Vásárló neve: Csanádiné Pálfy Hajnalka

Rendelési szám: 3850531

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az

elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre
szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban
hamarosan viszontlátjuk.
 Keresd a szerző novelláit!
https://alomgyar.hu/konyvlista/novellak

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A füredi lány (A füredi lány-sorozat 1.), 2021
A füredi földesúr (A füredi lány-sorozat 2.), 2021

© Karády Anna, 2022

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett, Faniszló Ádám

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Soós Tibor
Korrektúra: Valentin Kristóf
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: dr. Karády Anna
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5701-54-4
„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik
feleségéhez, és lesznek egy testté.”

(1Móz 2:24)
 Prológus

A legendák és mítoszok világa továbbra is fogva tartja elmémet:

a felkelő nap mindenhol az életet jelenti, tudunk a vizek
irdatlan erejéről, és az emberiség felismerte már a téridőt is.
Jómagam pedig – még leírni is hihetetlen – időutazást hajtottam
végre. Már negyedszer.
Utam során, huszonkilenc évesen, kis híján meghaltam, de
ennek semmi köze nincs a különleges örvényhez, amely a
tizennyolcadik századba repített. Az igaz, hogy erejének
köszönhetően kerültem bajba először, de később ennek a
segítségével éltem túl.
Ma már nem félek tőle – tudom, hogy bennem soha nem
akart kárt tenni… Történetemet éppen ezért tekintsék úgy, mint
egy útleírást, melynek során az utazó idegen, vad földeket jár
be, mígnem egyszer csak hazatér…
Múlt nyáron beteg lettem, az ágyamból sem tudtam felkelni –
közelemben ólálkodott a halál. Életemet a férjem – nemes
Oroszy Mihály – elszántságának köszönhetem? Vagy a fekete
csuhás testvérek évszázadokon átívelő rendje, hite és betartott
ígérete mentett meg? Vagy mindez együtt Isten műve?
Nevezzem a Sors kezének? Hogy történetem végére minek
tulajdonítják, a döntésükre bízom…
Időközben rájöttem, hogy létezik valami állandó – valami,
ami évszázadok óta nem változott.
ezerhétszázhatvanháromban majdnem kibökte a szememet, ott
tornyosult előttem, de akkor még nem ismertem fel, egyszerűen
nem láttam, pedig az orrom előtt magasodott.
Tihany… Ahol az ég, a föld és a víz összeér. A kősziklán
szilárdan felnyúló kéttornyú apátság, amely igazodási pont – a
hajósoknak és az embereknek egyaránt. Egészen addig rossz
helyen kerestem a válaszokat, és nem hallhattam meg a
bencések hangját.
Mert nekik csendjük van – ma már jól tudom.
Ezeknek a szerzeteseknek az élete és szolgálata ezerötszáz
éve végigkíséri az európai civilizáció történetét. A hegyi
kolostorok magányában nemcsak imádkozással töltötték az
időt, hanem másolták a kódexeket, megőrizvén évezredek
tudását. Körmölték az ókori világ és az antik tudomány
legnagyobb koponyáinak gondolatait. Íróállványok mögött –
pennával a kezükben – éltek s haltak. Sötét évszázadokon át
őrizték a világosságot – nemcsak Isten dicsőségére, de az
emberiség és a tudomány szolgálatára.
Mozdulatlan állhatatosságukban titokzatos erő lakozik:
maroknyi szerzetes képes legyőzni még az időt is.
Életem a tanúság, hogy ígéretüket megtartják. Nemcsak
azokat a fogadalmakat, amelyeket Istennek tesznek, és nemcsak
azokat, amelyeket királyoknak…

Tévednek, akik azt hiszik, hogy az ősi falak csak ereklyéket

őriznek – a tudás Tihany csöndjében él, virul és tenyészik.
Egy hely, ahol a csodákat megőrzik, és a titkokat elrejtik…

2022. Szent Jakab hava, Tihany

Almássy Anna
 1764. Tél

Elmesélem, ahogy tudom – amit és amennyit szívem enged…

Reggel szállingózott a hó. Éreztem a frissen hullott fehér pihék

illatát, elkápráztatott a frissesség. Örömömben fel s alá sétáltam
a tornácon, tenyeremet kinyújtottam a szánkázó hópelyhek felé,
és csak nagy sokára tudtam megállni.
A szívemnek kedves, vad tájon pihent a tekintetem, majd
lehunytam a szemem és mélyet szippantottam a fehérségből
Ekkor megéreztem Oroszy Mihály csókját az arcomon.
– Ha nem ismernélek, most azt mondanám, szereted a telet!
– Visszajöttem – mosolyogtam rá szélesen. – Hiányzott a hó!
Mihály felkacagott. Nevetésétől egyszeriben csurig telt a
szívem.
– Te most sírsz? – simította meg az arcom ijedten. – Az imént
tréfálkoztál…
– Úgy hiányzott a mosolya! – töröltem le egy elszabadult,
forró könnycseppet az arcomról. – Úgy hiányzott!
Hirtelen vallomásomra elkomorult.
– Átkozottul éreztem magam nélküled! A fejem fennállásáig
melletted leszek, Anna! Ígérem! Utolsó lélegzetemig.
– Ha akkor nem ereszti el a kezemet… – szipogtam, de Mihály
közbevágott:
– Akkor most nem foghatnám. Nem akarok emlékezni, Anna!
– Átölelt. – Előre kell néznünk! Csak előre! – Sóhajának izzó
melege a halántékomat égette.
Arcát nyúzottnak láttam, szeme alá árkokat húzott a külön
töltött fél év. Míg én gyógyultam és vártam, őt a bizonytalanság
és tehetetlenség pokla kínozta…

Mihály a bátyjával készült beszélni. Az ablakhoz léptem,

kísértem a tekintetemmel, amint az istálló felé tartott. Aztán
visszamentem a meleg házba, körbenéztem. Kissé
elhanyagoltan festettek a szobák: félrecsúszott szőnyegek, itt-ott
helyükről kimozdított bútorok árulkodtak a nehéz napokról.
Egyik festmény összetörve a falnak támaszkodva árválkodott, a
másik ferdén bólogatott egy üres gyertyatartó
szomszédságában. Porcelánok tűntek el, és Mihály könyvei
lehajítva, szanaszét hevertek. Felemeltem őket, és elkezdtem
visszarakosgatni a helyükre.
A földön hentergett a naplóm is. Egy darabig szorongattam a
kezemben, de nem nyitottam ki. Aztán visszavittem a helyére:
az íróasztalom fiókjába rejtettem. Mielőbb be akartam fejezni a
széthagyott levelek, könyvek és jegyzetek összegyűjtését.
Éppen a kályha mellé hajoltam le az egyik iratért, amikor
észrevettem, hogy az agarunk pofátlanul levizelte a faragott
keményfa szék lábát.
– Jónás! – parancsoltam rá.
 Ő egyáltalán nem zavartatta magát, befejezte a műveletet.
Megismert ugyan, de rám sem hederített. Mint aki jól végezte
dolgát, visszadőlt a tűz melegéhez, mellkasa mint egy duda járt
fel s le.
Elszaladtam egy szalonnadarabkáért, hogy kicsalogassam a
szobából. Nem állt fel, de a farkával ütemesen kopogott a
padlón. Sebesre kapart csipás szemével esdeklőn nézett rám.
Megsajnáltam, odadobtam neki a szalonnát, és otthagytam.
Mikor megfordultam, nem hittem a szememnek.
– Katica! – ugrottam rögvest a barátnőm nyakába, ő pedig
szorosan átölelt. Nagyot szippantottam belőle, beburkoltak az
ismerős illatok. A tél ellenére is gyógynövény- és levendulaillat
áradt a bőréből.
– Sikerült! – simogatta a hátamat. – Hát sikerült.
A várva várt viszontlátás öröme sokkal nagyobb volt, mint a
búcsú fájdalma, mégis csendesebben esett meg – alig akartunk
kigabalyodni belőle, meghatottan öleltük egymást.
A háttérből hallatszó, dörmögő torokköszörülés zökkentett ki
bennünket.
Katica férje, Cser István elfogódottan nézett rám.
– Kiskácsa! – ennyit jött ki a torkán, és széles mellkasára
húzott.
Nem volt nálam magasabb – igaz, izmos, keménykötésű –, ám
ahogy magához vont, lábujjhegyen állva egyensúlyoztam.
Örömében perdült velem egyet.
Katica – kezével a száját takarva – szótlanul, könnyes
szemmel nézett minket.
– Ránk ijesztettél! – állított a sarkamra István, majd
összeszorította szemét is, száját is. Tekintete párásan csillogott,
de könnyét nem hagyta kicsordulni. – No, mesélj! – parancsolt
rám inkább. Ekkor Jónás hangosat ásított, mire mindannyian
odakaptuk a fejünket.
– Nem is jelzett, hogy jöttetek – csóváltam a fejemet, és
rosszallóan néztem a lusta kutyára. – Eddig legalább csaholt, ha
valaki az ajtóhoz közelített…
– Megszokta a képünket – mondta Katica ellágyulva, és a
tarisznyájából kivett egy vászonkendőt, majd bontogatta.
Egy csont került elő belőle.
– No… Tessék, te fenevad! – lépett az álmos kutya mellé, aki
fel sem állt az ajándékért. Katicát láthatóan nem zavarta: jó
szívvel kényeztette.

Tettem néhány hasábot a tűzre, aztán leültünk a kályha

melegéhez, és hosszan meséltem a történteket. Mindent tudni
akartak, az elmúlt fél évben sokat aggódtak értem. Miközben
beszéltem, ők úgy hallgattak, olyan csillogó szemmel, mintha
kisgyerekek volnának, én pedig valami öregasszony, aki a tűz
mellett mítoszokról regél.
– Mint a mesékben! – ámult Katica, ahogy az antibiotikum
gyors hatását leírtam. – Mint egy varázsszer!
István tétova mosollyal nyugtázta. Katica lelkesedett és
csodálattal szívta magába a jövő vívmányairól szóló
információkat – István óvatosabban közelített az ilyen
tudományos kérdésekhez. Kiegészítették egymást: az asszony
maga volt a befogadás, a férfi pedig a kétkedés.
– S ha ily könnyen megment mindenkit majdan a világ –
kérdezte István, ami a szívén volt –, nem lesz túl sok a nép?
– Többen leszünk – bólintottam. – Sokkal többen.
– De a Föld háta ugyanakkora – elmélkedett hangosan, és
sötét, tömött bajuszát igazgatta.
– Igen, sokkal többen lakják majd a Földet…
– Folytasd! – érintette meg Katica a karomat, és rosszalló
pillantást vetett Istvánra az aggályoskodásért.
Meséltem a családomról, a különös munkámról az
ajándékboltban, a várakozásról, mely kitöltötte az otthon töltött
fél évem minden percét, és a bencésekről. Hilár testvér
segítsége meghatotta őket, és ezt már István sem állta meg
könnyek nélkül.
– A bencések nem olyanok, mint a közönséges katolikus
papok – jegyezte meg. – Igaz, alig ismerem őket, a Fürdőbe se
nagyon szeretnek jönni. De rosszat nem hallottam róluk!
Lécstől forgott Füred gyomra, de a mostani főapátról nem sokat
hallok. Ha nem is jó, de biztosan csendes!
Katica nem volt ennyire elnéző:
– Nem jó az, aki ennyit kér. Oroszy gazdagon megadta az árát!
Mint akit éget a föld, elkuszpitolta{1} mindenit!
– Megérte, nem? – nézett rá István szúrós, fekete szemével.
– Nem ez a kérdés – bosszankodott Katica. – Nem Istent
imádják azok, csak a Mammont!
– Mihály el akar vinni Vajda Sámuel apáthoz – mondtam.
– Jól is teszi. Látniuk kell a saját szemükkel, hogy élsz. – Katica
láthatóan örült ennek a találkozásnak. – Az járta, hogy
meghaltál, csak Oroszy nem engedett eltemetni – zsörtölődött. –
Majd az, hogy a mocsárba vetett! Volt, aki azt merészelte
suttogni, tán a két kezivel ő maga ölt meg téged. Arácson egy
pásztor meglátta és széjjelkürtölte, hogy Oroszy Mihály a lápi
lidérceknek könyörög, hogy leheljenek életet beléd…
– Istenem…! – kaptam a kezemet a számhoz.
– Hiába mondtuk, hogy bécsi orvoshoz vittek, a szóbeszéd
csak terjedt!
– Szerencsétlen Mihály…! – suttogtam.
– Nyugalom – mosolygott István nyájasan. – Van, aki azt
gondolja, csak megbolondult!
Az eltűnésemre még egy földesúrtól is magyarázatot vártak.
– Nem állt szóba senkivel! Csak ezeket a bence-papokat
kajtatta – tette hozzá Katica. – Hajkurászta az apátot, de az meg
az országgyűlésre ment. Aszongyák, nagy ember lett!
A férje megköszörülte a torkát:
– Ez a hajkurászás se tett jót a hírének…
– Az arácsiak elkezdtek félni tőle – bólogatott Katica
egyetértően.
– Miért? – kérdeztem összeszorult szívvel. – Mit csinált
Arácson?
– A Posványost bámulta. Egész álló nap képes volt a mocsár
mellett ülni. Eleinte gázolta, később kutatta. – Férjére mutatott.
– István is cinkos volt, méricskélte vele a vizet. Hevítették,
vegyítették, még Bécsbe is küldtek mintát. – Katica felállt, és
járkálni kezdett. – Persze, hasztalan. Én megmondtam, hogy ez
nem ilyen egyszerű…
– Ki akarta deríteni az örvény okát. – István merengve maga
elé nézett. – Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem
el.
 – Én is kijártam mellé – fordult vigyorba Katica szája. – Még
akkor is, ha nem akarta! Nem engedtem, hogy teljesen
elvaduljon a lelke. Már Gergelyt sem tűrte.
– Köszönöm – szorítottam meg a kezét.
– Csörtetett a lelke fel s alá. Volt, hogy Arácson érte az éj.
Akkor a te régi sátradban aludt, feltéve, ha el tudtam csalni a
mocsártól.
– Mindenesetre Tihanyban ne sokat szólj! – tért vissza az
apátra István. – Azt mondják, a katolikák meghívásaival
vigyáznia kell az embernek. A veszprémi káptalan tejben s
vajban füröszti a vendégeit, de ez csak a látszat. Nem szabad
korán örülni! – Figyelmeztetően felemelte az ujját. – Ördög
módjára tartja őket: enni ad nekik, de inni azt nem!
– Ha az apát találkozik velem, saját szemével láthatja majd
Mihály igazát – nyugtattam magam.
– Csak nehogy téged kiáltson ki a fő gonosznak! – aggódott
Katica. – Az emberek rólad is suttogtak! Gonosz varázslatnak
tartják, amit Oroszyval tettél! Azt kürtölik, te babonáztad meg,
ezért vesztette el az eszét!
– Rozmaringok! – mosolyodott el István. – A legnehezebb
részen már túlestünk. Már csak könnyebb jön!
– És a Fürdőnél milyen a világ? – kérdeztem mást.
– Amilyen szokott! – István megcsavarta karvalyorrát. –
Mindenkit az országgyűlés érdekel. Mindig van min vitatkozni.
Most itt van az adó! A nemes rágja, a pórt meg majd sújtja.
– És Zsuzsi élete hogyan alakult?
Katica felnevetett:
– A ruhát cserélni tudja, de a bőrit nem. Be nem áll a szája,
nagyzol s dirigál! Ambrus meg kullog utána.
Én is nevettem:
– Szegény Ambrus! Túlságosan lágyszívű.
– Az – vetette oda Katica. – Lágy, mint a gané!
– Ne haragudj rá ennyire! – csitítottam.
– Görbe törzsből sosem lesz egyenes ág!
– Ambrus zsírosodik – szólt közbe István. – Zsuzsi apja egyre
többet markol. Ez nem zavarna, de eddig csak pénze volt, most
meg nyílik a szája. Azt hiszi, ő a legokosabb köztünk.
– A Vargha család meg a csizmát bocskorra cserélte –
horkantott a barátnőm.
– És most egy tányért nyalnak azok mind!– szólt a férje.
– Dőzsölnek, de csak addig – emelte fel Katica az ujját –, míg a
Bocsor él. De ha az már nem lesz, akkor ennek rögvest vége
szakad. A fia hitvány, a lánya meg ostoba.
– Ambrusnak megvan a magához való esze – keltem már a
védelmére, annak ellenére, hogy tavaly, amikor az ifjabb
Ghéczy megtámadott, nagyon gyáván viselkedett. Mihály is
átnézett rajta azóta.
– Szereti a macska a halat, de vízbe menni sosem mer! –
legyintett Katica. – Ezek csak addig híznak, míg az öreg Bocsor
húzza.
Másra tereltem a szót:
– Nem tudom, ismeritek-e Mihály tervét. Nyáron el akar
menni az örvénnyel! Velem együtt.
Katica meglepetten rogyott a karosszékbe.
– Nekem is beszélt effélét – sóhajtott István –, de nem vettem
komolyan.
 – Hogyan tervezi? – Katica széttárta a kezét. – Ez nem nyílik
ki, csak azért mert egy nemes úgy kívánja!
– És arra nem is gondoltok, hogy ez nem jó ötlet? –
komorodtam el. – Jó neki itt! Nem kell kísérteni a sorsot!
– Sokra törekszik! Ez legyen a legnagyobb bajod – vont vállat
a barátnőm.
– A férfi ne is legyen elégedett, akarjon többet minden
nappal! – értett egyet a férje. – Meg akarja váltani a világot.
Nem bűn az.
– Ti nem hiszitek, hogy sikerül neki… – suttogtam.
– Nem is számít! Dicséretet érdemel a próba is! – mondta
Katica.
– Nem értelek, Katica! Bármit mond, te bólogatsz? Azelőtt
nem tartottad ennyire…
– Nem bizony – vágott közbe élesen. – Mindene megvolt! Így
könnyű! – csapkodott a kezével. – Tetejibe csinosnak is született!
Én mondom, mintha Isten a drágaköveket is csak finom
anyagokba szánná. Őt a Jóisten is szívesen díszíti… Erre most
mire készül? Ki tenne ilyet a helyében?
A kérdés költői volt, nyomban meg is válaszolta:
– Csak egy bolond! Vagy csak egy olyan, akinek mindennél
többet érsz!
Amikor kikísértem őket, észrevettem, Katica jobban sántikál,
mint eddig.
– Hogy bírod? – kérdeztem tőle.
– Tűröm – mosolygott könnyedén, miközben húzta a lábát.
István, mielőtt elváltunk, még egyszer visszalépett, és a
szemembe nézett:
 – Az én anyám nem volt különösebben bölcs, de az élethez
értett. Ismerte az emberek hajlamait. Ő mindig úgy engedett
utamra, hogy azt mondta: „Bárki küszöbét átléped, legyen
akármilyen áldottszívű és jószándékú, asztalánál kétszer
gondold meg, miért nyúlsz…”– Megértettem, hogy most a
papokkal való találkozásra figyelmeztetett. – „Sose végy el olyat,
amit nem tudnál visszaadni! Akkor se, ha csorog a nyálad.”
Katica is csatlakozott:
– Az égvilágon semmit nem adnak ingyen. Csak a pofont!

Szemem a távozók hátáról az udvar felé fordítottam, megláttam

Darna Gergelyt, Mihály féltestvérét, akit én csak Ostornak
neveztem a háta mögött. A sólymokat etette.
Odasétáltam.
– Mihály a Fürdőhöz ment – nézett rám. – Sürgős. De
hamarosan visszatér!
– Mi a neve az újoncnak? – mutattam a madárra.
– Togrul.
– És Árgus? – kérdeztem jókedvűen a tavalyi madaráról. –
Nagy vadász lett, ugye?
– Lehetett volna.
– Mi történt?
Ostor a szemembe nézett, karjával a távolba mutatott:
– Ambrus lelőtte a mező felett.
Kellett egy kis idő, mire megtaláltam a hangom.
– Szándékosan?
Nem válaszolt.
– Mihály mit szólt?
 – Ha látta volna, sem érdekelte volna, Anna! – fordult felém
egész testtel. – Nem foglalkozott senkivel és semmivel! Csak a
csuhásokat kergette!
Megdöbbentem, hogy mennyire szomorú arccal emlékszik.
– Engem egészen Pozsonyig zavart, hogy Vajdát utolérjem… –
rázta a fejét keserűen. – Eleinte nekem sem beszélte el, hogy
pontosan mi is történt. Később azt hittem, elment az esze! –
Nagy levegőt vett és hosszan kifújta. – Mondjuk, nem is
csodálkoztam volna… És az… és az, hogy újra itt vagy…
– Tudom, hogy hihetetlen – bólintottam megértően. – Néha
még nekem is az.
Hosszan nézett a szemembe, és csodák csodájára, végül
hatalmasat mosolygott.
– Örülök, hogy itt vagy!
– Én is!
Egy darabig még némán tébláboltam mellette. Nem zavarta,
de nem szólt többet.
– Mikor egyezett meg az apáttal? – törtem meg a csendet.
– Csak Szent Ányos ünnepén. Addig nem fogadta.
– Hiszen az november közepe volt!
Egyszeriben rádöbbentem, hogy alig egy hónapja volt csak az
a nap, amikor sikerült neki.
Az elmúlt fél esztendőben én kipihenhettem a borzalmakat,
de Mihálynak – amióta csak elmentem – nem volt nyugta.
Gondolataimba mélyedve tértem vissza a házba.

A konyhába igyekeztem, Vicát kerestem. Akkor vette elő a

kisebb dagasztóteknőt. Biztosan kalácsot készít, elvégre
mindjárt karácsony. Ismét megcsapott az ismerős aroma,
szemem a kovászt kereste. Habár a szagát nem szerettem: túl
savanyúnak találta az orrom. De lenyűgözött az ereje. Nélküle a
tészta csak csiriz, nélküle mit sem ér a legfinomabb őrlésű liszt,
a forró kemence vagy az asszonyi verejték. A kellemetlen szagú
élesztő csodát tett az összetevőkből. Rozi, a testes szakácsnőnk
szerint a kovászt folyamatosan etetni kell. Lenyűgözött ez a
körforgás, mivel a kovász nem volt más, mint az előző tésztából
félretett, kiszakított darab. A tészta adta a kovászt, a kovász meg
a tésztát, s így a kenyeret.
Rozi is becsülettel etette a sajátját. Büszke volt rá, hogy
nagyanyja kovászát éltette, s mi is abból kaptuk a ropogósra
sült kenyeret.
Mielőtt még bármit mondhattam volna Vicának, belépett ő is,
kezében egy bödönnel.
– Isten hozott! – Zavarban volt, nem tudta, mi többet mondjon
még nekem. – Már megint ez az ócska kályha – szitkozódott
hangosan, miközben a másik kezébe felvett egy kést. Gyorsan
hátat fordított, és a kályha hátulját foltozta buzgón a
szilvalekvárral: megpróbálta eltüntetni a kisebb repedéseket.
Késével az apró barázdákba tömködte a majdnem fekete,
szurokszerű lekvárt.
Vicával hallgattunk, míg a szakácsnőnk tüsténkedett. A
művelet közben szaporán szuszogott, tátott szájjal fújtatott.
Közelebb léptem a nagyobb – a kenyérdagasztó – teknőhöz, és
végigsimítottam. Kézzel vésett világos, deszkaszínű fából
készült, jó volt újra látni.
Vicára mosolyogtam. Éppen a lisztet szitálta.
 – Kalácsot és mézespogácsát sütünk! – mondta jókedvűen.
– A betlehemeseknek is kell valami – szólt közbe Rozi. –
Hacsak az uraság ki nem hajítja őket is!
– Bejöhetnek – fordultam felé.
– Még az is lehet, ide se gyünnek. Nem kell pogácsa, a kalács is
elég. Nehogy ránk száradjon!
Vica lesütötte a szemét, és ujjával mélyedést készített a
kovásznak a lisztben.
– Miért is ne jönnének? – kérdeztem, közben lestem, ahogy a
maroknyi kovász életet lehel a tésztába.
Rozi nem válaszolt, csak megragadta a mézescsuprot és
visszatette a helyére. Aztán a nagyteknőért nyúlt. Pogácsa
helyett a kenyérnek állt neki. Gyakorlott kézzel gyúrta a tésztát,
nála jobban senki sem dagasztotta a kenyeret.
Nem beszélgettünk, de nem bántam. Leültem a konyhában. A
sarokban egy halom megtört dió hevert a kosárban, az ölembe
vettem, és elkezdtem kifejteni. Csendben dolgoztunk – jólesett
újra közöttük lenni.
Egyszer csak Gergely jelent meg az ajtóban. Nem szólt a
lánynak, csak intett a fejével. Vica pedig szaladt.
Rozi bosszankodott, de nem szólt, ám haragja sikeresen utat
talált: olyan erővel kaparta a maradék tésztát a teknő faláról,
hogy belejajdult a fa. A vakarcsot összegyúrta – tele méreggel.
Térült-fordult, és a kovásznak szánt tészta a földre repült,
mintha csak a kovász missziója volna az is, hogy tilos haraggal
gyúrni.
A szakácsnő megijedt, és reszkető kézzel, szelíden a deszkára
készített kenyérhez nyúlt. Áhítattal csípett belőle egy újabb
darabot, majd formára igazgatta. A bedagasztott kenyeret aztán
felemelte és egy ovális szakajtókosárba tette.
– Kérje feleségül, vagy hagyja békén! – pillantott felém,
miközben liszttel hintette be a tetejét. – A Zsiga biztosan
elvenné. Azt meg észre sem veszi! Bezzeg az istentelen
özvegyember! Az kell neki!
Zsiga az egyik legerősebb béreslegény volt, és bár kellemes
arcú, mégis kételkedtem abban, hogy Vicának egyszer is
megfordult volna a fejében…
Rozi, mielőtt ráhajtotta volna a konyharuhát, tenyerének
külső élével gyorsan keresztet nyomott a tésztára. Még sohasem
láttam, hogy ilyet csinált.
– Azt hittem, hogy a reformátusok nem vetnek keresztet.
– Nagyanyám katolika volt – vallotta be, mintha bűnt gyónna.
– S ez mégiscsak az ő kovásza! – tárta szét a kezét. – Csak ezért!
Csakis ezért!
Elmosolyodtam.
– Nincs ezen semmi mosolyognivaló! – fordult el sértődötten.

Kimentem az istállóba, a lovakat is látni akartam. Szerettem

nézni őket, figyelni a mozgásukat, ahogy az izmok
megfeszülnek a bőrük alatt, és beszívni a széna illatát, amely a
lovak szagával keveredett és betöltötte az istállót.
Ráadásul vártam Mihályt.
Egész nap éreztem a hiányát, nem akartam nélküle lenni.
Csak a házban vettem észre, mennyire átfagytam. Az izmaim
fáradtan, ernyedve engedték ki a forró vizeletet testemből.
Vica tüstént jött, hogy segítsen levetkőzni.
 – Azonnal kész a fürdő – mosolyogott kedvesen.
– Gergely mit mondott neked, merre jártam? – néztem a
szemébe.
– Azt mondta, ha át akarom még lépni a küszöbét, akkor erről
soha ne kérdezzem!
– És te nem is kérdezted? – csodálkoztam. – Kibírtad?
Vica jóízűen felkacagott:
– Én nem! De ő igen! – Elkomolyodott. – Sosem válaszolt.
– És a többiek?
– Hallgatott mindenki, mint a sír. Az úr megtiltotta, hogy
bárki kiejtse még a nevedet is. Somogyi urat is kihajította, mert
a szájára mert venni.
– Tudtátok, hogy beteg vagyok…
– Mindenki tudta! És azt hittük… – sütötte le a szemét –, hogy
meghaltál. És azt hittük…
Nem merte folytatni. Biztatnom kellett, hogy mondjon el
mindent.
– Még a református lelkész is megjelent, hogy beszéljen
Oroszy Mihály fejével. Azt hitte, elment az esze! Neki is csak azt
hajtogatta, hogy visszajössz majd, mert meggyógyítanak!
Könnybe lábadt a szemem.
– Gergely eskü alatt vallotta, hogy maga vitt el egy bécsi
orvoshoz – Vica félrenézett. – Nem volt egyszerű az eset! És
Gergelynek nem is hittek, hiszen istentiszteletre se jár… – Ismét
felém fordult. – Esküdött Katica és István is. Így békén hagyták!
Összeszorult a szívem, hogy ők min mentek keresztül.
Istenem…! István hamisan esküdött értem…
– Anna…! – folytatta suttogva. – A béresek attól tartottak, hogy
a nagyságos úr nem engedi eltemetni a testedet. Volt, aki azt
állította, hogy a mocsárba vetett téged…
– Te mit hittél?
– Hogy meghaltál – sírta el magát. – De örülök, hogy élsz! –
kapott a kezem után. – És engem az sem érdekel, ha a békák
támasztottak fel! – Tudta, hogy titkolunk valamit. – Nem
tartozol magyarázattal! Senkinek!
Megöleltem, és simogattam a hátát. Sírt.
– Én nem félek tőled, Anna! Esküszöm, hogy nem félek!

Nem bírtam tétlenül hazavárni Mihályt. A rendrakást a

pipaszobában folytattam: a földön tornyosuló könyveket itt is
szépen visszarakosgattam a polcokra, a foltokat – amiket a
kiömlött tinta hagyott a gyönyörű íróasztalon – megpróbáltam
eltüntetni: dióbéllel dörzsöltem.
– Nem akarom, hogy dolgozz – szólt rám az ismerős hang.
Örömömben megpördültem. Ott állt az ajtóban vigyorogva.
– Nem is hallottam, hogy megjött.
– Osontam – lépett közelebb. – Azt hittem, már az ágyban
érlek.
Mosolya a régi volt, mégis idősebbnek tűnt. A külön töltött fél
év szarkalábakat rajzolt a szeme köré, mintha nemcsak
hónapok szálltak volna el felette, hanem esztendők…
– Pedig munka az van bőven! Maga mondta!
Értetlen képet vágott, amire egyből jókedvem lett
– Nem is emlékszik? – incselkedtem. – Pedig egykor, amikor
még Katicáéknál akadt helyem a sátorban, maga dolgozni hívott
télre a házukba – emlékeztem az arácsi estére. – Tudja, amikor
Korhely Konrád lovat elvittük Istvánnak. „Télen is maradhatsz
nálam” – idéztem fel szó szerint az akkori szavait nevetve. – „A
háznál bőven akad munka.” Ezt mondta. – Közelebb léptem. –
Akkor gondolta, hogy feleségül vesz?
Elmosolyodott, és a fejét csóválta.
– Hát, persze hogy nem! – nevettem. – Maguk férfiak…
– Azt nem tudom, hogy a többi hogyan vélekedik – vágott
közbe vidáman.
– Maga hogy vélekedett? – simítottam meg a mellkasát
évődve. – Vallja csak be, annyira meg akart kaparintani
magának – leheltem csókot rá –, hogy inkább elvett feleségül,
noha nem így tervezte!
Mihály felkacagott.
– Nem azt a nőt vesszük el, akit meg akarunk… – vigyorgott
szélesen, majd a fülemhez hajolt – kaparintani!
Az egész testem beleremegett, ahogy megéreztem ajkát a
bőrömön.
– Akkor Somogyinak tele lenne a padlása asszonyokkal –
folytatta, miközben álla már az enyémet súrolta. A szemembe
nézett: – Azt az asszonyt vesszük feleségül, akinél nem bírjuk ki
a gondolatot, hogy más akarja… khm… megkaparintani.
– Milyen szépen fogalmazott! – nevettem.
Még az előtt, hogy nyugovóra tértünk volna, pillantásom a
magányos agáron időzött: Jónás, mint egy született arisztokrata,
elnyúlt a tűz előtt, és onnan nézett álmosan. Leguggoltam mellé,
és a fejét simogattam. Azonnal behunyta a szemét. Álló nap csak
szunyókált – nem ugrált, nem nyargalászott a házban –, élvezte
a saját társaságát.
 Hiába bújtam Mihály mellé, azon az éjjelen is alig aludt. Nem
is értettem, hogyan bírta ki így a napokat. Ahányszor nyitottam
ki a szememet, mindig ébren találtam. Engem nézett.
– Miért nem alszik? – kérdeztem az arcát simítva. – Min
mereng?
Borostyán szeme átragyogott az éjszakán.
– Nincs az az álom, amire vágyom. A valóság ezerszer jobban
tetszik.
– Fáradt lesz.
– Tévedsz – mosolygott. – Erre vártam. Ettől lesz erőm.
Közelebb hajolt.
– Almássy Anna! – megcsókolt. – Szívem asszonya…
Arcélén a holdfény pihent.
Nem szóltam, a meztelen csendben csak néztem őt. Ismerős
vonásait már rég az agyamba véstem, de ekkor megpillantottam
benne valami mást is. Félelem pislákolt a szemében.
Szelíden átkaroltam és magamra húztam.
– Itt vagy! – suttogta. Ismételte, hogy elhiggye.
Kezembe vettem az arcát:
– Itt vagyok!
 Viszontlátás

Dermesztően fagyos reggelekre ébredtünk – pont ahogy az

emlékeimben éltek. Mégis máshogy tetszett minden, még a
hideg is. Igen, ez a jó szó: tetszett! Minden tetszett!
Derűsen ültem az íróasztalomhoz, lassan kihúztam a fiókot és
elővettem a naplómat. Újra írni akartam, mindent ott folytatni,
ahol abbahagytam…
Ahogy forgattam a lapokat, a betűk egyre kuszábbak lettek,
rendetlen sorok követték egymást – jelezvén, hogy az utolsó
bejegyzésemhez közelítek.
„Elérkezett a búcsú ideje. Magammal számot vetettem, ám
Mihályért aggódom.” – olvastam újra és újra a legalsó sort.
Akkor észrevettem, hogy Mihály is beleírt! A másik oldalon
megpillantottam az ismerős, előkelően ívelő sorokat: a nyúlánk
betűket, melyeket ezer kézírás közül is könnyedén felismertem
volna.
„Nem! Nem búcsúzom!” – állt a lap tetején.
Alatta, a lap közepén:
„Nem búcsúzom, míg élek!”
A következő lapon:
„Isten!
 Bármit mérsz, kiállom, cserébe Annát hagyd élni! Ha vért és
húst követelsz, vedd enyém!
Mihály szolgád tűr és vár.”
A másik oldalon így folytatta:
„Lények alkotója!
Ne hagyj most cserben, ne engedd Annát veszni!”
A rá következő oldalon a toll átszakította a lapot, olyan erővel
írta:
„Ördög és pokol! Egy a kívánságom, azt teljesítsd, s tégy
bármilyen törvényt rám!”
Oroszy Mihály mindenféle hangnemben próbálkozott:
„Mindenség Ura!
Óvd meg Annát, hogy éljen, s nem lesz nálam alázatosabb
szolgád, míg élek, s örökké!
Cserébe neked adok mindent, ami enyém, s ami vagyok: vedd
nevem, szívem, földem.
Itt, rögtön tiéd! Jószívvel adom.
Vagy kérj! Mutasd magad, és amit szeretnél. Izmom
mozdulásával rendelkezz, neked adom vérerem minden ütését!
Csak kérj! Tőlem megkapod!
Szolgád vagy örök ellenséged,
nemes Oroszy Mihály”
– Nem bírtam magammal – halottam meg magam mellett a
hangját, ahogy odahajolt hozzám.
Könnyes szemmel fordultam felé.
– Tépd ki! Nem illik oda!
– Soha! – öleltem a naplót. – Benne hagyom.
Visszatettem gondosan a fiókba, Mihály folytatta:
 – Az elmúlt fél esztendő borzalmas volt.
Felpattantam, és a karjaiba borultam.
– Tehetetlenségemben haragot és dühöt éreztem – sorolta, és
a hajamat simogatta. – Bár lett volna egy fenevad, vagy ellenség,
akit legyőzve visszakaplak. De nem… – sziszegte ekkor is
mérgesen. – Csak ültem! Vártam! Gondolkodtam…
– Megtalálta a módot – vetettem közbe suttogva.
– Meg – fürkészte a szememet.
Mosolyom az ő arcára is derűt küldött. Csodálkoztam, hogy a
jókedve ily könnyedén visszatért.
– És azóta én vagyok a Föld hátán a legboldogabb ember!
Pedig férj vagyok… – közölte vigyorogva –, és mint ismeretes…
azok nem a boldogságról híresek! Bezzeg a legények!
Nagyot nevettem, majd hozzátettem:
– Bár… az asszonyok közül se sok ugrana fejest ura után egy
örvénybe!
– Nem bizony – csókolt homlokon.
Aznap ugyanolyan hideg volt – vagy talán még hidegebb is –,
mint egy esztendővel azelőtt, mégis könnyebben viseltem.
Rajtam is alakított az eltelt idő, méghozzá nem is keveset. Az
utoljára együtt töltött nyári napok, betegségem miatt, olyanok
voltak, mint egy vékony hártya, amelyen már mozdulni sem
szabad, nemhogy lépegetni vagy táncolni – rettegve figyeltük,
mikor szakad szét alattam… Ehhez képest a farkasordító hideg
és hó – ami a visszatérésemkor fogadott – egy páncél volt, akár
a jég, aminek a hátán Mihállyal boldogan táncoltunk.

Történetünk folytatását készültem papírra vetni az esti

órákban, amikor a férjem belépett. A kályha elé térdelt, fát
rakott a tűzre.
– Nem zavar, ha maradok?
– Ellenkezőleg – mosolyogtam.
Mikor becsuktam a naplómat, felkacagott.
– Az asszonyok egészen mások. Nem vagy itt még egy hete
sem, sehol sem jártál, és hárompennamártásos kijelentéseket
alkotsz.
Meglepődtem ezen a mondaton. Mikor szólni akartam – mint
aki szörnyen megbánta az iménti szavakat – közbevágott:
– Rettentően sajnálom, Anna! – szökkent talpra. – Nem volt
illendő – hajtott fejet röviden –, hogy a naplódhoz nyúltam.
Reménykedtem, hátha találok benne valamit, ami elvezet a
Posványos titkához… Ami elkerülte a figyelmedet, de segíthet. –
Bűnbánóan nézett a szemembe. – Kétségbeesett voltam! Többet
nem olvasok bele, ígérem. Nem feledkezem el az illendőségről!
– Nem kell bocsánatot kérnie. Én is kutattam maga után. És
abban biztos lehet, ha találtam volna egy naplót, töviről hegyire
elolvastam volna!
Megkönnyebbült, de meglepődött.
– Vagy tán nem volt ínyére való, amit olvasott? – kérdeztem
hirtelen.
– Életemben nem olvastam ilyesfajta… ily őszinte sorokat még
nem láttam.
– Ennyi? – Kissé csalódott voltam.
– Azt hiszem, a népek históriáját az asszonyoknak kellett
volna megírni. Többet tudnánk a világról.
Bólintottam, visszafordultam az asztalhoz, és kihúztam a
fiókot.
– Tetszett – mondta Mihály.
Nem fordultam felé, becsúsztattam a naplót a helyére.
– Őrjítő volt olvasni. Rettegtem, hogy nem látlak újra…
– És végül talált benne valami használhatót?
– Voltaképpen igen! – billegette a fejét. – Kezdetben nehezen
olvastam, de belejöttem – mosolygott már szélesen. – Azon
kaptam magam, hogy a fejemben újmagyarul fogalmazok. A
grammatikát már tudom követni.
És azzal idézett tőlem. Szó szerint. Azt a részt választotta,
amiben egy útikalauzba illő mondattal írtam le a tájat:
– „Az építészeti és tájolási megoldások egységes koncepciót
nem mutatnak, azonban a figyelemre méltó részletek
kárpótolnak az összkép rendezetlenségéért – Egy szuszra mondta
el a mondatot. – A barátaimnak meg azt meséltem volna: putri
jellegű tákolmányok mindenhol.”
– Hát… Jól megjegyezte – ismertem el zavartan.
– Az én házam putri?
– Nem – vágtam rá. – Egyáltalán nem! Ezeket Arácsról írtam,
és…
– Milyenek a jövő házai? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a
szemében. – A paraszt házai!
– Ahogy már sokszor említettem…
– Tudom, nincsen pórnép – emelte fel a kezét védekezőn. – A
szegényebb réteg pontosan milyen házakban él, Anna? Érteni
akarom, mi a különbség, ha neked is ennyire szembeötlött.
Válaszaim újabb kérdéseket vetettek fel benne: nem győzött
tanulni. Láttam a szemén, szomjazik minden tudásra, amit a
jövőről szerezhet.
Igyekeztem pontos válaszokat adni.
– És mi az a film?
– A film? – ismételtem töprengve, közben Mihály izgatottan
felpattant, és nemsokára a jegyzeteivel a kezében tért vissza.
– Horrorfilm, dokumentumfilm, útifilm, szépiafilm – sorolta a
naplómból a kifejezéseket.
– Értem. Igen. Nos… az olyan ismertetőre képes, mint a könyv.
Csak mozgóképekkel.
Tágra nyílt szemmel meredt rám, és ezen egyáltalán nem
csodálkoztam.
– Hozzon ide üres lapokat, megmutatom!
Erre nyomban összeszedett egy köteget.
– Ennyi elég?
Bólintottam.
– Hozzon egy kést is.
Összevágtam őket kisméretű papírdarabokra, és
pálcikaembereket rajzoltam rájuk: igyekeztem ugyanazt a
figurát, többféle pózban. A lényeg a karján volt: az első képen
kinyújtva az ég felé tartotta, majd a lapokon egyre lejjebb, míg a
legutolsó képkockán maga mellett szorosan.
Mikor végeztem, egymásra raktam őket és a baloldalon
összecsiperintettem, a másik szélét az ujjaim közé fogtam.
– Álljon mögém, és nézze, mit csinálok!
Pörgettem az oldalakat.
Csodák csodájára tökéletesen sikerült a bemutatóm: az
emberke nyújtott karja szépen, lassan leereszkedett a lába
mellé. Még engem is meglepett, mennyire sikeresen
demonstráltam az optikai csalódást, és büszkeséggel töltött el,
hogy végre valamit jól meg tudtam magyarázni.
Persze, ez még nem egy televízió, de akkor is.
– Becsapjuk a szemet – mondtam Mihálynak. – A
mozdulatsort állóképekből tesszük össze.
– A film mozgó képek sorozata?
– Lényegében igen, ez az elve. Egy festményt képzeljen el, ami
elé leül, és mozgó képben látja, ami ott történik.
– Ember pörgeti? – nézett rám, de mielőtt válaszolhattam
volna, maga rávágta. – Persze hogy nem! Gépek. Hisz mindent a
gépek csinálnak.
– Kezd belejönni – mosolyogtam.
Elvette a lapocskákat, egy darabig pörgette őket, és
elmerülten nézte.
– A vezetékes víz minden házban be van vezetve az
éjjeliedénybe? – tért vissza az előző témára ismét, ahol a
házakról beszélgettünk.
– Igen! De annyit kérdez, hogy már nem is fog semmin
meglepődni!
Ha néha meglehetősen kételkedtem is abban a jövőben,
amelyben Mihály szentül hitt, volt olyan nap, amikor én is arra
készültem, hogy a huszonegyedik században fogunk élni. Talán
a szívem mélyén első perctől elhittem neki.

A szenteste előestéjén neszezésre lettem figyelmes. Elindultam

a hangok irányába, és a babonás Roziba botlottam.Sötétben
botorkált az ebédlőasztal mellett, s egy kenyeret fogott a
kezében. Ijedtemben majdnem fellöktem szegényt.
 – Nem szabad hozzáérni! – figyelmeztetett, és óvatos
mozdulattal a kenyeret az asztal közepére helyezte. – Újév
napjáig tilos! Ha csak akkor kezdjük meg, akkor egész évben
lesz kenyér a háznál!
Megkönnyebbülten bólintottam.
– Anna! – jutott el hozzám Mihály hangja a pipaszobából.
– Egy perc és megyek! – kiáltottam, és a szakácsnő arcát
figyeltem, ahogy ijedten összerezzent a férjem hangjára:
félelem ült a szemében, mintha azonnal iszkolni akarna.
– Milyen volt, míg nem voltam itt? – fogtam meg a karját.
A kövér teremtés nyakán lógott a bőr.
– Borzalmas! – Nagyot rántott a fején, így himbálózott csüngő
tokája is.
– Miért? Miket mondott?
– Utoljára Szent János nyakavágásán szólt hozzám. –
Elfordult, hogy ne kelljen a szemembe néznie. – De akihez szólt,
abban sem volt köszönet. Ha rágyütt, naponta paripázott
Arácsra. – Ismét felém fordult. – Azt se tudtam, mikor eszik és
hol. Hiába kérdeztem, mikorra parancsolja az ételt, meg sem
állt a hangomra. Pedig enni mégiscsak kell – húzta ki magát. –
Kitettem az asztalra, és ha eltűnt az étel, örültem. Ha nem,
kivágtam.
Szomorúan hallgattam a beszámolókat. A házban siralmasan
teltek a hónapok.
– Ezt most nem szabad megenni! – mutatott újra a kenyérre. –
De ezt az úr is tudja! Megboldogult Klára asszony tette régen az
asztal közepére.
– Tavaly nem volt – kotortam az emlékeimben.
 – Hát ez az! – csattant fel a bandzsaszemű asszony. – Rá is
ment az évünk. Alig van búzánk! És már Vázsonyból se jő…
Minden jó földet elveszített a markából. Egyedül a szőlő maradt
a köves talajon. De azzal se sokat törődött. Tán szőlőből fogunk
jó kenyeret sütni?
Mérgesen rázta a fejét, dohogva indult vissza a dolgára.
– Kell a szerencse a házhoz! – sóhajtozott. – Most nagyon kell!
Néztem Rozi után, de nem válaszoltam, hiszen nem volt mit:
ismertem férjem szándékait, és jól tudtam, a földeket nem
kívánja visszaszerezni – az Oroszy udvar nem a sok búzájáról
lesz híres…
Egyszer csak megéreztem valami puhaságot a kezemhez
súrlódni: Jónás, az agarunk simult a tenyerembe. Ez volt az első
alakalom, hogy magától jött.
Boldogan simítottam végig, leguggoltam elé.
– Na, mi van, öregfiú? – vakargattam a füle tövét – Neked is
jólesik a kedvesség, ugye? Hamar megszoktad a jót, igaz?
Jónás belejtette pofáját az ölembe.
– Egészen összebarátkoztatok – lépett mellém Mihály. Jónás
hátsója felől dobszólót hallottunk: farka majd feltörte a padlót,
olyan erővel csóválta.
– Hízelegsz, mintha macska volnál – dorgálta Mihály. Jónás
válaszul még egy elnyújtott hangot is hallatott.
Egymásra néztünk, és felnevettünk.
– Mikor vadászott vele utoljára?
– Régen – lapogatta szeretettel a kutya oldalát ő is. – Jó régen.
Kisvártatva Jónás felpattant és csaholni kezdett. Mihály is az
ajtó irányába fordult.
 Fél perc sem telt el, zörgettek.
– Anna, maradj itt! – intett felém.
Somogyi István, Mihály legközelebbi barátja volt az.
Én önkéntelenül is tettem egy lépést előre, de megtorpantam,
vártam, ahogy a férjem kérte. Ő pedig nem engedte be a
látogatót, az ajtóban megállította:
– Nem alkalmas az idő.
– Hírt hoztam. Ez biztosan érdekel, barátom – hallottam
Somogyi lelkes hangját.
– E pillanatban nem.
– Megváltoztál, barátom… Amióta Anna…
– Hallgass! – parancsolt rá Mihály. – Dicsérd vagy hallgass!
– Téged nem érdekel az országunk jövője? Mi ütött beléd?
– Nem érdekel.
– Egy ideje nem fogadsz – mondta Somogyi csüggedten. –
Esküvőm óta nem láttalak. Ott is csak tiszteleted tetted, de…
– Anna hazatért – vágott közbe Mihály.
– Hát igaz, amit a szolganép sutyorog?! – gondolkodott a barát
hangosan. – Valóban hazatért? Lehetséges ez?
Mihály hangját nem hallottam, nem válaszolt neki.
– Anna halálos beteg volt… – folytatta Somogyi.
– Meggyógyult.
– Nem gondolod?
– Elég! – fojtotta belé a szót Mihály. – És te se gondolkodj
semmiféle szóbeszéddel.
Egy darabon hallgattak, de a férjem nem tárta ki az ajtót.
– Barátom, ez nem szokványos dolog! – suttogta aggódva
Somogyi. – Hiszen haldoklott! Innen visszatérni ember nem
szokott. Hacsak…
– Örülj velem a hírnek! – szólt Mihály.
– Barátom… – folytatta halkabban a másik. – És ha igaz, amit
beszélnek róla? Mi van, ha tényleg boszorkány?
– Vigyázz a szádra!
– Látod, megbűvölt! Elment az eszed… Elhiszed, hogy csak
úgy hazajött? Mivel jött? Láttad a kocsit? Mi van, ha Anna egy
boszorkány? Én mondom, nincs szükséged erre a nőre! Kellett
neked egy szép özvegyasszony?! – Levegőt sem vett, úgy sorolta:
– Ha nem mágia van a dologban, akkor csaló, és téged
rászedtek. Talán él a régi férje is, s eddig nála volt. Egy szavát se
hidd, Mihály!
Férjem a mellkasánál fogva megragadta.
– Ne vedd a szádra még egyszer!
– Megbolondultál? – kiáltott fel Somogyi, mire Mihály
eleresztette.
– Ne merj soha többé így szólni, különben szétkürtölöm, hogy
valójában ki a kis Edward szülőanyja!
– Mi ütött beléd?
– Jól jegyezd meg, amit mondtam! Asszonyod jó híre a te
szádtól függ!
– Anyád sírjára ígérted, hogy titkomat…
– Ha egyszer is megcsuszamodik az ajkad – szakította meg
Mihály –, esküszöm, úgy megbánod, hogy átkozni fogod a napot
is, amikor megismertél!
Nem érkezett válasz a küszöbön túlról, Somogyi István ezúttal
hallgatott. Férjem lassan leengedte figyelmeztetésre emelt
kezét, becsukta az ajtót, és csak ennyit mondott:
 – Nem vagyok olyan jó, mint gondolod!

Forgalmas esténk volt: Somogyi után nem sokkal Ostor

zörgetett. Csodálkoztam, hogy ilyen későn jön, de láthatóan
Mihályt nem lepte meg – tán várta is.
– Az apát megérkezett – jelentette, mielőtt még belépett volna.
– Holnap indulhatunk is! – És átnyújtott egy férjemnek szánt
levelet.
– Hajnalban! – válaszolt Mihály, majd rám nézett: –
Magammal viszlek, hogy a két szemével lássa, hogy élsz!
Ostor a havat tisztogatta ruhájáról, csizmájáról, Mihály a
levelet bontotta. Hangosan felolvasta, mit írt neki Vajda Sámuel,
a tihanyi apát – a szöveg inkább rendelésnek hangzott, mint
meghívásnak.
Kezembe fogtam én is – a cirkalmas kézírás tetszetős külsőt
adott az üzenetnek –, és hosszan elnéztem a pap pecsétjét:
napkorong, sugarakkal.
Mihály látta, hogy a jelet szemlélem.
– Már címerük is van ezeknek! – mondta indulattal.
– Méltóság – védtem meg a pecsétet. – Igaz, egyházi, de ne
feledje, magának is van…
– De ezek sosem voltak lovagok – vágott közbe Ostor. – Kardot
sem láttak még!
– De a Sajghó, az más! A pannonhalmi főapát – emlékeztette
Mihály a fivérét – …kuruc katona volt. Attól még elnézném a
címeres levelet. De ettől?
– Még Lécs Ágoston vezette be – röhögött Ostor. – A kujon!
Gondolom, a bárónécska előtt akart úrhatnámkodni.
 A harag, amit az Oroszy fivérek éreztek a katolikusok
irányába, beléjük volt plántálva gyerekkoruk óta, másrészt a
katolikák okot is szolgáltattak a mérges viszonyra: az arácsi pap
reformáta ellenes prédikációi és a veszprémi káptalan
jobbágysanyargatásai napi eseményeknek számítottak Füreden.
A pór rettegett a katolikus uraságoktól – a káptalan jobbágyai
nem győztek leveleket írni a vármegyéhez, hogy terheiket
mérsékeljék. Mégis, ha Hilár testvérre gondoltam és a
segítségére, elöntötte a szívemet a hála.
Miután Ostor elment, a jövőt juttattam Mihály eszébe:
– Senkit nem fog érdekelni, hogy maga katolikus. A jövőben
ez másként lesz. A magánügye, a lelkiismerete. Az se baj, ha
nem jár el a templomba. Akkor se átkozzák ki sehonnan…
– Atyád jár templomba?
Néha jár… Aki néha jár, az jár.
– Jár – válaszoltam.
Észrevettem a földön egy leszakadt gombot, lehajoltam érte.
– Nem lesznek ám ilyen ezüst cifrái sem – fogtam az ujjaim
közé férjem díszes, ezüst gombját.

Mielőtt elaludtam, sok minden kavargott a fejemben, ami nem

hagyott nyugodni.
– És ha az apát is azt hiszi, hogy boszorkány vagyok? –
fordultam Mihályhoz.
– Nincs okod félni. A királynő nem hisz ebben! Nem engedi
már az ilyen pereket! Ráadásul, ahogy mondtam, szép
ajándékokat küldtünk nekik karácsonyra. Holnap reggelre az
apát is tudni fogja.
 – Nem mondta. Semmiféle ajándékról nem beszélt.
– Mondtam.
– Másnak mondta.
– Anna! – hajolt olyan közel, hogy az orrunk összeért. – Nincs
mitől tartanod. Fegyvertelen szerzetesekhez megyünk, egy
magányos sziget csúcsára.
Bólintottam. A víz és mocsár ekkoriban elöntötte a félsziget
nyakát, szigetként magasodott ki a Balatonból.
Összevissza hánykolódtam, nehezen aludtam el. És
álmomban ismét a két világ közötti vízicsatornában találtam
magamat, de más volt, mint szokott: hiába úsztam, nem vitt az
örvény magával, és a levegőm egyre csak fogyott… Nyomasztó
álom volt, sikítva ébredtem.
– Nincs semmi baj! – suttogta Mihály, és kisimította az
arcomra tapadt tincseimet. – Csak rosszat álmodtál.
– Szörnyű volt! Majdnem megfulladtam az örvényben! –
Zokogtam. – Nem kaptam levegőt, és nem sikerült kiúszni!
A férjem szorosan átölelt és a fejem búbját puszilgatta.
– Ne gondolj rá, felejtsd el…
A karjaiban aludtam el, de egyedül ébredtem. Ő már javában
készülődött.
Az éjszaka annyira meggyötört, hogy jólesett felkelni.

Mihály éppen borotválkozott egy tál víz felett. Gyorsan

haladtam el mellette, nem szerettem ilyenkor odanézni –
megrémített a torkán sercegő penge.
– Úgy nézel rám, mintha idegen volnék.
Igaza volt: kihajtható borotvakését szinte fegyvernek láttam,
és nem kívántam a művelet közben megzavarni, hiszen elég egy
rossz mozdulat.
– Csak a kést nem szeretem a nyakán látni!
– Elszoktál tőlem is? – fordult szembe velem.
– Nem! – léptem közelebb. – Ideges vagyok a mai találkozó
miatt.
Átment a pipaszobába, és egy barna dobozkával tért vissza.
– Neked hozattam.
Egy vajpuha, sötétbarna ötujjas bőrkesztyű feküdt benne.
– Remélem, elnyeri a tetszésedet!
– Hát így megjegyezte? – Meghatottan néztem rá. Télen
állandóan fázott a kezem – nem állhattam a henger formájú
vidrakarmantyút, mert átjárta a szél. Ábrándoztam a régi,
egyszerű kesztyűmről.
– Illatos – emelte az egyik selyemmel bélelt darabot az
orromhoz.
Meglepetésemre tényleg áradt belőle egy különleges, intenzív
citrusillat, mellette megéreztem a rozmaringot is, de volt benne
még valami más is, amit elsőre nem sikerült azonosítanom.
– Narancsvirág – mondta ki Mihály.
– Köszönöm – csókoltam meg. – Tökéletes! Honnan vette?
– Bécsből rendeltem. Ott most nagyon divatos az illatos bőr…
– Érdekes – merengtem. – A franciák…
– Megint a franciák! – méltatlankodott. – Tán azért ők
foglalkoztak a legtöbbet a parfümmel, mert ők voltak a
legbüdösebbek!
Ostor indulásra készen várakozott a lovas szánnal az
udvaron. Mihály még váratott magára, rendezte az iratait, de én
elkészültem, és kimentem hozzá.
– Milyen volt az utolsó találkozás a papokkal? – kérdeztem.
– Úgy ünneplik azt az Ányost, pedig ellenségünk! – csattant
fel. – Egy francia pap volt, aki a hunok ellen kérte az Istent!
Nekik meg Szent Ányos!
– Én Mihályra gondolok… – Hátra-hátrapillantottam,
szerencsére férjem még nem jött. – Végül hogyan győzte meg
őket?
– Odáig vitte a lélek, hogy kést vitt magával! Készen állt papot
ölni! – adott egyenes választ. – Nem kedvelem őket, de ez nekem
is sok volt. Értelmetlennek tűnt! Bár azóta, hogy kijöttél abból a
posványból…
Ebben a pillanatban odaért Mihály derűs arccal – ám
kardjával, és a kezében puskát tartva.
– Maga minek hoz kardot? És puskát? Azt mondta,
fegyvertelen papokhoz megyünk.
– A farkasok ellen – válaszolt mosolyogva.
Még bőven napfelkelte előtt indultunk Tihanyba, és már
Füred határában jártunk, mikor vissza kellett fordulnunk –
otthon hagytuk a bort, amit még vinni terveztünk –, így tudtuk,
hogy a rorátéra már úgysem érünk oda… Szerencsére nem
hóviharos szelet kaptunk, csak metsző hideget.
– Az ördögnek tartoztunk vele – jegyezte meg Ostor. Mindig
mondták, ha valaki visszament útjáról valamiért, de aznap
különös borzongást éreztem ettől a mondattól.
Másodszor is útnak indultunk. Az utazás alatt többször meg-
megszagoltam az illatos kesztyűmet. Hihetetlennek találtam.
 Kolostor

Az úton megbabonázva figyeltem a hóval borított tájat: olyan

volt, mint egy festmény. Semmi nem mozdult, a szél se röptette
az öreg havat, és mint egy paplan, a fehérség betakarta az
álmos vidéket. Csendesen siklott a szán, és a még lábon álló nád
zörgése, mint egy duruzsoló altató, ringatta mozdulatlan
álomba a Balatont.
Észrevettük, hogy helyenként a jég rettenetes erővel kitört a
partra, maga alá zúzta a nádat és mindent, ami előtte állt, és
elért majdnem az útig… A Balaton hátán feltörtek a jégtáblák,
ilyenkor kihajlott a jég, torlódások keletkeztek, melyeket a
halászok túrolásnak hívtak.
A túrolás alattomos gyilkos: ha lábunk ilyen ferde táblára
téved, az nyomban megbillen alattunk, és menten a jég alatt
találja magát az ember, s a fejére mint egy zár, visszahullik a
tábla…
A befagyott tó hátán egyszer csak egy mocorgó, magányos
fáklyafény lobbant.
– Mi az ott? – kérdeztem a férjemtől.
– Halász.
Kétkedve néztem rá. Ismertem a módját a téli, jég alatti
halászatnak. A lékhalászok csapatostul jártak, húzóhálókat
raktak ki, és a meghalászandó terület igen nagy volt. Én pedig
csak egy magányos fénycsóvát láttam…
– A szegény halászik ily módon – mondta Mihály, majd
elfordult, hogy ne is lássa. – Vagy aki tilosban jár…
– Egyedül megy a jégre?
– És sötétben. Ablakot vág ő is rajta, majd abban bízik, hogy a
fáklya meg a szabad levegő odacsalja a halat, és leszúrja.
– Szigonnyal?
– Ez a szokás a szegényé, Anna! Akinek még szigonya sincs –
sóhajtott. – Hegyes dárdával szúr.
– Azzal is ki tudja fogni? – csodálkoztam.
– Az éhség sokra visz… – nézett a szemembe. – Láttam már
olyat is, aki puszta karóval is átdöfte.
Tihanyig még vagy hat-nyolc mozgó lángot vettem észre a
jégpáncélon.
Sok szerencsét! – mormoltam mindegyiknek magamban, és
azt kívántam ezen a dermesztő hajnalon, szakadjon le a
tarisznyájuk a sok haltól!

Lassan felkelt a nap, világosodott. Narancssárga fényével

felcsókolta a mocsaras vidék lakóit. Kanyarodtunk éppen, hogy
a dombra felkapaszkodjunk, amikor a hintószán lassított.
– Látja, amit én? – nyúltam izgatottan Mihály karja után, és
egy tőlünk nem messze ringó nádrengeteg felé mutattam, ahol
egy madárcsapat tanyázott.
– Cinegék – válaszolta férjem szomorúsággal a hangjában.
– De látja a csőrüket? Gomolyog belőlük a pára!
 – Ahogyan az embernek is! A lehelet látszik a hidegben. Az
állatoké is – mondta kissé csodálkozó arccal.
Ismét a cinegék felé fordultam, addig néztem őket, amíg
lehetett. Varázslatos volt a csőrükből kiomló párafüst, mintha a
természet lerajzolta volna a dallamot, ami parányi torkukat
elhagyta.
– Még sohasem láttam ilyet – néztem Mihályra, mikor
elhagytuk a nádast. – A természet kottája.
– A jövőben mennyire meleg a nyár? – nézett rám
elgondolkozva. – Szárazság is van?
– Jóval melegebb. Vannak napok, amikor élhetetlen. Éget a
nap, és olyankor elrejtőzünk előle.
– Hová?
– Hűs szobákba.
– Pincékbe?
– Az is egy megoldás… De úgy képzelje inkább, ahogy a kályha
meleget ad, úgy vannak találmányaink a hűs levegőre is.
Mihály szeme egy pillanatra elkerekedett.
– Tudom, egy gép. Egy bonyolult gép, ugye?
– Igen! Egy gép, ami hűteni tud.
– A hidegért küzdötök?
– Igen – bólintottam. – A jövőben a hűtés már nagyobb gondot
jelent, mint a fűtés.
A férjem nem reagált, csak az állát vakarta. Sok kérdése
akadt, amire igyekeztem válaszolni, ami további kérdéseket
szült – mindent tudni és érteni akart.
Lehetetlennek tűnt, mégis megpróbáltam. Folyamatosan
okítottam, sőt ha ketten voltunk, az újmagyart is gyakorolta.
Meglepett a nyelvérzéke. A naplómból tényleg elég sok dologra
rájött – a kiejtése még ennél is ügyesebb volt –, sokkal
gyorsabban ráérzett, mint gondoltam. Gyorsabban, mint ahogy
én a régi magyarra.
– Maga már olyan jól beszél, mint egy külföldről hazatelepült
magyar – mondtam ilyenkor vidáman.
Ő nem mosolygott.
– Akkor jobban igyekezzünk! – nézett komolyan. – Akcentus
nélkül kívánok szólni atyádhoz.
– Nem kell félnie a családomtól.
– Egyáltalán nem félek.
– Akkor jó…
– Anna, sokkal könnyebb lesz, ha közös nyelvet beszélünk. És
jelen helyzetben részemről ez az illendő és elvárható
magatartás.
Bólogattam, mert erre válaszolni nem lehetett.

Tihany szívébe a vulkanikus hegysor bérctetőjén keresztül jut el

az ember. „A katolikusok tornya az égbe szúr” – mondták. Az
apátság már Füredről látszott, ami ellen a helyiek sokszor
emeltek szót. Hívságnak tartották: a pápisták nagyzolását és az
egyház bűnös gazdagságát látták megtestesülni falaiban. Nekem
egészen mást jelentett: amikor először érkeztem ide, a
számomra idegen és vad világba, és az első domb tetejéről
megláttam a tihanyi tornyokat, akkor jöttem rá, hogy hol
vagyok. Nekem olyanok voltak, akár egy őrtorony. Utat
mutattak.
A tornyok ekkor még ötvenévesek sem voltak, bőven élt még
ember, aki emlékezett, milyen volt nélkülük a vidék – főként a
protestánsok szemét bántotta. És hát a fekvése miatt – ha
akarták, ha nem – kénytelenek voltak nézni a tihanyi bércek
tetején.
Nehéz volt az út, kaptatni kellett fölfelé. Mintha maga a
természet is védené a helyet: észak felől meredek
hegypárkányokkal, körben pedig vízzel.
A nap már felkelt, és mire odaértünk, fényárban úszott a
hegytető. Még Ostor sem állhatta meg, hogy ne méltassa, hol
helyezkedik el a monostor. Kelet felé tájolták, a tornyok minden
áldott reggel szembenéztek a felkelő napkoronggal.
Kisétáltunk a domb szélére, ahol elénk tárult a Balaton a téli,
felhőtlen éggel a hátán. Fényes napfény csúszkált a jégpáncélon,
aranyra festette a nádast. A napsugarak szemünk láttára
varázsolták el a tóra hullott havat, s az összetorlódott, fagyott
jégtáblák tetejét egyre laposabbra simogatták. Tudtam, milyen
veszélyes: ahol a túrolások elolvadnak, nyílt víz várja az
embert.
Egy halász alakja tűnt fel. Messze a parttól járt, jóval
távolabb, mint a társai.
– Ilyen időben ez istenkísértés! – mutatott felé Mihály.
Ostor hátat fordított a víznek, látni sem akarta. Inkább
szemügyre vette a templomot.
– Végvárnak kiváló lenne. Hogyan lehetett eltékozolni ilyen jó
adottsággal rendelkező terepet! A tornyok csak elcsúfítják a
bércet… – mutatott körbe. – Lóistállónak sokkalta jobban
tetszene!
– Szent hely – szólt rá Mihály. – Nem valók oda állatok…
 – Nem szent – ágált Ostor –, csak ősi.
Mielőtt a kapuhoz értünk, még egyszer megragadta az
alkalmat, hogy Vajda Sámuelt, a tihanyi apátot szapulja:
– Azt beszélik, állandóan az asszonyszobrot bámulja. Majd
kifolyik a szeme, úgy nézi.
– Legalább csak nézi – szólt Mihály. – Bár ki tudja, lehet, hogy
már tucatnyi gyermeket szórt szét ez is. Folyvást utazik. Ide
megy, oda megy… Bécs, Pannonhalma…
– Én nem sajnálom tőle! – suttogott Ostor, ahogy közelebb
értünk. – Isten azért teremtette a farkát, hogy használja! Ám a
pénzt! Azt sajnálom – nézett rám. – Szegénységi fogadalom, mi?
Ezeknek az isten pénze nem elég. Összehordanak mindent, meg
prémes kucsmában járnak…
– Nem mindegyik ilyen. – Úgy éreztem, kötelességem szót
emelni mellettük, mert a jóságos Hilár testvérről ilyen dolgokat
elképzelni sem tudtam.
A kapu felé néztem. Az ajtónálló bencés fekete csuhát viselt –
ahogyan valamennyi rendtársa –, de skapuláréja rövidebb volt.
Kilógott alóla a térde.
– Ide asszony nem teheti be a lábát – tartóztatta fel Mihályt
vehemensen.
– Márpedig velem jön – sodorta le férjem a férfi kezét
magáról. Ellentmondást nem tűrően haladt előre, Ostor pedig
szorosan mögöttünk.
– Ide fehérnép…
– Isten hozta magukat! – iparkodott elénk az apát. A kapus
nyomban befogta a száját, fejét csukjája alá rejtette.
Vajda Sámuel alázatosan köszönt, főt hajtott előttünk –
meglepően mélyen. Eddig csak beöltözve, celebrálás közben
láttam, és bevallom, az esküvőn annyira izgultam, hogy nem is
igazán figyeltem a kinézetét. Kék szemű, sápadt arcú, magas
termetű, ám kissé hajlott hátú középkorú férfi volt, aki fekete
csuháján most csak egy egyszerű mellkeresztet viselt.
Barátságosan intett, és mi követtük. Ahogy beléptünk,
szerzetesek sokaságát láttuk. Fekete barátok sürögtek
mindenütt, nyüzsgött a tér.
– Éppen véget ért a zsolozsma – mutatott az apát a zsibongás
felé. A testvérek álmos arccal indultak a dolgukra: az idősebbek
kitaposott, irhával bélelt papucsban csoszogtak, míg a többiek
bőr topánjaikban szedték a lábukat a folyosón.
Vajda megtorpant, és visszatekintett a bejárat felé:
– Nem a legjobb kapus, de Oszváld testvér, aki ezt a tisztet
ellátta, betegeskedik. Nem bírja már a lába! – Fájdalmasan
sóhajtott. – Így őt kellett kiállítanom. Nem érti a dolgát –
legyintett lemondóan. – Mindig rágom a testvéreknek, hogy ez a
legfontosabb feladat! A kapu őre legyen idős, okos ember! Az
erre járónak értelmes feleletet kell adnia! – Láthatóan egyre
jobban belelovalta magát a kapuőr kérdésébe. – Társait ne
hagyja elcsatangolni! – számolta ujján is a legfontosabbakat. –
Kettő: vendégeinket szívélyesen fogadja!
– Miattunk ne fájjon a feje – mosolygott Mihály magabiztosan.
– Vagy így, vagy úgy, de bejutottunk volna.
– Jómagam Oszváld testvért állítottam ki, ő az egyik
legöregebb testvér, s kellően bölcs… Bölcsességet csak az évek
adnak – merengett szomorúan az apát. – Csak cserébe visznek
is… szépen lassan kihúzzák a lábunkból az erőt, mígnem állni
sem bírunk… – Hosszan elidőzött saját gondolatai szépségén. –
Oszváld már nem bírja! Ezért áll a féleszű Hardy az ajtóban.
Hardy? Milyen név ez a Hardy?
Két lépést haladtunk csak előre, akkor ismét megtorpant, és
hátrafordult:
– A lelkemet nyugtalanította a felesége eltűnése. Nem adok a
pletykákra… – nézett a férjem szemébe, aztán az enyémbe –, de
az eltűnésed leányom, és az urad szokatlan kívánalmai…
– Él s virul! – vágott közbe Mihály. – Nézzen rá!
– Ne higgyen a szóbeszédnek! – mondtam egyenesen a
szemébe.
– Te is virulsz, fiam – fordította tekintetét Mihályra. – Örülök,
hogy elhoztad – lapogatta meg a hátát. – A sok szóbeszéd ide is
elért!
– Saját szemével láthatja, hogy nem igaz – vetette oda Mihály,
majd a tekintete megállapodott rajtam. – Sosem lennék képes
bántani…
– Igen, a szememmel látom – nézett rám az apát jámbor
arccal. – A többit meg majd megbeszéljük!
– Ami a parti építkezést illeti… – kezdett bele Mihály, de Vajda
Sámuel nem hagyta. Ugyanis ekkor mellénk ért két, fiatalabb
szerzetes.
– A munkát a templomban muszáj kezdeni – mondta az apát
jó hangosan. Inkább nekik, mint nekünk.
– Az orgona ügyében már meg is írtam a levelet… – kezdte
Mihály.
– Elég! – intette le megint Vajda. – Ezeket nem én neveltem,
hanem Pannonhalma – suttogta, és a két fiatal után nézett. –
Nem az én embereim… – közölte úgy, mintha régi barátok
lennénk. – A bizalmas dolgokról majd a cellámban szólunk!
Mihály határozottan bólintott.
Az apát ezután Ostorra és rám nézett.
– Úgy kapom őket a nyakamra – suttogta. – Pannonhalma
dirigál…
– Az altenburgiak fősége kedvezőbb lett volna – válaszolt
Mihály udvariasan.
– Igen fiam, akkor valaki lennék!
Hamar megértettem, hogy Vajda Sámuel apát sem az, akinek
elsőre gondoltam.
– No, de kezdjük a bagatellekkel! – csapta össze finom kezeit.
– Induljunk a templomba!
Engem megnyugtatott a tudat, hogy nem lehet olyan nagy baj
azokkal a panaszokkal, ha ennyire határozottan tervez velünk.
Az oltár előtt egy vékony, rövid ruhás testvér tette a dolgát:
igazgatta a misekönyvet, és a hosszú, selyem könyvjelzőt a
megfelelő helyre irányította.
– Ebben a materiában megfagy az ember, kivéve Fülöpöt. Ő
nem bírja a téli posztót… – jegyezte meg Sámuel apát, mert
látta, hogy a testvért bámuljuk. – Sem a hosszút. Úgy jár, mint a
laikus testvérek. Rövid skapuláréban. Biztos sűrű a vére.
Folyamatosan kommentálta az eseményeket, láthatóan
szeretett beszélni.
– Én nem vagyok akkora kereskedő, sem építész, sem intéző,
mint az elődöm – fordult Mihályhoz. – Én máshoz értek. De itt
van maga! – mutatott rá jókedvűen. – Nem én hívtam, az
Úristen küldte!
 Körbetekintett, és bár magunkban voltunk, suttogva folytatta:
– Tehát, ígéretünk szerint végezzük be a dolgokat! Egyben
biztos lehet, a testvérek nem hazudnak, amit kért, ami rajtunk
múlik… megtesszük, és az utánunk jövőnek továbbadjuk!
Mihály közbevágott:
– Tudom, hogy tartja a szavát. Én is tartom! Megépítem a
faházakat, és lesz itt harang is, és minden, amit kíván.
A férjem időparadoxon és az áttörő matematikai képletek
nélkül gondolkodott: becsületszavát adta, amit maradéktalanul
be is kívánt tartani. Számára nem létezett kibúvó az adott szó
alól. Akkor se, ha annak nem lenne a jövőre nézve
következménye.
– Én nem akartam tőled elszedni semmit, fiam – mondta az
apát Mihály szemébe nézve. – A különös kéréseddel volt bajom,
aztán annyit ígérgettél, ajánlkoztál, hogy…
– Elfogadta – fejezte be férjem helyette a mondatot. Vajda
Sámuel a magasba emelte mindkét karját:
– Az bizonyos, hogy Isten a templomépítőket megáldja. A
pallér is ezért csinálja ekkora szorgalommal!
Majd figyelmét Ostor felé irányította, aki az oltárhoz vezető
lépcső korlátját vizsgálgatta, itt-ott megkocogtatta
– Az isten házának rablóit pedig mindenéből kiforgatja,
testüket nyűvel rágatja meg elevenen!
Gergely visszahúzta a kezét és maga mellé engedte.
– Ezt a helyet Jézus szívének szánom – mutatott az apát a
szabad falra a templom jobb oldalán. – Isten segedelmével
nemsokára állni fog!
– Így is lesz! – bólintott Mihály.
 Vajda hosszan és szívesen mesélt Jézusról és a különleges
Mária Margit nővérről, akinek látomása jelent meg Krisztus
szeretettől lángoló szívéről. Olyan átéléssel beszélt, amit előtte
nem gondoltam volna róla: visszafogott természetét felváltotta
a lelkes buzgóság, ahogy Margit életének történéseit
felelevenítette.
Amikor hátranéztem, Ostor rosszallóan forgatta a szemét.
– Ez is asszonyról beszél, nem Jézusról – súgta Mihálynak, de
még én is hallottam. Láttam rajta, hogy egyre kevésbe hisz a
bencések tisztasági fogadalmában.
Szerencsére az apát nem hallotta – vagy figyelmen kívül
hagyta – a megjegyzést, mert folytatta tovább:
– A kegyelem mellett rettentő sok megaláztatás is érte… a
kolostori nővérek részéről sok bántás és meg nem értettség
jutott neki osztályrészül – címezte egyenesen nekem. – Nehéz út
ez! Krisztus feltárta előtte szívének szent titkát, de a kegyelem
magánnyal jár. – Szomorúan nézett. – Én meghallottam és
értem a szavát. Ezért építek ide oltárt!
A protestánsok nem szerették ezeket a történeteket.
Megvetették a szentek imádatát. Ostor nem is bírta szó nélkül:
– Egy nő látomása miatt? – kérdezte pimaszul. – Ily könnyen
hisz az asszonyoknak?
Vajda Sámuel nem sértődött meg, sőt nyomban visszavágott:
– Ti sosem hittetek még asszonynak? Vagy anyátoknak? És te?
– nézett Mihályra. – Te sem hinnél?
– Megválogatom, kinek hiszek – húzta magát feszesre Ostor. –
De legjobban a saját szememnek!
– Pedig a világ nagy, a szem meg kicsi – elmélkedett Vajda.
Meglepett a jókedv, ami táncolt a szemében. Szórakoztatta ez a
kis szópárbaj Ostorral, a derűje pedig még jobban
felbosszantotta Gergelyt.
– Én hiszek a csodákban – sóhajtott az apát, és a magasba
tekintett.
A templombelső ekkoriban még fehérre meszelten fogadta a
hívőket, a mennyezetet díszítő freskók még sehol sem voltak.
Kinézetében közelebb állt a reformátusok egyszerűséget hirdető
ízléséhez, mégis azt a korszakot éltük, amikor távolabb aligha
lehettek volna egymástól…
Vajda Sámuel ismét a készülő oltár felé vetette tekintetét, és
ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta:
– Egészen pontosan látom magam előtt, milyennek kell lennie
– mutatta kezével is. – A szívből viszont nem szabad vérnek
folynia! – nézett rám egyetértést keresve. – Lángoljon! Arany
csóvával kell ábrázolni! Úgy csinosabb!
Mivel Ostor és Mihály már más irányba kalandozott,
visszalépett melléjük, és az oltár elé húzta őket:
– Éppen aktuális téma – okította Mihályt. – A nővér ilyentájt
kapta a nagy kinyilatkoztatást.
A férjem nagy szemekkel nézett rá, látszott rajta, fogalma
sincs, miről beszélt eddig.
– Engem is meglep, hogy ilyen könnyedén hittek neki –
szólaltam meg helyette. Egyébként őszinte kíváncsiság húzódott
a szavaim mögött, amit az apát el is fogadott:
– Azért megvizsgálták az esetet – fordult felém. – Igaz, hogy a
jezsuiták, de ők is értenek a dolgukhoz! És habár én bencés
vagyok, úgy hiszek nekik, mintha ők is testvéreim volnának! –
Keresztet vetett. – Mindezek után a nővér és az atya
napfordulókor felajánlották magukat Jézus szívének.
– Napfordulókor? – kérdeztem gondolkodás nélkül. – Miért
akkor?
– Úrnapja oktávján volt a legnagyobb látomásuk! Azért akkor.
– Mit ünnepelnek úrnapján? – kérdezte Ostor.
– Krisztus szent testének és vérének ünnepét – hajtott fejet,
miközben válaszolt.
– Megtenné, hogy részeletesebben kifejti ezeket? – kérte
Mihály nyájasan. – Még friss katolikus vagyok.
– Sokrétű a titok, amit az eucharisztia rejt. A pap az
oltáriszentséggel áldást oszt a négy világtáj felé…
Vajda Sámuelt nem kellett noszogatni, hogy beszéljen.
Tanárember volta egy kérdőmondat után előtört: szívesen és
szenvedélyesen okított minket, s mint később kiderült, másokat
is – emellett a térítést egyik fő életfeladatának tartotta. Ez
lehetett a magyarázata annak is, amiért Ostort nem hajította ki
az állandó megjegyezései miatt.
Az úrnapjáról hallottak nem juttattak közelebb a napforduló
különleges erejének megfejtéséhez, és már azon sem lepődtem
meg, hogy az egyház körében is mennyi szó esik a vérről. A
seborvos István mellett hozzászoktam, hogy minden e körül
forgott: a véres köpölyözésen át a piócás vérszíváson keresztül
a konkrét érvágásig. Már egyáltalán nem csodálkoztam, mikor
az apát a vér szót legalább tízszer forgatta meg a szájában:
golgotai szent vér, megváltó vér csodája, a vérrel teli Krisztus
kelyhe…
Amíg beszélt, megjelent a sekrestyés, és a szemben lévő
oldalra épített Mária-oltárhoz lépett. Levette a Mária-szobor
ruháját.
– Mit csinál? – kérdeztem elképedve.
– Öltözteti – indult az oltár felé Vajda. – Karácsonyi ruhát kap.
– Miért teszi ezt? – kérdezte férjem is.
– Az ünnepeknek megfelelően cseréljük a ruháját – mondta az
apát, miközben a sekrestyés Mária újdonsült, fehér
csipkepalástját igazgatta.
– Engem inkább az érdekel, hogy mik ezek a torz gyerekfejek?
– Ostor az aranyban pompázó márványtalpakra emelt oltárhoz
lépett. Őszinte szörnyülködés tükröződött az arcán, ahogy
közelről kémlelte.
– Puttóknak hívjuk őket! – válaszolt az angyalszobrok felé
pillantva Vajda.
Tüzetesen megfigyelve igazat kellet adnom Darnának.
Rémisztően néztek ki, mintha mindegyiknek valami borzalmas
genetikai betegsége lett volna: mindenhol aszimmetrikus arcok,
debil állak, deformált koponyák néztek ránk.
– Ezeknek miért nincs teste, mint a többinek? – kérdezte
Mihály, és egy olyan csoportra mutatott, amelyek csak fejekből
álltak.
Én is közelebb hajoltam. Meg kell hagyni, az ide-oda szórt –
néhol a műalkotásból kitüremkedő – torz puttófejek az én
szívemet sem töltötték el nyugalommal.
– Aki az imént itt járt öltöztetni – nézett hátra Sámuel apát –,
annak a neve Sebestyén. Ő alkotta őket.
– A sekrestyés? – kérdezte Mihály hitetlenkedve.
Az apát bólintott.
 – Sebestyén laikus testvér. Asztalos. Majd úgyis megismeritek,
hiszen ő mindig itt van. Vele kell majd a részleteket
megbeszélni… Ha jól tudom, fiam, te kiválóan beszélsz németül,
ugye?
– Igen.
– Istennek hála! – nézett az oltárra megkönnyebbülten Vajda.
– Akkor ezzel sem lesz gond! Sebestyén németajkú. Alig beszél
magyarul.
– Itt él magukkal?
– Itt. De nem fogadalmas. Csak velünk maradt.
– Pénzt kap? – firtatta Ostor gyanakvóan.
– Nem kér – válaszolta az apát. – Ám mindazt megkapja, amit
mi magunk is.
Azt tudtam, hogy a bencés szerzeteseknél nincs
magántulajdon, mert mindent a közösségnek rendelnek alá, de
számomra is érthetetlennek tűnt, hogy egy világi asztalos miért
vállalja ugyanezt az életet?
– Miért nem tesz fogadalmat? – érdeklődött Mihály is.
– A szívét nem tudja Istennek adni – sóhajtott nagyot az apát.
– Egy asszonyért dobog.
– Ez képtelenség…! – szaladt ki Ostorból. – Nem értem, maguk
mit tesznek az emberekkel… A maguk közelében mintha
mindenkinek elmenne az esze!
– És miért nem az asszonnyal van? – kérdeztem.
– Mert nem adták hozzá. Ezek után az összetört szívű leány a
Balatonba vetette magát. Sebestyén pedig azóta velünk él.
– És hagyják, hogy ez a szerencsétlen bolond ingyen
dolgozzon? – Ostor nyíltan kifejezte a rosszallását, amivel akár
egyet is értettem volna, de valami mégsem tetszett. Ő is túl
sokat beszélt, pedig nem volt kenyere a társalgás.
Csodálkoztam azon is, Mihály miért hagyja ezt az egészet szó
nélkül. Meglehet, Vajda Sámuel sem volt hétköznapi jelenség, de
Ostorral egy helyen – rikított az ellentét közöttük. Ezúttal sem
vette fel a kesztyűt, csendesen válaszolt:
– Amit kér, azt adjuk. De nem kért. Csak egyet. Méghozzá azt,
hogy itt legyen eltemetve.
És ez így is lesz. Sebestyénnek lesz helye a kriptában!
Ezzel lezárta a témát, és egyenesen hozzám fordult:
– Nézd, leányom! – mutatott az angyalfejek egy csoportja felé
a jobb oldalon. – Nézd azt a szélsőt! Amelyik az oltárhoz a
legközelebb esik.
Figyeltem, amerre az ujjával mutatott. Az arc, amelyik
szembenézett velem, csodálatosan szép volt és kedves.
– Ez gyönyörű – suttogtam.
– Ez az egyetlen… – mosolygott.
– Ezt a lányról mintázta, igaz?
Vajda Sámuel meghatottan bólintott, majd a férjemre nézett:
– Fiam… – szólt ismét élénkebben. – Az elődöm megépítette a
templomot, ami nem kis teljesítmény… Én a Fürdőt kívánom
felépíteni!
– Segítek benne, ahogy ígértem! – erősítette meg Mihály
sokadszorra a neki tett esküjét.
– De nem felejthetem el Lécs Ágoston örökségét sem! –
mutatott az apát a karzatra. – Megőrizni és gyarapítani! Ez a
feladat. – Visszafordult Mihály felé. – Én tudok várni. Első a
templom!
 – Minden elkészül nyárig! Az orgona még télen ideér.
– Ily hamar?
Mihály bólintott.
Vajda csodálkozva kérdezte:
– És a harang?
– Legkésőbb Szent György-napra a helyén áll.
Az apát tátott szájjal meredt rá.
– Aratásra minden úgy lesz, ahogy vágyta. Szavamra!
Vajda Sámuel egy gondolat erejéig csendben maradt, még a
szemét is behunyta. A férfiak összenéztek, Ostor bólintott.
– Aki rajtunk könyörül, Istennek kölcsönöz – szólalt meg az
apát nagy sokára.
– Az biztos, Istennek itt nem szegény szolgái laknak – húzta a
száját Darna gúnyosan. – Van itt arany bőven népeket
csalogatni.
– Mert jobb pajtában tisztelni az Istent? – csattant fel ezúttal
Vajda is. – Paraszt módjára? Vedelni a nevében, mintha csak
áldomásra hívnánk a csordást?
– Nem volt az olyan rég, hogy itt lovak háltak – szájalt Ostor.
– Igen, mert a te fajtád elnézte, hogy a királyi síron széna és
szalma heverjen! Vagy az is lehet, olyan ostobák voltak, hogy
azt sem tudták, ki nyugszik itt…
– Mit kellett volna tenni? – hergelte tovább Ostor. – Tán egy
halott lábszárcsontját csókolgatni? Annyi szentjük van már,
hogy Istent is elfelejtik.
– Én elfogadom a másik hitét – mondta az apát fojtott hangon,
inkább magának, mint Darnának. – Ha van neki!
Az ellentétek ijesztően harsányak lettek egy szempillantás
alatt. Hiába volt mindegyiknek némi igaza, nem számított:
süketen és vakon támadtak egymásnak.
Ám Vajda Sámuel meglepetést okozott: ismét képes volt
felülkerekedni indulatain. Ahelyett, hogy kihajította volna
Ostort, meghívott bennünket ebédre.
Mihály arcán láttam átsuhanni a döbbenetet, miközben
elfogadta a meghívást.
– A karzat felé menjünk – javasolta Vajda az irányt ismét
barátságos hangon, és előrement.
A kóruson megcsapott a friss nyersfa illata. A szemem hamar
meglátta honnan jön: a lecserélni kívánt orgona mögött dúsan
faragott csinos padok sorakoztak, amelyek ontották magukból
az erdő illatát idéző mézes esszenciát. A színük különösen
elragadó volt a barokk világában, mert paradox módon a sok
arany és márvány között kitűnt: nem festették le, anyaguk
természetes tónusában pompáztak.
Az apát észrevette, hogy elmerültem a látványban. Ő is
kedvelte ezt a helyet:
– A legjobban itt szeretek lenni, a stallumokat nem is
engedem lefestetni. Már évek óta illatoznak az orrom alá. Télen
sokat üldögélek itt, és egyedül lehetek – súgta. – Mert hideg. A
testvérek ilyenkor a kápolnában szeretnek imádkozni.
– Abbas! – lépett közelebb Mihály, latinul szólítva meg
vendéglátónkat. – Salzburgban elvállalták a munkát. Csak a
méretekre várnak.
Vajda mélyen meghajolt.
– Nem akarom elrontani Lécs művét. Az orgonának
tökéletesen kell illeszkednie a karzat ablakának homlokívébe.
 Mihállyal együtt vizsgálták az íveket.
Míg ők a részletekről értekeztek, én a kórus rácsozatát
nézegettem. Sebestyén – a szerelmét gyászoló testvér – ide egy
tizenöt tagú angyalzenekart alkotott, mindegyik kövér
puttócska más-más hangszert tartott a kezében. Az orgona a
hívek feje felett kapott helyet. Akkor értettem meg a
dramaturgiát: ha egy földi halandó felpillant a padokból a
karzatra, amikor felcsendül az orgona hangja, meglátja az
angyali kórust – mintha a zene egyenesen a mennyországból
származna.
Ahogy lefelé néztem, felfedeztem a padok között egy öreg
szerzetest. Lassan botorkált, és néha leült, meg-megpihent a
sorok között.
– Csak Oszváld testvér – követte az apát a pillantásomat. –
Ezért nem állhat már a kapuban. Lassan elszáll minden ereje.
Észrevettem azt is, hogy Ostor hátrál.
Mihály röviden biccentett neki, engem pedig némán csendre
intett. Ezután az orgona felé fordítva szóval tartotta az apátot,
én pedig a saját szememmel láttam, hogy fivére az öreg, sánta
lábú szerzetes után eredt.
Hangtalanul követte.
– Hová tűnt Gergely? – vette észre Vajda Sámuel jó pásztor
módjára a megfogyatkozott nyájat.
– Könnyít magán – szerelte le Mihály olyan természetesen,
hogy magam is meglepődtem, milyen rezzenéstelen arccal
hazudott egy papnak. Aztán rögtön kérdezett is a Mária-
oltárról. És mivel az apát szeretett beszélni, örömmel vetette
bele magát az újabb témába. A szűzanyakultuszról mesélt
hosszasan. Egyáltalán nem volt szükség arra, hogy kiénekelje
férjem aranyát, mert Mihály oda akarta neki adni. Ha nem
beszélt volna ennyit, akkor is megkapta volna.
– Mások tisztelete nem ejt csorbát Isten tiszteletén.
Gergely közben visszatért, és azonnal támadásba lendült,
hogy az apátnak a kedve is elmenjen attól, hogy ránézzen:
– Elődje nagyon komolyan vette az asszonyok tiszteletét.
Különös kedvességgel fordult a nőkhöz.
Bevált, mert Vajda szóra sem méltatta, csak intett, és vezetett
minket tovább, egyenesen a kápolna felé.
Ahogy a folyosón haladtunk, a falnak támasztva pihent egy
portré. A sokat emlegetett Lécs Ágostoné, az előző apáté, aki
igencsak rossz fényt vetett a szerzetesek hírére kicsapongó
életmódja miatt.
Gergely felröhögött:
– A bárónét is mellé kellett volna festeni.
A képen egy őszülő hajú, barna szemű, bajuszos, egyenes
tartású férfi nézett farkasszemet velem, akinek a tekintete nem
egy jámbor apát benyomását keltette. Ha fejére nem festettek
volna papi süveget és a nyakában csüngő, kettős aranyláncon
lógó kereszt nem árulkodik, soha eszembe sem jutott volna,
hogy egy szerzetes arcát látom.
A festő is hasonlóan érezhetett, mivel további vallásos
jelképeket festett a képre: a pásztorbotot és a mitrát, hogy
biztosak lehessünk benne, aki a szemünkbe néz – egy kissé
jobbra fordulva –, az egy klerikus, nem pedig egy hiú férfi.
– A könyveket csak mellé tették – mondta minden sértődés
nélkül Vajda apát. – Pedig hegedülni jobban szeretett.
 Tanulmányoztam a képet: a szerelmes szívű apát egy díszes
karosszékben ült, kezében a tihanyi templom és
kolostorhomlokzat rajzait tartotta.
– Hány éves korában halt meg?
– Hatvanhat. – Ahogy Sámuel apát kimondta, éppen
harangoztak.
– Elvitte az ördög – suttogta Ostor.
Ezúttal Vajda nem hagyta magát.
– Hasonlított az apjára! – mondta méreggel a szemében. –
Szószegő volt mindkettő! – Farkasszemet néztek. – Fiam, te vagy
a legékesebb bizonyíték apád gyengeségére!
– Ebből elég – szólt közbe Mihály.
– Ahogy atyátok megvetette Lécset, úgy ő sem különb…
Mindenki tudja, hogyan élt. Tudtommal a reformáta eskü is
hűséget ígér!
Szerencsére nem maradt idő a válaszadásra egyiknek sem,
mert a szerzetesek serege megindult: akár a hangyabolyban,
úgy zsongott fel ismét az élet a folyosón. A délelőtti harangszóra
mindenki abbahagyta a dolgát, a kápolnába mentek imádkozni,
majd ugyanez ismétlődött délben is: ima, és csak úgy
következett az ebéd…
– Nem kívánjuk feltartani – próbált illedelmesen elbúcsúzni
Mihály, aminek szívből örültem. Ilyen hosszúnak délelőttöt még
nemigen éreztem. Láttam Ostor arcán is a türelmetlenséget,
már ő sem bírta a vastag falak között.
Az apát azonban tiltakozott.
– Mi valamennyi ide érkezőben az ajándékot látjuk meg!
– Meghiszem azt! – fintorgott Gergely – Különösen, ha
idehordja, amije csak van, ugye?!
Erre a mondatra már Mihály is feddően nézett a bátyjára.
– Kevés hely van a világon, ahol a vendéget jobban tisztelik,
mint a bencéseknél – válaszolt az apát higgadtan. – Érkezzen a
nap bármely órájában.
Imbolyogva haladt el mellettünk egy idősebb, vékonyka
szerzetes, aki rendkívül púpos volt. Olykor a falnak
támaszkodott, mint aki elveszítette az egyensúlyát.
Közelebb léptem, mert úgy éreztem, mindjárt elesik.
– Nem kell segíteni neki! – intett le a kolostor feje. – Nem
zavarja! Jól bírja! – mosolygott szélesen – Hisz gyerekkorától
hordja!

Az első látogatás alkalmával rájöttem, a tömjénillatú falak egy

egészen új világot rejtettek. A bérc tetején, a két toronnyal
lezárt kolostorban egy sajátos életvezetésnek lehettünk szem- és
fültanúi. A valóság más volt, mint amit valaha is elképzeltem
róluk.
– Itt maradunk ebédre – döntött Mihály.
– Bemutatom a testvéreket – derült fel Sámuel apát tekintete.
A kápolna ajtajánál sorra elmondta az érkezők nevét,
záporoztak a különleges nevek: Oszváld, Kelemen, Fülöp,
Didák… És még egy újabb, s újabb név… Ha akartam volna, se
tudtam volna ilyen gyorsan megjegyezni őket.
– Íme, a novíciusok – terelte az apát a fiatalokat befelé, és
mikor átléptek a küszöbön, a nevüket sorolta: – Ágoston,
Krizológ, Krizosztom…
Fáradtan Mihályra néztem, ő vigyorgott. Már az egész
lehetetlen helyzet inkább mulattatta.
– Jónás – hangzott fel a soron következő név.
Mint az agarunk?
A rengeteg különleges név és fekete formaruha csak
nehezítette a dolgot, végül Jónás testvéren kívül senkinek nem
jegyeztem meg az arcát.
– Kik azok a… – kérdezte Ostor a szemét dörzsölve, mintha
már káprázna is –, azok a novi novisztrástusok?
– Novíciusok – javította Vajda. Ostor hatalmasat ásított. – Így
hívjuk a növendékeket! Nemrég érkeztek csak meg. Mindszent
havában. Még szokják a tavi levegőt…
A legvégén gyerekeket láttunk, kisfiúkat.
– Hogy kerültek ide? – fordultam az apáthoz.
– Van, amelyiket egyenesen szülőanyja ajánlotta Istennek, és
van, amelyiket én fogadtam be az utcáról, hogy éhen ne
vesszen!
Egy tízévesforma, barna hajú fiúcska rohanva közeledett, és
amint belépett a kápolnába, már járt a szája. Kétszer is
csitították, hogy csendesebben beszéljen. Őt követte egy
fiatalabb. Csámpásan, lassan araszolt, és ránk nézni sem mert,
úgy haladt el mellettünk.
– Nem vagyunk egyformák – intett utánuk az apát. – A
fürgeszájút zenére is tanítom, míg ezt a picit inkább csak imára.
Ennek jámbor a szíve, a feje meg üres tök – mosolygott.
– Itt maradnak, ha felnőnek? – kérdeztem.
– Azt csak Isten tudja! – Széttárta a karját. – Én csak
kapaszkodót nyújthatok feléjük, de nekik kell felkúszniuk rajta.
Legalább nyolc tanuló ifjúnak – azaz novíciusnak – hangzott
el a neve.
– A növendékek miért nem Pannonhalmán vagy
Bakonybélben vannak? – érdeklődött Mihály a régi szokások
megváltozásáról.
– Ez az apátság ad helyet a bölcseleti iskolának – húzta ki
magát büszkén Vajda. – Ennél szentebb feladatunk nem is lehet!
A bölcseleti tanulmányokra, köszönhetően nekem is, Tihany
tökéletesen be van rendezkedve.
– Mire? – értetlenkedett Ostor.
– Bölcseleti tanulmányok – ismételte Vajda oktatói
hangnemben. – A gondolataink világát azok nemesítik.
– Pontosan mit ért a bölcseleti tanulmányok alatt? – kérdezte
Mihály is gyanakvóan.
– Iránytű, a bölcselet iránytű, fiam. Ettől tágul a tudás!
Növekszik, finomítja, igaz ismeretekkel gazdagítja.
– Mást nem tanulnak itt? – faggatta férjem.
– Kiegészítő ismeretként elvárom a matematikát,
csillagászatot. De a legfontosabb a természetbölcselet! A
természettanulmányokat is felülmúlja.
– Kevesen vannak a sokféle tárgyhoz – gondolkozott férjem
hangosan. – Nehéz a dolguk.
– Kétségtelen, hogy kicsik vagyunk, de ennek előnye is van.
Figyelembe tudjuk venni a hajlamokat, mert ami a legtöbbet
számít, az a lelkület. – Az apát ismét szenvedélyes hévvel
magyarázott. – Egyik vérénél fogva hajlékonyabb. Míg mondjuk,
a másikkal a természet mostohán elbánt: a koponyájában
lassabban történnek a dolgok – ingatta a fejét. – De azért halad.
És itt belőle is válik valaki!
 – És a nagyszombati egyetem? Vagy a budai? Az a
növendékeket is várja.
– Várja? – Sámuel apát indulatosan felnevetett. – Nem várja
az, hanem szipolyozza! A királynő mindenbe beleüti az orrát.
Azt akarja, hogy világi egyetemre küldjem őket! – Kék szemében
düh villogott. – Nem jó neki, ahogy mi tanítunk! Ugyanaz van,
mint magukkal volt Bécsben. Az úgynevezett birodalmi nevelés
jegyében… Ahogy a gárdistákat, úgy a növendékeket is gyűjti!
– Maguk mit tesznek? – vágott közbe férjem.
– Megadjuk neki, amit kér! Küldünk növendékeket az
egyetemre! Innen Tihanyból is mennek majd. De a legjobbak itt
maradnak! – suttogta. – Azokat magunk tanítjuk!
Mihály arcán láttam a meglepettséget, amiért az apát ilyen
kritikus hangnemet enged meg az Udvarral szemben.
Vajda egyenesen beszélt:
– A pénzünk is egyre csak fogytán, de engem az oktatás ügye
mindennél jobban zavar! Elvégre tanárember vagyok – ütött a
mellkasára. – A fogadalmasok korhatárát is állandóan emeli,
hogy mind kevesebben legyünk! – Kimerülten sóhajtott. – Bár
ezt annyira azért én sem bánom, hiszen az jöjjön, akinek
valóban itt a rendelt helye.
Rám nézett:
– Én a jelentkezőket nem küldöm el, de nem is hívom. Ha itt a
helye, úgyis itt marad.
– És akik nem tanulnak, azok mit csinálnak? – kérdezte Ostor.
– Ismeri az alapelvünket, ugye? – szegezte neki Vajda, de nem
várt egy pillanatig sem, maga válaszolta meg: – Imádkozzál,
dolgozzál és olvassál!
 – Imában nincs hiány, az biztos – jegyezte meg a férjem.
– Munkában sincs! Csak az nem olyan látványos. Higgyetek
nekem, egy bencés élete a tanulás körül forog. Vagy tanár
valaki, vagy tanuló! A lelket és a kezet is műveljük.
– A többiek akkor dolgoznak – summázta Ostor az állát
vakarva. – Egész nap?
– Ha nem imádkoznak és nem olvasnak – hangzott a szigorú
megerősítés. – Az ember úgy teremtetett, hogy eszét és kezét is
kell használnia!
Ostor még faggatózott a munkáról, meglepetésemre kíváncsi
volt, mely órákat szentelik a dolognak, és mennyi perc az
áhítaté.
– Menjünk a cellámba! – javasolta az apát. – Nem akarom,
hogy más is halljon minket!
 Cella

Rossz érzéssel léptem be a meszelt, deszkapadlós szobába,

pedig Vajda Sámuel vendégszeretete példaértékű volt. Mégis
félelem gomolygott a fejemben: rettegtem, hogy ismét valami
baj ér bennünket. Féltem a boszorkányság vádjától.
A régi, fényűző életet élő papság vagyonáról szóló mítoszok
az én agyamat is megfertőzték, és megdöbbentem az
egyszerűség láttán. Habár felfedeztem a cellában ezüsttálcát is,
mégis ostobaságnak tűnt, amit régen képzeltem, hogy a lábuk
mellett térdelő szolgasereg szőlőszemeket dugdos a kövér
papok szájába…
A berendezés nem hívta fel magára a figyelmet, csak a
legszükségesebb tárgyakat láttam: imazsámoly, könyvtartó,
mosdó, dívány, kis asztal, néhány szék, az ágy és az
éjjeliszekrény.
Egy bencés monostor nem létezhetett könyvtár nélkül, ezért
meglepődtem, mennyi könyvet tart a kolostor feje a saját
cellájában. Az asztalán pedig számadáskönyvek sorakoztak
kinyitva.
– Tessék, csak tessék! – mutatott a két fa székre.
Mi hárman voltunk.
 Habár semmi fenyegetőt nem mondott, én már úgy izgultam,
hogy a mosolya is megrémített.
– Az ágyon is van hely – nézett Ostorra. – Ülj le fiam, egész
nap álltál.
– Bírom még – mondta az, és a zárt ajtó elé cövekelt. Pontosan
úgy, ahogy egy testőr tenné: enyhe terpeszben, a mellkasán
összefont karokkal, magabiztos mosollyal tekintett előre.
Mihállyal leültünk a székekre.
Szememet körbehordoztam a szobán, néztem az imént
felajánlott alvósarkot és az ablakot. Az ágyról hiányzott minden
felszerelés, nem volt se párna, se takaró. Igaznak bizonyult a
szóbeszéd: az apát a puszta deszkákon aludt.
Mihállyal egyszerre vehettük észre:
– Nem túl kemény? – kérdezte a fekvőfelület felé biccentve.
– De! De az én természetem is az! – húzta szélesre az ajkát
Vajda. – Megérdemeljük egymást. Minden sallang nélkül… Úgy,
ahogy vagyunk.
Mihály rezzenéstelen arccal fogadta az aszketikus választ. Én
zavaromban inkább az ablakok felé néztem, melyeket
kifehérített függönyök kereteztek.
– Pompás innen a téli Balaton! – szólított meg a házigazda. –
Nézd csak meg!
Nehezen mozdult a lábam, a félelem megbéklyózta. Mihály
viszont nyomban felpattant, és az ablakhoz lépett:
– Innen az egész keleti medencét belátni…
A válla mellett kinéztem én is: még szebb volt, mint a
hegyszélről. A nap fénye elárasztotta a téli világot, szikrázott a
vidék, a fagyott tótükör vakítóan csillogott alattunk. Innen jól
látszottak a veszedelmesen széles rianások.
Éreztem, hogy egyre jobban didergek – legszívesebben
vacogtam volna –, de erőt vettem magamon, és mély
lélegzetvételekkel igyekeztem a feszültséget kiűzni magamból.
Az apát közben szép lassan visszaült az íróasztalához, ahol
jegyzetek tömkelege sorjázott.
– Azt hallottam, tudsz olvasni, leányom.
– Tudok.
– Innen aztán lehet válogatni – mutatott büszkén a
könyvespolcra.
Az ablak felől óriási zörejt hallottunk. Mindenki arra nézett.
– Csak a jég játszadozik! – legyintett Vajda Sámuel. – Úgy
mozog, mintha élne!
Erőltettem a mosolygást. Nem hallottam még ilyen dörrenést.
– Lépj közelebb!
A lábaim remegtek, de a könyvtartóhoz sétáltam. A fehéren
ragyogó napsugár betűzött az ablakon, fénye meg-megcsillant a
kötetek rézkapcsain. Reszkető kézzel nyúltam Istvánffy Miklós
kötete felé, amikor meghallottam Mihály hangját.
– Hagyd azt a könyvet!
Mintha csak a borító is égetne, nyomban visszahúztam a
kezemet.
– Írója hasonlít magára – kuncogott felé Vajda. – Nyelveket
beszélő, és jó harcos hírében állt. Még hatvanesztendősen is.
– Kihagyta, hogy a reformáták ellen harcolt legszívesebben –
hallottam Mihály éles hangját. – Az áll benne, hogy a hatalmas
Istent a reformáció rettentően felbőszítette…, annyira, hogy
Urunk megtagadta, hogy hadaink győzzenek.
 Vajda Sámuel felállt az asztaltól és a könyvespolc elé lépett.
Mellém. Gyorsan megtalálta, amit keresett.
– Alexander Natalis – húzott ki egy kötetet, és férjemnek
nyújtotta.
Mihály vonakodva vette el.
– Ebben is találtam kedvemre valót. Szerintem maga is fog.
Nézze csak meg!
Míg Mihály forgatta, az apát így folytatta:
– Majd negyven forintért vettem könyveket. Erre nem
sajnálom. Ez az én szenvedélyem. Mindent elolvasok. Nemcsak
az én hitemet dicsérőt.
– Francia nyelven olvas?
– Na, ez az, fiam! Ez is egy fájó pontom, méghozzá
Pannonhalmával kapcsolatban. Sajghó főapáttól elkértem
Bernát testvért. Hisz itt, Tihanyban, oly nagy szükség lenne rá!
Perfekt franciából! De a főapát visszatartja. Pedig nem
magamnak kértem, hanem az iskolának! A novíciusoknak
franciául is tanulniuk kell!
Mihály újfent meglepődött, hogy a tihanyi apát nemcsak a
királynőt, de még Pannonhalmát is kritizálni merte.
– Nemcsak nem ad elég növendéket, van, akit visszahív.
Egyre inkább azt éreztem, Vajda Sámuel egy különleges
szerzetes…
– Rengeteg panasz érkezett magáról – nézett Mihályra. –
Ezekről muszáj szót ejteni.
Férjem bólintott.
– Mindemellett… – Vajda sóhajtozva kutatott az asztalán –,
leányom… – Egyenesen a szemembe nézett – ehhez neked is
vitathatatlanul közöd van.
Nem válaszoltam, csak hatalmasat nyeltem.
Nemsokára előhúzott egy köteg levelet a jegyzetek alól, és
elkezdte böngészni őket, ám ahogy rendezkedett az asztalon,
megláttam egy vonalzó hosszúságú bőrostort a papírok alatt.
Pánikba estem. Eszembe jutottak a rettegett történetek
fanatikus szektákról, amelyeknél a bűnbánat elképesztő
méreteket öltött a szélsőséges hívők lelkében. Az aszketikusok
keservesen sanyargatták magukat a bűnbánat jegyében, és jól
tudtam, az egyik ismert eszközük az önostorázás volt…
Ha magával ily szigorú, mi vár ránk?
Bámultam intelligens, magas homlokát, a már-már
jóságosnak tűnő arcot, és elképzeltem, amint véresre kínozza a
hátát…
– No, itt is vannak! – nézett fel vidáman a papírok közül. – Mi
is az a babona? Átkos hiszékenység. Túl sokan szenvednek
ebben, az a baj… – Mihály felé nyújtott egy levelet. – Rendkívüli
erőt tulajdonítanak olyan dolognak, aminek semmiféle hatalma
nincsen.
Kezem reszketett az ölemben.
Miután férjem elolvasta, átnyújtotta nekem is, és képes volt
közben mosolyogni. Remegő ujjakkal vettem kezembe a levelet,
és olyan gyorsan akartam olvasni, hogy a sorok összefolytak a
szemem előtt. Mélyet lélegeztem, és újra nekifutottam.
A panaszban az állt, hogy Oroszy Mihály az arácsi mocsárhoz
jár, ahol fények gyúlnak, és a nagyságos úr a lidércekkel
parolázik…
Közben Vajda csak beszélt, beszélt, és Mihálynak újabb
papirost nyújtott át.
– Sok ága-boga van a babonának – sóhajtott elkeseredetten. –
Mi itt, a tihanyi istenházában tanítunk, míg a ráolvasóknak
nincsen tudománya, és a legtöbb babona a gyönge elmék
koholmánya…
Miután Mihály végzett, a kezembe adta. Ezek jegyzetek
voltak, egyszerű, írástudatlan emberek panaszairól, amit egy
Kelemen nevű testvér jegyzett le. Mindegyik valamiféle gonosz
erőt látott, ami megfertőzte az Oroszy udvart. Volt, aki
Mihályban látta a rossz erőket megtestesülni, volt, aki
bennem… Egy közös volt valamennyiben: a Posványos.
Az apát, miután az összeset bemutatta, így szólt:
– A dolgoknak javarészt józan ésszel könnyen fölfogható oka
van, és nem kell mindenhol természetfölötti dolgot keresnünk!
– Mihály egyetértően bólogatott. Úgy döntöttem, én is ezt fogom
tenni. – Ha nem tudjuk valaminek az okát kitalálni, ott az orvos,
pap, tanító…, ezek szívesen megmagyarázzák a dolgot!
Bólogattam.
Kopogtattak az ajtón. Ostor félreállt az útból. A folyosón látott
virgonc fiú érkezett, kezében tűzifát egyensúlyozott. Az apát
intett, hogy jöjjön.
A gyerek kinyitotta a kályhaajtót, ahol sírtak a lángok, és
megköpte a tüzet. Ismertem már ezt a szokást. Rozi is köpdöste
a tüzet, azt hitte, a síró tűz haragot szít.
– Ne köpd, nem attól lesz jobb! – okította Sámuel apát tüstént.
– Innen sem győzöm gyomlálni az ostobaságot – mondta
csüggedten, majd odament a fiú mellé: – Mennél több levegő
szökik be, annál jobban ég! – nyitogatta az ajtót, hogy
demonstrálja.
Mielőtt a fiú kifelé indult volna, megállította:
– Mutasd a markodat!
A gyerek lesütötte a szemét, úgy engedelmeskedett. Az
aprócska kezekben egy rózsafüzér lapult. Elképzelni sem
tudtam, mikor csente el.
Az apát pofon vágta:
– Ne csináld ezt, mert megszokod! És lopós maradsz! Akkor
szerezhetsz magadnak olyan veréseket, hogy arról koldulhatsz
majd a Fürdőnél egész életedben! Ez lesz ám aztán a kincs, nem
rózsafüzér!
– Bocsásson meg…! – nyögte a gyerek.
– Én megbocsátok, de más nem fog!
A fiú ránézni sem mert, a földet bámulta.
– Eridj! – szólt rá Vajda, mire az kirohant. – Mindenkit saját
értelmessége szerint okítok – nézett rám. – Kit dorgálok, kit
bátorítok! A másikkal, azzal a jóravalóval, sokkal nehezebb a
dolgom! Elrontja a mellőzöttség! Hiába jó a szíve, ott leselkedik
az irigység, amiért keveset szólok hozzá. Bezzeg ez a kis tolvaj,
ehhez nem elég az összes testvér, olyan ravasz! Nem győzzük jó
útra terelni! – Felnézett a mennyezetre. – Aki meg kevesebbre
szorul, adjon hálát az Istennek, nincs igazam?
Kimerült és fáradt voltam az idegességtől és Vajda Sámuel
közléskényszerétől.
– A lápot nemrég szerezted, ha jól értesültem – nézett újra a
férjemre.
– Jól értesült – válaszolt Mihály magabiztos hangon.
– Minek ilyen haszontalan földet venni?
 – Megtetszett.
– Furcsaságokat gondolnak róla az emberek – lengette meg a
kezében lévő papírokat az apát. – Hogy az asszony boszorkány –
mutatott rám –, te meg, fiam, a mocsári lidércekkel mulatozol.
– És maga ezt elhiszi?
– A morotvás, iszapos helyen bugyborékol a víz, bűz terjeng,
romlott a levegő – sorolta Vajda felhúzott orral. – Tudományos
neve: mocsárgáz. Van, hogy begyullad magától is. A tudatlanok
hihetik akár lidércfénynek is.
Óriási kő esett le a szívemről, éreztem, ahogy a veríték
lecsorog hátamon – mintha eddig még izzadni sem mertem
volna. Természettudományos megközelítésnek így még
sohasem örültem. Ám sajnos folytatta:
– De ez nem magyarázat arra, fiam, mit csináltál ott, míg a
feleséged távol volt.
– Szeretek odajárni.
– A bűz miatt?– kérdezte Vajda.
– Az emlékek miatt – avatkoztam bele.
– Tán az a legkedvesebb, mikor a férjed betegágyadról a
mocsárba fektetett? Ketten látták. Pásztorok.
– A saját földemen azt teszek, amit akarok – mondta Mihály.
Vajda felállt az asztaltól, amire Ostor tett egy lépést közelebb.
– Én nem vagyok az ellenségetek! – emelte fel kezét az apát. –
Csak az igazságot szeretném hallani!
Mihályra néztem, fejével nemet intett.
– Mi az a korbács az asztalán? – tudakoltam.
Meglepődött a kérdésen, de azonnal válaszolt:
– Van, hogy mással nem bírom fegyelmezni magam, csak
ezzel. – Kék szemével őszintén, egyenesen nézett a szemembe. –
Olykor a húsomig felszántom vele a bőrt.
– Mit jelent egészen pontosan az olykor? – kérdeztem.
– Én sem Sámuelnek születtem. Az életem nem természeti
adottság! – lobbant fel benne az indulat. – Egy barbár módjára
küzdök az érzéki kísértés ellen. Úgy fölszaggatom a bőrömet
vele, hogy patakzik a vér! Van, hogy hetente négyszer is
megkínzom magam!
Megrendített, hogy mennyit küzd a csalogató vágyakkal.
– Fájdalommá változtatom át a nyiladozó kedvet. Szüntelen
harcban állok önmagammal!
Ostorra pillantottam, aki maga elé meredt a döbbenettől. Azt
hiszem, egy ilyen őszinte válasz után csak szó nélkül lehetett
állni.
Hiába hallottam már ilyesmiről, különös volt egy olyan
aszkéta szemébe nézni, aki szándékosan összesebzi az egész
hátát, hogy a fellobbanó vágyakat kiirtsa magából. Az efféle
embert nem így képzeltem korábban. Nem ilyen jámbornak…
– A te szíved is annyira őszinte az enyémhez, mint az enyém a
tiedhez? – fordult Mihályhoz.
– Titkot őriz – mondtam én.
– Miféle titkot?
– Elég, Anna! – Mihály felpattant, és megragadta a karomat. –
Nem hinné egy szavadat sem!
– A titkokat az én fajtám jól bírja – mondta Sámuel apát
kedélyes hangon.
Mihály úgy tett, mint aki meg sem hallotta.
– Hazamegyünk! – jelentette ki, és tekintete nem eresztette az
enyémet. – Most!
– És ha megesküszik? – kerestem a megoldást. – Istenre! Azt
megtartják! Ezt maga is jól tudja…
– Ha nem beszéltek, az Úr nem is tud megbocsájtani – szólt az
apát halkan. – Ne feledjétek, nem nekem gyóntok, hanem az
Úristennek, és a feloldozást sem én adom. Csakis Isten.
Mihály ezt már nem állhatta szó nélkül:
– Teljességgel félreért, atyám! Mi nem akarunk semmiféle
feloldozást!
– Nem követtünk el bűnt, akármit is híresztelnek rólunk –
szóltam én is.
– Akkor meg miért nem beszéltek?
– Úgysem hinne nekünk – mondta Mihály az én szemembe
nézve. – Azért!
Én úgy éreztem, a helyes az volna, ha elmondjuk neki a teljes
igazságot.
– Tegyetek próbára! Esküszöm, ami itt elhangzik, az itt is
marad!
– Akkor jöjjön az eskü! – fordult szembe vele Mihály.
A pap keresztet vetett, a falon lévő feszületre nézett, majd
behunyta a szemét.
– Esküszöm az egy, igaz Istenre és Jézus Krisztusra, hogy az itt
elhangzott…
– Várjon! – szólt közbe Ostor. – A szenteket kihagyta, és Szűz
Máriát is!
Vajda megcsóválta a fejét, de újrakezdte:
– Esküszöm, az egy, igaz Istenre és Jézus Krisztusra, az ő
egyszülött fiára, Szűz Máriára és az összes angyalokra és
szentekre… – Az ígéret végén keresztet vetett.
Mihály rám nézett, bólintott és belekezdett:
– Anna az Úr ezerkilencszázkilencvenkettedik esztendejében
született, és a mocsáron keresztül érkezett ide.
– Már hallottam ilyenről! – csapta össze a kezét vidáman
Vajda. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek. – Időörvény!
Annyiféle dolog kevergett a fejemben, de álmomban sem
gondoltam erre a lehetőségre. Ahogy arra sem, ahogy az apát
reagált. Vagyis nem erre a reakcióra számítottam.
– Meglepetések istene… – mosolygott.
– Mit tud erről? – kérdezte Mihály izgatottan.
– Azt beszélik, a különleges vér az oka – húzta el a száját
Vajda Sámuel.
Már megint a vér… Mindig ide lyukadnak ki?!
– Vérüket a Jóisten már az anyjuk méhében megáldja – tette
hozzá. – Különleges kegyelem jutott neked – mosolygott rám.
Szinte csalódtam, hogy Vajdát nem lepte meg, amit az imént
hallott. Sokkal, de sokkal nagyobb csodálkozást, egyenesen
elutasítást vártam…
– De beteg az voltál, ugye? – És kérdezett a részletekről, amire
Mihály egytől-egyig válaszolt.
– A jövő orvosainak hála, így túléltem – mondtam végezetül.
– Istennek hála! – nézett rám megrovón. – Ő tud csak életet és
halált osztogatni!
– Én nem tudtam vele menni – mondta Mihály –, az örvény
nem vitt magával.
– Tán a véred az oka – töprengett Vajda. – A tiéd nem olyan. És
az Isten nem azt szánja neked!
 Míg beszéltek, a fejemben egyre csak kavarogtak a
gondolatok… A vércsoportomon gondolkodtam, és egyre jobban
érdekelt a dolog. Vajon ez a közös bennem és Keresztes
Adélban, akiről Katica mesélt?
– Maguk mióta tudnak erről?
– Régóta – mosolygott.
– Azt hittem, maguk nem hisznek az efféle dolgokban… – szólt
Mihály csendesen.
– Mi, bencések, egészen másképp élünk. Keressük a
kapcsolatot Istennel! – Vajda ismét az íróasztalához lépett. –
Mindenhol. És ha a mocsárban jön el, annak is örülünk!
Elővett egy kéziratot, melyen nagy betűvel az Angyalok felirat
szerepelt.
– Hisz az angyalokban? – kérdeztem.
– Hiszek.
Egyszeriben megvilágosodtam. Hát persze, hogy hitt nekem
is… Elvégre náluk jobban senkitől sem várhattam, hogy az
érzékelhető világon felüli eseményeket is elfogadják igaznak.
– Ki utazott az időben? – kérdezte Mihály egyenesen, amire a
legjobban kíváncsi volt.
– A király, aki itt nyugszik… – vetett keresztet az apát –, tudta,
hogy ide kell temetkeznie. Erre a kősziklára.
– Honnan tudta?
– Egy legenda szerint egy keleti testvér a jövő idők eseményeit
elsorolta a királynak, ami őt könnyekre fakasztotta, és úgy
döntött, monostort alapít e helyre. Tudta, hogy a falait szél nem
bánthatja, ellenség soha le nem rombolja, mert az igaz és örök
Isten megvédi. Ide épített, mert tudta, ezer év után is állni fog,
és az ima nem szűnik meg érte.
– Mit tud még erről a szerzetesről? Voltak hozzá hasonlóak
mások is?
– Ha voltak is utazók, nem verték hírüket nagy dobra. Az
ilyesfajta próféták szomorú híreket hoznak a jövő felől.
Megboldogult Marián testvért is megkínozta prófétai hajlama.
Az utolsó órán szörnyű időket vizionált, melyben a bencések is
áldozatul esnek. Előrelátása gyakran mély szomorúsággal
töltötte el, sokszor sírt a cellájában. Jegyzeteit még olvasni is
keserves.
– Ő is utazott az időben? – tudakoltam.
– Nem, neki látomásai voltak.
Csalódtam a válaszban.
– Isten kegyelme határtalan, testet ölthet sokféleképpen…
Vegyük a…
– Abbas…! – szólt Mihály. – Távol áll a szándékaimtól a
tiszteletlenség, de az időutazás, vagy időörvény, ahogyan
nevezte… Mi arról szeretnénk többet megtudni! Vizsgáltam a
vizet, a jelenséget, de nem jöttem rá, hogy…
– Tudós módjára akarod megérteni?
– Mondhatjuk – sóhajtott Mihály.
– Van egy testvér – vakargatta az állát Vajda. – Itt,
Tihanyban… Én hoztam ide. Az elődje csak tudományokat
tanított. Ami kevés volt! – nézett mélyen férjem szemébe. –
Semmi haladó szellem nem volt benne! De Kelemen egészen
más! – Az apát felém fordult: – Neki őszintén beszélhettek,
csakúgy, mint nekem. De előre szólok, az Isten alkotta világot
nem lehet megfejteni. A tudósok se fogják soha.
 – No és, miért? – kérdezte Ostor.
– Mert képtelenek vagyunk rá – vont vállat az apát. –
Minőségünknél fogva!
– Higgye el, a tudomány is fejlődik majd, és a módszerek is –
árultam el. – A jövő választ ad sok olyan kérdésre, amire most
még csak keresik.
– És mi a helyzet az idővándorlással? Arra nem adott választ?
– Nem – néztem magam elé.
– Hát persze hogy nem! – pezsdült fel újra Sámuel apát. –
Mert ahogy a tudomány fejlődik, úgy a kérdések is nőnek.
Amint rájövünk valamire, az újabb rejtélyeket szül.
Mihály nem akarta, hogy ismét kiselőadásokat tartson,
próbálta visszaterelni:
– Szívesen beszélgetnék Kelemen testvérrel, ha nem bánja!
– Nem bánom! A tanítás kötelességünk! – Az apát ismét rám
nézett: – Egy bencés vagy tanul, vagy tanít!
Öblös harangzúgások vetettek véget a beszédnek, a
morajlástól kirázott a hideg, az összes sejtemet átjárta a
borzongás.
– Menjünk ebédelni! – terelt Vajda kifelé.
Bennem még mocorgott a nyugtalanság – zavart, hogy
egyesek boszorkánynak tartanak. Vajda Sámuelhez fordultam,
mielőtt kiléptem volna az ajtón:
– Rólam azt beszélik, hogy…
– Majd abbahagyják! – legyintett az elöljáró.
– Tudtommal Szegeden megégették a boszorkányokat.
Veszélyes lehet a szóbeszéd…
– Elég! – avatkozott közbe Mihály.
 – Egyébként is! – nevetett fel Vajda jóízűen. – Te, leányom,
kiálltad a vízpróbát! Elvégre nem jöttél fel a mocsárból, amikor
bedobtak… Akkor nem lehetsz boszorkány, nem igaz?
Az istenítéletre tett humoros utalás nem volt ínyemre.
Belegondolni is borzalmas, min mentek keresztül a
szerencsétlen vádlottak. Vízbe vetették őket, és ha nem
merültek alá, hanem feljöttek a vízfelszínre, az a bűnösségüket
bizonyította. Ha nem értek fel, tehát vízbe fúltak, akkor
ártatlannak kiáltották őket. Ennél igazságtalanabb eljárást
aligha találni a történelemben.
– Jó helyen jársz! – mosolygott a szerzetes, de engem
egyáltalán nem nyugtatott meg. – A bírák mindig az egyház elé
citálják a szerencsétlen asszonyokat. Tőlünk várják a megoldást,
hogy oktassuk a hitben, böjtöltessük, utána pedig…
Egy rövidebb feketeruhás megzavarta a mondandóját.
Izgatottan lépett elé:
– Abbas! – szólította meg. Ezt követően már csak suttogott, egy
szót sem értettünk.
– Mi történik utána? – tértem vissza egyenesen az előző
témához, mikor a testvér elment.
– Ne félj, leányom! – állt meg. – Én még nem találkoztam
boszorkánnyal. Pedig sok vádat meghallgattam.
Keresztet vetett:
– Vastagíts minket a hitben! – fohászkodott, és kiterelt a
kerengőre.
 Ora et labora et lege!{2}

A földszinten, a déli szárnyban helyezkedett el a refektórium.

Az apát előresietett, mi pedig a közös ebédlő ajtajánál
várakoztunk.
– Ne feledd! – hajolt Gergelyhez Mihály. – Ahogy
megbeszéltük.
– Mi a dolga? – kérdeztem férjemet.
– Amihez ért – mosolygott szélesen. – Fürkészés!
– És mit keres?
Mihály nem válaszolt. Nem akart beszélni.
– Tán kincseket keresnek a papoknál? – faggattam.
– Olyasmi.
– És el akarja venni tőlük? – kérdeztem rosszallóan. – Isten
házából elszedné?
– Éppen ellenkezőleg – súgta a fülemhez. – Én adni járok ide. –
Vidáman mutatott az erszénye felé. – Igaz, amit híresztelnek!
Mindent idehordok.
– Maga nagyon furcsán viselkedik…
Az apát megjelent, kezében egy valaha szebb időket látott
csengővel:
– Megboldogult Grasso apát csengettyűje. Még ezért is
könyörögni kellett valamikor a főapátnál… Azért használom –
rázott egyet rajta –, hogy emlékeztessen minket, honnan is
indultunk! Ez az egész – mutatott körbe a vastag falakon – két
csirkével indult.
A testvérek már a kerengőben gyülekeztek, és csak a
csengőszóra vártak. Mikor az apát jelt adott, tódultak az éhes
arcok befelé. Mielőtt azonban bárki belépett volna, az egyik
fekete csuhás magas testvér keresztbe feküdt az ajtóban.
– Mit csinál ez az ember? – kérdeztem kikerekedett szemmel.
A szerzetes az ebédlő küszöbén feküdt – mindenki átlépett
rajta. Senki sem furcsállotta, szépen átugrálták. Az ebédre
érkezők inkább tűntek gyermeki lelkeknek, mint véres
térítőknek.
– Fülöp testvér – mutatta be az apát a földön fekvőt.
Figyeltem, a többiek rá sem pillantottak.
– Elhagyta a kolostort, majd visszatért – jegyezte meg
közömbösen az apát. – És jól beszél németül. Ő szokott
Sebestyénnel egyeztetni.
– Büntetésben van? – kérdeztem halkan.
– Visszafogadtuk! – érkezett a határozott válasz. – Senki nem
kérte, hogy ezt tegye… Magát bünteti! Vezekel! – Vajda nagyot
sóhajtott. – Ugatja a lelkiismerete! Ez jó jel!
– Mióta csinálja ezt?
– Lassan egy éve. Mi háromszor visszafogadjuk, aki elhagy
minket! – mondta büszkén Vajda. – A tévelygő testvéreknek
megbocsájtunk. – A mellkasára tette mindkét kezét. – Mi igen…
De hogy ő mikor fog magának, azt nem tudom…
Nehezemre esett átlépni felette. Inkább én sem néztem a
szemébe, miközben átemeltem a lábamat.
Az ebédlő közepén egy virágos szövésű terítővel fedett hosszú
asztalt pillantottam meg. Jóformán időm sem volt felocsúdni a
küszöbön vezeklő testvér szokatlan látványától, jött a következő
furcsaság: a refektóriumban szószék állt, előtte egy testvér,
készült a felolvasásra.
– És aki olvas, enni is fog? – Mihály is meglepődött.
– Böjtöl – vágta rá az apát. – És vezekel.
Azonnal ráemeltem én is a tekintetem:
– Nem én bírtam rá – tárta szét a kezét. – Saját szándékból
teszi.
Étkezés közben sem hiányozhatott a jámbor olvasmány –
kissé zavartan lépkedtem tovább a bőr ülőbútorokkal
berendezett ebédlőben.
– Erre tessék – irányított bennünket egy külön álló asztalhoz
Sámuel apát, kicsit távolabb a többiektől. – A testvéreknek
szilencium van, de mi természetesen beszélhetünk –
mosolygott, és hellyel kínált.
– Mikor lesz a következő közös ima? – érdeklődött Ostor.
– Délután háromkor.
Ostor bólintott, de nem ült le. Hátrébb lépett a fal mellé.
A csend is ijesztő lett volna, de a szószék felől sejtelmesen
hallatszó, duruzsoló igehirdetéstől lúdbőrözött a hátam.
– Ültesd már le! – nézett az apát Mihályra.
– Inkább állok! – felelt Ostor kurtán.
– Ez nem tartás, fiam! Ez ostobaság! Ülj le, kérlek! – szólt
Sámuel meglepő kedvességgel. – A vendégek számát tekintve
igyekszem a lucullusi elvet követni! – Mihályra nézett, majd
megmagyarázta: – Ez jót tesz a társalgásnak! Úgy ideális, ha a
vendégek száma legalább három, ám ne legyen több, mint a
múzsák száma.
– Mennyi a múzsák száma? – kérdeztem.
– Kilenc. És ha már beszélgetek étkezés közben, megadom a
módját.
Mihály szavának engedve Gergely végül helyet foglalt.
– Nyögve búgnak, mint a galambok – intett az ebéd előtti imát
mormogó testvérek felé.
Meglepetésünkre többfélét főztek, még választani is lehetett a
levesek közül: Mihály teknősbékalevest, Ostor és én hallevest
kértünk. Az étkeket ócska cinedényekben tálalták.
– Kétfélét kapnak, hogy választhassanak! – mutatott Sámuel
apát a testvérekre. – Még köznapokon is engedek válogatást.
Ennyi örömöt muszáj szerezniük.
Óvatosan nyúltam az elém rakott edényhez, amin az A. T.
feliratot olvastam.
– Abbatia Tihaniensis – világosított fel az apát szokás szerint. –
Még Lécs készíttette.
Igyekeztem kedves lenni, de idegesen szemléltem a terítést.
Apám ugyanis a lelkemre kötötte, hogy kerüljem a cinből
készült tárgyakat, mivel ebben a korban ólommal vegyítették,
ami az egészségre igen ártalmas. Bizalmatlanul nyúltam az
evőeszközhöz – még a kanál is cinből volt.
Az apát jó emberismerő lehetett, mert rögtön hozzátette:
– Nem jók ezek, folyton javítani kell őket – rázta meg a saját
edényét. – Mi szegény rend vagyunk, nem engedhetjük meg
magunknak az olcsó dolgokat! A javításnál meg drágább nincs a
világon.
– Balatoni? – kérdezte Ostor a pontyról kanalazás közben.
– Nem. Endrédi. Az ottani halastóból igen finomakat kapunk.
És a testvérek szeretik… – De az apát csak a híg levet kanalazta,
hal nélkül.
A következő fogásnál rájöttem, hogy a halak igen széles
választékával szolgálnak – megdöbbenve tapasztaltuk, hogy
hering és szardella is került az asztalra.
– A böjtös fogások hal nélkül unalmasak lennének – közölte
Vajda. – És szeretjük a halat – súgta nekem.
No igen, ez a felhozatal nem a tizedből volt. A szárított és
füstölt halakért jelentős összeget fizethettek.
– Jó a borunk – biccentett a kancsó felé.
Mihály neki is tölteni akart, de Sámuel apát elhárította:
– Én nem iszom bort. De nem vetem meg, aki iszik.
– Akkor mit iszik? – kérdezte Ostor meglepődve.
– Vizet. Savanyúvizet.
Ostor felemelte a poharát.
– Átkozott a hal harmadik vízben! – És nagyot kortyolt a
borból. – Ejha, ez rendkívüli!
– Ez nem dézsmabor – csatlakozott Mihály is.
– Nem az! Ez budai – mondta az apát. – A somogyi
jószágkormányzótól kaptuk. Vásárfia a testvéreknek.
– Igen jó! – ismerte el férjem lenyűgözve.
– Ezt csak vendéglátáskor töltjük! Egyébként saját termést
vagy somlait kapnak.
– Maga mindig böjtöl? Se hús, se bor…
– Jómagam nem eszem húst, még akkor sem, ha gyengélkedek
– kapott be egy gombafejet Vajda.
– A gomba honnan van? – kérdeztem.
– Az apátsági kert mindent megad, de ezt a gombát
Szántódról hozzuk.
Az ételek kiválóak voltak, hihetetlen, mennyi fogással
készültek. Igaz, karácsony volt. De az apát a böjtös ételekből is
alig evett.
– Életre szóló böjt – nézett rá Mihály.
– Ez? Ugyan, nem! – vágta rá. – Rengeteg finomsággal tele a
tányérom. Tudjátok mi az igazi éhezés? Mert én tudom! Amikor
a főapát bezáratott, és öt napon át étlen-szomjan tartott.
– Miért zárták be? – kérdezte a férjem, és letette az
evőeszközt.
– Mert megvallottam a bűnt! Senki kezéről nem kisebb a
hamisítás! A főapátéról sem. Azért mert Isten megkent minket,
mi sem állunk a bűnök felett.
Ostor is szedett magának a gombából.
– Ehhez, fiam, a villa illik – szólt rá az apát.
– Kanállal több jut – falt Gergely vidáman.
Az asztalosmester úgy csámcsogott, hogy az asztalunkig
hallatszott.
– Nem kell freszni! – szólt oda Sebestyénnek is Vajda.
– Milyen a viszonya Sajghó Benedek pannonhalmi főapáttal?
– kérdezte Mihály.
– Én főapátunknak nemcsak papja vagyok, voltam már rabja
is. Lakat alá vertek többször is a nevében. Elzavart a
jezsuitákhoz is!
– És hogy tudta ezeket elfelejteni? – csodálkozott a férjem. –
Ily könnyen megbocsájtott?
– Igyekszem – ingatta a fejét az apát. – Bár akkor azért
máshogy láttam. Ifjabb voltam és harcias! – nevetett fel. –
Megfogadtam, hogy többé Bécsbe sem megyek, és otthon a
seggemen… Pardon… – nézett rám hamiskásan –, a hátsómon
megülök. Akkor megtanultam: Halt’s Maul!
Halt’s Maul, azaz: Pofa be!
Kevés hely van a világon, ahol a vendéget jobban tisztelik,
érkezzen a nap bármely órájában.
– A látogató számunkra ajándék – szerette ismételgetni még
később is az apát. – Befogadjuk, aki jön.
Ebben a pilanatban zörgettek az ajtón.
Az evés egy pillanatra abbamaradt: egy tál lisztet adtak
azonnal a kéregetőnek. Cserébe a cigányasszony átkozódva
távozott: kevesellte.
– Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj – csóválta
a fejét az apát. – Egy gyerekét már befogadtuk.
– Ne mondja, hogy ilyenkor nem csapná meg legszívesebben?
– röhögött Ostor.
– Ez az asszony nem kedves a szívemnek – vallotta be Vajda. –
De nem vetem meg a cigány kéregetőket. Olyan kevéssel beérik,
hogy az csuda. Példát lehet róluk venni! Ez a némber kivétel! A
cigányokon beteljesedik a mondás: az a gazdag, aki kevéssel
beéri! Olyan jókedvűek tudnak lenni. Olykor hívjuk őket
zenélni.
– Ide? – kerekedett el Ostor szeme.
– Bizony! Azért, mert nem táncolunk, még énekelni
szeretünk! Ahogy böjtöt nem szegünk sós heringgel, a
cigányzenét mi is hallgatjuk!
Az ebéd végén a testvér latin szöveget mantrázott a
szószékről. Nem tudtuk, hogy mit, de az biztos, hogy többször,
ugyanazt…
– A legszerényebb képességű is álmából felébresztve tudja
majd, amit kell – kommentálta az apát a mormogást.
– És mikor van nyugtuk? – faggatta Ostor.
– Egész nap békében vagyunk!
Darna a mennyezetre emelte a szemét.
– Mikor térnek nyugovóra?
– Este hatkor a közös esti ima, a vesperás, majd vacsora –
mondta Vajda. – A kilenc órai imádság után már nem szólunk,
csak ha kérdeznek. Éjfélkor felkelünk imádkozni, és virradatkor
újra, majd kezdődik a nap elölről.
Nemcsak az én huszonegyedik századi gondolkodásommal
találtam irgalmatlanul fárasztónak a napirendjüket, Mihály is
megdöbbent a szigorú beosztáson, Ostor is csak pislogott: hogy
szerencsétlen testvérek még éjszaka sem pihenhetnek meg! Egy
nap ötször hívta őket imára a harang, és e szent kötelesség még
az éjszakájukat is kettészelte. Hiába tértek nyugovóra, minden
éjjel kelniük kellett, így már nem csodálkoztam, mennyi
kialvatlan szemet láttam azon a reggelen.
– Ez elviselhetetlen – szaladt ki Gergelyből.
– A tétlenség a lélek ellensége – érvelt az apát. – Dolgozni kell
vagy imádkozni! Koszos kéz, tiszta fej!
– Ezt mindegyik kibírja? – biccentett Ostor a testvérekkel
tömött asztal felé.
– A lelkesedés az évekkel alábbhagy. Motiválni három
dologgal lehet. Félelem, becsvágy és szeretet. Az utolsóval
kezdem, ha az csődöt mond, akkor jön a többi. – Az apát
révetegen nézte testvéreit. – Persze, arra ügyelni kell, hogy ne
azért jöjjön közénk valaki, mert egy asszony rossznak tartja a
leheletét vagy testvérei büdösnek érzik!
Amikor végeztünk, megjelent az asztalunknál az enyves kezű
kölyök, aki a cellába nemrég fát hozott. Lehajtott fejjel
tüsténkedett körülöttünk. Éppen távozni készült, de Vajda
megállította:
– Nincs nálam semmi! – esküdözött a gyerek.
– Ne esküdj! – rivallt rá rettentő mérgesen az apát. – Se a
Teremtőre, se teremtményre! – Ostorra és Mihályra nézett. –
Vagy ha mégis, csakis szükségből!
Felállt, és a fiú dereka mellől kihúzott egy ócska cinkanalat.
– Hiába mondom neki, hogy ne lopjon! – nézett rám
szomorúan. – Abból ez nem tanul. Ha egy kanalat elvesz, kicsi a
kár. Mit érdekel az engem? – pillantott a mennyezetre. – De a
bűn ugyanakkora! – A fiúra nézett: – Kérj és kapsz! De ne lopj!
A fiúban volt kurázsi.
– Kérem a kanalat! – mondta.
Az apát a kezébe nyomta.
– Tűnj a szemem elől!
A fiú eliszkolt.
– Mondhatom én neki, hogy légy jó! – morgolódott Vajda. –
Hisz Jézus is hiába mondta! – Nagyokat ütött a mellkasára: –
Nekem kell jónak lenni! Élő példa kell neki!
Megsajnáltam, úgy sopánkodott.
– Beleverhetem én az evangéliumot – tárta szét a kezét. – Nem
ér ennek semmit. Egy dolog számít. Az ötödik evangélium! Ami
nem más, mint a pap élete!

A szerzetesek ebéd után visszamentek dolgozni, kivéve Jónás

testvért, aki imára köszönt el, és elindult a saját cellája felé.
– Miért megy imádkozni? – kérdeztem. – Hiszen csak nemrég
ért véget a zsolozsma.
– A kettő nem ugyanaz – okított Vajda. – Mindkettő szent idő,
de míg a zsolozsma közös tevékenység, mely során percről
percre szenteljük meg az időt, addig az ima magányosan, befelé
szemlélődve ajánlott.
– Tudom, keresd a békét és járj utána! – válaszoltam a
jelmondatukkal, amit már sokszor hallottam. – De nem túlzás
ez?
– Több mint szokott. De többnek is kell lennie. Jónás testvér
lelkigyakorlatot végez.
– Az mit jelent? – kérdezte Ostor elhűlve.
– Szent Ignác Jézus mintájára imádkozik, szemlélődik. S
egyúttal kenyéren és vízen él.
– Ez azért már túlzás – mondta Mihály egyenesen. – Különben
sem imádkoznak keveset, hát még erre ráadás is?!
– Néha nem árt! – vonta meg a vállát Vajda. – Hasznunkra
válik. Negyven nap. Annyi minden történhet negyven nap alatt.
Le lehet győzni az ördögöt, s magunkat is! A bibliai negyvenes
szám felettébb érdekes. Ennyi nap a pusztában, s az ember lelke
megtisztul… Vagy vegyük csak a ragályokat és a karantént: a
hajósok is negyven nap elszigeteltséggel védekeztek a velencei
kikötőkben. Az özönvíz is negyven nap és éjjel tartott. Ennyi
nap kell a nagy dolgokhoz. Vízválasztó szám.
Rettentően elfáradtam délutánra, már alig vártam, hogy
hazainduljunk. Megbeszéltük, hogy az apát megvitatja Kelemen
testvérrel, amit tőlünk hallott, és másnap mi is találkozhatunk
vele.
– Jöjjenek korán, és nézzék meg az altemplomi ünnepi
imádságot! – indítványozta Vajda.
Férjem igent mondott.

Már a kapuban búcsúzkodtunk, amikor egy testvér állt meg az

apát előtt, és áldását kérte, mielőtt elhagyta a kolostort.
Mihály a testvér után nézett, majd Vajdához fordult.
– Engedélyt kérnek minden esetben a kilépéshez?
– Szigorú szabályaink vannak. Nem engedem a vándorlást,
nem tesz jót a léleknek. Én vagyok itt a családfő. Annak minden
hatalmával és felelősségével – sóhajtott nagyot. – De neked fiam,
nem kell magyaráznom, neked is kellett súlyos döntéseket
hoznod. Volt, aki rám akarta gyújtani az apátságot, amiért nem
engedtem el Veszprémig.
– Egy testvér okozta azt a tüzet? – képedt el Mihály. – Mi lett
vele?
– Megbánta tettét.
– De már nem itt él, jól sejtem?
– Fülöp testvér. Aki az ebédlő küszöbén feküdt.

Miután Sámuel apát visszatért a kolostorba, én még kiálltam a

hegyszélre és néztem a Balatont.
 Megéreztem Mihály karját: hátulról átölelt.
– Miért követte Gergely az öreg bicegőt? – fordultam felé
gondterhelten. – Valamit el akarnak lopni?
– Meg akarjuk ismerni a terepet.
– És mit tud ez az aggastyán?
– A legrövidebb utat mindig a sánta ló tudja – mosolygott a
férjem.
Visszatértünk a szánhoz, ahol Ostor és Mihály nevetve
idézték fel Vajda jámborságát.
– Nem akart kidobni semmiért sem! – röhögött Ostor. – Már
azt hittem, nem tudok körbekémlelni soha.
Ijesztő volt az összhang és a színjáték, ahogy ők dolgoztak.
– Szemfényvesztés itt minden! – halkított a hangján Ostor. –
Semmi nem az, aminek látszik!
– Minden fából készült – helyeselt Mihály.
– Semmi arany, semmi márvány… – mondta Gergely. – A
piktorok műve minden! Csak el akarják kápráztatni az egyszerű
embert. Engem már sok minden nem tud megijeszteni, de azok
a nyomorult gyerekarcok… – idézte fel a puttókat fintorogva. –
Nem állhatom az ilyet! Ijesztő gyerekeknél semmi sem
taszítóbb!
A visszhangdomb felé kanyarodtunk.
– Itt halkan beszélj – intett Ostor. – Az itt szólott szavak
visszhangoznak a templom falairól.
– Tudom – mosolyogtam. – A tihanyi echó. Mi így hívjuk. De
egyre gyengébb!
– Most erős! – mondta Mihály, és elkiáltotta magát: – Almássy
Anna. – Majd számolt: – Egy, kettő…
 Háromra erősen és tisztán érkezett vissza a hangján a nevem.
– Most akkor mikor alszanak a papok? – kérdezte Ostor
elgondolkodva. – Mikor jöjjek vissza?
– Mit akarnak maguk? – néztem rájuk.
– Csak megismerni őket – válaszolt Mihály.
– Ne mondják, hogy az apát olyan rossz ember! Tudom, hogy
magukat is meglepte, amit láttak. És ahogy… – kerestem a
szavakat – az igazságot fogadta, arról, hogy honnan jöttem… –
Kötelességemnek éreztem immáron megvédeni Vajdát, hiszen
nem találtam a fogadtatásban kivetnivalót. – Ne mondja, hogy
nem könnyebbült meg attól, hogy milyen nyíltszívű? Ezt nem
feltételezte róla! És adakozó is. Láthatta, hogy…
Ostor itt közbevágott:
– Persze hogy adnak! Annak, akik pápistaságra gyónnak!
Vannak erényei, nem vitatom: inni nem iszik, az igaz,
savanyúvizet vedel, és abban is mosakszik. De abban biztos
vagyok, Anna, hogy nincs az a víz, ami a katolikus papok
szennyét lemossa.
– A bencések másoknak tűnnek – érveltem tovább. – Ne
hasonlítsa a káptalanhoz!

Hazafelé kerülő úton mentünk, körbe, végig Tihany partjain.

Egy szakaszon éppen vágták a nádat. Komoly megélhetési
forrást jelentett, második aratásnak is nevezték. Néztem, ahogy
a kopárság nő: ahol már végeztek, a jégig letarolták az aranyló
ágakat. A sátrakat formázó nádrakások szanaszét sorakoztak.
Egy mezítlábas, rongyos férfi jelent meg a jégen.
– Mit csinál az ott? – kérdeztem a férjemet.
 Éppen átnyalábolt egy félrehajított köteget. A nádlásból
vagyont is lehetett szerezni, kötve hittem, hogy csak úgy kapott
volna egy ekkora adagot.
– Az avasat viheti – válaszolta Mihály. – Az már nem jó
semmire, csak a tűzre – Ahogy ezt kimondta, éppen akkor
borították lángba a nádas egy részét.
– Miért égetik le?
– Nem küszködnek a vágással, ha ennyire rossz a nád! Csak
tönkretenné a következő évit.
– Miért nem adják a szegényeknek? Az olyanoknak, mint ez a
mezítlábas?
Választ már nem kaptam, mert a másik irányba nézett, és
hirtelen fellángolt benne a kérdés:
– A remetetelep áll-e majd? – faggatott izgatottan – Vagy azt is
elnyeli a föld?
– Áll – válaszoltam magabiztosan.
– Hány barlangot ismersz?
Nem tudtam számot mondani, így odamentünk. Sokkal több
járatot láttam, mint a huszonegyedik században, de nem
tudtam megmondani, hogy közülük melyik maradhatott meg.
Útközben sütött a nap, és a nádas mellett élvezettel
nézegettem a három-négyméteresre nőtt szárakat, ahogy
rugalmasan hajladoztak. Tudtam, hogy nem árt nekik, ha
kivágják, mert tavasszal újrasarjadnak, mégis sajnáltam őket,
mikor a jégre hullottak.

Somogyi István a ház előtt várt bennünket. Lehajtott, búsuló

fejjel rostokolt. Mihály ezúttal sem hívta be, az udvaron
ácsorogva beszélgettek.
– Téged nem érdekel az országunk jövője? Mi ütött beléd? –
szaladt ki Somogyiból.
Az utolsó diéta egy évvel azelőtt, ezerhétszázhatvannégy
június tizenhetedikén nyílt meg – akkor már beteg voltam.
Mihály azóta nem foglalkozott a politikával. Ismerte a jövőt,
elmondtam neki, hogy Mária Terézia többé nem fogja
összehívni az országgyűlést, és rendeletekkel kormányoz.
Érthető volt Somogyi buzgó lángolása, mert ezekben az években
az adó központi kérdés volt – a nemeseket mindenek felett
foglalkoztatta. Somogyi István is folyvást szóba hozta.
– Tán téged nem érdekel az adó sem? – kérdezte már-már
kétségbeesve. Mihály továbbra sem figyelt rá, a kezében lévő
jegyzeteket vizsgálta. – Téged már csak azok az ingyenélő
csuhások érdekelnek?
– A papságot is adóztatják – nézett rá a férjem.
– Tegyék is! – csattant fel Somogyi. – Hisz azoktól mást nem is
lehet várni. Azoktól senki nem kéri a vérüket, azok nem fogják
karddal védeni a földjüket – Elveszítette az egyensúlyát a havas
talajon, és majdnem elesett. – De téved a királynő! Most nagyot
téved, mert a nemesek…
– Meg fogják fizetni az adót – közölte Mihály nyugodt hangon.
– Nem! – toppantott Somogyi szenvedélyesen, amitől
elvágódott a hóban. – Én ugyan nem! Akkor felkelünk! – zihálta
a földről hadonászva. – Ha így megy, akkor a véres kard
elkerülhetetlen…
Férjem közelebb lépett hozzá.
– Jó sok bort ittál! – tört meg benne a jég. – Hát ezért vágysz
ennyire hadba menni? – nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
Örültem, hogy Mihály már mosolyog.
Somogyi elfogadta a felé nyújtott kezet, és feltápászkodott.
– Nem vágyok – csuklott egyet. – De nem tűrhetem az adót.
Mihály nem válaszolt neki.
– Hidd el, többen jönnének velem, mint gondolod – emelte fel
az ujját a barátja. Mivel a férjem nem mutatott hajlandóságot az
ügy megvitatására, kínjában felém fordult, és nekem folytatta
tovább az eszmefuttatásait. Ismertem őt. Nem bírta magában
tartani a gondolatait, és ezt Mérinek, a feleségének hiába is
mesélte volna. Így hát türelmesen hallgattam.
– Hallottál már ilyen eszement ötletet, Anna? Budán
országgyűlés? Budán? Ki látott már ilyet? – hőbörgött
dülöngélve. – Minden értelem nélkül cselekednek. Kapkodnak!
Nem adok ennek fél esztendőt, s belátásra térnek! – Ismét
hatalmasat csuklott. – Vissza fogják tenni Pozsonyba! Én
mondom…
– Miért tették át? – kérdeztem mosolyogva.
– A honlakosok költségeinek apasztása végett – hangsúlyozta
színpadiasan. – Az országgyűlés tartása is kevesebbet emészt.
– Miért olyan elképzelhetetlen Budán?
Forgott a szeme, úgy válaszolt:
– Mert Pozsonyban a helye!
– Méri hogy van? Megszokott már itt?
– Édes az élete… – bazsalygott mézesen. – És az enyém is… –
csuklotta. – Súrló szavak nálunk nincsenek! Örülök, ha értem!
Mihály sietve elköszönt, nem kívánta tovább hallgatni. Én
sem vágytam a régi időkre, hogy minden este nálunk vedeljen,
ám a lelkemnek jólesett, hogy ismét szóba elegyedtünk. Nem
dédelgettem semmiféle haragot a szívemben nemes Somogyi
István iránt. Mihály azonban távolságot kívánt tartani – és
nemcsak tőle, mindenkitől. Gondosan vigyázta a tervét.
– Sokat kell Tihanyba járni a télen – közölte, miután
Somogyitól elbúcsúztam. – Vajda megkapja, amit kért!
Alig értünk haza, de már az íróasztala mellett termett, és a
papírkupacok között válogatott gondterhelt arccal.
– Nagyságos uram! – tettem felé egy lépést. – Nem szeretem,
ha távol van tőlem.
– Te is velem tartasz! – nézett fel. – Mostantól hozzájuk járunk
misére is!
Oroszy Mihály észszerűen és gyorsan gondolkodott,
aprólékosan tervezett. Habár Arácsra járni nagyon szerettem –
Katicáékat is gyakrabban láthattam –, mégis logikusabb volt a
tihanyi szentmise látogatása. Ugyan nem a kellemest a
hasznossal, hanem a kötelezőt a kötelezővel, de hatékonyan
összeboronálta.
Innentől fogva számtalan órát töltöttünk el Tihanyban.
Nemcsak templomba jártunk oda, alkalmanként meghívásra is.
Mihály úgy intézte az apát dolgait, mint egy jószágkormányzó:
leveleket küldött, mestereket keresett és fogadott, faanyagokat
számolt Sebestyénnel, és a deszkametsző műhelyekből ő
szerezte be a szükséges mennyiségeket. És ami a legfontosabb:
mindezt ki is fizette a saját zsebéből.
Az egyház szerette az ilyen megbízható és szolgálatkész
magánjótevőket, mint Oroszy Mihály.
Ám az embereket nem könnyű becsapni, tudják, hogy a
nagylelkű adományok mögött mindig valami érdek rejtőzik.
Tapasztalatból tudják, hogy a szívességeket soha nem adják
ingyen, az aranyat meg pláne! Oroszy Mihály katolizálását még
úgy ahogy megértették, ám a rengeteg órára és pénzre – amit a
katolikus szerzetesekre fordított – nem találtak elfogadható
magyarázatot.
Egyet kivéve: elment az esze. Egyesek szerint elvették az eszét,
méghozzá a katolikusok – különösen a katolika felesége.
Csodálkozással vegyült félelemmel néztek ránk, de Mihályt ez
cseppet sem érdekelte. Tette a dolgát, ahogy a legjobbnak látta.
Ettől fogva arról szóltak a napok, hogy beváltsa a tihanyi
apátnak tett ígéretét…
 Téli fény

Némileg megkönnyebbültem a Vajda Sámuellel való első

találkozás után – rosszabbra számítottam. Nagy kő esett le a
szívemről, de csodálkoztam is: igazat mondtam, és a szeme sem
rebbent… Mi van, ha az időutazás kulcsa az ő kezükben van?
Vajon tudnak valamiféle titkot?
Mielőtt álomra hajtottam a fejemet, arra is rájöttem, hogy
Oroszy Mihály még nálam is bizalmatlanabbul állt hozzájuk.
Ostorral titkos útvonalakat keresett, és isten házába fegyverrel
érkezett – idéztem fel magamban a tihanyi eseményeket újra,
majd álomba zuhantam…
Reggel elöntött a boldogság, ahogy kinyitottam a szememet –
a fénytől hunyorogtam még –, de azonnal Oroszy Mihály alakját
láttam meg.
Könyökére támaszkodva féloldalasan feküdt mellettem. A
télhez illetlen módon – szokatlanul erősen és fehéren tűzött be
a szobába a fénysugár: ösztönösen odébb bújtam – férjem
meztelen, széles vállának árnyékába gurultam, és álmosan
nyújtózva nyitottam nagyobbra a szememet. Mihály hajába
belegabalyodtak a napsugarak, barna, göndör fürtjein
átragyogott a reggeli nap fénye.
 – Jó reggelt! – köszöntött. Tekintete rajtam nyugodott.
Felkönyököltem én is.
– Magának is. – Felé csúsztattam a kezem.
Egyszerre nyúltunk egymás felé. Elmosolyodtam, de ő nem.
Nyitott tenyerét az enyémhez tapasztotta, és nézte, ahogy
ujjaink összesimulnak. Kissé oldalra fordította csuklóját, mint
aki összeméri, kié a nagyobb.
Előrebillentettem a kézfejemet, ezzel enyémet a kezében
tartotta.
– Kinek kezén vagyok… – idéztem suttogva a református
házassági eskü szövegét.
Arra számítottam rám borul, de nem. Továbbra is csak nézett,
majd óvatosan elhúzta kezét, és eligazított egy tincset a
hajamban. Tekintetét belém vájta, de a vágy csak szendergett a
szemében.
Pillantásom lejjebb vándorolt a szájára, kicsit elidőzött rajta,
majd tovább haladt az állára, a nyakára, a mellkasára,
törzsének férfias vonásait követve. A látvány megbabonázott.
Teste vonalát a csípőjéig követtem, egészen addig, amíg a fehér
vászonlepedő engedte. Ekkor újra a szemébe néztem. Ajkaim
szétnyíltak, hogy mondjak valamit, de megelőzött:
– Még soha semmire nem vágytam úgy, mint rád.
Végigsimítottam a vállán – úgy éreztem, azonnal meg kell
érintenem a bőrét –, az ujjaim beleremegtek. Mihály pillantása
a szemembe fúródott, ezen a reggelen nem kalandozott rajtam,
csak nézett sokáig. Végül én szakítottam meg:
– Jöjjön közelebb!
Mindenem megremegett, ahogy nézett engem: a gyomrom, a
bensőm, a lábam köze.
Ő nem mozdult.
Zavaromban hatalmasat nyeltem.
A keze hirtelen megindult, lesodorta rólam a takarót, és
azonnal a combom közé furakodott. A lélegzetem nyomban
elakadt, ahogy a lábam között siklott az ujja: a hátam ívbe
feszült, és megvonaglottam.
Mihály még mindig az oldalán feküdt. Közelebb húzódtam
hát én, szorosan hozzábújtam és arcom a nyakába fúrtam,
miközben ujjai érzéki lassúsággal mozogtak bennem.
– Annyira hiányzott! – nyögtem.
Felettem termett, és halványan elmosolyodott.
– Nézz rám! – szólt fojtott hangon, mikor a szememet
behunytam a gyönyörtől. Szemébe néztem és hosszan kifújtam
a levegőt, az ő keze játszott tovább.
Nem tudtam irányítani a reakciómat, felültem, átkaroltam, a
nyakába temettem az arcomat, miközben a torkomból rekedt
sóhajok és nyögések törtek fel.
Szájon csókolt.
– Szeretem magát – suttogtam, és öleltem. Úgy húztam
magamhoz, ahogy csak bírtam. Az övé akartam lenni.
Megállította a mozdulatomat. Arcomat a kezébe vette:
– Sohasem láttam még szebbet. – Elsöpörte izzadt tincseimet.
– Nézni akarlak!
Nem jött ki hang a torkomon, csak bólintottam.
Visszahanyatlottam az ágyra.
Mihály újra megérintett, válaszul lejjebb csúsztam és
szélesebb terpeszbe nyitottam lábaimat. Éreztem, ahogy a
hasam hullámzik, és hagytam, hogy a tekintetünk összeforrjon.
Vadul kapkodtam a levegőt.
Amikor a gyönyör elöntött, Mihály szeme aranyló lángokkal
izzott.
– Itt vagy velem – suttogta a homlokomra.
Ujjaimmal beletúrtam a hajába, majd megfogtam az arcát, a
számhoz húztam és megcsókoltam.
– Itt vagyok – mondtam. A nyakamra puha csókokat lehelt. –
Szeretem magát – suttogtam a fülébe.
Fölém hajolt, és újra megcsókolt. Kezemet a mellkasára húzta
– dörömbölt a szíve.
– Te uralkodsz felette – suttogta. – Csak te!
Reszketett a kezem a dobogó férfiszív felett.
– Tiéd! – emelte fel lassan az államat.
Könnyes szemmel hallgattam.
– Almássy Anna! A szavak hozzád mit sem érnek.
Úgy fogtuk egymást, mintha először öleltük volna a másik
testét. Szeretett, ahogy csak ő tudott: elveszett bennem, amitől
én életre keltem.
Mellkasára hajtottam a fejemet, szapora szívverése a gyönyör
után sem csendesedett. Aggodalmasan néztem az arcára.
– Most ne tervezzen! Csak engedje, hogy öleljem!
– Indulnom kell – búgta a fülembe.
– Most ne akarjon! Ne rohanjon! – nyúltam a keze után.
Mihálynak a szerelem nem hozta el a békét, nyugtalansága
ölelésemre sem csitult.
 Kelemen

Nem minden nap indult fényesen: a téli hajnalok olykor

vérfagyasztó hideggel didergettek. Így volt ez a legközelebbi
alkalommal is, amikor a tihanyi monostorba indultunk.
Dermesztő, jégcsapokkal díszített reggelre virradtunk.
Sebestyén bevásárlólistát készített a szükséges anyagokról, hogy
az oltárt – amiről Vajda oly régóta álmodozott – a férjem minél
előbb felépíttethesse az altemplomban.
– Semmit nem visztek magatokkal? – sopánkodott
szakácsnőnk a reggelinél.
– Jól tartanak a papok – nyugtattam meg álmosan. – Annyi
mindent elénk tesznek, hogy nem győzünk tiltakozni.
Rozi féltékeny volt a kolostori szakácsra:
– Ne sok legyen – vagdosta fejcsóválva a káposztatorzsát –,
hanem jó!
Nem válaszoltam. Nem akartam, hogy még jobban
felmérgesítse magát. Mindenekfelett kényes volt a jó hírére.
Mérgesen nézegette a kést: vastag hüvelykujjával
végigsimított a pengén, élét méregette.
– Ha korgó gyomorral mész oda, szégyent hozol a nevemre! –
nézett rám, majd nekilátott fenni a kést.
 Engedtem: a szilvalekvárosbödönre néztem, ami a polcon
csücsült. Odasétáltam, levettem a díszes köcsögöt és az asztalra
tettem.
Arca máris megenyhült: fogatlan, széles vigyorral szaladt a
kenyérért.

Az úton Tihanyig végig reszkettem. Lidérces északi szelet

kaptunk, süvítve kergetett fel minket egészen a bérctetőig. E
dermesztően fagyos nap legnevezetesebb eseménye Kelemen
tetsvér volt – ebben az ítéletidőben ismertük meg a tudós
szerzetest.
– A legkitartóbb testvér – ezekkel a szavakkal mutatta be az
apát. – Ha nem sikerül egyszerre minden dolga, újrakezdi! Isten
megáldotta a türelemmel, és ezzel a természettel bármibe fog,
előbb-utóbb boldogulni fog.
A nagy szakállú Németh Kelemen nem bírta a dicséretet,
vöröslött a füle tőle.
– Inkább füled égjen a dicsérettől, mint orcád a gyalázattól! –
emelte fel az ujját Vajda, majd magunkra hagyott bennünket.
Ahogy a testvér az íróasztalához lépett, fekete habitusa
körüllengte. A cellája igazi meglepetés volt: könyvek
tornyosultak, jegyzetek sorjáztak mindenfelé, az asztalán
földgömb állott, mellette egy nagyító hevert és térképek
zsúfolódtak az összevisszaságban.
– Csár Kolumbán helyére jöttél? – kérdezte Mihály
barátságosan.
– Igen – válaszolta kifejező barna szemekkel. – Logikát és
metafizikát tanítok.
 – Mi volt a baj az elődöddel?
– Samu apát más, mint a többiek. – Kelemen egy szamárfüles
kódex lapját simítgatta. – Ha tehetné, akkor egy-két
rendtársunkról gereblyével vonatná le a szentelést. Kolumbán
meg nagyon szerette a pénzt. A misepénzeket neki adtam.
Hagytam, hadd szerezzen egyet s mást!
– Látom azért te is szereztél – mutatott férjem egy fehér
mellszoborra és egy iránytűre.
– Csár Kolumbán magának szerzett, méghozzá harminckét
forintos zsebórát! – válaszolta. – Én az oktatás szolgálatába
állítok mindent!
– Itt éltél már Lécs idején is?
– Akkoriban nagyon más volt az élet – nézett a távolba
Kelemen, majd visszafordult felénk: – Most jobb szeretek!
– Mi a legfontosabb változás az oktatásban?
– A tanár a legfontosabb – nevetett fel. – Gyermekeink keze
járása, esze járása és szíve járása ahhoz igazodik majd.
Férjem megköszörülte a torkát mielőtt belekezdett:
– Az apát elmondta, gondolom, hogy…
– Mindent elmondott – könnyítette meg a szerzetes Mihály
dolgát. – Az idő kacifántos dolog… A körülöttünk lévő világ
bonyolultabb, mint ami megjelenik érzékszerveink számára. –
Kis szünetet tartott. – De ha esetleg valamit mégis érzékelünk,
akkor is jobban hiszünk a szemüknek, mint a fülüknek! Ha
Isten válaszolna az imáinkra, lehet, hogy meg sem hallanánk!
Mihály erre a mondatra jelentőségteljesen rám nézett.
Meséltem már neki ilyesmiről. Fejben igazat adtam a
testvérnek, elvégre jól beszélt. Hiszen a mágnesességet se látjuk
vagy az elektromosságot sem.
– Mi okozhatja, hogy a forrás valakit elnyel, valakit nem? –
tért a tárgyra Mihály.
– A legnagyobb hiba a gondolkodásunkban, hogy mindig az
okokat keressük. Mert ha nálunk nagyobb lángész alkotta,
akkor lehet, hogy az okot sohasem értjük meg. A tudásunk
töredékes…
– Kelemen testvér! – szólt Mihály türelmetlenül. – Az időben
való lépkedés nem olyan szokványos dolog, de Annának mégis
sikerült. Azt akarom, hogy nekem is sikerüljön. Ezért akarom
megfejteni!
– Nem biztos, hogy meg tudja fejteni! Nem szabad innen
közelíteni! – nézett a szemünkbe a szerzetes. – Szent Ágoston
szerint az idő a legvalóságosabb dolog. A bőrünkön érezzük,
tudjuk, sorra vesszük, mi után, mi történt. Az ember
egymagában szemlélődve arra jut, hogy az eseményekre
emlékezik, várja őket vagy éppen éli.
Felállt.
– De most álljunk meg egy pillanatra! – emelte fel a kezét. –
Képzeljük az időt egy hordónak. Ebben a hordóban események
tömkelege zajlik. Ebben az esetben a lényeg inkább a
változáson van. Isten szemében egy szempillantás lehet száz év
is, nem emberi idővel méri a dolgokat. – Elmosolyodott. – És mi
az ő hordójában lubickolunk. Tehát semmi olyan nem
történhetik, amit ő nem tervezett el.
Mihály nem ilyen általános válaszokat akart.
– Tekervényes az út, amire készül – figyelmeztette Kelemen a
férjemet. – És ha sikerül is, mindent újra kell kezdeni! Még az
eszét is újra kell rendeznie. Nehéz kitérni a régi kerékvágásból
a gondolkozás során is.
– Honnan hallottak a testvérek a különleges vérűekről? –
kérdezte Mihály.
– Egykori magiszterünk, Marián különlegesen áldott volt, és
úgy tartják, meglátogatta egy utazó testvér, akit Cézárnak
hívtak.
– Mi mondható el Marián életéről?
– Hír nélkül született s halt meg – közölte Kelemen. – Ám jól
élt! S ez nem kis dolog…
– Melyik esztendőben lehelte ki a lelkét?
– Urunk ezerhétszáztizedik esztendejében vitte el a pestis. – A
szerzetes keresztet vetett, mikor ezt kimondta. – Jegyzeteit
olvastam.
– Megnézhetném én is? – tudakolta Mihály.
– Nincsenek már meg. Lécs Ágoston elégette őket. A sátán
művének tartotta a feljegyzéseket.
Mihály letört a hír hallatán, de Kelemen vigasztalta.
– Ne csüggedjen! Vergilius szájából született egy mondás, ami
reményt ad.
– S mi volna az?
– Azok hódítanak, akik elhiszik, hogy képesek rá.
Férjem arca nem derült fel.
– Hinni még nem megoldás, de a megoldás kezdete! –
lelkesítette jó tanárhoz híven a magiszter. – Hallott már
Püthagoraszról, ugye?
Mihály bólintott.
– Szerinte a világ lényege az összhang, és ez a rend
számokban is kifejezhető. Vagy vegyük Démokritoszt, aki azt
állította, hogy a létező dolgok érzékszervek által fel nem
fogható, apró részecskékből, atomokból épülnek fel…
– Mire akar kilyukadni ezzel?
– A természetbölcselet, mondják: metafizika. Ez igaz! De
minden tudomány metafizika. Állattan, növénytan – számolta a
kezén a dolgokat –, ásványtan, fizika, kémia, bonctan…
– Engem az az örvény érdekel! – türelmetlenkedett Mihály
– Mindjárt megérti, mire akarok kilyukadni – bólintott a
szerzetes barátságosan. – A természeti jelenségeket és
eseményeket a tudósok külön oldalról, ki-ki a maga tudománya
szerint igyekszik fölmérni. De figyelje meg – emelte fel a
mutatóujját –, önmagában egyik sem elég, és egymásba illesztve
sem ábrázolják hűséggel a valóságot.
– Testvér…, a vízörvény és az idő kapcsolatát kívánom
megérteni. Tudós módszerekkel.
– Itt is vagyunk a tévútnál! Hiába szereztek ismereteket a víz
összetevőiről, a mocsár földtanából, mindegyik csak torzót
nyújt a természeti jelenségről. Nem illeszthető egy szerves
egésszé, csak sok torzót rakunk egymás mellé. Feleslegesen!
Eltékozolt órák!
A szívemben egy hang teljes mértékben elfogadta az
elhangzottakat, mert ha a huszonegyedik század fejlett
tudománya és technológiája nem ad egzakt válaszokat az
időutazásra, akkor nem valószínű, hogy a kérdést a
tizennyolcadik századi természettudósok fogják tudományosan
megmagyarázni…
– Ha a fizika, ásványtan nem segít, akkor mi?
 – A természetbölcselet – vágta rá vidáman Kelemen, mire
Mihály idegesen a tenyerébe temette az arcát.
A szerzetes jókedvét nem szegte férjem aggodalma.
– Nagyságos uram! – lépett közelebb hozzá. – Engedje, hogy
segítsek fölfogni az eseményeket…
– Én nem felfogni akarom…
– Maga használni akarja az időörvény erejét! Asszonyával
együtt!
Mihály bólintott.
– Ehhez nem megértenie kell! – mondta ki a lényeget
Kelemen. – Asszonya sem jeleskedik víztanból, ha jól sejtem. És
az örvény részecskéit sem vizsgálgatta.
A férjem arcán láttam a változást. Tekintete ismét lángra
gyúlt.
A magiszter folytatta:
– A jelenségről jó pár kérdésem van. A válaszokat össze kell
szedni, és átgondolni a körülményeket. Mert a feladatunk nem
más, mint az eseményeket rekonstruálni. – A férjem végre
mosollyal a szája szegletében hallgatta. – Persze, kis
változtatásokkal, hiszen most maga is az örvénnyel akar utazni
– mutatott Mihályra, majd rám nézett. – Úgy vélem, maga
könnyedén megismétli a dolgot. Most kiderül, hogy potyautassal
is lehetséges-e…
– Annát nem akarom veszélybe sodorni – mondta a férjem
elszántan.
– Erre magamtól is rájöttem – mosolygott a magiszter, és tollat
vett a kezébe.
Az első kérdése meglepett. Nem arra volt kíváncsi, hogy
milyen az örvény iránya vagy az ereje, az én benyomásaimat
firtatta.
– A víz akkor olyan, mintha egy magasabb, hatalmasabb
akaratnak engedelmeskedne – írtam körül olyan pontosan,
ahogy csak képes voltam.
– Mi lehet ennek az oka? – gondolkodott Mihály hangosan.
– A végső oka Isten – szerelte le Kelemen azonnal.
– Tudósszemmel nem akarja azért megvizsgálni? –
próbálkozott a férjem ismét. – A vizet Bécsben bevizsgáltattam,
de…
– A víz tulajdonságait és működését jól ismerem. Úgy hiszem,
a Teremtő titka lesz ez most. Ne feledjék, Isten a vizek ura is. –
Keresztet vetett. – Ahogy már megmondtam, a tudomány sokáig
vihet, de egy pont után nem nyújt elegendő magyarázatot. A
Föld magjában titokzatos erők szunnyadnak.
– Tőlem Isten megtarthatja a titkait – emelte fel Mihály
megadóan a kezét. – Nem azokat kívánom megfejteni. Csak
engedjen át azon az úton engem is!
A testvér ezután a legalapvetőbb dolgokra kérdezett rá, és
írótáblájával az ölében jegyzetelt.
– Ezek szerint te háromszor jártál az örvényben. Elsőre ellene
is dolgoztál, másodszor csak sodródtál, harmadszor úsztál
vele… – körmölte. – Kitűnő!
A konklúziókat néha hangosan is kimondta:
– Az eredmény mindig ugyanaz. Kétszázötvenhét év
különbség, bármit is teszel ellene. Adott helyen, adott időben.
Milyen közel álltál a tóhoz? – kérdezte összehúzott szemmel.
– A partján álltam – emlékeztem vissza a pillanatra, amikor a
szél elsőre az örvénybe lökött.
– Itt nemcsak meghatározott helyről, avagy földről, vízről és
időpillanatról beszélünk – nézett Mihályra a szerzetes. – Hanem
a szélről is. És a vérről is.
– Mit tudott Marián testvér a vérről?
– Betűkkel illette a vérfajtákat.
Betűkkel? Magasságos ég! Ez mégis igaz lehet.
– A, B betűkről tudósított Marián testvér, de bevallom, ezzel
nem foglalkoztam akkoriban túl sokat. A jegyzeteinek egészen
más részei kötöttek le…
– És mik voltak ezek? – sürgette Mihály.
– Amelyben az emberiség a Holdra jutást tervezi… – suttogta.
Nagyot dobbant a szívem – Mihály előtt erről ez idáig
hallgattam.
A hírre feszülten nézett rám, majd Kelemenre:
– Jól tudom, hogy a mi esetünk sem hétköznapi, de ilyen
képtelenségekre nem fecsérelheti az időt. Ha ez igaz volna,
akkor Anna…
Kelemen izgatottan kutatta a szemem, úgy, mint aki pontosan
tudja, hogy milyen választ kap.
– Nagyságos uram! – szóltam halkan. – Ez nem képtelenség.
Ez valóság! A jövőben ez megtörténik.
A magiszter izgatottan összecsapta a tenyerét, és tátott szájjal
bámult maga elé.
– Ezerkilencszázhatvan körül? – kérdezte suttogva szakálla
sűrűjéből.
– Hatvankilenc – bólintottam.
– Nos, úgy vélem, az eddigi tapasztalatok alapján, hogy
mindig kétszázötvenhét év a differencia. Az állandó.
Örültem, hogy ő is így gondolja.
– A nagyobb utazósúly tán lassítja az átjutást, legrosszabb
esetben meghiúsítja, de a célt nem befolyásolja – gondolkodott
hangosan. Mihály gondolataiba mélyedve, szótlanul meredt
maga elé.
Kelemennek temérdek kérdése volt, nem győztem válaszolni,
mikor egyszer csak végre férjem is megszólalt:
– Ezt miért nem mondtad el?
– Nem ezt ítéltem a legfontosabbnak.
– Hogy a Holdra eljut az ember? Nem tűnt fontosnak? –
kérdezte tagoltan.
– Úgy értem… – haraptam az ajkamba. – Vár még magára
jónéhány meglepetés. Nem ezzel akartam kezdeni.

Mihályt mintha kicserélték volna: izgatottságát egyre

nehezebben leplezte. Megszállottan foglalkozott a jövővel és az
odajutással, a Kelemennel való találkozástól még nagyobb erőre
kapott a kíváncsisága.
Egész télen rengeteget beszélgettünk, késő éjjelekbe nyúlóan,
mint Seherezádé a véget nem érő meséivel. Én a jövőről
beszéltem, nem is figyeltünk arra, hogy a külvilágban mi
történik. Odakint hol süvöltött a szél, hol csendesen
szállingózott a hó.
– A hangot továbbítja egy masina? – forgatta az új ismeretet
Mihály a fejében. Legalább négyszer kérdezett rá a működésre,
a lehető legfurcsább időpontokban.
– Igen – erősítettem meg újfent.
 – Hogyan is nevezitek?
– Telefon – mosolyogtam. – A neve telefon.
Néha érdekes diskurzusok kerekedtek, mert a férjem olyan
kérdéseket tett fel, melyeken addig nem gondolkoztam – voltak
összefüggések, amelyeket együtt fedeztünk fel.
– Hány lelket számlál a te Füreded? – kérdezte elmerülten.
– Több mint tizenháromezret.
Elkerekedett a szeme, tenyerével végigsimított az állán.
– Igencsak benépesült a világ – mondtam.
– S Budán hányan élnek?
Egy keveset kalkuláltam.
– Majdnem egymillió…
Megvonaglott az arca.
– Most hányan élnek Budán? – kérdeztem nyomban.
– Húszezer felett – nézett rám. – Kétszer annyian, mint a te
Fürededen.
Kérte, hogy meséljek. Igyekeztem érthetően szólni a
villanykörtéről és a mesterséges fényről. Az oltások, a penicillin
után az autók létezéséről is sokat beszéltem.
– Az ember nem változik – mondtam neki – csak a
technológia. Egyre jobbat és jobbat akarunk: gyorsabb lovat,
gyorsabb kocsit, gyorsabb autót.
Azt is kérte, hogy tanítsam meg tökéletesen újmagyarul. Ezt
különösen élveztem.
– Lágyabban mondja! – okítottam jókedvűen a
próbálkozásait.
– Énekeled a szavakat – vágta rá. – Nehogy asszonyi
csacsogásra taníts! Szólni akarok!
 – Hát szóljon lágyabban! A kijelentései parancsok! Nem így
beszélünk már, nagyságos uram! Maga… maga odacsapja a
mondatokat… Gondoljon a dallamosabb nyelvekre. Ha meg
akarja tanulni, akkor finomítson a hangsúlyon!
Bólintott.
Nagyon igyekezett… Mindennap foglalkozott a
nyelvtanulással. Különös tehetsége volt az idegen nyelvekhez –
az újmagyarhoz nem elölről kellett kezdenie mindent, inkább át
kellett állítania bizonyos reflexeket.
– Mondja magyar szóval, ne latinnal – tanítottam. Az idegen
szavak használatáról könnyedén leszokott. Ám a régies, régmúlt
idő mondatbéli jelzését nehezen hagyta abba.
– Ne csüggedjen! – mosolyogtam rá, mikor elrontotta. –
Nekem is idő kellett az ómagyarhoz! Vala, vala, vala! Eleinte
állandóan ezt a szót hallottam ki a beszédből – nevettem. –
Annyira igyekeztem, hogy a végén oda is valát mondtam, ahova
nem kellett.
Ő nem nevetett, csak bámult rám. Zavartan járatta a
tekintetét a szemem és az ajkam között:
– Istennek hála, hogy, hogy… – kereste a szavakat.
Ezúttal nem is találta őket.
– És Katicának hála! – folytattam a gondolatot.
Oroszy Mihály bólintott.
– Gondom lesz rájuk!
 Otthon, édes otthon

A hirtelenjében felszaporodó tihanyi vizitek igénybe vették a

testemet: csonttá fagytam, és mikor hazaértünk, én már csak a
tűz és Mihály mellé vágyódtam. Jó darabig körül sem néztem az
udvaron, alig jártam ki a házból…
Egy reggel az Evetesbe készültek Ostorral – a férjem meg is
lepődött, hogy velük akarok tartani még a rettenetes hideg
ellenére is.
– Biztosan velünk jössz? – Le akart beszélni. – Csak a
határjeleket ellenőrizzük!
– Semmi pénzért nem hagynám ki! – mosolyogtam szélesen.
Alig vártam, hogy újra láthassam az erdőt. – Azt nem a hajdúk
szokták? – jutott eszembe a tavalyi módszer.
– Azok már nincsenek itt! – közölte Ostor félhangon.
A fagy ellenére nagy volt a forgalom: a favágásokat télen
végezték, egészen újesztendőig. Tudtam, hogy ilyenkor kellett
igazán őrködni. Karácsony táján megszaporodtak a falopások,
tavasszal meg az orvlegeltetések. Nyáron a szömörce okozott
fejfájást. Gyönyörű volt az erdő, de kemény feladat volt védeni.
Útközben megláttam Zsuzsi részeges testvérét a magas oldalú
batárszekéren.
 – Nem Tóbiás gyűjti a hamut? – kérdeztem Mihálytól.
Emlékeztem, hogy tavaly még a zsidó kocsmáros járta a falut.
– Már ezt is magukhoz rántották! – mondta felbokrosodva
Ostor. – A Bocsorék mindenkit kitúrnak. Saját unokatestvérének
is olyan kamatra adott, hogy az koldusbotra jutott. – Gúnyosan
felhorkant. – Persze Ambrusékat is etetni kell.
Mihály szeme sem rebbent a Vargha név hallatán – tudomást
sem vett a létezéséről.
Követtem a szememmel a szekeret, amint megáll a soron
következő portánál. A hamu minden háztartásban összegyűlt,
hiszen fával fűtöttünk. Az üzlet a szalajkában, a hamuzsírban
rejlett – a magyart Európa-szerte megbecsülték. Rendszerint a
határban építettek hamuházakat, ahol az összegyűjtött hamut
kádakba öntötték, majd kilúgozták és vasüstökben kifőzték.
Végül kemencékben kiégették.
– Ezek felégetik az élő fát is! – morgott Ostor Mihálynak. –
Majd meglátod!
A hamuégetés jogát bérbeadás útján szerezték, de az esett
vagy száraz fára vonatkozott. Mi senkinek sem adtunk erre
jogot, az Evetesbe tilos volt a belépés. Mihály foggal-körömmel
védte az erdőt, Ostor pedig még annál is jobban. Az Evetes
immár Darna Gergelyhez tartozott, azzal a kötéssel, hogy Cser
István, a seborvos jogot kapott a szömörcére, de nem ám a
gyökerére vagy a vágására. Csak a lombját nyírhatta ő is – amit
azután, ott helyben, zsákba gyömöszölve szállított el Katicával.
– Felégetnék ezek a Balatont is, ha tudnák! – mérgelődött
Gergely.
A határ közös erdejét a falu bírta. Ez az Evetes melletti
erdőrészt jelentette. Emésztették is – évről-évre ritkultak a fák,
de ez a többséget nem érdekelte.
– Bécs örömmel fogadja tőlük is! – mondta Mihály
egykedvűen, mikor meglátta Bocsor Kelement, Vargha Ambrus
apósát újra az út szélén.
– Persze, mert a saját erdeiket már kipusztították – válaszolta
a fivére.
Ezúttal nem merészkedtünk be az erdő szívébe, az Evetes
legészakibb karéján haladtunk.
Ostor szigorúsága példátlan volt: a férjem által engedélyezett
erdei legelőkről is kitiltotta a parasztokat. A jó rét nagy
kincsnek számított – Katica is mindig arról panaszkodott, hogy
az arácsiak rosszul teremnek: csuhus és sásos füvet, amit csak
az állat alá alomnak lehetett teríteni.
Ahogy sétáltunk, Ostor gyakran előrement, de szokás szerint
mindig visszatért. Ám egyre feldúltabban érkezett: valaki
engedély nélkül behajtotta a disznókat makkoltatni, és
végigvonultak egy jókora részen.
– Nem volt elég, amit a földön találtak! Még a fáról is leverték!
– bosszankodott.
Ahogy a határ felé mentünk, egyre világosabban láttam, hogy
a néhai Oroszy Ádám miért ragaszkodott az erdők
tagosításához: valaha így született Füreden az osztott nemesi
erdő intézménye, melynek kiemelkedő szépségű darabja volt az
Evetes.
– Emlékszem, eleinte még csak szedték a fát! – mutatott
Mihály a közös erdő egy nagyon ritkás részére. – Most már
vágják!
 A határjárást határjelek nélkül is látta az idegen, még az én
szememet is kibökte, mivel éles volt a különbség az Evetes és a
közös erdő között: egyik dús, másik kopár. Ostor magabiztosan
megindult az egyik földhányás felé, Mihály öles léptekkel
követte. Észrevettem a határköveket is a vonalon, ahogy
igyekeztem utánuk.
Sajnáltam a határerdőt, és észrevettem, hogy még annak a
kevés fának is, ami maradt, sok helyen hiányzott a kérge.
– Miért vannak így lehántva? – kérdeztem.
– Azokat nemsoká vágják – válaszolta Ostor. – Lábon
szárítják.
– Épületfának fogják használni – tette hozzá Mihály
magyarázatul.
– De hát… – Elakadt a szavam. – Szinte nem is marad itt
erdő?!
Az irtás látványa elszomorított. Az még jobban, hogy
pontosan tudtam, előbb-utóbb az Evetes is erre a sorsra jut.

Miután hazatértünk, körüljártam az udvart is. Célom nem volt,

csak bóklásztam. Nem tudtam nem észrevenni, hogy Kata, a
kocsisunk mogorva felesége mennyire igyekezett elkerülni,
amióta visszatértem – mindent megtett, hogy még rám néznie
se kelljen. Ekkor is így volt: meglátott, biccentett és eliszkolt,
hogy módom se legyen szólni hozzá. Mivel nem akartam
félelmet kelteni benne, magyarázkodni még úgyse, ráhagytam a
dolgot, én sem szóltam hozzá.
Géza, a kocsisunk ennél nyakasabb ember volt. Ha netán
kérdeztem, úgy válaszolt, hogy a szemembe sem nézett. Nem
hibáztattam. Egyre többen beszélték, hogy rontást hoztam a
házra: szerencsétlenség szerencsétlenség hátán történik, mióta
az úrfi velem találkozott. Egy alkalommal odáig elment, mintha
nem is hallaná, amit kérdezek.
– A nagyságos úr a partra ment? – ismételtem újra, de akkor
sem felelt. Besétált az istállóba, mintha nem is hallotta volna a
hangomat.
Utánaeredtem.
– Válaszolj, Géza! – kértem.
Rám se hederített. Ostor, aki éppen akkor jelent meg,
belerúgott.
– Ha ő kérdez, válaszolsz!
– Elment – nyögte a kocsis, de nem nézett rám. – Nem szokása
az orromra kötni, hová!

Rajtam is változtatott a külön töltött fél esztendő: nem törődtem

a rossz dolgokkal, csak a jókkal. Mi ugyan nem mentünk
Arácsra, de Katicáék jártak Füredre. Boldog voltam, amikor
eljöttek hozzánk, Mihály pedig szívélyesen fogadta őket. Úgy
bánt velük, mintha csak nemes vendégek volnának. A
betegségem alatt ők is megszokták a járást és a ház népét. Az
elmúlt hónapok és a visszatérésem minden maradék falat
lerombolt közöttük. Férjem Istvánt az építéshez szükséges tégla
beszerzéséről is kikérdezte, mivel sokféle ember megfordult a
seborvosi kúrákon, kapcsolatai meglehetősen szerteágaztak a
környéken.
Legkedvesebb barátnőm pedig jobban megismerte Vicát, és
neki is jószívűen adott tanácsaiból.
 – Mást is megoszt veled, vagy csak az estéit? – kérdezte tőle
Ostor felé biccentve, aki egy szó nélkül haladt el mellettünk.
Vica nem szólt.
– Ha csak éjjel jő, hogy az ágyadba bújjon, sokat ne várj! –
legyintett Katica. – A szőlőt se a Hold növeszti, mindent csak a
napfény érlel. A szerelmet is!
Amikor kettesben maradtunk, Katicának mertem szólni a
kétségeimről. Féltettem Mihályt a jövőtől, és néha megrémített
az elszántsága, amivel a tervét szőtte…
– Itt ő valaki… és jó élete van… – érveltem a maradás mellett.
– Az ember nemcsak annyi ám! – vágott közbe Katica. – Ne
becsüld alá a férjedet, ő sem becsült alá téged! Az is ő, amire
vágyik… Ami felé fordul.
Gondterhelten töprengtem.
– Anna! És ha ez a sorsa? Az meg sem fordult a fejedben, hogy
tán erre született?
– Nem az számít, átér-e – hallottam meg István hangját. Észre
sem vettem, hogy időközben visszatért. – Az irány, amely felé
indulni kíván, többet mond minden eredménynél.
Hátranéztem, és meggyőződtem, hogy Mihály nem hallja,
amit mondani készülök.
– Az emberek azt gondolják, elment az esze – suttogtam. –
Mihály oly erősen hiszi, hogy megvalósítja, ami már néha
félelmetes.
– Habár nem ugyanaz… – István vakargatta az állát, ahogy
emlékezett –, de már gyerekkoromban tudtam, hogy egy nap
gyógyítani fogok. Sokan kinevettek érte, mert nem voltam
különösebben ügyes semmiben.
 – És az lettél – szorította meg Katica a férje karját büszkén.
– Az lettem – mosolygott István lágyan feleségére. Utána rám
tekintett: – Sokkal fontosabb az, hogy te mit gondolsz magadról,
mint az, hogy mások mit gondolnak rólad!
Ebben egyetértettünk, de férjem buzgósága számomra
ismeretlen lángra gyúlt. Olyan erős volt, mint egy bűnös
sóvárgás, ám annál mégis józanabb, mert a tettek szorosan
követték a vágyat – a lendület, mely hajtotta a cél felé,
elkápráztatott.
– És még egy! – szólt Katica. – Előbb ad, mint kérnél! Ezt
becsüld meg!
 Királyőrzők

Különleges karácsonyi meghívást kaptunk a szerzetesektől:

nem az arácsi katolikus templomba mentünk a kötelező egyházi
ünnepre, hanem Tihanyba. Méghozzá az altemplomba.
– Idén még hányszor megyünk? – kérdeztem Mihálytól
álmosan.
Éjnek idején keltünk, a sötétség javában.
– A roráté és egy mise… – sóhajtotta. – Ennyi dukál!
Embertelen korán keltünk, még a lovakat is sajnáltam ilyen
órában dolgoztatni. Átvágtattunk a szánnal a sötét vidéken,
csikorgott a hó, ahogy felkaptattunk a hegytetőre. A kapus
ezúttal szó nélkül nyitotta az ajtót, a másik oldalán Sebestyén
várt, és némán kísért bennünket a templom felé.
Különleges illat csapta meg az orromat. A fekete csuhás
testvérek csak ránk vártak. Vajda egy bólintással köszöntött
minket. Az oltár előtt sorakoztak a fekete szerzetesek, mint
Isten serege, és csuklyával a fejükön megindultak lefelé a
kriptába.
– Minket sötétségben ne hagyj! – Magyarul mormolták e
mondatot bevonuláskor.
Csendben követtük őket a lépcsőkön.
 Az altemplomban halott királyt őriztek, mégis, ennél
elevenebb és élőbb helyen azelőtt még nem jártam. Körbeölelt a
hely szelleme. A hűvös és nyirkos termében homályos világ
fogadott, két mellig érő gyertyatartóban pislogtak a lángok. A
testvérek hangtalanul mozogtak, némán körülállták a sírt. A
király egy fehér, márványból faragott, embernagyságú sírkő
alatt nyugodott, tetejét egy csavart mintás kereszt ékesítette.
Hosszan néztem I. András nyughelyét, majd a kripta
oszlopaira siklott a tekintetem. Ezerötvenötben épültek, a sziget
tetején húzódó sziklatömbre. A király végakarata szerint történt
minden… A bencés szerzetesek lettek a királysírt őrzők rendje.
Végignéztem a testvéreken, akik beteljesítik, amire elődeik
ígéretet tettek. Lehajtott fejjel, karukat egybefűzve álltak.
A szófogadó fiúgyermek – akit addig észre sem vettem – előre
lépett. Tömjénnel lengette be a teret. Az illatos gyanta füstje
hamar elkúszott az orromig – örvénylett, gomolygott a
kriptában.
Harangoztak.
Ekkor a némaság véget ért – latin szavak és gregorián
hangzású dallamok visszhangoztak a teremben. Az ősi rituális
szövegek varázsigeként szóltak a szájakból. Egyszerre mozgott
az ajkuk, levegőt is egyszerre vettek.
A fiú eloltotta a gyertyákat, és egy szempillantásnyi ideig
beborított minket a sötétség. Önkéntelenül is körbenéztem, de
nem láttam semmit. Mégsem volt időm megijedni, mert abban a
pillanatban észrevettem a fényt.
A keleti fal három kis ablakán beszűrődött a felkelő nap
fénye. Az átimádkozott falak erejét éreztem a csöndben.
 A fohászkodás folytatódott – a közös ima ereje szinte
tapintható volt a sír felett –, úgy éreztem, nehezebbé vált a
levegő. A visszhangzó tiszta énekhangok mint valami misztikus
idézés, hívták a napot. Hátborzongató összhangban ejtették ki a
szavakat és a dallamot. Az ablakon beszűrődő napfény
megszínezte a tömjént, amely gomolygó füstfelhőként a falra
vetült.
Akkor úgy tűnt, valami olyan tudás birtokában vannak, ami
az egyszerű halandóknak nincs. Imáik és a felkelő nap olyan
spirituális élményt okozott, annyira megérintett, hogy képtelen
voltam megszólalni – kezemet az ősi falakra tettem, mintha
azokból megismerhetném a titkokat. Szinte az ujjbegyemben
éreztem az évszázadokat.
Több száz évnyi imádságot hallottak ezek a kőoszlopok.
Tudtam, hogy András királyunk kérése valóban
meghallgattatott, hiszen ezer év után is ezt teszik: most Sámuel,
Kelemen, Jónás, Fülöp és a többiek imádkoztak a lelki üdvéért,
az én világomban pedig Hilár és rendtársai. A fekete testvérek
ugyanazt tették évszázadok óta.
Ekkor láttam meg az állandóságot bennük, ahogy az idő
múlásával mit sem törődve végzik e szent kötelességet.
– Ezek nem egyszerű papok – suttogta Mihály a fülembe. –
Királyokat őriznek és titkokat.
Misztikus lényeknek láttam őket én is. A királyőrzők…
– Invictus rex – mondta Vajda, miután feljöttünk a kriptából. –
A legyőzhetetlen király. De nem azért, mert kétszer győzte le a
német-római császárt, hanem mert…
– Az érte szóló imák a mai napig sem szűntek meg – fejezte be
a gondolatot Mihály.
Az apát szélesen mosolygott. Mi pedig – még mindig az
események hatása alatt – döbbenten és átszellemülten álltunk.
Ostor se szólalt meg, csak az apátot nézte, aki így szólt hozzá:
– Remélem, ez a része a templomnak jobban tetszett! –
mosolygott. – Valaha színesen pompázott, de levertük a vörös
mázt és fehérre festettük.
– Dávid herceg is itt nyugszik? – suttogott Ostor halkan. Talán
saját veszteségeire emlékeztette a sírhely, amelyről nehezen
tépte el tekintetét.
– Itt bizony. Atyja mellett a helye!

A karácsonyi mise ezután következett, a hívek már a padokban

ültek. Kevés volt a katolikus, csak lézengtünk a nagy
templomban. Ostor nem volt hajlandó bejönni, inkább kint
várakozott.
Mihály jól tette, hogy a bencésektől kért segítséget, hogy az
életemet megóvja. De nem értettem, honnan jött rá, hiszen ő is
csak ekkor kezdte megismerni őket.
– Miért a papokhoz ment? – kérdeztem tőle halkan, míg a
szertartásra vártunk. – Hisz annyira megvetette őket.
– Az ígéretüket betartják – suttogta. – Sok a bűnük, de erre
képesek. Rájöttem, a gyengéjük a vagyon meg a pompa. Isten
nevében és dicsőségére gyűjtenek, mint a hörcsög! A
gyengeségük volt az út, hogy az erényüket szolgálatomba
állítsam.
– De hogy jutott eszébe…
– Rólad. A tornyaikat ismerted fel te is. És volt időm
gondolkodni – mondta fájdalmas mosollyal.
– A fekete testvérek túlélnek mindent – suttogtam magam elé.
Tényleg mindent…
– Így igaz. Nemesi famíliák jönnek s mennek, hajolnak,
amerre fújja a szél őket… De a bencések mások! Hétszáz éve
ugyanazt teszik. Ha el is zavarják őket, visszatérnek! Őrzik a
sírt, és úgy imádkoznak a halott király üdvéért, mintha maga
Isten kérte volna tőlük. – Mihály megfogta a kezem. – És teszik
ezt a te idődben is.
– Talán tényleg az idők végezetéig is ezt fogják… – néztem rá.
– Csináljanak, amit akarnak! – fordította fejét az oltár felé.
Csengettek.
Vajda Sámuel a fekete csuhát liturgikus, díszes miseruhára
cserélte. A vállára borított palástot ősi eredetű, időtlen díszek
ékesítették, és a hatalom jeleként nyakán átvetett bordó stóla
harsogott, a fején pedig a mitra. Mintha a kriptában és a misén
két különböző embert láttam volna. A Szűzanya-szobor felé
tekintettem, amely aranyban pompázott karácsony ünnepén.

Vannak dolgok, amelyekről az ember jó darabig nem beszél,

mert akkora benyomást tesznek rá. Ostornak ilyen volt a kripta
a királysírral. Szidni nem tudta, dicsérni nem akarta – még
magában sem tudta, merre billentse a dolgot.
A hazaút csendesen telt. Mihály – meglepetésemre – alig
kérdezett, a tájat nézte. Nem bántam, én is a gondolataimba
mélyedtem, elmém minduntalan visszatért a szerzetesekre.
Még ezen a napon láttam meg férjem asztalán a parti
építkezés terveit. Gyönyörű rajzok voltak egy emeletes
építményről.
– Milyen épület ez?
– A fontosabb kérdés, kié.
– Gondolom, a papoké. Jó, hogy az éttermet nem adta el.
– Eladtam azt is.
– De hiszen azt mondta…
– Bérelem Szent Jakab haváig.
Az július…
– Ennyire biztos magában? Milyen terve van?
– Sikerül! – nézett a szemembe elszántan.
Nem bírtam szó nélkül hagyni:
– Maga nemesnek született. Tartok tőle, hogy ezt sosem lesz
képes feledni.
– Ezek a körülményeim – mutatott körbe a szobán, miközben
közelebb lépett. Kezemet megfogta és a szívére tette. – Ezek meg
a vágyaim. – Megcsókolt. – És ezekre hallgatok, nem a
születésemre!
Az ötszobás, emeletes fogadó tervét ezután mindennap
láttam, Mihály napjai e körül forogtak.

Az apát egyetlenegyszer látogatott meg minket: eljött a

házunkhoz, hogy közölje, a tihanyi szerzetesek Szent Ignác
útmutatása alapján lelkigyakorlatot végeznek nemsokára.
– Ez pontosan mit jelent? – kérdeztem kedvesen.
– Hogy nyolc napig csendben leszünk, és csak Istenre
figyelünk. Meg persze a Szentírásra is.
– Még azelőtt végzek a mérésekkel, hogy némaságba
kezdenek – mondta Mihály az orgona munkálataira utalva.
 – A gyakorlatra idegenek is jőnek majd Bakonybélből. Pár
napig tán utána is maradnak. Előttük majdan semmi olyanról
ne szólj!
Férjem bólintott.
– Könnyen meg fogod ismerni őket – mondta fintorogva
Sámuel apát. – Prémes kalpagban lótnak-futnak egész télen.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Más a divat az ő házuk táján – húzta el a száját. – Magukkal
ugyan engedékenyek, de másokat jóval szigorúbban ítélnek
meg, mint én! Nem hiányzik a botrány, ezért kérem…
– Oda se fogunk menni! – szólt Mihály.
– Ha neked kell jönnöd, várunk! – Samu apát hozzám fordult:
– De te, leányom… Jobb, ha távol maradsz addig!
Bólintottam.
Ha én néha el is felejtettem a szigorú szabályokat, ők nem.
Clausura uralkodott, vagyis a nőknek tilos volt belépni a
szerzetesi cellába, vagy akár csak az emeletre is felmenni.
Kizárólag a földszinten járhattak, a rendtagok szobáinak
tisztogatását is férficselédek végezték.
– Minden évben kötelező? – érdeklődött Mihály.
– Királynőnk kötelezővé tette – közölte az apát. – De legalább
a tartalmát nem őfelsége szabja meg – billegette a fejét. – Azt
legalább Szent Ignác útmutatása alapján végezzük.
– Így beleszól a rend életébe is? – Őszinte csodálkozást láttam
Mihály arcán.
– Mi az hogy! – horkant fel Vajda. – Nemcsak az oktatási
módszereinket akarja átszabni. Már a hitéletet is irányítani
óhajtja!
 – Biztosan szól valami ok e mellett is – utalt férjem a
botrányosabb életű testvérekkel kapcsolatos szóbeszédre.
– Nem vagyunk hibátlanok – tárta szét a kezét az apát. – Ezt
tudomásul is vesszük! Ám az imádságot és a lelkiismeretet nem
lehet az uralkodó parancsára végezni. Csak szabad akaratból!
Mihály nem válaszolt, én is udvariasan hallgattam.
– Ártani legalább nem árt – vont vállat Sámuel apát. – De
csodát nem kell tőle várni, hisz emberek vagyunk! Nem
szentek!
– A szentek is emberek – szólt Mihály mosolyogva.
– A lelkigyakorlat iránymutatásai rosszat nem szülnek.
Ajánlom neked is, fiam. Írásmódját tekintve szerény igényű mű.
Olyan… – Vajda túljátszva kereste a szavakat – puritán! Inkább
reformáta lelkeknek való – szúrt egyet ő is, majd mosolyogva
búcsúzott. – De a hatása csodás!
 Lakoma

A legközelebbi meghívásunk Tihanyba farsang idejére esett – és

ezúttal vacsorára. Mint mindig, ekkor is elfogadtuk.
Sokat jártunk Tihanyba – fárasztóan sokat.
De hisz’ nem is alakulhat a viszonyunk másként…
Rádöbbentem az okozati kapcsolatra újfent. Elvégre egy
bencés szerzetes mentett meg a huszonegyedik században. Ennek
pedig egy közeli, barátságos viszony észszerű előzménye – a
férjem vagyonán túl.
Megadták a farsang módját: olyan díszes vacsorát kaptunk –
négy fogást –, hogy csak ámultunk. Roskadozott az asztal a
halaktól: süllő, menyhal és viza is került a tányérokba. Lakoma
közben férjem és az apát egyre többet beszélgetett Bécsről és a
királynőről. És egyre őszintébb hangnemben…
Vajda hirtelen letette az evőeszközt, és a fejét fogta. Rosszul
lett: arca elsápadt, keze reszketett.
– Aggodalomra nincs ok! – mondta halkan, hogy
megnyugtasson minket. – Néha szédülök!
– Vizsgáltatta már magát? – kérdezte Mihály.
– Fenntartásaim vannak az orvosdoktorokkal – vette a kezébe
a villát újra. – Mindenbe beleártják magukat – mondta keserű
hangon. – A királynő szívét is azok mérgezik! Az államra úgy
tekintenek, mint az Istenre.
– A Fürdő seborvosa a környék legjobbja! – tért vissza Mihály
az apát egészségügyi állapotára. – És a maga bérlője!
Vizsgáltassa meg a testét! Higgye el, ért a dolgához.
– Jól ismered?
– Az életemet is rábíznám – válaszolta Mihály, miközben a
szemembe nézett.
– Amióta itt vagyok, egyszer hívtam doktort, Veszprémből.
– Cser Istvánban nem fog csalódni!
Csendben folytattuk az étkezést, meglepetésemre az apát sem
beszélt. Jó darabig némán ettünk.
– Egyvalami nem fér a fejembe – töprengett hangosan Mihály.
– A királynő katolikus. Ugyan miért nehezíti a sorsukat?
– Azt állítják, példás katolikus életet él – mondta az apát. –
Amit én innen sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudok. – Ivott
egy korty savanyúvizet. – Az emberben nem ritka az ilyesfajta
kettősség. Még az is lehet, hogy a szívében ugyan vallásos, de ne
felejtsük el, hogy egy uralkodó. – Összeszűkült szemmel
folytatta. – Azok meg szeretnek ábrándozni! Főleg hatalmas
birodalmakról.
– Találkozott vele? – kérdezte Mihály.
– Egyszer élveztem a vendégszeretetét. Megjártam a bécsi
érseki palotát, majd őfelsége börtönét is megcsodálhattam.
– Úgy tűnik, magát szereti az áristom! – nevetett fel a férjem.
– Mit tett? – kérdeztem.
– Panasszal éltem az igazságtalanságok ellen. A főapát ellen…
– Ha maga Bécsig ment ellene, hogy kerülhetett a tihanyi
monostor élére? – döbbent meg Mihály.
– Nem voltam én különösen jóban a főapáttal, nem azért
kerültem ide! Lécs, az elődöm, az jóban volt, s milyen botrányos
híre lett?! A főapát azért engem kért fel, mert nem akart
botrányt!
– Ezért nem értem a dolgot – folytatta Mihály. – Túl
különbözőek.
– Mindketten télen születtünk, ennyi a közös Léccsel.
Sajghóval meg még ennyi sem!
– Miért nem büntette tovább, miért állította Tihany élére a
kritikusát?
– Szerettek a diákok. Ezt ő is látta, akkor is, ha nem akarta… –
Vajda hosszan fújta ki a levegőt. – Sajghó főapátunk nagysága és
gyengesége talán abban áll, hogy jó a szíve! Képtelen volt Lécset
megbüntetni, engem pedig képtelen volt nem elismerni.

A vacsorát kétszer szakították félbe. Nem gondoltam, hogy ilyen

forgalmas hely a monostor még az esti órákban is.
A révész zörgetett, borért jött. Mezítláb érkezett télvíz idején,
csenevész lábszárán a hidegtől bekékült a bőr – csontos lábujjai
vörösre fagyva csettegtek a hideg padlón. Vajda csendben intett,
mire a lopós fiú felpattant és bort vitt a révésznek.
– Jó a szíve magának is! – mondtam.
– Én kapok Budáról, adok füredit – válaszolta. – Nem vagyok
olyan jó!
A minden lében kanál fiúcskára mutatott.
– Sebestyén mellé küldöm, hogy tanítsa németül. A füle jó, a
zenét is gyorsan megtanulja, de képtelen a fenekén ülni! Ám
amit hall, azt megjegyzi! Ebből kell dolgozni.
– Miért akarja a németet? – kérdezte Ostor
– Ha mégis beöltözne ez is. – Az apát ekkor a másik fiúra
nézett. – Az be fog! Iskolára küldöm, ez az egyetlen esélye,
különben a faluban halna éhen.
Egyre többet tudtunk meg róluk: naponta istápolt szegényeik
voltak, és kijártak a faluba is alamizsnát osztani.
– Saját magukon kívül hányat etetnek mindennap? – kérdezte
Ostor.
– Nyolc főt. Ebédből és a vacsorából is.
Ezen az estén máshogy alakultak az események, mint szoktak:
a testvérek vacsora után sem vonultak magányba, ezúttal
ünnepeltünk. Csemegefélékkel tele és gyümölcsökből rakott
tálak kerültek az asztalra.
– Vegyetek sajtot! – kínált az apát. – Az endrédi birkásból van.
Mézes pogácsát is sütöttek. Megadták az ünnep módját,
gazdagabb asztallal különböztették meg a jeles napokat. Ezen
az estén nemcsak bort ittunk. Édes likőr, rozsólis és
szilvapálinka is fogyott mellé.
Ostor nem hitt a szemének, mikor a szerzetesek elővették a
dohányt:
– Köttsei? – kérdezte izgatottan.
– Nem. Jánosházi, ahogyan én is – mondta Vajda.
– Az a legkiválóbb – lelkesedett Kelemen testvér is.
– Én sorozni nem kívánom, mert tudjuk, hogy kinek a pap,
kinek a papné – tréfálkozott az apát.
– Kinek mindkettő – vágta rá Ostor.
Az egyformaságban morzsolódó napok mellé kellettek az
ilyen ünnepek is, hiszen alig volt más szórakozásuk, mint
olvasgattak, beszélgettek, s közben szívták a jó magyar dohányt.
– Maga nem tubákol? – kérdezte Mihály az apátság fejétől.
– Nem élek vele – rázta a fejét Vajda. – De az illatát szeretem –
Nagyot szippantott a levegőből. – A növények égetése ősi dolog.
Engedem is nekik, hisz az ember megszelidítette a tüzet, és
azóta szagolja a füstöt is.
Ha nem is szívta, jól ismerte a fajtákat, még a
dohánytartókról is hosszan értekezett.
– A vakondbőr illik hozzá a legjobban! – emelte fel a
koromfekete, dohánnyal teli bőrzacskót.
– És ez milyen bőr? – kérdezte Mihály a kezében egy jóval
világosabb erszényt forgatva.
– Elvetélt bárány – mosolygott az apát. – Húgom küldte
nekünk. Különlegesen finom darab.
Míg az arácsi katolikus plébános a dohányt a sátán
fegyverének tartotta, Vajda Sámuel szeretettel kínálta a
vendégeknek is.
– Titokzatos – mutatott a szálló füstre. – Gyerekként is
szerettem nézni, ahogy az égbe szállt atyám pipájából.
Eddig nem is gondoltam arra, hogy neki is volt élete,
családja…
– Én is voltam ám gyerek – mondta elérzékenyült ábrázattal.
– Az anyja milyen névre keresztelte? – kérdezte Mihály.
– László néven születtem – merengett. – Majd Sámuel lettem…
Végül Samu apát.
– Nehezen szokta meg az új nevét? – faggattam.
– Nem! – vágta rá. – Jelentősége van ám a neveknek! Isten
nem hiába illet minket a nevünkkel. És ha úgy látja jónak, újat
ád! – Mihályra nézett: – Mielőtt meg sem születtél, Urunk már
anyád méhében a neveden szólított.

A bencés testvérek egyre többet sutyorogtak és nevetgéltek

felénk, végül Vajda bólintott, és a kertbe hívtak bennünket. A
kíváncsi szemek elől elzártan, a tornyok előtt a hegy legszélére
mentünk, az úgynevezett keleti kertbe. Vidáman fürkészték az
arcunkat.
Nem akartam hinni a szememnek. Tekepályájuk volt.
– Lipót királyunk ugyan betiltatta – emlékezett meg Kelemen
vidáman a katolikus uralkodóról –, de mi szeretjük!
– Sok helyen nem nézik jó szemmel – nézett ránk
jelentőségteljesen Vajda. – Ne árulják el senkinek!
Ostor arca felragyogott, és nyomban a kezébe vette a fából
készített golyót:
– Valaha kő volt, és nem papok játszottak vele, hanem
katonák!
– Kell valami a testvéreknek is… – halkította le a hangját az
apát.
Gergely alig várta, hogy gurítson, a fiatal növendékek
ámulattal figyelték. Már az első gurítással tarolt. A novíciusok
megtapsolták. Darna Gergely nem egészen egy óra múlva már
tanította őket.
– Honnan tud így gurítani? – kérdeztem Mihálytól.
– Bécsben velem volt, ne feledd! És míg én a
haditudományokban és a nyelvekben mélyedtem el, Gergely a
söntésben. Sok pénzt nyert el a németektől!
 – Ez a fő feladatom – mondta büszkén az apát, és végignézett
a testvéreken, akik kicsattantak a jókedvtől. – Mézzel több
legyet lehet fogni, mint ecettel! És ez a hívekre a legigazabb. –
Rám pillantott. – A hitről szakadtakat nem vassal, hanem ékes
szóval térítem vissza.
– Velem könnyű dolga volt! – szólt Mihály. – Magam
jelentkeztem.
– Az asszonyé a dicsőség… – bólogatott Vajda Sámuel. – Én
nem párosodtam sohasem, talán ezért könnyebb a dolgom. De
nem szabad alábecsülni a testi örömöket! És én úgy vettem
észre, aki megízleli az asszonyokat, csak nagy küzdelmek árán
tud lemondani róluk… Engem az Úr előbb hívott, mint asszony!
Talán ebben áll a sikerem.
Nem hittem, hogy választ várt, így hát hallgattunk. Sokáig
elmerülten gondolkodott, majd a következő harangszó után így
folytatta:
– Az a baj a bűnös viszonyokkal, hogy lemoshatatlanok.
Senkit nem érdekel, mit vitt véghez szerencsétlen Lécs Ágoston
apátunk, eredményeit beárnyékolja gyengesége! Az emberek
szemében mi maradt belőle? – kérdezte kétségbeesetten. – Nem
az, hogy felépítette a monostort – mutatott a tornyokra –, vagy
az örvényesi malmot, vagy az endrédit, vagy a sok hajó a
Balaton vizére, vagy a somogyi parton a ház… – Kétségbeesett
arcot vágott: – Én a lelkipásztorkodásért és a térítésért
tengernyi sokat munkálkodom!
– Egyre több is lesz a katolikus – válaszoltam jó szándékkal.
– Ahhh! – legyintett mérgesen. – Nem vagyok én vak! Látom a
templomban az embereket. Van, amelyik térdét csak görbíti,
mintha nyúl után vadászna, vagy az egész misén az orrát
pömeteli. A nők melle kilóg, mintha piacon járnának!
Nem volt elégedett hittérítői eredményeivel: ostorozta magát
lélekben is.
Az est folyamán farsangi ajándékokkal is kedveskedett
testvéreinek – kétség sem fért jó szándékához –, és mindent
megtett, hogy a szerzetesek életét színesebbé tegye. Saját
magával szűkösen bánt. Ugyan szigorú aszkézist nem követelt
meg másoktól, magát viszont rettentő böjtösen tartotta, talán
néha túlzásba is esett.
– Vastagíts minket a hitben! – ez volt a szavajárása. Vártam,
mikor biggyeszti a mondandója végére, és ha kimaradt, már
hiányzott.
Mihály is beállt a játékosok közé gurítani, így kettesben
maradtunk.
– Milyenek az angyalok? – kérdeztem a munkájáról, amit
éppen írt.
– Hol ilyenek, hol olyanok.
– Olyanok is, mint mi?
– Emberarcuk is lehet, de válhatnak széllé vagy tűzzé is –
nézett a szemembe. – Vagy vízzé.
– Biztos benne, hogy vannak?
– Igen! – vágta rá kissé sértődötten. – Isten teremtette őket is!
Teremtmények, akárcsak mi, de az angyalok örökké élnek.
– Mégis… – Egyre jobban csigázott a téma. – Hasonlítanak
ránk valamiben?
– Van, amiben – húzta el a száját. – De az nem ad büszkeségre
okot! – Közelebb hajolt, úgy kérdezte meg: – Mit tudsz a
bűnbehullásról?
– Ádámra és Évára gondol? – kérdeztem – A paradicsomi
bűnbeesésre?
– Itt a hiba! – emelte fel az ujját. – Mindenkinek a tudás fája
jut az eszébe, meg a kígyó… – Sóhajtozva ingatta a fejét. – Az
első bűnt az angyalok követték el! Nem az ember!
Feszülten figyeltem a szavaira.
– Hélél ben Sáchár… – suttogta tagoltan. – Ismertebb nevén
Lucifer. – Széttárta a kezét: – Isten fénylő hajnalcsillaga! Akit
egyetlen bűn miatt a mélybe taszított!
Igaza volt. Ebbe előtte sosem gondoltam bele. Az angyalok
követték el az első bűnt!
Habár szívesen hallgattam volna még, ő abbahagyta, ahogy
Mihály megérkezett. Búcsúzáskor a kezembe adta angyalos
kéziratát, hogy nyugodtan olvassak bele. Egyedi módon írt:
néha nem tett pontot, vagy kisbetűvel kezdte az új gondolatot,
és a mondatokon belül akár több felkiáltójelet is használt.
Éppoly szenvedélyesen bánt az írásjelekkel, mint amilyen
hévvel beszélt.

Nemcsak mi farsangoltunk Tihanyban, mulatozás folyt Füreden

is: farsangi kéregetők lármáztak a kapunknál, mikor
hazaérkeztünk:
– Takarodjatok innen! – hajtotta el őket Ostor.
– Adjon nekik! – szorítottam Mihály karjára.
Kerülte a tekintetemet:
– Én is más kezétől várok! – mondta, miközben meg sem állt,
öles léptekkel indult a ház felé.
 Sugarak

Egyik vasárnap reggel észrevettem, hogy hiányzik a portré,

amit Mihály festetett rólam. Szaladtam, és a többi festményt is
ellenőriztem: a helyükön lógtak. Egyet kivéve. Egy héttel azelőtt
egy szép, a szívemnek kedves tájkép szintén eltűnt. Helyére
ronda, sötét, kakasos festmény került. Amikor rákérdeztem a
dologra, Mihály vonakodva azt válaszolta, hogy egy időre
kölcsönbe adta. Meglepetésemben rögtön azt kérdeztem, hogy
kinek, de nem válaszolt. Úgy tett, mint aki nem is hallja a
kérdést. Észben tartottam, mennyire sokat ígért az apátnak, és
milyen sokat veszített az örökségéből is. Nem akartam
kellemetlen helyzetbe hozni, de nem kerülte el a figyelmemet,
hogy a tárgyak egyre csak tűntek el körülöttünk…
A rólam készült festmény a kedvence volt, azt már nem
állhattam meg szó nélkül.
– Eladta? – kérdeztem.
Ezúttal sem akart válaszolni. Másfele nézett. Rögtön
megbántam, hogy szóvá tettem.
– Nem bánkódom – pattantam elé. – Maga se tegye! Csak egy
kép volt.
– Nekem a legkedvesebb!
 – Helyette nézzen engem – mosolyogtam, majd hátrébb
léptem, és elhelyezkedtem a pózba, amelyben Boldizsár
megfestett.
Használt. Elnevette magát, hozzám lépett, és homlokon
csókolt.
– Indulnom kell. Nemsokára visszajövök érted, és mehetünk
Tihanyba.
– Hová megy? – kérdeztem.
– Az étteremnél van dolgom.
Nem akarta, de én vele tartottam.
Borzalmas reggel volt. Még Horváthék, a vevők is
megsajnáltak, hogy ennyire szomorú vagyok az eladás miatt.
– Ne búsulj, Anna! Míg itt vagyunk, addig az enyém…
– És ha nem sikerül a terve? Akkor mi lesz? – csattantam fel. –
Nem marad semmije!
– Halkan – csitított. – Meg ne hallja valaki!
– Már így is bolondnak tartják!
– Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam! – nézett lángoló
szemekkel. – Csak az, hogy te mit!
– Félek – vallottam be. – Ha valami nem úgy sikerül…
Magához szorított, ölelt. A fejem búbját csókolta. Forró
leheletét éreztem a hajamban.
– Maga nem fél?
– Az elmúlt időszak ennél sokkal rosszabb volt.

Egész úton az előttünk álló nehézségek jártak az eszemben, így

töprengve ültem a kocsiban, mialatt misére igyekeztünk
Tihanyba. A szertartás után Kelemen testvér megkeresett
bennünket. Felettébb izgatott volt, rengeteg kérdést tett fel a
jövőről, ugyanis sok ötletet már megvizsgált.
– A tudomány jóval fejlettebb – ismertem be. – De nem tud
idővándorlást előidézni, nem tud hozzá masinákat építeni… Így
sokan nem is hisznek benne.
– Gyakran oly hibás a logika – mosolygott keserűen. –
Miközben az időtorok megtalálható a természetben… –
Hosszasan gondolkodott: – Felfigyeltem valamire, megerősítésre
volna szükségem.
– Ha tudok, segítek.
– No… Ahelyett, hogy okosodna az ember, a találmányokkal
egyre csak távolodik. Mármint a gondolkodástól. Az öcsém fele
annyit tud, mint én annak idején.
Felnevettem a megállapításán, mire ő az arkhimédészi
csavart hozta fel példának. Részletesen elmagyarázta, hogyan
hozták fel a vizet a patakokból.
– Én sem tudnám ezt megépíteni – ismertem be.
– Ne csüggedj, már az öcsém se! Neked meg ez túl régen volt,
pedig mekkora találmány!
Ingattam a fejemet. Ha valaki, hát én ezt a jelenséget már
ezerszer végiggondoltam: tudásillúzióban éltem, miközben
zavarba ejtően keveset tudtam a világról. Mások tapasztalatait
szolgálatomba állítva teltek a napjaim, a mélyebb megismerés
igénye nélkül.
– Newton zseniális koponya! – csillant fel újra a szeme. –
Géniusz! Emlékezetét megőrzik, ugye?
– Meg bizony! – vágtam rá. – Nevét sosem feledik el!
– Ilyen még egy nem lesz… Az ekkora lángész olyan, mint a
fehér holló!
Nem válaszoltam. Einstein… – jutott eszembe.
Olvasott a hallgatásomból:
– Hát persze, hogy lesznek még géniuszok… – ütötte meg
nevetve a homlokát. – Hiszen a Holdra is el kell jutni valahogy!
Viszont az idővándorlást meg nem hiszik?
– Van, ami nem változik – mosolyogtam. – Csak amit a saját
szemünkkel látunk, annak hiszünk.
– Az igazán nagy dolgokhoz talán csak két út vezet. Hit vagy
átélés. Istent is csak így lehet elfogadni.
Szemlélete rajtam is sokat változtatott. A
gondolkodásmódomon. Paradox módon ebben a században a
tudományok legnagyobb koponyái hittek a természetfelettiben
is, így egyesülhetett a két módszer. Kelemen minden további
nélkül elfogadta a természetfeletti dolgokat. Kérdései inkább
engem bizonytalanítottak el. Természetfelettiek volnának? Nem
inkább ezek a természetesek?
Valóság és realitás…
A kettő nem ugyanaz.
A legnagyobb dolog, amit Kelementől tanultam:
– Valóság és realitás! Ez az, amiben hiszek – közölte
szenvedélyesen. – Realitás a víz, az örvény, a részecskék. De a
valóság ennél sokkal nagyobb! A realitás, amit érzek, ami
körülvesz, amit tapintok, amit vizsgálok… A valóság természete
egészen más, nehéz észrevennem, mert ez a kerete és a közege
mindennek, amiben én vagyok. És amiben mi vagyunk,
emberek. A valóságban van a realitásom is, mert a realitás
része a valóságnak. A valóság körbevesz, és talán néha láthatom
megcsillanni itt-ott, de nem vizsgálhatom, mert a része vagyok…
Vajda Sámuel egy alkalommal így fogalmazta meg:
– Teremtmények vagyunk! A tudomány csodálatos, de látni
kell a korlátainkat. Vannak dolgok, amiket nem érthetünk meg.
Pusztán ember voltunknál fogva.
Eleinte nem értettem, hogy Kelemen, aki ugyan bencés
szerzetes, de egyben tudós is volt, és aki rajongással tekint a
matematika és a fizika tételeire, miért nem vágyódik el innen.
Hogyan elégedhet meg egy balatoni bérctetővel és évente egy
maréknyi diákkal?
Ezen a napon választ kaptam.
– Hívtak Bécsbe és Nagyszombatra is – mondta vágyódással a
szemében. – Egy ideig bizonyára élvezném, de nekem itt a
helyem. Tihany sáncain. – Elmerengett. – Van a szívemben egy
kettészakítottság, amit nehezen tudok szavakba önteni. – Felállt
és az ablakhoz sétált. – Szüntelen vágyat érzek a Teremtőm
után.
Az olvadó Balatont és a vakító tájat kémlelte.
– Az itteni napfelkelte semmihez sem fogható – mondta a
válla felett. – Ha csak pillanatokra is, mintha érezném Isten
jelenlétét… Még a csillagoknál is jobban tetszik! Talán a reggeli
ima… – fordult szembe velem. – A legkedvesebb perceim a
napban… Ilyenkor megmagyarázhatatlan módon a közelében
lehetek.
Megszerettem Tihanyba, a bencésekhez jönni. A monostor
kétség kívül kitűnő helyen épült, de sokkalta jobban
lenyűgözött a tudás, amit a falai között találtam.
– Ha jó helyen volt egy királynak, nekem is megfelel –
hangoztatta Vajda. – Kősziklára épült, ahogy az egyház is. És a
legenda szerint, míg az egyház áll, addig e kolostor is.
Irigyeltem azt a bizonyosságot, amit ők éreztek. De nemcsak
érezték, megélték. Kegyelemnek tartották. Én is hasonlóan
vélekedtem: Isten megajándékozta őket valamivel.
Hazaúton a part felé kanyarodtunk, enyhült már a hideg, a
kocsmánál is megjelentek az emberek. Somogyival is
találkoztunk. Köszöntött, de elkapta rólam a szemét.
– Ha Bécsben maradtál volna, talán már báró lennél –
nevetett zavartan Mihályra. – A testőrkapitányok bárói címet
kapnak. A minap hallottam!
A férjem kifogástalanul viselkedett, de nem akarta, hogy a
közelünkben legyen, nem elegyedett beszédbe. Túlságosan
féltette a tervét.
Hazafelé elkocsiztunk a szőlők mellett:
– A szántók helyett mindenhova szőlőt akar – kezdtem bele
óvatosan. – A bor biztosan annyira kelendő lesz, hogy eltartja
majd őket?
– El! – vágta rá magabiztosan. – A természet a sovány földet
szőlőnek rendelte – nézett rám. – Ha igazán okos lettem volna,
meg sem próbáltam volna mást belé vetni. – Elmosolyodott. –
Amit hagyok, egyszer még megköszönik.

A hold elfogyott, újrahízott, és ismét telihold lett, mire

legközelebb Tihanyba mentünk.
– Azért ezek megtalálják a gazdagság módját mindig –
méltatlankodott Ostor. – A papok kiéneklik az aranyat
akárhonnan.
 – Betartották a szavukat, hisz itt vagyok! – emlékeztettem.
– De azért nem kell őket magasztalni sem!
– Nemcsak az idő próbáját állták ki – mondta Mihály
Ostornak. – Az enyémet is! Ha tetszik neked, ha nem.
Az apátságban már csukott szemmel ismertem a járást, és
bevallom, a hűvös templomba egyre kevésbé szerettem beülni:
ahogy tavaszodott, a fényre vágytam, nem a gyertyalángra.
Különösebben nem érdekelt a főzés tudománya, de egyszer az
apátsági kéziratos szakácskönyvre fanyalodtam, amíg Mihály a
pallérral diskurált – Kelemen tanított éppen –, így társaság
hiányában nem maradt más.
A szakácskönyvvel hamar végeztem. Visszamentem a
templomba. Mihály még Sebestyénnel diskurált a karzaton. A
napfényes belső kert felé vettem az irányt, inkább ott
várakoztam. Behunyt szemmel a nap felé tartottam az arcomat,
zakatoltak a gondolataim: a napfordulóra, s az égitest erejére
gondoltam.
– A férje megtalálja a módját – hallottam meg Samu apát
hangját.
Kinyitottam a szememet. Ő mosolyogva állt előttem.
– Honnan ilyen biztos benne?
– Szerelmes férfi előtt nincs akadály. Se Isten, se ember nem
parancsol annak. Az elődömet el is veszejtette ez a hatalmas
erő!
Már-már sajnáltam a szegény testvéreket, mert a
megboldogult Lécs Ágoston botrányos híre miatt rengeteg
megvetésben részesültek.
– Tudja – néztem a szemébe –, egyre kíváncsibb vagyok arra
az asszonyra. Annyit sustorognak róla. Meséljen Révay
Polyxénáról!
– Én nem értek az asszonyokhoz, de a báróné nem az
egyszerű fajtából való! Nem is gyászolta szegény Ágoston
testvért! – Sámuel apát ezt inkább tűnődve mondta, mint
méreggel. – Haragudott rá, amiért meghalt!
Ostor nekem úgy mesélte, hogy a báróné annyira otthonosan
mozgott az egyházi birtokon, mint egy gazdasszony. Az apát
haláláig semmiért nem fizetett, és mint egy feleség, úgy járt s
kelt: szénát, gabonát vitetett magának…
– Én megörököltem a bárónét – folytatta Vajda –, és hiába
próbáltam szép szóval, Ágoston temetése napján is húsz szekér
mésznek való követ vitetett el a szántódi révháztól. Nem értette,
hogy másképpen lesz ezentúl a világ!
– Maga nem tett semmit?
– De! Kértem, hogy hagyja abba! Kinevetett. Ugyanúgy ki-
bejárkált, és vitte, amit ért.
– És a báróné férje sem tett semmit? Úgy tudom, a viszony
közben még férjhez is ment.
– Igen! – bólintott az apát. – Lécs még úgy ismerte meg, mint
özvegyasszonyt, és így kerültek közelebb egymáshoz. –
Tenyerével kínjában végigsimított az arcán. – Ám időközben
férjhez ment, de a viszonyt utána is folytatták. Az volt a
nagyobb bűn. Az a szerencsétlen férj is…
– Semmit nem tett ő sem? – kérdeztem meglepődve.
– De! Kért. Csakúgy, mint én… – sóhajtotta. –
Eredménytelenül. Mikor rájött, hogy mibe csöppent, magát
Ágoston apátot kérte meg, hogy segítsen neki férji tekintélye…
helyreállításában. Férjúri helyzetének sérelme és kisebbedése
nélkül megoldást találni a kényes helyzetre. – A szemembe
nézett. – Kérte az apátot, hogy vegye rá a feleségét, hogy ismét
térjen vissza hozzá.
– És Ágoston apát nemet mondott?
– Nemcsak nemet mondott! A báróné korábbi tartozásait is
emlegette… – Vajda szégyenében ingatta a fejét. – A fertőben
nem volt megállás. Lécs annyira nem akarta elengedni az
asszonyt, hogy az sem érdekelte, amikor a nyomorult férj
kétségbeesésében egy szigetvári kúriát ajánlott fel neki.
Tágra nyílt szemmel hallgattam ezt a szerelmi történetet.
– Elődöm nem tartott rá igényt! Nem fogadott el javakat a
tekintélyét vesztett férjtől, és a feleségét sem adta vissza! Az
asszony Torvajon lakott.
– Szerette ezt a nőt – mondtam ki, amit gondoltam.
– Az biztos, hogy nemcsak az ágyát osztotta meg vele! –
sóhajtott Vajda. – Az életét is. Az apátsági birtokokat se
tisztelték, ezért a botrány! – Rám nézett: – Ezért mondtam, hogy
jól tudom, a szerelem mire képes. Kötöz és oldoz. Lécs apátot
úgy magához kötötte, hogy még Isten segedelmével sem tudott
szabadulni. Könyörgött neki a főapát is. Nem használt. Majd
fenyegette! Az se használt…
– Miért nem távolította el a monostor éléről?
– Nehéz elképzelni a mi életünket – húzta el a száját keserűen
Vajda. – Lécs és Sajghó főapát egyszerre öltöztek be, és az
ifjúkori barátság sok mindent elbírt a hátán…
– Jóbarátok voltak…
– Igen. Különösen jók, és nem szabad megfeledkezni, a
tényekről sem. Lécset felvetette a tehetség. Kitűnt
mindannyiunk közül! Persze hogy tetszett a nőknek! Neki volt a
legnehezebb a testvérek között. Jóképű volt és szerfelett okos.
Vajda összecsapta a tenyerét.
– Őt jobban érte a kísértés is! Miközben a legnagyszerűbb
tanár volt, és mindent a kisujjából csinált. Erőfeszítés nélkül… –
Egyenesen rám nézett. – Én nem mentséget keresek neki,
leányom! De az biztos, hogy ő több lehetőséget kapott, így
lemondása is több volt másokénál.
Kezdtem egészen más szemmel nézni a botrányos hírű Lécs
Ágoston életére.
– Az Úristen annyi tehetséget adott neki, hogy temérdek
pályán megállta volna a helyét, mégis maradt az apátságot
építeni. Ez nagy szó!
– Különben sem egyszerű ez az élet… – állapítottam meg.
– Az asszonyok miatt a legnehezebb. Főleg az özvegyek miatt!
Lécs Ágoston egy erős, segítőkész férfi volt, aki törődött vele és
figyelt rá! – mondta szomorúan az apát. – Könnyű ebbe
beleveszni!
– És közben ott a magány – egészítettem ki a gondolatmenetét.
– Sokszor vannak egyedül.
Vajda bólintott.
– Ilyenkor kell az erő! Ilyenkor kell egy kicsit visszahúzódnia
az embernek, hogy lecsillapodjanak a kedélyek! Persze ez nehéz
dolog… – A ragyogó égboltra emelte szemét: – Van, hogy tévúton
járunk…
– Maga haragszik Lécs apát úrra?
– Nem – rázta a fejét. – Ugyanezért bocsátott meg neki a
főapát is mindig. – Jelentőségteljesen a szemembe nézett: – Mert
egy papot igazából csak egy másik pap érthet meg…
– Tényleg nem átlagos asszony! – tértem vissza a bárónéra.
– Én mikor megláttam, akkor már mint a gazdasszony, úgy
járkált fel s alá, szedte a javakat. Magabiztos teremtés!
– Igaz, hogy perbe is fogta?
– Igaz. Nyomban keresetet indítottam ellene: ládáit bírói
pecsét alá tétettem, tanúvallomásokat vetettem fel a kölcsönkért
dolgokról – sorolta, majd legyintett. – A vége az lett, hogy
egyezséget kötöttünk.
– Engedett maga is?
– Bizony! – nevetett fel. – Ezzel az asszonnyal nem lehet
harcolni!
Az asszonyokkal szembeni viszonyára amúgy igen sajátos
szabályokat dolgozott ki.
– A három R szabály – hangsúlyozta. – Ezt a szabályt tanítom
a nőkkel való kapcsolatról a novíciusoknak is.
– Mit jelent a három R?
– Ritkán, röviden és rezignáltan – közölte jókedvűen. – Nem
kell kísérteni a sorsot…
Az egyház felszenteltjei sem voltak hibátlanok, és nem lehet
tagadni, hogy a századok során mennyi helytelen tettet követtek
el ők is. Ahogy az emberek általában. A legkülönfélébb apátok
váltották egymást ebben a székben: volt, aki nem is magyarnak
született, aki francia vagy német származásúként egy szót sem
tudott magyarul. Volt, aki pár ezer forintért elzálogosította az
apátság birtokainak jó részét, aki hamis oklevelet íratott, és aki
szerelmével botrányos hírű életet élt… De az éremnek a másik
oldalát is láttam: volt, aki megvédte a birtokokat, aki még
gyarapította is, aki templomot épített, aki fürdőt, és volt, aki
térített…
Adottságaik különböztek, de mindenki hozzátette a magáét –
amennyit képességei engedtek. Egyben viszont osztoztak, szent
kötelességüknek kivétel nélkül eleget tettek – a királynak tett
esküjüket betartva éltek –, megőrizték a monostort és a tudást.
Az eskü nemcsak a papoknak állt mindenekfelett, a
férjemnek is.
– Indulhatunk – szólt ki Mihály az udvarra.
Az apát megáldotta indulás előtt – ahogy szokta. Ő meg tűrte –
ahogy szokta. Oroszy Mihály akármit is érzett a szívében,
hangot nem adott annak, és az adott szó szent volt számára is.
Végezte, amivel Vajda Sámuel megbízta, sem az ára, sem az
ideje nem számított.
Napnyugta után értünk csak haza, már félhomályban. Egyre
kopárabb házunkban lehangolódtam, és féltem, hogy lehetetlen,
amire készülünk. Ám ha Mihály szemébe néztem, elhittem,
hogy mindez lehetséges…

Másnap igazi tavaszra ébredtünk, és ahogy erősebben sütött a

nap, a kétkedés percei is párologni kezdtek a szívemből. A
növekvő fénnyel megszaporodtak a napok, amikor arra
ébredtem, hogy kevés az időm és rengeteg a dolgom. A tenni
akarás és készülődés feszített engem is, és rohantam Rozit
kikérdezni, ezt vagy azt mutassa meg a konyhában, amíg lehet.
Eszembe akartam vésni az ízeket és a régi fortélyokat.
Szakácsnőnket az első melegebb reggelen arra kértem,
mutassa meg, hogyan kell a röstölt levet készíteni, ami Mihály
egyik kedvenc levese volt: szalonnás, amit csak itt ismertem
meg én is.
Mivel Rozi nem írt, nem olvasott, nem voltak receptjei,
érzésre ízesített, de még milyen jól! Kelletlenül mutatta meg a
fortélyokat, hiszen féltette a kenyerét.
– És ha te csinálod, akkor majd én mit csinálok? – kérdezte
összeszűkített szemekkel.
– Csak egyszer akarom én csinálni! – Lelkesedtem. – És
remélem, nem érzi meg, hogy nem te főzted.
Feszülten figyeltem a kezét, minden mozdulatát próbáltam jól
az eszembe vésni.
– Ne sása legyen, hanem zsufa! Ez a titka. Az úr hígan szereti
– A merőkanállal mutatta a helyes állagot.
Ezután leültettem Rozit egy kisszékre, és nekiláttam
egymagam elkészíteni. Meglepetésemre kibírta, hogy nem szól
bele. Csukott szájjal figyelt. Súlya alatt keservesen ropogott a
sámli, a nyakát nyújtogatta, hogy lássa a kezemet. Ha ránéztem,
bólogatott.
Egyetlenegyszer kérdeztem:
– Biztos, hogy ennyi szalonna kell bele?
– Biztos!
– Nem lesz túl zsíros, ha…?
– Nem – vágott közbe. – Így lesz a legjobb.
Beletettem azt a mennyiséget, amire utasított.
– Téged ki tanított erre? – kérdeztem a vállam felett
hátrapillantva.
– Senki – dobott hátba a válasszal. – A magam próbáiból
gyüttem rá!
Ezután csendben, serényen dolgoztam, minden korábbi
útmutatását pontosan betartva. A legvégén, amikor a kenyeret a
kezembe vettem, felpattant.
– Nehogy vékony szeleteket szelj nekem! – ripakodott rám. –
És bele ne tedd a táljába! Az úr mindig maga teszi bele!
 Diéta

Mihály egyre csak kérdezett az eljövendő évszázadokról,

tanulta a jövőt. Hevert a tollam, a tintám sem fogyott –
rengeteget beszélgettünk.
Az időjárás napról napra csalogatóbb lett: az élet beindult a
Fürdőnél. Megérkeztek az építők a vízpartra, így egyre többet
mentünk mi is. Örültem a napfénynek, mert Katicával is több
időt tölthettem együtt.
– A királynő nem jelent meg személyesen a diétán – csörtetett
az étteremhez Somogyi, hogy a hírt megvitassa a férjemmel. A
helyiség dugig volt izgatott arcokkal. Mindenki várt valamire: a
paraszt a mérsékelt teherre, a nemesek a kevesebb adóra – és
mindenki csalódott.
Mihály leültette az asztalunkhoz. Őt nem lepte meg a hír. Jól
tudta, hogy ez volt az utolsó országgyűlés, amit a királynő
összehívott.
A gondolataiba mélyedt.
– Milyen a házasélet? – kérdeztem Somogyit barátsággal, még
egy mosolyra is futotta.
Hosszan végigsimított a tokáján, és a messzeségbe nézett,
mielőtt válaszolt volna. Mikor felém fordult, gömbölyű pocakját
dédelgette:
– A házasság tele has… – nézett rám somolyogva, majd
kezével a lába közé mutatott: – és üres zacskó!
Annyira visított a röhögéstől, hogy a többiek is ránk néztek.
Úgy tűnt, az ocsmány viccek terén Méri se sokat változtatott
rajta.
Talán ez Somogyi szerencséje? Hogy Méri nem értheti a csúnya
vicceit?
Amikor újra kettesben maradtunk, a férjem közelebb hajolt:
– Mikor is hal meg a császár, mit mondtál? – kérdezte halkan.
Tudtam, hogy a királynő férjére, Lotharingiai Ferencre gondol,
aki a német-római császár volt. Mária Terézia, hiába vívott érte
háborúkat, nőként nem tehette a fejére azt a koronát. Így a
férjét választották meg a német fejedelmek, miután a királynő
békét kötött a poroszokkal.
– Augusztus tizennyolc… – nyögtem.
Kirázott a hideg. Akárhogy is történtek a dolgok, tudtam, hogy
nincs rendjén haláluk napját ismerni…

A tavaszi időjárás módfelett szeszélyesen alakult, ahogy az

emberek tettei is: zavaros napok peregtek, a jogsértések száma
gombamód szaporodott, a parasztok egyre több panasszal éltek
uraik ellen. A nemesek visszavágtak, és önkényesen
megfosztották földjüktől az engedetlenebbeket. Mindenki a
saját szalonnáját sütögette: az úr a majorságát kívánta
virágoztatni, a paraszt meg a saját földjét. A feudális rend
bomlásnak indult.
Ám az ilyen dolgok sosem békésen zajlanak. Akik szétfeszítik
a rendszert, azoknak eltörik a csontja. Hiába akartunk csak a
saját terveinkkel foglalkozni, Mihályt neve és kötelessége másra
szólította.
Esterházy Ferenc kancellár levelet küldött neki, melyben
sajnálatát fejezte ki az elképesztő erdőirtások és zendülések
miatt, és azért, hogy a közbéke így megingott.
– Hazatér? – kérdeztem.
– Az országgyűlésről, Anna? Dehogy!
– Akkor most mi lesz?
– A legnemesebb urakkal úgy határozott – lengette Mihály
mérgesen a levelet –, hogy az a tiszteletteljes és becsületes
feladat jutott osztályrészül nekem, hű barátjuknak –
gúnyolódott –, hogy az ilyesfajta fellángolásokat nyomjam el.
– Maga fojtsa el a lázadást? – kérdeztem aggodalmasan.
– „Minden áron – idézte a pontos szöveget a levélből –, …és az
abból eredt kárunkat mind, együtt és külön, kiegyenlíteni
tartoznak a zendülők. Ha fegyveres ellenállás nélkül adnák meg
magukat, vezéreiket akkor is, a további lázadások elkerülése
végett halállal büntetni. Mindnyájukat a régi, a földesuraiknak
tartozó engedelmességbe visszahelyezni…”
– Miért magának kell ezt megtenni?
– Nincs alkalmasabb.
Sokkolt, hogy ezennel férjem kötelessége elfojtani és kiirtani a
zendüléseket
– Maga mit fog tenni?
– Várni – mondta maga elé.
A parasztok ezután is azon munkálkodtak, hogy a földesúri
jogokon rést üssenek. Mihály pedig azon, hogy időt nyerjen, s
békésen csillapítsa őket.

Mise után Vajda Sámuel is védelmébe a szerencsétlen pórnépet:

– Szegény ez az ország, a jobbágyokat sem lehet tovább
nyúzni – mondta a férjemnek. – Sokat veszünk tőlük így is. Az
uraknak is meg kell tanulniuk kevesebbel beérni, különben…
– Miért változtatta meg a klérus az adóról a véleményét? –
kérdezte Mihály. – Mi történt, hogy mégis engednek az
adóemelésnek?!
– Minden dacára a legrosszabb az volna, ha Mária Terézia
elfordítaná szívét a nemzettől.
– Bele akar szólni a magánügyünkbe. Mit tudja, mi van itt a
jobbággyal, ezt nem lehet Bécsből látni.
– De az urak jóindulatára sem lehet bízni… Gyere ide! – szólt a
lopós gyereknek. – Mutasd a hátad!
A fiúcska lehúzta a hátáról az inget, és megfordult. Rózsaszín,
vastag hegszövetcsomók terítették be a hátát, amik a környező
bőrszín mellett világítottak. Habár szabálytalan vastagságú
vonalakból állt, mégis össze tudtam olvasni a betűket. Tolvaj.
– Ki tette ezt? – kérdeztem megrendülve.
– A káptalantól menekült el – tárta szét a kezét az apát.
– Mivel érdemelte ki? – háborgott a férjem.
– Akinek nincs pénze, a bőrével fizet! – szólalt meg a
kotnyeles fiú. – Ezt volt a sententia!
Vajda ezután kiküldte a gyereket.
– Az a katolikus féreg… – suttogta indulatosan Mihály.
– Ha jól hallottam, a Ghéczy család meg protestáns! –
hangzott a válasz nyomban.
 Kétség sem fért hozzá, hogy a méltóságos káptalan papi
uraságai merőben máshogy értelmezték a katolikus életformát,
mint a tihanyi szerzetesek. A veszprémi egyház tisztelendő
káptalanjának visszaélései ellen már Bécsig elért a nép
panaszos hangja. Mindenki várta a választ az Udvartól, a
kegyetlen önkény mellett már a kiváltságos réteg sem bírt szó
nélkül elmenni.
Mind jobban megismertem Vajda Sámuelt, mint földesurat is.
Igaz, hogy ő is foggal-körömmel védte az apátság birtokait, de
nem mindenáron. Törekedett az igazságra, ám a békére is.
Jámbor természete képes volt felülkerekedni az anyagi
érdekeken, de az igazságon soha: képtelen volt elhallgatni a
valót. Somogyiékkal nem tudott dűlőre jutni, állandó
patvarkodásban éltek, de ezt mégsem lehetett a vallási
különbség számlájára írni, hiszen a katolikus Esterházyakkal
ennél is komolyabb vitába keveredett…
Akármilyen jó viszonyban volt a férjemmel is, ha valami nem
tetszett neki, rögtön odavágta:
– Két jobbágyod is hozzám szökött – jegyezte meg
szemrehányóan.
– A terhes munkát egyre kevésbé szeretik.
– Talán sokat kérsz!
– Nem hiszem én azt – dőlt hátra Mihály fáradtan. – Földemen
egy napot tartoztak szolgálni, napkeltétől napnyugtáig.
Marhájukkal és a maguk szekerével. Ez nem volt ínyükre.
– Ez nem is sok – ingatta a fejét az apát.
Mihály nem zsákmányolta ki őket. Azok közé tartozott, akik a
legkevesebbet kérték – a négy örökös földesurak között nála
volt a legkisebb az adó.
– Egyre szemtelenebbek! – sóhajtott. – Máshol azon megy pör,
hogy természetben kell-e fizetni a kilencedet vagy pedig
megválthatják.
– Én meg nem is szedem! – sopánkodott az apát is.
– Az erdőirtás jobban bosszant! – méltatlankodott Mihály
– Arról ne is beszéljünk! – gurult méregbe egy pillanat alatt
Vajda. – Aszófő felé már alig van fám! Irtást csinálnak a
legszebb erdőmből!
– A határerdőt már felemésztették. – Mihály hangja
szomorúan csengett. – Az állatok is menekülnek.
– Somogyiék leölik az enyémeket is! Átjárnak vadászni a
földemre! – panaszkodott az apát. – Azoknak semmi nem elég…
Mihály hallgatott. Vajda folytatta.
– Tudod, mit csinál a Somogyi gyerek? – Elnevette magát. –
Már pennapénzt is szed a parasztoktól! Pedig írni is alig tud. És
már béresük sincs! Fizetni nem akarnak, csak beszedni! A
robotnak se szeri, se száma…
Habár sok dologban máshogy gondolkodtak, de a tihanyi apát
és Oroszy Mihály – mint földesurak – hasonlítottak. És erre ők is
rájöttek.
– Neked, fiam, könnyebb – nézett férjemre mosolyogva Vajda.
– Aztán miért?
– Engem a nemes és a pór is legszívesebben elkergetne! Ki
ezért, ki azért.
– A jobbágyokkal jobban vigyázzon! – figyelmeztette Mihály. –
Mindenkit csak úgy ne fogadjon be! Az a kettő, aki magához
szökött, nem bánom, hogy elment! Nagy segítség itt sem lesz!
 Erre az apát felnevetett. Mihály komolyan folytatta:
– De van rosszabb is. Füreden is! Az úgy lopja meg, hogy rá
sem fog jönni.
– Vigyázok, vigyázok! Tudom jól, milyen ez. A rothadó almát
én is kihajítom a kosárból, mert amihez ér, tönkreteszi a többit
is.
Mihály elmolyosodott.
– Jól mondja, Abbas!
– Nem állhatom a Somogyiékat – gyónt Sámuel apát hirtelen.
– És nemcsak a vallásuk miatt. Mohók és tömik magukat! Nem
győzik a harácsot. Velem most éppen az a bajuk, hogy nem
engedtem nekik malmot a földemen.
A mellkasára ütött, majd keresztet vetett.
– Elegem van már a malmokból! Annyi a perpatvar körülötte.
Örököltem is pöröket, meg húztam is a fejemre!
– Nekem engedett – mondta Mihály, utalva a malmok ügyében
kötött korábbi megegyezésükre. – Holott atyám is állandó
harcban állt magukkal.
– Úgy hiszed…? Veled is pörölnék, ha nem lennél katolikus.
Mihály szótlanul nézett a szemébe.
– Igen! A térítés számomra kulcsfontosságú – ismerte be
indulatosan Vajda, miközben öklével a mellkasára ütött. –
Engedtem! Nem kenyerem az állandó perlekedés!
Hosszan kifújta a levegőt.
– Maga egészen más ember, mint az atyja volt – nézett Mihály
szemébe. – A hittől függetlenül állítom ezt. A
számadáskönyvekből láttam, atyja és Lécs négy ökrön is képes
volt harcolni.
 – És a nádelhordáson is – mosolygott a férjem. – Atyám azért
is átkozta a katolikusokat!
– Elődöm sem volt könnyű eset – nevetett már Samu apát is. –
A reformátáktól még egy marhát is sajnált, míg a bárónénak
egy birtok sem volt elég. Tévelygünk mind! Ki jobban, ki
kevésbé.
– Én határjárásokat végzek! Gergely feladata a birtokom
határjeleit szemmel tartani. Csak így lehet…
– Fiam! Mi papok vagyunk s nem katonák. Nekem nincs
fegyverem, hogy elkapjam az erdő tolvajait!
– De ítélni joga van, ha…
– A vas nem bilincsre kell, inkább kapára! A pór
elégedetlenkedését én inkább csitítom! És ha kell, etetem őket!
Az urak vágyát meg fékezem. – Az apát felemelte az ujját. – És
böjtölni tanítom őket! Ennyit tehetek a világért.
Mihály nem válaszolt.
– Persze… – nevetett fel cinikusan Sámuel apát – a nemes és a
pór érdekei mást diktálnak, de ha kell, akkor össze tudnak
fogni! És még hogy! A katolikusok ellen össze tudnak! Akkor
nem számít, ki honnan jött…
Kifelé menet kezembe nyomta a Margit-legendáról írt
jegyzetét:
– Ezt olvasd, leányom! Ez csak jóra vihet!
Hazafelé menet Mihályhoz fordultam. Kérdeztem a szökött
parasztokról. Kiderült, még loptak is tőle.
– Csak így elnézi, és nem tesz semmit?
– Haragudjak rájuk? Annak mi értelme volna? – tárta szét a
kezét. – Ismerem az eljövendőt… És csak tőlem loptak. Nem
mástól!
Csodálkoztam a belenyugvásán.
– Csak törnek arra, ami következik – mondta kissé
szomorúan.

Rozi nagy dérrel-dúrral jött felém, amint hazaértünk, és a fejét

fogta:
– Megnyűvesedtek a disznók! – Az égre emelte a szemét. – Én
mondom, átkozott ez a ház! Átkozott!
– Amióta az úr katolikus, azóta vernek minket a csapások
szüntelen! – avatkozott bele Géza is.
A ház népe és a babonái nem változtak: minden rosszban
valami gonosz erőt láttak. Most a katolicizmusra és velük együtt
rám vezettek vissza minden ártalmat.
Rozi egy bottal hadonászott a disznók lába alatt, és kiabált:
– Valahány pápista pap lelke mennybe megy, annyi féreg
maradjon itt!
– Inkább a disznóknál kell nagyobb rendet tartanotok! –
rivallt rá Ostor. – Embert kell találnunk! Nem szeretem a
papokat, de erről nem ők tehetnek! Nem a papok kínozzák az
állatokat, hanem a nyüvek!
Rozi, mint aki meg sem hallotta Ostort, folytatta a pogány
féregűzést. A kezébe kapott egy rozmaringágat, és bement a
malacok közé az ólba. Csapkodta a hasukat. Szerencsétlen
állatok megkergülve rohangáltak. Erre ő egyre hevesebben
ütötte őket.
– Ostoba asszony! – gurult méregbe Ostor. – Fellöknek! –
lépett be mellé.
 Jókor, mert Rozi éppen megbillent.
– Kifelé! – kiáltott Darna, és tuszkolta az ajtó felé.
– Anyámnak mindig bevált – lihegte Rozi, izzadt homlokát
törölgetve.
– Az istenit, persze hogy beválik! – kiabált Ostor. – Mivel
magától jön ki belőle! Akkor is, ha békén hagyod!
Rozi duzzogva téblábolt az ól előtt.
– A pondró egy hét alatt magától is kihullik a sebből –
magyarázta Gergely az asszonynak. – Hogy átváltozzék bábbá,
aztán pusztuljkává!
– Ne tegyünk semmit?! Csak várjunk? – tette csípőre a kezét a
kövér szakácsnő feldúltan. – A szemük is férges!
Géza az ajtóban ácsorgott.
– Gyere ide! – utasította a férfit Darna. – Önts a rézüstbe friss
vizet! Hagyd állni éjszaka, reggel pedig mosd meg a szemüket.
– Én a lovakat ismerem, nem…
– Ebből elég! – dörrent rá Ostor. – Nincs elég emberünk!
Mindenki azt csinálja, amit kell! És akkor, amikor kell!
Felejtsétek el, mi volt. Most ez van!

A szakácsnő másnap reggel ott folytatta, ahol előző este

abbahagyta: morgolódott a konyhában.
– Nem kell ennyire becsülnie a papokat! Mindig csak oda
jártok! Az, hogy a háznál mi van…
Ekkor felálltam a székemről, kezembe vettem a zsíros vízbe
áztatott, morzsolt kukoricával teli tálat és kimentem. A kacsák
felé vettem az irányt, és lehuppantam egy háromlábú székre.
– Nehogy ebben a szoknyában tömjél! – szaladt utánam Vica,
kezében egy alsószoknyával. – Vedd rá! – nyújtotta.
Miután mindketten felhúztunk egy alsószoknyát a ruhánkra,
Vica ellenőrizte a tál tartalmát. Belenyúlt, és ujjheggyel
összenyomta a felpuhított szemeket.
– Sót is tettél bele? – kérdezte.
Bólintottam, majd nyomban a kacsák után eredtünk.
Ügyetlenül hajkurásztam őket. Vica nevetve adta kezembe az
övét, és uzsgyi, rögtön fogott magának másikat. Egy gácsért. Egy
foltos csőrűt.
Az alacsony sámlira ültünk – Vica könnyedén, én kissé
izgatottan –, és lábunk közé vettük a kacsákat.
Rengetegszer láttam, hogyan kell csinálni, és az első
nyaramon Katicának segítettem még fosztani is. De akkortájt
nem tömtük őket, mert akkor csak „a tollára hízik”.
Tehát nyúltam már hozzájuk – biztattam magamat némán.
Talán a fosztást még élvezték is. Azt mondják, a melegben az
állatnak is könnyebb a tolla nélkül.
Etetgettem őket lucernával és árvacsalánnal, de tömnöm még
nem kellett. Ekkor sem kellett volna, de én segíteni akartam a
ház körüli munkákban.
Nagy levegőt vettem, és Vicát utánoztam: bal kezemmel
megfogtam a tojó nyakát, és kitátottam a száját. A középső és
hüvelykujjammal kipeckeltem a csőre tövében.
A lemezes, éles csőrt éreztem az ujjamon, inamba szállt a
bátorság. Tudtam, hogy egy kacsa nem tehet bennem nagy kárt
– még véletlenül sem tudná leharapni az ujjamat –, mégis abban
a pillanatban ezt nehezen magyaráztam meg magamnak.
Zakatolt a szívem a feladattól, de mindenáron végre akartam
hajtani.
A világos narancssárga csőrű állat fújt egyet a kezemben, de
erősen tartottam. Ahogy Vica, úgy én is a tál felé nyúltam.
Ám ekkor az én kacsám rántott egyet a fején. Ijedtemben
rögtön elengedtem.
– Csak nem félsz egy kacsától? – kacagott Vica.
Fiatal lány létére ügyesen bánt a dolgokkal a konyhában, és
az állatokhoz is értett. Az igaz, hogy a nála fiatalabb leánykák is
ügyesebben elbírtak a ház körüli teendőkkel, de barátnőm a
legjobb markúak közül is kitűnt.
Újra elkaptam szegény párát, és kifeszítettem a száját. Kissé a
torkába is néztem, de nem láttam semmit.
– Ne az égre tartsd! – mutatta Vica a foltoson. – Így, oldalra, ni
– billentette félre a kacsa fejét. – Akkor tud nyelni is!
Pontosan lemásoltam, amit csinál. Egyszerre nyúltunk a
kukoricáért. Jó zsíros volt, hogy könnyen csússzon.
Kezembe vettem egy marékkal. Tudtam, hogy a tömést a
hüvelykujjal kell végezni. Néztem, ahogy Vica egy adagot tövig
nyom – az egész ujja eltűnt, jó mélyen letolta.
– Három tömés – magyarázta, és dugta az újabb adagot a
torokra. – Nyeljél! – mosolygott a kacsára, miközben elengedte a
harmadik gombóc után. Aztán biztatóan nézett rám: – S hagyod
inni rá!
Miközben figyeltem, már az ujjam is megfájdult: kikezdte a
szúrós csőr a bőrömet. Ahogy tömtem, csak tátogott szegény
állat… Szörcsögve szuszogott a levegőért.
A szemébe nézve megijedtem.
– Ne sajnáld! Akkor csak tovább tart! – biztatott Vica. – Az
egész hüvelyked dugd be!
Alig vártam, hogy végezzek.
– A torkára nyomd! De nehogy a tüdejébe menjen!
Vártam, hogy elérjek a háromhoz és elengedjem inni.
Rettegtem a gondolattól, hogy a kezeim között fullad meg, az
én ügyetlenségemtől…
Vadul szívta magába a zsíros vizet.
Miután maguk is nyeltek és ittak, újra tömtük őket.
Mindenáron segíteni akartam, mert egyre kevesebben
dolgoztak az udvarban – volt, akit Mihály zavart el, olyan is
volt, aki elszökött. A hajdúk már régen elmentek, még azelőtt,
hogy én visszatértem, és a béresek száma is erősen
megfogyatkozott…
– Néha húzgáld le! – szólt Vica, és mutatta is, hogyan. A
toroktól a bögyéig lesimította a falatot, végig a nyak teljes
hosszán.
– Mikor van tele? – kérdeztem.
– Érzed…
Figyelemmel akartam lenni a jószág igényére – már
amennyire egy tömésnél ilyenről beszélhetünk –, és tapogattam
a bögyét… Nem akartam, hogy balul süljön el a dolog.
Vica közben már végzett is az övével, és mielőtt hozta volna a
következőt, mellém guggolt.
– Nem egyforma a bögyük. – A kezemben tartott kacsát
szakértő kézzel, bátran megtapogatta. – Még fér… – közölte,
miközben gyömöszölte. – Eldolgozzuk, úgy még elfér…
Bólintottam, és tömtem tovább.
Már nem féltem az állattól, ez okozhatta, hogy a gondolataim
elkanyarodtak. Azon járt az eszem, hogy a tárgyaink szépen
lassan miképpen tűnnek el: Mihály mindent eladott, elvitt, a
pénze meg egyre csak fogyott az apátsági munkálatok miatt. A
földjeink elajándékozva, elcserélve vagy zálogba adva…
Az rántott vissza a valóságba, hogy a kacsa kicsapta a fejét a
kezemből.
– Gyorsabban, Anna! – szólt rám Vica. – Ne kínozd!
Ez volt, amit a legkevésbé akartam. Végigsimítottam a bögyén,
már éreztem, mit jelent, ahogy kitágul és megtelik.
– Kész is van! – mosolyogtam Vicára.
Megérintette, és egyetértően bólintott.
Még tizenegy kacsát tömtem meg azon a tavaszi napon.
Vissza már másik ólba kerültek, az apró szalmásfedelűbe,
melyben kevesebb helyen tudtak totyogni.
– Ilyenkor híznak a legjobban – mondta Vica elégedetten. – A
nyári tömés nem lesz ilyen hatásos! – pucolta egyik ujjával a
másikat, hogy a körme alá gyűlt kukoricát kikotorja.
– Nyáron mikor szoktatok tömni?
– Ki mikor szeret! – vágta rá. – De még kakasherülés előtt!
Emlékeztem, Katica kisasszony havában – azaz augusztusban
– kapta el a szárnyas kukorékolókat: ügyes kezével gyorsan
metszett, és seperc alatt varrt is. Büszkén hirdette, hogy nála
egy kakas se pusztult bele a műveletbe.
– Csinálhatjuk nyár közepén is! – ajánlotta Vica a földre
hajolva. Apró kavicsokat szedett össze és az ólba hajította.
Július. Az már július…
– Rád bízom! – néztem a szemébe – Legyen akkor, mikor te
jónak látod!
 Vica napja

Ahogy a tavasz, úgy az érvágás is beindult: a Fürdőnél

gyülekeztek az emberek – nemcsak a betegek, az egészségesek
is. A tavaszi megújulás jegyében már nemcsak gyógyításra,
hanem megelőzésre is kérték az eljárást. Katica és István
számára sűrű napok következtek, tolongtak a népek a penge
előtt. Vajda Sámuel is bizalmat szavazott Cser Istvánnak, a
következő utunkon magunkkal vittük Tihanyba.
Míg vártunk rá, hogy összeszedje az eszközeit, Katicához
fordultam.
– Te hiszel az angyalokban?
– Anyám hitt az őrangyalokban – vágta rá. – Nekem csak
akkor jutnak eszembe, ha nem tudok aludni.
Nem értettem az összefüggést, mire így folytatta:
– Mikor picinyke voltam, és éjjel nem jött álom a szememre,
anyám ezt az altatót tanítgatta. „Három angyal fejem felett, egyik
megőriz engemet, másik bezárja szememet, a harmadik várja
lelkemet!”
– Nem ismertem.
– Azóta ezt mondogatom, ha nem tudok aludni – vont vállat. –
És csak elalszom…
 A Tihanyig tartó úton végig a misztikus világ és annak lényei
foglalkoztattak. Katica gyerekkora óta hitt a táltosok és
tündérek világában. Az ég és föld jeleit olvasta, az egyháziak az
angyalok és kerubok szokásairól értekeztek tudományosan,
miközben a természettudományok jártas szakértői is voltak,
míg én – aki pedig már egy időtorokban is jártam –
folyamatosan kételkedtem…
– Jobb megvizsgáltatnia magát – mondtam az apátnak,
miután Istvánt bemutattam.
Vajda röviden előadta szédelgéses panaszait.
– Régóta gyötör már! – tette hozzá keserűen.
– Ez igen jó hír! – válaszolta István, miközben a ládájában
kotort.
Az apát bizonytalanul nézett rám a furcsa válasz hallatán.
Szerencsére István nem hagyta annyiban:
– Ha sokáig tart valamilyen rendellenesség, nem lehet
komoly! – fordult ismét felénk. – Ha komoly a kórság, akkor
meg nem tart soká!
Vajda megkönnyebbülve mosolygott, a vizsgálat közben már
kedélyesen beszélgettek:
– A felesége a bába, jól tudom?
– Igen.
– Nem hiszem, hogy őt megismerem – tréfálkozott Vajda. – A
mi házunk táján nemigen akad dolga.
István keveset szólt, a munkájára összpontosított.
– Akkor maguk igencsak összeillenek – diskurált egymaga az
apát. – Nem is tudom, melyikük munkája a nehezebb. Világra
segíteni az embert, vagy…
 – Megmondom én – szólalt meg végre István. – Az enyém!
Születni egy módon lehet, míg meghalni százféleképpen!
Vajda Sámuel arcát már ismertem: tetszett neki István.
– Nem kényezteti a testét, atyám – nézett a seborvos egyenest
az apát szemébe.
– Hát nem… – ismerte el az, és leeresztette az ingét a hátára.
– Ha nem is kívánja kényeztetni, azért még Isten sem
haragszik meg, ha vigyáz rá. Őrizze meg, mert az egészsége
igényli!
Az apát bólintott.
Ez után a nap után egyre többször elhívta az orvost. Mivel
volt tapasztalatom, én segédkeztem Istvánnak a megszokott
módon.
A procedúra közben az apát szeretett beszélni, talán ezzel
nyugtatta magát:
– Jókedvében teremtette Isten az asszonyokat. Olyan hévvel
tudnak élni! Sába királynője a fél világot átszelte tevék hátán,
hogy választ kapjon kérdéseire. Te örvényekbe ugrálsz… – A
vérét nézve a gondolatai egyre jobban elkalandoztak: – Isten az
eredet, az ő ereje teremtette a világot s benne az embert! Ez
bizonyos! Nem lehet másképpen. De nincs vége a teremtésnek,
ez a magyarázat az új jelenségekre. Ő az eredet, de nincs vége,
mint a forrás, folyamatos a teremtés. Minden pillanatban válik
valamivé…
István a fejét rázta, és abbahagyta a dolgot. Nem volt
egyedülálló eset, hogy a csapoláskor a páciens félrebeszélt.
István úgy vélte, ez az oka az apát szavainak – nem ismerte még
a stílusát.
 – Noha sok rossz véremet kivette, a szédelgés nem múlik.
Talán csak akkor lesz vége, ha sírba tesznek – panaszkodott az a
seborvosnak. – A te véred milyen? – kérdezte hirtelen ötlettől
vezérelve.
– Nem tudom – nyögtem.
– A színe olyan, mint az enyémnek?
Soha nem engedtem magamon eret vágni, ezután sem
terveztem.
– A te véred vajon miért képes az idő kerekét máshogy
hajtani? – gondolkodott tovább hangosan.
Egyszeriben elbizonytalanodtam. Lehet, hogy semmi köze a
véremhez… Hiszen az érvágásból kiindulva ebben a korban
mindent a vérrel magyaráztak. Előjogokat, kiváltságokat és
betegségeket. Akkor az időutazást is miért ne? A vércsoportok
ismerete billentette mégis efelé a mérleget, bár egyre kevésbé
hittem abban, hogy valaha választ kaphatok.
– Mesélj egy kicsit… – akkor kérte tőlem először. – Rólam mit
jegyeztek fel az írások? Nevem fennmarad?
Összerezzentem a kérdésre. Megfogadtam, hogy erről nem
beszélek, de jól tudtam, hogy mikor hal meg.
Ezerhétszázkilencvenöt őszén. Minden dátumot, ami fontos
lehetett, az eszembe véstem. Püspökök, nagyurak, mindenféle
méltóságok halálának napját emlékezetembe zártam. Ki tudja,
mikor jöhet jól?
– Vajon a századfordulón még a Föld hátán billegetem a
szakállamat? – kérdezte.
Némán néztem rá. Nem szóltam egy árva szót sem.
Hirtelen ökölbe szorította a jobb kezét, és mellkasához ütötte.
 – Felejtsd el leányom, hogy ilyet kérdeztem – pattant fel. –
Felejtsd el! – Megérintette a vállamat.
Rögtön megbánta azt is, hogy hozzám ért. Mikor erre
ráeszmélt, lekapta rólam az ujjait, és kiviharzott.

Szent György-napra elkészült a harang. Nagy volt az öröm

Tihanyban. Mihály is megkönnyebbült, hogy az alku ráeső
részéből teljesített, és már csak a parti építkezés maradt hátra.
Velem is madarat lehetett fogatni: a vízparton szívesebben
töltöttem az időt.
Rozi sopánkodó hangját már a hintóból meghallottam, ahogy
a Fürdőtől hazafelé tartottunk. Az udvaron, a kisházak felé
legénysereg gyűlt össze, és kiabáltak:
– Itt a törzsök, húzzad! – hallatszott egy férfihang.
Ostorcsattogtatás és kolompolás zengett. Vénlánycsúfolás –
így nevezték. Furcsa szokás volt, meg kell hagyni: leginkább
tréfásan, olykor durvábban figyelmeztették a lányokat, akik
elérték a megfelelő kort, ám mégsem mentek férjhez. Már a
hazafelé vezető úton is láttunk lányos házak előtt legényeket
gyülekezni. Kikiabálták őket, ablakuk alatt lábasokkal zörögtek,
lármát csaptak.
Siettünk a kisház elé. Gergely ment elöl, aki egy pillanatra
megtorpant, aztán mégis az istálló felé vette az irányt, hogy a
lovakat elrendezze Gézával, ahogy ilyenkor szokta. Mihályt sem
érdekelte különösebben a dolog, bement a házba.
Vica kint állt a kisház előtt, és csendesen tűrte, hogy egy rossz
fazékon doboltak neki és kurjongattak. Még akkor is
mosolygott, amikor egy zsinegen lógó fadarabot kötöztek a
derekához, hogy vonszolja maga után minden lépésnél.
Tréfából néha le is nyomták a földbe a botot, hogy szántson
maga mögött. A hajadon leány nem sértődött meg, hisz ebben
nőtt fel, nevetve menetelt az akadállyal.
Zsiga, aki szívesen udvarolt volna neki, úgy járt-kelt a
legények között, mint a tótumfaktum, minket sem vett észre
izgatottságában. Ügyes kezű és éles eszű volt, meg akarta
mutatni mindenkinek, mekkora becsülete van a háznál.
Elszaladt, és egy koszos tállal a kezében jelent meg.
– Mi ez? – kérdezte Vica, mikor közelített.
– Korom! – kiáltotta széles vigyorral.
A lány arca megrettent, ez már nem tetszett neki.
Zsiga közelebb lépett, Vica hátrált.
– Nem kérek kormot! – rázta a fejét.
A többi legény csak figyelt. Zsiga a vastag mutató- és középső
ujját beledugta a fekete porba, és nyúlt Vica után, hogy az
arcára kenje. A lány először ügyesen kitért, de a legény keze
ismét lendült, és ahogy Vica hátrált, elesett egy tuskóban.
A legény hangosan felnevetett.
– Fejezd be! – szólt rá a lány riadt szemekkel.
– Menjünk tovább! – intett egy szőke fiú a széles béresnek.
– Elvirágzott hajadon! – sziszegte sértetten Zsiga.
Ezután az események gyorsan követték egymást. Vica bőre
lángolt, és ettől, mint aki bizonyosságot csak most nyert, Zsiga
rávetette magát, és dühében, amiért nem őt választották, lefogta
a kapálózó lányt. Kíméletlenül a földre szorította, és korommal
bekente az arcát.
– Elég legyen! – ordítottam Vica helyett, akinek már folytak a
könnyei, és némán tűrte a megszégyenítést.
A béres összerezzent a hangomra, és abbahagyta.
Indulatoktól eltorzult arccal tisztogatta magát. A lány rá sem
nézett, csak maga elé bámult. Zsiga a mocskos ujjaival újra felé
nyúlt és Vica tiszta ruháján húzta le őket…
Ekkor megjelent Ostor. A többi legény utat engedett neki.
Dühös léptekkel Zsiga felé tartott. Megragadta a béres hátát,
elrántotta a lánytól, majd fölé kerekedett, és ütötte. Az arcát.
– Elég! – kiabálta Vica. – Még megölöd!
Ostor keze remegett a levegőben, végül maga mellé engedte.
– Takarodj innen! – üvöltött Zsigára. – Mindenki takarodjon!
Csak Rozi maradt az udvaron, a bámészkodók szétszéledtek.
– Ha nem veszed el… – zokogott a pösze asszony –, akkor
hagyd békén!
– Feleségül veszem! – ordította Ostor.
Rozi arcán az izmok groteszk táncot jártak. Olyan görcsöt
kapott, hogy alig bírta a hangos nevetést abbahagyni.
Hát így történt, hogy Darna Gergely egy szerdai naptól fogva
jegyben járt – ám az egyháztól távol. És nem is sikerült a
közeledés.
– Mit mondott a tiszteletes? – faggatta pár nap múlva Vica
Rozit, hogy sürgesse az egybekelést.
– Nem akarta elhinni – Rozi mérgesen kavart egyet az ételen.
– Darna, ha meghóna… még fődet se kapna a teste alá, nemhogy
esketést!
Szamártemetés. Így nevezték, ha a temető oldalában vagy
árkában tették földbe a halottat. Nem járt egyházi temetés és
méltó nyughely azoknak, akik életükben nem buzgólkodtak az
egyház tanításai szerint.
 Séta

A tölgyfa már virágzott. Az járta, ilyenkor a legkellemesebb a

bugyogóvíz. A népek ellepték a Fürdőt, napról napra
szaporodtak a környéken felütött sátrak. A savanyúvíz ekkor
ízlett a legjobban Katicának:
– Ilyenkor a legerősebb – emelte szájához a kupát. – Mikor az
orrlyukamat csiklandja. – Nagyokat kortyolt a kellemesen
pezsgő vízből.
Az egész napot kettesben töltöttük.
– Jött egy férfi kúrára – mondta a száját törölgetve. –
Egyenesen Bécsből. A neve Gerlai… – Kicsit gondolkodott –
Ferenc… Barna szöcskeúr, bajusszal. – És nevetett.
Sokan jöttek ilyenkor, nem volt benne semmi rendkívüli.
Elsőre.
– Megvizsgálja az állapotokat – billegette a fejét Katica. –
Egyenesen a királynő bízta meg. István szerint valami
tabellákat készít. Előkészíti a királynő egységesített adóterheit –
súgta, mintha ez titok lenne. – Furcsa ember.
Eszembe jutott a veszprémi káptalanra érkezett temérdek
panasz, és vágytam, hogy önkényének határt szabjanak.
Örültem a hírnek, mert ezek szerint hiába védte a vármegye a
katolikus papokat – a felségfolyamodvánnyal célt ért a pór,
mert mégis csak ideküldtek egy királyi megbízottat.
– Kivel érkezett?
– Egyedül jött – vágta rá Katica. – De azt beszélik, jól ismeri a
környéket. Istvánnál is járt már annak előtte. – Erősen
gesztikulált, ebből tudtam, hogy izgatott. – István szerint vásárt
akarnak tartani az emberek, de minek az? Ezzel is a Gerlaihoz
mentek!– mondta értetlenül a paraszti álmokra. – Hisz itt, a
Fürdőnél mindent el lehet adni.
Ekkor egy fa mögül Somogyi István támolygott elő, nadrágja
még a bokáján pihent. Ismertem az arcán azokat a jellegzetes
pírokat: már jócskán iszogathatott aznap.
Katica gyorsan elkapta a fejét. Én sem köszöntem, inkább
másfelé néztem.
– No, nem kell így ijedezni! – szólt Somogyi a szokásos víg
hangon. – Hisz tudjátok, lovat zabbal, asszonyt fasszal nem
lehet megijeszteni!
Nem válaszoltunk, inkább szapora léptekkel
továbbhaladtunk.
– Semmi se lesz belőle! – legyintett Katica. – Sehová se tart.
Csak kitűnni óhajt! És a gatyájában a szíve. Állandóan idejár. Az
új leányhoz, aki Zsuzsi helyére került. Azon tölti a kedvét!
– De hisz úgy szerette Mérit!
– Ez nem is változott! – csattant Katica. – Szereti még! Jobban
is, mint a másikat! Úgy dagad a melle, ha oldalán sétál –
utánozta Somogyi pöffeszkedő járását.
– De hát akkor miért csinálja?
– Szereti húzni a más szénáját – tárta szét a kezét. – Ezt szokta
meg! Olyan, mint atyja. Egyre kerekedik ő is. Rossz kovászból
ritkán gyúrni jó tésztát. És a vén Somogyi is minden nőnek
tuszkolja magát! Pedig menni is alig bír – fintorgott viszolyogva.
– Még nekem is tömködte a fülemet, miközben a nedvedző
lábsebit kötöztem!
Megálltam. Ezt nem feltételeztem volna Somogyi István
apjáról.
– Pedig az asszonyt úgy kényeztette – emlékeztem vissza a
náluk töltött vendégségre. – Éppen új ruhát kapott, és szépen
szólt hozzá az ura.
– Előttetek – nevetett Katica. – Míg van benne szusz, kétlem,
hogy változna!
Döbbenten vettem tudomásul, hogy engem is megtévesztett a
tettetett összhangjuk.
– Neki nem az a fontos, hogy jól tartsa az asszonyt –
magyarázta Katica. – Hanem, hogy ti úgy lássátok, milyen jó
dolga van az asszonynak!
Egy fiatal, kosfejű gyerek jött szembe velünk, és illedelmesen
köszöntött bennünket.
– Éjjeliőr – intett fejével a távozó után Katica. – Vigyázza az
építkezést.
A Fürdőnél már kisebb tömeg várakozott. István nyilvános
rendelést tartott, a téren mutogatták a bajaikat. Egy széles,
ringó csípőjű parasztasszony éppen a kút felé ballagott. A beteg
férfiak utána fordultak.
– Erről beszélek! – intett felé Katica. – Megfigyeltem valami
különös dolgot az öreg uraknál! Az utolsó szerelem mindig
ilyen nagycsöcsű nő képében jön el.
 Gondolataim visszakanyarodtak Mérihez és Istvánhoz.
Elszomorított a valóság.
– Honnan tudni, hogy Mérit szereti jobban és nem azt a
másikat?
– Ez nem túl bonyolult – vágott egy grimaszt Katica. – Mérinek
hazudik. Azé a szíve, akinek hazudik.
A férj akár mondhatott igazat is – akkor se volt sok választása
a feleségnek, ha megtudta az igazságot. Katica okoskodása
megállta a helyét: amelyik férfi otthon hazudozott, az kedvelte
asszonyát.

Az étteremhez érve Mihályt gondterhelt hangulatban találtam.

– Történt valami?
– Elkezdődött… – nézett a szemembe. – Amiket meséltél a
jövőről. Kezd szárba szökni.
Elmesélte, hogy megint tilosba hajtották az állatokat, Zsuzsi
apja engedte őket a legelőre…
Forgott az agyam. Igen, a Nyugat-Dunántúlon egyre csak nőtt
az elégedetlenség.
– A földesúri terhek túl nagyok a parasztnak – mondtam
Mihálynak, és rögtön szóltam Gerlai megjelenéséről.
– Ne gondold, Anna, hogy ez kizárólag a magyar paraszt
védelmében készül. Az Udvar semmit sem tesz hátsó szándék
nélkül! Az állami adók növelése a célja – túrt a hajába. – Mindig
az! – keserűen a szájához emelte a borral teli kupát.
– Miért érdekli Gerlai urat ennyire a majorság? – kérdeztem. –
Hisz az adót megkapják! Nincs itt csalás…
– Anna! – nézett a szemembe. – Ezt nem érted még mindig! A
föld után nincs adó! Az adó a paraszt személyét sújtja.
– De a talpa alatt lévő föld alapján számolják neki.
– Hát, pont ez az! Az adó mértéke a földhöz igazodik… –
Közelebb hajolt: – És ha én elveszem a földjét…
– …akkor kevesebb adót fizet – jöttem rá a dologra.
Egy darabig hallgattam, és végiggondoltam a dolgot.
– Somogyiék birtoka egyre csak nő – döbbentem rá a
valóságra.
Mihály sokatmondóan bólintott.
– Gerlait Ambrussal látták inni – adtam tovább, amit
hallottam.
– Nem számítottam másra, hisz az Udvar embere –
mosolygott Mihály –, aki nagyon jól tudja, mit miért csinál.
– Mire jó neki Ambrus?
– A királynőnek pont ilyeneket keres, mint Ambrus! Nincs sok
földje, ezért, ha kap egy hivatalt és jó fizetést, az betömi a
száját! Bécs rajong az olyanokért, akik tőle függenek. – Ivott egy
kortyot.
– Gerlai a parasztokkal is iszik.
Mihály arcán egy árnyalatnyi meglepetés suhant át.
– Jó a rálátása az ügyekre – forgatta meg a poharát. – Úgy
tudom, a paraszti kérvényekkel is ő foglalkozott – vonta meg a
vállát. – Ismeri a környéket is…
– Felkeresi az összes úri gazdaságot.
– Jól teszi – mondta Mihály, és lehúzta a maradék borát.
– Magát ez egyáltalán nem érdekli?
– Mit kellene tennem? – kérdezte emelt hangon. – Írja csak
meg a jelentését, ahogy akarja! Én jól bántam az embereimmel!
– Lecsapta a kupát az asztalra. – Mindig jól bántam.
Bizalmatlanság uralkodott a hónapokon: a katolikus apát egy
táborba került a protestáns urakkal. Mária Terézia bizalma
állítólag még a hozzá lojálisnak mutatkozó főnemességben is
megingott, az államhatalom mindent ellenőrizni kívánt. A
széthúzottság elképesztő méreteket öltött, még az egy osztályba
tartozók is marakodtak – a meglévő valláskülönbségek csak
mélyítették a bajokat. A kisnemesi széthúzás ékes példája volt
Somogyi István és Vargha Ambrus esete, akik mindenen hajba
kaptak, és furakodtak a tisztségekért.
– Az öreg Somogyi úgy ordibált Ambrus apósával, Bocsorral,
hogy szétszaladtak az emberek – újságolta Katica, amikor
legközelebb a parton sétáltunk. – A szaratáson marakodtak!
Az erdei legelők és kaszálók trágyáztatása fontos kérdés volt.
Füred marháit egy hétig hol az egyik, hol a másik legelőre
hajtották, hogy a dolgukat ott végezzék.
Tóbiás kocsmájához értünk. Katica csendben jelzett: ott ült
Gerlai Ferenc – a parasztok körében. Mellette Vargha Ambrus. A
veszprémi káptalan ellen benyújtott petícióról beszéltek.
Meglepődtem. Mintha együttérzést láttam volna azon az
emberen, ahogy közöttük mozgott. Gerlai megérezte volna a jövő
szelét?

Mihály szerette a lovakat. Erdőszépe különösen kedves volt a

szívének, ezekben az időkben még jobban dédelgette, mint
eddig, hisz búcsúzott tőle.
Reggelente úgy intéztem, hogy nélkülem kelljen indulnia –
egyedül. Lóháton.
 – Induljon! Mindjárt maga után megyünk, de nekem még
vissza kell mennem a házba! – Én magam küldtem el, hogy
Erdőszépével kettesben mehessen. Ostor átlátott rajtam:
mosolyogva ment bele a színjátékba.
Mind gyakrabban találtam ki valamit, hogy Mihály külön
mehessen. Egyik reggel már a házba sem mentem vissza –
keresztbefont karral vártam, hogy előremenjen, hogy aztán
Gergellyel mi is indulhassunk.
– Mindjárt – intett Ostor, mikor türelmetlenkedtem. – Hátha
kerül valamerre… – nézte a tiszta eget. – Szép idő van ma.
Mihály arca minden alkalommal felragyogott a lova láttán.
Megbecsülte az együtt töltött időt. Ilyenkor a legszebb cafrangot
terítette a nyereg alá, és olyan szeretettel simogatta meg az
üstökét, ahogy más a gyermeke kobakját. Nem győzte a parton
is kényeztetni, vakargatni. Ha szép idő volt, a szabadban maga
dörzsölte végig szalmacsutakkal a ló egész testét a fejétől a
végtagokig, főként a szerszámok alatti területeken, megelőzvén
a törések kialakulását.
Somogyi is a vízpart mellett töltötte napjait. Bár reggel később
érkezett, mint mi, persze később is távozott. Az étteremben
vagy a kocsmában ivott zárásig, így nem csoda, hogy sokáig
aludt.
Magam is szerettem lejárni a vízhez délelőttönként. Számos
alkalommal a vén halász, Úri Mihók, az Öreg háza felé is
elsétáltam. Mihállyal itt húztuk ki a vízből Ambrust és
Somogyit.
– No, ide tegyük – dugdosta az Öreg a rongyba tekert halakat
egy mezítlábas, szegényparaszt fiú derekához. – Vidd haza
tüstént! És holnap is gyere – fogta meg a csontos gyerekvállakat.
– Van még!
Szétrebbentek, amikor megláttak.
– Csak piros szárnyúakat adtam neki! – magyarázkodott az
Öreg rögvest. – Nincs is annak értéke…
A szőke fiúcska álla reszketett a félelemtől.
– Vidd csak haza! – néztem rá. – Holnap a hal mellé kapsz még
kenyeret is! Gyere ide ugyanekkor.
A vén, ráncos arcú halászra néztem.
– Hatan vannak… – sóhajtotta Úri Mihók. – És anyjuk sincs.
Kérges kezével intett a fiúcskának, hogy elmehet. Az úgy szót
fogadott: azonnal rohanni kezdett, egyenesen előre.
– Kihez tartoznak?
– Káptalan uraság – biccentett kelet felé.

A nádkunyhó előtt mindig készült valami: az Öreg vagy főzött,

vagy sütött, de ezúttal semmi sem gőzölgött a bogrács felett.
Habár a gyújtóst alákészítette, nem égett még a láng sem.
– Még előbb fognom kell – biccentett az üresen lógó bogrács
felé, aztán kezébe vette a szigonyt. Nekem leginkább a
vasvillára hasonlított, csak annyiban tért el, hogy ágai
kampósan visszahajlottak. Ívás idején ezzel is könnyedén
boldogultak a halászok.
Hirtelen csendre intett, majd napcserzette ujjaival jelzett,
hogy kövessem. Figyeltem, amerre ő is: a nád megmoccant,
hajladoztak a szálak, ahogy enyelegtek a halak. A halász apró,
virgonc szemei kigyúltak.
A halak csoportosan úsztak a part közelébe, és a sekély
vízben lubickoltak. Két egészen nagy példányt is felfedeztem, a
víz színéről kiemelkedve tolakodtak.
Az Öreg hirtelenjében bevágta a szigonyt, és kettő halat is
átszúrt vele. Bele könnyen ment, levenni azonban nehezebb
volt. Aztán a Balatonból vizet mert a bográcsba.
– Abban kell megfőzni, amellikben élt! Úgy a legfinomabb! –
kacsintott huncut mosollyal. – Jöjjön majd csak vissza! Szóljon
az úrfinak is! Sügért is kerítek bele.
Sügér nélkül elképzelhetetlen volt a halászlé. Édes és kemény
húsára Rozi is esküdött, csak utálatos volt pucolni. Gyakran
lángra vetették, mielőtt tisztították, hogy a pikkelyek
könnyebben leperegjenek. Mihók meghívását szívesen
fogadtuk. Szerettünk az Öregnél időzni…
A tavasz közeledtével, amikor hosszabbak lettek a nappalok
és a vizekben is beindult az élet, napról-napra több emberrel
találkoztam. A nádasnál leginkább a halászok jöttek-mentek,
könnyű volt felismerni őket: mindig volt valami a hátukon.
Amikor indultak, buklót cipeltek. Vagyis egy jó hosszú, egyenes
rudat, egyik végén két ággal. A hínárt kotorták vele vagy a hálót
feszítették ki a segítségével. Ha meg hazafelé tartottak, akkor
tarisznyát hurcoltak. Már hajnalok hajnalán is sokan visszafelé
jöttek a vízről, halakkal a hátukon. Úri Mihók más volt, mint a
többi, hisz öregebb is volt és nemigen ment sehova. Mintha az
idő nem bántotta volna – fürge teste meghazudtolta vénséges
éveit. Távolról, mozgásából nem lehetett Öregnek nevezni, ám
az arca elárulta. Napfénynek kitett barna bőre ráncosra
aszalódott, mintha összegyűrték volna.
A halászok jól ismerték a Balatont, és tudták, bizonyos tavaszi
időben a hal csak úgy feldobja magát a vízből.
Az időzítésben rejlik a titok. Mindig ott kell keresni…
A halakra is érvényes a szabály: szaporodásukban az időzítés
a legfontosabb kérdés. A ragadozók az elsők, akiknek meg kell
kezdeni az ívást, mert ahhoz, hogy a táplálék ivadékokat
elkaphassák, előbb meg is kell nőniük.
A növényvilág is sarjadt, növekedtek a zsenge szárak,
kizöldült a táj.
A Balatonba nem homokos parton át vezetett a bejárás – nem
hasonlított a tengerre, nekem mégis ezerszer jobban tetszett. A
nád a mélyebb vizekben nőtt, de előtte sem volt kopárság:
zsiókások voltak, utána nőtt a káka, majd a gyékény. A nádast
felosztották nyilasokra – az összes nemeshez tartozott egy
darab.
Somogyi István nyilasát a lova is jelezte: nem sokkal a saját
nádja felett kötötte fához szürke lovát. Soha nem istállóba
vezette az állatot, inkább kikötötte egy fához a part mellé, hadd
legeljen.
Az állatok megették a nádat is, amíg gyönge volt – kiváltképp,
amikor fakadt. A zsenge szálaknak nagy volt a cukortartalma, a
gazdák néha túl édesnek tartották az etetéshez. Somogyi lova is
mohó volt, mint a gazdája, és mivel más abrakot nem kapott,
egyre beljebb és beljebb legelt…
– Egész hajnalban Méri ölében süvöltött a kis Edward –
dörzsölte dagadt szemeit, mikor meglátott a parton. – Nem hagy
pihenni…
Egyszerre vettük észre Mihályt: felénk közelített, a nádast
mustrálta.
 – Télen nem fogsz nádat aratni! – jegyezte meg a Somogyi
család nádnyilasa felé biccentve. A ló már a hasadó nádat
rágcsálta.
– Egész nyáron ezt fogja enni! – vágta ki elégedetten István.
Mihály a sarjadó szálakat figyelte.
– Elgyőzi… Nagyon gyorsan nő.
– Nincs rá gondom! – nevetett Somogyi.
– Csak nehogy úgy járj, a végén se nádad, se lovad!
– Erős a bendője!
– Nem úgy a csüdje! – figyelmeztette Mihály. – Beletapos a
vízbe, és belemegy a nádtörzs.
– Az én lovam nem szép… Nem egy Bécsbe való paripa –
válaszolta Somogyi. – De megszokta a világát! – Az állat mellé
lépett, szeretettel megpaskolta a farát. – Bírja ez a Balatont!
Ezután a legelőkről beszélgettek, miközben a vendéglő felé
sétáltunk. Somogyi boldogan válaszolt Mihály kérdéseire, örült,
hogy tudósíthat végre a helyi erőviszonyokról, én meg annak
örültem, hogy újra együtt látom őket – ismét egy asztalnál.
Ebéd után elköszönt tőlünk, de nem haza szándékozott
menni, hanem a másik italmérés helyszínére: a zsidó Tóbiás
kocsmájába. Gerlai Ferenc, a revizor ott ült Ambrussal egy
asztalnál, Somogyi dühösen nyújtogatta feléjük a nyakát.
– Mára már eleget ittál – szólt utána Mihály. – Pihenj egyet!
Somogyi István válaszra sem méltatta, a kocsma felé
igyekezett…

A nap hátralevő részében Katicának segítettem a mosásban a

kisházaknál, ahogyan régen, bármennyire is tiltakozott ellene.
A sok hajolgatás után kinyújtóztattuk derekunkat, és Tóbiáshoz
készültünk. Láttuk, hogy a férjem ott beszélget Somogyival.
Odasétáltunk.
– Veszedelmünkön munkálkodnak! – közölte megvetően
Somogyi a másik asztal felé pillantva.
– A felemelkedésük reményében teszik – válaszolta Mihály
fáradtan.
– Ambrus egy senki – csattant fel a másik.
Részeg volt. Ahogy mindig.
– Hallgass! – szólt rá a férjem. – Ahhoz elég, hogy ártson!
Somogyi azonban játszotta a sértődöttet, amiért férjem
csitította. Az erszénye után nyúlt, de kicsúszott lassú kezéből és
a földre pottyant. Lehajoltam érte, hogy a kezébe adjam.
Meglehetősen könnyű volt.
„A csömör igen drága” – ült az arcán, miközben tapogatta a
bőrzsákot.
– Elfogyott a pénzem! – csapott hatalmasat az asztalra. – Vagy
valaki meglopott! – Arcán a pirospozsga széle már lilult a
dühtől.
Sokat herdált, hogy így kipurcanjon.
– Elég…! – súgta neki Mihály.
– Hogy ihatnék így? – kérdezte ártatlanul. – Adhatnál kölcsön.
Éhes is vagyok már! – tette mindkét tenyerét terebélyes
bendőjére. Szőrös hasa átütött inge alól: folyvást többet evett,
mint amennyi fért belé. Öblösen és hosszan böfögött. Többet is
ivott, mint amennyi fért belé.
– Talán eleget vedeltél mára – válaszolta a férjem.
Somogyi István sértődötten nyújtotta a kezét:
 – Ne az eszedből adj, barátom! A pénzedből!
Gerlai Ferenc árnyéka vetődött asztalunkra. Az udvari
megbízott észrevétlenül termett mellettünk. Hivatalos hangon
bemutatta magát.
– Sokat hallottam már magáról! – nézett a férjemre.
– Úgy mire kíváncsi? – röhögött oda neki Somogyi.
Mihály felállt, s én is. Bemutatott a férfinak, aki illedelmesen
fejet hajtott. Tetszett, hogy utána gondolkodás nélkül Katica felé
fordult:
– A seborvos felesége – szólt Mihály. Gerlai biccentéssel
üdvözölte. Barátném a figyelemtől széles mosolyra fakadt.
– A majorságát kívánom megtekinteni – közölte egyenesen a
szándékát a királyi megbízott.
– Szívesen látom! – fogadta Mihály szenvtelen hangon. –
Jöjjön, amikor csak tetszik! – Meghajolt, és visszaült az
asztalhoz.
– Mindenbe beleavatkoznak… – tiltakozott Somogyi az
országos egységesítés ötlete ellen.
– Igaz, hogy elszedtél a földjeikből? – kérdezte Mihály.
– Ezek az ostobák szőlőt raknak mindenhova! – mutatott a
parasztokra István – Én búzát akarok!
– A szőlő szeret itt, a búza nem…
Somogyi arca elkerekedett, a tokáját simogatta.
– Az áldóját! – fortyant fel. – Ezeknek a hitványoknak az
oldalára állsz?!
– Senki oldalán nem állok – tiltakozott a férjem. – És a
szegénység nem hitványság!
A testes férfiú bűnbánó képet vágott.
 – Aszófő tágulhat Örvényes felé, inkább arra terjeszkedj… –
győzködte Mihály fáradtan. – Ennél jobb vagy, barátom!
– Valóban?
A férjem bólintott.
– Asszonyomat megvédted Ghéczy ellen! – emlékeztette a
bátorságára. – Óvod a kis Edwardot.
Somogyi bólintott s eszmélt, van, aki csak akkor hiszi el
magáról, hogy jó, ha más mondja neki. E percben lángra gyúlt
benne valami, és elindult hazafelé.
 Nyárelő

Nyárra egészen megszoktak minket a szerzetesek. Ha

találkoztunk, igen természetesen viselkedtek előttünk. Fülöp
testvér annyira nem zavartatta magát, hogy előttünk
zsörtölődött az éltes mosónővel, a váltóját követelte:
– Tiszta alsóm sincs! – perelt hangosan, mikor odaértünk.
Egy másik alkalommal a cserfes fiút – amelyik mindig elcsent
valamit – éppen előttünk kergették, mert meg akarták fürdetni
mindenáron:
– Hagyjátok békén azt a gyereket! – kiabálta a testvérek után
a mosónő. – Három napig gyűlik a kosz, utána kopik!
Sámuel apát humora is meg-megcsillant, időnként profán
tanácsokat osztogatott. Egy parasztembernek mondta, mikor az
panaszkodott az asszonyára, hogy: „Oltsd el fiam a gyertyát, s
fiatal és szép lesz megint!”
Mihály beszámolt neki a Fürdőépítkezés állásáról és az
endrédi téglaégető kapacitásáról. Amikor befejezte, Vajda
Sámuel csak gondterhelten meredt maga elé.
– Abbas… – kérdezte szelíden a férjem. – Mi rágja a lelkét?
– Nem halad a felkészülés a nyilvános vitára – nyögte az
szomorúan. – Kifutunk az időből. A nyomtatás miatt.
 – Hol akarja kinyomtatni? S mikorra kell?
– Budán.
Mihály megsajnálta. Ostornak még aznap délután útra kellett
kelnie, hogy kinyomtattassa mihamarabb a bölcseleti tételeket
Budán, öt forintért.
– Szükségem van Kelemen testvér segítségére – kért Mihály is.
– Az úszást, s a pontos tervemet gyakorlatban is látnia kell.
– Segítünk, amiben tudunk – bólogatott az apát. – Az időtorok
megfejtése nem bizonyos, hogy sikerül. De ne feledd, fiam, Isten
választotta neked az időt, a teret és az adottságaidat! – Kezét
bátorítóan Mihály vállára tette. – A kedvenc részem a Bibliában
a Genezis. – Cinkos mosolyát felém is fordította. – Az őstörténet
felettébb érdekes… annyi minden van a teremtésben még
elrejtve…

Kelemen testvér éppen alkotott, mikor rátaláltunk: tintát főzött.

Meglepődtem, hiszen Didák testvéré volt a leghíresebb tinta, ő
főzte, s ő tanította a tudományt. Ekkor azonban mégis Kelemen
vezényletével főzték a novíciusok a fekete kincset. Ő esetlenül
mutogatta a fortélyokat a növendékeknek, miközben kevergette
az elegyet. Egész alkarja, és még a homlokán is egy csíkban
tintás volt.
– A sót ilyenkor kell beletenni, ez a titka – okította őket a
fontos részletekre gyöngyöző homlokkal. – Így ni! Mindig lassan
kell felfőzni, gyenge tűzön.
Tudtam, hogy só alatt a timsót kellett érteni. Nagy
népszerűségnek örvendett ez az anyag, sokan csodaszernek
tartották. István is gyakran használta: jó volt a bőrcserzéshez és
a vérzéscsillapításhoz is.
Mikor a szakállas testvér meglátott bennünket, rövidre zárta
az oktatást.
– A bíbort és a mézgát a végén tegyétek bele, csak miután
kihűlt és leszűrtétek.
– Mi történt Didák testvérrel? – kérdezte Mihály.
– Ügyessége gőgösséget szült. Az Abbas nem engedi a
fazékhoz.
– Pedig ódákat zengett Didák tintájáról – csodálkoztam.
– Nem a legjobb tintára van szükségünk – emelte fel fejét a
testvér. – Ám a legtisztább lelkekre!
– Azért rossz tintával nehéz lesz írni – biccentett Mihály a
nevetgélő tanoncok felé.
– Áldott idők ezek! Már nem kell körmölni, itt a nyomda! Nem
másolnunk kell, míg össze nem szakad a hátunk, csak javunkra
írni s olvasni.
Mosolyogva hallgattam. Talán az elődeihez viszonyítva
mindenki szerencsésnek érzi magát? Az idő előre haladtával a
találmányok miatt talán tényleg könnyebb a munka. De vajon ez
boldogabbá s elégedettebbé is tesz minket?
Távozáskor az apát kikísért bennünket és a velünk tartó
Kelement. Búcsúzáskor kétszer is idézett a Teremtés könyvéből,
majd ezzel a mondattal zárta:
– Az isteni pillanat s percek nem mérhetőek számunkra, akár
emberöltők is lehetnek! Az egyik legnagyobb titok az időben
lakozik.
Majd megáldotta a testvért és útjára bocsátotta velünk a
partra, ahogy Oroszy Mihály kérte. A tihanyi visszaúton
Kelemen és Mihály végig diskuráltak – az örvények és a víz
természetéről értekeztek.
Amint Füredre érkeztünk, férjem tüstént Istvánhoz vitte
Kelement. Én megálltam Goldával, Tóbiás kocsmáros
feleségével beszélgetni, majd arra lettem figyelmes, hogy a
három férfi kényelmes tempóban elindul a vízpartra. A testvér
Istvánnal is gyorsan összebarátkozott – láthatóan szívesen
beszélgettek a kémiáról és a bugyogó víz emésztésre gyakorolt
hatásairól.
– Rajtunk kívül más nem tud róla – nézett Mihály
figyelmeztetően Kelemenre.
– Van, amit jobb is titokban tartani – értett egyet a magiszter.
– Az emberi ostobaságot nem szabad alábecsülni. Fajtánk
hajlamos az önpusztításra. Kiérdemesült Marián testvér is
kevesekkel osztotta meg a gondolatait. Nem való mindenkinek a
tudás!

Visszavittük Kelemen testvért Tihanyba. Én nem mentem be az

épületbe. A monostor kapujában vártam Mihályra, aki
Sebestyénnel egyeztetett bizonyos kérdésekben. Addig Kelemen
sem búcsúzott el – az ajtó előtt beszélgettünk.
– Aggódom a férjemért – vallottam be. – Éjjel-nappal
munkálkodik, nincs egy perc nyugta sem.
– Nem átlagos dologra készül, így az erőfeszítés sem
hétköznapi!
Hazafelé Mihály az úszással foglalkozott.
– Meg kell tanítanod a gyorsúszást is.
– Az örvényben nem sok hasznát veszi.
 – Jobb, ha azt a technikát is ismerem – vágta rá.
– Nem bírja elviselni, hogy gyorsabb voltam – csíptem fülön a
hiúságát.
– Ha megtanítod, sosem leszel gyorsabb! – közölte széles
mosollyal.
Ezen az estén elővettem a naplómat, írtam a bencés
szerzetesekről és különleges sorsukról, amely úgy tárult fel
előttem, ahogyan egy virág kibomlik: sziromról sziromra.
A toll sercegett a papíron. Túlságosan is. Talán elkopott.
– Ki ne szaggasd a papírt! – nyúlt Mihály a pennámért, hogy
újrahegyezze. Én nem tudtam szépen vágni, pedig ismertem a
szabályokat.
Mihály a pipaszobába vitte, én pedig követtem. Az asztalához
ült, gyertyalángnál dolgozott. Levágott belőle, pontosan a
megadott szögben metszéssel kiélesítette. Lenyűgözött a
precizitása. Szerettem nézni az arcát, mikor ennyire
koncentrált.
– Parancsolj! – nyújtotta felém vidáman.
Néztem, de nem nyúltam a tollért.
Azonnal tudta, hogy mit akarok. Már nem mosolygott, a szék
hátrarepült, ahogy felpattant. Elém lépett, egyetlen szót sem
szóltunk, ujjainkkal egymás ruháit bontogattuk. Kiszabadította
a mellemet a ruhából, felkapott, az asztal szélére tett.
Megcsókolt. Tenyeremmel a bútorba kapaszkodtam. Mihály
egyik kezével a fülem mögé nyúlt, beletúrt a hajamba,
türelmetlenül szedte szét a kontyot. Másik kezével a derekamra
fogott. Szorosan.
Miután a tincseimet kiszabadította, a nyakamba csókolt.
 – Anna! – vont közelebb magához. Forró leheletét a
fülcimpámon éreztem, kezét a tarkómon. Számmal a száját
kerestem. Tenyerébe fogta az arcomat, és vadul viszonozta a
csókot.
Kikapcsoltam a nadrágját. Ő egy pillanatra sem eresztette az
arcomat. Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, kicsit
felemelkedtem és magamhoz vontam. Az íróasztal megcsúszott
velünk a padlón, ahogy magamba zártam. Átkaroltam a nyakát.
– Úgy ölelsz, ahogy előtte senki! – suttogta a hajamba, és
átvette az irányítást.
Nem eresztett a kezéből…

Másnap korán indult az építkezésre: nem ért rá Gerlai

Ferenccel foglalkozni. Éppen akkor távozott, mikor amaz jött.
– Mindig ennyit lót-fut? – nézett a távolodó lovas felé a királyi
megbízott.
– Sok a dolga.
– Hol?
Ostorral ketten vezettük körbe.
– A Fürdőnél – vágtam rá.
– Az az apát dolga.
– Fivérem önzetlen – vetette oda Ostor. – Szívén viseli
szeretett apátja terveit.
– Ingyen?
– Isten majd megfizeti – biccentett az ég felé Ostor negédes
mosollyal.
– Ha nincs ellenükre, szeretnék egyedül körüljárni.
– Itt könnyű eltévedni – figyelmeztette Ostor, árnyalatnyi
fenyegetéssel a hangjában. – Szívesen megmutatom, hogy…
– Ne fáradjon!
Gerlai vitte magával a papírjait, hogy szorgalmasan kitöltse a
rovatokat. Az első lapon lévő összefoglaló táblázatában
megpillantottam, hogy az állatállománnyal egy sorban
számlálják embereinket. Összeszorult a szívem.
Egész estig a környéken kóborolt, láttam az ablakból, hogy
Gézával és Zsigával is beszélgetett…
Vicához igyekeztem, mindennap megbeszéltük a teendőket.
Gerlaival egyre gondolhattunk, ő is éppen a kis ház felé indult.
Előbb odaért, és mielőtt bármit is tett volna, húzott egy strigulát
a rovatba.
Vica épp makkolajjal tisztogatott egy bőrcsizmát. A revizor
megszólította:
– Ettől csillog majd! – mondta kedvesen, mire a szolgálólány
felemelte a fejét, és a szemébe nézett.
Gerlai Ferenc szája a döbbenettől elnyílt: Vica bájos szépsége
elbűvölte. Egy szempillantás elégnek bizonyult.
A lány szeretettel simított végig a bőrön.
– És olyan lesz, mint a selyem! – nézett ragyogó szemmel a
férfira, majd rám.
A revizor vonásai megváltoztak, arca kipirult.
– De szeretnék Oroszy Mihály csizmája lenni – mondta
bátran.
– Ez nem Oroszy… – Vica nem fejezte be a mondatot.
Gerlai tágra nyílt szemmel értékelte a helyzetet.
– Szeretne még látni valamit? – kérdeztem bűbájos hangon. –
Tartson velünk vacsorára!
 Ő még mindig csodálkozva meredt maga elé. Tudtam jól,
választ kapott már a kérdésre.
– A Fürdőhöz megyek – csapta hóna alá a papírjait, és rám
sem nézett. Elindultam utána. Azt nem bírta ki, hogy ne
forduljon hátra: kétszer is visszanézett a lányra.
Nem történt semmi. A férfi nem kapott semmit, és ezzel a
lány éppen magához kötötte. A férfi sóvárgott utána.
Szótlanul baktattunk a ház felé, ahol már visszajött a hangja –
illedelmesen elköszönt.
Mióta Darna Gergely apjának a kilétére fény derült,
nemesnek tartatott. Az eredetnél az anya kiléte nem számított,
hisz az asszony csak méhét szolgáltatta a nemzéshez. Igazi és
valódi nemességre csakis a kiváltságos vérű atya nemzése
jogosíthatott – ennyi volt az oka, amiért Gergely járhatott már
csizmában.
És csak ez volt az oka annak is, hogy Gerlai Ferenc, a királyi
revizor nem merte Vicát megkörnyékezni.
 Balaton

A balatoni úszások korántsem emlékeztettek a nyári

lubickolásokra: egyrészt hőség sem volt, másrészt a
körülmények is sokkal vadabbak voltak. Férjem szíve
tántoríthatatlan volt a tanulásban is. Nem gondolom, hogy jó
tanár lettem volna, inkább Mihályé a dicsőség, hogy megtanulta
a gyorsúszást. Mert annyira akarta. Mihók bátya, tapasztalt
öreg lévén, nem kérdezett a különös úszásokról. Szinte nem is
láttuk, csak akkor, amikor kellett. Ha Mihály szólítani akarta,
mindig feltűnt a fürge vénember. Különben észre sem vettük,
hogy ott van. Dobhálókat rakott ki a széleken, mi beljebb, a
vejszebokrokon túl gyakoroltunk.
Egy csepp élvezet sem volt ebben a tanításban, csak annyi,
hogy férjem gyorsan tanult.
– Rettentő hideg – vacogtam, ahogy meneteltünk beljebb a
legelső alkalommal. Lábunkra bőrbocskort húztunk a szúrós
fadarabok, rákok és kagylók miatt, testünkön inget viseltünk.
Az még hagyján, hogy a hideg vízben tanítottam úszni, engem
megijesztettek a körülöttünk ugráló halak is. Nem a halbőség
zavart, inkább az a gondolat, hogy ők nem szoktak az ember
kalimpáló lábához, így hát nem is félhettek tőle…
 – Te félsz a halaktól – nevetett fel Mihály.
– A csúszómászóktól jobban – fintorogtam a láposabb,
mocsarasabb területek felé. – Meg a hínárt sem szeretem –
tettem hozzá gyorsan, mert valami megcsiklandozta a
combomat a víz alatt. Kirázott a hideg.
– Holnap csónakkal megyünk, és sokkal beljebb – ígérte
Mihály, mikor egy siklócsalád közelített. – Fele vízen túl már
semmi sincs, és nem is látnak.
– Akkor se, ha bajba jutunk – néztem rá.
Mihály nagy levegőt vett.
– Nagyságos uram… – fogtam meg a karját. – Már így is, úgy is
bolondnak tartanak minket! Azért, hogy ne lássanak, nem kell
vízbe is fulladnunk.
– Igazad van – bólogatott. – Főleg, ha kötéllel egymáshoz
kötöm a testünket… Jobb, ha sekélyebb vízben vagyunk.
– Hogy mit csinál?
– Együtt fogunk az örvény mélyére úszni – vigyorgott. –
Elválaszthatatlanul.
– És ha így nem is visz el?
– Bárhogy lesz – nézett a szemembe –, többé nem válunk szét!
Bólintottam. Némán lépdeltem utána a vízben.
– Mégis hogyan akar magához kötözni?
– Kötéllel.
– És a kezünk? A lábaink?
– Azok szabadon lesznek. A törzsünknél lesz szoros.
– Hogy fogunk így úszni? Hiszen nem is egyforma a
magasságunk.
– Az jobb is – nevetett fel újra, mintha csak egy apróság volna.
– Ezt fogjuk kitalálni.
Először ismét bemutattam a mozgást. A férjem lenyűgözve
nézte.
– Itt mutasd meg – kérte, és nyújtatta felém mindkét kezét.
Tenyerén fekve ismételtem újra és újra a mozgás fő elemeit.
– Hihetetlen, hogy a láb csak ennyit végez, és mily gyors! –
mondta csodálattal, ahogy kihúzta alólam a kezét és
tovasiklottam.
– Egyenes hát – szóltam neki, amint a vízre próbált feküdni.
Előbb csak a lábtempót ismételte, és közben egyre lejjebb és
lejjebb süllyedt.
– Egyenes hát és egyenes csípő, nagyságos uram!
Többször kérdezett, én mindannyiszor megmutattam.
Számtalanszor úsztam a tenyerén, ő pedig mindig más részletre
figyelt.
Nem panaszkodhatok, gyorsan megtanulta.
– Akkor induljon a lábával, ha süllyed a csípője!
Az ostorcsapásszerű mozdulatra nem egészen két óra alatt
tökéletesen ráérzett.
– Hiányzik még az összhang – fújtatott kimerülten. Nem
vitatkoztam vele. A karja és a lába még nem szokott össze az új
mozgásban. – Ha te úszol, olyan természetesnek tűnik…
– Higgye el, maga is hamarosan ráérez.
– Téged ki tanított? – Hátrasimította nedves haját az arcából.
– Úszómester.
– S mennyi idő alatt tanultad meg?
– Gyerek voltam – húztam el a számat.
– Akkor már korán… – Arcáról is letörölte a vizet.
 – Maga mióta lovagol? – kérdeztem mosolyogva. – Ne velem
mérje magát!
– Ha megtanítasz így úszni… – fogta az arcomat a kezébe –,
megtanítalak lovagolni.
Oroszy Mihály elszántan gyakorolt, én pedig segítettem.
Kezdetben oldalirányba kibillegett.
– A lábmunkát igazítjuk a kézhez! Nem fordítva!
Egész délután gyakorolt.
– Egyre jobb! – kiáltottam utána.
Vigyorogva bukott le, majd mellettem jött fel a vízből, és
átkarolt.
– Az áldóját! Te meg halálra fagysz itt!
Én sem vettem észre, amíg nem mondta, de valóban: minden
ízemben reszkettem. A bödönhajó felénk tartott – igaz, még
távol járt –, de jól hallottuk, ahogy közelít, mert Mihók a csónak
oldalát ütlegelte. Nem erősen, de azért hallatszott.
– Mit csinál? – kérdeztem.
– Hajtja a halakat – mutatott az előtte álló vejsze felé. – A
fenéken lévő halakat kergeti oda!
Mikor már mellettünk járt, az Öreg odaszólt:
– Megugrasztom őket – hunyorított huncut, vén szemével.
Mihály hosszan nézett utána, én fürtjei felé nyúltam, hogy
kisimítsam az arcából, mire elkapta a karomat. Odanéztem én
is, ahova ő.
Pióca tapadt rám. A felkaromon kettő is szívta észrevétlenül a
bőrömet… Nem féltem a férgektől, de a kedvemet elvette az
úszkálástól.
Mihály lábán fél tucatot találtunk, amikor kiértünk.
 – Engem jobban szeretnek! – nevetgélt, és égő pálcával pirított
rájuk, hogy lejöjjenek.
Ismertem őt. Csak miattam hagyta abba a gyakorlást, ám
másnap már kora reggel nekilátott. Türelmetlenül tanult.
Engem Ostor hozott utána, és már a távolból láttam, milyen
ügyesen csinálja. Ahogy mellé úsztam, észrevettem, hogy a
levegővétel technikája még nem az igazi.
Amikor meglátott, rögtön abbahagyta, és az orrom elé siklott.
Megcsókolt.
– Ahogy a szája vízbe kerül – nyögtem –, azonnal kezdje a
kilégzést!
– Csak szájon? – kérdezte a fülemet csókolva. – Vagy az
orromon is kifújjam?
– Egyszerre – sóhajtottam a szájába. – A következő
belégzésig…
Azt, hogy halak csobbantak mellettünk, megszoktam, viszont
a piócák miatt állandóan ellenőrizgettem magam. Idegesen
tapogattam a vizes kontyomat, pedig csak a nyakamra
ereszkedett a súlyánál fogva…
Hála az égnek és Oroszy Mihály makacsságának, három nap
alatt elsajátította a gyorsúszást. Igaz, a levegővételnél még a
fejtartása bizonytalan volt, ami megtörte a dinamikus mozgást.
– Gyorsabb vagyok nálad! – hívott ki magabiztosan.
Belementem a játékba. Nagyjából a következő
halászkunyhóig versenyeztünk, ami kevesebb lehetett, mint
ötven méter. Mihály ajánlotta a távot, és meg is nyerte. Nem
hagyta, hogy a gyengesége lelassítsa: légzésvisszatartással
úszott, ameddig bírt. Csak akkor vett levegőt, ha már nem bírta,
a táv alatt csupán kétszer.
– Hosszabb távon én nyernék – lihegtem kifulladva.
– Most vesztettél! – úszott elém diadalmasan.
– Előbb fulladna bele, mint veszítene… – mosolyogtam.
– Szívesebben halok vízbe – rázta ki hajából a cseppeket –,
mint veszítek egy asszony karcsapásaitól.
– Mutassa még egyszer, mit csinál a karjával…
Elmosolyodott.
– A víz alatt?
– Én nem is ezt tanítottam – vágtam rá rögvest az ismeretlen
húzásmintára.
– De így sokkal gyorsabb! – vigyorgott.
A gyorsúszással nem ért véget a kihívás, ezután sem pihenés
következett. Ezek nem azok a napok voltak, amikor az ember a
fejét hátratartva hanyatt fekve lebeg a vízen…
Mihály hozta a kötelet, összekötött bennünket, és úgy
próbálkoztunk a víz alatt együtt úszni.
Hol túl szorosra, hol túl lazára kötötte, sehogy sem sikerült
eltalálni a megfelelő feszességet. A kötél felsértette a bőrünket,
és rövid időn belül annyira kidörzsölte, hogy még az ing
érintése is égetett.
A piócák mintha ettől vérszemet kaptak volna – nem győztük
leégetni magunkról őket… Miután leestek, tapadókorongjaik
helyén bevágás maradt a bőrünkön, amelyen át a vér még
órákig csordogált.
– A gyűrűt nem hagyhatjuk az ujjunkon az örvényben. –
Mihály éppen kiszáradt tenyerét dörzsölte faggyúval, én pedig a
derekamat simogattam. A kötél helyén rám tapadt vizes ing úgy
égetett, mintha tüzes vassal kínoznának. – Nehogy valamibe
beleakadjon!

Az öreg Mihók bátya ekkor jelent meg mellettünk. Felemelte a

földre hajított kötelet, és hozzáértő szemmel nézte, vizsgálgatta
a csomót.
– Nem elég a házasság? – vigyorgott foghíjas mosollyal
Mihályra. – Kötél is kell?
– Olyan kötél kell, ami megtart, és a víz nem sodorja le
rólunk.
– A Balaton nem fogja – válaszolt a halász. – A mozgás
hömbölgeti le.
– Olyan rögzítés kell, ami örvényes részben is kitart –
sóhajtott Mihály. – És úszni is enged.
Az Öreg egy szóval sem kérdezte, hogy miért. Bölcsen csak a
megoldásra szorítkozott.
– A karok szabadon mozogjanak… – morogta, közben a
derekamra nézett.
A kötelet barnára cserzett kezében forgatta – erős ujjai oldalát
és tenyerét kemény bőrpáncél borította –, majd gyakorlott
mozdulatokkal kötött egy apró, lapos csomót.
– Nincs az a vihar, ami ezt szétszaggatja – nyomta Mihály
kezébe.
Férjem lelkesen bontotta ki, és kérte az Öreget, hogy tanítsa
meg. Az tüzetesen elmagyarázta, Mihály pedig tovább
kérdezett:
– Mutasd a többit is!
A kötélvégek és hurkok ismerője kacagva kápráztatott el
minket trükkökkel is.
– Húzza csak meg! – nyújtott felém egy kis ficakot. Egy gyenge
húzásra az imént kötött labdacsomó egyszeriben szétbomlott.
– Bámulatos – nevettem a csibészes szemekbe.
– Van, aki annyifélét ismer, nem győzi mutogatni – biccentett
a tőlünk nyugatra épített halászkunyhó felé. – Gőgösködnek
benne, mintha tudomány volna!
– Az is – fújt nagyot Mihály, miközben nem sikerült utánoznia.
– Én inkább azt mondom – vette át férjem kezéből a kötelet és
mutatta újra, lassabban a fortélyt –, pár csomót tanuljon a
halász, de azt csukott szemmel is tudja. Éjfélkor és viharban is!
Mihálynak sikerült az elsőt megkötnie.
– Taníts meg a többire is! – nézett az Öregre.
– Nagyságos uram, ahogy kívánja! Ámbátor sokkalta
fontosabb két csomót nagyon jól ismerni, mint tucattal
próbálkozni.
Mihály komolyan vette a dolgot: pár nap múlva már a víz
alatt kötötte és oldotta a két legfontosabb csomót. Mindig
kicsivel hosszabb ideig maradt lent, és úgy próbálkozott.
Szerencsére ehhez a részhez nem kellettem, így a parton
maradtam vagy csónakkal mentünk utána az Öreggel.
Megismertem Úri Mihókot és az életét: vacsorára rendszerint
halat evett, de gyakran nem nyárson sütötte, hanem parázson.
Ahogy kifogta, ráfektette a parázsra, amit nádból készített. Volt,
hogy ezalatt még tette a dolgát. Ilyenkor biztonságból a vízre
építette a tüzet, még akkor is, ha én ott voltam. A régi, rosszabb
nádkévéket megőrizte, abból többet összehajtott, a tetejére
rakta a halat. Mire leégett a víz színéig, a vacsora megsült.
 Szívesen beszélgettem vele. Vízparti kunyhójában egyedül élt,
és a nomád körülmények ellenére sem vadult el. Jó volt
hallgatni, ahogy beszélt, szerettem, ahogyan ő látta a világot.
Amikor a szó Gerlai Ferencre, a revizorra terelődött, nem
foglalt állást. És nem azért, mert nem akarta elárulni, hogy mit
gondol.
– Olyan ez, mint a Balaton.
– Ezt hogy érti?
– Mint a színe.
Értetlenül néztem rá.
– Nem az, aminek látszik – nevetett fel. – No, milyen színű a
víz?
– Átlátszó – vágtam rá okosan.
Legyintett.
– Kék – mondtam bizonytalanul.
– Igaz – bólogatott. – Kintről kék.
Apró szemei huncutul mosolyogtak.
– De a csónakbúl zöld, ha lefele nézem… – Elhúzta a száját. –
És szürke, ha a vidra felkavarja! Vagy a szél. – Jobbra biccentett.
– Örvényesnél meg sárga volt minap. Semmi sem az, aminek
látszik… – kacsintott. – Minden attól függ, honnan nézzük!
– És maga honnan nézi?
– Én nem gyűjtök semmire! És amim van, másnak nem kell! –
mutatott a kunyhója felé. – Az úrfi sose turkálta meg a
szákomat! – biccentett Mihály felé. – Éhes nem vagyok, inni
mindig kapok!
– És a család…? – kérdeztem halkan. – Vagy egy asszony… Az
nem hiányzott sohasem?
 – Apám nem volt halász. Hétrét görbült a háta, hogy enni
adjon nekünk. Édesanyámat korán eltemettük. – A szemembe
nézett. – Nem voltak könnyű évek.
A vén, ráncos arc ellágyulva fürkészte a vizet.
– Itt távol vannak a gondok és a bajok! És ha egy nap nem
érek partot, akkor kincsek közé kerülök – kacagott. – Mi
mindent rejt a Balaton! A halászoknak jutott a legszebb sír.

István és Kelemen testvér lelkesen hallgatták férjem

beszámolóját a csomókról és a kötözésről, alig várták, hogy
végre saját szemükkel lássák a páros, víz alatti úszásunkat.
Ez a rész volt a legkönnyebb, ha a kötél okozta fájdalmat nem
számítjuk. A lábunkkal hol békatempóval, hol a gyorsúszás
lábtempójával haladtunk előre. Egyszerre ugyanazzal a
formával, máskor vegyesen. Minden verzióban
összehangolódtunk, mert minden eshetőségre fel akartunk
készülni.
Az egység működött – az úszásban is. A karok esetében arra
jutottunk, hogy Mihályé a főszerep, különben
összegabalyodhatunk. Csak siklásnál érdemes előrenyújtanom
az enyémet, amikor a mélybe tartunk lefelé…
A bemutató végén az Öreget figyeltem, aki éppen a vejsze
mellé ladikozott, szákjával kiszedte a zsákmányt, beemelte a
csónakban lévő haltartójába, majd irányt vett rejtője felé, azaz
hogy a titkos helyre vigye, és a többi zsákmánya mellé tegye.
– Miért nem hozza közelebb? – kérdeztem Mihálytól halkan. A
rejtő nem esett közel a kunyhóhoz.
– A halnak árnyék kell.
 – Ott az is lenne – mutattam egy általam jónak vélt helyre.
– A zavaros vízben is tönkremegy. Úgy kell rakni őket, hogy az
iszapot se verjék fel.
Rájöttem, hogy ez nem is egyszerű feladat.
– És a víz fölé sem emelkedhet – mondta egy madárra
mutatva –, mert akkor a szárcsa kapja el!

István és Kelemen fenntartásokkal vizsgálta a kötélrögzítést.

– Tán van jobb ötletetek? – kérdezte nyomatékkal Mihály.
Hajából vízcseppek gurultak végig a mellkasán.
– Ami azt illeti, igen! – vágta rá István.
– Egy szíjazat jobban megfelelne a célnak – simogatta a
szakállát Kelemen.
– És ahogy a ló szügye jobban bírja a bőrszíjat, úgy a tietek is
– tette hozzá István. – Észszerűbb volna.
Mihály meggyőzetett, és még aznap tervezni kezdték a
megvalósítást. István orvosi rendelőjében rajzoltak és mértek.
Kelemen kitűnő kézügyességgel, könnyedén papírra vetette a
skicceket.
– Egyben kell szabni ezeket! – nézte mord fejjel István a
tervrajzot.
– Kruponból{3}… – bólogatott a testvér – Ha nem fér ki, akkor a
nyaka bőre kerüljön felülre.
A bőrt minőségileg osztályozták, és a legjobbnak a far és a hát
számított. Ezek voltak a legtömöttebbek, a legkiegyenlítettebb
minőséggel.
– Egész tehénbőrt kell venni! – közölte Mihály. – És a hasszélt
kihajítani.
 – A szabásnál is jelen leszek – mondta István. – Bele ne lógjon
a gyengéje, mert akkor elszakad.
– A veszprémi Bicsek János a legjobb hámkészítő mester –
javasolta Kelemen. – Nála lehet mérték után is rendelni.
– Maga készíti ki a bőrt – helyeselt Mihály –, nem vargától
szerzi.
– Tőlünk szömörcét szokott kunyerálni – csatlakozott
Kelemen.
– Adunk azt is! – lelkesedett Mihály. – Csak igyekezzék!
A feszességről és a teherbírásról még vagy egy órát
értekeztek.
– A nyúlás iránya is számít – figyelmezette István a szerzetest.
– Mindenhol jó szíj kell – mondta Mihály. – Két tehénbőrt kell
venni! Olyan ez, mint a kantár a lónál! Megterhelés nem esik rá,
mégis szilaj anyagból kell készíteni, hogy pontosan álljon, és az
állat se tudja lerázni magáról!
– A combtőnél, ahol beleül majd, nagyságos uram –
magyarázta István –, ott olyannak kell lennie, mint a
szügyellőnek. Hogy a kívánt helyen tartsa. Csakúgy, mikor a ló
hámba dől…
Elképzeltem, ahogy a lovakhoz szokott szerszámkészítő
mesterember áll majd a terv előtt. Egy bőr hám, amibe két testet
egymáshoz lehet szíjazni…
Kelemen a napforduló pontos percét is megadta: délelőtt
tizenegy óra tizenöt percre esett.
– Legalább három nappal előtte legyen kész! – rendelkezett
Mihály.
Addig a kötelekkel gyakoroltunk, ami felettébb fájdalmas
sebeket okozott a bőrünkön.
– Engedjen meg egy kérdést – fordultam Kelemenhez, mikor
más nem hallotta. – A testvérek néha a kezüket a mellkasukhoz
ütik. Miért teszik ezt?
– Ignác atyánk jó tanácsát követik ilyenkor. Így figyelmeztetik
magukat, ha éppen bűnt követnek el vagy arra készülnek. Nem
olyan látványos, de annál hatásosabb figyelmeztetés. Nyakon
csípjük a gonosz vágyakat már akkor, amikor még csak
mocorognak bennünk.
– Mindenki csinálja?
– Csak akit rendetlen vágyódás gyötör! Amikor jön a kísértés.

A szíj megrendelése óta és a napforduló közeledtével Mihály

feszülten és néha szótlanul tette a dolgát. Ilyenkor Kelemen
megerősítette:
– Az időtorok Annát nem fogja megölni – közölte nyugodt
hangon, olyan hangszínen, aminek könnyű hinni. – Ebből kell
kiindulni. A kulcs az együttműködés. Ha ráhangolódik az útra,
áthat az ereje!
Férjem bólintott.
– Nem a súlya, hanem a vére a kulcsa – zárta rövidre a
kérdést.
A szerzetes meglapogatta Mihály hátát:
– Nem futhat a lelke elől! És igen, mindent elhajított… Ilyen
hívást éreztem én is. Terve elől, színe elől nincs menekvés. Az
én őrhelyem a Tihanyi sáncra hívott – mutatott az apátság felé.
– Van, akit meg az ismeretlenbe szólít!
Rám fordította tekintetét:
 – A felkelő napot és csodáit áhítattal nézem. Világosít, ahogy
tud! Én meg hagyom.
– És ha nem akar már engem sem elvinni? –
aggodalmaskodtam, mikor Mihály nem hallotta.
– Ha nem sikerül, akkor nem egyezik a Teremtő tervével –
vonta meg a vállát.
Egyszerű logikája megdöbbentett. Mindent Istenre
vonatkoztatott.
– Igazságtalan lenne akkor az Isten? Szó sincs róla! – nézett az
égre. – Az időtorok nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem
a könyörülő Istené.
Nem nyugtatott meg a válasza, ezt ő is látta.
– Nagy eséllyel már eldőlt a dolog! – mosolygott biztatóan.

Az első kaszáláskor sétáltam utoljára kettesben Katicával.

Megállt a rengő fűszálak előtt – nézte őket:
– A sarnyúnál már nem leszel itt – utalt a második, a
szeptemberi kaszálásra. Botját a zöldbe lódította, és a szöcskék
megindultak: hullámzott a zöld a rengeteg ugrólábú népségtől.
Búcsúzni nem akart.
– Jó ez így! – tette hozzá. – Így van rendjén!
Nem helyeseltem.
Így van rendjén… Biztosan?

Kitartóan gyakoroltunk a vízben az öreg Mihók halászhelyénél,

szinte minden időnket erre fordítottuk. Somogyi is gyakran
járta a partot, váratlan felbukkanásával meglepett minket.
 Gyorsan leoldottuk magunkról a kötelet.
– Lubickoljatok csak, amíg lehet! – integetett már messziről. –
Élvezzétek ki az úszkálást, mert nem sokáig lesz itt Balaton!
– Miről beszélsz te? – kérdezte tőle Mihály nevetve, miközben
a víz alá rejtette a kötelet.
– A királynő újabb tervéről.
– Milyen tervéről? – Mihály lesöpörte magáról a vizet.
– Nem hallottad? Hát, persze hogy nem! Ti mást sem
csináltok, csak úszkáltok itt! – Zavart mosoly suhant át Somogyi
arcán. – Mint a kacsák!
– Mesélj! – lépett közelebb hozzá Mihály.
Nem kellett kétszer mondani, a másik belevágott a közepébe.
A hallottak mellbe vágtak, elakadt a szavam az elképesztő hír
hallatán: a királynő le akarta csapoltatni a Balatont.
Képtelenség!
A fejemet ráztam.
Mihály kutatóan rám nézett. Nemet intettem a fejemmel.
– Lehetetlen – súgtam halkan.
– Már járt itt egy térképész is – folytatta Somogyi István vígan.
– Kézzel rajzolja a tavat! Kell a csapolási tervhez!
Mihály meghökkenten bámulta a víztükröt, mielőtt
megszólalt:
– A németnek búza kell, de hogy ennyire?!
– Kivételesen egyetértek velük! – nevetett Somogyi. – Nekem
is jobb széna kell! És különben is… – mutatott a túlsó partra –, a
fokiak belefulladnak a mocsárba. A marha eldől. Az a mocsár
semmire se jó!
– Nem szereted a Balatont, mert majdnem megölt – vetette
oda a férjem. – Azért mondod.
– A takarmányt jobban szeretem! – húzta ki magát a testes
férfi. – Azért mondom! Minap Kuszkó felé – mutatott a csopaki
halászhely felé – kötésig süllyedtem.
– Minek jársz te arrafelé? – kérdezte Mihály, amire a másik
csak megvonta a vállát.
– Jobb lovat akarok! És ahhoz jobb széna kell!
Látszott rajta, hogy tényleg nem tudja elképzelni a tó hasznát.
– Akkor gondolj a halakra! A halakat szereted. No, hagyd
azokat úszni.
– A halakért tartsuk? – hüledezett Somogyi. – Rengeteg a
mocsár, barátom. A hal sem marad meg ott, csak a
csúszómászók!
– És a szállítás? Arra nem gondolnak? – kérdeztem.
– Valamennyit meghagynak…
– Mennyit? – kérdezte Mihály.
– Isten tudja! – Somogyi István széttárta a kezét.
Körbepásztáztam a tavat: tudtam, hogy a vízszabályozás
később elengedhetetlen, és az apáttól azt is hallottam, hogy a
túlpartot árvizek sújtják. Azzal sem vitatkozhattam, hogy
mocsaras a vidék, ami néha megkeserítette az itt élők életét,
mégis kirázott a hideg, hogy Bécs feltöltené a vad Balatont, amit
én úgy megszerettem.
– Nem lesz belőle semmi – mondtam ki hangosan is.
– Szép tervek… – csatlakozott Mihály –, de nincs kéz, aki ezt
véghez vigye. A paraszt amúgy sem győzi! Most még a Balatont
is engedje le?
– Neki is kell a termőföld, barátom! – érvelt István. – Több
mint ezer holdat jelent!
– Mit nyer vele? – kelt vitába a férjem szenvedélyesen. –
Gondolkodj! A kiszárított mederben csak homokot kap! Azzal
nem megy sokra.
Somogyi hirtelenjében nem tudott válaszolni, de Mihály nem
hagyta abba:
– Hamarosan az Udvar is rájön, hogy ez nem jó ötlet.
– Bűzös, gyilkos víz ez! Nem értem mit esztek rajta! – Somogyi
méregbe gurult. – Összemosott titeket… Azt! Több érdeme
nincs!
Csalódottan lódult vissza a kocsma felé.
– A tavat a gödényeknek tartjuk! – fordult hátra, és egy
pelikáncsapatra mutatott.
Termetesebbek voltak a hattyúknál. A két méternél is
nagyobb szárnyfesztávolságú madarak kilószámra zabálták a
halakat, és nem kellett félniük az emberektől, mert a
pelikánhúst nem igazán kedvelték – Katica szemcsésnek és
kellemetlen ízűnek nevezte. Bezzeg szerencsétlen galambok,
azok félhettek. Különösen azokat a fiókákat gyűjtötték be,
amelyek még sohasem repültek ki a fészekből. A betegeknek és
a gyermekágyas asszonyoknak azokból főztek levest.

Istvánnal is megvitattuk Somogyi értesüléseit, aki már a

kocsmában kereste az igazát.
– Én ezt nem támogatom. Mi lesz a Fürdővel? – háborgott
István.
– Nem tudom elképzelni, melyik tökkelütött vízmérnöknek
jutott ez eszébe – mondtam.
 – Vízmérnök? – nézett rám kerek szemekkel István.
– Ilyen diszciplina nem létezik – fordult felém Mihály.
– Akkor pláne hogy nem kell komolyan venni a hírt –
mondtam diadalittasan. Azon viszont csodálkoztam, hogy a
vizekhez értő képzett embert nagyon is igényelte volna a kor, de
az egyetemeken ilyesfajta képzést még nem tanítottak.
– A geometrák furcsa szerzetek, én mindig mondtam – szólt
István. – Az életről fogalmuk sincs, nem a valóságban élnek. És
furcsa dolgokon gondolkodnak.
– Ez nem furcsa! Ostoba ötlet! – Felháborítónak találtam a
gondolatot is.
– Minek mérgelődsz? – szólt Mihály. – Fürdőznek a
Balatonban, te magad mondtad. Úgysem sikerül nekik!
– Miért adná fel a Balatont Mária Terézia? – kérdeztem juszt
is. – Én ezt akkor sem értem.
– Neki csak mocsár – vonta meg a vállát István.
– Mert a királynő irigy – jelentette ki a férjem. – Állandóan
hasonlítgatja a nemzeteket. Angolhon, Franciaország,
Hollandia…
– És ennek mi köze a Balatonhoz?
– Nagy kínban van, mert kevés az adó – húzta el a száját
gúnyosan. – Az Udvari Kamara élénkíteni akarja a
külkereskedelmet. Mindenáron!
– Üres a kincstár – bólogatott István is.
– A gazdagabb államok mintájára szeretne eljárni – helyeselt
Mihály.
Én nem értettem az összefüggést.
– Ebből hogy lesz pénz?
 – A lecsapolással a termőterületek növelése a célja – mondta
István.
– És az a vágya, hogy olcsón jó búzát kapjon a magyartól –
kontrázott Mihály. – Azt akarja, hogy sok legyen a gabonánk,
amit szépen kihordunk nekik.

Már hazafelé indultunk, amikor Gerlai Ferenc feltűnt a hintónk

mellett. Észrevétlenül termett ott megint.
– Maga kerül engem? – kapta el Mihályt.
– Miért tenném?
– Ezt mondja meg maga! – mondta sértetten.
– Ez egy sajnálatos félreértés! – A férjem kipréselt magából
egy mosolyt. – Ha bármire kíváncsi, vagy tehetek valamit…
Ismertem jól. Muszáj volt erőt vennie magán, nehogy heves
lendületével ellenséget szerezzen magának, aki hátráltatja.
– Maga folytatja a legelőrehaladottabb gazdálkodást. A szőlő
ide való!
Mihályt meglepte a dicséret.
– Az erdő – intett a fejével észak felé a királyi küldött –, ami a
nemesi erdőkből kihasíttatott…
– Már így került a kezemre – vágott közbe Mihály.
– És így engedte át is – Gerlai mélyen a szemébe nézett,
mintha valami titkot keresne. – Fivérének ajándékozta.
Oroszy Mihály bólintott.
– Vázsonyból se maradt – sorolta tovább a megbízott. – Úgy
hallottam, a vendéglőt se tartja meg.
– Így igaz! Hiszek a szőlőben! És a bécsiekben! Szeretik a jó
magyar bort!
 – Nem hiszem, hogy maga ennyire ostoba.
– Ennyire jó lesz a borom!
– Az apátnak ingyen adott fát – mutatott Gerlai az új épületre.
– A szőlőjében sem járt jó ideje…
– Mire akar kilyukadni? – kérdezte Mihály.
– Zsarolja valamivel a pap? – bökte ki Gerlai. – Velem
beszélhetnek őszintén! – nézett már rám is. – Ha bármivel is
zsarolja… Hallottam a szóbeszédet is! Az ostobaságot, hogy a
felesége boszorkány. – Magasba emelte a szemét, legyintett. –
Nézze! Én tudok magának segíteni…
– Nem szorulok gyámolításra!
– Ha kényszeríti bármivel is…
– Isten iránti és felebaráti kötelesség hajt – hajolt meg enyhén
Mihály.
Gerlai értetlenül nézett a férjemre. Jó szimata volt, de ezúttal
nem vezetett eredményre. Már hogy is sikerült volna?
Képtelenség volt, amire készültünk.
Az eszünk máshol járt, Mihálynak nehezére esett a társalgás,
minden gondolatát az időutazás foglalta le.
– Úgy kell készülnünk, hogy úsznunk kell az örvényben –
mondta hazafelé. – Fárasztó lesz az út!
Bólintottam, és néztem a tájat. Elszomorodtam, hogy talán
sosem látom többé.
Besötétedett, mire hazaértünk.
– Jól nézze meg a csillagokat! – szóltam, mikor kisegített a
hintóból. – Hiányozni fognak!
Tovább akartam menni, ő megállított. Megemelte az államat,
hogy a szemébe nézzek. Éreztem, ahogy egy könnycsepp
végigfut az arcomon.
Felfoghatatlan, mennyi búcsút vettem már. Annyit, hogy
rutint is szerezhettem volna belőle, de nem így volt. Megviselt a
gondolat, hogy ezt a világot örökre magam mögött hagyom.
– Más lesz minden – suttogtam szipogva. – Más a világ, mások
az emberek… minden más.
– Mitől félsz a legjobban?
– Magát féltem!
– Szükségtelen. Ha te ezt megszoktad, én meg fogom azt!
– Máshogy kell majd élnie abban a világban. Nem lesz…
– Tudom – vágott közbe. – Nem leszek úr, nem lesznek jogaim.
Megértettem…
– Na, ez az, már megint rosszul gondolkodik – sóhajtottam. –
Jogai lesznek! Csak pont ugyanolyan, mint mindenki másnak!
– Tán attól félsz, hogy ott nem állom meg a helyemet?
– Nem – vágtam rá. – Engem nem érdekel a rangja, a pénze…
– Mitől félsz ennyire?
Eleredtek a könnyeim.
– Tán attól, hogy maga is megváltozik majd…
– Azzal ne gondolj, Anna! – csókolt. – Ne sírj! – Szívére húzta a
kezemet. – Eget váltok, nem lelket!
 Szömörce

A füredi tisztásokon és az erdőszélen bőségesen nőtt a

cserszömörce – ahogy az Evetesben, úgy az összes többi
erdőben is. Kedvelte a meszes földet, jól lehetett hasznosítani,
ezért árendába kiadták. Leveleit nyár elején vágták, a bérleti
idő általában egy-két hétig tartott. Aratás után megszárították,
majd préselték.
Örülni kellett volna, mily dúsan terem, de nem így volt: ha
valami nincs, azon nem lehet összekapni, de a van, már elég ok
volt a vitára. A szömörce haszonvételének joga – közös erdőben
– a négy legnagyobb birtokostól függött: ők határoztak a bérlők
felől.
Mihályt a kérdés különösebben sosem foglalkoztatta, mivel a
közös erdőből kihasított Oroszy erdőrészben megtalálta kedvét
s hasznát. Az Evetes ugyan már Ostor kezére került, de ebből
nem éreztünk hátrányt: fivérével ketten ugyanúgy járták, mint
annak előtte.
Gerlai Ferenc megjelenése tüzelte a szíveket, mindenki hozzá
igyekezett, hogy az igazát bizonyítsa. A földesurak ellen gyűltek
a panaszok. A helyzet még rosszabb lett: a hangulatnak az idő
és a hely végül alkalmat is adott. A kisnemesek és a módos
jobbágyság összeálltak, és a földesúri jogok megtámadására
vetemedtek.

Mihály nem tévesztette szem elől a Fürdő munkálatait, azon a

napon is a vízparton tartózkodott.
István és Katica az Evetesbe indultak szömörcét szedni. István
a legkiválóbbakat akarta leszüretelni, a bőrhám
szíjkészítőjének szántuk a legjavát. Ostorral együtt én is velük
tartottam.
Békésen bandukoltunk a zöldben, amikor lármát hallottunk.
Harsány nevetések és kiabálások szűrődtek a szomszédos
határerdő felől. Ostor elindult a zaj irányába, István határozott
léptekkel követte. Katica óvatosan egy fa tövének csúsztatta a
zsákját, majd résnyire húzott szemmel nézett rám.
– Nem sejtek jót! – suttogta.
– Adjon isten! – kiáltotta Bocsor Kelemen, Vargha Ambrus
apósa.
Nemcsak mi gondoltunk a szömörcére a mai napon: Zsuzsi
apja, a falu leggazdagabb parasztembere is útra kelt, hogy
megmutassa, a szömörce az övé is, csakúgy mint az erdő. Az
öreg Bocsor mint egy vezető – oldalán nemes veje, Vargha
Ambrus – lépdelt elöl, és mögötte vagy tizenöt parasztember.
Ahogy közeledtek a határhoz, a ritkásban már jól láttam, hogy
Ambrus kezében puska pihen, oldalán kard lóg. Hosszú lábaival
botladozott az egyenetlen talajon, olykor imbolygott, hogy
egyensúlyát megtalálja – teste nem szokta a fegyvert.
A parasztok kezében nemcsak a földes kapa lógott, amellyel a
szömörcét kiásták, hanem kasza is – élével a magasba fordítva.
Magabiztos lépésekkel közeledtek felénk. Döbbenten néztem
Ambrust. Legalább volt benne annyi tisztesség, hogy lesütötte a
szemét.
– Hogy meritek szedni? – kiáltott feléjük Ostor, de megállt,
nem ment tovább. István szorosan mellette terpesztett. Katica a
csuklómra fogott, nem mozdultunk. Csak pár lépéssel hátrébb
álltunk.
Bocsor észrevett:
– Oroszy Mihály szemefénye…
Álltam a nyársaló tekintetében.
– Ez az erdő közös! – dobbantott a parasztvezér, ezzel
semmibe véve a korábbi erdőtagosítást. – Emberemlékezet óta!
– Gyűlölettel a szemében megnyalta húsos ajkát. – Úzus!
Joghoz vagy jusshoz jelentett alapot a régi szokás vagy úzus. Ő
erre hivatkozott. Az Evetest nem akarta különállóként
elfogadni, a közös erdő részének tekintette.
– A regálékról nem ti döntötök, nemes ember a jussáról maga
rendelkezik! – válaszolt Ostor. – A szömörce nektek sem adva,
sem engedve nem volt!
– Tegyétek le, amit szedtetek, és menjetek haza! – tanácsolta
István is.
Ezen az öreg Bocsor szája felszaladt bal oldalon, mintha
nevetne.
– Hallottátok? – fordult hátra a többiekhez. – Menjetek haza!
Megmondta az Oroszy-fatty és a seborvos! Haza! Miért nem
mentek már haza? – ordította nekik, ahogy csak bírta.
A pórnép felröhögött.
Ostor hátrafordult, és szemével intett, hogy induljunk el. Ám
ahogy megemeltem a talpamat, Ambrus kinyitotta a száját:
– Állj!
Megtorpantam. Vargha Ambrus felé fordultam és egyenesen a
szemébe néztem.
– Mondd meg Mihálynak, hogy…
Ostor közbevágott:
– Mondd meg te!
A nyúlszívű egyik lábáról a másikra állt:
– Ez közös föld! – Belepirult, ahogy kimondta.
Bocsor fújtatott, és tett még egy lépést előre:
– Ti is induljatok haza! – tanácsolta Ostornak. – A
boszorkányokkal együtt…
Darna Gergely bólintott Istvánnak, aki hátat fordított a
tömegnek és elindult felénk. Hallottuk, ahogy a parasztok
heherészve morajlanak, valamit szóltak is, de nem értettük
pontosan.
– A zsákot tedd le! – kiáltotta Bocsor röhögve.
Megdermedtünk a felszólításra.
– Hogy merészelitek? – zengett Ostor hangja. – Ez nem közös
föld!
– Már nem. – Zsuzsi apjának vérben forgott a szeme. –
Évszázadokon át az volt!
Ezután olyan kijelentéseket tett, hogy az erdőhöz a
földesuraknak semmi joguk sincsen, és az erdő birtoklásában
egyenlő jogúnak tekintette magát az urakkal.
– Megtúrósodott az agyad? Ostort megdöbbentette a nyílt
lázadás.
Amaz, nyomatékot adva szavainak, felszegett állal megindult
Darna felé.
– Inkább a sárba vetem, mint neked adom – förmedt rá Ostor.
Néztem, ahogy a bocskoros láb átlép a határkövön. A többiek
követték. Immáron csendben, pisszenni sem mertek.
– Kotródjatok a földemről! – dörrent feléjük Darna. Nem
engedelmeskedtek.
Bocsor Ostor orra elé lépett. Provokálni akarta, de nem volt rá
szükség: Gergely egy szempillantás alatt elkapta, és jobbjával
már fojtogatta. A köpcös ember térdre rogyott a szorításban,
levegőért lihegő arcán nyál és takony csordogált.
– Mit merészeltek ti, ostobák? – ordította Ostor. – Teletömték a
fejeteket! Ha most nem rázzátok ki belőle, halálos ítélet lesz a
jutalom! Egytől egyig!
A parasztok tétován néztek egymásra, nem tudták, mit
tegyenek.
– Ambrus! – hörögte Bocsor.
A nemesifjú úgy remegett, mint a kocsonya: reszkető kézzel
emelte le válláról a puskát, és ráfogta Ostorra.
– Karddal a kezedben születtél, ne lánccal a lábadon végezd! –
Darna is csak szánakozott rajta.
Ambrus idegességében képtelen volt célra tartani a fegyvert,
az összevissza táncolt a kezében.
Ekkor lódobogást hallottunk.
– Ebből elég! – förmedt a felbőszült parasztokra Gerlai Ferenc,
miközben lepattant deres hátasáról. Mivel a királyi megbízott
korábban meghallgatta őket, adtak a szavára.
– Tán lógni akartok mind? – kiáltotta. – Eszeteknél legyetek!
Már nem kell sokat várni!
 Végül elérte, hogy vérontás nélkül hazatérjenek a parasztok.
És nem mentek üres kézzel: Gerlai ígéretet tett, hogy a terheiket
mérsékelni fogják. Így csendben egyre hátrébb húzódtak.
– Ambrus… – szólt Gerlai halkan a nemesre. Az ijedten nézett
a szemébe. Rádöbbent, hogy egyedül maradt. Mellkasa
megrázkódott, szája ellilult. A félelem felzabálta a józan eszét,
ezért taktikát váltott: a puska csövét hirtelen rám irányította.
– Engedd el! – ordította Ostornak, de közben elsírta magát.
Minden porcikája megvonaglott.
Bocsor dühösen hördült fel Ostor karjai között.
István csak egyetlen lépést tett, de azzal kitakart engem a
fegyver elől.
Ambrus tehetetlenségében sokkot kapott – immár másodszor
voltam ennek szemtanúja –, a puskát leengedte, csöve a földet
súrolta, ő pedig üveges tekintettel maga elé meredt. Gerlai
hiába szólongatta.
István óvatosan megindult felé, és minden ellenállás nélkül
kivette a vézna ifjú kezéből a fegyvert. Ugyanekkor Ostor
elengedte Bocsort, aki fuldokló hangon köhögött. Térdére
támaszkodva pihente ki a fogságot, és amint elviselhetően
szuszogott, Ambrus elé vánszorgott, és egy hatalmas pofont
kent le neki. A veje földre rogyott, és csak lassan tápászkodott
fel.
Ostor ránézett a nemesifjúra, egy szót se szólt, de úgy tett a
kezével, mintha késsel vágná el a torkát…
Elindultunk, Ambrus fegyverét is vittük. Ostor magával hozta.

Mihály az íróasztalánál ült, a számadásait rendezte. Mind a

négyen ott álltunk előtte, és elmeséltük, ami történt.
Némán ráncolta a homlokát. Láttam, hogy dühös – éktelenül.
Egy szót sem szólt, csak hallgatott, hangosan és mélyeket
lélegzett.
Ostort és Istvánt is meglepte a némaság. Felváltva beszéltek.
Férjem bólogatott, kezével néha az állát simogatta.
– Tehát az Evetesben jártak… – összegezte fojtott hangon.
Ezután óriásit nyelt. Arcát a tenyerébe temette.
– A puskája? – Idegesen simította hátra a haját. – Az hol van?
– Nálam – válaszolt István, és zavartan Ostorra nézett.
– Küldjétek vissza neki!
Válaszán mindenki ledöbbent. Mihály felállt, és az ablakhoz
sétált.
– Kivonták magukat az alárendeltség alól… – emelt szót
ellenük újra Ostor.
– A gyáva fegyvert fogott Annára… – ismételte István a bűnt,
mintha Mihály eddig nem hallotta volna. Férjem higgadtsága
engem is meglepett. Végül a többiek csalódottan távoztak.
– Istennek hála, hogy nem esett bajod – mondta, ahogy
kettesben maradtunk.
Odalépett hozzám és átkarolt:
– Már csak napok vannak hátra… – suttogta a homlokomra.
Arcát az enyémhez simította. – Féltél?
– Nem – vágtam rá. Magam sem tudtam, hogy miért, de nem
féltem. Ambrus nem rémisztett, és az elszánt Bocsor sem. Meg
sem fordult a fejemben, hogy komoly bajom eshet.
Mihály megcsókolta a homlokomat, és szorosan ölelt.
– Napfordulóig egy tapodtat se mégy mellőlem!
 Vajon sikerül-e minden tervünk?
– Meglásd, Anna, ezúttal együtt megyünk… – suttogta.
Csak az időörvényre és a jövőre összpontosított, és mint az
élmezőnyben, amelyben a fáradt küzdő szeme előtt feltűnik a
hőn áhított cél, megváltozott. A finis közelsége kivétel nélkül
hatással van az emberekre, kire így, kire úgy. Van, aki
izgalmában elrontja, és van, aki erőt merít belőle. A véghajrá
utolsó pillanatig erős koncentrációt igényel, ilyenkor tilos
rontani. A kiélezett körülmények hatására – Mihály stratégiája a
kellemetlenségek eltűrése volt – fókuszát csak a saját célján
tartotta.
Míg ölelt, a hátát simogattam, nyakszirtjétől a derekáig.
Minden izma megfeszült: kemény iramot diktált magának.

Az incidenst követő napon első utunk a Fürdőtelepre vezetett.

Mihály meg akart jelenni.
Ambrus Gerlai társaságában ült, összerezzent a férjem láttán,
és elcsapta a fejét.
– Északon sokkal jobb a helyzet, mint a keleti karéjban –
lépett elénk a revizor dicsérő szavakkal, hogy üdvözölje
férjemet.
– Higgyen a szemének! – válaszolta Mihály.
– Biztosíthatom róla, hogy az éles, és mindent lát – bólintott
az udvari tisztviselő. – Nagylelkűsége példás! Mind az apát,
mind pedig a birtokos urak irányába! Nem kerülte el a
figyelmemet béketűrése.
– Nem szeretnénk több hívatlan vendéget! – mondta Mihály.
– Az Evetes kihasított erdőrész… – ingatta a fejét Gerlai – a
valaha közösből. Azt is tudom, hogy atyai örökség. – Mihály
szálegyenesen állt, mozdulatlanul hallgatta. – Ami bizonyára
nem lehet olyan becses magának, hiszen fivérének adta.
– Téved. Becses.
– Akkor miért adta Darna Gergelynek?
– Szabadságomban áll.
Érdekes ember volt Gerlai Ferenc, de mindenekelőtt gyors.
– Fegyverrel léptek Oroszy-földre – nézett Mihály a szemébe.
– Nemtelen kezében nem volt fegyver – válaszolta rögtön
Gerlai.
– Hitvesemre fogta!
– Perbe akarja fogni?
– Nem – mondta Mihály.
Sikerült meglepnie a királyi megbízottat. Gerlai
elgondolkodva bólintott. Nem volt titok, hogy mit akart: egy
saját megbízható embert a vidéken, ezért Ambrust tisztségre
ajánlotta a vármegyénél.
– Árulja el, miért nem akar bosszút állni? – kérdezte
kíváncsian. – Nem hiszem, hogy ilyen mélyen vallásos…
Mihály jó stratéga volt, és gyorsan reagált.
– Ki mondta, hogy semmit nem kérek? – húzta széles
mosolyra száját. – Mozgolódnak ellenem is. A szőlőben!
A királyi megbízott összefonta karját maga előtt.
– Hegyvám fejében csak mustot akarnak adni! – mondta
felháborodottan Mihály.
Hagyta, hogy a revizor fürödjön a szerepben…
– Én a bort és a többi szolgálmányokat is követelem!
Gerlai élvezte, hogy igazságot tehet, és jó szándékúan
bólogatott. Mihály értett a hivatalnokok nyelvén: a királynő
megbízottjától inkább kért, hogy békén hagyja. Nem szorultunk
a segítségére, ám neki szüksége volt arra, hogy hatalmát
megmutathassa.
 Búcsú

Hogy Oroszy Mihály szívében pontosan mi volt és mit gondolt,

arról nem beszélt, és ha ő valamiről nem akart szólni, felesleges
volt faggatni. Én sem tudtam belőle kihúzni.
Tihanyban utolsó alkalommal imádkozni láttam. Térden
állva. Talán meglesni sem szabadott volna, mégsem bírtam
továbbmenni. A kórusról néztem, ahogy a díszes oltár előtt fejet
hajtva imádkozott. Megijedtem, mikor megszólaltak a harangok,
de továbbra is figyeltem. Mihály felállt, és elindult az
altemplom felé.
– A papok tanulhatnának a nőktől – vágott hátba Ostor
hangja.
Megfordultam, ő mosolygott:
– Asszonnyal kell téríteni. Képzeld, én is pápista leszek! –
nevetett olyan szélesen, ahogy még sosem láttam. – Ha nem
adnak össze Füreden, összeadnak majd Tihanyban!
– Beszéltél már…?
– Samu apát celebrálja személyesen – Nem tudta letörölni
arcáról a vigyort. – Az imént ígérte meg. Ő téríteni akar, én meg
házasodni!
A bőrhám azon a napon készült el, amikor Barkóczy Ferenc
esztergomi érsek halálhíre elért hozzánk. Két napunk maradt
csak a gyakorlásra.
– Vajon ki követi a székben? – kérdezte Kelemen testvér,
miközben néztük az új szíjakat.
– Gróf Eszterházy Károly – válaszoltam reflexből. Ha akartam
volna, sem tudtam volna elfelejteni.
Azonnal magunkra öltöttük a bőrhámot. Belebújtunk a
karoknak, lábaknak fenntartott helyen. A pántok simultak.
– Legalább hűségesebb a pápához, mint a királynőhöz –
mondta Kelemen, közben igazított a vállrésznél.
Sokkal könnyebb volt benne mozogni, mint a kötélben.
– Jó szorosra kell – húzott a szíjon István. – A bőr tágul a
vízben.
– Nem lesz idejük elhasználni – futott végig rajtunk Kelemen
ellenőrző pillantása.
– Ha nedves állapotban terheli túl, rettentő gyorsan tágul –
vitatkozott István. Nem babra ment a játék, inkább szorosabbra
fogtuk, mint lazábbra. Inkább vágjon belénk, minthogy
eleresszen.

– Rozmaring! – kiáltott utánam István a gyakorlás után nem

sokkal. Ismertem már – búcsúzni akart. Kettesben. Egy perc
alatt megtelt a szemem könnyel, már attól, ahogy közelített
felém a jóságos medve.
Elhívott egy szörpre a zsidó Tóbiás kocsmájába, csakúgy mint
régen. Komótosan kortyolgattunk. Ezúttal tudtuk, hogy
elérkezett a végső búcsú, amihez szavakat is akartunk találni.
Mindkettőnknek fájt, de míg én engedtem a bánatnak, István
nem győzött mosolyt erőltetni az arcára.
Soha többé nem foglak látni!
– Hiányozni fog ez a part! – mondtam, és körbenéztem.
Küzdöttem a sírással.
– Nekem meg az, hogy úszó embert lássak a Balatonban! –
vágta rá játszi könnyedséggel.
Letettem a poharat.
Abban a percben, ahogy hazajutok, ők már halottak… és csak
én emlékezem a nevükre. És Mihály…
– Lord Browne világutazónak nevezte magát – István ivott
egy nagy kortyot. – Akkor te mi vagy?
– Nélkületek már rég nem élnék… Katicára vigyázz!
– Azt hiszi, gyereket akarok! – ugrott ki belőle.
– És nem így van?
– Nem így van! – horkant fel. – Nem gyereket akarok! Tőle
akarok!
A válaszon könnyes szemmel mosolyogtam.
– Kelemen tukmált egy nyúlszájút – folytatta mérgesen. – Nem
kell senkinek, hát jó lesz nekünk, mi?
– Nem kell az anyjának?
– Az apjának nem kell! Az anyja meg már nem sírhat érte –
vonta meg a vállát. – Meghalt a szülés alatt.
– Tihanyiak? – kérdeztem csodálkozva.
– Endrédiek. – István végigsimított a bajszán. – A férfi a
papoktól kért segítséget. Nem bírja etetni sem.
– Katica tudna vele bánni…
– Pont ezért nem szóltam neki. Ha hazahozom, velünk marad!
 – És ezt nem akarod?
– Nem tudom, mit akarok! – tárta szét a karját. – Katicát
boldognak látni! Azt akarom!
Lehajtotta a maradék italát.
– Te is elmész – mondta a poharat nézve. – Nagyobb lesz a
csend – tette hozzá színlelt vidámsággal.
– Szétszakad a szívem. – Küszködtem a könnyeimmel.
A seborvos összeszorított szájjal bámult rám. Szemét
elöntötte a könny, egyenesen a bajuszára zuhant.
– …míg élek, hiányozni fogtok!
– Amíg csak élünk… – mondta csendesen –, visszavárunk!
Eleredt a könnyem és egész testem megremegett. A nyakába
ugrottam és csak zokogtam.
– Az emlékek ne búsulásba ringassanak! – csitított, de engem
nem lehetett megnyugtatni. – Figyelj ide, kiskácsa…
Eleresztettem.
– Ami végbement… az a miénk! Azt már maga a Jóisten se
tudná eltörölni!
– Nem tudná… – suttogtam mosolyogva.
Észre sem vettük Katicát.
– Sírást ne lássak! – nézett ránk komoly arccal. – Mert akkor
már tovább is megyek!
– Meglásd, te fogsz a legjobban ríni! – legyintett a férje.
– Ejh! Én ugyan nem sírok! Az utolsó búcsúnál, no akkor…
elfogyott az összes könnyem. – Hazudott. A szeme csillogott. –
Már így is többet adott a Jóisten belőled, mint kérni
merészeltem. Ez fél esztendő… ez volt életem második legszebb
ajándéka!
 – Mi volt az első? – kérdeztem nyomban.
– Amikor ide kerültél…
Én újra rázendítettem. Sírtam. Ő meg hallgatta.
– No, ennyire ne szeress!
– Rozmaringok! – sopánkodott István elgyötört arccal.
– Félsz az úttól? – terelte a szót Katica.
– Annyira nem – vallottam be.
– Helyes! Mert ahol a félelem, ott az ördög!
Ezután már a pletykákat sorolta: ki kivel akadt össze a füredi
parton, kivel látták este mulatozni.
– Anna! – szorította meg a kezemet váratlanul. – Ez így van
rendjén! – Mosolygott, majd vadul bizonygatta az érveket a
hazautazásom mellett.
Csak egyszer csuklott el a hangja.
– Ne feledd, Oroszy nemes hasbúl esett ki. Adj neki időt, hogy
ezt elfelejtse. – Figyelmeztetően felemelte ujját: – Te viszont sose
felejtsd el, ki ő! Oroszynak született, és dicsőség folyik az
ereiben! Vérségi örökség! Amit akkor se tudna eldobni, ha
akarna…
– Én nem is várom tőle…
– A bőréből, ha ki is tud bújni, a véréből nem! Azt sose
kívánd!
Az utolsó jótanácsai voltak ezek.
– Ha gyermeket hozol a világra…, ne feledd, ugyan oda
születik, de a sorsa őt is hívni fogja! – Izgatottan járatta rajtam
barna szemét. – Ahogy atyját és anyját hívta…
Egyszer csak éreztem, hogy egy újabb könnycsepp szalad
végig az arcomon. Átölelt. Jó szorosan, és érdes kezével a
hátamat simogatta.
– Örökké velem maradsz! – mondta olyan könnyed
melegséggel, hogy ettől megnyugodtam.
Este megérkezett az első nyári eső, zengett az ég, én pedig
könnyek közt, mosolyogva csodáltam.

Másnap Mihály Ostort és Istvánt is magához hívatta. Nem zárt

ajtók mögött beszéltek, minden szót hallottam. A férjem rájuk
bízta a tudást, amit apjától örökölt: a szőlészet titkait.
– Arácson jobban szeret a szőlő – István kétségbe vonta, hogy
Füreden az a legüdvösebb ötlet, ha minden Oroszy-földet
szőlővel vonatnak be…
– Tévedsz – hallottam férjem hangját. – A föld jósága nem
elég. Még ott az időjárás, az is elronthatja! Így jó lehet ott, ahol a
fekvés elsőre rossznak tűnik.
– Nem vitatom, a meleg kell, hisz a cukor a napfény matériája
– válaszolta István.
– És ezenfelül az egyensúly! – folytatta férjem. – Nagyon
kényes a szőlő! A legkisebb változás a földben, klímában,
művelésben, és más a termés. – Átadta jegyzeteit Istvánnak. –
Nem összevissza plántálom! Higgyétek el, ér ez itt is annyit,
mint Arácson! – A hangja egyre lelkesebb volt. – A káptalan csak
szőlőt csinál! Ők már rájöttek erre…
– Pont miatta mondtam én is! – kétkedett tovább István. –
Híresen bő a termése, és a földje is hajtó! Ráadásul trágyázza is!
– A bora viszont ócska! Inkább jó termést hozzon, ne bővet! A
föld gyomrában készült a miénk! Vulkánok omladékán!
Könnyű, száraz, sovány! Bizonyosan ez a jó!
 – És hol a legjobb? – hallottam végre Ostor hangját is. – Ahogy
az erdő északi részéből való fa rosszabb a tűzre, mint a déliből
származó, úgy itt melyik hegy a legtermőbb?
– Ezt is megvizsgáltam! – nézett rá Mihály. – A hegy teteje nem
túl jó, mert ráül a köd. A szeleket is ki kell figyelni. A
hegyoldalban a legjobb, olyan tájékon, ami napkelet és dél közé
esik.
– A kenyértermesztés elébe helyezzem mindenkor? – kérdezte
Ostor.
– Igen – mondta Mihály határozottan.
– Legyen így! – hangzott fivére válasza. – Nincs ellenemre a
szőlő! – jelentette ki. – Derék találmány a bor!
Istvánt tovább kellett győzködni, a jegyzetei között található
spanyol példákat is a férjem orra alá dugta.
– Írtáshát kevesebb napot kap – magyarázta a Tamás-hegy
északi részére vonatkozó javaslatait. – Ott feljebb, a naposabb
részre kell csinálni. – Arács felett északkeletre is volt
Katicáéknak egy darabka földje, ahová csalánt szedni jártunk.
– Sötét-völgyet pedig cseréld el! – tanácsolta Mihály. – Ott
nappal is félhomály van! Nem lesz jó semmire.
– És a Posványos? – kérdezte István. – Azzal mi a terved?
Mihály nagyot sóhajtott.
– Gergely, mint a jószágok kormányzója, távollétünkben
megőrzi… – Ezen a ponton hallgatott egy darabon –, végül a
bencések kezére adja…
– Mikor? – kérdezte István.
– Amikor elérkezettnek látja az időt…
– Anna Koloskának nevezte mindig – szólt István.
 – Tán egyszer a testvérek építenek oda valamit – szólalt meg
Ostor.
Igen. Ha nem jövünk vissza – és Ostor felett is eljár az idő –,
akkor az örvény a legjobb helyen a bencések kezén lesz…
Merengtem a titokzatos völgy nevén. Koloska… Ekkor még
Posványos. Csak így nevezték.
– Kutattam utána – léptem be közéjük. – E század végén már
Koloska-dűlőnek írták.
– Ezek szerint a század végén már diót dobálnak a
csontjaimmal… – húzta el a száját Gergely.
Mindenki ránézett.
– Semmiféle nyoma sincs annak, hogy valaha kolostor állt
volna arra – folytattam tovább. – Ezerféle módon alakulhatnak
a dolgok… Ha egyszer a bencések kezére is jut… a jövőben már
csak a neve őrzi nyomukat!

Ostor délután, mintha mi sem történt volna, patkolta a lovat.

Oldalvást Vica legyezte az állatot, hogy a böglyök és legyek ne
zavarják. Amikor Darna meglátott, abbahagyta a munkát, és
elindult felém. Gondterhelt arccal hívott félre:
– A túloldalon várni fog titeket valaki?
– Apám – vágtam rá gondolkodás nélkül.
Bólintott.
– Anna, Mihálynak nem lesz fegyvere, és…
– Vigyázni fogok rá! – vágtam közbe.
Felnevetett.
– Nem hiszem, hogy hagyni fogja!
– Nem lesz más választása… Én pedig azt kérem, hogy Katica
és István…
– Gondom lesz rájuk. Mihály külön meghagyta!
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Kapnak még szőlőt is!
Férjem nem volt otthon. Vázsonyba lovagolt, meglátogatta a
rokonait.
– Nekik is azt mondta, hogy elutazunk? – kérdeztem, mikor
hazatért.
– Nem.
– Hát akkor mit?
– Semmit. Hazudni nem vitt a szívem. Búcsúzni meg a lelkem.
Megértettem, mire gondol, hisz nekem sem volt lelkem ehhez
a végleges búcsúhoz.
Fogtam magam estefelé, és Rozi után mentem a konyhába.
– Holnap elutazunk!
Szemrehányóan nézett rám.
– Csakugyan? – csípőre tette a kezét. – Már rég tudom. –
Közelebb lépett. – A bérestől!
Alig bírtam ki, hogy ne öleljem meg, és ne sírjam el magam
rögtön:
– Köszönöm, hogy megtanítottál az étkekre.
Nem tetszett neki, amit mondtam, megvonaglott az arca.
– Visszagyüssz még? – kérdezte ijedten.
Nem válaszoltam neki.
– És az úrfi? – nézett rám gyötörten.
– Velem jön… – suttogtam könnyezve. Nem bírtam ki, hogy ne
szóljak igazat.
Rozi összepréselte a száját, úgy nézett előre. Odaléptem és
átöleltem. Szívtam magamba a kovászillatú bőrét, ő szuszogott
a fülembe.
Mielőtt elsírta volna magát, hátralépett:
– Készítettem útravalót! – Ekkor már mosolygott. – Sültet,
kenyeret, bort… És mivel nem tudtam, milyen hosszú lesz az út
– elővett egy másik kosarat is –, jó sokat pakoltam!
Álltam és mosolyt erőltetve hallgattam, mit melyik kosárba
tett.
Vica is befutott a végszóra. Csillogó szemmel és kipirult arccal
érkezett, újságolta a híreket, hogy katolikusok lesznek
Gergellyel. Meglepetésemre Rozi nem morgolódott, talán még
kicsit örült is neki – igaz, ezt sosem vallotta volna be.
– Még nyáron megtartjuk a menyegzőt! – kapta el a kezemet
barátnőm. Boldogságának örültem, de ő hirtelen elkomorult.
– Holnap elmégy – keserűen mosolygott. – Az úrfival. Gergely
visz titeket, ugye?
– Így igaz.
– Látlak még?
Nemet ráztam a fejemmel.
Vica úgy ugrott a nyakamba, hogy majdnem elestem:
– Soha nem feledlek!
Olyanok voltak, mint a családtagok – nekem olyanok.
 Bátraké a szerencse

Az utolsó reggelen loholt elém a kocsis.

– Asszonyom! – Fehér ingben, kiöltözve állt előttem
szolgálatkész szemekkel.
– Én viszem őket! – ordított oda neki Ostor, mielőtt bármit
szólhatott volna.
– Szívesen megyek én is! – ajánlkozott készségesen Géza.
– Majd legközelebb! – válaszoltam kedvesen. Csalódás ült az
arcán.
A szolgálóknak Ostor annyit mondott, hogy Ausztriába
indulunk, onnan pedig francia földre.
Megrendítő percek következtek. Mihály összehívta az
embereket. A ház népe sírva fakadt, mintha tudnák, hogy
valójában nem Bécsbe, majd Franciaországba tartunk…
Ezen a napon Darna Gergelyt tette meg kormányzónak, aki
így tett fogadalmat az emberek előtt:
– Esküszöm az élő Istenre, hogy Oroszy Mihály jussára
vigyázni fogok, tőlem minden kitelhető módon – Könnybe
lábadt szemmel hallgattam.
A két testvér végig egymás szemébe nézett.
– Igazán és józanon fogok eljárni… – folytatta Ostor.
 – A népem ügyét is szívedre kötöm – vette át a szót újra
Mihály. – Reád bízom őket is. És ha árvákat hagynának maguk
után, vagyonukra te viselsz gondot…
Miután ezzel végeztek, két jobbágyot szólított, akik előléptek:
– Feloldalak titeket a kötelezés alól. Elmehettek.
Azok alig hittek a fülüknek. Sosem felejtem el mosolyukat,
ahogy a hírt fogadták.
Mikor kigurultunk a hintóval, láttam, hogy Kata is az udvaron
állt a férje oldalán. Intettem nekik. Felvidultak, és nem győztek
visszaintegetni. Kata csontos arca az utolsó közös reggelen
felengedett.
Jónás nemcsak a szoknyámhoz nőtt, hanem a szívemhez is.
Máskor volt, hogy ki sem kísért, ezúttal a lovak mellett futott
egy darabon, a kapun túl is.

A Posványosnál sokan összegyűltünk: Sámuel apát és Kelemen

testvér, Katica és István, Ostor, Mihály és én…
Ostor Mihályhoz lépett.
– Bátor vagy! Indulj! – mondta, hogy könnyével ne nehezítse a
búcsút.
A két férfi karja az ég felé összekapaszkodott: megmarkolták
egymás tenyerét, és homlokukat is összeérintették. Nemcsak két
testvér szakadt el: bajtársak és barátok voltak. Nézni is fájt,
ahogy bontották a kézfogást.
– Isten veled, Gergely! – búcsúzott Mihály.
– Inkább menjen teveled! – biccentett az mosolyogva a
Posványos felé. – Felőlem ne gondolj aggodalommal! Én
megleszek! – A férjem szájára mosoly húzódott. – A kardodat
megőrzöm!
Mihály hosszan nézte a kardját, mielőtt fivére kezébe adta.
– Várni fog! – suttogta Ostor alig hallhatóan.
A férjem bólintott.
– Félelem nélkül nincs bátorság – húzta magához öccsét újra.
Homlokuk összeért. – A bátorsághoz előbb félned kell.
Ekkor Vajda magához vonta a szót, és odalépett hozzá.
– Ne feledd, nemes siskei Oroszy Mihály… A teremtő gyúrta
szívedet! És olyan vágyat ültetett belé, amit maga is ismer. –
Megfogta Mihály felkarját. – Urunk Istenünk a saját maga
reményeit is belénk helyezi!
Mihály az apát szemébe nézett végre, aki így folytatta:
– Fiam, ha a szemedbe nézek, akkor mást látok, mint eddig…
Úton-útfélen azt terjesztem, hogy a reménységünk Isten! De ha
rád nézek, arra gondolok, nem a mi álmunk és reményünk
Isten, hanem éppen fordítva. Mi vagyunk az ő reménye és álma!
– Közelebb hajolt: – Váltsd valóra az álmot!
Nem kérdezett, én mégis szóltam neki a jövőről:
– József lesz az uralkodó – néztem a szemébe –, és ő nem lesz
a bencések barátja! – A részleteket, a rendházak felszámolását
nem mondtam el, csak ennyit.
– Vastagítson minket az Úr a hitben! – fogta meg a kezemet. –
És adjad át üdvözletünket Hilár testvérnek!
– Úgy lesz.
– Nem mehettek sehova színe elől, csak áldásával! – hajolt
meg az apát.
– Csak sikerüljön újra! – sóhajtottam nagyot.
– Azt hiszem, már eldőlt minden – mosolygott Vajda Sámuel.
 Mihály levette a csizmáját, bocskort húzott, amibe belekötött
egy kést – a bokájától a vádlija közepéig a lábszárára erősítette
–, és mikor végzett, Katicára nézett:
– Ne félj, asszony! Azonnal levágom magam róla, ha nem
működik! Nem engedem, hogy bármi baja essen!
Katica csak bólintani tudott.
Kelemen lépett elénk:
– Úszni kell a mélyére, lefele. Fejjel belevetni magad.
Rengetegszer megbeszéltük. Azt hiszem, rajtam kívül
mindenki jobban izgult.
Ha maradunk, maradunk. Ha megyünk, megyünk! Kelemen
szemébe néztem, de nem szóltam semmit. Nagyot fohászkodva
felnéztem az égre.
– Ámen – mondta a fekete testvér, mintha gondolatolvasó lett
volna.
István nem búcsúzott már – segédkezett, hogy minden
tökéletesen és hibátlanul haladjon, a tervek szerint.
Kelemen is azonnal mellette termett, összekötöztek
bennünket a már szokásos módon. A hátam rettentő szorosan
feszült Mihály mellkasának. Lábaink egyenként, egy-egy
combtőig húzott kötélhurokba bújtatva erősen tartottak minket,
egymáshoz szorítva deréknál és vállnál is.

Az örvényt nem sikerült becsapni. A víz, mint aki megérezte a

csalást, cibálni kezdte összekötött testünket. Nem húzott le,
ahogy eddig, hanem dobált, és hatalmas erővel körbeforgatott.
Egy alkalommal sem tapasztaltam hasonlót, jól tudtam, hogy
ennek Mihály az oka.
 Az irány is változott, összevissza sodródott a testünk. Csukott
szemmel vergődtem, és fogalmam sem volt, hogy mi történik
velünk. Abban viszont biztos voltam, hogy vége lesz. Ne
kérdezzék, hogy honnan és miért, de tudtam. A víz hiába
marcangolta a kötelet és a szíjakat, nem tudta lesodorni rólunk.
A rángatás ellenére elöntött egy bizonyosság, mintha éreztem
volna egy szándékot. Nekem nem akar ártani…
Mihály megmozdult. Megéreztem, ahogy görbíti a testét, én is
hajoltam előre, vele. A tenyere a bokáját kereste. Rájöttem, mit
csinál: le akarta vágni magát rólam.
Gondolkodás nélkül feszítettem a hátam. Nem akartam, hogy
sikerüljön neki, és a kezét is elkaptam.
Küzdöttünk egymással, mire a víz szelídült.
Elcsendesedett az örvény.
Lebegtünk.
Pár másodpercre még ki is nyitottam a szememet, de nem
láttam mást, csak feketeséget.
Aztán egy pillanat alatt történt. Mintha a föld szétnyílt volna
alattunk, lezuhantunk. Elementáris erővel estünk a mélységbe.
Mintha már nem is a víz lett volna, ami magával rántott minket.
 Antré

Vannak szabályok, amiket az emberek évszázadok óta követnek

– talán mert a hasznuk örök érvényű. Bemutatkozni, például, a
teljes név lassú és artikulált kimondásával javasolt; hovatovább
az etikett egyértelműen megmondja, melyik félnek kell a
köszönést kezdeményezni, és mivel az első benyomást nem
lehet kétszer megismételni, szeretjük, ha az antré jól sikerül…
Nemes siskei Oroszy Mihály egy bőrszíjjal a testemhez
kötözve ért partot a huszonegyedik században, a Koloska-völgy
kicsi tavában. Az első percekben csak köhögtünk és levegő után
kapkodtunk, miközben kihúztuk magunkat a napjainkban már
csak bokáig érő vízből, és jobb oldalunkra fordulva, félig fekve
a tó melletti füves parton ziháltunk. Lábaink még a vízbe
lógtak.
A fogadtatás nagyobb volt, mint sejtettem: szüleim mellett
Hilár testvér arcát is felfedeztem. Izgatottan és hangosan
csúsztak mellénk, láthatóan nem akartak hinni a szemüknek.
Nem győztem levegő után kapkodni, és a fülem mellett
Mihály gigantikus lélegzetvételeit is tisztán érzékeltem. Így
bizonyos szempontból már nyugodt voltam, noha nem
tűnhettem annak, mert én is hangosan küzdöttem az oxigénért.
 Különös eufória kerített hatalmába: elöntött a boldogság,
megéreztem a vállamon Mihály tenyerét, miközben a tüdőmet
átjárta a finom levegő. Azon kaptam magam, hogy
hunyorítanom kell. A nap egyenesen az arcomba tűzött, alig
bírtam nyitva tartani a szememet, ám reszkető testemnek
azonnali gyógyír volt a meleg napsugár.
Mindannyian beszéltek hozzánk. Homályosan érzékeltem
anyám mosolyát, ahogy az arcomba tapadt nedves hajtincseket
tűrte el, és hangoskodott örömében. Apám arcát egy pillanatra
sem láttam, csak foszlányokat a testéből. Úgy érzékeltem, ő
mögöttem térdepelt.
– Anna… – szólalt meg Mihály elsőként.
Akartam válaszolni, de még nem bírtam. A torkomon nem jött
ki hang, csak tátogtam. Nyelési nehézség kínozott, miközben a
mellkasomban úgy dübörgött a szívem, hogy szinte a fülemben
hallottam…
– Anna! – mondta újra a nevemet. Egész teste megmozdult,
amitől nyomban köhögött.
– Ne aggódj, fiam! Jól van ő is! – hallottam apám hangját. Ez
volt az első mondat, amit Oroszy Mihálynak mondott.
Kinyitottam újra a szememet. Anyám velem szemben
eltakarta az erős napot. Láttam, ahogy elnéz a fejem felett… Rá.
A sosem látott férjemre.
– Itt fogunk élni – nyögtem neki, ahogy végre hang jött a
torkomon – Itt maradunk!
Könnyel telt meg a szeme. Egyszerre sírt és nevetett.
– Minden rendben van! – hallottam egy kicsit távolabbról
Hilár testvér hangját. – Pár perc türelmet kérünk! És megyünk
is! – próbálta leszerelni az erre járó kirándulókat.
– Hogyan kell ezt a szíjat szétkapcsolni? – kérdezte apám,
miközben rángatta a vizes bőrt.
Felszisszentettem, ahogy meghúzta: a gyakorlástól
kisebesedett combomba élesen bevágott.
– Van egy tőr… – suttogta Mihály. – Lent, a bokámnál.
Hallottam, ahogy apám kotorászik. A légzésem egyre jobban
elcsendesedett, a testem kezdte visszanyerni a nyugalmi
helyzetét. Talán már a sejtjeim is elhitték, hogy túléltük,
nemcsak a lelkem.
– Ennek aztán van éle! – szólt apám. Hallottam a nyisszantást
a vállam vonalában, az első vágás gyorsan sikerült. Utána
fölénk hajolt, a derekamnál dolgozott. Elmetélte a pántokat,
majd besétált a vízbe, és a combomnál vágta el a rögzítést.
– Előbb te bújj ki belőle – nézett a szemembe, és nyújtotta a
kezét. Élesen emlékszem a pillanatra, amikor újra megláttam az
arcát. Bólintottam a meleg, otthont idéző szemekbe.
Segített feltápászkodni, a másik vállamat is kiszabadította,
utána ki tudtam húzni a bal lábamat is a bőrhámból.
Mihály felült, testén a bőrpántokkal.
– Megcsinálta! – néztem rá könnybe lábadt szemekkel. –
Sikerült, nagyságos uram…
Közben apám újdonsült veje mellett termett, hogy segítsen a
szíjat levenni.
– Boldogulok – mondta Mihály, és nekilátott. Gyorsan,
gyakorlott mozdulatokkal mászott ki belőle derékig, ám ott
rettentő szorosan fogta a pánt, küzdött vele. A szerzetes, apám,
anyám és én is őt néztük. Némán.
 Egyszer csak apámhoz fordult:
– Szükségem van a tőrömre – nyújtotta felé a tenyerét.
Hibátlanul mondta. A mai fülnek tán kissé erőszakosan
hangzott, de én jól tudtam, milyen finoman mondta.
Apám döbbent arccal adta vissza neki a pengéjét. Egy
vágással kiszabadította magát, és kilépett a bőrhámból, majd
lehajolt, és a tőrt visszacsúsztatta bocskora oldalába.
Megmozgatta a vállát, mély levegőt vett, aztán lassan kifújta az
orrát. Utána sebesen körbenézett, majd rám.
Rá akartam mosolyogni, de ő gyorsabb volt.
A többiek felé fordult.
– Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. – Csuromvizesen, egy
szál ingben állt a tó partján.
Kissé előrehajolt. – Oroszy Mihály a nevem – nézett apámra.
– Almássy Gábor – válaszolta apám automatikusan, de a
hangját még sosem hallottam ilyen színtelennek. Felé
fordultam: arcán az izmok a csodálkozáson kívül nem voltak
képesek egyébre, megnyúlt arccal Mihályra meredt.
– Örvendek – mondta férjem egy halovány mosollyal, a jó
modor követelményének megfelelően.
Ezután anyámra pillantott.
– Én vagyok az, aki feleségül vette a lányát.
Anyám nem szólalt meg, csak nézte. A férjem elmosolyodott,
és ismét gálánsan meghajolt.
– Garai Éva – hadarta anyám hirtelen, mikor észbe kapott.
– Örvend a szívem! – válaszolta Mihály széles mosollyal.
Ezután bizalmatlanul a papra nézett, aki nem szerzetesi
csuhát viselt. Azon a napon úgy nézett ki, mint egy
természetjáró: zöld nadrágban, zöld felsővel és egy
szalmakalapban ácsorgott.
– Hilár vagyok – mutatkozott be a testvér.
– Van szerencsém! – sóhajtott nagyot a férjem. – Hát érted
fizettem oly sokat!
A kedves bencés zavartan mosolygott. Mihály nem
foglalkozott vele többet, mellém lépett.
– Tihanyba kell mennünk – jelentette ki nekem, úgy, ahogy
szokta. – Elintéznivalóm van! – Hajából a vízcseppek az arcára
futottak. – Mindenekelőtt való a feladat! Addig nem térünk
nyugovóra!
A régi hangsúly, ahogy hozzám beszélt, megdöbbentette a
többieket, de ő ezt nem is vette észre.
– Előbb ismerje meg ezt a világot! – hangsúlyoztam én is a
régi módon. – Ne gondolja, hogy nem éri meglepetés… Nekem is
idő kellett…
– Majd utána gondolok mindennel! – vágott közbe. – Muszáj a
tornyokhoz mennem! Uram…! – nézett apámra. – A segítségét
kérem… – apám elkerekedett szemmel hallgatta – a tihanyi
utam megszervezéséhez.
Apám bólintott.
– Napestig oda kell jutnom!
– Az étteremnél parkolunk – mondta apám bizonytalanul.
– Kíváncsi vagyok azokra a gépekre – súgta a fülembe Mihály
magabiztosan.
– Ilyen lábbelit még életemben nem láttam… – jegyezte meg
anyám, ahogy tettem előre pár lépést.
Gyorsan megindultunk dél felé. Mihály nem szólalt meg, a
fákat figyelte és nagyokat szippantott a levegőből.
– Más! – nézett rám. – Valami mást érzek a levegőben. Úgy,
ahogy mondtad…
Amikor a fehér murvával borított úthoz értünk, lehajolt, a
kezébe vette. Meg is szagolta.
– Zúzott mészkő – magyarázta neki apám.
Mihály a tenyerével simított a felületen, majd lefele
nyomkodta.
– Jól járható utat képez – mosolygott apám.
– Jól ülepszik – bólogatott férjem. – Esős időben áldás lehet.
A szerzetes meresztette a szemét, és udvariasságból ő is
megcsodálta a murvát. Anyám kihasználta az időt: átölelt és
szorított.
– Rendkívül jóképű… – suttogta a fülembe – és olyan… olyan…
udvarias.
Mélyet sóhajtottam az ölelő anyai karokban: azt hiszem,
ekkor hittem el, hogy hazatértem. Mihállyal együtt.
– A hangját pont ilyennek képzeltem… – súgta még anyám,
mielőtt eleresztett.
– Mit keres Tihanyban? – kérdezte Hilár testvér. – Hátha
tudok segíteni…
– Már megtette a dolgát – válaszolta neki Oroszy Mihály
röviden. – Boldogulok papok nélkül!
– Ha mégis úgy érezné, hogy a segítségére lehetek… – folytatta
kedvesen a szerzetes –, ne restelljen szólni!
Mihály megtorpant.
– Mi ez a hang? – kérdezte feszült figyelemmel az arcán.
Élesen bámult előre. Egy kerékpáros közelített, ropogott alatta
a murva. Annyi mindenről meséltem neki, de a biciklit
elfelejtettem…
A csodálkozástól elnyílt a szája, ahogy a kerékpáros elhaladt
mellettünk, de a tekerő férfinak is. A vizes hálóingünkben mi
sem lehettünk szokványos sétálók ezen a nyári délelőttön.
– Hogy nem dől el? – kérdezte Mihály a kerekező után
bámészkodva.
– Sokat kell gyakorolni, nagyságos uram. Csakúgy, mint az
úszást!
– Te is képes vagy ezt hajtani? – kérdezte hitetlenkedve.
– Képes! – nevettem fel.
Ebben a pillanatban Mihály megdermedt. Egy autó közelített.
– Jöjjön félre – húztam oldalra.
Azt hiszem, ez volt az a perc, amikor valójában ő rádöbbent,
hogy egy másik világba érkezett. Elakadt a szava, és addig
nézett utána, míg lehetett… A porfelhőt bámulta
megbabonázva.
– Elképesztő…! – nyögte.
– Mi is ilyennel megyünk tovább – mondta apám óvatosan.
Visszagondoltam arra a napra, amikor én érkeztem a
tizennyolcadik századba. A sokk, amit éreztem, befogadhatatlan
volt. Tudtam, hogy Mihály sem fogja egykönnyen feldolgozni,
ami vár rá…
Hilár testvér elköszönt tőlünk az étteremnél, miközben
Mihály nem bírta levenni a szemét a parkoló járművekről,
különösen egy buszról.
– Ebbe legalább két tucat ember elfér – számolt hangosan.
– Három tucat is – válaszolt neki apám, és az autója felé
terelte. A férjem hosszan vizsgálgatta a jármű kerekét, és a
gumi anyagát nyomkodással próbálta megismerni.
Hátra ültünk be. Meg akartam fogni a kezét, de nem tudtam,
mert izgatottan tapogatta a kárpitot, a fejtámlát.
– Nagyságos uram – suttogtam, mikor az üvegablakot
kocogtatta –, itt minden magától fog működni, ne ijessze meg
semmilyen…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert a mellettünk lévő
autóban indították a motort, aminek a zajára összerezzent. Ezek
után apám a körülményekhez képest ügyesen tájékoztatta, hogy
mi után mi fog következni.
– Előbb hátrafelé fog gurulni az autó – hangzott el, mielőtt
megmozdult a gép.
Mihály kapaszkodott az ülésbe és a háttámlába. Már a
csigalassú tempótól is verte a víz és mélyeket lélegzett. Amikor
elindultunk előre, behunyta a szemét.
– Nyissa ki! – javasoltam. – Így elszédül.
– Állj! – kiáltotta el magát hangosan, mire apám lassított,
majd félre is állt. Nem mehettünk tizenötnél gyorsabban. – Ez a
mozgás… – kereste a szavakat Mihály. Tenyerével végigsimított
az arcán, szaporán lélegzett.
– Talán a friss levegő jót tenne – javasolta anyám.
– Lehúzom az ablakot – jelentette be apám. – Ne ijedj meg,
fiam – figyelmeztette. – Mindjárt eltűnik az üveg a fejed mellől.
A férjem kinézett az ablakon. Nem láttam az arcát, de azt
igen, hogy kirázta a hideg a folyamattól: az egész felsőteste
beleremegett.
Apám várt egy darabig, majd újra lassan gurultunk előre.
Mihály arca mintha viasszá vált volna, elsápadt, a száját
összeszorította.
– Anna… – suttogta. Többet nem bírt szólni.
Láttam rajta, hogy elfehéredett, mint aki mindjárt elveszíti az
eszméletét. Megállíttattam az autót.
Hilár testvér nem sokkal járt előttünk, és amikor észrevett
minket az út szélén, visszafordult.
– Remélem, nincsenek bajban – mondta, amikor az ablakhoz
ért.
– Nem – rázta a fejét apám –, de idő lesz megszoknia.
– Beváltom az ígéretet – szólt a testvérhez Mihály. – Segítségre
van szükségem!
– Mit tehetek? – kérdezte amaz átszellemült örömmel.
– Add nekem a habitusodat, és ülj a helyemre! – Rám nézett: –
Gyalogszerrel megyünk tovább!
Hilár testvér megdöbbent, de bólintott.
– Éva, te is vedd le a ruhádat! – szólt apám azonnal. – Add
Annának!
Anyám is rögtön vetkőzni kezdett. Mihály közben kibújt az
ingből, és átadta a papnak. A testvér körülnézett, kissé
aggodalmas képet vágott, de tette, ahogy ígérte: levette a zöld,
galléros rövidujjú felsőjét és átnyújtotta a férjemnek, ő pedig
magára vette a tizennyolcadik századi fehér inget. Lehúzta a
nadrágját is, közben a nyitott kocsiajtóba kapaszkodott.
Szerencsére nem jött arra senki, de ha jött is volna, akkor is ez
lett volna a legkisebb problémánk…
– Köszönöm! – nézett a szemébe Mihály, miután a nadrágot
felhúzta. – Nem felejtem el, hogy segítettél.
 A szerzetes zavartan mosolygott, és beült a hátsó ülésre.
Mihály a galléros felsőt is magára húzta. Ahogy
visszaegyenesedett az új viseletben, az anyag rásimult a testére,
és hiába húzta lejjebb, nem sikerült. Éppen elért a nadrág
tetejéig.
– Megteszi – törődött bele, és rám nézett.
Végigmértem tetőtől talpig: a nadrág ugyan rövid volt rá, de a
magas szárú bőrbocskorral inkább úgy tűnt, mintha egy jól
megtervezett viseletről lenne szó. A zöld jól állt neki: sárgás
szeme világított tőle.
Először láttam pólóban. Nem bírtam ki, szélesen
mosolyogtam.
Megteszi? Mi az hogy… – gondoltam.

A délelőtti hangok rettentő zajosak voltak a fülének. A csendes,

falusias rész is zúgott. Néha behunyta a szemét, de nem tudtam
szóra bírni, csak menni akart előre. A legközelebbi biztonságos
helyre, a szüleim házába tartottunk.
– Haladjunk, Anna! – sürgetett, mintha sietne. Ekkor még nem
sejthette, hogy ezek nem olyan meglepetések, amelyeken pár
perc múltán már túl is jut az ember.
Ahogy kiértünk a sarokra a forgalmas út mellé, a járda felé
tereltem.
– A gyalogosok itt mennek – mutattam.
Mihály körbefordult, majd verítékező homlokkal lehajolt,
hogy megvizsgálja az anyagot.
Elsüvített mellettünk egy autó. Ekkor ismét lemerevedett,
aztán mély levegőt vett.
 – Ez itt a Tamás-hegy – intettem a jobb oldali dombtető felé,
hogy segítsem tájékozódni. Nem válaszolt, de odanézett.
– Ez mi? – mutatott egy villanypózna felé. Láttam, hogy
észrevett egy másikat is.
– Emlékszik, mit meséltem az elektromosságról? – kezdtem
bele bizonytalanul. Nem hiszem, hogy annyira jól magyaráztam
volna, de nem szólt közbe.
Lihegve soroltam a tudnivalókat az emelkedőnek felfelé:
– És ahogy már mondtam, ezek az elektromosan töltött
részecskék áramlanak… – Talán kissé csapongtam is a
mélyenszántó ismeretek hiánya miatt –, és kell egy vezető
anyag…
Ekkor felértünk a dombra. Oda, ahonnan látni a Balatont. És
Tihanyt. Mihály megtorpant. Én pedig befogtam a számat.
Úgy állt, ahogy annak idején én. Haját mindkét kezével
hátrasimította. Majd járatta a szemét. Hagytam, hadd nézze.
Autók és kerékpárosok haladtak el mellettünk, de a férjem
csak a Balatont pásztázta… Nem volt ellenemre a pihenő,
elszoktam a hőségtől, fáradtan szemléltem a tájat.
– Mehetünk – vágta rá hirtelen, és előreszegezte tekintetét.
Úgy megindult, mintha már ezerszer végigsétált volna azon a
járdán. Légzéséről tudtam, hogy nyugtalan, és bár őt is égette a
nap, nem panaszkodott. A zöld póló az izzadságtól a felsőtestére
tapadt, veríték csorgott a homlokáról, de nem lassított a
tempón, sőt egyre fokozta.
Babakocsit toltak szembe. Mihály félreállt, és megbámulta a
kisgyermeket – én legalább eleresztettem egy mosolyt az
édesanya felé.
 – Ahogyan a főúri gyerekek aprócska hintóban ülnek, itt ilyen
kocsiban tolják őket – magyaráztam a látottakat –, és minden
gyermeket, nemcsak a kiváltságosokat. – Szedtem a lábamat
közben, hogy le ne maradjak mellette. – Tudja, a legfontosabb
szabály – kaptam a karja után –, hogy itt mindenki egyenlő!
Nem nézett rám, nem kérdezett, csak ment előre. Kissé
aggasztott, hogy ennyire siet és magába zárkózik, de tudtam,
hogy a helyzet, amiben van, messze túlmutat egy átlagos
krízisen.
A mögöttünk feldörrenő busz zaja végül megállította.
– Sokkal hangosabb itt minden – léptem elé, hogy
megnyugtassam.
Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Haja a forró
napon gyorsan száradt: hullámos, világosbarna tincsei a füle elé
ugrottak és az arcába gurultak.
– Több ember, több porta, több zaj… – mondta, mintha a
leckét mondaná fel. A tenyerével újra hátrasimította a haját.
Pillantásom a mellkasára csúszott: átázott a felsője, minta
kilométereket futott volna. Ezt már nem csak a nap erejének a
számlájára írtam… Hiába készült fel fejben és akarta a
tudatával, a testét ez nem érdekelte, vészhelyzetnek értékelte az
ingereket.
– Siessünk csendesebb helyre! – fújt egy hatalmasat.
– Nem kell itt maradnunk… – mondtam ki ezt a lehetőséget is.
Akartam, hogy ezt is vegye számításba. – Ahogy ide jöttünk,
vissza is tudunk menni…
Villogott a szeme.
– Még fél napja sincs, hogy itt vagyok – válaszolta feldúltan. –
Nem fogok megfutamodni holmi gépektől és zajoktól!
Bólintottam. Ezután lassabban haladtunk.
Egy-egy színesebb vagy díszesebb ház előtt megállt, és
értetlen arccal nézte, de nem kérdezett.
– Az áldóját! – szólt nagy sokára, amikor felfedezte a vörös
kőből készült katolikus templomot. – Ez hatalmas…
– Balra kell folytatni az utunkat – mutattam neki az új irányt.
– Ha egyenesen mennénk? – kérdezte bátortalanul.
– Igen – vágtam rá. Jól tudtam, mire gondolt. – Arra állt a
háza…

Hiába figyelmeztettem előre, hogy nyoma sem maradt az

Oroszy-udvarnak – és ezt többször is elmondtam neki –, erre
nem tudott lélekben felkészülni. Arrafelé húzta a szíve.
Bizalmatlanul méregette az előttünk futó utat.
Előre nem képzeltem el, vajon hogyan reagál a világunkra,
mégis meglepődtem… Persze nálam jobban senki nem tudta,
mire készülünk… Már hogyne tudtam volna? Mégis ekkor
fogtam fel, hogy mit is tettünk. Mihály ott állt és nézett az
otthona, a valaha itt állt nemesi kúria irányába, körülöttünk a
forgalom és a zaj elviselhetetlenségig fokozódott. A távolból
megszólalt egy duda is, mire két kezével kapott a füléhez.
A város közepén, a polgármesteri hivatal és a templom között
toporogtunk: én és egy tizennyolcadik századi földesúr.
Döntöttem. Nem tettünk kerülőutat, a leghamarabb csendes
helyre akartam vinni, ahogy csak lehetett. Megfogtam a karját,
és átvezettem a zebrákkal keresztezett körforgalmon, hogy
mielőbb a szülőházamhoz érjünk.
 Nem volt ínyére az álló, ám búgó gépek előtt átkelni. A
gyalogátkelőhely előtt tétovázott.
– Bízzon bennem! – súgtam, mikor az útra léptünk.
Nehezére esett követni, de nem volt más választása.
– Nem sokat kell már menni – biztattam. – Mindjárt ott
vagyunk.
Pár száz métert tettünk dél felé, majd jobbra bekanyarodtunk
egy csendes utcába. Mihály körülnézett. Egy lélek sem volt
rajtunk kívül. Térdére támaszkodott és fújtatva vette a levegőt.
Szerencsére ez az utca már jóval nyugalmasabb volt, mint az
előbbi.
– Ezek már csak állnak – mutattam a járda mellett parkoló
gépkocsikra.
Hálát adtam az égnek, hogy egyetlen mozgó járművel sem
találkoztunk a házig. Ő azonban mindegyik álló autó mellett
bizalmatlanul lépkedett, neszekre kihegyezett figyelemmel
járatta a szemét. Úgy viselkedett, mintha bármelyik pillanatban
védekeznie vagy támadnia kellene, izmai ugrásra készen
feszültek.
Megálltam az ismerős sárga ház előtt.
– Megérkeztünk – mutattam az épületre, ahol felnőttem.
Az udvar virágai hívogatóan bólogattak, mintha a
hortenziafejek is intettek volna, hogy bemenjünk. Mihály
forgatta a fejét, majd – arccal a templom irányába – egy
pillanatra behunyta szemét.
– Jól sejtem, hogy a föld – nézett le a bocskorára –, ami a
talpunk alatt áll…
– Igen – mosolyogtam. – Oroszy-földön áll!
 Ez a tény örömmel töltötte el, még akkor is, ha nem sok
gyakorlati jelentősége akadt a felfedezésnek.
A bejárati ajtóban zörgött a kulcs, néztük, amint kinyílik.
Nővérem, Erika vidám-csodálkozó arccal viharzott le a lépcsőn.
Szája elnyílt, és meglepetésében nem tudott a nyakamba ugrani,
hanem Mihályt bámulta egyre szélesebben vigyorgó ajkakkal.
Férjem illedelmesen várt – talán arra, hogy sógornője
megnyugodjon.
– Nem hiszem el… – suttogta Erika. – Nem lehet igaz… Ez
egyszerűen képtelenség! – Száját a keze elé kapta, már úgy
nevetgélt, és ez legalább két percig eltartott…
– Megértem a csodálkozást! – szólalt meg Mihály nyugodt,
finom hangon. Majd illedelmesen meg is hajolt. Ha nem
ismertem volna, és nem vele jöttem volna sokkoló első
gyalogútján, én sem hittem volna, hogy egy másik századból
érkezett – a társasági szabályokat és az illemet ekkor sem
hagyta el.
Nővérem örömében felsikkantott:
– Tényleg beszéli a nyelvünket!
Mihály zavartan felém pillantott, én mosolyogva vontam
vállat. A legkisebb gondunk is nagyobbnak ígérkezett, mint a
testvérem reakciója. Férjem is elmosolyodott, majd visszanézett
Erikára, és elkapta a kezét egy kézcsókra.
– Mérhetetlenül boldoggá tesz, hogy megismerhetem! –
közölte egy ellenállhatatlan mosollyal, majd kikerülte, és
elindult a lépcsőn felfelé.
A nővérem döbbenten állt, meg se bírt mozdulni.
Gyorsan követtem Mihályt. Már az ajtóban vártak bennünket
a szüleim és Hilár testvér, aki már átöltözött: szerzetesi fekete
csuhában állt túracipővel a lábán.
– Isten hozott a házunkban! – mosolygott apám, és még
szélesebben anyám.
 Utcák

Oroszy Mihály körbehordozta tekintetét a lakásban. A teste

megdermedt, óvatosan figyelt, feszülten várakozott. A
fiziológiás „üss vagy fuss” reakció szemtanúi lehettünk,
érzékszervei általános aktivizálásával reagált a berendezési
tárgyakra. Ha ő tudatosan nem is akart, teste mégis így válaszolt
az őt körülvevő ismeretlen világra, de leginkább annak
tárgyaira. A rá zúdult környezet egyszerre csigázta és rémítette
– megdöbbentette, de kíváncsivá tette.
Tett egy lépést előre.
Egy – a falon lógó – fénykép előtt lecövekelt. Apám gyorsan
félreállt, hogy jobban lássa.
Hirtelen megmerevedett, mint aki különös hangot hall, és a
szemével kereste a forrást. Sárga tekintetét a légkondicionáló
berendezésre szegezte.
Rám nézett, mielőtt elindult volna felé. Időt nem hagyott
szólni – mivel nem tiltakoztam vagy figyelmeztettem –, elé
lépett. Tenyerét a hideg levegő útjába állította. Megbabonázva
figyelte: felismerte a gépet, amiről elméletben már hallott.
Ezután fél térdre ereszkedett, és a járólapra tette a kezét.
– Nem látszik, és érezni sem lehet – mondtam neki. Tudtam, a
padlófűtésre gondol, amiről szintén beszélgettünk már
korábban.
Felegyenesedett, és rögtön célba vette a következő tárgyat,
amit észrevett. Beljebb indult, és a konyhai szagelszívót
csodálta.
– Ezt kifelejtettem – szaladtam mellé, és próbáltam
elmagyarázni, hogy mire használjuk…
– Ez a konyha? – hitetlenkedett.
Bólintottam.
Szagolgatott a levegőbe.
– Hol az étel?
Anyám megelőzött és belelendült: sorolni kezdte a tárgyakat
és a funkciójukat. Segíteni akart mindenki.
– Itt főzöm a levest – mutatta a főzőlapot, majd nyitogatta a
szekrényeket.
Felettébb szokatlan jelenetet éltünk meg mindannyian…
Mihály benézett az összes szekrénybe, amit kinyitott neki, és
figyelmesen hallgatta.
Apám lépett közbe.
– A hűtőről mesélt Anna? – És ezennel kinyitotta a modern
jégverem ajtaját.
Mihály csodálkozása fellángolt, kezével belenyúlt és ismét
szagolgatott. Ezúttal legalább az ételeket.
– Biztosan éhesek vagytok! – csapta össze anyám a kezét. – Én
balga…
– Szomjas vagyok! – közölte Mihály.
Erika azonnal elővette a vizet.
– Buborékosat? – tátogta nekem a kérdést, büszke arccal a
körültekintésére.
Nemet ráztam a fejemmel.
Mihály figyelte a kezét, ahogy a palackból kitölti a vizet a
pohárba. Én is ittam.
– Kérek szépen én is – mosolygott Hilár testvér túl lelkesen.
Öntöttem a bencésnek, de láttam, Mihályt nézi, nem is
kortyolt. Csak szolidaritásból kérte a vizet.
Ezután férjem egy nagyobb családi fotó elé lépett.
– Lenyűgöző! – fordult hátra hozzám. – Mintha valóság
volna… Mikor fog mozogni?
– Ez nem a mozgókép – léptem közelebb. – Jöjjön! – A televízió
elé vezettem, kezembe vettem a kapcsolót és megnyomtam a
gombot. – Ez az!
Amint bekapcsolt, férjem hátralépett. Nem hitt a szemének.
Hol rám, hol a tévére bámult.
– Csakúgy, mint a különféle témájú könyvek között, itt is lehet
válogatni. – Átkapcsoltam. – Ezen más megy. Mintha mást
olvasna…
Odalépett, és a képernyőre tette a kezét. Végighúzta rajta. Azt
hiszem, ez volt az a pont, amikor annyi inger érte, ami számára
feldolgozhatatlannak bizonyult.
– Üljön le! – húztam a kanapéra. Engedelmesen lehuppant
mellém, de a villogó képernyőről nem bírta levenni a szemét.
Ekkor megcsörrent a szerzetes telefonja. Mihály riadtan
nézett a hang irányába.
– Telefon – suttogtam neki.
Hiába hallott róluk, látni és tapasztalni egészen ijesztőnek
hatott. Tenyerével sokszor végigsimított az arcán, mintha ezzel
a mozdulattal képes volna eltörölni a zavaró ingereket. Ömlött
felé az ismeretlen áradat, ami láthatóan kellemetlen hatással
volt rá.
Kikapcsoltam a tévét, Hilár testvér pedig a telefont.
– Van egy ötletünk! – nézett rám apám. Anyám és a szerzetes
mosolyogva vártak. Mihály hunyorgott és orrnyergét
megdörzsölve pillantott fel rá.
– A világ sokat változott – folytatta vejére nézve. –
Felfoghatatlanul sokat.
– Célszerűbb lenne apróbb lépésekben megismerni – vette át
a szót Hilár testvér.
– És vannak még egészségügyi szempontok is – jött újra apám
szövege, de ez már gondterhelt arccal. – Védtelen vagy az újfajta
betegségek ellen!
Mihály egyből felém pillantott – mélyet sóhajtott –, majd
vissza.
– Ezzel számoltunk – ismerte el. – De a legfontosabb dolgom,
hogy…
– Ez a legfontosabb! – vágott közbe apám. – Hidd el, a javadat
akarom.
– Mi a terv? – néztem feléjük.
– Van egy vadász barátom – szólalt meg Hilár. – Megbízható
ember, még Veszprémből ismerem. Régen együtt töltöttük a
polgári szolgálatot a könyvtárban. Egyikünk sem illett a
katonák közé…
Anyám köhögött. A testvér észrevette magát, és a lényegre
tért:
– Az erdő közepén van egy vadászháza. A víz is be van kötve.
 – Menjek az erdőbe?
– Félreérti! – ijedt meg a testvér. – Nem akarom én elküldeni.
– Az embereket kerülnöd kell – vette át a szót apám. – Ahogy a
pestis, úgy rengeteg új betegség leselkedik rád.
– Ami ellen van gyógyszerük!
– Van. De egyszerre nem kaphatod meg az összes nyavalya
elleni szert.
– Emlékszik a tűszúrásokra? – kérdeztem szelíden. – Azokra
gondol.
A férjem bólintott. Ujjaival beletúrt a hajába, és behunyta a
szemét.
– Milyen messze van az a ház? – kérdezte fáradtan.
– Autóval pár perc.
Mihály tigrissárga szeme villogott.
– Gyalog mennyi? – kérdeztem a testvért helyette.
Képtelen volt megmondani, mert sosem járt arra autó nélkül,
ráadásul nem vezet arrafelé járda vagy gyalogút.
– Mintha Veszprémbe tartanánk, a Nosztorin át – magyarázta
a pontos helyet, ahogyan eddig autóval megközelítette.
– Balra le kell kanyarodni a sorompónál – ismételtem a
hallottakat, hogy legalább be tudjam azonosítani.
– Az a második vagy a harmadik lekanyarodási lehetőség? –
kérdezte apám is.
– Rögtön a domb tetején.
Férjem apámhoz lépett.
– Térképe van?
Pár perc kellett, mire megtalálta az elnyűtt térképeket,
melyeket régen használtunk. Végül hármat is hozott.
Kiterítettük az ebédlőasztalra valamennyit.
Mihály szeme tágra nyílt a Balaton láttán. Mutatóujját
végigvezette a tó partvonalán, majd visszatért Tihanyra, onnan
lassan Füred felé, végül rábökött egy pontra.
– Itt vagyunk! – jelentette ki.
– Így igaz – nézett apám is a térképre már szemüveggel az
orrán.
– Atyám – szólt Mihály a szerzetesnek. – Mutassa meg, hova
kell mennem!
Az nem tudta beazonosítani, telefonálnia kellett. A vadász
koordinátákat is adott, amit nővérem könnyedén megmutatott a
telefonján.
Mihály szótlanul figyelte, mi történik, erősen koncentrált az
események követésére. Végül apám rábökött a térképre.
– Itt van a ház!
Férjem bólintott, és a megjelölt helyet figyelte. Aztán
apámhoz intézett egy-két kérdést, a terepviszonyokat akarta
tudni.
– Két-három óra – közölte velem.
– Autóval elvisszük, amit kell – ajánlotta anyám. – Törölköző,
fogkefe, és elmegyünk a lakásodba a ruhákért.
– Ennivaló, zseblámpa, rádió – folytatta a sort Erika azonnal.
– Mihálynak is kell ruha – jelentettem ki, közben az órára
néztem. – Venni is tudtok addig még…
– Anna…! – a férjem figyelmeztetni akart, de közbevágtam.
Tudtam, hogy mit akar.
– Minden, amire szükségünk van, azt én fizetem – néztem a
családomra. – Mihállyal nem akarunk a terhetekre lenni.
 – Boldogok vagyunk, hogy itt vagytok! – vágta rá apám. Erika
és anyám nem is foglalkoztak ezzel a kijelentéssel. Ők azonnal a
férjemre néztek: tetőtől talpig végigmérték.
– Hozok egy mérőszalagot – szaladt el anyám. Nővérem a
bocskoros lábat méregette.
– Szerintem legalább negyvenhármas – fordult felém
megerősítésért.
Közben elvettem anyám kezéből a mérőszalagot, és diktáltam
a méreteket.
– Szereted a szalonnát, fiam? – kérdezte apám a fennforgás
közepette. – És a kolbászt?
Mihály egyre fáradtabban válaszolt.
– Viszek bort is! – lelkesítette apám. – Majd válogathatsz is!
– Dugóhúzó… – vette fel a képzeletbeli listájára Erika a
következő tételt hangosan.
– Levenné a bocskort? – néztem a szemébe. – Tudnunk kell,
mekkora lábbelire van szüksége.
– Tizenegy hüvelyk – vágta rá. – Akkora csizmát hordok!
Nővérem kereste a váltószámot a telefonján.
– Tizenkét hüvelyk az egy láb, jól hiszem? – kérdezte apám.
Mihály bólintott.
– Az annyi, mint… az annyi, mint huszonkilenc centiméter –
nézett ránk elégedetten. – Negyvennégyes a lába.
Mihály a vízért nyúlt, töltött magának a palackból, ami
veszített a tartásán. Elképedve ismerkedett a műanyaggal.
Ahogy megropogtatta az anyagot, a recsegő hangtól elborzadt.
Nem volt ínyére a dolog. Ezután a vizet is szagolgatta.
Mielőtt elindultunk, anyám kenyeret szelt és mellé kolbászt,
nem engedett el pár falat nélkül.
– Ez meg mi? – fintorgott Mihály a kenyérre. – Milyen
haszontalan búzából készült?
Anyám zavartan állt vele szemben.
– Nagyságos uram – sóhajtottam. – Erre már figyelmeztettem.
– Ennél a leghitványabb szolgám is jobbat eszik! – fordult
apámhoz.
Kínos csend telepedett az asztalhoz, de férjem észre sem
vette. A kolbászkarikákat ette.
– Köszönöm az ételt! – mondta aztán anyámnak. Majd
apámhoz fordult: – Gondoskodni fogok Annáról! Saját
vagyonomból!
– Mihály… – Apám először szólította a nevén. – Felfoghatatlan
dolog, amit tettetek, és a lányom sokat mesélt rólad… és a
családodról is. Bizonyára nehéz lehet magad mögött hagyni az
életedet. A rangodat, és mindent.
– Nem hagytam magam mögött mindent!
– Értem, fiam – bólogatott apám. – Most ne fájjon a fejed
semmi miatt! Amit most adhatunk neked, az csak apróság!
Annán kívül minden apróság. Nyugodt szívvel fogadd el.
Mihály nemtetszése tükröződött az arcán.
– Nem tartozol – mondta neki apám komoly ábrázattal.
– Megtisztelő a szívélyes fogadtatás – bólintott udvariasan. – A
saját lábamra kívánok állni a lehető legrövidebb időn belül!
– Így lesz! – bólintott apám kedvesen.
Mihály nemesnek és büszkének született, és ezen egy világ
sem változtatott.
– Végy valami asszonyi ruhát magadra – nézett rám nem sokkal
az indulás előtt. Jól tudta, hogy mire számíthat, mégis a térdig
érő nyári ruhát idegennek találta rajtam.
Anyám és nővérem a szoknyából kilógó pucér lábukat
nézegették. Kértem tőlük egy hosszabb ruhát az útra: egy bézs
alapon kék virágos, földig érő darabot vettem magamra.
– Ha tényleg az erdőn át mentek, ez mindenhova beakad –
méregette anyám.
– Ne aggódj! – válaszoltam, és keresgéltem az
előszobaszekrényben a kabátok között.
– Ezt kölcsönadod? – Kivettem apám ritkán hordott fekete
bőrkabátját, amit még Erikával vettünk neki ajándékba, de
sosem lett a kedvence.
– Bármelyiket vihetitek!
– Ez a magáé! – nyújtottam át Mihálynak.
– Hihetetlen a puhasága – mondta, ahogy az ujja hozzáért. –
Miből van? Marhának látszik, de túl finom annak… Semmi
merevség.
Odaléptem, a címkét kerestem és felolvastam.
– Az. Marha. Méghozzá prémium.
– Prémium? – emelte az orrához, és megszagolta.
Tetszett neki az ujjak puha, selymes bélése, mosollyal az
arcán tapogatta az anyagot. Felvette. A méret megfelelt,
tökéletesen illeszkedett a felsőtestére. Anyámmal és a
nővéremmel egymásra nézegettünk: mintha egyenesen Oroszy
Mihályra öntötték volna a fekete bőrkabátot. Reflexesen
mozdította benne a karját, ellenőrizte, hogy elegendő hely van-e
a kabát belsejében, nem túl feszes-e, és tud-e benne
kényelmesen mozogni.
Mikor össze akarta magán kapcsolni, értetlen szemmel nézett
rám.
– Hiányoznak róla a kapcsok – mondta, miközben én a kabát
ujjának hosszát vizsgáltam.
Illett rá az is, közvetlenül a csuklója fölött állt meg. Majd
odaléptem, és egy szempillantás alatt felhúztam a cipzárt.
Döbbenten követte ujjával a fémkapcsos csíkot felfelé az
anyagon.
– Cipzár – ismertettem jókedvűen. – Így jön le, így fel –
mutattam neki.
Az összekapcsolást lassan és többször megmutattam.
– Erről egy szót sem szóltál! – jegyezte meg szemrehányóan.
– Hát… – kerekedett el a szemem – ezt elfelejtettem.
Hirtelen rádöbbentem, hogy el sem tudja képzelni, mennyi
meglepetés vár még rá… Tényleg lehetetlen erre felkészülni.
A fémcipzárt legalább egy tucatszor fel- és lehúzta.
Anyám megjegyezte:
– Mintha csak rá szabták volna. Nagyon jól áll neki!
– Azt hiszem, apa, ezt neki kell adnod! – szólt Erika is.
Apám Mihály mellé lépett:
– Furfangos találmány – kezdett bele, hogy elmagyarázza
neki.
Hamar rájött, hogy Mihály nemcsak alkalmazni, hanem
megérteni is akarja a dolgokat, és szívesen veszi, ha
magyarázatot kap.
– Egy textilszalagra erősítik az egész zárláncot, így a szerkezet
könnyedén felvarrható – mondta neki. – Bármely ruhára. – A
saját sliccére mutatott: – Ennél gyorsabb szerkezet nincsen! –
nevetett fel. – De csizmára is készül… Univerzális szerkezet!
Tényleg nagyon hasznos találmány.
Apám egészen beleélte magát a nagy felfedezésbe, amihez
Hilár testvér is csatlakozott:
– A táskákat és szatyrokat is ezzel zárják.
Apám egy másik kabátot is gyorsan előhalászott, amit
nagyobb, kék műanyag cipzár díszített. Az asztalra dobta, és ott
demonstrálta a működési elvét.
– Ez a kocsi, vagy más néven nyitó végzi a pálya zárását –
húzta felfelé. – Vagy nyitását – húzta lefelé. – Ezek a fogak
lehetnek fémek vagy műanyagok.
Közben Mihály levette a bőrkabátot, és visszaült az asztalhoz:
– A műanyagokról keveset tudok – mondta rettentő komoly
arccal. – A lánya magyarázata nem volt elegendő, hogy ezt
világosan lássam.
– Ez a gumi feltalálásához nyúlik vissza – vakarta a fejét
apám, és segítségkérően Hilárra nézett.
– Emlékszik az autókerékre? – kiáltott fel a szerzetes. – Amit
még a Koloskában tapogatott.
– A fekete, puha anyag.
– Az! – helyeselt apám is. – Na, az a gumi – kezdett bele a
kaucsukfától indulva.
Mihály észjárása gyors volt.
– Hasonló lehet, mint a mézga.
– Olyasmi! – lelkesedett apám. – A lényeg az, hogy
növényekből kivont gyanta, mézga és hasonló anyagok vegyítve
és hőkezelve… – Nagy levegőt vett, hogy folytatni bírja – más
egyéb anyagokkal elkeverve különböző anyagkeverékeket
adnak. Keményebbet, puhábbat, ami tetszik!
– A víz, amiben volt…, a képtartó, a konyha…
– Elképesztően széles körben használjuk – bólogatott apám. –
És vannak szintetikus műanyagok is, amiket már a vegyészek
kevertek ki, és semmilyen természetes anyagot nem
tartalmaznak… Van valahol egy nejlonzacskó? – nézett
anyámra. Rögvest keresett egyet.
Mihály nem győzte tapogatni.
– Bírja a terhet?
– Bírja.
– Meddig bírja? Hány esztendős ez a szatyor?
Apám nem számított erre.
– Kevesebb ideig használjuk a dolgokat, de ez sokáig bírja.
Mihály kérdőn nézett rá a zavaros válasz miatt. További
magyarázatot hiába várt, nem kapott.
– Annyi minden történt az elmúlt kétszáz évben! – csapta
össze a kezét apám. – Lépésről lépésre kell haladni!

Már az ajtóban álltunk indulásra készen, mikor

visszafordultam:
– A ház kulcsát megkaphatnám?
– A kulcs a háznál van – válaszolta a szerzetes. – Elrejtve.
Mihállyal lesétáltunk a lépcsőn. Én visszafordultam az
otthonom felé, a többiek az ajtóban álltak és utánunk néztek.
Integettünk.
A férjem eközben lendületes léptekkel indult meg a helyes
irányba. Iparkodnom kellett, hogy tartsam a lépést.
 A templomnál megtorpant.
– Elmegyünk… – kezdett bele.
– Persze! – vágtam rá, és megindultunk a valaha Oroszy-
udvarként ismert föld felé. Szerencsére az emberek inkább a
parton tolongtak, a felsővárosban nyugodtabban folyt az élet.
Mihályt így is zavarta a forgalom és a zaj, de egy fokkal jobban
viselte, mint legelőször. Természetesen látszott rajta, hogy
koncentrációt igényelt tőle minden perc, amit az utcán töltött.
– A malmok is eltűntek – vette észre a hiányukat, ahogy én
annak idején a számukat. – Borzalmas a kenyeretek – torpant
meg. – És a hús is sovány!
– Figyelmeztettem erre. Itt nem a maga szájízére főznek!
Némán meneteltünk a református templomig. Megálltam az
épület előtt. Rögtön tudta, merre járunk.
– Erről meséltél? – kérdezte izgatottan. – Ezt kötik Oroszy Pál
nevéhez?
Lelkesen bólintottam. Mihály nézegette, tett egy lépést
hátrébb, majd így szólt:
– A piros nagyobb! – biccentett a katolikus tornyok felé.
Felnevettem.
– Arra – mutattam az irányt a régi udvarunk felé.
Tettünk egy sétát oda-vissza abban az utcában, ahol az
Oroszy-ház állt, de annyira másként festett minden, hogy igazán
el sem szomorította.
– Mintha nem is ugyanazon a földön járnék…
– Nekem mondja? Képzelheti, hogy mit éreztem én is.
Ekkor szembefordult velem.
– Te azt kerested, hova tűnt minden… – világosodott meg. – Én
meg nem győzöm a sok látnivalót!
– Szerettem a csöndet.
– A zaj kimerít – ismerte el. – De mindent meg lehet szokni!
Mindent meg lehet szokni…
 Hajlék

Vágytam a kis erdei házba én is, noha még sohasem láttam.

Mégis úgy éreztem, hogy az erdő közepén könnyebb lesz nekem
is. Ugyanúgy, ahogy legutóbb, zsongott a fejem a sok
morajlástól, nekem is időre volt szükségem, hogy újra
megszokjam ezt a hangos világot.
Ahogy elhagytuk a házakat és az utcákat, Oroszy Mihály
egyre magabiztosabban lépdelt. Egyenesen felmentünk az
előttünk álló dombon a nagyrétre, onnan a néptelen utakon
tartottunk a célunk felé.
– Hát ezért szeretted úgy az Evetest – nézett körbe a valaha
dús, erdőlepte földek helyén.
– Csoda, hogy egyáltalán egyszer is láthattam.
Keserűséget éreztem a szívemben és szomorúan néztem a
kopár vidéket. Azon kívül el is fáradtam. Elsírtam magam:
– Katica, István… Gergely… – néztem Mihályra. – Halottak!
Senki nem él már, érti?? Ezt gyűlölőm az egészben! Gyűlölöm!
– Én viszont élek! – fogta meg a vállamat. Villogott a tekintete
a sötétben. – És te is!
Bólintottam.
– Maga nincs akkora biztonságban – jutottak eszembe apám
szavai és a védőoltások. – Igyekezzünk!
– Negyven nap… – suttogta Mihály az alkonynak. – Az Abbas is
ezt mondta… Negyven nap a próbatétel. – Ezzel megindult ő is.

Besötétedett, mire odaértünk. A családom és Hilár testvér már

vártak ránk. Tényleg eldugott helyen állt a ház, ide csak az jött,
aki tudta, mit keres.
Első ránézésre felettébb aprónak tűnt. Az épület kőből épült,
egy oldaltetővel, alatta asztallal és padokkal. A fatároló
zsúfolásig volt felhasított fával. Ahogy közeledtünk, már a
látványától egyre jobban megkedveltem a bájos házikót.
A testvérem éppen akkor fordult be az én autómmal.
– Az a miénk – mutattam örömmel. – Elhozták nekünk!
– Ez hitványabb, mint atyádé – jegyezte meg a férjem.
– Egy napja van itt… Mégis honnan tudná ezt?
– A hangja… És a mérete is jelentéktelen.
Ez valami genetikus dolog? Nem akartam elhinni, hogy pár
óra után, úgy, hogy ma ismerte meg az autókat, képes
összehasonlítani őket, ilyen megvetéssel az enyémre nézve.
– Az autó olyan, mint a ló – összegezte.
– Dehogy olyan!
– De olyan! Haladásra használjuk mindkettőt, van prímább,
lassúbb… Ilyen színű, olyan színű… – Addig magyarázta, míg az
új szállásunk küszöbét át nem léptük.
Akkora volt a ház, mint az Oroszy-szalon, de Mihály egyetlen
szót sem szólt. A linóleummal burkolt fürdőszoba bal oldalára
egy lepukkant, régi csappal ellátott, ócska – még látványra is
kényelmetlen – ülőkádat szorítottak be. Az ajtóval szemben – a
mosdó felett, egy százas szögön – rozsdapöttyös,
műanyagkeretes tükör függött, jobbra pedig egy vécé állt, kissé
ferdén. Mellette, a falon, kicsúszott csavarokkal lifegett egy
törött, megsárgult, műanyag toalettpapír-tartó.
– Ez a fürdőszoba – mondtam.
Habár nem egészen ilyenekről áradoztam korábban,
felesleges lett volna bármit is mondanom. Számára ez is új volt.
A kis ház belülről bizonyára látott már szebb időket is, de
Mihály ezt nem tudhatta. Ráadásul így is annyi kényelmet
rejtett magában, ami neki nagy ugrás volt.
Hilár testvér megnyitotta a csapot. Nyöszörögve indult meg a
sárgás, állott víz.
– Már folyattam ki belőle – nézett rám. – Inni inkább
ásványvizet igyatok.
Mihály a csap alá tette a kezét, nézte a vízsugarat, majd a
csaptelepet vizsgálta: megnyitotta, elzárta.
– Érti, hogyan működik? – kérdezte a szerzetes.
– Még nem teljesen – válaszolta, és a kád feletti csapot is
szemrevételezte. – De fogom tudni használni.
A kád tele volt narancssárga foltokkal, lepattogzott a zománc,
és néhol előbújt a vas. A csapból csöpögő víz útja is jól látható
volt, a vízkő rátelepedett a felszínére. Mihály ott is kipróbálta a
csaptelepet, folyatta a vizet. Az apró helyiségben nem fértünk el
hárman, Hilár az ajtóból kukucskált be. Jókedvűen tátogta
nekem:
– Szeretni fogja! – És kacsintott.
Meghallottam Erika csicsergő hangját, kiléptem a fürdőből:
– Ebben vannak a te dolgaid – mutatott egy dobozra, és az
asztalra tette. Tetején a legfontosabbak: a régi mobiltelefonom,
pénztárca és a slusszkulcs.
Kint, az előtető alatt anyám meleg vacsorát csomagolt ki. Azt
hiszem, biztosra akartak menni: pörköltet hoztak főtt
krumplival.
Mihály jóízűen evett, és sokat, többet, mint valaha láttam
egyszerre.
– Finom – nézett anyósára. – Maga főzte?
– Nem én – mondta kissé szomorúan anyám. – Étteremből
vettük, mert… mi Erikával eddig a boltokat jártuk, hogy
megfelelő ruhákat hozzunk. Találtunk cipőt is – nézett rám.
Igazán megéheztem. Erre akkor jöttem rá, amikor az első
falatot a számba vettem. Habzsoltam.
Kicsivel később jóllakottan dőltem hátra.
– Hoztam sajttortát is – vigyorgott a nővérem.
Ránéztem, és egyszeriben nagyon meghatódtam. Csillogó
örömmel keresték a kedvünket. Ellágyult a szívem, mikor
körbehordoztam a tekintetemet. Rájöttem, mindegyikük
bennünket néz, és akkora örömmel, amitől megtelt a szemem is.
Ültünk a semmi közepén mint valami táborozók.
– Lovat hol tudok szerezni? – törte meg a csendet Mihály. –
Csak itt, az erdőben járnék vele.
Apám és Hilár testvér nem győzték egymást túllicitálni, hogy
lebeszéljék a gondolatról is…
– Hány nap, mire biztonságban emberek közé léphetek? –
kérdezte tárgyilagosan a férjem.
– Pár hét – válaszolta apám.
Mihály bólintott.
 – Visszafizetem a szívességet – biccentett a ház felé, majd
Hilár szemébe nézett.
– Nem tartozik semmivel! – válaszolta amaz.
– Köszönjük! – mondtam, mielőtt Mihály megszólalhatott
volna. – És nektek is – néztem a többiekre.
– Későre jár – bontott asztalt a férjem. – Visszavonulunk! –
nézett rám. Én is felálltam. – Hosszú napunk volt!
Ahogy meglepte őket az udvariasság, úgy meglepte őket a
határozottság. Emlékszem, nekem is időbe telt, mire
megszoktam és megértettem. Már Mihály megjelenése és járása
is magabiztosságot árasztott, ahogy a mozdulatai is. Haragjában
egyetlen pillantással szinte porba tudta sújtani, akire nézett. Ő
mindezekről talán nem is tudott.
Ahogy elhatározását bejelentette, nem kért sem engedélyt,
sem áldást. Közölte, mit fog tenni. Nem állt szándékában
határozottnak lenni, hanem az volt – születése óta táplálták ezt
belé. Ahonnan ő jött, atyai örökség volt a büszkeség, ráadásul az
anyja is bátorságra nevelte. Nem dölyf volt ez, hanem olyan hit
és bizalom önmagában, amelyhez kiváltságosnak kellett
születni, és ebben a szellemben nevelkedni. Látta az előtte álló
akadályokat, azonban kétsége sem támadt a diadalmas
végeredmény felől. Nyertesnek nevelték.
Igen, időbe telt, mire megszoktam – és már szerettem is ezt
benne.
Ez a különleges erő nem hagyta el, még akkor sem, ha
kicsúszott a világa a talpa alól… Ráadásul, bocskorral a lábán.

Sajnos nem virradtunk könnyebb napra: Mihály éjjel

belázasodott. Gyorsan aludt el mellettem, de dideregve
ébresztett:
– Anna… – suttogta. – Anna…
Először résnyire nyílt, majd kipattant a szemem. Olyan éber
lettem, mintha átaludtam volna egy hosszú éjszakát.
Tenyeremet a homlokára tettem. Tűzforró volt.
Összerándult a gyomrom, a legrosszabb lehetőségek is
végigfutottak rajtam, rettentően féltettem. Annyi mindent
elhoztak ide, de lázmérőt, vagy bármiféle egészségügyi ládikát
nem.
Azonnal hívtam apámat.
Amíg megérkezett, kutattam a házban. Találtam egy vörös
kereszttel jelzett fém, rozsdás szélű dobozkát, sajnos üres volt.
Apám ugyan nyugtatott, mert Mihály láza nem volt magas, de
reszketett, mint a nyárfalevél. A meleg nyári éjszakán,
gyapjúpokróccal a hátán úgy fázott és vacogott, ahogy azelőtt
még a kemény télben sem láttam.
– Erről beszéltem, fiam – nézett a szemébe apám. – Sok
betegség leselkedik rád. – Majd felém fordult. – Olyan, mint egy
újszülött!
Férjem aranysárga szemei csillogva meredtek maga elé.
Egyetlen szóval sem panaszkodott, de látszott rajta, mennyire
kimerült és erőtlen.
– Még nem találkozott a ma élő kórokozókkal – folytatta
apám. – Itt kell maradnotok!
Aggódva kísértem ki az autóig.
– Ezt meg fogjuk oldani, de pár hétig jobb, ha ebben a házban
laktok.
 Képtelen voltam megnyugodni, továbbra is féltettem. Az ágy
mellé húztam egy elnyűtt kárpitos széket, és egész éjszaka
őriztem. A vadászházban szerencsére találtam gyertyákat, és
azzal világítottam: nem akartam erős fénnyel zavarni. De látni
akartam éjjel is az arcát. Nem aludt békésen. Sápadt volt,
gyötörte a láz, száját összeszorítva dobálta a fejét. Sosem láttam
még ilyennek.
Órákig figyeltem éberen, mígnem elszunnyadtam én is.
– Anna! – ordította egyszer csak.
Ijedten nyílt ki a szemem, levegő után kapkodva, riadtan
ugrottam mellé. Mihály csatakosan, a verítéktől áztatott inggel
nézett körbe a szobában. Gyors mozdulattal az ágy szélére ült és
szaporán lélegzett.
Aggódva néztem a mellkasára tapadt felsőt.
– Biztonságban vagyunk – suttogtam, és megfogtam a kezét.
Mély levegőt vett, és lassan fújta ki. Előrehajolt, a vállizmait
meglazította, és maga elé nézett.
– Itt vagyunk… az én világomban…
Erre megkönnyebbült, visszahanyatlott a párnára és álomba
zuhant újra.
Szerencsére nem tartott soká a láz. Apám mindennap
meglátogatott minket, és Oroszy Mihály pár nap múlva
visszanyerte az erejét.
A nyári estén, az erdő rejtett tisztásán, a fakó égbolt alatt –
mely az ő világában sokkal szebben ragyogott – az aprócska
kőház teraszán üldögéltünk. Szemem az új ruhákat még nem
szokta meg rajta: tekintetem sokszor vándorolt a keskeny
derekára, amit a bővebb férfiingekben ennyire nem figyeltem
meg korábban. Egy fehér pamut felsőt viselt, mely széles
mellkasára simult – neki nem tetszett a szabás –, de csak
egyetlen lenből készült inget találtunk a csomagban, így nem
maradt más választása. Felvette a szűkebb darabokat is. A
fekete színű felsőt viszont olyan határozottan utasította vissza,
hogy magam is meglepődtem a heves tiltakozáson.
Békés esténk volt, már a betegségről tanúskodó sötét árnyak
is eltűntek a szeme alól. Ciripeltek a tücskök, én pedig a haját
bámultam: göndör fürtjei előugrattak az arcába. Nagyon
szerettem megérinteni őket, olyan érzés volt, mintha
selyemrugókat simogatnék.
Sokáig csendben ültünk, de nem köztünk volt némaság.
Jólesett a zajmentes békesség, nem igyekeztünk egyetlen
hanggal sem megtörni. Nem feszélyezett a hallgatás, inkább
élveztem.
– Tompa az ég! – mondta ki nagy sokára, ami a fejében járt.
Alig hagyta el a száját, meg is bánta. Bűnbánó tekintettel
fordult felém.
– Bátran mondja! Én is látom a különbséget!
– A hazád… – nézett a szemembe. Tekintete világított a
csillagok helyett. – Ez a föld nevelt fel – simította meg az
arcomat.
– Ez… De a maga égboltját én is siratom.
– Jobb a kávé! – válaszolta halvány mosollyal.
Hagyományos, kotyogós kávéfőzőben készítettem neki a
reggeli italt, és szemében a masina forradalmian újnak tűnt.
Nem győzte méltatni az ötletet. Az pedig különös örömmel
töltötte el, hogy az olaszok találmánya és nem a franciáké…
 És sokkal kevesebb az erdő – futott át a fejemen, de nem
mondtam ki. Nem akartam még jobban fájdítani a szívünket.
– Sámuel apát szavai gyakorta csendülnek meg a fülemben –
emlékezett a langyos éjszakában. – Szerinte Isten ismeri a
sorsunkat, hiába a szabad akarat. Jó előre. És a vágyat, ami
bennünk van!
– Akkor hát áldásával van itt – mosolyogtam. – Nem sok
földesúr mondhatja el magáról, hogy az eljövendő időkbe
utazott…
– Nem tudhatjuk, hány ember tette már meg!
– Az életét kockáztatta, miközben mindene megvolt. Tudom,
hogy miattam tette. A szíve ezt parancsolta?
– A szívem? – döbbenten kérdezett vissza. – Dehogy! Az nem
parancsol mostanában. – Keserűen nézett félre. – Ha arra
hallgatnék, már azt tervezném, hogyan menjünk vissza!
Elképedtem az igazságtól.
– Akkor tegyünk így! – vágtam rá.
– Nem – Metsző tekintettel nézett a szemembe. – És ne is
keresd az érveket mellette! Biztosan találsz! De nekem jó okom
van erre, hogy itt éljek.
– Meglep, hogy ennyire megfontol mindent. Mikor
megismertem, igencsak könnyedén élte a napjait.
– A szívem akkor parancsolt, amikor feleségül vettelek.
– Az esküjét a régi világban is betarthatja, nem kell itt élnünk!
– Nem akarlak újra elveszíteni – rázta meg a fejét.
– Én sem magát!
– Ha itt bajom esik, akkor meg is gyógyítanak, ahogy most is
történt. Ám ha az én házamban fekszel betegen – nézett a
szemembe komoly ábrázattal –, akkor hiába vagyok az, akinek
születtem, annak minden előnyével, az rajtad nem segít!
– Maga túlságosan félt. A halált nem játszhatja ki örökké. Se
itt, se ott! A halál törvény. Elkerülhetetlen törvény! Nem
büntetés.
– Megkönnyíteni viszont nem kívánom a dolgát.
– Bármelyik napon is jön el – suttogtam neki –, magának
időnap előtt lesz.
Nem akart tovább hallgatni, talpra szökkent.
– Megfogadom atyád intéseit, és itt maradok – nézett körbe a
sötét tisztáson. – A hajósok negyven napot várakoztak a
kikötőkben… Negyven nap… Én is annyit adok magamnak, hogy
beleszokjak.
Az erdei vadászházat nem nevezném vesztegzárnak, de
segített az adaptálódásban. Ami nem volt könnyű folyamat.

Az elkövetkezendő napokat a legkevésbé sem nevezném

magányosnak, mert bizonyos óvintézkedések mellett igenis
nagy volt a nyüzsgés körülöttünk. A családom mindenben a
segítségünkre sietett: anyám nem győzte a kis házba hordani a
finomabbnál finomabb falatokat, apám egy komplett
immunizációs tervet állított össze, a nővérem pedig bevásárolt:
mindent meghozott a boltokból, amit a számon csak kiejtettem.
Hilár testvér is a legkülönfélébb módokon igyekezett Mihálynak
segíteni: gondosan kiválogatta a könyveket aszerint, hogy
Mihály áttekinthesse a tudományos áttöréseket, és a
legfontosabb eredményeket meg is érthesse.
Egy forró napon földig érő, fekete csuhájában érkezett.
 – Siettem – mutatott tiszteletreméltó öltözékére, és Mihály
kezébe nyomta a köteteket, majd kibújt a fekete habitusból, ami
egy vékony, drappszínű nyári felsőt és egy bermudanadrágot
takart.
– Ez részletesen leírja a motor működését – biccentett a kupac
legtetején álló könyvre, ami a Motorok címet viselte.
– Mutattam már videót róla, a dízel- és sugárhajtásúakon is
túl vagyunk – versenyzett vele apám, aki egész nyárra
szabadságot kért a Szívkórháztól, ahol a nyugdíj mellett
dolgozott. – És ma – húzta elő zsebéből az apró pendrive-ot –
olyat hoztam, aminél kötve hiszem, hogy előadhattok
érdekfeszítőbbet. – Szélesen mosolygott, ujjai között az apró
adathordozót pörgette: – A szőlészet titkai…
Mihály már legalább három napja dokumentumfilmeket
nézett esténként. Az asztal előtt ült, és a laptopot bámulta. Az
Otto-motorról szólót különösen nagy koncentrációval figyelte.
Én főztem, de néha odaléptem, mert rettentő sok érdekesség
hangzott el a műszaki dolgokon túl is. Ami pedig a működési
elvet illeti: nem lettem sokkal okosabb. Valljuk be, könnyedén
elboldogultam a világban anélkül, hogy mélyrehatóan ismertem
volna a hőerőgépek és a dugattyús belsőégésű motorok titkait.
Ám arra felkaptam a fejemet, hogy Diesel motorja
mogyoróolajjal működött, vagy arra, hogy egy évvel az I.
világháború kitörése előtt a szerencsétlen feltaláló a La Manche
csatornában végezte. Hogy ez egy véletlen baleset volt vagy
belökték a tengerbe, örökre titok marad…
– Ugorjon a négyütemű benzinmotorhoz – javasoltam, mikor
álmosan ásított. – Ott a lényeg!
 Hilár testvér az ok-okozati összefüggésekre helyezte a
hangsúlyt a fejlődési ívek megértéshez.
– Ezekből meg is lehet érteni a látottakat – suttogta férjemnek
a tudományosabb, tankönyvszerű lexikonok felé biccentve.
– Mindenre nem taníthatja meg! És lehetetlen mindezt
megtanulni! – mutattam a könyvekre, amelyekből pár nap
leforgása alatt már legalább kéttucatnyi sorakozott egymáson. –
Én sem tudom ezeket, mégis elboldogulok!
– Majd kiválogatja, ami érdekli – szólt bele anyám is, ahogy
kilépett a ház ajtajából a teraszra. – A csirkével már semmi
dolgod – nézett rám elégedetten. – Csak a sütőbe kell tenni, és
kész! Mellette van krumpli is.
Mihály végigfuttatta pillantását az új könyvek gerincén.
– A magyar nemzet története – bökött rá az egyikre.
Hilár arca felragyogott:
– Ennél többet nem is kell tudni a történelemről!
– Miért nem az érettségi tételeket hozzátok el neki? Ott
sorban haladhatna! – jutott eszébe anyámnak egy új ötlet.
Mindegyiküket jó szándék vezérelte, nem győztek túllicitálni
egymáson. Ha Mihály annyira nem is, ők kiváltképp élvezték az
idegenvezetést az új világban.
Este az apámféle szőlészeti film valóban megragadta férjem
figyelmét. Az idegen, behozott szőlő tragikus következménye
megdöbbentette: a filoxéra, a gyorsan terjedő vész katasztrófát
idézett elő szerte Európában és Magyarországon is. Nehezen
sikerült leküzdeni, a századfordulót követő évekig tartott a
talpra állás.
– Mindig jobban hisznek az új vesszőkben, mint a hazaiban –
jegyezte meg. – Ez a baj!
A homoki szőlészet a behurcolt betegség hatására terjedt el,
területe és aránya ugrásszerűen megnőtt.
A termelés nagyjából visszatért a történelmi borvidékekre.
– Jókor jöttem! – nézett rám lelkesedéstől felizzott szemmel. –
Bort fogok csinálni!
Lefekvés előtt még egyszer átnézte a könyveket.
– És te mit adnál a kezembe? – nézett rám. – Milyen művet
olvassak el?
Hirtelen ért a kérdés.
– Ami a szívednek kedves, olyat mutass. – Elmosolyodott. –
Azt óhajtom olvasni!
– Nem akar tizennyolcadik században játszódó történetet? –
tréfálkoztam.
– Ha olyat zártál a szívedbe, igen. Ha nem, akkor nem vágyom
rá.
– Holnap választok magának.

Másnap már kora délelőtt megérkezett az oktatóbrigád. Apám a

nővéremmel jött, a másik autóban Hilár testvér. Szinte
egyszerre gurultak a ház elé.
– Van egy meglepetésem! – lelkendezett köszönés helyett a fél
perccel később érkező bencés, ahogy kipattant az autóból.
Mihály keresztbe fonta maga előtt a karját és bizalmatlanul
nézett rá.
– Szerintem értékelni fogja – szólt oda nekem a szerzetes
izgatottan, és elkerült az autó hátulja felé. A csomagtartónál
hosszasan küzdött. – Egy pillanat – kiáltotta hátra, minta bárki
is siettette volna. – Tádám…! – lépett elő vigyorogva a gépkocsi
takarásából, oldalán egy kerékpárral.
Mihály nem számított erre. Láttam az arcán, de nem adott
hangot a gondolatainak. A szemét nem vette le a közlekedési
eszközről – távolról méregette. Hilár testvér a teljes körű
demonstráció érdekében felpattant a biciklire. Ott karikázott a
murva és a fűcsomók között, és úgy nevetett a férjemre, mint
egy ötéves gyermek.
– Jó, mi? – kérdezgette, ha a közelébe ért. – Jó dolog, ugye?
– Zseniális – válaszolta meg apám Mihály helyett.
Nővérem közben a férjem mellé osont:
– Van egy ajándékom. Ez a tiéd!
– Minek neki? – vitatkoztam, mikor megláttam az okostelefon
dobozát.
Mihály a kezében forgatta a készüléket. Erika, mint aki meg
sem hallja az ellenérveket, mellé lépett.
– Nincs rajta sok minden. De ez a kereső… Ide mindenfélét
lehet írni, és az ember választ kap a kérdéseire.
Férjem erősen koncentrált, figyelte a nővérem ujjait.
Legalább fél óráig tanítgatta.
Hilár csalódottan támasztotta le a kerékpárt, apám pedig
korainak találta az internetet:
– Túl sok ez egyszerre! – szólt rá a nővéremre. – Nem kell
rögtön mély vízbe dobni…
– Ez nem mély víz! És ha itt akar élni…
Ekkor félrehúztam a testvéremet:
– Ezzel elijeszted!
– Anna… – fogta meg a kezemet. – Nem zárhatod be örökké az
erdő közepére! Egy nap ki fog innen sétálni. Egy telefon és egy
laptop nem mély víz. Ahhoz, hogy valaki megtanuljon úszni, víz
kell!

Hálát adtam az égnek, hogy Mihály érdeklődését a telefon nem

igazán kötötte le. Bezzeg a laptop és a videómegosztó
portálok…!
– Néha nem hiszem el, hogy az, amit itt látok, igaz! – mutatott
a képernyőre. – Rettentően zsúfolt az egész világ.
– Márpedig igaz…
– Nemcsak az emberek… A holmik…
Beleborzongtam abba, ami végigfutott rajtam. Félbehagytam
a mosogatást. A vállam felett hátranéztem. Éppen a szemét
dörzsölte. Fájt, hogy nem illik ide. Úgy éreztem, én jobban illek
oda, a tizennyolcadik századba, mint ő ide…
– Nem azért mondtam, hogy megint a visszatéréssel győzködj!
– ment a dolgok elébe, mikor észrevette, hogy őt nézem. – Ha
belekezdesz az érveidbe, nem szólok a gondolataimról!
Szájából ezt komolyan vettem: azt akarta, hogy megszokni
segítsek, nem megszökni…

– Az ember tragédiája – mondtam a könyv címét, miközben

letettem az ágy mellé. Kezébe vette a Madách-kötetet és
megforgatta.
– Szomorú?
– Valami vidámat akar?
– Nem – rázta a fejét, de újra megkérdezte, mielőtt
belelapozott. – Kedves a szívednek?
– Nagyon.
Az ágyban fekve, a kislámpa fényénél nekilátott az általam
javasolt műnek.
Tényleg maradni kíván… Megijedtem, és féltem valamitől. Én
szerettem a régit. És tán azt hittem, ha szeretem az újat, azzal
elárulom a régit? Máig nem tudom, mit hittem…
Ha őszinte akarok lenni, ezen az estén nem tudtam elképzelni
az új életünket ebben a világban. Hiába volt itt, hiába feküdt
mellettem, hiába akarta… Úgy hittem, ez nem sikerülhet.
A megmagyarázhatatlan időutazás is elképzelhető
evidenciává törpült mellette. Nem hittem, hogy ilyen lehetséges:
nem hittem, hogy Mihály képes ebbe a világba beleszokni.

– És ha nem fogja szeretni, ami körülveszi? – kérdeztem

másnap reggel, miközben töltöttem a kávét.
– Majd az vesz körül, amit szeretek!
Egy szempillantás alatt felhörpintette a fekete italt.
– Sebezhető vagyok! – lépett közelebb hozzám. Az államat az
arca felé fordította. – Most különösen az vagyok… – mosolygott.
Óvatosan lehúzta a felkarján lévő legutóbbi védőoltásra
helyezett sebtapaszt. Nyúlt a bőre. – De ez változni fog!
Hamarosan minden megváltozik. Ismét lesz vagyonom!
– Azt gondolja, hogy a vagyon mindenre elég?
– A bővelkedés biztonságot nyújt!
– Az nem minden. Van, amit semmi nem pótol.
– Én is erről beszélek! – csattant fel. – Téged semmi nem
pótol! Itt jobban küzdenek a betegségekkel, nem halnak meg a
csecsemők. A szülésbe nem vesznek oda az asszonyok. Te
magad mondtad ezeket! És láttam a saját szememmel –
szikrázott a tekintete. – A halálodon voltál, Anna! És úgy tértél
vissza, ahogy emberfia soha! Virultál… Kicsattantál az erőtől!
Megdöbbentettek az indulatai.
– Az én világomban már egy napot sem éltél volna túl. István
rettegett, hogy az örvényből sem jutsz ki!
Átöleltem. Elsírtam magam.
– Már mindenünk megvan! – suttogtam a fülébe. – Teljesen
igaza van! Kit érdekel, hol élünk?! Nekem itt van maga! –
Csókoltam, öleltem. Olyan szorosan öleltem és annyira erősen,
ahogy csak bírtam.
– Elmegyünk ebből az ócska hajlékból nemsokára! –
simogatta a hátamat. – A régi háznál is szebben fogunk élni,
esküszöm!
– Nagyságos uram… – toltam el, hogy a szemébe nézhessek. –
Nem kell erre törnie! Ahogy a világ más, úgy a házak is… és a
körülményeink is. A lakásom üresen áll…
– Nem fogok zsellérképpen szégyenkezni! – vágott közbe. – És
végképp nem fogok egy asszony házába bekéretőzni!
– De…
– Nem költözöm oda! – jelentette ki. Talán észrevette,
mennyire bántottak e szavak, ezért hozzátette: – A mérete is
kicsi… Hisz te magad mondtad!
Nem tudott kibújni a bőréből. Egyszerűen nem tudott!
Szerencsémre eszembe jutottak Katica szavai, és nem sértődtem
meg Oroszyra.
Nem vitatkoztam vele. Ha kérdezett, jó szívvel válaszoltam és
tanítottam a beilleszkedés reményében, csakúgy, ahogy a
többiek. Apám is szorgalmasan kijárt, és nemcsak azért, hogy az
egészségügyi védekezőrendszerét felépítse, hanem hogy tanítsa
mint férfi a férfit is.
Szüksége is volt rá. Olykor elvonultak, én pedig hagytam őket.
Apám nemsokára a féltve őrzött – még az apjától örökölt –
vadászpuskát is a kezébe adta. Mihály gyorsan megtanulta
kezelni. Hilár testvér pedig a bencések híréhez méltón, kiváló
tanárként, apró lépésekben készítette fel a nagyvilágra.
Egyik este mindnyájan együtt vacsoráztunk a teraszon, és
mintha megfordult volna a helyzet: a többiek tettek fel
kérdéseket. Faggatták a kardforgatásról és a lovas
kiképzésekről, Hadik Andrásról, a dicső huszárokról.
Élvezettel hallgatták Mihály beszámolóit, és neki is örömet
szerzett. Néha annyira belemerült a mesékbe, hogy átcsapott a
beszéde a régi magyarba.
– A bátrak álmodtak róla, hogy hazánk független leend majd
egy napon – mondta régies nyelvtannal. – Lesz egy napon –
javította magát.
Már majdnem elhittem, hogy amit csinálunk, az lehetséges, és
jó vége lesz. A férfiak egy domborzati térképet nézegetve
hallgatták Mihályt, és követték a régi időkről szóló beszámolót:
– Az enyém volt észak – jelölte a térképen siskei birtokát. – Ez
itt – mutatott a keleti karéjra – a káptalan birodalma – Szájtátva
hallgatták a történeteket. Oroszy Mihály szemében hév lángolt a
tudósítás közben. – A tihanyi apát pedig dél ura… Amire nem
jutott az időmből… – vallotta be később, ami szívét nyomta –,
hogy nem építettem kaszárnyát.
A katonák beszállásolásnak terhe is a parasztok vállát
nyomta.
– Egy kvártélyház nagy áldás a népnek! – forgatta búsan a
fejét.
A bencés testvér kíváncsian faggatta a parasztok mindennapi
életéről.
– Az Esterházynál az úzus, a káptalannál a mohóság
uralkodott. Mindkettő többet követelt, mint én. Gabona és széna
dolgában két napnál többet sose kértem, és a szőlőben
munkálatkor négy napot kívántam csupán. – Mihály nem volt
zsarnok. – Enni és inni is kaptak! – tette hozzá büszkeséggel. –
És szabadmenetelűként bántam az összessel!
Hilár izgatottan figyelt, ám apám arca elkomorult.
– És a cselédek? A lányom a házadnál volt? – Kérdezte és
mondta egyszerre.
Mindenki felkapta a fejét, férjem arcán átvillant a
meglepettség, de gyorsan válaszolt:
– Így van! Az udvaromban szolgált. – Egyenesen apám
szemébe nézett.
Hilár testvér lesütötte a szemét.
– Szerződést kötött velem – szóltam bele hirtelen, és az
asztalhoz léptem. Egyedül Hilár testvér nézett felém, zavartan
mosolygott.
Én akartam beszélni Mihály helyett. Tán szépíteni a múltat?
Mindegy… Férjem nem kért belőle.
– A házamba rendeltem, mert megtetszett – folytatta
közömbös hangon. – A közelemben akartam tudni.
 – És hát el is vetted feleségül! – szólt közbe immár a szerzetes
is erőltetett nevetéssel.
– Kedvem leltem benne! – mondta Mihály. Ezen a ponton
földbe gyökerezett a lábam, és nem bírtam megszólalni a
döbbenettől.
Hilár atya figyelmeztetően felemelte az ujját:
– És még katolizáltál is fiam! Mindezt egy nő miatt… – Se
apám, se Mihály nem nézett az önjelölt védőügyvédre.
– Nőül vettem – közölte ezt is közömbös hangon. – Esküt
tettem neki, amit soha nem szegek meg! – Teljes figyelmét
Almássy Gáborra fordította, nem hozzám beszélt: – És az erdők
sivataggá lehetnek… eltűnhetnek a világ tengerei is, de a
szavamat betartom!
Ezúttal Hilár szava is elakadt, elnyúlt arccal bámulta
férjemet. Oroszy Mihály a világot, ahonnan jött, nem tagadta
meg: nem titkolta el életét és tetteit.
Amikor apámmal kettesben maradtunk, megragadtam az
alkalmat:
– Szeret engem! És én is őt! – Remegett a hangom. –
Mindennél jobban.
– Tudom. Csak ez számít! – paskolta a kezemet, mire én a
nyakába borultam. – Segíteni fogom, amiben csak tudom.
Végtelenül hálás szívvel álltam apám előtt, aki így folytatta:
– Persze, csak ha hagyja!
– Rendkívül önfejű. És ha valamit a fejébe vesz,
tántoríthatatlan!
– Hála az istennek, hogy ilyen! – vágta rá apám. – Csak ennek
köszönhetem, hogy életben vagy!
Szépen lassan, napról napra egyre jobban megismerték
egymást, és már apám előtt is megvillantotta humorosabb
oldalát is. Az éppen egy egészséges és egy beteg tüdőről készült
felvételt hozott neki oktatási célzatból:
– Ez egy beteg emberé – jelölt a jobb oldali képre. – Ez pedig
egy egészségesé – mutatott a bal oldali szervre.
Ekkor a férjem ránézett:
– Már mindegyik ember halott, ha nem tévedek… Ugye?
Két nap múlva apámat kísértük ki az autóhoz, amikor a
fejünk fölül zúgást hallottunk. Egy helikopter közelített.
– Ez a mentőhelikopter, amiről beszéltem – kémlelt a
magasba apám.
Oroszy Mihály megmerevedett. Nem mozdult. Homlokára
szorította öklét. Behunyta a szemét és várta a zaj végét. Oda
sem akart nézni.
– Fenékalja felett száll le a helyére – közöltem halkan.
Erre sem válaszolt. Békéjéből kizökkentette a hangáradat.
Mélyeket lélegzett.
Elköszöntem apámtól, és megöleltem az autó mellett.
– Köszönöm – nyújtotta hirtelen Mihály is a kezét. Pont úgy,
ahogyan korunkban szokás.
– Nem tesz semmit!
– Becsületes adósa vagyok – nézett apám szemébe
türelmetlen lélekkel. – Visszaadom, amit kaptam.
– Fiam, semmi szükség megköszönni.
– Nem hagytam mindent hátra. Az illendőséget magammal
hoztam! – mondta, majd rám nézett, aztán vissza az apámra: –
Térjünk a közönségesebb dolgokra!
 Apám csodálkozó és értetlen szemekkel meredt rá, majd
kínjában rám.
– Pénzre van szükségem! – közölte Mihály.
– Ne fájjon a fejed az anyagiak miatt.
– A saját pénzemre gondoltam – vágott közbe. – Alázatos
kérésem megújítom. Tihanyba kívánok elsőként menni!
– Bármiben segítek fiam, csak mondd. Itt hagyok neked egy
bankkártyát. Ahogy említettem, ez olyan, mint egy váltó…
csak…
– Egyszersmind kérem, ne sértsen meg a feltételezéssel, hogy
a maga vagyonával terveztem! Az okítást jó szívvel elfogadom,
és hálásan köszönöm, hogy segít eligazodni… De én a magam
ura voltam s leszek is!
– És a lányom férje – húzta ki magát apám. – A vejem.
Mihály arca átrendeződött, udvariasan bólintott. Számára a jó
modor közlendőjénél is előre valóbb volt. Hagyta apósát
beszélni.
– Jó szívvel fogadj el mindent tőlünk is! – mondta apám. Majd
részletesen kifejtette, milyen nehézségekkel kell szembenéznie,
mielőtt itt is mezőgazdasággal, borászattal kíván foglalkozni. –
Hagyj időt magadnak! És engedd, hogy a segítségedre legyünk.
– A nagylelkű felajánlást megköszönöm, és soha nem felejtem
el! – Mihály rám nézett. – A leányát az életemnél is többre
tartom. És nemcsak azért, mert jó néhány édes percet szerzett
nekem.
Apám megdöbbent, de figyelmesen hallgatta.
– Túl sebezhető vagyok… – zárta a gondolatait a férjem. –
Szükségem van pénzre, ha már nincs rangom!
 – Ez bölcs gondolat – helyeselt apám. – És helyénvaló, hogy
terveid vannak. Tetszett, amit a szőlőkről mondtál…
Mihály közbevágott.
– Elrejtettem a vagyonomat – terítette ki a kártyáját. –
Tihanyba akarok menni. Visszavenni, ami az enyém.
Apám megilletődött. Kutatta a szemem, de ott sem találhatott
semmit, mivel én sem tudtam erről.
– Nem kívánok szolgamódra élni, és gondoskodni fogok a
lányáról is! – Mihály halkabban folytatta: – Több helyre
rejtettem.
– Hova? – kérdeztem.
Nem válaszolt. A meglepetést szótlanság követte apámnál is.
– Ezen mesterkedtek hát Gergellyel?! – néztem rá. –
Megtévesztették a jószívű apátot?!
– És fizettem a templomát és építkezését – vágta rá nyomban.
– Ezt se feledd el!
– Most felújítás zajlik az apátság területén, kordonokkal
zárták le a templomot, nem is tudom, hogy látogatható-e… –
gondolkodott apám hangosan. – Oda rejtetted, fiam?
– Arrafelé – hangzott a sejtelmes válasz. – Ezek örökké
építkeznek? Legalább ezúttal nem én fizetem…
– És ha kiássa más? Vagy ha kiásta már? – figyelmeztettem
erre a lehetőségre is.
– Lehetetlen! – húzta széles mosolyra a száját. Azzal a nyertes
vigyorral nézett rám, amit egész életemben csak rajta láttam
szétterülni.
– Hova rejtetted el? – csatlakozott apám is a kétkedő táborhoz.
Mihály válaszolt. Megadta a támpontokat, melyek alapján be
lehetett azonosítani a helyet, amit nem írok le.
Férjemet hallgatva úrrá lett rajtam egy különös érzés: hiába
ismertem őt, képes volt meglepetéseket okozni.
Visszaemlékeztem. Eszembe jutott a sok-sok tihanyi út és az,
hogy a hegyszélen állunk. Én mindig a lábunk előtt heverő
Balatont néztem, megbabonázott a látvány – Mihály viszont
mindvégig csak a tornyok árnyékát figyelte és a keleti kertet.
Olyan fekvést választott, amit az apátság, a nap és az árnyék
helyzetéből ismét fel tud lelni. Mivel biztosra akart menni, nem
rejtett mindent egy helyre. Három különböző helyet választott,
ott szórta szét az Oroszy família vagyonát.
 Fiaskó

Másnap már napfelkelte előtt készülődtünk, hajnalban

terveztük az indulást. Férjem Hilár testvért nem vonta be a
kalandba, így hárman, apám segítségével kívántunk az elrejtett
kincsek nyomába eredni. Apám három ásót hozott az autója
csomagtartójában, egy csákányt és egy lapátot, amit Mihály
leellenőrzött és megfelelőnek talált.
– Előre vagy hátra? – kérdezte apám kedvesen az autó mellett.
– Előre – A férjem kinyitotta az ajtót és beült. – Véső és
kalapács? – jutott hirtelen eszébe.
– Azt is beraktam, fiam – nyugtatta meg apám. – Mindent,
amit kértél, elhoztam. A sporttáskában vannak a kisebb
eszközök.
A hátsó ülésen bal oldalra ültem, hogy jól lássam. A feje
majdnem elérte a tetőt. Apám gyorsan beszállt a kormányhoz és
Mihály felé hajolt, hogy mélyebbre állítsa az ülését.
– Jó nagyra nőttél – kommentálta az eseményeket. – Meg is
vagyunk…
– Köszönöm. – Mihály megmarkolta az ablak feletti
kapaszkodót.
– Indítom – nézett rá apám. Mihály nagyot fújt, majd
bólintott.
Amikor az autó motorja felzúgott, behunyta a szemét. A gép
elindult velünk, szépen lassan. A tükörből apám biztatóan
bólintott felém… A motor egyenletesen duruzsolt végig a
földúton, álmosító zúgással gurultunk az egyenetlen talajon,
majd apám fékezett, az autó megállt, kattant a kézifék.
– Most kimegyünk a nagy útra! – tájékoztatta a férjemet, ő
némán bólintott.
Lassan ráfordultunk az aszfaltos útra, Füred irányába. Mihály
szótlanul figyelte a tájat, én meg őt. Az egyenes szakasz és a
leheletnyi kormánymozdítás nem okozott gondot, de ahogy a
sebesség növekedett, úgy a motor hangja is változott, és Mihály
nekifeszült az ülésnek. A szélvédő panorámájáról az oldalsó
ablakra vezette tekintetét.
Az úti célunk felé kanyargós út vezetett, amelyen lefelé
gurulva a motor hanga ismét változott, a zúgás eltérő
frekvenciája megzavarta Mihályt, egyre jobban mocorgott az
ülésen, és elkapta a tekintetét az oldalablak panorámájában
szaladó sudár törzsű fákról. A Nosztori-völgyön lefelé jövet
egyre hangosabb és mélyebb lélegzeteket vett.
Elértünk a völgy legnagyobb kanyarulatába, apám annyira
lassított, amennyire csak lehetett. A környék egyik
leglátványosabb mészkőhegyoldala magasodott velünk
szemben, meredeken dőlő padjai szédítő látványt nyújtottak
még nekem is, pedig temérdekszer láttam már.
– Ne nézze! – próbáltam segíteni.
Nem hallgatott rám, vagy már késő volt. Pontosan nem
tudom, de felkiáltott a kanyar kijárati ívén, és megállíttatta az
autót egy elhagyatott csopaki csárdánál, az út jobb oldalán.
Markában tartotta a szédülés.
Amint megálltunk, kiugrott a gépkocsiból és a fejét fogta,
majd rohamlépésben megindult az erdős domboldal felé.
Követtem, de hátraszólt:
– Hagyj magamra!
Egy fának támaszkodva hányt.
– A térérzékelés zavara okozza ezt – lépett mellém apám. –
Utazáskor túl sok lesz számára az inger, amit a belső fülnek
kellene feldolgoznia. Számára a tempó is újdonság, és
nehézséget jelent követnie a saját testének a térbeli helyzetét…
– Ráadásul ez a kanyar is… – nyögtem. Utána akartam
indulni, de apám megfogta a felkaromat.
– Anna… Mihály jó lovas. Az egyensúlyérzéke képes lesz erre!
Meg fogja szokni a gyors és passzív haladást is.
– Mit kell hozzá tennie?
Apám hangosan gondolkodott:
– A látási inger és az egyensúlyérzékelés nincs ilyenkor
összhangban. Az agy, amit lát, nem tudja hozzárendelni a belső
fülből érkező ingerekhez. Csakúgy, mint a tengeribetegek egy
hajón…
Mihály ekkor hátranézett. Sápadt arcbőrét tenyerével
végigsimította, majd a haját tűrte el.
– Menjetek vissza gyalog! – tanácsolta apám. – Majd később
ismét megpróbáljuk. Még korai volt!
A férjem valóban borzalmasan érezhette magát, mert egy
szóval sem tiltakozott a tervének elnapolása ellen.
Csendben indultunk vissza.
 – Nem tudom, mitévő legyek – mondta dühösen. – Mintha
zuhannék abban a gépben, és forogna velem a világ…
– Adjon időt magának…
– Mégis mennyit? – kérdezte türelmetlenül. Erre nem tudtam
válaszolni.
Többet nem szólt, némán tettük meg az utat vissza, a
biztonságot nyújtó erdei házhoz.

Apám már várt minket, és mielőtt Mihály bármit is mondhatott

volna, így szólt:
– Sok dolog megváltozott – csapott a közepébe. – Sokkal
gyorsabb a világ, mint amihez hozzá vagy szokva!
Mihály merev tekintettel hallgatta.
– De jó hírem is van! – bátorította. – Az evolúció, vagyis az
ember fejlődése ugyanis lassú folyamat… Az, amilyenek
vagyunk, nem évek alatt alakult ki, mint a technológia! A gépek
és a találmányok robbanásszerűen jelentek meg. Míg az ember
lassan fejlődött… Nem sokkal később kezdődött ez a fajta
gyorsaság, mint amikor éltél…
– Mi ebben a jó hír? – kérdezte férjem fáradtan.
– Az alkalmazkodásodhoz minden adott! Azaz semmi nem
gátolja! Ugyanúgy megszokod az autót és az ingereket, ahogy
mi!

Mihály délután a kerékpárt nézegette, pont akkor, amikor Hilár

testvér érkezett. Büszke volt magára, amiért ilyen jó kis
meglepetést hozott neki.
 – Néha fel sem fogom, mi történt – mondtam a szerzetesnek. –
Pedig itt van az orrom előtt, miközben az ezerhétszázas
években született!
Mihály meghallotta.
– Én tudom – nézett ránk. – Örvénybe estél, én meg
szerelembe! – Majd elindult a gyér erdők felé.
Bosszantották a kudarcok. Tőlünk távolabb ment, hogy
megküzdjön a kerékpárral. Elesett.
Nem mentem oda, kényszerítettem magam, hogy tovább
beszélgessek Hilárral. Ő is folyton Mihály felé nézett.
Összerándult arcából tudtam, hogy mikor esett el újra.
És újra. Meg újra.
Nem bírtam ki, megfordultam, hogy jól lássam: ekkor a
kétkerekű mellett futott a kissé lejtős talajon, és az az eszement
ötlete támadt, hogy majd ráugrik.
– Ne…! – szaladt ki Hilár száján is. Már későn.
Csattanás következett.
Borzasztó nagyot esett.
Nem bírtam parancsolni a lábamnak, futottam felé. A testvér
követett.
– Nem sérült meg? – kérdeztem.
A kitekeredett kormányú biciklitől nem messze hason feküdt.
Nem válaszolt. Aztán a hátára fordult. Hilár testvérrel együtt
fellélegeztünk.
– A siker küzdelmes, a bukás egy pillanat – mondta neki, majd
empatikusan távozott.
Megnyugodtam, hogy a férjemnek nem esett komolyabb baja
azon kívül, hogy csúnyán lehorzsolta magát: poros-véres térdei
több ponton pirosan rikítottak. Az ilyesfajta sérülések általában
nem súlyosak, bár tény, hogy sokszor nagyon csípnek.
Nem tudta, kire legyen mérges. Rám nem akart, így behunyta
a szemét úgy, mint aki türelemért fohászkodik.
Egy darabig néztem, de nem nyitotta ki, pedig úgy álltam,
hogy eltakarjam az arcába tűző napot.
– Jöjjön! – szólaltam meg, és nyújtottam a kezemet.
A tigrissárga szempár kipattant.
– Ha állandóan segítesz valakinek, azzal fölébe kerekedsz! Ezt
jegyezd meg! Még akkor is, ha ő maga kéri… – Villogott a
tekintete. – Én nem kértem! A legutolsó, amire vágyom, hogy te
segíts! Menj innen, Anna!
Szomorúan hagytam magára. Emlékeztetnem kellett
magamat Katica szavára, hogy a férjem kicsoda, és azt nem
tudja elnyomni.
Sokat akart a rá következő napokban egymaga járni. Azt
hiszem, összezavarodott. Amitől én is. Féltem és féltettem.
– Ezt neki kell magában helyre tennie… – vigasztalt anyám,
mikor kedvességből vacsorát hozott. – Apád is ilyen. Inkább
meghúzza a hátát, de egyedül cipekedik… Nem tűri, hogy
segítsek neki! Pedig már nem húszéves! Azt akarja, hogy
ugyanolyan erősnek lássam, mint fiatalkorában!
– Én Mihályt erősnek látom! – Nem volt jó a párhuzam.
– Magát kell annak látnia! – mondta ki anyám a lényeget. – Én
direkt segítséget kérek tőle olyan dologban, amit magam is meg
tudok oldani.
Kérdőn néztem rá.
– A leanderek kicipelése a teraszra – hozta a példát. – Én is
elbírnám, de neki nagyobb szüksége van rá, hogy ő csinálja
meg.
Értettem a dolgot, de egy percre sem hittem, hogy Mihálynál
ez működhet. Eddig is olyan mércéket állított magának – mint
például időutazás –, ami valójában csodaszámba megy. Nem
hittem, hogy ilyen trükkökkel beérné.
– Segítsen! – próbáltam ki mégis, hirtelen ötlettől vezérelve
másnap. – Nem bírom a motorháztetőt felnyitni. – Kitaláltam,
hogy ablaktörlő-folyadékot töltök még a tartályba.
Úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, segítségemre
sietett: felnyitotta és ki is támasztotta.
– Most ezt a folyadékot szeretném oda tölteni – mutattam. –
De nem akarok olajos lenni.
Készségesen elvégezte a feladatot.
– Köszönöm a segítséget – öleltem át.
Meg akartam csókolni, de észre sem vette, csak az autó
motorját bámulta.
– Anna… – mondta halkan. – Igazad van! Ez nem olyan, mint
a ló.
Felnevetett, mint aki rájött valamire.
– Itt én vagyok a ló! – magyarázta lángoló szemekkel. – Engem
kell idomítani! Ahogy a lovat szoktatni kell a kézhez, úgy ezúttal
engem kell!
Habár nem úgy sült el, ahogy számítottam, de kétségkívül
változott benne valami. Lelkesen tervet szőtt a maga
idomítására.
– Bécsben a kiképzés egyik kulcsfontosságú időszaka, hogy
hozzászoktassák a lovat a királyi felhajtásokhoz! – Szemében
újra égett a tűz. – Ezt fogom magammal is tenni! Pontosan
ugyanezt…
 Idomítás

Másnap reggel arra ébredtem, hogy beindította az autót. Ijedten

rohantam kifelé.
Széles mosollyal fogadott a jármű mellett állva:
– A kézifékhez nem nyúltam – kiáltotta.
– Mit csinál? – kérdeztem, mikor a bal első keréknek dőlt
egyik lábát felhúzva. Nem hallotta a zajtól, így megindultam
felé. – Mit csinál? – hajoltam közelebb.
– Hallgatom a zúgást! – Igyekezett mosolyogni. – Mintha csak
egy muzsika volna. – Bizalmatlanul meredtem rá. – Az ingerek
nem fognak megszűnni, nekem kell igazodni! – Lehunyta
szemét.
Legalább egy órája hallgatta, amikor újra mellé sétáltam.
– Jókor jössz – vigyorodott el magabiztosan. – Ülj be, és lépj a
gázra! Hogy a zúgás feléledjen, mint egy tűzhányó!
– Biztosan ezt akarja? – Tétován tettem, amit kért.
Az első erősebb motorbúgásnál felpattant. De visszajött, és
izzadós mosollyal közölte:
– Kibírom, ha addig élek is! – És ezzel újra lehuppant a kerék
melletti helyére.
Ezen a délelőttön bőgettem a motort, ő pedig hallgatta.
 Ebéd előtt le kellett zuhanyoznia, számára ez a fél nap felért
egy tortúrával. Sápadt és kimerült arccal rogyott a székre.
– Egy napestig tartó lovaglás nem szívja így el az erőmet –
vallotta be, de rögtön a fejéhez kapott. – Megint rossz helyről
közelítek! Én vagyok a ló! Én vagyok a ló…!
Az életbenmaradás feltétele az, hogy az ember azonnal
felismerje a veszélyt, és Mihály felismerte, ezért beindultak
teste reakciói. Ez ellen hiába próbálta ép ésszel meggyőzni
magát, nem vezetett sikerre, így hát taktikát váltott. Szoktatta
magát a fájdalomhoz, amit az ingerek okoztak. Szándékosan
intenzív hatású zajoknak és fényeknek tette ki a testét. A
trenírozás egész nap zajlott: idomította magát a folyamatos
feszültséghez, a könyveket félrerakta.
Kimerült a rengeteg törekvéstől, erőt próbáló küzdelmet
folytatott az erdő mélyén. Estéit is csatasorba állította: videók
segítségével készült a várható zajokra, fényekre. Rendőrautó,
tűzoltó és mindenféle sziréna hangja szólt a házban még a késői
órákban is.
– Erdőszépe félt mindentől, ami új! – indokolta a kései
hangzavart, mikor a lefekvéshez készülődtem. – Addig
mutogattam neki, míg közömbös nem lett!
Elszántsága hasonlított a régihez, ez az időszak mégis teljesen
más volt. Míg régen a saját környezetében készült és tervezett,
most a környezettel küzdött. Néha már túlzásokba is esett, és
már sajnáltam, annyira gyötörte magát.
– Nem fogok egy erdőben élni! – kérte ki magának, ha
győzködtem, hogy kicsit lazítson.
Éjjelente sokszor felriadt. A stressz éjszaka sem hagyta
pihenni, minden apró neszre felébredt.
– Sétáljunk az út mellett, ahol járnak az autók! – kérte.
– Ott nem szokás sétálni! – ellenkeztem. – Túl gyorsak!
Nem hallgatott rám. Elindult gyalog az országút felé.
Utánafutottam, és próbáltam jobb belátásra bírni.
Egy viszonylag biztonságos helyen, az út szélén követte a
forgalmat. Az autók legalább százzal suhantak el mellettünk.
Hiába nem voltunk közvetlen veszélyben és az elhaladó
járművek sem bizonyultak veszélyesnek, Mihály nagyfokú
érzékenységgel reagált. Ha elszáguldott mellettünk egy autó,
állkapcsa megfeszült. Ha kérdeztem sem válaszolt, csak éberen
járt a szeme. Figyelme beszűkült, csak az utat leste. Lúdbőrözött
a karja.
Legalább két órán át ültem vele egy bozótos mellett.
Másnap már jobban bírta, igaz, felgyorsult a légzése az első
húsz kocsi láttán, de a végére már határozottan jól tűrte, még
beszélgettünk is.
– Az összes prédaállat menekülni akar a veszélyre – mondta. –
Ösztönösen ijedősek.
– Maga nem az a félős fajta – vitatkoztam őszintén.
– A fenyegetésre kétféle módon válaszol az állat – magyarázta
rettentő komoly ábrázattal. – Vagy menekül, vagy harcol. És
hiába nem vagyok én gyáva, az autóval nem lehet harcolni! –
Elnevetette magát. – Csak kibírni!
Az elméletét alátámasztotta, amit rajta láttam: amennyiben
nem marad abba a stresszhatás, a szervezet kénytelen
valamilyen módon védekezni. Így ha kínjában is, de megpróbál
alkalmazkodni.
Pár nap múlva már azt kérte, hogy üljünk be az autóba, és
menjek körbe-körbe…
Na, ekkor az autó nyert. Elszédült. Nem bírta. Hiába akarta
irányítani a dolgot és uralkodni a reakcióin, a teste is legalább
olyan szívós volt, mint a lelke, és rettentően tiltakozott:
pupillája kitágult, pedig hétágra sütött a nap. A nyaki erei
kidagadtak, a fokozott izomfeszülés segíteni akarta, hogy a
testében megnövekedjen az erő, és felkészülten várja a közelgő
harcot vagy a futást…
– Ne legyen magával ilyen szigorú! – vigasztaltam. – Szeresse
magát is úgy, mint a lovát! Ha Erdőszépe hibázna, nem okolná
így!
Bólintott.
– Minden képzés célja az, hogy a ló munkáját siker koronázza
– emlékeztettem a saját hitvallására. – A cél, hogy meg lehessen
dicsérni. De maga türelmetlen, és túl sokat akar egyszerre!
Lassítson!
Meglepetésemre ezzel egyetértett.
– A túl sok nyugtalanság megbénít – ismerte fel. – Még a
legjobb lovakat is elrontja a háború!
Aznap békén hagyta az autót.
De senki sem szereti, ha valami meghaladja a személyes
kompetenciáját. Hát Mihály nem is bírta ki. Délután, mikor
kiléptem a teraszra, a biciklivel jött szembe… Megtanult
tekerni! Egy biztos, képtelen volt tétlenül várni, minden tőle
telhetőt megtett, hogy lépést tartson a fejlődéssel.
Ahogy őt figyeltem, rájöttem az emberi működés alapvető
törvényeire: nem magára a helyzetre reagálunk, hanem arra,
amit az számunkra jelent. Mihály nem győzött megbarátkozni a
zajokkal és az új jelenségekkel – megismerni és kiismerni
akarta őket.
Fel lehet-e fogni az új ingereket? Ahogy az újszülött is a
világra jön, a fényre az anyaméhből, kétségkívül elárasztják az
új, ismeretlen ingerek… Azt hiszem, nem az számít, hogy valaki
mikor született, hanem az, hogyan éli meg a kihívásokat. Mihály
győzni akart, és ehhez egy olyan világból jött, ahol az
önbizalmát nem törte le semmi, és becsvágy égett a szívében.
Jól kezelte a kihívásokat – talán ma így mondjuk.
Őt elnézve rájöttem, ami mindent eldönt, nem a stressz,
hanem a megbirkózás képessége.

A kétkerekű felett aratott győzelem még több cselekvésre

sarkallta. Amilyen erős eszű volt, olyan erős vágyú is. Lobogott
benne a tűz, amit a hasznára fordított, de mint a lángok
természete, ha mindent elborít és elszabadul, akkor pusztító erő
válik belőle. Hiába érveltem, hogy ne tegye, aznap este még
autóba akart ülni.
Elhomályosította a diadal. Élvezte a kerékpárt, de főként a
győzelmet, hogy egymaga az uralma alá hajtotta… Nővérem
tegezte az első perctől fogva, ami ellen nem emelt kifogást, és
ezen a napon Hilárnak is engedélyt adott – örömében szárnyalt.
Hiába volt felemelő ilyennek látni, mégis tudtam, hogy ez a
fajta eufória nem természetes.
Ahogy leszállt az este, élesben is ki akarta próbálni magát –
újra. Autóba akart ülni.
Hiba volt. Ezúttal sem bírta a kanyart.
 A megérzésem nem csalt, a kudarc arcul csapta.
– Tegezz te is! – mondta, mikor nagy sokára egyedül
hazasétált.
Eszem ágában sem volt tegezni, de tiltakozni sem hagyott
lehetőséget. Továbbállt, egyenesen a fürdőszobába, ahol
magára csukta az ajtót.
Nagy sokára jött csak elő.
Úgy tettem, mint aki alszik.
Ő nem tudott nyugovóra térni, indulatai és vágyai nem
engedték. A túl sok ártalom és negatív élmény a pihenését is
tönkretette, nem bírt aludni, ettől csak még jobban kimerült.
Órákig forgolódott, és már világosodott, mire elaludt.
Hosszan néztem a hetek során megszakállasodott arcot, majd
óvatosan kikászálódtam mellőle. Rettentően kimerült lehetett, a
kotyogós kávéfőző hangjára sem ébredt fel…
 Borotva

Úgy döntöttem, nem zörgök, inkább hagyom pihenni. Egy

papirosra kiírtam, hogy Füredre mentem. Borotváért.
Gyorsan megjártam az utat, nem akartam, hogy egyedül
ébredjen.
– Gentleman edition – olvastam a kinyitható borotvakés
pengéjére írt találó feliratot, mikor visszatértem.
Odabent hangosan szólt a régi rádió, néha meg-megreccsent.
Férjem törölközővel a derekán, nagy léptekkel éppen a
fürdőszobába fordult be. Nem vette észre, hogy hazaértem.
Követtem. Megállt a tükör előtt, dühösen simított végig a
szakállá nőtt borostán az arcán, majd egyik karjával fáradtan a
mosdóra támaszkodott.
Megnyitotta a csapot. Zubogott a víz.
Elindultam felé, de az ajtófélfánál megálltam. Hol a kagylót
nézte, hol a tükörképét, engem még mindig nem vett észre.
Tenni akartam még egy lépést, de aztán meggondoltam
magam. Figyeltem tovább.
Megmosta az arcát.
Érzékeimet felcsigázta a látvány. Pucér vádlija hosszan fogva
tartott, lassan vándorolt végig rajta a tekintetem. Elidőztem a
hátán, bámultam az erőt sugárzó széles vállat…
Elzárta a csapot. Kiegyenesedett, a törölközőért nyúlt.
Miközben az arcát törölte, rájöttem, neki igazán kényelmetlen
ez a parányi fürdőszoba: alig fért el benne, a maszatos tükörben
a mellkasától a torkáig látszódott csak.
Moccanni sem bírtam, gyönyörködtem a látványban, ahogy
előttem magasodott. Lejjebb hajolt és a mosdóra támaszkodott
két kézzel, hogy a vállától a fejbúbig láthassa magát.
Mögé léptem. Egy pillanatra megrezzent, felfedezte a
tükörképemet, de nem fordult meg. Csak kiegyenesedett.
Bal kezemmel óvatosan megérintettem a napfényben fürdő
széles, szoborszerű vállát. Forró volt a bőre. Az egész
tenyeremet odatapasztottam, majd arcomat is a hátához
szorítottam.
– Mi járatban voltál? – kérdezte.
– Vettem magának egy borotvát.
– Fáradt vagyok.
– Tudom. – Jobb kezemmel szorosan átöleltem. – Majd én
megborotválom!
Bólintott.
A mosdó peremére pakoltam, ő pedig a kád szélére ült. A
térdébe ütköztem, ahogy előszedtem a holmikat. A szobából
szólt a rádió, ahol éppen a műsorvezető beszélt.
– Idegesítően hosszan mondják a semmit – biccentettem a
hang felé mosolyogva. Ő nem válaszolt. Nem volt vidám, sem
beszédes kedvű.
A lábai közé léptem kezemben a borotvahabbal. Némán
tartottam felé, időt hagyva, hogy megnézze. Nem szólt és nem
kérdezett, csak rábólintott az illatos pasztára.
Óvatosan rákentem a bőrére, és mikor végeztem, a mosdó
szélére készített borotváért nyúltam. Igyekeztem határozottan
felemelni a borotvakést, de rosszul sikerült a mozdulat, és
beleesett a mosdókagylóba. Összerezzentem a hangra.
Mihály nem is nézett rám, csak maga elé meredve ült.
Lassan vettem fel ismét a pengét, és tétován érintettem az
arcához. Összerándult a gyomrom, mert még sohasem értem
más bőréhez egy éles pengével. Volt valami ijesztő benne.
Nagy levegőt vettem, megkeményítettem az arcomat.
– Ilyen hosszú szakállal még sohasem láttam! Most levágom! –
közöltem. Inkább magamnak, mint neki.
Annyira közel mentem, ahogy csak lehetett.
Felemelte a fejét. Ülve is majdnem olyan magas volt, mint én.
Sercegve szántottam a bőrén. Bal oldalon kezdtem.
Nem is olyan nehéz ez…
Azon a felén majdnem teljesen elkészültem, de ahogy a
füléhez közeledtem, egyre lassítottam. Barna hajfürtjei is útban
voltak, így megálltam. Kissé ügyetlenül megpróbáltam a göndör
fürtöket a füle mögé parancsolni, de azok szemtelenül előre
ugrottak újra.
– Vizezd be, úgy könnyebb.
Hirtelenjében annyira örültem, hogy végre megszólalt, hogy
idegesen kapkodtam. A borotvával együtt tettem a kezem a csap
alá, és ugyanígy, a pengével a kezemben közelítettem arca felé a
haját eltűrni.
Szerencsére kitért előlem.
– Bocsásson meg! – kiáltottam, mikor észbe kaptam. Gyorsan
a mosdó szélére helyeztem a pengét.
Biztonságból megengedtem a vizet, és újra a csap alá
nyúltam.
A bevizezett kezemmel már mosolyogva fordultam felé, és
végigsimítottam a haján. Mintha nem is tettem volna rá vizet, az
a pár csepp nem hozta meg a kívánt hatást. Még vagy kétszer
ismételtem meg, hogy végre szabaddá tegyem az arcéleket a
pengéhez.
– A haja is megnőtt.
Erre nem válaszolt.
– Nem azért mondtam, mert nem tetszik… – tettem hozzá
zavartan.
– Levághatod azt is!
– Nem – ráztam a fejemet. – Nem akarom levágni!
Kezemben a késsel ismét vettem egy nagy levegőt, és
nekiláttam a maradéknak.
Jól haladtam, és ahogy tűnt el a szakáll, úgy könnyebbültem
meg. Mintha visszakaptam volna Mihályt.
Ő pedig végre rám nézett – engem nézett. Az arcomat. Bátran
szántottam a bőrén, és észre sem vettem, hogy
megsebesítettem.
Meg se rezzent, amikor megvágtam. Még csak nem is
pislogott. Én is csak abból vettem észre, hogy a fülénél
felserkent a vér. A cimpába vágtam. Nem is kicsit – fél
centiméter hosszú csíkból indult meg a vérzés.
Ijedten néztem a szemébe.
– Bocsásson meg! – suttogtam kétségbeesve.
Nem bírtam folytatni. Nem is értettem magam, hogy miért
kezdtem bele.
– Ne sírj! – mondta. Én csak néztem a vérét, ahogy csorog az
arcán.
Hátra volt még a jobb oldala. Megfogta a kezem, amiben a
borotvát tartottam, és az arcához emelte.
– Ne… – tiltakoztam. – Nem akarom jobban megsebesíteni!
Kezemre tette a kezét és vezette.
– Nem fogsz. Tudom, mit csinálok.
A kezünket az arcához közelítette, a penge ismét a bőrön
szántott, határozott és erős mozdulatokkal futott. Sokkal
gyorsabban, mint ahogy én tettem.
– Nem tudtam, hogy ez ennyire éles! – nyögtem
bocsánatkérően. – Szívből sajnálom!
– Minél élesebb, annál jobb! – suttogta, és abbahagyta a
vágást. A szeme elé tette a pengét, hogy jól megnézze. – Azok
közül a fegyverek közül, amiket én ismerek, ez az egyetlen, ami
akkor veszélyes, ha kopott.
Ezután a pengét ismét az arcához érintette, és irányította a
kezemet. Egy pillanatra behunyta a szemét, úgy találta meg a
megfelelő szöget. A borotvakés pengéje tökéletes szöget zárt be
Oroszy Mihály bőrével, könnyedén siklott.
– Három irányból kell. Úgy, ahogy te tetted – mutatta –, majd
utána keresztben… És ahogy nő…
Csak akkor engedte el a kezemet, mikor végzett. Rám nézett.
– Elteszem! – nyögtem megkönnyebbülten. A csap alá
tartottam a pengét, de túl erősre állítottam, a víz fröcsögött
szerteszét.
Mihályt a felé hulló vízcseppek sem zavarták, gondolataiba
mélyedt újra. Nem láttam még ilyennek. De tudtam, amit átél,
ép ésszel felfoghatatlan. Persze hogy az, hiszen én is majd’
megbolondultam… Tudtam, hogy ami benne dúl, azt nehéz
szavakba önteni, nem vártam el, hogy beszéljen.
A csap melletti fogason lógó szürke törölközőért nyúltam,
benedvesítettem az egyik felét, hogy megtöröljem az arcát.
Felszabadultan gyönyörködtem benne. Élveztem, hogy már csak
puha rongy van a kezemben az éles fegyver helyett. A sebhez
óvatosan értem, hogy ne sértsem meg újra.
– Készen is volnánk. – Visszaakasztottam a törölközőt. –
Lenne ma kedve…?
De ahogy visszafordultam, Mihály letámadott. Magához vont,
két kezébe fogta az arcomat. Csókja mohó és brutális volt. Éhes
és követelőző mozdulatok követték egymást: a vállamról
könnyedén lesodorta a ruhám pántját, közben egy pillanatra
sem eresztett – száját mindvégig szorosan a számra tapasztotta.
A ruha hangtalanul siklott a földre. Tépte rólam, amit alatta
talált, türelmetlenül szaggatta le a fehérneműt.
A hajába túrtam, ujjaimmal a göndör fürtökben szántottam.
– Soha ne vágja le… – nyögtem vágytól elfúló hangon. És egyre
csak húztam magamhoz a haját markolva.
Szájába vette a keblemet, rekedt hangon, szomjasan nyögtem
a sóvárgástól.
Kerestem a tekintetét. Az aranysárga szempár a vágytól
elsötétülve rám nézett, hagyta a mellemet. Eltolt magától, hogy
talpra állhasson.
Türelmetlenül fordított egyet rajtam, mögém lépett. A mosdó
peremébe kapaszkodtam, mikor teste a testembe hatolt.
Megláttam a tükörben megmozdulni, beleborzongtam. Izmai
megfeszültek, én pedig lábujjhegyen állva reszkettem. A
mosdónak préselt, végigsimított a hátamon, előrehajolt, és a
tarkómat csókolta. Megremegtem a vágytól.
– Állj a sarkadra! – súgta a fülembe.
A talpamat a földre eresztettem, Mihály felnyögött a
mozdulattól. Egyik kezével a derekamat ölelte, a másikkal a
mellemet. Az első mozdulatra, ahogy előretört bennem,
rekedten sóhajtottam. Szájával a vállamat ostromolta.
A combjában feszülő testi erő egyre magasabbra repített,
feljebb és feljebb… A szenvedély elárasztotta tagjaimat, és a kéj,
mint egy őrjöngő vihar, magával rántott. Mihály féktelen és vad
ereje nem csitult. Maga felé fordította a még kábulatban úszó
testemet. Lélegzet-visszafojtva nézett rám és fújtatott. Felkapott
az ölébe: átkaroltam a nyakát, és lábamat a dereka köré
kulcsoltam. Az ágyhoz vitt.
Fölém magasodva, zaklatottan lélegzett. A szenvedély
felkorbácsolta indulatait, ezúttal szabad utat engedett nekik:
dühöngő lelke testében tombolt tovább, nyers mohósággal
érintette minden porcikámat. Megfogta az állam, vadul
mozgott, szívének minden tüzével és dühével akart engem.
Barbár mámor engem is magával rántott: egész testem
megvonaglott gyönyöre alatt.
A kéj enyhített háborgó lelkén, kimerülten végignyújtózott az
ágyon. Tarkója alá tette a kezét, és légzése pár perc múlva
lelassult.
– Aki képes rá, de feladja, bűne az annak! – mondta a
plafonnak.
 Eddig tartott a pihenés. Könyökére támaszkodott és így
folytatta:
– „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” – idézett
Madáchtól. – Üljünk be az autóba!

Nem az én érdemem, de napokon belül megbarátkozott a

géppel. Apámnak szerencsére szisztémája volt tanítani, és
nagyszerű ötlete támadt, ami a megoldást jelentette.
– Vezess te, Mihály!
Ahogy Mihály nem adta fel, apám sem. Addig törte a fejét, míg
rá nem jött, hogy férjemnek mi segít. A tanár ráhangolódott a
tanítványra, és képes volt átlendíteni a holtponton. Mihály, ha a
kormányt fogta, elviselte a tempót.
Pár nap múlva már egymaga gyakorolt az erdőben. Az
elhagyatott erdei utakon gyorsan megtanulta kezelni a
járművet, és a vezetéssel szokta meg az utazást.

A siker újra meghozta a kedvét, és felbátorodott. Ezentúl

egyedül csatangolt az erdőkben, és egyre messzebb
merészkedett. Reggel már jóval előttem felkelt, és hangtalanul
készülődött össze, csak a bejárati ajtó nyikorgására riadtam fel.
– Elkísérem – rúgtam le magamról a takarót sietve. Talpra
ugrottam, hogy utánaeredjek, de a saját papucsomban
megbotlottam a nagy igyekezetben.
Mihály rettentő gyorsan reagált. Visszalépett, és a két
csuklómat egyszerre kapta el, hogy megtartson, és ne essek
hasra.
 – Ennyire ne törd magad! – mosolygott. – Nem szükséges a
gardedám – csókolt homlokon. – Nem esik bántódásom errefelé.
– Féltem!
– Szükségtelen. Ennél vadabb erdőben nevelkedtem!
– Nem is attól féltem. És ha idegenekkel találkozik? Vagy mi
lesz, ha valami ismeretlen zaj vagy gép megrémiszti?
Jókedvűen nézett a szemembe, majd valami történhetett,
mert ijesztő lassúsággal leolvadt az arcáról, és kifejezéstelen
tekintettel folytatta:
– Mi történhet itt velem? – tárta szét a kezét. – Senkinek
hatalmában nem áll elfogni! A testem szabad! Ha rosszat
találok szólni, akkor bolondnak néznek, de többtől nem kell
tartanom…
– Ez azért nem ilyen egyszerű…
– De ily egyszerű! – vágott közbe. – Fordítva nem volt
egyszerű. És még tőlem is félned kellett.
Egyszeriben elárasztottak az emlékek. A Posványos, a
rettegés, az, hogy félek, az első éjszakán a sátorban, a kegyetlen
Ghéczy…
Felidéztem a megpróbáltatásokat és a sok akadályt, ami a
hazautam előtt állt… Borzasztó mértékű kilátástalanságot éltem
át, amit sosem engedtem felszínre törni. Ha megtettem volna,
ezeket a sorokat most nem írhatnám le.
Összezavarodva néztem a szemébe. Ő megértően rám. Már
pontosan tudta, hogy mennyire más világból jöttem.
– Nem féltem… – nyögtem. – Magától sosem féltem!
A karjaiba zárt.
– Anna…! – suttogta a hajamba.
 Ujjaimmal kapaszkodtam belé, az emlékezés ezúttal
meggyötört. Nem beszéltünk.
A teraszon hagyott használt pohárban eszeveszett
zümmögéssel vergődött egy darázs. Mihály odalépett és
kilöttyintette a folyadékkal együtt…

Aznap gyalogszerrel egészen Tótvázsonyig ment. Már nyugodott

a nap, mire hazaért.
– Jártam a szülőházamnál.
– Akkor biztosan fáradt… – Vizet töltöttem a poharába, és
türelemre intettem magam. – Jó messzire elment!
– Messze…
– Merre járt még? – Átnyújtottam neki a poharat.
– A temetőben. – Nagyokat kortyolt. – Véreim sírjánál.
Nem akartam ránézni, mintha ez csak egy apróság volna.
– Merrefelé jött haza? – Neki háttal rendezkedtem az
aprócska konyhapulton.
– A Nagy-Gellán keresztül – válaszolta lelkesen. – Elmentem
egészen Füredig.
Megfordultam.
– Mi okból?
– A földemen akartam járni.
– Egész nap nem evett? S nem ivott? – mondtam
felháborodva.
– Ettem s ittam is.
Felállt a székről. Elém lépett.
– Kimentem az emberek közé. A tömegben jártam. – Sárgás
szemében izzott a lelkesedés lángja. – Egy voltam közöttük. Nem
ríttam ki!
– Derék mutatvány! – Vidámságot erőltettem az arcomra.
– Te nem örülsz ennek?
– Dehogynem… Csak…
– Akkor örülj velem! – Kezébe fogta az arcomat és megcsókolt.
Ez azonnal hatott. Az aggodalmakkal töltött percek
tovaszálltak, mintha nem is vártam volna rá fél délután
félelemmel a szívemben.
– Apropó… – suttogta a számba. – Az asszonyokról és
leányokról nem készítettél fel – vigyorgott. – Az értekezéseidben
elfelejtettél olyan zsenánt részletekről tudósítani, hogy
kurizálnak a férfiakkal.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, ahogy mondtam. Fiatal leányok megszólítottak a nyílt
utcán.
– És maga mit mondott? Pontosan mit mondtak magának?
– Invitáltak egy táncos szórakozóhelyre és strandra is –
vallotta be büszkén.
Csak néztem. Hirtelen azt se tudtam, mit mondjak.
– Még egy vitorláshajót is említettek, az a hajlékuk.
– Milyen sokat megtudott… – jegyeztem meg. – Az
elmondottak inkább tűnnek beszélgetésnek.
Elgondolkozva bámulta a hűtőszekrényt.
– Szeretnék látni egy vitorlás hajót közelebbről is. Olyat, ami
szállásolásra is alkalmas.
Kérdőn néztem rá.
– A hajó felettébb érdekel – somolygott diadalmasan. – A
leányok pedig nem!
 – Igazán megnyugtató, hogy a hölgyek nem csigázták fel!
Reméljük, máskor sem fogják!
– Ettől nem félek – nézett rám vidáman.
– Persze! Mert ettől én félek! – csattantam fel. – Mennyire
voltak fiatalok?
– Rettentően – vágta rá nevetve. Közel hajolt, az orrunk
összeért. – Nem zsengék voltak! – Elfintorodott. – Inkább
savanyúak!
Ez használt. Elnevettem magam. Mihály is szélesen
mosolygott, de vonásai hirtelen megkeményedtek.
– Láttam a strandot is, és hallgattam az embereket… – Már
nyitni akartam a számat, de folytatta: – Nem a lányokkal jártam
arra! Ilyen eszedbe se jusson! Egyedül! Atyádtól is hallottam
egyet s mást. – Nagy levegőt vett. – És kérdeztem is. A
házasságokról, azok felbontásáról. És azok megkötéséről is.
– Miért nem engem kérdezett?
– Nem találtam ildomosnak.
– Úgy hiszem, van ennél előrevalóbb dolgunk is.
– Számomra nincs. – Egyenesen a szemembe nézett. – Az Ég
ugyan tudja, hogy hozzád kötöttem a lelkemet…
– És a testét is – vágtam közbe. – Nélkülem haza sem juthat
többé… – figyelmezettem tréfásan.
– Nélküled nem indulnék sehova! Viszont nem tudlak nőül
venni, csak ha igazolom, ki vagyok. Ami most akadályokba
ütközik…
– Ne fájjon emiatt a feje! Én a felesége vagyok! – csókoltam
szájon. – Ez már megköttetett.
– Hát köttessen meg ezen a földön is!
 – Nagyságos uram… – suttogtam a szájába. – Van időnk…
– Nem vendégségbe jöttem ide – bontakozott ki az
ölelésemből. Meglepődtem az elutasításon. – Amit megkötsz a
földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a
földön, fel lesz oldva a mennyben is. – Egy pillanatra
megijedtem a hangjától. – Az idő forog, és nem ismerhetjük a
holnapot.
Elhallgatott, mintha választ várna. Így hát bólintottam.
– Nem te kérted, én mégis elhagytam a hazámat. Ezért soha
nem tartozol nekem semmivel! Soha! Érted, Anna?
– Nagyságos uram! – mosolyogtam rá. – Nem értem, hogy
ezeket miért mondja most.
– Többet nem szólok erről, de valamit meg kell ígérned!
– Megígérem – vágtam rá túlságosan gyorsan.
Folytatta, mint aki meg sem hallotta.
– Nem lesz az oldalamon könnyű! – suttogta. – Különböző
korok keblére születtünk.
– Én magát akarom! – csókoltam meg. – Nemcsak ott akartam.
Itt is.
– Ezt nem kétlem – tolt el magától. – De ha egy nap arra
ébredsz, hogy köztem és egy másik férfi között dilemmázol… –
tiltakozásként a fejemet ráztam, de ő folytatta: –, akkor válaszd
őt! Engem ne merészelj!
Kitartotta a nézést. Véresen komolyan gondolta, hogy erről a
szavamat veszi. Hát adtam.
– Istenre esküszöm! – jelentettem ki.
– Azt hittem, annál a gondolatnál nem lesz kellemetlenebb,
mint hogy előttem hányakat öleltél… – jegyezte meg keserűen. –
Tévedtem. Ebben a világban az esküt majdnem annyiszor
bontják, ahányszor kötik.
 Kincs

Másnap Tihanyba készültünk, hogy férjem magához vegye

elrejtett vagyonát. A méla hold belesett az ablakon, és mielőtt
elszunnyadtam, Mihály közelebb bújt hozzám.
– Sikerrel járunk, meglásd – csókolta meg a fejem búbját.
Bámulatos vakmerőséggel ment neki mindennek, amit a
fejébe vett.
– Így lesz – simogattam meg az arcát.
Jókedvűen és magabiztosan nézett a szemembe. Őszintén
csodáltam a nagyvonalúságért, ahogy elfelejtette a korábbi
kudarcokat. Kavarogtak a fejemben az emlékek,
visszagondoltam, hány alkalommal készültünk Tihanyba az
elmúlt esztendőben. Rengetegszer jártunk az apátságban, és az
akkori utazás valóban testet-lelket kimerítő vállalkozás volt,
különösen a téli hidegben. Az előttünk álló nyári, gyors autóút
ehhez képest szóra sem érdemes – csupán percekben mérhető
esemény. Mihálynak mégis egy óriási mérföldkő, ha sikerül…
Annyira akarta, hogy megérdemelte. Bíztam benne, hogy
minden a terveink szerint alakul.
Apám felajánlotta, hogy elvisz minket Tihanyba. Az autóban
utazva megváltozik a perspektíva, a kép nem apránként, hanem
egyszerre tódul a szemünk elé. Az első lépésen túl voltunk,
beültünk.
Ritkaság, hogy valakinek a lelkét ennyire betölti az akarat és
elszántság. Oroszy Mihály küzdött a felgyorsult tempóval és a
lehetőségek panorámájának világával, és ezen a napon csatát
nyert: a Nosztori-völgyön sikerrel átvágtunk. A nehezét
átvészelte, a kanyargós utakat hangtalanul tűrte.
A Csopakra befutó útról megpillantottam a Balatont és az
apátságot. Csak pirkadt. A didergő dombok és reszkető tornyok
várták, hogy az ébredő napsugarakban megfürödhessenek. A tó
felé gurultunk az úton, és ahogy elértük a forgalmasabb 71-est,
ami végigfut a parton, Mihály pionír csodálattal fogadta a
látottakat annak ellenére, hogy a táj szembeszáguldott az
arcával.
Tihanyba a szárazföldről érkezők átvágnak a félsziget
nyakán, ott, ahol végighúzódik az út a nádassal borított –
hajdan lápos – partvonal mellett. A múltbéli mocsaras
földnyelvre ezen a napon semmi sem emlékeztetett.
Apám úgy fordult, hogy a Bozsai-öböl felől érkeztünk. A
gépkocsi ablakából vánszorgó nyári ludakat láttunk, és mintha
csak a férjemet üdvözölné, egy éppen ereszkedő egerészölyv is
utunkba tévedt. A vulkánok egykori földje az emberek
játszóterévé szelídült, és az építő tevékenység átrajzolta Tihany
dombját. Mihály egyetlen szó nélkül fogadta, pedig jól tudtam,
mekkora a különbség. Eltűntek a molyhos-cseres tölgyerdők, és
az egykori tűzhányók hátát ellepő vad lombok szelídebben
zöldelltek – mindenütt a hegyoldalba vájt magánpaloták néztek
a szemünkbe.
– Megbolygatták a formákat, ugye? – kérdezte udvariasan
apám.
– A világ kereke sokat fordult nélkülem.
– Nagy a pusztítás?
– Nem az döbbent meg! – Mihály egy óriási munkagépet
nézett egy építési területnek szánt tarvágta földön. – Inkább az,
hogy mekkora önbizalommal teszik!
Apám lassított, a nádast nézte:
– Az emberiség a természet minden csücskét megérintette
már az ujjával! – És kimondta Mihály helyett: – Ahogy
gazdagítja magát, úgy szegényíti a földet…

Az apátság felé közelítve már kalimpált a szívem. Rettentően

izgultam, hogy sikerrel járunk-e. Nem a kincs miatt, hanem
Mihály miatt – kívántam, hogy tervét és áldozatos munkáját
siker koronázza.
Célunk felé végül nem az apátság melletti Pisky-sétányról
közelítettünk, hanem a meredek domboldal aljáról.
Férjem kezében két ásóval és egy csákánnyal tört felfelé,
apám egy ásóval és egy lapáttal felszerelve követte. A
hegyoldalon kapaszkodtunk felfelé, egészen az apátság alá. Én
egy sporttáskát cipeltem a hátamon. Almássy Gábor tartotta a
tempót, nem maradt le, mint én. Azt hiszem, Mihály olyan
kalandokat hozott az életébe, amit rendkívüli módon élvezett.
Két lányt nevelt fel, de férjemmel egy fiút is kapott. A pontos
hely meghatározása viszonylag gyorsan ment, Mihály és apám
magabiztosan ásni kezdtek.
Férjem egy pontra mutatott:
– Te itt kezdd! – nézett rám.
Nekem és apámnak adta a hegyesebb végű ásót, maga pedig a
kerekebbel állt neki a munkának. Hamar rájöttem, hogy milyen
gáláns volt, hiszen a hegyesebb végű ügyesebben járt ebben a
földben. Ennek ellenére a parasztokat is megszégyenítő
tempóban dolgozott a kerekebb vassal is.
Nekem már az első mozdulat is nehezen ment, az ásó hegyét
is alig bírtam beleszúrni a földbe, és mikor a kívánt mélységet
elértem, megdönteni is csak nagyobb erőfeszítés árán tudtam.
Az igazi döbbenetet az okozta, milyen csekély mértékű földet
emeltem ki.
Mialatt ezt véghez vittem, Mihály már a második vagy
harmadik adag földet hányta arrébb. A férfiak vízszintesen
folytatták az ásást, míg a kellő szélességet el nem érték. Én úgy
hánytam a földet, ahogy bírtam, koncepció nélkül. Ahol
engedett, ott haladtam. Hamar kimerültem.
– Ketten is elegek vagyunk! – mondta lihegve Mihály, és nyúlt
az ásómért. Nem vitatkoztam. – Inkább őrködj, nehogy
meglássanak!
– Ilyen korán nem kezdik a munkát! – nyögte apám két vágás
között.
– Miért pont ide rejtette? – kérdeztem a nehéz
terepviszonyoktól elcsigázottan.
– A dombok szántásra alkalmatlan helyek… – fújtatott. – S
nekem éppen ilyet kellett választanom!
A kialudt tűzhányók földjén a szívemnek legkedvesebb
férfiak ezután csak ástak és ástak, egyre mélyebbre. A felkelő
nap beragyogta az eget és vizet, a két matuzsálem torony
büszkén farkasszemet nézett a szikrázó sugarakkal. Néha
körbekémleltem, hogy tiszta-e a terep, nincs-e tanúja az
ügyködésünknek, és igyekeztem nem útban lenni.
Nem kellett sok idő: apám izzadtan fújtatott, Mihály arcán
csorgott a nedvesség, a ruhájuk a tarkójuktól derékig átizzadt. A
nap egyre jobban sütött, nőtt a forróság a keleti domboldalban,
Oroszy Mihály orráról valósággal ömlött a verejték. A kincsásók
küzdöttek a földdel, Mihály irgalmatlanul mélyre rejtette a
dolgait.
Egyszer csak homokkal kevert földet hánytak ki, ekkor férjem
felélénkült.
– Közel járunk! Nagyon közel… – zihálta.
Apámra is átragadt a lelkesedés, és én is közelebb léptem.
Egyre homokosabb részhez értek, és végre ütközött az ásó. Nem
fémesen koppant, de valaminek nekiütődött.
– Elértem – kiáltotta apám. Az arcáról patakokban csorgott a
veríték.
Mihály kézzel söpörte a homokot, apám is letette az ásót és
kézzel kaparta a homokréteget. Egy fekete ládaforma sejlett fel.
– Szurok? – kérdezte apám a ládát tapogatva.
– Az! Így zártam le. Vasból van… – nyögte Mihály, miközben
igyekezett körbeásni, hogy ki lehessen emelni. – Ez megóvja a
benne nyugvókat. Legyen az ember vagy arany…
– Egy hullának most nem örülnék – szuszogta apám
jókedvűen.
– Már itt az alja… – kiáltott fel Mihály.
 Rendkívüli fáradsággal kiásták és kiemelték a ládát.
Legalább nyolcvan centiméter hosszú lehetett, fele ilyen
széles és ugyanilyen mély.
A két kincskereső izgatottan fejtette le a fekete réteget, hogy a
zárhoz férjen.
A kulcslyukat látva apám Mihályra nézett.
– Nincs bezárva – mosolygott kimerültsége ellenére is.
Érthető, hiszen bárki is találta volna meg, a kulcs hiánya nem
jelentett volna megoldhatatlan akadályt… Ismertem apám
visszafogott, ám lelkes arckifejezéseit: figyelmeztette magát,
hogy ne nyúljon bele elsőként.
A láda feketéllett belül is a szurokbéléstől, és homokkal volt
feltöltve. Mihály beletúrt és egy megsárgult vászonköteget
húzott elő. Módfelett becsomagolta, akármit is rejtett el benne.
Bontogatta le a gyolcsrétegeket, és egyszer csak eszméltem, mit
rejt a csomag.
– Ez téged illet – nyújtotta át a naplómat.
Apám értetlen arccal meredt rám, majd vissza a férjemre.
– Anna önéletírása.
Apám arcára kiült a csalódottság.
– Van itt más is – somolygott Mihály és elővett egy újabb
csomagot. Egy jóval nagyobbat, mint az előző. A gyolcsból
furcsa balzsamos illat áradt. Az ujjam közé vettem az anyagot és
szagolgattam…
– Olajos balzsam… – magyarázta meg a különös illatot. –
Megóvja a nedvességtől.
Apám a nadrágjába törölgette földes kezét, majd mohón
bontogatta a csomagot. Első pillantásra megismertem a
Shakespeare-kötetet.
Apám szája tátva maradt. Egy hang sem jött ki a torkán.
– Úgy számítottam, ez értékkel bír ma is… – mondta Mihály –,
és kelendő áru lesz.
– Atyavilág… – ámuldozott apám, és áhítattal belelapozott. –
Mi az hogy?! Ez műkincs!
Ugyanolyan átszellemülten nézte a galléros Shakespeare-t,
mint én annak idején. Közelebb léptem, hogy jobban lássak.
– Sárgábbak lettek a lapok – mondta ki Mihály, amire én is
gondoltam.
Apám egyre hangosabban nevetett.
– Ez legyen a legnagyobb bajotok! – Hol rám, hol Mihályra
nézett. – Ez a Shakespeare-fólió egy vagyon! – És ujjával az
ezerhatszázhuszonhármas év fölött körözött a levegőben. –
Vedd el tőlem! – kapott észbe hirtelen. – Koszos a kezem! –
nyújtotta felém, mintha égetné a könyv. – Nem én akarom
tönkretenni…
A sporttáskára mutatott.
– Pakold bele gyorsan! Gyanút ne keltsünk! – mondta már
halkabban. – A vizespalackot is vedd ám ki! Nehogy elázzon!
Mihály a ládát kotorta, és egy ismerős ékszeres dobozt is
elővett belőle, amely ezüstből készült.
– Azt hittem, mindenünket felemésztette az építkezés… –
suttogtam. – Azt hittem, ezeket eladta!
– Sosem mondtam ilyet! – vigyorgott.
– De nem is cáfolta!
A tenyerébe öntötte a kincseket: gyöngysor és ékköves
ékszerek tűntek fel, ám kevésbé csillogtak.
 Kiemelte közülük az órát.
– Megkerült a vagyonom egy része – nézett komolyan apám
szemébe.
– Már ez is több, mint felfogható! Fiam, ez a Shakespeare
téged még gazdagabbá tesz, mint valaha voltál…
– Ez a magáé! – nyújtotta át az órát apámnak. – Hálával teli
szívvel adom!
– Én ezt nem fogadhatom el! Nem tartozol nekem semmivel!
– Ó, dehogyisnem! Aki mindig csak ad, adóssá teszi a másikat!
– Férjem apósa markába tette az órát. – Ennek értéke csak pénz!
És az, hogy az én ajándékom! – Oroszy Mihály nem tűrt
ellentmondást. – Ne sértsen meg a visszautasítással!
– Elfogadom! – mosolyodott el apám, és ámulattal nézegette
az órát. – De te is tanuld meg jó szívvel fogadni, ha mi adunk.
– Nem szeretek tartozni… És maga rengeteg ideig foglalkozott
velem. Többet okított, mint atyám.
– Ez a legkevesebb, fiam.
Mihály felnézett a tornyokra:
– Csak annak tartozom, ki időt ad…
A gödörre néztem.
– Vissza kell temetni – mondta apám.
Férjem bólintott, és nyomban felkapta az egyetlen lapátot.
Megbabonázva néztem a mély lukat, ahol a kincsünk több száz
éven át várt ránk.
– Miért nem füredi hegyre rejtette?
– Te is erről ismerted fel a világot – válaszolta. – A tornyokról,
a bencésekről. Tudtam, hogy állni fog! Más helyszínben nem
bíztam ennyire… Pinceépítés, kútásás, csatornázás vagy egyéb
földmunka miatt felszínre kerül az ilyesmi könnyedén…
Apám az ásóval megpróbált segíteni neki.
– Szükségtelen! – intette le Mihály – Ezzel egyedül is elbírok!
Apám még kétszer hátrafordult, nem szívesen hagytuk
magára. Mihály visszatemette a földbe a ládát, a kincseket a
sporttáskába raktuk, a szerszámokat pedig a csomagtartóba
helyeztük. Éledezett a táj, amíg Mihályra vártunk,
megpihentünk a sétány párkányánál.
– Kiszáradok – törölte meg a homlokát apám. – Elmegyek egy
palack vízért.
A sporttáskára nézett.
– Ne aggódj, tudok rá vigyázni!
– Nektek mit hozzak?
– Vizet – vágtam rá. – Mihály nagyon szomjas lesz. És éhes is!
Amikor egyedül maradtam, hol a vízre, hol a tornyokra
néztem… A rekkenő hőség engem is meglepett, különösen
meleg, kánikulai napunk volt: a ragyogó búzakék égbolton
fehéren izzott a nap, s a levegő már nehezedett, a mozdulatlan
hőség a vállamra kúszott.
A kezemben levő táskát forgattam. Hirtelen ötlettől vezérelve
egy tollat akartam és a naplómat. Kutattam, hátha véletlenül
egy írószerszámra akadok.
Szerencsém volt. Előkaptam a naplót és újra írtam. Ezúttal
golyóstollal.
„Még mindig nem tudom, hogy mi is ez az erő… – A golyóstoll
és a régi papír találkozott: – A legendák és mítoszok világa
továbbra is fogva tartja az elmémet…”
Zúdultak a gondolatok, a fekete testvérek arca keringett
előttem, és az út, amit eddig bejártam. Leírtam, amit éreztem…
Éppen harangoztak, amikor az utolsó sort is papírra vetettem
az oldal alján: „Tévednek, akik azt hiszik, hogy az ősi falak csak
ereklyéket őriznek. A tudás Tihany csöndjében él, virul, s
tenyészik. Egy hely, ahol a csodákat megőrzik, és a titkokat
elrejtik…”
A föld szent – nem hiába életükkel és vérükkel érdemelték ki
az ősi nemesi famíliák. Kétségem sem fért ahhoz, hogy Oroszy
Mihály mennyire szerette és tisztelte a földet – elvégre ebből
származott mindene. Vére jogán.
Ennek a földnek a hátát ugyan átrajzolta az idő, s színéről a
rangokat is elmosta, de a gyomra megőrizte jussát, és ezen a
napon vissza is adta neki.
Úgy látszik, a föld nem felejt, s a juss örökös…
Visszakapta, amit osztályrészül szántak neki.
 Ajándék

Mihály még egy korhadt fatörzzsel is elrejtette az ásás nyomait,

tökéletesen álcázta a friss halmot. A fizikai munka nem
merítette ki, inkább erőre kapott, hogy a tervét végigvitte.
A sétányon ebédeltünk. Tolongtak körülöttünk a turisták,
idesereglettek, hogy láthassák a bencés monostort és a
csodálatos panorámát. Mihály nem értette a rengeteg
fényképezést.
– Ennyi minden nem kívánkozhat vászonra – nézett egy a
fagylaltját fotózó fiatalembert. – Ennyire cifrának látja?!
Nem vitatkoztunk. Apámmal úgy ettünk, mint akik legalább
három napja nem kaptak ételt. Mögöttünk, a népházban éppen
egy turistacsoportot vezettek, hallottuk, amint a bejáratnál
felkészítik őket a különleges, régi épület látnivalóira.
– Mi lehet a különbség a füstös ház és a szabadkéményes ház
között? – hangzott a csoportnak feltett kérdés.
Mihály feléjük fordult, és figyelte az idegenvezető válaszát,
aki elmagyarázta, hogy a füstös házak szobájába miért kintről
lehet bejárni. A bazalttufából épített nádtetős házakon
végigfuttattam a szemem. Szépen megőrizték őket…
– És itt miért nincsenek gazdasági épületek? – kérdezte apám
Mihálytól. – Olyan közel vannak egymáshoz a házak…
– Ide nem kellettek. A tihanyiak halból és szőlőből éltek,
ahhoz nem szükségeltetett – válaszolta két falat között.
Olyan természetes magyarázatokat adott, ami lenyűgözte és
meglepte apámat.
– Logikus, logikus… – törölgette a száját az ebéd után.
– Mihez kíván kezdeni a vagyonával? – kérdeztem hirtelen.
– A szőlészet nem hagy nyugodni. Vannak ötleteim…
– Így is kell! Kellenek a tervek – helyeselt apám.
– És a következő terv… – mosolygott Mihály. – Ahová
mennünk kell, nem más, mint a templom – biccentett előre.
Majd bekapta az utolsó falatot is.
– De hiszen ezt most renoválják – figyelmeztettem. – Ide is
bepakolt?
– Ahová én rejtettem, ahhoz nem nyúlnak.
Apám meggyőzte a férjemet, hogy Hilár testvér nélkül nem
sikerülhet a terve. A bencés szerzetesben ekkor sem csalódtunk.

Oroszy Mihály belépett az ismerős templom kapuján, és földbe

gyökerezett a lába. Elnyílt ajakkal nézett a mennyezetre és
körbe a hűvös falakon.
– A tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján festették
a freskókat – suttogtam.
– Nem számítottam ekkora… – A szavakat kereste. Hát
segítettem.
– Pompára?
– Olyasmire… – Nem akart vitatkozni, inkább csodálta a
műalkotásokat, a mennyezeti felhőket.
 – Vajdának nem volna ínyére – fordult felém.
– De Lécsnek igen!
A misztikus illat a régmúltat idézte: szinte vártam a
tömjénező fiúcskákat és Vajda Sámuel jóságos arcát feltűnni. A
falak, mintha csak magukba itták volna az évszázadok
eseményeit, illatoztak a múlttól.
Hilár testvér izgatott tekintettel hallgatott minket, de mikor
ahhoz a bizonyos falhoz értünk, inába szállt a bátorság.
– Istenem, segíts meg! – rebegte, mielőtt átadta a helyszínt
Mihálynak. Ő inkább őrködött, nem akarta, hogy más meglássa.
A rejtekhelyet nem fogom leleplezni, legyen annyi elég, hogy
a testvér elképedt Mihály leleményességén.
– Halkabban! – szólt a férjemre, aki bontásba kezdett.
Gyorsan haladt, pontosan tudta mit csinál. Kevesebb mint
húsz perc alatt elérte a falba rejtett kőládát.
– És ki fogja rendbe hozni? – kérdezte aggodalmasan Hilár
testvér apámtól.
– Minden költségüket megtérítjük – nyugtatta meg az. –
Holnap helyreállítjuk!
Mihály izgatottan kiemelte a ládát.
– Mik ezek a pénzek? – mordult fel. – Ezek hogy kerültek ide?
– A tenyerében általam is ismert érméket tartott.
– Gergely! Az istenit! – sziszegte. Hilár buzgón keresztet
vetett. – Ennek a pénznek nem itt lenne a helye!
– Örülj neki! – szólt közbe apám. – Ilyenen mérgelődni?
– A fivérének adta – szóltam rá.
Ostorra gondolva megremegett a szívem. Láttam magam
előtt, ahogy visszatért, és becsempészte öccsének, amit az neki
hagyott…
– Ez meg mi? – mutatott az ujjával a falba ütött mélyedésre
Hilár.
A kőláda mögött egy fekete folt éktelenkedett. Szurok.
Csakúgy, mint pár órája – apróbb méretben – egy kovácsoltvas,
szurokkal bevont ládika állt a kőedény mögött.
Találtunk benne egy Bibliát. Kelementől.
– Előtte nincsenek titkok! – csóválta a fejét Mihály. – Előle
nem sikerült elrejtenem szándékaimat! – nézett rám jókedvűen.
Apám, mikor meglátta, milyen régi, meglapogatta férjem
hátát.
– Ez is egy vagyont ér!
– Ez nem eladó! – válaszolta. – Megtartom!
Az események izgalmától Hilár testvér nem győzte a szája
szélét törölgetni.
– Elképesztő… Ez egyszerűen elképesztő… – nyögte.
Senki sem szeret szegény lenni, Mihály soha nem is volt. Úgy
látszik, Isten nem változtatott a tervén, és hagyta, hogy vagyona
továbbra is mögötte álljon, mint egy bástya. És habár a Biblia
tizenhetedik századi kiadás volt – hála Kelemen testvér
gondosságának –, Mihály nem kívánt megválni tőle.
Shakespeare nem jelentett neki sokat, ahogy Lord Browne, az
angol lord sem.

Ez a nap meglehetősen hosszúra nyúlt. Hazafelé a tihanyi

révnél álltunk meg, hogy az utolsó rejtekhelyre is elmenjünk.
Mihály nem a cél felé indult, előbb a hajókhoz. Érdeklődéssel
vizsgálódott a tihanyi kikötőben, fejünk felett vijjogó
dankasirályok hangoskodtak.
– Ránk ne sötétedjen! – siettette apám, amire irányt váltott.
A lombos fák közt a barátlakásokhoz tartottunk, ahol valaha
keleti szerzetesek éltek a hegyoldalba vájt barlangokban.
Mihály mozgása egészen megváltozott, ahogy a természetbe
léptünk. Apám csodálattal átitatott szemmel figyelte, amint a
fák kérgét megérintette. A tapintásban több volt mint puszta
érzékelés, a természettel való közvetlen kapcsolatáról vallott
minden mozdulata, mélyeket szippantott a levegőből, hogy a
szagokból is következtetéseket vonjon le.
Katica is ilyen volt, ízlelgette a levegőt, és már messziről
érezte, ha egy fa virágzott vagy gyümölcse megérett.
Apámra néztem újra.
Vajon mit szólna Katicához?
Könnyek szöktek a szemembe. Régi barátnőm úgy ismerte az
életet, ahogy kevesen, a világ ciklikusságát oly módon fordította
hasznára, amiért a tudományos szemléletű apám is tisztelte
volna.
– Itt már csak ennyi üreg van? – dörrent Mihály hangja. Nem
győzött körbejárni: kereste a múltbéli állapotokat.
Az ember vájta üregeket eltüntette az idő.
Ciripelő énekes kabócák zendítettek rá valahol a távolban.
– Hova tűnt a többi? – kérdezte meghökkenve, és újra
körbejárta a megmaradt vájatokat. – Mintha elnyelte volna a
föld…
– Mit rejtettél ide? – kérdezte apám.
– Aranyat.
Miközben Mihály az üregeket vizsgálgatta, két primadonna
pillangó nagyképűen kergetőzött körülötte: hol bekukkantottak,
hol kiröppentek a sötétségből. Vakítóan fehér szárnyaikkal
játékosan kergették egymást, az önfeledten bújócskázó páros
hátsó, sárgásra hintett szárnyának csúcsát apró fekete
foltocskák díszítették. Az egyiken mintha több pötty lett volna,
de olyan gyorsan mozogtak, hogy a foltokat figyelve vibrált a
szemem.
Annak ellenére, hogy a szirtfal alatti sziklába vájt
barátlakások üresen vártak minket, a huncut lepkék tánca
megmosolyogtatott. Arany helyett pillangókat kaptunk: ahogy
leértünk a hegyről, lélegzetelállító látvány fogadott.
Azokból az egyedekből, amelyekből fent csupán kettőt láttam,
egy óriási raj vonult éppen az orrunk előtt. Egymásra néztünk,
szólni sem bírtunk. A hadtest ellepte a látóhatárt, a Balatonig
tartó széles sávban csapatosan vonultak el a szemünk előtt.
A kincskeresés ezúttal nem sikerült, de ez nem szegte Mihály
kedvét.
– Túl szép lett volna, ha az aranyad is itt várt volna! –
sóhajtott apám.
– Így is gazdag vagyok – válaszolta a férjem nyugodt hangon.
Én nagyon is tudtam, mennyire az: az ereiben úgy
csörgedezett a gazdagság, mint valami vérségi örökség – mint
egy tulajdonság, ami a születésével jár. Az ember szerezhet
vagyont, lehet temérdek pénze, de gazdag csak az lesz, aki
annak születik. Mert aki nem az anyatejjel szívta magába a
jólétet, annak csak vagyona lesz, de gondolkodni úgyanúgy fog,
ahogy a szegény ember.
Az arany miatt Mihály száját egyetlen panaszos szó sem
hagyta el. Zokszó nélkül beérte azzal, ami sikerült. És a nagy
terve sikerült: hiszen időutazást hajtott végre, és hála a
leleményességének, anyagi függetlenségét továbbra is
fenntartotta.

Aznap este átszellemülten rakosgatta a bencés testvértől kapott

könyveket, válogatta, hogy melyiket vegye a kezébe.
– Milliárd éveket ismertek, kifürkésztétek a múltat, ízekre
szedtek mindent… – nézett rám. – Lenyűgözőek a tenger
fenekéről szóló felvételek. Ahova a Nap nem ér el, az emberiség
igen… Feltárjátok az égen túli sötétséget is…
A bolygókról származó felvételek is lenyűgözték.
– Mégis, mintha vakok lennénk – válaszoltam talán túl
keserűen. – Elhasználjuk…
– Nem most kezdődött. A hajdanvolt sem különb. Az erdőt
hogy irtották?! Emlékszel, Gergely mennyire féltette…? Az
ember ugyanolyan mohó… – suttogta, és újra a monitort nézte. –
Az nem változott. Csak most jobbak lettek hozzá az eszközei.
 Férfiág

Hiába meséltem én is, apám is, Mihály el akart menni a

levéltárba, saját fülével akarta hallani az Oroszyak sorsát.
Emlékeimben egy szigorú helytörténeti könyvtáros képe élt, de
ezúttal teljesen más benyomást keltett.
– Mostanában igen sokat érdeklődnek a család felől – nézett
felém hosszabban a szemüvege felett.
– Igen, én jártam itt korábban – léptem elő Mihály háta
mögül, hogy jól láthasson.
– Ami elérhető, azokat áttekintem – kezdett a faggatózásba
kedvesen Mihály. – Viszont eszembe jutott a Mórocza család és
annak a hagyatéka. Tán azokból még többre lelhetünk.
A könyvtárosnak tetszett a hozzáértés, Mihály azonnal a
szívébe lopta magát. Vidáman csicsergett a férjemmel, aki hóna
alatt egy mappával, az apám által összegyűjtött információkkal
érkezett. Rengeteg ötlettel előállt, ami a forráskutatást illeti. A
legkülönfélébb összeírásokra és almanachokra hívta fel a
könyvtárosnő figyelmét, amivel kitűnő ötleteket adott elakadt
keresgélések ügyében.
– A késői feudális kori magánkönyvtárak, ha lehet így nevezni
azt a pár könyvet, nehézkes ügy – fintorodott el szomorúan a
Mórocza hagyatékra válaszolva. De azért sebesen járt a keze a
billentyűzeten, hogy az elérhető adatbázisokat áttekintse
Mihály ötletei alapján.
– Előnevét füredi birtokáról kapta… A város határárában
fekvő Siskéről nyerte a nevét – folytatta. – Siskei Oroszy…
Siske a város legészakibb területének a neve. Mihály fel sem
figyelt a nevére, a legjobb keresési módszeren törte a fejét.
– A prédiumok két megyére, Zalára és Veszprémre is
kiterjedtek – nézett a hölgyre. – Mindkét területen érdemes
keresnie.
– Úgy látom, maga jártas a családfakutatásban.
– Fogalmazzunk úgy, hogy érdekel a letűnt korok világa –
mondta a férjem nyájasan. – Rabul ejtettek a régi ereklyék.
– Annyi titok lappanghat a hajdani korokban… Vajon miért
volt siskei az előnevük? – gondolkodott a könyvtáros hangosan.
– Hiszen Vázsonyban több földjük volt. Onnan jöttek Füredre.
– Első, legkorábbi birtokuk után – árulta el Mihály
mosolyogva.
– Tudhattam volna! – pirult el a nő. – Én a huszadik századdal
többet foglalkoztam… Az elejével.
– Nem kellett volna tudnia – hangzott Mihály meggyőző
válasza.
A hölgy megigazította a szemüvegét, úgy nézett ismét a
képernyőre.
– Tekintélyüket és befolyásukat a vármegyei tisztségek is
növelték. – És sorolta az Oroszyak tisztségeit. – Oroszy Pál
könyvgyűjteményéről is kinyomtatom magának a listát. – A
papír máris szaladt ki a nyomtatóból.
 Mihály vidáman vette el a kész lapokat. Tetszett neki a
masina.
– Ne várjon sokat tőle – sóhajtotta a nő. – Az ókori bölcsek
tanításai és egyes felvilágosult kéziratok pár mezőgazdasági
tanáccsal, ez minden!
– Ez is sokat jelent! – hajolt meg a férjem köszönetképpen.
Ekkora fokú udvariasság zavarba hozta a hölgyet, ismét
elpirult. Mihály gálánsan úgy tett, mint aki észre sem vette.
Ellépett a könyvespolcok mellé, hóna alatt a papírokkal.
– Azt tudja, hogy kihaltak, ugye? – mondta kicsivel később a
könyvtáros. – Ezernyolcszázharmincháromban! Nyolc évvel
túlélve fiát, Oroszy Pállal lezárult egy ősi nemesi család
története. – A nőt láthatóan szomorúság fogta el, ahogy
kimondta a mondatot.
Férjemet még nagyobb. Őszinte elkeseredéssel az arcán
nézett a könyvtárosra.
– Pont a reformkor küszöbén – sajnálkozott amaz tovább. –
Pedig a nemes legfőbb óhaja, hogy legyen ki örökébe lép, hogy
továbbadja a vérét.
– Tán mindenki óhaja ez – válaszolta a férjem. – És születtek
gyermekek, s nem is kevés… Az asszonyok, mint a jól termő fák,
gyümölcsöt hoztak – nézett rám ezúttal, aki az egyik Oroszy sarj
születésénél bábáskodtam –, de a halál, nem hagyva időt nekik,
lekaszálta azokat.
– Igen – suttogta a könyvtáros. – Gyermekek egész sora hullott
sírba akkoriban… Más világ volt az! Sokkal kíméletlenebb!
Oroszy Mihály maga elé meredt mint utolsó a nemzetségében.
Gyászos hangulat költözött a tetőtéri szobába.
 A könyvtáros nem akarta így elengedni.
– És a monda a titkos alagutakról? – vetette fel csillogó
szemmel. – Hallott már róla? Van egy családi anekdota, mely
szerint a vázsonyi házból titkos alagút vezet ki a falu határába.
Egyesek szentül hiszik, hogy igaz!
Mihályra néztem. Mosolygott.
– Én jártam abban a házban. Mindenféle mendemondáknak
azért nem szabad hinni!
– Én is – jegyeztem meg csípősen. – És soha… de soha nem
hallottam ilyenről… Pedig az illetékesekkel jártam arra!
 Igazság

A Blaha Lujza étterem mellett sétáltunk a macskaköves úton a

Szívkórház felé.
– Miért nem mesélt soha az alagútról?
– Nem került szóba.
– Ez nem igaz! – támadtam. – Annyi alkalommal szóba került
a füredi, hogy…
– Mert apám megesketett. Még anyám sem tudott róla.
– Titkolták előle?
– Mindenki elől titkoltuk! Atyám csak a fiait avatta be.
Krisztina sem tudott róla…
– Gergely?
– Apám neki is megmutatta. Úgy sejtem…
Hirtelen megdobbant a szívem az ismerős régiségbolt nyitott
ajtaját látva.
– Adél atyjának boltja – suttogtam. Mihálynak már meséltem
az itt töltött hónapokról.
A kirakat most is elragadó volt, de a hintaló helyét átvette egy
hatalmas, pazar arany díszítésekkel tündöklő léggömb, mellette
egy zsabós, vigyorgó cirkuszi majom integetett egy bicikliről… A
zsúfolásig megtöltött ablak csalogatta a szemeket.
 A másik kirakatüveg felé néztem, ahol éppen egy kéz
rendezkedett. Jól emlékeztem a nehéz feladatra. Óriási türelmet
igényelt: anélkül cseréltük le a tárgyakat, hogy a hátsókat
kipakoltuk volna. Ügyes mozdulatokkal mindig csak frissítettük
az ablakokat az újabb szemre való áruval.
Tettem egy lépést közelebb. Az üvegen keresztül felfedeztem
Keresztes Imre ismerős alakját: összeszűkült szemmel
igazgatott egy faragott vadkacsapárt a kirakat elejére, de hiába
igyekezett, a réce mindig eldőlt.
Nem bírtam továbbmenni.
Az öregúr is észrevett, meglepetésében fegyelme engedett, a
keze mozdult, és vele együtt dőlt egy hajó, melynek árbóca
sodorta a többit is. Egy szempillantás alatt történt: az egész
kirakat összedőlt.
Mogorva arccal fürkészett a romok mögül. Nem vette le rólam
a tekintetét, és semmi után sem kapott, mikor zúdult a sok
csecsebecse.
Miközben befelé rohantam, hálát adtam, hogy nem az antik
részlegen keletkezett a kár. Az felbecsülhetetlen lett volna.
– Segítek! – Szótlanul nézett engem. – Nem akartam magára
ijeszteni – mondtam, egyik kezemben a tőkés réce letört fejét, a
másikban a testét szorongatva.
– Azt hittem, nem találkozunk többé! – Jéghidegen kongtak a
szavai.
Az ajkamba haraptam.
Éles madárcsicsergés hallatszott. Hátranéztem. Mihály lépett
be.
– Ő a férjem – álltam fel kissé zavartan, a törött kacsával a
kezemben. – Ő Keresztes Imre, a volt főnököm… – Engem is
meglepett, hogy suttogtam. – És ez a boltocska, amiről
meséltem…
Zavar ült a levegőben, érezhető volt valamiféle szokatlanság.
Mihály oldotta a helyzetet. Nyújtotta a kezét, ahogyan a
korban illik.
– Örvendek! – vágta rá Keresztes Imre cseppet sem hihetően.
Egy üvegpalackba zárt hajó is eltörött, apró szilánkok
csillogtak mindenfelé.
– Hozom a seprűt – morogta az idős úr.
Én pakoltam a holmikat, amit csak lehetett. Mindent ki kellett
szedni a kirakatból. Mihály odalépett, hogy segítsen, de amint
megfogott egy csillogó sárkánytojást, hogy kivegye a kirakatból,
ledöntött egy újabb hajóárbócot. Az lesöpört egy másik
palackot, ami nagy csattanással esett darabjaira a lábam előtt.
– Inkább ne segítsen! Addig nézze meg az üzletet! Arra
vannak a régiségek… – mutattam az irányt. Meg sem fordult a
fejemben, hogy távozzunk, mielőtt a kirakatot rendbe nem
tesszük.
Imre közben visszatért a cirokseprűvel és egy kék lapáttal a
kezében. Megállt, Mihályt leste.
– Csak körülnéz… – sóhajtottam.
A bolt tulajdonosa úgy sepregetett, hogy mindig lássa a
férjemet. Én szótlanul és olyan szorgalommal tettem a dolgom,
mintha még mindig ez lenne a munkahelyem. Tartoztam neki…
Egy szóval nem szabadkozott, elfogadta a munkámat.
Legalább húsz percen át, szótlanul rendezkedtünk. Összeszokott
a kezünk, nem zavartuk egymást.
 Nem kértem engedélyt, hátramentem a raktárba, pótoltam a
palackba épített hajókat és kihoztam az új vadkacsát. Imre
kiment az utcára, onnan gusztálta meg a végeredményt.
Rábökött az egyik hajó árbócára, és intett, hogy húzzam jobbra.
Nem volt az a dicsérgetős fajta, de már megszoktam a modorát.
Óvatosan a kívánt szögbe igazítottam a hajót, és az arcát
figyeltem.
– Állj! – olvastam le a szájáról, a kezét is felemelte.
A szemembe nézett.
– Ennyi – tátogta a túloldalról.
Odanéztem a férjemre, aki az üzlet másik felében boldogan
merült el a letűnt idők kincsei között. Megérezte, hogy
ránéztem, felém fordult. Mosolyogtam, és intettem, hogy még
beszélek Imrével. Bólintott. Láthatóan élvezte a kínálatot, nem
sürgette a távozást.
Keresztes Imre szó nélkül masírozott el mellettem, és a pult
mögé lépett, ahol hangosan kotorászott. A fiókban keresett
valamit.
– Van új segítsége? – léptem a pénztárgép elé.
– Nincs.
– És…
– Nem is keresek – nézett föl hirtelen.
– Nem azért mondtam… Már nem akarok… én nem… – nem
tudtam befejezni a gondolatot.
– Akkor mit akar?
– Erre sétáltunk, és megláttam. Köszönni akartam.
Abbahagyta a fiók kotorászását, és egyenesen a szemembe
nézett. El kell mondanod neki… – biztattam magam. – Mondd el!
 – Eladom a boltot! – mondta éppen akkor, amikor én is
megszólaltam.
– Adél meghalt!
Megdermedt az arca. Kővé vált a tekintete.
– A lánya meghalt… – ismételtem meg reszkető hangon. –
Tudom, mi történt vele.
Keresztes Imre vértelen ajka elnyílt. Fájdalmas, hosszú sóhaj
szökött ki belőle, de olyan hosszú, hogy megrogyott tőle a válla.
Azt hittem, ebben a pillanatban összeesik és meghal. Talán ő is
erre vágyott.
A kétség szikrája sem adhatott neki reményt – tudta, hogy
igazat beszélek. A narancssárga csomagolópapírok
meggyűrődtek fehér ujjai alatt, kapaszkodott a pultba.
– Amit tudok… – potyogtak a könnyeim. – Mindent el fogok
mondani!
Ennek ellenére szótlanul álltam egy darabig, és hagytam. A
fájdalom blokkolta az érzékeit, nem hiszem, hogy fogadóképes
volt ezekben a pillanatokban.
Vártam.
Egy idő után lehunyta ráncos szemét, erőt gyűjtött és csak
lassan nyitotta ki. Nem sírt: a gyászoló apa könnyek nélkül
szenvedett.
– Ugyanaz történhetett Adéllal, mint velem… – haladtam
szépen, lassan. – Én is eltűntem! – töröltem le egy könnycseppet,
ami kiszaladt a szememből. – Akaratom ellenére… ahogyan
Adél is. Csak ő korábban…
Mereven nézett és hallgatott.
– Mindketten ugyanott. A Koloska-völgyben… – sóhajtottam. –
A tóba estünk, és… bár elsőre hihetetlennek tűnik… nincs okom
hazudni… Tudja, hogy nincs okom magának hazudni!
Szünetet tartottam, Keresztes Imre bólintott. Ezt jelnek
vettem, hogy készen áll és figyel.
– A tó lerántott, és ezerhétszázhatvanháromban találtam
magam. Az időben utaztam… Ahogy Adél is…
Imre arca megvonaglott.
– Adél is a tizennyolcadik századba keveredett…, csak ő már
nem ért haza…
– Majdnem negyven éve várok az igazságra… – vicsorogta.
Csendben vártam, hadd beszéljen, ha van mondanivalója. De
többet nem akart közölni. – Ne kínozz holmi mesékkel – rázta
meg a fejét. – Negyven éve várok!
– Gondolja, hogy játékból mondom vagy kegyetlenségből? –
Sajnáltam Keresztes Imrét, mint senkit a világon. – Hát ilyennek
ismert meg? – Megemeltem a hangom. Megtelt a szemem ismét
könnyel. – Engem befogadott egy asszony… Szerencsém volt… A
lánya azért nem jött haza, mert nem tudott! Mert véletlenül
elsodorta az idő…
A régiségbolt öreg tulajdonosa ekkor lerogyott a mögötte álló
székre.
– Mi…? Mi…? – Rekedt hangok szakadtak ki belőle. Nem bírta
formálni a szavakat sem.
– Rettentő hideg ott a tél – zokogtam. – Nem volt hová bújnia
előle…
A tenyerébe temette az arcát.
– Nem akarok neked hinni! – állt fel újra.
– Én sem akartam elmondani. De attól, hogy mi ezt nem
akarjuk, ez így történt.
– Te visszajöttél…
– Csak mert szerencsém volt… És az asszony, akit említettem,
hitt nekem és befogadott.
– Adélt senki sem fogadta be? – Ekkor már csillogott a szeme.
– Maga oly könnyen elhiszi, amit most mondok?!
Könnyek között rázta a fejét, és fájdalmas grimasz torzította
az arcát.
– Miért történik ez? – nézett rám.
– Nem tudom… Még én is kerestem a válaszokat…
– Miért Adél? Miért ő?
Vajon erre létezik válasz? Vajon erre Kelemen testvér vagy
Vajda Sámuel mit felelt volna? Én nem tudtam válaszolni.
Meghasadt a szívem, amiért Keresztes Adélon nem könyörült az
Isten. És megbántam, amiért Keresztes Imrén én sem.
Többet nem kérdezett, és rám sem nézett. Úgy köszöntem el
és mentem ki az ajtón Mihállyal, hogy nem voltam biztos
benne, hogy észrevette. Magába roskadva, a borzalmas
igazsággal egyedül maradt a boltban.
Utáltam magam, amiért megtettem. Rám zuhant a bűntudat,
amiért én élek és Adél nem. Milyen alapon jutott nekem az élet
és neki a halál? Kerestem az igazságot, de nem találtam. Gyötrő
kérdések lepték el a fejem. Kételkedtem abban, hogy
kiérdemeltem, ami velem történt. Létezik egyáltalán igazság?
Vagy csak a véletlen szerencsén múlik az élet? És ha van Isten,
akkor miért nem segített Adélon? Válaszokat nem kaptam, csak
további kérdéseket.
– Nagyságos uram… – gondterhelten fordultam este a férjem
felé. Nem jött álom a szememre. – Sajnálom azt a lányt. Aki
előttem járt ott, és nem élte túl…
– Szomorú történet – ismerte el, de nem hatódott meg úgy,
mint én.
Többet nem szóltam, elfordultam.
– Gergely bánatát közelről láttam. Nincs fájóbb, mint az
ivadékodat hideg földbe temetni.
Visszafordultam felé. Belém hasított Ostor arca: a kemény
vonásai, a ritka nevetések… és a fájdalmas magány, ami
körüllengte.
– De legalább ott van neki Vica. – Reménykedtem benne, hogy
amennyire csak lehet, boldoggá teszi. – Imre már idős…
– Már csak pár évig kell cipelnie. Gergelyt még sokáig gyötrik
az évek, és ha valaha születik gyermeke, akkor is hiányozni fog
az az egy. Annál élesebben fog emlékezni rá!
– Ily egyszerű volna? – kérdeztem keserűen.
– A halál egyszerű! – vágta rá. – Élni gyötrelmesebb.
– A magáé nem tűnik olyan kényelmetlennek… Jóképű,
gazdag…
– Mi bánt? – ült fel az ágyon.
– Gondolt már arra, hogy milyen szerencsés? Maga
beleszületett a jó sorsba – suttogtam. – Vagyonát elásta, itt meg
kiásta. Most újra rettenetesen gazdag. Gondolt már arra, vajon
megérdemli-e mindezt?
– Jól mondod – ismételte szenvtelenül. – Beleszülettem. És
senkitől nem vettem el semmit! – Indulatosan folytatta: – Amit
elrejtettem, az engem illet. Kockára tettem mindent! Ezt tán
elfelejtetted? Nem csellel szereztem!
 – Nem…, nem felejtettem el.
– Kiáshatta volna más! S akkor az ölébe hullott volna
mindenem.
– De nem így történt.
– S tán ez az én hibám? Szórjam szét?! – Hosszan fújta ki a
levegőt. – Gergelyt magammal vittem Bécsbe, hogy ne haljon
asszonya s gyermeke után. – Nem magyarázkodott, csak mesélt.
Egyenesen kimondta, amit gondolt: – Keresztes Imrén te nem
tudsz segíteni! Amit a tisztesség kívánt, azt megtetted!
– Lehet, jobb lett volna, ha sosem tudja meg… – néztem rá
könnyes szemmel.
– A hírért nem terhel felelősség. Nem te ölted meg!
Megmenteni sem állt hatalmadban! A te szádból hallotta. De
nem a te kezed műve.
– A reményt vettem el.
– Igazságot adtál. Szomjazott rá!
– De nem bírja ki.
– Ezt nem tudhatod… Nem tűnt egy fajankónak. A szíve
mélyén nem számíthatott másra.
A lelkiismeretem nem eresztett, de az álom végül
megkönyörült rajtam és magával sodort. Igaz, a szívem ott is
tovább gyötört. A szerencsétlen apa arca tűnt fel újra és újra, és
a pillanat, ahogy kifut belőle az élet, mikor megtudja, hogy a
lánya halott…

Másnap visszatértünk a boltba. Mihálynak nem volt ellenére a

parti séta, és én látni akartam Imrét.
Úgy viselkedett, mintha az előző nap meg sem történt volna.
 – Oroszy Mihály vagyok – mondta a férjem ezúttal a nevét is.
– Hová valósi? – szegezte neki Imre a kérdést.
– Igaz, amit a feleségem beszélt. A hajdanán volt Füredről
származom. Ami föld a talpunk alatt fekszik, az enyém volt
egykoron.
Keresztes Imre nem vette le Mihályról a szemét, merev arccal
vette tudomásul, amit hallott.
– Rossz hírt hoztunk. Minden atya rémálmát… De igazságot
kapott.
Imre rám nézett.
– Hogyan tudtak visszajönni maguk?
Mihály rázta a fejét, de én beszéltem. Elmondtam az átjáró
természetét és a különleges időpontot, amikor nyitva áll. Nem
titkoltam előle semmit. Megérdemelt minden igazságot.
– A bencések szerint a vér a kulcs – mondtam. – Én AB negatív
vércsoportú vagyok, ennyit tudok. És azt, hogy a lánya járt
előttem. Ez minden, amit el tudok mondani magának.
– Elfáradtam – zárta le a beszélgetést. – Bezárok.
„Rendkívüli kedvezmények”– láttam meg az előre megrendelt
piros betűs kiírást, miközben távoztunk a boltból.
– Túléli – mondta Mihály.
– Miből gondolja?
– A szeméből.

A rá következő napon is meg akartam látogatni az öregurat.

Felelősséget éreztem, amit nem lehetett elhallgattatni.
Mihálynak nem tetszett, de nem ellenkezett. Elfogadta, hogy
nem bírok hátat fordítani neki ennyivel.
 Mikor az üzlet elé értünk, észrevettük, hogy kint áll a sor.
Piros, kedvezményeket hirdető matricák futottak keresztben,
végig a szépséges kirakatokon.
– Ennyi ember? – csodálkozott Mihály. – Komolyan gondolta,
hogy be akar zárni.
– Nincs segítsége… Muszáj bemennem hozzá…
– Menj csak! Ott megvárlak! – mutatott a cukrászda felé. –
Miattam nem kell sietned!
Legalább két óra hosszán át csomagoltam a pult mellett állva:
kifosztották a boltot. Ebben legalább a segítségére lehettem. Szó
nélkül tettem a dolgom, járt a kezem: a zsúfolásig telt üzlet
kezdett foghíjas lenni, a raktárból is kihordtuk a maradék árut.
– Miért adja el? – törtem meg a csendet.
– Mindig utazni akartam – sóhajtotta. – Már nem tudom, hogy
mit akarok. De a boltot bezárom!
– Mi volt az úti cél?
– Mindegy – vont vállat. – Alig jártam valahol. Nem
mozdultam Füredről. – Könny szökött a szemébe. – Mindig csak
vártam, hogy Adél egy nap hazatér…
A meleg könnyek végigcsorogtak az arcomon. Keresztes Imre
is sírt. Majd fogta magát és szó nélkül hátrament a raktárba, de
gyorsan vissza is tért, kezében egy borítékkal.
– Adél egészségügyi könyve – nyújtott felém egy félbehajtott
fehér borítékot. – Ide a vércsoportját is beírták.
Reszkető kézzel nyúltam érte, remegtek az ujjaim miközben
kibontottam és lapoztam. A második oldalon választ kaptam.
Tátott szájjal meredtem Imrére.
– Ugyanaz a vércsoportunk…!
 – Ez a legritkább vércsoport a világon. Az AB negatív a
lakosság egy, vagy kevesebb mint egy százalékára jellemző.
Végre volt valami, amivel közelebb kerültem a titok
megfejtéséhez.
– Köszönöm, hogy utánanézett.
Biccentett, és elindult a szokásos dolgára, hozzákezdett a
zárás előtti teendőinek.
– Jó utat! – köszöntem el tőle.
– Én is AB negatív vércsoportú vagyok! – közölte búcsúzóul.
Megtorpantam. Egy pillanat alatt történt: rossz érzés futott
végig rajtam, egy semmihez sem fogható baljós figyelmeztetés.
Visszanéztem Imrére. A szemében már nemcsak fájdalmat,
dühöt is láttam.

Mihály nem magányosan üldögélt a kávézóasztalnál: két

éltesebb úriember és egy foxi társaságában múlatta az időt.
Mosolyogva intett és felállt, amint meglátott. Nem maradt időm
Imrén rágódni, mert a két öregember is udvariasan, már állva
fogadott.
– Bemutatom neked… – kezdett bele Mihály a szokásos
formális módon, de a kopasz, gyengébb fizikumú leintette.
– Elek vagyok! – nyújtotta erektől duzzadó fehér kezét.
– Én meg Zsül! – tolakodott a másik, akinek a haját meghagyta
az idő, és sötét tincsei csak elöl őszültek meg.
Mikor a nevemet mondtam, elképedtek.
– Nem használja a férje nevét? – Kendőzetlenül rosszallották
a lánykori nevem viselését.
– Engem ez nem zavar… – mondta Mihály, miközben cinkosan
mosolygott rám.
– Én régimódi vagyok! – tartott ki véleménye mellett Elek úr.
– Én egy ilyen szép hölgynek bármit elnéznék! – udvarolt
Zsül, még mielőtt a fenekem a székre huppant volna.
– Higgyék el, öreg barátaim, hogy én is roppant régimódi
vagyok bizonyos kérdésekben… – Mihály lefegyverző modorban
tudott beszélni. – Emlékeztetem magukat arra, hogy volt idő,
mikor az asszony saját nevét használta, nem is olyan rég…
A fejüket ingatták, nem vitatkoztak tovább. Ekkor az öreg
drótszőrű is felállt, megszaglászott.
– Nem kell tőle tartani! – fogta meg a karomat Elek. – Már
foga sincs!
– Ne mondd ezt! – vitázott vele Zsül. Megsimogattam az idős
foxi fehér orrát. – Hisz alig ismered!
Elhúztam az ujjaimat.
– Menhelyi – mosolygott Elek. – Még csak két hete van nálam,
de békés öregfiú, nekem elhiheti.
– Miért ilyen időset választott?
– Mert senkinek nem kellenek.
A válasz szíven ütött, és még nagyobb szeretettel fordultam a
kutyához.
– Mi a neve?
– Fürge – válaszolta Mihály jókedvűen.
– Igazán dicséretes, amit tesz a kutyákért – néztem a vén,
kedves arcú Elekre.
– Nem az ő ötlete volt! – kicsinyítette az érdemet Zsül. – A
felesége kezdte – merengett el az emlékekben. – Áldott jószívű
asszony volt.
 – Ő már nincs, így én folytatom a hagyományt! – fejezte be a
gondolatot Elek.
Zsül újfent pontosított:
– Meg én! Mikor te Amerikába mész a fiadhoz, akkor az én
nyakamba varrod őket…
Mihályra néztem, aki széttárta kezét és nevetett. Megtalálta a
társaságát. Biztosra vettem, hogy nem unatkozott a két öregúr
mellett.
– Merci – köszönte meg franciául a kávét Mihálynak.
– Ha megbocsátanak, akkor most elköszönünk – állt fel a
férjem az asztaltól. – A számlát rendezem!
– Szó sem lehet róla! – akart felpattanni Elek, de nagyon
lassan mozgott.
– Legközelebb a vendégei leszünk! – ígérte férjem.
Legközelebb?
Mikor Mihály visszatért, Zsül megkérdezte:
– Az Anna Grandot ismeri? – mutatta görbe, lebarnult ujjával
az irányt.
Férjem mélyen bólintott.
– Szereti a kávéjukat?
– Még nem jártam ott, de régóta a fejembe vettem, hogy
kipróbálom! – egyezett bele nagy örömmel.
– Holnap oda üljünk! – javasolta Zsül, és Elekre nézett, míg az
nem bólintott.
Zsül kézcsókkal köszönt el tőlem. De mielőtt elindultunk
volna, visszalépett Mihályhoz.
– Az összeset hozza magával – kacsintott. – Jobb vevője
nálunk nem akad.
– Mindenki előre köszön nekik! – mesélt róluk Mihály. – Itt
ülnek és kurizálnak a Szívkórházba érkező
özvegyasszonyoknak!
– Mit hoz el nekik holnap? – Álltam meg. – Ezúttal ne
titkolózzon!
– Az érméket! – Szélesen vigyorgott. – Elek megvásárolt már
hármat.
– Maga aranypénzt hord a zsebében!?
– Nem bízok ebben a kártyában… – mosolygott csibészesen.
– Remélem, a kávékat azzal fizette!
– Nem kellett fizetnem – tárta szét a kezét majdnem
ártatlanul. – Az ifjú kisasszony nem engedte.
– Tessék? – tettem csípőre a kezemet. – Maga nem fizetett a
cukrászdában?
– Nem – nevetett.
– És mit mondott, miért nem kell pénz?
– Azt mondta, mi vagyunk a kedvenc vendégei, és – egy
pillanatra megtorpant – a rengeteg bókért cserébe.
– És maga ezt hagyta?
– Tántoríthatatlan volt.
Elindultam újra.
– Elek és Zsül ostromolta, nem én.
Nem szóltam. Mihály folytatta vidáman a kiselőadást
újdonsült ismerőseiről.
– Zsül háromszor nősült eddig, de úgy láttam rajta, a
negyediktől sem zárkózik el.
– Özvegy?
– Nem – nevetett. – Mindhárom felesége él! Ő meg, mint látod,
virul! Nélkülük!
Megálltam, ismét csípőre tettem a kezemet.
– Tudja… eddig a válást nem találta olyan mulatságosnak! –
emlékeztettem a szavaira. – De úgy látom, ha a férfiak
cserélgetik a feleségeket, az ellen nincs is kifogása.
Lehervadt a mosoly az arcáról.
– Nem azon nevettem…
– De azon nevetett!
 Úriságok

Mihály kitűnően megtalálta a hangot az idősödő urakkal, de

nem minden esemény alakult ilyen idilli módon. Néha pedig
egész egyszerűen megfeledkezett magáról és az új világban
betöltött szerepéről.
Egy cipőboltban az árusító férfi előzékenyen elénk hordta a
megfelelő méretű darabokat, szorgalmasan kiszedte a dobozból,
gondosan előkészítve a próbát.
– Elmehetsz! – Mihály így köszönte meg.
– Köszönjük a segítséget, innen elboldogulunk! – szóltam
közbe villámgyorsan. És olyan kedvesen mosolyogtam, ahogy
csak bírtam.
– Ne beszéljen így! – dorgáltam aztán suttogva. –
Megmondtam már ezerszer, itt maga nem különb senkinél!
Nem vitatkozott.
– Ígérem, jobban figyelek!
A szándéka megvolt, bár megesett, hogy valamit egyenesen
elutasított. Ilyenkor pedig hajthatatlannak bizonyult – Szandrát,
a gyermekkori bolondos barátnőmet sem zárta a szívébe.
Barátnőm több mint ingatlanos üzleti szolgáltatásokat nyújtó
irodája nemrég nyílt meg a Jókai utcában, és én már rettentően
látni akartam. Mihállyal az oldalamon izgatottan tartottam a
fekete és narancssárga dizájnnal megkomponált harsány
kirakat felé.
– Most végre megismeri! – Alig fértem a bőrömbe, hogy újra
láthatom Szandrát.
– Epekedve várom!
– Vésse az eszébe, a nők ugyanolyan jogokkal bírnak, mint a
férfiak! – súgtam az ajtó előtt.
Bőszen bólogatott.
– És nehogy kezet csókoljon neki! – fordultam hátra,
miközben már a kilincset fogtam.
Mihály elvigyorodott.
– Nála a sármjával semmire sem megy! – figyelmeztettem. –
Az őszinteséget mindennél többre értékeli.
– Anna! Anna! – Vibráló, platinaszőke hajú barátnőm azonnal
kiszaladt a hófehér magasfényű pult mögül. Magas sarkú cipője
szaporán kopogott a hófehér járólapon. – Ennél jobb dolog nem
is történhetett volna! – ugrott a nyakamba. Erős, kissé sötét
tónusú, maszkulin parfümje bebújt az orromba. – El sem
hiszem, hogy itt vagy! – nézett kicsattanó jókedvvel a
szemembe.
Megjelenése nem volt visszafogott – illett a parfümjéhez. A
forró nyári délutánon egy fekete színű, köldökig kivágott
kezeslábasra esett a választása, fülét narancssárga rojtos
textilékszer díszítette, ami tökéletesen illett a hosszú,
neonnarancs körméhez és ugyanilyen színű rúzsához. Fekete-
arany napszemüvegét hajában megigazítva kissé bizalmatlanul
Mihály felé fordult.
 – Ő itt a férjem! – mondtam azonnal.
Szandra hivatalos mosolyt villantott, és tetőtől talpig
végigmérte Mihályt, miközben bemutatásra nyújtotta
felkarkötőzött, napbarnított kezét.
Mihályt hiába készítettem fel előre, az öltözete és a
kisugárzása meglepte.
– Oroszy Mihály – mutatkozott be.
Férjem mélyen a barátnőm szemébe nézett, és habár biztosra
vettem, hogy a feltűnő ruházat nem kerülte el a figyelmét,
cseppet sem látszott meglepettnek.
– Örülök, hogy itt látlak! És annak még jobban, hogy errefelé –
csicseregte Szandra. – És remélem, ezúttal nem tűnik el a
barátnőm!
– Szandra… – akartam Mihályt megvédeni, de nem volt rá
szüksége.
– Ezúttal nem – válaszolta mosolyogva. – És én is maradok!
– Nagyszerű! – tapsolt Szandra.
Ekkor megláttam az eljegyzési gyűrűjét a kezén.
– Hát elkészült…! Erre megérte várni!
– Mi ez az illat? – szólalt meg Mihály. – Szarvasgomba?
Szandra felkacagott.
– Jó az orrod! – mosolygott rá. – A parfümöm. – Elsétált a
pultig. Áthajolt, és kiemelte a táskájából a legújabb illatkincsét.
– Fekete orchidea és egy csipet szarvasgomba. Ez adja a bukéját!
– kacsintott.
Ahogy lépdelt, orientális füstös illatot húzott maga után, ami
belengte az egész helyiséget.
– Erős – jegyeztem meg mosolyogva a tolakodó illatra.
 Mihály pár lépéssel távolabb, a digitális kijelzőn futó
ingatlanhirdetéseket figyelte.
– Látod, mégis ide tudott jönni – sziszegte Szandra. –
Megmondtam! Akinek fontos vagy, az megteszi!
– A fülem is jó – fordult vissza Mihály mosolyogva. – És a
szemem is! – Szorosan mellém lépett és homlokon csókolt. –
Igazad van, ide tudtam jönni. És maradok is.
Szandrát nem zavarta, hogy meghallotta a megjegyzését.
– Legutóbb csúnyán búcsúztatok el. – Undokul csücsörített a
szájával. – Ha mégis újra elmennél, kérlek ne a Koloskánál rakd
ki egy szál hálóingben.
– Ez nem fordul elő többet! – válaszolt Mihály szenvtelenül.
– Csodálatos az iroda! – eveztem békésebb vizekre. – A
berendezés fantasztikus. A világítás is… elképesztő…!
Körbeforogtam. A tekintetemet végigfuttattam a futurisztikus
hangulatú téren. Minden hófehér volt a padlótól a mennyezetig.
A fehér keretű kivetítőkön pedig ingatlanhirdetések váltották
egymást.
– Nem akartam erőteljes hangulatot – nézett körbe a letisztult,
csillogó felületeken. – Ez a hangulat senkire nem nyomja rá a
bélyegét. Aki ide bejön, szabadon álmodhat… Itt minden arra
vár, hogy valaki megtöltse! – Áhitat csillogott a szemében.
Az biztos, hogy Szandra mellé nem kellettek díszek. Aki ide
belépett, annak bizonyára megakadt a szeme rajta: kellőképpen
feltűnő volt, ruhája nem sokat hagyott a képzeletnek.
Az ajtó nyílt, és belépett Szandra vőlegénye, Ricsi, aki illet a
feltűnő szépség mellé. A szőke herceg vakítóan fehér, hibátlan
fogsorral hollywoodi sztármosolyt villantott felénk, miközben
menyasszonyához sietett, hogy csókkal üdvözölje. Talán kissé
túl hosszúra is sikeredett a forró köszöntés. Engem nem zavart,
de biztosra vettem, hogy Mihálynak furcsa az ilyen bizalmas
nyilvános köszöntés. Mindenesetre szótlanul vártuk, hogy
felénk forduljanak. A kölcsönös bemutatkozások után barátnőm
kérdő pillantást vetett a vőlegényére, mintha várna valamit.
Ricsi hátrébb lépett, és szerelmes szemekkel bámulta, miközben
vakargatta az állát.
– A fülbevaló! – próbálkozott kitalálni, mit is kell észrevennie.
Barátnőm lebiggyesztette az ajkát:
– Ezeréves darab! – lökött egyet a rojtokon.
Ricsi végigtekintett menyasszonyán, majd a mell vonala alatt
végződő merész kivágást fixírozva így szólt:
– A ruhára emlékszem. – És vigyorogva Mihályra nézett.
– Igen, elég impresszív – értett ő is egyet udvariasan.
Barátnőm kihívóan karba fonta a kezét, és feszült arccal várt.
– Megvan! – csettintett Ricsi. – Új a karkötőd!
Szandra hitetlenkedve forgatta a szemét:
– Nem hiszem el, hogy sosem veszed észre! – tárta szét a
kezét. – Fodrásznál jártam! Fele olyan hosszú és a színe is más!
Ricsi bűnbánó tekintettel nézett rá, mosolyogva ránk:
– Én tényleg nem látom… Pedig esküszöm, úgy figyelek már.
– Nem látod, mert nem is ez számít – mondta Mihály.
– Az ördög a részletekben lakozik – vitatkozott Szandra,
miközben bepakolt a táskájába. – Nagyon is számítanak ezek a
dolgok, borostyánszemű!
– Én a helyedben nem vitatkoznék vele – emelte fel a kezét
bajtársiasan Ricsi.
 Szandrának a szépérzék, a színek és a harmónia körül forgott
az élete, és a véleményét sosem bírta véka alá rejteni.
– A színek igenis számítanak! Annyi mindenre kihatnak,
vannak ásványok, amelyek segítenek ellazulni. Az sem
mindegy, hogy a hálószoba milyenre van festve, és ha hiszed, ha
nem, az egész hangulatodat képes elrontani egy rosszul
választott öltözék.
Mihály mély levegőt vett és nem vitatkozott, de láttam az
arcán, hogy nem tud azonosulni a gondolatmenettel.
Mindjárt záróra volt, és megbeszéltük, hogy együtt elsétálunk
a közeli cukrászdába. Szandra belém karolt, megindultunk a
vízpart felé négyesben.
– Eszeveszett jóképű – suttogta a fülembe. – És nem is tűnik…
Ő nem is…
– Mit hittél? – nevettem el magam. – Sosem mondtam, hogy
ronda!
– Nem is olasz vagy kubai – nézte a férjem hátát.
– Nem is mondtam ilyet – emeltem meg kissé hangom, mire
csitított, hogy az előttünk tartó férfiak meg ne hallják.
– Jól van, de én mégis úgy képzeltem. Azt hittem, hogy olyan
maffiózós. És hogy csak egy fokkal szebb az ördögnél!
A fejemet ráztam és nagyot sóhajtottam.
– Egyébként ki tudja, hogy néz ki az ördög? Lehet, hogy nem
is ronda! – húzta el a száját. – Mindenesetre igen szemrevaló
férfi…
– Mihály nem rossz ember – mondtam komoly ábrázattal. –
Ne is akard benne a hibát keresni!
Ahogy leültünk, Ricsinek állandóan csörgött a telefonja: a
főnöke hívogatta, és olyankor felállt és ott hagyott bennünket.
Mihály egy darabig igyekezett, és talált is témát, hogy
Szandrával beszélgessen. Kérdezte az ingatlanokról, a földek
árának alakulásáról. Barátnőm pedig érdekes szempontokra is
felhívta a figyelmét:
– Addig nem szabad megvenni semmit, amíg a szomszédokról
nem tájékozódtál.
– Rossz szomszédság török átok – helyeselt Mihály.
– De ez nem minden – folytatta Szandra. – A legjobb módszer,
ha kutakodsz kicsit a szomszéd után. És erre a legalkalmasabb a
saját rokonsága.
– A szomszéd rokonait ellenőrzöd? – kérdezett vissza Mihály
értetlen fejjel.
– Bizony! Minden sötét titokra fény derül – Szandra közelebb
hajolt az asztal túloldaláról, mintha sugdolózna. – Ha valakit
igazán meg akarsz ismerni, akkor a családja felé kell fordulnod.
Mindenkinek van olyan rokona, aki őt szívéből megveti. Tőle a
leendő szomszédod legsötétebb titkait is megismerheted!
Férjem elgondolkodva hallgatta a gondolatmenetet.
– És neked hova valósiak a rokonaid? – kérdezte bűbájos
mosollyal Szandra.
– Nem élnek.
Barátnőm megbánta a viccet.
– És te… – próbált szépíteni. – Még nem is árultátok el, hogy
mivel foglalkozol?
– A szőlészetben sok örömöt találtam – válaszolta.
Közben újra visszatért Ricsi. Mihálynak hosszasan mesélt a
beruházásokról, amelyeket a főnöke irányítása alatt végeznek,
és amiért folyamatosan ott hagyott bennünket.
Egyszerre néztünk az utcára. Éppen hintós felvonulás zajlott,
a balatonfüredi hagyományőrzők korhű öltözetben, zenés
kísérettel, huszárokkal tartottak a reformkori városrészbe.
Mihály elkerekedett szemmel figyelte őket, meglepte, hogy a
múlt mint egy cifra színjáték jelent meg előtte.
– Érthetetlen és drága játék – nevetett a tarka meneten Ricsi. –
Hogy van erre idejük?
– Nekem tetszik az ötlet – integetett feléjük Szandra. –
Felidézik a régi időket, divatot, színeket.
Mihály hallgatott.
– Még a nőket megértem – nézett férjemre támogatást keresve
Ricsi. – A díszes ruhák, kalapok, meg minden. De hogy találnak
maguk mellé férfit, aki huszármaskarába bújva mellettük sétál?
Nem is értem őket…
– Miért gondolod, hogy a nők miatt teszik? – kérdezte Szandra
a vőlegényét. – Lehet, hogy maguk miatt!
Ricsi hangosan felröhögött.
– Nem hinném, hogy erre vágynak. A huszáréletre. Azok nem
csak vonultak ám a sétányon, mint a nők.
– A nők sem csak a sétányon vonultak – jegyeztem meg, amire
hátrált az agarakkal.
– Igazatok van, lányok! – emelte fel a kezét Ricsi. – Viszont
higgyetek nekem, ezek a férfiak sem lennének huszárok! Nem
vágynak azokra az időkre. Haljunk meg a hazáért? – kérdezte
gúnyosan. – Nekem semmi kedvem.
– Csak úgy jobban tetszik? – nézett rá Mihály villogó
szemekkel.
 Eddig bírta. Nem kedvelte meg a barátaimat…
– Ez a nő úgy néz ki, mint egy szajha! – mondta az autó felé
menet, miután elköszöntünk és eljöttünk a kávézóból.
– Itt mindenki azt hord, amit akar – válaszoltam. – Nem a
ruha teszi az embert.
– Ahogy mondod, itt biztos, hogy nem a ruha teszi, hanem a
mutogatás! Miért nem járnak a nők egyszerűen meztelenül?
– Ne foglalkozzon ezzel! – csitítottam. – Én nem fogok így
felöltözni. Ezt megígérem!
– Nem is hagynám! És ez a fajankó ezt miért nézi el?
– Mindenki azt vesz fel… – ismételni tudtam csak magam,
amire nem volt kíváncsi.
– Elismerő pillantásra vágytok tán?
– Gondolom, igen.
– És kitől? – nézett körbe. – Mindenkitől? Érdekesen méred a
világot, Anna! Itt nem zavar, ha egy másik lány mellét látom,
ugye? Vagy csak az bűn, ha az én kupámba méri a bort?
Elkerekedett szemmel néztem rá. Rögtön eszembe jutott a
félmeztelen szolgálólány, akinek láttán mennyire méregbe
gurultam annak idején…
Feldúltan folytatta.
– Arra a szerencsétlen leányra rá sem néztem! Mégis rám
haragudtál! Itt meg az ellenkezőjéről győzködsz?!
Éppen akkor értünk az autóhoz, amikor egy ellenőr piros
büntetéscsomagot helyezett el a szélvédőn.
– Ez hiányzott! – nyögtem fel.
– Mit csinál az az ember?
– Megbüntet minket.
 – Megbüntet? – kérdezett vissza sokkal komolyabb ábrázattal,
mint kellene. – Kicsoda ő?
Mert hát egy nemes vérű nem tartozott soha paraszti
elöljáróság alá, és testileg soha nem volt büntethető…
– Ne feledje, maga már nem nemes – búgtam jókedvűen a
fülébe.
– Mit követtünk el?
– Nem fizettem ki a parkolást, ameddig maradtunk.
– Ennek az a munkája, hogy figyelje, ki hova áll, és meddig?
– Igen.
– Hogy büntet meg?
Nem csigáztam tovább.
– Pénzzel! – mondtam, és levettem a csomagot a szélvédőről.
Férjem kelletlenül szállt be az anyósülésre.
– Ez nem olyan, mintha valaki háta mögé ülne a lovon –
mondtam neki.
Elhúzta a száját.
– Nem valaki, hanem egy asszony háta mögé.
– Amíg nincs jogosítványa, addig szóba sem jöhet –
tiltakoztam sokadszorra.
 Nüanszok

A legközelebbi alkalommal az idős urakhoz tartottunk a

történelmi belváros szívébe. Férjemet újra és újra
megbotránkoztatták az öltözékek. Nemcsak a nőké, a férfiaké
sem volt ínyére.
– Ádám feje ezen is.
Néztem, amerre Mihály. Egy férfi halálfejes felsőben vonult a
sétány felé, a koponya és az alatta keresztbe rakott két
lábszárcsont strasszkövekkel volt díszítve.
– Kétlem, hogy valamiféle huszárezred tagja volna.
– Én sem gondolom.
– E jel Frigyesé – magyarázta. – A porosz huszároké.
– Itt halálfejnek nevezik, és bárhova felrakják.
Ezután szótlanul lépdelt mellettem. Az egykori Oroszy-
étterem felé, az Anna Grand Hotelhez igyekeztünk, amit
északról már a Kiserdő ölelt, lábaitól kétszáz méterre pedig a
Balaton vize ringott.
Mielőtt odaértünk volna, megállítottam a forrásnál.
– Árulja el, mi a leginkább idegen magának?
Feltette a kezét:
– Hisz te is látod – nézett végig a reformkort idéző városrész
épületein.
– Nem ezekre értem – legyintettem – A legjobban mi zavarja?
A tárgyakon kívül…
Elgondolkodva nézett rám.
– Nekem nem ezek hiányoztak maguknál – szóltam újra. – A
gondolkodásuktól ijedtem meg. Az osztályrendszer, az ispánság
joga…
Az aranyló szempár megértette a kérdést, de válaszolni nem
akart.
– Árulja el!
– Nehéz szavakba önteni.
– Kérem…
– Nem az döbbent meg, hogy ki mit tesz. Vagy az, hogy mi fűti
szívét! Nem a vágyaik lepnek meg! Hanem, amit nem tesznek! –
Keserű arcot vágott. – Holott szabadok.
Nem akart tovább beszélni, de faggattam:
– Mi a legnagyobb különbség?
– A rang nem határozza meg a sorsot… – mondta. – De a kedv
az igen.
– Ezt hogy érti?
– Az emberek a pillanatnyi hangulatukat követik. Nem a
vágyakat vagy a szívüket! Se nem az eszüket!
– Somogyi István mit követett?
Elmosolyodott.
– Sokszor jut eszembe… Rajongana ezért a nyüzsgő világért!
Ha valaki, hát ő ezt értékelni tudná! Neki ez maga a
mennyország lenne…
Egyetértettem vele. Neki nem hiányozna sem a föld, sem a ló…
A bor pedig finomabb. És a nőket kevesebb ruha takarja…
– És maga?
– Egyről a kettőre jutok benne.
– Nem erre gondoltam…
– Én viszont erre! Induljunk!
Feleslegesen szedtük a lábunkat, mert Elek és Zsül késtek.
Hiába kérdeztem Mihálytól, hogy Elek mivel foglalkozik vagy
mi a vezetékneve, nem tudta megmondani.
– A vagyonából él! – mondta.
– De miből lehet vagyona?
– Hát családi örökségből! – vágta rá. – Ahogy nekem.
– Nagyságos uram, ez nem így megy…
– De! – tartott ki az igaza mellett. – Örökölte vagyonát!
– Ne legyen biztos ebben.
– De az vagyok!
– És Zsül? – tértem békésebb vizekre.
– Ő nem jómódba született. Viszont érte rajongtak a nők! –
nevetett fel, ahogy felidézte az öreget és az anekdotáit.
Megérkezett a két idős úr, és nem győzték exkuzálni magukat
és a késést a másikra kenni. Abban végül kiegyeztek, hogy az
öreg foxi nem hibás.
Ittuk a kávét, és rákérdeztem Elek foglalkozására, de ügyesen
hárított. Nekem sem árulta el kilétét.
– Minden voltam, csak akasztott ember nem!
Megtudtam viszont, hogy Zsül fordítóként dolgozott és
kajakot oktatott.
– Hallottam, háromszor nősült.
– A diadalokat nem számolom – szerénykedett. – A
vereségeket pedig elfelejtem.
– Ha megbocsátanak…! – bontott asztalt a férjem hirtelen. –
Még nem jártam ebben az épületben. Ha megengedik,
körülnézek.
– Megyek én is – pattantam fel, de a két öreg ragaszkodott,
hogy maradjak.
Megszólalnom sem kellett, minden kérdést, amit feltettek,
meg is válaszoltak helyettem, amin aztán összekaptak.
Elnéztem őket. Mihálynak igaza volt. Elek úr beleszületett a
gazdagságba, Zsült pedig férfi létére is egyenesen szépnek
teremtette az Isten. Szerencsére megbocsátottak egymásnak
ezért a különbözőségért.
– Szép, ugye? – kérdezte Zsül a férjemet, mikor visszatért az
asztalhoz.
Válaszra nem maradt idő.
– Tudják, miért Anna Grand? – ragadta Elek magához a szót.
– Nem – mondta Mihály. – De éget a vágy, hogy megtudjam!
– Valaha volt itt egy festmény! Azt beszélik, egy műalkotás
volt.
Nem hittem a fülemnek. Mihállyal egymásra néztünk.
– Egy puritán étterem állt itt valaha – legyintett Elek. – Még
nagyon régen. Az éttermes felesége Anna volt, annak a képe
díszítette a falat.
Éttermes? Kezdett mulattatni a régi história. Zsül nem bírt
magával, közbevágott:
– Egy műalkotás egy puritán étteremben. Az a baj, hogy túl
hiszékeny vagy! Ez egy mesebeszéd, mondtam már!
– Honnan hallotta ezt a történetet? – kérdezte Mihály.
 – Nagyapám mesélte.
– Látta tán a képet?
– Mi az hogy?! Meg akarta venni! Tetszett neki az a
vörösruhás nő! Csak a tulajdonos nem adta el. Azt mondta, ezt
az étteremmel együtt vette és balszerencsét hozna megválni
tőle…
– Hát, lehet, hogy a kép hozott balszerencsét! – röhögött fel
Zsül, és lecsapta a labdát. – Tűz ütött ki, és minden odaveszett a
képpel együtt!
Férjem rezzenéstelen arccal vette tudomásul a hallottakat, és
rátért az üzletre.
Két pénzérmét adott el Eleknek. A fizetséget Zsül adta át egy
borítékban.
Mindenki elégedett volt, megkapta, amit akart.

Mihály úgy döntött, emeli a tétet.

– Van egy első kiadású Shakespeare-fólióm – mosolygott
szélesen. – Eladó, uraim!
Elek félrenyelte a kávé mellé készített vizet, azt hittem
megfullad. Zsül arca egyszeriben megváltozott, bizalmatlanul
méregetett minket.
– Igaz ez, fiam? – kérdezte Elek aggodalmasan, ahogy
abbamaradt a köhögés. – Ha a birtokodban van, akkor már
aggódok érted.
– Hogy szerezted? – Zsül keresztbe fonta a karját maga előtt.
– Nem az a kérdés – válaszolt a férjem. – Kinek tudom eladni?
– Ha tisztességesen szerezted, akkor nyilvános árveréssel –
provokálta a széparcú öreg.
 – Nem kívánom a nevemmel összekapcsolni.
Bizalmatlanul néztek rám is. Hiába mosolyogtam kedvesen,
nem hatott.
– Kétes ügyletekkel nem foglalkozunk – zárkózott el
kategorikusan Elek.
– És ki az, aki igen? – faggatózott Mihály.
– Tehát kétes az ügy – csapott az asztalra Zsül.
– Fiatalember! – szólalt meg Elek lágyan hangon. – Amennyit
az ér, tisztességes ember nem tudja megfizetni.
Csend telepedett közénk.
– És az orosz, aki egy időben téged is hívogatott? – vetette fel
Zsül. Meglepett, hogy mégis segít.
– Az egy gazember! – vágta rá Elek.
– Nekem pont ilyenre van szükségem – mosolygott Mihály.
Férjem tántoríthatatlan volt, hiába győzködték a nyilvános
árverésről vagy a múzeumok és gyűjtemények előnyeiről.
Elzárkózott előle.
– Bajba ne sodord magad! Előtted az élet! – érvelt Elek. – Ha
ezt valakitől elszedted, akkor egy életen át a nyomodban lesz.
Nem ér ez annyit, nekem elhiheted!
– Nem tolvajlással szereztem! Ajándékba kaptam.
– Én is szeretnék ilyen ajándékokat kapni – horkant fel Zsül.
– Mennyit érne tisztességtelen alkuban? Egy magángyűjtő mit
adna?
– Én ehhez nem értek… – hárította el a kérdést Elek.
– Kétmillió dollár – becsülte meg Zsül, és egyenesen Mihály
szemébe nézett. Férjem feljegyezte az orosz telefonszámát egy
szalvétára, és a zsebébe tette.
 Elköszönve tőlük odafordultam hozzá.
– Hogy ismerkedett meg a két öreggel?
– Mellém ültek.
– Pont maga mellé? – Így már gyanúsnak találtam őket.
– Mire gondolsz? – nevetett fel Mihály. – Vénemberek.
Ártalmatlanok.
Ebben a pillanatban megláttam Keresztes Imrét a bolt
ablakán keresztül. Üres volt a kirakat, egészen tisztán elláttam a
pultig. Egyenes háttal állt, és nem csinált semmit, csak maga elé
nézett.
– Nem tudsz többet tenni érte – húzott tovább a férjem.
Némán lépdeltem mellette. Egyszer csak megállt és
szomorúsággal a szemében fordult felém:
– A festmény nem sikerült!
Én mégis jókedvre derültem.
– Hát nem nevezném ezt kudarcnak! Hisz rólam nevezték el a
helyet!
Nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. Anna Grand…
– Szerettem azt a képet!
– Én meg szerettem Erdőszépét! – vágtam rá. – És az Evetest…

– Biztosan nem járható út az árverés? – tettem egy próbát én is

a Shakespeare-rel. – Azt se tudja, ki ez a Kirill, akivel üzletet
akar kötni.
– Egyben biztos lehetsz. Ő sem tudja, hogy én ki vagyok.
Senkinek sincs előnye.
– És ha átveri magát? Megtéveszti?
– Ahogy gyanús ő, úgy én is. Rólam mit tudhat meg? Nem
bukkanhat igazságra. Rászedéstől tarthat ő is.
– És ha nem fizeti ki, amit ígért?
– Ismerem a fajtájukat. Ki fogja fizetni! Szélhámos a
szélhámossal legjobb, ha tisztességes.
– De nem ismeri az új módszereket… hogyan csalnak a
pénzzel…
– Vagy hogyan hamisítanak Shakespeare-iratot – fordította
meg a gondolatot. – Mindketten kockáztatunk. Az orosz is, meg
én is. Nem lesz lehetősége szakértően vizsgálódni, csak a
szemével és azzal, ami a kisujjában van.
Nem tetszett a válasz. Egyáltalán nem nyugtatott meg.
– Vannak dolgok, amik nem változnak, ilyen az alvilág. A
törvények évszázadok óta ugyanazok. Hidd el, a feketepiacon
számít a becsület a legjobban!
– Honnan ilyen jártas ezekben a dolgokban?
– A keresztleveledet is egy ilyentől vettem.
– És hogy találta azt az embert?
– Eszterházy segítségét kértem. Náluk jobban kevesen értenek
a koholáshoz.
Mihály vidáman várta a találkozót, amit a kerek templomba
szervezett.
– Hír nélkül kell pénzhez jutnom – indokolta apámnak is. – A
rossz hírrel szerzett pénz az mínusz.

Egy napsütéses órán találkozott az orosszal a megbeszélt

helyen. Engem Mihály leültetett az utcán egy padra, hogy ott
várjam meg, amíg visszatér.
– Csak pár perc az egész…
 A Balaton felől egy idős asszony kaptatott fel a lépcsőn, és
leült mellém. Tűzpiros rúzzsal kikent szája azonnal munkának
látott, kérés nélkül elmesélte, hogy egy infarktus után jár, a
szívszanatóriumban tölt pár hetet, Margónak hívják és özvegy.
Idegesen tekintgettem a templom felé, de nem álltam fel.
Pontosan azt tettem, amire Mihály megkért. Vártam.
Margó fáradhatatlanul mesélt: nem panaszkodott, nem
hagyta el a jókedve:
– Rendetlenkedett egyet a szívem. Na, bumm! Nyolcvannyolc
évig így is jól viselkedett, nem hagyott cserben! – Behunyta a
szemét és fürdette az arcát a napsugarakban. – Pedig lett volna
oka panaszra.
Figyelnem kellett rá, olyan lendülettel mesélt.
– Az élet kiszámíthatatlan – sóhajtotta. – Néha éppen akkor
ad, amikor úgy tűnik, hogy elvesz. Egyszer majdnem
meghaltam. Lánykoromban elütött egy autó. Sok időt töltöttem
a kórházban, és mikor az első utamat megtettem mankó nélkül
a folyosón, megtapsolt egy fiatalember. Ő lett a férjem –
kacagott. – Ki emlékszik már a balesetre?
Elmosolyodtam.
– Az élet nem az, ami történik velünk, hanem ahogyan a
szívünk emlékszik rá!
Kevés ilyen kiegyensúlyozott emberrel találkoztam, cseppet
sem félt a haláltól.
– Majd elalszom, és mikor felkelek, a férjem belép a konyhába
a reggeli újsággal! – nevetett. – Így lesz! Várom már, hogy újra
láthassam azt a gazembert.
– Gazember volt?
 – Mindegyik az! – kacagott jóízűen.

Mihálynak igaza volt: megszerezte a pénzt. Az orosz

tisztességesen megadta, amit kért.
– A felét kértem annak, amit kínált.
– Mégis miért?
– Cserébe új nevet kértem tőle.
– Ez törvénytelen.
– Nincs más módja…
 Vígság

Az eladott Shakespeare-t a férfiak több napon át ünnepelték.

Esténként apámmal autóztak, jó nagy köröket tettek – ők
tanulmányútnak nevezték –, ilyenkor Mihály bejárta és
beazonosította a túlnépesedett utcákat és a környező
településeket.
Szüksége volt férfitársaságra. Apám és Hilár testvér pedig
különös örömmel szegődtek idegenvezetőjévé. Hagytam, hadd
szerezzen nélkülem is élményeket, én rendszerint anyámat
vagy a nővéremet látogattam meg. Estére mégis minden
alkalommal a kis házba tértünk vissza, egyetlen éjszakát sem
töltöttünk máshol.
Sosem felejtem el, amikor először a telefonját használta és
felhívott. Reggel váltak el az útjaink, ez volt az első nap, amit
külön töltöttünk.
Estefelé csörgött a telefonom, Mihály hívott. Hiába szóltam
bele, nem válaszolt senki, csak háttérzajt és recsegő-ropogó
hangokat hallottam.
Már majdnem aggódni kezdtem, mikor végre meghallottam a
hangját.
– Hallasz, Anna? – szólt bele.
 – Igen, de nem túl tisztán. Hol vannak?
– Hm… Azt hiszem, fivérem, Dániel földjén. Egy kocsmában.
Azonnal éreztem az italt a hangjából. Spicces, Balatonszőlősön
van. Mielőtt szólhattam volna vagy kérdezhettem volna,
folytatta:
– Hallgasd ezt a muzsikát!
Egy ósdi kocsmai zenegép szólalt meg, hallottam, ahogy
segítenek neki, melyik gombot nyomja meg.
Önkéntelenül is elnevettem magam a vonal másik végén.
A ropogásból és a későbbi hangokból úgy ítéltem, hogy a
telefont a tetejére tette. Recsegve csendült fel a fülbe mászó
dallam, az ütemet azonnal dobolni kezdtem a lábammal.
– „Nika se perimeno, / Ahogy te ölelsz, nem felejtem el…” –
úsztak felém az ismerős mondatok.
Az első soroknál még mosolyogtam, majd változott valami…
Minden mondatra és dallamra úgy figyeltem és úgy ízleltem,
mintha most hallanám előszőr. Ahogy Oroszy Mihály.
„Megtudtam honnan származol.” – visszhangoztak a lelkemben
a szavak. – „Maradj velem mindig, te hozzám tartozol.”{4}
A zenegép elcsendesedett.
– Hogy tetszett? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.
– Tetszett! – suttogtam. – Nagyon tetszett!
– Tudod mit jelent a Nika se perimeno?
– Nem tudom – nevettem már.
– Nika, várlak téged – vágta rá. – Én kerestem ki a telefonból a
választ. Itt, a kocsmában sem tudta senki!
Elképzeltem, ahogy pötyög az apró készüléken.
– Megtanulok görögül! – mondta az italtól felbuzdulva. – Nika
se perimeno…
– Örülök, hogy végre talált kedvére való muzsikát!
– Amint meghallottam, rád gondoltam.
Elérzékenyülve hallgattam.
– Egyébiránt… Mindjárt indulunk – sóhajtott álmosan. – Csak
tettünk egy kitérőt a kedvemért.
– Várom – köszöntem el.
– Megyek!
Ez volt az első, hogy a telefont használta.

Elsőként Hilár pattant ki az autóból.

– Úgy hiszem, megtörtént a beilleszkedés Füredre – közölte
zavart mosollyal, és kisegítették Mihályt a kocsiból. Részegen
dúdolgatott. Mikor észrevett, így szólt:
– Bacchusnak hódoltam!
Így mondja egy tizennyolcadik századi férj, ha részegen tér
haza…
– Csak az ódon borászatot ismerem! – zagyválta. – Meg
akarom tanulni az újakat is!
– Úgy látom, ízlik az új bor.
– Meglehetősen – vigyorgott.
Cikkcakkosan közelített a bejárat felé.
– Tudod, ma mi hiányzott nekem a legjobban? – Mámoros,
részeg bazsalygással bámult rám: – Erdőszépe! Azt részegen is
lehet vezetni! – Apám felé nézett: – Nem tudják ezek, milyen
hasznos állat a ló. Lassabb, de hazavisz! – Kócos haját
hátratűrte az ajtóban. – Anna! Nem hiszed el, mit láttam…
Láttam egy cigány zenészt.
 – Van néhány… – mosolyogtam.
– De ez rettentő sokra vitte! Olyan autóba ült bele, hogy el
sem hiszed…
Elköszöntem apáméktól. Mihály úgy, ahogy volt, ledőlt az
ágyra. És édesdeden elaludt.
– Anna…! Veszek egy autót – nyögte félálomban, miközben
lehúztam a cipőt a lábáról.
– Most aludjon…!
– Komolyan veszek egy autót… Ferrarit…
Homlokon csókoltam.
– Jó éjt!
– Azon az autón ló van… – szuszogta már alig érthetően. –
Éppen a címerállatom… Ágaskodó ló… – És álomba zuhant.
 Nomen est omen?

Az ágaskodó ló… – hogyan is felejthetném el a harsogó büszke

jelet? Címerüket büszkén viselték, még a hintóra is felrajzolták.
A harsogó bordó szín a família vitézségét hirdette, és a nép is jól
tudta, hogy az Oroszyak címerállata a fekete ló. Mihály a
vitézségéről híres-neves Oroszy nemzetség sarjaként
beleszületett a nemesi létbe. A neve kiváltságot adott – mint
örökség, az őseitől származtatott. Fegyverforgató harcos vitézek
sorától, akiket Nagy Lajos király koráig fel tudtak sorolni.
A neve és címere. E kettő írta sorsát. Az ókor is ismerte e
törvényt, nomen est omen – azaz, a név előjel. Ahogy szólítanak,
egyesek szerint jósjel, és mindenkinek nevében a sorsa.

Oroszy Mihály bízott az oroszban, aki azt ígérte, hívni fogja az

új papírok miatt.
– Hány centiméter magas vagyok? – kérdezte egy augusztusi
délelőtt. – Tudnom kell pontosan.
– Mihez?
– A hamisításhoz.
– Jelentkezett? – kérdeztem meglepődve.
 – Mondtam, hogy be fogja tartani a szavát.
Megmértem.
– Százkilencvencvenegy centiméter magas.
Jól boldogult.
– A pénzmosás elleni törvény miatt akkor sem tudod majd
bankba tenni – adott neki tanácsot apám.
– Nem is akarom. Én a földhöz értek. Abban bízom ezután is.
– Mennyi földet akar venni? – néztem rá.
– Kezdetnek annyit, ahova egy láda elfér – tréfálkozott.

Ki akart hagyni a hamisításból, egyedül akarta intézni.

– Nem gondolja, hogy hagyni fogom?
– Nem jöhetsz velem.
– Azt sem tudja, hogyan kell kinéznie egy magyar
személyigazolványnak!
Elhallgatott.
– Nem magyar lesz.
– Tessék?
– Francia állampolgár leszek.
– Miket beszél? Miért?
– Nem olyan egyszerű ez, mint gondoltam.

Veszprémbe kellett mennünk, egy régi tömbház hatodik

emeletére.
A lakásajtó nyitva volt. A szobában büdös állateledelszagot
éreztünk, a foltos, kifakult türkiz padlószőnyeg széle a fal
mentén felpöndörödött és rozsdásra színeződött. Egy koszos
dohányzóasztal és egy borzalmas kinézetű ülőgarnitúra kínálta
magát.
A kárpit kiszakadt, és a narancssárgára koszosodott
habszivacs több helyen kitüremkedett belőle – színe bizarr
módon harmonizált a gusztustalan padlószőnyegszélekkel.
Egy fiú állt a szoba sarkában. Baseballsapka volt a fején. Nem
lehetett több húszévesnél. Mikor meglátott bennünket, leült a
kanapéra. A napszítta, ronda kárpit nem bírta tovább, nagyot
reccsent és a fiú mellett kitüremkedett a habszivacs.
Félelmében felpattant. Majd zavarában idegesen ütni kezdte,
amiért megijesztette. Por és szivacstörmelék szállt a
napfényben.
– Kirill küldött magához – szólt Mihály elsőként.
A fiú bólintott, letörölte az orrán csorgó verejtéket, szipogott
párat, és a nyakát csavargatta.
– Essünk túl rajta – kezdett bele.
Mihály leült vele szemben a fotelbe, ami nyikorgott alatta. Én
inkább álltam.
– Kössük meg a szerződést!
– Miféle szerződést akarsz, haver? Én semmiféle szerződést
nem kötök… El vagy tévedve.
– Úgy érti, kifizetjük az árát. Nem írunk semmit – mondtam.
A fiatal férfi idegesen bólintott.
– És a többi igazolvány? Útlevél?
– Azt a ház előtt megkapjátok. Ha fizettetek.
– Jobban szeretném, ha akkor kapnám meg, amikor
megfizetem az árát.
– Nézd, haver, ha nem tetszik, keress mást. Engem nem zavar.
Már az se oké, hogy ketten jöjjetek. Megmondtam, egyedül!
Mihály bólintott.
– Mutasd!
Elénk tolt két személyiigazolvány-kártyát.
– Csak ezek közül válogathat. Ezek százkilencvenegy
centiméter magasak.
Jean-Pierre Chevalier, olvastam az egyik kártyán, a másikon
Pascal valamicsoda…
– Zsán-Pierre Söválié… huszonkilenc éves – mondta be a
lehetőségeket a fiú hangosan. – És Pászkál… – elfelejtette a
másik vezetéknevet, vissza kellett húznia Mihály elől. – Pászkál
Dölion.
– Söválié – ejtettem ki magamban a leendő csodálatos
hangzású nevet.
Egy halvány mosolyra is futotta, miközben néztem a
JeanPierre Chevalier nevére kiállított kártyát. Rajongtam a
dallamos francia szavakért.
Anna Söválié – játszottam el a gondolattal azonnal.
Söválié… Söválié…
Mihály némán bámulta az előtte fekvő plasztikkártyákat.
– Mit jelent a Chevalier? – kérdeztem.
– Lovag – válaszolta, de rám sem nézett.
Nem győztem visszafogni a mosolyomat.
A baseballsapkás fújtatott.
– Ha ezt tudtam volna, drágábban adom – tekert egyet a
nyakán.
– Nem szükséges – válaszolt Mihály. – Ezt kérem. – És elvette a
Pászkált.
 – Micsoda? – szaladt ki a számon. – Pászkál? Nem gondolhatja
komolyan. Maga Pászkál akar lenni?
Mérges tekintettel fordult felém.
– Nem akarok! Nem akarok Pascal Delion lenni! Ha valaki,
akkor te pontosan tudod, hogy ki vagyok!
A sapkás fiú ebben a pillanatban felpattant, zsebre dugta a
másikat, és elindult kifelé.
– És a jogosítvány? – szólt utána Mihály.
– Hívni foglak! – ígérte, és elment anélkül, hogy megvárta
volna, mi is távozzunk.
A lakásajtót résnyire nyitva hagytuk.
Hazafelé rádiót hallgattunk, Mihály forgatta az ujjai között a
kártyát. Mikor megérkeztünk, kiszállt és becsukta a kocsiajtót.
– Hagyd el a megszólítást! Ne nagyságos urazz ebben a
világban!
– De én…
– Itt nem vagyok nagyságos úr – szikrázott a szeme. – Még
Oroszy sem…
– Nem fogom Pascalnak szólítani!
– Nem is erre kértelek.
– Én nem akarom tegezni magát. Mások előtt majd nem
urazom. Egyébiránt – nevettem el magam –, volt idő, amikor
elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy napon maga ezt
megengedné nekem…
– Nem is engedem – mondta. – Parancsolom!
Ha kért valamit, rendszerint megtettem. Kivéve ezt az egyet.
Nem vitt rá a lélek, hogy tegezzem.
Elérte, amit akart: magához vette a vagyonát, és szerzett új
nevet.
– Pascal? – kerekedett el Hilár szeme is, mikor meghallotta.
– Pascal Delion – közölte Mihály.
– Nincs oka csüggedésre – válaszolta a szerzetes. – Isten adja s
veszi a neveket!
Mihály szeme rávillant:
– Ezt én vettem.
 Iszom a bort…

Fáradt, augusztusi holdfényes este volt. A kis ház teraszán

üldögéltünk. Kettesben. Mihály kinyitott egy palack bort.
– Végre nevet kaptam! – Mindkettőnk poharába töltött.
– Inkább szerzett! Nemes siskei Oroszy Mihály, gratulálok! –
Koccintásra nyújtottam felé a poharamat.
Keserű mosollyal fogadta.
– Pascal Delion – suttogta maga elé, mielőtt belekortyolt.
– Nekem maga örökké…
– Cssssss… – intett a kezével. – Nem búsulok! Legmélyéig
ismered a lelkemet! – Poharát a magasba emelte. – Csak ez
számít! Csakis ez!
Keserédes mosollyal itta ki a poharat.
Egyszerre néztünk fel a halovány csillagos égboltra.
– Emlékszik, amikor a Csillagok, csillagokat énekelte nekem? –
Szorosan hozzábújtam a padon.
– Neked? – Felkacagott. – Azt magamnak énekeltem. Úgy
emlékszem… – Újra a palack után nyúlt – neked egészen mást
énekeltem…
– Egy szekérnyi cigány zenésszel jött! – Elnevettem magam,
ahogy visszaemlékeztem a lánykérésre. Ő még csak nem is
mosolygott: kortyolta a bort és mereven maga elé nézett.
– Mától más a nevem… – Felállt és elsétált a teraszkorlátig. – A
síromra is ezt fogják karcolni.
Tigrissárga szemekkel nézett rám.
– Add a kezed! – lépett elém. – Add nekem újra!
Mosolyogva csúsztattam a kezébe az enyémet.
– Esküszöm, hogy többé nem engedem el! – csókolta meg a
kézfejemet.
– Nóta nem lesz?
Felkacagott. Beleborzongtam. Megbabonázva néztem, annyira
szerettem ezt a karcos nevetést.
– Olyat, ami a szívének kedves – kértem én is, ahogy ő a
könyvet.
– És ha kicsit szomorú? – ingatta a fejét.
– A szívének kedves?
– Az – mosolyodott el, és ivott egy kortyot.
– Iszom a bort… – kezdett bele egy ismerős dalba.

…ölelem a babámat
Úgysem érem keresztül, a hazámat
Úgysem érem keresztül a világot
Elengedem most már
Nem őrzőm a lángot

Csak annyit még, neked s nekem elég

Világítsa be az erdő közepét
Arcodat láthassam, ha leszáll az este
S kezed teszed kezembe
 Nem a legszebb szerelmes dalt választotta, de ha nem lettem
volna már fülig szerelmes belé, beleszerettem volna újra.
Talán újra bele is szerettem…
A hangjába. Az érces bariton karcolta a csendes éjszakát, és a
szívemet is: fátyolos szemmel hallgattam a fájdalmasan szép
sorokat.

Iszom a bort, ölelem a babámat

Úgysem érem keresztül, a hazámat.

Megfogta a kezemet, reszketett a szívem a boldogságtól.

Úgysem érem keresztül az

Erdő felett a csillagos eget
Ebbe a kis gyertyába
Lehozni tudom neked

Iszom a bort, ölelem a babámat – Kieresztette a hangját.

Úgysem érem keresztül, a hazámat

Úgysem érem keresztül az
Erdő felett a csillagos eget
Ebbe a kis gyertyába
Lehozni tudom neked{5}

A szerenád végére elöntöttek az érzelmek. A nyakába

ugrottam, és úgy csókoltam, mintha utoljára tenném,
abbahagyni sem akartam.
Nehezen szabadította ki magát.
 – Hát mi a válaszod? – kérdezte, ahogy szóhoz jutott.
– Ezerszer is igen! – hadartam. – Nem számít, hova megyünk,
az sem számít, magát hogyan szólítják, mert örökké a férjem
lesz! – Csókomra csókkal válaszolt. – Örökké!
Kezébe vette az arcomat.
– Lehet-e kétszer ugyanazt érezni?
– Lehet…
A karjába kapott.
Azt mondják, a szerelemtől újjászületik az ember. Ezen az
éjszakán megszűnt az idő körülöttünk. Nem a régi égbolt alatt
és nem az új világban léteztünk, hanem egy olyan helyen, amit
csak ketten ismertünk – amit mi teremtettünk.
 Gavallér

Másnap vacsorára voltunk hivatalosak Füredre, a szüleim

házába. Mihály hosszan nézte a kapuban bókoló, kékeslila
hortenziafejeket: nem látott még ilyen növényt.
Elragadó mosollyal köszöntötte anyámat.
– Kivételesen gyönyörű idegenföldi növénypolgárok –
érintette meg a szirmokat. – Ha ők megszoktak itt, akkor én is
meg fogok!
– Ebben nem kételkedtem egy percig sem… – biztatta
kedvesen anyám. – Arra levendulát tartok, az nemcsak szép,
hasznos is – mutatott hátrébb. – Őshonos. Bárhova teszem,
belekapaszkodik a földbe!
Mihály értette és szerette a virágnyelvet. Igazán nagyra
értékelte anyám udvariasságát és vendégszeretetét.
– Asszonyom… – hajolt meg előtte vacsora után. –
Megtisztelne, ha ezt elfogadná tőlem. – Egy fekete telefontokot
húzott ki len zakója belső zsebéből. – Röstellem a megjelenését,
de sehol sem találtam méltó dobozt.
Anyám meghatottan nézett rá. Cseppet sem számított, mit rejt
a doboz, szeméből kiolvastam, akármi is az, örülni fog neki.
– Fogadja mély tiszteletem és szeretetem jeléül. – Mihály
finom mozdulatokkal kinyitotta a dobozt, ami egy gyöngysort
rejtett.
– Gyönyörű – ámult őszintén anyám, és a nyakához emelte.
– Megengedi? – ajánlotta magát a férjem, hogy bekapcsolja a
nyakéket.
Anyám megindultan bólintott.
Gyönyörű darabot ajándékozott neki, olyat, ami sokat
jelentett számára. Ráismertem az ékszerre: nemes Chernel
Kláráé volt egykoron. A többsoros tervezés és a mellig leomló
füzérek eredetileg mély nyakkivágáshoz készültek – anyósom is
csak ünnepi eseményeken viselte.
– Kivételes alkalmakra illik… – jegyezte meg Mihály. –
Ragyogni fog benne!
Anyám kezei az apró gyöngyszemeket simogatták, miközben
a könnyével küszködött.
Mihály arcán elégedettség terült szét. Erikához fordult,
akinek a szemében fellángolt az izgatottság: pontosan tudta,
hogy ő következik. Nyílt örömére és a túlzott vigyorgásra
Mihály kiesett az udvarias szerepből, ő is elnevette magát.
Ahogy mindenki.
– Bocsáss meg, de nem találtam méltó tartót ehhez sem. – És
átnyújtott egy csauszínű, évszázadokat túlélt bőrszütyőt.
– Köszönöm, sógor! – Erika, mielőtt kibontotta, megnézte
volna, érzékenyülten megölelte.
Mihály rokonszenvvel állt a családom minden egyes tagjához,
ahogy ők is hozzá. Ám amíg őket meglepte a tapintatos jómodor,
férjemet az intim közvetlenség.
Nővérem kitárt karja győzött: lerombolta az illedelmes –
számunkra talán kissé tartózkodó – gesztusokat. Mihály hiába
akart főt hajtani az ajándék átadásához, erre a bizalmas
invitálásra csak öleléssel felelhetett. Hogy ne essen az elutasító
udvariatlanság csapdájába.
Újfent Klára asszony jutott eszembe – meg Krisztina, a nővére
–, és az akkori érzelemnyilvánítások. A legbizalmasabb, amit
köztük láttam, a homlokra adott csók volt, de a testük nem
érintkezett nagy felületeken. Néhanapján megfogták és
szeretettel megszorították egymás kezét.
Mihály csak engem ölelt. Ez volt az első, hogy mást láttam a
karjaiban. Zavartan nézett felém – mosollyal válaszoltam.
Mikor a nővérem végre elengedte, azért fejet is hajtott:
– Úgy vélem, táncokra és mulatságokra megfelelő lesz.
Remélem, nem tévedtem – nézett rám huncut pillantással.
– Atyavilág! – nyögte Erika. – Ez nem bizsu, ugye?
– Bizsu? – kérdezett Mihály a számára idegenül csengő szóra.
– Ez rubin!
Nővérem szája tátva maradt.
– Tán nem nyerte el a tetszésed? – Mihály segítséget kérve
rám pillantott. – Az asszonyok körében igen kedvelt fajta.
– Az ajándék pompás! – válaszolt a nővérem. – Éppen ez baj.
Ezt nem fogadhatom el. Ennek az értéke…
– …eltörpül egy ilyen szépséges ifjú hölgy mellett – bókolt
férjem illendően. – Szeretett feleségem egyetlen testvérét hadd
ékszerezzem! Sértene a visszautasítás!
Erika óvatosan húzta fel az ujjára az impozáns ékszert.
– Pont jó. – Áhítattal nézte az arany foglalatba zárt, legalább
tízforintos nagyságú bordó követ.
 – A rubin a barnáknak pompásan áll! – dicsérte Mihály, mi
pedig némán csodáltuk az ékszert.
Aztán férjem megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy még
beszélni kíván.
– Almássy Gábor! Magának ezúttal nem hoztam ajándékot.
Apám nevetve leintette, de Mihály nem állt meg, folytatta a
mondandóját:
– Ellenben kérni kívánok! Igaz, már elvettem, de áldást nem
kaptam.
Egyszeriben megváltozott a hangulat. Mindenki tudta, hogy
rólam beszél.
– Földet még nem vettem, de szándékomban áll. Annával
egyetértésben kívánom kiválasztani a megfelelőt… – Mihály
hangja megremegett. – Ne forogjon fenn kétely…
– Semmi kételyem! – vágott közbe apám. – Semmi kételyem
veled kapcsolatban!
A férjemet mellbe verte a hirtelen dicséret. Nem erre
számított. Tartozott neki.
– Nálad jobbat elképzelni sem tudnék Anna mellé! – Apám
elérzékenyült. – Áldásom adom!
Kifutottak szeméből a könnyek, a szemüvegét le kellett
vennie.
– Köszönöm, uram! – hallottam Oroszy Mihály hangját, aki
újra meghajolt.
Olyan mélyen, ahogy még sohasem láttam annak előtte.
 Illékony idő

A tihanyi gödrösben ért minket a naplemente, nem messze a

népszerű strandszakasztól. A betonpart zsúfolásig megtelt:
fürdőzők, nyaralók zaja és vidám kacajok hallatszottak egészen
a párkányig, ahol mi ültünk. Előttünk, a vízen, tarka
gumimatracok, különböző formájú és színű vízibiciklik és egy-
egy magányos kajak úszott fel s alá. A nap már nyugodott.
A természetes, vad Balaton-part helyett útmenti fasor fogadta
a férjemet, a kiépített sétány egy félkörös bástyájánál pihentünk
meg. A hullámok régen kifuthattak a fövenyre, most kövekbe
ütköztek.
A csoda gyorsan történt: leültünk, és percek múlva az egész
látóhatárt átszínezte a búcsúzó narancssárga fény, amitől a sok
szín és forma egységbe mosódott. A kontúrok elhalványodtak, a
víz tükrén úszó mozgalmas kavalkád pasztellé szelidült.
Az ezerszer szeretett és ezerszer kihasznált tó Mihályt is
megindította.
– Öreg Barátom! – szólította meg. – Te még nálam is idősebb
vagy!
Az éledő szél megsimogatta az arcunkat. A Balaton semmihez
sem fogható illatából nagyot szippantottam, és behunytam a
szememet.
– A végén kedvet kapok tőlük a vízben járkáláshoz – mondta
Mihály.
– Ne feledje, akkor fürdőruhát kell vennünk!
– Azt nem! – vágta rá rettentő komoly arccal. – Sok mindennel
felhagytam, de ezt nem. Az én feleségem nem fog pucérkodni.
Azok a parányi darabok alig takarnak valamit!
Elnevettem magam.
– Azt viszont el kell ismernem – mutatott egy beljebb
horgonyzó hajó felé –, hogy ezek a vitorlások gyönyörködtetik a
szememet. – Vágyódva nézte a többit is. – Az árbócok zenéje
pedig a fülemet.
A forró napvégi percek lassan csordogáltak el, a nap végül
lecsúszott az égen. A víz, mint aki érzi az éj közeledtét, fáradt
hullámokat sóhajtott a part felé. Már nem csaptak oda, csak
nyaldosták a köveket. Sokáig ültünk a tó partján, s a vén
Balaton mint egy régi barát, csobogva mesélt nekünk.
Nem vártunk semmire, nem siettünk sehova. Csak a
pillanatot élveztük – hármasban. Hallgattuk az időntúli
bölcsességgel hullámzó öreg tavat, míg a növekvő meleg árnyak
sötétségbe nem olvadtak…

Nem elírás, ekkor már hármasban voltunk. De még nem

tudtam. Csak másnap jöttem rá. Reggel. Egy különös éjszaka
után.
Álmomban szokatlanul valóságos képek tűntek fel: Katica
látogatott meg, és kezével gyengéden megsimogatta az arcomat.
Még a hüvelykujjának kemény, reszelős bőrét is éreztem, olyan
valószerűnek tűnt minden.
– Hát itt vagy?! – kérdeztem csodálkozva. – Lehetséges ez?
Még a tudatalattim sem hitte el, hogy ez megtörténhet.
– Itt vagyok! – mondta csillogó szemekkel. – És ő is! – nézett
mosolyogva a hasamra.
Többet nem szólt, csak ennyit… Megszorította a kezemet,
mintha kapaszkodna, és ebben a pillanatban halványodni
kezdett az arca előttem.
– Ne! – kiáltottam. – Maradj még!
Hasztalan. A szeretett arc szertefoszlott, de kézfejemen még
éreztem a bőrének melegét.
Felriadtam. Kinyitottam a szemem, és kutattam, mintha lenne
esélyem meglátni… Ébren is kerestem, annyira valóságos volt
az álom. Végül a tenyerembe temettem az arcom, a gondolatok
összezavarodva cikáztak a fejemben.
Mihály felült mellettem.
– Rosszat álmodtál?
– Ellenkezőleg! Álmomban itt járt Katica!
– És mit mondott? Látás volt talán?
– Csak annyit, hogy itt vagyok… – idéztem elérzékenyülve.
Mihály megvakarta kócos haját.
– Jó életük volt. – Nem vigasznak szánta, így gondolta.
Reggel nyomban autóba ültem, és elszáguldottam Füredre.
Egyenesen a patikába, hogy megbizonyosodjak az állapotomról.
Előre elterveztem, ha pozitív lesz a terhességi teszt, azon
nyomban elmondom Mihálynak a hírt. Katica álmomban jelet
adott, amit annak is vettem, az eredmény után pedig
bizonyosságnak.
 Az apró fürdőszobában izgatottan téptem fel a csomagolást,
és alig vártam, hogy a lakmuszpapíron megjelenjen a jelzőcsík.
Szuggeráltam a vonalakat. Egy… és kettő… Megdörzsöltem a
szememet, úgyis megnéztem a megjelent két csíkot.
A tükörképemre nevettem, majd a könnyem is kicsordult.
Megperdültem, hogy rohanjak Mihályhoz a hírrel. Akkora
elánnal fordultam ki a fürdőből, hogy nekimentem.
– Ho-ho! – fogta meg a karomat. – Hova ez a nagy sietség?
– Magához! – vágtam rá.
Az arcomat fürkészte: aranyló tekintete vidáman cikázott
rajtam.
– Régen láttalak ilyen derültnek, Almássy Anna!
– Mindjárt magának is ilyen jókedve lesz!
Oroszy Mihály arcán átsuhant a meglepettség, ami óvatos
mosolyban végződött. Nem akartam csigázni.
– Gyermeket várok! – kiáltottam.
Az öröm is tud vágni. Belehasított Mihály szívébe. Az erdő
közepén, a kis ház apró konyhájában, hangos nevetés közepette
forgott velem. A boldogság olyan lánggal égett a szívemben,
mint még soha – éreztem, hogy az arcom is kipirult.
Mihály óvatosan talpra állított.
– Születendő örökösöm anyja! A gyermekemet hordod a
szíved alatt… – csúsztatta a kezét a hasamra.
Megölelt. Majd újra az arcomat akarta, szájon csókolt, aztán
újra ölelt. Meg újra. Nem tudta eldönteni, hogy nézzen vagy a
karjában tartson.
Én nevettem, ő meg összevissza csókolgatott örömében.
Végül felkapott, s úgy szaladt ki velem a házból, mint egy
szerelmes suhanc.
– Isten! – kiáltotta nevetve az égre. – Köszönöm!
Nekem viszont suttogott:
– Nincs a Földön férfi, ki nálam ebben a percben boldogabb!
 Erdőn innen, vízen túl

S hogy mi történt ezután? Amilyen gyorsan csak lehetett,

hozzámentem Pascal Delionhoz.
Az esküvő meglehetősen szűk körben zajlott le, egy szerdai
napon, a város házasságkötő termében. A szüleimen és a
testvéremen kívül csak Hilár testvér volt jelen. Mihály őt kérte
fel tanújának, akit eddigre már a barátjának tartott, én pedig a
nővéremet.
A testvér büszkén igazította meg a polgári szertartás kezdete
előtt a nyakkendőjét:
– Mindig csak esketek! – suttogta izgatottan az ajtóban. – Még
soha nem voltam esküvői tanú!
– Én sem voltam még Pascal – vágta rá vidáman a fess
vőlegény.
Nővérem buzgó segítségének köszönhetően Mihály egy
tökéletesen jól szabott öltönyben állt: a hagyományos
dolmányát nem viselhette, de a megjelenése klasszikus
eleganciáról tanúskodott – a precíz szabásvonalak kifogástalan
stílusban követték teste vonalát.
Szemtelenül jóképű volt. Jól fésült haja és barna cipője mint a
mágnes, úgy vonzotta a tekintetemet: folyton találtam egy
részletet, melyről nehezen szakítottam el a pillantásomat.
– Ezerszer is feleségül veszlek, ha kell! – suttogta csibészes
mosollyal. Aranybarna szemében huncut csillogás játszott.
Felhőtlen jókedvvel kísért be a ceremóniaterembe.
Mikor megálltunk az anyakönyvvezetővel szemben, tekintete
újra végigsiklott rajtam: egyszerű, A vonalú, finom esésű
csipkével díszített esküvői ruhát viseltem. A kezemben mezei
csokrot tartottam.
Én ezen a szertartáson is meghatódtam, csakúgy, mint a
szüleim: könnyek között mondtam ki az igent – immár
harmadszorra…

Az esküvőnk után lázasan kerestük, kutattuk a megfelelő helyet,

ahol éljünk. Nem mondtuk ki, de olyan otthon után
sóvárogtunk, ami emlékeztet a régire. Szandra segítségét
kértük. Ő kitűnően ráérzett a vágyunkra, és én külön örültem,
hogy az ingatlankeresés közelebb hozta őket egymáshoz a
férjemmel.
– El kell ismernem, érti a dolgát – dicsérte meg Mihály a
barátnőmet, ahogy közelítettünk az általa kiválasztott eladó
földterület felé. A férjem ragaszkodott Füredhez, de Szandra
annyit duruzsolt, hogy végül egy távolabbi ingatlant is
megnéztünk.
Egészen a bakonyi hegyek lábáig elmentünk – üdítő és hűsítő
volt a csendes bükkös. Nem hasonlított az Evetesre, ám mégis
csak erdő volt, ahol megéreztük a természet békéjét.
– Éljünk itt! – szólt Mihály elsőként.
A fák rejtekében állt egy ház, hajdan egy vadászember lakott
benne.
– Itt? – kérdeztem nevetve. – Nemrég még azt mondta, hogy
maga nem akar egy erdőben élni!
– Nem is erdő ez… – nézett körbe. – De egy nap az lesz! –
Megérintett egy facsemetét, lassan megsimította a törzsét. – A
zavartalanság majd felébreszti. Meglásd, megtelepszik benne a
vad is!
Még aznap bebarangoltuk a környéket: árkot-bokrot
bejártunk, mígnem felértünk egy magaslatra.
– Mi az ott? – kérdeztem egy távoli hegycsúcs felé tekintve.
– Az Alpok.
Nem akartam hinni a szememnek, megbabonázva néztem a
pár száz kilométerre fekvő kétezres csúcsot.
A földet megvettük – a világ zajától távol, egy csendes helyen
rendeztük be az otthonunkat.

A Bakony sűrűjében járhatott lóval, én pedig ugyanúgy vártam,

hogy meghalljam a csizmája tompa huppanását a padlón, ahogy
egykoron. Hiányzott a régi világ.
– Hazaértem – kiáltotta egy hideg délutánon. Nem is vettem
észre, mikor érkezett.
– Biztos benne? – kérdeztem, és leültem a kandalló elé húzott
fotelbe és egy izzó fadarabot bámultam. Mi a haza? Talán az,
ahonnan nem vágyódunk el?
Mihály elém huppant a földre – közvetlenül a tűz elé. Kezébe
vette az előre bekészített tuskókat és a parázsra igazította őket.
Soha egy szóval sem panaszkodott, ezért én sem tettem, de
rettentő sokat gondoltam a múltra: hiányzott az erős illatú, vad
levegő, Katica és István…, a többiek… és a régi világ…
Néztem az apró lángokat és az emlékek a szívembe martak.
Különösen aznap. A téli napforduló volt.
Mihály elment a Hétforráshoz, de nem akarta, hogy én is vele
menjek. Még jobban féltett, amióta a gyermekét hordtam a
szívem alatt.
– Keresztes Imre az örvénybe vetette magát! – mondta a tüzet
nézve.
A hírtől rossz érzés kerítette hatalmába a lelkemet – nem
tudom megmagyarázni, hogy pontosan mitől, de féltem.
– Nem ránk tartozik! – fordult felém Mihály.
– És ha valamiféle bosszúra készül? – kérdeztem
aggodalmaskodva. – Lehet, hogy elment az esze…
– Lehet! – vágta rá, majd a tűzre fújt.
Körbehordoztam a szobán a tekintetemet. Nem volt okom
panaszra, mégis nyugtalanság lett úrrá rajtam és kirázott a
hideg. Az ablak felé néztem: az est sötétje leszállt, csend ringott
a fák között.
Behunytam a szemem és megsimogattam a hasamat.
Igyekeztem csak a jövőre koncentrálni. Valamelyest sikerült
elterelnem a gondolataimat.
Mihály a parazsat kotorgatta a piszkavassal: a fa friss volt, idő
kellett, hogy lángra kapjon.
– Láttak egy farkast. – Felhúzta egyik térdét a tűz előtt.
Meglepett a nagyvad felbukkanásának híre. Errefelé sohasem
hallottam róla.
– Kóbor példány?
– Visszajöttek – mondta már ő is mosolyogva.
 Egy fahasáb hangosan roppant – két darabra hullott a
lángokban.
– Ideig-óráig maradnak csak – mondtam ki az első
gondolatom –, aztán visszatérnek oda, ahonnan jöttek. Itt túl
sok az ember.
Mihály talpra szökkent, közel hajolt az arcomhoz, finoman
csókot lehelt az ajkamra.
– Várom a tavaszt! – nézett a szemembe, majd a gömbölyödő
hasamra.
Tekintetében ott találtam az elveszett világot: a fáklyák tüzét
és a végtelen csillagos éjeket…

A farkas egy májusi napon jelent meg a földünkön, éppen

aznap, amikor a gyermekünket hazavittük a kórházból…
A fiúnkról nehéz elfogultság nélkül szót ejtenem: sosem
felejtem a percet, amikor megláttam a pici arcocskát.
Barna hajú és sárga szemű.
Oroszy.
És azt sem felejtem, amikor Mihály látta meg először a fiát: az
ágy mellé térdelt, kezével lassan nyúlt felé. Az apró ujjacskák
rögtön válaszoltak: rászorítottak a mutatóujjára.
Férjem szeme meglepetésében elkerekedett. Rám nézett,
aztán vissza a gyerekre, mint aki a földkerekség legnagyobb
kincsét találta meg. Apai nagyatyja nevét kapta. Tőlem pedig a
véremet.
– A haját magától örökölte – mondtam Mihálynak.
– A szemét is – fürkészte a fiát.
– Az változhat még.
 – Nem fog.
Azon az éjszakán, mikor Delion Ádám hazaérkezett a
Bakonyba, telihold világított az égbolton.
A legkisebb Oroszy folyamatosan sírdogált, mosolyogva
cirógattam az aprócska pufók arcocskát, és önkéntelenül
belekezdtem:
– „Három angyal fejem felett, egyik megőriz engemet, másik
bezárja szememet, a harmadik várja lelkemet!”
– Ezt a ringatót még sosem hallottam – Mihály az álmos fiát
nézte.
– Régről való – válaszoltam olyan halkan, ahogy csak bírtam.
– Katicától tanultam.
Ádám elaludt. Nem sokkal később én is álomba zuhantam.
Mihállyal egyszerre riadtunk fel, azt hittük, hogy a csecsemő
nyugtalan, de egy farkas vonyított. Ádám békésen aludt
mellettem. A vadállat szüntelen ordított, amire a gyermek is
mocorogni kezdett.
– Aludj csak… Csssss! – ringattam, nehogy felébredjen.
Mihály kiment a házból, hogy megnézze a ragadozót. A
szűnni nem akaró vonyítás csak lassan maradt abba.
– Mutatós példány – nevetett, amikor visszatért.
– És félősnek sem tűnik – vágtam rá gondterhelten.
– Nem akartam bántani!
Közben a fiunk hangosan felsírt.
– Most meg te? – lépett közelebb a nyugtalan csecsemőhöz.
Szeretettel hajolt fölé. – Most te vonyítasz, kisfarkas?
Ádám belekapaszkodott apja ujjába.
– Inkább kisoroszlán – mondtam. – Az oroszlán erősebb a
farkasnál!
– Az meglehet – válaszolt Mihály. – De a farkast többre
tartom!
Kezébe vette a fiunkat:
– Oroszlánt láttam már a cirkuszban ugrándozni, de farkast
még sosem!

A házunkban megnőtt a forgalom, a kis Ádámhoz sorra

kopogtattak a látogatók.
– Olyan szép vagy! – gügyögött neki Szandra, ahogy meglátta.
– Téged nem is a gólya hozott, hanem a páva! – mondta, közben
Mihály kezébe nyomott egy nagy bársonydobozt. Egy
különlegesen szép, antik játékrepülőt rejtett. – Ehhez még kicsit
nőnie kell! – nézett a férjemre. – De amint megláttam, éreztem,
hogy meg kell szereznem!
Mihály némán forgatta a csillogó szárnyú gépet.
– Köszönjük szépen! – léptem közelebb.
Amikor Ricsi arról kérdezte, milyen érzés az apaság, röviden
felelt:
– Többet féltek! – És vizsgálgatta tovább a játékot.
Igazat szólt, hisz ugyanígy éreztem én is: alig fogtam a
karomba és máris mindennél jobban féltettem.

Amikor Hilár testvér először meglátta a csöppséget az apja

ölében, szeretettel merült el a látványban:
– Le sem tagadhatnád!
– Nem is állt szándékomban! – vágta rá Mihály.
 – Él-hal a fiáért – jegyezte meg anyám meghatottan.
Remélem, csak élnie kell érte…
Kicsit igazságtalannak éreztem, hogy az újszülött gyermekkel
a karomban engem a félelem járt át, de így volt… Azt hiszem,
aki a születés csodáját felfogja, az szükségszerűen
elgondolkodik az életről és szembesül a halállal is – ami az élet
kikerülhetetlen része. A határtalan öröm mellett a szüntelen
aggódás is a szívünkbe költözött a parányi lélek jövője miatt.
Apám vidáman közölte:
– A harmadik Ádám! – Megérintette a baba orrocskáját. –
Oroszy Ádám – suttogta az unokájának.
– Nem bűn Delionnak szólítani – szólt oda neki a férjem.
– Szólítani vagy nevelni?
– Az atyja vagyok – vágta rá Mihály. – Nem számít, milyen
néven! Ő pedig a fiam!
– És Oroszy… – válaszolta apám mosolyogva.
Ádám jövője születése percétől foglalkoztatott, a vére nem
hagyott nyugodni…

Férjemnek igaza lett, a csenevész fák megerősödtek, a sűrű erdő

szépen lassan körbeölelte az otthonunkat, és Mihály a fiával
együtt indult felfedezőútra egy új világban.
Ádámmal bizonyos dolgokban nagyon hasonlítottak: ha
elestek, nem sírtak, nyomban felálltak és mentek tovább…

A naplók egyszer csak véget érnek, akár az utazások – ám

láthatják, ez korántsem a vége, sokkal inkább a kezdete
valaminek…
 Utóhang

Fehér vászoningbe bújt, barna hajú ifjú andalgott mosolyogva a

tűző napon. A forró aszfalttal borított úton mindkét kezét
hanyagul nadrágzsebébe süllyesztette. Jó érzéssel töltötte el,
hogy az üres zsebek mélyén szabadon mozgathatta ujjait.
Ezúttal semmit nem vitt magával: se telefont, se aprót, se
bankkártyát, se kulcsot…
Járásán messziről látszott, hogy nem siet, ráér. Jóképű
kamaszarcán a nyári vakáció öröménél különösebb
elégedettség áradt szét, szája félmosolyban nyugodott.
Néhány autó haladt el mellette, járókelő alig akadt. Már kora
reggel erősen sütött a nyári nap, a rekkenő hőség árnyékba
vagy hűtött helyiségekbe kergette az embereket. Aki mégis
szembejött vele ezen a hétköznap reggelen, arra szélesen
rámosolygott. A nyurga, frissen elballagott diák lépteiből
szabadság és jókedv sugárzott a város magányos utcáira.
Pontosan tudta, hogy merre tart: számára nem volt
ismeretlen a vidék. Itt nőtt fel, úgy ismerte Balatonfüredet, mint
a saját tenyerét. A felső városrészt átszelő hosszú, kanyargós
utcáról ereszkedett lefelé, ahol még nagyobb lelkesedéssel
szemlélte a tájat. Lelassított a falusi utcácska portái előtt, meg-
megállt a csinos, tornácos épületeket nézegetni, akárcsak egy
kiránduló. A házak ugyanazok voltak, mint eddig is – csak az
érzés volt más. A fiú készült erre a különleges júniusi napra.
Már virradatkor felébredt, égett a szívében a vágy, hogy útra
keljen.
A Koloska-völgybe tartott.
Családjával minden évben így tettek – még télen is, a
karácsonyt megelőző napokban. Ám ezen a napon egyedül
indult útnak.
A völgy keleti oldalán fekvő utcácskán haladt, amikor egy
ismerős hang kiáltott utána.
– Delion!
Vezetékneve hallatára mosolyogva fordult hátra.
– Hová mész? – kérdezte egy korabeli fiú, a volt iskolatársa.
– Világgá! – intett a másik, és meg sem állt.
– Este gyere le a Borházba! – kiáltott utána a fiú, majd
előkapta zsebéből a telefonját és a képernyőt bámulta.
Delion már jócskán előre járt.
– Írtam a csoportba is! – kiáltott még az iskolatárs, és
visszadugta farmerjába a telefont.
Delion hallotta, de csak hátranézett a válla felett, és búcsút
intett. A másik visszaintett, aztán felpattant a biciklijére és
eltekert a másik irányba, a Balaton felé.
Ahogy a fiú a völgy felé közeledett, egyre zöldebb lett a táj:
nem akart sietni, mégis azt vette észre, hogy gyorsabban szedi a
lábát. Figyelmeztetnie kellett magát, hogy felesleges sietni, még
így is legalább fél órát fog várakozni.
Megállt a poros, murvás úton. Visszanézett. Vigyorgott. Kezét
a szeme elé emelte, és a nap felé nézett. Kicsordult a könnye,
semmit sem látott. A fehér sugarak elvakították, pedig még csak
tíz óra volt.
Égetett az erős fény. Félhosszú, göndör haja rátapadt a
homlokára, nem győzte hátrasimítani a barna selyemrugókat.
Folytatta az útját, de már szándékosan lassabban. Boldogan
andalgott a füves rét felé, ahol két futó alakja tűnt fel. A
szalonnasütőre támasztott lábakkal nyújtógyakorlatokat
végeztek.
A fiú barátságból intett nekik. Egyikük – a férfi –
felegyenesedett, és tartózkodóan méregette. A jókedvű kamaszt
nem zavarta, hogy az ismeretlenek nem köszönnek vissza,
vidáman leheveredett a forrás melletti zöldre.
Később elkocogtak mellette, közben gyanakvó tekintettel
pásztázták.
A szép arcú legényt nem érdekelte ez sem. Felszabadultan
dőlt hanyatt a zöldbe, két kezét a tarkója alá csúsztatta és az
eget kémlelte. Felhőtlen kékség úszott felette.
A völgyben megbúvó réten egyedül volt. Érezte, hogy
feltámad a szél.
Izgatott borzongás járta át. Felült. A cipőjét nézte.
Elfintorodott, nekilátott kioldani, végül visszakötötte, és hosszú
vászonnadrágját begyűrte a magas szárú lábbelibe.
Leguggolt az aprócska tóhoz, és belemártotta a kezét. Tetszett
neki. Jóval melegebb volt, mint gondolta. Tudta, hogy a Tamás-
hegy és a Péter-hegy ölelésében különleges víz rejtőzik,
amelyről gyerekkora óta sokat ábrándozott, de hidegebbnek
gondolta…
 Most először nyúlt hozzá. Anyja sosem engedte, hogy a vízhez
akár csak közel is menjen… Mégis rengetegszer elképzelte ezt a
napot, ami végre elérkezett.
Csukott szemmel figyelte a zajokat. Különleges
sámándobolásra számított, helyette magasabb, csattogó hangok
ütötték meg a fülét.
Kinyitotta a szemét, és a távoli szalonnasütők irányába nézett,
de nem látott senkit és semmit. A nyársbotok nem csapódhattak
egymásnak.
A hang erősödött. Több irányból. Egy kivágott fűzfa helyéről
zúdult felé a leghangosabban.
Egy pillanatra elöntötte az aggodalom, vett egy mély
lélegzetet és úrrá lett a félelmén.
A tó felé fordult mosolygó arccal. Fülsiketítő erővel érzékelte
a csattogást, lúdbőrözött a háta.
Behunyt szemmel, egyenesen állt.
Kissé ijesztő – gondolta.
Mikor a zaj már betöltötte a völgyet, és a szokatlan lárma
kongó visszhangja is felcsendült, kinyitotta a szemét. Kissé
émelygett a hanghatástól, de mosolyogva kémlelte az égen
megjelenő felhőket.
Sosem látott előtte hasonlót: fekete, baljós bárányfelhők
gomolyogtak fölötte, és mint akik fáznak, reszkettek a beborult
égbolton.
Delion bátran állt a sötétség alatt, és mélyeket szippantott a
hirtelen lehűlt levegőből.
A tó vizére pillantott, aminek a színe örvénylőn változott. A
korábban zöldes víz a fiú szeme láttára színeződött
bádogszürkére. A tó közepétől induló hullámok – ezüstszürke
csillogással a hátukon – higanyszínű gyűrűket rajzoltak a
felszínére.
A különös természeti jelenség meglepte: a szürkés vízről még
sosem meséltek neki. De túl sok gondolatra nem futotta, mert a
szél felkerekedett.
Erre már számított, és felkészülés gyanánt megrázta maga
mellett a kezét.
Közelebb lépett a tóhoz és várt. A hátán megérezte a
napfényt, pont abban a pillanatban, amikor a zajok is eltűntek.
Elmosolyodott.
Minden zsigerében érezte, hogy másra nem maradt idő, így
vett egy nagy levegőt. Jól tette, mert a semmiből egy
hátborzongató süvítéssel feltámadt erő a tóba taszította. Hiába
készült – nem fejest ugrott –, a víz, mintha élne, a bokájára
csavarodott, és elementáris erővel lerántotta. Mélyebbre húzta,
és sokkal gyorsabban, mint ahogy a legvadabb álmaiban
elképzelte. A szabadesés hasonlíthatta, ahogyan zuhant a
végtelennek tűnő mélységbe.
Aztán lassulást érzékelt, majd mozdulatlanságot. A víz
elernyedt, ő pedig megmozdult. Kinyitotta a szemét, de nem
látott mást, csak sötétséget.
Akármennyire is elszánt volt, utolérte a pánik. Úszni kezdett a
felszín felé, egyre kétségbeesettebben. Sóvárgott a levegő után.
Az összes izma égett. Küzdött, egészen addig, amíg a szívét el
nem öntötte a reménytelenség.
Ekkor megállt. Lebegett. Az ereje elfogyott, a teste feszítette az
oxigénhiány miatt. A víz megmozdult, és mintha csak egy
örvény kúszott volna alá, őrületes tempóban vitte feljebb és
feljebb.
A fiú kinyitotta a szemét és látta a világosságot. Úszott az
örvénnyel együtt, ami végül partra vetette.
Jó szúrós partra.
Hason érkezett.
Az első hang vad köhögés volt, ami a torkát elhagyta.
Teste borzongva rázkódott, ahogy próbált négykézlábra állni.
Se keze, se lába nem ért szilárd talajt, hiába próbált támasztani.
Csúszkált alatta a meleg, mocsaras iszap.
Belemarkolt a nyúlós mocsárba, de csak az ingoványos láp
sikamlós iszapja csorgott az ujjai között. A bűz mélyen beleült
az orrába, a mocsár átható szagára nem lehetett előre
felkészülni. Hiába a száján vett levegőt, érezte, hogy csíp.
Öklendezni kezdett az undortól. Hálát adott az égnek, hogy a
cipőjét nem vette le, és nem mezítláb kell kisétálnia a szúrós
talajú mocsárból. Kotorta a lába alól a nyúlós iszapot, és újra
megpróbált felegyenesedni. Sikerült a mutatvány.
Ahogy felállt, felrebbentek a madarak.
Ezután a lába elé nézett, kereste a békákat és a
csúszómászókat. Nem tartott sokáig: meglátta a nagyra nőtt
barna és zöld kétéltűeket. A mennyiség szokatlan volt, de nem
félt a varangyoktól, bátran indult előre. Sőt, észrevett egy
hófehér színű egyedet is, piros szemekkel. Előtte azért
megtorpant és nagy ívben kikerülte. Vizes, koszos ingét a
nyakáig begombolta, letűrte a karján is, egészen csuklóig. Még a
nyakát is beljebb húzta, és szaporán igyekezett kifelé a
mocsárból. Körülötte veszélyes szúnyogok rajzottak, ahogy törte
az utat. A cipőben ügyesen haladt, és a ruhája védte a bőrét.
Tenyerével arcáról hessegette a vérszívókat.
Amikor kiért, a fűszálakban letisztogatta mindkét kezét, majd
körbenézett, és egy apró kőkolostort látott meg a közeli hegy
tetején, ahonnan az egész mocsarat be lehetett látni.
Egy fekete ruhás alakot fedezett fel, aki mintha egyenesen őt
kémlelné. A nap sütött, megdörzsölte a szemét, utána már nem
is látta a távoli alakot, csak a kőépítményt… A levegő a tavaszra
emlékeztette. Tudta, merre tart, kívülről fújta, mit merre
keressen.
A fekete csuhás nem vette le szemét róla, állt az őrhegyen, és
nézte a távolodó ifjú alakját. Ő egyedül az emberektől tartott, de
várta is, hogy találkozzon eggyel.
Nem kellett sokáig várakoznia. Egy rongyos asszony közelített
felé. Egy apró csordát, csupán négy-öt tehenet hajtott el
mellette.
– Adjon isten jó napot! – mondta a csordásasszony vidáman.
A fiú alig várta, hogy visszaköszönhessen. Élvezte a régi nyelv
hangsúlyait.
A parasztasszony megjegyezte:
– Beléje esté’ méllyen! – biccentett a láp felé. – Több
szerencsét esztán!
A fiú majd kiugrott a bőréből, annyira tetszett neki a régi
magyar ízes beszéd. Hiába ismerte gyerekkora óta, ekkor
használta először. Az Úr ezerhétszáznyolcvanharmadik
esztendejében.
A zöld rét után, szinte a semmiből, jobb oldalon egy nádtetős
kunyhó emelkedett ki a frissen fonott kerítés mögött. Egy
legényt látott a kapunál, aki éppen befelé tartott.
Delion egy pillanatra megtorpant, megállt a ház előtt. A másik
eltűnt a csűr felé.
A fiú végül továbbindult. Hasonló, népi építészeti emlékeket
idéző házikók és egyszerű ruházatú emberek tűntek fel. A
házaknál ólak és állatok vonzották a tekintetét, nagyokat
szippantott az erős levegőből.
Az apró kőépületet már ismerte a régi történetekből. Megállt
az arácsi templom mellett. Szemével a kutat kereste. Odasétált,
gyakorlott mozdulatokkal merített belőle, majd alaposan arcot
és kezet mosott.
Inni egy kortyot sem ivott.
Mosolyogva vette észre, hogy csakugyan nagyobb a csend:
már-már zavarba ejtően hullott a vállára. Szinte a bőrén is
érezte a súlyát…
Füred felé vette az irányt, egy dombon felfelé, napnyugatnak
tartott. Előre tudta, hogy mi várja a dombtetőn, futva tette meg
az utolsó lépéseket. Megbotlott, úgy ért célba, térden állva látta
meg a vad Balatont.
Hangosan nevetett. A csendbe belehasított boldog kacagása.
Örömében a hajába túrt, úgy járatta szemét a tájon. A burjánzó
nádas és a zöldellő rétek elkápráztatták.
Szája tátva maradt, és csillogó szemmel nézett maga elé.
Megmarkolta még a földet is, és áhítattal figyelte, ahogy
kipotyog a tenyeréből.
Mélyeket lélegezve felállt, és a tihanyi apátságot kereste.
Hosszan nézte… A szél lágyan simogatta az arcát, behunyta a
szemét, és hagyta, hogy a napsugár átjárja…
A patakok partjára épített, duruzsoló vízimalmoknál megállt, és
csodálattal adózott annak, ahogy az aprócska erek a nagy
kerekeket hajtják. Sokkal több emberrel találkozott, mint reggel
ugyanezen az úton, de házzal alig. Egyetlen lovas haladt el
mellette. Akkor félreállt, hogy ne is látszódjék, s fejét lehajtva
köszöntötte.
A férfi szerencsére szó nélkül ellovagolt mellette. A
legfontosabb szabály – így mondták –, hogy nemesemberrel
nem szabad ujjat húzni. A legjobb elkerülni… egy ismeretlen
csavargónak.
Lassan sétált a falu legszélesebb poros útján, a tornácos házat
keresve.
– Ez valóban összetéveszthetetlen – nevetett fel magában,
amikor meglátta az Oroszy-kúriát. A kőből épült villa az eddig
látottakhoz képest hatalmas épületnek számított, a zöldre
festett fatornácot pontosan így képzelte el korábban.
Könnyedén besétált a nemesi udvarba – a köves úton senki
nem állította meg –, eljutott a házajtóig. Bekopogott, de nem jött
válasz.
Akkor az istálló felől zajt hallott, elindult a hangok irányába.
A torkában dobogott a szíve, a ropogós, friss levegő ellenére
gyöngyözött a homloka. Egy kreol, mandulaszemű fiú lépett ki
az istállóból, olyan vele egyidős forma, vadarcú legény.
– Ki vagy te? – kérdezte, és bizalmatlan arccal és gyors
léptékkel megindult felé. – És mit akarsz itt?
Delion egy pillanatra megdöbbent a hideg fogadtatástól.
– Darna Gergelyt keresem!
– Mi okból? – kérdezte a mandulaszemű.
 – Vigyél elé!
– Miért tenném? – nevetett az gúnyosan, és végigmérte a
száradt sárral borított, mocskos idegent. – Mit akarsz tőle?
– Az csak rá és rám tartozik!
Amaz fenyegetően közel lépett hozzá:
– Ki vagy te? Hogy merészelsz így válaszolni?
– Vigyél a gazdád elé!
A vadszemű arcán meglepetés suhant át.
Ebben a pillanatban lépett ki az istállóból Darna Gergely, a
ház ura. Delion azonnal tudta, hogy ő az: illet rá a leírás, amit
szüleitől hallott.
– Ismerős, ahogy beszélsz! – fonta össze a karját maga előtt.
Deliont meglepte a kiállása. Egyedül őszülő halántéka árulta
el, hogy a férfi élete alkonyában lépeget.
– Sokat hallottam rólad! – mosolyodott el a fiú. Izgalmában
elfeledkezett a szokásokról…
– Hogy beszélsz te apámmal? – csattant fel a másik a tegező
hangnemre.
Darna Gergely figyelmeztetően felemelte a kezét, és a heves
ifjú csendben maradt. Felbőszült tekintettel nézte az idegent,
aki mit sem törődött vele, csak a ház urát bámulta.
Ostor… – forgatta a szívében a szót.
– Én még nem hallottam rólad! – Az idősödő férfi szája
mosolyra húzódott. – Egyedül jöttél?
A fiú nevetve bólintott.
– Akkor a véred anyádé! – mosolygott Ostor. – Gyere ide! –
lépett felé, és átkarolta.
– Honnan tudtad, hogy… – kérdezte a fiú elcsukló hangon.
 – Úgy nézel ki, mint atyád! – lapogatta a hátát a férfi. – És ezek
szerint olyan vakmerő és bolond is vagy!
– Ki ő, atyám? – kérdezte a vad legény halkan.
– Oroszy Mihály fia – válaszolta. – Mától a ház ura.
A legény arca megnyúlt a döbbenettől.
– Hol volt eddig? Senki nem is hallott róla… –
aggodalmaskodott. – És ha csak annak mondja magát?
Darna Gergely le sem vette a szemét unokaöccséről, úgy
válaszolt:
– Én mondom annak! – Ellágyult arccal nézte a fiút. – A
nevedet még nem is mondtad.
– Ádám – nézett az Ostor szemébe. – Oroszy Ádám.
Ostor megindultan hajolt meg:
– Nemes siskei Oroszy Ádám! Engedd meg, hogy bemutassam
a fiamat. – Mindketten a vadócra néztek. – Darna Gábor.
A fiú gyorsan hajtott fejet.
– Gábris… – szólt rá Darna.
– Atyám! Betoppan ide és azt mondja…
– Egy szóval se többet – állította meg Ostor. – Ő itt nem
vendég. Fivérem örököse. Az ő földjén élünk mi. A ló, amit
patkoltál, az is az övé.
– Miért most jött? – szállt vitába.
– Akkor jön, amikor akar! – keményített a hangján Ostor.
– Csak télig maradok – mondta Oroszy Ádám. – Senki nem
tudja, hogy itt vagyok…
– Megszöktél? – fogta a fejét Ostor. – Anyád történetét nem
ismered? Mi lesz, ha itt utolér a halál?
– Tudni akarom, hogy ki vagyok…
 – Meséltesd atyádat! – csattant fel Ostor. – De ez?! Az életedbe
kerülhet a kalandozás. Jó okuk volt, ha nem engedték, hogy
visszagyere!
És Darna Gergely az égre nézett. Ígérem, hogy vigyázni fogok
rá, öcsém!
– Ki sem foglak engedni a házból! – szegezte unokaöccsének
kalandvágytól izzó szemébe. Kétsége sem volt róla, hogy a fiú
Oroszy.
 ALYSSA

Olvadó cukormáz

„Feleségként másvalaki érdekeit ugyanolyan

fontosnak kellene tartanom – néha talán még
fontosabbnak is, mint a sajátjaimat.”

(Allison Pataki)

Türelmetlenül vártam a férjemet a házunk halljában, hogy

elkészüljön végre. Egy újabb flancos, értelmetlen parti, ahol
körberajongják majd. Idegesen toporogtam, és az életünk
mókuskerekén töprengtem, amikor megállapodott a tekintetem
a kandallón díszelgő esküvői fotónkon. Közelebb léptem,
leemeltem onnan, és hosszan tanulmányozni kezdtem. De szép
idők is voltak azok! Akkor még olyan más volt minden! Óvatosan
siklott az ujjam a párocskán, akik önfeledten vigyorogtak a
kamerába. Olyanok vagyunk ezen a képen, mint egy porcukorral
meghintett, ínycsiklandó desszert. Minden ember erre vágyik.
Révetegen a hajdani önmagam csodáltam. A nevetésem olyan
őszinte ezen a képen, hogy szinte hallom. Irigykedve csodáltam a
nőt, aki visszatekintett rám. Mintha nem is én lennék… mintha
nem is ismerném ezt a nőt. Lehunytam a szemem, és újra
megelevenedett előttem a pillanat, amikor tizenöt évvel
korábban kislányos naivsággal szaladtam ki Pierre oldalán a
templomból. Még élénken él bennem az érzés, ahogy ragyogok a
boldogságtól. Az a nap olyan volt, mint egy csodálatos
naplemente. Színtiszta, szirupos cukormáz, de aztán a házasság
viharos tengerén találtuk magunkat, ahová a vöröslő korong
végül leszállt. Felperzselt minket, és mi csúfosan elbuktunk.
Egyikünk sem tudott megbirkózni a ránk váró hullámokkal, és
anélkül hogy ezt észrevettük volna, teljesen más irányba
eveztünk, amíg el nem engedtük egymás kezét, és egyre
távolabb sodródtunk.
Keserűen felsóhajtottam, és visszahelyeztem a poros esküvői
fényképet a kandalló szélére. Királynő vagyok egy rideg,
ürességtől kongó kastélyban, ahol mindent a kietlen sivárság és a
sötétség borít. A mi tökéletesnek hitt cukormázunk mára ott
morzsálódik a zacskó alján. Mégis hol romlott el minden?
Bosszantott a dolog, hiszen nem ezért dolgoztunk annyit, hogy
pár emberpróbáló év után láthatatlan legyen az erőfeszítésünk.
Mégis hová tűnt az az érzés, az a szenvedély, hogy élni sem
tudunk egymás nélkül? Hová lett az a férfi, akibe beleszerettem?
Magam átölelve ringatóztam, miközben kitekintettem az
ablakon. Az évek során egy mély, tátongó szakadék két peremére
kerültünk. Ő a karrierjét választotta, én pedig belesüllyedtem az
elfogadó feleség szerepébe, mert az elválás gondolata rettentő
volt.
– Na, készen vagy már, mehetünk? – kérdezte a férjem, Pierre,
miközben leszaladt a lépcsőn. Még mindig egy vonzó, fess
úriember… legalábbis kinézetre. – Ugye nem gondoltad
komolyan, hogy ezt a ruhát veszed fel? – horkantott fel,
kinyilvánítva a nemtetszését.
– Miért? Mi bajod a ruhámmal? – néztem magamon végig.
– Édes szívem! – Mellém lépett, és nyomott egy puszit a
halántékomra. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy
versenyezz a huszonéves lányokkal – vágott grimaszokat,
miközben még egyszer végigmért.
– Ez a ruha egy Emanuel Ungaro darab. Tőled kaptam –
szegtem fel a fejem.
– Van annak már pár éve – fintorgott. – Innen is látszik, hogy
nem a jelenben élsz, Alyssa. Emellett erre a tervezőre a
kontrasztok, árnyalatok és színek labirintusa jellemző. Nem
igazán mutat jól egy olyan nőn, aki már megszürkült.
Megszürkült? Gyomorszájon vágtak a szavai. Belepirultam a
megjegyzésébe, mert egyetlen célom volt csupán ezzel a
dresszel: újra felhívni magamra a férjem figyelmét. Igaza van! A
házasságunk előtt én egy életvidám, társasági ember voltam, de
közben valahogy elsorvadtam.
– Felmegyek és átöltözöm – indultam a lépcső felé, a
könnyeimmel küszködve.
– Arra már nincs idő – szorította meg a könyökömet, és a
bejárati ajtó felé terelt. – De ne csodálkozz majd, ha a hátad
mögött sugdolóznak az emberek.
Mire az autóhoz értünk, a sofőr már mosolygós arccal
fogadott.
– Madame Leroy! Nem találok szavakat. Kegyed káprázatosan
fest! – jegyezte meg.
 – Köszönöm, Jean! – néztem rá hálásan.
– Jean túl udvarias, de nekünk erre most nincs időnk!
Késésben vagyunk – ült be az autóba Pierre.
Egy kicsit tétováztam, mert naivan azt képzeltem, hogy majd
besegít. A figyelmesség mintaképe!
Jean viszont kinyitotta nekem az ajtót.
– Kényelmesen ül, asszonyom? – kérdezte, amikor
elhelyezkedtem.
– Igen, köszönöm! – bólintottam.
– Elindulunk még ma? – förmedt rá Pierre a sofőrre, aki
sebtében becsukta az ajtót, majd futólépésben igyekezett a
vezetőüléshez, és elindultunk.
Némán ültem Pierre mellett az autóban, és azon
gondolkodtam, valóban olyan szörnyen festek-e, ahogy állítja.
Azért van egy egészséges önkritikám. Ha a tükörben úgy
találtam volna, hogy nem áll jól ez a ruha, nem vettem volna fel,
hogy nevetség tárgya legyek ország-világ előtt. Pierre felé
sandítottam, aki a mobilját nyomkodta, látszólag tudomást sem
véve a létezésemről. Nem lenne szabad hagynom, hogy ilyen
könnyen elrontsa a kedvem.
Amikor megérkeztünk a nagyszabású rendezvényre, teljesen
átváltozott. Látványosan félretolta Jeant, hogy ő maga segítsen
ki a limuzinból, és a karján kísérjen be a társaság elé. Egész este
úgy mutogatott, mint valami drága ékszert, amivel el kell
dicsekedni. Elégedettséggel töltött el, amikor szóba került a
szettem, mert a férjemmel ellentétben mindenki lenyűgözőnek
tartotta.
A vacsorát követően azonban elvesztettem szem elől Pierre-t,
majd megpillantottam a haverjai társaságában, ahogy az
erkélyen hangosan nevetgélnek. Feléjük tartottam, mert
szerettem volna hazamenni végre, de amikor hallótávolságon
belül kerültem, óriási meglepetésben volt részem.
– El kell ismerjem, öregem, szerencsés pasas vagy. Nagyon
csinos a feleséged, legalább öt évet letagadhat – dicsért a
társaság egyik férfi tagja. A hangjában ott volt az őszinte
irigység, ami jólesett.
– Ez csak a látszat, haver. Alyssa külseje ugyan dögös, de az
ágyban meghalnál tőle az unalomtól. Bár az igazság az, hogy
nekem nem is igazán az ideálom.
– Akkor miért vetted feleségül? – vonta kérdőre a férfi
értetlenül.
– Mert ő volt a legjobb választás – nevette el magát Pierre.
Földbe gyökerezett lábbal hallgattam végig, ahogy ódákat
zeng az engedelmességemről és arról, hogy soha nem mernék a
tilosban járni, hisz akkor ki biztosítaná az új, költséges
hóbortomhoz, a cukrászdámhoz szükséges tőkét.
– Értem, öregem! A pénzzel bármi és bárki megvásárolható,
de azért biztos előfordul, hogy hálás neked – kuncogott a másik
pasas.
– Valóban megesik olykor – szórakoztak rajtam. – Ilyenkor
nagy szerencse, hogy nem a bankkártyámat szopja. –
Harsányan nevettek a gusztustalan megjegyzésen, én pedig
majd’ elsüllyedtem a szégyentől.

Még napokkal később is égett az arcom. Irtó lealacsonyító volt a

gondolat, hogy csak ennyi vagyok a szemében. Bele kellett
törődnöm, hogy megszűnt az érdeklődése irántam, már nem
számított, mit mondok neki, ahogy az sem, ha egyetlen szót sem
szóltam. Fájt, hogy bár ő volt az a férfi, akire az életemet
bíztam, számára ez már nem jelentett semmit. Pierre
megtanította nekem, hogy a házasság nem maga a végállomás,
mert egyáltalán nem garancia a teljes és boldog életre. A
házasság persze szép és jó, egészen addig, amíg mind a két
ember boldog benne. De mi van akkor, ha kiderül, hogy az egyik
fél egy igazi seggfej?
Fájt az üresség, amit a történtek után éreztem, és azon
morfondíroztam, vajon ha elengedném őt, ez a fojtogató
fájdalom is elmúlna?
– Ne bámészkodj ott, inkább vidd ki és pakold be a
bőröndöket az autómba! – térített magamhoz a férjem utasító
hangja. Lassan fordultam felé, és megpillantottam őt, ahogy a
tükör előtt a nyakkendőjét igazgatja. Helyes pasi volt még
mindig, de a szikrázó kék szeme már nem válaszolt a
tekintetemre. – Alyssa, az isten szerelmére, szedd össze magad,
le fogom késni a gépemet! – sürgetett. – Vidd le a csomagjaim!
– Hol van Jean? – álltam tanácstalanul.
– A héten szabadságon van – közölte semleges hangon.
És akkor már velem kell cipeltetni a bőröndöket? Mi vagyok én,
az inasod, cseszd meg? Ám legbelül tudtam, hogy valójában nem
ő a hibás, hanem én! Hagytam, hogy ez az egész idáig fajuljon
köztünk. Nem kellett volna belemennem a színjátékba, hogy
kiépítsünk egy kirakatéletet, amit ő kényére-kedvére
mutogathat, amíg én lassan belepusztulok.
De hogy is várhatnék el figyelmességet egy olyan alaktól, aki
számára nem jelentek többet, mint egy háztartási robot és
szexrabszolga? Hanyag testtartással álltam meg előtte, és
mélyen a szemébe néztem.
Kettőnk közül te vagy a gépember, Pierre, hisz csak egy robot
képes ilyen érzelemmentesen parancsokat osztogatni annak a
nőnek, akit állítólag szeret. De ez vagy te, ez a te stílusod.
Istenem, miért nem láttam meg a rózsaszín napszemüvegemen
keresztül, milyen is a valódi énje?
De legbelül pontosan tudtam a választ. Azért nem vettem
észre, mert imponált, hogy erős és határozott. Áradt belőle a
férfiasság. Az életem mellette eleinte pezsgő volt, és izgalmas.
Általa nyílt meg a világ, sokat utaztunk, majd egy csodálatos
otthon megteremtésével kecsegtetett, így én meggondolatlanul,
egyetlen nyavalyás „igen” szó kimondásával megágyaztam a
saját boldogtalanságomnak.
– Alyssa! – dörrent a hangja figyelmeztetően. Összerezzentem,
majd a tűsarkúmban a kofferjához léptem, megragadtam a
fogantyúját, és kihúztam a szobából. Ismét ő győzött!
Miközben megemeltem a bőröndöt, és lesétáltam vele a
lépcsőn, újra az elmémbe kúszott a társasági eseményen
folytatott beszélgetése. Ő nem tudta ugyan, hogy a közelben
állok, és mindent hallok, amikor kifejtette a kapcsolatunkról a
véleményét, de valószínű, ha tudta volna, akkor sem zavartatta
volna magát. Szerettem volna én is elfelejteni, de nem ment.
Iszonyúan fájt!
Ha fájnia kell, hát hadd fájjon! De én a felesége vagyok, bassza
meg! Az oldalbordája! A része, ami fog még a jóvoltomból
sajogni. Az állkapcsom összeszorítva emeltem be a nehéz
bőröndöt az autójába, majd teljes erőből lecsaptam a
csomagtartó tetejét.
Szánalmas faszfej! Majd megtanítom én neked, hogy egy nőnek
igenis a férfi tenyerén van a helye, nem pedig a talpa alatt!
– Hékás! Mondtam már, hogy finoman bánj vele! – szaladt le
könnyű léptekkel utánam, majd a tenyere simogatóan
végigsiklott a járgányán.
Már az idejére sem emlékszem, velem mikor bánt utoljára ilyen
gyengéden. Összehúzott szemmel háromig számoltam
magamban, hogy ne rugdossam meg a kerekeket.
Megígérte nekem, hogy örökké szeretni fog, és én hiszékeny,
tapasztalatlan kislány, nem gondoltam volna, hogy ezt egyszer
megszegi. Az eszem vészriadót fújt, hogy csak egy megrögzött
álmodozó vagyok, a szívem mégsem hallgatott rá, mert vágytam
arra az életre, amit kínált. Sajnos azonban hamar rájöttem,
hogy számára nem én vagyok az első, sőt, a fontossági sorrendje
végén kullogok.
Pierre odalépett hozzám, nyomott egy puszit az arcomra,
mint egy kellemetlen, de megtűrt rokonnak, majd beszállt az
autójába, és elhajtott. Egy kedves búcsúszó? Egy könnyed
érintés? Egy apró csók a számra? Már ez is nehezére esik?
Feltörni készült belőlem a sírás, mert a szívem tovább repedt.
Ez így nem jó, és sosem lett volna szabad ezt a helyzetet
elfogadnom, mert valahol az úton elvesztettem a hitem és
önmagam. Gyászoltam az életet, amit együtt akartunk
felépíteni, és persze a saját, kornyadozó vágyaimat is.
Már nem hiszek a szerelemben. Soha többé nem hiszek a
szívemnek, és soha többé nem bízom meg egyetlen férfiban sem.
 AXEL

Hiába kívánatos, ha
ragadós

„A szakítás a gyomorban születik meg, nem a

fejben. Nem hagyja magát terv szerint
lebonyolítani. Tudat alatt érlelődik, saját erejéből
tör a felszínre. A kimondott szó valósággá válik, és
nem lehet már letagadni. További szavak
hangzanak el, önállósodnak, és nem lehet már
visszatartani őket.”

(Kiss Nikoletta)

Basszus, már megint ez van! A döbbenettől mozdulatlanná

dermedtem a fürdőszobatükör előtt. Bámultam a kába srácot
vörös tekintettel, sötétlila karikákkal a szeme alatt. Ez lennék
én? Kizárt, hogy úgy nézzek ki, mint az az alak, aki visszatekint
rám! Mérgesen a fejem ingattam, és visszabámultam a
hálószoba felé, ahol még kiütve szunyókált a barátnőm, Vanna.
Tuti, hogy az én italomba is belekeverte azt a szart, pedig
nyomatékosítottam már párszor neki, hogy nem akarom. Dühtől
fortyogva álltam be a hideg zuhany alá, hogy magamhoz térjek.
Pedig neki is említettem, milyen fontos nap a mai. Ha így jelenek
meg a kórházban munkára, fix, hogy a professzor kicsinál.
Lehajtott fejjel hagytam, hogy a jéghideg víz a húsomba
vájjon. Próbáltam kitisztítani az elmém, de csak villódzó fények
és zavaros képek ugrottak be az előző estéről. Nem okolhatsz
senkit a döntéseidért, Axel! Te voltál a hülye, hogy nem hallgattál
a megérzéseidre, és mégis elmentél abba a buliba, pedig tudtad
jól, hogy nem lenne szabad. A francba is már ezzel az egésszel!
Habár még csak huszonhat múltam, sosem voltam az a
kicsapongó életet élő fiatal. Nem ettem nagykanállal az életet,
mint hajdan az apám, aki folyton azt szajkózta, addig
tomboljam ki magam, amíg fiatal vagyok. Talán ez volt az oka,
hogy egy olyan csajt szedtem fel, aki inkább neki jött volna be,
mint nekem. Vanna tulajdonképpen nem is az esetem. Ignazio
haverom nem is értette, hogy nem hoz engem lázba a kihívóan
csillogó barna szeme, a hatalmas melle, a kerek, feszes hátsója
és a csalogatóan kivillanó pirszing a nyelvében. Persze, persze,
melyik férfit ne hozta volna lázba Vanna kirakatba pakolt dögös
teste. Álszent lennék, ha azt állítanám, hogy nem jött be, hiszen
már több mint egy hónapja élveztem mindent, amit csak kínált,
és hát meg kellett hagyni, ennél a kiscsajnál nem igazán léteztek
tabuk.
Egy törölközőt csavartam a derekam köré, majd kiléptem a
szobába. A tarkóm vakargattam, amikor megpillantottam a
szanaszét tépett, hajigált ruhadarabokat, az asztalon
felborogatott, földre lesöpört tárgyakat.
 Elég vad esténk lehetett. Kár, hogy nem emlékszem az egészből
semmire. Ilyenkor nem tudtam, dühöt vagy szánalmat érezzek-
e. Ahogy az ágyhoz közeledtem, egyre kaotikusabb volt a
helyzet. Összetört borospohár, amiből a vöröslő folyadék
beivódott a hófehér szőnyegembe. A rohadt életbe! Ezt
dobhatom ki, pedig veszett drága volt. Az ágy mellett
észrevettem a használt óvszeres csomagot. Halleluja! Ezek
szerint nem ittam el az este minden agysejtemet. Van még
remény. Részegen is védekeztem.
Ennek az egésznek egyszer és mindenkorra véget kell vetni!
Az ágyhoz léptem, és megbökdöstem Vannát.
– Kelj fel! El kell menned, mielőtt a szüleim felébrednek! –
noszogattam.
– Hagyj békén, Axel! Menj, ha dolgod van, majd kiosonok, és
becsukom az ajtót magam után, ahogy eddig is – nyöszörgött,
majd hasra fordulva aludt tovább.
– Csakhogy én azt akarom, hogy elmenj! Most! – dörrent
olyan erélyesen a hangom, hogy magam is meglepődtem.
Vanna szeme kipattant, és a tekintete egyenesen rám
szegeződött.
– Öltözz fel és menj el! Kérlek! – ismételtem el sokkal
higgadtabban.
– Mi a fene ütött beléd? – könyökölt fel.
– Hogy mi ütött belém? – emeltem fel újra a hangom. –
Világosan megmondtam neked a múltkor, hogy a drogozás
nekem nem jön be. Erre mit csinálsz? A tudtom nélkül
belekevered az italomba.
– Nem értem, miért panaszkodsz. Végre ellazultál, olyan vad
szerető voltál, amilyenről minden nő csak álmodik. Uramisten,
mekkorát robbantál! – kuncogott rajtam, és megvillantotta az
egyik mellét, amelyen kék foltok éktelenkedtek. Jézusom, ezt én
műveltem vele!?
– Örülök, hogy neked maradandó élmény volt, csakhogy én az
egészből nem emlékszem semmire. Ugyanakkor sajnálom, hogy
csak becuccozva sikerült hoznom az elvárásaidnak megfelelő
szexet – lobbantam még inkább haragra.
– Ugyan már, Axel, tudod, hogy nem úgy értettem. Te minden
szempontból a tökéletes pasi vagy! – duruzsolt, miközben
csábosan, négykézláb felém mászott.
Tökéletes, mi? Az anyámnak igaza van. Vanna és a hozzá
hasonló lányok nem a farkam, a pénztárcám vastagságában
mérik a boldogságot.
Vettem egy mély lélegzetet, majd belevágtam. A kapcsolatok
ezen része sosem volt a kedvencem. Gyűlöltem a szakítást és
ami utána következett.
– Nézd, Vanna, mi nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon!
Már rég be kellett volna látnom, és talán akkor most nem lenne
ez ilyen kínos.
– Te most szakítani akarsz velem? – kerekedett ki a szeme,
mire az enyém is.
Hiszen hivatalosan sosem volt a barátnőm. Nem mutattam be
a szüleimnek… szerencsére.
– Ne fogalmazz ilyen drasztikusan! – legyintettem lazán. –
Azaz, de! – acéloztam meg magam, jelezve, hogy kiállok a
döntésem mellett, annak minden következményével együtt.
Jöjjön, aminek jönnie kell! A szüleim, de főleg az anyám arra
tanított, hogy mindig felelős döntést hozzak, még akkor is, ha
fáj.
– Azt hittem, hogy te különb vagy, mint a többi pasi, de
tévedtem. Téged is csak ez a lyuk érdekel a lábam között – tárta
szét előttem a combját.
– Ne légy ilyen vulgáris! – fintorogtam. Mindig is gyűlöltem,
ha egy nő közönséges. Vannából viszont, ha nem tetszett neki
valami, szennyvízként tódultak fel a trágár szavak. Hol volt a
szemem és az eszem, amikor hagytam magam behálózni?
– Azért jó voltam, nem? – kezdte el magát simogatni. Ezt nem
bírom elviselni. Azt hiszi rólam, olyan vagyok, mint a legtöbb
férfi, és a farkam irányít. Hát, erre jól ráfaragott, mert engem
ugyan nem abból a fából faragtak. Kicsit mélyebben analizáltam
a kapcsolatunk mivoltát, és rákényszerültem, hogy javítsam
magamat. Nem ez a jellemző… nem csak az irányít.
– Ez nálam nem jön be! – csattantam fel, mielőtt
összezavarodtam volna. Megragadtam a karját, és talpra
állítottam. – Kapsz negyedórát, hogy lezuhanyozz, felöltözz és
távozz! – közöltem vele határozottan.
– Én nem a kurvád vagyok, akit csak úgy kidobhatsz! –
visította dühösen.
– Ahogy én is önálló akarattal rendelkező férfi vagyok, aki
világosan megmondta, hogy nem akar drogozni – sziszegtem a
képébe.
– Férfi? – horkantott fel nem túl elegánsan. – Tudod is te,
milyen egy igazi férfi. Nem vagy te más, mint egy éretlen
kölyök, aki vakon követi az anyja utasításait.
Aki az anyámat a szájára vette, az nálam végleg elvágta
magát.
– Tanításait – javítottam ki indulatosan. – Elnézem neked,
hogy sértegetsz, mert neked sosem volt alkalmad
megtapasztalni, milyen is az, ha őszintén aggódnak érted,
szeretnek és törődnek veled a szüleid.
– Tudod, mit, Axel? Jobb is így! Mi valóban nem vagyunk egy
hullámhosszon. Te mindig is lenéztél engem. Sosem tekintettél
egyenrangú félnek. Attól a sok pénztől, ami a zsebedet húzza,
sznob lettél.
Ez volt talán a legnagyobb sértés, amit a fejemhez vághatott.
Tudtam magamról, hogy válogatós vagyok dolgokban, de ez
nem az urizálásról szólt. Egyszerűen csak úgy éltem az életem,
ahogy szerettem volna.
– Hülyeség! Én sosem mértem pénzben mások erényeit! –
kértem ki magamnak.
Körbepillantott a szobában, majd megindult az előszoba felé.
Amikor megtalálta a tárcám, lehajolt érte, és kutakodni kezdett
benne. Hevesen pislogtam, mert nagyon nem volt ínyemre a
dolog.
– Ha már ilyen ügyesen kifejtetted, mennyit is érek neked –
emelte ki az összes készpénzt belőle, és meglebegtette a
bankjegyeket –, ezt megtartom. Így nem érzem majd annyira
elfecsérelt időnek az elmúlt egy hónapot! – vonta meg a vállát.
Szerettem volna reagálni a sértésre, de jobbnak láttam, ha
hallgatok. Vannak emberek, akiknél a szavak mit sem érnek.
Vannára ez főleg igaz volt. Akkor láttam csak tisztán, mi volt a
célja azzal, hogy már az első este ágyba bújt velem.
– Sajnálom, ha így érezted. Nem állt szándékomban
kihasználni téged – fújtam ki a levegőt.
– Istenem, csak ezt ne! Ne merészelj engem sajnálni! Csak
nézz rám, mindenem megvan, amire más lányok csak vágynak
– mutatott végig a tökéletes testén.
– A lányok lehet, hogy valóban erre vágynak, de én egészen
mást keresek egy nőben – szaladt ki a számon.
Összeráncolt homlokkal félrebiccentette a fejét.
– Szegény, szegény Axel! – lépett közvetlenül elém, és
gyengéden megérintette az arcomat. – Ha valaki itt tényleg
szánalmas, az te vagy, drágám! Egy végtelenül unalmas alak
vagy! Kétségbeesetten keresd a tornyot, ahol ott vár rád a te
Aranyhajad, aki a tökéletes kifinomultságával beleillik majd a
szánalmas, képzeletbeli világodba! Remélem, nem lesz túl késő,
mire felébredsz és rádöbbensz, hogy az álomvilág, amiben
ringatod magad, nem létezik. Nem született még meg az a nő,
aki neked megfelelne – mondta, majd végignéztem, ahogy
belebújik a megtépázott ruhájába, és feldúltan távozik.
Az arcom a tenyerembe temettem, és lerogytam az ágyra.
Elfuserált lennék csak azért, mert az értékrendem más, mint
manapság a korombeli srácoknak? Koravén vagyok, mert nem
vezetek piásan, nem szállok el minden este, mint az egyetemisták
nagy többsége? Álmodozónak tartanak, mert olyan társra
vágyom, aki mellett szívesen öregszem meg? A fenébe is! Nem
akarok én senki hercege lenni, csak a társa, a támasza! Egy olyan
nőre vágyom, aki meglátja az igazi értékeimet, de nem
számszerűsíti súlyos eurókra.
Legjobban saját magamat sajnáltam ebben a helyzetben, mert
hagytam magam elbizonytalanítani. Már amikor lefeküdtem
Vannával, tudtam, hogy ő nekem nem az igazi, mert én nem a
külsőségekben keresem a nőt, nem a híres 90-60-90 mágikus
számrendszerében mértem a tökéletességet. Számomra nem
vonzó a műszempilla, a póthaj és a csuklóra aggatott
dizájnerimitáció. A bűvös elixír számomra, ha vibrál, van
karizmája, egyfajta játékos bája, humora, ahogy az
intelligenciája sem elhanyagolható, és persze az érzéki
kisugárzás sem. Én nem a gyengébbik nemet keresem egy
nőben, de természetesen nem bánom, ha szüksége van rám.
Olyan nőt keresek, aki nem játszmázik, nem taktikázik, aki a
biztonságos hátországom lesz, akivel megteremthetem a
vágyott meleg otthont.
{1}
Elpusztít, pazarol.

{2}
Imádkozzál, dolgozzál és olvassál!

{3}
A marha bőrének legtömörebb, legszilárdabb hátrésze.

{4}
Dalszöveg: Hatvani Emese – Delhusa Gjon

{5}
Dalszerző: Kollár-Klemencz László