„Mindeneket megújítani Krisztúsban”

Instaurare omnia in Christo

Egyházközségünk megújulását elősegítő időszakos kiadvány.

IV. évfolyam 7. szám. 2016. május 15.
Kiadja: Szent József Plébánia. Cím: 8800 Nagykanizsa Ady E. 15. www.szentjozsefplebania.hu
Felelős kiadó és szerkesztő: Váron István. E-mail: varonistvan@gmail.com

Kérdések és válaszok 7.
Az utolsó szám megjelenése óta elhangzott már több prédikáció, amik aztán kérdéseket ge-
neráltak több témában is. Ezekre a probléma felvetésekre szeretnék választ adni.
1. Időről időre politikai tartalmú dolgok kerülnek említésre. Kell-e, szabad-e az Egy-
háznak politizálni? Igen, a legutóbbi alkalommal azt hiszem a boltzár – mint politikai téma
– került terítékre. És az is ismert, hogy sokszor vádolják meg az Egyházat politizálással, és
próbálják meg rákényszeríteni ennek kerülését. Ugyanakkor szögezzünk le néhány dolgot.
Egy az, hogy az Egyháznak is kell politizálni. Kettő, nem mindegy, hogy a politizálás alatt
mit értünk, és miről beszélünk. Mi is tulajdonképpen a politika, anélkül, hogy elvont ma-
gyarázatokat adnánk erre? Gondolkodjunk egyszerű, hétköznapi ésszel! A politika az egész
társadalmunkat, a mindennapi életünket érintő dolgokkal foglalkozik. Sajnos csúnyán hang-
zik, de a politika irányítja az életünket. Hiszen ez határozza meg a törvényeket, a jogrend-
szert, a gazdaság folyamatait. Ha nem lenne politika, akkor káosz uralkodna a világban. A
politika ugyanaz, mint a családunk irányítása, csak nagyban. Szükségünk van arra, hogy a
társadalmunkat irányítsák, és olyan szabályrendszereket hozzanak létre, amelyek védik, elő-
segítik az életünket. Más dolog, hogy ez sajnos nem mindig sikerül. Tehát, ha az a kérdés,
hogy kell-e politizálnunk, akkor tulajdonképpen azt kérdezzük, hogy kell-e foglalkoznunk
a társadalmunkkal, a világgal, amiben élünk? A válasz, hogy feltétlen kell. Sokan mondják,
hogy nem érdekli őket a politika, nem foglalkoznak vele. Véleményem szerint ez nem he-
lyes. Hiszen ezzel tulajdonképpen azt mondja ki az illető, hogy nem érdekli az a társadalom,
amiben él, és nem fontos, hogy a világ hogyan működik. Ez felelőtlenség! Bölcsebb azt
mondani, hogy nem értek a politikához, vagy nem értem, vagy nem tudok tevékenyen részt
venni benne. De nem szabadna lemondanunk róla! Ma azt tapasztaljuk, hogy nagyon kevés
jó, igaz politikus tevékenykedik. Ez nem jó. S mindennek hátterében állhat az is, hogy le-
mondtunk a társadalmunkról. Nem érdekel bennünket, és nem is fáradozunk azon, hogy
jobbá tegyük, és kineveljünk egy olyan csoportot, akik aztán politikusként, jó vezetőként
változtatnának a mai társadalmon. És visszatérve arra, hogy kell-e, szabad-e az Egyháznak
politizálnia. Kell és szabad is! Kell, mert az Egyház is a társadalom része, hiszen közösség,
mely emberekből áll. A társadalom és az Egyház ugyanazon emberekből áll. Nem lehet
közömbös az Egyház számára a tagjainak sorsa, boldogulása. Az Egyház is normát ad, ami-
től jobb lehet a társadalom. És minden, ami veszélyeztetni a társadalmat, az embert, az ellen
fel kell lépnie az Egyháznak is. Tehát nem arról van szó – mert legtöbben erre gondolnak –
hogy megmondjuk, hogy a kékre, vagy a zöldre szavazz, hanem arról, hogy a mindennapok
problémái a hívő emberekre is hatással vannak. Elővesszük ezeket a dolgokat, megmagya-
rázzuk, iránymutatást adunk azért, hogy tudjunk helyesen dönteni. Az Egyház elmondja,
1
hogy mi jó és mi rossz egy adott politikai eseményben. Így éljük át, hogy az Egyház pász-
torai vezetik a nyájat. Az nem megoldás, hogy egyházi vezetőként a homokba dugjuk a
fejünket, és nem szólunk hozzá semmihez, ami a templomon kívül zajlik. Tény, hogy ezt
nem erőszakosan, arrogánsan kell tenni, hiszen mindenkinek szabad választási joga van. És
a választási szezonban sem az a cél, hogy kiátkozzuk az ellenzékieket, hanem az a fontos,
hogy elmondjuk, hogy melyik politikai irányzat valósítja meg legjobban az Egyház, Isten
törekvéseit, és azt kell támogatnunk, és nemet kell mondanunk azokra, akik így vagy úgy
bűnös cselekedeteik révén kárhozatba döntik az egész társadalmat, és akár világméretű ka-
tasztrófákat is előidézhetnek. Összefoglalva tehát, a prédikációkban olyan politikai mozza-
natokat emelek be, amik káros vagy jó hatással vannak a társadalmunkra, azon belül mind-
annyiunk egyéni és örök életére. Ezek mellett nem mehetünk el szó nélkül, és igyekszem
felvázolni, megmagyarázni az egyes törekvések káros, vagy jó oldalait. Sajnos kevés az
időnk rá egy-egy misében, de fontos, hogy foglalkozzunk a társadalmunkkal, és jó, bölcs
döntéseket hozzunk a mindennapokban.
2. „Ami elhangzott, az számomra ellentmondásos volt, a szempontok sarkítottnak tűn-
tek számomra, s az is furcsa volt, hogy „nem kell előlem elbújni a teszkóban a nyugdíja-
soknak”. Akkor tehát mégsem gond keresztény ember számára vasárnapi bevásárlás,
pláne, ha azzal lehet ott potenciálisan találkozni, aki ezt a szószékről megkérdőjelezi? –
Szóval, a prédikáció alapján legalábbis tanácstalan maradtam.” Először a kisarkított pél-
dákról. Az időre gyakran szoktam hivatkozni. Egy szentmisében 10-15 perc jut a prédikáci-
óra, amiben sok mindenről igyekszem szót ejteni, tehát egy-egy témarészletre olykor csak
3-5 perc jut. Ennyi idő alatt lehetetlenség például a vasárnapi boltzárról érdemben értekezni,
hiszen ez a téma egy egész napot igénybe venne, ha minden oldalról szeretnénk megvilágí-
tani. De bármilyen témát is hozunk, semmire sem elég 15 perc. Nem marad más hátra, mint
sarkítani, azaz felvillantani a legfontosabb mozzanatokat, és elindítani ezekkel kapcsolatban
egy „ötletelést”, elmélkedést. Ez a felvillantás arra szolgál, hogy kilépve a templomból újra
elővegyük a problémát, és elkezdjünk rajta gondolkodni. A templomban megkaptuk, hogy
kb. mihez tartsuk magunkat, és most, otthon, magunkban részletesebben átgondoljuk a dol-
got. Például, hogy mennyiben, hogyan érint minket az ügy. Egyáltalán mit tudunk az egész-
ről? Ha úgy van, elkezdünk utána olvasni. És eljutunk valahova. A prédikációban a kisarkí-
tás azért eszköz, mert a legfontosabb mozzanatokat tárom fel. Nincs időm mindenről be-
szélni, így maradnak a leglényegesebbek. És majd a személyes életemben jutok el oda, hogy
behatárolom magam a két szélsőséges pont közé, és mondom ki magamról, hogy rám mi is
igaz. Attól, hogy szűkebb értelemben a végletekről beszélek, nem azt jelenti, hogy mindenki
a végletek embere. És itt utalnék a kérdező példájára, amit mondtam a mise végén. A bú-
jócska egyrészt a humor eszköze volt, hogy ne érezze senki azt, hogy esetleges vasárnapi
vásárlásával elítéltem. A gond nem itt kezdődik, hanem ott, hogy kik dolgoznak, miért, és
kinek miért csak vasárnap adott a lehetőség a vásárlásra? Tehát több, sok időt igénylő prob-
lémát jelentenek ezek a kérdések. És vajon a pap vásárol-e vasárnap? Mondhatom azt, hogy
szinte soha, hiszen misézem egész délelőtt, és vasárnap délután pedig alszom egy jót, és
nem vásárolgatok. Van időm hétköznap elintézi az életem eme részletét. Ugyanakkor járok
vasárnap is vendéglátóhelyekre, ahol ténylegesen dolgoznak, hiszen kiszolgálnak engem is.
Vajon erkölcsös-e vasárnap papként étterembe mennem? Ezt is sok oldalról megvitathat-
nánk. De talán egyetértenek velem az olvasók abban, hogy a vasárnap is üzemelő munka-
helyek között vannak olyanok, amik elfogadhatóak, kényszerűek, de vannak olyanok, amik
2
nélkül azért meglennénk, azaz nem a létszükségletünkhöz tartoznak. És a prédikációban el-
hangzó boltzárnak a célja nem a tiltás volt, miszerint tilos a híveknek vasárnap vásárolni,
hanem az volt a célom az egésszel, hogy röviden rávilágítsak a családjuktól elszakított em-
berekre, a „megélhetésünkkért kénytelen vagyok vasárnap is dolgozni akarni” problémára,
illetve hogy a társadalmunk egy részének – sajnos – a tescozás a vasárnapi élmény. A fel-
soroltak közül egyik sem elfogadható, egyik sem támogatható. És ehhez kapcsolódik az,
amire a kérdező helyesen rávilágított: „Számomra egyébként nem okoz gondot a vasárnapi
– vásárnapi – bevásárlás, eszközként és nem célként kezelem.” Tehát amire az előbb már
utalást tettem, hogy igen, az, hogy gyorsan leugrom a boltba, mert elfogyott a cukor, ez jó
dolog, és nem ítélem el magam, s nagyszerű, hogy van hova leugranom. Eszköz van a ke-
zemben. Vannak akik – véleményem szerint – rosszul használják ezt az eszközt. Amíg
tesckózom, nem kell otthon lennem a lepusztult magányomban. Alacsony az igényszint,
azaz nem családi ebéd, és beszélgetés, rokonlátogatás, játék és délutáni alvás, hanem cam-
mogás a tömegben a sorok között. Legalább nem kell közben gondolkodni, legfeljebb azon,
hogy miért nincs annyi pénzem, hogy megvegyem. Vagy mivel egész héten plázázok, miért
legyen kivétel a vasárnap? Mivel senki nem foglalkozik velem otthon, akkor megyek és a
tescoban el leszek, főleg, hogy télen még meleg is van odabent. És lehetne folytatni a sort.
Ugyanakkor a mai társadalmunk egy része nem eszközként tekint a nyitott boltokra, hanem
célként. Cél a profittermelés, eladni az árut, és mint említettem, néhány ezer forinttal többet
vinni haza. Mindezen okfejtésekből ismét látszik, hogy egy nagyon összetett probléma ke-
rült felhozatalra a prédikációban, de mint említettem, mindannyiunknak feladata átgondolni
azt, hogy miként is viszonyuljunk ehhez.
3. „És tartózkodnék attól, hogy értékrendemet törvény erejével más felfogásúak szá-
mára normatívvá tegyem. Emellett valóban lehetnek, akiknek ez „a” vasárnapi esemény.
Lehet, hogy az ő számukra lenne érdemes javaslatokkal tartalmasabbá tenni e kitüntetett
napot?”. A felvetés első mondata kapcsán, ha helyesen értettem, akkor itt már a társadalom
irányítóiról van szó, nevezzük kormánynak. Érdekes az ügy, mivel sokan sokszor nem sze-
retjük, ha felülről határozzák meg nekünk, hogy mit szeressünk és mit ne. Jó kérdés, hogy
például a kormányunk miben kompetens (van beleszólása) és miben nem. Egyáltalán ugye
a vasárnapi boltzár a politikai, gazdasági, vagy vallási ügy? Ehhez vissza kell néznünk, hogy
miként tálalták elénk a problémát. Mindegyik tálalási mód meg volt, hiszen hivatkoztak a
családra, kisboltokra, és mivel a KDNP javaslata volt, így a keresztény értékrend is érvé-
nyesült. És igen, a nem keresztény, nem hívő ember ezen fel is lázadt. És nem sokára a
pénteket is munkaszünetté nyilváníthatjuk a muzulmán bevándorlók miatt, de akkor már a
szombatot se hagyjuk ki a zsidó vallásra való tekintettel. Tehát van-e joga egy szekularizált
államban (állam és egyház szétválasztva) a kormánynak vallási színezetű intézkedést meg-
hozni? Valójában a vezetés azt tehet, amit akar, legfeljebb legközelebb nem választják meg.
Hol volt a történelemben olyan, hogy a nép mondta meg a királynak, mi legyen? Olykor
előfordulhatott, de valljuk be őszintén, ritka volt. Természetesen a király vagy császár pró-
bált kedvezni a népének, de sohasem a nyúl vitte a vadászpuskát. És ha az uralkodó erős
volt, akkor minden ügy el volt döntve. És az Egyház a legjobb példa erre, mivel nincs benne
demokrácia. Ez van több mint 1700 éve, bár manapság, a szabadságnak köszönhetően ez
nem mindig tűnik így. A Katolikus Egyházban a pápa, és a Vatikán intézményei döntik el,
hogy mit lehet, és mit nem. De maradva a politikánál Magyarországon ki dönti el, hogy mit
lehet, és mit nem? A nép? Egyetértünk ezzel? Fel tehetjük a kérdést, hogy miben dönthet
3
ma a magyar nép? Vagy egyáltalán bármelyik ország népe? Kisarkítva – ismét – legfeljebb
abban, hogy beáll-e a sorba vagy sem. És mélyen beleáshatnánk magunk a politikába azzal,
hogy a választott népakarat (kormány) egyik feladata lenne, meghallgatni a megválasztóik
akaratát. De ha ez meg is valósulna, még akkor sem biztos, hogy az lenne, amit a választók
szeretnének, és nem is mindig lenne jó, amit a választók szeretnének. Az ellenzékkel most
ne foglalkozzunk, hosszadalmas lenne. Ugyanakkor ki kell mondanunk, hogy értéksemleges
kormány, társadalom, ember nincs, még ha sokan ezt is szeretnék. Természetes, hogy egy
vezető a maga értékrendszerét diktálja. A választás arról szól, hogy versenyeznek az érték-
rendszerek, s valamelyik győz. Ha egy ateista és egy püspök versengene a miniszterelnök-
ségért, akkor már látják előre a választók, hogy mi várható 4 éven át: vagy egyházüldözés,
vagy kötelező misére járás. És – jó részt – a választókon múlik, hogy ki lesz az erősebb. A
választók egy része ujjongani fog és nem lázad a rendszer ellen, a másik része lázad, mert
rájuk kényszerítettek valamit. Aki meg nem szavazott, ne lázadjon – mert önmagáért sem
volt hajlandó tenni! Nincs értéksemlegesség! Ezt nehezen értjük meg. Attól, hogy nem a
kéket és a zöldet választom, még nem vagyok semleges, hiszen a barnát választom – az is
szín. És ha nem választok, akkor is választottam, hiszen nincs színtelenség, és a színtelen is
egy választás. Ne dőljünk be a „semleges vagyok”-nak, mert nincs semlegesség! A semleges
ember is dönt / nem dönt valahogy. És hogyan? Ahogyan ő azt jónak látja, ami a felfogása
stb. És elég, ha megnézzük a semleges világot, hiszen több téren zajlik az, nem csak a poli-
tikában. A semleges világnak nincs értékrendszere? Dehogynem, csak nem mondja ki,
mégis érezzük, hogy ránk kényszerítenek valamit. A semlegesség egy mese. Mindezek után
el kell fogadnunk azt, hogy a társadalom vezetői nem semlegesek, hanem bírnak egy meg-
adott értékrendszerrel. Lehet ez ellen lázadozni, de akkor is nekik kell meghatározniuk a
társadalom milyenségét. A fontosabb az lenne, hogy jó értékrendszer alapján irányítsák az
országot. Na, de a nem hívő ember lázad a keresztény értékrendszer ellen, a hívő meg az
istentelen rendszer ellen. Közösködni nem lehet, mert az Isten szemében rossz. Akkor mi
lenne vajon a bölcs döntés? A többségi társadalom dönt egy értékrendszer mellet és az lesz.
Mindig az a kérdés, ki van többségben? És a „javaslatok a vasárnapra” dolog megint csak
értékfüggő. Amit én javasolnék az nem biztos, hogy másnak is tetszik. Először a családban
dől el, hogy mi a vasárnapi program. Ebbe még megpróbál beleszólni az Egyház, és az állam
is, az elérhető szolgáltatások, juttatások révén. És a felnőtt ember még önmaga is kigondol-
hat valamit. Látjuk? Rögtön 4 kiindulási pontunk van. vezetőként ezeket gyúrjuk össze egy-
gyé. És ha elkészült, akkor még mindig van két lehetőség, hogy rákényszerítem másokra,
vagy fakultatívvá (szabadon választható) teszem? Mi jobb? És amikor még nálam is erősebb
érdekek vannak a háttérben, akkor már nem is én döntöm el ezt. Kényszerhelyzetben olyan
döntést hozok, amit követelnek tőlem. Akik pedig a rejtekben kényszert alkalmaznak, vajmi
kevéssé foglalkoznak az átlagemberrel, aki aztán hiába rázza az öklét, senkit nem érdekel.
Alapból vesztes. Mindezen politikai téma végén az lenne igazából a fontos, hogy jó érték-
rendszerű politikusokat neveljünk ki és társadalmat építsünk fel. Ne felejtsük el, hogy a
gazdasági nagyhatalmak is a társadalom részei. Ha nincsenek becsületes gazdasági szerep-
lők, akkor ne várjunk csodákat. Rajtunk áll, kiket adunk a jövő társadalmának, ugyanakkor
a mai társadalom határoz meg minket is és a felfogásunkat is, és így végső soron a mai
társadalom hatása érvényesül a jövő társadalmában. Mondhatjuk azt is, hogy a 22-es csap-
dája. Akit te befolyásolni akarsz, már rég befolyásolt téged!