Professional Documents
Culture Documents
(Download PDF) Cirque Mary Ellen Dennis Full Chapter PDF
(Download PDF) Cirque Mary Ellen Dennis Full Chapter PDF
(Download PDF) Cirque Mary Ellen Dennis Full Chapter PDF
https://ebookmass.com/product/essentials-of-business-
communication-12th-edition-mary-ellen-guffey/
https://ebookmass.com/product/giving-voice-to-childrens-artistry-
a-guide-for-music-teachers-and-choral-conductors-1st-edition-
mary-ellen-pinzino/
https://ebookmass.com/product/panic-attack-dennis-palumbo/
https://ebookmass.com/product/panic-attack-dennis-palumbo-3/
Panic Attack Dennis Palumbo
https://ebookmass.com/product/panic-attack-dennis-palumbo-2/
https://ebookmass.com/product/book-parts-dennis-duncan-editor/
https://ebookmass.com/product/frankenstein-mary-shelley/
https://ebookmass.com/product/building-secure-cars-dennis-kengo-
oka/
https://ebookmass.com/product/how-art-works-a-psychological-
exploration-ellen-winner/
CIRQUE
CIRQUE
A fervent thank you to Lillian Stewart Carl, my dear friend and first
reader.
And to Alice Duncan, my diligent editor, and Cathy Kulka, Five
Star’s exceptional copy editor.
And to the Five Star crew, who give “author friendly” a rare and
special meaning.
I would be remiss if I didn’t mention my Rocky Mountain Fiction
friends (you know who you are!), who, many years ago, took a
fledgling author and taught her how to fly.
CIRQUE: a circus (archaic); a deep steep-walled basin on a
mountain, usually forming the blunt end of a valley.—Merriam
Webster Dictionary
Police chief Malachi Daniel Connolly, known far and wide as Mad Dog
Connolly, opened the massive wooden door and stepped into the
stately home’s Billiard Room. Reflexively, he held his thumb, index,
and middle fingers together, tucked his other two fingers into the
palm of his hand, and crossed himself. Then he said a word his
native Ireland would have banned.
“Did you touch anything?” Mad Dog asked the butler, who had
found his mistress—dead as a dodo—and summoned the police.
“No, sir. As you can see, the cats had a bit of a go at her,” he said,
backing out of the room as if the police chief were King George
III . . . or Queen Victoria.
Dancing an awkward jig, Mad Dog fell arse over ears as seven
cats clouted his ankles on their way to the open doorway. He hadn’t
known the cats were lurking behind the twelve-foot-long billiards
table. However, he did know that his officers would have to round
the kitties up and cage them before they evolved into feral rather
than household killers. He also knew that he should give the order
right away. But as he brushed off his trousers and shook his legs,
unbroken, thanks be to God, his eyes were once again drawn to the
elderly woman who lay on the floor.
Her body was straight as an arrow, one might even say straight as
a die, her arms folded across her bosom, her hands forming a prayer
wedge. If she had been felled by a heart attack or a brain sickness,
wouldn’t her arms have flopped? On the floor, next to the top of the
woman’s forehead, was a small, stuffed canary, lying on its back.
Had it been alive, its talons would have been pedaling the air.
Mad Dog tried to gulp down his disbelief but found he couldn’t
swallow anything at all. His throat had become clogged with
question marks. Loosening his cravat, he thought of an Irish proverb
his wife, Kate, oft stated: “No man ever wore a cravat as nice as his
own child’s arm around his neck.” He wished he could wish himself
home with Katie and his five children.
Because he was flummoxed, and he didn’t like being flummoxed.
Because this parlor scene was much too uncommon, not that
murder-by-cats was exactly an everyday occurrence.
He tiptoed closer to the lifeless woman, thinking himself an eejit
for pussyfooting. If he danced a céile reel to the loud wail of
bagpipes, she couldn’t hear him. He stared down at her hands and
arms. They were as scratched and bloody as the rest of her, but they
looked too submissive.
“Would she have used prayer as a weapon against a cat’s sharp
claws?” Mad Dog asked the stoical gents who occupied the framed
portraits on the wall’s velvety motif. “Would that not be like
genuflecting in order to halt an angry swarm of wasps?”
Something didn’t smell right, and it wasn’t only the sardine oil
emanating from the dead woman’s body.
CHAPTER TWO:
MAD DOG EXAMINES THE
MURDER SCENE
Hortense knew exactly what she must do. Her faint two days ago
had been far more beneficial than a mere loss of consciousness, for
upon awakening, her mind had been crystal clear, and her scheme
had been conceived as quickly and easily as Charlotte.
Impatiently, she served the café’s customers. Soon she needn’t
perform the hateful chores that secured her lodgings above the café,
if one could call them lodgings. The room she shared with Charlotte
boasted a feather mattress, a chiffonier, a wooden tub, and a tiny
parlour. Hortense yearned for the spacious interior of her parents’
home, where she wouldn’t have to elbow her daughter or the garlic-
onion woman—or even her darling Sean—out of the way every time
she walked down a hallway on her way to the kitchen. Or the loo.
Her usual mode of transport, a carriage, would have been more
comfortable, but a hackney was more prudent, and as soon as her
despicable café tasks were accomplished, she set out in all haste.
Thankfully, she’d reached her destination in the nick of time, before
rather than during the Cirque’s opening spectacle. She had clothed
herself in a severe black gown. A heavy black veil fell from the top of
her head to the tips of her toes. Now all she had to do was enter the
bloody building’s cellarage and find Petite Ange.
Early this morning, while preparing the café’s daily fare, Sean had
told a delighted Charlotte all about his propitious meeting with the
Cirque’s danseur, but Hortense had no way of knowing if his puffery
had been the truth, half a truth, or merely a flight of his imagination.
The orchestra had been playing a song called “Open Thy Lattice
Love” by American composer Stephen Foster, Sean had said, and
forever more that would be his favorite song. Petite Ange, whose
real name was Angelique Aumont, had been in the basement with
the horses. Surrounded by a mob of admirers, all of whom toted
bouquets of flowers, sparkling jewels, and boxes of chocolats, she
had left her wealthy suitors to stroll with Sean.
“Did she swoon and did you catch her?” Charlotte had asked.
“No one can catch a falling star,” he had replied. “But sometimes,
if you’re virtuous and very, very good, you can capture a dream.”
In Hortense’s opinion, Sean was neither good nor virtuous, but
perhaps God did not consider Sean’s weaknesses imperfections.
After all, God was a man.
The smell hit Hortense as soon as she spied her first horse.
Withdrawing a handkerchief from her beaded reticule, she pressed
the small square of linen against the piece of veil that hid her long,
sharp nose. In doing so, she dropped her reticule.
“You fell your porte-monnaie, Madame.”
The voice was engaging, musical, heavily accented. The hand that
held out the reticule looked large, young, and strong, with
fingernails buffed to a soft sheen. Hortense felt resentment build
anew. After years of washing and chopping vegetables, her nails
were as coarse as the bark on a tree.
“Dropped, not fell.” Extending her hand for the reticule, Hortense
silently thanked God for gloves.
“Oui, dropped,” the young girl said. “Are you in mourning,
Madame?”
“What? Oh, my gown and veil. Yes, mademoiselle. I mean oui.
My . . . uh, father recently expired.” Directing the handkerchief
toward her eyes, Hortense gave what she hoped was a convincing
sniffle. “But one must take the good with the bad, mademoiselle, for
I inherited a small fortune.”
“I have suffered a recent loss, too. My papa never earned a
fortune, but he died happy.”
“How did he die?”
“He played music, Madame, but one day he followed Maman up
to the very top of the Cirque and fell, I mean dropped from a rope.”
“Why on earth would he do that? I mean, follow her to the top?”
“He wanted to give her a kiss,” the girl said. “Maman soon
followed him to heaven.”
“Your mum fell from a rope, too?”
“No, Madame. She died of a broken heart. You see, she was part
Irish, and the Irish can only love once.”
Totally nonplused, Hortense stared into the girl’s gray-green eyes,
now shiny with unshed tears. “You are Angelique Aumont, are you
not?” Hortense finally managed.
“Oui, Madame. And you are . . . ?”
“Hortense Downing-Cox Kelley,” she said, then took a deep
breath. “My husband told our daughter all about how he met you
yesterday, after your performance. He sang your praises,
mademoiselle.”
“Your husband? Your daughter?”
“My husband, Sean. Our darling daughter, Charlotte, is five years
old. We saw your rope act the day before yesterday, and I have to
admit my husband was smitten, one might even say infatuated,
beyond belief.”
With satisfaction, Hortense saw the tart’s face turn white as a bed
sheet. Even though it hurt her pride, Hortense continued with the
words she had rehearsed inside her parlour. “Only last month my
husband became infatuated with a young girl who appeared in a
production of Mr. William Shakespeare’s A Midsummer Night’s
Dream.”
That was the whole of the speech Hortense had practiced, but
she was enjoying her stellar performance and couldn’t resist adding
more details. “The young girl played a queen, or perhaps it was a
princess. No, it was definitely a queen, named Anna or Fantasia or
Janet, something like that. My goodness, how I do run on. You’ve
probably never even heard of Mr. Shakes—”
“Titania, Madame.”
“I beg your pardon?”
“You said A Midsummer Night’s Dream, did you not? The queen,
she is called Titania. ‘Come, wait upon him; lead him to my bower.
The moon methinks looks with a watery eye; And when she weeps,
weeps every little flower. Come, wait upon him; lead him to my
bower. Lamenting some enforced chastity.’ ”
“How on earth—”
“My mother read Mr. Shakespeare to me when I was a bébé. I
read him myself when I got bigger, in order to grow my English.”
“How very clever of you, my dear. But we were talking about my
husband, Sean, who has a . . . shall we say fondness? . . . for
performers.” Hortense hoped she didn’t sound as desperate as she
felt. “I, myself, once considered the stage, but a well-bred lady . . .”
She shrugged.
Had she gone too far? The girl’s eyes were more green than gray,
jade rather than slate.
“If you are such a well-bred lady, Madame, why do you endure
your husband’s indiscretions and forgive his misdeeds? I am merely
a lowly performer but—”
“I remain loyal to my husband, mademoiselle, because, deep
down, he loves me. As you say, the Irish can only love once.”
Hortense felt her heart pound. She knew that beneath her veil,
her face was bright red and splotchy. Mentally reaching into her bag
of tricks, she withdrew her last weapon. “Sean will never leave me,
mademoiselle, for I am once again with child. We hope and pray
that this time I shall birth a healthy son.”
“A healthy son,” the girl echoed.
Hortense nodded and patted her belly. The onion-garlic woman’s
food, not pregnancy, had caused its roundness, for she and Sean
had never shared a bed. Momentarily, she felt ashamed of her fib.
Then she remembered what she had told Charlotte: sometimes it is
all right to pretend.
“Perhaps you should sit down, Madame Kelley. I did not know he
was married, I swear! You look unwell. Please sit down. There is a
bench—”
“No. No, thank you.” Hortense did indeed feel shaky as relief
washed over her. Still, she had one more piece of business to
negotiate. At five feet six inches tall, she topped Petite Ange by a
good three inches. And although she desired nothing more than to
sit, once seated she’d be at a disadvantage. “Sean will return to you,
mademoiselle. He will tell you lies, just as he did with his
Shakespearian actress. He will say he is not married. He might even
swear that our Charlotte is not his beloved daughter.” Yanking off her
glove, Hortense flaunted her wedding band. “Charlotte is a Kelley,
and so am I, and may God strike me dead if that is not the truth.”
“Madame, you are upsetting yourself for nothing. I will not see
your husband again.”
“I appreciate your sincerity, Angelique, but that is one promise
you will never be able to keep. So here is what I propose.” Hortense
reached inside her reticule and retrieved a wad of banknotes as thick
as two bricks. “Yesterday I received a substantial inheritance from
my, uh, dead father. I have brought it with me and shall give you a
share, enough to settle someplace far away from your Cirque. You
could find yourself a husband or set sail for America, where I’ve
heard the streets are paved with gold.”
“Truly, that is not necessary. Only today I received a letter from
my Auntie Bern—”
“No, please, I insist. Perhaps you might leave tonight. Should my
husband discover that I have paid you this visit, he will beat me. He
has a violent temper, and I could lose the baby.”
Shamed anew by the monstrosity of her lies, in particular her
father’s imaginary demise and Sean’s imaginary abuse, Hortense saw
a toad-faced man race toward them.
“Petite Ange, here you are! We are celebrating Gertie’s birthday.
There’s cake and—”
“A moment, Allen. I am conducting important business, and then
I have some good news about my upcoming . . . how you say?
Proposal?”
“Proposal?” A smile split his face in two and lit up his eyes. “Or do
you mean prospects, Angelique? Your future prospects.”
“Mais oui, prospects,” she said, and Hortense watched the young
man’s smile gradually disappear, his eyes become less bright.
“Madame here has decided me,” Angelique added.
“Thank you.” Hortense prayed she wouldn’t sink to the ground in
a grateful heap. She realized her face was not only red and splotchy,
but slippery with perspiration. If she really were with child, she’d no
doubt miscarry. “Merci, Angelique.”
“Bonne chance, Madame Kelley.”
“Good luck to you, too.”
Sometimes luck had nothing to do with anything, Hortense
thought. Nor did good behavior. Catching a dream was easy. Holding
on to it required duplicity. And sweat.
CHAPTER SEVEN:
CHARLOTTE HAS A GIFT FOR SEAN
Boston, Massachusetts
Upon reaching Boston Harbor in the year of our Lord, 1846, Timothy
Kelley took one glance at the ferret-faced men who boarded the ship
and swarmed the dock like locusts, promising jobs and cheap
lodging, and his gut told him they were acting the maggot—not to
be trusted.
He trusted his gut.
“Feck off!” he shouted at the first three who approached him.
The fourth scurried away, looking fearful, as Timothy yelled,
“Téigh trasna ort féin”—go fuck yourself!
Timothy would have wagered all he owned, which wasn’t much,
that the fourth man did not understand one word of Gaelic.
However, the worthless piece of scum had easily translated
Timothy’s beetled brows, angry eyes, and tense, knotted fists.
A shame angry eyes and clenched fists hadn’t frightened the
insects that fed on the Irish Lumper, the wet, knobbly potato that
could be grown in garden beds as well as fields. By 1831 the
diseased potatoes, too blighted even to boil, had caused a good
many families to go begging, just to stay alive. At which point
Timothy had stated a prophetic, “I’d rather starve than beg!”
By the time he’d swallowed his pride, there was nothing left to
solicit. Except prayers.
As luck would have it, Timothy’s uncle, who owned a café in
France, had managed to liberate Timothy and his wife, Molly, and
their son, Sean, shortly before the family, on the brink of out-and-
out starvation, shook hands with the Angel of Death.
Then Fate dealt Timothy a disastrous hand. They had barely
reached France when his beloved Molly began to cough. Soon her
relentless coughing spewed blood, so they saw a doctor, who used
an ear trumpet, what he called a stethoscope, to listen to Molly’s
chest. Whereupon, the learned doctor puckered his brow and patted
Timothy on the shoulder, and, in no time at all, his young wife was
gone, buried in a French cemetery rather than the family plot.
Timothy shook his head to clear away images of shriveled
potatoes and Molly, his one true love, forever young, forever
beautiful, forever dead. Instead, he settled his expression into what
his son Sean would have called a stone face. He did not want to
reveal one scrap of emotion. Not fury, not relief, not pleasure, most
assuredly not the intelligence he knew lurked behind his green eyes.
He was well-read in both French and English. He could write a
passable hand. He had learned English—even learned to think in
English—when he’d worked as a dustman, and he had refined his
English by conversing with Hortense—his bloated, penniless wife—
and his son Sean, who spoke English as if it was his first, rather than
third, language.
What Timothy desperately needed to control was his frame of
mind.
It fueled his surly mood.
The long crossing on the “coffin ship” had been nothing short of a
nightmare. By his admittedly inconclusive count, one in seven
steerage passengers had not survived the voyage.
In good health before making his way to Liverpool and boarding
the Boston packet, Timothy now believed that the road to hell was
paved with water rather than land. He had barely been aboard the
ship five weeks when he began to doubt he’d be able to endure
three months of insufferable conditions without leading a revolt
against the ship’s officers. The only thing that kept him from
performing the deed was possible failure, leading to a punishment
called “keel-hauling.” He had heard keel-hauling was awarded for
serious offences.
A stout line, he had been told, was woven through a block on the
lower yardarm on each side of the ship. One end was secured under
the arms and around the chest of the wrongdoer, whose wrists were
then secured behind his back. The line went under the ship, as a
bottom line, and was secured around the offender’s ankles. On the
word of the captain, the boatswain ordered the man hoisted off the
deck and clear of the bulwarks. Slack was taken down on the bottom
line, and as it was hauled in, the line around the man’s chest was
slacked away, and he was hauled under the ship. He came up on the
other side feet first. With both lines taut, the man was slung in such
a way that his stomach, chest, and face were dragged across the
barnacles of the keel, and he partially drowned.
Timothy didn’t know if what he had heard was true, but it was not
worth a shite to find out, so he suffered the steerage compartments,
where the overhead timbers were no more than five feet high, a foot
shorter than Timothy when he stood up straight, without his boots
on. Not that he ever removed his boots, especially since the
timbered floors of the compartments were awash with seawater and
vomit. Furthermore, if he turned his head for more than an instant,
his boots could—and most certainly would—be stolen.
The steerage compartments had two tiers of beds, where men,
women, and children were crowded together with scarcely enough
room for themselves and their few belongings. Cots were provided,
but they were so narrow Timothy couldn’t turn over. Worse, the beds
and bedding were not aired out or washed, and the only air and light
came through a hatchway that was closed during stormy or rough
weather, making the air more foul week by week, day by day. The
bogs, or as Hortense would say, loos, were almost all broken and too
few for the number of people aboard, and the stench . . . Jaysus!
Half-starved, Timothy could scarcely swallow the food provided:
grain, hardened and served in lumps, and what his steerage mates
called “bow wow mutton”—meat so bad it looked and tasted like dog
flesh. At night, trying to sleep, waking in fits and starts, he dreamed
about the French café’s food, and more often than not, he pounded
the ship’s timbers, furious with the world, furious with humankind,
furious with himself, bloodying his knuckles and swearing aloud in
Gaelic, English, and French that he’d made a mistake. A colossal
mistake.
If he ever traveled aboard a ship again, perhaps going back to the
Ireland he both loved and hated, it would not be in steerage!
Timothy knew he was resourceful as well as smart. He knew he’d
never again make a faux pas like the faux pas he’d made by
marrying the disinherited Hortense Downing-Cox. He had journeyed
to America to earn his fortune and to escape a proletarian destiny,
and, by God, he’d let nothing stand in his way. Not hunger, not
thirst.
Not even ferret-faced maggots!
CHAPTER NINE:
TIMOTHY MEETS MR. AND
MRS. CLUTTERBUCK
The one light in Timothy Kelley’s tunnel of darkness was the buxom
lass who stood cowering by his side.
At least she’d been buxom at the start of the journey. She had to
have lost two and a half stone, but that didn’t devalue her creamy
skin, her dark, cherry-red hair, her smoke-colored lashes and sky-
blue eyes. Despite the deplorable shortage of fresh air and sunshine
during the seemingly endless voyage, her cheeks were patched with
crimson.
A shawl helped hide her gown’s threadbare bodice, which, had it
fit her, would have barely constrained her once bountiful breasts. At
this very moment her feet performed a graceless célei reel upon the
cold, teeming dock, and her hands, like a kitten’s paws, kneaded his
arm. She had flinched at his rough language, especially when he
shouted in Gaelic at the worthless piece of scum, but she had not
moved away from him.
Annie Laurie Cloncannon looked innocent, and Timothy knew for a
fact that she was innocent. Because she had told him so, and he
believed her.
He also believed that language was a tool for concealing the
truth, but he would swear on a stack of bibles that Annie Laurie
didn’t have a dishonest bone in her body.
If she said she was pure, she was pure.
Not that he had tried to bed her. Instead, he had become her
protector, her Irish Aingeal coimhdeachta, or in English, her
“guardian angel”—keeping the other young wolves at bay.
Not that he was a young wolf.
Another random document with
no related content on Scribd:
benne, könyekké olvadt és két kezét édesapja nyaka köré csapva,
úgy zokogta:
– Kis apám, kis apám, a te leányodnak vége.
– Mi történt? rebegte a szegény öreg – az istenért mondd meg,
hiszen végre is apád vagyok.
– Megcsalt, meggyalázott! – kiáltott kétségbeesetten – az én
uram gazember!
A báró himbálta fejét, mintha a foga fájna. Aztán gyöngéden
megfogta Olga kezét, egypárszor végigsimogatta és mondhatatlanul
lágy hangon szólt:
– Meg kell bocsátani, kis anyám, nekünk gyöngéknek mindig
csak meg kell bocsátani.
– Meg kell bocsátani – ismételte Olga, majd hirtelen eszébe jutott
valami.
– Mondd csak, kis apám, te is megcsaltad a mamát?
Az öreg ember elpirult.
– Miket beszélsz – dadogta zavartan – hát minek nézel?
– Úgy-e? – kiáltott föl szinte diadalmasan Olga – ugy-e, hogy
téged sért már a gondolata is? Mert te jó, te becsületes vagy, hanem
az enyém – gazember.
– Nincs igazad, édes leányom – szólt a báró – Deméndy derék,
tökéletes ember. Én sem vagyok jobb nálánál, csak gyöngébb. A
gyönge emberek mind becsületesek, mert a bűnhöz erő kell. Ha
megcsalt, ballépés volt, amilyet valamennyien elkövetnek. A férfiak
nem tulajdonítanak oly nagy fontosságot az ilyesminek. Nem több
az, mint egy üveg pezsgőt inni meg, jó társaságban. Ez a konvenció
s ha csak azt tartod becsületes embernek, aki nem csalja meg a
feleségét, a mi társaságunkban bizony hiába kutatsz ilyen ember
után.
– Milyen világban éltem akkor? – kiált föl Olga.
– Olyan világban – felelt szeliden az öreg, – melyet senkisem
hagy el boldogan, aki megismerte. Te, édes kis anyám, a legtovább
kerülhetted ki a megismerését, ne zúgolódjál, hogy későbben ért el a
sors, melyet mások abban a pillanatban ismernek meg, melyben azt
hiszik, hogy övék a mennyország.
Olga csak rázta szegény fejét. Ez a bölcsesség nem fért beléje.
Majd hirtelen megfogta édes apja kezét, ellökte magától és
hátrahanyatlott.
– Aludni akarok, – szólt fás hangon és behunyta szemét.
Nyomban aludt is.
Kömley báró ott ült az ágyánál és nem mert megmozdulni. Vagy
egy óra mulva a beteg fölriadt és minden átmenet nélkül kérdezte:
– Mondd csak, mielőtt mamát ismerted, voltál-e szerelmes?
A báró elpirult.
– Kis anyám – szólt zavartan, – különös dolgokat kérdezel.
A beteg szeme lázban csillogott.
– Minden különös – szólt – és azt akarják, hogy mindent
természetesnek találjak. Felelj! – kiáltott durcás akaratossággal –
akarom, hogy felelj. Meg akarom tudni, hogy az én uram mennyiben
hasonlít másokhoz.
Az öreg úr most már értette leányát és elhatározta magát. Ha így
áll a dolog, majd mond olyanokat, hogy hozzá képest Deméndy
arkangyal lesz.
– Felelek, kis anyám, de aztán ne nagyon vesd meg a te szegény
apádat. Ami gyarlóságot felőle megtudsz, az általános emberi
gyarlóság. Hát tudd meg, édes kis anyám, hogy más a szerelem és
más a szeretkezés. Anyádnak jó szívvel mondhatom, hogy előtte
soha senkit nem szerettem s ha Deméndy ugyanazt mondta neked,
el is hiheted. Az ember csak egyszer szeret igazán, de sokszor
vétkezik. Ez, – hogy is mondjam? – hozzátartozik a férfi
természetrajzához. Bocsáss meg, kedves gyermekem, hogy ilyen
dolgokat beszél neked a te szegény öreg apád, nem is igen megy
ajkamról a szó, mert lásd, a trágárság most is pirulásra készt, de
meg kell tudnod, hogy hogyan itéld meg uradat. Nem lettem
rosszabb ember, az egészség kérdése ez, mint a fürdő, mint a
táplálkozás, mint a mozgás, a torna, vagy mi egyéb. Se a szívnek,
se az erkölcsnek nincs hozzá köze, legfölebb az ifjonti
könnyelműségnek és életkedvnek. Értesz engem, kis anyám?
Olga tágra meresztett szemmel hallgatta atyját, a kérdésére
pedig különös jelentősen igent bólintott. Aztán beletemette arcát a
párnába és hang nélkül zokogott. A könye se folyt, csak testét rázta
a roham. A báró szeliden símogatta haját, vigasztaló szót nem mert
ejteni. Végül elcsöndesedett, úgy látszott, ismét alszik.
Így telt el a délután. Elaludt, majd ismét hirtelen fölriadt és
mindennemű kérdésekkel állt elő. A báró is észrevette, hogy még
álmában, vagy ájulásában is egyre az ő nagy kérdésén töprengett,
csudálatos, kifürkészhetetlen rendszerességgel vetvén föl sorjában a
kérdéseket s amit megtudott, azt magában összeillesztgette.
– Mit csinál most Miklós? – kérdezte.
– Egész éjjel ágyadnál virrasztott. Ki se mozdult a házból. A
szobájában van és föl-alá járva, hallgatódzik minden neszre és
kesereg utánad. Kis anyám, ha látnád, megesnék rajta a szíved és
nem gondolnád többé, hogy nem szeret.
Majd újabb kérdés:
– Mondd csak, a házas embernek is az egészsége parancsolja,
hogy szeretőt tartson?
Az öreg úr előre remegett már minden ilyen kérdéstől. Szegény
feje alig tudott valamit a léhaságok világából, de érezte, hogy
mennél általánosabbá, mennél kötelezőbbé teszi őket a férfi
számára, annál jobban menti azt az egyet, akire leánya gondol. Most
is ebből a szempontból felelt:
– Mi tűrés-tagadás, kis anyám, ez is megesik.
– Mikor?
– Hát… tudod, erről bajos beszélni, például amikor a feleség
beteg, vagy gyönge, bizony akkor megesik, hogy…
Tovább nem mondta. Olga fehér lett, mint a kréta és rémülten
nézett apjára. Majd valami őrületes dühvel fakadt ki:
– Hát mért nem tanítjátok meg erre a leányotokat? Miért kellett
bután és tudatlanul belemenni egy életbe, mely tele van förtelemmel,
utálattal és veszedelemmel? Miért nem mondjátok meg, hogy a
házasság baromi állapot és miért adtok férjhez egy leányt, aki
gyönge és beteg?
– Kis anyám! – kiált megrettenve az öreg úr.
– Én vagyok az oka, én vagyok az oka! – kiáltott magánkivül
Olga. Kicsi hangját annyira megfeszítette, hogy majd megszakadtak
a hangszálak. Szerencsére ismét elfogta a hangtalan síró roham,
mely annyira kimerítette, hogy halálszerű álomba merült, melyből
aznap már nem is ébredt föl.
Édes apja csak ült mellette és gondolkodott. Olyasfélét érzett,
hogy tennie kellene valamit. Például fogni a leányát és vinni
magával, el ebből a világból, amely tönkreteszi a tisztát és valóságos
belső titkos tanácsossá őt. De eszébe jutott a felesége és sóhajtott.
Az fog történni, amit ez akar, tehát neki semmi köze a dologhoz.
Csak a vejére gondolt nagy keserűséggel. Majd reménykedik: hátha
nem igaz? csak valami gonosz látszat szól ellene? De nyomban ezt
a föltevést is elejtette; a felesége is hiszi, tehát igaz. Az az ember,
akiről azt hitte, hogy nincs más gondolata, csak Olga, szeretőt tart.
Borzasztó. És a perfekt világfi nem tud annyira vigyázni, hogy
titokban maradjon a bűne.
Hat óra után beállított Kömleyné. Mi ujság? Alszik? akkor a báró
mehet. Úgy látszik, a gyerek kezd már csillapodni, akkor át is
szállítjuk magunkhoz.
– Válást akar? – kérdi félénken a báró.
– Természetes. Olgának jó izlése van, undorodik attól az
embertől. Ok van rá bőven, együttmaradásra meg nincs egy sem.
A báró kezet csókolt feleségének és ment. A Deméndy dolgozó-
szobája előtt megállt habozva, fejét csóválta és tovább akart menni.
De az ajtó nyílt és Deméndy előtte állt.
– Hogy van Olga? – kiáltott izgatott hangon, – hát te sem tartasz
érdemesnek, hogy róla értesíts?
– Alszik – mondja halkan a báró, majd erőt vett rajta a keserűség.
– Miklós, Miklós, ezt nem vártam volna tőled.
– Mit? – fakadt ki Deméndy – mit nem vártál tőlem? Ne
beszéljetek többet erről a dologról, mert nem tudom, mit csinálok. Az
én vétkem komisz, de nem komiszabb akárki másénál. Hanem amit
a feleséged csinált, az példátlan, az… az… nem, nincs arra szó.
– Mit csinált? – kérdi az öreg elképedve.
– Ő rendezte az egész dolgot, ő tört ellenünk, még mielőtt
valamit tudott volna, ő fogta fel leveleimet, ő világosította fel a
leányát és… és ő öli meg a feleségemet. De ha az bekövetkezik,
Kömley Ede báró úr, vigyázzon a feleségére, mert számadásom
rettenetes lesz!
Az ablak felé fordult s ketté harapta a szivart, melyet foga között
szorongatott.
– Állok elébe – szólt csöndesen a báró, a feleségemről azonban
ne gorombáskodj, mert azt nem tűröm el.
Ezzel ment. Deméndy nem is hallgatott rá, nem is értette. Hogy
mi gyötörte oly rettenetesen? Azt hitte, a felesége veszedelme. Úgy
is érezte, hogy most már igazán, szerelmesen szereti a kicsi
asszonyt. De voltaképpen csak a felelősség érzete sujtotta. Meghal,
gondolta és ő ölte meg. Ezt nem tudja elviselni. Ezért a hosszú,
magános órák töprengéseiben, vívódásaiban bűntársul magához
láncolta Kömleynét, majd egyetlen bűnösül. Szenvedjenek együtt.
Fásultabb óráiban, ha hallotta, hogy Olga nyugodtan beszélget,
vagy alszik, elfogta a skepszis.
– Dehogy hal meg! gyöngébb, mint más, de nem különb. Az
asszonyok nem halnak meg a szerelemtől, a csalódástól sem. Ki
fogja heverni és akkor vagy megbékül, vagy elválik. – Szabad
leszek, gondolta tovább és iparkodott örülni a szabadságnak, de
nem tudott. Szíve összeszorult a gondolatra, hogy kicsi édese
elhagyja. Majd ismét ellágyult: ha nem is hal bele, de kigyógyulni,
boldoggá lenni szegény nem fog többé soha.
Már több huszonnégy óránál, hogy otthon van, mindig magában,
mindig ezekkel a gondolatokkal elfoglalva. Aztán meg kivertnek
érezte magát a saját házában. Olykor gyerekesnek is látta helyzetét.
Ide dugták, nem szabad mutatkoznia, fogoly, akit majd csak a bíró
elé fognak vezetni. Eh, ezt nem tűri.
Majd féltékenység bántotta. Voltaképen az anyja sem kevésbé
vétkes, mint ő, mért hogy mégis hozzászít, őtőle pedig írtózik? Tán
nem is szereti, nem is szerette. Még a megcsalt asszonyban is kell
élnie a szerelemnek. Az a pár mondat pedig, amit a kulcslyukon
keresztül meglesett, oly dermesztően szívtelennek hangzott.
– Annál jobb – gondolta sóhajtva – ha szerelméből is kigyógyult,
akkor még lehet belőle valami. Talán grófné is – tette hozzá, az
anyósa becsvágyára gondolva.
2.
Reggelre Olga úgy érezte, hogy már semmi baja sincs. Még a
szíve sem fáj, még boldogtalannak sem érezte magát. Csak nem
tudott fölkelni. A sikertelen kisérlet után rosszra fordult a kedve és
egyedül akart maradni. Beteg volt, akarhatott. Csak egyedül,
egyedül, nem szólni senkihez, nem hallani senki szavát. Behunyt
szemmel, a fal felé fordulva, szinte egész nap mozdulatlanul feküdt.
Édes anyja, majd édes apja óvatosan be-benézett hozzá, de látván,
hogy nyugodtan fekszik, nem háborgatták. Jó a nyugalom.
Estére aztán mintha fölébredt volna. Fölült ágyában és vidáman
kiáltotta:
– Éhes vagyok!
Kapott egy kis tejet, egy kis sonkát, ezt roppant jókedvvel
fogyasztotta el. Aztán körülnézett, mint az elkényeztetett gyerek,
egyszer csak azt mondta:
– Hát Miklós merre van?
– Látni akarod? – kérdi meglepetve a báróné.
– Hogyne!
– Vigyázz leányom, ismét megárt, mint tegnap.
– Akkor csak ujonc voltam, most már nem lesz baj. Aztán végre
is az asszonynak csak kell érintkeznie az urával.
– Nem urad többé – mondja Kömleyné.
– Téved a mama – szól Olga szokatlanul határozott hangon –
csak most lesz igazán az uram.
Kömleynét meglepte ez a hang, elannyira, hogy nem is mert
ellenkezni. Beteg szegény, gondolta, most ne ingereljük föl. Néhány
perc mulva berontott Deméndy. Remélni nem mert, csak iszonyúan
aggódott. Lelkülete annyira fel volt már zaklatva, az aggodalom, a
lelkifurdalás, az elkeseredés, a megalázkodás, hogy mint a kutya
csatangol a házában, aztán meg Éva tolakodása, hogy most már
maga sem tudta, voltaképpen mi bántja. Habozva megállt a szoba
küszöbén és nézte felesége fehér gyermekarcát, melyről semmit
sem olvashatott le. A hajdan oly beszédes nagy szem kicsivé
zsugorodott és teljes egykedvűséggel függött rajta. Sovány kis karját
feléje nyujtva, üdvözölte:
– Jó estét, Miklós, sajnálom, hogy akkora nyugtalanságot
okoztam önnek, mint látja, teljesen fölösleges volt.
Deméndynek a szívébe vágott a hideg hang, a magázás.
Odalépett az ágyhoz s megragadta kezét, mely csak első pillanatban
remegett az érintéstől.
– Olga – szólt reszkető hangon – hidd el, hogy mindig szerettelek
és méltó vagyok a bocsánatodra.
– Köszönöm – felelt az asszony és felült az ágyban – szavából
azt látom, hogy nem haragszik rám.
– Én Önre? – Nem volt ereje többé, hogy tegezze a feleségét.
– Igen, barátom, mert sokkal több kellemetlenséget okoztam
önnek én, mint ön nekem. Olyan életre kényszerítettem és oly
hazugságokat követeltem öntől, amik nem valók a mi életünkbe.
Megokosodtam, ennyi az egész, ami történt. És ugy-e bár, nagyon
jó, ha az embernek okos felesége van?
Deméndy nem tudta mire vélni ezt a beszédet. Ránézett és nem
ismert benne többé a feleségére. Igazán csak valami feltűnő
hasonlatosság volt az előtte ülő beteg és a kicsi édes között, aki
tegnapelőtt még a fészekben várta. A gyerekszáj körül kemény
vonások rajzolódtak, a kifürkészhetetlen mélységű szem, melyből
hol rajongó érzelmet, hol meg bohón komolykodó gondolkodást
látott, most hideg értelmességgel, öregesen és józanul tekintett rá és
oly átható közömbösséggel, hogy alig birta állani. Nem értette, de
mégis azt gondolta magában, hogy nincs az a desperatus drámai
jelenet, melyet szívesebben nem fogadott volna, mint ezt a
vérdermesztő előzékenységet, mely mögött érezte, hogy valami
rettentő veszedelem lappang.
Kömleyné is majd kővé meredt meglepetésében. Mégis ő találta
föl magát hamarább és gőgösen fölemelve fejét, közbeszólt:
– Remélem uram, hogy ez a beszéd nem vezeti önt félre a
történtek igazi következményei tekintetében.
– Engedje meg, mama – szólt Deméndyné metszően – de a
kettőnk dolgát igazán csak mi ketten fogjuk elvégezni. Nem veszi
rossz néven, ugy-e bár?
Ezt a kérdést úgy hangsúlyozta, hogy Kömleynének meg kellett
értenie. Ezen a hangon szokta ő alkalmatlan férfilátogatóit
kitessékelni.
– Különben is – folytatta Olga – kettőnk között már csak az a
kérdés vár tisztázásra, hogy hová utazunk. Mert az egész história
nem jelent egyebet, mint változást az úti programmban. Tegnapelőtt
még éretlen gyerek voltam, és holmi kegyeletes terveket szőttem,
ezekről persze le kell tenni. Mit gondol barátom, ne menjünk Tátra-
Füredre? Ott igen kellemes társaságot találunk mind a ketten.
Nemde? Hiszen a minisztere is ott tartózkodik, s a klubja is elég
szépen van képviselve.
– Gúnyolódik! – gondolta Deméndy elképedve – mire véljem?
– Ön, mama, – folytatta változatlanul egykedvű hangon Olga –
gondolom, nem akarna velünk jönni. Azt hiszem, nem érezné magát
oly fesztelenül a mi társaságunkban, mint eddig, amióta tudom, hogy
az uram önnek udvarlója volt. Vagy egyebe is? – fordult hirtelen
Kömleynéhez, oly egyszerűséggel, mintha egy gombostű után
kérdezősködött volna.
Kömleyné fölpattant.
– Hogy merészelsz? – kiáltotta reszkető ajakkal.
– Bocsánat, mama – szólt Olga teljes nyugodtan – én csak
kérdezek. Amit eddig mondott, sem én csaltam ki önből. Azt hittem,
ön szeret ezekről a dolgokról beszélni.
Kifáradt és hátrahanyatlott.
– Beteg vagy – szólt Kömleyné hidegen – alkalmasint lázad is
van.
Olga mosolygott és behunyta szemét.
– Tartok tőle – szólt gyengén, – hogy ezentúl mindig lázam lesz.
Nem értem, hogy amikor olyan vagyok én is, mint a többi okos
asszony, miért tartanak betegnek.
A beszélgetés erre megszakadt. Olga úgy feküdt, mintha aludna.
Kömleyné izgatottan járt fel-alá a szobában, Deméndy pedig
elfogultan ült a felesége ágyán és az érzéketlen fehér arc vonásaiból
magyarázatot akart olvasni e különös viselkedéshez. Olykor
tekintete rátévedt anyósára, ki még most is gőgös és hideg tudott
lenni, noha járása-kelése és a gyilkos, megvető tekintet, melyet
olykor vejére vetett, óriási izgatottságra vallott. Végre is nem állhatta
tovább.
– Azt hittem – szólt – ön is idétlennek fogja találni ezt a mi
együttlétünket, és véget vet neki. Tévedtem, ennélfogva leányomnak
le kell mondania ápolásomról.
Deméndy némán meghajtotta magát, ezzel vette tudomásul
anyósa távozását, aki köszönés nélkül becsapta maga után az ajtót,
hogy Olga felriadt.
– Elment? – szólt fejét fölemelve.
– A mi rossz szellemünk – mondja Deméndy mély keserűséggel.
– Olga, édes, ugy-e, csak a mama miatt beszéltél oly rettentő
hidegen és most ismét olyan leszel, mint voltál, az én édes egyetlen,
kicsi édesem, akinek sohasem lesz többé oka panaszkodni az urára.
Olga fejét rázta. Egy pillanatra szeme rajta függött az urán valami
bús, sirató szeretettel, aztán ismét hideg és okos volt, mint azelőtt.
– Nem, Miklós, amit mondtam, nem volt komédia. Hiszen ha volt
okom valamit meggyűlölni, úgy a komédia az. Igazán és őszintén
mondom, amit igazán és őszintén gondolok. Megnyilt a szemem és
tisztán látok. Gondoljon Don Quijote-ra, aki kijózanodik hóbortjából
és már tudja, hogy nincs többé lovagkor, de nem hal meg. Ilyen
vagyok most én. Nem haragszom magára, ön nem vétett nekem
semmit. Sőt jó volt hozzám és iparkodott legalább látszatban
megszerezni nekem azt a lovagi szép világot, melyben én
képzelődtem. A fészek! – kiáltott föl és kacagott. – Szegény
barátom, képzelem, mennyit kellett szenvednie amiatt a fészek miatt.
Még ma széthordatom.
– Ezt nem fogod tenni – kiált Deméndy – nem, nem engedem,
lesz még idő, édes, amikor boldogok leszünk a fészekben, addig
hadd várjon reánk.
Olga komolyan nézett az urára.
– Ne gyerekeskedjék, Miklós, csak nem kezd most ön hinni Don
Quijote-ba? Önnek eddig nem volt igazi felesége, mert éretlen
gyerek voltam és ostobaságokra kényszerítettem. Ezentúl igazi
felesége lesz, olyan leszek, mint a többi és ön is olyan lehet akkor,
amilyen, sőt azt akarnám, hogy még szabadabban élhessen
hajlamainak, mint a többi férfi, mert megszolgált érte. Azért azt is
gondoltam, hogyha végleg még nem szakított vele, oda vihetné azt
az Évát is.
Deméndy ajkába harapott.
– Nem teszi helyesen, ha gunyolódik velem – szólt halkan.
– Bocsásson meg, nem akartam bántani. Tehát jó, ne hozza
magával, akkor kettős igyekezettel rajta leszek, hogy pótoljam őt.
Deméndy alig türtőztethette magát.
– Olga – szólt összeráncolt homlokkal – magán nagy sérelem
esett, rettentő szenvedést okoztam önnek, joga van szeget-szeggel
viszonozni. De remélem, egy idő mulva be fog telni az elégtétellel,
mert nincs az a sérelem, melyet örök időn át kellene expiálni.
– Ön nagyon érzékeny, uram és ezt fölötte sajnálom. Értsen meg
végre. Nem az a célom, hogy önt boldogítsam, hanem hogy
teljesítsem azt a kötelességet, melyet a józan világ a feleségre
hárított. Nem szabad követelőnek lennem, nem szabad
szentimentálisnak lennem és nem szabad betegnek és gyengének
lennem. Mindezt meg fogom tenni, a többihez semmi közöm.
– Higyje el, Olga, én igazán, mélyen és forrón szeretem!
– Ez is hozzátartozik a házassághoz? – kérdi egész komolyan –
akkor azt is elvállalom, hogy szeretem. Ámbár azt hiszem, az egy
kissé tökéletlenné teszi a házasságot. És most, barátom, engedje
meg, hogy a beteg jogával éljek: hagyjon magamra, fáradt vagyok, a
viszontlátásra holnap!
Kezet nyújtott Deméndynek, aki az ajkához emelte. Aztán mély
megindulással föléje hajolt. Deméndyné nem ellenkezett. Nyitott
szemmel nézett az urára, amíg az forró csókot nyomott az ajkára.
– Nem lesz mindig így – rebegte a férfi s az ajtóból ismét
visszafordult és újból megcsókolta – meg fogod látni, hogy
visszatérnek fészkünkbe a régi istenek, akikről azt hiszed, hogy meg
kell őket tagadnod.
Deméndyné csak intett a fejével, nagyon fáradt volt.
Másnap az államtitkár, elvégezvén a miniszteriumban
szabadsága ügyét, délben visszatért s meglepetve hallotta, hogy
felesége fölkelt és kikocsizott. Egy pillanatig aggódott: hátha ebben
is baj van, de csakhamar megnyugodott. A hálószobában ugyanis
ismét föl volt állítva a másik ágy. Valamit gondolt és lopva átsietett a
fészekbe. A fészekből ki voltak hordva a pálmák.
Az államtitkár csóválta a fejét. Mi lesz még ebből? Az élet, ha
ilyen lesz, amilyennek a felesége most vele érezteti, egyszerűen
elviselhetetlen. Nem értette magát. Hiszen valamikor a szó szoros
értelmében ez volt az ideálja. Sőt ezt várta is a házasságtól. Egy
feleség, aki nem követelő. Egy viszony, mely szentesített voltánál
fogva leköti a szenvedélyt és nyugodalmat biztosít. Hát ez most
mind megvan. Igen, de valami szörnyű malicia rejlik mögötte, s
valami iszonyú szenvedés. Mert abban egy pillanatra sem tudott
hinni, hogy Olga csakugyan a mivoltában, a lelkében, az érzésében
olyan lehetne, amilyennek szavaiban és tetteiben magát mutatja.
– Hiszen ha valóban olyan volna – gondolta – akkor elbánnék a
maliciáival, s magamhoz tudnám kényszeríteni a szívét is. De
szenved, szegényke szenved, nem értem, micsoda rettentő hatalmat
ad ennek az asszonynak fölöttem a szenvedése!
Már három órára járt az idő, mikor a kocsi berobogott. Tele volt
rakva csomagokkal, skatulyákkal.
– Megbocsát – szólt mosolyogva – hogy késtem, amint látja,
bevásároltam és ez megmagyaráz mindent. Nincs asszony a
világon, aki el ne késnék, amikor bevásárol.
Egy kicsit ki is pirosodott a nagy bevásárlásban, melyet most
végzett először anyja nélkül. Deméndy ránézett és csodálta.
Bizonyos bájos rugalmasság volt egész mivoltán, a kicsisége is
mintha erővé változott volna. Apró kacér kalapkája alatt arca az
operette soubrettekére is emlékeztette. Semmi gyerekesség, semmi
ügyefogyottság, ez az asszony igazi asszonnyá változott!
Ebéd alatt pedig csak bevásárlásairól beszélt, meg arról, hogy
mennyi dolga lesz azután. Hogy kimélje magát? – kacagott. Soha
életében oly erősnek és oly jól nem érezte magát. De alig van
ruhája, az sem az ő ízlése szerint való. Délutánra berendelte a
varrónőjét, lesz dolog a válogatással, a kombinálással, eltart ez vagy
három napig is. Aztán a sok próba, meg mi, de azért nem baj,
asszonynak élvezet, ha ruházatával bajlódik, de aztán majd
meglátja, hogy milyen szép is lesz minden. Még divatot is csinál
Tátrafüreden.
– A tanácsára is szükségem volna – szólt azután, – hiszen önnek
akarok öltözködni és még nem ismerem az ízlését. Nem mutathatná
meg Évát? Szeretném látni, hogyan öltözködik.
Deméndy lecsapta a kést és ránézett az asszonyra, aki egészen
elfogulatlanul állta tekintetét.
– Olga! – szólt csöndesen, szinte könyörögve és legyűrte
ingerültségét.
– Nem akar megérteni – folytatja csökönyösen az asszony –
mondtam már, hogy viszonyát egészen természetesnek találom s
mivel tudom, hogy ez a hölgy le tudta magát kötni, meg akarom
szerezni az eszközöket, hogy én is leköthessem. Én tetszeni akarok
önnek, Miklós, s önt ez sérti.
– Ne akarjon nekem tetszeni, önnek erre semmi szüksége.
– Aztán meg kiváncsi is vagyok – folytatja Deméndyné – igazán
kiváncsi vagyok, hogy milyen az a leány. Mondja, hasonlít rám?
– Nem – nyögi Deméndy a fogai között.
– Vagy a mamára? – kérdi, jó étvággyal falatozva.
– Ne kínozzon már.
– Hiszen csak kiváncsi vagyok. Aztán ugy-e nem került annyiba,
mint én?
Deméndy nem bírta tovább. A vér elborította agyát.
– Kedves Olga – szólt fojtott hangon – ön számot tarthat
mindenre, amit egy megbántott asszony elégtételül megkíván, de én,
bármennyire akarnám is, nem vagyok képes arra a szerepre, melyet
velem játszatni akar. Ha semmiképen sem akar megbocsátani, akkor
történjék meg inkább a legrosszabb, ami rám csak képzelhető,
váljunk el. Ne féljen, ez sem enyhébb bosszú, mint az öné, de
legalább illőbb önhöz is, én hozzám is.
Deméndyné lehajtotta fejét, merengő szomorúságában ismét
megnyilatkozott a régi édes, de aztán csak rázta fejét és vége volt.
– Erről szó sincsen – mondotta – nekem jogom van ahhoz, hogy
igazi asszony legyek, mint a többi. Odaadó leszek, hű leszek,
szerető is leszek, de azt egy férfi sem kívánja a feleségétől, hogy
törődjék az ő érzékenységével.
– Akkor, kedvesem, én teszem meg a kellő lépéseket.
– Ezt nem fogja tenni, mert gyávaság volna. Tessék
megzabolázni engem, ha férfi, idomítson, parancsoljon, védekezzék,
vagy büntessen. Ha tetszik, veszekedjék, legyen kíméletlen és aztán
kárpótolja magát a házon kívül, de megszökni nem engedem. Végre
is nem én vagyok házasságtörő, hanem ön. Mi oka volna önnek
válni?
– Úgy beszél – szól keserűen Deméndy, – mintha az édes anyja
oktatta volna ki. Ez a kegyetlenség becsületére válnék ő
méltóságának is.
– Egy okkal több, hogy tovább is ilyen maradjak. Hiszen önnek,
mint tudom, faibleje volt ez a kegyetlenség.
Farkasszemet néztek egymással. Deméndyben forrt a vér, de
csak türtőztette magát. Olga fölkelt és kezet nyújtott neki.
– Egészségére.
Deméndy ajkához vitte. Olga közel hajolt hozzá.
– Nem akar megcsókolni?
– De igen.
Hidegen, formálisan homlokon csókolta. Aztán az egyik jobbra, a
másik balra ment.
– Ezt nem fogom elviselni – mondotta magában Deméndy, de
azért csak elviselte.
Felesége csakugyan egész délután a varrónőjével volt elfoglalva.
Deméndy járt az elintézendő dolgai után, este a klubba is betért.
Mikor hazaért, Olga már ágyban volt. Nincs semmi baja, csak egy
kicsit fáradt, egy kicsit lusta. Vacsorálni is fog, ha nincs kifogása
ellene, majd az ágya mellett fog teríttetni.
Aztán magyarázgatta, milyen ruhákban állapodott meg. Egyet
maga is komponált. Extravagáns, de nagyon szép, határozottan
tetszeni fog. Egy angol derék, francia dísszel és betyárujjakkal. Majd
meglátja, milyen pikáns lesz benne.
– Igaz is – szólt azután, – már délben akartam kérdezni,
fölkereste már Évát? A levelében még egy találkozást követelt.
– Nem! – förmedt föl Deméndy durván.
– Rosszul tette – mondja Olga – s igazán kérem, ne
érzékenykedjék, mikor erről beszélek, de a magam érdekéről van
szó, azért teszem. Önnek teljesítenie kell e hölgy kívánságát, hogy
botrányt ne csináljon. Ez fölötte kellemetlen volna, mert ha
nyilvánosan is tudomásomra jut az eset, akkor a társaság kedvéért
nekem is scénákat kellene csinálnom. Úgy-e?
– Sohse törődjék vele, majd elintézem a magam dolgát.
– Akkor jól van, hiszen egyebet sem akarok, mint hogy elintézze.
Így végződött a vacsora.
– Nem akar elmenni? Az est igen kellemes. Sajnálom, hogy
olyan fáradt vagyok, de talán holnap vele mehetek.
– Köszönöm, itthon maradok.
– Vigyázni kell az egészségére – folytatja Deméndyné – a többi
urak, akik még itt vannak, nem ülnek otthon, s bizonyára az
egészségük kívánja meg, hogy házon kívül szórakozzanak.
– Ön virtuózságra vitte a csipkedést – fakad ki Deméndy vonagló
ajkkal – de jól van, tűrni fogom, amíg önnek csak jól esik.
– Jó mesterem volt – suttogja Olga és lehanyatlik a feje.
Deméndy fölébe hajol és két könnycsepp szivárog szemébe.
– Édes, édes! suttogja az asszony fülébe.
Ez a kezével egy párszor végig simítja a férfi haját, aztán ellöki
magától és csukott szemmel int neki: menjen.
Aztán hirtelen, mintha most jutott volna eszébe, fölkiáltott:
– Azaz hova is gondolok? Hiszen este van s ez a szoba az öné
is. Tehát tetszése szerint, Miklós. Ha éppen szüksége van rám, ne
tekintse, hogy fáradt vagyok, ezt csak úgy mondtam.
Deméndy ezt is lenyelte. Az ajtóból visszafordult, felesége
meredt szemmel bámult utána, de teljesen érzéketlenül.
– Megtébolyodott – gondolta elhülő vérrel – nagy isten, mi lesz
ebből?
Az éjszakát dolgozószobájában töltötte. Másnap egész nap nem
találkozott feleségével. Időt akart neki engedni és ki akart térni a
gyilkos előzékenység elől, mellyel szegény Olga vele szembe
tüntetett. Vendéglőben ebédelt, aztán a minisztériumban belevájta
magát a munkába s öreg este volt, mire elszorult lélekkel hazafelé
tartott, ahol otthont többé nem talált.
Olga szalonjában várta, divatképeket tanulmányozva. Egy szóval
sem kérdezte, hol volt napközben, ellenben a legaprólékosabban
beszámolt a maga dolgaival. A bútorokat már bevonatta, a ládákat
lehozatta, két nap alatt teljesen rendben lesz, utazhatnak. Aztán
hozzátette:
– Sajnálom, hogy intézkedésemmel megfosztottam éjjeli
kényelmétől. Már jóvátettem hibámat, melyet nem is kellett volna
elkövetnem ha egy kicsit gondolkodom. Az a rend, hogy külön
szobája legyen, hát miért kényszeríteném a régi parasztsághoz?
Berendeztettem önnek öltözőmet, szomszédok vagyunk, de nem
zavarom. Bizony, nagyon okos rendszer ez, nem hiába olyan
általános.
– Mit gondol Olga, – kérdi Deméndy szeliden – mi lesz ennek a
vége?
Az asszony rideg arca erre a kérdésre felengedett, merengve
sütötte le szempilláit, úgy mondta, suttogó hangon:
– Meg fogunk öregedni és akkor vége lesz mindennek. Nem
hiszek már a halálban.
– Így nem akarok megöregedni – válaszol Deméndy vonagló
ajkkal – inkább főbelövöm magamat.
– Nem, nem! – sikolt Olga és rémülten tárja karjait ura elé. Ez
boldogan szökik melléje, a melléhez szorítja és forró csókokkal
borítja el arcát.
– Tehát szeretsz, úgy-e szeretsz még? Ó édes, tudtam, hogy
csak meg akarsz büntetni, de a szíved örökre az enyém.
Az asszony karja lehanyatlik, arca, melyet a férfi elvakult
csókokkal borít el, irtózatot és szörnyű fájdalmat tükröztet vissza. Fel
is szisszen és összeszorítja fogát – ha Deméndynek csak egy csöpp
józansága van, láthatta, hogy felesége az ő karjaiban most
tízszeresen érzi azt a kínt, melyet a fészekben a kelletlen
szeretkezések közepette ő szenvedett annyiszor végig.
– Szeretsz? – súgja Deméndy egészen boldogan.
– Igen – mondja Olga kurtán.
– Milyen hidegen mondod.
– Szeretlek, – ismétli Olga – most már elég meleg?
Deméndy elereszti feleségét, kijózanodott. Szomorúan néz rajta
végig és nehéz sóhajjal mondja:
– Tehát mindennek vége! Így is jó.
Olga újból megijed.
– Kis uram, – kiáltja – nem igaz, én… én… igazán szeretlek.
– Nem – szól Deméndy a fejét rázva – azért mondja, hogy meg
ne öljem magamat. Én pedig azt mondom magának, amit a
fészekben annyiszor hallottam, hogy szerelmet nem lehet hazudni,
megérzi azt az ember, ha igazán szeretik, azt is, ha csak mutatják.
Olga magához intette az urát. Megfogta fejét és a füléhez hajolt:
– Nem érzed? – súgta.
– Édes – kiáltott boldogan Deméndy, ez ismét a régi felesége volt
– most már érzem és esküszöm neked, hogy soha, de soha…
– Ne esküdj, – súgja az asszony és szájára teszi kezét – hagyjuk
a jövőt és hagyjuk a multat. De úgy-e, már nem gondolsz arra, hogy
meghalj?
– Nem, érzem, hogy igazán megbocsátasz.
– Meg fogom próbálni, Miklós, ne haragudj, de csak ennyit
mondhatok. Szeretlek és amíg kínoztalak, akkor is szerettelek. De
még undorodom magamtól, azt hittem, bele fogok halni és mégis
élek. Meg fogom próbálni, hogy újból megszokjam az életet.
– Édes, – áradozik Deméndy – a csapás nagy és váratlan volt,
értem, hogy hamarosan nem teheted magad rajta túl. De el fogod
felejteni és meg fogod szokni a te bűnös uradat, aki azért nem volt
sohasem rossz. Bízzál bennem, édes, idővel minden jó lesz.
– Jó lesz, – ismétli Olga – igen, idővel.
És három napot töltöttek még Budapesten, valami ősziesen bús
boldogságban. Olga gyöngéd és érzelmes volt. Az ura ölelését nagy
szeretettel fogadta, viszonozta is, bizonyos anyás odaadással, de
jókedv nélkül és mindig csak úgy, hogy az urának engedett. Aztán
elutaztak, a társaságba vegyültek és Deméndy a zajos életben
kezdett feléledni és kevésbbé figyelte feleségét. Látta, hogy nem
olyan, mint volt, de boldogan mondogatta magában: olyan most ez
az asszony, amilyennek lennie kell. Olykor arra is gondolt, hogy
megéri ezt az eredményt a krizis, melyen keresztülmentek, neki is,
aki felszabadult a kényszerromantika alól, Olgának is, aki most
igazán bízhatik benne – ilyen feleség mellett semmi oka többé a
csapodárságra.