezemben tartott fejhallgatóból.
Megnyomom a Stop gombot, és az agyam gyorsabban forog, mint
a walkmanben lévő tekercsek egy pillanattal korábban. Mivel a
kazettából nem fogyott ki a szalag, az elemek még működnek, és
Lenora nem használta a bal kezét, csak egyetlen más módot tudok
elképzelni arra, hogy a walkman miért állt meg a lejátszás közben.
Lenora maga kapcsolta ki.
Egy olyan kézzel, amit nem tud használni.
 HUSZONHAT
Este tíz óra, Lenora már ágyban van, én pedig a szomszédos
szobámban bámulom a walkmant, amit vagy kikapcsolt, vagy nem,
olyan kézzel, amit vagy tud használni, vagy nem. Egy órán keresztül
tanulmányoztam a készüléket a megszállottság határán, és még
mindig nem tudom eldönteni, mi történhetett.
Egy dologban biztos vagyok: gyakorlatilag lehetetlen, hogy a
walkman véletlenül kikapcsolt anélkül, hogy Lenora a jobb kezét
használta volna. Tudom, mert próbáltam. Lökdöstem. Püföltem.
Ütögettem. Még egy szék oldalához is többször nekicsaptam, hogy
lássam, ettől ki tud-e mozdulni a leállítógomb annyira, hogy
megálljon. Nem tud. Lenora semmit sem tehetett a bal kezével, ami
valahogy kikapcsolta volna a walkmant úgy, hogy a jobb kezéhez
ütődik erősen.
Figyelem, ahogy a walkmanben lévő tárcsák pörögnek, és várom,
hogy megállnak-e maguktól, bármilyen más okból, amire én még
nem gondoltam. A kazettaszalag kicsúszott a sínből. Hibás a kábel
magában a walkmanben. Vagy egyszerűen véletlen történt, se
azelőtt, se ezután nem fog ilyen soha többé előfordulni. De minden
pontosan úgy működik, ahogy kell.
Stop, visszatekerés, lejátszás, stop, visszatekerés, lejátszás. Az én
gondolataim is hasonlóan pörögnek.
Állj.
Lenora kikapcsolta a walkmant. Most már meg vagyok győződve
róla.
De hogyan? Visszapörgetés.
Mert lehetséges, hogy többre képes, mint amit elárul. Már
korábban is gondoltam erre, amikor rájöttem, hogy az írógép lapját
kivették a gépből.
Lejátszás.
Ha ez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy Lenora egész idő alatt csak
színlelt.
Állj.
 De nem tudok egyetlenegy okot sem kitalálni, amiért ezt tenné.
Lenora napja tele van megaláztatással. Egy vadidegen ember eteti,
fürdeti, leszedi róla a koszos pelenkát, letisztítja, új pelenkát tesz rá.
Senki sem tenné ki magát ennek önként.
Visszapörgetés.
De mi van azzal az írógépből kivett oldallal? És a lépésekkel,
amelyeket a szobájában hallok? És a homály az ablakban, az árnyék
az ajtórésben? Valaki okozza ezeket – és nem hiszem, hogy Virginia
Hope szelleme az.
Lejátszás.
Ami azt jelenti, hogy az egyetlen logikus magyarázat Lenora, aki
hazudott nekem. Valószínűleg mindenről.
Állj!
Nem feltétlenül. Lehet, hogy Lenora nem tudja irányítani, hogy a
teste mire képes és mire nem. Ez néha előfordul a bénult betegeknél.
Hirtelen izomgörcsök léphetnek fel, mintha áramütés érné a
szervezetüket, és akaratuk ellenére mozgatják meg az izmokat, mint
ahogy akkor történt, amikor az első este ellenőriztem a reflexeit. Ez
olyasmi, aminek a segítségével kikapcsolhatta a walkmant.
Az ujjam még mindig a Stop gombon van, amikor zajt hallok.
Súlyos puffanás.
Lenora, gondolom, amikor másodszor is meghallom. Mozog.
Megint.
A közös ajtón átsietek a szobájába. Csend és nyugalom van.
Lenora mintha aludna. A szeme csukva, hanyatt fekszik, a takaró az
álláig ér. Lábujjhegyen odalépek az ágyához, és hallgatom a légzése
egyenletes hangját.
Minden rendben.
Kivéve, hogy a zaj egyre erősebb. Ezúttal jól kivehetően lépések,
amelyek a folyosón közelednek. Lenora ajtajához megyek, résnyire
kinyitom, és látom, hogy Mrs. Baker halad el mellettem. Egy fehér
köpenyes folt, kezében egy…
Az egy puska?
Kimondatlan kérdésemre azonnal választ kapok, amikor Mrs.
Baker megáll, és félfordulatot tesz felém. A karjában valóban egy
puskát szorongat, amelynek dupla csöve a jobb vállának
támaszkodik.
– Kint vannak – mondja.
– Kicsodák?
– Újságírók. Egész nap a kapunál lézengtek. Vagy ők, vagy a
városból jött fiúk, akik átugrottak a falon.
Amikor Mrs. Baker a szolgálati lépcső felé siet, követem, mert
nem tudom eldönteni, ki van nagyobb veszélyben: mi, vagy a
betolakodók. Ha tinédzserek, és bármiben hasonlítanak azokra,
akikkel együtt jártam iskolába, akkor ártalmatlanok. Mrs. Baker
viszont fel van fegyverezve.
A konyhából az előszobába megyünk, ahol a homlokzati
ablakokon keresztül megpillantom a mozgást.
Egy sötét alak suhant el. Aztán egy másik.
És még egy.
Az előcsarnokban Mrs. Baker kivágja a bejárati ajtót, kilép, és
élesíti a fegyvert. Az éjszaka ködös. Kicsit távolabb újabb két alak
árnyékát pillantom meg, így a betolakodók száma ötre emelkedett.
Mindegyiküknél zseblámpa van, a sugarak lézerként vágnak át a
sűrű ködön.
– Takarodjatok innen, amíg szépen mondom! – kiáltja feléjük Mrs.
Baker.
Minden irányba szétszélednek, lépteik a nedves gyepen
csattognak, a zseblámpák fénye pánikszerűen villog. Miután
biztonságos távolságba kerülnek a háztól, egyikük megáll, és
megfordul, a holdfény hátulról megvilágítja.
– Lenora az! – kiáltja. Aztán hozzáteszi: – Gyilkos! Ezzel el is dőlt
a dolog. Biztos, hogy nem riporterek. Egy másik is csatlakozik
hozzá, és azt kiáltja:
– Gyilkos!
Ehhez aztán a többiek is csatlakoznak. A hangjuk kórusa
visszhangzik az éjszakában, áthasít a ködön.
– Gyilkos! Gyilkos!
A betolakodó, aki a kántálást elkezdte – a jelek szerint ő lehet a
vezér –, azután is kiabálja, hogy a többiek abbahagyták, és még egy
szót hozzáad a sértéshez.
 – Gyilkos kurva!
Összerezzenek, amikor meghallom. Mintha nekem kiabálta volna.
Rólam.
Elrobogok Mrs. Baker mellett, belevetem magam a fagyos
éjszakába, és nem gondolok arra, hogy mit teszek. Csak arra tudok
koncentrálni, hogy elkapjam a gazembert, aki hozzám vágta ezt a
sértést, jó alaposan megrázzam, amíg el nem hiszi, hogy ártatlan
vagyok.
A sötét alak futásnak ered, amikor meglátja, hogy jövök, de a
cipője megcsúszik a harmatos füvön. Ez adja meg nekem azt a plusz
másodpercet, amire szükségem van ahhoz, hogy utolérjem, mielőtt
még elmenekülhetne. Előrevetem magam, megragadom az
inggallérjánál fogva, és megrántom. A lába kicsúszik alóla, és úgy
zuhan a földre, mint egy zsák búza. A zseblámpa kirepül a kezéből,
és villódzva végiggurul a füvön. Ebben a szakadozó fényben
rávetem magam a férfira, alaposan meglepve őt, és még jobban
meglepve magamat.
De van még egy meglepetés mindkettőnk számára.
Alattam a fűben vergődve a betolakodó felnéz rám, és azt
kérdezi:
– Kit?
Akármennyire is meg van lepődve, én biztos, hogy kétszer
annyira.
Kenny az.
– Mit keresel itt? – kérdezi.
Fáradtan lecsúszom róla, és a fűre pottyanok.
– Itt dolgozom. Te mit keresel itt?
– Kicsit szórakozom a fiúkkal – mondja, miközben felül.
– Nem vagy kicsit öreg ehhez a szarakodáshoz, Kenny?
– Hát ja, de – mondja, és most ugyanúgy vigyorog, mint mindig,
amikor a hátsó ajtónál találkoztunk. – Nem mintha bárkinek is
ártanék vele.
Másképp gondolná, ha Mrs. Baker lelőtte volna valamelyiküket,
amire, gyanítom, komoly esély volt. Szerintem bizsergett az ujja az
izgalomtól a ravasz felett.
 – Te tényleg itt dolgozol? – kérdezi Kenny. – Hopeless Endben?
Sóhajtok. Szóval most már így hívják.
– Igen.
– Ki a páciensed?
– Szerinted mégis ki? Kenny pislog.
– Nem létezik! Milyen a csaj?
– Nem egy gyilkos kurva – mondom.
– Sajnálom – mondja Kenny. – Nem gondoltam komolyan. Csak
mindenki ezt mondja róla.
– Tévednek.
– Mert milyen valójában?
– Csendes – válaszolom, ami mindent elmond, de nem árul el
semmit.
Végignézek a bejárati kapuig, ahol Kenny többi barátja
összegyűlt. Ma este legalább teljesen zárva van. Nem mintha
számítana. Kenny egyik bandatagja épp a többieket lökdösi át a
téglafal fölött. A tetején az utolsó éppen lenyúl, hogy őt is felsegítse.
Kapu ide vagy oda, ez bizonyítja, hogy szó szerint bárki bejöhetett a
birtokra, és megölhette volna Maryt.
Kenny egyik barátja a fal tetejéről kiabál neki.
– Hé! Jössz?
– Egy perc! – kiált vissza Kenny.
– Gyakran csináltok ilyet? – kérdezem.
– A középiskola óta nem csináltunk – mondja Kenny, ami az ő
esetében két évvel ezelőtt volt. – Néhányan ittunk, és úgy
döntöttünk, hogy eljövünk megnézni, igaz-e, amit mindenki mond.
Tudod, a halott nővérkéről.
– Mi van vele? – Kihúzom magam, mert őszintén kíváncsi
vagyok, mit gondolnak a városban az emberek Mary haláláról.
Eddig az egyetlen külsős vélemény, amit ismerek, Vick nyomozóé. –
Mit mondanak az emberek?
– Hogy az a Lenora Hope ölte meg.
Persze hogy így van. Tudhattam volna, hogy nem szabad hitelt
adnom semminek, amit a városiak mondanak.
– Ez lehetetlen.
– Miért?
 – Nem véletlenül nem látták Lenorát évtizedek óta. – Felállok, és
lesöpröm az egyenruhám szoknyáját, ami most nedves a fűtől. Aztán
lenyúlok, és felsegítem Kennyt is. – Nem tud járni. Vagy beszélni.
Semelyik végtagját nem tudja mozgatni, csak a bal kezét.
Ártalmatlan.
– Honnan tudod?
– Mert én vagyok az ápolónője – mondom. – Több időt töltöttem
vele, mint te.
– Most biztosan hülyének nézel.
Kenny ezt egy cseppet sem bosszúsan mondja. Ehelyett olyan
szelíd lemondás van a hangjában, ami arra késztet, hogy újra
átgondoljam a kapcsolatunkat, bármilyen is volt. Őszintén szólva
sosem gondoltam volna, hogy érdekli, én mit gondolok róla. Most
már nem vagyok benne olyan biztos.
– Dehogy – mondom. Szomorúan mosolyog rám.
– Semmi baj. Hülye is vagyok. Sok mindenben. De azt hiszem, ez
néha segít meglátni olyan dolgokat, amelyeket az olyan okosabb
emberek, mint te, túlgondolnak.
– Mint én? – kérdezek vissza, mert egyszerre hízelgő, hogy
okosnak tart, és sértő, hogy szerinte túlgondolom a dolgokat.
– Úgy értem, hogy néha a tények csak útban vannak. Persze te
Lenora Hope gondozója vagy, és azt hiszed, hogy nem árthat
senkinek.
– Mert nem tud.
– Még mindig túl sokat gondolkodsz – mondja. – Mindenkiben
több van, mint ami látszik. Benned, bennem, még Lenora Hope-ban
is. Nézz ránk. Akkor, amikor először döntöttünk úgy, hogy…
– Dugunk – mondom, mert tényleg csak ennyi történt.
– Igen. Akkoriban tudtam, mi történt anyukáddal, és hogy mit
mondanak rólad. De nem töltöttem időt azzal, hogy ezen
gondolkozzak. Csak tudtam a zsigereimben, hogy jó ember vagy.
Gombócot érzek a torkomban. Már nagyon régóta nem mondott
rólam ilyet senki. Az, hogy pont Kenny mondja, megérteti velem,
mennyire fájt apám hallgatása. Neki kellene ezt mondania nekem.
Nem a fickónak, akivel csak azért feküdtem le, mert ki voltam
éhezve az emberi kapcsolatokra.
 – Köszönöm – mondom.
– Nem gond – feleli Kenny egy vállrándítással. – Szóval csak azt
mondom, a dolgoknak mindig két oldaluk van. És néha érdemes a
megérzéseinkre hallgatni. Szóval bár úgy tűnik, ez a Lenora mintha
nem sok mindenre lenne képes, talán, akárcsak te, több van benne,
mint ami látszik.
Kennyben minden bizonnyal több van, mint amire számítottam.
Akkoriban, amikor csak szexeltünk, és gyakorlatilag nem is szóltunk
egymáshoz, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen bölcsesség lakozik
benne. De mielőtt túl sok hitelt adhatnék neki, megragadja a
derekamat, magához húz, és hanyagul megcsókol.
Ellököm magamtól, mert attól félek, hogy Mrs. Baker még mindig
a bejárati ajtóból figyel.
– Erről szó sem lehet, Kenny.
– Gondoltam, egy próbát megér – mondja, és megvillantja azt a
kanos vigyort, amit május óta már annyiszor láttam a fején. – Úgyis
mennem kéne. Vigyázz magadra, Kit. Ha bármikor meggondolnád
magad, tudod, hol találsz meg.
Kenny játékosan rám kacsint, mielőtt a gyep végében lévő falhoz
sprintel, és nulla erőfeszítéssel megmássza azt. Aztán egy giccses
szalutálással megfordul, leugrik a falról, és eltűnik a szemem elől.
Megfordulok, és végignézek Hope’s End épületén. A pázsitról
nézve hatalmasnak, szinte brutálisnak tűnik. Könnyű erről
megfeledkezni, amikor az ember odabent, vérfoltos lépcsőkön és
ferde folyosókon navigál. Lenora ugyanígy van ezzel. Emlékszem a
félelemre, amit akkor éreztem, amikor először léptem be a szobájába.
A hírneve megelőzte őt. Most, hogy már megismertem, ez az érzés
ha nem is halványult, de legalábbis alaposan kifakult, pusztán azért,
mert több időt töltöttem el a társaságában.
Többé már nem, hála Kennynek.
Most a megérzésem azt súgja, hogy tévedtem, amikor kezdetben
azt hittem, hogy csak négy ember van Hope’s Endben, aki lelökhette
Maryt a teraszról. Van még valaki.
Egy ötödik, nagyon valószínűtlen gyanúsított. De mégis
gyanúsított.
Lenora.
 HUSZONHÉT
Mikor visszatérek a házba, Mrs. Baker még mindig az
előcsarnokban van, Jessie pedig a nagy lépcsőn, egyáltalán nem
zavartatva magát, hogy éppen a szőnyegen vöröslő vérfoltokon. A
szeme tágra nyílik, amikor meglátja a puskát Mrs. Baker kezében.
– Mi folyik itt? – kérdezi.
– Betolakodók – válaszolja Mrs. Baker, mielőtt elindul a folyosón
a konyha felé.
– Elrendeztem a dolgot – mondom. Jessie megkönnyebbülten
fújtat egyet.
– Mit akartak?
– Semmit. Csak néhány kölyök szórakozott.
Mondjuk Kenny esetében már nem gyerekről van szó. És a
figyelmeztetése még mindig visszhangzik a gondolataimban. Igen,
Lenora az, aki begépelte a történetét, de talán megbánta, hogy
mindent elmondott Marynek. Vagy meggondolta magát. Vagy nem
gondolta, hogy Mary másnak is elmondaná, és úgy érezte,
cselekednie kell, amikor rájött, hogy ez a terv. A Lenora karján lévő
zúzódásra is gondolok, ami mostanra már majdnem begyógyult.
Lehet, hogy Mary az akarata ellenére vett vért? Ezért vett vért
Lenora működő bal karjából, nem pedig a nem működő jobbjából?
Így Lenora nem tudott semmit sem tenni a közeledő tű ellen?
Ez a gondolat ellentmond annak az elméletnek, hogy éppen
Lenora ölte meg Maryt. Hogy tudott volna meglökni valakit, ha csak
az egyik karját tudja használni? Sőt hogy tehette, amikor még járni
sem tud?
A válasz természetesen az, hogy csak úgy tesz, mintha nem
tudna.
Túl sok mindent tapasztaltam már meg ebben a házban ahhoz,
hogy ne utasítsam el azonnal azt a gondolatot, hogy Lenora csak
színlel. Először is, ott van a walkman, és annak a valószínűtlensége,
hogy magától kikapcsolt. Aztán ott vannak a zajok, amelyek Lenora
szobájából jönnek szinte minden este. Nyikorgás, léptek és zörgés.
Ezekhez kapcsolódik a közös ajtó előtt áthaladó árnyék és a szürke
folt, amit az ablaknál láttam. Amíg nem tudom meg, mi okozta
ezeket a dolgokat, ha nem is mindet, Lenora gyanúsított marad.
Az emeleten bekukkantok a szobájába. A kinti lárma ellenére
Lenora még mindig alszik. Vagy legalábbis úgy tesz, mintha aludna.
Mint ahogy azt is eljátszhatja, hogy képtelen többre, mint a bal
keze mozgatására.
Sokkal többre. Tud beszélni. És sétálni.
És meglökni.
Az egyetlen módja, hogy ezt kiderítsük, ha tetten érjük. Már ha ez
egyáltalán színlelés. Lehet, hogy valaki más okozza a zajt és a
mozgást a szobájában minden éjjel. Ha igen, tudni akarom, ki az – és
miért.
Átmegyek Lenora szobáján, és a közös ajtón át belépek az
enyémbe. Ahelyett, hogy becsuknám, kitámasztom az ajtót a
könyvespolcról lekapott köteg kötettel. Leveszem az egyenruhámat,
bebújok az ágyba, és felveszek egy könyvet, amit találomra húztam
le a polcról. Skrupulusok, Judith Krantztól. Mellette egy termosz, amit
még reggel töltöttem meg a kávé maradékával. Hideg és keserű, de
pont erre van szükségem. Ha valaki ma este Lenora szobájában
járkál, azt tervezem, hogy ébren leszek, és észreveszem.
Olyan szögben helyezkedem el az ágyon, hogy a nyitott ajtó
mindig a látómezőmben maradjon. Aztán elkezdek ráhangolódni,
hogy ma éjszaka egyáltalán nem fogok aludni. Rossz kávéval és egy
jó könyvvel feltöltődve órákig is ébren fogok tudni maradni.
De legalábbis elég sokáig ahhoz, hogy elolvassak száz oldalt a
könyvből.
Elég sokáig ahhoz, hogy aztán elkezdjem megszámolni a
hullámokat, ahogy a sziklafalhoz csapódnak.
Elég sokáig ahhoz, hogy kétszáz darab összeszámlálása után
feladjam.
És elég sokáig ahhoz, hogy lássam anyámat a közös ajtón át
bevánszorogni a szobámba.
Csendben vonszolja magát az ágyam lábához, a betegségtől
csonttá fogyott lábán dülöngélve. A fogai csattognak, és megint
olyan hangot adnak ki, mint egy írógép leütött billentyűi. Felemeli
az egyik csontos karját, és rám mutat, miközben az alsó állkapcsa
leesik.
Aztán sikítani kezd.
Fölegyenesedem az ágyban, a szemem még mindig csukva, és
fülemben még mindig cseng a zaj, amit anyám a rémálmomban
okozott. Nem is sikoly, hanem zúgás. Egy hangos, egyenletes hang,
amit még mindig hallok, pedig már ébren vagyok.
Amikor kinyitom a szemem, a hálószoba vörösben izzik, és
Lenora jelzőcsengője zümmög az éjjeliszekrényen. A közös ajtóra
nézek.
Zárva van.
Kiugrom az ágyból, feltépem az ajtót, és berohanok Lenora
szobájába. Ébren fekszik az ágyban, a hívógombot a bal tenyere alá
szorítva. A szája tátva marad, és gurgulázó nyögést ereszt ki, amiből
süt a rettegés. A szeme hatalmasra nyílik a félelemtől, miközben a
szoba másik oldalán bámul valamit.
Az írógép.
Egy friss lap van befűzve, teleírva egyetlen mondattal, amelyet
újra és újra és újra begépeltek.

Ez mind a te hibád
Ez mind a te hibád
Ez mind a te hibád
Ez mind a te hibád
Ez mind a te hibád
Ez mind a te hibád

Kitépem a lapot az írógépből, és Lenora felé fordulok.

– Hadd találjam ki. Virginia? Lenora kétszer kopogtat.
 HUSZONNYOLC
– Melyikőtök volt? – Felemelem a papírlapot, hogy mindenki jól
lássa, mit írtak rá. – Tudom, hogy csak olyan tehette, aki a házban él.
Mindannyian bezsúfolódtunk Lenora hálószobájába. Minden
ember, aki Hope’s Endben él és dolgozik. Carter és Jessie osztoznak
a díványon. Archie Lenora ágyának szélén ül. Mrs. Baker pedig az
ajtóban áll, orrán a szemüveggel, amit minden bizonnyal azért tett
fel, hogy egy pillanatát se mulassza el annak, amit valószínűleg
idegösszeomlásnak hisz.
Pedig ennél több elismerést érdemlek. Ha tényleg hisztérikus
lettem volna, nem vártam volna reggeli utánig, hogy mindenkit
Lenora szobájába hívjak. Reggel négykor tettem volna, rögtön
azután, hogy észrevettem a lapot.
– Miss Hope szerint ki tette? – kérdezi Mrs. Baker.
– Virginia.
Mrs. Baker szeme megnagyobbodik a macskaszemkeret mögött.
Archie köhög, valószínűleg megpróbálja elnyomni a nevetést. Carter
és Jessie tekintetében aggodalom csillog.
Vagy félelem. Vagy mindkettő.
Ami Lenorát illeti, ő csak ül az ablak mellett a kerekes-székében,
és érdeklődve figyeli az eseményeket. A mosolyból, ami az arcán
elterült, feltételezem, hogy élvezi a helyzetet. Valószínűleg évtizedek
óta nem volt ennyi látogatója.
– Az lehetetlen – mondja Mrs. Baker.
– Én is tudom, hogy az – mondom. – Ami azt jelenti, hogy valaki
közületek beosont ebbe a szobába, és ő a tettes.
– Miért tenné ezt bármelyikünk is?
Ezt Jessie kérdezi, miközben a sok karkötő egyikét csavargatja a
csuklója körül.
– Nem tudom – mondom, pedig azt hiszem, tudom.
Bárki is tette, valószínűleg így próbálja megijeszteni Lenorát,
hogy ne áruljon el nekem annyit, amennyit Marynek elmondott.
Mert a titokzatos gépírónő egyben a gyilkos is. Már a gondolattól
is elakad a lélegzetem.
 Egy szobában vagyok a gyilkossal.
Nem számít, hogy a kapu nyitva volt azon az éjszakán, amikor
Maryt megölték, vagy hogy – ahogy Kenny barátai bebizonyították –
olyan könnyű átugrani a falat. A kezemben tartott oldal meggyőzött
arról, hogy ez belső munka volt.
Egyik emberről a másikra nézek, tanulmányozom az
arckifejezésüket és a testbeszédüket, keresem az árulkodó jeleket.
Jessie karkötőjének tekergetése például lehet az ideges feszengés jele.
Ugyanez a helyzet Mrs. Baker szemüvegével, amelyet leengedett, de
biztos vagyok benne, hogy mielőtt megszólalna, ismét az arcához
emeli. Ami Archie-t illeti, őróla nehezebb leolvasni bármit is. Olyan
csendes és mozdulatlan. Azon az egyetlen köhögésen kívül semmi
olyat nem tett, amivel felhívhatta volna magára a figyelmet. Talán ez
maga az árulkodó jel.
– Lenne egy kérdésem – Mrs. Baker felteszi a szemüvegét, ahogy
azt előre megjósoltam. – Hogyan tudta Miss Hope elmondani önnek,
hogy szerinte a nővére tette?
– Igent kopogott.
– Szóval maga kifejezetten azt kérdezte, hogy a testvére volt-e az?
– Azért ez meglehetősen furcsa dolog – mondja Archie, aki végre
megszólal.
– Valóban – mondja Mrs. Baker. – Csak feltételezni tudom, hogy
azért kérdezett így rá, mert végigment a jelenlevők nevein, és azok
közül Miss Hope mindre nemet mondott.
– Ez a rész nem érdekes – felelem. – Ami fontos, az az, hogy azt
mondta, Virginia tette. Amiről mindannyian tudjuk, hogy nem lehet.
– Miért gondolná ezt? – kérdezi Jessie.
Őszintén, fogalmam sincs. A legkézenfekvőbb tippem az, hogy a
múlt napi szintű emlegetése miatt Lenora álmodik is a múltról.
Lidércnyomásos álmok ezek, amelyek olyan valóságosak, hogy
ébredés után sem szakadnak meg. Bár már ébren van, de még
mindig az álmot hiszi valóságosnak. Csak egy pillanatra. Hogy a
húga még mindig vele van.
De ha ezt kimondanám, mindent elárulnék. Csábító ötlet. Mondj
el nekik mindent, és meglátjuk, mi történik. Bevallani, hogy
segítettem Lenorának megírni a történetét, hogy Mary ugyanezt
tette, és hogy szerintem ezért lökte le valaki a teraszról. Nem teszem,
mert azzal Carter titkait is elárulnám. Márpedig az ideges
pislogásából azt olvasom ki, hogy nem szeretné.
– Ezt úgy nevezzük, hogy a befolyásolás lélektana – válaszolja
helyettem Mrs. Baker. – Valami Kit testbeszédében vagy abban,
ahogy a nevünket kimondta, jelezte Miss Hope-nak, hogy nem ezt a
választ akarta. De amikor Miss Hope a testvérét említette, igen. Miss
Hope csupán Kit kedvében akart járni.
Mivel a döbbenettől hirtelen nem tudom, mit válaszoljak,
idegesen elkezdem simogatni az egyenruhám szoknyáját. Aztán
kibukik a kérdés:
– Mit akar ezzel mondani?
– Hogy maga a bűnös, kedvesem – mondja Mrs. Baker.
– Miért gépeltem volna ezt be?
– Figyelem? – dobja be Jessie, miközben egy gyors pillantást vet
Carterre, amit valószínűleg nem szeretett volna, hogy észrevegyek.
Rámeredek.
– Nincs szükségem senki figyelmére.
– Akkor miért vagyunk itt mindannyian? – Mrs. Baker oldalra
dönti a fejét, egyenesen rám mered, kék szeme úgy fúródik belém,
mint a napfelkelte sugarai. – Maga volt az, aki követelte, hogy
mindannyian idejöjjünk, maga akarta megmutatni a szavakat azon a
lapon, és maga állítja, hogy Miss Hope szerint a húga a tettes. Minek
ez a nagy felhajtás?
– Mert azt akarom, hogy bárki is a tettes, hagyja abba – mondom.
– Kérem. És többé ne lopakodjon be Miss Hope szobájába éjszaka.
Mrs. Baker teste megmerevedik.
– Valaki járt Miss Hope szobájában?
– Igen.
– És ezt eddig miért nem mondta el nekem?
– Elmondtam – felelem. – Az első itt töltött éjszakám utáni
reggelen. Elmondtam, hogy lépéseket hallottam Miss Hope
hálószobájából, és erre maga azt mondta, hogy csak a szél volt. De
másnap éjszaka újra hallottam. És láttam valakit az ablaknál. És
láttam egy árnyékot elhaladni a szobáink közötti ajtó alatti résen. Az
nem a szél volt. Tehát vagy valamelyikük volt, vagy Lenora.
 Kihívóan nézek Mrs. Bakerre, szinte remélem, hogy megfenyít,
amiért nem Miss Hope-nak szólítottam Lenorát. De nem teszi.
Ehelyett csak annyit mond:
– Azonnal szóljon, ha még egyszer előfordul.
Aztán fogja magát, és kimegy a szobából, ezzel véget vet ennek a
melodramatikus – és végső soron eredménytelen – találkozónak.
Archie az első, aki követi őt. Aztán Carter, aki egy „majd később
beszélünk” pillantást vet rám. Jessie azonban még marad. A
díványon ülve azt mondja:
– Ne haragudj. Nem hiszem, hogy a figyelemfelkeltés miatt
csináltad.
– Hű, köszönöm.
Jessie feláll, közelebb lép, megérinti a karomat.
– Úgy értem, egyáltalán nem hiszem, hogy te tetted.
A szemem sarkából látom, hogy Lenora úgy tesz, mintha nem
figyelne. Mielőtt Jessie bármi mást mondhatna, behúzom a
szobámba, és becsukom magunk mögött a közös ajtót.
– Te voltál? – kérdezem tőle. – Te gépelted be, és vetted rá
Lenorát, hogy mondja azt, a húga volt?
Jessie elhúzódik tőlem, és a könyvespolc felé lép.
– Dehogyis. Hogy juthat egyáltalán ilyesmi az eszedbe?
Mert már csinált ilyesmit korábban is. A bálteremben. Egy Ouija-
táblával. Mintha egy átkozott Cluedo-játékban7 lennénk.
– Ha ez megint egy újabb kamu lenne a részedről, csak úgy,
viccből, én…
– Mondtam, hogy nem én voltam – csattan fel Jessie. – Honnan
tudod, hogy nem Lenora volt? Tud gépelni, ugye?
– De nem így. – Ránézek a kezemben tartott oldalra, amely tele
van helyes nagybetűvel és írásjelekkel. – És nem segítség nélkül.
– Talán többre képes, mint gondolnád.
Kenny is ugyanezt mondta tegnap este. És én magam is erre
gondoltam előtte, amikor a walkmannel babráltam, hogy lássam, ki
tudja-e kapcsolni magát.
– Mondta Mary… – Fogalmam sincs, hogyan fogalmazzam meg
ezt anélkül, hogy őrültnek tűnjek. Mondta valaha, hogy Lenora erősebb,
mint amilyennek látszik? Gondolta valaha is, hogy Lenora csak megjátssza
ezt az egészet? – Mondta Mary valaha, hogy szerinte lehetséges, hogy
Lenora felépült?
– Mármint? Hogyhogy felépült?
Tud sétálni, gondolom magamban. Lökni. Gyilkolni.
– Bárhogy – mondom. – Szellemileg. Fizikailag.
– Mint például hogy újra tud járni? – kérdezi Jessie. – Nem.
Sosem mondott ilyet.
– De lehetséges, nem?
Jessie a polcnak támaszkodik, kezét a háta mögött tartja.
– Én csak a gépelésről beszéltem. Nem arra céloztam, hogy
Lenora képes szaladgálni, csak senkinek sem szól róla. Persze,
mindannyian hallottunk már történeteket arról, hogy emberek
hirtelen felébrednek a kómából, vagy béna emberek csodával
határos módon újra képesek járni. Szóval szerintem megtörténhet.
De valószínűleg nem egy Lenora korabeli emberrel. Egy öreg kutyát
nem lehet új trükkökre tanítani.
– De mi van, ha nem arról van szó, hogy egy öreg kutya új
trükköt tanul? – kérdezem. – Mi van, ha ezt a trükköt már fiatal kora
óta ismeri?
– Szerinted Lenora csak megjátssza ezt az egészet? – néz rám
Jessie. – Miért tenne ilyet bárki?
Erre nekem sincs más válaszom, mint hogy úgy tűnik, Lenora
szereti a titkolózást. Évtizedek óta ezt csinálja, senkinek sem mondta
el, hogy mit tud a Hope család lemészárlásáról, amíg Mary meg nem
jelent. És most, a józan ész és minden észérv ellenére, nem tudok
szabadulni az érzéstől, hogy miután felfedte a legnagyobb titkát
Mary előtt, Lenora úgy döntött, hogy mégis visszaveszi saját
magának.
Ha ez lehetséges egyáltalán.
– Aggódom érted, Kit – mondja Jessie. – Úgy viselkedsz, mint
Mary.
– Milyen tekintetben?
– Ööö, minden tekintetben.
Én is aggódnék magam miatt, ha nem tudnám, mit csinálok.
Hogy valaki járkál Lenora szobájában. Hogy ismételten hazudott
nekem arról, hogy ki az. Hogy kikapcsolta a walkmant azzal a
kezével, amiről mindenki azt hiszi, hogy nem tudja használni.
– Jól vagyok – mondom, bár nem vagyok jól.
Miután Jessie elmegy, arra hivatkozva, hogy le kell porolnia az
urnákat a földszinti könyvtárban – ez biztos jele annak, hogy
messze, nagyon messze akar kerülni tőlem –, valaki, aki jól van, nem
ültetné át Lenorát a kerekesszékből az ágyba.
Valaki, aki jól van, nem vizsgálná meg Lenora lábát és jobb karját,
a kiaknázatlan erő jeleit keresve, a használaton kívüli állapottól
megfeszült izmokat kitapogatva.
Valaki, aki jól van, nem csiklandozná Lenora tenyerét, miközben
árgus szemekkel nézi, hogy lát-e rándulást, egy moccanást, a mozgás
bármilyen villanását.
Miközben ezeket csinálom vele, Lenora inkább óvatosan, mint
gyanakodva figyel engem. Azt hiszem, tudja, mire készülök. Ha
képes is ellenállni, semmi jelét nem mutatja. A petyhüdt jobb karját
könnyű kinyújtani a matracon, tenyérrel felfelé, ujjakat széttárva.
Amikor felsóhajt, mintha már átesett volna ezen, azon tűnődöm,
vajon Mary is megpróbálta-e.
Kíváncsi vagyok, hogy sikerrel járt-e.
Vajon Lenora akkor érezte-e szükségét, hogy eltüntesse a föld
színéről?
Ezt szem előtt tartva, a következő logikus lépés az lenne, hogy
megpróbálnám a csiklandozás ellenkezőjét – fájdalmat okozni, ami
nagyobb valószínűséggel vált ki reakciót. Ez is olyan egyszerű lenne.
Fogni egy fecskendőt és egy tűt Mary orvosi táskájából. Beledöfni
Lenora jobb kezébe. Figyelni, hogy megrándul-e.
Eltaszítom magamból a gondolatot. Ez ellenkezik mindennel,
amit tanultam. Lehet, hogy nem bízom Lenorában – és lehet, hogy
nem vagyok jól –, de attól még ápolónő vagyok.
Így hát átmegyek az íróasztalhoz, felkapom az írógépben talált
papírlapot, és elolvasom a lap tetejétől az aljáig tartó vádiratot.
Annyira fáradt vagyok, hogy a szavak kezdenek elmosódni, a
betűk a szemem előtt rendeződnek át.

Ez mind a te hibád
 Ez mind Kit hibája
Amit mondanak, az nem igaz, Kit-Kat

Gombóccá gyűröm a papírt, az ágyhoz viszem, és Lenora nyitott

jobb kezébe dobom. Remélem, hogy a reflexei átveszik az irányítást,
amikor a tenyerébe kerül, ugyanúgy, ahogy mi is elkapunk valamit
anélkül, hogy gondolkodnánk rajta.
Ebben az esetben nem. Az összegöngyölt papír Lenora tenyeréről
a padlóra pottyan.
Felveszem, és újra megpróbálom. Aztán megint.
Valami nehezebbre van szükségem. Valami, amit Lenora tényleg
érezni fog, amikor a kezében landol.
Szememmel a szobáink közötti nyitott ajtót és a könyvkupacot
nézem, amelyet azért tettem oda, hogy nyitva tartsa, de valaki
(Virginia? Lenora?) eltolta onnan, amikor behúzta az ajtót.
Megragadom az egyiket – Judith Guest: Hétköznapi emberek –, és
gerinccel lefelé tartom néhány centire Lenora kezétől.
Elengedem, leesik.
A könyv egy pillanatra egyenesen marad, majd Lenora hüvelyk-
és mutatóujja fölött az oldalára fordul.
Még mindig semmi.
És akkor rájövök, hogy nem számít, elkapja-e vagy sem. A könyv,
akárcsak a papírgolyó, feláldozható. Egyik sem jelent semmit. Ha
Lenora megjátssza az egészet, nem fogja jó ok nélkül felfedni a titkát.
Ahhoz, hogy rávegyem, hogy megmozdítsa a jobb kezét – már ha
képes megmozdítani –, valami olyat kell keresnem, ami valóban
ösztönzi arra, hogy megóvja a leeséstől.
Végigpásztázom tekintetemmel a szobát, mérlegelve a tárgyak
értékét. Hajkefe? Értéktelen. A kézi tükör? Túl nehézkes. A
walkman? Esélyes jelölt. De azt is le lehet cserélni.
Tekintetem az Eiffel-torony hógömbjén landol az éjjeliszekrényen.
Sztereotipizált Párizs az üvegbúra alatt.
Na, ez már valami.
Lenora ajándékba kapta a rég elhunyt szüleitől, ezért
szentimentális értéke van. Valószínűleg sok pénzt is ér. Egyrészt
antik darab, másrészt kétlem, hogy Winston és Evangeline Hope,
olcsó hógömböt választottak volna a lányuknak.
Felveszem, mert meggyőződésem, hogy Lenora soha, de soha, de
soha nem engedné ki a kezéből. Az út alatt, amit a komódtól az
ágyig megteszek, felkavarodik néhány a víz nélküli gömb alján
pihenő aranypelyhekből. Szikráznak és kavarognak, ahogy fejjel
lefelé Lenora keze fölé tartom.
Lenora feszülten figyeli, mit csinálok. Amikor meglátja az
aranypelyheket a hógömb belsejében, pánikba esik. A torkából egy
nyögés tör fel. Nem veszek róla tudomást, stabilan tartom a
hógömböt, és várom a megfelelő pillanatot, hogy eldobjam. Azt
mondom magamnak, hogy nem csinálok semmi rosszat. Lenora el
tudja kapni, ha nagyon akarja. Azért ilyen feszült, mert tudja, hogy a
nyomában vagyok.
Mindketten a hógömböt bámuljuk, és nézzük, ahogy az
aranypelyhek a felborult kupola ívére telepednek. Amikor az utolsó
is lehull, elengedem.
A hógömb Lenora tenyeréhez csapódik. Visszatartom a
lélegzetem, figyelek és várok. Hogy az ujjai köré tekeredjenek.
Hogy bebizonyítsa, hogy tudja használni a jobb kezét.
A pillanatra, amikor legalább az egyik gyanúm beigazolódik.
Ehelyett a gömb kiesik a kezéből, és végiggurul a matracon.
Aztán a padlóra esik, és összetörik.

A hang, amely anyám szobájának zárt ajtaja mögül jött,

félreérthetetlen volt.
Üvegtörés.
Ezt hallva a testvérem is felkapta a fejét. Én csak összerezzentem,
mintha bármit is hajított át anyám a szobán keresztül, az felém
repült volna, és nem apám felé.
– Az isten szerelmére, Evie – hallottam, ahogy apám morog. –
Nem tettél még eleget tönkre?
– Én is ugyanezt kérdezhetném tőled.
Anyám hangja hangosan és tisztán szólt az ajtó mögött. Nagyon
dühös volt. Általában a laudanum miatt szelíd és zavart volt a
hangja. Örültem, hogy újra a régi önmagát hallom, még ha tudtam
is, hogy csak azért beszél így, mert az elmúlt évek legkomolyabb
veszekedése zajlik éppen köztük.
– Semmi sem ment tönkre – mondta apám. – Minden rendben
van. A cég csak nehéz időszakon megy keresztül. Ezért is fontos
most, hogy legyen pénzünk a fenntartásához.
Anyám gúnyosan felhorkant.
– Mármint a lányaink pénzére gondolsz.
– Annak a mi pénzünknek kellene lennie.
– Csak a holttestemen keresztül – mondta anyám. Erre apám azt
válaszolta:
– Ne kísérts.
– A szüleimnek jó okuk volt arra, hogy így rendelkezzenek a
vagyonuk felett – mondta az anyám. – Ha hozzájuthatnál ahhoz a
pénzhez, az egészet egy év alatt elköltenéd, Lenora és Virginia pedig
semmit sem kapna.
– A semmi pontosan ugyanaz, amit akkor kapnak, ha az üzlet
tönkremegy, és ezt a helyet elárverezik a fejük fölül.
Mi a másik szobában aggódó pillantásokat váltottunk.
Fogalmunk sem volt róla, hogy ennyire rosszul állnak a dolgok. A
szüleim alig beszéltek, nemhogy veszekedtek volna, ezért amikor a
vitájuk kihallatszott a folyosóra, mindketten az ajtóhoz rohantunk,
hogy kihallgassuk őket. Tudtuk, hogy valami nagy dolognak kellett
történnie.
– Nekik semmi hátrányuk nem lesz abból, ha ez történik –
mondta anyám.
– És velem mi lesz? Nem érdekel, ha mindent elveszítek?
– Én már mindent elvesztettem – mondta anyám. – Te miért ne
tehetnéd ugyanezt? Vagy inkább a kis kurvád miatt aggódsz? De
lehet, inkább azt kellene mondanom, hogy kurváid, mivel sokan
voltak az elmúlt években.
– Ne játszd az ártatlant, drágám – apám leplezetlen gyűlölettel
köpte ki a száján a drágám kifejezést, amivel nekem szokott
kedveskedni. – Mindketten tudjuk az igazságot.
Anyám válasza olyan halk volt, hogy mindkettőnknek az ajtóhoz
kellett szorítanunk a fülünket, hogy meghalljuk. Még így is alig
tudtuk kivenni a félig elsuttogott „Fogalmam sincs, miről beszélsz”
mondatot.
– De igen, tudod – mondta apám. – Tudom, miért jöttél hozzám
feleségül. Ahogy azt is tudom, hogy Lenora nem az én lányom.
Kiszakadt belőlem egy fojtott kiáltás. De ahhoz elég hangos volt,
hogy a szüleim meghallják az ajtón keresztül. A testvérem a kezét a
számra csapta, és elvonszolt a folyosón az első nyitott ajtón át egy
szobába. Éppen akkor rángatott be, amikor anyám hálószobájának
ajtaja kinyílt. Összebújtunk a sötétben, a szívem hevesen vert, a
fejem pedig a sokktól kábult volt, miközben apám fel- és lenézett a
folyosón.
– Lányok – mondta olyan szigorú hangon, hogy megfagyott a
vérem. – Hallgatóztatok?
A testvérem még mindig a számra szorította a kezét, miközben
apám elhaladt a nyitott ajtó mellett, alig néhány centire tőlünk.
Ekkor kitört belőlem a sírás, és a könnyeim végigcsorogtak az ujjain.
– Itt vagytok? Drágám? Kedvesem?
Miután elhaladt az ajtónk előtt, biztos voltam benne, hogy rájött,
mi odabent rejtőzünk, mindkettőnket meg fog ragadni a nyakunknál
fogva, és kirángat a szobából. Legnagyobb meglepetésemre azonban
továbbment a főlépcső felé. Mikor a léptei elhalkultak, mi végre
előbújtunk, és a hálószobámba siettünk. Odabent az ágyra vetettem
magam, és zokogni kezdtem olyan erősen, hogy az egész testem
belerázkódott.
Nem úgy a testvérem, ő a fal mellett állt, a karját összefonta maga
előtt, és látszólag semmi kedve nem volt hozzá, hogy
megvigasztaljon. Meg sem fordult a fejében.
– Gondolod, hogy ez igaz? – kérdezte. – Hogy elveszíthetjük
Hope’s Endet?
– Ez az, ami miatt aggódsz? Még azok után is, amit apa mondott?
– Ja, hogy az. – Vállat vont. – Anya szerelmes volt a szülei egyik
szolgálójába, és teherbe esett. A férfi elhagyta őt, és hozzá kellett
mennie apához, hogy elkerülje a botrányt. Azt hittem, te is tudod.
Megráztam a fejem. Fogalmam sem volt róla.
Bár utólag úgy gondolom, hogy tudnom kellett volna. Mi ketten
tényleg csak csekély hasonlóságot mutattunk. Az orrunk teljesen
más volt. Ahogy a hajunk és a szemünk is. Egyáltalán nem úgy
néztünk ki, mintha testvérek lennénk.
– Na, akkor most már tudod. – Elhallgatott, miközben kegyetlen
vigyor rajzolódott ki az ajkán. – Őszintén szólva
megkönnyebbülhetnél. Most már tudod, honnan örökölted. És hogy
nem te vagy az egyetlen ribanc a családban.
Aztán kivonult a szobából, magamra hagyott, és a zsigereimben
éreztem, hogy tud rólam és Rickyről. És csak idő kérdése volt, hogy
mindenkinek elmondja. Az egyetlen választásom az volt, hogy
megelőzzem, és Archie-n kívül legalább egyvalaki másnak is
elmondjam. A legjobb személy erre az anyám volt. Tudtam, ő sokkal
jobban fogja fogadni a hírt, mint az apám. Azt is reméltem, hogy
megérti, hiszen ő maga is átesett ugyanezen a helyzeten.
Elhatároztam magam, elsétáltam a folyosó végére, és belopóztam
a szobájába. Anyám alig volt ébren, pedig még csak késő délután
volt. Az ablakon a behúzott függönyök között napfény kukucskált a
szobába, úgy próbált beszivárogni a sötétbe, mint víz a résen
keresztül.
– Te vagy az, drágám? – motyogta az ágyról.
Ott álltam a lábánál, és próbáltam megtalálni a megfelelő
szavakat. De annyi mindent kellett volna mondanom… és annyi
kérdést kellett volna feltennem, hogy egyszerűen kiszakadt belőlem:
– Igaz ez? Amit apa mondott?
Sóhaj szállt fel a takaró alól, amely alá anyám betemette magát.
– Igen, drágám.
– Szóval nem szereted őt?
– Nem – mondta anyám.
– Szeretted valaha is?
– Soha. – Anyám hangja álmodozó volt, és mintha valahonnan a
távolból szólt volna. Mintha álmában beszélne. – Soha, de soha. Ő is
tudta. Tudta, és fizetett annak a férfinak, akit szerettem, hogy
elmeneküljön, és soha többé ne lássam. Amikor ez megtörtént,
csapdába estem. Nem volt más választásom, mint hozzámenni.
Anyám hangja motyogássá csitult.
– Nincs más választásom.
A motyogásból suttogás lett.
 – Sajnálom, drágám.
A suttogás zihálásban tört ki. És aztán… semmi.
– Anya?
Odarohantam mellé, megragadtam a vállát, és jól megráztam. A
heves mozdulattól a jobb keze a matrac mellé esett, és elengedte a
laudánumos üveget, amit tartott.
Teljesen üres volt.
Az összeset lenyelte, valószínűleg pont azelőtt, hogy beléptem a
szobájába.
– Anya? – kiáltottam, még erősebben ráztam, próbáltam
felébreszteni, vissza az öntudatba.
De hiába. Miközben anyám mozdulatlanul feküdt, az üres
laudánumos üveg végiggurult a matracon, és hangos csattanással a
padlóra zuhant.
 HUSZONKILENC
Lenora újra a némaságával büntet, ami azt jelenti, hogy még a
legalapvetőbb kérdésekre sem hajlandó választ adni. Én mégsem
adom fel, és továbbra is kérdezgetem, hogy mit szeretne csinálni
este.
– Szeretne megint gépelni kicsit?
Lenora bal keze nem emelkedik fel az ágyról.
– Szeretné tovább hallgatni a könyvből, amit Jessie rögzített?
Szeretné?
Ismét semmi.
– Vagy fel is olvashatnék magának – mondom. – Az
mindkettőnknek jó móka lenne.
Ez legalább reakciót vált ki. Lenora szájának sarka félmosolyra
húzódik. De ez a mosoly olyan gyorsan elillan, ahogyan kialakult, és
az arca ismét kővé dermedt kifejezéstelenségbe merevedik.
– Sajnálom – mondom, legalább ötödször aznap. – Komolyan
mondom. És kicserélem a hógömböt. Esküszöm.
Mindketten tudjuk, hogy nem fogom tudni. Lenora meggyilkolt
szüleitől kapta több mint ötven évvel ezelőtt. És én vagyok az a
gyanakvó ribanc, aki összetörte. Nem csoda, hogy dühös rám. Én is
magamra vagyok dühös.
Mert képes voltam azt hinni, hogy esetleg megjátssza az állapotát.
És mert annyira belehergeltem magam az elméletembe, hogy azt
hittem, egy gyakorlatilag teljesen béna nő képes volt megölni Maryt.
És azért, mert hagytam, hogy e miatt a paranoia miatt
megsemmisüljön egy olyan dolog, ami valószínűleg az utolsó
kincset érő tulajdona volt. Most már csak annyit tehetek, hogy
továbbra is a bocsánatáért könyörgök. Még térdre is ereszkedem, és
letérdelek a padlón maradt aranycsillámok közé. Nem tudok
szabadulni annak a szívbe markoló pillantásnak az emlékétől, ahogy
Lenora nézett rám, miközben megpróbáltam megmenteni a hógömb
épen maradt darabjait. Lehetetlen volt. Magából a gömbből csak
szilánkok maradtak, és a benne lévő párizsi jelenetből is csak nagyon
kevés maradt épen. Még az Eiffel-torony is tönkrement, kettétört.
Csak az alapja maradt meg. Egy kis aranycsonk. Nem volt más
választásom, mint hogy felsöpörjem a széttöredezett darabokat, és a
szemétbe dobjam, miközben Lenora szeméből kigördült egy
könnycsepp.
– Kérem, kérem, bocsásson meg nekem – hajtogattam akkor, és
mondom most is.
Végül Lenora válaszol. Egyetlen koppanás a matracra. Nem.
– Mit tehetek, hogy kárpótoljam? Bármit, amit csak akar,
megteszem.
Lenora a szoba másik felén álló írógépre tereli a tekintetét. Több
mint egy nap néma csend után újra gépelni akar. Gyorsan felállok, és
egy friss oldalt tekerek a kocsiba. Az írógépet az ágyához viszem, és
ráhelyezem Lenora bal kezét a billentyűk tetejére.
Hatot nyom le közülük.

kifelé

Meglepődve nézem a szót.

– Ki akar menni?
Lenora kétszer megkopogtatja az írógépet.
– De az szabályellenes. Lenora két újabb szót ír be

na és

Még írásjelek nélkül is látom, hogy kérdésnek szánja.

– De maga nem szeret kimenni.

de igen – gépeli Lenora.

hiányzik – teszi még hozzá.

– Szóval sosem mondta Mrs. Bakernek, hogy ne vigye ki magát?

Lenora ökölbe szorítja a kezét, mielőtt az ujjait az írógéphez
csapja, a billentyűk összecsattannak, de egyikük sem tűnik fel az
oldalon. Nem mintha szükség lenne rá. Tökéletesen értem őt enélkül
is.
Nem.
 De biztos jó oka van annak, hogy Mrs. Baker nem akarja, hogy
kimenjen. Nekem három is eszembe jut: Az időjárás. Lenora
törékeny állapota. A puszta nehézség, hogy egy kerekesszékes nőt le
kell vinni hozzá a lépcsőn.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezem. Lenora igent kopog. Nem
lep meg.
– Mrs. Baker nem fog örülni, ha meglátja, hogy megpróbálom.

nem tudhatja meg

Ezzel hivatalossá vált – ez határozottan rossz ötlet. Bajba kerülök,

ha Mrs. Baker rajtakap minket. Ami meg is fog történni. Kizárt, hogy
le tudnám vinni Lenorát az első emeletre, és ki tudnám vinni
anélkül, hogy valaki észrevenné. Abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán meg tudom-e csinálni. Egyedül nem. És ha elkapnak,
biztosan elküldenek, ami azt eredményezné, hogy Mr. Gurlain is ki
fog rúgni. A szobában járkálok, a gyomrom összeszorul a
gondolatra, hogy kénytelen leszek visszatérni apám házába,
csapdába esve a magány és a csend végtelen fogságában.
– Nem lehet – mondom Lenorának. – Sajnálom. Túl kockázatos.
Gépel, miközben én tovább járkálok mögötte. Egy teljes mondatot
ütöget ki, olyan gyorsan, ahogy egyetlen jó keze engedi.

elmondom mi történt a babával

Lenora elégedetten néz rám. Tudja, hogy ennek az ajánlatnak

nem tudok ellenállni. Ami elgondolkodtat, hogy talán végig ez volt a
terve. Nem az, hogy összetörjem a hógömböt, és olyan bűntudatom
legyen, hogy bármit megígérjek neki. Ezt senki sem tervezheti előre.
De hogy csak annyi részletet adjon a gyilkosságok éjszakájáról, hogy
mindig többet akarjak? Hiszen nem volt hajlandó gépelni, amint
megemlítettem a babát. Tökéletesen elképzelhető, hogy Lenora
mindezt szándékosan tette, a tökéletes pillanatra várva, hogy ezzel
manipuláljon, és megtegyek neki mindent, amit csak akar.
De ezt a játékot ketten is játszhatják.
 – A történet többi részét is el kell mondania – mondom. – Ha
kiviszem magammal, akkor mindent el kell mondania, amit
Marynek is elmondott. Ahogy megígérte.
Lenora nem gépel vagy kopogtat választ, valószínűleg azért, mert
még nem tudja, mi lesz az. A csendet mégis egy gyors kopogás tölti
be, majd egy hang szólal meg:
– Kit? Bent van? Mrs. Baker.
A falra festett ördög.
– Egy pillanat – szólok, mielőtt visszaviszem az írógépet az
íróasztalhoz.
Útban az ajtó felé megpróbálok néhány maradék csillámot Lenora
ágya alá rúgni. Hiábavaló kísérlet arra, hogy eltussoljam, amit
tettem. Egy pillantás a szoba szemetesében lévő összetört hógömbre
mindent elárul Mrs. Bakernek.
Kinyitom az ajtót, felkészülve a kioktatásra, hogy Lenora már túl
van a lefekvési időn, amit szigorúan be kell tartani. Ehelyett Mrs.
Baker egyszerűen csak annyit mond:
– Valaki látni szeretné.
A testem összerándul a meglepetéstől.
– Ki?
– Nem mondta – válaszolja Mrs. Baker, amit én úgy értelmezek,
hogy nem kérdezte, mert nem érdekli. – A bejárati kapu előtt várja.
– Kimegyek hozzá – mondom, és hozzáteszem: – Amint
lefektettem Miss Hope-ot. Ma este el vagyunk maradva.
Mrs. Baker végignéz a szobán, gyakorlatilag úgy szimatol, mint
egy véreb, hátha valami nincs rendben. Ha meg is látja a csillámot a
padlón vagy a törött üveget a szemetesben, nem mutatja.
– Kérem, mondja meg a vendégének, hogy legközelebb
tisztességes időpontban jelenjen meg – mondja, aztán megvárja,
amíg kilép az ajtón, és onnan viszi be az utolsó ütést: – Vagy még
inkább ne is jöjjön egyáltalán.
Gyorsan átöltöztetem Lenorát a pizsamájába, és a takaró alá
rendezem. Miközben a hívógombot a bal kezébe helyezem, azt
suttogom:
– Majd még beszélünk, ha visszajöttem.
 Aztán lekapcsolom a villanyt, felkapok egy pulóvert a szobámból,
és lesietek a földszintre.
Odakint hideg, de tiszta az éjszaka, a csillagok fényesen
ragyognak a fekete bársony égbolton. Végigsétálok a feljáró
közepén, és nemcsak azon tűnődöm, hogy ki vár rám a végén,
hanem azon is, hogy miért van itt. Azt remélem, hogy Vick nyomozó
az, és azért hívott ki a házból, mert végre be akarja vallani, hogy hisz
nekem. Attól viszont félek, hogy esetleg Kenny az, aki azért jött,
hogy ma este is megpróbálja Lenora Hope-ot meglesni.
De egyik tippem sem jön be.
Az apám áll a kapu túloldalán, és úgy markolja a rácsot, mint egy
rab a börtöncellában. Kétszer is végignéz rajtam, ahogy közeledem,
mintha én lennék az, aki meglepetésszerű látogatást tesz, akinek a
felbukkanására nem számított senki.
– Mi ez az egyenruha? – kérdezi. Meg sem hallom a kérdést.
– Mit keresel itt?
– Azért jöttem, hogy hazavigyelek.
Attól, hogy így nevezi, önkéntelenül felszökik a szemöldököm a
magasba. Azt a házat már hat hónapja nem érzem az otthonomnak.
– Ki mondta, hogy itt vagyok?
– Kenny – mondja apám. – És Rich Vick. Meg a fél város. Miből
gondoltad, hogy nem fogok rájönni, hogy Lenora Hope-ra vigyázol?
Tudtam, hogy meg fogja tudni. Valamikor. De a mostani
reakciójából ítélve jól tettem, hogy nem mondtam el neki már akkor,
amikor elmentem. Hideg pillantást vetettem rá a kapu rácsain
keresztül, és azt kérdezem:
– Miért érdekel ez téged?
– Mert mindenki, aki tudja, hogy annak a nőnek dolgozol, azt
fogja hinni, hogy igaz, amit a rendőrség rólad mondott. Hamarosan
mindenki azt fogja hinni, hogy bűnös vagy.
– És te mit gondolsz, apa? – kérdezem, és a fájdalom úgy hasít a
hangomból, mint egy rugós penge.
– Ami az édesanyáddal történt, az baleset volt.
Gyorsan mondja. Ahogy az emberek szokták, amikor nem
akarják, hogy észrevegyék, hogy hazudnak. De az apám rossz
ebben. Még csak rám sem néz, miközben ezt csinálja.
 – Bárcsak tényleg el is hinnéd.
A mellkasom megfeszül, ahogy a bánat és a csalódás felgyülemlik
benne, aztán mintha kiömlene a szívemből, és a bordáimra ömlik. A
szemem lesz a következő, ha nem megyek el azonnal. Hátrálok a
kaputól, és elindulok felfelé a felhajtón. Nem vagyok hajlandó
hagyni, hogy apám lássa, amint sírva fakadok miatta.
– Viszlát, apa – mondom. – Majd találkozunk, ha találkozunk.
– Aggódom amiatt, hogy itt vagy. Rich Vick mondta, hogy te
találtad meg azt a halott lányt.
– Én voltam – ismerem el, és nem teszem hozzá, hogy Mary most
minden ébren töltött órámat is kísérti.
Biztos vagyok benne, hogy az álmaimat is kísértené, ha anyám
hagyna neki helyet.
– Azt is mondta, hogy szerinted meggyilkolták – tette hozzá
apám. – Kenny szerint mindenki más is így gondolja. Mindenki,
kivéve a te nyomozó barátodat. Tényleg ezt gondolod?
Apám ismét a kaput szorongatja, és a rácson keresztül bámul
rám, egyrészt aggódó, másrészt hitetlenkedő arckifejezéssel. Azt
akarja, hogy nemet mondjak. Valószínűleg azért, hogy megkímélje
saját magát attól, hogy bolondnak nézzék, amikor a hír
elkerülhetetlenül terjedni kezd a városban, mint az influenza. Vele
ellentétben nekem nincs energiám hazudni.
– Igen. Én így gondolom.
– Annál több ok arra, hogy elmenj innen.
Nem, ez annál több ok arra, hogy maradjak. Mivel a város
egyetlen rendőrnyomozója nem hajlandó elhinni, hogy Maryt
meggyilkolták, rajtam múlik, hogy bebizonyítsam, téved. És ki kell
derítenem, ki tette. Mivel úgy tűnik, minden Lenora múltján múlik –
és azon, hogy Mary mennyit tudott belőle –, nem mehetek el, amíg
meg nem tudom az igazságot.
Visszafordulok Hope’s End felé, és azt mondom:
– Apa, menj haza.
– Kit, várj.
De nem várok. Folytatom az utat, és közben végig magamon
érzem apám tekintetét. Tudom, hogy minden lépésemet figyeli,
reméli, hogy megfordulok, kinyitom a kaput, és követem őt egy
olyan házba, amelyhez már semmi közöm. A tekintetemet Hope’s
End fényeire szegezem. Ez sem az otthonom. De nem tudok
szabadulni az érzéstől, hogy a jövőmet ez az épület rejti, ahol annyi
tragédia történt már.
Két különböző éjszakán.
Évtizedek választják el őket egymástól.
Mégis egy olyan személyhez kapcsolódnak, aki, és ebben biztos
vagyok, mindenre tudja a választ, de nem fogja felfedni, amíg meg
nem kapja, amit akar.
Visszatérve a házba, egyenesen Lenora szobája felé veszem az
irányt. Még mindig ébren van, ragyogó szeme a plafont kémleli.
– Megegyeztünk? – kérdezem. Kétszer rákoppint a hívógombra.
A szerződés megköttetett.
Lenorának segítek kijutni.
Ez az ára annak, hogy megtudjam az igazságot.
 HARMINC
Két nappal később kihagyhatatlan alkalom kínálkozik arra, hogy
kicsempésszem Lenorát a házból, mert Hope’s Endből mindenki
elmegy Mary Milton temetésére.
Mintha az időjárás is meg akarná adni Marynek a végső
tiszteletet. Gyönyörű őszi nap van, talán az évszak utolsó ilyen
napja. A nap ragyog az égen, és meleg sugarakkal enyhíti az
októberi hideget. Az Atlanti-óceán nyugodt, és most az egyszer a
szél is úgy dönt, hogy szabadnapot tart.
Nem mintha az időjárás számítana. Még ha hurrikán fújna, én
akkor is kivinném Lenorát a szabadba, így, hogy lehetőségem nyílt
rá. Az elmúlt két napban többnyire csak akkor reagált bármit,
amikor tényleg elkerülhetetlen volt. Ennek az eredménye kétnapnyi
feszült csend és unalom volt. Egyszerűen csak ültünk egymás
mellett, és nem csináltunk semmit. Ezek után én is alig vártam, hogy
kimehessek a szabadba.
Senki másnak nem beszéltem a tervemről. Még Lenorának sem.
Kísértésbe estem, hogy elmondjam Carternek, de a biztonság
kedvéért inkább nem tettem. A legkevésbé sem akartam kockáztatni,
hogy Mrs. Baker rájöjjön, és véget vessen a dolognak.
A főlépcső tetejéről figyelem, ahogy a többiek összegyűlnek, hogy
elinduljanak: Archie és Carter sötét öltönyben, Jessie a szokásostól
eltérően fehér kartonruhában, Mrs. Baker pedig abban, amit
általában viselni szokott, de kiegészítette egy széles karimájú
kalappal és egy macskaszem napszemüveggel. Amint eltűntek,
Lenora szobájába sietek.
Megijed, amikor elkezdem tolni a kerekesszékét az ajtó felé. A bal
keze lerepül a karfáról, és úgy csapkod, mint egy rémült madár
szárnya. Felnéz rám, arca hatalmas kérdőjel.
– Teljesül a kívánsága – mondom, mielőtt kitolom a szobájából.
– De aztán be kell tartania az alku magára eső részét, rendben?
Boldogan koppint kétszer a karfára.
– Jó – mondom. – Menjünk.
 Hátrafelé húzom ki a kerekesszéket a szobából. Amikor
kimegyünk a folyosóra, Lenora felszisszen. Úgy hangzik, mintha
olyan valaki fújná ki megkönnyebbülten a levegőt, aki már nagyon-
nagyon régóta visszatartja a lélegzetét. A szeme kitágul, ahogy
hátrafelé haladunk a folyosón, és megpróbál mindent egyszerre
befogadni. A szőnyeget, a tapétát, minden ajtót, ami mellett
elmegyünk. Elgondolkodtat, vajon mennyi idő telt el azóta, hogy
utoljára elhagyta a szobáját. Hónapok? Évek? Évtizedek?
Mivel a szolgálati lépcső túl keskeny a kerekesszék számára,
nincs más választásom, mint a főlépcsőt használni. Az első
gondolatom az, hogy megpróbálom Lenorát az egyik vállamra
emelni, és lecipelni a lépcsőn, majd kivinni az ajtón. Elméletben talán
jó, de a gyakorlatban nehéz. Ismerem a határaimat. Még ha valahogy
le is tudom vinni a főlépcsőn, kétszer olyan nehéz lesz visszahozni.
Az egyetlen lehetőségem az, hogy lassan, lépcsőfokról lépcsőfokra
leengedem a kerekesszéket, és reménykedem a legjobbakban.
– Készüljön – figyelmeztetem. – Egy kicsit rázós lesz.
Megdöntöm a kerekesszéket, elrebegek egy rövid fohászt, és
lassan leengedem a kerekeket az első lépcsőn. Az ütközés úgy
megrázza Lenorát, hogy attól félek, mindjárt kiesik.
– Továbbmenjek?
Lenora leoldja bal kezének ujjait a karfáról, és egy erős dupla
koppintással válaszol.
A következő néhány lépés ugyanolyan rázós, de hamar
megtalálom a ritmust. Ironikus módon jobb gyorsan menni, mint
lassan. Ahelyett, hogy megállnék, és lépésről lépésre ráznám őt,
egyetlen folyamatos húzással engedem le a kerekesszéket egészen a
lépcsőfordulóig. Lenora egész idő alatt úgy remeg, mint egy tál
zselé, de legalább nem esik ki a székből. Amikor végre leérünk a
földszintre, a kerekesszék egy végső, remegő puffanással áll meg a
csempén.
– Jól van? – kérdezem Lenorát.
Szemtelenül vidáman néz vissza rám. Zöld szeme táncol, és az
öröm pírja festi ki az arcát. Ha tudna nevetni, gyanítom, most
kacagásban törne ki.
 Az étkező felé vesszük az irányt, gyorsan megkerüljük az ott lévő
hatalmas asztalt, és elhaladunk a szintén hatalmas kandalló mellett,
mielőtt az erkélyajtó felé vennénk az irányt. Kinyitom, és
meggyőződöm róla, hogy a kerekesszéknek szabad az út.
Az elmúlt két napban még több pala hullott le a tetőről.
Valóságos záporeső. Jessie és Carter mindennap összesöpörte őket,
de reggelre mindig újabbak jelentek meg. Ma viszont még tiszta a
terasz előttünk, így jól láthatóak a márványfelületen keresztbe-kasul
futó friss repedések is. Nem jó jel. De nem elég elrettentő ahhoz,
hogy ne teljesítsem Lenora egyetlen kívánságát. Visszatérek a
kerekesszékhez. Mielőtt kilépnék a teraszra, Lenora a bal kezével
felém nyúl. Megfogom, és érzem, ahogy a pulzusa lüktet a bőr alatt.
Aztán kitolom őt.
A szél, a napsütés és a tengeri levegő egyszerre csap le ránk.
Lenora el van ragadtatva, és zihál a boldogságtól. A terasz szélére
viszem, és csak akkor állok meg, amikor a térde a korláthoz ér.
Lehunyja a szemét, az ég felé fordítja az arcát, és sütkérezik a
napfényben. A hajába belekap a szél, szürke tincseit táncoltatja a
szellő. Látva, hogy ennyire el van ragadtatva egy olyan egyszerű
dologtól, mint a szabadban lenni, egyszerre teszi szomorúvá, amiért
nem élvezheti ezt rendszeresen, és dühös Mrs. Bakerre, amiért
bezárta őt a házba.
Lenora mellett állok, a korlátnak támaszkodva, és a hullámokat
figyelem messze lent. Bár kétségtelenül szép, de nem sokban
különbözik a látványtól, amit a hálószobája ablakából is lát. Mivel
már eddig is hatalmas kockázatot vállaltam, ami valószínűleg soha
többé nem fog előfordulni, szeretném, ha valami mást is
megtapasztalna. Valami különlegesebbet.
– Lenora – szólítom meg. – Mikor feküdt le utoljára a fűbe, és
nézte a felhőket?
Tudom a választ, ha tudna, se kellene Lenorának válaszolnia.
Évtizedekkel ezelőtt.
A kerekesszéket a terasz végéhez vezetem, leengedem a lépcsőn a
pázsitra, és óvatosan, hogy messze maradjak az új, még ki nem
épített sziklafal szélétől, leparkolom a fűbe. Ezután kiemelem
Lenorát a székéből, és leengedem, amíg a hátára nem fekszik, az ég
felé fordulva. Lefekszem mellé, és együtt bámuljuk a végtelen kéket
a fejünk felett.
Sokáig maradunk így. Talán egy órát. Talán tovább. Nem vagyok
benne biztos, mert elszundítok, álomba ringat a szél, a hullámok és a
napfény. Az éjszakák Hope’s Endben nem lettek könnyebbek. Még
mindig rémálmaim vannak az anyámról, és még mindig hallok
hangokat Lenora szobájából, de amikor elkerülhetetlenül felkelek az
ágyból, hogy megnézzem, soha semmi sem történik. Minden reggel
kimerülten ébredek, pislogok a napfelkelte szúrós fényében, és a
matracot minden reggel az ágykeret végébe csúszva találom,
valamivel lejjebb, mint az előző reggel.
Most azonban arra ébredek, hogy a nap magasabban van az égen,
Lenora pedig fekszik, és elégedetten mélyeket lélegzik.
– Itt az ideje, hogy beszéljünk a babáról – mondom.
Lenora lélegzete elakad. Ez annak a jele, hogy nem akar. De
muszáj neki. Bár nem akarom tönkretenni a különleges kirándulását,
mégis be kell tartania az alku rá eső részét. Amikor kifújja a levegőt,
megkérdezem:
– Megszületett a baba?
Felülök, és figyelem a bal kezét, ahogy kétszer megkopogtatja a
földet.
– Fiú vagy lány? – kérdezem, aztán rögtön eszembe jut, hogy
Lenora nem tud válaszolni.
Átfogalmazom a kérdést.
– Lány volt? Egy kopogás.
– Tehát fiú.
Lenora ezúttal bólint, arcán mosoly suhan át. Gyorsan
elhalványul, amikor megkérdezem:
– Mi történt vele? Meghalt? Egy kopogás.
– Örökbe adta? Egy kopogás.
A szívem kihagy egy dobbanást. Nem akarom feltenni a
következő kérdést. De egy kis szünet után mégis megteszem.
– Elvették?
Lenora is szünetet tart, jó harminc másodpercet vár, mielőtt
egyszer, kétszer megkocogtatja a földet.
– Tudja, mi történt vele ezután?
Ú
 Újabb hosszú szünet után Lenorától csak egyetlen koppantást
kapok.
– Annyira sajnálom – mondom, és lehunyom a szemem, hogy
visszatartsam a könnyeimet, melyek hirtelen elhomályosítják a
tekintetemet.
El sem tudom képzelni, milyen lehetett ilyen fiatalon teherbe esni,
szülni, és aztán megélni, hogy elveszik tőle a babát. Ez több mint
kegyetlen. Borzalmas.
Kinyitom a szemem, és látom, hogy Lenora arckifejezése nem
változott. Egy üres maszk néz az ég felé, elrejti a mély fájdalmat, ami
még ennyi év után is biztosan jelen van. Ha kiderül, hogy Carter
tényleg az unokája, talán enyhülni fog a fájdalom egy része.
Remélem, hogy így lesz.
– Mielőtt meghalt, Mary vért vett a karjából?
Lenora kétszer kopogtat, megerősítve a gyanúmat a bal karján
lévő zúzódással kapcsolatban.
– Elmondta, hogy miért? Egy kopogás.
– De tudott a babáról, ugye? Elmondta neki? Két kopogás.
– Ahogy azt is elmondta neki, hogy ki ölte meg a szüleit és a
húgát.
Újabb két kopogás, ezúttal lassabban.
– Van valami oka, amiért nekem még nem mondta el – mondom,
mert biztos van.
Majdnem három napja nem gépelt semmit. Ennyi idő alatt
mindent elárulhatott volna. A pokolba is, az első éjszakámon is
megtehette volna. Egy mondat is elég lett volna.
– El fogja nekem valaha is mondani?
Lenora tétovázik, bal keze a föld felett lebeg, mintha nem lenne
biztos a válaszban. Én is így érzek. Szintén lebegek. A
bizonytalanságtól. Bármennyire is szeretném tudni az igazságot,
tisztában vagyok azzal is, milyen veszélybe sodorhat engem. Ha
Lenora végül elmondja, és valaki más is rájön, úgy járhatok, mint
Mary.
Átbámulok a pázsit felett a szikla szélére. Ott nincs korlát. Csak
egy egyenes, sikoltó zuhanás. Lenora is tisztában van vele, még ha
nem is látja onnan, ahol fekszik. Nem lehet nem észrevenni a
jelenlétét. Húz minket, arra bátorít, hogy közelebb menjünk,
átnézzünk a peremen, hogy megkísértsük a sorsot.
Rájöttem, hogy ezt csinálom azóta, hogy megérkeztem Hope’s
Endbe. A tiltott felé közelítek. Olyan dolgokat nézek, amiket nem
szabadna látnom, olyan dolgokat bökdösök, amiket nem szabadna
bökdösni. Mindezt annak a téves reménynek köszönhetően, hogy
Lenora ártatlanságának bebizonyítása valahogy engem is
ártatlannak mutathat.
Bal keze végül a földhöz csapódik. Csak egyszer.
Nem.
Látva ezt, a düh villámként cikázik végig a testemen.
– De megígérte.
Lenora összerezzen, mintha ezt már megbánta volna. Nem
érdekel. Megállapodtunk. Kiviszem őt – ami nem könnyű feladat –,
és cserébe elmond nekem mindent. Én pedig rohadtul be fogom vele
ezt tartani.
– Be kell tartania az alku magára eső részét.
Lenora hajthatatlanul egyetlenegyet koppint a földre.
– De igen – mondom. – Most azonnal.
Felállok, miközben Lenora egyenletesen a pázsitot csapkodja az
öklével, kristálytisztán érthetővé téve az álláspontját. Nem, nem,
nem, nem. Nem veszek róla tudomást, még akkor sem, ha értem az
összes nyilvánvaló okot, amiért nem akarja elmondani nekem.
Mary.
Az eltűnt bőrönd.
A homokkal fedett holttest.
A nagy különbség Mary helyzete és az enyém között az, hogy ő
akkor próbálta meg kicsempészni Lenora történetét a házból, amikor
mások is itt voltak, mert tévesen azt hitte, hogy az éjszaka leple majd
biztonságban tartja. De most fényes nappal van, és senki más nincs
Hope’s Endben. Csak én és Lenora, és a lehetőség, hogy befejezzük,
amit elkezdtünk.
Kész vagyok még egyszer, utoljára megkísérteni a sorsot. És
Lenora is ott lesz az úton, akár akarja, akár nem.
Visszarohanok a házba, a szolgálati lépcsőn kettesével szedem a
fokokat, úgy rohanok fel, aztán berontok Lenora szobájába. Az
íróasztalnál felkapok egy tiszta papírlapot, és betekerem az elsőt az
írógép kocsijába. Mivel Lenorának talán egynél több darabra lesz
szüksége, magamhoz veszek egy egész köteget, és a papírt az írógép
tetejére teszem, mielőtt leemelem az asztalról.
Az írógépet lecipelni a lépcsőn nehezebb, mint Lenora ágyába
vinni. Minden egyes lépéssel nehezebbnek érzem. Hogy a tetején
lévő üres lapok le ne csússzanak, előrehajolok, és az államat
használom papírnehezéknek. A szolgálati lépcsőnél rájövök, hogy
nem látom, hová lépek. Lassan teszek meg minden lépést, vakon
ereszkedem egyikről a másikra. Egyszer csak rosszul lépek, és
nekimegyek a repedezett falnak, amitől egy tenyérnyi darab leválik,
és a lépcsőre esik. Ropog a talpam alatt, miközben haladok tovább
lefelé.
Miután leértem a lépcsőn, átcsoszogok a konyhán, az írógép
egyre nehezebb és nehezebb lesz. A karom olyan, mint a kocsonya.
A lábam is. Az étkezőben megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor
rájövök, hogy befelé jövet nem zártam be az ajtót. Legalább ezt nem
kell valahogy kinyitnom. Fáradtan és egyre nehezedő karral
kiviszem az írógépet a teraszra.
Ahol ott van Lenora.
Nem a pázsiton, ahol hagytam, hanem a teraszon, a
kerekesszékében ülve, és a tengert bámulja.
– Hogyan…
A hangom megszakad, amikor meglátom őket.
Mrs. Baker és Archie, Carter és Jessie. Mindannyian a terasz
szélén állnak, arckifejezésük éppoly változatos, mint a
személyiségük. Carteré aggódó. Jessie enyhén meglepettnek tűnik.
Archie arca üres. És Mrs. Baker? Ő dühös.
Nyilvánvalóan lebuktam, leengedem az írógépet. Az üres
lapokba belekap a szellő, és kifújja a kezemből. Nézem, ahogy
kavarognak és csúszkálnak a teraszon, mielőtt átbuknának.
A korláton. Le a szikláról.
A kavargó vízbe, messze alattunk.

Anyám meghalt volna, ha nem lépek be a szobájába, ezt a tényt

dr. Walden, a háziorvos világossá tette. Az viszont nem volt világos,
hogy véletlenül itta-e meg az összes laudanumot, vagy szándékosan.
Mindenki más esküdözött, hogy csak véletlen lehetett. Én viszont azt
feltételeztem, hogy anyám öngyilkos akart lenni. Ő hallgatott a
dologról, ami még bizonytalanabbá tette a helyzetet.
Dr. Walden, vagy ostobaságból, vagy kapzsiságból, továbbra is
úgy rendelkezett, hogy anyám szedje a laudanumot, mert szerinte
ha leszedjük róla anyámat, az több kárt okozna, mint hasznot. Azt
javasolta, hogy szép lassan szoktassuk le a szerről.
Ennek eredményeképpen semmi sem változott. Az élet Hope’s
Endben gyorsan visszatért a régi kerékvágásba. Anyám továbbra is a
szobájában sínylődött, apám gyakran volt üzleti okból távol, a
testvérem pedig úgy tett, mintha az égvilágon semmi baj nem lenne,
és a naptára tele volt programokkal.
Az egyetlen dolog, ami változott, az én voltam. Szeptember
végére a terhességem egyre jobban látszott. Az, hogy ilyen sokáig
sikerült elrejtenem, egy kisebb csoda volt, amit csak az én
ravaszságomnak és mindenki más figyelmetlenségének
köszönhettem.
De az idő fogytán volt. Tudtam, hogy hamarosan lehetetlen lesz
elrejteni. Amíg azonban el nem jön az a nap, elhatároztam, hogy a
lehető legtovább titokban tartom a családom előtt.
Egyedül azonban nem sokat tehettem. Az élelem például
problémává vált. Egész nap és éjjel éhes voltam, ami olyan
súlygyarapodást eredményezett, hogy még apám figyelmét sem
tudta elkerülni. Olyan szigorú diétára fogott, ami alapvetően
alkalmatlan lett volna egy nőnek, legyen bármilyen állapotban,
nemhogy egy olyannak, aki két személyre evett. Archie-n kívül
szükségem volt valakire, aki rendes ételeket csempész nekem.
Ugyanez volt a helyzet a ruházattal is. Anyám szobalánya
továbbra is szó nélkül kiengedte a ruháimat, amikor eljött az ideje.
Nekem azonban új, a terhességemet jobban elrejtő ruhákra volt
szükségem, nem tudtam csak úgy kiosonni, és megvenni
magamnak. Valaki másnak kellett ezt megtennie helyettem.
Aztán ott volt az egészségem kérdése. A terhességem kezdete óta
nem jártam orvosnál. Éjszakákat töltöttem ébren fekve, és aggódtam,
mert fogalmam sem volt, hogy nincs-e valami baj a babával. De nem
Ú
mertem dr. Waldenhez fordulni vizsgálat miatt. Új orvosra volt
szükségem. Egy idegenre. Aki hallgatni fog az állapotomról.
Ha kettőnk között meglett volna a tipikus kötelék, akkor a
testvéremhez fordultam volna segítségért. Mindig is utáltam, hogy
nem álltunk közel egymáshoz, mindig azt feltételeztem, hogy az én
hibám, nem pedig az övé. De az igazság ennél sokkal egyszerűbb
volt. Mások voltunk, és ennyi. Akkora szakadék volt kettőnk
személyisége között, ami leküzdhetetlennek tűnt. Én olyan voltam,
mint az anyám, mindig túl sokat éreztem, túl sokat akartam, túl sok
minden kellett. Apámhoz hasonlóan a testvéremnek is voltak vágyai
és szükségletei, de ezek felszínes örömök voltak. Autók, ruhák és a
hozzájuk hasonló sznobok társadalmi elismerése. A becsvágyon
kívül más érzelem nem volt bennük.
Mivel a saját testvéremre nem támaszkodhattam, szükségem volt
valaki segítségére a személyzetből. Valakire, aki diszkrét. Valaki, aki
tudja, hogyan kell titokban tartani dolgokat.
Az egyetlen személy, aki eszembe jutott, az volt, akire a
legkevésbé számítanál.
Apám szeretője.
Így hát ott találtam magam a déli csarnokban szeptember utolsó
napján. Apám előző nap tért haza Bostonból, és fáradtabbnak tűnt,
mint valaha láttam. A vacsoránál rossz volt a hangulata, pedig ők
mind teljes értékű ételt fogyasztottak, míg én csak egy salátát
csipegettem, ami azért volt nekem jó, hogy – az ő szavaival élve –
„segítsen visszanyerni a kislányos alakomat”.
Vacsora után a nappaliba vonult vissza. Néhány perccel később
követtem, és a folyosó vége felé osontam. A szoba zárt ajtaja mögül
zajok hallatszottak. Apám halk kuncogása és egy női nevetés
magasabb hangja. És a nevetés nem az anyámé volt. Még ha
ugyanúgy is hangzott volna, ami nem így volt, tudtam, hogy nem
lehet ő, mert éppen fent van a szobájában, és valószínűleg újabb
kortyot iszik a laudanumos üvegéből.
Végigosontam a folyosón, amely az esti szürkületben komorrá
vált. Alig tudtam kivenni a portrékat, ahogy elhaladtam mellettük.
Így volt a legjobb. Semmi kedvem nem volt megnézni őket.
Apa. Anya. Két kötelességtudó lány. Mindez hazugság volt.
 A nappali ajtajához érve visszatartottam a lélegzetemet, attól
félve, hogy egy apró szuszogás is leleplezi a jelenlétemet. Az ajtó
előtt álltam, és míg hallgattam apám nyögését és zihálását, mély
undort éreztem az állatias szükségleteitől. Ekkor még nem jutott
eszembe, hogy ezek ugyanazok a hangok, amelyeket Ricky is
kiadott, amikor együtt voltunk. Csak később jöttem rá, hogy minden
ember egyforma. Nem számít, hogy gazdagok vagy szegények,
kövérek vagy soványak, öregek vagy fiatalok. Az igényeik annyira
alapvetőek, hogy az már nevetséges.
Amint az aktus egy szenvedélyes nyögéssel véget ért, elsiettem a
könyvtárba, és úgy tettem, mintha bele lennék merülve egy
könyvbe, hátha apám benéz, amikor arrafelé távozik. Persze nem
nézett be. Egyszerűen csak elment mellette, jóllakottan, és a ház egy
másik része felé tartott.
És ekkor meghallottam, hogy a szeretője is elhagyta a nappali
szobát.
Felpattantam a székemből, és az ajtóhoz rohantam, készen arra,
hogy találkozzam vele.
Olyasvalakire számítottam, mint Sally, az érzéki új szobalány
vagy akár a törékeny, keserű Berniece Mayhew. Ehelyett az a nő, aki
a nappali szobából kilépett, és a szoknyáját lesimította, az volt, akiről
a legkevésbé sem gondoltam volna, hogy viszonya van az apámmal.
A döbbenettől megdermedve csak álltam a folyosó közepén, és
bámultam őt. Ő is meglepődve bámult vissza.
– Maga? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta Miss Baker fáradt sóhajjal. – Én.
 HARMINCEGY
Az írógép eltűnt.
Mrs. Baker kivette a karomból, amint az utolsó papírlap is elszállt
róla. Ostoba módon először azt hittem, hogy segíteni akar, miközben
megdorgál, amiért kivittem Lenorát. Ehelyett nem szólt semmit,
miközben átcipelte a teraszon, az egyetlen befűzött lap magányosan
hajlongott a szélben.
Aztán egy nyögés kíséretében egy lendülettel átemelte az
írógépet a korlát felett, és hagyta, hogy kizuhanjon a kezéből.
Felszisszentem, amikor eltűnt a látóteremből. Jessie rémülten
felsikoltott. Még Lenora is reagált, a bal kezét olyan messzire
nyújtotta, amennyire csak tudta, mintha ez önmagában
visszafordíthatná az írógép zuhanását.
Mrs. Baker elégedetten megtörölte a kezét, és az erkélyajtóhoz
lépett. Amikor elhaladt mellettem, csak annyit mondott:
– Vigyék vissza Miss Hope-ot az emeletre, ahová tartozik.
Carter segített. Karjaiba vette Lenorát, és felcipelte a főlépcsőn,
miközben én a zörgő kerekesszéket lépcsőfokról lépcsőfokra húztam
felfelé. Amikor felértünk, Lenorát óvatosan a kerekesszékbe tette,
mielőtt hozzám fordult.
– Szerinted mi fog történni?
– Nyilván ki fognak rúgni – mondtam.
Ez az egyetlen logikus következmény. De nem Mrs. Baker fog
kirúgni. Ezt Mr. Gurlainre bízza, aki – ebben biztos vagyok –
végtelenül boldog lesz, ha száműzhet az ügynökségtől.
– A francba – mondta Carter. – Annyira sajnálom, Kit. Ez az egész
az én hibám.
Valójában az enyém volt. Ismertem a szabályokat. Mégis
megszegtem őket, egyszerűen azért, mert válaszokat akartam,
amelyeket most, hogy az írógép eltűnt, soha nem fogok megkapni. A
vétkemért cserébe csak egy kis információt kaptam, ami talán
segíthet Carternek. Az egyetlen fénypont ebben a sötét felhőben,
amit ez a nap tartogatott.
 – Lenora megszülte a gyereket – mondtam, miután behúztam a
szobámba, és becsuktam a közös ajtót, hogy Lenora ne hallhasson
minket a sajátjából. – Egy fiút. Megerősítette.
– Mi történt vele?
– Nem tudja. Lenora csak annyit mondott, hogy elvették tőle a
gyereket.
Carter az ágyamra rogyott, és próbálta feldolgozni az egészet.
Nemcsak a szenvedést, amin Lenora keresztülment vagy a mögötte
álló kegyetlenséget, hanem azt is, hogy mindez alátámasztani
látszott az elméletét arról, hogy ő az unokája.
– Szóval lehet, hogy igazam van – mondta. – Lehet, hogy Lenora
és én tényleg rokonok vagyunk.
– Határozottan nem zárható ki.
Csatlakoztam hozzá az ágyon, a vállunk összeért.
– Sajnálom, hogy nem sikerült többet megtudni.
Carter felvillantotta azt a ferde mosolyt, amelybe az elmúlt
napokban kissé beleszerettem.
– Ne légy nevetséges. Nélküled semmit sem tudtam volna meg
ebből.
– De most, hogy már tudod, légy óvatos. Bárki is ölte meg Maryt,
még mindig itt van.
– Vagy odakint – mondta Carter.
Talán, de kétlem. Soha ennyire nem voltam még biztos benne,
hogy Mary gyilkosa valaki Hope’s Endből.
Egész konkrétan az a nő, aki bármelyik percben kirúghat.
Aztán a percek órákká duzzadtak, a délután pedig estébe fordult.
Ez idő alatt semmi nyoma nem volt annak, hogy kirúgtak volna.
Akkor sem, amikor Archie vacsorát hozott nekem és Lenorának.
Akkor sem, amikor a zúzott tablettákat belekevertem az ételébe,
vagy amikor a keringési gyakorlatokat végeztem rajta, vagy amikor
megfürdettem.
Most éppen lefektetem Lenorát, és észreveszem, ahogy a tekintete
az íróasztalra siklik. Olyan nagynak tűnik az írógép nélkül, olyan
üresnek.
Ugyanez mondható el a komódról is, amelyen a hógömbje pihent.
Most már csak a walkman van ott. Valószínűleg a következő dolog,
amit Lenora elveszít. Pedig már így is túl sok mindent elvesztett.
– Sajnálom, Lenora – mondom, miközben a hívógombot a bal
kezébe helyezem. – Tudom, mennyire szerette használni. Bárcsak
hallhattam volna a történet többi részét is.
Bár ez nem hivatalos búcsú, mégis úgy érzem, mintha az lenne.
Mert reggelre biztosan elmegyek – ha nem hamarabb. Gyanítom,
hogy csak azért vagyok még itt, mert Mrs. Baker megpróbálja
rábeszélni Mr. Gurlaint, hogy küldjön egy másik ápolónőt Lenora
ellátására.
Feltételezve, hogy ezek után soha többé nem látom őt,
megveregetem Lenora kezét, és azt mondom:
– Öröm volt gondoskodni magáról. Remélem, bárki is lép a
helyembe, boldoggá teszi majd.
Ezután otthagyom őt, átsétálok a szobámba, és becsukom magam
mögött a közös ajtót. Most már csak össze kell pakolnom a
dolgaimat, és várnom kell, hogy elkerülhetetlenül utolérjen a
végzetem. Nem mintha sokat kellene pakolnom. Soha nem jutottam
el odáig, hogy Mary holmiját a sajátommal kicseréljem. A könyvek
még mindig a dobozukban vannak. A ruhákkal teli bőröndöm a
komódon áll. Már csak az van hátra, hogy kivegyem a zárható
dobozomat az ágy alól, összeszedjem a dolgaimat a fürdőszobában,
és átöltözzek.
A kulcsra zárt dobozzal kezdem. Kinyitom az éjjeliszekrényt, és
kiveszem a kulcsot. Aztán térdre ereszkedem, és kicsúsztatom a
dobozt az ágy alól. Kinyitom, és felemelem a fedelét. Benne Lenora
tablettáinak üvegcséi vannak – és semmi más.
A lapok, amelyeket gépeltünk, eltűntek – az összes.
Talpra ugrom, feltépem az ajtót, és végigszáguldok a folyosón. A
szolgálati lépcső megremeg, ahogy dühösen leszaladok rajta a
konyhába, hogy megkeressem Mrs. Bakert.
Az ebédlőben találom, egyedül ül a hatalmas asztal mellett, előtte
egy nemrég felbontott üveg bor. A szobát csak a kandallóban égő kis
láng világítja meg. A pislákoló fény visszatükröződik Mrs. Baker
szemüvegén, eltakarva a szemét, miközben a borospoharat az
ajkához emeli, és kortyol egyet.
– Hol vannak? – kérdezem.
 – Ennél pontosabban kell fogalmaznia, kedvesem.
– Az oldalak, amelyeket Lenora és én gépeltünk – sziszegem. –
Tudom, hogy magánál vannak.
– Voltak, kedvesem – mondja Mrs. Baker. – Voltak.
A kandalló felé mutat, ahol néhány megperzselt papírdarabka
veszi körül a benne égő egyetlen fahasábot. Az egyiken észreveszek
egy gépelt szót, amelyet félig felemésztett a láng. Ennek láttán
hátratántorodom néhány lépést, neki az egyik széknek, amelyik
hangosan csattanva feldől a padlóra.
– Ehhez nem volt joga – mondom. – Azok a lapok az enyémek
voltak.
– Ami rajtuk állt, az pedig Miss Hope-é. Ami azt jelenti, hogy az
én hatáskörömbe tartoztak. – Mrs. Baker elégedetten kortyol még
egyet a borból. – Mint az írógép.
– Nem kellett volna elpusztítania őket! – kiabálom, a szavak
egyszerűen kitörnek belőlem.
Mivel hamarosan elküldenek, nem látom szükségét, hogy
uralkodjak a dühömön. Mrs. Baker, aki sokkal nyugodtabb nálam,
biccent a felborult szék felé, és azt mondja:
– Üljön le mellém egy percre, Kit. Azt hiszem, itt az ideje egy
kellemes beszélgetésnek.
Állva maradok, nem vagyok hajlandó engedelmeskedni neki.
– Ahogy akarja – mondja egy vállrándítással. – Feltételezem, arra
számít, hogy kirúgom.
– Igen – felelem.
– Szabadon elmehet, ha úgy tartja kedve. Senki sem kényszeríti
arra, hogy itt maradjon.
– De arra sem kényszerít, hogy elmenjek?
– Nem, kedvesem – mondja Mrs. Baker. – De szeretném tudni,
kinek az ötlete volt, hogy Miss Hope-ot kivigye a szabadba.
– Az övé.
– Gondoltam. Őszintén szólva nem lep meg. Miss Hope nagyon…
meggyőző tud lenni. Várható volt, hogy meggyőzi magát, ne
engedelmeskedjen az én egyértelmű kívánságaimnak.
– A maga kívánságai – mondom. – És mi a helyzet Lenora
kívánságaival?
 – Ezek egy és ugyanazok. – Mrs. Baker leteszi a poharát, és az
ujjbegyével végigsimít a peremén. – Bár nyilvánvaló, hogy maga
nem helyesli a módszereimet.
– Hát nem.
– Még akkor sem, ha ez mind Miss Hope érdekében történik?
– Tényleg? – mondom. – Fogolyként tartja őt a saját házában.
Nincsenek barátai. Nincsenek látogatói. Csak olyan emberekkel
találkozik, akiket fizetnek, hogy vigyázzanak rá. Az isten
szerelmére, még csak ki sem engedi a házból. Még a rabok a
börtönben is megtehetik ezt.
– Mert ha kiengedem, mit gondol, mi történne? Mit gondol, mivel
találkozna? Gyűlölettel. Állandó gyanakvással. A világ nem egy
elfogadó hely az erőszakkal vádolt nők számára. Ezt magának
kellene a legjobban tudnia. Hiszen nem ítélik el magát is az emberek
lépten-nyomon azért, ami az édesanyjával történt? Annyira meg
vagyok döbbenve, hogy képtelen vagyok tovább állni, le kell ülnöm.
Nem a székre, hanem mellette a földre. A kandalló mellett landolok,
a hője égeti a bőrömet. De semmi sem olyan forró, mint a szégyen,
ami szinte éget.
– Mikor tudta meg? – kérdezem halkan.
– Mielőtt megérkezett. Mr. Gurlain úgy érezte, kötelessége
beavatni a részletekbe.
Persze hogy megtette. Nem kétlem, hogy azt is feltételezte, ezzel
megöl minden esélyt, hogy itt alkalmazzanak – vagy bárhol máshol,
ami azt illeti. Csak azt nem értem, miért nem működött az ördögi
terv.
– Ha tudta, miért engedte, hogy idejöjjek?
– Mert úgy gondoltam, hogy maga és Miss Hope jól megférnek
majd egymás mellett – mondta Mrs. Baker. – És igazam volt. Maga
megérti őt. Sőt még kedveli is.
A megjegyzés megdöbbent, főleg azért, mert nem vagyok benne
biztos, hogy igaz-e. Néha kedvelem Lenorát. Máskor viszont
megijeszt. Vagy frusztrál. Vagy szánalommal tölt el, ami aztán
visszavezet ahhoz, hogy kedvelni akarom.
– Nem baj, ha beismeri – mondja Mrs. Baker. – Miss Hope nagyon
bájos tud lenni, ha ez szolgálja a szándékait. De hadd tisztázzak
valamit. Maga semmit sem jelent neki. Tudom, hogy azt hiszi,
különlegesnek tartja. Hogy a maguk között kialakult kötelék más,
mint a többiekkel. De ez nem így van. Ő évek óta így él. Évtizedek
óta. Okosabb, mint amilyennek látszik, ahogy erre bizonyára maga is
rájött. Egyesek még ravasznak is neveznék.
Bólintok, mert a leírás illik rá. Lenora előnyére fordítja a csendet
és a mozdulatlanságot, sokat elrejt, keveset mutat. Ennek
eredményeképpen minden apró részlet, amit megtudok róla, csak
arra késztet, hogy még többet akarjak tudni.

mindent el akarok mondani neked

Ezt írta Lenora az első éjszakámon. És én azóta is ki vagyok

éhezve az információra, hajlandó vagyok érte minden szabályt
megszegni. Nem számít, hogy eltelt egy hét, és még mindig szinte
semmit sem tudok.
– Milyennek nevezné? – kérdezem.
– Manipulatívnak.
Bár Mrs. Baker összeszorítja az ajkát, és ettől olyan, mintha
ízlelgetné a szót, ahogy a bort szoktuk, a hangja más érzelmekről
árulkodik.
Ellenszenv.
– Nem lennék meglepve, ha ez késztette volna szegény Maryt
arra, amit tett – folytatja Mrs. Baker. – Miss Hope éreztette vele,
hogy szüksége van rá. Különlegesnek érezte magát. Amikor Mary
rájött, hogy ez nem így van, arra késztette, hogy megtegye az
elképzelhetetlent.
Vick nyomozó hangja visszhangzik a gondolataimban, ahogy
Mary állítólagos búcsúlevelét idézi.
Sajnálom. Nem az vagyok, akinek gondolsz.
Mrs. Bakernek is elmondta, hogy mi állt rajta? És ő tényleg azt
hiszi, hogy Mary öngyilkos lett? Próbálom tanulmányozni az arcát,
keresve annak a jeleit, hogy hisz-e benne. De nem tudok leolvasni
róla semmit, különösen hogy a kandalló lángjai még mindig
táncolnak a szemüvege tükörképében.
– Miért marad itt? – kérdezem.
 – Ez egy meglehetősen merész kérdés.
– Egy olyan, amire szeretném, ha válaszolna. Ha ennyire gyűlöli
Lenorát, miért van még mindig itt?
– Ha gyűlölném, már évekkel ezelőtt elmentem volna. És ez a
hely szétesett volna nélkülem.
A tetőről lezúduló cserepekre gondolok, a szolgálati lépcső falán
lévő repedésekre, a gyepszőnyegre, amely most az óceán fenekén
pihen.
– Ha még nem vette volna észre, ez a hely esik szét. Mrs. Baker
felemeli a borospoharát, és kiüríti.
– Ha én nem lennék, már rég romhalmaz lenne. Mi mindent meg
kellett tennem, hogy ez a hely állva maradjon. Apránként eladni,
hogy egy-egy javítást ki tudjak fizetni. Higgye el, túl könnyű lenne
elmenni. De Miss Hope-nak szüksége van rám. Az elkötelezettségem
miatt maradok itt.
– Minden elkötelezettségnek vége szakad egyszer – mondom. –
Magának még mindig van valami haszna abból, hogy itt van, ugye?
– Tudtam, hogy okos – mondja Mrs. Baker, és ez úgy hangzik,
mintha terhes lenne számára. – Igen, a megállapodásunk bizonyos
előnyöket biztosít számomra. Miss Hope és én évekkel ezelőtt
megállapodtunk. Ha én valahogy fenntartom ezt a helyet, akkor a
halála után rám hagyja.
– Az egészet? – kérdezem.
– A birtokot. A házat. És mindent, ami benne van.
A mellettem lévő tűz gyorsan kialszik, a fénye végül elhalványul
Mrs. Baker szemüvegén. Kék szeme a lencse mögött mintha felfogná
a maradék kevés fényt, és élénkebb lenne, mint szokott. Nyugtalanul
bámulom, és azon tűnődöm, vajon tisztában van-e azzal, milyen
közel áll ahhoz, hogy ez a terv meghiúsuljon. Csak annyi kellene,
hogy valaki jöjjön, és megtámadja a megállapodást. Lenora unokája,
például.
Fontolóra veszem, hogy megemlítem: tudom, hogy Lenora
gyermeket szült. De nem teszem, mert akárcsak Archie, kétlem,
hogy Mrs. Baker őszinte lenne.
Továbbá nem látom okát annak, hogy célponttá tegyem magam.
Persze csak ha még nem vagyok az.
 Mert az a kinyilatkoztatása, hogy ő fogja örökölni Hope’s Endet,
arra enged következtetni, hogy vannak olyan titkok, amelyekért
Mrs. Baker bármit megtenne, hogy megőrizze.
És hogy minden oka megvolt rá, hogy megölje Maryt.

Miss Baker főzött nekünk teát, és visszavezetett a nappaliba, hogy

megejtsünk valamit, amit ő „kellemes beszélgetésnek” nevezett.
Mintha semmi sem történt volna a kettőnk közötti szereposztással.
Én voltam a tanuló, ő pedig az úrihölgy, akit azzal a feladattal bíztak
meg, hogy megtanítson engem, hogyan válhatok ugyanolyanná,
mint ő. Nagyon úgy tűnt, csak én tartom nevetségesnek az egész
helyzetet. Elvégre tudtam, hogy mit csinált az apámmal ugyanabban
a nappaliban percekkel korábban.
– Most mit tegyünk? – kérdezte, úgy beszélve a helyzetről,
mintha mindkettőnknek lenne beleszólása a dologba.
De nem volt.
– Kezdhetné azzal, hogy elmondja, miért – mondtam. – Miért az
apám? Szereti őt?
Miss Baker alig tudta visszatartani a nevetését.
– Nem, gyermekem. Ami köztünk van, az szigorúan üzleti
jellegű. Megadom neki, amit akar, és megbecsülésének apró
gesztusaival jutalmaz.
Más szóval a pénzzel. Miss Baker minden modoros és illemtudó
szava ellenére nem volt más, mint egy előkelő kurva. Az iránta
érzett undorom bizonyára látszott az arckifejezésemen, mert
felhorkant:
– Ne merészelj elítélni engem, ifjú hölgy. Aki olyan, mint te, aki
hatalmas vagyonba született, annak fogalma sincs, milyen a
többieknek. Hogy miket kell tennünk a túlélésért. Különösen a
hozzám hasonló nőknek. Egyszerűen csak gondoskodom a
jövőmről.
– Milyen áron? – kérdeztem.
– A legmagasabbon, amit csak kapni tudok. – Miss Baker
hátradőlt a székében, és olyan kihívóan méregetett, mintha várná,
merek-e még egy kritikus megjegyzést tenni. – Erről szól ez az
egész? Szembesíteni akartál a tettemmel? Megpróbáltál
megszégyeníteni?
– Nem – mondtam. – Ezt akartam megmutatni magának.
Felálltam, magamhoz szorítottam a ruhám szövetét, és
megfordultam, hogy Miss Baker oldalról láthassa a növekvő
hasamat.
– Te jó ég – nyögte, miközben a teáscsészét a csészealjra tette. A
keze úgy remegett, hogy a csésze zörögve táncolt az aljon, míg
letette az asztalra. – Hányadik hónapban vagy?
– A hatodikban.
– És az apa?
– Nem fogom elmondani – feleltem határozottan.
Nem akartam kockáztatni, hogy bevonom Rickyt ebbe az
egészbe.
Ha Miss Baker megtudná, talán elmondaná apámnak, aki
biztosan kirúgná őt. Akkor semmi reményem nem lenne rá, hogy
Rickyvel maradhassak, megkapjam a pénzt, és arra költsem, amire a
legjobban vágytam: a szökésre.
– Megerőszakolt? – kérdezte most Miss Baker.
Elvörösödtem, ahogy megráztam a fejem, és a padlót bámultam,
mert túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy a szemébe nézzek.
– Értem. – Miss Baker szünetet tartott, hogy megköszörülje a
torkát. – Tudja, hogy… szóval tud a helyzetedről?
– Igen.
– És mit szándékozik tenni?
– Becsületes asszonyt szeretne belőlem csinálni – feleltem, mire
Miss Baker sajnálkozva felnevetett.
Ennek hallatán összerezzentem.
– Gyakorlatilag még gyerek vagy – mondta. – És egy jó ember
visszafogta volna magát. Vagy legalábbis óvintézkedéseket tett
volna.
Még mindig fájt, ahogy a nevetése visszhangzott az egész
nappaliban, úgyhogy keményen rábámultam, és azt kérdeztem:
– Mert apám tesz óvintézkedéseket? Miss Baker megmerevedett a
székében.
– Mit akarsz pontosan tőlem?
 – A segítségét.
Felsoroltam, hogy mi mindenben van szükségem segítségre, a
kismamaruhák beszerzésétől kezdve a megfelelő mennyiségű
élelmiszerhez való hozzáférésig. És elég hosszú időre volt szükség
ahhoz, hogy Ricky és én megtervezhessük a menekülésünket. Azzal
fejeztem be, hogy elmondtam neki, mindezt titokban kell
megtennünk.
– Ez nagy feladat – mondta Miss Baker. – Miből gondolod, hogy
hajlandó leszek segíteni?
– Mert ha nem, akkor mindent elmondok anyámnak. Miss Baker
szája sarka kegyetlen mosolyra húzódott.
– Az anyád már tudja.
– Akkor majd jól elmondom Berniece Mayhew-nak – folytattam,
mert pontosan tudtam, hogy ő a legnagyobb pletykafészek a
személyzetben. – Magáról és az apámról, és hogy mit csinálnak
maguk ketten, amikor azt gondolják, hogy senki sem látja. Ha ez
egyszer kiderül, sok szerencsét máshol elhelyezkedni és illemtant
tanítani ifjú hölgyeknek. Mindenkinek meglesz a véleménye, hogy
maga milyen hölgy is valójában.
Miss Baker dühösen talpra ugrott, és olyan arcot vágott, mintha
fel akart volna pofozni, kiviharzani a szobából, vagy mindkettő.
Gyanítottam, hogy csak azért nem tette, mert tudta, hogy csapdába
esett.
– Segítek neked – mondta végül.
Kezet fogtunk. Megígérte, hogy reggel vesz nekem új ruhákat, és
keres egy orvost, akihez elmehetek, mert a diszkréció biztosított.
Elmondtam neki, hogy Archie beleegyezett, hogy minden étkezésnél
félretesz nekem egy tányér ételt, amit aztán odaad neki, hogy vigye
fel a szobámba.
– Ki tud még erről? – kérdezte Miss Baker.
– Csak Archie – mondtam. – És most maga.
Miss Baker, becsületére legyen mondva, megállta, hogy ne
említse a családom nőtagjait. Elég régóta volt Hope’s Endben ahhoz,
hogy tudja, egyikük sem lett volna a segítségemre.
Amikor elváltak az útjaink, újonnan feltámadt bennem a remény,
hogy a tervem valóban működhet. Persze óvatosságra van szükség,
és talán egy kis szerencse sem árt. De hetek óta először láttam
magam előtt tisztán az utat, amely elvezet Hope’s Endből, a
családomtól, egy fényes, boldog jövőbe Rickyvel és a
gyermekünkkel.
Az egyetlen dolog, amire nem számítottam, hogy bármennyire is
óvatos voltam, a szerencse nem állt mellém.
És hogy amikor kezet fogtam Miss Bakerrel, valójában az
ördöggel kötöttem alkut.
 HARMINCKETTŐ
Kilépek az ebédlőből, miközben Mrs. Baker újabb italt tölt
magának. A poharába fröccsenő bor hangja visszhangzik a konyhán
keresztül, amit egy hangos, hanyag kortyolás követ, amikor a
szolgálati lépcsőhöz érek. Miközben felmegyek a második emeletre,
próbálom összerakni, hogyan ölhette meg Maryt.
Először is, Mrs. Baker megneszelte, hogy Lenora elmesélte
Marynek a történetét. Valószínűleg éppen arra járt, meghallotta az
írógépet, és észlelte, mi történik. Még az is lehet, hogy éjszaka
belopózott, és elolvasta, amit Lenora írt.
Talán Mrs. Baker is tudott Carter azon törekvéséről, hogy
bebizonyítsa, ő Lenora unokája. Nyilvánvaló, hogy szemmel tartja,
mi történik Hope’s Endben. Valószínűleg több időt tölt
megfigyeléssel, mint bármi mással. Ami ugyanilyen valószínűvé
teszi, hogy rájött Mary és Carter tervére.
Aztán azon az éjszakán, amikor Mary elhagyta a házat a
bőrönddel, Mrs. Baker lecsapott.
Szinte látom magam előtt, ahogy felfelé haladok a lépcsőn.
Mary átrohant a teraszon egy bőrönddel, amelyben tucatnyi
gépelt oldal és Lenora vérmintája volt.
Mrs. Baker kilépett a ház árnyékából. Gyorsan.
Megragadta a bőröndöt. A fogantyú eltört.
Meglökte Maryt.
Lehetséges, hogy Mrs. Bakernek nem állt szándékában megölni
őt. Talán csak ki akarta zökkenteni az egyensúlyából, hogy elvehesse
tőle a bőröndöt. De halállal végződött a tusakodás. Mary átbukott a
korláton, a halálba zuhant, és napokig ott maradt. És Mrs. Bakernek
nem volt más választása, mint hogy mindenkinek elmondja, Mary az
éjszaka közepén távozott.
Tudom, hogy ennek a nagy része csak feltételezés. Mint ahogy azt
is tudom, hogy az igazság akár teljesen más is lehet, mint amit az én
vad képzeletem kitalált. Azt is tudom, lehetséges, hogy Mrs.
Bakernek semmi köze Mary halálához.
 Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, az az, hogy Mary egy
bőrönddel a kezében hagyta el Hope’s Endet.
És ha bárkinél ott van most, nagy valószínűséggel az a személy
ölte meg őt.
És hogy Mrs. Baker a legnyilvánvalóbb bűnös.
Hirtelen fellángolásból elsietek a magam és Lenora szobája
mellett, és csak akkor állok meg, amikor elérem Mrs. Baker ajtaját.
Megpróbálom lenyomni a kilincset, ami megfordul a kezemben. Az
ajtó finoman nyikorogva kinyílik. Bár tudom, hogy ez csupán a ház
billenésének trükkje, nem tehetek róla, de úgy tekintek rá, mint egy
meghívóra, hogy lépjek be.
Mindkét irányban ellenőrzöm a folyosót, amíg meg nem
bizonyosodom róla, hogy senki sincs a közelben.
Aztán veszek egy nagy lélegzetet, elrebegek egy fohászt, és
besurranok. Becsukom magam mögött az ajtót, és körülnézek a
szobában. Ugyanolyan alakú és méretű, mint Lenora szobája, az
egyetlen különbség, hogy nincs másik szobába vezető ajtó, és a
fürdőszoba sem ott van, ahol megszoktam. Az a szoba másik oldalán
van, mintha Lenora szobája tükrözve lenne.
Két lámpa már ég odabent. Megkönnyebbülök. Így nem kell
felkapcsolnom őket, és nem kell emlékeznem, hogy lekapcsoljam,
mielőtt elmegyek. Az egyik az éjjeliszekrényen lévő lámpa, amely
Mrs. Baker makulátlanul megvetett ágyára vet fényt. A másik egy
állólámpa a sarokban, amelyik elegendő fényt vet a szoba másik
felére. Egy ruhásszekrényt látok ott, egy antik öltözőasztalt ovális
tükörrel, és egy komódot, amely hasonlít a Lenora szobájában
lévőhöz. A tetején lévő walkman helyett itt egy gramofon áll, liliom
alakú kürttel a tetején, hogy felerősítse a zenét.
Gyorsan és halkan kinyitom a komód fiókjait, és belekukkantok,
de semmi érdekeset nem találok. Túl kicsik egy bőröndhöz, és ha
Mrs. Bakernél voltak a benne lévő lapok, gyanítom, hogy ugyanarra
a sorsra jutottak, mint amit Lenora és én gépeltünk. Ami pedig a
Lenora véréből Mary által levett mintát illeti, azt valószínűleg
szintén megsemmisítette.
A biztonság kedvéért leülök az öltözőasztalhoz, és átkutatom a
fiókokat, amelyekben csak zörgő ékszerek és guruló rúzsok vannak.
Az asztal tetején egy bekeretezett fénykép áll, amelyen egy fiatal pár
látható az Eiffel-torony előtt. Hó esik a pár körül, ahogy összebújnak
a férfi kabátja alatt. A képen látható nőről feltételezem, hogy Mrs.
Baker, bár ötven évvel fiatalabb, mint az, aki most éppen bort
kortyolgat az ebédlőben. Ugyanaz a szemük, ugyanaz az orruk,
ugyanaz az álluk. Itt ér véget a hasonlóság. A fényképen a nőnek
hullámos haja van, mintha csak most lépett volna ki egy
fodrászszalonból, és olyan széles, őszinte mosolya, amit még soha
nem láttam Mrs. Baker arcán.
A képen látható férfi magas, jóképű, és talán tíz évvel idősebb
nála. Feltételezem, ő az a vőlegény, akit Mrs. Baker említett, amikor
megérkeztem. Az, akinek a halála miatt visszatért Hope’s Endbe.
Ahogy a képen egymásra néznek, úgy tűnik, hogy szerelmesek.
A szoba másik oldalára megyek, ahol a valószínűbb rejtekhelyek
vannak. A szekrényben. A fürdőszobában a nagy mosdókagyló alatt,
ahol folytatom a keresést, de nem találok semmit. Ugyanezt az
eredményt kapom, amikor kinyitom a szekrényajtót. Fekete ruhák
sora lóg benne, alattuk néhány pár kényelmes fekete cipő sorakozik.
Utolsó állomásként az ágy környékét ellenőrzöm. Az
éjjeliszekrényen egy másik bekeretezett fénykép áll ugyanarról a
férfiról, mint az öltözőasztalon. Ezen egyedül van, és elegánsan néz
ki katonai egyenruhában.
Négykézlábra ereszkedem, hogy megnézzem az ágy alatt. Bőrönd
helyett több cipősdobozt találok. Kihúzok egyet, és kinyitom,
vigyázva, hogy ne hagyjak nyomokat a poros fedelén. Belül még
több fénykép van. Ahogy gyorsan átnézem őket, még több fiatal
Mrs. Bakert látok a legkülönbözőbb helyzetekben. Szaténruhát visel,
és pohár pezsgőt emelve koccint. Két másik nővel sétál az utcán,
összekulcsolt karral, nevetés közben tátott szájjal. Meztelenül fekszik
egy nyugágyon egy művész műtermében, szemérmét csak két jól
elhelyezett tollas legyező fedi.
Erős emlékeztetők ezek arról, hogy Mrs. Bakernek valaha volt egy
élete Hope’s End ferde falain kívül is. Boldog élete, ahogy elnézem.
Kíváncsi vagyok, mennyire hiányzik neki, mennyire akarja újra
megkapni, és milyen messzire menne el, hogy ez megtörténjen.
 Visszateszem a fényképeket a dobozba, ráteszem a fedelet, és
visszatolom az ágy alá. A következő doboz, amit előveszek,
fényképek helyett tele van számlákkal és beváltott csekkek
másolatával. Mindegyiken Lenora aláírása szerepel, bár
egyértelműen Mrs. Baker munkája.
Megragadok egy maréknyit, és átlapozom őket.
Villanyszámla. Havonta fizetett, bár volt néhány késedelmes
fizetés, és az év elején egyszer figyelmeztetést kapott, hogy a
szolgáltatást meg fogják szüntetni.
Élelmiszerszámla. Óraműpontossággal fizetik minden kedden,
amikor megérkezik a városi piacról a szállítmány.
A doboz alján egy halom csekk van, mind az Ocean View
Nyugdíjas Otthon javára kiállítva. Havi ezer dollár, legalább egy
tucat évre visszamenőleg.
Természetesen hallottam már az Ocean View-ról. Ez az egyetlen
idősek otthona a városban. Még segédnek is jelentkeztem oda,
miután Mr. Gurlain felfüggesztett. Azt mondták, hogy túlképzett
vagyok a munkára, ami valahogy még sértőbb volt, mint ha az
igazat mondták volna – hogy a hírnevemet tekintve úgy gondolják,
engem alkalmazni olyan lenne, mintha egy farkast hívnának meg,
hogy vigyázzon a birkanyájra. Azt nem értem, hogy Mrs. Baker
miért fizet ennyi pénzt egy idősek otthonáért, amikor Lenora itt van,
és én, Mary és ápolónők hosszú sora gondoskodik róla évtizedek
óta.
Még mindig a kiegyenlített csekkeket nézegetem, amikor a
folyosón egy hangra leszek figyelmes.
Lépések.
A folyosón jön lefelé.
Már majdnem az ajtóban.
Rácsapom a cipősdoboz tetejére a fedelet, és visszatolom az ágy
alá.
Aztán felpattanok, és sietek… de nincs hova.
Nincs hova mennem. Nem sprintelhetek ki az ajtón, mert Mrs.
Baker ott fog bejönni, és az egyetlen rejtekhely, ami eszembe jut, a
fürdőszoba, ahová valószínűleg első dolga lesz bemenni.
Beletörődve abba, hogy elkapnak – és ezúttal biztosan kirúgnak –,
kezdem felemelni a kezemet a megadásom jeléül.
Ekkor veszem észre a szekrényt.
Gondolkodás nélkül odarohanok, kinyitom, és behátrálok. Az
egyforma fekete ruhák mögé guggolva húzom be a szekrényajtót,
éppen amikor a hálószoba ajtaját kinyitják.
A szekrényajtó két szárnya közötti résen át látom, hogy Mrs.
Baker lép a szobába. Abból, ahogyan ringatózik, feltételezem, hogy
kiitta az egész üveg bort. A komódon álló gramofonhoz lép, és
bekapcsolja. A zene duruzsolni kezd.
Let’s Misbehave
Mrs. Baker részegen énekel, de csak minden második szót sikerül
időben kimondania.
– Te és én… kettecskén
Feje a zene ütemében billeg, keze a levegőben lengedezik, az
éneke egyre hangosabbá válik.
– Kaphatok… telefonszámot.
Leül a fésülködőasztalhoz, és ugyanazt a fiókot rángatja ki, amit
percekkel korábban én is kinyitottam, majd előhúz egy tubus rúzst.
– A világ… szunnyad… rosszalkodjunk!
A tükörképét szemlélve Mrs. Baker végighúzza a tubust az alsó
ajkán, bizonytalan kezével a rúzst az ajak vonalán kívülre keni. A
hüvelykujjával törli meg, de ezzel csak ront a helyzeten. Egy
bíborvörös csík fut végig az arca felén. Mrs. Baker halkan kuncog
magában, előrehajol, és úgy bámulja részeg tükörképét.
A tükörben hirtelen megragadja valami a figyelmét. Meg tudom
állapítani abból, ahogy a tekintete a tükörképéről a jobb válla fölé
vándorol.
A szekrény.
Mrs. Baker elfordul a tükör elől, és szembefordul vele. Az én
szemszögemből úgy tűnik, mintha egyenesen rám nézne.
Visszatartom a lélegzetemet, képtelen vagyok bármit is tenni, csak
nézek.
Ahogy Mrs. Baker a rúzst az öltözőasztal tetejére helyezi. Ahogy
feláll.
Ahogy egy bizonytalan lépést tesz a szekrény felé.
 A második lépése már stabilabb. A harmadik még inkább. Mintha
minden egyes lépéssel kijózanodna. Mire a szekrény elé ér, a
részegség minden nyoma eltűnik. Most már a szokásos szigorú,
kőkeményen józan Mrs. Baker az, aki kinyújtja a kezét.
Megérinti a szekrényajtót. Felkészül, hogy kinyissa.
Összehúzódom a belső falnál, mert tudom, hogy egy másodperc
múlva elkapnak, kirúgnak, és visszaküldenek egy olyan házba, ahol
apám azt hiszi, hogy én öltem meg az anyámat. De mielőtt Mrs.
Baker kinyithatná a szekrényajtót, a lemezjátszó hirtelen beakad.
És a zenét hangos, mély morajlás váltja fel. Az egész házon
végigvonul, az első emeleten kezdődik, és felfelé halad, egyre
hangosabbá válva.
Tudom, hogy mi az.
Mrs. Baker is, mert az arca elsötétül az aggodalomtól.
A nyögést reccsenés, csattanás és több hirtelen, éles rántás követi.
Úgy hangzik, mintha valami becsapódna a házba. Bent a
szekrényben úgy rázkódom, mint egy koporsóba dobott holttest. Az
egyik ajtószárny magától kinyílik, felfedve a rejtekhelyemet,
miközben Mrs. Baker hosszú fekete ruhái ide-oda lökdösnek.
De ő már nincs ott, hogy észrevegyen. Ehelyett kinyitja a
hálószoba ajtaját, és a folyosóra néz, egyik kezével a falba
kapaszkodik, hogy megtámaszkodjon, miközben az egész Hope’s
End dülöngél és mozog.
Aztán amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan meg is áll
minden.
A zaj.
A mozgás.
Minden csendes és mozdulatlan.
Mrs. Baker eltűnik a folyosón, hogy kivizsgálja, mi történt és hol.
A házban mások is ugyanezt teszik. Lépéseket hallok a fejem fölött,
és azt, hogy valaki dübörög lefelé a szolgálati lépcsőn.
A szekrény egyik sarkában kuporogva maradok, a szívem
percenként százszor ver. Fölöttem Mrs. Baker ruhái még mindig ott
lógnak a fogason. Megvárom, amíg lecsillapodik egy kicsit a
szívverésem, mielőtt kimászom a szekrényből, és Lenora szobájába
sietek. Természetesen ébren van, az arckifejezése riadt, és bal keze a
hívógombra szorul. A közös ajtónkon keresztül hallom a riasztó
zümmögését, és látom, hogy a vörös fény betölti a szobámat.
– Itt vagyok – mondom. – Jól van?
Lenora leejti a hívógombot, és kétszer koppint az ágytakaróra.
Aztán a tekintete a szoba túlsó sarkára siklik, ahol valaki áll, aki
eddig észrevétlen maradt számomra.
Archie.
A függönyt elhúzza, és az ablakon kinéz a terasz felé.
– Úgy néz ki, mintha odalent lenne – mondja.
– Mármint mi?
Archie végre szembefordul velem.
– A kár. Meg kellene néznünk, mi történt.
Már tudom, mi történt. A Hope’s End egy kicsit közelebb került
ahhoz, hogy az óceánba zuhanjon.
– Mit keresel Lenora szobájában? – kérdezem.
Archie és én óvatos gyanakvással nézünk egymásra. Egy filmre
emlékeztet, amit anyámmal néztem, amikor beteg volt. Két piti
betörő, akik megzavarták egymást, miközben ugyanazt a kastélyt
próbálták kirabolni, és kénytelenek választani, hogy együtt vagy
egyedül dolgozzanak tovább. Végül úgy döntenek, hogy megbíznak
egymásban. Archie is hasonló döntést hoz.
– Jó éjszakát kívántam.
– Mióta kívánsz te jó éjszakát Lenorának?
– Mióta Miss Hope először lett beteg – mondja Archie. – Minden
este beugrom hozzá, hogy megnézzem, hogy van.
– Sétáljunk – mondom.
Igazából úgy értem, hogy olyan helyen akarok beszélgetni, ahol
Lenora nem hall minket. Archie bólint, és követ engem az
előszobába, ahol a ház dőlése érezhetően erősebb. Épp amikor már
kezdtem én is megszokni a régit.
– Minden este? – kérdezem. – Azt mondtad, hogy te és Lenora
már nem álltok közel egymáshoz.
– Azt mondtam, hogy ez már nem olyan, mint régen volt –
magyarázza Archie. – És ez az igazság. Változott az évek során. Csak
azért, mert nem mutatom ki lépten-nyomon, nem jelenti azt, hogy
nem törődöm Miss Hope-pal. Mindketten ugyanazon az oldalon
állunk, Kit. Mindketten azért vagyunk itt, hogy vigyázzunk rá. Csak
másképp csináljuk.
– Miért nem láttam még soha, hogy meglátogattad volna?
– Mert ez a mi kis titkunk. Valami, ami csak köztem és Miss Hope
között marad. Biztos vagyok benne, hogy megérted.
Archie szünetet tart, mintha most azt akarná, hogy én is
megosszam vele az egyik titkomat. Visszautasítom. Mert hogy is
volt abban a filmben a piti betörőkről, akik úgy döntöttek, hogy
megbíznak egymásban? Azzal végződik, hogy az egyik elárulja a
másikat. Nem hagyom, hogy ugyanez történjen velem is.
– Milyen későn látogatod?
– Általában egy kicsivel azután, hogy Miss Hope lefekszik, és egy
kicsivel azelőtt, hogy én is lefekszem.
Lassan ereszkedünk le a szolgálati lépcsőn, cipőnk a falakról
lehullott vakolatdarabokon ropog.
– Látogattad már meg az éjszaka közepén?
– Nem – mondja Archie. – Egy magamfajta korán kelő ember nem
engedheti meg magának, hogy ilyen sokáig fennmaradjon.
Ez meglehetősen őszintének hangzik ahhoz, hogy majdnem
elhiggyem neki. De Archie is őszintének tűnt, amikor azt hazudta,
hogy tudta, hogy Lenorának gyereke van. Most azt gyanítom, hogy
hetvenöt százalék az esélye, hogy igazat mond. Ezzel a számítással
arra a következtetésre jutok, hogy Archie volt az a szürke folt,
amelyet Lenora ablakánál láttam az első este.
Abban már kevésbé vagyok biztos, hogy ő okozta az éjszakai
zajokat Lenora szobájában.
Vagy az árnyék, amelyet a közös ajtó előtt láttam elsuhanni. Vagy
a gépelt üzenet, amelyet Lenora Virginiára fogott.
– Tudod, hogy más is rendszeresen belopózik éjjelente Lenora
szobájába?
– Kétlem – mondja Archie olyan bizonytalanul, hogy az
igazságmérő azonnal ötven százalékra csökken. – Biztos vagyok
benne, hogy semmiség.
– Én pedig biztos vagyok benne, hogy valami fontos. – Félúton a
lépcső felé megállok. – Mit nem mondasz el nekem? Amikor
mindannyiótoknak elmeséltem, hogy Lenora azt állította, hogy
Virginia, a halott húga a szobájában gépel, nem tűntél meglepettnek.
Miért volt ez?
– Mert nyilván lehetetlen – mondja Archie.
– Vagy talán azért, mert az évek során már korábban is történt
ilyesmi.
Archie megpróbál leereszkedni egy újabb lépcsőfokon, de én
elállom az útját, és kinyújtott karral, mindkét tenyeremmel a
lépcsőház repedezett falához támaszkodva állok.
– Igazat mondott Lenora?
Nevetségesnek kellene éreznem magam, hogy egyáltalán
gondolok rá, nemhogy hangosan kimondjam. De Archie reakciója –
egy rándulás az arcán, mely után látványosan uralkodni próbál az
arcvonásain – azt jelzi, hogy valamire rájöttem.
– Sok mindent nem tudsz erről a helyről – feleli, miközben
óvatosan leveszi egyik kezemet a falról, és elhalad mellettem. –
Olyan dolgokat, amelyeket jobb is, ha nem tudsz.
– Szóval igaz? – kérdezem. – Virginia szelleme tényleg kísért
Hope’s Endben?
Archie igyekszik nem rám nézni, miközben továbbhalad lefelé a
lépcsőn.
– A kísértés nem a megfelelő szó. De igen, a jelenlétét lehet érezni.
Hope’s Endben a múlt mindig jelen van.
Követem őt a lépcsőház aljáig, aztán be a konyhába, amely
nagyjából sértetlennek tűnik. Csak néhány leesett edény, lábas és
egy törött befőttesüveg hever a padlón. Az étkezőben viszont a
kandallópárkány felett egy nagy hasadék jelent meg, amely
cikcakkban halad a mennyezet felé. Mindkét franciaajtó nyitva van,
beengedve az élénk éjszakai levegőt és a már kint tartózkodók halk
hangját.
Archie és én kilépünk a teraszra, ahol Mrs. Baker, Carter és Jessie
mind a ház oldalához simulnak. Először nem értem, miért.
Aztán meglátom.
A teraszon még több cserepet látok a tetőről, mint amennyi
szokott lenni, valamint egy halom téglát, amely feltételezésem
szerint egy kidőlt kémény maradványa. Az egészet átszeli egy
törésvonal, amely a terasz egyik oldalától a másikig húzódik,
körülbelül másfél méternyire a háztól.
Egy lépés csak a vonaltól, és a szikla, a terasz és talán egész
Hope’s End az óceánba zuhanhat.
 HARMINCHÁROM
A kár teljes mértékét csak reggel lehet felmérni, amikor nem
sokkal hajnal után mindannyian összegyűlünk a teraszon. Ha bárki
más meg is látogatta Lenora szobáját az éjszaka folyamán, én nem
hallottam. Túlságosan lefoglalt, hogy a szikla tövét verdeső
hullámok hangjára koncentráljak, amelyek centiméterről
centiméterre emésztették fel alattunk a sziklát. Csak feküdtem a
sötétben, hallgattam a szűnni nem akaró kavargást, és azon
tűnődtem, vajon mennyi időnk van még hátra, amíg az egész
leomlik. A terasz állapotából ítélve egyáltalán nem sok.
Nappal a károk még súlyosabbnak tűnnek, mikor a felkelő nap
teljes fényével rásüt a teraszon átívelő repedésre. Körülbelül öt centi
széles és kifürkészhetetlenül mély, a bal oldali lépcsőtől indul, és
egészen az üres úszómedencéig tart.
Mrs. Baker a szemüvegén keresztül nézi az egészet, a tekintete
fáradt és szomorú.
– Van valaki, akit felhívhatnánk? – kérdezi.
Carter, aki eddig hason fekve tanulmányozta a hasadékot,
feltápászkodik, és lesöpri a koszt a farmerjéről.
– És mit kérjünk, mit csináljon?
– Javítsa meg. Vagy támassza alá. Vagy valami.
– Ezt nem lehet helyrehozni – mondja Carter. – Ez a szikla végleg
le fog szakadni. És amikor ez megtörténik, Hope’s End is vele fog
csúszni.
– Ezt nem fogom hagyni – mondja Mrs. Baker, mintha lenne
beleszólása a dologba. – Megyek, telefonálok párat.
Visszasiet a házba, és magunkra hagy minket, ahogy bámuljuk a
repedezett teraszt és váltunk aggódó pillantásokat.
– Nem normális – mondja Carter.
– Abszolút – bólogat Jessie.
Archie felé fordulok, mert remélem, hogy a kettőnk között
köttetett bizalom még mindig érintetlen.
– Szerinted van rá mód, hogy meggyőzzük, hagyja el ezt a helyet?
– Elhagyni Hope’s Endet? – kérdi. – Soha nem fogja megtenni.

É
 – Én inkább Lenora miatt aggódom. Ha valami ilyesmi újra
megtörténik…
– Amikor újra megtörténik – mondja Jessie. – Ugyan már, srácok,
tudjátok, hogy meg fog történni. És legközelebb valószínűleg sokkal
rosszabb lesz.
Sóhajtok, mert egyetértek vele.
– Amikor megtörténik, mi el fogunk tudni menekülni, ha kell.
De Lenora nem tud.
Archie megígéri, hogy beszél erről Mrs. Bakerrel, majd
visszamegy, hogy elkezdje a reggelit. Jessie követi, és nem szól
semmit, miközben hitetlenkedve nézi, mi maradt a teraszból.
Carter és én maradunk, hátunkat a kastélynak vetjük.
– Nem hittem, hogy újra látlak – mondja Carter olyan
félénkséggel, amilyet még nem láttam tőle. – De örülök, hogy még
mindig itt vagy.
A szél felerősödik, és csípős hideget hoz magával. Összehúzom a
kardigánomat, és azon tűnődöm, vajon Hope’s End vajon megéri-e a
telet.
– Én nem vagyok most ettől olyan boldog. Őszintén, mit
gondolsz, meddig fogja ez a hely kibírni?
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy évekig is eltarthat. De lehet, hogy
csak hónapokig.
– Vagy órákig? – mondom.
– Igen, az is lehet.
– Szinte visszasírom azokat a napokat, amikor még azt hittem,
hogy a legijesztőbb dolog ezen a helyen a három gyilkosság, ami itt
történt.
– Négy gyilkosság – mondja Carter.
– Jogos – lehajtom a fejem, mert szégyellem magam, hogy egy
pillanatra megfeledkeztem Maryről.
– Van valami újdonság ezzel kapcsolatban? – kérdezi Carter. –
Vagy bármi másról?
Beavatom őt mind a Mrs. Bakerrel folytatott beszélgetésembe,
mind pedig a szobája átkutatásának történetébe.
– Nincs bőrönd. De találtam valami érdekeset. Ismersz bárkit, aki
esetleg az Ocean View-ban lakik?
 – Az az idősek otthona a városban?
– Igen. Találtam egy csomó beváltott csekket, évekre
visszamenőleg. Mrs. Baker havonta ezer dollárt ad nekik.
Carter halkan füttyent egyet.
– Jótékonysági adomány?
– Kétlem, hogy Mrs. Baker évente több ezer dollárt osztogatna
nagylelkűen, amikor Hope’s End így néz ki. – Újra végignézek a
széttört teraszon. Mintha háborús övezetben lennék. Bár mindig is
filantrópnak szerettem gondolni magam, Hope’s End esetében a
jótékonykodásnak tényleg otthon kellene kezdődnie. – Nem
pazarolna ennyi pénzt, ha nem lenne muszáj. Azért fizet, mert valaki
ott lakik az Ocean View-ban.
Carter megmerevedik mellettem. Megszorítja a karomat, és azt
mondja:
– Azt hiszem, tudom, ki az. Emlékszem, Tony említette egyszer
vagy kétszer, amikor a bárban dolgoztam, hogy néhány ember, aki
régen itt dolgozott, még mindig itt van. És az egyikük az Ocean
View-ban lakik.
– Ki?
– Berniece Mayhew.
Jelentőségteljesen összenézünk. Egyszerre vagyunk meglepettek
és összezavarodottak. Valamilyen okból kifolyólag – és sok-sok éve
már – Mrs. Baker fizeti Ricardo Mayhew feleségének megélhetési
költségeit.
– Miért tenne ilyet? – kérdezi Carter.
– Nem tudom – mondom. – De van egy olyan érzésem, hogy
Lenora talán igen.
Carter elgondolkodva vakarja meg a tarkóját.
– Sok szerencsét hozzá, hogy bármit is elmondjon neked, most,
hogy az írógép eltűnt.
Ugyanezt gondoltam ma reggel, miután felébredtem az ágy
végébe csúszott matracon. Lezuhanyoztam a riasztóan ferde vizű
kádban, felvettem Mary egy újabb egyenruháját, aztán megnéztem,
hogy van Lenora. Amint beléptem a szobájába, ösztönösen az
írógépet kerestem volna, egy pillanatra elfelejtettem, hogy már nincs
ott. Az üres íróasztalt bámulva rájöttem, hogy a kettőnk közötti
kommunikáció most sokkal nehezebbé vált. Vannak olyan
kérdéseim, melyekre nem elég az egyszerű igent vagy nemet
kopogni.
– Talán a bal kezével tudna írni – gondolkodom hangosan.
Ám még ha Lenora balkezes is volt a sorozatos agyvérzései előtt,
nem hiszem, hogy lenne elég ereje ahhoz, hogy hosszabb ideig tollat
fogjon és valamit papírra firkáljon. Az egyetlen dolog, ami eszembe
jut, hogy kiírom az ábécét, és megkérem, hogy mutasson rá a
betűkre.
Ami az igazat megvallva nem is rossz ötlet. Valójában a helyzet
ennél sokkal egyszerűbb. Hiszen ez már a rendelkezésünkre áll.
– Eszembe jutott egy mód – mondom Carternek, és az
erkélyajtóhoz lépek. – Nem tipikus, de szükség törvényt bont.
Otthagyom Cartert a teraszon, és a házba sietek. Egyenesen a
harmadikra megyek, ami olyan, mintha egy vidámparkban sétálnék.
Részeges ember módjára, tántorogva jutok el Jessie szobájába. Az
ajtaja nyitva van, így bekukkantok, és megpróbálom a lehető
leglazábban azt mondani:
– Szia. Kölcsönkérhetném az Ouija-tábládat?
Jessie az ágya lábánál állva a komód tetejére mutat.
– A tiéd lehet. Eggyel kevesebb dolgot kell majd becsomagolnom.
A komód minden fiókja nyitva van, veszem észre, és egy bőrönd
fekszik kinyitva az ágyon Jessie előtt.
– Elmész? – kérdezem.
– Igen.
– Hová?
– Nem tudom, és nem is érdekel. – A nyomaték kedvéért Jessie
összegyűri a kezében tartott pulóvert, és a bőröndbe gyömöszöli.
– Csak annyiban, hogy bárhol máshol legyen, csak ne itt.
Hallottad Cartert. Ez az egész hely kezd szétesni. Szó szerint. Én…
nem akarok itt lenni, amikor ez megtörténik. Neked sem kellene.
Őszintén szólva mindkettőnknek el kellett volna mennünk, amint
megtaláltad Maryt.
Ezzel nem lehet vitatkozni. Nézem, ahogy Jessie még több ruhát
dobál a bőröndbe, és nem tudom nem elképzelni, milyen lenne most
az életem, ha aznap elsétáltam volna.
 De én maradtam, mert Mary halála és a Hope család gyilkosságai
kitöltötték az ébren töltött óráimat. És továbbra is maradok, még
akkor is, ha tudom, okosabb lenne, ha követném Jessie példáját.
– Nem hagyhatom magára Lenorát – mondom, ami egyszerre az
igazság és mégis kifogás.
Azért is maradok, mert nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy
nagyon közel vagyok már hozzá, hogy megtudjam a teljes történetet.
Itt van az orrom előtt, és mégsem látom. Ez az érzés vonz a
komódhoz, ahol felkapom Jessie Ouija-tábláját.
– Csak kölcsönveszem – mondom, úgy véve, mintha újra
találkoznánk, pedig nagy valószínűség szerint nem fogunk.
Jessie hirtelen megölel, ami váratlanul ér. Meglep, de jólesik,
ahogy egy kislányos szorítással fejezi be az ölelést.
– Vigyázz magadra, Kit. És vigyázz Lenorára is. És kérlek, ígérd
meg, hogy minél hamarabb elviszed innen.
– Úgy lesz.
– Komolyan mondom. Aggódom érte. És miattad is.
– Megígérem – ismétlem. – Esküszöm.
Éppen ki akarok lépni a szobából, amikor Jessie megszólal:
– Várj! Elfelejtettem valamit. – A komódhoz siet, és átnyújt egy
kazettát. – A könyv vége, amit Lenorának felolvastam. Remélem,
tetszeni fog neki.
– Köszönöm – mondom. – Biztos vagyok benne.
Zsebre vágom a kazettát, és hagyom, hogy Jessie folytassa a
pakolást. Nekem is ezt kellene tennem, ehelyett egy Ouija-táblát
cipelek egy olyan folyosón, amelyen senkinek sem lenne szabad
végigmennie, hogy rávegyek egy néma nőt, hogy ne a halottakkal,
hanem róluk beszéljen.
Öt perccel később az ételtálcát Lenora kerekesszékéhez erősítem.
Rajta van az Ouija-tábla, a planchette középen, Lenora bal keze alatt.
– Használt már ilyet? – kérdezem.
Lenora felemeli a planchette-et, hogy egyetlenegyet koppintson a
táblára.
– Nem nehéz. – Ráteszem a kezem az övére, és körbesimítom a
kezünkkel a planchette segítségével a táblát. – Csak csúsztassa ezt
oda, amelyik betűre szüksége van a válasza lebetűzéséhez. Érti?
 Lenora annyira koncentrál, hogy az alsó ajkát harapdálja, és a
tábla bal felső sarkában található IGEN-re tolja a planchette-et.
– Tökéletes – mondom. – Készen áll válaszolni egy kérdésre?
A planchette ott marad, ahol van, ami feltételezem, hogy egy
újabb igen.
– Milyen jól ismerte Berniece Mayhew-t?
Lenora a tábla közepén ívelő kettős betűsorokhoz csúsztatja a
planchette-et. Lassan a K betűhöz viszi.
Aztán az I-hez.
Ezután a C-hez.
Majd az S-hez.
Aztán ismét az I-hez.
Végül a T-hez.

KICSIT

– Egy kicsit? – kérdem, hogy tisztázzuk, biztosan erre gondolt.

Ahelyett, hogy visszatenné a planchette-et az igenre, Lenora
kétszer megkocogtatja azt a táblán.
– Milyen volt?
Lenora ismét csúsztatja a planchette-et, és egy olyan szót betűz ki,
amelynek jelentése nem szorul megerősítésre.

UNDOK

– Akkor miért ad neki pénzt minden hónapban Mrs. Baker? – Az

Ouija-táblára nézek, ahol a planchette mozdulatlan marad Lenora
keze alatt. – Tudta, hogy ezt csinálja?
Ezúttal Lenora kibetűzi a választ.

IGEN

– Mióta csinálja ezt?

Az Ouija-tábla közepén egy számsor található, nullától kilencig.
Lenora lehúzza a planchette-et négy számjegyre, amely egy ismerős
évszámot ad ki.
 1929

Sosem voltam jó matekból, egy percig eltart, amíg összeadom

fejben. A szám, ami az eredmény lett, megdöbbent. Berniece
Mayhew 1929 óta több mint hatszázezer dollárt kapott.
– Miért? – kérdezem, mert túlságosan meg vagyok döbbenve
ahhoz, hogy jobban megfogalmazzam.
Lenora visszateszi a planchette-et a betűkhöz, és újra elkezdi
tologatni.

MERT TUDJA

Még mindig nem értem.

– Miről tud?
Lenora tovább csúsztatja a planchette-et.

ARRÓL AZ ÉJSZAKÁRÓL

Bólintok. Csak egy éjszakára gondolhat.

– Mi van azzal az éjszakával?
Lenora folyamatosan mozgatja a planchette-et, egyik betűről a
másikra ugorva.

A planchette tovább csúszik.

ITT

Tekintetemet az Ouija-táblára szegezem, és túlságosan félek, hogy

lemaradok egy üzenetről.

VOLT

A szívem mintha ki akarna robbanni a bordáim közül. Berniece

Mayhew aznap este a Hope’s Endben volt.
 Nemcsak a gyilkosságok előtt és után, hanem azok alatt is.

Október elejére jött el az a pont, amikor már nem tudtam tovább

rejtegetni az állapotomat, még Archie és Miss Baker segítségével
sem. A testem túlságosan megváltozott ahhoz, hogy pusztán a
súlygyarapodásra fogjam. Hamarosan bárki, aki rám néz, azonnal
tudni fogja, hogy terhes vagyok.
Mivel nem volt más módja a titoktartásnak, Miss Baker azt
javasolta, hogy kövessem anyám példáját, és maradjak az ágyban.
Vonakodva bár, de ezt tettem. Bárki, aki belépett a szobámba, és
meglátott a párnákon, ahogy ott fekszem a rengeteg takaró alatt,
nem tudta volna megmondani, hogy terhes vagyok.
A mentséget, hogy miért töltöm minden időmet ágyban –
kimerültség, amit a rendkívüli idegesség okoz –, szintén anyám
inspirálta. Mindenki elhitte. Amilyen az anya, olyan a lánya. Még dr.
Walden is gond nélkül elhitte, hogy ez az igazság. Ahelyett, hogy
megvizsgált volna, egyszerűen adott egy üveg laudanumot, és azt
mondta, hogy rendszeresen kortyolgassam, hogy enyhítse a kényes
állapotomat. Amint egyedül maradtam, kiöntöttem a mosogatóba a
bűzös folyadékot. Lehet, hogy úgy viselkedtem, mint az anyám, de
semmiképpen sem akartam olyanná válni.
Egy olyan nyughatatlan lányhoz képest, mint én, aki minden
alkalommal vesztettem, amikor apám arra a borzalmas játékra
kényszerített minket, és bezárt a szobánkba, megdöbbentő módon
most egyáltalán nem okozott gondot, hogy az időm nagy részét az
ágyban töltsem. Nagyon hamar megtanultam, hogyan kell
mozdulatlanul feküdni, néha hosszú órákig, miközben az elmém a
világot járta, oda mentem, ahová akartam és amikor akartam.
Gyakran tettem a kezem a hasamra, és suttogtam a benne
növekvő gyermeknek mindazokról a dolgokról, amiket terveztem
magunknak, és az összes helyről, ahová el fogunk menni.
Természetesen Párizsba, de más, kalandosabb helyekre is.
Dzsungelekről, hegyekről, és trópusi szigetekről, ahol a víz úgy
csillog, mint a zafír.
Én úgy gondoltam, hogy ez nem több, mint álmodozás, de
Archie, akit kíváncsi természete arra késztetett, hogy ilyen dolgokról
olvasson, azt mondta, hogy ilyenkor meditálok.
– Az mi? – kérdeztem tőle azon ritka alkalmak egyikén, amikor
sikerült neki belopakodnia a szobámba.
– Az elme és a test szétválasztása – válaszolta, amitől nem lettem
okosabb.
De hát bőven volt időm arra, hogy elkalandozzanak a
gondolataim. Kevesen jöttek hozzám. Anyám maga is ágyhoz volt
kötve, apám pedig, akit ugyan üzleti gondok gyötörtek, de ezekről
nagyon keveset tudtam, egyre több időt töltött Bostonban. Még
Archie látogatásai is egyre ritkábbak lettek, ahogy teltek a hetek.
Két olyan ember volt, akiket rendszeresen láttam: Miss Baker, aki
ételt hozott nekem, és gondoskodott róla, hogy minden falatot
megegyek, és a testvérem, aki, úgy tűnt, hogy élvezettel beszélt a
társadalmi életéről, beleértve minden dolgot, amit csinált,
embereket, akikkel találkozott és helyeket, ahová ment.
– Peter és én piknikezni megyünk – mondta egy nappal azelőtt,
hogy minden megváltozott, bár ezt akkor még egyikünk sem tudta.
– Bárcsak velünk tarthatnál.
Persze nem gondolta komolyan. Egyszerűen csak így akarta a
tudomásomra hozni, hogy ő olyan gondtalan életet él, amilyenre én
nyilván csak vágyhatok.
Nem tudhatta, hogy jól vagyok. Volt valaki, aki szeretett, szerette
a bennem növekvő gyermekét, és egy boldog család várt rám a
jövőmben.
Legalábbis én tényleg ezt hittem.
De akkor már bennem is fészket vertek a kételyek, és semmiféle
álmodozás – vagy meditáció – nem tudta távol tartani őket.
Az igazság az volt, hogy Ricky egyszer sem nézett be hozzám az
alatt a három hét alatt, amióta kénytelen voltam ágyhoz kötöttnek
tettetni magam. Tudta, hogy ez csak egy csel volt, hogy elrejtsem a
terhességet, mert nyilván megtaláltam a módját, hogy elmondjam
neki.
Napról napra, hétről hétre megkérdeztem Miss Bakert, aki akkor
már tudta Ricky szerepét az állapotomban, hogy járt-e arra, próbált-e
találkozni velem. És ő napról napra, hétről hétre nemet mondott.
 – Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz neki elosonni –
mondta Miss Baker minden alkalommal, amikor megkérdeztem.
Ebben nem kételkedtem. Ami zavart, hogy a jelek szerint még
csak meg sem próbált beszökni hozzám. A türelmem végül
elfogyott, ahogy a bizonyosságom is abban, hogy Ricky tényleg
szeret engem, és ugyanúgy akarja ezt a gyermeket, mint én.
Részben a testvérem mindennapos, társasági életével való
hencegése miatt, azt az éjszakát választottam, hogy kiosonjak hozzá.
A mardosó kételyek már túlságosan elviselhetetlenné váltak.
Amikor Miss Baker aznap este megérkezett a vacsorával,
könyörögtem neki, hogy keresse meg Rickyt, és mondja meg neki,
hogy éjfélkor találkozunk a teraszon. Ez volt az egyetlen időpont,
amikor észrevétlenül elhagyhattam a szobámat. Vonakodva, de
beleegyezett.
Éjfélkor, miután megbizonyosodtam róla, hogy mindenki más
már lefeküdt, leosontam a konyhába, hogy onnan menjek ki a
teraszra. Már félúton voltam a konyha és a teraszajtó között, amikor
rájöttem, hogy nem vagyok egyedül.
Berniece is ott volt. Bár úgy tett, mintha késő esti munkával lenne
elfoglalva, nyilvánvaló volt, hogy már várt rám.
– Tudtam – mondta, amikor meglátta gömbölyödő hasamat. –
Hát te vagy az alma, ami nem esett messze a fájától.
– Mit akar ez jelenteni? – kérdeztem, és közben minden erőmmel
azon voltam, hogy a tiszta félelem helyett, ami átjárt, a düh
erősödjön bennem.
Berniece gúnyolódott.
– Hogy egy kurva vagy. Akárcsak a családod többi tagja.
Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam megszólalni. Persze
tudtam, hogy a cselédek mit mondtak rólunk a hátunk mögött. Csak
azt hittem, túlságosan becsülik a munkájukat ahhoz, hogy a
szemembe mondják. Berniece nyilvánvalóan nem.
– Komolyan azt hiszed, hogy nem tudom, mi folyik itt? – mondta.
– A férjem furcsa órákban kiosont, alig figyelt rám, úgy nézett ki,
mint aki inkább meghalna, mint hogy hozzám érjen. Már hetek óta
tudom. Nem ez az első alkalom, hogy ez történik.

Ú
 Úgy nézett rám, mintha minden, ami velem kapcsolatos,
taszítaná.
– Mit szándékozol tenni ez ügyben? – tettem fel a kérdést, de
biztos voltam a válaszban.
Berniece számára talán kihívásnak hangzott, még ha nem is
szántam annak. Nagyon kíváncsi voltam – hogy ne mondjam,
megijedtem – a következő lépésére.
– Meg akarok gazdagodni – mondta. – Hallgatok, és hajlandó
vagyok elfordítani a fejem, ha te és a családod fizettek.
Teljesen mozdulatlan maradtam a döbbenettől.
– Mennyit?
– Ötvenezer dollár elég kell hogy legyen – mondta, mielőtt
folytatta egy olyan fenyegetéssel, amiben biztos voltam, hogy
komolyan gondolja. – Egyelőre. Holnap estig van időd átgondolni a
dolgot.
Azonnal pánikba estem. Holnap.
Ez nem volt sok idő. Közel sem elég, hogy megtervezzük a
menekülésünket.
De a menekülés volt az egyetlen lehetőség. Ebben nem
kételkedtem.
Elrohantam a konyhából, ki a teraszra, ahol Ricky az árnyékban
várakozott. Lecsendesítettem, mielőtt egy szót is szólhatott volna,
mert aggódtam, hogy Berniece követett.
– Ne itt – suttogtam, és átkísértem a garázs első emeletére, ahol
apám csillogó Packardjai álltak, amelyeket soha nem vezetett, csak
tartotta őket.
Bemásztunk az egyik kocsi hátsó ülésére, hogy elbújjunk a világ
elől.
– Elmondanád, hogy mi folyik itt? – kérdezte Ricky.
– Tudja – böktem ki. – Berniece tudja. És pénzt akar, vagy
elmondja apámnak. De az apámnak elmondani az egyetlen módja
annak, hogy megszerezzük a pénzt.
– Mennyit akar? – kérdezte Ricky, és a hangja inkább kíváncsi
volt, mint dühös.
– Ötvenezer dollárt. – A legszívesebben zokogtam volna. A
helyzet annyira szörnyű volt, hogy fogalmam sem volt, mit tegyek.
Nem számított, hogy mit választunk, a döntés visszavonhatatlanul
meg fogja változtatni az életemet. – Mit fogunk most csinálni?
Ricky persze kimondta az egyetlen jó választ.
– Elszökünk – mondta. – Holnap este.
 HARMINCNÉGY
Mikor odaérek, gondolatban megemelem a kalapom az Ocean
View Nyugdíjas Otthon névadója előtt. A hely valóban azt nyújtja,
amit a neve ígér. Ez már távolról is látszik. És amikor az épületek
között kikukucskálok, látom, hogy a panoráma tényleg verhetetlen.
Belül egy nagy, ízléses előcsarnok fogad, amely inkább egy
szállodára, mint egy idősek otthonára emlékeztet. Mindenhol
cserepes pálmák, plüssfotelek és a falakon pasztellszínű
kagylófestmények láthatók. Az előcsarnok egyik végében
regisztrációs pult húzódik, amely mögött egy nő ül, aki elég idősnek
tűnik ahhoz, hogy ittlakó legyen. A haja ősz. A nadrágkosztümje
mentazöld. Hunyorogva figyeli, ahogy közeledem.
– Üdvözöljük az Ocean View-ban – mondja. – Miben segíthetek?
Az íróasztal két oldalán lévő ajtókra nézek. Az egyik zárva van, a
felirat szerint csak alkalmazottak léphetnek be. A másik nyitva, és
egy járókeretet toló férfit pillantok meg odabent a bordó szőnyeges
folyosón. Az Ocean View-ba vezető út.
– Bernice Mayhew-hoz jöttem – mondom.
A recepciós végigmér, tekintete elidőzik az egyenruhámon.
– Maga nem a mi ápolóink egyike.
– Nem. A biztosítótársaságtól vagyok. – Felemelem az orvosi
táskát, amit az álcám részeként hoztam magammal. – Azt az
utasítást kaptam, hogy ellenőrizzem az életfunkcióit.
– Miért?
– Nem szokták megmondani. Tudja, milyenek tudnak lenni a
biztosítótársaságok.
A recepciós bólint, némán jelzi, hogy igen, ő is tudja, a
biztosítótársaságok szörnyűek, és igen, mi ketten csak fogaskerekek
vagyunk egy hatalmas egészségügyi gépezetben, amely a profitot
minden rohadt alkalommal az emberek fölé helyezi. Mégis
tétovázik.
– Saját orvosi személyzetünk van, akik rendszeresen felmérik a
betegek állapotát.
– Csak azt teszem, amit mondtak nekem – mondom.
 – Ezt megértem. De az, hogy ilyenkor ideküldték, nagyon
szokatlan.
– Teljesen egyetértek – mondom. – Ha akarja, felhívhatja a
központi irodát. De egy órát fog várakozni, én viszont öt perc alatt
végzek is. Ellenőrzöm a vérnyomást, a pulzust és a hőmérsékletet.
Aztán már itt sem vagyok.
Veszek egy nagy levegőt, és nagyon büszke vagyok magamra –
bár egy kicsit még mindig zakatol a szívem az ijedtségtől –, hogy
ilyen könnyedén tudok hazudni. A recepciós a könyökénél lévő
telefont nézi, kétségtelenül azt latolgatva, hogy mennyi időt akar
erre pazarolni. Úgy tűnik, nem sokat, mert azt mondja:
– Öt perc? Csak?
Csak ennyire van időm. Nem tudtam hosszabban elszabadulni,
amíg Archie fel nem vitte a vacsorát Lenora szobájába.
Megkértem, hogy maradjon vele, amíg én beszaladok a városba
egy fontos ügyet elintézni. Mondtam neki, hogy nagyjából harminc
percig leszek távol. Mivel az ideút tizenöt percet vett idénybe, és a
visszaút is nyilván ugyanennyi lesz, úgy számoltam, hogy csak öt
percet tölthetek Berniece Mayhew-val, mielőtt bárki gyanakodni
kezdene.
Rámosolygok a recepciósra.
– Mrs. Mayhew-tól függ, lehet, hogy csak négyre lesz szükség.
– A Tengerpart szárnyban van – mondja a recepciós. – 113-as
szoba.
A bordó szőnyeg egyre mélyebbre vezet az Ocean View
épületében. Egy információs tábla segít eligazodnom. Balra a
Hullámok szárny, jobbra a Tengerpart szárny, a társalgó egyenesen
előttem. Jobbra fordulok, és végigmegyek egy folyosón, amelynek
fehérítő, citromos légfrissítő és egy csipetnyi vizeletszaga van.
A 111-es szobánál lelassítom a tempómat. A 112-es szoba előtt
megigazítom a nővérsapkámat, és kisimítom az egyenruhám
szoknyáját. Aztán mosolyt varázsolok az arcomra, és belépek a 113-
as szobába.
A szoba kicsi, de rendezett. Egy látogatásnyi időre teljesen
rendben van, de nem olyan hely, ahol sok időt akarna az ember
eltölteni. Berniece Mayhew azonban évek óta itt él. És ez meg is
látszik rajta. Feltámasztott párnákon fekszik, és látszik rajta, hogy
nem sokat jár ki. A haja fehér, ami kontrasztban áll az öregségi
foltoktól sötétlő arcával. Felém fordul.
– Ki vagy te?
– A nevem Kit. – A folyosón véget ért a hazudozás ideje. Most
már nincs más választásom, mint elmondani neki az igazat. – Lenora
Hope-nak dolgozom.
– Te vagy az ápolónője?
– Valami ilyesmi, igen.
Berniece visszafordul az ággyal szemben álló kis tévé felé. A
Szerencsekerék megy. Anyám imádta ezt a műsort.
– Hogy van Lenora? – kérdezi.
– Jól, mindent összevetve. Csalódottan fújtat.
– Ez aztán a kár.
– Boldoggá tenné, ha tudná, hogy az egész teste lebénult, kivéve a
bal kezét?
Berniece Mayhew ismét rám néz, szemében öröm táncol.
– Szenved?
– Nem hiszem – mondom.
– Boldogabb lennék, ha szenvedne.
Egy fából készült szék áll az ajtóban. Leülök rá, és az orvosi
táskámat a padlóra teszem.
– Érdekes, hogy ezt mondja arról a nőről, akinek a nagylelkűsége
miatt élhet itt.
– Te ezt annak tartod? – kérdezi Berniece keserűen. –
Nagylelkűségnek?
– Ezen kívül csak egyvalami lehet még, és az a hallgatás ára.
Gondolom, azért, hogy ne mondja el senkinek, hogy Lenora Hope-
nak viszonya volt a maga férjével. Vagy azért, mert látott valamit,
amit nem lett volna szabad látnia azon az éjszakán, amikor a Hope
család nagy részét meggyilkolták?
Berniece Mayhew összeszűkült szemmel néz rám, mintha most
látna először.
– Nagyon kis ravasz vagy, azt meg kell hagyni. És merész is.
Csak úgy besétálni ide, és ilyesmiket kijelenteni.
– Akkor igaz, ugye?
 – Nem mondtam, hogy nem – csattan fel Berniece.
– Melyikről akar először beszélni?
– 1929 óta hallgatok. Miből gondolod, hogy most kezdek el
fecsegni?
– Mert valaki más is meghalt. Berniece szeme újra összeszűkül.
– Kicsoda?
– Lenora előző ápolónője – mondom. – Egy szolgáló. Akárcsak én.
Akárcsak maga. Meggyilkolták. És szerintem köze van ahhoz, ami
1929-ben azon az éjszakán történt.
Megállok, és várom, erre milyen választ kapok. Remélem, hogy
Mary említése a szimpátiájára fog hatni. Már ha van neki. Mindjárt
kiderül, hogy Berniece Mayhew tényleg olyan undok-e, mint ahogy
Lenora mondja.
Az idős asszony visszafordul a tévé felé, ahol a műsorvezető
pimaszul csillogó ruhában éppen megpörgeti a kereket. Berniece
azonban mintha egyáltalán nem a tévét nézné. A tekintete valahová
máshová szegeződik, valahová távolra. Egy pillanatra a múltban,
amit csak ő lát.
– Ricardo nem volt tökéletes. – Berniece felsóhajt, és ebben az
őszinte hangban egy életre szóló csalódás rejlik. – Tudtam ezt,
amikor hozzámentem. Mondjuk úgy, hogy elkalandozott a szeme.
De nem volt gonosz, még akkor sem, amikor ivott, ami több, mint
amit apámról elmondhatok. Úgyhogy nem lepődtem meg, amikor az
a gazdag ribanc kivetette rá a hálóját. Az összes ott dolgozó
fiatalember közül választhatott volna. Néhányan teljes munkaidőben
dolgoztak. Néhányan városiak voltak. Néhányan közülük jóképűek
is voltak. De egyik sem volt olyan jóképű, mint az én Ricardóm.
Gondolom, ezért szemelte ki őt. Elég volt csak rávillantania a nagy,
kék szemét, és nyert ügye volt.
– Szembesítette valaha a férjét?
– Természetesen. Úgy nézek én ki, mint egy ártatlan virágszál, aki
ne merné megtenni?
El kell ismernem, hogy egyáltalán nem, sőt. Nagyon is úgy néz ki,
mint aki nem fél semmitől.
– Mit mondott?
 – Természetesen tagadta. Sima beszédű volt az én Ricardóm.
Bármiből ki tudta dumálni magát. Próbált meggyőzni arról, hogy
semmi sincs köztük, és én úgy tettem, mintha hinnék neki. De
közben volt egy tervem, tudod?
Előrehajolok, és a könyökömet a térdemre támasztom.
– A hallgatás ára.
– Ez volt a minimum. És járt nekem – mondja Berniece. – A férjem
a Nagyságos és Magasságos Hope család egyik tagjával hetyegett.
Megérdemeltem valamit a fájdalomért és szenvedésért cserébe. Így
hát ultimátumot adtam nekik. Fizessenek, vagy mindenkinek
elmondom, hogy pontosan milyen emberek voltak.
– És dönteniük kellett…
– Aznap éjszaka, amikor elszabadult a pokol.
Berniece elmeséli, hogy Hope’s End teljes személyzete
szabadnapot kapott. Úgy tűnik, ez minden második kedden
szokásos volt a szezonon kívül. Nem volt túl sok dolguk, amikor az
október beköszöntött. Berniece azt mondta a férjének, hogy a
városba megy moziba.
– Megkérdeztem, hogy akar-e jönni, de tudtam, hogy nem fog –
mondja. – Így hát fogtam a kabátomat, a kalapomat és a táskámat, és
elhagytam a kunyhót.
– De nem hagyta el Hope’s Endet – mondom.
Berniece megérinti az orra hegyét, jelezve, hogy igazam van.
– Odakint vártam, és reméltem, hogy Ricardo eloson, mert
találkozni akar vele. És így is lett, negyedórával később ő is elhagyta
a kunyhót, átsétált a teraszon, és a medence mellett elhaladva a
garázsig ment. Először meglepődtem. Most képzeld el, itt van egy
ekkora ház ennyi szobával, ez meg úgy dönt, hogy a garázsban
kefél.
Összerezzenek a döbbenettől. Nem, Berniece Mayhew
határozottan nem ártatlan virágszál. Elmosolyodik, tetszik neki,
hogy megbotránkoztatott.
– De aztán rájöttem, hogy mit csinál – folytatja. – Ricardo nem
volt hülye ember, annak ellenére, hogy sok hülyeséget csinált. Tudta,
hogy a nyomában vagyok. És rájöttem, hogy tudta, hogy nem
mentem moziba. Azzal, hogy a garázsba ment, csak el akarta terelni
a figyelmemet.
Értettem én is, mit akarhatott. Ahelyett, hogy hátulról ment volna
be a házba, a garázsba ment, mielőtt a ház elejére ment volna, hogy a
főbejáratot használja.
– Én egyenesen bevonultam abba a házba, készen arra, hogy
tetten érjem őket, és aztán részletesen elmondjam Winston Hope-
nak, hogy mit művel a lánya a férjemmel. Biztos voltam benne, hogy
fizetni fog. Miután persze kirúgta Ricardót. És valószínűleg engem
is. Ami még több ok volt arra, hogy megpróbáljak minél több pénzt
szerezni.
– De nem így alakult.
– Nem – mondja Berniece halkan. – Nem így.
Az órámra pillantok. Letelt az öt percem. De nem mehetek el.
Addig nem, amíg nem hallom a teljes történetet. Próbálom picit
megsürgetni, és megkérdezem:
– Mi történt, amikor bement?
– A konyháig jutottam, mielőtt az a ribanc berohant oda. Csak
feltételezni tudom, hogy a szóban forgó ribanc Lenora.
– Ijedtnek tűnt – mondja Berniece. – Először azt hittem, hogy
miattam. Mert tudta, hogy lebuktak. De aztán észrevettem a kezét.
A székem rezegni kezdett. Lenézek, és észreveszem, hogy
megállás nélkül dobog a jobb lábam, amit a türelmetlenség és a
feszültség mozgásba hozott.
– Mi volt vele?
– Véres volt.
A lábam azonnal megdermed, ahogy a testem többi része is,
ahogy elképzelem a fiatal Lenorát, amint a konyhában áll, és a
kezéről vér csöpög. Borzalmas kép, több okból is.
– Mondott valamit?
– Először nem – mondja Berniece. – Csak bámult rám,
megdöbbenve, hogy ott vagyok. Aztán mindketten sikolyt
hallottunk. Az emeletről jött, a szolgálati lépcsőn visszhangzott
lefelé.
– Tudja, ki volt az? – kérdezem.
 – Vagy Mrs. Hope, vagy a kisebbik lány – mondja Berniece. – Az
biztos, hogy egy nő volt. Miközben a nő tovább sikoltozott, Lenora
felkapott egy kést a konyhapultról. Aztán rám meredt, és azt
mondta: „Azonnal tűnj el!”
– Maga mit mondott?
– Semmit. Csak bólintottam, és elmentem. Túlságosan féltem
ahhoz, hogy bármi mást tegyek. De tudtam, hogy valami szörnyűség
történik abban a házban. Csak amikor már kivonult a rendőrség,
akkor döbbentem rá, mennyire szörnyű is volt valójában. – Berniece
szégyenkezve néz az ölébe. – Sokat gondolok arra a pillanatra. Ha
megtagadtam volna, hogy elmenjek, talán Lenora ott helyben megölt
volna. Vagy talán a többi gyilkosság nem történt volna meg. Talán
néhányukat meg lehetett volna menteni. Különösen a kisebbik lányt.
Virginiát. Szegénykém. És mindezt az ő állapotában.
– Miért nem mondta el mindezt a rendőrségnek?
– Mert meg akartam védeni Ricardót – mondja Berniece, és
elszorul a torka. – Tudtam, hogy nem csak Lenora felelős azokért a
gyilkosságokért. Ricardo is benne volt. Neki is benne kellett lennie.
Mert soha nem jött vissza a kunyhóba. Sem aznap este. Sem soha
többé. Amint eltűnt, mélyen legbelül tudtam, mi történt. Hogy ő
segített neki megölni azt a családot.
– Miért tett volna ilyet? – kérdezem. – Hiszen éppen maga
mondta, hogy nem volt gonosz.
– De könnyen befolyásolható volt. Az a feltételezésem, hogy az a
nő átverte őt. Én… láttam, hogy milyen manipulatív tud lenni.
Már megint ez a szó. Ugyanaz, amit Mrs. Baker használt Lenora
leírására.
Manipulatív.
– Fogadok, hogy valami zokogós történetet mesélt neki a
kegyetlen szüleiről és a szörnyű életéről, és arról, hogy fogoly volt
abban a nagy, öreg kastélyban. És fogadok, hogy Ricardo elhitte.
Miután néhány hónapig ilyen baromságokat hallott, valószínűleg
átmosták az agyát, hogy azt higgye, csak akkor lehetnek együtt, ha a
családja többi tagja halott. Így hát segített neki megölni őket.
– Aztán elbújdosott – mondom.
 – Nem, édesem – mondja Berniece, és a hangja olyan gonosz,
hogy gyakorlatilag vicsorog. – Lenora őt is megölte.
Teljesen mozdulatlanul ülök a székben, képtelen vagyok
mozogni. Megpróbálom elképzelni, hogy Lenora képes lett volna
bármit is megtenni ezek közül a vádak közül. Hogy nemcsak az
apját, az anyját és a húgát ölte meg, hanem a szeretőjét is. Csak egy
szörnyeteg tenne ilyet. És az a Lenora Hope, akit én ismerek, nem
szörnyeteg.
Nem mintha azt hittem volna, hogy teljesen ártatlan. Hiszen ő
maga mondta nekem.
Nem voltam jó kislány
Egyáltalán nem
De erre magadtól is hamarosan rá fogsz jönni
Azt is tudtam, hogy megszabadult a szülei megöléséhez használt
késtől. Lenora meg sem próbálta ezt eltitkolni előlem. Ennek ellenére
kezdtem azt hinni, hogy ártatlan a tényleges gyilkosságokban.
Szerintem csak abban volt bűnös, hogy fedezte azt a férfit, aki
valójában elkövette őket, mert a szeretet és a ragaszkodás erre vette
rá.
De amit Berniece most elmondott, az minden eddigi
feltételezésemet megdönti. Ha igaz, amit mond, akkor Lenora
ugyanolyan bűnös, mint Ricardo Mayhew. Valószínűleg még
inkább, mivel ő még él, amaz pedig… eltűnt.
Hacsak Berniece nem hazudik.
Ami nem lehetetlen, tekintve hogy épp most ismerte be,
évtizedeken át pénzt fogadott el attól a nőtől, aki szerinte megölte a
férjét.
– Ha Lenora ölte meg Ricardót – mondom –, miért nem találták
meg a holttestét a többiekével együtt?
Berniece-nek erre egyszerű válasza van.
– Lelökte őt a teraszról. Te is láttad. Egy hosszú zuhanás, és az
ember az óceánban végzi.
Ennek azonban még mindig nincs értelme. Miért tüntette volna el
Lenora a bűntársát? Különösen ha ez azt jelentette, hogy minden
gyanú rá irányul? Vagy Berniece találta ki az egészet, vagy

É
félreértette, amit látott. És az évek óta tartó hallgatásából ítélve ez
nem érdekli, amíg fizetik az itt-tartózkodását.
– Nem hiszem, hogy ez a férje védelméről szólna – mondom. –
Maga a gyilkosságok után rájött, hogy új lehetőség nyílt maga előtt
megszerezni a hallgatás árát.
– És az a jó, hogy tényleg sikerült – mondja Berniece. – Mert az
biztos, hogy egy héten belül mindannyiunkat kirúgtak. Legalábbis
azokat, akik megmaradtak. A személyzet fele felmondott, amint
megtudta, mi történt. Lenora túlságosan elfoglalt volt azzal, hogy a
rendőrség kihallgassa, hogy ő maga tegye meg. Úgyhogy a
mosogatófiút küldte, hogy az tegye meg.
– Archie?
– Ez a neve – mondja Berniece bólintva. – Soha nem tudtam
megjegyezni. Szegény kölyök. Alig tizennyolc éves, és azt mondták
neki, hogy rúgjon ki mindenkit, akivel együtt dolgozott. Amikor a
kunyhóba ért, alig tudott a szemembe nézni. Csak átadott nekem
egy ezerdolláros csekket, amit maga Lenora Hope állított ki.
Újra megnézem az órámat. Az öt percből tíz lett. És a férfi, aki a
visszatérésemre vár, ugyanaz a személy, aki először fizette meg
Berniece hallgatását.
– Mondta, hogy ez a hallgatás ára?
– Nem kellett neki, drágám – mondja Berniece. – Az emberek
lefizetése a Hope család rendszeres szokása volt. Azért csinálták,
hogy megkapják, amit akartak, legyen az a főzet, amit Mrs. Hope
mindig ivott, vagy a csinos fiatal szobalányok, akikkel Mr. Hope
mindig kefélt. És így tartották csendben az embereket is, például
amikor valamelyik csinos szobalány bajba került.
– Szóval csak fogta a csekket, és elment. Berniece szemében hideg
csillogás jelenik meg.
– Nem egészen. Azt mondtam neki, tájékoztassa Miss Hope-ot,
hogy minden hónapban hasonló összegű csekkre számítok,
különben elmondom a rendőrségnek, hogy láttam őt egy véres
késsel azon az éjszakán, amikor a szüleit halálra késelték.
Természetesen a következő hónapban jött egy ugyanilyen összegű
csekk. És az azutáni hónapban is. És a pénzcsap azóta is folyik.

Á
 Állok, és piszkosnak érzem magam a jelenlétében. Ugyanakkor
nem szívesen megyek vissza Hope’s Endbe, mert tudom, hogy
legalábbis egy része igaz annak, amit mondott. Mrs. Hope
függőségéről és Mr. Hope szexuális hajlamáról, és arról, hogy a
család minden problémára pénzt dobált, hogy elfedje. Tudom, mert
segítettem Lenorának megírni.
Ami azt jelenti, hogy Carteren kívül mindenki korrupt abban a
házban.
Beleértve Lenorát is.
– De már nem sokáig folyik – mondom. – Mert vagy maga megy a
rendőrségre, vagy én megyek.
Berniece a vállam fölött a mögöttem lévő ajtóra pillant, és az
arcvonása felderül.
– Úgy tűnik, már itt is vannak.
Egy kéz markolja meg a vállamat, és Vick nyomozó ismerős
hangja azt mondja:
– Gyere velem, Kit. Tudod, hogy nem kéne itt lenned.
– Csak beszélgetünk – tiltakozom.
– Ez birtokháborítás. – Vick nyomozó megragadja a karomat, és
megrántja. – És hamis személyazonosság használata.
Akaratlanul is az ajtó felé fordulok. A nyomozó mögött az a nő
áll, akivel a recepciónál beszéltem. Rám mered, és azt mondja:
– Találja ki, ki hívta fel mégis a biztosítótársaságot? Fogalmuk
sincs, hogy ki maga.
– De én tudom – mondja Vick nyomozó. – Innen átveszem.
Hacsak nem akar feljelentést tenni.
A nő elgondolkodik, és kényelmetlenül sokáig tart, amíg döntést
hoz. Berniece-re néz, és azt kérdezi:
– Bántotta önt bármilyen módon, Mrs. Mayhew?
– Minden rendben. Csak feltett néhány kérdést.
– És most el kell mondania nekik, amiket az előbb elmondott
nekem – mondom.
Vick nyomozó hallani sem akar erről.
– Eleget zaklattad őt, Kit. Menjünk.
Csak annyi időt hagy nekem, hogy felkapjam az orvosi táskámat,
mielőtt kirángatna a szobából. Ahogy távozunk, Berniece egy
foghíjas vigyort villant még felém.
– Mondd meg Lenorának, hogy üdvözlöm – mondja. – És hogy
találkozunk a pokolban.
 HARMINCÖT
Vick nyomozó erősen fogja a csuklómat, miközben a kocsimhoz
kísér. Hízelgőnek kellene tekintenem, hogy ennyire veszélyesnek
tart.
– Most már elengedheted – mondom, és megrántom a karomat. –
Nem fogok visszarohanni, hogy még tovább zaklassam Berniece-t.
Bár azt nagyon ajánlom, hogy te megtedd. Hallani akarod majd, mit
akar mondani.
– A rendőrség ötvennégy évvel ezelőtt beszélt Berniece Mayhew-
val.
– Szóval megnézted az akkori ügy aktáját?
– Igen. Berniece nem tudott mást mondani, csak azt, hogy a férje
nem jött haza.
– Hazudott – mondom. – És ezt te is tudnád, ha visszamennél
oda, és végeznéd az istenverte munkádat.
Vick nyomozó végül elengedi a csuklómat, amikor a kocsimhoz
érünk. Dühös arckifejezéséből ítélve arra számítok, hogy emeli a
tétet, és bilincset tesz rám. Ehelyett azt mondja:
– Menj haza, és végezd a saját átkozott munkádat. A nyomozást
meg bízd rám. Az apádnak hiányzol.
Meglepődve pislogok.
– Ezt mondta?
– Nem – mondja Vick nyomozó. – De feltételezem, hogy most
magányos.
– Hidd el nekem – mondom. – Nem az.
– Szóval úgy döntöttél, hogy inkább egy ártatlan idős hölgyet
zaklatsz?
Elfojtok egy kitörni készülő nevetést. Az ártatlan az utolsó szó,
ami illik egy olyan nőre, aki évtizedek óta pénzt fogad el, hogy
hallgasson arról, ami szerinte négyszeres gyilkosság volt. Persze
mindez semmi ahhoz képest, amit Berniece szerint a férje és Lenora
követett el.
– Ricardo Mayhew után érdeklődtem – mondom. – A felesége
szerint egyébként ő tette. Lenora segítségével. És aztán Lenora
megölte őt.
– És te mit gondolsz?
A kocsimnak dőlök, és elgondolkodom a kérdésen.
– Szerintem valami történt azon az éjszakán, ami túlmutat három
ember meggyilkolásán és egy ember eltűnésén. Valami, ami vagy
felbujtotta az erőszakot, vagy annak eredménye volt.
Az, hogy Lenora részt vett benne, adott. Amivel küzdök, az
annak az eldöntése, hogy mekkora szerepet játszott benne. Az egész
az ő hibája, ahogy Berniece és a titokzatos gépírónő, aki Lenora
szobájába jött, állítja? Vagy belekeveredett az eseményekbe,
amelyeket nem tudott befolyásolni? Vajon azért dobta el a gyilkos
fegyvert, hogy megpróbálja enyhíteni a károkat, de aztán végül
mégis mindenért őt hibáztatták?
Remélem, ez utóbbi. Félek, hogy az előbbi.
– Mi állt még a rendőrségi jelentésekben?
– Október 29-én, kedden este tizenegy óra után valamivel kaptak
egy hívást – mondja Vick nyomozó. – A hívó azt mondta nekik,
hogy két ember meghalt Hope’s Endben.
Felkapom a fejem.
– Kettő?
– Ez áll a jelentésben.
De három embert gyilkoltak meg azon az éjszakán. Ez csak akkor
lehet igaz, ha az a személy, aki hívta a rendőrséget, csak két
holttestet talált.
– Ki volt a hívó?
– Lenora Hope.
Logikus, hogy ő hívta a rendőrséget. Természetesen ez lenne az
első dolog, amit Lenora tenne, ha ártatlan lenne – vagy ha
ártatlannak akarná feltüntetni magát. De mindkét esetben biztosan
tudná az áldozatok számát. Vagy Lenora hazudott a rendőrségnek,
vagy valaki más még életben volt, amíg ő telefonált.
Az emlékeimet hívom segítségül, és felidézem az első néhány
oldalt, amelyet Lenora gépelt. Könnyű dolgom van, mert
hangsúlyozta, hogy ez volt az a momentum, amire a legjobban
emlékezett. Amiről még mindig rémálmai vannak.
Ő a teraszon.
 A véres kését tisztára mosta az eső, mielőtt az óceánba dobta
volna.
A húga sikoltozott a házban. Virginia.
Ő az, aki még életben volt. Aztán Lenora kiment a garázsba
kötélért.
Megfájdul a fejem, ahogy belegondolok, hogy ez mit jelent. És
nem néz ki túl jól Lenora számára. Valójában úgy tűnik, Virginia
csak járulékos veszteség volt, rosszkor volt rossz helyen. És valaki
úgy döntött, neki is meg kell halnia.
Ez a valaki valószínűleg Lenora volt, akinek már nem volt meg a
kés, amellyel megölte a szüleit, és új fegyverre volt szüksége. Ami
pedig azt illeti, hogy ki végezte az akasztást, talán Ricardo volt, aki
vagy elmenekült utána, vagy ha Berniece-nek igaza van, akkor
Lenora lökte le a teraszról.
Ugyanarról a teraszról, ahonnan aztán Maryt is lelökték.
– A helyszínre érkező rendőrök nyitva találták a bejárati kaput –
folytatja Vick nyomozó. – Amikor beléptek a házba, Evangeline
Hope holttestét fedezték fel a lépcsőház lépcsőjén. A rendőrök
ezután végigjárták a ház többi részét, és Winston Hope-ot a
biliárdszobában, Virginia Hope-ot pedig a bálteremben egy csilláron
lógva találták meg.
– Hol volt Lenora?
– A teraszon.
Így hát visszament oda, miután Virginia meghalt. A fejfájásom
egyre rosszabb. Mert minél többet hallok, annál inkább úgy
gondolom, hogy Berniece-nek igaza van.
És hogy Lenora a bűnös.
– Mr. és Mrs. Hope-ot a helyszínen halottnak nyilvánították.
Virginiát az emeletre vitték.
– Szintén halott volt – mondom. Vick nyomozó megrázza a fejét.
– Még hat hónapig nem. Megdöbbentő.
Feltételeztem, hogy Virginia ugyanazon az éjszakán halt meg,
mint a szülei. Ehelyett még hat hónapig kapaszkodott az életbe.
Nem tudom, melyik a rosszabb – azonnal meghalni, mint az anyja
és az apja, vagy ilyen sokáig várakozni a halál kapujában, mielőtt
végül átcsúszna rajta.
 – Miért nem gyanakodott senki Ricardo Mayhew-ra?
– Gyanakodtak – mondja Vick nyomozó. – Amint mindenki
rájött, hogy eltűnt, és nem jön vissza, ő lett az első számú
gyanúsított. Különösen amikor kiderült, hogy Winston Hope egyik
Packardja hiányzik a garázsból. Lehetséges volt, hogy megölte őket,
ellopta a kocsit, és olyan messzire hajtott, amilyen messzire csak
tudott. De semmi sem bizonyította, hogy ez történt, vagy hogy
egyáltalán a házban járt.
– Legalább Lenorát megkérdezte valaki Ricardóról?
Egy autó áll be a parkolóba, a fényszórói végigszaladnak az
Ocean View homlokzatán, majd Vick nyomozó arcán.
– Ami azt illeti, igen – mondja. – Azt állította, hogy nem tudja, ki
a férfi. Az egyik zsarunak tisztáznia kellett, hogy ő a Hope’s End
főkertésze. A zsaru megjegyezte, hogy valóban úgy tűnt, Lenora
nem tudja a férfi nevét.
– Hányszor beszéltek vele?
– Több alkalommal, több héten keresztül – mondja a nyomozó.
– A története mindig ugyanaz volt. Nem látott, nem hallott
semmit, a családján kívül senkit sem látott a házban.
Ez legalább egy hazugság Lenora részéről. Látta Berniece-t, aki
rajtakapta a konyhában, véres kézzel, amint kést ragadott.
Ennek azonban semmi értelme. Ha Lenora valóban bűnös volt,
hogyan lehetett véres a keze, mielőtt a késért nyúlt volna? Ez csak
akkor lehetséges, ha egynél több kést használtak.
– Mi van a fegyverrel? – kérdezem. – Sosem találták meg?
– Így van.
– Biztos volt a rendőrség abban, hogy csak egy kést használtak?
– Olyan biztos, amennyire csak lehet – mondja Vick nyomozó.
– Úgy tűnt, hogy más kés nem hiányzik a konyhából, és a
Winston és Evangeline Hope-on ejtett szúrt sebek nagyjából
egyforma szélesek voltak, ami arra utal, hogy csak egy fegyvert
használtak.
– Észrevettek valami szokatlant a helyszínen? Bármit?
– Csak azt, hogy Virginia Hope szobáját nemsokkal előtte
takarították ki. Az egyik zsaru padlófényező szagát érezte, amikor
felhozták őt.
 Megérintem a halántékomat, a fejfájásom egyre erősödik.
– Mivel nem tudták bizonyítani, sem cáfolni, hogy Ricardo tette,
és mivel Lenorával nem tudták ugyanezt megtenni, az ügyet
lezárták?
– Így van – mondta Vick nyomozó. – Ismerősen hangzik? A düh
villámként hasít át rajtam. Elektromos. Perzselő.
– Baszd meg – mondom, ami talán illegális. Kirántom a kocsim
ajtaját, és beülök a volán mögé.
– Nem hibáztatlak, tudod – mondja, mielőtt becsaphatnám az
ajtót. – Az anyád szenvedett. Ezt megértem. A saját szüleim is
szenvedtek, amikor eljött az ő idejük. De én nem szegtem meg a
törvényt, hogy megpróbáljak véget vetni ennek.
– Én sem.
Sírni tudnék a dühtől, a gyásztól, és attól, hogy az elmúlt hat
hónapban minden túl sok volt. Amikor eljutottam Hope’s Endhez,
belevetettem magam Lenora történetének megismerésébe, mert
kétségbeesetten próbáltam megváltoztatni a saját szánalmas
létezésemet azzal, hogy valaki máséra koncentrálok. Aztán
megtaláltam Mary holttestét, és a dolgok egyre rosszabbra fordultak.
– Nem én vettem rá anyámat, hogy bevegye azokat a tablettákat –
letörlök egy könnycseppet, mert átkozott legyek, ha sírni fogok Vick
nyomozó előtt. – Öngyilkos lett. De Mary nem. És valaki, aki
okosabb nálad, ezt megértené.
A nyomozó orrcimpája kitágul. Az egyetlen jel, amit elértem nála.
Velem ellentétben ő tudja, hogyan tartsa kordában az érzelmeit.
– Kit, utoljára mondom, Mary Miltont nem gyilkolták meg.
– Hogy lehetsz ebben olyan biztos?
Kivesz egy papírlapot a kabátja belsejéből. Egy lap fénymásolata.
Felém fordítja, és azt mondja:
– Emiatt.
A kezem elzsibbad, ahogy elolvasom a lapra gépelt egyetlen
mondatot.
– Mi ez?
– Mary Milton búcsúlevelének másolata – mondja Vick nyomozó.
– Mondtam, hogy a holttestével együtt találtuk.
 Másodszor, harmadszor is végigolvasom a mondatot, mert
remélem, hogy valamelyik átfutásnál más jelentést kapok. De
minden egyes alkalommal ugyanazt jelenti.

sajnálom nem az vagyok akinek gondolsz

– Mary… – Elhallgatok, mert nem ismerek rá a saját hangomra.

Mintha víz alatt lennék. Vagy több száz kilométerre innen. – Ezt nem
Mary írta.
– Dehogynem ő írta. Ki más tette volna?
Ahelyett, hogy válaszolnék, bedugom a kulcsot a gyújtásba,
kifarolok a parkolóból, aztán elhajtok, és otthagyom Vick nyomozót
a kipufogógázban, aki még mindig nem tudja, hogy amit Mary
holtteste zsebében talált, az nem búcsúlevél.
Valami más. Valaki más írta.
És azt hiszem, pontosan tudom, mit jelent.
 HARMINCHAT
Mivel nem akartam a kaputelefont használni, hogy a
visszatérésemkor beengedjenek, távozáskor nem zártam be magam
mögött Hope’s End kapuját. Még mindig nyitva van, hála istennek,
és könnyedén bekormányozom a kocsit. Egy pillanatra megállok,
hogy a belső falba ágyazott gombot megnyomjam, és végre
bezáruljon mögöttem a kapu. Aztán vissza a kocsihoz, azzal a
bejárati ajtóhoz száguldok, leállítom a motort, és rohanok befelé. A
ház idegesítően csendes, ahogy végigszaladok a folyosón a falon
lévő családi portrék előtt.
Egy pillanatra megállok Lenora festményénél, és szemügyre
veszem pimasz orrát, érett ajkát, zöld szemét. A köztük lévő sok év
ellenére a portrén látható lány összetéveszthetetlenül az a nő, akit
gondozok.
A sorban az első portréhoz megyek, és a kocsikulcsommal
átbököm az azt borító fekete fátylat. Amint elég nagy lyukat
csináltam, hogy két ujjam átférjen rajta, elkezdem széthúzni az
anyagot. A selyem szakadó hangot ad. Vajon a Winston Hope torkát
áthasító kés pengéje is hasonló hangot adott ki?
Ő, aki a szövet alatt van. Maga Winston Hope, úgy néz ki, mint az
összes többi üzletember abból a korszakból. Kipirosodott, önelégült
és pufók arc – a túl sok ételtől, a túl sok bortól, a túl sok minden
jótól. A hozzá hasonló emberek mindent felfaltak, amit csak tudtak,
és nem hagytak semmit a többieknek. Winston Hope mohó arcát
nézem, és arra gondolok, fogalma sem volt, mit tartogat számára a
sors. Valószínűleg azt hitte, hogy örökké fog élni. Ehelyett holtan
végezte a szemközti szobában, a biliárdasztal fölé borulva, miközben
a vére lassan a zöld filcbe ivódott.
Továbblépek a következő portréhoz, és megismétlem az előző
aktust. Döfés, bökés, széthúzás, tépés. A fekete szövet kinyílik
előttem, és Evangeline Hope felfedi magát. Tényleg gyönyörű volt.
Lenora nem hazudott erről. Alabástrombőr. Aranyló haj. Karcsú,
elegáns testalkat egy ugyanilyen karcsú és elegáns ruhába öltözve.
De minden éteri szépség ellenére Mrs. Hope megjelenésében valami
nem stimmel. Zavarba ejtően sápadt, amitől törékenynek és
tűnékenynek tűnik. Ránézek, és egy hervadás szélén álló
napraforgóra emlékeztet.
Férjével ellentétben Evangeline Hope nagyon is úgy néz ki, mint
aki tudta, hogy mi fog történni.
Már csak egy portré maradt. Virginia.
Beleszúrok, kilyukasztom. Markolom, és két kézzel tépem. Addig
tépkedem, amíg meg nem pillantok egy fiatal nőt, akin
egyértelműen ott vannak az anyja vonásai, de az apjáé egyáltalán
nem. Ő is gyönyörű, bár kissé gőgös módon. A festményen a
mosolya erőltetettnek, szinte kegyetlennek hat. Aztán ott van a
szeme, jéghideg, kék szem. Ahogy nézem, azonnal eszembe jut, mit
mondott Berniece Mayhew arról, hogy Ricardónak esélye sem volt,
amikor rávillantotta a nagy szemét.
A nagy, kék szemét.
A szívem őrülten dübörög, és az agyam is lüktet a fájdalomtól, de
berohanok a könyvtárba, és a kandallópárkányt veszem célba, ahol
az a három nyugtalanító urna áll.
Apa, anya, lánya.
Remegő kézzel nyúlok, és felemelem a fedelet a bal oldali urnáról.
Belül egy halom tompa, szürke por van, ami eszembe juttat
valamit, amit a pap mondott anyám temetésén.
Porból lettünk, porrá leszünk.
Por fedi az urnát, és benne is az van, por, hamu, mindegy, minek
nevezzük, úgy mozog, mint a homok, amikor visszateszem a
kandallóra, és visszahelyezem rá a fedelet.
Megragadom a második urnát, annak is felemelem a fedelét, és
még több hamut pillantok meg. Aztán jön a harmadik urna, ahol a
mozdulataim mintha lelassulnának, mintha egy rossz emlékben
járnék. A másodpercek percekké nyúlnak, az ujjaim megérintik a
fedelet, felemelik, félreteszik a kandallópárkányra. Az érzékeim
sosem voltak még ennyire élesek, mint amikor a kezembe veszem az
urnát.
Érzem a porcelán hideg érintését a tenyeremben.
Látom a porszemeket, ahogyan felszállnak róla az áporodott
levegőben.
É
 Évtizedek óta ki sem nyitott könyvek megsárgult lapjainak szagát
érzem.
Valami fémes ízt érzek a nyelvemen. Félelem, jövök rá, attól, hogy
mi fog történni, ha belenézek az urnába.
Aztán mégis megteszem, a zihálásom olyan hangos, hogy a
könyvtárszoba könyvespolcai visszaverik minden irányból.
Mert amit benne látok, az… semmi. Nincs benne por. Nincs
benne hamu. Az urna teljesen üres.

Tudhattam volna, hogy az éjszaka katasztrófával fog végződni.

Éreznem kellett volna. Egész nap, miközben úgy tettem, mintha
ágyhoz lennék kötve, hallottam a mennydörgést az óceán fölött,
mintha egy közeledő hadsereg ágyútüze lett volna.
És a háború egyre közeledett. És lesznek áldozatok.
De nem vettem tudomást a jelekről, túlságosan lefoglalt a
gondolat, hogy elmeneküljek. Észre sem vettem őket. A tervünk
egyszerű volt, annyi, hogy összegyűjtöm a holmijaim közül,
amennyit csak tudok, miután a házban mindenki lefeküdt. Amíg én
ezt teszem, Ricky besurran a garázsba, és ellopja apám egyik
Packardjának a kulcsát. Este tízkor, ha minden jól ment, pontban
odaáll a bejárati ajtóhoz, amikor én kisurranok a bőröndömmel.
Aztán elhajtunk, és vissza se nézünk.
Akkor tényleg azt hittem, hogy működni fog.
Az összes szolgáló megkapta a kéthetente esedékes szabad
estéjét, Ricky emiatt gondolta úgy, hogy a terve kivitelezhető. Mivel
anyám elméjét éjjel-nappal laudanumköd borította, a testvéremen és
apámon kívül senki más nem lett volna a közelben, aki elkaphatott
volna minket.
Sosem gondoltam volna, hogy az egyiküknek sikerülni fog.
Háromnegyed kilenckor kicsúsztam az ágyból, és gyorsan
átöltöztem. Fogalmam sem volt, hogy mit tartogat az éjszaka
hátralévő része, de titokban reméltem, hogy békét és szabadságot.
Tetszett az ötlet, hogy Ricky és én összeházasodunk, mielőtt a baba
megszületik. A legkevésbé sem akartam, hogy a gyermekünket
fattyúnak tekintsék. Márpedig ha összeházasodunk, a legszebb
ruhámat kell viselnem – a rózsaszín szaténruhát, amit a születésnapi
portrémon is viseltem. Alig jött rám, pedig már többször kértem,
hogy engedjenek ki belőle.
Miután belepréseltem magam a ruhába, az ágyra dobtam a
bőröndömet, és felcsaptam. Ezután a szekrényhez mentem, és
felkaptam a szekrényből annyi ruhát, amennyit a karom elbírt.
Amikor visszafordultam a bőröndhöz, a testvéremet pillantottam
meg az ajtóban. Hátratett kézzel állt, mintha lett volna valami nála,
amit nem szeretett volna, hogy lássak.
– Mit csinálsz? – kérdezte, és láttam rajta, mennyire élvezi, hogy
rajtakapott valamin.
– Elmegyek.
– Hová?
– Nem tudom. Bárhová, csak messze innen. A tekintete csillogott.
– Elszöksz vele, ugye?
– Igen – feleltem, miközben a ruhákat beledobtam a bőröndbe.
Most, hogy se a takarók, se a ruha nem fedte el a hasamat, végre
meglátta, amit hónapok óta rejtegettem előlük. A szemében csillogó
fényt szempillantás alatt felváltotta a döbbenet.
– Édes istenem – rebegte eltátott szájjal. – Mit tettél?
Visszaléptem a szekrényhez, és felkaptam egy újabb adag ruhát.
– Most már érted, miért megyek el?
Abban a pillanatban arra lett volna szükségem, hogy segítsen,
vigasztaljon, támogasson. Ez az, amit a lánytestvérek megtesznek
egymásért. Ehelyett az enyém csak annyit mondott:
– Apa soha nem fogja megengedni. Az apám említése megállított.
– Kérlek, ne mondd el neki. Kérlek, csak hagyj elmenni. Elvégre
gyűlölsz engem. Nem könnyítené meg az életedet, ha te maradsz az
egyetlen gyerek?
– Nem, ha a család neve tönkremegy. – Felállt, kihúzta magát, és
még az állát is felsőbbrendű mozdulattal emelte feljebb, olyan
önelégültséggel töltötte el, hogy felettem és a sorsom felett
rendelkezhet. Minden tekintetben jobbnak tartotta magát nálam, és
már meg sem próbálta titkolni. – Nem csak téged fog érinteni.
Mindannyian meg fogjuk fizetni az árát. Gondolj a hírnevedre.
Gondolj az enyémre!
 – Elvárnád, hogy itt maradjak, szeretetlenül és nyomorultul, csak
azért, hogy megőrizzem a te drága jó hírnevedet?
– Nem – felelte jéghideg hangon. – Éppen elég, ha csak a tied
miatt aggódsz. Ha elmész, eldobod az életedet.
– Vagy éppen nyerek egy újat – válaszoltam gyorsan.
– Akárhogy is, nem hagyhatom, hogy megtedd.
– Akkor menj csak – mondtam. – Mondd meg neki. Ez nem fog
megakadályozni abban, hogy elmenjek.
– Akkor azt hiszem, itt az ideje az egyik régi játékunknak –
mondta félrebiccentett fejjel. – Ugye emlékszel még, hogyan kell
játszani?
Kivette a kezét a háta mögül, és felfedte, mit tartott benne egész
idő alatt.
Egy kulcs.
A hálószobám ajtajához.
Amit csak kívülről lehetett bezárni.
– Ne! Kérlek!
De még ki sem mondtam a szavakat, már el is hagyta a szobát. Az
ajtóhoz rohantam, éreztem, ahogy a huzata súrolja az arcom, amikor
becsapta maga mögött. Mire a kilincsért nyúltam, már késő volt. A
kulcs kattant a zárban, mielőtt megragadhattam volna. Mégis
lenyomtam a kilincset. Nem mozdult meg.
Az ajtó be volt zárva.
Megpillantottam a szoba másik oldalán lévő ajtót, amely Miss
Baker szobájába vezetett. Sajnos ő is gondolt rá. Hallottam, ahogy a
kulcs elfordul abban a zárban is.
Csapdába estem.
Mégis az ajtónak vetettem magam, és dörömbölni kezdtem rajta.
A másik oldalán a testvérem gonosz nevetése visszhangzott a
folyosón, ahogy rohant, hogy elmondja apámnak, mire készülök.
– Engedj ki! – kiáltottam utána. – Kérlek, engedj ki!
Újra nekivetettem magam az ajtónak, és úgy éreztem, mintha
valami elszakadt volna bennem.
És lefolyt a lábamon.
A lábam között a padlóra ömlött.
 Pánik rohant végig a testemen, mert tudtam, hogy ez azt jelenti, a
baba elindult.
Korán.
És gyorsan.
Rémülten dörömböltem az ajtón, és a nővérem nevét kiáltottam.
– Kérlek! – Sikítottam. – Kérlek, Lenora!
 HARMINCHÉT
A konyhában találom Mrs. Bakert, dugóhúzóval a kezében, amint
éppen egy üveg Cabernet-t nyit ki a pulton. Meglepődve néz fel,
amikor meglátja, hogy a folyosó felől közeledem, és nem a szolgálati
lépcsőn.
– Minden rendben van Miss Hope-pal?
– Igen, Lenora – mondom. – Virginia jól van.
A dugóhúzó megáll. Csak egy pillanatra. Aztán hangos
pukkanással kirántja a dugót a palackból.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
Tagadása ironikus módon csak megerősíti a gyanúmat. Ahogy ott
áll előttem, szinte megmerevedve, az erőltetett mosolya és acélkék
szeme pontosan olyan, mintha a róla festett portré elevenedne meg
hirtelen előttem.
– Talán ez segít – mondom, kiveszem Mary állítólagos
búcsúlevelét a zsebemből, és az asztalra csapom.
A magát Mrs. Bakernek kiadó nő hűvösen fürkészi, mielőtt bort
tölt magának. Miközben ő ezt teszi, én lekapom a dugóhúzót a
pultról. Tekintettel az előttünk álló beszélgetésünkre, nem akarom,
hogy éles tárgy legyen a keze ügyében.
De az enyémbe akarok egyet.
A dugóhúzó a zsebembe kerül, miközben Lenora Hope – az igazi
– kortyol egyet a borból, és azt kérdezi:
– Tudnom kéne, hogy mi ez?
– Mary Milton zsebében volt a halála éjszakáján. Vick nyomozó
azt hitte, hogy búcsúlevél. De senki sem ír így. Senki más, csak a
nővére. Aki azután gépelte le, miután felfedte Mary előtt, hogy ki is
ő valójában, és bocsánatot kért, amiért olyan sokáig másnak adta ki
magát.
Hogy Virginia – az igazi, az élő – tervezte-e, hogy ezt hivatalosan
is elárulja nekem, az nem világos. Szerintem akarta. De azok után,
ami Maryvel történt, gyanítom, hogy félt tőle. De soha nem hazudott
nekem. Amikor megkérdeztem, hogy ki volt a szobájában éjszaka,
őszinte választ adott.
 Virginia.
Az ő igazi neve.
Amikor megkérdeztem, hogy ki használta az írógépet az éjszaka
folyamán, ugyanolyan őszinte választ adott, mint amikor
megkérdeztem, hogy kitől félt Mary.
A testvérétől.
A nőtől, aki közvetlenül velem szemben áll a pultnál.
– Persze hogy tudja – mondom neki. – Akkor is tudta, amikor
lelökte Maryt a teraszról.
Lenora olyan erősen markolja a borospoharát, hogy attól félek,
összetörik.
– Nem tettem semmi ilyesmit! Öngyilkos lett.
Megtapogatom a zsebemet, érzem a dugóhúzó ívelt gerincét és a
hegye késhegynyi élességét.
– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
– Bármi történt is azzal a szegény lánnyal, ahhoz nekem semmi
közöm.
– De igen – mondom. – Mert tudta, hogy maga eltitkolta, hogy a
nővére életben van, és hogy valójában maga Lenora. Mióta is él az ő
szerepében?
– Régóta – mondja, és ezzel legalább egy dolgot beismer: hogy az
ismeretlen keresztnevű Mrs. Baker valóban a hírhedt Lenora Hope. –
Majdnem a gyilkosságokig visszamenőleg.
Ötvennégy éve. Megdöbbentően hosszú idő.
– Miért tette? – kérdezem. – És hogyan?
– Melyik része érdekli? – kérdezi Lenora, és közben hatalmas
kortyokkal issza a borát. Ami szépen teszi a dolgát. Most már lazább
és sokkal együttműködőbb. – A húgom halálának megrendezése,
vagy ahogy arra kényszerítettem, hogy felvállalja a
személyazonosságomat?
– Mindkettő – mondom, miközben a fejem már szó szerint szédül
a sok új információtól. – Mi történt valójában azon az éjszakán?
– Csak azt tudom elmondani, amit én tapasztaltam. – Lenora leül
velem szemben, a könyökét a pultra támasztva. Mintha a legjobb
barátok lennénk, akik együtt iszogatunk. – Fent voltam a
szobámban, és a lemezjátszómat hallgattam, próbáltam úgy tenni,
mintha semmi közöm nem lenne ahhoz a sok rosszhoz, ami ebben a
házban történik.
Könnyű elképzelni, mert tegnap este pontosan azt láttam, ahogy
ezt csinálta.
– Már addigra is egy hosszú, szörnyű éjszaka volt – mondja. –
Történtek dolgok. Szörnyű dolgok. És elfajultak. Végül minden
elcsendesedett. Aztán úgy döntöttem, hogy lemegyek, és megnézem,
minden rendben van-e.
– De semmi nem volt rendben – mondom.
Amikor Lenora megrázza a fejét, észreveszem, ahogy árulkodóan
csillogni kezd a kék szeme.
– Anyámat a főlépcsőn találtam meg. Holtan, természetesen.
Azonnal tudtam. Mindenütt vér volt… mindenütt. – Megborzong az
emléktől. – Sikítani kezdtem, és úgy rohantam a házban, mint egy
levágott fejű csirke. Összevissza szaladgáltam és sikoltoztam.
Sikoltoztam és szaladgáltam. Egyenesen a biliárdszobába, ahol
megláttam az apámat.
Arra gondolok, milyen érzés lehetett besétálni abba a szobába,
látni az apját a biliárdasztal fölé borulva, és észrevenni, hogy a vérét
lassan beissza a zöld filc.
– Kirohantam a konyhába, felhívtam a rendőrséget, és elmondtam
nekik, hogy a szüleimet meggyilkolták.
Bólintok, mert ez egybevág azzal, amit Vick nyomozó mondott
nekem arról, hogy a rendőrségre nem sokkal tizenegy után érkezett
a hívás.
– Ezután megkerestem Virginiát. Felakasztva találtam meg ott –
Lenora biccent a konyhaajtó felé, ahol a bálterem ajtaja sötétlik a
folyosó végén. – Az egyik csilláron lógott. Meg kellett volna
próbálnom leszedni őt. Már tudom. De azt hittem, hogy halott,
akárcsak a szüleim. Egy ilyen irracionális helyzettel szembesülve
csak irracionálisan tudtam viselkedni: kimentem a teraszra, és
sikoltoztam. A félelemtől és a zavarodottságtól. Addig sikoltoztam,
amíg megérkezett a rendőrség.
Lenora végigsimítja a borospohár peremét, miközben arról mesél,
hogy a rendőrök feltehetően holtan találták a családját, és rajta kívül
senki más nem volt a házban.
Ú
 – Úgy néztek rám, mintha őrült lennék – mondja. – Pedig semmi
rosszat nem tettem. Az első dolog, amit ki tudtam mondani, az volt,
hogy Nem én tettem! Ettől csak még jobban gyanakodtak rám.
Pontosan az ellenkezőjét tették annak, amit kellett volna. Leültettek
az ebédlőben, és mindenféle szörnyű kérdéseket tettek fel. Ki volt
még itt? Volt-e okom arra, hogy a családom halálát akarjam? És én
egyre csak ugyanazt a választ hajtogattam nekik. Nem én tettem. Nem
én tettem.
Elönt a déjà vu érzése, miközben hallgatom őt, és magamat látom
a kihallgatószobában, Vick nyomozó vádló tekintetét, és a magnó
tekercseit, amelyek körbe-körbe forognak.
– Aztán megtörtént a csoda – mondja Lenora. – Az egyik zsaru a
bálteremből azt kiabálta, hogy Virginia életben van. Kiderült, hogy a
hurok a nyakán nem is volt olyan nagy. Valószínűleg az a
véletlenszerű csomó mentette meg az életét. Épp elég oxigént
engedett be neki, hogy életben tartsa. Épphogy. Senki sem számított
rá, hogy túléli az éjszakát, ezért is vitték fel a szobájába, ahelyett
hogy kórházba vitték volna.
Felemeli a poharát, és kiüríti. Felkészül a történet további részére.
Mert annak ellenére, hogy már most is szörnyű, tudom, hogy sokkal
rosszabb fog következni.
– Dr. Waldent, a háziorvost hívták – mondja. – Azt mondta, hogy
Virginia agyhalott, és hogy hamarosan a teste is követni fogja.
Csakhogy ez nem így történt. Napokig, hetekig, hónapokig lebegett
élet és halál között. Kiderült, hogy dr. Walden minden tekintetben
tévedett. Virginia elméje nagyon is él. Úgy tűnt, hogy bármit is
mondtak neki, megértette. A teste volt az, ami meghalt. Megbénult,
mozdulatlan volt, képtelen volt beszélni, képtelen volt bármit is
tenni.
– Szóval amit az agyvérzésekről és a bénulásról mondott, az mind
hazugság volt.
– Mind hazugság – mondja Lenora. – Hogy eltitkoljam a valóban
történteket. Az akasztás olyan szinten károsította a gégéjét, hogy
nem tudott beszélni, és elszakította a gerincvelőt, így nagyrészt
lebénult.
 – De miért hazudott erről? – kérdezem. – Miért kellett ennyit
fáradoznia azon, hogy mindent eltitkoljon?
– Maga elképzelni sem tudja, milyen volt ez nekem. Csak tizenhét
éves voltam, és rémült. Nem volt már családom, senki, aki irányított
volna. A szüleim meghaltak. A húgom kómában volt. Hirtelen én
lettem a felelős Hope’s Endért, apám vállalkozásáért, mindenért. Az
apám ügyvédje jött, hogy elmondja, a piaci összeomlás miatt a
családi vállalkozás romokban hever. Aztán jött anyám ügyvédje,
hogy közölje velem, milliókat örökölök a nagyszüleimtől, amikor
betöltöm a tizennyolcadik életévemet, és Virginia is, ha sikerül addig
élnie.
Lenora úgy bámul a poharába, mintha az egy kristálygömb lenne.
De a jövő helyett csak a múltat látja.
– Eközben a rendőrség folyamatosan jött a gyanúsításokkal és
célozgatásokkal – mondja. – A szolgálók tömegesen léptek ki. A
többieket kirúgattam, mert aggódtam, hogy ugyanúgy
gondolkodnak, és esetleg a saját kezükbe veszik az ügyet. A
barátaim azonnal megtagadtak. Ahogy Peter is.
– Peter Ward? – kérdezem, látom magam előtt a portrékat az
előszobában. – A festő?
– Szerelmesek voltunk – mondja Lenora. – Legalábbis én az
voltam. A gyilkosságok után szóba sem állt velem. Soha többé nem
láttam őt. Aztán ott volt a húgom, akiről gondoskodnom kellett, és
egy birtok, amit vezetnem kellett, és senki más nem segített, csak
Archie, aki kizárólag Virginia iránti odaadásból tette ezt. Tudtam,
hogy fütyült rám. És én csak arra vágytam, hogy valahol máshol
legyek – és valaki más.
Lenora felnéz a poharából, együttérzést keresve.
– Ezt bizonyára meg tudja érteni. Tudja, milyen érzés, ha
olyasmivel vádolják, amit nem követett el. Hogy mindenki elmegy,
hogy egyedül kell megküzdeni a félelemmel és a gyásszal. Az elmúlt
hat hónapban talán nem tett meg mindent, hogy változtasson ezen?
De igen. És meg is tettem. Eljöttem Hope’s Endbe.
– Igen – mondom ki hangosan is. – De a lehetőségeim
korlátozottak voltak.
 Lenora összerezzen, mintha most először mutatna rá valaki arra,
hogy a hozzá hasonló embereknek olyan előnyeik vannak,
amelyekről a magamfajták csak álmodhatnak.
– Az enyémek nem voltak – mondja. – Amikor eltelt hat hónap, és
világossá vált, hogy a rendőrségnek nincs bizonyítéka arra, hogy
vádat emeljen ellenem, rájöttem, hogyan tudnék megszökni.
– Virginiát halottnak nyilváníttatta – mondom.
– Könnyű volt – mondja Lenora bólintva. – Különösen egy olyan
megvesztegethető emberrel, mint dr. Walden. Bevittem a garázsba,
megmutattam neki apám megmaradt Packardjait, és azt mondtam,
választhat, ha jogilag halottnak nyilvánítja Virginiát. Adtam még
egy autót a feleségének is, ha hajlandó azt is állítani, hogy az
egészségem miatt muszáj pihennem és kikapcsolódnom, messze
Hope’s Endtől. Ezzel el is dőlt a dolog. Virginia meghalt, én pedig
amint tizennyolc éves lettem, a nagyszüleim örökségéből nemcsak a
saját részemet örököltem meg, hanem a húgomét is. Aztán az
orvosom utasítására elindultam Európába. Mielőtt elmentem volna,
gondoskodtam róla, hogy Mrs. Baker legyek. És Virginia…
Kifújom a levegőt, mert nemcsak a terve ravaszsága, hanem a
kegyetlensége is meglep.
– Lenora Hope lett – mondom.

Látom, hogy bólogatsz, Mary. Már tudtad, ugye?

Jó kislány.
Volt egy olyan érzésem, hogy legalábbis gyanítottad.
Igen, az igazi nevem Virginia Hope, bár ő hivatalosan évtizedek
óta halott. Ez idő alatt a nővérem puszta akaratereje révén Lenora
lettem.
Attól tartok, ahhoz, hogy megértsd, ez hogyan történt, előre kell
ugranom az időben. Ne aggódj. Hamarosan megkapod a
gyilkosságok teljes történetét. De most akkor ugorjunk szépen hat
hónappal az után az éjszaka utánra.
Egész idő alatt az ágyamhoz voltam kötve, és képtelen voltam
beszélni, képtelen voltam bármit is mozgatni a bal kezemen kívül.
Az a sarlatán dr. Walden agyhalottnak nyilvánított, holott az igazság
az volt, hogy az agyam egyike volt azon kevés dolgoknak, amelyek
még működtek. Archie-tól tudtam, aki szinte állandóan mellettem
volt, hogy a szüleim meghaltak, és hogy a nővérem elhamvasztatta
őket, amint a törvény ezt lehetővé tette. Azt is tudtam, hogy
mindenki őt hibáztatta a halálukért, bár erre alig volt bizonyíték.
És tudtam, hogy a nevemet megváltoztatták.
Természetesen nem törvényesen. Az nyomot hagyott volna maga
után, és ez volt az utolsó dolog, amit a nővérem akart. Ez egy
kötetlenebb változás volt, amely olyan gyorsan csúszott be az
életembe, mint egy kés a bordák közé.
Egy nap figyelmeztetés nélkül besétált a szobámba, és azt
mondta:
– A neved Lenora Hope. Az enyém Mrs. Baker. Ezt soha ne
felejtsd el.
Először össze voltam zavarodva. Bár teljesen le voltam
gyengülve, és kábának éreztem magam, tudtam, hogy Virginia
vagyok. A nővérem mégis Lenorának szólított, mintha tévedtem
volna. Mintha egész életemben tévedtem volna egy olyan
meghatározó dologgal kapcsolatban, mint a saját nevem.
– Hogy vagy, Lenora? – kérdezte minden alkalommal, amikor
bekukkantott a szobámba, hogy megnézzen.
Este azt mondta:
– Ideje aludni, Lenora. Étkezéskor bejelentette:
– Ideje enni, Lenora.
Egy reggel arra ébredtem, hogy az ágyam mellett ül, a kezemet a
saját kezében tartva. Gyengéden megsimogatta a kézfejemet, ahogy
anyánk tette. Anélkül, hogy rám nézett volna, azt mondta:
– Elmegyek egy időre. Nem tudom, meddig leszek távol. Archie
majd gondoskodik rólad. Viszlát, Lenora.
Aztán eltűnt. Évekre.
Hogy milyen hosszan, abban már nem vagyok biztos. Az idő
másképp telik, ha az ember nem beszél, nem tud mozogni, és az
ideje nagy részét azzal tölti, hogy az évszakok fokozatos változását
figyeli az ablakon át.
Ugyanolyan hirtelen tért vissza, mint ahogyan távozott. Egyik
nap a szobámba vonult, és azt mondta:
– Visszajöttem, Lenora. Hiányzott már a szeretett Mrs. Baker?
 Ismét összezavarodtam. Egész idő alatt, amíg távol volt, Archie
Virginiának hívott. Most mégis itt volt a nővérem, aki ismét
Lenorának szólított. Ez így ment hónapokig.
– Hogy vagy, Lenora?
– Ideje aludni, Lenora.
– Jó étvágyat, Lenora.
Végül megadtam magam. Nem volt más választásom. Én voltam
Lenora.
Az orvos, aki dr. Walden után jött hozzánk, így hívott engem,
ahogy minden ápolóm is. Annyira hozzászoktam, hogy néha még én
is elfelejtettem, ki vagyok valójában.
És hogy mi a helyzet az igazi Lenorával?
Természetesen ő lett Mrs. Baker, aki az igazi Miss Baker helyére
lépett. Miss Baker, aki nem sokkal a gyilkosságok előtt menekült el
Hope’s Endből. Egyetlen alkalommal ismerte be, hogy mit tett, egy
éjszaka, néhány hónappal a visszatérése után. Beosont a szobámba,
és a karjába vett. Ez biztos jele volt annak, hogy részeg. A nővérem
soha nem ért hozzám, amikor józan volt.
– Sajnálom – suttogta. – Muszáj volt megtennem. Saját életet
kellett élnem. Csak egy kis időre.
És ez a színjáték azóta is zajlik. Hogy én vagyok Lenora. Hogy ő
Mrs. Baker. Hogy nem testvérek vagyunk, hanem csak egy
munkaképtelen főnök és az odaadó szolgálója. És ez így is marad,
amíg az egyik Hope lány meg nem hal.
Tudom, hogy azt hiszi, hogy én leszek az első.
Az egyetlen célom ebben az életben, amely korábban tele volt
álmokkal és vágyakkal, hogy ez ne történhessen meg.
 HARMINCNYOLC
– Most biztos szörnyű embernek tart – mondja Lenora, miután
részletesen elmesélte az életét Hope’s Endtől távol.
Két évet töltött Franciaországban. Koncertekre járt és iszogatott.
Művészek közé keveredett. Idegenekkel csókolózott Párizs utcáin.
Megismerkedett egy amerikai katonával, beleszeretett, eljegyezték
egymást, és összetört, amikor a férfi meghalt. Az összes fénykép,
amit a ládában találtam, mind pillanatképek voltak abból a másik
életből.
Amelyekről Virginia álmodott. És az, amit Lenora ellopott tőle.
– Igen. – Még ha hazudnék is, tudni fogja az arcomon biztosan
megjelenő undorból. – Az. Szörnyű. És önző. És szívtelen.
Mert Lenora nem csak azt az életet vette el, amire a húga vágyott.
Elvette az esélyt, hogy Virginiának egyáltalán legyen valamilyen
élete.
– Hogy tehette? – kérdezem. – A saját kishúga volt. Tudom, hogy
nem kedvelték egymást. De ő volt az egyetlen családtagja, aki
megmaradt.
– Mi mást tehettem volna?
– Elmondani az igazat.
Lenora lecsapja a poharat, a bor szétfröccsen. Vérként piroslik a
pulton.
– Megpróbáltam! Senki sem hitt nekem! Mindenki azt hitte,
Lenora Hope lemészárolta a családját. Nem tudtam továbbra is ő
lenni. Ugyanolyan fogoly lettem volna ebben a házban, mint a
húgom. És az kinek lett volna jó? Virginia nem tudott beszélni, nem
tudott járni, nem tudott semmit sem csinálni. Azzal, hogy
ráerőltettem a személyazonosságomat…
– Akarata ellenére – vetem közbe.
– Igen, az akarata ellenére. De ezáltal legalább egyikünk
élvezhette egy kicsit a szabadságot. Legalább egyikünknek lehetett
élete Hope’s Enden kívül.
– Miért jött vissza?
 – Európa változni kezdett – mondja Lenora, miközben a ruhája
ujjával letörli a kiömlött bort, és a fekete szövet nyomtalanul magába
szívja a vörös folyadékot. – Vihar kezdett gyülekezni, és mindenki
tudta, hogy csak idő kérdése, mikor söpör végig a kontinensen.
Lezártam az ottani életemet, és visszajöttem ide. Mrs. Bakernek
adtam ki magam, a tékozló nevelőnőnek, aki visszatér egy olyan
birtokra, ahol nagy szükség van a segítségére. A húgom pedig
Lenora Hope lett, a gyermekbénulás és a többszörös agyvérzés
szerencsétlen áldozata. Mivel meghúztuk magunkat, senki sem
tudta, hogy az egész hazugság. Senki, kivéve Archie-t, aki azonnal
felfogta a hallgatás előnyeit.
– Miért nem ment el újra, mikor vége lett a háborúnak?
– Már nem volt kedvem hozzá – mondja Lenora vállat vonva. –
És, őszintén szólva, pénzem sem. Amit örököltem, nem volt végtelen
pénzforrás. Drága mulatság ezt a helyet fenntartani. És a titkaink
megőrzése további, de szükséges költségeket igényelt.
– Mint például Berniece Mayhew eltartása – mondom.
Lenora bólint, és látom rajta, egyszerre nyűgözi le és zavarja,
hogy tudok róla.
– A gyilkosságok éjszakáján meglátott engem a konyhában, egy
késsel a kezemben. És nem, nem arra használtam, hogy megöljem
vele a szüleimet.
– Akkor miért költött ennyi pénzt arra, hogy Berniece csendben
maradjon?
– Mert bár ártatlan vagyok, az ő vallomása lett volna az a
bizonyíték, amire a rendőrségnek szüksége volt ahhoz, hogy
többszörös gyilkossággal vádoljon. Tudtam ezt, és Berniece is tudta,
ezért lefizettem. De most már fogytán a pénz. Nincs harmadik
felvonás számomra. Megszöktem. De nem sokáig. Eleget éltem így.
– Maga lehet – mondom keserűen. – De Virginiának semmi sem
jutott.
Lenora keresztbe teszi a karját, és rám emeli rezzenéstelen
tekintetét.
– Ha a húgom olyan életet akart volna, ha valóban olyan életet
akart volna, mint az enyém, akkor nem próbálta volna meg elvenni a
sajátját.
 – Hogy érti ezt?
– Kedvesem, mit gondol, hogy máshogy került Virginia arra a
csillárra?
A döbbenet úgy gördül végig rajtam, mint egy mennydörgés.
– Felakasztotta magát? Honnan tudja ezt biztosan?
– A csillár alá egy széket helyeztek – mondja Lenora. –
Feltételezem, azért állt rá, hogy a kötelet a csillár egyik karja köré
hurkolhassa. Aztán a nyaka köré kötötte a kötelet, és lelépett a
székről. A csillár alig tartotta meg.
Visszagondolok Jessie gyilkossági idegenvezetésére, és arra, hogy
azonnal észrevettem a ferde csillárt, mert úgy nézett ki, mintha a
mennyezetből rángatták volna ki.
– Nem volt terhes?
– Nem – mondja Lenora, a hangja csípős. – Akkor már nem.
Várom, hogy kifejtse részletesen. De nem teszi.
– Miért nem gyanakodott a rendőrség arra, hogy Virginia
öngyilkos akart lenni, ha ott volt egy szék?
Lenora szemrebbenés nélkül bámul rám.
– Mert már nem volt ott, amikor megérkeztek.
Ezúttal nincs szükség további részletekre. Pontosan értem, mire
gondol: Lenora ahelyett, hogy segíteni próbált volna a húgán, inkább
arrébb tette a széket, hogy a rendőrség ne tudja meg, Virginia
valójában öngyilkos lett.
Ez a felismerés visszahőkölést vált ki belőlem. Néhány lépést
hátrálok, hogy minél nagyobb távolságot tartsak köztünk. Eddig is
nagyon nehezemre esett bármiféle szimpátiát érezni Lenora iránt. De
ez? Ez szörnyű volt.
– Azért tettem, hogy megvédjem őt – mondja, és kétségtelenül
tudja, mire gondolok, mert meg sem próbálom elrejteni.
– Hogyan védte volna ez meg bárhogy őt? – kérdezem. –
Megpróbálta megölni magát, és maga semmit nem tett, csak
eltussolta.
– Ha nem tettem volna, akkor a rendőrség megtudta volna az
igazságot – mondja Lenora, a hangja jéghideg. – Ők is rájöttek volna,
akárcsak én, hogy Virginia miért próbált öngyilkos lenni.

Ú
 Újabb lépést teszek hátrafelé, ezúttal pusztán a döbbenettől
vezérelve.
– Azt hiszi, Virginia ölte meg a szüleiket.
– Tudom, hogy ő ölte meg őket. – Lenora hangja acélosról
remegőre változik, mintha vésővel vésték volna vékonyabbra. –
Őszintén szólva egyáltalán nem lep meg, tekintve hogy mi mit
tettünk vele.
– Ki az a „mi”?
– Én – mondja Lenora, és a szót egy korty borral nyomatékosítja,
melyet jó hangosan nyel le. – Az apám. Az igazi Miss Baker. Azok
után, amit tettünk, csak az a meglepő, hogy nem gyilkolt meg
mindannyiunkat.

A hálószobám padlóján szültem.

Ez azon kevés dolgok egyike, amire emlékszem.
A baba olyan gyorsan jött, hogy nem volt idő feljutnom az ágyra.
Kénytelen voltam a saját magzatvizem pocsolyájában feküdni, a
fejem a falnak csapódott, miközben vonaglottam a fájdalomtól.
Egy másik dolog, amit soha nem fogok elfelejteni, az izzadságos
gyötrelem. Mintha kettészakadtam volna, levedlettem volna a
bőrömet, és újjászülettem volna a színtiszta fájdalom tüzében.
Csak a nővérem és Miss Baker volt a segítségemre. Egyikük sem
tudta, mit csinál. Így hát én toltam. Sírtam. Üvöltöttem. Fájt.
Egy ponton, amikor a kimerültségtől és a fájdalomtól már alig
voltam magamnál, elájultam. A testem még mindig tolt, zokogott,
sikoltozott a fájdalomtól, de az elmém máshol járt. Elképzeltem
magam és Rickyt egy vadvirágokkal tarkított domboldalon, fehér
tetejű hegyek ölelésében. Álltunk a napfényben a gyermekünkkel a
karomban, miközben a környező fenyők madarai csak nekünk szánt
dalt énekeltek.
Csak amikor a madárcsicsergésből sírás lett, akkor tértem
magamhoz. Vissza a valóságba. Az anyai ösztön. Tudtam, hogy a
gyermekem megszületett.
És hogy szüksége van rám.
A fiamnak szüksége volt rám.
 Akkor láttam meg, hogy a gyermekem fiú, amikor a nővérem
visszatért a konyhából egy konyhakéssel, amellyel a köldökzsinórt
vágta el. Olyan pici volt. Olyan törékeny. És amikor ránéztem, olyan
heves szeretetet éreztem, ami szinte megijesztett. Semmi más nem
számított a világon, csak ő.
Én voltam az anyja, és tudtam, hogy bármit megtennék, hogy
megvédjem őt. Végre az életemnek volt célja, mégpedig az, hogy
mindennél jobban szeressem a gyermekemet. Ez a felismerés volt
életem legboldogabb pillanata.
A boldogság abban a pillanatban szűnt meg létezni, amikor
megláttam, hogy apám is a szobában van. A vajúdás alatt Miss Baker
a szomszédos szobában járkált, és csak akkor jött elő, amikor
meghallotta a babám sírását. Amikor a nővérem épp a karjaimba
akarta tenni a fiamat, azt mondta:
– Lenora, fogd a gyereket, és vidd a másik szobába.
A nővérem megdermedt. A karjában lévő gyermekem nem. Ő
vonaglott, rúgkapált és sírt. Az egyik apró kezecskéje felém nyúlt,
mintha tudná, hogy én vagyok az anyja, és hogy az én üres
karomban van a helye. Én is kinyújtottam felé a kezemet, addig
nyújtózkodtam, amíg az ujjaimmal meg tudtam érinteni.
Egyetlen másodpercnyi érintés.
Nem engedélyeztek ennél többet számunkra.
– Lenora – ismételte apám, ezúttal szigorúbban. – Vidd el a
gyereket.
– Nem tarthatja legalább egy kicsit a karjában? Apám megrázta a
fejét.
– Attól csak rosszabb lesz.
– De hát ő az anyja – mondta a nővérem.
– Nem az – válaszolta apám. – Soha nem született gyermeke. És
ez a baba nem a Hope család tagja. A ma este nem történt meg. Most
vagy átviszed ezt a fattyút a másik szobába, vagy elveszem tőled, és
ledobom a teraszról. De akkor kitagadlak téged és a húgodat is.
Lenora képtelen volt rám nézni, miközben felállt, és kivitte a
fiamat a szobából, hiába könyörögtem neki, hogy maradjon.
– Nem, Lenora! Kérlek, kérlek, ne menj el! Kérlek, add ide a
fiamat!
 Utána akartam menni, de nem tudtam. A testem túlságosan
gyenge volt még. Az új élet világrahozatalának fáradalmai az én
testemet teljesen kimerítették. Mégis megpróbáltam, és tovább
kiabáltam.
– Kérlek, Lenora! Add vissza a gyermekem!
De ő már kiment, becsukta az ajtót a szobák között, kizárta ezzel a
gyermekem sírásának hangját. Miss Baker megragadta apámat a
vállánál fogva, és megrázta.
– Winston, ezt nem teheted – sziszegte. – Ez barbárság.
– Így lesz a legjobb – mondta apám. – Ez a család nem engedhet
meg magának egy újabb botrányt.
– De Virginia a te lányod. Az egyetlen törvényes lányod. És ha
most elveszed tőle ezt a gyermeket, örökre elveszíted őt.
– Nem akarok még egy fattyút a családba – mondta apám.
– Mondja egy olyan férfi, aki valószínűleg számos fattyúnak az
apja – vágott vissza Miss Baker.
A megjegyzéssel mit sem törődve apám letérdelt elém,
szemlátomást egyáltalán nem érintette meg a kétségbeesésem. Hiába
zokogtam, nyugodt hangon csak ennyit mondott:
– Sajnálom, drágám. De ezt csak magadnak köszönheted.
– Kérlek – mondtam, és a hangom éppolyan gyorsan elgyengült,
mint a testem. – Kérlek, hadd tartsam meg. Jó kislány leszek, ha
megteszed. Soha többé nem teszek semmi rosszat.
Apám megfogta az államat.
– Kedvesem, éppen elég rosszat tettél már. Egy egész életre elég.
A kimerültség olyan erős hullámokban csapott át rajtam, hogy azt
gyanítottam, a szívem szakadt meg és haldoklom. Reméltem, hogy
ez történik. A halál sokkal vonzóbbnak tűnt, mint ez az
elviselhetetlen gyász. Mégis életben maradtam, miközben Miss
Baker tiszta hálóingbe öltöztetett és ágyba fektetett.
Miközben feltörölte utánam a padlót, próbáltam hallgatózni,
hogy mi történik a fiammal a másik szobában.
Minden csendes volt. Az egyetlen, akinek a hangját hallani
lehetett, én voltam. Zokogtam.
Miss Baker, miután végzett a takarítással, megszorította a
kezemet.
 – Ne aggódj, Virginia. Majd kitalálok valamit, hogy meggondolja
magát.
Túl fáradt és túlságosan elkeseredett voltam ahhoz, hogy
válaszoljak. A gyász és a kimerültség a markában tartott, és úgy
éreztem, mintha egy sötét gödörbe húzódnék, ahonnan soha többé
nem fogok tudni kijönni. Az utolsó, amit még hallottam, ahogy Miss
Baker azt mondja:
– Esküszöm, nem hagyom, hogy elvegye azt a gyereket tőled
örökre.
Hazudott.
Soha többé nem láttam sem őt, sem a gyermekemet.
 HARMINCKILENC
Azt hittem, ennél rosszabb már nem jöhet. Hogy Virginia eleget
szenvedett.
Tévedtem.
Mert Lenora folytatja, nem áll meg a történettel, részletesen
elmond mindent, hogyan szenvedett a húga. Kénytelen volt a
padlón szülni. A babát elvették tőle, mielőtt még a karjába vehette
volna. Az apja megvető viselkedése és a mérhetetlen szívfájdalom.
Ez az egész olyan tragikus, hogy eláll a lélegzetem.
– Meg kellett volna állítania – mondom, pedig alig kapok levegőt.
– Szembeszállhatott volna a parancsaival.
– Én akartam – csattant fel Lenora rekedt hangon. – Tényleg
akartam. De maga nem ismerte az apámat. Képes volt a
kegyetlenségre. Attól féltem, hogy tényleg megölné azt a gyereket,
amint lehetősége adódna rá. És biztos voltam benne, hogy beváltja a
fenyegetését, és kitagad engem. Nem voltam a lánya. Vér szerint.
– De hát a húga volt!
– Csak névleg. Soha nem álltunk közel egymáshoz. Virginia és én
olyan ellentétesek voltunk, mint a nyár és a tél.
Az összehasonlítás találó. Ha Lenora Hope-ra nézek, csak a rideg
hidegséget látom. Az emeleten Virginia fekszik, meleg és nyugtalan,
mint egy júliusi délután. Két nővér, akik soha nem érnek
egymáshoz. Valami mindig közöttük állt.
Tehát Lenora átvitte a babát abba a szobába, ami akkor Miss
Baker szobája volt, most az enyém. Bölcsőbe tette, és megállította a
sírást azzal, hogy hagyta, hadd szopogassa a kisfiú a kisujját. Várta,
hogy az apja visszatérjen, és megmondja, mit tegyen.
Ami Lenora szerint sosem történt meg.
– Miss Baker jött be, és elkezdte összepakolni a holmiját – mondja.
– Amikor megkérdeztem, hogy mit csinál, azt mondta:
„Természetesen elmegyek. A gyerekkel együtt.”
Lenora észreveszi a meglepetésemet, és megrázza a fejét.
– Nem, rosszul gondolja. Miss Baker minden hibája ellenére jó
asszony volt. Meggyőzte apámat, hogy azt tegye, amit mindig is
szokott: pénzzel oldja meg a problémát. Némi pénzért és az egyik
Packardjáért cserébe ő elvállalta, hogy vigyáz a kisfiúra. Az volt a
terve, hogy ideiglenesen a gondjaiba veszi, amíg Virginia össze nem
szedi magát annyira, hogy vissza tudja neki adni. Beleegyeztem,
hogy segítek, de apám nem tudhatta meg, hogy én is benne vagyok.
Aztán Miss Baker aznap éjjel elhajtott, és magával vitte a gyereket.
– Tudja, hová ment? Lenora bólint.
– Kanadába.
Carterre gondolok, aki tévedett a felmenőivel kapcsolatban.
Kizárt, hogy Virginia gyermeke ugyanaz a baba lenne, akit
karácsony reggel a templom küszöbén hagytak. Nem áll közelebbi
rokonságban a Hope családdal, mint én.
Ugyanakkor úgy tűnik, hogy Lenora kikerült az egyik gyanúm
alól, amiről azt hittem, hogy felelős. Mivel Carter nem rokona
Virginiának, nem örököl semmit. Lenorának semmi oka nem volt
arra, hogy megakadályozza őt és Maryt.
– Miss Baker néhány héttel a gyilkosságok után írt nekem –
mondja Lenora. – Hallotta, mi történt, és azt mondta, hogy az adott
körülmények között talán az lenne a legjobb, ha továbbra is a
sajátjaként nevelné a gyermeket. Nem tiltakoztam ellene.
Döbbenten bámulok rá.
– De hát az unokaöccse volt.
– Maga szerint mit kellett volna tennem?
– Visszakérni őt! – fakadtam ki. – Felnevelni. Szeretetben. És
rohadtul hagynia kellett volna, hogy Virginia szerethesse őt.
– És milyen élet lett volna az? Virginiának és a gyereknek? A
karjába se tudta volna venni. Nem tudott volna beszélni hozzá, vagy
játszani vele, vagy bármit is tenni érte.
– Együtt kitalálták volna a módját.
– Hogyan? – kérdezi Lenora. – Tizenhét éves voltam. Semmit sem
tudtam arról, hogyan kell egy kisbabáról gondoskodni.
– Ez még mindig nem ok arra, hogy a húgát és a gyermekét távol
tartsa egymástól! – A dühöm úgy kavarog, úgy hánykolódik
bennem, mint a hullámok, amelyek alattunk a sziklának csapódnak.
– Hogy lehetett ilyen kegyetlen?

É
 – Kegyetlen? – mondja Lenora. – Éppen az ellenkezője,
biztosíthatom. Az, hogy távol tartottuk azt a gyereket ettől a
családtól, a legnagyobb jó lehetett, amit csak tehettünk vele. Nekem
és Miss Bakernek köszönhetően az a gyerek úgy nőtt fel, hogy soha
nem tudta meg, hogy az igazi anyja gyilkos volt.
– És emiatt bünteti Virginiát.
– Megérdemli a büntetést! Azok után, amit tett, meg kellett
fizetnie az árát. De én őt is megvédem. Mindig is védtem. Gondoljon
bele, mi történne egy nővel az ő állapotában, ha a rendőrség
megtudná, mit tett.
Megrázom a fejem. Ez nem elég indok. Pláne, hogy azon kívül,
hogy megpróbálta felakasztani magát, semmi sem utal arra, hogy
Virginia valóban megölte a szüleit.
– Miért olyan biztos benne, hogy ő tette? Mi van Ricardo
Mayhew-val?
– Mi van vele?
– Viszonya volt Virginiával – mondom. – Ő volt a gyerek apja.
És Berniece Mayhew követte őt ide azon az éjszakán.
Lenora felnevet.
Erre a reakcióra egyáltalán nem számítok. Én a világon semmi
nevetnivalót nem találok abban, hogy a húgát hibáztatja olyan
gyilkosságokért, amelyeket talán el sem követett. Lenora mégis
kuncog, ami inkább hitetlenkedő, semmint jókedvről árulkodó.
– Az lehetetlen – mondja.
– Miért?
Lépéseket hallok a szolgálati lépcső felől. Egy másodperccel
később Archie lép a konyhába. Fogalmam sincs, mióta lehetett ott, és
mennyit hallhatott. Csak annyit tudok, hogy elég hosszan ahhoz,
hogy válaszolni tudjon a kérdésemre.
– Mert Ricardo velem volt aznap este.
Egy másodpercbe telik, mire megértem, mire akar kilyukadni.
Amikor megértem, csak annyit tudok mondani:
– Ó, szóval ti ketten…
– Szeretők voltunk – mondja Archie, megkímélve engem attól,
hogy én mondjam ki.
 Másodpercek alatt tucatnyi további kérdés jut eszembe. Archie
nem hagy időt arra, hogy akár egyet is feltehessek.
– Én is ugyanúgy meglepődtem, mint te most – mondja. –
Egyrészt, hogy nős volt, bár akkoriban és az én korlátozott
tapasztalataim szerint általában ez volt a jellemző. Nem úgy, mint
manapság, ami valamivel több szabadságot enged. Akkoriban ezt
titokban kellett tartani. Különösen egy olyan embernek, mint én.
Alig voltam tizennyolc éves. Egy rossz mozdulat, és az egész életem
tönkremehetett volna.
Archie elmesélte, hogy Ricardóval titokban találkoztak, és amikor
csak tudtak, elosontak. Nem volt könnyű. Ricardo megosztotta a
kunyhót a feleségével. Archie a garázs feletti egyik szobában lakott,
ahol általában találkoztak.
– A szerelmi fészkünknek hívtuk. – Archie megenged magának
egy rövid, szeretetteljes mosolyt, mielőtt összeráncolja a homlokát. –
És a gyilkosságok éjszakáján is ott voltunk.
Kiderült, hogy Berniece tévedett azzal kapcsolatban, hogy a férje
megpróbálta félrevezetni őt, amikor először a garázsba ment, mielőtt
a bejárati ajtón át besurrant volna a kastélyba. Berniece a jelek szerint
sok mindenben tévedett, többek között abban is, hogy a férjének
valójában kivel volt viszonya.
– Mivel mindenki szabadnapot kapott, Berniece pedig elment
moziba, tudtuk, hogy van néhány óránk csak kettesben – mondja
Archie. – De Ricardo ideges volt. Azt mondta, Berniece szembesítette
azzal, hogy viszonya van Lenorával.
Lenora közbeszól.
– Ami teljesen nevetséges volt. Azt sem tudtam, hogy ki ő.
– Azt mondta neki, hogy véget kell vetnie a dolognak – tette
hozzá Archie. – Miután megzsarolták Winston Hope-ot. Ricardónak
esze ágában sem volt eszerint cselekedni. Erkölcsileg és tényszerűen
is helytelen volt, és attól tartott, hogy végül kiderülne az igazság
kettőnkről. Ami mindkettőnk számára katasztrófa lenne. De neki
volt egy saját terve. Megkért, hogy szökjek el vele.
– Aznap este?
– Azonnal. Nyugat felé akart menni. Kaliforniába. Azt mondta,
azt hallotta, hogy ott toleránsabbak az emberek. Azt mondta, van rá
esély, hogy ott boldogok lehetünk. De én jobban tudtam. – Archie
egy székhez csoszog. Összegörnyedve ül, mintha a felidézett
szomorú emlékek szó szerint lenyomnák őt. – A menekülés sosem
olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Tudom, mert én már
megtettem, menekültem egy család elől, amelyik gyűlölt, mert más
voltam, mert nem olyan voltam, mint a többi fiú. De megtaláltam az
utamat ide – és Virginiához.
– Ő tudta? – kérdezem. Archie bólintással válaszol.
– Ez az egyik oka annak, hogy annyira szerettem őt. Ő nem ítélt el
engem. És sosem szégyellt. És, hála az égnek, sosem próbált
megváltoztatni. Egyszerűen elfogadott engem. És nem tudtam
elhagyni őt. Akkor sem, amikor terhes lett. Nem, mert szüksége volt
rám. Mert ez a másik dolog, amit Ricardo mondott nekem, hogy
Berniece előző este kiszúrta őt, és tudott az állapotáról. Ez azt
jelentette, hogy hamarosan mindenki meg fogja tudni. És amikor ez
megtörténik, Virginiának nagyobb szüksége lesz rám, mint valaha.
– Szóval maradtál – mondom, és nemcsak arra az éjszakára
gondolok, hanem az összes utána következőre is.
Évtizedeken át, minden éjszaka beosont Virginia szobájába, hogy
megnézze, mi van vele, és kellemes álmokat kívánjon neki.
– Én maradtam – mondta Archie. – Ricardo elment. Soha többé
nem hallottam felőle.
Történetének szomorúsága meggyőz arról, hogy Hope’s End
valami módon tényleg el van átkozva. Talán csak balszerencse volt.
Vagy talán Winston Hope önteltsége miatt, amiért egy szikla szélére
építtetett egy villát, annak ellenére, hogy tudta, csak idő kérdése,
mikor omlik az óceánba. Bárhogy is, itt senki sem azt az életet élte,
amit szeretett volna.
Senkinek sem adatott meg a boldog végkifejlet.
Sem Archie-nak. Sem Lenorának. És biztosan nem Virginiának.
Mégis, annak ellenére, hogy lassan kibontakozott előttem a tragikus
történet minden szála, egy kérdés továbbra is megválaszolatlan
marad.
– Akkor ki volt Ricky?
– Az egyik helyi fiú, akit idénymunkára béreltek fel – mondja
Archie. – Egy csomóan jöttek-mentek állandóan. Virginia sosem
árulta el a vezetéknevét. Csak a becenevét használta, ami
lehetetlenné tette, hogy a gyilkosságok után a nyomára bukkanjak.
Érzelmek furcsa keveréke kavarog bennem. Csalódást okoz a
valóság, hogy Ricky nem az volt, akinek feltételeztem. Valójában
egyáltalán nem volt fontos személy. Csak egy fiú, aki kihasznált egy
kétségbeesetten magányos lányt, ő pedig feladta az ártatlanságát és
végül a szabadságát érte.
De Virginia sem hibátlan. Haragszom rá. Nem azért, mert naiv
volt. Még gyerek volt, amikor Ricky megjelent. Nem ismert más
férfit. De amit a szüleivel tett, az olyan elképzelhetetlenül szörnyű
volt, hogy egyszerre gyűlölöm, sajnálom, és mindannak ellenére,
amit ma este megtudtam, még mindig reménykedem abban, hogy
Archie és Lenora téved.
Gondolom, ezért vagyok én a naiv.
– De a gyilkosságokat még mindig elkövethette valaki más is,
nem csak Virginia, igaz?
– Senki más nem lehetett, Kit – mondja Archie sóhajtva. – És
tudom, ez megváltoztatja a róla alkotott képedet. Sok időt töltöttem
azzal, hogy azon tűnődtem, miért tette. De megbékéltem a ténnyel,
hogy soha nem fogom megtudni. Lehet, hogy nem helyeslem, amit
Virginia tett, de ettől még nem gyűlölöm őt. Lehet szeretni valakit
úgy, hogy közben gyűlölünk valamit, amit tett.
– Még mindig próbálom feldolgozni – mondja Lenora, miközben
egy pillantást váltanak egymás között.
Ezt úgy értelmezem, hogy tudja, hogy tudom, ő volt az, aki az
éjszaka közepén az írógépet használta, és egy egész oldalt megtöltött
ugyanazzal a váddal.

Ez mind a te hibád

Én valahol a kettő között ragadtam, beletörődve abba, hogy

Virginia megölte a szüleit, de még mindig ragaszkodom az utolsó
kis reménysugárhoz.
– De miért ilyen biztos benne, hogy ő volt? – kérdezem.
– Mert láttam őt – mondja Lenora. – Később aznap este, miután
Miss Baker már elment a babával, hallottam, hogy Virginia elhagyja
a szobáját. Odamentem, hogy megnézzem, hová megy, és láttam,
amint leereszkedik a főlépcsőn.
– Ez nem jelenti azt, hogy bűnös.
Lenora felemeli a borospoharát, és azt mondja:
– De úgy igen, ha hozzáteszem, hogy a kezében egy kés volt.

A mai napig nem tudom, honnan volt erőm kikelni az ágyból, és

elhagyni a szobámat. Gondolom, puszta akaraterőből, amit egy anya
heves elszántsága idézett elő. Mégis fájdalom hasított végig a
testemen, amikor kicsúsztam az ágyból. A lábam elgyöngült, és egy
pillanatra azt hittem, hogy össze fogok esni a padlón. De nyugodt
maradtam, megvártam, míg a bírhatatlan fájdalom kicsit csökken,
mert meg kellett találnom a gyermekemet.
Mielőtt kiléptem volna a szobából, észrevettem valamit az
éjjeliszekrényen.
Egy kést.
Ugyanazt, amellyel elvágták a köldökzsinórt, azt, ami összekötött
engem és a babámat, és amelyről a szülést követő felfordulásban
megfeledkeztek. Felvettem, azt mondtam magamnak, hogy
szükségem lesz valamire, amit használhatok, ha védekeznem kell.
Hogy mi ellen, azt nem tudtam. Talán az apám ellen. Vagy a
nővérem és Miss Baker ellen. Mélyen legbelül azonban tudtam, hogy
ennek az ellenkezője igaz.
Fegyvert kerestem.
És ha valakinek védelemre volt szüksége, az az apám volt.
Késsel a kezemben hagytam el a szobámat, a fájdalomtól
szédülve mentem végig a folyosón, és bicegni kezdtem lefelé a nagy
lépcsőn. A lépcsőfeljárónál megálltam, és hallgatóztam. Hangokat
hallottam a biliárdszobából. Az egyik az apám volt. A másik pedig
Rickyé. És bár nem tudtam kivenni, hogy miről beszélgetnek,
mindkettőjük hangja dühösnek tűnt.
Lassan ereszkedtem le a maradék lépcsőfokon, vigyázva, hogy ne
adjak ki hangot. Tudnom kellett, miről beszélnek, mielőtt
eldönteném, jelzem-e a jelenlétemet. A hangjuk közben
elcsendesedett, ez talán azt jelentette, hogy Ricky sikeresen
meggyőzte apámat, engedje meg, hogy összeházasodjunk, hogy
megtartsuk a gyereket, és hogy boldogan éljünk, amíg meg nem
halunk.
Rá kellett volna jönnöm, hogy ilyenek csak a mesékben léteznek.
Mert itt nem volt boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Számomra nem.
Ahogy elértem a földszintet, megpillantottam Lenorát a nagy
lépcső tetején.
– Virginia – suttogta, miközben idegesen kapaszkodott a korlátba.
– Mit csinálsz?
Nem voltam hajlandó válaszolni. Hamarosan úgyis rájön.
Ahogy továbbindultam a biliárdterem felé, hallottam a lépteit a
második emeleti folyosón. Természetesen elszaladt. Túl gyáva volt
ahhoz, hogy szembenézzen a kárral, amit ő okozott. Ha hagyta
volna, hogy elmeneküljek helyette, mindez nem történt volna meg.
A biliárdszobában is zajongtak, ami egyértelművé tette, hogy a
helyzet semmivel sem lett nyugodtabb. Apám hangja csak még
hangosabb lett, dühös folyóként kiáradt a biliárdszobából, és
végigvisszhangzott a folyosón.
Mielőtt elértem volna őket, egy pillanatra megálltam a folyosón
lévő négy portré előtt. Apám célja az volt, hogy a festményeken úgy
tűnjön, mintha egy nagy, boldog család lennénk, akik biztosak a
helyzetükben, és elégedettek az életükkel.
Ahhoz, hogy ezt a hatást elérje, Peter Wardot arra kellett volna
megkérnie, hogy együtt fessen le minket. Egyetlen, hatalmas
vásznon, ami mind a négyünket fenséges kiállással, gyönyörűen
pózolva mutat Hope’s End számos jól felszerelt szobájának
egyikében.
Ehelyett Peter külön festett meg minket. És így akaratán kívül
pontosan úgy ábrázolta a családot, amilyenek valójában voltunk:
négy idegen, teljesen egyedül, mindannyian bezárva egy aranyozott
keretbe, és nem tudunk vagy nem akarunk kiszabadulni.
Én másképp döntöttem.
Elhatároztam, hogy örökre elhagyom ezt a helyet. És magammal
akarom vinni a gyermekemet is.
Még akkor is, ha gyilkolnom kell érte.
 Megszorítottam a kést, majd megfordultam, és beléptem a
biliárdszobába.
 NEGYVEN
Az emeleten a nő, akit Lenora Hope-nak hittem, az ágyban
fekszik, de ébren van, mintha tudná, hogy jövök.
Ez nem meglepő.
Mindig is az volt az érzésem, hogy sokkal jobban a tudatánál van,
mint amennyire mutatja. Virginia valószínűleg már az első estém óta
tudta, hogy eljön ez a pillanat, rögtön ahogy begépelte azokat a
csábító szavakat.

mindent el akarok mondani neked

Végül nem tőle, de mindent megtudtam. Egészen addig a

pillanatig, amikor az apja keresésére indult, késsel a kezében.
– Rohantam, hogy riadóztassam anyámat, aki a szokásos
kábulatában volt – mesélte tovább Lenora. – Senki sem vette a
fáradságot, hogy szóljon neki Virginiáról, a vajúdásról, sem apám
parancsáról, hogy elvegyék tőle a babát. Fogalma sem volt az
egészről. De az elméje mintha kiélesedett volna, amikor elmondtam
neki, mi történt – és hogy mitől tartok, hogy mi fog történni.
Megsimogatta az arcomat, és azt mondta: „Ne aggódj, kedvesem.
Majd én elintézem.” Ez volt az utolsó dolog, amit valaha mondott
nekem.
Ekkor csend lett a konyhában.
Bár nem volt nyilvánvaló, de én tudtam, hogy Lenora és én is
éppen felidézzük anyánk hozzánk intézett utolsó szavait.
Kérlek, Kit-Kat. Kérlek. Csak egyet fogok bevenni. Ígérem.
– Nem hiszem, hogy Virginia meg akarta volna ölni – mondta
végül Lenora. – Szerintem az apám volt az egyetlen célpontja, és
anyám valahogy belekeveredett. Járulékos veszteség. És gyanítom,
hogy a húgom akkora bűntudatot érzett emiatt, hogy aztán
megpróbálta felakasztani magát.
– Én ezért asszisztáltam mindenhez annyi éven át – mondta
Archie. – Itt Virginia biztonságban van. Itt senki sem tudja, mit tett.
Ez a saját érdekében történik. Ezt a lelkem mélyéig hiszem.

É
 – Ezért nem engedem őt ki – tette hozzá Lenora. – És ezért hívjuk
mindig Miss Hope-nak. Ha mások megtudnák, hogy ki ő és mit tett,
és mi mihez asszisztálunk, az tönkretehetné Virginiát. Gondoljon
bele, milyen lenne neki állami intézetben sorvadni. Itt legalább
otthon van.
De Hope’s End nem egy otthon. Hanem egy titkokból épített
börtön. És nem Virginia az egyetlen, aki csapdába esett benne,
hanem Lenora és Archie is.
Nem vagyok hajlandó csatlakozni hozzájuk. Ezért állok most
Virginia ágyának lábánál. Itt az ideje, hogy elbúcsúzzam.
– Tudom, hogy ki maga – mondom neki.
Ahogy rám néz, látom, hogy egyáltalán nincsen meglepve. Sőt
egy csipetnyi elégedettséget érzek a tekintetében, mintha büszke
lenne rám, amiért mindent kitaláltam.
– Azt is tudom, hogy megölte a szüleit.
Virginia felemeli a bal kezét, készen arra, hogy kocogtassa a
választ.
– Ne tegye – mondom, mert nincs kedvem a tagadását látni.
És megerősítésre sem vágyom. Bizonyos értelemben semmi sem
változott az első éjszakám óta. Annak ellenére, hogy feltételeztem,
hogy bűnös, én is haboztam kideríteni, hogy igazam van-e. Amint
elkezdődött a gépelés, az ellenkezője történt. Elkezdtem feltételezni,
hogy ártatlan, és pokolian elszánt lettem, hogy bebizonyosodjon az
igazam. Kiderült, hogy csak áltattam magam azzal, hogy azt hittem,
amit az igazságnak akartam, pedig legbelül tudtam, hogy nem az.
Valószínűleg apám is így érzett, mielőtt abbahagyta a beszélgetést
velem. Az újság a kezében, a hitetlenkedés a szemében, az, hogy a
csontjaiban érezte az ellenkezőjét annak, amit feltételezett.
Amit mondanak, az nem igaz, Kit-Kat.
– Megértem, miért érezte szükségét, hogy ezt tegye – mondom
Virginiának. – Megvolt rá az oka. És remélem, mostanra már
megbánta. Rengeteg ideje volt arra, hogy átgondolja a tetteit. És én
csak azt kívánom…
Megállok, képtelen vagyok pontosan megfogalmazni, mit érzek.
Ha van szó arra, hogy egyszerre érzem magam elárulva, bolondnak
és csalódottnak, én nem ismerem. Mert az igazság az, hogy
megkedveltem Virginiát. Még mindig kedvelem őt, a történtek ellenére.
Ez teszi ezt a helyzetet olyan nehézzé.
Valószínűleg Mary is így reagált, amikor először olvasta el a
gépelt bocsánatkérést Virginiától.

sajnálom nem az vagyok akinek gondolsz

– Bárcsak mindent maga mondhatott volna el nekem – mondom.

Ehelyett csak célzásokat és féligazságokat kaptam. Bár soha nem
hazudott nekem, nem mondta el a teljes történetet sem. Pedig olyan
könnyű lett volna. Egy egyszerű mondat, amit a bal kezével gépel le,
hogy ő Virginia Hope, hogy minden, amit én tudni véltem, hazugság
volt, hogy ő bűnös.
Ha ezt tette volna, talán maradhattam volna. A feladat az volt,
hogy egy gyilkosról gondoskodjak. Ezt kezdettől fogva tudtam. És
azt hiszem, ezt addig tudtam volna csinálni, ameddig szükséges. De
most? Most nem hiszem, hogy valaha is bízni fogok Virginiában
vagy hinni fogok neki.
Ami azt jelenti, hogy az egyetlen lehetőségem a távozás.
– Viszlát, Virginia. Remélem, bárki is lesz a következő ápolónője,
soha nem próbálja megtudni az igazságot.
Szomorúan intek neki, és átmegyek a saját szobámba.
Kényszerítenem kell magam, hogy ne nézzek Virginiára. De a
tekintetét magamon érzem, zöld szemének forró sugara követ
engem. Aztán ahogy ígértem, pakolás nélkül távozom.
Nincs bőröndnyi ruha. Nincs doboznyi könyv. Nincs orvosi
táska.
Úgy döntök, majd Carterrel később elintézem, megkérem, hogy
hozza el nekem. Vagy talán itthagyok mindent Mary holmijához
csapva. Egyre növekvő gyűjteménye azoknak a dolgoknak,
amelyeket az előző ápolónők hagytak itt, hogy a következő
szerencsétlen felfedezze őket.
Az egyetlen dolog, amit magammal viszek, a kocsikulcsom, amit
a kezemben szorítok, miközben sietek lefelé a lépcsőn. A konyha
hála istennek üres. Nem tudom, hová ment Lenora vagy Archie, és
nem is érdekel. Nekem sincs kedvem újra látni őket. Mielőtt
elmegyek, odalépek a falon lógó telefonhoz, és gyorsan tárcsázom,
tudva, hogy bármelyikük bejöhet, miközben a telefon egyre csak
kicsöng.
Amikor apám végül válaszol, a hangja kábult és zavarodott.
Megnézem a konyhai órát. Majdnem éjfél van. Én ébresztettem fel.
– Apa – mondom.
– Kit-Kat?
A szívem, amely oly sokáig olyan hevesen dobogott, most
örömtől eltelve dobban egyet. Fogalmam sem volt róla, mennyire
szükségem volt erre.
– Hazajöhetek? Most rögtön?
– Természetesen. De mi történt? Olyan ijedt a hangod.
– Nem tudok tovább itt maradni – mondom. – El kell tűnnöm
erről a helyről. És tőlük.
– Ők?
– Lenora és Virginia. Egész idő alatt hazudtak. És én ebben nem
tudok tovább részt venni.
De nem csak erről van szó. Van még valami más is. Be kell
vallanom.
– Ha hazaérek, el kell mondanom neked valamit. Arról, ami
anyával történt.
Leteszem, hogy ne mondjam ki a többit. Ezt nem lehet telefonon.
Ezt személyesen kell elmondani, szemtől szemben, amit már hat
hónappal ezelőtt meg kellett volna tennem.
Amit mondanak, az nem igaz, Kit-Kat.
De az. Az egész.
Az éjszaka emlékei átjárnak, ahogy kilépek a konyhából,
végigrobogok a folyosón, és a bejárati ajtó felé veszem az irányt.
Az anyám, akinek olyan erős fájdalmai voltak, hogy arra
nincsenek szavak. Nem egyszerűen gyötörték a fájdalmak. Lángolt
tőle. Megszállta a fájdalom.
Én, akkor már szó szerint remegve a kimerültségtől, az
aggodalomtól és a lelkemet tépő együttérző fájdalomtól, vártam,
hogy a fájdalomcsillapító hatni kezdjen, kétségbeesetten reméltem,
hogy legalább egy kis enyhülést hoz neki. Megsimogattam a haját.
Nyugtató szavakat suttogtam a fülébe. Imádkoztam egy olyan
Istenhez, akiben nem voltam biztos, hogy hiszek-e egyáltalán, hogy
tegyen valamit, hogy szabadítsa meg a szenvedésétől.
Végül a fájdalom megtört. Persze még mindig ott volt, de már
csak gőzölgött, ahelyett hogy teljesen forrt volna. A fentanil eléggé
lecsillapította ahhoz, hogy anyám pihenhessen, és ebben a
pillanatban ennél többen nem reménykedhettem.
Ahogy elaludt, a fentanilos üvegért nyúltam, készen arra, hogy
visszavigyem az ágyam alatti zárható dobozba. Alig érték körbe az
ujjaim, éreztem, hogy anyám keze az enyémen van, és megállít.
– Hagyd itt őket – suttogta.
– Tudod, hogy ezt nem tehetem meg.
– Csak ma este. – A hangja reszelős volt, nehézkes, lassan, de
biztosan telt meg újra a fájdalommal. – Csak arra az esetre, ha
szükségem lenne rá.
– Anya, nem tehetem.
Megszorította a markát a kezemen, megdöbbentően erős volt
ahhoz képest, hogy mennyire ki lehetett merülve. Utólag
visszagondolva nem is hiszem, hogy ő tette.
A fájdalom volt az, ami átvette az irányítást, és úgy mozgatta őt,
mint egy marionettbábut.
– Kérlek, Kit-Kat – suttogta anyám. – Kérlek.
Ami ezután következett a lelkemben, egy óráknak tűnő
kötélhúzás volt, persze valójában csak másodpercekig. Egy részem
kész volt arra, hogy kövesse az előírást, helyesen cselekedjen,
gondoskodjak anyámról a legfelelősségteljesebb módon, amire
kiképeztek. De egy másik részem tudta, hogy az anyám szenved – és
hogy segíthetek enyhíteni ezt.
– Csak egyet veszek be – mondta. – Ígérem. Csak egy tabletta.
Az nem is olyan rossz.
Persze több volt, mint az ajánlott mennyiség, de néha meg kell
szegni a szabályokat.
És én úgy éreztem, ez egy ilyen alkalom volt.
– Csak egyet – mondtam.
Aztán visszatettem a tablettás üveget az éjjeliszekrényre. Az
eszemmel tudom, alig hallatszott ebből valami, az emlékeimben az
üvegcse koppanása mégis olyan hangos, mint amikor Hope’s End
bejárati ajtaja becsapódik mögöttem.
Amikor aznap este lefeküdtem, volt egy olyan émelyítő érzésem,
hogy anyám minden tablettát be akar venni abból az üvegből.
Nevezzük hatodik érzéknek. Vagy előérzetnek. Mégis meggyőztem
magam arról, hogy ő jobban tudja, nem törődve azzal, hogy a
rendkívüli szenvedés mennyire elhomályosíthatja valakinek az
ítélőképességét. Azt akartam hinni, hogy nem adagolná túl
szándékosan, így hát ezt hittem.
Ennek következtében anyám meghalt. És ez miattam történt.
Beülök a kocsimba, és elhajtok, a kormánykerék remegő kezem
alatt bizonytalan. Nem vagyok hajlandó úgy bánni az apámmal,
ahogy Virginia bánt velem. Ártatlannak tettetni magam. Arra
kényszeríteni, hogy élete végéig gyötrődő kétségekkel éljen. Éket
verni kettőnk közé, amíg pontosan olyanok nem leszünk, mint a
Hope nővérek – a gyanakvás és a bűntudat körforgásában ragadunk
egymás mellett.
Az igazság szabaddá tesz – még akkor is, ha börtönbe kerülhetek
miatta. Megállítom a kocsit a kapu előtt, amely úgy zárja el a
felhajtót, mint egy börtöncella rácsa. Kiszállok az autómból, és
megnyomom a gombot, ami be van ágyazva a falba. Ahogy
visszasétálok a kocsihoz, a kapu kinyílik.
Aztán zörög. Aztán megáll.
Ne már. Ne most.
Ahogy visszamegyek a kapuhoz, gyors és határozott lépteket
hallok a fűben, majd Carter ziháló hangját.
– Kit? Hová mész?
Megpördülök, és hunyorgok a kocsi fényszóróinak vakító
fényében, amikor Carter előbukkan a sötétségből.
– Hallottam, hogy elhajtasz, és rohantam, hogy utolérjelek.
Elmész?
– Igen.
– Miért?
– Mert tévedtem – mondom. – Mindketten tévedtünk.
Húzni kezdem a kaput, eszembe sem jut Carter figyelmeztetése,
amit már akkor elmondott, amikor megérkeztem.
 Ez a hely harapós tud lenni.
Legalább ebben igaza volt. Mert amikor a kaput még egyszer
megrántom, rossz helyen és rossz időben nyúlok a kapuhoz. Az
életem története. A kezem már az egyik rács körül van, mielőtt
megérezhetném – a kovácsoltkapu rácsát a sós levegőből táplálkozó
rozsda azon a részen borotvaéles fogakká reszelte.
A fém átszúrja a bal tenyerem bőrét. Káromkodva rántom vissza
a kezem, és megvizsgálom a sérülést. Bár kicsi, a vágás elég súlyos
ahhoz, hogy vérezzek. Legalább nem volt hiábavaló. A kapu már
eléggé nyitva van ahhoz, hogy a kocsim könnyedén átférjen rajta.
– Miben tévedtél? – kérdezi Carter.
– Lenora nem a nagymamád. Még csak nem is Lenora. Ő Virginia,
Lenora húga.
Carter arca elsápad, ahogy hátratántorodik, mintha épp most
lőtték volna meg.
– Én… én nem értem. Elindulok a kocsi felé.
– Szállj be, és elmesélem.
Carter meg sem mozdul, miközben én a volán mögé csúszom, és
felpörgetem a motort. Megértem a döbbenetét, ahogyan azt is, hogy
el kell hagynom ezt a helyet, mielőtt további károkat okozna.
Nemcsak bennem, hanem Carterben is.
– Gyere velem – mondom neki. – Csak ma este. Gyere velem, és
majd…
Fogalmam sincs, mit fogunk csinálni. Kitalálunk valamit.
Elképzelem, ahogy Ricardo Mayhew ugyanezt mondta Archie-nak
ötvennégy évvel ezelőtt, arra biztatva a férfit, akit szeretett, hogy
meneküljön el Hope’s Endből.
Archie maradt. Carter nem.
Szó nélkül kinyitja az utasoldal ajtaját, és beugrik. Beletaposok a
gázpedálba, és együtt haladunk át a kapun, magunk mögött hagyva
Hope’s Endet.
 NEGYVENEGY
– Csak hogy jól értem-e – mondja Carter. – Mrs. Baker valójában
Lenora Hope. Lenora pedig valójában Virginia Hope. És ő az, aki
megölte a szüleit?
– Így van.
Már tíz perce úton vagyunk, és ez alatt az idő alatt el tudtam
mesélni neki mindazt, amit ezen a hosszú, szürreális éjszakán
megtudtam. Mégis értem, miért van összezavarodva. Sok mindent
kell feldolgozni, különösen ha ez azt jelenti, hogy a semmiért jött
Hope’s Endbe.
– És egyikükkel sem vagyok rokonságban – mondja Carter
sóhajtva, mert újra bele kell törődjön abba, hogy a vér szerinti
családjának a kiléte továbbra is rejtély.
– Sajnálom. Tudom, mennyire szeretted volna tudni.
– Azt hittem, tényleg tudom. – Carter kibámul az ablakon, és
figyeli, ahogy a Sziklák bozótos fenyői zúgnak el mellettünk,
miközben leereszkedünk a városba. – Az idővonalba tökéletesen
illeszkedett.
Amivel egyikünk sem számolt, az a koraszülés lehetősége volt,
amit az egészségügyi asszisztensi képzésem során tanultam, hogy a
tinédzser anyáknál gyakoribb. Ennek eredményeképpen
valószínűleg valahol Kanadában él egy ember, Virginia fia, aki nem
tudja, ki az anyja, és mit tett, és Carternek, aki mindkettővel
tisztában van, még mindig fogalma sincs, ki lehet az igazi mamája.
És Mary emiatt halt meg – ez a szörnyű igazság, amelyet a Hope
család történetével töltött éjszaka alatt átmenetileg elfelejtettem.
– Nem tudok nem gondolni Maryre – mondom. – Hogy minden
ok nélkül megölték.
Carter csak addig emeli rám a tekintetét az ablaktól, amíg
megkérdezi:
– Még mindig úgy gondolod, hogy lelökték?
– Te nem?
– Már nem tudom. – Újra felsóhajt. – Nem Lenora, bocsánat,
Virginia unokája vagyok. Szóval nem lenne oka senkinek arra, hogy
emiatt megölje őt.
– De ő ismerte az összes többi titkot is arról a helyről – mondom.
– Lenora valódi személyazonosságát. Virginia bűntudatát. A tényt,
hogy mindketten hazudtak róla évtizedeken át. Valaki úgy érezte,
hogy meg kell állítani, mielőtt mindent felfedhetett volna.
– Akkor tehát vagy Archie, vagy Lenora marad.
– Talán – mondom. – De nem hiszem.
Lenora és Archie is felfedte ma este minden titkát. Igen, az elején
kikényszerítettem Lenorából a vallomást, amikor elmondtam neki,
tudom, hogy valójában nem Mrs. Baker. De utána mindketten
maguktól meséltek. Megtették, amit Virginia megígért nekem az első
Hope’s End-i éjszakámon: mindent elmondtak.
Amit viszont nem tettek meg, az az, hogy titoktartásra
kötelezzenek, vagy bármilyen módon megfenyegettek volna. Ha az
egyikük annyira aggódott amiatt, hogy Mary elmondja az igazságot,
hogy szükségét érezték, hogy megöljék, akkor én miért vagyok még
mindig életben?
Mert nem jelentek veszélyt rájuk.
De szerintem Mary sem jelentett veszélyt rájuk. Viszont valakire
igen.
A bal kezem lecsúszik a kormánykerékről, ragacsos és forró
vérfoltot hagyva maga után. A jobb kezemmel kormányozok, és a
sebre pillantok. Még mindig vérzik, és valószínűleg elfertőződött, de
túl fogom élni.
Ezt a kaput azonban fémhulladékká kellene olvasztani.
A kezemet az egyenruhám szoknyájába törlöm, nem törődve a
foltokkal, amit hagy. Soha többé nem fogom viselni. Valószínűleg
soha többé nem is leszek már ápolónő, amint Mr. Gurlain rájön,
hogy felmondtam, és elmenekültem Hope’s Endből anélkül, hogy
bezártam volna magam mögött azt az átkozott kaput.
És erről egy másik gondolat jut eszembe, egy másik alkalomról,
amikor a kaput nyitva hagyták.
– Te Carter – mondom. – Mit mondtál, mikor találtad nyitva a
kaput?
– Aznap, amikor Mary meghalt.
– A napra gondoltam. A hét melyik napján?
 – Hétfő.
– És mikor?
– Délelőtt. Miért?
Carter ugyanis azt mondta, akkor azt feltételezte, hogy azért
maradt nyitva a kapu, mert az élelmiszert szállítók úgy hagyták.
De Archie-tól tudom, hogy azok mindig keddenként érkeznek.
Ezt a tényt megerősítették a számlák, amiket Lenora ágya alatt
találtam.
Ez azt jelenti, hogy a kaput más okból nyitották ki.
Nem azért, hogy valaki bejöjjön és távozzon, hanem azért, hogy
valaki távozzon és észrevétlenül visszajöjjön. Ahogy én magam is
megtettem ma este. Kinyitottam a kaput, amikor elmentem az Ocean
View Nyugdíjas Otthonba, és úgy hagytam, hogy ne kelljen
becsengetnem, hogy visszaengedjenek.
Mivel a kapu hétfő reggel nyitva volt, lehetséges, hogy már előző
este óta így volt.
– A labor már megkapta a vérmintádat, igaz? – kérdezem.
– Igen, az előző héten küldtem be. Csak Virginia vérére lenne
szükségük.
– Amit Marynek hétfő este kellett volna elhoznia neked, hogy
másnap a laborba tudd adni.
– És ami soha nem történt meg – emlékeztetett Carter.
Beérkezünk a városba, az utcákat, amelyeket azóta ismerek, mióta az
eszemet tudom, a lámpák tompa fénye világítja meg. Elhaladunk az
Ocean View mellett, ahol Berniece Mayhew valószínűleg éppen
most nézi a tévét, majd a Gurlain Otthonápolási Ügynökség mellett
is. Jobbra fordulok, apám két háztömbnyire lévő háza felé tartok. Bár
azon kellene gondolkodnom, hogy mit fogok neki mondani, amikor
odaérek, az agyam valami mással van elfoglalva.
– Mennyi ideig tart egy vérminta elemzése?
– Körülbelül egy nap – mondja Carter.
– Tehát ha, mondjuk, vasárnap este vinnél egy mintát a laborba,
hétfő este már meglenne az eredmény?
– Azt hiszem, igen. – Carter az anyósülésről méreget. – Miért
akadtál rá ennyire a dologra?
 Mert úgy tűnik, hogy pontosan ez történt. Valaki vasárnap este
elhagyta Hope’s Endet, és direkt nyitva hagyta a kaput, így úgy
térhetett vissza, hogy senki sem vette észre, hogy eltűnt. Carter hétfő
reggel vette észre a nyitott kaput. Aztán nyitva hagyta éjszakára,
mert kedden korán akart a laborba menni. Ez alatt az idő alatt valaki
távozhatott, majd ismét visszatérhetett.
Például Mary.
Hétfő este ért haza a laborból.
A vérvizsgálat eredményeivel, amelyet az előző este vitt mintáján
végeztek.
Beletaposok a fékbe, és az autó csikorogva megáll az utca
közepén. Carter rám néz, egyik kezét a műszerfalra támasztja, a teste
még mindig előredőlve a hirtelen fékezéstől.
– Mit csinálsz?
– Te voltál – mondom.
Amikor lelökték a teraszról, Mary nem egy bőrönddel távozott,
amelyben egy csomó, Virginia által gépelt lap és egy tesztelésre váró
vérminta volt.
Hanem éppen visszaért az eredményekkel.
– Tudtad, hogy Virginia nem a nagymamád – mondom. – Mary
vért vett tőle, és egy nappal korábban vitte a laborba. Mivel a
vérvizsgálatot már elvégezték, meglehetősen gyorsan meg tudták
állapítani, hogy egyezik-e. Nem egyezett. És amikor Mary közölte
veled az eredményeket, te…
– Megöltem? – kérdezi Carter. – Miért tennék ilyet?
Mert Hope’s Endet akarta. Hiszen az egész életét erre tette fel,
felmondott, ahol addig dolgozott, ahol élt, az egész életét. Mindezt
azért, mert fennállt a lehetősége, hogy rokona lehet a hírhedt Lenora
Hope-nak, és egy nap megörökölhet mindent, ami Lenoráé volt.
Amikor Mary elmondta neki, hogy ez nem így van, a férfi mindent
megtett, hogy ezt a tényt elrejtse.
– Te tetted – mondom. – Te ölted meg Maryt.
– Úgy nézek ki, mint egy gyilkos?
Nem. De Virginia sem úgy néz ki. Mégis ugyanolyan bűnös, mint
ő. Az egyetlen különbség közöttük, hogy Virginia most ártatlan.
Carter azonban nem.
 Gyorsan kipillantok az utcára, mérlegelem a lehetőségeimet.
Apám háza a következő háztömbnél áll. Látom a tornác lámpájának
meleg fényét, ami hazafelé hívogat. Elfuthatok, és remélhetem, hogy
Carter nem ér utol, vagy kiszoríthatom a kocsiból, és a hátralévő
úton hazafelé száguldok. A B tervet választom. A kocsiban maradni
tűnik a legbiztonságosabb megoldásnak.
Jobb kezemet a zsebembe dugom, és kitapogatom a dugóhúzót.
Kihúzom a zsebemből, felemelem, és tűhegyes végét Carter
oldalához tartom. Mikor meglátja, felemeli a kezét.
– Jézusom, Kit. Erre semmi szükség.
– Szállj ki a kocsiból – mondom.
Carter úgy tartja a kezét, hogy láthassam, kikapcsolja a biztonsági
övét, és meghúzza az utasoldali ajtó kilincsét. Az kinyílik, és
figyelmeztető hangjelzést ad, mert a kocsi még mindig jár.
– Hibát követsz el – mondja. – Esküszöm, hogy nem én tettem.
– Nem hiszek neked.
A düh átjár, és a vérem olyan erősen pumpál, hogy érzem, ahogy
a kezemen lévő vágás lüktet. Hazudott nekem. Ahogy Virginia is
hazudott nekem. Kettejük árulásának fájdalma úgy éget, mint egy
harmadfokú égési sérülés. A dugóhúzóval közelebb kényszerítem
Cartert a nyitott ajtóhoz.
– Kit, kérlek!
Újra beledöföm a dugóhúzót, ezúttal kicsit feljebb, amíg a hegye
leheletnyire nem kerül Carter nyakától. Kikászálódik a kocsiból, és
az utcán állva kiabál utánam, miközben elrobogok, az utasoldali ajtó
pedig úgy csapkod mellettem, mint egy törött szárny.
Mivel tudom, hogy Carter még mindig könnyen utolérhet, nem a
felhajtót, hanem az udvart veszem célba, átgázolok a járdán, és
csúszkálva a bejárati ajtótól alig pár méterre állok meg. Kiugrom a
kocsiból, Carter hangos és gyors léptei visszhangoznak mögöttem az
utcán.
– Kit, várj! – kiáltja.
Épp ellenkezőleg, a bejárati ajtóhoz rohanok, kivágom, és
becsapom magam mögött. Carter épp akkor ér oda, amikor
elfordítom a reteszt. Dörömböl az ajtón, könyörögve kérlel.
– Kit, kérlek! Teljesen félreértetted.
 Hátrálok az ajtótól, nem tudom, mit tegyek. Kell egy telefon,
hogy felhívjam Vick nyomozót, peroxid és egy sebtapasz a kezemre,
és meg kell találnom apámat, hogy végre felfedhessem az igazságot
anyám haláláról.
Elindulok a nappaliba, és arra számítok, hogy apámat a La-Z-
Boyban találom, ott vár rám, ahogyan tizenéves koromban is tette.
De a széke üres. Ahogy a nappali is. És úgy tűnik, az egész ház.
– Apa?
Végigmegyek a folyosón, be a hálószobába, amelyet egykor
anyámmal osztott meg, de most egyedül alszik. Az ajtón
bekukucskálva észreveszek egy bőröndöt az ágyon.
Egy olyat, ami nem az övé.
Kisebb, mint az ő ütött-kopott bőröndje, amelyre a régi családi
nyaralásokról emlékszem. És szebb is. Minőségi bőr, olyan sötét,
mint a konyak. Egyetlen hibája a törött fogantyú, amely a bőröndről
lóg le, csak az egyik végén tartva.
A látómezőm beszűkül, a sötétség minden oldalról benyomul,
míg végül úgy tűnik, mintha egy vasúti alagútba bámulnék. De
nincs fény a végén. Csak zűrzavar, ahogy a bőrönd fedelét
megpillantom. A kezem úgy remeg, hogy alig tudom felemelni.
Amikor megteszem, egy kémcsövet látok, benne vérrel, és egy
halom gépelt lapot. A legfelső lap első sorát fürkészem.

Amire a legjobban emlékszem – és ami még mindig kísért a

rémálmaimban –, azok a percek, amikor már majdnem vége volt.

Kitör belőlem a zokogás. De nem hallom, mert dobogó szívem

olyan hangosan ver a fülemben. Sokkot kapok. Annyira összetört a
szívem, hogy csodálkozom, egyáltalán hogy képes dobogni.
Mert tudom, mit tett apám, hogy megszerezze ezt a bőröndöt. És
tudom, hogy miért.
Egész életemben csak Patként hallottam őt emlegetni.
De az igazi neve Patrick. Patrick McDeere.
Eddig nem jutott eszembe, hogy a nevének második felét is át
lehet alakítani egy másik becenévvé.
Ricky.
 Ricky leült a kandalló melletti bőrfotelek egyikébe.
Apám a másik mellett állt, háttal az ajtónak. Egyikük sem vett
észre, ahogy belopakodtam a szobába, a csillogó kés a markomban
mutatta az utat. Csak akkor figyeltek fel rám, amikor megkérdeztem:
– Hol a kisbabám?
– Elment, Virginia – mondta apám, még mindig háttal nekem,
mintha nem is érdemelném meg, hogy megforduljon.
– Hozd vissza.
– Ahhoz már túl késő, drágám.
– Ne hívj így! – csattantam fel, és a kezem még jobban szorította a
kés markolatát. – Ne merészelj még egyszer így hívni! Most pedig
mondd el, mi történt a fiammal!
– Miss Baker vitte el. És nem fogja visszahozni.
– Hogy érted ezt?
– Hogy végleg elment. – Apám úgy ejtette ki a szavakat a száján,
mintha ez lenne a legészszerűbb dolog a világon. – Megegyeztem
vele, hogy elhagyja Hope’s Endet a gyerekkel, keres neki egy jó
otthont, és így soha többé nem kell beszélnünk erről a kis botlásról.
Forró fájdalom nyilallt belém. Rájöttem, hogy az árulás az, az
ilyen fájdalmas érzés. Olyan ostobának éreztem magam. Olyan
hihetetlenül ostobának, hogy pont Miss Bakert fogadtam a
bizalmamba, amikor ő valójában végig csak saját magával törődött.
– Mennyit kért? – kérdeztem, mert tudtam, hogy ennek ára van.
– Nem annyit, mint Patrick. – Apám Rickyre nézett. – Ugye jól
mondtam a nevet? Patrick McDeere?
Ricky nagyot nyelt, és bólintott.
– Ötvenezer dollárért McDeere úr elmegy, soha nem tér vissza, és
soha nem beszél a fattyú gyermekéről. Jól mondom, fiam?
– Igen, uram – motyogta Ricky, és nem volt hajlandó rám nézni.
– Te vetted rá, hogy beleegyezzen ebbe – mondtam apámnak.
Rickynek pedig azt mondtam: – Mondd meg neki, hogy szó sem
lehet róla.
Végre apám felém fordult, a tekintete ide-oda ugrált rajtam.
Először elborult tekintetemre, majd a kezemre, ami a kést
szorongatta.
 – Nézd, Virginia – mondta apám, miközben továbbra is a kést
bámulta. – Erre semmi szükség.
Én viszont egyre csak Rickyt néztem.
– Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy szeretsz engem, és
hogy elszökünk, megtaláljuk a gyerekünket, és boldog családot
alapítunk.
– De ő ezt nem akarja – mondta apám. – Vagy akarod, fiam?
– Hazudsz – mondtam apámnak, aztán újra Ricky felé fordultam.
– Mondd, hogy hazudik!
Ricky tekintete is ide-oda ugrált. A feketén ásító kandallóra, a
kezére, a zebraszőnyegre a lába alatt. Bárhová, csak ne rám.
– Ez az igazság, Ginny – motyogta. – Sajnálom.
– Látod? – Apám hangja megdöbbentően hencegő volt. Abban a
pillanatban döbbentem rá, hogy ő élvezi az én életem legrosszabb
pillanatát. – Tudom, hogy most fáj, de így a legjobb. Nem akarhatod
egy olyan semmirekellőhöz kötni az életedet, mint ez.
Egész életed hátralévő részében magával ránt a mélybe.
– De…
Ennél többet nem tudtam mondani. Beteltem. A sokk és a
mérhetetlen szívfájdalom elhallgattatott. De tudtam, hogy a késsel a
kezemben még mindig ki tudom fejezni magam.
Megpróbáltam mindkettőjükre rárontani, nem törődve azzal,
hogy melyiküknek okozok fájdalmat, csak hogy fájdalmat okozzak
valakinek. De mielőtt még megtehettem volna az első lépést, a kést
tartó karomat gyengéd szorítás állította meg.
Az anyám.
Biztosan a nővérem szólt neki.
Bár meglepett, hogy felkelt az ágyból, és egyedül járkál, anyámat
a jelek szerint nem zavarta meg a látvány, hogy késsel a kezemben
lát. Hetek óta először ébredt öntudatra, és mégis pontosan tudta,
hogy mi zajlik abban a biliárdteremben.
– Ne, drágám – mondta, és a keze zavarba ejtően erős volt, ahogy
kicsavarta a kést a markomból. – Ezek nem érdemlik meg, hogy
tönkretedd értük a fiatal életedet.
Hagytam, hogy kivegye a kést a kezemből, és sírva dőltem neki.
Egyik kezében a késsel, a másikkal a hajamat simogatva apámhoz
fordult.
– Ötvenezer dollár, Winston? Jól felment az ára. Ha emlékezetem
nem csal, akkoriban csak huszonötezret ajánlottál, hogy a férfi, akit
szerettem, elmenjen.
– Ez nem akadályozta meg abban, hogy elfogadja – mondta
apám, és egy cseppnyi lágyság sem volt a hangjában. – Elítélhetsz
érte, amennyire csak akarsz, és bizonyára meg is teszed, de ez volt a
legjobb dolog, ami történhetett veled. Lehetővé tette, hogy
megházasodj, hogy úgy tegyél, mintha Lenora az én gyermekem
lenne, és megőrizd az értékes hírnevedet.
A szavaitól valami megtört anyámban. A szemem előtt történt,
láttam rajta. A szeme elsötétült, a teste mozdulatlanná vált.
Csendben és mozdulatlanul állt, és egy órára emlékeztetett, amely
idegesítően megállt éjfélkor.
Egy kis része mégis tovább ketyegett. Ezt is láttam. Valami az
elméje fogaskerekei körül tekergőzött, készen arra, hogy
elrugaszkodjon.
És meg is tette. Apám felé.
Késsel a kezében.
Nem állt meg, amíg a penge mélyen az oldalába nem fúródott.
Apám nem sikoltott, amikor a kés beléhatolt. Én tettem meg
helyette, éles kiáltást hallatva, amely pokoli visszhangot keltett a
szobában. Még akkor is a fülemben csengett, amikor anyám
kirántotta a kést apám gyomrából.
Apám a sebet szorongatta, a vér szivárgott az ujjai között,
miközben a biliárdasztalnak ütközött.
– Kérem, vigye ki a lányomat a szobából – mondta anyám
Rickynek olyan nyugodt hangon, mint egy tavaszi reggel. – Most.
Ricky felugrott a székről, és kézen fogott, bár az utolsó dolog,
amit érezni akartam, az érintése volt. Mégis túlságosan meg voltam
döbbenve és elborzasztott, amit az előbb láttam, hogy bármit is
tegyek ellene, csak hagytam, hogy kirángasson a szobából, a
folyosóra, az előcsarnok felé.
– Ez egy álom, igaz? – mondtam inkább magamnak, mint
Rickynek. – Csak egy szörnyű álom.
 De ez az ébren megélt rémálom folytatódott, amikor a
biliárdszobából hörgés és gurgulázás hallatszott. Anyám néhány
pillanattal később előbukkant, kezében még mindig az immár
bíborvörös késsel. Vér borította be a hálóingét, és a kezéről is
gyakorlatilag folyt le a vér az előszoba padlójára.
Kihúztam magam Ricky szorításából, és felrohantam a főlépcsőn,
semmi mást nem akartam, mint fent lenni az ágyban, mélyen aludni,
és egy új napra ébredni, ahol mindezekből semmi sem történt meg.
Anyám is tett néhány csoszogó lépést, úgy mozgott, mintha újra
kábult lenne. Talán ő is azt hitte, hogy ez egy álom. Egy szörnyű,
borzalmas, véres álom.
De miközben anyám elindult felfelé a lépcsőn, hogy utolérje
Rickyt a fordulóban, láttam, hogy ez nem álom, nagyon is valóságos
– és hogy a vér, ami őt borította, nem csak apámé volt.
Hanem a sajátja is.
A hálóinge szövetén lévő szakadás alatt a hasán egy hatalmas
vágásból ömlött a vér. Abban a pillanatban, amikor megláttam,
tudtam, hogy anyám maga ellen is használta a kést.
– Anya! – kiáltottam, miközben elkezdtem visszafelé futni a
lépcsőn.
Ricky, aki még mindig a lépcsőfeljárón állt, durván rám szólt:
– Ne gyere közelebb, Ginny!
Félúton a lépcső felé megálltam, megdermedve a
zavarodottságtól és a félelemtől. Néztem, ahogy Ricky odalép
anyámhoz, és kiveszi a véráztatta kést a kezéből.
– Kérlek – suttogta neki anyám. – Kérlek, vess véget a
szenvedésemnek.
Ricky megrázta a fejét.
– Ezt nem gondolja komolyan.
– Ne merészeld megmondani, hogy én mire gondolok – csattant
fel anyám. – Te nem ismersz engem. Nem tudod, mennyit
szenvedtem. Honnan is tudhatnád. Te csak egy semmirekellő,
értéktelen kretén vagy, akiből soha nem lesz semmi.
Anyám szemében olyan elszánt szikra csillogott, ami aggasztott.
Tudtam, hogy mire készül – és hogy Ricky be fog dőlni neki.
– Ne beszéljen így rólam – mondta.
 – Miért ne? – kérdezte anyám. – Ez az igazság, nem? Nincsen
semmid, sose lesz semmid, nincstelenül fogsz meghalni. Mert nem
érsz semmit.
Ricky megmerevedett, egész teste megfeszült a dühtől.
– De érek.
– Akkor bizonyítsd be – mondta anyám. – Légy végre férfi, és
bizonyítsd be, hogy nem vagy egy darab…
A lépcsőn állva felsikoltottam, amikor egy villanást láttam
elsuhanni Ricky kezében.
A kés.
A többi olyan gyorsan történt, hogy alig emlékszem rá. A
kegyelemdöfés. Amire emlékszem – a kés hangja, ahogy anyám
törzsébe hatolt, ahogy összeesett a lépcsőházban –, az meglehetősen
szörnyű.
Amikor vége lett, szinte repültem a lépcsőn anyám mellé.
Egyértelmű volt, hogy halálosan megsebesült. Az arca teljesen
kifehéredett, és mindenütt vér volt. Beleivódott a hálóingembe,
miközben Rickynek kiabáltam, hogy hívjon segítséget.
– Segíts nekünk! Kérlek!
A kés Ricky markában maradt. Egy pillanatig hitetlenkedve
bámulta, mielőtt egyenesen rám és a haldokló anyámra nézett.
– Sajnálom – motyogta. – Nem akartam…
– Kifelé – mondtam, a hangom rekedt suttogás volt.
– Ez az igazság, Ginny. Hinned kell nekem.
– Kifelé! – mondtam újra, de ezúttal üvöltve a fájdalomtól és a
dühtől és a félelemtől.
Ricky elejtette a kést, és elmenekült a bejárati ajtón át a sötét
éjszakába.
Egy perccel azután, hogy elment, anyám is elment. A kezemben
tartottam a kezét, éreztem a pulzusa utolsó pislákolását. Még akkor
is tartottam, amikor lassan kihűlt a bőre, nem tudtam, mi mást
tehetnék. A szüleim meghaltak. A gyermekem eltűnt. A férfi, akit
valaha szerettem, de már nem, örökre elmenekült. Hogyan lehet
folytatni, ha az embernek nem maradt semmije?
Az egyetlen dolog, ami képes volt elszakítani anyám holtteste
mellől, a kés volt, ami megölte. Még mindig az előszoba padlóján
hevert, olyan fényesen csillogva, mintha gúnyolódna.
„Használj engem – mintha ezt suttogta volna. – Ez az, amit most
tenned kell. Én vagyok a kiút.”
Odamentem, felvettem, és fontolóra vettem, hogy a szívembe
döföm. De megálltam, mielőtt megtehettem volna, mert aggódtam,
hogy ha a penge egyszer a mellkasomba hatol, nem talál ott szívet,
amit átszúrhatna. Ehelyett kisétáltam a teraszra, ahol a szél süvöltött
és zuhogott az eső, és a kést az óceánba dobtam. Valami, ami ilyen
erőszakra képes, megérdemli, hogy egy olyan helyen legyen, ahol
senki sem találja meg.
De továbbra is véget akartam vetni az életemnek. Nem, ez nem
egészen így van. Úgy éreztem, hogy véget kell vetnem az életemnek.
Számomra már úgy tűnt, hogy vége. Az összes remény és álom, amit
a szívemben őriztem, elszállt mindennel együtt. Helyettük sötét űr
volt, ahonnan úgy éreztem, soha nem fogok tudni kikerülni. A
testem talán még élt, de a lelkem halott volt.
A leggyorsabb és legegyszerűbb dolog az lett volna, ha levetem
magam a teraszról. De akkor olyan elveszett lennék, mint a kés, amit
az imént a hullámok közé dobtam. Azt akartam, hogy megtaláljanak,
hogy az emberek megértsék kétségbeesésem mélységét.
Úgy döntöttem, hogy a garázsba megyek, ahol tudtam, hogy a
kötelet tárolják. Megragadtam egy hosszú hurkot belőle, és
visszavittem befelé, a bálterembe. Azért választottam azt a termet,
mert ezt éreztem a legjobban a magaménak. Szép, igen, de
ugyanakkor üres és elhanyagolt.
A konyhában hallottam, hogy Lenora telefonál, és
kétségbeesetten hívja a rendőrséget. Át kellett volna gondolnom,
hogy az éjszaka eseményei milyen hatással lesznek rá. Az ő szülei is
voltak. Legalábbis az anyám. Én pedig a húga voltam. Mégis, önző
módon eszembe sem jutott, hogy ő elgyászolná őket vagy engem.
Ugyanez vonatkozott Archie-ra is, akiről pedig tudtam, hogy
nagyon hiányozni fogok neki.
Minden gondolat kiszorult a fejemből, miközben egy székre
álltam, és addig dobáltam a kötelet, amíg többször is
körbehurkoltam a csillár egyik karja körül. Aztán a kötelet a nyakam
köré csomóztam, amennyire csak tudtam.
 Miután megrángattam, hogy megbizonyosodjak róla, a kötél nem
fog lebomlani a csillár karjáról, lehunytam a szemem, vettem egy
nagy levegőt, amiről azt éreztem, hogy ez lesz az utolsó, és leléptem
a székről.
És ez a teljes történet, Mary.
Nem erre számítottál, ugye? Hát én sem. Most, hogy megvan, azt
csinálsz vele, amit akarsz. Mondd el a világnak. Vagy ne mondd el
senkinek.
Most már a te kezedben van.
Remélem azonban, hogy megosztod valakivel, hogy messzire és
széles körben elterjed, és hogy a híre valahogyan eljut majd a
fiamhoz, bárhol is legyen, és mi ketten rövid időre újra
találkozhatunk.
 NEGYVENKETTŐ
Könnyekben úszó szemmel indulok vissza Hope’s End felé, alig
látom az utat. Szorosabban fogom a kormányt, mintha ez kárpótolna
a homályos látásomért. Rövid ideig az jár a fejemben, jobb lenne, ha
nem is látnék semmit. Mert akkor talán önhibámon kívül letérnék az
útról, és a szikláról az óceánba zuhanhatnék, de legalább
elkerülném, hogy szembe kelljen néznem az apámmal. Csábító
kilátás, figyelembe véve mindazt, amit most már tudok.
De akkor én is olyan lennék, mint Virginia.
Megpróbálnám megölni magam valamiért, amit az apám tett. Ő
túlélte.
Én is ezt szándékozom tenni.
Nincs tervem arra, hogy mit tegyek, ha odaérek Hope’s Endbe.
Még abban sem vagyok biztos, hogy apám odament, bár minden
valószínűség szerint igen. A telefonban elárultam, hogy Virginia
életben van, és véletlenül pont hozzá vezettem.
Megtörlöm a szemem, még erősebben markolom a kormányt, és
rányomok a gázpedálra, egyre magasabbra visz fel a zörgő Ford a
Sziklák felé. Miközben vezetek, Cartert is keresem az út szélén,
hátha úgy döntött, hogy gyalog teszi meg a hosszú utat vissza
Hope’s Endbe. Miután elmúlt a kezdeti sokk, amit az okozott, hogy
megtudtam, apám ölte meg Maryt, a bejárati ajtóhoz rohantam,
reméltem, hogy Cartert még mindig ott találom. De már eltűnt. Az,
hogy tévedtem vele kapcsolatban, és emiatt odáig mentem, hogy egy
dugóhúzóval kényszerítettem kiszállni a kocsiból, az egyik
legszégyenteljesebb cselekedetem ma este.
A másik dolog, amit sajnálok, hogy gyorsolvasással olvastam a
gépelt oldalakat, amelyeket Mary bőröndjében találtam. Sokkal több
volt, mint amit Virginiának és nekem sikerült begépelnünk. Ez
valóban a teljes történet volt. Olyan, amit le sem tudtam tenni, még
akkor sem, amikor megszédültem a gyásztól.
Most már értem, miért vonakodott Virginia annyira, hogy
mindent felfedjen. Nem akarta, hogy ő legyen az, aki elmondja
nekem, ki az apám.

É
 És hogy mit tett.
Teherbe ejteni Virginiát. Elfogadni a fizetséget Winston Hope-tól,
hogy örökre elmenjen Hope’s Endből. Evangeline megkéselése a düh
és a szánalom keverékével a szívében. Megölte Maryt is, mert ő
mindezt tudta.
Ezzel a legnehezebb megküzdeni – azzal a ténnyel, hogy még
mindig képes gyilkosságot elkövetni. Folyton azt látom magam előtt,
ahogy a kastély árnyékában várakozik, és abban a pillanatban
lecsap, amikor meglátja Maryt a teraszon áthaladni. Tudom, hogy
Carterhez tartott, mert a Virginia vérét tartalmazó fiolát megtaláltam
a bőröndben.
Apám megragadta és meglökte őt, nézte, ahogy átbukik a
korláton, és a mögötte lévő szakadékba zuhan.
Attól tartok, Virginia lesz a következő áldozata.
És úgy tűnik, jól gondolom, mert ahogy elérem Hope’s Endet,
meglátom apám kisteherautóját a még mindig nyitott kapu mellett
parkolni. Persze értem, miért akarta gyalog megtenni az út hátralévő
részét. Így sokkal könnyebb észrevétlenül osonni a házhoz, ahogy
valószínűleg akkor éjjel is így csinált, amikor megölte Maryt.
Én, mivel nincs okom csendben megérkezni, továbbvezetek. Át a
kapun.
Le a kocsibejárón.
A Hope’s End főbejáratában Archie úgy áll a kocsi fényszórói
előtt, mint egy színész a színpadon. Megkönnyebbülés árasztja el a
vonásait, amikor meglátja, hogy én mászom ki a kocsiból.
– Valaki van itt – suttogja sürgetően. – Láttam, ahogy felfelé sétál
a feljárón.
– Tudod, hol van most? Archie megrázza a fejét.
– Nos, én tudom, hová megy – mondom.
– Ki az?
– Ricky. – Szünetet tartok, mert tudom, milyen érzés, amikor az
embert túlterhelik információval. Erről szólt az éjszakám eddig. –
Aki egyben az apám is.
Mielőtt Archie reagálhatna, a kezébe nyomom a kocsikulcsomat.
– Menj be a városba. Menj be a rendőrségre, és kérd Vick
nyomozót. Ő tudni fogja, mit kell tenni.
 – De mi lesz veled?
Elindulok felfelé a lépcsőn a bejárati ajtóhoz.
– Nekem nem lesz bajom.
Nem félek attól, hogy az apám esetleg ártani fog nekem. Nem
hiszem, hogy ilyen szélsőségekre képes lenne. Különben is, azon
kívül, hogy megöl, nem tudna jobban bántani, mint ahogy már
megtette. Virginia miatt aggódom. Ő teljesen tehetetlen – és ő az
egyetlen elvarratlan szál, amit el kell vágnia.
Az ott, helyben kitalált tervem az, hogy gondoskodom Virginia
biztonságáról, majd elterelem apám figyelmét, hogy ne bántsa őt,
amíg Vick nyomozó meg nem érkezik. Miközben Archie elhajt a
kocsimmal, benyomulok a Hope’s Endbe, ahol Virginia múltja és az
én jelenem hamarosan össze fog találkozni.
Az előszobában állva apám nyomai után kutatok. Bárhol lehet,
akár még mindig odakint. De érzem a jelenlétét. Arra készül, hogy
megismétli ötvennégy évvel ezelőtti tetteit.
Pontosan ott állt, ahol én állok.
Megalázottságtól, szégyentől és dühtől forrongva. Belevágta a
kést Evangeline Hope-ba.
Annyira élénken látom magam előtt, hogy szinte hallom is,
mintha a szörnyű hang 1929 óta visszhangozna az előcsarnokban.
Amit viszont nem hallok, azok a jelen neszei. Sem lépéseket, sem
padlónyikorgást. Ez lehet jó dolog is.
De azt is jelentheti, hogy elkéstem.
Ez a gondolat űz végig a folyosón a konyha és a szolgálati lépcső
felé. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy a nagy lépcsőn menjek,
keresztül a vérfoltokon, amiket az apám okozott. Nem mintha a
szolgálati lépcső jobb lenne. Nyög a lábam alatt, ahogy felfelé
haladok, és úgy hangzik, mintha bármelyik pillanatban
összeomolhatna. Ez határozottan lehetséges. A lépcső tetején rögtön
érzem, hogy a ház tovább dőlt. A rövid idő alatt, mióta távol vagyok,
csak még rosszabb lett.
Végigmegyek a folyosón, a falakon támaszkodva. Menet közben a
zsebembe nyúlok, és előhúzom a dugóhúzót. Ettől a mozdulattól
rosszul leszek. Teljesen összezavarja a gondolataimat. Ez az apám. A
férfi, aki felnevelt engem. El sem tudom képzelni, hogy tőle kell
megvédenem magam. Mégis, az adott körülmények között
szükségesnek érzem.
Ahelyett, hogy Virginia szobájába mennék, inkább az enyémbe
nyitok be, és megdöbbenek, mennyire más érzés. A padló
észrevehetően ferde, és arra kényszerít, hogy minden lépést kétszer
is meggondoljak. A szomszédos ajtó felé menet észreveszem az ágy
lábához csúszott matracot. Néhány könyv leesett a polcról, és a falon
lógó tükör is ferdének tűnik, pedig valójában a szoba többi része van
ferdén.
Virginia szobájának ajtaja csukva van. Hogy ez apám műve-e,
vagy az örökké változó házé, az még nem derül ki. A dugóhúzót
szorosan megragadva belököm az ajtót, és bekukkantok.
A szoba félhomályos, csak az óceán felőli ablakokon beszűrődő
bizonytalan holdfény világítja meg. Ebben a tompa fényben látom
Virginiát az ágyában, ébren van, és nagyon éber.
Odasietek mellé, és azt súgom neki:
– Apám úton van.
Tudja, hogy Rickyről beszélek.
Már az első találkozásunk óta tudja, amikor is alig vette észre a
jelenlétemet, amíg meg nem mondtam neki a teljes nevemet. Ekkor
figyelt fel rám.
– Ki fogom vinni innen.
Leteszem a dugóhúzót Virginia éjjeliszekrényére, és kihozom a
kerekesszékét a sarokból. Bár gyorsabb lenne felemelni az ágyból, és
levinni a lépcsőn, ismerem a korlátaimat. Az egyetlen lehetőség,
hogy ugyanúgy guruljak le vele a nagy lépcsőn, mint ahogyan a
szerencsétlen kimenetelű kirándulásunkkor tettem.
A hónaljánál fogva megemelem, és felemelem az ágyból, sikerül
eljuttatnom félúton a kerekesszékhez, mikor zajt hallok a folyosóról.
Virginia is meghallja, és egyszerre döbbent és rémült pillantást vet
rám. Mindketten felismerjük a hangot.
Léptek.
A szolgálati lépcsőn felfelé. Lassan.
Bizonytalanul.
Abban a pillanatban, ahogy meghallom őket, tudom, hogy
apámé.
 Egy pillanatra megdermedek. Nem tudom, mit tegyek. Még ha be
is ültetem Virginiát a kerekesszékbe, mielőtt apám belép a szobába,
biztosan észrevesz minket, amikor megpróbálom kitolni. De ott
maradni, ahol vagyunk, szintén rossz ötlet. Virginiát tartva pedig
egyáltalán nem tehetek semmit, hogy megvédjem őt vagy magamat.
Az élete szó szerint a kezemben van.
Virginia a szoba túlsó sarka felé biccent, a fal és a dívány közötti
koromfekete térbe. Bár alig van hely ahhoz, hogy Virginia elférjen,
talán elég lesz arra, hogy elrejtse, ha apám csak bekukucskál a
szobába, és továbbáll. Ráadásul mivel a léptei egyre hangosabbak a
nyikorgó szolgálati lépcsőn, ez az egyetlen lehetőségünk.
Virginiát a fal melletti térhez vonszolom, és lefektetem. Aztán
visszasprintelek a saját rejtekhelyemre, a hálószobámba. Ott
meghúzódom egy árnyékkal teli sarokban, remélve, hogy ez is elég
ahhoz, hogy elrejtőzzek. A nyitott ajtón keresztül látom Virginiát a
földön, a dívány mellett. Szintén árnyékban, de az árnyék nem
nagyon rejti el. Egyáltalán nem rejti el.
Zajt hallok a folyosóról, közvetlenül a hálószobám ajtaja mögül.
Apám, amint Virginia szobája felé tart. Természetesen tudja, hogy
hol van.
Már járt itt korábban.
Amikor végül belép a szobájába, a kezemet a számra kell
szorítanom, hogy ne kiáltsak fel. Egész idő alatt titkon azt reméltem,
hogy tévedtem, hogy nem ő az, hogy Mary bőröndje és a gépelt
oldalak ellenére ez nem lehet igaz.
De az ő jelenléte minden kétséget eloszlat.
Apám azonnal megtalálja Virginiát. Nem nehéz. A lába, amely
magától nem tud mozogni, kiáll a sötét sarokból, ahová fektettem.
– Szia, Ginny – mondja. – Rég volt már.
A hangja nyugodt, meleg, szinte jókedvűen kacér. Egy olyan férfi
hangja, aki újra találkozik rég elveszett szerelmével. Más
körülmények között ez már-már romantikus is lehetne. Most
azonban egyenesen dermesztő.
– Segítek felkelni a padlóról – mondja.
Apám lehajol, a karjába emeli Virginiát, és az ágyhoz viszi.
Ugyanezt tette anyámmal is, amikor az utolsó napokban haldoklott,
óvatosan átvitte a nappali kanapéjáról a hálószobájukba. Ahogy
most látom, ahogy ezt teszi Virginiával, a szívem megszakad. Még
rosszabbá teszi a tudat, hogy ez a gyengédség egy olyan embertől
származik, aki szörnyű tettekre is képes.
– Még mindig tudod, hogyan kell meglepni egy fickót, Ginny –
mondja, miközben Virginiát az ágyra fekteti. – Ezt meg kell hagyni.
Apám az ágy szélére ereszkedik, és legnagyobb meglepetésemre
megfogja Virginia kezét.
A jobb kezét.
Visszatartom a lélegzetem, és várom, hogy közölje, tudja, hogy itt
vagyok, és hogy előbújjak a sötétből. Ehelyett azonban csak
Virginiához beszél.
– Annyi éven át azt hittem, hogy meghaltál. Egy kötéllel
gyilkoltak meg. Nem így van a versikében? Ám én, mindenkivel
ellentétben, én tudtam, hogy nem Lenora tette. Tudtam, hogy te
tetted magaddal. Akárhogy is, te aznap éjjel meghaltál. Ezért nem
hagytam el a várost. Soha nem éreztem szükségét, hogy elrejtőzzek.
Tudtam, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy bárkinek is
elmondod, mi történt valójában. Ezért maradtam. Saját vállalkozásba
kezdtem. Találkoztam egy csodálatos nővel. Lányom született.
Ahogy ezt mondja, megfagy a vérem. Tudja, hogy itt vagyok.
Most emlékeztet arra, hogy kinek az oldalán kellene állnom.
– Rosszul éreztem magam a történtek miatt – meséli Virginiának.
– Ha ez számít még valamit, én tényleg szerettelek téged. Legalábbis
azt hittem. És mindent jól akartam csinálni veled. De olyan fiatalok
voltunk, és annyira féltem. Amikor apád elmondta, hogy a babát
elvitték, és felajánlotta a pénzt, csak megkönnyebbülést éreztem.
Végre volt kiút a helyzetből, még akkor is, ha tudtam, hogy ez fájni
fog neked. És néha gondolok rá. A fiunkra. Gondolok rá, és
remélem, hogy boldog. Nem hiszem, hogy most az lenne, ha mi
együtt maradunk. Nem tartott volna sokáig, Ginny. Túlságosan
különbözőek voltunk.
Apám gyengéden megszorítja Virginia kezét, mintha jelezni
akarná, hogy most jön a lényeg.
– Ami az édesanyádat illeti, nem akartam bántani. Esküszöm,
Ginny. De valami elpattant bennem, és nem tudtam uralkodni rajta.
Sokat gondolkodtam azon az éjszakán. Nem telik el nap, hogy ne
bánnám meg, amit tettem. De megtanultam együtt élni vele. És
tudtam, hogy bármennyire is nagy hiba volt, nem fognak
megbüntetni érte. Aztán az a nővérke bejött hozzám, és
megkérdezte, hogy beleegyeznék-e egy vérvizsgálatba.
Valahogy sikerül visszatartanom a zihálást. Buborékszerűen ül a
torkom hátsó részén. Lenyelem, miközben a felismerés, ami ezt
kiváltotta, eluralkodik rajtam.
Mary járt nálunk.
Odament azon a vasárnap estén. Nem a laborba, hanem
apámhoz.
Amíg ott voltam.
Ő volt az a nő, akit hallottam beszélni az apámmal. Nem egy
barátnő, akit nem akart bemutatni nekem. Hanem Mary, aki még
nagyobb titkot hordozott. Amikor hallottam, hogy másnap este
kiosont, valójában idefelé tartott.
– Azt mondta, tudja, hogy tizenhat éves koromban a Hope’s
Endben dolgoztam – folytatja apám. – Tudta, hogy viszonyom volt
Virginia Hope-pal, és hogy én vagyok az apja a gyermekének, akit
elvittek, de lehet, hogy volt egy saját gyereke, aki most tudni akarta,
kik az igazi nagyszülei. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig élsz. Az
egyetlen személy, akitől mindezt megtudhatta, az te vagy. Istenem,
látnod kellett volna őt. Olyan önelégült volt. Úgy viselkedett, mintha
olyan okos lenne. Pedig a felét sem tudta.
– De én mindent tudok.
A zihálással ellentétben ezt nem tudom megállni, hogy ne
mondjam ki. Túl sokat tudok ahhoz, hogy rejtve maradjak, és túl
sokat hallottam ahhoz, hogy csendben maradjak. A szobámból
Virginia szobájába lépve látom, hogy apám keze Virginia nyakára
vándorol, és egy kicsit megszorítja.
– Állj meg ott, Kit-Kat – mondja. – Nem foglak bántani. És
szerintem ezt te is tudod. De őt bántani fogom, ha közelebb jössz. A
látvány, ahogy a keze – olyan nagy és erős – Virginia torkát szorítja,
megállít. De nem mutatok félelmet. A félelmet meg lehet érezni. Ezt
ő tanította nekem.
 – Senki másnak nem kell megsérülnie, apa – mondom. – Véget
vethetsz az egésznek.
Apám felém fordul, és ugyanazt a tekintetet látom rajta, amit
aznap reggel láttam, mikor az a cikk megjelent rólam az újságban.
Bánat, árulás és szégyen.
– Nem vagyok biztos, hogy képes vagyok rá, Kit-Kat. Most már
túl mélyen benne vagyok.
– Miért ölted meg Maryt? Ha nem tudott mindent, miért ölted
meg?
– Mert eleget tudott. A gyilkosságokról nem. Ha tudta is, azt nem
említette. – Apám visszafordul Virginiához. – Akkor fejezte be a
történet többi részét, amikor visszajött, miután megkért, hogy adjak
vért a teszthez. Tudom, mert később elolvastam. Az a sok oldal, amit
legépeltél… Mindet elolvastam. Te tényleg jó író vagy, Ginny. Volt
benned lehetőség. De nem kellett volna mindent elmondanod neki.
Nem kellett volna elmondanod neki a nevemet. Mondjuk már
azelőtt is tudtam, hogy vele meg fog gyűlni a bajom. Ezért azt
mondtam, hogy megcsinálom a hülye vérvizsgálatát. De nem a
házban. Nem a lányom jelenlétében. Azt mondtam neki, hogy
másnap késő este idejövök, Hope’s Endbe, és hogy hagyja nyitva a
kaput. Aztán ott vártam, ahol először találkoztunk, Ginny. Amikor
megláttam, hogy Mary átsiet a teraszon azzal a bőrönddel, azt
tettem, amit tennem kellett.
– És most? – kérdezem. – Mit tervezel most csinálni?
– Nem tudom – mondja apám, miközben a keze még mindig
Virginia nyaka köré fonódik. – Őszintén mondom, nem tudom.
– Akkor hagyd abba, apa. Kérlek.
– Nem tudom. – Apám szorítani kezdi a torkát. – Nem
kockáztathatom, hogy bárkinek is elmondja.
– Nem fogja – mondom. – Nem tud beszélni. Apám nem vesz
rólam tudomást.
– Sajnálom, Ginny – suttogja, miközben Virginia szeme kidülled,
és nedves, fuldokló hangok törnek elő a torkából. – Annyira
sajnálom.
– Apa, hagyd abba!
 Rávetem magam, és próbálom rávenni, hogy hagyja abba. Még
hetvenévesen is elég erős ahhoz, hogy fél karral ellökjön magától.
Hátratántorodom Virginia kerekesszékébe, mindketten felborulunk.
A padlón elterülve látom, hogy apám mindkét kezét Virginia
nyakára teszi.
Szorosan. Fojtogatja.
Aztán észreveszem Virginia kezét.
A jobb oldali az ágyon fekszik, mozdulatlanul.
A bal oldali tartja a dugóhúzót, amelyet az éjjeliszekrényről
ragadott le.
Virginia annyi erővel, amennyire csak képes, apám felé lendíti, a
dugóhúzó átszeli a levegőt, mielőtt egyenesen a gyomor oldalába
fúródna.
Apám felkiált a fájdalomtól, és a keze leesik Virginia torkáról.
Lenéz az oldalára, ahol a dugóhúzó kiáll a törzséből. Sötét folt veszi
körül, ahogy a vér lassan ivódni kezd az ingébe.
Mielőtt megragadhatná, már talpon vagyok, kinyújtom a kezem,
és elkapom a fogantyút. Meghúzom, és a dugóhúzó véres
szuttyanással csúszik ki a húsából. Úgy tartom, mint egy rugós kést,
és azt mondom:
– Hozzá ne nyúlj még egyszer!
Apám a sebre nyomja a kezét. Megsérült, de nem súlyosan.
Még egy bűnbánó kuncogást is elereszt.
Azt hiszem, ezt megérdemlem.
– Igen – mondom, és engem is meglep, hogy egyetlen, rövid
szóba hogyan tud hat hónapnyi keserűség és csalódás belekerülni.
– Ha jobb apa lettem volna, nem jöttél volna ide. Nem találkoztál
volna Ginnyvel. Nem tudnál minderről.
– Eltaszítottál magadtól. – Próbálom elrejteni a bánatomat, de
nem sikerül, utat tör magának, és a hangom izzik az érzelmektől.
– Szükségem volt rád, apa. Amikor anya meghalt, kurvára
szükségem volt rád! Mert ami anyával történt, az szörnyű volt. De…
Megállítom magam, nem vagyok biztos benne, hogy ki tudom-e
mondani a szükséges szavakat.
Még most sem. Még itt sem.
 – De igazad volt, hogy kételkedtél bennem. Kint hagytam azokat
a tablettákat. Bár anya megesküdött, hogy csak egyet vesz be,
tudtam, hogy fennáll a lehetősége, hogy mindet beveszi.
– Ne tedd – mondja apám. – Ne mondd ezt, Kit-Kat.
– De ez az igazság.
– Nem, ne hibáztasd magad. Az én hibám, hogy ezt teszed. Nem
kellett volna ezt a terhet rád raknom. Nem kellett volna hagynom,
hogy idáig fajuljon a dolog. Elő kellett volna állnom, és leállítani az
egészet, amint az a cikk rólad megjelent az újságban. Hirtelen már
nem a Hope’s Endben vagyok. Az egész elátkozott hely eltűnik a
látómezőmből, ahogy visszarepülök gondolatban otthonra, apám a
konyhaasztalnál ül, újsággal a kezében. Könnyes szemmel néz fel
rám, és azt mondja:
– Amit mondanak, az nem igaz, Kit-Kat.
És nem azért mondta ezt, mert azt akarta, hogy ez legyen az
igazság.
Apám azért mondta, mert igaz volt.
Tudta, hogy nem én adtam anyámnak azokat a tablettákat. Mert ő
az, aki odaadta.
 NEGYVENHÁROM
Sokk és kétségbeesés. Csak ennyit érzek.
Nem harag. Nem bánat. Csak a sokk és a kétségbeesés két
szélsősége, amelyek egymásból táplálkoznak, és olyan érzéssé
alakulnak, amelyet nem tudok leírni, mert még soha nem éreztem
ilyet, és imádkozom, hogy senki más ne legyen kénytelen átélni.
Olyan érzés, mintha minden részem – az agyam, a szívem, a tüdőm
– kiszakadt volna a testemből, és üres maradnék.
Csoda, hogy még mindig állok. Nem tudok gondolkodni.
Nem tudok beszélni. Nem tudok mozogni.
Apám, aki még mindig meg van áldva mindezekkel a
tulajdonságokkal, felém lép, kinyújtott karral, mintha meg akarna
ölelni, de tudja, hogy összetörnék, ha ezt tenné.
– Sajnálom, Kit-Kat – mondja. – Tudom, hogy több időt akartál
vele tölteni. Én is akartam. De annyira szenvedett. Az a sok
fájdalom. Megértettem, miért hagytad neki azokat a tablettákat. Mert
nem bírtad tovább elviselni a szenvedését. Egyikünk sem tudta.
Ezért úgy döntöttem, hogy véget vetek neki.
Nem akarom hallgatni. Mégis, annak ellenére, hogy jelenleg
minden funkcióm csődöt mond, a hallás az egyetlen, ami
megmaradt. Nincs más választásom, mint hogy minden egyes szót
befogadjak, amit mond.
– Nem erőltettem a tablettákat az anyádra. Önként vette be őket.
Mindketten tudtuk, hogy így a legjobb. De egyikünk sem akarta,
hogy téged hibáztassanak érte. Amikor ez történt, nem tudtam, mit
tegyek. De hidd el, nem hagytam volna, hogy Richard Vick
letartóztasson, Kit-Kat. Megfogadtam, hogy feladom magam, ha erre
kerül a sor. De nem így történt. Így hát csendben maradtam, mert
tudtam, hogy gyűlölnél, ha valaha is rájönnél.
Gyűlölöm őt.
Végre, egy harmadik érzelem, amely háttérbe szorítja a
döbbenetemet és a kétségbeesésemet. Ezek háttérzajjá halványulnak,
ahogy a gyűlölet átveszi az uralmat. De ez egyfajta sebzett gyűlölet.
Nyers és égető. Mintha engem szúrtak volna meg.
 Nem tudom megmondani, mi fáj jobban – hogy ő és az anyám
úgy döntöttek, hogy véget vetnek az életének anélkül, hogy szóltak
volna nekem, és ezzel megtagadták tőlem a búcsúzás lehetőségét,
vagy az, hogy hallgatott, amikor a rendőrség értem jött, amikor az
állam nyomozott utánam, amikor felfüggesztettek a
munkahelyemről.
– Ezért nem tudtam utána beszélni veled – mondja apám. – Túl
nehéz volt a szemedbe nézni, tudva, hogy mit tettem, tudva, hogy én
voltam a szenvedésed oka.
Valahogy megtalálom a hangomat.
– Mégsem voltál hajlandó leállítani. Hagytad, hogy mindenki azt
higgye, én öltem meg az anyámat. Sőt, ami még rosszabb, hagytad,
hogy én is ezt higgyem.
– Nem lett volna szabad – mondja apám. – Hibáztam.
Újabb lépést tesz felém, és összerezzen, amikor megérinti az
oldalát. Bármely más helyzetben beindulnának a gondoskodó
ösztöneim. Megnézném a sebet, megpróbálnám kitisztítani, találnék
valamit, ami elállítja a vérzést. De én mozdulatlan maradok. Az ő
sebe semmi az enyémhez képest.
Talán örökre így maradtam volna, ha nem hallok egy hangot a
folyosóról.
Éles csattanás, ahogy Lenora Hope befejezi a puska felhúzását,
mielőtt belép a hálószobába. Ezt hallva apám felemeli a kezét, és
szembefordul vele.
– Helló, Lenora – mondja.
Lenora a puska csövét a mellkasának szegezi.
– Ki maga? Miért van itt?
– Patrick vagyok.
Velem ellentétben Lenora könnyedén összepárosítja apám nevét
azzal a fiúval, akit a húga évekkel ezelőtt szeretett. Évtizedekkel
később döbben rá, hogy nem Virginia, hanem ő a felelős a szülei
életét követelő erőszak legalábbis egy részéért.
– Te voltál az – mondja.
Apám egy szűkszavú bólintással válaszol.
– Többnyire igen.
– Mondj egy okot, amiért ne lőjelek le most rögtön.
 – Mert a lányomnak nem kellene itt lennie, hogy ezt lássa –
mondja apám.
Lenora döbbenten néz rám.
– Maga tudta?
Megrázom a fejem.
Lenora lejjebb engedi a puska csövét. A lehetőséget megérezve
apám előreveti magát, és kilöki Lenorát a folyosóra.
– Nem! – ordítok, de nem tudom, hogy valójában melyikükre
kiabálok.
Újra megteszem, de nem vesznek rólam tudomást, elszántan
pusztítják egymást. Csak annyit tudok tenni, hogy kifutok a
folyosóra, és miközben továbbra is sikoltozom, az egész úgy
bontakozik ki előttem, mint egy lassított felvétel.
Az apám Lenorára ugrik. Szinte belecsapódik.
A puska csöve mozog, billen, tüzel.
Hőrobbanás és zaj hallatszik, amikor a fegyver elsül. Apám
mögött a fal egy darabja kirobban, mindenre vakolatot, fát és tapétát
fröcsköl. Ő és Lenora tovább küzdenek, egyre közelebb érve a
főlépcső tetejéhez.
Apám megáll. Lenora nem.
A hátára esik, a puska kirepül a kezéből, miközben a lépcsőn
lefelé zuhan, majd egy szaltó után megáll. Elhúzódom apám mellett,
és elindulok lefelé a főlépcsőn, de már néhány lépés után megállok,
mert valami furcsát veszek észre.
Az egész lépcsőház remeg. Ahogy az egész ház is.
Megrémülve nézek körül. Az előszobában a lámpa ide-oda leng.
Fentről több puffanás hallatszik, ahogy a bútorok felborulnak.
Alulról a föld halkan nyög, mintha egy ébredezni készülő vadállat
lenne. Tudom, hogy csak idő kérdése – percek, talán másodpercek –,
hogy mikor ébred fel.
Mert amikor megtörténik, egész Hope’s End összeomlik.
– Kifelé a házból! – kiáltok Lenorának. – Elmegyek Virginiáért.
Elindulok vissza a lépcsőn.
Olyan erősen remeg minden, hogy már nem tudom lábon
megtenni a távot, kúsznom kell. Tovább kúszom, amikor felérek a
második emeletre, és elkapaszkodom apám mellett.
 – Mit csinálsz? – kiabálja, hogy hallható legyen a föld
folyamatosan erősödő nyögésének hangján át.
– Megmentem Virginiát!
– Nincs elég időnk!
Apám megragad a vállamnál fogva. A szorításában vergődöm.
– De van, ha segítesz nekem!
Összenézünk, egy életen át tartó bűntudat és megbánás érzése
szikrázik közöttünk, kimondatlanul, de húsba markolóan élesen.
– Kérlek – mondom. – Tartozol nekem. Tartozol neki. Az apám
úgy pislog, mintha transzból ébredt volna.
Aztán elenged, és szó nélkül Virginia szobájához vonszolja
magát.
Követem őt befelé, ahol az egész szoba úgy zörög, mint egy
elromlott hullámvasút. A ferdeség, amelyet inkább csak éreztem,
mint láttam, már a múlté. Helyette a teljes ferdeség van, amely a
szobát akadálypályává változtatja. Körülöttünk a bútorok az ablakok
felé kezdenek csúszni, beleértve az ágyat is, amelyen Virginia még
mindig fekszik.
Apám megragadja a vállát. Én pedig a lábát. Együtt felemeljük és
kivisszük a szobából, miközben az egész ház felzúg.
Mögöttem hallom, ahogy az üres ágy végigcsúszik a padlón, és a
falnak csapódik.
A folyosón a talapzaton álló vázák a földre zuhannak, a falakon
lévő festmények pedig meginognak. Odakint téglák záporoznak a
tetőről a teraszra, ahogy Hope’s End kéményei egymás után
omlanak össze.
Apámmal együtt sietünk lefelé a főlépcsőn, és próbáljuk nem
elejteni Virginiát, miközben a lépcsőfokok maguk is dülöngélnek és
inognak. Apám a vállára emeli őt, így felszabadul a kezem, hogy
segítsek Lenorának.
De ő nem hajlandó megmozdulni.
– Mennünk kell! – kiáltom. – Most! Lenora megrázza a fejét.
– Én nem megyek el.
A válasza annyira értelmetlen, hogy először azt hiszem, viccnek
szánta, pedig a legkevésbé sem vicces, ahogy Hope’s End
körülöttünk éppen összeomlik. De amikor látom, hogy Lenora
tényleg nem mozdul, rájövök, hogy halálosan komolyan gondolja.
– Nem tudom elhagyni ezt a helyet – mondja. – Nem fogom.
– Lenora, figyeljen rám – mondom, megragadom a vállát, és
próbálom észhez téríteni. – Meg fog halni, ha itt marad.
Idő-, szó- és lélegzetpocsékolás. Ő már tudja ezt.
– Én már eleget voltam távol. Most Virginián a sor. – Lenora
megérinti a kezemet, és szomorúan mosolyog rám. – Eleget várt már
rá. Vigyázzon rá, Kit.
Egy könnyed lökéssel Lenora Hope elküld, mielőtt
válaszolhatnék. De nincs is rá idő. Csak annyi időm van, hogy
leszaladjak a főlépcsőn, átugorjam az előcsarnok padlóján
cikcakkban futó repedéseket, és odakint csatlakozzam apámhoz és
Virginiához.
Addig viszi, amíg el nem érünk egy olyan helyre, ahol már nem
remeg a föld a lábunk alatt. Ott apám leereszti Virginiát a fűre. Én is
csatlakozom hozzá, és ellenőrzöm, hogy nem sérült-e meg.
Megdöbbentő, de az apám oldalán lévő sebet leszámítva
mindhárman sértetlenül megúsztuk.
A pólója felé nyúlok, és megkérdezem:
– Mennyire sérültél meg?
Apám eltolja a kezemet, finoman, lassan, mintha élvezné az
érintést.
– Jó kislány vagy, Kit-Kat – mondja, mielőtt arcon csókolna. –
Mindig is az voltál. Többet kellett volna ezt mondanom neked. Most
már bánom. Sok mindent megbántam. De te? Te mindig is a
büszkeségem és az örömöm voltál.
Aztán apám visszafordul a ház felé, és habozás nélkül belép.
Előretántorodom, készen arra, hogy utánarohanjak, de Virginia
megragadja a csuklómat, belekapaszkodik, emlékeztetve, hogy még
mindig az én gondjaimra van bízva. Csak annyit tehetek, hogy
kiabálok apámnak, hogy jöjjön vissza, miközben a még nyitott
ajtókon keresztül nézem, ahogy csatlakozik Lenorához a főlépcsőn.
Nem néznek egymásra, és nem is nyújtják ki a kezüket egymás felé
bátorításért.
Csak ülnek.
 Ahogy a mennyezet darabjai lezuhannak körülöttük.
Ahogy a lépcsőház feletti ólomüveg ablak összetörik a terheléstől.
Ahogy az egész ház megremeg egy végső halálhörgésben.
Az utolsó, amit látok, hogy apám és Lenora megfogják egymás
kezét, és ebben a pillanatban az ajtó becsapódik.
Aztán nyögések, nyikorgások és fülsértő dobogás kórusa
közepette Hope’s End követi az összeomló sziklát, és az óceánba
csúszik.
 NEGYVENNÉGY
Virginia szobájából zene szűrődik ki.
A Go-Go’s, amit jobban szeret, mint gondoltam volna. Vagy talán
csak az újdonságot élvezi. Mivel a legtöbb modern technológiát oly
sokáig megtagadták tőle, izgalommal tölti el mindaz, ami nekem
már évek óta megvan, és ezért magától értetődőnek veszem. A JBL
hangszórómba beleszeretett. A legtöbb nap megállás nélkül szól. De
a televízió is, amelytől Virginia kábé sokkot kapott, amikor először
bekapcsoltam. Aztán az egész éjszakát azzal töltötte, hogy bármit is
sugároztak, ő megnézte. Ugyanígy volt, amikor elvittem a Jedi
visszatérre, még úgy is, hogy egyikünk sem értette, mi a fene folyik a
filmben. Egyszerűen csak élveztük a látványt.
Megállok Virginia új hálószobájának ajtajában. Egykor az én
szobám volt, de semmi hasonlóságot nem mutat azzal a hellyel, ahol
felnőttem. Archie és Kenny segítettek eltávolítani a csúnya virágos
tapétát, és a falakat a levendula nyugtató árnyalatára festeni. Az
összes régi bútorom eltűnt, helyükre Virginia igényeinek
megfelelőbb dolgok kerültek. Egy új Hoyer lift. Egy modern
kerekesszék. A helyi kórház által adományozott ágy, amelynek a
háttámláját Virginia a bal keze használatával tudja emelni és
leengedni.
Én beköltöztem a szüleim régi hálószobájába. Erre a változásra
nem voltam felkészülve. Az első néhány éjszakán furcsa érzés volt a
folyosó másik oldalán aludni, egy nagyobb ágyban és egy nagyobb
szobában, mint amit eddig ismertem. De napról napra megszoktam.
Eddig csak kétszer volt rémálmom az anyámról.
Az apámról egy sem. Remélem, ez így is marad.
Azok után, ami Hope’s Endben történt, nem volt kérdés, hogy
Virginia velem marad. Végül is még mindig én voltam az ápolónője.
És nem volt hova mennie. Vagy együtt maradunk, vagy bekerül egy
olyan helyre, mint az Ocean View Nyugdíjas Otthon.
Az első napok kemények voltak. Nehezek. Mindketten
gyászoltunk. Virginia elvesztette a nővérét és az egyetlen otthont,
amit valaha is ismert. Én elvesztettem az apámat, az egyetlen
megmaradt szülőmet, és azt a képet, hogy milyen embernek hittem
őt. Most, hogy eltelt két hónap, a dolgok egy kicsit elviselhetőbbé
váltak.
Segít, hogy Archie is a közelünkben van, és ugyanolyan
támogató, mint mindig. Állást kapott szakácsként egy két várossal
arrébb lévő puccos szállodában, és minden este beugrik a műszakja
után, hogy megnézzen minket. Ami több, mint amit a többi emberről
el lehet mondani, akik valaha Hope’s Endben éltek. Jessie szinte
teljesen eltűnt, nem is kereste a kapcsolatot velünk, még azután sem,
hogy a történtek az egész világ címlapjára kerültek.
Ami Cartert illeti, nos, neki nehézségei vannak a megbocsátással
és a felejtéssel. Nem hibáztatom érte, tényleg.
Elvégre én vádoltam meg gyilkossággal, és otthagytam őt az
éjszaka közepén, meglehetősen messze az otthonától. Amikor végül
visszaért Hope’s Endbe, órákkal később, az egész hely eltűnt. Ami
valaha a háza volt, az egy hatalmas törmelékhalom részeként az
Atlanti-óceán hullámai között hevert.
Próbáltam bocsánatot kérni rögtön aznap este, és néhány héttel
később is, amikor bementem a bárba, ahol részmunkaidőben kezdett
dolgozni. Azt mondta, megérti, hogy miért gondoltam úgy, ahogy.
Még odáig is elment, hogy azt mondta, megbocsátott nekem. De
láttam rajta, hogy nem gondolta teljesen komolyan. Csak azért
mondta, mert azt akarta, hogy elmenjek.
Így hát megtettem. És ő is nem sokkal később elhagyta a várost,
hogy megkeresse a valódi családját. Minden jót kívánok neki.
Remélem, megkapja a lezárást, amire szüksége van.
És remélem, velem is így lesz.
Carterhez hasonlóan nekem is gondjaim vannak ezzel az egész
megbocsátásdologgal. Annak ellenére, hogy segített megmenteni
Virginiát, továbbra is gyűlölöm az apámat azért, amit tett, mint
ahogy gyűlölöm magamat is, amiért még mindig szeretem őt. Most
már tudom, hogy Archie igazat mondott, valóban megfér egymás
mellett ez a két érzés. Meg kéne kérdeznem tőle, ő hogyan csinálta,
amikor ma este beugrik.
De egyelőre Virginiára kell koncentrálnom. Az új tárgyai között
van egy elektromos írógép, amelyet csak ritkán használ, leginkább
csak ha másképp szeretne kommunikálni, mint ahogy szoktunk.
Eddig semmi jelét nem mutatta annak, hogy többet akarna leírni a
történetéből. Azt hiszem, nem látja szükségét, most, hogy mindenki
tudja.
Bár az első Hope’s End-i gyilkosságokat a történelmi piaci
összeomlás és a nagy gazdasági világválság kezdete háttérbe
szorította, a média nem hagyta, hogy másodszor is megtörténjen.
Mindenütt tudósítottak a kastély összeomlásáról, apám
bűnösségéről, és arról, hogy a még mindig élő Virginia Hope
évtizedekig a nővére neve alatt élt. A mai napig kapok egy-egy
telefonhívást újságíróktól, hogy szeretnének interjút Virginiával.
Csak annyit szoktam rá felelni:
– Sajnálom, most nem tud beszélni.
Mégis vannak napok, amikor azt kívánom, bárcsak megtehetné.
Azt hiszem, segítene Virginiának, ha képes lenne megfogalmazni,
mit érez azzal kapcsolatban, ami vele történt. El sem tudom
képzelni, hogy tudta elviselni mindazt, amin keresztülment, attól
kezdve, hogy elvették tőle a gyermekét, hogy látta, ahogy a szeretője
megöli az anyját, és hogy a saját nővére rejtegette a világ elől. A saját
traumámat gyerekjátéknak tünteti fel.
Most azonban Virginia sugárzik a boldogságtól, ahogy a
kerekesszékében ül, és hallgatja a lejátszott dal egyenletes ütemét.
Our lips are sealed.
Az egyik kedvence.
– Gyorsan lezuhanyozom – mondom neki, amikor rajtakap, hogy
őt nézem. – Van szükséged valamire?
Úgy éreztem, a történtek után kerültünk olyan viszonyba, hogy
tegeződjünk. Virginia egyetlen koppintással válaszol, és visszamerül
a zenébe. Elindulok a fürdőszoba felé, hogy megnyissam a csapot, és
megvárjam, amíg felmelegszik. Ekkor hasít belém a gondolat, ami
mindig olyankor érkezik, amikor egyedül vagyok, és nincs semmi
dolgom.
Valahol a világban van egy féltestvérem. Talán.
Nem lehet tudni, hogy életben van-e még. Vagy ha igen, hol van.
Vagy hogy van-e saját családja. Archie és én elkezdtünk tapogatózni,
megpróbáljuk kideríteni, mi történt az igazi Miss Bakerrel, remélve,
hogy az információ elvezethet Virginia fiához és a féltestvéremhez.
Titokban tesszük ezt, nem szívesen mondjuk el Virginiának, mert
félünk, hogy fölöslegesen ébresztjük fel benne a reményt. És eddig a
titkolózás indokolt is volt. Mindössze annyit sikerült megtudnunk,
hogy Miss Baker valamikor 1930-ban férjhez ment, és elköltözött.
Hogy hová, azt nem tudjuk. A férje neve szintén ismeretlen.
Egyelőre csak várhatunk, és remélhetjük, hogy több információ jut el
hozzánk.
Szerintem Virginiának tetszene. Nekem is tetszene.
Annak ellenére, hogy technikailag nem vagyunk rokonok, ő az
egyetlen ismert családtagom.
Még mindig a Go-Go’s játszik, amikor kilépek a zuhany alól.
Hallom, ahogy a zene visszhangzik a folyosón, miközben
megszárítkozom, és felveszem a mai egyenruhámat. Farmer,
kényelmes blúz, kardigán. Nincs többé fehér nővérruha. Átmegyek a
folyosón, miközben ujjaimmal fésülöm a még mindig nedves
hajamat.
– Hé, Virginia, milyen ízű zabpelyhet szeretnél… Megdermedek
az ajtóban. Bár a zene szól, és a kerekesszék ott van, ahol hagytam,
Virginia maga eltűnt. Ostobán fürkészem a szobát, mintha csak rossz
helyre került volna valahogy, és nem tűnt volna el teljesen a
szobából.
A bejárati ajtó mellett van egy asztal, amelyet általában a
postának és a kocsikulcsoknak használok. Rajta egyetlen papírlap,
azon hat gépelt sor.
Visszatartom a lélegzetemet, felveszem, és olvasni kezdem.

Hatvankilenc évem emberöltő.

Új rigmus kell, bár nem vagyok költő:

Köszönöm, kedves, hogy megmentettél,

De ideje, hogy saját életet élj.

Most indulok, léptem erősebb, mint volt;

Mert átvertem mindenkit: Virginia Hope.
 Drága Kit!

Remélem, nem lepődsz meg nagyon, amikor ezt a levelet kézhez

kapod. És azt is remélem, hogy a szíved mélyén tudtad, hogy újra
kapcsolatba fogok lépni veled. Az, hogy úgy hagytalak el, ahogyan
tettem, hidd el, a legjobb módja volt, még ha utáltam is így tenni.
De féltem attól, hogyan reagálnál, ha megtudnád az igazságot.
Aztán persze, ki tudja, te mindig is gyanítottad, hogy többre
vagyok képes, mint amennyit mutattam. A legtöbb ember számára a
hallgatásom és a mozdulatlanságom szinte láthatatlanná tett.
De te, Kit, láttál engem.
És most már tudod az igazságot. Tudok járni, beszélni és
használni az egész testemet. Fogadok, hogy most azon tűnődsz,
miért tettettem sokáig úgy, mintha nem tudnék. Az okok sokfélék,
kezdve azzal az egyszerű ténnyel, hogy eleinte nem volt kedvem
mozogni sem.
Én is ugyanúgy meglepődtem, mint bárki más, amikor túléltem az
öngyilkossági kísérletemet. És csalódtam is. A csoda ellenére még
sokáig azt kívántam, bárcsak halott lennék. Vágytam rá. Annyira
vágytam a halál édes megkönnyebbülésére, hogy úgy tettem,
mintha valóban meghaltam volna. Egyszerűen csak feküdtem ott,
nem mozdultam, próbáltam nem lélegezni.
Bármilyen ostoba is volt, dr. Walden talán nem teljesen tévedett a
diagnózisával. Valami valóban nem stimmelt velem, bár még mindig
nem vagyok biztos benne, hogy fizikai, mentális vagy érzelmi okai
voltak. Talán mindhárom kombinációja volt, ami miatt ideiglenesen
megbénultam, bár technikailag nem voltam béna. Csak azt tudom,
hogy élettelennek, némának és mozdulatlannak éreztem magam. És
így is maradtam.
Talán örökre így maradtam volna, ha nincs Archie, aki nem volt
hajlandó elmozdulni mellőlem.
– Egy nap majd jobban leszel, Ginny – suttogta gyakran. – Biztos
vagyok benne. És amikor így lesz, meg fogjuk találni a fiadat.
Elgondolkodtatott, mi van, ha igaza van, és vajon lehetséges-e,
hogy egy nap megtalálom a kisfiamat. Minél többet gondolkodtam
ezen, annál inkább éreztem, hogy a régi énem szikrája még mindig
ott ég bennem.
Anélkül, hogy szóltam volna Archie-nak, elkezdtem dolgozni
magamon, kényszerítve a testemet, hogy újra a szolgálatomba
álljon. Eleinte csak a bal kezem ujjait tudtam megmozdítani, de sok-
sok évvel később már titokban sétálgattam a szobámban.
Gyanítom, hogy az első kérdés, ami felmerül benned: Miért nem
hagytam el Hope’s Endet, abban a pillanatban, hogy ez sikerült?
Akartam. Annyi mindent akartam. Utazni. Futni, táncolni és
énekelni. Felnevelni a gyermeket, akit olyan kegyetlenül elszakítottak
tőlem.
De féltem attól, ami Hope’s Enden kívül volt. Tudtam, hogy a világ
sokat változott a fiatalkorom óta. Féltem, hogy ha elmegyek, nem
fogom felismerni. Hope’s End viszont ismerős volt, és ez vigasztalt.
Még egy börtön is megnyugtatóvá válik, ha ez az egyetlen dolog,
amit ismersz.
A második kérdés, amit most biztosan felteszel magadnak: Miért
nem mondtam el legalább Archie-nak, hogy tudok mozogni, járni,
beszélni?
A válasz erre kissé önzőbb. Azért nem mondtam el neki, mert
féltem, hogy a nővérem rájönne, ha más is megtudná. És miután
visszatért Európából, ahol olyan életet élt, amilyenről én valaha
álmodtam, meg akartam büntetni. Ez a brutális igazság.
Először arra gondoltam, hogy egyszerűen megölöm. Egy olyan
gyilkosság, amiért boldogan vállaltam volna a felelősséget.
De a halál gyors. És én azt akartam, hogy a büntetése hosszú,
hosszú ideig tartson.
Így hát olyan tehernek tettettem magam, amilyennek ő gondolt.
Azt hitte, ő büntet engem azzal, hogy mindkettőnket bezárva tart.
Valójában csak önmagát büntette, és én élveztem nézni, ahogy ezt
tette. Ha könnyebb, gondolj rá úgy, mint egy variációjára annak a
játéknak, amit apám kényszerített ránk. Végre én nyertem. Több
mint ötven évre be tudtam zárni Lenorát a saját szobájába.
De nem csak a nővérem iránti ellenséges érzelmeim vezéreltek. A
fő ok, amiért maradtam, az volt, hogy ott akartam lenni, ha a fiam
úgy dönt, hogy megkeres engem. Féltem, hogy ha elmegyek, soha
nem tudná meg, hogy hol vagyok, és így soha nem találna meg.
A gondolat, hogy egy nap talán újra együtt lehetünk, számomra
megérte a várakozást.
Ezért úgy döntöttem, hogy továbbra is magatehetetlennek
mutatom magam, holott akkor már egyre több mindenre képes
voltam. Megdöbbentő módon egyetlen ember sem vette észre,
beleértve azt a sok ápolót is, akiket azelőtt foglalkoztattam, mielőtt
te megérkeztél. Olyan sokan voltak, hogy a legtöbbjük nevét és
arcát már rég elfelejtettem. Gyanítom, hogy számukra is ugyanolyan
felejthető voltam, mert csak nagyon kevesen foglalkoztak valóban
velem. Elvégezték az alapvető munkákat, hogy életben tartsanak. De
csak egy maroknyi kezelt úgy, mintha emberi lény lennék. Valaki,
akinek gondolatai, érzései vannak. Gondolom, ebben a némaságom
is szerepet játszott. Könnyen figyelmen kívül lehet valakit hagyni, ha
nem beszél. És én nem beszéltem.
Persze szinte az összes nővér rettegett tőlem. Nem tudom
hibáztatni őket. Én is féltem volna a rólam keringő pletykák után. De
egyiküket sem érdekelte az igazság. Még azokat sem, akik méltónak
tartottak, hogy kedvesen forduljanak felém, esetleg megpróbáljanak
beszélgetni velem.
Mindez megváltozott, amikor Mary megjelent. Szegény, édes
Mary. Ő volt a másik ember, aki látott engem. Mint te, ő is kíváncsi
volt. Annyira, hogy megvette azt az írógépet, abban a reményben,
hogy megtanulom használni, és végül megírom a történetemet.
Meg is írtam, mint azt jól tudod.
Bárcsak veled is megtehettem volna ugyanezt, Kit.
Megérdemelted, hogy megtudd az igazságot. Mégsem tudtam
rávenni magam, nem akartam csalódást okozni neked az apáddal
kapcsolatos hírekkel. Így hát húztam az időt, kitértem a kérdéseid
elől és félrevezettelek, de mindvégig tudtam, hogy elkerülhetetlen
lesz, hogy egy nap megtudd.
Őszintén sajnálom, ahogyan végül kiderült az igazság – és az
összes eseményt, ami utána következett. Nem ezt érdemelted. Az,
hogy ilyen jól kezelted a dolgot, sokat elmond a jellemedről.
 Nagyjából ugyanabban az időben, amikor Mary gépelni tanított,
valami más rendkívüli dolog is történt.
Kaptam egy csodálatos készüléket, a walkmant. Volt benne egy
kazetta, egy hangoskönyv, amit Jessie, Hope’s End új szobalánya
olvasott fel nekem. Bár éjjelente titokban olvastam, jó volt,
úgymond, szabadon élvezni egy könyvet. Nem érdekelt, miről szól a
történet. Csak szerettem, ha mesélnek.
Képzelheted a meglepetésemet, amikor az első kazetta felénél a
könyv megállt. Az egyik percben még John Jakes Észak és Dél című
könyvét hallgattam. A következőben Jessie narrációja véget ért, és
elkezdett hozzám rendesen beszélni.
„Nézze, tudom, hogy maga nem Lenora Hope, hanem a húga,
Virginia. Sok mindent tudok magáról. Azt hiszem, többet, mint bárki
más.”
És így folytatódott egy egyoldalú beszélgetés köztem és Jessie
között, a fejezetek közé beszúrt üzeneteken keresztül.
„Nem hiszem, hogy megölte a szüleit. És még ha meg is tette,
abból, amit hallottam, hát, megérdemelték. Legalábbis az apja.”
„Nem mondtam Marynek, de biztos vagyok benne, hogy tud
mozogni és beszélni is. Kíváncsi vagyok, milyen lehet a hangja.”
Végül megérkezett a legfontosabb üzenet.
„Egyébként az unokád vagyok.”
Jessie mindent elmesélt az apjáról, akit Marcelnek hívtak. Szerető
otthonban nőtt fel Miss Bakerrel és a férjével. Jégkorongozott,
szeretett olvasni, és kiválóan festett. Az egyetem után művész lett
Torontóban. A harmincas éveiben nősült meg, amikor beleszeretett
egy művésztársába. Egy gyermekük született, Jessie, és boldogan
éltek együtt, minden pillanatot kiélvezve, amíg Marcel 1982-ben
betegségben meg nem halt.
A fiam halála után Jessie-nek Miss Baker, akit mindig is
nagymamaként ismert, elmondta az igazságot Marcel szüleiről. Egy
kis detektívmunkát végezve Jessie megtudta, hogy Hope’s Endnek
szüksége van egy szobalányra, és jelentkezett az állásra. Az volt a
szándéka, hogy megpróbáljon információkat előásni arról, hogy ki
vagyok én, és hogy tényleg megöltem-e a szüleimet, ahogy mindenki
mondta.
Végül így talált rám.
Habár szomorú vagyok, hogy soha nem találkozhattam a fiammal,
tudom, hogy az élet nem mindig teljesíti a legnagyobb
kívánságunkat. De a boldogság mindig kopogtathat, és most
rendkívül boldog vagyok, hogy megismerhetem az unokámat. A
zajok, amiket biztosan hallottál az éjszaka folyamán, Jessie volt, aki
a hajnali órákban feljött a szobámba, hogy suttogva megbeszéljük,
hogyan tervezzük a szökést. A terveinket, amelyeket Mary
meggyilkolása, a te érkezésed és Hope’s End végső összeomlása tett
tönkre. (De milyen jó, hogy megszabadultunk attól a helytől,
mellesleg!)
Jessie-nek vissza kellett térnie Kanadába, amikor Miss Baker
elhunyt. Újabb csalódás. Bárcsak meg tudtam volna köszönni neki,
hogy gondoskodott a fiamról, még akkor is, ha végül sokkal inkább
az ő gyermeke lett, mint az enyém.
Aznap, amikor eltűntem, Jessie egyenesen az ablakomhoz jött.
Beengedtem, és ő gyorsan elmondta az új tervet – azonnal
távozunk. Jessie a kocsiban átadott nekem egy hamis útlevelet,
amelyen az igazi nevem szerepelt.
„Hová akarsz menni, nagymama?” – kérdezte.
Kinéztem a szélvédőn, és csak bámultam ezt a hatalmas világot,
amiből eddig még semmit nem tapasztaltam meg.
„Mindenhová” – mondtam.
Mire a reptérre értünk, leszűkítettem a kört.
Párizsba. Most is itt gépelem ezt a levelet, egy legfelső emeleti
lakásból, ahonnan kilátás az Eiffel-toronyra nyílik.
Kérlek, ne haragudj rám, amiért úgy hagytalak el, ahogyan
tettem. Teljes szívemből kérem a bocsánatodat. Ahogy az élet elbánt
velünk, gondolom, neked és nekem bőven van elég okunk a haragra.
Legalább egymás felé ne ezt érezzük.
El akartam mondani, kedvesem. Nem tettem, mert attól féltem,
hogy nem engedsz majd el, vagy dühös leszel, hogy ennyi mindent
eltitkoltam előled egész idő alatt, amíg gondoskodtál rólam. És igen,
önző módon szerettem volna egy kis időt egyedül tölteni az
unokámmal.
Aki, ne felejtsd el, történetesen az unokahúgod is. Te is
megérdemled, hogy időt tölts vele.
Ahogyan megérdemled, hogy végre olyan életet élj, ami csak a
tiéd, senki másról nem szól. Hogy ez végre el tudjon kezdődni, két
repülőjegyet mellékeltem, Párizsba szólnak.
Egyet neked, egyet pedig Archie-nak, akivel, ebben biztos vagyok,
meg fogod osztani ennek a levélnek a tartalmát. A járat február 1-
jén indul. És tiszta szívből remélem, hogy mindketten rajta lesztek.
A viszontlátásra!
Virginia
 VIRGINIA HOPE 101 ÉVES KORÁBAN MEGHALT

RÓMA (AP) – Virginia Hope, a 20. század egyik legszenzációsabb

bűncselekményének kulcsfigurája meghalt hétfőn az olaszországi
Amalfi-parton található Porto Vergogna-i villájában. 101 éves volt.
Hope állítólagos meggyilkolása jól szituált szüleivel, Winston és
Evangeline Hope-pal együtt 1929-ben nagy port kavart, 54 évvel
később pedig még sokkolóbb hírrel került a címlapokra, amikor
kiderült, hogy Hope életben van, és kénytelen volt felvenni idősebb
nővére, Lenora személyazonosságát. A némának és bénának hitt
Hope még ennél is nagyobb hírnévre tett szert, amikor bevallotta,
hogy évtizedeken át csak színlelte az állapotát.
– Vajon az évszázad legnagyobb átverését hajtottam végre? – írta
sikerlistákat vezető önéletrajzi könyve, a CsendÉlet
visszaemlékezései között. – Nem hiszem. De szeretném azt hinni,
hogy legalább az első tízben benne van.
Ez a fajta humorral kevert pimaszság tette őt a talkshow-k
kedvelt szereplőjévé, ahol a nézők rajongva hallgatták a
bulvársajtóba illő élettörténetének részleteit. Amikor David
Letterman megkérdezte tőle, miért beszél most ennyit, miután
évtizedekig önként vállalta a némaságot, Hope azt válaszolta: „Be
kell pótolnom az elvesztegetett időt, drágám.”
Amikor éppen nem a későn érkezett hírnevét élvezte, Hope a
világot járva töltötte idejét, bejárta mind a hét kontinenst, beleértve
az Antarktiszt is, ahol egy ideig ő tartotta a rekordot, mint a
legidősebb nő, aki ezt valaha megtette.
Hope-ot gyászolják: unokája, Jessica Oxford és férje, Robert,
dédunokája, Mary Hope Oxford, valamint odaadó barátja, ápolónője
és útitársa, Kittredge McDeere.
 Megjegyzések

[←1]
Lizzie Andrew Bordent (1860. július 19. – 1927. június 1.) apja és
mostohaanyja baltával való meggyilkolása miatt 1892-ben a
massachusettsi Fall Riverben bíróság elé állították, de felmentették.
Senki mást nem vádoltak a gyilkosságokkal, és a helyiek kiközösítése
ellenére Borden élete hátralévő részét is Fall Riverben töltötte.
Történetéből számos film, színdarab, népi mondóka született.

[←2]
Ronald Reagan amerikai elnök felesége, Nancy Reagan 1982-ben
drogprevenciós kampányt indított Just say no címmel. A kampány
elnevezése egy iskolai látogatásához fűződik: amikor egy diáklány
megkérdezte tőle, mit tegyen, ha drogot ajánl neki valaki, Nancy ezt
válaszolta. A roppant egyszerű – Csak mondj nemet – válaszból
országos kampány lett.

[←3]
Lefordíthatatlan szójáték: Lenora Hope vezetékneve azt jelenti:
’Remény’. A magyar Meghívlak jellegű Hope’s End elnevezésben
tehát ott a vezetéknév, de a kifejezés így egyben „Nincs remény”-t
vagy „A remény végé”-t is jelenti, ami beszédes, tekintettel a házban
történtekre.

[←4]
Cole Porter: Let’s Misbehave! (1927–1940).

[←5]
Az ouija, más néven beszélő tábla vagy szellemtábla, melyen az
angol ábécé betűi, a számok 0-tól 9-ig, valamint az „igen”, „nem”,
„helló” és „viszontlátásra” szavak találhatóak, egyéb szimbólumok és
ábrák mellett. A táblát egy kis fa- vagy műanyag darab (planchette)
segítségével használják szeánszok alatt. A résztvevők ráhelyezik
 ujjaikat a planchette-re, és annak akaratlan mozgatásával igyekeznek a
túlvilágról jövő üzeneteket megfejteni (Wikipédia).

[←6]
Az episzkopális egyház az anglikán közösség egyik tagegyháza,
amely az Egyesült Államokban tevékenykedik elsősorban, de
megtalálhatóak számos más országban is.

[←7]
Bűnügyi detektív társasjáték.
 Tartalom
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
TIZENHÁROM
TIZENNÉGY
TIZENÖT
TIZENHAT
TIZENHÉT
TIZENNYOLC
TIZENKILENC
HÚSZ
HUSZONEGY
HUSZONKETTŐ
HUSZONHÁROM
HUSZONNÉGY
HUSZONÖT
HUSZONHAT
HUSZONHÉT
HUSZONNYOLC
HUSZONKILENC
HARMINC
HARMINCEGY
HARMINCKETTŐ
HARMINCHÁROM

É
HARMINCNÉGY
HARMINCÖT
HARMINCHAT
HARMINCHÉT
HARMINCNYOLC
HARMINCKILENC
NEGYVEN
NEGYVENEGY
NEGYVENKETTŐ
NEGYVENHÁROM
NEGYVENNÉGY