Lisa Graf

DALLMAYR
A szép élet álma

Kossuth Kiadó
Tartalom
I 1897. február
II 1897. februártól áprilisig
III 1897. áprilistól májusig
DALLMAYR A megvalósuló álom
Impresszum
„Ritkán jut időm álmodozásra,
mégis nagyon sok álmom van.”
– FANNY REVENTLOW grófnő
 I

1897. február

A Miasszonyunk-templom tornyában az óra két kongatással fél hetet

jelzett. A hang kíméletlenül hangosan jutott el a befűtött konyhába, ahol
Therese ült. Még egy csésze kávét töltött magának, és kinyitotta a
Münchner Neueste Nachrichtent. Mint mindig, most is az újságban közölt
folytatásos regényhez lapozott. A táncosnő gyermeke volt a címe, és azt
kívánta, bárcsak soha ne kezdte volna el olvasni. Mivel azonban
belefogott, nem állta meg, hogy naponta ne tudja meg, mi történt
Roberttel, aki az apja, Blackport grófja akarata ellenére feleségül vett
egy táncosnőt.
Therese megitta az utolsó korty kávéját, letette az újságot, és kiment
a konyhából. A folyosón a tükör előtt ellenőrizte, hogy rendben van-e a
kétrészes, csillogó fekete pamutból készült nappali ruhája, amelynek a
felsőrészébe szürke selyemből blúzbetétet illesztettek, a hajtókáját apró
gyöngyök díszítették. Therese oldalra fordult, és végigsimított a kis
fodros rátéten, amely oldotta a hosszú szoknyája szigorúságát, és
elbűvölő alakot varázsolt neki. A sötét haját laza kontyba tűzte fel, a
bőre szinte áttetsző volt a téli sápadtságtól, és negyvenkilenc éves kora
ellenére majdnem teljesen ránctalan is – amint azt Anton, a férje sokszor
megjegyezte. Megpróbálta a tükörképét Anton szemével nézni, és nem a
sajátjával, amely sokkal kevésbé volt elnéző. A lépcsőn éppen lefelé
tartott az üzlet hátsó részébe, amikor a toronyóra elütötte a
háromnegyed hetet.
Therese elhaladt a kiváló minőségű borok és égetett szeszek
palackjainak nyitott polcai előtt. Tudta, hogy az üvegeken egyetlen
porszemet sem talál, mert a legrégebbi alkalmazottjuk, Korbinian Fey
tökéletes rendet tart a maga területén. Benne meg lehet bízni. Az üzlet
másik oldalán a teák sorakoztak, mellettük pedig, egészen a lépcső aljáig
a kávékülönlegességek, hogy a finom kávé illata ne keveredjen a teáéval.
A kézzel írott címkés, fémdobozos teák Oroszországból, Indiából és
Ceylonról érkeztek. A kis olajfestmény a falon, amely egy tevekaravánt
ábrázolt a sivatagban, azóta függ ott, amióta a férjével két éve átvették
ezt az üzletet. Az etiópiai és dél-amerikai magaslati területekről
származó kávét hajókon szállítják nekik az óceánokon át. Az illatuk
erősebb, fűszeresebb és áthatóbb, mint a teáké. A két területet a bolton
belül valójában még jobban el kellene különíteni, ahhoz azonban több
hely szükséges. Ez a terv már régóta érlelődött Theresében, a férje
azonban mindig azt mondta, hogy legyen türelmes, és haladjon lépésről
lépésre. Előbb szilárdan kell ülni a nyeregben, csak aztán lehet vágtára
fogni a lovat. Therese igazat adott Antonnak, ugyanakkor abban is biztos
volt, hogy egy olyan üzlet, mint a Dallmayr, merész elképzelések nélkül,
hosszú távon nem lehet sikeres.
Az üzlethelyiséget három vakolt és fehérre festett oszlop osztotta
ketté. Az egyik oldalon a sötét vitrinek majdnem a mennyezetig értek,
közéjük a keskeny sávba elegáns zárószegélyt festettek. A fényezett
fából készült pult három kereskedősegédnek és két alkalmazottnak
kínált helyet. Az oszlopok mögött két ovális árusítópult volt a friss áruk
számára, amelyeket körbefutó vitrinekben mutattak be. Az elsőben a
finom kolbászok, sonkák és húsok, a friss halak és a tenger gyümölcsei
voltak. A másodikban különleges minőségű, hazai zöldségeket és
salátákat, közkedvelt és egzotikus gyümölcsöket helyeztek el rendkívül
igényesen és étvágygerjesztőn. Egy külön stand, amelynek kis piros
vászonteteje volt, mint a párizsi Montmartre-on, frissen sütött, illatos
kenyérrel, finom péksüteményekkel, tortácskákkal és kimért csokoládék
kisebb választékával csábított vásárlásra.
Therese pillantása megakadt a csokoládésvitrinen. Valaki
kéznyomokat hagyott az üvegen…? Sejtette is, ki lehetett a tettes. A
szoknyája zsebéből elővette a zsebkendőjét, rálehelt az üvegre, és addig
törölgette, amíg a nyom teljesen eltűnt. A feltételezett elkövetőt
azonban nem látta. Valószínűleg az udvaron segít lerámolni egy
szekeret, vagy a raktárban van. Therese már elő is húzta a könyvecskéjét
és egy ceruzát, felírt magának valamit, aztán nagyot sóhajtott. Ludwig,
az új tanonc félig még gyerek. Kissé ábrándos lélek, és néha sajnos egy
kicsit trehány is. A tanoncideje alatt még sokat kell tanulnia, és úgy is
lesz, mert Therese gondoskodni fog róla. Türelemmel és szigorúsággal –
benne mindkettő megvan. Csak legyen foganatja.
 Azonban amint észrevette, hogy egy alkalmazott nem igyekszik, csak
színleli a munkát, vagy még ki is bújik alóla, gyorsan elfogyott a türelme.
Hamar felismerte, kinek van helye a Dallmayrban, és kinek nincs.
Ludwigról ez még nem derült ki, de Therese elhatározta, hogy
mindenképpen szemmel fogja tartani a kölyköt.
Kevéssel hét óra előtt a bejárathoz ment, és még egy pillantást vetett
az üvegajtó melletti két kirakatra, amelyek mintegy az üzlet
névjegykártyái voltak. Mindent tökéletesnek talált. Odakint egy lovas
kocsi zötyögött a macskaköveken a gázlámpa fényében. Még mindig
koromsötét volt.
Az egész órát jelző első harangszónál Therese elfordította a zárban a
kulcsot, és résnyire nyitotta az ajtót. Felette megszólalt a kis csengő,
mint mindennap, de most egy szeszélyes széllökés némi hófelhőt is
befújt a boltba. A kóbor pelyhek egy pillanatig a nyitott ajtóban
táncoltak, aztán lassan leszálltak a földre, és beleolvadtak a nagy
lábtörlő szürkésbarna színébe. Therese becsukta az ajtót. Élvezte ezt a
kis vihar előtti csendet, mert az első vásárlók hamarosan belépnek majd
az üzletbe, és élettel töltik meg.

Miközben Therese még egy utolsó pillantást vetett a boltra, Ludwig –

vállán egy zsák kávébabbal – feljött a ház pincéjéből, ahol a raktár volt.
A tanonc a kávéosztályon kibontotta a jutazsák száját összefogó, vastag
zsinórt, és az üzletben azonnal csábító kávéillat áradt szét. A fiú kézi
lapátot tett a zsákba, amellyel majd papírzacskókba töltik a kávébabot.
Bruckmeier kisasszony, az egyik női alkalmazott felmászott egy kis
létrára. A középső oszlopon függő táblára, az „Alois Dallmayr mai
ajánlata” felirat alá Bruckmeier kisasszony, akinek különösen szép
kézírása volt, ezen a napon, 1897. február negyedikén ezt írta krétával:
„Füstölt rajnai lazac, vesztfáliai sonka, libamájpástétom, máltai
burgonya.” Aztán a Münchner Neueste Nachrichten legfrissebb számában,
amely kinyitva feküdt a pulton, ellenőrizte, hogy mindent helyesen írt-e,
miközben ütemesen lengtek a köténymadzagja fehér végei. Sötétszőke
haját szépen feltűzve viselte, csak a tarkóján göndörödött a hajtűk alól
kiszabadult néhány tincs.
 – Valóban megérkezett a rajnai lazac? – kérdezte Therese Korbinian
Feytől, aki egy jégkádban éppen friss pisztrángokat hozott az egyik
kerek elárusítópulthoz.
– Igen, de nem sok marad itt eladásra. A felét ugyanis előre
megrendelték, és még délelőtt kiszállítjuk.
– Hermannt máris magaddal viheted.
– Természetesen magammal viszem. Már erős fiú, és ugyanannyit
elbír, mint az édesapja. Ő egyébként hogy van ma? Remélem, jobban.
– Neked mindenesetre nem lenne nagy segítség a férjem, Korbinian.
Jobban jársz, ha Hermannt viszed magaddal – próbált tréfálni Therese.
– Majd rendbe jön a főnök – felelte Fey vigasztalón.
Therese és Anton Randlkofer közel két éve vezette a München
óvárosában, a Diener utcában immár kétszáz éve Alois Dallmayr néven
működő üzletet. „Gyarmati áruk, teák, szivarok, csemegeáruk, borok és
röviditalok” – állt a négyemeletes ház homlokzatán egy táblán. Fölötte
új gázlámpák függtek, és megvilágították a két kirakatba helyezett
árukat. Azok ugyanolyan igényesek voltak, mint az üzlet vevőköre. A
közvetlen szomszédságban volt a Marien tér, amelyen éppen a
müncheni városháza építésének második üteme folyt hatalmas
területen. A naponta friss árut kínáló Viktualienmarktig is csupán
néhány lépést kellett megtenni. Therese és Anton az üzletükkel a bajor
tartományi főváros központjába érkeztek, és teljes egyetértésben
elhatározták, hogy ha a Marien tér a város szíve, akkor a Dallmayr a
város „gyomra” lesz. Az üzletnek ígéretnek kell lennie azoknak az
ínyenceknek a számára, akik értékelik az élelmiszerek kivételes
minőségét, frissességét, és új, még nem ismert, akár egzotikus ízekre is
vágynak: francia pástétomra, belga csokoládéra, olasz borokra,
gyümölcsökre az Osztrák–Magyar Monarchiából, valamint francia vagy
svájci sajtokra. A tehetősek bankettjeiről a tengerentúli gyarmatokról
származó kávé, kakaó és tea sem hiányozhatott.
Therese, miközben a tekintete végigsiklott a bolton, a néhány évvel
későbbi jövőbe álmodta magát. A boltnak határozottan több helyre van
szüksége. A terület valójában már most kicsi a jelenlegi árukínálathoz,
és annak a jövőben még sokkal nagyobbnak kell lennie. Több levegő
biztosan jót tenne az üzletnek. A Dallmayrban vásárló hölgyeknek és
uraknak, a szakácsnőiknek és a cselédlányaiknak, egyszóval minden
vevőnek sétálgatni kell itt tudnia, ámuldozva, mindig a szemüket és az
orrukat követve. Össze kell futnia a nyálnak a szájukban, amíg
egyszerűen nem tudnak ellenállni a finomságoknak, megveszik, és
magukkal viszik őket, vagy hazaszállíttatják. Therese a trópusokról
olyan gyümölcsöket akart Münchenbe hozatni, amelyeket eddig ő maga
is csak képeken látott. Azt tűzte ki a céljául, hogy a különleges, gazdag
kulináris világot elhozza a Dallmayrba.
München lakossága néhány évtized alatt megkétszereződött, és
nagyváros lett: tartományi főváros, kormányzati székhely és a bajor
főnemesség lakóhelye. Luitpold régensherceg, aki az elmebeteg Ottó
király helyett már tizenegy éve irányítja biztos kézzel a Bajor
Királyságot, a Dallmayrtól csupán néhány percre található palotában él.
Tizenegy nyugodt, békés év volt ez, virágzott a gazdaság, és jól éltek az
emberek. Persze nem mindenki, mert München sem lett földi
paradicsom, de sokaknak ment jobban, mint a korábbi időkben.
Nemcsak a nemesség, de a polgárok is elértek bizonyos jólétet, és sokkal
több mindent engedhettek meg maguknak az üzletemberek, a bankárok,
a magas rangú tisztviselők, a mérnökök, a vendéglősök és sokan mások.
A dolgozó nép a szabadidejében a nagy sörcsarnokokban és a
népszínházakban szórakozott, amelyekben zenészek és népszerű
komikusok léptek fel.
Nagy múltú, színvonalas választékkal és előkelő vevőkörrel
rendelkező üzletek törekedtek a vágyva vágyott „Bajor királyi udvari
szállító” cím elnyerésére. Ez Antonnak és Theresének nem sikerült a régi
üzletükkel, amelyet több mint húsz évig együtt vezettek a Maffei
utcában, amíg két éve eladták a Vereinsbanknak. A Dallmayrral viszont
elérték, és természetesen már a jóváhagyás napján megrendeltek a
lakatostól egy táblát, amely azóta a bejárattól jobbra látható: „Alois
Dallmayr – Bajor királyi udvari szállító.” Új üzlet, új szerencse – így
történt.
Therese és Anton húsz éven át fáradozott együtt, felnevelték a
gyerekeiket, a házukat és az üzletet nyereséggel eladták, és most
eljutottak ide, a belváros szívébe, szomszédságba a Kaufinger és a
Neuhauser utcai híres udvari szállítók finom üzleteivel és még finomabb
vásárlóközönségével. A Dallmayr egyenrangú lett a válogatott
írószereket árusító Kautékkal és Bullingerékkel, a kesztyűgyáros
Roeckllel és Eduard Meier cipőivel, Radspieler nemes szöveteivel és
lakberendezési tárgyaival, vagy Ludwig Beckkel, akinek a szomszédban
volt az elegáns rövid- és divatáruüzlete. A Dallmayr a jövőben egyre
kevésbé tűnik majd vegyesboltnak, királyi csemegeüzletnek viszont annál
inkább – fogadta meg magának Therese ebben a pillanatban. Az áruikat
már most egész Európából szerzik be. Itt mindenből a legjobb kapható,
és nem számít, hogy a vevők müncheniek, bajorok, poroszok, olaszok
vagy franciák, katolikusok, zsidók vagy protestánsok, mint von Linde úr.
Miért ne szállíthatnának az országhatáron kívül élő vevőknek is, és
miért ne a berlini császári udvarnak?
Ő, Therese személyesen fog gondoskodni arról, hogy az Alois
Dallmayr valamikor az egész birodalomban híres legyen. Hogy a név
hallatán az emberek a legfinomabb élvezetekre gondoljanak, tökéletes
különlegességekre, pástétomokra és pralinékra, ezüst evőeszközökre és
nymphenburgi porcelánra, gyöngyöző pezsgőre és kaviárra, kifinomult
menükre, remek estebédekre és előkelő társaságban elfogyasztott
vacsorákra. Nem erről álmodik mindenki, akkor is, ha ilyen életmódot
valószínűleg soha nem engedhetnek meg majd maguknak? Néha már az
álmodozás is jóllakat valamelyest, és elég csak végignézni a remek
ételeken ahhoz, hogy az ember szájában összefusson a nyál és
felcsillanjon a szeme. Egyszer majd így kell lennie.
Therese el fogja érni, hogy ez az álom valóra váljon. A Dallmayr
felkeresésének élménynek kell lennie. Egy helynek München szívében,
amelyre ők maguk büszkék lehetnek, ahová az emberek szívesen járnak.
Egyszóval olyan éléskamra legyen, amely méltó egy királynéhoz és
királyhoz, emellett pedig a város polgárainak az életszínvonalát is
javítja.
Therese ezekkel a gondolatokkal indult az irodájába.
Ez a munka még messze nincs elvégezve.

A lovakat már befogták, amikor Hermann a jobb karjával már a kabátja

ujjában, a ballal még a másik ujjat keresve kilépett a Dallmayr és a
szomszéd ház közötti kapubejáróból a Diener utcára. Az édesanyja azt
tanácsolta neki, hogy gyapjúzoknit viseljen az erős munkáscipőjében.
– Nehogy még te is megbetegedj nekem.
Hermann valójában a harmadik tanulóévét töltötte a nagybátyja
Kaufinger utcai gyarmatáruüzletében, de az édesapja betegsége alatt
kisegített otthon. A két hollófekete ló egyike feléje fordította a fejét, és
rámeredt a nagy, sötét szemével. Szép jószág volt, de kissé még
láthatóan ijedős.
– Amit nem ismer, attól fél – mondta Korbinian Fey, aki nagy
faládákban a kiszállítandó árukat rakta fel a kocsira, és látta, hogy a
fekete ló Hermann felé fordult.
Ő oldalról óvatosan odament hozzá, majd kinyújtott kezét az állat
nyakára tette, miközben az még mindig félénken feltartotta a fejét. A
sörénye megrebbent, és az orrlyukából meleg lehelet gőzölgött ki.
– Nincs semmi baj – mondta Hermann, és megsimogatta az állat
meleg nyakát, amelyen a hópelyhek gyorsan apró cseppekké olvadtak,
és az ápolt szőrzetről könnyen leperegtek. – Hogy hívják?
– Celano – válaszolta Fey. – Olasz, és egészen különleges ló. Csak még
félénk, mint egy menyasszony – tette hozzá nevetve. – Jó, hogy Vitus
már tapasztalt igásló. Ha két olyan lovunk lenne, mint Celano, máris
leszerszámozhatnánk őket, hogy biciklivel szállítsuk ki a ládáinkat.
– Szóval félénk vagy. – Hermann megsimogatta Celano szügyét, és
megnyugtatóan beszélt hozzá: – Meglátod, jól kijövünk majd egymással,
amíg itt leszek.
A ló összerezzent egy széllökéstől, és fel is ágaskodott volna, de
Hermann a kantárt megragadva visszatartotta.
– Temperamentumos, az már egyszer biztos. Remélem, nem
bokrosodik meg nekünk útközben.
– Vitus majd megtanítja viselkedni – állította Fey. – Ő olyan nyugodt,
hogy azt hiszed, alszik menet közben. Meglátod, attól megnyugszik ez a
suhanc.
Korbinian Fey ellenőrizte, hogy feszes-e a ponyva a szekér platója
felett, aztán felült a bakra, és ostorcsattintással elindította a két lovat.
Nemcsak az óváros lakói, de egész München ismerte a Dallmayr-szekeret
a kék ponyváján az „Alois Dallmayr csemegeáruk” felirattal. Fey az ezüst
gombos sötétkék kocsiskabáthoz csizmát és fekete keménykalapot viselt.
Hermann tudta, kitől származott ennek a jelmezszerű öltözéknek az
ötlete: természetesen az ő édesanyjától. Fey kezdetben egyáltalán nem
lelkesedett érte, a siker azonban Theresét igazolta.
– Nézd, a Dallmayr kocsisa!
Az utcán a cselédlányok megbökték egymást, vagy megmutatták a
gazdáik gyerekeinek, akikre vigyáztak, a szépséges fekete lovakat és a
Ő
kék ponyvás lovas kocsit a libériás Korbinian Feyjel. Ő így bizonyos
hírnévre tett szert, még nagyobbra azonban a Diener utcai üzlet, és
éppen ez volt a dolog értelme.
Celano nyugodtan lépdelt Vitus mellett, csak akkor lett újra
nyugtalan, amikor át akartak vágni a Theatiner utcán, de várniuk kellett
a keresztben haladó gyalogosok és járművek miatt.
– Hohó! – kiáltotta a kocsis, és csitítóan beszélt a fiatal lóhoz.
Az úton egy fiatal nő ment át, akinek az arcán Hermann egy pillanatig
Balbina vonásait vélte felismerni, és úgy sejtette, hazafelé tarthat az
iskolától, ahová mindennap elkíséri az ő öccsét, Pault. A szívverése
felgyorsult, és oda akart kiáltani valamit a lánynak, az azonban akkor
feléje fordult, ő pedig rájött, hogy nem Balbina az. A szíve felhagyott a
heves dobogással, és egy kicsit megvigasztalta a gondolat, hogy ebédnél
majd látja a lányt, ha addigra végeznek a kiszállításokkal.
Hermann megpróbált az útra koncentrálni, de újra meg újra
Balbinára gondolt. Nagyon megváltozott abban a közel három évben,
amióta ő Max bácsinál tanonckodott. Balbina, amikor a családjukhoz
került, még kék szemű, vékony karú, sápadt arcú gyerek volt. Akkoriban
majdnem olyan könnyen megriadt, mint ma Celano, és mintha mindig
résen lett volna. A fiatal nőben, akivé azóta lett, Hermann már nem
ismerte fel az egykori gyereket. Balbina alakja kicsit gömbölyűbb és
lágyabb lett, az ajka teltebb és nagyon csábító, amikor nevetett.
Hermann azonban leginkább a szívjóságát kedvelte benne. Mindig
nagyon kedves volt az ő kistestvéréhez, Paulhoz, és odaadón
gondoskodott róla.
– Már semmi sincs meg a régi üzletből – mondta Fey a sarokházra
mutatva, amikor a Maffei utcáról ráfordultak a Promenade térre.
Hermann szüleinek a régi élelmiszerboltja, amelyben ő a testvéreivel
felnőtt, egy ideje a Vereinsbank tulajdona, és az egykori eladótér ma
pénztárterem.
A Promenade téren ki kellett térniük egy szembejövő lóvasút elől. A
Hohenzollern utca és az óváros között közlekedő kék vonalon, síneken
húzta a kocsit egy karcsú, barna igásló, amelyet szemellenző védett a
forgalmas utakon.
– Nézd csak, Celano! – kiáltotta Fey a bakon. – Örülj, hogy te a
Dallmayrhoz kerültél, és nem lóvasutat kell húznod egész nap München
utcáin.
 A szekerét a Bayerischer Hof szálloda oldalbejáratához irányította. A
kapun át behajtott a belső udvarra, ahonnan a konyhákba lehetett
bejárni, és hohót kiáltva megállította a lovakat. Celano még táncolt egy
kicsit, de Hermann már leugrott a bakról, és csitítóan megpaskolta a
fiatal állat nyakát.
A szálloda konyháján már várták a Dallmayr kiszállítóit, mert időben
hozzáláttak a vacsora előkészítéséhez, miközben az előkelő vendégek
még a reggelinél ültek.
– Kinek lesz a láda a legfinomabb rajnai lazacunkkal? – kérdezte Fey.
– Csak nem Sisi császárné szállt meg újra nálatok?
– Már nem jön gyakran Bécsből Münchenbe, amióta Lajos királyunk
meghalt – válaszolta egy konyhalány, aki egész hegynyi edényt súrolt
éppen. – Bár tőle nemigen remélhetett bármit is, ahogy mondják – tette
hozzá.
A viccén a fél konyha nevetett. A halott uralkodóról azt beszélték,
hogy inkább a férfiakhoz vonzódott. Súlyos csapás volt ez a hölgyeknek,
akik egész életében rajongtak a fess királyért.
– Ostoba pletyka – szólt közbe a főszakács. – Fogd be a lepcses szádat,
Centa, és vigyázz, miket beszélsz! Ez már felségsértés!
– De őfelsége már meghalt – védekezett Centa. – Ráadásul igaz is –
tette hozzá hetykén.
– Elég legyen! – dörrent rá a szakács. – A Bayerischer Hof tisztességes
ház, nem csapszék. De miért kapok csak egy láda lazacot? És az legalább
jó?
– Na, hallja! – adta Fey a felháborodottat. – Kapott csak egyszer is
valamit a Dallmayrtól, ami nem volt jó? Mi mindenből csakis a legjobbat
tartjuk. A lazacból pedig van még kint egy ládával. Menj ki érte,
Hermann, és hozd be! Azt hiszem, Centa éppen friss kávét főz, vagy
tévedek?
– Korbinian Feynek mindig is jó orra volt. Már akkor érzi a kávé
illatát, amikor az még le sem főtt. – Centa megtörölte a kezét, és a
tűzhelyhez ment, hogy készítsen egy csészével a kocsisnak. – Ő Dallmayr
asszony fia? – kérdezte, miután Hermann kiment a második ládáért. –
Nem a nagybátyja boltjában inaskodik a Kaufinger utcában? Vagy már
kitanult?
– Otthon segít a boltban, amíg az apja beteg.
– Valóban? Mi baja?
É
 – Azt még nem tudjuk, de valami komolyabb lehet. Én mindenesetre
közel húsz év alatt egyszer sem láttam betegnek a főnökömet.
– Bizony, bizony, néha váratlanul üt be a baj – mondta Centa.
– Azért ne fesd a falra az ördögöt, Centa, amikor még nem tudjuk,
milyen betegségről van szó.
Centa hozott egy nagy bögre kávét Feynek, és hozzá egy frissen sült
kiflit is.
– A fiatalúr is kér kávét?
Hermann éppen behozta a második ládát. Megköszönte a kávét, és
megmelengette a kezét a forró bögrén.
– És van már menyasszony, aki alig várja, hogy a fiatalúr végezzen
mára a munkával?
Hermann nem tudott azonnal válaszolni, és azt sem sikerült
megakadályoznia, hogy fülig vörösödjön. Centa harsányan felnevetett,
Korbinian pedig leteremtette:
– A nagy szád egyszer még bajba sodor, Centa. A fiúnak annyi dolga
van, hogy nincs ideje lányokra.
– Időm kevesebb van, mint munkám, ez már csak igaz, de azért van
valaki, aki tetszene nekem – mondta Hermann saját magát is meglepve,
és a füle megint színt váltott.
– Semmiképpen ne áruld el, ki az! – szólt közbe Fey. – Ha elmondod
Centának, estére egész München tudni fogja. Annak pedig talán nem
örülne az ifjú hölgy.
Hermann azonnal megértette, mit akar az atyai barátja az értésére
adni. Így aztán csendben megitták a kávéjukat, megköszönték, és
visszamentek az udvarra. Centa még utánuk kiáltott valamit, amit ők
nem értettek, a konyhából mindenesetre megint nevetés hallatszott ki.
– Köszönöm, Korbinian – mondta Hermann.
– Nincs mit. Centa a város legnagyobb pletykafészke. Ha egyszer
férjhez megy, azonnal részvétet kell nyilvánítani a jövendőbelijének.
– Menj már, Korbinian, akkora baj azért nincs vele.
– De, de. Higgy egy öregembernek, aki jól ismeri a nőket.
– Azért nem nősültél meg, mert jól ismered őket? – ugratta Hermann
a kocsist.
– Ha tapasztalatokról van szó, azokban gazdag vagyok – dörmögte
Korbinian Fey.
 Visszaültek a bakra, és a kocsis előbb balra, aztán jobbra próbált
befordulni a szekérrel. Miután Vitus úgy ment, ahogyan kellett, Celano
is emlékezett rá, hogy kereszteznie kell a lábát, ha szűk kanyart kell
bevennie.
Hermann benézett a ponyva alá, s miután meglátta a sok ládát,
amelyet délelőtt még ki kell szállítaniuk, feladta a reményt, hogy időben
hazaér ebédre, és nagyot sóhajtott. Akkor majd vacsoránál látja
Balbinát. Talán segíthet neki elmosogatni, és lesz egy kis idejük arra,
hogy beszélgessenek. Mesélhet Balbinának az ijedős ménről, Balbina
pedig rámosolyog azzal a finoman ívelt ajkával. Elképzelte, hogy
megfogja a lány kezét, aztán pedig…
Hermann nem fejezte be a gondolatot, és megcsóválta a fejét. Azt nem
lehet. Vasárnap viszont, ha az édesanyja megengedi, hogy Balbina
elmenjen vele korcsolyázni, akkor kézen fogva repülhetnek a jégen.
Hermann még akkor is erről álmodozott, amikor Korbinian Fey
megállt a Pranner utca egyik előkelő polgárháza előtt.
– Harmadik emelet – mondta. – A városi tanácsnok úrnál ma
előléptetést ünnepelnek. A főnökasszony már ellátta tanácsokkal a ház
szakácsnőjét.
– Hány láda? – kérdezte Hermann.
– Három és a nagy kosár, vagyis szinte semmi.
Hermann a szemét forgatta, és levette a szekérről a kosarat.

Paul, amint feltűnt az iskolája a Promenade téren, kihúzta a kezét

Balbina kezéből, búcsút intett neki, és egyedül ment tovább. Már
betöltötte a tizenhármat, és nem akarta kitenni magát az iskolatársai
gúnyolódásának. Természetesen régóta egyedül mehetett volna
iskolába, és az nem is volt messze, de az édesanyja ragaszkodott hozzá,
hogy elkísérjék, és Balbina sem bánta. A kettőjük kis titka volt, hogy
Paul az út utolsó részét egyedül tette meg. Balbina néhány percig még
ott állt, és Pault figyelte, amíg az befordult a mellékutcába, amelyben az
iskola bejárata volt. Balbinának néhány dolgot még vennie kellett az
Odeon téren, de nem akart sok időt tölteni a vásárlással, mert délelőtt
eljön a doktor Anton bácsihoz. Balbina ezért ma nem állt meg az elegáns
üzleteknél, de az Erbshäuser cukrászda kirakataira azért pillantást
kellett vetnie. A középsőben ott állt a ház leghíresebb készítménye, egy
nyolclapos, krémmel töltött és csokoládéval bevont régensherceg-torta.
Luitpold régensherceg hatvanötödik születésnapjára készítették el
először, és róla nevezték el. A régens időközben elmúlt hetvenöt éves, és
még mindig jó egészségnek örvend. A torta azonban biztosan hosszabb
életű lesz, mint Luitpold, mert rendkívül közkedvelt volt Münchenben.
Kinyílt a cukrászda ajtaja, felette csilingelt a csengő. Az üzletből egy
bundát és kalapot viselő, elegáns hölgy lépett ki, a kezében egy átkötött
tortadobozt tartott. A cukrászdából forró csokoládé, frissen sütött vajas
sütemény és nugát csodás illata áradt ki. Balbina élvezettel lehunyta a
szemét. Akik az Erbshäuserben tanonckodnak, nyilvánvalóan ismerik a
torta titkos receptjét, de bizonyára nyilatkozatot kell aláírniuk arról,
hogy életük égéig megőrzik. Vajon otthon azért megsüthetik? – tűnődött
magában.
Balbina éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor az elegáns
kisasszony feléje repült a cukrászda legalsó lépcsőjéről. A tortadoboz
vészesen imbolyogva a levegőbe emelkedett. A kisasszonyt vagy a tortát
mentse meg? Balbina a tortát választotta, és két kézzel elkapta a dobozt.
Sikoly harsant fel, a bundás hölgy elsüvített Balbina mellett, és elterült a
járdán.
– Megütötte magát, kisasszony?
Balbina letette a dobozt, és felsegítette a hölgyet.
– A tortának legalább nem esett baja – morogta a kisasszony. – A
hátamról ezt sajnos nem mondhatom el.
Balbina lekísérte az utcára a sántikáló nőt, s miután az leintett egy
arra haladó konflist, segített beszállnia, aztán átadta neki a sértetlen
tortát.
– Ainmiller utca huszonöt – mondta a hölgy a kocsisnak. – Látogasson
meg egyszer, ha a környéken jár! – invitálta Balbinát. – Eleonore Bürkel
vagyok, színésznő a Residenz színházban. Az Emilia Galotti címszerepét
alakítom. Szeretne esetleg szabadjegyeket? Természetesen két
személynek.
– Köszönöm – hebegte Balbina, mert még soha nem volt színházban.
– Magát hogy hívják?
– Balbina Schmidbauer vagyok.
– Állásban van valahol?
A lovak felhorkantak, és a kocsis lenézett a két beszélgetőre.
 – A Dallmayrnál – válaszolta Balbina.
Az a név közismert Münchenben, és ő is büszkélkedni akart
valamivel, ami valamelyest felveheti a versenyt a Residenz színházzal.
– Ó, a Dallmayrnál! Akkor biztosan hamar újra találkozunk, és
elvihetem magának a szabadjegyeket.
– Kisasszony, mi lesz már? Elindulhatnánk végre? – kérdezte a kocsis
türelmetlenül.
– Igen, persze – válaszolta Eleonore kedvesen. – Adieu, mademoiselle
Balbina!
– Viszontlátásra, Bürkel kisasszony!
– Szólíthat Eleonorénak – mondta a színésznő, és búcsút intett.
Balbina felemelte a kezét, és félénken viszonozta az integetést.
Micsoda különleges nő – gondolta, és megbabonázva nézett a konflis után.
Szabadjegyek a színházba? Az aztán lenne valami! A Residenz színház
biztosan nagyon szép és pompázatos. Mit venne fel ő egy olyan
alkalomra?
Balbina megcsóválta a fejét. Mit össze nem képzeleg már megint!
Előbb arról, hogy az Erbshäusernél legyen tanonc, és megkapja a
régensherceg-torta receptjét. Tanonc! Therese néni nem szakmát
tanulni hozta őt Münchenbe, hanem azért, hogy segítsen neki a
háztartásban. Aztán meg a színházlátogatásról fantáziált. Az a
színésznő, mire megérkezik az Ainmiller utcába, biztosan nem
emlékszik majd a lánynak a nevére, aki megmentette a tortáját. Ezért
még csak nem is lehet hibáztatni. Neki más dolgokat kell megjegyeznie,
a színdarabok szövegét például. Az fontosabb, mint a Dallmayr
háztartási alkalmazottjának a neve.
Balbina egészen belemerült a gondolataiba, s miután átvágott az
Odeon téren, nem nézett körül, amikor befordult a Theatiner utcába.
Egy konflisló hangos patadobogása egyszeriben nagyon közel volt hozzá,
ő pedig majdnem a kocsi elé lépett.
– Hé, leányzó! – kiáltott rá a kocsis. A két utasa a nyakát nyújtogatta,
hogy lássa, mi történik. – Hová tetted a szemed, kislány? Kiről
ábrándozol?
Balbina ijedten visszaugrott a járdára, és megvárta, hogy elmenjen a
konflis. Aztán átkelt az úton, és hazasietett. Az üzleten át ment be, és a
tekintetével Hermannt kereste, de ő nem volt ott. Therese néni egy
férfival beszélgetett, akit egyszer a régensherceg udvarának a
segédszakácsaként mutattak be Balbinának. Amikor a férfi feléje fordult,
ő gyorsan pukedlizett. Úgy sejtette, hogy Therese nénivel a főurak
kedvenc ételeiről beszélgetnek, és recepteket cserélnek. A nagynénje
remek szakácsnő, és szívesen próbál ki új alapanyagokat és elkészítési
módokat is. Az eredményeit nem osztotta meg nagylelkűen, csak akkor,
ha kifizetődő csereüzletről volt szó, Balbina ezt már tudta róla. Valamit
valamiért, mondogatta Therese néni, és ezen azt értette, hogy csak
akkor rukkolt elő egy jó ötlettel, ha cserébe ő is kapott valamit, ami a
hasznára lehet. Nem pénzt, hanem sokkal fontosabbat: információkat.
Arról például, hogy mit főznek és sütnek az udvarnál, mivel foglalkozik
előszeretettel Luitpold régensherceg és a lánya, Terézia bajor hercegnő,
aki az édesanyja halála után újra az apjánál él, és hajadon maradt.
Gyakran tett utazásokat távoli országokba és kontinensekre, éppen ezért
volt különösen érdekes Therese és a Dallmayr számára. A sok utazás
Balbinának is tetszene, de azzal is beérné, ha egyszer eljuthatna Itáliába,
a tengerhez, vagy a Boden-tóhoz, Svájcba.
Ó, már megint álmodozik! Mit tartogathat számára az élet?
Egyszeriben egészen izgatott lett. A gyomrában megint pillangók
repdestek, és ennek ezúttal egyáltalán nem Hermann volt az oka, hanem
az élet maga, a jövő, amely bizonytalan, mégis átragyog a
hétköznapokon, és ezer színben pompázik. Most azonban sietnie kell, és
eleget tennie a kötelességeinek. A lépcsőn felsietett a lakásba, kibújt a
kabátjából, vizet melegített, aztán a kondérral és a mosdószerrel a
nagybátyjához indult, aki már biztosan várja.

Anton ébren volt, amikor Balbina belépett a szobájába. A maga ötvenhét

évével három hete még jó kiállású férfi volt, bár első pillantásra senki
sem gondolta volna róla, hogy valójában nagyon erős. Kora reggeltől
késő estig talpon volt az üzletben, vásárláskor, a vevőknél. Az udvarnak
és az előkelő házaknak ő maga szállította ki a rendeléseket. Még mindig
vonzó férfi volt a sötét hajával, a mélyen ülő sötét szemével, az egyenes,
keskeny orrával és a finoman ívelt szájával. Főnök, akit az alkalmazottak
tiszteltek és kedveltek. Most sápadtan feküdt az ágyában, a haja csapzott
volt az izzadságtól, az arcán a borosta szinte egyik napról a másikra
megőszült, miközben a haja sötét, szinte fekete maradt. A halántékán
már régóta kopaszodott, de ez most sokkal feltűnőbb volt, a hajfürt a
magas homlokán kócos és ritkás. Nagyon gyengének tűnt, mint már az
előző napokon is.
Balbina látta, hogy Anton nem itta meg a teáját. Az ágyát az ablak felé
fordították, így fektében láthatta a Miasszonyunk-templom tornyait.
– Hideg lehet, ha még a templomtornyokon is sapka van – mondta,
amikor Balbina odalépett az ágyához.
– Fagy odakint – válaszolta –, és borzalmasan csúsznak az utak.
– Ahogy ennek február elején már csak lennie kell.
Balbina a kondérból a meleg vizet átöltötte az ágy mellett álló
mosdótálba, és letette mellé a magával hozott batyut.
– Terveztünk még mára valamit? – kérdezte Anton meglepetten. –
Kimozdulunk együtt?
Balbina elmosolyodott.
– Mindjárt benéz a doktor, és mérges lesz, ha meglátja, hogy már
megint otthagytad a teát. Innod kell, Anton bácsi. Aztán hozok neked
egy tál levest is – mondta, miközben a vízbe mártott egy mosdókendőt,
és kicsavarta.
– Én nem levest rendeltem, hanem sertéssültet knédlivel és
káposztával – tréfálkozott Anton. – A Dallmayrnál már nem kapni
rendes ennivalót? Leves és tea, ezek a legkevésbé sem csemegék.
Balbina jó jelnek tartotta, hogy a nagybátyjának ma jó a hangulata.
Segített felülnie, és felhúzta a nyakába a hálóingét. Beszappanozta a
nedves mosdókendőt, és ledörzsölte vele Anton hátát. A beteg megadóan
felsóhajtott. Balbina ledörzsölte a karját és megmosta a hónalját. Az
orrát facsarta az izzadságszag, de ez nem látszott meg rajta.
– Most nézd meg, mit művel egy ilyen kórság az emberrel! Már semmi
erőm nincs. Ilyen vézna karokkal nem tudok felemelni egy liszteszsákot,
a legkisebbet sem, hát még megmozdítani egy hordó sört.
– Majd rendbe jössz. Csak edd meg a levesed! – mondta Balbina
vigasztalón.
Felemelte a nagybátyja másik karját, és olyan könnyűnek érezte, hogy
megrémült.
– Már semmire sem vagyok jó – sopánkodott a beteg.
– Csitt!
Balbina helyére húzta a hálóinget. Utána a meleg vízbe mártotta a
magával hozott kis törölközőt, kicsavarta, és a nagybátyja arcára tette.
Anton először tiltakozni akart, miután azonban elmúlt az első ijedelme,
megnyugtatta a meleg nedvesség az arcán. Balbina látta, hogy a
nagybátyja izmai ellazultak, és kibontotta a kis batyut, amelyet magával
hozott. Anton a neszezésre kicsit lejjebb húzta az arcán a törölközőt.
Hitetlenkedőn nézte, hogy Balbina borotvafenő szíjat akasztott az
ablakkilincsre. A bal kezével megfeszítette a szíjat, a jobbal pedig
borotvakést húzott végig a bőrön. Anton somolygott, amikor
megértette, mi történik itt, és Balbina viszonozta a mosolyt. Aztán a lány
elővett egy fehér, kissé már kopott porcelántálkát, hogy egy
borotvaecsettel vízből és szappanból csodásan sűrű, fehér habot verjen
vele. Anton mosolygásának nyoma veszett, amikor Balbina az arcához
közelített a habos ecsettel, és levette a nagybátyja arcáról a törülközőt.
– Mindezt csak a felcsernek készíted elő, igaz? Mindjárt jön, ugye? –
kérdezte Anton.
– De te vagy a kedvenc bácsikám – mondta Balbina –, úgyhogy inkább
én borotvállak meg.
Gyakorlott mozdulatokkal három habpettyet tett Anton arcára, egyet
a bal, egyet a jobb felére, a harmadikat az állára. Az utolsó majdnem a
fogára került, mert éppen akkor, amikor ő megcélozta az állát, ijedten
kinyitotta a száját. Balbina óvatosan, szinte gyengéden elosztotta a
bácsikája arcán a habot. Miután visszatette a tálkába az ecsetet, a
hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a kést. A középső ujjával
megtámasztotta, hogy biztonságosan tudja mozgatni.
– Valóban meg tudod csinálni? Egy borotvakés nem tréfadolog –
mondta Anton.
Balbina hallotta a hangján, hogy igyekszik nem ijedtnek tűnni.
– Ne aggódj, bácsikám! Talán még jobban is csinálom, mint a felcser.
Biztosan nem foglak megvágni, majd meglátod. És ha megjön a doktor,
utána kell néznie a vaskos orvosi könyvében, mert nem ismeri azt a
betegséget, amely egy férfiarcból egyik napról a másikra puha
babapopsit csinál.
Antonra köhögés tört rá, és még mindig kételkedett, de most már
nem hátrálhatott meg. Az arcán Balbina valóban pontosan és erőteljesen
csíkokat húzott az éles késsel anélkül, hogy megvágta vagy akár csak
megkarcolta volna. A módszer ellen a borostáknak esélyük sem volt.
Mintha csak tudták volna ezt, megadták magukat, és minden
ellenállással felhagytak.
 Balbina, miután végzett a borotválással, rozmaringos-levendulás
arcszesszel finoman bedörzsölte a nagybátyja bőrét. A mosolyából arra
következtetett, hogy Antonnak tetszik, amit csinál, és ő maga is büszke
volt a kétségtelenül tökéletes munkájára.
– Hogyhogy ilyen jól tudsz borotválni? – kérdezte a nagybátyja.
– Otthon tanultam meg, nagyapámnál. Miután sebesülten tért haza a
franciák elleni háborúból, reszketett, és ez az évek során csak rosszabb
lett. Ezért nem tudott megborotválkozni, így aztán a nagymamám
megmutatta nekem, hogy kell csinálni. Ő már nem látott jól, úgyhogy
egy idő után teljesen átengedte nekem a dolgot.
Balbina tiszta inget húzott a nagybátyjára, és megfésülte a
meggyérült haját. Éppen ekkor kopogtattak, és az ajtón Eichengrün
doktor lépett be. Szokatlanul alacsony volt, nem sokkal magasabb, mint
Balbina. Sűrű, ősz haja volt, kerek szemüveget és kecskeszakállat viselt.
– Jó napot, szép kisasszony! – Az orvos megemelte a kalapját, és a
sötét szemével, amely fölött dús szemöldök burjánzott, végigmérte
Balbinát. – Ez a lány mindennap szebb lesz. Vigyáznia kell rá, Randlkofer
úr. És hogy vagyunk ma?
Anton legyintett.
– Ha Balbina nem hozott volna rendbe, most valószínűleg azt
kérdezné, hogy ki az a vénember az ágyban.
– Remekül fest. És a borbélyt is elhívatta! Meg kell ünnepelni valamit?
– Igen. Azt, hogy München legjobb borbélya nálam lakik, és ezt én
egészen máig nem tudtam.
Balbina elégedetten felnevetett, és elcsomagolta a borotvakészletét.
– Isten fizesse meg! – hallotta még a nagybátyja szavait, miközben
kiment a szobából.

Az orvos nem sokkal később végzett a vizsgálattal, és elköszönt a

betegétől. Therese az ajtó előtt várta.
– Mit tud mondani, doktor úr? Jobban van a férjem?
Micsoda kérdés! Mintha Therese csodában reménykedne, miközben
reggel még ő is úgy gondolta, hogy nincs valódi javulás, sőt Anton
inkább még gyengébbnek tűnt. Miért kérdez most ilyen butaságot az
orvostól?
 – Azt mondanám, hogy még nincs túl a nehezén.
Eichengrün doktor legalább nem szépítette Anton állapotát.
Theresének mégis nehéz volt az orvos szájából hallania, amit valójában ő
maga is tudott.
– Jöjjön velem a konyhába, doktor úr! Balbina készít nekünk kávét.
Az orvos habozott.
– Tudom, hogy mennie kell a következő betegéhez, de pihenjen egy
kicsit. Önnek is vigyáznia kell magára – mondta Therese.
– Hát jó, Randlkofer asszony, de valóban csak pár perc lehet.
A Diener utcai konyha viszonylag tágas volt, és jókora tűzhely állt
benne, amellyel a helyiséget is fűtötték. Balbina levette róla a fortyogó
vizet, és a hasas karlsbadi kávéskanna porcelánszűrőjébe öntötte. A
konyhát ellenállhatatlan illat töltötte be. Miközben a kávé átfolyt a
szűrőn, Balbina egy tányéron frissen sült és porcukorral megszórt
fánkokat szolgált fel.
– Te tudsz varázsolni, Balbina? Mikor sütötted ezeket a fánkokat?
Akkor nem lehetett, amikor a bácsikádat borotváltad, mégis frissek és
még melegek.
– Épp az előbb sütöttem ki őket, doktor úr, amíg maga a bácsikámnál
volt. A tésztát még reggel bekevertem, mielőtt iskolába vittem Pault,
hogy szépen megkeljen.
Eichengrün doktor a fején ingatta.
– Egy ilyen lányra, mint te, nekünk is szükségünk lenne otthon –
dünnyögte.
– Mi baja van a férjemnek? – Therese ivott egy korty kávét. – Ha csak
megfázás vagy gyulladás lenne, nem kellene már lassan jobban lennie?
Az orvos letette a kávéscsészéjét.
– Csodás – jegyezte meg, és felsóhajtott. – Biztonsággal nem
mondhatom meg, ahhoz kórházba kellene vinni a férjét, és speciális
vizsgálatokat végezni. Talán Wilhelm Röntgen új készülékével, amelyet a
nagy kórházakban már használnak.
– De sejtése azért van? – kérdezte Therese.
– Igen, van. Arra gyanakszom, hogy a megfázás kórokozói a férje más
szerveit is megtámadhatták. Valószínűleg a szívét, mert a köhögése
ellenére is úgy tűnik, hogy a tüdeje rendben van.
– A szíve viszont nincs? – kérdezte Balbina ijedten.
Az orvos bólintott.
 – Az megmagyarázná a fulladást és az általános gyengeséget.
– Bárcsak enne és inna! – mondta Therese.
– Talán volt már korábbi betegsége, de örökletes rendellenesség is
lehet. Tud esetleg arról, hogy a férje családjában előfordult
szívgyengeség?
Therese a fejét rázta.
– Mind egészségesek. Az apósom csak néhány éve hunyt el.
Hetvenkilenc éves volt, és szinte naponta ellenőrizte, hogy a
sörfőzdéjében minden rendben van-e. Mindig is úgy gondoltam, hogy
Antonnal is így lesz majd. – Therese a keményített vászonabroszra
szegezte a szemét. – Azt hittem, még sok időnk van.
– Ne idegeskedjen, Randlkofer asszony! Az is lehet, hogy tévedek.
– Vagy csoda történik – mondta Balbina. – Imádkoznunk kell Szent
Notburgához, vagy zarándoklatot tennünk Tirolba.
– Neked aztán vannak ötleteid! – Therese megrázta a fejét. – A férjem
már kiesik a munkából, nem utazhatunk még mi is Tirolba. Imádkozz
szorgalmasan a bácsikádért, az majd segít.

Amikor Therese még egyszer benézett hozzá, a férje csukott szemmel

feküdt az ágyában. A sápadt, beesett arcával csak árnyéka volt
önmagának. Therese bezárta maga után az ajtót, aztán Anton fölé hajolt,
hogy meghallgassa a légzését. Hallania kellett volna a levegővételeit, de
semmit sem hallott. Egy pillanatig rémület tört rá, és már látta magát,
amint megrázza a férje vállát. Aztán azonban észhez tért. Anton nyakára
tette a kezét, és visszatartott lélegzettel kitapintotta a pulzusát. Ha
gyenge is, de egyértelműen volt. Therese fellélegzett. Anton meleg volt,
a bőre tapintása nagyon ismerős. Huszonhét éven át aludt el este, és
ébredt fel reggel mellette. Ez hosszú idő, mégsem gondolt soha arra,
hogy egyszer véget érhet. Hogy egyszer üres lehet mellette a hely az
ágyban. Talán azért, mert az évek során egyikük sem volt soha
komolyan beteg.
Most, amikor a gyerekekkel már túl vannak a nehezén, ők pedig az új
ház vásárlásával és a Dallmayr átvételével még egyszer valami teljesen
újba vágtak bele, éppen most Theresének még nehezebb volt arra
gondolnia, hogy az egyikük kieshet. Még túl fiatalnak és egészségesnek
érezték magukat ahhoz, hogy nyugalomba vonuljanak, az üzletet pedig
átadják a gyerekeknek. Még adósságba is verték magukat, hogy együtt
újra nagy fába vágják a fejszéjüket. Sok nagyobba, mint a Maffei utcai
üzlet volt. És te, Anton, nem hagyhatsz engem mindezzel egyedül – gondolta
Therese most először. – Együtt kezdtük, befejezni is együtt szeretnénk.
Szükségem van rád. A gyerekeknek is. Ki fogja vezetni az üzletet, ha te nem
leszel? Ha magamra hagysz…
Anton, mintha meghallotta volna a kérdést, kinyitotta a szemét, és
Theresére mosolygott.
– Mit csinálsz te itt fölöttem? – kérdezte. – Meg akarsz fojtani?
Therese elnevette magát, és egy pillanatig minden feszültség lehullt
róla. Ez az ő férje, ezért szereti annyira. A csibészes varázsával és a
rendíthetetlen humorával már sok nehéz helyzeten úrrá lett. Mindig
lehetett rá számítani és támaszkodni. Rossz szó soha nem hagyta el a
száját. Nagyon sokáig kellett bosszantani ahhoz, hogy igazán dühös
legyen. Egyedül azt nem tudta elnézni, ha valaki kibújt a munka alól. Ez
közös volt kettőjükben. Anton azonban, tőle eltérően, többnyire még
olyankor is a humoránál maradt. Therese néha már arra gyanakodott,
hogy egy emberalakot öltött angyalhoz ment feleségül. Anton jó
természete időként egyszerűen kibírhatatlan volt egy magafajta roppant
becsvágyó, és nem igazán türelmes ember számára.
– Feküdj mellém! – szólította fel a férje. – Látom, hogy nagyon fáradt
vagy. Szerinted is véget érhetne már lassanként a szabadságom?
Borzalmasan unatkozom.
Therese leült az ágy szélére, lehajolt Antonhoz, és a vállára fektette a
fejét.
– Hányadika van ma?
– Február negyedike.
– Akkor már gyertyaszentelő is elmúlt, és én még mindig csak
fekszem, mint egy vadászathoz már túlságosan fáradt kutya. Boldogulsz
az üzletben?
– Hermann segít.
– Hogy muzsikál?
– Ma árut szállít ki Korbiniannal. Jól dolgozik, de még nagyon fiatal.
Hogy tudhatná mindazt, amit mi sok éven át megtanultunk?
– Persze, de majd belejön. Az a fő, hogy igyekszik. És Balbina is támasz
a számodra, igaz?
 – Igen, csak hát ők ketten most egyszeriben nagyon jól megértik
egymást…
– Hermann és Balbina? – kérdezte Anton, és hirtelen felült.
– Mi a baj? – Therese is kihúzta magát. – Én sem látom szívesen, de
valószínűleg úgyis hamar elmúlik. Ha nem, akkor beszélnem kell
Hermann-nal. Rendben van, ha körülnéz feleség után, de nem itthon a
házban, és az üzletben sem. Én persze jobban örülnék, ha várna még
néhány évet, amíg jobban megy a bolt, törlesztjük az adósságunkat, és
talán még más udvari szállítói címet is elnyerünk…
– Hogy ő még jobb partit csinálhasson. – Anton bólintott. – Pompás
volna, ha jó helyre tudna beházasodni. Már most sem állunk rosszul. A
Dallmayrt szinte mindenki ismeri Münchenben. Ha a kínálatunkból
egyes dolgokat az emberek nem is engedhetnek maguknak, azért a
kirakathoz nyomják az orrukat, hogy megtudják, milyen finomságaink
vannak, és mi kerül az asztalra az udvarban vagy az előkelő uraságoknál.
– Akkor egyetértünk?
– Balbinával kapcsolatban? – Anton visszafeküdt a párnájára. –
Őszintén szeretem a gyermeket, és örülök, hogy nálunk van, de a
menyünknek nem tudom elképzelni.
– Beszélni fogok Hermann-nal, és ha kell, Balbinával is. Ő még
egyébként is nagyon fiatal.
– Március elején lesz tizenhat.
– Ezt tudod? – kérdezte Therese. – Eközben a gyerekeink
születésnapjára minden évben nekem kell emlékeztetnem téged.
– Egy ember fejét nem lehet úgy telerakni, mint konzervekkel egy
polcot, Therese. Hogy mi marad meg benne és mi esik ki belőle azonnal,
senkinek sem írhatjuk elő. Még maga a fej tulajdonosa sem teheti meg.
Therese ajkára mosolyt csalt a szemléletes hasonlat. Ezért szerette a
férjét ugyanúgy, mint az első napon, vagy egy kicsit még jobban is. A
hold az ablak elé vándorolt, és széles fénycsíkot vetett a szobába.
Therese eloltotta a lámpát, aztán bebújt a férje mellé a takaró alá. Csókot
nyomott az arcára, és védelmezőn átkarolta.
– Ugye, még sokáig velünk maradsz? – suttogta.
Anton azonban már elaludt, és nem hallotta a kérdését. Therese egy
ideig még a férje arcát nézegette, amelyet jobban ismert, mint a sajátját,
aztán ő is elaludt.
Ha gyertyaszentelőkor fúj a szél és esik a hó, már nincs messze a tavasz.
Legalábbis egy régi népi bölcsesség szerint, gondolta Therese. Amikor
reggel kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztessen, valóban azt állapította
meg, hogy néhány fokkal melegebb lett, a havazás pedig esőre váltott.
Odakint azonban télies volt még a világ, tavasznak nyoma sem volt a
levegőben.
Therese nyújtózkodott egyet. Fájt a háta, és elmerevedett a nyaka.
Csoda volt, hogy egyáltalán el tudott aludni azon keskeny részen, amely
Anton mellett maradt neki az ágyban. A férje még aludt, ő pedig úgy
döntött, hogy nem ébreszti fel, csak csendben kiosont a szobából.
Még nagyon korán volt, de ma szállítmányt várnak Franciaországból,
és neki az üzletben kell lennie. Remélhetőleg minden jól ment éjszaka a
fuvarozásnál. Egy ilyen úton sok minden történhet, és a megromlott áru
veszteséget okoz. Ezt a kockázatot Theresének bele kellett kalkulálni az
árba, ha egyesek ezt nem is értik meg, és arról sustorognak, hogy a
Dallmayrnál minden drága. Az eszükbe sem jut, hogyan jutnak el a
finomságok a világ minden tájáról München belvárosába. Osztrigák
azonban az Atlanti-óceánban élnek, nem a Boden-tóban, és mert
nyersen fogyasztják őket, a legfontosabb, ha nem mindjárt életbevágó,
hogy frissek legyenek.
Therese szorosabbra húzta magán a vállkendőjét. Csak még
üzletnyitás előtt megérkezzen a szállítmány! A törzsvásárlók tudják,
hogy a francia áruk úton vannak, és mára várják őket. Egy részükre már
előrendelést adtak le, bár Therese mindig felhívta a figyelmet arra, hogy
semmit sem garantálhat, és nem vállalhat felelősséget, ha valamit végül
nem kaphatnak meg a vevők, mert nem megfelelő állapotban érkezett
meg.
Therese persze fáradt volt, de a korai kelés jót is tett neki. Mindig a
munka segített leginkább rajta, ha gondjai voltak. Amikor a bejárathoz
ért, Korbinian Fey már elkezdte a kirakodást a tanonccal. A szállítók
legalább pontosan érkeztek – gondolta Therese megnyugodva.
– Jó reggelt, főnökasszony!
Fey becipelt az üzletbe egy ládát, amelynek a falai párásak voltak a
jégtől. Az Atlanti-óceán franciaországi partjától az osztrigák, homárok
és languszták értékes küldeményét jégen tartva szállították, hogy frissek
maradjanak. A kaviárt üvegekbe töltve indították útnak, mert ha jéggel
vagy vízzel érintkezne, „megvakulna”, ahogy szaknyelven mondták,
vagyis elvesztené a színét és a szilárd, szemcsés állapotát. Az íze akkor is
jó még, eladni azonban úgy már nem lehet, a régensherceg és a fiai
udvarának leszállítani pedig végképp nem.
A friss és füstölt tengeri halak ládáját Ludwig, a tanonc hozta be.
– Jó reggelt, Randlkofer asszony! – köszönt vidáman.
– Már kialudtad magad, Ludwig? – kérdezte Therese.
– Hogyne – állította Ludwig, bár úgy festett, mintha bármelyik
percben újra elaludhatna.
Therese elmosolyodott, miközben a világoskék szemű és rakoncátlan
hajú szőke fiút nézegette. Választék helyett a homloka oldalán nagy
forgó volt, amely három irányba meresztette szét a haját. A szeplőivel
úgy festett, mint Wilhelm Busch könyveinek az egyik rosszcsontja.
Therese még nem ismerte igazán jól, de bizonyára látni fogja, hogyan
fejlődik. Rajta tartja a szemét, és a megállapításait feljegyzi a
könyvecskéjében. Egy-két év alatt meg lehet ismerni egy embert, és ő
majd csak azután dönti el róla, hogy valóban illik-e közéjük.
– A libamájpástétom is megjött Strasbourgból? – kérdezte
Korbiniantól, aki bólintott.
– Ilyen árak mellett inkább nekünk kellene libákat tenyésztenünk és
tömnünk – mondta. – A hátsó udvarunkon mindenesetre nem férne el
egy libaól. Esetleg lehetne szemben, a marienhofi réten. Talán kérvényt
nyújthatna be az új városházán, Randlkofer asszony. Nem lenne jó üzleti
ötlet?
– A Marienhofon, a város közepén? – Therese a fejét rázta. – Neked
aztán vannak ötleteid! Azt a városon kívül kellene csinálni, ahol elég
hely van, az állatok jó életet élhetnek, és megfelelő táplálékhoz
juthatnak. A minőség nem az üvegbe vagy konzervbe töltéssel kezdődik,
hanem jóval előtte, valójában már a születéssel. Hová születik az állat,
hogyan él, van-e elég mozgástere? Ennek mind rendben kell lennie.
– Maga tudja, hogyan kellene csinálni – mondta Korbinian Fey –, de
nyilván nem akar vidékre költözni. Még csak von Poschinger urat sem
látogatta meg, pedig már sokszor meghívta. Igazi városi nő lett magából,
főnökasszony.
– Már régóta itt élek, München pedig valóban szép város lett.
Különösen azóta, amióta a bajor királyok székvárosa. Ki akarna most
É
már elmenni innen, vissza vidékre? Én biztosan nem.
– Nem kellene messzire mennie. A falvak már Nymphenburgnál vagy
Schwabingnál kezdődnek.
– És mit mondjak a vevőimnek? Hogy a libamájam Strasbourg helyett
Schwabingból származik? Az udvarnál éppen hogy kizárólag francia
receptek alapján főznek.
– A vásárlókat azonban az íznek kell meggyőznie, nem a pecsétnek a
ládán – mondta Korbinian Fey. – Nevezzük továbbra is foie gras-nak, és
máris újra francia a schwabingi libamáj – tette hozzá, és Theresére
vigyorgott.
– Miért vagy ma ilyen jó hangulatban? – kérdezte ő.
– Mert a szállítmány pontosan érkezett, és nem kell végighallgatnom
a vásárlók panaszkodását. A megrendelők és a konyhai alkalmazottjaik
számítanak az árukra, és nekem így nem kell csalódott és bosszús
embereket nyugtatgatnom.
Nagy szerencse, hogy Korbinian felment engem az ilyen feladatok alól, ha
szükségessé válnak – gondolta Therese. Nem felejtette el azt szörnyű a
napot, amelyen a férjének néhány éve szalonkabátban és cilinderrel a
fején el kellett mennie az üzlettől csupán néhány száz méterre fekvő
palotába, hogy elnézést kérjen. Az egyik olajos szardíniás dobozban
ugyanis tizenkét darab helyett csak tizenegy volt.
A felelősség megosztása és bizonyos fokú bizalom a dolgozók iránt –
ez volt Therese üzleti filozófiája. A jó alkalmazottak aranyat érnek, ezt
azonban nekik nem szabad túlságosan nyilvánvalóan érezniük. Ne
dicsérj túl sokat! – így hangzott Therese jelmondata. Könyvet tudott
volna írni arról, amit üzletasszonyként több mint húsz év alatt
megtanult. Más üzletasszonyoknak szóló tanácsadót, mert férfiak nem
lennének kíváncsiak a mondanivalójára, ha százszor is igaza lenne.
Miután lepakolták a szekeret, a kocsis pedig megfordult vele, és
elhajtott a Marien tér felé, Ludwig lapátot és vödröt fogott, hogy
eltüntesse a lócitromokat. Therese figyelte közben, aztán kiment, hogy
megnézze, a fiú rendesen elvégezte-e a feladatát. A járdán egyetlen szál
sem feküdt a szalmából, amellyel a fuvarosok ledörzsölték a gőzölgő
lovaikat. Therese elégedett volt. Az intelmei végül eredményesnek
bizonyultak.
A tanoncról alkotott jó véleménye azonban máris megingott, amikor
becsukta a bejárati ajtót – még nem volt hét óra, amikor majd kinyitnak
–, és közben a szeme sarkából észrevett valamit, amitől megdermedt. A
legjobb belga csokoládé, a piemonti mogyorós elrámolásakor Ludwig egy
darabot a földre ejtett. Lehajolt érte, és áhítattal felvette. Nem tette
azonban vissza a vitrinbe vagy a pultra, ahol ecsettel megtisztíthatta
volna, hanem anélkül, hogy körülnézett volna, gyorsan bekapta. Therese
már elő akarta venni a könyvecskéjét, amikor az iroda ajtajában
meglátott valakit, aki szintén tanúja volt az esetnek. Rosa Schatzberger,
a könyvelő is látta. Csak Ludwig maradt gyanútlan. Egy pillanatig még a
szemét is lehunyta, és elragadtatva elszopogatta a csokoládédarabkát.
Therese kézmozdulattal jelezte Schatzberger kisasszonynak, hogy
menjen vissza az irodájába. Ő majd olyan leckét ad a fiúnak, amelyet
egyhamar nem felejt el. Egy kicsit várni akart azonban vele, hogy hamis
biztonságérzetbe ringassa Ludwigot.

Miután minden árut feltöltöttek, és délelőtt csendesebb lett az üzlet,

Schatzberger kisasszony odament Ludwighoz, hogy szóljon neki, a
főnökasszony várja az irodában. Ő tudni akarta, miért, de a könyvelőnő
csak megrántotta a vállát, aztán bekopogott, kinyitotta az ajtót, és
betolta rajta Ludwigot. Az iroda a régi asztallal, amely már hosszú ideje a
családé lehetett, kicsi volt, kissé sötét, inkább kamra, és egy kereskedő
munkahelyénél sokkal inkább emlékeztetett egy művész
dolgozószobájára. Az asztalon papírhalmok, cédulák, újsághirdetések
hevertek. A kis helyiségben nem tartottak akkurátusan rendet, viszont
kifejezetten kedélyes hely volt. Ludwig azonban nem táplált illúziókat.
Kedélyes társalgásra biztosan nem számíthat itt.
– Az utca nagyon tiszta volt a mai szállítás után. Ott igazán igyekeztél
– indította Therese a beszélgetést.
A levegő sistergett, és a tanonc továbbra sem reménykedett abban,
hogy elismerést bezsebelni rendelték ide. Egyik lábáról a másikra állt.
Nem tudta, mit, de valamit biztosan elkövethetett. A főnökasszony száját
ritkán hagyta el dicséret, akkor meg végképp nem, amikor ugyanazért a
dologért már kétszer figyelmeztette őt. Elképzelhetetlen, hogy azért
hívta el a munkától, mert meg akarta dicsérni. Ludwig tudta, milyen
Randlkofer asszony, amikor elégedett, és most biztosan nem az.
Ellenkezőleg, kifejezetten harciasnak tűnik. Ludwigot izzadság verte ki.
Milyen hibát követhetett el? Törni kezdte a fejét. Pontban negyed
hétkor bejött dolgozni. Megfésülködve, kikefélt nadrágban, kipucolt
cipőben. Még egyszer le is törölte, miután a lócitromokat a
szemetesvödörbe dobta. Ma egyszer sem traccsolt a többi alkalmazottal,
arra nem is lett volna idő, mert sok vásárló volt a boltban. Még csak
grimaszokat sem vágott ma, amelyekkel sokszor megnevettette az
eladónőket. És nem is utánzott senkit. Azt elég jól csinálta. Még a
főnöknőt is el tudta játszani, ahogy nagyon egyenes háttal, a mellét
maga előtt tolva, az állát kissé a nyaka felé nyomva vonult, a fején a
konttyal, akár egy koronával. Amikor Ludwig otthon előadta ezt a
mamájának és Lillynek, a testvérének, ők mindig nagyokat nevettek.
Folyton kérdezgették Ludwigot, hogy mi történt vele a Dallmayrnál,
milyenek a főnökei és Schatzberger kisasszony, aki hamarosan betölti a
húszat, de még mindig nem ment férjhez. Ezen már senki nem is
csodálkozott, miután Ludwig a kisasszonyt utánozta: rövid, szaggatott
lépésekkel, a cipősarkát a földbe döngölve, az állát minden lépésnél
előre tolva, mint egy tyúk. Ludwig még kotkodácsolt is, miközben
átment a szobán. A húga nem hitte el neki, hogy Schatzberger
kisasszony valóban ilyen hangokat ad ki, amikor beszél. Ludwig azonban
megesküdött, hogy kotkodácsolásnak hangzik.
Ma azonban Ludwig egészen biztos volt abban, hogy semmit sem
követett el. Vigyázott is nagyon, hogy ne hibázzon, mert a főnöknő az
utóbbi hetekben már kétszer figyelmeztette. És azt mondta, hogy ennek
fél évre elégnek kell lennie. Ludwig édesanyja nagyon csalódott lenne,
ha ő elveszítené a tanonchelyét. Már az is kész csoda volt, hogy
egyáltalán felvették a Dallmayrhoz, mondta. A lócitrom összeszedése
pedig a munka része. Neki is takarítania kell a közös vécét, noha egy
csepp örömét sem leli benne.
Ludwig várta, hogy Damoklész kardja lecsapjon rá. Elkövetett
valamit, de hiába törte a fejét, nem jutott eszébe, mi lehetett az. Rajta
amúgy sem segítene, ha tudná. Csak mielőbb túl akart esni az
égiháborún. Ez a feszültség már kibírhatatlan.
Jézusatyaúristen! Hirtelen lehullt a szeméről a hályog. A
főnökasszonyra nézett, és a tekintete megerősítette a sejtését. A finom
belga csokoládé. Óriási kísértés volt. Felvette azt a darabkát, és
gondolkodás nélkül bekapta. Amikor olvadni kezdett a szájában, az
olyan csodás volt, hogy le kellett hunynia a szemét. Soha életében nem
evett még olyan finomat. A kakaó és a pörkölt dió íze egy kicsit olyan
volt, mint az Oktoberfesten, amikor Ludwig a pirított mandulák, diók,
mézeskalácsszívek, kandírozott gyümölcsök, vattacukrok, nápolyik és
pudingok standjai között bóklászott. Csakhogy a mogyorót, a kakaót és
azt, ami még a finom csokoládéban volt, ma egyszerre érezte az orrában,
a szájában és a nyelvén, sőt szinte még a bőrén is, mint egy gyengéd
simogatást. Egyszerűen leírhatatlan volt.
De hogyan húzza ki a fejét a hurokból? Kereshetne mentségeket.
Mondhatná, hogy a Dallmayrnál a földre esett ételt nem szabad
egyszerűen visszatenni a polcra. Akkor legalábbis nem, amikor vásárlók
vannak a boltban. Az előbb azonban még nem voltak. Ludwigot forróság
öntötte el. Hogy került egyáltalán az a kis darab a földre? Ezt nem tudta,
csak arra emlékezett, hogy a keze utánanyúlt, felvette, aztán mintegy
önkívületben, szabályt szegve bekebelezte. Az arca lángolt.
– Nos? – kérdezte a főnökasszony. – Mondasz végre valamit?
– Randlkofer asszony… – Ludwig szája száraz volt, mint a tapló. – Nem
tehetek róla. A kezem… A szám…
Elhallgatott, és idiótának érezte magát.
– Igen? – sürgette Therese a folytatást.
– Nagyon sajnálom. Többé nem fordul elő. Esküszöm, Randlkofer
asszony.
– És még?
Ludwig tátogott, mint egy hal. Sejtelme sem volt, mire gondolhat a
főnökasszony. Rémület tört rá, idegesen megtörölte a homlokát, és a
legszívesebben elszaladt volna.
Therese az íróasztalára tenyerelt, és olyan közel hajolt Ludwighoz,
hogy ő a leheletét is érezte az arcán.
– Azt akarom tudni, hogy ízlett a méregdrága belga csokoládé.
Ludwig nagyot nyelt.
– Jobban, mint bármi, amit eddig ettem. Olyan íze volt…
– Igen? – kérdezte Therese.
– Olyan íze volt, mint a dzsungelnek, már amilyennek én a dzsungelt
képzelem. Forró, nedves, gőzölgő. Édes, mint egy hatalmas, bíborvörös
virág, amelyről a pillangók és a kismadarak, amelyek olyanok, mint a
zümmögő ékszerek, a hosszú szívószervükkel kiszippantják a nektárt…
Miket hord ő itt össze? Ludwig a főnökasszonyra meredt. Mindjárt
nagy ívben kidobja őt innen, és megüzeni az édesanyjának, hogy a fia ne
kereskedőnek tanuljon, hanem inkább kertésznek. A mamája pedig meg
sem szidja majd, csak elmondhatatlanul csalódott lesz miatta.
Ludwig nem mert a főnöknője szemébe nézni. A tekintetét a szájára
szegezte, és az most reszketni kezdett, aztán a sarka lassan felfelé
húzódott. Semmi kétség, ez halvány, finom mosoly. Ludwig még nem
látta sokszor a főnökasszonya arcán. Tanoncként a Dallmayrban eddig
csak ritkán részesült benne. Most újra felébredt benne a halvány
remény, hogy még sincs minden elveszve.
– És még? – kérdezte Therese újra. – A csokoládé…
– Olyan volt, mintha egy meglepetéstasak pukkant volna szét a
nyelvemen – felelte Ludwig most már valamivel bátrabban. – Minden
kifolyt belőle, a csodálatos virág, a sötét erdő, a vadállatok rikoltozása,
egy furcsa saját világ, és én ezt mind valóban éreztem.
– Lehet, hogy mégis a megfelelő helyen vagy – mondta Therese, és
Ludwig vállára tette a kezét. – Azért ha egy vevő a belga csokoládé ízéről
érdeklődik, ne ess mindjárt ilyen túlzásokba, rendben? Felejtsd el a
kakaóvirágot, a tarka lepkéket is, és inkább ne beszélj gőzölgő erdőről
meg rikoltozó állatokról. Megértetted?
– Igenis – felelte Ludwig mély meghajlással.
Ez egyszer még megúszta. Este ezt mindenképpen el kell mesélnie
Lillynek. A húga biztosan nagy szemet mereszt majd. De a mamának
nem szabad megtudnia, milyen veszélybe sodorta ő már megint magát,
mert szegény szörnyen ideges lenne. Egy darabka csokoládé miatt
hajszál híján elvesztette a tanonchelyét. Csak vacsora után rukkol majd
elő a történetével, amikor Lilly mosogat, az édesanyjuk pedig a kanapén
fekve pihen egy kicsit. A húga nagyon megijed majd, de ő szájára fogja
tapasztani a kezét, mielőtt még felsikolthatna. Elhallgattatja Lillyt, és a
mamájukra meg a régi kanapéra mutat, amelyen már megkopott a
huzat. A testvére azonnal érteni fogja, hogy nem szabad sikítani, mert
azzal elárulná őt.
– Akkor most igyál meg egy kávét, egyél hozzá egy kiflit, és ne verd
nagydobra a dolgot! Ha a többiek megkérdezik, mi volt az irodámban,
azt mondod, hogy csak beszélgettünk egy kicsit. Nem csinálsz belőle
megint színdarabot, világos? Tudod, mire gondolok.
Ludwig tudta, az viszont, hogy a főnöknő is tudja, újra lángba
borította az arcát.
– Igen, akkor én megyek is – mondta búcsúzóul. – És köszönöm.
 – Szívesen – felelte Therese.

Therese délután, miközben átnézte a szállítóleveleket és a számlákat,

elbóbiskolhatott, mert a kopogtatást csak akkor hallotta meg, amikor az
hangosabb, erőteljesebb lett, és valaki a nevét kiáltotta.
– Jöjjön be, Rosa!
Therese a falitükör előtt visszadugott a kontyába néhány kiszabadult
tincset, és lesimította a szoknyáját. A résnyire nyitott ajtón Rosa
Schatzberger dugta be a fejét.
– Itt van a sógora – suttogta, mintha veszélyre hívná fel a figyelmet.
Megint kopogtattak, aztán a nyitott ajtóban megjelent Max, Therese
férjének a legfiatalabb öccse, mint mindig, elegánsan, jól ápoltan,
mintha a fodrásztól jönne éppen, arcán a feltűnő bajusszal, amelynek a
végét felfelé pödörte. A mindig tiszta és fényesre suvikszolt cipője a
védjegye és a mániája volt. Ha kellett, naponta kétszer-háromszor is
elment a Karl-toronyhoz a cipőtisztítóhoz. Hermann, Therese legidősebb
fia, aki Maxnál inaskodott, sokat tudott erről mesélni.
Max szerencsére sokszor volt úton, és nem töltötte az egész napot az
üzletében, mert az alkalmazottak félték a szigorát és az indulatosságát.
Az elegancia és az udvariasság álarca lobbanékony természetet rejtett. A
negyvenötödik életéve felé közeledő Max agglegény volt, és köztudottan
gyakori vendég a varietékban és az intim színházakban, amelyekbe a
kizárólag uraknak fenntartott estéken hölgyvendégek nem léphettek be.
– Max, minek köszönhetem a megtiszteltetést?
– A bátyámat akarom meglátogatni. Szervusz, Therese! – Max kezet
nyújtott a sógornőjének. – Hogy van ma?
– Menj fel hozzá! Talán sikerül egy kicsit felvidítanod. Mostanában
nagyon gyenge és kedvetlen.
– Kedvetlen? A bátyám? Ugyan már! Fel kell öltöznie, hogy eljöjjön
velem Hofbräuhausba. Ma nyílik újra egy teljes év felújítás és átépítés
után. Müncheni lakosként az embernek látnia kell, mit követett el az a
szászországi építész. Mintha nálunk, Bajorországban nem lennének
építőmesterek!
– Nézd csak meg, ki mindenki épített Münchenben szép házakat:
olaszok, franciák… – felelte Therese.
 Max felnevetett.
– Olaszok, franciák, az még rendben van. De szászok?
– Anton ma nem megy el a Hofbräuhausba – jelentette ki Therese.
– Te hogy boldogulsz, sógorasszony?
– Egész jól. Nagy segítség, hogy elengedted Hermannt, és most nálunk
dolgozik. Neked viszont biztosan hiányzik az üzletedből egy tanonc.
– Hamarosan amúgy is újat kellene felvennem. Hermann az év végéig
kitanul, és utána biztosan azt akarjátok majd, hogy nálatok legyen.
– Még mindig elégedett vagy vele?
– Persze – felelte Max. – A bátyámra ütött, valódi igavonó. Fiatal, és
egyet-mást még meg kell tanulnia, amíg saját üzletért viselhet
felelősséget. Már ha Antonnal a közeljövőben át akarjátok adni a boltot.
Átadni? Hogy jut ez Max eszébe? Még soha nem volt szó arról, hogy
átadják az üzletet a gyerekeknek. Csak két éve vásárolták meg.
– Az átadással még várunk, de Hermann, miután kitanult, beleszólhat
majd az üzleti ügyekbe.
– Ha segítségre van szükséged, én is itt vagyok.
Therese nem tudta, mit gondoljon erről az ajánlatról, és hogy valóban
olyan önzetlen-e, amilyennek hangzik. Kereskedőként a két fivér végül
is versenytárs. Azt, hogy a sógora nem fogja beérni egy meglehetősen
kicsi élelmiszerbolttal a Kaufinger utcában, Therese már rég tudta. A
Dallmayr megszerzésével és az üzlettel elért sikerükkel pedig Anton és ő
több lépéssel előrébb jártak Maxnál. A Dallmayr a Diener utcában
nagyobb, elegánsabb és ismertebb is, mint az M. Randlkofer Gyarmatáru
a Kaufinger utcában. A Dallmayr ráadásul a város, sőt az ország határain
túl is kezd híressé válni. A becsvágyó sógorának ez olyan bosszantó
lehet, mint egy kavics a cipőjében.
– Anton az első emeleten fekszik, a lépcső melletti szobában. Abban,
amelyik a székesegyházra néz.
– Már nem akarod, hogy veled legyen a hálószobában? – kérdezte
Max tréfásan, de Therese nem tudott nevetni a viccen.
– Sokszor olyan nyugtalan, hogy én sem tudok aludni. Az pedig
senkinek nem lenne jó, ha a főnök és a főnöknő is kiesne a munkából.
– Úgy, úgy, főnöknő – mondta Max gúnyosan.
Ha veszekedni akarsz, menj máshová! Nekem éppen elég gondom van –
gondolta Therese.
– Schatzberger kisasszony majd felkísér.
 – Nélküle is megtalálom a szobát. Paul odafent van?
Therese bólintott.
– De ne ijeszd meg, mint a legutóbb!
– Ugyan, a fiú már nem gyerek. Egy igazi Randlkofer érti a tréfát.
Reméljük – gondolta Therese. Max a legutóbb a gúnyolódásával és a
froclizásával elérte, hogy Paul elsírta magát, mire a nagybátyja
kinevette, ő pedig még jobban szégyellte magát. Paul már valóban nem
gyerek, de az övéik közül a legfiatalabb, és néha még élvezi, hogy ő a
kicsi fiú.
Therese végül maga kísérte fel Maxot a magánlakásban az első
emeletre. Miután még egy órával később sem jött vissza, utánament,
hogy megnézze, mit csinál ilyen sokáig odafent a sógora. Anton
hálószobájának az ajtaja csukva volt. Therese kíváncsian rátapasztotta a
fülét. Max úgy beszélt, mint a vízfolyás, bár inkább szónokolt, mert
Anton meg sem szólalt. Az a kevés, amit Therese ki tudott venni, az
üzletről szólt, bankokról, forgalomról, aztán Therese a saját nevét is
hallotta, de az összefüggést nem értette.
Paul kilépett a konyhából a folyosóra, Therese pedig felegyenesedett,
és odament a fiához.
– Már elkészültél a házi feladatokkal?
Paul bólintott, de szomorúnak és zavarodottnak tűnt.
– Mi a baj? – kérdezte Therese, és visszament a fiúval a konyhába. –
Balbina nincs itt?
Paul füzete és ceruzája még az asztalon feküdt, az iskolatáskája a
lócán állt.
– Balbina felszaladt a szobájába, és azt mondta, hogy majd csak
később jön le.
Paul nem nézett az édesanyjára, hanem körülményesen lassan a
tolltartóba rakta a ceruzáit.
– Miért szaladt el? Felbosszantottad?
– Nem miattam ment el – mondta Paul.
– Ki vagy mi más miatt? Paul, ne kelljen már minden szót
harapófogóval kihúzni belőled.
Therese finoman megcibálta a fia fülét.
– Au! – mondta Paul csendesen. Therese látta rajta, hogy szomorú. –
Max bácsi miatt – tette hozzá, és az ajtóra nézett, mintha arra
számítana, hogy a nagybátyja mindjárt bejön rajta.
 – Max bácsi nem emberevő. Előle nem kell elszaladni.
Paul nem válaszolt. Betette a tolltartóját az iskolatáskájába,
rákattintotta a két csatot, aztán az asztalra könyökölt, és a tenyerébe
támasztotta az állát.
– Mi történt? – kérdezte Therese. – Paul maga elé meredt, és nem tűnt
úgy, hogy ki akarná nyitni a száját. – Gyerünk, fiam, beszélj már! Nem
állhatok itt egész délután arra várva, hogy elmondd, mi történt.
– Max bácsi csinált valamit, amit nem szabad – mondta Paul a
tekintetét a falra szegezve.
Aha, innen fúj a szél – gondolta Therese, és jobbnak látta, ha nem
nyaggatja tovább a legkisebb gyermekét.
– Én most felmegyek Balbinához, te pedig nyugodj meg! Minden
elrendezhető. Balbina valószínűleg már régen elfelejtette a dolgot.
Brehm könyvét lapozgatja, Az állatok világát, és azt keresi, milyen állatot
rajzoljon le legközelebb.
– Rácsapott a bácsi kezére – mondta Paul. – Aztán elszaladt, és
bezárkózott odafent.
– A felnőttek néha meglepnek minket a rossz viselkedésükkel, igaz? –
próbálta Therese bagatellizálni a dolgot. – Mindjárt visszajövök. El kell
még olvasnod valamit az iskolába?
– Már elolvastam! Játszhatok a vonatommal?
Karácsonyra Paul egy Märklin gőzmozdonyt kapott, amelyet kulccsal
lehetett felhúzni, mint egy órát, és fémsínen ment körbe-körbe. Paul egy
babaházból pályaudvart épített hozzá, és előtte ólomkatonákat helyezett
el embereknek. Miután az édesanyja megengedte, a szobájába szaladt.
Balbina ajtaja kulcsra volt zárva. Therese bekopogott, de válasz nem
jött.
– Balbina? Én vagyok az. Nyisd ki, kérlek! – Elfordult a kulcs, kattant a
zár, és Balbina jelent meg az ajtóban. – Mi van veled?
Therese látta, hogy Balbina ágya gyűrött, a szeme pedig kisírt.
– Semmi, nénikém – állította. – Hirtelen fáradtság tört rám, ezért
feljöttem, és ledőltem egy kicsit. Már éppen le akartam menni.
– Ma mind meséket mondtok nekem? Mi a baj?
– Paul árulkodott? – kérdezte Balbina. Therese bólintott. – Sajnálom,
néni, hogy neveletlen voltam, és Max kezére csaptam. – Therese
becsukta az ajtót. Balbina az ablakhoz ment, és hátat fordított neki. – De
nem fogok bocsánatot kérni tőle – mondta dacosan.
 – Hová nyúlt Max, mielőtt elkaptad a kezét?
Balbina a fejét ingatta. Szégyellte magát. Therese megfogta a vállát, ő
pedig rövid ellenkezés után engedte, hogy a karjába zárja.
– Nem mondom meg – felelte.
Kiszabadította magát, felrázta az ágyneműt, összehajtotta, és nagyot
csapott rá a tenyerével. A férfiakkal lehetsz szerencsés vagy balszerencsés –
gondolta Therese. Antonnal neki olyan férje lett, aki tiszteli, nem tartja
magát okosabbnak, és eszébe sem jut, hogy rákényszerítse az akaratát.
Max viszont úgy gondolja, hogy minden nőt megkaphat, aki tetszik neki,
és eközben semmilyen szabályt nem kell betartania.
– Gyűlölöm – sziszegte Balbina dühösen. – Majd csak akkor megyek le,
ha elment tőlünk.
Hogy jelezze, komolyan gondolja, amit mondott, levette a kötényét,
és a székre akasztotta.
– Valószínűleg már rég elment, úgyhogy te most lejössz velem. Rá kell
néznünk Antonra. – Balbina karba fonta a kezét. – Tudom, hogy te
semmi rosszat nem tettél, és semmiről sem tehetsz – mondta Therese. –
A sógoromat azonban nem dobhatom ki. Anton testvére, és őt jött
meglátogatni.
– Most először, amióta a bácsi beteg – mondta Balbina. – És egyébként
is, mit keresett akkor a konyhában?
Balbina dühös és szégyelli magát. És Max? Egy nő előtt ő soha nem
szégyellné magát. Még előttem sem – gondolta Therese nagyot sóhajtva.
Kopogtattak.
– Randlkofer asszony?
Therese kinyitotta az ajtót.
– Mi van, Ludwig?
– Weißgruber asszony keresi a Lenbach-villából.
– Magdalena? Megint receptre van szüksége?
– A Művészházban ünnepség lesz, és ő homárt akar felszolgálni a
vacsoránál. Azt szeretné megtudni, hogy a legjobb elkészíteni.
– Még jól emlékszem rá, mert nem is volt igazán régen, amikor von
Lenbach úr csak kis vidéki festő volt, és álmában sem gondolta volna,
hogy egyszer majd drága homárt ehet. Így változnak az idők. – Therese
az ajtó felé fordult. – Akkor lemegyek, és kisegítem Magdalenát egy
recepttel. A sógorom még a férjem szobájában van, Ludwig?
– Gondolom, igen. Az üzletben nem láttam.
 – Azonnal szólj nekem, ha lejön!
– Nekem pedig akkor, ha elment – mondta Balbina.
A haragja még mindig nem párolgott el. Ludwig nem tudta, mi
történt, de megígérte, hogy szólni fog.
Theresének le kellett mennie az üzletbe, hogy segítséget nyújtson
Magdalena Weißgrubernek a Lenbach-villában rendezett művészest
előszítéséhez. Magdalena határozott teremtés és tapasztalt szakácsnő
volt, csak a homár ébresztett benne nagy tiszteletet és némi félelmet is.
– Nagyon szép állat – mondta, amikor Therese leemelte a fedelet a
kádról, és kivette a vízből a homárt.
– Vigyázz, hogy ne csípjen meg! – figyelmeztette a másik asszonyt. –
Össze is kötözhetjük az ollóit, és tálalás előtt majd leveszed róla a cérnát.
– Aztán egyszerűen csak be kell dobni a forrásban levő főzővízbe?
A szakácsnő, aki mindennap húst sütött és csirkét kopasztott,
láthatóan sajnálta a homárt.
– Az a legjobb, ha fejjel előre csúsztatod a fazékba. Ne aggódj, a homár
nem érez fájdalmat – állította Therese. Neki legalábbis ezt mondták, bár
biztos azért nem volt benne. Minél forróbb azonban a főzővíz, annál
kevesebbet kell esetleg szenvednie a homárnak. – Az a fő, hogy lobogva
forrjon a vized.
– És mit tegyek bele?
– Én mogyoróhagymával, pár szem borssal, sóval és egy kevés
kaporral főzöm. Kaporvirággal még jobb.
– Kaporvirággal? Azt meg honnan vegyek februárban?
– Nálunk van. Szárított. Kérj Korbiniantól! De ne használj túl sokat,
különben a kapor elnyomja a homár ízét.
– A ti homárjaitok miért feketék? Én mindig azt hallottam, hogy
tűzvörösek.
– Főzéskor azok lesznek. Erre mérget vehetsz, Magdalena.
Therese érezte, hogy nem igazán győzte meg a szakácsnőt. A homár
nem ébresztett benne bizalmat. Csak állt ott, makacsul, mint egy öszvér,
és újabb meg újabb kifogásokat keresett. Az ellenérzései nem oszlottak
el. Ez nem jó – gondolta Therese. A vásárlásnak a Dallmayrnál boldoggá
kell tennie az embereket, nem csalódottá.
– Figyelj, Magdalena! Mi lenne, ha azt mondanád az uraságéknak,
hogy a homár már előrendelésben elfogyott a Dallmayrnál, helyette
viszont kaptál valami egészen különleges, mifelénk ritka finomságot az
Atlanti-óceánból?
– És mi volna az? – kérdezte a szakácsnő kétkedőn, de a szemében
halvány remény csillant arra, hogy elkerülheti a homár lemészárlását.
– Ma reggel a franciaországi szállítmánnyal kaptunk egy láda
zarándokkagylót. Azok is nagyon finomak és mutatósak, ha nem is
annyira, mint a homár.
Magdalena Weißgruber megkönnyebbült.
– De nem árultok el Lenbach úrnak és a nejének, ugye?
– Semmiképpen. Korbiniannak is mindjárt szólok. Ő meg tudja
mutatni neked, hogyan tisztítsd meg és készítsd el a kagylókat. Nagyon
egyszerű. Csak egy kevés petrezselyem és friss vaj kell hozzá. Abban
sütöd a belsejét egészen rövid ideig, mindkét oldalról. És ha még egy
titkos tippet is elfogadsz tőlem…
Ludwig odament hozzájuk, hogy jelezze Theresének, a sógora éppen
lejön a lépcsőn. Ő el akart köszönni Magdalénától, az azonban nem
eresztette.
– És a titkos tipp?
– Kapribogyó. Csak pár szem, az olvasztott vajhoz. A kagylókat a
héjukban szolgálod fel, egy kevés vajas szósszal leöntve. Meglátod, a
művészek odáig lesznek érte, és nem fogják hiányolni a homárt.
Therese bátorítón rámosolygott a szakácsnőre, és odaküldte
Korbinianhoz. Aztán a sógorához fordult, aki közben leért a boltba, és
megkérte, hogy menjen be vele az irodájába.
– Jó sokáig maradtál a bátyádnál.
– Igen, volt egy kis megbeszélnivalónk – felelte Max, és szenvtelenül
nézett a sógornőjére.
Nyilvánvaló volt, hogy nem fogja elmondani, mit kellett
megbeszélniük. Therese mégis tett egy kísérletet.
– Mi volt ilyen fontos?
– Férfidolog, sógorasszony. Nem kell aggódnod.
Therese lenyelte a mérgét. Nem látta értelmét, hogy vitatkozni
kezdjen a sógorával.
– És mit szólsz Antonhoz? Nemigen lesz semmi abból, hogy
elmenjetek a Hofbräuhausba, igaz?
– Nem gondoltam, hogy ennyire beteg. Azt mondta, a szívével van baj.
Jól kifogta szegény.
 – Egyszerűen nem javul az állapota.
– Talán elhívhatnál hozzá egy másik orvost, Therese. Ez az
Eichengrün zsidó. Elégedett vagy vele?
Therese kihúzta magát a székén.
– Természetesen. Eichengrün doktor szaktekintély, és már sok éve
ismeri a családunkat. A vallása soha nem érdekelt minket. Te is hagyd
ezt, Max. Nem szeretnék ilyen beszédet hallani a házamban.
– A te házadban? Én úgy tudom, még mindig a kettőtöké, a bátyámé
és a tied, vagy nem? – Max dühösen nézett Theresére. Ha valamit nem
tudott elviselni, akkor a kritikát. Egy nőtől végképp nem, még ha az a nő
a sógornője volt is. – Mit akarsz tenni, ha Anton még sokáig nyomja az
ágyat, vagy ne adj’ isten, egyáltalán nem gyógyul meg?
Max kérdéséből nem együttérzés hallatszott ki, hanem harag és
gyűlölködés. Miben mesterkedhet?
– Azt teszem, amit mindig is tettem. Dolgozom, és egyben tartom az
üzletet. Mi mást kellene tennem?
– Ugyan már, sógorasszony, férfi nélkül a házban az nem fog menni. A
három gyerek is itt van még neked. Ha nagymama leszel, kacsákat
akarsz majd etetni az unokáiddal, nem nap mint nap a boltban állni, és a
vevők előtt hajlongani.
– Nem tudom, te mit teszel a vevőiddel – válaszolta Therese, és
lassanként haragra gerjedt. – Én mindenesetre soha nem hajlongtam, és
ma sem teszem. Szívesen megosztom a tudásomat a különleges
élelmiszerekről, és ha a vevőim boldogok, én is az vagyok. Én így
gondolkodom. Azt hiszem, az emberek észreveszik ezt, és ezért járnak
szívesen az üzletünkbe. Egyébként Anton pontosan ugyanúgy vélekedik
erről, mint én.
Maxnak mégiscsak sikerült felhergelnie Theresét.
– El is adhatnád az üzletet – mondta –, vagy átírathatod a legidősebb
fiadra. Te pedig a szürke eminenciás lehetsz a háttérben.
– Én azonban egyelőre inkább az első sorban maradok, Max, és ott
valójában nagyon jól érzem magam. Láthatod, hogy a bolt akkor is jól
megy, amikor Anton átmenetileg nem lehet itt.
– Azért ne legyél rátarti, sógorasszony!
Max szájából ez inkább figyelmeztetésnek hangzott, mint tréfás
tanácsnak.
 – Egyszerűen nem érzek kedvet a kézimunkázáshoz vagy a kacsák
etetéséhez. Még azt is el tudom képzelni, hogy a közeljövőben megint
terjeszkedni fogunk. Az üzletnek több helyre van szüksége.
Therese a legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Miért kellett ezt
kikotyognia? Mi köze van ehhez a sógorának? Ez megint csak irigységet
és rosszindulatot fog szülni. Néha tényleg nagyon meggondolatlan vagyok –
gondolta.
Max behatóan méregette, és ő látta rajta, hogy neki is a nyelve
hegyén van valami, amit ő nem találna hízelgőnek. Végül azonban
meggondolhatta magát, és lenyelte a megjegyzését.
– Jól van, sógorasszony, mára legyen elég ennyi. Most indulnom kell,
mert már várnak a Hofbräuhausban – mondta. Fogta a kalapját és az
elegáns sétabotját, aztán felállt. – A helyedben én az átíratást
választanám. Akkor minden gondtól megszabadulnál. A hintaszékből
nézve sokkal nyugodtabb az élet, Therese. Valamikor eljön a pihenés
ideje, és át kell engedni a kormányrudat a fiataloknak – mondta ezt az a
férfi, aki csak négy-öt évvel volt fiatalabb Theresénél.
Max az ajtóhoz indult. Therese azonban ezt nem hagyhatta annyiban,
ráadásul a Balbinával történtekről is meg akarta kérdezni a sógorát.
Valójában azért akart beszélni vele.
– Az idősebb hölgyek miatt, kedves Max, nem kell aggódnod –
mondta. – Én például még egész jól boldogulok.
– Azért csak gondolkodj el a dolgon, Therese! – mondta Max, és a keze
már a kilincsen volt.
– Ami viszont a fiatalabb hölgyeket illeti, Max… – A férfi elengedte a
kilincset. A hüvelyk- és a mutatóujja között megpödörte a bajuszát, és
kihívóan nézett Theresére. – Nos, ha a házamban élő hölgyekről van szó,
azt akarom, hogy csakis tisztességes módon közeledj hozzájuk.
Max habozott. A szemében harag villant meg, de hamar összeszedte
magát, és gúnyosan felnevetett.
– Balbináról beszélsz – mondta vigyorogva. – Van vér a pucájában. Túl
jó pesztonkának és a cselédednek. Takaros lány lett a kicsike, és már
nem is gyerek. Ha nálam lenne, elöl dolgozna a boltban. Meg tudja
védeni magát, ezt ma megtapasztaltam.
Max megfordult, hogy elmenjen, Theresének azonban még
mondanivalója volt a számára.
 – Nem szeretném, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon, Max. Sem
Balbinával, sem az üzlet bármely más alkalmazottjával.
A férfi úgy tett, mintha nem venné komolyan, amit hallott, bár az
egészen egyértelmű volt.
– A Schatzberger kisasszonyodnak semmiképpen sem kell tartania
tőlem – mondta még nevetve, aztán becsukódott mögötte az iroda ajtaja.
A Hofbräuhausban a pincérnők mindenesetre tudják, mit tegyenek a férfiak
eltévedt ujjaival – gondolta Therese. Örült, hogy a sógora végre elment.
De miről beszélhetett olyan sokáig Antonnal? – találgatta. Nem törhette
azonban sokáig ezen a fejét, mert az üzletben az egyik kedvenc
törzsvásárlója jelent meg. Valóságos áldás volt ez a sógora kellemetlen
látogatása után.
– Von Poschinger úr, nagyon örülök, hogy látom.
– Valóban? Részemről az öröm.
Von Poschinger gálánsan meghajtotta magát. – Megint elhagyta a
pusztát, hogy beutazzon a városba? Csak nem a tőzegvasúttal jött?
Jól ismerték egymást, a tréfás hangnem már hagyomány volt
közöttük.
– Nagyságos asszony.
Michael von Poschinger, egy ősi nemesi család sarja a modern
műszaki ötleteivel afféle úttörője volt a Münchentől északkeletre,
mintegy húsz kilométerre fekvő, vagyis Therese szemében nagyon távoli
Ismaningi láp hasznosításának. Most megfogta Therese kezét, mintha
meg akarná csókolni, ő azonban finoman, de határozottan elhúzta. A
férfival ellentétben ő polgárasszony volt, és nem járt neki az ilyen
üdvözlés. Von Poschinger felesége éppen a finom fekete-erdei füstölt
sonkából szeleteltetett magának. Therese biccentett neki, von
Poschinger asszony pedig üdvözlésre emelte a kesztyűs kezét.
– Tréfára kész, mint mindig, Randlkofer asszony. Eközben mi nagyon
büszkék vagyunk a tizenhárom kilométer hosszú kisvasutunkra,
amellyel most kimehetünk a lápbirtokokra, és elszállíthatjuk vele a
tőzeget. Kegyed gúnyolódik az úttörő találmányunkon, pedig nekem
nagyon sok időmbe és pénzembe került. Remélhetőleg nem többe, mint
amennyit egyszer majd behoz.
– A találmányai biztosan jövedelmezők lesznek. Elvégre uraságod
ízig-vérig üzletember – válaszolta Therese. – Kár, hogy a tőzegvasúttal
még nem utazhat egészen Münchenig.
 – Ezt azért mondja, mert Önöknél itt a világ minden finomsága
megtalálható, míg odakint a lápon csak káposzta és répa van?
– Ismaningen túl, ahogy mondják, már Lappföld kezdődik – felelte
Therese nevetve, mire von Poschinger úr tréfásan megfenyegette a
mutatóujjával.
– Kegyed szeret gúnyolódni rajtunk, vidékieken, nemde? Eközben
valószínűleg még csak nem is sejti, milyen szép nálunk odakint –
mondta a nemes úr, és Theresére kacsintott. – Üljenek kocsiba egy
tavaszi vasárnapon, és jöjjenek ki hozzánk Lappföldre! A feleségem és én
nagyon örülnénk. Kegyed és különösen a gyerekei elámulnak majd, ha
meglátják, milyen sok felfedeznivaló van a lápon. A pacsirták dalolnak,
gólyák dugdossák a csőrüket a patakokba, és halak ugrálnak ki belőlük.
Teli éléskamra lenne egy olyan csemegeüzlet számára, mint a kegyedé,
nagyságos asszony. Fürjek, foglyok, kacsák, mind ott repdesnek a
környéken. Csak meg kell fogni őket. Lazacok, folyami rákok is vannak,
nálunk mindent megtalálhat. Frissebbek és biztosan olcsóbbak is,
mintha Franciaországból vagy Itáliából hozzák őket, de semmiképpen
sem rosszabbak.
Az ismaningi kastély őszülő hajú ura odakint vidéken aligha járkál
elegáns szürkéskék kabátban és cilinderrel a fején, gondolta Therese.
Amikor azonban bejött a városba, mindig kiöltözött. A feleségével ezeket
az utakat arra használták, hogy szabóhoz menjenek, bankügyeket és
beszerzéseket intézzenek. Ha Münchenben időztek, soha nem
mulasztották el a Dallmayr felkeresését, hogy az új finomságokról
érdeklődjenek. A kocsisuk aztán egyik csomagot vitte ki a másik után, és
nem hajthatott el anélkül, hogy Korbinian Fey ne hívta volna meg egy
pohárka snapszra vagy uzsonnára.
– Valahányszor itt jár, von Poschinger úr, nem győzi dicsérni a lápját
– jegyezte meg Therese.
– Csak azért, mert valóban szép. És már most szólok, hogy egészen
addig nem hagyok fel ezzel, amíg kegyed végre ellátogat hozzánk. Ne
várjon addig, amíg a vonat valamikor majd Ismaningig jár. Könnyen
lehet, hogy mi akkor már nem leszünk ott, vagy már nem is élünk.
– Ugyan kérem! – tiltakozott Therese. – Még nem vagyunk öregek.
– Kegyed nem, nagyságos asszony, de én igen. És hogy van a férje?
Hallottam, hogy a beteg, és már a múlt héten sem volt az üzletben.
– Egy megfázás talán a szívére húzódott.
 Többet Therese nem akart mondani, Poschinger úr pedig tapintatos
ember volt, és tudta, hogy be kell érnie ennyivel.
– Akkor mielőbbi gyógyulást kívánunk neki – mondta csak.
– Köszönjük, Poschinger úr. Megtaláltak mindent, amire szükségük
van?
– Szükségünk? Nem vagyok biztos benne, hogy mindenre szükségünk
van, amit Önöktől vásárolunk, tisztelt Randlkofer asszony. Odakint a
lápon mindenünk megvan: burgonya, fejes káposzta, zöldségek…
– Néha azonban különlegesség is kerülhet az asztalra. Különben nem
lennének itt.
– Szívesen hagyjuk magunkat elcsábítani. A nejem újabban megőrül a
paradicsomért. Én nem szeretem. Szerintem vízízű, ráadásul utálatos
magok vannak benne.
– Akkor még nem fedezte fel a paradicsomok titkát. Valójában
egészen különleges növény. Nem véletlenül nevezték el az édenkertről,
az olaszok pedig pomodorónak, aranyalmának hívják.
– Igazán? Nekik sincs ízlésük? Jó, a nők talán mások. Henriettének
mindent azonnal ki kell próbálnia, ha felfedez valami újat. És többnyire
még ízlik is neki.
– Ezzel én is így vagyok. Mi, nők már csak ilyen kíváncsiak vagyunk.
Én egyébként is úgy gondolom, hogy az összes művészet közül a
szakácsművészet a legszebb.
– Igazán? – Poschinger úr elmosolyodott. – Én is ezt mondanám, ha
olyan üzletem lenne, mint a kegyedé.
A férfi tekintete bejárta a jól megrakott vitrineket és polcokat.
– A legtöbbet az udvari szakácsainktól tanulhatunk, akik az udvarban
csakis a legjobb és legfinomabb ételeket teszik az asztalra.
– Amelyekhez a maguk boltjában szerzik be a hozzávalókat.
Therese bólintott.
– Sokuk Franciaországban vagy Itáliában tanult. Különben még
mindig burgonyát és káposztát ennénk, mint az ismaningi parasztok,
tisztesség ne essék szólván, von Poschinger úr.
– Persze, gúnyolódjon csak! – felelte a nemes úr kedélyesen. – Tudja,
hogy velem nyugodtan tréfálkozhat. Szeretem, ha nem unalmas és
halálosan komoly mindig minden.
– Mire fáj ma a foga, von Poschinger úr? Paradicsomra nem, amint ez
kiderült. Kóstolta már a pástétomunkat, a pármai sonkánkat és az észak-
itáliai kolbászunkat?
A férfi csak legyintett.
– Nehogy azt mondja, az is úgy nő maguknál a lápon, mint a gaz!
– Randlkofer asszony, most meg az eldorádóval téveszti össze az
otthonunkat.
– Mivel szerezhetnék ma nagy örömöt Önnek? Mi mosolyog a
legszebben uraságodra?
– Valójában kegyed, Randlkofer asszony, de ha ehető dologra gondol,
akkor a vágyaim inkább abba az irányba vonzanak – mutatott
Poschinger úr az édességek polcaira. – Ott sajnos majdnem mindig
elgyengülök.
– Akkor mondassa el magának a tanoncunkkal, melyik a legjobb
csokoládé, és milyen íze van annak a belgának, amelyet pont ma reggel
kaptunk. Érdemes őt meghallgatnia, aztán megkóstolnia is azt a
csokoládét, hogy megtudja, igazat mondott-e. – Therese jelezte
Ludwignak, hogy foglalkozzon von Poschinger úrral, és ne fukarkodjon a
kóstolókkal. – Addig én megnézem, segíthetek-e valamiben a
feleségének.
Bárcsak mindenki olyan lenne, mint von Poschinger úr… – gondolta
Therese. Akkor sokkal egyszerűbb lenne az élet. Egyik vasárnap talán
mégis el kellene menniük Ismaningba. Paul biztosan el lenne ragadtatva
a vidéki kirándulástól.
Therese egy csukát ajánlott von Poschinger asszonynak, és receptet is
elárult hozzá, amelyet csellel tudott megszerezni a fiatal Theodor
Hierneistől, aki akkor még kukta volt Lajos király palotájában. Állítólag
II. Lajos kedvenc ételének a receptje volt. A bajor uralkodónak a
szóbeszéd szerint nagyon rosszak voltak a fogai, ezért olyan ételeket
szeretett fogyasztani, amelyeket könnyen meg tudott rágni. A káposztás
csukához a hal húsát savanyú káposztával, lereszelt főtt burgonyával és
egy kevés tejföllel keverték össze. A megsózott és megborsozott masszát
tepsibe tették, majd besamelmártással leöntve és zsemlemorzsával
megszórva megsütötték.
– Hányszor kell még meghívnunk, Randlkofer asszony, hogy végre
ellátogasson hozzánk? Hozza el a gyerekeket és Balbinát is! Nálunk
mindig nagy a csend, mert az Úr minket sajnos nem ajándékozott meg
gyermekekkel.
 És mert kint élnek a pusztaságban – gondolta Therese, de nem mondta
ki. Poschinger úr értené az ilyen tréfát, de abban, hogy a felesége is,
Therese nem volt biztos.
– Isten neki, akkor tavasszal, amint meleg lesz az idő, elmegyünk
egyszer Ismaningba – ígérte meg.
– A szaván fogjuk. – Von Poschinger asszony öröme őszintének tűnt. –
A férjét is hozza magával! Reméljük, hamarosan jobban lesz.
Therese elnézett az édességekhez, ahol Ludwig a porcelánlapátjával
csokoládéreszeléket szedett a mérlegre, majd onnan papírzacskóba
öntötte. Aha, von Poschinger is érezte a nyelvén a dzsungel ízét, és csomagoltat
belőle magának otthonra – gondolta Therese.
Therese zárás után azonnal a férjéhez sietett az emeletre. Meg akarta
tudni, hogy érzi magát, de Anton mélyen aludt. Balbinának később
sikerült megitatnia vele egy kevés húslevest és egy fél csésze
kamillateát. Akkor pedig már újra aludt, amikor Therese vacsora után
megint felment hozzá. Talán kifárasztotta az öccse látogatása. Max
nagyon sokáig maradt, és Therese nagyon szerette volna megtudni, mit
kellett megbeszélniük a fivéreknek. Holnap majd egyenesen megkérdezi
Antontól, döntötte el.

Ludwig már buzgón helyet csinált a vitrinjében, amikor Therese másnap

kinyitotta a boltot.
– Csak óvatosan, jó? – figyelmeztette a fiút. – Különben megint leesik
valami a földre.
– Persze, főnökasszony.
Theresének úgy tűnt, hogy Ludwig nagyot nőtt az utóbbi napokban
vagy hetekben. A cipője és a nadrágszára alja között majdnem kétujjnyi
rés volt.
– Miért vagy ilyen izgatott, Ludwig?
– Ma érkezik a szállítmány a Café Luitpoldból. A pralinék, amelyeket
ott rendeltünk, Randlkofer asszony. Látta már a szép fedeles
dobozainkat?
– Mikor jöttek meg?
– Még tegnap este. Jöjjön, nézze meg!
 Therese követte a fiút egy kis helyiségbe, amely raktár volt, mielőtt
csomagolóvá alakították át. Az ötlet Antontól származott, aki már régóta
szerette volna az áruválasztékot saját Dallmayr-termékekkel
gazdagítani.
A kerek dobozok világos fából készültek, a fedelükre kék színnel a
Dallmayr-cégnevet festették.
– Honnan vannak ezek? – kérdezte Therese.
– Berchtesgadenből. Kézi munka. Szépek, igaz?
Therese elvett egyet, körbeforgatta, és levette a fedelét. Vékony
puhafából esztergálták, a széleit leragasztották, mint egy sajtdobozt. A
dobozok mellett kis papírformák feküdtek. Azokban helyezik majd el
egyenként a pralinékat, aztán pedig a dobozokba rakják, mérettől
függően mintegy hetet.
– Talán le kellene festenünk őket. A fehér szín illene a kék felirathoz.
– Karácsonyra pedig csomagolhatnánk őket fémdobozokba. Lehetne
rajtuk egy angyal és hópelyhek, a Miasszonyunk-templom tornyai
müncheni szuvenírként…
– Vagy az üzletbelsőnk a Diener utcai Dallmayr szuvenírjeként – fűzte
tovább Ludwig gondolatát Therese, és már maga előtt látta a dobozt.
Nem sokkal később, miután megérkezett a szállítmány, Ludwig
bekopogott az irodába, ahol Therese a számlákat nézte át Rosával, hogy
aztán ellenjegyezze őket. Ludwig egy tálcán két csésze kávét és egy
kistányéron pralinékat hozott.
– Ha a hölgyek esetleg megkóstolnák – mondta, és olyan mélyen
meghajolt, hogy a nadrágszára még jobban felcsúszott. – Pralinék a
Dallmayrtól, parancsoljanak – tette hozzá.
Mögötte Korbinian Fey dugta be a fejét az ajtón.
– Hát nem drága ez a fiú? – sóhajtotta. – Tudja, hogyan csavarja az
ujja köré a hölgyeket.
Ludwig füle vörös színt öltött.
– Bizony, bizony – szólt közbe Korbinian. – Ludwig, ez dicséret egy
eladónak. A főnökasszony dicséretét pedig, barátom, ki kell érdemelni,
azt nem kapni ajándékba. Úgyhogy örülj neki!
– Most, hogy ezt tisztáztuk – mondta Therese –, kóstoljuk meg a saját
márkás pralinénkat! Mik ezek a finomságok?
– Ez a világos itt mandarinos trüffel – válaszolta Ludwig.
 – Fenséges! – Therese elszopogatta a csokoládéval bevont narancsos
pralinét. – És nagyon gyümölcsös. Korbinian, vegyél belőle!
Mindannyiunknak tudnunk kell, milyen ízük van a termékeinknek.
– A szűkmarkú Ludwig túl kicsire vágta a darabokat – mérgelődött
Korbinian Fey.
Ludwigot azonban ezúttal hidegen hagyta az ugratás, mert túlságosan
lefoglalta a kincsei bemutatása.
– Ez a fehér csíkos itt mandulás-ostyás, a sötét pedig marcipános-
étcsokoládés.
– És ez a négyzet alakú pöttyös? – kérdezte Rosa. – Ez milyen?
– Fahéjas-karamelles, hölgyem. Nagyon finom. Kóstolja csak meg!
– Mind megvesszük – mondta Therese, miután kiürült a tálca.
– Na, itt aztán jól érzik magukat az emberek! Ünnepelnek valamit?
Minden fej a hang felé fordult. Az ajtóban Max Randlkofer állt, és
üdvözlésül megemelte a kalapját.
– Sajnos elkésett, Randlkofer úr – mondta Korbinian Fey. – A
Dallmayr-pralinék túl jók voltak. Persze ha tudtuk volna, hogy ma
felkeres minket…
– Max, minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – kérdezte Therese. –
Máskor egy egész évben nem látunk ilyen sokszor.
– Jó napot mindenkinek! Szerencsére nem érdekelnek az édességek.
Csak azért ugrottam be, mert hoztam valamit a bátyámnak – szolgált
Max sietve magyarázattal.
– Anton nagyon gyenge. Ma talán nem kellene olyan sokáig
maradnod, mint tegnap – mondta Therese.
Mit akar ez már megint a férjénél? A fivérek között egyébként nincs
szoros barátság.
– Hamar elmegyek, sógorasszony. Ne aggódj! Nekem is vissza kell
mennem az üzletembe.
– Miről van szó? – kérdezte Therese.
Azonnal le tudta volna azonban harapni a nyelvét, mert feltette a
kérdést. Mert már megint besétált a csapdába.
– Ó, semmi különösről – tért ki Max a válasz elől.
– Vagy úgy – mondta Therese.
Ezt érte el a buta kérdésével. Követte a tekintetével a sógorát, aki az
üzleten át az emeletre vezető lépcsőhöz ment.
 Tíz-tizenöt perccel később valóban lejött, megbökte a kalapját,
amikor elment Therese mellett, érdeklődéssel körülnézett az üzletben,
üdvözölte az alkalmazottakat, főként az eladónőket, aztán lendületesen
kinyitotta a bolt ajtaját. Felette hangosan zengett a csengő, mielőtt újra
becsukódott.
Therese a sógora után nézett. Mi volt ez már megint? Mitől lett
Maxnak ilyen jó a hangulata?

Balbina éppen tyúkhúslevest akart vinni a bácsikájának, de bezárkózott

a konyhába, amikor meghallotta Max hangját. Miután a férfi elment, ő
még várt pár percet, mielőtt tányérba töltötte a levest, és felvitte a
betegszobába.
– Elment? – dugta be a fejét az ajtón.
– Ki? Max? Persze, ma csak rövid ideig volt itt. – Anton bácsi mintha
egy kicsit jobban érezte volna magát. – Az öcsémtől azonban nem kell
félned.
Balbina erre inkább nem válaszolt, csak etetni kezdte a nagybátyját a
tyúkhúslevessel.
– Anton bácsi, tudod, mit szeretnék a születésnapomra? – kérdezte.
Anton a szalvétába törölte a száját.
– Mit, gyermekem?
– Azt, hogy te megint legyél teljesen egészséges! – Akkor igyekeznem
kell, hogy időre teljesíteni tudjam a kívánságodat. Ha nem tévedek, már
nincs nagyon messze a születésnapod – mondta Anton.
Visszafeküdt a párnájára, mert már a leves elfogyasztása is
kimerítette.
– Nahát, tudod, hogy mikor van!
Balbina a bácsikája szájához tartotta a teáscsészét, ő pedig
engedelmesen ivott egy keveset.
– Március harmadikán. Therese a minap emlékeztetett rá. – Balbinát
ez is meglepte. Miért emlékeztethette Therese néni majdnem egy
hónappal korábban Anton bácsit? – Még nem tudom,
megajándékozhatlak-e az egészségemmel. Mit tehet az ember Isten
akarata ellenében?

É
 – Bizakodóbbnak kell lenned – korholta Balbina a nagybátyját. – Én
minden este imádkozom Szent Notburgához azért, hogy végre gyógyulj
meg. De neked is tenned kell érte.
– Úgy gondolod, hogy a szented egyedül nem tudja elérni?
Anton halkan felnevetett, de a nevetéséből köhögés lett, és Balbina
látta rajta, hogy nehezen kap levegőt.
– Te csak ne gúnyolódj a szentemen! – mondta komolyan. – Már
sokszor segített nekem.
– Aha. – Anton még mindig levegő után kapkodott. – Egyáltalán nem
gúnyolódom. Jó, ha az embernek van hite.
Balbina az éjjeliszekrényre tette a teáscsészét. Nyakig felhúzta a
takarót Antonon, még egyszer megtörölte a homlokát, aztán kinyitotta
az ablakot. Az eső lemosta a kövezetről a hó maradékát. A háztetőkön
sem maradt meg, csak vizesen csillogtak. Akkor már az Angolkertben
sem szánkózhatnak. Kár… – gondolta Balbina.
– Már van is ajándékom neked. A születésnapodra – mondta Anton.
– Nekem?
– Persze hogy neked, ki másnak? Ez lesz a tizenhatodik. Már majdnem
kész nő vagy. Igaz, aprócska nő. Egy kicsit még nőhetnél, hogy az
emberek komolyan vegyenek. Főleg a férfiak.
– Anton bácsi…
Balbina elvörösödött. A nagybátyja még soha nem beszélt így vele.
– Meg kell tanítanod a férfinépnek, hogy tiszteljenek téged, és
megégetik magukat, ha azt hiszik, csinos játékszer vagy. Érted, ugye,
mire gondolok?
Balbina értette, az viszont furcsa volt, hogy a bácsikája ilyen nyíltan
beszél erről. Nagyjából ugyanolyan furcsa, mint az ajándék dolga. A
születésnapi ajándékokról egyébként Therese néni szokott gondoskodni.
– Az éjjeliszekrényben van. Vedd ki nyugodtan!
– Kérlek, ne add ide, bácsikám. Nehogy balszerencsét okozzon, ha
már a születésnapom előtt megkapom.
– Azt hittem, vallásos vagy, pedig csak babonás. Akkor majd csak a
születésnapodon bontsd ki, de már most vidd el. Most azonnal!
Ez a sürgetően követelő hang egyáltalán nem illett a bácsihoz. Balbina
nem mert ellentmondani neki. Becsukta az ablakot, és az
éjjeliszekrényhez ment. A fiókban egy sötétkék doboz feküdt, amelyen
aranybetűkből a „Theodor Heiden aranyműves” felirat állt. Balbina szíve
a torkában vert.
– Vedd el, a tied – mondta Anton, és megint köhögnie kellett.
– Az enyém? Az aranyművestől?
Balbina ismerte a Heiden-féle üzletet a Maximilian téren, közvetlenül
az angol kávéház mellett. Ott csak a legelegánsabb hölgyek és urak
fordultak meg. Válogatott dolgokat árultak. Megfizethetetlen árakon.
– Vedd el, és dugd a kötényzsebedbe! Ha akarod, elteheted a
születésnapodig. A nénikédnek és a gyerekeknek ne beszélj róla! Legyen
a mi kis titkunk! Ha Therese megkérdezi, hol szerezted, mondd azt, hogy
kaptad valakitől, aki nagyon szeret téged.
Balbina elvörösödött. Ez az egész olyan furcsa volt neki, mintha
álmodná.
– És ha majd viseled az ékszert, gondolj rám egy kicsit.
Anton köhögési ingere most leküzdhetetlen volt. Balbina az
ujjhegyeivel még egyszer gyorsan végigsimított a dombornyomott
aranyfeliraton, aztán eltette a dobozt. Megfogta a bácsikája kezét, és
pukedlit mutatott be az ágya mellett. A hangulat egyszeriben olyan
ünnepélyes lett, hogy majdnem még a szívére is szorította Anton kezét,
de ő elhúzta, és az ujjával a szájára mutatott. Nem tudott megszólalni,
mert a beszéd fájt neki. Mit jelenthet ez?
– Tálat – suttogva végül Anton, és amint Balbina egy tálat tartott a
mellkasához, már ki is hányta a levest.
Balbina kisimította a bácsikája haját a homlokából, és megtörölte az
arcát. Mindjárt készít neki borsmentateát a hányinger ellen. Anton
megszorította a kezét, és ő értette, hogy a gesztus a köszönet kifejezése.
Vagy ahogy ő szokta mondani: Isten fizesse meg!

Eljött a vasárnap, és Hermann az ígéretét beváltva délután elhívta

Balbinát korcsolyázni. Nagyon izgalmas volt, a jégcsarnok pedig egészen
csodálatos hely. Balbina még csak hasonlót sem látott soha. Egy óriás
szemszögéből szivardoboznak tűnhetett, amelynek jégből van az alja. A
müncheniek találóan „jégdobozkának” is becézték. Tűlevelek és frissen
vágott fa illata terjengett benne. A famennyezet a csupasz gerendákkal
olyan volt, mint egy felfordított hajótörzs. Fűzős fekete cipők alatt
vastalpak haraptak a jégbe, mint egy fűrész fogai, és Balbina azt hitte,
hogy ezer darabra fogják szelni a tükörsima felületet. A vágásokat
azonban hamar betöltötték a kifűrészelt szilánkok, és a jégen keletkezett
sebek gyorsan begyógyultak.
– Este majd – mesélte Balbinának Hermann – a pályát felöntik vízzel.
Az éjjel megfagy, és másnap újra sima lesz a jég.
Minden mozgásban volt, a jégen az emberek sokkal gyorsabbak, mint
az utcán, és mindig körbe-körbehaladtak. Az arcuk kipirult. Egy fiú
kockás térdnadrágban és hosszú gyapjúzokniban ügyetlenül botladozott.
Mindig a pálya szélén maradt, hogy bármikor megkapaszkodhasson. Két
lány libbenő szoknyával és kabáttal siklott a jégen. Egy hosszú
gyapjúsálon osztoztak meg, amelyet szorosan összecsomóztak. A
kalapjaikat erősen a hajukra tűzhették, mert a gyors futás közben sem
veszítették el. Öt nő és férfi egymás kezét jobbra és balra keresztezve
fogva láncot alkotott. A sáljaik rojtjai és a kabátjaik szárnyai csak úgy
repültek mögöttük.
Balbináék megfogták egymás kezét, és óvatosan a jégre totyogtak,
mint a pingvinek. Elsőként Hermann, aki már biztosan állt a lábán, aztán
Paul, végül pedig Balbina. Őt egy kicsit szorította a kölcsönzött cipő.
Therese néni rendelkezésére Elsának, Hermann és Paul testvérének is
velük kellett jönnie, hogy ő is friss levegőn legyen. A tizenöt éves Elsa
azonban nem volt hajlandó felvenni a szerinte nevetséges és
kényelmetlen cipőket. Korcsolyázás helyett egy pohár limonádéval és
egy könyvvel elterpeszkedett egy padon, és olvasni kezdett.
– Ti csak álljatok, majd én húzlak titeket – mondta Hermann, és
Balbinára nézett.
Neki nagyon felnőttnek tűnt Hermann, ahogy őt és az öccsét maga
után húzva, széles karmozdulatokkal elindult velük. Balbina érezte az
arcán a szelet, de a hideg kicsit sem zavarta. Csodás volt a jégen siklania.
Paul erősen fogta a kezét, a felsőtestét előrehajtotta, a fenekét
hátranyomta, a lába remegett a feszültségtől. Balbina viszont egyáltalán
nem félt. Ellenkezőleg, még nagyobb sebességre vágyott.
A csarnok egyik sarkában emberek gyűltek össze, és kört alkottak.
– Hermann, nézd csak, mi történik ott? – kérdezte Balbina.
Hermann nagy kört írt le, ettől a centrifugális erő kifelé lendítette
Pault és Balbinát is. Ő látta, hogy Hermann a kanyarban keresztezte a
lábát, mint a lovak, amikor befordulnak. Csak Paulnak tűnt túl nagynak
a sebesség. Hermann becsúszott a szemközti kanyarba, és lefékezett.
Paul a lábának ütközött, és amikor Balbina is nekirepült, Hermann
becsúszott az egyensúlyát, és mind a hárman egymáson kötöttek ki a
jégen. Paul megpróbált felállni, de egyedül nem tudott, és mindig
visszaesett a fenekére. Hermann kiszabadította magát közülük, felkelt a
jégről, és előbb Paulnak segített felállni, aztán felhúzta Balbinát.
Kimelegedve elkorcsolyáztak oda, ahol a nézők összegyűltek. Paul a
bátyja nadrágszárába kapaszkodott, Balbina pedig belekarolt
Hermannba. Végignézett a padsorokon, és Elsát kereste, de ő sehol sem
volt.
– Nézd! – suttogta Hermann, és nézők körére mutatott, amelyben egy
pár siklott szoros tánctartásban, könnyed mozdulatokkal.
Egy szőrmekucsmás fiatal férfi vezette a partnernőjét, aki tengerzöld
kabátot és hozzáillő sapkát viselt. Alacsonyabb és törékenyebb volt, mint
a férfi, és a tükörképeként követte jobbra és balra a fordulatait.
Tökéletes tánckettős volt a jégen.
– Ezt én is szeretném tudni – suttogta Balbina.
– Igen? – kérdezte Hermann. – Akkor együtt meg kell tanulnunk –
felelte Hermann, és megfogta Balbina kezét.
Paul azonban hamar megunta, hogy csak néző legyen, és újra ő is
korcsolyázni akart. Hermann-nak meg kellett mutatnia neki, hogyan
maradhat talpon és haladhat előre elesés nélkül, Balbina pedig
mindenképpen jobban meg akart tanulni korcsolyázni. Hermann
megfogta a kezét, és megtanította arra, hogyan lökje az egyik lábával
előre magát, miközben a másikon siklik. Balbina úgy érezte, hogy jól
halad.
Paul félreállva nézte őket. Nem bízik magában – gondolta Balbina, vagy
lehet, hogy féltékeny?
– Szomjas vagyok – jelentette be Paul végül, és a fakorlátba
kapaszkodva óvatosan a kijárat felé kezdett bukdácsolni.
– Várj! – kiáltott rá Hermann. – Segítek.
Az öccse azonban nem kért a segítségből, egyedül akart menni.
– Hagyd! Menni fog neki. Már nem kisgyerek – mondta Balbina, és
kérlelőn nézett Hermannra. – Csak még egy kört tegyünk!
Éppen élvezni kezdte a korcsolyázást. Hermann kezét fogva nagyon
könnyű volt a jégen siklania. Majdnem olyan, mintha repülne.
Egyszerűen csodás, és nem tudott betelni vele.
 – Jól van – felelte Hermann –, de ne engedj el!
Balbina megrázta a fejét, és sugárzón Hermannra mosolygott. Önként
soha többé nem engedné el a kezét. Együtt repülni kezdtek, és Hermann
csak a kijárathoz közeledve fékezett le. Balbina megint a mellkasának
ütközött, de ezúttal nagyon finoman, és boldogan átfogta Hermann
derekát, hogy talpon maradjon. A szíve vadul vert, és nem tudta, hogy a
gyors korcsolyázástól, vagy azért, mert Hermann nagyon közel van
hozzá. Amikor újra felnézett, azt látta, hogy Paul a kijáratnál a földön
fekszik, és fogja a bal kezét. Azon még rajta volt a kesztyű, a másik
viszont kissé távolabb a jégen feküdt.
– Paul, mi van veled? – kiáltotta Balbina.
Hermann kiszabadította magát a karjából, és az öccséhez siklott. Paul
összeszorította a száját. Megüthette magát. Hermann a hóna alá nyúlt,
talpra állította, és a kijárathoz tolta. Segített leülnie padra, és lecsatolta
a korcsolyáját.
– Nagyon fáj? – kérdezte. Paul bólintott. – A kezed?
Paul nagyot nyelt, és megint bólintott. Közben Balbina is odaért
hozzájuk.
– Elsa hol van? – kérdezte Hermann.
– Már jó ideje nem láttam – válaszolta Balbina.
Paul nem akarta levenni a bal kesztyűjét, és Balbinának sem sikerült
rábeszélnie. A kisfiú csak a fejét rázta, és elhúzta a kezét. Valaki
értesíthette a jégcsarnok tulajdonosát, hogy egy gyerek megsérült. A
férfi Vilmos császárbajuszt és kék egyensapkát viselt. Az egyik vagy
mindkettő tiszteletteljes félelmet ébreszthetett Paulban, mert
megengedte a férfinak, hogy óvatosan lehúzza a kesztyűjét.
– Bátor fiú vagy – mondta a nagy bajuszú úr.
Hermann és Balbina most már látta, mi történt. Paul kisujja szinte
derékszöget alkotott a gyűrűsujjával, és erősen megduzzadt.
– Biztos vagyok benne, hogy egy jó orvos meg tudja menteni, és ki
tudja egyenesíteni ezt az ujjat – mondta az úr hangosan. – Legjobb lenne
bevinni a Lindwurm utcába – tette hozzá suttogva. Ott volt a
gyermekkórház. – Akkor ma utaztok egyet egy konflison. És te,
fiatalember, vigyázz az ujjadra! Még szükséged van rá. Meglátod, a
doktor majd kiegyenesíti. Szebb lesz, mint volt. Két hét múlva pedig újra
eljössz hozzám. Ingyenes belépés, egy meleg ital a választásod szerint, és
hozzá egy pár virsli. Na, tetszik az ajánlat?
 Paul kis időre megfeledkezett a fájdalomról, és elvigyorodott.
Hermann és Balbina között a karját óvatosan tartva kiment a Ludwig
utcára. Ott konflisba szálltak, s miután Pault takaróba bugyolálták, a
gyermekkórházhoz indultak. A Ludwig utcán elmentek az Odeon térig,
onnan a Karl térig, ahol keresztezték a villamossíneket.
– Nézd csak, Paul, éppen jön az egyik új villamos – próbálta Balbina
elterelni a fiú figyelmét.
Paul kinézett a konflisból.
– A fehér vonal lehet – mondta. – A főpályaudvartól a Stachuson át a
Keleti pályaudvarhoz megy. Vagy a kék. Az a Kurfürsten térre jár.
– Szerintem Paul mérnök lesz – jegyezte meg Balbina. – Az állatok is
érdeklik, de még izgalmasabbnak találja a vonatokat, villamosokat,
hidakat és az összes új találmányt.
– Sokáig kell iskolába járnom, ha mérnök akarok lenni? – kérdezte
Paul. – Most még csak a házi feladatomat sem tudom megírni ezzel az
elferdült ujjal.
– A kórházban majd helyrehozzák – ígérte Hermann.
– A helyedben én nem táplálnék nagy reményeket, Paul – mondta
Balbina. – Én ugyanis tudom, hogy a tollszárat a jobb kezeddel fogod,
nem a ballal.
Paul zavartan elmosolyodott.
A Lindwurm utcában a kocsis megállt a négyes számú ház bejárata
előtt, amelyhez lépcsők vezettek, és két oszlop fogta közre. „Dr. von
Hauner Gyermekkórház” – állt fémbetűkből a kapu fölött.
– Lehet, hogy most bátornak kell lenned – mondta Balbina a
kisfiúnak.
– Amikor visszaragasztják az ujjamat?
– Szerintem a ragasztás nem tartaná meg jól – magyarázta Hermann.
– Ha doktor lennék, én vízbe gipszet kevernék, pamutcsíkot tennék bele,
és az ujjadra tekerném, hogy egy ideig ne tudd mozgatni. Közben szépen
újra összeforr, és utána már azt sem lehet majd látni, hogy valamikor
eltört.
A gipszet és a pamutcsíkokat Paul nagyon érdekesnek találta. Valamit
azért még tudni akart, mielőtt összeszedte a bátorságát, hogy belépjen a
kapun.
– Fájni fog? – kérdezte a bátyjától.
 – A gipszelés? Dehogy. Csak egy kicsit hidegnek és síkosnak fogod
érezni, de hamar megszilárdul. Az orrodat viszont nem tudod majd
túrni, mert ahhoz túl vastag lesz a kötés.
– Egyébként sem túrom – jelentette ki Paul nagy komolyan, és Balbina
óvatosan megölelte.

Therese magánkívül volt az aggódástól, mire este hazaértek. Elsa

megszeppenten ült a konyhában az édesanyjával. Elmesélte, hogy nem
akart korcsolyázni, helyette a Hofgarten parkban sétálgatott. Azt nem
tudta megmondani, hogy hol vannak a testvérei és Balbina, és miért nem
jöttek még haza. Az asztalt már órák óta megterítették mindnyájuknak.
Paul vigyorogva felmutatta az ujját, amelyen időközben megkötött a
gipsz, és Therese ijedten a szája elé kapta a kezét.
– Nem vészes, Anya – mondta Paul. – Azért meg tudom írni a
leckéimet.
Therese megkönnyebbülten megölelte a legkisebb gyermekét.
– Enni is tudsz ezzel az ujjal? – kérdezte.
Paul komolyan bólintott.
– A villát a jobb kezemmel is foghatom.
– Hála az égnek! – mondta Therese, és óvatosan megölelte a kisfiát.
Hideg vacsora volt az üzletből származó ételekkel, amelyek a jövő
héten már nem lennének frissek és kifogástalanok. Therese sokszor
beszélt arról, hogy a hideg maradékokból büfét kellene összeállítani, és
már el is nevezte hidegbüfének. Azt állította, hogy az ő találmánya, és
hamarosan bemutatja egy szakácskiállításon, hogy a világ értesüljön
róla. Korszakalkotó újításnak gondolta ugyanis, amely az udvarnál talán
nem arat azonnal sikert, mert ott soha semmiből nincs hiány, a
takarékos háziasszonyoknál és a szerényebb háztartásokban viszont
igen, mert ott ételt soha nem dobnának ki.
– Gyere, menjünk kezet mosni!
Balbina megfogta Paul ép kezét. Sejtette, hogy Hermannt és főleg a
nővérét kihallgatásnak vetik alá, miután ők kimentek Paullal.
Balbina, mielőtt elment volna aludni, bekopogott Elsa ajtaján.
– Én vagyok az. Nyisd ki!
– Menj, és feküdj le! – válaszolta Elsa mogorván. – Fáradt vagyok.
– Nyisd ki! Különben reggelig itt fogok állni.
Balbina nyikorogni hallotta a padlót, aztán kulcs fordult a zárban.
– Mit akarsz?
Elsa hosszú hálóingben, a haját a vállát verdeső copfba fonva állt a
küszöbön. Egy évvel fiatalabb volt, mint Balbina, de jóval magasabb.
Soványabb is, mint az unokatestvére, szinte fiúsan vékony.
– Engedj be! – kérlelte Balbina, de Elsa mellett már be is nyomult a
szobába. – Tudni akarom, hol voltál. Ha gondolod, becsukhatod az ajtót,
hogy más ne hallja, amit mondasz.
Elsa be is zárta az ajtót.
– Csak sétáltam egy kicsit – állította aztán. – Amikor pedig
visszamentem a jégpályára, ti már nem voltatok ott, és én kész
örökkévalóságig vártam rátok.
– Hazudsz – jelentette ki Balbina. – Már jóval előttünk elmentél. Egy
ideig még láttalak a padon ülni, de aztán eltűntél.
– Nem igaz – felelte Elsa.
Az ujjára tekerte a copfja végét, és dacosan nézett Balbinára.
Az éjjeliszekrényen egy gyertya égett. Elsának baldachinos ágya volt.
Balbina is mindig olyat szeretett volna, de soha nem kapta meg. Az
oldalfüggönyök halvány rózsaszínű tüllje hanyagul az ágy oszlopaira
volt tekerve. A tizenöt éves lány a babáit már rég száműzte a szobájából,
és most mindenütt könyvek feküdtek. Néhányat az iskolai könyvtárból
kölcsönzött ki, másokat a barátnőjétől, Claire-től kapott. Azokat a
fehérneműs fiókokban rejtegette.
– Mikor jöttél haza? – kérdezte tőle Balbina.
– Amikor bezárt a jégpálya – állította Elsa, és a copfját babrálta, hogy
ne kelljen Balbinára néznie.
– Akkor mi már eljöttünk.
– Arra gondoltam, talán elmentetek egy forró csokoládéra a
Tambosiba, és később majd visszajöttök értem.
– Már tudod, hol voltunk. De te hol voltál?
Balbina megfogta Elsa vállát, hogy rá kelljen néznie. Az unokatestvére
ellökte a kezét.
 – Menj végre aludni, te falusi bugris, és hagyj engem békén! –
sziszegte. – Holnap reggel megint Nymphenburgba kell mennem az
internátusba, és holtfáradt vagyok. Órákon át kellett várnunk rátok.
Balbina dühösen Elsára villantotta a szemét. Fel tudta volna képelni,
mert falusi bugrisnak nevezte. Mert Elsa a városban született, ő meg
vidéken. Mert Elsa a testvéreivel München belvárosában, a szülei üzlete
fölött egy szép lakásban nőtt fel, Balbina pedig egy parasztgazdaságban
Felső-Pfalzban, a nagyszüleinél. Mert az édesanyja házvezetőnőként
dolgozott Cham közelében, az apját pedig nem ismerte. Balbina semmit
sem tudott róla, még csak a nevét sem. Ezért falusi bugris. Ezért segít itt
a háztartásban, főz, ha Therese néninek nincs rá ideje, megteríti az
asztalt Elsának és a fivéreinek, a néninek és a bácsinak, felszolgálja az
ételt, leszedi az asztalt, elmosogat és a mosásban is segít. Balbina sokat
dolgozott, de szeretett a néninél és a bácsinál élni, és alkalmazkodott.
Máshol sokkal rosszabb dolga lehetne. Néha egészen erős lett benne az
érzés, hogy ő is a családhoz tartozik. Amikor azonban Elsa gorombán
éreztette vele, tudta, hogy ez nincs így. Ő nem Randlkofer gyerek, őt
Schmidbauernek hívják. Néhány ajtó nyitva van előtte, mások zárva
maradnak. Akkor is, ha dörömböl rajtuk.
Ezt az elkeseredett dühöt érezte mindig, amikor kislányként az
apjáról érdeklődött, de nem kapott választ. Nem tudott belenyugodni, és
csak abban volt biztos, hogy ő nem tehet róla. Az anyja igen, és még
inkább az az ismeretlen férfi, akinek nem kellett Agnes és a gyereke, a
saját gyereke. Ez még mindig fájt. Ehhez a fájdalomhoz képest Elsa
csúfolódása szinte semmi sem volt. Karcolás, annak is csak felületi.
Balbina úgy gondolta, hogy inkább arról árul el valamit, aki mondta. Elsa
gonosz, igazságtalan és még hazug is. Ő, Balbina azonban ki fogja
deríteni, hol volt valójában ma délután az unokatestvére.
– Jó éjszakát! – köszönt el tőle. – Ne feledkezz meg az esti imáról! Ha
valaki úgy hazudik, mint te, legalább az Úristentől kérjen megbocsátást.
Elsa halkan felnevetett, és megrázta a fejét.
– Nem vagy az anyám, Balbina, de még csak a nevelőnőm se. Most
pedig tűnj el!
Ezzel kitolta a szobából Balbinát, és becsukta mögötte az ajtót. Ő
hallotta, hogy a zárban elfordul a kulcs. Összeszorította a fogát,
továbbsétált a folyosón, és bement a szobájába. Itt csak egy egyszerű
faágy volt, baldachin és rózsaszín tüll nélkül, egy-egy szekrény, asztal és
éjjeliszekrény. Az ágy fejénél egy kép Szent Notburgáról, az ajtó felett
fakereszt. Az asztalon Brehm könyvének, Az állatok világának a
madarakról szóló kötete feküdt.
Balbina kinyitotta az udvarra néző ablakot. A hold még nem kelt fel,
az éjszaka csillagfényes és hideg volt. Balbina takarót terített a vállára,
hogy néhány percig még a téli égboltot nézegesse. Látni vélte a Nagy
Medvét, az egyetlen csillagképet, amelyet ismert. Úgy függött az
égbolton, mint egy papírsárkány, a hosszú csóvája mintha halványabb
csillagok felhőjében mozgott volna. Balbina mozdulatlanul felfelé nézett.
Talán meglát egy hullócsillagot, akkor kívánhatna valamit, és ő nagyon
sok mindenre vágyik. Milyen szépen indult ez a délután! Eszébe jutott a
jégen teljes összhangban táncoló férfi és nő. Amint megfogták egymás
kezét, eggyé váltak, amíg néhány piruett után újra külön siklottak
tovább. Balbina saját magára és Hermannra is gondolt. Olyan könnyedén
és kecsesen ők még sokáig nem fognak együtt mozogni, de így is csoda
szép volt együtt korcsolyázni. Balbina szívverése már az emléktől is
felgyorsult.
A nap azonban nagyon rosszul végződött. Paul eltörte a kisujját.
Therese néni otthon belebetegedett az aggódásba, és Elsa is tett valamit,
amit nem akart elmondani. Vajon miért?
Ott! Hullócsillag volt az az izzó fénycsík? Igen, egészen biztosan.
Akkor neki most lehet egy kívánsága. A kihunyó égitest varázserejénél
ma senkinek nincs nagyobb szüksége, mint Anton bácsinak. Végre meg
kell gyógyulnia, hogy élhesse tovább a megszokott életét. A családnak,
az üzletnek, mindenkinek szüksége van rá. Balbina lehunyta a szemét, és
erősen a nagybátyjára gondolt, mielőtt becsukta az ablakot, és ágyba
bújt.
Még elmondott egy rövid imát, aztán máris elaludt. Egy nagy,
befagyott tóról álmodott, amelyen egy férfi kezét fogva korcsolyázott,
aki rámosolygott. Ő viszonozta a pillantását, amíg szinte félt, hogy
egészen elvész a szemében. Egy nagy kanyart széles ívben vettek be, és
úgy lebegtek a jég felett, mint két angyal. Balbina így merült álomba és
egy másik világba, amelyben nem történnek balesetek, senki sem
betegszik meg, és a napok egyszerűen csak szépek.
Theresének minden nappal nehezebbnek tűnt bemennie a betegszobába.
Javulásnak semmilyen jele nem mutatkozott. Anton az ágyában feküdt,
sápadt és gyenge volt. Egyre többet veszített az erejéből és a súlyából.
Még a haja is megritkult, látni engedte a fehér fejbőrét, és ettől
idősebbnek látszott a koránál. Korábban mindig erős volt, mint a bika.
Amikor Therese az ágyához lépett, kinyitotta a szemét. Végtelenül
fáradtnak tűnt.
– Hogy vagy ma? – kérdezte tőle Therese, és megszorította a kezét.
– Szívesen mondanám, hogy jobban, mint tegnap – válaszolta Anton.
– Egészen kicsit talán úgy is van, de biztos nem vagyok benne.
– Bevetted a cseppjeidet?
– Igen, igen. Balbina figyel rá, hogy mindent bevegyek, amit a doktor
felírt. – Anton megköszörülte a torkát. Fájdalmai lehettek, mert a
mellkasára tapasztotta a kezét. – Ülj le mellém, Therese! Nem futhatsz el
mindig.
Therese széket tolt az ágy mellé, és leereszkedett rá, ha nehéz volt is
teljesítenie a férje kérését. Egész nap talpon volt, és sokszor, valójában
mindig pihenésre vágyott. Ebben a szobában azonban nem talált
nyugalmat.
– Mit akarsz most tenni? – kérdezte Anton, és Therese szíve még
jobban elszorult.
– Miért, mit kellene tennem? – kérdezte dacosan. – Azt teszem, amit
mindig. Törődöm a bolttal, a gyerekekkel, a személyzettel, de ezt te jól
tudod. Miért teszel fel ilyen furcsa kérdést?
– Arra vagyok kíváncsi, hogy mit teszel, ha soha nem gyógyulok meg.
A férje keze erőtlenül feküdt Therese kezében.
– Ugyan már, Anton, mindenki megbetegszik néha. Ezért még nem
kell elcsüggedned – mondta könnyedén.
Ő maga is hallotta azonban, hogy a szavai hamisan csengtek. Anton is
annak érezhette őket.
– Max hajlandó beszállni a boltba, vagy akár átvenni is, amíg
Hermann készen nem áll rá – mondta.
Halkan beszélt, de Therese nem érthette félre.
– Szóval ezért volt itt az öcséd. El akarja venni tőlem az üzletet, hogy
ő vezesse, mert látja, hogy jól megy. Jobban, mint az övé a Kaufinger
utcában.
 – Nem arról van szó, hogy tőled bármit is elvegyenek, Therese –
csitította Anton.
– Hanem miről van szó?
Therese elengedte a férje kezét. Megszakította vele a kapcsolatot,
mintha elárulta volna őt.
– Arról, hogy valóban vállalni akarod-e az üzletet – mondta Anton. –
Nőként, egyedül. Neked még a gyerekek is ott vannak, és a háztartás is.
– Gyerekeim régóta vannak, és már nem kicsik. Az üzletben ott van
nekem Hermann és a személyzet, a házban pedig Balbina. Nem vagyok
egyedül.
– Igen, igen, tudom, hogy mindent megoldasz, de már nem vagyunk
fiatalok.
Therese a fejét ingatta. Újra megfogta, és megsimogatta a férje kezét.
– Anton, mi ütött beléd? Két éve sem voltunk sokkal fiatalabbak, mint
ma. Mégis bezártuk a boltunkat, eladtuk a házat, és mindent
összedobtunk, hogy megvásároljuk a Dallmayrt. Kölcsönt vettünk fel,
egészségesek voltunk, és egyáltalán nem éreztük a korunkat. Még
egyszer egy nagy dologba akartunk kezdeni, Anton. Már nem emlékszel?
– De, de, nagyon jól tudom. És szívesen is tettem. Tudod, hogy ez az
üzlet az álmom, Therese. Ahogyan a tied is. Az álmunk egy szép életről.
A köhögés, amely elnyomta Anton utolsó szavait, mintha gúnyolódás
lett volna azért, amit mondott. Miután elmúlt a rohama, Therese egy
kendővel megtörölte a száját, és segített innia az éjjeliszekrényen álló
pohár vízből.
– Isten fizesse meg! – mondta a férje. – Húsz éve hajnali öttől este
tízig dolgozol, de te is csak ember vagy. Időnként mindenkinek szüksége
van pihenésre, neked is. De mindenki hozzád fordul a gondjával, és
neked kell megoldanod. Mindent te tartasz kézben. Mi vagy te, ló vagy
ökör, hogy kettő vagy három helyett tudsz dolgozni?
– Mindenesetre tudok – felelte Therese –, és hidd el, egyáltalán nem
zavar. Ez az életem, és én választottam.
– Megértem, hogy meg akarod tartani a boltot a gyerekeknek, de
engedd, hogy Max segítsen neked, az üzletben és anyagilag is. Legkésőbb
egy év múlva amúgy is mindent átruházol az elsőszülöttünkre.
Anton megint köhögni kezdett, de most nem olyan csúnyán, mint az
előbb, és eltolta Therese kezét, amikor a felesége megint meg akarta
törölni a száját a kendővel.
 – Szóval ezt kellett megbeszélnetek. Ezért volt itt már kétszer az
öcséd, noha különben szinte soha nem látjuk.
Legalább be akarja tenni a lábát a Dallmayrba, ha már teljesen nem
kaparinthatja meg – gondolta Therese. Jól sejtette, hogy Maxot nem a
testvéri szeretet hajtja ide.
– Nincs szükségem az öcséd anyagi segítségére – mondta. – Egyedül is
boldogulok. A boltot pedig majd akkor ruházom át, ha a gyerekek készen
állnak rá, én pedig mindent előkészítettem, és nyugalomba akarok
vonulni.
Tessék, kimondta! Naggyá akarja tenni a Dallmayrt, még sok terve
van. Nincs oka arra, hogy hátralépjen, és az üzlet vezetését másokra
hagyja. Egyedül nem lesz könnyű dolga, de tudja, hogy sikerülhet. Meg
kell próbálnia. Mindenkinek bizonyítani akarja, hogy meg tudja csinálni.
– Akkor már csak a bankokat kell meggyőznöd arról, hogy nélkülem
is sikeres leszel – mondta Anton. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt, és
lecsukódott a szeme. – Therese? – kérdezte hirtelen egészen izgatottan.
– Igen?
Therese megfogta Anton kezét, hogy folytatásra bátorítsa. Fontosnak
tűnt, amit még mondani akart, de nem sikerült ébren maradnia. A
bódulat elvitte a feleségétől, a gyerekektől, a közös üzlettől, és
rettenetes volt, hogy Therese semmit sem tehetett ellene. Hogy nem áll
hatalmában. Elmondott egy rövid imát, de a feje nem engedélyezett neki
pihenőt. Nem akarta elengedni a férjét.
Anton nyugtalanul hánykolódott, és egyszer csak hirtelen felült.
– Ne! Kérlek, még ne! – rebegte.
Therese megijedt. A szívébe szinte elviselhetetlen szúrás hasított.
– Csitt!
Visszanyomta Antont a párnára, kisimított a homlokából egy nedves
tincset, és letörölte az arcáról az izzadságot.
– Itt van még? – kérdezte Anton rettegve.
– Kicsoda? Rajtam kívül senki sincs itt. Csak rosszat álmodtál.
Miután a férje megnyugodott, Therese gondosan betakarta, mert
hideg volt a szobában, aztán felkelt a székről. Egy pillanatig még az
ablaknál állt, és lenézett az utcára, ahol egy hölgy a szoknyáját
összefogva éppen beszállt egy hintóba. A városi kincstárnok fiatal
felesége volt? Therese a Miasszonyunk-templom tornyaira pillantott,
amelyek úgy magasodtak ki az óváros tetői közül, mint két
világítótorony. Igen, valami megváltozna, ha nem állna többé férfi az
üzlet élén. Ha mindent neki kellene csinálnia. Ha minden rajta és
részben a fián múlna, aki még ki sem tanulta a szakmát. A gyerekeknek,
a személyzetnek, mindenkinek meg kellene fogni a munka végét, még
keményebben dolgozniuk, mint addig. Theresének azonban mindig jó
érzéke volt ahhoz, hogy tudja, ki mire alkalmas és kinek milyen
feladatot adhat. Olyan embernek pedig, akiben nem bízhat meg, nincs
keresnivalója a házában. Amit Antonnal közösen felépített, nem fogja
most átengedni. Ellenkezőleg. Amíg egyszer majd vissza kell vonulnia,
mindent el akar végezni, a vagyont pedig megsokszorozni. Ez a terve.
Therese kihúzta magát. Kilépett a szobából, és betámasztva hagyta az
ajtót, hogy Balbinával hallják, ha be kell menniük Antonhoz. A
konyhából marhasült illata áradt ki. Balbinának az mindig jól sikerült,
amióta Therese megtanította neki, mi fontos a sütésnél és a szósznál.
Most egyszeriben rádöbbent, hogy nagyon éhes.

Anna Loibl, Ludwig édesanyja elment a Diener utcai kirakatok előtt, és

félénk pillantást vetett a kiállított ínyencségekre. Megállni nem mert,
hogy alaposabban megnézze őket. A csomagjaival sietve bement az
oldalsó átjáróba, amely a belső udvarra, onnan pedig a bolt hátsó
ajtajához vezetett. Az azonban most zárva volt. A pokolba! Most itt áll a
mosott ruhákkal, amelyeket két batyuban kötött össze, hogy könnyebb
legyen vinnie. Kopogtatott, várt, de senki sem jött az ajtóhoz. Nem állhat
fél órát vagy még többet idekint a hidegben. Végül letette a csomagokat
egy száraz helyre, és még egyszer bekopogott. Semmi. Ez még soha nem
fordult elő. Anna visszasietett a Diener utcára, és benézett az üzlet
üvegajtaján, hátha meglátja Ludwigot, és jelezhet neki, hogy nyissa ki a
hátsó ajtót, de senki sem figyelt fel rá.
Nem maradt más választása, be kell mennie a boltba, vevőként, az
első ajtón át. Amikor kinyitotta, összerezzent, mintha az ajtócsengő
csilingelése vétséget bizonyítana rá. A levegőt kávé és kakaó illata
töltötte be. Ott elöl volt Ludwig birodalma, a tejcsokoládék polca, és
Anna szájában azonnal összefutott a nyál. A péksütemények polcain
frissen sütött kenyerek sorakoztak, némelyiken, kis papíron Dallmayr
felirat volt. Ludwig erről nem mesélt otthon. Anna elképzelte, hogy a
vevők hazaviszik a csodásan illatozó kenyeret, a konyhaasztalon
kicsomagolják a papírból, kenyérvágó kést vesznek elő, és levágják a
serclit. A kés fogai úgy hatolnak át a kérgen, mint a grillázson. Hozzá
friss parasztvaj van a hűvös éléskamrából, rajta díszítésnek két
salátalevél. A sercli soha nem kerül a felszolgáló tálcára. Azt azonnal
megeszik a konyhában, olyan csábítóan illatozik és ropog a vágáskor, a
belseje pedig csodásan puha, amikor megkenik.
Ennek így kell lennie egy jó üzletben, gondolta Anna. A vevőknek
örömüket kell lelniük a jó dolgokban, amelyeket itt vesznek, és többet
fizetnek értük, mint máshol. Cserébe a Dallmayrból származó
élelmiszerek jobb minőségűek és finomabbak, mint a más üzletekben
kaphatóak. Minden vevő biztos lehet benne, hogy a pénzéért itt csakis a
legjobbat kapja. Mindenki királynak vagy királynőnek érezheti magát, és
ez alól ő sem volna kivétel, ha lenne elég pénze a vásárlásra. Ehhez még
csak kegyelmes asszonynak sem kell tűnni. A Dallmayrnál, azt mesélte
Ludwig, minden vevőt ugyanúgy kezelnek, akár valóban kegyelmes
asszony, akár csak tisztviselő valamelyik minisztériumban, tanfelügyelő
vagy művész.
Ludwig végre felbukkant a fiatal Randlkofer úr, Hermann mögött,
akit Anna már ismert. A borpincéből jöttek fel, együtt egy
borosüvegekkel teli faládát cipeltek az üzletbe, és letették a
borospolcnál. Ludwig, amikor meglátta Annát, gyorsan beugrott a
sajtpult mögé, büszkén mosolyogva lesimította a kötényét, és mélyen
meghajolva üdvözölte az édesanyját, aki félénken körbenézett. A
személyzetből mindenki elfoglalt volt, a főnöknőt sehol sem lehetett
látni. Legalább nem kaphatja megint tréfálkozáson Ludwigot. Ő a
következő pulthoz sietett, és még mélyebben meghajolt Anna előtt.
– Mit mutathatok Önnek, nagyságos asszony? – kérdezte. – Az Atlanti-
óceán francia partjáról frissen érkezett osztrigákat kínálhatok. Óhajtja
nagysád megkóstolni?
Anna Loibl megrázta a fejét. A nyálkás kagylót valóban nem akarta
megkóstolni. Akkor sem, ha meg tudná fizetni.
Ludwig előrement a gyümölcsös polchoz, ahol egy sárga és
narancsvörös citrusfélékből épített piramis állt.
– A szokásosat, nagysád? – kérdezte Ludwig, és három narancsot tett
a mérlegre. – Adhatok még valamit?
Anna újra félénken körbenézett.
 – Mit tudna ajánlani? – kérdezte halkan, és Ludwig elvigyorodott,
mert az édesanyja belement a játékba.
– Esetleg valamilyen különlegességet? Amit még soha nem kóstolt
nagysád? – A fia cinkosan Annára kacsintott. – Nem lehet kizárólag
osztrigán és kaviáron élni, nemde? – A sajtpultnál az eladónő
meghallotta a kérdést, és láthatóan küzdött azzal, hogy ne nevessen fel
hangosan. Ludwig élvezte, hogy közönsége van. – Ajánlhatom Önnek ezt
a remek kék penészes sajtot a dél-franciaországi Roquefort
barlangjaiból. Egy darabka szürke rozskenyérrel egy pohár fehér
burgundihoz fogyasztva valóságos költemény.
Az eladónő most már felkacagott.
– Hagyd abba, Ludwig – kérte az édesanyja –, mielőtt még Randlkofer
asszony rajtakap az előadásodon. Nyisd ki inkább a hátsó ajtót, mert
előtte fekszik a mosott holmi, amelyet meghoztam.
– Igenis, nagyságos asszony. – Ludwig előreengedte az édesanyját,
aztán kinyitotta neki az ajtót. – A tanoncunk hibája, hogy zárva volt.
Alázatosan elnézését kérem.
– Vedd el a vasalt ruhát, és este, amikor hazajössz, hozd el az új
mosnivalót. Nekem most Brettsteiner igazgatóné asszonyhoz kell
sietnem, hogy segítsek neki sütni. Holnap uzsonnát kell adnia, és
szüksége van valakire, aki megsüti az alaplapot a régensherceg-
tortához. – Az édesanyja megsimogatta Ludwig arcát. – Viselkedj
rendesen, és ne hozz ránk szégyent!
– Nem fogok – ígérte Ludwig, és bezárta az ajtót a mamája mögött, aki
inkább az udvaron és az oldalsó átjárón át, a szokásos személyzeti úton
ment ki az utcára.

Therese nem engedte meg, hogy Balbina elutazzon Szent Notburgához

Tirolba. Pedig nagyon fontos és sürgős lett volna. Anton bácsi napról
napra rosszabbul lett. Ha az orvos kifogyott a tanácsokból, már csak
Notburga segíthet. A mennyben közbenjárhat a bácsi érdekében, és
kérheti, hogy gyógyuljon meg. Balbina tudta, hogy a nagynénje akarata
ellenére cselekszik, mégis a lelkiismeretére kellett hallgatnia. Meg kell
tennie. Senkinek nem beszélt róla, még Hermann-nak sem, akit amúgy is
túl keveset látott. Arra pedig, hogy váltson vele néhány szót, még
ritkábban adódott alkalom, mert mind a ketten sokat dolgoztak.
Hermann két helyen is: tanoncként a nagybátyja, Max üzletében a
Kaufinger utcában, de ha Therese néninek szüksége volt rá, akkor Max
elengedte, hogy otthon segítsen a boltban, amennyit csak tud. Mindig
sietett, folyton elfoglalt volt. Balbina számára mindig volt egy kedves
szava, gyengéd pillantása, de sokkal többre nem adódott lehetőség, mert
Balbinát is teljesen lefoglalták a háztartási és a betegápolói feladatai.
Egészen magától értetődően ott segített, ahol éppen szükség volt rá.
Már előző nap lehozta a padlásról a kis bőröndjét, és becsomagolt
néhány dolgot, ennivalót is egy napra. A bőröndöt aztán kivitte a belső
udvarra, az egyik fáskamrába. Mielőtt reggel iskolába vitte Pault, még a
szoknyája zsebébe dugta a megtakarított pénze egy részét és a személyi
igazolványát. Miután visszajött a Promenade térről, nem ment fel a
lakásba, hanem egyenesen a fáskamrához indult. Kivette a bőröndjét,
hogy majd a kocsibehajtón át surranjon ki. Fél óra múlva már a
főpályaudvaron lesz. Ludwig azonban a szemétvödrével éppen kijött a
bolt hátsó ajtaján, és gyanakvón megállt.
– Pszt! – intette csendre Balbina, és a szájára tette a mutatóujját.
Ludwig gyorsan körbenézett.
– Te meg hová mész? – kérdezte.
Balbina megrázta a fejét.
– Ne árulj el! Kérlek.
Ludwig láthatóan nem érezte jól magát a bőrében. Kedvelte Balbinát,
de a főnöknőjénél nem engedhetett meg magának több ballépést. Áruló
mégsem akart lenni.
– De visszajössz, ugye? – suttogta.
– Persze. Estére itt leszek – mondta Balbina, aztán kisurrant a
kocsibehajtón.
Erős fűzős csizmát és meleg lódenköpenyt viselt, amely esőben és
hóban is melegen tart, és nem ázik át egykönnyen. Így sietett végig a
Kaufinger utca üzletei előtt, aztán a Károly-kapu alatt a Stachushoz.
Onnan már látta a pályaudvar sárga és vörös téglaépületét. A sok
boltívével akár templom is lehetett volna. A vonattal érkezőket
konflisok hosszú sora fogadta, míg a lóvasút utasainak várniuk kellett,
amíg a két igásló kiitta a vizesvödrét.
A pályaudvar csarnokát a Siemens cég elektromos ívlámpái
világították meg. Németországban Münchenben volt először
villanyvilágítás egy pályaudvaron. Ezt Anton bácsi mesélte egyszer
Balbinának.
A pénztárhoz ment, és jegyet vett Rosenheimba, onnan pedig
Kufsteinba. Most már kissé izgatott volt, mint mindig, amikor
mozdonyok dübörgését és sípolását vagy vagonok zakatolását hallotta a
síneken és talpfákon. Akkor is, amikor a földekre és falvakra gondolt,
amelyek úgy repülnek el az ablakok előtt, mintha valaki zsinóron húzná
őket egymás után. A legcsodálatosabb pedig az utazásban az, hogy az
ember minden szokásos dolgot, minden kötelességet és feladatot maga
mögött hagy, amint egy vasúti kocsi vaslépcsőjének az első fokára teszi a
lábát. Mintha hajóra vagy hőlégballonra szállna. Balbina legalábbis így
képzelte, mert hajón vagy hőlégballonon még soha nem utazott.
A várost elhagyva olyan érzése volt, mintha a Münchenre boruló
komor téli szürkeséget is hátrahagyná. A nap nem bújt igazán elő, de
világosabb és barátságosabb lett az idő.
– Hová utazik, kisasszony? – kérdezte egy hölgy a másik üléssorról.
– Tirolba, Szent Notburgához.
– Vagy úgy! Akkor valószínűleg kérni akar valamit.
– Nem magamnak, hanem a nagybátyámnak – felelte Balbina.
Az ölébe vette a kisbőröndjét, kinyitotta, és kibontotta az első
kolbászos kenyeret a kockás szalvétából, amelybe becsomagolta. Az
utazástól nagyon megéhezett.
Rosenheimban mindenki kiszállt, és Balbina követte a többi utast
ahhoz a vágányhoz, amelyről Kufsteinba indult a vonat. A szerelvény
már bent állt, a kalauz trillázó sípolása sietésre sürgetett. És a hófödte
hegyláncok között már rohant is a vonat. A jegesen zöld, sebes Inn folyó
kifelé haladt a völgyből, Balbina vonata viszont az ellenkező irányból
oda hajtott be. Kufsteinban kiszállt. A vonatok minden átszállásnál
kisebbek lettek. Jenbachban már olyan kis szerelvényre ült fel, amely
Paul játékvonatjára hasonlított. Csak egyetlen nyitott kocsija volt,
amelyet a mozdony nem húzott, hanem egy emelkedőn feltolt az Achen-
tóhoz.
Az ebeni pályaudvaron Balbina kiszállt. A mozdonyt lekapcsolták, egy
másik sínen megkerülte a vagont, és végül eléje állt, ahogy az lenni
szokott.
– Hová mész? – kérdezte valaki Balbina mellett. Egy hosszú
bőrnadrágot és vastag csizmát viselő parasztfiú egy kézikocsit tolt maga
előtt. Talán hordár lehetett. – Miért jöttél ide? – vigyorgott rá Balbinára.
– Szent Notburgához akarok menni. Messze van?
A fiú a csúcsos templomtoronyra mutatott a falu közepén.
– Beteheted a kofferodat a kocsimba. Nem kell fizetned érte. Éppen
hazamegyek enni – mondta, aztán valamivel később a templom
kapujánál lerakta Balbina bőröndjét. – Ég áldjon, és jó imádkozást!
Vigyorogva megbökte a durva gyapjúsapkáját, amely biztosan
borzalmasan szúrt. Balbina búcsút intett neki, aztán felsietett a lépcsőn,
és nekifeszült a súlyos templomajtónak. Odabent fehér és rózsaszínű
stukkódíszek pompája fogadta. A templom padlója fekete és fehér
márványlapok sakktáblája volt, a mennyezetre Szent Notburga életéből
festettek jeleneteket. Balbina mindegyiket ismerte: a sarlócsodát, a
kenyér átváltozását a kötényében és azt is, hogy a szent koporsóját két
ökör magától felhúzta az Inn völgyéből Ebenbe. Balbina olyan sokszor
olvasott a könyvében a szentről, hogy azonnal felismerte a jeleneteket.
Letérdelt az oltár elé. A szent fehér és aranyszínű ruhába öltöztetett
csontváza egy üvegszekrényben állt. A hívők ereklyeként tisztelték,
Balbina azonban megrémült a vékony csontujjaktól, a koponya üres
szemgödreitől, és a szeme elé kapta a kezét. Hogyan kérje éppen ettől a
csontváztól, hogy Anton bácsi maradjon életben és gyógyuljon meg?
Felnézett a mennyezetre, amelyen Notburgát fiatal nőként,
egészségesen ábrázolták, ahogy kenyeret vitt a szegényeknek, és inni
adott a koldusoknak. Balbina inkább ehhez a népből származó nőhöz,
egy kalapkészítő lányához akart imádkozni. Mert senki más nem volt a
templomban, hanyatt feküdt a kőpadlón, hogy jobban felnézhessen.
Kis időre elszenderedhetett, mert amikor kinyitotta a szemét, egy ősz
borosta borította tokát látott meg maga fölött, amely a plébános kerek
arcához tartozott. Balbina felugrott, és lesimította a szoknyáját.
– Adjon Isten, leányom! – mondta a pap. – Aludni jöttél fel Ebenbe?
– Azért vagyok itt, hogy imádkozzam – válaszolta Balbina. – A
bácsikámért, hogy gyógyuljon meg.
– Honnan jöttél?
– Münchenből, a Dallmayrból.
– A Dallmayrból? Azt nem ismerem. A bácsikádat viszont nagyon
szeretheted, ha ilyen messzire eljöttél miatta.
Balbina bólintott.
– Mi baja a bácsikádnak?
 – Gyenge a szíve, és minden nappal rosszabbul lesz. Szent
Notburgának meg kell gyógyítania.
Letérdeltek egymás mellé az első padsorban, és imádkoztak, mind a
ketten magukban, Anton bácsiért. Amikor a pap felállt, Balbina követte a
példáját.
– Mi az élet? – kérdezte a plébános. – Csak egy szempillantás az
örökkévalóságban. Imádkozz, gyermekem, aztán azonban térj vissza az
életedhez, és mindig gondolj arra, hogy nagyon rövid. És légy boldog! –
A pap a jobb keze hüvelykujjával keresztet rajzolt Balbina homlokára. –
Menj békével! – mormolta.
– Ámen – válaszolta Balbina.
Kilépett a téli hidegbe, és felnézett a behavazott erdőkre, amelyek a
hegyeken húzódtak egy vonalig, amely fölött már csak sziklák voltak. A
hegyek az örökkévalóság részei – gondolta Balbina, az ember nem, és a
jószága sem. A házai, de még a vasútja sem. A tóról sűrű, fekete
párafelhőt látott felszállni, és megszaporázta a lépteit. Még éppen
időben ért az ebeni pályaudvarra. Onnan a mozdony majd letolja a
vonatát, és fogasvasútként megtartja, hogy a szerelvény ne száguldjon le
a völgybe.
A hó most úgy hullott alá, mint egy hatalmas függöny. A hegyek és a
völgyek eltűntek mögötte. Balbina hazagondolt. Therese néni már
elolvashatta a levelet, amelyet ő a konyhaasztalon hagyott. Csak
egyvalamitől félt, attól, hogy Anton bácsi talán holnap sem lesz jobban.

Sötét éjszaka volt, amikor Balbina újra megérkezett a főpályaudvarra. A

vonaton aludt egy keveset, és az úti elemózsiájából egy morzsa sem
maradt. Most már tartott egy kicsit attól, hogyan fogadják majd otthon.
Csak jót akart, de nem volt biztos benne, hogy a nagynénje is így
gondolja. Fáradtan lépett ki az állomás előtti térre. A konflisok kocsisai
kis csoportokban álltak a gázlámpák alatt, és dohányoztak. Valaki
hangosan füttyentett, és mindenki megfordult, Balbina is. A tér keleti
oldalán a Dallmayr kék ponyvás szekere állt. Korbinian! Balbina
felugrott a bakra, és Korbi­nian nyakába borult.
– Régóta vársz már? – kérdezte.
 – Nem. Mindjárt gondoltuk, hogy az egyik utolsó rosenheimi vonattal
jössz meg.
– Gondoltátok? A néni küldött ide?
Korbinian bólintott.
– Haragszik rám?
– Örülni fog, mert megjöttél, de gondolhatod, hogy nem volt boldog,
amikor elolvasta a leveledet.
– Bárcsak segítene, amit tettem! – sóhajtotta Balbina. – A nénikém
akkor biztosan megbocsátaná, hogy szó nélkül elmentem.
Korbinian erre csak hümmögött.
– Hogy tetszett Tirolban? – kérdezte aztán.
– Hideg volt, és háromszor kellett átszállnom. Szent Notburga pedig…
Nem, azt inkább nem mondom el, hogyan festett. Különben ma éjszaka
majd nem tudsz aludni.
Korbinian nevetve megcsóválta a fejét.
– Neked aztán van vér a pucádban, leányzó! Nem féltél egyedül
nekivágni a világnak?
– Aki zarándoklatra megy, semmitől sem kell félnie – állította
Balbina.
– Azért ha legközelebb imádkoznod kell, inkább a Miasszonyunk-
templomba menj! Oda gyalog is eljutsz, te kis bolond.

Másnap, amikor Balbina felébredt, már fényes nappal volt. Ijedten

kiugrott az ágyból. Az éjjeliszekrényen kilencet mutatott az ébresztőóra.
Véletlenül leállíthatta. Gyorsan magára kapta a ruháit, és sietve a
konyhába indult. Az este nem találkozott Therese nénivel, mert már
elment aludni. A konyhában Bruckmeier kisasszony, az egyik eladónő
állt, és mosogatott. A reggeli még az asztalon volt egy tiszta terítékkel.
– Az enyém? – kérdezte Balbina.
Bruckmeier kisasszony bólintott.
– Azt hiszem. A többiek már mind elmentek.
A csészéjének támasztva Balbina egy levélkét talált. Azonnal
felismerte a nagynénje egyenletes, jobbra dőlő írását.
 Balbina! Nem helyeselhetem, hogy önhatalmúlag eltűntél a
munkából. Ezért egy szabadnapot levonok tőled. Mivel azonban
több mint négy hétig betegápolóként egyetlen szabadnapod sem
volt, ezt a napot betudom a téged havonta megillető egy
vasárnapnak. Ennek azonban kivételnek kell maradnia.

Ui. Adja az ég, hogy az utazásod ne bizonyuljon feleslegesnek. A

vekkeredet én állítottam le ma reggel.

Balbina megkönnyebbülten eltette a levelet, és az ajtóhoz indult.

– A reggelid, kisasszony! – szólt rá Bruckmeier kisasszony.
– Mindjárt visszajövök.
Anton bácsi még aludt, amikor Balbina belépett a szobájába. Az álmát
halk, bugyborékoló légzés kísérte. Valaki egy csésze friss teát tett az
éjjeliszekrényére. Balbina lábujjhegyen az ablakhoz osont. Egy kis friss
levegő jót fog tenni a betegnek. Aludj jól, Anton bácsi! Most már hamar meg
kell gyógyulnod – gondolta Balbina.
Kopogtattak, és az ajtón Hermann dugta be fejét. Balbina szíve nagyot
dobbant.
– Hála az égnek, hogy épségben visszatértél – mondta Hermann
halkan, és Balbina sugárzón rámosolygott. – Hogy van édesapám?
– Kis időt még adnunk kell Szent Notburgának.
Balbina becsukta az ablakot.
– Hermann? – kiáltott fel valaki a lépcsőn.
A fiú elhúzta a száját.
– Korbinian vár engem. Ez ma már a második fuvar. Később
találkozunk, Balbina. Talán délben – mondta, és már ott sem volt.

Vasárnap ebéd után, amikor Balbina még a konyhában szorgoskodott,

megjelent Elsa barátnője, Claire. Szokás szerint csak Elsáért jött, mert a
két iskolai barátnő soha nem töltött sok időt a Diener utcai házban.
Claire talán túlságosan kispolgárinak találta a légkört, vagy azért, mert
itt sokan éltek a házban, és az ember ritkán maradt észrevétlen. Claire
szülői házában a Brienner utcában minden egészen más, mesélte Elsa
egyszer Balbinának. Claire-nek nem voltak testvérei, a cselédlánynak
vasárnap volt a szabadnapja, és Claire apja, az ismert Hofacker ügyvéd
csak ritkán tartózkodott otthon. Claire anyja a nagy kalapot és buggyos
ruhát viselő barátnőivel vagy a szalonban ült kávé és sütemények fölött,
amelyeket a Luitpold kávéházból hozattak, vagy inkább átmentek oda,
hogy megmutassák magukat, és ismerős belvárosi hölgyekkel meg
urakkal találkozzanak. A Luitpoldba néhány schwabingi művész is járt.
Münchenben ismerték a Franz Stuck akadémiáján tanuló fiatal urakat és
a magán festőakadémiákra járó hölgyeket, akiket lekicsinylően „pingáló
nőknek” neveztek. Nyáron, ha szép volt az idő, az Angolkertben
találkoztak, hogy fessenek, vagy a Kínai toronynál söröztek.
A Luitpold kávéházban a művészek nem ültek egy asztalnál az udvari
tanácsosokkal és nagypolgárokkal, a pincérek azonban arra törekedtek,
hogy ne tegyenek különbséget a társadalmi rétegek között. Akkor sem,
ha egyesek nagy bankjegyekkel fizettek, míg mások a kabátjuk vagy a
nadrágjuk zsebéből kaparták össze az aprópénzt, mert a tárcájuk üres
volt. Felíratni azonban nem lehetett a Luitpoldban, és ceruzarajzzal vagy
vízfestménnyel sem kifizetni a számlát, mint némelyik schwabingi
kocsmában.
Claire és Elsa ezért aztán vasárnap délutánonként sokszor kettesben
volt a házban. Arról, hogy közben Hofacker ügyvéd úr konyakját is
megdézsmálták és Claire szüleinek a szekrényeiben kutakodtak, Balbina
nem tudott. Kávéházba beülni az ő korukban nem illett volna két
lánynak, akik a szigorú nymphenburgi leányiskolába jártak. Elsa
elmesélte, hogy sokszor a Hofgarten parkban korzóztak, vagy a Diana-
templomnál, a belül kagylókkal kirakott kis pavilonban üldögéltek, és az
árkádok alatt elsétáltak a Tombosi kávéházhoz. Claire ott sokszor
felfedezett ismert müncheni személyiségeket, akiket az apja révén
ismert, és a fülébe jutott összes pletykát elmesélte róluk Elsának.
Ezen a vasárnapon is csak rövid ideig maradtak Elsa szobájában, aztán
Claire-hez indultak a Brienner utcába. Balbina a folyosón találkozott
velük. Már egy ideje ott várt rájuk. Claire megrántotta a vállát, amikor
meglátta.
– Elsa nálad volt múlt vasárnap? – kérdezte Balbina köntörfalazás
nélkül.
– Nálam?
Claire gyors pillantást vetett Elsára. Nem mondott volna egyszerűen
igent, ha Elsa valóban nála lett volna? Balbina tekintete ide-oda járt
közöttük. Elsa a szemét forgatta.
– Mi közöd neked ahhoz, hogy nálam volt-e, vagy sem? – kérdezte
Claire.
Arrogáns volt, amilyennek Balbina mindig is ismerte.
– Csak tudni szeretném – válaszolta. – Ha nálad volt, az megnyugtat.
Ha nem, tovább kell kutakodnom.
– Miért kellene? – Elsa dühös lett. – Mit képzelsz te magadról? Szállj
le rólam, jó?
Balbina ökölbe szorította a kezét. Nem akarta felemelni a hangját,
mert Anton bácsi a szomszédos szobában feküdt.
– Aggódom, mert vasárnap elmentél a jégpályáról, és csak késő
délután értél haza. Tudni akarom, hol voltál.
– Az nem tartozik rád – sziszegte Elsa, és félretolta Balbinát.
Amikor Claire elment mellette, Balbina megfogta a karját.
– Nálad volt? – kérdezte újra.
– Nem hiszem, hogy a személyzetből bárkinek is felvilágosítást
kellene adnom – válaszolta Elsa barátnője még felfuvalkodottabban.
Balbina szíve a torkában vert. Micsoda elkényeztetett csitrik! A
legszívesebben leverte volna az elegáns kalapjukat a fejükről, hogy
megtépje a hajukat.
Kinyílt a gyerekszoba ajtaja, és Paul dugta ki rajta a fejét.
– Claire, nézd! – tartotta a begipszelt ujját a nővére barátnője elé.
– Jézusom! – kiáltotta Claire. – Mit műveltél?
– Múlt vasárnap elestem a jégpályán.
– Elsa nem mondta el neked? – kérdezte Balbina.
– De, persze – hebegte Claire.
Balbina azonban biztos volt benne, hogy hazudik. Védi Elsát. Tudja,
hogy hol volt?
A két barátnő elindult.
– Foglalkozz a védenceddel! – súgta oda Balbinának Elsa, amikor
elment mellette. – Rajzolhatnál neki valamit, vagy kártyázhatnátok.
Balbinának arcába szökött a vér. Elsa és ő soha nem lesznek barátnők.

A Diener utcában a két lánynak vigyáznia kellett, hogy az elegáns fűzős

csizmájuk sima talpa miatt ne essenek el a jeges macskaköveken.
Szorosan egymásba karolva csúszkáltak, botladoztak, miközben
kacarászva átmentek a Marienhof parkon. A pázsitot dér borította, olyan
volt, mintha porcukorral szórták volna be. Újabb csípős hideg februári
nap volt ezen a télen. A felhők összefogtak a napsütés ellen, és mindent
tompa, ólomszínű fénybe borítottak. A Theatiner utcát felszórták
hamuval, hogy a vasárnap a templomba tartó hívők biztonságban
eljussanak a székesegyházba, a korán inni akarók pedig a Donislba a
Marien téren, ahol a nagy üstökben már rotyogtak a fehér kolbászok, és
frissen csapolták a búzasört.
– Na, elmondod végre? – kérdezte Claire.
– Mit?
Elsa tudta, mire vonatkozik a kérdés, de még nem talált ki meggyőző
magyarázatot.
– Ne tettesd már magad, Elsa! Barátnők vagyunk, úgyhogy ki vele! Hol
voltál múlt vasárnap? Nálam mindenesetre nem, azt tudnám. A
keresztanyám látogatott meg, de ezt már meséltem neked az iskolában.
Halálosan unalmas nő, de van pénze, és nincsenek gyerekei. Bolond
lennék, ha nem játszanám meg magam a kedvéért. – Elsa még mindig
nem válaszolt. – Csak nem egy fiatalemberrel találkozgatsz, akiről én
még nem tudok?
– Megőrültél? – háborgott Elsa.
– Akkor mit csináltál?
– Semmit. A jégpályán borzalmasan hideg volt, és meg akartam
mozgatni a lábam. A Ludwig utcán felmentem az egyetemig, aztán vissza
a König utcán.
– És közben persze senkivel sem találkoztál – ugratta Claire a
barátnőjét. – Egyetlen sildes sapkás, bajuszkás egyetemista sem járt
éppen arra, igaz?
– Természetesen nem.
– És aztán?
– Aztán visszamentem a jégcsarnokhoz, de a testvéreim és Balbina
már nem voltak ott. Azt gondoltam, hazamehettek, és én is
hazamentem. Ők azonban a kórházban voltak Paullal, és már teljesen
besötétedett, amikor megjöttek.
– Aha – mondta Claire. – Ennél az unalmas mesénél jobbat is
kitalálhattál volna nekem. Azt elhittem volna. Te is álmodsz néha arról,
hogy találkozol egy fiatalemberrel, akinek a pillantása egészen átjár
téged, és a szíved eszelősen kezd verni?
Elsa megrázta a fejét.
– Hagyd abba, Claire! Nem volt semmi.
Sem Claire-nek, sem másnak nem fogja elmondani, kivel találkozott a
Barer utcába. Hogy mit akart tőle az a férfi, és hogy neki milyen gyorsan
vert a szíve, amikor megszólította. A König utca felé menet, az
Angolkertnél történt. Ő a másik irányba tartott, a Régi Képtár felé,
amely előtt a nagy téren fogatok hajtottak át, hogy a bejárat előtt
kitegyék azokat, akik a régi mesterek alkotásai miatt jöttek ide. A
legtöbb münchenihez hasonlóan Elsa sem volt még képtárban. A tágas
teret azonban szerette az ősöreg bükkfáival, amelyeknek a koronáit ezen
a délutánon majdnem elnyelte a felhős ég. Fűre lépni tilos volt, erre
mindenütt táblák figyelmeztettek. Egy bajszos és egyenruhás parkőr
ügyelt rá, hogy ezt a tilalmat betartsák – ha kellett, a sípját használva.
A téren egy fiatal férfi jött Elsával szemben. Nem viselt kalapot,
valahol elveszíthette vagy otthon felejtette. A haja sötét, hullámos és
hosszabb volt, mint kellett volna. A körszakálla ápolatlannak tűnt.
Amikor egymás mellé értek, udvariasan, egy kissé azonban túl
bizalmasan a „kedves ifjú kisasszony” szavakkal szólította meg Elsát.
Világoskék szeme volt, az arca pedig nagyon sápadt. Elsa nem érezte
igazán jól magát a bőrében. A férfi elmesélte neki, hogy egész nap egy
régi olajfestményt másolt a képtárban, és az ujjai már teljesen
elmerevedtek. Megkérdezte Elsától, meginna-e vele egy csésze forró
csokoládét a közeli Arcis utcai kávéházban, ő azonban megrázta a fejét.
A fiatalember meghívása pimasz volt, ő maga azonban nem. Inkább
félénknek, elvarázsoltnak tűnt, mint akinek sejtelme sincs arról, hogy
fiatal hölgyeket nem szólít meg az ember csak úgy az utcán. Mintha
eddig olyan helyen élt volna, ahol ez a szabály nem érvényes.
Az ismeretlen kisimította a haját a homlokából, Elsa pedig nézte
közben ahelyett, hogy végre továbbindult volna. Talán ezzel bátorította
fel a fiatalembert arra, hogy megkérdezze, lefestheti-e valamikor.
„Nagyon üde, finom vonású arca van – mondta –, a szeme színe pedig
egészen ritka. Attól függően, hogyan esik rá a fény, hol kéknek, hol
barnának tűnik inkább.” Elsa válaszként megint megrázta a fejét. Hogy
működne az? Haza kellene vinnie hozzájuk a Diener utcába ezt az
idegent, és úgy bemutatnia az édesanyjának, mint azt a férfit, aki le
akarja őt festeni? Vagy el kellene mennie vele a műtermébe, már ha van
neki? Azt ő semmiképpen sem tenné meg.
Elsa tovább akart menni, de a férfi megkérte, hogy várjon még két
másodpercet. Átkutatta a kabátzsebeit, és végül egy névjegyet nyújtott
át, amelyen a kék díszítés első pillantásra kínai sárkányfejnek tűnt.
Látogassa meg őt egyszer a képtárban, mondta, minden délután ott van,
vasárnap is, mert még nagyon sokat tanulhat a régi mesterektől. Elsa
tudta, hogy nem fog elmenni, sem most vasárnap, sem a következőn, és
a rá következőn sem. Valójában el akarta dobni a férfi névjegyét, amikor
az majd már nem látja.
Mégis megőrizte a kártyát a kabátzsebében, és a tenyerébe zárta,
amíg visszaért a jégpályára. Hermannt, Pault és Balbinát már nem találta
ott. Miközben hazament, megfeledkezett a névjegyről.
Hétfő reggel, amikor az internátusba tartott, apró darabokra tépte és
a csatornába dobta. Azt azonban megjegyezte, mi állt rajta: Sigmund
Rainer festőművész.

Balbina nem tudta rászánni magát, hogy azonnal kibontsa a borítékot.

Nagyon ritkán kapott levelet, és az édesanyja rövid levelei mindig
különlegesek voltak a számára. Időt akart szánni rá, nem sietve átfutni a
sorokat. Estig a kötényében őrzi, és majd a szobájában olvassa el, amikor
egyedül lesz. Napközben többször is ellenőrizte, hogy a kincse ott van-e
még a kötényzsebében, és csak este vágta fel a bélelt borítékot.
Csak egy lap volt benne az édesanyja ügyetlen, merev írásával.
Balbina, miután gyorsan elolvasta az első sorokat, és meggyőződött
arról, hogy semmi rossz nem történt, még egyszer lesimította a papírt,
és elkezdte elölről olvasni a levelet.

Kedves Balbina, nagy kislányom!

Ideje lenne, hogy újra meglátogass minket. Vagy olyan jól érzed
magad Münchenben, hogy el sem akarsz jönni onnan?
Elújságolhatom neked, hogy január elejétől új munkahelyem
van. Egy orvos háztartását vezetem Chamban, és a rendelőben is
segítek, amikor a doktornak szüksége van rám. A munkaadóm, dr.
 August Brenner özvegy és három gyermeke van. Hermine, a
legidősebb majdnem annyi idős, mint te. Robert és Emil ikrek, és a
második osztályba járnak. A fiúk még nagyon zárkózottak, de sok
türelemmel és szeretettel majd sikerül elnyernem a bizalmukat. Az
édesanyjuk hosszú betegsége és a tavalyi halála még mindig nagyon
nyomasztja őket.
Most már nem élek nagyon távol a szülői házamtól. Ott is mindig
akad tennivaló, amikor a szabadnapjaimon hazamegyek.
Nagyanyád egyre feledékenyebb lesz. Amikor látom, mintha mindig
kisebb és vékonyabb lenne.
Remélem, te jól vagy, rendesen viselkedsz, lelkiismeretesen
elvégzed a feladataidat, és semmi rosszat nem teszel. Therese
húgom megfontolt üzletasszony és remek szakácsnő, biztosan sokat
tanulhatsz tőle, és azt is kell tenned. Ki tudja, mit tartogat
számodra a jövő.
Nyáron talán elmehetek hozzád látogatóba, hogy megmutasd
nekem Münchent és a finom dolgokat a Dallmayrban, amelyekről
mi itt csak álmodozhatunk.
Mindenkinek jó egészséget kívánok, és remélem, hogy
hamarosan találkozunk. Szeretettel üdvözöl és ölel édesanyád:
Agnes Schmidbauer

Balbina megpróbálta elképzelni, hogy az édesanyja ugyanúgy

gondoskodik a doktor gyerekeiről és a háztartásáról, mint ő Paulról és
Therese néni háztartásáról. A születése után csak néhány hónapig élt az
édesanyjával egy fedél alatt, de arra nem emlékezett. Az édesanyja
mindig dolgozott valahol, más gazdaságokban, idegeneknél, miközben ő
otthon maradt a nagyszüleivel.
– Az van, ami van – mondta mindig a nagyanyja, amikor Balbina újra
meg újra az apjáról kérdezte. – A sok töprengés mit sem segít. Ha két
kakas van egy udvarban, akkor sem tudod, melyiktől származik az
újszülött csibe.
Balbina azonban tudta, hogy az embereknél ez nem úgy működik,
mint a tyúkoknál. Folyton az apja nevét kérdezték tőle. Az iskolában, a
templomban, a hivatalokban. Az apja neve pedig csúnya volt:
„ismeretlen”. Ez állt minden iratban, de akár izzó vassal az ő homlokára
is égethették volna. Nem kell miatta börtönbe mennie, de Balbinának
olyan érzése volt, hogy egész életében bűnhődni fog érte.
Visszadugta a levelet a borítékba, és az éjjeliszekrényére tette, az
édesanyja többi leveléhez. Nincs értelme, hogy felszálljon erre a régi
körhintára, amely egyre csak forog, forog, és soha nem áll meg.

Paul a konyhaajtó mellett függő naptárhoz lépett, és letépte a lejárt

dátumot.
– 1897. február 27., szombat – olvasta fel hangosan.
– Farsangszombat! – kiáltott fel Balbina, aki épp egy fazéknyi
krumplit hámozott.
A farsang idén elmarad Paul számára, ahogyan az egész család
számára is. Nem az ujja miatt, az már rég nem fájt, hanem azért, mert az
édesapja állapota egyszerűen nem akart javulni. A doktor majdnem
mindennap eljött hozzájuk, és mindig csüggedtebb benyomást keltett,
bár igyekezett bizakodást mutatni. A házban nyomott volt a hangulat.
Paul nagyon szomorúnak tűnt. Balbina letette a kést a krumpli mellé, és
odament a kisfiúhoz.
– Nézd – mondta Paul, és lemutatott az udvarra –, Franznak új
karikája van.
Az udvaron a szomszéd ékszerüzlet tulajdonosának a kisunokája
játszott, aki még nem járt iskolába. Fekete csizmát, vastag
gyapjúnadrágot és kék matrózkabátot viselt dupla soros, aranyszínű
gombokkal, a nyakában kék-fehér csíkos kendőt, a fején
tengerészsapkát. A matróznövendék egy bottal próbált görgetni egy
fakarikát, amely az álláig ért, mert még egy méter magas sem volt. A
karika többször a vékony hórétegbe esett, amely az éjszaka belepte az
aszfaltot. A karika nyomai kusza mintát rajzoltak a hóba.
– Nem tudja, hogy kell gurítani – állapította meg Paul.
– Valakinek meg kellene mutatni neki – mondta Balbina.
– Szabad?
Ennek a pillantásnak Balbina nem tudott ellenállni.
– Felőlem kimehetsz, de csak az udvarra. És ne vadulj! – tette hozzá
figyelmeztetőn.
 Segített Paulnak felöltözni, és egy nagy egyujjas kesztyűt húzott a
gipszére.
Franz nagyon megörült a játszótársnak. Paul felnézett Balbinára, és
integetett neki. Ő egy ideig a két gyereket figyelte az ablakból, aztán
vizet tett fel forrni, befejezte a krumplihámozást, kamillát forrázott le,
és a teát felvitte Anton bácsi betegszobájába. Eichengrün doktor reggel
megkérte, hogy növelje a szívcseppek dózisát, és nézzen rá gyakrabban a
nagybátyjára.
A könyökével lenyomta a kilincset, és belépett a szobába. A bácsikája
szeme csukva volt, és erősen verejtékezett. Amikor Balbina egy kendővel
megtörölte az arcát, Anton elfordította a fejét, és felsóhajtott. Balbina
húsz cseppet számolt egy kanálra, és a beteg szájához tartotta, de ő
megint elfordította a fejét, és a barna cseppek az ágyneműbe
szivárogtak. A beteg nyugtalansága átragadt Balbinára. A szíve a
torkában vert. A nagybátyja teljesen más volt a reggeli állapotához
képest is. Most mit csináljon?
– Anton bácsi, fáj valamid? – kérdezte. – Be kell venned a
gyógyszeredet.
A beteg azonban nem válaszolt, csak olyan hangosan felnyögött, hogy
az már szinte ijesztő volt. Balbina nem akart kettesben lenni vele. Csak
ne most! – gondolta, és leszaladt az üzletbe.
– Ludwig, Therese néninek fel kell jönnie. Gyorsan! – kiáltotta, aztán
visszasietett a betegszobába.
Meg akarta törölni a bácsikája homlokát, de ő csapkodni kezdett a
karjával. Balbina lefogta a kezét.
– Csitt, csitt! – nyugtatgatta.
Az ágyneműn egyre nagyobb lett a barna folt, mint egy tintapaca.
Itatós kellene, gondolta Balbina, de most nem mehetett el innen.
Hallotta, hogy valaki feljön a lépcsőn. A szobába Therese néni lépett be.
Ugyanolyan ijedten, mint Balbina, az ágyhoz ment, és a férje homlokára
tette a kezét. Anton hánykolódni kezdett a tenyere alatt, és felült.
Balbina még mindig lefogta a bácsi kezét, miközben Therese
visszanyomta a fejét a párnára.
– Nyugalom, Anton! – mondta. – Itt vagyunk veled, Balbinával.
Mindjárt jobban leszel.
Therese meglátta a foltot a takarón. Ebben az állapotában nem fogják
tudni beadni a férje gyógyszerét. Balbina felzokogott, a könnyek
végigfolytak az arcán. Túl sok volt ez neki, de nem akarta egyedül
hagyni a nagynénjét. Therese átküldte az ágy másik oldalára, hogy üljön
le a szélére. Balbina aztán újra megfogta Anton kezét, a másikat pedig
Therese, miután széket húzott oda magának, és leült.
– Anton, kedvesem, ébren vagy? – kérdezte. – Itt vagyunk veled. Nem
kell félned. Veled maradunk – mondta, és megsimogatta a férje arcát.
Balbinával mind a ketten sejtették, hogy ma, talán éppen most eljöhet
a vég. A szobára furcsa nyugalom telepedett.
– Engedj be egy kis levegőt! – mondta Therese.
Balbina vonakodva felállt, résnyire nyitotta az ablakot, és gyors imát
küldött át a Miasszonyunk-templomba.
– Szűzanya, segíts! – suttogta.
Fuvallatot érzett a szobában, mintha egy angyal szállt volna be.
Therese szája némán mozgott. Balbina visszament a helyére, újra
megfogta és megszorította a nagybátyja kezét. A légzése most
nyugodtabb volt. Aztán még egyszer felsóhajtott, és kifújta a levegőt. Ők
vártak, egyre csak vártak, együtt akartak lélegezni Antonnal, de már
nem tehették. Balbina megrázta a bácsikája vállát, Therese azonban
leintette, aztán felállt, hogy Anton fölé hajoljon.
– Nyugodj békében! – suttogta, és csókot lehelt a férje arcára. –
Balbina, menj el a doktorért. Jöjjön azonnal!
Balbina elkeseredetten ingatta a fejét.
– Nem tudok, nénikém. Nekem ez most nem megy.
Therese erre felállt, hogy ő maga menjen.
– Maradj mellette! – kérte Balbinát.
Miután Therese kiment, Balbina a nagybátyjára borult, és szabad
folyást engedett a könnyeinek. Semmi sem segített. A halál eljött, és
elvitte Anton lelkét. Elvette őt tőlük, és ők nem tudták megállítani. Még
Szent Notburga sem.
„Mi az élet? Csak egy szempillantás az örökkévalóságban” – jutottak
hirtelen Balbina eszébe az ebeni plébános szavai. Felegyenesedett,
letörölte a könnyeit, aztán lenézett Antonra. Már nem szenved,
nincsenek fájdalmai. Az arcáról eltűnt a feszültség, a vonásai ellazultak,
a szép ajkán finom mosoly ült. Még itt volt, de már nem ebben a testben.
Balbina körbenézett a szobában. Az ablak most sarkig nyitva volt. Kik
jönnek el Anton lelkéért? Vigyázzatok rá nagyon – kérte őket Balbina –,
mert én nagyon szerettem. Therese néni is, Hermann, Elsa, Paul és minden
alkalmazott is. Jóságos ég, ki fogja elmondani Paulnak, aki odakint az
udvaron egy bottal görgeti a karikát?
Therese visszajött, és be akarta csukni az ablakot.
– Ne! – kiáltotta Balbina. – Éppen eljönnek érte, hogy magukkal
vigyék – hadarta.
Therese meglepetten nézett rá.
– Mindjárt itt lesz a doktor.
– Paul lent játszik az udvaron.
– Hadd játsszon! Még gyerek – mondta Therese szelíden.
Amikor Eichengrün doktor megérkezett, Therese kiküldte Balbinát.
Ebédről kellett gondoskodnia a konyhában, mert attól, ha éheznek,
semmi sem lesz jobb. Az ablakból Balbina lenézett az udvarra, ahol Paul
még mindig karikázásra tanította Franzot. Mintha megérezte volna
Balbina pillantását, felnézett rá. Integetett neki, és kiáltott valamit.
Balbina kifújta az orrát, mielőtt kinyitotta az ablakot.
– Elmehetek Franzhoz? Van egy gőzgépe. Szeretném megnézni. –
„Hadd játsszon! Még gyerek” – ezt mondta Therese néni. – A mamája azt
mondta, hogy náluk is ebédelhetek. Kérlek, Balbina, engedd meg!
– Engedd meg, Balbina! – kérte a kis Franz is.
– Jól van, de vigyázz az ujjadra!
Paul elvette Franztól a botot, ügyesen elgörgette a karikát a házuk és
a szomszéd ház közötti átjáróhoz, aztán eltűnt a két gyerek.
Balbina kihozta az éléskamrából a megfőtt, krumplinyomóval
összenyomott és időközben kihűlt krumplit, gépiesen ujjnyi vastag
nudlikat formázott belőlük, és disznózsírban kisütötte őket egy
öntöttvas serpenyőben. Ha kell, akár hidegen is fogyaszthatják.
Therese néni valamivel korábban még leküldte Balbinát az üzletbe,
hogy először Hermannt értesítse. Feltűnés nélkül, hogy ne támadjon
nyugtalanság a személyzet és a vevők között. Az emberek azonban nem
voltak buták. Amikor Balbina kisírt szemmel megjelent az üzletben,
magyarázat nélkül megszorította Hermann kezét, és megkérte, hogy
menjen vele, sokan figyelték őket. Mindenki sejtette, hogy baj történt
Antonnal. Amikor a család lakásába vezető lépcső aljához értek, olyan
csend volt a boltban, mintha vastag üvegfal választotta volna le az
eladóteret és a lépcsőfeljárót.
Miután megjött a doktor, és Balbinát kiküldték, az édesanyja kérésére
Hermann is elhagyta a betegszobát. Balbina abban reménykedett, hogy a
fiú vele tart, ő azonban bement a szobájába, hogy egyedül legyen a
gyászával.
Eichengrün doktor kiállította a halotti bizonyítványt, többet már nem
tehetett. A halál okaként szívelégtelenséget jegyzett fel. Amikor
felemelte a szemhéjat, Therese látta, hogy a pupillák nagyon tágak
lettek. Anton körmei hamuszürkék voltak.
– Ezek a hirtelen szívmegállás jelei… Kedves ember volt a férje, és
alighanem az Ön legnagyobb csodálója – mondta az orvos Theresének,
mintha Anton barátja lett volna, és nem az orvosa.
Az éjjeliszekrényre tette a halotti bizonyítványt, a mosdótálban
megmosta a kezét, mint mindig, és gondosan megtörölte. Aztán
kinyitotta a táskáját, és egy borítékot vett ki belőle.
– A férje azzal bízott meg, hogy a halála esetén ezt a levelet adjam át
Önnek, Randlkofer asszony. Engem ért a tisztesség, hogy lediktálta
nekem, már két hete, az egyik látogatásom alkalmával. Túl gyenge volt
ahhoz, hogy ő maga írja meg. Megkért rá, és én szívesen eleget tettem a
kérésének.
Therese elképedten elvette a borítékot. Anton levelet írt neki? De
miért, amikor beszélhetett is volna vele?
– Egy hiteles másolat megtalálható Gottfried Heller közjegyző Wein
utcai irodájában is – mondta még az orvos, aztán kezébe vette a táskáját.
– A férjének meg­ígértem, hogy a levél tartalmáról senkivel nem
beszélek, és ehhez is fogom tartani magam. Bármit tesz is kegyed, biztos
lehet benne, tőlem soha senki nem tudja meg, mi áll ebben a levélben.
Én csak eszköz voltam, kéz a kéz helyett, amely már nem tudott írni.
Búcsúzom, nagyságos asszony. Ha szüksége lenne rám, kérem, jelezze.
Therese olyan felindult volt, hogy köszönetet is elfelejtett mondani.
Anton levelet hagyott neki. A végrendeletét. Mereven ült a székén, és
nem mozdult. Max két látogatására gondolt. Lehet, hogy Anton mégis
engedett az öccsének, és ráíratta az üzletet vagy a tulajdon egy részét?
Rá és Hermannra? Max nyomást gyakorolt Antonra, hogy megírja ezt a
levelet? Kiveszi vele a boltot az ő kezéből, mert nem hisz abban, hogy nő
létére egyedül el tudja vezetni? Anton, ugye nem teszed ezt velem? Még csak
az elején járunk az üzlettel, nagyon sok minden lehet még belőle. Nagy terveink
voltak vele. Nekem még mindig vannak.
Therese úgy ült a széken, mintha hozzá nőtt volna. Csak akkor tette el
a levelet, amikor Hermann bekopogott hozzá.
 – Mama?
Therese megfogta a férje kezét. Már hideg volt. Milyen gyorsan
kihűlt… Nem lehet, hogy ezt tetted velem, Anton. Nem, biztosan ártalmatlan
dologról van szó. Tanácsok az üzlet vezetéséhez. Szamárság, azzal Anton
nem terhelte volna a doktort.
– Mama? – kérdezte Hermann újra, és bedugta a fejét az ajtón.
– Gyere be, fiam, vegyünk együtt búcsút! – mondta Therese.
Felállt, hogy a karjába zárja az elsőszülött gyermekét, aki nem
szégyellte a könnyeit.

Balbina magára vállalta, hogy átmegy a szomszéd házba Paulért, és

hazaviszi. Elsának is üzenetet küldött Nymphenburgba, hogy jöjjön haza.
Aztán macskagyökérteát főzött, mert Therese néni nem volt jól.
Látszólag mindent kézben tartott, de borzalmasan elcsigázottnak tűnt,
és ez érthető is volt. Összehívta az alkalmazottakat, és röviden
tájékoztatta őket a férje haláláról. Mindenki megdöbbent, az egyik
eladónő zokogott. Korbinian Fey felajánlotta, hogy munkaidő után is
rendelkezésre áll az esedékes kiszállítások és beszerzések elvégzésére.
Megkérdezte, elbúcsúzhat-e személyesen a főnökétől, amíg az még a
házban van. A kéréséhez a többi kolléga is csatlakozott. Csak Ludwig
maradt lent a boltban. Félt a haláltól, amely néhány éve elvette tőle az
édesapját, és őt Lillyvel együtt félárvává tette.
Balbina teát, kávét és egy nagy fazék zöldséglevest főzött, közben
szendvicseket is készített, hogy mindenki ehessen, aki eljön, hogy
megadja Anton bácsinak a végtisztességet. Miközben a konyhában
dolgozott, újra meg újra sírás fojtogatta, de leküzdötte. Elvégre már nem
gyerek. Egy része szomorú volt, egy másik dühös. Legfőképpen Szent
Notburgára, akihez imádkozott. A bácsikája jó ember volt, még nem
igazán öreg, és neki már most hiányzott, bár még a házban fekszik, és ő
érzi a jelenlétét. Az élet igazságtalan. Vannak, akiknek soha nem volt
apjuk, mások túl korán elveszítik. Balbina olyan hevesen csapkodott,
hogy majdnem leverte a tűzhelyről a fazekat, és megégette az alkarját.
Fájt, és hideg vizet engedett rá. Most már nem tudta visszatartani a
könnyeit.
 Nem hallotta, hogy kinyílt az ajtó, de egyszer csak mögötte állt valaki,
és a vállára tette a kezét. Megfordult, és Hermann végtelenül szomorú
szemébe nézett. Odabújt hozzá, a vállába fúrta az arcát, és egyre csak
sírt, miközben Hermann a hátát simogatta.
– Segítenünk kell Anyának – mondta. – Azt hiszem, nincs jól. Ennie
kell valamit. Már alig áll a lábán.
Balbina kifújta az orrát, és megtörölte a szemét.
– Gyere – mondta, és megfogta Hermann kezét –, menjünk el érte.
Mindent előkészítettem, csak a konyhába kell hívnunk.
Therese ölében Paul ült szomorúan. Elsa még nem ért haza. Balbina
kézen fogta Pault, Hermann pedig belekarolt az édesanyjába, aki szinte
fásultan hagyta, hogy a fia kivezesse a szobából.
– Enned és innod kell valamit, nénikém. Ma és holnap még több
ember jön majd el, és talpon kell maradnod. Úgyhogy egyél egy kis
levest és kenyeret! Kérlek…
– Isten fizesse meg! – suttogta Therese, ahogy Anton szokta mondani.
Balbina minden erejét mozgósította, hogy ne gondoljon a
nagybátyjára. Sírni később is tud, a szobájában. Most arról kell
gondoskodnia, hogy mindenki kapjon enni és inni.
– Egyél! – mondta a nagynénjének. – Nem kellene értesítenünk Max
bácsit?
– Az ráér – felelte Therese hűvösen.
A sógora volt az utolsó ember, akit most látni akart.
– Egyél, nénikém! – mondta Balbina újra, és leveleskanalat nyomott
Therese kezébe, aki eleget tett a felszólításnak.
Paul lefeküdt a sarokpadra, Hermann pedig pokrócot terített rá.
Elsa megjött. Csak rövid időt töltött az édesapja halálos ágyánál, aztán
az édesanyja karjába menekült. Nem akart leülni a közös asztalhoz,
hanem felvitt egy tányér levest és egy kevés kenyeret a szobájába.
Mindenki tiszteletben tartotta, hogy egyedül akar lenni.
Késő este, amikor Balbina már alig állt a lábán, felment a szobájába.
Ahhoz sem volt ereje, hogy elalvás előtt imádkozzon. Borzalmas volt ez a
nap, és a következők is rosszak lesznek. Anton bácsi meghalt. Emberek
jönnek a házba, hogy elvigyék a holttestet. Therese néni elmondta
Balbinának, hogy a városban nem szabad otthon felravatalozni a
halottakat. Hullaházba viszik őket, távol a családjuktól, és a temetésig
ott fekszenek nyitott koporsóban.
 Balbina gondolni sem akart erre. Bebújt a takaró alá, és mégis
elmormolta az egyetlen halotti imát, amely az eszébe jutott:
– Adj, Uram, örök nyugodalmat neki, és az örök világosság
fényeskedjék neki! Nyugodjék békében! Ámen.
Keresztet vetett, aztán felhajtotta a takaróját, és felült. Akár egy
alvajáró, kikelt az ágyból, újra meggyújtotta a gyertyát az
éjjeliszekrényen, a szekrényhez ment, és elővette a születésnapi
ajándékát. Biztosan nagyon értékes, ha Theodor Heiden ékszerüzletéből
származik. Csak ki kell nyitnia, és megláthatja, mi az.
Miután levette a tetőt a dobozkáról, megijedt. Lehunyta a szemét,
aztán kinyitotta, de kiderült, hogy nem álmodik. Fekete bársonypárnán
vékony aranylánc feküdt előtte, a virágkehely alakú medáljába egy
csepp formájú gyöngyöt fogtak be. A kehelyfoglalat fölött szintén
aranyba foglalt két kis kő volt még, amelyek üvegszilánkokra
hasonlítottak. Hogy valóban azok, vagy hegyi kristályok, amelyek
átlátszóak, mint a víz, Balbina nem tudta, de a lánc nagyon szép volt.
Jobbra és balra a nyakéktől egy-egy hozzáillő gyöngyös fülbevaló bújt
meg, aranyszálak finom hálójába foglalva.
Balbina még soha életében nem látott semmit, ami szebb lett volna.
Visszatette a dobozkára a tetőt, és még egyszer végigsimított a feliratán:
Theodor Heiden, München. Aztán eloltotta a gyertyát, és lefeküdt aludni.
Nem értette, miért szánta neki Anton bácsi ezt az ajándékot. Jelentenie
kell valamit, de mit?

Éjjel fél tizenkettőkor Therese is olyan fáradt volt, hogy ültében

majdnem elaludt. Bevonszolta magát a szobájába, leült az asztalhoz, és
elővette a szoknyája zsebéből a borítékot. Nagyon késő volt, már
szikrányi erőt sem érzett magában, mégis meg kellett tudnia, mi áll a
levélben. Abban ugyanis pillanatig sem kételkedett, hogy a férje az
üzletről és az örökösödésről rendelkezett a végakaratában. Levélbontó
nem volt a keze ügyében, ezért az egyik hajtűjét használta.
Szeretett feleségem, hűséges társam, kedves Theresém! – állt a
megszólításban, aztán azonban nem folytatta az olvasást. Még ma éjjel
meg kell tudnia, mit tervezett Anton az üzlettel? Nem, nem kell.
Bármennyire aggódott is, az esze kerekedett felül. A betűk amúgy is
szétfutottak a szeme előtt, mint egy raj ebihal egy pocsolyában. Ki kell
aludnia magát, mert nehéz napok várnak rá és a gyerekekre. Egy időre
be kell zárnia a boltot, gyászjelentést megjelentetnie a Münchner Neueste
Nachrichtenben, értesítenie egy papot a plébánián, kitűznie a temetés
idejét. A levelet a jobb öklébe szorította, és így aludt el.
Therese jóval napfelkelte előtt felébredt. A házban még csend volt.
Farsangvasárnap – gondolta szomorúan. Antonnal jegyet váltottak a
Német Színházba, a jelmezbálba. Sok év után újra együtt akartak bálba
menni, a jegyeket már több hónapja megvették, amikor Anton még
egészséges volt. Ez lesz életem legborzalmasabb farsangvasárnapja –
gondolta Therese.
Felkelt, felöltözött, és csak a takarót megigazítva fedezte fel a
hajtűvel felszakított borítékot. Nem festett igazán méltóságteljesen.
Therese gondolatban bocsánatot kért Antontól. Nyomást érzett a
mellében, amikor a halott férjére gondolt, aki a szobájában fekszik, mint
egy idegen. A lapok, amelyeket Therese kivett a borítékból, gyűröttek
voltak. Fél éjszaka a borítékon fekhetett. A karjával lesimította az
oldalakat. A levél hat, sűrűn teleírt oldalból állt. Therese a gyertya
fényében olvasni kezdte:

Szeretett feleségem, hűséges társam, drága Theresém!

Sokszor eltökéltem, hogy gyónok neked, de mi, férfiak néha nagyon

gyávák vagyunk. Szégyellem, hogy végül nem mondtam el, még a
betegségem utolsó heteiben sem, amikor sejteni kezdtem, hogy talán
nem maradok életben. A derék szívem, amely most cserben hagy,
nem okolható a szégyenletes tettemért. Bocsáss meg nekem,
Therese, ha tudsz, ez minden, amit kérek tőled.
A vallomásomat ma, 1897. február huszadikán diktálom, a
szellemi képességeim teljes birtokában, ha a testi erőmében már
nem is, a háziorvosomnak, dr. Jakob Eichengrünnek, a
betegágyamnál. Állíthatnám, hogy az egészségem már annyira
megroppant, hogy az igazságot nem mondhatom el szemtől szembe.
Ez azonban hazugság lenne. Bármilyen régen volt is, a bátorságom
nem jött meg, az évek múlásával csak a félelmem lett nagyobb attól,
hogy elmondjam neked az igazságot. Most Isten nevében végre
túlesek rajtja, mert legfőbb ideje, hogy megtegyem.
Dr. Eichengrün megesküdött nekem, hogy soha senkinek nem
mondja el, amit itt a megbízásomból papírra vet. Benne vakon
megbízom. Mi mást is tehetnék? Therese, most megosztom veled a
titkomat, mert a halál már várja, hogy kész legyek eltávozni.
Megteszlek a titkom őrzőjévé, és ha úgy akarod, megtartod
magadnak. Gondoskodtam róla, hogy indiszkréció egyik oldalról se
legyen várható. Ebben biztos lehetsz. Hogy ezt a terhet rád hárítom,
ugyanolyan gyalázatos, mint a tett maga. Tisztában vagyok ezzel,
és csak a Teremtőmtől kérhetek megbocsátást. És tőled. Mindig
szerettelek, ezt tudod. Bocsáss meg nekem, Therese!
Most pedig menjünk vissza a múltba! 1880-ig, amikor II. Lajos
királyunk még uralkodott, bár a nép előtt már régen nem
mutatkozott. Mi ennek ellenére szerettük. De most már valóban
rátérek a lényegre. 1880-ban, emlékszel, te egy súlyos hörghurut
után nyáron Bad Kissingenbe utaztál kúrára.
Mindketten csinos, talpraesett fiatal nők voltak… Velem együtt
választottad ki őket a jelentkezők közül, és Te kötöttél velük
szerződést. A cselédlány, a nevét már elfelejtettem, még akkor is itt
volt, amikor megjöttél a kúrából. Két-három hónapig maradt, ha jól
emlékszem. Az üzleti kisegítő viszont addigra már elment tőlünk.
Neked azt mondtam, hogy a lány anyja meghalt a te távolléted
alatt, és ezért haza kellett mennie. Valójában máshová ment
állásba, mert én nem akartam, hogy még itt legyen, akikor te
hazajössz. Borzalmasan szégyelltem magam.
Mindmáig nem tudom, mi ütött belém, hogy úgy
megfeledkeztem magamról. Egyszerűen gyenge voltam.
Borzalmasan ostoba férfi.
Louise volt a neve, emlékszel még? Magas, életrevaló nő sötét
fürtökkel. Még hasonlított is rád. Louise teherbe esett… A tettes én
voltam, ehhez nem fért kétség, mert ő akkor még senki mást sem
ismert Münchenben, és egyedül nem is járt el sehová. Nagyon fiatal
volt. A gyerek szégyenbe hozta volna, és semmiképpen sem akarta
megtartani. Én másodszor is vétkeztem, amikor elküldtem egy
asszonyhoz, akinek fizettem azért, hogy Louisének ne kelljen
kihordania a nem kívánt gyereket. A gyerek azonban élni akart, és
életben maradt. Louise nem akarta magánál tartani, sem elvinni a
szüleihez. Miután világra hozta a Sonnen utcai nyomorúságos
szülészeten, én elvittem a kislányt Felső-Pfalzba, a húgodhoz,
Agneshez, aki elvállalta. Természetesen pénz ellenében és eskü
mellett, hogy soha senkinek nem beszél erről. Ő annak idején
cselédlány volt egy gazdaságban, és én fizettem, hogy kitanulhasson
házvezetőnőnek. Számára az esély volt egy jobb jövőre.
A kislányt a szüleid nevelték, és amikor tizenegy éves lett,
hozzánk került Münchenbe. Therese, tudom, hogy érezheted most
magad. Egyedül én vagyok a hibás, a lány, a mi Balbinánk semmiről
sem tehet. Nem tudja, milyen gazember volt az apja.
Kakukkfiókaként a házunkba hoztam, és a szorgos gyermeket te
hamar a szívedbe zártad. Most se űzd ki onnan, és a házadból se! Ne
tedd azt vele, ő soha nem tudná megérteni. Ha mégis úgy döntesz,
én gondoskodtam róla, hogy Balbina ne álljon nincstelenül a
világban. Ő azonban mindebből semmit sem tud. Az igazságot csak
Te ismered és én. A vér szerinti anyát, Louisét és a nevelőanyát,
Agnes húgodat is megfizettem. Tőlük nem kell tartanod. Amennyire
tudom, Louise egy glonni gazdaságba házasodott be, és egész sereg
gyereke van. Agnes úgy döntött, hogy hajadon marad, és megáll a
saját lábán. Ha Te nem beszélsz vele erről, soha nem tudja meg,
hogy én még elmondtam neked az igazságot. Azt fogja hinni, hogy a
titkomat magammal vittem a sírba.
Ha Balbinát a nagykorúságáig megtartod a háznál, neki sem kell
tudnia annak a támogatásnak a hátteréről, amelyet arra az esetre
gondoltam ki, ha te nem akarod őt többé a közeledben tudni. De
gondold meg, Therese, hogy büntetni kívánod-e egy tettért,
amelyért nem volt felelős.
Sokat aggódtam amiatt, hogy Balbina idővel hasonlítani fog
rám, és Te ezt felismered. Sok éven át vissza kellett fognom magam,
hogy a nagybátyjaként viselkedjem vele, és ne áruljam el magam.
Alighanem soha nem bocsátottad volna meg nekem, hogy
megcsaltalak. Őrizd meg ezt a titkot, Therese! Zárd el a szíved
mélyére, ahogyan én tettem egész idő alatt. Semminek nem kell
megváltoznia. Bánj Balbinával továbbra is jól, mert ő nemcsak
jólelkű és nagy segítség a számodra, de vér is a véremből. Ezért nem
részesülhet rosszabb bánásmódban, mint a gyerekeink. A törvény
szerint nem, a keresztény erkölcs, az én erkölcsöm szerint
legalábbis, ha egyszer majd átruházod az üzletet és a házat, Balbina
nem kerülhet hátrányba a közös gyerekeinkhez képest. Mostantól
nem három gyermeked van, Therese, hanem eggyel több.
Imádkozom az örökkévalóságban azért, hogy a büszkeséged ne írja
felül a keresztény felebaráti szeretet parancsát.
Balbina már rég helyet vívott ki magának a szívedben, én tudom
ezt, és mindig örömmel láttam, ha rokonszenvvel, sőt szeretettel
néztél rá. Nagyon büszke voltam, amikor azt mondtad, hogy nem
tudod, mit kezdenél a te Balbinád nélkül. Mintha én is tettem volna
azért. Bizonyos módon szerepet játszottam benne, de hozzád nem
lehettem őszinte. Azt nem tehettem meg veled. Mi lett volna velem
nélküled? Ma senki és semmi sem lennék. Te olyan ember vagy, aki
mindenkivel szót ért, legyen szó fuvarosról vagy hercegnőről, nem
számolgatod, érdemes-e vagy sem. Tisztességes és becsületes vagy,
az emberek ezt értékelik benned, és ezért bíznak benned nagyon
sokan. Tudják, hogy a Dallmayrban, mint már korábban is a Maffei
utcában, úgy bánnak velük, mintha jobbak lennének annál,
amilyenek valójában. Azt pedig, hogy az udvar és az urasági házak
szakácsnőiből úgy csalod ki a recepteket és a fontos értesüléseket,
hogy bennük fel sem merül, éppen kifaggatják őket, nos, azt senki
sem csinálja egykönnyen utánad.
Jó ember vagy, Therese, és szerencsés kezed van. Ezért arra is
képesnek tartalak, hogy a magad erejéből tovább vezesd a boltot.
Tartsd össze a családot, és ne felejtsd el a második lányomat!
Vigyázz rá úgy, mint a másik három gyerekre, és kérlek, Therese,
lépd át az árnyékodat. Ha meg tudod tenni, nem fogod megbánni.
Biztosan nem. Hogy Balbinával számolsz-e, amikor az üzletet
egyszer majd átadod a gyerekeknek, rád bízom. A félrelépésemről
nem kell az egész világnak értesülnie. Én gondoskodtam Balbináról,
és számlát nyitottam neki a Vereinsbankban. A pénz akkor illeti
meg, amikor nagykorúvá válik, vagy te elérkezettnek látod az időt
arra, hogy felvilágosítsd az apjáról és a Randlkoferekhez fűződő
kapcsolatáról. Ha a huszonegyedik születésnapjáig te semmit sem
mondasz el neki, felkeresi őt a Vereinsbank Maffei utcai fiókjának
az igazgatója vagy a meghatalmazottja, és átad neki egy borítékot a
pénzügyi kimutatással a „vér szerinti apjától”. Az iraton nem
szerepel a nevem. Balbina nem fogja megtudni, ha Te nem akarod.
Én szeretném, ha megtudná, valamikor, amikor te helyesnek
tartod. Nekem elég, ha a halálom után Anton bácsiként megtart a jó
emlékezetében. Talán mérges lesz rám, ha megtudja az igazságot.
Ezt csak ő döntheti el. A pénzt azonban mindenképpen el kell
fogadnia. Kérlek, gondoskodj erről, ha ő sértett büszkeségből vissza
akarná utasítani. Azt szeretném, hogy jó élete legyen, ha már apa
nélkül kellett felnőnie.
Lassan a végére érek, csak egyvalami nyomaszt még, Therese. Te
is észrevetted, hogy Hermann fiunk szemet vetett Balbinára, aki
szerencsére jobban hasonlít az anyjára, mint rám. Kapcsolat
semmiképpen sem lehet kettőjük között, neked nem kell
megmagyaráznom, miért. Azt nem engedheted meg, és elnézésed
kérem, mert még azzal is terhelnem kell téged, hogy verj éket
kettőjük közé, és találj ki rá valamilyen okot. Mi, férfiak gyengék
vagyunk, erre én magam vagyok a legjobb példa. Nem vagyok jobb,
mint sokan mások, még ha te mindig is azt gondoltad rólam.
Szívesen megkíméltelek volna ettől, de nem tagadhattam meg ezt a
gyereket, hogy szerencsétlenségbe taszítsak egy embert, aki azt nem
érdemelte meg csak azért, mert az ifjonti életében adódott egyetlen
szerencsétlen pillanat. Nekem kellett volna az okosabbnak lennem,
de mi, férfiak már csak ilyenek vagyunk. Amikor arról van szó,
kikapcsol az agyunk, és őserők lépnek működésbe.
De légy őszinte, Therese, hát nem remek teremtés Balbina?
Rosszabb a mi három gyermekünknél csak azért, mert a vér szerinti
szülei az életük egy bizonyos órájában kudarcot vallottak? Soha
nem beszéltem erről egy pappal, mert álszenteskedésre egyáltalán
nem voltam kíváncsi. Egészen biztos vagyok benne, hogy Krisztus és
Szűz Mária anyánk soha nem törne pálcát egy jó és ártatlan
gyermek felett csak azért, mert nem illendően fogant meg. Jézus
születésekor sem csak József volt benne a játékban, hanem még más
is. Az ilyen beszédért bármelyik pap kikergetne a gyóntatószékből,
ezért csak neked írom ezt a levelet. És megfogadom, dr. Eichengrün
a tanúm, hogy ha legyőzhetem ezt a betegséget és tovább élhetek,
tiszta vizet fogok önteni a pohárba, és elmondom neked az
igazságot. Mindazt, ami ebben a levélben áll, ugyanígy kell hallanod
a számból. Aztán majd meglátjuk, te és én, hogyan legyen tovább.
Ezért a kegyelemért könyörgök ma Istenhez. Nem fogok azonban
perlekedni vele, ha nem részesít benne.
Köszönöm a szeretetedet, a hűségedet, a segítségedet mindvégig
egy hosszú házasságban, velem. Sokkal rosszabbul is járhattam
volna. Tudom, mi mindent ajándékoztál nekem: a fiatalságodat, egy
munkával töltött életet, három gyermeket, akikre nagyon büszke
vagyok, és akiket talán nem kísérhetek el addig, amíg felnőnek, és
megtalálják a helyüket az életben. Ha el kell mennem, békében
megyek. Tudom, nem fogod megengedni, hogy ők bármiben hiányt
szenvedjenek, és ennek a negyedik gyermekünknél is így kell lennie.
Ez a kívánságom és az akaratom is. Adjon az Úr neked elég erőt és
megerősítést ahhoz, Therese, hogy a legjobb tudásod és képességed
szerint teljesítsd.

Szerető és tisztelő férjed,

Anton Randlkofer

Az Úr 1897. évének február 20. napján, három évvel a századforduló

előtt, amelyet még nagyon szerettem volna megélni, és veled
ünnepelni. Az új évszázad csakis jót hozzon neked, a gyerekeknek és
az üzletnek! A Dallmayr naggyá lesz a vezetésed alatt, ebben
egészen biztos vagyok. Talán még nagyobb, mint azt ma Te és én el
tudnánk képzelni. Nézlek majd odafentről, Therese, és tapsolni
fogok, amikor újabb építőkövet teszel az előzőkre.
 II

1897. februártól áprilisig

Therese a férje levelének a lapjai után nézett, amelyek egyenként

alászálltak a földre, mintha szél fújta volna le őket, pedig csak ő nem
tudta őket tovább a kezében tartani. Gondolkodni sem bírt. A tekintete
megakadt a szemközti falnál álló, tükrös komódon, követte a fa erezetét,
az egyes helyeken már megfakult lakkozást, a fémfogókat, amelyek úgy
függtek a fiókokon, mint az apró macskamancsok. Nem azok voltak
azonban, hanem könnyek ültek meg ott. Therese csak percekkel később
értette meg, hogy a sápadt arc, amely egy ideje már hideg pillantással
figyeli őt, a sajátja. Nem tudta elfordítani a tekintetét. Az akarata
vereséget szenvedett. Minden ereje elhagyta, csak ült ott, nem érezte a
szoba hidegét, a sötétséget, képtelen volt arra, hogy megmozduljon.
Kész örökkévalóság után is csak nagyon lassan tértek vissza az
érzékei. Fázott és szomjas volt. Bad Kissingen – gondolta. Fiatal volt
annak idején, a harmincas évei elején járt. Egy hosszú betegségtől még
mindig legyengülve érkezett oda, a rendkívül elegáns fürdőhelyre:
filigrán kútház, falfülkék, keserű gyógyvíz, sós levegő a szabadtéri
inhalatóriumban. Ahogy telt az idő, egyre jobban lett, és akkor
lassanként már élvezni tudta az éttermek fényűző pompáját, a délutáni
hangversenyeket a pavilonokban, a lampionokkal díszített fürdőparkot.
Az emlékképek olyan tiszták voltak a szeme előtt, mint egy nyitott
fényképalbum. Nahát, az a csinos fiatal nő a csodás selyemruhában én vagyok!
Még az asztalszomszédjai is eszébe jutottak az ebédlőben, pedig tizenhét
éve nem gondolt rájuk. Leginkább von Berneck úrra emlékezett,
Johannra, aki elszántan kereste a kegyeit. Üdülőhelyi kalandról azonban
nála szó sem lehetett. Házas volt, egy kisgyereket és férjet hagyott
otthon, akiről azt hitte, hogy hű hozzá. Akiben ő soha nem kételkedett.
Soha a házasságuk huszonhárom éve alatt.
Felszedte a papírokat a földről, és felállt, hogy megmozgassa a lábát.
Nem ülhet itt az idők végezetéig. Még egyszer megnézte magát a
tükörben, és visszagondolt a tizenhét évvel korábbi időszakra. Hogy
festett az a Louise? Therese nem emlékezett a lányra. Talán olyan volt,
mint Balbina ma? Balbina, az apa nélküli gyermek. És ha Anton tévedett?
Ha nem is az ő gyereke? Ha az a Louise csak az övének hazudta a
szerelemgyerekét, és az ő jólelkű Antonja bedőlt neki? Nem lehetett
úgy? Balbina egyáltalán nem hasonlít Antonra. A hajuk egyformán sötét,
de Balbinának kék szeme van, Antoné pedig barna volt. Az ő sovány,
hamvasszőke, egy kicsit mindig fáradtnak tűnő Agnes húga és a csinos,
megnyerő Balbina között soha nem volt hasonlóság. Therese ezen
mindig csodálkozott is egy kicsit. Ilyesmi azonban végül is gyakran
megesik, és nem ad okot gyanakvásra.
Anton egyszer még meg is látogatta őt Bad Kissingenben a kis
Hermann-nal. Hosszú vonatutat tettek meg, és éjszakára is a szállodában
maradtak. Ő soha nem hitte volna…
Therese félbehagyta a gondolatot, és az asztallapra tenyerelt. Anton
meghalt, ő nem haragudhat rá. Nem, amikor még odalent fekszik a
szobájában, a sápadt kezét a takarón összekulcsolva. Neki pedig el kell
intézni a formaságokat, méltó temetésről gondoskodni, értesíteni a
családot. És aztán? Therese felállt, és megkerülte az asztalt. Mi legyen
most a kakukkfióka gyermekkel a házában, a zabigyerekkel, aki most
mégis kapott apát, miután a kereséssel, a kérdezősködéssel már régen
felhagyott. Az a gyerek azonban mit sem sejt. Csak ő, Therese ismeri az
igazságot. Mit kezdjen vele? Változik ettől valami?
Bumm! Therese az asztalra csapott. Ijedten fülelt, hogy felébredte
valaki a zajra. Természetesen változik valami. Változnia kell. Hermann
és Balbina között gyengéd kapcsolat, szerelem van kialakulóban. Hogyan
választ el az ember két szerelmes fiatalt? Mit csináljon? Balbinát vagy
Hermannt küldje el? Mindkettőjükre szüksége van, és ők nem értenék,
miért választja el őket. Mondja el nekik az igazságot? Azt most nem
tudja megtenni, meghaladja az erejét. Ő is csak ember.
Therese belátta, semmi értelme, hogy tovább gyötörje magát. Nem
oldhat meg mindent egy nap alatt. Cselekednie kell, éspedig azonnal.
Éppen megszólalt az Úrangyala-harangszó. Hat óra. Még egy óra van az
üzletnyitásig. Az pedig, hogy ő ma kinyit, nem kétséges.
Farsangvasárnap van, délelőtt az emberek még be tudnak vásárolni, és
beszerezhetik azokat a dolgokat, amelyek még hiányoznak a házi
báljaikhoz és a vendéglátáshoz. Délután tartják a nagy farsangi
felvonulást. A Marien tér megtelik zenekarokkal, bonbonokkal, farsangi
egyletekkel, álarcos és jelmezes emberek százaival. A hercegi pár is
megjelenik, és a városháza erkélyéről integet majd.
Be kell fejeznie a töprengést, éppen eleget jártak körbe-körbe a
gondolatai. Több ideje lesz még, mint szeretné, hogy mindent
végiggondoljon. De nem most. Nem egyszerre mindent.

Therese kabátban, kalapban, sállal a nyakán a Miasszonyunk-templom

parókiájára indult. Nem volt messze, ezen az utolsó februári reggelen
mégis csontjáig hatolt a hideg. A parókia nővére már ébren volt, és
beengedte a korai látogatót. Látta Theresén, hogy kissé zavarodott
állapotban van, ezért azonnal húsz Hoffmann-cseppet adott neki
kockacukorra csepegtetve. Aztán kikeltette az ágyból a káplánt, mert a
főtisztelendő atya már átment a székesegyházba a reggeli misére. A
nővér azt is megígérte Theresének, hogy máris elküld a Déli temetőbe a
temetkezési vállalkozóért, hogy mindent elintézzenek.
– Miért nem hívott már tegnap papot? – kérdezte a fiatal káplán, aki
hazakísérte Theresét. – Az utolsó kenet feladásához már késő van.
Therese elmondta, hogy a hosszabb betegség ellenére nagyon gyorsan
jött el a vég, még senki sem számított rá, a kezelőorvos, doktor
Eichengrün sem. Miközben ezt elmondta, a káplán szája sarka mintha
megvetően megrándult volna.
– Most utolsó kenet és papi segítség nélkül kell a Teremtője elé lépnie
– sopánkodott a segédlelkész, akit Therese egyre ellenszenvesebbnek
talált. – Hívő volt egyáltalán a férje?
Theresének ez már sok volt.
– A férjem az volt, aki volt – mordult rá a papra. – Szeretetre méltó
férfi és sikeres üzletember. A hite miatt pedig nekünk már nem kell
aggódnunk, káplán úr. Tegye a dolgát, mondjon el egy imát, ahogy illik,
és ne keserítse maga is a szívemet, mert már így is elég szomorú vagyok.
Köszönöm.
Ezután szótlanul lépdeltek egymás mellett. Odahaza Therese
felkísérte a papot a halottas szobába. Valaki már friss ágyneműt húzott
fel, kiszellőztetett, sőt még két gyertyát is meggyújtott, és egy csokor
fehér liliomról is gondoskodott. Annak a valakinek nagyon korán kellett
kelnie, gondolta Therese, és tudta, hogy csakis Balbina lehetett az.
Elszorult a szíve, amikor a pillantása Anton viaszos kezére esett. Az
arcára inkább nem nézett. A levél, a vallomás ebben a pillanatban
mintha kitörlődött volna. Anton elhagyta, és ő nem érzett mást, csakis
határtalan szomorúságot.
Utasította Korbiniant és Ludwigot, hogy törődjenek a bolttal, és a
temetkezési vállalkozót, ha majd megjön, a hátsó ajtón át engedjék be a
lakásba. Aztán elment Balbináért és a gyerekekért, hogy a pap
jelenlétében együtt elmondjanak egy Miatyánkot, és búcsút vegyenek
Antontól.

Kora délelőtt, miután a pap már elment, Therese lépteket hallott az

üzletből a lakásba vezető lépcső felől. Máris részvétet nyilvánítani
jönnének emberek? Ő még senkit sem értesített. Hallotta, hogy a
látogatót Ludwig kíséri fel. Megállás nélkül beszélt valakihez, akiről
Therese még nem tudta, kicsoda, és önkéntelenül hátrált egy lépést.
– Erre parancsoljon, felség! – Ludwig most hangosabban beszélt. –
Vigyázzon felséged, ha szabad kérnem, lépcső.
– Ezt nevezem jól nevelt müncheni fiúnak. Maga tanonc? A
Dallmayrnál ezt a kitűnő modort is oktatják?
Therese hallgatózott a zugából. De hát ezt a hangot ismeri!
– A modoromra már a szülői házban szert tettem, felség – hencegett
Ludwig.
– Igazán? A szülei jó munkát végeztek. Derék müncheni polgárok,
teszem fel.
– Édesapám sajnos már elhunyt. Munkás volt egy fűrészmalomban, és
szociáldemokrata. Talán ezért nem kapta meg a polgárjogot. Én
édesanyámmal és a húgommal lakom Haidhausenben.
Therese visszatartotta a lélegzetét. Ez Luitpold régensherceg, a
legfőbb bajor méltóság vadászöltözékben, a kalapján zergetollal. És
Ludwig hetet-havat összehord. Sürgősen közbe kell lépnie.
– Mit nem mond! – A régens végigsimított az ősz szakállán. – Akkor
még van remény a bajor szociáldemokrácia számára, ha legalább a
gyerekeiket jól nevelik.
 A herceg nyájasan megveregette Ludwig vállát, és ezúttal elhárult a
veszély. Therese előlépett a fedezékéből, és meghajolt.
– Régensherceg, felség, micsoda megtiszteltetés!
– Fogadja őszinte részvétem, kedves Randlkofer asszony. Úton voltam
a hegyekbe, vadászatra, amikor észrevettem, hogy elfogyhatnak a
szivarjaim. Zechbauer ma zárva van, ezért magához jöttem, és a tanonca
elmondta, hogy haláleset történt a házban. Nagyon sajnálom. Szeretnék
személyesen elbúcsúzni a férjétől. Tisztességes, jó kereskedő volt.
Mindig nagyra becsültem.
– Ez rendkívül megtisztelő, felség.
Therese előrement Anton szobájának az ajtajához. A régensherceg
imára kulcsolta a kezét, és magába fordulva állt az ágy mellett.
– Ugye, tovább vezeti a Dallmayrt? – kérdezte a rövid ájtatosság után,
már kifelé menet. – Egy ilyen szép üzletet nem lehet idegeneknek
átengedni, nem igaz? Honnan hozatnám én akkor az osztrigáimat és
egész München legjobb lindaui kolbászát?
– Nagyon köszönöm, felség. Ha Isten úgy akarja, tovább vezetem a
boltot.
– Derék – mondta a régens. – Úgy hallani, jó érzéke van az üzlethez.
Münchenben a nők manapság sokszor ugyanolyan igyekvők, mint a
férjük vagy az apjuk. Gondoljon csak a lányomra! Arra nógat, hogy az
egyetemeket nyissam meg végre a nők előtt is.
Therese látta, hogy Ludwig kinyitotta a száját, és újabb ballépést
készül elkövetni. Ezért gyorsan megelőzte:
– Nagyon köszönöm a látogatását, felség, és jó vadászatot kívánok.
Jöjjön, kérem, lekísérem.
A régens hetvenhat éves volt, majdnem hússzal több, mint Anton.
Valójában aggastyán, de úgy mozgott, mint egy fiatal férfi. Mindenki
tudta, hogy mindennap eljár nyílt vizekben úszni, és őrzi az erőnlétét.
Arról, hogy úgy füstöl, mint egy kémény, és a kezéből egy szolgának kell
kivennie a szivart, amikor este elalszik, nem csak az udvarban beszéltek.
Therese az ajtóhoz kísérte a herceget, és megvárta, hogy beszálljon a
hintójába. A doboz Virginiáját Ludwig a kocsihoz vitte, és mélyen
meghajolt, a régens pedig elindult.
– Ludwig, úgy tűnik, te monarchista szociáldemokrata vagy – jegyezte
meg Therese.
 – Nem – felelte a fiú szenvtelenül. – Igazából nem vagyok
monarchista, de tudom, mi a jó az üzletnek. És Randlkofer asszony,
édesanyám és Lilly nevében is fogadja részvétünket.
– Köszönöm, Ludwig.

Korbinian és Ludwig fekete gyászszalagot kötött a karjára, a női

alkalmazottak fekete blúzt és sötét szoknyát viseltek. A gyász további
személyes kifejezését és a kézszorításokat Therese elhárította. Minden
dolgozót az irodába hívott egy rövid beszédre. Elmondta, hogy a
temetést kedden fél egyre tűzték ki, de az üzlet délben amúgy is
bezárna, mert farsangkedd lesz. A temetésen azonban senkinek sem
kötelező részt vennie.
– Úgy gondolom, senki sincs, aki közülünk ne akarná megadni
Randlkofer úrnak a végtisztességet – jelentkezett szólásra Korbinian
Fey. – Ez az utolsó dolog, amit megtehetünk a főnökünkért, Isten
nyugosztalja. Így van? – Mindenki bólintott. – De már megbocsásson,
hogyan lesz tovább az üzlettel?
– Ez engem is érdekelne – szólalt meg valaki iroda nyitott ajtajában,
és minden fej arra fordult.
Anton öccse utat tört magának az emberek között Thereséhez.
– Részvétem, sógorasszony. Hermanntól ma reggel megtudtam, mi
történt, és itt vagyok – mondta. – Max elegáns, kékesszürke öltönyt
viselt, és színben hozzá illő cilindert tartott a kezében. Mintha egy párizsi
férfidivatlapból­lépett volna ki – gondolta Therese újra. Gyászszalagot
elfelejtett a karjára kötni, de ő soha nem adott az ilyen szokásokra. –
Szóval hogyan lesz tovább az üzlettel? – kérdezte, és kinyújtott karral a
vékony sétapálcájára támaszkodott, mint egy dendi. – Hozott valamilyen
rendelkezést a bátyám?
Therese felállt, és az alkalmazottakhoz fordult:
– Anton áldásával én vezetem tovább a boltot, hogy később majd
átadjam a gyermekeinknek. A cég tehát családi kézben marad. Még egy-
két udvari szállítói címet, vagy akár többet is szívesen rájuk hagynék, ha
egyszer majd visszavonulok. Úgyhogy remélem, csakis a legjobb
szivarokat adtátok el a régenshercegnek, hogy ne maradjunk
szégyenben, ha őfelsége összehasonlítja a portékánkat az udvari szállító
Zechbauer szivarjaival.
A szomorú alkalom ellenére az alkalmazottak arcán mosoly suhant át.
Ez volt az, amit hallani akartak. Minden megy tovább, sőt új célok is
vannak. A válasszal csak egyvalaki nem tűnt elégedettnek.
– Nem hagyott végrendeletet a bátyám? – kérdezte Max Randlkofer
kissé túl hevesen.
– Erről még semmit sem tudok – felelte Therese. Anton leveléről Max
egy árva szót sem fog hallani. – Mindenki menjen vissza a boltba, és ha
vevők részvétet akarnának kívánni nekem, hárítsátok el a kérést. Most
meg kell fogalmaznom a gyászjelentést, és nem érek rá.
Az alkalmazottak visszatértek a munkájukhoz, Therese csak Ludwigot
tartotta vissza.
– Felkísérnéd Randlkofer urat a bátyjához? – kérte.
– Köszönöm, de ismerem a járást – mondta Max, és faképnél hagyta
Ludwigot.
Therese megkönnyebbülten fellélegzett, de ő is azt találgatta, hogy
van-e végrendelet.

Therese elkezdte megfogalmazni a gyászjelentést, amelyet majd

megjelentetnek a Münchner Neueste Nachrichtenben, de már néhány perc
után feladta.
– Ma egyszerűen nem tudok gondolkodni – fordult Rosa
Schatzbergerhez. – Írna egy piszkozatot, és aztán megbeszélnénk, hogy
jó-e úgy? Maga nagyon ügyes.
Rosa elpirult.
– Ez igazán kedves, de… Hát jó, megpróbálom. Máris nekilátok.
– Tegye meg, kérem!
Therese megkönnyebbült. Amikor Rosa nem sokkal később elébe tett
egy fogalmazványt, változtatás nélkül az áldását adta rá, és melegen
megköszönte. Egészen elérzékenyült, amikor elolvasta.
Valamivel később Rosa újra bekopogott az irodájába. A Münchner
Neueste Nachrichtennél tudni akarták, rendben van-e, hogy ugyanazon a
napon, vagyis március másodikán, farsangkedden jelenik meg a
gyászjelentés és a Dallmayr hirdetése a hamvazószerdai kínálatról.
 – Azt mondták, hogy ez talán kegyeletsértő lehet… – hebegte Rosa.
Therese elgondolkodott. A hirdetésnek, amelyet már régen erre a
napra terveztek, mindenképpen meg kell jelennie. Hamvazószerda az
üzleti év egyik legfontosabb napja. Rengeteg halat adnak el, mert a
túlnyomórészt katolikus Münchenben hagyományosan azt fogyasztanak
a nagyböjt első napján. A lazacokat, pisztrángokat, marénákat és rákokat
ráadásul mind megrendelték. Most el kellene ajándékoznia őket, neki
magának megennie, vagy kidobnia? Az katasztrófa lenne.
– Nekem van egy ötletem – mondta Rosa.
– Ki vele! – felelte Therese bátorítón.
– A Neueste Nachrichtennek naponta két kiadása van. A gyászjelentést
talán a reggeliben jelentethetnénk meg…
– A hamvazószerdai ajánlatot pedig a délutáni négy órai kiadásban –
tette hozzá Therese. – Rosa, maga zseniális! Miért nem jutott ez nekem
az eszembe?
– Attól ez persze még mindig ugyanaz a nap lesz – jegyezte meg Rosa.
– Igen, de tudja, mit mondott Anton, amikor egyszer bemutatkozott
valahol, és az ő nevét nem ismerték, a boltot viszont igen?
„Randlkofernek hívnak, és a Dallmayr én vagyok.” Sokan mindmáig nem
tudják, hogy minket nem Dallmayrnak hívnak. Azok az emberek – és ők
vannak túlnyomó többségben – soha nem kapcsolják össze a két
hirdetést.
Így aztán a Münchner Neueste Nachrichten reggeli kiadásában a halálhír
jelent meg:

GYÁSZJELENTÉS

Mély fájdalommal tudatjuk a megrázó hírt a rokonokkal, barátokkal és

ismerősökkel, hogy a legjobb férj, apa, testvér, vő, sógor és nagybácsi,

A n t o n R a n d l k o f e r kereskedő

élete ötvenhetedik évében, hosszabb betegség után, mégis váratlanul, ma délután

örökre eltávozott, mert elragadta tőlünk a könyörtelen halál.

München, 1897. február 27.

Vigasztalan családja a többi rokon nevében

 Drága halottunkat március másodikán, kedden 13 órakor helyezzük örök
nyugalomra a régi Déli temetőben, a gyászmisét március ötödikén 10 órakor
tartjuk a Miasszonyunk-templomban.

A lap 16 órai kiadásában pedig az üzlet hirdetése szerepelt:

Hamvazószerdára

és a következő három napra, naponta friss szállítmányból:

Tőkehal
Csakis a legjobb minőségű, Hollandiából

Zöld hering
Friss fogásból, vajon készre sütve is

Sózott halak
(finom boraszpikban)
Csuka, angolna, lazac, homár, csemegeheringek stb.

Pácolt halak
Bismarck, csemege, hollandi, sült hering, ingola stb.

A legkiválóbb anguilotti és füstölt halak

Maréna, angolna, kieli szardínia, sózott füstölt hering, rajnai és elbai lazac,
lazacpisztráng stb.

Hegyi csiga
Nagy, húsos példányok, receptek az elkészítéshez ingyenesen; homármajonéz,
szardellavaj és szardíniavaj, mindennap frissen készítve

Friss homár
Naponta érkező szállítmányból

Kaviár (elbai és orosz)

Első osztályú

Gyümölcsök
 Szárított sárgabarack és körte;
Nektarin – olasz, török és francia;
Szilva;
Amerikai alma és cseresznye

Sajtok
Camembert, brie, edami, gervais, rokfort, chester, eredeti ementáli, stilton,
körözött, Kühbacher stb.

***************

ALOIS DALLMAYR
Királyi udvari szállító
Diener utca 13., München

Keddre virradó éjszaka esett az eső. Az utcák ezüstösen csillogtak a

gyenge napsütésben, amikor délben a Déli temetőhöz indultak. Már
majdnem a Sendlingi-kapunál jártak, amikor rés támadt a sűrű, szürke
felhők között, amelyek nem tudták rászánni magukat, hogy tovább
vonuljanak.
A napsütés nem igazán illik egy ilyen szomorú naphoz, Anton
bácsinak azonban tetszene, hogy a temetése napján süt a nap, gondolta
Balbina. Miközben végighaladtak a temető főútján, feltűnt neki a sok
angyal. Még soha nem látott ennyit egy helyen. Kőből vagy márványból
voltak, embernagyságúnál is nagyobbak vagy kicsik, mint a gyereksírok,
amelyekhez tartoztak. Kitárt vagy a testükhöz tapadó szárnyakkal
álltak, áldást osztók, gyászolók, tűnődők, védelmezők, barátságosak
vagy magukba fordulók voltak. Szóval itt vannak otthon. Balbina azt
kívánta, hogy egy angyal jöjjön el Anton bácsihoz is, és telepedjen le
mellette.
A temető templománál már sok ember gyűlt össze. Balbina
körbenézett, és a polgármestert vélte felismerni egy kerek szemüveges,
a haját középen elválasztva viselő férfiban. A kabátja fölött súlyos
aranylánc függött medállal, amelyen Balbina az egyik városkaput vette
ki München címerfigurájával, a kis szerzetessel. Mindenki tudta, hogy a
magisztrátus számára az aranyláncokat és medálokat már régóta Heiden
ékszerész készíti a Maximilian téri műhelyében. Ugyanaz az ékszerész,
akitől azok a gyöngyös ékszerek is származnak, amelyeket Anton bácsi
ajándékozott Balbinának a születésnapjára. A tizenhatodikat idén
március harmadikán biztosan nem fogja megünnepelni. Miközben
könny szökött a szemébe, azt találgatta, miért kellett a Jóistennek éppen
a szívének legkedvesebb embert elvennie tőle.
Paul úgy kapaszkodott a kezébe, mintha különben odaveszne. Egy
rövid ima után beléptek a Szent István-templomba, a koporsóvivők már
készenlétben álltak, a gyászolók pedig varjúrajként csoportosultak a
család körül. Therese néni, akitől jobbra Hermann és Elsa állt, megfogta
Paul kezét, és a fekete fátylán át hideg, elutasító pillantást vetett
Balbinára. Ő ezt először nem tudta mire vélni, de a szívében még
nagyobb lett a hideg. Aztán egyszeriben megértette, mit adott az
értésére a nagynénje. Azt, hogy hátra kell maradnia. Nem tartozik a szűk
családhoz, ez volt Therese néni pillantásának az üzenete. De akkor hol
van a helye? Max bácsinál, a többi testvérnél és rokonnál? Vagy
Korbiniannál, Ludwignál és Rosa Schatzbergernél? Nem tudta, és most
először érezte magát félreállítva. Ő nem Anton bácsi és Therese néni
gyereke, de már öt éve egy fedél alatt él velük, és ápolta Anton bácsit.
Hozzájuk tartozott. A nagynénje viszont most kizárta a családból, és
ráparancsolt, hogy tartson távolságot. Balbina a legszívesebben most
azonnal elfutott volna, de nem tehette meg. Mint mindenki más, ő is
azért van itt, hogy a szeretett bácsikájának megadja a végtisztességet.
Erősnek kell lennie, össze kell szednie magát.
A menet elindult, és Paul odapillantott Balbinára. Nem értette, mi
történik. Balbina látta, hogy Therese néni erősen szorítja Paul kezét. A
kisfiú végül meghajlott az édesanyja akarata előtt, és elfordult
Balbinától. Ő, miután a nagybátyja rokonsága elhaladt előtte,
csatlakozott a személyzet tagjaihoz. Szóval közéjük tartozik. Szolgáló a
Dallmayr-házban, de pesztra, betegápoló, szakácsnő, mosónő, varrónő és
takarítónő is. Nem egészen tizenhat évesen.
A gyászolók imádkozva és énekelve elérték a nyitott sírt. A család a
pappal a gödör fejrészéhez állt, a többiek a másik oldalra, köztük Balbina
is. Látta, hogy Paul őt keresi a tekintetével. Miközben a koporsót
köteleken leeresztették a sírba, egy fúvószenekar Chopin Gyászindulóját
játszotta. Balbina elhagyatottnak és elárvultnak érezte magát. Szédülés
fogta el, és nem küzdött ellene, hanem megadta magát neki. Bárcsak
elvinné ettől a feketébe öltözött tömegtől! Egy perccel sem akart tovább
itt maradni.

A sír körül állók között nyugtalanság támadt. Therese a gyászolókat

fürkészte, de nem tudta kivenni, mi történt. Az elöl állók a fejüket
forgatták. A tömegből két férfi egy fiatal lányt hozott ki, aki ájultnak
tűnt. Abban a pillanatban, amelyben Therese felismerte, hogy Balbina
az, akit elvisznek, Paul kiszabadította magát az édesanyja kezéből, és a
kis csoport után rohant. Hermann követni akarta, de Therese megrázta a
fejét, mire ő maradt a számára kijelölt helyen, hogy ne rontsa tovább a
helyzetet. A sajnálat, amelyet Therese az első pillanatban érzett, valami
másba csapott át, ami furcsa és csúnya volt, de elsöprő erejű is, mint egy
vihar. Jézusom, miért kell Balbinának ilyen cirkuszt rendeznie? A saját
szívtelensége megijesztette, és egyszeriben felismerés hasított bele:
sértve érzi a büszkeségét. A bensőjében küzdelem dúlt, és félt, hogy ez
nemcsak ma van így, hanem a jövőben is bármikor megismétlődhet.

Balbina, amikor kinyitotta a szemét, egy mennyezeti festményt

pillantott meg, amelyről a búzavirágkék köntöst viselő Szűz Mária
nézett le rá vigasztalón. Aztán egy ismerős arcot látott meg. Egy
templomi padon feküdt, és Ludwig egy kis üveg repülősót tartott az orra
alá. Hallotta, hogy a kőpadlón léptek koppannak, és valaki a nevén
szólította. Paul volt az. Megfogta Balbina kezét, és aggódón föléje hajolt.
Ő nagy nehezen elmosolyodott.
– Nincs semmi baj, Paul. Menj vissza édesanyádhoz!
A kisfiú megrázta a fejét, és még erősebben szorította Balbina kezét.
– Ludwig, légy szíves, menj vissza vele, különben Therese mérges lesz.
Ludwig elvette a repülősót Balbina orra alól, és Schatzberger
kisasszony kezébe nyomta.
– Gyere, Paul! Látod, Balbina már jobban van. Menjünk!
Paul még ingadozott, de végül visszament Ludwiggal a sírhoz.
Schatzberger kisasszony leült Balbina mellé a padra, de semmit sem
mondott.
– Mi a keresztneved? – kérdezte tőle Balbina.
 – Rosa, de a szüleim Rosinak hívnak.
Balbina elmosolyodott.
– A Rosi egyáltalán nem illik hozzád. Szólíthatlak Rosának?
– Persze. Azt jobban is szeretem. Hazakísérjelek? Nagyon hideg van
itt.
Balbina lassan felült. Semmire sem akart gondolni, csak innen
elkerülni. Óvatosan felállt, belekarolt Rosába, és együtt elhagyták a
templomot, aztán a temetőt is. Balbina hátra sem nézett. Csak a
Sendlingi-kapunál könnyebbült meg egy kicsit, amikor a villamos
csilingelve zakatolt a síneken, és gyalogosok mentek át a téren. Itt
tombolt az élet, és Balbina örült, hogy a halált a temető falai mögött
hagyta.
Még mindig egymásba karolva, mint két régi ismerős, lépdeltek a
Sonne utcán, és Balbina megkérdezte Rosától, aki három évvel volt
idősebb, mint ő, hogy miként sikerült szakmát szereznie. Balbina
szemében ez csodának tűnt. Rosa Schatzberger volt a Dallmayrnál az
egyetlen nő, aki nem kétkezi munkát végzett, és még nagyon fiatal.
– A gyakorlatban tanultam ki a könyvelést – felelte. – Szakiskolába
soha nem jártam. Az lányok számára nincs is Münchenben.
– Igazán?
Balbina erre még soha nem gondolt.
– Mondd csak, te hol élsz? Lányként háztartástant vagy
csecsemőgondozást tanulhatsz. Ha tehetős a családod, és leányneveldébe
járatnak, még lehetsz tanárnő vagy nevelőnő. Amíg találsz magadnak
férjet, és családot alapítasz.
– De miért van ez így?
– Hogy miért? Azt hiszem, azért, hogy ne vegyük el a munkahelyeket
a férfiaktól.
– Neked mégis van munkahelyed Therese néninél – értetlenkedett
Balbina.
– Azért végzem én a könyvelést a Dallmayrnál, mert a szüleim
üzletében mindent megtanultam, ami kell hozzá. Édesapám megmutatta
nekem, hogyan kell vezetni az üzleti könyveket, megismertette velem a
legfontosabb kereskedelmi számlafajtákat, és megtanított az egyszerű és
a kettős könyvvitel alapjaira. Egyáltalán nem nehéz. Én még érdekesnek
is találom, és élvezem, hogy számokkal dolgozom. Végzettséget azonban
soha nem szereztem.
 – Az a fő, hogy értesz hozzá, nem?
– Volt abban némi szerencse is, hogy Randlkofer asszony esélyt adott
nekem. Végzettség nélkül is. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a
Dallmayrnál dolgozhatom, és önálló jövedelmem van.
– És mit csinál most nélküled az édesapád?
– Eladta az üzletet, és nyugdíjba ment.
– Én is egész nap dolgozom, de csak szolgáló vagyok – mondta
Balbina.
– Mit szeretnél inkább csinálni? – kérdezte Rosa.
Balbina megállt egy pillanatig. A gyaloglás mégis kifárasztotta.
– Ha én azt tudnám! – sóhajtotta. – Semmihez sem értek.
– Akkor egész nap nem csinálsz semmit? – vigyorodott el Rosa.
– Tudok főzni, háztartást vezetni, és jó betegápoló vagyok.
– Akkor férjhez mehetsz, vagy lehetsz ápolónő.
– De én egyiket sem akarom.
Közben a Karl térre értek. A villamosmegállókban emberek vártak és
beszélgettek. A kioszknál férfiak kisebb csoportja állt, egyesek újságot
olvastak, mások cigarettáztak és társalogtak.
– És mit akarsz?
Most Rosa állt meg. Mögötte a Szent Máté-templom magasodott. Az
óratornyán körbefutó erkélyről emberek nézegették a magasból a
belvárost.
– Én csak mindig mindent a lehető legjobban akarok csinálni. Therese
néni azt tanította nekem, hogy a feladatainkat lelkiismeretesen kell
végeznünk, és én ehhez tartottam magam. Kezdettől fogva, és akkor
még gyerek voltam.
– De már nem vagy az.
Rosa megint belekarolt Balbinába. Neki a fekete gyászruhájuk újra
eszébe juttatta, milyen nap van ma.
– Holnap lesz a tizenhatodik születésnapom – mondta –, de nem fogok
ünnepelni.
– Tőlem akkor is kapsz ajándékot – felelte Rosa. – Most már barátnők
vagyunk, nem igaz?
– Igen, persze – mondta Balbina. – Egyébként egy barátnőm sincs,
pedig már régóta itt élek.
– Elsa nem a barátnőd?

Ő
 – Elsa? Magasságos egek! Ő ostoba vidéki libának tart engem. Ha rajta
és a barátnőjén, Claire-en múlna, arra is engedélyt kellene kérnem, hogy
megszólalhassak. Neked vannak?
– Barátnőim? – kérdezte Rosa, mire Balbina bólintott. – Ők mind
férjet keresnek éppen, hamarosan férjhez mennek, vagy már az első
gyereküket várják. Tizenkilenc évesen így megy ez.
– Neked más terveid vannak? – kérdezte Balbina.
– Én megvárom, hogy eljöjjön az igazi. Nem sietek. A szüleim tudják,
hogy kicsit más vagyok, mint a többi lány. Nagyon élvezem a munkámat,
és nem akarom abbahagyni.
– Azért nem is kell, mert férjhez mész.
– De csak akkor, ha a férjem beleegyezik. És a főnöknő is. Ő azonnal
elbocsáthat, ha megházasodom. Ugye, ő marad a főnökünk?
– Therese néni? Biztosan tovább vezeti a boltot. Az az élete. Mi lenne
egyébként a Dallmayrral? Hermann még túl fiatal.
– Azt beszélik, hogy a megboldogult főnök öccse szívesen beszállna az
üzletbe.
– Max bácsi? A nénikém azt biztosan nem akarja.
– Van beleszólása? Édesapám szerint ennek már benne kell lennie a
végrendeletben.
Balbina erre még nem gondolt. A Promenade térnél Rosának várnia
kellett a villamosra, amely a sárga-piros vonalon a Max Weber térig
közlekedett. Balbinának is jót tett egy kis pihenő, miután a Sendlingi-
kaputól idáig gyalogoltak.
– Jobban vagy már, vagy kísérjelek haza? – kérdezte Rosa. – Mi volt
veled valójában a temetőben?
Balbina legyintett. Ő sem igazán tudta.
– Így lemaradtál a halotti torról, pedig biztosan meghívtak volna.
Balbina ebben sem volt biztos.
– Most hazamegyek, és lefekszem. Vagy festek valamit. Ez végül is
különleges nap.
A sárga-piros villamos befutott a megállóba, és Balbina búcsúzóul
szégyenlősen az új barátnőjére mosolygott. Rosa megölelte, aztán
felszállt.
Odahaza Balbina írt egy cédulát, hogy lefeküdt, aztán teát főzött
magának, és felment a szobájába. Elővette a rajzeszközeit, és festett egy
angyalt. Nagy, felnőtt angyal volt hatalmas szárnyakkal. Egy öreg, vastag
törzsű fa előtt ült egy padon. Balbina nem tudta, hogyan került oda, és
azt sem, hogy mit csinál ott. Talán egyszerűen csak pihenőt tart.

Március harmadikának örömteli napnak kellett volna lennie Balbina

számára, mert a születésnapja volt, mégis komoran kezdődött. Miután
felébredt, azonnal visszatértek az előző nap emlékei, a temetés és az
érzései a nagynénje kegyetlen elutasítása után. Szégyellte magát, és
tudta, hogy ez a nap csakis szomorú lehet. A legszívesebben átaludta
volna.
Elővette a szekrényből a kék ékszerdobozt, és végigsimított a
bársonyon és az aranyszínű betűkön: Theodor Heiden, München.
Kinyitotta, kivette a nyakéket, kiakasztotta rajta az aranykapcsot, aztán
az ovális falitükör elé lépett, és a nyakába akasztotta a láncot a csepp
alakú gyönggyel. A bőréhez simult, a medál a kulcscsontja és a melle
töve közé került a dekoltázsában. A lánc hossza éppen megfelelő volt.
Balbina felfogta a haját, és a fülbevalókat is feltette. Minden mozdulatra
meglibbentek egy kicsit, mintha élnének, és selymesen csillogtak.
A tükörből egy szép fiatal nő nézett Balbinára. A téli sápadtsága
mellett a sötét haja és szemöldöke szinte feketének tűnt, a kék szeme
pedig olyan kéknek, mint egy nyugodt, mély tó. Követte a telt ajka ívét,
és megpróbálta maga elé képzelni azt a férfit, akitől a külsejét örökölte.
Az apját. A kísérletét azonban nem koronázta siker…
Kopogtattak. Előbb félénken, aztán újra, már hangosabban. Balbina
gyorsan levette az ékszereket, és a dobozkában a fiókba dugta őket.
Aztán a vállára terítette a gyapjúkendőjét, és papucsba bújt.
– Én vagyok – hallotta a suttogást a folyosóról. – Paul.
Balbina kinyitotta az ajtót. Nemcsak Paul állt előtte, hanem Hermann
is. Paul a karjába repült, és boldog születésnapot kívánt neki. Rajzolt egy
halat, mert az volt Balbina csillagjegye, és versikét is írt hozzá. Hermann
egy gyöngyház hajcsattal ajándékozta meg, amely nagyon finoman
csillogott.
– Nem tetszik? – kérdezte Paul csalódottan, amikor meglátta, hogy
Balbina elmorzsolt egy könnycseppet.
– Szerintem éppen azért sír, mert nagyon tetszik neki – mondta
Hermann, és a karjába zárta Balbinát, mire ő menthetetlenül elsírta
magát.
A szíve hevesen kalapált, amikor belépett a konyhába. Az asztalon
márványkuglóf és egy tál narancs állt.
– Balszerencsés, akinek éppen hamvazószerdára esik a születésnapja.
– Elsa nem állta meg, hogy ne jegyezze meg ezt. – Képzeld azt, hogy ez
itt tejszínhabos trüffeltorta.
– Isten éltessen, Balbina! – nyújtott neki kezet Therese.
A gesztus távolságtartó volt.
– Köszönöm – lehelte Balbina.
Nagyon szeretett volna a nagynénjéhez bújni, hogy a fülébe súgja,
legyen újra kedves vele, és ne taszítsa el magától. Semmit sem mondott
azonban, zavarában csak pukedlizett, mint egy szobalány. Érezte, hogy
Elsa oldalról gúnyosan nézi.
A narancstálhoz támasztva egy boríték is volt a minden évi néhány
márkával, hogy Balbina vegyen belőle magának valamit. A nagynénje
időnként nagyon megközelíthetetlen tudott lenni. Balbina biztos volt
benne, hogy a temetőben lejátszódott jelenetről most nem fognak
beszélni. Egyszer azonban, egy csúnya vita során valamelyikük biztosan
előhozza majd.
– Na, nekem akkor le kell mennem az üzletbe – mondta most Therese.
– Képzelhetitek, mi lesz ott ma. A Münchner Neueste Nachrichtenben
megjelent hirdetés olyanokat is elhoz majd a boltba, akiket kicsit sem
érdekel a nagyböjt, annál inkább a nálunk kapható osztriga, kaviár és
aszpikos hering.
– Képmutatás az egész – ítélkezett Elsa.
– Ne panaszkodj a képmutatókra, kislányom, mert nekik
köszönhetően nem élünk rosszul. És nem vagyunk néha mi is mind
képmutatók? – Therese már az ajtónál volt. – Hermann, velem jönnél
most mindjárt? Ma valóban nagy szükségem lesz rád.
Hermann odapillantott Balbinára, szabadkozón megrántotta a vállát,
aztán felállt. Elsa is kimászott a sarokpadból.
– Én pedig elindulok az imádott dominóimhoz. Már biztosan
hiányzom nekik.
Dominóknak a leányiskolai tanárnőit hívta, akik mind az
angolkisasszonyok rendjének az apácái voltak, és fekete habitust meg a
hajukat eltakaró fehér főkötőt viseltek.
 Csak Paul ült tovább Balbina mellett. Kuglófot ettek, utána még egy-
egy narancsot is, aztán indulniuk kellett az iskolához.
– Már nem akarom, hogy elkísérj. Egyedül akarok menni. Ismerem az
utat.
Paul nem dacosan beszélt, csak nagyon határozottan. Balbina
gondolkodott egy kicsit.
– Megértelek – mondta végül a fiúnak. – Természetesen elég nagy
vagy már.
– Akkor megyek is.
– Egy pillanat, fiatalúr! Ezt édesanyáddal kell megbeszélned, én nem
dönthetem el. De tudod, mit? Kössünk mára kompromisszumot, te pedig
délben vagy este beszélsz Therese nénivel.
– Kompromisszumot? – kérdezte Paul gyanakvón. – Csak félútig jössz
el?
– Az Erbshäuserig. Azzal egyetértenél? – kérdezte Balbina, mert Paul
önállósodását ő is túl gyorsnak találta.
– Igen – válaszolta a kisfiú komolyan. – Holnaptól pedig majd egyedül
megyek.
Balbina a gyerek után nézett, amikor az elment az iskolatáskájáért.
Valahogy megváltozott, ezt nem lehetett nem észrevenni. Talán azért,
mert elveszítette az apját.

Balbina, miután visszajött az Erbshäusertől, ahol a megállapodásuk

szerint elköszönt Paultól, benézett Rosához az irodába.
– Biztosan azért jössz, hogy megkapd az ajándékodat – ugratta Rosa.
– Hülyeség – tiltakozott Balbina.
– Megígértem, hogy kapsz valamit. Boldog születésnapot!
Balbina egy kis vázlatfüzetet bontott ki a márványozott
csomagolópapírból.
– Nekem? Megőrültél? – kérdezte.
– Nem, és nézd csak, még valaki akar gratulálni neked.
Az ajtóban Ludwig állt a Victoria kávéházból hozott kis
csokoládétortával.
– A személyes születésnapi tortád – mondta lángoló arccal. – Csak a
tiéd.
 – De Ludwig, nem tudod, hogy ma kezdődik a nagyböjt? – kérdezte
Balbina viccelődve.
– A születésnap fontosabb – jelentette ki Ludwig. – Böjtölésre még
mindig marad harminckilenc napod.
Balbina elvette a kis tortát, megköszönte, és megpuszilta az elképedt
tanoncot. Rosa felnevetett.
– Én nem kapok puszit? – kérdezte.
– Igaz, miért is ne kaphatnál? – válaszolta Balbina, és az új barátnője
arcára is csókot nyomott.
– Ó, köszönöm szépen! – lelkendezett Rosa.
Ludwig megcsóválta a fejét, aztán visszaindult a munkájához.
– Rajong érted – mondta Rosa, miután a fiú elment.
– Ugyan már, még zöldfülű.
– Akár az, akár nem, szerintem nagyon helyes – válaszolta Rosa. – És
te sem vagy még borzasztóan felnőtt, Balbina. Ne legyél olyan nagyra a
tizenhat éveddel!

Odafent a lakásban Balbina nem tudott úgy elmenni a nagybátyja

szobája előtt, hogy ne nézzen be. Ott volt Anton bácsi ágya, az
éjjeliszekrénye és egy szék. A bekeretezett fényképeket Therese néni
még előző este vagy ma reggel helyezhette el. Sötét háttér előtt két
ovális portré volt. Antont és Theresét ábrázolták. Antont félprofilból az
egyenes és hegyes orrával, Theresét majdnem szemből, az arcán nagyon
magabiztos, de jóságos kifejezéssel. Olyan nőnek tűnt, aki tudja, mit akar
az élettől, és nem habozik elvenni, ami jár neki. A tekintete alól a kép
nézője csak nehezen tudta kivonni magát. Nyugalmat, biztonságot,
megbízhatóságot sugárzott. Antonból csak a széles homlokát, az orrát,
az arca felső részét és az egyik nagyon szép formájú fülét lehetett látni.
Az arca többi részét körszakáll takarta, amely összeolvadt a sötét
háttérrel. A fotográfus műtermének egy képzeletbeli pontjára irányított
pillantása fiúsan huncutnak tűnt, mintha éppen összenevettek volna.
Sikeres kereskedő volt, aki keményen dolgozott, de zenész vagy
műsorközlő is lehetett volna az Oktoberfesten. A fényképén most egy
csúnya, fekete szalag húzódott keresztül. A gyászidő után remélhetőleg
lekerül róla.
 Balbina kiszellőztetett, majd kitakarított. Szentül eltökélte, hogy
becsben fogja tartani ezt a szobát. Nyáron majd mindig hoz Antonnak
friss virágot, hogy a szobája az emlékhelye legyen. A Déli temetőbe
viszont soha többé nem megy ki…

Két héttel a temetés után végre megérkezett az a levél, amelyet Therese

már türelmetlenül várt. Hermann is kapott egyet. Mindkettőt a
Müncheni Városi Bíróság küldte. Therese kissé izgatottan nyitotta ki a
borítékot. A vastag papírra írt hivatalos írásban felszólították, hogy
március 22-én, hétfőn 9.30 órakor jelenjen meg a Városi Bíróság
Pfandhaus utcai épületében, a földszinti 21-es helyiségben a néhai Anton
Randlkofer úr végrendeletének a kihirdetésére. Hamarosan megtudja
tehát, hogyan rendelkezett Anton a vagyonáról és az utódlásáról az
üzletben. Gottfried Heller közjegyző azt korábban már közölte vele,
hogy van végrendelet. Mi állhat benne?
Kopogtattak, és Korbinian dugta be a fejét az irodába.
– Mi újság? – kérdezte tőle Therese.
– Idézést kaptam a városi bíróságtól. Végrendelet kihirdetésére –
mondta Korbinian a füle tövét vakargatva.
– Igen, és? – mondta Therese. – Úgy csinálsz, mintha rendőrségi
kihallgatásra idéznének be.
– Nem, csak úgy gondolom, hogy bizonyára félreértés történt. Én nem
tartozom a családhoz.
– Ugyan már, Korbinian, miket beszélsz? Régebben a családhoz
tartozol, mint itt bárki más. Legyél egészen nyugodt! A bíróság biztosan
nem téved – jelentette ki Therese.
– Jól van, főnökasszony, ha maga mondja. Akkor majd intézek
bérkocsit hétfő délelőttre, de…
Korbinian nem fejezte be a mondatot, csak fejcsóválva elhagyta az
irodát, mintha elképzelni sem tudná, milyen szerepe lehet neki ebben az
ügyben.
A végrendelet kihirdetésének a napján már érezni lehetett a levegőben a
tavasz leheletét. A Promenade tér szélén lila krókuszok virágoztak. A
még kopasz platánfákon vetési varjak ültek, és jókora lármát csaptak. A
bíróság a Maxburgban, Maximilian Philipp herceg egykori palotájának
az északi szárnyában kapott helyet. A palota nagy részét időközben
lebontották, a helyére lakóházakat, valamint hatóságok, minisztériumok
elhelyezésére szolgáló, modern épületeket emeltek. Egyedül az északi
szárny élte túl a négyzet alakú tornyával épségben az eltelt három
évszázadot.
A bérkocsiból kiszállva Therese majdnem elesett, annyira ideges volt,
Korbinian azonban még időben mellette termett, és megtartotta. A 21-es
iroda előtti folyosón már várta valaki, akiről azt remélte, hogy nem fogja
itt látni. Antracitszínű, hajszálcsíkos öltönyben, cilinderrel a fején,
sétapálcával a kezében, és mint mindig, makulátlanul tiszta cipővel a
lábán a sógora, Max volt az. Therese utoljára Anton temetésén látta, de
egy percig sem érezte a hiányát. A sógora kezet nyújtott neki, aztán
nyájasan megveregette Korbinian Fey vállát. Báránybőrbe bújt farkas –
gondolta Therese.
Egy hivatalszolga beengedte őket, s miután helyet foglaltak, a
végrendeleti végrehajtó, egy méltóságteljes úr, aki cvikkert viselt az
orrán, azonnal felolvasta Anton végrendeletét. Mély csend volt az
irodában, amelynek a falán a régensherceg képmása függött, mint a
város minden hivatalos helyiségében. Természetesen őfelsége is a Dallmayr
ügyfele – gondolta Therese némi büszkeséggel. Erősen remélte, hogy
Anton nem szolgál neki kellemetlen meglepetésekkel a következő
percekben. Minden másodperccel feszültebb lett. Elsőként a saját nevét
hallotta meg. Nehéz volt követnie a hivatali német nyelven előadott
részleteket, de ha jól értette, Anton őt tette meg a kizárólagos
örökösének. Ő örökli meg a házat és az üzletet. A vagyont az örökhagyó
akarata értelmében meg kell őriznie és gyarapítania a gyermekek
számára. Az átruházás módját Anton rá, Theresére bízta. A gyerekeket a
nagykorúságuk napján köteles rész illeti meg, de annak – Anton akarata
szerint – lehetőleg a családi vállalkozásban kell maradnia. Az özvegye
halála után a gyerekeknek mindent egyenlő részben kell majd
örökölniük.
Theresét jóleső, meleg érzés járta át. Ez nagyon észszerűen hangzott,
és az ő számára kedvezően is. A sógora arcát most inkább nem akarta
látni. Mi maradt valójában neki? Részesedés az üzletben, úgy tűnik, nem.
Vagy van még egy kiskapu, amelyet ő nem vett észre?
Hermann az édesapja arany mandzsettagombjait és gyöngyös
nyakkendőtűjét kapja meg, valamint némi kezdődőkét, amellyel
szabadon rendelkezhet a tanulóideje letöltése után. Korbinian, aki húsz
centit nőtt a székén, amikor meghallotta a nevét, Anton arany
zsebóráját örökölte meg egy kisebb összeggel, és azzal a rendelkezéssel
együtt, hogy a pénzt ossza szét az alkalmazottak között az üzletnél
teljesített szolgálati idejük arányában. Már csak Max volt hátra.
Akkora csend lett, hogy egy gombostű leesését is meg lehetett volna
hallani. Max Randlkofernek arcizma sem rándult, amikor megtudta,
hogy a bátyja egy darab földet és egy erdőt hagyott rá Landshutban, ahol
az apjuknak egykor sörfőzdéje volt. Anton köszönetet mondott az
öccsének a támogatásáért, amelyet az ő legidősebb gyermeke
oktatójaként nyújtott. A Dallmayrba részesedés formájában Anton nem
nyitott utat a számára. Max nem mutatta ki a csalódottságát.
Ellenkezőleg, olyan kedvesen köszönt el Theresétől, hogy ő azt csakis
képmutatásnak minősíthette, és minden téren a támogatását ajánlotta
fel neki. Na persze, remélem, soha nem kell majd igénybe vennem – gondolta
Therese.
A konflis felé menet Hermann megfogta az édesanyja karját.
– Ahogy én Max bácsit ismerem, nem ez volt az utolsó szava a
Dallmayr ügyében. Ilyen könnyen biztosan nem szabadulunk meg tőle.
– Én is így gondolom – helyeselt Korbinian. – Annyi kréta egész
Münchenben nincs, amennyit a drága sógora megevett, mint a farkas a
mesében.
Theresének jólesett, hogy két férfit is a maga oldalán tudhat.
– Együtt majd fenntartjuk a boltot – válaszolta nekik, majd jobbról és
balról beléjük karolt.

– Te osztasz.
Karl Braumillernek ma este, kártyázás közben már másodszor kellett
figyelmeztetnie Maxot, hogy neki kell kevernie és osztania. A
helyiségben vágni lehetett a füstöt. Kathi, a pincérnő mindig
panaszkodott is erre, amikor söröket és feleseket szolgált fel.
 – Uraim, már nem kapok levegőt! Teljesen telefüstölték ezt a szép
különszobát. Már azt sem látom, hol van még hely, hogy letegyem a
poharakat. Úgyhogy kérem, szellőztessenek ki a következő körig,
különben nem lesz több snapsz!
Max szenvtelenül beleszívott a szivarjába, és füstkarikát fújt a
pincérnő felé.
– Ne legyél már ilyen szigorú velünk, magányos férfiakkal, Kathi. A
kemény munka után jár nekünk egy kis kikapcsolódás. És a borravalóval
sem fukarkodunk.
Minden péntek este összejöttek úgynevezett férfias estére a
Neuhauser utcai Panoptikumban. Gyakran megnézték a kizárólag férfiak
számára rendezett „elit előadásokat”, utána kártyáztak, dohányoztak,
sört és pálinkát ittak. Úgy gondolták, megérdemlik. Braumiller építési
vállalkozó volt, Johann Kerl és Franz Rambold banktisztviselő, Kerl a
Bayerische Vereinsbankban, Rambold a Merck Finck Privátbankban. A
heti összejöveteleiken üzletről is szó esett: ingatlanokról, építési
telkekről, hitelekről, kényszerárverezésekről és tőkehozamokról.
– Nagyon szétszórt vagy ma – jegyezte meg Braumiller, amikor Max a
lapok keverése közben elejtett egy kártyát. – Nem a múlt héten volt a
bátyád végrendeletének a kihirdetése?
Max újrakezdte a lapok keverését.
– Hagyott rád valamit? – kérdezte Johann Kerl.
– Egy telket – felelte Max, és osztani kezdett. – Meg egy erdőt.
– Münchenben?
Braumiller már zsíros üzletet szagolt.
– Landshutban – felelte Max, és egy hajtásra megitta a pálinkáját.
– Ó – mondta Braumiller csalódottan. – Nem az én pályám.
– És mi lesz most a Dallmayrral? – kérdezte kíván­csian Rambold.
– Úgy fest, hogy az özvegy örökli a házat és az üzletet – válaszolta
Max, és a szobában mindenki tudta, hogy ez közel sem hagyja annyira
hidegen, mint mutatja.
– Fiúutód nincs?
Rambold éberen figyelte Maxot.
– Van, de ő még nálam tanonckodik. Dolgozni fog az üzletben, a főnök
viszont a sógornőm marad, amíg úgy akarja. Kizárólagos örökösként ő
dönti el, mikor adja át a boltot.
 Az asztalnál ülőkre kellemetlen csend telepedett. A kártyázásra
valójában már egyikük sem gondolt. Mind tudták, Max sokat megadott
volna azért, hogy valamilyen formában beszállhasson a városszerte
ismert, jó nevű csemegeüzletbe. A Dallmayrnak már az elhelyezkedése is
páratlan. A Marien tér közelében van, majdnem szemben az Új
Városházával, nem messze a Viktualienmarkttól. Az úri társaságban
élvezett kiváló hírneve egyre többeket vonzott más körökből is, és az
irigyek száma is egyre gyarapodott.
Az asztalnál ülő férfiak felismerték a boltban rejlő lehetőségeket, és
egyikük sem feltételezte egy nőről, hogy maradéktalanul ki tudná
használni őket. Meglehet, az özvegynek jó érzéke van a
csemegeárukhoz, bizonyára a személyzethez és a vevőkörhöz is, de
sejtelme sem lehet a pénzügyletekről és a kötélbarátságokról a férfiak
között, akik kölcsönösen egymás hóna alá nyúlnak, amikor új üzleti
ötletekről és a finanszírozásukról van szó. Ezek a kapcsolatok nem
vásárolhatók meg pénzen, és elengedhetetlenek ahhoz, hogy valaki
valóban előrébb jusson a városban. A gazdaság szereplői, a bankok és a
politikai döntéseket hozó vezető tisztviselők minden fontos eseménynél
összedolgoznak. Ha nem tennék, nem is születnének nagy dolgok. Max
Randlkofernek nem kellett kimondania, az asztalnál ülő négy férfi
egyvalamiben mindenképpen egyetértett: egy özvegy vezetése alatt a
Dallmayr örökre megmarad kicsi vagy közepes csemegeüzletnek. Egy
nap pedig majd felülmúlja egy nagyobb üzlet, elszívja az előkelő
vásárlóközönséget, végül pedig felvásárolja a Diener utcai kócerájt.
Akkor hiábavalónak bizonyul Max Randlkofer bátyjának, Antonnak a
sokéves, kemény munkája.
– Egy nő nem képes távlatokban gondolkodni – jelentette ki
Braumiller.
– Úgy, úgy – helyeselt neki Kerl. – Az asszonyok egy ideig el tudnak
vezetni egy vállalkozást. A férjük mellett töltött években megtanulták.
– Azt mondod, egy ideig. De hosszabb távon? – kérdezte Max.
– Úgy nem. A nőknek egyszerűen nincs víziójuk – állította Kerl.
– Nagyon igaz – mondta Braumiller, és magasba emelte a
söröspoharát. – Egészségünkre!
– A nők inkább megmaradnak a saját kereteik között. Ez benne van a
természetükben. Olykor jól és szorgalmasan kitöltik azokat a kereteket,
de általában nem jutnak többre az egészséges középszernél – folytatta
Kerl.
– A legtöbb hölgy nem érti, hogy a szorgalom, az igyekezet és néhány
alapvető számtani művelet ismerete távolról sem elég ahhoz, hogy egy
vállalkozás sikeres legyen. Nem így van? – kérdezte Rambold
körbenézve. – Te mit gondolsz erről, Max?
– Nos, azért nem elképzelhetetlen, hogy hölgyek sikeresek legyenek.
Gondoljatok csak az Elvira műteremre a Kaulbach utcában! Nők
alapították, nők vezetik, és fél München ott készíttet magáról fotográfiát
a két hölggyel.
– Tessék? – kérdezte Rambold. – Hölgynek nevezhető egyáltalán az a
két férfifrizurát és unalmas zsákruhákat viselő fényképésznő?
Az urak nagyot nevettek.
– Amennyire azonban tudom – játszotta ki az aduját Braumiller –, a
két Titusz-fej csak azért játszhatja a vállalkozót, mert egyiküknek, annak
az Augspurgnak gazdag papája van, és ő fizet mindent.
– Vagyis megint csak egy férfi áll a nők sikere mögött – vonta le a
következtetést Rambold. – Éppen úgy, mint az özvegyeknél.
Kathi még egy kör rövidet és sört hozott. Maxnak már erősen
koncentrálnia kellett, hogy ne loccsantsa ki a pálinkáját.
– Mi lenne – kérdezte Johann Kerl a Vereinsbanktól –, ha
felmondanánk az özvegy hitelét? Az igénylő elhunyt, úgyhogy
mindenképpen új szerződést kell kötni.
Max csupa fül lett.
– A bank pedig talán úgy ítéli meg, hogy az özvegy nem képes
elvezetni egy üzletet, amelyben tíznél is több alkalmazott van – folytatta
Kerl.
Max üveges szemmel meredt rá.
– Max akkor a vagyonával kezességet vállalhatna a sógornője
adósságáért, és fél lábbal, vagy talán mindjárt kettővel bent lenne a
Dallmayrban – fűzte tovább Kerl gondolatát Rambold.
– Megtennéd ezt nekem, Johann? – Max már kissé kásásan beszélt, de
a barátai azért értették.
– Megpróbálhatom, de megígérni nem tudom. Az adósság
mindenesetre hatalmas egy egyedülálló nő számára. A bolt jelenleg jól
megy, de ez megváltozhat. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő.
 Max kinyitotta az ablakot, és kidugta rajta a fejét. A hideg marta a
tüdejét, amikor levegőt vett, de ki kellett józanodnia, hogy oda tudjon
figyelni, és megértse, amit éppen kieszelnek. Amióta felolvasták az
átkozott végrendeletet, szüntelenül azon törte a fejét, hogyan férhetne
hozzá mégis a bátyja üzletéhez. És most felmerült egy ötlet, amelyet ő
semmiképpen sem szalaszthat el csak azért, mert két-három sörrel vagy
snapsszal többet ivott, mint kellett volna.
– A Färbergrabenen, egy saroknyira tőled, Max, éppen most építenek
be újonnan egy telket. Talán ismered az új tulajdonost, és felhívhatod a
figyelmét a bankunkra – mondta Rambold.
– Vagy a mienkre – tette hozzá Kerl.
– Kéz kezet mos – jegyezte meg Braumiller.
Max az ablakban rágyújtott az utolsó szivarkájára. Az agya újra
működött.
– Meglátom, mit tehetek értetek, barátaim. A telek tulajdonosa jó
ismerősöm. Biztosan menni fog a dolog.
– Azt pedig tudod, Max, hogy mindenféle építési munkában közel-
távol én vagyok a legjobb – kapcsolódott be Braumiller is. – És ha a
Vereinsbank hitelének a kiváltásához pénzre lenne szükséged, mert
pillanatnyilag éppen nincs szabad tőkéd, én esetleg besegíthetek. Nem
hivatalosan, csak jóbarátként.
– Köszönöm nektek – mondta Max. – Már csak azért is, mert ma olyan
rosszul játszottam, mint még soha életemben.
– Olyan pocsékul játszottál, mint egy kezdő, ez már csak igaz –
helyeselt Braumiller.
– Lesznek még jobb napok is, ha valakinek olyan barátai vannak, mint
mi – mondta Rambold megnyugtatón, és koccintottak az utolsó kör
pálinkával.
Kathi megjött a számlával, és megörült a friss levegőnek.
– Holnap este újra itt lesznek az urak? – kérdezte.
– A kártyában nincs szerencsém – válaszolta Max –, úgyhogy holnap
inkább a szerelemmel teszek próbát.
A barátok felnevettek, mert jól tudták, milyen szerelemről beszélt az
agglegény Max.
– Akkor lemarad valamiről, Randlkofer úr – mondta Kathi. – Holnap
este élő festményeket mutatnak be nálunk. Én már láttam ma az ifjú
hölgyeket, amikor próbáltak. Igazán sok ruhát nem vesznek magukra.
Az biztosan tetszene maguknak.
Az urak elgondolkodtak. A műsor csábítóan hangzott, de a két
banktisztviselőnek családja volt, és nem szabadulhatott el minden este
otthonról. Braumillernek már volt programja szombat estére, Maxban
pedig nem ébresztettek érdeklődést az aranykeret között látható, lengén
öltözött modellek, akiket csak nézni lehet, megérinteni viszont nem
szabad, mint a kiállítási tárgyakat egy múzeumban.
A négy úr elvált egymástól a Neuhauser utcában, ahol néhány
éjszakai életet élő korhelyen kívül ilyenkor már senki sem járt. Maxnak
csontjáig hatolt a hideg. A hőmérséklet még nem szolgált rá a „tavasz”
névre. Idén szokatlanul kemény volt a tél. Maxnak több cipője is
tönkrement az örökös hólatyakban, amelyet a városi közterület-
fenntartók nem takarítottak el az utcákról. A jobb cipője orrán a gondos
ápolás ellenére most is csúnya folt éktelenkedett.
Tudta, miért kártyázik rendszeresen a cimboráival, noha jobb esti
elfoglaltságot is el tudott volna képzelni magának, és mindig hajlamos
volt arra, hogy túl sokat igyon. Fontos, hogy ők kölcsönösen támogatják
egymást. Ha egy vállalkozó csakis magára számíthat, a feltörekvő
nagyváros hamar dzsungellé válhat. Ha viszont négy férfi megfelelő
posztokat tölt be, a rengeteg ritkulni kezd. Úgy mindjárt könnyebb
elviselni a csalódottságot, hogy Anton a végrendeletében Max számára
csekélyke hozzáférést sem biztosított az üzletéhez. Most már van egy
terv, és nem is hangzik rosszul. A landshuti telket a bátyja megtarthatta
volna, neki nincs szüksége rá. Mihez kezdene egy magafajta férfi
vidéken? Amint talál rá vevőt, aki jó árat kínál érte, pénzzé teszi.

Az Isar partján, az öreg fákon szarkák csörögtek, és egy citromsármány

mindig egyforma, pirrogó hangot hallatott. Lillynek sikerült rábeszélnie
a mamáját és Ludwigot, hogy vasárnap délután menjenek be a városba,
bár Ludwig a legszívesebben egész nap aludt volna, mert ezen a
vasárnapon nem kellett dolgoznia.
Az édesanyjuk letette a vasalót. A végtelennek tűnő téli hónapok után
a levegőben végre érezni lehetett a tavasz leheletét, és Lilly ki akart
mozdulni a környékről, egy kis városi levegőt szívni, és kirakatokat
nézegetni. Egymásba karolva mentek, az édesanyjuk középen, jobbra
Lilly, balra Ludwig, aki megint a Dallmayrban történtekről mesélt.
– Úgy teszel, mintha te lennél a főnöknő jobbkeze, vagy egyenesen a
főnök – gúnyolódott Lilly. – Pedig még csak tanonc vagy.
– Ó, ezt majdnem elfelejtettem. Jó, hogy a nővérem megint
emlékeztet rá – vágott vissza Ludwig. – Ő ismeri a dörgést, elvégre a
Wimmer-féle háztartási boltban dolgozik Haidhausenben, és ott az egész
világ megfordul.
– Gonosz vagy, Ludwig. Én is szívesebben lennék a Dallmayrnál, mint
az öreg Wimmernél, ahol olyan szűken vagyunk, hogy az eladók egymás
lábára taposnak a pult mögött, de…
– De az nem sikerül mindenkinek – mondta Ludwig pimaszul.
– Akkor igyekezz, gyermekem, hogy meg is tartsanak – szólt közbe az
édesanyja. – Egy levelet már kaptam a főnöknődtől.
Lilly tudta, hogy kis híján második figyelmeztetés is volt, de Ludwig
számíthatott a nővérére. Nem fogja őt elárulni.
Az édesanyjuk Lillyről Ludwigra nézett, és sejtette, hogy valami van a
fülük mögött. Rákérdezni azonban nem tudott, mert ebben a pillanatban
egy biciklis jött velük szembe, aki láthatóan elvesztette az uralmát a
drótszamara felett. Mögötte egy másik férfi futott, aki vadul
hadonászott.
– Az ott nem… – kezdte Anna Loibl.
– A gyámunk! – kiáltotta Lilly.
– Von Vollmar úr egy Neckarsulmer Pfeilon!
Ludwig a biciklit szinte még nagyszerűbbnek találta, mint a vezetőjét,
akit egyértelműen fel lehetett ismerni a fekete kalapjáról és az őszülő,
fekete kecskeszakálláról.
– Vigyázat! – kiáltotta az imbolygó kerékpáros után futó férfi. – Nem
tud fékezni!
A testvérek jobbra és balra félrehúzódtak a lejtős parti úton
felgyorsult bicikli várható útjából.
– Kézifék! – kiáltotta Ludwig. – De ne túl erősen!
Úgy tűnt, hogy az utasítás eljutott a kerékpároshoz. Megtalálta a
megfelelő húzóerőt, mégis kirepült volna a nyeregből, ha az egyik
oldalról Ludwig, a másikról pedig Lilly nem nyúlt volna a hóna alá, hogy
megtartsa. Mind a hárman elestek. A bicikli még megtett néhány métert,
aztán az is eldőlt. Csak az első kereke forgott szabadon a levegőben.
 – Magasságok egek!
Ludwig édesanyja megragadta a kerékpáros kezét, a gyerekek pedig
hátulról tolták. Közben Vollmar barátja is odaért. Hárman együtt talpra
állították a megtermett férfit, aki a kísérője vállára támaszkodott, és
zavartan nézett a körülötte állókra.
– Számomra kissé át kellene alakítani ezt a járgányt – mondta végül,
és leverte a port a zakójáról. – Azt hiszem, több kerékre lenne
szükségem. A legjobb lenne elölre egy, hátulra kettő a stabilizáláshoz. Ki
tudna nekem olyat építeni? – kérdezte, aztán a segítőire meredt, és
végre derengeni kezdett neki, hogy ismeri őket. – Ludwig? Lilly? És te is
itt vagy, Anna. Honnan tudtátok, hogy ma fogok először biciklizni az
Isarnál?
Lilly volt az első, aki nevetésben tört ki. Az édesanyja először
uralkodott magán, de amikor már mind nevettek, ő is csatlakozott
hozzájuk.
– És remélhetőleg utoljára is. – Vollmar felesége, Julia is odaért a
baleset helyszínére, és odanyújtotta a férjének a mankót, amellyel járni
szokott. – Köszönöm szépen, gyerekek, hogy megmentettétek ezt az
ostoba fickót. És ez az ember a gyámotok! Senkinek ne beszéljetek erről!
– mondta. Az arca egészen kivörösödött a futástól. – Remélem, nem
sérültél meg, Georg.
– Szamárság! – válaszolta a férje. – Egészen más dolgokat is túléltünk
már. Használható még az NSU Pfeil? – kérdezte.
A barátja felállította a biciklit, és a lába közé szorította az első
kerekét, hogy kiegyenesítse. Azt is megállapította, hogy a gumi nem
eresztett le.
– Lehet vele járni – válaszolta –, csak nem neked. Ne haragudj, Georg,
de azt hiszem, más közlekedési eszközt kellene beszerezned.
– Nem, nem. Ha találok valakit, aki épít nekem rá harmadik kereket,
mindenképpen teszek vele még egy próbát.
– Jól van, akkor most mind elmegyünk a Victoria kávéházba. Ez a
legkevesebb, amit megtehetünk, igaz, Georg? A gyerekek megmentették
az életedet.
Micsoda szerencse! – gondolta Lilly. Ludwigról mind tudták, hogy
rajong a Victoria remek tortáiért és különleges süteményeiért. Lilly
pedig nagyon szeretett együtt lenni Vollmarékkal. Finom emberek
voltak, és édes házaspár. Georg von Vollmar megsebesült a háborúban,
Í
és többnyire mankóval járt. Így is mutatós, vonzó férfi volt azonban, a
Bajorországi Szociáldemokrata Párt elnöke, és a házasságkötése óta
tehetős ember is. A felesége, Julia ugyanis egy gazdag svéd gyáros lánya
volt. Vollmaréknak gyönyörű háza volt a Jakob téren, a város
központjában, a Walchen-tónál pedig nyaralója. Ott azonban Lilly még
soha nem járt. Az ő és Ludwig édesapja Georg von Vollmar bajtársa volt.
Amikor néhány éve halálos munkahelyi balesetet szenvedett a városi
patakok egyik malmában, Vollmar azonnal elvállalta a gyermekei
gyámapaságát. Azóta a két testvér amolyan gazdag bácsikája volt. Ő
szerezte Ludwignak a tanonchelyet a Dallmayrban, mert személyesen
ismerte a Randlkofer­családot, és maga is vásárlója volt München
legjobb csemegeboltjának, ahogy mindig emlegette. Az, hogy ő az
egyetlen ismert „vörös”, aki a Dallmayrnál vásárol, nem igazán
foglalkoztatta.
Lilly egészen izgatott volt, miközben a Maximilian utcán, München
egyik legelegánsabb utcáján, a legdrágább üzletek előtt elhaladva a
saroképület felé tartottak. A pincérek mindig roppant előzékenyek
voltak a Victoriában. Lesegítették a hölgyek kabátját, és elvették a
kalapjukat, hogy a ruhatárba vigyék őket. A hölgyvendégek hosszú
selyemruhái zizegtek, miközben egy pincér a helyükre kísérte őket, és
széket segített alájuk. Lilly ezt mindig nagyon viccesnek találta, mert
otthon a hölgyek biztosan segítség nélkül is le tudtak ülni. Mindenesetre
kifinomultnak és előkelőnek tűnt, hogy a hölgyek vártak, amíg egy férfi
széket húzott ki nekik.
Már az előtér olyan elegáns volt a ruhatárral, mint egy színházban,
maga a kávéház pedig egyenesen bálteremre emlékeztetett a magas,
boltíves mennyezettel, a nádzöld csempékkel kirakott karcsú
oszlopokkal és a kecses csillárokkal. A helyiség hátsó részében az urak
biliárdozhattak. Az ember itt azonnal elegánsabbnak és fontosabbnak
érezte magát annál, amilyen valójában volt, és ezt már csak ez a
lenyűgöző terem is elérte.
– Hugica – csípte Lillyt oldalba Ludwig –, hol jár a szemed? Ide nézz
inkább! – mondta a süteményespult előtt állva.
Lenyűgözve nézte a pultban sorakozó tortákat, réteseket,
krémeseket, teasüteményeket és különösen a minyonokat, amelyek
egytől egyig valóságos kis műalkotások voltak. Olyan szeretettel
díszítették őket, hogy szinte kár volt megenni.
 – Tudod már, mit kérsz? – kérdezte Ludwig a húgától.
– Megőrültél? – válaszolta Lilly. – Hogy tudnék ilyen gyorsan
választani? Minden mennyeinek tűnik.
– Én dobostortát kérek. Nyolc piskótaréteg között csokoládékrém van
benne, a tetején pedig finom karamellmáz. Te rendelhetnél
narancstortát, ez az itt, vagy puncsszeletet. Azt én is szívesen
megkóstolnám. Megosztozhatunk rajtuk. Te megkapod az én fél
dobosomat, én pedig a te fél puncsodat.
– És ha az nekem nem ízlik?
– Biztosan ugyanolyan finom, mint amilyennek tűnik. Nem foghatsz
mellé.
Lilly tudta, hogy a bátyja komolyan beszél. A legszívesebben
mindegyik süteményt megkóstolná a pultból.
– Kérdezd meg Mamát, hogy osztozkodik-e veled – sziszegte. – Én azt
rendelek, amit akarok. Talán azt a kis tortát a rózsaszínű
cukorbevonattal. Vagy a diós csokoládétortát. Persze almás rétest is
kérhetnék vaníliasodóval.
– Ne már! – tiltakozott Ludwig. – Azt otthon is kapsz. Akkor inkább
kérj Charlotte royale-t eperlekvárral, vagy…
– Na, gyerekek? – Julia von Vollmar közben felfrissítette magát. –
Nem akarunk esetleg leülni? Ha Ludwig nem tud dönteni, rendeljen két
szelet tortát!
– Én már döntöttem, csak a húgom… – kezdte Ludwig, de az édesanyja
figyelmeztető pillantással az értésére adta, hogy most már legyen elég.
– Talán rendelhetnél te puncstortát, Mama?
Az édesanyjuk ingerülten megrázta a fejét, és követte a pincért az
asztalhoz.
– Hogy érzed magad a Dallmayrnál? – fordult von Vollmar asszony
Ludwighoz, és belekortyolt a teájába. – Tetszik a tanonckodás?
– A korán kelést nagyon nem szereti – válaszolta Lilly a bátyja helyett.
– Az sincs a kedvére, hogy folyton lócitromokat kell felszednie.
– Szóval azt már tudod, mit kell tenni a lópiszokkal – szögezte le
Georg von Vollmar. – Mást is tanultál esetleg?
– Még sokszor kell segédmunkát végeznem, de már van saját
részlegem – dicsekedett Ludwig.
– Valóban? – Von Vollmar lenyűgözöttnek tűnt. – És melyik az?
– A csokoládérészleg, természetesen – mondta Lilly vigyorogva.
 – Tájékoztathatom a vásárlókat a finom csokoládékról, elmondhatom,
melyiknek milyen íze van, honnan származik hozzá a kakaó, hol
gyártották és így tovább. A fontos vevők természetesen kóstolóba is
kapnak egy kis darabot.
– És mitől lettél csokoládé-szakértő? – kérdezte Ludwigtól a gyámja.
– Egyszerűen csak édesszájú – kotyogott közbe megint Lilly –, és
mindig történeteket is kitalál az édességekhez.
– Akkor ráadásul történetmesélésben is szakértő – jegyezte meg Julia
von Vollmar, mire mind elnevették magukat, csak Ludwig arca lett
vörös, és mérges pillantást vetett a húgára.
Minden elfelejtődött azonban, amikor felszolgálták nekik a
süteményeket. Ludwig áhítatosan elvette a dobostortáját, megszámolta a
piskótarétegeket, valóban nyolc volt, megkóstolta a tölteléket, aztán
beleharapott a torta karamelles tetejébe. Csak most vette észre, hogy
mindenki őt figyeli feszülten.
– Na? – kérdezte Lilly. – Elégedett vagy?
Ludwig megvárta, hogy a nyelvén elolvadjon a karamell.
– Ühüm – mondta aztán.
Miközben mind nekiláttak a süteményüknek, Ludwig villája az
édesanyja puncsszeletéhez vándorolt, hogy kóstolót szerezzen belőle.
Lilly a szemét forgatva levágott neki egy darabot a csokoládétortájából,
és cserében kapott egy keveset a dobostortából.
A Victoria kávéház főnöke, Julius Reiter cukrászmester odalépett az
asztalukhoz, és Georg von Vollmar bemutatta neki a vendégeit.
– Egy kollégád is itt ül közöttünk, Julius. Ludwig Loibl, ő vezeti a
Dallmayr csemegeüzlet csokoládérészlegét.
Ludwignak most nemcsak az arca vörösödött el, a füle is lángolt. Lilly
kárörvendő vigyorgása pedig azt jelenthette: látod, ez lesz abból, ha valaki
kérkedik.
– Megkérdezhetem, hogy ízlett a… Mit fogyasztott?
– Dobostortát – felelte Ludwig, és nyelt egyet.
– Hogy ízlett a dobostortám a kolléga úrnak?
– Nos, a piskóta remek. A karamell szép borostyánszínű, az íze
kellemesen pörkölt, az édes és az enyhén keserű között van, pont olyan,
amilyennek lennie kell.
– És a töltelék? Arról mit gondol? – kérdezte a cukrászmester, akit
kellemesen meglepett Ludwignak az ízekről és az állagról adott pontos
leírása.
– A töltelék? Mármint a nugátkrém?
– Igen, az.
Ludwig kissé sokáig habozott a válasszal. Csak nem fogja Ludwig
kritizálni a Victoria kávéház tulajdonosát? Az asztalnál ülők feszengeni
kezdtek.
– A nugátkrém – kezdte Ludwig, de egy pillanatig elhallgatott, mert
Lilly az asztal alatt sípcsonton rúgta. – Nos, az is nagyon finom…
– De? Nem volt elégedett vele, monsieur?
Julius Reiter összeráncolta a homlokát. Lilly a legszívesebben az asztal
alá bújt volna.
– Nos, a múlt héten kaptunk egy szállítmány nugátot Torinóból.
Piemonti pörkölt mogyoróból készült. Crema noccialatának hívják, és…
Ludwig elakadt.
– Igen?
A tulaj kezdte elveszíteni a türelmét. Ludwig azonban már nem
visszakozhatott.
– Mennyei, és egyszer talán Ön is megkóstolhatná. A piemonti nugát
egyszerűen megkoronázná a tortát.
– Vagyis a maguk nugátja jobb, mint az enyém?
– Jaj, nem, szó sincs róla – próbálta menteni a bőrét Ludwig. – Csak
más az íze. Kissé talán kesernyésebb, kevésbé édes, és nincs benne
vanília.
Lilly aggódó pillantást vetett az édesanyjára, aki láthatóan közel járt
az ájuláshoz. A gyámjuk viszont derűsen somolygott.
– Szóval azt akarja mondani, hogy kevesebb legyen a fenséges, és
mellékesen megjegyezve méregdrága nyugat-indiai vaníliából? Vagy
egyáltalán ne legyen? – kérdezte Julius Reiter.
– Nos, igen, azt én teljesen elhagynám – hebegte Ludwig.
Lilly az ajkába harapott, és már a bátyjára sem akart nézni. Néha
valóban túlfeszíti a húrt, és az most közel volt ahhoz, hogy elpattanjon.
Reiter mester Ludwig mögé lépett, és megfogta a széke háttámláját.
– Kísérjen el a műhelybe, kolléga! – mondta. – Kóstolja meg a
nugátmasszámat, és mondja meg, mit gondol róla. Látni akarom,
valóban ért-e a dologhoz, vagy csak fontoskodik. Megengedi, von
Vollmar úr?
– Csak tessék!
 Ludwig kábultan felállt, hogy elkísérje a ház urát a munkahelyére,
mire Anna Loibl kért egy pohár vizet. A kissé feszült csöndet megtörve
von Vollmar asszony Lillyt a munkahelyéről kérdezte. Ő elpanaszolta,
hogy sokszor felküldik a magánlakásba takarítani, főzni vagy pelenkát
cserélni a csecsemőn.
– Pedig én nem cseléd vagyok – jelentette ki dacosan.
– Az nem jó, ha ilyen boldogtalan vagy – mondta von Vollmar
asszony.
– Lilly igazából nem boldogtalan – sietett kijelenteni Anna Loibl. –
Nagyon hálásak vagyunk a férjének, mert segített nekünk munkahelyet
találni a gyerekeknek. Lilly néha nyakas, és ebben nem teljesen ártatlan
a megboldogult férjem. Azt hiszem, ő ültette ezt a butaságot a lányunk
fejébe.
– Ez nem butaság – védekezett Lilly. – Én csak szeretnék valami
értelmeset tanulni. Igazi szakmát.
– Most már elég, Lilly! – intette le az édesanyja.
– És mi lenne az az értelmes dolog?
Von Vollmar asszony a férjére nézett, aki kávét és teát rendelt még a
hölgyeknek.
– Telefonközpontos szeretnék lenni – árulta el Lilly a titkát, és
felragyogott a szeme.
A gyámja majdnem félrenyelt.
– Tessék? Ahhoz legalább tizennyolc évesnek kell lenned, és le kell
tenned egy egyáltalán nem könnyű vizsgát. Amit az elemi iskolában
tanultál, nem elég hozzá.
– Ha tudom, miből kell vizsgáznom, mindent megtanulhatok –
állította Lilly.
– Én talán segíthetek benne neked. – Von Vollmar asszony
megszorította Lilly kezét.
– Akkor viszont a házassággal várnod kell. – Georg von Vollmar
megpödörte a bajuszát. – Kizárólag hajadonokat alkalmaznak. Aki
férjhez megy, azonnal elbocsátják. És ez nem csak a postánál van így.
– Egyébként sem akarok férjhez menni – mondta Lilly a teáját
kevergetve.
Az édesanyja felsóhajtott.
– Nyugodtan megmondhatod, ha nem a férfiakat kedveled – ugratta a
gyámja Lillyt. – Ez manapság gyakori. A legjobb körökben is előfordul.
 – Georg! – mondta von Vollmar asszony figyelmeztetőn.
– Én csak tanulni akarok, és vinni valamire az életben – suttogta Lilly.
– Ha Lilly azt akarja, én támogatni fogom benne. Georg, te biztosan
utána tudsz járni, miből áll az a vizsga. Aztán felkészülünk rá, Lilly
tizennyolcadik születésnapján pedig elküldjük a jelentkezést az állásra.
Nevetséges lenne, ha együtt nem tudnánk célt érni.
Ludwig éppen ekkor visszajött az asztalhoz, és nagyon vidámnak
tűnt.
– Na? – kérdezte a gyámja. – Mától nem léphetek be a Victoria
kávéházba, mert olyan embereket hozok magammal, mint te?
– Jövő vasárnap munka után be kell ugornom a mesterhez, hogy még
más keverékeket is kipróbáljunk – újságolta el Ludwig. – És hoznom kell
két pohárral a finom nugátunkból.
Lillynek nagy kő esett le a szívéről, és biztosan az édesanyjáéról is.
– De maradsz a Dallmayrnál – mennydörögte Georg von Vollmar. –
Csak hogy ez egészen egyértelmű legyen. Ezzel tartozunk Randlkofer
asszonynak, Ludwig. Nagyszerű lehetőséget adott neked, remélem, ezzel
tisztában vagy. Most pedig biztosan minden dolgozóra szüksége van a
boltban.
– Persze hogy tisztában vagyok vele. – Ludwig önbizalma helyreállt. –
Letöltöm a tanoncidőt a Dallmayr-ban, és megtanulok mindent, amit ott
meg lehet tanulni. Aztán majd meglátom. Az is lehet, hogy külföldre
megyek – tette hozzá.
Az édesanyja elképedten ingatta a fejét.
– Ezt nem tőlem tanulták a gyerekek – bizonygatta.
– Nekik már kiskorukban is megvolt a saját akaratuk, Anna – mondta
Georg von Vollmar. – Ez nem rossz, csak kissé fárasztó.

A következő héten Therese nagytakarítási napot rendelt el szerdára, és

Hermannt is berendelte hozzá, aki szerdánként egyébként a Kaufinger
utcában dolgozott. Még üzletnyitás előtt és teljes világítás mellett
Balbina, Ludwig és Hermann segítségével Therese elkezdte alaposan
leporolni, megtisztítani és ezúttal még kifényesíteni is az összes pultot,
polcot, padlót és dekorációt, mindent megfelelő megvilágításba
helyezni, és színültig megtölteni a polcokat. Therese lelkes volt. Még
mindig feketét viselt, és fogyott néhány kilót. Amikor megnézte magát a
tükörben, úgy találta, hogy mindkettő jól áll neki. Így fest egy
megözvegyült főnöknő, egy elvitathatatlanul tiszteletre méltó asszony.
A temetés óta Balbinával kerülték egymást, amennyire csak lehetett,
és legfőképpen nem beszéltek arról, ami a temetőben történt. Mit is
mondhatott volna Therese a lánynak? Hogy egyszeriben leküzdhetetlen
vágyat érzett arra, hogy mindenki szeme láttára megalázza és
kiközösítse Balbinát? Anélkül, hogy megnevezné a valódi okot, nem
tudná megértetni az eljárását. Eközben úgy érezte, hogy ő maga
kiegyensúlyozottabb lett. A kapcsolata Balbinával pedig normalizálódni
kezdett, és ez remélhetőleg így is marad.
Therese még iratokat keresett az irodájában. Az ajtó nyitva volt, és ő
elkapott ezt-azt a vitrineket tisztogató Ludwig és Balbina
beszélgetéséből.
– Mi van ma? – hallotta Balbina kérdését. Az üvegfelületeket
szalmiákkal kellett áttörölnie, hogy csillogjanak-villogjanak. – Nálunk
amúgy is mindig tiszta minden. Miért kell most még szebbnek lennie?
Lehet, hogy megint eljön hozzánk a régensherceg?
– Ugyan már! Őt egyébként is csak a szivarok meg az osztrigák
érdeklik. A vitrinekre rá sem nézne.
Ludwig szépen elrendezte a dekorációt, és ha kellett, le is porolta.
– Akkor mi ez az egész? Biztos, hogy lesz valami. Én fontos látogatóra
tippelek. Szinte az orromban érzem. Te is?
– Én és az orrom mindenesetre nagyon sajnáljuk, hogy a
csokoládéknál már csak szalmiákszesz szagát lehet érezni a kakaóillat
helyett – válaszolta Ludwig.
– Talán von Poschinger úr várható? – találgatott Balbina.
– Ugyan, ő nem olyan finnyás – mondta Ludwig.
– Na ki lehet? – Therese egyszer csak ott állt mellettük. –
Mindenesetre még nem a vásárlónk.
– Akkor mit akar itt? – kiáltotta Hermann a borállványoktól. – Mondd
már el, Anya! Ki miatt kell tüsténkednünk?
– Hát jó. A Seidl-féle nagybani pékség tulajdonosának az egyik fiát
várom. Az öreg Seidl úr édesapád barátja volt.
– Talán Gabriel Seidl, az építész jön ide? – kérdezte Hermann, és az
édesanyja bólintott. – Építészre van szükségünk?

É
 – Édesapád temetése után felajánlotta nekem, hogy egyszer pillantást
vet az üzletre.
– Mit tervezel?
– Több helyet szeretnék teremteni a boltban, de anélkül, hogy
csökkentenénk a választékot. Ez jó építésznek való feladat. A vevőknek
nálunk jól kell érezniük magunkat, élvezniük a vásárlást, nem pedig
összezsúfolódniuk, mint szardíniáknak a dobozban, miközben azt várják,
hogy kiszolgálják őket. Körül kell tudniuk nézni, hogy megakadhasson a
szemük a szép dolgokon. Az az elképzelésem – mondta Therese
majdnem izgatottan –, hogy a vásárlás nálunk élmény lesz, nem pedig
szükségszerűség, mint a szomszéd péknél vagy hentesnél. Érted, miről
beszélek?
Hermann bólintott.
– Ebből azt veszem ki, hogy át akarod építtetni boltot.
– Igen, talán.
– Az átépítés pénzbe kerül – jegyezte meg Hermann.
Egészen úgy beszélt, mint az apja. Therese elmosolyodott.
– Igazad van, fiam. Az urak a Vereinsbanktól már bejelentették
magukat erre vagy a következő hétre. Akkor talán már konkrét
elképzelést tehetek eléjük az átépítésről.
– Hogyhogy csak úgy bejelentkeztek? Nem furcsa ez? – kérdezte
Hermann.
Az egészséges bizalmatlansága is a megboldogult férjére emlékeztette
Theresét. Anton is mindig nagyon óvatos volt a bankokkal. Ugyanakkor
azt is mondogatta, hogy akinek nincs szüksége idegen tőkére, annak
nincs elég ötlete.
– Úgy gondolom, az urak a banktól részvétet kívánni jönnek, aztán
átírják a nevemre a hitelszerződést, amelyet Anton kötött – feltételezte
Therese. – Figyelj, jó is van abban, hogy én átvállalom Anton adósságát,
és neked nem kell mindjárt a pályád kezdetén ezzel foglalkoznod.
Hermann erre csak annyit mondott, hogy még egyszer vissza kell
mennie a raktárba.
– Randlkofer asszony – jelentkezett szólásra Ludwig –, nem óhajtja
megkóstolni a csodás piemonti nugátunkat? Éppen levált egy darabka a
széléből.
– Mindent meg kell ízlelnünk, amit a boltban árulunk – válaszolta
Therese.
 Ludwig egy ezüstcsipesszel úgy nyújtotta át neki a kis darabot,
mintha az drágakő vagy egzotikus növény lenne, amely csak tízévente
virágzik. Nagyon finom volt.
– Mit érez? – kérdezte Ludwig.
– Nem őserdőt, hanem napos délvidéket, Bella Itáliát, árnyas erdőket,
folyami síkságot, pörköldét egy tizenhárom szobás kúria pajtájában,
frissen pörkölt mogyoró illatát… – Therese elnevette magát.
– Na, tessék, Önnek is megy – lelkendezett Ludwig –, hogy
történeteket meséljen az élelmiszerekhez.
– Tőled tanultam – felelte Therese.
Ludwig a fejét rázta. Nem, ez nem lehet. Ő tanonc, Randlkofer asszony
pedig a főnöknője.
– Ó, csak most jut eszembe: a Victoria kávéház főcukrásza két üveggel
rendelt a nugátunkból. Kipróbálásra.
– Reiter mester? Mikor járt itt? Nem is láttam.
– Nem is volt itt. Én voltam a Victoriában múlt vasárnap. Lillyvel, a
Mamával és a gyámunkkal, és akkor megismerkedtem Reiter úrral.
Annyit áradoztam neki a nugátunkról, hogy végül rendelt belőle
kóstolót.
Theresét meglepte, hogy Ludwignak kapcsolata van a Victoriával, de
ez neki csak jó. Ennek pontosan így kell mennie: ajánlás, kóstolás, az áru
olyan, amilyennek ígérik, a vevő elégedett, és visszatér.
– Gratulálok, Ludwig. – Therese örült a fiú sikerének. – Ha a Victoria
kávéház tőlünk rendelné a nugátot, azzal mi teljes joggal
büszkélkedhetnénk. Ne nézz már így rám! Természetesen diszkrét
büszkélkedésre gondolok, nem kérkedésre.
– Ahogy én mindig csinálom – tett rá egy lapáttal Ludwig.
Therese elmosolyodott.
– Csakhogy az utolsó szó soha nem lehet egy tanoncé!

Balbinával együtt Therese végül még nekifogott a két kirakatnak.

Miután levették a hátlapját, az utcán megálltak az emberek, mint az
Oktoberfesten az állatkiállításon. Therese azt gondolta ki, hogy csak
egyetlen országból származó árukat tesz a kirakatba. A Bella Italia jónak
tűnt erre a hűvös müncheni kora tavaszra. Egy kosár citromokkal,
narancsokkal, grépfrútokkal és mandarinokkal, hozzá néhány sötétzöld
narancslevél. Ezek ugyan mind téli gyümölcsök, a legtöbb emberben
mégis déli tájakról, a napsütésről és a tengerről ébresztenek fel
emlékeket vagy vágyakat. Egy másik kosárba Therese pármai sonkát,
száraztésztát és sajtokat, pecorinót és parmezánt rakott. Ez lett a
férfikosár. Olajággal díszítette, aztán még megkérte Balbinát, hogy
szaladjon át gyorsan a raktárba, és hozzon néhány dobozos olajbogyót a
szép, színes címkéjük miatt.
Minden rég készen volt, Therese már csak az olajbogyókra várt. Nem
értette, mi tart ilyen sokáig Balbinának. Neki mindjárt ki kell nyitnia,
hogy beengedje az első vevőket. Elfelejtette az a lány, hogy ő a
kirakatban várja? Ludwigot sem látta már. Azok ketten valószínűleg
együtt vannak a raktárban. Therese kimászott a kirakatból, és ő maga
indult a konzervdobozokért. Már a lépcsőn hallotta a két fiatal
bolondozását. Még azon gondolkodott, hogy mit tegyen, amikor eljutott
hozzá Hermann kérdése:
– Na, mi a varázsszó?
– Kérem. – Ez Balbina válasza volt. – És most már add ide!
Therese leért a lépcső aljába, és belátott az első helyiségbe. Hermann
a létrán állt ott, kezében az olajbogyókonzervekkel, amelyeket Balbina,
aki két fokkal lejjebb állt, megpróbált elvenni tőle. Theresét nem vették
észre.
– Elég már, Hermann! – mérgelődött Balbina.
A fiú odatartott elé két konzervet, de mindjárt el is húzta.
– Gyere fel értük! – mondta.
Balbina feljebb lépett a létrán, de Hermann magasba tartotta a karját.
A lány így nyújtózkodva se érte el a dobozokat, és a nadrágján át
belecsípett a fiú lábába.
– Au! – kiáltott fel Hermann.
– Ideadod végre a konzerveket? Önként?
– Igen, igen – ígérte a fiú, ám aztán megint elhúzta a dobozokat
Balbina elől, amikor ő értük nyúlt.
Még mindig nem vették észre, hogy figyelik őket. A dobozokért
viaskodtak a létrán, amíg az megbillent, és Balbina felsikítva Hermann
lábába kapaszkodott. Ő megfogódzkodott az ablakkilincsben, és
felnevetett.
– Eljössz velem újra korcsolyázni? – kérdezte.
 Therese belépett a pincébe, szó nélkül odament a kosárhoz, amelyet
Balbina letett, és felvette.
– Hol vannak már az olajbogyók? – kérdezte mogorván. Balbina
azonnal lemászott a létrán. Hermann közben hat dobozt tett a kosárba. –
Nem szégyellitek magatokat?
Ez volt minden, amit Therese mondott, aztán felvitte a kosarat, és a
kirakatba tette a konzerveket. Utána visszahelyezte a hátlapot, és
kinyitotta a bejárati ajtót.
– Balbina, az irodámba!
Therese előrement, és becsukta mögöttük az ajtót.
– Sajnálom, néném, de csak egy kis viccelődés volt.
– Nem viccből viselünk feketét – sziszegte Therese. Megint vak düh
öntötte el. Mint a temetés után a Déli temetőben. Nem tudta, mit, de
valamit tennie kellett. – Nem tűröm el, hogy megkörnyékezd Hermannt.
– De…
Balbinának elállt a lélegzete, nem tudta, mit mondjon.
– Semmi de. Nem tűröm el! A jövőben távol tartod magad a fiamtól.
Ez a pusmogás és vihorászás illetlen.
Balbina falfehér lett.
– De ez nem igaz. Hermann és én csak kedveljük egymást.
– Ennek most vége! Erre gondom lesz. Ha nem tartjátok magatokat
ehhez, egyikőtöknek el kell hagynia a házat.
Balbina nem tudta tovább visszatartani a könnyeit.
– Gonosz vagy! – kiáltotta, aztán az ajtóhoz ugrott, és felszaladt a
lakásba.
Therese utánanézett, és felsóhajtott. Az íróasztalánál ülve a
tenyerébe támasztotta az állát, amikor Hermann bedugta a fejét az
ajtón.
– Mi történt itt? Miért sírt Balbina?
– Gyere be, és csukd be az ajtót! – szólította fel Therese. Kihúzta az
íróasztala legalsó fiókját, kivett belőle egy üveg konyakot, és töltött
magának egy pohárral. – Ne legyen több bizalmaskodás közted és
Balbina között! – mondta, és ledöntötte a konyakot. Bárcsak bátorságot
öntene bele! – Szépen kérlek. Az csakis bánathoz vezet. Légy okos, fiam,
és verd ki a fejedből Balbinát.
– De miért, Anya? Ő kedves, rendes lány, a legszebb, akit ismerek, és
én…
Ú
 – Erről hallani sem akarok, Hermann! Úgy lesz, ahogy mondtam. Ha
nem tartjátok magatokat az utasításomhoz, egyikőtöknek el kell mennie.
Balbinának ezt már megmondtam, és most már te is tudod.
– Nem értelek, Anya. Mi bajod van egyszeriben Balbinával? Mit
követett el?
– Az nem számít. Egyszerűen nem lehet.
– Balbina egyszeriben már nem elég jó nekem, mert zabigyerek és
nincstelen, ahogy Elsa néha gőgösen mondja róla?
– Azért is – válaszolta Therese, mert a valódi okot nem mondhatta és
nem is akarta elmondani a fiának. Még nem. – Egy Randlkofer jobbat
érdemel.
– És ha én nem akarok jobbat? Ha nekem elég jó Balbina? – kérdezte
Hermann dacosan, és az édesanyja íróasztalára tenyerelt.
– Azért vannak a szülők, hogy észnél legyenek, amikor a gyerekeket
elragadják az érzéseik.
– Apa nem ellenezte volna. Ő nagyon szerette Balbinát.
Hermann most gyűlöl engem – gondolta Therese.
– Ez igaz – mondta. Halkan, megnyugtatón beszélt a fiához. – Apád
kedvelte, de a menyének nem akarta volna. Ebben egészen biztos
vagyok, mert ő maga mondta nekem.
– Ezt nem hiszem el – válaszolta Hermann, és ökölbe szorította a
kezét.
Kopogtattak, és Rosa Schatzberger dugta be a fejét az ajtón.
– Megérkezett Seidl építész úr.
– Ott akarsz lenni, amikor körbevezetem az üzleten? – kérdezte
Therese, miközben bekapott egy citromos cukorkát.
Hermann nemet intett a fejével. Therese ebben a helyzetben nem is
számított másra.
– Most ne menj fel a lakásba! – kérte a fiát. – Hadd teljen el egy kis
idő! Balbinának meg kell nyugodnia. Te maradj a boltban, és foglalkozz a
vevőkkel, amíg nekem más dolgom lesz. Kérlek, Hermann. Tudom, hogy
ez most nehéz neked, de valamikor majd megérted. Ez egészen biztos.
Therese a fia vállára akarta tenni a kezét, de ő megfordult, és szó
nélkül kiment az irodából.
Gabriel Seidl ideges nyugtalanságot árasztott, mint az elfoglalt emberek
többsége. Nem volt sok ideje, de az ígéret az ígéret. Ezért eljött a
Dallmayrba, és mindent nagyon szépnek, rendezettnek talált. Korábbról
így emlékezett az üzletre. Csak kicsit nagyobbnak képzelte, az jobban is
illene a csemegék válogatott kínálatához és az igényes
vásárlóközönséghez. Ezzel az ötletével Theresénél nyitott ajtóra talált.
A nagyobb üzlethez azonban több helyre lenne szükség. Ha
megvehetné a szomszéd üzletet, mindent tágasabban alakíthatnának ki.
A mennyezetet megemelhetnék egy kicsit, talán kitakarhatnák a
boltozatot, az oszlopok burkolatát megvékonyíthatnák, vagy akár
teljesen eltávolíthatnák. Látni kellene, hogy az, ami alatta van, illene-e
egyáltalán az elérni kívánt reprezentatív megjelenéshez.
Mindaz, amit Seidl előadott, egybevágott Therese elképzeléseivel.
Haladni kell a korral, de még jobb, ha az ember megelőzi a korát. Ő
mindenesetre nem fog csak megülni az öröksége babérjain. Korszerű
kíván lenni, hogy megtartsa és bővítse a vevőkörét.
Amikor a körút során elmentek egy ablak előtt, amely a belső udvarra
nézett, az építésznek ötletet adott a kőkút, amelyet főként lóitatónak
használtak.
– A halak és más vízi állatok számára az üzletben is ki lehetne
alakítani friss vizes szökőkutat – jegyezte meg Seidl. – Minden hely
kérdése. Az mindenesetre olyasmi lenne, ami még senki másnak nincs.
Kastélyokban és régi kolostorokban akadnak hasonlók, de olyan boltot
nem ismerek, ahol lenne.
Csodás ötlet. Egy márvány szökőkút nagyvárosias és fényűző. Még túl
jó is a folyami és csermelypisztrángoknak. Azoknak ráadásul több helyre
lenne szükségük.
– Szökőkút az igazi finomságoknak – gondolkodott Therese hangosan.
– Tehetnénk bele folyami rákokat.
– Ahogy magát ismerem, Randlkofer asszony, hamar megépítteti a
szökőkutat. Ebben az évszázadban talán már nem, de a következőben
biztosan. Addig már három teljes év sincs. A tervezésre elég idő, ha
engem kérdez.
– Akkor viszont magának kell megépítenie a Dallmayr-kutat, Seidl úr.
Megegyeztünk?
Therese kinyújtotta a kezét, és az építész a tenyerébe csapott.
 – Nagy örömmel fogom a csemegeüzletet a finomságok templomává
átépíteni, nagyságos asszony. – A férfi búcsúzóul meghajolt. – Most
megint a nagy építkezésemnek kell szentelnem magam a Pfandhaus
utcában. Egy háznak a művészek számára. És milyen ház lesz! A
müncheniek ámulnak és bámulnak majd.
– Még ebben a században elkészül? – kérdezte Therese, mert úgy
tudta, hogy az a ház már négy éve épül.
– Remélem, de ha nem, akkor is csodálatos lesz, nagyságos asszony.
Majd meglátja.

Kevéssel az ebédszünet előtt Rosa Schatzberger felszaladt a

magánlakásba, hogy megnézze, mi van Balbinával, de nem találta.
Reggel látta, hogy sírva elszaladt, de ő akkor nem szabadulhatott el a
helyéről. Nagyon sok teendője volt a főnök halála után: az összes
feljegyzését és emlékeztetőjét át kellett néznie, hogy van-e köztük
valami, ami fontos. Anton Randlkofer az évek során mindig feljegyezte a
beszállítók különleges feltételeit, az összegeket vagy szolgáltatásokat,
amelyekkel még tartoztak neki, az esedékes szállításokat és a
megállapodott engedményeket. Emellett, és ez rendkívül lényeges volt,
az apró szívességeket és kedvezményeket is összeírta, amelyek
előmozdították és a jövőben is előmozdíthatják az üzletmenetet. Olyan
füzete is volt, amelyben azt tartotta nyilván, hogy mit kedvelnek a ház
barátai. Volt, akinél a kedvenc fehérbora szerepelt, amelyből
üdvözlésképpen vittek neki néhány üveggel, amikor hazatért a
nyaralásából; másvalakinél egy különleges, borókabogyóval főzött
fekete-erdei sonka. Apró ajándékok, amelyek, ha jól választották meg
őket, fenntartották a barátságot, és egészen személyes módon az
üzlethez kötötték a vevőket. Most már Rosa feladata volt, hogy szemmel
tartsa és tovább vezesse ezt az okos és kifinomult rendszert. Legelőbb
azonban mindenképpen meg kellett találnia Balbinát, hogy
megkérdezze, mi történt az előbb a raktárban.
Balbina eközben céltalanul járkált a városban, és a Ludwig utcán éppen
Schwabing felé tartott. A nagy paloták pompás homlokzatai, amelyek
előtt elhaladt, mintha egyetlen zárt, áthatolhatatlan falat alkottak volna.
Még a kéttornyú Ludwig-templom is beilleszkedett ebbe. A házak közé
egy papírlapot sem lehetett volna becsúsztatni. Az utca olyan széles volt,
hogy egy falu minden lakója összegyűlhetett volna rajta. Ez az üres
tágasság jól illett Balbina hangulatához. Egyedül érezte magát, meg nem
értettnek attól az embertől, aki szinte az anyja lett, amióta a házában
élt. Az elutasítás, amelyet a nagynénje már másodszor éreztetett vele
félreérthetetlenül, borzalmasan fájt neki.
Csak ment és ment, egyre távolabb került a belvárostól, a megszokott
környezetétől. A levegő friss volt, az egyik mellékutcából enyhe szél
csapta meg, és ha sebes lett volna a térde, elfújta volna a fájdalmát. Neki
azonban mélyebb sebei voltak.
Elment a jégcsarnok mellett, amely már zárva volt, de megtiltotta
magának, hogy arra a vasárnapra gondoljon, amelyet először töltött a
jégen. Azóta sokkal fontosabb dolog történt, nem csak az, hogy a
nagybátyja meghalt. Már a temetésen érezte, hogy a nagynénje
megváltozott, és úgy sejtette, nemcsak a férje elvesztése miatt, hanem
neki is köze lehet hozzá. Történnie kellett valaminek, de hiába törte a
fejét, nem jött rá, mi volt az. Csak azt tudta, hogy az élete fenekestül
felfordult. Minden megrendült benne. A nagynénje és a nagybátyja
iránti szeretet, a bizalom még nem tűnt el teljesen, de a talaj megingott
a lába alatt.
Az egyetem előtt diákok kis csoportja állt. Némelyikük az egyesülete
sapkáját viselte, az egyikük arcán vérző seb volt. Balbina nem értette,
miért harcolnak a fiatal férfiak éles kardokkal egymás ellen békeidőben,
amelyben szerencsére élhetnek. Sokan egész életükre megbélyegződnek,
és a hegeiket olyan büszkén viselik, mintha rendjelek lennének. Balbina
azt találgatta, álldogálnak-e majd valamikor diáklányok is az egyetemek
előtt. Elsától azt hallotta, hogy Svájcban egyes szakokat már
megnyitottak a lányok előtt, járhatnak például orvosi egyetemre. Ők
biztosan nem harcolnak kardokkal, és nem veretik véresre az arcukat –
gondolta Balbina, és viszolyogva megborzongott.
A Győzelmi kapu boltívei mellett átért Schwabingba. A Ludwig utcát
innen már Leopold utcának hívták. Balbina egy darabon még tovább
akart menni, hogy aztán átvágjon az Angolkerten. Az Ainmiller utcánál
egy elegáns hölgy lépett ki a sarokházból. Eleonore Bürkel volt az, akivel
Balbina valamikor az Erbshäuser cukrászda előtt találkozott. Amikor
most meglátta, megállt.
– Ismerjük egymást? – kérdezte a színésznő, amikor odaért
Balbinához.
– Csak futólag találkoztunk egyszer. Elnézését kérem, Bürkel asszony,
nem akartam megbámulni – mentegetőzött Balbina.
– Maga dolgozik az Erbshäuserben?
A színésznő belebújt a finom bőrkesztyűjébe.
– Nem, a Dallmayrban, de az Erbhäuser előtt találkoztunk. Még a
télen.
– Igen, már emlékszem. Hogy van? Mit csinál itt?
– Ó, csak úgy járkálok.
– Gondjai vannak? Nagyon szomorúnak tűnik.
– Nem, nem. Jól vagyok.
Balbina megpróbálkozott egy mosollyal. A színésznő csodásan festett.
A világos gyapjúkabátjának a szőrmegallérja jól illett az arcszínéhez, a
rózsaszínű kis kalap kacéran ült a gesztenyebarna haján, amely
hullámokban omlott alá. A szürke szemével és a finom vonású orrával
elbűvölő jelenség volt.
– Nem hiszek magának – mondta, és belekarolt Balbinába. – Jöjjön,
igyunk meg együtt egy csésze teát! Én még nem is reggeliztem.
Színházjegyeket akartam küldetni magának, most már erre is
emlékszem, de végül kiment a fejemből. Menjünk, a Thomas kávéház
csak egy saroknyira van.
Balbina, mint egy kiskutya, elindult a színésznő mellett. Eleonore a
kávéházban teát és egy kistányér pralinét rendelt az elmaradt reggelije
helyett.
– A csokoládé szinte az egyetlen dolog, amiről nem tudok lemondani
– árulta el Balbinára kacsintva.
Még nem hozták meg a teájukat, amikor Balbina már elkezdte
mesélni, mi történt vele, és azt sem hallgatta el, hogy nagyon
boldogtalan.
– És most el akar jönni onnan? – kérdezte a színésznő. – Akkor jöjjön
át hozzám! Már régóta keresek egy lányt, aki rendben tartja a ruháimat,
délben pralinét szolgál fel nekem, este elkísér a színházba, előadás után
megmasszírozza a nyakamat és így tovább, és így tovább. Na, mit szól
hozzá?
– Ez nagyon kedves Öntől – hebegte Balbina.
– Nem kell udvariaskodnia, gyermekem. Gondolja meg nyugodtan,
mit akar. Nem kell most döntenie. Ha megfelel magának, jöjjön el
hozzám a jövő héten. Késő délelőtt többnyire otthon vagyok.
Természetesen nem haragszom meg, ha mást talál magának. A
színházba akkor is meghívom.
A ceyloni tea jó volt, de nem olyan finom, mint az, amelyik
nemrégiben újonnan bekerült a Dallmayr kínálatába. A színésznő
konflisba szállt, hogy a Residenz színházba menjen, és Balbina vele
tartott. Már nyugodtabb volt, és legalább két dologgal tisztába került.
Nem változtat állást, és nem megy át Bürkel asszonyhoz. Nem akar
szobalány lenni. Senkinél sem. Elsa gúnyos szavai még mindig a fülében
csengtek, és szörnyen nehezére esett, hogy visszamenjen a helyére
Therese néni házában. Már a gondolatra is elnehezült a szíve. Szomorú
életet élni sem akar azonban. Örökké félni, hogy megszidhatják és
megalázhatják. Borzalmasan szégyellte magát a többiek, különösen
Hermann előtt. Hogyan éljenek tovább egy fedél alatt? Ha Anton bácsi
még élne, ez soha nem történt volna meg.
Balbina csak egy kiutat látott a helyzetéből: el kell mennie. Talán nem
azonnal. Bárcsak beszélgetést ajánlana a nagynénje, megmagyarázná a
viselkedését, és beismerné, hogy igazságtalan volt! Ez aligha fog
megtörténni, Balbina sejtette ezt, de még egy kis időt akart adni Therese
néninek és saját magának a döntésre. A nagybátyja és a nagynénje
nagyon sokat tett érte. Elsa nem hiányozna neki, ha elmenne, Paul
viszont igen. Akárcsak Hermann. Ludwig is és Rosa is, aki jó barátnője
lett. Végre van legalább egy barátnője. Az üzlet is hiányozna neki.
Mindennel összenőtt itt. Ez volt az élete, és jó élet volt. A félelem
Theresétől azonban befészkelte magát a lelkébe, és olyan volt, mint egy
fekély, amely bármikor kifakadhat. És ő nem akar így élni.

A következő héten semmi sem változott. Hermann már szinte alig volt a
boltban, mert vagy Maxnál dolgozott, vagy rendeléseket szállított ki.
Paul elérte az édesanyjánál, hogy egyedül mehessen iskolába, Therese
Ú
pedig továbbra is távolságtartón viselkedett Balbinával. Újabb
összetűzés nem volt közöttük, de tisztázó beszélgetés sem. A nagynénje
kerülte az érintkezést Balbinával, és kitért az útjából. Ettől ő halálosan
boldogtalan volt. „Akkor egyikőtöknek el kell mennie” – ezt mondta
Therese néni, és lehet, hogy igaza volt.
Így aztán Balbina becsomagolta a kisbőröndjét. Amikor reggeli után
mindenki elment dolgozni, Paul pedig iskolába, ő rendet rakott a
konyhában, az utolsó csészét is feltette a polcra, aztán magához vette a
holmiját, és a hátsó ajtón át elhagyta a házat. Therese néni majd
megtalálja a búcsúlevelét.
A Marienhoftól Balbina még egyszer visszanézett. Az Alois Dallmayr a
Diener utcában sokkal több volt számára csemegeüzletnél, és München
legjobb élelmiszerboltjánál. Az élete középpontját jelentette. Azok az
emberek kapcsolódtak hozzá, akik a legtöbbet jelentették neki. Nagyon
büszke volt arra, hogy annak a világnak a része lehet. Egy kevéssel
hozzájárulhatott ahhoz, hogy a fogaskerekek egymásba kapaszkodjanak,
menjen az üzlet, és eltartsa mindazokat, akik benne dolgoznak, sokszor
keményebben és többet, mint máshol kellett volna nekik.
A Dallmayr személyzetét azonban olyan emberek alkották, akiknek
fontos volt, mit adnak el. Akik örültek, ha a vevők elégedettek voltak,
mert a Dallmayrban megint új, egzotikus, Münchenben sehol máshol
nem kapható gyümölcsre bukkantak. Akik mindent megtettek azért,
hogy a legmagasabb minőséget biztosítsák. Mind egy célért dolgoztak, és
a siker igazolta őket.
Balbinát rettenetesen elszomorította, hogy többé nem lesz része
ennek a közösségnek. Mindent el kell veszítenie valami miatt, ami
kimondatlan maradt. A boldogtalanságát azonban nem tudta tovább
elviselni, ezért el kell mennie. Ki tudja, meddig.

Eközben Therese kávét főzetett az irodában, és konyakospoharakat

hozatott. Schatzberger kisasszony áttekinthetően elkészítette a fontos
üzleti papírokat, az aktuális forgalmi adatokat, követeléseket és
kötelezettségeket. A számok kifejezetten jók voltak, és Therese meg
akarta ragadni a kedvező pillanatot, hogy bemutassa a bank embereinek
a bővítési terveit, ahogyan azt megbeszélte Seidl építésszel.
 A Vereinsbanktól érkezett két úr Christoph Penker és Johann Kerl
néven mutatkozott be. Therese egyiküket sem ismerte, mert a
bankügyeket eddig mindig a férje intézte. Felajánlotta, hogy megmutatja
nekik az üzletet, ők azonban azt mondták, ilyen részletes tájékoztatásra
nincs szükségük. A hagyatéki bíróságtól már értesültek arról, hogy az
özvegy a kizárólagos örökös.
– Ön tehát, nagyságos asszony, átvállalja a kölcsönt, amelyet a
férjének nyújtottunk – duruzsolta Penker úr.
A hangjában volt valami, amit Therese furcsának talált. Úgy gondolta
azonban, hogy valószínűleg csak ő érzékeny túlságosan, és kissé feszült
is.
– Terveim vannak az üzlettel. Néhány napja itt járt Gabriel Seidl.
Tudják, az építész, aki a Művészek házát építi a Pfandhaus utcában. – A
két férfi buzgón bólintott, de a közszemlére tett nyájasságuk színlelt
maradt. – Bővíteni szeretném a boltot, több helyet teremteni, és néhány
újítást is bevezetni. A boltívet tartó oszlopokról lekerül a burkolat, és
talán egy szökőkutat is…
A Kerl nevű banktisztviselő megköszörülte a torkát, olyan hangosan,
hogy Therese félbehagyta a mondatot. Nem értette ezt a különös
viselkedést. Ő udvariatlannak mondta volna, és magyarázatra várt. A
konyakra és a kávéra mindkét férfi nemet mondott. Therese kezdte
rosszul érezni magát.
– Randlkofer asszony – törte meg végül Johann Kerl a kínos csöndet –,
sajnálattal közölnünk kell Önnel, a bank belső döntései értelmében, a
helyzet jelenlegi állása miatt nem áll módunkban, hogy tőkét
biztosítsunk a vállalkozása számára.
– Mármint a bővítéshez? – kérdezte Therese zavarodottan.
– Sem a bővítéshez, sem a további működtetéshez.
– Ezt meg hogy értsem?
Therese kihúzta magát a székén. A vér a fejéből a lábába szállt. Mi
folyik itt?
– Legnagyobb sajnálatunkra fel kell mondanunk a férjének nyújtott
hitelt. Belső szerkezetváltás és szigorúbb előírások miatt erre van
szükség. A kölcsön törlesztése ezért egy összegben esedékes.
Miközben a kollégája feszengve ült a székén, Kerl egészen nyugodtan
adta elő a valójában katasztrófát jelentő bejelentését.
 – Miért kell ezt tenniük? Mi közöm nekem a maguk
szerkezetváltásához? – kérdezte Therese.
– Ez kizárólag belső banki döntésekkel függ össze – vitte továbbra is
Kerl a szót.
– A bankunk, hogy őszinte legyek, nem szerzett jó tapasztalatokat az
özvegyek által vezetett vállalkozásokkal kapcsolatban, Randlkofer
asszony – kapcsolódott be most Penker. – Ez valójában érthető is. A
feleségek, akik a kiskorú fiuk számára szeretnék megőrizni a céget,
általában nincsenek felkészülve erre a feladatra. Ezért nem is meglepő,
hogy üzletasszonyként nem mindig érik el a kívánt eredményt. Ezek
tapasztalati tények, Randlkofer asszony, amelyek a hitelnyújtási
készségünket is befolyásolják. Semmiképpen sem az Ön személyének
szól.
– Az összes üzleti könyvet idehozattam Önöknek betekintésre,
személyesen is meggyőződhessenek arról, hogy a bolt jól megy. Az
általam elképzelt változtatásokkal pedig a jövőben még jobban megy
majd, ebben egészen biztos vagyok.
– Ki lát a jövőbe? – vonogatta a vállát Penker sajnálkozón.
– Maguk a Vereinsbanknál nyilvánvalóan – válaszolta Therese –,
különben nem lennének biztosak abban, hogy én nem tudhatom az
üzletet továbbra is megfelelően és nyereségesen vezetni.
– Én tapasztalatokról beszéltem, nagyságos asszony.
– Tapasztalat vagy jövőbe látás, egyre megy. Ahogy hallom, maguk
már pálcát törtek felettem, mielőtt én még igazán belekezdhettem
volna. Maguk tönkre akarják tenni az Alois Dallmayr céget, a férjem
életművét és engem.
Mi történik itt? Therese még mindig nem akarta elhinni, hogy ez igaz.
– Kérem, nyugodjon meg. – Megint az elegáns Kerl úr vette át a szót. –
Kegyed még mindig összeállhat egy partnerrel, aki beszáll pénzzel, és
kezességet vállal.
– És honnan vegyem azt a valakit, négy héttel a férjem halála után?
Theresének esze ágában sem volt, hogy társat vegyen be az üzletbe.
– Nagyon sajnáljuk, hogy nem szolgálhattunk jobb hírrel. A hitel
felmondását a napokban írásban is megkapja. – Most megint Penkeren
volt a sor. – Utána még elegendő idő áll majd a rendelkezésére, hogy
lépjen. Legalább tizennégy nap, de talán három hetet is el tudok érni. Ezt
természetesen szívesen megtenném Önért.
 – Akkor mi most…
A két férfi, mintegy parancsszóra, egyszerre felállt, és kezet nyújtott
Theresének. Ő döbbenten ülve maradt. Úgy érezte magát, mintha egy
vödör trágyalét zúdítottak volna a nyakába. Ez a látogatás végtelenül
felháborító és megalázó volt. Katasztrófa, amelyre ő a legsötétebb
óráiban sem számított. Erre a lehetőségre Anton sem gondolt soha.
Amikor Rosa Schatzberger kávéval jelent meg az irodában, Therese
még mindig dermedten ült a székén. Rosa kérdés nélkül neki is töltött
egy csészével, és kevés tejet meg egy kockacukrot is tett bele.
Megkavarta, és a főnöknő elé tolta, ő pedig megitta, de még mindig nem
nézett fel.
– Ilyen hamar elmentek? – kérdezte Rosa.
Therese bólintott, és most már felemelte a tekintetét.
– Nem volt rendben valami a könyvekkel?
– Azokat meg sem akarták nézni.
– Szóval minden rendben volt? – kérdezte Rosa aggódón.
– Minden. Térjen vissza nyugodtan a munkájához, és vigye magával a
könyveket!
Theresére hirtelen ólmos fáradtság tört rá. Nagy nehezen felállt. Újra
fájón rádöbbent, hogy Anton nagyon hiányzik neki. Vele most mindent
megbeszélhetne, biztosan szolgálhatna tanáccsal. Ki másban bízhatna
meg? Ha most azonnal átadná az üzletet a legidősebb fiának, az
meggyőzné a bankot? Az megoldást jelentene? Hermann nemsokára
megszerzi a kereskedői végzettséget, és ha az kell a cég megmentéséhez,
ő kész lenne átengedni neki a helyét. Ott azonban még nem tartanak, és
neki most ereje sincs ahhoz, hogy mindent alaposan átgondoljon.
Ez borzalmasan megszégyenítő. Megalázó. Nem tartják képesnek az
üzlet vezetésére. Mit csinált rosszul? Attól eltekintve, hogy nő. Ezen
valóban nem változtathat. Húsz éven át dolgozott a férje mellett, közben
vezette a háztartást és gyerekeket nevelt. Most pedig nem akarják
meghosszabbítani a hitelét? Ez egyszerűen nem lehet igaz.
Holtfáradtnak érezte magát. Szólt Korbinian Feynek, hogy felmegy, és
ledől egy kicsit.
– Rendben van, főnökasszony – válaszolta a hűséges alkalmazott.
Therese látta rajta, hogy szeretne kérdezni valamit, de ő megrázta a
fejét. Most nem akart a történtekről beszélni. Korbinian nem tudna
segíteni neki. Ebben az ügyben nem.
 Lassan, mint egy vénség, felment a lépcsőn a lakásba, és bevonszolta
magát a konyhába egy pohár vízért. Az asztalon, a tejeskancsónak
támasztva egy boríték állt. Therese lassan felvette, aztán megfordult, és
felment vele a hálószobákhoz. Benyitott Balbina szobájába, feltépte a
szekrény ajtaját, és kihúzta a fehérneműs komód fiókját. Minden félig
üres volt. A kisbőrönd is eltűnt. Akárcsak a festőeszközök. Therese
lerogyott Balbina ágyára. Az a konok lány már megint a maga feje után
ment. Egyszerűen elfutott, és magára hagyta őt a háztartással. Éppen
most, amikor neki minden segítségre nagy szüksége lenne. Hová
mehetett? Az anyjához Chamba? Ott nem maradhat.
Therese kinyitotta a borítékot. Balbina azt írta, hogy hazamegy,
Therese bátyjának a gazdaságába. És nem jön vissza, mert már nem
akarják, hogy itt legyen. Therese először Antont hibáztatta, mert ezt a
problémát valójában ő okozta. Aztán elgondolkodott, és rájött, hogy
önsajnálattal semmire sem megy, ráadásul nem is teljesen őszinte. Ő volt
az, aki a pillanat hevében azzal fenyegette meg Balbinát, hogy a
turbékoló galambok egyikének el kell hagynia a házat, ha nem
változtatnak a viselkedésükön. És egyértelmű volt, melyikük lenne az.
De honnan szerezzen ő most egyhamar háztartási alkalmazottat?
Szinte alvajáróként visszament az üzletbe. Minden zaj tompának tűnt
körülötte, mintha vastag üvegfalon át hallaná az ajtócsengő
csilingelését, a beszélgetéseket a pultoknál, a tréfálkozásokat, a
pénztárgép csörgését, az áruk kimérésének és becsomagolásának a
zizegését. Minden, ami máskor serkentően hatott rá, egyszeriben a
bensőjébe mart. Mintha már nem tartozna ide.
Mit tett volna Anton egy ilyen helyzetben? Valószínűleg
bejelentkezett volna a bank igazgatójához vagy az igazgatóság egyik
tagjához. Mindenesetre nem hagyná annyiban ezt a bánásmódot. És ő,
Therese sem fogja. Mára azonban feladja.
A bolt ajtaja fölött megszólalt a csengő, és Therese az egyik
legkedvesebb törzsvásárlóját látta belépni az üzletbe, von Poschinger
urat. Máskor nagyon örült volna neki, most azonban a legszívesebben
elbújt volna az irodájában, mert nagyon rossz állapotban volt, és
senkivel sem akart volna találkozni. Von Poschinger azonban meglátta
az erős, kerek szemüvegével, amely még nagyobbnak mutatta a szemét.
Körülötte nevetőráncok jelentek meg, amikor egyenesen Thereséhez
indult.
Ő
 – Végtelenül sajnálom, nagyságos asszony. Őszinte részvétem.
Elnézést, hogy csak ilyen későn kondoleálok, de…
– Menjünk be az irodámba, von Poschinger úr, akkor nem kell itt a
boltban… Vagy siet?
– Nem, nem. A feleségem a varrónőjénél van, aztán fodrászhoz megy,
és az sokáig eltarthat.
A férfi követte Theresét, és egyfolytában fecsegett. Frissnek,
kipihentnek tűnt, mintha nyaralás után lenne. A vidéki élet teheti –
gondolta. Ő ezzel most nem vehette fel a versenyt.
– Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott a férje temetésén, de
képzelje, a feleségem kierőszakolta, hogy utazzunk el. Amíg nem fagy
meg a talaj a lápon, nem lehet tőzeget kitermelni, mondta, és igaza volt.
Hat hét Itáliában, Randlkofer asszony, fentről lefelé a Csizmán, aztán
vissza. Szerencsére nem postakocsival, hanem nagyon kényelmesen,
vonattal. És arra a felismerésre jutottam, hogy az életnek nem kell
kizárólag munkából állnia. De most már meséljen kegyed, kérem. Sokat
szenvedett a férje az utolsó napjaiban?
Therese beszámolt Anton betegségéről, és elmondta, hogy mellette
voltak, amikor meghalt, ő és Balbina.
– Jó gyerek az a lány – jegyezte meg Poschinger, és Therese
felsóhajtott.
Még egy kávét kért Schatzberger kisasszonytól, mert éppen nagy
szüksége volt rá. Nem sokkal később megjelent Ludwig egy tálcával,
rajta a kávéval, csészékkel és egy kistányéron belga csokoládéval,
amelyet von Poschinger úr nagyon szeretett.
– Ez aztán a kényeztetés! – mondta hálásan. – Kegyednek pedig jó
érzéke van ahhoz, nagyságos asszony, hogy csakis a legjobb munkaerőt
alkalmazza. Máshol ilyet sehol nem találni.
Therese azt is elmesélte, hogy Luitpold régensherceg volt az első, aki
a részvétét nyilvánította neki. Jó volt valakivel beszélnie erről, és
mindent még egyszer felidéznie.
– És hogyan lesz mostantól? Gondolom, tovább vezeti az üzletet. Soha
nem is csinált mást.
Therese bólintott.
– Azt terveztem.
– Természetesen. De még mindig a férjét gyászolja, vagy más miatt
látok árnyékot a szeme alatt? Már megbocsásson a kíváncsiskodásért.
 – Ennyire látni rajtam? – kérdezte Therese.
– Nekem talán hamarabb feltűnnek a karikák, mint másoknak, mert
már sok éve ismerem kegyedet, és bátorkodom a barátjának tekinteni
magam. Annak ellenére is, hogy még mindig nem látogatott meg odakint
Ismaningban. Én viszont szívesen eljövök Önhöz Münchenbe. – Therese
hálásan nézett a férfira. A szavai jólestek neki. Barátra most éppen nagy
szüksége van. – Mi nyomasztja? Amint már mondtam, sok időm van, és
nem adom tovább, amit hallok. Be kell vallanom, odahaza nem is lenne
kinek. Számíthat a diszkréciómra. – Therese habozott. Ki tudja, mi
minden szakadna ki belőle, ha egyszer beszélni kezdene. – Mi a baj?
Milyen gondot cipel magával? – A férfi elvett egy darabka csokoládét, és
élvezettel elszopogatta. – Igya meg a finom kávéját, mielőtt még teljesen
kihűl – szólította fel Theresét. – Aztán meséljen végre! Kérem.
Therese megerősítette a lelkét. Hol kezdje?
– Balbina ma reggel elszökött – mondta, ha nem is volt könnyű
megtennie.
– Hová ment? – kérdezte Poschinger.
A göndörödő kis fürtjeitől fiatalabbnak tűnik – állapította meg magában
Therese.
– Azt írta, haza, Felső-Pfalzba, a szüleim gazdaságába. És… az
anyjához.
Aki valójában nem az anyja, de ő ezt nem tudja.
– De hát miért szökött el? Elkövetett valamit? Azt én róla elképzelni
sem tudom. Azoknak a fiatal nőknek a ritka példánya, akikről semmi
rosszat nem lehet mondani. Valóban semmit. Mindig vidám, kedves,
szorgalmas. Kicsit sem rátarti vagy engedetlen. Vagy tévedek?
– Összekaptunk, és én talán kissé igazságtalan voltam vele. Rossz
napomat fogta ki – mondta Therese, és ennyiben akarta hagyni.
Poschinger gyakorlatias megoldást javasolt:
– Akkor utazzon utána, és mondja el ezt neki! Valójában kegyednek is
jót tehet, ha néhány napra elszabadul a boltból. Az a lány magához
tartozik, a házához, és derék teremtés. Magának most éppen olyan
emberekre van nagy szüksége, akikben megbízhat, az üzletben éppen
úgy, mint a házban. És a fia, Hermann különösen kötődik Balbinához, ha
helyes a megfigyelésem.
Poschinger odanyújtotta a kistányért az utolsó darabka csokoládéval
Theresének, de ő megrázta a fejét.
 – Egye csak meg! Tudom, hogy Ludwig jó vevőt talált magában, akit
szívesen kényeztet különleges finomságokkal.
– Hát jó, mások meg abszintot isznak – mondta Poschinger, és
bekapta az utolsó darabot.
Therese megint nagyot sóhajtott. Ha már belekezdett a gyónásba,
akár folytathatja is.
– Végül is nem számít, hogy Balbina elment – mondta komoran –,
mert én amúgy sem vezethetem tovább a boltot.
Von Poschinger majdnem félrenyelte a második kávéját.
– Tessék? De hát miért? Csak nem fogja bedobni a törülközőt? Azt
nem teheti.
– Önként nem adnám fel. Úgy tűnik azonban, nem engedik, hogy
folytassam – válaszolta Therese.
Most már a Vereinsbank állítólagos szerkezetváltásáról is beszélt a
barátjának, és elmondta, ahelyett, hogy belefoghatna az üzlet tervezett
bővítésébe, anyagilag befellegzett neki.
– Badarság! – kiáltotta Poschinger. – Az Alois Dallmayr cégnek még
nem fellegzett be. Nincs szemük azoknak a bankosoknak? Mi ez az
egész? Én ezt nem akarom elhinni.
– Én sem, de ugyanitt ültek, és váratlanul felmondták a hitelemet.
– Értse, aki akarja, de maga csak ne aggódjon, nagyságos asszony! Én
is itt vagyok még. Az őseim, azok a nemes vérszívók rengeteg földet,
várat, bányát, üvegkohót és mindenféle mást összeharácsoltak.
Néhányan becsületes munkával tettek szert rájuk, mint például én, és az
évszázadok során csinos vagyon gyűlt össze. Amint tudja, a
feleségemmel nem született gyermekünk. A Poschingerek bajor ága
kihal velem. Én pedig továbbra is az Alois Dallmayrban akarok vásárolni
a Diener utcában. Úgyhogy elő a farbával, nagyságos asszony! Milyen
összegről van szó?
– Nem, nem, von Poschinger úr, ez már túlzás. Egy dolog, ha az ember
könnyít a lelkén azzal, hogy beszélhet a gondjairól. Baráti szívesség, ha
meghallgatják, és én hálás vagyok érte magának. Pénzt koldulni azonban
egészen más. Az szóba sem jöhet, főleg nem barátok között.
– Koldulni? – vágott Therese szavába Poschinger. – Micsoda ostobaság
ez? Nem ajándékot akarok adni magának, az nem az én stílusom.
Kamatot számítok fel, és az nem lesz alacsony. Talán valamivel
kevesebb, mint az uzsorás Vereinsbanknál. Befektetésnek tekintem egy
Ú
virágzó vállalkozásba. Úgyhogy kérem, ne fosszon meg a lehetőségtől,
hogy nyereségre tehetek szert.
Therese a fejét ingatta.
– Ezt nem fogadhatom el.
– Azt hittem, meg akarja tartani a boltját. Bizonyára kiváló üzleti
eredményeket tud felmutatni. Nem értem a bankot. És hogy őszinte
legyek, én nem is törődnék bele. Talán el kellene gondolkodnia azon,
miről szól ez az egész. Hogy nincs-e valami egészen más a dolog
hátterében. Bárhogy is van azonban, a találgatás nem segít rajtunk. –
Poschinger ezüst cigarettatárcát vett elő a zakója zsebéből. –
Megengedi? Csak néhány szippantást. A gondolkodáshoz. – Therese egy
súlyos kristály hamutartót tett az íróasztalra. – Nos, mennyi pénzről van
szó?
– Százezer márkáról. Valójában azt hittem, még növelhetem is a
hitelkeretet, hogy legyen pénz a szükséges bővítések megtervezésére.
Az irodában sűrű cigarettafüst gomolygott. Therese kinyitotta az
udvarra néző ablakot, de Poschinger nem zavartatta magát.
– Még van valamennyi pénzem a theresienthali üveggyár
megörökléséből. Nem érzem jól magam attól, hogy ennyi pénz csak úgy
hever egy bankszámlán. Kap tőlem százötvenezer márka kölcsönt ázsió
nélkül, nagyságos asszony, és egy százalékkal kevesebbért annál,
amennyit eddig a banknál eddig felszámoltak magának. Azonnal
visszafizeti nekik a pénzt, és jobb helyzetben lesz, mint volt. A
szerződést elkészítheti valamelyik jogászom. Mikor kell letennie a
pénzt?
– Tizennégy nap és három hét közötti határidőről volt szó, de nem
fogadhatom el az ajánlatát, von Poschinger úr.
– Igazán? És miért nem? A vagyonommal is kezességet vállalhatnék
Önért, nagyságos asszony, de egy banknál, ahol így bánnának velem, én
nem szeretnék hitelhez jutni. A legjobb megoldás, ha visszafizeti a
kölcsönt, aztán pedig megszakítja a kapcsolatot. Azt ilyenkor többnyire
már amúgy sem lehet megjavítani.
Therese tudta, hogy a férfinak igaza van, és e percben senkiben sem
bízott jobban, mint von Poschingerben. Visszacsukta az ablakot. Mit
tanácsolna Anton? Mit tenne az ő helyében? Therese tudta a választ.
Elfogadná a pénzt, ha azt egy magánembertől kaphatná, aki maga is
vállalkozó. Anton soha nem volt a bankok barátja. A családjában mindig
kölcsönösen kisegítették egymást, ameddig csak tudták, mielőtt egy
bankhoz fordultak volna.
Poschinger elnyomta a szivarkáját a hamutartóban, és megitta az
utolsó korty kihűlt kávét.
– Hozassak még Önnek valamit inni, vagy egy kis édességet? –
kérdezte Therese.
– Ne! Azt kellene eldönteni, hogy akar-e tőlem pénzt, vagy sem.
Valóban szívesen befektetném kegyednél. Az Ön kezében az Alois
Dallmayr Bajorország vezető csemegeüzlete lesz. Mit Bajorországé,
Németországé vagy egész Európáé! Az olaszok sem rosszak, ezt el kell
ismernem. Kegyed azonban mindent beszerezhet onnan, és elhozathatja
nekünk Münchenbe. – A férfi felállt. – Ó, egy feltételem van még. Azt is
ismernie kell, hogy tekintetbe vehesse a mérlegelésnél. A szerződésbe is
szeretném belefoglaltatni. Évente egyszer meglátogat engem
Ismaningban, amíg letelik a hitel, vagy a hitelező elhalálozik. És ez a
feltétel nem képezi alku tárgyát.
– Ez zsarolás, de ebben az esetben nem bánom – felelte Therese
nevetve.
– Akkor megegyeztünk?
Therese bólintott, és a szeme alatt majdnem teljesen kivilágosodtak
az árnyékok. Poschinger keze már a kilincsen volt, de most elengedte, és
kinyújtotta a kezét.
– Csapjon a tenyerembe, hogy megpecsételjük az egyezséget!
Therese eleget tett a felszólításnak.
– A jövő héten a Maffei felügyelőbizottságának az ülésén találkozom
Friedrich Volzcal – mondta Poschinger távoztában –, a Vereinsbank
igazgatóságának a szóvivőjével. Meg fogom kérdezni tőle, miért teszik
kockára a bankjuk jó hírét.

A következő hét szombat reggelén Korbinian Fey kivitte a főnöknőjét a

pályaudvarra. Paul, aki a kezében egy kék selyemszalaggal átkötött
cipősdobozt tartott, jócskán lemaradt az édesanyja fekete szoknyájától.
– Gyere már! – nógatta Therese. – A vonat az első osztály utasaira sem
vár.
 Paul beérte a mamáját. Mögötte egy hordár vitte be a pályaudvar
csarnokába Therese utazótáskáját, Korbinian odakint várt.
– Nem akarod inkább te odaadni neki, ha majd visszajön? – kérdezte
Therese.
– És ha nem? – kérdezett vissza a kisfia.
Ha Balbina most látná Paul arcát, nem lenne más választása – gondolta
Therese. Úgyhogy jobb, ha Paul itthon marad. Balbinának szabadon kell
döntenie. Ha pedig elfogadja Therese feltételeit, és úgy dönt, hogy
visszajön, nem lehet több önkényeskedés és elszökés.
Therese peronjegyet váltott Paulnak. A síneknél gőzfelhő kavargott,
és meleg volt a mozdonyok kazánjaitól a két-két sínpár fölött húzódó,
oszlopokon álló üvegtetők alatt. Látszott, hogy a vonaton sokan lesznek.
A peron zsúfolásig megtelt utasokkal és csomagokkal, amelyek között
még egy kosár is volt izgatottan kotkodácsoló tyúkokkal.
Poschinger barátja azt tanácsolta Theresének, hogy hozza rendbe a
dolgot Balbinával, és igaza volt. Ezért indul most Felső-Pfalzba. Ha
Ismaning olyan, mint Lappföld, akkor Felső-Pfalz majdnem a Hold sötét
oldala.
A hordár feltette Therese csomagját az ülése fölé, Paul pedig a
cipősdobozt. Amikor meglátta a kalauz zöld keretes fehér tárcsáját, a
kisfiú még a hordár előtt a lépcsőhöz szaladt, és addig integetett az
édesanyjának, amíg a szerelvény elhagyta a csarnokot.
A vonat München peremkerületein zakatolt, amelyeket részben már a
városhoz csatoltak, részben viszont még önálló községek voltak, de mind
Münchenhez akart tartozni. A nagyváros környéki települések is
szerettek volna közvilágítást, áramot a gyárakhoz és házakhoz,
vízellátást, szennyvízcsatornákat és villamosokat.
Miközben kinézett az ablakon, a gondolatok véget érni nem akaró
karavánként vonultak át Therese fején. Az esély arra, hogy a szomszéd
háznak legalább egy részét megvásárolja, nem rossz. Von Poschinger
pénzével pedig elérhető közelségbe került a kibővítés lehetősége.
Poschinger nem szabott feltételt a kölcsönéhez, csak a szokásos piaci
kamatot kéri. A meghívását Ismaningba már többször megismételte, és a
legkevesebb, hogy Therese eleget tesz neki. Valójában nem is mondhatja
fáradságnak.
Regensburg keleti pályaudvarán Theresének át kellett szállnia
Schwandorfba, ott pedig a Pilsen–Prága-vonalra. Minél közelebb értek a
Bajor-erdőhöz, annál téliesebb lett a vonat ablakai előtt elvonuló táj. A
látóhatáron Therese a Cseh-erdő egyik fehér hegyvonulatát vélte
kivenni. A Regen folyó kanyargó szalagja fölött köd lebegett, amelyet ő
jól ismert a gyerekkorából. Emlékezett a szinte kísérteties csendre,
amely mindig feltűnt neki, amikor vidéken járt. Ő immár nagyvárosi nő,
megszokta München hangjait. Életet jelentenek: villamosokat, lovak
patadobogását, kofák kiabálását a piacokon, ajtó- és biciklicsengőket,
nyikorgó kordékat. A hiányuk nyugtalanságot válthatott ki, mert a
várost a zajok éltették.
A chami pályaudvaron építkezés folyt. Amikor Therese fiatal nőként
itt élt, nem volt pályaudvar, de még csak vasút sem. Télen sokszor a
szomszéd faluig sem lehetett eljutni. Schwandorfba postakocsi járt, az
utazás kész örökkévalóságig tartott, és minden volt, csak kényelmes
nem. Therese fiákerbe akart szállni, de azt tanácsolták neki, hogy inkább
lovas szánnal menjen. A földek és a falvak még mindig hó alatt voltak. A
fiákereket városi használatra tervezték, a falvakba szánnal
biztonságosabban el lehetett jutni.
A két haflingi ló kis gőzfelhőket eregetett az orrlyukaiból, a kocsis
fülvédős szőrmesapkát viselt.
– Mintha Lajos királyunk lennék – jegyezte meg Therese. – Ő sokszor
szánnal járta az országot.
– Azt mondják, csak éjszaka hajtott ki. – A kocsis felsegítette Theresét
az ülésre. – És hogy az embereknek el kellett lépniük az ablakoktól, ha
meghallották a királyi száncsengőket. Én azonban kétlem, hogy
betartották volna ezt a szabályt.
– Az emberek kíváncsiak. Nézze csak, minket is figyelnek már.
A szemközti fogadó első emeletén valaki az ablaknál állt, és kinézett
az utcára.
– Talán kegyed is híres? – kérdezte a kocsis.
– Biztosan nem. Rég nem jártam már itt.
– Wultingba megy Schmidbauerékhez?
Therese bólintott.
– Valamikor ott éltem.
A kocsis meglendítette az ostort, és a lovak komótosan elindultak.
Therese takarót terített a lábára. Nem megy messzire, de így is eltart egy
darabig az út. Mást nem hallott, csak a hó ropogását a lovak patái alatt.
Máris csend vette körül, és lassabb lett a világ. Itt nem egyszerre
történnek a dolgok, hanem egymás után, előbb az egyik, aztán a
következő. Úgy tűnt, újra hozzá kell szoknia ehhez.

– Rolf! Rolfi!
Balbina, mint mindennap, ezen a szombaton is hosszú sétát tett a
német juhászkutyával. Rolf nagyon örült, ha ő elhozta, mert különben
mindig láncon volt az udvarban, állandóan, egész évben, az éjszakákat
pedig az óljában töltötte. Richard bácsi szerint ennek így kell lennie. Egy
falusi kutyának az a dolga, hogy őrizze a házat, és elkergesse a rossz
szándékkal érkezőket. Cserében ételt és helyet kap az ólban.
– Neki is megvan a feladata, nekem is a magamé – mondta Richard.
Többet nem kellett erről beszélni. Az egészen más, hogy Balbina eljött
hozzájuk látogatóba. Ő a városban dolgozik, ahol az emberek időnként
szabadnapot kapnak, vagy akár többet is egybefüggően, amikor
úgymond nyaralnak. Balbina a „nyaralása” alatt most talált időt a
hosszú sétákra, Rolf pedig megütötte a főnyereményt, és vele mehetett.
Tavasszal hagyta el Münchent, és tél végére érkezett ide. A szél az
éjszaka szétfújta a havat, és beterítette vele az utat, amelyen Balbina a
földekhez és az erdő széléhez tartott. Néhol olyan nagy kupacok gyűltek
össze, hogy Rolf elsüllyedt bennük.
– Rolfi!
Balbina nem látta és nem is hallotta a kutyát. A hó már neki is derékig
ért. Kissé távolabb ki tudta venni a nagybátyja parasztudvarát. A jókora
favázas ház az ő számára mindig az otthont jelentette. Nagyon félt
elmenni innen. Addig csakis ezt a gazdaságot ismerte. Az anyja azonban
azzal győzködte, hogy Münchenben sokkal több lehetősége lesz, hogy
Therese néni és Anton bácsi megteremtettek maguknak bizonyos jólétet,
és segítséget keresnek a háztartásukba. Balbina végül ráállt a dologra.
Tizenegy éves volt akkor.
– Rolf! Hol vagy? Ugass már legalább!
Egy ilyen nagy kutyának akkor is ki kellene tudnia szabadítania
magát, ha elmerül egy hókupacban. Balbinát elfogta a rémület. A
távolból egyszer csak halk csilingelést hallott, és egy sötét pontot látott
meg a látóhatáron, amely lassanként nagyobb lett. Mi lehet az? Szekér,
télvíz idején? A német juhász is meghallhatta a hangot, mert
egyszeriben úgy repült át a hótakaró fölött, mint egy szarvas.
– Rolf, ide gyere! – kiáltott rá Balbina.
A kutya szökdécselni kezdett feléje, és amint odaért hozzá, ő
rácsatolta a nyakörvére a pórázt, és erősen megmarkolta.
– Most pedig futás! Fuss haza!
Rolf az útról letért a mező szélére, ahol kevesebb hó volt. A tanya felé
vette az irányt, és magával húzta Balbinát. Ő egyszer elesett, de azonnal
felállt, és tovább húzatta magát a kutyával. Már azt is látta, hogy egy
lovas szán tart a tanya felé. Richard bácsi és Lene néni látogatót vár?
Neki erről nem szóltak.

Amikor Therese leszállt a lovas szánról, Richard, a nála néhány évvel

fiatalabb öccse a szülői házuk ajtajában állt, és elvette a kocsistól az úti
poggyászt. A kézszorítása erős volt, a sapkája alól ősz haj kandikált ki.
– Miért nem sürgönyöztél? – kérdezte. – Elmentem volna érted.
– Nem akartam gondot okozni nektek – mondta Therese.
Az öccse elindult a széles tornácon, amelynek a kőpadlója az éjjel még
lefagyott. A boltíves mennyezet fülkéiben, mint már Therese
gyerekkorában is, fecskefészkek voltak. Most üresen álltak, de tavasszal
majd újra elfoglalják őket. Nyáron ugyanis a belső udvarra vezető,
kétrészes hátsó ajtó szinte mindig nyitva volt, és máskor is csak az alsó
felét csukták be.
A kocsist, amint az szokás volt, meghívták egy kupica
gyümölcspálinkára, és egy kicsit felmelegedhetett a szobában. Richard
felesége, Lene a kötényébe törölte a kezét, hogy üdvözölje az érkezőt.
Therese anyja a kemence padkáján ült, és barátságosan mosolygott, de
valójában nem ismerte meg a lányát. Már alig ötven kiló lehetett. A
fehér haját kis fonott kontyba tűzték fel. Az ujjai görbék és göcsörtösek
voltak, mint az elszáradt gallyak.
– Anya, megismersz? Én vagyok az, a legidősebb gyermeked.
– Adjon isten! – mondta az idős asszony, de elhúzódott Theresétől,
amikor ő leült mellé, és meg akarta fogni a kezét.
– Adj neki időt! – mondta Lene. – Már kissé zavarodott. Részvétünk,
sógorasszony. Szerettünk volna elmenni Anton temetésére, de Anya… Te
is látod. Nem hagyhattuk itt.
Therese nagyon erős volt az utóbbi hetekben. Azt hitte, össze fog
roppanni, de mindent kibírt, Anton betegségét, a vallomását és a halálát,
a rémálmot a bankkal, Balbina szökését. Most viszont úgy érezte, hogy
eljutott az ereje határára. Az anyja ölébe tudta volna hajtani a fejét,
hogy sírjon, mint egy gyerek. Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és Balbina
viharzott be rajta. A haja csupa hó volt, az arca vörös a hidegtől. Most ő
volt az, aki odaszaladt Thereséhez, letérdelt elé, és az ölébe temette az
arcát.
– Nagy utat kellett miattam megtenned, nénikém – mondta.
Therese megsimogatta a lány fejét.
– Te mindig gondoskodsz arról, hogy ne unatkozzon az ember.
Balbina felemelte a fejét, és elvigyorodott.
– Akkor nem haragszol rám?
– Haragszom, de én sem vagyok teljesen ártatlan abban, hogy
elmentél. Ezt azonban majd inkább kettesben beszéljük meg, és nem itt.
A kocsis ivott még egy pálinkát a fene ette hideg miatt, aztán
elköszönt. Lene szólt Theresének és Balbinának, hogy mindjárt megsül
az almás rétes, úgyhogy a beszélgetés előtt ehetnek belőle, ha akarnak.
– Nekem még enni kell adnom Rolfnak. – Balbina felugrott, letörölte a
könnyeit, és az ajtóhoz szaladt. – Mindjárt jövök.
Therese érezte, hogy az anyja a vékony, zsugorodott ujjaival
megfogta a kezét, és könny szökött a szemébe, de nem szégyellte.
Miután ettek, sorra kitette az ajándékait az asztalra. Az öccse pipára
gyújtott, az édesanyja pedig újra elfoglalta a helyét a kemencepadkán, és
hamar leragadt a szeme. Balbina közben vidáman kommentálta a
történteket.
– Hölgyeim és uraim – mondta, mint egy kikiáltó az Oktoberfesten –,
ismerjék meg az Alois Dallmayr csemegebolt különlegességeit! Ez itt egy
különösen finom francia mustár Dijon környékéről. Jól ejtem ki a nevet,
nénikém?
Therese bólintott.
– Nekünk bármit bemesélhetsz, itt senki sem beszél franciául – szólt
közbe Richard.
– Ez a zacskó sós mandula – folytatta Balbina – Spanyolországból
származik, mert onnan csakis a legjobb minőség érkezik. A kis üveg
wachaui barackpálinka Richard bácsié, tessék parancsolni! A pompás
olajos szardíniát mi magunk rakjuk konzervdobozokba, mindegyikbe
egy tucatot. Van itt még egy-egy font kitűnő babkávé és ceyloni
teakeverék, olasz szárazkolbász, egy üveg vörösborzselé és egy üveg
áfonyás szarvaspástétom is. Ezt a különlegességet maga Therese néni
készíti, és ez nagy szó!
– Főzni mindig tudott – jegyezte meg Richard –, már nagyon fiatalon
is. Anya sokszor kérdezgette, kitől tanulta meg ezeket a dolgokat.
Emlékszel még, Therese?
– Persze. Eközben a legtöbbet tőle tanultam, mármint az alapokat,
aztán pedig tovább kísérleteztem.
– Kár, hogy a Mama már nem emlékszik arra az időre – mondta Lene.
– Egyre feledékenyebb. A minap úgy meredt Rolfra, mintha még soha
nem látta volna, és nagyon félt tőle. Azóta soha nem megy ki az udvarra.
– Kiürült a táska? – kérdezte Therese.
– Egy cipősdoboz még van benne.
– Azt Paul küldi. Neked.
– Nekem?
Balbina gyorsan kibontotta a szalagot, amellyel át volt kötve a doboz,
és levette a fedelét. Paul egy zacskó angol teakeveréket tett a csomagba,
amelyet Balbina nagyon szeretett, egy zacskó kávés bonbont, egy tábla
tejcsokoládét, néhány szem mandulás kekszet és egy papírrózsát.
– Jaj nekem, Paul annyira édes!
Balbina kibontotta a csokoládét, kis darabokra törte, és mindenkit
megkínált vele. Később Lene és Richard ágyba fektette a nagymamát,
Therese és Balbina pedig még sokáig beszélgetett a sarokpadon ülve.

Hétfőn reggel végre megérkezett Olaszországból a várva várt

déligyümölcs-szállítmány. Ludwig egy órája a kirakodásukat végezte,
azokat pedig, amelyek nem kerültek azonnal a gyümölcspultokra,
behordta a raktárba. A csokoládék után a gyümölcsöket kedvelte a
legjobban. Csodásan illatoztak, a héjuk sima volt, és úgy védte a lédús
belsejüket, mint a kagylókat a héjuk vagy a csigákat a házuk. Idén
Olaszországban későn köszöntött be a tél, és egészen decemberig
lehetett szüretelni. A gyümölcsök frissek voltak, mert nem raktározták
őket sokáig. A legerősebb illata a citromnak volt, amelynek a levével a
torták cukormázát ízesíthették, aztán a mandarinnak, amelyet kés
nélkül is könnyű volt meghámozni. Minden gyerek szerette a
bébinarancs illatát Mikuláskor és karácsonykor, ha enni csak kevesen
kaphattak is belőlük az előkelő és vagyonos családokban. Ludwig
mindegyiket megszagolta, miközben megvizsgálta, hogy vannak-e rajtuk
sérült részek, aztán pedig lapos farekeszekbe rakta őket.
– Úgy képzelem, ilyen illat lehet Olaszországban.
Hermann odalépett Ludwig mögé, és ő is beleszagolt a levegőbe. A
múlt héten sikeresen letette az utolsó vizsgáját, és befejezte a
kereskedői tanulmányait. Ez elterelte a figyelmét, bár nemcsak ő volt
szomorú azért, mert Balbina elment, hanem valójában mindenki. A
főnöknő azonban elutazott Felső-Pfalzba, úgyhogy remélhetőleg minden
újra rendben lesz, és Balbina visszajön.
Hermann tehát most kereskedő volt, és az édesanyjával együtt fogja
vezetni a céget. Valószínűleg maga sem gondolta, hogy ez ilyen hamar
így lesz. Amikor még élt az édesapja, arról beszélt Ludwignak, hogy az
iskolái befejezése után utazni szeretne. Azt tervezte, hogy megismeri a
Diener utcában árult élelmiszerek termelőit, körülnéz új termékek és
szállítók után, ápolja a kapcsolatokat, és újakat épít ki. Nagyon várta az
utazást.
– Úgy volt, hogy elmész Olaszországba – jegyezte meg Ludwig.
– Igen, de Olaszországnak egy kicsit még várnia kell rám – felelte
Hermann. – Egyelőre itt van rám szükség.
– Olaszországba én is szívesen elutaznék egyszer – sóhajtotta Ludwig.
– Vagy Svájcba, Belgiumba, Párizsba!
– Mit akarsz te Párizsban? Megmászni az Eiffel-tornyot? – kérdezte
Hermann vigyorogva.
– Igen, azt is szívesen megnézném, de állítólag Párizsban vannak a
világ legjobb csokoládékészítői. Az is lehet, hogy Belgiumban vagy
Svájcban. Jó volna kideríteni, mi az igazság. Ezek közül az országok
közül az egyikbe bármikor elküldhetne a főnöknő.
– Nassolni? – vigyorodott el Hermann még szélesebben.
– Persze, az is kell hozzá. Hogy deríthetném ki különben, ki a
legnagyobb mester? Meg akarom tanulni, hogyan dolgoznak, aztán
pedig szeretném még jobban csinálni. Egy csokoládémanufaktúra itt a
házban és saját Dallmayr-pralinék, az maga lenne a valóra vált álom.
– Miért ne lehetne, miután leteszed a tanoncvizsgát?
 – Miután leteszem a tanoncvizsgát – nyögött fel Ludwig. – Tudod,
hogy addig még két évem van hátra? Az kész örökkévalóság.
– Én is végigcsináltam, keserves gürcölés volt. És ha azt hiszed, hogy
nekem valami könnyebben ment, mert édesapám is kereskedő volt,
akkor tévedsz. Inkább ellenkezőleg. Semmilyen baklövést nem
engedhettem meg magamnak. Annak azonnal híre ment volna.
Együtt levitték az utolsó ládákat a raktárba.
– Milyenek voltak a vizsgák? Nehezek? – kérdezte Ludwig. – Szerinted
nekem is menne?
– Raktározásból és áruismeretből, azt hiszem, már elég sokat tudsz,
különösen az édességek terén. – Hermann barátságosan Ludwig karjába
bokszolt. – Ami a könyvelést, árképzést, levelezést illeti, ott talán még
van mit tanulnod. Legyél jóban Schatzberger kisasszonnyal, hogy
megmutassa neked, hogyan kell könyvelni.
Ludwig a nyakát nyújtogatva elkerekítette a szemét.
– Ne csináld már, Rosa valóban csúcs. Nagyon érti a dolgát. És
segédként még amúgy sem kell annyit tudnod, mint nekem
kereskedőként.
– Én csak a Baizeille utcai elemi iskolába jártam, nem gimnáziumba,
vagy hogy is hívják, mint te.
– Királyi Tanuló- és Nevelőotthonnak hívják, és a tanárok ott már
édesapámat is ugyanúgy meggyötörték, mint engem.
– De most már végeztél, és vagy valaki – szögezte le Ludwig. – Én
pedig még senki, és azt sem tudni, mi lesz majd egyszer belőlem.
– Hogyhogy? – kérdezte Hermann. – Azt hittem, már megbeszéltük,
hogy csokoládémester leszel.
– Csokoládémester – ismételte meg Ludwig. – Az remek lenne. És
jobban is hangzik, mint a kereskedősegéd, nem igaz?
– Az embernek legyenek nagy céljai – mondta Hermann, és benyúlt az
egyik rekeszbe. A gyümölcs, amelyet kivett, kisebb volt, mint a narancs,
a héja pedig még keményebb és rücskösebb. Késsel bevágta, aztán
meghámozta és feldarabolta a gyümölcsöt. Kifejezetten savanyú illatot
árasztott. Hermann bekapta az első falatot, de azonnal a tenyerébe is
köpte.
– Pfuj, ez savanyú. Még éretlen – mondta, és megborzongott.
Ludwig is megszagolta, és meg is nyalta.
 – Ez nem narancs – állapította meg. – Olyan, mint a mandarin vagy a
grépfrút, de nem édes, hanem…
– Savanyú – mondta Hermann.
– Nem, nem savanyú. Keserű.
Ludwig megkereste a ládában a szállítólevelet. Egy levélke is volt
hozzá:

Tisztelt Randlkofer Úr!

Kóstolóba küldök Önnek egy keveset egy különleges gyümölcsből.
Kérem, ne dobja ki! Ez törpenarancs, nálunk, Olaszországban
chinotto a neve. Nyersen, mint a narancsot, nem lehet enni, ahhoz
túl keserű, mi azonban remek lekvárt készítünk belőle. Vagy
kandírozott chinotto-szeleteket. Maraschino cseresznyelikőrben
még jobb. Azt a specialitást itt gyártjuk Savonában. Ha érdekli,
legközelebb küldök belőle Önnek. Mindig készséggel állok
szolgálatára.
Luigi Pamparino

Ludwig még egyszer megnyalta a felszeletelt chinottót, és megpróbálta

kandírozva elképzelni.
– Ha Balbina itt lenne, máris kipróbálhatnánk – mondta. – Ugye,
visszajön?
– Biztosan – válaszolta Hermann.
– Miért ment el valójában? – kérdezte Ludwig.
Az üzletben mindenfélét rebesgettek, de biztosat senki sem tudott.
Rosa azt állította, hogy Balbina beleszeretett Hermannba, és abból lett a
baj.
– Gondolni sem szeretek erre – mondta Hermann. – Édesanyám
megszidta Balbinát, pedig ő semmi rosszat nem csinált. Anya nem
akarja, hogy Balbina és én jóban legyünk.
– Azért, mert rokonok vagytok?– kérdezte Ludwig.
– Talán – felelte Hermann. – Anya mindenesetre elutazott hozzá
Felső-Pfalzba, és néhány napig ott marad. Vagyis fontos neki, hogy
Balbina visszajöjjön. Úgyhogy addig a keserű narancsnak is várnia kell a
kandírozásra.
 Amikor Ludwig később kivitte egy vevő fogatához a vásárolt árukat, a
Landschaft utcából egy férfit látott kifordulni, akire felfigyelt a
rendkívül elegáns, nagyvilági megjelenése miatt. Világosszürke
szalonkabátot, cilindert és világosbarna cipőt viselt, a kezében
sétapálcát tartott. Az öltözéke Münchenhez és az évszakhoz képest – a
tavasznak még nem volt esélye arra, hogy igazán kibontakozzon –
kifejezetten nyárias, túlságosan délies volt. Ludwig még soha nem látta,
pedig emlékezni szokott azokra, akik egyszer már megfordultak
vásárlóként náluk. Ez az úr nem is tűnt helybélinek, sokkal inkább
idegennek, aki átutazóban van itt. Nyílegyenesen az üzlethez jött,
Ludwig ezért kinyitotta neki az ajtót, és meghajolt.
– Adjon isten, uram!
– Jó napot! – felelte az idegen torokhangú akcentussal.
– Miben állhatok szolgálatára? – kérdezte Ludwig.
– Anton Randlkofer barátomhoz jöttem. Az egyik üzleti partnere
vagyok. Adrian Groeneberg, Hollandiából.
Hollandiából. Szóval innen az akcentus. Ludwig egy pillanatig
elgondolkodott. A főnökasszony többször is az eszükbe véste, hogy a
diszkréció nagyon fontos: „Ez itt nem szatócsbolt, ahol a személyzet
traccsol a háziasszonyokkal. Mi szakemberek vagyunk. Az áruk
származási helyéről és a minőségéről kérdezhetnek minket, mi pedig
szívesen adunk felvilágosítást és tanácsot. Politikáról vagy más
emberekről nem beszélünk. Ezt jól jegyezzétek meg!”
Ludwignak most újra a fülében csengtek ezek a szavak, és úgy
döntött, hogy eljött a diszkréció pillanata. Ő nem fog a vásárlókkal
traccsolni. Akkor sem, ha a holland férfi nagyon érdekelné, és szívesen
megkérdezné erről-arról.
– Egy pillanat, máris hívom az ifjabb főnököt. Uraságod addig
nyugodtan körülnézhet az üzletben. Ha egy ideje nem járt nálunk, talán
meglepi majd, mennyivel nagyobb lett a választékunk.
– Rendben van, várok – mondta a holland –, de igyekezzen! Nem
leszek sokáig Münchenben, és még vannak elintéznivalóim.
– Igenis.
Ludwig kötelességtudóan oda is hívta Hermannt.
– Hermann? – A látogató meglepően frissen ugrott fel a székéről,
noha már ötven-ötvenöt éves lehetett. – Nem ismersz meg? Nem csoda,
még gyerek voltál, amikor utoljára itt voltam. – Hermann nem
emlékezett a divatosan öltözött úriemberre. – Akkor hoztam neked
először mangót. Adrian Groeneberg vagyok Hollandiából.
Hermann kezet akart nyújtani a férfinak, az azonban szívélyesen
megölelte, és megpaskolta a hátát.
– Emlékszel még, hogy minden oldalról megnézted a mangót, aztán
beleharaptál anélkül, hogy előbb meghámoztad volna? – folytatta
Groeneberg. Hermann erre sem emlékezett, de a történetet időnként
felidézték a családban. – Édesapád megvigasztalt annak idején, és azt
mondta, hogy annak, aki valami újjal próbálkozik, a csalódásokkal is
meg kell tudnia birkózni. Ezt máig nem felejtettem el. – Groeneberg
felnevetett. – És hol van Anton? Meglepetésem van a számára.
Hermann közölte a szomorú hírt, hogy az édesapja február végén
elhunyt. A látogató megdöbbent.
– Ez nem lehet igaz. Anton nem volt öreg, sőt fiatalabb, mint én.
Nagyon kedves férfi és remek üzletember. Ezt el sem hiszem… –
Hermann elővett egy halotti fényképet a fiókból, és átnyújtotta a
hollandnak. – Ó, nagyon sajnálom. – Groeneberg zsebkendőt vett elő a
kabátzsebéből, és kifújta az orrát. – Anton legalább egyszer az életben el
akart utazni velem a Kanári-szigetekre, ahol banánültetvényeim vannak.
Most már soha nem teheti meg. Későn érkeztem ahhoz, hogy még
egyszer találkozzam a barátommal, vagy legalább a végtisztességet
megadhassam neki. – A férfi elhallgatott, és átadta magát a
gondolatainak. – Édesanyád itt van? – kérdezte végül.
– Néhány napra elutazott. Valószínűleg holnap vagy holnapután jön
meg.
Groeneberg benyúlt a kabátja belső zsebébe, és egy borítékot húzott
elő.
– Ezt Anton barátomnak vettem. – Hermann kinyitotta a borítékot, és
egy hajójegyet húzott elő. Csak néhány nappal későbbre szólt. – Az élet
újra meg újra keresztülhúzza a számításainkat. Mindent gondosan
megterveztem, és erre kiderül, hogy elkéstem. Anton egyszer nagy
segítséget nyújtott nekem, amikor már közel jártam ahhoz, hogy csődbe
megyek. Ezt mindenképpen viszonozni akartam. – Groeneberg
megcsóválta a fejét. – A mi korunkban semmit sem volna szabad
halogatni – mondta.
Hermann töltött neki egy pohár konyakot, ő pedig szívesen elfogadta,
és a második poharat sem utasította vissza.
 – Mit kezdek most a hajójegyekkel és a banánjaimmal a Kanári-
szigeteken? – kérdezte.
– Nálunk még nincs banán – mondta Hermann –, és egész
Münchenben sem kapható. Azt mondják azonban, hogy az angolok és az
amerikaiak szívesen fogyasztják.
– Az angolok éppen le akarnak csapni a banánüzletre. És az írek. Az
Amerikából Európába visszatérő hajóikat a Kanári-szigeteken dugig
megtöltik banánnal. A Kanári-szigeteken ugyan kisebb banánok
teremnek, mint Amerikában, viszont finomabbak. Amerikától pedig még
túl hosszú az út. A brit kereskedelmi társaság már ültetvényeket kezd
vásárolni a Kanári-szigeteken, vagy újakat telepíteni, főként Tenerifén.
Akkor majd mind brit kézbe kerül, a banánjainkat Angliába szállítják, és
egész Európában ők fogják diktálni az árakat. – Groeneberg láthatóan
nem volt a britek barátja. – Jól ismerem az üzletet, sok kapcsolatom van,
de fel akarok hagyni a banánüzlettel a Kanári-szigeteken, hogy
visszavonuljak a brazíliai farmomra. Az az álmom, Hermann, hogy
kávéültetvényem lesz ott. Vásároltam földet, és feleségül vettem egy
helybéli nőt. Nem tudhatom, hány év adatik még meg nekem. Azt
tervezem, hogy sátrat bontok a Kanári-szigeteken, és bérbe adom a
földjeimet, továbbá az üzleti kapcsolataimat és a hollandiai
kereskedelmi útvonalaimat átadom a Randlkofer családnak. Hiszek a
banánban. Te még a tanúja leszel, Hermann, hogy az a gyümölcs diadalt
arat Európában. Akkor majd eszedbe jutok, és azt fogod kívánni, hogy
bárcsak ne a monopóliumot birtokló angoloktól kellene beszerezned a
banánt. – Groeneberg a zsebórájára pillantott. – Édesanyád talán
szeretne a Kanári-szigetekre utazni. Vagy te? Ki most a főnök az Alois
Dallmayr cégnél?
– Édesanyám – felelte Hermann. – Meddig marad Münchenben,
Groeneberg úr?
– Csak holnap estig. Utána vonatra szállok, és Hamburgba megyek,
ahol kávékereskedőkkel lesznek találkozóim. A brazíliai kávémat
Németországba is szeretném exportálni. Aztán visszatérek a Kanári-
szigetekre, onnan pedig az Újvilágba megyek. Ha rajtam áll, a halálom
napjáig ott maradok, de remélem, az még messze van. A feleségem fiatal
és szép. Remélem, még megajándékoz egy fiúgyermekkel, hogy ne
haljunk ki mi, Groenebergek.
– Még ma sürgönyt küldök édesanyámnak – ígérte Hermann.
 Felajánlotta a holland úrnak, hogy elviteti a szállodájához, de ő nem
élt a lehetőséggel, mondván, hogy még sok dolga van a városban. A
hajójegyet otthagyta Hermann-nál, csak Anton halotti képét dugta a
kabátzsebébe. Aztán fogta a cilinderét, és az ajtóhoz indult.
– Holnap délután négykor újra eljövök a jegyért, vagy egy utasért, aki
elkísér – mondta, s miután megbökte a cilinderét, a Marien tér felé
indult.
Hermann még követte a tekintetével, amikor már a Kanári-
szigetekről, banánról, a hamburgi kikötőről, a brazíliai kávéültetvényről
és a szép nőről kezdett álmodozni, aki ott várja az elegáns holland urat.
Aztán felvette a kabátját, amely közel sem volt olyan elegáns, mint
Groeneberg felöltője, viszont vastag és jó meleg. Szólt Korbinian Feynek,
hogy kis időre el kell mennie, és a Residenz utcai főpostára sietett.
– Sürgöny lesz, uram? – kérdezte a postatiszt a távirati ablaknál, és
lesimította a bajuszát.
Méltóságteljesen festett a kétsoros gombolású, kék egyenzakójában,
amelynek fekete bársonygallérja és mandzsettái voltak. Az ezüstözött
gömbgombok csillogtak, ahogyan az illett is a Bajor Királyi Posta
alkalmazottjához.
Címzettként Hermann megadta a Schmidbauer nevet és a Cham,
Wulting 1 címet, aztán lediktálta a táviratot a postatisztnek:

ADRIAN GROENEBERG MEGHÍV APA HELYETT.

HAJÓ A KANÁRI-SZIGETEKRE
4 NAP MÚLVA. BANÁNIMPORT.
ELMÉSZ?

– Rövidebben nem megy? – kérdezte a postatisztviselő, miután

összeszámolta a szavakat a címzettel és a lakcímmel együtt.
Hermann megrázta a fejét.
– Jó lesz így.
– Van sürgönycíme?
– Dallmayr.
– Ó, a Dallmayrtól van a fiatalúr! Talán az egyik fiúgyermek? Őszinte
részvétem, olvastam az újságban, hogy elhunyt az édesapja.
Hermann köszönetet mondott, és kifizette a távirat díját. A sürgönyét
kékíró távírógépen elküldik a chami távírdába, és remélhetőleg néhány
óra múlva kikézbesítik. A Bajor Posta többnyire megbízhatóan
működött. Az édesanyja választávirata még ma este megérkezhet, de
legkésőbb holnap délelőtt.

A választávirat még aznap este megjött, kevéssel tíz óra előtt. Therese
láthatóan azonnal megértette a helyzetet, és nem takarékoskodott a
szavakkal. A sürgönye egész vagyonba kerülhetett.

HERMANN, UTAZZ TE!

AZ UTAT AJÁNDÉKBA ADJA NEKED
A CÉG A SIKERES KERESKEDŐI
VIZSGÁDÉRT.
NÉZZ KÖRÜL, ÉS TANULJ! GROENBERG KAPCSOLATAI ARANYAT
ÉRNEK.
TE ELUTAZOL, ÉN HAZAVISZEM BALBINÁT.
ÉDESAPÁD ÍGY AKARTA VOLNA, ÉS MINDENKINEK ÍGY A LEGJOBB.
HOZZ MAGADDAL BANÁNT!

Hermann, miután elolvasta a táviratot, sokáig nem tudott elaludni.

Groeneberg és a hajójegy nem ment ki a fejéből. Egy magafajta újsütetű
kereskedő számára már az is csábító volt, hogy Hamburgba, a magát a
világ kapujának nevező városba utazhat. Elkísérhetné Groeneberget a
Speicherstadt, a raktárnegyed kávépörkölő üzemeibe. Eddig csak
olvasott és képeket látott az Elba-parti hatalmas raktárházakról. Az
Isaron kívül azonban más folyót még soha nem látott a saját szemével, a
Speicherstadtról vagy egy óceánjáróról nem is beszélve. A tengeren túli
utazás üzleti szempontból az ég ajándéka. Talán valóban beszerezhet
majd új árukat, amelyeket Münchenben még nem lehetett kapni.
Aztán megint Balbinára gondolt, és arra, hogy nagyon szeretné újra
látni. Érezte azonban, hogy valami közéjük áll, bár egyikük sem tehet
róla. Valami, amit ő nem ért, megoldani pedig még kevésbé tudja.
Másnap reggel, egy nyugtalanul töltött éjszaka után Hermann
döntésre jutott. Behívta magához az irodába Korbinian Feyt, Ludwigot és
Rosa Schatzbergert, és közölte velük, hogy még aznap este elutazik. Azt,
hogy mikor jön vissza, nem tudta megmondani, de majd küld sürgönyt
vagy levelet, amint lehetséges.
Miután Paul megjött az iskolából, Hermann megígérte neki, hogy
minden városból hoz majd a számára valamit, ahol megfordul. Ez
valamelyest megvigasztalta az öccsét, de a szomorúságát nem oszlatta
el.
– És ki lesz velünk? Mikor jön vissza Anya? – kérdezte.
– Már ma vagy holnap – nyugtatta meg Hermann. – És hoz magával
valakit, akinek örülni fogsz.
Paul boldogan nézett a bátyjára, de kissé félve is attól, hogy megint
csalódnia kell majd.
– Visszajön Balbina?
– Igen. Anya azt írta, hogy magával hozza.
– Egészen biztos?
– Igen, egészen biztos.
– És te nem is találkozol vele, mielőtt elutazol?
– Nem, de majd magam elé képzelem, amikor a vonaton ülve kinézek
az ablakon, vagy a hajó a hullámokon hánykolódik, én pedig
tengeribeteg leszek, és szárazföldet, egy hegyet vagy legalább egy
szigetet keresek a tekintetemmel. Ezt fogom tenni. Amikor nem érzem
jól magam, mindig valamelyikőtökre gondolok majd, és máris jobban
leszek.
– Balbina hozzánk tartozik, igaz? – kérdezte Paul egészen komolyan.
– Igen, természetesen hozzánk tartozik.
Hermann a karjába zárta a kisöccsét, és magához szorította.
– Szerinted tényleg vannak tengeri szörnyek? – kérdezte Paul, és a
bátyja vállába fúrta az arcát.
– Lehet – felelte Hermann –, de mindenki tudja, hogy azok Skóciában
élnek egy tóban. Mi is a neve?
– Loch Ness – suttogta Paul.
– Na, látod, tudod te. Akkor azt is biztosan tudod, hogy az a tó fent
van északon, én pedig Hamburgból egészen délre, Afrika felé fogok
utazni. Ott egy szörnynek túl nagy lenne a hőség, ha egyáltalán ki tudna
jönni a tavából. De azt én nem hiszem.
Paul bólintott, Hermann pedig védelmezőn átölelte. Tudta, mi jár az
öccse fejében. A legszívesebben maga mellett szeretné tudni a bátyját és
Balbinát, mint annak idején a jégpályán. Mind a hárman úgy gondolták,
hogy még sokáig úgy lesz minden. Aztán Balbina elment, most pedig,
amikor majd visszajön, Hermann utazik el. Neki könnyebb lesz, mint
Paulnak és Balbinának, akik itthon maradnak. Ő az óceánon fog hajózni,
az orrát a sós levegőbe tartva, és a világ olyan részeit ismeri meg,
amelyeken még senki sem járt a családjából. Végül azonban majd
visszajön, és sok mesélnivalója lesz, mint mindenkinek, aki átkelt az
óceánon, és másik földrészen járt.
 III

1897. áprilistól májusig

Therese, mielőtt elaludt, még rövid imát küldött az égbe, és azt kérte,
hogy Hermannt fogja el a kalandvágy, és szálljon fel a hamburgi vonatra.
Az utóbbi hetekben fáradhatatlanul tanult a vizsgáira. Talán új
perspektívát lát maga előtt. Hamburgból egy óceánjárón hat-hét nap
alatt eljutna egy Afrika partjai előtt fekvő szigetcsoportra. Egyetlen
Randlkofer sem utazott még soha olyan messzire. Ennek, ahogy Therese
az elsőszülött fiát ismeri, vonzónak kell lennie a számára. Hermann útja
Balbina visszatérése ellenében, csúnya megoldás. Therese tudta,
kegyetlenség, hogy ilyen választás elé állítja a fiát, de nem tehet mást.
Hermann-nak pedig tudnia kell, hogy ő megfontoltan cselekszik, és nem
szeszélyből tesz meg mindent a két szerelmes elválasztása érdekében.
Őszintén remélte, hogy a fia bízik benne.
Amikor most belépett a szobába, Balbina a kemencepadkán ült a
nagymama mellett, és kenyérdarabokkal etette. Az édesanyja kedvesen
Theresére mosolygott, ám ezt ő nem vehette annak a jeléül, hogy
felismerte őt. Arcon csókolta az idős asszonyt, és megszorította a kezét.
Egyszerre volt ez üdvözlés és búcsú, de erősen remélte, hogy nem örökre
szól. Érezte, hogy súly nehezedik a szívére. Ha most még egészséges és
erős is, már közel került az elmúláshoz. Az egészségét, a küzdőszellemét
és a tenni akarását feladatnak fogta fel. Mintha még létezne egy terv,
amelyet meg kell valósítania. És késznek érezte rá magát. Anton nagy
feladatokat hagyott hátra neki, és a titkát is rábízta. Előrelátón
gondoskodott a jövőről, azt azonban nem akadályozhatta meg, hogy
vonzalom ébredjen két fiatal között, akik nem jöhetnek össze. Az ég
azonban ehhez most elküldte Theresének Adrian Groeneberget.
– Egyél végre valamit, Therese! – mondta a sógornője. – A kávéd is
kihűl, pedig ma abból főztem, amit te hoztál Münchenből.
– Köszönöm, Lene. Egészen elmerültem a gondolataimban.
 – Nagyon megijedtem, amikor tegnap késő este meghozták a
táviratot. Azt hittem, valami rossz hír. Aztán azonban eszembe jutott,
hogy Hermann üzleti ügyben kért tőled tanácsot.
– Látod, mi történik, ha két napra eljövök. Máris táviratot küldenek
utánam – tréfálkozott Therese. – Szerencsére már Chamban is van
távírda.
– Valójában kár, hogy elviszed Balbinát – mondta Lene. – Szívesen itt
tartottam volna a gazdaságban.
– Látogassatok meg minket valamikor Münchenben! – javasolta
Balbina. – Persze csak ha a nénikém beleegyezik.
– Természetesen. Nézzétek meg egyszer a szép városunkat! – hívta
meg őket Therese.
– Én szívesen elmennék, de Nagymama miatt most nem lehet. Talán
majd később egyszer – sóhajtotta Lene.
Therese öccse befogta a lovakat, aztán kivitte a csomagokat a kocsira.
Therese utoljára még a töpörödött édesanyjára pillantott. Miközben
zsebkendőt keresett, Balbina a karjába zárta.
– Nagyon szeretek itt lenni – mondta –, de Münchenben még jobban.
Két otthonunk is van, igaz?
Therese bólintott. Balbina teljesen megbízik benne. Mit szól majd, ha
megérkeznek Münchenbe, és Hermann nem lesz ott?

A fogat befordult a chami pályaudvar utcájába. Az állomás

felállványozott épülete előtt egy sovány alak állt a térdig érő
lódenköpenybe burkolódzva. A körülötte kavargó hópelyhektől Therese
az első pillanatban nem ismerte meg, Balbina azonban felpattant, és
integetni kezdett. Olyan hevesen, hogy Theresének meg kellett tartania,
nehogy leessen a bakról.
– Anya! – kiáltotta Balbina.
Therese csak most ismerte meg a húgát, Anton cinkosát. Agnes sok
éven át becsapta őt, és a sajátjának mondott egy gyereket, aki nem is az
övé.
Balbina leugrott a szekérről, és Agnes karjába repült, ő pedig
megsimogatta a fejét.
– Milyen nagy lettél, és szép is! Hadd nézzelek!
 – Te meg hogy kerülsz ide, Agnes? – kérdezte Richard, miközben
leszállt a bakról.
– Balbinát akartam meglátogatni. Azt nem tudtam, hogy te is itt vagy,
Therese – felelte Agnes.
Nagyon vékony volt, magasabb, mint Balbina, a haja a fekete
filckalapja alatt már láthatóan ősz. Úgy festett, mint egy nevelőnő.
Amikor a karjába zárta Balbinát, Therese magában azt találgatta, miért
nem tűnt fel neki soha, hogy Agnesre kicsit sem hasonlít a lánya. Balbina
alacsonyabb, nem olyan vékony, mint Agnes, hanem nőies idomai
vannak. A haja sötét, erős szálú, a szeme kék, és egyébként is egészen
más típus.
Miközben Balbina elbúcsúzott Richard bácsikájától, és kockacukrot
meg répát adott a lovaknak, Therese meghívta a húgát a vasúti restibe
teára, hogy felmelegedjenek
– Részvétem, Therese – kezdte Agnes óvatosan. – Hogy halt meg
Anton? Balesetet szenvedett?
– Nem. Békésen elaludt, ahogy mondani szokás, de még el tudtunk
búcsúzni.
Agnes az asztallapra meredt, mintha a majdnem fekete márvány
erezetében választ keresne, vagy legalább útmutatást arra, hogyan lesz
most tovább.
A pincér meghozta a teákat. Therese megvárta, hogy elmenjen, aztán
egyenesen a húga szemébe nézett. Képmutatáshoz már nem volt ereje.
– A nagy titkát, a kettőtök nagy titkát csak Anton halála után tudtam
meg. Egy levélből, amelyet hátrahagyott nekem.
Agnes keze remegett, amikor letette a csészéjét.
– Akkor most már tudod – suttogta.
Therese bólintott.
– Tizenhat éven át őriztétek a titkotokat, és nekem még csak halvány
gyanúm sem volt soha.
– Úgy gondoltuk, így a legjobb neked. – Therese erre nem tudott mit
mondani. – Nagyon megviselt, amikor megtudtad?
– Mégis mit gondolsz? A férjem félrelépett, én meg aztán a családba
hoztam a zabigyerekét.
– Minden mehetett volna ugyanúgy tovább, mint addig – mondta
Agnes.
 – Talán ment is volna. Anton meghalt, neki már nem tehettem
szemrehányást, én pedig elég idős vagyok ahhoz, hogy megbirkózzam a
dologgal. Ha voltak is pillanatok, ezt nem tagadom, amikor kis híján
elvesztettem az önuralmamat. Én is csak ember vagyok, Agnes. Kicsit
sok volt ez nagy hirtelen, ha érted, mire gondolok.
– Igen, persze. Ki ne értené?
Agnes meg akarta fogni Therese kezét, de ő elhúzódott tőle. Még volt
mit mondania.
– Van egy probléma, amelyet nem vettetek számításba. Se Anton, se
te. Hermann a probléma, a legidősebb gyermekem, aki közel járt ahhoz,
hogy beleszeressen Balbinába.
– És Balbina? – kérdezte Agnes.
– Mi van vele?
– Ő is szerelmes?
– Nos, azt mondanám, úgy szerelmes, ahogy egy tizenhat éves lány
lehet. Ez azonban most mindegy.
– Jóságos ég! – suttogta Agnes. – Mit akarsz tenni? Elmondod az
igazságot Balbinának?
– Nem, az mindnyájunknak túl korai lenne. Valaki azonban éppen a
legjobbkor a segítségemre jött, és Hermann már messze lesz, mire mi ma
este megérkezünk Münchenbe.
– Messze lesz? Hol?
– Hosszú utazáson. Egy Hamburgból induló hajón az Atlanti-óceánon,
félúton Afrika felé.
Agnes a szája elé kapta a kezét.
– De hát az veszélyes! – rémüldözött.
– Gőzhajóval megy, Agnes, nem vitorlással. Kalózok pedig már
nincsenek, úgyhogy vissza fog jönni. Addigra majd talán másként fest a
világ, vagy nekem eszembe jut jobb megoldás.
– Balbina tudja már?
– Münchenben fogja megtudni. Tegnap azonban alkut kötöttünk
egymással. Balbina talán elmeséli neked, amíg megjön a vonatunk.
Megígérte nekem, hogy másik fiatalembert keres magának, nem az én
Hermannomat.
– És te ezt elhiszed? – Agnes a fejét ingatta. – Mit mondtál neki, miért
kell mást keresnie Hermann helyett?
 – Mert elsőszülöttként ő a Dallmayr örököse, és ezért sok ajtó nyitva
áll előtte. Ha rajtam múlik, egy tekintélyes müncheni vállalkozó
családjába házasodik be. Az összevágna.
– Igen, persze. Még jó, hogy Anton annak idején nem azt tette, amit
talán az ő szülei is elgondoltak a számára.
Therese felkapta a fejét.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte.
– Ő inkább téged vett el, egy felső-pfalzi lányt. A hozományod miatt
nem tehette, mert az szerény volt, ha jól emlékszem. Öt gyereknél
egyiknek sem jut sok egy parasztcsaládban.
A beszélgetésnek ez a fordulata egyáltalán nem tetszett Theresének.
Most Balbináról van szó, nem róla, és nem a huszonöt évvel ezelőtti
időkről. Szólt a pincérnek, hogy fizet.
– Szerinted Balbina elhitte neked a mesét arról, hogy Hermann jó
partit csinálhat? – kérdezte Agnes.
– Miért ne hitte volna?
– Mert nem buta, azért. Ismer téged, Therese. Egy elrendezett
házasság egyáltalán nem illik hozzád, ahogyan Antonhoz sem illett.
Balbina biztosan tudja, hogy kell lennie más, nyomósabb oknak, csak te
azt nem akarod elmondani neki. Beszéljek vele én? – ajánlotta fel Agnes.
– Kérlek, ne, ezt jól át kell gondolni. Hagyd rám, különben ki tudja, mi
történhet még – felelte Therese. – A házban és az üzletben is szükségem
van Balbinára.
– De azt fogja hinni, hogy miatta küldted el Hermannt. És így is van,
ugyebár?
– Csak részben. Hermann már kitanult. Az utóbbi időben nagy volt
rajta a teher. Megérdemel egy kis szabadságot. Elvégre nem rabszolga a
boltban, és meg kell találnia a saját útját.
– Mikor akarod elmondani Balbinának az igazságot? És mi lesz utána?
Teljesen elfordul majd tőlem, mert úgy érzi majd, hogy becsaptam? Mi
legyen most?
Agnes most mégis megfogta Therese kezét, és fogva is tartotta.
– Ha rajtam múlik, ez ráér Balbina nagykorúságáig. Anton
gondoskodott róla. Megkapja az örökrészét. – Therese a szeme sarkából
látta, hogy Balbina éppen benyitott a resti üveg lengőajtaján. – És veled
mi újság, Agnes? – kérdezte gyorsan. – Jól vagy?
A húga arcán mosoly suhant át.
 – Lehet, hogy mégis férjhez megyek. Anton, vagyis az orvos, akinél
alkalmazásban állok, özvegy, és megkérte a kezem.
– Hozzámész?
– Talán megvárom, hogy a gyerekei nagyobbak legyenek, Balbina
pedig nagykorú. Semmi sem szalad már el előlünk.
– De kedveled? És jól bánik veled? – kérdezte Therese.
– Nem panaszkodhatom – felelte Agnes mosolyogva. – Jó ember, mint
a te Antonod volt. Balbina pedig kedves lány lett, ezt el kell ismerned,
Therese. Te is a szívedbe zártad, amióta nálatok él Münchenben.
Balbina közben odaért hozzájuk, és indulásra sürgette Theresét, mert
hamarosan befut a vonatjuk. Therese előrement a peronhoz, Agnesék
egymásba karolva és cseverészve követték.
– Nem akarsz itt maradni nálunk? – kérdezte az állomásfőnök, amikor
látta, hogy Balbina szívélyesen megölelte Agnest, és több könnyet is
ejtett a búcsúzáskor.
– Nem – felelte, és megtörölte az arcát. – Nekem Münchenben van az
otthonom.

Schwandorfban át kellett szállniuk Regensburgba, onnan pedig már

Münchenig ment a vonat. Burgweintingban felszállt egy úr az első
osztály kocsijába. Theresével és Balbinával szemben ült le, és Oskar
Heldként, a Regensburgi Gázművek igazgatójaként mutatkozott be. Azt
is elmondta, hogy Landshutba tart. Therese nem volt igazán beszédes
kedvében, láthatóan teljesen lefoglalták a gondolatai, ezért az úr
Balbinát tartotta szóval.
– Mit csinál Münchenben egy olyan csinos ifjú hölgy, mint kegyed? –
kérdezte. – A felső leányiskolába jár még?
– Nem, már befejeztem az iskolát – felelte Balbina készségesen –, és
most kezdek szakmát tanulni München legjobb csemegeüzletében.
– Igazán? És mit tanul ott, kisasszony?
– Könyvelést fogok tanulni a mi Schatzberger kisasszonyunknál, a
Dallmayr könyvelőjénél. A nénikém felajánlotta nekem a lehetőséget,
mert Rosának, vagyis Schatzberger kisasszonynak mindig sokat kell
túlóráznia. Valakinek segítenie kell neki, és remélem, én hamarosan
tudok.
 Balbina lelkesen mesélt a terveiről az ismeretlen úrnak. Therese úgy
tett, mintha fáradt lenne, és oda sem hallgatna. Balbina azonban tudta,
hogy ez csak a látszat. Ő is csak azért mondta el mindezt a
gázműigazgatónak, hogy egy tanú előtt is elhangozzon, és ezzel
megpecsételődjön a megállapodásuk.
– Könyvelőként az üzletben maradhatok, és valójában ez a
legnagyobb kívánságom. Ezt most ismertem fel Felső-Pfalzban –
folytatta.
– Jó, ha egy fiatal pontosan tudja, mit akar. A kedves mama biztosan
boldog lesz egy ilyen vidám teremtéssel – mondta Oskar Held, és a
kalapját megemelve biccentett Therese felé.
– A nagynéni vagyok, és én vezetem a csemegeboltot.
Therese is bemutatkozott, és Held igazgató meghajtotta magát előtte.
– Therese néni megígérte nekem, hogy felvesz egy cselédlányt, hogy
én az üzletben dolgozhassam. Ezért megyek most vissza vele
Münchenbe, és nála is maradok.
– Ez úgy hangzik, mintha megszökött volna a nagynénjétől – jegyezte
meg a férfi mosolyogva.
– Hová gondol, kedves igazgató úr? – folyt bele Therese a
beszélgetésbe, amelyet lassanként túlságosan tolakodónak talált. – Az
unokahúgom a nagy lelkesedésében néha elveti a sulykot. Magának is
vannak gyermekei, Held úr?
Az igazgatónak erre sajnálkozón nemmel kellett válaszolnia. Szakmai
okokból még csak házasságot sem kötött. Közeledtek Landshuthoz, és az
utastársuk leszálláshoz kezdett készülődni.
– Ég Önnel, kisasszony! – köszönt el, és mélyen meghajolt Balbina
előtt. – Sok szerencsét kívánok az új képzéséhez, de főzni se felejtsen el!
Később talán egy derék férj és egy sereg gyermek mellett dönt majd.
Számviteli naplóval nem fogja tudni jóllakatni őket.
– Viszontlátásra, és miattam ne aggódjon! – mondta Balbina vidáman.
– Különben is inkább nekem kell aggódnom magáért – dünnyögte,
amikor az igazgató már az ajtóban állt –, mert ennyi idősen sem nősült
még meg.
Elkuncogta magát, és minél közelebb értek Münchenhez, annál
izgatottabb lett. Theresének viszont csak egyetlen kérdés járt a fejében.
Hermann megfogadta a tanácsát, vagy nemet mondott Adrian
Groeneberg ajánlatára?
Therese és Balbina az állomás előtti téren fiákerbe szállt, hogy a Marien
térre menjen. Az pedig egészen más volt, mint a chami főtér: sokkal
tágasabb, a házak mutatósabbak, négy- és ötemeletesek. A kék égbolton
a kis felhők olyanok voltak, mint a szétszóródott lencsék, és a Mária-
szobor úgy csillogott az oszlopán, mintha frissen aranyozták volna.
Lovas fogatok sorakoztak egymás mellett, és a lóvasút éppen elhaladt a
Fischbrunnen-szökőkút előtt.
Az Új Városházánál a fiáker befordult velük a Diener utcába. Therese
még a kocsist fizette ki, amikor Balbina már nem tudott tovább várni, és
a bolt bejáratához szaladt, mintha hónapokig távol lett volna. Az
ajtócsengő eljátszotta az üdvözlő dallamát – Balbina újra itthon volt.
A boltban elsőként Ludwiggal találkozott, akinek az arca csak úgy
ragyogott az örömtől, amikor meglátta, hogy ő visszajött. Korbinian Fey
vigyorogva szalutált neki, Bruckmeier kisasszony, az egyik eladónő
pedig rámosolygott. A csomagját Ludwig felvitte a lakásba, ő csak
csacsogva követte. Paul kiszaladt a szobájából, és átölelte. Balbina a két
keze közé fogta a kisfiú arcát, és látta, hogy csupa könny a szeme.
– Most már itt vagyok, Paul. Nem kell sírnod miattam. – A gyerek
összeszorította a száját, és megrázta a fejét. – Nagyon szép ajándékot
küldtél nekem a nénémmel. Csupa jó dolgot.
– Nagyon örülök, hogy megint itt vagy – mondta Paul.
– Ha ilyen ajándékokat adsz egy nőnek, mindig vissza fog jönni. Ezt
jegyezd meg a jövőre! – tréfálkozott Balbina.
Pault azonban nem sikerült felderítenie. Szomorúnak tűnt.
– Mi van veled? A néhány nap alatt, amíg távol voltam, elfelejtetted,
hogyan kell nevetni?
Balbina előrement a konyhába, hogy vizet tegyen fel a kávéhoz, Paul
utánabaktatott.
– Különben egészen egyedül lennék – mondta.
Felült az ablakpárkányra, és kinézett az udvarra, amelyről már régen
eltűnt a hó.
– Miket beszélsz, Paul? Újra itt vagyok, a mamád is itt van, a boltban
is ugyanolyan minden, mint mindig. Ki hiányzik?
Az utazás, a beszélgetés Therese nénivel, a szabadnapok Felső-
Pfalzban, a találkozás a mamájával, ez mind nagyon boldoggá tette
Balbinát. És most újra a városban van. A legszívesebben jobbra-balra
integetett volna a konflisból, azt kiabálva, hogy látjátok, újra itt vagyok.
Minden rendben lesz. Ott van, ahová tartozik! Itt, a Dallmayrban az
elegáns kirakataival, az ujjongó ajtócsengővel, az ismerős emberekkel,
akik együtt örülnek vele. Balbina még egyszer átgondolt mindent, és
nem fedezett fel hibát. Egyet sem.
Mégis van! Egy kedves arcot keresett az üzletben, de nem találta.
Biztosan a raktárban van, vagy árut szállít ki, mint sokszor. Balbina
félretette a kávéskannát, és Paulhoz fordult:
– Hermann hol van?
A kisfiú az ablakra bökött a fejével.
– Mikor ment el? – kérdezte Balbina.
– Már kora reggel elindultak.
– Elindultak? Kik?
– Hermann és az a holland.
– Egy holland?
– Hermann úriembernek nevezte. Elegáns férfi, kék öltönyt és
cilindert viselt. Korbinian vitte ki őket az állomásra. Onnan Hamburgba
utaznak.
Balbina nagyot nyelt.
– Hamburgba?
– Igen, előbb oda, aztán hajóval egy szigetre. Hermann megmutatta
nekem a földgömbön. Elmenjek érte?
Paul nem várta meg a választ, hanem elrobogott a szobájába.
Szóval ez az ár, amelyet a visszatérésemért fizetnem kell – gondolta
Balbina. Therese néni egész idő alatt tudta ezt? A távirat! Persze hogy
tudta. És nekik azt mondta, hogy üzleti ügyről van szó.
Paul megjött a földgömbbel. Balbina leült hozzá az asztalhoz, és
követte a kisfiú keresgélő ujját.
– Itt van, látod? – mutatott Paul végül egy apró pontra az Atlanti-
óceánban. – Hamburg pedig itt. – A kisfiú a mutató- és a hüvelykujja
között lemérte a távolságot. – Ez Afrika, az pedig Amerika, de olyan
messzire nem mennek. Csak ezekre a szigetekre itt. Kanári-szigetek.
Látod?
Paul szemében most kalandvágy csillogott. Balbina azt kívánta, hogy
bárcsak ragályos lenne.
– De hogy került ide az a holland? – kérdezte.
 – A papát akarta meglátogatni, hogy magával vigye az utazásra.
Banán miatt, azt mondta.
– Banán miatt? A boltba?
– Persze. Hermann azt mondta, hogy ott nagyon sok banán van.
Hajóval el lehetne hozni őket Hamburgba, aztán pedig vasúton hozzánk,
Münchenbe.
– Hagyott nekem Hermann üzenetet vagy levelet? – kérdezte Balbina.
Paul megrántotta a vállát.
– Azt nem tudom. De te ugye itt maradsz? Akkor is, ha Hermann
elment. Majd visszajön. Talán már nyáron, vagy ősszel újra itt lesz.
Megígérte nekem.
Balbina az egész lakást átkutatta Hermann üzenete után. A szobáját, a
konyhát, minden szekrényt, minden polcot, de semmit sem talált.
Csalódottan jó éjszakát kívánt Paulnak, aztán ő is ágyba bújt. És akkor
megtalálta a levelet. Hermann a lepedő és a takaró közé dugta

Adieu, Balbina!
Tudod, mennyire szeretlek. Ma azonban lehetőségem nyílt arra,
hogy elutazzam. Messze a sok munkától a boltban és a rengeteg
tanulástól a vizsgákra. Egyszerűen mindentől, ami az utóbbi
hónapokban történt azóta, hogy együtt korcsolyáztunk. A világ
akkor nagyon egyszerűnek tűnt, az élet pedig nagyon szépnek. Még
mindig szép, de nem egyszerű. Nem akarok többé hátranézni, és ha
képes vagy rá, te se tedd.
Egy holland férfi, Adrian Groeneberg a neve, és édesapám
barátja volt, egyszer csak ott állt előttem, mint egy varázsló, egy
hajójeggyel. Óráról órára nehezebb lett, hogy nemet mondjak neki.
Te talán másként befolyásoltad volna a döntésemet, Balbina, de
nem voltál itt, édesanyám pedig azt sürgönyözte nekem, hogy
minden körülmények között utazzam el. Az üzlet és a banán miatt,
legfőképpen azonban miattad. Eddig mindig bíztam Anyában, és
soha nem kételkedtem abban, hogy a döntéseit az én érdekemben
hozza meg. Most kételkedem. Anya rosszul bánt veled, és én
mindmáig nem tudom, miért. Nem értem, miért viselkedik így, de
biztosan oka van rá. Megpróbáltam beszélni vele, ám hiába.
 Azonban képtelen vagyok ilyen feszültségben élni tovább. Akkor
inkább nekivágok a nagyvilágnak.
Balbina, majd írok neked. Ne aggódj miattam! Minden rendben
lesz. Hiányozni fogsz.
Hermann

– Te is nekem – suttogta Balbina.

Lekapcsolta a lámpát, de még sokáig feküdt ébren, és nem volt biztos
benne, hogy valóban rendben lesz minden.

A reggelinél Therese félrevonta Balbinát, és ugyanazt mondta neki, amit

Hermann, mintha megbeszélte volna vele:
– Minden rendben lesz, gyermekem. Még ma beszélek Rosa
Schatzbergerrel, aztán pedig tanulmányi szerződést kötünk veled.
Balbina bólintott.
– És Hermann? – kérdezte.
– Ő az első nagy utazásán van.
Therese megfogta és megszorította Balbina kezét, és a lány értette a
nagynénje néma üzenetét: Tudom, hogy bátor vagy, menni fog neked.
Balbina összeszorította a száját. Borzalmasan fájt, amit hallott, de
nem akart sírni.
– Amíg nem találok új lányt a háztartásba – folytatta Therese –, arra
kérlek, továbbra is te gondoskodj arról, hogy ne haljunk éhen. Az
üresedést a lehető leghamarabb bejelentem a munkaközvetítőnél, de
biztosan nem fognak máról holnapra küldeni valakit.
Balbina megint bólintott, és megígérte, hogy türelmes lesz. A
háztartás egyre kisebb lett. Anton bácsi eltávozott, úgyhogy hétközben
már csak hárman vannak, mert Elsa a bentlakásos iskolában van,
Hermann pedig a világot járja. De majd minden rendbe jön. Valamikor.

Reggeli után Ludwig egy láda naranccsal jött be a konyhába.

 – Nézd, mit pakoltunk ki Hermann-nal aznap, amikor itt járt az a
Groeneberg.
– Narancsot. Na és? – kérdezte Balbina.
– Ez nem narancs.
– Hanem?
– Szagold csak meg az egyiket! Ez keserű narancs. Nem lehet
megenni.
– Miért küldte akkor őket a kereskedő? – Balbina tudta, hogy butaság,
egy kicsit mégis haragudott Ludwigra. – Nem tarthattad volna vissza
Hermannt attól, hogy elmenjen azzal a hollanddal? – csúszott ki a száján
a kérdés.
Olyan hevesen dugta a kezét a mosogatóvízbe, hogy kifröccsent a víz.
– Miért tettem volna? – kérdezte Ludwig. – Én is szívesen elutaztam
volna vele, de tudod, a jegy Randlkofer névre szólt. És ha a tanonc nincs
a boltban, teljes lesz a zűrzavar. Ki söpörné akkor fel minden reggel a
lócitromokat a járdáról, és hurcolná a ládákat?
– Ne gúnyolódj velem! – mondta Balbina fenyegetőn. – És mondd meg
végre, hogy mit kezdjek a keserű naranccsal.
– Főzd meg! A beszállító azt írja, lekvárt lehet belőle készíteni, és az
állítólag még jobb, mint a narancslekvár.
– Biztosan nem. Hacsak nem adok hozzá több cukrot.
– Azt is írja, hogy náluk Olaszországban a chinottókat, mert így hívják
ezt a gyümölcsöt, kandírozzák, és az különlegesség. Kipróbáljuk?
– Együtt? Ma nem kell lócitromokat felszedned?
Ludwig letette a ládát, és kergetni kezdte Balbinát az asztal körül. Ő
sikoltozva feldöntött egy széket, és Ludwignak fel kellett állítania, hogy
ne legyen az útjában. Aztán irányt váltott, és Balbina egyenesen a
karjába futott.
– Béke! – ajánlotta, és Ludwig elengedte.
– Jól van. Én mindent előkészítek, ebédszünetben pedig beugrasz, és
meglátjuk, mit tehetünk. De nem azt mondtad egyszer, hogy a Victoria
kávéház cukrásza meghívott a sütödéjébe? Talán nem mersz elmenni?
– Nagyon rosszul ismersz engem, ha azt hiszed, hogy nem merek
elmenni – válaszolta Ludwig. – Múlt vasárnap már voltam is ott.
– És mit tanultál?
– Elég sokat, csak éppen nagyon elfoglaltak voltak, mert az
Üvegpalotában rendezendő cukrászati kiállításra készülnek. Reiter úr
mindenképpen érmet akar nyerni. Szerintem fog is.
– De ugye nem akarsz cukrásznak állni, hanem itt maradsz nálunk?
Ez viccnek hangzott, Balbina azonban nagyon komoly volt. Csak
nehogy most még Ludwig is elmenjen!
– Letöltöm a tanoncidőt. Ezt megígértem édesanyámnak. Egyébként
is, és légy őszinte, el tudod képzelni nélkülem a Dallmayrt?
– Valójában igen, kedves Ludwig, mert egy kicsivel régebben vagyok a
házban, mint te. De meg kell ígérned, hogy a tanoncidőd végéig itt
maradsz. Legalább addig.
– Jól van, megígérem, de csak akkor, ha nem fuserálod el a keserű
narancsot. Különlegességnek kell lennie, mert ki tudja, mikor kapunk
megint belőle. Talán egy időre vízbe kellene tenni, hogy ne legyen
egészen keserű. Képzeld, a Victoriában láttam, hogyan készítik egy
párizsi recept szerint a macaront.
– Az meg micsoda?
– Mandulás keksz. Kettőt-kettőt ízesített krémmel összeragasztanak.
Mindenféle színben készítik. Mi talán csinálhatunk keserű narancsos
macaront. Akkor az a mi találmányunk lenne.
– Van recepted a kekszhez?
– A Victoriából? Nem bolondok, hogy elárulják, hogyan készítik a
tésztát. De már van rá ötletem.
– Igazán? – kérdezte Balbina. – Honnan?
– Ettem pár szemet – felelte Ludwig. – Mozartnak is csak meg kellett
hallgatnia egy zeneművet, és máris el tudta játszani. Én ugyanígy vagyok
az édességekkel. Megkóstolom, és kitalálom, milyen összetevők vannak
benne, és hogyan készítik.
– Vagy úgy – somolygott Balbina. – Akkor már csak még egy A-val
kezdődő második keresztnév kell neked. Hívjunk ezentúl Ludwig
Adalbertnek? Vagy legyen inkább Adam?
– Ludwig Adam Loibl. Ez tetszik. Illik hozzám, igaz?
– Igen, te öntelt alak, illik hozzád. Add meg a macaron receptjét, és
elkészítem egyszer, amíg még a konyhán dolgozom. Amúgy is akartam
sütni valamit, mert nagyon örülök annak, hogy újra itthon vagyok.
– Én is örülök. – Ludwig szégyenlősen lesütötte a szemét, és Balbina
egészen meghatódott. – Nélküled semmit sem ér a Dallmayr – tette
hozzá Ludwig vigyorogva.
 – Neked persze azonnal túlzásba kell esned. Most pedig eredj a
dolgodra, kis taknyos!
– Te is az vagy. És tényleg Rosánál akarsz dolgozni az irodában? A
végén a te nyakad is olyan hosszú lesz, mint az övé. Talán a hosszú
számsoroktól lett olyan. – Ludwig az ajtóhoz ment. – Van mandulád és
tojásod?
– Persze.
– Akkor ebédszünetben majd megmutatom, hogyan kell szerintem
elkészíteni a tésztát.
Balbina megszagolta az egyik keserű narancsot. Talán ízletes levet
lehet nyerni belőle, gondolta. Cukrászverseny lesz az Üvegpalotában.
Azt szívesen megnézné a szabad vasárnapján. Ludwig biztosan el akar
menni, és talán belépőjegyet is tud szerezni.
Balbina meleg vízzel megmosta az első kisebb gyümölcsöt, gondosan
megtörölgette, aztán késsel levágott belőle egy vékony szeletet. Az illata
bódító volt, egyszerre édes és keserű. Pontosan olyan, mint amilyennek
ő az első napját érezte újra Münchenben. Megpróbálta elképzelni
Hermannt, ahogy a hatalmas hajók előtt áll a hamburgi kikötőben, és a
világ minden tájáról érkező rakományok kirakodását nézi.
– Jó utat, és gondolj néha rám is! – dünnyögte, aztán cukros vízzel
szirupot főzött a keserű narancsokhoz.
Balbina egész nap háztartási munkát végzett, és csak másnap délután
talált időt arra, hogy bemutatkozzon a leendő tanulóhelyén. Amikor
belépett a boltba, éppen az az ember jött szembe vele, aki egyáltalán
nem hiányzott neki Felső-Pfalzban: Max Randlkofer sétabottal a
kezében, csillogó fekete lakkcipővel a lábán, divatos hajszálcsíkos
öltönyben. Már meglátta Balbinát, ezért ő nem fordulhatott sarkon, bár
a szíve szerint azt tette volna. Pukedlizett, amikor elment a férfi mellett,
jó napot kívánt neki, és tovább akart sietni.
– Na nézd csak, a bájos Balbina! Hová ilyen sietősen?
– Most könyvelést tanulok Schatzberger kisasszonynál. Hozzá megyek
– felelte Balbina, és már ott sem volt.

Therese éppen Wolff grófnővel beszélgetett, aki a lánya közelgő

esküvőjéhez kért tanácsot tőle, miközben Max mellettük állt, és
türelmetlenül dobolt a lábával, mert senki sem vett tudomást róla.
Therese megkérte Korbiniant, hogy segítsen húst és sonkát választani a
grófnőnek, tőle pedig elnézést kért, mert egy időre fontos családi ügy
szólítja el.
– Max, minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte, és kezet
nyújtott a sógorának.
– Gondoltam, megnézem, hogy vagy, és megkérdezem, nincs-e
szükséged segítségre a boltban.
– Köszönöm, boldogulok.
Therese behívta Maxot az irodájába.
– Minden rendben van az üzlet átvételével és a bankokkal?
Therese azt hitte, rosszul hallott.
– A bankokkal? Miért gondolod, hogy valami ne lenne rendben velük?
– Csak úgy. Egy üzlet átvételekor mindig szerepet játszanak a bankok
és a hitelek is. Ezért kérdeztem.
Max a mit sem sejtőt adta, Theresének azonban olyan érzése volt,
mintha a sógora tudná, hogy neki gondjai támadtak a bankkal, és az
egyenes beszéd mellett döntött.
– A Vereinsbank megfenyegetett, hogy felmondja a kölcsönt – mondta
rezzenéstelen arccal.
– Tessék? Ilyen nincs! Mit merészelnek azok az uzsorások! –
háborgott Max. – Eközben ti nekik adtátok el a Maffei utcai házat,
amelyben ma a központjuk van. Hihetetlen, mit engednek meg
maguknak két évvel később. – Therese egészen nyugodt maradt, és a
sógora vonásait fürkészte. – Mit fogsz csinálni?
– Semmit – felelte Therese.
– Semmit? El fogod veszíteni az üzletet. Ismerem Anton anyagi
helyzetét, és ezáltal a tiédet is. A bátyám értett az üzlethez, és némi
biztosítékot is félretett a családnak. Ekkora kölcsönt azonban egy
csapásra nem tudott volna visszafizetni. A boltba és az árukba
ruháztatok be, nem bankba hordtátok a bevételeiteket. Induláskor az
nem is lehet másként.
Therese leült, és hellyel kínálta a sógorát, ő azonban inkább állva
maradt.
– Mondtam már, Max, miattam nem kell aggódnod. – Therese karba
fonta a kezét. – Minden rendben van.
 – Rendben van? – Max a sétabotjával megütögette a padlót. –
Elárulnád, mi lenne rendben, ha be kell zárnod a boltot, el kell
bocsátanod az embereket, hogy törleszteni tudd a bankkölcsönt?
– Ki mondta, hogy azt kell tennem?
Max most már leült, a kezét a sétabotja ezüstfogantyújára tette, és
rátámasztotta az állát.
– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte.
– Mármint mi? – kérdezett vissza Therese.
– Az, hogy nem kell törlesztened a hiteledet.
– A Kreditbanktól felvett hitelemet.
– Találtál másik bankot?
Therese megrázta a fejét.
– Nem, de néha mellénk áll a szerencse. És egy jó barát.
Max elfüttyentette magát.
– Valaki átvállalta a hiteledet.
– Így van, és mindegy, ki az. Egy úriember, a ház régi vásárlója.
– Akkor csak gratulálni lehet neked, sógorasszony. A kezdők
szerencséje, de azt is el kell érni.
Therese erre semmit sem mondott. Max a kezdők szerencséjéről
beszél neki? Húsz év után egy kereskedő oldalán, jó és rossz időkben
egyaránt? Therese lopva elmosolyodott. Jó érzés volt biztonságban
tudnia magát. Már a sógora miatt sem kell idegeskednie. Annál inkább
neki miatta.
– És hol van Hermann? Nem láttam a boltban.
– Éppen Hamburgban lehet – válaszolta Therese.
– Elutazott? Ilyen kevéssel az iskolája elvégzése után, és te nélkülözni
tudod? Üzleti ügyben van távol?
– Úgy bizony. Elfogadta egy holland üzletember meghívását, aki
Anton barátja volt.
– Igazán? Miről van szó?
– Ó, az majd kiderül. Nekem is meglepetés lesz. Mindenesetre
biztosan jó tesz Hermann-nak, ha elszabadul Münchenből, és világot lát.
Max másként képzelte el a látogatását.
– Jól van, ezek szerint nincs szükséged támogatásra – mondta
sértetten.
– Most éppen valóban nincs – felelte Therese nagylelkűen. – De azért
köszönöm a kérdésedet, Max.
 – Mit csinál Balbina odabent Hattyúnyak kisasszonnyal? – kérdezte
Max a kezével már a kilincsen.
– Rosa Schatzbergernél tanul.
– Könyvelést? Valóban? Az irodában akarod eldugni? Egy ilyen csinos,
fiatal teremtésnek nem a számvitelhez kell értenie. Azt kell tudnia,
hogyan öltözködjön és csinosítsa ki magát.
Therese a sógorára villantotta a szemét.
– Ugyan miért? – kérdezte.
– Az ő külsejével szinte bármelyik férfit megszerezheti – válaszolta
Max. – Igaz, a származásával gond van. Törvénytelen gyerek, és pénze
sincs. A bájával azonban, ha akarja, az ujja köré csavarhatja a férfiakat,
és talán mégis jó partit csinálhat. Néha tüskés, de vannak férfiak, akiket
éppen az vonz. Majd meglátod.
– Ez legyen a mi gondunk, Max.
Therese is felállt, hogy kikísérje a sógorát. A mai találkozásunk egy
nullra végződött, és én nyertem – gondolta.
– Ó, Therese, még valami – mondta Max. – Az udvari szállítói címet
nem veheted át csak úgy, ezt ugye jól tudod? – kérdezte, és láthatóan
elégedetten nyugtázta, hogy sikerült meglepnie a sógornőjét. – Vigyázz,
nehogy a versenytársak irigyek legyenek, ha továbbra is az ajtó mellett
látják a táblát. Az egyikük akár még fel is jelenthet téged. A címet
Antonnak ítélték oda, nem neked. Az nem örökölhető meg az üzlettel
együtt.
Therese tudta, hogy Maxnak igaza van. Hogy nem jutott ez neki eddig
az eszébe?
– Meg kell tudakolnod, engedélyezik-e, hogy özvegyként megtartsd a
címet. Különben csalásnak minősül, és tudod, milyenek az emberek. Az
üzleti életben ez talán még rosszabb, mint a magánéletben.
Max vigyorogva megbökte a kalapját, aztán elhagyta az irodát. Egy-
egy – javította ki Therese gondolatban a mérkőzésük állását. El kellett
ismernie, hogy az életben nagyon fontosak lehetnek az ellenfelek, hát
még az ellenségek. Azokból azonban neki elég ez az egy. Többet nem
akarna a fajtájából.
Odapillantott Korbinianra és Wolff grófnőre, hogy lássa, mit
csinálnak. A nemes hölgy a legjobb olasz és spanyol sonkákkal készített
szendvicseket fogyasztott, és Ludwig éppen egy pohárka Chablis-t töltött
neki. Biztosan a legjobb csokoládéiból is kóstolót kínál még a grófnőnek.
Amióta az üzletben van, ugrásszerűen megnőtt az édességek forgalma. A
vevők kedvelik, és jó kezekben érzik magukat nála, noha félig még
gyerek. Zöldfülű, de amikor igazán elemében van, túlnő önmagán.
Egyszerűen csak a megfelelő emberekre van szükség a megfelelő
helyeken, gondolta Therese elégedetten.
Mivel Ludwig és Korbinian lefoglalta a grófnőt, ő az irodába
siethetett. Utasította Rosa Schatzbergert, nyújtson be a nevében
kérvényt az udvarnagyi hivatalhoz, hogy engedélyezzék, özvegyként az
üzlete továbbra is használhassa a „bajor királyi udvari szállító” címet. A
megboldogult férjének egy éve ítélték oda, és azóta függ a királyi címer a
bolt bejárata mellett.
– A jóváhagyás néha nagyon sokáig tart – jegyezte meg Rosa
Schatzberger, aki kiismerte magát ezekben a dolgokban. – Ezért
egyidejűleg a kisebb címet is kérvényeznünk kellene – javasolta.
– Milyen kisebb címet? – kérdezte Balbina.
– Az udvari szállítóit, „bajor királyi” nélkül. A bajor királyi hercegek
szállítóinak adományozzák – mondta Rosa. – Az gyorsabban megy, és mi
szállítunk is Alfons hercegnek. A kérvényt egyenesen az ő szárnysegédi
hivatalához kell intézni – tette hozzá. Kinyitotta a rendelési könyvet, és
az ujját a sorokon végighúzva keresni kezdett a kimenő posta között. –
Itt is van. Az öccsének, Ludwig Ferdinand hercegnek is rendszeresen
szállítunk. A kérvényt ilyenkor az udvarnagyi hivatalhoz kell beadni,
amennyire tudom. Tavaly már feljegyeztem ezt magamnak, aztán
azonban bajor királyi szállító lettünk, és a néhai Randlkofer úr nem is
akart többet. Azt mondta, hogy a kisebb cím díját megtakaríthatjuk.
– A címek pénzbe kerülnek? – kérdezte Balbina.
– Természetesen. Mit gondoltál? – kérdezett vissza Rosa.
– Aki nem engedheti meg magának a háromszáz márkát a címért,
annak amúgy sincs esélye arra, hogy megkapja – mondta Therese.
– Az igénylést benyújtó cégeket alaposan átvilágítják – mondta Rosa.
– Az üzletnek több éve nagyon jól kell működnie, megfelelő bevétellel
rendelkeznie, és minden adót megfizetnie. A tulajdonosnak
feddhetetlennek kell lennie, kitűnő hírnévnek örvendenie, az áruk
minőségnek pedig tartósan kiváló szinten maradnia. El akarják kerülni,
hogy egy bajor királyi szállító csődöt jelentsen, és bezárjon – magyarázta
Rosa. – Mindent ellenőriznek, és ezért tart a jóváhagyás néha hosszú
ideig.
 – A kisebb cím is pénzbe kerül?
– Igen, de nem olyan sokba – felelte Rosa. – Mi azonban akár mindjárt
Berlinnél is próbálkozhatnánk.
Balbina szeme elkerekedett.
– A császári udvarnál?
– Igen, elvégre oda is szállítottunk már – mondta Rosa, aki jól ismerte
a pénztárkönyveit.
– Jól van, akkor mindegyik kérvényt benyújtjuk – döntötte el Therese.
– Méghozzá a lehető leggyorsabban, hogy senki ne vádolhasson csalással
minket. Sem a müncheni versenytársak közül, sem a családból.
Balbina és Rosa azonnal tudta, kire gondol Therese.

Két nappal később az üzleti levelek között Rosa egy színes képeslapot
talált. Egy sor magas és keskeny, tornyos és tetőablakos téglaház volt
rajta, előtte a vízen gőzhajók eregettek fekete füstöt. Egy szerkocsis
mozdony nyitott tehervagonokat húzott a kikötő széléig, hogy
felrakodják rájuk a megérkezett árukat. Rosa kibetűzte a feliratot a
vörös házsor felett. „Sandtorkai” – állt rajta, mellette egy városcímert
lehetett látni egy fehér várral és három toronnyal. Üdvözlet volt
Hamburgból Hermanntól.

Kedves Anya, kedves Dallmayr család!

A képeslap hátoldalának a kisbetűs szövegéből Rosa csak a megszólítást

olvasta el, aztán átment az üzletbe, hogy megkeresse a főnöknőjét.
Therese azonban éppen egy férfival beszélgetett, akiben Rosa a
régensherceg fővadászát ismerte fel. Vajon az udvari szállítói címről
beszélnek, amelyhez csak tegnap küldték el a kérvényt? Rosa csodálta a
főnöknőjét. Kicsit sem öntelt, kellemes a megjelenése és kitűnő a
modora. Ízig-vérig üzletasszony, mindenkivel szót ért, egy kocsissal
vagy szakácsnővel ugyanúgy, mint Zeppelin grófnővel. Nagyon ért az
élelmiszerekhez és a főzéshez, ezt azonnal észreveszik, akiknek dolguk
akad vele. Mindenkivel, aki nem olyan ellenszenves egyén, mint Max, a
sógora, azt érezteti, hogy rendkívül fontos neki. Minden vásárló nagyra
becsüli, a legtöbben kedvelik is, és ez kifejezetten hasznos a boltnak. Ez a
személyzetre is igaz. Mind szívesen dolgoznak az Alois Dallmayrban, és
felelősnek érzik magukat az „üzletükért”.
Rosa várt egy kicsit, aztán visszament az irodába a képeslappal,
amelyet Balbina azonnal ki akart tépni a kezéből, amint meglátta.
– Hamburg! – kiáltotta. – Akkor Hermann küldte. Add ide!
– Kedves Anya a megszólítás – mondta Rosa figyelmeztetőn.
– És kedves Dallmayr család – tette hozzá Balbina, aztán
megkaparintotta a lapot, és felolvasta:

Kedves Anya, kedves Dallmayr család!

Szerencsésen megérkeztünk Hamburgba. A lapon a Sandtorkait

láthatjátok a nagy raktárházakkal. Itt egész nap csikorognak a
csörlők, amelyekkel az áruk zsákjait meg ládáit felhúzzák a
raktárakba, azoknak a tetőablakaiból pedig hangos
parancsszavakat lehet hallani. A csatornákon egymást érik az
uszályok, a raktárak padlóján kiváló árukkal teli kordék zörögnek.
Fűszerek, kakaó, tea és kávé illata terjeng. Mindent erős karú és jó
orrú férfiak mozgatnak, ellenőriznek és raktároznak el.
Szállítmányozóknak hívják őket.
A hajónk öt nap múlva fut ki Hamburgból. Az első állomásunk
London lesz, aztán Lisszabon. Teherhajóval megyünk, amelyen csak
néhány utaskabin van. Remélem, nem leszek tengeribeteg.
Üdvözletem küldöm az én Münchenemnek és mindannyiótoknak:
Hermann

Balbina megfordította a lapot, de csak a címzés és a feladó volt rajta:

Hermann Randlkofer, Hotel Hafen Hamburg (Altes Seemannsheim).
– Ne legyél csalódott! Egy ilyen képeslapon nincs sok hely – mondta
Rosa.
– Nem vagyok csalódott – állította Balbina dacosan. – Örülök, hogy
Hermann jól van.
– Egyszer én is elmennék Hamburgba. A Raktárvárosban biztosan
nemcsak raktárak vannak, hanem sok-sok iroda is, amelyekben az üzleti
könyveket vezetik, a szerződéseket és a szállítóleveleket tartják. Ez
nagyon izgalmas.
 – Izgalmas? – kérdezte Balbina a fejét ingatva.
– Persze. Képzeld csak el: susogó papírok, sercegő pergamen,
tintatartók, nyilvántartó füzetek kartonból, díszes borítóval, bőrbe
kötött évkönyvek…
– Egy nagy helyiség tele szakállas, bajuszos, könyökvédős férfiakkal és
izzadt küldöncökkel…
– Hogy neked mi jut már megint az eszedbe! Mi akarsz te lenni?
Könyvelő? – Balbina buzgón bólintott. – Jól van, akkor lássunk is
mindjárt munkához!
– Várj, csak még egyszer megnézem, ráér-e most a néném. Biztosan
mindennap várja, hogy postát kapjon Hermanntól. És a többiek is, főleg
Ludwig. Mindjárt visszajövök.

– Elsa! – kiáltotta Paul, miközben a folyosón a nővére felé szaladt.

Szombat délután volt, Elsa hazajött az internátusból, és a barátnőjét,
Claire-t is magával hozta. – Nézd, Balbina újra itt van – lelkendezett
Paul.
Elsa végigmérte az unokatestvérét.
– Szóval mégis visszajöttél? – kérdezte. – Azt hittem, találtál valami
jobbat annál, hogy cseléd legyél nálunk – mondta.
A gonoszsága váratlanul érte Balbinát. A családban és az üzletben
mindenki örült a visszatérésének, csak Elsa nem. Nála láthatóan semmi
sem változott. Balbinában feltámadt a régi harag. Kis szemét – gondolta.
Mindene megvan, amire vágyik, minden ruhát, minden cipőt megkap,
amit kinéz magának, jó iskolába jár, de mindig csak becsmérli, otthon
soha nem kell segítenie, mert szegénynek nagyon sok a tanulnivalója,
mégis azonnal bele kellett marnia, amint meglátta őt. Balbina azonban
nem jutott hozzá, hogy válaszoljon, mert Paul még nem ért a hírei
végére.
– Balbina most tanul az üzletben, Schatzberger kisasszonynál a
könyvelésen – kotyogta el a kisfiú.
– Ó, hogy ez milyen nagyszerű! – gúnyolódott Elsa. – Hallottad,
Claire? Most számokat tanul kihegyezett ceruzával egymás alá írni,
aztán vonalat húz alájuk, és kiszámolja az összegüket. Hát nem
fantasztikus?
 – Ugyan, ne foglalkozz vele! – válaszolta Claire. – Mindjárt indulnunk
kell. Tudod, hogy találkozóm van.
Balbina megfogadta, hogy nem fog válaszolni Elsa piszkálódására.
– Hallom, a bátyámat eltakarították az útból. Kaptál már tőle levelet?
– Ha úgy lenne, neked akkor sem mondanám el. – Balbina becsapta a
konyhaajtót. – Milyen fontos találkozótok van még ma?
– Neked egészen biztosan nem fogjuk elmondani – válaszolta Elsa.
Balbina hangját utánozta, mire ő megint elveszítette az önuralmát.
– Elkényeztetett csitri vagy, Elsa. Örülnöd kellene, mert minden
készen vár, amikor hazajössz, a szobád, a ruháid, az ételed, de te csak
utálatoskodsz és gúnyolódsz. Tulajdonképpen mit követtem el ellened?
– Ne veszekedjetek! – mondta Paul, és befogta a fülét.
– Felőlem Felső-Pfalzban maradhattál volna, a mucsai faludban. Anya
miattad küldte el Hermannt – sziszegte Elsa. – Vagy ő, vagy te.
Egyikőtöknek el kellett mennie. És találd ki, kit látnék én itt
szívesebben.
– Erről én nem tudtam.
Balbina közel állt ahhoz, hogy elsírja magát.
– Gonosz vagy, Elsa – mondta Paul a fülét még mindig betapasztva, de
így is hallott minden szót.
Claire tolni kezdte maga előtt Elsát.
– Gyerünk, tedd le a táskád, hogy Balbina kivehesse a mosnivalót.
Aztán indulnunk kell.
– Elsa nem ilyen gonosz – suttogta Paul, miután a két lány elment. –
Biztosan Claire bujtja fel.
Balbina dobbantott a lábával. Semmiképpen sem fog Paul előtt sírni.
– Nem tudom, melyikük a rosszabb, Paul. Talán Claire, de az is lehet,
hogy a nővéred. Nem is tudja, milyen jó dolga van. Jobb iskolába jár, sok
szebb ruhája és cipője van, mint nekem…
– De te szebb vagy nála – szólt közbe Paul.
– Jaj, Paul, nem kell ezt mondanod. Mindjárt megnyugszom.
Balbina leült a kisfiú mellé, és átkarolta a vállát.
– Pedig úgy van – állította Paul. – És ezt mindenki tudja, Elsa is.
– Egy nőnél azonban nem csak a szépség számít, tudod? Én is
szerettem volna olyan családot, mint neked, Hermann-nak és Elsának
van. Házat, üzletet, jó iskolát.
 – De hát neked is van családod ott, Felső-Pfalzban. Nekik is van házuk,
és még kutyájuk is.
– Igen, Paul, igazad van. Nem is akarok panaszkodni. Csakhogy a
szépségből nem lehet megélni.
– Elsa mégis szeretne olyan szép lenni, mint te.
– Ugyan már, ő is szép lány, és jó házból való is.
– De ő azt hiszi, hogy nem szép.
– És ezt te honnan tudod? Biztosan nem ő mondta neked, igaz?
Paul a fejét rázta.
– Nem, én mégis tudom. És azt hiszem, nem fogok megnősülni, ha
nagy leszek.
– Tessék? Miért nem?
– Mert a nők nagyon bonyolultak. Ludwig is ezt mondja.
– Ludwig? – Balbina felnevetett. – Mit tud ő a nőkről? És miért
beszélgettetek ti egyáltalán ilyen dolgokról?
– Ludwignak is van nővére. – Paul szemében Ludwigot ez nők
dolgában szakértővé tette. – Balbina?
– Igen?
– Ehetek azokból a kandírozott gyümölcsökből, amiket Ludwiggal
együtt készítettél?
Balbina, miután leöntötte cukoroldattal a keserű narancsokat, egy
tepsibe tette őket, hogy megszáradjanak. Pault ellenállhatatlanul
vonzotta az illat. Ezért téblábolt folyton a konyhában.
– Na jó, kóstoljuk meg! Ízlik?

Még nem volt igazán meleg, de a Hofgarten körüli utcákon és tereken

már érezni lehetett, hogy véget ért a tél, és az élet újra kiköltözik a
szabadba. A levegőben vágyódás volt ruhák és körömcipők, könnyű
öltönyök és szalmakalapok után. A krókuszok már elvirágoztak, az
ágyásokban tavaszi tőzike, nárcisz, jácint, kankalin, ibolya és tulipán
nyílt, az öreg bükksövényeken, a barna lomb között elővillantak az első
zöld rügyek. A Tambosi kávéház megnyitotta a teraszát, a kint ülő
vendégek télikabátban és kalapban dacoltak a hideggel. Amikor azonban
a napfényben megcsillantak a teatinusok templomának a kupolái, mind
a melengető sugarakba tartották az arcukat, és kigombolták a
kabátjukat. A hideg hónapokban elegük lett a sötét árnyalatokból, és
most újra megmutatták az alatta viselt barátságosabb színű ingeket,
blúzokat és ruhákat.
Elsa és Claire egymásba karolva átkelt az Odeon téren, aztán
elhaladtak a Feldherrnhalle előtt. Claire biztosan megint ismer valakit a
Tambosiban ülők közül – gondolta Elsa. A barátnője szüleinél, nem úgy,
mint náluk otthon, mindig sok vendég volt. Akinek üzlete van, nincs
szabadideje, mondta mindig Elsa mamája. És így is volt. Az édesanyja,
akárcsak az édesapja, amíg élt, kora reggeltől késő estig az üzletben állt.
Reggel ő volt bent elsőként, és este az utolsóként jött el. Hermann-nál ez
majdnem ugyanígy volt, amióta kitanult. Elsa a gondolatot is utálta,
hogy minden idejét, ötletét és erejét egy vállalkozásba ölje, foglalkozzon
a csemegeárukkal, rövidáruval, tortákkal, vízvezetékekkel, cipőkkel
vagy bármi mással. Ez nem mehet úgy egy teljes életen át. Akkor
egyáltalán nem marad idő gondolkodásra, álmodozásra, művészetekre,
olvasásra vagy egyszerűen csak bóklászásra. Utazásra. Ezt mind el tudta
képzelni a saját jövőjében, azt viszont nem, hogy egész életében egy
boltban álljon, és vevőket szolgáljon ki. A bátyjának nagyon jó, hogy
most Hamburgban van. Elsa ezt Balbinának rótta fel. Maga sem tudta,
miért kell folyton nekitámadnia az unokatestvérének. Valójában felül
akart emelkedni rajta, úgy tenni, mintha levegőnek nézné Balbinát.
Bárcsak elkerülne az útjából!
Balbina azonban egyszerűen nem hagyta nyugodni. Mit csinál
egyáltalán egész héten a házukban? Mindennap közöttük ül, pedig nem
is tartozik a családjukhoz. Nap mint nap együtt van Elsa fivéreivel
otthon vagy a boltban, és nélkülözhetetlenné teszi magát. Aztán az
édesanyja még utána is utazott vidékre, hogy visszahozza Münchenbe.
Balbina betolakodó, mégis fontos helyet foglal el a családban. Elsa nem
akarná magának azt a helyet, néha mégis szinte irigyelte Balbinát.
Hermannt is irigyli a lehetőségért, hogy elutazhatott egy olyan városba,
mint Hamburg. Hogyan érhetné el ő valaha is, hogy elutazhasson,
elkerülhessen itthonról, új dolgokat láthasson? Előbb valószínűleg
férjhez kellene mennie, méghozzá olyan férfihoz, akinek elég pénze van,
de nem kereskedő, hogy aztán az egész napot neki is az üzletében kelljen
töltenie.
Férjhez menni… Elsa azt sem tudta elképzelni. Úgy érezte, előírják
neki, mit csináljon, korlátok közé szorítják, mintha minden előre el
É
lenne döntve. És mi van, ha ő nem akarja azt, amit neki szánnak? Ha sem
egy üzletben nem akar a pult mögött állni, sem feleségül menni egy
kesztyűkészítőhöz? Ha valami másra vágyik, ha nem is tudja
megmondani, mi lenne az…?
Már majdnem elmentek a Tambosi mellett, amikor Elsa pillantása egy
távolabbi asztalra esett a Hofgarten bejáratánál. A férfi, aki ott ült, sötét
és kissé túl hosszú, bozontos szakállat viselt. A sápadt arcával, a nagyon
vékony alakjával és a hegyes vállával valakire emlékeztette Elsát. Nem ő
volt az a festő, aki télen megszólította őt a Régi Képtár előtt, és
névjegyet adott neki?
A férfi, mintha titkos jelzésnek engedelmeskedne, éppen ekkor
felpillantott az újságjából. Felismerhette Elsát, mert felpattanva feléje
indult. Ő összeszorította a száját, és megrázta a fejét. A festő, mert annak
kell lennie, elérthette a jelzést, mert megállt. Mutatta, hogy az
asztalánál marad, és várni fog. Vár, amíg Elsa visszajön. Ő belekarolt
Claire-be, és remegni kezdett a gyomra.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Claire.
– Mikor? Mi?
– Nehogy azt mondd, hogy nem láttad! Az a fekete szakállas férfi
megbámult minket. És valamilyen jelzést adott.
– Milyen férfiról beszélsz? És milyen jelzésről?
Elsa a járdára szegezte a tekintetét, mintha vigyáznia kellene, hogy ne
lépjen a kőlapok közötti fugára, ahogy Paul szokta csinálni.
– A kávéház teraszán ült. Már azt hittem, hogy oda fog rohanni
hozzánk. Valóban nem vetted észre?
– Sejtelmem sincs, miről beszélsz.
– A férfiról, aki egészen hátul ült, a kert bejáratánál, és nem viselt
kalapot. A haja túl hosszú volt, a kabátja kopott és kissé poros. Úgy
festett, mint egy schwabingi művész. Egy vázlatfüzet is feküdt a mellette
levő széken. Nem láttad?
– Nem – mondta Elsa –, nekem semmi sem tűnt fel. Talán valaki
másnak szólt a jelzése.
– Igazán? Esküdni mertem volna, hogy ismeritek egymást. Nekem
nem jelezhetett, mert korábban soha nem láttam.
– Akkor összetéveszthetett engem valakivel. – Elsát meglepte, hogy
nagyon könnyű volt hazudnia a barátnőjének. A festő tehát felismerte,
pedig több hete vagy talán már egy hónapja találkoztak először. – Nem
késünk el a találkozódról? – kérdezte.
– Eltereled a szót, de engem nem csaphatsz be. Jól ismerlek. Meglátod,
kiderítem, ha valamit elhallgatsz előlem. – Claire oldalba bökte Elsát. – A
két hölgynek pedig egy kicsit türelemmel kell lennie, ha késünk.
– Miért megyünk valójában éppen hozzájuk? Sok másik fotóstúdió is
van Münchenben. Mindenképpen az Elvirának kell lennie? – kérdezte
Elsa a szemét forgatva.
– Természetesen! Az egész város arról a két fényképésznőről beszél,
és én még soha nem voltam ott. Nem számít, melyik stúdióba megyünk,
mert a számlát a keresztanyám fizeti. Friss fotót akar rólam, ahogyan
most festek. Életem virágjában – mondta Claire, és grimaszt vágott.
– Talált férjet neked? – kérdezte Elsa, és máris megkapta a következő
oldalba bökést.
– Az kéne még csak! A férjemet én akarom megválasztani – felelte
Claire. – Vagy a feleségemet. Ki tudja.
Elsa megállt.
– Ezt most nem komolyan mondod, ugye?
– Nem, nem hiszem – válaszolta Claire, és felnevetett. – De azért
érdekelne, hogy mehet az két nő között.
Elsa még soha nem gondolt erre, és kínosnak találta a témát.
– Ne add a meglepettet! Te még soha nem képzelted el, milyen lehet
két nő között?
Elsa megrázta a fejét.
– És te?
– Én igen. Az első két osztályban fülig szerelmes voltam a
zenetanárnőnkbe, Gertrudis nővérbe.
– Gertrudisba?
Elsa ezt el sem akarta hinni. Éppen abba a sovány, férfiasan csontos
kezű apácába?
– Sokszor elképzeltem, hogy egyik este, amikor nem tudok elaludni,
elmegyek a szobájához és bekopogok – mesélte Claire. – Néha másra sem
tudtam gondolni, mint Gertrudis nővérre hálóingben.
Claire már megint az egyik drámáját játssza el nekem? – találgatta Elsa. A
barátnője azonban komolynak tűnt.
– És megtetted? – kérdezte tőle.
Claire széttárta a karját, és megpördült a tengelye körül.
 – Igen. A vágy végül olyan erős lett bennem, hogy attól féltem,
belebetegszen, ha legalább egyszer nem próbálom meg. Úgyhogy
odamentem.
– És mi történt? – kérdezte Elsa.
– Mi történt volna? Elküldött. A hálóinge fölött pedig pongyolát
viselt, a haja pedig két copfba fonva egészen a derekáig ért. – Elsa
megrántotta a vállát. – Nem az eseted a Gertrudis? – kérdezte Claire
vigyorogva.
– Valóban nem az – felelte Elsa.
És a festő? Ő az esete? Ugyan már, badarság – teremtette le magát
gondolatban, de bizsergés fogta el, ha a férfira gondolt.
A Vonder-Tann utca végén, a Károly herceg-palotával szemben az
Angolkert bejárata előtti utolsó ház meglehetősen csúnya, dísztelen
toldalékot kapott, amely olyan volt, mint egy hatalmas cipősdoboz. És
éppen abban működött az Elvira Udvari Műterem, amelyről egész
München beszélt. Nem azért, mert ott készültek a legjobb portrék,
hanem mert ez volt Münchenben – egyesek szerint egész
Németországban – az első cég, amelyet két nő vezetett. Két női fotós,
akik ráadásul egy párt is alkottak. Egyesek ezt borzalmasnak találták, és
a nyelvüket köszörülték rajtuk. Mások éppen ezért jártak oda.
Egyszerűen kíváncsiak voltak. Claire közéjük tartozott. Elsa, mint
mindig, visszafogottabb volt, mint a barátnője. Nem erkölcsi okokból,
inkább sokszor gyanakvásban megnyilvánuló félénkségből.
A bejárat melletti kirakatban fényképek voltak, mint minden
fotóstúdiónál. Egy kisfiú játék vasvillával és falóval – a kis parasztgazda.
Egy pufók arcú és gömbölyű állú nő, aki a szőrmekabátjához simította az
arcát. Hogy miért, arra Elsa nem talált magyarázatot. Nem tetszett neki
a kép, és bízott benne, hogy Claire sem választ majd ilyen romantikus
pózt.
Bár késve érkeztek, a recepciós hölgy nagyon kedves volt velük, és
bekísérte őket egy öltözőszobába, hogy levegyék a kabátjukat, és kissé
rendbe hozzák magukat. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Claire
azonnal nevetésben tört ki.
– Láttad a recepciós nevét? Viktoria Knollmüller. Biztosan azért, mert
az orra olyan, mint egy hagymagumó. Ezek szerint ez családi vonás lehet
náluk.
 – Nézd csak! – Elsa felolvasta egy ott fekvő szórólap szövegét: –
Társaság a Nők Szellemi Érdekeinek Támogatására, alapító: Anita
Augspurg. Nem ő az egyik fotós?
– De igen, és ez jó. Vagy te nem hiszel abban, hogy a nőknek szellemi
érdekeik is lehetnek? – Claire a tükör előtt állva megfésülte a haját, hogy
aztán újra feltűzze a fotóhoz.
– A társaság célja, hogy elérje a nők rendszeres és minden területre
kiterjedő részvételét a társadalmi életben.
– Pontosan! – kiáltotta Claire. – Ezt én is támogatom. És választójogot
is akarok.
– Választójogot? Te képzelődsz – mondta Elsa. – Tudod egyáltalán,
hogy kire szavaznál?
– Nem, nem tudom – válaszolta Claire –, de mire nagykorú leszek és
szavazhatok, tudni fogom. Tegyek fel egy kis rúzst? Nézd csak, ezeket
használhatjuk – mutatott egy doboz szépítőszerre a tükör alatt.
– Ne vidd túlzásba! – figyelmeztette Elsa. – Így is elég szép vagy –
jelentette ki.
Csodálta a barátnője és az édesanyja ízlését. Claire biztosan tőle vette
kölcsön ezt a merészen kék kabátkát is. Szűk szabású volt, duplasoros
nagy gyöngyház gombokkal és látványosan magasított gallérral. Az
élénkkék szövet fekete szegélyeket kapott, és a mandzsetták is feketék
voltak, mint egy egyenruha zubbonyán. A fodros rátétek kiemelték
Claire rendkívül vékony derekát. Káprázatosan festett.
– Jaj, Elsa, te mindig szörnyen józan vagy! A műterem-látogatás olyan,
mint a színjátszás. A férfiak mind komorak, mert erősnek és
megbízhatónak akarnak mutatkozni. Neked ez még soha nem tűnt fel? A
nők pedig kicsinosítják magukat, és csábos tekintettel a távolba
révednek, mert onnan jön majd a vágyott szerető, aki kiszabadítja őket a
sivár életükből, aztán pedig a tenyerén hordozza.
– Aha – mondta Elsa. – Hogy neked miken jár folyton az eszed!
Szerintem a rúzs egyszerűen csak öregít téged.
– Az nem baj. – Claire a barátnőjére kacsintott. – Ne legyél már ilyen
halálosan komoly! Tudom, hogy csak át akarsz verni. Valójában vaj van a
füled mögött. Vagy mi volt az az előbb a Tambosiban?
– Semmi – felelte Elsa.
Gyorsan félrefordult, mert érezte, hogy azonnal elvörösödött. A
kávéház teraszán lejátszódott jelenet emléke még egészen friss volt.
 Ekkor megjött értük a hölgy, akit Claire hagymaorrúnak nevezett. A
műterem a toldaléképület első emeletén volt. A helyiséget egy oldalt
messzire aláereszkedő üvegtető uralta, amely elegáns melegház
atmoszféráját kölcsönözte neki. Függönyöket lehetett rajta – a napszak
és a fényviszonyok szerint – össze- vagy széthúzni. A fapadlós
helyiségben a nagy, harmonikakihuzatos fényképezőgép volt a
legfontosabb tárgy. Erős faállványra erősítve egy színházi díszletre
emlékeztető, nagy festményre volt irányítva a háttérben. Az Angolkertet
ábrázolta a köroszlopos templommal. Előtte egy lekerekített hátú fehér
padon két párna feküdt. A perzsaszőnyegen áttört csipkével
szegélyezett, fehér napernyő állt kinyitva.
– Foglaljanak helyet, hölgyeim! – szólította fel őket a hagymaorrú nő.
– Goudstikker kisasszony máris jön.
Claire megint nevetésben tört ki, amint a recepciós kiment.
– Mit mondott? Chaudstikker? Ez hollandul van? – kérdezte.
Felvette a napernyőt, és forgatni kezdte. Tökéletesen illett a
krémszínű muszlinból készült tavaszi ruhájához, amelyet a mellrészen
és a karokon világoskék hímzés díszített. A derekán a szoknyába
bedolgozott, széles csipkeövet viselt, és nagyon szép volt. A sötétszőke
haját feltűzte, de néhány rakoncátlan tincs az arca és a nyaka körül
lengedezett. A világoskék szemével szinte olyan volt, mint egy nimfa.
Elsa nem tudta levenni róla a szemét, és rút kiskacsának érezte magát
egy hattyú mellett.
Elsa eltátotta a száját, amikor megérkezett Sophia Goudstikker. A
haját férfiasan rövidre vágatta, mégis nagyon nőies volt vele. A fekete és
fehér gyöngyökkel kihímzett, mályvaszínű zsákruhájának sem
derékrésze, sem öve nem volt, és a cikcakkos alja miatt
aszimmetrikusnak tűnt. A gyöngyök egy nagy virágba folytak össze, és a
derék nélküli szabás nagyon modern hatást keltett. A ruha alatt a
fotográfusnő láthatóan nem viselt fűzőt, mégis elegáns jelenség volt.
A vidám, nyárias köroszlopos képet azonnal inkább komorabb
hatásúra cserélte, amelyen egy oszlopcsarnokon keresztül egy tájat
lehetett látni szórt hajnali vagy esti fényben. A háttérben egy várrom és
egy furcsa kőház állt. Claire a sötét háttér előtt a krémszínű ruhájában
maga volt a megtestesült tisztaság és ártatlanság. Az ellentét nagyobb
már nem is lehetett volna. Mint egy színházi jelenet, amelyről mindenki
tudja, hogy semmi sem valódi benne, és valahogy mégis igaz.
 Claire-nek nem kellett nevetnie, de még csak mosolyognia sem. A
fényképésznő azt mondta, gondoljon valami nagyon szépre, ami most
éppen hiányzik neki, vagy amire nagyon vágyik, de soha nem kapta meg.
Claire odapillantott Elsára, megrántotta a vállát, és idegesen
elnevette magát. Valószínűleg semmi sem jutott az eszébe, mert
mindent megkapott, amit akart. Még csak a szabadság sem hiányzik
neki, futott át Elsa fején.
– Gondolj Gertrudis nővérre hálóingben! – súgta a barátnőjének, és
Claire azonnal elvörösödött.
Most azonban mintha valóban eszébe jutott volna valami. Sophia
Goudstikker bebújt a fekete lepel alá, amely arra szolgált, amint
elmondta, hogy a fényt távol tartsa a fényképezőgép lencséjétől.
– Most már ne mozogjon! – kiáltotta, és megnyomta a kioldót.
Kivette a gépből az üveglemezt, átvitte egy szomszédos helyiségbe, és
másikat tett be, aztán egy harmadikat is.
– Nem szeretne közös képet a barátnőjével? – kérdezte Elsára
pillantva.
– Nem, nem. A képek Claire nagynénjének lesznek, ő rendelte őket.
– Akkor is szívesen lefotóznám magukat együtt – mondta Goudstikker
kisasszony. – Szép párt alkotnak. Nagyon különbözőek, de én éppen ezt
találom izgalmasnak. Ha nem tetszenek maguknak a képek, megtartom
őket. Nem kell fizetniük értük.
– Jaj, már, Elsa! – mondta Claire. – Én is szeretnék képet kettőnkről.
Magamnak, nem a nénikémnek. – Talán neked is szükséged lesz rá –
tette hozzá vigyorogva. – Hogy megajándékozd vele a Tambosiban látott
urat.
Elsa a fejét rázta.
– Meg sem fésülködtem, és rúzst sem tettem fel.
– Nem is kell. Maga születetten egyedi. Kissé rideg, de nagyon vonzó.
– A fényképésznő megint bebújt a lepel alá, és az objektíven át is
megnézte a jelenetet. – Az ernyő a földön maradhat.
Elsa leült Claire mellé a padra, és megfogták egymás kezét. Először
komolyan néztek a kamerába, a második képen is éppen csak
mosolyogtak. Kintről, a földszinti fogadóhelyiségből zaj hallatszott fel
hozzájuk. Vitának hangzott. Miközben Sophia Goudstikker az utolsó
lemezt is átvitte az előhívókamrába, kivágódott a műterem ajtaja, és egy
férfi lépett be rajta. A recepciós hölgy izgatottan követte.
Ó
 – Óhajt valamit, uram? – kérdezte a fényképésznő.
– Azt óhajtom, hogy a feleségemet vegyék le a listájukról!
Beiratkozott a nőegyletükbe – mennydörögte a férfi. – Megtiltom neki,
hogy tag legyen, és felszólítom magukat, hogy azonnal töröljék a
nyilvántartásukból! Käthe Brey a neve.
– Megkínálhatjuk egy csésze kávéval? Török mokkával, esetleg egy
pohárka arakkal? Foglaljon helyet, kérem. Nem vagyunk emberevők.
Vagy úgy festünk? – Sophia Goudstikker előbb saját magára, aztán a két
lányra és a recepciós hölgyre mutatott. – Mindnyájunknak nagyon
különbözők az érdeklődési köreink. Némelyikünknél férjhez,
gyerekekhez, varrónőkhöz és frizurákhoz van köze, másoknál nem. Az
egyesületünkben olyan dolgokról beszélünk többek között, mint az
oktatás, a munka és a bérek. Nem parancsol mégis egy pohárkával?
– Käthe Breyt törölni fogják. Megtiltom neki, hogy továbbra is
magukhoz járjon. Ha mégis megjelenne, rendőröket küldök ide. A címet
már nyilván ismerik.
A férfi az ajtóhoz indult.
– Az egyesületünkbe bárki beléphet – szólt utána a fényképésznő. –
Az egyedüli feltétel, hogy nagykorú legyen, más nincs. Engedélyt
egyetlen nőnek sem kell senkitől sem felmutatnia. Férfiakat is
felveszünk. Uraságod esetleg eljöhetne a következő találkozóra a
nejével.
A férfi már a nyitott ajtóban állt.
– Feltéve – tette hozzá Sophia Goudstikker –, ha Käthe szeretné, hogy
maga itt legyen.
A bejárati ajtó hangosan becsapódott.
– A viszontlátásra! – kiáltotta Sophia Goudstikker a férfi után.
Elsa és Claire kissé elfogódottan felkelt a díszletpadról. A látogató
erőszakos fellépése megijesztette őket. A fényképésznő azonban úgy
tett, mintha semmi sem történt volna. Vagy mintha már hozzászokott
volna az ilyen viselkedéshez. Nagyon magabiztosnak tűnt.
– A hét közepétől eljöhetnek a képekért – mondta. – Azt hiszem, jók
lettek. Maguk ketten nagyon szép pár. Vagy ezt már mondtam?
– Szerintem is szép pár vagyunk. – Claire belekarolt Elsába, amikor
kiléptek az utcára. – Eljössz még hozzám?
– Tudod, hogy zongoraórára kell mennem.
– Ugyan már, amúgy sem gyakoroltál a héten. Arról tudnék.
 – Akkor is el kell mennem.
– Menjek veled?
– Inkább ne! Krozill asszony így is le fog teremteni, mert lusta vagyok,
és már megint nem gyakoroltam eleget.
– Kint is megvárhatlak.
– Másfél óráig? Mára dupla órát beszéltünk meg. Köszönöm, de nem.
Túl kell esnem rajta.
Claire oldalra lépett, és áthatóan nézett a barátnőjére.
– Lehet, hogy valami mást tervezel még, és annál nincs szükséged
rám? Elsa, Elsa, ennek még rossz vége lesz!
Claire nagyon szerette volna kicsalni a barátnőjéből a titkát, már ha
lett volna. Gyönyörű volt a kék kabátkájában, Elsa viszont szürke
kisegérnek érezte magát.
– Képzelődsz – mondta, és megrázta a fejét. – Köztem és Krozill
asszony között viszont valóban csúnya véget érhetnek a dolgok.
Remélem, hamar úgy lesz. Elegem van a zongoragyakorlásból, és abba
akarom hagyni.
A barátnők elköszöntek egymástól, és Elsa az Odeon tér felé indult.
Minél közelebb ért a Tambosi kávéházhoz, annál hevesebben vert a
szíve. Vajon ott ül még a férfi? Valóban vár rá? Egyáltalán, az „ő” festője
volt, vagy csak az emlékezete űz tréfát vele?
A teraszon majdnem minden márványasztalnál ültek, de a festő nem
volt közöttük. Elsát csalódottság fogta el. Akkor mégiscsak marad Krozill
asszony – gondolta. Tett néhány lépést a Hofgarten park felé, és megállt a
kapuív alatt. És akkor meglátta a férfit. Éppen kijött a kávéházból. Ő volt
az. A hóna alatt a vázlatkönyv nem hagyott kétséget efelől. Elsa gyomra
háborogni kezdett, mintha valami rosszat evett volna. Egyszeriben
halálosan betegnek érezte magát. Miért jött ide egyáltalán, mit akar itt?
A festő felnőtt férfi, öt-hat évvel biztosan idősebb nála. Még mindig
nagyon vékony és sápadt volt, de valamivel ápoltabbnak tűnt, mint télen
a Képtárnál. Elsa egy része futásnak akart eredni, átvágni a Hofgartenen,
és egy másik kijáraton kimenni. Egy másik része nem akart mozdulni. És
akkor újra meglátta a festőt. Lejött a lépcsőn, a fokokat kettesével
szedte. Elsa beszaladt a parkba, átbújt a sövény egyik keskeny résén, és
leült egy padra. A férfi követte, leereszkedett mellé, és habozás nélkül
megfogta a kezét.
– Még a nevét sem tudom – mondta.
 – Elsa – suttogta ő, mintha nagy titkot árulna el.
– Elsa – ismételte meg a festő a lány szemébe nézve. A tekintete
bejárta az arcát, mintha minden részletét meg kellene jegyeznie, hogy
majd emlékezetből le tudja rajzolni. – Nagyon jól illik kegyedhez ez a
név, Elsa kisasszony – mondta áhítatosan.
– Mit lát, amikor ilyen alaposan megnéz magának? – kérdezte Elsa.
– Egy magas homlokot látok csinos pihékkel a haja tövében. Aztán egy
kevéssé ívelt szemöldököt, bársonyosan kék szemet néhány barna
pettyel. Egy keskeny, egyenes és kissé pisze orrot, finom, de kiemelkedő
járomcsontot és egy széles szájat, amelynek a finom íve árnyalatnyi
dacosságot kölcsönöz az arcának, de gőgösséget is. Nem is azt, inkább
fölényességet.
– Ez most bók, vagy maga is kissé ridegnek talál?
– Ki mondta ezt?
– A fényképésznő, akinél az előbb a barátnőmmel voltam.
– Nem, én inkább zárkózottnak gondolom, ugyanakkor izgalmasnak
és nagyon kívánatosnak is. – Elsa lesütötte a szemét. – Elnézését kérem
az ügyetlen fogalmazásért. Festő vagyok, nem költő. Ne haragudjon! – A
férfi láthatóan zavarba jött. – Emlékszik még a nevemre?
Elsa bólintott.
– Sigmund Rainer, festőművész – lehelte.
Hogy is felejthette volna el!
A Kagylópavilon felől egy virágárusnő indult feléjük. A bő szoknyája
ide-oda lengedezett, mint egy harang. A festő aprópénzt kezdett keresni
a zsebében.
– Kérem, ne! – hebegte Elsa. – Amúgy sem tarthatnám meg a virágot.
– Hogyhogy? – kérdezte a férfi. – Mondhatná, hogy maga szedte.
Elsa a fejét rázta, és bízott benne, hogy a festő elküldi a virágárusnőt.
Ő azonban odament hozzá, kivett valamit a kosarából, és pénzt adott
neki. Egy csokor kék májvirággal jött vissza.
– Viselnie kell a kedvemért. Csodásan illik a szeme színéhez –
hízelgett a férfi. Elsa nem tudott mit kezdeni a virággal, csak a kezében
fogta. – Ha megengedi – dünnyögte a festő, és a virágszárakat Elsa egyik
gomblyukába dugta. – Nagyon szívesen lefesteném – mondta, és
megfogta Elsa kezét.
– A virágokat? – kérdezte ő mosolyogva.
A férfi felnevetett.
Ó
 – Ó, Elsa, bárcsak meglátogatna a műtermemben!
– A műtermében?
– Közös műterem, több másik művésszel osztozom rajta. Egészen
közel van a Régi Képtárhoz, ahol először találkoztunk. A Heß és a Luise
utca sarkán. A Heß utcáról kell bemenni a hátsó udvarba, a kapu mindig
nyitva van. Meglátogat majd? Mikor?
– Nem tudom – felelte Elsa – Tulajdonképpen…
– Esetleg jövő szombaton? – vágott közbe a férfi. – Délután, mint ma?
Mondjon igent! – kérte.
A szájához emelte Emma kezét, és rátapasztotta az ajkát. Aztán
mintha elfelejtette volna, hogy kérdezett valamit, a tekintete
ugyanolyan fürkészőn, ahogyan az előbb Emma arcát tanulmányozta,
most a kezét járta be. A mutatóujjával végigsimított a hosszú, vékony
ujjain, a kisujjától egészen a hüvelykujjáig. Elsa ijedten körbenézett.
Szombat délután bármikor járhat erre a Hofgartenben valaki, aki ismeri
őt és a családját. Kihúzta a kezét a férfi kezéből, de még utána is érezte a
melegét.
– Hány éves, kedves kisasszony? – kérdezte. – Tizenhat? Tizenhét?
– Tizenhat – suttogta Elsa, bár majd csak több mint fél év múlva lesz
annyi.

– Ma megismered a kereskedők számára egyik legfontosabb helyet –

jelentette be Adrian Groeneberg a Hamburgba érkezésük utáni második
napon.
A Raktárvárosban jártak. A holland, mint mindig, most is elegáns
császárkabátban volt, hozzáillő mellénnyel, eltérő színű, csíkos
nadrággal és cilinderrel. A szárnygalléros ingéhez széles, nagy csomóra
kötött nyakkendőt viselt, amelyet gyöngytű fogott össze. Hermann
póriasnak érezte mellette magát, és ezt meg is mondta Groenebergnek.
Ő erre csak annyit jegyzett meg szárazon, hogy a választékos
eleganciáját bármikor elcserélné Hermann fiatalságára.
A Sandtor Parkkal szemben beléptek egy magas, keskeny
téglaépületbe.
– Itt van a legtöbb hamburgi kávécég székhelye. Mindjárt meglátod,
miért.
 A lépcsőházban kávézsákok, teásládák, irodák és raktárak többnyire
nyitott ajtajai előtt haladtak el, és az első emeleten egy tágasabb
helyiségbe értek. Sötét bőrülések és alacsony faasztalok álltak benne, a
falakon bekeretezett metszetek függtek, amelyek egzotikus tájakat
ábrázoltak: ültetvényeket sötét bőrű szüretelő nőkkel és szalmakalapos
munkásokkal, akik a vállukon kávézsákokat vittek le a kikötőbe. Egy
széles üvegajtón aranybetűkből a „Kávékereskedelemmel Foglalkozó
Cégek Egyesülete” felirat volt olvasható. Még egy üvegajtón át egy nagy
terembe jutottak, amelynek a homlokzati oldalán egy színes ablakkép
ragadta meg Hermann figyelmét: egy látóhatárig terjedő kávéültetvény,
amelynek buja zöldjéből kiragyogtak a piros kávécseresznyék és a
kávészedő nők fehér fejkendői.
Ez volt a híres Hamburgi Kávébörze. A bejárati ajtó fölött három óra
függött, amelyek azt mutatták, hogy mennyi most az idő a világ
kávékereskedelmi központjaiban. A középsőn, amelyet kissé magasabbra
helyeztek, a hamburgi idő volt látható, a bal oldalin a Rio de Janeiró-i, a
jobb oldalin a New York-i. Egy hatalmas fekete palatáblán a brazil Santos
kávé irányadó napi árát közölték. A kávékereskedelem minden szála itt
futott össze. Vásárlások és eladások folytak, információk cseréltek
gazdát, üzleti kapcsolatok köttettek. Most éppen szünet volt, az urak
kint álltak a folyosón, szivaroztak, kávét ittak és üzletről beszéltek.
Groeneberg üdvözölte néhányukat, és bemutatott Hermann-nak egy
szőke fiatalembert, aki egy fejjel a tömeg fölé magasodott.
– Az úr Georg Edelmann, régi barátom, Adolf Edelmann fia, akinek
kávébirtoka van a Mexikói-fennsíkon.
A kávébirtok, amint Hermann megtudta, a Hamburgo nevet viseli.
Edelmann és más német bevándorlók kilenc éve alapították.
– Mi, németek rendkívül szorgalmasak és ambiciózusak vagyunk,
bárhol éljünk is – mondta Edelmann. – Még a trópusokon is, bár ott a
hőség és a páratartalom megvisel minket. A szülővárosunkban nem
szokhattunk hozzá ehhez, mert ott gyakran rossz az idő.
– Sok német él arra? – kérdezte Hermann.
– Becslések szerint az évi mexikói és guatemalai kávétermés harmada
német ültetvénytulajdonosoktól származik.
– A termények előfinanszírozásában pedig fontos szerepet játszanak a
hamburgi kereskedőházak és bankok – mondta Groeneberg. – Ezért a
kivándorlók is szívesen küldik haza az óhazába a fiaikat, hogy az
alapoktól beletanuljanak az üzletbe, és megismerjék a legfontosabb
embereket.
– Milyen az élet egy ültetvényen? – kérdezte Hermann.
– Egészen más, mint azt egy európai kávéfogyasztó elképzeli –
válaszolta Edelmann. – Kemény, gyakorlatias, a legkevésbé sem
romantikus és sokszor nélkülözésekkel teli élet. Sajnálom, ha
kiábrándítottam, mert esetleg más elképzelései voltak.
– Nem, nem – szabadkozott Hermann –, folytassa csak! Nagyon
érdekesnek találom, amit mond.
– Tudja, sokszor hónapokon át nincs társaságunk, és a családon kívül
senkivel sem beszélhetünk. Társas szórakozási lehetőségek végképp
nincsenek. A legközelebbi szomszéd majdnem egynapi járóföldre él, az
utak pedig hihetetlenül rosszak.
– Akkor még jó is, hogy reggeltől estig van mivel foglalkoznotok –
szólt közbe Groeneberg.
– Sajnos ez sem igaz. – Edelmann megrántotta a vállát. – Vannak
napok, amelyeken alig vagy egyáltalán nem akad tennivaló az
ültetvényen. Olyankor a legrosszabb, amikor esős vagy hideg az idő.
Heteken vagy hónapokon át csak a nálunk dolgozó indiánok nyelvét
halljuk, jobb esetben egy munkafelügyelő spanyol beszédét. Azt legalább
valamennyire értjük. – Edelmann intett egy fiatal pincérnek, aki gőzölgő
kávéscsészéket egyensúlyozott egy tálcán. – Tegyen próbát a remek
kávénkkal! Ez kárpótol minket a trópusi életünk minden nehézségéért
és kellemetlenségéért. Kóstolja meg!
Hermann beszítva a kávé illatát, és ivott egy kortyot.
– Szürcsölnöd kell – súgta neki Groeneberg. – A hozzáértők mind úgy
csinálják
– A hozzáértők azonban a kóstolás után kiköpik, de attól itt inkább
tartózkodnia kellene. Úgy sejtem, a tőzsdén nem kívánatos a köpdösés. –
Edelmann elvigyorodott. – Na, mi a benyomása?
– Már-már azt mondanám, hogy a zamatának enyhén csokoládés
jellege van – felelte Hermann.
Edelmann bólintott.
– A tanoncunk elárulhatná Önnek, milyen csokoládét és fűszereket
érez még ki, nekem viszont elnézést kell kérnem, mivel az én
ízlelőbimbóim nem ilyen edzettek. Csak annyit mondhatok, hogy ez a
kávé nagyon ízletes. Sőt mi több, azt hiszem, hogy ilyen jó kávét eddig
még soha nem ittam.
Edelmann elégedetten bólintott, Groeneberg pedig elmosolyodott, és
elismerően megveregette Hermann vállát. Mondott is neki valamit, de ő
már nem hallgatott oda. A figyelmét az kötötte le, hogy az előcsarnok
üvegajtaja előtt egy alak suhant el a következő emeletre vezető lépcső
felé. Hermann annyit tudott kivenni, hogy egy magas, karcsú nő volt,
selymesen csillogó zöld ruhában, a vékony derekán vörös szalaggal. A
hosszú, sötét haja apró fonatokban a hátát verdeste. Az arcát Hermann
csak egy pillanatig látta, de így is földöntúlian szépnek tűnt neki. Az ifjú
Edelmann bizonyára hozzá beszélt, ő azonban megsüketült, amíg azt a
jelenést nézte.
– Elnézését kérem – hebegte.
A beszélgetőtársa elnézett a lépcső felé, ahol éppen eltűnt a hölgy
feltűnő zöld szoknyája. Utoljára még a derékszalagja végeit látták
mögötte libegni. Edelmann kis időre abbahagyta a beszámolóját a
trópusokról. Hermann-nal együtt ő is az idegen hölgyet figyelhette, az
első nőt, akit ma itt láttak. Edelmann aztán arról beszélt, hogy
kávéültetvényekről a tengerpartra vezető, rossz minőségű utak
megnehezítik a szállítást. A zöld ruhás hölgyről egyikük sem mondott
semmit, de Hermann úgy sejtette, hogy mind felfigyeltek rá.
A kávézsákokat öszvérek szállítják a kikötőkbe, mesélte Edelmann,
ahol hajókra rakodják őket, amelyek a Csendes-óceán partja mentén
Panamáig viszik az árukat. Onnan tehervonatokon teszik meg az utat a
Panama-csatornáig, és csak aztán indulnak velük gőzhajók az Atlanti-
óceánon Hamburgba. Kedvező esetben hamarabb megérkeznek, mint a
versenytársak hajói Brazíliából, mert akkor a Finca Hamburgo
kávétermesztői és a kollégáik nagyon jó árakat tudnak elérni.
– Ha vásárolni óhajtanak – mondta Edelmann, mielőtt a többi úrral
együtt visszamentek a tőzsde nagytermébe –, látogassanak el a San
Critsóbal pörköldébe. Az először vásárlóknak mindig van akciós
ajánlatunk.
Miközben az urak elhagyták az előcsarnokot, Groeneberg félrevonta
Hermannt.
– Látom, jó ízlésed van, fiam. És ezt nem a kávéra értem.
– Nem a kávéra? Akkor mire gondol? – kérdezte Hermann
értetlenkedőn.
 – Arra, hogy azonnal felismered, ha egy nő nemcsak gyönyörű, de
egészen különleges is. – Groeneberg megemelte a cilinderét, és beletúrt
a ritkuló hajába. Hermann a füle hegyéig elvörösödött. – Az a nő, akit az
előbb láttál, Inés. Régóta ismerem. Bemutassalak titeket egymásnak?
Inésnek kávépörköldéje van itt, a házban. Ő az egyetlen nő a szakmában,
én legalábbis csak őt ismerem. Ért az üzlethez, és egész Hamburgban
nála lehet kapni a legjobb kávét. Na, mit gondolsz? Látogassuk meg?

Inés valóságos természeti erő volt. Hermann még soha nem látott egy
nőn olyan karizmokat, amelyek megfeszültek a ruhája alatt, amikor egy
bottal megkeverte a kávészemeket a pörkölő dobjában, hogy minél
egyenletesebben legyenek kitéve a hőhatásnak. Az arca szinte szív alakú
volt, és a smaragdzöld ruhája alatt egészen egyértelműen nem viselt
fűzőt, hogy darázsderekat varázsoljon magának.
– Tetszik a ruhám? – kérdezte, amikor elkapta Hermann pillantását.
Erős akcentusa volt. – Én varrtam, mint minden ruhámat. Fűzőt nem
hordok, mert zavar a munkában.
Munkások hatvankilós zsákokban egy szállítmányt hoztak be,
amelyeket Inés fajtánként különböző helyekre rakatott le.
– A mosott kávéfajtákból én állítom össze a keverékeimet – mondta. –
Ez mind Arabica, de különböző vidékekről származik: a Mexikói-
fennsíkról, Guatemalából, sőt Kolumbiából és Brazíliából is. Szeretnétek
megkóstolni?
– Tudod, hogy igen, Inés. Ezért vagyunk itt. Igaz, Hermann? –
Groeneberg elvigyorodott. – Fiatal barátom az előbb megpillantott téged
a lépcsőházban, és az arckifejezéséből ítélve azt gondolhatta, hogy égi
jelenést lát.
Hermann megint elvörösödött, és zavartan a szavakat kereste, de Inés
megelőzte:
– Annak is érzem magam – mondta. – Szellemnek, aki ebben a házban
él, és időnként észrevétlenül átsuhan a lépcsőházon.
– Észrevétlenül? – kérdezte Groeneberg, és Hermannra kacsintott.
– Én vagyok itt az egyetlen nő, és a házban eredetileg csak
férfimosdók voltak. – Az irodát erős illat töltötte be, amikor Inés
kávébabot öntött egy kis kézi darálóba. Aztán egy nyitott fióknyi őrölt
kávét szagoltatott meg a két vendégével. – Chiapas, brazil adalékkal –
mondta.
– Fantasztikus – állapította meg Groeneberg.
Hermann jól érezte magát ebben az irodában, amelyben a szép Inés
tett-vett. Majdnem olyan volt, mint otthon, ahol az édesanyja mindent
szemmel tartott és irányított.
– Segíthetek? – kérdezte, mintha álomból ébredne, és felugrott.
– Bekapcsolhatja a víztartályt, señor.
– Hermann-nak hívnak – válaszolta, és bedugta a dugót az elektromos
vízforraló kannába.
Groeneberg elmondta neki, hogy a Raktárvárosban kint és bent is
villannyal világítanak. Egy központi kazánházban gőzgép áll, és azzal
fejlesztik az áramot, amelyet a házakhoz vezetnek. A rendszer egészen
új, és még folyik a kiépítése. Itt már mindenesetre nincs gázvilágítás,
mint ahogy Münchenben még mindig.
Inés megtöltötte egy hasas kávéskanna porcelánszűrőjét, és vizet
öntött rá, amint felforrt.
– Elnézést, Inés kisasszony, de hogyan oldotta meg a kisdolgát a
házban? – kérdezte Hermann.
Örült, hogy tehet valamit, és nem kell szüntelenül ezt a női
világcsodát bámulnia.
– Mire gondol? – kérdezett vissza Inés.
– Nos, a… férfimosdó problémájára. Remélem, nem vagyok
tapintatlan.
– Vagy úgy! Nem, nem tapintatlan. Én magam láttam hozzá. Nem volt
más megoldás, mint magamnak és más hölgyeknek, akik remélhetőleg
hamar követni fognak, lezáratni egy férfimosdót, méghozzá a
földszinten. Így ugyan mindig két emeletet kell megtennem le és fel, de
nem akarok panaszkodni. Érthető, hogy az urak nem kívántak
lemondani az első emeleti mosdójukról, ahol a kávétőzsde is van. Ott ők
még mindig maguk között vannak, üzletkötéskor és az illemhelyen is.
– A mi müncheni csemegeüzletünkben sok nő van – mondta
Hermann. – A főnök is az, éspedig az édesanyám.
– Én a saját főnököm vagyok, szerencsére.
– Inés maga is furcsa keverék, mint a kávéi – mondta Groeneberg. –
Egy tősgyökeres mexikói nő és a hamburgi kávébáró, Wilhelm Steinhau
lánya. Apád tudja, hogy Hamburgban dolgozol?
 Inés előmelegített ivótálkákban felszolgálta az elkészült kávét.
– Természetesen tudja. Ha lenne fia, most ő állna itt, és nem én. Mivel
azonban nincs fia, bele kellett törődnie, hogy én képviselem
Hamburgban, amíg ő az ültetvényeket vezeti, és közben kicsit
kísérletezgetek a saját keverésű pörköléseimmel.
– Na, túloztam? – kérdezte Groeneberg, miután Hermann ivott egy
kortyot.
– Ez még jobb, mint az, amit az előbb az előcsarnokban ittam – felelte
–, bár az is kitűnő volt.
– Az valószínűleg Edelmann kávéja volt – mondta Inés. – Őt
könnyebben elfogadják odalent a férfiak, mint engem. A kávéja pedig jó.
– Nem olyan jó, mint a tied – mondta Groeneberg, aki láthatóan
döntésre jutott. – Igyekeznünk kell a brazíliai ültetvényeimen, hogy a
legjobb alapanyagokat szállítsuk, amelyek elnyerik Inés tetszését. Na,
hol akarsz vásárolni? Itt, vagy Edelmann-nál?
– Itt – felelte Hermann.
– Akkor segítek neked az ártárgyalásoknál, mert Inés ott sem hagyja,
hogy kiénekeljék a sajtot a szájából. Németül is így mondják?
Hermann bólintott.
– Nem is számítottam másra – mondta elismerőn.
– Figyelmeztetlek, mert ő valóban kemény dió. Én azonban majd
megvesztegetem, és ma este meghívom vacsorára. Mit vacsorára,
estebédre!
– Ó, sejtem, mit forgatsz a fejedben, Adrian – mondta Inés.
– Igen, a kis Franz Pfordte éttermébe megyünk. Hófehér abrosszal,
ezüsttel és kristállyal megterített asztalnál fogunk vacsorázni. Remélem,
megfelel nektek.
– Ó, Pfordte étterme a legjobb Hamburgban – áradozott Inés.
– Látod? – fordult Groeneberg Hermannhoz. – Ezzel megnyerjük
magunknak.
– Szörnyen elegáns az a hely – lelkendezett tovább Inés. – A pincérek
nesztelenül surrannak a vastag szőnyegeken, a vendégeket nem zavarják
hétköznapi zajok. És rendelni sem kell, mert a főúr mindig pontosan
tudja, ki mit szeretne.
– Jól van, akkor ezt megbeszéltük. Este fél nyolckor Pfordténál. Hét
órára érted megyünk.
– Arra nincs szükség, Adrian. Majd fogok egy konflist, ne aggódj!
É
 – Én pedig sürgönyben megkérdezem édesanyámtól, hogy mennyi
kávét akarunk rendelni.
Hermann már hallott Pfordtéról. Az elsőrangú szakácsot, aki állítólag
alacsony, sovány férfi, egész Németországban ismerték. Azt is beleírja a
táviratba, hogy ma Pfordte éttermében vacsorázik. Irigyelni fogják.
Okvetlenül be kell szereznie estére egy plasztront, ahogy Groeneberg a
divatos selyem nyakkendőjét nevezi. Két egyforma szélességű
szövetdarabból kötik, és nyakkendőtűvel tűzik össze. Hermann még
szalonkabátot is be akart szerezni egy jó szabónál. A Pfordtéba nem
megy az ember müncheni utcai öltönyben. Az édesanyja is biztosan így
gondolná.

Vasárnap ragyogó tavaszi idő volt. Már nem hiányzott sok ahhoz, hogy a
fák kihajtsanak, és a zöldjük visszafoglalja a részét a városból. A hölgyek
naftalinban eltették a szekrényekbe és ládákba a sötét téli szoknyákat,
gyapjúruhákat, szövetkabátokat és a „fekete selymet”, mert csakis nyári
pasztellárnyalatokat akartak viselni: krémfehéret, világoskéket,
sárgászöldet, lazacszínt és rózsaszínt. A nyári ruhák anyaga lágy esésű
muszlin, hűvös vászon, pamut, karton vagy selyem volt.
Ludwig hallani vélte Balbina vászonruhájának a susogását. A színe
olyan volt, mint a felvert tejszín, a nyakkivágásán és az ujjak szegélyein
az alkarig érő indigókék hímzés díszítette. A vállon kissé húzott volt, és
puffos ujjban folytatódott, hogy könyöktől megint szorosan a karra
simuljon. Balbina a sötét haját laza kontyba fogta fel egy kék
selyemszalaggal, amely tökéletesen harmonizált a hímzéssel.
Ludwigot majd’ szétvetette a büszkeség, és igyekezett nagyon
egyenesen járni, hogy ugyanolyan magas legyen, mint a kísérője, ha sem
olyan szép, sem olyan elegáns nem is volt, mint ő. A rövid, szőke haja
tele volt forgókkal, és alig engedelmeskedett a fésűnek. Az
öltönynadrágja szára egy kicsit már szalonnásodni kezdett, és az
egyszerű, fehér vászoningéhez arany és ezüst között furcsán csillogó
nyakkendőt viselt, amely még az apjától származott, csak rövidebbre
vették. Mindennap reménykedett, hogy még egyszer növésnek indul, és
nem marad örökre csak egy méter hetven centi. Már régóta ugyanazt az
öltönyzakót viselte, és sem szűk, sem rövid nem volt rá. Ha a tükör előtt
állva vizsgálgatta magát, és a nővére rajtakapta, olyanokat mondott
neki, hogy hiába rángatják a füvet, az nem fog attól gyorsabban nőni.
Termetesebb sem lett, pedig jó evő volt. Egyszerűen semmi sem ragad
meg rajta, mondogatta az édesanyja. A válla még mindig alig volt
szélesebb, mint a csípője, pedig a mamája már kis válltömést is varrt a
zakójába.
Ludwignak kéthetente szabad volt a vasárnapja, mint a Dallmayr
minden alkalmazottjának, mert vasárnaponként felváltva dolgoztak.
Ezért mehetett el most mindjárt ebéd után Balbináért. Az Üvegpalotában
ugyanis ezen a vasárnapon volt a nagy cukrászati kiállítás, amelyen
Reiter cukrász is részt vesz a Victoria kávéházból. Ludwig segédkezett az
előkészületeknél, és ezért két belépőjegyet kapott. Megkockáztatva,
hogy Lilly mérges lesz rá, összeszedte a bátorságát, és Balbinát kérdezte
meg először, hogy elmegy-e vele. A szíve hevesen kalapált, miközben
elutasításra várt, vagy rosszabb esetben arra, hogy Balbina
nevetőgörcsöt kap. Ő azonban csupán tíz másodpercig feszítette őt
kínpadra azzal, hogy csak szótlanul nézett rá, utána azonban igent
mondott, és még a legkedvesebb mosolyával is megajándékozta. Aztán
máris elszaladt, hogy elővegye a szekrényből a nyári ruháját, és
kiakassza szellőzni az udvaron. Ludwig először alig hitt a
szerencséjének, aztán kigondolt egy történetet, amelyet majd előad, ha a
húga szomorú lesz, mert nem őt viszi magával. Azt nem akarta
elmondani, hogy Balbina megy vele, bár az öröme nem ismert határokat.
Most pedig, amikor a Sophie utcai oszlopos kapun beléptek a
Botanikus kertbe, Balbina belekarolt Ludwigba. Ő kissé mereven tartotta
a karját, de olyan büszke volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele.
Ma egész München legszebb lányának a kísérője lehet. Neki legalábbis
ilyen érzése volt. Balbina illatában csillagos nárcisz és narancs
keveredett, mint eső után egy olasz reggel levegőjében. Ludwig
felismerte az illatot, mert Johann Maria Farinától, a kölnivíz udvari
szállítójától származott. Balbina valószínűleg a nagynénjétől csent el
belőle, mivel ő is előszeretettel használja. Ha én egyszer feltalálnék egy
parfümöt – gondolta Ludwig –, annak étcsokoládé-illata lenne, és más
fűszereket is kevernék bele. Amikor ezt elmesélte Balbinának, ő csak annyit
mondott, valami mást kellene kitalálnia, mert ő egyetlen nőt sem ismer,
aki azt akarná, hogy olyan illata legyen, mint egy mézeskalács szívnek.
 A ritka és egzotikus fafajták mellett táblák voltak, amelyeken el
lehetett olvasni, honnan származnak, milyen nagyra nőnek, és más
hasonló dolgokat. Ludwigot azonban most kevéssé érdekelték, mert a
Botanikus kert legnagyobb látványossága az Üvegpalota volt. A
kétszintes, modern kiállítási csarnok csakis üvegből és öntöttvasból
készült, és teherhordó falazat sem kellett hozzá.
– Nézd, hogy csillognak az üvegtáblák a napon! – mondta Balbina. –
Mint ezernyi tükör.
– Vagy tízezernyi – válaszolta Ludwig, és a szeme fölé tartotta a
tenyerét, mert vakítóan sütött a nap.
A bejáratnál felmutatta a belépőjegyeket, és egy egyenruhás teremőr
beengedte őket. Arra egyáltalán nem számítottak, hogy a csarnokban
fülsiketítő lárma lesz. Az első emeleti galériáról súlyos szőnyegek lógtak
alá, hogy tompítsák a zajokat, de nem sokat segítettek. Balbina a
legszívesebben befogta volna a fülét. Az épület közepére menekült a
kristály szökőkúthoz, ahol a levegő egy kicsit frissebb volt, és a csobogás
valamelyest elnyomta a csarnok zaját.
München és egész Bajorország legjobb cukrászai hosszú asztalokon
mutatták be a tudásukat. Ludwig számára ez maga volt a földi
paradicsom. Azt sem tudta, hová nézzen. Minden nagyon finomnak tűnt.
A tortákat vitrinekben állították ki, a tortácskákat pedig ezüstből,
porcelánból vagy üvegből készült, többszintes állványokon mutatták be.
A desszerteket jéggel hűtött tartályokban állították ki, a pralinék,
bonbonok és csokoládék a legfinomabb nymphenburgi porcelánon vagy
ezüsttálakon feküdtek csábítón. Időnként kóstolásra szólították fel őket,
és Ludwig soha nem mondott nemet.
Nagyon meleg volt, mert az egyik külső fal mellett kemencék álltak,
amelyek egyenletes fűtéséről két munkás gondoskodott. A látogatók
fölött édes illatok lebegtek keveredve, mint egy sűrű felhő. Ludwig
azonnal meg tudta különböztetni a pörkölt mogyorót, a
mandulanugátot, a pisztáciát, a fahéjat, a kardamomot, a mézet és a
sáfrányt. Az egyik standnál lenyűgözve figyelt egy svájci cukrászt, aki
sötét csokoládébevonatot készített tortákhoz és süteményekhez. Nagy
gyakorlatra és finom érzékre volt szüksége hozzá, mert oda kellett
figyelnie a csokoládé hőmérsékletére és állagára. A masszát a megfelelő
pillanatban kellett összekevernie egy spatulával, majd újra
összeállítania, hogy lágy, ugyanakkor azonban kenhető is legyen, és
megtartsa az optimális ízt, vagy éppen akkor kapja meg. Ludwig szinte
abba is beleszédült, hogy csak nézte a munkálatokat.
– Mi van veled? – kérdezte Balbina. – Nem vagy jól?
– De, de – felelte Ludwig –, csak nagyon sok ez egyszerre, és minden
csodás.
– Hol van a Victoria kávéház standja? Ne ott kezdjük? Meg akartad
mutatni, hogy min dolgoztál tegnap.
Ludwig körbenézett, és Reiter mestert egy „Victoria, Maximilian
utca” feliratot viselő standon látta meg, ahol tésztakaparó lapáttal és
tortaspatulával éppen csokoládétölteléket melegített egy kőlapon. A
mester is azonnal észrevette Ludwigot.
– A megmentésemre jöttél? – kérdezte tőle. – Ó, látom, elbűvölő
kísérővel érkeztél. Csókolom a kezét, kisasszony. Igazán bűbájos.
Ludwig, hol találtad ezt az ifjú hölgyet?
– Nálunk a Dallmayrban mindenből csak a legfinomabb és a legjobb
található – viccelődött Ludwig. – Ez az alkalmazottakra is igaz,
különösen a női alkalmazottakra. Hadd mutassam be a kolléganőmet,
Balbinát. Könyvelést tanul, de jó szakácsnő és cukrász is.
– Úgy, úgy, akkor te valóban szerencsés flótás vagy, Ludwig.
A cukrász a spatulával felvette a lassan kihűlő és megszilárduló
csokoládét, egy tál folyékony krémbe csúsztatta, és elkeverte a
tésztakaparó lapáttal.
– Amúgy miért üdvözölte Ludwigot a megmentőjeként, Reiter úr? –
kérdezte Balbina.
– Ó, kisasszony, felejtse el! Csak kiesett az egyik tanoncom, akit
beosztottam a mai bemutatóra, és arra gondoltam… Ludwig azonban ma
látogatóként van itt, a tőlem kapott szabadjeggyel, amelyet feltétlenül
meg is érdemelt.
– Mi lesz abból, amit éppen kever?
– A sáfrányos trüffelem tölteléke, kisasszony. Ha elkészült,
megkóstolhatja.
– Vannak itt kötényei? – kérdezte Balbina.
– Kötényeim? Mire készül, szép kisasszony?
– Balbina a nevem, Reiter úr, és Ludwiggal körsétát szeretnénk tenni
a csarnokban. Olyan jó illatok vannak itt, hogy az már szinte
kibírhatatlan. Először vagyunk cukrászati kiállításon – fecsegett Balbina
–, de miután körbenéztünk, segíthetünk Önnek. Már ha van számunkra
köténye, mert a ruhám, tudja…
A cukrászmester Ludwigra nézett, aki fülig érő szájjal vigyorgott.
– Akár az én kötényemet is megkaphatja, kedves kisasszony.
– Azt nem lehet, mert az áll rajta, hogy „Mester” – tiltakozott Balbina.
– Akkor gyors előléptetésben részesül, maga Dallmayr gyöngye. Most
pedig menjenek, járjanak körbe! A Rottenhöfernél mindenképpen
nézzék meg, milyen hivalkodó csöbröket és esernyőtartókat mutatnak
be már megint. Kreutzkammnál pedig megfigyelhetik, hogyan készül a
kürtőskalács. És nem kell sietniük. A sáfrányos trüffelemet egyedül is
meg tudom csinálni.
– Rottenhöfer – mondta Balbina, amikor megkezdték a körútjukat –,
nem az övé az a cukrászda a Residenz utcában?
– Az üzletet ma már Johann Rottenhöfer négy fia viszi tovább. Az
apjuk sok éven át II. Lajos személyi szakácsa volt.
Rottenhöfernél éppen vékony tortalapokat sütöttek és csokoládés
vajkrémet kevertek a régensherceg-tortához. A néhai Johann
Rottenhöfer azzal büszkélkedett, hogy az az ő találmánya.
– Biztosan az Erbshäusernél is ezt sütik éppen – mondta Ludwig –,
mert ő is a saját találmányának tartja.
A Rottenhöfer-stand ékessége egy ezüsttálcán álló, vázaszerű edény
volt. A teraszos emeletei mindegyikén más-más süteményeket helyeztek
el. A látogatókat kézzel írott tábla tájékoztatta a cukrászati műremekről:
Vase en pâte d’office garnie de meringues à la Chantilly. Alatta a francia
szöveg fordítása is olvasható volt: „Kemény cukros tésztából készült,
habcsókkal töltött váza.”
– Erről a hivalkodó csöbörről beszélt Reiter mester – suttogta Ludwig.
– Akkor a váza valójában nem is váza, hanem sütemény? – kérdezte
Balbina. – Hogy csinálhatják?
– Egy formát kibélelnek cukros tésztával, megtöltik szárított borsóval,
és megsütik. Utána eltávolítják a borsószemeket, és így lesz egy kemény
cukormázból készült edényük, amely olyan, mint egy csöbör vagy éppen
váza. Kint, a galériákon még süteményekkel díszítik. Nézd csak, itt van,
hogy mivel – mutatott Ludwig egy másik táblára. – Mogyorós
kekszmasszából készült, sárgabaracklekvárral töltött és narancsmázzal
bevont aprósütemények, befőtt gyümölcsökkel díszítve. Felette:
Tejszínhabbal és eperrel töltött nugát. Harmadik sor: Hercegkenyér.
Felül: pisztáciával megszórt és tejszínhabbal töltött habcsók.
– Ilyet még soha nem láttam – álmélkodott Balbina a műremeket
nézegetve.
– A királyoknak mindig valamilyen különlegességet kellett
felszolgálni – mondta Ludwig. – A névrokonomnak, II. Lajosnak
leginkább, bár ő mindig egyedül ült az asztalnál, amikor vacsorázott.
– Igazán? Ezt mégis honnan veszed? – kérdezte Balbina. – Talán ott
voltál?
– Nem. Ha egyedül étkezett, nem is lehetettem volna ott. – Ludwig
pimaszul Balbinára mosolygott. – Theodor Hierneis egyik unokaöccse
mesélte nekem. Ő szakácstanonc volt az udvarnál, és Theodor tőle
hallotta. Azt is, hogy a személyzet tagjainak a palota folyosóin mindig
kerülniük kellett a találkozást a királlyal, mert ő senkit sem kívánt látni
az alattvalói közül. Egy embert sem.
– A néhai királyunk? Valóban?
Balbina nem hitt Ludwignak.
– Igen, valóban. Ezt biztosan tudom. A király valószínűleg ugyanolyan
beteg volt, mint Ottó, a fivére. Én mindenesetre nem szerettem volna ott
dolgozni, láthatatlanná tevő sapka nélkül legalábbis nem. Mert képzeld
el, aki egyszer nem tudott időben kitérni, és a király meglátta, annak
annyi volt. Kirúgták, elvesztette a tanonchelyét, csak mert a kellő
pillanatban nem sikerült levegővé válnia.
– Halkabban, Ludwig! Még meghallja valaki. Így nem beszélünk egy
királyról, akkor sem, ha már meghalt.
– Király ide vagy oda, akkor is képzeld ezt el! Én jobban szeretem a mi
Dallmayrunkat. Ott legalább nem kell bujkálnom.
– Jól van, de most már menjünk! Megígértük Reiter úrnak, hogy
segítünk neki.
– Te ígérted meg, én nem.
– Ugyan már, biztosan akarsz még tanulni. Vagy talán már mindent
tudsz?
– Mindent még nem – ismerte el Ludwig. – A kürtőskalácsot viszont
még mindenképpen meg kell néznünk. Láttad már, hogy készítik?
Balbina nemet intett a fejével.
A drezdai Kreutzkamm cukrászda vendégstandján egy négyzet alakú
úri tortát helyeztek el hozzáillő kristálytálcán. Vékony tortalapok között
borsodóval volt töltve, és keserű csokoládéval vonták be.
– Négyzet alakú – dünnyögte Balbina. – Sejtelmem sincs, hogyan kell
ilyenre vágni. De jól fest, igaz?
– Zseniális – felelte Ludwig. – Nézd, ott készítik a kürtőskalácsot!
A cukrász egy merítőkanállal vékony réteg folyékony tésztát öntött
egy hengerre, amely egyenletes sebességgel forgott egy dorongon. Az
alatta fémtartályban égő nyílt láng fölött a tészta minden rétege
aranybarnára sült, mielőtt rákerült a következő réteg. Egy kész
kürtőskalács már egy porcelántálon állt. Egy óntányéron
„kalácscsúcsok”, a nagy kalácsból levágott és mázzal bevont kis
háromszögek voltak kitéve. Ludwig a kóstoláskor komoly arcot öltött, és
a tekintete koncentrált volt, amilyennek Balbina már ismerte. Végül
bólintott.
– Ízlett uraságodnak? – kérdezte a cukrász.
– Soha nem ettem még jobb kürtőskalácsot – válaszolta Ludwig.
– És hányat ettél már? – kérdezte Balbina, amikor továbbmentek.
– Nekem ez volt az első, úgyhogy a legjobb is. Mármint eddig.
– Jó, hogy Kreutzkamm úr ezt nem hallotta. Szakértőnek hitt téged.
– Az is vagyok, csak a kürtőskalácsoké még nem.
Az Erbshäuser cukrászdánál egy „valódi” régensherceg-tortát
mutattak be, a Luitpold kávéháznál extravagáns, többemeletes esküvői
tortákat, amelyeket marcipán rózsacsokrok és margaréták, kandírozott
ibolyák, hattyúk, fehér nyulak és pávák, sőt még porcelánkoronácskák is
díszítettek.
– Ha egyszer férjhez megyek – sóhajtotta Balbina –, én is ilyen hattyút
szeretnék a tortámra. De valószínűleg nem engedhetem majd meg
magamnak, és a vőlegényem sem.
– Én megsütöm a tortát, te pedig addig összespórolod a hattyú árát –
mondta Ludwig könnyedén. – Vagy olyan vőlegényt fogsz ki, akinek
porcelángyára van.
– Na persze! – Balbina a szemét forgatta. – Az a gyáros úr éppen rám
fog várni.
– Miért ne? – kérdezte Ludwig felháborodottan. – Fiatal vagy és…
– És? – sürgette Balbina a folytatást, mert Ludwig hirtelen
elhallgatott.
– És türelmetlen, ez egészen biztos – mondta végül.
Balbina rávillantotta a szemét.
É
 – És még milyen vagyok?
Ludwignak nem kellett sokáig gondolkodnia.
– A legszebb és legdolgosabb lány is egész Münchenben.
– Ugyan, menj már! – válaszolta Balbina mosolyogva.
Ludwig örömmel nyugtázta, hogy ezúttal nem lavírozta magát kínos
helyzetbe. Ezekben a dolgokban még nem szerzett tapasztalatokat.
Lillyvel, a testvérével egészen más volt a helyzet. Ő nem várt tőle
bókokat, elég volt csak megnevettetnie, és neki az sokkal könnyebben is
ment.
– Mindig ilyennek képzeltem el a mesebeli Eldorádót – sóhajtotta,
miután a cukrászművészet összes standja előtt elsétáltak.
– Pontosan milyennek? – kérdezte Balbina. – Mint a Luitpold kávéház,
a Kreutzkamm, az Erbshäuser vagy a Rottenhöfer?
– A Victoriát és Reiter mestert kifelejtetted.
– Igaz. Akkor most már menjünk, Ludwig! Eleget láttunk és kóstolunk,
vagy talán nem?
– Nekem ebből soha nem elég – dörmögte Ludwig. – Legszívesebben
itt maradnék éjszakára.
– Ne csináld már, Reiter úr vár minket. Te, ha valóban kölcsönadja
nekem a kötényét, az emberek azt hiszik majd, hogy én vagyok a
Victoria főnöke.
– Madame Reiter – mondta Ludwig, és meghajtotta magát –, csak Ön
után.
A valódi monsieur Reiter egy-egy csésze kávéval és szelet
citromtortával várta őket.
– Hogy állnak a trüffelpralinék? – kérdezte Balbina.
– A tölteléknek még hűlnie kell egy kicsit, mielőtt mázasíthatom őket.
– Csinálhatom én? Persze, csak ha van számomra köténye – mondta
Balbina.
– Először is üljenek le, és kóstolják meg a tortámat! A kollégákat
megöli az irigység, ha meglátnak minket. Tudom, mit gondolnak majd:
„Reiternek már nemcsak a legelegánsabb kávéháza, a legjobb tortái és
pralinéi vannak egész Münchenben, de még a legszebb kisasszony is az
asztalánál ül a csodás nyári ruhában.” Ezt a hatást még élvezni
szeretném egy kicsit, mielőtt kötény alá rejti a ruháját. És te, Ludwig,
mit szólsz a tortához? Rendben van? Túl édes? Túl savanyú? A
habcsókok kellemesen ropogósak?
 Ludwig semmit sem sietett el. Lassan a szájához emelte a villáját,
beszívta a sütemény illatát, aztán a szemét lehunyva hagyta, hogy az
első kis darab elolvadjon a nyelvén. Egyszerre volt savanyú és édes, a két
ízt a legfinomabb módon ötvözve. Ludwig lenyelte a falatot, és
hallgatott.
– Na? – kérdezte Reiter.
– Mindig kínpadra feszíti az embert – mondta Balbina. – Szándékosan
csinálja.
– Tökéletes – jelentette ki Ludwig, és a mester láthatóan
megkönnyebbült.

Ludwig ugyan nem tölthette az éjszakán az Üvegpalotában, a nap

azonban így is hosszúra nyúlt. Reiter cukrász végül egy konflissal
hazavitette Balbinát és őt, mert neki másnap reggel hét órakor újra az
üzletben kell majd állnia. Éjszaka egy fekete csokoládéhattyúról
álmodott, amely egy fehér krémtortán ült. Kis koronát viselt, de olyan
széles csőre volt, mint egy kacsának. Ludwig izzadva ébredt, mert úgy
gondolta, hogy ő tehet arról a melléfogásról.

Ebéd után egy szállodai boy Münchenből érkezett távirati

postautalványt kézbesített Hermann-nak. Ő felvette a pénzt a Hohen
Bleichén a Hypothekenbankban, és egy részét valutában fizettette ki. A
Kanári-szigeteken használt fizetőeszköz, a spanyol peseta annyit ért,
mint az olasz líra vagy a francia frank. Az édesanyja engedélyt adott
Hermannnak arra, hogy kávét vásároljon a legjobb hamburgi
pörkölésekből.
Elegancia dolgában Groeneberg a Neue Wall nagy ruházati üzleteinek
valamelyikét ajánlotta Hermann-nak, a Semlert, a Robinsohnt, vagy a
Schenket az óvárosban, a régi Dom tér mögött. Ruházati boltot Hermann
talált a téren, dómot azonban nem, és meg is kérdezte erről a Schenk
egyik eladóját.
– Én zsidó hitű vagyok – felelte a férfi –, de amennyire tudom, a
hamburgiak, akik mindig is protestánsok voltak, úgy száz éve
lebontatták a Szűz Mária-katedrálist. Nekem így mesélték.
 Egy székesegyház lebontását Hermann felháborítónak találta. A
müncheni kéttornyos Miasszonyunk-templomra gondolt, amelyet látni
lehet a Diener utcáról. Ha azt valaki le akarná bontatni, háború törne ki.
Most már csak találnia kellett valamit a készruhák között, ami jó rá,
vagy még gyorsan ráigazíthatják. Münchenben a polgárok és az
üzletemberek túlnyomó többsége még mindig szabóhoz jár. A
vagyonosabbak közé tartozóknál szóba sem jöhet, hogy konfekciós árut
vegyenek. Sokan vásároltak azonban Isidor Bachnál a Sendlinger
utcában. Az üzlet kirakata ugyanolyan széles volt, mint a ház teljes
homlokzata, vagyis közel harminc méter. Azt beszélték, hogy Bach már
új épületet tervez. Ez természetesen leginkább Hermann édesanyját
érdekelte, aki maga is mindig bővítésen gondolkodott.
A Schenknél az eladó több szalonkabátot mutatott Hermann-nak, és ő
egy hajszálcsíkos szürkét választott. Belebújt, és úgy tűnt, pont jó rá.
– Hol óhajtja viselni? – kérdezte az eladó. – Ünnepségen, esküvőn
vagy üzleti eseményen?
– Ma estére van szükségem rá vacsorához a Pfordte étteremben.
– A Pfordtéban, értem. A szürke akkor jó választás. Szinte tökéletes
magára, és jól is áll.
A szalonkabáthoz Hermann egy fehér inget keresett visszahajtott
gallérral, amilyet az ifjú Edelmann úron látott. Plasztron helyett,
amelyet Groeneberg viselt, az eladó krémszínű, saját színében mintás
csokornyakkendőt és ezüstszürke hímzett mellényt ajánlott. Úgy festek,
mint egy angol szalonköltő – gondolta Hermann.
A cilinderre nemet mondott, az eladó azonban úgy vélte, hogy
fejfedőt mindenképpen viselnie kell, de sapka, bármilyen stílusú is,
szóba sem jöhet a Pfordtéhoz. Végül egy fiókból egy világosszürke
keménykalapot vett elő, amelyen keskeny és fekete szalag futott körbe.
Hermann túlzásnak találta, az eladó azonban szinte könyörgött neki,
hogy viselje. Itt a Schenk cég hírnevéről van szó. Visszaütne rá, ha a
fiatalurat fejfedő nélkül küldené a Pfordtéba.
– Ilyen elegánsan jelenik meg Hamburgban egy ifjú üzletember. Így
még a Pfordtéban is fel fognak figyelni uraságodra. Majd meglátja. Ha
elégedett lesz a hatással, ajánljon minket másoknak is. Ha nem, fáradjon
el újra hozzánk, és adjon nekünk egy második esélyt. Nekünk itt az a
célunk, hogy mindenki elégedett legyen.
Franz Pfordte étterme a Rathausmarkt téren, az éppen elkészült
hamburgi Új Városházával szemben, egy mutatós sarokházban kapott
helyet. A tér forgalmas volt ezen az órán. A 19-es villamos egy üzletház
felé tartott, amelynek a hatalmas tetőzetén a Stollwerck’s Adler Cacao
hirdette magát. A kakaó csomagolásáról és a cég reklámtábláiról
Hermann ismerte a hirdetést, amelyen egy sas állt két földgömbön.
Idegesen tartott a bejárat felé. Amikor megpillantotta a tükörképét az
étterem üvegajtajában, alig ismert magára. Bárcsak látnák így a
Dallmayrban! Az egyenruhája ott ingből, nadrágból és hosszú kötényből
áll. Elhatározta, hogy úgy tesz, mintha soha nem viselne mást, mint
ilyen fura kalapot gyászszalaggal és díszzsebkendőt, amelyet az eladó
hajtott össze a Schenknél, hogy comme il faut1 legyen, amint mondta.
Hermann nem tudta, hogy az étkezéshez leveheti-e a kabátot. Majd
úgy csinálja, mint Groeneberg, akinek az asztalához odavezette a
főpincér. A holland a szokásosnál is elegánsabb volt, ezért Hermann úgy
gondolta, hogy nem hiába öltözött ki.
– Miattam igazán nem kellett volna így puccba vágnod magad, fiam –
fogadta Groeneberg. – Vagy inkább a Pfordte az oka? Netán a hölgy
miatt van, akit várunk?
– Nem jön el? – kérdezte Hermann.
– Gondolkozz, fiam! Ha a hölgy már itt ülne az asztalnál,
megfosztanánk őt és magunkat a fellépésétől. A várakozás örömteli
izgalmától, a szívdobogástól. Ki lenne olyan bolond, hogy le akarna
mondani arról? Nem, mi igazán jól akarjuk tölteni az estét. Párizson
kívül a legkiválóbb séf főztjét fogyasztjuk, és Hamburg egyik legszebb
hölgyét várjuk. Szerencsés flótások vagyunk.
A négyzet alakú éttermet Hermann előkelőnek és visszafogottan
elegánsnak találta a magas ablakokkal, a kristálycsillárokkal, a hófehér
abroszokkal, a damasztszalvétákkal, az ezüst evőeszközökkel és a nemes
kristálypoharakkal. Az asztalon egy kancsó behűtött víz állt, és merített
papírra kézzel írt, francia és német nyelvű étlapok feküdtek.
A helyiségen halk morajlás futott végig, aztán csend lett, és még a
felszolgálók is visszatartották a lélegzetüket, amikor a beengedő pincér
kitárta az üvegajtót, és olyan mélyen hajolt meg, hogy az orra majdnem
a térdéhez ért. Huszonöt vagy talán még több szempár tekintete alatt
Inés levette a fekete tüllös kalapját, aztán a selyemköpenyét is, és átadta
őket a pincérnek.
 – Vezesd ezt az isteni lényt az asztalunkhoz! – mondta Groeneberg
halkan, Hermann pedig szinte elvarázsolva felállt, hogy a hölgy elé
menjen.
Inés extravagáns estélyit viselt. A fekete és zöld flitterekkel gazdagon
hímzett ruha mesésen csillogott a csillárok alatt. A mellrésze világoszöld
bársonyból készült, ujjatlan volt, a viselője vállát fekete csipke fedte,
amely a háton két sávban omlott alá. A keskeny vonalával és a csúcsos
kis uszályával olyan hatást keltett, mintha Inés éppen a tengerből
emelkedett volna ki. Huncutul mosolygott, Hermann lába pedig
remegett egy kicsit, miközben az asztalukhoz kísérte, ahol Groeneberg
megcsókolta a hölgy fekete kesztyűs kezét, aztán a széke mögött állva
megvárta, hogy Inés helyet foglaljon.
– Most már újra vehetnek levegőt, uraim – mondta, és egy pohár vizet
kért. – Ez a vesződség az esti öltözékkel egyszer még megöl engem. Két
órája olyan éhes vagyok, mint egy kikötői rakodómunkás.
– Akkor hagyjuk, hogy Franz Pfordte mester és az emberei
kiszolgáljanak bennünket, amíg úgy nem énekelünk, mint az angyalok
az égben.
A holland jelzésére egy pincér három pezsgőskelyhet hozott nekik. A
Pommery aranylón gyöngyözött ki a palackból.
– Amint látom, konfekció terén Bajorország nem marad el a Hanza-
városok mögött – jegyezte meg Inés.
Hermann hálával gondolt a Schenk eladójára, de válasz nélkül hagyta
a megjegyzést.
– A legjobbat pedig még nem is láttad – mondta Groeneberg a fogas
kalaptartójára mutatva.
Hermann nem tudta megakadályozni, hogy halványan elpiruljon.
– Très chic2 – állapította meg Inés, és ez nem úgy hangzott, mintha
gúnyolódna.
Felemelték a poharaikat. Az első pohárköszöntő joga a vendéglátót
illette meg.
– A szerelem az ifjúság műve – mondta Groeneberg kedvesen, és
biccentett a vendégei felé. – Éljen az ifjúság!
Meghozták az első fogást.
– Real turtle soup – jelentette be a pincér.
A füles fehér porceláncsészéket, amelyekben a valódi teknőslevest
felszolgálták, festett zöld teknősök díszítették. A borostyánszínű levest,
amelyben friss fűszernövények és apróra kockázott hús voltak,
sherryvel is ízesítették. Az íze ugyanolyan páratlan volt, mint az illata, a
látványa pedig feltette az i-re a pontot.
– Itt nem jóllakatni akarják az embert, bár az is időnek előtte
megtörténhet – mondta Groeneberg. – Amiben itt részünk van, az egy
tökéletes előadás. Mintha operában lennénk.
– Az egészséges étvágy akkor sem árthat – válaszolta Inés, és
kanalazni kezdte a levesét.
A következő fogás Brouillade aux truffes, vízfürdőben főzött omlett volt
fekete périgord szarvasgombával. Hozzá egy kevés Madeira-bort
kínáltak. A Königssee-ből fogott szajblingot, a következő fogást,
Marcobrunni rizlinggel öblítették le.
Hermann ceruzát hozatott magának, és az étlapján jegyzeteket
készített az ételek ízéről, illatáról, jellegéről, valamint a hozzájuk
felszolgált borokról és az évjáratukról. Számára ez az étkezés ínyencségi
szemináriummal ért fel. Otthon majd biztosan kifaggatják, hogy mit
tapasztalt és evett a Pfordtéban.
– Velem szemben egy szakértő ül – mondta Inés –, és én még csak azt
sem tudom, hogy mi a szajbling.
– A lazacfélék családjába tartozó édesvízi hal, amely hideg és nagyon
tiszta vizekben él. Mi is áruljuk. Sok fogy belőle – válaszolta Hermann.
– Volt valami az eddigi fogások között, ami nem kapható az Alois
Dallmayrnál? – kérdezte Groeneberg. – Így hívják Hermannék müncheni
csemegeüzletét – tette hozzá magyarázatul Inés számára.
Hermann megrázta a fejét.
– Az összes hozzávalót árusítjuk, de az, amit itt készítenek belőlük,
felülmúl mindent, amit eddig láttam és kóstoltam.
A holland úr rendkívül elégedett volt a válasszal. Két fogás – a
malackaraj és a Belle Alliance-módra készített, Minerva-salátával
körített fácán – között egy kis tányér osztrigát szolgáltak fel, hozzá
pedig 1869-es Château d’Yquemet. Hermann-nak azt megint meg kellett
kóstolnia, miután több kört kihagyva csak vizet ivott. Érezte ugyanis,
hogy az alkohol már túl sok neki. Szívesen levette volna a
szalonkabátját, de látta, hogy az étteremben minden úr magán tartotta.
A dolgok elkezdtek körülötte történni, és már alig tudta követni a
beszélgetést. A szó a nyersanyagárakról és egy új, dobos pörkölőgép
áráról folyt.
 Aztán minden nagyon felgyorsult. Hermannra szédülés tört rá, és
ringlispílezni kezdett a gyomra. Elnézést kért, és kiment a mosdóba.
Magára zárta egy fülke ajtaját, megszabadult a borzalmasan szűk
szalonkabáttól, aztán lerogyott a vécéülőke elé. Erőnek erejével nyitva
tartotta a szemét, és várta, hogy a ringlispíl megálljon végre. Tisztában
volt a helyzete kínosságával, de egyelőre nem tudott felállni. Csak pár
percig még – gondolta.
Valamikor kopogtattak a fülkéje ajtaján.
– Elnézést, monsieur, segíthetek? – szólt be hozzá bizonyára az egyik
pincér. – Rosszul van?
– Mindjárt jobban leszek – állította Hermann.
– Hoztam Önnek hideg vizet, és kikísérhetem a belső udvarra. Ott
kellemesen hűvös van. Kérem, nyissa ki az ajtót, monsieur. A
vendéglátója már aggódik, és Pfordte mester is.
– Nincs semmi baj, csak kicsit sok volt nekem a bor. Mindjárt megyek.
Hermann nagy nehezen feltápászkodott. Kinyitotta az ajtót,
megmosta az arcát, aztán a pincérfiú, aki legfeljebb tizenhat éves
lehetett, egy oldalajtón át kivezette a belső udvarra. Végre friss levegőt
szívhatott. Leült egy asztalhoz, és egy hajtásra megitta a nagy pohár
hideg vizet. A fiatal pincér nedves törülközőt is tett a tarkójára.
– Jobban van? – kérdezte.
Hermann bólintott, aztán bemutatkozott, és kezet nyújtott a
pincérnek.
– Gustav – mondta a fiú zavartan, és még egy pohár vizet hozott.
– Köszönöm, Gustav.
– Most már azonban vissza kell mennie az étterembe, ha nem akar
lemaradni a legjobbról – mondta a pincérfiú.
– Mi jobb jöhet még az osztriga, a fácán és a szarvasgomba után?
– A cukrászunk specialitása: croquembouche à la parisienne.3 Hallott már
róla?
– Hallottam, de még nem ettem – felelte Hermann.
– Nem szabad kihagyni. Nekem viszont most mennem kell.
Gustav visszaadta a vendégnek a szalonkabátját, és a konyhába indult.
Hermann még egyszer mélyeket lélegzett, aztán visszament az
étterembe. Egy középső asztalon ott volt a croquembouche, és azonnal
magára vonta a tekintetet. Ezüst talapzaton töltött és csokoládéval
leöntött profiterolok álltak. Karácsonyfához hasonlóan halmozták fel, és
karamell tartotta össze őket. Egy cukrász megbontotta a faformát, a
profiterolokat adagonként üvegtálkákba osztotta, amelyeket a pincérek
az asztalokhoz vittek. Hermann követte az egyiküket a helyére. Ott
azonban csak Groeneberg ült. Inés terítékét már elvitték. Hermann
meglepődött, mert tíz, legfeljebb tizenöt percnél nem lehetett tovább
távol.
– Jobban vagy? – kérdezte Groeneberg.
Hermann bólintott.
– Sajnálom.
– Bizony, bizony, az alkohol – mondta Groeneberg. – Olyan leszel tőle,
mint aki a nyílt tengeren elmegy aludni, és az árboc tetején
hánykolódik. Már a Bibliában is benne áll.
– Hol van Inés? – kérdezte Hermann.
– Elköszönt. Üdvözletét küldi neked. Holnap új kávészállítmányt kap
Etiópiából, és nagyon korán kell kelnie.
Hermann érezte, hogy nem ez a valódi ok.
– Miattam ment el. Jézusom, ennyire rosszul viselkedtem? Észrevette,
hogy túl sokat ittam?
– Azt nem volt nehéz észrevenni, fiam, de ez nem bűncselekmény.
Majd megtanulod helyesen felmérni, hogy mennyit bírsz, és hogy mikor
kell inkább abbahagynod. Emiatt ne aggódj!
Gustav két tálka profiterolt hozott az asztalukhoz.
– Kávét? – kérdezte Hermanntól, és ő hálásan bólintott.
– Önnek egy félszáraz Roederer Carte blanche-ot, monsieur?
– Attól tartok, arról ma le kell mondanom. Az Yquem kissé bőséges
volt. Én is kávét kérek. Feketén.
– Valójában miért ment el Inés? – kérdezte Hermann.
– Jól van, akkor figyelj, fiam, ha már ennyire tudni akarod. Azt
hiszem, Inés figyelmét nem kerülte el, milyen pillantásokat vetettél rá.
Megértelek, és most nyíltan beszélhetünk, férfiak egymás között. És nem
is te vagy az első férfi, akivel ez történt, de képzeld magad Inés helyébe!
Őt a fél város figyeli, azok mindenképpen, akik kapcsolatban állnak a
kávékereskedelemmel. Inés olyan nő, aki feltűnést kelt, az apja pedig
tekintélyes hamburgi üzletember. A családja köztiszteletnek örvend. De
most már kóstold meg a profiterolokat! Egyszerűen mennyei. A tölteléke
csodásan hűvös, szinte olyan, mint a fagylalt.
 Hermann étvágya csak a második korty kávé után jött meg újra,
amikor már biztos lehetett abban, hogy a desszert megmarad a
gyomrában. A Chantilly krém elolvadt a szájában, és csodásan elvegyült
a hideg és csillogó csokoládémázzal.
– Értsd meg, hogy Inésnek védenie kell a saját és a családja jó hírét –
folytatta Groeneberg. Ha elterjedne róla, hogy este hosszabb ideig marad
ki, mint arra egy vacsorához szükség van, vagy abba a gyanúba kerülne,
hogy férfiakkal folytat viszonyt, többé sem nőként, sem
üzletasszonyként nem lenne jövője Hamburgban. Bezárhatná az üzletét,
és mindenki azt mondaná, bizony, bizony, nyilvánvaló volt, hogy egy
olyan szép nő, mint ő, nem tud üzemeltetni egy kávépörkölő üzemet.
Inést éppen csak megtűrik a férfiak üzleti világában. Egy teljes éven át
kellett harcolnia azért, hogy legyen női mosdó a Sandtor rakparti
házban. Ostobaság lenne, ha a sikerét, mindazt, amit kemény munkával
elért és még el akar érni, kockára tenné egy kis kalandért, fellángolásért
vagy bármi másért.
Hermann még egy kávét rendelt. Feketén, gyógyírként a bajaira.
Mindenki estéjét tönkretette. Hogy történhetett ez meg?
– Inés csodálatos nő – hozta fel a saját védelmében. – Elbűvölő,
minden az rajta és benne.
Groeneberg bólintott.
– Erre mondhatnám, hogy Hamburgban nemcsak egy szép nő van,
hanem sokkal több. Ha netán szeretnél erről magad is meggyőződni,
akkor elmegyek veled St. Pauliba. Ott könnyebben megkaphatók a
lányok, csak pénzt kell letenned az asztalra.
Hermann csészéje megcsörrent, amikor letette a csészealjra.
– Megsért a javaslatával – mondta.
– Nem sértésnek szántam. Voltak éjszakák, amelyeken én magam is
vigasztalást és megkönnyebbülést kerestem a lányoknál St. Pauliban.
Egy férfinak időnként éppen arra van szüksége, és tudod, azok nem is a
legrosszabb pillanatok. Ráadásul minél idősebb leszel, annál szebbnek
emlékszel rájuk. Gondold meg! Bármelyik kocsis elvisz oda, és
mindegyiknek van egy biztos tippje. Valamikor majd ki akarod próbálni,
és St. Pauli nem a legrosszabb hely hozzá. Jól van, ennyit erről. Főúr,
fizetek! Későre jár.
 – Főnökasszony! – Ludwig az éppen ebédelni induló Therese után
szaladt. – Randlkofer asszony, egy úr van itt a Vereinsbanktól, és Önnel
kíván beszélni.
– Talán azoknak az uraknak az egyike, akik egyszer már jártak itt? –
kérdezte Therese. – Velük nem beszélek.
– Nem, nem. Ez valóban finom úr. Azt mondja, a bank igazgatóságától
jött.
Therese futó pillantást vetett a bejárat felé, ahol egy elegáns, őszülő
hajú férfi állt. Az egyik eladónő éppen megkérdezte tőle, hogy mivel
szolgálhat, ő pedig barátságosan elbeszélgetett vele.
– Akkor mondd meg nekik, légy szíves, hogy mindjárt jövök! Addig
nyugodtan körülnézhet az üzletben. Mutasd meg neki a kínálatunkat, és
kóstoltass meg vele valamit, Ludwig! Talán ugyanolyan éhes, mint én.
Therese elment kezet mosni, aztán ellenőrizte a frizuráját és az
öltözékét a folyosói tükör előtt. Úgy találta, hogy a mai összeállítása – a
matt fényű fekete selyemszoknya és a fehér blúz a finom fekete
díszcsíkkal a galléron és a gomboláson – megfelel az alkalomnak. Nem
akart hónapokig feketében megjelenni és lépten-nyomon szomorúságot
árasztani a boltban. Anton azt biztosan nem akarta volna. Aki találkozik
vele, annak örömöt kell éreznie, jó ételekre és italokra gondolnia, nem a
halálra. Egyesek a szájukra fogják venni, mert hamar letette a gyászt, de
azok mindig találnak okot arra, hogy megszóljanak valakit, bármit csinál
is az ember. A Dallmayr főnöknőjeként neki azt is ki kell bírnia.
A nyelvével megnedvesítette a mutatóujját, és lesimította a
szemöldökét. Ugyanolyan sötét volt, mint a haja, amelyben Anton halála
óta több lett az ősz szál, de összességében még mindig majdnem fekete
volt.
Most pedig, kedves Vereinsbank, bármit akarsz is tőlem, bármi jutott is még
az eszedbe a bosszantásomra, csak hogy tudd: nincs szükségem rád! Mert van
egy kedves, nagyvonalú barátom, akinek az egyetlen hibája, hogy Münchenen
kívül lakik, különben biztosan gyakrabban találkoznánk.
– Nagyságos asszony! – A bankár Therese elé sietett. Egy fejjel
magasabb volt nála, és valóban nagyon elegáns. Olyan sugárzón
mosolygott, mintha életében nem látott volna még szebbet az
ügyfelénél, akinek felmondta a hitelét. – Egyenesen megbocsáthatatlan,
hogy már rég nem jártam a Dallmayrban. Csak ámulok és bámulok, hogy
milyen finomságokat vonultat fel itt, ráadásul lenyűgöző tálalásban. A
fiatal alkalmazottja volt olyan kedves, és körbevezetett egy kicsit.
– Ő Ludwig, a tanoncunk, egyben csokoládé-szakértőnk. Üdvözlöm,
uram.
– Elnézését kérem, nagyságos asszony: Friedrich Volz vagyok, a
Bayerische Vereinsbank igazgatóságának a szóvivője – mutatkozott be a
férfi, és mélyen meghajolt.
– Minek köszönhetem a kitüntető látogatását, Volz úr?
– Beszélhetnénk erről négyszemközt?
– Hogyne.
Therese előre ment az irodájába.
– Azért jöttem ide, hogy a bankom nevében őszintén elnézést kérjek
Öntől a két munkatársunk viselkedéséért. Túllépték a hatáskörüket, és
kirívó hibát követtek el, amely semmivel sem igazolható. Biztosíthatom,
hogy ennek következményei lesznek a számukra.
Theresének arcizma sem rezdült, de magában elmosolyodott. A
barátja, von Poschinger állta a szavát, és tájékoztatta Volzot, az
ismerősét arról, hogy az emberei túllőttek a célon.
– A szokásos módon továbbra is készek vagyunk hitelezni kegyednek
– tette hozzá a bankár.
– Arra nem lesz szükség – válaszolta Therese –, ugyanis adódott más
megoldás, és az kedvezőbb a számomra.
Micsoda győzelem! Miközben Therese kiélvezte a pillanatot, Volz úr
túlzott előzékenységének nyoma veszett, és a ragyogó mosoly is leolvadt
az arcáról. Néhány másodperc alatt átlátta a helyzetet. Talán azt is
kitalálta, hogy azt a más megoldást az udvari szállító Dallmayr cégnek az
ő régi ismerőse, Poschinger biztosította, akivel különböző
bizottságokban együtt is ül.
– Természetesen tiszteletben tartom a döntését, nagyságos asszony,
ha őszintén sajnálom is. – A bankár már nem volt zavarodott, és újra
uralkodott a vonásain. – Amennyiben további pénzeszközökre lenne
szüksége…
Miután Therese visszavágása sikeresnek bizonyult, ő is visszatért az
üzleti hangnemhez:
– Valóban szándékomban áll, hogy bővítem a boltot. Seidl úr már volt
itt, hogy körülnézzen. Ő fogja megtervezi az átalakítást, amint a
Művészetek házán folyó munkái megengedik. – A Seidl név láthatóan
elérte Volznál a kívánt hatást, ezért Therese egy lépéssel még
továbbment: – Most, hogy szerencsésen rendeztük a nézeteltérésünket,
uraságod talán majd gyakrabban benéz hozzánk. Örömömre szolgálna.
– Nagyon szívesen, nagyságos asszony.
Volz megpróbálkozott egy mosollyal. A küldetését teljesítette, ha a
célját nem is érte el. Az élet már csak ilyen. Az üzleti élet is. A két
beosztottját mindenesetre még egyszer alaposan kifaggatja majd, hogy
kiderítse, miért hagyták elúszni ezt a nagy halat, amikor ki is foghatták
volna.
– Ha óhajtja, Ludwig szívesen ad még Önnek kóstolót a vitrinje
finomságaiból. Vagy nem szereti az édességeket? – kérdezte Therese, és
jelzett Ludwignak, hogy foglalkozzon a bankárral, akit újra megnyert a
szövetségesének.

– Felkereste időközben Volz barátom a Vereinsbanktól, nagyságos

asszony?
Von Poschinger úr pénteken, a heti bevásárlása után Therese
irodájában ült. Ludwig kávét szolgált fel, hozzá pedig egy kistányéron
csokoládét és kandírozott gyümölcsöket.
– Igen, volt itt. Rendkívül kellemes ember. Hitelt ajánlott nekem, de
közöltem vele, hogy jelenleg nincs rá szükségem. – Poschinger
elmosolyodott, Therese pedig kortyolt egyet a kávéjából. – Az urat
mindazonáltal nagyon érdekelte Seidl úr átalakítási terve.
– Azt el tudom képzelni. A Seidl név rendkívül jól cseng Münchenben.
– Utaltam rá Volz úrnak, hogy ha jó vevő lesz nálam, a bővítési
terveimnél talán újra fontolóra veszem a bankháza kölcsönét – mondta
Therese, és most ő mosolyodott el.
– Bizony, az üzleti életben gyorsan megfordulhat a lapjárás –
válaszolta von Poschinger.
– Gondoljon csak arra, milyen kétségbeesett voltam, amikor a bank
felmondta a hitelemet. Azt gondoltam, elveszítem az üzletemet. Hála
Önnek azonban, tisztelt von Poschinger úr, újra a felszínre úsztam, mint
zsír a levesben, és olyan fensőségesen viselkedhettem a bankvezetővel,
ahogyan tettem.
 – Azt is érdemelte. Ki fogja bírni, ha bosszantja is. A két alkalmazottja
helyében azonban nem szívesen lennék. Még ma sem igazán értem,
miért viselkedhettek olyan önkényesen. Hacsak…
– Igen? Folytassa, kérem.
– Hacsak kegyednek nincsenek ellenségei, vagy akár csak egy
ellensége, aki készséges segítőket talált. – Therese nem válaszolt. –
Vannak ellenségei, nagyságos asszony?
– Biztosan nem tudom. Ez szörnyen kellemetlen nekem.
– Akkor továbbra is legyen éber! Ezt a kört kegyed nyerte meg, de az
üzleti életben nem szabad alábecsülni az ellenségeket. Nem veheti
félvállról a dolgot.
– Tudom. Ezért is igényeltük meg újra az udvari szállítói címet,
amelyet annak idején Antonnak ítéltek oda. Özvegyként nem
használhatom csak úgy tovább. Személyre szólóan kell megkapnom. Ez
is irigységet válthat ki egyesekből. A konkurencia nem alszik, és nem
hunyja be a szemét egy nő kedvéért.
– Újra meg fogja kapni a címet, ebben egészen biztos vagyok.
Poschinger ellenállása összeomlott az édességekkel teli tányérral
szemben. Előbb a csokoládéból evett, aztán megkóstolta a kandírozott
gyümölcsöket.
– Ó, ez mi? Narancs? Nagyon érdekes az íze. Honnan származik?
– Liguriából, és keserű narancs – válaszolta Therese. – A kandírozása
itt történt a házban. – Kegyed végezte?
– Ludwig ötlete volt, és Balbina valósította meg.
– Ó! Úgy tudtam, ő könyvelést tanul.
– Abban állapodtunk meg, amikor elhoztam Felső-Pfalzból. Még
mindig főz azonban ránk, és a szabadidejében szívesen vállal olyan
feladatokat, mint a kandírozás. Múlt szombaton elment Ludwiggal az
Üvegpalotába a cukrászati kiállításra. A végén kisegítettek a Victoria
kávéház standján, mert Reiternek gondja adódott a személyzetével.
– Lám, lám, ezek szerint a fiatalok összebarátkoztak.
– Hogy érti ezt? Mindig is jól megértették egymást, de Ludwig még
kölyök.
– Sosem lehet tudni – mondta von Poschinger. – Balbina csinos és
szorgos. Valamikor majd Ludwig is nő még egy kicsit, és férfivá érik.
Előbb-utóbb minden fiúval ez történik.
Therese elmosolyodott.
 – Remélem, akkor is nálunk marad majd, ha már kitanult. Amióta ő
foglalkozik az édességekkel, sokkal többet adunk el. Nemcsak mi
rajongunk a tanoncunkért, de a vevők is nagyon kedvelik.
– Természetes a viselkedése, és az ifjonti bájának egyszerűen nem
lehet ellenállni. Azt hiszem, szinte bármit el tudna adni. – Poschinger
elvette az utolsó szem kandírozott gyümölcsöt. – Hogy valami keserű és
közben ilyen édes is lehet! – mondta, és szalvétába törölte az ujjait. – Mit
csinál a legidősebb gyermeke? Hallott felőle?
– Kávét vásárolt Hamburgban, és ismeretségeket kötött a jövőbeli
üzleti kapcsolatokhoz. Vacsorára is meghívták a Pfordtéba.
– A Pfordtéba? Abba a Pfordréba? – kérdezte von Poschinger. – A
feleségem amiatt akar már régóta Hamburgba utazni. Nem a kikötő vagy
a tenger, hanem a Pfordte miatt. Hermann még Hamburgban van?
– Biztosan nem tudom, de valójában már a tengeren kell lennie.
Hamburgból ugyanis hajóval, Londonon át Lisszabonba készült utazni.
Hamburg óta azonban nem jelentkezett nálunk. Vagy elfelejtett írni
nekünk, vagy hetekig van úton a levél. Remélem, nincs okom aggódásra,
mert Hermann a férjem egy üzleti volt partnerével, egy holland úrral
utazik.
– Minden rendben lesz.
– Valószínűleg, csak még nem talált időt arra, hogy írjon. Sok
mindent kell megnéznie a világban.
– Nagyon hiányzik kegyednek?
– Természetesen hiányzik, de sokat fog tanulni, és annak nemcsak ő
látja majd a hasznát, de az üzletünk is.
– Férfi lesz belőle ezen az utazáson, majd meglátja – jósolta meg
Poschinger. – Valamikor pedig megnősül, és unokákkal ajándékozza meg
kegyedet.
Therese felsóhajtott.
– Ez a világ rendje – mondta. – A fiataloké a jövő. Amíg azonban itt
vagyunk, mi is teszünk ezt-azt, nem igaz?
Poschinger bólintott.
– Én a vén fejemmel egyre fáradtabb vagyok, de kegyed élete
virágjában van. – Therese mosolyogva ingatta a fejét. – Hát ez mi? –
Poschinger egy szórólapot vett fel Therese íróasztaláról. –
Szakácsolimpia, a nagybetűs címet még el tudom olvasni szemüveg
nélkül. Ez valami verseny?
 – Ludwig és Balbina hozta ezt a hirdetést az Üvegpalotából. Szerintük
részt vehetne rajta a Dallmayr, én viszont nem tudom, hogy kitegyem-e
ilyesminek magam. Bizonyára rengeteg munkával jár, és mi végül is nem
vagyunk étterem.
– Akkor készítsen valami mást, és ne nyolcfogásos menüt! – javasolta
Poschinger. – Vagy az kötelező? Az üzletnek mindenképpen jót
tennének a díjak és érmek.
Therese még egyszer elolvasta a szórólap szövegét.
– Az első három helyezett érmet kap, de menüsorról nincs szó.
Élelmiszer- és ételbemutató lesz, ezt írják.
– Akkor kegyednek ott van a helye! A Dallmayr nem egy a sok
gyarmatáru- és csemegeüzlet közül, hanem szerény véleményem szerint
legalábbis a legjobb egész Münchenben. Már van is egy ötletem.
Ludwig bedugta a fejét az ajtón, és megkérdezte, hogy hozhat-e friss
kávét. Miután igenlő választ kapott, két tányér macaront is hozott.
– Még kísérletezünk vele – mondta –, de uraságod talán szeretné
megkóstolni, mielőtt gyártani kezdjük.
– Kezdik? Kik? – kérdezte Poschinger.
– Balbina és én – válaszolta Ludwig.
– Szinte gondoltam. A Dallmayr sütőrészlege. – Von Poschinger nem
kérette magát sokáig, és először a világos színű, vaníliakrémes
macaronba harapott bele. – Finom – mondta már akkor, amikor még is
nem nyelte le a falatot. – Egyszerűen mennyei. És ebben a rózsaszínű
kísértésben mi van?
– Málna – felelte Ludwig. – Balbina egy kevés céklakivonattal tette
erősebbé a színét.
– Ezt mind Reiternél tanultátok az Üvegpalotában? – kérdezte
Therese.
– A cukrászati kiállítás adta nekünk az ötletet, és most néhány
dologgal mi magunk próbálkozunk. Amire szükségünk van, az mind
megtalálható itt, a boltban, és amíg a főnöknő engedi…
– Bámulatos! – Poschinger fellelkesült. – Nos, én is éppen egy
ötletemről készültem beszélni Önnek, nagyságos asszony. Ne, ne, maradj
csak, Ludwig. Szükségem van egy tanúra. Akkor hát: mivel egy kávéra
szóló egyszerű meghívással nem sikerül Ismaningba csalnom, tisztelt
asszonyom, noha már nem is tudom, hányszor próbálkoztam, mást
gondoltam ki. A gyermekeivel és az üzlet fontos alkalmazottjaival
együtt, akik közé ez a leleményes tanonc is tartozik, szerződtetem
kegyedet arra, hogy rendezze meg hat hét múlva a kerek
születésnapomat. Méghozzá nálam otthon, az ismaningi kastélyban. A
feleségem és a konyhai személyzetem tagjai a legjobb tudásuk szerint a
segítségére lesznek. Mindenben szabad kezet kap, én csak annyit
támasztok feltételként, hogy ne fukarkodjon a Dallmayr finomságaival,
és utóételnek mindenképpen legyen elég édesség. Bármennyit szid is
egyébként a feleségem, a születésnapomon torkoskodni akarok anélkül,
hogy ügyelnem kellene a vonalaimra vagy a fogaimra. Július első
szombatján lesz, Önnek tehát még van ideje a tervezésre, árajánlat
készítésére és a szükséges előkészületekre. Csupán annyit kell
megígérnie nekem, hogy legalább vasárnapig maradnak, és együtt
kirándulást teszünk majd a lápvidéken. Ez a születésnapi kívánságom. A
szállításukról és az elszállásolásukról természetesen gondoskodom.
Önnek már csak igent kell mondania – tette hozzá Poschinger, és
ünnepélyesen felállt.
Therese végiggondolta, mennyi munkát jelentene az neki. A boltot
ráadásul legalább két napra Korbinianra és az eladókra kellene bíznia.
Poschinger azonban az egyik leghűségesebb vevője és a barátja is, aki
megmentette őt a kölcsönével. Nem mondhat nemet, az szívtelenség
lenne.
– Elnézést, Randlkofer asszony, mondhatok valamit? – kérdezte
Ludwig.
Therese bólintott. A fiú nagyon sokat tanult az utóbbi évben. Már azt
is megkérdezi, hogy beszélhet-e.
– Mi lenne, ha ínyencbüfét állítanánk fel von Poschinger úr
születésnapján? Akkor egyúttal az őszi szakácsolimpiára is
gyakorolhatnánk. Addigra a saját cukrászatunk is biztosan elég
tapasztalatot gyűjt, hogy más színű macaronokat is tudjunk készíteni.
Pisztáciazöldre és ibolyakékre gondoltunk.
Poschinger még mindig Therese íróasztala előtt állt, és a válaszára
várt.
– Adja meg magát, nagyságos asszony! Csak nem fogja megtagadni
egy magamfajta öregember születésnapi kívánságának a teljesítését?
– Ez zsarolás, méghozzá csoportosan elkövetett – mondta Therese.
– Legyen olyan jó, és engedjen a zsarolásunknak! Nagyon jó lesz –
győzködte von Poschinger konokul.
 – Jól van – egyezett bele Therese, és kezet szorított von
Poschingerrel. – Olyan büfét állítunk össze, amilyet Ismaning még nem
látott.

A szokásos pénteki férfias estén a kártyások négyesfogata nem jelent

meg teljes létszámban a Panoptikumban. Az egyikük hiányzott, éspedig
Johann Kerl a Vereinsbanktól.
– Akkor ma csak egy kis juhfejest játszunk – mondta az építési
vállalkozó Braumiller az első kör sör után, mivel Kerl még mindig nem
jött meg.
– Én nem játszom hármasban – jelentette ki Max Randlkofer
rosszkedvűen. – Olyat nem csinál az ember, hogy csak úgy kihagy egy
kártyázást.
– Biztosan megvan az oka, hogy Johann nem tud eljönni – válaszolta
Franz Rambold a Merck Bankházból.
Már régóta sejlett, hogy a Dallmayr-történetnél valami nem a terv
szerint alakult. Ezt azonban egyikük sem akarta kimondani, nehogy
magukra vonják Max Randlkofer haragját. Elvégre ők legyőzhetetlenek,
akik másoknál mindig hamarabb tudják, hol és mi történik építkezések
terén az Óvárosban. Arról persze egyáltalán nem szerettek beszélni,
hogy a győzelmi sorozatuk időnként megszakadt.
A következő körnél a pincérnő egy levélkét tett az asztalra, amelyet a
hiányzó törzsjátékos Kerl juttatott el hozzá.
– Micsoda gyáva alak! – gúnyolódott Max, és magához vette a cédulát.
– Levélkét küld, mint egy szerelmes söröskocsis, ahelyett hogy eljönne,
és magyarázattal szolgálna.
– Mit ír? – kérdezte Braumiller.
– Itt az áll – mondta Max –, hogy a Vereinsbank legmagasabb rangú
főnöke figyelmeztette egy ügy miatt, amelyet kártyázás közben ebben a
helyiségben eszeltek ki. Ezért a közeljövőben távol kíván maradni a
Panoptikumtól. „Amíg a hullámok elcsitulnak, vagy új állást kell
keresnem magamnak” – írja.
– Az a szöveg hosszabb. Mi van még benne? – kérdezte Rambold.
– „A terv befuccsolt – olvasta fel Max. – Úgy tűnik, a szóban forgó
asszonyszemélynek kapcsolatai vannak a leggazdagabb körökben.
Ú
Úgyhogy nemcsak a következő előléptetésemet felejthetem el, de már az
állásomért is aggódnom kell.”
– Ez alaposan félresikerült. Kerlnek egy ideig nagyon óvatosnak kell
lennie – mondta Rambold. – Mást is írt még?
– Azt, hogy jó szórakozást kíván nekünk a juhfejeshez hármasban –
válaszolta Max. – Nagyon köszönöm, de engem a megfelelő nő nélkül
nem vonz a hármas.
Rambold ezt nem találta viccesnek, és Braumiller sem. Ő nem merte
egyenesen kérdőre vonni Maxot, Rambold viszont nem hagyta annyiban
a dolgot.
– Kerl nagy kockázatot vállalt érted – mondta. – Nem tudtad, hogy a
sógornőd máshonnan is megszerezheti a pénzt?
– Nem tudtam. Miért érdekelne engem a sógornőm életvitele? –
mondta Max a félig üres söröspoharába meredve.
– Tudod, kitől kapta a pénzt?
– Nem tudom, és már értelme sem lenne, hogy kiderítsem. Hagyjatok
békét nekem, jó? Balszerencse volt, és kész. Ki láthatta ezt előre? A
pénzt mindenesetre nem a családból adta valaki. Arról tudnék.
– Most nem rólad van szó, Max, hanem Kerlről. Ha elveszíti az állását
a Vereinsbanknál, lesz min elgondolkodnod.
– Fenyegetni akarsz, te tiszta lelkű banktisztviselő? Vállalkozóként
kockázatot is vállalni kell. Te ezt csak azért nem érted, mert nem vagy
az.
– Te mindenesetre a teljes kockázatot Kerl barátodra hárítottad.
Akkor is megúszod a dolgot, ha ő rajtaveszt.
– Most már fejezd be! Hányszor segítettem hozzá a fickót olyan üzleti
bevételhez, amelyet engedélyeztetnie kellett volna a munkaadójával,
már ha az egyáltalán tudott volna róla? Mit gondolsz, miből fizette a
beteg felesége gyógykúráját Bad Reichenhallban? A Vereinsbanknál
kapott fizetéséből? Azt hiszed, abból telt volna rá? Te csak ne hibáztass
engem! A játékadósságaimat mindig kifizettem, és ez most sem lesz
másként, akár hiszel nekem, akár nem.
Rambold feladta. Braumillerrel kifizették a számlájukat, aztán sietve
távoztak. Újabb kártyázás időpontjában nem állapodtak meg.
– Mind tehettek nekem egy szívességet – morogta Max, és kiitta a
sörét.
 Miután kapott egy pofont Kathitól, mert fizetéskor megpróbálta
megfogni a mellét, egy ideig még a Panoptikumban ténfergett. A
színpadon Miss Alwanda állt ma, akit városszerte az este sztárjaként
hirdettek a plakátokon. A hölgy – ki tudja, hol és kivel – az egész testét
teletetováltatta. Méghozzá a legkülönfélébb európai államfők fejével,
akik közül Max csak Miklós orosz cárt és Vilmos német császárt vélte
felismerni. Alwanda lábát, karját, hátát, a dekoltázsát királyok és
császárok feje, csillagok, láncok és szalagok díszítették. A nézők
közelebb léphettek hozzá, hogy megnézzék a bőrét, de nem érinthették
meg. A különös hölgyet két oldalról egy-egy testőr védte. Maxnak olyan
érzése volt, hogy állatkertben van, csak itt nem medvéket és
oroszlánokat lehet megtekinteni, hanem egy embert. Miss Alwanda
szorosra befűzött, rövid ruhát viselt. A harisnyája bokáig le volt tekerve,
hogy a tetoválásait jól lehessen látni. A combja és a karja olyan volt,
mint egy pincérnőé az Oktoberfesten, a mellét viszont lelapította a fűző
ahelyett, hogy sokat megmutatott volna belőle. Max undorodva
elfordult. Ez nem az ő ízlése szerint való. Ő inkább a vékony, rózsás,
fiatal nőket kedveli. Nyugtalanul továbbállt. Ki az éjszakába, mintha a
frusztráltsága úgy hajtaná, mint ahogy egy gyerek gurítja a karikáját
kíméletlenül egy bottal, egyre gyorsabban és gyorsabban.

A következő héten két jelentkezés érkezett a szobalányállásra. Balbina

bevitte a postát a nagynénjének.
– Azt hiszem, jelentkezések vannak a levelek között az állásra, és egy
levél az állásközvetítőtől – mondta.
– Jól van, mindjárt megnézem. – Therese hátradőlt a székén. – Rosa
azt mondja, nagy segítséget jelentesz neki a könyvelésben. Így van, vagy
csak azért mondja, mert összebarátkoztatok? Ti ketten nagyon vígan
vagytok, más irodáknál ez szokatlan.
– De mindig jól végezzük a dolgunkat, Therese néni.
– Nem mondtam, hogy valamit rosszul csináltok, gyermekem, csak
néha nem úgy hangzik, mintha dolgoznátok.
– Munka közben mindig komornak kell lenni? Anton bácsi is sokat
viccelődött – védekezett Balbina.
 – Jól van, jól van. Ne legyél azonnal ilyen érzékeny, elvégre már
majdnem felnőtt vagy.
Miután Balbina kiment az irodájából, Therese azon töprengett,
valójában mi rossz van abban, ha a két fiatal lány jól kijön egymással, és
jó hangulatban dolgozik. Therese nagyot sóhajtott. A gonosz kisördög
már soha nem hagy fel azzal, hogy megszállja őt, amíg Balbina a házában
van? Heteken, hónapokon át minden jól ment, aztán megint előbukkant.
Igen, én is tudom, hogy igazságtalan vagyok – gondolta Therese, és elővette
az állásra jelentkezők leveleit.
Mindkettő gondos, tiszta munka volt, és jó referenciákat
tartalmaztak. Az egyik jelentkező a húszas évei elején járt, a másik a
végén. Az idősebb müncheni volt, a fiatalabb frankföldi és evangélikus.
Theresét ez nem érdekelte. Szorgalmasnak, becsületesnek kell lenniük,
beilleszkedniük a házba, a vallásuk neki egyre megy.
Végül az állásközvetítő iroda levelét is kibontotta. Talán másokat is
ajánlanak még.

Igen Tisztelt Randlkofer Asszony!

Egy ideje Ön arról érdeklődött nálunk, megvan-e még a
nyilvántartásunkban annak a háztartási alkalmazottnak a neve és
a címe, aki…

Theresének elállt a lélegzete. Letette a levelet, és kifújta a levegőt.

Márciusban, kevéssel Anton halála és vallomása után írt ennek az
irodának, amikor a nyugtalansága szinte elviselhetetlen lett, és újra
feltámadt a szégyenérzete. A levél megírásától egy időre
megkönnyebbült. Miután elküldte, majdnem el is felejtette. Úgy
gondolta, tizenhét év túl hosszú idő ahhoz, hogy nyomon kövessék a
munkaviszonyokat, ráadásul egy üzleti kisegítőét.
Újra kezébe vette a levelet.

…1880 nyarán kisegítőként állt Önöknél alkalmazásban. Amint látja,

eltartott egy ideig, annál nagyobb örömünkre szolgál azonban, hogy
ma közölhetjük Önnel az egykori alkalmazottjuk nevét. Az Evelin
Munkaerő-közvetítőnél semmi sem vész el, amint ezt ma büszkén
bizonyíthatjuk. Őszintén reméljük, hogy csakis jó ok miatt óhajtja
 megtudni a kisasszony nevét. Louise Ringstetternek hívták. A
törlését a nyilvántartásunkból négy évvel később a férjezett nevén,
Louise Hartbrunnerként, Glonn mezőváros lakosaként írta alá.
Továbbra is szívesen állunk szolgálatára, és bízunk benne, hogy
máskor is segítségére lehetünk a személyzete megválasztásában.

Kiváló tisztelettel:
Margarethe Sammer
ügyvezető

Louise Ringstetter. Ő Balbina anyja, és vele folytatott viszonyt Anton.

Hány éves lehet most? Harmincnégy, harmincöt? – találgatta Therese.
Most már van egy neve, de mit kezdjen vele? Valóban meg akarja
ismerni azt a nőt? Mit kellene megbeszélniük?
Azért, mert már tudja a nevét, még semmit sem kell tennie. Senki sem
kényszeríti rá. Csak a fejében újra meg újra megszólaló kisördög, aki a
fülébe sugdosva olyan dolgokra bírta rá, amelyeket később megbánt.
Mára mindenesetre elzavarta, a levelet pedig betette az íróasztala
fiókjába, amelyet mindig zárva tartott. Kulcsa egyedül neki volt hozzá.

A történet folytatódik…
 DALLMAYR

A megvalósuló álom

RÉSZLET A SOROZAT KÖVETKEZŐ KÖTETÉBŐL

 1897. júliustól októberig

[…]
Úton hazafelé a városba Theresét hirtelen bizsergés fogta el. A
gyomrából indult, és a bőrén folytatódott, mintha pillangók egész raja
szállt volna a karjára. Szokásával ellentétben sürgette a kocsist. A földek
szélén tarka virágok nyíltak, és jó érzés volt a lehajtott fedelű kocsival az
Isar rétjein át utazni, ő mégis úgy találta, hogy túl lassan haladnak.
– Hajtana esetleg egy kicsit gyorsabban? – kérdezte a kocsistól, aki
erre csattintott az ostorával.
– Gyí! – kiáltotta, és a két almásderes szaporább ügetésbe kezdett.
Vasárnap lévén semmi sem volt, amit Theresének okvetlenül el
kellett volna intéznie.
– Jobb így? – kérdezte a kocsis.
Therese bólintott. Miután megérkeztek a Diener utcába, busás
borravalót adott a kocsisnak, aztán a bejárati ajtóhoz sietett. Az
irodájába érve már tudta, mi késztette sietségre. Az íróasztalán Rosa
feltűnő helyen hagyta a levelet. Münchenből érkezett, és a hátoldalán le
volt pecsételve. Therese szívverése felgyorsult. Értesítés a
főudvarmester hivatalától. Therese feltépte a borítékot, és olvasni
kezdett:

…Őfensége, Lajos Ferdinád bajor herceg

Therese Randlkofer
asszonynak, a Diener utcai csemegüzlet tulajdonosának kiemelkedő
eredményei, kifogástalan hírneve és a vállalkozás példás vezetése
elismeréseként
az udvari szállító címet adományozza.

Therese töltött magának egy pohárka konyakot, és Anton bekeretezett

fényképére emelte, amelyen még mindig gyászszalag volt. Ez is megvan.
Még egy kisebb hercegi cím jobb, mint egy elutasítás, ha kevesebb is
mint egy nagy, királyi cím. Mit is mondanak a nyúlvadászatról? Nem
lehet mindet egyszerre elkapni. Türelmesnek kell lenni.
 Therese lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy Anton most nagyon
büszke lenne rá.

Hermann már két hónapja La Palmán volt, és lassanként megszokta a

szubtrópusi éghajlatot, a forróságot a nyugati parton, és a hideg
éjszakákat a hegyekben. Megismerte a szigetet és az ültetvényes
gazdálkodást. A reggeli kilovaglásokat Estébannal vagy Soniával együtt
is egyre jobban élvezte. Szerette a lovát, és Morena is mintha minden
nappal jobban örült volna annak, hogy vele lovagolhat ki. Hermann
találkozott a nagybirtokosokkal, és tanulmányozta az életstílusukat.
Néhányan vagyont szereztek Venezuelában vagy Kubában, aztán
visszatértek a szigetükre. Mások még az amerikai út előtt voltak, mint
Groeneberg, aki Hermann atyai barátja lett, és akitől végtelenül sokat
tanult. Az elutazása előtt felajánlotta neki, hogy baráti áron vásárolja
meg a szigeten található cukornád- és banánültetvényeit. Hazaérve ezt
majd meg kell beszélnie az édesanyjával.
– A banán meg fogja hódítani Európát, sőt az egész világot – jósolta
meg Groeneberg. – Valójában ideális gyümölcs, mert finom, egészséges,
a húsa szilárd, és a csomagolását is adja magával. Amint megoldódik a
szállítási probléma, és gyorsabb, nagyobb hajók járnak az óceánokon, a
banánkereskedelem hatalmas üzletág lesz, ezt megígérhetem neked.
Nem árt korán beszállni.
A búcsúzáskor Groeneberg sok szerencsét kívánt Hermann-nak, de
azt is tanácsolta neki, hogy legyen óvatos.
– Óvatos? Miért?
– Massieusék a sziget egyik legtekintélyesebb családja. Éberen
vigyáznak a lányukra. – Hermann elvörösödött. – Ne hidd, hogy nem
figyeltek fel az egymás iránti vonzalmatokra. Húszmérföldes körzetben
senki sincs, aki nem vette észre, hogy egymásba bolondultatok.
– Semmi sincs közöttünk, csak barátság – állította Hermann.
Ez igaz volt, habár régen többre vágyott ennél.
– Gondold át ezt alaposan, Hermann! Adjatok magatoknak időt a
döntésre, még nagyon fiatalok vagytok.
Hermann a fejét rázta. A húsz évével Sonia nem túl fiatal, ő pedig még
kevésbé, mert már a huszonötödikben jár. Értette azonban, mire gondol
Groeneberg. A felelősségre figyelmeztette őt, amelyet magára vállal, ha
barátságnál több alakulna ki közöttük.
Groeneberg búcsúzóul megölelte, mint apa a fiát, Hermann pedig
könnyet törölt ki a szeméből, de nem szégyellte.

Hermann szeptember végéig még La Palmán maradt. Amikor október

elsején Santa Cruzban felszállt a hajójára, tudta, hogy megváltozott. Úgy
érezte, mintha itt, az Atlanti-óceán közepén nőtt volna fel. A fedélzeten
állva a szél a hajába kapott, miközben a hajókürt mély, szinte szomorú
hanggal kísérte a kifutást. A barátságából Soniával nem sokkal
Groeneberg elutazása után több lett. Az egyik reggeli kilovagláskor a
lány a kengyelből kilépve egyenesen Hermann karjába omlott. Őt
forróság öntötte el, Sonia szeméből vágy sugárzott, és a szájával
közelíteni kezdett az ajkához. Ez volt az első csókjuk.
[…]
Az elutazása előtti éjszakán hangtalanul lenyomódott Hermann szobája
ajtajának a kilincse, Sonia belépett, és bebújt mellé az ágyba. A vágya
minden óvatosságnál erősebb volt, és isten tudja, mivel vesztegette meg
a ház személyzetét, hogy mind fedezték a tettét, amelynek egyedül a
szerelem volt az oka. Hermann hajnalban, Sonia karjában arra gondolt,
hogy ezért kellett sok-sok mérföldet megtennie, és még majdnem egy
hajótörést is túlélnie. Tudta, ha úgy kellene lennie, újra meg újra
megkockáztatná ezt a veszélyes utat csak azért, hogy megtapasztalhassa
azt, amit Soniával megélt. Csodálatos volt, és ő nem tudott betelni vele.
Reggel, miután felébredt, a lány nem volt ott. Amikor aztán a család
elbúcsúzott tőle, Sonia is ott állt, Hermann-tól azonban illő távolságot
tartott. Csak kézfogással köszönt el, miközben a bátyja, Estéban
testvériesen megölelte, és addig veregette a vállát, amíg neki mindene
fájt.
Még arra várt Santa Cruzban, hogy kifusson a hajója, amikor máris
hosszú levelet írt Soniának. Megismételte benne mindazt, amit éjszaka a
fülébe suttogott, és azt is leírta, amit kimondani nem mert. Megpróbálta
szavakba foglalni, amit Sonia iránt érez. Sajnálta, hogy nincs vele egy
szép vers, vagy nem tud egyet fejből, úgyhogy neki kellett

Ő
megfogalmaznia, amilyen jól csak tudta. Ő kereskedő, nem költő, de
Sonia érteni fogja, ebben egészen biztos volt.
Megtalálta azt a fuvarost, aki az érkezésükkor a sziget nyugati
partjára vitte Groeneberggel, és bőkezűen gondoskodott róla, hogy a
levele eljusson Soniához, és diszkréten átadják neki.
– Si Dios quiere – ígérte a kocsis, akinek Hermann átadta a levelét. Ha
Isten is úgy akarja.

Theresének újra meg újra sikerült elhessegetnie a kisördögöt, az

azonban egyszeriben ismét felbukkant. Ezúttal addig piszkálta őt, amíg
végül engedett neki, és most a rosenheimi vonaton ült. Mindenütt
építkeztek, síneket raktak le, jelzőberendezéseket helyeztek el, egyre
nőtt a sínpályák, a mozdonyok, a nyitott és csukott tehervagonok száma.
Mindenütt látni lehetett a jeleket, hogy valóban új korszak kezdődött.
Olyan korszak, amelyben az ember úgy érezhette, hogy felgyorsult az
idő, és az teszi jól, aki nem törődik a múlttal, hanem mindig csak előre
néz, hogy ne rekedjen meg.
A vonat azonban, amelyre Therese felszállt, az ellenkező irányba
haladt: a modern időkből egyenesen vissza a múltba. Oda, ahol tizenhét
éve történt valami, amiből egy ember született, aki az ő családjánál él,
akit mindennap láthat vagy látni kényszerül, attól függően, hogy milyen
hangulatban és állapotban van éppen. Nem igazán tudta, mit tesz majd
ott, csak azt, hogy oda kell mennie, megkeresnie a Hartbrunner családot,
hogy a saját szemével lássa azt a nőt. Talán az is elég lesz. Nem tudná
megmondani, valójában mit remél ettől a látogatástól, de még csak azt
sem, mit mond majd annak a nőnek, ha találkozik vele. Az is lehet, hogy
az akkori Louise kisasszony már nem Glonnban él. Talán megbetegedett,
korán megöregedett, vagy meg is halt…
Valóban tudni akarja, mi lett az egykori nagyon fiatal alkalmazottból?
Az esze nemet mondott, az érzései azonban hevesen ellenkeztek. Két erő
küzdött benne, de a késztetés, hogy meglátogassa azt a nőt, túl erős volt
ahhoz, hogy végleg elfojthassa. Bárcsak biztosabb lenne magában, és az
esze le tudná győzni azt a tompa, múltba tekintő érzést! Akkor azonnal
megszakítaná ezt az utazást. Két világ között van azonban, nem alszik és
nincs ébren, és nem áll egészen két lábbal a földön, amelyen egyébként
biztosan mozog. A tudatának egy másik szintjén van, ahol nem igazán
érzi otthon magát. Azt hitte, nincs benne harag vagy bosszúvágy. Csak
úgy érezte, képet kell alkotnia magának arról a nőről. Legalább azt.
Berg am Laim, Trudering, Riem – ezek mind önálló községek voltak,
amelyeken a vonat átzakatolt, de a nem túl távoli jövőben Münchenhez
fognak tartozni. Mind a városba törekedett, a város pedig szélesen a
környék felé tárta a karját. Grafingig rövid volt az út. Átszállás után
Glonnig öt falun keresztül haladtak át, amelyekben a vasútállomások
egyszerű fakunyhók voltak. A kalauz elmesélte Theresének, hogy a tíz
kilométer hosszú vasútvonalat néhány éve egy hernyópestis miatt
építették, amely a fákat fenyegette, és nem tudták leküzdeni. Mielőtt a
hernyók az Ebersbergierdő másik felét is tönkretették volna, kivágták az
értékes fákat, és elszállították az új vasútvonalon.
Therese még jól emlékezett arra az eseményre. Úgy öt éve lehetett. A
hátborzongató kinézetű, fekete-fehér lepkék annak idején egészen a
müncheni sörkertekig elrepültek. Az újságokban képeket lehetett látni a
felfalt levelű fák között csapongva repdeső lepkékről. A látvány olyan
volt, mint egy hófúvás a nyár derekán.
A vonat megérkezett Glonnba, a vonal végállomására, így Theresének
le kellett szállnia. A késő nyári nap nagyon meleg volt, és Therese a
nyugtalansága ellenére is megállapította, hogy vidéken nagyon jó a
levegő. Érezni vélte a dús fű illatát a legelőkről és az alomként leterített
szalmáét a nyitott istállókból. A falu főutcáján egy lovas kocsi haladt át
komótosan, egy kerítés alatt egy macska süttette a hasát a napon.
Therese a fogadónál a Hartbrunner családról érdeklődött, és megtudta,
hogy a falu kovácsát hívják így. Tartson délnek, a vízimalom felé, és
megtalálja a házát. Kétszintes iparosház volt alacsony nyeregtetővel és
vakolt falakkal, kisebb, mint a környező gazdaságok, de takaros,
körülötte öt-hat gyerek ugrándozott. Agyaggolyókkal játszottak,
amelyekről lepattogzott a fénymáz, úgyhogy mind téglavörösek lettek.
– Itt van a mamátok, Hartbrunner asszony? – kérdezte Therese.
– Az én mamám itt van – mondta az egyik kislány, és a nyitott bejárati
ajtóra mutatott. – A városból jöttél?
– Igen, Münchenből – felelte Therese.
– És mit csinálsz nálunk?
– Meg akarom látogatni a mamádat.
– Ismered?
 – Sok éve ismertem meg – válaszolta Therese –, amikor te még meg
sem születtél.
A szőke, szeplős, úgy ötéves lányka beszaladt a házba. Mit keresek én
itt? – szegezte magának Therese gondolatban a kérdést. Ahhoz azonban
már késő volt, hogy elmenjen. Aztán kilépett a házból a kislány anyja, és
ő ledöbbent, amint meglátta. Az asszony magasabbnak tűnt, mint
Balbina, és erőteljesebbnek is. A majdnem fekete haját, amelyből a
halántékán ősz tincsek villantak ki, koszorúba fonta. A pamutruhája,
amelyen kötényt viselt, világoskék volt. Ezt a színt Balbina is nagyon
szerette, mert illett a szeméhez. Az anyja arcából most ugyanaz a
szempár nézett Theresére, és neki egy csapásra minden kétsége
eloszlott.
A kovács felesége a kötényébe törölte a kezét.
– Jó napot! Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – kérdezte.
A tekintete kérdő volt, a homlokát enyhén összeráncolta. Felismerte
vajon az egykori munkaadóját? Annak idején alig találkoztak, mielőtt
Therese elutazott a gyógykúrára.
– Therese Randlkofer vagyok – mutatkozott be. – Maga kisegítőként
dolgozott az üzletemben, Münchenben. Tizenhét éve – mondta, és kezet
nyújtott a másik asszonynak. – Maga Louise, igaz?
A fiatalabb nő elsápadt.
– Szóval eljött a pillanat… – mondta.
Kezet szorított Theresével, aztán behívta a házba. A kislányát, akit
Idának hívtak, visszaküldte az udvarra játszani, ő pedig kávét tett fel. A
házban rend uralkodott. A lakókonyha sarokpadján kockás párnák
feküdtek a házaspár három gyermeke számára. A negyedik néhány
hónapja meghalt, az ötödik pedig már nagy, és Münchenben él – mesélte
Louise.
A férjét ma reggel a közeli Zinneberg-kastélyba hívták, hogy
megpatkolja a lovakat. Ő még az esküvőjük előtt elmondta neki, hogy
született egy lánya, aki most egy nevelőanyánál él.
– Maga ennyi éven át egyszer sem találkozott a gyermekkel? –
kérdezte Therese. – Hogy bírta ki?
– Így szólt a megállapodás, és én ahhoz tartottam magam. A
legfontosabb az volt, hogy a gyermeknek jó legyen. Én akkor még
nagyon fiatal voltam, és nem tudtam volna gondoskodni róla. Számomra
egy világ omlott össze, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, de most
É
minden jól van. És hol lehetne a gyermeknek jobb dolga, mint maguknál
Münchenben?
– Szóval ezt is tudja – állapította meg Therese.
Úgy tűnt, Anton, Agnes és Louise háromszögében mindenki
mindenről tudott, ő viszont semmiről sem. Louise az asztalra tette a
kávét, és az ebédről megmaradt egy szelet almásrétessel is megkínálta
Theresét. Louise elmesélte, hogy a házasságkötése után még egyszer
kapcsolatba lépett Antonnal. Megkérte, hogy évente egyszer számoljon
be neki Balbina fejlődéséről, mit csinál szívesen és mit nem, hogy
szorgalmas és egészséges-e. Az első években Agnes, Therese húga írta
meg a leveleket, attól fogva pedig, hogy Balbina Münchenben élt, Anton.
Louisénak a lánya születésnapja körül a glonni postás minden évben
levelet hozott Münchenből, amelyet ő minden évben vízkereszt óta
nagyon várt.
– Vagyis egyedül én nem tudtam semmiről… – állapította meg
Therese.
Ez keserűbben hangzott, mint ahogy valójában érzett. Minden ilyen
békésen alakult volna, ha őt beavatják? Valószínűleg nem.
– Mi, nők, sokszor bátrabbak vagyunk, mint a férfinép – felelte Louise
szókimondón, de mindjárt elnézést is kért érte, és megkérdezte, hogyan
tudott meg mindent Therese.
– Anton elhunyt februárban. A vallomásával egészen a haláláig várt.
Levelet hagyott hátra nekem, és abban mondott el mindent.
– Nagyon sajnálom a veszteségét. A férje jó ember volt, ha magának
rossz is lehetett mindezt megtudnia. Senki nem szenvedte meg azonban
ezt az… esetet. – Louise lesütötte a szemét. – Sok éve az a legnagyobb
kívánságom, hogy Ön egy nap meg tudja bocsátani nekem az ifjúkori
bűnömet.
Erősítsd meg a lelked, és köss békét – suttogta egy hang Therese fejében.
Talán a szíve szólalt meg, mert jobban tudja, mi a jó neki, mint a feje.
– Ez számomra nem bűnről vagy bűnbánatról szól, Louise, hanem a
saját belső békémről. Balbina jó lány, és nagyon hasonlít magára. Nem
tagadhatja le, ha egyszer majd szemtől szemben állnak egymással.
Amikor azonban emberek egy házban élnek, időnként adódnak viták,
eltérő vélemények, amelyek összeütköznek. Olyankor mindig nekem kell
az okosabbnak lennem, és döntenem. Néha azonban elegem lesz, elfogy
a türelmem, és bármennyire szeretnék is igazságos lenni, nem mindig
vagyok az.
– Nem kétlem, hogy nehéz magának most, hogy a férje elment. Ki
vezeti tovább az üzletet?
– Na vajon ki? – felelte Therese. – De most már elég a nyafogásból! –
mondta, és nagy levegőt vett. – Ami történt, megtörtént, az van, ami
van, és mi most békét kötünk. Másnak nincs is értelme.
Louise felugrott, megragadta és megcsókolta Therese kezét.
– Az Isten áldja meg, Randlkofer asszony! Tudom, hogy ez nem volt
könnyű magának – mondta, aztán a tálalószekrényből maga készítette
ribizlilikőrt és két poharat vett elő.
Koccintottak „a jövőre”, aztán Theresének el kellett mesélnie, mi
történt Anton utolsó levele után, amely idén már február elején
megérkezett, mintha megsejtette volna, hogy ágynak fog esni. Therese
semmit sem hagyott ki. Olyan volt, mintha gyónt volna. Nem hallgatta el
a temetés utáni csúnya jelenetet a temetőben, sem Balbina szökését
Felső-Pfalzba, azt sem, hogy ő visszavitte Münchenbe, és Hermann első
nagy üzleti útjáról is beszélt.
Amikor hazajött a kovács, egy megtermett, de jóságosnak tűnő,
bozontos hajú és szakállú férfi, Louise már az ajtóban odafutott hozzá.
– Képzeld, Balbina könyvelőnek tanul! A Dallmayrnál! – újságolta.
– És mikor fogja megtudni az a gyermek, hogy ki a vér szerinti anyja?
– kérdezte a férje, és kezet fogott Theresével.
– A gyermeknek mindene megvan, amire szüksége van – válaszolta
Louise. – Anyja Felső-Pfalzban, nagynénje, akinek a házában élhet és
szakmát tanulhat, kedves kollégái az üzletben, szép, gondtalan élete a
városban. Szerencsés lány. Valóban kedvesek a kollégái, Randlkofer
asszony? Barátnőt is talált? Talán az Ön lányát?
– Szoros barátságban van Rosával, a könyvelőnkkel, egy nagyon okos
fiatal nővel. A tanoncunkkal, Ludwiggal is nagyon jól megértik egymást.
Elsa, a lányom hétközben bentlakásos iskolában van, vele Balbina nem
találkozik gyakran. A legkisebb gyermekem, Paul azonban nagyon
szereti, és Balbina is őt – mesélte Therese. – Az igazságot pedig a
huszonegyedik születésnapján fogja megtudni, amikor nagykorú lesz.
Anton is ezt hagyta meg a végrendeletében. Vagy mi mondjuk el neki,
vagy a hagyatéki gondnok tájékoztatja mindenről, amit tudnia kell.
 – Addig még öt év van – mondta a kovács, és hitetlenkedve ingatta a
fejét. – Kérdés, minden olyan jól megy-e, ahogyan ti itt a
konyhaasztalnál elképzelitek. Én nem lennék biztos ebben. Lehet
azonban, hogy majd segít valamilyen véletlen, vagy a sors másként
akarja. Meglátjuk…
Glonnból már elment az utolsó vonat, ezért Louise férje egy
bricskával elvitte Theresét a grafingi vasútállomásra. A teher egy részét,
amely a vállát nyomta, amikor elindult ide, a zöldellő földek között
elterülő faluban hagyhatta, ezért megkönnyebbülten utazott vissza
Münchenbe.

Abban a pillanatban, amikor leszálltak a kocsiról, a sűrű felhők

eloszlottak, előtűnt a kék égbolt, kisütött a nap, és a Bavaria-szobor
mintha leintegetett volna nekik a tölgykoszorús talapzatáról. A
Dallmayr minden dolgozója meghívást kapott az Oktoberfest második
vasárnapjára, és Balbina szíve eszelősen vert. Belekarolt Rosába, és
megszorította a karját. A barátnője kíváncsian nézett rá.
– Mi van veled? – kérdezte. – Olyan furcsán vigyorogsz, mintha egy
kicsit már becsíptél volna, pedig még egy korty sört sem ittunk. Történt
valami?
– Ó, egyszerűen csak nagyon boldog vagyok – válaszolta Balbina, és
egyszeriben rádöbbent, hogy valóban az, bár nem tudta volna
megmondani, miért.
Délután egyszer Hermannra gondolt, és arra, hogy hiányozni fog neki
ezen a vasárnap délutánon a sörünnepről. A Hamburgba utazása előtt
neki írt levele óta nem kapott tőle személyes üzenetet, csak a családnak
és mindnyájuknak együtt szóltak a levelei. Ez persze fájt egy kicsit neki.
Hermann már hónapok óta a szigetén van. Kaptak tőle leveleket, de azok
nem voltak olyan részletesek, mint a Lisszabonba hajózása előtti. Azt
írta, hogy jól van, sokat tanult a banántermesztésről, az exportálásról,
az árképzésről és a helyi társasági életről. Úgy tűnt, élvezi a
szabadidejét, naponta kilovagol, és egy szép kis szállodában lakik. A
tengerben látott delfineket úszni, sőt egyszer egy bálnát is. Balbina
nagyon szívesen látta volna a banánültetvényeket és a sziget strandjait.
A levelei mindig nagyon sokáig voltak úton, hosszú hajóutat kellett
megtenniük postazsákokban, a rakomány, a matrózok és az utasok
ennivalója között. Balbina nagy szeretettel gondolt Hermannra, de az
elválás fájdalma már régen nem volt olyan heves, mint kezdetben.
Hermann a világot járja, de az életét most ő is nagy kalandnak érzi, bár a
várost a Felső-Pfalzba tett utazásán kívül nem hagyta el. Szakmát tanul,
talált egy jó barátnőt, osztozik Ludwiggal a sütés és a kísérletezés iránti
szenvedélyben, és kibékült Therese nénivel. Jól van, ha két fontos ember
el is tűnt az életéből. Fájdalmasan hiányoznak neki, Anton bácsi
különösen, mert ő soha nem jön vissza, Hermann viszont valamikor
majd igen. Talán ilyen érzés, amikor felnő az ember, gondolta Balbina.
És jó érzés.
– Mi tesz ilyen boldoggá? – kérdezte Rosa.
– Ó, valahogy minden – sóhajtotta Balbina. – Ez a szép élet. Jó dolgunk
van, nem igaz?
Rosa a fejét ingatta.
– Egészen másnak is láttalak már, és nem is nagyon régen, de így
sokkal jobban tetszel.
Balbina még szorosabban a barátnőjéhez bújt, és szíve szerint most
megcsókolta volna. Csak úgy.
– Min pusmogtok, lányok? – fordult feléjük Ludwig.
– Csak örülünk annak, hogy Therese néni mindnyájunkat meghívott
az Oktoberfestre – mondta Balbina. – Kezdetben nem volt biztos benne,
hogy illik-e ezt tenni az első gyászévben. Most pedig nagyon büszkén
vezet minket, láthatóan ő is örül.
Huszonketten voltak. Therese elöl ment Paullal és Elsával, mögöttük
Korbinian és a többi férfi alkalmazott, utánuk az eladónők és a két
tanonc, Ludwig és Andreas, aki nemrégiben állt munkába, utolsókként
pedig Rosa és Balbina, a két könyvelő. Az Oktoberfesten mind kapnak
egy korsó sört és fél csirkét, ahogy ez korábban is volt, amikor Anton
még élt, és valamivel kevesebben dolgoztak a boltban. Paul limonádét
kap, a fiatalok pedig figyelmeztetést, hogy ne rúgjanak ki a hámból,
mert a sör ugyan nagyon finom a sörünnepen, de ugyanolyan erős is. „A
fiataljainknak nem kell bőven tölteniük, nekem viszont igen” – mondta
Anton bácsi mindig a pincérnőknek.
Vasárnap délután volt, és mind az ünneplőruhájukat viselték. Dirndlit4
csak a pincérnőkön lehetett látni a sörcsarnokokban és az eladónőkön a
bódékban, ahol illatozó mézeskalács szívek függtek, és pörkölt
mandulával és gyömbéres keksszel töltötték meg a kerámiatálakat.
A most előttük haladó Ludwig feje körül egy nappali pávaszem
repdesett, és végül leszállt a kalapjára.
– A mi Ludwigunk egészen különleges. Egyedül ő járkál itt lepkével a
kalapján – jegyezte meg Rosa nevetve.
Ludwig azonban nem hallotta, mert ebben a pillanatban felrobbant
egy gyújtókapszula Lukas feje mellett, és a Dallmayr-csapat megállt. Az
izmos férfit, aki a kapszulában fellőtt egy egeret, megtapsolták, és újabb
kísérletre buzdították. Ő a nehéz kalapáccsal megint nagyot ütött a
dugóra, hogy felrepítse az egeret. Az azonban most kevéssel a cél előtt
megállt, aztán a nézők csalódott kiáltásaitól kísérve visszazuhant.
– Na, megpróbálod? – ösztökélte Ludwigot az egyik eladónő.
Ludwig megmutatta a fejletlen bicepszét, aztán meglóbálta a karját,
mint egy bábfigura, és lebiggyesztette a száját, amitől egy szomorú
bohócra emlékeztetett.
– Korbinian meg tudja csinálni! – kiáltotta az egyik férfi.
Korbinian a főnökasszonyra nézett, aki biccentett neki, mire kibújt a
zakójából, és levette a kalapját. Felgyűrte az ingujját, és a zárószalag
mögé lépett. A tekintetét a sín végére szegezte, amelyen fel kellett
repíteni az egeret, aztán kifizette a húsz pfenniget az első három
kísérletre, és két kézzel megmarkolta a kalapácsot. A válla fölé emelte,
meglendítette, és rácsapott vele a dugóra. Az egér a magasba száguldott,
és a kapszula hangos csattanással felrobbant. Balbina kicsit megkésve
befogta a fülét, aztán csatlakozott a többiekhez, tapsolt és kurjongatott.
A mutatványos hangosan bejelentette, hogy „Korbinian Fey a Diener
utcai Dallmayr cégtől” második kísérletet tesz. A kalapács megint
lecsapott, és pontosan eltalálta a dugót. A harmadik alkalommal
ugyancsak.
– Ki áll ki a rettentő Korbiniannal szemben? Ki elég bátor hozzá? Hol
vannak az erős férfiak? – harsogta a mutatványos körbenézve.
Egy papírrózsát nyújtott át Korbiniannak, aki gálánsan továbbadta a
főnöknőjének.
– Hol tanultad ezt, Korbinian? – kérdezte az egyik eladónő. – Elvégre
nem vagy kovács.
– Ha tudnád, hány oszlopot vertem le legelőkerítésekhez fiatal
koromban – felelte Korbinian. – Cölöpleverőként egész Alsó- és Felső-
Bajorországot bejártam.
– Most mindenesetre megszolgáltad a korsódat – mondta Therese. –
Irány a Schottenhamel!
A sátor bejáratát fenyőágakból készült füzérek díszítették, a
homlokzata egy téglavár utánzata volt tornyokkal és bástyákkal. Az
ünnepi sört Keferloherekbe, szürke agyagkorsókba töltötték. A
Schottenhamel-sátor igazi szenzációja azonban ebben az évben a
vendégek feje fölött volt.
– Nézzetek fel oda! – mondta Ludwig Balbinának és Rosának.
Balbina felnézett.
– És? – kérdezte, mert semmi különlegeset nem látott.
– Minden elektromos – mondta a pincérnő a sátor mennyezetéről
lelógó lámpákra mutatva. – Az Oktoberfesten mi vagyunk az első
sörsátor, amelyben villanyvilágítás van.
– És ki szerelte fel? – kérdezte Therese.
A pincérnő egy hatalmas reklámtáblára mutatott a falon. J. Einstein &
Cie Elektrotechnikai Gyár, állt rajta.
– Einstein? Müncheniek? – tudakolta Therese.
– Persze – felelte a pincérnő. – A gyár a Lindwurm utcában van.
Biztosan maga is szeretne világítást az üzletében, Randlkofer asszony.
– Az jót tenne a Dallmayrnak.
– Bertl, az Einstein cég tulajdonosa még éppen itt van, mert valamit
még meg kellett javítania. Ideküldjem, ha végzett?
– Legyen szíves! – felelte Therese.
Fél órával később egy sűrű fekete bajuszt viselő fiatal férfi lépett az
asztalhoz. Albert Einsteinként mutatkozott be. Therese meghívta egy
sörre, miután hellyel kínálta maga és Elsa között, ő pedig azonnal
magyarázni kezdte nekik az elektromos ívlámpák működési elvét, és
szakmai előadást tartott a villanyvilágítás beszereléséhez szükséges
folyamatokról. Elsa élénk érdeklődéssel hallgatta, és okos kérdéseket
tett fel. A matrózgalléros kék ruhája ragyogóan állt neki, igazán
elbűvölően festett benne.
Ez láthatóan az ifjú Einstein figyelmét sem kerülte el. Az elektronika
után Svájcról beszélt, ahol természettudományokat akar tanulni, miután
leérettségizett. Egyedüli akadályként már csak a modern nyelvek álltak
az útjában, amelyek közül a franciát kifejezetten utálta. Elsa felajánlotta,
hogy ad neki órákat. A kis flört közben, amelyet Balbina és Rosa
közvetlen közelről figyelhetett, az ifjú Einstein a műszaki dolgok iránt
érdeklődő ember létére elképesztően ügyetlenül bánt a söröskorsójával.
Kis híján felborította, és a kiloccsanó sör Elsa ruhájára fröccsent. Az
asztalnál nagy izgalom támadt, mindenki segíteni akart Elsának, a
szegény fiú pedig ezerszer elnézést kért. Balbina közben egyszer csak
azt érezte, hogy az asztal alatt valaki finoman sípcsonton rúgta.
Felnézett, és elkapta Ludwig pillantását, aki a fejével a kijáratra bökött,
aztán előreindult. Balbina várt néhány percet, aztán ő is kisurrant. Rosa
tudta, mi történik, és egy hellyel arrébb ült, hogy ne tűnjön fel az üres
szék.
Ludwig a bejárat előtt várta Balbinát.
– Hajóhintázás? – kérdezte.
Balbina sugárzó arccal bólintott. Ludwig megfogta a kezét, és magával
húzta a tömegen keresztül. Előbb egy céllövölde előtt mentek el, ahol
labdákkal kellett eltalálni horpadt konzervdobozokat, aztán egy
üveglabirintus mellett, amelyből a részegek segítség nélkül soha nem
találnának ki. Egy varietészínház előtt, amelyben a „kövér Elvirát”, a
világ állítólag legkövérebb nőjét lehetett megtekinteni, egy frakkot és
cilindert viselő, törpenövésű férfi állt, és nézőket igyekezett becsalni a
sátorba. A Schichtl vendéglő sátránál soha nem látott szenzációkat
kínáló gálaelőadást hirdettek, a csúcspontjaként pedig „egy élő ember
lefejezését nyaktilóval”.
– Szeretnéd esetleg, hogy előtte még gyorsan lefejezzenek? –
viccelődött Ludwig.
– Nem, inkább a fejemmel együtt szállnék fel a hajóhintára, különben
semmit sem fogok látni.
Balbina szoknyája repdesett, ahogy egyre gyorsabban mozogtak. A
haja minden méterrel, amellyel magasabbra repültek, jobban kibomlott
a tarkóján hajtűkkel összefogott kontyból. Most azonban csakis az izgató
bizsergés számított a gyomrában, a kellemes szédülés, amely elfogta.
Könnyűnek érezte magát, mint egy madár, súlytalanul szálltak a
levegőben, és fentről látták az embereket és a sátrakat, a körhintákat, a
büféket és a varietéket. Egyre magasabbra hintáztak, amíg elérték az
ütközőt, amely a legmagasabb ponton megakadályozta az átfordulást.
Eközben szívesen kihasználták volna a lendületet, hogy átforduljanak,
egyszer, még egyszer és harmadszor is.
 Nagyon sokáig hintáztak, mindenki másnál tovább. Balbina már
abban reménykedett, hogy megfeledkeztek róluk, aztán az egyik
mutatványos behúzta a féket. A hinta lassítani kezdett, végül pedig
megállt. Kiszálltak, és visszamentek a sátorhoz, el egy vándorfotográfus
mellett, aki megszólította Ludwigot, és rábeszélte, hogy emlékül
készíttessenek magukról kezdvezményes áron fényképet. Nagyon
gyorsan meglesz, mert a gépe az egyik legmodernebb, ami jelenleg
világszerte elérhető.
Balbina elhúzta a száját, de Ludwig egy ideig még tárgyalt az árról,
mielőtt végül igent mondott. A fényképész bebújt a harmonikakihuzatos
gépe takarója alá, és kézmozdulatokkal megfelelő pozícióba irányította
őket. Végül jelezte, hogy húzódjanak közelebb egymáshoz. Ludwig
átkarolta Balbinát, és ránézett. Olyan, mint egy szerelmes bagoly – gondolta
ő. Gyorsan átbújt Ludwig karja alatt, kicsit távolabb lépett tőle, és
grimaszt vágott, amikor a fényképész szólt, hogy most már ne
mozogjanak. A magnéziumpisztoly elsült, és éles fény törte meg az
alkonyati szürkületet. Az Oktoberfest szabadtéri részén még nem
kapcsolták fel a villanyokat.
– Az az Einstein valószínűleg még mindig Elsánál ül, és a ruháját
szárogatja ahelyett, hogy a világítással foglalkozna – mondta Ludwig, és
utánozni kezdte az ifjú villanyszerelő suta mozdulait a söröskorsóval.
Balbina nagyon nevetett. Ludwig így sokkal jobban tetszett neki, bár
szerelmes bagolynak még túl fiatal.
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

A fordítás alapja:
Lisa Graf: DALLMAYR – Der Traum von schönen Leben
First published in 2021 by Penguin Verlag,
an imprint of Penguin Random House Group

A kötet megjelenését a MOCCABIT Kft.,

a Dallmayr kávék és teák hazai importőre támogatta.

FORDÍTOTTA
Várnai Péter

SZERKESZTETTE
Winter Angéla

BORÍTÓTERV ÉS GRAFIKA
www.buerosude.de

Epub: ISBN 978-963-636-013-9

Mobi: ISBN 978-963-636-014-6

© Lisa Graf 2021

 © Penguin Verlag 2021
© Kossuth Kiadó 2023
© Hungarian translation Várnai Péter 2023
Borítóképek © Bridgeman Images,
The Stapleton Collection, Shutterstock

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
1
Megfelelő (fr.)
2
Nagyon stílusos (fr.)
3
Francia desszert, amely kúpba halmozott és karamellszálakkal átkötött choux tésztalapokból
áll. Olaszországban és Franciaországban gyakran szolgálják fel esküvőkön, keresztelőkön és
elsőáldozáskor. (A szerk.)
4
Osztrák, illetve bajor női népviselet