346 ■ A SZOCIÁLIS VISZONYOK VÁLTOZÁSAI

sítást pedig kiterjesztették az általános és középiskolai tanulókra, valamint az egye­

temi és főiskolai hallgatókra is. A munkavállalók jövedelmük 3%-át voltak kötelesek
járulékként befizetni. Ennek fejében részesülhettek beteg- és balesetbiztosításban,
öregségi nyugdíjellátásban, juthattak hozzá kedvezményes térítési díj ellenében a
gyógyszerekhez. Az államosított társadalombiztosítás feladatai közé tartozott emel­
lett a munkavédelem, az üdültetés, a szanatóriumok fenntartása és üzemeltetése, az
utazási kedvezményekkel kapcsolatos ügyintézés is.
A fordulat éveit követően tehát a szocialista berendezkedés az önálló szociálpoliti­
kát és annak intézményrendszerét megszüntette, illetve államosította, a szociális
ellátás kérdéseit a társadalompolitika egyik alfejezeteként kezelte. Abból indultak ki,
hogy a szocialista viszonyok között nincs szükség önálló szociálpolitikára, mert a
politika minden eleme tartalmaz szociális vonásokat. Ennek értelmében 1950-ben a
Népjóléti Minisztérium is megszűnt. Ugyanezt a logikát követve felszámolták a ka­
ritatív társadalmi szerveződéseket, egyesületeket és alapítványokat is, hiszen az ön­
kormányzatiság, a civil szerveződések gondolata ellentétben állt a „klasszikus szoci­
alista rendszerre” jellemző omnipotens állam és a paternalista gondoskodás szelle­
mével. Az egyenlőtlenségek mérséklődését úgy akarták előmozdítani, hogy a szociális
juttatások egy részét beépítették a munkabérekbe. Az aktuális gazdaságpolitikai
szociálpolitika érdekeknek alárendelt szociálpolitika lényegében a teljes egészében állami kezelésbe
az „ötvenes vont társadalombiztosításban és a munkavédelemben merült ki. A szociális célokra
években ” fordítható források meghatározásánál a maradékelv érvényesült, kivételt csak a gaz­
dasággal szorosan összefüggő szociális kérdések - például a nők gyorsuló ütemű
munkába állása kapcsán a gyermekellátó intézményhálózat fejlesztése - képeztek. Az
állami szociális ellátásban csak a munkaviszonyban állók részesülhettek, ami eleve
lehetőséget adott a diszkriminációra. A nem állami alkalmazottak csak szigorúbb
feltételekkel vagy magas összegű térítés ellenében juthattak hozzá a szociális jutta­
tásokhoz vagy az egészségügyi ellátáshoz (Szalai Júlia 1998, 284. p.). A szociális
ellátás egyes elemei sajátos módon a munkafegyelem megszilárdítását szolgálták,
mint például az ötvenes évek első felében - és a későbbiekben is - a táppénzcsalók
ellen indított, nem ritkán fegyelmivel vagy a táppénz kifizetésének megtagadásával
együtt járó kampányok.
1949-ben a társadalombiztosítás a lakosság 41%-ára, 1950-ben 47%-ára terjedt ki
valamilyen formában. Ez egyben azt is jelentette, hogy a magyar társadalom több mint
a fele az ötvenes években nem tartozott a biztosítottak körébe. A téesztagok kötelező
biztosítását 1958-ban, az ipari szövetkezeti tagok és hozzátartozóik biztosítását pedig
1962-ben vezették be. Ugyanekkor terjesztették ki a mértékében a jövedelemtől függő
biztosítást a magánkisiparosokra, a magánkereskedőkre pedig 1970-ben.
1951-ben törvényerejű rendelet született a dolgozók egységes társadalombiztosí­
tási nyugdíjáról, a férfiak 60., a nők pedig 55. életévük betöltése és minimálisan 10
év szolgálati idő megszerzése után váltak nyugdíjjogosulttá. A jogszabály kiszélesí­
tette a korkedvezményes nyugdíjba vonulásra jogosító munkahelyek körét, a nyug­
díjjárulékot a munkáltatóknak kellett megfizetniük. Az 1952. január 1-jétől érvényes
szabályozás keretében a nyugdíjak összegét még a korabeli jövedelmi szintekhez
viszonyítva is igen alacsonyan állapították meg. Öregségi nyugdíj esetén a törzsnyug­
díj a munkabér 15%-át tette ki. 1954-ben az újabb törvény keretében valamelyest
emelték a saját jogú és a hozzátartozóknak fizetett nyugdíjak összegét, de nyugdíj-ki-
 S Z O C IÁ L P O L IT IK A , T Á R S A D A L O M B I Z T O S Í T Á S ■34 7

egészítést továbbra is csak az 1945 után munkaviszonyban eltöltött idő után folyósí­
tottak. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjai 1957-től már nemcsak kollektív
formában, hanem egyénenként is biztosítottak lehettek, 10 évnyi szövetkezeti tagság
után pedig jogosulttá váltak a minimálnyugdíjra. 1953-ban jött létre az Országos
Nyugdíj Intézet, amelynek a nyugdíjak, öregségi, árvasági és özvegyi ellátások, vala­
mint a családi pótlék folyósítása volt a feladata. 1964-ben lényegében változatlan
jogkörrel ennek a helyébe a SZOT Nyugdíjfolyósító Igazgatósága lépett. 1959-ben az
akkor elfogadott szabályozás már az 1929. január 1-jét követő szolgálati évek figye­
lembevételét is lehetővé tette. „Lehetővé tette azt is, hogy a munkásmozgalomban
1929. január 1-je után eltöltött időt szolgálati időként beszámítsák.” (Bodó Pálné
1985, 12. p.) Ekkor szabályozták újra többek között a baleseti ellátás, az özvegyi
nyugdíj, az árvaellátás rendjét is. 1971-től előírták a nyugdíjak és szociális ellátások
mértékének kötelező évi 2%-os mértékű emelését.
A táppénzrendszer átalakult a szocialista korszakban, a betegség első napjától járt,
nem a bérbesorolástól függött, hanem egységesen állapították meg, kétévi megszakí­
tatlan munkaviszony esetén a kereset 75%-át jelentette. Az anya és gyermekvédelem­
ben 1953-tól következtek be jelentősebb változások, a szülési szabadság időtartama
20 hétre emelkedett, az anyaságisegély-jogosultság a téeszek nőtagjaira is kiterjedt.
A második világháborút követő évtizedekben nemcsak a szociálpolitikai intéz­
ményrendszer alakult át gyökeresen, hanem a biztosítottak köre is fokozatosan szé­ a biztosítottak
lesedett. Ugyanakkor a parasztság döntő többsége az ötvenes években továbbra is köre
kimaradt mind a társadalom-, mind a betegbiztosítás rendszeréből. 1950-ben a köte­
lező társadalombiztosításba bevontak és a nyugdíj jogosultak száma 4,4 millió fő volt.
A kollektivizálás befejeződését követően a hatvanas években a szövetkezeti tagok is
biztosítottá váltak, ami azt jelentette, hogy a korabeli magyar lakosság több mint
négyötödének volt társadalombiztosítása. A jogosultság meglehetősen bonyolult sza­
bályozását az 1975-ös (II. törvény) társadalombiztosításról szóló törvény egységesí­
tette. Ezzel a mezőgazdasági, a munkás és alkalmazotti foglalkoztatottak nyugdíjjo­
gosultságának különbségeit megszüntették. A törvény szerint a férfiak 60. életévük
betöltése után, a nők pedig 55 éves korukban vonulhattak nyugdíjba. A nyugdíj
mértékét a munkában eltöltött idő és az utolsó öt év átlagkeresete határozta meg. A
rendszer jellegéből következően a munkáltatók által fizetett járulék a nyugdíjaknak
csak átlagosan egyharmadára volt elegendő, a hiányzó kétharmadot az állami költség-
vetés fedezte. 1975-ben az ingyenes egészségügyi ellátást állampolgári joggá nyilvá­
nították. A biztosítás továbbra is a munkaviszony függvénye maradt, a költségek
fedezésére a munkáltatók 30%-os társadalombiztosítási járulékot fizettek, a munka-
vállalók járulékterhei lényegében változatlanok maradtak a rendszerváltozás idősza­
káig.
1956 után a szociális ellátások elosztását továbbra is paternalizmus jellemezte, ám a szociális ellá­
a direkt politikai célok lassan háttérbe szorultak, a szociális célú kiadások szinte tások elosztása
folyamatosan emelkedtek. A szociálpolitikai intézményrendszer azonban továbbra is
centralizált felépítésű maradt, nem volt képes a szociális kérdések hatékony kezelé­
sére. Az ideológiai tételekkel ellentétes szociális problémák létezéséről pedig tovább­
ra sem vettek tudomást, így például e kérdések körébe tartozott a munkanélküliség,
a szegénység, a hajléktalanság. A hatvanas és hetvenes években a szociális és egész­
ségügyi ellátórendszer működésében komoly feszültséget okozott, hogy a biztosítás-
3 4 8 ■A S Z O C IÁ L IS V I S Z O N Y O K V Á L T O Z Á S A I

ba bevontak számának gyors és jelentős mértékű emelkedését nem követte az ellátó-,

illetve intézményrendszer hasonló ütemű és mértékű bővülése.
Az ellátásokban fontos változást jelentett 1967-ben a - népességpolitikai célokat
is szolgáló (lásd A demográfiai viszonyok változásai című fejezetben) - gyermekgondo­
zási segély (gyes) bevezetése. Ennek összege 1970-ben 632 Ft, 1980-ban 1239 Ft,
1987-ben pedig 1472 Ft volt. A gyermekgondozási segély 1972-től alanyi jogon járt
és megillette a felsőoktatásban tanulókat is. S ugyanebben az évben az egészségügyi
törvény révén a betegbiztosítás is az állampolgárok alanyi jogává vált. 1985-ben
felemelték az egyszeri anyasági segély összegét, és ettől kezdve vált a szociális ellá­
tások részévé a gyermek egyéves koráig igénybe vehető, összegében a táppénzhez
igazodó gyermekgondozási díj (gyed), amelynek összege a bevezetés évében átlagosan
2428 Ft volt. A családi pótlék összege 1960 és 1987 között a hétszeresére emelkedett,
1960-ban egy gyermek után 201 Ft járt, 1987-ben pedig 1399 Ft. 1974-től tették
lehetővé a nevelési segély igénylését azon családok számára, ahol az egy főre jutó
jövedelem nem érte el az érvényes saját jogú nyugdíjminimum szintjét. A segélyhez
való hozzájutás nehézkes, összege pedig alacsony volt, így tíz évvel a bevezetése után
is mindössze 24 000 gyermek után kapták meg a családok ezt a támogatást. 1979-től
az infláció ellensúlyozására a nyugdíjakat jövedelempótlékkal egészítették ki. A szo­
ciális kiadások aránya az ország költségvetésében gyakorlatilag folyamatosan növe­
kedett, ám ez a növekedés esetenként a reálérték megőrzésére sem volt elegendő.
1960-ra a szociálpolitikai kiadások aránya meghaladta az éves nemzeti jövedelem
10%-át, 1980-ra pedig annak 18%-át fordították szociális célok és feladatok finanszí­
rozására. A növekedés nagy része a nyugdíj ellátási kötelezettség bővüléséből és az
egészségügyi ellátás költségeiből adódott. Ugyanakkor a szociális juttatások aránya
is fokozatosan nőtt a lakosság jövedelmében az 1960-as 20% körüli szintről két és fél
évtized alatt 33%-ra. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától a rendszer gazdasági
válságának elmélyülésével a szociális juttatások reálértéke éppúgy folyamatosan csök­
kent, mint a közfinanszírozás szerepe is egyes területeken, például a lakásépítésben.

35. TÁBLÁZAT
A társadalombiztosítási és szociális ellátásban részesülők számának változása 1950 és 1996 között

Év Nyugdíjasok, járadé­ Családi pótlékban Gyermekgondozási Bölcsődés

kosok, egyéb ellátásban részesülő családok gyermekek
részesülők száma havi átlagos száma száma
január 1-jén (ezer fő) (ezer fő)
segélyt díjat
igénybe vevők száma
decemberben
1950 - 595 _ — _
1960 636 577 — —
31 970
1970 1380 731 167 450 _
41 771
1980 2018 1113 254 110 — 69 768
1990 2477 1514 96 707 154 844 40 825
1996 2983 1310* 147 998 99 150 31 838
* Ebből: 1996.1— III. hónapok átlaga: 1422 ezer, 1996. IV-XII. hónapok átlaga: 1273 ezer.
Forrás: Magyarország népessége és gazdasága - múlt és jelen. Budapest, 1996, KSH.
 SZOCIÁLPOLITIKA, TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS ■ 3 4 9

A szociális szervezetrendszer a Kádár-korszak konszolidációs időszakában már a szociális

nem változott jelentősen. Működésére a nagy létszámú - 1975-ben 140 000 fős - szervezetrend­
adminisztratív feladatokat ellátó apparátus alacsony hatékonyságú munkája volt jel­ szer a Kádár­
lemző. Egyes feladatok ellátásában - például a szociális segélyezés - a nyolcvanas korszakban
években fokozódó mértékben vállalt szerepet a közigazgatási intézményrendszer, a
helyi tanácsok szociális csoportjai, osztályai. A gyermekvédelem részben a közigaz­
gatáshoz kapcsolódott, részben pedig önálló intézményrendszerrel rendelkezett.
Kisebb és elsősorban formai változtatás volt, hogy 1984-ben az Elnöki Tanács 1984.
évi 5. sz. törvényerejű rendelete szerint a társadalombiztosítás irányításának feladata
az állam kötelezettsége. A legfőbb testületté a 45 fős, szakszervezeti vezetőkből,
kormányzati szakemberekből álló Országos Társadalombiztosítási Tanács (OTT)
vált. Az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság a kormány mellett az OTT-
nek is köteles volt beszámolni tevékenységéről.
Az átmenet periódusában, az 1988-ban gyorsított parlamenti eljárással elfogadott
XXI. törvény önállósította a társadalombiztosítás költségvetését és szervezetét. A szociálpolitika
rendszerváltozás időszakában a gazdasági szerkezetváltás, az ország gazdasági telje­ a rendszerválto­
sítményének visszaesése, a szociális kiadások ehhez viszonyítva relatív magas szintje zás időszakában
elkerülhetetlenné tette a szociális ellátások rendszerének újragondolását. A szo­
ciálpolitika teljes körű reformja az új feszültségek megjelenése miatt is elodázhatat­
lanná vált. Megszűnt a foglalkoztatás biztonsága, a teljes foglalkoztatás, tömegessé
és nyílttá vált a munkanélküliség, a hajléktalanság, a szegénység. További nehéz­
ségeket jelentett, hogy 1989 és 1996 között a szociális ellátások reálértéke 35%-kal
csökkent. A vállalatok minimalizálták vagy teljesen felszámolták szociális kiadásaikat.
Egyidejűleg vált szükségessé a feszültségek kezelése, az új szociális intézményrend­
szer, a piaci viszonyokhoz igazodó szociális ellátások rendjének kialakítása.
Ezt a szemléletváltást próbálta jelezni, hogy az Egészségügyi Minisztérium 1990-től
ismét Népjóléti Minisztériummá alakult, majd 1998-ban kettévált Szociális és Család­
ügyi, valamint Egészségügyi Minisztériumra. A szociális igazgatást decentralizálták,
a feladatok egy részének ellátása a helyi önkormányzatokra hárult. A szociális jogokat
és az igazgatás rendszerét az 1993. évi III. törvény szabályozta. Megkezdődött a szo­
ciális segítő szervezet kiépülése, a nonprofit szociális szektor is újjászületett, a nyolc­
vanas-kilencvenes évek fordulójától újra megkezdhették működésüket a karitatív
társadalmi szervezetek, és az egyházak is jelentősen bővítették ez irányú tevékeny­
ségüket. Az egészségügyi ellátás állami szolgáltatásból 1992-ben kötelező bizto­
sítássá vált. A szociális kiadások mérséklésének érdekében 1995-ben megszüntették
az alanyi jogon járó családi pótlékot, amit aztán az 1998-ban hivatalba lépett kormány
állított vissza kisebb változtatásokkal.
1992-ben szétválasztották az Egészségbiztosítási és a Nyugdíjbiztosítási Alapot, s
működésüket önkormányzati alapra helyezték, ám ezek működése számos kívánni­
valót hagyott maga után. Többek között ezért került sor az önkormányzatok meg­
szüntetésére és az alapok visszaállamosítására 1998-ban. A nyugdíjbiztosítás terüle­
tén előrelépést jelentett az önkéntes és a kötelező magánnyugdíjpénztárak megjele­
nése (Ferge Zsuzsa 1999b).
Jelentősen változott a szociális ellátások folyósításának rendszere. Betegbiztosítás­
ban csak a munkaviszonyban állók részesülnek automatikusan, emelkedett a járulék-
 3 5 0 ■ A SZOCIÁLIS VISZONYOK VÁLTOZÁSAI

terhelés, a munkaadók a jövedelem 34%-át, a munkavállalók pedig 10% járulékot

fizettek. A társadalombiztosítás a befolyt járulékból fedezi az öregségi és egészségügyi
ellátással kapcsolatos kiadásokat. 1992-ben jött létre a Nyugdíj- és Egészségbizto­
sítási Önkormányzat. Ezeknek a intézményeknek a működését azonban jelentősen
megnehezíti, hogy nem rendelkeznek a működéshez szükséges vagyonnal, a gazda­
sági válság miatt a be nem fizetett járulékok összege igen magas, a társadalom- és
egészségbiztosítás költségvetése nem különül el az országétól. A társadalombizto­
sítás területén fontos lépés volt 1997-ben a magánnyugdíjpénztárak létrehozása, ám
az egészségbiztosítás területén hasonló, tisztább pénzügyi viszonyokat teremtő re­
formokra nem került sor. A jelenlegi biztosítási rendszer továbbra is túlbürokratizált,
és erősen függ az állami költségvetéstől.
A kilencvenes évek során folyamatosan szigorodtak a munkanélküli-járadék fizeté­
sének feltételei, s ezzel párhuzamosan csökkent a támogatásban részesülők köre és
a segélyezés időtartama is.
A szociális segélyezés új rendszerének kialakításánál igyekeztek figyelembe venni
azt, hogy a gazdasági és társadalmi változások következtében a támogatásra szorulók
köre gyakorlatilag folyamatosan bővül. Az évtized végén többek között jövedelem-
pótló támogatásban részesülhettek a munkanélküli-ellátásból kiszorulók, az alacsony
jövedelmű időskorúak, bevezették a gyermekvédelmi segély intézményét, bár a segé­
lyezés feltételeit a rendszerváltozás utáni harmadik kormány erőteljesen szigorította.
1997-ben az átlagosan kifizetett segélyek összege rendszerint az akkor érvényes, egy
főre számított létminimumnak (17 000 Ft) a felét érte el. Az év során 180 000 fő
részesült jövedelempótló támogatásban, 700 000-en kaptak nevelési segélyt, 1 mil­
lióan lakástámogatást, 1 millió 800 ezren pedig krízissegélyt kaptak (Ferge Zsuzsa
1999b). A szociális feszültségek mérsékléséhez továbbra is aktív, határozott szo­
ciálpolitikára, a magánbiztosítók sokkal szélesebb körű szerepvállalására lenne
szükség.

Szegénység, munkanélküliség, hajléktalanság

A szegénység fogalmát jelentősen befolyásolja az adott kor és annak társadalmi­
gazdasági meghatározottságai. A jelenség értelmezése, fogalmi meghatározása mö­
gött rendszerint világnézeti szempontok, politikai és világnézeti elkötelezettségek is
a szegénység meghúzódnak. Mindazonáltal a szegénység fogalmának többféle érvényes értelme­
fogalma zése is létezik. Leggyakoribb a jövedelmi viszonyok alapján történő elhatárolás, misze­
rint az a szegény, aki a megélhetési küszöböt jelentő vagy ezt el nem érő jövedelemből
él. E mögött pedig alapvető emberi - fiziológiai, biológiai és társadalmi - szükségletek
meghatározása rejlik. A „szociálpolitikusabb” megközelítés szerint az a szegény, aki
külső segítség nélkül részben vagy teljesen képtelen az önfenntartásra. A szegény­
séget szubkultúraként megközelítő értelmezés szerint az emberek természetüknél
fogva különbözőek, igényeik, életcéljaik, értékeik mások. Ebből következően a sze­
gényeknek nem pusztán kevesebb van a különböző javakból, nem egyenlőtlenebbek
másoknál, hanem egyszerűen mások. Eszerint a szegénység abból fakad, hogy a
hagyományozódó szubkulturális értékek miatt az új generációk többnyire képtelenek
megszerezni a felemelkedéshez, a kilépéshez szükséges kulturális és anyagi tőkét.
 SZEGÉNYSÉG, MUNKANÉLKÜLISÉG, HAJLÉKTALANSÁG - 3 5 1

A szegénység értékrendje hagyományozódik, értékrendjük, életvitelük alapvetően

eltér az adott társadalom, az adott közösség elvárásaitól (Bokor Ágnes 1985). Más
megközelítésben az a személy, család vagy embercsoport tekinthető szegénynek,
aki(k) számára az elérhető anyagi, kulturális és társadalmi erőforrások oly mértékben
korlátozottak, hogy kizárják őket a minimálisan megkövetelhető életformából abban
az országban, ahol élnek. A sokféle értelmezés és megközelítés ellenére a szegénység
mérésére a leggyakrabban a jövedelmi szinteket használják. A különböző elemzések
szerint Magyarországon az elemi létfeltételek hiányával jellemezhető szegénység
1944-1980 között változó mértékben csökkent, az azóta eltelt két évtized folyamán
viszont nőtt.
A szegénység ideológiai és politikai háttere sajátosan változott Magyarországon az szegénység az
elmúlt évtizedekben. 1949-1950-ig változó hatékonysággal működtek és létezhettek 1 9 4 0 -1 990-es
a két háború között kialakult szegénygondozó rendszer intézményei. Ezután a sze­ években
génységet az ideológiai kinyilatkoztatások szintjén felszámolták, hiszen a szocia­
lizmusban a jövedelmek és a társadalmi juttatások elosztása központosított, vagyis a
megtermelt javakból mindenki egyenlően részesedik. Valójában az ország egészére
jellemzővé váltak az elszegényedési folyamatok, és az sem hagyható figyelmen kívül,
hogy a korábban felhalmozott vagy az újonnan megszerzett politikai, kulturális,
társadalmi és gazdasági tőkék önmagukban is differenciáló hatást fejtettek ki. 1949
és 1956 között a szegénység problémáját a jövedelmek alacsony szinten való kiegyen­
lítésével próbálták megoldani. A szocialista rendszer csak a jelszavak és az ideológia
szintjén volt egyenlőségpárti, a hétköznapok gyakorlatában már nem. Az „egyenlők
társadalmában” a „még egyenlőbbek” létezése már a fordulat éveitől kezdve jelen volt,
a kommunista pártvezetők elkülönülése a tömegtől, a számukra fenntartott külön­
boltok hálózata (1956-ig), az ingyenes juttatások rendszere a vezetők és vezetettek
közötti egyenlőtlenség növekedéséhez vezetett.
A Kádár-korszakban a szegénység a politika szintjén továbbra sem létezett, a
valamelyest aktívabbá váló szociálpolitika, az emelkedő életszínvonal segített elfedni
a jelenséget. A nyolcvanas években szegények továbbra sincsenek sem a politika, sem
az ideológia szintjén, de még a köztudatban sem. A hétköznapok valóságában azonban
sokan látták, hogy vannak emberek, embercsoportok, akik „vízzel főznek”, abnor­
mális lakáskörülmények között élnek, vagyis szegények. Maga a szegénység kifejezés
is nemkívánatosnak minősíttetett a hetvenes-nyolcvanas évek hazai politikai és tár­
sadalomtudományi gyakorlatában, helyette a „hátrányos helyzetben élők”, a „tartó­
san hátrányos helyzetűek” vagy a „depriváltak” fogalmának használatát várták el.
A régi, öröklött szegénység is mélyült, és az új - a központosított újraelosztás
rendszerének működési jellegéből következően kialakuló - szegénység jelensége is
kialakult. A társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének a felgyorsulása a nyolcvanas
évek közepétől vált érzékelhetővé a hétköznapokban. A különböző közvélemény-ku­
tatások eredményei szerint 1982-ben a megkérdezettek egyharmada nemmel vála­
szolt arra kérdésre: van-e szegénység Magyarországon? 1989-ben azonban már a
hasonlójellegű felmérések során megkérdezettek mindegyike érzékelte a szegénység
jelenlétét, kezelésének hiányosságait. Ugyanakkor a nyolcvanas évek magyar közgon­
dolkozásában a kérdéssel kapcsolatosan igen erősek voltak azok a vélekedések, mi­
szerint „aki dolgozik ebben az országban, az boldogulni fog”. Következésképpen a
szegények elsősorban azok közül kerülnek ki, akik nem dolgoznak. Az elszegényedés
3 5 2 ■ A SZOCIÁLIS VISZONYOK VÁLTOZÁSAI

lehetséges okai között a közvélekedés emellett az alkoholizmust, az egyéni felelőtlen­

séget, a szakképzetlenséget, az iskolázatlanságot, a hátrányos települési helyzetet, az
időskori elesettséget, valamint a munkalehetőségek hiányát tartotta számon a nyolc­
vanas évek végén (Tóth István György 1990).
1982-ban az MSZMP Politikai Bizottságának határozatára bevezették a létmini­
mum-számítást Magyarországon, vagyis releváns statisztikai adatok ismeretében ek­
kortól kezdve lehetett reálisabban felmérni a létminimum alatt élők számát. Azt
azonban meg kell jegyezni, hogy a statisztika elsősorban csak a „gazdaság szocialista
szektorában” keletkezett jövedelmeket volt képes regisztrálni, a rejtett gazdaságban
megszerzetteket már nem. Másrészt a statisztikai adatok lényegében csak az állandó
munkaviszonnyal rendelkezők körére vonatkoztak, az alkalmi munkavállalók a fel­
mérésekbe nem vagy csak elvétve kerültek be. 1982-ben a létminimum egy főre
számolva havonta 1900 Ft volt. Tíz évvel később, 1992-ben az egy főre számított
létminimum összege 9500 Ft, 1997-ben pedig 17 000 Ft volt havonta (Ferge Zsuzsa
1999/a).
Folyamatosan változott a szegénység társadalmi összetétele. 1977-ben a magyar-
országi szegények többsége a falusi aktív kereső nélküli és aktív keresővel rendelkező
háztartásokból került ki, tíz évvel később, 1987-ben már a városi aktív keresős
háztartásokban élők adták a szegények többségét. A rendszerváltozást követő évek­
ben mind a falusi, mind a városi szegények köre jelentősen bővült. A változás irányát
és jellegzetességeit úgy lehet megfogalmazni, hogy „ha a hatvanas-hetvenes évtized
fordulójának tipikus szegényei a munkából már jórészt visszavonult idős falusi em­
berek voltak, akkor a nyolcvanas-kilencvenes évek szegényei elsősorban városlakó és
munkaviszonyban álló, fiatal (30-40 éves) felnőttek és gyerekeik. (...) Ok azok, akik
életüket a mára letűnt szocializmus hívószavára fűzték fel: »nagyüzemi« szakmákat
tanultak vagy betanulási időben szerezték meg a lassacskán sehol sem hasznosítható
szakismereteiket, városba költöztek, gyakran feladván még a kiegészítő gazdálkodás
lehetőségét is.” (Szalai Júlia 1990, 429. p.)
A létfeltételek részleges hiányával jellemezhető szegénység viszont nem változott
lényegesen ezekben az évtizedekben. A hatvanas évek társadalmi mozgásainak követ­
keztében a korábban szegény léthelyzetben lévő családok - különösen a második
generációs családtagok - jelentős számban ki tudtak lépni ebből a helyzetből. Ugyan­
akkor az is megfigyelhető, hogy akik tartósan rossz körülmények között éltek, azok
nagy része önerejéből képtelen volt változtatni ezen a helyzeten. Ambrus Péter
1988-ban megjelentetett szociográfiájában egy ilyen „klasszikus” budapesti szegény­
telepen élők sorsát, hétköznapjait mutatta be igen sokrétűen (Ambrus Péter 1988).
Ferge Zsuzsa kutatásai szerint 1945 és 1949 között a népesség 55-60%-a élt a
léthatáron vagy ez alatt, 1949-1956 között ez az arány 65 és 75% közötti. Ha „a
mindenkori átlagjövedelem kétharmada alatt élőket tekintjük szegénynek”, akkor
1962-ben a magyar társadalom 26%-a, 1972-ben 21%-a, 1982-ben 16%-a sorolható
ide (Ferge Zsuzsa 1986, 59. p.). Szalai Júlia számításai szerint - a KSH jövedelem­
felvételei alapján - 1977-ben az összes háztartások 11,7%-a, 1987-ben 12,3%-a, a
háztartás-statisztikai adatok alapján 1978-ban 15,4%-a, 1987-ben pedig 13,8%-a élt
a létminimum szintje alatt. Bokor Ágnes a nyolcvanas évek elején végzett felméré­
sében a népesség 11%-át sorolta a szegények, 20%-át pedig a veszélyeztetettek közé.
 SZEGÉNYSÉG, MUNKANÉLKÜLISÉG, HAJLÉKTALANSÁG ■ 3 5 3

A KSH kimutatásai szerint a létminimum szintje alatt élők aránya az összlakosságon

belül 1982-ben 7,1%, 1987-ben 9,3%, 1992-ben 15,6%, 1993-ban már 20,0% volt.
A szegénység nemcsak a jövedelmi helyzet, hanem életforma függvénye is. Kemény
István 1970-ben készített - nagy visszhangot keltő - elemzései szerint a hatvanas-het­
venes évek fordulóján a jövedelem, az életforma és az életkörülmények alapján a
szegények közé lehetett sorolni a sokgyermekes munkáscsaládokat, a gyermekeit
egyedül nevelőket és igen nagy számban a parasztból lett, városi életviszonyokhoz
hozzászokni képtelen munkásokat (Kemény István 1992). Ezt a megállapítást részben
igazolták az egy évtizeddel későbbi, 1980-as népszámlálási adatok is. Eszerint 1980-
ban a háromgyermekes családok 18, a négy- és többgyermekes családok 30%-a lakott
egyszobás lakásban.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az erősödő elszegényedés mellett új
problémát jelentett a szegénység jellegének megváltozása. „Azaz a korábbi, elsősor­
ban markáns társadalmi egyenlőtlenségekkel jellemezhető szegénységet a tömeges
leszakadás fenyegetése váltotta fel. A mai szegények jelentős részének ugyanis nem
egyszerűen helyzetük relatív romlásával, hanem a dezintegráció, a társadalomból való
kitaszíttatás tényeivel és fokozódó veszélyeivel kell szembenéznie.” (Szalai Júlia 1990,
419. p.) A kilencvenes évek elején a szegénység okai között a tartós munkanélkü­ a szegénység
liséget, az alacsony nettó kereseteket és ezek gyorsuló értékvesztését, az alacsony okai az 1990-es
mértékű és értékű szociális juttatások rendszerét jelölték meg a téma kutatói. A évek elején
legveszélyeztetettebb csoportok ennek megfelelően a munkanélküliek és az alacsony
keresetűek, a fiatal pályakezdő munkanélküliek, a fogyatékosok, tartós egészség-
károsodottak, a cigányság, a három- és többgyermekes családok, a munkaerőpiacról
teljes egészében kiszorult, alacsony ellátásban részesülő idősek, az alacsony jövedel­
mű falusi háztartások (Czike Klára - Tausz Katalin 1996, 14. p.).
A rendszerváltozást követő években végzett szociológiai kutatások szerint a sze­
génység igen súlyosan érinti a magyarországi cigányságot, a cigány háztartásfők
69%-a szegény. Demográfiai jellemzőket vizsgálva a szegénység gyakoribb a 40 év
alatti és legalább három gyermeket nevelő háztartásfők esetében, különösen, ha
gyermekeiket egyedül nevelik s ugyancsak nagy számban kerültek a nehéz körül­
mények között élők csoportjába a 60 év feletti idős egyedülállók. „Az átlagoshoz
képest több mint kétszeres azoknak a szegénységi kockázata, akik tanyasi háztartás­
ban vagy olyan háztartásban élnek, ahol a háztartásfő alacsony iskolázottságú (keve­
sebb mint nyolc általános iskolai osztályt végzett).” (Tóth István György 1994) A
társadalmi differenciálódás folyamatai a rendszerváltozást követően határozottabbá
váltak. 1992 és 1997 között a relatív szegények - akik az átlagos jövedelem felével
vagy ennél kevesebbel rendelkeztek - aránya tízről 14%-ra, a létminimum szintjén
vagy ez alatt élők aránya pedig megháromszorozódott, 10,1%-ról 31,1%-ra emel­
kedett (Ferge Zsuzsa 1999/a, 560. p.). E változások következtében még átgondoltabb
szociálpolitikára van szükség, hogy a szegénygondozás intézményrendszere teljesebb
körűvé és a jelenleginél hatékonyabbá váljon.
Hajléktalannak - az 1932-es kormányrendelet megfogalmazása szerint a mai napig hajléktalanok
- azt tekintik, „aki körülményeinél fogva képtelen arra, hogy magának és családjának
lakást biztosítson”, valamint azt, aki nem tudta sem az albérletet, sem az ágybérletet
kifizetni. A második világháború után helyreállították a mintegy 8000 férőhelyet
tartalmazó, 261 egységből álló állami szegényházat, újjászervezték a szociális ingyen-
3 5 4 ■ A SZOCIÁLIS VISZONYOK VÁLTOZÁSAI

konyhák rendszerét, 1947-

ben 150 ilyen működött, ahol
33 000 rászoruló juthatott
naponta meleg ételhez. Kü­
lön problémát jelentett a ki­
bombázott házakban lakók
átmeneti elhelyezése. 1949
után a hajléktalanságot nem
létezőnek, illetve lakásügyi
kérdésnek tekintették, az el­
látórendszer intézményeit,
a menedékhelyeket kevés ki­
vétellel felszámolták. A ma­
gyarországi lakásügyi szabá­
lyokban 1953-ig, a lakások
államosítását követően ki­
adott első lakástörvény meg­
jelenéséig léteztek a hajlék­
talanság kezelésével kap­
csolatos előírások. Ez azt
jelentette, hogy a helyi köz-
igazgatás, illetve a kormány­
zat elvileg felelősséggel tar­
tozott a hajléktalanok haj­
Hajléktalanok a Lehel téri tempbm előtt. 1986. május lékhoz juttatásáért.
A hajléktalanság természe­
tesen nem szűnt meg azzal, hogy a jelenséget nemlétezőnek tekintették. Az ötve-
nes-hatvanas-hetvenes években - becslések szerint - elérte a százezres nagyságrendet
azok száma, akik nem rendelkeztek lakással. Az 1980-as népszámlálás 92 000 főt regisztrált
a munkásszállások lakóiként, 30 000 főnek pedig présház, lakókocsi, barlang, uszály volt
az állandó lakhelye. A munkásszállókon élők egynegyedének-egyötödének a szálló volt az
állandó lakása. A nyolcvanas évek második felében elégtelen lakásviszonyaik miatt közel
200 000 fő volt potenciális hajléktalan. A különböző szociológiai felmérések a ténylegesen
hajléktalanok létszámát 1987-ben 50-60 000 főre becsülték. Az adatok körül azért van
ekkora bizonytalanság, mert a magyar statisztikai felvételek gyakorlata szerint majdnem
kizárólag csak a lakásokban élők adatait írták össze. Az 1980-as népszámlálás szerint
valamivel több mint 360 000-en nem lakásban éltek. Közülük minden második csecsemő-
és gyermekotthonokban, nevelőintézetekben, egynegyedük munkásszállásokon, felvo­
nulási épületekben, kevesebb mint egytizedük szociális otthonokban, egyhetedük pedig
más egészségügyi és szociális intézményekben élt. Emberek által lakott helyként re­
gisztrálta a statisztika 1980-ban a lakott gazdasági építményeket - műhely, garázs, mosó­
konyha - „a lakott ideiglenes, mozgó vagy egyéb létesítményt” - kunyhó, bódé, lakókocsi,
vagon, autóbusz-karosszéria, cirkuszkocsi, lakott barlang -, ezeknek a száma 1980-ban
együttesen meghaladta a l l 000-et (Győri Péter 1990). Az 1984-es mikrocenzus lakás­
adatai szerint 72 000 komfort nélküli, maximum 12 négyzetméteres szobával rendelkező,
 SZEGÉNYSÉG, MUNKANÉLKÜLISÉG, HAJLÉKTALANSÁG - 3 5 5

illetve 6 négyzetméteres szobából álló egyhelyiséges szükség- vagy egyéb lakás és 12 000
szobával nem rendelkező „lakás” volt az országban.
Utasi Ágnes a nyolcvanas évek első felében a rétegződési kutatások keretében
mélyinterjúkra alapozott esettanulmány keretében próbálta összefoglalni a hajlék­
talansággal összefüggő kérdéseket. A hajléktalanok csoportjának a létszámát 30-60 000
főre becsülte és úgy vélte, hogy „a perifériára került, sodródott hajléktalanok rétege
belülről differenciált. Egyes csoportok kényszerűen »választott« életformája, míg
mások által tudatosan követett alternatív életstílus a csövezés. A menekülés, a tár­
sadalmi normák, konvenciók elvetése, a kötetlenség keresése ugyan a réteg vala­
mennyi csoportjára jellemző, de a társadalomba visszalépés, újraintegrálódás esélye
korántsem azonos.” (Utasi Ágnes 1987)
A hajléktalanság problémája 1989 után vált nyilvánossá. A társadalmi egyenlőtlen­
ségek gyors növekedése a hajléktalanok létszámát is jelentősen megemelte. A ro­
hamos elszegényedés, a lakásfenntartással kapcsolatos költségek növekedése, a mun­
kahely elvesztése és a tartós munkanélkülivé válás önmagában és együtt is okozhatták
a hajléktalanná válást. Nagy számban váltak hajléktalanná az állami gondozásból
kikerülő fiatalok és a falusi környezetből munkát keresve a nagyvárosba vándorló
iskolázatlan emberek közül, de nemritkán a magasabb társadalmi pozíciókból lecsú-
szók köréből is akadtak.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Győri Péter osztályozása szerint a haj­
léktalanok az alábbi csoportokból tevődtek össze: a családjuktól elszökő fiatalok; az
állami gondozásból elszökő vagy kikerülő fiatalok; kábítószeres fiatalok és középko­
rúak; alkoholisták, pszichés és szomatikus betegek; idős leépült csavargók; tudatosan
csövezők, börtönből kikerültek, alvilágiak; alkalmi munkások, volt ingázók, munkás­
szálláslakók; elváltak; kilakoltatottak (Győri Péter 1990). A kilencvenes években
jelentősen nőtt azok száma is, akik gyors elszegényedésük következtében - egyszerre
vesztették el munkahelyüket, munkásszállásukat vagy ágybérletüket - képtelenek
voltak fenntartani korábbi szegényes egzisztenciájukat, s ennek következtében váltak
hajléktalanná. A kilencvenes évek első felében a hajléktalanok száma országosan
100-150 000 főre becsülhető.
A szociális igazgatást és az ellátás rendszerét szabályozó 1993-ban elfogadott
törvény alapján azt tekintik hajléktalannak, akinek nincs bejelentett lakóhelye, vagy
azt, aki éjszakáit a hajléktalanszállón, közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló
helyen tölti.
Az önkormányzatoknak a település létszámától függően melegedőt, átmeneti szál­
lást és éjjeli menedékhelyet kellett létesíteniük. 1996-ra 80 településen valamivel
több mint 6000 szálláshely létesült a hajléktalanok számára. Ezek a lépések elősegítet­
ték a kérdés intézményes kezelésének kialakulását, ám az átfogó program megvaló­
sítása - az átmeneti szállások férőhelyeinek bővítése, a szociális lakásépítés kibon­
takozása - továbbra is várat magára.
A háború utáni években a munkanélküliség nem volt elviselhetetlenül magas munkanélküliség
arányú. A földreform valamelyest mérsékelte a mezőgazdasági munkanélküliséget,
1946-1947 fordulóján számuk 100 000 fő körül mozgott, majd 1947 végére megköze­
lítette a 200 000 főt. Az ipari és szellemi foglalkozású munkanélküliek száma 1946
nyarán valamivel meghaladta a 30 000 főt, majd 1947 végéig 115 000-re emelkedett
és a következő években ezen a szinten stabilizálódott. A munkanélküliek együttes
3 5 6 ■ A SZOCIÁLIS VISZONYOK VÁLTOZÁSAI

létszáma 1947 decemberében 300-315 000 főre tehető. Egyes források szerint 1948
áprilisában a munkanélküliek száma meghaladta a 400 000-et (Belényi Gyula 2000,
165. p.). Ugyanakkor az 1949-es népszámlálás a munkanélküliek számát mindössze
126 000 főben adta meg. A két adat között mutatkozó jelentős eltérés azt valószí­
nűsíti, hogy a tényleges munkanélküliek száma 1948-1949-ben mintegy negyedmillió
főre becsülhető.
A munkanélküliség jelentős mérséklődése az ötvenes évek első felében az extenzív
iparosítás következménye volt, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a
munkanélküli életmód büntetendő cselekménynek számított. Az általános munka­
kötelezettséget előíró szocialista törvénykezés látszólag teljes foglalkoztatottságot
teremtett, egyidejűleg azonban kialakította a munkanélküliség sajátos formáját, a
kapun belüli munkanélküliséget. Az 1956 utáni - néhány tízezer főt érintő - inter-
mezzótól eltekintve Magyarországon a - nyílt - munkanélküliség sem létezett. A
kérdéssel foglalkozó szakemberek becslései szerint a nyolcvanas évek közepén a
magyarországi aktív keresők 8-10%-át lehetett kapun belüli munkanélkülinek tekin­
teni. Az 1989-1990-es átalakulás a rejtett munkanélküliséget nyílttá tette, másfelől
pedig a gazdasági szerkezetváltás során tömegesen szűntek meg munkahelyek, el­
sősorban a nehéziparban és az építőiparban. A regisztrált munkanélküliek száma az
1990. évi 23 400 főről 1993-ra 694 000 főre emelkedett, majd 1994-től lassan
megfordult a folyamat, lassú csökkenés kezdődött, amelynek eredményeként 1996-
ban a munkanélküliek létszáma már „csak” 484 370 fő volt. Az aktív keresőkhöz
viszonyítva megállapítható, hogy a munkanélküliek aránya az aktív keresőknek át­
lagosan 10-12%-át jelenti. Az összeírások csak az ellátás valamilyen formájában
részesülőket regisztrálják munkanélküliként.
1990 után fokozatosan kialakult a munkanélküliség kezelésének intézményrend­
szere, amelynek alapgondolata az aktív segélyezés volt. Ennek érdekében kiemelten
támogatták a válságövezetekben az új munkahelyek létesítését és a munkahelyüket
elvesztők átképzését, elősegítve foglalkozásváltásukat. Az évtized elején a terheket
mérséklendő az állam ösztönözte a munkahelyüket elvesztők vállalkozóvá válását is.
A munkanélküliséggel kapcsolatos szabályozást az 1991-ben elfogadott, a foglalkoz­
tatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló IV. törvény foglalta össze.
Eszerint azokat tekintették munkanélkülinek, akik a munkaviszony létesítéséhez
szükséges feltételekkel rendelkeztek, nappali tagozatos tanulmányokat nem folytat­
tak, munkaviszonyban nem álltak, egyéb kereső tevékenységet nem végeztek, és a
munkaügyi központ munkanélküliként nyilvántartásba vette őket. Munkanélküli­
járadékot a törvényi szabályozás szerint az kaphatott, aki munkanélküli volt, ezt
megelőzően négy éven belül a meghatározott legkisebb időtartamot munkában töl­
tötte, nyugdíjra nem jogosult, táppénzben nem részesült, munkát akart vállalni, de a
munkaügyi központ nem tudott számára megfelelő munkahelyet felajánlani, és elhe­
lyezkedése érdekében együttműködött a hatóságokkal.
A valóságos munkanélküliség és a regisztrált munkanélküliség adatai eltérnek
egymástól; nem kezeli munkanélküliként a statisztika azokat, akik nem regisztráltat­
ták magukat, akik segélyjogosultságukat elvesztették. A munkanélküliek négyötöde
fizikai munkás s csak egyötöde alkalmazott vagy más szellemi foglalkozású. A kilenc­
venes években a munkanélküliek átlagosan 41%-ának a legmagasabb iskolai vég­
zettsége legfeljebb a nyolc általános iskola volt, a munkát keresők körében legnagyobb
 DEVIÁNS JELENSÉGEK A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN - 3 5 7

létszámban a 15-29 éves korosztályok tagj'ai fordultak elő (Zafír Mihály 1998). A
munkanélküliség az országon belül regionálisan is eltéréseket mutat, legmagasabb
arányú az egykori „szocialista” ipari körzetekben és az Alföld északi területein,
viszonylag alacsony a Nyugat-Dunántúlon.
A munkanélküliség időtartama és a szegénység között a kutatások határozott
összefüggéseket mutattak ki. Minél tartósabban válik valaki munkanélkülivé, annál
nagyobb a valószínűsége, hogy elszegényedik, de az összefüggés fordítva is igaznak
bizonyult a rendszerváltást követő években, vagyis aki szegényes életkörülmények
között él, nagyobb valószínűséggel lesz munkanélküli (Andorka Rudolf - Spéder
Zsolt 1994).
A kilencvenes évek közepén az 1996-os mikrocenzus keretében foglalták össze a
munkanélküliséggel kapcsolatos adatokat viszonylag teljes körűen. Ekkor a munka-
nélküliek kétharmada férfi, egyharmada nő volt. Az elhelyezkedés lehetetlensége
továbbra is elsősorban az alacsony iskolai végzettségű fiatalokat érintette jobban. A
csak általános iskolát végzetteknek az átlagnál jóval kisebb volt az esélye az állásba
kerülésre, a felsőfokú iskolázottságúak között a munkanélküliek aránya igen ala­
csony. 1990 és 1996 között 3%-ról 10%-ra emelkedett azoknak a háztartásoknak az
aránya, ahol munkanélküli személy élt. A munkanélküli háztartások egyötöde kom­
fort nélküli lakásokkal rendelkezett. Regionálisan - munkanélküliségi szempontból
- az észak- magyarországi és az észak-alföldi régiók váltak tartósan válságos területté,
előbbi a nehézipar gyors leépülése, utóbbi pedig viszonylagos gazdasági elmara­
dottsága következtében (Mikrocenzus, 1996 - A munkát keresők 1997). A kilencvenes
évek második felében a foglalkoztatási lehetőségek, az évtized első éveihez viszo­
nyítva jelentősen javultak, ami a munkanélküliség csökkenésében is szerepet j átszőtt.
Orvoslásra váró gondot jelent a tartósan és az ellátási rendszerből kikerült munka-
nélküliek helyzetének kezelése.

Deviáns jelenségek a XX. század második felében

Deviáns magatartásúnak rendszerint az adott társadalom általános normáitól eltérő
viselkedésű egyéneket és csoportokat tartják. A leggyakrabban előforduló deviáns
magatartásformák - alkoholizmus, öngyilkosság, mentális problémák, bűnözés -
vázlatos történeti áttekintése előtt nem lehet megkerülni azt a kérdést: a vizsgált
korszakban mi állt e jelenségek társadalmi hátterében? Van-e összefüggés az elmúlt
fél évszázad ismétlődő és radikális társadalmi változásai, valamint e magatartások
gyakoriságának növekedése között?
Kétségtelen tény, hogy a deviáns jelenségek és a politikai, gazdasági és társadalmi a deviáns jelen­
viszonyok minősége, milyensége közötti kapcsolatot tudományosan nehéz bizonyí­ ségek háttere
tani. Az azonban joggal feltételezhető, hogy a politikai berendezkedés meghatározza
az emberek szabadságfokát, korlátozhatja vagy növelheti autonómiájukat. Ezek a
változások pedig nyilvánvalóan meghatározó módon alakítják a társadalmi hangula­
tot, a lélektani beállítódást, befolyásolják az életkedvet, az egyes emberek véleményét
önmaguk társadalmi hasznosságáról, az élet értelmes kereteiről és ezen keretek
tartalommal történő kitöltéséről. A második világháború befejeződését követő rövid
intermezzótól eltekintve a XX. század második felében a magyar társadalom jelentős
 3 5 8 ■ A SZOCIÁLIS VISZONYOK VÁLTOZÁSAI

csoportjainak a szabadság és a mozgáslehetőségek állandó korlátozása volt alapvető

élménye. S ezen a helyzeten a hetvenes-nyolcvanas években kismértékben növekvő
„engedélyezett szabadságok” sem változtattak lényegesen. A belátáson alapuló visel­
kedés normái helyett a korlátokhoz való kényszerű alkalmazkodás normái állandósul­
tak. Széles társadalmi konszenzus lényegében abban volt, hogy a hatalom miként
játszható ki, a törvényeket hogyan lehet és kell megkerülni. A „rosszat akaró hata­
lommal szemben” - érthető módon - dicsőséges tetté vált a normaszegés. Az érték­
rend, a gondolkodásmód, a viselkedéskultúra megkettőződésének, köz és privát jelle­
ge szerinti elkülönülésének számos negatív következménye adódott. Tüneti értékű,
hogy az öngyilkosság és az alkoholizmus mint deviáns jelenség az ötvenes évek óta
folyamatosan és dinamikusan terjedt Magyarországon. A lehetséges okok között
valószínűleg szerepe volt annak is, hogy a politikai indíttatású, erőszakos és tömeges
pozícióváltások bizonytalan léthelyzetet teremtettek, gyengítették az egyes emberek
mikrotársadalmi kapcsolatait. A megszokott környezetből, életvitelből történő kisza­
kadás, az új környezetbe történő beilleszkedés vagy éppen a beilleszkedésképtelenség
sokak számára megoldhatatlan feladatot, alig elviselhető lelki megterhelést jelentett.
Ugyancsak nem hagyhatóak figyelmen kívül az 1945 előtt általános társadalmi nor­
mák elvesztésének, illetve az értékrendek átalakulásának - így többek között a fel­
gyorsuló elvilágiasodásnak - a következményei sem. A vallásos alapú erkölcsi nevelés
háttérbe szorítása valószínűleg megkönnyítette a viselkedés- és magatartásformák
szabadosabbá válását, miközben a hagyományos nevelési elvektől és gyakorlati alkal­
mazásának lehetőségétől megfosztott „szocialista” pedagógia képtelen volt ezek he­
lyettesítésére. Ugyanakkor rejtett módon, elsősorban a családi keretek között a koráb­
bi normák megtépázódásuk ellenére is tovább éltek. A „kettős helyzet” következtében
kialakuló részleges vákuumban sokak elveszítették tájékozódási és orientációs pont­
jaikat. A család szerepének, értékének változásai, a nagycsaládrendszer felbomlása
nehezítette az elemi magatartásformák átörökítésének folyamatát. A szocializációs
erőterek átalakulása és a családi és mikroközösségi kontroll lazulása is feltételez­
hetően hozzájárult a deviáns magatartások terjedéséhez. Mindezek ismeretében talán
nem túlzás az az állítás, miszerint az állandósuló stresszhelyzetekből sokak számára
a deviánssá válás jelentette az egyetlen lehetséges kiutat. A devianciák jelenlétére,
az 1956-ot illetve a felemás modernizáció és az 1956-ot követő konszolidáció társadalmi árára
követő utal a felnőttek halandóságának együttes romlása. Ebben minden bizonnyal döntő
konszolidáció szerepet játszott a mindennapi élet rendkívül feszültségterhes volta, a „társadalmi
társadalmi ára rosszul adaptálódási szindróma” (Józan Péter kifejezése).
A szocialista rendszer fennállásának időszakában kialakult ellentmondásos tár­
sadalom-lélektani helyzet következményeit szemléletesen jelzi, hogy egy 1988-as
felmérés adatai szerint a felnőtt népesség 15%-a a közepesen és súlyosan neurotikus
betegek kategóriájába volt besorolható (Kopp Mária - Skrabski Árpád 1992). 1965-
ben tízezer lakosra 46 pszichiátriai gondozóban nyilvántartott beteg jutott, 1989-ben
ugyanez a mutató 118 volt. A nyolcvanas évek elején a mentális betegségekben
szenvedők közel kétharmada volt nő. A lelki zavarodottság, a depressziós állapot és
a gyors társadalmi változások közötti kapcsolatot is dokumentálta Juhász Pál csenger-
simai vizsgálatai során. Az erőszakos kollektivizálást megelőzően a faluban gyakor­
latilag nem voltak neurotikus betegek, két évvel a kollektivizálás befejeződése után
arányuk elérte a lakosság 30%-át. S ez a viszonylag magas arány megmaradt annak
 DEVIÁNS JELENSÉGEK A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN ■ 3 5 9

ellenére is, hogy az életkörülmények a kezdeti időszak nehézségeit követően fokoza­

tosan javultak. Ezt a jelenséget - az úgynevezett téeszneurózist - a korábbi autonóm
életforma kényszerű feladásával, a szabadság korlátozásaként megélt bérmunkássá
válással, az átalakulással együtt járó kényszerű - teljes vagy részleges - életforma­
váltással lehet megmagyarázni (Juhász Pál 1970; Kopp Mária - Skrabski Árpád et al.
1996).
A felhalmozódott feszültségek előli menekülés egyik gyakori „útjává” lett az alko­ alkoholizmus
holizmus. A magyar lakosság alkoholfogyasztása a háború utáni évtizedekben lénye­
gében folyamatosan emelkedett, tiszta alkoholra számítva az egy főre eső fogyasztás
1989-re elérte a 11,3 litert. (1951-ben még valamivel kevesebb volt 1,0 liternél!) A
rendszerváltozás után az alkoholfogyasztás is csökkent valamelyest, 1994-ben egy
főre 10,5 liternyi tiszta alkohol jutott. Ez a változás a fizetőképes kereslet csök­
kenésével éppúgy magyarázható részben, mint a társadalom-lélektani szituáció vál­
tozásaival.
Az elfogyasztott szeszes italok összetétele is jelentősen módosult az elmúlt évtize­
dekben. A hetvenes évektől a nyolcvanas évek végéig csökkent a borfogyasztás, majd
a kilencvenes évek első felében ismét emelkedésnek indult. Ellenben a sörfogyasztás
egy főre eső mennyisége 1938-1939-ben még csak 4,7 liter volt, ám 1990-ben már
105,3 liter. Az égetett szeszes italok fogyasztása 1960-ban még csak 2,9 liter volt
fejenként - 50%-os alkoholra átszámítva -, ami 1985-re 10,9 literre emelkedett. Ezt
követően 1994-ig csökkenés volt megfigyelhető, az egy főre eső fogyasztás 7 literre
esett vissza.
Az alkoholisták számának változásait a szükséges adatgyűjtések hiányában nem
lehet pontosan meghatározni. Kétféle becslési eljárás vált elfogadottá: az egyik a
májzsugorodásban elhaltak számán alapuló Jellinek-képlet, a másik az ország összes
szeszesital-fogyasztásából kiinduló Ledermann-módszer. 1981-ben az első meghatá­
rozás szerint az alkoholisták száma 291 000 fő, a második számítás alapján 280 000
fő volt. A speciális pszichiátriai és alkohológiai gyógykezeléseken regisztrált alkohol-
betegek száma a hetvenes-nyolcvanas években gyakorlatilag folyamatosan emel­
kedett, 1982-ben 51 000 főt kezeltek. A kezelés alatt állók közel kilenctizedé férfi
volt, a legtöbb alkoholista a 40-49 év és az 50-59 év közötti korosztályok tagjai között
található. A regisztrált és a számított alkoholbetegek száma közötti eltérés elsősorban
abból adódik, hogy az alkoholistáknak csak kisebb része vállalta a gyógykezelést.
A nyilvántartott betegek száma a legmagasabb értéket 1988-ban érte el, ekkor ez
75 155 fő volt. Ezt követően csökkenés tapasztalható, 1994-ben a kezelés alatt álló
alkoholisták száma 52 654 főre mérséklődött. A májzsugorodás okozta halálesetek
száma 1938-ban 675, 1982-ben 3451, 1995-ben pedig 8496 volt. Az alkoholizmus
területi jellegzetességei - éppen az adatok hiánya miatt - csak jelzésszerűen ér­
zékeltethetők. A nyolcvanas évek elején végzett társadalmi beilleszkedési zavarokat
elemző kutatás szerint az alkoholizmus Budapesten és a környező megyékben, vala­
mint a nagy bortermelő és pálinkafőző vidékeken volt a leggyakoribb. Az első esetben
a városiasodás negatív hatásait nem lehet figyelmen kívül hagyni, a másodikban pedig
a szokások, a hagyományok továbbélése játszott meghatározó szerepet.
A jelenség kialakulását és súlyát a politika is viszonylag korán érzékelte, és a
rendszer működési viszonyaihoz képest gyorsan megszülettek a politikai döntéseket
követő törvényi szabályozások. Az MSZMP KB 1960. november 18-án hozott határo-
 3 6 0 ■ A SZOCIÁLIS VISZONYOK VÁLTOZÁSAI

zatában az alkoholizmust súlyos társadalmi és egészségügyi problémává nyilvání­

totta. Ennek szellemében 1961-ben és 1962-ben több törvény és rendelet született
az alkoholisták kényszerelvonó kezeléséről, a büntető törvénykönyv módosításáról,
az alkoholizmus terjedésének korlátozását célzó intézkedésekről. A problémákat a
kor politikája elsősorban a kényszer és a korlátozás, valamint az egészségügy eszkö­
zeivel kívánta megoldani. 1966-ban Pomázon hoztak létre kórházi jellegű m un­
katerápiás intézményt az alkoholbetegek kezelésére, a hírhedtté vált nagyfai kény­
szerelvonó intézet pedig a hetvenes évek közepén kezdte meg működését és a rend­
szerváltozás időszakában szűnt meg. A kilencvenes évek során az alkoholizmussal
kapcsolatos problémák kezelésének nagy része átkerült a szociálpolitikai intézmény-
rendszerbe.
Az alkoholfogyasztás rendjének és az ehhez kapcsolódó közösségi normák, ítéletek
változásait Juhász Pál és munkatársai követték nyomon egy kelet-magyarországi
faluban, Csengersimán 1960 és 1975 között. Az egy főre eső alkoholfogyasztás
pénzbeli értéke a másfél évtized alatt 700 Ft-ról 3200 Ft-ra emelkedett, miközben a
szeszes italok fogyasztói ára csak 12-27%-kal nőtt. Ugyanebben az időszakban a
faluban az idült alkoholisták száma a lakosság arányához viszonyítva 2,7%-ról 3,5%-
ra emelkedett. (A községben élők száma 1961-ben 629 fő, 1975-ben 928 fő volt.) Az
alkoholizmus kialakulásában és terjedésében legnagyobb súlyú tényező a lakosság
ivási szokása, illetve ennek radikális megváltozása. A hagyományok és a szokásrendek
átalakulása, a szabadidő kulturált eltöltésének korlátozott lehetőségei is nagymérték­
ben elősegítették az alkoholfogyasztás viszonylag jelentős mértékű terjedését; a fér­
fiak kocsmában való „megjelenési kötelezettsége" a hétköznapi társadalmi érintkezés
egyik elfogadott formája lett. „A mai magyar falunak az átalakulása: a nagyüzemi
gazdálkodás megszervezése, az urbanizáció megjelenése, ezzel párhuzamosan a kö­
zösségi élet új formája, a családi struktúra megváltozása, a természettudományos
világszemlélet kibontakozása széles lehetőséget biztosít a neurózis tömeges kibon­
takozásához. Ebben a gyorsan változó, az egyénre az alkalmazkodást korlátozó
világban az alkoholt tartalmazó italok fogyasztása semmi védelmet nem jelent,
hanem fokozza a társadalmi változás káros hatásait.” (Juhász Pál - Veér András 1977,
389. p.)
Az 1994-es egészségi állapotfelvétel adatai szerint a 15-64 éves korosztályokhoz
tartozók 11,6%-a a saját bevallása szerint is nagyivó, ami számszerűsítve azt jelenti,
hogy a kilencvenes évek első felében Magyarországon 800 000 főre tehető a rendsze­
resen és az átlagnál nagyobb mennyiségű alkoholt fogyasztók száma. A rendszeres
ivók közül a férfiak a sört, a nők a bort részesítették előnyben.
kemény drogok Az alkoholizmushoz hasonlóan komoly társadalmi veszélyessége van a kemény
fogyasztása drogok fogyasztásának, ami a nyolcvanas évektől bontakozott ki egyre gyorsuló
ütemben. Korábban, a hatvanas-hetvenes évek fordulójától a kábítószerpótló anyagok
(oldószerek, hígítók) helyettesítették a nem vagy nehezen hozzáférhető klasszikus
kábítószereket. Feltehetően a fiatalkori viszonylag magas alkoholfogyasztás is ennek
egyik pótszere volt. Amíg a hetvenes években évente néhány száz fiatal került kapcso­
latba valamilyen kábítószerrel, addig a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján ez a
szám már elérte az évi 25-30 000-et. A kilencvenes években Magyarországon is
kialakult a kemény drogok piaca.
 DEVIÁNS JELENSÉGEK A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN -361

A második világháborút követő évtizedekben az öngyilkosságok gyakoriságának öngyilkosság

emelkedése a társadalmi feszültségek növekedését, a szociális integráció gyengülését
is jelezte. Az egyes ember által kilátástalannak ítélt szituáció egyik „megoldási le­
hetősége” az öngyilkosság, bár kétségtelenül igaz az is, hogy az alkati adottságoknak,
a személyiségjellemzőinek szerepét sem hagyhatjuk figyelmen kívül a jelenség okai­
nak vizsgálata során.
Az öngyilkosságok gyakorisága felől közelítve Magyarország XX. századi történel­
me négy szakaszra bontható: az 1900 és 1935 közötti időszakot folyamatos, de lassú
növekedés jellemezte; a második, 1936-1954 közötti periódusban az öngyilkosságok
száma lassan csökkent; a harmadik szakaszban, az ötvenes évek közepétől 1984-ig
ismét növekedett az öngyilkosságok száma, s az időszak végén a százezer lakosra jutó
öngyilkosok száma elérte a 45,9-es értéket. A negyedik, 1985-től kezdődő periódus­
ban ismét jelentős csökkenés volt megfigyelhető, aminek következtében 1994-ben
százezer lakos közül már 10 fővel kevesebben vetettek véget önkezűleg saját életük­
nek, mint tíz évvel korábban. A korszakban az öngyilkosságok száma 1954-ben a
legalacsonyabb, ekkor százezer lakosra 17,7 öngyilkosság jutott, és 1983-1984-ben
a legmagasabb, amikor ugyanez a mutató 45,9 volt.

36. TÁBLÁZAT
Az öngyilkosságok alakulása Magyarországon 1950-1994 között
Év Az öngyilkosságok száma
(összesen) (100 000 lakosra számítva) (1000 halálozásra számítva)
1950 2074 22,2 19,4
1960 2592 26,0 25,5
1970 3582 34,6 29,8
1980 4809 44,9 33,0
1990 4133 39,9 28,4
1994 3625 35,3 24,7
Forrás: Társadalmi helyzetkép, 1996. Budapest, 1997, KSH.

„Az öngyilkossági arányszám kb. 1960 óta Magyarországon a legmagasabb a világon.

Az 1980-as években több mint másfélszer akkora volt, mint a sorrendben utánunk
következő országokban.” (Andorka Rudolf 1996) A mortalitás területén azonban
kétségkívül megfigyelhető egy szembeötlően pozitív változás 1989-1990 után, ez
pedig nem más, mint az öngyilkosságok számának határozott csökkenése az évtized
elején. (Ehhez hasonló mértékű, a statisztikai hibahatárt meghaladó ütemű csök­
kenés a második világháborút követő évtizedekben, 1953-1955 között volt megfigyel­
hető, amikor a Nagy Imre nevéhez köthető 1953-as júniusi váltás, a diktatúra praxi­
sának enyhítése, a szabadság fokának bővülése jelentősen javította az életkedvet.)
Elekes Zsuzsa és Paksi Borbála elemzései szerint lényegében hasonló okok fedez-
hetőek fel a szuicidum mértékének kilencvenes évek elején bekövetkezett csök­
kenésének a hátterében is (Elekes Zsuzsa - Paksi Borbála 1996).
A jelenség társadalmi jellemzőit vizsgálva megállapítható: az öngyilkosságok ne­
mek szerinti megoszlásában állandósult helyzet, hogy a megvalósult öngyilkossá­
goknak több mint a kétharmadát férfiak követték el, de a nők körében az elmúlt
 3 6 2 ■ A SZOCIÁLIS VISZONYOK VÁLTOZÁSAI

évtizedek során gyakorlatilag folyamatosan emelkedett az életüket önként kioltók

száma. 1982-ben az öngyilkosok 38%-a 60 éves és ennél idősebb, 36%-a pedig a 40
és 59 év közötti generációk tagja volt. Az öngyilkosság elkövetésének a gyakorisága
a házasok körében alacsonyabb, mint a nőtlenek, hajadonok és özvegyek esetében. A
magyar öngyilkossági viszonyokban markáns területi jellegzetességek mutatkoztak a
század során. Az öngyilkossági hajlam az ország déli és délkeleti régiójában, elsősor­
ban Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megyékben - 100 000 főre átlagosan 50 öngyil­
kos jutott 1970 és 1994 között - volt a legmagasabb, ezt már a hatvanas években
végzett kutatások is kimutatták (Andorka Rudolf - Cseh-Szombathy László - Vavró
István 1968). Átlag feletti volt az öngyilkosságok gyakorisága Hajdú-Bihar, Szolnok,
Szabolcs-Szatmár és Tolna megyében, a legalacsonyabb Győr-Sopron és Vas megyék­
ben, ahol százezer főre 22 öngyilkosság esett az elmúlt évtizedek átlagában. A mód­
szerek között az önakasztás, a mérgezés, a magasból leugrás, a vízbefulladás és az
elgázoltatás a leggyakoribb.
Az alkoholizmus, a mentális betegségek, az öngyilkosságok gyakoribbá válása az
ötvenes évek eleje és a nyolcvanas évek vége közötti időszakban együttesen a magyar
társadalom normarendszerében kialakult zavarokra utal. A növekvő trendek stagná­
lása vagy az egyes jelenségek előfordulásának a csökkenése akkor következett be,
amikor a társadalmi integráció erősödésének a lehetőségei mutatkoztak.

A bűnözés történeti változásainak

néhány társadalomstatisztikai jellemzője
A bűnözés dinamikájának, jellegzetességeinek változásai a mindenkori társadalmi,
gazdasági, politikai viszonyoktól függnek. Ezeknek a viszonyoknak az átalakulása
időről időre módosítja az emberi cselekvéseket és ezek megítélését. A társadalmi
a bűnözés változásokkal párhuzamosan a bűnözés jellemzői is jelentős átalakulásokon mentek
jellemzői keresztül. „Magyarországon 1984-ben a bíróság elé állított személyek több mint
34%-át olyan magatartások miatt vonták felelősségre, amelyeket a második világ­
háború előtt, de még 30 éve sem tekintettek bűncselekménynek. Ezek közé tartoznak
például a közlekedést veszélyeztető cselekmények, különösen az ittas gépjármű-
vezetés, továbbá a garázdaság, az önbíráskodás, a kényszerítés, a tartási kötelezettség
elmulasztása, az üzletszerű kéjelgés stb.” (Rózsa János 1988, 94. p.) A prostitúció
1955-ig nem számított büntetendő cselekménynek. A magyarországi motorizáció
hatvanas-hetvenes évekbeli kibontakozásával párhuzamosan új típusú bűncselek­
mények alakultak ki, és ezek aránya a bűntettek körében folyamatosan növe­
kedett. Azt is meg kell jegyezni, hogy a statisztika segítségével csak az ismertté
vált bűncselekmények váltak regisztrálhatóvá. A vonatkozó elemzések szerint a
korszak során átlagosan az elkövetett bűncselekmények egyötöde-egyharmada
m aradt ismeretlen.
Az összehasonlíthatóság érdekében érdemes megemlíteni, hogy a harmincas évek­
ben a bűncselekmények elkövetése miatt elítéltek száma 77 000 és 96 000 között
ingadozott. A második világháború befejeződését követő részleges hatalomhiányos
helyzet időszakában átmenetileg megnövekedett a bűnözés, ami 1946-1947 folyamán
érte el ismét a háború előtti évek átlagát. A koalíciós időszakban zajlottak le a háborús