SZOLIVA JÁNOS HAIKUI

Szoliva János ma is élő, kortárs kanizsai költő. A csend, a metafizikus elhallgatás költője. Lírájának
középpontjában az embertől lassan elidegenedő világ tárgyilagos képe áll. Szoliva János a szavak
mestere, minimalista stílusban megírt versei egyben szellemi keresztrejtvények, sokban hasonlítanak
a távol-keleti líra gyöngyszemeire, azon belül is leginkább a japán haikukra.

1. A költőről

Szoliva János 1936. február 25-én született Murakeresztúron. 1959-ben az ELTE-n szerez
magyar-pedagógia szakos diplomát. Első verseit a ’70-es években Fodor András jelentette meg a
Somogy című lapban, azóta több irodalmi folyóiratban is publikált. (Pl.: Lyukasóra, Pannon Tükör)
Élete során volt iskolaigazgató, nevelőtanár, kollégiumigazgató, illetve tanított a nagykanizsai
Cserháti Sándor Szakközépiskolában.
Jelenleg Nagykanizsán él.

Megjelent kötetei:

Szavakkal tapogatózol (1995)

Hallgatásod hallgatásom (1997)
Vaktérkép (2000)
Szélidő (2002)
Vásott utakon (2003)
Idő-repeszek (2004)
Más időkből ami látszik (2006)
Szétkarcolt szavak (2007)
Elágazások (2008)
Hol a találkozás (2009)
Lassú léptek (2010)
Elszakadás (2011)
Merengés-terpesz (2012)
Tükörmély (2013)

A költő 15. kötete várhatóan a 2014-es ünnepi könyvhéten jelenik meg Égig érő valóság címmel.

2. Költészetének jellemzése

(A költő szavai, visszaemlékezései alapján) Fodor András, amikor először olvasta Szoliva verseit,
így nyilatkozott róluk:
„Érdekes, de nincs kifejtve.”
A költő erre azt válaszolta:
„Tudatosan nincs kifejtve.”
Mindebből arra is következtethetünk, hogy Szoliva művészete még hangsúlyosabban az olvasói
aktivitásra épít. Tömör, rövid írásokkal találkozunk, költészetére a sűrítettség jellemző. Talán épp
ezért találunk szinte minden kötetben legalább egy haikut, amely alkalmas ezeknek a tömör
gondolatoknak a kifejezésére, kifejtésére.
Ezekben a rövid, sokszor a töredezettség benyomását keltő, ám annál sűrűbb kompozíciókkal az
élet teljessége jelenik meg. Olyan, mintha egy ezerszínű ékkövet zárnánk szűk foglalatba.
Szoliva saját elmondása szerint őt mindig az emberek érdeklik, és művészetében az egyes ember
érzéseit igyekszik visszatükrözni.
Költészetét leghitelesebben saját szavaival jellemezhetjük. A következő idézet az idei (2014)
könyvhéten megjelenő kötet fülszövege.

„Időutazó vagyok
Verseimből kibuggyan az idő.”
„A múlás része minden
Odakinn és idebenn.”

3. A haiku

A haiku hagyományosan japán versforma. Három sorból áll, melyek rendre 5-7-5 morásak –
fordítások esetén szótagosak.

Kosztolányi írja egy tanulmányában a haikuról:

„…az európai epigrammákkal vetették egybe, de az csak külsőleg - a tömörségével, a

szűkszavúságával - emlékeztet rá. Voltaképp merőben más. A haiku egy természeti rajz, egy
«rajz körvonala», utalás egy festményre, vagy «ennek a festménynek csak a címe» ilyen
háromsoros versekben élték ki magukat, tündököltek századokon át legnagyobb költői lángelméik.
(…)A műfaj a japán nyelv természetéből sarjadt. (…) Basho egyik általánosan ismert és
magasztalt verse így hangzik nyersfordításban: «Régi halastó - Béka ugrik - Zsupsz». Nem tudni,
hogy egy békáról van-e szó, vagy többről, mert a japán nyelv e felől is kétségben hagy. Egy másik
haiku szószerinti szövege: «Meleg van - Gyékényemen - Nagy hangya mászik». Be kell vallanunk,
hogy nekünk ez így édes-keveset mond. Ha arra gondolunk, hogy mi hathat a japánokra
anyanyelvük szépségén, a költészet szó-varázsán kívül, azt kell föltennünk, hogy látásuk frissebb,
ítélőképességük romlatlanabb, mint a miénk. Egy tárgyban, egy fában, egy élőlényben - mint
jelképben - még az élet egész csodáját bámulják. Mi fáradtabbak vagyunk. Érzékszerveink sok ősi
ingerre teljesen eltompultak. Hasonlítunk a dohányos emberhez, aki fátyolosabban lát s alig érez
már szagot és ízt. Izgatószerekre van szükségünk az irodalomban is: lélektani beállításokra,
értelmi facsarásra, különféle fortélyokra és mesterkedésekre, az ellentétek, a szóképek, a jelzők,
a rímek fűszerére, hogy magunk elé idézzük azt a gyönyörűséget és ámulatot melyben nekik ezek
nélkül is van részük.” (Kosztolányi Dezső: Új japán versek - Harminc haiku)

A kortárs magyar irodalomban egyre többen kezdenek haikut írni. A versforma legkiemelkedőbb
hazai képviselői közé tartoznak többek között Weöres Sándor, Orbán Ottó, Beney Zsuzsa...

Szoliva János szerteágazó életművéből most néhány haikut ragadunk ki, és vizsgáljuk meg
közelebbről.

A költő saját elmondása szerint a haikuk nem képezik munkásságának fő vonulatát, nem fő téma,
pusztán egy próbálkozás. Mint az már a korábban említett Kosztolányi idézetből is kitűnik, a haiku
japán versforma, egyik fő jellemvonása a kötöttség. Mint más költőknél, úgy Szoliva Jánosnál is a
természethez kötődnek ezek a versek. Gyakran megfigyelhetjük a kötetekben, hogy a versek
mellett illusztrációként egy-egy természeti kép áll, ezzel is erősítve a versforma és a természet
szoros kapcsolatát. Ami a versek formáját illeti, bár kötött versformáról van szó, ahol a sorok és a
szótagok száma meghatározott, a haikuk szabadversek. Nem rímelnek; ennek magyarázatát a
szerző úgy fogalmazza meg, hogy ezeknek a műveknek a fő jellemzője nem a rím, hanem a
ritmus. Talán épp ezért váltak alkalmassá Szoliva haikui a megzenésítésre. Király László
zeneszerző zenésítette meg pl. a Három haikut, amelyet a Zeneakadémián is bemutattak.

A korábban már említett tömörség és összetett képvilág miatt a haikuk, valamint Szoliva egész
munkásságára is nehezen értelmezhető. A versekben a képek a meghatározóak, és az egyes
képek között összefüggés van; ezekből bomlik ki a gondolatiság. A haikuk esetében gyakran
komplex képekként is értelmezhetjük ezeket az összefüggéseket.

(A következőkben a verseknek csak néhány lehetséges értelmezését vázolom fel. Voltaképpen

ezek csak gondolatfoszlányok. Mivel bizonyos szempontból az olvasóra van bízva az értelmezés
lehetősége, ezek az én olvasói meglátásaim. Bátran lehet szembemenni velük, és új, saját
gondolatokat, olvasatokat megfogalmazni.)

Három haiku: - képvilág meghatározó

- perspektívaváltás: először, az első vsz.-ban csak a lírai ént látjuk, talán
magányban, a másik személy csak az emlékben idéződik fel, „egy eltévedt mozdulat”-
ban
- a második vsz.-ban már a kint világa jelenik meg, tágul a tér; hegyek, messzeség,
égbe törés, repülés képe – szabadság képét társíthatjuk hozzá
- a záró vsz.-ban megjelenik a madár, amely a reményt jelképezheti
- a képek itt is összefüggésben vannak (ég – repülés – fütty – fészek – madár)

Egy haiku: - összefüggő, komplex kép

- költészet ősi toposzai jelennek meg – folyóvíz, lüktetés – élet, életút toposza
- ég és föld – ég, csillagok utalás lehet a transzcendens szférára, élet és elmúlás
szerves egységben áll

Három haiku

újra felborzol
egy eltévedt mozdulat
téged idéző

ködbe vájt hegyek

égbe törő messzeség
felröpül a vágy

hívó füttye szól

bokor mélyén a madár
fészkelő remény

Egy haiku

Folyóvíz tükre:
ég és föld egymásba ér.
Csillag-lüktetés.

Nem titok

Veled, ha fekszem,
vágyam öledbe rejtem.
Tudom, nem titok.