Vásárló neve: Csanádiné Pálfy Hajnalka

Rendelési szám: 3850531

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az

elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre
szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban
hamarosan viszontlátjuk.
 © Karády Anna, 2021
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Soós Tibor
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Felelős kiadó: dr. Karády Anna

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5700-30-1
„Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak
tőled. Mert ahová te mégy, oda megyek én is, és
ahol te megszállsz, ott szállok meg én is. Néped az
én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te
meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem
is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a
halál választ el engem tőled.”

(Rúth 1:14–17)
 PROLÓGUS

A huszonnyolcadik születésnapom után két nappal tűntem el

Balatonfüredről. Hogy mit kerestem itt? Füreden nőttem fel,
majd ugyan Pestre kerültem, de végül hazajöttem, mert valami
visszahúzott. Pontosabban elrabolt.
A rablást esetemben szó szerint kell érteni.
Egyszer azt hallottam, hogy Füred mindent pótol, de Füredet
semmi sem pótolhatja. Akárhogy is, ha megismered a
történetemet, egész másképp nézel majd erre a városra.
Ugyanis a történetem nem fikció. Amit leírok, az a valóság.
Akkor is, ha hihetetlennek hangzik.
Sosem hittem a csodákban, mindig is két lábbal álltam a
földön, ezért is tanultam jogot; szeretem, ami logikus és
kiszámítható. Mégis megmagyarázhatatlan dolog történt velem.
Egyes atomfizikusok szerint az időutazás lehetetlen, míg
mások nem zárják ki az elvi lehetőségét. Abban azonban mind
egyetértenek, hogy a tudomány és technika jelenlegi állása
szerint kivitelezhetetlen. Science fiction? Bevallom, én sosem
foglalkoztam a témával, csak éltem az életet, ahogy az emberek
általában szokták: egy irodában dolgoztam, olvastam, úsztam,
moziba jártam…
De egy napon megváltozott minden, és azóta keresem a
magyarázatokat. Azt, hogy miért történt velem, azt én sem
tudom, de megtörtént. A legtöbb népi hiedelemnek és
mendemondának nincsen tudományos alapja – de ez engem
egy csöppet sem érdekel. Minden elméletre nyitott vagyok, így
tisztelettel kérem e sorok olvasóját, ha van bármi megoldása,
tudassa a családommal!
No de kezdjük az elején. Utoljára 2020. június 20-án láttak
engem Balatonfüreden, egészen pontosan a Koloska-völgyben, a
hétforrásnál…
 POSVÁNYOS

Hason fekve arra ébredtem, hogy undorító bűz terjeng. Ahogy

megmozdultam, testemben több helyen is szúrást éreztem, a
ruhám is elszakadt. Próbáltam négykézlábra emelkedni, de
kezem-lábam belesüppedt az ingoványos talajba. A meleg,
mocsaras iszapban térdelve csak nádat és sást láttam magam
körül. A büdös talajt kotortam a táskám és telefonom után
kutatva, de hamar feladtam: elborzadtam a nyúlós iszaptól.
Szédültem, öklendeztem, végül kihánytam egy jó adag sárgás
vizet. Sokadik próbálkozásra sikerült csak felállnom, de ahogy
léptem volna, az egyik szandálom elszakadt, a másikban pedig
megcsúszott a lábam – fájdalmasan megbicsaklott a bokám. Így
visszaültem a büdös vízbe, és levettem a másik szandált is, mert
rájöttem, hogy innen csak mezítláb van kiút.
A lápos, mocsaras vízben ügyetlenül lépegettem, miközben a
talpam alatt undorítóan csiklandozott a nyálkás, csúszós talaj,
és felfordult a gyomrom a lábujjaim közé csordogáló,
gusztustalanul sikamlós iszaptól. Testem-lelkem iszonyodott: az
első métereken a lüktető undortól hol öklendeztem, hol
köhögtem, vagy egyszerre mindkettőt. Amikor egy kövérre
hízott, vörhenyesbarna varangyos béka ugrott elém, annyira
elborzadtam, hogy kővé dermedtem, és zakatoló szívvel,
mozdulatlanul álltam jó ideig. Rengeteg békát fedeztem még fel.
Hátukon visszataszító szemölcsök ültek, a narancssárga szemek
düledezve meredtek felém, némelyik ugyan kisebb volt és
barátságos, zöldes színű, de azok oldalán ritmusosan hólyagok
fújódtak fel, úgy lebegtek a zavaros vízen.
Kis híján elájultam, annyira irtóztam tőlük. Légzésemre
összpontosítottam: lassú és mély levegőt vettem. Végül –
behunyt szemmel – sikeresen meggyőztem magamat, hogy
nincs más út, csak az előre.
Ahogy haladtam tovább, úgy hajtottam szanaszét a kuruttyoló
varangyokat. Szitakötőre emlékeztető, óriási szúnyogok
rajzottak elő lépteim nyomán – akkora piros szemekkel, hogy
távolról is megrémítettek. Megzavartam az itt élő madarakat is,
mert éktelen lármát csaptak, amitől perceken belül megfájdult
a fejem. Kínzó öklendezőroham jött rám, mert a posványos víz
felszínén petecsomókra és kocsonyás lárvakötegekre lettem
figyelmes. Görcsbe rándult a gyomrom, saját térdembe
kapaszkodva küzdöttem a levegőért. Azt gondoltam,
agyrázkódást kaptam.
Egy tó mellett telefonáltam, amibe végül beleestem – tettem
időrendbe az eseményeket, hogy kitaláljam, pontosan merre is
vagyok. Az utolsó tiszta emlékem az volt, hogy szüleim
harmincadik házassági évfordulója alkalmából családi napot
tartottunk a balatonfüredi Koloska-völgyben: a békés és csendes
helyszín tökéletes egy kellemes kirándulásra. Sétáltunk és
beszélgettünk a patak melletti erdei úton – épp úgy, ahogy az
emberek általában szoktak –, nekem megcsörrent a
mobiltelefonom, felvettem, és kicsit leszakadtam a többiektől,
hogy nyugodtan beszélhessek.
A hétforrásnál jártam, amikor tompán csattogó, hangos zajt
hallottam: mintha valaki botokat csapkodna össze a kezében,
vagy esetleg egy fa törzsét ütlegelné. A forrásnál, ahol
megálltam, a víz kicsiny tóvá szélesedett, melyet öreg, mohás
törzsű fűzfák vettek körbe. Kerestem a baljós hang forrását, de
nem tudtam eldönteni, hogy mely irányból érkezik.
Az ismeretlen zaj mindenhol jelen volt, egyre hangosabb lett,
én meg csak forogtam a saját tengelyem körül. A fűzfákat már
fölém tornyosuló bástyáknak láttam, miközben idegesen
nézegettem körbe-körbe. De hiába. Senkit és semmi szokatlant
nem láttam, miközben a hang olyan félelmetes erőre kapott,
hogy megszédültem tőle. Felnéztem az égre. Vészjóslóan
beborult, és egy kör alakú foltot fedeztem fel rajta.
Csak a tisztás felett sötétedett el így.
Az én fejem felett!
Megijedtem.
Idegesen nézegettem minden irányba, és kétségbeesetten
kiáltoztam a többiek után, de senki sem válaszolt.
A folt közepe koromfekete volt, kifelé pedig egyre világosabb
lilába ment át, és ettől a látványtól halálos rémület lett úrrá
rajtam. A tisztást körbeölelő erdőt már barátságtalannak
találtam, és a tó partján célba vettem a tőlem nem messze lévő –
a kirándulók körében közkedvelt – sütögetőhelyet, ami egy
nyilvános parkoló mellett feküdt. Féltem egyedül,
megszaporáztam a lépteimet, kapkodtam a fejem jobbra-balra,
kerestem az embereket, de egy árva lélekkel sem találkoztam.
Rettegve tekingettem magam mögé – hiába nem üldözött
senki, én mégis menekültem. Már egyáltalán nem érdekelt a zaj
forrása, kíváncsiságom tovaszállt, a helyét pedig átvette a
pánik: csak ki akartam jutni a beborult ég alól. A hang továbbra
is jött velem, én pedig elbizonytalanodtam, hogy tán csak a
fejemben létezik, és a közeledő agyvérzés jele.
A hangzavar egyszer mégis abbamaradt, én pedig
megdermedve néztem körbe. Egy helyben toporogtam, nem
tudtam, merre induljak, hogy végre egy embert találjak.
Óvatosan pillantottam fel ismét az égre – de rögtön el is
fordítottam a fejemet, mert a sugárzó napfény égette a
szememet. A csodálkozásra nem maradt időm, mert szél éles
süvítésére lettem figyelmes.
Olyan erővel rontott nekem, hogy belezuhantam a forrás
melletti tóba.
Sokkal mélyebb volt, mint gondoltam. Csak zuhantam és
zuhantam lefelé a víz alá, kapálóztam, törekedtem a felszínre,
de elragadott egy örvény.
Ismeretlen erő húzott lefelé.
Küzdöttem ellene, amíg bírtam, de a szorítás nem engedett.
Egyre gyengébb és gyengébb lettem, végül megadtam magam a
víznek…

A mocsaras vidék, ahol magamhoz tértem, egyáltalán nem volt

ismerős. Ilyen tájat Balatonfüreden még soha nem láttam.
Tűzött rám a nap, mindenem bűzlött, a száradó mocsok
megkeményedett a hajamban, a fogaim között sercegett az
iszap, amit hiába köpködtem, a rossz íz nem tűnt el a számból.
Kerestem a magyarázatokat. Azt, hogy majdnem megfulladtam,
miközben kitűnő úszó vagyok, hosszas tépelődés után azzal
magyaráztam, hogy a tóban a patakok összefolyása valamiféle
turbulenciát okozhatott, ami egyszerűen elragadott. A táj pedig
azért lehetett ismeretlen, mert az egyik, tóból kivezető
folyócska nagy valószínűséggel messze-messze elsodort.
Maradéktalanul nem győzött meg az elméletem, de jobbra nem
futotta. Zavartan álldogáltam, gyűjtöttem az erőt, hogy legalább
a lápból kijussak.
A mocsár melletti erdőnél mozgásra lettem figyelmes,
kezemet a szemem elé tartva kémleltem. Egy alakot fedeztem
fel. Nem voltam benne biztos, hogy emberi, de integettem felé.
Nem jelzett vissza, ennek ellenére kitartóan figyeltem egy
percig. Az alak meg sem mozdult, így fáradtan folytattam hát
tovább az utat kifelé a mocsárból.
Egyszer csak egy méregzöld, bukósisak nagyságú teknősbéka
vonult el mellettem komótosan egy kákacsomó mögé. Nem
akartam hinni a szememnek. Hosszan nézegettem az
aljnövényzetet, de nem láttam újból. Kételkedtem a józan
észlelésemben, és tovább erősödött a gyanúm, hogy
agyrázkódást szenvedtem – méghozzá nem is enyhét. Felnéztem
az égre, mert a késő délutáni óra ellenére a nap is túlságosan
égetett, majd összeszedtem magam, és ismét tettem egy lépést.
Ekkor az alak megmozdult a távolban.
Koszos kezemmel megdörzsöltem a szememet, mert attól
féltem, hogy csak káprázott. De nem. Már tisztán kivettem, hogy
egy embert látok. Óvatosan mozgott, vagy inkább rejtőzködött a
fák között.
– Hahó! – kiáltottam felé, mire nyomban megtorpant, végül
tétován előlépett az árnyékból.
Egy asszony volt. Nem szólalt meg, csak nézett felém.
– Hahó! – kiabáltam ismét, és szaporán megindultam felé,
annak ellenére, hogy a szandálom nélkül fájdalmas volt minden
lépés, és sorozatos szúrások érték a talpamat.
Az asszony forgolódott, nézegetett körbe-körbe, végül
továbbindult.
– Álljon meg! Kérem, segítsen! – kiabáltam utána
kétségbeesetten. Nem válaszolt, de megállt nekem háttal, így hát
folytattam: – A Koloska-völgyben sétáltam, és beleestem a tóba!
Ide sodródtam.
Végre megfordult, és tett felém pár lépést. Ekkor vettem csak
észre, hogy a ruhája milyen különös. Egy pillanatra el is
bizonytalanodtam, jó ötlet volt-e visszafordítani, mert egy
köntösszerű, elrongyosodott, durva anyagú kardigánt viselt,
ami ráadásul igen koszos is volt. Alul egy népies, ormótlan
fazonú hosszú szoknya lógott rajta, pecsétes köténnyel, őszülő
haját kendő takarta. Az összkép visszataszító és riasztó
benyomást keltett.
Ahogy közeledtem, az asszony egyre furcsábbnak tűnt, mert
ilyen arcbőrt sem láttam még. Találkoztam már rendkívül
ráncos arccal, de ez esetben egyáltalán nem a ráncok
mennyisége volt a szokatlan, hanem a barázdák mélysége. A
korát nehezen tudtam megállapítani, és habár egy botot tartott
a kezében, a teste és tartása mégis arról árulkodott, jó erőben
van. Negyven év körülinek becsültem, olyannak, aki
elhanyagolt arca miatt jóval idősebbnek festett koránál.
Természetjárónak gondoltam, mert azok szoktak bottal járni –
igaz nem egy olyan dúsan faragott népművészeti alkotással,
mint az övé.
Végre kiértem a lápból és szilárd talajon álltam, amikor a
cipőjére esett a pillantásom. Fegyelmeznem kellett magamat,
erőszakkal néztem félre, hogy ne bámuljam meg azt a bőrből
készült, régimódi, csizmaszerű, kitaposott lábbelit, amit viselt.
Lehet, hogy egy amish? Itt, Füreden?
– Szép bot! – mondtam kedvesen.
Erre elmosolyodott. Talán ha öt fogat láttam a szájában, és azt
is összevissza, csúfan, elhanyagolt állapotban. Ő is megbámulta
az én fogsoromat, amivel – kivételesen – mindig is elégedett
voltam.
Bíztam benne, hogy nem sértettem meg, és nem vette észre az
arcomon a döbbenetet, így mosolyogva folytattam:
– Telefonálni szeretnék a családomnak, mert már biztosan
aggódnak értem. Esetleg tudna segíteni?
A száját még mindig nem csukta be, és csak vigyorgott rám
kerek szemekkel.
Talán egy igazi bolondot fogtam!
– Van telefonja esetleg? – kérdeztem ismét.
Nem válaszolt, csak a ruhámat nézegette, de a száját legalább
már becsukta.
– Hol vagyunk? – próbálkoztam újra.
– Possshvaaanyosh – válaszolt artikulálatlanul, és a végét is
elharapta. Minden egyes hangot máshogy mondott, mint ahogy
megszoktam, és olyan ízesen hangzott, hogy ebből az egy szóból
azonnal tudtam, valami nyelvjárást beszél. Vagy nem magyar
anyanyelvű. Arra jutottam, hogy erdélyi terítős asszony lehet,
aki a szezonra érkezett kézzel készített portékáit árulni.
– Posványos. Értem – mosolyogtam rá bátorítóan. – Köszönöm
szépen a segítséget. Azt meg tudná mondani, hogy merre van a
Koloska Csárda?
Vakargatta a fejét, és továbbra is vigyorgott.
A kezeire pillantva azonnal elvetettem az ötletet, hogy terítős
néni, mert tenyerét erős barázdák szabdalták, bőre a kosztól
lilás és barnás színekben játszott. Meg is sajnáltam, mert igen
kemény fizikai munkát végezhettek ezek a kezek.
– Kolostort kutat? Barátot? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel.
Annyira idegenül csengett az akcentusa, az összes hang, amit
kiejtett, hogy megborzongtam.
– Nem. Nem kolostort. A Koloska-völgyet. Tudja, egy
kirándulóhelyet. Szalonnasütővel. Tűzzel. Vagy egy csárdát.
Éttermet. – Úgy soroltam erősen gesztikulálva, egyszerű
szavakkal, mintha egy külföldivel beszélnék, aki csak kicsit tud
magyarul. – Ért engem?
– Hallak, de nem értelek. Zagyva beszéded nem ismerem.
Honnan jöttél? – nézett rám fürkészően.
– Balatonfüredi vagyok. A Koloska-völgyben kirándultam, és
eltévedtem.
Gyászosan komoly arcot vágott, mintha valami szörnyűséget
mondtam volna.
Hát jó, máshonnan közelítek.
– Hová megy? – fordítottam a taktikámon.
– Oracs.
 – Az jó irány nekem is. Magával tartok, ha megengedi.
Rendben?
Bólintott.
Az első két percben csöndben haladtunk egymás mellett.
Kellett egy kis idő, hogy beszédbe elegyedjünk, mert volt valami
szokatlan az egészben, amit tán mindketten megéreztünk.
Menet közben a száradt sárdarabokat morzsolgattam
világosbarna hajamról, igazgattam magamon a több helyen is
kilyukadt, mocskos ruhát.
– Mi a neved? – törte meg a csendet.
– Almássy Anna – válaszoltam.
– Őri Katica – mondta, és megállt a bemutatkozáshoz.
Semmi Katicásat nem láttam benne. Erőltetett mosolyt
öltöttem magamra, és felé fordultam.
– Hol laksz? – kérdeztem tegezve. Barátságosabb akartam
lenni, elvégre útitársakká váltunk.
– Oracs szélin. Saját házban.
Kissé szokatlan válaszként értékeltem, de ráhagytam.
– Te? – kérdezte felém biccentve.
– Én is itt, Balatonfüreden. – Kérdőn meredt rám továbbra is,
így hozzátettem: – Saját lakásban.
– Kinek a földjin? – kérdezte gyanakvóan.
– Tessék?
Fürkésző tekintettel végigmért, de nem szólalt meg.
– Ne haragudj, de nem nagyon értem, hogy mire akarsz
kilyukadni – tettem hozzá kedvesebben.
– Senyvedni fogsz, ha ezt a tébolyult beszédet nem fejezed be,
de tüstént! – emelte meg a hangját.
 – Mit mondasz? Mi a baj? – kérdeztem vissza türelmetlenül.
– Melyik esztendőt írjuk?
– Miért kérdezed? – nevettem fel keserűen, mert fáradt
voltam mindenféle játékhoz.
– Melyik esztendőt írjuk? – szorította meg a karomat.
– Kétezer-húsz június huszadika van – sóhajtottam.
Erre két lépést hátrált, és eltátotta a száját.
Rám ijesztett viselkedésével: sápadt arccal bámult, és amit a
szeméből kiolvastam, az egyáltalán nem nyugtatott meg.
Riadtság, kíváncsiság, félelem és sajnálat keveredett benne.
Tényleg megijedtem tőle.
– Messze vagyunk még? – tértem ismét a tárgyra.
Nem válaszolt.
– Az Úr ezerhétszázhatvanharmadik esztendejében vagyunk –
szólalt meg sokára.
– Maga komplett idióta – szakadt ki belőlem, magázva ismét,
és én is tettem pár lépést hátra. – Sajnálom, hogy magára
akaszkodtam, köszönöm szépen az eddigi segítségét –
enyhítettem szavaimat, és elindultam az ellenkező irányba.
– Arra semmi, csak irtás! Estefele farkassal! – figyelmeztetett.
– Kerüld el!
Válaszra se méltattam, de pár lépés után tényleg
elbizonytalanodtam, mert határozottan kietlenül festett a táj.
Kelletlenül mégis a nő után szaladtam.
– Ebben a habitusban nem jöhetsz be – nézett végig rajtam,
miközben meg sem állt.
– Miért?
– Botozást kapsz érte – mondta, miközben kibújt a köntöséből,
és nyújtotta felém. – A férjem rögvest agyoncsap, ha ilyen
gúnyában meglát.
Ennek még jöhet a férje is? Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs!
Menet közben felvettem a köpenyt. Jobb a békesség…
A semmiből bújt elő egy kis összetákolt kunyhó, távol
mindentől. Mellette összeeszkábált melléképületek és ócska
sátrak álltak. A düledező falak ugyan vakító fehéren
világítottak, de a rozoga nádtető sokat rontott az összképen:
olyan ügyetlenül ült a ház tetején, mintha bármelyik
pillanatban beszakadhatna. A házikó előtti kicsiny kapu
szomorúan befelé dőlt, egy sárga poros utacska mutatta felé az
irányt. Habár egy környezetvédő csoport tagjainak is túl puritán
táborhelynek tartottam, szótlanul követtem a nőt befelé.
Amikor a kanyargós patakocska feltűnt a telek végében,
Katica intett, hogy mosakodjak meg a benne, és utána ad ruhát.
Egyáltalán nem akartam belemenni a patakba, de nem azért,
mert nem tetszett. Éppen ellenkezőleg (egyedül a kis patakot
találtam elbűvölőnek): a nőt tartottam egyre ijesztőbbnek. De ő
kedvesen tovább erősködött, és végül megígérte, hogy az arácsi
templomig elkísér. Egy vászonlepedőt adott törölközésre, majd
valami levitézlett népviseletet nyomott a kezembe.
– Ezt vedd fel, ha végeztél! – utasított.
Meztelenül mosakodtam a jéghideg patakvízben. Eleredt a
könnyem és egész testem remegett, mint a kocsonya, hogy egy
olyan nő előtt vetkőztem meztelenre egy isten háta mögötti
kunyhóban, aki az 1700-as évekbe képzeli magát.
Számolgattam, hogy akkor már legalább két órája tartott ez a
rémálom.
Ígéretét betartva Katica a templom felé kalauzolt. Ahogy
haladtunk, az övéhez hasonló házak és egyre szokatlanabb
ruházatú emberek tűntek fel. Betegesnek tartottam, hogy ilyen
élethűen játszadoznak – népviseletben járkálva. Még állatokat
is tartottak, amiket a hitelesség kedvéért a poros úton hajtottak.
– Ni, itt a templom! – mutatott egy piciny kőépítményre.
Ekkor telt be a pohár.
– Merre van a Balaton? – fordultam felé haragosan.
A botjával mutatta az irányt.
– Köszönöm – azzal otthagytam.
Hátrafordultam, mert éreztem, hogy néz.
– A ruhát majd visszajuttatom – szóltam vissza, majd
bizonytalanul intettem egyet búcsúzóul.
 ILLA BEREK, NÁDAK, EREK…

Megkönnyebbültem, hogy egyedül vagyok, de furcsállottam a

telep nagyságát, meg azt is, hogy túl sokan vettek részt ebben a
szerepjátékban, és a helyszínt is extrán nagyvonalúan építették
ki. Tetszetős, nádtetős házakat is felhúztak, és egy elragadó régi
kutat is észrevettem. Odébb egy népviseletbe öltöztetett
kislegény mosolyogtatott meg.
Összevissza ténferegtem, míg végül felértem egy dombra.
Innen végre megláttam a Balatont.
Mármint tudtam, hogy ez a Balaton, de nem hittem el.
A tó idegenül festett. A víz színe más árnyalatban fénylett,
mint amit megszoktam, és hatalmas nádas vette körül. A tihanyi
apátság tornya a helyén volt, csak fehérebbnek tűnt. Az
épületek viszont hiányoztak: nem találtam őket a szokásos
helyükön, csak zöldellő réteket és sárgás mezőket láttam
mindenfelé.
Egy perc alatt történt…
Tényleg egyetlen perc elég volt ehhez.
Ez valóban 1763 volt!
Nem hittem a szememnek. A szívem a torkomban dobogott,
és nem győztem pislogni, de a kép nem tűnt el. Levert a víz,
megszédültem a szabálytalan szívdobogástól, kis híján
elájultam. Becsuktam a szemem, nyugtattam magam, de amikor
újra kinyitottam nyomban vissza is zártam. Egy tucatszor
eljátszottam ugyanezt – egyszerűen nem akartam tudomásul
venni, amit látok. Kezemmel eltakartam a szemem, de végül
azért kilestem, így mertem csak körbenézni újra.
Az elme csodákra képes, szükség esetén kérés nélkül siet az
ember segítségére. Mint egy számítógép, képes egy perc alatt
bonyolult programokat lefuttatni – genetikailag bennünk van,
ez az ősi túlélési ösztön. Mindenkiben benne van. Kérdezzünk
csak meg egy katasztrófatúlélőt, honnan tudta, hogy mit tegyen
a vészhelyzetben, azt mondja majd: csak tudta.
Ami a felismerés után következett, leírhatatlan volt.
Robbanásszerűen indult meg az agyamban az
információáradat, mint egy vulkánkitörés. Semmi nem volt
tiszta és világos, képtelen voltam kiragadni belőle bármit is,
csak folyt, mint a forró láva. Emésztett a tüzes forróság,
kontrollálhatatlanul ömlött felém az ismeretanyag, kaotikus
állapot uralkodott az elmémben, és én ide-oda hánykolódtam az
információmorzsák között.
Eszembe jutott minden, amit a gimnáziumban tanultam.
1763-at írunk…
Mária Terézia ül a trónon, a Pragmatica Sanctio értelmében. Őt
II. József követi. Nem, II. József nem fontos most… A törökök
voltak itt, most a Habsburgok sanyargatnak… Kovács Margit
szobrászművész… Kit érdekel Kovács Margit! Nem fontos!
Kurucok… Labancok… Igen, leverték a magyarokat, most a
Habsburg-birodalom része vagyunk… Willendorfi Vénusz. Nem
fontos a Willendorfi Vénusz!… Boszorkányperek ideje. Sötét
középkor. Azért… ez nem a legrosszabb. Lehetne rosszabb.
Katica tudta!
Tudta, mert megkérdezte, milyen évet írunk!
A szabad asszociáció temérdek szálon folyt egyszerre, több
ötletet párhuzamosan szintetizálva. Zűrzavar uralkodott a
fejemben, és mint egy őrült, úgy kerestem a megoldást.
Kétségbeesetten kergettem el a haszontalan gondolatokat, a
hasznosak pedig halálra rémítettek. A hideg futkosott a
hátamon, reszkettem az idegességtől.
Darwin megállapításába kapaszkodtam: Nem a legerősebb, és
nem a legokosabb éli túl, hanem az, aki a legjobban képes
alkalmazkodni. Arra jutottam, feltűnés nélkül visszatérek,
megkeresem a Katica nevű asszonyt, kifaggatom az időutazás
módjáról, és ahogy jöttem, úgy távozom is. Jobb ötletem nem
akadt.
Elindultam visszafelé. Eszembe jutottak a horrorfilmek buta
áldozatai is, akik mindig meggondolatlanul leplezik le a gyilkost
– szemtől szembe –, ahelyett, hogy csendben megbújnának, és
túlélnének. Én nem akartam ilyesfajta végzetes hibát elkövetni,
csak csendben vizsgálódtam, de a vérnyomáson az egekben járt.
Már mindent más szemmel néztem meg, elöntött a félelem,
idegességemben nyelni is alig tudtam.
Megálltam. Aprókat köhécseltem, majd óvatosan
megköszörültem a torkomat. Elpróbáltam egy mosolyt is, csak
utána indultam tovább.
Túlélő üzemmódra kapcsoltam, a megfigyelés és a
következtetések óriási szerephez jutottak. A legelső szokatlan
jelenség, amit megfigyeltem, hogy hiányzik valami búgás. Túl
nagy volt a csend és olyan némának tűnt a világ, hogy
hegyeztem a fülemet. Észlelni akartam a megszokott hangokat,
de nem sikerült. Ez volt az igazi csend. Az összes háttérzaj, amit
ismertem, 1763-ban még nem létezett. Lassítottam a lépteimen,
mert az itt élők sokkal lassabban mozogtak – és alacsonyabbra
is nőttek.
A visszaúton az építészeti megoldásokra is görcsösen
figyeltem, mert az általam meglátogatott skanzenek távol álltak
ettől a valóságtól. Egy útikalauzban udvariasan így olvastam
volna egy hasonló helyről: „Az építészeti és tájolási megoldások
egységes koncepciót nem mutatnak, azonban a figyelemreméltó
részletek kárpótolnak az összkép rendezetlenségéért.” A
barátaimnak meg azt meséltem volna: putri jellegű
tákolmányok mindenhol.
A legszembeötlőbb a porták egyformasága és egyöntetűsége
volt, mert egyik sem tűnt ki a többi közül – leszámítva három
nagyobb házat. A rosszabb állapotú, omladozó épületek
segítettek feltérképezni a szokásokat: itt fából építkeztek, és
sárral tapasztották a réseket. Az nem okozott különösebb
meglepetést, hogy náddal fedték a tetőt, hiszen a Balaton miatt
ez kézenfekvő megoldásnak tűnt. Néhol ötvencentis falakat
építettek, amelyek rendszerint felfelé elvékonyodtak. A
derékszögekre nem adtak, és ezt nem találtam bájosnak: inkább
instabilnak és veszélyesnek.
Egyszer csak, mint egy vészcsengő, az agyam figyelmeztetett:
siessek, mert itt nincs közvilágítás. Ez további új gondolatokat
szült, mint például egyes találmányok hiánya és a betegségek
túlélési esélyei gyógyszerek nélkül… Pánikba estem. Már nem
tudtam uralkodni magamon, rohantam előre, ahogy csak
bírtam, és kifulladva érkeztem célba. Pár percig csípőre tett
kézzel pihegtem a ház előtt: kellemes benyomást akartam tenni.
Katica háza másodszorra már másképp festett: a többihez
képest viszonylag nagy és rendezett otthona volt, helyes kis
nádkerítéssel.
Ismeretlen alakok közeledtek. Kicsit tétováztam, de
összeszedtem a bátorságomat, és a kerítéshez léptem. Már a
kisajtó kinyitása és visszazárása is gondot okozott, a
vesszőhurokkal ügyetlenül bántam.
A faluból ismerős nádtetős parasztházak egyenformáját
követte az övé is, az utcára néző ablak az egyetlen szobához
tartozott, mögötte a konyha volt, azt pedig a kamra követte.
Fából épített melléképületek sorakoztak egészen a patakig, az
ablakból pedig hiányzott az üveg – helyén erős, sárgásbarna
vászon lógott. A ház hosszú oldala fele vettem az irányt, ahol az
oldalsó ablakot is fatábla fedte be.
A pataknál tüzet láttam, így szaporán megindultam lefelé.
– Megállj! – hallottam egy mély férfihangot a hátam mögül.
– Katicát keresem – mondtam, miközben megfordultam.
Sokkal halkabban beszéltem, mint akartam.
Egy ötven év körüli, nagydarab férfi állt velem szemben.
Olyan magas volt, mint én, de sokkal szélesebb. Úgy nézett ki,
mint egy betyár: nagy arcú, erős férfiember, kemény
vonásokkal. Sötét, tömött bajuszától a szája nem is látszott, sűrű
fekete haját némán vakargatta.
 – Katicát keresem – ismételtem, majd mezítlábas lábára
pillantottam.
– Mi végből? – kérdezett vissza, miközben hatalmas
tenyerével feltűrte fehér ingét a könyökéig.
– Beszélni szeretnék vele.
– Azt értem – fújta ki hosszan a levegőt a karvalyos orrából. –
Mi végből?
– A Posványosnál találkoztunk. A segítségét szeretném kérni.
Eltévedtem. – Igyekeztem archaikusabb hangsúlyokkal
próbálkozni.
– Majd én útba igazítlak – szűkült össze a szeme.
Szerencsére feltűnt Katica, aki a pillantásával jelezte nekem,
hogy fogjam be a számat.
– Földönfutó özvegyasszony. Telepített. Fejérből vándorgott
ide. Keresi a dolgát. Kissé bárgyú, de hasznát veszed a
fürdőházaknál – biccentett felém.
– Mihez? A bosszantásomra törsz? – ágált az ember.
– A lábam már nem győzi. Kell segítség neked is.
– Hát a Zsuzsi? Azt minek tartjuk? Több nem kell.
– A vendég is több. Tegnap sem győzted.
– Micsoda rozmaringok! Ezt már kifundáltátok nélkülem!
– Hasznodra lesz – mosolygott rá Katica.
– A sátorba menjen – vetette oda a férfi, és ezzel eltűnt a
házban.
– No, visszataláltál – mosolygott most rám kedvesen a nő. –
Tégy lakatot a szádra! – komolyodott el, aztán megfogta a
karomat, és a tűzhöz vezetett.
Egy batyuból elővette a ruháimat, és a lángok közé vetette.
Nem bírtam levenni a szemem a tűzről. Utoljára egy térdig érő,
egyenes szabású tengerészkék lenruhát viseltem, amelynek
csónaknyakát strasszkövekkel kirakott sáv díszítette.
Kényelmes, de egyben elegáns darab volt, az egyik
legsokoldalúbb ruhám, mert az irodába is tökéletesen megfelelt,
de a kedvenc vörös rúzsommal és egy magas sarkú szandállal
egy perc alatt dögössé váltam – ha úgy akartam. Rövid idő alatt,
a szemem láttára tűnt el a tűzben, nyomtalanul.
– Az igazat felejtsd el, ne szólj róla, különben pellengérre
állítanak! – figyelmeztetett Katica.
Az agyam újra zakatolt, és lelki szemeim előtt megjelent a
régi, általános iskolás történelemkönyvem képe, bevillantak
belőle a vastag betűs szavak: földesúr, jobbágy, zsellér, máglya,
istenítélet, boszorkányperek, önkény…
Nagyot nyeltem, és még nagyobbat sóhajtottam.
– Igyál – nyújtott felém Katica egy poharat.
A közegészségügyi kockázatok kontra szomjúság versenyben
veszített a logika, és azonnal a számhoz emeltem az edényt.
Romlott, savanyú és büdös volt a folyadék, de lenyeltem.
– Bor – bátorított.
– Hogy tudok hazajutni? – köszörültem a torkomat a
borzalmas íztől.
– Ahogy jöttél.
– Nem tudom, mi történt, egy tóba estem bele. Ennyi. –
Megtöröltem az orrom.
– Akkor én mitől tudnám?
– Valamit azért tudsz. Azt kérdezted, milyen esztendőt írunk.
Elkomorodott. Leült a tűz mellé és belekezdett egy történetbe:
egy lányról mesélt, akinek a neve Keresztes Adél, és szintén
Balatonfüredet emlegette. Ő is a Koloska-völgyet kereste.
Ugyanolyan furcsán beszélt, mint én, azaz énekelte a
mondatokat. Vele is az erdőnél találkozott, rövid szoknyát viselt,
kilátszott a lába, akárcsak nekem.
Egy ideig itt kóborolt a faluban, tébolyultan ordítozott,
minduntalan csak az évekről kiabált. Végül már csak motyogott
– „Ezerkilencszáznyolcvanhárom…” –, és csendesen üldögélt.
– Mi lett vele? Hazajutott? – vágtam közbe türelmetlenül.
– Haza. Az Úrhoz. – Katica az ég felé emelte a kezét.
– Hogyan?
– Meghalt – mondta. Az ő hangsúlyával valójában ez így
hangzott: meghóóót.
– Mi okozta a halálát? – Kezdtem magam újra nagyon rosszul
érezni.
– Jött a fagy! Elvitte a tél.
Elnémultam.
Istenem… Nekem végem! Ennyi volt…
A tervem összedőlt, B verzió pedig nem volt.
Az elmém elcsendesedett. Mozdulatlanná dermedtem. Talán
fizikailag is túl fáradt voltam az őrjöngéshez, elértem a
befogadóképességem határát – már, ha létezik ilyen napi limit.
Nem féltem és nem fájt semmi, nem is gondolkodtam. Olyan
volt, mintha kilőnének az űrbe és valami légüres térben
lebegnék.
Az első, amit észleltem, hogy Katica férje egy tehenet hajt be
oldalról az egyik bódéba. Szerencsére ennyi elég volt, hogy újra
bekapcsoljon a gépezet, és mint egy feltáró dokumentumfilm,
folytatódott az elmémben a sorozat. A melléképületek
azonosítása került sorra: pajta, csűr, istálló…
Homlokomat kiverte a víz, a tenyerem is újra izzadt, nem
győztem a ruhámba törölgetni jéghideg kezemet. A házra
pillantottam, kerestem a füstös konyhát. Erről eszembe jutott a
füstadó, az adóról a robot, a robotról a földesúr… Sötét
középkor!
Lábszáramat összevissza vakartam, kínzóan viszketett.
– Katica! – fordultam felé. – Te tudsz írni? Vagy olvasni?
– Nem tudok – válaszolt meglepett arccal. – Rühös vagy?
– Nem!
– Hadd nézzem!
– Mondom, hogy nem! – Sértődötten, de eltűrtem, hogy
alaposan megvizsgálja a lábam.
– Hozok halat! – állt fel mellőlem, majd eltűnt a kamrában.
Ismét rákezdtem, vakaróztam. A vakargatás a viszketésen
sem segít feltétlenül, hát még az én bajomon! Mégis képtelen
voltam abbahagyni, véresre kapartam a lábszáramat.
Végiggondoltam, hogy az írástudatlanság időszakában
vagyok, ahol a nőket asszonyállatnak nevezték, és aki kilógott a
sorból, az igen könnyen a boszorkányság vádjával találhatta
szemben magát.
Atyavilág!
Titkolni kell a tudásom. Vissza kell mennem a Posványoshoz.
Keresek egy örvényt, vagy valamit. De addig is be kell
illeszkednem, míg itt vagyok… Katica nélkül halott leszek.
Haragudtam magamra. Mégis mit hittem? Hogy idejövök, és
Katica egy hegyes fülű tündérré változik, kinyit egy erdei odút
és hazavarázsol? Azt hiszem, ez egy időutazás. A Koloska tava
egy átjáró, idecsúsztam, mint a Slidersben. Vajon ez az én
világom múltja? Vagy egy párhuzamos világ?
Megláttam Katicát. Elrántottam a kezem a lábamtól, az
ujjaimmal babráltam.
Gardát hozott, és nyársra tette.
Újra azon kaptam magam, hogy vakarózni vágyok:
csillapíthatatlan viszketés gyötört. Keresztes Adél… Szegény
Adél! Mentálisan nem tudtad kezelni, és belebolondultál…
Megértelek.
Az ördögi körből Katica rántott ki: a kezembe nyomta a
vacsorát. Kenyeret is hozott. Mámorító illata és íze örökre
bevésődött az elmémbe. Csak nyomkodtam, úgy csodálkoztam
rajta, hogy milyen puha.
– Kenyír – mondta.
Beleharaptam, és annyira ízlett, hogy siralmas helyzetem
ellenére is boldogan faltam. Az első falat után jöttem rá,
mennyire éhes voltam.
– Nagyon finom, kenyír – fordultam felé olyan kedvesen,
ahogy csak bírtam.
Engem figyelt, mosolygott nagyon. Foghíjas arcát már
barátságosnak találtam, és megváltozott róla a véleményem.
Evés közben alaposan szemügyre vettem: a többi asszonyhoz
képest izmos, vékony teremtés volt, ráncai ellenére szép
vonásokkal. Nagy barna szeméből pedig ömlött a kedvesség.
– Holnap vigyél vissza a posványhoz. Átkutatom. Kell ott lenni
valaminek. Haza akarok jutni – mondtam szárazon.
– Nincs ott semmi! A posványos csak nyavalyát ad neked.
 – Vigyél oda!
– Boszorkány vagy? – szegezte nekem a kérdést.
– Nem.
– Tán fehér mágiával prosperálsz?
– Nem!
– Felétek más is tud ilyet?
– Nem – feleltem egyre magasabb hangon.
– Pirkadatra már ott leszünk – zárta rövidre, miközben
ujjaival egy szálka után kutatott a szájában.
– Köszönöm. – Odaléptem és megöleltem.
– Itt nyugovóra térhetsz. – Egy nagyon alacsony vászonsátorra
mutatott, és adott egy pokrócot.
– Jó éjt – köszöntem el.
Ahogy a sátorba léptem, egy óriásit huppantam. A vásznat
egy gödör fölé verték fel, a földben feküdtem, és nem a földön.
Lehetne rosszabb is. Az MR-vizsgálat rosszabb. És csak egy
éjszaka. Jobb, mint a szabad ég alatt.
A fejemben összegzést végeztem, számba vettem a tényeket,
amiket a korról tudtam.
Tudtam, hogy Mária Terézia volt az uralkodó, és a török
kiűzése utáni időszakban jártunk, a Rákóczi szabadságharc
leverését követő évek után. Szívből örültem, hogy szüleim
katolikusnak kereszteltek, mert ekkor e hitet terjesztették – igaz
Füreden több volt a protestáns. Elborzadtam, ha a hűbéri
rendszerre és a születési előjogokra gondoltam, és a nők
helyzete sem adott okot a nyugalomra. Mégis azzal bíztattam
magam, hogy katolikus, a mise rendjét ismerő nő vagyok. A
leghíresebb arisztokrata családok nevei visszhangoztak a
fejemben: emlékeztettem magam, főurak most csak azok
lehettek, akiket a bécsi Udvar a barátainak tartott.
Gyomrom éles fájdalommal ugrott görcsbe, amikor
bevillantak a boszorkányperekről és az úriszékek
kegyetlenségéről szóló történetek. Akárhogyan számolgattam,
nem jutottam kedvezőbb eredményre. Nincstelen nőként egy
veszedelmes világba csöppentem, itt a felvilágosult gondolatok
még meg sem születtek. Ennek ellenére lehetett volna rosszabb
is! Legalább nem a pestisjárvány kellős közepére érkeztem, de
tudtam, itt is könnyedén meghalhatok.
Elalvás előtt még egy idevágó információmorzsa is előbújt az
agyam rejtekéből, miszerint 1763-ban leégett a tihanyi
templom. Engem is meglepett, hogy ennyire emlékszem egy
nyári idegenvezetői diákmunkám során szerzett ismeretre.
Utolsó gondolatom az volt, hogy Katica beszédét kell
utánoznom, vagy inkább csendben kell maradnom, aztán
beszippantott az álom. Pontosabban mondva a gödör.

– Indulás – ébresztett az ismerős hang. – Pirkadatra ott leszünk.

Koromsötét volt, és mire sikerült kimásznom, Katica a
kapuban várt, kezében egy fáklyával. Csendben mentünk, de
nem bírtam tovább.
– Vécére kell mennem – súgtam neki.
– Hova?
– Pisilnem kell – mondtam hangosabban.
– Akkor eridj!
– Ide? – kérdeztem egy bokor mellé mutatva.
– Ahova tetszik.
 – Mivel töröljem meg?
– Kakálni is akarsz? – kérdezett vissza.
– Lehet.
– Nesze, itt a botom – nyújtotta kedvesen.
– Mit csináljak vele? – értetlenkedtem.
– Hát döfd a földbe, majd kapaszkodj belé.
– Nem kell bot. De mivel töröljem meg?
Hallottam, hogy zörög valamit, majd átnyújtott egy marék
zsenge levelet.

Pirkadt. Pontosan ott álltunk, ahol találkoztunk. A tanúja

voltam, ahogy ébred a természet: a nád susogása, a madarak
éneke, a békák kuruttyolása olyan volt, mint egy szimfónia. Már
egyáltalán nem ijesztett meg a láp – kisebb gondom is nagyobb
volt a csúszómászóknál. Észrevettem, hogy Katica engem
bámul. Ismét figyelmeztetett, hogy a mocsár veszélyes, a
kígyóktól is óva intett.
– Itt rekednem is veszélyes – mondtam ki hangosan.
– A bocskort és a ruhát hagyd itt. Nincs másik habitus. Ha
nem jársz sikerrel, kell majd.
– Igazad van.
– Az Úr vigyázzon rád! – morogta mérgesen.
Mielőtt beleléptem a lápos rengetegbe, visszanéztem rá.
– Eridj már!
Belegázoltam az ocsmány fertőbe, és kutattam benne a
kezemmel, a lábammal. Kerestem valami lyukat, forrást,
bármit, ami szokatlan. Katica mozdulatlanul állt.
Két órán át kerestem, csíptek a rovarok, talpamba annyi
mindent szúrt bele, hogy már sántítottam, mint Katica, de
semmit sem találtam. Kimásztam és keserves zokogásban
törtem ki, egész testemet rázta a sírás. Katica elővett egy kendőt
a köpenye alól, kihajtogatta és betakart vele, és hagyott sírni egy
ideig.
 ÚJ VILÁG

Mire hazaérkeztünk, a férje már nem volt otthon, aminek akkor

szívből örültem. A jéghideg patakhoz mentem, alaposan
megmosakodtam, majd becsavartam magam a vászonba,
leültem a fűre, és néztem a vizet. Vacogtam, rázott a hideg,
Katica pedig mesélt a férjéről és az életéről.
Az ura Cser István volt, a füredi seborvos, aki a tihanyi
apáttól bérelte a fürdőt. (Fürdőnek nevezték a Balaton-part
azon szakaszát, ahol a gyógyforrások feltörtek, és ahol a
mindenkori seborvos a gyógyító kezeléseket végezte.) Katica
pedig füvesasszony volt, vagy vajákos asszony – ha úgy tetszik.
Arácsi lány volt születése óta, a helyet sosem hagyta el, és a
ruha, amit adott, a néhai húgáé volt, akivel ebben a házban
cseperedtek fel.
– István meg itt ragadt – merengett el nedves szemekkel. –
Tán miattam.
– Honnan jött? – kérdeztem.
– Fejérvárról – válaszolta mosolyogva. – Mióta feleségül vett,
vissza se ment. Te? – fordult felém érdeklődve.
Meséltem neki Budapestről, hogy ott tanultam, ott végeztem
el a jogi egyetemet, de végül hazatértem, és Füreden dolgoztam.
Persze nem azt mondtam, hogy a füredi önkormányzati hivatal
művelődési osztályának voltam a jogi előadója, hanem azt
mondtam, hogy a falu bíráját segítő jegyző mellett
deákoskodtam.
A beszélgetés közben hozott egy tiszta inget, amibe
belebújtam. Itt mindenki rangjához illően öltözött. Ők paraszti
ruhákban jártak, és így én is azt kaptam. Ennek ellenére a
jómódú réteghez tartoztak: bírtak nemesi szőlőt itt helyben, és
megtudtam, hogy az arácsi szőlőbirtokok értékesebbek is
voltak, mint a fürediek. Pincéjük sajnos nem volt hozzá, ezért a
boruk kamrás volt, ami silányabb minőséget jelentett, mint a
pincés. Ezt én is éreztem az ízén: tényleg pocsék volt. A szőlőről
túl sokat is mesélt. Többet tudtam meg, mint akartam, untatott
vele, mégis figyelmesen meghallgattam, mert annyira büszke
volt rá. Végül megértettem, mekkora kiváltságot jelent. Nem
azért, mert nem kellett utána dézsmát fizetni, vagy hegyvámot,
hanem mert a paraszt ugyanazzal bírt, mint ura. És hát, ha neki
is volt olyan, mint urának, akkor talán hasonlítanak is, ugye?
Mint egy szivacs, szívtam a tudást magamba, mert ismerni
akartam a régi Füredet, hogy túléljem. István a fürdő seborvosa
volt, felesége egy paraszti származású javasasszony, akit a falu a
nők segítőjeként emlegetett. Mindenki ismerte, így nem volt
nehéz elterjesztenie rólam egy hihető mesét, mely szerint egy
özvegyasszony vagyok, aki hozzájuk szegődött.
Ami a vallást illeti – ami ekkor igencsak központi kérdés volt
–, az egész környék kálvinista volt, ahogy ők is.
– Te milyen vagy? – kérdezte komolyan.
 – Katolikus – mondtam meg az igazat.
– Nem baj! – legyintett.
Az elbeszéléséből sokat megtudtam, és sokat
kikövetkeztettem. Arács és Füred különálló falvak voltak, Zala
vármegye részeként, a kettő lélekszáma az ezer főt sem érte el.
Arácsot legfeljebb csak kétszáz ember lakta.
Az örökös földesurak a tihanyi apát, a veszprémi káptalan, az
Esterházy család és az Oroszy família voltak. Az Esterházy név
nem lepett meg, de az Oroszyakról semmit sem hallottam. A
balatonfüredi utcanevek között sem emlékeztem erre a névre,
pedig már a testvérvárosokról is elneveztek kis utcákat, annyi
volt.
Nagy erővel összpontosítottam, hogy megértsem Katica
mondatait, már fejfájás gyötört az erős koncentrációtól.
Gyengének éreztem magam és rázott a hideg – ment fel a lázam.
Megtörtént, amitől a legjobban féltem: valami megfertőzött,
napokra ágynak estem.

A következő eseményekre homályosan emlékszem.

Valószínűleg magas lázam lehetett, mert az álmaim és a valóság
között alig tudtam különbséget tenni. Néha anyám simogatását
éreztem az arcomon, máskor Katicát láttam, de amit biztosan
tudok, hogy Istvánnal bevittek a házba. Amin össze is vesztek,
mert István félt, hogy ragályos betegségem van, de Katica
kötötte az ebet a karóhoz, hogy azok csak szúnyogcsípések a
testemen. Iszonyatosan sok sebem lehetett, mert Katica
megállás nélkül kenegetett, és mindenhol csupa kenőcs voltam.
Lázasan álomképek között lebegtem. Olykor valóságosnak
tűntek, olykor nem. Megjelent előttem a Koloska-völgy,
rendőrök és rendőrkutyák kutattak utánam egy tucat
önkéntessel együtt, én pedig ott álltam, szólongattam őket,
integettem, de hiába erőlködtem, nem vettek észre. Anyám,
szokásával ellentétben, festetlen arccal jelent meg, szőke haját
összekötötte, egyik kezében zsebkendőjét szorongatta, másikkal
apámba kapaszkodott. Szemben álltam velük. Anyám szipogott,
madárcsontú csuklója reszketve törölgette vöröslő orrát, apám
gondterhelt arccal állt mellette. Szeme eltökélten csillogott –
még nem adta fel, hitt benne, hogy megtalál. Bármit beszéltem,
nem hallották, megérinteni sem tudtam őket. Végül, mint egy
őrült, sikítottam az arcokba, hol egyik emberhez futottam, hol
másikhoz, de hasztalan. Láthatatlan voltam, senki sem hallott,
csak bolyongtam, mint egy szellem. Álomban a rendőrök végül
találtak egy rothadó női testet, és intettek orvos apámért, hogy
azonosítsa. A szerencsétlen rohant a testhez, de elborzadni sem
volt ideje, mert csak egy pillantást kellett rá vetnie, és már
ordította anyám felé boldogan, hogy nem én vagyok az.
A zavaros képzelgés csúcspontja a régi vőlegényem, Péter
feltűnése volt. A való életben huszonhat éves voltam, amikor
faképnél hagyott, két hónappal az esküvőnk előtt. Sírtam utána,
de nem egy jellemtelen cserbenhagyóra kell gondolni, csak egy
szerelmes emberre. Igen, szerelmesre. Aki Eszterbe volt
szerelmes, és nem belém. Így hívják a feleségét. A kislányukat
pedig Alíznak…
Ebben az álomban mégis egy nagy, fekete újfundlandit
vezetve keresett a patakparton, és bizarr módon mellette
András állt, akivel a szerelmi kapcsolatom meglehetősen
frissnek volt mondható. András rendes fickó volt, de alig
ismertük egymást, hamar túl fog lépni az eltűnésemen…
Amikor e sorokat papírra vetem, már nem haragszom
Péterre. Igaz, ehhez idő kellett. Sok idő – pontosan
kétszázötvenhét év…

A lázálmokkal töltött napok után arra ébredtem fel, hogy Katica

mellettem ül egy széken, és ott alszik. A fényekből úgy ítéltem,
hajnal lehet. Fel akartam ülni, de a fejem iszonyatosan sajgott,
és csuromvizes voltam, annyira erősen izzadtam.
Mozgolódásomra Katica is felriadt, és olyan széles mosollyal
nézett rám, hogy mindjárt jobb kedvre derültem.
– Tudtam én! Erős lány vagy te! – rikkantotta.
– A szúnyogcsípések miatt? – kérdeztem rekedt hangon.
Annyira száraz volt a torkom, hogy égetett a beszéd.
– Igen. Nagyon magas lázad volt és hidegrázásod
rángógörcsökkel.
– Úgy néz ki, túlélem – néztem rá hálás szemmel.
– Túl, és többet a Posványos téged nem betegít meg –
jelentette ki vidáman. – Aki túléli, annak többet nem árt.
– Végre egy jó hír – krákogtam.
– Igyál! – nyújtott át egy fapoharat.
– Előbb forrald fel nekem, kérlek!
Zavart arcot vágott, de szó nélkül megtette.

Erőtlen voltam és depressziós. A betegségben lefogytam,

aminek más esetben talán még örültem is volna, mert a
legszűkebb gimis farmerom is bő lett volna a derekamon.
A láz megviselte a szervezetemet, az arcomat beesettnek és
sápadtnak láttam, sötét karikák jelentek meg a szemem alatt.
Csak az járt a fejemben, hogy vajon hazajutok-e egyszer, mert
most egy földönfutó senki voltam, aki a nyelvet is rosszul
beszélte és a szokásokat sem ismerte.
Katica mintha olvasott volna a gondolataimban, a semmiből,
padlósikálás közben azt mondta:
– Adél a téli napfordulóval érkezett. Téged meg a nyári hozott.
– Ujjával felfelé mutatott. – Majd vissza is röpít a téli forduló.
Akkor újra odamegyünk! – mondta, és elszántan csavart egyet a
ruhán. Láttam rajta, hogy hisz az ötletében, így én is hittem
benne – és abban a pillanatban újra kisütött a nap.
A következő napokat kettesben töltöttük az esti órákig, és a
füredi ómagyarra tanított. A jogban megismert latin szavaknak
is hasznát vettem, és az angoltudás sem volt hátrány, mert
szerencsére minden divatos volt, ami nem magyar, így az
idegen szavak használata kötelező volt. Még a paraszt is úgy
beszélt a bérleti díjról, hogy „terminusra megfizeti a kontraktus
szerinti cenzust vagy árendát”.
Istvánnak szerződése volt az apáttal a fürdő bérletére. A
kontraktust titokban elkértem Katicától, mert látni akartam és
tanulni belőle. Latinul íródott, de kibogoztam belőle, hogy a
fürdőt évi háromszáz forintért bérelte és az árendát két
részletben fizette. A határidőket mindig egyházi ünnephez vagy
alkalomhoz kötötték, ebben a szerződésben a Mária Magdolna
nap szerepelt. Folyamatosan faggatóztam, hogy megtanuljam a
világukat, és István szerződése révén legalább a pénzről és
annak értékéről lett némi fogalmam.
Érdeklődtem tudományos könyveik iránt is, de Katica ezt a
témát nem szerette. Óva intett az olvasástól, de számolni
kiválóan tudott, és István azért megtanította a kézjegye
leírására. Az olvasás nélkül pedig vígan megvolt. Nem kellett az
neki semmire, csak a nemesemberek leveleztek. Az egyházak és
hiteles helyek az oklevélszerkesztések miatt írtak, de a
köznépnek általában papírja és tolla sem volt otthon.
Egy nap egy magyar nyelvű jegyzetet vett elő.
– Ebből olvasol nekem, ha kérem? – kérte csillogó szemekkel.
– Természetesen – feleltem, és kíváncsian beleolvastam.
Egy botanikai katalógust – vagyis inkább egy jól kidolgozott
tudományos írást – tartottam a kezemben, amiben szemléletes
rajzokkal is segítették a beazonosítást.
– Heindel Ferdinánd kertjének katalógusa – olvastam fel a
címet hangosan.
– Hozzád hasonló ember írta – biccentett felém Katica
lelkesen –, pozsonyi jogtudós. Az urak kertjét a tollára se vette.
– És miért írt egy jogtudós növényekről?
– Mert szereti a kertet – nevetett fel. – Az uram szerint ő az
egyetlen becsületes prókátor.
Fűben-fában orvosságot keresett, és innentől fogva én is
segítettem neki. Ő a képek alapján könnyen és magabiztosan
azonosította a növényeket, én pedig felolvastam a hozzá tartozó
tudományos, ismertető részt. Nem voltam járatos a témában,
meglepetésként ért, hogy a nekem kedves búzavirágot
gyomnövénynek tartották a konkollyal együtt, csakúgy, mint a
pipacsot is.
 De nem ám csip-csup kerti kakukkfüvekkel és azok jótékony
hatásaival foglalatoskodtunk, hanem orvosbotanikai
szempontból is jelentős hatóanyagokkal, mint például a
szépasszony füve, vagy más néven ördögfű vagy álomhozó.
Ezek az elnevezések mind a maszlagos nadragulyát illették,
amely cserje nagyságú, erősen mérgező bogyós növény volt.
Nekem érdekes volt abból a szempontból is, hogy nyáron a
növényen egyszerre volt megtalálható a virág, a zöld és az érett
termés. Nyirkos részeken, főként erdők szélén találtunk belőle
sokat.
Vajon otthon is megterem ez a gyilkos bogyó, csak eddig észre
se vettem? Kiderül. A napfordulóval hazamegyek.
Azzal bíztattam magam, hogy az ittlétem egy nyaralás.
Meglehetősen különleges nyaralás, de egyszer véget ér.
– Ez nem halálos? – kérdeztem Katicát, miközben a
nadragulyalevél forrázatából készített löttyöt töltötte bele az
üvegcsékbe.
– A világon minden mérgez – válaszolt István. Éppen elhaladt
mellettem, míg én a nadragulya fekete bogyóit morzsolgattam
le egy fatálba. – A dózis teszi méreggé – folytatta, és a két ujja
közé vett egy apró bogyócskát. – Minden a mennyiség kérdése.
Gyermekeknél három-négy szem már halálos, te hat darabtól
már örök álomba szenderülnél. – Felsóhajtott. – Nekem legalább
tíz kellene – tette hozzá mosolyogva.
Én nem találtam ebben semmi mosolyognivalót. A növény
megijesztett, de Katica biztosított róla, hogy – habár minden
része mérgező – a leveleiből készülő forrázatban a hatóanyagok
elviselhető mennyiségben vannak csak jelen, így kitűnő segítség
köhögés csillapítására, nyugtató hatása miatt.
– Pár csepp a szemedbe – mondta széles mosollyal –, és
akkora lesz a szembogarad, hogy a férfiak elvesznek a
feketeségben.

A saját érdekemben még István elől is eltitkoltuk, hogy írástudó

vagyok – ráadásul nő létemre. Egyébként az ismerős szavak
írása is merőben eltért ekkoriban az általam ismerttől, például:
fürdő-fördő, együtt-edgyütt, kilenc-kilencz. Kazinczy még meg
sem született!
Katicával egész nap beszélgettünk, folyton gyakoroltam. Vagy
inkább folyvást? A nyelvtani szerkezetekre hamar ráéreztem, a
vala, -ván, -vén szavakat és ragokat könnyedén beillesztettem a
mondataimba: „ezt megértvén gyorsan alkalmazkodám”.
Fordítási tevékenységet végeztem minden mondat előtt, és ezt
nem bántam, mert így legalább jól meggondoltam, hogy mit
mondok. Katica így is féltett, hogy bajba sodrom magam az
ismeretlen terepen.
– Miért kapál ez az asszony megint? – kérdeztem egyik nap a
szomszédasszonyon csodálkozva.
– Mert utálja a gazt – válaszolt egykedvűen Katica.
– De hát tegnap is pont ott kapált… És nincs is ott semmi –
értetlenkedtem. – A fekete földet túrja csak.
– Anna! – nevetett fel. – Te nem sokat kapáltál, ugye?
Bólintottam.
– Nem azért kapálunk, mert gaz van – emelte fel a
mutatóujját –, az már régen rossz akkor – grimaszolt
lekicsinylően. – Azért kapálunk, hogy ne legyen gaz! Ha
rendszeresen kapálod, ki sem nő a gyom.
A kutyákat nem kötötték meg. Ha muszáj volt, akkor egy
ólban zárták őket el, de leginkább szabadon mozogtak.
– Nézd, Katica, megint jön engem üdvözölni – mutattam egy
csapzott kis mudifélére, aki a lábunk elé szaladt. Becsülettel
megszaglászott, és közben a farkát csóválta.
– Nem kell simogatni – mordult rám Katica.
– Tán irigykedsz, hogy hozzád egy se jön oda? – ugrattam. –
Azt mondják, megérzik, ki a jó ember.
– Nem azért jött ez – vágta rá. – Még nem ismeri a szagodat, és
új vagy neki.
– Azért jött, mert tetszem neki.
Megvakartam a kedves jószág füle tövét, de Katicának igaza
volt, nem kellett volna megsimogatnom: szürke lett a kezem a
kosztól. Ő csak nevetett, miközben a tenyeremet nézegettem és
azon csodálkoztam, hogy lehet ennyire mocskos ez az állat.
– Örülj, ha bolhás nem leszel! – vigyorgott.
Alig vártam, hogy a kúthoz érjünk és megmoshassam a
kezem. Megfogadtam, hogy többé nem simogatom meg az
idegen kutyákat. A veszettségtől a bolhán keresztül mindenféle
rám leselkedő borzalom megjelent előttem, amitől bekapcsolt a
figyelmeztetés, hogy ez egy antibiotikum és oltások nélküli
világ, így jobban teszem, ha kiemelt körültekintéssel járok el, és
nem teszem ki magam szükségtelen veszélynek, míg haza nem
jutok.
– Hiába simogatod őket – tért vissza Katica a kutyákra –, okos
állatok ezek. Ha elvennéd a gazdája tojását, akkor is fenékbe
harapna, ha szalonnát dobnál.
 – Megértettem – bólogattam, miközben alaposan megmostam
a kezem.
– Miért nem törlöd meg a zöldben? – mutatott egy fűcsomó
felé Katica, miközben a vizet ráztam le a kezemről.
– Az is koszos.
– Miért lenne koszos? – érdeklődött, mire próbáltam
érthetően magyarázni a dolgot, és meséltem neki a
baktériumokról és vírusokról. Hiába mondtam, hogy szemmel
nem láthatóak, titkon vizslatta a kezét, keresgette őket rajta.
A jövőről félve kérdezett, én pedig félve válaszoltam. A
legjobban persze a gyógyítás érdekelte. Egy-két esetről és orvosi
módszerről beszéltem, ez pedig lenyűgözte. Az internetről
hallgattam, helyette a könyvekről beszéltem, és úgy
magyaráztam meg mindent, hogy kihangsúlyoztam, hogy a
korról is a könyveimből olvastam…

Egy nap egy szekér állt meg a házunk előtt és egy jól öltözött,
középkorú nemesember rohant befelé Katica után kiabálva.
Halálos félelemmel a szemében állt a szekér mellett, míg a nő
vizsgálódott. Egy fekete ruhás öregasszony feküdt benne
mozdulatlanul, égre meredő tekintettel, rózsafüzérrel a
kezében, és megfeketedett vér csorgott a szája szélén.
– Megtért a Teremtőhöz – fordult Katica az emberhez, aki
nyomban összetört a hír hallatán. Hamarosan csak úgy rázta a
zokogás. Csókolgatta a halott öregasszonyt, beszélt hozzá, és
ahogy elindultak hazafelé, mellé telepedett a szekér hátuljában,
az élettelen testet az ölében tartotta és simogatta. Az anyja volt
biztosan, mert csak az anyját siratja így az ember.
 – A halál nem válogat – súgta oda nekem Katica.
Kevés szót váltottunk aznap, szomorú hangulat telepedett
ránk.
– Ki járt itt? – nézett rám István kérdőn, amikor hazaért. –
Melyik nemes?
– A Szilvássy uram – válaszolt Katica egykedvűen. – Az anyja
meghalt.
– Hány esztendős is volt? – kérdezett vissza.
– Tán nyolcvanháromba fordult még Mátyás napja körül –
merengett el a nő.
– A sok se tart örökké – sóhajtott István.
Katicához fordultam, ahogy kettesben maradtunk ismét:
– Honnan tudta István, hogy nemesember járt nálunk? –
kérdeztem óvatosan.
– A csizmanyomok – biccentett a poros utacska felé.
Sokáig nézegettem a csizmanyomot, összehasonlításképpen
megvizsgáltam saját bőrbocskorom nyomát is. És igen, a nemes
csizmája nyomot hagyott, míg a bocskornak nem volt sarka. A
mi lábnyomunkat a legkisebb szellő is nyomtalanul eltüntette.
 ERDŐ

Nagy sétákat tettünk a Koloska erdeiben, gyűjtöttük a kincseket.

A természet lenyűgözött frissességével és élénkségével, a
borostyán és a moha ekkor élte a fénykorát. A mesebeli
mohapárnákat épp így képzeltem el, ahogy bárányfelhők
alakját idéző rengetegként terültek el a földön.
– Ráléphetek mezítláb? – kérdeztem Katicát.
– Nálatok tán nincs moha?
– Ilyen nincs – válaszoltam megbabonázva. A talpamat
belesüppesztettem a simogató mohaszőnyegbe, ő pedig nevetve
csodálta gyermeki örömömet. Az erdőben a levegő is illatosabb
volt, zöldebb és sokkal harapósabb, mint otthon, és azt is nagy
levegővételekkel, mélyen szívtam magamba. Ha vadvirágért
mentünk, kosarat is vittünk, de általában a kötényünkbe vagy a
hátunkon viselt panyókába gyűjtögettünk, egy téglalap alakú,
minden csücskében kötővel rendelkező kendőbe – ez volt a
szövet hátizsák ükanyja. Ha semmi nem volt kéznél, akkor a
cseresznyefa kérgét vettük le, és tálcaként abba rakosgattunk.
Cseresznyéből annyi termett, még a háznál is, hogy Katica
vékában a fürdőhöz küldte Istvánnal – mindennapi jelenség
volt az árucsere a savanyú víznél. A helyiek leginkább búzára
cseréltek, vagy sóra. István a búzát Veszprémből hozatta, a sót
pedig a partról…
Egy alkalommal az erdőbe mentünk gyümölcsért is, amit
igencsak furcsállottam, mivel én ahhoz szoktam, hogy az
erdőben legfeljebb makkot találok, vagy tobozt.
– Itt diót, almát és körtét is szerezhet az ember – mutatott
körbe Katica.
– Bárki leszedheti? – csodálkoztam.
– Kóstolni bárki. A vándor is ehet róla – mosolygott –, de
szüretelni nem. Akié a verejték, azé a gyümölcs.
– Ide kijárnak dolgozni? Az erdőbe? – értetlenkedtem. – Kik?
– Gyűjtögetni mindenki szeret – magyarázta. – Ugyanúgy a
nemesasszony, ahogyan a parasztasszony is. Igaz, az egyik
kedvtelésből, a másik szükségből – vonta meg a vállát. – De az
erdőben igazság van az asszonyok között. Akié a munka, azé a
termés.
– És mindenki betartja? Ez igazán dicséretes.
Fordult a kocka, Katica arcán tükröződött az értetlenség.
– Pár szem almáért senki nem teszi kockára jó hírét –
folytatta. – Az igazán szegény ember végképp nem lop, mert
nincs semmije, csak becsülete. Ha azt is elveszíti, akkor mi
marad?
– Értem.
– Nálatok tán szabad lopni? Nem büntetik? – tudakolta
fintorogva.
– Nálunk is büntetik – mondtam. – Vannak jellemtelen
gazemberek. Azok mindig is lesznek.
 Egy ismeretlen bogyós termést vizsgáltam.
– Anna, a becsület nem jellem! – oktatott ki szigorúan. – A
becsület kötelesség, különösen a tiéd. Ezt sose feledd el!
– Miért különösen az enyém? – kérdeztem vissza.
– Ne csak ahhoz ne nyúlj, ami a másé! Mindent kerülj, ami
nem a tiéd. Te semmit egy ujjal se bánts. Mit találsz, azt is
visszaadd, különben elloptad.
– Miért mondod így ezeket? Én nem vagyok lopós!
– Az nem számít. Az kell, hogy a te kezedet senki a szájára ne
vegye. Beszélni se beszélj sokat, hogy ne hazudj.
Nem válaszoltam, de elkerekedett a szemem a sok intésre.
Katica megmagyarázta:
– Aki hazudni szokott, az a lopást se szégyelli. És te hazudni
kényszerülsz.
Némán lépegettem, az utamba kerülő gyümölcsfákat nagy
ívben kikerültem.
– Ezt kóstold meg! – mondta, ahogy jókedvűen nyúlt egy
almáért.
– Nem, köszönöm.
– Erről szabad. – Nyitott tenyerében egy szép almácskát
tartott felém mosolygó arccal.
– Nem kívánom, köszönöm.
Megrántotta a vállát, jóízűen beleharapott a gyümölcsbe,
majd folytatta a mondandóját. Az asszonyok mártásokat és
liktáriumokat gyártottak a gyümölcsből, néhány férfi pálinkát
is, de a bort jobban itták.
– István nem szereti a pálinkát? – kérdeztem.
– Náluk nem volt – vonta meg a vállát Katica. – Én viszont
szeretem.
Szamócából, szederből és áfonyából sokat láttam, és az egres,
som és a kökény is megtermett. Csipkebogyóból pedig akkora
bozótosok tűntek fel, amelyek az átlagos házak méreteit is
jócskán meghaladták. A gyümölcsök az ecetkészítés miatt is
jelentős szerephez jutottak, mert a borecet meglehetősen drága
volt. Amit lehetett, azt persze megettük más módon, csak az
ehetetlen savanyú vadkörtéből és vadalmából készítettünk
ecetet.
Az eszközök fából készültek. A fakalapács formáján elsőre
meglepődtem, de hamar ráéreztem a használatára: a vad és
kemény savanyú almácskákat összetörtük a kalapáccsal egy
favályúban, majd hordóban pihentettük, és miután
felemelkedett, kipréseltük…
– Milyen nagy almák lógnak azon! – Mutattam egy nemesi
kertben álló terebélyes almafára, melynek ágai majd
leszakadtak a hatalmas, piros gyümölcsöktől.
– Pár esztendő, és az is csak apró savanyút ad – vakkantotta
Katica. – Nem ide való ez, csak ezek szeretnek kísérletezgetni.
A nemesek kertjeiben nagy divatnak örvendett a termesztés.
Ismerték a különböző oltóágakat, és cserélgették is lelkesen, de
Füreden leginkább a körte-, barack- és szilva-, valamint a
meggyfát szerették.
Sokat jártunk az erdőbe. Katicának ez volt a valódi otthona,
itt mindig vidámabbnak tűnt, a rengeteg munka dacára is.
Bejártam vele én is, segítettem a fák alatti aljnövényzetet
megtisztítani, és gyűjtögetni.
A korán érő cseresznyét kóstoltam elsőként. Kis szemű és
igénytelen külsejű volt, de azért jó ízű.
– Ha közelebb ültetnéd a fáidat, nem pedig az erdő közepébe,
akkor nem kellene minden nap ennyit gyalogolni. A lábad is
ezért fáj. Állandóan cipekedünk – fakadtam ki, miközben az
aprócska cseresznyét forgattam az ujjaim között.
– Ez szabad föld – tárta szét a kezét. – Itt minden az enyém,
amiért izzadok. A gyümölcsös után fizetni kell.
Gyorsan megértettem. Van, ami nem változik: az adóelkerülés
egyik mosolyogtató módja volt ez. Az asszonyok – okosan – az
erdőbe ültettek, kivonva magukat az adó alól. A lombok
rejtekében a csonthéjasok termesztését és nemesítését egymás
mellett végezték, és kívülről tudták, ki melyik fát gondozza, így
ebből sosem kerekedtek viták.
Semmi nem ment veszendőbe, a hasznosítás száz százalékon
működött: a cseresznyét elsőre megfőztük levesnek, a levét
örömmel megittuk, majd a gyümölcshúst vágott nádszálra fűzve
megsütöttük desszertnek. Katica az aszaláshoz is kitűnően
értett: kenyérsütés után a kemencében mindig készített szárított
gyümölcsöt is. Remekül főzött, tepsis mézes sült szilvájának az
egész faluban híre ment, olyan különlegesen fűszerezte. Nekem
mégis a csete, azaz a bodzabogyólekvár lett a kedvencem.

Egy napon egy jajgató parasztasszony érkezett Katicához, a

lányát cibálva. Elsírta bánatát, majd többször is megpofozta
előttünk a gyereket, miközben segítségért könyörgött. A lány
tisztessége vitatott volt Arácson, a büntetést nem kerülte volna
el. Ha a nászéjszakán bebizonyosodik, hogy nem szűz,
helyrehozhatatlan szégyent hozott volna a családjára, és a
vőlegény is megbüntethette volna jegyesét – így hát rohantak
Katicához segítségért.
Megtudtam, hogy a pióca felhasználása igen széles körű –
habár ezt a fajta felhasználási módot az asszony titkolta István
előtt is. A faluban agyonverték volna, ha kitudódik, hogy ilyen
istenkáromlásban cinkos. A lány kis szeméremajkához piócát
helyezett, ügyelve arra, nehogy véletlenül bemásszon a
parazita, ily módon kicsiny seb keletkezett, amitől folyt a
páciens vére. Ezzel a módszerrel a leány és az anyja, ha ügyesek
voltak, megtéveszthették az újdonsült férjet.
Az én ötletem ehhez képest igen szegényes fantáziáról
árulkodott, mert amikor az esküvőt javasoltam a havibaj
idejéhez igazítani, válaszra sem méltattak.
Katica bába, piperés, népi patikus és vajákos volt egyben. A
sebekre kamillás kencéi voltak, a köhögésre kakukkfüves és
mentás zsírt kevert, a mellkasra tette. A kicsúszott vállat is a
helyére tudta tenni, a töréseket megpróbálta sínben rögzíteni.
Olyan gyógyító volt, aki kozmetikumokat is készített, illatos
edénykékbe zárva a fürdőnek is ő szállította a keverékeket…

Az állatvilág is tartogatott számomra meglepetéseket.

Sokszor ettünk tojást reggelire, de nem tyúktojást, vagy ahogy
ők nevezték tikmont, hanem fürjtojást. A füre madarak ellepték
a vidéket, mindenfelé az ő fészkükbe lehetett botlani, úgy
vélem, a mennyiségük miatt kapta róluk Füred a nevét.
– Hová ment István? – érdeklődtem Katicától a reggeli
közben.
– Az Evetesbe.
 – Az micsoda?
– Ahol az evetek laknak – villantotta rám foghíjas mosolyát.
Egy sor értetlenkedés után rájöttem, a mókusokat kizárólag
evetnek hívják, és egy egész erdőt neveztek el róluk Evetesnek.
– A medvét ismered? – puhatolóztam óvatosan.
– Ki nem ismerné?
– Az evet miatt érdeklődtem, hátha a medvét máshogy
nevezitek.
– Ne vágj már ilyen gyászos képet, Anna! Nem kell tartanod a
medvétől. Már egy ideje nem láttak errefelé. Nem jár le a
Bakonyból. Egyél! – biccentett a fatányéromra. – Fölöstök nélkül
nem győződ a munkát!
– Farkas, vagy ordas? – folytattam tovább mosolygást
erőltetve.
– Van. Túl sok van. Ordas is, meg nádi is.
Remek hír! Igazán remek!
Több falat nem ment le a torkomon, pedig az ételek ízlettek.
Intenzívnek találtam mindent, talán mert erőteljesebb
alapanyagokkal dolgoztak. A természet vadabb volt, néha
ijesztően veszélyesnek tűnt.

Macskát minden háznál tartottak, de nem házi kedvencként

kényeztették, hanem a ház szükséges tartozékát látták benne,
azaz egy hatékony egérfogót. A kutyák sora jól ment,
megbecsült és hasznos társként tekintettek rájuk. Tán az ember
szívéhez jobban hozzánőttek, mint a macska, de ez persze még
korántsem azt jelentette, hogy modern módra dédelgették volna
őket. Éppen ellenkezőleg: elhalmozták őket feladatokkal. A
rájuk osztott munkát az általunk is ismert hűséggel,
lelkesedéssel végezték, és a porták átlagos, kis méretű,
jellegtelen csahosai idomítottabb jószágnak tűntek, mint a
kutyaiskolákat kijárt újkori testvéreik. Nem játékfeladatokat
végeztek, nem a labdát kellett visszahozni egy jutalomfalatért
cserébe, hanem nyájat terelni és a gazdájuk tyúkólját
megvédeni a rókától. A munkájuknak valós tétje volt, nem
buksisimogatásért cserébe végezték, és nem játékból. A paraszt
vagyona, étele és ezzel élete volt a tét. A mindennapi
boldogulásában, az egyről a kettőre jutásban a kutyák is
kivették a részüket a gazdáik oldalán, és az emberek jól
szerették a kutyáikat. Az egyszerű házőrző órákra az ebek
inkább relaxációs tevékenységként tekinthettek, nem zavarta
őket a tornácok tövében lustán elnyúló macska sem.
Katica és István jó párost alkottak. A testnedveket közös
lelkesedéssel fürkészték, és a megoldásokat mindketten a
mérgek kiürítésében látták. István racionálisabban közelítette
meg az emberi testet, a vizeletet például hosszan vizsgálgatta
üvegcséiben. Ő a pulzust is figyelte, emlékeztem arra, hogy az
enyémet is ellenőrizte lázálmaim alatt.
A szoba egyik sarkában bizarr módon ott sorakoztak a
gömbölyű fenekű, nyakban karcsúsodó üvegpoharakban a
vizeletminták, István reggelente a fény felé tartva obzerválta
őket. A terjengő húgyszag nem zavarta egyiküket sem. Az
emberi test iránti szenvedélyben egyformán osztoztak, de
Katica azért szakrálisabb vonalon mozgott: például esküdött,
hogy a viselős nő első trimeszteri zavaros vizeletéből
kiolvasható a magzat arca.
 A nép az ünnepeket, mint a május első napját, nagyböjtöt,
húsvétot, adventot különlegesnek tartotta a gyógyászat
szempontjából is. Mindennek megvolt a leghatásosabb napja.
Az érvágásra ezeken a napokon túljelentkezés volt. Míg István
műszereket használt, Katica a népi gyógyászat természetes
tárgyaival operált. Például az egyik leggyakrabban használt
különleges gyógyászati segédeszköze a marhatülök volt. A véres
köpölyözéshez a szarvval előbb felsértette a bőrt, és úgy
helyezte rá – felmelegítve –, hogy a vákuumhatás beszippantsa
az adott területet, és ily módon megtisztítsa a mérgektől a
páciens testét.
– Karcold! – mutatott a saját combjára, hogy megtanuljam.
– Nem akarlak bántani – grimaszoltam, és visszanyújtottam a
marhaszarvat.
– Nem oly egyszerű ám vért fakasztani – mondta
figyelmeztetően, miközben nemet intett fejével, és
visszautasította a tülköt. – Csináljad!
Remegő kézzel odanyomtam a tárgy hegyes végét Katica
bőréhez, és lassan, de erősen nyomtam befelé.
– A lábamat nézd, ha már szúrod – horkant fel.
– Te kérted, nem én akartam!
– Csináljad! – Lenyomta a kezem erősen, és jó mélyen
belevágta a tülköt a bőrébe.
Végre felserkent a vér, és elengedte a kezemet – sosem
gondoltam volna, hogy az emberi bőr ilyen vastag és erős.

Ha Katicának a nők egyenrangúságáról, lehetőségeink korlátlan

voltáról meséltem, egykedvűen fogadta, és ezt kezdetben
nehezen értettem meg. Nem akart ő tanulni, neki jó dolga volt
István mellett. Később rájöttem, hogy ez nem szűklátókörűség
volt, inkább nem értette a fejlődés eredményeit az előzmények
nélkül. Nekem 2320 ugyanúgy értelmezhetetlen lett volna ilyen
módon, ha például a robotbarátok és házastársak előnyeiről
mesélt volna valaki, aki a jövőből érkezett.
– Elég a nőknek a gyermekáldás és a háztartás. Bőven elég –
mondta.
– De ha tudnál írni… – kezdtem bele.
– Akkor csak még több dolgom lenne – zárta rövidre.
Elgondolkodott. – Géza király, tudod, ki volt?
– Igen, tudom.
– Na, annak az asszonya, a híres lovas asszony…
– Sarolt? – kérdeztem pontosítás gyanánt.
– Sarolt, vagy Ági, vagy Zsuzsi… mindegy! – mosolygott Katica.
– Uralkodott vala az országon, és nem a háztartást vezette.
– Na, látod – okoskodtam tovább –, neki se volt rossz sora. És
nem csak a háztartást vezette. Mária Terézia, a magyarok
királynője, ő is nő. És ő is tud írni.
A női jogokról részletesen felvilágosított. A férj nem válhatott
el, ha másik nőt kívánt magának. Amíg a felesége
megbocsájtott, addig őt tartották a hites nejének. A hűtlen férj
csak akkor házasodhatott újra, ha az asszony elengedte, és
elvált tőle. Ami a szerelmi házasságokat illette, Katica és István
szerették egymást, ebben biztos voltam, és tegeződtek is – igaz,
szigorúan csak otthon. A nemesi házasságokat Katica ennyivel
intézte el: „Föld a földhöz”. A házasságról általában azt tanította,
hogy „Amint felkötöd a kontyot, felveszed a gondot”. Gyermekük
nem volt, de erről tapintatból nem kérdeztem.
– Miért ilyen különbözőek a kopjafák? – kérdeztem egy
temető mellett elhaladva.
– A kisebb az gyermeké, a nagy az emberé.
– De itt majdnem az összes kicsi – válaszoltam döbbenten.
Nyomasztó látvány volt. Eddig jelentősen alábecsültem a
gyermekhalandóság mértékét, de gyermeksírt láttam
mindenhol, bármerre is pillantottam. Mint megtudtam, a
gyerekek többsége születéskor vagy karonülőként meghalt, és a
szülésben sok asszony is az életét vesztette. Így a gyermek
mellett sok esetben az anya is ott nyugodott. A gyermekágyi láz
miatt – rendszerint.
A temetőben is gyümölcsfák sorakoztak, a szegény ember itt
is találhatott harapnivalót. Egyszerűen mindenben praktikusan
gondolkodtak.

Egy alkalommal drága öltözetű asszony kereste fel Katicát.

Halványzöld ruhája kifejezetten illett sápadt arcához: kiemelte
komor szépségét, a hideg, de szabályos vonásokat. Világoszöld
szemében megláttam a reszkető aggodalmat, bár ahogy hófehér
kezeit tördelte beszéd közben, idegessége ellenére is harmóniát
sugárzott. Jeges harmóniát. Az előkelő szoknya halvány
sárgásfehér virágmintáit a fénysugarat visszaverő ezüstszálak
mutatták meg. Mintegy óvó kerítésként ölelték körbe a
szégyenlős, penészzöld szirmokat, de le is buktatták őket a
figyelmes szemek előtt.
A beszéde is csillogott. A durva hangsúlyok hiányoztak, a
szavak csilingelve gurultak ki a szájából, elpattogva egészen
Katica lábáig, miközben a hölgy befelé sietett.
– Hol van a kis Ádám? – kérdezte Katica a homlokát ráncolva,
amint meglátta az asszonyt.
– A szekéren fekszik.
A kocsis összekulcsolt kézzel és lesütött szemmel őrizte a
különleges rakományt, talán imádkozott mellette.
– Nem tér magához – rebegte az asszony. – Egyre tovább
tartanak a rángások és egyre nehezebben tér vissza közénk… –
Elsírta magát.
A szekéren egy gyermek feküdt, akit elsőre halottnak hittem.
Katica gyengéden kisimította a fiúcska porcelánszín
homlokából az odatapadt nedves fürtöket, fölé hajolt és fülét
egy pillangó könnyedségével tapasztotta a gyermek mellkasára.
Összpontosító figyelemmel hallgatta a vézna, aprócska test
szívverését. A vizsgálat közben is maradt ereje egy bátorító
mosolyra az asszony felé.
A fiú nem lehetett több hétévesnél. Fennakadt szemgolyói a
félig csukott szemhéjak alatt izgágán ugráltak jobbra-balra,
mintha valamit keresnének, talán egy fogódzót, amibe
megkapaszkodva végül megpihenhetnek. Az úri kisruha úgy
tapadt testére az izzadtságtól, mintha egy nyári zápor áztatta
volna el, holott a nap hétágra sütött. Kékes arcán a száradt
nyálfoltok szélei feloldódtak a friss patakocskától, ami ráérősen
szivárgott az erőtlen, szürkés-fehér szájacskából kifelé.
A látványba belefacsarodott a szívem, és hálás voltam a
görcsös, szűnni nem akaró szemmozgásnak, mert az életet
jelentette. A szem a lélek tükre – valóban, a fiúcska piciny lelke
segítségkérően kapálózott fel-alá testében és kétségbeesetten
kereste a biztos pontot, amibe belecsimpaszkodhat. Aprócska
feje alatt nehéz vánkosok pihentek, lába sarkán kötés volt,
vézna karjai ökölbe szorított markokkal úgy tartották az üres
levegőt, mintha meg akarnának ragadni egy láthatatlan kötelet,
amibe belekapaszkodva a fiú tán megmenekülhet.
– Milyen gyakran ragadja el? – tudakolta Katica
felegyenesedve.
– Majdnem minden nap. Van, aki szerint az ördög műve. Az
apja elől is elrejtem. Pillantani sem szeret már rá.
– Ne higgye ezt el! – bosszankodott Katica. – Ártatlan
kisangyal. Nem tehet róla. A tekintetes úr pedig tudja ezt. –
Nagyot sóhajtott, majd folytatta: – A Mórocza kisasszony, a kis
Rozália… a férjének kishúga. Őt is gyötörte vala így a kór.
– Az uram azt hajtogatja, ilyen görcsöket nem látott még soha
– szipogta kétségbeesetten az anya. – Kezdi azt hinni ő is, hogy
ez valami istentelen szörnyűség.
– A kis Rozáliát elragadta karonülőként. Ádámka pedig
hősiesen küzd!
Eskór, vagy más néven frász – így hívták, amikor görcsös
rángatózások közepette a beteg elesett, bevágta a fejét, gyakran
még a nyelvét is elharapta. Epilepszia. Volt, akik szerint az
ördög cibálta őket, vagy a sátán rángatta a lelküket, egyenesen a
pokolba húzva őket. Mások szerint a fiút a hideg folyóba kellett
volna dobni, hogy a kárhozat tüze kialudjon a testében, és
megtisztulva megtérhessen a teremtő Úrjézushoz. Nem
ismerték a betegséget, gyógyítani sem tudták, ezért inkább
féltek tőle.
Kivéve Katicát és az anyát. Titkolták a rohamokat, nehogy az
ostoba kiközösítés az üldözésig fajuljon. Katica nem tudott
segíteni, csak a tünetek enyhítésére volt képes: a rohamok
ritkítása érdekében hűvös helyet, sok pihenést és szeretetteljes
légkört javasolt, valamint nyugtató főzetet, amelyhez
gyógynövénycsomagot állított össze.
– Ti ismeritek e nyavalyát? – fordult felém a kérdéssel, amikor
már csak ketten voltunk.
– Nem vagyok orvos, de úgy tudom, hogy az agyban
elektromos kisülések jelentkeznek, azok okozzák a görcsöt.
Katica értetlen szemekkel meredt rám.
– Az elme rendetlenkedik – mondtam bizonytalanul.
Elektromosság? Nem vagyok normális, hogy ezt mondtam
elsőre.
– Mit ad rá az orvos?
– Attól tartok, hogy én ebben nem tudok segíteni. –
Csüggedten meredt maga elé, ezért hozzátettem: – Várjál,
eszembe jutott valami mégis.
A szeme egyből felcsillant.
– A masszírozás nyugtató hatású, hátha a fiúnál is beválna.
Értetlen arcát látva inkább megmutattam, mire gondolok: a
nyakát és a hátát is jól meggyömöszöltem, miközben az
asszonyról kérdezgettem. A hűvös méltóságot árasztó asszony
neve Oroszy Krisztina volt, aki az arácsi nemes Mórócza
Sámuelhez ment feleségül. A híres-neves füredi Oroszy
famíliából származott, és ide Arácsra házasodott.
Finom beszéde ámulatba ejtett, ezért lágyítottam a
hangsúlyokon, megpróbáltam hozzá hasonlóan beszélni,
hangosan utánoztam. Katica egyáltalán nem bánta a dolgot:
megmosolyogta, és vidáman bólogatott, ha jól eltaláltam az
előkelő stílust.
 A FÜRDŐ

Pénteki nap volt, amikor a vízpartra elértem, és először

elhagytam Arácsot. Kíváncsian készültem az alkalomra. A
gyógyforrások mellé épített fürdőházas telep a Szívkórház
ősének tekinthető, és mi aznap oda tartottunk. A fürdőhöz. Az
elnevezés a parti vidéket is jelölte, vagyis a XXI. századi Tagore
sétány környékét.
István nemcsak szállást és kosztot adott, hanem munkát is.
Hálával tartoztam neki, ezért megfogadtam, olyan keményen
dolgozom, ahogy csak bírok. Ez idáig nem töltöttünk sok időt
együtt, de annyit észrevettem, hogy boldogtalan. Ennek oka
nem lehetett Katica, mert mogorva vonásain felesége puszta
látványától engedett. Kétféle boldogtalan létezik: van, akit
tompaság jellemez, és teher neki az élet folyása, de meghalni is
fél – István nem ide tartozott. És van a másik fajta, aki
türelmetlenül nyújtózik valami után, amit nem ér el, ezért
gyakran mérges. István ez utóbbiba tartozott, nem csoda, hogy
eleinte tartottam tőle.
Hajnalban indultunk, és még olyan hűvös volt, hogy
nagykendővel a hátamon is fáztam. Hiába volt nyár, köd
fátyolozta be a tájat, borzongatóan szép úton haladtunk. Ahogy
végigmentünk Arácson, a vízimalomra, a templomra és a
nemesi házakra is egészen más szemmel néztem: egyre több
mindent láttam bennük, mert egyre többet értettem meg e
világból.
Az arácsi katolikus templom jelentéktelen, szolid épületébe
még Füredről is átjártak, mivel ott még a török elpusztította a
katolikus templomot. Igaz, kevesen jöttek, alig akadtak páran.
Amikor azt kérdezgettem, merre volt a régi füredi katolika
templom, a siske szó is elhangzott.
– Teljesen elpusztult? – csodálkoztam.
– Megmihálylott – válaszolt István mosolyogva.
Biztosra vettem, hogy az épület az általam is ismert
felsővárosi Szent Mihály templomrom helyén lehetett.
– Nincs is templom Füreden? – fordultam Katicához.
– Dehogynem. A mienk! – válaszolta büszkén, és nyomban
éreztem, hogy érzékeny a téma. – Ez az arácsi is minket illetne,
de fegyverrel elvették tőlünk. Most az Esterházy Károly
vigyázza – biccentett a templom felé, haraggal a szemében.
A vallási különbségek meghatározták a mindennapi
életviszonyokat is, habár István és Katica modern
gondolkodásúnak számított, és soha egyetlen gúnyos
megjegyzésük sem volt arra, hogy katolikus vagyok. A
református István egyébként a katolikus tihanyi apáttól bérelte
a fürdőt – a gazdasági érdekek ez esetben is felülírták a vallási
meggyőződéseket, és persze a papok is szerették a pénzt, nem
érdekelte őket sem, honnan jön…
A napszámosok aratásra készültek, az állatokat is kifelé
hajtották, ahogy mi a víz felé tartottunk, én nem is vettem észre,
hogy odaértünk. Sokkolt a látvány. Pontosabban annak hiánya,
mert jóformán csak legelők mellett haladtunk el. Az általam
ismert Füredet ekkor ideiglenesen el is temettem magamban, és
úgy vettem, mintha idegen tájon kirándulnék – mondjuk egy
szafarin.
A Kisfaludy strand helyén egy marhaitató feküdt – örökre a
retinámba égett a narancssárga fényekben úszó napfelkeltével,
a víztükör csillogásával. A partszakasz vadsága és az épített
környezet hiánya érintetlen, Afrikához hasonló világra
emlékeztetett, mert a szafaris reklámanyagokban a lemenő nap
fényében mindig feltűnt egy gnú- vagy bivalycsorda sziluettje a
majomkenyérfák mellett. Itt pedig a szürke marhák bőgése és a
madarak csiripelése késztetett megállásra. Ámulatba ejtve
figyeltem őket, ahogyan elfekszenek a part homokos iszapjában,
és nagyképűen fetrengenek. A legyektől a fejüket rázva
próbáltak megszabadulni, vagy a bőrizmok remegtetésével
hessegették őket magukról, miközben hangos felhorkanásokkal
játékosan dörgölőztek egymáshoz is. A megnyugtató, idilli képet
a libák totyogása tette teljessé, akik fel-alá gázoltak a
végtelennek tűnő Balaton homokos partján.
Sikertelenül találgattam, merre járunk. Egyrészt a víz előtt
vad nádas terpeszkedett, hatalmas kákabokrokkal, mögöttük
halászok bújtak meg. A háromszögletű halászhajlékok előtt a
férfiak már korán főztek a tűzön, így a parti sétány inkább
hasonlított horgásztó melletti táborhoz, mint munkahelyhez.
Másrészt épületek sem voltak sehol, helyette az emberek
nyári szállásokat vertek fel összevissza, és – leszámítva egy-két
egyenfaházat – egyszerű fabarakkokban és sátrakban
tanyáztak. Éppen ekkor ébredeztek, indult be a reggeli élet.
Az általam ismert Szívkórház helyén faépítmények és fából
épült fürdőházak álltak, csak egyetlen kőépületet emeltek. Itt
végezte István a seborvosi kezeléseket. Füreden a lélekszám
csak hétszáz körül mozgott, de májustól a szám jelentősen
megugrott a látogatók miatt, akik ezeken a nyári szállásokon
vagy a helyi lakosoknál kvártélyozták be magukat –
természetesen a gazdagabb nemesemberek saját, igényes nyári
faházakat tartottak fenn.
– Télen mindenki eltakarodik innét – szólt oda nekem Katica
–, s akkor jobban szeretem. Ahogy jön a hideg, urat nem látsz
errefelé. Azok kényes seggűek. Nem bírják a napot se, szelet se,
nemhogy a hideget.
A fűtés, illetve a technikai fejlettség valóban különösen
nehézzé tette a teleket. Ezek a faházak egyszerűek voltak és
komfort nélküliek, csak aludni lehetett bennük – élni nem. A
fából és sárból tapasztott falusi házakban is a konyhában volt a
kályha, így az igazán autentikus füstös konyhát is volt
szerencsém élőben megcsodálni – és bőven kimerítette a
rusztikus konyha fogalmát. A téli hideg és a folyamatos fűtés
óriási erőfeszítést követelt a mindennapi élet során.
– Mikor zár be télire a fürdő? – kérdeztem.
– Mindszent havában már inkább csak pakolunk – mondta
Katica.
Hamarosan az ivókúthoz, azaz a Kossuth-forráshoz értünk. Ez
az általam is ismert helyén volt, egy faodúba foglalva. Katica
oldalba lökte Istvánt.
 – Neh! Anna ide is járhat. – A forrástól északnyugatra fekvő
kicsiny kápolna felé mutatott. Egy haranglábat is
megpillantottam. Jó érzékkel a lankás lejtő tetejére helyezték el,
csalogatóan, a későbbi Horváth-ház nagybejáratának
környékére.
Ez a katolikus kápolna volt az egyetlen, ahova Füreden a
katolikusok mehettek. Valójában nem is a helyieknek épült,
hanem a nívós vendégeknek, hogy az Udvar kedvenc főurai
tudjanak misét hallgatni – akár fürdőzés közben is.

Később sokat jártam a kápolnába, aprócska méretével hamar

belopta magát a szívembe. Csupán huszonöt fő fért el benne:
nemegyszer a hívek szabad ég alatt sorakoztak, és a tűző napon
izzadva, állva hallgatták a tihanyi szerzeteseket. Ráadásul
kiszámíthatatlan volt a miserend, az a pap misézett, aki éppen
kezeltette magát, vagy erre járt. Állandó lelki gondozásról nem
lehetett beszélni – talán én épp ezt szerettem benne –, de azért
mindig akadt miséző a főúri vendégek tartózkodása alatt.
Szokásommá lett, hogy minden nap betértem. Úgy hittem,
nekem különös jogom van Istenhez. Úgy tartottam
igazságosnak, hogy rám jobban illik figyelnie, hiszen egy
időutazás nem lényegtelen dolog. Egyértelmű biztatást vártam
tőle, egy jelet, de nem kaptam semmit, bárhogy kerestem. Pedig
nem az én hozzáállásomban lehetett a hiba, bőven adtam rá
lehetőséget.
– Te űzöd az Istent – jegyezte meg egy nap István.
A látogatásaim alatt azt is megfigyeltem, hogy a fények
naponta változó részleteket világítanak meg az oltárképből.
Jobban szerettem egyedül lenni a kápolnában, de megesett,
hogy társaim akadtak. Egyik nap például egy öregasszony
mosolygott rám nedves szemekkel.
– Az első hajnali fény Krisztus születése napján éppen a
kisded Jézusra esik – mondta, és mutatta az ujjával is.
Néhanapján zavart, hogy mások is ide járnak. Attól féltem,
hogy piszlicsáré ügyeikkel lekötik a nagy tervezőt, holott ennél
sokkal fontosabb dolgokra kellene időt szakítania – például
rám. Volt nap, amikor megsajnáltam a kis kápolnát, a súlyos
titkok tudóját, amely fáradhatatlanul hallgatta az embereket. De
talán a vándorok imái megszínesítették a szokásos miatyánkok
unalmát. Sokat képzelegtem Istenről is, ahogy eljutnak hozzá az
imák. Ahogy a mennyezet elnyeli a katolikus kisasszonyok
titkos, szerelmes fohászait, az aggastyánok gyásszal teli sóhajait.
A kupolát egy tölcsérnek láttam, ahol az összes röpke könyörgés
békésen megfér a megindítóan hosszú imádságos könyvbéli
szövegekkel, ahol a pátoszos kérések összegabalyodnak a
meghitt és intim imádságokkal, mint egy füstfelhő. Így érkeznek
a gondolatok Istenhez: mint a gomolygó füst a kéményben. A
kémény pedig a kápolna tetején diadalmaskodó kereszt.
Csak Isten tudná pontosan megmondani, mennyit kértem,
könyörögtem, hogy juttasson haza. Kértem, könyörögtem?
Parancsoltam, fenyegettem! Majd újra kértem, de semmi sem
használt.

Az Anna Grand Hotel helyett egy pici nádtetős kocsma várta a

betérőket már korán reggel. Több ember tobzódott előtte, mint
a kápolnánál, és mi is oda tartottunk. Nem messze tőle egy fából
épült, újnak látszódó vendéglőt láttam – ez volt az Oroszyak
étterme –, ezenkívül a Hotel Ipoly helyén egy istállót.
A korai nap melegét a tarkómon éreztem. Hamar feltűnt a
megszokott, lombos fák hiánya is, mert nem volt semmi, ami
árnyékot adott volna. Csak egyetlenegy gyümölcsöskertet
fedeztem fel, tőlünk távolabb.
– Az is a fürdőhöz tartozik, onnan ehetsz bármit – mutatott a
kert felé István, miközben odaértünk a kocsmához. A sötét kis
faházban bajszos, vékonyka férfi fogadott minket.
– Anna, ez itt Tóbiás. Füred egyetlen zsidó embere – mutatta
be István a fogadóst, aki mögött ekkor megjelent egy asszony is,
a fülében feltűnő fülbevaló lógott.
– A feleségem, Golda – mondta Tóbiás, és megsimította a nő
karját.
Kedvesen bemutatkoztam neki is.
– No, döntöttél, Tóbiás? Mi lesz a neved? – kérdezte vidáman
István. – Ezután hogy mutassalak be?
Értetlenül nézhettem, mert István magyarázattal szolgált.
– A zsidók csak egy nevet kapnak születéskor. Ugye, Tóbiás? –
A férfi egyetértően bólintott. – De most az a hír járja, hogy
kötelező lesz két nevet viselniük.
– És olyan szerencsénk van, hogy magunk választhatunk –
mosolygott Tóbiás. – Ki választhat magának nevet manapság?
Van, akinek hitvány név jutott, és azzal kell élnie, én meg
kereshetek kedvemre!
A zsidók későbbi sorsának ismeretében nehezen ment nekem
a mosolygás, bár megnyugtatott, hogy ez a vidám fickó sosem
fogja átélni a későbbi borzalmakat.
 – Milyen nevet fog választani? – kérdeztem.
– Legyen Füredy, ipszilonnal, mint a konkurencia – nevetett
István, és az Oroszy-étterem fele mutatott.
– Úgysincs több zsidó Füreden – helyeselt Katica. – Te lehetnél
a zsidó Füredy Tóbiás.
– Nem is hangzik rosszul – válaszolt a férfi sejtelmesen. – De
én másra gondoltam. – A háta mögé nézett, hogy nincs-e ott
valaki. Mikor látta, hogy tiszta a terep, suttogva folytatta. – Az
asszony annyit dolgozik mellettem, mintha férfi volna.
Takarékos és kedves. Én meg egy házat se vehetek neki,
bérletekben tengődik velem – sorolta szomorúan. – Akadt volna
neki jobb is, de engem választott a szíve… Értékesebb, mintha
aranyból volna, nem hiába az a neve, hogy Golda – nevette el
magát. – Nélküle nem is szeretnék élni. Nem tudok neki házat
adni, csak magamat. Szóval a név, amit választottam az én
Goldám miatt… Goldmann!
– Goldmann. Igazi bécsi csengésű! – lelkesedett István, és nem
győztünk csatlakozni Katicával a dicsérő szavakkal.
Így ismertem meg az első füredi zsidót, Goldmann Tóbiást, a
csaplárost. A jövő ismerete kétségbe ejtett. Mi történne, ha
valamin változtatnék? Egyáltalán tudnék-e? Egymagam képes
lennék előidézni olyan jelentős eseményeket, amelyek
megváltoztathatják a jövőt? Ez a múlt egyáltalán párhuzamos az
én jelenemmel? Vagy egy korábbi időben vagyok, és a jövő még
nem létezik?
Ezekre a kérdésekre választ nem kaphattam, mindenesetre
úgy döntöttem, hogy a legkevésbé sem avatkozom bele a múlt
eseményeibe, nehogy ezáltal valami galibát okozzak a
jövőmben – akár hazakerülök még egyszer, akár nem.

A fürdőben töltött első napjaimon megérkezett a földrengés

híre. Halálos áldozatokat követelt és egész Komáromot romba
döntötte. Volt, akik Isten haragját látták benne.
– A harangokat az ördög csak kongatta, majd szétnyílt a föld –
mondta egy legény.
– A nyomorultak beszaladtak a templomba, azt hitték, Isten
szólítja őket – válaszolt neki István.
A templom összedőlt és a hívek meghaltak. A pokol
morajlásáról keringtek a pletykák. Nem tudtam, hogy milyen
erősségű lehetett, de ahhoz elég volt, hogy engem is figyelemre
intsen – no, nem a földrengéseket, hanem az embereket
illetően. Isten haragját bármiben képesek voltak meglátni, és az
ördög művének tartottak mindent, amit nem értettek.
István fürdőházaiban egyszerre huszonnégy fő élvezhette a
szolgáltatást, amihez a szükséges vizet üstben melegítettük.
Nagy rézfazekakkal dolgoztunk. A vízhordás kemény fizikai
munka volt, erre István két külön béreslegényt alkalmazott. Volt
csoportos fürdőzési lehetőség (egy házban hét fő is elfért
egyszerre), volt négy egydézsás és három két férőhelyes
fürdőház. Ezek a fürdő-faházak inkább csak egy fürdőszobát
jelentettek, kis öltözőrészleggel, teraszos kivitelben. A teraszon,
székeken ülve ivókúra címszó alatt ücsörögtek és diskuráltak a
vendégek.
Lehetett nyári szállást is bérelni, erre volt négy faházunk,
összesen tizenhat ággyal, de rugalmasak voltunk, és a vendégek
igényeinek megfelelően összevissza hordták a legények a
dézsákat és ágyakat.
Nekem nem okoztak nehézséget a változatos feladatok,
gyorsan alkalmazkodtam, de az is hamar feltűnt, hogy a többi
szolgálóra ez nem igaz. Nem szerették a változatosságot,
megijedtek tőle, nehezen követték. Én már az első napon is
tudtam segíteni, mert könnyedén megjegyeztem István gyors
utasításait, így a kádak és ágyak számát, a vendégek nevét
sokan tőlem kérdezték, ha elbizonytalanodtak.
Rájöttem, hogy mi az oka mindennek. Igaz, én sem mertem
leírni az információt, pedig úgy könnyebben ment volna, és
hiba nélkül, de gyakorlattal rendelkeztem. Az elmémben
lejátszódó csoportosítások, a számok és adatok kategorizálása
vagy képi megjelenítése automatikusan segítette az információ
tárolását. Ebben a korban az ilyesfajta oktatás és agyi tréning
ismeretlen volt, egyik szolgáló sem tudott írni és olvasni. Egész
életükben fejből, szóbeli utasítás alapján végezték a dolgukat.
Az eligazítás után magukra maradtak a munkával, és ha
valamire rosszul emlékeztek, megtörtént, hogy egy teljes nap
fáradságos munkája veszett kárba. Könnyen és gyakran lehetett
így hibázni.
A másik, amire jutottam, hogy maga az írás és az olvasás egy
rendszer megismerését jelentette, és ezáltal automatikusan
fejlesztette ki bennem a magas fokú rendszerszerű és logikus
gondolkodást – hozzájuk képest. Ha írásban hozzáférhető lett
volna a házak és fürdők foglaltsága, a vendégek adatai, akkor
papírral a kezében mindenki hibátlanul végezhette volna a
munkáját – feltéve, ha megtanult volna olvasni. Nem butábbak
voltak az emberek, hanem mások, mint én, és máshoz értettek.
 Azon például minden alkalommal meglepődtem, hogy milyen
szakértelemmel nyúltak az állatokhoz. Olyan érzékkel és
finomsággal vették ki a tojást a tyúk alól, amire én képtelen
voltam. Szerették az állatokat, érezték minden rezdülésüket,
még a leölésük közben is tisztelték őket: utoljára is olyan őszinte
kedvességgel szóltak hozzájuk, hogy az állat szelíd
nyugalommal végezte be sorsát.
Zsuzsi, a másik cselédlány eleinte zárkózottan viselkedett
velem, csak Katica jelenlétében pergett a nyelve. Igazi
parasztlány volt, róla mintázták a mondást: kicsi a bors, de erős.
Nálam alacsonyabb termete ellenére sokkal szívósabb volt. Egy
évvel azelőtt lett nagykorú, így tizenhét éves volt akkoriban –
mégis huszonhárom-huszonöt évesnek tűnt. Napbarnított bőrű
és fényes fekete hajú lány volt, nem neveztem volna se
csúnyának, se szépnek – a nagy barna bociszemével úgy tudott
az emberre nézni, mintha éppen csodálkozna. Hatalmas
mellekkel áldotta meg az ég, így a férfiak körében már a puszta
megjelenésével óriási sikert aratott, mellette más lánynak lapot
sem osztottak. A férfiak meg sem próbálták leplezni, mi tetszik
nekik Zsuzsin: nyíltan a dekoltázsához beszéltek. Ezt a lány
élvezte, szeretett flörtölni, de a lelke mélyén alig várta, hogy
végre valaki megkérje a kezét. Katicának is mindig arra
panaszkodott, hogy a férfiak kívánják, de a fejét nem akarják
bekötni.
Az emberek nem voltak nyitottak, a másik megismerésére
nem is törekedtek. Észrevétlenül csiszolódtunk egymáshoz, a
hosszú egymás melletti tevékenységek a másik jelenlétének
megszokásához vezettek. Finoman és lassan, udvariassági
társalgások nélkül. Semmiféle kommunikációs törekvés nem
érkezett felém – cserébe a cél nélküli csevegések, üres
mondatok és kínos csendek is elkerültek. Kezdetben magamra
vettem, mégis gyorsan megszoktam, és tudomásul vettem, hogy
a legszükségesebb szavaknál többet Zsuzsitól ne várjak.
Mindegyikünk tette a dolgát, egymás mellett, csendesen.
Katica az első két napon mindent megmutatott. A
vízmelegítés, mosás, takarítás, vasalás lett a fő feladatom. Volt
időm mindent megtanulni, mert nem gépeket kellett kezelnem,
vagy gombnyomási kombinációkat megjegyezni, illetve egymás
utáni gyors folyamatokat megérteni, hanem a kezemet és
lábamat kellett munkára fogni, és verejtékezve dolgozni.
A munka jobban igénybe vette a testemet, mint a fejemet. Míg
feltettük a vizet melegíteni, bőven maradt időnk, hogy Katica
magyarázzon és mutogasson. A tisztítószerek sokaságától sem
keveredtem össze, hisz a hamuból készített szappanon, az
eceten és néhány gyógyszertári üvegben található szeren kívül
más kemikália nem létezett, így nem lehetett eltéveszteni sem.
Egyszerűek voltak a szabályok is: a makacs foltokat kifőzzük,
amúgy hidegen dörzsölünk.
A kivitelezés volt a nehezebb rész. A kezem és az ujjaim
sajogtak, nem ehhez a terheléshez voltak szokva. Munkakezdés
után egy órán belül kijött az első vízhólyagom, amire Katica
nevetéssel reagált, és biztosított róla, hogy több is lesz, de egy
hét múlva már semmi bajom nem lesz. Igaza lett – de addig
borzalmasan fájt minden porcikám, nem csak a kezem. A
derekam, a hátam és a karom állandó igénybevételnek volt
kitéve, és az ebédeket és vacsorákat csak tömtem magamba,
mert állandóan farkaséhes voltam a sok fizikai munkától. Nem
híztam, csak egyre erősebb lettem, a végére cipelni is többet
bírtam, mint Katica – igaz, az ő bokája gyenge volt. Nem is bírta
hosszasan az itteni munkát, csak miattam volt jelen, hogy
betanítson. A botja nélkül már nem szívesen mozdult.
– Mi történt a lábaddal? – kérdeztem tőle.
– Hát nem a táncolásban ment tönkre – válaszolta, és
tréfálkozva mutatott a tömött étterem felé, ahol vidáman
húzták a cigányok.

Kezdetben minden feladat végrehajtása sok ideig tartott, de

ahogy egyre jobban beleszoktam a tennivalókba, úgy Katica is
egyre kevesebb időt töltött a fürdőben. Végül csak ebédre
érkezett, mert a mi ételünkről ő gondoskodott. A többiek
cselédmenüre jártak a szomszéd Oroszyékhoz.
Szépen lassan kiismertem magam a környéken is, és jobban
gazdálkodtam az időmmel. Keletkeztek üres perceim, amikor is
megjelentem István mellett, és segítettem az ő munkájában is.
Büszke voltam, ha megdicsért – amiért Zsuzsi még inkább orrolt
rám. A cselédek nem siettek a munkával, elhúzták,
kényelmesen tették a dolgukat, az én mértékemmel csigalassan.
Nem ítéltem el őket, mert hamar rájöttem, hogy ennek mi volt
az oka: egyáltalán nem a lustaság, ahogy sok uraság is hibásan
feltételezte, hanem egyszerűen a kilátástalanság. Nem volt mit
várniuk, a távoli jövő sem tartogatott lehetőségeket. Nem
munkájuk volt, hanem sorsuk. Aki szolgának született, az
szolgaként halt, és egész életét kemény fizikai munkával
töltötte. A természethez igazodó feladatok ciklikusságától
eltekintve nem jellemezte nagy változatosság a
mindennapjaikat. Zsuzsi ezért nem sietett a mosással: a
szennyes ruha megvárta. Tudta, mindig lesz új, igazából sosem
ér a végére.
Az én motivációm eltért mindettől, mivel nemcsak munkát,
hanem kosztot, kvártélyt és minden egyebet is Istvánéktól
kaptam. Szerettem volna adni is valamit cserébe, márpedig
tekintettel arra, hogy tényleg semmim nem volt, nem maradt
más, csak a munkám, így a tökéletességre és a lehető legtöbbre
törekedtem, lelkiismeretesen és gyorsan dolgoztam. A másik
jelentős különbség pedig abban állt, hogy láttam a végét: ha a
téli napfordulóra gondoltam, minden kényelmetlenség
elviselhető mértékűvé zsugorodott.
István meglátta bennem a lehetőséget, és a délelőttök egy
részében neki segíthettem: maga mellé vett, mint nővért.
Eleinte csak nézhettem, ahogy dolgozik, majd egyre több
feladatban részt vettem, a keze alá dolgoztam. Szó szerint, mert
a köpölyözéshez én melegítettem a csészéket, a piócázáshoz
elővettem és adogattam a rusnya dögöket, az orvosi eszközeit
már a diagnózis közben kiraktam, mindent precízen
előkészítettem. Ha kellett, látta, hogy ott vagyok, és azonnal
tudott ugrasztani, miközben a lába alatt sosem voltam.
A seborvosi kezelések a kőépületben zajlottak, vizsgálóággyal
és orvosi eszközökkel. Ez István egyszemélyes szentélye volt,
ide keveseket engedett be, néha még Katica is zavarta.
– Ez az Anna mint egy kísértet, észre se veszem, hogy itt van –
jegyezte meg neki elégedetten egy nap. Ez a lehető legnagyobb
bók volt, amit mondhatott. Precíz ember volt, mindennap
vezette az adatokat a diagnózisokról és kúrákról, azok
hatásairól. A kudarcokról és eredményekről egyaránt készített
statisztikákat, hogy a következtetéseket levonja. Kifejezetten
tudós és haladó szemléletű volt a gyógyítás terén – persze a kor
sötét módszereit ő is szentül hitte.
Egy alkalommal az iratait tanulmányozta, és a vizeleteket
gondterhelten vizsgálta. A feladatom az volt, hogy az
üvegcséket a kezébe adjam, mikor a páciens nevét mondja.
Annyira elmélyedt akkor a munkában, hogy ránk is esteledett.
Fáradt volt, ezért kinyitotta az ablakot, majd visszaült és törte a
fejét valamin. A semmiből egy nagyot tüsszentett.
– Egészségedre – mondtam neki.
Ijedtében felpattant, és rikkantott egyet.
Halálra rémítettem, mert elfelejtette, hogy ott vagyok.
Na, így voltunk mi ketten. A borsó meg a héja.
 NEMES OROSZY MIHÁLY

Az utolsó lepedőket szedtem le a szárítókötélről, és éppen a kis

faház felé tartottam, amikor megéreztem a hátamon a nap lágy
melegét. Megálltam egy pillanatra és gyönyörködtem az élénk
fényekben; az ég alja narancssárgában és tüzes pirosban úszott.
Csak pár hetet töltöttem itt, de voltak percek, amikor egészen
megfeledkeztem a régi életemről. Alomszerű és távoli világnak
tűnt az, ahonnan jöttem. Elfogadtam a jelen valóságát és
próbáltam benne boldogulni, sőt voltak pillanatok, amelyeket
már kifejezetten szerettem. Az ilyen pillanatok közé tartozott a
napnyugta előtti utolsó napsugarak ajándéka. Nem tűzött és
izzasztott, ahogyan egész nap tette, hanem csak gyengéden
simogatta az arcomat és a lelkemet.
A hosszú hétvégi napokon mindenki kúráltatni akart.
Kúráltatni és mulatozni. A cselédség ilyenkor szaladgált föl s
alá, az egész nap rohanással telt. Megjelentek az Esterházyak, a
Zichy ifjak és a Batthyány grófgyerekek, hogy múlassák az időt
és láttassák magukat. Csak az játszott, aki látszott. Még az is
kénytelen volt idelátogatni, aki nem szerette sem a kúrát, sem
Füredet, mert – nemes egyszerűséggel – kötelező úri passziót
jelentett a hely. Mármint azoknak, aki számítottak, vagy
számítani akartak.
Történt is egy mókás eset, amikor is a nagyérdemű vendégek
heccelték egymást, miközben ejtőztek. A fiatal Batthyány fiú
odaszólt a nálánál sokkal gazdagabb báró barátjának.
– Te, hallottad, mit beszélnek rólad a fürdőben?
– No, mit? – kérdezett vissza izgatottan a bárógyerek.
– Semmit – suttogta gúnyos mosollyal Batthyány, majd
hangosan felnevetett.
Nagyon is emlékeztettek a háromszáz évvel későbbi
hangulatra – talán a dolgok lényege soha nem is változik, csak a
felszíne.
Mivel az illusztris vendégek szórakoztatására épülő iparágak
ekkor indultak fejlődésnek, István fürdőszolgáltatásai igen
divatosak voltak a parton. Így állandó sürgés-forgásban teltek a
hétvégéink. A szomszédunk, az Oroszy család sem pusztán élte
a nemesek életét, hanem szemfülesen kiaknázta a víz adta
lehetőségeket, és éttermet épített, bort árusított a saját
fürdőházai mellett. A legfigyelemreméltóbb azonban a
kapcsolatépítési tehetségük volt, amihez Füred tálcán nyújtotta
nekik a lehetőséget. Klára asszony – nemes Oroszy Ádám
özvegye – mohón élt is vele. Minden kínálkozó alkalmat
megragadott, hogy a családját feljebb és feljebb juttassa.
A magas rangú vendégekkel szoros – majdhogynem baráti –
viszonyt ápolt, saját költségére vendégül látta az egyes főurakat
és mágnásokat a családjukkal együtt, kocsikázni, vacsorázni,
kártyázni vitte őket – természetesen ingyen. De, mint tudjuk,
hogy az életben soha semmi sincs ingyen – ez 1763-ban sem volt
másképp –, a trafikálás busásan megtérült. A vendégei a
nexussal fizettek. Jelentős befolyást és számos előnyt szerzett
neki a kifinomult üzleti érzék és női megközelítés e szerencsés
keveréke. Egyenesen a katolikus bécsi udvarig repítette
protestáns fiát, Oroszy Mihályt, sőt tiszti rangot szerzett neki
azzal, hogy Mária Terézia királyi testőrségébe bejuttatta. E
család volt az egyetlen Füreden, kinek pénze és kapcsolati
rendszere a tihanyi apátéval konkurált, ráadásul református
vallásúként. Bárhol járt az ember, a nevükbe botlott. Azt
beszélték, egész Vázsony az övék, és Füred csupán nyaraló.
István jó viszonyt ápolt velük: a vendégeik különleges
bánásmódban részesültek nálunk is, ha egy-egy seborvosi
kezelésre átjöttek. Katica pedig bejáratos volt hozzájuk,
nagyvonalúan honorálták a gyógyító kencéit. Saját seborvost
nem tarthattak, a területre csak egy engedélyt adtak ki.
Rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az elit minden
korban elit, és már 1763-ban is sikk volt Füredre jönni és itt
kúriát építeni – éppúgy, ahogy 2020-ban. Csak a díszletek voltak
mások, mert nem emeletes apartmanházakat húztak fel, hanem
sátrakat és fabarakkokat. A kiszolgálószemélyzet is ugyanúgy
létezett, csak a felszolgálókat és takarítókat most cselédeknek
hívták – és én is egy voltam közülük. Minden fejlődés innen
indult, ettől a pezsgő vizű bugyogó forrástól, ahonnan a vizet
cipeltem nap mint nap…

Aznap alig vártam, hogy a lepedők beszedése után végre

leüljek, és megegyem a vacsorámat. Igaz, kaptam reggelit, hisz
előírás volt, nehogy gyomrunk korgása kellemetlenül érintse a
nemzetes urakat, de a sok munka miatt általában állva
kapkodtam be a falatokat, és nem is ettem eleget. Ezen a napon
nem én lettem volna soros az esti pakolásban, de Zsuzsi
váratlanul rosszul lett, így magamra vállaltam a munkát.
Ráadásul annyi dolog jutott a szombatokra, hogy valakinek
zárás után is maradni kellett. Aznap én voltam, aki a fürdőben
éjszakáztam. Örömmel mondtam igent, mert arra gondoltam,
kijár Istvánnak és Katicának, hogy nélkülem, kettesben
legyenek otthon – amióta befogadtak, folyton a nyakukon
lógtam.
Vacsora után átvágtam az udvaron, és elindultam felfelé a
szállásomul szolgáló faház lépcsőjén, amikor valaki hátulról
elkapta a derekamat, a másik kezével pedig megmarkolta a
mellemet.
– Hú-hú! Itt vagyok, szépségem! – lehelte a fülembe a
szavakat elnyújtva egy ismeretlen férfi mély, zengő hangon.
Borszagot éreztem. Akárki is támadt rám, ittas volt. A kezét
közben levette a mellemről, és szemtelenül a két lábam közé
nyúlt.
– Engedjen el! – kiáltottam hangosan, és próbáltam kitépni
magam a kezéből. Nem engedett a szorításból, így hátralöktem.
Megingott, de belém kapaszkodott, és a lépcsőn hátrafelé
zuhanva engem is magával rántott.
A feje a füves földre huppant, szerencsére nem a lépcsőfokra,
én pedig rá – szintén puhára –, de a térdemet így is beütöttem.
Ahogy a mellkasára támaszkodva feltoltam magam,
meglepetésemre a legifjabb Oroszy fiút ismertem fel
támadómban. Eddig csak messziről láttam, de azonnal
ráismertem. A haja általában jól fésült volt, de most a kócosság
is jól állt neki.
A híres-neves Oroszy sarj is engem bámult aranybarna
szemével, a tekintete ilyen közelről egy tigrisére emlékeztetett
sárgás csillogásával. Átsuhant az arcán némi meglepettség, de
gyorsan felváltotta egy halvány mosoly.
– Jól vagy? – kérdezte, miközben megmozdította az egyik
lábát.
Ekkor kaptam észbe, hogy még mindig rajta fekszem. Gyorsan
felugrottam, de a térdembe nyilalló fájdalomtól úgy
megbillentem, hogy majdnem elestem. Az ifjú Oroszy időben
eszmélt, és a földön felülve két kézzel elkapta a derekamat.
– Óvatosan, leány! – mondta, miközben erősen tartott. – Nem
harapok – tette hozzá mosolyogva.
– Nem bízom magában! – szaladt ki a számon.
Elengedte a derekam, mire hátrébb húzódtam. Meglágyultak
a vonásai.
– Nem akartalak megijeszteni.
– Mégis sikerült! – vágtam rá.
Ültében is hosszúnak tűntek lábai. Ő volt a legfiatalabb a
családban, de kétségkívül a legmagasabb is. A volt vőlegényem
száznyolcvanhárom centijénél biztosan nagyobbra nőtt.
– Nem tűnsz te olyan ijedősnek – szökkent talpra.
Legalább százkilencven centiméter. A legmagasabb ember,
akivel itt találkoztam.
Titokban jól megnéztem magamnak alakját, miközben ő a
fejét biccentgette hol egyik, hol másik irányba. Biztosan beverte,
de megérdemelte. Magának kereste a bajt.
 – Maga meg nem úgy tűnt, mint aki virágot hozott – jegyeztem
meg szárazon, közben enyhén hullámos, világosbarna haját
nézegetve, ami a füle aljáig ért. Pár rakoncátlan tincs az arcába
szabadult. Külseje, minősíthetetlen viselkedése ellenére is,
kellemes benyomást tett rám.
– Ha hoznék, tán beengednél? – kérdezett vissza pimaszul.
– Minek gondol engem? Azt hiszi, hogy azért, mert Oroszy,
beengedem az ágyamba? – Nyitotta a száját, de én folytattam: –
Vagy tán mindig így szokta? Lopakodik a nők után?
Megpróbálja elkapni őket? Ez a viselkedés visszataszító, és
egyáltalán nem nemes lélekre vall!
Láthatóan nem zavarta, hogy mit gondolok róla, mert fülig
érő szájjal vigyorgott.
– Befejezted? – kérdezte leplezetlen jókedvvel. Ettől csak még
dühösebb lettem rá, de nem válaszoltam. – Vegyük sorra.
Kellemes a látvány, de… szemtelen vagy. A nők ágyába… nos,
oda általában hívásra megyek.
Köpni-nyelni nem tudtam.
– És higgy nekem, nem azért, mert Oroszy vagyok – folytatta,
majd felvillantott egy csibészes mosolyt. Nyoma sem volt
semmiféle mentegetőzésnek.
Mivel nem ilyen válaszra számítottam, nem tudtam, hogy mit
mondjak. Nem akartam őt szótlanul bámulni, így inkább egy
fűcsomóra szegeztem a pillantásomat. Vártam, hogy elmenjen.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta kedves hangon. Elém
lépett és éppen csak hozzáért az államhoz, hogy maga felé
fordítsa. – Nem fordul elő többet, tőlem nem kell tartanod.
– Jó éjszakát kívánok! – válaszoltam halkan, miközben a
szemébe néztem.
A szemöldöke felszaladt egy pillanatra, majd kibökte ő is:
– Jó éjt! – Ezzel elindult a forrás felé.
Néztem, ahogy távolodik. Nem tudtam mire vélni, ami az
imént történt. Megnyerő külsejével valóban nem olyannak tűnt,
mint aki csak aljas módon szerezhetne nőt, sőt, Katica
nőcsábászként emlegette.
Ekkor Oroszy, mintha megérezte volna hátán a fürkésző
tekintetemet, visszapillantott. Észrevette, hogy őt bámulom.
Kővé dermedtem és pislogni se mertem, a gyomrom pedig
görcsbe rándult. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mikor
ismét hátat fordított. Ez a kis semmiség annyira felkavart, hogy
a testem felforrósodott, miközben a gerincemen fázós
borzongás szaladt végig. Megrázkódtam, és nagyot sóhajtottam.
Ekkor váratlanul visszatekintett még egyszer, pillantásunk
ismét találkozott.
Ezúttal egyenesen szembefordult velem. Ott állt tőlem tizenöt
méternyire, és nyíltan egymást néztük. Én nem mosolyogtam,
és ezúttal ő sem.
Reszketve fújtam ki lassan a levegőt, és óriásit nyeltem.
Elhatároztam, hogy akkor sem fordítom el fejemet.
Szoborszerűen álltam csak, és bizonyítani akartam valamit.
Talán azt akartam a tudtára adni, hogy én bizony nem félek
tőle… A pontos választ azóta sem találtam meg, de ez a lényegen
nem változtatott. Nem engedtem, nem hátráltam. Farkasszemet
néztünk.
Legalább egy percig tartott, de ez akkor örökkévalóságnak
tűnt. Lábamat gyengének éreztem, szívem dühöngve verte a
mellkasomat, ennek ellenére egyetlen mozdulatot sem tettem.
Végül Oroszy Mihály elmosolyodott, és kedvesen bólintott.
Nyertem.
Diadalmas mosollyal biccentettem, hátat fordítottam, és
lassan felsétáltam a lépcsőn. Nem fordultam meg, nem néztem
sehová, csak a faházba akartam beérni. Lehuppantam a rozoga
ágyra, és a tenyerembe temettem a lángoló arcomat.
Tagadhatatlan, hogy mély benyomást tett rám. Egyfolytában
rajta és a történteken járt az eszem, újra és újra
visszajátszottam magamban minden mozzanatot.
Zaklatott hangulatomból ismerős vonyítás rántott vissza a
valóságba: olyan későre járt, hogy előbújtak a nádi farkasok. A
kezdeti rettegés elmúlt, már nem féltem tőlük, inkább
hasonlítottak kutyára, mint vérszomjas vadállatra, és ha túl
közel merészkedtek, egy bottal könnyedén elijesztettem őket.
Szerettem a hangjukra elaludni: ez a vonyítás a tücskök
zsivajával keveredve tökéletes nyári altatónak bizonyult. Még
aznap is segített gyorsan álomba szenderülnöm, bár Oroszy
Mihályt nem tudtam kiverni a fejemből.
Még szerencse, hogy az álom mindent elbír. Még azt is, ami
épp megtörtént.

Hiába lett volna mit kipihennem, másnap vasárnap volt, ami

azt jelentette, hogy rengetegen lesznek ismét. Istvánék kora
reggel érkeztek, nekem pedig kivételesen nehezemre esett az
ébredés. Katica előbb Oroszyékhoz ment, hogy leadja a
parfümjeiből és illatos fürdőkeverékeiből készített csomagot. A
fürdőkbe a hölgyeknek és uraknak külön keveréket hozott,
amelyből vásárolni is lehetett. Tömény olajat is gyártott, főként
levendulából, ezeket szívesen vásárolták még a külföldiek is. Én
is ezt használtam. Meglepetésemre a magyar parfümök és
illatos vizek világhírűek voltak. Azt hittem, a parfümök hazája
Franciaország, de megtudtam, hogy ez pontatlan. Magyarhon az
Illatos Királyné hazája – úton-útfélen Árpád-házi Erzsébetet
emlegették így a rozmaring párlata miatt. Azóta persze bővült
az összetevők listája, a levendula, a zsálya, a rózsa, a kamilla és
a menta is helyet kapott parfümjében, de Katica a rozmaringot
és a levendulát tartotta a legtöbbre, ezért sokat is termesztett
belőlük. A bencés szerzetesektől kapta az első töveket, és azóta
már jelentős méretű ültetvényt gondozott az Oroszy kertekben,
Klára asszony támogatásával.
A rozmaringillat és Katica neve örökre összefonódott
bennem, csakúgy, mint az anyukám és a Chloé parfüm, vagy a
nővérem és a Dior J’ador illata.
Még szerencse, hogy nem egykének születtem. A szüleimnek
maradt még egy lányuk, akiért élhettek, és kellett élniük. Nem
telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rájuk.
Vigasztalhatatlanok lehettek, csakúgy, mint én. De én legalább
tudtam, hogy ők biztonságban és együtt vannak – ha nem is
virulnak, de élnek. Ezzel szemben nekik semmi bizonyosságuk
nem volt arra, hogy nem haltam meg, ezért azzal biztattam
magamat, a legtöbb, amit értük tehetek, hogy vigyázok
magamra és túlélek a napfordulóig. Bizonyára éppen gőzerővel
keres a rendőrség, és, a testvérem természetéből kiindulva, nem
kis önkéntes csapat segítheti munkájukat.
A nővérek vigyáznak a kistestvérükre, a vérükben van,
ráadásul az én testvérem egy nyertes típus: nem adja fel, ha
elfáradt, csak akkor, ha elérte, amit akart. Apámra ütött, aki
szintén megy a saját feje után, és ha lelkes, úgy követi a célt,
mint egy agár, aki előtt a nyulat húzzák – mást nem lát. Semmi
kétségem, anyám szíve megszakadt, és biztosra veszem, hogy ő
is keres, de nem úgy, mint mások. Világéletében megérezte, ha
bajba kerültem. Előtte nem voltak titkok. Azt mondják, az anyák
ilyenek. Anyai megérzésnek nevezik. Tudja, hogy élek. Tudnia
kell!
Anyámra ütöttem. Amikor megszülettem, a rokonok azt
mondták: a gyerek tiszta Garai. Barna szemű és sírós. Való igaz,
könnyen meghatódunk, de van még más legenda is a Garaikról:
a dédapám egy tragikus balesetben, nem sokkal az esküvője
után, ripityára törte magát, alig maradt ép csontja. Csodával
határos, hogy egyáltalán túlélte. Dédanyám csak zokogott az
ágyánál, dédapám meg mosolyogva vigasztalta, hogy ne sírjon,
mert álmában egyezkedett a Jóistennel, aki megígérte,
mostantól egy Garainak sem törik csontja. Az ígéret teljesült:
dédszüleimnek három fia született, egynek sem tört csontja. Az
anyámnak se, és a többi Garainak sem. Habár Almássy néven
láttam meg a napvilágot, de Garai vér is folyik az ereimben –
remélem, épp elég, hogy a csontjaimat megvédje.

Aznap a reggeli teendők befejezésével érdekes vendégünk

akadt, Hertelendy Anna asszony. Mindössze húszéves volt. Ezt
onnan tudtam, hogy István a diéta vagy kúra alkalmazása előtt
alaposan kikérdezte a pácienseket. Őt a hószbaj, vagyis a női
havivérzés rendetlenkedése hozta ide: abban bízott, hogy a
forrás gyógyír lesz számára.
– Hány évesen ment férjhez? – vágott bele István.
– Tizennégy éves korom óta szomorít az uram – mondta
könnyedén.
István felkapta a fejét, mert az asszonyok nem szoktak így
beszélni.
– Hány gyermeket szült?
– Eddig hármat. Kettő korán elment, még karonülőként. Csak
egy maradt, a Ferencke – sóhajtotta.
– Most viselős?
– Amennyiben szeret az Úr, akkor nem – mosolyogott
szélesen.
– Mi a panasza?
– Kimaradt a vérzésem – mondta aggódva.
– Biztosan nem hord gyermeket a szíve alatt?
– Biztosan – nevetett. – A férjem szerencsére talált mást, így
nem kell eltűrnöm magamon.
– Szoptat?
– Nem.
– Fájdalmai vannak együtthálás során?
– Csak a férjemmel – bolondozott a nő. Elnevettem magam,
mire ő rám mordult: – Mutasd csak azokat a fogakat!
Hertelendy asszony ámulattal kapta a szájához a kezét, majd
intett, hogy menjek oda. Belemászott a kitátott számba, hosszan
és alaposan szemügyre vett.
István nem szólt, csak sóhajtozott. Az asszony egy darabig
nézegette a fogakat a számban, meg is számolta őket.
– A Jézuskrisztusát! Ilyet még nem láttam! Tán nyolcéves
koromban voltak ilyenek a fogaim. Világszépek! – bólogatott
elismerően.
– Köszönöm, asszonyom.
– Ne nekem köszönje, az Úrnak! – kacagott ismét. – Nekem
négy fogam kihullott, négyet a férfiak csaptak ki. Férjed van? –
tudakolta.
– Özvegy vagyok – mondtam, de nem néztem a szemébe.
– Te lány, neked nagy a szerencséd, én mondom!
István ekkor intett, hogy távozzak.
A rézfazekakba mertem a vizet, amikor István megjelent
mellettem.
– Ez a parázna nőszemély kibírhatatlan! – fakadt ki. –
Tisztább a feneke, mint a szája. Csak a szegény férjét sajnálom.
Az a nyomorult Deák uram. Jól bevásárolt ezzel!
Ahogy ezt meghallottam, izgatottan dobtam el a merőkanalat.
Az éveket számolgattam. 1867. A kiegyezés éve. Deák Ferenc
ekkor már idős ember… Talán a Haza Bölcsének nagyanyjával
találkoztam? Biztosra vettem, hogy kiugrana a bőréből, ha
megtudná, hogy az ő unokája képe díszíti majd a legnagyobb
értékű magyar bankót.
– Vigyél még egy lepedőt annak a Deák-szomorítónak! –
térített vissza István hangja a valóságba.
Amikor odaértem a lepedővel Hertelendy asszony
fürdőházához, egy csobbanást hallottam, ami azt jelzi, a vendég
éppen beszáll a kádba. Vártam egy percet, hogy elhelyezkedjen,
mielőtt odalépek mellé – így szoktam. Nem ereszkedett le
azonban a várt csend, sőt egyre intenzívebb vízlocsogást
hallottam.
 – Finoman, Károly – csendült fel a nő vidám hangja. – Csak
mintha lovat basznál.
Mindent értettem.
Ráakasztottam a lepedőt a kilincsre, és hangtalanul
kisétáltam.

Zsuzsi aznap meglehetősen gondterhelt arcot vágva dolgozott.

Kérdeztem, mi baja, de nem akarta az orromra kötni. Nem
zavart, mert különösképpen nem kedveltem meg, így nem
erőltettem. Talán amiatt volt morcos, hogy aznap neki kellett ott
aludnia.
A nap végén Katicával kettesben hazaindultunk.
– Neked nem akadt odahaza kérőd? – kérdezte.
– Kérni megkértek, de végül nem vettek el. Meggondolta
magát a vőlegényem.
Napnyugat felé néztem, majd megálltam. A naplemente előtti
órákban a színek egybemosódtak az égi vásznon, ilyet a legjobb
retusált magazinokban sem láttam egész életemben. Talán a
tisztább levegő tette, nem tudom, de az egymással keveredő
árnyalatok úgy tűntek át, mint egy akvarellfestmény egymásba
folyó keverékei.
– Az istennyila üsse meg! – szaladt ki Katica száján, és nagyot
ütött a botja aljával a földbe.
– Már nem zavar.
– Jegyben jártál a beste lélekkel?
– Igen – bólintottam összeszorított szájjal. – Már mindent
előkészítettünk, a rokonokat is meghívtuk.
– Ekkora szégyent! – kapta a szája elé a kezét.
 Kerékhajtó gyermekek csoportjához értünk: az öt-hatéves
apróságok meglepő ügyességgel forgatták maguk előtt a
levitézlett hordóabroncsokat. Kis botocskákkal terelgetve
gurították őket a sárga utcácskán végig, mezítláb, és fülig érő
szájjal sikongattak az izgalomtól. Versengtek, hogy kinek sikerül
a legtovább jutnia anélkül, hogy az abroncs eldőlne. Félre is
álltunk az útból, hogy szabadon guríthassanak, és mosolyogva
néztem utánuk, ahogy a sárga porfelhőben zsibongva és
boldogan elszaladtak. Az utánuk hátramaradó porszemcsék
sárgán fogócskáztak a levegőben, míg végül le nem estek újra a
megszokott helyükre.
Ugyanilyen sárgásra festettük ki a konyhánkat Péterrel – a
volt vőlegényemmel. Egy kis asztalt a falhoz toltunk, de csak egy
székkel – ezen ülve én ittam a kávémat reggelente. Péter mindig
állva ivott, kivéve aznap. Amikor hazaértem a munkából, a
konyhában ült az én összecsukható kisszékemen…
– Más helyre tette a gatyát? – kérdezte Katica haragos
grimasszal, miközben továbbindultunk.
– Először csak annyit mondott, beszélnünk kell, de olyan
hangsúllyal, hogy minden porcikámban éreztem, rossz hírt
fogok hallani.
– Hogy sírva adják rá az inget!
– Összekulcsolt kezekkel, kissé előrehajolva ült, és azt
mondta, hogy…
Katica szája elnyílt, tágra meredt szemekkel várta, hogy
folytassam. Nagy levegőt vettem, és szó szerint idéztem a
mondatot, ami azóta is a fülemben cseng:
– „Azt hiszem, hiba lenne összeházasodnunk.”
 – Miért? Mi történt? Csak így a semmiből, miután minden
rendezve volt? – csattant fel Katica értetlenül.
– Na, én is pont ezeket kérdeztem tőle.
– S mit mondott a lelketlen?
– Semmit – sóhajtottam nagyot –, csak összevissza beszélt,
hogy szeret, és nem akar megbántani.
– Szar ez, kérem, nem lekvár – morgolódott Katica.
Az arácsi templommal szemben lévő házacskánál egyszerre
lassítottuk le a lépteinket. Minden nap, kivétel nélkül, ebben az
időben a szederfa árnyékában üldögélt egy vénasszony, aki
olyan jókedvűen mosolygott egymagában, mintha éppen tréfát
hallana – közben évek óta egyedül élt, és az utcán se akadt sok
néznivaló.
Katica nem tett rá megjegyzést, a beszélgetésünket folytatta.
– Maszatolt az ürgefiú. Több lukra járt egyszerre, mi?
– Igen – nevettem fel fanyar arccal. – Így is mondhatjuk. Végül
bevallotta, hogy szerelmes lett egy másik nőbe.
– Kurvafia! – mondta Katica azonnal. Ez volt az első és utolsó
alkalom, amikor káromkodni hallottam. – Egyformán hazudnak
mind, talán az anyjuk csöcséből szívják. Te nyúztad ki belőle,
igazam van?
– Igen.
– Melletted is próbálta már egy ideje a másikat is, igaz-e?
– Igaz.
Olyan érzés volt ez akkor, mintha bottal vertek volna. Péter
az eljegyzést se kapkodta el, és nem az a fazon volt, aki csak úgy
meggondolja magát és lelép. Ehhez lustának is tartottam, és
azelőtt mindig azt gondoltam róla, hogy szakítani sem tudna
velem, inkább a viselkedésével provokálná ki, hogy én tegyem
meg. Végül igazam is lett.
– Lóvá tett téged – jelentette ki haragosan Katica. – Remélem,
szamárnak már nem álltál!
Jó lett volna azt válaszolni, hogy nem, hogy méltósággal
viseltem, és végül az erkölcsi fölény az enyém volt, de sajnos ez
nem így történt, és neki sem hazudtam erről.
– Ordítoztam, sírtam, hol kérdezgettem, hol elzavartam. Sőt,
azon az estén nem ment el. Ott maradt velem. Persze nem azért,
mert mégis engem akart feleségül venni, csak aggódott értem,
és nem akart magamra hagyni. – Megtöröltem a szemem, és
nagy levegőt vettem. – Viszont másnap reggel elment. Azóta
nem láttam őt, csak Facebookon.
– Mi az a fészbukk? – kérdezte kíváncsian.
Megráztam a fejem.
– Nem fontos. Nem láttam többet. És soha többet nem is
akarom!
– Vigyázz, ember, hogy mit kívánsz – nézett az ég felé széttárt
kezekkel. – Mert még megkapod! – mutatott a görbe
mutatóujjával felém.
Hirtelen akkorát bődült mögöttünk egy tehén, hogy
ijedtemben ugrottam egyet.
– Igaz, elmaradt a dínomdánom – ölelt át Katica kedvesen, én
pedig riadtan nézegettem a hátunk mögé –, de nem is jön a
szánom-bánom! – És szorosan magához szorított.
 VÁSÁR

Még sötétben keltünk, hogy korán érkezzünk a vásárba. Ez, a

júliusi eleji számított a legnagyobbnak. Klára asszony ajánlott
fel egy helyet, hogy a Katica szorgos kezeit dicsérő illatos vizet,
kencét és parfümöt áruljunk. Felpakoltuk a szekérre az asztalt
meg egy hokedlit, Katica már az előző este elővette a ládából az
abroszokat, előpakolta a kosarakat, az ajtó elé készített
mindent. A nagy szuszékban a morzsolt levendula pihent, mivel
a szüret után jártunk már, és csokrokat is készítettünk szép
számmal.
Gondosan kicsinosítottuk magunkat, a háziak a szebbik
ruhájukat vették fel, és míg István a szekérre pakolt, Katica
kihasználta, hogy ketten vagyunk. Hátramentünk a kamrához,
ahol végigmustrált, majd megcsipkedte az arcomat.
– Így ni, most már jó lesz – paskolt meg kedvesen. Szépnek a
pirospozsgás arcot tartották, mert az egyenletes napbarnított
bőrt túl könnyű volt megszerezni – az a szegény ember sajátja
volt. Az uraságok napkímélt bőre, gyermeki pozsgával, na, az
volt a divat! Az én bőröm érzékeny és vékony volt, főleg az
övékhez képest, így a csipkedéstől nyomban piros lett Katica
nagy megelégedésére.
– Hunyd be a szemed! – kérte, majd azt éreztem, hogy
valamivel karcolja. Felszisszentem, mert kicsit kellemetlen volt,
de ez őt nem zavarta, csak folytatta tovább nagy műgonddal.
Aztán egy fényesre csiszolt hatalmas tálcát emelt elém, hogy
megnézhessem magam. Meglepődtem, mert egészen jól sikerült,
mintha csak én húztam volna ki a szememet fekete
szemceruzával.
– Köszönöm, szép! – néztem rá mosolyogva. – Mivel csináltad?
– Korom, kenőcs és pálca.
Előhúzott egy hófehér kötényt, amit kék virágokkal hímeztek
ki. Galambszürke egyszerű szoknyámból egy pillanat alatt
ünnepi viseletet varázsolt, örömömben a nyakába ugrottam.
– Indulás! – hallottuk a türelmetlen kiabálást.
István már a bakon ült. Tudtuk, hogy a cigányokkal is
üzletelni akart: szerelési munkára hívni őket, meg egy teknőre
is szüksége volt. A vándorcigányok híresek voltak
kovácsmesterségükről. Műhely nélkül, eszközeiket magukkal
cipelve vállaltak alkalmi munkákat. A környéken egy Árvai Josi
nevű cigányembert kivételesen tehetségesnek tartottak, őt
akarta elcsípni István, bár az sem volt biztos, hogy
megérkeznek. Katica szerint nagy volt az esély, mert Füredet a
biztonságos helyek között tartották számon. Itt nem üldözték
őket, sőt egy család le is telepedett az egyik idősebb Oroszy
jóvoltából. Ott, Oroszy Pálnál dolgoztak, kaptak egy házat,
nyaranta meg muzsikáltak a parton, ha parancsolták nekik.
Hallottam is őket távolról, mikor folyt az úri muri a fürdőnél.
Pár napja Katica látott egy piros kendőt a templomtól nem
messze, Apátlakánál, egy karóra kötve, az általam Zsidó
Kiválóságok házaként ismert rész mellett, amelyen ekkor a
tihanyi apátnak egy kőháza állt. Az előző apát azért emelte ide a
házat, hogy szemmel tartsa a kálvinistákat, és összeírja a
neveket. A piros kendő valószínűleg jel volt: a cigányok
vándorjelekkel üzentek egymásnak, hogy békés vagy üldöző
emberek lakják-e a falut. Ha békés, elhozták a faszerszámokat,
seprűket, kanalakat, teknőket és vályúkat, a vásárba nagy
szekerekkel érkeztek, sátrat vertek és tüzet raktak. Katica
áhítattal beszélt róluk. Azt mesélte, hogy egyszer hallotta, amint
magukban zenélnek, nem pénzért, kívánságra, hanem szívből.
Azt mondta, hogy ilyen szépet még nem hallott, és várta az
ördögöt, hogy erre még az is előbújjon.
Beszélt egy aggastyán, vak cigányasszonyról, aki jósolt a
múltkor. Sajnos kicsit süket volt, így folyton kiabált, és kérdezni
nem sok mindent lehetett tőle, csak mondta, amit látott – kérés
nélkül is…
Alig vártam, hogy lássak egy igazi vásárt.
Mikor István meglátott a szekér mellett, odafordult a
feleségéhez:
– Jól kikészítetted!
Ezt bóknak vettem, és vidáman felültem a szekér hátuljára
Katica mellé. Egész úton beszélgettünk, és izgatottan néztem
körül Füreden. A határrészt Arács és Füred között Ajtósnak
nevezték, és ahogy haladtunk, próbáltam minden területet
beazonosítani. A tihanyi apátság kitűnő viszonyítási pontként
szolgált, igaz, néha megijesztettek a látottak, de Katica közelsége
megnyugtatott. Csak kérdeztem és kérdeztem, ő meg mindenre
válaszolt. Azt meg őszintén csodáltam, hogy kíváncsiságomért
István sosem ripakodott rám. Ő is tudta, hogy valami nem
stimmel velem, de nem akarta beleártani magát, a feleségére
hagyta a dolgot.
Temérdek vízimalom mellett haladtunk el: míg Arácson csak
egy volt, Füred tömve volt velük. A sebesen csobogó patakok
átszelték a vidéket, és úton-útfélen malomépületeket fedeztem
fel, amelyeket a molnárok és a nemesek egyaránt bírtak. A
vízimalmos táj látványa egyszerre ejtett ámulatba, miközben
fájt is, mert húsba vágóan emlékeztetetett arra, hogy ez a világ
teljesen más, mint amibe én születtem. Az időutazás riasztó
valóságát tárta elém: ha rájuk néztem, a szívem a torkomban
dobogott, izgalommal keveredő félelmet éreztem. Messze még
az ipari forradalom!
A vízimalmok a patakok mellé épültek, a malomkereket hajtó
patak felduzzasztásával pedig romantikus hangulatú
malomtavak születtek. Tömve voltak hallal, bőség uralkodott,
körülöttük meg nagy zöld legelők és rétek feküdtek. A táj
élénkebb színekben pompázott, és a magasabb pontokról az
egész vidéket beláthattam, épületek nem zavarták a kilátást. Az
emberek a természetben éltek, annak részeként. Művelték, de
nem építették be. Vele és belőle éltek, de nem foglalták el.
A modern balatonfüredi viszonyok szerint meghatároztam
magamban a malmok helyét: a Silver Pláza helyén, a Közösségi
Ház helyén, a Koncz-féle Antik Magtárépület helyén, a Siske
utcában, a Régi temető utcában, illetve az Agro szálloda helyén
és a vasútállomás környékén is volt egy malom. Ezek határozták
meg az összképet. Messziről jött szemeimnek újdonság volt az
ennyire szellős és beépítetlen természetes táj.
A Bariska elnevezés ismerősen csengett. A későbbi Noszlopy
utcától a partig terjedő részt jelentette. A kemping területe itt a
Fenék vagy Fenékalja nevet viselte, és az állatitatás és halászat
kedvelt színterének számított. Katica is érdeklődött, hogy mit
ismerek: a Siske, Tamás-hegy, Öreg-hegy, Malom-völgy közös
pont volt, mindketten ezen a néven ismertük őket…
A Fűzberekhez érve égő fáklyákra és nagy zsivajra lettünk
figyelmesek, hangos gyerekkacaj töltötte be a hajnali levegőt. A
patakokban gyerekek rákásztak, a zsákmányt a piacon adták el,
hogy árából szörpöt és mézeskalácsot vehessenek. A terület a
huszonegyedik századi vásárcsarnok mögötti részen feküdt, a
Kéki-patak volt az, ahonnan puszta kézzel fogdosták a rákokat.
A legkisebbek olyan háromévesformák voltak, a kicsikre a
nagyok vigyáztak, felnőttet nem láttam. Fáklyákkal a kezükben,
mezítláb ugrándoztak – úgy véltem akkor, hogy nekik van a
világon a legjobb dolguk…
Egyre több gyalogszerrel érkező tűnt fel, akik mind a vásártér
felé tartottak, pedig csak éppen pirkadt. Nem állatvásár volt,
mégis hajtották azokat is, mert az esemény az előre eltervezett
cserék és fizetségek időpontja, helyszíne is volt. Többször is
tartottak vásárt egy évben: tavasszal, nyár közepén és ősszel, de
az akkori, a júliusi volt a legnagyobb és legnívósabb. A fürdő
miatt akár grófgyerekek és bárók is feltűntek – a parasztlányok
örömére.
– Az Oroszyékhoz a Zichyék és Batthyányék is jönnek vizitre –
újságolta Katica.
– Esterházy lánykergetők is lesznek – válaszolt István –, már
kúrára is bejelentkeztek.
A nevek izgatottá tettek. Az ekkor még meg sem született gróf
Batthyány Lajost idéztem fel, és szerencsésnek tartottam
magam, hogy nem egy zsákfaluba pottyantam, vagy a tatárjárás
idejére. Einstein híres mondását a saját bőrömön tapasztaltam:
minden relatív. Tényleg.
Az Oroszy-kúriához is elhajtottunk, hogy István bevigyen egy
sor ajándékot, cserébe a piachelyért. Elakadt a lélegzetem a
nemesi udvar láttán: egy tájba illő, romantikus luxusvillát
pillantottam meg. A masszív kőépületet úgy karolták át a zöldre
festett fatornácok, mint anyai ölelés a hazatérő gyermeket. A
faveranda szívélyes és meleg hangulatot árasztott, a
kúriaépületet húsz méter hosszúra, és legalább ötszáz
négyzetméter nagyságúra becsültem.
Nem bírtam levenni róla a szememet. Elképzeltem magam a
fatornácon könyökölve egy szál fürdőköpenyben, miközben a
fülemben hallottam az udvart betöltő hajnali madárcsicsergést,
az orromban éreztem a ropogós, zöld nyár levegőjének
üdeségét a teraszon elköltött lassú reggeli közben…
– A vázsonyi házuk nagyobb – rántott vissza a valóságba
Katica hangja. – Vázsony urai, más ott földdel nem bír.
Kisszőlős, Csillege, Billegő és Hidegkút. Odáig ér a földjük és a
kezük.
Az első benyomás után gyorsan eszméltem. A társadalmi
különbségek jutottak eszembe, keserű dühöt ébresztve
szívemben. Hirtelen már nem tudtam értékelni, az érem másik
oldala, a szembetűnő paraszti szegénység ellenszenvet keltett
bennem iránta.
 Eddig csak hallottam róluk – a dúskáló urakról –, a saját
szememmel látni azonban tényleg más volt. Míg én egy
sátorban éltem a Koloska tövében, ők ebben a palotában. És ez
csak a nyári rezidenciájuk volt! Az apát Tihanyban élt, az
Esterházyak Pápán és Devecserben, a káptalan pedig alig
hagyta el Veszprémet, de ők, az Oroszyak, itt voltak Füreden. A
szó szoros értelmében bírták és uralták.
Az épület kifejezte ura gazdagságát, de az ízlését is, az úri
pompa kedvéért nem mondott le a melegséget sugárzó,
egyszerű, családias hangulatú megoldásokról. Külön világot
teremtett a semmi közepén botanikus kerttel, számomra
ismeretlen cserjékkel. Kitűnő fekvésnek köszönhetően a nap
reggeltől estig beragyogta az udvart. Mintha még a fény is
ranghoz méltóan esett volna az emberre.
Az épülethez köves út vezetett, és a melléképületek, kisebb
házak is rendszer alapján kaptak helyet. Hazugság volna
tagadni: első látásra rabul ejtett, de a félelem később elnyomta
ezt, mert az épület szimbolizálta a hovatartozást. Az enyémet is
a sátram. Észben tartottam, hogy pontosan ennyire értékes az
életem is. Csak decemberig maradok! – ezzel biztattam magam.
István bevitte az ajándékokat, mi meg a vásártérre
iparkodtunk. Mire a nap teljesen előbújt, addigra odahordtunk
mindent a helyünkre. Katica rendezgette az árut, István pedig
körjáratra indult, hogy megkeresse Josi cigányt. Körbenéztem,
és a termelői piacok hangulata jutott eszembe. Hasonlított a
kettő, de ezt bájosabbnak találtam. Persze, hisz ez az autentikus.
Mindenki a pultját díszítette, hívogatóan rendezgette a
portékáit. Néhol madzagokat feszítettek ki a fáklyatartók közé,
róluk friss zöld borostyánokat lógattak le, mint ahogy a
füzéreket szokás. Különféle árusok érkeztek számtalan
portékával, voltak hasonló termékek, és voltak konkurencia
nélküliek is: mint a mézeskalácsos. A rákász gyerekekre
gondolva biztosra vettem, hogy ez lehetett a legjobb üzlet – a
bormérés után. Feltűnt itt minden, ahogy nálunk is a piacon a
bőrárutól a kerámiáig. Nem mindenki árult asztalról, akadt, aki
a szekerét használta. Ezek a gazdák már hajnal óta
kurjongattak a faluban idefele jövet.
Kofák, parasztasszonyok a földön lévő ponyvájukra pakolták
ki a zöldségeket, gyümölcsöket. Sok közülük mezítlábasan
érkezett. A sátras árusokból temérdek volt: papucsos,
csipkeárus, szűcs, gyolcsos, tímár, cserző, szíjgyártó. Velünk
szemben a subás pakolt ki; egyik oldalunkon gyertyaöntő, a
másikon pedig a kenyeres asszony pogácsákkal.
– Jó hely, messzi a köpködő – állapította meg Katica. Láthatta
az arcomon az értetlenséget, ezért rögtön megmagyarázta. – A
köpködőben támaszkodnak a munkát kereső napszámosok,
vándorok, csavargók és dolgozni kész cigányok.
Nélküle ott álltam volna én is a köpködőben. Vagy talán nem
is ott, mert ha nem találkoztunk volna, 1763. július 11-én, a
nyári vásár napján én már bőven alulról szagoltam volna az
ibolyát.
Portékáink kelendőek voltak, mindig álldogált valaki
előttünk. Habár sok volt a szegény ember, aki csak nézegetett,
de így is elegen vásároltak. Csalogattuk a vásárlókat a kellemes
virágillattal, volt, aki a levendulát jött csak megszaglászni.
Katica elégedetten számítgatta, hogy nem marad árunk, sőt
lehet, hogy már kora délután bezárunk.
– És utána hazamegyünk? – fordultam hozzá kissé
csalódottan.
– Miket beszélsz? Nem! Mulatunk – nevetett.
Egyre jobb lett a kedvem. Ez lehetett a mézsörtől is, amit
István szorgalmasan hordott oda nekünk. Ezelőtt még sosem
láttam becsípve, és meg kell hagyni, jól állt neki: mosolygott,
beszélgetett, mindenre áldomást ivott és néha a felesége fülébe
énekelgetett.
Katica is élvezte a vásárt. Ebédre mindketten rostélyost
választottunk pereccel, utána mézeskalácsot. A méz
megdöbbentően édes volt, nekem kissé erős is, nem kedveltem
meg, viszont fenségesen illatozott, a vattacukros akácvirágra
emlékeztetett.
Előkerült egy mutatványos is, méghozzá egy igen jóképű
legény, akit a lányok máris kergettek, és hallottam, ahogy
Gergelynek szólítják. Az igazán helyes arcú, izmos férfi olyan
magas lehetett, mint én, ami ritkaságnak számított, mint
ekkorra már rájöttem. Engem a százhatvannyolc
centiméteremmel sokan a magas özvegyasszonyként
emlegettek.
István leginkább a nevemen, Annának hívott, de mikor csak
magunk voltunk, akkor gyakorta te lánynak. Mintha tudta
volna, hogy nem vagyok özvegyasszony. Lehet, hogy tudta is.
Abban ennek ellenére biztos voltam, hogy Katica megőrizte a
titkomat. Azt hiszem, amelyik férfi igazán szereti a feleségét,
sosem faggatja olyanról, amelyről az hazudni kényszerülne…
Miután mindent eladtunk, körbesétáltunk Katicával. Ponyvák
alatt egy zugban könyvek sorát pillantottam meg, és azonnal
elindultam abba az irányba. Katica szorította meg a vállamat.
– Anna! Ezt nem szabad!
Meglódult a szívverésem a gondolatra, hogy majdnem
lebuktattam magamat. A könyvek a ponyva alatt mégis tovább
hívogattak.
– Itt jön a tekintetes asszony! – suttogta Katica.
Félreálltunk úgy, hogy lássuk, hová tart. Megengedett dolog
volt bámészkodni, mindenki így csinálta. Talán illett is
csodálkozni. Klára asszony lila szoknyát viselt lila kendővel,
ezüstös hajával még inkább arisztokrata hatást keltett. A
határozott asszonyt többen is kísérgették, kegyét keresve,
miközben ő egyenesen a könyvkereskedőhöz tartott.
– Ő is tud olvasni, sőt írni is! – mondta Katica.
Meggyőztem, hogy azért mi is nézzük meg a könyveket.
– A kalendáriumokat és bibliákat erre találod – igazított útba
automatikusan a zsoké testű, fáradt arcú könyvárus. Vézna
testét borító tejfehér bőre évek óta nem láthatott napot, fekete
karikás szemeiből arra következtettem, hogy sokat éjszakázott,
és keveset pihent.
Mosolyogva bólintottam, de egy lépést sem tettem abba az
irányba, hanem egy diszkrét barna kötésű könyvecskét
emeltem fel. Lorántffy Zsuzsanna volt a szerzője, a címe pedig
Mózes és a próféták, azaz az igaz keresztényi vallásnak
negyvenöt ágazatainak szentírásbéli győzhetetlen
bizonyosságtétele. Belelapoztam; egy idézetes könyvre
hasonlított – tehát nem ő írta, hanem a kedvenceit tartalmazta.
– Ez magyarul van – biccentett nekem a fehérarcú könyvárus.
– Egyébként mit keresel? A latinok erre, a magyarok itt, ezek
pedig németek – mutogatott, majd megpaskolta a maga előtt
sorakozó könyvtornyok tetejét.
– Magyart – válaszolt helyettem Katica.
– Akkor jót fogsz, az is imádságos. Mire kell?
– A férjemnek – előzött meg ismét Katica.
– Akkor azt azonnal tegyétek le, mert asszony válogatta –
nevetett fel. – Inkább ezt vigyétek el neki – mutatott egy fekete
borításúra.
Nyúlni akartam érte, hogy megnézzem, de Katica finoman
megakadályozott.
– Miről szól? – kérdezte az árust.
– Amadé nóták – kacsintott az huncutul. – Garantáltan
izgalmasabb, mint az imádság.
A könyvárus mosolyából arcpirító sorokat sejtettem, de nem
firtattam a dolgot.
Egy könyvet sem vettünk, de legalább az árakat láttam. Igen
drága mulatság volt a művelődés, volt kötet, amiért egy forintot
is elkértek.
Ekkor kemény ütés érte az arcomat. Egy teniszlabda nagyságú
varrott bőrlabda pottyant a lábamhoz. Arcomat végigsimítva
felvettem, és körbenéztem.
A mutatványos fiú vigyorgott rám. Visszanevettem rá és
odadobtam a labdáját, ő persze könnyedén elkapta, noha
egyszerre öt másikkal zsonglőrködött.
– Tetszel neki! – mondta Katica.
István lépett oda hozzánk vígan, hogy ideje a vásárfiának.
Leginkább egy könyvre vágytam, de tudtam, hogy az lehetetlen.
Katica egy új köpenyre áhítozott, a jelenlegit még az anyjától
kapta. A kor asszonyainak nem kellett ruhásszekrény, elegendő
volt egy láda annak a pár ruhadarabnak, amit bírtak. Volt
asszony, aki egész életét egy garnitúrával élte le. Akkora érték
volt itt a habitus, hogy még a férfiak házasodási kedvét is
befolyásolta, hogy az új asszonynak mennyi ruha kellett.
Ilyenkor hihetetlennek tűnt a 21. század a Gucci, a Chanel vagy
csak a H&M készletgazdagságával.
Katica talált egy köpenyt, amolyan földes színű, sötétebb
darabot, és ahogy próbálgatta, annyira kivirult, mint egy
kamaszlány. István is észrevette rajta a kicsattanó örömet, le
sem tudta venni róla a szemét. Jókedvűen fizetett, még alkudni
is majdnem elfelejtett, annyira Katicát bámulta.
Én az új kötényemhez passzoló kékes főkötőt választottam,
mert szívből utáltam a nagy, fehér főkötőmet, ami a fürdőben
kötelező volt és úgy állt a fejemen, mint A szolgálólány
meséjéből híressé vált darab. Ezt csupán a tarkómra kellett
illeszteni, hátracsúszott hajhálóra emlékeztetett, a
kendőanyagból készített viselet alulról fogta a kontyomat.
Katica mindjárt le is vette a fehéret a fejemről, és megkötötte
az újat. István is szélesen mosolygott rám, úgyhogy nem
állhatott rosszul. A kék színt mindig is szívesen hordtam: nem
igaz, hogy a kék szeműeknek áll csak jól a kék, a barna szemet
nagyon is forrón kihangsúlyozza. Hiába, a főkötőviselés az
özvegyasszony státuszom miatt elkerülhetetlen volt: mivel a
fejem már bekötve, kötelező volt így viselni a hajam. Egy jó
asszony a főkötőt vette le utoljára, este, és ezt tette fel elsőként
reggel – szerencsére István nem volt vaskalapos ebben sem.
 Ahogy haladtunk tovább, meghallottuk a kiabálást. Azonnal
rájöttem, mi lehet ez: a cigányasszony, akiről Katica mesélt.
Jósolt, vagyis kiabált éppen. A tömeg meg morajlott. Volt, aki
vén kurvának nevezte, de sokan tolakodva mentek elé. Előtte
pénzérmekupac és termény feküdt a földön: mindenki azzal
fizetett, amivel tudott. Katica beállt a sorba, engem is magával
húzott.
– Menjetek csak, rozmaringok! – intett kedvesen István. – Én
addig körbejárok.
A seborvos érthetően fenntartásokkal kezelt egy jóst, és ez így
volt rendjén, noha, mint a felesége roppant lelkesen elárulta,
István érkezését is megjósolta neki ez a vénasszony annak
idején: „Ha eltűnik a medve, megjön a nyár neked.” Ez számomra
nem hangzott egyértelműnek, de Katica hinni akart benne, és
meg tudta magyarázni: Füreden állítólag, ahogy említette is
egyszer, voltak medvék, majd István megjelent egy nyáron, és
azóta egyet sem láttak. Mindenesetre annak nagyon örültem,
hogy medvék talán már nem lakják az erdőket.
Meg aztán én egy időutazó vagyok… Miért is lennék szkeptikus
egy jóssal kapcsolatban?
Katica sorra került, a cigányasszony megszorongatta a kezét,
majd maga mellé rántotta.
– Látok egy galambtojást, amiből fióka repül el – hörögte, erre
Katica odadobott egy érmét, és továbblépett.
Rám került a sor. Megfogtam a fölfelé nyújtózó öreg kezet, de
alig érintettem meg, hevesen eldobta magától. Vaksi szemeivel
nézegetett az arcom felé.
– Gyere közelebb, hadd nézzek a szemedbe!
 Az emberek felhördültek a hátam mögött. Ez nem volt jó jel.
Féltem tőle, de engedelmeskedtem.
– Vizet látok, sok vizet, amiből kirepül egy füre!
Újra megfogta a kezemet. Tenyeremet az arcához tette, majd
eltorzult grimasszal vinnyogott. Ez már igazán megijesztett.
Attól tartottam, hogy olyat mond, amivel a máglyára küld, és
amikor segítségkérően Katicára néztem, az ő arckifejezése is
megerősített abban, hogy a félelmem nem alaptalan.
Az öregasszony végül abbahagyta a sipítozást és a botja
segítségével feltápászkodott.
– Káprázatos – motyogta. A fülemhez hajolt, és belesúgta: – A
macska kiköpi a fürét.
Ismét megfogta a kezemet, az égre tekintett, potyogtak a
könnyei. Ekkor már megsajnáltam. Rosszul érintett, hogy
bánatot okozott neki, amit az én tenyeremből olvasott ki. Katica
odalépett, a kezébe nyomott egy érmét, és intett a fejével, hogy
végeztünk. A cigányasszony azonban nem eresztett, újra
transzba esett, úgy kiabált:
– A pokol jön el, a pokol!
István erre ott termett, és levette rólam az asszony kezét.
– Elég lesz, banya!
Az emberek megbámultak minket.
– A jövő Isten kezében van! Ezt a komédiát nehogy komolyan
vegyétek – figyelmeztetett minket István, ahogy otthagytuk a
jóst. Sorba álltunk pálinkáért, ittunk pár kupicával, és többet
nem beszéltünk a dologról.
Ránk esteledett. A cigányok meggyújtották a tábortüzeket, és
jókedvűen kurjongattak. Már csak az étel- és italárusok voltak
nyitva, mindenhonnan hangos nevetések, áldomások
hallatszottak. Fáklyák lobogtak körös-körül és előbújtak a
muzsikus cigányok, akik könnyedén hozzácsapódtak a
társaságokhoz. Ha a megrendelő hamisan énekelt, akkor is
biztatták. Akár százszor is elhúzták ugyanazt a nótát, hiszen az
vezet, aki fizet. A mutatványos fiú tüzet fújt ki a száján, a lányok
énekelve táncoltak mellette, tőlük nem messze cigánylány
táncolt egy ügető ló hátán, és a távolban felfedeztem egy
kisembert is, aki egy colos férfi nyakában ült.
A férfiak és a nők külön csoportban táncoltak, a férfiak
csujogattak, ugráltak, csettintettek, tapsoltak. Virtuóz
koreográfiák születtek, közben az asszonyok-lányok járták a
körtáncot mellettük, a zenészek meg fáradhatatlanul húzták a
talpalávalót.
A sok bortól és sörtől pisilnem kellett, így a piac széle felé
vettem az irányt, ahogy a többi asszonytól is láttam. Ahogy
visszaindultam, Gergely, a mutatványos legény jött velem
szembe.
– Van kedved sétálni? – szólított meg bátran.
– Köszönöm, nem – válaszoltam mosolyogva. Helyes fiú volt,
de semmiféle bonyodalomra sem vágytam.
– Tán nem tetszem? – kérdezett vissza pimaszul.
– Sok lány sétálna veled szívesen, válassz inkább közülük.
– Nekem asszony kell. Nem lány.
Sok sikert kívántam neki és elindultam, de utánam kapott és
magához húzott.
– Miért nem kellek? Tán nem vagyok elég jó neked? Egy
vásári mutatványosnál többre tartod magad?
 Elöntött a pánik.
– Megmutatom neked, hogy milyen az igazi férfi! – vicsorogta,
miközben az egyik kezemet szorítva magához húzott, a másik
kezével pedig belemarkolt a fenekembe. Szabad kezemmel
ösztönösen úgy fülön vágtam, hogy meglepetésében engedett a
szorításán. Ezt azonnal kihasználtam és kitéptem magam a
kezéből, majd rohantam a táncosok felé, ahogy csak bírtam.
– Kurva, érjelek csak utol! Azt is megbánod, hogy megszülettél
– ordította.
Hátra sem nézve futottam. A félhomályban egy fiatal
férficsapat hangjait vettem ki, rohantam arrafelé. Egyiküknek
nekiszaladtam, amiért gyorsan elnézést kértem.
– Te szuka! Azonnal gyere ide! – ordított Gergely.
Az ismeretlenbe kapaszkodva visszafordultam, de nem láttam
a mutatványost, viszont észrevettem, hogy ezek a férfiak ide
vizelni jöttek, úgyhogy még egyszer bocsánatot kértem és
továbbsiettem a világosság irányába.
Katicáék még mindig táncoltak, így volt egy kis időm
megnyugodni. A vásári sültek és a méz édes illata a gomolygó
füsttel keveredve hamisítatlan középkori hangulatot árasztott,
és lassan a szívverésemet csillapította.
 KELEPCE

Kora reggel, amikor a fürdővendégek java még aludt, a

kocsmáros már serényen készülődött a nyitásra. Ha mindent
előkészítettünk, és maradt némi szabadidőnk, néhanapján mi is
odatévedtünk hozzá egy mézsörre vagy szörpre. Bort nem
ittunk, csak vacsorához – nem kedveltem, de a kútvíznél
tisztább volt. Különben forrásvizet ittam, pedig Katica
szeretettel kínált tejjel, és ízlett is – a folyékony tejszínre
emlékeztetett, csak épp sósabb volt –, de az én modern
emésztőrendszerem nem bírta.
Míg István a pultnál rendelt, elindultam az asztalunk felé,
amikor észrevettem egy könyvet, ami kinyitva hevert egy
szomszédos, amúgy üres asztalon, lefordítva. Hátrapillantva
láttam, hogy István és Tóbiás még trécselnek, így oda mertem
lépni a könyv mellé. A kezembe fogtam, és beleolvastam.
Balassi Bálint művei voltak. Egyet-kettőt lapoztam benne,
kiélveztem a sorokat, aztán inkább visszatettem a helyére, úgy,
ahogy volt.
A kocsmáros kihozta a rendelést. Csendben ittuk az italunkat,
Istvánnal soha nem beszélgettünk nagyokat. Pontosan tudtam,
mit szeret benne Katica: okos, haladó gondolkodású, jószívű
férfinak ismertem meg, akinek a szenvedélye a gyógyítás és a
forrásvíz. Szívesen kísérletezett az anyagokkal, összetevőkkel, a
kémiával.
Ahogy szótlanul ittuk az italunkat, eszembe jutott az a
Balatonfüred, amit én ismerek. A tűző nap ellen védő fák, a
Tagore sétány, a reformkori városrész látképe… és egy finom
kóla. Néha hiányoztak dolgok, de főleg apróságok, mint egy
tikkasztó nap után egy pohár jó bor vagy egy finom fagylalt. A
villanykapcsoló után még automatikusan nyúltam a sötétben,
Katica gyakran figyelmeztetett, hogy mindjárt leég a gyertyám,
vagy vigyek már lámpást magammal.
Az ételek viszont egyáltalán nem hiányoztak, sőt. Sok halat és
rákot ettünk, kenyérrel vagy káposztával. A káposztát feltűnően
gyakran, majdnem mindenhez ették. Az íze annak is
erőteljesebb volt. Mintha 2020-ban mindenből lightot kaptunk
volna, különösen a tejföl, a vaj, a túró és a sajtok esetében. A
petrezselyem intenzív fűszernek számított, a mentával is
vigyázni kellett: azt mondták, harap, olyan erős. A torma
szintén – Katica állította, kihúzza a fejfájást. Igaza lehetett.
Egyszer sem éreztem azt a görcsös, migrénes fejfájást, ami
régen rendszeresen gyötört – pedig lett volna miért
idegeskednem.
– Minden jót! – hangzott fel mögöttünk a köszöntés.
Felismertem a hangot: Oroszy Mihály lépett mellénk.
Zavaromban félrenyeltem, így köszönés helyett csak
köhécseltem.
– Az uraságodnak is jót! No, te meg nehogy megfulladj itt!
Pont az Oroszy nagyságos úr előtt – vicceskedett István.
– Kár lenne ezen a szép reggelen! – mondta Oroszy kedvesen,
majd Istvánhoz fordult. – Édesanyám vendéget vár a pincénél.
Megtenné, hogy meglátogatja? Romlik az állapota, de nem akar
róla tudomást venni… Ne mondja, hogy én küldtem.
– Ezt kérnie sem kell a nagyságos úrnak! – István felpattant,
és állva gurította le a maradék sörét. – Ha végeztél, majd gyere –
pillantott rám, és elsietett.
Kettesben maradtunk Oroszy Mihállyal. Legalább egy pajzán
megjegyzésre számítottam tőle, de még csak nem is tréfálkozott.
Egy halovány mosoly kíséretében, illendően köszönt el, anélkül,
hogy egy pillanatra is a szemembe nézett volna.
Talán meg sem ismer? Lehet, hogy nem is emlékszik rám?
Amikor találkoztunk, a nap lemenőben volt…
Gyorsan megittam én is a szörpömet, és felálltam, hogy
visszavigyem a poharat, de ahogy a lábam elé pillantottam,
megláttam egy összegyűrt papirost. Lehajoltam érte, és a
kötényembe dugtam. Sietős léptekkel távoztam a kocsmából,
majd körbenéztem. Az utcán nem láttam senkit, így
biztonságban elővettem a papírt, hogy megnézzem, mi áll
benne. „Fokról ide tartanak törökök, harminc hajóval, a déli
harangra ideérnek.”
– Istenem! – szaladt ki a számon.
Futottam le a vízpartra, de semmit sem láttam. Idegesen
sétálgattam jobbra-balra, és a szememet égető nappal mit sem
törődve fürkésztem a csillogó vizet.
– Mit keresel? – szólalt meg az ismerős hang. Oldalról, a
nádasból Oroszy Mihály lépett elő. – Csak nem a török
hajóhadat?
Tőrbe csalt!
Amatőr módon lebuktam. Hirtelen összeállt a kép. Nyilván az
övé volt a Balassi-könyv, és látta, hogy beleolvastam.
Leleményes ötletet eszelt ki ezzel az üzenettel, el kellett
ismernem.
– Tudtam, hogy nem olyan vagy, mint a többi leány. –
Végigmért, majd lassú léptekkel körbesétált. – Feleselsz. Tudsz
olvasni. Még mit tudsz?
Kerültem a tekintetét. Amikor közelebb ért, elfordítottam a
fejemet.
– Áruld el!
– Titkot tartani. Azt tudok – szegtem fel az állam. – Méghozzá
nagyon jól.
– Mire célzol?
– Arra, hogy részeges állapotában erőszakot próbált elkövetni
rajtam.
Erre tett még egy kört körülöttem, miközben sárgás szemét le
sem vette rólam. Így viselkedhet egy tigris, mielőtt elharapja az
áldozata torkát.
– Aki sarokban van, az vagy megadni tudja magát – jegyezte
meg szárazon –, vagy kitörni. Bajban a szolga, ha urát vádolja!
Nem szólaltam meg, ő pedig folytatta:
– Megfenyegettél. Cselédlány létedre.
– Rám mászott. Utánam járkál. Mit akar?
– Merész vagy – mondta őszinte csodálkozással a hangjában. –
Ez szokatlan.
– És az bűn volna?
 – A lépcsőn… Azon az estén, amikor hátulról elkaptalak. Nem
tudtam, hogy te vagy az, én is meglepődtem. Összekevertelek
egy kedves ismerősömmel, akinek bizonyosan nem lettem
volna ellenére.
– Összetévesztett valakivel? – kérdeztem elkerekedett
szemmel. – Tehát ez egy félreértés volt? De akkor miért nem
mondta? Szándékosan félrevezetett?
– A nap lemenőben volt már, sötétedett, és valóban többet
ittam a kelleténél.
– Miért nem mondta azonnal, hogy ez félreértés? Miért
hagyott tévhitben? Azt hittem, meg akart erőszakolni engem…
– Ez zavar hát? – nevetett fel diadalmasan. – A lelked
megnyugtatására ezúton ünnepélyesen biztosítalak róla, hogy
amikor felismertem a tévedést, nem lombozott le. Éppen
ellenkezőleg.
Éreztem, ahogy vér szökik az arcomba, ő pedig gátlástalanul
bámult. Láthatóan élvezte, hogy egy buta fruskát csinált
belőlem, és mivel nem 2020-at írtunk, befogtam a számat, pedig
legszívesebben elküldtem volna egy melegebb éghajlatra. Bunkó
paraszt – futott át az agyamon, ahogy ránéztem diadalittasan
vigyorgó arcára. Magamban ízlelgettem a szavakat, és ekkor
már én is mulattam, hogy a nagyságos urat – a tényleg nemzetes
Oroszy Mihályt – neveztem magamban parasztnak, holott – a
nagy többséggel szemben – neki papírja volt arról, hogy nem az.
A derű kiülhetett az arcomra, mert megjegyezte:
– Végre mosolyogsz! És nem vágsz olyan komor ábrázatot,
mintha te lennél a Szűzanya.
Ez letörölte a mosolyomat.
 – Vissza kell mennem – mondtam.
– Menjél! De nem végeztünk. Előbb vagy utóbb rájövök, hogy
mit titkolsz.
A földesúri hangsúly észhez térített, pedig már majdnem
elhittem, hogy ő is csak egy férfi, aki ágyba akar bújni velem. Ez
nem a XXI. század! Az utolsó szó mindenképp az övé lesz, így
jobban teszem, ha nem haragítom magamra.
– Ez fenyegetés vagy ígéret, nagyságos úr? – bukott ki belőlem
mégis, és sarkon fordultam.
Láttam még a zavart az arcán; a vakmerő kihívásra hirtelen
nem tudott mit felelni.

Amikor visszaértem a fürdőhöz, a szívem úgy zakatolt, hogy

attól féltem, más is meghallja. Hogyan mondhattam ezt? –
szidtam magamat. Az elterelő hadműveletem felhívás volt
keringőre. De legalább összezavartam, és már nem arról
faggatott, hogy miért tudok olvasni.
Zsuzsi toppant elém.
– Mi tartott el eddig? István mán kétszer keresett rajtam. Itt
van Klára asszony, éppen köpölyözi.
Siettem. Tudtam, hogy elkél a segítség. Mire a
köpölyözőbódéba értem, Klára asszony már félmeztelenül
feküdt a kezelőasztalon, és két csésze is rajta volt. A bőre – üdítő
kivételként – tiszta volt. Ennek szívből örültem, mert sajnos sok
olyan vendéggel volt dolgunk, aki büdösen és koszosan került
elénk. „A bába mosdatta utoljára” – István így mondta mindig.
Szerencsére száraz köpölyözést végzett rajta – ezért hálát
adtam az égnek, mert a vérestől szívből undorodtam. Amióta
István mellett dolgoztam, sok mindent láttam, amit nem
neveznék gusztusosnak: ocsmány gombás bőrt felülfertőződve,
köszvényt, gennyes sebeket, és ki ne felejtsem a különböző
élősködőket a bőrben… Ezek ellenére semmi undorítóbb nem
létezett számomra, mint a véres köpölyözés, mert ha gennyes
résznél alkalmaztuk, akkor rettenetesen büdös volt. Jómagam
vágást nem ejthettem: mindenkinek tiltottak voltak a sebészi
módszerek. A fürdő területén egyedül István végezhette ezt,
hovatovább a problémás esetekben még a felhelyezést sem
engedte át másnak.
Zavarba ejtett, hogy ott feküdt előttem Oroszy Mihály anyja,
ráadásul félmeztelenül. Pár hosszú kilégzéssel megnyugtattam
magam, és elhessegettem gondolataimat a fiáról. István intett a
fejével, hogy igyekezzek.
A véres köpölyözéssel ellentétben a száraz bevett eljárás volt,
egyfajta úri hóbort. Istvánt kiváló mesternek tartották, sorban
álltak a szolgálataiért, és természetesen az Oroszy család
kiváltsága erre is vonatkozott: mivel a nagyságos asszony erre
járt, csak úgy beugrott egy kúrára. A fürdő kultúrája és íratlan
szabályai emlékeztettek a mi szépségszalonjainkra vagy a
magánklinikák gyakorlatára – persze csak az érzés és az emberi
viselkedés, a technológia egyáltalán nem.
A procedúra végén, amikor a tégelyeket eltávolítottuk, a kör
alakú nyomot a hüvelykujjunkkal dörzsölgettük, hogy az
eltávolítás kis kellemetlenséggel se járjon. A végén ököllel,
csúszó mozdulatokkal átgyúrtuk a bőrt.
A köpölyözéshez szkeptikusan álltam hozzá: túl sok esetet
láttam, amire ezt használták. Valójában majdnem mindenre,
csakúgy, mint az érvágást. Az lehetett volna a jelszó: csak
folyjon a vér. Lehet, hogy egy-két esetben volt haszna, és István
a maga módján ügyelt is a tisztaságra, de én tudtam, hogy
minden vágás a fertőzésveszély melegágya. De a páciens
bizodalma töretlen volt, a gyógyító pedig a legjobbat akarta,
akárcsak 2020-ban. Köpölyözésnél az üvegcsészébe vagy
rézharangba égő pálcát nyomtam, ami felforrósította a benne
lévő levegőt, majd egy gyors mozdulattal rányomtam a
bőrterületre, amit előtte Katica olajával kentünk be, hogy
könnyebben csusszanjanak rajta a csészék. A vákuumhatás
felszippantotta a bőrt, és vérbőséget okozott az adott területen.
István egyszerre maximum huszonnégy csészét helyezett fel,
ennél több már káros hatással bírt – a naplózott kutatásai
alapján.
Hosszasan tologatta a csészéket a bőrön, és ügyelt rá, hogy ne
szívjon túl egy adott területet. Közben masszázst is végzett a
háton, karon, lábon; bár itt nem így hívták, hanem
nyomkodásnak, vagy igazán előkelő beteg esetén stimulációnak.
A kezelés – a körítéseket illetően – nagyban függött a páciens
társadalmi helyzetétől, meghatározva a kúra hosszát is.
Klára asszony is maradt jó néhány órát – a diskurálást
rettentő komolyan űzte. Művelt üzletasszonyként tartották
számon, és sokszor hallottam róla, hogy férjét őszintén
gyászolta. A gyászolás kiemelkedő jelentőséggel bírt: arra
engedett következtetni, hogy a felek szerették egymást – vagy
legalábbis nem utálták.
A nő testén látszott már a kor. Hetvenévesre saccoltam, tehát
legalább hatvan körül lehetett. Sarkán sebek nedvedzettek, alsó
végtagjai vizesedtek – ezért is kellett a kúra. Magamban
cukorbetegségre gyanakodtam, de az ötleteimről általában
hallgattam István előtt, mivel megmagyarázni nem tudtam
volna. Csak Katicának meséltem, őt igazán érdekelte minden
diagnózisom.
Sajnos egyszer veszettséget is láttam. Katicát egy legényhez
hívták, akit űzött kutya harapott meg. Hideg vízzel kezelték, az
idegrángások ellen a patakban locsolták a nyomorultat, mielőtt
az végleg kilehelte a lelkét. Borzasztó állapotban volt, folyt a
nyála, arcával a saját alkarját kotorta, talán harapni próbálta –
de már nem volt rá képes. Katicának elmondtam, hogy ismerem
ezt a kórt, és igen ragályos, de sem a hideg víz, sem a lelkész
nem tud rajta segíteni. Ezt ő is tudta – hisz senki sem élte túl…
A masszírozásban csak István utasítására vettem részt. Klára
asszonynál ezt maga végezte, a szívén viselte az állapotát.
– Készítsd elő a fürdőt! – utasított.
– Köszönöm, de a saját fürdőmbe megyek – szólt közbe álmos
hangon az asszony, majd ásított egy hatalmasat, anélkül, hogy a
szája elé tette volna a kezét.
– Rendben, asszonyom, de csak langyos vízbe menjék, a hideg
s a forró sem javallott mostan – hajbókolt István.
Mint seborvos, hiába a tihanyi apáttal volt szerződésben –
ahogy a kocsmáros is –, Klára asszony, azaz az Oroszy család
ugyanolyan, ha nem nagyobb befolyással és vagyonnal bírt,
mint az apát. A füredi savanyúvíz bevizsgálásának ügyében
maga a bécsi udvar is az Oroszyakkal levelezett, István pedig
segített Klára asszonynak vízmintát küldeni Bécsbe. Asszony
létére többet levelezett, mint maga a tihanyi apát, a kapcsolati
tőkéje erős volt és valóságos – nem olyan virtuális, mint a
Facebook vagy a LinkedIn. A futárok és küldöncök jöttek-
mentek a leveleivel és csomagjaival, az érkező hintók és fogatok
vendégeinek első útja rendre az éttermükbe vezetett.
A régi földesurat, a néhai Oroszy Ádámot a parasztok is
felemlegették, a fürdőben is sok vendég szájából hallottam róla.
A hajdani nemesurat még a korábbi – a keménykezű és
vaskalapos Lécs Ágoston – apát is tisztelte, holott még azt is a
főpap szemébe mondta, hogy a házát úgy építette, hogy a
tihanyi tornyokat még véletlenül se lássa. Az öreg Oroszy halála
után a katolikus egyházi méltóságok már más hangnemet
ütöttek meg, gyakran emlegettek peres ügyeket is az Oroszy
fiúkkal.
Mindenesetre Klára asszony a saját fürdőházaikban külön
üsttel, saját rézfazekakkal dolgoztatott, saját cselédekkel.
Presztízs volt hozzájuk járni és náluk lakni – főleg vendégségbe.
Vendégeik előszeretettel mulatoztak éjszakákon át, herdálva a
pénzt, már csak passzióból is – a zsidó Tóbiás is belőlük élt.
Az Oroszy családnak mindezeken felül a parton még egy
tágas pincéje is volt, földekkel, mintha nem lett volna elég, hogy
ők voltak az egyetlenek, akik ételt is árultak. Katica szerint
Klára asszony tán még ügyesebb is volt, mint a férje, mert
simulékonyabb természete előrébb vitte.
Istvánt is ő szerezte az új apátnak. Sámuel apát az elődjénél
jóval jámborabb ember hírében állt, akinek csak gondot
jelentett a fürdő, mert az apátsági felújítás és az intenzív lelki
élet lekötötte erejét, így hát bérlőt keresett. Klára asszony
azonnal a segítségére sietett, és Istvánt ajánlotta. Az ismeretség
onnan eredt, hogy a néhai Oroszy Ádám és István jól
megértették egymást. Klára asszony ezzel sikeresen
bebiztosította magát és vendégeit is, mert István az Oroszy
család barátait is körüludvarolta, annak rendje és módja
szerint.
Zsuzsival mi csak a fürdő apátsági részén dolgoztunk, míg a
béreslegények mindkettőbe hordták a vizet. A köpölyözőbódé és
az érvágó is apátsági területen feküdt, de az Oroszyak előtt
természetesen mindig nyitva állt.
Nekem édes mindegy volt, Klára asszony hol fürdőzik, sőt
örültem, hogy nem kell előkészítenem neki a vizet és ehetek pár
falatot, mert korgott a gyomrom az éhségtől. Katica aznap
petrezselymet, fokhagymát és vajat hozott magával, ami azt
jelentette, hogy rákot főz, helyben készíti el. Zsuzsi utálta – és
sokan mások is, a füredi szegényeknek unalmas volt –, de én
odáig voltam érte. Ezek a rákok huszonöt centisre is megnőttek,
és nem a horvát tengeri rákra hasonlítottak, hanem a homárra,
amit eddig csak egyszer volt szerencsém enni. Az Oroszyak is
árulták, picit megfőzve, vajas fokhagymán megpirítva,
petrezselyemmel szolgálták fel; tüstént el is kapkodták a
nyaralók. Klára asszony persze ezzel is sikeresen kereskedett,
Bécsig ment a híre a balatoni rákoknak. Velem mindenesetre
madarat lehetett fogatni, amiért mi olyan szegények voltunk,
hogy hetente legalább kétszer rákot ebédelhettünk.
 SZESZÉLYES BALATON

A következő hétfő a szokásosnál csendesebben indult. Ilyenkor

leginkább a helyiek és környékbeliek keresték fel Istvánt, aki
nyílt terepi rendelést végzett. Az emberek a szabad ég alatt
mutogatták magukat és nyavalyáikat, és általában délre már el
is tűntek, mentek vissza a dolgukhoz.
Mi nők ekkor mostunk. Ez volt a nagymosás napja, amikor
minden lepedőt, hálóinget és vásznat kitisztítottunk a nagy
hétvégi forgalom után. Hét közben a vér miatt gyakorta áztatni
is kellett, azt folyamatosan végeztük, de a hét első napja soha
nem kímélte a kezeket. Estére lüktettek vörös ujjaim.
Katica a mángorlás és a kézilapátos vasalás rejtelmeibe is
bevezetett. Nemrég még azt sem tudtam, mik ezek, de
hamarosan olyan gyorsan végeztem a dolgomat, mint ő. Két
fahenger közé igazítottam a még nedves anyagot, majd
megforgattam egy kézi kereket, ezzel besodródott az anyag, és a
gép olyan erősen nyomta össze, hogy sima lett és ropogós. Ezt a
munkafolyamatot őszintén megkedveltem, pedig otthon
mosógép és szárítógép is a rendelkezésemre állt, így csak
vasalnom kellett, mégis utáltam.
 Mindennek megvolt az ideje és a rendje, az ember kénytelen
volt rászánni az energiát a feladatokra. Elmerültem a
munkában és apró örömöket vettem észre benne. A
végeredmény pedig elégedettséggel töltött el, gyermeki
büszkeséget okozott, hogy mindezt én tettem. Ekkor láttam
csak, hogy a mosógép ugyan megkönnyítette a munkám, időt
nyertem vele, de azt a felszabadított időt gyakran egy másik
gépen elpazaroltam. Tehát hiába nyertem vele, azonnal el is
herdáltam, és közben elégedett sem voltam.
– Kérdeztetett felőled az Oroszy fiú – szólalt meg Katica.
– Mit?
– Hogy milyen ember volt a férjed. És a nevedet is.
– Te mit válaszoltál?
– Halottakról jót, vagy semmit!
– Ennyi?
– Nem. A nevedet is megmondtam.
Rajta nehéz volt kifogni, ügyesen szerelte le az embereket, de
azért a szívem mélyén tudtam, hogy ezt nem úsztam meg
ennyivel.
– Tetszik neked? – faggatózott.
– Neked talán nem? – kérdeztem vissza nevetve.
– Zsuzsit is megunta, nekem sírt a leány róla.
– Nem kellett volna hinnie neki.
– Nem ígért az semmit!
– Akkor miért kezdett vele?
– Mert szerelmes lett belé.
– Sajnálom – böktem ki.
– Te voltál már szerelmes?
 – Azt hiszem.
– Nem voltál.
– Honnan veszed?
– Azt tudnád.
Katica soha nem rejtette véka alá a véleményét. Ahogy István
mondta: „Egyenes, mint a nyíl.” Ez a jelző duplán illett rá: nálam
mindig célba talált.

Este a fürdőnél éjszakáztam, vendégeket vártunk, akik

sötétedés után érkeztek. Miután átadtam a faházat, a teraszon
vacsoráztam, és azon lamentáltam, az emberi titkok milyen
sötétek – míg az állatok egyenesek és kiszámíthatóak. Az
oroszlán megeszi a zebrát, a zebra a füvet… de az embereknél
semmi sem ilyen egyértelmű.
Oroszyék egyik faháza felől zajokat hallottam: mulatoztak.
Ott volt a kocsma, az étterem és az Oroszy-pince is, tehát akinek
volt pénze, annak akadt lehetősége bőven. Egy Zichy és egy
Ghéczy biztosan volt ott, no meg egy jobbágyfiú. Hallottam a
neveket, meg hogy a parasztfiúnak állandóan töltötték a
poharát, és rajta nevetgéltek. Különösen az a Ghéczy: ő volt a
legharsányabb. A nőkről beszélgettek. Egy kisasszonyról, akit
unalmasnak tartottak, ellenben Borcsa nevű cselédjének
szolgálatait többen is méltatták. Hallani is fájt.
Nagy nehezen elaludtam, de hamarosan éktelen ordításra
riadtam fel. Épp pirkadt.
– Lábhoz! – üvöltötte egy hang. – Mondom, lábhoz!
Ezt különös, csörgő hang követte, mely egyre közelebbről
hallatszott.
 – Ugass!
– Vaú, vaú! – Emberi ugatás volt. Kinéztem az ablakon. Egy jól
öltözött úrfi vezetett négykézláb, bőrpórázon egy rongyos fiút,
aki egy vasnyakörvet viselt, keze-lába az azonos oldalon lánccal
össze volt kötözve. A ruhája nemcsak koszos, de véres is volt,
együtt borzalmas látvány nyújtottak.
– Ül! – ordította az úrfi, és közben hasba is rúgta a fiút.
Oldalra esett a szerencsétlen, akkor láttam meg, hogy a feje is
merő vér. Sajnáltam, de féltem kimenni.
Az úrfi a pórázt rángatva elvonszolta a fiút egy fához, és
kikötötte, mint egy kutyát.
– Hugyozok, addig te itt maradsz!
Komótosan elsétált, odaállt egy fához, majd kioldotta a
nadrágját.
Arra gondoltam, most vagy soha. Halkan kinyitottam az ajtót,
és elsettenkedtem a fiúig. Pihegett a sok veréstől, szemhéját
nehezen nyitogatta, alig volt az eszméleténél.
Kikapcsoltam gyorsan a nyakörvét.
– Menekülj! – suttogtam a fülébe.
Kinyitotta a szemét, és rám nézett.
Míg élek, nem felejtem el azt a nézést.
Hörgött, mint egy kutya.
Majd a kezem után kapott, és óriásit harapott bele. Sikítva
ugrottam odébb.
– Okos kutya! Nagyon okos! – hallottam az úrfi hangját. A
nadrágját igazgatva lépdelt felém, eszelős mosollyal az arcán.
Sarkon fordultam és futottam, ahogy csak bírtam, hátra sem
mertem nézni. Utána napokig figyeltem a kezemen lévő
fognyomokat, rendszeresen fertőtlenítettem őket alkohollal, és
imádkoztam, nehogy valamit elkapjak. El akartam felejteni az
egészet, hányinger kerülgetett, ha csak rájuk gondoltam.

Hétágra sütött a nap már korán reggel, de a balatoni időjárás

néha szeszélyes volt. Katica nem jött velem a fürdőhöz, otthon
maradt kencéket gyártani. Figyelmeztetett, eső lesz. István
roppant korán ment le, mert katolikus nagyurakat vártunk
délelőttre. Zsuzsi volt az ott alvós, így a korai készülődés
oroszlánrésze neki jutott.
A délelőtt így is igen mozgalmasan telt, a legemlékezetesebb
eset gróf Zichy István császári-királyi kamarás piócáztatása
volt. Pangó vérkeringésre István előszeretettel használta a
piócákat – ahogy ő hívta, nadályokat. Ezek az állatok a
kisujjnyitól a majd húszcentis nagyságig előfordultak, sötét
színük miatt a meztelencsigákra emlékeztettek – persze azoknál
jóval fürgébbek voltak. István üvegedényekben tartotta őket,
maguk szedték Katicával a balatoni nádasban, a sekély
vizekben. Kellő víz nélkül hamar kiszáradtak, erre is ügyelnem
kellett. Szerencsére nem undorodtam tőlük, amin magam is
meglepődtem. Katica szerint a pióca nyála a kulcs, míg István a
vér leszívásában látta a hatékonyságot. Szerény tapasztalataim
alapján mindkettőben lehetett az igazság, és azt megfigyeltem,
hogy a piócázás után nyugodtak és bágyadtabbak a vendégek:
sokan álmosságról nyilatkoztak, és a kezelés után jó hosszú
időre visszavonultak. Tisztában voltam vele, hogy ez a
vérveszteség hatása, csak azt nem tudtam eldönteni, hasznos-e
ez a szervezetnek.
 Az üvegből én vettem ki a piócákat, és egy kis átlátszó
tégelybe helyezve adtam át őket Istvánnak, közben egy pálcával
ügyelve rájuk, ki ne másszanak. István tette a betegre a
pohárkát, ráfordította a kívánt bőrfelületre, a pióca pedig
azonnal munkának látott. Általában addig szívták a vért, amíg
maguktól le nem estek. A kezelés végén a sebhelyek
háromszögformát adtak ki és sokáig véreztek. A betegek arról
számoltak be, hogy kis szúrást éreztek, mintha légy csípte volna
őket. Egy pióca legalább háromnegyed, legfeljebb másfél órát
volt fent, ha egy-egy példány nehezen jött le, István besózta, és
úgy könnyedén levette…
Az ebédszünetünk alatt erősödött meg a szél, Keszthely felől
sötét felhők gyülekeztek. A forrás és a kocsma környéke kiürült,
a partról eltűntek az emberek. A kocsik és a drága fogatok
útnak eredtek, a vendégek visszahúzódtak a faházakba. István
is elvonult a kőházba egy délutáni alvásra.
Perceken belül szakadt az eső, mintha dézsából öntötték
volna, de ahogy jött, úgy el is ment a vihar. Egy óra múlva már
sütött a nap, csendes nyugalom uralkodott, a zivatar utáni
illatos szél kedvesen simogatott.
Jókedvűen sétáltam el a kocsmáig. A legifjabb Oroszy az úton
állt, egy elázott lovas futárral beszélt. Éppen átvett egy
csomagot, amikor észrevett. Nyomban elköszönt a futártól, és
magabiztosan indult felém.
– Micsoda örömteli meglepetés! Nem gondoltam, hogy más is
itt maradt rajtam kívül – szólított meg.
– Még visszajönnek a vendégek.
– Ide? Délután? Eső után? Dehogy! A mai napnak ennyi.
 – Maga akkor mit keres itt? – kérdeztem, de rögvest meg is
bántam.
– Egy csomagot vártam, és mihamarabb szerettem volna
átvenni.
A kezében lévő csomagra pillantottam.
– Egy színmű – emelte feljebb, felém mutatva. – Jut eszembe,
te is értékelnéd a csomagot, elvégre tanult lány vagy.
– Akkor kellemes olvasást kívánok!
Már éppen léptem, hogy elinduljak, amikor megfogta a
felkaromat.
– Gyere velem! Sétáljunk egyet, most úgysincs munkád.
– Munka az mindig van – hárítottam el.
– Ismerem a titkodat. Nem mindenki szereti az okos
cselédeket maga körül. Istvánt is meglepnéd vele, jól sejtem?
– Maga most fenyeget?
– Csak sétálni akarok veled. Nem harapok – mosolygott rám,
de a karomat nem engedte el. – A halászunkhoz készültem.
Örömömre szolgálna, ha velem tartanál – folytatta lágyabb
hangon, és elengedte a karomat.
– Rövid séta – egyeztem bele.
A kápolnához értünk, ahol egy pillanatra megállt.
– Anna! Te ugye katolikus vagy?
– Igen, az vagyok.
Elhaladtunk a gyümölcsös mellett. Az istállónál mondta, hogy
leteszi a csomagot és mindjárt jön. Én addig nézelődtem.
Semmi nem emlékeztetett a későbbi sétányra. Éjszakánként
az esti fények is hiányoztak a látképből, a túlpart világító
ékszerdobozra emlékeztető ragyogása. Persze ennek hiányáért
az éjszakai égbolt kárpótolt, a csillagok sokkal fényesebbek
voltak, mint az én időmben. Több csillagot is láttam, az egészen
nagyoktól a porszem méretűekig, és láttam olyat is, amelyet
kisebbekből összeálló csillagporfelhő vett körül. A Szaturnusz
gyűrűjét is láttam egyszer – de erre azért nem vennék mérget –,
a Hold felszíne is szabad szemmel látszódott, így már azt is
szentül hittem, hogy valaha a Názáreti Jézust jelölő csillag is
utat mutatott. Annyira világítottak, hogy közelebbinek éreztem
őket. Valószínűleg a kevesebb mesterséges fény és a tisztább
levegő miatt.
Mihály visszatért és mesélt Úri Mihókról, a halászról, akit
csak Öregnek hívott mindenki. A Balaton ismerője, egy
valóságos időjós volt. Tisztában voltam vele, hogy a halászat
joga a földbirtokosoké volt, és a nyomorgó halászoktól néha
igazságtalanul elvették a halat, holott csak minden harmadik
illette az uraságot. Az ajándékot persze süllőben és harcsában
kérték a nemesek, és szúrópróbaszerűen ellenőrizték a
szákokat.
– Adjon Isten, Mihók bátyám! – köszöntötte Mihály az Öreget.
– Jó nagyot! – A fogatlan, ráncos, apró szemű ember felénk
fordult. A nálam jóval alacsonyabb férfi irgalmatlanul vénnek
tűnt, de feltűnően egyenesen állt, és gyorsan mozgott. Mezítláb
jött elénk a nádasból, lennadrágját a térdéig visszahajtva
viselte. Vászonkalapját már a kezében szorongatta, mire
odaértünk.
– Látom, az úrfinak már adott! – kacsintott rám az Öreg. –
Nekem is adott. Vidrát. A vejszét javítottam egész nap.
– A vejsze az egy iszapba beleállított, nádból készült fal. Egy
szezont kibír. Az ellensége csak a vidra meg a rosszakarók –
magyarázta meg nekem Mihály.
– Rosszakarók? – kérdeztem.
– Igen. Az mindig van. Több, mint ahány vidra. De
szerencsére itt van nekünk Mihók bátya.
– Hogyan fogja meg a vejsze a halakat?
Az Öreg válaszolt:
– Tudom, hol vonulnak el, és azt, hogy mikor. A vonulásuk
irányát keresztezem a csapdával. A hal nem olyan okos ám,
mint amilyen fürge.
– Ez egy útvesztő, betereli a halat, de ki már nem jön – tette
hozzá Mihály.
– A hal kalickája – nevetett az Öreg. – Jöjjenek, láthat a
kisasszony többet is!
Megmutatta a varsát, ami szintén egy halfogó csapda volt. Egy
széles tölcséren át beleúszott a hal, átkerült egy kisebb
tölcsérbe, végül bennragadt. Mutatott horgot, szigonyt, láttam a
nádvágó kését, amit gyalázkának hívott. A szák volt az egyedüli,
amit azonnal a nevén tudtam nevezni.
Ami igazán lenyűgözött, az a halászkunyhó volt. Itt lakott az
Öreg egész nyáron. Még ősszel is, ameddig bírta. Télen a
lékhalászat hívta a partra; a víz szerelmese volt. A kunyhó
csőszházra hasonlított, csak épp nádból készült, földbe ásott alja
veremre emlékeztetett. A szerkezet egy megemelt nyeregtetőből
állt, tapasztott sárral készült a fala. Az Öreg nomád életet élt
benne, de láthatóan nem bánta.
Majdnem szabad ember…
Tudtam, micsoda veszélyekkel jár a halászat. A faluban
hallottam történeteket odaveszett halászokról. Például múlt
télen egy csapat jégtáblán sodródott el, miközben a szeretteik a
partról nézték őket. Az a történet is keringett a helyiek közt,
amikor néhányan viharba keveredtek és nem értek ki a vízből.
A part mellett pár méterre fulladtak a Balatonba, mert nem
tudtak úszni. Ez általános volt. „Ússzanak a kácsák!” – ez a
mondás járta.
Megtudtam, hogy a halászok csapatostul jártak az
öreghálóval halászni. A gyalom, a nagyháló használatához
csapatmunka és csónakok szükségeltettek, hat–tíz ember társult
hozzá. Az Öregnek volt egyszemélyes hálója is, azzal is
boldogult. Szállította a halat az Oroszy-étterembe. A szezonban
– télen – együttesen halásztak, a nyár magányosabban telt, mert
az igazi idény szürettől ívásig, azaz tavaszig tartott.
– Megvagy végre! – hallatszott a közelből.
Mihály mosolyából rájöttem, hogy a barátai közelítenek. Két
hozzám hasonló korú nemes férfiú bukkant fel, láthatóan jó
hangulatban.
– Mihály! Ha te eltűnsz, abban mindig szoknyadolog rejlik –
nevetett egyikük.
Oroszy feléjük lépett.
– Sétáltunk Annával! Az urak nemes Somogyi István, és
nemes Vargha Ambrus. Füred mélyen tisztelt nemesi sarjai.
Anna pedig a fürdőben cselédlány.
Ez a bemutatás felért egy gyomorszájba rúgással, pedig
minden szó igaz volt, és Mihály hangja is kedvesen csengett.
Szerencsére sem Ambrus, a magas, sápadt arcú, sem Somogyi,
az alacsony, köpcös nem tett megjegyzést.
 – A zivatar után mindig jó a fogás – folytatta Mihály, és
megemelte a szákot.
– Abban biztos voltam – vihogott Ambrus.
– Csónakázzunk egyet – indítványozta a kerekképű Somogyi.
Ambrus támogatta az ötletet. Az Öreg nem szívesen engedte
át a csónakokat, de azok ketten hajthatatlanok voltak, úri murit
akartak. Néztem, ahogy beszállnak: Mihály egyedül, a két
kisnemes meg együtt egy másik csónakba. Idétlenkedtek, mint
Stan és Pan. Ezek a ladikok inkább kenura hasonlítottak,
meglehetősen hosszúra szabták őket: az egyik legalább
négyméteres, míg a másik körülbelül három méter hosszú volt.
Egy fatörzsből faragták ki őket, orrukat hegyesre dolgozták.
Mindkettőhöz tartozott egy fa vízmerő, ami nem volt túl
meggyőző. A férfiak állva lapátoltak az evezővel. Mihály
kellőképpen gyakorlottnak tűnt, olyan gyorsan haladt, mintha
csak egy modern szörfdeszkát hajtott volna. A másik hajó
viszont jócskán imbolygott, utasai vígan kurjongattak és
heherésztek.
Elindultam a fürdő felé. Már jó darabon eltávolodtam, amikor
óriási csobbanást hallottam. Tudtam, hogy baj történt.
Nyakamba kaptam a lábam, rohantam vissza, és már hallottam
is az Öreg hangját és Mihályét, ahogy segítségért kiabálnak.
Csak a csónakokat láttam, de őket nem.
Mihályt bukkant fel a vízből, próbálta fenntartani Ambrust.
Mellette Somogyi küzdött: el-elmerült, a csónakjaik egyre
távolabb sodródtak. Az Öreg elszaladt. Azt kiabálta, egy másik
halásznak szól, mert nincs harmadik csónakja, hogy utánuk
menjen. Nem gondolkoztam. Befutottam a vízbe, aztán amikor
már nem ért le a lábam, úsztam, ahogy csak bírtam. Somogyit
épp elkaptam, mielőtt újra elmerült volna.
– Semmi baj, mindjárt kiérünk – nyugtattam.
Fújtatott, köhögött és kapálózott, egyáltalán nem nyugodott
meg. Belenyomott a vízbe, belém kapaszkodott, majd a hátamra
mászott.
Mihály ordítására hagyta csak abba a rémült hadonászást, de
addigra kis híján beleölt a Balatonba. Hallottam arról, hogy
nehéz a vízből embert menteni, de ennyire nem gondoltam
veszélyesnek. Amint kiértünk a sekély részbe, elengedtem. Én is
köhögtem és fújtattam, alig bírtam lábra állni a kimerültségtől.
A kötényem és a szoknyám hiányzott, csak az alsószoknya
maradt rajtam, rátapadt a bőrömre.
Mihályt kerestem. Ambrussal együtt tőlem néhány méterre
álltak, kezük a térdükre támasztva. Mindketten jól voltak,
leszámítva, hogy szaporán szedték a levegőt.
Somogyi nem győzött hálálkodni, hogy az életét mentettem
meg. Összevissza ölelgetett, az adrenalintól eufórikus
hangulatba került. Az Öreg hozzánk szaladt, összeráncolt
homlokkal nézett rám, de nem szólt semmit.
Nem így Mihály.
– Gondolom, ezt is a férjedtől tanultad – morogta halkan.
Kilábaltunk a partra, az Öreg töltött a férfiaknak pálinkát,
nekem pedig hozott egy pokrócot, azzal takartam el magam. A
bocskoromat leráncigáltam a lábamról és a napra tettem
száradni.
– Én is innék egy pálinkát! – mondtam az Öregnek.
Szó nélkül töltött, én meg egy húzásra lehajtottam. Azután ő
visszasietett a vízhez, ahol két halász már kötéllel húzta a
csónakokat kifelé. Megéreztem magamon Mihály tekintetét: az
arcomat kutatta. Persze, hisz egy nő 1763-ban nemigen tudott
úszni!
A többiek beszélgettek és ittak, hangjuk távolinak tűnt,
mintha csak egy másik szobából szűrődött volna ki. Csak
Mihályt láttam, aki nem beszélgetett, engem figyelt, csak néha
vetett oda barátainak egy-egy szót, amikor az már
elkerülhetetlen volt. Bennem túlcsordult a feszültség, egyszer
csak azt éreztem, hogy egy könnycsepp szalad végig az
arcomon. Gyorsan letöröltem, és felálltam. Oroszy Mihály
hangja dörrent:
– Öreg, menj fel az étteremhez, és kérj egy öltözet ruhát
Annának. Ha kell, akkor vesse le valaki, de vissza ne gyere
nélküle. Az árát majd megkapja. A fürdősnek is szólj, hogy
kikérem mára a cselédjét.
Az Öreg nem kérdezett, csak bólintott és nyomban elindult.
Mihály a két hajótörötthöz fordult.
– Ne kürtöljétek szét, hogy mi történt, anyám idegeinek nem
tenne jót. A pincénél találkozunk.
A földesúr beszélt. Mindenkit elküldött, és azok el is tűntek,
mert így akarta. Mihály zaklatott volt, és én is. Kibontottam a
hajamat, hogy könnyebben megszáradhasson, és addig se
kelljen a szemébe néznem. Ő közelebb lépett hozzám.
– Te valamit rejtegetsz! A parasztlányok nem tudnak úszni,
pláne nem ilyen gyorsan. Ilyen mozgást még nem is láttam. A
karjaidat a víz felett nyújtottad előre, majdnem gyorsabban
úsztál, mint én!
 Gyorsabban úsztam – javítottam ki gondolatban.
Ledöbbentem, hogy kétszeresen buktam le… és egy ilyen
egyszerű dolog miatt, mint a gyorsúszás. Nyilván nem ismerik
ezt az úszásnemet, hisz ő is mellben úszott.
– Zavarja, hogy gyors voltam? – tereltem.
– Tudod, mi zavar? A túl sok szokatlan részlet, ami veled
kapcsolatban felbukkan, az.
– Hogyan borultak fel? – kérdeztem inkább.
– Az őrült Somogyi kidobta a nehezéket, míg Ambrus evezett,
és ettől megbillentek. Az egyensúlyt pedig gyorsan elvesztették.
– És maga utánuk ugrott.
– De csak egyet menthettem meg. Anna, ha te nem érsz oda,
Somogyi meghal.
– Odaértem – vontam meg a vállam.
– Ezért jutalom illet. Egy nemesembert mentettél meg.
– Egy parasztért is ugrottam volna.
– Tudom.
– Ne mondja el Istvánnak, hogy tudok olvasni. Ezt kérem.
– Ennyivel beéred? – csodálkozott.
– Igen – mosolyogtam. – Ne fenyegessen többet Istvánnal.
– Legyen. Megígérem.
A kunyhó melletti két pad állt egymással szemben, leültem az
egyikre. A naplementét néztem, a piros fényeket. Hallgattam a
békák kuruttyolását, az orromban éreztem a hajam vízillatát,
élveztem a langyos szellőt, ami megsimogatott. Mihály leült
velem szemben.
– Írni is tudsz?
– Tudok.
 – Mit tudsz még?
– Ennyi nem elég? – néztem rá jókedvűen.
– Még sok is. Nem szabad minden lóval szántani.
– Ha ezt bóknak szánta, köszönöm – mosolyogtam rá.
Felállt, és lerángatta vizes csizmáját a lábáról. Mellkasára és
hátára rátapadt az ing, a vizes nadrág is szorosan simult rá –
minden porcikájára. Nem illett így megnéznem, de nem
fordítottam el a fejemet. Tüzetesen – bár titokban –
megfigyeltem a kirajzolódó vonalakat, és hálás voltam a vizes
csizmának, amiért percekig küzdött vele.
– Na végre! – Mikor végre lerángatta magáról, kitette a napra,
majd felém fordult.
Ezután levette a vizes inget is.
– Remélem, ezzel nem sértelek meg. Különben is,
özvegyasszony vagy, láttál te már ennél többet is.
Azt se tudtam, hova nézzek. A bőrén csillogó vízcseppek
vonzották a tekintetemet, mezítláb és meztelen felsőtesttel állt
előttem a legszebb férfi, akit valaha láttam. Az arcomra lehetett
írva az elismerés, mert azt vettem észre, hogy már nem
mosolyog, csak engem néz ő is.
– Anna! Te ennyire fázol? Lila már a szád.
A vizes ruhában tényleg nem volt melegem, de észre se
vettem, hogy didergek. Annyira rá figyeltem, a mellkasán
végigszaladó vízcseppeket bámultam akkor is, amikor felállított
a padról, és száraz pokróccal megdörzsölte a hátamat, hogy
felmelegítsen kicsit.
A válláig értem csak.
Visszaterítette rám a pokrócot, jó szorosan, közben
magyarázott valamit – igazság szerint egy szóra sem emlékszem
–, de egyáltalán nem számított, hogy mit mondott. A vizes ruha
sem érdekelt. Ott álltam a gyönyörű naplementében, egy
halászkunyhó mellett, csuromvizesen, 1763-ban, és őt néztem.
Azokat a sárgásbarna szemeket, az arany csillogással. Azon
kaptam magam, hogy egyre gyorsabban veszem a levegőt, és a
szemeit bámultam, mint egy megszállott.
Abbahagyta a beszédet. Ő is mély levegőt vett. Majd még
egyet.
Meglepetten nézett le rám, amikor lábujjhegyre álltam. Két
kezembe fogtam az arcát. Lehúztam magamhoz, és
megcsókoltam. A pokróc tompa huppanással zuhant a földre.
Mihály azonnal visszacsókolt, gondolkodás nélkül folytatta,
amit én elkezdtem. Erősen magához szorított, csókja elszánt
volt és követelőző. Ujjaimmal nedves hajába túrtam, és úgy
csókoltam én is, mintha az életem múlna rajta. Húzott magához,
hogy érezzem, mennyire kíván, szorosan tartotta a derekamat,
mellem a mellkasának feszült.
Ekkor lépteket hallottam.
Mellkasára tettem a kezemet, és eltoltam magamtól. Engedett
a szorításból, de a keze továbbra is a derekamon pihent.
– Az Öreg jön – mondta.
– Engedjen gyorsan! – vágtam közbe, és lehajoltam a
pokrócért.
Rá sem mertem nézni, de éreztem, hogy engem figyel. A
halász felé fordultam, és a pokrócot babráltam, amíg odaért
hozzánk. Kezében egy köteg ruhát hozott: a szoknya drapp, a
kötény pedig barnás árnyalatú volt. Udvariasan megköszöntem,
mire az Öreg rám kacsintott, és úgy tessékelt be a kunyhóba,
hogy átöltözzek. Nem kérdeztem, honnan van a ruha, és
aggodalom nélkül vettem fel, mert frissen mosott, ropogós
darabokat kaptam. Csak a kék kötényemet sajnáltam, mert
egészen megszerettem.
A vizes ruhával a kezemben kiléptem. A két férfi egyszerre
nézett rám. Úgy vizslattak, mintha egy próbafülkéből jöttem
volna ki nagyestélyiben.
– Ragyogó – jelentette ki az Öreg.
– Vissza kell mennem a fürdőhöz.
– A fürdősnek átadtam a kegyelmes úr üzenetét – mondta a
halász. – És mire a habitussal elindultam, már a fürdő is bezárt.
Egy lélek sincs a parton.
Indulni akartam, és lehajoltam a bocskoromért. Elköszöntem
az Öregtől.
– Nem hagylak egyedül hazamenni. Mindjárt sötét lesz –
közölte Mihály.
– A fürdőben maradok, odáig nem lesz bajom – erősködtem,
de ő mellettem termett.
– Az a hal a legszebb, melyik kiugrik a hálóból, úgy-e? –
nevetett az Öreg, és ment a dolgára.
Én is. Egyre szaporábban szedtem a lábam, már futottam, de
Mihály könnyedén tartotta velem a lépést. Fülig ért a szája.
– Mit örül így? – vetettem oda.
– Te felettébb szeszélyes némber vagy.
– Ne nevezzen némbernek!
Ez itt biztosan nem volt szokás, mert jócskán meghökkent. A
harag is átvillant az arcán.
 – Anna… Így jó?
– Jó!
– Ne rohanj így, még elvágod a lábad valamivel.
Igaza volt, mert mezítláb mentünk, és szürkült. Nem
szerettem volna horgászszerszámba vagy egyéb éles tárgyba
lépni, mert tetanuszinjekció híján ebbe bele is halhattam volna.
Itt mindennek nagyobb tétje volt: egy mezítlábas sétának, a
kimondott szónak…
Egy perc alatt borult ránk a sötétség. A csillagokat már a séta
kezdete óta láttam. Erre a jelenségre nem győztem
rácsodálkozni, főképp, hogy a galaxis képe olyan volt, mint a
filmekben.
– Melyik a kedvenc csillagod? – kérdezte Mihály.
– Az összes. Így együtt.
– A Vénusz már nincs fent. Eltűnt a naplementével együtt.
– Mostantól így lesz? Célozgatni fog?
– A bolygóról beszélek – mutatott az égboltra –, a
legfényesebb csillagról.
– Nem is tudtam, hogy csillagász.
– Nem is vagyok. Csak a Vénuszt ismerem. Év elején a hajnali
égbolton ragyog. Órákkal napfelkelte előtt is látni lehet. Nyáron
meg szinte együtt nyugszik a Nappal. Akkor meg alig tűnik fel,
csak a szemfülesek veszik észre. Én a kunyhónál láttam még
egy pillanatra…
– Ami történt, megtörtént – sóhajtottam –, de inkább felejtsük
el.
Csendben lépkedtünk a fürdő felé.
– Nem akarom elfelejteni – jegyezte meg Mihály nyugodt
hangon. – Tudtad, hogy a Vénusz az egyetlen bolygó, amely
nőről kapta a nevét?
Meglepett ezzel az információval.
– Biztosan azért van így, mert férfiak nevezik el őket –
válaszoltam.
– Vagy, ha úgy tetszik, akkor a legfényesebb bolygót
hasonlították egy nőhöz.
– Így jobban tetszik – mosolyogtam.
– Két esztendeje nyáron, Bécsből néztem, ahogy a Vénusz
átvonul a Föld és a Nap között. Szabad szemmel lehetett látni. A
csillagászok műszerekkel is obszerválták a világ különböző
pontjain. Lenyűgöző volt.
– Mikor volt ez pontosan?
– Ezerhétszázhatvenegyedik esztendőben, június hatodikán
és hetedikén.
– Tehát akkor nem a napfordulókor…
– Miért érdekel a napforduló? Csak nem a láthatatlanság
titkát kutatod, mint a boszorkányok?
Ezután a napfordulóval kapcsolatos népszokásokról mesélt,
majd a tűzrakással és a tűzugrással folytatta, amelyek
különböző szerelmi babonák voltak, de engem a legkevésbé
sem érdekeltek. Egy másik mondával folytatta, amely szerint a
páfrány napforduló előtt virágzik, és virága csak pár pillanatig
él. Aki pedig tanúja lesz ennek, megérti a világ összes nyelvét és
megleli a Föld kincseit – valójában a boszorkányok ereje is e
tudásokban lakozik.
Minden idegszálammal összpontosítottam erre, hisz én is egy
napfordulóval érkeztem, és azzal is terveztem visszamenni
decemberben. A bolygók, az asztronómia, vagy akár asztrológia,
mindegy, mi, de amihez az időutazásomnak egy kis köze is
lehetett, érdekelt. Habár nem emlékeztem semmiféle páfrányra
a Koloskából, de ki tudja?
– És mit tud a téliről? – faggattam.
– Mire vagy kíváncsi?
– Azt tudom, hogy az a legsötétebb éjszaka, és utána jönnek a
hosszabb nappalok.
– Úgy tartják, hogy a megszökött Napot a tengerből ekkor újra
az égre emeli a Kormorán. Persze Hell Miksa csillagász ezt azért
vitatná – nevette el magát. – Ilyenkor apám megáldotta a
sólymait, majd elengedte őket azzal, hogy hozzák vissza a
Napot. A görögöknél ezen a napon az urak és szolgák szerepet
cseréltek, de csak egy napra.
A tájékozottságán és tudásán meglepődtem. Ekkor már közel
voltunk a célhoz, a fáklyák mutatták az irányt, a kocsma és az
étterem fényét is láttuk.
– Megcsókoltál – mondta Mihály.
– Már meg is bántam.
– És még engem vádoltál, hogy el akartalak kapni – nevetett
fel.
– Öntelt! Nagyképű!
Ismét gyorsabban szedtem a lábam, a faházunk felé
kanyarodtam. Mihály utánam kiabált, amire az étteremből
felfigyeltek a barátai, és hangosan kurjongatva hívták
kártyázni.
 ÚRI MURI

Szapora léptekkel menekültem el Oroszy Mihály elől, és

megkönnyebbültem, hogy végre egyedül lehetek. Szerencsére a
kisházat nyitva találtam; a teraszkorlátra terítettem vizes
ruhámat, felvettem a fürdőben használt saruszerű papucsomat
és lerogytam az ágyra. Haragudtam magamra. A buta
parasztlányokról és megesett cselédekről szóló történetek
jutottak eszembe, miközben a szememet dörzsöltem. Ostobának
tartottam magam, hogy naivan bedőlök egy született
csábítónak, sőt én magam sétálok a tigris barlangjába. A
tisztességemet azon a napon Öreg Mihók őrizte meg, nem saját
magam…
Zsuzsi lépett be a kisházba.
– Anna! Miattad kellett maradnom éjszakára, hogy a kisház
nyitva legyen! Hol a búbánatban voltál eddig?
– Ne haragudj, nem készültem erre – néztem rá
bocsánatkérően. – Legközelebb vállalom helyetted az éjszakát.
– Inkább a mosást csináld meg – alkudozott.
– Rendben.
– Kétszer.
 – Kétszer…
– Mostan pedig gyere! Az ifjú nemesurak meghívtak minket
mulatozni. Siessünk! – hadarta izgatottan.
– Micsoda?
– Az étterembe! Már ettem hagymás rostélyost, arra is
meghívott a drága Somogyi István úrfi. Virágos jókedve van.
Folyvást azt kiabálja, hogy újjászületett – lelkendezett, majd
megfogta a kezemet, és felhúzott az ágyról.
Győzködött, hogy menjek, mert tetszett neki a nyúlánk
Vargha fiú: róla áradozott akkor már egy hete. Ahogy kiejtette a
száján, hogy „Ambrus”, kipukkadtam a nevetéstől. Egyik felem
óvatosságra intett, de győzött a másik.
– Te kinevetsz, Anna?
Elszégyelltem magam. Ki vagyok én, hogy nevessek Zsuzsin,
hisz nem vagyok jobb nála, sőt…
– És honnan van ez a ruhád? – faggatott.
– Beleestem a Balatonba a régivel.
– Ez honnan van?
– A mulatság arra van, szép leányok! – szólalt meg az ismerős
hang.
Oroszy Mihály a lépcső tetején állt. Átöltözött.
– Gyorsan befonom a hajad – sürgetett Zsuzsi, és rögvest neki
is kezdett.
– Nem kell, még vizes – húztam el a fejem, amire elképedt
arcot vágott. – Köszönöm, de még száradni hagynám – fűztem
hozzá kedvesebben.
– Így akarsz jönni?
– Igen, így – vágtam rá, miközben Mihály mosolyogva várt.
 Abban a két percben, amíg odaértünk, Zsuzsi folyton beszélt.
Nem követtem, miket hord össze, Mihályt nézegettem oldalra
sandítva, és megállapítottam, hogy a rövid szakáll meg a
borotvált arc is jól állt neki, de az aznapi borosta mindent vitt.
Figyelmeztettem magam, vigyázni kell vele: megnyerő külseje
mellett az esze is gyors, és vág, mint a borotva. Már majdnem az
étteremnél voltunk, amikor Zsuzsi megszólított.
– Anna, éjjel csak a cigánylány meg az éjszakai pillangó haja
száll…
Ettől kissé megrettentem. Mihályra néztem.
– Zsuzsi jól mondja – bólintott. – Ráadásul az
özvegyasszonyok kendőt is szoktak viselni. Feketét.
Szikrákat szórt a szemem. Sarkon akartam fordulni, de
megéreztem a kezét a derekamon.
– Jó mulatság lesz, lányok!
Égtek a fáklyák a kocsmában, megvilágították a három foglalt
asztalt. Az egyiknél három úr kártyázott, a másiknál egy férfi
egymagában ivott, a harmadiknál pedig Somogyi és Ambrus
ültek. Kicsattanó jókedvvel kártyáztak, és amikor megláttak
minket, abbahagyták és hangosan füttyögtek. Zsuzsi nem bírt
uralkodni magán, rohanva szedte a lábát az asztalig, és nagy
lendülettel Ambrus mellé huppant.
A férfi sötét haja koronaként ült szeplős arca felett, világoskék
szemétől gyermekien ártatlannak tűnt az ábrázata. Habár jókat
nevetett Somogyi viccein, és vele tartott a mókában, kettejük
közül ő volt tartózkodóbb. Somogyi aznap annyira mulatós
kedvében volt, hogy a másik asztalnál ülőket is dalolásra
buzdította. Eszembe jutott, hogy Füreden Somogyi utcát is
kereszteltek, míg Vargha és Oroszy utcára egyáltalán nem
emlékeztem. Ennek az oka talán abban keresendő, hogy a
nemes Somogyi család ifjú sarját valóban nem lehetett nem
észrevenni – és az utókor valószínűleg az ilyen emberekről
emlékezik meg. A férfi kerek arcának mindkét oldalán
pirospozsgás foltocska tarkállott, két első foga között kajla rés
meredezett. A fizimiskája megmosolyogtatott, mert saját maga
karikatúrájának tűnt az egyébként ragadós nevetésével.
Ambrus magasabb, amolyan daliásabb férfiú volt a nagyjából
százhetvenöt centijével, mellette Somogyi jelentéktelennek tűnt
mély növésével és kényelmességével – ahol testi erőnlétet
kellett mutatni, ott magától visszavonult. Amikor a vízből
mentettem, meg is lepett, hogy mégis erősebbnek bizonyult
nálam.
A szilvapálinkát és a bort külön rendelés nélkül megkaptuk.
– Mit parancsolnak az urak? – jelent meg egy sasorrú férfi.
Arcát ragyás hegek csúfították el, és hosszú, pecsétes kötényt
viselt. Éreztem, hogy itt nem kérhetek vizet, mert akkor
elzavarnának a forráshoz, pedig valóban majdnem kiszáradtam
a szomjúságtól.
– Anna, te szereted a rostélyost? – fordult felém kedvesen
Mihály. – Én azt vacsorázom. Többiek? Mindenki a vendégem!
– Mi már csak iszunk, de azt rendesen! – rikkantotta Somogyi.
– Köszönöm, én nem kérek rostélyost – válaszoltam, és tovább
pásztáztam szememmel a táblát, amelyen a napi ételeket
kiírták.
– Ne erőltesd a szép szemedet, virágom – nevetett szuszogva
Somogyi –, ott csak kiírva van, nem lerajzolva. Ez nem egy
meséskönyv!
Zsuzsi is hangosan nevetett, Ambrus mosolygott. Mihály
bátorítóan biccentett, kezével az asztal alatt nyugalomra intett –
úgy, hogy csak én lássam.
– Akkor azt hiszem, hogy most bajban vagyok – szólaltam
meg. – Most én szorulok a maga segítségére, Somogyi úrfi.
– A ponty itt bámulatos.
– Én a süllőt ajánlom – szólt közbe Mihály.
– Maga melyiket mondja? – fordultam Ambrushoz.
– Mindegyiket ízletesre készítik – felelte kissé zavarban.
– Egy süllőt kérünk még! – szólt Mihály.
Amíg vártuk a vacsorát, fogyott a pálinka, a bor. Talán a bort
kicsit gyengébbre hagyták, de a pálinkát aztán nem. Végre nem
kamrás bort ittam, hanem pincéset, és megéreztem a
különbséget. Istváné buggyant, savanyú lőre volt, míg ez egy
kissé dohos, de iható. A kamrás bort szeretetből és
udvariasságból ittam meg, no meg egészségügyi
megfontolásból.
Az étel hamar elkészült, és amikor nekiláttunk a vacsorának,
akkor éreztem igazán, hogy milyen éhes voltam. Befaltam
mindent az utolsó falatig, és elégedetten dőltem hátra.
– Jó étvágyad van, Anna – kurjantott megint Somogyi.
– Te meg csak evés közben izzadsz! – válaszolt helyettem
Mihály.

Olyan nótákat énekeltek, amelyek közül csak keveset ismertem,

de óvatosan becsatlakoztam. Gyorsan tanultam és végül velük
énekeltem. Meglepett, hogy a férfiak milyen komolyan vették,
az idősebbek a másik asztalnál állva és mélyen átszellemülve
daloltak.
Mindenkinek a nótáját elénekeltük, és mielőtt rám került a
sor, Zsuzsitól megkérdeztem halkan, hogy ismeri-e a Tele van a
gyönge szögfű harmattal című dalt, nehogy pórul járjak. Kicsit
értetlenül nézett, de rávágta, hogy persze. Így mikor rám került
a sor, ezt énekeltem el:

Tele van a gyönge szögfű harmattal,

Tele van az én szívem is bánattal,
Annyi bánat van a gyönge szívemön,
Három hajó nem vinné át a vizön.

Én eddig ismertem a dalt, de megtanultam tőlük a folytatást.

Jaj de jó volt, míg szeretni nem tudtam,

Szerelemnek nálam helyet nem adtam,
De más mostan nálam helye árendán,
Szerelemnek fizetem az adóját.

Kis angyalom, ha te tudnád, amit én,

Milyen igaz szívű kislány vagyok én,
Olyan igaz vagyok hozzád, mint a Nap,
Aki körös-körül jár az ég alatt.

A csettintések, a tapsolás, a fáklyák fénye elvarázsolt, egyáltalán

nem hiányzott a vodka-narancs, sem a Bacardi-kóla. Egy
népdalkutatónak ez maga lett volna a kánaán – arcpirító
meglepetések érték volna szép számmal. A Hej, Jancsika,
Jancsika, miért nem nőttél nagyobbra… című dalt nem
kifejezetten gyerekdalnak írták, és Somogyi előadásmódja után
kétségem sem volt a helyes értelmezést illetően. A férfiasság és
a női nemi szerv képi megjelenítése során roppant változatos és
gazdag ábrázolásnak lehettem fültanúja, a Bújj, bújj, zöld ág,
zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta… is
más megvilágításba helyeződött, ahogy világossá vált, hogy
Zsuzsi és én rendelkeztünk csak aranykapuval. Nyíltan pajzán
szövegek is előkerültek, amelyeket óriási nevetéssel adtak elő,
az egyik gyöngyszem így hangzott: „elment az uram háborúba,
pókhálós a csizmám luka…”, és a csizmám szó helyére
bekiabálták a jobbnál jobban passzoló kifejezéseket. Ez volt a
magyar úri parasztmuri, mert a dalok és táncok mind a paraszti
rétegből jöttek, a bécsi balett senkinek sem hiányzott.
Mihály dala a Csillagok, csillagok… volt. Egészen máshogy
hangzott a dal az ő szájából, mert egyrészt már tudtam, milyen
csillagok ihlették, másrészt vele együtt énekeltem. Kissé
szomorú nóta volt, mindenki elkomorodott – de természetesen
nem sokáig, mert azonnal bedobtak rá valami vidámat.
Bámulatos volt, ahogy mindegyiket átélték, a búsat is, a vígat is.
Egy idősebb úr a másik asztaltól jutalmat tűzött ki a vígasság
hevében.
– A lovamat adom annak, aki olyan nótát ad, amit még nem
hallottam, s tetszik is.
Somogyi hatalmasat rikkantott.
– A lovadat? Bizonyosan?
– Túl sokat ittál – intette Mihály. – Inkább ígérj kevesebbet, és
azt tartsd be!
 – Azt hiszed, nem állom a szavam? A bor nem tesz hazuggá!
– Esküdj! – harsogta Somogyi.
– Esküszöm az élő Istenre! A lovam azé, aki új nótával
örvendeztet meg.
– Anyádra esküdj! – figyelmeztette Ambrus. – Annyiféle isten
van, míg anyád csak egy!
– Anyám sírjára mondom!
Nagyokat kurjongattak, jöttek a koccintások egymás után, és
mindenféle énekbe belekezdett mindenki, de a kihívó az
összeset ismerte, és meglepetésünkre mindet folytatni tudta. A
versenyszellem mindenkit tüzelt, az idős úr értett a
mulatsághoz, az biztos, mert mindenki dalolt, vagy éppen
lázasan törte a fejét a következőn.
Született egy jó ötletem, de a tisztesség azt kívánta, hogy én ne
versenyezzek, miközben mégis szerettem volna, ha meglepődik
egy dalon – az enyémen.
– Méltóságos uram! – szólítottam meg. – Nekem van egy
nótám, amit el is énekelek, de csak akkor, ha előbb megígéri,
hogy a lovát megtartja.
– A lovat adom, ha nem ismerem!
– Megvesztél, Anna? – kérdezte Somogyi elképedve. –
Szerezzük meg azt a lovat!
A ló túl nagy tét volt nekem, de végül rám hagyták a döntést,
mert úgy hitték, nem nyerhetek. De én úgy okoskodtam, ha
ismernék a dalomat, már biztos elénekelték volna. Soha nem
voltam egy énekes pacsirta, mégsem izgultam, csak
megköszörültem a torkom, és belekezdtem:

Szegény vagyok, szegény vagyok, szegénynek születtem.

 Az én babám, az én babám a legszebbik kincsem.
Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását.
Száz aranyért nem adnám, száz aranyért sem adnám.

Az én babám, az én babám a falu legszebb lánya.

Hogy ne volna, hogy ne volna, hisz én vagyok a párja.
Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását.
Száz aranyért nem adnám, száz aranyért sem adnám.

Bekötöm lovamat piros almafához

Bekötöm szívemet gyönge violámhoz
Lovamat eloldom, mikor a Hold felkel,
De tőled, violám, csak a halál old el.

Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását

Száz aranyért nem adnám, száz aranyért nem adnám.

A férfiak csendben hallgattak, de a refrénnél már tapsoltak,

csettintettek, a végére pedig már a dalba is becsatlakoztak.
Utána együtt énekeltük el ismét. Kihívóm a „de tőled, violám,
csak a halál old el” sornál elsírta magát. Somogyi rettentő dühös
volt – a ló miatt –, Ambrus meg Mihály éppen csitították, amikor
az idősödő férfi a szomszéd asztaltól odalépett elénk.
– A lovat ígértem, de te nem kérted – mondta. – A kettő között
az igazság. A nevem gróf Csáky Konrád. – Illedelmesen hajolt
meg. – Az istállómból egy csikó a tiéd, választásod szerint.
Hova teszek én egy lovat? Aztán eszembe jutott, hogy nem is
maradok itt… István és Katica annyi jót tett értem, végre én is
adhatnék nekik valamit.
 Somogyi egy perc alatt megtalálta a hangot az úrral, és így
már a lovat sem bánta, hisz grófot kapott helyette. Csáky
Konráddal együtt mulattak, egymás vállát veregették, hangosan
tréfálkoztak, és még harsányabban hahotáztak. A nexust nem
lehetett elég komolyan venni, mert egyszerűen túl sok mindent
jelentett. A nemesi létezés alapja volt, a birtokkal együtt. A
kiváltsághoz kellett mindkettő, mert a birtok a megélhetés
alapja volt, de ha netán el is veszítette az úr, vagy túlságosan
elszegényedett, esetleg átmenetileg kiesett a pixisből, akkor a
nexus révén egy sógorkoma, atyámfia újra pozícióhoz segítette.
Így ismét helyreállt a rend, mert újra birtokhoz jutott, amiből
ismét megélt. Így nézett ki a nemesség ciklikus és kérlelhetetlen
rendje…
Én csak csendesen figyeltem az eseményeket, és elmerengtem
a fáklyák sejtelmes fénye mellett. Hát ez volt az éjszakai élet, a
buli. A vízpart ekkor is a találkozások színhelye, a nagy
szerelmek kezdete, a tánc és ivászat színtere volt.
Zsuzsi jelent meg mellettem.
– Anna! – Még csak a nevemet mondta ki, de már
hátrapillantott Ambrusék felé. Megmosolyogtatott ez a nyílt
önzés, ahogy a dolgait intézte, de nem haragudtam érte.
– Kicsit magára hagyom, hogy a legényekkel is beszélgessen –
magyarázta nekem színlelt könnyedséggel.
– Cseréljünk helyet – ajánlottam fel neki –, innen jobban
látod!
Miután beállt a megfelelő szögbe, megigazgatta a haját, és
komolyan rám nézett.
– Anna, te özvegy vagy – mondta.
 – Mire akarsz kilyukadni?
– Nem hiányzik valaki? – kérdezte zavartan. – Férfiemberre
gondolok…
– Nem – nevettem fel.
– A férjed óta senkid sem volt?
Néha valóban szűknek éreztem az özvegyasszony mesét, és
vágytam is az igazságra. Néha jólesett volna az igazi
önmagamról mesélni.
– Volt – mondtam.
András Péter után következett, de túl friss volt a kapcsolat
ahhoz, hogy komolyra forduljon. Csak néhány hónapja
ismertem. A családi kirándulásra sem hívtam meg, a szüleim
még nem is találkoztak vele.
– Inkább csak kedvesek voltunk egymással, mint
szenvedélyesek – mondtam igazat. – De rendes ember volt.
Rendes, sőt, és az átlagnál sokkal udvariasabb is. Például, ha
mégis elhívtam volna a kirándulásra, akkor udvariasságból el is
jött volna. Megleptem volna egy ilyen meghívással. Nem
tartottunk még ott, de azért eljött volna.
Zsuzsi nem válaszolt. A férfiak felé nézegetett, de ezt olyan
feltűnően tette, hogy én is kíváncsi lettem, mi történik, és
hátrapillantottam. Mihály is éppen felénk nézett, és azonnal
megajándékozott egy csibészes mosollyal.
– Szóval kihűlt már azelőtt, mielőtt elkezdődött volna –
jegyezte meg Zsuzsi.
– Mi hűlt ki?
– Te nem is figyelsz rám, pedig én a te dolgodról beszélek.
Egyébként én is éreztem már ilyet… Mikor láttad utoljára?
 – Nem tudom már pontosan – feleltem –, nem is emlékszem.
Pontosan tudtam a dátumot. 2020. június 18-án, azaz az
eltűnésem előtti csütörtökön találkoztunk. Akkor pénteken ő
legénybúcsúra ment Zamárdiba, majd telefonált, hogy
szombatra is marad, mert olyan jó a buli… Tényleg kedvesen
mondta, én meg őszintén nem bántam a dolgot. Így végre én is a
barátnőimmel tölthettem egy szombat estét, és kicsit még
örültem is, hogy András lemondta…. Azzal tett boldoggá, hogy
nem jött.
– Nem mind arany, ami fénylik. Attól, hogy sárga, még lehet
szar is – hangzott Zsuzsi személyre szabott jótanácsa. Felállt, és
indult is vissza Ambrushoz.
Ismét egyedül maradtam, de nem bántam. Néztem Zsuzsit,
ahogy Ambrushoz megy, és nevetve belehuppan az ölébe.
Mihályt is elnéztem: éppen Somogyival beszélgetett, vagyis
inkább hallgatta. Mintha megérezte volna, hogy őt néztem,
felém fordult. Felkelt az asztaltól.
– Hol tanultad a nótádat?
Mielőtt megszólalhattam volna, válaszolt is saját magának.
– Gondolom a férjedtől. Ezt is.
Esküdni mertem volna, hogy féltékenységet láttam az arcán.
Jólesett.
Megittam a maradék boromat, és körbepillantottam. A gróf és
Somogyi részegen dorbézoltak.
– Elfáradtam. Elmegyek aludni – mondtam Mihálynak. – Ha
Zsuzsi keresne, megmondja neki?
– Őt ismerve, nem fog mostanában keresni.
– Ilyen jól ismeri?
 – Nem ez lenne az első ilyen eset.
– Ja, vagy úgy! Persze, ezt így szokás! A cselédlányok ilyenek.
Kis bor, kis udvarlás… Könnyű prédák vagyunk.
– Anna, túl sokat ittál – mondta mosolyogva. – Félreértettél.
Jelen esetben én inkább Ambrust féltem.
– Csak jelen esetben? Ez most kivétel?
Egyébként igaza volt. Megártott az ital. Szédültem.
– Egyetlen nőt sem kényszerítettem – mondta.
– A hamis ígéretek és reménykeltés sem tisztességes.
Úriember létükre hazudnak, és emiatt kapják meg ezeket a
lányokat. Feleségül persze sosem kérik őket!
– Szerinted mindegyik lány az ártatlanság szobra? Van
gátlástalan nemes, és van gátlástalan cselédlány is. – Szikrát
szórt a szeme. – Higgy nekem!
Erre nem válaszoltam, csak tettem egy lépést távolabb.
– Elkísérlek – jelentette ki.
– Nem fogom beengedni.
– Félsz, hogy nem engednél ki?
A faház nem volt messze, gyorsan odaértünk. Álltunk a
lépcsőnél, ahol először találkoztunk.
– Na, most tényleg miattam van itt – szólaltam meg.
– Olyan vagy, mint a ló – sóhajtott. – Az is szokásból rugdos.
Eleinte.
– A nőket mindig a lovakhoz hasonlítja?
– Csak a legjobbakat.
– Maga kiállhatatlan és öntelt!
– Te sem az a jámbor özvegyasszony vagy.
Sarkon fordultam, és elindultam felfelé a lépcsőn.
 – Anna! – szólt utánam.
– Hallgatom! – mondtam, de meg nem fordultam.
– Jól tetted!
Erre megálltam. Feléje fordultam.
– Mit tettem jól?
– Hogy megcsókoltál.
Az ajtó majdnem kiszakadt a helyéről, úgy becsaptam.

Katica hangja ébresztett. Istvánt csitította, akit felmérgesített,

hogy se szó, se beszéd, csak úgy eltűntem. Aztán a lépteket is
hallottam közeledni – szerencsére csak egy emberét. Katica
meglepetésemre vidáman érkezett, mint mindig, foghíjas
mosolyát annyira megszerettem, hogy már attól jókedvre
derültem, ha megláttam. Szalonnát és kenyeret hozott, reggeli
közben mindent elmeséltem neki. Mindent. Volt, hogy kacagott,
volt, hogy tátott szájjal csodálkozott, de egyetlen szóval sem
dorgált meg, és jókedvűen mustrálta az új ruhámat.
Tartottam Istvántól, mit fog szólni.
– Ezt rám bízhatod. Beszélem a medve nyelvét – nyugtatott
meg Katica.
Nekifogtam a munkának. A mosással kezdtem, ami eltartott
egy jó darabig, hiszen Zsuzsinak is tartoztam. Nem bántam a
magányos órákat, mert nem győztem újra és újra végigjátszani
a fejemben az elmúlt eseményeket. Arra jutottam, tilos
magamnak hazudni: Oroszy Mihály megtetszett. De haza
akartam jutni – ebben is ugyanolyan biztos voltam.
Zsuzsi is kialvatlanul, fáradt arccal és szótlanul végezte a
dolgát mellettem. Amikor István megjelent, ijesztő módon
förmedt ránk.
– Mi az a rendetlenség az ágyneműk között?
Szinkronszínésznek is elmehetett volna a hangjával. Értetlen
képet vághattam, Zsuzsi viszont rágta a szája szélét.
– Nem érdekel, melyiktek volt, de mire újra megnézem,
rendet lássak. Ne kelljen kétszer mondanom! – Zsuzsihoz
fordult. – Aki leszarta, az lenyalja!
Kisietett, nyomban utána Zsuzsi is. Én meg egész nap olyan
keményem dolgoztam, mintha vezekelnék. Bűntudatom volt,
hogy előző éjszaka mulatoztam, és figyelmeztetnem kellett
magamat, hogy semmi rosszat nem tettem, nem szükséges
büntetnem magamat. Amint ezen túllendültem, azon
aggodalmaskodtam, hogy István vajon mit gondol rólam. Attól
féltem, hogy könnyűvérű parasztlánynak tart, aki meglógott a
munka elől azért, hogy az Oroszyt kergesse. Pocsék volt a
hangulatom. Talán a másnaposság tette.

Egy kreolosan barna bőrű, középkorú férfit érkezett a fürdőbe,

egyenesen Istvánhoz tartott. Mély bólintásából tudtam, hogy ez
a férfi valaki volt. Távolról figyeltem csak a beszélgetésüket,
mégis észrevették, mert István félrehívta a férfit, hogy ne
lássam őket. Visszamentem a dolgomhoz, és a szokásos
menetrend szerint telt el a nap.
Éppen a műszereket tisztítottam, amikor Katica belépett.
– Anna, ma korán hazamegyünk! Ha végeztél, akkor indulunk
– mondta.
– Csak nincs valami baj?
– Nincs, de indulnunk kell.
 Amikor kiléptem, meglepődtem, hogy István már a lovon ül.
– Előremegyek, rakok tüzet, halat sütünk! – mosolygott rám a
lóról.
Szokatlan volt Katica komorsága, épp mint a férje nyájassága.
A poros úton sétálva hamarosan egy elhagyott ház mellé
értünk, a bedőlt háztető és a kitört kapu ismét azt kiáltotta
felém, hogy itt bizony tragédia történt. A tulajdonos bizonyára
meghalt, holmiját a távoli örökösök széthordták: a régi
bútorokat és az ócska hordódongákat az udvarra vonszolták,
majd az esőnek és szélnek otthagyták elpusztulni.
Katica gondterhelt arcára nézve nem bírtam tovább,
kibuggyant belőlem:
– Valami hibát követtem el? Haragszol rám? Bajba
sodortalak?
– Dehogy! Ellenkezőleg. – Könnycsepp szaladt ki a szeméből. –
Az Oroszyék megbízottja járt Istvánnál. Magukhoz vennének
cselédnek. Koszt, kvártély s fizetés.
– Én nem akarok menni sehova. Jó nekem így!
– Anna! Jön majd hideg, nem hálhatsz örökké sátorban. A
fürdőnél lassan zárunk. Legkésőbb Mihály-napkor el kellett
volna szegődnöd házhoz. Már én is helyedet kerestem.
Egyszobás volt a házuk, befogadtak, de télen valóban nem
lakhattam ott. Egy férfi két asszonnyal nem élhetett együtt.
Tudtam, Mihály intézte ezt: megtehette, így megtette.
Sírtunk mindketten. Pontosabban én zokogtam, ő pedig
simogatott és nyugtatott. Azzal vigasztalt, hogy minden
vasárnap mehetek hozzájuk, mert a katolikus templom Arácson
van. Amikor kisírt szemekkel hazaértünk, István már rakta a
tüzet, és borral kínált minket, amint meglátott.
– Rozmaringok, nehogy sírást lássak! Ünnepelni kell!
Koccintottunk, és jóízűen megvacsoráztunk, miközben
mindenről beszéltünk, de a költözésemről egy szót se.
– Mikorra várnak?
– Holnap reggelre jönnek érted.
Katica serényen pakolt a házban, nem akart csomag nélkül
elengedni. A tűznél én maradtam a legtovább, mindent az
emlékezetembe akartam vésni. A patakot, a kiskertet, a házat,
az illatot és minden zajt. Nagy levegőt vettem. A sátram melletti
rózsabokrot nézegettem, majd a pipacsokra gondoltam a patak
túloldalán, melyek bólogatva vigasztaltak, mikor ideköltöztem.
Féltem a másnaptól, összeszorult a gyomrom, ha az Oroszy-
udvarra gondoltam. Talán megéreztem a jövőt…
István tűnt fel.
– Anna, légy óvatos! Vigyázz magadra, ígérd meg!
Megígértem. Nem beszéltünk többet. Katica is újra kijött,
csendben néztük a tüzet mind a hárman. Aztán István
elköszönt.
– Emlékszel? – kérdezte Katica.
– Az első éjszakámon is itt ültünk.
– Bizony.
– A téli napfordulóra visszajövök.
– Tudom.
Lassan oltottuk el a tüzet, ráérősen pakoltunk el, majd
bemásztam a sátramba, de nehezen jött álom a szememre. Nem
akartam elhagyni őket, és tudtam, nem is ez az igazi búcsú. Az
én világomban semmi nyomuk nem marad.
A sírjukat sem fogom megtalálni.
 AZ OROSZY-KÚRIA

Katica pirkadatkor zavart fel, hogy készülődjek, és ugyanúgy

kikészítette az arcomat, mint a vásár előtt. Egyre nőtt bennem a
feszültség az új munka miatt is, de ha arra gondoltam, hogy
Mihály közelében leszek, a szívem majd kiugrott a helyéről.
Izgatottá váltam, amikor a közelemben volt, de tartottam is tőle.
Ebben a világban éppen csak kiismertem magam, Katica
mentsvárat, búvóhelyet és otthont adott, amelyeket ezen a
napon hátrahagytam. Ettől fogva egyedül kellett megállnom a
helyemet, magamra maradtam egy idegen világban. Féltem az
ismeretlentől és a kiszolgáltatottságtól. Jól éreztem, emelkedett
a tét.
Közben Katica végigsorolta az információkat. Ki dolgozik ott,
kiben ne bízzak, milyen munkára számítsak, hogyan
viselkedjek. István is fel-alá járkált, miközben azt vártuk, hogy
jöjjenek értem.
A kreolbőrű férfi szekérrel érkezett. Megtudtam a nevét –
Darna Gergely –, és már szálltam is fel mellé. István és Katica
kint álltak a kicsike ház előtt. István szemében könny csillogott,
Katica sírva mosolygott, és vadul integetett.
 Darna hátratette a motyómat.
– Ezt a keveset gyalog is hozhattad volna – jegyezte meg
bosszúsan.
– Én nem kértem, hogy jöjjenek értem. Gondolom, magát meg
csak küldték – válaszoltam.
Szomorú voltam, és az arácsi templomig bírtam, ott már folyt
a könnyem. Darna nem szólt hozzám egy szót sem, amiért hálás
voltam, mert nem akartam én sem beszélgetni. Idővel a táj
valamennyire megvigasztalt, abban még így is gyönyörködtem.
Egy 1763-as balatoni napfelkeltét lehetetlen leírni. Valójában
mindent, aminek tanúja voltam, nehéz elmagyarázni. Az erős és
ropogós hajnali levegő mélyen átjárta a tüdőmet, ahogy
szipogtam a szekéren. Kendő melegítette a hátamat, mert a
reggelek hűvösen, és erősen harmatosan indultak így nyáron is.
A nap csillogása a víz tükrén annyira fényes volt, hogy már a
reggeli órákban vakított, miközben a vidéket beláthattam volna
szabad szemmel. Írországi és a skóciai útifilmek ugrottak be a
zöld legelőkről, azzal a különbséggel, hogy a Balaton partját vad
nádas övezte – de a vize a tengerhez hasonló tisztaságú volt.
A Tamás-hegy lába felé hajtottunk, egy óriási kőpincéhez.
Katica már mesélt róla, így azonnal ráismertem: az Oroszy-
pince volt. A néhai Oroszy Ádám építette, Mihály édesapja,
kőből, de sajnos nem sokáig élvezte: néhány évvel a halála előtt
készült el.
– Hohó! – állította le Darna a lovakat. – Várj meg itt!
Az öreg Oroszy jövőbe látó üzleti érzékkel virágoztatta fel a
családi gazdaságot, amivel főurak és mágnások irigységét is
kivívta. Nyakas kálvinista hírében állt, gazdagabb volt egy-két
grófnál is, rokonságuk a vármegyék magas rangú tisztviselőitől
egyenesen a bécsi Udvarig jelen volt. Státuszukat a pince is
szimbolizálta, tekintélyes méretével kirítt a többi közül.
A pince előtt egy fiatal lány állt, aki rá sem mert nézni
Darnára. Tekintetét végig a földre szegezte, és kint várt, míg a
középkorú férfi bement. A leány a ruháját igazgatta, én meg a
szekérről figyeltem az eseményeket. Darna egy kis hordóval tért
vissza, és még ötször fordult. A hordókat picire szabták, a XXI.
századi méretnek talán a harmada lehetett.
Némán tettük meg a hátralévő utat, és amikor
bekanyarodtunk a birtokra, a szívem úgy kalapált, hogy attól
féltem, hogy kihallatszik. A kreol sebesen pattant le a szekérről,
míg én a csomagommal esetlenül követtem. A férfi nem segített
leszállni.
– Mutatom a szobádat – mondta.
A szemem a környéket pásztázta, kapkodva figyeltem,
mindent azonosítani akartam: kilátás a Balatonra, angolkert,
gyümölcsös, virágosok és a megszokott nádfedeles házikók az
udvar nyugati felében. A földesúri kúria nagysága félelemmel
töltött el. Örültem, hogy nem arra tartunk, hanem az udvaron
lévő kis porták felé.
Egy virágos, csinos, kétszobás ház mellett álltunk meg. Az
épületek külsőre hasonlítottak, beosztásuk a szokásos módon
alakult: a konyha középen helyezkedett el, mindkét oldalán egy-
egy szobával, néhol az egyik szoba után kamra.
Darna az első ajtóra mutatott, hogy várjak bent, majd
otthagyott. Kíváncsian léptem be a piciny szobácskába. Egyik
oldalán a kályha állt, amit a konyhából lehetett fűteni – csak
ekkor értettem meg igazán a népi építészetről hallottakat, a
füstelvezetés és a füstös szoba közti különbséget. A kályhán a
kályhaszemek formája egy négyzetesre kihúzott szájú bögrére
emlékeztetett. Az ajtókeretek szélesek, de alacsonyak voltak, és
maga az ajtó két részből állt: ha az alját becsuktam, a felső részt
akkor is kinyithattam, mint egy ablakot. Ezt a megoldást
üdvözöltem, mert az állatok így nem tudtak bejönni, egyetlen
ablakom párkánya pedig az általam megszokottnál sokkal
mélyebb volt. A kályha mellett egyszerű pad állt, a kályhával
szemben, a szoba másik végében pedig rozoga nyoszolyaágy,
szalmazsákkal. Két fatámlás szék és egy asztalka volt még
bezsúfolva középre, ezenkívül egy egyszerű deszkapolc
húzódott a falon, a földön egy ácsolt faláda.
Mivel eddig egy sátorban laktam, ez a lakhely a Hiltonnal ért
fel. Óvatosan merészkedtem csak beljebb, és a láda tetejére
tettem le a holmimat. A kályha mellett felfedeztem egy favödröt
is. Vajon milyen messziről kell majd hordanom a vizet?
Katicáéknál a ház mellett folyó patak rettentő hidegnek
számított, de legalább rendszeresen tudtam mosakodni.
Egyszer csak egy vidám arcocska jelent meg az
ablaknyílásban.
– Te vagy az új lány? Elnézést! Asszony… Özvegyasszony vagy,
ha jól tudom. Én Vica vagyok. A másik szobában lakom.
– Vigyázz, nem tudhatjuk, hogy lop-e – mondta egy ismeretlen
hang Vica mögül.
Kiléptem, és megpillantottam egy csontos arcú asszonyt. Lám,
mindig mindenhol vannak ilyen csoroszlyák: hiába nem ismer,
mégis azonnal talál okot az utálatra. Ronda állát felszegte, úgy
méregetett.
– Nem kell félni tőle, van ugyanolyan értékes, mint ti vagytok
– válaszolt neki fenyegetően Darna, aki a semmiből jelent meg.
Erre azonnal szétszéledtek. – A tekintetes asszony vár téged –
fordult felém.
Az idegességtől görcsbe rándult a gyomrom, de szótlanul
követtem. A kúriaépület felé lépkedtünk. Messziről láttam már,
hogy ott vár a ház úrnője egy díszes pongyolában a fatornácon.
Mi a lépcső aljánál álltunk meg.
– Gyere fel! – intett oda nekem Klára asszony.
Porceláncsészéből itta épp reggeli teáját, a szellő az orromba
fújta a finom gyümölcsös illatot. Az idős asszony minden
mozdulatából sütött, hogy határozott, karakán természetű.
– Hajolj ide! – utasított az ujjával, hunyorogva.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy cukorbeteg, hisz a
látásával is egyértelmű gondjai adódtak. Közelebb hajoltam, ő
alaposan megvizsgált, amit nagyvonalúan a gyenge látásának
tudtam be, nem pedig udvariatlanságnak, de így is kínosan
éreztem magamat közben.
– Anna a neved, ha jól tudom – szólalt meg végre. – A
seborvos mellett jól szolgáltál, csak dicsért téged. Az ajánlód
pedig nem más, mint a legkisebb fiam. Azt mondja, hogy többet
érsz, mint amire használnak. – Kortyolt egyet a teájából. –
Mihály fiam nagy népszerűségnek örvend a lányok körében, így
nyugodtabb lennék, ha kevésbé volnál csinos. Olvasó
parasztleány valóban ritka dolog, de írni is tudsz?
– Igen.
– No, majd meglátjuk, milyen helyesen. – Átadott egy levelet. –
Tessék! Olvasd hangosan!
Remegő kézzel vettem el a papírt.

„Tekintetes asszony! Különös kegyét, mellyel mindig

irántunk mutatni méltóztatott, engedje meg, hogy
megköszönjem ezúton. Tekintetes asszonyt arról
tudósítom, kedves sógorom Füreden jár e folyó hóban, és
vele küldetem ajándékainkat a tekintetes és nemzetes
Oroszy famíliának. A tekintetes asszonynak alázatos
szolgálója, nemes Horváth Gábor.”

A levelet vastag, és durva tapintású papírra írták. Korábban

sötétkéknek gondoltam a tinta színét, de a papiroson sötétbarna
volt a szöveg. Elegánsan formált, szabályos betűkkel íródott, és
egyetlen hiba vagy áthúzás sem szerepelt benne.
Klára asszony izgatottan tapsolt.
– Perfekt, perfekt! A fiam igazat beszélt. Tényleg olvasol, és
nem is lassan. Postabontáskor és ebéd után jössz hozzám, majd
küldetek érted! A vasárnap szabad. A többi munkát majd Kata
adja.
Az ajtó felé mutatott, ahol ott vicsorgott a ronda banya. Ezzel
a mondattal a főnökömmé lett. Mint akibe belecsontosodott az
irigység és a rosszindulat, úgy ugrott ki az állkapcsa az arcából,
és nem is bírta megállni, hogy a diadaltól ne mosolyogjon rám
gúnyosan. Biccentett, hogy induljak.
Klára asszony előtt lehajtottam a fejem, bólintottam, majd a
cselédlak felé vettem az irányt. Katica kiokított a hajlongásról.
Tanácsai frappáns korrajzot festettek a helyzetről, mert ez a
gesztus felettébb fontos volt, főleg ha vendégeket fogadott az
úrnő, mert akkor aztán még jobban illett hajlongani…

A szobám ajtaját nyitva találtam. Mihály állt bent, a ládára letett

holmimat bámulta.
– Mindig így lesz? Csak úgy bemászkál majd ide? – szóltam
oda az ajtóból. – Nem szép dolog kutakodni.
– Nem állt szándékomban. Ennyi csupán minden, amit
hoztál?
– Lehet, hogy elkerülte a figyelmét, de én egy nincstelen,
földönfutó nő vagyok – mondtam gúnyosan mosolyogva. – Mire
számított, nagyságos uram? Netán egy könyvtárra?
Válaszomra szikrákat szórt a szeme. Tudtam, hogy nem akart
megbántani, mégis ott volt bennem egy már-már kényszeres
ellenállás. Vagyis inkább támadás. De ez nem neki szólt.
Ez a feudalizmusnak szólt.
– Ha valamire szükséged van, Darnához fordulj, a
lovászomhoz. – Az enyémmel szemben lévő házra mutatott. –
Ott találod, vagy az istállóban, vagy nem messze tőlem.
– Miért? – kérdeztem. – Miért akarja, hogy itt legyek?
– Több okom is van rá. Édesanyám látása romlik, de szeret
olvasni, levelezni, szeretne részt venni a társasági életben.
Tőlem nehezen fogadja el a segítséget, de te tudsz neki segíteni.
– Több okot említett. Ez eddig csak egy volt.
– Anna, elmehetsz. Nem foglak erőszakkal itt tartani –
jelentette ki. – Tisztességes munkát és fizetséget adok.
– Miért?
– Mert többet érdemelsz.
 – Miért?
– Mert különleges vagy.
– Miért vagyok más? Mert tudok olvasni?
Felnevetett. Ezt jókor tette, mert különben újra belelovaltam
volna magam a kor igazságtalanságába.
– Mint mondtam, nem ismerek sok olvasni tudó leányt a
faluban, de nem ezért. Nem ezért tetszel.
Elvigyorodtam. Nem tudtam elrejteni a boldogságom, és tán
nem is akartam. A kor összes sötétsége sem számított, csak az
lüktetett a szívemben, hogy tetszem neki.
Kata jelent meg az ajtóban – úgy látszik az ünneprontáshoz
különlegesen jó érzéke volt. Összerezzent, ahogy felfedezte
Mihályt, de a mondandójába előtte is belevágott: a feladataimat
sorolta. Oroszy kisietett, az asszony pedig körbevezetett, és
sorra bemutatta a szembejövőket. A szabályokat és a ház
szokásait hosszan ecsetelte, közben többször kitért arra, hogy a
kiemelt szolgálatom után nekem is házimunkát kell végeznem.
Mindegy volt, hova születik az ember, onnan nem
szabadulhatott. A parasztok és cselédek sem nézték jó szemmel,
ha valaki közülük más. Úgy tűnik, nem tetszett nekik, hogy
tudok olvasni. Számítottam rá, hogy nem lesz mindenki a
barátom, de egyúttal megfogadtam, hogy mindenkivel kedves
leszek, mert akármilyenek is, én úgysem közöttük fogok
megöregedni.

Bárhova kerül az ember, megszokja, így két nap után már

semmi sem tűnt olyan ijesztőnek, mint elsőre. A
komfortzónámból már régen kikerültem, a kihívásokat újabb
kihívások követték, amióta csak ideérkeztem. A határaimat már
réges-rég átléptem, így közömbös érzésekkel szoktam meg az új
napirendemet, az új helyemet. Reggel elsőnek keltem, csendben
hoztam a vizet – bánatomra a patak sokkal távolabb volt, mint
Arácson: az udvar legalsó részéből, ráadásul emelkedőnek
cipekedtem. Megtanultam egy vödör vízben tetőtől talpig
lemosakodni: hamar rájöttem, hogy a sorrend a kulcs. Egy
éjjeliedény is rendelkezésemre állt, amit kezdetben összevissza
pakolgattam a szobácskában. A legjobb helyet keresgéltem neki,
fürdőszoba-hangulatot akartam teremteni. Higiéniai
szempontból visszasírtam Arácsot, ahol sokkal szabadabban
éltem, és a legközelebbi szomszéd is messze lakott.
Reggelente a ház mögött, az éjjeliedényeink kiürítésekor is
találkoztunk Vicával. Mindig váltottunk néhány szót, sokkal
nyitottabban állt hozzám, mint Zsuzsi annak idején. Szép arcú
fiatal leány volt, vágott szemekkel, barna haját két fonatban
hordta. A vékony derekú, finom teremtést mindig vidám,
nevetős arccal találtam, ezért hamar megszerettem. Mintha
egyszerűen több jót látott volna a világban, mint az átlagember,
és a jobb kézfején lévő nagy eper formájú anyajeggyel mintha
Isten meg is jelölte volna, mint egyik legkedvesebb
teremtményét. Csakhamar rájöttem, hogy nem azért mosolyog,
mert nem veszi észre a rosszat a világban, hanem azért, mert
észreveszi a szépet. Az összeset.
A főszakácsnőt Rozinak hívták, hiányzott az első két foga,
emiatt pöszén beszélt, de mennyeien főzött, így Klára asszony
nagy becsben tartotta. Nagydarab, széles asszony volt, igazi
konyhásnéni alkat, erős, húsos ujjakkal. Vica nagynénje volt, de
kinézetre semmiben sem hasonlítottak, hisz Vica törékeny volt
és elragadó.
Az egyik legérdekesebb szolgáló Darna Gergely volt. Vica
sokat mesélt róla, át is neveztem Ostornak – persze csak
magamban. Talán negyven lehetett, de jól karbantartotta
magát. Ura mindeneseként nagy szava volt a háznál, mégis
ritkán szólt. Mihály szeme és keze volt, és ha kellett, akkor az
ostora is.
Hozzám még annyit sem szólt, mint máshoz, ám többször
rajtakaptam, hogy figyel. Ilyenkor nem kapta el a fejét. A
hátamon éreztem a tekintetét, amikor csak kitettem az udvarra
a lábamat. Néha még az istállóból is leplezetlenül előjött, hogy
szemügyre vegye, merre tartok éppen.
Halványlila gőzöm sem volt, honnan jött rá, hogy én
közelítettem, mert már szándékosan olyan puhán lépdeltem,
mint egy kismacska, a lábam alig érte a talajt. Hasztalan.
Egy nap, mégis úgy esett, hogy én leptem meg őt. Hajnalban,
mikor vízért mentem, megláttam egy nővel. A falnak
támaszkodva, állva tette magáévá. Ebből a jelenetből ítélve nem
egy kedves parasztmenyecske lehetett Ostor szíve vágya, de ezt
nem meséltem el Vicának, aki szívesen nézegette.
A lány azt is elmesélte, a férfi valaha családos emberként
gyönyörű feleségével és kislányával élt az Oroszy-udvarban, de
egy nap mindkettejüket egyszerre vesztette el. Láz ragadta el
őket, az asszony a karjában a gyermekkel halt meg. Ekkor Ostor
megbolondult. Úgy ordított, ahogy tudott, majd szó nélkül
eltűnt. Mihály ment utána és hozta haza. Saját lovát gyalog
vezette, Ostor véres teste pedig keresztbe dobva feküdt a ló
hátán, úgy szétszaggatva, mintha medve tépte volna szét.
Mihály is megsebesült, de nem sokat tudtak az esetről. Az
Oroszyak később sem árulták el senkinek, hogy akkor mi
történt velük. Mihály ettől fogva maga mellett tartotta Darnát, a
Királyi Testőrségébe is vitte a lovászaként. A szolgálók
igazságtalannak látták, hogy ezt tette ahelyett, hogy
megbüntette volna. Már majdnem barátok voltak – azért
majdnem, mert úr és szolga között nincs barátság. Ez
egyszerűen lehetetlen volt, és ezt minden szolga pontosan
tudta, még Ostor is. Akármennyi kiváltságot is kapott, akkor
sem volt szabad; hisz nem szabadság az, amit adnak, mert azt
adni nem lehet – ellentétes volna a természetével. A szabadság
titka épp az, hogy megillet, és nem mástól kapjuk. Nem is tudtak
az emberek szabadok módjára gondolkozni, csak
kiváltságokban, azok mennyiségében és minőségében. Ahhoz,
hogy életben maradjak, nekem is muszáj volt így
gondolkodnom, elnyomnom magamban a múltat, és néha már
el is felejtettem, milyen vagyok – hogy szabad vagyok. A paraszt
a földesúr puszta látványától is félt, mert jóindulatától függött
élete és halála. Igaz, Ostor nem félt…
Egy alkalommal elkaptak éjjel egy gyerek tolvajt. A fiatal
cigányfiúcska csupán hat- vagy hétéves lehetett. Tyúkkal a
kezében találták, tehát az éhség vihette rossz útra, de Klára
asszony akkor is húsz botütésre ítélte.
– Hisz még csak egy gyermek – ágált az ítélet ellen Ostor.
– Okuljon belőle mindenki! Így jár az, aki elveszi, ami a
családomé.
Ezt a megjegyzést nem csupán a gyermeknek szánta. Nálam is
célt ért, ettől a perctől fogva féltem a nagyságos asszonytól. Én
is a kiszolgáltatottak közé tartoztam. Az egyetlen ok, amiért ép
ésszel kibírtam, hittem, egyszer vége lesz. Minden este, mielőtt
álomra hajtottam a fejemet, felidéztem valami szépet, egy
kedves emléket a XXI. századból.

Napokig nem találkoztam Oroszy Mihállyal, bár két reggelen is

láttam, ahogy lóháton hazaérkezett. Ilyenkor a fürdőnél aludt,
vagy máshol, mindenesetre nem itthon, amiért talán még
féltékeny is voltam. Végül mindig oda lyukadtam ki, hogy
felesleges rajta gondolkodnom, hiszen nemsokára elmegyek, és
ő csak egy kedves emlék lesz 1763-ból. Majd a Tagore sétányon,
bort iszogatva, egy szép naplementéről beugrik a neve.
Idilli tervemben voltak zsákutcák és kellemetlen részletek,
mert őszintén megszerettem Katicát és Istvánt, akiket, ha
hazajutok, többé nem látok. Hovatovább réges-rég halottak
lesznek addigra. A legrosszabb mégis az volt, amikor a tervem
sikerességében bizonytalanodtam el, és eljátszottam a
gondolattal, hogy esetleg örökre itt ragadok.
Mihállyal kapcsolatban sokat töprengtem azon, hogy vajon
miért nem házasodott még meg, hisz ilyen megjelenéssel és
tiszti ranggal ez nem ütközhetett semmiféle nehézségbe. A nők
éppen ilyen partiról álmodoztak – ez alól én sem voltam kivétel.
Tetszettem neki, ami más esetben maga lett volna a
mennyország, de – stílusosan fogalmazva – a közös jövő
nehézségekbe ütközött. Egészen pontosan kétszázötvenhét év
állt közénk. Végül arra jutottam, a legokosabb döntés, ha
kiverem őt a fejemből, és minél előbb sikerül, annál könnyebb
lesz – nekem.

A szalon, ahol Klára asszonynak felolvastam, nem pusztán

árulkodott a gazdagságról – égbekiáltó kontrasztot képezve a
paraszti portákkal –, hanem az egész rendi társadalmat
leképezte. A kiváltságok életre keltek a falon függő festmények,
rézmetszetek és ezüst gyertyatartók képében. A kacskaringós,
barokkos formákkal ékesített cserépkályha tölgyfaleveles
díszítései belevésődtek az emlékezetembe: műalkotás volt, nem
pedig egy mesterember iparos munkája. A készítőjét nem lett
volna szabad kályhásnak nevezni, csakis művész úrnak.
A paraszti berendezések és bútorok készítésekor a legfőbb
szempont a funkcionalitás volt, ennek ellenére az ácsolt ládák
festett virágos motívumai vagy a székek háttámlájának
kacifántos faragványai mégis versenyre kelhettek volna egy-egy
túldíszített nemesi bútorral. A kényelem azonban egyértelműen
a kiváltságosok felé billentette a mérleg nyelvét, mivel kárpitos
bútorok csak náluk fordultak elő. Az Oroszy család kimagasló
státuszát – a festett porcelánok mellett – leginkább a
bársonyborítású szalongarnitúra szimbolizálta. A könyvek előtt
őszinte csodálattal adóztam, különösen a szebb, bőrkötésű
darabok előtt, amelyeket még teljes pompájukban találtam.
Nem szakadt vagy sötétre sárgult lapokkal idézték fel a múltat,
ahogy az antikváriumokban, múzeumokban megszoktam. Ezek
a kincsek ekkor újak voltak. A papír és a levélpapír szerkezete
durvább és vastagabb tapintásúnak tűnt, de a könnyen folyó
tinta miatt ez elengedhetetlen lehetett.
A Bibliát, amiből gyakran felolvastam, 1737-ben adták ki. A
vizsolyi Biblia is bizonyára könnyen fellelhető. Vajon milyen érték
lenne otthon egy tizennyolcadik századi Biblia? A szalon tele volt
érdekességekkel, de rám a legnagyobb hatást Mihály
olajportréja gyakorolta, amit Klára asszony érkezéséig
szabadon nézegethettem. Néhány nap elteltével már a
rituálémmá vált a festményen való elidőzés, különösen Mihály
szemét vizsgálgattam különféle szögekből. A művész kitűnően
megragadta a jellegzetes szemszínt, viszont az én ízlésemnek
fennhéjázónak hatott a fejtartás. A kor divatjának akár
betudható, mivel maga a beállítás talán a politikai berendezését
is tükrözte, mert Oroszy Mihály a nemes királyi testőrség
gárdistájaként díszruhájában nézett rám a falról, míg egy másik
– de kisebb – képen díszes süveggel a fején, lóháton ült. A ló
fehér volt – amit ugye helyesen szürkének kellett nevezni –, és
piros és ezüst lószerszámokkal, meg egy zöld takaróval
szerelték fel.
Realisztikus ábrázolást sehol nem láttam, és valószínűnek
tartom, hogy az emberek hétköznapi megjelenítése, így a reggeli
arcuk, vagy egy átlagos tevékenység ábrázolása felháborodást
keltett volna. A művésziséget hiányolták volna belőle. A
huszárruhában mindenféle szín megjelent, nem szorítkoztak a
piros-fehér-zöld színek kombinációira, a fényességet és a
tündöklést pedig az ezüst használata biztosította. Mihály piros
ruhában feszített, fehér prémmel, zöld-ezüst kiegészítőkkel, a
tarkaságot pedig a sárga csizma és párducbőr csak fokozta.
A félalakos portré jobban tetszett, mert a párducbőr kacagány
színe megjelent Mihály szemében, a festő a sárgásan villogó
tekintettel kitűnően elkapta a valóságot.
 – Tetszik? – rántott vissza a földre Klára asszony hangja.
– Jól sikerült – válaszoltam zavartan.
– A legkisebb fiamról még egy ócska festő is csak szépet tudna
festeni.
Nem válaszoltam, de egyetértettem. Klára asszony folytatta:
– Anna, nem tudom, miként kerültél vele kapcsolatba,
valójában ez nem is lényeges, de arra szeretném felhívni a
figyelmedet, hogy a tisztességes viselkedés kötelező ebben a
házban. Nem tűrök el semmiféle erkölcstelenséget!
– Klára asszony… – kezdtem, de nem hagyta.
– A fiam jóképű és gazdag. Ez egy magadfajta asszonynak
bizonyára vonzó. De te egy okos, írástudó asszony vagy. Ne
engedd át magad az ábrándoknak, mert csak összetörik a
szíved. Nem szeretnék sírástól veres szemeket látni, vagy úgy
találni rád, hogy lúgot ittál szégyenedben. Megértettél?
– Megértettem.
Lelki egyenességem biztosítását kötelességének érezte.
Szerette a rendet, ennél jobban már csak dirigálni élvezett.
Aznap a számadáskönyvbe diktált, megfontolt pénzügyi
döntéseket hozott – habár ügyelt arra, hogy a jelentős számokat
és a teljes bevételi és kiadási oldalt ne láthassam –, és el kellett
ismernem, hogy semmi apróság nem kerülte el a figyelmét,
körültekintően gazdálkodott. A levelezését is kiismertem, egy
idő után már egymagam is tudtam volna válaszolni, annyira
ráéreztem az észjárására és fogalmazásmódjára. A stílusa nem
pusztán udvarias özvegyasszonyi kedvességnek hatott, de nem
is hideg számításnak. A kettő közti langyos úszkálásnak
nevezném, mivel minden tettét és gondolatát átszőtte, hogy
családja pozícióját erősítse, hatalmukat tovább növelje.
Kedvesnek és simulékonynak tűnt, de ez nem a stílusa volt,
hanem a stratégiája. Valójában nem volt ilyen, néha szinte
húsbavágóan őszinte, már-már bántó hangnemet ütött meg a
legjobban szeretett rokonaival és barátnőivel is. Mindig igazat
írt nekik, sosem törődött azzal, hogy mennyi fájdalmat okoznak
a szavai. Mihályra is kritikus szemmel nézett, főleg azért, hogy
Bécsből hazatért, de magát sem kímélte. Tisztában volt a
gyengeségeivel. Ahogy a válaszlevelet diktálta, hangosan
gondolkodott, így pontosan tudtam, hogyan vélekedik, és ezzel
szemben végül mit válaszol.
– A férfiak egyszerűek – jegyezte meg egy alkalommal. – Mind
gazdagságra vágyik és egy szép leányra. Annyit küzdenek az
aranyért, hogy észre sem veszik a leányt. Ha meg ott a leány, de
nincs tőke, akkor másé lesz a leány… Ennyiből áll az életük.

Egy szombat reggel Klára asszony vendégeket várt a házba, így

az extra szolgálataimra nem tartott igényt. A levelezések miatt
naprakész voltam a programokban, olyannyira, hogy néha már
engem kérdezett a határidőkről. A helyesírásban a segítségét
kértem, de ez így épp megfelelőnek bizonyult. Eszes, menedzser
típusú nőként, aki könnyen és hatékonyan figyelt egyszerre
több dologra, nehezére esett a kiszolgáltatottság.
Kopogtattak. Vicára számítottam, de ennél jóval kellemesebb
meglepetésben volt részem. Mihály állt az ajtóban – gondterhelt
arccal.
– Mi a baj?
– A konyhai dolgokban mennyire vagy járatos?
 – Nem igazán – vallottam be. – Valamit elrontottam?
– Kata azt állítja, hogy semmihez nem értesz, és egy
gyereklány is ügyesebb nálad. Ha szerinted azért csinálja, hogy
kikezdjen…
– Nem. Teljesen igaza van – sóhajtottam. – Nem értek
semmihez… de próbálok beletanulni. Nem megy olyan gyorsan.
– Próbálsz beletanulni? – kerekedett el Mihály szeme. –
Minden asszony ért ezekhez…
– Én nem értek…
Erőt vett rajtam a fáradtság. Lerogytam az ágyra és nyomban
sírva fakadtam. Mihály értetlenül állt a dolog előtt. Becsukta az
ajtót.
– Milyen munkához értesz? – kérdezte kedvesen.
– Amit a fürdőnél csináltam. Takarítás, mosás, vasalás.
– Akkor ezeket fogod végezni.
Tudtam, hogy ez azért nem lesz ilyen egyszerű.
 OLVASÁS

Délután a szokásos felolvasásra készülődtem. Izgatottan, mert

az előző nap egy szép magyar Balassi-komédiába kezdtünk bele,
és vártam a folytatást. Kíváncsi voltam a végére. Sosem
hallottam a történetről, és bár meglehetősen szomorúan
kezdődött – a főszereplő ifjú bujdosott, miután a szerelmét
megmérgezték –, a bonyodalmak itt is a szokásos forgatókönyv
szerint zajlottak, azaz a darab féltékenységről, félreértésekről
és szerelmi játszmákról szólt, és happy endben reménykedtem.
Az olvasás feldobta a napjaimat, majdnem olyan volt, mint a
sorozatnézés – persze, azért nem Netflix, de tényleg vártam a
folytatást. Bekopogtam a szalonba.
– Klára asszony!
Választ nem kaptam, de beléptem.
Oroszy Mihály ült a fotelben, kezében egy könyvvel.
Biccentett, majd felállt.
– Édesanyámnak sürgős dolga akadt Vázsonyban –
tájékoztatott udvariasan. – Pár nap múlva érkezik csak vissza.
– Értem, akkor megyek is.
– Várj! Mit szoktál neki felolvasni?
 – Balassit, Kemény Jánost, Bethlen Gábort. És színműveket.
Amit kíván az édesanyja.
– Hát a Bibliát nem is kéri? – kérdezte nevetve. Erre én is
elmosolyodtam. – Anyám erős asszony, éles logikával. És ahogy
hallom, az olvasmányok terén férfias az ízlése. – És letette
kezéből a könyvet.
– Parancsol még valamit? – kérdeztem.
– Lenne kedved nekem felolvasni?
– Most?
Bólintott.
– Hisz tud olvasni…
Nem akartam udvariatlan lenni, mégis sikerült. Szerencsére
Mihálynak jó kedve volt.
– Tudok, tudok, de most arra vagyok kíváncsi, te hogyan
tudsz. Utoljára mit olvastál neki?
– Egy színdarabba kezdtünk bele, a felénél járunk.
– Akkor azt majd folytatod vele. Válassz! – mutatott a
könyvekre.
Egy pillanatra megilletődtem, de odaléptem a könyvespolc
elé.
– Édesanyám méltó lenne arra, hogy férfi legyen – mondta,
miközben mellém sétált. Kivette Bethlen Miklós életrajzát, majd
visszatette a polcra.
Egymás mellett álltunk, gondolataim elkalandoztak.
Megszólítottam:
– Nehezére eshetett, hogy Bécsben egy királynőnek tartozott
engedelmességgel. Van, aki úgy tartja, hogy egy igazi férfi
inkább levágatja magát, mint egy nőnek engedelmeskedjen.
 – A férjed most bizonyára nyugodtabb életet él Urunkkal,
mint veled tette. Nem a jámborságodért vett el, az bizonyos.
A könyvekre szegeztem a tekintetemet. Ő folytatta:
– Túl engedékeny volt veled. Hallgatni nem bírsz, folyvást
feleselsz. Gondolom, ennek a virtusnak megvannak a maga
előnyei is, amivel kárpótoltad szegény embert.
Felé fordultam.
– Kegyelmes uram, azt el sem tudja képzelni, hogy ő ezt
erénynek látta? Hogy hitvesem társat keresett és nem szolgát? –
Közelebb hajoltam. – Elárulok egy titkot. Élvezte. Élvezte velem
a diskurzust.
– Egyre kíváncsibbá teszel, hogy miféle ember volt a te férjed.
– Mit olvashatok, uram? – kérdeztem.
– Amit akarsz.
A Bibliát vettem le a polcról. Nem akartam bajt hozni a
fejemre, így is túl sokat beszéltem. Bólintásával sürgetett, hogy
kezdjem el az olvasást. Idegesen felütöttem a kötetet, és gyorsan
János evangéliumához lapoztam.
– „Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten
vala az Íge…”
A hangomra figyeltem, és elégedett voltam, mert szépen
csengett, és nem hibáztam. Olvastam, és olvastam, de a
szövegre egy cseppet sem figyeltem, egyáltalán nem érdekelt.
Egyedül arra ügyeltem, hogy hibátlanul, szépen ejtsem ki a
nekem ómagyarnak tűnő szavakat, és közben egyenes háttal
üljek. Az első néhány perc után még magabiztosabban
folytattam. Biztosra vettem, hogy Mihálynak tetszett, amit
hallott és látott. Néha felnéztem a könyvből és rápillantottam,
amitől láthatóan nagyon meglepődött, pedig neki olvastam fel.
Megkapta, amit akart – a lehető legmagasabb színvonalon. A
végén ahányszor felnéztem, már mindig engem figyelt.
– Elég! – szólt közbe váratlanul. – Elég lesz, Anna! Szépen
olvasol!
Felvillanyozott a dicséret.
– Szeretsz Bibliát olvasni? – kérdezte. – Élő ember fiának nem
árulom el a válaszod, esküszöm – tette hozzá komolyan. – Az
igazat mondd. Arra vagyok kíváncsi.
Hosszan fújtam ki a levegőt.
– Nem. Nem szeretek.
– Mit olvasol szívesen?
Végig kellett gondolnom a kor irodalmát.
– Talán az önéletrajzi írásokat – böktem ki.
– A külföldi tudósok és írók? Hallottál róluk?
– Melyik országra gondol? – kérdeztem kedvesen.
– Angol, német és francia nyelvű kézirataim is vannak –
mondta, és intett, hogy kövessem. Átmentünk a pipaszobába,
ahol a nőknek semmi keresnivalójuk nem volt.
– Az angolt még nem tudom lefordítani – mondta, és az
íróasztalfiókból egy bőrdossziét emelt ki. Úgy pakolgatta a
papírlapokat, mintha azok a legbecsesebb kincsei volnának.
– Rousseau – suttogta maga elé.
– Hallottam róla – mondtam visszafogottan, de a szívem
nagyot dobbant.
– Ismered a francia gondolkodókat? – kérdezte csillogó
szemekkel.
– Csak párat. Montesquieu, Rousseau…
 – A férjed nagyon művelt lehetett…
– Az volt.
Meggondolatlanságom kizárólag azért nem sodort bajba,
mert Mihályt elragadta a lelkesedés, és meg akarta mutatni a
kéziratait.
– Montesquieu járt nálunk. Apám meghívta – árulta el
lelkesen.
Annyi mindent tanultam róla az egyetemen, de fogalmam
sem volt róla, hogy valaha járt Magyarországon! Ez az
információ felért egy csodával.
Mihály elkezdett olvasni. Franciául. Egy tizennyolcadik
századi nemes szájából hallottam Rousseau sorait. Eredetiben.
Nem értettem egyetlen szót sem, de így is lenyűgözött.
Ismertem Rousseau műveit, a felvilágosodás eszméje, és az
eljövendő forradalom gondolata engem is fellelkesített, de én
ezt az iskolapadban tanultam, történelemnek hívták.
Különleges érzés volt így hallgatni – kortársként, Mihály
szájából.
– Az ember természettől fogva jó. Csak az intézmények teszik
rosszá az embereket – fordította magyarra nekem a sorokat.
A világ megszűnt. Csak Oroszy Mihályt hallgattam, aki előbb
franciául, majd magyarul olvasta a sorokat. Sajnos azt is
tudtam, hogy Rousseau-ra a menekülés vár, és hosszú még az út
a forradalomig. Nagyon hosszú. Olyannyira, hogy a szabadság
és egyenlőség az én életemben csak akkor jöhet el, ha hazajutok
– ha itt ragadok, nincs reményem.
Sötétedett, így gyertyát akartam gyújtani, de Mihály nem
engedte. Ő állt fel, gyorsan meggyújtotta a gyertyákat, és
folytatta a felolvasást. Kint esett, csak az esőkopogás és Mihály
létezett. Az arcát fürkésztem, ahogy a láng fényénél a francia
forradalomhoz vezető sorokat olvassa fel nekem. Ittam minden
szavát, mire ő még lelkesebben olvasott. A francia mondatok
alatt becsuktam a szemem, és elképzeltem, amint egy napon a
jobbágyok egyenlő jogokat kapnak – magam előtt láttam a
fogatlan mosolyokat, a kitörő örömöt, ahogy majd a hírt
fogadják.
Végül visszatértem a valóságba és kinyitottam a szemem, úgy
hallgattam a további sorokat. Felzaklattak és fájdalmat okoztak.
– Az ember szabadnak született… – mondta éppen akkor
Mihály.
– …és mindenütt láncokat cipel – fejeztem be helyette.
Mihály szótlanul nézett rám.
– Tudsz franciául? – kérdezte végül nagyon halkan.
– Nem – mondtam könnybe lábadt szemmel –, csak ez a
mondat máshogy nem végződhetett.
A megállíthatatlanul csordogáló cseppek egyre sűrűbben
gurultak lefele az arcomon. Mihály felpattant az íróasztaltól.
– Anna, ne sírj!
– Miért ne sírjak? – kérdeztem. – Mert az én uram engedékeny
és jószívű? És mert enged Rousseau-t hallgatni, és
művelődhetek? Én itt egy szolga vagyok! Ezenfelül csak egy nő!
A férfiak az eredendő bűnnel magyarázzák az asszonyok
elnyomását, a nemesemberek pedig istenadta és születési
jogokkal szentesítik a kiváltságaikat. Miért ne sírjak? Miért ne,
kegyelmes uram?
– Sajnálom, hogy felzaklattalak.
 – Talán a cselédek között okos példány vagyok, de úgy
viselkedik, mintha csak egy egzotikus jószág lennék. Mit várt?
Mit fogok érezni e sorok hallatán?
– Nem állt szándékomban sem megsérteni, sem megbántani.
– Az a baj, kegyelmes uram, hogy tisztában vagyok a
helyzetemmel és annak kilátástalanságával. Egy földesúr
jóindulatától függ az életem. Érti ezt? Nem számítanak a
képességeim. Csak a születés, amit nem én választottam!
– Hát ilyen a nemesember? Mindegyik egyforma? – emelte
meg ő is a hangját. – Mi is különbözőek vagyunk, ahogy a
parasztok! Én nem vagyok olyan, mint az Esterházy! Sem olyan,
mint a tihanyi apát! Jól mondtad, hogy a születésedet nem te
választottad. De mi a helyzet az enyémmel?! Én sem
választottam az enyémet! – Higgadtságot erőltetett magára. –
Nem vagy a szokásos parasztlány. Az viszont elképzelhetetlen
neked, hogy én is más vagyok, mint a többi földesúr? Te nem
tudod megbocsátani a gazdagságot, amibe beleszülettem!
Elragadtattam magam, és kihoztam a sodrából. Mintha csak
olvasott volna a gondolataimban, a következőket mondta:
– Amikor a véleményedet kérdezem, szabadon mondd, nem
foglak érte megbüntetni. Valóban nem találkoztam még ilyen
lánnyal, de nem cirkuszi mutatványnak tartalak. Amit ketten
beszélünk, az kettőnk között marad. Esküszöm! Isten engem
úgy segéljen! – mondta a legkomolyabb arccal, amit eddig
valaha láttam tőle.
Válaszul egy mosolyt préseltem ki magamból.
– Megéheztem. Vacsorázzunk! – mondta olyan
természetességgel, mintha mindig velem étkezne.
 – Ez nem biztos, hogy jó ötlet – vetettem fel óvatosan. – Ha
Klára asszony fülébe jut…
– Nem félek a tulajdon anyámtól!
– De én igen.
– Nem kell tőle félned. Ámbátor, ha nem óhajtod a
társaságomat, azt is mondd meg, szabadon.
– Szó sincs róla – feleltem, és felálltam, hogy hozzam a
vacsorát.
– Ülj le! A vendégem vagy – mondta, és ezzel eltűnt.
Féltem a többiek rosszmájú megjegyzéseitől, mert eddig is
kilógtam a sorból, és nem akartam, hogy végérvényesen
meggyűlöljenek. Ha rájönnek, hogy az úrfi velem vacsorázik…!
– Mesélj! – mondta Mihály derűsen, mikor visszaért. – Milyen
volt az életed ezelőtt? Hol nőttél fel? – szegezte nekem a kérdést,
és visszahuppant velem szemben a székre.
– Őszinte válaszokat kért az imént – kezdtem bele idegesen. –
Engedje meg, hogy ezekre ne válaszoljak. Amit mesélhetnék, az
csak elrontaná az estét. Inkább maga meséljen, szívesen
hallanék még a családjáról, vagy Bécsről. Az bizonyára
izgalmasabb, mint az én életem.
– Én szívesen hallgatnám a tiédet… ám legyen, ahogy akarod.
Mire vagy kíváncsi?
– Bécsre.
– Akkor menj el Párizsba! – nevetett fel. – A bécsi Udvar
lassan francia. A magyar nemesi testőrség gárdistáinak híresen
jól megy, csak a színház, táncok, vívás, kártya…
– Értem. Szóval kultúra és nők. Akkor miért jött haza? A
katonaságban magas ranggal folytathatná…
 – Apámat korán elvesztettem. Anyám is gyengül. Napról
napra kevesebb az ereje.
Igaza volt, és még udvariasságból sem mondtam ellent.
– Milyenek az Udvarban a nők? – kérdeztem.
– Tyű, tényleg bátran megkérdezed, amire kíváncsi vagy –
nevetett. – Egyesek nyíltan szájon csókolják más feleségét, és
ezen mulatnak. Egyszer egy udvari követ lovacskásat játszott
egy dámával, ott fogdosták egymást, mialatt én őrt álltam.
– Ettől haza is szaladt?
– Rájöttem, hogy ez nem az a fajta szolgálat, amiről
ábrándoztam.
– Miért? Miről álmodik egy gazdag aranyifjú?
– Egy erős gazdaságú hazáról.
– Függetlenről?
A meglepetéstől nem bírt megszólalni, mert ha erre igennel
válaszol, akkor mindjárt bűnt követ el: felségárulást.
– Nagyságos Oroszy Mihály uram, ne féljen tőlem! Egy
egyszerű szolga vagyok, de annyit megígérhetek, hogy amit
ketten beszélünk, az kettőnk között marad. Esküszöm! Isten
engem úgy segéljen!
– Veszélyes özvegy vagy!
– Csak gyorsan tanulok, uram – mosolyogtam.
– Őseim kiűzték az idegeneket, a török vére áztatta kardjaikat.
A magyar földért áldozták az életüket… Erős magyar gazdaság
és erős magyar hadsereg, ez a vágyam.
– Elmehetne követnek is. Diplomatikus válasz – vontam meg a
vállam.
– Nem akarok háborút! Az Udvarral sem kívánok harcolni,
mert az gyengítené különben is nehéz sorsú országunkat. Ami
az erősödést szolgálja, azt támogatom, és ha a fellendülés az
Udvar oldalán jön el, akkor velük vagyok.
Tudtam volna még kérdéseket feltenni erről, de a választ is
tudtam. A független Magyarország volt szíve vágya, miközben
Oroszy Mihály nem volt felségáruló. A magyarban elnyomni a
magyart talán sohasem lehetett, a történelmet is ez az érzés
formálta. Nem változott a világ semmit, mert a nemzeti érzések
kifejezése azóta is csak abban az esetben szalonképes, ha
véletlenül sem érinti egy másik nemzet ügyét…
– Meséljen az édesapjáról! – váltottam témát.
Szívesen beszélt róla, és rájöttem, hogy nemhiába keringtek a
regék Oroszy Ádámról a szolgák körében is. A hatalmas
vázsonyi úr, aki szerette a fürdőt és a bort, és mindent, ami
impozáns… Az örökösök dolga csak a munkásságának
folytatása volt. Szépen megélnek abból, amit az öreg elkezdett,
nem kell a spanyolviaszt feltalálni, csak a kitaposott úton
menni.
– Az én apámtól még az öreg Lécs is tartott. A katolikusok
sosem tudták maguk mellé állítani. Erős akaratú, de igazságos
földesúr volt.
– A kardforgatáshoz is értett, ugye? – kérdeztem. – A szolgák
legendákat gyártanak az ifjúkori vitézségéről.
– Azért mese is van ezekben. De az ellenséghez sosem pártolt,
és valóban erős fizikumú férfi hírében állt.
Sokat kérdeztem, ő pedig örömmel válaszolt. Büszke volt az
apjára és családfájára. Világossá vált, hogy az öreg Oroszy –
okosan – tudósokkal vette körül magát, a vizet és a hasznosítási
lehetőségeket velük együtt kutatta, és elsőként mérte fel, hogy a
táj kitűnő borvidék. Nem erőltette tovább a búzát, ráérzett a
lehetőségekre.
– Milyen apa volt? – kérdeztem. Mihály a kérdést sem értette.
– Úgy értem, a gyerekeivel hogyan bánt? A családja körében
milyen ember volt?
– Ha zajt csaptunk, akkor éktelen haragra gerjedt. De gyorsan
meg is nyugodott. Szeszélyes volt, nem tudhattam, hogy
legyintés vagy verés lesz a vége.
Azt hiszem, az apai nevelés csak a földesúri szerep részeként
értelmezhető. A földesúr az földesúr. Akkor is, ha egyébként apa.
– Anyámat nem verte. Csak egyszer csapta meg – folytatta.
– Miért?
– Fiatalasszony volt még – mosolyodott el. – Apámat más
nővel találta. Erre hazaszaladt a szüleihez. Apám érte ment, de
itthon megfeddte.
Na, itt elakadt a szavam, mert ez a történet annyi sebből
vérzett, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
– Menjünk vacsorázni! – zökkentett vissza a valóságba Mihály
hangja.
A tornácra kérte a terítést, és ahogy kiléptem, nagyot
szippantottam az eső utáni nyári este illatából. Amikor pedig
megláttam a vacsorát, a szám is tátva maradt: óriási, gyönyörű
narancsospiros rákok feküdtek egy ezüsttálcán, petrezselymes
vajban, pirított kenyér és mentás víz mellett.
– Honnan tudta, hogy ez a kedvencem? – kérdeztem kacagva.
– Kikérdeztem Katát.
Bort töltött, és le sem vette rólam a szemét, miközben
megkóstoltam.
– Milyen? – kérdezte izgatottan.
Finomabb volt, mint amit eddig kóstoltam, de nem vehette fel
a versenyt az általam ismert borokkal.
– Finom.
– Nem ócska vinkó.
– Az milyen? – kérdeztem vissza. – Nem szoktam bort inni,
csak Istvánét.
– Az se lehet túl jó. Neki is csak kamrája van. A pincés magyar
az igazi, nem az osztrák. A vinkó a silány rajnai bor, a zsidónál
sokan kérik. Olcsóbb, mint a magyar.
– Az hogy lehet?
– A birodalom borra vonatkozó vámszabályai nyíltan
tönkreteszik a hazai exportot. A hitvány lőréjüket közben vám
nélkül behozzák.
A történelemkönyvben tanultam a kettős vámrendszerről,
ennek ellenére csak ekkor értettem meg, hogy mit is jelent ez a
mondat. Mihály közben újabb pohárral töltött mindkettőnknek.
– A magyar bor cukortartalma jóval az európai átlag felett
van. A földünk adja. A magyarnak az Isten adta a jó bort. Egy
birodalom adottságait figyelembe kell venni, a magyar bor a
birodalom ékessége kell, hogy legyen, nem pedig a magyar
ember menedéke.
– Akkor csak magunknak termeljük a bort?
– A magyart nem könnyű leszoktatni arról, amit szeret.
Makacs népség. A jó bortól semmi nem veszi el a kedvünket!
Koccintásra nyújtotta a poharát.
– Akkor exportunk nincs is? – faggattam tovább.
 – Dehogynem! Szeretik Bécsben. Főleg ajándékként. A kiváló
boroknak van piaca, de a feltételek sokkal nehezebbek.
Kevesebb a haszon, méltatlanul kevés.
– Akkor miért akar mindenki szőlőt magának?
– A szőlő kiváltságos. Ahogy a vele való munka is az.
Adómentes, akár hosszú évekig. Továbbá a magyar paraszt
találékony. Telerakja gyümölcsfával a szőlőjét, így azokat is
kivonja az adó alól – nevetett.
– És ezt maga is megengedi?
– Elnézek máshova. Szerencsés vagyok, sok lábon állok, erős
gazdálkodással.
Megvonta a vállát, majd nekiláttunk a vacsorának.
– Ez hiányzott Bécsben – mutatott a rákkal megpakolt tálra. –
Anyám küldetett néha egy szekérrel. Akkor annyira örültünk,
hogy volt, aki az uralkodótól kapott ebédmeghívását mondta le
miatta.
– Micsoda? Ilyen udvariatlanságot elnéztek az Udvarban?
– Ez nem udvariatlanság volt, hanem mohóság. Úgy kiabáltak
németül, „Krebs, Krebs!”, amikor megérkezett a magyar
szállítmány. A szakácsok is élvezték. A magyar rák sokkal
finomabb, mint a tengeri. Édes, mint a homár.
A rákokról is sokat tudtam meg: a gyenge minőségű
példányokat a cselédekkel szokták megetetni, ezért Bécsben
utasítás, miszerint heti három alkalomnál többször tilos rákot
adni a szolgálóknak. Irigyeltem őket. Ez a vacsora olyan
sokcsillagos volt, mint az égbolt – az omlós fehér falatocskák a
petrezselymes vaj mennyien lágy ízével keveredve isteni
aromát alkottak. A szósz minden cseppjét kitunkoltuk az
ezüsttálból a pirított kenyérrel.
– Kérsz még?
– Nem, köszönöm. Kipukkadok, annyit ettem!
Megsimogattam a hasamat, és jókedvűen hátradőltem a
székben.
– Most jön egy különleges bor – mondta Mihály, majd azonnal
töltött is egy üvegből kis pálinkáspoharakba. Izgatottan várta a
reakciómat. Mielőtt megkóstoltam volna, már sejtettem, mi
lehet, de nem akartam elrontani a játékot.
– Milyen édes! – csodálkoztam rá. Valóban édesebb volt, mint
amire számítottam.
– Borsütemény – büszkélkedett.
Borsütemény. Jobban hangzik, mint az aszú.
– Anna, kérdezhetek most én is?
– Legfeljebb nem válaszolok majd.
– Milyen ember volt a férjed?
– Mit számít ez? – kérdeztem szúrósan, majd azonnal
elszégyelltem magam, mert kedvesen nézett továbbra is. –
Amilyennek egy férjnek lennie kell. Jó ember. Halott ember.
Nem szeretek róla beszélni.
– Miért jöttél ide Füredre?
Tudtam, hogy témát kell váltanom, vagy gyorsan kiderül,
hogy nem az vagyok, akinek mondtam magam.
– A víz miatt. Mondták, hogy gyógyítja a lelket is. Munkát is
kerestem. Otthon nem volt maradásom többé, a rokonok miatt.
És világot is akartam látni. Igaz… ez nem Bécs. Maga milyen
országokat látott már? Annyira szeretnék én is idegen földeket
látni!
 Sikerült, kivágtam magam.
– Európát bejártam. Angolföld kivételével. Oda nagyon
szeretnék eljutni.
– Bécset megunta?
– Van egy mondás. Bécs mindent pótol, de Bécset nem pótolja
semmi.
– És ezt maga is így látja?
– Én Füreddel vagyok így. Persze, Bécs élvezetes, nagyon is, de
a maga módján.
– Mik az árnyoldalai?
– Anna, semmi sem az, aminek látszik. Bécs azt akarja, hogy
az ifjak közelebb kerüljenek az úgynevezett nyugati kultúrához.
Vagy máshogy fogalmazva, távolabb a hazaitól.
– A magyar nemesség nem lázadozik, elfogadták a királynőt –
mondtam, de ezt inkább kérdésnek szántam.
– A mágnások igen, akiket még az apjuk állított Bécs mellé.
A történelem életre kelt előttem. Hátborzongató érzés volt a
jövő ismeretében Mihályt hallgatni, mert pontosan tudtam,
hogy a hazafias érzelmek egyszer hova vezetnek…
– A vidéki nemesség is képes befolyásolni a közhangulatot –
mondtam.
– Pontosan! Ez a testőrség lényege. Az oktatás kiváló.
– Ott tanult meg németül és franciául?
– Ilyen szinten igen – bólintott. – És olaszt is tanultam.
– Szeretett ott élni?
– Nehezen szoktam meg. Bécsben reggel hatkor hagytam el az
ágyat, minden reggel. Itthon pedig szabad voltam, vadásztam,
halásztam, lovagoltam, kártyáztam, akkor keltem, amikor
akartam – ismerte el huncutul. – Anyám engedékeny volt.
Hiányzott a hétszilvafa töve.
– Na, ne mondja nekem, hogy Bécsben nem szórakozott?
Erre felnevetett ő is.
– Nem tagadom, szórakoztam. De a társasági élet néha
kifejezetten fárasztó volt. A színházat is kötelezővé tették.
– Nehezen képzelem el egy lelkes színházrajongóként.
– A Molière-darabokon kifejezetten jókat aludtam. De jobban
szerettem kártyázni meg a várost járni.
– És azt megengedték?
– Mértékkel. Az én bizonyítványomba bevésték, hogy
Ausläufer und Spieler. Azaz kimaradozó és kártyás.
– Miért nem küldték el, ha ilyen szabályszegő volt?
– Nekem is idő kellett, hogy rájöjjek a válaszra… Volt olyan,
aki a vizsláit vagy az agarait is magával hozta otthonról. Ott
csaholtak óriási lármát csapva… és még azt se küldték el.
– Azt akarták, hogy szeressék meg az Udvart – mondtam ki
helyette.
Mihály ismét töltött mindkettőnknek a borból.
– Még azt is engedték, hogy a vallásunkat gyakoroljuk –
mondta gúnnyal a hangjában –, persze a katolikus misék
látogatása mellett. Igaz, a nagy karrier és a tisztviselői pálya
azokra várt, akik áttértek, katolizáltak. A hölgytársaságot is
Bécs szerezte nekünk, hogy elősegítse az olyan házasságokat,
amelyekkel még jobban biztosítják a hűségünket.
– Ez nem hangzik olyan rosszul! Tálcán kínálták fel a nőket?
– Megbirkóztunk a feladattal, nem hoztunk szégyent a
magyar férfiak hírére. Ha nem is házasodtunk meg, akkor is
elégedettséget hagytunk hátra.
– Vajon a hölgyek is ezt mondanák?
– A lelkesedésük néha zavarba ejtő méreteket öltött – mondta
tetetett komolysággal. – Szegény gárdistákat a ledér
kisasszonyok folyton csak nyúzták.
– István szerint csak a magas és igazán jóképű ifjak mehetnek
testőrnek, és a kellemetlen külsejű vagy alacsony jelölteket
nyomban hazaküldik. Ez igaz?
– Hát a bécsi gárdisták daliásabbak, mint a spanyol királyi
testőrség… amelyet hajdúkból szerveztek meg.
Értetlen fejet vághattam, mert részletes magyarázatba fogott:
– A magyar marha kelendő árucikk. Nemcsak Bécsben,
messzebb is. De azokat a marhákat el is kell hajtani. Hosszú a
hajtóút és az állat becses.
– Ezt eddig is tudtam a hajdúkról, meg a marhákról –
vetettem közbe. – De nem hiszem, hogy a spanyol királyt ez így
lenyűgözte volna.
Ha ez igaz volna, tanították volna a középiskolában.
Nem akartam, hogy még egyszer a bolondját járassa velem,
így folytattam:
– Nagyságos Uram! Maga ismét csőbe akar húzni, mint a
török flottával! Jót nevetett rajtam, amikor rohantam a
vízpartra, ugye? Hát most nem fog lóvá tenni! Ezt én nem
hiszem el – fontam össze a karomat magam előtt.
Mihály felnevetett. Olyan vidám képet vágott, amilyet ezelőtt
még soha.
– Pedig a spanyol királyt a hajdúk lenyűgözték, Anna.
– Fegyveres marhapásztorok? Spanyolországban tán nem
terem meg a katona? – hitetlenkedtem tovább. – Komolyan
elhiggyem, hogy aki jól vigyáz a marhára, az máris vigyázhat a
spanyol királyra is?
– Igen – mosolygott Mihály. – Hozzájuk fogható nincsen.
Vadak és edzettek. Nincsen párjuk.
– Ezek szerint a huszárok képtelen lennének elhajtani a
marhákat Bécsig?
– A marhát rabolni akarják, Anna. Nem csak a török, és a
martalóc. Próbálták katonák is.
– Katonák is?
– Azok is – nézett a szemembe Mihály. – Remélem, így már
érted. Jó oka van a spanyol királynak arra, hogy belőlük
szervezte meg a testőrséget. Ezek a hajdúk semmitől se félnek.
Egészen hihetően hangzott. Meggyőzött, de ezt egy szóval sem
mondtam.
– A magyar bolhákkal is megismertették a spanyolokat – tette
hozzá viccesen. – Ami pedig a királynő huszárjait illeti, döntsd
el te, milyenek lehetnek – mutatott magára vigyorogva, és
magabiztosan hátradőlt a székben.
Szemtelenül jóképű volt. Annyira, hogy zavarba jöttem, de
kivágtam magam.
– Csak egyet ismerek, arról pedig nem ítélhetem meg az egész
testőrséget!
Megvontam a vállam, és én is kényelmesebb pózba vágtam
magam.
– Egészen pontosan mire vagy kíváncsi? A testméretekre? –
kérdezte, hogy fokozza a zavaromat. Erre már tényleg nem
tudtam válaszolni, és kortyoltam a borból. – A magasság
valóban számít, de a nagy orra miatt nem küldtek még haza
senkit – mondta vigyorogva.
– Köszönöm, hogy eloszlatta a kételyeimet. Bíztam benne,
hogy nem csak a külsőségek számítanak.
– Neked a belbecs a lényeg?
– Nekem számít. Persze azzal is tökéletesen tisztában vagyok,
hogy az átlagférfinak jobb a szeme, mint az esze.
Ezen mindketten nevettünk.
– Magának mi számít? – kérdeztem.
– Röstellném, ha a feleségem nem tudna írni és olvasni, de
vak sem vagyok.
– Bécsben nem talált egyetlenegy szép kisasszonyt sem, aki
tud írni és olvasni? Ezt nem hiszem el magának.
– Pedig így van – nevetett.
– A végén még megsajnálom, milyen magányos élete
lehetett…
– És akkor megvigasztalsz?
– Maga mindig ilyen?
– Milyen?
– Folyton utalásokat tesz.
– Inkább csókoljalak meg, mint ahogy te tetted?
Fogtam a poharam és kiittam az összes boromat.
– Későre jár. Jobb, ha indulok. Köszönöm szépen a mai estét –
mondtam, felálltam és elindultam.
– Bátor vagy, ilyenkor mégis elmenekülsz – szólt utánam.
– Ajánlom magam helyett a ledér bécsi kisasszonyokat!
– Azokat meguntam.
– Az eszébe se jut, hogy esetleg nem félek magától, hanem
pusztán nem tetszik?
– És mindenkit megcsókolsz, aki nem tetszik? – vágott vissza.
Faképnél hagytam.

Jókedvűen keltem, James Browntól az I feel good című számot

dúdoltam magamban, miközben egy-egy tánclépést is tettem, és
bőséggel kentem magamra a levendulaolajat. Az internetezés
általában nem hiányzott, a zenehallgatás annál jobban.
Elkerülhetetlen volt, hogy legalább magamnak be ne
ismerjem, hogy élveztem az előző estét – nem is akármennyire.
Elvégre nincs abban semmi szégyellnivaló, ha egy magamfajta nő
élvez egy kellemes vacsorát és egy izgalmas beszélgetést. Persze a
körülmények nem voltak éppen ideálisak, de a férfi, akivel az
estét töltöttem, annál is inkább. Biztosra vettem, hogy a
testőrségben is egy díszpéldány lehetett, mert piszok jól nézett
ki – és ezzel tisztában is volt. Megjelenése olyan meggyőző volt,
hogy nem sok visszautasításban lehetett része.
Ahogy kiléptem az ajtón, a napsütésben megláttam őt.
Felém tartott. Rögtön gyorsabban vert a szívem és nyeltem
egy hatalmasat.
– Egy szívességet szeretnék kérni tőled – kezdte. Nem tudtam,
mit akar, de a legszívesebben azonnal igent mondtam volna. –
Ambrus szeretne Zsuzsival járni egyet vasárnap, az
istentisztelet után.
– Zsuzsi el lesz ragadtatva az ötlettől…
– Ambrus elhívott engem is. Igyekszik a lehető
legkörültekintőbb módon eljárni, vigyázva Zsuzsi jóhírére.
– Jó szórakozást! – válaszoltam, mire értetlenül meredt rám,
ezért pontosítottam: – Biztosan jó kis sétájuk lesz!
– Eljönnél te is? – kérdezte óvatosan. Ekkor lepődtem meg
igazán.
– Úgy érti, magával?
– Zsuzsit kísérni.
– Én vasárnap Katicához megyek… És persze misére.
– Egyszer kivételt tehetsz. A Szűzanya meg fogja érteni –
mosolyodott el; a hanghordozás és a stílus is lehengerelt, már
tudtam, hogy igent fogok mondani.
– Látni szeretném Katicát – válaszoltam.
– Ennyire szeretsz náluk?
– Ott érzem magam otthon.
– Gergely azt mondta, hogy egy sátorban laktál. – Ahogy
kimondta, úgy meg is bánhatta, mert gyorsan folytatta: – Régóta
barátok vagytok Katicával?
– Az ilyesmi nem az időtől függ.
– Akkor mitől?
Megvontam a vállam.
– Azt nem tudom.
– Gyere el! Múltkor is jót mulattunk! – A szemén láttam, hogy
őszintén vágyta az igent. Egyrészt akartam menni, mert
vágytam a társaságára, másrészt tartottam is tőle, harmadrészt
pedig látni akartam az arcát, amikor igent mondok.
– Jól van – adtam meg magam. – Megyek! De az
istentiszteletre nem.
Szeme megtelt táncoló aranyfényekkel, ahogy elvigyorodott.

Lelkesedésem egész nap kitartott, és a temérdek munka sem

törte le a jókedvemet. Vicával egyre jobban egymásra találtunk,
testi-lelki barátok lettünk. Korábban elképzelhetetlen jellegű
intimitással: például segítettem neki megszabadulni a tetvektől.
Órákig füstöltem és fésülgettem a haját, ő pedig, mintha a világ
legtermészetesebb dolga volna, a havivérzésemkor kimosta a
véres gyolcsokat, amelyeket a szennyesemben talált.
– Tetszel Mihálynak – mondta egyik nap kifulladva, miközben
dagasztotta a kenyeret.
A dagasztás embert próbáló munka, úgy tartották, a jó
kenyeret a háziasszony verítéke sózza meg. A búza útja, a
mindennapi kenyerünk valóban vér és veríték árán született.
– Így van jól. Nekem is ő – nevettem el magam.
– Hallottam már olyanról, hogy a jobbágyleányból nemes lett.
– Én meg olyanról, aki szégyenében öngyilkosságot követett el
– húztam el a számat.
– Te képes lennél megölni magad valaki miatt?
– Nem, inkább a másikat ölném meg! – Ezen újra vihogtunk
mindketten.
Kata nem szerette, ha jókedvünkben talált minket,
valamilyen módon mindig beavatkozott. Ez alkalom sem
jelentett kivételt. Elküldött az egyik távolabbi malomba – nem a
család malmához, hanem a veszprémi káptalan tulajdonában
lévőhöz, amihez óriási halastó is tartozott –, mert a legfinomabb
pontyokat onnan lehetett beszerezni. A feladat nem szegte
kedvemet, az utat is élveztem: a Balaton vad és romantikus
arcát még mindig nem untam meg. Az Agro Hotel környékére
kellett mennem, így elhaladtam a református templom mellett
is. A Bokréta utcában laktam valaha, így hajdani lakásom az úti
célomtól nem messze feküdt. A szívem elszorult, ahogy abba az
irányba néztem, mert nem voltam biztos benne, hogy valaha
viszontlátom még. A régi életem egyre homályosabbá vált, az
emlékek távolodtak… a családom hiánya eleinte darabokra
szaggatott, erővel nem gondoltam rá, de ekkorra a fájdalom
elviselhetővé szelídült, így gyakrabban gondoltam rájuk.
Anyám biztosan nem adta még fel a keresésemet. Két hónapja
tűntem el, de még mindig láttam magam előtt a rengeteg
rendőrt és önkéntest, aki négyzetcentiméterről
négyzetcentiméterre vizsgálja át az erdőt a forrás környékén.
Apám biztosan megőrizte hidegvérét, visszavonult diófa polcos
dolgozószobájába, és csak ott sírta el magát…
Ahogy közeledtem a nádfedeles tetejű malomépülethez, egyre
hangosabban hallottam a patakcsobogást. A vízhozam nem volt
olyan erős, mint feljebb a domboldalban, viszont kétségtelenül
ez volt a legszebb malom. A zöld legelők és rétek ölelésében
kéklett a halastó, és a mesébe illő, háromméteres vízkerék
járása a malomkövek duruzsoló hangjával zene volt a fülnek.
Lehajtott fejjel léptem be az alacsony ajtón, ahol a hanghatás
még erősebb lett.
– A halakért jöttem! – kiáltottam.
– Jövök! – kiáltotta valaki a nyitott ajtó mögül.
A molnárok a malmokban éltek, éjjel-nappal figyelték a
malomkövek és a kerék hangját. Akár éjjel is dolgoztak. Inkább
hivatás volt ez, mint foglalkozás.
– Adjon isten! – Vékony, kellemes arcú férfi lépett ki az
épületből, nagy, kék szemekkel. Miközben megbeszéltük, mi
végett jöttem, kisétált velem a halastóhoz. A napfényben haja
búzaszőkének tetszett, szeme búzavirágkékben csillogott. Még
az Isten is molnárnak teremtette! A partra érve a legény
leguggolt, gyors mozdulatokkal tűrte fel az ingujját. Szák
ringatózott a vízben, abból emelte ki a halakat.
– Fogd! – nyújtotta oda az elsőt.
Annyira ügyetlenül nyúltam érte, hogy kicsúszott a földre, ott
fickándozott, ráadásul eközben a patakpartról odaért a tóhoz
egy lúdcsapat is.
– Jöttök koldulni – mondta nekik kedvesen a legény.
A ludak szabadon mászkáltak az Oroszy-birtokon is, csak az
est beálltával kaptak egy kevés kukoricát Rozitól, a
szakácsnőtől. Török lúdnak nevezték a hálás jószágokat, hisz
jóformán magukat tartották. Rozi néven nevezte mindegyiket és
szeretettel beszélgetett is velük. Nemcsak fehéret tartott, hanem
barnákat és hatalmasra nőtt feketéket is.
A molnár leghosszabb nyakú lúdja felém csipegetett. A
gúnárok élénk vérmérsékletűek, főleg az idegenekre
kíváncsiak, de nem különösebben tartottam tőlük. Talán ezért
lehetett, hogy az állat akkorát csípett a fenekembe, hogy a
ruhán keresztül is megéreztem. Nyomban felsikítottam. Ez a
gúnár legalább nyolc kilót nyomott. Lemezes csőre – égető
fájdalmat okozva – úgy húsomba mélyedt, hogy biztos voltam
benne, jókora lila folt lesz majd rajtam. Fájó hátsóval hajoltam a
lepottyant hal után, hogy beletegyem a szatyromba, miközben a
molnár már a következőt nyújtotta. Igyekeztem ügyesebben
átvenni, de a másik hal ismét ugrott egyet, amitől úgy
megijedtem, hogy eldobtam a szatyorban lévőt is. A legény jóízű
hahotában tört ki, én pedig csak bosszankodtam, és a fájó
fenekemet tapogattam.
– Tartsd a szatyrot, majd én bedobálom őket – mondta.
Mire végeztünk, már én is nevettem, de a hátsóm azért még
sajgott.
A molnár megkínált egy pohár borral, amiért hálás voltam.
Udvariaskodás nélkül, nyomban elfogadtam, mert a nap
kíméletlenül égetett az idevezető úton is. Hazafelé menet már
szívből utáltam, ahogyan a pontyok ugrándoztak a szatyorban,
és próbáltam úgy egyensúlyozni, hogy ne érjenek a lábamhoz.
Ficánkolásukkal többször rám ijesztettek.
Vártam már a találkozást Vicával. Bíztam benne, hogy az
undok Kata még aznapra kiosztja a halpucolást. A ronda nő
nem okozott csalódást, a nap hátralévő részét együtt töltöttem
új barátnőmmel.
– Majd citromozd ám be a kezedet – figyelmeztetett a
pikkelyezés előtt. – Nehogy azt gondolja az úrfi, hogy ilyen
büdös vagy.
– Azt hinné, hogy a lábam közül jön a szag – vágtam rá.
Nem győztünk a hátunk mögé nézegetni, nem bírtuk
abbahagyni a nevetést.
 TIHANY

Elalváshoz készülődve olyan izgatott voltam, hogy gyertya

lángjánál vizsgálgattam, melyik ingem fehérebb. Kettő is volt
belőle. Kiterítettem őket az ágyra, jó ideig hezitáltam, majd
miután döntöttem, előkészítettem másnapra minden
ruhadarabot. De még akkor sem bírtam elaludni. Katicától
csomagot kaptam. Ostorral megüzentem neki, hogy ne várjon,
mire válaszul pakkot küldött vissza, kormot és tégelyben piros
szájzsírt. Már este elhatároztam, hogy a rúzst felkenem, de a
kormot nem fogom.
Éjjel összevissza álmodtam, reggel pedig túl sokáig aludtam:
fél kilenckor még az ágyban voltam. Olyan idegesen keltem,
hogy az is megfordult a fejemben, jobb lenne, ha lemondanám a
sétát, de Vica rajtam tartotta a szemét, derűs hangulata az én
feszültségemet is oldotta.
– Csodaszép vagy, Anna! A piros a szádon nagyon mutat –
dicsért, miután megcsipkedte az arcomat, és a lelkemre kötötte,
hogy mielőtt odaérek, még egyszer csipkedjem át.
– Köszönöm – sóhajtottam idegesen, majd elköszöntem tőle,
mert ő is indult a templomba.
 Csak én és Ostor maradtunk az udvarban.
Izgultam, és még tollászkodtam egy jó darabig, majd a
harangot figyeltem, és azt tervezgettem, mikorra érjek oda.
Mikor induljak el? Vajon jobb, ha picit kések? Inkább még a
szertatás közben érjek oda?
Kimentem a szobám elé, járkáltam a kisház előtt, pedig nem
is az én randevúm volt, hanem Zsuzsié. Ez a gondolat kissé
megnyugtatott, de tényleg csak hangyányit. Éreztem a hátamba
fúródó pillantást, így megfordultam, és azonnal észrevettem
Ostort. Engem nézett. Gyorsan bementem a szobába, de a pici
helyiségben még kevésbé találtam a helyem. Először a székre
ültem le, de hamar felálltam, majd az ágyon ülve – a lábamat
lóbálva – várakoztam néhány percig.
– Jaj, össze ne gyűrődjön a szoknya! – mondtam magamnak,
és ezzel felpattantam.
Végül elegem lett az egészből, de legfőképpen magamból.
Feltéptem az ajtót, és elindultam a templom felé – lassan
mentem, hisz volt még időm. Épp jókor értem oda, szállingóztak
ki az emberek. Zsuzsit gyorsan megtaláltam: egyedül toporogva
ő is utánam kutatott. Őszintén megörültünk egymásnak.
Jéghideg kezébe fogta az enyémet.
– Izgulok!
A tömeget pásztázta izgatottan, lábujjhegyre állva kereste
Ambrust. Én meg Mihályt – persze titokban.
– Ott vannak! – súgta egyszer csak a foga között, és riadtan
mosolygott.
Mielőtt egy lépést is tett volna, megfogtam a vállát.
– Ne! Majd idejönnek ők.
 – És ha nem?
– Nyugalom!
A két férfi irányába néztem. Tekintetem találkozott
Mihályéval, és feltűnően széles mosollyal reagáltam. Örültem,
hogy nem volt közelebb, mert akkor látta volna, mennyire
örülök. Ambrusnak jelezve azonnal elindult felénk. Bosszantott,
hogy ilyen magabiztosan kezelte a helyzetet – mindig úgy
éreztem, mintha az ő magabiztosságával az enyém egyenes
arányban csökkent volna. Az én szívem szaporán kalapált,
Mihály meg mosolyogva és olyan könnyedén lépdelt felém,
mintha rá nem ugyanaz a gravitációs erő hatna. Ambrus arca
kipirult az izgalomtól, száját összeszorította az idegességtől.
Kétség sem fért hozzá: tetszett neki Zsuzsi. Megálltak előttünk.
Mivel Ambrus nem szólalt meg, és Zsuzsi sem, segélykérőn
Mihályra néztem.
– Hátha az Evetesben látunk állatokat, sétáljunk arra! –
indítványozta illedelmesen.
Mindenki csatlakozott egy-egy mondattal, hogy ez milyen jó
ötlet, majd Zsuzsi oldalára léptem és elindultunk. A két férfi
meg mögöttünk haladt, míg elsétáltunk a hívők mellett.
Utáltam, hogy a fenekünket nézegetik közben.
Jeleztem Zsuzsinak, hogy ne rohanjon, majd úgy
helyezkedtem, hogy Ambrus mellé léphessen, de az úrfi nem
vette a lapot. Bizonyára túl izgatott volt ő is.
– Anna! – szólt utánam Mihály. – Gyere, van valami a
hajadban.
Összeállt végre a gerlepár. Ők ketten lépdeltek elöl, egymás
mellett. Udvariasan hagytunk nekik távolságot, hogy nyugodtan
beszélgethessenek.
– Ugye nincs semmi a hajamban?
– Nincs – nevetett fel Mihály. Néhány percig csendben
sétáltunk, aztán megkérdezte: – Hiányzik a fürdő?
– Nem a fürdő hiányzik.
– Magányos vagy?
– Igen – vallottam be.
Néhány lépés erejéig csönd volt, majd halkan megszólalt:
– Én is.
Elmosolyodtam.
– Attól még nem fogom az ágyamba engedni, mert magányos
vagyok.
– Én szívesen csinálom máshol is.
Megálltam, és felé fordultam.
– Ezért hívott el? Hogy ezt csinálja? Akkor inkább haza is
kanyarodom.
– Te jöttél az ágyaddal, nem bírtam ki, hogy ne így
válaszoljak. Szerintem csalódtál volna, ha nem ragadtam volna
meg az alkalmat. Meg hát vak sem vagyok.
– Megszokta, hogy mindenkit megkap?
– Szeretem a kihívásokat.
– Akkor értem rajongani fog – nevettem fel jóízűen.
Ezután semleges témákról beszélgettünk, a fürdő
hasznosításának további lehetőségeiről, Mihály terveiről, a víz
bevizsgáltatásáról, a palackozási lehetőségről. A tihanyi apáttal
való viszony megtört az apja halálával. Lécs Ágoston nyíltan az
Oroszyak érdekeltségeinek kiszorítására törekedett,
pereskedésbe is keveredett az özveggyel, állandó vitákat
generált a család minden tagjával.
Nem hitt a fülének, hogy még nem jártam Tihanyban.
Ambrust és Zsuzsit könnyedén rávette, hogy kocsikázzunk át.
Visszatértünk az udvarba, ott Kata férje, Géza készítette elő a
lovakat. A vörös hajú, köpcös, vidám férfit őszintén sajnáltam a
felesége miatt, aki vele is állandóan pörölt valamin. Ha Gézát
kérdezték, és a felesége mellette állt, meg sem szólalt: Kata
válaszolt helyette.
Még sosem ültem kocsin, csak szekéren, így kicsit tartottam
tőle, de az elegáns, nyitott tetejű, négyfogatos hintó láttán – ahol
az ülések egymással szemben helyezkednek el – lelkes
izgatottság lett rajtam úrrá. A kocsis a bakon ült, de nem olyan
magasan, mint egy szekéren. Az üléshuzatokat csauszín, finom
bőrből készítették, és világos cérnával öltötték – tökéletesen
egyforma mintákkal és hibátlan sorvezetéssel. A hintó világos
tónusai ritkaságszámba mentek – a néhai Oroszy Ádám járta
ezzel a vidéket, nem kis feltűnést okozva, a kivitelezés ötlete is
tőle származott.
Mihály a menetirányú helyeket gálánsan felajánlotta
Zsuzsiéknak, így ő és én utaztunk háttal. Ahogy elindultunk,
nem bírtam abbahagyni a mosolygást, mert még én is nehezen
hittem el, hogy egy igazi hintóban ringatózom Tihany felé –
mindezt a tizennyolcadik században! Meglepett, hogy mennyire
zötykölődünk, de hát az utak minősége borzalmasan
megnehezítette az amúgy is lassú közlekedést. Ráadásul egyre
rosszabb utakon haladtunk, ami még jobban dobálta a hintót, és
Zsuzsi óriási mellei csak úgy ugrándoztak fel s alá velünk
szemben. Ambrus is ezt bámulta, szaporán szedve a levegőt.
 Mihályra pillantottam, ő pedig rám: ő is észrevette, amit én.
Az út ekkor annyira egyenetlen lett, hogy Zsuzsi szóvá is tette.
Így tovább romlott a helyzet, mert hivatalosan is felé kellett
néznünk, hiszen beszélt – még nekem is nehezemre esett, hogy
ne a fel-le táncoló keblét bámuljam.
Az én melleim nem így viselkedtek, mivel harmadakkorák
voltak. Soha nem szégyenkeztem még a méreteim miatt, és
sajnáltam is Zsuzsit. Fájhatott neki az igénybevétel, mégis
kellemetlenül éreztem magam, és bár Mihály nem tehetett róla,
rá is haragudtam.
Amikor végre megérkeztünk, megkönnyebbülve szálltam le a
hintóról. Tihany – a templomtornyokon kívül – nem
emlékeztetett az általam ismert önmagára. Mindenesetre az út
megérte, mert Zsuzsi és Ambrus már kézen fogva andalogtak.
Időnként eltűntek előlünk vagy lemaradtak, közben ott
csókolták egymást, ahol érték. Vegyes érzések kerítettek
hatalmukba: az ő boldogságuknak örültem, magamat viszont
szerencsétlennek éreztem. Ambrus családja ugyan nemes volt,
de inkább csak címmel bírtak, mint földdel, és a frigy
lehetségesnek tűnt, mert Zsuzsi módos jobbágycsalád leánya
volt. A férfi fülig szerelmesnek tűnt, így a lánynak minden
esélye megvolt arra, hogy jövőre megházasodjon, és ezzel
nemesasszonnyá váljék.
Oroszy Mihály a tiszti rangjával és az udvarral ápolt jó
kapcsolatával elérhetetlen magasságokban volt egy földönfutó
özvegyasszonynak – amiként engem tartottak számon.
Mihály kedves hangon kérte, meséljek magamról, de ismét
elutasítottam. Láttam az arcán, hogy dilemmázik, de nem
akarta erőltetni, mert megértett valamit rólam. Nem tudom,
mit, szerintem ő sem tudta, csak érezte. Nem sajnált, nem
haragudott, csak békén hagyott. Érezte, hogy csendre vágyom,
és ezt megadta. Nem viccelt, nem próbálkozott, csak némán
sétált mellettem. Szomorú hangulat telepedett rám. Egyedül
éreztem magam, és rájöttem, hogy senki nem érthet meg, hisz
még én is nehezen fogtam fel, ami velem történt.
Mihály hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből.
– Anna… Szeretnék tenni valamit, aminek örülnél. Cserébe,
hogy ma eljöttél. Mivel a csókomat úgyis visszautasítanád,
mondj te valamit.
– Kedves, de nem kérek semmit – mondtam halkan. –
Köszönöm.
– Csak van valami. Egy könyv, amit kölcsönadhatnék. Vannak
magyar kézirataim…
A semmiből pattant elő az ötlet. Megálltam a mező közepén és
elé ugrottam.
– Adjon papírt! És tollat, meg tintát. Írni akarok!
– Annyit kapsz, amennyit csak akarsz! – nevetett. – De erről
másnak ne beszélj!
– Nem sodrom bajba, megígérem.
Mosolyogva csóválta a fejét.
– Nem magam miatt mondom. Magadat ne sodord bajba!

Ahogy kiszálltunk a hintóból, Ambrus és Zsuzsi egy tervvel

hozakodtak elő.
– Nagy lesz a dínomdánom ma a fürdőnél. Cigányzenészekkel,
mint a múltkor!
 – Így van – erősítette meg Mihály is. – Sokan lesznek.
Mindhárman egyszerre néztek rám.
– Ehhez én nem kellek.
– Nekem igen! – szólalt meg Mihály elsőként.
– Nem is tudom… – kezdtem, amire Zsuzsi elszomorodott. –
Ne nézz ilyen szemekkel!!
– És egy esti pincés kirándulás? – vetette fel Mihály.
Nem volt szívem nemet mondani, így megadóan bólintottam.
Elbúcsúztam tőlük, és szobácskámba mentem. Ismét szomorkás
hangulat telepedett rám. Nekiálltam kibontani a hajamat, amit
olyan erősen tűztem fel, hogy az egész kocsikázás alatt húzta a
fejbőrömet.
Kopogtattak. Gondolhattam volna, hogy Vica azonnal
észreveszi, megjöttem.
– Gyere! – kiabáltam ki neki. Előrehajoltam, a földre lógattam
a hajam, így fésültem. – Ki kell, hogy ábrándítsalak, semmi
szaftosat nem tudok mesélni. Azon kívül, hogy Zsuzsi tarolt a
melleivel. Akár egy egész döglött pontyot is vihettem volna
magammal, azt se vette volna észre! – És nevetgéltem.
– Szomorúan hallom, hogy így unatkoztál – hallottam meg az
ismerős, bársonyos hangot.
Felsikítottam az ijedtségtől.
– Ennyire rémisztő azért nem lehetek – nevetett fel.
Hátracsaptam a hajam és felpattantam a székről. Mihály az
ajtó előtt állt, kezében egy faládával. Az ígéretéhez híven
meghozta az íráshoz szükséges eszközöket.
Basszus, basszus!
Visszapörgettem a fejemben, hogy miket mondtam. Jaj!
 – Köszönöm…
Ahogy nyúltam a ládáért, kezünk összeért.
– Nem érdekel Zsuzsi melle – szólalt meg fojtott hangon –,
tőlem akár az állát is verdeshetné. A te pirosra festett szád
annál inkább.
Nagyot sóhajtottam, de nem mertem ránézni. Közelebb lépett,
kezét felém nyújtotta.
– Gyönyörű a hajad – mondta rekedt hangon. Megérintette az
egyik hajfürtömet, végét az ujjára csavarta. – A parton volt így
kibontva, amikor megcsókoltál.
Olyan szaggatottam lélegeztem, mintha a bőrömet simogatná.
Vágytam rá, és ezt nem tudtam előle elrejteni, ezért inkább
hátat fordítottam neki, és letettem a ládikát az asztalomra.
Mögém lépett, a hajamba fúrta az arcát. Ahogy az álla
megérintette a fülemet, az egész testem beleremegett.
Nem szóltam egy szót sem. Nem kértem, hogy hagyja abba, és
egy lépést sem tettem, hogy távolabb kerüljek tőle. Szorosan
mögém állt, ujjait végigfuttatta a karomon, és gyengéden
kinyitotta görcsösen összeszorított öklömet. Mélyet sóhajtottam.
Forró lehelete a fülemet súrolta. Egyik kezével már a derekamat
ölelte át, a másikat a kézfejemre simította, ujjait az enyémek
közé fúrta.
Megmozdítottam a kezemet. Fordítottam a kézfejemen, és
hagytam, hogy lágyan összefonódjon a tenyerünk, ujjaink
egymásba kapaszkodjanak. Ennyi jelzés elég volt neki. Elvette a
derekamról a másik tenyerét, és simogatóan húzta feljebb a
hasamon, majd megmarkolta a mellemet.
Hátrahajtottam a fejemet, és behunytam a szemem. Nem
érdekelt már semmi, csak élveztem az érintést. Amikor a másik
kezét is kihúzta az enyémből és mindkét mellemet simogatta,
megadóan nekidőltem. Egyre hangosabban szuszogtam.
Vica kiáltotta el magát az ajtó előtt:
– Anna!
Oroszy Mihály azonnal elengedett és hátralépett.
A lány vidáman ugrotta át a küszöböt, majd megtorpant,
ahogy meglátta a ház urát.
– Elnézést, nem tudtam, hogy itt van – mondta lesütött
szemmel.
– Így majd lesz mit mesélni – súgta Mihály a fülembe, és
kisétált Vica mellett a szobámból.
Én megbénultam, Vica lelkes kérdéseire csak hebegtem-
habogtam. Alig tértem magamhoz, olyan gyorsan történt
minden.
– Nem hiszem el, hogy tényleg nem csókolóztatok. Nekem
nem akarod elmondani – nyafogott barátnőm.
Összeszedtem magam, és részletesen elmeséltem a
kocsikázást meg a sétát, hogy szaporítsam a szót és inkább én
beszéljek, minthogy Vica kérdezgessen. A fejemben közben csak
az járt, hogy néhány órával később viszontlátom Mihályt.
Egyszerre zavart, hogy ennyire a hatása alá kerültem, és
vágytam rá, hogy újra lássam és megérintsem.
Ezen a napon írtam le az első sorokat. Remegő kézzel,
félénken kezdtem, majd egyre bátrabban és gyorsabban
vetettem papírra a gondolatokat. Csak írtam és írtam. A
huszonnyolcadik születésnapom után két nappal tűntem el
Balatonfüredről… – buggyant ki belőlem az igazság. Megállás
nélkül írtam vacsoráig, ömlött belőlem a szó…

Már kint álltam a ház előtt Vicával, kendővel a kezemben,

amikor Oroszy Mihály megérkezett. Elköszöntem barátnőmtől,
és én is lassan lépdeltem felé az udvaron, ugyanolyan
tempóban, mint ahogy ő közelített felém.
Udvariasan felsegített a hintóba, de nem ült mellém, hanem a
kocsis helyére huppant le.
– Maga fog hajtani? – kérdeztem csodálkozva.
– Inkább azt szeretnéd, hogy melletted üljek?
Mire kényelmesen elhelyezkedtem, már Ambrusék házához
értünk. A fiú az utcán várt bennünket, jókedvűen pattant fel
mellém. Zsuzsi igazat beszélt. Hatalmas mulatság folyt a parton:
a cigányok zenéltek, legalább húsz fő ropta már a táncot, az
asztalok tömve voltak. Ahogy közelebb értünk, a harsány
Somogyit is meghallottuk. Ő is észrevett minket, és felénk
tartott.
– Szép! Engem nem is hívtok? – adta a sértődöttet. – Ha már
nem hívtatok magatokkal, akkor gyertek ti! Legyetek az én
vendégeim – mutatott az asztala felé jókedvűen.
Ügyet sem vetve a férfira, Zsuzsi felszökkent a kocsira
Ambrus mellé.
– Gyere, barátom! – nevetett Mihály. – Tarts velünk!
Somogyi annyira sokat ivott, hogy segítenünk kellett neki:
erősen húztuk felfelé, nehogy visszaessen, amikor fellép.
– Szépségem! – köszöntött egy csuklással. – Titkoltad előlem,
hogy tudsz olvasni, pedig rajtakaptalak. Mondhattál volna
igazat.
 – Itt vannak a Batthyányék? – szakította félbe Mihály.
Tudta, hogy mit kell kérdezni, mert Somogyi azonnal témát
váltott. A pincéig be nem állt a szája, annyit fecsegett a parti
vendégekről.

Már láttam az Oroszy-pincét – igaz, csak távolról –, amikor

Ostor átköltöztetett a házba. Az épület akár kétezer-húszban is
állhatott volna: kőből készült, masszív szerkezetűnek tűnt, a
boltíves pincerész újnak látszott. Rendszerezve sorakoztak
benne a kicsiny hordók, a fal mellett külön polcra rendezve
díszes kupák álltak katonás rendben. A pince megelőzte a korát:
hatalmasra építették, olyan igényes kivitelezéssel, hogy a
modern világ új pincéivel is könnyedén felvehette volna a
versenyt.
Somogyi már nem először járt itt, de ő is elhallgatott. Ahogy
sétáltunk odabent, még ő is folyton talált nézegetnivalót. Az én
pillantásom például a virágos és leveles motívumokkal sűrűn
kifaragott tölgyfa székeken időzött el meg a monumentális
asztalon – életemben ilyen hosszút még nem láttam azelőtt.
Engem mégis a pince elé épített terasz ejtett rabul. Ugyanis állt
ott egy hatalmas diófa, amit beépítettek a teraszba, annak része
lett. Azért, mert a néhai Oroszy Ádámnak nem volt szíve
kivágatni, így a lombkorona úgy terült el felettünk, mint egy
napernyő.
Ambrus egész este el nem engedte Zsuzsi kezét, nem győzték
egymást túllicitálni csókokban és simogatásokban. Somogyi is
élvezte a pincét, de másképp. Bár az ivászaton lassított, a hely
szellemére tekintettel, főúri módon kiélvezett minden egyes
kortyot, miközben csizmás lábait lazán keresztbe fonva egy
másik széken pihentette. Az a fajta nemes volt, aki rajongott az
úri passziókért, azaz csak evett, ivott, kártyázott. Dolgozni nem
szeretett, a társasági életért annál inkább rajongott. Hevesen
politizált. Olyan szenvedélyesen osztotta meg Mihállyal az
összes nézetét, hogy egyszerűen nem lehetett neki ellenállni.
Gondolatmenete engem is sokszor megmosolyogtatott, meg az,
hogy mennyi mindenen járt az agya. Akkor éppen a színházi
előadásokat és a cirkuszos mutatványokat vetette össze.
Megállapította, hogy a bohóckodást lehetne komolyan is
csinálni, ahogy a régi udvari bolondok tették. A nagy ötlete az
egész estés politikai bohóckodás volt, és a szemléletesebb
előadás érdekében fel is pattant, és demonstrálta. Mély
hajlongásokkal és hosszú önbemutatásokkal kezdte a műsorát,
amin jókat nevettünk. A többiek nem is sejtették, hogy
Somogyinak mennyire igaza lesz, hiszen egy az egyben a stand-
up comedy műfajának titkát fedezte fel.
– Kérsz? – fordult felém Mihály borral a kezében. Már vagy
három pohárral ittam, de jólesett. A délutáni emlékek miatt
kerültem még a pillantását is.
– Igen, köszönöm – feleltem kurtán.
Megborzongtam, miközben töltött, kendőmet szorosabbra
húztam a hátamon.
– Fázol?
– Csak kicsit.
Ahogy felnéztem, találkozott a pillantásunk. A szívem
hevesebben vert, és ő sem a házigazda kedvességével nézett
rám, aranyban izzott a tekintete.
 – Hozok pokrócot – mondta, és bement.
– Igyunk! Az felmelegít – lelkesedett Somogyi.
Tüstént töltött a kupákba, állva vártunk a koccintásra és
Mihályra. Megint kirázott a hideg, mire Somogyi közelebb lépett
és átölelt. Éreztem az izzadtság- és lószagát. Kellemetlenül
érintett, de nem akartam udvariatlan lenni.
Pillantásom találkozott Ambruséval, bátorítóan mosolygott,
miközben csóválta a fejét. Közben azonban Somogyi az
illendőnél bőven erősebben szorította meg a derekamat.
– Annácska – lehelt rám borszagú szájával. – Te hazudós vagy.
Tudsz olvasni, de nem vallottad be. Nem szép dolog hazudni,
szolga!
– István, sokat ittál! Ne beszélj így vele! Ő húzott ki a vízből.
Tán elfelejtetted? – figyelmeztette Ambrus.
– Nem felejtettem el. Hálás vagyok érte – búgta a fülembe,
majd megsimogatta a hátamat.
Szerencsére megérkezett Mihály, és Somogyi levette rólam a
kezét.
A takarót úgy borítottam magamra, mintha páncél lett volna.

– Szeretem Ambrust! – sóhajtotta Zsuzsi. Dolgunk végeztével

tartottunk visszafelé az erdőből a pincéhez.
– Látszik rajtad, meg rajta is. Ő is szeret téged.
– Úgy gondolod? Meg fogja kérni a kezem?
– Biztosan. A templomnál is mindenki látta, hogy sétálni
megyünk – nyugtattam meg.
Ahogy közeledtünk, hallottuk a férfiak beszélgetését, hangos
nevetgélését. Zsuzsi csendre intett, mutatta, hogy álljak meg.
Nem akartam hallgatózni, de olyan erővel markolt a karomba,
hogy végül lecövekeltem én is. Karba fontam a kezemet, úgy
vártam, míg Zsuzsi még a nyakát is előrenyújtotta, annyira
fülelt.
– Te elvesztél, azt látom – röhögött Somogyi. – Azokban a
mellekben én is elvesznék, öregem.
Erre mindannyian felnevettek.
– Anyám szerint tél előtt kérjem meg a kezét – mondta
Ambrus.
Zsuzsi szeme majdnem kiugrott a helyéről, annyira
meglepődött. Ugrálni kezdett örömében.
– És apád mit mond? – tudakolta Somogyi. – Arra adjál
inkább.
– Amit anyám.
Ezen akkora nevetésben törtek ki, hogy élvezet volt hallgatni.
– Te is regélj nekünk, Mihály! – hallottam Somogyi hangját
ismét. – Anna hozzátok került, mindig kéznél van. Okos
megoldás, hadnagy uram! Jól bejáratott az özvegyasszony?
Mintha hasba rúgtak volna. Zsuzsi megszorította a kezemet.
– Alábecsülöd – szólalt meg Mihály.
– Te meg túl – vágott vissza Somogyi. – A cinkosa voltál az
étteremnél. Valld be, tudtad, hogy tud olvasni.
– Tudtam.
– Inkább csúfot űztél belőlem? – kérdezte önérzetesen. – Az
orrodnál fogva vezet. Már bekönyörögte magát a házadba, és te
töltöd neki a bort, nem fordítva. Bécs elvette az eszedet. A
francia kisasszonyoknak kell udvarolni, nem a szolgának.
Nem bírtam tovább hallgatni és nem akartam többet tudni,
elindultam és visszaültem a helyemre. Somogyi felállt, és
pálinkáért ment.
– Ha megengeded… – Mihályra nézett, aki bólintott. – Ki kér?
– fordult felénk.
Csak ő ivott egyedül. Egymás után kettőt. Beszélgettünk
tovább, vagyis leginkább Ambrus és Mihály beszélt, néha Zsuzsi
is hozzáfűzött valamit. Én szótlanul ültem, és azt vettem észre,
hogy Somogyi fixíroz. Ambrus is látta, és aggodalmas képet
vágott. Zsuzsi a fejével intett, hogy tegyek úgy, mintha észre se
venném.
– Anna! – szólított meg Somogyi mézes-mázas hangon.
Azonnal rosszat sejtettem. – Van udvarlód?
– Nincs.
– Elég! Sokat ittál! – szólt rá nyugodt hangon Mihály.
– Nem engedsz minket beszélgetni? – mosolygott rá Somogyi.
– Sajnálod tőlem?
Összeszedtem a bátorságomat és a maradék erőmet.
– És maga mikor készül házasodni? – kérdeztem a lehető
legkedvesebben.
– Minél később. Habár a tejet szeretem, nem veszek meg
miatta egy egész tehenet – röhögött.
– Te a bort szereted! – kontrázott nevetve Ambrus.
– Az már igaz! – emelte fel ismét a hangját. – Töltenél nekem?
– nyújtotta a poharát felém.
A kancsó hozzám volt a legközelebb, de ha a legmesszebb lett
volna, akkor is elvárta volna, hogy ugorjak, és ez ellen senkinek
nem lett volna kifogása. Zsuzsi meg én itt nem voltunk hölgyek.
Felálltam, és elvettem a poharát.
 – Majd visszasimogatod – suttogta Mihálynak felém biccentve,
miközben a bort töltöttem neki.
– Részeg vagy – mondta neki az. – Mára végeztünk.
– Én nem végeztem! – kurjantotta.
De Mihály a hintóba parancsolta. Ő volt a kocsis, így a részeg
disznó mellé kellett ülnöm. Riadalom ülhetett ki az arcomra,
mert mielőtt felszálltam, Mihály a fülembe súgta:
– Ártalmatlanra itta magát… – Majd biztató pillantással
segített fel.
Somogyi valóban édesdeden elaludt a vállamon, és még akkor
sem mozdult, amikor a házukhoz értünk. A két másik férfi
cipelte fel a tornácra a nehéz testet. Mindenkit hazavittünk,
Ostor a bejáratnál állt készenlétben, hogy elrendezze a lovakat.
Mihály segített leszállni, majd megállt velem szemben.
– Anna! – szólított meg, mire én gyorsan közbevágtam.
– Kérem, ne közeledjen felém! – előztem meg. – Ne űzzön
gúnyt a jó híremből. A délután, a szobámban láthatta, hogy
milyen hatalma van felettem. Dicsérje csak magát! Elöntheti a
büszkeség, mert sikerült. A tisztességem egy mákszemnyit sem
érdekelt akkor, azt csinált volna velem, amit akar. Ezért arra
kérem, legyen nemes lelkű. Segítsen abban, hogy tisztességes
asszony maradjak, és ne vigyen a kísértésbe!
Válaszra nem vártam, nyomban elviharzottam, ahogy a
vallomást befejeztem.
 A GRÓF

Mihály megfogadta, amit kértem tőle, mert attól a bizonyos

estétől kezdve alig láttam. Vicától tudtam, hogy az éjszakákat is
gyakran töltötte távol. Én pedig írtam. Le akartam jegyezni a
velem történteket. Talán az utókornak…
Egy reggel, amikor vízért indultam, Ostorral épp velem
szembe tartottak, majd Mihály közömbös hangon közölte, hogy
levelet kapott Csáky Konrádtól, a gróftól, akit a fürdőnél
ismertünk meg. Elhozta saját tenyésztésű lovait az Esterházyak
ménesébe, és nem feledkezett el a nekem tett ígéretéről.
Nekem azonban már kiment a fejemből, így kellemes
meglepetésként ért a hír.
– Istvánnak adom a lovat – mondtam nekik izgatottan.
– Nem akarod megtartani? – kérdezett vissza csodálkozva.
– Az istállóban van szabad hely – mondta Ostor.
– Nem tudok lovagolni, és egyébként sem értek a lovakhoz.
– El is adhatnád – javasolta Mihály.
– Ajándékba szeretném adni neki.
Ostor arcán tükröződött, hogy bolondnak tart, de Mihály
nagyot sóhajtva bólintott, és elmondta a további részleteket. A
gróf gálánsan választást ajánlott fel paloznaki birtokán – ami
szerencsére nem volt túl messze, ennek ellenére segítség nélkül
el sem tudtam volna menni –, ahova Somogyit is meghívta.
Néhány nappal később el is mentünk. Négy lóval utaztunk:
Hajnal, Angyal, Szikra és Góliát volt aznapra befogva. A
lovaknál divatosak voltak a népnevek és tájnevek, ugyanúgy,
ahogy az egy-egy jellemző tulajdonságukra utaló elnevezés. Az
egyik kedvencem Erdőszépe volt. Mihály legkedvesebb sárga
kancáját hívták így. Olyan szépen beszélt vele még Ostor is,
hogy néha igencsak irigyeltem azt a lovat. Az összes férfi leste a
kívánságát, mint egy dámának, és ha csak felemelte a lábát,
máris nyugtalan tekintetek aggódtak hogylétéért. Nemcsak
Mihály és Ostor, de még Géza is becézgette, simogatta, amikor
érte. A béreslegények is szerelmes szemekkel bámulták, amikor
Ostor elővezette Mihálynak. Az biztos, hogy a férfiak szebben
beszéltek a lovakról, mint az asszonyokról.
Ostor szintén nem ütötte a lovakat. Sőt! Amikor ő hajtotta a
kocsit, akkor még csak nem is vitt magával ostort. Azt
mondogatta, hogy a jó kocsis inkább az anyját veri, mint a lovát.
A négyesfogat, amivel utaztunk, egyben Mihály rangját is
jelentette.
– Minek négy lóval menni? Kettő is bírná, nem? – kérdeztem
Ostort, aki öt órakor már talpon volt, hogy előkészítse a lovakat.
– Mert van – válaszolta mosolyogva.
Vártuk, hogy Mihály is kijöjjön, és végre elinduljunk. Féltem a
találkozástól, ezek a percek felértek egy érettségi vizsga előtti
izgalommal. Szerettem volna tetszeni neki, de csak egy csepp
levendulát tettem a fülem mögé, nem akartam erősen illatozni.
 Jókedvűen érkezett, kedvesen köszöntött. Igyekeztem én is
természetes mosollyal válaszolni, de az idegességemet nehezen
lepleztem. Meglepetésemre előre, Ostor mellé ült fel. Ettől
ahelyett, hogy megnyugodtam volna, inkább csalódott lettem,
majd szabályosan méregbe gurultam, amiért a jelenlétében
ennyire nem tudok uralkodni az érzéseimen. Mindig
összezavart valamivel.
Mihály szerette a lovakat, és hajtani is kedvelt. Vajon végig
Somogyival kettesben fogok utazni? Vagy netán ők ülnek majd
itt ketten, és engem küldenek Ostor mellé?
A lovak lassú lépésekkel megindultak, hogy elvigyenek gróf
Csáky Konrádhoz, de ahelyett, hogy jókedvűen élveztem volna
az utazást, idegesen igazgattam szoknyámat és a hajamat.
Hajlamos voltam már korábban félni, mint szükséges, de ez
túlment az elővigyázatos kategórián. Szorongtam.
Túlgondoltam mindent, ami Mihállyal kapcsolatos. Görcsös
voltam egészen addig, míg oda nem értünk Somogyiért.
Ő is kedvesen köszöntött, és fülig ért a szája, hogy a grófhoz
tartunk. Irigyeltem ezért a tulajdonságáért: mindig talált okot a
lelkesedésre. Élvezte az eseményeket, csak úgy sugárzott róla az
életöröm. Nem is volt befelé forduló alkat, inkább szórakoztató
és határozottan barátságos természetű. Persze velem néha
utálatosan viselkedett, és ezért nem szívleltem, de kinek
nincsenek rossz tulajdonságai? Vajon milyenek lennének a
huszonegyedik századi ismerőseim, ha hirtelen nemesek
lennének és hatalmat kapnának? Vajon hogy beszélnének egy
szolgával? Biztosan érnének kellemetlen meglepetések. A fölény
látni engedi az igazi arcot – hozzám képest Somogyi István
kiváltságosnak született, ennek ellenére szóba állt velem…
A két férfi hosszan beszélgetett a lovaktól.
– A trakehneni ménessel a poroszok előttünk járnak. Vagy ott
van a cellei méntelep… – mesélte épp Mihály. Tudtam, hogy
helyesen mondja, és az idő őt fogja igazolni. Ott vannak
példának a bábolnai és a mezőhegyesi ménesbirtokok…
– Zichyék a spanyol ménekre esküsznek. A fürdőnél a
Vargáék meg egy dán lóról áradoztak – gondolkodott hangosan
Somogyi is.
– A dán nem rossz, de még mindig nem elég magas!
– Mindig csak a magasság! – méltatlankodott sértődötten a
mélynövésű Somogyi. – A magyar ló kiváló, egy kis törökkel
keverve.
– A magyar szívós ugyan, de kicsi és csúnya. A keleti csak
feljavította.
– Spanyol származású – kezdett bele ismét Somogyi –, arra
van szükségünk. Attól lesz tizenhat markos a mi lovunk is.
– Arábiából kell a mén, barátom – ellenkezett Mihály. – Már
bizonyos, hogy a berber vér is javított a miénken. Az andalúziai
ló kényes, nem győzné a csatamezőt. A huszárnak kellene
cipelnie.
– A te hátsód túlontúl megszokta a havasföldi lovat Bécsben.
Szürke tizenöt markos, mi? Gárdistának az dukál, ugye? – utalt
a bécsi testőrség éveire Somogyi. – A legjobbat is megunja az
ember, az a te bajod – nevetett fel.
Mihály nem válaszolt, csak mosolygott.
– Mindenki arra vágyik, amije nincs. Így megy ez – folytatta
Somogyi. – Én kiegyeznék most egy jókora, délceg spanyollal –
kezével mutatta az áhított a magasságot. – Tudod, olyannal,
amivel a vaksi Batthyány gyerek járkált.
– A spanyol csikóra jutalmat tervez az Udvar. Hátha
szerencséd lesz.
– A királynőnk is szereti a szemrevaló, jól megtermett lovakat
– váltott a szokásos kaján hangra Somogyi. – Azt beszélik, annál
jobban már csak a kemény farkú magyar testőröket szereti.
Ezen mindannyian nevettünk, és végre Mihály is hosszan
felém pillantott, amitől egy csapásra jó hangulatom kerekedett.
Nem akartam, hogy így legyen, de irányította a
kedélyállapotomat.
– Begyűjti a méneket – rikkantotta Somogyi, miközben alig
kapott levegőt a röhögéstől.
– Nemesítő Testőrség – fokozta Mihály is. – Feljavítjuk az
állományt.
Vihogtak és vicceltek, ahogy ebben az életkorban szokás. Csak
a díszletek voltak mások, de a pajzán humor és a sikamlós vicc
örök. Úgy beszéltek a lovakról, ahogy az utódaik az autókról,
csak a német és koreai autómárkák helyett az andalúziai mén,
arab csikó, és szerecsen lovak kifejezéseket használták.
Az út több mint kétórásra nyúlt, amiben a rossz útviszonyok
is közrejátszottak. Közútkezelő híján egyes poros és
nyomvonalas részek sártengerré váltak az esőzéstől, amit jobb
volt nagy ívben kikerülni. Nem bántam a kitérőt, mert élveztem
a kora reggeli napsütésben fürdő, szőlődombos vidékek
látványát. Egy húsz kilométeres utazás kész kalandnak
számított, ezért a Paloznakig tartó út irigylésre méltó
kirándulás volt.
 A korai indulásnak volt egy nem elhanyagolható előnye: a
folyamatos haladás lehetősége. Az atyámfiaság és sógor-koma
kapcsolatok ápolása olyan eltúlzó és egyben erőszakos
elvárásként nehezedett az emberre, amit csak óvatosan illett
kikerülni. Tiszteletlen és sértő magatartásnak számított volna
egy rokon vagy barát háza előtt szó nélkül elhajtani, a
legsértőbb udvariatlanságként emlegették fel az ilyen eseteket.
Az egész rokonság vagy a teljes falu rosszallását kiváltva akár
vértagadónak is megbélyegezték az ilyen pimasz utazókat.
Azzal, hogy Mihály egészen az Udvarig eljutott, és látott
néhány európai nagyvárost, ritka kozmopolitának számított,
akit élete végéig csodálattal faggatnak majd a kalandjairól.
Somogyi és a szende Ambrus talán jobban beleillett az átlagos
vidéki nemes kategóriába, akik sosem hagyták el saját
kakasdombjukat. Ha mégis, akkor csak egy-egy vendégség,
keresztelő kedvéért. Az utazás mint öncélú szórakozás,
ismeretlen fogalom volt. Csak konkrét tervvel indultak útnak, és
meghatározott célból.
– Likőrt várok – szólalt meg Mihály –, Felső-Ausztriából.
– Minek neked likőr az Óperencián túlról? – kérdezett vissza
Somogyi. – Tán már nem bírja a gyomrod a magyart?
– Enns is magyar föld volt valaha, tehát a likőröm is az.
Somogyi értetlen ábrázatomat látva elmagyarázta, hogy
Ausztria egy távoli részéről van szó, ami az Enns, Mátyás
egykori királyságának határfolyóján túl fekszik.
– Österreich ob der Enns – mondta lassan Mihály. –
Óperenciás. Így hangzik, ha gyorsan mondom.
– A magyar parasztnak Óperenciás – folytatta Somogyi –, csak
bécsiek, meg kényeskedő magyarok ösztereznek. – Azzal
viccesen Mihály felé biccentett. – Nekem Óperenciás!

Az Oroszy família felsőbbrendűsége tetten érhető volt

gazdagságuk mértékében is, mert nemcsak földjük és címük
volt, hanem pénzük is. Sok pénzük. Utazásaik során, távol az
otthontól, a nemesek is csak pénzért tudták maguknak a
megszokott úri színvonalat biztosítani. Mivel Mihályék sok
pénzt szedtek be Füreden, volt mit elkölteni máshol. Ám a
középnemesek jó része csak otthon volt úr, abból állt a
vagyonuk, amit a birtok adott. Saját házukban a pazarlásig
rendelkezésre állt minden, de pénzük nemigen akadt.
Szőlődombok között, erősen kanyargó utakat bejárva
jutottunk el Paloznakra, amit rögtön szívembe zártam.
Dombjairól Tihanytól Siófokig láttam a túlpartot. A Csáky gróf
birtokáról az egész kelet-balatoni táj az ember lába és szeme
előtt hevert, ha azonban mégis egy pillanatra elfordította
tekintetét e csodáról, akkor a másik irányban a falucska szép
templomtornya és takaros házainak látványa édesítették meg
hangulatát.
Csáky Konrád hűsége az Udvarhoz nem volt egyértelmű, de
Somogyi vadul bizonygatta, hogy betörték már őt is, mivel az
Esterházy család sosem ápolna vele ilyen szoros kapcsolatot, ha
kétséges lenne a birodalom iránti elkötelezettsége.
– Megadta magát Bécsnek – érvelt. – A lovait is az Udvarnak
tenyészti.
– A bornak adta meg magát – válaszolta Mihály.
Én a grófról csak annyit tudtam, hogy lovakat tenyészt,
erősen dohányzik, és bizony inni is szeret. Somogyi a férfi
vadászszenvedélyéről is regélt történeteket, de ezek leginkább
féktelen dorbézolásról és szajhákról szóltak.
A szőlőtermesztés is olyan téma volt, amelyről a férfiak
szívesen és hosszan társalogtak. A vidék, ahol jártunk,
frekventált területnek számított, a veszprémi káptalan uralta
nagy részét. A gohér szőlőfajtáról igazán hosszan beszéltek.
Megtudtam, hogy lugasnak is kiváló, a tőkéje erős növekedésű,
és gyümölcse nyár végétől ehető. Idővel az volt az érzésem,
hogy csak azért áradoztak annyit róla, hogy az osztrákot
szidhassák.
Csáky gróf paloznaki kastélyát mandulás vette körül, és egy
boltíves kapun át jutottunk a hamisítatlanul vadregényes
hangulatú úri rezidenciához. Egyáltalán nem volt hivalkodó, a
haszontalan pompát mellőzve roppant igényes, a legapróbb
részletekig alaposan megtervezett, mérsékelt méretű, ám annál
titokzatosabb kastély volt. Különleges légkör uralta: a sok
borostyán miatt búvóhelyre emlékeztetett, ami elrejtette a
grófot a kíváncsi szemek elől. A Balaton-felvidék szívében épült,
közel a pezsgő fürdőhöz, ahol a cigányzenés mulatozás elérhető
közelségű, de kellő távolságra van a fürkésző szemektől. Egy
birtok a Bakony déli tövében, amit csak az talál meg, aki
kifejezetten keresi.
Csáky Konrád egyszerű ruházatban, a lovai mellett állt,
amikor begördültünk. Néhány jószág szabadon abrakolt
mellette – ha nem ismertem volna, azt hittem volna, hogy ő az
egyik lovász. Kutyái ugrándozva csaholtak, legalább nyolc-tíz
vizsla meg kopó fogadott minket.
 Az egyik célba vette jobb lábamat, mancsával átkarolva
próbálta meghágni. Igyekeztem finoman leállítani, de az a
párzó mozdulatok közben úgy felhördült, hogy megijedtem tőle.
Nem hiányzott egy kutyaharapás, pláne nem egy
antibiotikumok nélküli világban.
– Ennél stílusosabban én sem köszönthetnék egy
szépasszonyt – viccelődött a gróf, és egy határozott mozdulattal
lerúgta rólam a jószágot. – Amilyen a gazda, olyan a kutyája –
folytatta, és meghajolt.
– Biztosan nem jó házőrző – jegyeztem meg tréfásan.
– Ezeknek sonkát is húzhatnak az orra előtt, akkor sem
engednek be idegent. Most nyugodtak, mert itt vagyok.
– Engedje meg, gróf úr, hogy ezúttal ne értsek egyet magával –
mondtam neki kedvesen. – Az imént mutatta meg, hogy mi a
gyengéje. Ha be akarnék jutni, akkor a kerítéshez kötnék egy
tüzelő szukát, és a vadászkutyái mellett szépen besétálnék.
Ezen mindenki nevetett, Csáky pedig örömében arcon csókolt.
Cifra ruha nélkül is tudta az ember, hogy úrral beszél, a stílusa,
mozgása és egész lénye kifinomult jellemre vallott. Persze
gátlástalansága ellenére. Nem tudta leplezni műveltségét, még
akkor sem, ha trágárságot mondott. Veleszületett intelligenciája
végtelen kelléktárral bírt, a durva beszéd pusztán a
legkifejezőbb eszköz megnyilvánulását jelentette. Szabad
lélekként bátran vegyítette a legúribb és a legegyszerűbb
viselkedést, ami meghökkentő volt, de nem ez volt a célja.
Egyszerűen ilyen volt: sziporkázott az elméje.
Tikkadt lovaink itatását maga intézte. Mihály és Ostor
könnyedén segített neki, Somogyi a fizikai munkában inkább
lelkesen, mint hasznosan vett részt. Puhány testalkata
kényelemszeretetéről árulkodott, de becsületére váljék, hogy
ennél is erősebben kívánt a gróf kedvében járni, így ő is buzgón
segédkezett.
– A csikósok, azok ám a férfiak. Bivalyerősek – mondta Csáky,
és elismerően elhúzta a száját. – Délidőben egy egész ménest
megitatnak, egyes-egyedül. A csikós egymaga legalább kétszáz
lovat. Egyre számoljunk nyolc litert – magyarázta, az állát
vakarva. – Az ezerhatszáz liter víz. A csikós mindezt a kútról
húzza fel. El tudod képzelni, milyen erős karja van az ilyen
férfinak? – kérdezte, és huncutul rám mosolygott.
– Ők a legjobb lovasok is – csatlakozott Mihály.
– Fiam, köszönöm, hogy kimondtad helyettem – veregette
hátba a gróf. – Nem illett volna az ifjú huszárok előtt ezt nekem
kimondani, de én is így gondolom. A csikós annyira jól ért a
lovakhoz, hogy bármit képes elérni náluk. Még akkor is, ha
éppen csata előtt fogja ki a szekérből. A saját lova meg egy
füttyentésre ott terem előtte, akár egy ellenkező irányba vágtató
ménesből is.
– Belőlük lesznek a legjobb huszárok – kontrázott rá Somogyi,
aki nem akart lemaradni, igyekezett a gróf kedvére szólni.
Mihálynak ez fel sem tűnt, bizonyára megszokta.
Ekkor szemrevaló fiatal cigányasszony jelent meg italokkal
megrakott fatálcával. Fekete hajában rikító virágos kendőt
viselt, nekem harmincegynéhány évesnek tűnt. Világoszöld
szeme egy pillantás alatt megbabonázta a férfiakat, mosolyát
nem rontotta hibás fogazat. Tarka virágokkal díszített fekete
szoknyáját kanárisárga inggel viselte. Üdítő látvány volt, vibráló
színfolt. A női magazinok divatfotóin láttam utoljára ennyire
eltalált szettet.
Somogyi a nyálát csorgatva alapos mustra alá vette a nőt, aki
láthatóan hozzá volt szokva az efféle helyzetekhez, így rá sem
hederített, kínálgatta az italokat tovább.
– Te vagy az a lány? – kérdezte tőlem kedvesen. – Sokat
emlegette a dalt nekem. – És Csáky felé biccentett.
Tegezte a grófot. Egy pillanatra megállt a levegő, ők is
észlelték, de ügyet sem vetettek ránk. Majd Csáky fittyet hányva
minden szokásra, a szép cigányasszony mellé lépett és
szeretettel átkarolta. A nő válaszul a vállára hajtotta fejét,
minden provokáló szándék nélkül, megszokásból. Olyan
természetesen viselkedtek, hogy megmelengette a szívemet.
Csak ekkor vettem észre, mennyire hiányzott ez ebből a
világból.
– Anna! – A gróf felém fordult. – Az ígéretemet beváltom.
Tartozom egy lóval, amit ma meg is adok.
Az asszony kiosztotta a pálinkákat a koccintáshoz, és Ostort is
odahívta.
– Bemutatom a ház asszonyát, Riát. – Azzal Csáky kézen fogta,
a nő pedig hagyta magát megforgatni, miközben hangosan
nevetett.
– Konrád nagyon színpadias – kacagta felénk.
– A lovakra! – szólalt meg Somogyi, és a magasba emelte
pálinkáját.
Koccintás után Ria nyomban töltötte a következőt.
A gróf csukott szemmel emelte a pálinkát szájához. Szerette
az élvezeteket, és ez a tény nyomot is hagyott rajta. Arcán
jobban látszott az ital, mint az évek, ráadásul a tubákolást is
messziről érezte az ember. Ennek ellenére edzett teste volt,
amit valószínűleg a lovak iránti szenvedélyének köszönhetett.
Csatlakozott hozzánk két legény és egy szolgálólány, Ria nekik
is töltött. A gróf mindenkivel egyforma hangot ütött meg,
Ostorral ugyanúgy beszélt, mint Mihállyal. Gátlástalan
embernek tartottam, de csakis a szó nemesebb értelmében.
Somogyi meg bárkivel megtalálta volna a hangot, Csáky Konrád
egyetlen pillantása elég volt, hogy átalakítsa a mondatot, és
teljesen máshogy fejezze be, mint ahogyan eredetileg tervezte.
Leste és kitűnően olvasta is a testbeszédet, jókor hallgatott és
jókor beszélt. Kéretlenül körüludvarolta a grófot, és
kedveskedett Riával is, amire ők ügyet sem vetettek. Én is
megkedveltem Csákyt, de nem azért, ahogy Ostorral, Riával
vagy velem bánt, hanem épp azért, ahogy Somogyival.
Tisztában volt vele, hogy a kegyeibe akar férkőzni, tudta, hogy
néha még füllent is, mégsem haragudott rá.
Mihályt egészen más fából faragták. Ő nem kereste a gróf
kegyeit, ahogy Ostor sem. Mindketten túl férfiasak voltak ehhez.
Ostor lényét áthatotta a mély vadság, arcvonásai keménysége és
metsző tekintete a fájdalmas emlékekről árulkodott. Minden
mozdulatában – még a járásában is – a magány és a végtelen
szabadság keserédessége keveredett, mintha e kettő
összetartozna. Csak egyszer nézett Ria szemébe, és soha többet
még csak felé sem pillantott. Ennyire tetszett neki a nő.
Titkon Mihályt szemléltem. Szerencsés volt, hiszen már
puszta megjelenésével kivívta a figyelmet, és ő volt az, akinek
vártak és adtak is a szavára. Mindezzel tisztában volt, és élt is
vele. Tekintete egy ragadozóéra hasonlított, mégis kedvesnek
nevezném, majdhogynem szelídnek. Lobbanékony természetén
magabiztosan uralkodott, ám egy szemvillanása elárulta
indulatait. Én azelőtt nem láttam még igazán dühösnek, de nem
is szerettem volna.
Oroszy Mihály belopta magát a gróf szívébe – azzal, hogy nem
kereste a kedvét, sőt kissé pimasz is volt, de ez Csákynak csak
még jobban tetszett.
– Nem a királynő kezét vágyom csókolgatni – jegyezte meg
félig viccesen a gróf. Azt még én is tudtam, hogy bizonyos
alkalmakkor a gárdisták tagjai ünnepi kézcsókra járultak Mária
Terézia elé.
– Ettől nem kell tartania, méltóságos uram – válaszolt széles
vigyorral Mihály. – Hisz fel sem vennék erre a posztra.
Ezen a leghangosabban Ria nevetett, de a gróf is kedves
bólintással jutalmazta a frappáns választ. Somogyi kuncogott,
és még Ostor is megengedett magának egy félmosolyt.
– Ezt a lovat próbáld ki – mutatott Csáky egy fekete csődörre.
– Hannibál a neve, a legkedvesebb jószágom.
Az összes férfi a gyönyörű éjszínű állatot figyelte, és nem
győzték méltatni küllemét.
– Mitől ez a kedvenc lova? – érdeklődött Somogyi.
– Mert aranyat szarik a markomba – nevetett fel a gróf. –
Figyeld csak! – mutatott az állat felé. – Az alapító apaménre ez
hasonlít a legjobban. Az anyja pedig magyar kanca.
– Emlékszel arra a kancára? – merengett el Ria. – Felrugdosta
a méneket. Az összeset, egyet kivéve.
– Maga választott párt – mondta a gróf nekem címezve.
 – És milyen jól választott – mutatott a ló felé Ria.
Elmesélte, hogy magukra is hagyták őket, mert a kíváncsi
szemeket még a lovak sem szeretik, ahhoz túl érzékenyek. A nő
osztozott Csáky rajongásában, átszellemült tekintettel figyelte ő
is az állatokat. Ezt lehetetlen lett volna megjátszani.
– Nem túl vadak a mének? – fordultam hozzá.
– Ismered a mondást? – kérdezte Somogyi. – A heréltnek
parancsolsz, a kancát megkéred, a ménnel meg megpróbálod
megbeszélni.
Ezen mindenki nevetett, majd mikor elővezették a lovat,
Mihály szólalt meg:
– Sokkal könnyebb velük, mint a kancákkal vagy heréltekkel.
– Tényleg? – kérdezett vissza Somogyi felhúzott szemöldökkel.
– Igen. Ha nem zárod el, és engeded összeszagolni a többivel,
akkor beáll a sorba – mondta Mihály, már a ló sörényét
simogatva.
– Az állat megérzi, ha óvatosan nyúlsz hozzá, és ellenszegül,
ha nem vagy elég határozott – jegyezte meg a gróf.
Mihály a nyeregre nézett, és elismerően füttyentett. Nem
lehetett nem észrevenni, hogy milyen díszes szerkezetű, dúsan
faragott favázas alapra épült, a csillagokkal díszített rézverete
pedig ősi hangulatot árasztott.
– Füredi? – kérdezte.
A gróf bólintott.
– Úgy érti, Füreden készítik? – kérdeztem elkerekedett
szemmel.
– Tiszafüreden – válaszolta Ostor.
Mihály szeme már a terepet fürkészte. Csáky gróf bonyolult
pályát épített magának, és éppen azt magyarázta, hogy milyen
szisztéma szerint szokott rajta végighaladni, még tippekkel is
ellátta a másikat. Ostor is feszülten figyelt. Először láttam ilyen
lelkesnek, szeme csillogott a lovas akadályok láttán.
– Te is kipróbálod? – kérdezte tőle a gróf.
– Szívesen – válaszolta egy biccentés kíséretében, amire Csáky
intett a lovászoknak, hogy szerszámozzanak fel neki is egy
lovat.
Mihály már azzal a gyors mozdulattal, amivel az állat hátára
felpattant, elismerő mosolyt csalt a gróf arcára. Ahogy az
állattal megtalálva az összhangot megülte azt, a tartása olyan
szép volt, hogy le sem bírtam venni a szemem róla.
Mindenféle próbakör nélkül, azonnal a pályára vezette rá a
mént.
– Merész! – Csáky a szemével követte, miközben megtudtuk
tőle, hogy a terep egy különleges katonai kiképzési rendszer
alapján épült. Az a célja, hogy a lovas nagy sebességgel is
biztosan fordítsa akadályra lovát, ami a harci rohamokban a
legfontosabb tényező. A katonák és lovak tréningezésében nem
a bécsi mintát követte, hanem ezt a veszélyesebb, porosz
vonalat. Itt rögzítettek voltak az akadályok, és nemcsak leverni
lehetett őket, hanem, ha rosszul teljesített, akár nyakát is
szeghette a lovas.
– Most kiderül, hogy milyen gyorsan fordul a huszárunk –
mondta nevetve –, és az is, hogy elég bátor-e. – Közben egy vizes
részre mutatott a pályán. – A be nem látható helyre ugrás
kemény dió. A lovastól bátorságot, a lótól pedig
engedelmességet kíván.
 – Először ül ezen a lovon – jegyezte meg Ostor feszülten. Le
sem vette a szemét uráról, miközben olyan erővel szorította a
karámot, hogy belefehéredtek az ujjai.
– Kapott kiképzést. Elvégre huszár – jelentette ki szárazon a
gróf. – Egy csatában idegen lovakkal is bírnia kell. Örülhet, ha
nem félig nyers jut neki.
– Konrád, ne feledd, nincs háború! – intette kedvesen Ria.
– A vágtája és a gyorsasága hibátlan – dünnyögte Csáky.
– Vajon az ugrása is az lesz? – nyújtogatta a nyakát Somogyi.
Verte a víz, homloka úgy izzadt, hogy nem győzte törölgetni.
– A lova szívós, és tud ugrani, ha akar – mondta egykedvűen a
gróf.
– Hányszor ment ezzel a lóval végig a pályán? – szegezte neki
a kérdést Ostor.
– Egyszer sem – válaszolta az, és elnevette magát. – Nem
tudom, hogy miért – folytatta hol Somogyira, hol Ostorra nézve
–, de ez a ló engem nem szeret. Pedig én szeretem őt – tette még
hozzá szomorúan.
– Levetette a hátáról? – kérdezte Ostor.
– Szó sincs róla. Ennél azért érzékenyebb lélek vagyok. Nem
erőltettem rá magam.
– De a pályát legalább ismeri a ló, ugye? – faggatózott
Somogyi is, már kissé ijedten.
A gróf unott hangon sorolta a különböző lovasok sikereit és
tapasztalatait Hannibállal, és egyáltalán nem érezte át, hogy mi
mennyire aggódtunk Mihályért. Kisült, hogy Hannibál a vizes
akadályt és az egyik ugró feladatot még sohasem teljesítette.
– Jó lovas. Tudja, hogy mikor kell abbahagyni – zárta rövidre
Csáky.
Ettől egy picit sem nyugodtam meg, mert Oroszy Mihály úgy
ült a nyeregben, mintha gyökeret eresztett volna. Somogyi
idegességében egyre többet beszélt, egyik lábáról a másikra állt,
izgett-mozgott – a szája is. Elmesélte, hogy hatévesek lehettek,
amikor Mihály apja elővezetett egy csikót. „Tetszik-e ez a ló,
Mihályka? Akarsz-e ráülni?” – faggatta az öreg Oroszy kedvesen
gyermekét, aki természetesen igennel felelt. Aztán Mihály csak
állt mozdulatlanul, és várt. Végül az apja sürgetésére kibökte:
„Félek tőle.” Az apjának sem kellett több: azonnal felkapta és a
ló hátára vetette. Egy nagyot csapott annak farára, és az állat
elrohant vele. Anyja rémülten sikítozott, ám végül a kis
Mihályka mosolygó arccal lépegetett vissza hozzájuk, azt
mesélve, hogy nem eresztette a sörényét, akárhogy is dobálta
hátán az állat.
– Edzeni kell a jellemet – helyeselt a gróf egyetértően.
– A cél nem szentesíti az eszközt – fortyantam fel. – Nincs
elfogadható indok egy gyerek veszélyeztetésére.
– Nem értik – sóhajtott fel Ria –, mert nem ők szülik. Ha nekik
kellene, nem adnák katonának sem ily könnyen őket.
– Anna, kedves – fordult felém Csáky –, már nem a kis Mihály
ül azon a lovon. Ennyire ne aggódjon érte! Ha nem győzi, majd
feladja!
Átlátott rajtam, és Ria is túl kedvesen mosolygott. Éreztem az
arcomon, hogy lángol. Szótlanul bámultam előre és akkor is
csak Mihályt figyeltem. Valóban féltettem.
– A huszár tud lovon vívni és harcolni, mert megtanulta
irányítani a lovat. Nézd, mennyire együtt mozog vele. Hannibál
is élvezi – mondta a gróf.
– Milyen egyenes a tartása! – csodálta Ria is.
Ekkor megértettem, hogy a huszár és lovának sorsfonalát
elválaszthatatlanul összesodorták, a csatában egymáshoz
köttettek, közös az életük – és a haláluk. Már nem úri
passziónak tartottam a lovaglást, nemesi allűrt sem láttam
benne, és nem is egy huszárt láttam magam előtt, meg egy lovat.
Egy lovast láttam, aki eggyé vált a hátasával. Oroszy Mihály úgy
ült Hannibál hátán, mint aki oda született. Eszembe is jutott
Erdőszépe, akit mindenki olyan sokra tart, és már én is
értettem, hogy miért. Igaznak bizonyult a mondás: a magyar
ember szerelmes volt a lovába.
Velünk szembe tartottak a lankás emelkedőn, amikor Mihály
ráfordította az ismeretlen akadályra a lovat. Hannibál jelezte,
hogy nem kíván arra menni, nyomban megtorpant, és
megfeszítette az izmait, közben hatalmasat nyerített.
Lovasa közelebb hajolt hozzá, és nyakát simogatva mondott
neki valamit.
– Kezdd elölről! – suttogta Ostor.
– Ha lefordítja az akadályról – sóhajtott a gróf –, akkor azzal a
kitérést erősíti meg Hannibálban.
A ló láthatóan megnyugodott a keze alatt, és ezt az alkalmat
Mihály azonnal kihasználva ügetésből sarkallta az állatot újra
az ugratáshoz. Hannibált talán meggyőzte, de még én is láttam,
hogy nem jön ki a lépés.
Végül az utolsó pillanatban lefordította a lovat az akadályról.
– Makacs jószág – összegezte Csáky.
Somogyi is szomorú képet vágott, én pedig
megkönnyebbültem, hogy legalább nem törte ki a nyakát
büszkeségből. Ostor azonban még mindig mereven figyelt –
talán ő mindenkinél jobban ismerte urát.
– Mihály is makacs – mutatott felé az ujjával.
Mindenki meglepetésére Oroszy Mihály vágtázva vezette
Hannibált az akadályra. Felállt a nyeregben, hogy a ló minden
erejét összegyűjthesse és szabadon vágtázhasson, hogy a
lendületét ne törje meg, és a legrövidebb úton – nyílegyenesen
tartottak a cél felé.
A fekete mén a megfelelő pillanatban rugaszkodott el.
Átugrotta az akadályt.
Míg az állat mind a négy lába földet nem ért, én levegőt sem
mertem venni.
A gróf elismerő rikkantása és Somogyi hangos kiáltása törte
meg a csendet. Az egekig magasztalták Mihályt, de nehezen
figyeltem szavaikra. Senki nem tetszett még ennyire, mint ő.
Csak bámultam, és nem vágytam így még férfira, mint rá…
Ostor csendben örült, de vonásai végre megenyhültek:
rettentő büszke volt az urára. A karám mellett ittuk az
áldomást, Csáky gróf majd kiugrott a bőréből örömében. Riát
csókolgatta és ölelgette, miközben végig Hannibálról áradozott.
Agyondicsérte és becézgette a lovat, amihez természetesen
Somogyi is csatlakozott.
– A víz felé vezeti – mutatott Mihály felé Ostor.
Elnémultunk újra, csak a gróf vigyorgott továbbra is.
– Hátha… – mondta, majd lehunyt szemmel ismét bekapott
egy pálinkát.
Mihály a meder közepéig begázolt a lóval, de félúton
Hannibál megállt, és játszani kezdett a vízzel.
Csáky erre óriásit kacagott.
Még Mihály is odakapta felénk tekintetét. A csizmájával
szorított egyet a lovon, és lépésben elindította kifelé a vízből.
Aztán újra ráfordította a célra, és már ügetésben haladtak
vissza.
Hannibál magabiztosan indult meg: könnyed és nyugodt
vágtát láttunk, a ló örömében kalapált fejével és vihogott
Mihálynak. Megszerette lovasát.
– A hurutot és a szerelmet nem lehet eltitkolni – bökött
oldalba Ria, közben kezembe nyomott egy pohár pálinkát.
Vártuk Mihályt, aki mosolyogva léptetett felénk, Somogyi
ekkor is csak kurjongatott.
– A magyar huszárokra! – A gróf magasba emelte poharát. –
Fiam, te elmehetnél csikósnak is.
Oroszy Mihály egyszuszra lehajtotta a borát.
– Ez a ló most járt először vízben, ugye?
– Igen – válaszolt Csáky –, makacs jószág.
– Kiváló állat – ismerte el Mihály.
– Fiam, te nyeregbe születtél. Csak jótanács. Ha van egy nő,
akire nagyon vágysz, akkor ülj lóra, és beléd bolondul –
mondta, majd felém biccentett. – Neked, úrfi – folytatta
Somogyira nézve –, neked meg azt tanácsolom, hogy ülj sokat
lóra, s vitéz leszel. – Aztán barátságosan nyakon ragadta, és
összekoccintotta homlokát a férfiéval.
Mihály a tekintetemet kereste, de én gyáván elfordultam, és
elindultam Ria után.
Az egész környezet és életmódjuk beleillet volna a
huszonegyedik századba is: bográcsban rotyogott a pörkölt,
mintha csak kerti parti volna.
– Hogyan ismerted meg a grófot? – kérdeztem a nőtől
egyenesen.
– Én előbb laktam itt, mint ő. – A kis házacskára mutatott a
kastély oldalában. – Anyámmal éltem itt, ő meg mellénk épített.
Nevetett, de tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű történet.
Vajon az anyja a szeretője volt Csáky Konrádnak? Majd ő is?
– És te? Te hogy ismerted meg Oroszyt? – kérdezett vissza.
– Én… Én nem – dadogtam értelmetlenül –, mi nem… mi nem
úgy vagyunk…
– De tetszik neked, nem?
– Tetszik, de ebből semmi jó nem sülhet ki – mondtam, amire
Ria kérdőn pislogott rám nagy zöld szemével. – Bonyolult lenne.
Ria megvonta a vállát.
– Pedig megéri. Az úrfi ráadásul fiatal és csinos.

Visszasétáltunk a többiekhez, Ria hozott még italt a grófnak.

Ostor éppen akkor lépett a pályára egy szép szürke lóval.
Kiválóan lovagolt, és Csáky már az első akadály után
elismerően bólogatott. Illett Ostorhoz a szürke ló. Olyan
látványt nyújtott a napfényben, hogy bőven elmehetett volna
modellnek – mondjuk egy Marlboro-reklámba. Ria is figyelte,
némán követte figyelemmel a férfi hibátlan körét a pályán. Ezt
már a gróf is észrevette, de nem szólt egy szót sem.
Az udvaron ebédeltünk egy terebélyes fa árnyékában, és
Csáky felajánlotta, hogy három csikó közül választhatok, amiket
ebéd után nyomban meg is mutat.
 – Fogadja meg a lovasok tanácsát – ajánlotta kedvesen –,
segítenek majd választani.
– Szerintem meg ne hallgass senkire, magad is tudsz dönteni –
mondta Ria.
– Dönteni tud – vágott vissza a gróf. – Jól dönteni már
nehezebb.
Farkasszemet néztek egymással.
– Én rosszul döntöttem? – kérdezett vissza a nő.
– Mikor döntöttél?
– Akasszanak föl neved napján, Konrád! – gurult méregbe Ria.
A gróf egyre többet ivott, de a nő hiába tette szóvá, csak olaj
volt a tűzre.
– Ezért szeretem jobban a lovakat – mondta Csáky –, nem
beszélnek vissza.
– Akkor az éjszakát is töltsd velük – sziszegte Ria mérgesen.
– Tudjátok, mit szeretek benne a legjobban? – kérdezte tőlünk
a gróf a nő felé biccentve. – Nem haragtartó asszony, hanem
azonnal bosszút áll!
Később próbálta kiengesztelni, de az elhúzódott tőle, és
visszavonult a konyhába.
– Elutasít, pedig nem is vettem feleségül – folytatta a gróf. –
Istenem, egykor mit nem adtam volna a mosolyáért! Képesek
vagyunk vagyonokat elherdálni egyetlen csókért!
Csak reméltem, hogy Mihály nem arra gondol, amire én. Ő
nem fizetett semmit, ingyen kapta… nagyon is. Ránézni sem
mertem.
– Anna, te is voltál házas, mint én, te is megözvegyültél, mint
én. Utána már más az ember, nem gondolod? – kérdezte Csáky,
és a tekintetemet fürkészte. – Milyen volt a házasságod?
– Rendes ember volt a férjem – válaszoltam röviden.
– Ennyivel elintézed?
– Engedje meg, hogy ennyivel elintézzem. Erről nem
szeretnék többet szólni. Tudja, én is legalább olyan érzékeny
vagyok, mint a lovak. Van, amit inkább megtartanék
magamnak.
– Tisztességes válasz – bólintott a gróf. – Én mindig hűséges
voltam a feleségemhez. Együtt temettem el az egyetlen
leányommal – fátyolosodott el a tekintete. – Akkor kicsit én is
meghaltam…
Ekkor Ria közelebb jött, és visszaült a helyére.
– Tényleg halott leszel, ha ezt az ivászatot nem mérsékeled –
jegyezte meg.
– Végre megszabadulhatsz tőlem – nevetett rá keserűen Csáky.
– Ha meg akarnék szabadulni, már megtettem volna.
– Ria az én napsugaram. A házukkal együtt vettem a birtokot.
Tőle érzem otthon magam ezen a helyen. Nem tudok ráunni –
mondta nekünk a gróf, aztán felém fordult. – Te se maradj
özvegyen! Az olyan asszonyt még a szél is jobban fújja.
– Ki volt a férjed? – kérdezte Ria kíváncsian.
– Ne faggatózz, nekünk se beszélt az elébb – intette le a férfi.
– Jól is tette. – A nő egyetértően rám kacsintott zöld szemével.
– Aki pacalt akar enni, ne kérdje, mi volt benne – nézett aztán
szigorúan Mihályra.
Jaj! Nem is Mihály kérdezte!
– Igazad van – felelte az vigyorogva, és bólintott.
Annyira már ismertem őt, hogy tudjam, csak tapintatból
mondta.
– Én is megyek egy kört a pályán – jelentette be a részegek
elszántságával a gróf. – Husszeint kérem! – kiáltott egy
legénynek.
– Szó sem lehet róla! – csattant fel Ria.
– A bortól nekem is mindig veszélyes ötleteim támadnak –
szólalt meg nagyvonalúan artikulálva Somogyi. – De a
pálinkától meg is csinálom! – Lehúzott egy pálinkát, majd
felpattant. – Én is megyek! – Azzal lecsapta a poharat az
asztalra.
Ostor a fejét csóválta.
– Azt hittem, a gróf úr megmutatja a lovakat – mondtam,
próbálva más irányba terelni a figyelmet.
– Meg én! – rikkantotta Csáky, és már indult is botladozva az
istálló felé. A szolgák gyakorlottan segítették, miközben mi
kényelmesen lesétáltunk a karámhoz.
– Jegyezd meg, a kengyel az egyetlen út – suttogta Ostornak
oda a gróf, mintha valami titkot mondana el. – A kengyel az első
lépés felfelé.
Igaza volt. Ostor elmehetett volna huszárnak, és kaptak is
volna utána. Ennek ellenére vajon miért nem lett katona?
Számomra megfejthetetlen férfi volt.
Három lovat vezettek elő, négyéves csikókat, akiken már
lehetett lovagolni. Tanácstalan voltam, a többiek meg sem
szólaltak mellettem.
– Nem is olyan egyszerű, ugye? – törte meg a csendet a gróf.
– Mi a nevük?
– Utána megmondom, ha választottál.
 Egy fekete, egy pej, és egy szürke állt előttem, de még a
nemüket sem tudtam megállapítani. Mihály mellém lépett és a
fülembe súgta:
– Nincs rossz döntés. Bátran válassz! Amelyik tetszik.
– A gróf úr nagylelkű, Anna. Pompás lovakat állított elő –
hallottam Somogyi hangját, aztán csuklott egyet.
Közelebb léptem a fekete lóhoz és megérintettem az orrát.
Majd amikor a következő felé indultam, a fekete felnyerített.
Mosolyogva visszanéztem, nekem bólogatott a fejével. Ezen
mindenki nevetett.
– Őt választom – pillantottam Csákyra. – Hogy hívják?
– Ezennel átadom a lovat, amit ígértem. – Kivette a szárat a
lovász kezéből, majd így folytatta: – Korhely a neve.
– Egy mén – nevetett fel Ostor.
Elárulták, hogy a pej herélt volt, a szürke pedig egy kanca.
Bíztam benne, hogy István elboldogul majd vele.
– Adhatsz neki egy második nevet is – mondta Ria.
– Korhely Konrád – rikkantotta Somogyi.
– A ló a tiéd. Csak annyit árulj el, hogy hova kerül? Kinek
adod el? – kérdezte Ria, és reménykedve Mihály felé biccentett.
– Nem adom el – árultam el az igazat. – Elajándékozom. Egy jó
embernek.
– Elajándékozod? Kinek? – hökkent meg a gróf.
– A fürdőorvosnak és a feleségének.
– Miért nekik?
– Az életemért cserébe. Megmentettek.
– Mitől?
– Kigyógyítottak a lázból, és három napig az otthonukban
ápoltak, amikor nem volt hova mennem.
Láttam Mihály meglepett arcát: ez számára is újdonság volt.
– Örülök, de sajnálom is, hogy nem a tiéd marad.
– Ne aggódjon, marad nekem – mosolyogtam. – Azt hallottam,
hogy végül csak az a miénk, amit másoknak adunk.
A gróf mereven bámult maga elé egy darabig.
– Ilyen asszony nem terem minden bokorban – mondta aztán
Mihálynak.
Ria közben lekváros süteményeket és csokoládét hozott. A
csoki igazi ritkaságnak számított, nem is láttam még itt, csak
Vicától hallottam róla. Nem nevezném rossznak, de azt hiszem,
a bő választék engem már elkényeztetett. Semmi különlegeset
nem éreztem rajta: az étcsokoládéra emlékeztetett, és nagyon
nem lopta magát a szívembe.
Somogyi falta, de Mihálynak és Ostornak is ízlett.
– Ezért ilyen szép a fogad! – dicsért meg Csáky. – Jobb kerülni
az édeset.
– Minden, ami jólesik, ártalmas – csatlakozott Somogyi. – A
sok étel, a bor, az édesség…
– Az asszonyok – fejezte be Ria a mondatot, mire a gróf feléje
fordult.
– Benned egy cseppnyi rossz sincs. Én vagyok rád ártalmas.
Romlott vagyok… azért, amiket kérni merészelek tőled.
– Elfér mind a szoknyám alatt – válaszolta a nő, és homlokon
csókolta a férfit.
A gróf gondolkodása eltért a körülötte lévő világtól: egy
cigányasszonyt szeretett, és hajszolta az élvezeteket – fittyet
hányva a kor elvárásaira. A nap végére arra jutott, hogy Riát
sem érdemli meg, és inkább csak lovat és kutyát tart majd.
Sajnáltam őt, közben azt kívántam, bár ne sajnálnám.
Könnyebb életet élhetne, ha olyan lenne, mint a többi ember.
Vadászott, mulatozott, sokat ivott, de csak azért, mert erősen
akarta érezni, hogy még él. A szomorúság még nevetés közben
is ott bujkált az arcán.
Nem győzött minket marasztalni, de Mihály tántoríthatatlan
volt, indulni vágyott. Ennek szívből örültem.
– Remélem, te nem hagysz cserben, Somogyi barátom, és nem
engeded, hogy egyedül kelljen innom.
Somogyival madarat lehetett volna fogatni örömében.
Semmire sem vágyott jobban a gróf társaságánál. Kurjantva
emelte poharát az esti mulatozásra. Még Ostor is elnevette
magát. Igaz a mondás: zsák a foltját mindig megtalálja.
Somogyinak végre drága itala és nívós közönsége adódott
humorista előadásához, a grófnak pedig jó társasága az iváshoz.
Mihály és Ostor azon egyezkedtek, hogy melyikük hozza az új
lovat, és melyik hajtsa a kocsit.
– Legalább olyan jó kocsis, mint lovas – mondta büszkén
Somogyi, miközben a poharával Oroszy felé intett.
– Bravúros, az biztos – mondta Csáky gróf, és búcsúzóul
megveregette Mihály vállát.
– Anna! – szólított meg Oroszy. – Istvánhoz menjünk a lóval?
– Igen – válaszoltam, de rá sem néztem.
Ria kedvesen megölelt. Őszintén elmondta, mennyire örül,
hogy megismert, és reméli, hogy találkozunk még. Az egész
igencsak modorosan hangzott: pontosan így szoktunk
elköszönni egy grillparti végén azoktól, akiket épp
megismertünk. Csakhogy itt nem volt szokás ez az álkedvesség –
elvárás meg végképp nem. Így tudtam, hogy Ria minden szót
komolyan gondol.
– Ne feledd, szerelem és bor mámorában minden férfi úgy
vall, mint a parancsolat. Minden titkukat elkotyogják. Ha elég
ügyes vagy, akkor szabad életet élhetsz a segítségükkel – súgta a
fülembe útravalónak.
Mihály lóháton jött, Ostor pedig hajtotta a kocsit, így
mondhatni teljesen egyedül utaztam hazafelé. Fáradtnak
éreztem magam estére – pedig egy átlagos napon sokkal többet
dolgoztam –, de akkor sem bírtam letörölni a vigyort a
képemről, mert lett egy saját lovam, méghozzá Korhely Konrád
névvel.
A visszaút nekem mindig rövidebbnek tűnik, mint az oda, de
azon a napon ezt épp fordítva éreztem. Csak mentünk, mentünk
időtlen idők óta, mégsem értünk ki a szőlősből.
Mihállyal kapcsolatban sikerként könyveltem el, hogy nem
kerültem a hatása alá – leszámítva a lovaglást, amikor
megbámultam, de ezt ő úgysem látta. Igaz, végig úgy intéztem,
hogy még mellette se kelljen állnom, és a pillantása elől is
rendre kitértem. Muszáj volt így tennem, mert vele
kapcsolatban csak úgy óvhattam magamat, hogy elkerültem.
A lovak lenyűgöztek, és miközben zötykölődtünk, hosszan
méláztam az állatok világán. A gondolataim úgy kalandoztak el,
mint egykor vonatozás közben – egyedül az illatok rántottak
vissza a valóságba, amikor a harapnivaló levegő felfrissített.
A tenyésztésen gondolkodtam, Hannibáltól egészen Mihályig.
Aznap e téren is bővítettem az ismereteimet. Arról hallottam,
hogy a kutya tüzel és a ló sárlik, de az újdonságként csengett,
hogy a disznó görög, a marha meg folyat. A párzást illetően
minden nagyrabecsülésem a lovaké volt. Hannibál anyja előtt
különös csodálattal adóztam: az alkalmatlan jelölteket –
megdöbbentő őszinteséggel – jól megrugdosta, míg a neki
tetszőnek egyszerűen odatartotta a farát. A csődör pedig
örömmel fedezett, nem voltak elhúzódó játszmák – csak az
alkalmas idő szükségeltetett hozzá, mikor a kanca sárlott.
Az emberek meg lebeszélik magukat arról, akihez vonzódnak,
és akár utódot is nemzenek olyannal, akire az ösztönös
vonzalom hiányában csak rábeszélik magunkat. És ezt
nevezzük szabadságnak – de ez csak látszólagos, mert
semmiféle szabadságunk nincs. Nincs szabadságunk abban,
hogy irányítsuk, kihez vonzódjunk – azt ugyan megtehetjük,
hogy nem választjuk az illetőt, de nem tudunk nem vonzódni
hozzá. Vagy fordítva: képtelenség tudatosan irányítani, hogy
vonzódjunk ahhoz, aki egyáltalán nem tetszik…
Az arácsi templom látványa véget vetett a gondolatmenetnek,
amiért még hálás is voltam Istennek. Saját magamnak is sok
volt, fárasztott, hogy Mihállyal kapcsolatos érzelmeimre
magyarázatokat keresek és gyártok.
Lehet, hogy kezdek begolyózni? Mondjuk lenne rá okom.
Mielőtt megérkeztünk, már hangosan nevettem magamban,
annyira szürreálisnak találtam, hogy a délutánt egy gróf
birtokán töltöttem 1763-ban – aki adott nekem egy Korhely
Konrád nevű lovat –, a férfi meg, aki tetszett nekem, Mária
Teréziát szolgálta.
Katica és István csodálkozva jöttek elénk, nem tudtak
semmiről, mert a lovat meglepetésnek szántam.
– Ajándékot hoztam – kiáltottam vidáman, és Mihály felé
mutattam, aki a kocsi mögül széles mosollyal vezette elő a
szépséges feketét. – Korhely Konrád a neve – mutattam a délceg
mén felé.
István gyanakvó hangulata csak lassan múlt el, Mihály nem
győzte nyugtatni és biztosítani a tisztességes szerzési mód felől.
Jól értett az emberekhez, mert István öröme végül felszínre tört,
és úgy csillogott a szeme, mint egy gyermeknek. Még a vonásai
is megfiatalodtak, mialatt Ostorral tetőtől talpig szemügyre
vették Konrádot.
Katica sírva borult a nyakamba, majd beszaladt a
legfinomabb pálinkájukért, és borral is megkínált. Istvánnal
éppen halat sütöttek, de azonnal előszedett mindent, amit
otthon talált, kenyeret és szalonnát hozott a tűz mellé. Míg a
nyársakat hegyezte, én a tűz mellett álltam, és elméláztam.
Szerettem ezt a különleges tűzrakó helyet a patak partján, ahol
a vízcsobogást és a tűz pattogását egyszerre hallgathatta az
ember. Katica kenyere is hiányzott már, de erre csak akkor
jöttem rá, mikor beleharaptam. Ő mosolyogva figyelt, minden
szónál többet elárult, ahogy habzsoltam.
– A gróf nem adott neked enni? – kérdezte nevetve.
– Adott, még csokoládét is – hadartam teli szájjal –, de ez a
kenyér… ilyen sehol máshol nincs. – A szememmel Mihályt
kerestem. Tekintetét éppen rám szegezte.
Egyedül állt, és itta a borát. Ostort és Istvánt megbabonázta
Korhely Konrád, vele voltak elfoglalva. Katica is észrevette,
intett szemével, hogy menjek oda hozzá, elvégre a vendégünk
volt.
Mihály a sátor felé mutatott, ami most kicsit arrébb került.
– Itt laktál?
– Nem – nevettem el magam, miközben odaléptem, ahol régen
a sátram állt. – Egészen pontosan itt.
Ő is elmosolyodott ezen.
– Jó emberek – intett Katica felé –, ám azzal megleptél, hogy
ők mentették meg az életed.
– Pedig így volt. Azóta minden más lett – mondtam kissé
komolyabban.
– Honnan jöttél ide?
– Messziről – sóhajtottam egy nagyot –, ahol egészen más
életem volt. De az a múlt. Én előre tekintek.
– És mit látsz? – kérdezte nagyon kedvesen, majd kortyintott a
borából.
– Utazást.
– Elvágysz innen? Oly rossz a házamban?
– Elvágyódom – mondtam az igazat. – De ne féljen, nincs hova
mennem. Az édesanyja számíthat rám. Itt nem bírnám ki a telet
– mutattam a sátorra. – Tudom, hogy szerencsés vagyok, hogy
magukhoz kerültem.
– Tán a könyvek hiányoznak? Azon könnyen segíthetek.
Erre nem tudtam gyorsan válaszolni. Vágytam rá, hogy minél
kevesebbet kelljen hazudnom neki.
– A férjedet senki nem tudja feltámasztani – jegyezte meg
komoran. Majd nekem szegezte a kérdést: – Miatta búsulsz?
– Nem.
Ahogy ezt a szót kimondtam, megváltozott az ábrázata.
Esküdni mertem volna, hogy egy pillanatra felragyogott az arca,
de fékezte a vonásait. Talán egyszerűbb lett volna, ha mást
válaszolok. De én ezt válaszoltam.
– Emlékszik, amikor franciául olvasott nekem? – kérdeztem. –
Na, oda vágyom. Olyan földre, olyan országba vágyom, ahol
ebben hisznek.
– Neked adom azt a kéziratot.
– Nem is tudom elolvasni.
– Mondanám, hogy felolvasom – ajánlotta, miközben
megjelent az arcán az ismerős, ellenállhatatlan vigyor.
Az a szemtelen mosolya, Istenem! A szépség is óriási
szabadság ám!
– De tudom, hogy úgyis nemet mondanál. Már csak illemből is
– folytatta már vidáman.
– Akkor ne is mondja – feleltem, de nem bírtam megállni,
hogy ne viszonozzam derűjét.
– Télen is maradhatsz nálam – fordította komolyra a szót. – A
hideg közeledtével anyám visszatér Vázsonyba, de a háznál
bőven akad munka.
– Köszönöm.

Annyi mindent összehordtak erről a rendszerről a történelem

tankönyvekben, holott ebben a korban sem volt egyforma
minden ember. A földesurak és a parasztok között éppúgy
találtam ilyet is és olyat is. Mihály jobbágyai szerencsések
voltak, mert az összes földesúrnál kevesebbet kért a robotból,
nem szedte el a halásztól a halakat, és nem várta el az
ajándékot. Most már teljesen felfogtam, hogy ő sem tehet róla,
hogy nemesnek született, és beláttam, hogy sokszor voltam vele
igazságtalan, csak mert az egész rendszerrel szembeni
ellenszenvemet felé fordítottam. Azért is őt okoltam, hogy
tetszett, és azért különösen haragudtam magamra, hogy
megcsókoltam. Nem kellett volna csodálkoznom, hogy többet
akart, hiszen melyik férfi ne próbálná ágyba vinni a nőt, aki a
semmiből megcsókolja?
– Szeretek veled lenni, Anna!
– Kezdi? – kérdeztem, és megriadtam az őszinteségtől.
Ez a mondata olyan nagy hatással volt rám, hogy azonnal
nyelnem kellett, és a vérnyomásom is az egekbe szökött.
– Nem. Folytatnám. – Elkomolyodott.
– Én nem szeretném.
– Tán rosszul bánok veled?
– Nem. De… – hebegtem, és ebben a pillanatban rádöbbentem
a nagy ellentmondásra, miszerint ha az én világomban volnánk,
akkor már rég az övé lettem volna. Ezen nincs mit szépíteni. És
ott egyáltalán nem a szándékai mélységét firtatnám. Bezzeg a
tizennyolcadik században nemet mondtam, mivel egyértelmű
volt, hogy nem akar tőlem komolyabb dolgot. Ezek szerint
engem is a környezet és az éppen aktuális kultúra és
szokásrendszer határoz meg? Vajon, ha megkérné a kezemet,
akkor azonnal lefeküdnék vele? Miközben napfordulókor képes
lennék faképnél hagyni, és hazamenni? Sosem voltam az
erkölcs szobra, de Mihállyal kapcsolatban valamit másképp
éreztem.
Figyelte az arcomat és minden rezdülésemet. Nehezen
válaszoltam neki.
 – Nem fél, hogy a pokolra jut ezekért? – kérdeztem komolyan.
– Hisz Isten mindent lát.
– Te tán ettől félsz? Mert szerintem Isten nem ér rá ezzel
foglalkozni.
– Megsült a hal – kiabálta felénk Katica. – A nyársakat is
megraktam már.
Örültem, hogy vége szakadt ennek a beszélgetésnek. A
vacsora kellemes hangulatban telt, sokat ittam, pedig igazán
nem volt rám jellemző.
– Végre, kiskácsa! – biztatott István, miközben kitöltötte a
boromat. – Ugye finomabb, mint az a sok víz! Csakhogy megjött
az eszed!
Majd el is mesélte a többieknek, hogy túl sok vizet iszom,
ráadásul megesik, hogy langyosan. Kellett egy magyarázat az
állandó vízforralásra, így arra hivatkoztam, hogy érzékeny a
torkom.
– És hát a fürdőzésről, az állandó mosakodásról ne is
beszéljünk – tréfálkozott tovább István.
– Én láttam úszni is – csatlakozott derűsen Mihály.
– Tényleg vízicsirke – bólogatott Katica is.
– Ez a bor finomabb, mint a víz – mondtam Istvánnak. – De a
víz jót tesz a szememnek – folytattam huncutul, amire ő csak
kérdőn bámult. Nem értette a viccemet.
– A víztől sosincs kettős látásunk – csapta le Ostor a labdát.
Őszintén meglepett, hogy volt humora.
Sokat ittunk, ráadásul vasárnap volt, ennek ellenére ráérősen
énekelgettünk a tűznél. Ekkor kaptam az időutazásom egyik
legszebb ajándékát: a végtelenül csillagos égbolt alatt
népdalokat énekelve azokkal, akiket szeretek. Egyszerűen
boldog voltam. Ostor is énekelt, méghozzá úgy, hogy abba
megszakadt a szívem, tőle megtanultam, hogy mi is az a
siratódal.
A tűz mellett mindig minden kicsit más, így volt ez akkor is:
Mihály arca a lángok fényében jobban megbabonázott, mint
eddig, villogó szemével elvarázsolt. Figyelt minden egyes szóra,
ami elhagyta a számat, és érdekelte az összes apróság, ami
kiderült rólam. Mindenről várta a véleményemet, és ügyelt
saját mondandójára is: gondosan megválogatta szavait, nehogy
valamivel kedvemet szegje.
Végül Ostor állt fel, mint ünneprontó, és emlékeztetett a
másnapra.
– Korán lesz a holnap, és Kata nem lesz veled kíméletes –
mondta nekem.
– Ha rájön, hogy mulatoztam, Tihanyba küld vízért is –
vihogtam.
Ezen Mihály meglepődött.
– Ilyen az az asszony? Velem szerény és szótlan.
Ostor hangosan felnevetett.
– Ő Klára asszony szeme és füle. Kata pletykás egy némber,
tavasszal, mikor hazajöttünk, nekem is dirigálni óhajtott.
Mihály ezen végképp elcsodálkozott, ám mulattatta az eset,
amire mellesleg én is kíváncsi voltam.
– Állandóan azt tudakolta, hol jártam, vagy hova kísértem az
úrfit. Folyton azt károgta, hogy Klára asszony beszámolót kér, és
nem akar rossz életű embert a házba – mesélte Ostor.
– Mire te?
 – Majdnem megpofoztam, úgy elhajtottam. Gézát pedig
figyelmeztettem, hogy megcsapom a nejét, ha még egyszer
leskelődik az én ablakomnál.
– A dolgát jól végzi – tettem hozzá gyorsan, mert éreztem,
nem szabad őt így szapulnunk.
– Nem lop, és hűséges a tekintetes asszonyhoz – dünnyögte
Ostor is.
Amikor elköszöntünk, nyomban tudatosult bennem, hogy
Mihállyal kettesben utazok majd. Biztosra vettem, hogy
ahelyett, hogy a lovakat hajtaná, inkább rám akar vadászni.
Nem tévedtem, azonnal a közepébe vágott.
– Most nem tudsz faképnél hagyni – mondta csipkelődve,
miközben lehuppant mellém.
– Ennek az útnak is vége lesz egyszer.
– Ennyire nem élvezed a társaságomat?
– Élvezem a társaságát.
– A Csákynál mégis akkora ívben kerültél, mintha nyavalyám
lenne.
– Ne panaszkodjon, feltalálja magát nélkülem is.
– Ezt hogy érted?
– Maga egy gazdag nemesember. Ráadásul tiszti ranggal.
Találjon magának valakit!
– Találtam. Almássy Annát – vigyorgott ismét.
– Keressen mást.
– És milyet? Milyen való hozzám?
Néma maradtam. Ő folytatta.
– Nekem ne adj tanácsokat! Fogalmad sincs, mit akarsz. Én
legalább tudom.
 – Nehogy nekem újra a csókkal jöjjön – csattantam fel. – Azt
szeretném, hogy ne tegye nekem a szépet. Eddig is megvolt
nélkülem. Azt is tudom, hogy az éjszakákat gyakran házon kívül
tölti. Van hova bújnia, menjen hát oda.
– Féltékeny vagy.
– Felőlem azt tesz, amit akar.
Egy ideig nem válaszolt.
– Miért kerülsz ennyire? – kérdezte aztán a legkedvesebb
hangján.
– Csak mert ez a legokosabb döntés – mondtam meg az igazat.
– Számomra.
– Valóban a legokosabb? – kérdezte olyan mosollyal, ami
fegyvernek minősült ellenem.
– Igen – vágtam rá, és elfordultam.
Mikor megérkeztünk, segített leszállni, majd elindult velem a
kisház felé. Megtorpantam.
– Minek jön velem?
– Csak elkísérlek – válaszolta kedves arccal, de nem állt meg.
– Szükségtelen – vetettem oda.
Erre megállt, és felém fordult.
– Szeretek veled lenni.
– Kérem, ezt hagyja abba!
– Bizonyosan ezt akarod? – Aranyló szemével a tekintetemet
fürkészte.
Vannak az életben pillanatok, amik jobban számítanak, mert
mások, mint a többi: fordítanak a sorsunkon, és valami
elkezdődik, vagy éppenséggel lezárul. Az a legkülönösebb
bennük, hogy az ember pontosan tudja, mikor érkezett el egy
ilyen ponthoz.
– Bizonyosan – válaszoltam.
Oroszy Mihály rezzenéstelen arccal állt, és semmit nem
válaszolt, csak bólintott. Én pedig lehajtott fejjel elindultam a
kisház felé, ezzel hátat fordítva neki, és az igazságnak.
 ÚRNAK SZÜLETNI KELL

Klára asszony vacsoravendégeket várt, ezért tíz főre kérte a

terítést. Mihály azon az estén sem volt a háznál, talán a
fürdőnél lehetett. Alig járt haza, és ha meg is jött, akkor se
vettem észre. Szinte sosem láttam. Kivéve egyszer, amikor a
lovára ült fel éppen, de gyorsan távozott. Békén hagyott, ahogy
kértem.
Elégedettnek kellett volna lennem, de egyáltalán nem voltam
az, és a napok csak peregtek, az idő haladt – ami ugyan nekem
dolgozott –, de az eseménytelenség és a sivárság apránként
elvette az életkedvemet. Nem siettem semmivel, a munkát
alaposan, de sokkal lassabban végeztem, mint eddig. Nem
igyekeztem, hiszen nem volt mit várnom, és az órák úgy
egybefolytak, hogy néha meglepődve tapasztaltam, a nap rég
lement, miközben velem semmi említésre méltó nem történt.
Feladataim szüntelen ismétlődtek, kialakult egy unalmasan
egyhangú körforgás, amelyet kizárólag Vicával való
beszélgetéseim törtek meg. Vasárnap Katica, hétköznap Vica
volt az egyetlen okom a jókedvre. Ekkor már úgy gondoltam,
hogy a rendőrség felhagyott az intenzív kutatással, eltűnésem
egy megoldatlan ügy lett, egyre kevesebb eséllyel a sikerre.
Szüleimmel biztosan közölték, nem árt szembenézni a
lehetőséggel, hogy halott vagyok. Persze nem ilyen szavakkal,
hanem statisztikai adatokra hivatkozva tájékoztatják őket a
tényekről, hogy az eltűntek hány százaléka, hány napon belül
jelentkezik. Vagy nem. Láttam magam előtt, ahogy a családom
összeomlik a hírre, hogy megtalálásom esélye radikálisan
csökkent, és feltehetőleg azért nem adok hírt magamról, mert
tragikus események történhettek velem – esetleg
bűncselekmény áldozatává váltam… Dühített, hogy az
időutazás, mint olyan és mint az igazság, egyetlen épeszű
ember fejében sem fog megfordulni. Voltak percek, amikor a
tehetetlenségtől ordítani tudtam volna, de ezt sem tehettem.
Magányos óráimban írtam. El akartam mesélni, mi történt
velem 1763-ban. Mihályról is írtam, hiszen a történetem része
volt, mi több, ekkor már nem tudtam kiverni a fejemből. Sokkal
többet gondoltam rá, mint szerettem volna. Bár a téli
napfordulóra összpontosítottam, képzeletemben szüntelenül
feltűnt az arca. Napközben gyorsabban telt az idő, mert lefoglalt
a munka, ám az esték rám nehezedtek. Képtelen voltam
irányítani a gondolataimat, a lefekvéshez készülődést már
önvédelemből elhúztam, hogy minél fáradtabban bújjak ágyba,
és ne maradjon energiám gondolkodni. Volt, hogy este hoztam a
vizet, hogy fizikailag még jobban lemerüljek, vagy
félhomályban takarítottam, de az is megesett, hogy a
levendulapárnámat szagolgatva próbáltam álomba merülni.
Mindenféle praktikát kipróbáltam a gyors elalvás érdekében, de
nem jártam sikerrel. Legtöbbször ébren forgolódtam, és kínzó
órák múltán jött csak álom a szememre. Idővel szabályosan
tartottam az estéktől, mert egyre többet gondoltam arra, akire
nem akartam: Oroszy Mihályra.
Gondolataimtól álmomban sem szabadulhattam, olyankor
pedig bűntudattal indult a másnap. Tehát hiába nem szólt
hozzám, és még csak nem is láttam őt, akkor is velem volt. Ott
volt a szoknyám ráncában, a szobám sarkaiban, a nehéz
sóhajokban, és minden egyes lélegzetvételemben. Magam előtt
is szégyelltem, hogy ennyire vonzódom hozzá, de egyszerűen
nem szabadulhattam ettől az érzéstől.
Egyik este keservesen sírtam, és szerettem volna azt hinni,
hogy azért hullajtom a könnyeimet, mert itt rekedtem. Halkan
szipogtam, nehogy Vica észrevegye, mégis egy egész vászon
törölközőt telezokogtam. Miután lassan lenyugodtam, elnéztem
a kék csíkos anyagot, és a papír zsebkendők jutottak eszembe,
melyeken más esetben a szemfestékem nyoma feketéllene.
Első lépésként szembesítettem magam az igazsággal: igaz,
elsőre nem tudtam, hogy pontosan miért is sírtam, de azt
sejtettem, hogy érdemben nem segít, így abbahagytam a bőgést.
Sorban haladtam. Egyrészt elfáradtam az örökös
készenlétben, mert az agyam sosem pihent, nehogy egy
banánhéjon elhasaljak. Szorongást diagnosztizáltam magamon,
méghozzá generálszorongást – erről egyszer olvastam egy
fogászati váróban.
Másrészt nem csak a családom miatt keseredtem el – persze,
ők is nagyon hiányoztak, de nem miattuk sírtam. Hanem Oroszy
Mihály miatt.
Annyira lüktető és intenzív minden, ami vele kapcsolatos.
 Elfogadtam, hogy mindent összevetve a rosszkedv teljesen
természetes az esetemben, és amint hazatérek, elmúlik, ez
pedig csak egy rossz álom lesz.
Hirtelen fájón mart belém a zene hiánya. Otthon a
zenehallgatás mindig segített: itt rettenetesen hiányoztak az
ismerős dallamok. Az Ain’t No Sunshine című dal jutott
eszembe, azt dúdoltam halkan, lábammal pedig a ritmust
doboltam, miközben behunyt szemem előtt láttam Bill Witherst
a narancssárga garbójában, ahogy gitározva énekel. Így
aludtam el. Csodásat álmodtam éjjel: hazajutottam, és boldog
voltam; meglehetősen valóságosnak tűnt, kivéve azt, hogy
Oroszy Mihály is velem volt…

Éppen végeztünk az edények elmosogatásával, mikor megjelent

Kata.
– A tekintetes asszony hívat, a szalonban várnak.
– Engem? – értetlenkedtem.
– Eridj! Ne várakoztasd őket!
Tüstént megtöröltem a kezem, és szaladtam. Az ajtó előtt
kifújtam magam, és halkan bekopogtam.
– Gyere! – hallottam Klára asszony hangját.
Amint beléptem, minden tekintet rám szegeződött, amitől
nyomban zavarba jöttem.
Az este egyik legfontosabb vendége gróf Esterházy Ferenc
kancellár volt, és a levelezésekből tudtam, hogy a Batthyány
család is tiszteletét tette – őket is beazonosítottam. Az
említetteken kívül a Varga és a Mórocza nemesi családok tagjai
voltak jelen.
 Kuncogtak és sutyorogtak.
– Anna, vedd le a Bibliát! – utasított Klára asszony a
könyvespolc felé intve.
A vendégek szerte ültek a szalonban, de mind engem
bámultak.
Szófogadóan odamentem a polchoz, és megfogtam a könyvet.
Rájöttem, hogy miért hívatott: olvastatni akart velem.
– Parancsoljon! – Azzal átnyújtottam a kötetet.
– A kancellár úrhoz vidd! – kérte kedvesen. – Hadd válasszon
ma ő neked.
Esterházy kancellár ráérősen lapozgatta a Bibliát, és olyan
sokáig keresgélt benne, hogy egy idő után a többi vendég
tréfálkozva sürgette.
– Ezt a mondatot olvasd – mondta, és piros, vizenyős ujjával
olyan erősen mutatott a sorra, hogy belefehéredett a körme.
Átvettem a könyvet és belekezdtem.
– „Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne
hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal,
és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket!”
Erre mindenki felkacagott, míg én csak álltam. Szótlanul
néztem őket – csak nevetgéltek egymás között, rajtam derültek.
– És vajon érti is, amit olvas? – kérdezte az egyik nő
kényeskedve, mintha ott sem lennék.
A kancellár éppen egy süteménybe harapott, feltartott ujjával
jelezte, hogy mindjárt válaszol.
– Nem úgy tűnik – mondta még teli szájjal, és kirántotta a
kezemből a Bibliát. – Nemzetes és tekintetes asszonyom, legyen
óvatos az ilyen dolgokkal. Nem parasztnak való az olvasás, csak
összezavarodik tőle.
– Milyen fehér foga van ennek, Klára – selypítette irigykedve
egy zöld ruhás, középkorú, sovány nő. – Ennek biztos nem
büdös a szája. Az egyik szolgám olyan, hogy tudom, mikor lép a
szobába. Már az ajtóból megérzem a szájszagát. – És
grimaszolva megrázta függőleges ráncokkal tarkított, lógó arcát.
– Alázatos teremtés, de elviselhetetlen. Még beszélnie sem kell.
Az is undorító, ha csak levegőt vesz.
– Én válogatós vagyok, bevallom – csatlakozott a
beszélgetésbe egy másik, bíbor ruhás asszony is. – Az asztal
közelébe csak azokat engedem, akiktől nem megy el az
étvágyam. És kevés ilyen van. Meg kell őket becsülni.
A sovány, méregzöld ruhás nő időközben megindult felém.
– Mutasd csak a fogaidat! – Azzal megfogta az arcomat, és
közelről szemügyre vette az egész fogsoromat.
Teljes valómmal átéltem az osztályrendszer lényegét, a
szolgaságom kézzelfogható valósággá vált a markában.
Vizslatott, mintha csak egy elektronikai cikk lennék egy
műszaki áruház kínálatában, és úgy forgatta a fejemet az
államnál fogva, mintha én azt nem is érezném. Abban a
pillanatban elhittem magamról, hogy szolga vagyok, és vágytam
is a szolgák közé. Féltem a vendégek között egyedül.
– Érted, amit olvastál? – szólított meg a kancellár.
– Értem – mondtam a semmibe bámulva.
– Mit jelent?
– Mindenkinek azt adjuk, ami neki való.
– Wirklich! – ismerte el, és a többiek felé fordulva
megjegyezte: – Felülmúlta a várakozásaimat. Ki tanított ezekre?
– kérdezte undorral a hangjában.
– A néhai férjem.
– Minek tanított olvasni téged? – Indokolatlanul lassan
beszélt, és lila ajkaival minden szót látványosan artikulált. – Mi
hasznod neked ebből?
Kényelmetlenül éreztem magam, kis híján elájultam.
– Elmehetek? – könyörgően Klára asszony felé fordultam, aki
rövid bólintással el is bocsátott. Megkönnyebbülten tettem egy
lépést kifelé indulva, de az egyik férfi utánam szólt.
– Milyen udvariatlan jószág. Nem válaszolsz a kancellárnak?
Megszólítottak, meg kellett fordulnom és választ kellett
adnom. A kérdés feltevőjét is láttam: nagy, fekete bajszú
nemesember volt.
– Mit képzelsz magadról, te szuka? – A többiekhez fordult. –
Ezért nem szabad ezekkel érintkezni. Az a különc Csáky gróf
csak tönkreteszi a munkánkat. Elrontja ezeket.
Álltam velük szemben, de már nem egy ijedt szolgálóként.
Minden tagomat elöntötte a harag. Ekkor elértem a
tűrésküszöböm határát. Hiába akartam uralkodni magamon,
tovább nem ment. Önkéntelenül tettem felé egy lépést.
– Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is
tegyétek velük! – sziszegtem. – Ez is törvény. Máté evangéliuma,
ha nem ismerné. – Ez a mondat volt a következő a kancellár
által kiválasztott sor után.
Egy pillanattal később már csak a fájdalmat éreztem.
A nemes pofon csapott, de akkora erővel, hogy a szám
azonnal felrepedt. Esélyem sem volt felocsúdni, mert mielőtt
felnézhettem volna, újra ütött, de már ököllel. A fejemre is
jutott egy nagy csapás, beleremegett az agyvelőm, az orromból
vér spriccelt.
Estemben megfordultam, a férfi a hátamra vágott. A vér
hátracsorgott a torkomra, amitől köhögnöm kellett.
Az asszonyok arcát csak egy pillanatra láttam: rémület és
sajnálat tükröződött a szemükben, de inkább elfordították a
fejüket. A férfiak pedig rezzenéstelen arccal nézték a jelenetet,
eszük ágában se volt beleavatkozni vagy megfékezni.
Nem védekeztem. Vártam, hogy kitombolja magát,
bizakodtam, hogy mindjárt abbahagyja.
Tévedtem. Nem állt le.
– Engedetlen némber! A férjednek nem olvasásra kellett
volna megtanítania, hanem kezességre – vicsorogta, és a
hajamnál fogva megragadott. – Alázatra, engedelmességre. Nem
lóval kell az ilyet jutalmazni, hanem bottal!
A kancellár elé vonszolt, majd térde lökött.
– Válaszolj, te asszony! Kérdezett a magyar udvari főkancellár
– ordította, miközben fröcsögött a nyála.
– Lehet, hogy már kiverted az okos fejéből a kérdést, és nem
emlékszik – szólt közbe egy férfihang, amin ismét nevettek.
A főkancellár csizmáját néztem. Pontosan emlékeztem a
kérdésre.
Az olvasásból mi a hasznom? Az, hogy tudom, hogy erre nincs
semmiféle Isten adta jogotok. Szemét mocskok! A születését senki
nem választhatja meg, de a tetteiért viszont felelni fog. Remélem,
van pokol, és ti oda juttok.
Nem válaszoltam semmit.
Korábbi szavaim súlyát szó szerint a bőrömön éreztem, és
nagyon fájt. Tudtam, hogy csak rosszat válaszolhatok, így
hallgattam, mire a férfi még jobban ordított, és ismét megütött.
A következő pillanatban feltépték az ajtót.
Ostort még láttam, de forgott velem az egész szoba.
– Ki vagy te? – kérdezte tőle erősen szuszogva a bajszos.
Hallottam saját koponyám koppanását a padlón, amikor
eldőltem.
– Elég legyen ebből – szólt a kancellár. – Megkapta a magáét,
vidd ki!
Ostor arca közeledett, nyúlni akartam felé, de a vállam olyan
zsibbadt volt, hogy nem éreztem a karomat.
Agyonvertek.
– Ami nem hajlik, az törik – hallottam a kancellár hangját
távolabbról.
Az utolsó pillanatok, amikre még tisztán emlékeztem, hogy
Ostor egy legénynek ordított szekérért, és Géza aggodalmas
arcát is felfedeztem a lovak körül.
A többi homályba veszett.
Később előtörtek olyan emlékek, hogy a sötét éjszakában
feküdtem a szekér hátuljában, egy pokróccal betakarva, és
minden döccenésre fájdalom nyilallt a tagjaimba, miközben
egyfolytában rázott a hideg.
Ostor akkor először beszélt hozzám: a bécsi Theresianumról
mesélt, és az óriási lovardáról. Hallgattam egy darabig,
miközben a csillagokat bámultam, aztán elájultam.
 JOBB FÉLNI, MINT MEGIJEDNI

Katica mosolygó arcára eszméltem, a kezemet simogatta.

– Semmi baj, lelkem, minden rendben lesz.
Meg akartam szólalni, de képtelen voltam, csak kapkodtam a
levegőt.
– Jól ellátták a bajodat, kisangyalom – sóhajtotta kedvesen,
majd tüsténkedett, és egy kendővel tért vissza, hogy óvatoson
felitassa a vért kicserepesedett ajkamról. – Felgyógyulsz hamar.
A főfájásra hozok borogatást – vigasztalt kedvesen. – Addig
valakit ideküldök magam helyett.
Mihály jelent meg az ajtóban. Szeme alatt sötét karikák
éktelenkedtek, arca nyúzottnak tűnt. Leült az ágyam mellé egy
sámlira.
– Remélem, jobban vagy! – mondta. – Ha ott lettem volna, ez
nem történik meg. Ha aznap…
Intettem, hogy hagyja abba. Nem volt kedvem beszélgetni,
alig bírtam levegőt venni, csak elfordítottam a fejemet.
Gyűlöltem a világot, gyűlöltem 1763-at.
Mihály néhány percig még nem mozdult, de rá sem néztem,
míg Katica vissza nem tért.
 Kedves hangon elköszönt. Visszanézett az ajtóból, akkor
találkozott a pillantásunk. Talán látta, hogy a szemem megtelt
könnyel, de szerencsére csak akkor tört el a mécses, amikor
már kiment. Alig tudtam abbahagyni a sírást.
– A kutya meg az úr – szisszent fel Katica az ajtóhoz tartva –,
csak az nem teszi be az ajtót.

Az arácsi kunyhóban és a patakocskám mellett napról napra

erősebb lettem. A szeretet meggyógyított. Istvántól azt is
tudtam, hogy Mihály mindennap személyesen érdeklődött az
állapotom felől. Katica meggyőzött, hogy vissza kell térnem, de
csak miután Oroszy Mihály garantálta Istvánnak, hogy az
ügyem nem kerül az úriszék elé.
Sokat gondolkodtam a történteken. Az igaz, hogy nem bírtam
lakatot tenni a számra, de egy ilyen verésre akkor sincs
mentség. A magas rangú főúr jelenléte lázba hozta a
nemesurakat, mert mindenki bizonyítani kívánta
rátermettségét a kancellár előtt. Klára asszony az írástudó
cseléddel akart villogni, bántalmazóm pedig kapott az alkalmon
és bemutatta, hogy milyen az igazi férfi: keménykezű,
határozott és tiszteletet parancsoló.
Gyáva, agresszív és gyenge jellem.
– Az Oroszy Mihály szeret téged – mondta Katica.
– Csak szeretne az ágyamba bújni.
– Azt is biztos szeretne.
– Nincs kedvem visszamenni oda.
– Visszamész – mondta szigorúan. – Mihály többé nem fogja
hagyni, hogy bajod essék.
 – Ki vert agyon? – kérdeztem Katicát.
– A neve Ghéczy Kálmán. Vámosi nemesember.
Rájöttem, miért tűnt ismerősnek. Hallottam már a nevet: az ő
fia verte láncra azt a jobbágyfiút és sétáltatta, mint egy kutyát.
Ugyanazt a kegyetlenséget láttam a szemükben – az alma nem
esett messze a fájától.

Az erdőből éppen hazafelé tartottunk, amikor megpillantottam

Mihályt a házunk előtt, kezében a kantárral. Erdőszépe egy
fűcsomót rágcsált mellette békésen.
– Szeretném, hogy tudd, visszavárunk – vágott a közepébe.
– Csak maga vár vissza.
– Édesanyám is örülne.
– Valóban?
– Nem az a fajta, aki könnyen beismeri, ha téved. De
visszavár.
– Miben tévedett az édesanyja? – fordultam felé, miközben
befelé tartottunk az udvarban.
– Hogy cirkuszi mutatványt csinált belőled – mondta haragos
szemmel. – Ott volt az első hiba. De a továbbiakkal is pontosan
tisztában vagyok. Kikérdeztem mindenkit, aki a közelben volt.
– Miért? Tán az édesanyja nem mondta volna el az igazat? –
szúrtam oda.
– Elfogult – közölte tényként. – És én az igazat akartam!
– Mi az igazság? – kérdeztem, inkább a patak irányába
beszélve, de ő maga felé fordított, hogy a szemébe nézzek.
– A nagy igazságokat csak Isten tudja. Amit én, Oroszy Mihály
tudok és vallok előtted, és az összes nemesember előtt, hogy a
műveltség erény. A pallérozottság nem lehet gúnynak tárgya.
Származástól függetlenül okítani kellene minden embert.
– A verést, amit kaptam, megilletett? – kérdeztem egyenesen.
– Nem.
Már majdnem megkönnyebbültem, de folytatta.
– Egy szolga engedelmességgel tartozik az urának – mondta a
szemembe nézve. – De az a mocsok Ghéczy önkényesen
büntetett meg. És az anyám nem ellenkezett. Az egyiket a
brutalitásért vetem meg, a másikat gyávának tartom. Ami téged
illet, tiszteletlen voltál. A tiszteletlenségért pedig kijár a feddés.
Higgadtan akartam értékelni az elhangzottakat – ennyit azért
még én is tanultam a verésből. Így figyelmeztettem magamat
arra, hogy próbáljak ebben a korban gondolkodni, és ne
feledjem, hogy valószínűleg 2277 nekem is tartogatna
újdonságokat.
Csak abból tudunk kiindulni, amibe beleszületünk. Bár
lehetséges lassú lépésekkel távolodni a hibás eszméktől, nem
várhatom el tőle, hogy kétszázötvenhét évnyi emberi jogi fejlődést
ugorjon.
Haladó gondolkodásúnak tartottam Mihályt, és abban is
teljesen biztos voltam, hogy tényleg komolyan mondja, amiket
eddig kijelentett.
– Akkor most feddésre számíthatok? Az következik? –
kérdeztem szomorúan.
– Nem, Anna! Semmi ilyen nem következik – mondta
meglepődve, és átölelt.
A fejemet gondolkodás nélkül a mellkasára hajtottam – akkor
tudatosult bennem, hogy mennyire vágytam rá: az érintésére,
az ölelésére, a haja illatára. Ez volt az a pillanat, amikor
önmagam előtt is világossá vált, hogy erre a férfiara vágyom, és
nem számít, hogy eredetileg mit terveztem, mik voltak a
céljaim.
Nem érdekelt, hogy itt, 1763-ban egy földönfutó senki vagyok.
Az egyetlen vágyam az volt, hogy ez férfi a karjaiban tartson.
Én, a balatonfüredi Almássy Anna, akit 2020-ban valószínűleg
eltűntnek vagy halottnak hisznek, nagyon is éltem.
Beleszerettem nemes Oroszy Mihályba, egy tizennyolcadik
századi földesúrba, és mindezt az Úr 1763. évében. Nem
akartam tovább kutatni az okokat, hanem egyszerűen
elfogadtam a sorsomat, és élni akartam. Élni – akár 1763-ban is.
Hallgattam Mihály szívdobogását, és semmi másra nem
figyeltem.
– A büntetésedet már megkaptad. És nem kesztyűs kézzel –
folytatta egyre dühösebben. – Ha Gergely nem érkezik oda
időben, talán… – nem fejezte be a mondatot, de az izmai
megfeszültek a haragtól. Elmerültem az ölelésében,
lecsendesedtem, megnyugtatott. Karjaiban megpihent a lelkem.
– Világossá tettem mindenki számára, hogy ezentúl csak én
gyakorolhatom a hatalmat feletted – jegyezte meg a hátamat
simogatva.
– Magának lesz joga megverni?
Elhúzódtam tőle, mert ezt tisztáznunk kellett.
– Ezzel tudlak megvédeni – mondta, majd nyomban
visszahúzott magához.
Akkor, ez a mondat elég volt nekem. Visszahajtottam fejem a
mellkasára. Egy darabig csak öleltük egymást, majd
megmozdítottam a kezemet a hátán.
Azonnal összerezzent.
Jóleső érzéssel töltött el, hogy ilyen hatással vagyok rá.
Finoman simogattam, fülemet még szorosabban a mellkasára
tapasztottam. Hallani akartam, hogy zakatol a szíve.
Megéreztem a hajamban forró leheletét, és ettől már az én
szívem is a torkomban dobogott.
Kezét lecsúsztatta a derekamra.
– Anna – suttogta a hajamba, amibe azonnal beleremegtem.
Még szorosabban simultam hozzá, fülem a szájához ért, és
éreztem, ahogy sóhajt. Amennyire csak tudtam, közelebb
bújtam, és azt akartam, hogy ez az érzés soha ne érjen véget. Ha
tudtam volna, itt megállítottam volna az időt – örökre.
– Annyira kívánlak! – folytatta, miközben szája
megcsiklandozta a fülemet.
– Én is – néztem a szemébe mosolyogva, és karjaimat
simogatón a nyaka köré fontam.
Megcsókolt. De ez más volt, mint az első csókunk.
Nem éhes és erőszakos csók volt, éreztem az önuralmat.
A nyakamra is puha csókokat lehelt, mire válaszul apró
sóhajok törtek fel belőlem.
– Visszajössz? – kérdezte kedvesen, gyengéden megsimítva
arcomat.
Bármit megígértem volna akkor.
– Vissza – suttogtam.
Számra tapasztotta a száját és újra megcsókolt, egyre
birtoklóbban, mint aki helyben fel akar falni. Katica látványa
vetett véget a jelenetnek – egyikünk sem hallotta közeledni.
Remegő szeme mosolyogva járt ide-oda köztem és Mihály
között.
Ő egy cseppet sem volt zavarban. Elbúcsúzott, és abban
maradtunk, másnap reggel visszatérek hozzá a házba.
Miután Katicával kettesben maradtunk, kihasználtam a
lehetőséget, és vizet melegítettem, hogy a dézsában fürdőzzek
egyet.
– Én is áztattam magam benne, mikor egyedül voltam –
vallotta be nevetve. – Egészen kedvet kaptam tőled.
A közös délutánunk gyorsan eltelt, nevetéssel és
beszélgetéssel töltöttük.
– Szereted? – kérdezte levendulamorzsolás közben.
– Igen.
Széles fogatlan mosolyától könnyűnek tűnt az élet. Igaza volt:
aki szerelmes, az pontosan tudja, hogy az.

A higiéniai szokások 1763-ban merőben lazábbak voltak a

mainál, ahogy persze a nőideál is másképp nézett ki. Katica
nyíltsággal fordult felém: felvilágosított a kor adta szépészeti
lehetőségekről, és mivel az emberi test iránti érdeklődése
fáradhatatlan volt, sokat faggatott a mi női szokásainkról. Egy-
két ötletemet lelkesen át is vette.
Ekkoriban a nők leégették a fekete szőrszálakat, leginkább az
arcról, de gyakran a kézről is. Kezdeti ügyetlenségem ellenére
profivá váltam a tüzes pálcával, és a vékony botocska
segítségével nem több mint öt perc alatt tüntettem el a
lábszőrömet. Ha pedig véletlenül megégettem magam, a patak
jéghideg vizébe dugtam a sajgó területet. Katica elképedt,
amikor a borotvapengéjét elkértem, hogy a hónaljszőrömet
irtsam, de végül már ő is ezt tette – eltanulta tőlem, majd a
levendulát és a rozmaringot is úgy dörzsölte oda, ahogyan
tőlem látta.
Mi nők fehérneműt nem hordtunk, csak szoknyát: egyrészt
egészségtelennek tartották, másrészt a férfi hordta a nadrágot.
A sok alsószoknya miatt a bugyit egyáltalán nem hiányoltam,
legalább könnyen tudtam pisilni. Nagy ritkán, téli fagyokban
használtak csak alsót a nők, de akkor sem mindenki. A vérzés
idejére ágyékkötőt hordtak, de volt, aki ezzel sem élt: annak a
vér a lábán csorgott le a földig. Én ezeken a napokon gyolcsot
kötöttem az alsómba, hogy a vért magába szívja, hasonlóan,
mint egy modern ökobetét.
A fürdővizembe két marék morzsolt levendulát szórtam – ez
volt a wellness. Autentikus tölgyfa dézsában ejtőztem, igaz,
kissé rozoga volt, javításra szorult, már nem olyan jó állapotú,
mint a fürdőkben lévők, de nekem a mennyországot jelentette.
Ami az ökológiai lábnyomunkat illeti: azt a kevéske szemetet,
ami keletkezett, naponta elégettük. Minden jó volt valamire,
nemigen akadtak felesleges holmi. A parasztnak éppen annyija
volt, amennyi szükséges. Vagy kevesebb. Sok helyiség sem volt,
amit takarítani kellett volna. Igaz, padlót sikálni embert próbáló
feladat, de valamiért mégis könnyen megszoktam. Nem
keresgéltem a tárgyak között, minden a szemem előtt volt, és
mindig a helyén, miközben nem rendszereztünk, de mindent
átláttunk.
Miközben a hajamat mostam, Katica mellém lépett.
– Anna! Vigyázzál ám, nehogy teherbe ess!
 Meglepett ezzel a figyelmeztetéssel, de tudtam, hogy
szeretetből mondta, és két nő között, akik látták már egymást
levetkőzve, különben sincsenek tabutémák.
Ismert egy-két növényt, ami elhajtja a magzatot, de volt, hogy
az anya is vele együtt távozott, ezért Katica körültekintésre
intett a témát illetően. A férfi bántalmakról is érzékletes
beszédet tartott, figyelmeztetett a betegségre utaló külső jelekre.
A gondoskodásért hálás voltam, de a szemléletes előadásmód
miatt undorodtam a témától. Szerencsére Mihályt
egészségesnek tartotta – ránézésre. Ez megnyugtatóan hatott
rám, mégis a lelkemre kötötte, hogy a férfiassága egészségéről a
saját szememmel győződjek meg, ha arra kerül sor. Ijesztő volt
hallgatni, de a láthatatlan nemi betegségekre gondolva a
felvilágosítás, amit kaptam, korszerű és hasznos tanács volt.
A tetves és bolhás résznél mégis leállítottam. Eleget tudtam
róluk, mert a bolhát még én sem tudtam elkerülni: a fürdőnél
szerezhettem, és jól összecsipkedték a derekamat. Amikor
felfedeztem, magamból kifordulva hisztériáztam, de Katica és
István jót nevettek rajtam. Csupán néhány csípést szereztem, és
azon kívül, hogy kínzóan viszketett, mást nem okozott, de volt,
aki férget kapott tőle. Engem az élősködő gondolata és az
ellenük való tehetetlenség akkor annyira megrémített, hogy
napokig nem tudtam enni idegességemben. Katicának
elmagyaráztam a járványok terjedését és a bolha szerepét is,
miszerint a feketehalált, vagy más néven pestist is ennek az
aprócska közvetítőnek köszönhették. Az információval kicsit
ráijesztettem, de legalább megértette. Nem lehetett eléggé résen
lenni, a halálnak itt piszok könnyű volt a dolga.
 A tetű mindennapos problémája ellen Katica kencéi
kifejezetten hatásosnak bizonyultak, Vica életét is
megkönnyítettem vele. A szőrzetet rendszeresen vizsgálni
kellett, a nemi szerven is. Drasztikus lépéssel (és Katica
borbélypengéjének segítségével) én biztosra mentem, és
mindennemű lakhatási lehetőségtől megfosztottam az
élősködőket: simára borotváltam magam, ahol csak tudtam.
A legkritikusabban az emberi ürülék kezelését szemléltem.
Gödörbe temették, de sok helyen csak otthagyták, és már a
legyekből tudni lehetett, hol voltak az emberek kedvelt ürítési
helyszínei.
A higiéniai és egészségügyi problémákat leszámítva egészen
megbarátkoztam a világgal.
– Tessék, ebből minden nap egyél egyet – mondta Katica, és
átnyújtott egy vászonzsákot.
– Mi ez? – kérdeztem gyanakvóan.
– Ettől nem lesz gyermeked.
Vegyes érzelmekkel vizsgálgattam a szárított bogyószemeket.
Egyrészt nem hittem a hatékonyságában, másrészt féltem is,
nehogy egészségre ártalmas és mérgező növényt szedjek be.
– Bajod nem lesz tőle, csak a gyermekáldás kerül el – mondta
Katica, mintha meghallotta volna a gondolataimat.
Születésszabályozási módszereivel az életét kockáztatta, mert a
gyermeknemzés elleni praktikákra istenkáromlásként
tekintettek, és számos asszony találta magát máglyán hasonló
bűnért. A gyermekáldás szentnek számított, és a halálozási
számokból kiindulva ez jól is volt, mert csak folyamatos
szüléssel lehetett a korai halandóságot ellensúlyozni. A
feleségek szoptattak vagy terhesek voltak – évtizedekig.
– Köszönöm – mondtam neki hálásan.
– Minden nap egyet, de egy nap se maradjon ki –
figyelmeztetett. Akár a modern fogamzásgátló gyógyszerek:
naponta egy bogyó.
– Mi van az Ambrussal? – váltott témát. – Zsuzsi szája be sem
áll róla. Te mit gondolsz, komoly?
– Zsuzsi bekebelezte – kuncogtam.
– Hála az égnek! – mondta megkönnyebbülten. – Ideje volt
mán.

Már sötétedett, amikor zörgést hallottam a kapu felől. Kisírt

szemű, csúnyácska parasztlány érkezett, aki beszéd közben a
tenyerével takarta el száját.
– Csak egy kicsit meg akartam reszelni – zokogta alig
érthetően –, de eltörtem.
– Mutassad! – Katica gyengéden a lány tenyere után nyúlt,
majd óvatosan megvizsgálta, felhúzta a felső ajkát, hogy lássa a
fogakat.
Hosszában törte ketté a felső jobb frontfogát, és az íny is
bedagadt felette. Barbár módszereket alkalmaztak a nők, a
szépségért messze mentek. Ékes példa volt erre a fogreszelés is,
ami közben gyakran történtek balesetek.
Sajnáltam a leányt, mert első ránézésre is rondácskának tűnt,
hát még a kettétört fogával. István segítségére volt szükség,
olyan csúnya esetnek számított. És egy gyulladt fogba bele is
lehetett halni.
– Mozogsz, mint a tetves bunda! – förmedt rá a sérültre. –
Nyugodtan üljél, ha jót akarsz!
Hosszan tartott a kezelés, és a leány többször felszisszent a
fájdalomtól, de az én elismerésemet kivívta: egy háromlábú
széken végigült egy szájsebészeti kezelést, mozdulatlanul,
mindennemű érzéstelenítő nélkül. Ömlött a vér a szájából,
Katica alig győzte törölgetni.
A leányt kajla és szabálytalan vonásokkal áldotta meg az
Isten, de cserébe mindig talált valami újat rajta az ember, amit
nézegethetett. Rá igaz volt a mondás: olyan csúnya, hogy már
szép.
 KONTRAKTUS

Egy szürke reggelen léptem át újra az Oroszy-birtok kapuját, de

már nem éreztem félelmet vagy izgatottságot. Munkahelyként
tekintettem rá: nem vártam tőle semmit, csak el akartam
viselni. Se jó kedvem nem volt, se rossz – és a nem rossz az már
jó.
A kisház felé sétáltam, amikor megpillantottam Ostort.
Biccentett felém, egy halvány mosolykezdemény jelent meg a
szája csücskében, majd visszament a dolgához.
A szobában minden úgy volt, ahogy hagytam, kivéve egy
papírost, amit gondosan az asztal közepére készítettek.
Ránézésre is látszott, hogy rövid szöveggel íródott. Óvatosan a
kezembe vettem, és finoman végigsimítottam rajta.
Megéreztem, hogy a tinta még nedves.

Megfogadtam Almássy Annát egy évre cselédnek. Bére:

12 Forint.
Füred, 1763. 1. Aug.
nemes Oroszy Mihály, Almássy Anna
A kézírása megmosolyogtatott: elegáns és nyúlánk betűket
formált, míg az aláírását erősen és vastagon jegyezte. Nem
bírtam megállni, kézjegyét kétszer is megsimogatgattam a
papíron.
Mihály kegyének egyértelmű és tiszta megnyilvánulását
tartottam a kezemben, mert ez nem az volt, aminek elsőre
tűnik: nem egy szerződés, vagy pénzösszeg, amit nekem és
értem kínált. Ilyenre szüksége sem lett volna, hiszen egy nő
ágyba cipeléséhez egy földesúr kezében rengeteg egyéb eszköz
állt rendelkezésre – amelyekhez különösképpen nem
szükségeltettek írásos bizonyítékok. A kort a szokások uralták:
földesúri hatalommal, és nem pedig írott szerződésekkel.
Kontraktus – így mondták. Ódzkodtak a papírtól, mert akkor
lehetett volna vitatkozni a jobbággyal is, és nem pedig az
erősebb szava érvényesült volna.
Mihály megtörte a szokásokat ezzel a szerződéssel, és a ritka
kivételnek számító kontraktusos szolgálók sorába emelt engem
is. Nem a jogával élt, hanem szerződést kötött velem. Akár én is
megtehettem volna, hogy nem írom alá, ha úgy tetszik.
Amennyiben a szerződést aláírom, elfogadom, hogy a helyem az ő
házában van, ezentúl szófogadással is neki tartozom, és a
fenyítésemhez is joga van.
A papírt aláírtam.
Vica mosolyogva ugrott a nyakamba, és csak később
könnyezte el magát.
– Azt hittem, halálra vert a Ghéczy.
– Nem vagyok én olyan törékeny – mondtam, és mosolyt
erőltettem az arcomra.
 – Az úrfi úgy jött haza, mint a megsebzett vadkan, még Klára
asszony is belenémult. Lóra pattant, elvágtatott, és napokig nem
állt szóba az anyjával. Ránk uszította a Darna Gergelyt, az meg
kifaggatott minket minden szóról, amit bentről hallottunk.
– Szerencsém volt, hogy a Darna bejött – ismertem el
keserűen.
– Rohant, amint meghallotta az ordítást. A Katát nagyon el is
kapta. Aztán az úrfi is.
– Miért? – csodálkoztam őszintén.
– Amiért végig az ajtóban állt.
– Végül is nem tehetett volna semmit.
– Mindegy – vonta meg Vica a vállát. – Most úgy szól a
parancs, hogy innentől mindenhez Oroszy Mihály engedélye
kell.
– És az úrnő?
– Itt minden a nagyságos úr öröksége – mutatott körbe Vica. –
Az övé a föld, övé a jog. Míg Bécsben volt, addig Klára asszonyra
bízta a birtokát. Most csak nyilvánosan visszavette.

Kint zuhogott az eső. Éppen akkor készültem a gyertyámat

eloltani, amikor az ajtón dörömbölést hallottam. Fegyvert
kerestem, de hirtelen semmi éleset nem találtam. Így a seprűt
tartottam készenlétben, majd résnyire nyitottam az ajtót.
Oroszy Mihály állt csuromvizesen odakint.
Nem szóltam semmit, csak beengedtem, mire ő a kezébe
kapta az arcomat, és vadul megcsókolt. Beljebb tolt, az ajtót is
belökte, de közben egy pillanatra sem eresztett. Türelmetlenül
lökött az ágyra, és kikapcsolta a nadrágját.
 Nem maradtam ott, felugrottam. Az övé akartam lenni – de
úgy, ahogy én akartam. Arcát a tenyerembe vettem, majd a
számhoz húztam, és megcsókoltam.
Tettem egy lépést hátra.
– Vetkőzz le! – tegeztem.
Csodálkozó szemmel nézett rám, de tette, amit mondtam.
Türelmetlenül rángatta le a csizmáját, az ingétől egy
szempillantás alatt szabadult meg.
A nadrággal nem sietett. Engem nézett.
A lélegzetem felgyorsult, a torkom teljesen kiszáradt. Mihály
elképesztően nézett ki ruhátlanul. Férfiasabban, mint
reméltem. Felém lépett, de megálljt intettem, és én is kibújtam a
hálóingemből.
Meztelenül álltunk egymással szemben.
Gyertyafényben a tekintete még vadabbnak tűnt, mellkasa
fel-le ugrált minden egyes lélegzetvételnél, és úgy tűnt, mint aki
a legszívesebben azonnal rám ugrana.
Lassan körbeforgatott.
– Gyere ide! – suttogtam, mikor újra szembe kerültünk
egymással.
Nyomban felkapott az ölébe, én pedig átkaroltam a nyakát, és
lábaimat a dereka köré kulcsoltam. Leheletét először a
kulcscsontomon éreztem meg, majd mindenhol csókolt, ahol
csak ért.
Letett az ágyra, fölém hajolt, és újra megcsókolt.
Utána megragadta a derekamat, lejjebb húzott, és magáévá
tett.
Kimerülten feküdtünk az aprócska ágyban – én inkább
Mihályon –, és mellkasára hajtott fejjel figyeltem, ahogy a szíve
kalapálása lassan lecsendesedik. Némán öleltük egymást.
Egyszer felnéztem az arcára, rám mosolygott és megcsókolta a
fejbúbomat. Utána még egyszer csókot nyomott rá – magától.
Boldogan szenderültem álomba…
Arra ébredtem, hogy óvatosan lefejti magáról a kezemet és
kicsusszan az ágy szélére. Résnyire nyitottam az egyik
szememet. Oroszy Mihály hátát láttam, úgy egy percig
mozdulatlanul ült az ágyon. Mikor megmoccant, azonnal
behunytam a szememet, és úgy tettem, mintha még aludtam
volna. Éreztem a pillantását magamon, és minden erőmre
szükség volt, hogy ütemesen és lassan lélegezzek.
Az arcom fölé hajolt. Éreztem meleg leheletét a bőrömön, de
végül nem csókolt meg. Lopva leselkedtem, miközben
felöltözködött, és éppen csak visszacsuktam a szemem, mire
újra felém fordult.
A szívem dörömbölt a mellkasomban, és alig vártam az ajtó
hangját, hogy végre megmozdulhassak, de Mihály a szoba
közepén állt, és a csendből ítélve nem mozdult. Egy
miatyánknyi ideig hezitált csak, de ezek a másodpercek akkor
végtelennek tűntek, és egyre nehezebben bírtam alvást
színlelni.
Felém tartott, hallottam a hangokból.
A vérnyomásom az egekbe emelkedett.
Majd hirtelen puha csókját éreztem meg az arcomon. Mire
felfogtam, már vége is volt.
Amikor kinyitotta az ajtót, a friss levegő úgy csapott meg,
hogy édes borzongás futott végig rajtam a szívemtől a
kislábujjamig. A nyikorgó ajtócsukódás után elszámoltam még
százig, csak utána mertem kinyitni a szememet.

Miután elment és valamennyire megnyugodtam, vízért

indultam mosakodáshoz.
Épp visszafelé tartottam két vödörrel a kezemben, amikor az
istálló mellett megpillantottam, amint Ostorral beszélget. Ő is
rögtön észrevett.
Áramütésként ért a látvány, az egész testem beleremegett, a
bal kezemben lévő vödörből kiloccsant a víz a szoknyámra. A
tekintete követte a vizet, majd lassan visszatért az arcomra.
Eközben Ostor hol rá, hol rám pillantott, majd visszament az
istállóba.
Farkasszemet néztünk, hasonlóan, mint legutóbb. Mégis
máshogy.
Le akartam tenni a vödröket, de meghallottam a tornác felől
Somogyi hangját, aki Mihálynak kiabált.
A tekintete lassan engedte el az enyémet, majd elindult
barátja felé.
Csak akkor tűnt fel, hogy mennyire reszket a kezem, amikor
egyedül maradtam – alig bírtam tartani a vödröt. Jókedvem lett,
de nem a gyönyörű napsütéstől, és nem is a második reggelitől,
amit Rozitól grátiszban kaptunk. A csókok nyoma égette a
testemet, nehezen bírtam feladataimra koncentrálni, nem a
földön jártam.
– Tessék? – fordultam Vica felé. Nem hallottam a hangját,
fogalmam sem volt, mit mondott.
 – Részleteket akarok. – Vidám arca visszarántott a valóságba,
és boldog voltam, hogy ez nem csak egy álom, majd pillanatnyi
habozás után közelebb hajoltam Vicához:
– Oroszy Mihály – suttogtam –, éjjel kopogott az ajtómon…
Rozi eközben a bandzsa szeme ellenére hajszálpontosan
egyforma darabokra aprózta a húst, és dobálta bele a kondérba.

Az ebéd utáni órákban Klára asszonnyal a postát bontottuk.

– Anyám! – hallottuk Mihály nyugtalan hangját. Gyors
léptekkel közeledett.
Lelkesen felkaptam a fejem és egész felsőtestemmel az ajtó
felé fordultam. Amikor megpillantottam, hosszabban néztem
rá, mint ahogy illett volna. De ahogy meglátott, az ő arca is
megváltozott, a vonásai felengedtek. Ingerült hangulata
tovaszállt, és jókedv csillant meg a szemében, amitől még
jobban felvillanyozódtam. Nehezemre esett ülve maradni.
Minden tagom fészkelődni kívánkozott, a lábamat meg is
mozdítottam, de azért uralkodtam magamon.
– Fiam? – köszörülte meg a torkát Klára asszony.
– Nem találom a Batthyányék levelét – közölte az anyjával,
miközben le sem vette rólam a szemét. Egymásba kapaszkodott
tekintetünk, én sem néztem el máshova. – Pedig tegnap délután
még az asztalomon volt.
– Nálam van – válaszolt az asszony kurtán, összeszorított
szájjal.
– Szabad megtudnom, hogy mégis miért?
– Mivel tegnap délután óta nem hallottam maga felől,
gondoltam, kezembe veszem az ügyet – jegyezte meg Klára
asszony szemrehányóan.
– Erre semmi szükség – válaszolt Mihály olyan hangsúllyal,
amit én soha nem szerettem volna tőle hallani.
Klára asszony is makacs teremtés volt, így juszt is folytatta:
– Valakinek foglalkozni kell velük. Sértés volna, ha nem
rangjukhoz méltó fogadtatásban részesülnek.
Mihály arca elsötétült, megfeszítette az állát, én meg olyan
kényelmetlenül éreztem magamat, hogy a kezemben lévő
meghívóra szegeztem a tekintetemet, amiben egy Chernel nevű
rokon esküvőre invitálta a nemzetes családot.
– Drága anyám! Ez a teher hadd nyomja az én vállamat! Már
itthon vagyok. Nincs ok az aggodalomra, semmi lényeges nem
kerüli el a figyelmemet.
Klára asszony felszegett állal bámulta a kisasztal
csipketerítőjét, és idegesen játszadozott összekulcsolt kezével.
Olyan erősen szorongattam a papírost, hogy a tinta elmosódott
az ujjamtól. Lazítottam a szorításon, majd inkább a térdemre
helyeztem.
– Ki írt? – fordult felém Mihály, és ezzel az új kérdéssel le is
zárta a csörtét.
– Chernel Károly. – Az anyjával éppen egyszerre válaszoltunk
neki.
– Anna! – szólt rám Klára asszony. A többi sértés a torkán
ragadt, mert Mihály megelőzte:
– Ezt a levelet a gondjaidra bízom, anyám.
Majd választ nem várva, sebtében főt hajtott, és távozott.
– Ha már a lábadat nem bírod összezárni, legalább a
szemedet süsd le! – vakkantotta a ház asszonya.
 Annyira boldog voltam, hogy a hangulatomat még ezzel sem
tudta elrontani – egyébként ez volt az első és az utolsó
megjegyzése a fiával való kapcsolatomat illetően.
Késő délután, a munka végeztével bekanyarodtam a kisház
elé, és ott találtam Mihályt. Lezserül a falnak támaszkodva
álldogált, aranyló mézszínű szeme kedvesen csillogott.
– Engem vár? – kérdeztem elkerekedett szemmel, amin
azonnal elmosolyodott.
– Tán baj? Elmenjek? – Közel hajolt hozzám, az arcát az
arcomhoz érintette. – Csak egy szavadba kerül, és már itt sem
vagyok – lehelte a fülembe.
Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de csak egy
kábult sóhajra futotta, miközben álla az enyémet súrolta
csigalassúsággal, a fülemtől a nyakamig. Majd oda-vissza, még
egyszer.
– Be fogsz hívni? Vagy könyörögjek érte?
Beletelt néhány másodpercbe, mire képes voltam
megszólalni:
– Igen.
Puszta jelenléte olyan hatással volt rám, hogy nem ismertem
magamra. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ott
helyben össze ne rogyjak, és képes legyek felnőtt nő módjára
viselkedni.
– Melyik igen? – kérdezte fülig érő vigyorral.
Nem tudtam, mire gondol, és miért kérdezett vissza.
Egyértelműen nem sikerült összeszedni magamat. Zavartan
elkaptam a tekintetemet és a fügebokrot vettem célba, mintha
az érett szemekből kiolvashatnám a helyes választ. Mihály
gyengéden a tenyerébe vette az arcomat, hogy a szemébe
nézzek.
– Szépséges Almássy Anna, be fogsz hívni végre, vagy azt
akarod, hogy könyörögjek érte?
– Igen – böktem ki. – Úgy értem, jöjjön be.
– Tehát nem is akarod, hogy udvaroljak?
– Nem… vagyis de – haraptam az ajkamba.
Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik, rákvörös lehettem.
Nagyot sóhajtottam, de ez sem segített megnyugodni, közben
a hasizmom már fájt a folyamatos feszítéstől. Végül hangosan
nyeltem egy nagyot.
– Menjünk be – mondta, és végigsimított az arccsontomon.
Semmire sem vágytam jobban, mint rá, de képtelen voltam
bármit is mondani, így csak bólintottam.

– Ma is itt van? – szaladt ki a számon leplezetlen örömmel,

mikor megláttam őt a következő délután is a ház előtt.
– Remélem, nem bánod. – Izzó tekintetét az enyémbe fúrta,
amitől azonnal megrészegültem.
– Nem bánom! – vágtam rá talán túl határozottan és túl
gyorsan is, de nem akartam ismét butaságokat válaszolni, így is
szégyenkeztem a múltkori miatt.
– Ezt örömmel hallom – vigyorgott.
Közelebb léptem, hogy én nyissam ki az ajtót, és lépjek be
elsőként, elvégre így illik. Tettem egy lépést a bejárat felé, de
elkapta a derekamat, és száját a számra tapasztotta. Váratlanul
ért a csókja, ezért megilletődötten eltoltam magamtól.
– Mi lesz, ha valaki észrevesz minket?
 – Kitől félsz? – kérdezte, és körbejáratta szemét az udvaron,
majd Ostor háza felé biccentve megjegyezte: – Innen csak
Gergely láthat, tőle pedig nem kell tartanod, mert úgy tud
hallgatni, mint a sír.
Csak majd engem közösítenek ki, és tartanak parázna
némbernek, aztán pellengérre állítanak…
– Vagy tán vársz valakit ide?
– Nem – ráztam a fejem. – Hozzám soha nem jön senki…
Mármint, itt senkit sem ismerek, nincsenek barátaim, meg
rokonaim errefelé, aki esetleg benézne, vagy hozna valamit.
Vártam, hogy mondjon valamit.
Közelebb is lépett és a fülemhez hajolt, mint aki súgni akar
valamit. Behunytam a szemem, és vártam, hogy megszólaljon,
de ehelyett lassan kifújta a levegőt, amitől azonnal libabőrős
lettem a sarkamtól a fejem búbjáig.
– Kérem – sóhajtottam fel remegve –, menjünk be!
Szó nélkül félreállt az ajtóból.
– Minden alkalommal csak még jobban akarlak – mondta
fojtott hangon, miután becsukta maga mögött az ajtót.

– Késett! – köszöntöttem másnap szürkületkor.

– Feltartottak – lehelte a fülembe, ahogy benyomult.
Ettől kezdve nem volt megállás. Olyan lett, mint a drog:
annyira boldoggá tett, mint előtte senki, és ettől csak még többet
akartam. Minden este jött, és egyre tovább maradt – végül már
csak hajnalban ment el. Vázsonyi ügyeit napközben elintézte,
minden éjjel hazalovagolt.
Hozzám.
 A jövőre nem gondoltam, elhessegettem a kellemetlen
érzéseket. Megfogadtam Scarlett O’Hara tanácsát. „Majd holnap
gondolkodom róla. Elvégre a holnap is egy új nap.”{1}
Az ágy kicsi volt, Mihály nem szerette, ezért a földön,
szalmazsákokon feküdtünk. Az egész udvar tudta, hogy mi
zajlik, de senki nem szólt egy árva szót sem. Klára asszony sem
merészelt. A szeretője voltam Oroszy Mihálynak. Ő pedig az
enyém.
Volt, hogy korán, még sötétedés előtt érkezett, és vacsorázni
sem mozdultunk ki. Vicát hamar elköltöztette, aki nem bánta a
dolgot, mivel egymaga kapta meg az Ostor melletti házat.
Barátnőm hátrahagyott egy gyékényt az üres házrészben, amit
azonnal leterítettem a szalmazsákok alá, de Mihály ódzkodva
furcsállotta. Megtudtam, hogy fakoporsó híján a szegény
embert gyékénybe csavarva temetik a föld alá.
– Ne érzékenykedjen, engem nem zavar a gyékény a fejem
alatt, maga meg biztos koporsóban végzi – próbáltam viccel
elütni az új információ drámaiságát, de Mihály egyáltalán nem
mosolygott. Végül azért ráfeküdt. A következő este viszont két
gubapokróccal a hóna alatt érkezett. Ez olyan takaró volt,
amelynek egyik oldala maga a rackajuh szőre, így valóban
sokkal kényelmesebb és puhább, mint a gyékény.
A boldogságot könnyebb átélni, mint szavakba önteni, és én
boldog voltam, boldog az Úr 1763. évében. Nem gondoltam a
jövőre, mert nem akartam, hogy bármi elrontsa, ami kettőnk
között volt. Minden érintésére heves vágyat éreztem, nem
tudtam betelni a lényével. Bármelyik percben kész voltam
szeretkezni vele, ő pedig ezt ki is használta – örömömre.
 A napok eseménytelensége ellenére úgy éreztem, mintha
minden este bálba járnék. Közben nem mentünk sehova,
mintha mindketten attól félnénk, hogy ha kilépünk ebből a
szobából, akkor elmúlik a varázslat. A padló nélküli szoba az
édenkertet jelentette számomra, holott nélkülöztem mindent,
ami valaha fontos volt: a családom, az életem, és egyáltalán a
saját világom nélkül éltem. Mihály mindezt egyetlen
pillantásával kitörölte a fejemből. Minden este.
Képes voltam csak azt az örömöt látni, amit tőle kaptam.
Békét kötöttem a sorsommal, és megszépítettem az életemet,
ahol csak tudtam: virágot tettem a szobába, és ráérős
lustasággal olvasgattam a könyveket, amiket hozott. Az ócska
padon olyan édes volt súrolni az edényt, miközben az ő hangján
hallottam Voltaire gondolatait, hogy már magam sem hittem el,
hogy nem ide, és nem erre születtem. Napestig dolgoztam, és
másnap újrakezdtem, de nem nyelt el ez a tompa robot – a
mosóteknőben elgyötört ujjaim egy szempillantás alatt életre
keltek, ha Mihályhoz értek. Fáradtan is simogató szeretettel
vártam őt, és amint megjelent, én rögtön a paradicsomban
éreztem magamat.
Odaadtam mindent, amit adhattam.
Mit adott ő?
Nem volt se rangja, se címe, ha belépett a szobámba.
Megfontoltan szólt hozzám, állandóan a kedvemet kereste. Úgy
tűnt, még a tréfáról is lemond, nehogy a legkisebb rossz érzést
is kiváltsa belőlem egy félrecsúszott szóval. Kényesen ügyelt
arra, hogy melegszívűnek lássam.
Tudtam, hogy ő is ugyanúgy vágyik arra, amit tőlem kaphat,
mint én arra, amit ő ad nekem. És nem okoztunk egymásnak
csalódást. Mindennap szeretkeztünk. Senki nem mert
kopogtatni az ajtónkon, egyedül Ostor.
Kezdetben szégyelltem ilyen nyíltan kimutatni, hogy
mennyire boldoggá tesz, de végül már ez sem érdekelt, elvégre
minek védekezzen az, aki már megadta magát?
Magáévá tett. Testestül-lelkestül.
Egyetlen dologtól féltem. Attól a naptól, amikor egyszer csak
nem jön el.

Amikor beléptem a szobába, már ott feküdt a földön mezítláb és

meztelen felsőtesttel, éppen papírokat olvasott.
– Mi tartott eddig? – kérdezte türelmetlenül.
– Vicánál voltam.
– Gyere velem! – mondta. Felpattant és megfogta a kezem,
kifelé húzott a házból. Vica régi szobájába mentünk, olyan nagy
hévvel, hogy kapkodtam a lábamat.
Amint beléptem, egy tölgyfából készült dézsát pillantottam
meg – nagyobbat, mint amilyen a fürdőkben lévő, és ezerszer
cifrábbat.
Mihály nyakába ugrottam örömömben, és csókolgattam
mindenhol, ahol értem.
– Kicsit kihűlt már, hozok bele még forró vizet – mondta,
azzal jókedvűen kibontotta magát az ölelésemből.
A dézsához léptem és azonnal belefeküdtem.
– Nem is vártál meg? – kérdezte, miközben felhúztam a
lábaimat, ő pedig beöntötte a forró vizet.
– Óriási ez a dézsa, ekkorát még nem láttam.
 – Ketten is elférünk benne, figyeld! – Azzal letolta a nadrágját.
A víz kifolyt, ahogy beült velem szemben.
– Most nem – vette el a kezemből a rongyot. – Én mosom meg
a te hátadat.
Készségesen átfordultam, és hagytam, hogy simogasson.
– Este ne várj rám! – szólalt meg.
Szíven ütött ez a mondat. Szívesen megkérdeztem volna, hogy
hova megy, és kivel, de nem tettem. Nem akartam elrontani a
pillanatot.
– Mindjárt indulnom kell – búgta a fülembe, miközben
megéreztem mellkasát a hátamon, és megmarkolta a mellemet.
Egyre erősebben masszírozta, én pedig hátravetettem a
fejemet a vállára, és csak nyögdécseltem. Keze lejjebb csúszott,
de elkaptam a csuklóját, és egy gyors mozdulattal az ölébe
ültem.
Azonnal felnyögött, és megragadta a derekamat.
Szorosan tartott, majd még erősebben lehúzott. Olyan mélyen
húzott magára, hogy egy sikoly is feltört belőlem. A derekamnál
fogva leszorítva tartott, így a saját kedvemre használtam. Lassú,
körkörös mozdulatokat tettem, amitől a víz megkavarodott, és
hulláma lágyan simogatta a testemet. A ringó mozdulatokat
egyre bátrabb tánc követte. A kicsorduló víz hangja még jobban
felkorbácsolta a vágyamat, kéjesen domborítottam és
homorítottam az ölében. Felnyögött a hátam mögött, lihegett a
gyors tempótól.
Ez tetszett – nagyon is –, de lassítottam.
Nem akartam, hogy vége legyen.
A kontyomat bontogattam. Érzéki lassúsággal mozogtam,
vizes tenyeremmel beletúrtam a hajamba, kisimítottam az
arcomból a tincseket, majd kezemet a kezére tettem, kézfejét
simogatva ismét gyorsítottam.
Hátrafeszítettem magam, egyre erőszakosabban vonaglottam
rajta. Nem tudtam uralkodni magamon, sikítottam a gyönyörtől.
Ahogy lassítottam, ő engedett a szorításból, viszont én nem
engedtem az irányításból.
Testemet még mindig betöltötték a kéj hullámai. Egyre
bátrabb lettem a hörgésektől és a nyögésektől, amik
felszakadtak a torkából. Gátlástalanul viselkedtem.
Azt akartam, bárhova is megy este, engem ne felejtsen el.
Véssen örökre az emlékezetébe. Olyan erővel és olyan tempóval
lovagoltam rajta, hogy az ujjai elfehéredtek, ahogy a dézsa
szélét markolta, a víz pedig mindenfelé locsogott. A csobogás, a
nyögés és a feltörő sikolyok hangzavarában végül éreztem,
ahogy az egész karja megremeg a gyönyörtől.
Az én nevemet kiáltotta.
 ÖRDÖG ÉS POKOL

Egy vasárnap délelőtt Kata kopogtatott nálam: Mihály kéretett.

Már éppen indulni akartam Katicához, és tudta, hogy oda
készülök, hiszen ő is csak nemrég távozott tőlem.
A szalon ajtaját nyitva találtam. Óvatosan kopogtam rajta, de
mivel senki nem válaszolt, beléptem. Úgy gondoltam, a
pipaszobában lehet, bekopogtam, de azonnal nyitottam is az
ajtót. Széles mosolyom lehervadt, ahogy megláttam komoly
tekintetét.
Idegen hang szólalt meg.
– Anna…
Ijedten néztem a hang irányába, mert amikor beléptem,
egyáltalán nem vettem észre, hogy más is van a szobában. A
szőke molnárlegényt pillantottam meg, kezében szalmakalapját
szorongatta. Idegesnek tűnt.
– Történt valami baj? – kérdeztem már aggódva.
– Semmi baj nem történt – válaszolt Mihály kimérten. – Éppen
ellenkezőleg. Márton Ádám a tihanyi apáttól árendálja a
malmot. Bevétele a legmagasabb minden molnár közül, mivel ő
a környék legjobbja. Nagylelkű ember, az Oroszy család
segítségére siet, ha kell. Mint tudod, ő segít az új malmom
korszerű kivitelezésében is. – A molnárra nézett. – A segítő
szakértelemért hálás vagyok, és jutalmad semmi esetre sem
marad el.
Miért beszél nekem a malmok ügyéről? Miért van itt a molnár
is?
– Anna munkáját nagyra becsüljük a háznál, és igényt tartunk
rá a jövőben is.
Egyre érthetetlenebbé vált az egész, és nem tudtam rájönni,
hogy miről beszél. Ekkor felállt, megköszörülte a torkát, és a
következőket mondta:
– Anna! Márton Ádám az engedélyemért jött, hogy megkérje a
kezed. Feleségül kíván venni.
– Tessék? – szaladt ki a számon, és Ádámra meredtem.
Nem tudtam többet kinyögni, ő pedig csak állt ott, fülig érő
szájjal.
– Két remek emberről van szó, akiknek a munkáját egyenként
is nagyra becsülöm – szólalt meg tárgyilagosan Mihály. –
Ádámnak az áldásomat ígértem… A beleegyezésed esetén – tette
hozzá.
Hiába néztem az okkersárga szempárba, semmit nem
olvastam ki belőle.
– Természetesen a munkádat megtarthatod, Anna. Nincs
messze a malom, ahova költöznél.
Ez a mondat több volt a soknál, éktelen dühbe gurultam.
Minek néz engem? Menjek férjhez, de közben járjak vissza
hozzá?
Rémálmaimban a legrosszabb verzióként azzal számoltam,
hogy elbocsát a háztól, mint ahogy a kivénhedt cselédet szokták.
De ő felülmúlta minden rémálmomat.
Önző seggfej!
– Kétszer találkoztunk – vetettem oda a molnárnak. – A
válaszom nem! Határozott nem, és hidd el, hogy így jobban
jársz. – Ezzel feltéptem az ajtót, és kiviharzottam.
Gyűlöltem Oroszy Mihályt. Tiszta szívemből gyűlöltem.
Döngtek a lépteim, ahogy átvágtam az udvaron. Amikor a
biztosnak hitt talaj kicsúszik a lábunk alól, az csak egy
szempillantás – a váratlan szakítás olyan, mint egy zuhanás.
Nincs mit szépíteni, átkozottul fájt. Az első pár óra, az maga volt
a pokol. A másodperc, amikor a szavak eljutottak a tudatomig,
olyan volt, mint egy tűzparancs, miközben én csak álltam a
kivégzőosztag előtt. Nem akartam elhinni, hogy ez velem
történik meg, sokkot kaptam a hírtől, és tehetetlenségemben
lebénultam. Végül, mint akit egy kút párkányáról lelőnek,
beledőltem a mélybe, zuhanva szédültem a semmibe. Az
álmaim ripityára törve forogtak körülöttem a lefelé úton, és
nem találtam semmit, amibe belekapaszkodhattam volna…
Bementem a szobámba, és előszedtem a ládámból a
holmimat.
Elmegyek!
Ilyen körülmények között nem maradhattam.
A férfi, akit szeretek, hozzá akar adni máshoz!
Beleszakadt a szívem, épp úgy, ahogy az összes buta
cselédlánynak. Szebben is intézhette volna. Elmondhatta volna,
hogy vége. Nem fogadtam volna jól, de az legalább őszinte lett
volna… A szavai csak visszhangzottak a fülemben, fizikai kínt
éreztem tőlük. Azóta sem tudom mihez hasonlítani a fájdalom
mélységét, ami akkor minden sejtemet összezúzta. Az csapott
be, aki a legtöbbet jelentette. Hirtelenjében nem tudtam, hogy
sírjak vagy ordítsak. Hol őt gyűlöltem, mert így félrevezetett,
hol pedig magamat, amiért vakon bíztam benne. Iszonyúan
zaklatott állapotban csomagoltam, majdnem megfulladtam, úgy
szorított a sírás.
Ekkor lépett be az ajtón.
– Takarodjon innen! – sziszegtem. – Mit képzel magáról? Mit?
Ha megun, akkor férjhez ad? Így szokta? Vagy tán hálásnak
kellene lennem, hogy ilyen lehetőséget kaptam?
– Nem én kerestem, ő jött ide.
– Gyűlölöm magát! Gyűlölöm!
– Nem akartalak bántani.
– Mit gondolt, mit fogok válaszolni? – kérdeztem vicsorogva,
mire lesütötte a szemét. – Vagy tán ennyit gondolt rólam? Hogy
pénzért szeretek? Azt hitte, hogy igent mondok?
Oroszy Mihály egy szót sem szólt, csak nézett engem.
– Persze, hogy azt hitte – suttogtam magam elé
reményvesztetten. – Hisz egy ilyen lehetőségre minden
szolgálólány igent mondana, ugye? Mire is vártam? – léptem
közelebb hozzá. – Semmire nem vártam – suttogtam bele az
arcába. – Nem vártam, és nem is gondolkoztam a jövőn, csak
boldog voltam. Persze maga gondolkozott, és megtalálta a
megoldást. Ami magának a legkényelmesebb és…
– Anna, én is boldog vagyok, ha velem vagy – vágott közbe.
– Az imént árult el. Osztozna is rajtam? – kérdeztem undorral.
– Vagy egyszerűen csak az utamat adja így ki? Nem is tudom,
melyik a rosszabb.
Megfogta a vállamat.
– Nem akartam ezt!
– Akkor mit akart ezzel?
Nem válaszolt.
– Mit akar tőlem? – szegeztem neki azt a kérdést, amit a
férfiak a legjobban utálnak.
Eleresztette a vállam, és erre sem mondott semmit.
Semmit.
Összeszedtem a csomagomat. Az ajtó felé indultam, de
útközben megbotlottam. Ő nyúlt utánam, hogy ne essek el –
borzasztó volt.
Majd engedett kisétálni az ajtón.
Egyetlen szóval sem marasztalt.

Arácsig bőgtem, a kék égbolt fedőként zárult rám. Oroszy

Mihály hiába nem ígért semmit, mégis úgy éreztem, valamit
elvett tőlem, és ezért tartozik nekem. Fojtogatott a fájdalom,
hogy nem kellettem eléggé. Viszonyt kezdtem vele, elfogadtam,
hogy a földesuram, magáztam, ő pedig cserébe elengedett volna
egy másik férfival. Méghozzá az áldását adva.
Tudta, hogy szeretem – igaz, nem mondtam neki, de ismert
engem. Nem voltak feltételeim, és nem kértem tőle semmit.
Adtam. Mindent nekiadtam, amim volt.
A volt vőlegényemmel, Péterrel kapcsolatban viszont
megértettem valamit: ő tényleg nem akart elhagyni, csak
beleszeretett Eszterbe. Ekkor világosak lettek az indokai: nem
akart engem bántani, csak szerelmes lett, és ilyenkor nincs se
becsület, se jellem. Ennek az erőnek semmi sem szent, és ő nem
tudott nemet mondani, ahogy én sem tudtam. Ezzel szemben
Oroszy Mihály világosan kifejezésre juttatta, hogy kész az
áldását adni egy frigyre, amit mással kötnék – ennél
világosabban szakítani sem tudott volna.
Igazi mestermunka!
Katica meg sem próbált vigasztalni. Megnyugtatott, hogy
keresünk valami megoldást, nem kell soha többet
visszamennem oda.
– Azt hittem, szeret.
– Én is – sóhajtott –, de a macskát nem az állásáról kell ítélni,
hanem az ugrásáról.
Tüzet raktunk, mert már hűvösek voltak az éjszakák.
Katica a kamra átépítésén gondolkodott, hangosan, és kétszer
is körbejárta a házat. István profilja telente nádvágással is
kiegészült, így legalább a tető nem jelentett gondot.
Az ő gondoskodó szeretete nélkül rég halott lettem volna,
anyám volt az anyám helyett. Bűntudat is marcangolt, hogy
önző módon boldogan éltem Oroszy Mihállyal, míg az igazi
anyám, a családom otthon eget-földet átkutatva kereshetett.
Védtem és vádoltam magamat egyszerre. Nem én akartam, így
alakult, és én beilleszkedtem, ahogy csak tudtam – ezzel viszont
egyre távolabb kerültem a régi világomtól. Katicával nem
mondtuk ki, de tudtuk: lehet, hogy sosem jutok haza.
– Ebben a házban, míg élek, lesz helyed – mondta, és átölelt.
A praktikus gondolkodás kötelező volt. Még szerelmi bánat
közben is.
Egyedül ültem a tűznél, mikor István megérkezett. Általában
tartottam a rosszalló véleményétől, de annyira szomorú voltam,
hogy akkor ezzel se törődtem.
Sokára jött felém.
– A kamrából szobát építünk, ott férsz – mondta.
– Szeretem az Oroszy Mihályt – szaladt ki a számon.
Kétségbeesetten fordultam szembe vele, mire ő megpaskolta a
hátamat. Néhány percet némán várt velem, majd bement a
házba.
Akkor este Katicát sem láttam többet.

Másnap a fürdőhöz indultunk, mint régen: úgy tettünk, mintha

semmi sem változott volna. A fürdőmunka jót tett, nem szóltam
senkihez, csak tettem a dolgomat. Még Zsuzsi is átérezte a
hangulatomat: békén hagyott, és egy árva szót sem szólt
hozzám – épp, mint az elején. Mindenki tudta, hogy felesleges
vigasztalgatni, és a szokásos „jön majd jobb”, vagy „sok hal van a
Balatonban” közhelyek nem illettek a helyzetemre. Szerencsére
meg is kíméltek tőle, mert tudtuk, hogy jobb nem jön.

Egyik nap Ádám, a molnárlegény az egyik faház előtt ácsorgott.

Mikor megpillantott, nyomban lekapta szalmakalapját a fejéről,
piros ujjaival a karimába kapaszkodott, de csak dülöngélt
tovább szerencsétlenül. Én voltam, aki közelebb lépett. Ő
kihúzta magát, és így szólt:
– Anna! Azért jöttem, mert az ajánlat, amit utoljára tettem –
megköszörülte a torkát –, tudod, a házassági. Szóval, azt
továbbra is fenntartom. Hallottam, miket beszélnek rólad, meg
Oroszy Mihály úrról, de ne félj, én egy szavukat sem hiszem el.
Hadd mondják, engem nem zavar. Téged se bántson!
– Ádám, megtisztelő az ajánlatod. Nem érdemeltem ki ekkora
kedvességet. Nem beszéltem szépen veled legutóbb – mondtam
bocsánatkérően.
– Az akkor volt. Ma pedig ma van. Ne szomorkodj azon!
– Amit rólam és az Oroszy úrról beszélnek… – kezdtem
sóhajtva –, minden szavában igaz. A szeretője voltam. A
szóbeszéd kevesebb, mint az igazság.
Láttam, ahogy a szavak elérnek a tudatáig, és döbbenet
jelenik meg a kedves arcon. Majd újra barátságossá vált: talán
zavarában, vagy egyszerűen túl jó ember volt. Sokáig bámult.
– Elkísérlek a forrásig, oda megyek én is – mondtam, de csak
ácsorgott tovább. Kellett neki néhány perc, mire elindult, a
meglepettségtől némán lépkedett mellettem, az elköszönéskor
még mindig zavarban volt.
Miután elváltunk, megfordult és visszafutott felém.
– Az ajánlatom él.
– Nem fogadom el. Télen továbbállok.
Megtorpant. Megnyúlt arcát látva biztosra vettem, hogy
kedvessége ellenére kételkedett az épelméjűségemben.
Ezt az esetet leszámítva semmi sem történt velem ezekben a
napokban. Semmi, amire igazán élesen emlékeznék.
Többé nem volt titok, hogy írok és olvasok – mégis titokban
tettem, akkor, amikor senki sem látta.
Egy alkalommal István rajtakapott.
– Mit írsz?
– Csak magamnak – válaszoltam ijedten.
 Nem akartam, hogy beleolvasson, az igazság bonyolult
históriáját nem vágytam megosztani vele.
– Nézz a szemembe, Anna! – parancsolt rám. – Nem kell
előlem bujkálnod! Nem fürkészem a női titkokat – folytatta
kedvesebben. – Az is túl sok, amit hallok! Előlem nem kell
rejtegetned. Nem olvasok bele, a szavamat adom!
Ez minden ígéretnél többet jelentett, százszorta többet, mint
az istenbizony. István nem ismert játékot a becsület dolgában,
az adott szót visszavonhatatlannak tartotta. Ha Katica biztosra
akart menni nála, úgy mondta, „csak szavát kell venni”, és
bizonyos, hogy megtartja.
 EGYEDÜL

A lelkem felszecskázott darabokban potyogott szerteszét. Csak

vonszoltam magamat, az életkedvem elhagyott. Teltek a napok,
állandósult a torkomat fojtogató érzés, és végül már semmire se
vágytam. A hazajutás sem érdekelt. Biztosra vettem, hogy
ekkorra már egyetlen rendőr sem gondolkodott az
eltűnésemen, és, mint minden ilyen hír, ez is csak egy
statisztikai adattá változott. Egy sajnálatos múltbéli esemény,
amire nincs megoldás.
Ekkorra már úgy véltem, még a tulajdon anyám is
belenyugodhatott az elvesztésembe – már amennyire egy anya
esetében ez lehetséges. Talán az apám kerestet tovább, de csak
titokban, nem kínozza tovább a többieket…
Valahol mélyen, a nagy zuhanásban szerencsére találtam egy
eldugott kis zugot a lelkemben, az üresség szobácskáját, amely
képes volt egy-egy bambuló elmerengéssel életben tartani. A
semmi földje volt ez, olyan kis oázis, amely csak percekig tartott
a felszínen. A szívem darabokra esett, szanaszét szaggatott,
véres húscafatokra.
 István mellett legalább telt az idő, hálás voltam minden
feladatért. A purgálás, azaz a hashajtás mellett gyakorta végezte
a beöntést, más néven klistélyozást. Olyan nyomorultul éreztem
magam, hogy a klistélyozásnak is tudtam örülni, mert a
gondolataimat legalább elterelte.
A kor gyógymódjai között ez is indokolatlanul előkelő helyen
állt. Ilyenkor a vizet István egy klistélyfecskendővel és egy
marhahólyag segítségével vezette a végbélnyíláson át a bélbe.
Az én dolgom az edények és eszközök előkészítése és
eltakarítása volt – nem a karrierem csúcspontja, de legalább
éreztem, hogy élek. A bűz és az undor kiszakított a megszokott
tompaságból, elvégre a kellemetlen inger is inger, és az arra
adott reakcióm bizonyította, hogy még létezem.
Az ebédszünet végén a kocsmánál ittunk egyet Istvánnal.
– Isten malmai lassan őrölnek – szólt oda Tóbiás, és rám
kacsintott.
Udvariasan felfelé görbítettem a szám sarkát, de nem
válaszoltam. Nem akartam beszélgetni, nem akartam látszani
sem. Egyik nap a Somogyi is túl kedvesen köszönt rám. Ez is
egyértelmű jele volt, hogy menthetetlenül pórul jártam.
Mihály tűnt fel az étteremnél. Ő is azonnal észrevett.
– Megvárlak a faháznál – szóltam Istvánnak, és felhajtottam a
maradék italomat.
Az ábrázatom elárulhatott valamit, mert azonnal hátrafordult
ő is.
Lábaimat gyengének éreztem, a gombóctól a torkomban
nyelni sem tudtam, és csak szaporán lépkedtem. Menekültem.
– Anna! – hallottam meg az ismerős hangot mögöttem. Nem
fordultam meg, de megálltam.
– A béredet nem fizettem meg – mondta, mikor utolért. Elém
sétált. – Szívesen venném, ha visszajönnél.
Nem válaszoltam semmit.
– Egy ujjal sem érek hozzád. Ha nem akarod – tette hozzá
zavartan.
– A vége később is ugyanez lenne. Nem megyek vissza.
– Mihály, hát itt van! – hangzott föl mögöttem egy nyafka
lányhang.
Egy kisasszony közelített felénk, előkelő világoskék ruhát
viselt finom csipkével, szőke haja gondosan megtervezett
loknikban táncolt a vállán. Annyira sietett, hogy a szoknyáját is
felemelte, így a virágokkal hímzett, világos topánkáját is
láthattam.
– Hát megvan! – csicseregte vidám hangon. – Az édesanyja
ebédnél elígérte nekünk.
Nem lehetett több tizennyolc évesnél. Fiatal, csinos és gazdag!
Szeme ragyogó kék színben csillogott, azzal is képes volt
mosolyogni. Az a fajta szépség, akinek az arca ártatlanul kedves
és olyan szabályos, mintha egy meséhez rajzolták volna –
ráadásul a fogai is porcelánfehéren világítottak. Mihály
udvariasan meghajolt előtte.
– Nyáry kisasszony, természetesen elviszem magukat egy
hintózásra.
A fiatal arcocska nem tudta elrejteni túlcsorduló örömét.
Elolvadt a gáláns lovagtól.
– Mit csinál maga itt a tűző napon? Még megsüti a fejét –
trillázott csilingelő hangján, miközben fehér ujjával a lokniját
tekergette.
– Várjon meg az étteremnél, ott biztosan talál magának
árnyékot. Azonnal csatlakozom.
– Csak nem kúrálja magát? – folytatta a párbeszédet a
kisasszony.
Tetszett neki Mihály, és ezen nem csodálkoztam. Én némán
bámultam magam elé, miközben a nap már kínzóan égette a
tarkómat.
– Adós maradtam egy kifizetéssel, azt rendezem.
A kisasszony szeme elkerekedett.
– Ó, maga így szokta ezeket intézni?
Úgy beszélt előttem, mintha ott sem lettem volna.
– Vigyázzon az ilyenekkel, mert ha nem tanúk jelenlétében
fizet, akkor képesek még letagadni. Tíz forintért a tulajdon
anyjukat is eladják.
A poros földet bámultam a lábunk előtt, a repedéseken éppen
egy hangyacsapat vonult át, keresve a legcélszerűbb útvonalat.
Fegyelmezetten követték egymást, nem tértek le a láthatatlan
nyomvonalról. Állítólag a tapogatóikkal kommunikálnak –
szemmel láthatóan bevált nekik. Keveseket érdekelnek az
erdőn-mezőn átvonuló hangyamunkások, akik alázatos
szorgalommal, csendesen cipekednek. Pedig megható a
buzgóság, amivel ezek a hangyakaravánok a súlyemelőket is
megszégyenítő kitartással hordják a testüknél is nagyobb
magvakat…
– Mire vár? Fizesse ki, és menjünk! Itt vagyok magának
tanúnak – sürgette Mihályt csicsergő hangján. – Szerencséje
van, hogy erre jártam.
 A végét vártam.
– Kedvesem, magam is boldogulok – szólt oda neki Mihály. –
Legyen kedves az étteremnél megvárni.
A kisasszony meglepődött, de nem sértődött meg. Mosolyogva
távozott.
– Sajnálom, Anna – mondta, közben átnyújtotta az
erszényéből előszedett pénzérméket.
– Köszönöm – mondtam, de rá sem néztem.
Ökölbe szorítva tartottam a pénzt a markomban, akkora
erővel, hogy fájt.
– Haragszol rám?
– Ez nem harag.
– Anna, én… – kezdett bele.
– Ne szóljon egy szót sem. – Könnybe lábadt a szemem. –
Kérem.
Hajlongott és magázta a kisasszonyt. Ahogy engem soha…

Aznap este nem maradt meg bennem a vacsora. Szó szerint

belebetegedtem Oroszy Mihályba. Minden rosszban van valami
jó – ezt mondják. Ha másra nem jó a történetem, hát elrettentő
példának.
– A Tóth – kezdte Katica –, aki a tátikás porta melletti házban
lakik, ahol kilóg az almafa…
– Akinek az a csahos kutyája van?
– Igen, az a Tóth – felelte derűsen. – Odasomfordált Istvánhoz,
hogy érdeklődjön felőled. Asszonyt keres.
– De hisz az egy vénember! – háborodtam fel.
Beláttam, hogy a lehetőségeim meglehetősen korlátozottak.
 Amennyiben nem jutok haza, kemény élet vár rám.
Éjjel, ha lehunytam a szemem, a szőke lányt és Mihályt láttam
magam előtt. Rémálmaimban sétáltak, csókolóztak, és bizony
bibliai értelemben is megismerkedtek. Féltékeny voltam. Még
egy öreg kanca farára is az lettem volna, ha Mihály keze
meglapogatta volna. Így hát a csinoska miatt eluralkodott
rajtam a kínzó érzés, belülről emésztett, és nem tudtam
elkergetni a fantáziámban születő gyötrő képeket. A kreatív
elme fájdalmas hátrány a féltékenység terén, az agyam
kérlelhetetlen volt, és szünet nélkül dobálta elém a legfájóbb
képzeteket.

Másnap reggel Zsuzsi izgatottan várt, nyomban a közepébe

vágott.
– Tegnap Ambrus találkozott a Somogyival. Itt van egy pesti
kisasszony, a neve Nyáry Zsófia. A Sennyey Ágika hívta meg.
Sennyey Ágnes melegszívű teremtés, egy veszprémi nemesi
család leánya, az apja István egyik törzsvendége volt. Míg az
öreg Sennyey kúráltatta magát, addig rendszerint ő és az
édesanyja az Oroszy-étteremben ebédeltek.
– Azt hiszem, már láttam a lányt – mondtam, amire Zsuzsi
szeme elkerekedett. – Törékeny kis szőke.
– Szép? – kérdezte gyanakvóan.
– Sajnos igen – sóhajtottam.
– Ambrus ezt elhallgatta, pedig a Somogyival ketten
vigasztalták. Állítólag sokat sírdogált.
– Ne aggódj! – Ismét sóhajtottam egy óriásit. – Mihálynak tette
a szépet.
 – Attól még tetszhet Ambrusnak is.
– Neki te tetszel – nyugtattam meg.
– Az ürge se jár egy lyukba…
– Zsuzsi! Ambrus nem ürge, és csak te vagy neki. Bolondul
utánad.
– Egészen biztos?
– Teljesen bizonyos.
– Oroszy tekintetes úrral nem járt sikerrel.
– Ezt hogyan érted? – kérdeztem kalimpáló szívvel.
– A kis szőke eltűnt vele. De valami nem alakulhatott jól, mert
zokogva szaladt vissza az étteremhez. Somogyi próbálta az
Ágikával együtt megvigasztalni, de csak nem akarta abbahagyni
a bőgést. Hiába faggatták, nem beszélt. Csak sírt.
 NAGY ÚR

István egy frissítőre küldött Tóbiáshoz. Egy kezelés közepéről

hajtott el. Habár jókedvűen tette, mosolyával nem tévesztett
meg, nem bírta nézni a savanyú képemet, és a vendégek előtt
röstellte, ha nem a lehető legszínvonalasabb szolgáltatást
nyújtja. Azon a napon már kétszer tévesztettem el, amit kért, és
utoljára a földre ejtettem egy piócát is.
Talán összetört szívvel dolgozni sem lehet. Hiába akartam én,
és nagyon hálás is voltam a feladatokért, a gondolataim mégis
máshol jártak. Nem szakadtak el Oroszy Mihálytól. Nem láttam,
de szenvedtem, mint egy kivert kutya. Alig ismertem magamra:
üresen, kifosztva tengődtem; nem tudom, mit, de valamit elvitt
belőlem.
Nemcsak a múltamat veszítettem el, a szakítás a jövőmet is
összetörte. Nem érdekelt nélküle a holnap, annyira
kiábrándított az életből a jelen.
Talán az volt a baj, hogy túl boldoggá tett. Olyan
magasságokba repített, ahonnan csak lefele vezethet az út.
Nélküle a hétköznapi valóság is pokolnak tetszett. Fájt, hogy
vissza kell köszönnöm, amikor üdvözölnek, kínt éreztem, ha
társalognom kellett, a puszta létezés is nehezemre esett.
A nemesifjú végül választott magának egy kisasszonyt, a
cselédlány meg sír utána. Ebben a történetben nem volt semmi
különös. Sőt, éppen Nyári kisasszonnyal állt helyre a világ
megszokott rendje…
Tóbiásnál nem állt sor, várakoznom sem kellett a szörpömre.
Szerencsére ismerősökkel sem találkoztam.
Az italomért nyúltam, hozzáértem a pultra véletlenül
kiloccsantott borhoz, a kötényembe törölgettem ragadós
kezemet, amikor Golda, a kocsmáros felesége, közelebb hajolt.
– Nyári kisasszony durcás arccal szállt hintóba. Az édesanyja
is feldugta az orrát. Még Klára asszonytól sem köszöntek el, azt
hallottam. Porzott utánuk az út, úgy elviharzottak.
Lopva körülnézett, de nem hallottak minket más vendégek,
így folytatta:
– Megsértődtek – bólogatott kárörvendő arccal. – Nem sikerült
eladni a lányt.
Megszédültem, a poharamat a pultra tettem.
– Nem kellett az úrfinak, pedig szép leány.
Nem bírtam kinyögni egy árva szót sem, két kézzel
megkapaszkodtam a pultban.
– A családfő is sértésnek vette. Az utolsó italát is minálunk itta
meg, nem az Oroszyéknál – biccentett az étterem felé.
– Miért nem… – jött meg a hangom végre, de Tóbiás
megelégelte a dolgot, és közbelépett.
– Csitt, Golda! Ne fújjad, nem égeti a szád! – És mérgesen
hátraszalajtotta a feleségét. Az asszony ugyan szót fogadott, de
esze ágában sem volt lehorgasztott fejjel távozni. Hosszan az
ura szemébe nézett, úgy indult el a hátsó ajtó felé.
– Anna, én mindenki meséjét meghallgatom, ez a dolgom. De
nem beszélek, különben be is csukhatok!
Bólintottam, és elengedtem végre a pultot.
– Csak a bolondnak vagy a szerelmesnek nem kell az a leány.
Meg is sajnáltam szegénykét, úgy siratta az úrfit.
Erre felkaptam a fejemet ismét.
– Én nem vagyok pletykás ember! – jelentette ki Tóbiás a
szemembe nézve. – Ha az idevetődőket a számra venném, akkor
nem lennének vendégeim. De igaz, amit Golda mesélt. Mindenki
látta, ahogy a Nyáry család nagy dérrel-dúrral kivonul az
Oroszy-étteremből. Nem titok, a kisasszony apját a méreg ette
meg.
– Miattam nem kellett neki?
Tóbiás meglepődött az egyenes kérdésen. Nagy levegőt vett,
mielőtt válaszolt volna.
– Azt én nem tudhatom. De azt tudom, a szerelem nagy úr.
Nagyobb egy Oroszynál is – mondta végül derült arccal.
Egy pillantást küldtem az étterem felé, majd lehajtottam az
italomat.

A nap végére Zsuzsi fülébe is eljutott a pletyka.

– Ne légy olyan búsfejű, Anna! Mihálynak nem volt gusztusa
hozzá. Ennek örülnöd kellene.
Nem akartam beszélgetni, így bólintottam.
– Nézz a szemembe! – parancsolt rám. – Ez jó hír, hallod?
– Hallom.
Ezután legalább fél óráig csendben dolgoztunk egymás
mellett, mire újra kérdezett:
– Ígért valamit, Anna? Ígért bármit is? – meredt rám
komolyan. – Ha ígért, megtartja! Oroszy Mihály bizonyosan
megtartja!
– Nem ígért.
 A KÉRDÉS

Késő délután nagy lármát hallottunk. Közeledett a ricsaj, mi

egyre tisztábban kivettük, hogy ez muzsikaszó, és a közeledő
menet ünnepelve énekel. Katica se értette, mi okból szól a nóta,
inkább kiszaladtunk a kapuba.
Egy szekérnyi cigány muzsikus közelített hangosan mulatva,
és megláttam köztük Oroszy Mihályt is.
Nem akartam hinni a szememnek. Felénk tartottak.
A szekér megállt, mindenki lemászott, majd ott az utcán
elkezdték húzni. Nekem. Mihály pedig énekelt. Nekem.
Felcsendült az ismerős dallam, de egy új dalszöveggel:

Gazdag vagyok, gazdag vagyok, gazdagnak születtem,

Az én Annám, az én Annám, a legszebbik kincsem.
Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását,
Száz aranyért nem adnám, száz aranyért sem adnám!

Az én babám, az én babám, Füred legszebb lánya.

Hogyne volna, hogyne volna, hisz én vagyok a párja!
Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását,
 Száz asszonyért nem adnám, száz asszonyért sem
adnám!
Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását,
Kisasszonyért nem adnám, királynőért sem adnám!

Bekötöm lovamat piros almafához,

Bekötöm szívemet gyönge violámhoz.
Lovamat eloldom, mikor a Hold felkel,
De tőled, én violám, csak a halál old el!

Fogta a kezemet, úgy énekelte a végét. Eskünek hangzott, és én

annak is vettem. Mikor megcsókolt, a cigányok még
hangosabban húzták. Katicát is táncba fogták, az arácsiak
szájtátva néztek.
– István hol van? – kérdezte tőlem Mihály.
– A fürdőnél.
Intett a cigányoknak, hogy vissza a szekérre, és elindultunk
mindannyian a partra.
– Miért megyünk oda?
– Istvántól megkérem a kezed.

A lánykérés estéjén Mihály a kapuban felkapott a karjába, és

bevitt a házba. Nem a kisházba, hanem egyenesen a földesúri
hálószobába tartott velem. Az üresen állt, senki nem használta,
de akkor, ott, gyertyák égtek, és egy csillogó ezüsttálcára bort
készítettek elő, míves üvegpoharakkal.
Letett a szoba közepén, és elindult tölteni magának egy
pohárral.
 – Vetkőzz le! – szólt oda nekem háttal.
Szót fogadtam.
Nehezen oldottam ki a ruhámat, lassan ment, csakúgy, mint
neki a csizma az első alkalomkor. Nem segített, és nem
mosolygott. Csak nézett engem.
Majd kiitta a poharat, és letette. A szoknyáktól gyorsan
szabadultam meg, ott álltam egy szál hosszú fehér ingben. Le
akartam húzni magamról, de odalépett.
– Ezt majd én – mondta rekedt hangon, majd letérdelt elém.
Mindkét kezével benyúlt az ing alá és a combomat, majd a
fenekemet simogatta. Mikor hangosan felnyögtem, abbahagyta.
Felállt, szemembe nézett, megfogta az ingem alját, és lassan,
centiről centire húzta feljebb. Karomat készségesen a magasba
tartottam, amire ő elmosolyodott, és még lassabban húzta
felfelé. Az én szívem pedig egyre türelmetlenebbül kalimpált.
Meztelenül álltam előtte.
Tett egy lépést hátra, és végigmért.
– Nem az első szép nő vagy az életemben – mondta
tárgyilagosan.
Válaszolni akartam, de mutatóujját a számra tette.
– Feleségül veszlek – jelentette ki –, mert amióta megcsókoltál,
nem akarok más nőt.
Körbejárt, és nem vette le a szemét rólam.
– Megőrülök érted – folytatta dühösen. – Egy halottra is
féltékeny vagyok. Azt akarom, hogy csak az enyém legyél. –
Erősen magához húzott. – Csak az enyém – suttogta a számba.
Meg akartam csókolni, de nem hagyta.
– Én sem az első vagyok neked. De az utolsó én leszek!
 Megcsókolt, olyan követelőző mohósággal, mintha ki akarna
fosztani, és el akarna venni tőlem mindent. Mindent, amit csak
lehet: a múltamat, a jelenemet, és a jövőmet is.
És én mindezt örömmel hagytam.
Nem akartam semmi mást a világon, csak az asszonya lenni.

Hintóval Vázsonyba tartottunk, velünk utazott Ráday Gedeon is.

A férfi édesapja révén – aki Rákóczi Ferenc diplomatája volt –
jelentős hírnévre és vagyonra tett szert, majd Pécelen
kastélyépítésbe fogott, és a freskófestés kérdésében Mihálytól
kért tanácsot. Az Oroszy család festett műalkotásainak híre
közismert volt, és a vázsonyi kúriájuk mennyezetéről szóló
mesék még Füredre is elértek, Vicától már én is hallottam róla.
Állítólag az öreg Oroszy csatajelenetek sorát rakatta a
mennyezetre, amelyek kidolgozottsága a katolikus oltárokénál
is különbre sikerült. Ugyan nem volt katolikus, de a szépet
szerette, és Scherwitz Mátyás mesterember tehetségét korán
felfedezte. A művésznek kiváló referenciát jelentett néhai
Oroszy Ádám rezidenciája.
Meglehetősen idegenkedtem a helyzettől, mivel eredetileg
azért mentünk, hogy az anyjával hivatalosan is tudassa, hogy
megkérte a kezemet. Nem szépítem, igencsak aggódtam.
Tartottam Klára asszony reakciójától, és ez Mihályt őszintén
mulattatta. Ráadásként ezt a Gedeont is beültette mellém az
utolsó pillanatban.
Nem volt rossz táraság. Művelt és tudós embernek tűnt, sőt
talán kissé könyvmolynak is: minden második mondatában
idézett valamit – természetesen a könyvcímmel együtt, amiben
olvasta. Nyíltan kijelentette, hogy nem kíván az Udvar számára
katonáskodni, a tudományos élet és a művészet jobban
foglalkoztatja. Látszott is rajta. Alacsony termetű, jelentéktelen
külsejű férfi volt, de annál szenvedélyesebben beszélt, a
forradalmi eszmék feltüzelték.
Mihály úgy döntött, hogy inkább megmutatja neki a
freskókat, így a legegyszerűbb, másrészt Klára asszony élvezte
az úri társaságot, úgyhogy két legyet ütöttünk egy csapásra.
De mit fog szólni hozzám a tekintetes asszony?
– Mi hozta magukat össze? – érdeklődött kedvesen Ráday.
– Talán az olvasás – válaszoltam elgondolkozva.
– Az én feleségem falja a könyveket, talán többet olvas, mint
én.
– Nem értem ezt. A vidéki nemeseket – fakadt ki Mihály
szokatlanul nyíltan. – Röstellném, ha a feleségem nem olvasna,
és magam kezdeném tanítani.
A politikában egyetértettek, és olyan ellenzéki gondolatok
fogalmazódtak meg az úton, amiért azt hiszem, hogy fővesztés
járt volna. Ennek ellenére nem voltak illúzióik: a magyar
nemesek műveltségét sem tartották kielégítőnek, elfogulatlanul
látták hazánk hibáit is.
– Az én könyvtáram óriási. Tele ritkaságokkal – sóhajtott fel
Ráday. – Megnyitottam a nagyközönség előtt. Vendégül látom az
olvasni vágyókat. Mégsem jönnek a főurak és a csemeték. Csak
a vadászat érdekli őket. – Szomorúan rázta a fejét. – Még a saját
fiam sem olvas. Ebbe betegszik bele az anyja is, meg én is.
Az egyik emelkedőn felérve megláttam Vázsonyt: az egész az
övék volt. Az Oroszy családé itt minden fűszál. Amíg Mihály
Rádaynak mesélt, nekem lehetőségem adódott elmélázni a tájon
és az embereken. Oroszy Mihály vagyona és helyzete ekkor vált
érzékelhető valósággá számomra: kizárólagos urai voltak a
földnek, amíg a szem ellátott. Az apjának Füred a nyaralója volt.
Szerette a szőlőt, csak ezért indult meg a Balaton felé. Szőlősön
is képviseltették magukat: ott Oroszy Dániel, Mihály bátyja bírta
a birtokokat.
Az emberek megálltak és figyelték a hintónkat, ahogy
elhaladtunk. Ekkor értettem meg a címer gyakorlati
jelentőségét: a paraszt nem tudott olvasni, de amint meglátta az
Oroszy-címert, tudta, hogy ki érkezik: vörös mezőben egy
szárnyas fehér ló ugrott – az impozáns azonosítót határozottan
könnyű volt felismerni. Vörös színt csak a bátorság erényével
lehetett szerezni, e család vitézségének híre vitán felül állott.
Még a népet is büszkeséggel töltötte el uruk vitézi címere,
szerencsésnek tartották magukat, hogy bátor kardforgató
famíliát szolgálnak.
A református lelkész elénk sietett, személyesen üdvözölt
bennünket. A templomot a néhai Oroszy a szomszédba építette,
így nem kellett messzire mennie, hogy Istennel társaloghasson.
– Mihály úrfi, az Isten hozta! Édesanyja örülni fog, ha
meglátja.
Szimpatikus embernek találtam, felém is volt egy mosolya. Jól
ismerte az Oroszy családot, és Klára asszony levelezését ő
segítette Vázsonyban. A család megbecsült barátjaként tartották
számon, sőt inkább családtagként, és az úrnő romló
egészségügyi állapota miatt a birtok ügyintézésében is
oroszlánrészt vállat. Mihály a lelkész gondjaira bízta Ráday
Gedeont.
– Mi hova megyünk? – csodálkoztam.
– Apámhoz.
A temetőben öreg fák árnyékolták a sírokat. Leendő-néhai
apósomhoz tartva eszembe jutott a saját apám, amin nyomban
elszomorodtam. Ekkorra már valószínűleg belerokkant abba,
hogy a lánya eltűnt.
– Te sírsz? – kérdezte lágy hangon Mihály.
– Kicsit.
– Nem szereted a temetőt?
– Nem az a baj – szipogtam. – Szép ez a temető, csak eszembe
jutott az édesapja, és az én szüleim is. Hogy a rokonok nem
láthatják az esküvőnket.
– Látják – válaszolta nyugodtan.
– Ilyen biztos benne?
– Igen – felelte, és megcsókolta a homlokom.
Irigyeltem ezért a magabiztos hitért.
Egyetlen keresztet sem láttam ebben a temetőben, nem az
általam megszokott katolikus fejfák sorakoztak. Azt már
tudtam, hogy a halottak napi szokások is különböznek: például
a kálvinisták nem gyújtanak gyertyát, de a temetőben található
egyenes cölöpök megleptek. Az Oroszy családot egy magas
oszlop jelképezte, és Oroszy Ádám nevét egy kőtáblába vésve
olvastam.
Azonnal keresztet vetettem, majd némán néztem a feliratot.
Keresztekhez szokott szememnek az első percekben hiányzott a
fejfa, de imám végére az egyenes forma már az ég felé nyúló
reményoszloppá változott.
 – Az apja nem szerette a katolikusokat. Engem se kedvelt
volna – jegyeztem meg kifelé tartva.
– A szép asszonyoknak sok mindent elnézett – intézte el
Mihály egy halvány mosollyal.
– Szerették az itt élők?
– Jobban bánt az emberekkel, mint a füredi katolikusok. A
veszprémi káptalan ellen már felségfolyamodványt intéztek a
parasztok, Bécs is tudja, hogy mennyit gyötri a népet. A
vármegye ellenében is csak szigorít az a tacskó. Az apát is
kapzsi, csak elvenni akar. Kéregetni azt persze tud! – fakadt ki
őszinte hévvel. – Apám házat építtetett a katonáknak, hogy ne a
parasztoknál követeljenek szállást, nem engedte, hogy
sanyargassák az embereit. Az összes idegent szem előtt tartotta,
egy parasztlányt sem láttak azok. Nem is szerettek erre jönni.
– Maga is jószívű – mondtam, és megfogtam a karját. –
Hallottam ám, hogy csak az Esterházynál kell kilencedet adni.
Maga azt nem kéri, és az összes parasztja szabadon költözhet.
– Inkább zabbal, mint zablával – összegezte Mihály. – Az egyik
házat üresen akarom tartani a katonák elszállásolására. Vagy
építeni egyet egész Fürednek, hogy a fürdőző katonák ne a
paraszt vállát nyomják.
– Füredet jobban szereti Vázsonynál?
– Egy Mihály nevű ősöm, még Szulejmán idején, Buda török
kézre kerülése előtt, Siskében született. Őróla kaptam a
nevemet. „Kálvinista törökverő” – így nevezték. Nemcsak a
neve, de a Balaton iránti vonzalma is él bennem. Füreden még a
telet is szeretem. Apám is így volt vele, ezért vágyott
terjeszkedni arra.
 A temetőből a vázsonyi kúriába sétáltunk. Gazdag
berendezésében olyannyira testet öltött a kiváltságos lét, hogy
az ámulattól megnémultam. A kőből épített földszintes épületet
legalább harminc méter hosszúra becsültem, tizenegy ablakkal
nézett a túloldalon épített templom felé.
A nemesi udvarház nagybejáratát két vörös márványoszlop
tartotta, hét hatalmas szobát rejtett, az ebédlőből külön bejárat
vezetett a ház teljes hossza alatt végignyúló pincébe.
Porcelánok, ezüstök, csillárok, és minden, ami luxus, a
szemem előtt hevert – barokkos túlzásokkal élve is. A falakra
festett freskókból áradt a grandiózus álmok világa, melyben a
dicsőséges múlt gigászi hősökkel hirdette a diadalokat. A
csatajeleneteknél várakat fedeztem fel a háttérben, míg az
előtérben a harcoló hősök küzdelme elevenedett meg, akiket
mozgalmas és véres események közepette ábrázoltak: a
megfeszülő izmok és elszánt arckifejezések mögött a lángokban
úszó városok és halottak emlékeztettek csak az elszenvedett
veszteségekre.
A török–magyar döntő összecsapásokról szóló részletek
vibráló színeket kaptak, amit a tarka harci viseleteknek
köszönhettek. A vágtató huszárok alakjához elérve melegség
járt át. Az ágaskodó fehér paripák és a párducbőrös viselet
megdobogtatta a szívemet, és könnybe lábadt szemmel jöttem
rá, hogy Mihály törökűző nagyapjának állítottak ezzel emléket.
A turbános török had rohama filmszerűen jelent meg az
elmémben, és elképzeltem, amint lekaszabolják a magyar
fiakat. Az összes hívogató nóta ellenére a huszárság és a
katonaélet véresen komoly volt. Féltettem is Mihályt ettől.
 – Elveszem Annát feleségül – jelentette ki, miközben a
káprázatos szalonban üldögéltünk az anyjával.
– Gondoljon a jövőjére, fiam! – fortyant fel Klára asszony.
– Arra gondolok.
– Előnyös házasságot kell kötnie, Mihály. A szerelem elmúlik.
– Katolizálok, anyám – jelentette be.
Erre Klára asszony csendben maradt. Mihálynak igaza lett:
így már tetszett neki a dolog, és egy szempillantás alatt
átrendezte ábrázatát. Vonásai meglágyultak, és szigorú ajka
valamicskét felfelé ívelt.
A néhai Oroszy Ádámot hiába próbálták téríteni, sikertelen
volt minden kísérlet. Nyakas kálvinista földesúrként temették
el. Ezzel szemben bátyja, Oroszy Pál kötélnek állt, és katolizált.
A sikereit – nem is keveset – ennek köszönhette, amiért Klára
asszony őszintén és nyíltan irigykedett, pedig igazi reformáta
asszonyként fiatalabb éveiben még az arácsi templom elleni
küzdelemben is részt vett, és kardot rántott a katolikusok ellen.
De ahogy Mihály megmondta előre, az idők változnak, és ezzel
együtt az anyja is. Férje halála után ambíciói legyőzték hitelveit,
és egyáltalán nem bánta volna, ha a fia áttér és katolizál, mert a
politika az politika.
– Tudom, hogy szereted a fiamat – fordult felém. – Mondd,
miért nincsenek még gyermekeid? Szeretném, ha a fiam
felesége egészséges fiakkal ajándékozná meg a családunkat.
– Egészséges vagyok.
– A néhai férjed magtalan volt?
– Anyám, most indulunk is vissza – szólt közbe Mihály, majd
felállt.
 – Nincs ebben semmi. A menyasszonyod nem egy
tapasztalatlan szűzlány – jegyezte meg epésen, és kissé
sértődötten az ablak felé fordult.
– A férjem nem tudott gyermeket nemzeni – válaszoltam
halkan.
– Reméljük, tényleg ő nem tudott, nem pedig a te méhed
gyenge.
– Elég legyen! – szólt rá Mihály.
– Jelzem szándékait a tihanyi apátnak – mondta megenyhülve
az anyja. Pontosan tudta, hogy mennyit engedhet meg
magának. Rafinált asszony volt.
– Köszönöm – enyhült meg Mihály.
Klára asszony elbúcsúzáskor az ajtóban gyakorlatiasan
végigmért, majd így szólt:
– Te, kedvesem, mostantól nem járhatsz ilyen ruhában.
Intézkedem ez ügyben.
– Köszönöm – rebegtem meglepetten.
– Gondolom, az esküvőig visszamégy Arácsra – érdeklődött
ártatlanságot színlelve.
– Nem megy sehova – fújt egy nagyot Mihály, és meg sem állt.
A kocsihoz tartott.
– A tisztességét nem félti? A felesége lesz. Most készül nemes
asszonnyá tenni.
– A birtokon marad. Külön házban, ahogy eddig.
– Nehogy impotenciatárgyalás legyen a vége – súgta oda a
fiának búcsúzáskor.
Kettesben maradva azonnal faggatni kezdtem Mihályt,
magyarázza el pontosan, hogyan néz ki egy ilyen tárgyalás.
Megtudtam, hogy a feleségek között egyre népszerűbb vád,
hogy a férj képtelen a házaséletre, és csak kézzel vette el a
szüzességüket. A szexmentes házasságokra és a kudarcba
fulladt nászéjszakákra adott sajátos női válaszok voltak ezek,
mert ekkoriban is előfordult, hogy az asszonyok válni akartak.
A hamisan vádolt férjnek kényelmetlenséget okozott, mert még
az egyébként jól teljesítő férfiakat is kínos helyzetbe tudta hozni
az asszony. Hisz egyáltalán nem volt biztos, hogy a bíróság és a
nagy nézősereg színe előtt olyan könnyű az ellenkezőjét
bizonyítani. Kétségem sem volt afelől, hogy Mihálynak ez nem
okozna gondot, de valóban kellemetlen procedúra lehetett.
– Miért feltételez ilyet rólam az édesanyja? Miért vádolnám
magát ezzel?
– A gyermektelenség okaként a férfit teszi felelőssé sok
asszony – válaszolta egykedvűen. – A per sikere esetén így
tisztességes asszony módjára jutnak pénzhez. A válás után meg
szabadon élhetnek. És persze gazdagon.
– És attól tart, ha nem szülök magának utódot, akkor inkább
megvádolom?
– Igen, mint utolsó esély. Vagy pusztán bosszúból.
– Miért az lenne az utolsó esély? Miért akarnak a nők
bosszút? – értetlenkedtem.
– Mert a férfiak mindent elkövetnek, hogy elérjék a
gyermektelen házasságok felbontását. A gyenge méhű
asszonytól megszabadulnak – válaszolt bántó őszinteséggel. –
Mindenáron.
– És ezzel maga egyetért? – néztem a szemébe.
– Nos, a házasság funkcióját tekintve… – a szavakat kereste. –
Annak betöltésére alkalmatlanná válik ilyen esetben.
A válasza nem nyugtatott meg, sőt további aggodalomra adott
okot.

Család és távoli rokonok híján az én esetemben semmiféle

hozományról sem lehetett beszélni. Abban holtbiztos volt
mindenki, hogy Mihály nem a pénzemért vett el. A szokások
szerint a vőlegény jegyajándékot adott a menyasszonynak, de
nekem mindenemet ő fizette. Vica felvilágosított, hogy jár majd
nekem móring, így gazdag asszony válik belőlem. Azt se tudtam,
hogy mit jelent ez a szó, igaz Mihály jogi könyve nálam hevert,
mégsem tudtam áttanulmányozni a kérdést. Werbőczy István
Hármaskönyvét jólesett megforgatni, de esélyem sem volt
hatályos joganyagként megvizsgálni, és a latin nyelvhasználat
jelentősen megnehezítette, hogy megértsem a benne foglaltakat.
Oroszy Pált faggattam ki róla, aki kezdettől fogva kedvesen szólt
hozzám, talán mert egy hitet vallottunk. Felvilágosított róla,
hogy a móring alatt a hitbért kellett érteni, ami nem volt más,
mint fizetség a szüzességért, vagy a nász elhálásáért. Két fajtája
volt ismeretes. Az egyik törvényen alapult, a másik pedig a
szerződéses hitbér volt. A törvényes hitbért a rendi álláshoz illő
összegben – a férj halála esetén – követelhette az özvegy a férj
vagyonából. Ez az összeg a vérdíj összegével egyezett meg, a
fejváltsághoz hasonlóan. Kissé középkorias kifejezések, de hát
1763-ban éltem…
Ez tehát mindenképpen járt, bár a második házasságnál már
csak a törvényes összeg fele illetett meg. Ezzel szemben az írott
hitbér a férj szabad akaratából származott, annak külön
rendelkezése alapján. Ezen szokások eredete az ősi nővételben
volt keresendő.
Idegennek hatott, de mire átrágtam magam rajta, világossá
vált, miért ennyire fontos a házasság intézménye és az egész
móringrendszer. Mivel a nők nem tanultak – és nem voltak
egyenlőek a férfiakkal, végképp nem a saját fiaikkal –, a férj
halála esetén a fiúgyerekre szállt a vagyon, kiszolgáltatottá téve
ezzel az özvegyet. A móring egyfajta biztosítékot jelentett,
lehetőséget a nőnek a magántulajdonra, ami a férj javából
adatott neki az özvegyi létfenntartásra.
A férj egyébként köteles volt rangja és vagyoni helyzete
szerint tartani a feleségét annak egész élete során. Mihály igen
jó partinak számított ilyen téren. Bár ez nem volt szempont,
amikor beleszerettem, mégis megnyugtatóan gondoltam erre. A
szerelemhez nem kell pénz, viszont az élethez kell. Ezt jól
tudtam, mint dolgozó nő.
– Anna, itt kell aláírnod. – Mihály a hitbérszerződésre bökött,
amely a Házasságbéli Contractus címet viselte.
A már korábban katolizált Oroszy Pál, Klára asszony, a
Somogyi, és Somogyi apja voltak jelen, mint tanúk. Móringolás
zajlott, azaz a törvényes egybekelésünk előtt Mihály előttük
rendelkezett a vagyona engem illető részéről, amennyiben
özvegysorsra jutnék. A férfiak vidám, pálinkás koccintásokkal
ünnepelték az alkalmat, de én egyáltalán nem voltam jókedvű.
A kor szabadságának szimbólumát a szőlő testesítette meg.
Mihály a néhai Oroszy Ádám által épített pincét és a hozzá
tartozó hatalmas szőlőt szánta nekem. Katica levendulása is
ezen a földön feküdt, a Tamás-hegytől az Öreghegyig érő
elképesztően nagy területet jelentette. Bele is gondoltam, hogy
hány ház és telek fekszik majd itt 2020-ban! Szép gesztus volt,
mégsem tudtam neki örülni. Mert hát Mihály halála esetén
illetett volna meg, abba pedig bele se akartam gondolni, hogy ő
meghal. Nekem akkor semmi sem kellene, és egy perccel sem
szándékoznék tovább itt maradni!
– Anna! Csak nem vagy szomorú? – kérdezett Somogyi. Összes
rossz tulajdonsága ellenére el kellett ismernem, hogy jó
emberismerő. Végül is e jellemvonás nélkül még a dörgölőzés
sem ment volna neki ilyen sikerrel.
– Örülnöd kellene – jegyezte meg Klára asszony. – A fiam
igencsak gálánsan bánt veled, annak ellenére, hogy egy özvegy
vagy.
Pontosan tudtam, hogy ez alatt mit értett leendő anyósom: a
fia annak ellenére fizetett értem ennyit, hogy még csak szűz
sem voltam. A törvényes hitbér felénél jóval többet, nagyjából a
törvényes hitbér háromszorosát ígérte nekem.
– Szerencsés vagyok. És ezt legkevésbé sem a móringra értem.
Az egy olyan váromány, amihez, ha hozzásegít az Isten, akkor a
világ legboldogtalanabb asszonyává tesz.
– Ugye, aki hisz a mennyországban, az nem siratja túlságosan
a hitvesét – mondta Oroszy Pál. – Élő az élőnek, holtnak holt a
párja – folytatta az igehirdetést.
Ez a gondolat meghozta a csendet.
– Isten sok fiút adjon! – kezdett bele inkább az áldomásba az
ifjú Somogyi.
A társadalmi emelkedés az én esetemben egyértelmű volt,
hisz a házasság nemesi rangra emelt. Ennek ellenére jól tudtam,
hogy a házasfelek így sem egyenlőek. Kitűnt minden
mozzanatból, hogy a gazdasági élet irányítójának teljes
mértékben a férjet tekintették, még a házasságkötés napját is
Mihály határozta meg. Figyelembe vette a mezőgazdasági
munkákat, és arra is ügyelt, hogy ne az advent idejére essen. Így
a szervezésre hetek álltak csak rendelkezésre, a jegyességem
kifejezetten rövidnek számított.
Amennyire csak tudta, sürgette az eseményeket.
– Induljunk! – veregette vállon Somogyi az áldomás végén
Mihályt.
Kérdőn néztem felé, mert nem tudtam, hova készül, és az
arcán látszott, hogy ő sem tudja. Ez bizony Somogyi meglepetése
lesz…
– A hűség a férfi joga. A feleségétől megköveteli. De neki nem
a kötelessége – súgta oda rosszmájúan Klára asszony, mikor
ismét kettesben maradtunk.
– Ha Mihály hozzám hűtlen lesz, engem többet nem lát. Isten
engem úgy segéljen!
Klára asszony megdöbbent, de nem kételkedett szavaim
komolyságában.
– És mit csinálsz, ha addigra már fiaid lesznek?
– Őket is magammal viszem.
– Téged nem érdekel a vagyon – állapította meg.
– Valóban nem érdekel.
Megkegyelmezett. Mosolyogva mondta:
– A Somogyi gyerek vadászni vágyik. Új puskát szerzett, csak
azt gondolta Mihálynak megmutatni.
Ekkor éreztem először, hogy őszintén jószívű velem.
 Utána azonnal diktálni kezdett, hosszú hozományjegyzéket
készített elő. Egy életre szóló ruhakészletet állított össze nekem,
és a háztartási textilektől kezdve a leendő gyerekeknek való
kispárnákig mindent megtervezett. A mindennapi élet során és
az üzletben is minden egyes tételt nyomon követett, a legkisebb
fia kiházasításának beszerzéseit pedig a legnagyobb
eleganciával és nagyvonalúsággal kívánta megvalósítani. Egy
profi rendezvényszervező is megirigyelte volna képességeit és
humánerőforrás-menedzsmentjét. Az árubeszerzéseket és a
menük összeállítását Rozira osztotta, míg Kata a helyszín,
bútorok, valamint a cselédség és az alkalmi segítő kezek
megszervezéséért volt felelős. A meghívottak listáját
természetesen ő állította össze, Mihály csak jóváhagyta.
A levelek írásától és a szervezéssel járó pezsgéstől
felvillanyozódott. Amikor a csiri-csuri szőlőt tervezte a
menüsorba, alig bírtam abbahagyni a nevetést. Az elnevezés
legalább annyira tetszett, mint maga a szőlő: szép nagy szemű
volt, és frissen maradt az esküvőig.
Az üvegalma-rendeléshez is ragaszkodott, mert szerinte egy
Almássy lányhoz az alma kötelező dekoráció. Jótanácsait
irdatlan mennyiségben ontotta felém, és ha meglátott, mindig
eszébe jutott valami, amit feltétlenül el akart mondani.
Örültem, hogy ennyire leköti a szervezés, mert ezt a feladatot
nem tudtam volna elvégezni egyedül. A házassággal kapcsolatos
szokások és etikett teljesen ismeretlen terep volt.
Klára asszony azt sem értette, hogy miért kerekedett el a
szemem, mikor a leendő külön hálószobám berendezéséről
kérdezett. Szép, Mihály most nálam alszik, de esküvő után külön
szobánk lesz? Ez ám az előrelépés.
– Megbeszélem Mihállyal, hogy ő mit gondol – mondtam
kurtán.
– Anna, ez a te hálószobád, olyan legyen, amilyet te akarsz.
– Hát – kezdtem kissé zavartan –, remélem, azért ő is
megfordul ott.
– Ne feledkezz meg róla, hogy Mihálynak is van hálószobája.
Persze legyen úgy, ahogy te szeretnéd. Azonban a mézeshetek
után is van élet, és legyen olyan a szobád, amilyen neked
tetszik. Ezért kérdeztem, hogy esetleg van-e valami, amit
átalakítanál – kedveskedett Klára asszony.
– Egy dolgot szeretnék – vetettem fel kicsit félve –, egy
fürdődézsát a házba, ha lehetséges.
– Igen, hallottam Mihálytól, és már intézkedett is. Ez a kérés
iparost kíván. A vizet valami speciális módon tervezi kifolyatni.
– Értetlen képpel grimaszolt hozzá. – Személy szerint tőlem
kissé idegen a dolog, de hát megoldható. Viszont arra
gondoltam, hogy Vica legyen a személyes szolgálód és az
öltöztetőd – lelkesült fel ismét. – Úgy látom, kedveled.
 AZ ANGOL

Az egyik éjszaka közepén a kutyák éktelen csaholása ébresztett.

Hamarosan Géza dörömbölt a kisház ajtaján, Mihályt kereste.
– Nagyságos uram! Gergely az udvarban elkapott valakit,
azonnal jöjjön.
Mihály sietve magára kapkodta ruháit és rohant az udvarra
Gézával. Nem mondta, hogy maradjak bent, de magamtól is
sejtettem, hogy semmi keresnivalóm nincs kint. Az ajtót azért
mégsem csuktam be, hanem füleltem.
Kiabálást hallottam odakintről: egy idegen férfi hangját, aki
angolul beszélt és magyarázott nekik, hogy ne bántsák, mert ő
csak egy fegyvertelen utazó. Tudtam, hogy a tetteimnek
következményei lesznek, és ennek pontos ismeretében
cselekedtem.
Az igazságot már régóta el akartam mondani Mihálynak, de
egyetlen napot sem ítéltem alkalmasnak erre. Azon az estén
viszont az alkalom talált meg engem, kopogtatott az ajtón, én
pedig nem fordíthattam el a fejemet.
– Ne lőjenek! Nincs fegyverem, csak eltévedtem – védekezett a
férfi. – Kiraboltak!
 Hátamra kaptam egy pokrócot és előrerohantam hozzájuk,
ahol Géza mellett ott állt Mihály és Ostor, aki puskát fogott az
idegen férfira. Az angolt jól helybenhagyták, fél szeme alig
látszott, úgy be volt dagadva, és a szája is több helyen felrepedt.
Mindene csupa piszok és vér volt, ruhája szakadtan lógott a
mellkasán, nadrágja darabokban lifegett a térdén.
– Anna! Menj be azonnal! – parancsolt rám Mihály, amint
meglátott.
Álltam a cserfánál, és ránéztem, majd az idegen felé
biccentettem:
– Ez a férfi mondta az imént, hogy ne lőjenek – fordítottam le
halkan.
Oroszy Mihály okkersárga szeme elkerekedett, én pedig
folytattam, és lefordítottam, amit az angol eddig mondott.
Mihály rezzenéstelen arccal hallgatott, de a vonásai egyre
jobban megkeményedtek. Az idegenhez fordultam:
– Honnan jött?
– Oxfordból – válaszolta meglepetten, majd zavartan
megigazgatta magán a szakadt inget. – Mondja meg nekik, hogy
tegyék le azt az átkozott fegyvert!
Fordítottam Mihálynak, aki bólintott egyet Ostor felé, így
szegény angol kicsit megnyugodhatott. A fegyver már nem felé
meredt. De balgája ekkor hirtelen a zsebéhez nyúlt, mire ismét
Ostor puskájával találta szemközt magát.
– Van nálam egy térkép, azt keresem – mondta nekem
segélykérőn, feltartott kezekkel.
Mihály elvette tőle a térképet, majd segítségemmel kikérdezte
őt. Az idegen XVIII. századi angolja nem volt számomra könnyű,
ahogy neki sem az enyém, valahogy mégis megértettük
egymást. Egy utazó lord volt, aki bejárta Európát, és Füredre
csak a savanyúvíz miatt tett egy kitérőt, de eredetileg az
örvényesi római kori emlékek miatt érkezett. Arra tartott
éppen, az Esterházyak birtokát is útba ejtve, és a Bakonyon át
kívánta lerövidíteni az útját, ahol meglehetősen pórul járt, mert
betyárok támadtak rá. A kísérői mind egy szálig odavesztek, ő
maga mindenét hátrahagyva szerencsére elmenekült.
Mihály Vica régi szobájában szállásolta el. Megborzongtam,
amikor elköszöntem tőle. Rám egy hosszú éjszaka várt.
Némán léptünk be a szobába, Mihály rezzenéstelen arccal
megragadott egy széket és a paddal szemben letette.
– Gyere! – mondta visszafogott hangon. Helyet foglalt a
padon, a szék felé biccentve. – Ülj le!
– Tudom, hogy… – kezdtem bele, amikor még le sem ültem.
– Tartozol az igazsággal! – vágott a szavamba, és rám emelte
tekintetét.
Pontosan úgy, ahogy a tigris emeli fejét, amikor a prédát
kiszemeli. Sóhajtva összekaptam magam, akár egy rab, aki az
utolsó estéjén a rácson keresztül kitekint, és az arcába csap a
szabadság szele. Leültem vele szemben, megköszörültem a
torkomat, majd összekulcsolt kézzel vártam.
– Ajánlom, hogy ezúttal mindent elmondj! – A hangja
fenyegető volt. – Magadról. És a férjedről is. Mindent tudni
akarok! Nem akarom, hogy több meglepetés érjen veled
kapcsolatban! Megértetted?
Bólintottam. Kétlépésnyire ült tőlem.
A lelkem mélyén már vártam ezt a pillanatot, nem ért
felkészületlenül, és korábban többször elképzeltem, sőt el is
játszottam magamban, hogy mit fogok majd mondani neki.
Ennek ellenére kétely és bizonytalanság fogott el. Torkomban
dobogott a szívem, veríték csordogált a tarkómtól a
medencémig.
– Honnan tudsz te angolul? – vágott bele egy fagyos földesúr
hangján. Nyoma sem volt a szokásos kedvességének.
– Tán érthetőbb lenne minden, ha előbb engedne beszélni, és
a végére hagyhatnám az angoltudást. Mindenre sor kerül,
csak… – Nyeltem egy nagyot. – Csak mert amit mondani fogok,
hihetetlennek hangzik, de… Végül mindenre magyarázatot
adok.
– Nem tanácsot kértem – vetette oda –, hanem az igazat!
Azonnal!
– Boszorkánynak fog gondolni – suttogtam magam elé.
– Ha az igazat mondod, nincs mitől tartanod.
– Az Úr 1992. esztendejében születtem, és 2020-ban járt az idő
kereke, amikor egy tóba estem, és a víz elragadott. Amikor
partot értem, itt, 1763-ban tértem magamhoz – mondtam el egy
szuszra, majd vártam.
– Anna, te okos nő vagy, nem gondolhatod komolyan, hogy ez
járható út. Ne komédiázz! – figyelmeztetett ingerülten.
– Mit gondol? Tán nem tudom, hogy egy hazugság jobban
hangzana? – kérdeztem vissza nyomban. – A jövőből
csöppentem ide! Higgye el!
– Miért hazudik mindenki, ha kutyaszorítóba kerül?
– Nem hazudok – mondtam már könnyes szemmel.
– Ha szorul a hurok, a sírás nem fog segíteni. Ne hordj össze
ilyen képtelenségeket, nem illik hozzád!
Elszorult a szívem a hangnemtől, de elszántam folytattam
tovább, ez volt az egyetlen lehetőségem.
– Én tettem a hurkot a nyakamba, én akartam pontot tenni a
szokatlan ügyem végére. Én akartam elmondani magának az
igazságot. Titkolózhattam volna tovább, ha akarok, nem volt
kötelező angolul beszélnem. Én akartam – magyaráztam neki,
de rám se hederített. – Az én időmben a nők is tanulhatnak. Én
jogot és államismeretet tanultam, amolyan jogtudós vagyok.
Tudom, hogy a királynő mikor született, mert olvastam róla, és
azt is tudom, hogy mikor fog meghalni.
Mihály idegesen összekulcsolta a kezét és szaggatottan
sóhajtott.
– Tudom, hogy a fia, József követi a trónon. Az idegen angol
férfival nehezen értettük meg egymást, mert az általam
beszélthez képest régi, amolyan óangolt beszél. Az én időmben
sokan beszélnek angolul, de kicsit más nyelvjárással –
hadartam a bizonyítékaim sorát, ő pedig kétszer is a hajába
túrt, mielőtt ismét felnézett rám.
– Emlékszik az úszásomra? – kérdeztem reménykedve. – Ezt a
mozgásformát fogják az emberek a jövőben használni, mert ez
a leggyorsabb haladási mód a vízben.
Mihály egyre jobban ráncolta a homlokát, de nem szólalt
meg, csak hangosan és mélyeket lélegzett.
– Most figyeljen ide, mert újmagyarul fogok beszélni, ahogyan
én szoktam. – Próbáltam szítani az érdeklődését, de csak
végigsimított az állán, majd összefonta a karját és elnézett a
vállam felett. Számára szokatlan hanghordozással nekikezdtem
egy nagymonológnak, megtűzdeltem ismeretlen kifejezésekkel
is.
Láttam, hogy a homlokát kiverte a veríték. Rám sem nézett,
de folyamatosan a kályha csorba sarkát bámulta, mintha csak
azon tűnődne, hogy mikor törhetett le. Én is odanéztem a törött
pontra, ahol az ő tekintete megállapodott, közben folytattam
tovább a meggyőzést. Részletesen kifejtettem egy-két nyelvi
különbséget, majd a nagyobb sikerben bízva Füred
történelmére tértem át. Lassan, de a saját nyelvemen
elmondtam, hogy Balatonfüred lesz a neve, a legjelentősebb
Balaton-parti városként tartják majd számon, és nem Zala
vármegye része lesz, hanem Veszprém megyéhez fog tartozni.
Ekkor elkerekedett szemmel rám nézett, és az i-re úgy tettem
fel a pontot, hogy mindent megismételtem ómagyarul is.
Válasz helyett felállt, és a sötét ablakhoz sétált.
Nem hagytam abba az érvelést. Muszáj volt folytatnom, nem
engedhettem, hogy a csend alattomosan kettőnk közé
furakodjon, mert a hallgatása csak ellenem dolgozott volna.
Minden lehetőséget megragadtam, hogy meggyőzzem.
– A németet nem beszélem, sem a franciát, de azt tudom, hogy
Rousseau menekülni fog Franciaországból, és Britanniában
talál majd menedéket. – Meg sem fordult a hírre. Már
kapkodtam a bizonyítékok között. – Ahogy mondtam, Mária
Teréziát a fia követi, de a könyvek leírásában II. József néven
emlegetik majd. Sosem kerül korona a fejére, és a gúnyneve
kalapos király lesz. Sajnos az országgyűlést nem hívja majd
össze, és rendeletekkel kormányoz.
Erre sem felelt semmit, de legalább ismét szembefordult
velem.
– Képtelenségnek hangzik, jól tudom – mondtam fáradtan. –
De az igazat kérte, most megkapta.
Vártam, hogy válaszoljon valamit, de nem felelt, és tekintete
ismét engem kikerülve bolyongott az aprócska szobában, majd
ismét a kályhán pihent meg.
– Nem szól semmit? – kérdeztem halkan, de Mihály szótlan
maradt. – Hall engem?
Bólintott.
Felugrottam a székről, hogy közelebb lépjek hozzá, de ekkor
egy hűvös pillantás kíséretében biccentett, hogy üljek vissza.
Leforrázva huppantam a helyemre, és nem bírtam megszólalni
a csalódottságtól.
– Mindjárt leég a gyertya – morogta, és egy újat gyújtott meg.
Mikor ismét felém fordult, arca könyörtelenül rideg volt.
Hiába kerestem az aranyló szempárt, hogy
belekapaszkodhassak a bizalomba, sehol sem találtam.
– Te ezt elhinnéd a helyemben? – kérdezte keserű hangon.
– Nem. – Megráztam a fejemet. – Nem hinném el. Bizonyára
kinevetném, vagy tébolyultnak gondolnám.
– Adok egy utolsó esélyt, hogy megtudjam az igazat rólad. Mit
mondasz? – kérdezett újra. Közelebb lépett hozzám, mégis
messze volt. A hideg távolságtartásától testem megremegett,
nyoma sem volt a forró szeretőmnek.
– Százszor is ezt fogom mondani – feleltem lemondóan.
Egész lényével azt akarta, hogy mondjak valami mást.
Valamit, ami hihető, ami nem istenkáromlás vagy
boszorkányság. Idegesen megfogta a kezem, és maga után
rángatott. Gyors léptekkel húzott át az udvaron, miközben a
kutyák ingerülten felugattak.
A pipaszobába vezetett, és bőszen kutatott az
íróasztalfiókban. Végül egy díszes bőrkötésű könyvet tartott a
kezében.
– Míg szépen kérem, ajándékozz meg az igazsággal!
– Az már a magáé – vetettem oda.
Ekkor együtt hallgattunk, majd sóhajtva elém tolta a könyvet.
Óvatosan közelebb hajoltam, és kinyitottam.
– Tripartium – olvastam fel hangosan a címet, majd
magabiztosan be is csuktam. – Ismerem, ez a Hármaskönyv –
mondtam nyugodt hangon. – Werbőczy István tollából.
Összefoglaló mű, jogi írás a szokásaikról.
– És mit ítélne rólad? – nézett rám kérdőn Mihály.
– Arra számít, hogy előadom, amit tudok a mágiáról vagy
boszorkányságról és annak büntetéséről – mondtam
jelentőségteljes ábrázattal. – Ha ezt tenném, akkor
megnyugodna a lelke, mert hibáznék. És egy nőtől pont ennyit
is vár – tettem hozzá grimaszolva. – Ahogy mondtam, én
jogtudós vagyok, igaz nem a mostani idők szakértője, de azt
tudom, és maga is tudja, hogy a választ nem itt kell keresni. – A
bőrborítóra böktem. – Akit megvádolnak boszorkánysággal, azt
másik törvény alapján teszik. – Visszatoltam neki a kötetet. – Azt
a könyvet az én időmben Praxis Criminalis néven emlegetik.
Meglepődött arcot vágott. Nem erre nem számított.
Tenyerével végigsimított a száján, és megfejthetetlen érzelmek
suhantak át rajta.
Kitöltöttem a csendet, és folytattam kiselőadásomat a partról,
a fürdőről és az eljövendő kórházról a helyén, mikor egyszer
csak felemelte a kezét.
– Mit mondtál, milyen ház? – vágott közbe izgatottan.
– Horváth-ház. Igaz, később épül csak, de akkor is
meghatározó épület lesz – tettem hozzá zavartan.
– A jövendőt tudod? – kérdezte mereven, miközben eltette a
könyvet.
– Nem. A múltat. – Hisztérikusan felnevettem. – Akaratom
ellenére eltévedtem az időben. Minderről tanultam csupán.
Könyvekből. Éppúgy, ahogy maga olvasott a mohácsi vészről.
– A te idődben vannak hozzád hasonló idővándorok?
– Nem, nincsenek. Vagyis nem tudom. Régebben sosem
hallottam róla, de Katica találkozott már egy ilyen lánnyal,
Adélnak hívták és megőrült. Szegény meghalt.
– Boszorkány vagy? – Tekintetét a szemembe vájta, miközben
megfogta a karomat.
– Nem! És nincsenek boszorkányok – mondtam mérgesen,
kiszabadítva magam a szorításából.
– Ahogy idővándorok sincsenek? – kérdezte cinikusan. – Te
magad mondtad, hogy nálatok sem léteznek idővándorok, de te
valahogy mégis az lettél, ezért most higgyem el, hogy vannak.
És egyébként te nem hiszel a boszorkányokban – tette hozzá
gúnyosan –, és ezért nincsenek is. Ez szép! Gyönyörű história!
Logikusan gondolkodott. Mert tényleg, ha időutazók vannak –
márpedig vannak –, akkor lehet, hogy boszorkányok is léteznek,
azt se szabad kizárnom.
– Kiktől származol? Mit tudsz a nemzetségedről?
– Ilyen régre visszamenőleg nem tudok sok mindenkit
megnevezni. – Lesütöttem a szememet, mert erre a kérdésre
már gondoltam korábban. Elterveztem, hogy valahogy
meglátogatom az őseimet.
– Mi a ménkű? Te a saját családodat sem ismered?
– Dehogynem! De nem majd háromszáz évre vissza! Miért,
maga pontosan tudja, mi volt háromszáz évvel ezelőtt?
– Igen! Én Nagy Lajos király koráig ismerem az őseimet.
Fegyverforgató harcosok és vitézek voltak.
– Dicséretes dolog. Én sajnos nem tudom!
– Mit tudsz?
– Apám mesélt egy ágról. Egerfarmost említette. Póka Mihály
az ősöm, a nemesi oklevelet még I. Lipóttól kapta. A másik név,
amire emlékszem, a Pogrányi.
Leírta a neveket egy papírra.
– Amit még tudok – mondtam hangosabban –, hogy a tihanyi
tornyok még idén leégnek.
– Mikor?
– Azt pontosan nem tudom, csak az évet.
– Majd meglátjuk – sóhajtotta. – Ki tud még ezekről? –
kérdezte aggodalommal a szemében.
– Csak Katica – válaszoltam, és elmeséltem, ahogyan a
Posványosnál találkoztunk és befogadott.
– Lakat legyen a szádon! – mondta, és felemelte a mutatóujját.
– Ezt senki nem tudhatja meg. Ha ez kitudódik, még az én
kardom se képes megvédeni!
Bólintottam, majd elindultam kifelé. Jobbnak láttam, ha
egyedül hagyom.
– Anna! – szólt utánam, mikor már az ajtóban voltam. –
Özvegy vagy?
– Nem. Meg sem házasodtam soha – mondtam, és becsuktam
magam után az ajtót.

Másnap már korán reggel rám rontott. Kialvatlan volt,

gyanakodva faggatott tovább.
– Nem vagy özvegy – jelentette ki hidegen –, ennek ellenére
biztos vagyok abban, hogy nem egy szűzlánnyal volt dolgom.
– Nem is mondtam soha, hogy az vagyok.
– A szeretőd utánad kutat?
Ingerült arcát látva rádöbbentem, hogy ez nehezebb lesz,
mint ahogy gondoltam, hiszen hogy a fenébe lehet
elmagyarázni egy tizennyolcadik századi földesúrnak, hogy
már nem így mennek ezek a dolgok? Féltem, nehogy
utcalánynak gondoljon, de hazudni sem akartam neki.
– Voltam már menyasszony, de végül nem lett belőle
házasság.
Ekkor lépteket hallottunk, mire intett, hogy fejezzem be.
Ostor volt az, de amikor ajtót nyitottam neki, Mihály egy
legyintéssel elküldte, és intett, hogy folytassam.
– Utána megismertem valakit, ámbár nem volt leánykérés.
Idekeveredtem, de nem hiszem, hogy igent mondtam volna
neki, akkor sem, ha maradok.
– Ilyen könnyen megy ez felétek? – ütközött meg, majd
káromkodott egyet és felpattant.
– Maga vajon szűz volt, mikor megismertem? Nem gondolom,
hogy joga van elítélni – vágtam vissza, de ezt meg sem hallotta.
– A szeretődtől ezek szerint elszoktál – szólalt meg
tárgyilagosan. – A menyegződ miért maradt el?
– Meggondolta magát – mondtam meg az igazat. – Nem volt
szerelmes belém!
Ezt a beszélgetést éhgyomorra utálatosnak értékeltem, de
akkor sem mehettem feleségül úgy valakihez, hogy azt se tudja,
ki vagyok. Vagy ez nem számít, és Mihály enélkül is pontosan
tudta, hogy ki vagyok? Vajon az időutazás, és az, hogy 1992-ben
születtem, pusztán származási kérdés? Lényegtelen apróság, ha
két ember szereti egymást? És ami valójában vagyok, azt már
rég ismerte?

Hintóval körbevittük az angolt, a fürdőt is megmutattuk neki. A

champagne vizet semmi esetre sem hagyta volna ki, mert hát
útleírást készített Magyarországról. Mihálytól megtudtam, hogy
ennek különösen nagy divatja volt, Bécsben is sok angol és
holland utazóval találkozott, akiktől meglehetősen különbözött
a mi pórul járt lordunk. Az utazás önmagában is egy kockázatos
kalandnak számított, a helyzetet azonban tovább rontotta, hogy
Lord George Browne – a kor szokásaival ellentétben – egyetlen
idegen nyelven sem volt képes megszólalni. Hovatovább a
nyeregben is ügyetlenül ült. Ostor nem győzte követni: annyira
féltette a lovakat tőle, hogy még az udvarban inkább kocsit
javasolt a feneke alá, és egy könnyelmű bolondnak tartotta,
amiért egy ilyen útra vállalkozott.
– Célszerű velük kedvesen bánni, mert országunk hírét ők
terjesztik a világban – magyarázta Mihály.
Szegény lord már jól megjárta a betyárokkal, ezért aztán
különösen barátságosan és segítőkészen támogattuk az útját.
Természetesen Klára asszony is rajongással fogadta, lovat és
élelmet is ígért neki Pápáig. Kényelmét csak fokozta, hogy a
lovat majd Pápán leadhatja az Esterházyak szomszédságában
lévő Oroszy-birtokon. Mihály anyja egyébként az Esterházy
családdal olyan jó viszonyt ápolt, hogy Pápán – minden teher
alól felmentve – kapott tőlük egy házat ajándékba.
Az utazás tehát cseppet sem volt veszélytelen vállalkozás,
ennek ellenére sok aranyifjú indult neki pusztán
kalandvágyból, hogy felvágjon és elmesélhesse, hogy bejárta
Európát. Az ő útleírásaik jobbára haszontalannak bizonyultak,
de akadt pár tudós vagy tanult ember, akik tudásanyagaik
gyarapítása és megosztása céljából vágtak neki az
ismeretlennek. Nem csak földrészeket kellett felfedezni, hiszen
óriási a világ, és benne a magyarok földje ekkor még jobbára
ismeretlen és vad vidéknek számított. Az angol rólunk érdekes
megállapításokra jutott, és folyamatosan le is jegyzetelte a
gondolatait. Szabadsághoz szokott népnek nevezte a magyart,
de sajnos a szegénységet és a vad rabló betyárokat hosszasan
taglalta, mivel személyes tapasztalatai vitathatatlanul
szerencsétlenül alakultak. Mihályt bántotta, hogy
elmaradottnak jellemezte hazánk társadalmi rendszerét,
vastagon aláhúzva a szegényebb réteg nyomorúságos
életkörülményeit, majd sértő egyszerűséggel Angliához képest
legalább száz évvel visszamaradottabbnak ítélte az
összefoglalóban.
Nem kedvelte meg a lord stílusát sem, aki a tudományos és
leíró útikalauzokhoz képest tényleg személyes jellegű, a saját
élményeit előtérbe helyező műfajt képviselt, ami valószínűleg
torzított a valóságon. De hát mi nem torzít? Az én leírásom is
egy útikalauz, ha úgy nézem – és ez sem mentes a szubjektív
véleményemtől. Lehetséges egyáltalán az objektivitás
bármilyen útleírás során?
– Igazat beszél? – tudakolta tőlem.
– Angliában a találmányok ideje következik. A tudós feltalálók
új gépeket alkotnak – magyaráztam. – Az úgynevezett ipari
forradalom időszaka előtt állnak, az országuk valóban az egész
világra nagy hatással lesz.
– Nálunk tán nem lesz olyan találmány? – tudakolta Mihály.
– Ide később ér majd el.
– Mikor?
Gyors fejszámolást végeztem.
– Úgy száz évvel később, mint ahogy ők feltalálják.
– Ennyire elmaradottak vagyunk? – kérdezte keserűen. – Az
egész birodalom?
– Nem, de az ő sikereik nagyobbak e korban. Úgy értem az
utókor megítélése szerint – enyhítettem.
– Mi a magyar legnagyobb találmánya? – követelte tőlem
ingerülten.
Elsőként a Rubik-kocka ugrott be, de az borzasztó válasz lett
volna, ezért tovább törtem a fejemet. A dinamóelvet meg sem
próbáltam elmagyarázni. Magam előtt is szégyenkezve
döbbentem rá, hogy valójában semmit sem értek a fizikához,
így esélyem sem volt a találmányokról elfogadható
felvilágosítást adni. A fejemben Irinyi gyufája volt versenyben
még, de sajnos annak sem tudtam a működési elvét.
Szomorúan döbbentem rá, hogy e téren kevés a használható
tudásom, és az ismeretek reprodukciós lehetősége teljességgel
kizárt az én esetemben. Esélytelen, hogy átírjam a jövőt egy
találmány korábbi megépítésével, mert semmi kézzelfogható
dologhoz nem értettem, így újra feltalálni sem tudtam volna.
A jövőbeli ipari eredményekről még ismeretterjesztő
előadásként sem tudtam volna beszélni, szerencse, hogy az
olyan egyszerű tételeket, mint mossuk meg a kezünket, még
gyerekkoromban belém verték. A huszonegyedik században
észrevétlenül használtam mások tudását, jelentősen
megkönnyítve ezzel a saját életemet, miközben sosem értettem,
hogy valójában mi alapján alkalmazom a dolgokat – és el sem
gondolkodtam rajta.
– Mindenki a magyarok által feltalált tollal fog írni –
mondtam végül. – Kis golyó lesz egy üreges pálca végén, ami a
papíron gurulva keni a tintát, és az egész világ ezt használja
majd.
– Nagyszerű! – sóhajtott.

Míg angol vendégünk fontoskodva bemutatta magát a fürdő

környékén lévőknek, Mihállyal kettesben Tóbiáshoz
menekültünk.
– Add ide a kezedet! – kérte.
Odanyújtottam, ő pedig gyengéden tartotta tenyerében.
Halvány mosollyal nézegette, úgy forgatta, mintha most látná
először.
– Anna – hangzott halkan a szava. – A jövőből keveredtél ide?
– Igen – válaszoltam halkan, de határozottan.
– A lelkedre?
 – A lelkemre.
Elmosolyodott.
Ennyi? Ilyen könnyen elfogadja, amiről még nem hallott?
– Árulja el, mivel győztem meg? Az újmagyar beszédem,
nemde? Vagy az úszás? Hogy gyorsabb voltam?
– Nem voltál gyorsabb. Nem ezekkel győztél meg, összevissza
beszéltél… De kimondtál egy nevet.
– Milyen nevet?
– Még, mikor Bécsben voltam, akkor kaptam egy ajánlatot –
emlékezett vissza. – Eszem ágában sem volt elfogadni, még a
tulajdon anyámnak sem meséltem róla. A Horváth arcátlan
ajánlatáról…
– Horváth-ház – suttogtam.
– Ezek szerint mégis beteszi ide a lábát – sóhajtott Mihály. –
Hol fog állni a háza?
– A kápolnától nyugatra.
– És itt mi lesz? Az étterem helyén? – mutatott a földjére.
– Egy szálló lesz. Anna Grand Hotel.
– Anna? Anna Grand? – derült jobb kedvre.
Visszahúztam a kezemet és belekortyoltam az italomba.
Összeszedtem a bátorságomat, hogy én is kérdezzek.
– Az igazságért cserébe maga is ajándékozzon meg az
őszinteségével. Megértem, ha nem akar feleségül venni, csak
kérem, azt mondja meg egyenesen, és ne az utolsó pillanatban…
– Már késő – mondta, és vigyorra húzódott a szája. –
Elcsavartad a fejemet.
Újra a kezemért nyúlt, és a szája elé emelte.
– Biztosan nem gondolta meg magát? – erősködtem.
 – Tőlem akár a pokolból is jöhetnél, akkor se engednélek el!

Utazása során Lord Browne csak a rangjának megfelelő

emberekkel vegyült, de velük aztán építette a kapcsolatot. Az
Erasmus-program előfutáraként könyveltem el ezt az utazósdit,
mert a huszonegyedik században egy-egy külföldön végzett
szemeszterrel a diákok ugyanígy szélesítik a látókörüket, azzal
a különbséggel, hogy itt a nemesi kúriák és főúri rezidenciák
végigjárása dívott – természetesen egy-két nevezetesség
megtekintése mellett. Az angol csak Grand Tournak nevezte az
útját, és folyamatosan dicsekedett, hogy Párizst, Németalföldet,
a Rajna vidékét és a császári udvart már bejárta. Mihály ki nem
állhatta a modorosságát és állandó gesztikulálást.
– Ha még egyszer kimondja, hogy Grand Tour, akkor én
gyalog megyek – fenyegetőzött fejét csóválva.
– Csak nem féltékeny Lord Browne-ra? – nevettem.
– Erre a hőscincérre? Amennyi vidéket ennyi ideje bejárt…
mégsem képes egyetlen rendes nyelven sem megszólalni. Csak
angolul hablatyol.
Ezen szó szerint nevetőgörcsöt kaptam. Annyira kacagtam,
hogy kicsordult a könnyem, és nem győztem törölgetni.
Lord Browne-ra vártunk, aki hosszas hajbókolással köszönt el
közönségétől, akik vélhetően egy kukkot sem értettek
beszédéből, de ez őt cseppet sem zavarta. Mihállyal közben
egyszerre vettük észre a molnárlegényt. Figyeltem Mihály arcát,
de megfejthetetlen volt – a molnárral kapcsolatban soha nem is
mentegetőzött.
– Még Istennek se gyónok – mondta az ég felé biccentve –,
neked se fogok!
– Ezek szerint bűnt követett el?
– Majdnem magam vágtam le a fejét – ismerte be.
– Mit tett volna, ha akkor igent mondok neki?
– Ezen én is sokat gondolkodtam – vallotta be egy keserű
nevetéssel.
– És mire jutott?
– Megkértem a kezed – mosolyodott el.
– Azt mondta, áldása ránk. Mégsem adta volna az engedélyét,
ha igent mondok? Nem tartotta volna az adott szavát?
– Anna, mikor visszautasítottad, csak akkor értettem meg,
hogy mekkora kő esett le a szívemről. Az arcod minden
rezdülését figyeltem, különösen azt, hogy mit fogsz válaszolni…
Olyan féltékeny voltam a molnárra, hogy alig bírtam
magammal.
Jólesett hallanom ezeket a szavakat, de közbevágtam:
– Nem voltak versenytársak.
– Az nem számít. Már a gondolatra, hogy téged akar, kerékbe
törtem volna, gyűlöltem őt… – vallotta be haragos szemmel.
– Tehát inkább megkérte a kezemet, hogy másé ne legyek.
Szép!
– Gondolsz még a régi vőlegényedre?
– Nem. Hisz még meg sem született – tréfálkoztam.
De Mihály olyan rezzenéstelen arccal meredt rám továbbra
is, hogy menten rádöbbentem, ez neki sokkal komolyabb ügy,
mint azt én feltételeztem, így őszintén válaszoltam:
– Nem, eszembe se jut. Még a legelső, gyerekkori szerelmem
emlékét is tövestől kitépte a szívemből. A tényeket ismerem, de
ezek mintha más emlékei volnának – mondtam neki, miközben
megfogtam a kezét. – Maga az egyetlen nekem.
– Elígérted magad annak a másiknak? – tudakolózott tovább.
– Nem, de ha magának Porosz Frigyesnek is ígértem volna
magamat, az se számítana, mert akkor is a maga felesége
lennék.

Miután a kimerítően hosszúra nyúlt búcsúzkodást követően

végleg elköszöntünk Lord George Browne-tól, és a szemünk
láttára távolodott, nagyot sóhajtva megkönnyebbültem.
Kifárasztott az állandó tolmácsolás, és Mihálynak igaza volt: a
társasága lemerítette környezetét, igazi energiavámpírként
viselkedett.
– Ez egy bájgúnár – mondta –, még rendesen lovagolni sem
tud.
– Majd az útra fogja – nevettem, és a gödrökre mutattam.
Errefelé csak földúton jártam, nem találkoztam épített úttal,
így infrastruktúráról felesleges lett volna beszélni, vagy azt
értékelni, mert egyszerűen nem volt. A mi közlekedési
feltételeink szerint értelmezhetetlen kategóriába sorolhatnám
csak, mert néha egy patakon is kizárólag óriási kerülővel
tudtam átkelni.
A közlekedési viszonyokra a fürdőnél is mindenki
panaszkodott, bár olyasmi lehetett ez, mint nálunk az időjárás:
1763-ban pedig a közlekedés és a mezőgazdaság volt a nyitó
beszédtéma.
Mihálynak abban igazat adtam, hogy Lord Browne útleírása
néhol túlzott, de kiemeltem a dicséreteket is, amiket ilyenkor
hajlamos az ember elfelejteni. A halbőség és a termékeny föld
szintén a leírás része volt, mint ahogy a magyar nyelv
csengésének dicsérete is, sőt a lord a világ legjobb katonáinak
vélte a magyarokat, és arról, ahogy a lovat ülik, több soron át
értekezett.
– A magyar embert lustának tartja – méltatlankodott Mihály.
– Nem érti, hogy az ország miért nem aknázza ki a
kereskedelmi lehetőségeit – válaszoltam sóhajtva.
– Tudománytalan iromány. Egy mendemonda – jelentette ki
felháborodással a hangjában.

Könnyebbség volt, hogy Mihály tudta az igazat rólam, mert

innentől fogva ő magyarázta meg a dolgokat helyettem. Az
angoltudásomra is logikus történetet talált ki: egy Fejérvárra
invitált angol mérnökember családjánál szolgáltam néhány
hónapot még lánykoromban…
Jól csinálta, mert senki sem kérdezgetett. Ráadásul boldog
voltam, hogy az igazság nem vette el a kedvét, és továbbra is
ugyanolyan lelkesedéssel szándékozott feleségül venni. A
keresztlevelemet egyszerűen meghamisíttatta. Egy délután meg
úgy lépett be az ajtón, hogy immáron pápista – purparlé nélkül,
egyedül katolizált.
Az esküvőszervezés egyáltalán nem érdekelte, ami az anyját
igencsak felbosszantotta.
Egyszer-egyszer hozzám intézett a semmiből egy kérdést,
például az apámról. Ilyenkor meséltem neki az orvosokról,
majd a kórházról és a gyógymódokról is, lehetőleg úgy, hogy ne
egy sci-fi-filmhez hasonló ámulatot okozzon neki a
huszonegyedik század. Nem éreztem helyesnek, ha a jövendőt
túlzottan felfedem, ezért a lehető legkíméletesebben
fogalmaztam. A világháborúk, a trianoni országcsonkítás vagy
Hitler ténykedése olyan megrázó történetek, amelyeknek az
ismeretét nem gondoltam, hogy neki szánta a sors 1763-ban.
Céltalanul értelmetlen lett volna az emberiség legsötétebb
jövőbeli bűneiről színt vallani. A szebb jövendőbe vetett hitet
nem vehettem el egyetlen embertől sem, pláne nem tőle.
Goldmann Tóbiást is hagytam, hogy szerencsésnek tartsa magát
a népével együtt, amiért szabadon választhatnak vezetéknevet.
Néha jobbnak találtam, hogy nem ismeri az ember a jövőt…
Mihályt – kérésére – angolra tanítottam. Hiába
figyelmeztettem, hogy én az újangolt beszélem,
tántoríthatatlannak bizonyult. Lelkesedése magával ragadott,
elképesztő gyorsan tanult. Kiváló nyelvérzékkel áldotta meg az
ég: latin, francia, német, némi olasz, és így már az angol is a
repertoárjába tartozott az anyanyelvén túl. Türelmetlenül várta
az újonnan vásárolt angol műveket, legszívesebben
Shakespeare-szonetteket böngészett, és napestig gyakorolt.
– Megtanítsalak franciára? – kérdezte tőlem egy nap lelkesen
–, akkor Montesquieu-t és Rousseau-t is olvashatnál.
– Azt hiszem, én lassabban haladnék – szabadkoztam
zavarban –, sok ideig tartana.
– Időnk az van – nézett kedvesen.
– Voulez-vous coucher avec moi, ce soir? – kérdeztem tőle,
franciául énekelve a Lady Marmalade sláger refrénjét:
„Szeretne lefeküdni velem ma este?”
Elkerekedett szemmel bámult rám, mintha egyáltalán nem
találná mókásnak.
– Ez csak egy nótarészlet – védekeztem gyorsan, és azonnal
elénekeltem hozzá a többi sort is. Lassan mosolyogta el magát,
majd válaszolt rá valamit franciául.
Nem értettem pontosan, hogy mit, de ami utána történt, abból
arra következtettem, hogy feltett kérdésemre igenlő válasz
lehetett.
 ESKÜVŐ

Klára asszony különös gondot fordított a megjelenésemre, és

nem győzte kihangsúlyozni, hogy az Oroszy családhoz méltó
pompa elengedhetetlen. A ruhám, a kinézetem és maga az
esküvő a státuszt szimbolizálta. A ceremóniában rám mint
becsesen felékített díszletre volt szükség, a főszerepet Mihály
játszotta. Engem ez egyáltalán nem zavart, és tudtam, hogy
Mihályt sem érdekli az esküvői készülődés: különösen nem a
ruha vagy a vendégek. Ő engem akart feleségül venni.
Tekintettel arra, hogy özvegyasszonyként tartottak számon –
család és rokonok nélkül –, gyakran erőltettük az egyszerűséget
az illendőségre hivatkozva. Persze ez bosszantotta Klára
asszonyt, de a végső szó minden esetben Mihályt illette. Néha
már a hagyományokra és szokásokra is fütyülve fogta vissza az
anyját, mert a katolikus ceremónián és az azt követő
lakodalmon kívül egyéb szokásnak nem kívánt hódolni.
A társadalom osztottsága a viseletek különbözőségében is
tükröződött, mert a színek kiválasztását nem az egyéni ízlés
határozta meg, hanem ruharendeletekkel biztosították az
arisztokrácia pompáját. A paraszti és szolgálói körökben a
fényűzést szigorúan büntették, még akkor sem öltözhetett volna
egy paraszt bíborba, ha az övé lett volna Dárius kincse. Az
egyéni ízlésnek nem volt helye: a parasztság a natúr és föld
színeket volt köteles viselni, a harsány színek a nemességet
illették. Valóban a ruha tette az embert.
Meglepetésként ért az árszabás színenkénti változása, azaz a
vörös bársony drágább volt az ugyanolyan minőségű, de fekete
színű bársonynál. Az okát az eltérő színezési technikákban
leltem meg: az egyes természetes festési eljárások összetett és
időigényes munkát igényeltek. Például az én esküvői ruhám egy
különleges csigának köszönhette a színét, és ez a tény Klára
asszonynak felettébb nagy gyönyört okozott. Bíborkéknek
nevezte a nekem középkéknek látszó színt, ezzel is hirdetve a
luxuskategóriát. A ruhámmal nyilvánvalóvá tette az Oroszy
család vagyonát és rangját.
– Nem szeretem a bíborvöröst. Bethlent és Mátyás királyt is
vörösben temették – merengett. – Gyöngyöt viselsz majd a
füledben, csipkekendőt a válladon. Hiúzprémet is rendeltem
nektek. Illik Mihály szeméhez… és a tiédhez is.
Rámosolyogtam, mert tudtam, hogy ez a lehető legkedvesebb
hangnem, amire képes. Nem felejtettem el, hogy a szemében
legfőbb értékem: hogy egy katolika lány vagyok, ami majd segíti
Mihályt a ranglétrán.
A kék selyem- és brokátanyagból készült esküvői ruhát
egyenesen Bécsből hozatta, sürgős csomagként. Legalább tíz
réteget aggattak rám, a derék extrémen karcsúsított szabása az
abroncsos alsó résszel drámai szintre emelte a kontrasztot.
Harang alakú szoknyámat virágok díszítették – előtte sosem
gondoltam volna, hogy egy ruha valaha ilyen jól fog állni.
Habár a látvánnyal elégedett voltam, elviselhetetlenül
kényelmetlen volt benne még állni is. A fűző, amit az esküvő
napján viseltem – valódi vasmerevítőkből készült –, az egyenes
tartást és a szép járást kíméletlenül garantálta, mivel egy
aprócska rossz mozdulat is erős fájdalmat okozott. A mellemből
óriási dekoltázst varázsolt, alig hittem a szememnek:
régimódisága ellenére sem tudtam volna a fűzőnél érzékibb
ruhadarabot elképzelni. Azért meglepett, hogy bár a bokám
nem látszódhatott ki, a melleimet ilyen nyilvánvalóan
közszemlére tettük.
Az egyik nap Mihály ajándékot hozott, nem sokkal az esküvő
előtt. Nem úgy adta át, ahogy azt eddig megszoktam, mert előbb
az anyja kezébe adta – de később én is megnézhettem. Az
esküvőre szánta az ékszert: magyar gyémántot kaptam, amelyet
külön a gyertyafényben való tündöklésre terveztek. A köveket
ezüstbe foglalták, hogy a sárgás fényhatást elkerüljék. A
fülbevaló gyémántokkal kirakott liliomformát alkotott, amit
három lelógó függőcske díszített, erről hosszúkásra csiszolt
gyémántkövek csüngtek.
Az esketésre külön-külön érkeztünk a tihanyi apátsághoz.
Mihályt Ostor hozta, én pedig csukott kétfogatún, zajtalanul
gördültem be a templom elé. Géza volt a kocsisom,
gomblyukában virággal, és kedvesen mosolygott szélcsípte
vörös arcával, amikor segített a kiszállásnál. Mivel se rokonaim,
se nemes rangú férfiak nem voltak, akik a házasságom során
vezető szerephez jutottak volna, Klára asszony úgy döntött, az a
legelegánsabb megoldás, ha egyedül vonulok be a templomba.
Nem lehettek többen, mint hetvenen. Az én oldalamról csupán
két vendég érkezett: Katica és István, Mihály külön
engedélyével.
Vajda Sámuel tihanyi apát a gyűrűk megáldásával kezdte a
szertatást, de mivel újraházasodó özvegynek számítottam, nem
tartott misét. Ez Mihálynak sem volt ellenére, mert gyors
szertatást akart.
– Legyen elég ennyi egy kálvinistának születettől – jelentette
ki.
A következő részekre csak homályosan emlékszem, mert
megszűnt körülöttem a világ. Senkire nem néztem, ahogy
lépkedtem Mihály felé lassan, de magabiztosan. Állítólag
mosolyogni is elfelejtettem. Meglehet, mert tényleg csak
ámultam és bámultam, ahogy ott állt a díszes dolmányban az én
magas és szemtelenül jóképű, tizennyolcadik századi
földesuram.
A fények gyengék voltak a templomban, a gyertyák olyan
fátyolos hangulatot adtak a dolgoknak, amitől úgy éreztem
magam, mintha egy régi szépia filmben szerepelnék. Porszemek
kergetőztek a beszűrődő fény sávjaiban, és én a szerelemtől
átlangyosodott arccal tartottam képzelt mennyországom felé,
miközben mandulavirágok esőpermetjét hallucináltam. Ahogy
közeledtem, egyre kevesebb virágszirmot láttam, és
izgatottságom is egyre fokozódott, lélegezni is egyre
nehezebben bírtam – ebben a fűzőm fojtogatásának is szerepe
lehetett. Mire odaértem Mihály elé, már kifejezetten szaporán
kapkodtam a levegőt, míg ő mozdulatlanul és fegyelmezetten
várt.
 Az apát az oltár előtt állva keresztet vetett, majd kiterjesztette
kezeit. Mihály szemébe bámultam, a hangokat távolból
hallottam. Foszlányokat észleltem csak a prédikációból, és
amikor elhangzott, hogy „a férfi és a nő eggyé legyen”, a
szerelmeskedéseink jutottak eszembe. A templomban, még egy
pappal az orrom előtt is csak az érintésére és a csókjaira
gondoltam.
– Ámen! – mondtuk a hívekkel együtt mi is.
A saját hangomat gyengének ítéltem, ezért köszörültem egyet
a torkomon – épp a nagy csendben –, mire az apát rosszallóan
rám nézett. Ijedtemben Mihályra kaptam a szemem, de ő a
jelenettől inkább csak vidám hangulatba került.
Majd a pap Mihályhoz fordult, és nagy áhítattal a szemében
kérdezte:
– Hazánk dicső és nemzetes fia, Oroszy Mihály, megfontoltad-
e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide,
hogy házasságot köss?
– Igen – válaszolta Mihály.
– Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, míg a
halál el nem választ benneteket egymástól?
– Ígérem.
– Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza
házasságotokat?
– Elfogadom.
– Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az ő egyházának törvényei
szerint neveled őket?
– Ígérem.
Csalódott voltam, mert rám se nézett. Végig az apátnak tette
az ígéreteket, és nem tűnt boldognak tőle. Megrezzentem,
amikor a pap engem kérdezett:
– Almássy Anna, megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és
szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?
– Igen – válaszoltam Mihálynak, szembefordulva vele.
– Ígéred-e, hogy leendő férjedet tiszteled és szereted, míg a
halál el nem választ benneteket egymástól?
– Ígérem – mondtam neki. A következő kérdéseknél is
Mihálynak címeztem a válaszokat. Mélyen egymás szemébe
néztünk, majd ő közelebb lépett, hogy kezébe vegye a kezemet.
Érintésétől minden félelmem tovatűnt.
A pap stólával átkötötte egybefonódott kezeinket,
figyelmeztetve, hogy házasságunk Isten előtt felbonthatatlan.
– Mihály, nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe előtt,
akarod-e a jelen lévő Annát feleségül venni?
– Akarom – mondta immár a szemembe nézve. – Anna! Isten
szent színe előtt feleségül veszlek.
Ahogy kimondta, nagyot dobbant a szívem.
– Anna, nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe előtt,
akarsz-e a jelen lévő Mihályhoz feleségül menni? – kérdezett
engem is az apát.
– Akarok – válaszoltam. – Mihály! Isten szent színe előtt
feleségül megyek hozzád.
Mihály álla megrándult, és hosszan kifújta a levegőt.
– Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza! – jelentette
ki a pap, kezét magasba emelte, utána pedig elővett egy
feszületet, és az ősi magyar esküvel megerősíttette velünk az
ígéretet, amit az imént tettünk.
 A templom előtti gratulációk után már egy kocsival indultunk
vissza Füredre. A nagy ruhám miatt két kocsis segített a
felszállásban, Mihály pedig velem szemben foglalt helyet. Alig
vártam, hogy megérkezzünk – ülve még nehezebben kaptam
levegőt.
– A legkívánatosabb nőt vettem feleségül, akit valaha láttam –
mondta újdonsült férjem, miközben szemérmetlenül bámulta a
ruhámból kibuggyanó melleimet. – Sose felejtsd el, ma ígéretet
tettél!
– Ahogy maga is nekem.
– Ezek után ugye tudod, hogy akkor sem engedlek el többet,
ha térden állva könyörögsz?
Megcsóváltam a fejem.
– Szeretem magát! Úgy, ahogy előtte senkit, és emlékeztetem,
hogy szabad akaratomból lettem a felesége. Nem érdekel sem a
rangja, sem a pénze, de ha egyszer is hűtlen lesz hozzám, akkor
nem elhagyom, hanem megölöm.
Még mielőtt Mihály válaszolhatott volna, megállt a hintó.
– Csak nincs valami baj? – kérdeztem ijedten.
– Megérkeztünk, uram! – hallottam Ostor hangját.
Mihály a kezét nyújtotta.
– Gyere! Még van egy kis dolgunk.
Egy kálvinista lelkészt pillantottam meg a szürkületben, aki
félénk mosollyal üdvözölt. Leléptünk a hintó mellé, a fűre.
Mihály szembefordult velem és ünnepélyesen azt mondta:
– Én, nemes Oroszy Mihály, esküszöm az élő Istenre, hogy ezt
a nőt, akinek most Isten színe előtt a kezét fogom, szeretem.
Szeretetből veszem el őt Isten törvénye szerint feleségül. Hozzá
hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele
szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem
boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy
holtáiglan hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben
hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segéljen!
– Anna – szólított meg a lelkész. – Akinek az Isten színe előtt a
kezén vagy, annak most kálvinista szokások szerint mondd
utánam te is az esküt.
Erre nem számítottam, pedig tisztában voltam vele, Mihály
fontosnak tartja a vallását. Ismételtem hát a lelkész szavait:
– Én Almássy Anna esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú,
Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök, igaz Isten, hogy ezt a
férfiút, akinek most Isten színe előtt kezén vagyok, szeretem.
Szeretetből megyek hozzá Isten törvénye szerint feleségül;
hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele
tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem
betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában,
holtomiglan vagy holtáiglan hitetlenül el nem hagyom, hanem
teljes életemben hűséges segítőtársa leszek. Isten engem úgy
segéljen!
Mihály elégedetten bólintott. Miközben visszaszálltunk a
kocsiba, a fülembe súgta:
– Ne felejtsd el ezt soha!

A lakodalomra Füreden, a Tamás-hegy lábánál lévő pincénél

került sor, és habár Klára asszony vőfély, násznagy,
nyoszolyólány és lánykikérés nélkül tervezte meg a mulatságot,
mégis egy egész kocsiszínt építtetett fel, három fűtőfüllel.
 Gondoskodott róla, hogy a falu is jól érezze magát: az utcán
már osztották a sörös kenyeret és a bort, vacsorára pedig
piláfot, azaz a rizses juhhúst főztek az egész falunak. Oroszyék
rengeteg legelővel bírtak, ahol a juhnyájak szabadon legelésztek
az esőben, szélben, tűző napon egyaránt…
Földbe szúrt karókon lengedező világos szalagok mutatták az
irányt a főépülethez már a kaputól kezdve, ezt a dekorációt még
egy 21. századi menyasszony is megirigyelte volna. Egy profi
esküvőszervezőnek is remek inspirációt adott volna a rusztikus
és téli szertartásokhoz, és a közvilágítás teljes hiánya miatti
sötétség csak még jobban kiemelte a tüzek lángoló fényét. Az
izzó parázs és a gyertyák ragyogásának középkori varázsa
engem is magával ragadott. Az egyik nyárson ökröt sütöttek, a
másikon malacot forgattak, az üstökből áradó gőznek és a
tűzrakások füstjének keveréke a forralt bor fahéjas illatával
már a távolból édesen csalogatta az érkező vendégeket.
Megpillantottam egy asszonyt, aki éppen zöld fenyőágakat és
rozmaringot vetett a tüzes parázsra. Erősen füstöltek a zöldek,
és megcsapott az üde fenyőillat, egy csipet kámforral vegyülve.
A gyermekek almát sütögettek és mézeskalácsot majszoltak, no
meg egy-két narancsot, amit a fadézsákba állított narancsfákról
csentek. Ezek után Klára asszony sokat járt, a tökéletes
díszlethez elengedhetetlennek tartotta egy Oroszy-eseményen.
Négyet sikerült beszereznie, roskadoztak rajta az érett
gyümölcsök.
A kocsiszín oszlopain és gerendáin fenyőalapra készített
virággirlandok futottak végig leomló borostyánfürtökkel, piros
és kék bogyós termésekkel. A látványt tobozok, és fából faragott
szív formájú lecsüngő széllengők tökéletesítették piciny
csengettyűikkel.
Mihály is nagyot szippantott a felénk áramló illatos füstökből,
aminek nyugtató és lazító hatását azonnal magamon éreztem.
Az illatok is legalább olyan mély nyomot hagytak bennem, mint
maga a látvány – vagy talán még annál is mélyebbet. Amikor az
édes mézeskalács lovacskák és szívecskeformák karácsonyt
idéző illata megcsapott, akkor egy pillanatra megálltam, és
körbetekintettem.
Nem tudtam, hogyan kerültem ide, és nem tudtam, hogy még
mi vár rám, de azt igen, hogy ezt a pillanatot örökre az
emlékeimbe akarom zárni: a tűz lángjának játéka az este vad
sötétségében olyan ősi varázslatos hangulatot árasztott, mintha
a lelkemet egy földöntúli világ ereje simogatta volna meg.
Elfogott egy nyughatatlan vágy az után a világ után, ami már az
enyém volt, és pontosan ott voltam, ahol lenni akartam. Benne
voltam, vagy tán fordítva: 1763 volt énbennem.
Elismételtem magamban, hátha úgy elhiszem:
– Szent András havában férjhez mentem nemes Oroszy
Mihály füredi, immár katolika földesúrhoz az Úr 1763. évében.
Mihály mellém lépett, és a kezét nyújtotta.
– Anna, menjünk be!
A gyűrűmet bámultam, ahogy lassan beletettem kezemet a
kezébe. Ő csókot lehelt a gyűrűre, majd a pince bejárata felé
vettük az irányt.
Kézen fogva vezetett, és kötelességtudóan mindenkinek
bemutatott, akivel találkoztunk. A feladatomat tökéletesen
teljesítettem: mosolyogtam mellette, és csupán egy-két szót
szólva, udvariasan fogadtam a jókívánságokat.

Annyi ideje álltam már a kényelmetlen ruhában, úgy éreztem,

menten elájulok. Mégis, amikor Mihály megragadott és magával
húzott, nem voltam biztos benne, hogy ez jobb ötlet.
– Hová megyünk? – kérdeztem, miközben elhagytuk a
borospince hordóit.
– Megmutatom a birtokod.
Megállt a hátsó falnál, és a kezembe adta a fáklyát. Serényen
tette arrébb a számomra ismeretlen mezőgazdasági eszközöket,
és hiába kérdezgettem, mit keres, rám se hederített. Amikor
előtűnt egy nádkerítés a falon, füttyentett örömében.
Megmozdította – és mögötte egy alagút bejárata tűnt elő.
– Mi ez? – kérdeztem ijedten.
Mihály átvette a fáklyát és belépett a lyukba. Követtem.
Lemezes mészkőfalak között jártunk, amit sárgás, nyúlós réteg
borított. Mihály megérintette.
– Agyag – mondta. – Nem engedi átszivárogni a vizet.
– Hova vezet az alagút?
– Kékig tart, de előtte is van még két kijárat.
Hosszan haladtunk előre, mint megtudtam, néhol öt, de volt,
ahol tizenöt méter mélyen jártunk. Közben azt is kihúztam
Mihályból, hogy az apja ásatta, titokban. Sokáig számolgattam,
gépek nélkül vajon meddig tarthatott a munka. Aztán egyszer
csak kiszélesedett a járat és egy széles terembe értünk.
– Ezt nézd! – mondta áhítattal.
Körbevilágított a fáklyával.
Egy ásványbarlang közepén álltunk, amelynek oldalfalait és
kupoláját egymásból kiálló, egymásra épült borostyánkőszín
kristályos ásványok borították. A fáklya fényében aranyban
úsztak a kicsiny napként világító kövek.
– Kőrózsa – mondta Mihály.
– Sosem láttam ilyen gyönyörűséget – habogtam.
– Ez volt apám kedvenc helye.
Egy másik közeli beugróban ibolyaszínű ásványok borították
a falat, míg a mennyezeten áttetsző kristályszerű prizmák
csüngtek. Néhol kis gyöngyszerű képződményeket láttam, és
volt olyan részlet, ahol meleg termálvizes tavacska képződött,
ami felett a vízpára kupolaszerűen kimarta a kőzeteket.
Falépcsőket is épített az öreg, hogy kényelmesen lehessen
közlekedni, és szakaszonként kihelyezett fáklyák adták a fényt,
amit Mihály sorra meggyújtott, ahogy haladtunk.
– Miért épített alagutat? Mitől félt?
– Az én apám nem félt, Anna – felelte Mihály hátborzongató
hangsúllyal. – Csak nem bízott senkiben. Végigélte a török
dúlását, a szabadságharcot, a mirigyhalált. Eltemette a
szeretteit, a barátait. Amikor a szomszéd földesurak hűséget
esküdtek Bécsnek, és még a tulajdon bátyja is katolizált, a
kurucok meg átálltak az ellenséghez, jobbnak látta, ha felkészül.
A te birtokod lesz, azt akarom, hogy ismerd!
Kiemelt egy szürke kődarabot a falból. A rés egy cipősdoboz
méretű ládát rejtett, felnyitotta, és megmutatta benne az
aranypénzt.
– Itt is van érték, melyről más nem tud.
– Az esküvőm napján nem akarok készülni a maga halálára.
Egy szót se többet!
 – A férjedként kötelességem a megélhetésed biztosítása. A
halálomon túl is. Azt akarom, hogy tudd, nincs miért aggódnod.
– Nem aggódom. – Közelebb léptem hozzá. – Attól sokkal
jobban félek, hogy a vendégeink mit szólnak.
Mihály elvigyorodott.
– Elnézik nekem.
A visszafelé úton a barlangrendszert illesztgettem képzeletem
térképére. A Lóczy-barlangot ismertem, annak része vagy
folytatása lehetett ez az alagút. Füred ezen kincse vagy
elpusztult, vagy feltáratlan, mert ilyen ásványokról sosem
hallottam.
– Sok háború lesz még? – szólalt meg Mihály.
– Valahol a világban mindig háborúznak. Két világraszólót
tartanak majd számon.
– Mi okozza őket?
– A pénz és föld.
– Hát a vallás?
Elfintorodtam.
– Az én időmben a pénzt Istennél is jobban szeretik. A
dollárért többet ölnek, mint az Úr nevében.
– Mi az a dollár?
– Az amerikaiak pénze.
Láttam rajta, hogy sok kérdése lenne még, és kicsit
szégyenkeztem csekély ismereteim miatt. Közel sem tudtam
annyit a múltról, amennyit ő Mátyás királyról. A technikai
találmányok esetében óvatos voltam: nem beszéltem az igazán
bonyolult eszközökről, például hagytam, hogy azt higgye,
ismereteimet könyvekből szereztem, az internetről és a
számítógépekről mélyen hallgattam. Egyszer meséltem neki a
liftről, ami meglehetősen felcsigázta, de a működését nem
tudtam elmagyarázni, pedig az új gépek, az erőátviteli
szerkezetek működése érdekelte, így viccesen megállapította,
hogy a jövővel nem tudok neki segíteni.
– Apámnak igaza volt – mondta, miközben a nádajtóval
letakarta ismét a bejáratot.
– Miben?
– Az emberekről alkotott véleményében. Az általad vázolt
jövő is őt és a titkos alagutakat igazolja.
– Nem csak rosszat tartogat a jövő – bátorítottam. – Az
orvosok egyre több ragályt kikúrálnak, és hamarosan a
gyermekek nem halnak meg majd ily könnyen, mint ma.
– Mi a legszebb a jövőben?
– Ez összetett dolog…
– Anna! Neked mi a legértékesebb dolog, amit az emberiség
elért? – vágott közbe.
– 1763-hoz képest?
Bólintott. Úgy éreztem, ezen gondolkodnom kellene, nem csak
úgy rávágni a választ, de sürgető pillantása miatt azt mondtam
ki, ami elsőre eszembe jutott.
– Az emberi szabadságjogok. Hogy hiszünk benne, hogy
mindenki szabadnak születik.
– Ez a gondolat az én időmben született – mosolygott.
– De az emberek nem e szerint élnek – válaszoltam gyorsan. –
Még hosszú az út, mire elterjed. Mire nem kell egy asszonynak
szoknyát és főkötőt vennie, írhat és olvashat, minden gyerek
iskolába járhat, és egy paraszti származású nő vagy férfi küldött
lehet a parlamentben.
– Ezt jelenti neked a szabadság? Tán a felsőházba szeretnél
jutni?
– Én nem, de az számít, hogy megtehetném. Csak rajtam
múlik.

– A vacsorát megkezdtük, mert nem kívántunk éhenhalni, a te

mohóságod miatt – rikkantotta Somogyi a poharát magasba
emelve.
Mihály szó nélkül hagyta. Üdvözletét biccentve ment át az
asztalok közt, a kezemnél fogva húzott gyengéden magával.
A menü elmaradhatatlan részeként a híres füredi sült fürét
káposztával szolgálták fel. A zöldségköretet díszessé tette a
sokféle répa, amelyek a legváltozatosabb színekben pompáztak.
Igaz, kisebbekre nőttek, mint az én koromban, de annál
színesebbre: a pirostól a fűzöldig mindenféle színben termett,
de a legintenzívebb, és egyben legerősebb ízű a fekete volt. A
világoszöldek ropogó frissességet képviselve a semlegesebb
ízűek táborába tartoztak, míg a pirosak akár desszertnek is
elmentek volna a cukorfokukkal. Mandulatejben párolt rákot is
készítettek a kedvemért, amelyhez rozmaringos mártást
kínáltak friss kenyérrel. A sült vadkant a Somogyi családnak
köszönhettük, Ambrusék pedig kökényszörpöt és mézbort
küldettek.
A vacsora végeztével Mihály szót kért, és bejelentette a
ruhaajándékomat. Vica azonnal megjelent mellettem és
lelkesen kísért átöltözni, mert az új ruhában vártak vissza. Nem
hittem a szememnek, amikor megláttam a skarlát költeményt: a
legmagasabb státuszú nők hordtak bíbor vagy vörös színt –
reprezentálva előkelő rangjuk kiváltságait. Mihály ezzel a drága
ruhával új társadalmi pozíciómnak adott nyomatékot, a nemesi
rangra jutásomat tette még látványosabbá.
A kiengedett haj utoljára az esküvőn megengedett viselet, de
mivel én özvegyasszony voltam, természetesen kontyban
vonultam be a templomba. Az új ruhához azonban úgy
döntöttem, hogy kibontott hajat viselek, így Katica nagy gonddal
készített rozmaring- és borostyánalapú virágkoszorúja még
előnyösebben mutatott, amit piros bogyós termések és
hunyorvirágok tettek felejthetetlenné.
Az első táncot Mihály és jómagam, majd Klára asszony és
annak sógora, Oroszy Pál járta el. Mihály kiosztott
mindenkinek, az összes férfi került velem párat, egymás kezére
adtak. Szerencsére a nővére szépen betanította a lépéseket, így
ezen nem izgultam, sőt talán még keveselltem is a táncot, de a
férjem nem tartott igényt a szokásos menetrendre.
– Asszonynak nem kell ilyen cifra ruha. Mindjárt az első
napon elkapatja – figyelmeztette egy sebhelyes arcú, középkorú
nemesember Mihályt, miután a táncokkal végezve melléje
álltam – mintha ott sem lettem volna.
– Magának nincs is ilyen asszonya – válaszolt férjem
nyomban.
A házasságom elhálása következett – ez közügy volt, ez adta
az érvényességét, mert valójában akkor köttetett meg a frigy, ha
szóval és tettel egyaránt beleegyeztek. Én már régen
beleegyeztem ebbe, amiről sokan tudtak is, mégsem mertek
még célozni sem rá. Szüzességem hiánya özvegyasszonyi
múltam miatt nyilvánvaló volt, ennek ellenére mindenki úgy
tett, mintha a szexuális életem csak ekkor kezdődne.
– Az isteni parancsolatot ideje teljesíteni, nemzz utódokat,
Mihály! – kiabálta valaki.
– Fiakban bővelkedjetek!
– Ne feledjétek, az egyház szerint a férfi felül, s a nő alatta
feküdjék. Csak ez alkalmas gyereknemzésre – lépett mellénk
Klára asszony.
– És ezt te elhiszed? – súgtam a kérdést Mihály fülébe
nevetve.
– Nem – súgta vissza –, de már fél lábon is szívesen nekilátok.
Csak kezdjük – vigyorgott szélesen.
A zene elhallgatott. Oroszy Pál lépett elém és kivonta kardját.
Ijesztő látványt nyújtott, de mivel Mihály mellettem állt, nem
estem kétségbe.
– Emlékezz erre a napra – mondta Pál a kardot megemelve –,
úgy viseld magad, asszony, ha e szent házasságot bemocskolod,
kard lészen a fejeden!
Őszinte fenyegetés volt a szemében, ahogy a karddal levette a
fejemről a koszorút. Megszólalni sem bírtam a döbbenettől.
Zsigeri félelem járt át, mert láttam a szemén, hogy komolyan
gondolja. Sőt, mindenki komolyan gondolta – még Mihály is.
Nem volt sok időm ezen rágódni, mert Ambrus jelent meg,
kezében egy pólyással. Fel sem bírtam fogni, hogy mi zajlott
körülöttem, csak engedelmesen követtem a szokásokat: egy
kisfiút adtak a karomba, hogy ringassam egy darabig, mert
szerencsét hoz, és így én is fiakkal örvendeztetem meg majd a
férjemet – és persze az egész Oroszy famíliát. Elhangzottak a
jókívánságok az Oroszy név továbbviteléért és egészséges
gyermekekért. A „legyetek nagyon boldogok” nem volt divatban.
– A szavaimat hallhattátok, esküt tettem ennek az asszonynak
– szólalt meg Mihály, és felém mutatott. – Tudjátok a törvényt,
most Isten parancsai szerint eljött a tettek ideje!
Felemelte a poharát és egy szuszra kiitta, majd az asztalra
csapta. Válaszreakcióban nem volt hiány: Somogyi azonnal
rákezdett a füttyögésre és a buzdításra, amihez az idősebb urak
nem győztek csatlakozni. Még a szende Ambrus sem maradt ki
a tanácsosztásból, és Mihály lelkére kötötte, hogy kardja velem
szemben legyen, akkor biztosan fiút szülök.
Többen kísértek minket a szobába, majd egy paraván mögött
Vica és Mihály nővére levetkőztettek. Hálóruhát adtak rám, így
kísértek a férjem elé, aki szintén hosszú ingben állt előttem.
Mellette Oroszy Pál és Esterházy gróf várakozott.
Magamat is megleptem vele, hogy nem zavarnak a nézők,
pedig ennél szemérmesebbnek ismertem magamat. Mihály a
kezét nyújtotta, és együtt léptünk az ágyhoz.
– Feküdj le! – mondta.
Itt azért mégiscsak tovaszállt a bátorság. Elrettentett a beteges
gondolat, hogy szex közben minket mások fognak bámulni,
Mihály bátorító mosolya sem volt képes megnyugtatni. Darabos
mozgással kerestem a helyemet az ágyon, végül egy teljesen
természetellenes, félig ülő testtartást vettem fel, összezárt
lábakkal kényelmetlenül pózoltam. A kezemet szétnyitottam,
majd összekulcsoltam. Mihály hangosan megköszörülte a
torkát, és utána egy gyors mozdulattal mellettem termett. A
közönség ekkor udvariasan hátat fordított nekünk.
 Á, szóval a torokköszörülés az egyezményes jel!
Mihály féloldalasan feküdt mellettem, és egyszer csak
megéreztem a kezét a térdemen, a simogatás haladt a
combomon felfelé. Elért a lábam közé, amit ösztönösen
összezártam. Nem tetszett, hogy nem vagyunk egyedül, de ő
szétnyitotta a lábaimat és befurakodott közéjük, türelmetlen
arccal húzott lejjebb az ágyon.
Hanyatt fekve, terpesztett lábakkal hevertem az ágy közepén.
Mihály feljebb húzta az ingét, én pedig a számat összeszorítva
vártam – még levegőt sem vettem, nehogy meghallja valamelyik
kukkoló. A következő másodpercben magáévá tett – hivatalosan
is. Meglepetésemre ekkor mind elindultak kifelé.
Rejtély, honnan jöttek rá, hogy mikor végezték be a
tanúságtételt.
Miután kimentek, már nem sokat gondolkodtam ezen.
Azonnal lehúztam Mihályról a ruhát; bűnnek éreztem, annyira
tetszett.
– Miattad pápista lettem – szólalt meg.
– Ez legyen a legnagyobb baja!
Annyira összeillettünk, hogy el sem hittem, hogy létezik a
külön.

– Morgen! – köszöntött reggel egy csókkal. – Morgengabe! –

mutatott körbe. – A birtok ezennel a tiéd!
A móringszerződés: a nászéjszakát elháltuk, ezennel a
szerződést teljesítettem.
Szokás volt visszatérni a nászt követően a templomba – már
asszonyként. Annyira asszony voltam, Mihály pedig oly
kötelességtudó, hogy erre is nehezen szakítottunk időt. Végül
elmentünk Tihanyba, és jó katolikusok módjára még az
odavezető úton is hitvesi kötelezettségeinket teljesítettük
szorgalmasan.
– A pokolba is utánad mennék! – vigyorgott, miközben
elkísért a templomajtóig.

Lakodalmunk két napon át tartott, és Füred velünk ünnepelt. Az

esküvő után a házba költöztem, és nem változtattam szinte
semmilyen szokáson. Nem vágytam megreformálni semmit,
csak ahhoz ragaszkodtam, hogy az estét közös ágyban töltsük.
– Eddig egy szobában aludt velem a földön, most, hogy a
felesége vagyok, elpaterolna? – kérdeztem tőle mérgesen,
miközben a szobámba rakatott új cserépkályhát mutogatta
örömmel.
– Nem akarlak elpaterolni!
– Akkor minek rendezgeti ilyen lelkesen ezt a szobát? –
kérdeztem támadóan. – Mindig úgy mondja, hogy a szobád!
Nem pedig szoba, vagy szobánk!
– Az asszonyok így szokták – válaszolta kissé bizonytalanul. –
Gondoltam, te is így szeretnéd.
– Nem! Nem így szeretném! Magával közös ágyat szeretnék!
És közös szobát!
– Minden éjjel? – nézett rám nevetve.
– Minden éjjel.
Sok jó házasság volt erős szövetség, de inkább barátság, a
férjek pedig máshol keresték az örömöket, ami az asszonyokat
sem zavarta. Én viszont szerettem Mihályt, és eszem ágában
sem volt így végezni. A közös szoba mellett ugyanakkor az egész
ház az ágyunk lett, felfedeztük az összes zugot, és a mézeshetek
után már igazán magaménak éreztem minden szobát, a ház
minden szegletéhez fűzött valami édes emlék.
A szokásokat még egy ponton törtem meg: a hajviselet
kérdésében.
– Szeretnék kérni valamit! – mondtam Mihálynak egyik nap,
miközben egy borszállítmány levelét készítette elő.
– Remélem, meg tudom adni – tette le a lúdtollat.
– Nem akarok főkötőt a hajamba, sem kontyot. Utálom!
Kibontva szeretem a legjobban. De azért összekötve is –
hadartam. – Egyszer így akarom, egyszer úgy. Ahogy a kedvem
tartja!
– Úgy viseled, ahogy szeretnéd – nézett rám mosolyogva. – A
saját birtokainkon – tette hozzá.
Nem kellett több, nyomban kitéptem a hajamból mindent, és
ugráltam örömömben. Majd belehuppantam az ölébe, és
hálásan csókolgattam összevissza. Ő pedig nevetve próbált
szabadulni, hogy végre befejezze a szállítólevelet.
Annyira ismert engem, mint még senki. Aznap rengeteg dolga
volt, és ezzel a levéllel már akkor is késében volt. Emlékszem, a
fülem mögé tűrtem a hajamat, és ismét megcsókoltam. De már
másképp. Addig a hajamnak örültem, de ebben a pillanatban
már más járt a fejemben – őt akartam. Egy rezdülésemből is
megérezte ezt – mindig. Felkapott, és azonnal megadta, amire
vágytam. Többet is, mint amire számítottam.
Én sem mondtam neki nemet soha. Igaz, ő nem is kért. A férj
adott vagy elvett, de nem kért. Inkább parancsolt. De Mihály
nekem nem parancsolt. De nem is kért. Adott és elvett, elvett és
adott…

Egy birtok, egy háztartás vezetése meglehetősen összetett

feladatot jelentett, a kort nehezebb és lassabb árubeszerzés, és
sokkal több csereügylet jellemezte. Ezek gondos tervezést és
előrelátást kívántak, a mezőgazdasági munkák kötött rendje és
az időjárás viszontagságai rányomták a bélyeget a
mindennapokra. Mindig volt mit dolgozni, minden napra jutott
munka. Mihály nem szerette, de sokszor takarítottam Vicával,
és továbbra is szerettem a saját szennyesünket magam mosni.
Hiába győzködtem, hogy néhány száz év múlva mi a szokás,
nem érdekelte.

Megismertettem vele pár jövőbeli finomságot. A pizzáért már ő

is rajongott, én meg lelkesen etettem. A legjobban azt szerettem,
amikor ő is bejött a konyhába, és főzés közben beszélgettünk. A
közös főzésről hallani sem akart, azt nem tudta még elképzelni
sem. Elmeséltem neki, hogy a jövőben olykor még az is megesik,
hogy a férfi vigyáz a gyerekre, míg a nő dolgozik, és bizony
férfitársai a jövőben még főzni is megtanulnak.
– Az asszony szerzi a pénzt? A férj meg kötényt vesz? –
kérdezte szinte undorral.
– Igen – nevettem –, de ettől még boldogok.
– Előbb vágnám le magamat, mint kötényben kenyeret
dagasszak, míg te puskával vadászol – mondta véresen
komolyan. – Inkább a fejemet veszítsem, mint a farkamat!
 Igazándiból nem is tudtam elképzelni fakanállal a kezében.
De ezt nem bántam, jól állt neki a kard. A jövőre nyitottan
reagált, főleg a felfedezésekre és a tudományra, de azzal a
gondolattal, hogy én is dolgoztam, nem tudott megbarátkozni.
Zavarta, hogy férfiakkal diskurálva tengettem a napjaimat.
– Női prókátorok világa – hajtogatta.
Érdekes, amikor a konditermekről beszéltem neki és a
kifejezetten izomnövelésre kifejlesztett gépekről, azt persze
szerette. A férfi az férfi volt minden korban, azonnal feszítette
az izmait a karján és a combján, hogy dicsekedjen. Ugyan
nevettem, de megdicsértem – messze-messze a legjobb férfi volt
az életemben.

– Az Úr 1763. évében vagyunk – válaszolta mindig. Ha akartam

volna, akkor se tudtam volna erről megfeledkezni.
Ami azt illeti, egészen megszoktam 1763-at. Azt mondják, szép
hely a komfortzóna, de ott nem nő semmi. Ha valaki ezt
tanúsíthatja, az én vagyok. Az életem azután kezdődött, hogy
kicsúszott a lábam alól a talaj. Átkerültem a XVIII. századba,
amire az én időmben irtózva tekintenek, elsőre a sok nyavalya
meg a véres istenítéletek jutnak eszükbe. A patkányok valóban
feketék és nagyobbak, de igyekszem őket elkerülni. A valóság
sokkal árnyaltabb, mint a történelemkönyvekben vázolt tények.
Nem mondom azt, hogy a leírtak nem igazak, csak éppen nem
teljes az információ. Ott a sötét mellett a napfény is – tudom,
mert itt élek, és ebben sütkérezem.
A könyvekben nemcsak az asszonyverésről kellene szólni,
hanem a férj verejtékes munkájáról, amivel reggeltől napestig a
földeken dolgozik, hogy etesse a családját. Egy nő nem
boldogulna egyedül, és egy férfinak is nehezebben menne
asszony nélkül. Együtt küzdenek, és együtt boldogulnak.
A nemes pedig nem az úriszéken ül egész nap és az ítéleteket
hozza, mert drága mulatság, csak a gazdagabbak tartják, és ők
is csak évente kétszer. Ilyenkor a vármegye elöljáróit is
meghívják pompás vendégségbe. A halálos ítéleteket és a nagy
igazságtalanságokat a jól gazdálkodó földesúr nagyon is kerüli,
hiszen a jobbágy az ő munkaereje, és a Dunántúl
elnéptelenedett a Rákóczi-szabadságharc és a török után. Az
uraknak szüksége van a jobbágyokra, ahogy a jobbágynak is az
urára. A földesúr a kardjával védi a népét, az asszonyok – a
nemes is, és a paraszt is – meg sorra szülik a huszárokat, akik
testükkel védik az országot és a szolgák földjét. A férfi férfi, a
katona pedig katona, és bátran az ellenség szemébe nézve akar
meghalni. Talán a fegyverek fejlődésével változhatott meg ez is.
Szinte hallom a fülemben az ellenérveket, amiket
felhoznának az emberek, köztük a saját anyám is: nincs
védőoltás, nincs gyógyszer, nincs ez, nincs az. Valóban, elsőre
mellbevágó a sok nincs. De nincs ózonlyuk, nincs műanyag
szemét, nincs betondzsungel, nincs háttérzaj… Ezerszer
szívesebben halok meg itt Mihállyal, mint élnék
végelgyengülésig nélküle!
 TÉL

Sok hó esett Füreden, nem is akármennyi. Azon a napon

délután csak szállingózott, de estére már legalább bokáig ért.
Mihály éppen fát rakott a tűzre, én pedig írtam az emlékeimet.
– Mit körmölsz ennyire? – kérdezte kedvesen.
– Az életemet – válaszoltam mosolyogva.
– Rólam írsz?
– Zavarja?
– Nem. Az zavarna, ha meg sem említenél.
– Maga nélkül nem szólna semmiről.
– Az idővándorlás semmi volna?
Felálltam, és mögé sétáltam.
– Az csak egy út, ami magához vezetett – súgtam a fülébe, és
átkaroltam.
– Mit tennél, ha újra ott állnál a tó mellett?
– Beleugranék, és azonnal rohannék magához – nevettem fel.
A beszélgetést hangos csörtetés törte meg, az ajtóban Oroszy
Dániel, Mihály bátyja jelent meg riadt ábrázattal. Kisszőlősön
élt a feleségével – egy évvel azelőtt, nyáron keltek egybe –, Évát
az esküvőn ismertem meg, aki már oda is óriási pocakkal
érkezett. Dániel arcát látva sejtettem, hogy a babával
kapcsolatos a baj.
– Éva mindjárt megszül, de a bábánkat a láz rázza. Vázsonyt
meg befújta a hó!
Elhozta a feleségét, hátha mi könnyebben hívunk segítséget.
Kiszaladtunk Éváért a hintóhoz, lefektettük a nekem szánt
szobába, Mihály pedig tüstént küldetett Katicáért.
– A fájásai sűrűek, mindjárt megszül – súgtam oda a
férjemnek.
– Láttál már ilyet? Mit hozzunk?
– Dehogy láttam! Nem vagyok bába, csak tudom, hogy megy
ez.
– Mit csináljunk? – tépelődött. Ekkor először láttam rajta,
hogy egyáltalán nem biztos magában. – Tudom, kézmosás.
Megyünk is – tette hozzá.
Csak reméltem, hogy Katica időben ideér, és feleslegesen
megyek tisztálkodni én is. Mihály a kézmosást még nem
automatikusan végezte, de igyekezett. Elfogadta a jövő
eredményeit, ha érzett némi logikát a magyarázatban.
– Elfolyt a víz – nyöszörögte Éva.
Kata szaladt be a szobába.
– Nagyságos uram! Ég az apát temploma Tihanyban! –
kiáltotta.
Mihály azonnal rám nézett, én pedig megszólalni sem bírtam.
– Géza készítse a lovakat, és szóljon az összes férfinak – adta
ki az utasítást egy csepp félelem nélkül a hangjában. – Minden
szekérre szükség lesz.
– Elmegy? – kérdeztem bizonytalanul.
 – A gyermeknél segíteni nem tudok, a bábát elhozza Gergely.
– Hozzám fordult. – Pápistát csináltál belőlem, nem hagyhatom
az apátot elégni. Bármennyire is jólesne…
Elindult kifelé, én pedig ottmaradtam a vajúdó asszonnyal és
a leendő apával. Dániel bort töltött magának – szó nem volt
apás szülésről, inkább a szalonban ivott egyedül. Még
szerencse, hogy Vica velem volt!
Éva verejtékező arcát látva előtört az összes félelmem:
szegény asszony nem is sejtette, hogy mennyi veszély
leselkedett rá és a gyermekére.
Oly könnyű itt a szülésbe belehalni!
Bátorító szavakat mormoltam, miközben törölgettem a
homlokát. Miután elfolyt az összes magzatvíz, Évát hálóingbe
bújtattuk, majd raktam még a kályhára, és imádkoztam, hogy
Katica minél előbb érkezzen meg.
A sógornőm előkelő családból származott, így
valószínűsítettem, hogy hangosabb szülésre kerül sor. Katica
tapasztalatai alapján a parasztasszonyok egy jajszó nélkül
hozzák világra gyermekeiket, míg az úri asszonyoknál az
órákon át tartó jajgatás sem ritka jelenség. Ő az anyjától tanulta
a mesterséget, és kislány kora óta annyiféle esettel találkozott,
hogy széles körű tapasztalatával magabiztos támaszt nyújtott a
vajúdó nőknek. Azt tudtam, hogy egy terhes asszony orvosról
hallani sem akar: azoktól féltek, mert a jelenlétük egyet
jelentett a rosszal. Általában doktorért csak akkor küldettek, ha
a baba vagy az anya, esetleg mindkettő életveszélybe került.
– Remélem, fiú lesz – fújtatott Éva.
A név továbbvitele különlegesen fontos volt az apák számára,
a nők pedig kötelességüknek tekintették, hogy fiút szüljenek. Ha
netán csak lánygyermeknek adtak életet, gyakran hibáztatták
magukat.
– Egészséges fiúcska lesz! – mosolyogtam bátorítóan. – Milyen
nevet választottatok?
– Dániel szeretné, ha Pál lenne – nyögte eltorzult arccal.
A pánik egyre erősebben uralkodott el rajtam, de ekkor
meghallottam a kocsizörgést: megérkezett Katica, aki egy
kedves mosollyal köszöntött, de egyenesen Évához tartott.
Szemében a bába és a gyógyító elhivatottsága ült,
átszellemülve koncentrált a születésre. Meleg bátorítást
sugárzott az anyára, közben minden idegszálával és tudásával
követte az eseményeket, olvasott az anya testtartásából,
légzéséből és nyögéseiből.
Kértem Vicát, hozzon meleg vizet egy tiszta lavórban, amíg
Katica levetkőzött. Ismerős gyógyító ládikája mellett
bábaeszközeit is előkészítette. Ezek láttára azonnal elfogott a
rettegés. Irtóztam még a fogó látványától is, de a kampós végű
kaparóeszköz végleg kiverte a biztosítékot. Katica nem gyorsan,
de nem is lassan készült elő. Azt hiszem, erre mondják, hogy
megfontolt.
– Lepedőt is kérek – szólt kedvesen Vicának, miközben
alaposan megmosta a kezét. Tégelyei közül elővette a
levendulapárlatot, és valami olajos kencét, majd a tenyerében
összekeverte őket, és szelíden közelebb lépett Évához.
– Eljött az idő, kedvesem – mondta lágyan.
Kezei közt dörzsölgette az illatos olajat. A szobát elöntötte a
kellemes levendulaillat, ami nyugtatóan hatott még az én
aggodalmas elmémre is. Mindentudó tenyerét óvatosan Éva
hasára tette, majd végigsimogatta az egész domborodó pocakot,
miközben a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról.
Csodáltam az én Katicámat, és hogy a fáradt kezében mennyi
tudás és segítő jó szándék lakozott. A mosolya mögött
felismertem a lázas figyelmet, amivel az ujjai pontosan
meghatározták a magzat helyzetét, láttam vonásaiban azt a
szelíd alázatot, amivel a születés folyamatára tekintett. Nem a
beavatkozás volt a célja, gyengéd megfigyelőként vett részt
benne. Azt kívánta, hogy rá ne legyen szükség, áhítattal figyelt
és kérdezett. Nem akarta irányítani az eseményeket. Kivárt.
– Menten megszakadok – nyögte Éva.
– Mindjárt nyomhat – bátorította Katica, majd kezével
ellenőrizte a méhszájat.
Egyre sűrűbben jöttek a szülőfájások, a sógornőm pedig egyre
kevésbé uralkodott magán. Eleinte csak kiabált –
„Szétszakadok!” –, majd ördögi fájdalomnak titulálta, és
mindenáron véget akart vetni neki. Könyörgőre fogta, és
kérlelte Katicát, tegyen valamit.
Az azonban gyengéden, de magabiztosan bánt vele.
– Most nyomjon! – szorította meg a kezét, miközben Éva a
fejét dobálta. – Hunyja le a szemét, és minden erejét szedje
össze, kedvesem.
Az asszony arcát a kín és az erő úgy átformálta, hogy rá sem
ismertem. Nem Évát láttam, hanem egy asszonyt, aki a
fájdalmat legyőzve gigászi győzelmet arat. Katica máris
csitította:
– Kint van a baba feje. Most pihenjen egyet, mindjárt vége. A
nehezén túl van. Mikor szólok, akkor nyomjon! Egy utolsót.
A magzatvíz elfolyásától számítva egy órán belül megszületett
a gyermek.
– Fiú – nevetett fel Katica.
Az ifjabb Oroszy Pál nagy hangerővel jelezte érkezését a
világnak.
Szerencsére a lepény könnyen levált, Éva arca pedig innentől
végérvényesen megváltozott: a szülés és a születés átírta
vonásait. Átélte a csodát, fáradtan mosolygott a világra.
Elgyötört teste mozdulatlanul hevert az ágyon, mégis volt annyi
ereje, hogy kedvesen becézze szép, barna hajú, pufók kisfiát.
Katica erről sokat mesélt: minden fájdalom és nehézség
ellenére csodával határos módon mindig van még egy kis erő –
az anya mindig talál magában.
– Fiút szültem – jelentette ki Éva. Számára ez jelentette a
rendeltetésének beteljesülését.
Katica a köldökzsinór elkötéséhez fonalat használt, utána
pedig ollóval elvágta. Gyakorlott kézmozdulatokkal lefürdette a
kisbabát, közben alaposan átvizsgálta, majd szépen bepólyázta.
– Erős leszel, a hangod messze elér! A család hírét te viszed
örökké – mormolta az áldó igét.
István megtiltott a háznál mindenféle ráolvasást, de Katica
titokban minden újszülöttre áldást mondott.
Míg rendbe hozta Évát, addig én fogtam az életerős és eleven
kisfiút. Ahogy a karomban tartottam, elsírtam magam a
meghatottságtól, megtiszteltetésnek vettem, hogy tanúja
lehettem születésének. Dániel érkezett. Amikor meglátta a
csöppséget, zokogni kezdett örömében, majd kiabálva rohant ki.
 Éva mellén a kis Pál minden igyekezetével megpróbált szopni,
de nem járt sikerrel. Sógornőm elkapta Katica kezét.
– Keríts egy dajkát! – mérgelődött. Fájt a melle, nem akarta a
gyermekét rátenni.
– Gondolja meg! A melle sem fog feszíteni. A gyermek
könnyíteni tud ezen – próbálkozott gyengéden Katica. – Csak az
elején fájdalmas, karácsonykor már észre sem veszi.
– Nem! – nézett elszántan Éva. – Hozzatok egy parasztleányt!
Csak van itt a faluban!
– Éva, van tejed – győzködtem én is.
– Nem kértem a tanácsodat – jelentette ki határozottan. –
Édesanyám is szoptatós asszonyt fogadott. Én is azt fogok!
– A mi udvarunkban nincsen – mondtam szárazon. A dajka
fogadása ugyanis azt jelentette, egy asszony hátrahagyja saját
szopós gyermekét, hogy az uraságét etesse, és amaz baba bizony
ebbe rendre belepusztul.
– Valóban? – kérdezte Éva gyanakvóan.
– Hadd gondolkozzak! – törte a fejét Katica.
– Elszakítanád egy gyermektől az anyját? – kérdeztem
hitetlenkedve.
– Pénzért örömmel jönnek ezek – legyintett lenézően.
– Akkor rábízod a gyermeked egy olyan asszonyra, aki a
sajátját se gondozza?
Higgadt akartam maradni, és a kor szellemét figyelembe
venni, nem pedig ítélkezni azonnal, de nem sikerült.
– Szerezz szoptatós asszonyt! – fordult Éva Katicához.
Kimentem a szobából, és újra végigfuttattam magamban a
halottakat. Kerestem a helyzet előnyeit: legalább nem másra
akarta hagyni az édesfiát, hanem a szoptatós dajkát vinné
magához. Igaz, a kis Oroszy Pálnak pénzért könnyen kapnak
dadát, valószínűleg vele alakul ki majd a kicsike első bizalmi
kapcsolata. Mihálytól hallottam, hogy Mária Terézia is
anyjaként szereti nevelőnőjét, és szorosabb kapcsolatot ápol
vele, mint egyes családtagokkal. Más világ volt, de ezt nem
tudtam elfogadni. Mellbevágott. Semmi bajom nem volt a
tejtestvérséggel, főleg kényszerhelyzetben, de ártalmas úri
divatnak tartottam, ha megvásárolták a parasztasszony mellét a
tejével. Ráadásul a dajkának szegődő nők nagy része
egyedülálló, megesett lány vagy nincstelen asszony volt, és
mivel gyermeküket nem vihették magukkal az idegen családba,
ha a csecsemőjük még élt, azt másra kellett bízniuk. A
bérdajkaság elterjedésével kialakult az a réteg is, amelynek fő
kereseti forrása a dajkának állt anyák gyermekeinek gondozása
volt. A lelencbe adott gyermekek helyzetét senki nem
ellenőrizte, semmilyen szankció nem védte a kiszolgáltatott
csecsemőket, és azok jelentős része rendszerint szörnyű
körülmények között, elhanyagolva, rengeteg szenvedés után
meghalt. Azt sem értettem, hogy aki pedig csak
haszonszerzésből hagyta el gyermekét, hogy más gyermekét
szoptassa, attól hogy várták el, hogy gondosan bánjon a
máséval, ha a sajátjával sem tette?
A méhlepényt Katica kivitte, és elásta a kertben, én pedig vele
tartottam.
– Szégyen és gyalázat! Nem akarja ezt a kis ártatlant
szoptatni. Ilyen egy nemesasszony? Nemes?
– Ne légy ilyen szigorú, Anna… most adott csak életet.
 – Sajnálom a gyermeket.
– Ne sajnáld! Erős fiúcska! Fel fog cseperedni.
– Nem ezt. Hanem a másik gyereket, akitől elszakítják az
anyját. Azzal ki törődik?
– Arra az Úristen vigyáz – mondta Katica, majd kis szünet
után hozzátette: – A Korpádi leány, aki a Hattos fiúhoz ment
hozzá… ott született gyerek. Még a nyáron.
– Azt már nem! Egyetlen anyát sem szedtek el tőlünk! Meg se
próbáld! – sziszegtem.
– Kisszőlősön úgyis szereznek.
– Szerezzenek. Itt viszont nem kapnak!
– Mit nem kapnak? – hallottam meg Mihály hangját a hátam
mögül.
Odaszaladtam hozzá és átöleltem.
– Örülök, hogy jól van!
Megcsókolta a fejem búbját.
– A tüzet eloltottuk, jó katolika vagyok! Most bizonyítottam is
– mondta nevetve.
– Az apátnak szerencséje van magával.
– Inkább veled. Tán így volt megírva.
– Éva megszült. Egészséges fiú – váltottam témát.
– Dajkát kíván a nagyságos asszony – jelezte Katica.
– Hozzad – utasította Mihály.
– Várjon! – vágtam közbe. – Évának van teje. Tud szoptatni,
csak nem akar. Azt a gyermeket ki táplálja, akinek az anyját
elvesszük?
– Hogy megy ez? – fordult Mihály Katica felé.
– A dajka gyermeke korán odaveszik – felelte az tényszerűen.
– Sokszor – helyesbített. – Az anyai gondoskodást nem pótolja
semmi.
– A kis Pál is jobban járna az anyjával – érveltem.
Mihály bólintott.
Együtt tértünk vissza a házba, koccintottunk a gyermek
egészségére, és Kultsár Józsefért küldettünk, a füredi kálvinista
lelkészért.
– Anyánk a testével védte az arácsi templomot a katolikák
elől, te pedig, öcsém pápista lettél – szólalt meg csípősen Dániel.
– Anyánk is sokat változott azóta – válaszolt higgadtan
Mihály.
– Te is – szúrt újra Dániel.
– Ne foglalkozz ezzel, bátyám! A fiadnak örülj! Róla szóljon ez
a nap!
Dániel arca megenyhült.
– Öcsém – folytatta barátságosan –, Éva dajkaasszonyt kíván.
Hozass egyet a fiamnak!
– Nálatok nem találtál? – kérdezte Mihály.
– Nem adnál jó szívvel, öcsém?
Mihály gondolkodott a válaszon. Dániel rávágta:
– A katolika feleséged! Éva figyelmeztetett, de azt hittem,
eltúlozza. Nem. Igaza volt. Tényleg elvette az eszedet, tulajdon
bátyád ellen fordulsz!
– Elhozatom a dajkátokat Kisszőlősről – közölte Mihály.
– Miért nem adsz innen egyet?
– Mert elfoglalt, gondozza a gyermekét – jelentette ki Mihály
szárazon.
– A fiamat egy parasztgyerekhez méred?
 – Nem. Mindenkit a saját anyja illet.
– Ezt a katolika Esterházynak is merészelnéd? – gerjedt
éktelen haragra Dániel.
– A saját házamban a saját szabályaim szerint élek.
– Neked egy bolond pápista asszony dirigál!
– Ne sértegesd a feleségem. Az én házamban vagy, ne felejtsd
el!
– Te se felejtsd el, Mihály, hogy a vendéged vagyok –
válaszolta halkabban, de sértődötten a fivére.
– Nem a vendégem vagy – szisszent fel keserűen Mihály. – A
bátyám vagy.
Nem szólaltam meg, csak hallgattam őket.
Hiába volt igazam, egyáltalán nem tett boldoggá.
– Anyánk esze is elment – füstölgött Dániel. – A tiéddel együtt.
Apánk forog a sírjában, hogy mivé lettetek. Szégyen, ahogy
éltek! Csodálom, hogy még beszéltek magyarul.
– Ha rajtad múlna, akkor már földed se lenne. Talán fejed se.
Anyánknak köszönheted, hogy van mit enned!
– Sokat változtál Bécsben – válaszolt gúnyosan Dániel.
– Te meg évek alatt semmit! – vágott vissza Mihály.

A kis Oroszy Pált Füreden keresztelték meg, különleges módon

éppen a születése napján, majd másnap távoztak tőlünk. A
születési dátum általában senkit nem érdekelt, fel sem
jegyezték, csak az anyai elbeszélésekből lehetett megismerni a
napot. A névnapot ülték meg, akkor viszont versek is
elhangoztak. A parasztgyerekek egész nap szavaltak, a férfiak
meg áldomást ittak, e jeles napok kitűnő ürügyet szolgáltattak a
lerészegedésre.
Mihály október 18-án született, mindszent havában, az
almabor készítése idején, Szent Lukács napján. Anyja szerint
olyan gyorsan bújt ki, hogy a bába oda sem ért időben, Oroszy
Ádám viszont jelen volt. Az ilyen történetek ritkaságszámba
mentek, mivel a férfiak rendszerint italoztak a szülés ideje alatt,
de Mihálynál az apa maga vágta el a köldökzsinórt, ő tartotta
először a karjában. Talán ez határozta meg a későbbieket, hogy
nagyobb korában is szívesen vitte magával, és a gyerekei közül
hozzá állt a legnagyobb türelemmel.
– Sajnálom, hogy így mentek el – hoztam fel a témát,
miközben Mihály levelet olvasott.
Letette a papírt.
– Én elviselem, ha neked megéri.
 HAZATÉRÉS

A tél beköszöntött, napról napra hidegebb idők jártak,

félelmetes erejű jeges szelek söpörtek végig a falun, tépázták – a
már különben is csupasz – fák remegő ágait. Hosszú éjjelekbe
fordultak a napok, a legsötétebb éjszaka már kopogtatott,
apránként mozdulatlanná dermedt Füred. Némaságba
burkolózott az udvar, és hallgatott az Evetes is. Reggelente csak
a ropogó lépteim kergettek át magányosan a fagyos udvaron,
mert akinek egy csöpp esze is volt, inkább bevackolta magát és
várta, hogy múljék az év.
Hazajutásomról az esküvő óta egyetlen szót sem váltottam
Katicával, terveink tabuvá váltak. A téli napforduló fagyos szele
mégis kíméletlenül megcsapott, és mint egy mámoros részeg,
akit a nyíló kocsmaajtón beszökő friss levegő észhez térít, úgy
álltam a döntés küszöbén. Megelégedtem volna annyival, hogy
tudatom velük, élek, de ez lehetetlennek tűnt. Az idő ennél
könyörtelenebb választást követelt tőlem.
Háborús színtérré változott lelkemben éjjelente gigászi erők
küzdöttek életre-halálra, mialatt a testem lázas rémületben
éberen forgolódott, tehetetlenül várva az egyik oldal győzelmét.
Éjjelente őriztem Mihály álmát, nem találtam békét. Nappal is
egyre több kérdést tettem fel magamnak, a kimerültség és a
bizonytalanság gyötrő keveréke megmérgezett.
Biztosan hazaérkeznék, és nem mondjuk 2322-be? Ha
hazajutnék, utána vissza tudnék térni újra Mihályhoz?
Az új esztendő közeledtével így vagy úgy, de számot vetünk a
régivel. Rám ez hatványozottan igaznak bizonyult, hiszen az
eltelt fél év alatt az életem gyökeresen megváltozott: időutazást
hajtottam végre és férjhez mentem – és mindezekről a
rokonaim és a barátaim semmit sem tudtak, hovatovább ekkora
talán már el is veszítették a reményt és halottnak tartottak. A
szüleim bánatára gondolva fojtogatott a tehetetlenség, majd a
következő pillanatban a jövőtől szorult el a torkom, mert azt
elképzelni sem akartam Mihály nélkül. Amikor az egészet
Katicával kiterveltük, nem volt mit vesztenem. Mindenáron
haza akartam jutni. De a helyzet megváltozott: most már
nagyon is volt mit veszítenem.
Az utolsó pillanatig nem tudtam, hogy mit fogok tenni, a téli
napfordulót megelőző éjjelen már csak perceket aludtam.
Csigázott a lehetőség, és pirkadatra Katicánál akartam lenni,
hogy együtt menjünk a Koloskába. Nem mondtam neki előtte
semmit, de tudtam, hogy bárhogyan is alakul, mindenben a
segítségemre lesz.
Arra jutottam, a legjobb megoldás, ha írok egy levelet
Mihálynak, de az már sokkal nehezebb kérdés volt, hogy
pontosan mit is írjak benne. Nem hazudtam neki, de hallgattam
a napfordulóról – elvégre biztos sem lehettem benne. Azt tudta,
hogy majdnem belehaltam a Posványosba – a hazautat keresve,
de azt nem tudta, hogy lehetséges, hogy jó helyen kerestem, de
talán csak rosszkor.
Remegő kézzel mártottam bele a lúdtollat a kalamárisba,
nehezen írtam meg a levelet. Tízet vágtam be a tűzbe, mire
elkészültem. Így sem sikerült olyat hátrahagynom, amit
elfogadhatónak ítéltem, de az idő kíméletlenül sürgetett. Ez állt
az utolsóban:

Szeretett Hites Uram!

Elsőként azt kérem, hogy bízzon bennem. Napnyugta
előtt visszatérek – de ha mégsem, akkor a nyári
napfordulóval érkezem. Rendezni kívánom az ügyeimet.
Tudja, mit. De ehhez el kell utaznom.
Teljes szívemből szeretem magát:

Anna

Visszaolvastam. Nem tetszett, de muszáj volt indulnom.

A régi cselédruhámat vettem fel, és a már előző este
kikészített közönséges báránybőr subába bújtam bele, majd
kendőkbe bugyoláltam az arcomat, és fogtam egy lámpást.
Dermesztő szelek süvöltöztek odakint a koromsötétben, én
pedig gyalog mentem ebben az ítéletidőben. Ahogy kiléptem,
majdnem vissza is fordultam, annyira megrémített az udvarban
söprő fagyos északi szél. Már akkor dideregtem a félelemtől,
amikor még egy lépést sem tettem a sötét és hóverte utakon.
Reszkető bátorsággal, de mégis útnak eredtem. A kapuban
megtorpantam, visszapillantottam, és ekkor egy jégcsap zuhant
a lábam elé. Összetört, de úgy, mint ahogyan egy tükör hullik
apró darabokra. Riadtan felnéztem a boltíves kapura, ahol úgy
csüngtek a hosszúra nyúlt hegyes jégcsapok, mint egy ragadozó
fogai egy harapásra tátott szájban. Nyomban kirohantam az
udvarról, de a hátborzongató rémület velem tartott az úton. Az
arcomba fújó vérfagyasztó szél lidérces hangjára imádkozással
válaszoltam, csak mormoltam a zsolozsmákat, de lassan csonttá
fagyott az arcom is.
Letaposott havon és jégen haladtam, csak a szememet
hagytam szabadon – szerencsémre nem havazott –, de egy-egy
erősebb széllökés a karcoló kemény havat felkapta és az
arcomba csapta. Hideg volt, dermesztő hideg. Egy lélekkel sem
találkoztam. Mire Arácsra értem, a leheletem a kendőre fagyott,
az megkeményedett az arcom előtt, és ha véletlenül a bőrömhöz
ért, megkarcolta és égető fájdalmat okozott. A lámpást tartva az
ujjaim elgémberedtek; volt, amelyiket nem bírtam
megmozdítani.
Az ismerős házikó bejáratánál már láttam a füstöt: Katica
várt. A tűznél állt. Nem mosolygott, de nem is haragudott.
Azonnal töltött nekem pálinkát, amit egy szuszra magamba
döntöttem, majd a tűz mellett melegedtem.
– Elmégy? – kérdezte halkan.
Bujkáltunk, pedig Istvánt a titkok temetőjének tartottam.
Egyáltalán nem féltem, hogy elárulna, mégsem jutott eszembe
soha, hogy az igazat megmondjam neki. Katica se tette.
– Csak megnézem, egyáltalán létezik-e valamiféle ajtó vagy
átjáró – szipogtam, mert folyt az orrom a hidegtől.
– Ha megleled, elmégy?
– Talán – töröltem egyet az orromon. Magamnak is ekkor
adtam választ: meg akartam találni azt az átkozott átjárót, és
hazajutni, majd visszajönni Mihályhoz.
– Hát az Oroszyt elhagyod? – kérdezte Katica.
– Visszajövök hozzá! De a családomnak elmondom, hogy élek.
– És ha nem tudsz visszajönni?
Semmiben sem lehettem biztos, de nem akartam erről
beszélni. Erre a pillanatra vártam fél éve…
– Induljunk! – mondtam, de rá sem néztem közben.
Az úton megrohantak az emlékek: amikor fél éve ugyanígy
mentünk, de nem jártam sikerrel, meg hogy azóta mennyi
minden történt velem. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy
lehet egy férfit ennyire szeretni, mint én Mihályt.
Vajon mikor veszi észre, hogy eljöttem? Hol fog keresni elsőre?
Katicát se találja majd otthon…
Pirkadatra megérkeztünk a Koloskába. A Posványos
befagyott, csúszós jégréteg borította, de hoztam magammal
vaspatkót – olyat, amit a téli nádvágáshoz a halászok is a
lábbelijükre illesztettek. Felvettem, és óvatosan tettem meg az
első lépéseket a jégen, közben a zúzmarás fák felől erősödtek a
pattogó hangok. Katica mereven állt mögöttem.
Minden részletre koncentráltam, és mivel nem tudtam, hogy
pontosan mit is keresek, az első órában csak céltalanul
bolyongtam. De a napfénnyel együtt a lelkesedésem is felébredt,
szisztematikusan haladtam, hogy legalább egyszer az összes
zugot átfésüljem.
Hirtelen átsuhant rajtam egy ismerős érzés. Kellemesen
megborzongtam. Behunytam a szemem és a nap felé fordultam.
Hagytam, hogy az arcomat megsimogassa a napsugár, átjárt a
melegség. Nehéz bármihez is hasonlítani, amit akkor éreztem,
de talán az a legpontosabb, hogy olyan volt, mintha a régi nap
sütött volna rám.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy találni fogok valamit.
Kerestem tovább.
Hirtelen meghallottam a csattogó hangokat – pontosan úgy,
mint fél évvel azelőtt. Mintha botokat ütögettek volna össze. A
szívem majd’ kiszakadt a mellkasomból, felvillanyozódott
minden porcikám, a testi éberség egy sosem érzett fokát
tapasztaltam meg. Az összes sejtem dongott, reagált a hangra,
miközben elöntött a boldogság.
– Katica! Gyere! – sikítottam felajzva.
Ő felcsatolta vastalpakat és rohant felém, én pedig csak egyre
sürgettem. A hang erősödött, akárcsak a nyári napfordulón, de
semmiféle baljós gondolat nem ébredt bennem, sőt: nyugalmam
nőttön-nőtt.
– Hallod a zajt? – kérdeztem ámulattal.
Katica fülelt, járt a szeme – úgy düllesztette ki, mintha azzal is
képes volna hallani.
– Hallod a hangot? – kérdeztem újra. – Mintha botokat
ütögetnének fák törzséhez!
– Én nem hallom, Anna.
Megfogtam a kezét és húztam magam után.
– Figyelj, itt hallgasd, talán erre erősebb!
Egyszer csak elmosolyodott.
– Ezt hallottad akkor is?
– Igen! Pont ugyanezt!
– Ott – kiáltott fel, és görbe ujjával a nád alja felé mutatott.
 Gőzölgött a jég az alatta bugyogó víztől.
Egy melegforráshoz hasonlítható jelenségnek voltunk tanúi: a
melegség alulról szakította fel a kemény jégpáncélt, a gőz egyre
erősebben tört elő, majd a fagyott víz hangos repedésekkel
megadta magát: a forróság legyőzte.
Katica nyitott szájjal és delejes szemmel tartott a jégrepedés
irányába, a beszakadás esélye sem tartotta vissza – a posványos
sekély vize nem jelentett életveszélyes fenyegetést. Elbűvölve
követte a rianások vonalát, egy fikarcnyi félelmet nem láttam
rajta.
A jégpáncél legyőzetett, amint egy léken feltörve zubogott a
magasba a habos forró víz, és ahogy a nap sugarai egyre
erősebben égették a felszín felől. A melegforrás egyre csak
szélesedett, mígnem a szemünk láttára szekérponyványira
hízott.
– Ne! – szorítottam meg Katica karját figyelmeztetően. – Ne
feledd, engem valami erő belelökött!
– Hallod-e még a botokat? – kérdezett vissza izgatottan, amire
bólintottam.
– Egyre ütemesebben – mondtam, és kezembe vettem a kezét,
és az ütemet doboltam, hogy megmutassam, hogy mit hallok. –
Ti-tám, ti-tám, ti-tám-tám-ti, ti-tám, ti-tám, tám-ti…
– Egyre hatalmasabb – bámult csodálattal a gyűrűző forrásra.
Felette a felszálló párafelhő átláthatatlan felhőt képezett,
gomolygott, akárcsak a füst.
– Csak egy kicsit menjünk közelebb – kérlelt Katica
megszállottan.
Kis lépésekkel közelítettünk. Nyugtalanságom fokozódott, a
szívem fájdalmas szúrásokkal félre-félreütött, mintha
megérezte volna, hogy veszélyes erő felé tartok. Katicát
elvakította a kíváncsiság, hajtotta a megismerési vágy, de én
minden zsigeremben éreztem, hogy ami felé tartottunk, az
nálunk sokkal erősebb – és veszedelmesebb. Egyszer már
elrabolt ez az erő. Emlékeztem a szorítására, nem engedett,
kíméletlenül magával ragadott. És ekkor megint ott álltam –
ahogy akartam –, láttam a szememmel, éreztem a melegét,
hallottam a hangját. A megmagyarázhatatlan erő ismét testet
öltött.
Kinyílt az átjáró.
Megtörtént, amire vágytam.
Percről percre melegedett körülöttünk a levegő, nyarat idéző
hőség uralkodott azon a néhány négyzetméteren. Katica
szélesen vigyorgott, és hol a forrást, hol az eget bámulta, hol
pedig rám nézett.
– Elmégy? – kérdezte újra.
– Mi van, ha nem a saját időmbe jutok vissza?
– És mi van, ha oda vezet vissza?
– Mihály… – suttogtam.
– Anyád, apád, a családod… Az egész életed, Anna!
Visszakaphatod…
– Ha tudnám, hogy vissza tudok jönni… – kezdtem bele, de
nem tudtam folytatni, mert abban a pillanatban
összeroppantott a bánat.
Zokogtam.
Kitört belőlem a sírás. Az a fajta, ami az egész testet rázza.
Katica velem együtt zokogott.
 Pofon vágott a gyász, szaggatott a soha viszont nem látás rám
szakadó fájdalma. E percben tudatosodott bennem, hogy soha
többé nem látom a családomat. Egymás számára meghaltunk.
Ekkor értettem meg, hogy örökre elveszítettem őket, mert
sosem fogom elhagyni Oroszy Mihályt.
– Induljunk! – szűrtem a fogaim között.
Éppen akkor, amikor ezt kimondtam, meghallottam a
ritmusos hang mellett a süvítést is. Azt, ami pontosan fél évvel
ezelőtt beletaszított a vízbe. Csípős és hideg fuvallat érkezett,
dideregni kezdtünk, de olyan gyorsan szedtük a lábunkat kifelé,
ahogy csak tudtuk. Láttuk, ahogy a hurrikán tombol a forrás
felett, reszketve figyeltük kintről az eseményeket: ismét hűlni
kezdett a víz, a bugyogás alábbhagyott, ekkor már a nap is
gyengébben szórta fényét.
Tudtam – minden sejtemben éreztem –, hogy megúsztam
valamit.
Az év legrövidebb napja volt. A jelenség
megmagyarázhatatlan okát még mindig nem ismerem, de az
erejét láttam és hallottam. Annyit már legalább biztosan tudtam
róla, hogy egy adott helyen, egy meghatározott időpontban
nyílik csak ki az „ajtó”.
Én láttam és hallottam, míg Katica csak látta.
– Nyáron is eljövünk – mondtam.
– El bizony – válaszolta.
Maga a napforduló nem tart sokáig, a valóságban ez az
esemény csupán egy pillanat lehet. Úgy vélem, az lehetett az,
amikor a nap a legerősebben tűzött a meleg forrás irányába, és
a tornádó is zúgva megjelent felette.
 A visszaúton a napot már felhők takarták el, fátyolos fényt
szórt csak ránk, rám pedig nyomasztó sötétséggel hullott vissza
a jelen valósága. A szomorúság is beköltözött a szívembe.
Katica megállt és átölelt, egyszerre sírt és nevetett.
– Anna – kacagott, majd zokogva folytatta. – Boldog vagyok.
Maradsz velünk!
– Én is…
Megsimogattam a hátát. Nem volt ebben hazugság: boldog
voltam, de szomorú is. Egyszerre.
Azt hiszem, ugyanabban a pillanatban figyeltünk fel a
lódobogás zajára. Az út szélére húzódtunk, nehogy elsodorjon a
vágtatva közeledő állat.
Mihály ült a lovon, arca egy eszelősére hasonlított.
Meglátott minket, és akkorát rántott a zablán, hogy szegény
pára rémülten nyerített fel. Beleborzongott az egész testem –
tán a lelkem is. Ágaskodva fordult meg a habzó szájú Erdőszépe,
prüszkölve, kimerülten fújtatott, miközben Mihály leugrott róla.
Mielőtt bármit mondhattam volna, megmarkolta a vállamat
és keresztben rádobott a lovára, mint egy zsákot.
– Ez fáj! – szisszentem fel, de ő nem törődött vele. Egy gyors
mozdulattal fent termett a lovon, és indultunk is.
– Mit művel? Le fogunk esni! – kiabáltam, mire válaszul erős
kezével leszorította hátamat. A fejem lefele lógott, csak a ló
patáját és a földet láttam.
A lódobogástól zúgott a fülem, a nyereg fájdalmasan nyomta
a hasamat, de bármit is mondtam, Mihály rám sem hederített,
még válaszra sem méltatott. Katicáék háza előtt álltunk meg, a
kapuban Ostor és István ácsorgott türelmetlenül. Mihály
leugrott, a kantárt odadobta Ostornak és a másik férfi felé
tartott.
A földre ereszkedtem és rohantam utána.
– Le is eshettem volna! – ordítottam.
Meg sem állt, úgy sétált tovább, mint aki meg sem hallotta,
hogy hozzá szóltam.
– Nem megoldás, hogy nem válaszol. Álljanak meg!
Még a lépteit sem lassította.
– Ide figyeljen, Oroszy Mihály! A felesége vagyok, és beszélek
magához! – toppantottam és megálltam.
Erre már Mihály is megállt.
– Menjünk! Ne álljon most le vele! – szólt oda neki István
aggodalmas képpel.
Mihály megindult felém. Akkora lépésekkel, és olyan dühös
sárga szemekkel, hogy elképedve ledermedtem, el sem akartam
hinni, hogy ez ő.
– Én nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ki vagy te –
vicsorogta a fogai között, egyre közelebb hajolva. – A feleségem!
– ordította már az arcomba. Beleremegett az egész testem, ilyen
dühösnek még sohasem láttam. Úgy üvöltött rám, hogy
majdnem megsüketültem.
– Hallgasson meg! – suttogtam már ijedten.
– Elhagytál – mondta színtelenül.
– Én nem hagytam el. Itt vagyok, nem? Maga nélkül nem
tudok sehova menni, nem is akarok… – Elsírtam magam. –
Szeretem magát! Jobban, mint bárkit!
– Titokban jöttél ide.
– Nem akartam, hogy aggódjon.
 – A Krisztusát! Bolond vagyok! Miért is aggódtam én?! –
ordított ismét. – Hisz hagytál egy levelet, hogy visszajössz. Az
Istenit! Fél esztendeig várjak otthon?
– Nem tudtam, hogy mit írhatnék, de meg tudom
magyarázni…
– Kötve hiszem!
Igaza volt. Mert hiába nem akartam elhagyni, titokban jöttem
el, és lényeges dolgokat hallgattam el előle. Ez meg olyan volt,
mintha hazudtam volna. Sírtam, holott tudtam, hogy ez semmit
sem használ. Mégsem bírtam abbahagyni.
Mihály hátat fordított, csak Ostor nézett rám, de semmi
együttérzést nem tükröződött az arcán.
– Meg fog nekem bocsátani valaha? – kérdeztem tőle.
– Összetörted a szívét – vágta kegyetlenül a szemembe, amire
csak még jobban zokogtam. – A becsületén is csorba esett.
Szégyent hoztál rá és az egész Oroszy családra.
Vinnyogva temettem az arcomat a tenyerembe, majd a saját
hajamba kapaszkodva átkoztam magamat. Katica loholására
figyeltem fel – el is feledkeztem róla, annyira csak magammal
törődtem.
– Bántott téged? – kérdezte fújtatva.
– Még nem – válaszolt helyettem Ostor.
– Katica! Önző nőszemély vagyok, bocsáss meg nekem. Téged
is bajba kevertelek! Bocsáss meg nekem!
Katica megölelt, és megsimogatta a hátamat.
– Nem lesz semmi baj – mondta, majd Ostorhoz fordult.
– Hol vannak?
A férfi biccentve mutatott a ház felé, Katica bátran indult el.
Megfogtam a karját.
– Ne menj be, nagyon dühös Mihály!
Lefejtette magáról a kezemet, és csendre intett:
– Majd én beszélek a fejükkel.
Már vagy fél órája bent volt, amikor nagy ricsajt hallottam és
bútorcsattanást. Azzal a lendülettel indulni akartam befelé, de
Ostor megállított, úgy szorította meg a karomat, hogy
felszisszentem a fájdalomtól.
– Kint várunk.
– Én okoztam a bajt! Katicának nem eshet bántódása!
– Előbb kellett volna gondolkodni – válaszolt kimérten.
Több zajt nem hallottunk, pedig úgy füleltem, hogy a nyakam
is belemerevedett.
Egyszer csak megjelent Mihály. Komor arccal lépett ki az
ajtón.
– Vidd haza Annát, nekem még akad dolgom – kiáltotta
Ostornak. Ekkor megláttam Katicát is: a ház mellett állt
lángvörös arccal, felrepedt szájából pedig vér csordogált.
– Ezt sosem bocsátom meg magának! – ordítottam. – Egy
ártatlan asszonyt megütni gyávaság! A saját feleségére dühös,
azzal kezdjen!
Amikor Mihály felém fordult, ütésre lendítettem a karomat,
Ostor az utolsó pillanatban akadályozta meg, hogy pofon
csapjam a férjemet. Ő megdöbbenve pislogott hol rám, hol a
karomra, amit Ostor szorongatott.
– Meg akartál ütni? – meredt rám elképedt arccal. A düh
eltűnt a szeméből, a csodálkozást keserűség váltotta.
– Anna! István csapott meg engem, Mihály épp csitította! –
kiáltotta Katica.
Többszörös vétkek súlyával álltam a férjemmel szemben.
Ostor elengedett, tett egy lépést hátra. Lerogytam a földre.
– Bocsásson meg! – suttogtam.
– Menj haza Gergellyel!
– Maga miért nem jön?
– Tedd azt, amit mondok!
Ostor maga mögé ültetett a nyeregben, úgy indultunk
Füredre. Haza. Ügetésre fogta a lovat, átfogtam a derekát,
erősen kapaszkodtam belé.
Gyalogos tempómhoz képest meglepő gyorsasággal értünk
haza. Ostor a házba befelé menet sem mozdult mellőlem egy
tapodtat sem. Az udvarban lakók mind engem bámultak: ki
nyíltan, ki lopva, de mindenki figyelte az eseményeket. Vica
odarohant hozzám, amint megpillantott. Ostor habozott egy
pillanatig, hagyja-e, hogy társaságom legyen, de végül nem
akadályozta meg, hogy a lány velünk tartson.
– Hova tűntél? – faggatott aggódva.
– El kellett mennem – kezdtem, de meggondoltam magam. –
Hibát követtem el. Remélem, hogy Mihály megbocsát.
– Az úr nagyon dühösen keresett. Szabályosan őrjöngött. Rám
törte az ajtót, hátha tudok rólad valamit. Egy levéllel a kezében
mászkált összevissza, majd az istállóba rohant.
Istenem, mit érezhetett akkor? Tudtam a választ: azt, hogy
becsaptam.
– A tulajdon felesége árulta el – szólt közbe Ostor.
– Azt is hallottam, ahogy azt mondta Gergelynek, lehetséges,
hogy érted jött valaki.
 – Elég legyen, te lány! – állította le erre Ostor fenyegetően.
– Gyalog mentem – motyogtam.
Erre egyikük sem reagált. Végül Vica törte meg a csendet,
hogy étellel és itallal kínáljon meg. Szomjas voltam, a torkom
égett, de ennivalóra gondolni sem bírtam. Dideregtem is.
Visszafelé is hideg volt, de nem hiszem, hogy ez volt az oka,
inkább vacogott minden sejtem.
Ostor falta az ételt, amit Vica elénk tett, én pedig vedeltem.
Bort. Egyre többet. Végül Vicát elküldtem pálinkáért is, és
unszoltam, hogy igyon velem egyet. Végül Ostort is sikerült
rávettem, hogy igyon velünk.
Mihályt vártam, de a percek csigalassúsággal teltek.
Egy biztos: hagyott időt gondolkozni.

– Szeret téged – szólalt meg Ostor. Mások előtt az esküvő óta

magázott, de kettesben sosem. Nem is igényeltem.
– Attól félek, hogy mindent elrontottam.
– Hosszú ám az élet – nevetett fel. – Most haragszik, de majd
megnyugszik.
– Megbocsát?
– Azért keresett meg.
– És ha csak személyesen akar megbüntetni?
– Ettől félsz tán?
– Nem. Egyáltalán nem félek. Állok elébe. Csak egyetlen
dologtól félek: hogy nem bocsát meg.
– Ha meg akart volna büntetni, akkor nyomban megtette
volna.
– Akkor szeret? – kérdeztem reménykedve.
 – Ezzel kezdtem! – sóhajtott fáradtan.
– Nem fogja elfelejteni soha…
Többet nem beszéltünk aznap este, de kitartóan őrzött.
Mindketten hallottuk, amikor Mihály megérkezett. Én azonnal
felpattantam, hogy rohanjak elé, de Ostor leállított, ő ment.
– Várj bent!
Vártam, fel s alá járkáltam, a kezeimet kulcsolgattam, a
szoknyámat babráltam. Amikor nyílott az ajtó, Ostor lépett be
rajta.
– Mihály? Hol van?
– Nem tölti itthon az éjszakát.
– Miért nem ő mondja nekem? Itt van még? És hova akar
menni?
Ostor nem szólalt meg, ezért elszántan az ajtó felé léptem.
– Anna, most egyedül akar lenni.
Nagy levegőt vettem és visszaléptem, majd összefontam a
karomat magam előtt.
– Az udvarban hajdúk mászkálnak, azon ne csodálkozz. Őrzik
a házat.
– Rendben. Mihálynak üzenem… hogy… várom.
Bólintott. Tudtam, hogy átadja. Valójában bíztam benne, hogy
még többet is mond.
Az éjszaka a férjem nélkül borzasztó hosszúnak tűnt. Hiába
csökkent a téli napfordulóval a sötét órák száma, a csillagállás
nekem egyáltalán nem hozta el a fényt. Annyi minden járt a
fejemben, és a féltékenység is úrrá lett rajtam.
Hajnalra kifordultam magamból. Ébren zokogtam és
mászkáltam a házban, mint egy holdkóros. Az egészben az volt
a legrosszabb, hogy mindenért csak magamat okolhattam.

A nap első sugarai már beszűrődtek, amikor zörgést hallottam a

pipaszoba felől. Mégis álomba sírhattam magam, mert kábultan
nyitottam ki a szememet, de azonnal felugrottam és szaladtam
a hang után.
– Mihály! – kiáltottam, ahogy megláttam, az íróasztala
fiókjában keresgélt.
Egy pillanatra nézett csak rám, de utána folytatta, mintha ott
sem lennék. Nyúzott és fáradt arcát meglátva megkerültem az
asztalt. Odaléptem hozzá és megérintettem a karját.
Abbahagyta a keresést.
– Nem hagytam el – mondtam neki.
– Mire készültél akkor? – kérdezett vissza. – Katica mindent
elmondott.
Felém fordult végre.
– Nagyszerű! Akkor tudja, hogy nem akartam elhagyni.
– Minden napfordulónál kisétálsz majd? – kérdezte
megvetéssel a hangjában. – Egy szót sem szóltál arról, hogy
haza akarsz jutni!
– Meg sem fordult az önző fejében, hogy hiányzik a
családom? Hogy anyám és apám fél éve kutat utánam? Hogy
milyen érzés lehet nekik, hogy nyomtalanul eltűntem mellőlük?
Az esküvőmről se tudnak, soha nem fogok viszontlátni senkit,
akit ott szeretek!
– Miért nem mentél hát vissza? Félsz?
– Ezt gondolja rólam?
– Nem tudom, mit gondoljak.
 – Gyáva nem vagyok! A Posványost is megjártam! Akkor
habozás nélkül beleugrottam volna – emeltem fel a hangom.
– Hallottam róla – mondta csendesen.
– Egyetlen dolog tart itt. A férjem.
– Miért nem beszéltél a napfordulóról?
– Hibáztam. Mondanom kellett volna.
– Elszöktél. – Ahogy ezt mondta, megjelent a szenvedés és a
düh is az arcán. – Megszökött a feleségem, egy kurva levelet
hátrahagyva!
Nem válaszoltam erre, csak összeszorítottam a szememet és a
számat, majd lassan és halkan a nevét suttogtam.
– Akár be is zárhatlak ide – fenyegetett meg –, senkinek nem
rebbenne még szeme sem! Azok után meg főleg nem, amit
tettél…
Joga volt ehhez, ahogy a fenyítéshez is. Jól tudtam, hogy az
asszonyverés ennél sokkal kevesebbért is kijárt. Azt tehetett
velem, amit akart. Valójában, ha ekkor megölt volna, még abból
is könnyedén kimenthette volna magát.
– Nem kell bezárnia, nem megyek sehova – mondtam.
– Láttam a forrást – váltott témát –, még langyos volt. A
szemem láttára fagyott be, de nem a hidegebb résztől befelé. A
melegebb centrumtól kifelé dermedt… De erről senkinek nem
beszélhetsz! A fejed vennék nyomban. Katica és István is esküt
tett a hallgatásra. Kiátkoznának, ha kiderülne… – Gyorsan
bólintottam. – Nem az én földem, de megveszem – tette hozzá.
– Miért akarja megvenni?
– Hogy el ne tüntesse valaki. Hacsak nem én leszek az!
– Felőlem azt csinál vele, amit akar.
 A mellkasához bújtam. Tudtam, hogy neki is hiányoztam, de
ezt sosem vallaná be. Meg akartam csókolni, de nem hagyta.
Megfordított, lenyomta a mellkasomat az asztalra, és szétrúgta
a lábaimat. Dühösen rántotta fel hálóingemet, és hallottam,
ahogy letolja a nadrágját. Megfordulhattam volna,
ellenkezhettem volna – de az igazság az, hogy így is akartam.
Tudtam, hogy ez nem rólam fog szólni, és nem lesz kedves.
Mélyen hatolt belém, és figyelmen kívül hagyta, amikor
felszisszentem. Ez nem szeretkezés volt, csak birtokolni akart.
Sietett. Még ezt is élveztem vele, de nem hiszem, hogy
észrevette. Csak magával törődött, egy rekedt nyögés után
abbahagyta. Nem büntetésnek szánta a dolgot. Egyszerűen
olyan voltam, mint a kedvenc kupája: joga volt inni belőle vagy
akár összetörni. És hogy miért törné össze? Mert megteheti.
Mert az övé.
Nem tudom mi történt volna, ha ellenkezem. Lehet, hogy
ugyanez. De nem ellenkeztem. Biztos voltam benne, hogy őt
akarom. Így, mindennel együtt. Akkora hatalma volt felettem,
amit ő sem sejtett: bármit odaadtam volna neki. A testem volt a
legkevesebb.
Ha maga lett volna az ördög, akkor is szerettem volna.
Nem lepett meg, hogy egy szó nélkül sétált ki a szobából.
Én szépen rendet raktam az asztalon.
 OLVADÁS

A téli napforduló másnapját egészen egyedül töltöttem. Egész

nap rá vártam, minden aznapi tettem csak figyelemelterelésre
szolgált. Mihály közelségére vágytam, szomjaztam a csókjára,
még ekkor sem tudtam eldönteni, megbocsátott-e.
A gyerekkérdés járt a fejemben az üres esti órákban.
Aggodalommal töltött el, a gyermekhalandóság és az
egészségügy fejletlensége nyomasztó rossz érzésként leselkedett
rám, tovább már nem hessegethettem el a gondolatot. Katica
bogyói az esküvő napjáig sem tartottak ki, de nem kértem
újakat. Mihály az udvari orvosoknak köszönhetően felvilágosult
ismeretekkel rendelkezett, ismerte a természetes védekezés
lényegét, habár a ciklusom napjainak számolgatására
rácsodálkozott, követte az utasításaimat ez ügyben. A
nászéjszakánk óta egyértelműen nem kívánt védekezni – egy
szóval sem mondta, csak nem tette. Úgy vélem, felesleges lett
volna beszélni erről a kérdésről. Akart gyereket. Ennyi. Engem
vett feleségül, tőlem akart gyereket – ezen nem volt mit
beszélni.
A konyha és a szalon között róttam a köröket, próbáltam
elfoglalni magam, de nehezen ment, Mihály csak nem jött.
Vettem a bundámat és elindultam, hogy beszéljek Ostorral, de
amint kiléptem a házból, egy hajdú követett, árgus szemekkel
figyelte minden lépésemet, még mindig.
Fényt fedeztem fel Ostor ablakában, kopogtattam az ajtón.
Vártam, de nem jött válasz, szólongattam, majd hangosabban
kopogtam, de semmi.
Vica háza felé vettem az irányt, hogy legalább hozzá
benézzek, de ő sem nyitott ajtót. Furcsállottam, és már
aggódtam: Ostor háza ki ne gyulladjon az égő gyertyától.
Idegesen elindultam, hogy Gézának szóljak, már távolodtam,
amikor meghallottam Vica hangját.
– Anna! – kiabált utánam az ajtóból.
– Izgultam érted – mondtam, és rohanó léptekkel siettem
vissza. – Mi tartott eddig? – aggodalmaskodtam, de ő csak állt
szótlanul, és ekkor észrevettem, hogy az arca lángol.
– Van valami baj? – kérdeztem, de nem válaszolt, csak lesütött
szemmel nézegetett a lába felé. – Nekem bármit elmondhatsz!
– Nem vagyok egyedül – bökte ki. Meglepett, de igyekeztem
természetes és kedves arcot vágni. Kíváncsi voltam, de nem
kérdeztem semmit, csak barátsággal elköszöntem. A szalonban
üldögéltem, amikor összeraktam a kirakós darabjait: hiszen
Ostort sem találtam!
Mihályt sokáig vártam, késő éjjel lett, mire beláttam, hogy
nem valószínű, hogy hazatér. Nem sokat aludtam, de hajnalban
már talpon voltam. Pizzát reggeliztem egyedül. Amikor
hallottam, hogy megérkezett, rohantam elé, hogy üdvözöljem.
Leszállt a lóról, és azon nyomban elesett. Ostor segítette fel.
Ahogy közeledtem, rájöttem, mi a baja: részeg volt.
– Nem akarom látni ezt a némbert – mondta artikulálatlanul
Ostornak.
Méregbe gurultam, de fékeztem magamat. Nem voltam abban
a helyzetben, hogy ítélkezzek felette – főleg nem Ostor előtt.
Visszamentem a házba, és az emlékeim leírásával foglaltam le
magamat. Felért egy terápiával, segített helyre tenni a kavargó
érzelmeket is – az esküvőm történetét is ekkor jegyeztem le.
Vigaszt nyújtott az emlékek felidézése, különösen az első nyári
csókunk.
De a jó érzés nem tartott örökké. Elfáradtam az írásban,
elkeseredtem. Megszállt állapotban szaladtam Ostorhoz, és
dörömböltem az ajtón.
– Milyen büntetés járna egy olyan asszonynak, mint én? –
kérdeztem kifulladva. – Úgy értem a szökésért. Mondjuk húsz
botütés?
Meglepetten csóválta a fejét.
– Te mit adnál érte?
– Botütés – bökte ki nehezen. – Húsz.
– Akkor büntess meg! Kérem a húsz botütést, és szólj az
embereknek, jöjjenek megnézni.
– Miket beszélsz?
– Nem akarom tovább ezt csinálni. Hibáztam, kérem a
büntetést. Utána meg felejtsük el! Parancsolom neked. Jogom
van hozzá!
– Anna! Menj vissza a házba, és ezt felejtsd el! – válaszolt
mérgesen.
– Mihály látni sem akar – vallottam be elgyötört hangon. –
Meg sem büntetett, de hozzám sem szól. Inkább a büntetést
kérem… – Elsírtam magam.
– Nem büntetett meg. Ennek inkább örülj!
– A botütést jobban viselném, mint ezt!
– Valószínűleg ezt a férjed is tudja – mosolyodott el Ostor.
– Akkor is!
– Menj máshoz! Rám ne számíts! A nyakamat törné, ha egy
ujjal is hozzád érnék!
– Hol van most? – kérdeztem hirtelen.
– Nem akar téged látni.
– Hol van?
– A te régi szobádban… – A kisház irányába mutatott. – De
hagyd most pihenni!
– Hol volt?
– Nem számol nekem el… Türelem, Anna! – tette hozzá.
Türelem? Türelem? A férjem nem akar látni!

Egész délután süteményt sütöttem. Szerettem volna, hogy

karácsonyi hangulatom legyen, ezért mézeskalácsot is
készítettem. Fehér habbal és mandulával díszítettem a tetejét.
Néhányat még melegen kilyukasztottam, és kis
cérnaakasztókkal egy nagy spárgára fűztem, így illatos
girlandot kaptam. Vica segítségével fenyő- és rozmaringágakkal
raktam ki az ablakokat, és rácsavartam a mézeskalács
füzéreket. Még forralt bort is főztem, amibe még egy szem
narancsot is találtam az esküvőről. Az adventi koszorún, amit
korábban elkészítettem, meggyújtottam a gyertyákat.
Mihály korábbi tervei szerint a szentestét itthon, az első
ünnepnapot pedig Vázsonyban töltöttük volna, de már azon is
aggódtam, hogy egyáltalán magával kíván-e vinni. Talán már
bánta azt is, hogy elvett feleségül.
Nem bírtam tovább. Fogtam magam, és elindultam a régi
kisházam felé. Bekopogtam, de semmi válasz nem érkezett.
Benéztem a konyhába, megláttam a rézfazekat; ezek szerint
vizet melegített.
– Tudom, hogy bent van! – kiabáltam.
Nem érkezett válasz, így beléptem. Úgy feküdt ott, ahogyan
régen – hason fekve olvasott –, még a gyékényt is úgy terítette
le, ahogy én szoktam.
– Mostantól itt fog lakni? – kérdeztem tőle. Leültem mellé. –
Bocsásson meg nekem! Meddig akarja ezt csinálni? Inkább
büntessen meg!
– Nem akarlak megbüntetni. Ne is üldözd ilyennel Gergelyt.
A szomorúság a hangjában jobban fájt minden pofonnál.
– Megbánta, hogy elvett feleségül?
Nem válaszolt semmit.
– Azon gondolkodik, hogyan tudna elküldeni a háztól?
Odatérdeltem elé, kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
– Megfordult a fejében, hogy elváljon tőlem? – fogtam meg a
kezét. – Tudnom kell, hogy mit akar!
Megdöbbent.
– A válás nem járt a fejemben. Csak a gyilkosság – mondta
keserű mosollyal. – Sokat gondolkodtam, és elképzeltem, mi
lenne, ha Mátyás király seregében találnám magam… Ha több,
mint kétszáz évet eltévedtem volna az időben, én is mindent
megtennék, hogy hazajussak.
 – A családom miatt aggódom. Nem tudják, hogy élek –
mondtam sóhajtva.
– Vissza akarsz menni?
– Vágyom rá… De magára jobban.
– Nem akartad nekem elmondani, hogy ott egy átjáró.
– Mert magam sem tudtam, hogy mit gondoljak róla.
– És most, hogy tudod, mit gondolsz róla?
– Azt, hogy ott a helyem, ahol a férjem.
Nem válaszolt erre sem, de legalább már beszéltünk.
Közelebb akartam hajolni, hogy megcsókoljam, de
közbevágott.
– Sok a dolgom, menj vissza a házba!
– Maga is jön majd?
Erre csak bólintott.

Izgatottan vártam egész nap. Késő este érkezett. Figyeltem a

lépteit és vártam rá, de nem jött a hálószoba felé. A zajokból
ítélve visszament a szalonba. Futottam, hogy utolérjem. Amikor
a pillantásunk találkozott, ő éppen nyitotta volna az ajtót, hogy
kimenjen rajta, de én nem engedtem.
– Várjon – suttogtam, levettem magamról a hálóinget, és a
földre ejtettem. Anyaszült meztelenül álltam vele szemben.
Ő erre másfelé pillantott.
Haragszik.
Odaléptem hozzá, kikapcsoltam a nadrágját és lefelé húztam,
de a lábát nem emelte meg, így a bokáján hagytam.
Nagyon haragszik.
Simogattam a combját, majd újra felegyenesedtem, hogy
lássam az arcát, de rám se nézett. Lábujjhegyre kellett állnom,
hogy megcsókolhassam. Hagyta, de nem csókolt vissza.
– Hiányzik nekem – leheltem a mellkasába, és megfogtam
ágaskodó hímtagját.
Nem válaszolt, a szemét behunyta, és mély lélegzetet vett.
Megmozdítottam a kezemet.
– Bocsásson meg!
Nem nyitotta ki a szemét. Nem akarta, de akkor is kívánt,
ebbe kapaszkodtam bele – szó szerint.
A mellkasa fel-le mozgott, követte a kezem ritmusát.
Letérdeltem elé, és megcsókoltam a legérzékenyebb ponton.
– Mit csinálsz, Anna?
– Szeretem a férjem – válaszoltam, majd előrehajoltam, és
folytattam. Meglepődött, el akart tolni, de én még szorosabban
magamhoz húztam.
Csukott szemmel, a fejét hátrahajtva élvezte, amit csinálok.
Elmerültem benne, és csak véletlenül vettem észre, hogy engem
figyelt. A tekintete nehezen szakadt el az enyémtől, válaszul a
hajamba markolt, egyáltalán nem uralkodott magán, a
gyönyörtől hangos kiáltás szakadt fel a torkából…
Aznap nem ment el otthonról, befeküdt mellém az ágyba.
Többet nem hozta szóba az elszökésemet.
Reggel arra ébredtem, hogy a vállamat csókolja.
Szeretkeztünk, aztán együtt reggeliztünk, és a reggeli végén
mosolygott rám. Én is rá. Úgy indult ki a házból, hogy előtte
homlokon csókolt. Ettől a naptól kezdve pontosan tudtam, hogy
milyen erősen ragaszkodunk egymáshoz, miközben milyen
törékeny, ami közöttünk van.
 KARÁCSONY

Mihály az éjszaka közepén gyújtotta meg a gyertyát, én pedig

álmosan nyújtóztam. Csak lassan tértem magamhoz. Igaz, korán
is feküdtünk. Előző este talán már este hétkor ágyban voltunk.
Nem kellett sokáig dajkálni, gyorsan álomba zuhantam. A
mindennapi élet fizikailag kimerítőbb volt.
Éjféltájt ajtócsapódásra ébredtem. Mihály lépett be – észre se
vettem, hogy eltűnt, olyan mélyen aludtam. Zajokat hallott
odakintről, mondta, körülnézett, de aggodalomra semmi ok.
Visszabújt mellém. Tarkómhoz hozzáérő hideg orra
megborzongatott, a testem nem lehetett olyan álmos vagy
fáradt, hogy ne válaszoljon a testére. Elég volt egy röpke érintés,
egy suhanó gondolat, még egy simogatás sem kellett. Szerettem
őt – minden porcikámmal, és azok a porcikák maguktól is
működésbe léptek, amint a közelemben érezték. Talán ha nem
szerettem volna, akkor is kívántam volna. Sohasem bántam, ha
éjjel felébreszt.
– Kegyetlen hideg telünk lesz – mondta később, ahogy rakta a
fát a kályha előtt.
Melegebb nyarakhoz szoktam és enyhébb telekhez. Sóhajtva
néztem az ablak felé, bámultam a nagy pelyhekben szakadó
hópihéket.
– Legalább nem lesz latyak. Imádom a fehér karácsonyt. Csak
essen délelőtt is!
– Esik ez húsvétig is.
A Balaton befagyott – arasznyira hízott a jég –, az emberek
napok óta a nádat vágták jégpatkóval a talpukon, a lékhalászat
is beindult. A mi halászainkkal Rozi már előző nap a karácsonyi
halászléhez való halakat válogatta. Nem pirospaprikával
készítették, de meglepetésemre nem is hiányzott belőle. Ez is
ezerszer finomabb volt, mint amit megszoktam.
A hajnali rorátéra készültünk, Arácsra, karácsony ünnepén
legalább egy mise kötelező az igaz hívő számára, és Mihály a
hajnalit választotta. Fájdalmasan korán keltünk, annyira korán,
mint életemben még soha. Három óra lehetett talán, de Mihály
nem szeretett sietni. Úgy volt vele, inkább korábban és
kényelmesen, mint később, de kapkodva.
Felültem. A talpamat az ágy melletti báránybőrbe süppesztve
ébredeztem még egy darabig. Szerettem mezítláb járkálni, ezért
Mihály a szoba padlójára báránybőrt és szőrmét hozatott, így
puha és meleg talajon lépkedtünk. Szerinte lengén öltöztem az
alváshoz is, de ezt azért annyira nem bánta: gyakrabban rakott
a tűzre. Volt, aki szerint a házunkban olyan forróság volt, mint
a pokolban, miközben nem lehetett több húsz foknál. A férjem a
kedvemben akart járni, és én is az övében.
Bécsből megérkezett a kávé – az udvarban Mihály is
megszerette, így közös reggeli rituálénkká vált.
– Jobb ez így, előbb túlesünk rajta – dörmögte mogorván.
 – Katicáékat is látom legalább – mondtam, és a konyha felé
vettem az irányt.
– Máshogy is látnád. Úrvacsorára eljönnek Füredre.
– Maga viszont nem megy oda – sóhajtottam fel. – Sajnálom,
hogy nem mehet!
– Én nem sajnálom, te se sajnáld. Az a kár, hogy neked se okoz
örömet, mégis katolika misére megyünk. Legalább egyikünk
élvezné!
– A gondolatai szabadok, a saját hite szerint imádkozzon
továbbra is! A mise alatt is! – bátorítottam.
– Te szoktál imádkozni?
– Néha.
– Mikor? Sosem láttalak még – nevetett.
– Amikor maga alszik.
– A családodért fohászkodsz? Minden nap az eszedben
vannak, ugye?
– Minden nap gondolok rájuk, de ez nem feltétlenül ima.
Velem vannak. – A szívemre mutattam. – Éjjel pedig, amikor
maga alszik, akkor meg hálát szoktam adni… Magáért!
– Látod, ne sajnálj az úrvacsora miatt – mosolyogott. – Hanem
egyet sose felejts el! Te nem hagytad el a családodat, nem volt
választásod!
Elámultam. Honnan tudja vajon, hogy bűntudat gyötört,
amikor túlságosan boldog voltam?
Rozi már javában tüsténkedett a konyhában – pedig
koromsötétben érkeztem –, egy befőttet öltöztetett ünnepi
ruhába: húsos ujjaival fehér csipkesapkát kötözött az üveg
tetejére.
 – Nem kellett volna ilyen korán felkelned, mondtam, hogy
egyedül is boldogulok – szidtam le, és eloldalaztam mögötte,
hogy előszedjem a kávét.
– Azt nem kétlem, mégsem járja, hogy mialatt a szakácsnő
húzza a lóbőrt, a nagysága szorgoskodik. Különben is egész éjjel
vonyítottak a farkasok. Megjöttek a falkák a Bakonyból, nem
hagytak aludni azok sem! – mérgelődött.
– Mennyi farkas jött?
– Szép számmal, bizonyosan – mondta, miközben masnit
kötött az üvegre. Féloldalas lett, elégedetlenül nézegette, majd
megrántotta a szárát, hogy újrakezdje. – Láttam a füstöt. Tüzet
gyújtottak, hogy elriasszák őket.
– És a farkascsapdák?
– Nem elég az. Sokan vannak, újakat meg nem is lehet rakni.
– Miért ne lehetne?
– Fagyott a föld, nem viszi a csákány.
Elvettem tőle az üveget és megkötöttem helyette a masnit. A
zord télre gondoltam. Azzal megbarátkoztam, de a farkasfalkák
nyugtalanítottak.
– Mákos tésztát is csinálok, hátha a tekintetes úr meggondolja
magát. Úrvacsora előtt sosem evett húst, most meg oldalast kér
ebédre…
– Most nem készül úrvacsorára – válaszoltam szárazon.
– Akkor is – vonta meg Rozi a vállát –, lesz ilyen is, és olyan is.
Ne rajtam múljon az üdvösségetek. Te sem fogsz böjtölni?
– Nekem jó a mákos tészta – nyugtattam meg.
– Nem tesz jót az úrfi lelkének a katolikaság – bosszankodott,
és csomagolta tovább az ételeket. Nem engedett el Katicáékhoz
üres kézzel, minden finomságból, amit a regölőknek és
kántálóknak kínáltunk, pakolt nekik is. Mihály a legjobb borból
külön hozatott Istvánnak, még csokoládét is kerített.
– A betlehemeseknek is marad? – kérdeztem nevetve a
megpakolt kosarak láttán.
– Tele van a kamra.
– A legjobb szakácsnő vagy!
Megpusziltam az arcát, mire megdorgált.
– Nem szokás ezt, Anna! Az úrinők nem csókolgatják a
szolgákat.
– Ha én vagyok a ház úrnője, akkor én döntöm el, hogy mit
szabad és mit nem. A legjobb szakácsnő vagy Bécsig,
megérdemelsz bármit. Mihály szerint az udvarban sem főznek
jobban!
Belepirult a jó szóba. Errefelé nem volt szokás az elismerés,
de én akartam, hogy tudja.
Mire visszaértem a kávéval, Mihály már talpig díszben az
íróasztalánál ült, egy papírpénzt mutatott.
– Anna, ezt nézd! Láttál már ilyet?
Rövid pillantást vetettem a bankóra (blokkra, vagy
könyvjelzőre hasonlított, százforintos címlet volt, szokatlan
módon függőlegesen írták rá, hogy Wiener Stadt Bank), majd
nemet intettem, és inkább a kávé illatában merültem el.
– Nem is lepődsz meg? – csodálkozott. – Ismered a
bankócédulát?
– Tessék?
– Nem is vagy kíváncsi az ilyesfajta pénzre? Ez papírból van –
mondta, és meglobogtatta.
 – Ó, tudja, én a papírpénzhez már hozzászoktam –
válaszoltam zavartan. – Ez lenne az első papírpénzünk?
Odaléptem hozzá, hogy a kedvéért jobban szemügyre
vegyem.
Egy évvel azelőtt a Kincstár kiürült, a Bécsi Városi Bank ezért
megelőző nyáron kiadta ezt az újfajta pénzt. Az Oroszy család
ebből is bevásárolt. Mihály többfajta címletet mutatott, de a
legnagyobb a százforintos volt. Egy ötvenest magához vett, úgy
állt fel az asztaltól.
– Minek kell ennyi pénz? – kérdeztem.
– A pápistáknak.
– Pénzt viszünk a papnak? Ennyit?
– Ennyi lesz elég.
– Mire?
– Hogy jó katolikusnak találjon!

Vica segített az öltözködésben, de alig bírta nyitva tartani a

szemét.
– Te is hallottad a farkasokat? – kérdeztem.
– Milyen farkasokat?
– Állítólag egész éjjel vonyítottak.
Pislogott és grimaszolt, minden igyekezetével azon
munkálkodott, hogy el ne aludjon. Átvettem tőle a kendőt és
eligazítottam magamon.
– Menj vissza, pihenj egy kicsit.!
– Nem vagyok fáradt – jelentette ki, de kerülte a tekintetemet.
– A családoddal vacsorázol?
– Nem, estig dolgom van. Utána meg már nem indulok el
innen.
– Miattam nem kell maradnod. Elmehetsz akár ebéd után is,
nélküled is megleszek!
– Maradni akarok – jelentette ki, és a kötényével babrált.
– Ahogy szeretnéd. Legalább ő sem lesz egyedül karácsonykor
– vigyorogtam.
Ijedten kapta fel a fejét.
– Ki?
– Hát Darna.
– Hát tudod? Mihály is?
– Nem tudja – nyugtattam meg azonnal. – Csak én tudom, és
tőlem nem is tudja meg más.
– Anna, ez nem játék. Darnát sokan nem szeretik, és ha
kiderül, nekem annyi!
– Ha egyszer kiderül, az nem rajtam múlik. Szereted?
– Igen.
– Örülök, hogy boldog vagy.
Míg mások a házasságon kívüli szexuális kapcsolaton
szörnyülködtek volna, én a korkülönbségre gondoltam: a lánya
lehetett volna – de hát nem volt az.
– Nem vagyok boldog – sírta el magát a semmiből.
– Mi történt? Nekem elmondhatod. – Megsimogattam a hátát,
és tudtam, hogy komoly dolognak kell lennie, mert az örökké
mosolygós barátnőm ok nélkül nem szomorkodna ennyire.
– Kértem tőle, hogy mindig legyen hozzám őszinte – szipogta.
– Mégis hazudott neked?
– Nem.
– Hát akkor mi a baj?
 – Megkérdeztem, hogy szereti-e még a feleségét, és azt
mondta, hogy mindig szeretni fogja.
– És te mit válaszoltál?
– Azt, hogy legyenek titkai!
Sajnáltam Ostort, és Vicát is, de titokban elmosolyodtam.

Mihály hangját már az udvarról hallottam, a bundámat

magamra kaptam, siettem kifelé. Füstös illatú levegő csapott
meg, ahogy kiléptem az ajtón. A fáklyák ilyenkor az egész
faluban világítottak, a mi udvarunkban is lobogott a frissen
rakott máglyatűz, amit Géza őrzött.
A hóban piros vértócsákat vettem észre. Nem tudtam, kinek a
vére, de a friss vérnyomokat követve szaladtam, egészen a ház
oldaláig. Ott Mihályt pillantottam meg. Nekem háttal térdelt, és
egy vérző állattestet simogatott.
– Aludj szépen. Aludj – suttogta bársonyos hangon.
Óvatosan közelítettem feléjük.
Bozót, a kedves vadászvizslája széttépve feküdt a karjában.
Szegény pára a mellkasától a farkáig kinyílott – egyszerűen
szétszakították a vadállatok, bizonyára kint járt az erdőben –,
de összeszedte az erejét, és hazaért. A vérfolt terjedt körülöttük
a friss hóban, Bozót egyre hangosabban szuszogott, Mihály
pedig egyre csak a vadászatokról mesélt neki. Nem hagyta
magára, dicsérte, a világ legjobb kutyájának nevezte. Az utolsó
pillanatig ölelte.
– Megjöttek a farkasok – szólalt meg mögöttem Ostor. – Éjjel
elzártuk a kutyákat, de a falka egyre közelebb merészkedett.
Bozót kiszökött, és egyedül szembeszállt velük.
 – Csoda, hogy hazaért – mondtam elcsukló hangon. – Egy hős!
– A hűség hozta – mondta Mihály, és felállt.
– Az Evetesből már lefele, a falu fele tartanak. Acsarognak és
nem tágítanak.
– Szedd elő az íjakat! Oszd szét őket! Minden emberünknek
jusson. Te is indulsz, amikor mi!
Némán figyeltem az eseményeket. Eleinte nem aggódtam,
mert Mihály nyugodtan adta ki az utasítást, de Ostor arca
megkeményedett.
Nem tetszett az ötlet, hogy ilyenkor templomba tartunk,
testem-lelkem a meleg szobába vágyott.
– Biztosan? – kérdezett vissza Ostor nyíltan.
– Igyekezz! – parancsolt rá Mihály.
– Mi történik itt?
– A farkascsapdák nem védenek meg. Már két udvarra
akartak betörni, eddig sikertelenül. A tűz visszatartja őket, de
nem sokáig. Okos állatok. – Géza közben hozzánk lépett, majd
karjában Bozóttal az égő máglyánk felé vette az irányt. –
Fegyver kell ellenük, és én íjat adok az embereimnek.
– És Gergely? Miért nem tetszett neki az ötlet?
– Anna, a parasztnak nem lehet fegyvere. A fejét veszik érte.
– És mi lesz, ha kiderül? A maga fejét veszik?
– Kővel és parittyával nem képesek megvédeni magukat.
Vasvillával, kaszával csak közelharcban lehet legyőzni a farkast,
de ezek most falkában járnak. Egy embernek nincs esélye egy
falkával szemben.
A kocsiszínben mozgolódtak a béreslegények. Hordták elő a
fegyvereket, még az éles dárdákat is előkészítették. Ostor
kihozott egy egyszemélyes, babapiskóta formájú szánt, aminek
az ülését alacsonyra szabták, elé pedig csak egyetlen lovat
lehetett befogni. Télen szánnal közlekedtünk – az Oroszy
családnak külön szánja is volt, csinos, zöld színű, pirosra festett
talpakkal. De mindenki más is szánt használt ilyentájt, akinek
legalább egy szekere volt. Ezekre könnyedén felerősítették a
fatalpakat.
– Ez micsoda? – kérdeztem Ostort a kis közlekedési eszközre
mutatva.
– Vadászszán – felelte kurtán.
– És ki megy vele?
– A férjed – válaszolta, mire én azonnal rohantam Mihály
után.
– Mit képzel maga? Hogy elmegy farkasra vadászni, egyedül?
Azt akarja, hogy özvegyasszony legyek, ilyen hamar?
– Anna! Nyugodj meg! Nem oda megyek. Egy gazda két ordast
ejtett foglyul. Bezárta őket az ólba. Lelövöm őket, és indulunk is
Arácsra!
– Ha ilyen sok a farkas… biztonságos így Arácsra mennünk?
– Mellettem az – felelte, majd felült a szánra, és elhajtott.
A farkasok vonyítását minden irányból hallottam – igaz csak
távolról, de ez is elég volt. Egészen más filmről nézni őket, mint
testközelből tartani tőlük. A tél 1763-ban szó szerint
farkasordítóan hideg volt.
– Bosszút állt Bozótért? – kérdeztem tőle, amikor
rosszkedvűen visszaért.
– Semmi élvezetet nem találok ólba zárt farkasok leölésében.
Nem tisztességes győzelem.
 – Sajnálta őket?
– Bozótot sajnáltam – sóhajtott fel. – Balga kutya. A farkasnak
meg ez a természete. Kevés a táplálék, az éhség hajtja. Amit tud,
elragad a háztól. De nem jókedvében!
– Nem fél tőlük?
– Egytől nem. De a falka az más. Ott nagyon észnél kell lenni.
Gergely tudna mesélni. Apámmal ketten hetet terítettek le íjjal,
mikor én gyermek voltam! – mesélte büszkén. – Hármat apám,
négyet Gergely. Apám sokszor megemlegette azt az egyet,
Gergely javára…
– És Arács felé nem támadhatnak ránk?
– Éjjel vadásznak.
– Még sötét van.
– Már visszahúzódtak az erdőbe. Különben is, az a vonyítás,
amit hallhattál az Evetesből, az épp hogy odahívta a többit.
Lakomára.
– Remélem, nem téved…
– Ismerem a földemet – válaszolt szigorúan. – És az állatait is.

A kagyló formájú zöldtalpas hintószánnal utaztunk, Ostor

útközben fegyvert osztogatott egy szánná alakított fonott kasos
szekérrel.
– Ez mi? – mutattam a zsákra, amit Mihály hozott magával.
– Istvánnak is viszünk íjat.
A férjem elöl ülve hajtott, az én útitársam egy töltött puska
volt, a lábamnál íj hevert. Féltem a fegyvertől, már csak attól is,
hogy vittük, ráadásul beszélgetni sem bírtunk, olyan dermesztő
volt a menetszél. A hó is szállingózni kezdett.
 Repestem az örömtől, hogy beléphettem a templomba: Isten
háza legalább szélmentes és biztonságos helynek bizonyult.
Mihály a szétfagyott kezemet szorongatta, és azzal biztatott,
hogy visszafelé már világos lesz.
A templomban alig voltak, velünk együtt öt fő, mi középtájt
foglaltunk helyet.
– Az Esterházy csatlósa – súgta rosszmájúan a fülembe
újdonsült katolika férjem, amikor megjelent a pap. – Az a hír
járja, hogy szereti a bort. Eláztatja magát minden nap.
Egy darabig nem figyeltem semmire, csak a kezemet
dörzsöltem, jéghideg orromat tapogattam. Csontig átfagytam.
De az illat azonnal ismerősnek tetszett: a nehéz, régi tömjénes
aroma.
Úgy látszik, van, ami időtlen és örök!
A pap hangja idegesített: énekelve beszélt. Mihály alig fért el
mellettem, minden mozdulatára csikorgott a lóca. Hatalmas
bundájában kereste a helyét, a térde a nyakáig ért, egyszerűen
nem az ő méreteire tervezték. Végül hosszas ficergés után talált
egy elfogadható pózt, összekulcsolta a kezét és mereven nézett
előre. Úgy ült, mint egy öltönyös, jómódú férfi egy drága
étteremben, amint fizeti a számlát. Megengedheti magának, így
nem bosszús, de nem is élvezi. Csak fizet.
Talán miattunk, a pap úgy döntött, hogy prédikálni is fog.
– Tíz házaspár közül kilenc az ördögé! – emelte fel a hangját.
Felkaptam a fejemet, és Mihály szeme is elkerekedett, de
várakozó álláspontra helyezkedve feszült figyelemmel várta a
következő mondatot.
– Isten célja a házassággal nem a testi gyönyör, hanem a
gyermeknemzés. Az asszony magával rántotta a férfit, az ősbűn
terhe azonban visszahullik rájuk a gyermekszülés kínjai között!
Nem akartam hinni a fülemnek. Ez a pap meglehetősen
másképp beszélt, mint egy szeretetteljes lelkipásztor. Az éneklő
kántálással ömlött belőle a mocskos nőgyűlölet. Mihály
szétszedte összekulcsolt kezeit, és hangosan mozgolódni
kezdett. A pap is észrevette.
– Lefeküdtél a feleségeddel vasárnap? Netán böjtben? Bűnt
követtél el! Vezekelned kell négy napig! – Egyenesen a férjemre
nézett szentbeszéd közben.
– Ennek elment az esze a kenyértől és a víztől – sziszegte
nekem Mihály.
– Hívek! Igaz katolikusok! – kiáltotta a pap. –
Önmegtartóztatás nélkül a házasság is bűn! Csak egy fertő!
Képzeletben máshol jártam: Katicáéknál voltam, a sült, mézes
aszalt szilváról ábrándoztam. A gyomrom hangosan
megkordult, de Mihály ezen sem mosolygott, annyira
bosszantotta, amit a pap szájából hallott. Amikor a szertartás
végén a pap felénk tartott – ez volt a dolgok rendje: nyájasan
mosolygott, pedig az előbb még pokollal fenyegetett –, lassan
nyújtotta át a neki szánt bankót.
– Köszönettel és hálával tartozom az Úrnak – mosolygott a
papra –, fogadja el ezt a csekélységet hálám jeléül, amely,
tudom, nem érhet fel az Isten ajándékához. Köszönettel
tartozom az egész katolikus egyháznak, hisz tőlük kaptam ezt a
tisztességes és nemes lelkű asszonyt – mutatott rám vigyorogva.
A pap arcáról lehervadt a mosoly.
– Esterházy gróf urunk üdvözletét küldi a füredi híveknek,
mindig különös örömmel tölti el, ha új bárányokkal bővül a
nyáj – mondta kötelességtudóan.
Egyszerűen utálatos volt ez a karácsonyi roráté.

Katica kenyere éppen akkor sült ki, amikor odaértünk. Tüstént

neki is láttam enni, és púposra pakoltam mézes szilvával.
Legalább két szeletet ettem belőle. István közben komor
ábrázattal vette át a nyilakat és a dárdákat.
– Hoztunk is – nevetett fel Mihály, mikor észrevette, hogy én
már reggelizem, majd a megpakolt kosarakat az asztalra tette,
és a csokoládét kereste. Nem győzték dicsérni a csokit, Katica az
összetevőkről és a kakaóbabcserjékről faggatózott.
– Árulhatnánk kávét és csokoládét is! – lelkesedett, de István
csak a fejét forgatta.
– A jövőben Füreden cukrászdák épülnek majd, Pestről is
eljönnek a finom sütemények és a csokis édességek miatt. Venni
fogják az emberek! – szóltam közbe, és irányba igazítottam egy
félrecsúszott aszalt szilvát a kenyeremen. – A kávé is
mindennapos lesz, minden sarkon kávézó áll. Szóval jó ötlet!
Egy csapásra csend lett a szobában.
– Valami rosszat mondtam? – rezzentem össze.
– Nem – mosolygott István –, csak nekem még szoknom kell
ezt.
Mihály vállon veregette.
– Néha furcsa, de én már kezdek belejönni.
A férfiak elvonultak, Katica odahajolt hozzám.
– Mikor véreztél utoljára? – kérdezte.
– Négy hete, most kellene újra.
 – Nem fogsz. Nőtt a melled?
– Igen – válaszoltam akadozva.

Visszafelé egy fokkal jobban viseltem az utat, de ahogy

megérkeztünk, rohantam be a házba melegedni. Szóba se
került, hogy Vázsonyba vagy akárhová is elmenjünk. Mihály a
férfiakkal kint maradt, én pedig ismét írtam. Ez már nem csak
az én történetem volt: kettőnké, vagy hármunké.
A délelőtt gyorsan telt el, Zsuzsi is meglátogatott.
– Kitűztétek már a pontos dátumot? – érdeklődtem. Az egész
falu beszélte, hogy Zsuzsi férjhez megy. Rozi szerint az anyja
úgy viselkedett, mintha ő is nemesasszonnyá válna, csakúgy,
mint a lánya.
– János- vagy Mária-nap, de én minél korábban szeretném. –
A szoknyámat simogatta. Akárhányszor találkoztunk, a
ruhámat minden alkalommal méltatta, elvarázsolta a színe. – Ez
gyönyörű, Anna! Fenséges ruha…. Tudod, hogy szólítanak? –
kérdezte.
– Hogyan?
– A vörös ruhás asszony. A faluban úgy beszélnek rólad, mint
egy grófkisasszonyról!
– Bárki lenne Mihály felesége, így szólnának róla.
– Ez igaz, de te lettél az! Egy nemes felesége lettél!
– Te pedig egy nemes menyasszonya! – emlékeztettem
jókedvűen.

A konyhában álltam Rozival, amikor a református lelkész

megjelent az ajtóban, és zavartan üdvözölt.
– Asszonyom, nem akarok tiszteletlen lenni, ezért előbb a
maga engedélyét kérem. Tudom, hogy a férje már nem járhat a
közösségünkbe, mégis bátorkodtam az úrvacsorából kenyeret
és bort hozni… De egy szavába kerül, és tüstént elmegyek, senki
nem látta, hogy idejöttem!
– A legnagyobb köszönettel elfogadom – mondtam
meghatottan. – Boldoggá fogja tenni, ebben biztos vagyok!
A lelkész nem akart maradni, és semmit sem fogadott el.
– Én örömmel lennék kálvinista is – mondtam neki halkan.
– Leányom, az Isten ezzel is tisztában van, de a legfontosabb,
hogy szeretetben éljünk egymás mellett. Magának is jut a
kenyérből, amit hoztam! – búcsúzott.
Bevittem a kenyeret és a bort az ebédlőbe, és óvatosan
csomagoltam ki. Egy darabig csak nézni mertem, aztán
kiöntöttem a bort egy kehelybe.
– Te mit csinálsz?
Mihály hangja megijesztett. Odalépett hozzám és
végigsimított arcomon jéghideg kezével.
– Sírsz?
Megtöröltem a szemem, és a kenyérdarab felé mutattam.
– Itt járt a lelkész, aki előtt titokban esküdtünk. Úrvacsorát
hozott neked.
– Ezért sírsz?
– Azt mondta, hogy nekem is jut belőle – böktem ki.
Mihály tekintete megenyhült, közelebb lépett a kenyérhez,
majd eltörte.
– Ez a tiéd – mondta kedvesen, és a kezembe adta a
kenyérdarabot.
Életem első úrvacsoráján 1763 karácsonyán vettem részt. A
férjemmel közösen mondtuk el a Miatyánkot – de nem
összekulcsolt kézzel, hanem egymás kezét fogva.
– Milyen volt? – nézett a szemembe kedvesen.
– Jó – nyögtem ki sokára, nehezen tértem magamhoz. – Még
soha senkivel nem imádkoztam így. Együtt.
Ebédre Mihály is csak mákos tésztát evett. A végén felvágott
egy almát, és kétfelé osztotta.
– Ez milyen? – kérdeztem izgatottan. Szerettem hallgatni a
fajtaneveket. Ismeretlen elnevezések röpködtek a gyümölcsök
közelében, és a jól csengő szavakat előszeretettel ismételgettem
én is. A körték közül például az Ambrette és Laisse Bonne volt a
kedvencem.
– Rosmarin Rouge – ejtette ki lassan a francia szavakat.
– Mondja még egyszer – kértem felvillanyozva.
– Rosmarin Rouge – vigyorgott.
– Finom – mondtam, miután beleharaptam. – Rosmarin Rouge
– utánoztam.
– Tu es la pomme la plus délicieuse – mondta Mihály.
– Mit mondott?
– Eszes vagy, le tudod fordítani. Pomme?
– Az alma!
– Délicieuse. Az vajon mi lehet? Angolul deliciousnek
tanítottad.
– Ízletes.
– Tu es la pomme la plus délicieuse – ismételte újra egyben. –
La plus. A fokozás. La plus délicieuse, azaz a legízletesebb vagy
inkább a legfinomabb.
Te vagy a legfinomabb alma – fordítottam le magamban.
– Mondja ki még egyszer egyben! – kértem tőle.
– Meg foglak tanítani. Aki így szereti hallgatni, annak beszélni
is kell…

Ostor solymászni indult, mi pedig vele tartottunk. Az udvarban

vártuk, míg összekészítette a madarakat. A tornácról néztem a
macskánkat, aki egy sovány csurit kapott el éppen a ház
oldalában. Eszembe jutott a vásár.
– Azt jósolta nekem egyszer egy cigányasszony, hogy a macska
nem eszi meg a madarat.
– Nem fürét mondott? – kérdezte Mihály.
– De, azt. Maga is ott volt akkor?
– Én nem, de Gergely mesélt róla. Hogy kiabált veled a
vénasszony. Bár hallottam volna!
– Nem is sejtettem, hogy a Darna Gergely hisz az ilyesmikben.
A férjem mögém lépett, és átkarolt.
– Ő nem is, de én igen – búgta a fülembe.
– Maga? Ezt nem hiszem el.
Szembefordultam vele.
– Nem régóta hiszek – mondta.
– Mióta?
– A vásár végére én is odaértem, és akkor utánam szaladt az a
cigányasszony. Hogy károgott! Hiába fenyegette Gergely, csak
mondta a magáét.
– Mit mondott?
– A macska kiköpi a fürét, és fészekben tanyázik…
 – Én lennék a szerencsés madárka?
– Úgy tűnik.
– Én nem hiszek ebben!
– Meglátjuk.
Szorosan ölelt. Néha úgy éreztem magam, mint egy
hajótörött, aki egy deszkán úszott, és egy szigetet talált. Mihály
volt a sziget.
– Olyan gyorsan jött az egész, hogy még magamhoz sem
tértem. Fél éve még 2020-ban éltem – tűnődtem hangosan.
– Én sem nősülni készültem – nevetett Mihály.
– Azt hiszem, erre mondják, hogy ember tervez, Isten végez.
– Az első éjszakákon… amikor felkerestelek…
– Dörömbölt az ajtómon – helyesbítettem mosolyogva.
– Nem bírtam tovább uralkodni magamon – vallotta be. –
Nem gondolkodtam. Mint egy őrült, úgy mentem hozzád. A
fürdőnél voltam, vendégekkel, és egyszer csak elindultam, mert
nem értettem, hogy mit csinálok ott a parton. Éppen a szakadó
esőben világosodtam meg, és látni akartalak… Azonnal.
– Be is engedtem.
– Élvezted, hogy így futok utánad, ugye?
– Én tán nem mutattam ki, mennyire vágyom magára?
– Mikor elmentél a napfordulókor, attól féltem, hogy nem
látlak többé.
– Én nem… – védekeztem, de közbevágott:
– Ha téged elveszítelek, úgy elveszítek mindent!
– Nem fog elveszíteni. Nekem ott a helyem, ahol maga van –
mondtam, mire válaszul megcsókolt.
A karácsonyi cigány kántálók érkezése szakított minket félbe,
ilyenkor a köszöntők végigjárták egész Füredet, angyali
énekeket énekelve. Beöltözve vonultak be az udvarra, mégis jó
pár ismerősnek tűnt – ők húzták a lánykérésen is a nótát.
– Szabad-e kántálni, nagyságos uram? – kérdezte egy idősebb
cigány.
– Hogyne volna! Már aggódtam, hogy nem is jöttök!
Ostor is közelebb jött, Géza borral és pálinkával csatlakozott,
Rozi pedig szorgalmasan hordta kifelé a süteményeket. Még a
béreslegények is megjelentek, némán hallgatták a cigányokat,
amikor a Csordapásztorokat énekelték. A muzsikájukban élet
volt, és nem csak a mulatozáshoz értettek. Az a szomorúság,
ami aznap a zenéjükben megszólalt, elért a szívemig. Nem a
megrendelőnek szólt a nóta, nem Mihály tekintetét fürkészték,
aznap nem a szórakoztatás volt cél – nem akartak csillogtatni.
Persze tudták, hogy számíthatnak a fizetségre, mégsem ez
látszott az arcukon. A távolba tekintettek és a lelkükből
énekeltek: nem a gazdának, hanem az Úrjézusnak.
Az egész Oroszy-udvar mozdulatlanul állt, még Kata is
szótlanul bámult feléjük. Ostor úgy állt, akár egy kőszobor, nem
is pislogott. A cigányok – akiknek szavát nem sokra tartották –
aznap elhozták a karácsonyi örömhírt. Az egyik béreslegény –
olyan tizenhat éves forma – sírt a meghatottságtól. Bele is pirult,
amikor észrevettem.

Ostor mindennap foglalkozott a sólymokkal – amióta én a

háznál voltam, naponta hordta haza a galambokat, hogy
bőségesen táplálhassa a ragadozókat, a háza előtti hordókon
tanítgatta a fiókákat.
 – Szépen kézhez szoktattad valamennyit – jegyezte meg
Mihály. Az erdő szélén jártunk, az Eveteshez mentünk, ahol a
farkasvermeket is ellenőrizték.
– Volt időm – válaszolt kurtán Ostor.
A sólymok fejét bőrsapkák fedték, a lábukat pedig béklyó
kötötte. Ezek a fiókák májusiak voltak, ez volt az első
ünnepélyes röptetésük, amelyre mindkét férfi áhítattal készült.
Én még sosem láttam ilyen közelről sólymokat, és valamiért azt
gondoltam korábban, hogy a csőrük a veszélyes, és habár nem
szerettem volna megcsípetni magam, a karmaiktól mégis sokkal
jobban tartottam. Ostor karján is bőrkesztyű volt, azon
kapaszkodtak.
– Könnyű tartani? – kérdeztem tőle.
– Nekem igen – mondta szárazon.
– Talán indításkor könnyebb – mondta Mihály –, a visszatérés
a nehezebb dió.
– A legbonyolultabb pedig az idomítás – mondta Ostor. – A
hasukon keresztül kell őket megfogni.
– Éhesek most? – tudakoltam.
– Igen, de nem maguknak vadásznak – válaszolt Mihály. –
Nekünk. A zsákmányból csak jutalmat kaphatnak, de most azt
se fognak.
Ostor a tarisznyájára mutatott.
– Hoztam nekik húst, cserébe a vadászatért.
– Visszatérnek mindig?
– Csipasz koruk óta én etetem őket! Vissza!
Mihállyal pár lépéssel hátrébb álltunk, úgy figyeltük a férfit.
Lélegzetelállító látvány a solymászat, főleg egy ilyen vadásszal,
mint Darna Gergely. Az állatokkal máshogy bánt, mint az
emberekkel, szerintem a lelkével kapcsolódott hozzájuk. Az
emberek elől elzárta lénye ezen részét, ösztönösen tartózkodott
tőlünk. Mihállyal tett valamiféle kivételt, de volt egy titkos
szoba – a hetedik –, ahova ő sem juthatott be.
– Mióta ismeri? – kérdeztem Mihályt, Ostor felé biccentve.
– Korán elárvult, apám pedig a házhoz vette.
– Kedves gesztus volt az apjától.
– Igen, az, pedig apám nem volt kedves ember.
– Milyen asszony volt Gergely felesége?
– Kevesen tudják, és ez így van jól… De az ő felesége nem
parasztlány volt. Egy nemesember leányát vette el.
– Hogyan kapta meg a kezét?
– Nagy szerelem volt az övék – mondta szomorúan. – Apám
vitte magával mindenhova, és egy alkalommal a házigazda
lánya… – Mihály köhintett. – Hogy is mondjam…
– Lefeküdtek.
– Igen – helyeselt –, de ez önmagában nem lett volna eset. Ám
a leány másnap ezt el is újságolta mindenkinek!
Elkerekedett a szemem.
– Igen – nevetett Mihály. – Nem tágított, hozzá akart menni
feleségül!
– És Ostor? – kérdeztem lelkesen.
– Milyen Ostor? Mi? – kérdezett vissza Mihály értetlenül.
– Gergelyt akartam mondani. Na de mondja már!
Mihály elkomorodott.
– A vége elég szomorú.
– De ilyen könnyen megkapta a lányt? Csak mert együtt
háltak? – kanyarodtam vissza.
– A lány mindent elkövetett, az életének a kioltásával is
megfenyegette a tulajdon apját. Végül apám kezeskedett
Gergelyért, házat és földet adott nekik. A többit már bizonyára
ismered.
– Nem az a barátkozó fajta – jegyeztem meg.
– De ha barátodnak fogad, számíthatsz rá. Amíg él!
– Nem magányos?
– Csak, ha akar – derült fel ismét Mihály arca. – Elkényeztetik
a nők. Örömmel vigasztalják. Bécsben levakarni is alig tudta
őket, egy vén grófné is zaklatta!
Ezen már én is hangosan nevettem.
– Magát is zaklatták?
– Anna…
– Igen? Maga is hallott a vőlegényemről.
– Nem szolgált örömömre – válaszolt mogorván.
– Magáról semmit sem tudok! – fakadtam ki.
– Eleget tudsz!
– Mi történt a Nyáry kisasszonnyal?
– Nem tartozom elszámolással, de válaszolok arra, amire
kíváncsi vagy. Egy ujjal sem értem hozzá.
– Ezt örömmel hallom, de tartozik. Igenis tartozik! A férjem!
– Akkor még nem voltál a feleségem.
– Ó, tehát magának joga volt mással vigasztalódni, míg én
majd belepusztultam a hiányába? – kérdeztem keserűen.
– Az istennyilát, Anna! Nem csináltam semmit!
– Hallottam, hogy sírt a kisasszony. Nem mindegy, hogy miért
– vágtam vissza.
 – Ez most honnan jutott eszedbe? – kérdezte zavartan.
– Csak tudni akarom… Mindenhogyan szeretem magát, ne
féljen, de kíváncsi vagyok.
– Nem tartozik rád, de jó… Ez az első és ez az utolsó ilyen
beszélgetés! – Beleegyezően bólintottam, mire folytatta. – Nem
szeretek nőről így beszélni, főként nem kellemetlen helyzetbe
hozni őket. No, ez a fiatal leány bejött utánam a pincébe. Senki
más nem volt ott. A borokat pakoltam, felé se néztem, ő pedig
beszélt. Sokat és összevissza. Arra a részre fordultam meg,
amikor azt hallottam, hogy szerelmes belém.
– Na, ne mondja, hogy ez zavarta! Igazán szép leány.
– Inkább zavart, mint izgatott.
– Láttam, hogy néz magára. Engem ezzel nem lepett meg.
– Engem meglepett – vágott vissza. – Nem tettem neki a
szépet!
– Miért sírt?
– Visszautasítottam.
– Ezért sírt olyan nagyon?
– Aki szerelmes, annak ez nagy arcul csapás, nem? – kérdezett
vissza keserűen. – Egy fiatal leány… Több ilyen diskurzusban
nem veszek részt! Te vagy a feleségem, nem más!
Erre csak bólintottam. Megértettem az ellenállást. Nem akart
beszélni, de nem azért, mert a lelke egy részét rejtegette előlem,
és nem is egy megfakult régi szerelem emlékét dédelgette. Ez a
némaság az összes nőnek szólt: Oroszy Mihály nem akart
egyetlen nőnemű becsületébe sem gázolni azzal, hogy felfedi
előttem kilétüket.
– Anna, én nem ígértem soha semmit senki másnak. Ritkán
teszek ígéretet, de ha igen, akkor azt betartom!
Megfogta a kezem, és visszatértünk Ostorhoz.
– Apámmal minden karácsonykor ezt csináltuk – jegyezte
meg.
Ostor továbbra sem engedett a szokásból, de nem pogány
hitből tette, nem más Istent ünnepelt. Mikor erről faggattam
őket, nem tudták elmesélni egyértelműen a solymászat
eredetét. Meséket és legendákat emlegettek.
– Minden más szokásunk a múltba veszett – mondta Ostor. –
Csak ezt tartjuk! Ez igazi magyar dolog, ugye, Árgus? – kérdezte
a sólymot, aztán útjára engedte.
Ámulatba ejtett a kireptetés: egyszerre volt nyugtalanító és
izgalmas. A havas tájon szokatlan békesség honolt, a sólyom
kirepülésével a lelkemben tanyázó aggodalmak is tovaszálltak.
Nem őrizgettem őket tovább. Csak néztem a fákat, a friss havat,
majd felnéztem az égre, és egy mély lélegzetet vettem.
Magamba akartam szívni örökre az érzést, azt, amit ott és akkor
először éreztem: megérkeztem.
Elöntött a felismerés, hogy ez egy végzetes találkozás, hogy az
én sorsom immáron Mihályétól függött. Tőlem kétlépésnyire
állt, éppen ivott a kulacsból, a kortyot tartogatta a szájában,
amikor észrevette, hogy őt nézem.
Nagyot nyelt, és nyomban rám mosolyogott.
Egy néma fogadalmat tettem akkor.
A magyarok összes Istenére és nem Istenére esküszöm, a
családomat soha el nem felejtem, de ezzel a férfival itt élek és
halok, bármi is legyen a végzete!
Mihály megérezhette hangtalanul tett ígéretemet, mert
abbahagyta a mosolygást, elém lépett és homlokon csókolt.
– Bármi is lökött bele téged abba az örvénybe – suttogta –,
örökké hálás leszek érte!

Szelíd békében teltek az év végi utolsó napok, Füred

elcsendesedett. Korán feküdtünk, korán keltünk, édes napok
voltak. A hó folyton esett, kimozdulni sem lehetett volna, de
nem is akartunk.
Nem tudhatom, mit tartogat számomra még a sors, de csak a
közeli jövő érdekel, a távolira nem gondolok. Somogyi
hamarosan átjön hozzánk koccintani, januárban pedig majd
egy festőt várunk. Mihály rendelt rólam egy portrét. Azt akarja,
hogy a skarlát ruhában fessenek meg.
Vajon ez a kép fennmarad rólam?

Füred, 1763. december 31.

Apósomnak, Ivković-Ivandekić Josipnak
 Naplóbejegyzés

1935. JANUÁR 3.

Az élettől el kell fogadnunk, amit ad. Néha nem is tehetünk mást.

Gyakran gondolok erre, annak ellenére, hogy mostanában
lefoglal a vendéglő. A munka közben azonban időnként megállok,
és hagyom, hogy a gondolataim a felszínre törjenek.
Ugyanilyen csendesen havazott 1915 telén is, azon a napon,
amikor anyám a jéghideg szobánk vetetlen ágyán ölébe vett.
Ötéves voltam akkor. Zavartan elmosolyodott és közölte, hogy
nemsokára lesz új apukám, és egy nagy házba költözünk. Ez
félelemmel és bizonytalansággal töltött el, mert számomra csak
egyetlen apa létezett, és nem akartam helyette senki mást.
Amíg élt Szűcs István, az édesapám, minden olyan más volt.
Még Margo, az anyám is, akiből áradt a szeretet, amikor a férjére
nézett, hozzáért, vagy ahogy hozzá szólt. Az apám, ha meglátott
engem, kitárta a karját, hogy az ő Madárkája az ölébe repüljön.
Amikor vasárnap délutánonként az asztalra került a meleg
szilvalekváros bukta, ahogy ettük, a porcukor a nevetésünktől
szállt a levegőben…
Aztán édesapám egy nyári nap, Palicson, a férfistrandon,
felhevülve hideg sört ivott a barátaival, és másnap ágynak esett.
Az orvosok azt mondták, hogy leforrázta a tüdejét. Két hét után –
így magyarázták el nekem a felnőttek –, elment föl az
angyalokhoz. Hatalmas űrt hagyott maga után.
Alig egy év elteltével jött aztán ez az idegen férfi, Grgo Neorčić.
Nekem már messziről úgy tűnt, hogy nem olyan selymes
tapintású a haja, mint édesapámnak, és bajusza volt, ami egész
biztosan szúrt volna, ha megpuszil. Amikor meglátott engem,
bunyevácul{1} szólt hozzám: „Di si mala?”{2} Én csak Margót
néztem ijedten, mert nem értettem, mit kérdezett.
Ez az ember pár hónappal később feleségül vette őt, és
onnantól mindhárman Neorčićok lettünk. Anyám azt
mondogatta nekem, higgyem el, jó lesz így, ez csak egy név, sose
lehet tudni… De most már mindegy is, mert mióta férjhez mentem
Stevanhoz, Mandić lett a vezetéknevem, és így a most már
hároméves fiunké is, aki József lenne, ha nem Josipnak
anyakönyvezik a szerbek…
A nevelőapám felbukkanása óta hívom anyámat majkónak.
Annyiszor mondta ezt így Grgo, hogy először azt hittem, viccesen
Margót akar mondani, és azért selypít, de megtanultam, hogy a
bunyevácok így nevezik az anyákat. Mindenesetre gyakran hívom
őt Margónak is. Talán öntudatlanul, mert így senki sem kérheti
számon rajtam, hogy a mostohám miért csak Grgo, és nem apa.
Mivel ő csak egy-két szót tud magyarul, mint „Szervusz”, és
leggyakrabban – ahogy kiejti – „Ánya picsája!”, vagy „Bássza meg
a mácska!”, ezért itthon is mindig bunyevácul beszélünk. A
vendéglőben meg két-három nyelven, magyarul, bunyevácul vagy
e kettőt keverve, úgy, mint a vendégek is, igyekezve, hogy
mindenkinek a kedvére tegyünk.
Itt, Szabadkán, ahol annyiféle nemzetiség él együtt, nincs
semmi rendkívüli egy vegyes házasságban. Mégis: akkortól, hogy
Margo összekötötte az életét Grgóval, gyökeresen megváltozott
az enyém is. Azóta is gyakran elgondolkodom, ki vagyok én.
Eszti, aki magyarnak születtem. Először Szűcs, aztán Neorčić,
aztán Mandić… Így lettem félig bunyevác. Az Isten bocsássa meg
majkónak, hogy a Miatyánkot bunyevácul tanította meg nekem,
így reggelenként, esténként és vészhelyzetben az Očenaš-t{3}
suttogom. Isten biztosan megérti, mert a kettő szóról szóra
ugyanaz, és mindegy neki, hogy a Szent Rókus templomban
magyarul vagy a Barátok templomában ezen a másik nyelven
imádkozunk…
Itt élünk az öregekkel közösen ebben a vendéglővel egybeépített
házban. Elférünk benne mindannyian, még a kisfiunknak – akit
Józsikának vagy Joškicének becézünk – is van külön szobája.
A vendéglősség korán a vénámba oltódott. Majkótól és Grgótól
gyerekkorom óta lestem el apránként a szakma fortélyait.
Anyámat soha nem láttam túlzottan boldognak. Akkor
ragyogott csak, amikor a vendéglőben szorgoskodott. Azt hiszem,
hogy a korábbi háború, az apám elvesztése, és a nélkülözés miatt
lett neki mindennél fontosabb a biztos megélhetés, amit Grgónak
köszönhetett. Mégis felnéztem a majkóra gondoskodó természete
és vendégszeretete miatt.
Ahogy nyiladozott az értelmem, felfogtam, hogy a
mostohaapámnak a „Kedvenchez” vendéglő mellett a Topnička
utcában egy másik üzlete is van, amelynek az emeletén
bordélyházat üzemeltet, amit a mai napig szégyellek és
helytelenítek. Azt láttam, Grgo azon igyekszik, hogy a
belvárosnak abban az eldugott, szűk utcájában – ahol ma is a ház
falán és az ablaküvegek mögött éjjelente vöröslő lámpafények
gyúlnak ki – éjt nappallá téve dolgoztasson vagy tucatnyi kéjnőt,
a majko pedig jobb híján folyton imádkozik.
De az eltelt húsz év alatt a mostohámmal mégiscsak
összefonódott az életünk, és minden jel azt mutatja, hogy végül
én leszek az egyetlen örököse. Sajnos, őt a mai napig nem tudtam
teljesen elfogadni. A Kedvenchez vendéglőt – szépen hangzik
bunyevácul is: Kod Omiljeni – mégis átvettük tőle Stevannal. Volt
bennem emiatt visszás érzés, amit tisztáztam magamban.
Rájöttem, néha félre kell tenni a büszkeséget, ha úgy néz ki,
mindannyiunknak valami hasznos származhat belőle.
A majko nem buta asszony. Elmagyarázta Grgónak, érdemes
nekünk átadnia a vendéglőt. Mert ha ne adj’ Isten a Topnička
utcaival valami történne, ez legalább megmaradjon. Nem volt
könnyű elfogadnom, de ha már így alakult, a férjemmel úgy
gondoltuk, mutassuk meg az embereknek, mit tudunk. Adja Isten,
hogy sikerüljön!
 ELSŐ FEJEZET

1935. JANUÁR 4.

A falióra hatot csengett. Odakint havazott, és lassan

világosodott az égbolt. Az éjszaka olyan hideg volt, hogy
reggelre a pára ablaküvegekre fagyott csipkéket mintázott. A
szoba félhomályában Eszti visszazárta a szemét, és a másik
oldalára fordult a dunyha alatt. Kezét az ágy széle felé nyújtva
Stevant kereste, de már csak testének melegét érezte. Aztán a
férfi nadrágjának suhogásából – ahogy húzta magára – és a
derékszíj csatjának kattanásából tudta, hogy nem sokkal
korábban kelhetett fel.
– Máris indulsz, Aranyom? – kérdezte álmosan, és lábát épp
csak kinyújtóztatta.
– Hozom a vendéglőbe az új székeket – lelkendezett a férfi, és
elindult kifelé, de az ajtóból még visszalépett. – Tegnap
elfelejtettem mondani neked, hogy ma benéz hozzánk Martin.
Valamit meg kell beszélnem vele.

Stevan és Martin Lamić gyerekkoruk óta ismerték egymást.

Együtt nevelkedtek a tanyavilágban és testvérként ragaszkodtak
egymáshoz akkor is, amikor már kamaszodtak. Olyanok voltak,
mint két egymásba illeszkedő fogaskerék. Ami egyikükből
hiányzott, ott volt a másikban.
Stevan akkor volt elemében, ha társaság vette körül – Martin
jól meg volt magában is. Szertornázott és szerette az állatokat,
különösen a lovakat, amelyek gond és baj esetén gyógyírt
jelentettek számára.
Eszti férje törődő és gondoskodó volt, aki a szeretetét ily
módon tudta leginkább kifejezni, a barátja viszont sármos és
bátor. Ha tűzből kellett volna kimenteni valakit, biztos, hogy
Stevan kezdeményezett volna, de Martin ugrik elsőként.
A két férfi olyannyira összetartozott és mutatkozott gyakran
együtt, hogy a palicsi Vigadóban, a bálokon, az emberek azt
beszélték, az sem lenne csoda, ha ugyanabba a lányba
szeretnek bele.
Eszti egy ilyen összejövetelen barátkozott össze Anával,
Martin húgával. A legjobb barátnők lettek, és általa ismerte meg
később Martint és Stevant. Hamarabb történt meg a fordítottja
annak, mint amit a bálban híreszteltek. A fiatal lány lett
szerelmes – titokban mindkettőjükbe egyszerre.
Néha, amikor az utcán sétáltak és a fiúk közrefogták, két élet
lehetősége vetődött fel előtte újra és újra. Az egyikben
Stevannal élt, mint a tökéletes családanya, és látta, ahogy
esténként a gyerekeik körbeülik az asztalt, ő pedig elébük teszi
a gőzölgő vacsorát. A másikban a szertornász férjjel, aki
támogatja felesége éppen kibontakozó festőművész karrierjét,
és akivel hétvégente nagyokat sétálnak, színházba mennek és
hasonszőrű barátok veszik körbe őket. Meg persze gyerekek. A
férfi nem volt kifejezetten szép, de a tekintetéből sugárzó
kedvesség és titokzatosság úgy vonzotta a lányt, mint a mágnes.
 Eszti képtelen lett volna választani közülük. Összezavarodott,
és nem tudta, áldás-e vagy átok, hogy ő két férfihoz vonzódik.
De nem akarta, hogy őt is szájára vegyék az emberek, mint a
főúti rövidáru-kereskedő lányát, a szép és rafinált Cilkát –
akinek az ajtaján egyik este a Furus András, másik este a Lalo
Tumbas jött ki –, ezért szigorúan őrizte a titkát. Még Anának
sem mondta el.
A két fiatalembert szinte egy időben sorozták be katonának is.
Stevant Újvidékre, Martint Kragujevácra. Végül Stevan – a
seregbe való bevonulás előtt – megnyerte őt gondoskodó
szeretetével, miközben Martin egy csekély jelet sem mutatott
felé. Bár tőle is kapott leveleket, de a férfi csak később vallotta
be mit érez iránta – amikor Eszti és leendő vőlegénye éppen
elkezdték tervezgetni a közös jövőjüket. A lány erre már csak
egyféleképpen tudott válaszolni…
Aztán Martin az esküvő után eljegyzett valakit, aki okos volt
és talpraesett – még külsőre is hasonlított Esztire. Sötét hajú,
zöld szemű, és enyhén telt… Majd egy jelentéktelen
megfázásból tüdőgyulladás lett, és a lány meghalt. Martin
évekig nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy már nincs
többé.
Eszti szívből szerette Stevant, de továbbra is finom szálak
fűzték a másik férfihoz. Bár tudta, hogy férjes asszonyként
Martintól nem remélhet semmit, mégis úgy érezte, a szívében
mindkét férfi ott van. Néha eltűnődött azon, vajon a másikéban
ő még mindig benne van-e.

Lassan kinyitotta a szemét, és a még homályos falak hengerelt

mintáit nézte. De amint az aznapi teendőkre gondolt, gyorsan
kikelt az ágyból, megmosakodott és felöltözött. A pipereasztal
fölötti tükörbe nézve megijedt a látványtól. Mint egy hosszú
vágás sebhelye, olyan volt az arcába belenyomódott párna
gyűrődése. De aztán megrázta a fejét, megfésülködött, a haját
laza kontyba tűzte. Arcát bepúderezte és vörösre festette az
ajkait. Az asztali piperék közt ott állt egy apró tégely, korommal
elkevert vazelinnel. Egy pálcikát nyomott a kencébe, és az arca
jobb oldalán lévő szemölcsöt megerősítette egy pöttyel. E nélkül
soha nem indult nap.
A gyerekre a még meleg ágyban feladta a kedvenc nadrágját,
pulóverét, körbepuszilgatta, és kézen fogva átkísérte Margóhoz.
Kissé vacogott, ezért magára terítette vállkendőjét.
A veranda felőli hátsó ajtón lépett be a vendégtérbe. Keserves
látvány fogadta. Idegesen a fejéhez kapott, és a hajába túrt. Két
nap múlva nyitni kellene, és a festők sehol. Jönnek, csak
elakadhattak a havas úton – nyugtatta magát.
Körbenézett. A dohányfüsttől elsárgult függönyök
kupacokban hevertek a fapadlón, a falak foltokban hámlottak, a
lámpák búra nélkül árválkodtak magukban. Poharak,
étkészletek, evőeszközök mindenfelé faládákban.
Cigarettafüstszag keveredett festékszaggal, és rozoga létrák
támaszkodtak egykedvűen egymásnak, körülöttük vödrök,
ecsetek és meszelők szerteszét.
Azon törte a fejét, mit tehetne, mikor a konyha felől a
személyzetet, Miškót és Ilkát hallotta az edényekkel zörögni.
Ilka jóval idősebb volt nála, akár az anyja is lehetett volna. Halk
szavú, alkalmazkodó bunyevác asszony, sovány, mélyen
barázdált arcú és már bajuszos. Margónak régóta
nélkülözhetetlen segítsége volt a vendéglő konyháján, ezért,
miután a fiatalok átvették az étterem vezetését, ő is velük
maradt, akár a hűséges Miško. Egy medvetermetű, öblös hangú
férfi, aki az évek során bebizonyította, hogy végtelenül diszkrét.
Amit nem kellett, azt nem látta és nem hallotta.
Eszti széles vigyorral az arcán dörzsölte össze a két tenyerét.
Mindkét embert előrehívta a konyhából, és hogy mind
felmelegedjenek, kinyitott egy üveg birsalmapálinkát – rakiját –,
és fityókokba{4} töltötte ki. Éppen felhajtották, amikor az utca
felől kivágódott az ajtó, és a szél egy csomó havat kavart be.
Eszti nagyot nézett, és egy pillanatra elakadt a lélegzete.
Először azt hitte, hogy Stevan érkezett, de annak barátja lépett
be.
A nő szíve, még ennyi év után is, amikor csak meglátta
Martint, hevesebben kezdett dobogni, és ettől mindig zavarba
jött. Pedig nem volt jellemző rá, hogy könnyen ki lehetett volna
zökkenteni a nyugalmából. Mindenesetre Miškót egy szerény
mosoly kíséretében leszalasztotta a pincébe az üres palackokat
szétválogatni, Ilkát pedig sebtében hátraküldte a konyhába.
Martinon is látszott – miközben egyik karjával a pultra
támaszkodott és hüvelykujjával simogatta a kézfejét –, hogy
szintén feszeng. Eszti összehúzta mellén a lecsúszni készülő
vállkendőt, és hogy oldja a hangulatot, elővett még egy fityókot.
Mosolyogva töltött mindkettőjüknek. A férfi visszamosolygott,
és egyszerre felhajtotta, a nő azonban összeszorította a
szemhéját, és kortyonként, akadozva gurította le.
Szavak nélkül álltak egymással szemben, csak a pult
nyújtózott el hosszában közöttük. Kerülték a másik tekintetét. A
konyhából az edények csörömpölésének szakadatlan hangja
szűrődött ki, ám ők hallgattak, mintha a zajban elrejtőzve,
egymás gondolataiba akartak volna férkőzni. A nő mintha
ugyanazt a csalódottságot látta volna felvillanni a férfi
szemében, amit évekkel korábban. Mikor megmondta neki,
hogy már túl késő. Bár, futott át rajta, talán nincs is így, csak a
pálinka miatt látja ilyennek. Ennek ellenére mégis keserédes
érzés hatotta át, és mielőtt a férfihez fűződő emlékképekben
akaratlanul is elmélyült volna, még egyszer töltött a karcsú
üvegcsékbe. Azt is felhajtották, és utána tudott csak
megszólalni.
– Nemsoká jön az uram – jelentette ki olyan tárgyilagosan,
mintha épp azt mondta volna, hogy esik a hó.
Martin a kabátjának belső zsebéből előhúzta tárcáját, és
megsodort egy szál cigarettát. Eszti odanyújtott neki egy
hamutálat. Nézte a másik vékony csuklóját, amit a kabátujj
szabadon hagyott, a finom vonalú kezet, amelyet akkor érintett
utoljára, amikor könnyek közt kimondta azt a két szót: „Túl
késő…”
A férfi közben szabad kezével a zsebében kotorászott. Az
asszony halványan elmosolyodott, és a fiókból előhúzott gyufát.
Meggyújtotta, és két könyökével a pultra támaszkodva
előrehajolt, egészen közel Martin halványpiros arcához, hogy
odanyújtsa a tüzet. A vállára terített kendő megindult lefelé a
hátán, és szabadon hagyta a megszokottnál is mélyebb
dekoltázsát.
Martin hátrahőkölt, de tekintete megakadt Esztin. A nő
zavarában hangosan felnevetett, amikor észrevette.
– Ne haragudj, nem szoktam ennyit inni – magyarázkodott, és
ügyetlenül, mintha a keze is akadozna a rakijától, húzogatta
vissza magára a kendőt. Jó, hogy ezt Stevan nem látja – gondolta,
kifújva magából az összes levegőt.
Martin hallgatott, arcán egy halvány mosoly jelent meg, majd
elfordította fejét jobbra a fal felé, és hosszan beleszívott a
cigarettájába.
Eszti kissé megtántorodva egyenesedett fel, és a másik oldalra
nézett. Stevan ott állt mellettük, sapkája feltolva a feje tetejére.
A nő egy pillanatra megdermedt, kezével hullámos hajához
kapott, aztán lassú mozdulattal összefogta a négy fityókot, és
eltolta őket maga mellől.
– Tölts még a barátomnak! Látom rajta, hogy szüksége van rá.
És nekem is – mutatott a férje először az italra, aztán Martinra,
akinek átkarolta a vállát, és félrevonult vele az egyik asztalhoz.
A beszélgetés végeztével a látogató odament a pulthoz és
higgadtan, mintha azt közölte volna, hogy elállt a hóesés,
megköszönte az italt, és távozott.
– Jók lettek az új feliratok – vetette oda Stevan a feleségének,
aki értetlenül nézett vissza rá. – Vagy nem vetted észre, hogy a
díszfestők felrakták az új cégtáblákat? Mint azt sem, hogy ki
volt a fél melled. Jó, hogy a vendégeknek egy kicsit kirakod, de
neki is? Pont neki? A barátomnak? – Egyre jobban emelte a
hangját.
– Ja, hogy ez a baj! – kapott nevetve a fejéhez Eszti.
– Ez egyáltalán nem nevetséges. Te mit szólnál, ha én is…?
– Igen, véletlen volt – szakította félbe az asszony, és
indulatosan meglendítette a karját. – Mi ütött beléd? Te is
kedves vagy a nő vendégekkel!
– Mi a francot tehetnék? – vágott vissza amaz elvörösödött
fejjel. – Azok nem a barátaim. Hanem… vendégek.
Eszti jobbnak látta, ha inkább hallgat, és előbb saját magát
nyugtatja le. Tudta, hogy Stevan olyan, mint egy bika: erős,
szívós, sokáig tűr, de legjobb nem felhergelni.
Kimelegedett, és levette magáról a vállkendőt. A férfi háta
mögé lépett, átkarolta a derekát, majd puhán belecsókolt oldalt
a nyakába. Stevan teste megfeszült, próbálta az asszony kezét
lefejteni magáról, de az eléje fordult. Amikor rámosolygott a
férfira és két karját átvetette a vállán, majd telt mellét a
mellkasához szorította, annak elernyedt karja jelezte, hogy
megadja magát.
– Nézd, itt vagyok neked, Aranyom – súgta fülébe csengő
hangon a nő, és a férje kezét megfogva a mellkasára helyezte,
majd lejjebb csúsztatta a melleire, a derekára, végül állát
gyengéden a férfi vállgödrébe fektette. És élvezte, hogy utána
Stevan – mintha először fedezné fel a hajlatokat és
domborulatokat egy női testen – újra végigsimogatta a fenekétől
a derekán, a lapockáján, a mellén át a füle tövéig. De csak
egyszer, mert alig ért végig, megnyikordult a veranda felőli ajtó,
és belépett rajta a majko, jelezve, hogy megjött Színes István a
mindenes, akire már reggel óta vártak.

Eszti, ahogy kiszabadult férje karjából, kisietett a nyitott

verandára és jólesően szívta be a hószagú levegőt, hogy
kitisztuljon a feje, mielőtt megjelenik anyja öreg barátja előtt.
Kívülről, a konyhaajtó üvegén keresztül a testes Margo és a nála
még ülve is jóval alacsonyabbnak látszó sovány férfi – fityókkal
a kezükben és kipirosodott arccal – különös párost alkotott.
Tetézte a látványt, hogy olyan felszabadultan nevetgéltek, mint
gyerekek a vándorcirkuszban a bohócon. Az asztalon lévő
literes üveg csak félig volt itallal, bár ő úgy emlékezett, hogy
előző este még teli volt.
Nézte a két öreget és arra gondolt, ha Grgo látná őket,
kétségtelen, hogy ő is féltékeny lenne, akárcsak előtte Stevan.
Lehet is, mert vele a majkót soha nem látta ilyen vidámnak. De
Grgo nem jelenhetett meg most, mert kora délelőtt általában
aludt. A Topnička utcából hajnal előtt ritkán tért haza.
Kislány volt, amikor először találkozott Színessel. A férfi még
most is frissen borotválta az állát, citromos arcvizet használt, és
hajolajjal hátrafésült haja és vékony bajusza ugyanolyan volt,
mint húsz évvel előtte, csak szinte teljesen kifehéredett. De az
olajtól fényes kalapja aznap is mellette a széken, egy
újságpapíron feküdt. Hetente, néha gyakrabban is megjelent
náluk a Margo listáján összeírt dolgokkal: zöldségek, kakaó,
cukor, mosószappan és kávé, cigaretta… Bármit beszerzett, amit
az asszony kért, még rugós habverőt vagy selyemharisnyát is.
Sose kérdezték honnan. Gondolták, bizonyára valamilyen
alkalmi vételből…
Margo elmagyarázta a férfinak, hogy a fiatalok átvették a
vendéglőt, és Színes biztosította Esztit szolgálatairól,
nyomatékosan hozzátéve, hogy bármiben számíthat rá, akár a
listán kívül is. A fiatal nő egyelőre nem igazán tudta, mi lehetne
az, ahol még jól jöhet a férfi segítsége.
 Aztán a nap folyamán megérkeztek a festők, és befejezték a
munkát. A személyzet takarított és rendet rakott, az új székek is
elfoglalták helyüket, és a pincéből előkerült egy tucat festmény,
amelyet Eszti még gyerekkorában festett. Tízéves volt, amikor
egy versenyen a bírák azt mondták, hogy tehetséges, és
Belgrádba, a festőakadémiára irányították. Bánatára a szülők
nem akarták, hogy távol legyen tőlük. Így aztán, miközben
teltek az évek, szép lassan feladta az álmát. De néha még eszébe
jutott, és olyankor azt gondolta, amit a horvátok arrafele
mondogatni szoktak: Malo sutra… Majd egyszer. Talán egy
álomban…

Este mindketten fáradtan kerültek ágyba. Eszti egy széles

selyemsálat tekert a hálóinge fölé, amely betakarta a mellkasát,
a vállát és a nyakát.
Férje a Subotičke Novinét{5} tartotta maga előtt, amikor
befeküdt mellé.
– Ehol ni, ezt akartam elolvasni. Beszélték, hogy ez a Hitler
miket művel. Németországhoz csatoltak valami területet. – A
férfi rábökött a cikkre.
– Tényleg? – kérdezte álmosnak tettetve magát a nő, és felé
fordult.
A vendéglőben a futótűzként terjedő helyi pletykák mellett
állandó téma volt a politika, de Esztit csak annyira érdekelte,
amennyire őt személyesen befolyásolta. Stevan sem
bonyolódott bele mélyen, de szerette tudni, mi történik a
világban. Ezért elejétől a végéig elolvasta a híreket, és ha Eszti
mellette volt, kommentálta is.
 – Ja, igen. Itt írja, hogy a Saar-vidéket, aminek a lakossága
tömeges tiltakozással reagált a francia elnyomásra, és így
tovább, és így tovább… – mormolta. – A nép szavazott, hogy
Németországhoz csatolják – fejezte be nyomatékosan.
– Érint ez minket? – kérdezte Eszti, és átvetette lábát a férje
derekán, de az nem reagált rá.
– Hát, nem – felelte elgondolkodva. – Bár hasonló helyzet volt
már errefelé is, de ezt inkább hagyjuk. Mindenfélét beszélnek,
ki tudja, mi lesz még itt – tette hozzá, aztán összecsukta az
újságot.
– Naná… – suttogta a nő, és a férfi fölé hajolt, annak mellkasát
simogatva.
– Mi ez a nyakadban? – húzta össze sűrű szemöldökét Stevan,
és odakapott az asszony felsőtestét teljesen eltakaró sálhoz.
Eszti felegyenesedett, mint a hőségben lekonyult virág az eső
után, és elkezdte magáról lassan letekerni a kelmét, amíg elő
nem bukkant a mellét sejtelmesen láttató, vékony pántos
kombiné.
– Na ne! – nyögte Stevan, és keze azonnal becsúszott a
fehérnemű alá. Végighúzta a nő derekán, közben
hüvelykujjával megérintette a mellét, aztán szorosan magához
vonta. Az asszony érezte, ahogy a férje ágyéka megfeszül. Akkor
magukra húzta a dunyhát, lefordult oldalra, és átadta magát a
másiknak.

Ahogy másnap felébredt, kezét az ágy széle felé nyújtotta, és

még ott találta férje testének melegét. Álmosan kászálódott ki a
paplan alól, felöltötte meleg köntösét, és a fagyos verandán, a
reggel sötétjében átballagott a vendéglőbe. A kis ajtó üvegén
keresztül látta odabent a lámpák fényét. Óvatosan nyitott be. A
búrák a helyükön lógtak, a képek a falon, tökéletes hangulatot
adva a vendéglőnek.
Csend volt. A meleget sugárzó kályha mellé állt, kezét közel
tartotta annyira, amennyinél még el tudta viselni a forróságot.
Korán volt még, a személyzet csak egy óra múlva jött, de Stevan
már begyújtott, és Eszti imádta, hogy olyan gondoskodó.
Ahogy a kezét jólesően melengette, a sörcsap irányába
pillantott. Egy lapos, fényes tárgy csillant meg a pulton. Amikor
közelebb ért hozzá látta, hogy Martin cigarettatárcája az.
Elmosolyodott. Magához vette, és két tenyerében úgy tartotta,
mint egy átfázott kismadarat, amíg meg nem melegedett. Ujját
oda-vissza végigsimította a doboz fedelére vésett vékony
indamintán, mielőtt a zsebébe csúsztatta, hogy majd később
odaadja Stevannak, hogy juttassa vissza a barátjának.
{1}
Kosáryné Réz Lola fordítása.

{1}
A horvát nyelv egyik dialektusa.

{2}
Hogy vagy kislány?

{3}
A Miatyánk imádság bunyevácul.

{4}
Bácskában és a Dél-Alföldön használt keskeny nyakú 2 vagy 3 cl-es üvegfiola.

{5}
A szerb nyelven megjelenő Szabadkai Hírlap.